diff options
Diffstat (limited to '77751-0.txt')
| -rw-r--r-- | 77751-0.txt | 2679 |
1 files changed, 2679 insertions, 0 deletions
diff --git a/77751-0.txt b/77751-0.txt new file mode 100644 index 0000000..b37c27b --- /dev/null +++ b/77751-0.txt @@ -0,0 +1,2679 @@ +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77751 *** + +Minden jogot fenntartunk. A fordítás joga a szerző tulajdona. + +_Copyright 1924. by Magyar Irodalmi Társaság. Budapest._ + +Budapest, 1924 + +Magyar Tudományos Társulatok Sajtóvállalata Rt + +Szabó T. István + + + + +TORMAY CÉCILE + +MEGÁLLT AZ ÓRA + +NOVELLÁK + +BUDAPEST. 1924 + +_Azt akarjátok, hogy meséljek?_ + +_De hát nem tudjátok, hogy nehéz mesélni, mikor szüntelenül nyílnak az +ajtók és a láng inog a tűzhelyen a jövés-menéstől, hírek osonnak az +utcákban és borzadások futnak végig a földön._ + +_De hát nem tudjátok, hogy mesélni csak olyankor lehet, mikor odakinn +nem történnek nagyobb dolgok, mint a mesében?_ + +_Mostanában pedig a világon szanaszét iszonyú dolgok történnek. A +valóság nagyobbakat mesél, mint a mesék és az ember elszégyenli magát, +mikor szólni kezdene. A roppant történések tövében minden kicsinynek és +feleslegesnek tetszik, amit mondani lehet._ + +_Ti mégis akarjátok, mert szeretnétek, hogy múljék az idő. Múljanak el +az emlékek a szürkületből, múljanak el az útmenti akácfákról, a víz +loccsanásából és az éjjel süvöltő autók hirtelen megállásából, melytől +még ma is összerezzennek a kapuk a házak falában._ + +_Feledni, amit velünk tettek és amit hagytunk, hogy tegyenek; elfeledni… +Pedig nem lehet._ + +_Eszünkbe jut, ha a szélben féloldalra fordulnak a fák, mintha valaki +lógna rajtuk. Eszünkbe jut, ha a köd ráfekszik a tetőkre, ha eldobált +villanyosjegyek fehérlenek ki a sárból, mint a megtiport őszirózsák. +Eszünkbe jut, ha a visszanéző napban Buda alatt, a Duna mentén, olyan +vörös a pesti part, mint egy elmult Május._ + +_Minden emlékezik…_ + +_És mesélni csak olyankor lehet, mikor az emlékek halkabbak, mint a +mesék._ + +_Mire a végére értek, ne feledjétek, hogy megmondtam előre. És majd ha +kérdem: miért néztek rám olyan különösen? Miért rázzátok a fejeteket? +Nem hiszitek, amit mondtam? Jusson eszetekbe: Ti akartátok, hogy +meséljek._ + +_Tormay Cécile._ + + + + +MEGÁLLT AZ ÓRA + +A folyóról bejött a köd a városba. A parti utcákon jött, a lármán át, +borzasztó csendesen. A falakat tapogatta, az ablakokra lehelt és megállt +a házak között. Azután nem mozdult órákon át. Szürkén, vizesen állt és a +város szétfoszlott alatta. A házak formái elmállottak, mint a feloszló +testek. + +Estére már földszínű volt a köd. A tegnapi hó zsíros, fekete csirizbe +kenődött szét az utcák kövezésén. A gyalogjárók mentén, mint rothadt +burgonya, kormos kupacok apadoztak. Ez is hó volt, mikor leesett. + +És az emberek jöttek-mentek a csúszós sárban, sűrűn, idegenül, +magányosan. A legtöbben előrehajolva jártak, olyan testtartással, mintha +láthatatlan targoncákat vonszolnának. + +Vajjon mit fuvaroznak ilyen kisértetiesen? Nem boldogságot! Világért +sem. Attól nem görnyed úgy előre az ember. Szenvedést fuvaroznak a +ködben. Kiki a magáét, senki se segít hordozni a másét. + +A kis utcák sötétek voltak. A körutak fölött nesztelen birkóztak az izzó +gömbök fénykarikái. Lenn, elvétve gázlámpák akartak világítani. +Töredezett monstranciák a ködben, egyik a másik mögött. + +Egy ember ment el mellettem és meglökött. Dagadt vörös nyakán +tisztátalan kötés volt és a fejét ferdén tartotta. Munkás-zubbonyt +viselt. Ekkor vettem észre, hogy oldalán gavallérosan kiöltözött alak +lépeget. A füle elállt, prémes bundát hordott és lakkcipő volt a lábán. +Rábeszélően hajolt a munkáshoz. Valamire biztatta. Sztrájk… röptében, +mint egy kő, megütött a szó. Már eltüntek. + +A Stáhly-utca sötétjén ablaktalan, nehéz kocsi himbálódzott át. Sokszor +himbálódznak ezen a tájon ilyen fekete, vak kocsik. A kórház udvarából +jönnek elő és halált fuvaroznak. Nagyvárosi halált… A túlsó kapunál egy +másik kocsi állt meg. Ez életet fuvarozott a halálnak. Nagyvárosi +életet… A villanyfényben rémlő kórházkapunál egyszerre fehér +vászonkabátos emberek mozogtak a ködben. Valami sötétet emeltek ki a +kocsiból és vitték befelé, mintha undorodó arccal üzletbe vinnének +elromlott árút. + +Tovább mentem. A Rákóczi-úton fénylett és csúszott a sár. És a sárral +csúszott, iramodott a gyalogjárók között az út teste. Kocsik vágtattak +zavaros rohamokban. Villanyosok csörtettek, süvítő autók fényszórói +fúródtak előre vakítón, sebesen, mintha a gyalogosoknak semmi értelmük +sem lenne. + +A Rókus-kórház sok megtört világú, szomorú szemével lenézett a +kövezetre. Minden mozgott. Csak a köd állt és a kórház. És lábánál egy +katona. Hátát nekitámasztotta a falnak. Kezét kinyujtotta a ködbe. + +Hirtelen lesütöttem a szememet. Féltem odanézni és valami belső +kényszerből mégis oda kellett néznem. Erősen, figyelmesen… Sapkája alatt +nagy fekete pápaszem horga kapaszkodott a füle köré. Az állát gránát +téphette le, félig hiányzott. Olyan volt a szörnyű arc, mintha megette +volna a köd. Jodoform-szag érzett, valahányszor mozdult. Az elmult +háború szaga. A háború állt ott a vén kórház szürke falánál. Az emberek +elmentek mellette és már nem vették észre, hogy kinyujtja a kezét… +Dalolva virágosan indult egykor, aztán mikor visszajött, letépték a +melléről a vitézségét, aztán visszatették és most kéreget. + +A lámpa alatt egy másik állt a járdaszélen. Sokan vannak, sokszor látni +őket így. Át akarnak menni a túlsó oldalra és bizonytalanul topognak, +mintha veszedelmes, rohanó árba kellene ugraniuk. + +A Rákóczi-úton egyre több volt a kocsi. Az út két végéből, a lámpák +alatt, veszett gombolyagokat gurított ide-oda a forgalom. A katona +megint megkísérelte, Óvatosan előrenyujtotta otromba cipőjét. Olyan volt +ez a cipő, mintha nem lett volna benne láb. Autó süvöltött és laposan +ránk csapata a sarat. A katona visszalépett és rázni kezdte a cipőjét. +Furcsán rázta, a térde ide-oda fordult a nadrágja szárában. Egyszerre a +karja is mozogni kezdett, már a fejét is rázta. Megint éreztem, hogy nem +szeretnék odanézni. Mégis odanéztem. Ekkor már a lámpaoszlopnak dűlt és +rángatódzott az egész ember. + +Ez is a háború volt. A háború lárvája… Itt volt és rángatódzott a +ködben, mint akkor, abban a másik, szörnyűbb novemberi ködben, mikor +leszakadt a város körül majd az egész ország és befelé fordultak a +puskák és ropogtak a sötét utcákban. + +Egy asszony állt meg mellettem. Nem tudtam a nevét, csak úgy ismertem. +Talán sok asszony volt… mindig kért valamit Az urát halálra botozták az +oláhok, kis házát is elvették tőle. – Majd holnap… talán tudok addigra +hírt mondani. Egy ideig még elviselhetetlen panaszban nézett rám a +szeme. Aztán szomorúan, csoszogva ment odébb a sárban. Elnyűtt +szoknyájába két gyerek kapaszkodott. + +A villanyosmegállónál valaki becsukta az esernyőjét. Az esernyő alól +púpos törpe került elő. Feje gonoszul guggolt két válla között és +leselkedett. Ahogy odanéztem, keleties sötét szeme, görbe nagy orra, +fodrozott, húsos ajka egyszerre jelekké váltak a ködben. + +Ettől kezdve sok ilyen jelt vettem észre, az autókban, a kocsik ablaka +mögött, közöttünk is, akik mindég gyalog járunk. Felbukkantak és +eltüntek a sárszínű homályban. Szemközt is, mögöttem is mindenütt. Itt +vannak, mint a forradalom alatt. Ugyanazok… ugyanannyian. Csak néhányan +mentek el, akik nagyon megmutatták magukat. A többi itt maradt és +meghízott és nevet és vár. + +Az emberek pedig botorkálnak és vonszolják a maguk fuvarát és a +mindennapi erőlködéstől nem látnak semmit… + +Rongyaikban sápadt gyerekek nyargaltak el mellettem. Nekieresztett +patkányrajok nyirkos újságokat hurcoltak szét a városban. Túl, egy +kivilágított kirakatban is hírek voltak. Valamelyik napilap legújabb +táviratai látszottak nagy, festett betűkkel az üveg alatt. A betűk +hegyesek voltak és élesek. A szavak úgy hatottak, mint egymásmellé +rakott vasgereblyék. + +„Csonka-Magyarország…“ Ez is olyan volt, mint egy vasgereblye… És a +csehek, oláhok, szerbek ostorral telepítik ki a mieinket… A Ruhr-vidék +és francia vésztörvényszék… tömeges kivégzések Oroszországban és +kereskedelmi megegyezés a Szovjet és Anglia között… + +A nagyhatalmak pedig tanácskoznak. Ötödik éve már, süppedő, kényelmes +karosszékekben, az orosz máglya tűzfénye mellett, égett emberhús +szagánál. És tanácstermük párnázott ajtaja alatt beszivárog a mi tépett +országunk vére. Folyton szivárog, míg ők össze-összehunyorognak a +kicsiny keletiekkel, amelyek torkig ették magukat a mienkből, de azért +emésztés közben még mindig kaparnak maguk felé. + +Csend legyen! Ideát minálunk ne moccanjon senki. A nagyhatalmak békét +akarnak! A vad szenvedés, az éhség és a kín pedig nő a véres, haldokló +világrészen, amelynek egykor Phidias adott vonalakat és Lionardo mosolyt +és Goethe gondolatot és Beethoven zenét. + +A vasgereblyék kinyúltak a kirakatból, átnyúltak az üvegen és fogaik +beleakadoztak a szemembe, az arcomba is és feltépték rajta a szégyentől +a bőrt. Az ember szégyenkezett az ember felett. + +Menni, elmenni valamerre, ahol nincsenek hírek, ahol nem tudni ezekről a +dolgokról… + +Közben történhetet valami. A pillanatnál is rövidebb ideig tartott. +Ágaskodó remegéssel minden előre hajlott. Az emberek, a falak, a lámpák. +Mondhatatlan iszonyat volt ebben. Aztán egy gyerekhang sikoltott és +felordított az utca. Zavar támadt. Egy autó csúszva megállt. A sárban +térség maradt a középen. Mind arrafelé rohantak. Rajzó, fekete +gyűrűjükből hangok szakadtak ki, vádoló, fenyegető, jajgató, fájdalmas +emberi hangok. + +– Szerencsétlenség… Gyilkosság! – Egy rendőr félreparancsolta az +ácsorgókat. A katona, a lámpaoszlopnál, arcára csapta rángatódzó kezét. +Formátlan, hörgő roncsot cipeltek el előtte a kórház felé. A kórház +pedig állt a ködben és mintha mondta volna: nekem fuvaroztok. + +Aztán a Rókus-kápolna irányából jött valami. Fojtott templomi zene… +Litániát tartottak odabenn, a megholtak lelkéért. Arrafelé néztem. A +kápolna kapuaknájából öreges gyertyavilág derengett bele a ködbe. +Alulról szivárgott fel, mintha odalennről, egy beomlott tárnából jönne, +amelyben imádkoznak. + +A kapunál valaki támaszkodott és lefelé nézett. Mellette ködbevesző +alakok haladtak az ájtatosan kikoptatott kőlépcsőkön, melyek a +kapuboltozat alatt besüppedtek a kápolnába, az utcák színe alá. + +Valamikor odalenn volt az egész város. A mélyben, a csendben. Soká volt +ott… Míg az emberek emelni nem kezdték a partokat. És az ósdi piacok, az +utcák elmerültek, a templomok már térdig álltak a földben. Aztán +hirtelen épült a régi fölé ez az új, a gyökértelen, rohanó lármaváros, +melyben idegtépő riadások, bűnök és gyűlöletek és rossz készülődések +osonnak és olyan borzadások, amelyekről az a másik, régi város nem +álmodott legboszorkányosabb óráiban, félrevert harangok éjtszakáin, +fekete pestis idején. + +Menni… el, valahova, ahol el lehet felejteni, ami a világon tíz év óta +történt és az iszonyút, ami ebben a városban történt és nem kell arra +gondolni, ami odakinn is, idebenn is folyton történik. + +A menekülés szegény, kilátástalan vágya összeszorította a szívemet. + +Jó ideje kínlódtam így céltalanul, távolbavágyón, mire ráeszméltem, hogy +fenn a magasban egy órát látok. Egyszerre úgy rémlett, mintha számlapján +a ködben visszaestek volna a mutatók. Az óra megállt… Körülötte lágyan +rajzolódott ki Szent Rókus tornya, a párkányon kibukkantak a homályból a +kis kőszentek és a föld alá süppedő lépcső elém terítette magát. + +Lenn, a boltozás aknájában, egyetlen mécs égett a Boldogasszony képénél. +Világa, mint a lepke, ide-oda szállt a fonnyadt virágok és aranyírásos +fogadalmi táblák vallomásai felett. + +A szentkép előtt egy asszony térdelt leborulva a köveken. A padokban +itt-ott kis öregek kuporogtak. Rózsafüzérjük száraz zörgéssel neszelt +mozgó, fogatlan szájuk előtt, melyben, mint elferdült kalitkákban, +szegény, szürke madarak: szavak voltak, amelyek egy egész hosszú életen +át a magasságokba készülődtek és nem tudtak soha kirepülni és +alázatosan, vergődőn mindig ott maradtak. + +A kápolnából már elmúlt a zene. A litániának vége volt és a külső zaj +megint hangosabbnak tetszett. Mintha nem fért volna odakinn, betolongott +a kapun és belebeszélt az imádságokba. A szívemben, mint egy kés +nyisszentése, kiújult a gyerekhang halálsikoltása. Az iszonyat megint +remegni kezdett bennem. Az újságkirakat hírei össze-vissza beszéltek a +fejemben. Úgy rémlett, az egész utca átrohan a homlokom mögött. A +nyakamon hideg lehellet futott el. A háború és a forradalom kísértetei +benéztek utánam az ajtón. + +Ismét elfogott a menekülés vágya. El szerettem volna menni ebből a +terhes világból valahova, ahol el lehet feledni, hogy ilyen, ahol +nincsenek emlékek és hírek. Csak annyi időre, míg az ember kicsikét +kipihenheti magát… + +A sekrestyés oltogatni kezdte a gyertyákat. Rudas rézkupakja alatt +összetorpant a láng és lefelé nyaldosott. Aztán nem volt ott többé. A +kanóc füstölt még egy darabig és a szaga érzett a sűrűsödő homályban. Az +oltáron kialudt az utolsó gyertya. Csak az ember köszvényes ujjai között +világított egy kis gyertyavég és kezének az árnyéka és előrehajló feje +is óriásira növekedett a falon. + +A kápolna hajójában lépések csoszogtak a kapu felé. Valami csörrent. +Talán kulcsok? A sekrestyés lángocskája az oltár mellé billegett. A +tabernaculum sötéten emelkedni kezdett. Az oltárgyertyák árnyéka inogva +a mennyezetig ért. + +Ekkor történhetett bennem valami, amire nem emlékezem. Elindultam, de +nem a kapu irányába. Egyszerre úgy rémlett, hogy a sekrestyés +lángocskája az oltár mellett egy zajtalanul kinyíló ajtón át alacsony, +bolthajtásos szobába tűnik el. Ívelt, rácsos kicsi ablakon még valaminő +holdvilágszerű villanyfény vetődött elém. Az autószirének sivalkodásai, +a villanyoskocsik csengőcsörtetései éles karmaikkal még egyszer utánam +kaptak. + +A lépésem váratlan lépcsőfokon zökkent le. Aztán még egy lépcsőfok +következett és még egy… Már csak a sekrestyés gyertyája világított a +sötétben. Erőlködve figyeltem a távolodó lángot és közben lassankint +magamon is sajátságos távolodást kezdtem érezni. + +Egyéb is történt. Az előbb még egészen tisztán láttam, hogy az ember +gyertyavéget visz a kezében. Azt is láttam, hogy a nyugtalan láng körül +az olvadt stearin az ujjára folyik. És most mégis mintha szokatlan +formájú kézilámpást himbálna az oldalán. A lámpa alulról világította meg +a karját. Csak ennyi látszott belőle a sötétben. Nehéz lépésének a zaja +nem hallatszott többé. + +Hirtelen meghallottam a csendet. Nagy, régelfeledett csend volt ez, +olyan mitsem akaró, őszinte csend, amilyenre csak gyerekkoromból +emlékezem. A homlokomról lepattant egy hosszú szorítás. Az erek +lüktetése nem sietett többé, az idegek maguktól enyhültek, mint szelid +lazításban a soká kifeszített húrok. Ekkor eszméltem rá, hogy valamilyen +jó, tiszta hűvösség hull az arcomra, melyen régóta fájt a fáradtság. + +Hátraeresztettem a fejemet és magam fölé néztem. Alig felfogható néma +változásokba hajlott át minden. Odafenn, két oldalról öreges, furcsa +tetők eresze csúszott lassan előre. A tetőkön világítani kezdett a hó. +Egyszerre, lenn a sekrestyés kis lámpája alatt is hó volt. Hó, amely nem +lesz sáros és fekete, mint a rothadt burgonya, de fehér marad, mint a +meséskönyvek képein. + +Csodálatosan meseszerűvé kezdett lenni az egész, mintha hulló fehér +pelyhek között egy régi képbe himbálódzott volna bele a sekrestyés +lámpája. Egy különös képbe, melyen elvétve, nagy havas tetők alatt, +kicsiny házak guggoltak magányosan. A lámpa egyre mélyebben hatolt bele +a képbe. Behavazott utcakút bukkant fel. Körülte már csoportba verődtek +a házak. Összebúvó tetőiken, fehér prémgallérban feketén, ördöngősen +ültek a kémények és pipálva hallgatództak. + +Mikor visszanéztem, már semmi sem