diff options
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 3 | ||||
| -rw-r--r-- | 77751-0.txt | 2679 | ||||
| -rw-r--r-- | 77751-h/77751-h.htm | 2588 | ||||
| -rw-r--r-- | 77751-h/images/i001.png | bin | 0 -> 8767 bytes | |||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 |
6 files changed, 5283 insertions, 0 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..6833f05 --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,3 @@ +* text=auto +*.txt text +*.md text diff --git a/77751-0.txt b/77751-0.txt new file mode 100644 index 0000000..b37c27b --- /dev/null +++ b/77751-0.txt @@ -0,0 +1,2679 @@ +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77751 *** + +Minden jogot fenntartunk. A fordítás joga a szerző tulajdona. + +_Copyright 1924. by Magyar Irodalmi Társaság. Budapest._ + +Budapest, 1924 + +Magyar Tudományos Társulatok Sajtóvállalata Rt + +Szabó T. István + + + + +TORMAY CÉCILE + +MEGÁLLT AZ ÓRA + +NOVELLÁK + +BUDAPEST. 1924 + +_Azt akarjátok, hogy meséljek?_ + +_De hát nem tudjátok, hogy nehéz mesélni, mikor szüntelenül nyílnak az +ajtók és a láng inog a tűzhelyen a jövés-menéstől, hírek osonnak az +utcákban és borzadások futnak végig a földön._ + +_De hát nem tudjátok, hogy mesélni csak olyankor lehet, mikor odakinn +nem történnek nagyobb dolgok, mint a mesében?_ + +_Mostanában pedig a világon szanaszét iszonyú dolgok történnek. A +valóság nagyobbakat mesél, mint a mesék és az ember elszégyenli magát, +mikor szólni kezdene. A roppant történések tövében minden kicsinynek és +feleslegesnek tetszik, amit mondani lehet._ + +_Ti mégis akarjátok, mert szeretnétek, hogy múljék az idő. Múljanak el +az emlékek a szürkületből, múljanak el az útmenti akácfákról, a víz +loccsanásából és az éjjel süvöltő autók hirtelen megállásából, melytől +még ma is összerezzennek a kapuk a házak falában._ + +_Feledni, amit velünk tettek és amit hagytunk, hogy tegyenek; elfeledni… +Pedig nem lehet._ + +_Eszünkbe jut, ha a szélben féloldalra fordulnak a fák, mintha valaki +lógna rajtuk. Eszünkbe jut, ha a köd ráfekszik a tetőkre, ha eldobált +villanyosjegyek fehérlenek ki a sárból, mint a megtiport őszirózsák. +Eszünkbe jut, ha a visszanéző napban Buda alatt, a Duna mentén, olyan +vörös a pesti part, mint egy elmult Május._ + +_Minden emlékezik…_ + +_És mesélni csak olyankor lehet, mikor az emlékek halkabbak, mint a +mesék._ + +_Mire a végére értek, ne feledjétek, hogy megmondtam előre. És majd ha +kérdem: miért néztek rám olyan különösen? Miért rázzátok a fejeteket? +Nem hiszitek, amit mondtam? Jusson eszetekbe: Ti akartátok, hogy +meséljek._ + +_Tormay Cécile._ + + + + +MEGÁLLT AZ ÓRA + +A folyóról bejött a köd a városba. A parti utcákon jött, a lármán át, +borzasztó csendesen. A falakat tapogatta, az ablakokra lehelt és megállt +a házak között. Azután nem mozdult órákon át. Szürkén, vizesen állt és a +város szétfoszlott alatta. A házak formái elmállottak, mint a feloszló +testek. + +Estére már földszínű volt a köd. A tegnapi hó zsíros, fekete csirizbe +kenődött szét az utcák kövezésén. A gyalogjárók mentén, mint rothadt +burgonya, kormos kupacok apadoztak. Ez is hó volt, mikor leesett. + +És az emberek jöttek-mentek a csúszós sárban, sűrűn, idegenül, +magányosan. A legtöbben előrehajolva jártak, olyan testtartással, mintha +láthatatlan targoncákat vonszolnának. + +Vajjon mit fuvaroznak ilyen kisértetiesen? Nem boldogságot! Világért +sem. Attól nem görnyed úgy előre az ember. Szenvedést fuvaroznak a +ködben. Kiki a magáét, senki se segít hordozni a másét. + +A kis utcák sötétek voltak. A körutak fölött nesztelen birkóztak az izzó +gömbök fénykarikái. Lenn, elvétve gázlámpák akartak világítani. +Töredezett monstranciák a ködben, egyik a másik mögött. + +Egy ember ment el mellettem és meglökött. Dagadt vörös nyakán +tisztátalan kötés volt és a fejét ferdén tartotta. Munkás-zubbonyt +viselt. Ekkor vettem észre, hogy oldalán gavallérosan kiöltözött alak +lépeget. A füle elállt, prémes bundát hordott és lakkcipő volt a lábán. +Rábeszélően hajolt a munkáshoz. Valamire biztatta. Sztrájk… röptében, +mint egy kő, megütött a szó. Már eltüntek. + +A Stáhly-utca sötétjén ablaktalan, nehéz kocsi himbálódzott át. Sokszor +himbálódznak ezen a tájon ilyen fekete, vak kocsik. A kórház udvarából +jönnek elő és halált fuvaroznak. Nagyvárosi halált… A túlsó kapunál egy +másik kocsi állt meg. Ez életet fuvarozott a halálnak. Nagyvárosi +életet… A villanyfényben rémlő kórházkapunál egyszerre fehér +vászonkabátos emberek mozogtak a ködben. Valami sötétet emeltek ki a +kocsiból és vitték befelé, mintha undorodó arccal üzletbe vinnének +elromlott árút. + +Tovább mentem. A Rákóczi-úton fénylett és csúszott a sár. És a sárral +csúszott, iramodott a gyalogjárók között az út teste. Kocsik vágtattak +zavaros rohamokban. Villanyosok csörtettek, süvítő autók fényszórói +fúródtak előre vakítón, sebesen, mintha a gyalogosoknak semmi értelmük +sem lenne. + +A Rókus-kórház sok megtört világú, szomorú szemével lenézett a +kövezetre. Minden mozgott. Csak a köd állt és a kórház. És lábánál egy +katona. Hátát nekitámasztotta a falnak. Kezét kinyujtotta a ködbe. + +Hirtelen lesütöttem a szememet. Féltem odanézni és valami belső +kényszerből mégis oda kellett néznem. Erősen, figyelmesen… Sapkája alatt +nagy fekete pápaszem horga kapaszkodott a füle köré. Az állát gránát +téphette le, félig hiányzott. Olyan volt a szörnyű arc, mintha megette +volna a köd. Jodoform-szag érzett, valahányszor mozdult. Az elmult +háború szaga. A háború állt ott a vén kórház szürke falánál. Az emberek +elmentek mellette és már nem vették észre, hogy kinyujtja a kezét… +Dalolva virágosan indult egykor, aztán mikor visszajött, letépték a +melléről a vitézségét, aztán visszatették és most kéreget. + +A lámpa alatt egy másik állt a járdaszélen. Sokan vannak, sokszor látni +őket így. Át akarnak menni a túlsó oldalra és bizonytalanul topognak, +mintha veszedelmes, rohanó árba kellene ugraniuk. + +A Rákóczi-úton egyre több volt a kocsi. Az út két végéből, a lámpák +alatt, veszett gombolyagokat gurított ide-oda a forgalom. A katona +megint megkísérelte, Óvatosan előrenyujtotta otromba cipőjét. Olyan volt +ez a cipő, mintha nem lett volna benne láb. Autó süvöltött és laposan +ránk csapata a sarat. A katona visszalépett és rázni kezdte a cipőjét. +Furcsán rázta, a térde ide-oda fordult a nadrágja szárában. Egyszerre a +karja is mozogni kezdett, már a fejét is rázta. Megint éreztem, hogy nem +szeretnék odanézni. Mégis odanéztem. Ekkor már a lámpaoszlopnak dűlt és +rángatódzott az egész ember. + +Ez is a háború volt. A háború lárvája… Itt volt és rángatódzott a +ködben, mint akkor, abban a másik, szörnyűbb novemberi ködben, mikor +leszakadt a város körül majd az egész ország és befelé fordultak a +puskák és ropogtak a sötét utcákban. + +Egy asszony állt meg mellettem. Nem tudtam a nevét, csak úgy ismertem. +Talán sok asszony volt… mindig kért valamit Az urát halálra botozták az +oláhok, kis házát is elvették tőle. – Majd holnap… talán tudok addigra +hírt mondani. Egy ideig még elviselhetetlen panaszban nézett rám a +szeme. Aztán szomorúan, csoszogva ment odébb a sárban. Elnyűtt +szoknyájába két gyerek kapaszkodott. + +A villanyosmegállónál valaki becsukta az esernyőjét. Az esernyő alól +púpos törpe került elő. Feje gonoszul guggolt két válla között és +leselkedett. Ahogy odanéztem, keleties sötét szeme, görbe nagy orra, +fodrozott, húsos ajka egyszerre jelekké váltak a ködben. + +Ettől kezdve sok ilyen jelt vettem észre, az autókban, a kocsik ablaka +mögött, közöttünk is, akik mindég gyalog járunk. Felbukkantak és +eltüntek a sárszínű homályban. Szemközt is, mögöttem is mindenütt. Itt +vannak, mint a forradalom alatt. Ugyanazok… ugyanannyian. Csak néhányan +mentek el, akik nagyon megmutatták magukat. A többi itt maradt és +meghízott és nevet és vár. + +Az emberek pedig botorkálnak és vonszolják a maguk fuvarát és a +mindennapi erőlködéstől nem látnak semmit… + +Rongyaikban sápadt gyerekek nyargaltak el mellettem. Nekieresztett +patkányrajok nyirkos újságokat hurcoltak szét a városban. Túl, egy +kivilágított kirakatban is hírek voltak. Valamelyik napilap legújabb +táviratai látszottak nagy, festett betűkkel az üveg alatt. A betűk +hegyesek voltak és élesek. A szavak úgy hatottak, mint egymásmellé +rakott vasgereblyék. + +„Csonka-Magyarország…“ Ez is olyan volt, mint egy vasgereblye… És a +csehek, oláhok, szerbek ostorral telepítik ki a mieinket… A Ruhr-vidék +és francia vésztörvényszék… tömeges kivégzések Oroszországban és +kereskedelmi megegyezés a Szovjet és Anglia között… + +A nagyhatalmak pedig tanácskoznak. Ötödik éve már, süppedő, kényelmes +karosszékekben, az orosz máglya tűzfénye mellett, égett emberhús +szagánál. És tanácstermük párnázott ajtaja alatt beszivárog a mi tépett +országunk vére. Folyton szivárog, míg ők össze-összehunyorognak a +kicsiny keletiekkel, amelyek torkig ették magukat a mienkből, de azért +emésztés közben még mindig kaparnak maguk felé. + +Csend legyen! Ideát minálunk ne moccanjon senki. A nagyhatalmak békét +akarnak! A vad szenvedés, az éhség és a kín pedig nő a véres, haldokló +világrészen, amelynek egykor Phidias adott vonalakat és Lionardo mosolyt +és Goethe gondolatot és Beethoven zenét. + +A vasgereblyék kinyúltak a kirakatból, átnyúltak az üvegen és fogaik +beleakadoztak a szemembe, az arcomba is és feltépték rajta a szégyentől +a bőrt. Az ember szégyenkezett az ember felett. + +Menni, elmenni valamerre, ahol nincsenek hírek, ahol nem tudni ezekről a +dolgokról… + +Közben történhetet valami. A pillanatnál is rövidebb ideig tartott. +Ágaskodó remegéssel minden előre hajlott. Az emberek, a falak, a lámpák. +Mondhatatlan iszonyat volt ebben. Aztán egy gyerekhang sikoltott és +felordított az utca. Zavar támadt. Egy autó csúszva megállt. A sárban +térség maradt a középen. Mind arrafelé rohantak. Rajzó, fekete +gyűrűjükből hangok szakadtak ki, vádoló, fenyegető, jajgató, fájdalmas +emberi hangok. + +– Szerencsétlenség… Gyilkosság! – Egy rendőr félreparancsolta az +ácsorgókat. A katona, a lámpaoszlopnál, arcára csapta rángatódzó kezét. +Formátlan, hörgő roncsot cipeltek el előtte a kórház felé. A kórház +pedig állt a ködben és mintha mondta volna: nekem fuvaroztok. + +Aztán a Rókus-kápolna irányából jött valami. Fojtott templomi zene… +Litániát tartottak odabenn, a megholtak lelkéért. Arrafelé néztem. A +kápolna kapuaknájából öreges gyertyavilág derengett bele a ködbe. +Alulról szivárgott fel, mintha odalennről, egy beomlott tárnából jönne, +amelyben imádkoznak. + +A kapunál valaki támaszkodott és lefelé nézett. Mellette ködbevesző +alakok haladtak az ájtatosan kikoptatott kőlépcsőkön, melyek a +kapuboltozat alatt besüppedtek a kápolnába, az utcák színe alá. + +Valamikor odalenn volt az egész város. A mélyben, a csendben. Soká volt +ott… Míg az emberek emelni nem kezdték a partokat. És az ósdi piacok, az +utcák elmerültek, a templomok már térdig álltak a földben. Aztán +hirtelen épült a régi fölé ez az új, a gyökértelen, rohanó lármaváros, +melyben idegtépő riadások, bűnök és gyűlöletek és rossz készülődések +osonnak és olyan borzadások, amelyekről az a másik, régi város nem +álmodott legboszorkányosabb óráiban, félrevert harangok éjtszakáin, +fekete pestis idején. + +Menni… el, valahova, ahol el lehet felejteni, ami a világon tíz év óta +történt és az iszonyút, ami ebben a városban történt és nem kell arra +gondolni, ami odakinn is, idebenn is folyton történik. + +A menekülés szegény, kilátástalan vágya összeszorította a szívemet. + +Jó ideje kínlódtam így céltalanul, távolbavágyón, mire ráeszméltem, hogy +fenn a magasban egy órát látok. Egyszerre úgy rémlett, mintha számlapján +a ködben visszaestek volna a mutatók. Az óra megállt… Körülötte lágyan +rajzolódott ki Szent Rókus tornya, a párkányon kibukkantak a homályból a +kis kőszentek és a föld alá süppedő lépcső elém terítette magát. + +Lenn, a boltozás aknájában, egyetlen mécs égett a Boldogasszony képénél. +Világa, mint a lepke, ide-oda szállt a fonnyadt virágok és aranyírásos +fogadalmi táblák vallomásai felett. + +A szentkép előtt egy asszony térdelt leborulva a köveken. A padokban +itt-ott kis öregek kuporogtak. Rózsafüzérjük száraz zörgéssel neszelt +mozgó, fogatlan szájuk előtt, melyben, mint elferdült kalitkákban, +szegény, szürke madarak: szavak voltak, amelyek egy egész hosszú életen +át a magasságokba készülődtek és nem tudtak soha kirepülni és +alázatosan, vergődőn mindig ott maradtak. + +A kápolnából már elmúlt a zene. A litániának vége volt és a külső zaj +megint hangosabbnak tetszett. Mintha nem fért volna odakinn, betolongott +a kapun és belebeszélt az imádságokba. A szívemben, mint egy kés +nyisszentése, kiújult a gyerekhang halálsikoltása. Az iszonyat megint +remegni kezdett bennem. Az újságkirakat hírei össze-vissza beszéltek a +fejemben. Úgy rémlett, az egész utca átrohan a homlokom mögött. A +nyakamon hideg lehellet futott el. A háború és a forradalom kísértetei +benéztek utánam az ajtón. + +Ismét elfogott a menekülés vágya. El szerettem volna menni ebből a +terhes világból valahova, ahol el lehet feledni, hogy ilyen, ahol +nincsenek emlékek és hírek. Csak annyi időre, míg az ember kicsikét +kipihenheti magát… + +A sekrestyés oltogatni kezdte a gyertyákat. Rudas rézkupakja alatt +összetorpant a láng és lefelé nyaldosott. Aztán nem volt ott többé. A +kanóc füstölt még egy darabig és a szaga érzett a sűrűsödő homályban. Az +oltáron kialudt az utolsó gyertya. Csak az ember köszvényes ujjai között +világított egy kis gyertyavég és kezének az árnyéka és előrehajló feje +is óriásira növekedett a falon. + +A kápolna hajójában lépések csoszogtak a kapu felé. Valami csörrent. +Talán kulcsok? A sekrestyés lángocskája az oltár mellé billegett. A +tabernaculum sötéten emelkedni kezdett. Az oltárgyertyák árnyéka inogva +a mennyezetig ért. + +Ekkor történhetett bennem valami, amire nem emlékezem. Elindultam, de +nem a kapu irányába. Egyszerre úgy rémlett, hogy a sekrestyés +lángocskája az oltár mellett egy zajtalanul kinyíló ajtón át alacsony, +bolthajtásos szobába tűnik el. Ívelt, rácsos kicsi ablakon még valaminő +holdvilágszerű villanyfény vetődött elém. Az autószirének sivalkodásai, +a villanyoskocsik csengőcsörtetései éles karmaikkal még egyszer utánam +kaptak. + +A lépésem váratlan lépcsőfokon zökkent le. Aztán még egy lépcsőfok +következett és még egy… Már csak a sekrestyés gyertyája világított a +sötétben. Erőlködve figyeltem a távolodó lángot és közben lassankint +magamon is sajátságos távolodást kezdtem érezni. + +Egyéb is történt. Az előbb még egészen tisztán láttam, hogy az ember +gyertyavéget visz a kezében. Azt is láttam, hogy a nyugtalan láng körül +az olvadt stearin az ujjára folyik. És most mégis mintha szokatlan +formájú kézilámpást himbálna az oldalán. A lámpa alulról világította meg +a karját. Csak ennyi látszott belőle a sötétben. Nehéz lépésének a zaja +nem hallatszott többé. + +Hirtelen meghallottam a csendet. Nagy, régelfeledett csend volt ez, +olyan mitsem akaró, őszinte csend, amilyenre csak gyerekkoromból +emlékezem. A homlokomról lepattant egy hosszú szorítás. Az erek +lüktetése nem sietett többé, az idegek maguktól enyhültek, mint szelid +lazításban a soká kifeszített húrok. Ekkor eszméltem rá, hogy valamilyen +jó, tiszta hűvösség hull az arcomra, melyen régóta fájt a fáradtság. + +Hátraeresztettem a fejemet és magam fölé néztem. Alig felfogható néma +változásokba hajlott át minden. Odafenn, két oldalról öreges, furcsa +tetők eresze csúszott lassan előre. A tetőkön világítani kezdett a hó. +Egyszerre, lenn a sekrestyés kis lámpája alatt is hó volt. Hó, amely nem +lesz sáros és fekete, mint a rothadt burgonya, de fehér marad, mint a +meséskönyvek képein. + +Csodálatosan meseszerűvé kezdett lenni az egész, mintha hulló fehér +pelyhek között egy régi képbe himbálódzott volna bele a sekrestyés +lámpája. Egy különös képbe, melyen elvétve, nagy havas tetők alatt, +kicsiny házak guggoltak magányosan. A lámpa egyre mélyebben hatolt bele +a képbe. Behavazott utcakút bukkant fel. Körülte már csoportba verődtek +a házak. Összebúvó tetőiken, fehér prémgallérban feketén, ördöngősen +ültek a kémények és pipálva hallgatództak. + +Mikor visszanéztem, már semmi sem látszott mögöttem, csak fenn, valahol +messze, mint a hold korongja, egy világító öreg templomóra. A torony, +mely emelte, eltűnt körülte a havazásban. Számlapján belepte a hó a +mozdulatlan mutatókat. Homályosan emlékeztem. – Hiszen az óra megállt… + +A sekrestyés arcához emelte a lámpáját és megnézte a kanócot, meddig +győzi még? A lámpafény ekkor félköríves vén házkapura esett. Ilyen volt +a túlsó kapu is, a következő is. Küszöbüket befujta, kis gyalogkapuik +formáját körülprémezte a hó. Jó ideje se ki, se be nem járhatott rajtuk +senki. + +Mozdulatlanul állt a kép. Az utcából találomra kinőtt magányos, görbe +fák sem rezzentek. Havasan ágaskodtak a hóban és a csend olyan nagy +volt, hogy hallatszott a sötétben, mikor ágaikról itt-ott, mint a tépés, +puhán lehullott a hó. Rejtélyes készülődés derengett át rajtam. +Olyanféle belső készülődés, mint amilyennel az ember abba a szép csendbe +hallgatódzik bele, melyből mindjárt valamilyen zene fog kilépni. Vagy +talán már ki is lépett, csak még nem ért el idáig? + +Mindjárt, pillanatig se tart… + +És a sötétből ekkor, mint egy régi zene vonalai, hattyúprémes +templomtornyok kezdtek emelkedni. Havas, vén városfalak könyököltek fel +és öreg háztetők, melyeken világított a hó. + +Fehér mohával belepett fekete város a süppedő hóban… + +Falai között valamelyik templomtorony hetet kongatott. Egyszerre távol +hangok hallatszottak. A városkapu íve alá bevöröslő őrtűz fényében, mint +az árnyképek, fegyveres alakok mozogtak. A kapu megnyikordult, a láncok +csörömpöltek rajta. + +A sekrestyés lámpája sietni kezdett a havon. A nyílt város elmaradt +mögötte. Mire a fal tövébe ért, a kapu nehéz, vaspántos szárnyait már +befelé tolták az árnyképszerű emberi alakok. + +A kapu mellett kétoldalt behavazott faköpönyegben mereven állt a +fegyveres őrség. A strázsák mellén fehér fegyverszíjjak kereszteződtek a +fecskefarkú kék kabáton. Szuronyos flintájuk olyan hosszú volt, hogy nem +fért el a tető alatt. + +Ebben a pillanatban a belső utcák felől egy megkésett raj jött elő a +sötétből. Az emberek prémmel körülszegett, lapos fekete kalapot viseltek +és fekete gallérköpönyeget. Mikor az őrtűz fényébe értek, köpenyükre +varrt, nagy sárga folt látszott. Hajladozva nyüzsögték körül az öreg +strázsamestert, aki sokgombos fehér gamaslijában, szétvetett lábbal állt +a tűznél. Háromszögletű kalapját a szemére vágta és fecskefarkú kék +frakkja nyílásából kidöntötte fehérmellényes hasát. + +A sárgafoltosok keze meggyőző sebes kérleléssel hadonászott a levegőben. +Az egyik ravaszul, kínálón csörgette horgolt erszényét a háttérben. + +– Mars! – rivallt rájuk fölényesen a strázsamester. – Pestvár falain +bévül nincsen kvártélyuk hebreusoknak. Toleranciából portanyitástól +portazárásig elég sok népek romlására uzsoráskodhattatok. Most már +békesség adassék a jámbor polgároknak. Takarodjatok a zsidó utcába! + +A sárgafoltos, fekete köpenyek hirtelen kilebegtek a kapu alatt és a +láncos tölgyfaszárnyak bezárultak mögöttük. + +A strázsák nagy flintáikkal megint mozdulatlanul álltak. A hó +nyugodalmas pelyhekben hullott tovább. Minden békés és tiszta volt és +tekintetem a fehér fátyolon át keresni kezdte a sekrestyés lámpáját. A +fátyol táncolt a házak apró, kivilágított ablakai előtt, a szélkakasok +körül, ráborult az erkélyek könyöklőire, a zsindelytornyos kiugrókra. +Egy kapu kőembereire turbánt csavart magából. + +Közben egyre több kicsiny világosság bukkant fel a zegzugos öreg +utcákban. Itt is, ott is rúdraakasztott kézilaternák himbálództak a +sötét falak tövén és a sekrestyés lámpája elveszett közöttük. + +Jöttek-mentek a laternák. Találkoztak, megálltak, összebújtak, mintha +beszélgetnének egymással: + +– Hogy jutunk át ezeken az infámis nagy hóhegyeken? + +– A franciskánusok klastrománál, spectábilis. Egy pengő krajcárért át +lehet kelni a tulsó oldalra. + +Két kicsi lámpa felett két beretvált arc hajolt össze. Az egyik csak +félig látszott ki a prémes kucsma alól. A másik arc fölé szélesperemű, +hihetetlenül magas filc-cilinder emelkedett. + +Az idegenek hátterében egyszerre ráismertem a hócsipkés szép torony +tövén a Ferenciek öreg rendházára. Falánál egy ember állt és lapátjával +mindig újra friss ösvényt vágott a mély hóban: + +– Egy krajcár az átkelés!… + +Valahonnan messziről csengők csilingelése hallatszott. + +– A bécsi diligence!