látszott mögöttem, csak fenn, valahol +messze, mint a hold korongja, egy világító öreg templomóra. A torony, +mely emelte, eltűnt körülte a havazásban. Számlapján belepte a hó a +mozdulatlan mutatókat. Homályosan emlékeztem. – Hiszen az óra megállt… + +A sekrestyés arcához emelte a lámpáját és megnézte a kanócot, meddig +győzi még? A lámpafény ekkor félköríves vén házkapura esett. Ilyen volt +a túlsó kapu is, a következő is. Küszöbüket befujta, kis gyalogkapuik +formáját körülprémezte a hó. Jó ideje se ki, se be nem járhatott rajtuk +senki. + +Mozdulatlanul állt a kép. Az utcából találomra kinőtt magányos, görbe +fák sem rezzentek. Havasan ágaskodtak a hóban és a csend olyan nagy +volt, hogy hallatszott a sötétben, mikor ágaikról itt-ott, mint a tépés, +puhán lehullott a hó. Rejtélyes készülődés derengett át rajtam. +Olyanféle belső készülődés, mint amilyennel az ember abba a szép csendbe +hallgatódzik bele, melyből mindjárt valamilyen zene fog kilépni. Vagy +talán már ki is lépett, csak még nem ért el idáig? + +Mindjárt, pillanatig se tart… + +És a sötétből ekkor, mint egy régi zene vonalai, hattyúprémes +templomtornyok kezdtek emelkedni. Havas, vén városfalak könyököltek fel +és öreg háztetők, melyeken világított a hó. + +Fehér mohával belepett fekete város a süppedő hóban… + +Falai között valamelyik templomtorony hetet kongatott. Egyszerre távol +hangok hallatszottak. A városkapu íve alá bevöröslő őrtűz fényében, mint +az árnyképek, fegyveres alakok mozogtak. A kapu megnyikordult, a láncok +csörömpöltek rajta. + +A sekrestyés lámpája sietni kezdett a havon. A nyílt város elmaradt +mögötte. Mire a fal tövébe ért, a kapu nehéz, vaspántos szárnyait már +befelé tolták az árnyképszerű emberi alakok. + +A kapu mellett kétoldalt behavazott faköpönyegben mereven állt a +fegyveres őrség. A strázsák mellén fehér fegyverszíjjak kereszteződtek a +fecskefarkú kék kabáton. Szuronyos flintájuk olyan hosszú volt, hogy nem +fért el a tető alatt. + +Ebben a pillanatban a belső utcák felől egy megkésett raj jött elő a +sötétből. Az emberek prémmel körülszegett, lapos fekete kalapot viseltek +és fekete gallérköpönyeget. Mikor az őrtűz fényébe értek, köpenyükre +varrt, nagy sárga folt látszott. Hajladozva nyüzsögték körül az öreg +strázsamestert, aki sokgombos fehér gamaslijában, szétvetett lábbal állt +a tűznél. Háromszögletű kalapját a szemére vágta és fecskefarkú kék +frakkja nyílásából kidöntötte fehérmellényes hasát. + +A sárgafoltosok keze meggyőző sebes kérleléssel hadonászott a levegőben. +Az egyik ravaszul, kínálón csörgette horgolt erszényét a háttérben. + +– Mars! – rivallt rájuk fölényesen a strázsamester. – Pestvár falain +bévül nincsen kvártélyuk hebreusoknak. Toleranciából portanyitástól +portazárásig elég sok népek romlására uzsoráskodhattatok. Most már +békesség adassék a jámbor polgároknak. Takarodjatok a zsidó utcába! + +A sárgafoltos, fekete köpenyek hirtelen kilebegtek a kapu alatt és a +láncos tölgyfaszárnyak bezárultak mögöttük. + +A strázsák nagy flintáikkal megint mozdulatlanul álltak. A hó +nyugodalmas pelyhekben hullott tovább. Minden békés és tiszta volt és +tekintetem a fehér fátyolon át keresni kezdte a sekrestyés lámpáját. A +fátyol táncolt a házak apró, kivilágított ablakai előtt, a szélkakasok +körül, ráborult az erkélyek könyöklőire, a zsindelytornyos kiugrókra. +Egy kapu kőembereire turbánt csavart magából. + +Közben egyre több kicsiny világosság bukkant fel a zegzugos öreg +utcákban. Itt is, ott is rúdraakasztott kézilaternák himbálództak a +sötét falak tövén és a sekrestyés lámpája elveszett közöttük. + +Jöttek-mentek a laternák. Találkoztak, megálltak, összebújtak, mintha +beszélgetnének egymással: + +– Hogy jutunk át ezeken az infámis nagy hóhegyeken? + +– A franciskánusok klastrománál, spectábilis. Egy pengő krajcárért át +lehet kelni a tulsó oldalra. + +Két kicsi lámpa felett két beretvált arc hajolt össze. Az egyik csak +félig látszott ki a prémes kucsma alól. A másik arc fölé szélesperemű, +hihetetlenül magas filc-cilinder emelkedett. + +Az idegenek hátterében egyszerre ráismertem a hócsipkés szép torony +tövén a Ferenciek öreg rendházára. Falánál egy ember állt és lapátjával +mindig újra friss ösvényt vágott a mély hóban: + +– Egy krajcár az átkelés!… + +Valahonnan messziről csengők csilingelése hallatszott. + +– A bécsi diligence!… – kiáltotta egy hang a sötétben. – Vigyázzatok, a +gyorskocsi… – terjedt utcáról-utcára a hír. + +A kis laternák között hirtelen riadalom támadt. Mintha veszedelem elől +partra menekülnének: a falakhoz lapultak, behúzódtak a kapuk íve alá és +várakozón világítottak bele az utcába. + +Az ablakok itt-ott kinyíltak. A függönyök mögül kíváncsi fejek hajoltak +előre. + +Hangok hallatszottak: + +– Kuriózus sebesség. Ilyen nagy hóban csak két napot késett… + +– A gyorskocsi… Jön! + +Aztán percek múltak, mire nagy csengőcsilingelésben lassan, nehézkesen +egy félig sárgára, félig feketére festett magaskerekű, féderes jármű +kezdett elődöcögni a homályból. A kocsi mellett kézilaternákkal gyalogos +emberek haladtak. Meredek bakján, a kocsis mellett, cilinderes alakok +ültek. Tetején táskák, ládák és kalapskatulyák inogtak. Feltűnően +kicsiny ablakán fáradt arcok tekintettek ki. + +A városházán, a vigyázótoronyról világosság pislantott le a mélybe. A +tűzőr járt körben odafenn a torony erkélyén. Kiáltása tompán bukdácsolt +lefelé a hópelyhek között: + +– Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus… + +A fény eltűnt a toronyról. A városháza nagy, négyszögletes tömegével +megint visszamerült a sötétbe a Duna homokos partján. Lenn a folyón +vizimalmok aludtak a téli révecskékben. A Városház-piac közepén a +Szentháromság-szobor sugaras aranyozása kicsillant a hóból. + +Egyszerre zegzugos sikátorokban jártam, nyugodalmas jó kis sikátorokban. +Mögöttem minden elmaradt, ami emlékezett, előmbe semmi sem jött, ami +emlékeztetne és a csend gyönyörű, halk nevetéssel nevetni kezdett a +fülemben. + +Soká mentem így. A lépésem fehér bársonyban járt. A hópelyhek mint +könnyű, vattás cimbalomverők ugráltak a levegőben láthatatlan zizzenő +húrokon. + +Fejem fölött váratlanul megcsikordult kampós láncán az öreg laterna. A +lángja füstölt. Pislogása álmosan karikázott egy borbélyműhely +cintányérjain. A cintányérok alatt rácsos kicsi ablakból rácsozott kicsi +világosság vetődött ki a hóra. + +Odabenn a műhelyben még dolgoztak. A cserépkályhában égett a tűz. A +kályha ajtaja nyitva volt és a parázson nagy kolmizóvasak melegedtek. + +A falon, kampós szegeken, púderes parókák lógtak. Copfjuk a földig ért, +a macska játszott velük. Egy kalitkában rigó ugrált. + +A mester, fehér kötényében, ingujjasan állt a műhely közepén, az +állványra peckelt, kényes paróka előtt és sebes forgatással hűtötte a +fodorítóvasat. + +– Hanzi, egy-kettő! Vendelin, leütöm az álladat… + +A legények futva jöttek-mentek a kolmizókkal a cserépkályha és a +parókásállvány között. + +– Ulrich, ne nevess – mordult a mester, – mozogj már azzal a +púderezéssel, megfullad az archivarius úr! + +A tükör előtt, hátrakötött fésülködőgallérba süllyedten, boldogtalanul +ült az egyetlen kliens. És mialatt óriási stanicliba temette az arcát, +Ulrich inas meszelőnagyságú púderezővel mókásan rázta fejére a hajport. + +– Siess már, te ördögfattya – hallatszott egy síri hang a stanicliból. – +Ó, a l’hombre-partiem… megnyúzlak, ha elkésem. + +Váratlanul kicsi lámpa állt meg melletem a gyalogjárón. Vénségtől +megzöldült háromszegletű kalapban, elnyűtt köpönyeggallérban egy öreg úr +zörgetett be az ablakon. + +A mester kikukucskált az ajtórésen, aztán hódoló lendülettel feltárta. + +– Van szerencsém professor rector úr! Tessék befáradni! Tiszteljen meg +magnifice prosenior… + +– Sietek, későn van – jelentette ki az öreg, mialatt kerek mozdulattal +leemelte kalapját és másik kezének ugyanolyan kerek mozdulatával +leemelte fejéről copfos parókáját. + +– Gondozására bízom, borbély művész úr – mondotta gyöngéden, mintha +életepárjáról lenne szó. – Fodorítsa ki francia csínnal. Holnap érte +jövök. + +– Sok a munka, nagy a forgalom. Holnapután teátrom van. Julius Caesart +adják elő a német komédiában – hadarta a mester. – Még ki kell kolmiznom +a komédiások allonge parókáit a színjátszáshoz. De azért, magnificus +rector, magamat úri favorjába ajánlom. Minden parancsolatja szerint +légyen. + +Az öreg ceremoniásan föltette szinte illetlenül kopasz fejére a kalapot. +Ő is, a mester is mélyen bókoltak egymásnak és a kicsiny lámpa +önérzetesen odébb himbálódzott. + +Tovalebegő fényében, egy-egy pillanatra, furcsán pingált cégtáblák +mutatták meg magukat a falakon. Turbános török basa, három marcona +gránátos, egy fekete kutya, egy fehér menyasszony… + +A sarokház falmélyedésében lajtorjás kis kéményseprő szobra állt. A +bezárt boltok felett, vaskarokon, perecek, csizmák lógtak be az utcába. +Felszerszámozott kicsi bádogló, cifrára kovácsolt óriási kulcs. Túl, az +íves kapu felett, egy hegedű meg egy flóta függött. A falon becsületes, +nehézkes vén betűk hirdették: + +_Aki pedig keresné, ezen házban megtalálja a Polgári Hegedű és Flóta és +Clarinét mívesek Czéhét._ + +Tekintetem bevetődött egy földszintes ablakon. Az alacsony, mélyen +hátranyúló szobában egyetlen faggyúgyertya égett. És a falon, a Szűz +Mária képe előtt, vörös pohárkában az olajosmécs lángja. + +A mécs alatt, hosszú padokon, ünneplő ruhában, illedelmes emberek ültek. +Előttük, a zöld posztóval leterített asztalon, szép rendben feküdtek +hegedűk, flóták és clarinétok. + +A mesterek maguk között tanácskoztak. Tisztelettudón, állva várakozott +néhány legény a szegletben, a kemence mellett. + +Egy hosszúhajú mester, fekete ruhájában, lassan felemelkedett. Felvette +az asztalról az egyik clarinétot és megpróbálta. Csendesen fújta, +csontos ujjai járatosan mozogtak a billentyűkön. A többi komolyan, +figyelmesen hallgatta. Mikor vége volt, a céhmester lekoppantotta a +gyertya kanócát és ünnepélyesen mondotta: + +– Mielőtt pediglen határozat hozatnék, imádkozzunk az országért, a +városért és a céhért… + +Egyöntetű mormolás hallatszott odabentről. Aztán megint közelebb +húzódtak egymáshoz az emberek és olyan lelkiismeretesen tanácskoztak, +mintha a becsületükről lenne szó. Végül felállt az öregmester és +megköszörülte a torkát. Hangja kiszűrődött az utcára. + +– Wohlgemuth Ferencz Christian polgári clarinét míves legényt pedig, +ezidő szerint még nem szabadítja fel a Czéh. Meghagyatik néki, hogy +szorgalmatos studiummal munkálkodjék és az eljövendő esztendőben, Kis +Asszony hava tizenkettedik napján újfent bemutatkozzék a hegedű, flóta +és clarinét mívesek polgári Czéhe előtt. Az Atyának és Fiúnak és +Szentléleknek áldásával. + +Senki sem mondott ellent, mindenki rendén valónak találta. A legények +között megadóan lehajtotta az egyik a fejét. + +A hulló hó fátyola bevonta az ablakot és repülő szőttesében vitt magával +tovább. Mögöttem, egyre halkulón, egy hegedű hangja jött a csenden át… A +céh ismét ítélni fog és ítéléséhez nincs hozzászólása olyannak, aki maga +nem tud hegedűt mívelni. A mestereket illeti a döntés. Mert ha olyan +idők járnak, hogy a mestereknek a legények, a legényeknek külső kontárok +parancsolnak, akik még egy quintet se tudnak hangolni, egy +flótabillentyűt se tudnak a helyére illeszteni, akkor – rosszak a flóták +és a hegedűk… + +Aztán egészen hirtelen történt. Az utcalámpa alatt, a szegleten, egy úr +megemelte valaki előtt a kalapját. + +A másik is köszönt: + +– Tartozó tisztellettel, Illustrissime. + +– Kriminális idő… Hová méltóztatik igyekezni? + +– Megtekintem milyen passzazsirok érkeztek a diligenceal. + +– Éppen magam is az Electorokba vagyok készülettel. Talán journálokat is +hozott a gyorskocsi Bécsből. + +Emeletes sárga ház előtt álltak meg. A kapu felett, a falon, különös +festett figurák látszottak. Mint a kártyakirályok koronás +hermelinfövegben, nagyparókás, páncélos figurák sorakoztak a furfangosan +rajzolt öreg írás körül: + +Vendégfogadó a Hét Választófejedelmekhez… Sajátságos parádés vígsággal +csilingeltek le rám ezek a szavak, mint valami régi muzsika. + +A kapu nyitva volt. Mély boltozása alatt, kétoldalt, falra akasztott +kézilámpák lógtak. A kapualjából nagy udvar nyílott. Az udvaron egy +fáklyás ember állt. A fáklya füstös fényében kétszínnel festett +utazókocsik, félig kifogott lovak körvonalai látszottak. Az állatok +teste gőzölt a hidegben. + +A kapu mellett néhány lépcsőfok vezetett fel egy fehérfüggönyös kis +üvegajtóhoz. A belső világítás barátságosan szűrődött át az üvegre +feszített függönyön. A sárgaréz kilincs ragyogott. + +Az idegen urak a küszöbön álltak. Fenn a szemöldökfán csilingelni +kezdett az ajtócsengő. Aztán, nem tudom, hogyan történt, már én is benn +voltam a vendégfogadó éttermében. + +Egy pillanatra megakadt a lépésem. A fehér abrosszal terített asztalok +mellett mindenütt valószínűtlen alakok ültek. Kedvesek és furcsák, +olyanok, mintha finom ollóval régi divatlapokból vágták volna ki őket. +Hirtelen a saját öltözetemre kellett gondolnom. Ha észrevennék? És +önkéntelenül összefogtam a bundámat. + +A szegletben szabad volt egy kis asztal. Félszegen indultam arrafelé. +Közben olyasmit éreztem, hogy a földre kell néznem, el kell rejtőznöm a +tulajdon tekintetem mögött, mert különben valami megfoghatatlan +történik. + +Mialatt így lefelé néztem, megakadt a szemem a súrolt deszkapadlón. +Friss, havas lábnyomok olvadtak a székek körül. Az asztalok alatt finom +keresztszalagos topánkák, csattos cipők, elnyujtott csizmás lábak +látszottak. A szálában udvarias beszéd zsongott. Elvétve +porcelláncsörrenés, pohárcsengés hallatszott. Senki se törődött velem. +Egyszerre kíváncsi mosolyt éreztem az arcomon. Lassan felemeltem a +fejemet. + +Megnyugtató szelid világosság szőtte át a termet. Csak a terített +asztalokon égtek gyertyák. A mennyezet aranyozott fa-luszterén +lángtalanul futottak körben a viaszszálak. Most már figyelmesen kezdtem +nézegetni a dolgokat. Az emeletes pohárszéken öreg cinkkupák és festett +alabástrom gyümölcsök között, csillanómedrű Altwien-vázák álltak. +Szemközt a fehér falon, zöld zsinóron, aranyos keretben Mária Terézia +koronás képe függött. A királynő még egészen fiatal volt a képen és +brokátkrinolinja mellett Pozsony vára látszott és a Duna kékre festett +vize. + +Halk ajtócsapódás rezzentett fel. Nagy tálakkal fehérsapkás kis kukták +szaladtak be a konyha felől. Hosszúnyakú palackokat is hoztak és sürögve +szolgálták fel az ételeket. + +Az egyik asztalnál ifjú gavallérok ültek. Színes frakkjuk mélyen kinyílt +a fodros ing felett. Habos batiszt-nyakkendőjük az állukon futott át és +a fülükig ért. Ezek fánkot ettek és aranyosra barnult üvegekből tokaji +bort töltögettek maguknak. + +Mellettük magyarviseletű vidéki urak könyököltek össze egy asztal felett +és titkolódzó arccal hangosan beszéltek. Túl egy püspök vacsorázott két +testes kanonokja között. Most érkezett Bécsből. Széke mögött feszesen +állt a huszárja, ezüstzsinóros rövid bekecsében. + +Óriási kalapon akadt meg a szemem. Az ablak alatt rövidderekú görögös +ruhában szép fiatal asszony ült két gyermekével. Az asztal végén a +pap-nevelő és a gouvernante húzódott meg. Az úrnő széke mellett táskák +és ridikülök tornyosultak a földön. Netz-keztyűs keze negédesen törte a +kenyeret. Az ételeket olyan mozdulattal szedte a tányérjára, mintha +virágok lennének. Aztán piszkált közöttük és mindent otthagyott. + +Egyszerre azt az urat is megláttam és a másikat is, akiknek a nyomában +ide jöttem. Az öregebbik jókedvűen nézelődött aranykeretes lorgnonján +át. Valahányszor mozdult, tubákszínű frakkján megcsillantak a nagy +gyöngyházgombok… Ebben a pillanatban egy fehér fejkötős szolgálóleány +közeledett felém. Virágos ingválla, harangozó, csíkos szoknyácskája +friss és tiszta volt. Hirtelen megint a deszkapadlót kezdtem nézni. Mire +felpillantottam, a leány már a szomszéd asztalnál állt. Ott fizetni +akartak. + +– Nagyon szerény étkezés volt – mondotta egy hang, mintha alkudni +akarna. – Seberli leves, tejfeles fogas, írósvajban pirult +krumplicskákkal, meg sült libamáj rizskásával, meg spékelt vesepecsenye +garnirozva, pulykamell kastaniákkal, marmeládos fánk, gyümölcs és sajt. +Egy flaska badacsonyi bor, két flaska egri bikavér… + +– Egy bécsi forint és tizenhét krajcár – felelte a leány. + +– Micsoda summa, ilyen kis vacsoráért, micsoda drágaság – sóhajtotta +fájdalmasan a vendég, mialatt fizetett. Aztán borravalónak adakozó +fölénnyel két krajcárt tett le az abroszra. + +A leány csinos kis bókot vágott ki és hálásan mosolygott. + +– És a kenyér! Majd elfelejtettem, – mondotta az úr. – Három karaj… + +– Az hozzá tartozik – felelte a leány. – A kenyér semmibe se kerül… + +Ekkor kezdődhetett el valami, ami egészen érthetetlen volt. Furcsa +nyugtalanság lepett meg. Egy tekintetet éreztem magamon, melyről nem +sejtettem, hogy honnan jön. Mi ez? Mit keresek itt? Olyan békésen +elringató volt kinn a kis utcákban a hóhullás. Miért is jöttem ide? + +Váratlanul egy visszatolt szék ütött zajt. Lépéseket hallottam. Nem +néztem oda és mégis biztosan tudtam, hogy azok a lépések felém +közelednek. Tudtam, hogy valaki most mindjárt szólni fog hozzám és nekem +felelnem kell. Ólom ömlött a tagjaimba és a két kezem roppant nehéz +lett. Mellettem egészen közel, nagy gyöngyházgombok csillantak meg egy +tubákszínű frakkon. + +– De facto, meg se ismertem, kedves Barbara húgom… + +Hideg borzongás futott végig az arcomon. Barbara… És ezt nekem mondja. A +dédanyám nevén szólít, aki több mint száz éve meghalt már. + +– Igen… én sem… – Halkan, elfogódva beszéltem és éreztem, hogy ebben a +pillanatban arcomban egy régi arc van. Szétválasztja a vonásaimat és +kihajlik sok más régi arc közül. Azok is mind hozzám tartoznak. És a sok +régi arc együtt az én arcom, melyben benne vannak valamennyien, akik +előttem éltek, akiket soha se láttam. Hol egyik, hol másik suhan elő és +mosolyog az ajkammal vagy belelobbantja a szemembe a tekintetét és akik +rám néznek, azt hiszik, hogy én vagyok. Pedig ők is velem vannak, mindig +velem, akiket senki se ismer fel bennem többé. + +Most… ebben a pillanatban, aranynyeles lorgnonján át egy öreg úr +felismert közülük egyet, egy régen porladót és örvendőn rámosolygott a +halvány gyertyafényben. + +– Persze, most érkeztek Bécsből – mondotta egész természetesen. – És +kedves atyjaura? Talán a kocsival történt valami kalamitás a nagy hóban? +Ezért kényszerül itt mulatni magányosan. Fatális… fatális, mindjárt +gondoltam, de ha konveniálna kedves húgomnak, tiszteljen meg minket. +Nota bene, tíz lépésnyire se kell fáradnia. Vagy kocsit hozassak? +Feleségemnek nagy örömére szolgálna. Hangászok muzsikálnak ma este +nálunk. A rendes quartett. Kérem… Nem, itt nem várakozhat. Azok a +stutzerek, nyughatatlan modorú ifjú arszlánok. Kivált az ott, a +pomagranát színű frakkban. Impossibilis! A sok idegen passzazsir között, +egyedül egy dáma, egy vendégfogadóban… + +Mialatt beszélt, lehullott rólam az ólmos zsibbadás. Egyszerre megint +mozdítani tudtam a fejemet. Szabadkozni próbáltam. Útról jövök, +bundában, esti ruhám sincs. Inkább máskor… De az öreg úr nem engedett. +Magához intette a csinos kis szolgálót. + +– Ha a nemzetes úr visszajön, hiszen ismered, mondd meg neki, hogy +átinvitáltam a leányát magunkhoz. + +Az ajtócsengő csilingelt és az öreg úr mélyen meghajolt, mikor maga +előtt kiengedett. Aztán már az utcán voltunk a hóban. Aztán egy +zsindelytetős, zömök ház kapuja előtt. Kísérőm jeladásnak megrángatta a +húzóscsengőt és nagy kulccsal felnyitotta a zárt. + +A kapu aljában egy mángorló állt, az emeletről könnyedén, elbájolón +Mozart zenéje hangzott. A sötét kis udvar irányából, gyertyával kezében, +kikolmizott tornyos fejkötő alatt egy picinyke nőszemély közeledett. + +– Ne bókoljon annyit, leányasszony – mondotta az úr, – inkább +világítson. + +A kicsinyke nőszemély nyújtózkodni kezdett. Fejkötője magasába emelte a +gyertyatartót és ettől kezdve lélekzeni se igen mert, hogy a lángot meg +ne ingassa. + +A világosság beesett két fehérre meszelt fal közé és felfelé szaladt +előttem a meredek falépcsőn. + +– Még három grádics van – hangzott mögöttem. Egyszerre abbamaradt +odafenn a zene. Alakok tűntek elő a lépcső pihenőjén. Már tisztán láttam +őket. Egy krinolinos kövér dáma. Rövidderekú almazöld perkálruhában egy +fiatal leány. Mellette ezüst kandelábert tartott emelve valaki. + +Magasnövésű nyulánk ember volt. Háromgalléros kék kabátja nyílásában, a +könnyű ingfodor felett, szertelenül széles, fekete atlaszkendő +csavarodott a nyakára. Hófehér posztónadrágot és sárgahajtókás +Souvarov-csizmát viselt. Egy pillanatra úgy rémlett, mintha egy régi +képet néznék. Talán láttam is már ezt a képet valahol, vagy álmodtam +egyszer? Hirtelen elmosódott fejemben a gondolat. Milyen keskeny és +halvány az arca és zöld szeme milyen sajátságosan árnyékos. + +Valaminő zavar támadt. Az árnyékos szemekben kezdődött és onnan terjedt +át a többi arcra. Egy ifjú ember, akit eddig nem vettem észre, túlzottan +mélyen meghajolt. Bokáig érő nanking pantalló és kékcsíkos harisnya volt +rajta. Hosszúra növesztett szőke haja előre lendült a mozdulatától. + +Hangokat hallottam magam körül. Eszembe jutott, hogy már az előbb is +hallatszottak. Barátságosan csengtek és mégis nyugtalanítottak. A +krinolinos asszonyság megint mondta, vegyem le a bundámat. Mind +bíztattak. A fiatal leány meggyőzően ismételgette, hogy odabenn meleg +van. Ég a tűz a kályhában… Egy pillanatig szinte kínzóan éreztem az ő és +a magam ruházata közötti különbséget: több mint száz esztendő volt a +ruháink között. Pedig most még takart a bunda. + +– Nem, köszönöm. Kissé átfáztam. Fenntartanám, ha megengednék… + +– Talán a vizitszobában örvendezzünk tovább egymás látásán, – mondotta +ekkor udvariasan a háziúr és feltárta a magas üveges ajtót. + +Bolthajtásos szobába léptem. Itt-ott gyertyalángok világítottak a +comodeszekrényeken, az asztalon és minden megismétlődött a tükörben. A +zöldcsíkos papírkárpiton, a divány fölött, ovális keretekben, fekete +silhouette-portrék körvonalozódtak. A cseresznyefa-bútorokon, a +gyönggyel hímzett virágképeken játszott a fény. Derűs, gyermekes vígság, +tiszta élet áradt a fehér mullfüggönyös szobában. A kótatartók mögül +borzas muzsikusfejek néztek rám kíváncsian. Egy nagy karosszékből +sajátságos öreg katona emelkedett fel. Varkocsba font fehér paróka volt +a fején. Copfján, mint két varjúszárny ült a fekete selyemszalag csokra. +Az aggastyán magas botjára görnyedt és hosszú ideig figyelmesen nézett +rám. Senki se merte zavarni. Mindenki hallgatott. + +– Jó barátom, tábori batjársam volt kedves húgomnak az öregatyja ura – +mondotta végre, vontatott hangon. + +Nyugtalanság kuszálta meg a gondolataimat. Hiszen ő a dédanyám +nagyatyjáról beszél… És megint ugyanazt a hűvös borzongást éreztem az +arcomon, mint az előbb, a Hét Választófejedelmek fehér szálájában. + +Az öreg óbester visszaereszkedett a karosszékbe és ahogy a botjára +támasztotta az állát, nem lehetett megkülönböztetni, hol végződik a bot +elefántcsont-fogantyúja, hol kezdődik elefántcsontszerű arca. Különösen, +lárvaszerűen mosolygott valahova messzire, ahová csak ő látott el. + +– A prusszus király ellen verekedtünk akkor… és milyen veszettül +fiatalok voltunk. Megálljon csak kedves húgom! Anno… anno +ezerhétszázötvenhétben… + +A hegedűkön megint felébredt az alvó melódia és szállt és zengett. A +cello mély vágyban kísérte, a spinett billentyűi alól tünő +szárnycsapással, mint ezüst pillangók, repkedtek ki a hangok. + +És mialatt az öreg katona valószínűtlen, távol fiatalságáról beszélt, +finom viaszszagot kezdtem érezni. Olyanfélét, mint amilyen akkor támad, +mikor valaki mellett az utolsó viaszgyertyák égnek. Jobbról, balról +égnek és a viasz mondanivalójába valamilyen virág szaga is belevegyül. +Itt is érzett, lilaszínű virágillat, – lavendula érzett a szobában. + +Előttem az ovális asztalon, az alacsony ezüsttartóban csendesen fogytak +a viaszgyertyák. Egy fehér kis kéz minduntalan lekoppantotta a megnyúló +kanócot. + +– Számtalan pennás munkák tésznek bizonyságot sok jeles +huszárcselekedetinkről – mondotta a aggastyán halkan, a zene hangjain +át. – Sunt quorum non est memoria… az idegen népek mindig újra +megfeledkeznek a magyar vitézi cselekedetekről, mert mi idehaza se +tartjuk emlékezetünkben a magunk becsületét. – Egy darabig komoran +nézett a gyertyafénybe. – Pedig a megboldogult prusszus király +lovasgenerálisa, Ziethen úr is tőlünk tanulta el a huszárháborút. – +Kissé felegyenesedett a karosszékben: – És odatúl Dettingennél, mikor +együtt verekedtünk az anglusokkal és úgy meggyőztük a franciákat, hogy a +Rénus vizén is átkeltünk utánuk, tisztességet adott az armadánknak az +anglusok generálisa. Mondják, a minapában Bonaparte császár is levette a +kalapját a magyar huszárroham szemléletében. Ezt is elfelejtik majd… De +azért, ha egyszer Isten igazában megint elindulunk, leveszik még az +anglusok, a prusszusok is, a franciák meg a többi közönséges népek is a +kalapjukat… + +Az idők összezavarodtak a fejemben és várni kezdtem, hogy elmúljék ez. +De semmi sem változott. Az elefántcsontra támaszkodott parókás fő még +mindig felém fordult. Felgombolt zöld dolmánya nyílásában, szaggatott +lélekzésétől gyorsan emelkedett és horpadt a kibuggyanó fodros patyolat, +a sűrű ezüst pitykék fölött. + +– Zenebonás idők voltak akkor, most meg nagy csendesség vagyon… – +mondotta alig mozduló szájjal, mintha önmagának beszélne titkokat. – +Nagy csendesség… Elnyugodott a háborúskodás, kóborlóknak és haramiáknak +nincsen vigadásuk. Az emberek békességben élnek és azt hiszik, jeles +dolgot mívelnek, ha a diétán vagy a magisztrátusban a hatalomért +veszekednek. – Kivette dolmánya zsebéből tubákszelencéjét és megvetően +rákoppintott. – A kályha mellett tubákolnak, fundust vesznek, literátus +dolgokról gondolkoznak és nem tudják, amit mi tudunk és nem értik, ha +mondjuk. Mi is így voltunk az öregekkel. Azelőtt is így volt és ezért +kezdődik a világon mindig minden újra. Mint a hinta fel-le, egyhelyben. +Majd eljönnek megint a zenebonás idők, azután megint lészen jó +csendesség… + +Senki se figyelt rá, mindenki a zenét hallgatta. A diván szegletében, +egyenesen ült indiai shawljában a krinolinos dáma és kötőtűi ütemes kis +neszeléssel mozogtak. A háziúr a spinett mellett állt. Nagy +gyöngyházgombjain játszott a fény, valahányszor a kóta lapjait forgatta. +A muzsikusok a G-moll Quartett andalító Rondójához értek. + +Ekkor koppantotta le ismét a kis fehér kéz a gyertya kanócát. Túlságosan +lekoppantotta. Egy pillanatra szinte minden elhomályosult. Önkénytelenül +odanéztem. Almazöld perkálruhájában, a tükrös consolera hajolt a leány +és hosszú tekintettel mosolygott el a vergődő láng fölött. A szőke ifjú +ember, aki egész idő alatt mozdulatlanul ült egy magasan párnázott +széken, összerezzent. Kissé nyitott szájjal, elragadtatottan ő is +mosolyogni kezdett. A két fiatal mosoly átjárta a szobát, ragyogott és +világított a homályban. És a végtelennek ez az időtlen beszédje, mely a +szó és a csók között száll örök tavaszban, két élet minden titkát +elárulta. + +Így találkoztak ők, míg a gyertyaláng újra erőre nem kapott. A zene +pedig szállt és kitárt szárnyaival eltakarta őket a többiek elől. + +Mozart meséje zengett a csendben. Az ablakok és ajtók felől nem jött be +semmi zaj. Odalenn hallgatott az utca. A lépcsőt nem verték fel váratlan +lépések, a gyertyák lángja nem ingott a jövés-menéstől és híreket sem +mondott senki. A világ messze volt és az ember közel volt önmagához. + +Egyszerre, magam sem tudtam miért, olyan mozdulatot tettem a kezemmel, +mint amilyennel az ember az éjjeli lepkét elhajtja a szeme elől. Aztán +kisvártatva megint ugyanannak a mozdulatnak a kényszerét éreztem a +kezemben. Lassan az ajtó felé fordítottam a tekintetemet. Háromgalléros +kék kabátjában az árnyékosszemű idegen állt ott. Kezét a csípőjére +támasztotta. Hullámos haja egy elmult mozdulattól visszalendült a +homlokából. Szép fejét hátraszegve tartotta és egyenesen rámnézett. Nem +tévedtem, rámnézett, kérdőn, megfoghatatlanul. + +Ebben a pillanatban odalenn valamerre kocsicsengők kezdtek csilingelni. +A lépcsőfelőli ajtó kinyílt és tornyos fejkötője alatt megjelent a +kicsiny leányasszony. + +– Kocsi jön – jelentette lelkendezve, – már a Régiposta-utcában lehet. +Mindjárt ideér. + +Senki sem kételkedett, hogy a kocsi csakis értem jöhet. A zene +félbenmaradt, mindenki felállt és sajnálkozott. A quartett búcsúzva +hajlongott, a krinolinos dáma kedvesen sóhajtott, a háziúr lekísért a +lépcső aljáig. Mikor visszanéztem, odafenn, a homályban már csak az +almazöld ruha szegélye és a kékcsíkos harisnya látszott. + +– Megengedi, hogy besegítsem a kocsijába? – hallottam egészen a +közelből. Az árnyékosszemű idegen nesztelen lépéssel jött mellettem. + +Már kinn álltunk a hóban. A kapu bezárult mögöttünk és megint olyasmit +éreztem, hogy egyszer, valamikor álmodtam ezt. Mielőtt azonban minden az +eszembe juthatott volna, a gondolatom megint elmosódott. Kocsicsengők +közeledtek és nevettek, mint az ezüstcsengők a régi operák zenekarában. +Aztán elhaladtak előttem, távolodtak, elmultak, de a kocsi nem látszott, +kerékcsapás nem maradt a hóban. + +– Megbocsásson – mondotta ekkor sajátságos szomorúsággal az idegen. – +Régen vártam erre. Még egyszer beszélnem kell, még egyszer hallanom kell +a hangját. Még ha azt mondaná is, hogy – nem. Ugyanúgy mondaná, mint +akkor… Ajándék lesz, szép lesz a nem is, mert Barbara adja. Nekem adja +és senkivel se kell megosztanom. Az az enyém marad, egészen az enyém, +mindenkorra, amíg élek… És közben kinyujtotta a kezét, mintha át akart +volna venni valamit. + +A hó egyre nagyobb pelyhekben hullott és a hangja tompán jutott el +hozzám, mintha messziről beszélne, egyre messzebbről. Hideg, fehér +fátyol sűrűsödött közöttünk. Már csak a körvonalait láttam és csodálatos +szemét. Jóformán egészen eltünt. Csakis kinyujtott keze látszott még a +szép mozdulatban. Halványan, egyre halványabban. + +Ott, ahol az előbb állt, egy kis világosság támadt. Mikor jobban +odanéztem, úgy rémlett, magányos lámpa fénye himbálódzik elmosódó házak +tövén. Görnyedten, lassan botorkált alabárdjával egy éjjeli őr: – Tűzre, +vízre vigyázzatok… Már ez is csak alig hogy hallatszott, csendesen +zizegett, mint a hópelyhek. + +Az út hosszú volt és sötét. A lámpafényen egyre ritkulón szálltak át a +fehér pihék. Egyszerre a sekrestyés jutott az eszembe. Köszvényes ujjai +között világított a kis gyertyavég, kezének az árnyéka óriásira +növekedett a falon. + +A havazás megszünt és mintha felülről jönne, nyugtalan zaj hatolt le +hozzám. A cipőm orra lépcsőbe ütődött. A falnak támasztottam a kezemet. +Még egy lépcső következett és még egy. És minden lépcsőfokkal nőtt a +zaj, zsibongott, dübörgött, zihált. Nyöszörgés, vágy és jajgatás, +lihegés, bosszú és gyűlölet forrt benne és ömlött felém. + +Küszöbhöz értem. Már csak egy sötét kapuív választott el a zaj +katlanától. Egyszerre másfajta levegő csapott az arcomba. A város +rámlehelt. Minden ablakával, minden ajtajával lehelt. Rohanásának a +szele megcsapott. Összerázkódtam. Hirtelen, hosszú tűkkel éles +világosság szúrt bele a szemembe. Egy villanylámpa fénye. Sok +villanylámpa, izzó gömbök, száguldó fényszórók, égő ablakok… Sivító +autók tülköltek, csörtettek a villanyosok, vágtattak a kocsik a csirizes +fekete hóban. Rikkancsok nyargaltak a ködön át, emberek tolongtak, +rohant, kavargott az utca és a város egész szenvedésével hurcolta, +gázolta, tiporta önmagát. + +Egy pillanatig szédülve támaszkodtam a Rókus-kápolna öreg falához. Mire +való mindez, mikor másként is lehetne?