… – kiáltotta egy hang a sötétben. – Vigyázzatok, a +gyorskocsi… – terjedt utcáról-utcára a hír. + +A kis laternák között hirtelen riadalom támadt. Mintha veszedelem elől +partra menekülnének: a falakhoz lapultak, behúzódtak a kapuk íve alá és +várakozón világítottak bele az utcába. + +Az ablakok itt-ott kinyíltak. A függönyök mögül kíváncsi fejek hajoltak +előre. + +Hangok hallatszottak: + +– Kuriózus sebesség. Ilyen nagy hóban csak két napot késett… + +– A gyorskocsi… Jön! + +Aztán percek múltak, mire nagy csengőcsilingelésben lassan, nehézkesen +egy félig sárgára, félig feketére festett magaskerekű, féderes jármű +kezdett elődöcögni a homályból. A kocsi mellett kézilaternákkal gyalogos +emberek haladtak. Meredek bakján, a kocsis mellett, cilinderes alakok +ültek. Tetején táskák, ládák és kalapskatulyák inogtak. Feltűnően +kicsiny ablakán fáradt arcok tekintettek ki. + +A városházán, a vigyázótoronyról világosság pislantott le a mélybe. A +tűzőr járt körben odafenn a torony erkélyén. Kiáltása tompán bukdácsolt +lefelé a hópelyhek között: + +– Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus… + +A fény eltűnt a toronyról. A városháza nagy, négyszögletes tömegével +megint visszamerült a sötétbe a Duna homokos partján. Lenn a folyón +vizimalmok aludtak a téli révecskékben. A Városház-piac közepén a +Szentháromság-szobor sugaras aranyozása kicsillant a hóból. + +Egyszerre zegzugos sikátorokban jártam, nyugodalmas jó kis sikátorokban. +Mögöttem minden elmaradt, ami emlékezett, előmbe semmi sem jött, ami +emlékeztetne és a csend gyönyörű, halk nevetéssel nevetni kezdett a +fülemben. + +Soká mentem így. A lépésem fehér bársonyban járt. A hópelyhek mint +könnyű, vattás cimbalomverők ugráltak a levegőben láthatatlan zizzenő +húrokon. + +Fejem fölött váratlanul megcsikordult kampós láncán az öreg laterna. A +lángja füstölt. Pislogása álmosan karikázott egy borbélyműhely +cintányérjain. A cintányérok alatt rácsos kicsi ablakból rácsozott kicsi +világosság vetődött ki a hóra. + +Odabenn a műhelyben még dolgoztak. A cserépkályhában égett a tűz. A +kályha ajtaja nyitva volt és a parázson nagy kolmizóvasak melegedtek. + +A falon, kampós szegeken, púderes parókák lógtak. Copfjuk a földig ért, +a macska játszott velük. Egy kalitkában rigó ugrált. + +A mester, fehér kötényében, ingujjasan állt a műhely közepén, az +állványra peckelt, kényes paróka előtt és sebes forgatással hűtötte a +fodorítóvasat. + +– Hanzi, egy-kettő! Vendelin, leütöm az álladat… + +A legények futva jöttek-mentek a kolmizókkal a cserépkályha és a +parókásállvány között. + +– Ulrich, ne nevess – mordult a mester, – mozogj már azzal a +púderezéssel, megfullad az archivarius úr! + +A tükör előtt, hátrakötött fésülködőgallérba süllyedten, boldogtalanul +ült az egyetlen kliens. És mialatt óriási stanicliba temette az arcát, +Ulrich inas meszelőnagyságú púderezővel mókásan rázta fejére a hajport. + +– Siess már, te ördögfattya – hallatszott egy síri hang a stanicliból. – +Ó, a l’hombre-partiem… megnyúzlak, ha elkésem. + +Váratlanul kicsi lámpa állt meg melletem a gyalogjárón. Vénségtől +megzöldült háromszegletű kalapban, elnyűtt köpönyeggallérban egy öreg úr +zörgetett be az ablakon. + +A mester kikukucskált az ajtórésen, aztán hódoló lendülettel feltárta. + +– Van szerencsém professor rector úr! Tessék befáradni! Tiszteljen meg +magnifice prosenior… + +– Sietek, későn van – jelentette ki az öreg, mialatt kerek mozdulattal +leemelte kalapját és másik kezének ugyanolyan kerek mozdulatával +leemelte fejéről copfos parókáját. + +– Gondozására bízom, borbély művész úr – mondotta gyöngéden, mintha +életepárjáról lenne szó. – Fodorítsa ki francia csínnal. Holnap érte +jövök. + +– Sok a munka, nagy a forgalom. Holnapután teátrom van. Julius Caesart +adják elő a német komédiában – hadarta a mester. – Még ki kell kolmiznom +a komédiások allonge parókáit a színjátszáshoz. De azért, magnificus +rector, magamat úri favorjába ajánlom. Minden parancsolatja szerint +légyen. + +Az öreg ceremoniásan föltette szinte illetlenül kopasz fejére a kalapot. +Ő is, a mester is mélyen bókoltak egymásnak és a kicsiny lámpa +önérzetesen odébb himbálódzott. + +Tovalebegő fényében, egy-egy pillanatra, furcsán pingált cégtáblák +mutatták meg magukat a falakon. Turbános török basa, három marcona +gránátos, egy fekete kutya, egy fehér menyasszony… + +A sarokház falmélyedésében lajtorjás kis kéményseprő szobra állt. A +bezárt boltok felett, vaskarokon, perecek, csizmák lógtak be az utcába. +Felszerszámozott kicsi bádogló, cifrára kovácsolt óriási kulcs. Túl, az +íves kapu felett, egy hegedű meg egy flóta függött. A falon becsületes, +nehézkes vén betűk hirdették: + +_Aki pedig keresné, ezen házban megtalálja a Polgári Hegedű és Flóta és +Clarinét mívesek Czéhét._ + +Tekintetem bevetődött egy földszintes ablakon. Az alacsony, mélyen +hátranyúló szobában egyetlen faggyúgyertya égett. És a falon, a Szűz +Mária képe előtt, vörös pohárkában az olajosmécs lángja. + +A mécs alatt, hosszú padokon, ünneplő ruhában, illedelmes emberek ültek. +Előttük, a zöld posztóval leterített asztalon, szép rendben feküdtek +hegedűk, flóták és clarinétok. + +A mesterek maguk között tanácskoztak. Tisztelettudón, állva várakozott +néhány legény a szegletben, a kemence mellett. + +Egy hosszúhajú mester, fekete ruhájában, lassan felemelkedett. Felvette +az asztalról az egyik clarinétot és megpróbálta. Csendesen fújta, +csontos ujjai járatosan mozogtak a billentyűkön. A többi komolyan, +figyelmesen hallgatta. Mikor vége volt, a céhmester lekoppantotta a +gyertya kanócát és ünnepélyesen mondotta: + +– Mielőtt pediglen határozat hozatnék, imádkozzunk az országért, a +városért és a céhért… + +Egyöntetű mormolás hallatszott odabentről. Aztán megint közelebb +húzódtak egymáshoz az emberek és olyan lelkiismeretesen tanácskoztak, +mintha a becsületükről lenne szó. Végül felállt az öregmester és +megköszörülte a torkát. Hangja kiszűrődött az utcára. + +– Wohlgemuth Ferencz Christian polgári clarinét míves legényt pedig, +ezidő szerint még nem szabadítja fel a Czéh. Meghagyatik néki, hogy +szorgalmatos studiummal munkálkodjék és az eljövendő esztendőben, Kis +Asszony hava tizenkettedik napján újfent bemutatkozzék a hegedű, flóta +és clarinét mívesek polgári Czéhe előtt. Az Atyának és Fiúnak és +Szentléleknek áldásával. + +Senki sem mondott ellent, mindenki rendén valónak találta. A legények +között megadóan lehajtotta az egyik a fejét. + +A hulló hó fátyola bevonta az ablakot és repülő szőttesében vitt magával +tovább. Mögöttem, egyre halkulón, egy hegedű hangja jött a csenden át… A +céh ismét ítélni fog és ítéléséhez nincs hozzászólása olyannak, aki maga +nem tud hegedűt mívelni. A mestereket illeti a döntés. Mert ha olyan +idők járnak, hogy a mestereknek a legények, a legényeknek külső kontárok +parancsolnak, akik még egy quintet se tudnak hangolni, egy +flótabillentyűt se tudnak a helyére illeszteni, akkor – rosszak a flóták +és a hegedűk… + +Aztán egészen hirtelen történt. Az utcalámpa alatt, a szegleten, egy úr +megemelte valaki előtt a kalapját. + +A másik is köszönt: + +– Tartozó tisztellettel, Illustrissime. + +– Kriminális idő… Hová méltóztatik igyekezni? + +– Megtekintem milyen passzazsirok érkeztek a diligenceal. + +– Éppen magam is az Electorokba vagyok készülettel. Talán journálokat is +hozott a gyorskocsi Bécsből. + +Emeletes sárga ház előtt álltak meg. A kapu felett, a falon, különös +festett figurák látszottak. Mint a kártyakirályok koronás +hermelinfövegben, nagyparókás, páncélos figurák sorakoztak a furfangosan +rajzolt öreg írás körül: + +Vendégfogadó a Hét Választófejedelmekhez… Sajátságos parádés vígsággal +csilingeltek le rám ezek a szavak, mint valami régi muzsika. + +A kapu nyitva volt. Mély boltozása alatt, kétoldalt, falra akasztott +kézilámpák lógtak. A kapualjából nagy udvar nyílott. Az udvaron egy +fáklyás ember állt. A fáklya füstös fényében kétszínnel festett +utazókocsik, félig kifogott lovak körvonalai látszottak. Az állatok +teste gőzölt a hidegben. + +A kapu mellett néhány lépcsőfok vezetett fel egy fehérfüggönyös kis +üvegajtóhoz. A belső világítás barátságosan szűrődött át az üvegre +feszített függönyön. A sárgaréz kilincs ragyogott. + +Az idegen urak a küszöbön álltak. Fenn a szemöldökfán csilingelni +kezdett az ajtócsengő. Aztán, nem tudom, hogyan történt, már én is benn +voltam a vendégfogadó éttermében. + +Egy pillanatra megakadt a lépésem. A fehér abrosszal terített asztalok +mellett mindenütt valószínűtlen alakok ültek. Kedvesek és furcsák, +olyanok, mintha finom ollóval régi divatlapokból vágták volna ki őket. +Hirtelen a saját öltözetemre kellett gondolnom. Ha észrevennék? És +önkéntelenül összefogtam a bundámat. + +A szegletben szabad volt egy kis asztal. Félszegen indultam arrafelé. +Közben olyasmit éreztem, hogy a földre kell néznem, el kell rejtőznöm a +tulajdon tekintetem mögött, mert különben valami megfoghatatlan +történik. + +Mialatt így lefelé néztem, megakadt a szemem a súrolt deszkapadlón. +Friss, havas lábnyomok olvadtak a székek körül. Az asztalok alatt finom +keresztszalagos topánkák, csattos cipők, elnyujtott csizmás lábak +látszottak. A szálában udvarias beszéd zsongott. Elvétve +porcelláncsörrenés, pohárcsengés hallatszott. Senki se törődött velem. +Egyszerre kíváncsi mosolyt éreztem az arcomon. Lassan felemeltem a +fejemet. + +Megnyugtató szelid világosság szőtte át a termet. Csak a terített +asztalokon égtek gyertyák. A mennyezet aranyozott fa-luszterén +lángtalanul futottak körben a viaszszálak. Most már figyelmesen kezdtem +nézegetni a dolgokat. Az emeletes pohárszéken öreg cinkkupák és festett +alabástrom gyümölcsök között, csillanómedrű Altwien-vázák álltak. +Szemközt a fehér falon, zöld zsinóron, aranyos keretben Mária Terézia +koronás képe függött. A királynő még egészen fiatal volt a képen és +brokátkrinolinja mellett Pozsony vára látszott és a Duna kékre festett +vize. + +Halk ajtócsapódás rezzentett fel. Nagy tálakkal fehérsapkás kis kukták +szaladtak be a konyha felől. Hosszúnyakú palackokat is hoztak és sürögve +szolgálták fel az ételeket. + +Az egyik asztalnál ifjú gavallérok ültek. Színes frakkjuk mélyen kinyílt +a fodros ing felett. Habos batiszt-nyakkendőjük az állukon futott át és +a fülükig ért. Ezek fánkot ettek és aranyosra barnult üvegekből tokaji +bort töltögettek maguknak. + +Mellettük magyarviseletű vidéki urak könyököltek össze egy asztal felett +és titkolódzó arccal hangosan beszéltek. Túl egy püspök vacsorázott két +testes kanonokja között. Most érkezett Bécsből. Széke mögött feszesen +állt a huszárja, ezüstzsinóros rövid bekecsében. + +Óriási kalapon akadt meg a szemem. Az ablak alatt rövidderekú görögös +ruhában szép fiatal asszony ült két gyermekével. Az asztal végén a +pap-nevelő és a gouvernante húzódott meg. Az úrnő széke mellett táskák +és ridikülök tornyosultak a földön. Netz-keztyűs keze negédesen törte a +kenyeret. Az ételeket olyan mozdulattal szedte a tányérjára, mintha +virágok lennének. Aztán piszkált közöttük és mindent otthagyott. + +Egyszerre azt az urat is megláttam és a másikat is, akiknek a nyomában +ide jöttem. Az öregebbik jókedvűen nézelődött aranykeretes lorgnonján +át. Valahányszor mozdult, tubákszínű frakkján megcsillantak a nagy +gyöngyházgombok… Ebben a pillanatban egy fehér fejkötős szolgálóleány +közeledett felém. Virágos ingválla, harangozó, csíkos szoknyácskája +friss és tiszta volt. Hirtelen megint a deszkapadlót kezdtem nézni. Mire +felpillantottam, a leány már a szomszéd asztalnál állt. Ott fizetni +akartak. + +– Nagyon szerény étkezés volt – mondotta egy hang, mintha alkudni +akarna. – Seberli leves, tejfeles fogas, írósvajban pirult +krumplicskákkal, meg sült libamáj rizskásával, meg spékelt vesepecsenye +garnirozva, pulykamell kastaniákkal, marmeládos fánk, gyümölcs és sajt. +Egy flaska badacsonyi bor, két flaska egri bikavér… + +– Egy bécsi forint és tizenhét krajcár – felelte a leány. + +– Micsoda summa, ilyen kis vacsoráért, micsoda drágaság – sóhajtotta +fájdalmasan a vendég, mialatt fizetett. Aztán borravalónak adakozó +fölénnyel két krajcárt tett le az abroszra. + +A leány csinos kis bókot vágott ki és hálásan mosolygott. + +– És a kenyér! Majd elfelejtettem, – mondotta az úr. – Három karaj… + +– Az hozzá tartozik – felelte a leány. – A kenyér semmibe se kerül… + +Ekkor kezdődhetett el valami, ami egészen érthetetlen volt. Furcsa +nyugtalanság lepett meg. Egy tekintetet éreztem magamon, melyről nem +sejtettem, hogy honnan jön. Mi ez? Mit keresek itt? Olyan békésen +elringató volt kinn a kis utcákban a hóhullás. Miért is jöttem ide? + +Váratlanul egy visszatolt szék ütött zajt. Lépéseket hallottam. Nem +néztem oda és mégis biztosan tudtam, hogy azok a lépések felém +közelednek. Tudtam, hogy valaki most mindjárt szólni fog hozzám és nekem +felelnem kell. Ólom ömlött a tagjaimba és a két kezem roppant nehéz +lett. Mellettem egészen közel, nagy gyöngyházgombok csillantak meg egy +tubákszínű frakkon. + +– De facto, meg se ismertem, kedves Barbara húgom… + +Hideg borzongás futott végig az arcomon. Barbara… És ezt nekem mondja. A +dédanyám nevén szólít, aki több mint száz éve meghalt már. + +– Igen… én sem… – Halkan, elfogódva beszéltem és éreztem, hogy ebben a +pillanatban arcomban egy régi arc van. Szétválasztja a vonásaimat és +kihajlik sok más régi arc közül. Azok is mind hozzám tartoznak. És a sok +régi arc együtt az én arcom, melyben benne vannak valamennyien, akik +előttem éltek, akiket soha se láttam. Hol egyik, hol másik suhan elő és +mosolyog az ajkammal vagy belelobbantja a szemembe a tekintetét és akik +rám néznek, azt hiszik, hogy én vagyok. Pedig ők is velem vannak, mindig +velem, akiket senki se ismer fel bennem többé. + +Most… ebben a pillanatban, aranynyeles lorgnonján át egy öreg úr +felismert közülük egyet, egy régen porladót és örvendőn rámosolygott a +halvány gyertyafényben. + +– Persze, most érkeztek Bécsből – mondotta egész természetesen. – És +kedves atyjaura? Talán a kocsival történt valami kalamitás a nagy hóban? +Ezért kényszerül itt mulatni magányosan. Fatális… fatális, mindjárt +gondoltam, de ha konveniálna kedves húgomnak, tiszteljen meg minket. +Nota bene, tíz lépésnyire se kell fáradnia. Vagy kocsit hozassak? +Feleségemnek nagy örömére szolgálna. Hangászok muzsikálnak ma este +nálunk. A rendes quartett. Kérem… Nem, itt nem várakozhat. Azok a +stutzerek, nyughatatlan modorú ifjú arszlánok. Kivált az ott, a +pomagranát színű frakkban. Impossibilis! A sok idegen passzazsir között, +egyedül egy dáma, egy vendégfogadóban… + +Mialatt beszélt, lehullott rólam az ólmos zsibbadás. Egyszerre megint +mozdítani tudtam a fejemet. Szabadkozni próbáltam. Útról jövök, +bundában, esti ruhám sincs. Inkább máskor… De az öreg úr nem engedett. +Magához intette a csinos kis szolgálót. + +– Ha a nemzetes úr visszajön, hiszen ismered, mondd meg neki, hogy +átinvitáltam a leányát magunkhoz. + +Az ajtócsengő csilingelt és az öreg úr mélyen meghajolt, mikor maga +előtt kiengedett. Aztán már az utcán voltunk a hóban. Aztán egy +zsindelytetős, zömök ház kapuja előtt. Kísérőm jeladásnak megrángatta a +húzóscsengőt és nagy kulccsal felnyitotta a zárt. + +A kapu aljában egy mángorló állt, az emeletről könnyedén, elbájolón +Mozart zenéje hangzott. A sötét kis udvar irányából, gyertyával kezében, +kikolmizott tornyos fejkötő alatt egy picinyke nőszemély közeledett. + +– Ne bókoljon annyit, leányasszony – mondotta az úr, – inkább +világítson. + +A kicsinyke nőszemély nyújtózkodni kezdett. Fejkötője magasába emelte a +gyertyatartót és ettől kezdve lélekzeni se igen mert, hogy a lángot meg +ne ingassa. + +A világosság beesett két fehérre meszelt fal közé és felfelé szaladt +előttem a meredek falépcsőn. + +– Még három grádics van – hangzott mögöttem. Egyszerre abbamaradt +odafenn a zene. Alakok tűntek elő a lépcső pihenőjén. Már tisztán láttam +őket. Egy krinolinos kövér dáma. Rövidderekú almazöld perkálruhában egy +fiatal leány. Mellette ezüst kandelábert tartott emelve valaki. + +Magasnövésű nyulánk ember volt. Háromgalléros kék kabátja nyílásában, a +könnyű ingfodor felett, szertelenül széles, fekete atlaszkendő +csavarodott a nyakára. Hófehér posztónadrágot és sárgahajtókás +Souvarov-csizmát viselt. Egy pillanatra úgy rémlett, mintha egy régi +képet néznék. Talán láttam is már ezt a képet valahol, vagy álmodtam +egyszer? Hirtelen elmosódott fejemben a gondolat. Milyen keskeny és +halvány az arca és zöld szeme milyen sajátságosan árnyékos. + +Valaminő zavar támadt. Az árnyékos szemekben kezdődött és onnan terjedt +át a többi arcra. Egy ifjú ember, akit eddig nem vettem észre, túlzottan +mélyen meghajolt. Bokáig érő nanking pantalló és kékcsíkos harisnya volt +rajta. Hosszúra növesztett szőke haja előre lendült a mozdulatától. + +Hangokat hallottam magam körül. Eszembe jutott, hogy már az előbb is +hallatszottak. Barátságosan csengtek és mégis nyugtalanítottak. A +krinolinos asszonyság megint mondta, vegyem le a bundámat. Mind +bíztattak. A fiatal leány meggyőzően ismételgette, hogy odabenn meleg +van. Ég a tűz a kályhában… Egy pillanatig szinte kínzóan éreztem az ő és +a magam ruházata közötti különbséget: több mint száz esztendő volt a +ruháink között. Pedig most még takart a bunda. + +– Nem, köszönöm. Kissé átfáztam. Fenntartanám, ha megengednék… + +– Talán a vizitszobában örvendezzünk tovább egymás látásán, – mondotta +ekkor udvariasan a háziúr és feltárta a magas üveges ajtót. + +Bolthajtásos szobába léptem. Itt-ott gyertyalángok világítottak a +comodeszekrényeken, az asztalon és minden megismétlődött a tükörben. A +zöldcsíkos papírkárpiton, a divány fölött, ovális keretekben, fekete +silhouette-portrék körvonalozódtak. A cseresznyefa-bútorokon, a +gyönggyel hímzett virágképeken játszott a fény. Derűs, gyermekes vígság, +tiszta élet áradt a fehér mullfüggönyös szobában. A kótatartók mögül +borzas muzsikusfejek néztek rám kíváncsian. Egy nagy karosszékből +sajátságos öreg katona emelkedett fel. Varkocsba font fehér paróka volt +a fején. Copfján, mint két varjúszárny ült a fekete selyemszalag csokra. +Az aggastyán magas botjára görnyedt és hosszú ideig figyelmesen nézett +rám. Senki se merte zavarni. Mindenki hallgatott. + +– Jó barátom, tábori batjársam volt kedves húgomnak az öregatyja ura – +mondotta végre, vontatott hangon. + +Nyugtalanság kuszálta meg a gondolataimat. Hiszen ő a dédanyám +nagyatyjáról beszél… És megint ugyanazt a hűvös borzongást éreztem az +arcomon, mint az előbb, a Hét Választófejedelmek fehér szálájában. + +Az öreg óbester visszaereszkedett a karosszékbe és ahogy a botjára +támasztotta az állát, nem lehetett megkülönböztetni, hol végződik a bot +elefántcsont-fogantyúja, hol kezdődik elefántcsontszerű arca. Különösen, +lárvaszerűen mosolygott valahova messzire, ahová csak ő látott el. + +– A prusszus király ellen verekedtünk akkor… és milyen veszettül +fiatalok voltunk. Megálljon csak kedves húgom! Anno… anno +ezerhétszázötvenhétben… + +A hegedűkön megint felébredt az alvó melódia és szállt és zengett. A +cello mély vágyban kísérte, a spinett billentyűi alól tünő +szárnycsapással, mint ezüst pillangók, repkedtek ki a hangok. + +És mialatt az öreg katona valószínűtlen, távol fiatalságáról beszélt, +finom viaszszagot kezdtem érezni. Olyanfélét, mint amilyen akkor támad, +mikor valaki mellett az utolsó viaszgyertyák égnek. Jobbról, balról +égnek és a viasz mondanivalójába valamilyen virág szaga is belevegyül. +Itt is érzett, lilaszínű virágillat, – lavendula érzett a szobában. + +Előttem az ovális asztalon, az alacsony ezüsttartóban csendesen fogytak +a viaszgyertyák. Egy fehér kis kéz minduntalan lekoppantotta a megnyúló +kanócot. + +– Számtalan pennás munkák tésznek bizonyságot sok jeles +huszárcselekedetinkről – mondotta a aggastyán halkan, a zene hangjain +át. – Sunt quorum non est memoria… az idegen népek mindig újra +megfeledkeznek a magyar vitézi cselekedetekről, mert mi idehaza se +tartjuk emlékezetünkben a magunk becsületét. – Egy darabig komoran +nézett a gyertyafénybe. – Pedig a megboldogult prusszus király +lovasgenerálisa, Ziethen úr is tőlünk tanulta el a huszárháborút. – +Kissé felegyenesedett a karosszékben: – És odatúl Dettingennél, mikor +együtt verekedtünk az anglusokkal és úgy meggyőztük a franciákat, hogy a +Rénus vizén is átkeltünk utánuk, tisztességet adott az armadánknak az +anglusok generálisa. Mondják, a minapában Bonaparte császár is levette a +kalapját a magyar huszárroham szemléletében. Ezt is elfelejtik majd… De +azért, ha egyszer Isten igazában megint elindulunk, leveszik még az +anglusok, a prusszusok is, a franciák meg a többi közönséges népek is a +kalapjukat… + +Az idők összezavarodtak a fejemben és várni kezdtem, hogy elmúljék ez. +De semmi sem változott. Az elefántcsontra támaszkodott parókás fő még +mindig felém fordult. Felgombolt zöld dolmánya nyílásában, szaggatott +lélekzésétől gyorsan emelkedett és horpadt a kibuggyanó fodros patyolat, +a sűrű ezüst pitykék fölött. + +– Zenebonás idők voltak akkor, most meg nagy csendesség vagyon… – +mondotta alig mozduló szájjal, mintha önmagának beszélne titkokat. – +Nagy csendesség… Elnyugodott a háborúskodás, kóborlóknak és haramiáknak +nincsen vigadásuk. Az emberek békességben élnek és azt hiszik, jeles +dolgot mívelnek, ha a diétán vagy a magisztrátusban a hatalomért +veszekednek. – Kivette dolmánya zsebéből tubákszelencéjét és megvetően +rákoppintott. – A kályha mellett tubákolnak, fundust vesznek, literátus +dolgokról gondolkoznak és nem tudják, amit mi tudunk és nem értik, ha +mondjuk. Mi is így voltunk az öregekkel. Azelőtt is így volt és ezért +kezdődik a világon mindig minden újra. Mint a hinta fel-le, egyhelyben. +Majd eljönnek megint a zenebonás idők, azután megint lészen jó +csendesség… + +Senki se figyelt rá, mindenki a zenét hallgatta. A diván szegletében, +egyenesen ült indiai shawljában a krinolinos dáma és kötőtűi ütemes kis +neszeléssel mozogtak. A háziúr a spinett mellett állt. Nagy +gyöngyházgombjain játszott a fény, valahányszor a kóta lapjait forgatta. +A muzsikusok a G-moll Quartett andalító Rondójához értek. + +Ekkor koppantotta le ismét a kis fehér kéz a gyertya kanócát. Túlságosan +lekoppantotta. Egy pillanatra szinte minden elhomályosult. Önkénytelenül +odanéztem. Almazöld perkálruhájában, a tükrös consolera hajolt a leány +és hosszú tekintettel mosolygott el a vergődő láng fölött. A szőke ifjú +ember, aki egész idő alatt mozdulatlanul ült egy magasan párnázott +széken, összerezzent. Kissé nyitott szájjal, elragadtatottan ő is +mosolyogni kezdett. A két fiatal mosoly átjárta a szobát, ragyogott és +világított a homályban. És a végtelennek ez az időtlen beszédje, mely a +szó és a csók között száll örök tavaszban, két élet minden titkát +elárulta. + +Így találkoztak ők, míg a gyertyaláng újra erőre nem kapott. A zene +pedig szállt és kitárt szárnyaival eltakarta őket a többiek elől. + +Mozart meséje zengett a csendben. Az ablakok és ajtók felől nem jött be +semmi zaj. Odalenn hallgatott az utca. A lépcsőt nem verték fel váratlan +lépések, a gyertyák lángja nem ingott a jövés-menéstől és híreket sem +mondott senki. A világ messze volt és az ember közel volt önmagához. + +Egyszerre, magam sem tudtam miért, olyan mozdulatot tettem a kezemmel, +mint amilyennel az ember az éjjeli lepkét elhajtja a szeme elől. Aztán +kisvártatva megint ugyanannak a mozdulatnak a kényszerét éreztem a +kezemben. Lassan az ajtó felé fordítottam a tekintetemet. Háromgalléros +kék kabátjában az árnyékosszemű idegen állt ott. Kezét a csípőjére +támasztotta. Hullámos haja egy elmult mozdulattól visszalendült a +homlokából. Szép fejét hátraszegve tartotta és egyenesen rámnézett. Nem +tévedtem, rámnézett, kérdőn, megfoghatatlanul. + +Ebben a pillanatban odalenn valamerre kocsicsengők kezdtek csilingelni. +A lépcsőfelőli ajtó kinyílt és tornyos fejkötője alatt megjelent a +kicsiny leányasszony. + +– Kocsi jön – jelentette lelkendezve, – már a Régiposta-utcában lehet. +Mindjárt ideér. + +Senki sem kételkedett, hogy a kocsi csakis értem jöhet. A zene +félbenmaradt, mindenki felállt és sajnálkozott. A quartett búcsúzva +hajlongott, a krinolinos dáma kedvesen sóhajtott, a háziúr lekísért a +lépcső aljáig. Mikor visszanéztem, odafenn, a homályban már csak az +almazöld ruha szegélye és a kékcsíkos harisnya látszott. + +– Megengedi, hogy besegítsem a kocsijába? – hallottam egészen a +közelből. Az árnyékosszemű idegen nesztelen lépéssel jött mellettem. + +Már kinn álltunk a hóban. A kapu bezárult mögöttünk és megint olyasmit +éreztem, hogy egyszer, valamikor álmodtam ezt. Mielőtt azonban minden az +eszembe juthatott volna, a gondolatom megint elmosódott. Kocsicsengők +közeledtek és nevettek, mint az ezüstcsengők a régi operák zenekarában. +Aztán elhaladtak előttem, távolodtak, elmultak, de a kocsi nem látszott, +kerékcsapás nem maradt a hóban. + +– Megbocsásson – mondotta ekkor sajátságos szomorúsággal az idegen. – +Régen vártam erre. Még egyszer beszélnem kell, még egyszer hallanom kell +a hangját. Még ha azt mondaná is, hogy – nem. Ugyanúgy mondaná, mint +akkor… Ajándék lesz, szép lesz a nem is, mert Barbara adja. Nekem adja +és senkivel se kell megosztanom. Az az enyém marad, egészen az enyém, +mindenkorra, amíg élek… És közben kinyujtotta a kezét, mintha át akart +volna venni valamit. + +A hó egyre nagyobb pelyhekben hullott és a hangja tompán jutott el +hozzám, mintha messziről beszélne, egyre messzebbről. Hideg, fehér +fátyol sűrűsödött közöttünk. Már csak a körvonalait láttam és csodálatos +szemét. Jóformán egészen eltünt. Csakis kinyujtott keze látszott még a +szép mozdulatban. Halványan, egyre halványabban. + +Ott, ahol az előbb állt, egy kis világosság támadt. Mikor jobban +odanéztem, úgy rémlett, magányos lámpa fénye himbálódzik elmosódó házak +tövén. Görnyedten, lassan botorkált alabárdjával egy éjjeli őr: – Tűzre, +vízre vigyázzatok… Már ez is csak alig hogy hallatszott, csendesen +zizegett, mint a hópelyhek. + +Az út hosszú volt és sötét. A lámpafényen egyre ritkulón szálltak át a +fehér pihék. Egyszerre a sekrestyés jutott az eszembe. Köszvényes ujjai +között világított a kis gyertyavég, kezének az árnyéka óriásira +növekedett a falon. + +A havazás megszünt és mintha felülről jönne, nyugtalan zaj hatolt le +hozzám. A cipőm orra lépcsőbe ütődött. A falnak támasztottam a kezemet. +Még egy lépcső következett és még egy. És minden lépcsőfokkal nőtt a +zaj, zsibongott, dübörgött, zihált. Nyöszörgés, vágy és jajgatás, +lihegés, bosszú és gyűlölet forrt benne és ömlött felém. + +Küszöbhöz értem. Már csak egy sötét kapuív választott el a zaj +katlanától. Egyszerre másfajta levegő csapott az arcomba. A város +rámlehelt. Minden ablakával, minden ajtajával lehelt. Rohanásának a +szele megcsapott. Összerázkódtam. Hirtelen, hosszú tűkkel éles +világosság szúrt bele a szemembe. Egy villanylámpa fénye. Sok +villanylámpa, izzó gömbök, száguldó fényszórók, égő ablakok… Sivító +autók tülköltek, csörtettek a villanyosok, vágtattak a kocsik a csirizes +fekete hóban. Rikkancsok nyargaltak a ködön át, emberek tolongtak, +rohant, kavargott az utca és a város egész szenvedésével hurcolta, +gázolta, tiporta önmagát. + +Egy pillanatig szédülve támaszkodtam a Rókus-kápolna öreg falához. Mire +való mindez, mikor másként is lehetne?… A zaj a fejemre szakadt, a jelen +tudata a mellemre könyökölt. A csend messze volt. Hasztalan a +visszavágyás… Az a csend az övék, nem a mienk. Nekünk mennünk kell, +előre, át ezen, át kell esnünk mindenen, hogy kijussunk a csendbe, amely +majd a mienk lesz. + + + + +AZ UTOLSÓ DEREGLYE + +A szél üvöltve nyargalt a vad hideg vizen és az ég vele nyargalt +bomlottan, feketén. + +Odafentről is lehallatszott az iszonyat. A szörnyű sivításban vak +bődüléssel ütődtek össze a kátrányos nehéz fellegek. Viszhangzott, +tombolt a levegő és a hullámok már őrjöngve tépték egymást a sülyedő +hajó körül. Felugráltak a fedélzetre. Fehéren, magasan forogtak. +Visszabuktak és mindig újra magukkal rántottak egy darab életet. + +Segítség… + +A hajó remegett, mintha haláltusájában a hideg törte volna. Körülte +hullák táncoltak a tajtékban. Szirénje fuldokolva sikoltott utolsót. A +parancsnoki hídon már csak egyetlen ember állt. Nem volt kinek +parancsoljon, csak állt és várta a halált. + +Ekkor történt. Egy hullám nőtt a többiek fölé és ahogy jött, fehér +karmaival a sötét eget kaparta. Nyomában a rettentő szántás között +nyitott tölcsér rohant. Puszta szelétől oldalt dűlt a hajó. Egyszerre +ijesztően fenn volt a magasban. Beleütődött az alacsony égbe és az +árboca reccsenve letört. Mint szakadt inak csapkodtak körülötte a +kötelek. Aztán orral zuhant a mélybe és úgy maradt, félig alámerülten, +egy emberölő rémes pillanatig. + +A szétcsattant víz visszahullott és ami a hajóból még a felszínen volt, +kísértetiesen rángatódzott az ég alatt, mintha elmerült testével sötét +hatalmak birkóznának odalenn, hogy magukhoz rántsák az egészet. + +Segítség… + +Már semmi sem segített. A tenger szörnyű erővel beszívta a sülyedő +hajót. + +Ahol az előbb még vergődött fekete teste, hirtelen üresség maradt az ég +és a víz között. A vízben feltátongott egy nagy, sötét torok és +ragadozón falta be a hajó után a vonagló roncsokat, bomlottan ágaskodó +emberfejeket, ordítva menekülő csónakokat. Mindent, amit elért. + +És ami túl a halálgyűrűn még élt, egy percre megdermedt a szörnyű +sülyedés körül. + +Vége… Középütt, ahol a kémények szája eltünt, öklendve buggyant fel a +levegő, mintha utolsót lélekzett volna a hajó. Aztán bőgve egymásba +rohantak a hullámok és a vizek végtelen szántása egyforma, nyugtalan +iszonyat lett a szemhatártól a szemhatárig. + +Minden elmerült… Csak messze kinn, ugráló roncsok, hányódó emberi testek +között táncolt halálos tébolyban egy utolsó dereglye. + +Lucskos emberi alakok álltak rajta. Vonítva lóbálták a karjukat a fejük +felett és inogtak, mintha a dereglye mozgása szerint ők is valami +borzasztó táncot járnának. + +És a habzásból minden arrafelé fordult. Elkékült, csapzott hajú fejek +forogtak, mint a srófok, karmokká lett kezek kapkodtak. + +Utolsó reménység… Utolsó dereglye… + +Kicsiny, fekete test vetődött a víz fölé. Odalentről jött vissza. A +forrongó tenger okádta ki. Még élt. Szájából, orrából folyt a víz. +Hörögve könyörgött: + +– Kötelet… dobjatok kötelet… + +De csak a hullám segítette. Odacsapta fejét a szálfákhoz. +Félönkívületében, őrjöngve megkapaszkodott. + +Horpadtmellű, sárgafejű ember ugrott elé. Ugatott, mint egy gonosz állat +és fejszét lóbált a szélben. + +– Nincs hely… ereszd el… + +A fejsze visítva lecsapott. + +Már csak két levált véres kéz markolta a dereglye szélét, a test +visszabukott és mint egy kő alámerült. + +Mások jöttek, vergődő rimánkodók. Elkékült kezük megfogódzott: Csak +engem… De a fejszés senkin se könyörült. Suhintott és a vizes deszkákon +szétázott a friss vér. + +A hullámok pedig átugráltak a dereglye felett, alája bujtak, felpúpolták +a hátukat, lebillentették magukról, dobálták egymásnak és csattogó +körben vihogtak körülte. + +A sárgaarcú fejszés még mindig állt és mindenkire lecsapott, aki az +elsülyedt hajóból a dereglyéhez menekült. Halálordítás vegyült a +viharba. Testek loccsantak vissza. Mire ismét felvetődtek, mereven +libegtek a hullámokon, mint az üres palackok… Ő nem irgalmazott. Az +emberek látták ezt és nem tettek semmit ellene. Hátha?… mégis? Míg +veszni hagy mindent, talán őket menti meg? + +Aztán egyszerre nem volt ott több. Egy másik kapta ki kezéből a fejszét. +– Sokan vagyunk! – ordította és leütött néhányat, hogy kevesebben +legyenek. + +A hajótöröttek nem mertek mozdulni. Az ő kezében volt a fejsze! Babonás +rémületben meredtek rá és várták, hogy történjék valami. + +A dúlt, fekete szemhatáron árnyék bukkant fel ekkor és sebesen haladt. A +dereglyéről egy hullám leütötte a második fejszést is és sodorta, mint a +rongyot. De az emberek nem néztek utána. Csak a láthatárt kémlelték: + +– Hajó!… Hajó!… + +Valamennyien egy oldalra tolongtak. Sírtak, könyörögtek, mindent +ígértek: – Száz szál viaszgyertyát… A földemet… A házamat… Templomot +építek… Alázatos leszek… És a reménység ellágyultságának a deliriumában +térdre estek és kitárták a hajó felé a karjukat… Jöjjön… Csak erre, +mifelénk… + +De az árnyék sebesen himbálódva halványult a hullámhegyek felett, ott +messze kinn. + +Egyetlen hanggal ordított fel a dereglye: + +– Segítség! + +Egy ember letépte magáról az ingét és övig mezítelenül csapkodott vele a +dermesztő hidegben. A szél elkapta tőle az inget. Az árnyékhajó pedig +eltünt és nem segített. + +Fejvesztett jajveszékelés szakadt bele a förgetegbe és a jajgatók nem +vették észre, hogy a dereglye sülyed azon az oldalon, ahol +összefutottak. + +– Felborulunk! Ide mellém! – A bátor tengerészhang, amely parancsolni +tudott a rémületben túlkiáltotta a vihart. + +Állati hálával néztek fel rá a kitágult szemek és mindenki +engedelmeskedett… + +Aztán hosszú idő telt el. Az emberi fenevadak rabszolgák lettek. +Mindentígérők, alázatosak… A fekete ég mögött valahol, nem tudni hol, +lefelé sülyedt a nap, amely nem látszott, és mint boszorkányos kuszált +hálót húzta magával a hullámokat is a vízről. + +A vihar elfáradt. Korbácsai beleestek a tengerbe. A hullámok lefeküdtek. +Az alkonyatban behorpadtak az óriási hantok a nagy temető felett… + +A dereglyén üres aggyal, kimerülten görnyedtek össze az emberi testek. +Azután félönkívületben egymásra hullva elnyúltak a vizes deszkákon. +Aludni akartak, hiszen volt közöttük egy, aki majd virraszt helyettük… + +Virrasztott is, egész éjtszakán vigyázott rájuk és mikor szürkült a +reggel, kémlelte a szemhatárt. + +Ólmosan, nehezen virradt. Az emberek nyögve eszméltek a lucskos +dereglyén. Ébredésükben keserű rémület volt. + +Semmi sem történt tegnap óta. Kétségbeejtően minden úgy maradt. Ezt nem +lehetett sokáig elviselni. + +Az ég egész nap sűrű és borús volt, de alatta a levegő lassan +átlangyosodott. Az emberek már nem fáztak. Megszáradt rajtuk az ázott +ruha, pihentek is az éjjel. Eszükbe jutott, hogy éhesek. És az, aki +átvirrasztotta felettük az éjtszakát, hiába hívta őket Magányosan ácsolt +árbocot, magányosan emelte: – Adjátok ide vitorlának az ingeteket!… + +Tegnap még odaadták volna neki az ingüket is. Most már nem adták. Már +nem féltek. Lehúzták a fejüket. A parancsszó elgurult felettük és +beleesett a tengerbe. + +Aztán másnap is minden így maradt. A nap még mindig nem látszott. Az +alacsony, vak ég mint nehéz, szürke fedő, rátapadt körüskörül a +szemhatárra és nem engedett be maga alá friss fuvallatot. Az +összenyomott levegő sűrű lett és alatta az ájult tenger órákon át +lassan, egyhelyben himbálta a dereglyét. + +A tétlen emberi testek, mint egy fülledt opálszínű katlanban, furcsán, +inogva ültek a deszkákon. Dél felé párákkal telt meg a katlan. Halszagú +gőzök hömpölyödtek benne, ágaskodtak, erőlködtek, hogy feljebb tolják a +nehéz eget. De a fedőt nem bírták felemelni. + +Újra este lett és újra reggel s a szemhatáron még mindig nem látszott +mentő hajó. Az áthevített szürke bura alatt pedig nőtt a szomjúság és az +éhség és kísérteties krétával átrajzolta az arcokat. Az emberek nem +fordították a fejüket, nem tördelték a kezüket. A mozdulatlan ég és +tenger között mozdulatlanná lett a dereglye, mintha langyos viaszba +dermedt volna. A poshadt borzasztó csendben csak a sómarta, cserepes +ajkak elvétett ordítása hallatszott a végtelen vizek felett: – Vizet!… +Vizet! + +A hajótöröttek nem nézték többé a láthatárt. Üres, rettentő szemmel +egymást figyelték. Kinek van közülök elesége? Ki mer enni, amíg a többi +éhezik? + +Valaki a zsebébe dugta a kezét. Akkor történt-e, vagy csak sokkal +később? Az egyik aszott csontváz felugrott és mint a hiéna rávetette +magát arra, akinek talán volt valamije. + +Dühös dulakodás támadt egy pillanatra. Majd megint fülledt csend +következett és a magányos dereglyén két táborba szakadtak az emberek. +Fölemelt ököllel álltak… álltak. A forróság beszivárgott a kiszikkadt +agyvelőkbe. Az izzó koponyák burkát mérges gőzök feszítették belülről. A +szenvedés és gyűlölet őrülete elborította a látásukat. És az árva +dereglye hajótöröttjei egymásnak rohantak. + +Valaki rekedt parancsokat üvöltött, de semmi se használt többé. + +Az emberek tébolyodottan tépték egymást. Fogukkal marcangolták egymás +húsát, a körmükkel vájták egymás szemét. És nem látták többé, hogy a +szemhatáron nagy hajók húzódnak el, nem hallották, hogy a megkötözött +szelek újra csaholnak a tengeren és a vizek felett fellökik az ólmos +fedőt… + +Nem láttak, nem hallottak többé semmit. Az életet elfelejtették, csak a +gyűlöletet tudták. És véres gomolyagban, egymást halálra marva sodródtak +tova az utolsó dereglyén. + + + + +A VÉN ZSIBÁRÚS SZERENCSÉJE + +Olyan szűk volt az utca, hogy nem fért bele a napsütés. A lármás, rohanó +körutak felől jött. Kanyargott, szorongott, összehúzta magát a meredek +házak között és ment, mendegélt, míg a temető faláig nem ért. + +Ott a fal közelében nyílott az utcából a vén zsibárús boltja. Piszkos, +szomorú odu volt ez a bolt és a dolgok is piszkosak és szomorúak voltak +benne. Mintha köd szivárgott volna a deszkapadló dohos gödreiből, +penészes szürkeség tapadt mindenen. Köröskörül rokkant polcokon zsufolva +halmozódott a tömérdek zagyva lom; csempeszájú öreg kancsók, rozsdás +zárak, aranyvágású régi könyvtáblák, törött mérlegek, zongorabillentyűk, +petroleumlámpák, szines poharak. Az ablaknyílás deszkáján sok +karos-gyertyatartó állt. A ferde szeglet sötétjében, a szénvasalók +mögött nyomorék flóták, repedtmellű hegedűk, zenélőórás olajnyomatok, +kályhacsövek, kopott képek dűltek egymásnak. A mennyezet füstös +repedései között fehér mészdarabkákkal teleszórt, nagy öreg pókhálók +fityegtek. Valahányszor kocsi döcögött végig az utcán, a mészdarabkák +rezegni kezdtek a pókhálókban. Kinn a boltajtó fölöttt pedig olyan +fájdalmasan nyekergett az elfakult cégtábla, mintha már nem bírnák +tartani a szegek. + +A cégtábla alatt két kimeredő vasrúdon ernyedt ponyva terült a +gyalogjáró fölé. Az ajtófélfán konyhaórák és molyos szőnyegek függtek, +meg egy kalitka, melyben furcsa rigó ugrált. A rigó is olyan volt, +mintha megrágták volna a molyok. Unta magát és leszórta a zöld +salátaleveleket a kecskelábú asztalkára, mely a gyalogjárón állt, a +ponyva árnyékában. Diványrugók és könyvek hevertek rajta. + +Az asztalka mellett üldögélte el napjait az öreg zsibárús, szürkén, +kopottan, mint vén lom a többi lom között. Ha nem akadt üzlet, +vasbafoglalt pápaszemét pihenni a homlokára tolta és szokása szerint a +temető irányába nézett. Szalmaszékének lelógó fonásával ilyenkor +zavartalanul játszottak az utcájabeli macskák. + +A nap sohase sütött le hozzá. Csak a szemközti ház harmadik emeletét +érte el. De ha a nótás szabómester kinyitotta az ablakát, visszaverődő +fénye mégis lesurrant a magasból. A légvonat olykor meglengette az +ablakot. A tükröződő nap villanása hirtelen cikázni kezdett a falakon, +repült ide-oda bolondul, sebesen, mint egy égő madár. + +Az öreg lehunyta ilyenkor a szemét és azt gondolta, hogy most tavasz +van… + +Nagyon régen lakott már ezen a tájon. A lámpagyujtogató, aki létrájáról +benézett az ablakokon s mindent tudott és a hireket hordta, úgy mesélte, +hogy mikor a zsibárús nagyatyja odaköltözött Budáról, még olaj égett a +laternákban, nem volt utca az utca, csak afféle városvége és a falvakból +erre jártak be az echós szekerek a pesti piacra. Azóta minden más lett. +A város kinyujtózott a bolton túlra. A ház mögötti térségen temérdek +fabódé kerekedett ki a földből. És zajongva tódult beléjük a sok idegen +zsidó népség. + +Az öreg szívéből gyűlölte ezt az üzletrontó lármás hadat. Nem állt velük +soha szóba. Pedig hosszú volt a délután és sokáig tartott, míg a +lámpagyujtógató létrája bekanyarodott a szegleten. A lámpa a közelben +állt a gyalogjáró szélén. Míg az ember a létrán guggolt és az üvegeket +tisztogatta, az időről, meg az ismerősökről beszéltek. + +Aztán mikor az utca végében lefordult az estifény a nagy fal pereméről, +mintha a nap beleesett volna a temetőbe, akkor összeverődtek az öreg +barátai. Jött a koszorúkötő, aki a fal tövében kereskedett. Kisvártatva +előbujt a szemközti házból a nótás szabó is, aki reggeltől estig +kabátgallérokat varrt egy nagy cégnek és ott lakott a harmadik emeleten, +ahol a nap sütött. + +A koszorús csoszogva járt. A szabó táncolósan lépett. + +– Jó estét! – Leültek a boltajtó elé a küszöb lépcsőjére. + +– Jó estét, – dörmögte az öreg nagysokára, mintha köszöntés helyett +pénzt kértek volna tőle. Közben félszemmel átpislantott a hosszúlábú +szőke óráshoz: mikor oltja már el szerszámos asztalkája felett a +zöldernyős lámpát? Ezt az órást tartották az utcában a legelőkelőbb +embernek, mert volt egyszer egy cilindere, előfizetett a +kölcsönkönyvtárra és a cognacról és pezsgőről olyan bizalmasan beszélt, +mint más ember a rokonairól. A zsibárús felette nagyrabecsülte őt, és ha +zárás után átlábalt hozzá a jeles mester, tisztelettudóan átengedte neki +a szalmaszékét; maga pedig letelepedett a küszöb lépcsőjére a többiek +közé. + +Amíg a félhomályban láthatták egymás arcát, mindahányan az üzletről +beszéltek. Panaszkodtak, sóhajtoztak, szitkozódtak. Csak mikor az este +lassan eltakarta az embereket, a fáradtságot és a várost, a csendet és a +temetőt és sem az élet, sem a halál nem mondott ellent a reménységnek, +csak akkor bátorodtak neki. Mindenféle tervet kezdtek emlegetni. + +A koszorús a foga közé szorította a pipáját, lassú füstfelhőket +eregetett… Ha megépítik az új villamosvasutat és több ember fog járni a +temetőbe, vászonponyvás bódéja helyett kirakatos boltot nyit a füszeres +mellett. Az órás valami örökségre számított. A szabónak sorsjegye volt +és biztosra vette, hogy a főnyereményt megnyeri. + +– Selyemruhát veszek az asszonynak. Három segédet tartok. A gallérokat +velük csináltatom; én csak kabátot szabok! + +A zsibárús eleinte csodálkozott, mert nem tudta addig, hogy mint ő, a +többi ember is vár valamire… A szegények, a gazdagok, az öregek, a +fiatalok, az okosak, a buták, a gyöngék, az erősek, mind, még az órás +is, aki komoly és művelt férfi volt. + +– El kell jönnie a szerencsének – mondotta a szabó és furcsa, sovány +állát a levegőbe tolta. + +A zsibárús mohón nézett rá: + +– Csak jöjjön is, de hamar… Hirtelen elhallgatott és szokása ellenére +elkapta tekintetét a temető faláról. Valami olyasfélét szeretett volna +mondani: ha nem siet az a szerencse, hát majd itt sem éri őt, – de nem +jutottak eszébe a szavak. Ötven éven át ülni egy dohos kis boltban, +ötven éven át dolgozni, aztán semmi… hiszen így nem volna értelme az +egésznek. + +Ettől a naptól fogva a vén zsibárús sokat gondolt ezekre a dolgokra és +még csökönyösebben nézegetett le az utcavége felé. Egyetlen +életbölcsessége az volt, hogy az egyik ember szerencséjét mindig a +másiknak a tudatlansága hozza el. Nem mondta ki soha, csak úgy érezte és +éppen ezért onnan a fal környékéről, a külvárosi szegény utcákból, ahol +tudatlan népek laktak, onnan várta a maga szerencséjét. + +Annyit már régen sejtett, hogy az a szerencse csakis egy kép lehet. +Aranykeretes, finom kép, melyet olcsó pénzen vesz meg valami tudatlantól +és sok aranyért ad el valami városi úrnak. Fiatal éveiben hallott egy +zsibárúsról, aki így lett gazdag ember. Az ismeretlen zsibárús egyszerre +megfoghatatlanul kísérteni kezdett a pinceszagú kis boltban. És +elmosódottan, bizonytalanul a kép is kísérteni kezdett. Az öreg rá +gondolt, mikor zárás után hazaballagott, rá gondolt éjjel is, mikor nem +tudott aludni, sőt még üzletkötés közben is, mialatt egy horpadt +petroleumos kannát vett és egy kályhacsövet eladott. + +Idővel egyre világosabb lett előtte, hogy milyennek kell majd lennie +annak a képnek: szűkös képzeletében mindjobban kialakult az ő +szerencséjének a formája. Már pontosan látta legkisebb részletét… +Kékítőszínű égben, selyemruhás Szűz Mária. A Szűz fényes felhőgomolyokon +ül, melyeknek a gondolatát a külvárosi udvarkertek ezüstös üveggolyói +kelthették fel benne. Később merészebb lett, koronát is képzelt a szent +Szűz feje fölé, gyöngyös láncot a nyakába. Gyerekkori emlékek +segíthettek neki: elfeledett vásári olajnyomatok lármás színei. Talán +egy fogadalmi kép, melyet akkor látott, mikor kisfiú volt és anyja +kézenfogva vezette a processzióban. + +De ő ezt nem tudta. – Vannak előérzetek – dörmögte titokzatosan. És +mikor apróra mindent kigondolt, ragaszkodni kezdett ahhoz a formához, +melyben a szerencséjét képzelte. Belekapaszkodott ebbe az utolsó +reménységbe, mint ahogy az öreg ember belekapaszkodik a botba és nem +gondol rá, hogy hiszen ő maga viszi a kezében… Az órással és a szabóval +pedig nem beszélt többé a dologról. Túlságosan szerette már. +Ösztönszerűleg attól tartott, hátha ki akarnák verni a fejéből. + +Kékítőszínű ég, csillogó fellegek… + +Egy csendes, meleg délután elbóbiskolt gondolatai felett az öreg. Az +órás macskája a ponyva peremén ült és a madarat leste. A rigó pedig +biztonsága tudatában fölényesen hárfázott kicsiny karmaival a kalitka +dróthálóján. A szabó énekelt, a temető felől egy ismeretlen úr jött +felfelé az utcán. Bepillantott a vén zsibárús boltjába, aztán +szórakozottan ment tovább. De a szomszéd háznál megállt, mint akinek +valami hirtelen az eszébe jut. Visszament a küszöbhöz, összehúzta a +szemét és vizsgálódva benézett a nyitott ajtón. + +Az órás kitekintett az ablakán. A macska leugrott a ponyváról. Az öreg +riadtan nyitotta fel a szemét: + +– Szolgálhatok? – dünnyögte félálomban, de mikor meglátta az idegen +urat, akinek aranylánc volt a mellényébe gombolva, felállt. + +– Régiségeket gyüjtök – mondotta sebesen az aranyláncos s már bent volt +a boltban. Szakértő szimattal nézett körül, mialatt a legértéktelenebb +holmi között válogatott. Csempe bögrét vett a kezébe, aztán egy +aranyvágású könyvtáblát. Magasztalni kezdte az olajnyomatokat és +alkudozva mindinkább a szeglethez húzódott. + +Az öreg vérszemet kapott, ő is dícsérni kezdett egy gyönggyel himzett +kályhaellenzőt, mely Othellót és Desdemonát ábrázolta s szétvetett +lábakkal állt az ósdi szekrény tetején. + +– Szép darab – mondotta önérzetesen, – a Király-utcából hozta egy +uraság. + +Az idegen szórakozottan követte tekintetével a zsibárús mutogató kezének +a mozdulatát… A hímzett képen, ívelt márványablak párkányán, csakugyan +Othelló ült és sárga ruhában lelkesen mesélt, bár orra hegyén a +megkopott gyöngyök vakítóan fehérlettek. Desdemonának egyik gyöngyszeme +foszlott selyemszálon a térde tájékán fityegett, de ez legkevésbbé sem +zavarta abban, hogy megmaradt szemével ábrándosan nézzen mór +szerelmesére. + +– A kis hibákon könnyű segíteni… – Az öreg nem fejezhette be, amit +mondani akart, tompa puffanás riasztotta meg. + +Mintha véletlenül történt volna, az idegen feldöntött a háta mögött egy +képet. A por gomolyokban csapott ki a kép alól és az aranyláncos +idegesen kapott utána. + +– Hát ez miféle lom? – A hangja fitymáló akart lenni, de hamisan +hangzott. + +A zsibárús gyanakodva pillantott fel. Aztán közönyösen vont vállat: + +– Vagy úgy!… Isten tudja mióta fogja már itt a helyet… olcsón adom, ha +akarná. + +Az idegen úr az ajtóhoz lépett. Mohón tartotta oda a világosságnak a vak +keretre feszített képet s lefujta róla a kőszénfüstös port. + +A por alatt, a rejtélyes homályból, érdekesen rút férfialak vált ki, +mely előkelően hátraszegte fejét a hatalmas prémgallérban. A madárszerű +patricius-arcot sajátságos meleg fény éltette. A délvidéki alkonyok zöld +reflexei játszottak a keskeny fejedelmi homlokon és a hosszú, gyér +szakállban, mely mint a sekély ezüst vizek hullámai átlátszóan futott le +redős, meggyszínű zekéje drágaköves gombjain. Az elfeketült háttér +függönye is meggyszínű volt és gazdagon omló bársonyában, kicsiny +nyíláson át, álomszerű messze táj képe zöldelt. + +– Mit néz olyan nagyon? – dünnyögte a zsibárús, aki időközben egy régi +zsebórát kotort elő a pohos szekrény fiókjából. – Ezt nézze! + +– Igen, igen, – mormogta az idegen elfulladt hangon. Izgatottan lépett +vissza a küszöbről. A keze remegett, mikor lebocsátotta a vásznat; +homloka verejtékes volt. + +– Hát mennyiért is adja azt az órát? – Üres szemmel nézett az öregre. + +– Harminc forint nem lesz sok?… Üt is, ha az ember rátalál a rugójára. + +– Húszat adok érte. + +– Adjon harmincat és vigye azt a képet ráadásul… + +Az utca ezalatt elsötétült, a lámpagyujtogató bekiáltott elmenőben, a +szabó már nem énekelt. Az idegennek egyszerre sietős lett az útja. +Gyorsan fizetett, hóna alá vette a vásznat és indult kifelé. + +– Jó éjszakát, – dörmögte az öreg. + +Mikor magára maradt, kiballagott az utcára, leült a szalmaszékre és csak +úgy megszokásból, pihenésnek, elővette kedvenc gondolatát. Azt a másik +képet, azt a gyönyörűt – az ő szerencséjét. Kékítőszínű égben, kemény, +csillogó fellegek… + +Aszott szája ferdére húzódott. Mosolyogni kezdett és várt. + + + + +A SÍRÓ EMBER MEG A NEVETŐ EMBER + +Odakinn ugattak a kutyák. Folyton ugattak, pedig nem jött senki és nem +ment el senki. Az asszony még akkor elment, mikor sütött a nap. Nem +nyitotta ki az ajtót, szép szürke szemével nem is nézett vissza, mint +máskor, ha indult, csak félrebillentette fejét a párnán. + +Azóta Árva Péter akarat nélkül, mozdulatlan elviselésben ült az ágya +mellett. Felhúzott térddel ült az alacsony széken. Gyűrött kabátja +szárnya, lecsüngő keze a földet érte. Beretválatlan arcában két száraz +gödör volt a szeme. + +Mikor besötétedett, ugatni kezdtek a kutyák. Azután már olyan régen +ugattak, hogy ez is hozzátartozott az éjtszakához. Az ember arcában +pedig lassan megtelt a két száraz gödör kimondhatatlan fájdalommal. + +Elment, elment az asszony… Hőkölve formálódtak fejében a szavak. +Haboztak, fennakadtak, megmutatták magukat, megint elbujtak. Nem… azzal +a másik, végleges szóval nem merte volna ezt elgondolni. Csak így, és +még így is iszonyú volt és mikor suttogva kimondta, úgy hangzott, mintha +ordítva valaki más mondta volna helyette. + +Összerázkódott. Már vissza szerette volna vonni. Nem bírta el… + +Hirtelen az ágy felé nézett. Várta, hogy onnan talán majd ellentmondanak +neki. + +– Antónia… – Váratlanul történt ez is, még nem határozta el, hogy +kimondja a nevét, hiszen nem tudhatta, mi lesz, ha elhangzik, mi lesz, +ha nem felel? Ijedten hallgatódzott egy darabig. Aztán panaszosan, +sokszor egymásután megismételte: + +– Antónia… + +A gyertya világa egyenletes időközökben csendesen szállt és emelkedett a +felesége mozdulatlan melle felett, mintha valaki kívülállón, idegenül +lélekzett volna helyette. + +Az ember körülhurcolta szegény tekintetét a szobában. A falon is +lélekzett a gyertyafény, az egyik ablak üvegjén is. + +Túl, sötét volt minden. Errefelé már faluvá lapult a kis város vége. +Elhagyatott kertek között rokkant pajták bujkáltak a lomb alatt. +Utcalámpa nem égett a környéken, csak Árva Péter kőfaragómester udvarán +világított néhány félig kifaragott sírkereszt. + +A kutyák ugattak. Bomlott, iszonyodó vonításuk elnyelte az éjtszaka +minden hangját. Nem hallatszott, ha kő indult a töltésről, ha denevér +surrant ki az eresz alól, nem hallatszott a halk, zengő nesz, mely +alacsonyan zenélt a fekete láthatártól végig a nagy földön. + +Odakintről bejöttek a búzatáblák a kőfaragó udvaráig és hullámverésük a +sövényt nyaldosta. Az élet ostromolta a halottas házat, de kívül maradt. +A pitvarajtó öreg repedésén csak a halált ugató kutyák vonítása tört be. + +Az ajtóval szemközt, a sötét konyhában egy falióra ketyegett. Azelőtt +mindig az asszony húzta fel és ahogy húzta a hosszú láncokat, a +vaskölöncök árnyékai, mint fekete patkányok, sebesen futottak fel a +meszelt falon. + +Az órában ilyenkor furcsán, vígan mekegett az olcsó szerkezet. Az +asszony pedig nyújtózva állt és szép, fehér fogai kiragyogtak az ajka +között. + +Most is nyújtózott, de ez más volt és kissé nyitott, feszes ajka között +fénytelenül, szárazon fehérlett ki két sor foga. A falióra ketyegése is +más volt. Olyan kísértetiesen visszhangzott az üres konyhában, mintha +lassan-lassan vérzett volna el benne az idő és a vére sűrűn, cseppenkint +hullott volna le az ingáról, minden lendülésnél, halk csettenéssel a +téglázott földre. + +Árva Péter mellében is ugyanígy ketyegett valami és odabenn is sűrűn, +cseppenkint kínlódott az ingán a vér. Odabenn, a szíve táján… + +Lelógó keze idegenszerűen felemelkedett és odakapott, mintha szíjakat +akarna magáról letépni, szörnyű, szoros szíjakat, melyek +elzsibbasztották a testét. Eszeveszetten rázni kezdte a fejét és +szaggatta, tépte melle felett a ruhát. Aztán egyszerre, egy borzasztó +sóhajtásban lepattantak róla a szíjak, a melle vadul tágult és kitört +belőle az első zokogás. + +* + +Szerette, szerette az asszonyt!