… A zaj a fejemre szakadt, a jelen +tudata a mellemre könyökölt. A csend messze volt. Hasztalan a +visszavágyás… Az a csend az övék, nem a mienk. Nekünk mennünk kell, +előre, át ezen, át kell esnünk mindenen, hogy kijussunk a csendbe, amely +majd a mienk lesz. + + + + +AZ UTOLSÓ DEREGLYE + +A szél üvöltve nyargalt a vad hideg vizen és az ég vele nyargalt +bomlottan, feketén. + +Odafentről is lehallatszott az iszonyat. A szörnyű sivításban vak +bődüléssel ütődtek össze a kátrányos nehéz fellegek. Viszhangzott, +tombolt a levegő és a hullámok már őrjöngve tépték egymást a sülyedő +hajó körül. Felugráltak a fedélzetre. Fehéren, magasan forogtak. +Visszabuktak és mindig újra magukkal rántottak egy darab életet. + +Segítség… + +A hajó remegett, mintha haláltusájában a hideg törte volna. Körülte +hullák táncoltak a tajtékban. Szirénje fuldokolva sikoltott utolsót. A +parancsnoki hídon már csak egyetlen ember állt. Nem volt kinek +parancsoljon, csak állt és várta a halált. + +Ekkor történt. Egy hullám nőtt a többiek fölé és ahogy jött, fehér +karmaival a sötét eget kaparta. Nyomában a rettentő szántás között +nyitott tölcsér rohant. Puszta szelétől oldalt dűlt a hajó. Egyszerre +ijesztően fenn volt a magasban. Beleütődött az alacsony égbe és az +árboca reccsenve letört. Mint szakadt inak csapkodtak körülötte a +kötelek. Aztán orral zuhant a mélybe és úgy maradt, félig alámerülten, +egy emberölő rémes pillanatig. + +A szétcsattant víz visszahullott és ami a hajóból még a felszínen volt, +kísértetiesen rángatódzott az ég alatt, mintha elmerült testével sötét +hatalmak birkóznának odalenn, hogy magukhoz rántsák az egészet. + +Segítség… + +Már semmi sem segített. A tenger szörnyű erővel beszívta a sülyedő +hajót. + +Ahol az előbb még vergődött fekete teste, hirtelen üresség maradt az ég +és a víz között. A vízben feltátongott egy nagy, sötét torok és +ragadozón falta be a hajó után a vonagló roncsokat, bomlottan ágaskodó +emberfejeket, ordítva menekülő csónakokat. Mindent, amit elért. + +És ami túl a halálgyűrűn még élt, egy percre megdermedt a szörnyű +sülyedés körül. + +Vége… Középütt, ahol a kémények szája eltünt, öklendve buggyant fel a +levegő, mintha utolsót lélekzett volna a hajó. Aztán bőgve egymásba +rohantak a hullámok és a vizek végtelen szántása egyforma, nyugtalan +iszonyat lett a szemhatártól a szemhatárig. + +Minden elmerült… Csak messze kinn, ugráló roncsok, hányódó emberi testek +között táncolt halálos tébolyban egy utolsó dereglye. + +Lucskos emberi alakok álltak rajta. Vonítva lóbálták a karjukat a fejük +felett és inogtak, mintha a dereglye mozgása szerint ők is valami +borzasztó táncot járnának. + +És a habzásból minden arrafelé fordult. Elkékült, csapzott hajú fejek +forogtak, mint a srófok, karmokká lett kezek kapkodtak. + +Utolsó reménység… Utolsó dereglye… + +Kicsiny, fekete test vetődött a víz fölé. Odalentről jött vissza. A +forrongó tenger okádta ki. Még élt. Szájából, orrából folyt a víz. +Hörögve könyörgött: + +– Kötelet… dobjatok kötelet… + +De csak a hullám segítette. Odacsapta fejét a szálfákhoz. +Félönkívületében, őrjöngve megkapaszkodott. + +Horpadtmellű, sárgafejű ember ugrott elé. Ugatott, mint egy gonosz állat +és fejszét lóbált a szélben. + +– Nincs hely… ereszd el… + +A fejsze visítva lecsapott. + +Már csak két levált véres kéz markolta a dereglye szélét, a test +visszabukott és mint egy kő alámerült. + +Mások jöttek, vergődő rimánkodók. Elkékült kezük megfogódzott: Csak +engem… De a fejszés senkin se könyörült. Suhintott és a vizes deszkákon +szétázott a friss vér. + +A hullámok pedig átugráltak a dereglye felett, alája bujtak, felpúpolták +a hátukat, lebillentették magukról, dobálták egymásnak és csattogó +körben vihogtak körülte. + +A sárgaarcú fejszés még mindig állt és mindenkire lecsapott, aki az +elsülyedt hajóból a dereglyéhez menekült. Halálordítás vegyült a +viharba. Testek loccsantak vissza. Mire ismét felvetődtek, mereven +libegtek a hullámokon, mint az üres palackok… Ő nem irgalmazott. Az +emberek látták ezt és nem tettek semmit ellene. Hátha?… mégis? Míg +veszni hagy mindent, talán őket menti meg? + +Aztán egyszerre nem volt ott több. Egy másik kapta ki kezéből a fejszét. +– Sokan vagyunk! – ordította és leütött néhányat, hogy kevesebben +legyenek. + +A hajótöröttek nem mertek mozdulni. Az ő kezében volt a fejsze! Babonás +rémületben meredtek rá és várták, hogy történjék valami. + +A dúlt, fekete szemhatáron árnyék bukkant fel ekkor és sebesen haladt. A +dereglyéről egy hullám leütötte a második fejszést is és sodorta, mint a +rongyot. De az emberek nem néztek utána. Csak a láthatárt kémlelték: + +– Hajó!… Hajó!… + +Valamennyien egy oldalra tolongtak. Sírtak, könyörögtek, mindent +ígértek: – Száz szál viaszgyertyát… A földemet… A házamat… Templomot +építek… Alázatos leszek… És a reménység ellágyultságának a deliriumában +térdre estek és kitárták a hajó felé a karjukat… Jöjjön… Csak erre, +mifelénk… + +De az árnyék sebesen himbálódva halványult a hullámhegyek felett, ott +messze kinn. + +Egyetlen hanggal ordított fel a dereglye: + +– Segítség! + +Egy ember letépte magáról az ingét és övig mezítelenül csapkodott vele a +dermesztő hidegben. A szél elkapta tőle az inget. Az árnyékhajó pedig +eltünt és nem segített. + +Fejvesztett jajveszékelés szakadt bele a förgetegbe és a jajgatók nem +vették észre, hogy a dereglye sülyed azon az oldalon, ahol +összefutottak. + +– Felborulunk! Ide mellém! – A bátor tengerészhang, amely parancsolni +tudott a rémületben túlkiáltotta a vihart. + +Állati hálával néztek fel rá a kitágult szemek és mindenki +engedelmeskedett… + +Aztán hosszú idő telt el. Az emberi fenevadak rabszolgák lettek. +Mindentígérők, alázatosak… A fekete ég mögött valahol, nem tudni hol, +lefelé sülyedt a nap, amely nem látszott, és mint boszorkányos kuszált +hálót húzta magával a hullámokat is a vízről. + +A vihar elfáradt. Korbácsai beleestek a tengerbe. A hullámok lefeküdtek. +Az alkonyatban behorpadtak az óriási hantok a nagy temető felett… + +A dereglyén üres aggyal, kimerülten görnyedtek össze az emberi testek. +Azután félönkívületben egymásra hullva elnyúltak a vizes deszkákon. +Aludni akartak, hiszen volt közöttük egy, aki majd virraszt helyettük… + +Virrasztott is, egész éjtszakán vigyázott rájuk és mikor szürkült a +reggel, kémlelte a szemhatárt. + +Ólmosan, nehezen virradt. Az emberek nyögve eszméltek a lucskos +dereglyén. Ébredésükben keserű rémület volt. + +Semmi sem történt tegnap óta. Kétségbeejtően minden úgy maradt. Ezt nem +lehetett sokáig elviselni. + +Az ég egész nap sűrű és borús volt, de alatta a levegő lassan +átlangyosodott. Az emberek már nem fáztak. Megszáradt rajtuk az ázott +ruha, pihentek is az éjjel. Eszükbe jutott, hogy éhesek. És az, aki +átvirrasztotta felettük az éjtszakát, hiába hívta őket Magányosan ácsolt +árbocot, magányosan emelte: – Adjátok ide vitorlának az ingeteket!… + +Tegnap még odaadták volna neki az ingüket is. Most már nem adták. Már +nem féltek. Lehúzták a fejüket. A parancsszó elgurult felettük és +beleesett a tengerbe. + +Aztán másnap is minden így maradt. A nap még mindig nem látszott. Az +alacsony, vak ég mint nehéz, szürke fedő, rátapadt körüskörül a +szemhatárra és nem engedett be maga alá friss fuvallatot. Az +összenyomott levegő sűrű lett és alatta az ájult tenger órákon át +lassan, egyhelyben himbálta a dereglyét. + +A tétlen emberi testek, mint egy fülledt opálszínű katlanban, furcsán, +inogva ültek a deszkákon. Dél felé párákkal telt meg a katlan. Halszagú +gőzök hömpölyödtek benne, ágaskodtak, erőlködtek, hogy feljebb tolják a +nehéz eget. De a fedőt nem bírták felemelni. + +Újra este lett és újra reggel s a szemhatáron még mindig nem látszott +mentő hajó. Az áthevített szürke bura alatt pedig nőtt a szomjúság és az +éhség és kísérteties krétával átrajzolta az arcokat. Az emberek nem +fordították a fejüket, nem tördelték a kezüket. A mozdulatlan ég és +tenger között mozdulatlanná lett a dereglye, mintha langyos viaszba +dermedt volna. A poshadt borzasztó csendben csak a sómarta, cserepes +ajkak elvétett ordítása hallatszott a végtelen vizek felett: – Vizet!… +Vizet! + +A hajótöröttek nem nézték többé a láthatárt. Üres, rettentő szemmel +egymást figyelték. Kinek van közülök elesége? Ki mer enni, amíg a többi +éhezik? + +Valaki a zsebébe dugta a kezét. Akkor történt-e, vagy csak sokkal +később? Az egyik aszott csontváz felugrott és mint a hiéna rávetette +magát arra, akinek talán volt valamije. + +Dühös dulakodás támadt egy pillanatra. Majd megint fülledt csend +következett és a magányos dereglyén két táborba szakadtak az emberek. +Fölemelt ököllel álltak… álltak. A forróság beszivárgott a kiszikkadt +agyvelőkbe. Az izzó koponyák burkát mérges gőzök feszítették belülről. A +szenvedés és gyűlölet őrülete elborította a látásukat. És az árva +dereglye hajótöröttjei egymásnak rohantak. + +Valaki rekedt parancsokat üvöltött, de semmi se használt többé. + +Az emberek tébolyodottan tépték egymást. Fogukkal marcangolták egymás +húsát, a körmükkel vájták egymás szemét. És nem látták többé, hogy a +szemhatáron nagy hajók húzódnak el, nem hallották, hogy a megkötözött +szelek újra csaholnak a tengeren és a vizek felett fellökik az ólmos +fedőt… + +Nem láttak, nem hallottak többé semmit. Az életet elfelejtették, csak a +gyűlöletet tudták. És véres gomolyagban, egymást halálra marva sodródtak +tova az utolsó dereglyén. + + + + +A VÉN ZSIBÁRÚS SZERENCSÉJE + +Olyan szűk volt az utca, hogy nem fért bele a napsütés. A lármás, rohanó +körutak felől jött. Kanyargott, szorongott, összehúzta magát a meredek +házak között és ment, mendegélt, míg a temető faláig nem ért. + +Ott a fal közelében nyílott az utcából a vén zsibárús boltja. Piszkos, +szomorú odu volt ez a bolt és a dolgok is piszkosak és szomorúak voltak +benne. Mintha köd szivárgott volna a deszkapadló dohos gödreiből, +penészes szürkeség tapadt mindenen. Köröskörül rokkant polcokon zsufolva +halmozódott a tömérdek zagyva lom; csempeszájú öreg kancsók, rozsdás +zárak, aranyvágású régi könyvtáblák, törött mérlegek, zongorabillentyűk, +petroleumlámpák, szines poharak. Az ablaknyílás deszkáján sok +karos-gyertyatartó állt. A ferde szeglet sötétjében, a szénvasalók +mögött nyomorék flóták, repedtmellű hegedűk, zenélőórás olajnyomatok, +kályhacsövek, kopott képek dűltek egymásnak. A mennyezet füstös +repedései között fehér mészdarabkákkal teleszórt, nagy öreg pókhálók +fityegtek. Valahányszor kocsi döcögött végig az utcán, a mészdarabkák +rezegni kezdtek a pókhálókban. Kinn a boltajtó fölöttt pedig olyan +fájdalmasan nyekergett az elfakult cégtábla, mintha már nem bírnák +tartani a szegek. + +A cégtábla alatt két kimeredő vasrúdon ernyedt ponyva terült a +gyalogjáró fölé. Az ajtófélfán konyhaórák és molyos szőnyegek függtek, +meg egy kalitka, melyben furcsa rigó ugrált. A rigó is olyan volt, +mintha megrágták volna a molyok. Unta magát és leszórta a zöld +salátaleveleket a kecskelábú asztalkára, mely a gyalogjárón állt, a +ponyva árnyékában. Diványrugók és könyvek hevertek rajta. + +Az asztalka mellett üldögélte el napjait az öreg zsibárús, szürkén, +kopottan, mint vén lom a többi lom között. Ha nem akadt üzlet, +vasbafoglalt pápaszemét pihenni a homlokára tolta és szokása szerint a +temető irányába nézett. Szalmaszékének lelógó fonásával ilyenkor +zavartalanul játszottak az utcájabeli macskák. + +A nap sohase sütött le hozzá. Csak a szemközti ház harmadik emeletét +érte el. De ha a nótás szabómester kinyitotta az ablakát, visszaverődő +fénye mégis lesurrant a magasból. A légvonat olykor meglengette az +ablakot. A tükröződő nap villanása hirtelen cikázni kezdett a falakon, +repült ide-oda bolondul, sebesen, mint egy égő madár. + +Az öreg lehunyta ilyenkor a szemét és azt gondolta, hogy most tavasz +van… + +Nagyon régen lakott már ezen a tájon. A lámpagyujtogató, aki létrájáról +benézett az ablakokon s mindent tudott és a hireket hordta, úgy mesélte, +hogy mikor a zsibárús nagyatyja odaköltözött Budáról, még olaj égett a +laternákban, nem volt utca az utca, csak afféle városvége és a falvakból +erre jártak be az echós szekerek a pesti piacra. Azóta minden más lett. +A város kinyujtózott a bolton túlra. A ház mögötti térségen temérdek +fabódé kerekedett ki a földből. És zajongva tódult beléjük a sok idegen +zsidó népség. + +Az öreg szívéből gyűlölte ezt az üzletrontó lármás hadat. Nem állt velük +soha szóba. Pedig hosszú volt a délután és sokáig tartott, míg a +lámpagyujtógató létrája bekanyarodott a szegleten. A lámpa a közelben +állt a gyalogjáró szélén. Míg az ember a létrán guggolt és az üvegeket +tisztogatta, az időről, meg az ismerősökről beszéltek. + +Aztán mikor az utca végében lefordult az estifény a nagy fal pereméről, +mintha a nap beleesett volna a temetőbe, akkor összeverődtek az öreg +barátai. Jött a koszorúkötő, aki a fal tövében kereskedett. Kisvártatva +előbujt a szemközti házból a nótás szabó is, aki reggeltől estig +kabátgallérokat varrt egy nagy cégnek és ott lakott a harmadik emeleten, +ahol a nap sütött. + +A koszorús csoszogva járt. A szabó táncolósan lépett. + +– Jó estét! – Leültek a boltajtó elé a küszöb lépcsőjére. + +– Jó estét, – dörmögte az öreg nagysokára, mintha köszöntés helyett +pénzt kértek volna tőle. Közben félszemmel átpislantott a hosszúlábú +szőke óráshoz: mikor oltja már el szerszámos asztalkája felett a +zöldernyős lámpát? Ezt az órást tartották az utcában a legelőkelőbb +embernek, mert volt egyszer egy cilindere, előfizetett a +kölcsönkönyvtárra és a cognacról és pezsgőről olyan bizalmasan beszélt, +mint más ember a rokonairól. A zsibárús felette nagyrabecsülte őt, és ha +zárás után átlábalt hozzá a jeles mester, tisztelettudóan átengedte neki +a szalmaszékét; maga pedig letelepedett a küszöb lépcsőjére a többiek +közé. + +Amíg a félhomályban láthatták egymás arcát, mindahányan az üzletről +beszéltek. Panaszkodtak, sóhajtoztak, szitkozódtak. Csak mikor az este +lassan eltakarta az embereket, a fáradtságot és a várost, a csendet és a +temetőt és sem az élet, sem a halál nem mondott ellent a reménységnek, +csak akkor bátorodtak neki. Mindenféle tervet kezdtek emlegetni. + +A koszorús a foga közé szorította a pipáját, lassú füstfelhőket +eregetett… Ha megépítik az új villamosvasutat és több ember fog járni a +temetőbe, vászonponyvás bódéja helyett kirakatos boltot nyit a füszeres +mellett. Az órás valami örökségre számított. A szabónak sorsjegye volt +és biztosra vette, hogy a főnyereményt megnyeri. + +– Selyemruhát veszek az asszonynak. Három segédet tartok. A gallérokat +velük csináltatom; én csak kabátot szabok! + +A zsibárús eleinte csodálkozott, mert nem tudta addig, hogy mint ő, a +többi ember is vár valamire… A szegények, a gazdagok, az öregek, a +fiatalok, az okosak, a buták, a gyöngék, az erősek, mind, még az órás +is, aki komoly és művelt férfi volt. + +– El kell jönnie a szerencsének – mondotta a szabó és furcsa, sovány +állát a levegőbe tolta. + +A zsibárús mohón nézett rá: + +– Csak jöjjön is, de hamar… Hirtelen elhallgatott és szokása ellenére +elkapta tekintetét a temető faláról. Valami olyasfélét szeretett volna +mondani: ha nem siet az a szerencse, hát majd itt sem éri őt, – de nem +jutottak eszébe a szavak. Ötven éven át ülni egy dohos kis boltban, +ötven éven át dolgozni, aztán semmi… hiszen így nem volna értelme az +egésznek. + +Ettől a naptól fogva a vén zsibárús sokat gondolt ezekre a dolgokra és +még csökönyösebben nézegetett le az utcavége felé. Egyetlen +életbölcsessége az volt, hogy az egyik ember szerencséjét mindig a +másiknak a tudatlansága hozza el. Nem mondta ki soha, csak úgy érezte és +éppen ezért onnan a fal környékéről, a külvárosi szegény utcákból, ahol +tudatlan népek laktak, onnan várta a maga szerencséjét. + +Annyit már régen sejtett, hogy az a szerencse csakis egy kép lehet. +Aranykeretes, finom kép, melyet olcsó pénzen vesz meg valami tudatlantól +és sok aranyért ad el valami városi úrnak. Fiatal éveiben hallott egy +zsibárúsról, aki így lett gazdag ember. Az ismeretlen zsibárús egyszerre +megfoghatatlanul kísérteni kezdett a pinceszagú kis boltban. És +elmosódottan, bizonytalanul a kép is kísérteni kezdett. Az öreg rá +gondolt, mikor zárás után hazaballagott, rá gondolt éjjel is, mikor nem +tudott aludni, sőt még üzletkötés közben is, mialatt egy horpadt +petroleumos kannát vett és egy kályhacsövet eladott. + +Idővel egyre világosabb lett előtte, hogy milyennek kell majd lennie +annak a képnek: szűkös képzeletében mindjobban kialakult az ő +szerencséjének a formája. Már pontosan látta legkisebb részletét… +Kékítőszínű égben, selyemruhás Szűz Mária. A Szűz fényes felhőgomolyokon +ül, melyeknek a gondolatát a külvárosi udvarkertek ezüstös üveggolyói +kelthették fel benne. Később merészebb lett, koronát is képzelt a szent +Szűz feje fölé, gyöngyös láncot a nyakába. Gyerekkori emlékek +segíthettek neki: elfeledett vásári olajnyomatok lármás színei. Talán +egy fogadalmi kép, melyet akkor látott, mikor kisfiú volt és anyja +kézenfogva vezette a processzióban. + +De ő ezt nem tudta. – Vannak előérzetek – dörmögte titokzatosan. És +mikor apróra mindent kigondolt, ragaszkodni kezdett ahhoz a formához, +melyben a szerencséjét képzelte. Belekapaszkodott ebbe az utolsó +reménységbe, mint ahogy az öreg ember belekapaszkodik a botba és nem +gondol rá, hogy hiszen ő maga viszi a kezében… Az órással és a szabóval +pedig nem beszélt többé a dologról. Túlságosan szerette már. +Ösztönszerűleg attól tartott, hátha ki akarnák verni a fejéből. + +Kékítőszínű ég, csillogó fellegek… + +Egy csendes, meleg délután elbóbiskolt gondolatai felett az öreg. Az +órás macskája a ponyva peremén ült és a madarat leste. A rigó pedig +biztonsága tudatában fölényesen hárfázott kicsiny karmaival a kalitka +dróthálóján. A szabó énekelt, a temető felől egy ismeretlen úr jött +felfelé az utcán. Bepillantott a vén zsibárús boltjába, aztán +szórakozottan ment tovább. De a szomszéd háznál megállt, mint akinek +valami hirtelen az eszébe jut. Visszament a küszöbhöz, összehúzta a +szemét és vizsgálódva benézett a nyitott ajtón. + +Az órás kitekintett az ablakán. A macska leugrott a ponyváról. Az öreg +riadtan nyitotta fel a szemét: + +– Szolgálhatok? – dünnyögte félálomban, de mikor meglátta az idegen +urat, akinek aranylánc volt a mellényébe gombolva, felállt. + +– Régiségeket gyüjtök – mondotta sebesen az aranyláncos s már bent volt +a boltban. Szakértő szimattal nézett körül, mialatt a legértéktelenebb +holmi között válogatott. Csempe bögrét vett a kezébe, aztán egy +aranyvágású könyvtáblát. Magasztalni kezdte az olajnyomatokat és +alkudozva mindinkább a szeglethez húzódott. + +Az öreg vérszemet kapott, ő is dícsérni kezdett egy gyönggyel himzett +kályhaellenzőt, mely Othellót és Desdemonát ábrázolta s szétvetett +lábakkal állt az ósdi szekrény tetején. + +– Szép darab – mondotta önérzetesen, – a Király-utcából hozta egy +uraság. + +Az idegen szórakozottan követte tekintetével a zsibárús mutogató kezének +a mozdulatát… A hímzett képen, ívelt márványablak párkányán, csakugyan +Othelló ült és sárga ruhában lelkesen mesélt, bár orra hegyén a +megkopott gyöngyök vakítóan fehérlettek. Desdemonának egyik gyöngyszeme +foszlott selyemszálon a térde tájékán fityegett, de ez legkevésbbé sem +zavarta abban, hogy megmaradt szemével ábrándosan nézzen mór +szerelmesére. + +– A kis hibákon könnyű segíteni… – Az öreg nem fejezhette be, amit +mondani akart, tompa puffanás riasztotta meg. + +Mintha véletlenül történt volna, az idegen feldöntött a háta mögött egy +képet. A por gomolyokban csapott ki a kép alól és az aranyláncos +idegesen kapott utána. + +– Hát ez miféle lom? – A hangja fitymáló akart lenni, de hamisan +hangzott. + +A zsibárús gyanakodva pillantott fel. Aztán közönyösen vont vállat: + +– Vagy úgy!… Isten tudja mióta fogja már itt a helyet… olcsón adom, ha +akarná. + +Az idegen úr az ajtóhoz lépett. Mohón tartotta oda a világosságnak a vak +keretre feszített képet s lefujta róla a kőszénfüstös port. + +A por alatt, a rejtélyes homályból, érdekesen rút férfialak vált ki, +mely előkelően hátraszegte fejét a hatalmas prémgallérban. A madárszerű +patricius-arcot sajátságos meleg fény éltette. A délvidéki alkonyok zöld +reflexei játszottak a keskeny fejedelmi homlokon és a hosszú, gyér +szakállban, mely mint a sekély ezüst vizek hullámai átlátszóan futott le +redős, meggyszínű zekéje drágaköves gombjain. Az elfeketült háttér +függönye is meggyszínű volt és gazdagon omló bársonyában, kicsiny +nyíláson át, álomszerű messze táj képe zöldelt. + +– Mit néz olyan nagyon? – dünnyögte a zsibárús, aki időközben egy régi +zsebórát kotort elő a pohos szekrény fiókjából. – Ezt nézze! + +– Igen, igen, – mormogta az idegen elfulladt hangon. Izgatottan lépett +vissza a küszöbről. A keze remegett, mikor lebocsátotta a vásznat; +homloka verejtékes volt. + +– Hát mennyiért is adja azt az órát? – Üres szemmel nézett az öregre. + +– Harminc forint nem lesz sok?… Üt is, ha az ember rátalál a rugójára. + +– Húszat adok érte. + +– Adjon harmincat és vigye azt a képet ráadásul… + +Az utca ezalatt elsötétült, a lámpagyujtogató bekiáltott elmenőben, a +szabó már nem énekelt. Az idegennek egyszerre sietős lett az útja. +Gyorsan fizetett, hóna alá vette a vásznat és indult kifelé. + +– Jó éjszakát, – dörmögte az öreg. + +Mikor magára maradt, kiballagott az utcára, leült a szalmaszékre és csak +úgy megszokásból, pihenésnek, elővette kedvenc gondolatát. Azt a másik +képet, azt a gyönyörűt – az ő szerencséjét. Kékítőszínű égben, kemény, +csillogó fellegek… + +Aszott szája ferdére húzódott. Mosolyogni kezdett és várt. + + + + +A SÍRÓ EMBER MEG A NEVETŐ EMBER + +Odakinn ugattak a kutyák. Folyton ugattak, pedig nem jött senki és nem +ment el senki. Az asszony még akkor elment, mikor sütött a nap. Nem +nyitotta ki az ajtót, szép szürke szemével nem is nézett vissza, mint +máskor, ha indult, csak félrebillentette fejét a párnán. + +Azóta Árva Péter akarat nélkül, mozdulatlan elviselésben ült az ágya +mellett. Felhúzott térddel ült az alacsony széken. Gyűrött kabátja +szárnya, lecsüngő keze a földet érte. Beretválatlan arcában két száraz +gödör volt a szeme. + +Mikor besötétedett, ugatni kezdtek a kutyák. Azután már olyan régen +ugattak, hogy ez is hozzátartozott az éjtszakához. Az ember arcában +pedig lassan megtelt a két száraz gödör kimondhatatlan fájdalommal. + +Elment, elment az asszony… Hőkölve formálódtak fejében a szavak. +Haboztak, fennakadtak, megmutatták magukat, megint elbujtak. Nem… azzal +a másik, végleges szóval nem merte volna ezt elgondolni. Csak így, és +még így is iszonyú volt és mikor suttogva kimondta, úgy hangzott, mintha +ordítva valaki más mondta volna helyette. + +Összerázkódott. Már vissza szerette volna vonni. Nem bírta el… + +Hirtelen az ágy felé nézett. Várta, hogy onnan talán majd ellentmondanak +neki. + +– Antónia… – Váratlanul történt ez is, még nem határozta el, hogy +kimondja a nevét, hiszen nem tudhatta, mi lesz, ha elhangzik, mi lesz, +ha nem felel? Ijedten hallgatódzott egy darabig. Aztán panaszosan, +sokszor egymásután megismételte: + +– Antónia… + +A gyertya világa egyenletes időközökben csendesen szállt és emelkedett a +felesége mozdulatlan melle felett, mintha valaki kívülállón, idegenül +lélekzett volna helyette. + +Az ember körülhurcolta szegény tekintetét a szobában. A falon is +lélekzett a gyertyafény, az egyik ablak üvegjén is. + +Túl, sötét volt minden. Errefelé már faluvá lapult a kis város vége. +Elhagyatott kertek között rokkant pajták bujkáltak a lomb alatt. +Utcalámpa nem égett a környéken, csak Árva Péter kőfaragómester udvarán +világított néhány félig kifaragott sírkereszt. + +A kutyák ugattak. Bomlott, iszonyodó vonításuk elnyelte az éjtszaka +minden hangját. Nem hallatszott, ha kő indult a töltésről, ha denevér +surrant ki az eresz alól, nem hallatszott a halk, zengő nesz, mely +alacsonyan zenélt a fekete láthatártól végig a nagy földön. + +Odakintről bejöttek a búzatáblák a kőfaragó udvaráig és hullámverésük a +sövényt nyaldosta. Az élet ostromolta a halottas házat, de kívül maradt. +A pitvarajtó öreg repedésén csak a halált ugató kutyák vonítása tört be. + +Az ajtóval szemközt, a sötét konyhában egy falióra ketyegett. Azelőtt +mindig az asszony húzta fel és ahogy húzta a hosszú láncokat, a +vaskölöncök árnyékai, mint fekete patkányok, sebesen futottak fel a +meszelt falon. + +Az órában ilyenkor furcsán, vígan mekegett az olcsó szerkezet. Az +asszony pedig nyújtózva állt és szép, fehér fogai kiragyogtak az ajka +között. + +Most is nyújtózott, de ez más volt és kissé nyitott, feszes ajka között +fénytelenül, szárazon fehérlett ki két sor foga. A falióra ketyegése is +más volt. Olyan kísértetiesen visszhangzott az üres konyhában, mintha +lassan-lassan vérzett volna el benne az idő és a vére sűrűn, cseppenkint +hullott volna le az ingáról, minden lendülésnél, halk csettenéssel a +téglázott földre. + +Árva Péter mellében is ugyanígy ketyegett valami és odabenn is sűrűn, +cseppenkint kínlódott az ingán a vér. Odabenn, a szíve táján… + +Lelógó keze idegenszerűen felemelkedett és odakapott, mintha szíjakat +akarna magáról letépni, szörnyű, szoros szíjakat, melyek +elzsibbasztották a testét. Eszeveszetten rázni kezdte a fejét és +szaggatta, tépte melle felett a ruhát. Aztán egyszerre, egy borzasztó +sóhajtásban lepattantak róla a szíjak, a melle vadul tágult és kitört +belőle az első zokogás. + +* + +Szerette, szerette az asszonyt!… Az övé volt és rajta kívül nem volt +senkije a világon… Az atyja, az anyja régen meghalt, az igazi neve is +elveszett és az emberek árva Péternek hívták. A gyerekkora: sokemeletes +nagy, sötét bérház volt; a suhancévei: mély, szemetes udvarok, meredek +lépcsők, rosszszagú szennyes kamrák, melyekben csak kegyelemből tűrték +meg idegen emberek. Mindig kegyelemből, mindig idegenek. + +És ő is idegen maradt mindenütt. + +– Konok, hálátlan fiú, nem érdemli meg a kenyeret!… – Ezt mondta róla az +az asszony, aki olykor enni adott neki és este beengedte az ablaktalan, +gőzös kamrába. + +Árva Péter ilyenkor összeharapta a fogát és arra gondolt, hogy majd +másként is lesz még. Aztán még egynéhányszor másként lett, – koplalt, +fázott, lázadt, – de nem lett jobb. Szegény emberek adták és vették át +egymástól megtűrt, kihasznált fiatal életét. + +Évek mulva is sokszor álmodta éjjel, hogy még úgy van, mint akkor volt +és hánykolódott és nyöszörgött a kiújult kíntól. + +Ekkoriban már egy kőfaragómester műhelyében dolgozott. És munkaközben, +mikor vésője alatt pattant a szilánk, gyakran eszébe jutott hajdani +mezítlábas szegény gyerekönmaga. Akkoriban hányszor elálldogált a +kőfaragómester kapujánál. Milyen sóvárogva nézett be az udvarába. Nagy +legények dolgoztak odabenn a kövek között és olyan erőseknek és +hatalmasoknak tetszettek, mint az óriások a mesében. A kalapácsuk +csillant a napban, a vésőjük szisszent és a kipattantott szilánk amint +visszahullott, csenget a kövön. + +Ez szép volt és – most ő az a nagy legény, aki odabenn az udvaron +ráparancsolja a terméskőre az akaratát. + +Egyszer aztán egy megrendelő, aki fogaton jött és nem is alkudott, azt +mondta a munkájáról, hogy szobrászembernek is becsületére válnék. + +Árva Péternek felragyogott a szeme és ettől kezdve valami szüntelenül, +gyönyörűen nyugtalanítatta a lekét. A többiek nem egyszer rajtakapták, +amint elgondolkozva állt és a vésőjével vonalakat rajzolt a levegőbe. +Azt is látták, mikor széndarabkákkal befirkálta a padot az öreg ákác +tövén és késő este, vizes kendő alatt agyagot cipelt a szobájába. + +– Talán bizony művész akarnál lenni, te komisz kőfaragólegény?… – +Kinevették és ezentúl szobrász úrnak csúfolták a műhelyben. Idő teltével +egyre komolyabban fogadta e megszólítást, szinte úgy, mintha megilletné. + +– Nézzétek, milyen buta! Még elhiszi – nevettek a legények. + +– Pedig az leszek! – Árva Péterbe belemart a nevetésük. Kiegyenesedett +és fenyegetően megrázta a kalapácsot hátravetett fiatal feje felett. + +Ekkor látta meg, hogy kinn az udvaron, a nagy terméskődarabok közül +éppen feléje néz a mester leánya. Szép szeme olyan ragyogóan szürke +volt, mint a vadgalamb billenő szárnya a napsütésben. A leány nem +nevetett. A kőfaragólegénynek belülről valami megdöngette a mellét. + +És ezentúl mindig ilyesmi történt vele, ha a leány elmenőben benézett a +műhely ablakán. Maga se tudta miért volt ez így, az öreg mester azonban +valahogyan tudhatta, mert egy napon csak kiadta az útját. + +– Pusztulj innen, fiam, keress más gazdát, itt nem tűrlek tovább. Mennie +kellett. Vége volt, pedig el se kezdődött. + +A legények összesúgtak a háta mögött. Ekkor is nevettek. Árva Péter +dacosan vágta fejébe a kalapját, mikor indult. + +– Majd megmutatom nekik! – És így jutott el a hegyre, az üvegfalú házba. +Beszegődött inasnak a szobrászhoz. Nagy tervei voltak. Tanulni akart, +várta, hogy észreveszik. De bizony csak a kőfaragómester szürkeszemű +leánya vette észre, most, hogy nem látta többé. + +Néhány hét mulva egészen véletlenül találkoztak az utcán. A leány +megmondta neki, hogy szereti. Sohase hallotta ezt ilyen tisztán, +ártatlanul senkitől. Senki se nézett rá eddig úgy, mint ez a leány. +Elcsodálkozott a boldogságán és még akkor is csodálkozott, mikor a +kőfaragómester szürkeszemű leánya a felesége lett. + +Az öreg sohase bocsátotta meg a leánya fejességét. Kitiltotta a házából, +kitagadta az örökrészéből. Úgy halt meg, hogy viszont se látta, konok +haragban, engesztelhetetlenül. + +Árva Péter annál jobban szerette a párját. És könnyebben bízott +önmagában, mióta volt, aki bízott benne s erősebbnek érezte magát, mióta +volt, aki támaszkodott reá. + +Küzdeni akart érte, meg akarta neki mutatni, hogy igaz, amit hisz. Nem +kőfaragó, nem mesterember ő, de művész, csak a többiek nem látják még. + +Talán ekkor tévesztette el az utat. Sokat akart, semmi se sikerült neki. +Hiába tanult, hiába keresett munkát. A pályázatokon elbukott, a szobrait +észre se vették. Szobrász nem tudott lenni, kőfaragó nem akart lenni. És +egyik év múlt a másik után. Lassankint kételkedni kezdtek benne még a +kormos bérház negyedik emeletén is, ahol az asszony nagy, napos hite +eleinte megejtette a szomszédokat. A reménység unatkozni kezdett. Már a +kis emberek se tartották őt nagy embernek, azok se vártak tőle semmit. + +A semmi betelepedett az életébe. A nyomorúság pedig olyan nagyra nőtt +szomorú kis lakásukban, hogy alig fértek tőle. Terjedt, terpeszkedett, +leszedte az ablakról a függönyt, a falról a képet, kiemelte a fiókokból +a vasárnapi holmit, a láncot, a zsebórát, majd kilakoltatta őket az +utcára. Már a gyerekek is észrevették ezt a házban. A lakók +bizalmatlanul néztek rá. És a kapualjából gúnyos nevetés hallatszott +mögötte, ha csüggedten, lassan felfele kapaszkodott a lépcsőn. Ők +nevetnek… Valamit tenni kellett. Aztán, sok vívódás után az asszony +találta ki, hogy mit. Elmennek a fővárosból valahová, ahol olcsóbb az +élet, ahol eleinte nem ismeri őket senki. Ott könnyebb lesz. + +Antónia mosolygott és megcsókolta a férjét: + +– Majd visszajövünk és előttünk szalad a hírneved. – Olyan erősen hitte, +amit mond, hogy Péter is hinni kezdte és ezentúl még nagyobb szüksége +volt a feleségére. + +Kínlódni is, örülni is, dolgozni is tudott magányosan, de hinni csak +akkor tudott, ha az asszony hitét érezte. + +A vidéki városkában, ahol meghúzódtak, egy ideig megint csupa várakozás +volt az élet. Mintha előlről kezdődnék. Pedig semmi se kezdődött. A +kisvárosi porban, az álmos ákácfák alatt nem igen került szobrásznak +való munka. Legföljebb egy-egy sírkereszt és elvétve egy buzogányos +Árpád vezér a kályha tetejére. + +A gyógyszertárban, ha összeverődtek, sohase beszéltek róla az urak. Az +emberek közömbösen néztek rá, alig vették észre és egyszerűen +kőfaragómesternek nevezték. Most már igazán egyes-egyedül csak az +asszony hitte róla, hogy művész. + +Hitte, és ha kocsi zörgött az