… Az övé volt és rajta kívül nem volt +senkije a világon… Az atyja, az anyja régen meghalt, az igazi neve is +elveszett és az emberek árva Péternek hívták. A gyerekkora: sokemeletes +nagy, sötét bérház volt; a suhancévei: mély, szemetes udvarok, meredek +lépcsők, rosszszagú szennyes kamrák, melyekben csak kegyelemből tűrték +meg idegen emberek. Mindig kegyelemből, mindig idegenek. + +És ő is idegen maradt mindenütt. + +– Konok, hálátlan fiú, nem érdemli meg a kenyeret!… – Ezt mondta róla az +az asszony, aki olykor enni adott neki és este beengedte az ablaktalan, +gőzös kamrába. + +Árva Péter ilyenkor összeharapta a fogát és arra gondolt, hogy majd +másként is lesz még. Aztán még egynéhányszor másként lett, – koplalt, +fázott, lázadt, – de nem lett jobb. Szegény emberek adták és vették át +egymástól megtűrt, kihasznált fiatal életét. + +Évek mulva is sokszor álmodta éjjel, hogy még úgy van, mint akkor volt +és hánykolódott és nyöszörgött a kiújult kíntól. + +Ekkoriban már egy kőfaragómester műhelyében dolgozott. És munkaközben, +mikor vésője alatt pattant a szilánk, gyakran eszébe jutott hajdani +mezítlábas szegény gyerekönmaga. Akkoriban hányszor elálldogált a +kőfaragómester kapujánál. Milyen sóvárogva nézett be az udvarába. Nagy +legények dolgoztak odabenn a kövek között és olyan erőseknek és +hatalmasoknak tetszettek, mint az óriások a mesében. A kalapácsuk +csillant a napban, a vésőjük szisszent és a kipattantott szilánk amint +visszahullott, csenget a kövön. + +Ez szép volt és – most ő az a nagy legény, aki odabenn az udvaron +ráparancsolja a terméskőre az akaratát. + +Egyszer aztán egy megrendelő, aki fogaton jött és nem is alkudott, azt +mondta a munkájáról, hogy szobrászembernek is becsületére válnék. + +Árva Péternek felragyogott a szeme és ettől kezdve valami szüntelenül, +gyönyörűen nyugtalanítatta a lekét. A többiek nem egyszer rajtakapták, +amint elgondolkozva állt és a vésőjével vonalakat rajzolt a levegőbe. +Azt is látták, mikor széndarabkákkal befirkálta a padot az öreg ákác +tövén és késő este, vizes kendő alatt agyagot cipelt a szobájába. + +– Talán bizony művész akarnál lenni, te komisz kőfaragólegény?… – +Kinevették és ezentúl szobrász úrnak csúfolták a műhelyben. Idő teltével +egyre komolyabban fogadta e megszólítást, szinte úgy, mintha megilletné. + +– Nézzétek, milyen buta! Még elhiszi – nevettek a legények. + +– Pedig az leszek! – Árva Péterbe belemart a nevetésük. Kiegyenesedett +és fenyegetően megrázta a kalapácsot hátravetett fiatal feje felett. + +Ekkor látta meg, hogy kinn az udvaron, a nagy terméskődarabok közül +éppen feléje néz a mester leánya. Szép szeme olyan ragyogóan szürke +volt, mint a vadgalamb billenő szárnya a napsütésben. A leány nem +nevetett. A kőfaragólegénynek belülről valami megdöngette a mellét. + +És ezentúl mindig ilyesmi történt vele, ha a leány elmenőben benézett a +műhely ablakán. Maga se tudta miért volt ez így, az öreg mester azonban +valahogyan tudhatta, mert egy napon csak kiadta az útját. + +– Pusztulj innen, fiam, keress más gazdát, itt nem tűrlek tovább. Mennie +kellett. Vége volt, pedig el se kezdődött. + +A legények összesúgtak a háta mögött. Ekkor is nevettek. Árva Péter +dacosan vágta fejébe a kalapját, mikor indult. + +– Majd megmutatom nekik! – És így jutott el a hegyre, az üvegfalú házba. +Beszegődött inasnak a szobrászhoz. Nagy tervei voltak. Tanulni akart, +várta, hogy észreveszik. De bizony csak a kőfaragómester szürkeszemű +leánya vette észre, most, hogy nem látta többé. + +Néhány hét mulva egészen véletlenül találkoztak az utcán. A leány +megmondta neki, hogy szereti. Sohase hallotta ezt ilyen tisztán, +ártatlanul senkitől. Senki se nézett rá eddig úgy, mint ez a leány. +Elcsodálkozott a boldogságán és még akkor is csodálkozott, mikor a +kőfaragómester szürkeszemű leánya a felesége lett. + +Az öreg sohase bocsátotta meg a leánya fejességét. Kitiltotta a házából, +kitagadta az örökrészéből. Úgy halt meg, hogy viszont se látta, konok +haragban, engesztelhetetlenül. + +Árva Péter annál jobban szerette a párját. És könnyebben bízott +önmagában, mióta volt, aki bízott benne s erősebbnek érezte magát, mióta +volt, aki támaszkodott reá. + +Küzdeni akart érte, meg akarta neki mutatni, hogy igaz, amit hisz. Nem +kőfaragó, nem mesterember ő, de művész, csak a többiek nem látják még. + +Talán ekkor tévesztette el az utat. Sokat akart, semmi se sikerült neki. +Hiába tanult, hiába keresett munkát. A pályázatokon elbukott, a szobrait +észre se vették. Szobrász nem tudott lenni, kőfaragó nem akart lenni. És +egyik év múlt a másik után. Lassankint kételkedni kezdtek benne még a +kormos bérház negyedik emeletén is, ahol az asszony nagy, napos hite +eleinte megejtette a szomszédokat. A reménység unatkozni kezdett. Már a +kis emberek se tartották őt nagy embernek, azok se vártak tőle semmit. + +A semmi betelepedett az életébe. A nyomorúság pedig olyan nagyra nőtt +szomorú kis lakásukban, hogy alig fértek tőle. Terjedt, terpeszkedett, +leszedte az ablakról a függönyt, a falról a képet, kiemelte a fiókokból +a vasárnapi holmit, a láncot, a zsebórát, majd kilakoltatta őket az +utcára. Már a gyerekek is észrevették ezt a házban. A lakók +bizalmatlanul néztek rá. És a kapualjából gúnyos nevetés hallatszott +mögötte, ha csüggedten, lassan felfele kapaszkodott a lépcsőn. Ők +nevetnek… Valamit tenni kellett. Aztán, sok vívódás után az asszony +találta ki, hogy mit. Elmennek a fővárosból valahová, ahol olcsóbb az +élet, ahol eleinte nem ismeri őket senki. Ott könnyebb lesz. + +Antónia mosolygott és megcsókolta a férjét: + +– Majd visszajövünk és előttünk szalad a hírneved. – Olyan erősen hitte, +amit mond, hogy Péter is hinni kezdte és ezentúl még nagyobb szüksége +volt a feleségére. + +Kínlódni is, örülni is, dolgozni is tudott magányosan, de hinni csak +akkor tudott, ha az asszony hitét érezte. + +A vidéki városkában, ahol meghúzódtak, egy ideig megint csupa várakozás +volt az élet. Mintha előlről kezdődnék. Pedig semmi se kezdődött. A +kisvárosi porban, az álmos ákácfák alatt nem igen került szobrásznak +való munka. Legföljebb egy-egy sírkereszt és elvétve egy buzogányos +Árpád vezér a kályha tetejére. + +A gyógyszertárban, ha összeverődtek, sohase beszéltek róla az urak. Az +emberek közömbösen néztek rá, alig vették észre és egyszerűen +kőfaragómesternek nevezték. Most már igazán egyes-egyedül csak az +asszony hitte róla, hogy művész. + +Hitte, és ha kocsi zörgött az úton, kiszaladt a ház elé, beárnyékolta a +kezével a szemét és nézte, nézte, nem az ő férjéért jönnek-e a városból, +mert megtudták végre, milyen nagy művész lakik ott az alsó végen, a +roskadt parasztházban. + +Biztos volt benne, hogy így lesz és esténkint, mikor Péter komoran ült a +padkán a kemence mellett, olyan szépen tudott erről mesélni, hogy a +párját is magával csalta. És mind a ketten mosolyogtak. Ezek voltak a +legszebb óráik. Reggelre nyomuk se maradt. De mire megint besötétedett +és a kemence előtt táncolt a fény a téglázott földön, újra kezdődtek az +órák, mindig újra és Antónia sohase fáradt el. Pedig a mult tavasz óta +mindig fáradtnak látszott. + +Mikor a házban tett-vett, gyakran megállt ok nélkül, csak nézett és nem +mozdult. Szegény kifakult ruhája egyre mélyebb ráncot vetett keresztben +a mellén. Fogyott. Mindennap eltűnt belőle valami. És éjjel szárazon, +halkan köhögött. Péter aludt, ilyenkor minden aludt az éjszakában. Csak +ő köhögött és félt. + +Az utóbbi időben félni kezdett, valahányszor magára maradt. Ha a férje +váratlanul betoppant, összeijedt, mintha valamit rejtegetne előle. +Máskor meg riadtan nézett fel rá és szomorúan mondta: + +– Meglásd, meglásd, én tudom… – De hogy mit tud, azt nem merte +megmondani. + +Péter biztatni akarta volna, csakhogy nem értett hozzá, az asszony +rászoktatta, hogy ő az, aki biztat. A nagy, erős ember gyámoltalanul +álldogált egy darabig előtte, aztán hirtelen kinézett az ablakon és +fütyörészni kezdett, mintha nem lenne semmi baj. Antónia ezt is +megértette. Úgyis hiába beszélt volna, mindent tudott róla, mióta +szerette. + +Őszre fordult az idő. A nagy szelek fújni kezdtek a síkon és rázták az +ablakot és besivítottak a kéményen. Antónia meséi egyre szakadozottabbak +lettek. Félbenmaradtak a tervek ő csak köhögött, fájó, száraz kis +köhögéssel. Péter lopva felpillantott rá az alacsony székről. Aztán +megint a tűzbe nézett. Csak a keze rándult egyet-egyet a térdén. A tél +kemény volt. Esténkint a kemence mellett egyre hosszabbra nyúltak a +hallgatások. Sohase beszéltek róla, de tudták mind a ketten, hogy egy +nagy szerencsétlenség készülődik felettük. Régen tudták… + +És azért mégis miyen váratlan és szörnyű volt az a komoly, merev +viaszarc ott a párnán, milyen megfoghatatlan, hogy nem nyitja fel soha +többé azt a ragyogó, szép szürke szemét. + +Árva Péter most lett igazán árva. Egyedül maradt. Elment az egyetlen, +aki szerette. És mellette holtan feküdt minden, ami csak az ő hite volt… + +* + +Odakinn megijedt valami a falióra szerkezetében és félbenmaradt a +ketyegés. Az inga megállt, mintha elvérzett volna az idő. + +Péter összerezzent. Egyszerre meghallotta a csendet. A szobában, a +házban… A kutyák már nem ugattak. Csend volt az egész világon. És ez a +csend onnan az ágy felől terjedt. Sötét, hideg csend köröskörül és a +virrasztó ember úgy érezte, hogy mindig így marad. + +– Meghalt! – Most már ki merte mondani, ki akarta mondani, hogy +összemarcangolja, elpusztítsa magát ezzel a rettentő, végleges szóval. – +Meghalt… – Hogy fájt ez! Mégis mondta, kényszerítette magát, hogy +mondja, hangosan, kegyetlenül telekiabálja vele a roppant ürességet. + +Semmi sincs többé. Ne is legyen! Ő is már csak alig van. Ő az utolsó élő +ember. Szinte csodálkozott, hogy még mindig lélekzik. Nem akart volna +lélekzeni. Ez is mozgás volt. Ez is zajt ütött. Pedig Antónia meghalt. + +– Meghalt… – Megint mondani kezdte ezt a legiszonyúbb szót, addig akarta +mondani, míg kiirtja magát vele. Aztán elfáradt és lehúnyta a szemét. + +És ekkor váratlanul, mintha kést döftek volna bele a végtelen csendbe, +emberi hang nyilallott át az éjtszakán. + +Valaki messze, messze valamerre énekelt. + +Árva Péter nem értette, mi történt. Felnyitotta a szemét. A testtartása +hirtelen megváltozott. Hiszen ő azt hitte, sohase lesz másként, ezentúl +mindig minden így marad. Sötét, csendes, nagy éjtszaka… + +– Énekelnek! – Egyszerre felugrott és a szája úgy eltorzult, hogy fájt +neki. – Hogy lehetséges ilyesmi? Hogy merhet valaki ilyet tenni? Most, +mikor Antónia a halottas ágyán fekszik. Micsoda jogon? + +A kín összeszorította a torkát. – Hát még énekelnek a világon? Tovább +folytatódik minden? Van olyan, aki víg és nevet? – Mint borzasztó sértés +csapott le rá ez a tudat. És ez mindig így volt, mikor neki fájt az +élet, ők nevettek és énekeltek. És most is… most is… Két öklét rázta a +levegőben. A homlokán kidagadtak az erek. Odakapott. Testtartása +hirtelen változott minden pillanatban, már összegörnyedt, alázatos lett, +szinte könyörgött: – Nem, nem, csak erre ne jöjjön… – És félni kezdett +valamitől, ami még nem látszott a gondolatai mögött. Két remegő kezét +összekulcsolta, mintha koldulna. Sokáig nem mozdult. Oldalthajtott +fejjel, dermedten hallgatódzott és közben egyre a feleségét nézte. + +– Csak erre ne jöjjön!… – Az a valami, amitől félt, már nem bujkált a +gondolatai mögött, már legelől volt a fejében. Kétségbeesetten fordult +az ajtó felé. Vadul felágaskodott és árnyéka, mint egy ugrásra készülő +rém, szökött a mennyezetig. + +A nótás ember pedig odakinn csak egyre jött és énekelt torkaszakadtából, +mintha az egész világ vígságát dalolná. + +Minden pillanattal közelebb ért a házhoz. Már a kertek alatt járt. Jött +feltartóztathatatlanul… + +A halottaságy mellett eltorzult a virrasztó ember arca. Az a nóta +iszonyatossá növelte a fájdalmát. Lázadón rikácsolta: – Most, miért +éppen most? – … Kínjában az öklét kezdte harapni, aztán egyszerre vakon +előrebotlott. Felrántotta az ajtót. Ki, ki a szabadba! És elállta a +nótás ember útját. + +– Ne énekelj! – A hangja hörgött a szenvedéstől. Az arca olyan fehér +volt az éjtszakában, mint a fal. Egy pillanatra csend lett. És a két +ember egymásra meredt, mint két nagy ellenség, amelyik nem tudja, miért +gyűlöli egymást, amelyik rég keresi egymást és most összeméri az erejét. +Rövid ideig tartott. Az a másik a tarkójára tolta a kalapját és nevetni +kezdett. + +A nevetés egy pillanatra elborította a világot. Árva Péter felordított +fájdalmában. + +Ez az ordítás erősebb volt, mint a nevetés. + +De a másik nem törődött vele. Kurjantott egyet, mintha útszéli kocsmára +talált volna, és legvígabb nótájával a nyitott ajtó felé tántorgott. + +A kőfaragó dühös nagy ugrással utolérte és rettenetes öklével lesujtott +a fejére. + +A nóta bugyborékoló hörgésbe fulladt. Az ember visszafordult. A vér már +elborította az arcát. Egy ideig még állva maradt, aztán lassan dűlni +kezdett. + +A síró ember megölte a nevető embert. – És ahogy dűlt, tágranyitott, +szemével még estében is mintha kérdezte volna, hogy miért? + + + + +AZ ERDEI HÁZ + +Csak neked írom, senki másnak, mert titok, amit mondani akarok. + +Hét éve múlt, hogy utolsó találkozásunkról tudnak az emberek. Hét éve. +Azóta senki se látott bennünket együtt, azóta senki se tudja, hogy +mindennap találkozunk. + +A háború feltépte az utakat erre is, arra is, a gránátok vermeket +szaggattak a réten, melyen át hozzád mentem dúdolva, fiatalon, boldogan. +A mezőkön meghaltak a virágok és az emberek. Más lett a hegyek arca, a +rengetegek kidőltek, a vizek medre megváltozott, de az erdei ház áll +érintetlenül, áll az erdő és mi mindennap találkozunk. + +Látlak messziről, ha jössz az ösvényen, a napsütésben. Puskád békésen +himbálódzik a válladon, szépszemű vadászkutyád nesztelenül szedegeti a +lábát a lépésed szerint és végtelen a csend. + +Köröskörül összeomló világok robaja morajlik évek óta, de a mi erdőnkben +csend van, olyan nagy, tiszta csend, hogy hallatszik, ha madár repül fel +a cserjésből, ha a szikla alatt, ott a fordulónál, lecsurran a fenyőfa +kérgén a meleg, aranysárga szurok, ha száraz levél hull és lebegve úszik +a mély délóra magánya felett. + +Én várlak és te jössz… + +Most jut eszembe, a patak hangja is hallatszik a csendben. Hideg és +friss a hang és mindig újra új; nevet, amint a köveken leugrál és cseng, +mint az ezüst. + +Én várlak és te jössz. + +A zúgó alatt talpraugrik a víz. Egy pillanatig tart… porrá törik. +Csillogó pora nedvesen ragyog a lehajló lombokon és a sötét mohán. + +Emlékszel-e még rá? Együtt terveztük az erdőt és a házat, akkor régen, +mikor még láttalak. + +Te akartad, hogy patak is legyen ott túl, pisztrángos vad patak és egy +tisztás a zöld árnyékok között, amelyre mindig besüt a nap. + +Emlékszel-e? + +A mi házunk, a tied, meg az enyém… És a teteje búbos legyen, az eresze +mély, a fala fehér. Te mosolyogtál közben, én mindig komoly maradtam. +Halkan beszéljünk. Rajtunk kívül ne tudja ezt senki a világon. + +Senki se építette a házat, csak mi ketten. Víg kőműveslegényeknek, +mogorva öreg ácsoknak nem volt közük hozzá. Úgy épült, vágyból és +magányos fájdalomból, mert sóvárogtunk utána, hogy legyen egy kis +helyünk, ahol találkozunk. Az erdő is úgy nőtt fel a vágyból, hogy +legyen valami, ami eltakar, ha velem vagy, ha veled vagyok. A patak is +úgy fakadt, mert a zenéje kellett ott a fák tövén, melyek olyan nagyra +nőttek pillanatok alatt, amilyen nagyra másutt száz év alatt se nőnek a +fák. + +Minden követ, minden ágat, minden virágot ismerek az erdőn. Ismerem a +madaraink fészkét, vad méheink zsongó oduját. Olyan sokszor voltam ott. +Behúnyt szemmel meglelem az utat. Csillagtalan éjtszakában is, sötét +viharban, mély hóban is. És ez az, ami szép. Más nem talál oda. + +De ugye, te odatalálsz? + +A hét esztendő nem mosta el emlézetedből az utat. Látlak jönni. A puskád +himbálódzik a válladon és a kutyád csaholva fut a ház felé. + +Mindig megelőzlek, te lassabban jársz és nem sietsz. Az ajtóban várlak, +a küszöbön. Rég várlak, elfáradtam egy kissé. Az ajtó keskeny, a karom +átéri a nyílását, a kezem a túlsó félfához támaszkodik, a fejemet a +karomra hajtom. Úgy nézek ki az útra és olyan régóta nézek, hogy a +szemem könnybe lábadt. Most már elmúlt. Hirtelen letörlöm a könnyet az +arcomról a vállam mozdulatával és tetetem magamat, mintha nem vennélek +észre. + +Te is úgy teszel, látom félig lehúnyt szempilláim alól. És mosolyogsz te +is. Aztán egyszerre, mintha két rabot engednének a szabadságba futni, +futunk egymás felé. Karom a nyakad köré fonódik s fejem ott van a +válladon. Még közelebb szorítod, magadhoz szorítod és megsímogatod a +hajamat. Ilyen szépen senki se tudta ezt előtted a világon. Oldalt +hajolva lenézel rám. Ragyogó magasból nézel és mégis úgy, hogy önmagad +fölé emelsz. Egyszer láttam az erdőszélen mozdulatodat, mikor virágzó +gallyakat nyaláboltál és vittél könnyen, nevetve a két karodban. Ezzel a +mozdulattal viszel engem is. Viszel a ház felé, ott a fák között, ahová +nem látnak el az emberek. + +Benn, a nyitott kéményköpönyeg alatt, tűz ég a kis kandallóban. Nem +azért ég, hogy melegítsen, csak ég, mert szereted látni a tüzet. Könnyű +füstszag érzik és nyíló rózsáknak a szaga. Virágok állnak az asztalon és +a csendben lehull a szirmuk. Nem kellettek neked, mégis odaadják +magukat. Tompán csörrennek a cseréptányérok a gyalult asztalon, a pohár +üvegje megfutamodik a forrásvíz hidegétől, a tűz táncol, táncol, a +kutyád a küszöbre fekszik és kinn dúdol az erdő. + +Keveset beszélünk, de látom, hogy boldog vagy. Odaülök melléd az +alacsony székre, térdedre hajtom a fejemet. Messziről jöttem, mindig +messziről kell hozzád jönnöm, fáradt vagyok. + +És te azt mondod, húnyjam be a szememet, aludjak, majd őrködöl felettem. +De én nem akarok aludni, tudni akarok minden percről, melyben veled +lehetek. + +A kezed símogat. Csak régesrégen, finom hangszerekhez tudtak így nyúlni +az emberek, csak régen. És azért zenéltek régen csodákat a hangszerek. + +Csakugyan, közben olyan különösen tartod a fejedet, mintha zenére +figyelnél. Vagy talán nem is arra figyelsz? A fákon túlról a patak +csörgését hallgatod? + +Érted a patak jelentését? Vagy csak a zenéjét szereted? Érted az én +jelentésemet, vagy csak a lelkem zenélését szereted? + +Milyen jó megpihenni itt a térdeden, csak símogass tovább, zenélj +rajtam, én többet tudok minden hegedűnél. A hegedű csak a fájdalmat +tudja igazán, én a boldogságot is tudom. + +– Egy pillangó, nézd, ott… berepült a nyitott ajtón. Hozzánk jött, mint +egy szárnyas kis kék virág. Ez jót jelent. A tisztás felől, rézsút, a +nap is besüt hozzánk az ablakon. És a zsarátnok felett füstöl a fenyőág, +melyet rávetettél, finoman, jószagúan füstöl bele a rózsák szagába. + +Szeretsz? + +Mintha az erdő lassan ráhajolna a házra. Szegletbe támasztott fegyvered +csövén kialszik a fény. A nap kifordul az ajtón. Már a küszöbön van, a +kutyád fején, – már ott sincs. + +Kezed megállt a homlokomon. Mi történt?… Még mosolyogsz, de ez +azelőttről maradt az arcodon. Csak a felszínen van, alatta nem mozdul +többé szemedben az árnyék és a kutyád is nyugtalan. + +Még rám hajolsz, még felnézek reád. Aztán már magaddal emelsz, amint +felállsz. + +Későn van, mennünk kell… + +Mindig te mondod ki, mindig te látod meg az órát. Tartóztatni akarlak, +hamar, hamar kérdéseket találok ki, mesélni kezdek, hisz úgy szereted +hallgatni a meséimet. + +A tekinteted mintha elmosódnék az alkonyatban. Már nem vagy ott. Pedig +látom, amint a válladra veted a puskát, hallom mikor füttyentsz a +kutyádnak. + +Még ne, még ne… Utolérlek az ösvényen, megfogom a kezedet. Veled megyek, +elkísérlek egy darabon, a szikláig, a fordulóig. Azon túl már úgyis +mindenki odalát. + +Érezni kezdem, hogy a kezed lassan elereszti a kezemet. Ilyen gyöngéden, +szépen csak a gondolat tudja elereszteni azt, amit szeret. + +Holnap… + +Holnap… + +Kedvesem… + +De ez már messzebbről hallatszik, mint ahol állsz, végtelen messziről. + +Isten veled… + +Hét éve nem láttalak és mégis mindennap találkozunk. + +Az erdei házban találkozunk, ott, ahova nem vezet út. És ha késel, ha +nem jössz, mikor várlak, levelet írok, amilyent soha senkinek se írtak. +Neked írom és az odvas fa üregébe teszem, hogy megtaláld. Aztán vigyázz, +el ne veszítsd. Különben… úgyse értené meg más. Hiszen ők nem látják az +erdőt, az ösvényt, a házat. Csak mi látjuk, te meg én, akik hét éve nem +láttuk egymást és mégis mindennap találkozunk. Nem, még ha elvesztenéd +is a levelemet, mégha olvasnák is, akkor se értenék. + +Vagy… + +Most jut eszembe valami. Talán mégis megértenék. Talán másoknak is van +erdei házuk? Talán mindenkinek van erdei háza, ahol azzal találkozik, +akivel másutt nem találkozhat. + + + + +A SORSFOLYÓ + +Élt egyszer, valamikor az Úr ezeredik esztendeje idején, az ájtatos +Bavaria földjén egy hercegkisasszony, akit Gyzlának hívtak a Duna +völgyében. + +Atyja Henrik úr volt, a hűbéres Bavaria hercege, anyja egy nibelungi +hercegnő. És mert istenesek voltak mind a ketten, az Evangélium igéjén +nevelték Gyzlát is. Mikor nyolcadik esztendejébe fordult volna, +felkészültek véle Regensburg városából és ahogy illett, a földi hiúságok +elől elvitték őt a szenthírű gandersheimi kolostorba. + +Ettől kezdve Gyzla ott élt és növekedett az imák és árnyak csendes +klastromában, Gerberga fejedelemasszony fehér kámzsás szűzei között. És +a lázasszemű, halavány testvértől, akit soror Hrosswithának hívtak a +többiek, templomi énekeket, írásvetést, latin szót és muzsikát tanult. +Mikor pedig pihent, kicsiny keze sok szent legendát hímzett +aranyfonállal, tiszta fehér gyolcsra, bizánci selyemre. + +Az évek elmúltak. Ives, mély klastromablakok fösvény világánál pedig +Gyzla csak egyre hímezte az oltárkendőket, a casulákat. És mint tegnap +és azelőtt, szeliden, halkan ismételte a Vesperát, melyet a feszület +alatt Gerberga fejedelemasszony fennhangon imádkozott. + +A polcon lefutott a homokóra… Gerberga, a császár leánya, az ima végéhez +ért. + +– Uram, óvj meg minket a gonosztól, a Brocken hegyiboszorkányaitól, a +döghaláltól, a démonoktól és minden magyaroktól… + +A fejedelemasszony ilyenkor félelmes fenséggel, szinte bosszútkönyörgőn +emelte sápadt apácakezét a feszület felé. Mintha holt urára gondolt +volna, a tündöklő frank lovagra, akit Augsburg alól, a Lech-mezejéről, +magyar nyílak küldtek fel a mennyországba. + +Gyzla összeborzadt. És éjjel, mikor a Brocken szakadékaiból, a Harz +felől, üvöltött a szél és maguktól kongtak a klastromi harangok, felsírt +rémületében. A pannóniai szörnyű magyarokra gondolt, akiket kiégett, +messze pusztaságokban, boszorkányokkal nemzettek az ördögök. + +Kutyafejüek, idétlen hústömegek. A kezük még lóhátról is a földig ér. +Gyilkosfényű apró szemük megöli azt, aki bele mer tekinteni… + +Így mondta Regensburgban a nép. Így mesélte Gyzla öreg dajkája az abachi +erdők felett, a hercegi sziklavárban, otthon, a kicsiny kamrában. Az +öreg dajka a mécsvilágnál… És a rokka pergett, iramodó kerekének az +árnyéka, mintha menekülni akart volna, riadtan csak egyre forgott a +fehér falon. + +A dajka meséi… Gerberga imádsága… Gyzla szívében elzsibbadt a vér, ha a +magyarokról elmélkedett. + +– De szabadíts meg a gonosztól… + +Aztán egy napon, Quidlinburg felől, császári hírnökök és kengyelfutók +jöttek a kolostorba. És Gyzla megtudta, hogy a császár parancsából, +atyja, Henrik úr, Krisztus nevében odaígérte őt a pogány magyarok +fejedelmének, aki követeivel a germán császárok véréből való +menyasszonyt kért tőlük Vajk fia számára. + +Gyzlát ájultan emelték fel a földről a rémült sororok. Gerberga pedig +pihenni sem hagyva kergette vissza Quidlinburgba a kengyelfutókat. +Írásos üzenetben megtagadta a császárnak az engedelmességet. + +„A bavariai Gyzla fel fogja venni a fátyolt és Krisztus nem adja ki +többé menyasszonyát.“ + +De alig múlt el két-három újhold, már ismét követségek zörgettek a +monostor kapuján. A pápa üzent. A császár parancsolt. És Regensburgból +fenyegetően ott termett háromszáz jó bavarus lovassal maga Henrik +herceg. + +Gerberga nem ellenkezett tovább. Elbúcsúzott Gyzlától. Véges-végig, a +klastromi folyosók homályán suttogó beszéd borzongott át. + +– Hallottad, soror?… A pannóniai magyarok napkeletről békét és jó +szomszédságot kínálnak Gyzláért minden német országoknak. + +– A pogány fejedelem Gyejcs fia Vajk megtért!… István vértanu nevével +újra született a keresztségben. + +– A császár üzente! Amit a germán fegyver nem győzött, azt elvégzi a +római kereszt. Megszelidíti az ázsiai vad harcosokat. Békesség a német +földeknek!… + +Gerberga lehajolt a térdelő leányhoz. + +– Testvérem Krisztusban! Nagy küldetésre választott az Úr kegyelme. +Miként a szentek és vértanuk, az igaz hit kezese, az üdvözítő vallás +záloga lész a pogányok országában, akik fejedelmükkel ígérik +megtérésüket. + +A suttogó folyosók hangja elakadt. + +Gyzla hajadoni, halavány fenségében, mint a vértanuságra indulók, +felemelt fejjel haladt el a zárdaszűzek között. + +Aztán ugyanezzel a mozdulattal hagyta el fiatal éveinek sötéten békés +kolostorát. Hat újholddal később pedig, ugyanezzel a mozdulattal indult +el a regensburgi székesegyházon át, hogy testvérje, Bruno apát, per +procurationem eljegyezze őt a magyarok távol fejedelme számára. + +Hűbéres birodalmi hercegek között a császár koronája fénylett a templomi +homályban. A pannóniai követek feje felett, vezetőjüknek, a keresztelő +Adalbertus püspöknek kincses pásztorbotja csillant. Vajk kedves mestere: +a sanseverinói gróf és wasserburgi Wencelin úr, Tibold, a tannenburgi és +a svábországi két egytestvér páncélos vitézek: Hunt és Pazman lovag… ott +álltak tanuskodni mind. + +Mire pedig kialudtak a viaszgyertyák az oltáron és elmult a menyegzői +vígság és elhallgattak a sípok és hegedűk, megélénkült az ősi dunai rév. +Panaszkodó búcsúzással siránkozott a part. A borus éjben felzokogtak a +regensburgi harangok. + +Gyzla hajóra szállt. Szigonyos csáklyák taszították a partot. Vitorlák +szárnya bomlott. Vízbe merültek a hosszú evezők. És a Duna mentén útnak +eredt a gálya fegyveres kísérete. Negyven tegzes lovaggal a vildonai +Wolfger és Hedrich úr; páncélosaival a norinbergi Hermann. Míg lenn, a +víz barázdájában, a tajtékzó hajónyomon, temérdek bárkán, hű bavariai +kézművesek, ötvöskovácsok, aranyhímzők, kötélfonók, takácsok követték +hercegnőjüket az új hazába, napkelet felé. + +Regensburg falai elmerültek a fák mögött. Az úszó gálya mellett a +partokon erdős hegyek, városok, bástyás monostorok, vad sziklavárak +őrtornyai mentek lassan visszafelé nyugatnak… + +Gyzla könnyes szemmel üzent a tájnak. De semmi sem állt meg. Minden +vissza ment, egyedül ő nem térhetett többé haza. + +A szilaj Duna vitte, mint ellenállhatatlan, titokzatos erő. És a hosszú +út alatt a magyarok fiatal fejedelemasszonya egyre halaványabb, egyre +szótlanabb lett. + +Eső verte a hajósátrat. Felhők görögtek le a hegyek éléről a megvakult, +párás folyóra. Gyzla keserves bús nászútján nem látta viszont többé +Bavariában a napot, nem látta többé a csillagokat. + +Sötét, nedves éjszakák kísérték az álmatlan asszony hajóját, az alvó +országokon át. + +– Ők alszanak és én virrasztok. Én, a zálog a kezes… Fejedelemasszonyok +végzete. + +Tizenegy nappalon és tizenegy éjtszakán át tartott az út. A gálya már +elhagyta az ostermarki őrgrófság hináros vizét. Langyos szél kúszálta a +nádast a morva mezőn. Az eső elállt. És mikor Gyzla hajója a dacos +dévényi sziklavár alatt járt a zátonyos Dunán, egyszerre, mintha sok +apró szövétnekkel küldöttség jött volna eléje az égen, kibukkantak a +felhők között a csillagok. + +A derengésben rorátéra gyülekeztek a hajósátor előtt Gyzla asszonyai és +a lovagok. A gálya kis harangja csengett. A kapellanus énekelni kezdte a +hajnali misét. + +Gyzla kezében megremegett az imádságos könyv. + +„Uram, de szabadíts meg a gonosztól és minden démonoktól és minden +magyaroktól.“ + +A hajó előtt a távol messzeségben felkelt a nap. Gyzla az arcán és +lesütött szempilláin érezte a nyarat. Ez a nyár forróbb és naposabb +volt, mint otthon, a régi bavariai nyarak. A melege megérintette fiatal +mellét. Áthatott köntösén és feloldotta szívében a zsibbadt vért. De az +imádságoskönyvből azért még mindig nem tekintett fel. Ekkor történt, +hogy a part felől rejtélyes szép kiáltás hangzott a napsütésen át. A +magas hegyen egy hang kiáltott ki a rengetegből. És a szomszéd hegyorom +felkapta a kiáltást s mint zengő kincset hajította tovább az ősi szűz +erdők felett. Tovább keletnek, amerre a gálya haladt. + +Gyzla halkan szólt fel az imádságából: + +– Mi az, amit Vajk országában kiáltanak hozzám a magyarok? + +Pazman lovag felelt: + +– Gyzla, regina mater nostra, – azt kiáltják: Anyánk királyné… + +A kiáltás kiért a hegyek közül és szétáradt, mintha síkra jutott volna, +ömlött, terjedt, zengett szemhatártól szemhatárig. És Gyzla +ellenállhatatlan vágyban felvetette a homlokát. Kék tekintete káprázva +itta fel a soha nem látott róna merengő végtelenjét. + +– Te vagy hát, te, te magyarok országa… + +A dunai füzes irányába hajlékony testű lovasok jöttek nyargalva a síkon +át és mintha lángot hoztak volna a kezükben, fejük felett magasan +lobogott az emelt süveg. A buja réteken nyájak, gulyák, ménesek +legeltek. Egy pásztor kürtjébe fújt. Túl búzát arattak énekelve. A +kicsiny szállások táján leányok zöld gallyakat lengettek a víz tükrén. A +part felett, gyermeküket emelve karjukon, magyar anyák köszöntötték a +fejedelmi hajót. + +És Gyzla kinyujtotta feléjük a kezét, mintha adni akart volna valamit +nekik. + +A hajóharang halkan csengett a ringástól. Odalenn, mint lantverés +játszott a víz a gálya testén. Az evezők csapásától, mint az ezüst rokka +kereke, pergett, surrogott a kerengő hab. + +Harangok csengése, lantok pengése, rokkák perdülése… Ezt adja ő majd +magyarok népének. S tekintete legyőzhetetlen mosolyban szállt ki új +országába. + +A láthatáron, mintha álomból merült volna elő, egyszerre feltünt +Esztergom uralkodó vára a hegyen. A Duna partján hirtelen, égigérő ezüst +oszlop közeledett. Csavarodva sziporkázó, örvénylő por csapott a +boltozatra egy beláthatatlan, vágtató erdő felett… + +Háromezer kopjás lovasa élén, nagy távolságban seregei előtt, magányosan +léptetett fehér lován a fiatal király. + +Fedetlen fővel jött, ragyogó sötét haját csak aranyabroncs szorította +le. És amint a fény cikázott a koronáján, szinte világos volt tőle +homloka körül a levegő. Szép, merész arca barna volt a naptól. Nyulánk +ifjú testéhez sodrott ezüst símult. Kezében, a fejedelmi lándzsa +helyett, keresztet emelt. + +– Stephanus… – suttogta Gyzla megilletődve és elpirult, most, hogy +először szólította így őt, akit eddig irtózatában a pogány Vajknak +nevezett. + +Kürtök harsantak, örömet fújtak a trombiták és a rivalgó partok között, +a bavariai hajók élén, lassan, méltóságteljesen úszott a fejedelmi gálya +a magyar rév felé. A Duna vitte a frigykötéshez, az a fenséges +sorsfolyó, mely kanyargó ezüstírással írja, csak egyre írja germán és +magyar földekbe két faj végzetét. + + + + +A SIKER + +A kútból lassan szállt felfelé a rézveder. És amint emelkedett, +neki-nekikondult a megzöldült köveknek. Kiloccsanó vize hosszú +csurranással hullott alá a hűvös, visszhangos mélybe és az ég összetört +odalenn. + +Glaukos a lengő ércveder után kapott. Két kezével emelte ki a nedves +homályból a napra. Föléhajolt. A víz hidege megcsapta az arcát. Szép, +fiatal feje a vágy mozdulatával nézett rá vissza és mégis tiltón ingott +a nyugtalan tükörben. Mit bánta… Szomjas volt, inni akart hosszasan, +féktelen ivással és a kút kőkáváján megbillentette a vedret, mintha +csókra asszonyi fejet billentene magához. Egyszerre megrettent a saját +mozdulatától. Dacosan visszakapta kinyíló száját és eltaszította a +vedret. + +A víz loccsanva ömlött ki a hideg ércből és szétfutott a forró, fehér +kövezeten. Egy pillanatig még terjedt, látszott, mintha felhő kúszna a +földön. Majd beitták nedves nyomát a kövek és az ifjú ember lába előtt +ismét vakító és izzó volt a tér. + +Szomjúság… Glaukos gyötrődve nyújtózott a magasba. Aztán, mintha halk +kiáltásban elpattant volna a nyújtózás, teste szinte összetorpant és égő +tekintete gyűlölettel nézett bele a korinthosi nyárba. Ellenségesen +nézett bele, ökölbe szorított kézzel, mintha mindent le akart volna +ütni, ami ifjúságának kínzón odakínálta magát, a kutat is, a nyarat is, +a gyepes lankát is, amelyen jó lett volna hanyatt heverni az olajfák +árnyékában. + +Csak a vágy volt az övé, semmi más. A nyár sem, a kút sem, a fák árnyéka +sem, csak a vágy… a lányok sem, a bor sem… + +Még kicsiny fiú volt, mikor egyszer anyja mellett botorkált a porban, a +fehér argolisi úton. Szemközt, napkelte óta jött már felé az út, egyre +jött, kecskerágta bokrok, törtlevelű, vén aloék mentén, görbe fügefák +alatt, tikkadtan, porosan jött és nem fogyott el mezítelen kis lába +elől. + +Belekapaszkodott az anyja lecsüngő chitonába. Panaszosan nyöszörgött: + +– Fáradt vagyok… nagyon fáradt vagyok. + +Két vándorló ember érte őket utol. Az egyik mondott valamit és nevetett. +A másik elhaladóban visszanézett. Borostás, kék állú, hegyesorrú ember +volt. Apró, gyulladt szeme gúnyosan hunyorgott. + +– Valóban nyomorult kis féreg. Hitvány semmirevaló. És milyen lustán +vonszoltatja magát… + +Az emberek odébb mentek. A borostás kék arc már jó ideje eltünt, de +azért csodálatosan mégis ott maradt a poros napsütésben. Gyulladt, +kicsiny szeme, mint két gonosz seb, hunyorgott Glaukosra, hegyes orra +tovább csúfolódott. + +A fiú hirtelen eleresztette az anyja köntösét és gyorsabban kezdte +szedegetni a lábát. + +Sötét, nagy ciprusok árnyéka vetődött elé. A súlyos zöld lombok között +egy bronzszobor állt. Homlokán olajágból font koszorú volt. Ki ez? Az +olympiai győző, Lysias? A halhatatlan diskosvető?… + +Glaukos ettől a naptól kezdve gyakran gondolt a gyulladtszemű, vigyorgó +kék arcra és a bronz athlétára is sokszor gondolt. Valamikor Lysias is +lehetett fáradt, kicsiny fiú… És most mégis ott áll a szobra az út +mentén. A porból felnéznek rá a vándorlók és megkoszorúzzák és akkor is +él, mikor már nincs többé. + +Minden olympiai győző kapaszkodott hajdan egyszer az anyja köntösébe… Az +ő homlokán is lehet koszorú és a szobra is állhat még az utak mentén és +lenn a porban a kék borostás arcú ember leveszi a kalapját. + +Névtelen vágyódások derengtek fel benne. Nyugtalan sóvárgás kínozta +valami után, amiről nem sejtette, hogy mi, nem sejtette, hogy hol van. + +Éjjenkint sokszor felriadt. Ilyenkor bódult sietség volt a belsejében, +melynek kezdete még öntudatlanságában fogant. A lélekzete zihált, +kapkodni kezdett, mintha valami hajszolta volna és a homloka mögött +ijesztő birkózást érezett. + +Már nem nevetett úgy, mint régen. Az anyjának nem panaszkodott, ha fájt +valami. Kék szeme sötétebb lett és régi játszótársait elkerülte. + +Egy alkonyaton azután, a kraneioni kapu előtt, egy ifjú embert látott, +akit lármás, rivalgó tömeg sodra vitt a ciprusligeten át, Herakles +temploma felé. Vállán vitte a nép, mint egy istenszobrot. És az erőnek +és szépségnek élő istenszobra diadalmasan mosolygott. + +– Győzött!… – kiáltozták körülte eszeveszetten a férfiak. Az asszonyok +pedig virágokat dobtak elé. + +– Győzött… – suttogta Glaukos elragadtatottan. Ragyogó nagy tekintettel +nézett fel az idegen athlétára és egyszerre világosan érezte, hogy a +győztes és az ujjongó tömeg… ez volt az, aminek a vágya régóta babonázza +őt. + +A kép belevésődött a szemébe. Ezt akarta, ez után sóvárgott… Siker… +mindenható siker. És többé nem volt az övé a nyár, a kút és az árnyék +hűvöse a puha fűben, az olajfák alatt. És nem lehettek övé a leányok és +nem lehetett övé az agyag-amphorák mámora. + +A győzelem és a siker kegyetlen istenek. Oltáruk ott áll minden út +fordulójánál és minden áldozatot magának követel. + +Glaukos már rádobta az oltárra a suhancévek vad féktelenségeit, rádobta +fiatal tavaszát, holdas, szerelmes éjszakák kerítő mámorát, nótás +csapszékek részegségeit, kifestett leányok hívó mosolyát, az anyja +könnyeit. + +Sikert akart, ujjongó tömeget, szobrot, koszorút, templomot. És ha +szomjas ifjúsága égő kínban kiáltott enyhülés után, visszakapta a fejét +és kiöntötte a vederből a vizet. + +– Glaukos, hát nem látod, ha esténkint a palestra felől hazatérsz? Nem +látod, hogy mindig várakozom reád a kertek alatt, a fal tövén? + +Phyllis hátraeresztette könnyű peplosát és mintha kis testét oda akarta +volna vetni elé, elállta az útját: + +– Ó, Glaukos, hát nem tudsz szeretni engem? + +Az ifjú ember megremegett, mint a tenger szelében a ciprusok. Olyan +közel volt hozzá a leány és olyan szép volt. + +De a siker kegyetlen isten és oltára ott áll minden út fordulójánál… A +szemöldöke összeszökött és durván eltaszította magától a leányt. + +– Eredj, a kikötőben elég hajós van, akinek kellenél. + +Aztán futni kezdett és a két kezében, mint forró élő kínt, vitte a leány +megérintett testének a melegét. El szerette volna dobni, ki szerette +volna harapni a tenyeréből ezt a gyönyörű forróságot. Felnyögött és a +szájára szorította a kezét és… kicsókolta belőle, ami a leányból ott +maradt. + +Soká futott. Szűk sikátorok magas, meleg falai között rohant előre. +Kétoldalt lihegtek a kövek, rálihegték a napsütés beszívott melegét. A +kertek bódult szaga az arcához ért, elkábította a halk virágmenyegzők +mámora. Leányokra gondolt, akik mindig elhaladnak, soha meg nem állnak. +Kupákra, melyekből nem ő iszik. Menekülni akart és futtában a kőfalakon +törölte le a kezét. A tenyere vérzett, a lába botladozott, a haja +lobogott, a melle zihált. Nagy, tántorgó szökkenésekkel, meredek +sikátorok lépcsőin ugrált le. Asszonyok hívták, asszonyok nevettek +utána. + +A barátságtalan, szegényutcák mind mélyebbre süllyedtek. A házak egyre +magasabbak és keskenyebbek lettek. Falaik között színes rongyok +száradtak a szélben. A tenger szaga érzett. + +Gaukos már a kikötőben járt. Az ingó árbocok között, mint duzzadt, +fekete erek feszültek a kötelek a zöldes alkonyati égen. A hajók sötét +teste mellett itt-ott csillant a mozgolódó víz. A tenger élt, de hangja +nem volt az emberi zsivajban. A part felett tüzek égtek. Felborított +kosarak között hálók, döglött halak, rothadt gyümölcsök hevertek a +földön. A tengerész-csapszékekből izgatott zene tódult ki a szabadba. + +Glaukos megint érezte, hogy szomjas. Az ajka sós volt a tenger +lehelletétől. A torka kiszáradt. Innen is, onnan is utánakapott a +csapszékek zenéje. Hirtelen megállt. + +Odabenn rhodusi emberek mulattak a peleponnesusi hajósok között. A +szurtos olajosmécs világában egy miletosi leány táncolt, lassan forogva +az asztal tetején. Vörös haja meggyulladt és kialudt a feje körül, +aszerint, ahogy a fény érte és elhagyta. A tánca ígért és tiltott, mint +a csábítás. + +A csapszék sötét mélyében valaki felnyögött: + +– Bacchis rossz vagy… szép vagy… + +– Szép vagy… – dadogta Glaukos és babonázottan nézte őt. A homályból +nekivadult durva arcok tolúltak bele a mécsvilágba. Nehéz tengerészkezek +kapkodtak a levegőbe, mintha a leány után kapkodnának. + +Egy részeg hajós tántorogva, borral telt kantharust emelt felé. A leány +kikapta kezéből és ledéren himbálni kezdte a karcsú kancsót a teste +mozgása szerint. Kínálta, visszavette és közben táncolt és minden +forduló után, mintha a tánchoz tartoznék, hátraeresztett fejjel ingerlőn +ivott. + +– Evoe… hörgött felé az egész csapszék. + +– Evoe… Glaukos megrázkódott ettől a kiáltástól, mintha belőle egy másik +kiáltás, egy másik kép nyilalt volna az eszébe. Ujjongó tömegeket látott +és egy koszorús ifjút és Herakles templomát… Hátrálni kezdett. A +felhabzott vér visszafele szaladt az ereiben és régi mozdulatával +ökölbeszorította két kezét, mintha le akarta volna ütni a leányt, a +boros kantharust, a csábítást. Most… éppen most, mikor a miletosi +Bacchis magátkínálón előre hajlott. Szép égő sörénye az arcába lógott. +Kifestett ajka között mint egy harapni készülő ragadozónak, +megcsillantak a fogai. Egyszerre beárnyékolta a szemét… Há!… Veséket +tépő madárvijjogást hallatott: + +– Te vagy! Hahó, emberek, Glaukos van itt! Az asszonykerülő! Fogjátok +meg! Hozzátok be nekem… + +Vad röhögés üvöltött ki a csapszékből. Gonosz csúfolódás visított át a +levegőn. A részeg hajósok Glaukosra rohantak. Izzadt kezek kaptak hozzá. +Már gúnyolódva vonszolták befelé. A sötétben lompos, céda asszonyok +vihogtak. + +Egy pillanatig tartott. Glaukos felegyenesedett, karcsún, félelmesen, +mint egy fiatal párduc és elhasználatlan, rettentő erejével lerázta +magáról a belecsimpaszkodó tivornyázókat. + +Öklök suhogtak felé, elhajított kancsók repültek át a zsivajon. Valami +keményen, élesen a homlokát érte. Felordított… Tört agyagcserepek +hullottak vissza. Meleg vörös fátyol csapott a szemére és a vörös +fátyolban kegyetlenül nevetett a miletosi leány. + +Glaukos izmai kilendültek a helyükből, mint az íjjak elpendített idegei. +Két karjával maga köré suhintott. Támadói egymásrabukva estek lába elé a +bortól lucskos földre. Átugrott felettük. És mire a csapszékben +feleszmélt a rémület, már nem volt ott. Futott magányosan, sötéten, +szomjasan, kanyargó, szűk sikátorok homályán át. Futott az anyja háza +felé. + +A hegyoldalon, a köves út mentén szegényesen, némán álltak a világtalan +ház falai és felettük, a mély égből, kicsordultak az első csillagok. +Valamelyik ligetben még nyílhattak Korinthos ibolyái. Nem látszottak a +sötétben, csak bódító lélekzésükről lehetett tudni, hogy ott vannak. +Glaukos sarúja egyre vontatottabb neszt ütött a meredek úton. + +Odabenn a házban mégis meghallották a jöttét. Valaki napszállta óta +figyelt a falak között, valaki régóta várt. Az alacsony ajtóban egy ingó +mécs jelent meg és világa tétován kifaragta a kék éjszakából Glaukos +anyjának képét. Az asszony sáfrányszínű peplosában mereven állt a +küszöbön és összevont szemöldökkel kémlelt bele a sötétbe. + +– Te vagy?… + +Mikor fia homlokán meglátta az alvadt vért, halkan felsikoltott. + +Az ifjú ember félrefordította a fejét, mintha nem akarta volna, hogy az +anyja aggódása hozzáérjen és elgyöngítse őt. + +– Semmi, – dörmögte elutasítón és hátravetette a homlokát, – majd +betakarja a koszorú. Az asszony felsóhajtott és mialatt bereteszelte az +ajtót, valamit mondott, ami csak lenn, mélyen, a szívében hallatszott: – +Ó, Glaukos, Glaukos, hát miért nem tudod, hogy nincs olyan koszorú +Hellasban, mint amilyen az anyád két keze lenne a homlokod körül… + +Fáradt lépése végighangzott a tornácon, a kis peristylion kövezetén, +aztán befordult a mécsvilág a kamrába. Az asszony szótlanul tette +Glaukos elé a kenyeret. És mint ünnepnapokon, juhsajtot, kyprosi +hagymát, fügét és egy cserépedényben jószagú sűrű attikai mézet is tett +elé. + +Az ifjú ember megtörte a kenyeret, de nem igen evett. Az asszony, +miközben lopva figyelte Glaukost, leakasztotta kecskeszőr köpenyét a +szegről és ölébe vette, mint régen, kis gyerekkorában őt magát. Így +közelebb volt hozzá a fia. Aztán belehajolt a mécsvilágba és öltögetni +kezdett. + +Az idő mult. Semmi sem változott és az este néma és hideg maradt +közöttük. Csak mikor a mécs kialudt a házban és az éjtszaka kéken, +mélyen leszállt és a kicsiny kamrában elvitte az álom Glaukos öntudatát, +vallott a fájdalma halk nyöszörgésben az édesanyjának. + +Virradattal hasztalan tartóztatta az anyja, hasztalan hozott friss vizet +a kútból a homlokára. Mire az új nap beleragyogott Korinthos alatt a +kettős öbölbe, Glaukos már a palestra felé vette útját. + +Nyugtalan, soha nem enyhülő sietség dulakodott még sajgó homloka mögött +is. Ő nem pihenhetett. Hiszen a jövendő holdváltozáskor Elisbe fog menni +és tíz holdváltozás után eljönnek az olympiai napok és a szent játékok +stadiumján győznie kell. + +Felette a kék égben szépségüket ünnepelték a hellén hegyek, lenn, a +mélyben bíborvirágos boldog mező volt a tenger. És a végtelen mezőn +ezüstfolyók futottak át, a hajnal fodros áramlásai. + +Glaukos nyúlánk szépségében megállt a hegyoldalon, mint egy bronzszobor +állt az emelkedő nap ragyogásában és mosolygott a jövő felé. + +A jövő az elisi gymnasionban, az olympiai győztesek szobrai alatt várt +reá. + +Aztán sokáig nézett utána az anyja, mikor egy másik hajnalon, mint +Korinthos küldötte, valóban útnak eredt szegény házukból Elis felé. + +Némán búcsúzott tőle, nehogy a hangja árulkodjék és nem nézett rá, +nehogy a szemén át asszonyi bánata a szívére szálljon. Csak túl a +kerteken, csak akkor, mikor már nem hallhatta, mondta neki: anyám, a +koszorút neked hozom… És Phyllisnek is mondott valamit, mikor a háza +messze elmaradt mögötte: az alpheos legszebb virágait ajtód fölé fonom, +ha győztesen visszatérek… + +Mentében bólintott a kút felé, benevetett a kis csapszékekbe. Ezen a +reggelen jónak, barátságosnak látott mindent, ami azelőtt ellensége +volt. A leányoktól sem fordult el, mikor integettek. + +– Nézzétek őt – mondotta az egyik. + +– Elisbe megy. + +– Korinthosnak hoz koszorút! + +Az agorán is hallotta, mikor a tömeg nevét mondta. Őszfejű aggastyánok +tisztelettel néztek reá. + +Glaukosnak gyakran eszébe jutott ez, mialatt a tengeren hajózott és +sóvárgó tekintete messze-messze az Erymanthos hóban álmodó csúcsait +kereste az isteni azúrban. És gyakran eszébe jutott a mély Elisben is, +mialatt tízszer változott a hold és ő minden szomjas akaratával az +olympiai napra készült. + +Homlokán viszi Korinthosba a koszorút… + +Közben kizöldült a fű a stadium körül. A völgyekben elmult a tavasz. +Nyár lett. Az Alpheos lassú vize felett szitakötők szálltak. Arkadia +felől megjöttek az első vándorok. + +Aztán már csapatosan tódult a hét nagy úton Argolis, Achaia, Messenia és +Lakonika népe. És kivirágzott a tenger is. A kék vizeken Attika, +Thessalia és a messze szigetek színes vitorlái szálltak Chelonatas szép +hegyfoka felé. + +Holnap ünnep lesz. És Glaukos végre látta kigyúlni a hegyeken az +örömtüzeket. Olympia papsága hosszú fehér sorokban vonult a templomok +felé. Hatvan oltárról szállt szakadatlanul a füst. Zeus szobra körül +egész éjjel zengtek a ligetek. Hymnusokat dalolt a völgy. Virradatig +suttogott a folyó partja. + +A nap ragyogva kelt fel a szent játékok stadiumja felett. Glaukos +belenézett. Eddig nem volt övé a nap, a nyár, nem volt övé az asszony és +a bor. A sikeristen oltárára dobta mindenét. És mindenéért vajjon +megkapja-e a pisatisi olajfa koszorúját? + +Csak erre akart gondolni és semmi másra. Az anyja?… Majd aztán. És +Phyllis?