úton, kiszaladt a ház elé, beárnyékolta a +kezével a szemét és nézte, nézte, nem az ő férjéért jönnek-e a városból, +mert megtudták végre, milyen nagy művész lakik ott az alsó végen, a +roskadt parasztházban. + +Biztos volt benne, hogy így lesz és esténkint, mikor Péter komoran ült a +padkán a kemence mellett, olyan szépen tudott erről mesélni, hogy a +párját is magával csalta. És mind a ketten mosolyogtak. Ezek voltak a +legszebb óráik. Reggelre nyomuk se maradt. De mire megint besötétedett +és a kemence előtt táncolt a fény a téglázott földön, újra kezdődtek az +órák, mindig újra és Antónia sohase fáradt el. Pedig a mult tavasz óta +mindig fáradtnak látszott. + +Mikor a házban tett-vett, gyakran megállt ok nélkül, csak nézett és nem +mozdult. Szegény kifakult ruhája egyre mélyebb ráncot vetett keresztben +a mellén. Fogyott. Mindennap eltűnt belőle valami. És éjjel szárazon, +halkan köhögött. Péter aludt, ilyenkor minden aludt az éjszakában. Csak +ő köhögött és félt. + +Az utóbbi időben félni kezdett, valahányszor magára maradt. Ha a férje +váratlanul betoppant, összeijedt, mintha valamit rejtegetne előle. +Máskor meg riadtan nézett fel rá és szomorúan mondta: + +– Meglásd, meglásd, én tudom… – De hogy mit tud, azt nem merte +megmondani. + +Péter biztatni akarta volna, csakhogy nem értett hozzá, az asszony +rászoktatta, hogy ő az, aki biztat. A nagy, erős ember gyámoltalanul +álldogált egy darabig előtte, aztán hirtelen kinézett az ablakon és +fütyörészni kezdett, mintha nem lenne semmi baj. Antónia ezt is +megértette. Úgyis hiába beszélt volna, mindent tudott róla, mióta +szerette. + +Őszre fordult az idő. A nagy szelek fújni kezdtek a síkon és rázták az +ablakot és besivítottak a kéményen. Antónia meséi egyre szakadozottabbak +lettek. Félbenmaradtak a tervek ő csak köhögött, fájó, száraz kis +köhögéssel. Péter lopva felpillantott rá az alacsony székről. Aztán +megint a tűzbe nézett. Csak a keze rándult egyet-egyet a térdén. A tél +kemény volt. Esténkint a kemence mellett egyre hosszabbra nyúltak a +hallgatások. Sohase beszéltek róla, de tudták mind a ketten, hogy egy +nagy szerencsétlenség készülődik felettük. Régen tudták… + +És azért mégis miyen váratlan és szörnyű volt az a komoly, merev +viaszarc ott a párnán, milyen megfoghatatlan, hogy nem nyitja fel soha +többé azt a ragyogó, szép szürke szemét. + +Árva Péter most lett igazán árva. Egyedül maradt. Elment az egyetlen, +aki szerette. És mellette holtan feküdt minden, ami csak az ő hite volt… + +* + +Odakinn megijedt valami a falióra szerkezetében és félbenmaradt a +ketyegés. Az inga megállt, mintha elvérzett volna az idő. + +Péter összerezzent. Egyszerre meghallotta a csendet. A szobában, a +házban… A kutyák már nem ugattak. Csend volt az egész világon. És ez a +csend onnan az ágy felől terjedt. Sötét, hideg csend köröskörül és a +virrasztó ember úgy érezte, hogy mindig így marad. + +– Meghalt! – Most már ki merte mondani, ki akarta mondani, hogy +összemarcangolja, elpusztítsa magát ezzel a rettentő, végleges szóval. – +Meghalt… – Hogy fájt ez! Mégis mondta, kényszerítette magát, hogy +mondja, hangosan, kegyetlenül telekiabálja vele a roppant ürességet. + +Semmi sincs többé. Ne is legyen! Ő is már csak alig van. Ő az utolsó élő +ember. Szinte csodálkozott, hogy még mindig lélekzik. Nem akart volna +lélekzeni. Ez is mozgás volt. Ez is zajt ütött. Pedig Antónia meghalt. + +– Meghalt… – Megint mondani kezdte ezt a legiszonyúbb szót, addig akarta +mondani, míg kiirtja magát vele. Aztán elfáradt és lehúnyta a szemét. + +És ekkor váratlanul, mintha kést döftek volna bele a végtelen csendbe, +emberi hang nyilallott át az éjtszakán. + +Valaki messze, messze valamerre énekelt. + +Árva Péter nem értette, mi történt. Felnyitotta a szemét. A testtartása +hirtelen megváltozott. Hiszen ő azt hitte, sohase lesz másként, ezentúl +mindig minden így marad. Sötét, csendes, nagy éjtszaka… + +– Énekelnek! – Egyszerre felugrott és a szája úgy eltorzult, hogy fájt +neki. – Hogy lehetséges ilyesmi? Hogy merhet valaki ilyet tenni? Most, +mikor Antónia a halottas ágyán fekszik. Micsoda jogon? + +A kín összeszorította a torkát. – Hát még énekelnek a világon? Tovább +folytatódik minden? Van olyan, aki víg és nevet? – Mint borzasztó sértés +csapott le rá ez a tudat. És ez mindig így volt, mikor neki fájt az +élet, ők nevettek és énekeltek. És most is… most is… Két öklét rázta a +levegőben. A homlokán kidagadtak az erek. Odakapott. Testtartása +hirtelen változott minden pillanatban, már összegörnyedt, alázatos lett, +szinte könyörgött: – Nem, nem, csak erre ne jöjjön… – És félni kezdett +valamitől, ami még nem látszott a gondolatai mögött. Két remegő kezét +összekulcsolta, mintha koldulna. Sokáig nem mozdult. Oldalthajtott +fejjel, dermedten hallgatódzott és közben egyre a feleségét nézte. + +– Csak erre ne jöjjön!… – Az a valami, amitől félt, már nem bujkált a +gondolatai mögött, már legelől volt a fejében. Kétségbeesetten fordult +az ajtó felé. Vadul felágaskodott és árnyéka, mint egy ugrásra készülő +rém, szökött a mennyezetig. + +A nótás ember pedig odakinn csak egyre jött és énekelt torkaszakadtából, +mintha az egész világ vígságát dalolná. + +Minden pillanattal közelebb ért a házhoz. Már a kertek alatt járt. Jött +feltartóztathatatlanul… + +A halottaságy mellett eltorzult a virrasztó ember arca. Az a nóta +iszonyatossá növelte a fájdalmát. Lázadón rikácsolta: – Most, miért +éppen most? – … Kínjában az öklét kezdte harapni, aztán egyszerre vakon +előrebotlott. Felrántotta az ajtót. Ki, ki a szabadba! És elállta a +nótás ember útját. + +– Ne énekelj! – A hangja hörgött a szenvedéstől. Az arca olyan fehér +volt az éjtszakában, mint a fal. Egy pillanatra csend lett. És a két +ember egymásra meredt, mint két nagy ellenség, amelyik nem tudja, miért +gyűlöli egymást, amelyik rég keresi egymást és most összeméri az erejét. +Rövid ideig tartott. Az a másik a tarkójára tolta a kalapját és nevetni +kezdett. + +A nevetés egy pillanatra elborította a világot. Árva Péter felordított +fájdalmában. + +Ez az ordítás erősebb volt, mint a nevetés. + +De a másik nem törődött vele. Kurjantott egyet, mintha útszéli kocsmára +talált volna, és legvígabb nótájával a nyitott ajtó felé tántorgott. + +A kőfaragó dühös nagy ugrással utolérte és rettenetes öklével lesujtott +a fejére. + +A nóta bugyborékoló hörgésbe fulladt. Az ember visszafordult. A vér már +elborította az arcát. Egy ideig még állva maradt, aztán lassan dűlni +kezdett. + +A síró ember megölte a nevető embert. – És ahogy dűlt, tágranyitott, +szemével még estében is mintha kérdezte volna, hogy miért? + + + + +AZ ERDEI HÁZ + +Csak neked írom, senki másnak, mert titok, amit mondani akarok. + +Hét éve múlt, hogy utolsó találkozásunkról tudnak az emberek. Hét éve. +Azóta senki se látott bennünket együtt, azóta senki se tudja, hogy +mindennap találkozunk. + +A háború feltépte az utakat erre is, arra is, a gránátok vermeket +szaggattak a réten, melyen át hozzád mentem dúdolva, fiatalon, boldogan. +A mezőkön meghaltak a virágok és az emberek. Más lett a hegyek arca, a +rengetegek kidőltek, a vizek medre megváltozott, de az erdei ház áll +érintetlenül, áll az erdő és mi mindennap találkozunk. + +Látlak messziről, ha jössz az ösvényen, a napsütésben. Puskád békésen +himbálódzik a válladon, szépszemű vadászkutyád nesztelenül szedegeti a +lábát a lépésed szerint és végtelen a csend. + +Köröskörül összeomló világok robaja morajlik évek óta, de a mi erdőnkben +csend van, olyan nagy, tiszta csend, hogy hallatszik, ha madár repül fel +a cserjésből, ha a szikla alatt, ott a fordulónál, lecsurran a fenyőfa +kérgén a meleg, aranysárga szurok, ha száraz levél hull és lebegve úszik +a mély délóra magánya felett. + +Én várlak és te jössz… + +Most jut eszembe, a patak hangja is hallatszik a csendben. Hideg és +friss a hang és mindig újra új; nevet, amint a köveken leugrál és cseng, +mint az ezüst. + +Én várlak és te jössz. + +A zúgó alatt talpraugrik a víz. Egy pillanatig tart… porrá törik. +Csillogó pora nedvesen ragyog a lehajló lombokon és a sötét mohán. + +Emlékszel-e még rá? Együtt terveztük az erdőt és a házat, akkor régen, +mikor még láttalak. + +Te akartad, hogy patak is legyen ott túl, pisztrángos vad patak és egy +tisztás a zöld árnyékok között, amelyre mindig besüt a nap. + +Emlékszel-e? + +A mi házunk, a tied, meg az enyém… És a teteje búbos legyen, az eresze +mély, a fala fehér. Te mosolyogtál közben, én mindig komoly maradtam. +Halkan beszéljünk. Rajtunk kívül ne tudja ezt senki a világon. + +Senki se építette a házat, csak mi ketten. Víg kőműveslegényeknek, +mogorva öreg ácsoknak nem volt közük hozzá. Úgy épült, vágyból és +magányos fájdalomból, mert sóvárogtunk utána, hogy legyen egy kis +helyünk, ahol találkozunk. Az erdő is úgy nőtt fel a vágyból, hogy +legyen valami, ami eltakar, ha velem vagy, ha veled vagyok. A patak is +úgy fakadt, mert a zenéje kellett ott a fák tövén, melyek olyan nagyra +nőttek pillanatok alatt, amilyen nagyra másutt száz év alatt se nőnek a +fák. + +Minden követ, minden ágat, minden virágot ismerek az erdőn. Ismerem a +madaraink fészkét, vad méheink zsongó oduját. Olyan sokszor voltam ott. +Behúnyt szemmel meglelem az utat. Csillagtalan éjtszakában is, sötét +viharban, mély hóban is. És ez az, ami szép. Más nem talál oda. + +De ugye, te odatalálsz? + +A hét esztendő nem mosta el emlézetedből az utat. Látlak jönni. A puskád +himbálódzik a válladon és a kutyád csaholva fut a ház felé. + +Mindig megelőzlek, te lassabban jársz és nem sietsz. Az ajtóban várlak, +a küszöbön. Rég várlak, elfáradtam egy kissé. Az ajtó keskeny, a karom +átéri a nyílását, a kezem a túlsó félfához támaszkodik, a fejemet a +karomra hajtom. Úgy nézek ki az útra és olyan régóta nézek, hogy a +szemem könnybe lábadt. Most már elmúlt. Hirtelen letörlöm a könnyet az +arcomról a vállam mozdulatával és tetetem magamat, mintha nem vennélek +észre. + +Te is úgy teszel, látom félig lehúnyt szempilláim alól. És mosolyogsz te +is. Aztán egyszerre, mintha két rabot engednének a szabadságba futni, +futunk egymás felé. Karom a nyakad köré fonódik s fejem ott van a +válladon. Még közelebb szorítod, magadhoz szorítod és megsímogatod a +hajamat. Ilyen szépen senki se tudta ezt előtted a világon. Oldalt +hajolva lenézel rám. Ragyogó magasból nézel és mégis úgy, hogy önmagad +fölé emelsz. Egyszer láttam az erdőszélen mozdulatodat, mikor virágzó +gallyakat nyaláboltál és vittél könnyen, nevetve a két karodban. Ezzel a +mozdulattal viszel engem is. Viszel a ház felé, ott a fák között, ahová +nem látnak el az emberek. + +Benn, a nyitott kéményköpönyeg alatt, tűz ég a kis kandallóban. Nem +azért ég, hogy melegítsen, csak ég, mert szereted látni a tüzet. Könnyű +füstszag érzik és nyíló rózsáknak a szaga. Virágok állnak az asztalon és +a csendben lehull a szirmuk. Nem kellettek neked, mégis odaadják +magukat. Tompán csörrennek a cseréptányérok a gyalult asztalon, a pohár +üvegje megfutamodik a forrásvíz hidegétől, a tűz táncol, táncol, a +kutyád a küszöbre fekszik és kinn dúdol az erdő. + +Keveset beszélünk, de látom, hogy boldog vagy. Odaülök melléd az +alacsony székre, térdedre hajtom a fejemet. Messziről jöttem, mindig +messziről kell hozzád jönnöm, fáradt vagyok. + +És te azt mondod, húnyjam be a szememet, aludjak, majd őrködöl felettem. +De én nem akarok aludni, tudni akarok minden percről, melyben veled +lehetek. + +A kezed símogat. Csak régesrégen, finom hangszerekhez tudtak így nyúlni +az emberek, csak régen. És azért zenéltek régen csodákat a hangszerek. + +Csakugyan, közben olyan különösen tartod a fejedet, mintha zenére +figyelnél. Vagy talán nem is arra figyelsz? A fákon túlról a patak +csörgését hallgatod? + +Érted a patak jelentését? Vagy csak a zenéjét szereted? Érted az én +jelentésemet, vagy csak a lelkem zenélését szereted? + +Milyen jó megpihenni itt a térdeden, csak símogass tovább, zenélj +rajtam, én többet tudok minden hegedűnél. A hegedű csak a fájdalmat +tudja igazán, én a boldogságot is tudom. + +– Egy pillangó, nézd, ott… berepült a nyitott ajtón. Hozzánk jött, mint +egy szárnyas kis kék virág. Ez jót jelent. A tisztás felől, rézsút, a +nap is besüt hozzánk az ablakon. És a zsarátnok felett füstöl a fenyőág, +melyet rávetettél, finoman, jószagúan füstöl bele a rózsák szagába. + +Szeretsz? + +Mintha az erdő lassan ráhajolna a házra. Szegletbe támasztott fegyvered +csövén kialszik a fény. A nap kifordul az ajtón. Már a küszöbön van, a +kutyád fején, – már ott sincs. + +Kezed megállt a homlokomon. Mi történt?… Még mosolyogsz, de ez +azelőttről maradt az arcodon. Csak a felszínen van, alatta nem mozdul +többé szemedben az árnyék és a kutyád is nyugtalan. + +Még rám hajolsz, még felnézek reád. Aztán már magaddal emelsz, amint +felállsz. + +Későn van, mennünk kell… + +Mindig te mondod ki, mindig te látod meg az órát. Tartóztatni akarlak, +hamar, hamar kérdéseket találok ki, mesélni kezdek, hisz úgy szereted +hallgatni a meséimet. + +A tekinteted mintha elmosódnék az alkonyatban. Már nem vagy ott. Pedig +látom, amint a válladra veted a puskát, hallom mikor füttyentsz a +kutyádnak. + +Még ne, még ne… Utolérlek az ösvényen, megfogom a kezedet. Veled megyek, +elkísérlek egy darabon, a szikláig, a fordulóig. Azon túl már úgyis +mindenki odalát. + +Érezni kezdem, hogy a kezed lassan elereszti a kezemet. Ilyen gyöngéden, +szépen csak a gondolat tudja elereszteni azt, amit szeret. + +Holnap… + +Holnap… + +Kedvesem… + +De ez már messzebbről hallatszik, mint ahol állsz, végtelen messziről. + +Isten veled… + +Hét éve nem láttalak és mégis mindennap találkozunk. + +Az erdei házban találkozunk, ott, ahova nem vezet út. És ha késel, ha +nem jössz, mikor várlak, levelet írok, amilyent soha senkinek se írtak. +Neked írom és az odvas fa üregébe teszem, hogy megtaláld. Aztán vigyázz, +el ne veszítsd. Különben… úgyse értené meg más. Hiszen ők nem látják az +erdőt, az ösvényt, a házat. Csak mi látjuk, te meg én, akik hét éve nem +láttuk egymást és mégis mindennap találkozunk. Nem, még ha elvesztenéd +is a levelemet, mégha olvasnák is, akkor se értenék. + +Vagy… + +Most jut eszembe valami. Talán mégis megértenék. Talán másoknak is van +erdei házuk? Talán mindenkinek van erdei háza, ahol azzal találkozik, +akivel másutt nem találkozhat. + + + + +A SORSFOLYÓ + +Élt egyszer, valamikor az Úr ezeredik esztendeje idején, az ájtatos +Bavaria földjén egy hercegkisasszony, akit Gyzlának hívtak a Duna +völgyében. + +Atyja Henrik úr volt, a hűbéres Bavaria hercege, anyja egy nibelungi +hercegnő. És mert istenesek voltak mind a ketten, az Evangélium igéjén +nevelték Gyzlát is. Mikor nyolcadik esztendejébe fordult volna, +felkészültek véle Regensburg városából és ahogy illett, a földi hiúságok +elől elvitték őt a szenthírű gandersheimi kolostorba. + +Ettől kezdve Gyzla ott élt és növekedett az imák és árnyak csendes +klastromában, Gerberga fejedelemasszony fehér kámzsás szűzei között. És +a lázasszemű, halavány testvértől, akit soror Hrosswithának hívtak a +többiek, templomi énekeket, írásvetést, latin szót és muzsikát tanult. +Mikor pedig pihent, kicsiny keze sok szent legendát hímzett +aranyfonállal, tiszta fehér gyolcsra, bizánci selyemre. + +Az évek elmúltak. Ives, mély klastromablakok fösvény világánál pedig +Gyzla csak egyre hímezte az oltárkendőket, a casulákat. És mint tegnap +és azelőtt, szeliden, halkan ismételte a Vesperát, melyet a feszület +alatt Gerberga fejedelemasszony fennhangon imádkozott. + +A polcon lefutott a homokóra… Gerberga, a császár leánya, az ima végéhez +ért. + +– Uram, óvj meg minket a gonosztól, a Brocken hegyiboszorkányaitól, a +döghaláltól, a démonoktól és minden magyaroktól… + +A fejedelemasszony ilyenkor félelmes fenséggel, szinte bosszútkönyörgőn +emelte sápadt apácakezét a feszület felé. Mintha holt urára gondolt +volna, a tündöklő frank lovagra, akit Augsburg alól, a Lech-mezejéről, +magyar nyílak küldtek fel a mennyországba. + +Gyzla összeborzadt. És éjjel, mikor a Brocken szakadékaiból, a Harz +felől, üvöltött a szél és maguktól kongtak a klastromi harangok, felsírt +rémületében. A pannóniai szörnyű magyarokra gondolt, akiket kiégett, +messze pusztaságokban, boszorkányokkal nemzettek az ördögök. + +Kutyafejüek, idétlen hústömegek. A kezük még lóhátról is a földig ér. +Gyilkosfényű apró szemük megöli azt, aki bele mer tekinteni… + +Így mondta Regensburgban a nép. Így mesélte Gyzla öreg dajkája az abachi +erdők felett, a hercegi sziklavárban, otthon, a kicsiny kamrában. Az +öreg dajka a mécsvilágnál… És a rokka pergett, iramodó kerekének az +árnyéka, mintha menekülni akart volna, riadtan csak egyre forgott a +fehér falon. + +A dajka meséi… Gerberga imádsága… Gyzla szívében elzsibbadt a vér, ha a +magyarokról elmélkedett. + +– De szabadíts meg a gonosztól… + +Aztán egy napon, Quidlinburg felől, császári hírnökök és kengyelfutók +jöttek a kolostorba. És Gyzla megtudta, hogy a császár parancsából, +atyja, Henrik úr, Krisztus nevében odaígérte őt a pogány magyarok +fejedelmének, aki követeivel a germán császárok véréből való +menyasszonyt kért tőlük Vajk fia számára. + +Gyzlát ájultan emelték fel a földről a rémült sororok. Gerberga pedig +pihenni sem hagyva kergette vissza Quidlinburgba a kengyelfutókat. +Írásos üzenetben megtagadta a császárnak az engedelmességet. + +„A bavariai Gyzla fel fogja venni a fátyolt és Krisztus nem adja ki +többé menyasszonyát.