… Majd később… + +A nagy reggelen szótlanul, megilletődve haladt társai között az olympiai +stadium felé. A nép suttogva nyitott utat az athléták előtt. Glaukos +érezte, hogy sápadt. Testében kínzón remegett minden izom. + +Egyszerre nyugtalanító zsibongás ütődött a füléhez. A versenypálya +kőküszöbe, mint kiköszörült titáni pallos csillant elő a homokból. +Felkapta a fejét. Szinte megrettent. A stadium óriás négyszöge körül, +roppant rajzásban morajlott a tömeg. Mozgásától köröskörül inogni +látszottak a Kronos domb ellepett lejtői, míg az azurba vésődő +márványoszlopok alatt, mozdulatlanul álltak évszázados olympiai győzők +szobrai. + +Hát itt dűl majd el a végzete… + +Hirtelen csend támadt. De ez a csend még a zsivajnál is nyugtalanítóbb +volt. Ezernyi és ezernyi fej ágaskodott a magasba és minden szem Demeter +papnői felé nézett. Most vonultak istennőjük oltárához. Sortálltak a +lépcsőin, fehéren, ünnepélyesen, mint látó oszlopok. Felszállt a füst. +Virágok hullottak. Cipruságak inogtak a tömeg felett. Kuszálódva színes +szalagok libbentek át a levegőn. + +És Altis kapuján közben szüntelenül jöttek Hellas városainak és +gyarmatainak küldöttségei, az athenei philék követei, hírneves +strategosok, előkelő polgárok, szolgák seregei. Aztán kiragyogtak a +felvert porból a magasba emelt kis istenszobrok bronzai. Kígyózó +menetben az Olympias papsága közeledett és biborba öltözötten a tizenkét +versenybíró. + +A tömeg mozdulatlanná lett. A versenybírák most esküdtek Herakles +oltáránál, hogy pártatlanok lesznek. Már elfoglalták díszhelyüket a +magas kőlépcsőkön. + +Glaukos összefont karokkal, halálos izgalomban nézte a készülődéseket. +Egyszerre elmosódott a háttér. Középütt, a mély homokból, mint +valószínűtlen, álomszerű jelenések, kinőttek a diskosvetők. + +Rajtuk volt a sor. Az emberlepte lejtők lélekzete elállt. Tökéletes +ephebostestek ragyogtak a napfényben. Felágaskodtak, a testük előre +lendült, lehajlott, mintha gyönyörűen önmagába tért volna vissza minden +alak és a diskos pengve sivított át a levegőn. + +Glaukosnak úgy rémlett, hogy a nap rohanni kezd a stadium felett és +magával ragadja az időt. Az órák csak pillanatok és minden csak álom. A +papnők, a bírák, a nézők nem éltek számára többé, dermedt szobrok +voltak. Csupán a mérkőzők éltek lenn a stadium forró homokján. Csak az ő +lihegésük hallatszott, csak az ő szívük dobogott a roppant térség +felett. + +Aztán lovasok jöttek, mint vad, káprázó jelenés beletüntek a nap +vakításába. + +Karcsú dárdavetők szöktek ki a földből. Felbuggyanó ifjú források. +Suhogás hallatszott, mintha bronzfejű solymok szálltak volna a magasba. +A dárdák megsebezték az eget… + +Már ökölvívók olajos teste ágaskodott, görnyedt, hajlott, torpant, +bonyolódott a középen. A tömeg kiáltása meg-megrázta a levegőt… A +stadium nagy kőküszöbén át valakit holtan vittek kifelé. + +Ez is elmult. + +Most mindjárt… Csak az ugrók voltak még hátra. Mint élő parittyák +repültek a fiatal testek. Fellendültek, leszálltak, mintha láthatatlan +hullámok emelték volna őket a magasba és ejtették volna vissza a földre. + +Glaukosnak verejték gyöngyözött ki a homlokán. A szíve döngött a +mellében, a torka kiszáradt, egy pillanatra félelem mart belé. Mindig +csak erre készült, ami eljött, mindég várta és most mégis megriadt, +mintha korán jött volna, mintha nem lenne kész. + +A bírák bíborából mezítelen kar emelkedett és intett. + +– Herakles Idaeus… Glaukos szédülni kezdett. A szeme megkáprázott, +mintha előtte egy sáfrányszínű peplos lobbant volna el a füvön. A térde +remegett, a lépése ingadozott, de a sárga peplos lengett mellette, mint +gyerekkorában, mikor járni megtanult. Úgy tetszett neki, valaki vezeti, +valaki támogatja, aki nem látszik és mégis vele van. + +Ez jó volt. Csak pillanatig tartott. Egyszerre, mintha egy borostás kék +arc meredt volna reá. Az arc nevetett és gyulladt szeme olyan volt, mint +két gonosz seb. Glaukos hirtelen erőt vett magán. A gondolata +megszégyenülten eleresztette azt, amibe az előbb kapaszkodott. + +A versenybírák előrehajoltak. Fiatal, mezítelen szépségükben, a stadium +kőküszöbén sorban álltak a versenyzők. Glaukos közöttük állt. + +Szíve már nem a mellében vert, de döngve verte a templomkoronás hegyek +oldalát, betörte az Alpheos tükrét, remegve rázta talpa alatt a földet. +Vajjon hallják-e ezt a többiek is, vajjon látják-e, ami láthatatlanul +történik benne? Felvetette halvány homlokát és nagy égő tekintete +kábultan suhant el a várakozó tömeg felett. Gyűlölte ezt a várakozást, +mely tőle követelt, kegyetlenül, irgalom nélkül, parancsolón. Gyűlölte a +tömeget, melynek ezernyi és ezernyi arca egyetlen borostás kék arcba +folyt össze, amely felnéz a porból, de csúfolódva lenevet a porra… + +Éles kiáltás hangzott el riasztón, mint egy kürtjel… Inlúljatok! A futók +előreszöktek és szép fergetegük szele megcsapta és magával sodorta +Glaukost. Egyszerre könnyű lett a teste, a lábán szárnyak voltak és az +erő és hatalom mámora ragadta őt előre. Már nem félt és nem +gondolkozott, már senki sem parancsolt neki, úgy érezte, ő parancsol +mindeneknek. A versenybíráknak, a tömegnek, a napnak, a földnek, a +futóknak, akik lihegve törtettek mellette, míg ő könnyen repült ki +közülük a végtelen felé. + +A stadium büszke porondja eléje borult, alázatos lett és odaadta magát. +Legyűrte, uralkodott felette, korlátlanul uralkodott versenytársai +felett és elbizakodottságában játszani kezdett velük. Előre engedte +egyiket-másikat, megmérte és megvetette valamennyit. + +A pálya homokja eltűnt sarútlan, könnyű lába alatt, aranyfövényes +süppedő bársonyszőnyeg volt, mely visszafelé futott, míg ő előre repült, +bele a szélbe. Széttépte a szelet, széttépte maga előtt a napsütést, +belerohant mint végtelen selyemszőttesbe és tépte, újra tépte és mögötte +minden elmaradt. + +A tömeg lélekzete fennakadt. Már csak ő lélekzett az olympiai síkon és +homloka körül fonódni kezdett a koszorú. Érezte a vad olajágat halántéka +felett. És a szobra már emelkedik az Alpeos partján, Korinthosban már +építik a templomát, az ő nevét fogja viselni Hellasban az eljövendő +negyvennyolc holdváltozás. + +A Kronos-domb ezerfejű lejtői még nem láttak ilyen diadalfutást. + +– Isteni Glaukos! – zúgott az ég és a föld között. – Evoe!… morajlott a +tömeg ajkán. A borostás, kék arc leborult előtte… Evoe!… Ez a kiáltás +már az övé volt. Növekvő óriási szárny, mely felkapta őt és ő a +győzelemben újra született. Mámora túlemelte Ikaros határain és futtában +megrészegülten visszanézett. Hol maradtak a többiek? + +– Evoe, evoe!… Az örvénylő rivalgástól megtántorodott előtte a levegő. A +lába botlott és rohanó teste a viharos lendületben, rettentő zuhanással +a földre csapódott. + +Még hallotta az ezertorkú kiáltást, még neki szólt, az övé volt. +Felakart állni. Futni a célig, a bírák elé. Küzdeni akart az ikarosi +végzet ellen, repülni tört szárnyakkal is. Hanyattesett… Újra +felkönyökölt, még egyszer… de a fájdalom vad szisszenéssel visszalökte +őt. És bukásában szétpattant homlokán a megálmodott koszorú. + +– Evoe!… Nem szünt meg, hömpölyögve foytatódott, de árja elejtette őt. +Feje felett, mint nagy madarak repültek el a többiek. Árnyékuk átsuhant +az arcán, futó lábuk szemébe vágta a port. + +Siker, kegyetlen isten… hát csak ennyi vagy? És az Evoe, mely már az övé +volt, tovább zúgott, újjongott, ünnepelt és… nem volt többé az övé. + + + + +TARTALOM + + Előszó 5 + Megállt az óra 7 + Az utolsó dereglye 47 + A vén zsibárús szerencséje 57 + A síró ember meg a nevető ember 71 + Az erdei ház 87 + A sorsfolyó 97 + A siker 109 + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77751 *** diff --git a/77751-h/77751-h.htm b/77751-h/77751-h.htm new file mode 100644 index 0000000..be4f31a --- /dev/null +++ b/77751-h/77751-h.htm @@ -0,0 +1,2588 @@ +<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" + "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> +<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> +<head> +<meta name="generator" content= +"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> +<meta http-equiv="Content-Type" content= +"text/html; charset=utf-8" /> +<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> +<title>Megállt az óra by Cécile Tormay | Project Gutenberg</title> + +<style type="text/css"> +/*<![CDATA[*/ +body { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; +} + +h1,h2 { + text-align: center; + clear: both; + line-height: 200%; +} + +h2 { + margin-top: 2em; +} + +p { + margin-top: 0.75em; + margin-bottom: 0.75em; +} + +body > p { + text-align: justify; + text-indent: 1.5em; +} + +hr { + width: 33%; + margin-top: 2em; + margin-bottom: 2em; + margin-left: auto; + margin-right: auto; + clear: both; +} + +hr.chap {width: 65%} + +.pagenum { +/* visibility: hidden; */ +/* display: none; */ + position: absolute; + right: 2%; + color: gray; + font-size: smaller; + text-align: right; + text-indent:0; +} + +.center { + text-align: center; + text-indent: 0; +} + +.right { + text-align: right; + margin-right: 1.5em; +} + +.smcap { + font-variant: small-caps; +} + +.dropcap { + font-size: 200%; +} + +.caption {font-weight: bold;} + +.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} + +.figcenter { + margin: auto; + text-align: center; +} + +.figcenter, .figcenter img { + max-width: 100%; +} + +ul.TOC { + list-style-type: none; + padding-left: 10%; +/* text-indent: 0; */ + text-indent: -5%; + width: 70%; + text-align: justify; +} + +ul.TOC li { + margin-top: 0.25em; +} + +span.ralign { + position: absolute; + text-align: right; + right: 15%; + top: auto; +} +/*]]>*/ +</style> +</head> +<body> +<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77751 ***</div> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_1" id= +"Page_1">-1-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_2" id="Page_2"><br /> +-2-</a></span></p> +<p class="center">Minden jogot fenntartunk. A fordítás joga a +szerző tulajdona.</p> +<p class="center"><i>Copyright 1924. by Magyar Irodalmi Társaság. +Budapest.</i></p> +<p class="center"><span class="smcap">Budapest, 1924</span></p> +<p class="center"><span class="smcap">Magyar Tudományos Társulatok +Sajtóvállalata Rt</span></p> +<p class="center"><span class="smcap">Szabó T. István</span> +<span class="pagenum"><a name="Page_3" id= +"Page_3">-3-</a></span></p> +<hr class="chap" /> +<p class="center"><span class="caption-150">TORMAY +CÉCILE</span></p> +<h1>MEGÁLLT AZ ÓRA</h1> +<p class="center"><span class="caption">NOVELLÁK</span></p> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST. 1924</span></p> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_4" id= +"Page_4">-4-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5"><br /> +-5-</a></span></p> +<p><i>Azt akarjátok, hogy meséljek?</i></p> +<p><i>De hát nem tudjátok, hogy nehéz mesélni, mikor szüntelenül +nyílnak az ajtók és a láng inog a tűzhelyen a jövés-menéstől, hírek +osonnak az utcákban és borzadások futnak végig a földön.</i></p> +<p><i>De hát nem tudjátok, hogy mesélni csak olyankor lehet, mikor +odakinn nem történnek nagyobb dolgok, mint a mesében?</i></p> +<p><i>Mostanában pedig a világon szanaszét iszonyú dolgok +történnek. A valóság nagyobbakat mesél, mint a mesék és az ember +elszégyenli magát, mikor szólni kezdene. A roppant történések +tövében minden kicsinynek és feleslegesnek tetszik, amit mondani +lehet.</i></p> +<p><i>Ti mégis akarjátok, mert szeretnétek, hogy múljék az idő. +Múljanak el az emlékek a szürkületből, múljanak el az útmenti +akácfákról, a víz loccsanásából és az éjjel süvöltő autók hirtelen +megállásából, melytől még ma is összerezzennek a kapuk a házak +falában.</i> <span class="pagenum"><a name="Page_6" id= +"Page_6">-6-</a></span></p> +<p><i>Feledni, amit velünk tettek és amit hagytunk, hogy tegyenek; +elfeledni… Pedig nem lehet.</i></p> +<p><i>Eszünkbe jut, ha a szélben féloldalra fordulnak a fák, mintha +valaki lógna rajtuk. Eszünkbe jut, ha a köd ráfekszik a tetőkre, ha +eldobált villanyosjegyek fehérlenek ki a sárból, mint a megtiport +őszirózsák. Eszünkbe jut, ha a visszanéző napban Buda alatt, a Duna +mentén, olyan vörös a pesti part, mint egy elmult Május.</i></p> +<p><i>Minden emlékezik…</i></p> +<p><i>És mesélni csak olyankor lehet, mikor az emlékek halkabbak, +mint a mesék.</i></p> +<p><i>Mire a végére értek, ne feledjétek, hogy megmondtam előre. És +majd ha kérdem: miért néztek rám olyan különösen? Miért rázzátok a +fejeteket? Nem hiszitek, amit mondtam? Jusson eszetekbe: Ti +akartátok, hogy meséljek.</i></p> +<p class="right"><i>Tormay Cécile.</i> <span class= +"pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>MEGÁLLT AZ ÓRA</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_8" id= +"Page_8">-8-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9"><br /> +-9-</a></span></p> +<p><span class="dropcap">A</span> folyóról bejött a köd a városba. +A parti utcákon jött, a lármán át, borzasztó csendesen. A falakat +tapogatta, az ablakokra lehelt és megállt a házak között. Azután +nem mozdult órákon át. Szürkén, vizesen állt és a város +szétfoszlott alatta. A házak formái elmállottak, mint a feloszló +testek.</p> +<p>Estére már földszínű volt a köd. A tegnapi hó zsíros, fekete +csirizbe kenődött szét az utcák kövezésén. A gyalogjárók mentén, +mint rothadt burgonya, kormos kupacok apadoztak. Ez is hó volt, +mikor leesett.</p> +<p>És az emberek jöttek-mentek a csúszós sárban, sűrűn, idegenül, +magányosan. A legtöbben előrehajolva jártak, olyan testtartással, +mintha láthatatlan targoncákat vonszolnának.</p> +<p>Vajjon mit fuvaroznak ilyen kisértetiesen? Nem boldogságot! +Világért sem. Attól nem görnyed úgy előre az ember. Szenvedést +fuvaroznak a ködben. Kiki a magáét, senki se segít hordozni a +másét.</p> +<p>A kis utcák sötétek voltak. A körutak fölött nesztelen birkóztak +az izzó gömbök fénykarikái. <span class="pagenum"><a name="Page_10" +id="Page_10">-10-</a></span> Lenn, elvétve gázlámpák akartak +világítani. Töredezett monstranciák a ködben, egyik a másik +mögött.</p> +<p>Egy ember ment el mellettem és meglökött. Dagadt vörös nyakán +tisztátalan kötés volt és a fejét ferdén tartotta. Munkás-zubbonyt +viselt. Ekkor vettem észre, hogy oldalán gavallérosan kiöltözött +alak lépeget. A füle elállt, prémes bundát hordott és lakkcipő volt +a lábán. Rábeszélően hajolt a munkáshoz. Valamire biztatta. +Sztrájk… röptében, mint egy kő, megütött a szó. Már eltüntek.</p> +<p>A Stáhly-utca sötétjén ablaktalan, nehéz kocsi himbálódzott át. +Sokszor himbálódznak ezen a tájon ilyen fekete, vak kocsik. A +kórház udvarából jönnek elő és halált fuvaroznak. Nagyvárosi +halált… A túlsó kapunál egy másik kocsi állt meg. Ez életet +fuvarozott a halálnak. Nagyvárosi életet… A villanyfényben rémlő +kórházkapunál egyszerre fehér vászonkabátos emberek mozogtak a +ködben. Valami sötétet emeltek ki a kocsiból és vitték befelé, +mintha undorodó arccal üzletbe vinnének elromlott árút.</p> +<p>Tovább mentem. A Rákóczi-úton fénylett és csúszott a sár. És a +sárral csúszott, iramodott a gyalogjárók között az út teste. Kocsik +vágtattak zavaros rohamokban. Villanyosok csörtettek, süvítő autók +fényszórói fúródtak előre vakítón, <span class="pagenum"><a name= +"Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> sebesen, mintha a +gyalogosoknak semmi értelmük sem lenne.</p> +<p>A Rókus-kórház sok megtört világú, szomorú szemével lenézett a +kövezetre. Minden mozgott. Csak a köd állt és a kórház. És lábánál +egy katona. Hátát nekitámasztotta a falnak. Kezét kinyujtotta a +ködbe.</p> +<p>Hirtelen lesütöttem a szememet. Féltem odanézni és valami belső +kényszerből mégis oda kellett néznem. Erősen, figyelmesen… Sapkája +alatt nagy fekete pápaszem horga kapaszkodott a füle köré. Az állát +gránát téphette le, félig hiányzott. Olyan volt a szörnyű arc, +mintha megette volna a köd. Jodoform-szag érzett, valahányszor +mozdult. Az elmult háború szaga. A háború állt ott a vén kórház +szürke falánál. Az emberek elmentek mellette és már nem vették +észre, hogy kinyujtja a kezét… Dalolva virágosan indult egykor, +aztán mikor visszajött, letépték a melléről a vitézségét, aztán +visszatették és most kéreget.</p> +<p>A lámpa alatt egy másik állt a járdaszélen. Sokan vannak, +sokszor látni őket így. Át akarnak menni a túlsó oldalra és +bizonytalanul topognak, mintha veszedelmes, rohanó árba kellene +ugraniuk.</p> +<p>A Rákóczi-úton egyre több volt a kocsi. Az út két végéből, a +lámpák alatt, veszett gombolyagokat <span class="pagenum"><a name= +"Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> gurított ide-oda a forgalom. +A katona megint megkísérelte, Óvatosan előrenyujtotta otromba +cipőjét. Olyan volt ez a cipő, mintha nem lett volna benne láb. +Autó süvöltött és laposan ránk csapata a sarat. A katona +visszalépett és rázni kezdte a cipőjét. Furcsán rázta, a térde +ide-oda fordult a nadrágja szárában. Egyszerre a karja is mozogni +kezdett, már a fejét is rázta. Megint éreztem, hogy nem szeretnék +odanézni. Mégis odanéztem. Ekkor már a lámpaoszlopnak dűlt és +rángatódzott az egész ember.</p> +<p>Ez is a háború volt. A háború lárvája… Itt volt és rángatódzott +a ködben, mint akkor, abban a másik, szörnyűbb novemberi ködben, +mikor leszakadt a város körül majd az egész ország és befelé +fordultak a puskák és ropogtak a sötét utcákban.</p> +<p>Egy asszony állt meg mellettem. Nem tudtam a nevét, csak úgy +ismertem. Talán sok asszony volt… mindig kért valamit Az urát +halálra botozták az oláhok, kis házát is elvették tőle. – Majd +holnap… talán tudok addigra hírt mondani. Egy ideig még +elviselhetetlen panaszban nézett rám a szeme. Aztán szomorúan, +csoszogva ment odébb a sárban. Elnyűtt szoknyájába két gyerek +kapaszkodott.</p> +<p>A villanyosmegállónál valaki becsukta az esernyőjét. Az esernyő +alól púpos törpe került elő. <span class="pagenum"><a name= +"Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> Feje gonoszul guggolt két +válla között és leselkedett. Ahogy odanéztem, keleties sötét szeme, +görbe nagy orra, fodrozott, húsos ajka egyszerre jelekké váltak a +ködben.</p> +<p>Ettől kezdve sok ilyen jelt vettem észre, az autókban, a kocsik +ablaka mögött, közöttünk is, akik mindég gyalog járunk. +Felbukkantak és eltüntek a sárszínű homályban. Szemközt is, +mögöttem is mindenütt. Itt vannak, mint a forradalom alatt. +Ugyanazok… ugyanannyian. Csak néhányan mentek el, akik nagyon +megmutatták magukat. A többi itt maradt és meghízott és nevet és +vár.</p> +<p>Az emberek pedig botorkálnak és vonszolják a maguk fuvarát és a +mindennapi erőlködéstől nem látnak semmit…</p> +<p>Rongyaikban sápadt gyerekek nyargaltak el mellettem. +Nekieresztett patkányrajok nyirkos újságokat hurcoltak szét a +városban. Túl, egy kivilágított kirakatban is hírek voltak. +Valamelyik napilap legújabb táviratai látszottak nagy, festett +betűkkel az üveg alatt. A betűk hegyesek voltak és élesek. A szavak +úgy hatottak, mint egymásmellé rakott vasgereblyék.</p> +<p>„Csonka-Magyarország…“ Ez is olyan volt, mint egy vasgereblye… +És a csehek, oláhok, szerbek ostorral telepítik ki a mieinket… A +Ruhr-vidék és francia vésztörvényszék… tömeges <span class= +"pagenum"><a name="Page_14" id="Page_14">-14-</a></span> kivégzések +Oroszországban és kereskedelmi megegyezés a Szovjet és Anglia +között…</p> +<p>A nagyhatalmak pedig tanácskoznak. Ötödik éve már, süppedő, +kényelmes karosszékekben, az orosz máglya tűzfénye mellett, égett +emberhús szagánál. És tanácstermük párnázott ajtaja alatt +beszivárog a mi tépett országunk vére. Folyton szivárog, míg ők +össze-összehunyorognak a kicsiny keletiekkel, amelyek torkig ették +magukat a mienkből, de azért emésztés közben még mindig kaparnak +maguk felé.</p> +<p>Csend legyen! Ideát minálunk ne moccanjon senki. A nagyhatalmak +békét akarnak! A vad szenvedés, az éhség és a kín pedig nő a véres, +haldokló világrészen, amelynek egykor Phidias adott vonalakat és +Lionardo mosolyt és Goethe gondolatot és Beethoven zenét.</p> +<p>A vasgereblyék kinyúltak a kirakatból, átnyúltak az üvegen és +fogaik beleakadoztak a szemembe, az arcomba is és feltépték rajta a +szégyentől a bőrt. Az ember szégyenkezett az ember felett.</p> +<p>Menni, elmenni valamerre, ahol nincsenek hírek, ahol nem tudni +ezekről a dolgokról…</p> +<p>Közben történhetet valami. A pillanatnál is rövidebb ideig +tartott. Ágaskodó remegéssel minden előre hajlott. Az emberek, a +falak, a lámpák. Mondhatatlan iszonyat volt ebben. Aztán egy +<span class="pagenum"><a name="Page_15" id= +"Page_15">-15-</a></span> gyerekhang sikoltott és felordított az +utca. Zavar támadt. Egy autó csúszva megállt. A sárban térség +maradt a középen. Mind arrafelé rohantak. Rajzó, fekete gyűrűjükből +hangok szakadtak ki, vádoló, fenyegető, jajgató, fájdalmas emberi +hangok.</p> +<p>– Szerencsétlenség… Gyilkosság! – Egy rendőr félreparancsolta az +ácsorgókat. A katona, a lámpaoszlopnál, arcára csapta rángatódzó +kezét. Formátlan, hörgő roncsot cipeltek el előtte a kórház felé. A +kórház pedig állt a ködben és mintha mondta volna: nekem +fuvaroztok.</p> +<p>Aztán a Rókus-kápolna irányából jött valami. Fojtott templomi +zene… Litániát tartottak odabenn, a megholtak lelkéért. Arrafelé +néztem. A kápolna kapuaknájából öreges gyertyavilág derengett bele +a ködbe. Alulról szivárgott fel, mintha odalennről, egy beomlott +tárnából jönne, amelyben imádkoznak.</p> +<p>A kapunál valaki támaszkodott és lefelé nézett. Mellette +ködbevesző alakok haladtak az ájtatosan kikoptatott kőlépcsőkön, +melyek a kapuboltozat alatt besüppedtek a kápolnába, az utcák színe +alá.</p> +<p>Valamikor odalenn volt az egész város. A mélyben, a csendben. +Soká volt ott… Míg az emberek emelni nem kezdték a partokat. És az +ósdi piacok, az utcák elmerültek, a templomok már <span class= +"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> térdig +álltak a földben. Aztán hirtelen épült a régi fölé ez az új, a +gyökértelen, rohanó lármaváros, melyben idegtépő riadások, bűnök és +gyűlöletek és rossz készülődések osonnak és olyan borzadások, +amelyekről az a másik, régi város nem álmodott legboszorkányosabb +óráiban, félrevert harangok éjtszakáin, fekete pestis idején.</p> +<p>Menni… el, valahova, ahol el lehet felejteni, ami a világon tíz +év óta történt és az iszonyút, ami ebben a városban történt és nem +kell arra gondolni, ami odakinn is, idebenn is folyton +történik.</p> +<p>A menekülés szegény, kilátástalan vágya összeszorította a +szívemet.</p> +<p>Jó ideje kínlódtam így céltalanul, távolbavágyón, mire +ráeszméltem, hogy fenn a magasban egy órát látok. Egyszerre úgy +rémlett, mintha számlapján a ködben visszaestek volna a mutatók. Az +óra megállt… Körülötte lágyan rajzolódott ki Szent Rókus tornya, a +párkányon kibukkantak a homályból a kis kőszentek és a föld alá +süppedő lépcső elém terítette magát.</p> +<p>Lenn, a boltozás aknájában, egyetlen mécs égett a Boldogasszony +képénél. Világa, mint a lepke, ide-oda szállt a fonnyadt virágok és +aranyírásos fogadalmi táblák vallomásai felett.</p> +<p>A szentkép előtt egy asszony térdelt leborulva a köveken. A +padokban itt-ott kis öregek kuporogtak. <span class= +"pagenum"><a name="Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> +Rózsafüzérjük száraz zörgéssel neszelt mozgó, fogatlan szájuk +előtt, melyben, mint elferdült kalitkákban, szegény, szürke +madarak: szavak voltak, amelyek egy egész hosszú életen át a +magasságokba készülődtek és nem tudtak soha kirepülni és +alázatosan, vergődőn mindig ott maradtak.</p> +<p>A kápolnából már elmúlt a zene. A litániának vége volt és a +külső zaj megint hangosabbnak tetszett. Mintha nem fért volna +odakinn, betolongott a kapun és belebeszélt az imádságokba. A +szívemben, mint egy kés nyisszentése, kiújult a gyerekhang +halálsikoltása. Az iszonyat megint remegni kezdett bennem. Az +újságkirakat hírei össze-vissza beszéltek a fejemben. Úgy rémlett, +az egész utca átrohan a homlokom mögött. A nyakamon hideg lehellet +futott el. A háború és a forradalom kísértetei benéztek utánam az +ajtón.</p> +<p>Ismét elfogott a menekülés vágya. El szerettem volna menni ebből +a terhes világból valahova, ahol el lehet feledni, hogy ilyen, ahol +nincsenek emlékek és hírek. Csak annyi időre, míg az ember kicsikét +kipihenheti magát…</p> +<p>A sekrestyés oltogatni kezdte a gyertyákat. Rudas rézkupakja +alatt összetorpant a láng és lefelé nyaldosott. Aztán nem volt ott +többé. A kanóc füstölt még egy darabig és a szaga <span class= +"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> érzett a +sűrűsödő homályban. Az oltáron kialudt az utolsó gyertya. Csak az +ember köszvényes ujjai között világított egy kis gyertyavég és +kezének az árnyéka és előrehajló feje is óriásira növekedett a +falon.</p> +<p>A kápolna hajójában lépések csoszogtak a kapu felé. Valami +csörrent. Talán kulcsok? A sekrestyés lángocskája az oltár mellé +billegett. A tabernaculum sötéten emelkedni kezdett. Az +oltárgyertyák árnyéka inogva a mennyezetig ért.</p> +<p>Ekkor történhetett bennem valami, amire nem emlékezem. +Elindultam, de nem a kapu irányába. Egyszerre úgy rémlett, hogy a +sekrestyés lángocskája az oltár mellett egy zajtalanul kinyíló +ajtón át alacsony, bolthajtásos szobába tűnik el. Ívelt, rácsos +kicsi ablakon még valaminő holdvilágszerű villanyfény vetődött +elém. Az autószirének sivalkodásai, a villanyoskocsik +csengőcsörtetései éles karmaikkal még egyszer utánam kaptak.</p> +<p>A lépésem váratlan lépcsőfokon zökkent le. Aztán még egy +lépcsőfok következett és még egy… Már csak a sekrestyés gyertyája +világított a sötétben. Erőlködve figyeltem a távolodó lángot és +közben lassankint magamon is sajátságos távolodást kezdtem +érezni.</p> +<p>Egyéb is történt. Az előbb még egészen tisztán láttam, hogy az +ember gyertyavéget visz a kezében. <span class="pagenum"><a name= +"Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> Azt is láttam, hogy a +nyugtalan láng körül az olvadt stearin az ujjára folyik. És most +mégis mintha szokatlan formájú kézilámpást himbálna az oldalán. A +lámpa alulról világította meg a karját. Csak ennyi látszott belőle +a sötétben. Nehéz lépésének a zaja nem hallatszott többé.</p> +<p>Hirtelen meghallottam a csendet. Nagy, régelfeledett csend volt +ez, olyan mitsem akaró, őszinte csend, amilyenre csak +gyerekkoromból emlékezem. A homlokomról lepattant egy hosszú +szorítás. Az erek lüktetése nem sietett többé, az idegek maguktól +enyhültek, mint szelid lazításban a soká kifeszített húrok. Ekkor +eszméltem rá, hogy valamilyen jó, tiszta hűvösség hull az arcomra, +melyen régóta fájt a fáradtság.</p> +<p>Hátraeresztettem a fejemet és magam fölé néztem. Alig felfogható +néma változásokba hajlott át minden. Odafenn, két oldalról öreges, +furcsa tetők eresze csúszott lassan előre. A tetőkön világítani +kezdett a hó. Egyszerre, lenn a sekrestyés kis lámpája alatt is hó +volt. Hó, amely nem lesz sáros és fekete, mint a rothadt burgonya, +de fehér marad, mint a meséskönyvek képein.</p> +<p>Csodálatosan meseszerűvé kezdett lenni az egész, mintha hulló +fehér pelyhek között egy régi képbe himbálódzott volna bele a +sekrestyés lámpája. Egy különös képbe, melyen elvétve, nagy +<span class="pagenum"><a name="Page_20" id= +"Page_20">-20-</a></span> havas tetők alatt, kicsiny házak +guggoltak magányosan. A lámpa egyre mélyebben hatolt bele a képbe. +Behavazott utcakút bukkant fel. Körülte már csoportba verődtek a +házak. Összebúvó tetőiken, fehér prémgallérban feketén, ördöngősen +ültek a kémények és pipálva hallgatództak.</p> +<p>Mikor visszanéztem, már semmi sem látszott mögöttem, csak fenn, +valahol messze, mint a hold korongja, egy világító öreg templomóra. +A torony, mely emelte, eltűnt körülte a havazásban. Számlapján +belepte a hó a mozdulatlan mutatókat. Homályosan emlékeztem. – +Hiszen az óra megállt…</p> +<p>A sekrestyés arcához emelte a lámpáját és megnézte a kanócot, +meddig győzi még? A lámpafény ekkor félköríves vén házkapura esett. +Ilyen volt a túlsó kapu is, a következő is. Küszöbüket befujta, kis +gyalogkapuik formáját körülprémezte a hó. Jó ideje se ki, se be nem +járhatott rajtuk senki.</p> +<p>Mozdulatlanul állt a kép. Az utcából találomra kinőtt magányos, +görbe fák sem rezzentek. Havasan ágaskodtak a hóban és a csend +olyan nagy volt, hogy hallatszott a sötétben, mikor ágaikról +itt-ott, mint a tépés, puhán lehullott a hó. Rejtélyes készülődés +derengett át rajtam. Olyanféle belső készülődés, mint amilyennel az +ember abba a szép csendbe hallgatódzik bele, melyből mindjárt +<span class="pagenum"><a name="Page_21" id= +"Page_21">-21-</a></span> valamilyen zene fog kilépni. Vagy talán +már ki is lépett, csak még nem ért el idáig?</p> +<p>Mindjárt, pillanatig se tart…</p> +<p>És a sötétből ekkor, mint egy régi zene vonalai, hattyúprémes +templomtornyok kezdtek emelkedni. Havas, vén városfalak könyököltek +fel és öreg háztetők, melyeken világított a hó.</p> +<p>Fehér mohával belepett fekete város a süppedő hóban…</p> +<p>Falai között valamelyik templomtorony hetet kongatott. Egyszerre +távol hangok hallatszottak. A városkapu íve alá bevöröslő őrtűz +fényében, mint az árnyképek, fegyveres alakok mozogtak. A kapu +megnyikordult, a láncok csörömpöltek rajta.</p> +<p>A sekrestyés lámpája sietni kezdett a havon. A nyílt város +elmaradt mögötte. Mire a fal tövébe ért, a kapu nehéz, vaspántos +szárnyait már befelé tolták az árnyképszerű emberi alakok.</p> +<p>A kapu mellett kétoldalt behavazott faköpönyegben mereven állt a +fegyveres őrség. A strázsák mellén fehér fegyverszíjjak +kereszteződtek a fecskefarkú kék kabáton. Szuronyos flintájuk olyan +hosszú volt, hogy nem fért el a tető alatt.</p> +<p>Ebben a pillanatban a belső utcák felől egy megkésett raj jött +elő a sötétből. Az emberek prémmel körülszegett, lapos fekete +kalapot viseltek és fekete gallérköpönyeget. Mikor az őrtűz +<span class="pagenum"><a name="Page_22" id= +"Page_22">-22-</a></span> fényébe értek, köpenyükre varrt, nagy +sárga folt látszott. Hajladozva nyüzsögték körül az öreg +strázsamestert, aki sokgombos fehér gamaslijában, szétvetett lábbal +állt a tűznél. Háromszögletű kalapját a szemére vágta és +fecskefarkú kék frakkja nyílásából kidöntötte fehérmellényes +hasát.</p> +<p>A sárgafoltosok keze meggyőző sebes kérleléssel hadonászott a +levegőben. Az egyik ravaszul, kínálón csörgette horgolt erszényét a +háttérben.</p> +<p>– Mars! – rivallt rájuk fölényesen a strázsamester. – Pestvár +falain bévül nincsen kvártélyuk hebreusoknak. Toleranciából +portanyitástól portazárásig elég sok népek romlására +uzsoráskodhattatok. Most már békesség adassék a jámbor polgároknak. +Takarodjatok a zsidó utcába!</p> +<p>A sárgafoltos, fekete köpenyek hirtelen kilebegtek a kapu alatt +és a láncos tölgyfaszárnyak bezárultak mögöttük.</p> +<p>A strázsák nagy flintáikkal megint mozdulatlanul álltak. A hó +nyugodalmas pelyhekben hullott tovább. Minden békés és tiszta volt +és tekintetem a fehér fátyolon át keresni kezdte a sekrestyés +lámpáját. A fátyol táncolt a házak apró, kivilágított ablakai +előtt, a szélkakasok körül, ráborult az erkélyek könyöklőire, a +zsindelytornyos kiugrókra. Egy kapu kőembereire turbánt csavart +magából. <span class="pagenum"><a name="Page_23" id= +"Page_23">-23-</a></span></p> +<p>Közben egyre több kicsiny világosság bukkant fel a zegzugos öreg +utcákban. Itt is, ott is rúdraakasztott kézilaternák himbálództak a +sötét falak tövén és a sekrestyés lámpája elveszett közöttük.</p> +<p>Jöttek-mentek a laternák. Találkoztak, megálltak, összebújtak, +mintha beszélgetnének egymással:</p> +<p>– Hogy jutunk át ezeken az infámis nagy hóhegyeken?</p> +<p>– A franciskánusok klastrománál, spectábilis. Egy pengő +krajcárért át lehet kelni a tulsó oldalra.</p> +<p>Két kicsi lámpa felett két beretvált arc hajolt össze. Az egyik +csak félig látszott ki a prémes kucsma alól. A másik arc fölé +szélesperemű, hihetetlenül magas filc-cilinder emelkedett.</p> +<p>Az idegenek hátterében egyszerre ráismertem a hócsipkés szép +torony tövén a Ferenciek öreg rendházára. Falánál egy ember állt és +lapátjával mindig újra friss ösvényt vágott a mély hóban:</p> +<p>– Egy krajcár az átkelés!…</p> +<p>Valahonnan messziről csengők csilingelése hallatszott.</p> +<p>– A bécsi diligence!… – kiáltotta egy hang a sötétben. – +Vigyázzatok, a gyorskocsi… – terjedt utcáról-utcára a hír. +<span class="pagenum"><a name="Page_24" id= +"Page_24">-24-</a></span></p> +<p>A kis laternák között hirtelen riadalom támadt. Mintha +veszedelem elől partra menekülnének: a falakhoz lapultak, +behúzódtak a kapuk íve alá és várakozón világítottak bele az +utcába.</p> +<p>Az ablakok itt-ott kinyíltak. A függönyök mögül kíváncsi fejek +hajoltak előre.</p> +<p>Hangok hallatszottak:</p> +<p>– Kuriózus sebesség. Ilyen nagy hóban csak két napot késett…</p> +<p>– A gyorskocsi… Jön!</p> +<p>Aztán percek múltak, mire nagy csengőcsilingelésben lassan, +nehézkesen egy félig sárgára, félig feketére festett magaskerekű, +féderes jármű kezdett elődöcögni a homályból. A kocsi mellett +kézilaternákkal gyalogos emberek haladtak. Meredek bakján, a kocsis +mellett, cilinderes alakok ültek. Tetején táskák, ládák és +kalapskatulyák inogtak. Feltűnően kicsiny ablakán fáradt arcok +tekintettek ki.</p> +<p>A városházán, a vigyázótoronyról világosság pislantott le a +mélybe. A tűzőr járt körben odafenn a torony erkélyén. Kiáltása +tompán bukdácsolt lefelé a hópelyhek között:</p> +<p>– Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus…</p> +<p>A fény eltűnt a toronyról. A városháza nagy, négyszögletes +tömegével megint visszamerült a sötétbe a Duna homokos partján. +Lenn a folyón vizimalmok aludtak a téli révecskékben. A +Városház-piac <span class="pagenum"><a name="Page_25" id= +"Page_25">-25-</a></span> közepén a Szentháromság-szobor sugaras +aranyozása kicsillant a hóból.</p> +<p>Egyszerre zegzugos sikátorokban jártam, nyugodalmas jó kis +sikátorokban. Mögöttem minden elmaradt, ami emlékezett, előmbe +semmi sem jött, ami emlékeztetne és a csend gyönyörű, halk +nevetéssel nevetni kezdett a fülemben.</p> +<p>Soká mentem így. A lépésem fehér bársonyban járt. A hópelyhek +mint könnyű, vattás cimbalomverők ugráltak a levegőben láthatatlan +zizzenő húrokon.</p> +<p>Fejem fölött váratlanul megcsikordult kampós láncán az öreg +laterna. A lángja füstölt. Pislogása álmosan karikázott egy +borbélyműhely cintányérjain. A cintányérok alatt rácsos kicsi +ablakból rácsozott kicsi világosság vetődött ki a hóra.</p> +<p>Odabenn a műhelyben még dolgoztak. A cserépkályhában égett a +tűz. A kályha ajtaja nyitva volt és a parázson nagy kolmizóvasak +melegedtek.</p> +<p>A falon, kampós szegeken, púderes parókák lógtak. Copfjuk a +földig ért, a macska játszott velük. Egy kalitkában rigó +ugrált.</p> +<p>A mester, fehér kötényében, ingujjasan állt a műhely közepén, az +állványra peckelt, kényes paróka előtt és sebes forgatással hűtötte +a fodorítóvasat. <span class="pagenum"><a name="Page_26" id= +"Page_26">-26-</a></span></p> +<p>– Hanzi, egy-kettő! Vendelin, leütöm az álladat…</p> +<p>A legények futva jöttek-mentek a kolmizókkal a cserépkályha és a +parókásállvány között.</p> +<p>– Ulrich, ne nevess – mordult a mester, – mozogj már azzal a +púderezéssel, megfullad az archivarius úr!</p> +<p>A tükör előtt, hátrakötött fésülködőgallérba süllyedten, +boldogtalanul ült az egyetlen kliens. És mialatt óriási stanicliba +temette az arcát, Ulrich inas meszelőnagyságú púderezővel mókásan +rázta fejére a hajport.</p> +<p>– Siess már, te ördögfattya – hallatszott egy síri hang a +stanicliból. – Ó, a l’hombre-partiem… megnyúzlak, ha elkésem.</p> +<p>Váratlanul kicsi lámpa állt meg melletem a gyalogjárón. +Vénségtől megzöldült háromszegletű kalapban, elnyűtt +köpönyeggallérban egy öreg úr zörgetett be az ablakon.</p> +<p>A mester kikukucskált az ajtórésen, aztán hódoló lendülettel +feltárta.</p> +<p>– Van szerencsém professor rector úr! Tessék befáradni! +Tiszteljen meg magnifice prosenior…</p> +<p>– Sietek, későn van – jelentette ki az öreg, mialatt kerek +mozdulattal leemelte kalapját és másik kezének ugyanolyan kerek +mozdulatával leemelte fejéről copfos parókáját.</p> +<p>– Gondozására bízom, borbély művész úr – <span class= +"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> mondotta +gyöngéden, mintha életepárjáról lenne szó. – Fodorítsa ki francia +csínnal. Holnap érte jövök.</p> +<p>– Sok a munka, nagy a forgalom. Holnapután teátrom van. Julius +Caesart adják elő a német komédiában – hadarta a mester. – Még ki +kell kolmiznom a komédiások allonge parókáit a színjátszáshoz. De +azért, magnificus rector, magamat úri favorjába ajánlom. Minden +parancsolatja szerint légyen.</p> +<p>Az öreg ceremoniásan föltette szinte illetlenül kopasz fejére a +kalapot. Ő is, a mester is mélyen bókoltak egymásnak és a kicsiny +lámpa önérzetesen odébb himbálódzott.</p> +<p>Tovalebegő fényében, egy-egy pillanatra, furcsán pingált +cégtáblák mutatták meg magukat a falakon. Turbános török basa, +három marcona gránátos, egy fekete kutya, egy fehér +menyasszony…</p> +<p>A sarokház falmélyedésében lajtorjás kis kéményseprő szobra +állt. A bezárt boltok felett, vaskarokon, perecek, csizmák lógtak +be az utcába. Felszerszámozott kicsi bádogló, cifrára kovácsolt +óriási kulcs. Túl, az íves kapu felett, egy hegedű meg egy flóta +függött. A falon becsületes, nehézkes vén betűk hirdették:</p> +<p class="center"><i>Aki pedig keresné, ezen házban megtalálja a +Polgári Hegedű és Flóta és Clarinét mívesek Czéhét.</i> +<span class="pagenum"><a name="Page_28" id= +"Page_28">-28-</a></span></p> +<p>Tekintetem bevetődött egy földszintes ablakon. Az alacsony, +mélyen hátranyúló szobában egyetlen faggyúgyertya égett. És a +falon, a Szűz Mária képe előtt, vörös pohárkában az olajosmécs +lángja.</p> +<p>A mécs alatt, hosszú padokon, ünneplő ruhában, illedelmes +emberek ültek. Előttük, a zöld posztóval leterített asztalon, szép +rendben feküdtek hegedűk, flóták és clarinétok.</p> +<p>A mesterek maguk között tanácskoztak. Tisztelettudón, állva +várakozott néhány legény a szegletben, a kemence mellett.</p> +<p>Egy hosszúhajú mester, fekete ruhájában, lassan felemelkedett. +Felvette az asztalról az egyik clarinétot és megpróbálta. Csendesen +fújta, csontos ujjai járatosan mozogtak a billentyűkön. A többi +komolyan, figyelmesen hallgatta. Mikor vége volt, a céhmester +lekoppantotta a gyertya kanócát és ünnepélyesen mondotta:</p> +<p>– Mielőtt pediglen határozat hozatnék, imádkozzunk az országért, +a városért és a céhért…</p> +<p>Egyöntetű mormolás hallatszott odabentről. Aztán megint közelebb +húzódtak egymáshoz az emberek és olyan lelkiismeretesen +tanácskoztak, mintha a becsületükről lenne szó. Végül felállt az +öregmester és megköszörülte a torkát. Hangja kiszűrődött az +utcára.</p> +<p>– Wohlgemuth Ferencz Christian polgári clarinét <span class= +"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> míves +legényt pedig, ezidő szerint még nem szabadítja fel a Czéh. +Meghagyatik néki, hogy szorgalmatos studiummal munkálkodjék és az +eljövendő esztendőben, Kis Asszony hava tizenkettedik napján újfent +bemutatkozzék a hegedű, flóta és clarinét mívesek polgári Czéhe +előtt. Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek áldásával.</p> +<p>Senki sem mondott ellent, mindenki rendén valónak találta. A +legények között megadóan lehajtotta az egyik a fejét.</p> +<p>A hulló hó fátyola bevonta az ablakot és repülő szőttesében vitt +magával tovább. Mögöttem, egyre halkulón, egy hegedű hangja jött a +csenden át… A céh ismét ítélni fog és ítéléséhez nincs hozzászólása +olyannak, aki maga nem tud hegedűt mívelni. A mestereket illeti a +döntés. Mert ha olyan idők járnak, hogy a mestereknek a legények, a +legényeknek külső kontárok parancsolnak, akik még egy quintet se +tudnak hangolni, egy flótabillentyűt se tudnak a helyére +illeszteni, akkor – rosszak a flóták és a hegedűk…</p> +<p>Aztán egészen hirtelen történt. Az utcalámpa alatt, a szegleten, +egy úr megemelte valaki előtt a kalapját.</p> +<p>A másik is köszönt:</p> +<p>– Tartozó tisztellettel, Illustrissime.</p> +<p>– Kriminális idő… Hová méltóztatik igyekezni? <span class= +"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span></p> +<p>– Megtekintem milyen passzazsirok érkeztek a diligenceal.</p> +<p>– Éppen magam is az Electorokba vagyok készülettel. Talán +journálokat is hozott a gyorskocsi Bécsből.</p> +<p>Emeletes sárga ház előtt álltak meg. A kapu felett, a falon, +különös festett figurák látszottak. Mint a kártyakirályok koronás +hermelinfövegben, nagyparókás, páncélos figurák sorakoztak a +furfangosan rajzolt öreg írás körül:</p> +<div class="figcenter" style="width: 672px;"><img src= +"images/i001.png" alt="" title="" /></div> +<p>Vendégfogadó a Hét Választófejedelmekhez… Sajátságos parádés +vígsággal csilingeltek le rám ezek a szavak, mint valami régi +muzsika.</p> +<p>A kapu nyitva volt. Mély boltozása alatt, kétoldalt, falra +akasztott kézilámpák lógtak. A kapualjából nagy udvar nyílott. Az +udvaron egy fáklyás ember állt. A fáklya füstös fényében kétszínnel +festett utazókocsik, félig kifogott lovak körvonalai látszottak. Az +állatok teste gőzölt a hidegben.</p> +<p>A kapu mellett néhány lépcsőfok vezetett fel egy fehérfüggönyös +kis üvegajtóhoz. A belső világítás barátságosan szűrődött át az +üvegre feszített függönyön. A sárgaréz kilincs ragyogott. +<span class="pagenum"><a name="Page_31" id= +"Page_31">-31-</a></span></p> +<p>Az idegen urak a küszöbön álltak. Fenn a szemöldökfán +csilingelni kezdett az ajtócsengő. Aztán, nem tudom, hogyan +történt, már én is benn voltam a vendégfogadó éttermében.</p> +<p>Egy pillanatra megakadt a lépésem. A fehér abrosszal terített +asztalok mellett mindenütt valószínűtlen alakok ültek. Kedvesek és +furcsák, olyanok, mintha finom ollóval régi divatlapokból vágták +volna ki őket. Hirtelen a saját öltözetemre kellett gondolnom. Ha +észrevennék? És önkéntelenül összefogtam a bundámat.</p> +<p>A szegletben szabad volt egy kis asztal. Félszegen indultam +arrafelé. Közben olyasmit éreztem, hogy a földre kell néznem, el +kell rejtőznöm a tulajdon tekintetem mögött, mert különben valami +megfoghatatlan történik.</p> +<p>Mialatt így lefelé néztem, megakadt a szemem a súrolt +deszkapadlón. Friss, havas lábnyomok olvadtak a székek körül. Az +asztalok alatt finom keresztszalagos topánkák, csattos cipők, +elnyujtott csizmás lábak látszottak. A szálában udvarias beszéd +zsongott. Elvétve porcelláncsörrenés, pohárcsengés hallatszott. +Senki se törődött velem. Egyszerre kíváncsi mosolyt éreztem az +arcomon. Lassan felemeltem a fejemet.</p> +<p>Megnyugtató szelid világosság szőtte át a termet. Csak a +terített asztalokon égtek gyertyák. A mennyezet aranyozott +fa-luszterén lángtalanul <span class="pagenum"><a name="Page_32" +id="Page_32">-32-</a></span> futottak körben a viaszszálak. Most +már figyelmesen kezdtem nézegetni a dolgokat. Az emeletes +pohárszéken öreg cinkkupák és festett alabástrom gyümölcsök között, +csillanómedrű Altwien-vázák álltak. Szemközt a fehér falon, zöld +zsinóron, aranyos keretben Mária Terézia koronás képe függött. A +királynő még egészen fiatal volt a képen és brokátkrinolinja +mellett Pozsony vára látszott és a Duna kékre festett vize.</p> +<p>Halk ajtócsapódás rezzentett fel. Nagy tálakkal fehérsapkás kis +kukták szaladtak be a konyha felől. Hosszúnyakú palackokat is +hoztak és sürögve szolgálták fel az ételeket.</p> +<p>Az egyik asztalnál ifjú gavallérok ültek. Színes frakkjuk mélyen +kinyílt a fodros ing felett. Habos batiszt-nyakkendőjük az állukon +futott át és a fülükig ért. Ezek fánkot ettek és aranyosra barnult +üvegekből tokaji bort töltögettek maguknak.</p> +<p>Mellettük magyarviseletű vidéki urak könyököltek össze egy +asztal felett és titkolódzó arccal hangosan beszéltek. Túl egy +püspök vacsorázott két testes kanonokja között. Most érkezett +Bécsből. Széke mögött feszesen állt a huszárja, ezüstzsinóros rövid +bekecsében.</p> +<p>Óriási kalapon akadt meg a szemem. Az ablak alatt rövidderekú +görögös ruhában szép fiatal <span class="pagenum"><a name="Page_33" +id="Page_33">-33-</a></span> asszony ült két gyermekével. Az asztal +végén a pap-nevelő és a gouvernante húzódott meg. Az úrnő széke +mellett táskák és ridikülök tornyosultak a földön. Netz-keztyűs +keze negédesen törte a kenyeret. Az ételeket olyan mozdulattal +szedte a tányérjára, mintha virágok lennének. Aztán piszkált +közöttük és mindent otthagyott.</p> +<p>Egyszerre azt az urat is megláttam és a másikat is, akiknek a +nyomában ide jöttem. Az öregebbik jókedvűen nézelődött aranykeretes +lorgnonján át. Valahányszor mozdult, tubákszínű frakkján +megcsillantak a nagy gyöngyházgombok… Ebben a pillanatban egy fehér +fejkötős szolgálóleány közeledett felém. Virágos ingválla, +harangozó, csíkos szoknyácskája friss és tiszta volt. Hirtelen +megint a deszkapadlót kezdtem nézni. Mire felpillantottam, a leány +már a szomszéd asztalnál állt. Ott fizetni akartak.</p> +<p>– Nagyon szerény étkezés volt – mondotta egy hang, mintha +alkudni akarna. – Seberli leves, tejfeles fogas, írósvajban pirult +krumplicskákkal, meg sült libamáj rizskásával, meg spékelt +vesepecsenye garnirozva, pulykamell kastaniákkal, marmeládos fánk, +gyümölcs és sajt. Egy flaska badacsonyi bor, két flaska egri +bikavér…</p> +<p>– Egy bécsi forint és tizenhét krajcár – felelte a leány.</p> +<p>– Micsoda summa, ilyen kis vacsoráért, micsoda <span class= +"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> drágaság – +sóhajtotta fájdalmasan a vendég, mialatt fizetett. Aztán +borravalónak adakozó fölénnyel két krajcárt tett le az +abroszra.</p> +<p>A leány csinos kis bókot vágott ki és hálásan mosolygott.</p> +<p>– És a kenyér! Majd elfelejtettem, – mondotta az úr. – Három +karaj…</p> +<p>– Az hozzá tartozik – felelte a leány. – A kenyér semmibe se +kerül…</p> +<p>Ekkor kezdődhetett el valami, ami egészen érthetetlen volt. +Furcsa nyugtalanság lepett meg. Egy tekintetet éreztem magamon, +melyről nem sejtettem, hogy honnan jön. Mi ez? Mit keresek itt? +Olyan békésen elringató volt kinn a kis utcákban a hóhullás. Miért +is jöttem ide?</p> +<p>Váratlanul egy visszatolt szék ütött zajt. Lépéseket hallottam. +Nem néztem oda és mégis biztosan tudtam, hogy azok a lépések felém +közelednek. Tudtam, hogy valaki most mindjárt szólni fog hozzám és +nekem felelnem kell. Ólom ömlött a tagjaimba és a két kezem roppant +nehéz lett. Mellettem egészen közel, nagy gyöngyházgombok +csillantak meg egy tubákszínű frakkon.</p> +<p>– De facto, meg se ismertem, kedves Barbara húgom…</p> +<p>Hideg borzongás futott végig az arcomon. Barbara… És ezt nekem +mondja. A dédanyám nevén szólít, aki több mint száz éve meghalt +már. <span class="pagenum"><a name="Page_35" id= +"Page_35">-35-</a></span></p> +<p>– Igen… én sem… – Halkan, elfogódva beszéltem és éreztem, hogy +ebben a pillanatban arcomban egy régi arc van. Szétválasztja a +vonásaimat és kihajlik sok más régi arc közül. Azok is mind hozzám +tartoznak. És a sok régi arc együtt az én arcom, melyben benne +vannak valamennyien, akik előttem éltek, akiket soha se láttam. Hol +egyik, hol másik suhan elő és mosolyog az ajkammal vagy +belelobbantja a szemembe a tekintetét és akik rám néznek, azt +hiszik, hogy én vagyok. Pedig ők is velem vannak, mindig velem, +akiket senki se ismer fel bennem többé.</p> +<p>Most… ebben a pillanatban, aranynyeles lorgnonján át egy öreg úr +felismert közülük egyet, egy régen porladót és örvendőn +rámosolygott a halvány gyertyafényben.</p> +<p>– Persze, most érkeztek Bécsből – mondotta egész természetesen. +– És kedves atyjaura? Talán a kocsival történt valami kalamitás a +nagy hóban? Ezért kényszerül itt mulatni magányosan. Fatális… +fatális, mindjárt gondoltam, de ha konveniálna kedves húgomnak, +tiszteljen meg minket. Nota bene, tíz lépésnyire se kell fáradnia. +Vagy kocsit hozassak? Feleségemnek nagy örömére szolgálna. +Hangászok muzsikálnak ma este nálunk. A rendes quartett. Kérem… +Nem, itt nem várakozhat. Azok a stutzerek, nyughatatlan modorú ifjú +arszlánok. Kivált az ott, a pomagranát <span class= +"pagenum"><a name="Page_36" id="Page_36">-36-</a></span> színű +frakkban. Impossibilis! A sok idegen passzazsir között, egyedül egy +dáma, egy vendégfogadóban…</p> +<p>Mialatt beszélt, lehullott rólam az ólmos zsibbadás. Egyszerre +megint mozdítani tudtam a fejemet. Szabadkozni próbáltam. Útról +jövök, bundában, esti ruhám sincs. Inkább máskor… De az öreg úr nem +engedett. Magához intette a csinos kis szolgálót.