“ + +De alig múlt el két-három újhold, már ismét követségek zörgettek a +monostor kapuján. A pápa üzent. A császár parancsolt. És Regensburgból +fenyegetően ott termett háromszáz jó bavarus lovassal maga Henrik +herceg. + +Gerberga nem ellenkezett tovább. Elbúcsúzott Gyzlától. Véges-végig, a +klastromi folyosók homályán suttogó beszéd borzongott át. + +– Hallottad, soror?… A pannóniai magyarok napkeletről békét és jó +szomszédságot kínálnak Gyzláért minden német országoknak. + +– A pogány fejedelem Gyejcs fia Vajk megtért!… István vértanu nevével +újra született a keresztségben. + +– A császár üzente! Amit a germán fegyver nem győzött, azt elvégzi a +római kereszt. Megszelidíti az ázsiai vad harcosokat. Békesség a német +földeknek!… + +Gerberga lehajolt a térdelő leányhoz. + +– Testvérem Krisztusban! Nagy küldetésre választott az Úr kegyelme. +Miként a szentek és vértanuk, az igaz hit kezese, az üdvözítő vallás +záloga lész a pogányok országában, akik fejedelmükkel ígérik +megtérésüket. + +A suttogó folyosók hangja elakadt. + +Gyzla hajadoni, halavány fenségében, mint a vértanuságra indulók, +felemelt fejjel haladt el a zárdaszűzek között. + +Aztán ugyanezzel a mozdulattal hagyta el fiatal éveinek sötéten békés +kolostorát. Hat újholddal később pedig, ugyanezzel a mozdulattal indult +el a regensburgi székesegyházon át, hogy testvérje, Bruno apát, per +procurationem eljegyezze őt a magyarok távol fejedelme számára. + +Hűbéres birodalmi hercegek között a császár koronája fénylett a templomi +homályban. A pannóniai követek feje felett, vezetőjüknek, a keresztelő +Adalbertus püspöknek kincses pásztorbotja csillant. Vajk kedves mestere: +a sanseverinói gróf és wasserburgi Wencelin úr, Tibold, a tannenburgi és +a svábországi két egytestvér páncélos vitézek: Hunt és Pazman lovag… ott +álltak tanuskodni mind. + +Mire pedig kialudtak a viaszgyertyák az oltáron és elmult a menyegzői +vígság és elhallgattak a sípok és hegedűk, megélénkült az ősi dunai rév. +Panaszkodó búcsúzással siránkozott a part. A borus éjben felzokogtak a +regensburgi harangok. + +Gyzla hajóra szállt. Szigonyos csáklyák taszították a partot. Vitorlák +szárnya bomlott. Vízbe merültek a hosszú evezők. És a Duna mentén útnak +eredt a gálya fegyveres kísérete. Negyven tegzes lovaggal a vildonai +Wolfger és Hedrich úr; páncélosaival a norinbergi Hermann. Míg lenn, a +víz barázdájában, a tajtékzó hajónyomon, temérdek bárkán, hű bavariai +kézművesek, ötvöskovácsok, aranyhímzők, kötélfonók, takácsok követték +hercegnőjüket az új hazába, napkelet felé. + +Regensburg falai elmerültek a fák mögött. Az úszó gálya mellett a +partokon erdős hegyek, városok, bástyás monostorok, vad sziklavárak +őrtornyai mentek lassan visszafelé nyugatnak… + +Gyzla könnyes szemmel üzent a tájnak. De semmi sem állt meg. Minden +vissza ment, egyedül ő nem térhetett többé haza. + +A szilaj Duna vitte, mint ellenállhatatlan, titokzatos erő. És a hosszú +út alatt a magyarok fiatal fejedelemasszonya egyre halaványabb, egyre +szótlanabb lett. + +Eső verte a hajósátrat. Felhők görögtek le a hegyek éléről a megvakult, +párás folyóra. Gyzla keserves bús nászútján nem látta viszont többé +Bavariában a napot, nem látta többé a csillagokat. + +Sötét, nedves éjszakák kísérték az álmatlan asszony hajóját, az alvó +országokon át. + +– Ők alszanak és én virrasztok. Én, a zálog a kezes… Fejedelemasszonyok +végzete. + +Tizenegy nappalon és tizenegy éjtszakán át tartott az út. A gálya már +elhagyta az ostermarki őrgrófság hináros vizét. Langyos szél kúszálta a +nádast a morva mezőn. Az eső elállt. És mikor Gyzla hajója a dacos +dévényi sziklavár alatt járt a zátonyos Dunán, egyszerre, mintha sok +apró szövétnekkel küldöttség jött volna eléje az égen, kibukkantak a +felhők között a csillagok. + +A derengésben rorátéra gyülekeztek a hajósátor előtt Gyzla asszonyai és +a lovagok. A gálya kis harangja csengett. A kapellanus énekelni kezdte a +hajnali misét. + +Gyzla kezében megremegett az imádságos könyv. + +„Uram, de szabadíts meg a gonosztól és minden démonoktól és minden +magyaroktól.“ + +A hajó előtt a távol messzeségben felkelt a nap. Gyzla az arcán és +lesütött szempilláin érezte a nyarat. Ez a nyár forróbb és naposabb +volt, mint otthon, a régi bavariai nyarak. A melege megérintette fiatal +mellét. Áthatott köntösén és feloldotta szívében a zsibbadt vért. De az +imádságoskönyvből azért még mindig nem tekintett fel. Ekkor történt, +hogy a part felől rejtélyes szép kiáltás hangzott a napsütésen át. A +magas hegyen egy hang kiáltott ki a rengetegből. És a szomszéd hegyorom +felkapta a kiáltást s mint zengő kincset hajította tovább az ősi szűz +erdők felett. Tovább keletnek, amerre a gálya haladt. + +Gyzla halkan szólt fel az imádságából: + +– Mi az, amit Vajk országában kiáltanak hozzám a magyarok? + +Pazman lovag felelt: + +– Gyzla, regina mater nostra, – azt kiáltják: Anyánk királyné… + +A kiáltás kiért a hegyek közül és szétáradt, mintha síkra jutott volna, +ömlött, terjedt, zengett szemhatártól szemhatárig. És Gyzla +ellenállhatatlan vágyban felvetette a homlokát. Kék tekintete káprázva +itta fel a soha nem látott róna merengő végtelenjét. + +– Te vagy hát, te, te magyarok országa… + +A dunai füzes irányába hajlékony testű lovasok jöttek nyargalva a síkon +át és mintha lángot hoztak volna a kezükben, fejük felett magasan +lobogott az emelt süveg. A buja réteken nyájak, gulyák, ménesek +legeltek. Egy pásztor kürtjébe fújt. Túl búzát arattak énekelve. A +kicsiny szállások táján leányok zöld gallyakat lengettek a víz tükrén. A +part felett, gyermeküket emelve karjukon, magyar anyák köszöntötték a +fejedelmi hajót. + +És Gyzla kinyujtotta feléjük a kezét, mintha adni akart volna valamit +nekik. + +A hajóharang halkan csengett a ringástól. Odalenn, mint lantverés +játszott a víz a gálya testén. Az evezők csapásától, mint az ezüst rokka +kereke, pergett, surrogott a kerengő hab. + +Harangok csengése, lantok pengése, rokkák perdülése… Ezt adja ő majd +magyarok népének. S tekintete legyőzhetetlen mosolyban szállt ki új +országába. + +A láthatáron, mintha álomból merült volna elő, egyszerre feltünt +Esztergom uralkodó vára a hegyen. A Duna partján hirtelen, égigérő ezüst +oszlop közeledett. Csavarodva sziporkázó, örvénylő por csapott a +boltozatra egy beláthatatlan, vágtató erdő felett… + +Háromezer kopjás lovasa élén, nagy távolságban seregei előtt, magányosan +léptetett fehér lován a fiatal király. + +Fedetlen fővel jött, ragyogó sötét haját csak aranyabroncs szorította +le. És amint a fény cikázott a koronáján, szinte világos volt tőle +homloka körül a levegő. Szép, merész arca barna volt a naptól. Nyulánk +ifjú testéhez sodrott ezüst símult. Kezében, a fejedelmi lándzsa +helyett, keresztet emelt. + +– Stephanus… – suttogta Gyzla megilletődve és elpirult, most, hogy +először szólította így őt, akit eddig irtózatában a pogány Vajknak +nevezett. + +Kürtök harsantak, örömet fújtak a trombiták és a rivalgó partok között, +a bavariai hajók élén, lassan, méltóságteljesen úszott a fejedelmi gálya +a magyar rév felé. A Duna vitte a frigykötéshez, az a fenséges +sorsfolyó, mely kanyargó ezüstírással írja, csak egyre írja germán és +magyar földekbe két faj végzetét. + + + + +A SIKER + +A kútból lassan szállt felfelé a rézveder. És amint emelkedett, +neki-nekikondult a megzöldült köveknek. Kiloccsanó vize hosszú +csurranással hullott alá a hűvös, visszhangos mélybe és az ég összetört +odalenn. + +Glaukos a lengő ércveder után kapott. Két kezével emelte ki a nedves +homályból a napra. Föléhajolt. A víz hidege megcsapta az arcát. Szép, +fiatal feje a vágy mozdulatával nézett rá vissza és mégis tiltón ingott +a nyugtalan tükörben. Mit bánta… Szomjas volt, inni akart hosszasan, +féktelen ivással és a kút kőkáváján megbillentette a vedret, mintha +csókra asszonyi fejet billentene magához. Egyszerre megrettent a saját +mozdulatától. Dacosan visszakapta kinyíló száját és eltaszította a +vedret. + +A víz loccsanva ömlött ki a hideg ércből és szétfutott a forró, fehér +kövezeten. Egy pillanatig még terjedt, látszott, mintha felhő kúszna a +földön. Majd beitták nedves nyomát a kövek és az ifjú ember lába előtt +ismét vakító és izzó volt a tér. + +Szomjúság… Glaukos gyötrődve nyújtózott a magasba. Aztán, mintha halk +kiáltásban elpattant volna a nyújtózás, teste szinte összetorpant és égő +tekintete gyűlölettel nézett bele a korinthosi nyárba. Ellenségesen +nézett bele, ökölbe szorított kézzel, mintha mindent le akart volna +ütni, ami ifjúságának kínzón odakínálta magát, a kutat is, a nyarat is, +a gyepes lankát is, amelyen jó lett volna hanyatt heverni az olajfák +árnyékában. + +Csak a vágy volt az övé, semmi más. A nyár sem, a kút sem, a fák árnyéka +sem, csak a vágy… a lányok sem, a bor sem… + +Még kicsiny fiú volt, mikor egyszer anyja mellett botorkált a porban, a +fehér argolisi úton. Szemközt, napkelte óta jött már felé az út, egyre +jött, kecskerágta bokrok, törtlevelű, vén aloék mentén, görbe fügefák +alatt, tikkadtan, porosan jött és nem fogyott el mezítelen kis lába +elől. + +Belekapaszkodott az anyja lecsüngő chitonába. Panaszosan nyöszörgött: + +– Fáradt vagyok… nagyon fáradt vagyok. + +Két vándorló ember érte őket utol. Az egyik mondott valamit és nevetett. +A másik elhaladóban visszanézett. Borostás, kék állú, hegyesorrú ember +volt. Apró, gyulladt szeme gúnyosan hunyorgott. + +– Valóban nyomorult kis féreg. Hitvány semmirevaló. És milyen lustán +vonszoltatja magát… + +Az emberek odébb mentek. A borostás kék arc már jó ideje eltünt, de +azért csodálatosan mégis ott maradt a poros napsütésben. Gyulladt, +kicsiny szeme, mint két gonosz seb, hunyorgott Glaukosra, hegyes orra +tovább csúfolódott. + +A fiú hirtelen eleresztette az anyja köntösét és gyorsabban kezdte +szedegetni a lábát. + +Sötét, nagy ciprusok árnyéka vetődött elé. A súlyos zöld lombok között +egy bronzszobor állt. Homlokán olajágból font koszorú volt. Ki ez? Az +olympiai győző, Lysias? A halhatatlan diskosvető?… + +Glaukos ettől a naptól kezdve gyakran gondolt a gyulladtszemű, vigyorgó +kék arcra és a bronz athlétára is sokszor gondolt. Valamikor Lysias is +lehetett fáradt, kicsiny fiú… És most mégis ott áll a szobra az út +mentén. A porból felnéznek rá a vándorlók és megkoszorúzzák és akkor is +él, mikor már nincs többé. + +Minden olympiai győző kapaszkodott hajdan egyszer az anyja köntösébe… Az +ő homlokán is lehet koszorú és a szobra is állhat még az utak mentén és +lenn a porban a kék borostás arcú ember leveszi a kalapját. + +Névtelen vágyódások derengtek fel benne. Nyugtalan sóvárgás kínozta +valami után, amiről nem sejtette, hogy mi, nem sejtette, hogy hol van. + +Éjjenkint sokszor felriadt. Ilyenkor bódult sietség volt a belsejében, +melynek kezdete még öntudatlanságában fogant. A lélekzete zihált, +kapkodni kezdett, mintha valami hajszolta volna és a homloka mögött +ijesztő birkózást érezett. + +Már nem nevetett úgy, mint régen. Az anyjának nem panaszkodott, ha fájt +valami. Kék szeme sötétebb lett és régi játszótársait elkerülte. + +Egy alkonyaton azután, a kraneioni kapu előtt, egy ifjú embert látott, +akit lármás, rivalgó tömeg sodra vitt a ciprusligeten át, Herakles +temploma felé. Vállán vitte a nép, mint egy istenszobrot. És az erőnek +és szépségnek élő istenszobra diadalmasan mosolygott. + +– Győzött!… – kiáltozták körülte eszeveszetten a férfiak. Az asszonyok +pedig virágokat dobtak elé. + +– Győzött… – suttogta Glaukos elragadtatottan. Ragyogó nagy tekintettel +nézett fel az idegen athlétára és egyszerre világosan érezte, hogy a +győztes és az ujjongó tömeg… ez volt az, aminek a vágya régóta babonázza +őt. + +A kép belevésődött a szemébe. Ezt akarta, ez után sóvárgott… Siker… +mindenható siker. És többé nem volt az övé a nyár, a kút és az árnyék +hűvöse a puha fűben, az olajfák alatt. És nem lehettek övé a leányok és +nem lehetett övé az agyag-amphorák mámora. + +A győzelem és a siker kegyetlen istenek. Oltáruk ott áll minden út +fordulójánál és minden áldozatot magának követel. + +Glaukos már rádobta az oltárra a suhancévek vad féktelenségeit, rádobta +fiatal tavaszát, holdas, szerelmes éjszakák kerítő mámorát, nótás +csapszékek részegségeit, kifestett leányok hívó mosolyát, az anyja +könnyeit. + +Sikert akart, ujjongó tömeget, szobrot, koszorút, templomot. És ha +szomjas ifjúsága égő kínban kiáltott enyhülés után, visszakapta a fejét +és kiöntötte a vederből a vizet. + +– Glaukos, hát nem látod, ha esténkint a palestra felől hazatérsz? Nem +látod, hogy mindig várakozom reád a kertek alatt, a fal tövén? + +Phyllis hátraeresztette könnyű peplosát és mintha kis testét oda akarta +volna vetni elé, elállta az útját: + +– Ó, Glaukos, hát nem tudsz szeretni engem? + +Az ifjú ember megremegett, mint a tenger szelében a ciprusok. Olyan +közel volt hozzá a leány és olyan szép volt. + +De a siker kegyetlen isten és oltára ott áll minden út fordulójánál… A +szemöldöke összeszökött és durván eltaszította magától a leányt. + +– Eredj, a kikötőben elég hajós van, akinek kellenél. + +Aztán futni kezdett és a két kezében, mint forró élő kínt, vitte a leány +megérintett testének a melegét. El szerette volna dobni, ki szerette +volna harapni a tenyeréből ezt a gyönyörű forróságot. Felnyögött és a +szájára szorította a kezét és… kicsókolta belőle, ami a leányból ott +maradt. + +Soká futott. Szűk sikátorok magas, meleg falai között rohant előre. +Kétoldalt lihegtek a kövek, rálihegték a napsütés beszívott melegét. A +kertek bódult szaga az arcához ért, elkábította a halk virágmenyegzők +mámora. Leányokra gondolt, akik mindig elhaladnak, soha meg nem állnak. +Kupákra, melyekből nem ő iszik. Menekülni akart és futtában a kőfalakon +törölte le a kezét. A tenyere vérzett, a lába botladozott, a haja +lobogott, a melle zihált. Nagy, tántorgó szökkenésekkel, meredek +sikátorok lépcsőin ugrált le. Asszonyok hívták, asszonyok nevettek +utána. + +A barátságtalan, szegényutcák mind mélyebbre süllyedtek. A házak egyre +magasabbak és keskenyebbek lettek. Falaik között színes rongyok +száradtak a szélben. A tenger szaga érzett. + +Gaukos már a kikötőben járt. Az ingó árbocok között, mint duzzadt, +fekete erek feszültek a kötelek a zöldes alkonyati égen. A hajók sötét +teste mellett itt-ott csillant a mozgolódó víz. A tenger élt, de hangja +nem volt az emberi zsivajban. A part felett tüzek égtek. Felborított +kosarak között hálók, döglött halak, rothadt gyümölcsök hevertek a +földön. A tengerész-csapszékekből izgatott zene tódult ki a szabadba. + +Glaukos megint érezte, hogy szomjas. Az ajka sós volt a tenger +lehelletétől. A torka kiszáradt. Innen is, onnan is utánakapott a +csapszékek zenéje. Hirtelen megállt. + +Odabenn rhodusi emberek mulattak a peleponnesusi hajósok között. A +szurtos olajosmécs világában egy miletosi leány táncolt, lassan forogva +az asztal tetején. Vörös haja meggyulladt és kialudt a feje körül, +aszerint, ahogy a fény érte és elhagyta. A tánca ígért és tiltott, mint +a csábítás. + +A csapszék sötét mélyében valaki felnyögött: + +– Bacchis rossz vagy… szép vagy… + +– Szép vagy… – dadogta Glaukos és babonázottan nézte őt. A homályból +nekivadult durva arcok tolúltak bele a mécsvilágba. Nehéz tengerészkezek +kapkodtak a levegőbe, mintha a leány után kapkodnának. + +Egy részeg hajós tántorogva, borral telt kantharust emelt felé. A leány +kikapta kezéből és ledéren himbálni kezdte a karcsú kancsót a teste +mozgása szerint. Kínálta, visszavette és közben táncolt és minden +forduló után, mintha a tánchoz tartoznék, hátraeresztett fejjel ingerlőn +ivott. + +– Evoe… hörgött felé az egész csapszék. + +– Evoe… Glaukos megrázkódott ettől a kiáltástól, mintha belőle egy másik +kiáltás, egy másik kép nyilalt volna az eszébe. Ujjongó tömegeket látott +és egy koszorús ifjút és Herakles templomát… Hátrálni kezdett. A +felhabzott vér visszafele szaladt az ereiben és régi mozdulatával +ökölbeszorította két kezét, mintha le akarta volna ütni a leányt, a +boros kantharust, a csábítást. Most… éppen most, mikor a miletosi +Bacchis magátkínálón előre hajlott. Szép égő sörénye az arcába lógott. +Kifestett ajka között mint egy harapni készülő ragadozónak, +megcsillantak a fogai. Egyszerre beárnyékolta a szemét… Há!… Veséket +tépő madárvijjogást hallatott: + +– Te vagy! Hahó, emberek, Glaukos van itt! Az asszonykerülő! Fogjátok +meg! Hozzátok be nekem… + +Vad röhögés üvöltött ki a csapszékből. Gonosz csúfolódás visított át a +levegőn. A részeg hajósok Glaukosra rohantak. Izzadt kezek kaptak hozzá. +Már gúnyolódva vonszolták befelé. A sötétben lompos, céda asszonyok +vihogtak. + +Egy pillanatig tartott. Glaukos felegyenesedett, karcsún, félelmesen, +mint egy fiatal párduc és elhasználatlan, rettentő erejével lerázta +magáról a belecsimpaszkodó tivornyázókat. + +Öklök suhogtak felé, elhajított kancsók repültek át a zsivajon. Valami +keményen, élesen a homlokát érte. Felordított… Tört agyagcserepek +hullottak vissza. Meleg vörös fátyol csapott a szemére és a vörös +fátyolban kegyetlenül nevetett a miletosi leány. + +Glaukos izmai kilendültek a helyükből, mint az íjjak elpendített idegei. +Két karjával maga köré suhintott. Támadói egymásrabukva estek lába elé a +bortól lucskos földre. Átugrott felettük. És mire a csapszékben +feleszmélt a rémület, már nem volt ott. Futott magányosan, sötéten, +szomjasan, kanyargó, szűk sikátorok homályán át. Futott az anyja háza +felé. + +A hegyoldalon, a köves út mentén szegényesen, némán álltak a világtalan +ház falai és felettük, a mély égből, kicsordultak az első csillagok. +Valamelyik ligetben még nyílhattak Korinthos ibolyái. Nem látszottak a +sötétben, csak bódító lélekzésükről lehetett tudni, hogy ott vannak. +Glaukos sarúja egyre vontatottabb neszt ütött a meredek úton. + +Odabenn a házban mégis meghallották a jöttét. Valaki napszállta óta +figyelt a falak között, valaki régóta várt. Az alacsony ajtóban egy ingó +mécs jelent meg és világa tétován kifaragta a kék éjszakából Glaukos +anyjának képét. Az asszony sáfrányszínű peplosában mereven állt a +küszöbön és összevont szemöldökkel kémlelt bele a sötétbe. + +– Te vagy?… + +Mikor fia homlokán meglátta az alvadt vért, halkan felsikoltott. + +Az ifjú ember félrefordította a fejét, mintha nem akarta volna, hogy az +anyja aggódása hozzáérjen és elgyöngítse őt. + +– Semmi, – dörmögte elutasítón és hátravetette a homlokát, – majd +betakarja a koszorú. Az asszony felsóhajtott és mialatt bereteszelte az +ajtót, valamit mondott, ami csak lenn, mélyen, a szívében hallatszott: – +Ó, Glaukos, Glaukos, hát miért nem tudod, hogy nincs olyan koszorú +Hellasban, mint amilyen az anyád két keze lenne a homlokod körül… + +Fáradt lépése végighangzott a tornácon, a kis peristylion kövezetén, +aztán befordult a mécsvilág a kamrába. Az asszony szótlanul tette +Glaukos elé a kenyeret. És mint ünnepnapokon, juhsajtot, kyprosi +hagymát, fügét és egy cserépedényben jószagú sűrű attikai mézet is tett +elé. + +Az ifjú ember megtörte a kenyeret, de nem igen evett. Az asszony, +miközben lopva figyelte Glaukost, leakasztotta kecskeszőr köpenyét a +szegről és ölébe vette, mint régen, kis gyerekkorában őt magát. Így +közelebb volt hozzá a fia. Aztán belehajolt a mécsvilágba és öltögetni +kezdett. + +Az idő mult. Semmi sem változott és az este néma és hideg maradt +közöttük. Csak mikor a mécs kialudt a házban és az éjtszaka kéken, +mélyen leszállt és a kicsiny kamrában elvitte az álom Glaukos öntudatát, +vallott a fájdalma halk nyöszörgésben az édesanyjának. + +Virradattal hasztalan tartóztatta az anyja, hasztalan hozott friss vizet +a kútból a homlokára. Mire az új nap beleragyogott Korinthos alatt a +kettős öbölbe, Glaukos már a palestra felé vette útját. + +Nyugtalan, soha nem enyhülő sietség dulakodott még sajgó homloka mögött +is. Ő nem pihenhetett. Hiszen a jövendő holdváltozáskor Elisbe fog menni +és tíz holdváltozás után eljönnek az olympiai napok és a szent játékok +stadiumján győznie kell. + +Felette a kék égben szépségüket ünnepelték a hellén hegyek, lenn, a +mélyben bíborvirágos boldog mező volt a tenger. És a végtelen mezőn +ezüstfolyók futottak át, a hajnal fodros áramlásai. + +Glaukos nyúlánk szépségében megállt a hegyoldalon, mint egy bronzszobor +állt az emelkedő nap ragyogásában és mosolygott a jövő felé. + +A jövő az elisi gymnasionban, az olympiai győztesek szobrai alatt várt +reá. + +Aztán sokáig nézett utána az anyja, mikor egy másik hajnalon, mint +Korinthos küldötte, valóban útnak eredt szegény házukból Elis felé. + +Némán búcsúzott tőle, nehogy a hangja árulkodjék és nem nézett rá, +nehogy a szemén át asszonyi bánata a szívére szálljon. Csak túl a +kerteken, csak akkor, mikor már nem hallhatta, mondta neki: anyám, a +koszorút neked hozom… És Phyllisnek is mondott valamit, mikor a háza +messze elmaradt mögötte: az alpheos legszebb virágait ajtód fölé fonom, +ha győztesen visszatérek… + +Mentében bólintott a kút felé, benevetett a kis csapszékekbe. Ezen a +reggelen jónak, barátságosnak látott mindent, ami azelőtt ellensége +volt. A leányoktól sem fordult el, mikor integettek. + +– Nézzétek őt – mondotta az egyik. + +– Elisbe megy. + +– Korinthosnak hoz koszorút! + +Az agorán is hallotta, mikor a tömeg nevét mondta. Őszfejű aggastyánok +tisztelettel néztek reá. + +Glaukosnak gyakran eszébe jutott ez, mialatt a tengeren hajózott és +sóvárgó tekintete messze-messze az Erymanthos hóban álmodó csúcsait +kereste az isteni azúrban. És gyakran eszébe jutott a mély Elisben is, +mialatt tízszer változott a hold és ő minden szomjas akaratával az +olympiai napra készült. + +Homlokán viszi Korinthosba a koszorút… + +Közben kizöldült a fű a stadium körül. A völgyekben elmult a tavasz. +Nyár lett. Az Alpheos lassú vize felett szitakötők szálltak. Arkadia +felől megjöttek az első vándorok. + +Aztán már csapatosan tódult a hét nagy úton Argolis, Achaia, Messenia és +Lakonika népe. És kivirágzott a tenger is. A kék vizeken Attika, +Thessalia és a messze szigetek színes vitorlái szálltak Chelonatas szép +hegyfoka felé. + +Holnap ünnep lesz. És Glaukos végre látta kigyúlni a hegyeken az +örömtüzeket. Olympia papsága hosszú fehér sorokban vonult a templomok +felé. Hatvan oltárról szállt szakadatlanul a füst. Zeus szobra körül +egész éjjel zengtek a ligetek. Hymnusokat dalolt a völgy. Virradatig +suttogott a folyó partja. + +A nap ragyogva kelt fel a szent játékok stadiumja felett. Glaukos +belenézett. Eddig nem volt övé a nap, a nyár, nem volt övé az asszony és +a bor. A sikeristen oltárára dobta mindenét. És mindenéért vajjon +megkapja-e a pisatisi olajfa koszorúját? + +Csak erre akart gondolni és semmi másra. Az anyja?… Majd aztán. És +Phyllis?… Majd később… + +A nagy reggelen szótlanul, megilletődve haladt társai között az olympiai +stadium felé. A nép suttogva nyitott utat az athléták előtt. Glaukos +érezte, hogy sápadt. Testében kínzón remegett minden izom. + +Egyszerre nyugtalanító zsibongás ütődött a füléhez. A versenypálya +kőküszöbe, mint kiköszörült titáni pallos csillant elő a homokból. +Felkapta a fejét. Szinte megrettent. A stadium óriás négyszöge körül, +roppant rajzásban morajlott a tömeg. Mozgásától köröskörül inogni +látszottak a Kronos domb ellepett lejtői, míg az azurba vésődő +márványoszlopok alatt, mozdulatlanul álltak évszázados olympiai győzők +szobrai. + +Hát itt dűl majd el a végzete… + +Hirtelen csend támadt. De ez a csend még a zsivajnál is nyugtalanítóbb +volt. Ezernyi és ezernyi fej ágaskodott a magasba és minden szem Demeter +papnői felé nézett. Most vonultak istennőjük oltárához. Sortálltak a +lépcsőin, fehéren, ünnepélyesen, mint látó oszlopok. Felszállt a füst. +Virágok hullottak. Cipruságak inogtak a tömeg felett. Kuszálódva színes +szalagok libbentek át a levegőn. + +És Altis kapuján közben szüntelenül jöttek Hellas városainak és +gyarmatainak küldöttségei, az athenei philék követei, hírneves +strategosok, előkelő polgárok, szolgák seregei. Aztán kiragyogtak a +felvert porból a magasba emelt kis istenszobrok bronzai. Kígyózó +menetben az Olympias papsága közeledett és biborba öltözötten a tizenkét +versenybíró. + +A tömeg mozdulatlanná lett. A versenybírák most esküdtek Herakles +oltáránál, hogy pártatlanok lesznek. Már elfoglalták díszhelyüket a +magas kőlépcsőkön. + +Glaukos összefont karokkal, halálos izgalomban nézte a készülődéseket. +Egyszerre elmosódott a háttér. Középütt, a mély homokból, mint +valószínűtlen, álomszerű jelenések, kinőttek a diskosvetők. + +Rajtuk volt a sor. Az emberlepte lejtők lélekzete elállt. Tökéletes +ephebostestek ragyogtak a napfényben. Felágaskodtak, a testük előre +lendült, lehajlott, mintha gyönyörűen önmagába tért volna vissza minden +alak és a diskos pengve sivított át a levegőn. + +Glaukosnak úgy rémlett, hogy a nap rohanni kezd a stadium felett és +magával ragadja az időt. Az órák csak pillanatok és minden csak álom. A +papnők, a bírák, a nézők nem éltek számára többé, dermedt szobrok +voltak. Csupán a mérkőzők éltek lenn a stadium forró homokján. Csak az ő +lihegésük hallatszott, csak az ő szívük dobogott a roppant térség +felett. + +Aztán lovasok jöttek, mint vad, káprázó jelenés beletüntek a nap +vakításába. + +Karcsú dárdavetők szöktek ki a földből. Felbuggyanó ifjú források. +Suhogás hallatszott, mintha bronzfejű solymok szálltak volna a magasba. +A dárdák megsebezték az eget… + +Már ökölvívók olajos teste ágaskodott, görnyedt, hajlott, torpant, +bonyolódott a középen. A tömeg kiáltása meg-megrázta a levegőt… A +stadium nagy kőküszöbén át valakit holtan vittek kifelé. + +Ez is elmult. + +Most mindjárt… Csak az ugrók voltak még hátra. Mint élő parittyák +repültek a fiatal testek. Fellendültek, leszálltak, mintha láthatatlan +hullámok emelték volna őket a magasba és ejtették volna vissza a földre. + +Glaukosnak verejték gyöngyözött ki a homlokán. A szíve döngött a +mellében, a torka kiszáradt, egy pillanatra félelem mart belé. Mindig +csak erre készült, ami eljött, mindég várta és most mégis megriadt, +mintha korán jött volna, mintha nem lenne kész. + +A bírák bíborából mezítelen kar emelkedett és intett. + +– Herakles Idaeus… Glaukos szédülni kezdett. A szeme megkáprázott, +mintha előtte egy sáfrányszínű peplos lobbant volna el a füvön. A térde +remegett, a lépése ingadozott, de a sárga peplos lengett mellette, mint +gyerekkorában, mikor járni megtanult. Úgy tetszett neki, valaki vezeti, +valaki támogatja, aki nem látszik és mégis vele van. + +Ez jó volt. Csak pillanatig tartott. Egyszerre, mintha egy borostás kék +arc meredt volna reá. Az arc nevetett és gyulladt szeme olyan volt, mint +két gonosz seb. Glaukos hirtelen erőt vett magán. A gondolata +megszégyenülten eleresztette azt, amibe az előbb kapaszkodott. + +A versenybírák előrehajoltak. Fiatal, mezítelen szépségükben, a stadium +kőküszöbén sorban álltak a versenyzők. Glaukos közöttük állt. + +Szíve már nem a mellében vert, de döngve verte a templomkoronás hegyek +oldalát, betörte az Alpheos tükrét, remegve rázta talpa alatt a földet. +Vajjon hallják-e ezt a többiek is, vajjon látják-e, ami láthatatlanul +történik benne? Felvetette halvány homlokát és nagy égő tekintete +kábultan suhant el a várakozó tömeg felett. Gyűlölte ezt a várakozást, +mely tőle követelt, kegyetlenül, irgalom nélkül, parancsolón. Gyűlölte a +tömeget, melynek ezernyi és ezernyi arca egyetlen borostás kék arcba +folyt össze, amely felnéz a porból, de csúfolódva lenevet a porra… + +Éles kiáltás hangzott el riasztón, mint egy kürtjel… Inlúljatok! A futók +előreszöktek és szép fergetegük szele megcsapta és magával sodorta +Glaukost. Egyszerre könnyű lett a teste, a lábán szárnyak voltak és az +erő és hatalom mámora ragadta őt előre. Már nem félt és nem +gondolkozott, már senki sem parancsolt neki, úgy érezte, ő parancsol +mindeneknek. A versenybíráknak, a tömegnek, a napnak, a földnek, a +futóknak, akik lihegve törtettek mellette, míg ő könnyen repült ki +közülük a végtelen felé. + +A stadium büszke porondja eléje borult, alázatos lett és odaadta magát. +Legyűrte, uralkodott felette, korlátlanul uralkodott versenytársai +felett és elbizakodottságában játszani kezdett velük. Előre engedte +egyiket-másikat, megmérte és megvetette valamennyit. + +A pálya homokja eltűnt sarútlan, könnyű lába alatt, aranyfövényes +süppedő bársonyszőnyeg volt, mely visszafelé futott, míg ő előre repült, +bele a szélbe. Széttépte a szelet, széttépte maga előtt a napsütést, +belerohant mint végtelen selyemszőttesbe és tépte, újra tépte és mögötte +minden elmaradt. + +A tömeg lélekzete fennakadt. Már csak ő lélekzett az olympiai síkon és +homloka körül fonódni kezdett a koszorú. Érezte a vad olajágat halántéka +felett. És a szobra már emelkedik az Alpeos partján, Korinthosban már +építik a templomát, az ő nevét fogja viselni Hellasban az eljövendő +negyvennyolc holdváltozás. + +A Kronos-domb ezerfejű lejtői még nem láttak ilyen diadalfutást. + +– Isteni Glaukos! – zúgott az ég és a föld között. – Evoe!… morajlott a +tömeg ajkán. A borostás, kék arc leborult előtte… Evoe!… Ez a kiáltás +már az övé volt. Növekvő óriási szárny, mely felkapta őt és ő a +győzelemben újra született. Mámora túlemelte Ikaros határain és futtában +megrészegülten visszanézett. Hol maradtak a többiek? + +– Evoe, evoe!… Az örvénylő rivalgástól megtántorodott előtte a levegő. A +lába botlott és rohanó teste a viharos lendületben, rettentő zuhanással +a földre csapódott. + +Még hallotta az ezertorkú kiáltást, még neki szólt, az övé volt. +Felakart állni. Futni a célig, a bírák elé. Küzdeni akart az ikarosi +végzet ellen, repülni tört szárnyakkal is. Hanyattesett… Újra +felkönyökölt, még egyszer… de a fájdalom vad szisszenéssel visszalökte +őt. És bukásában szétpattant homlokán a megálmodott koszorú. + +– Evoe!… Nem szünt meg, hömpölyögve foytatódott, de árja elejtette őt. +Feje felett, mint nagy madarak repültek el a többiek. Árnyékuk átsuhant +az arcán, futó lábuk szemébe vágta a port. + +Siker, kegyetlen isten… hát csak ennyi vagy? És az Evoe, mely már az övé +volt, tovább zúgott, újjongott, ünnepelt és… nem volt többé az övé. + + + + +TARTALOM + + Előszó 5 + Megállt az óra 7 + Az utolsó dereglye 47 + A vén zsibárús szerencséje 57 + A síró ember meg a nevető ember 71 + Az erdei ház 87 + A sorsfolyó 97 + A siker 109 + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77751 *** |