</p> +<p>– Ha a nemzetes úr visszajön, hiszen ismered, mondd meg neki, +hogy átinvitáltam a leányát magunkhoz.</p> +<p>Az ajtócsengő csilingelt és az öreg úr mélyen meghajolt, mikor +maga előtt kiengedett. Aztán már az utcán voltunk a hóban. Aztán +egy zsindelytetős, zömök ház kapuja előtt. Kísérőm jeladásnak +megrángatta a húzóscsengőt és nagy kulccsal felnyitotta a zárt.</p> +<p>A kapu aljában egy mángorló állt, az emeletről könnyedén, +elbájolón Mozart zenéje hangzott. A sötét kis udvar irányából, +gyertyával kezében, kikolmizott tornyos fejkötő alatt egy picinyke +nőszemély közeledett.</p> +<p>– Ne bókoljon annyit, leányasszony – mondotta az úr, – inkább +világítson.</p> +<p>A kicsinyke nőszemély nyújtózkodni kezdett. Fejkötője magasába +emelte a gyertyatartót és <span class="pagenum"><a name="Page_37" +id="Page_37">-37-</a></span> ettől kezdve lélekzeni se igen mert, +hogy a lángot meg ne ingassa.</p> +<p>A világosság beesett két fehérre meszelt fal közé és felfelé +szaladt előttem a meredek falépcsőn.</p> +<p>– Még három grádics van – hangzott mögöttem. Egyszerre +abbamaradt odafenn a zene. Alakok tűntek elő a lépcső pihenőjén. +Már tisztán láttam őket. Egy krinolinos kövér dáma. Rövidderekú +almazöld perkálruhában egy fiatal leány. Mellette ezüst kandelábert +tartott emelve valaki.</p> +<p>Magasnövésű nyulánk ember volt. Háromgalléros kék kabátja +nyílásában, a könnyű ingfodor felett, szertelenül széles, fekete +atlaszkendő csavarodott a nyakára. Hófehér posztónadrágot és +sárgahajtókás Souvarov-csizmát viselt. Egy pillanatra úgy rémlett, +mintha egy régi képet néznék. Talán láttam is már ezt a képet +valahol, vagy álmodtam egyszer? Hirtelen elmosódott fejemben a +gondolat. Milyen keskeny és halvány az arca és zöld szeme milyen +sajátságosan árnyékos.</p> +<p>Valaminő zavar támadt. Az árnyékos szemekben kezdődött és onnan +terjedt át a többi arcra. Egy ifjú ember, akit eddig nem vettem +észre, túlzottan mélyen meghajolt. Bokáig érő nanking pantalló és +kékcsíkos harisnya volt rajta. Hosszúra növesztett szőke haja előre +lendült a mozdulatától. <span class="pagenum"><a name="Page_38" id= +"Page_38">-38-</a></span></p> +<p>Hangokat hallottam magam körül. Eszembe jutott, hogy már az +előbb is hallatszottak. Barátságosan csengtek és mégis +nyugtalanítottak. A krinolinos asszonyság megint mondta, vegyem le +a bundámat. Mind bíztattak. A fiatal leány meggyőzően ismételgette, +hogy odabenn meleg van. Ég a tűz a kályhában… Egy pillanatig szinte +kínzóan éreztem az ő és a magam ruházata közötti különbséget: több +mint száz esztendő volt a ruháink között. Pedig most még takart a +bunda.</p> +<p>– Nem, köszönöm. Kissé átfáztam. Fenntartanám, ha +megengednék…</p> +<p>– Talán a vizitszobában örvendezzünk tovább egymás látásán, – +mondotta ekkor udvariasan a háziúr és feltárta a magas üveges +ajtót.</p> +<p>Bolthajtásos szobába léptem. Itt-ott gyertyalángok világítottak +a comodeszekrényeken, az asztalon és minden megismétlődött a +tükörben. A zöldcsíkos papírkárpiton, a divány fölött, ovális +keretekben, fekete silhouette-portrék körvonalozódtak. A +cseresznyefa-bútorokon, a gyönggyel hímzett virágképeken játszott a +fény. Derűs, gyermekes vígság, tiszta élet áradt a fehér +mullfüggönyös szobában. A kótatartók mögül borzas muzsikusfejek +néztek rám kíváncsian. Egy nagy karosszékből sajátságos öreg katona +emelkedett fel. Varkocsba font fehér paróka volt a fején. +<span class="pagenum"><a name="Page_39" id= +"Page_39">-39-</a></span> Copfján, mint két varjúszárny ült a +fekete selyemszalag csokra. Az aggastyán magas botjára görnyedt és +hosszú ideig figyelmesen nézett rám. Senki se merte zavarni. +Mindenki hallgatott.</p> +<p>– Jó barátom, tábori batjársam volt kedves húgomnak az öregatyja +ura – mondotta végre, vontatott hangon.</p> +<p>Nyugtalanság kuszálta meg a gondolataimat. Hiszen ő a dédanyám +nagyatyjáról beszél… És megint ugyanazt a hűvös borzongást éreztem +az arcomon, mint az előbb, a Hét Választófejedelmek fehér +szálájában.</p> +<p>Az öreg óbester visszaereszkedett a karosszékbe és ahogy a +botjára támasztotta az állát, nem lehetett megkülönböztetni, hol +végződik a bot elefántcsont-fogantyúja, hol kezdődik +elefántcsontszerű arca. Különösen, lárvaszerűen mosolygott valahova +messzire, ahová csak ő látott el.</p> +<p>– A prusszus király ellen verekedtünk akkor… és milyen veszettül +fiatalok voltunk. Megálljon csak kedves húgom! Anno… anno +ezerhétszázötvenhétben…</p> +<p>A hegedűkön megint felébredt az alvó melódia és szállt és +zengett. A cello mély vágyban kísérte, a spinett billentyűi alól +tünő szárnycsapással, mint ezüst pillangók, repkedtek ki a +hangok.</p> +<p>És mialatt az öreg katona valószínűtlen, távol fiatalságáról +beszélt, finom viaszszagot kezdtem <span class="pagenum"><a name= +"Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> érezni. Olyanfélét, mint +amilyen akkor támad, mikor valaki mellett az utolsó viaszgyertyák +égnek. Jobbról, balról égnek és a viasz mondanivalójába valamilyen +virág szaga is belevegyül. Itt is érzett, lilaszínű virágillat, – +lavendula érzett a szobában.</p> +<p>Előttem az ovális asztalon, az alacsony ezüsttartóban csendesen +fogytak a viaszgyertyák. Egy fehér kis kéz minduntalan +lekoppantotta a megnyúló kanócot.</p> +<p>– Számtalan pennás munkák tésznek bizonyságot sok jeles +huszárcselekedetinkről – mondotta a aggastyán halkan, a zene +hangjain át. – Sunt quorum non est memoria… az idegen népek mindig +újra megfeledkeznek a magyar vitézi cselekedetekről, mert mi +idehaza se tartjuk emlékezetünkben a magunk becsületét. – Egy +darabig komoran nézett a gyertyafénybe. – Pedig a megboldogult +prusszus király lovasgenerálisa, Ziethen úr is tőlünk tanulta el a +huszárháborút. – Kissé felegyenesedett a karosszékben: – És odatúl +Dettingennél, mikor együtt verekedtünk az anglusokkal és úgy +meggyőztük a franciákat, hogy a Rénus vizén is átkeltünk utánuk, +tisztességet adott az armadánknak az anglusok generálisa. Mondják, +a minapában Bonaparte császár is levette a kalapját a magyar +huszárroham szemléletében. Ezt is elfelejtik majd… De azért, ha +<span class="pagenum"><a name="Page_41" id= +"Page_41">-41-</a></span> egyszer Isten igazában megint elindulunk, +leveszik még az anglusok, a prusszusok is, a franciák meg a többi +közönséges népek is a kalapjukat…</p> +<p>Az idők összezavarodtak a fejemben és várni kezdtem, hogy +elmúljék ez. De semmi sem változott. Az elefántcsontra támaszkodott +parókás fő még mindig felém fordult. Felgombolt zöld dolmánya +nyílásában, szaggatott lélekzésétől gyorsan emelkedett és horpadt a +kibuggyanó fodros patyolat, a sűrű ezüst pitykék fölött.</p> +<p>– Zenebonás idők voltak akkor, most meg nagy csendesség vagyon… +– mondotta alig mozduló szájjal, mintha önmagának beszélne +titkokat. – Nagy csendesség… Elnyugodott a háborúskodás, +kóborlóknak és haramiáknak nincsen vigadásuk. Az emberek +békességben élnek és azt hiszik, jeles dolgot mívelnek, ha a diétán +vagy a magisztrátusban a hatalomért veszekednek. – Kivette dolmánya +zsebéből tubákszelencéjét és megvetően rákoppintott. – A kályha +mellett tubákolnak, fundust vesznek, literátus dolgokról +gondolkoznak és nem tudják, amit mi tudunk és nem értik, ha +mondjuk. Mi is így voltunk az öregekkel. Azelőtt is így volt és +ezért kezdődik a világon mindig minden újra. Mint a hinta fel-le, +egyhelyben. Majd eljönnek megint a zenebonás idők, azután megint +lészen jó csendesség… <span class="pagenum"><a name="Page_42" id= +"Page_42">-42-</a></span></p> +<p>Senki se figyelt rá, mindenki a zenét hallgatta. A diván +szegletében, egyenesen ült indiai shawljában a krinolinos dáma és +kötőtűi ütemes kis neszeléssel mozogtak. A háziúr a spinett mellett +állt. Nagy gyöngyházgombjain játszott a fény, valahányszor a kóta +lapjait forgatta. A muzsikusok a G-moll Quartett andalító +Rondójához értek.</p> +<p>Ekkor koppantotta le ismét a kis fehér kéz a gyertya kanócát. +Túlságosan lekoppantotta. Egy pillanatra szinte minden +elhomályosult. Önkénytelenül odanéztem. Almazöld perkálruhájában, a +tükrös consolera hajolt a leány és hosszú tekintettel mosolygott el +a vergődő láng fölött. A szőke ifjú ember, aki egész idő alatt +mozdulatlanul ült egy magasan párnázott széken, összerezzent. Kissé +nyitott szájjal, elragadtatottan ő is mosolyogni kezdett. A két +fiatal mosoly átjárta a szobát, ragyogott és világított a +homályban. És a végtelennek ez az időtlen beszédje, mely a szó és a +csók között száll örök tavaszban, két élet minden titkát +elárulta.</p> +<p>Így találkoztak ők, míg a gyertyaláng újra erőre nem kapott. A +zene pedig szállt és kitárt szárnyaival eltakarta őket a többiek +elől.</p> +<p>Mozart meséje zengett a csendben. Az ablakok és ajtók felől nem +jött be semmi zaj. Odalenn hallgatott az utca. A lépcsőt nem verték +fel <span class="pagenum"><a name="Page_43" id= +"Page_43">-43-</a></span> váratlan lépések, a gyertyák lángja nem +ingott a jövés-menéstől és híreket sem mondott senki. A világ +messze volt és az ember közel volt önmagához.</p> +<p>Egyszerre, magam sem tudtam miért, olyan mozdulatot tettem a +kezemmel, mint amilyennel az ember az éjjeli lepkét elhajtja a +szeme elől. Aztán kisvártatva megint ugyanannak a mozdulatnak a +kényszerét éreztem a kezemben. Lassan az ajtó felé fordítottam a +tekintetemet. Háromgalléros kék kabátjában az árnyékosszemű idegen +állt ott. Kezét a csípőjére támasztotta. Hullámos haja egy elmult +mozdulattól visszalendült a homlokából. Szép fejét hátraszegve +tartotta és egyenesen rámnézett. Nem tévedtem, rámnézett, kérdőn, +megfoghatatlanul.</p> +<p>Ebben a pillanatban odalenn valamerre kocsicsengők kezdtek +csilingelni. A lépcsőfelőli ajtó kinyílt és tornyos fejkötője alatt +megjelent a kicsiny leányasszony.</p> +<p>– Kocsi jön – jelentette lelkendezve, – már a Régiposta-utcában +lehet. Mindjárt ideér.</p> +<p>Senki sem kételkedett, hogy a kocsi csakis értem jöhet. A zene +félbenmaradt, mindenki felállt és sajnálkozott. A quartett búcsúzva +hajlongott, a krinolinos dáma kedvesen sóhajtott, a háziúr lekísért +a lépcső aljáig. Mikor visszanéztem, <span class="pagenum"><a name= +"Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> odafenn, a homályban már +csak az almazöld ruha szegélye és a kékcsíkos harisnya +látszott.</p> +<p>– Megengedi, hogy besegítsem a kocsijába? – hallottam egészen a +közelből. Az árnyékosszemű idegen nesztelen lépéssel jött +mellettem.</p> +<p>Már kinn álltunk a hóban. A kapu bezárult mögöttünk és megint +olyasmit éreztem, hogy egyszer, valamikor álmodtam ezt. Mielőtt +azonban minden az eszembe juthatott volna, a gondolatom megint +elmosódott. Kocsicsengők közeledtek és nevettek, mint az +ezüstcsengők a régi operák zenekarában. Aztán elhaladtak előttem, +távolodtak, elmultak, de a kocsi nem látszott, kerékcsapás nem +maradt a hóban.</p> +<p>– Megbocsásson – mondotta ekkor sajátságos szomorúsággal az +idegen. – Régen vártam erre. Még egyszer beszélnem kell, még +egyszer hallanom kell a hangját. Még ha azt mondaná is, hogy – nem. +Ugyanúgy mondaná, mint akkor… Ajándék lesz, szép lesz a nem is, +mert Barbara adja. Nekem adja és senkivel se kell megosztanom. Az +az enyém marad, egészen az enyém, mindenkorra, amíg élek… És közben +kinyujtotta a kezét, mintha át akart volna venni valamit.</p> +<p>A hó egyre nagyobb pelyhekben hullott és a hangja tompán jutott +el hozzám, mintha messziről beszélne, egyre messzebbről. Hideg, +fehér fátyol sűrűsödött közöttünk. Már csak a körvonalait +<span class="pagenum"><a name="Page_45" id= +"Page_45">-45-</a></span> láttam és csodálatos szemét. Jóformán +egészen eltünt. Csakis kinyujtott keze látszott még a szép +mozdulatban. Halványan, egyre halványabban.</p> +<p>Ott, ahol az előbb állt, egy kis világosság támadt. Mikor jobban +odanéztem, úgy rémlett, magányos lámpa fénye himbálódzik elmosódó +házak tövén. Görnyedten, lassan botorkált alabárdjával egy éjjeli +őr: – Tűzre, vízre vigyázzatok… Már ez is csak alig hogy +hallatszott, csendesen zizegett, mint a hópelyhek.</p> +<p>Az út hosszú volt és sötét. A lámpafényen egyre ritkulón +szálltak át a fehér pihék. Egyszerre a sekrestyés jutott az +eszembe. Köszvényes ujjai között világított a kis gyertyavég, +kezének az árnyéka óriásira növekedett a falon.</p> +<p>A havazás megszünt és mintha felülről jönne, nyugtalan zaj +hatolt le hozzám. A cipőm orra lépcsőbe ütődött. A falnak +támasztottam a kezemet. Még egy lépcső következett és még egy. És +minden lépcsőfokkal nőtt a zaj, zsibongott, dübörgött, zihált. +Nyöszörgés, vágy és jajgatás, lihegés, bosszú és gyűlölet forrt +benne és ömlött felém.</p> +<p>Küszöbhöz értem. Már csak egy sötét kapuív választott el a zaj +katlanától. Egyszerre másfajta levegő csapott az arcomba. A város +rámlehelt. Minden ablakával, minden ajtajával lehelt. <span class= +"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> +Rohanásának a szele megcsapott. Összerázkódtam. Hirtelen, hosszú +tűkkel éles világosság szúrt bele a szemembe. Egy villanylámpa +fénye. Sok villanylámpa, izzó gömbök, száguldó fényszórók, égő +ablakok… Sivító autók tülköltek, csörtettek a villanyosok, +vágtattak a kocsik a csirizes fekete hóban. Rikkancsok nyargaltak a +ködön át, emberek tolongtak, rohant, kavargott az utca és a város +egész szenvedésével hurcolta, gázolta, tiporta önmagát.</p> +<p>Egy pillanatig szédülve támaszkodtam a Rókus-kápolna öreg +falához. Mire való mindez, mikor másként is lehetne?… A zaj a +fejemre szakadt, a jelen tudata a mellemre könyökölt. A csend +messze volt. Hasztalan a visszavágyás… Az a csend az övék, nem a +mienk. Nekünk mennünk kell, előre, át ezen, át kell esnünk +mindenen, hogy kijussunk a csendbe, amely majd a mienk lesz. +<span class="pagenum"><a name="Page_47" id= +"Page_47">-47-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>AZ UTOLSÓ DEREGLYE</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_48" id= +"Page_48">-48-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49"><br /> +-49-</a></span></p> +<p><span class="dropcap">A</span> szél üvöltve nyargalt a vad hideg +vizen és az ég vele nyargalt bomlottan, feketén.</p> +<p>Odafentről is lehallatszott az iszonyat. A szörnyű sivításban +vak bődüléssel ütődtek össze a kátrányos nehéz fellegek. +Viszhangzott, tombolt a levegő és a hullámok már őrjöngve tépték +egymást a sülyedő hajó körül. Felugráltak a fedélzetre. Fehéren, +magasan forogtak. Visszabuktak és mindig újra magukkal rántottak +egy darab életet.</p> +<p>Segítség…</p> +<p>A hajó remegett, mintha haláltusájában a hideg törte volna. +Körülte hullák táncoltak a tajtékban. Szirénje fuldokolva sikoltott +utolsót. A parancsnoki hídon már csak egyetlen ember állt. Nem volt +kinek parancsoljon, csak állt és várta a halált.</p> +<p>Ekkor történt. Egy hullám nőtt a többiek fölé és ahogy jött, +fehér karmaival a sötét eget kaparta. Nyomában a rettentő szántás +között nyitott tölcsér rohant. Puszta szelétől oldalt dűlt a hajó. +Egyszerre ijesztően fenn volt a magasban. Beleütődött az alacsony +égbe és az árboca reccsenve letört. Mint szakadt inak csapkodtak +<span class="pagenum"><a name="Page_50" id= +"Page_50">-50-</a></span> körülötte a kötelek. Aztán orral zuhant a +mélybe és úgy maradt, félig alámerülten, egy emberölő rémes +pillanatig.</p> +<p>A szétcsattant víz visszahullott és ami a hajóból még a +felszínen volt, kísértetiesen rángatódzott az ég alatt, mintha +elmerült testével sötét hatalmak birkóznának odalenn, hogy magukhoz +rántsák az egészet.</p> +<p>Segítség…</p> +<p>Már semmi sem segített. A tenger szörnyű erővel beszívta a +sülyedő hajót.</p> +<p>Ahol az előbb még vergődött fekete teste, hirtelen üresség +maradt az ég és a víz között. A vízben feltátongott egy nagy, sötét +torok és ragadozón falta be a hajó után a vonagló roncsokat, +bomlottan ágaskodó emberfejeket, ordítva menekülő csónakokat. +Mindent, amit elért.</p> +<p>És ami túl a halálgyűrűn még élt, egy percre megdermedt a +szörnyű sülyedés körül.</p> +<p>Vége… Középütt, ahol a kémények szája eltünt, öklendve buggyant +fel a levegő, mintha utolsót lélekzett volna a hajó. Aztán bőgve +egymásba rohantak a hullámok és a vizek végtelen szántása egyforma, +nyugtalan iszonyat lett a szemhatártól a szemhatárig.</p> +<p>Minden elmerült… Csak messze kinn, ugráló roncsok, hányódó +emberi testek között táncolt halálos tébolyban egy utolsó dereglye. +<span class="pagenum"><a name="Page_51" id= +"Page_51">-51-</a></span></p> +<p>Lucskos emberi alakok álltak rajta. Vonítva lóbálták a karjukat +a fejük felett és inogtak, mintha a dereglye mozgása szerint ők is +valami borzasztó táncot járnának.</p> +<p>És a habzásból minden arrafelé fordult. Elkékült, csapzott hajú +fejek forogtak, mint a srófok, karmokká lett kezek kapkodtak.</p> +<p>Utolsó reménység… Utolsó dereglye…</p> +<p>Kicsiny, fekete test vetődött a víz fölé. Odalentről jött +vissza. A forrongó tenger okádta ki. Még élt. Szájából, orrából +folyt a víz. Hörögve könyörgött:</p> +<p>– Kötelet… dobjatok kötelet…</p> +<p>De csak a hullám segítette. Odacsapta fejét a szálfákhoz. +Félönkívületében, őrjöngve megkapaszkodott.</p> +<p>Horpadtmellű, sárgafejű ember ugrott elé. Ugatott, mint egy +gonosz állat és fejszét lóbált a szélben.</p> +<p>– Nincs hely… ereszd el…</p> +<p>A fejsze visítva lecsapott.</p> +<p>Már csak két levált véres kéz markolta a dereglye szélét, a test +visszabukott és mint egy kő alámerült.</p> +<p>Mások jöttek, vergődő rimánkodók. Elkékült kezük megfogódzott: +Csak engem… De a fejszés senkin se könyörült. Suhintott és a vizes +deszkákon szétázott a friss vér. <span class="pagenum"><a name= +"Page_52" id="Page_52">-52-</a></span></p> +<p>A hullámok pedig átugráltak a dereglye felett, alája bujtak, +felpúpolták a hátukat, lebillentették magukról, dobálták egymásnak +és csattogó körben vihogtak körülte.</p> +<p>A sárgaarcú fejszés még mindig állt és mindenkire lecsapott, aki +az elsülyedt hajóból a dereglyéhez menekült. Halálordítás vegyült a +viharba. Testek loccsantak vissza. Mire ismét felvetődtek, mereven +libegtek a hullámokon, mint az üres palackok… Ő nem irgalmazott. Az +emberek látták ezt és nem tettek semmit ellene. Hátha?… mégis? Míg +veszni hagy mindent, talán őket menti meg?</p> +<p>Aztán egyszerre nem volt ott több. Egy másik kapta ki kezéből a +fejszét. – Sokan vagyunk! – ordította és leütött néhányat, hogy +kevesebben legyenek.</p> +<p>A hajótöröttek nem mertek mozdulni. Az ő kezében volt a fejsze! +Babonás rémületben meredtek rá és várták, hogy történjék +valami.</p> +<p>A dúlt, fekete szemhatáron árnyék bukkant fel ekkor és sebesen +haladt. A dereglyéről egy hullám leütötte a második fejszést is és +sodorta, mint a rongyot. De az emberek nem néztek utána. Csak a +láthatárt kémlelték:</p> +<p>– Hajó!… Hajó!…</p> +<p>Valamennyien egy oldalra tolongtak. Sírtak, könyörögtek, mindent +ígértek: – Száz szál viaszgyertyát… <span class="pagenum"><a name= +"Page_53" id="Page_53">-53-</a></span> A földemet… A házamat… +Templomot építek… Alázatos leszek… És a reménység ellágyultságának +a deliriumában térdre estek és kitárták a hajó felé a karjukat… +Jöjjön… Csak erre, mifelénk…</p> +<p>De az árnyék sebesen himbálódva halványult a hullámhegyek +felett, ott messze kinn.</p> +<p>Egyetlen hanggal ordított fel a dereglye:</p> +<p>– Segítség!</p> +<p>Egy ember letépte magáról az ingét és övig mezítelenül +csapkodott vele a dermesztő hidegben. A szél elkapta tőle az inget. +Az árnyékhajó pedig eltünt és nem segített.</p> +<p>Fejvesztett jajveszékelés szakadt bele a förgetegbe és a +jajgatók nem vették észre, hogy a dereglye sülyed azon az oldalon, +ahol összefutottak.</p> +<p>– Felborulunk! Ide mellém! – A bátor tengerészhang, amely +parancsolni tudott a rémületben túlkiáltotta a vihart.</p> +<p>Állati hálával néztek fel rá a kitágult szemek és mindenki +engedelmeskedett…</p> +<p>Aztán hosszú idő telt el. Az emberi fenevadak rabszolgák lettek. +Mindentígérők, alázatosak… A fekete ég mögött valahol, nem tudni +hol, lefelé sülyedt a nap, amely nem látszott, és mint boszorkányos +kuszált hálót húzta magával a hullámokat is a vízről.</p> +<p>A vihar elfáradt. Korbácsai beleestek a tengerbe. <span class= +"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> A hullámok +lefeküdtek. Az alkonyatban behorpadtak az óriási hantok a nagy +temető felett…</p> +<p>A dereglyén üres aggyal, kimerülten görnyedtek össze az emberi +testek. Azután félönkívületben egymásra hullva elnyúltak a vizes +deszkákon. Aludni akartak, hiszen volt közöttük egy, aki majd +virraszt helyettük…</p> +<p>Virrasztott is, egész éjtszakán vigyázott rájuk és mikor +szürkült a reggel, kémlelte a szemhatárt.</p> +<p>Ólmosan, nehezen virradt. Az emberek nyögve eszméltek a lucskos +dereglyén. Ébredésükben keserű rémület volt.</p> +<p>Semmi sem történt tegnap óta. Kétségbeejtően minden úgy maradt. +Ezt nem lehetett sokáig elviselni.</p> +<p>Az ég egész nap sűrű és borús volt, de alatta a levegő lassan +átlangyosodott. Az emberek már nem fáztak. Megszáradt rajtuk az +ázott ruha, pihentek is az éjjel. Eszükbe jutott, hogy éhesek. És +az, aki átvirrasztotta felettük az éjtszakát, hiába hívta őket +Magányosan ácsolt árbocot, magányosan emelte: – Adjátok ide +vitorlának az ingeteket!…</p> +<p>Tegnap még odaadták volna neki az ingüket is. Most már nem +adták. Már nem féltek. Lehúzták a fejüket. A parancsszó elgurult +felettük és beleesett a tengerbe. <span class="pagenum"><a name= +"Page_55" id="Page_55">-55-</a></span></p> +<p>Aztán másnap is minden így maradt. A nap még mindig nem +látszott. Az alacsony, vak ég mint nehéz, szürke fedő, rátapadt +körüskörül a szemhatárra és nem engedett be maga alá friss +fuvallatot. Az összenyomott levegő sűrű lett és alatta az ájult +tenger órákon át lassan, egyhelyben himbálta a dereglyét.</p> +<p>A tétlen emberi testek, mint egy fülledt opálszínű katlanban, +furcsán, inogva ültek a deszkákon. Dél felé párákkal telt meg a +katlan. Halszagú gőzök hömpölyödtek benne, ágaskodtak, erőlködtek, +hogy feljebb tolják a nehéz eget. De a fedőt nem bírták +felemelni.</p> +<p>Újra este lett és újra reggel s a szemhatáron még mindig nem +látszott mentő hajó. Az áthevített szürke bura alatt pedig nőtt a +szomjúság és az éhség és kísérteties krétával átrajzolta az +arcokat. Az emberek nem fordították a fejüket, nem tördelték a +kezüket. A mozdulatlan ég és tenger között mozdulatlanná lett a +dereglye, mintha langyos viaszba dermedt volna. A poshadt borzasztó +csendben csak a sómarta, cserepes ajkak elvétett ordítása +hallatszott a végtelen vizek felett: – Vizet!… Vizet!</p> +<p>A hajótöröttek nem nézték többé a láthatárt. Üres, rettentő +szemmel egymást figyelték. Kinek van közülök elesége? Ki mer enni, +amíg a többi éhezik? <span class="pagenum"><a name="Page_56" id= +"Page_56">-56-</a></span></p> +<p>Valaki a zsebébe dugta a kezét. Akkor történt-e, vagy csak +sokkal később? Az egyik aszott csontváz felugrott és mint a hiéna +rávetette magát arra, akinek talán volt valamije.</p> +<p>Dühös dulakodás támadt egy pillanatra. Majd megint fülledt csend +következett és a magányos dereglyén két táborba szakadtak az +emberek. Fölemelt ököllel álltak… álltak. A forróság beszivárgott a +kiszikkadt agyvelőkbe. Az izzó koponyák burkát mérges gőzök +feszítették belülről. A szenvedés és gyűlölet őrülete elborította a +látásukat. És az árva dereglye hajótöröttjei egymásnak +rohantak.</p> +<p>Valaki rekedt parancsokat üvöltött, de semmi se használt +többé.</p> +<p>Az emberek tébolyodottan tépték egymást. Fogukkal marcangolták +egymás húsát, a körmükkel vájták egymás szemét. És nem látták +többé, hogy a szemhatáron nagy hajók húzódnak el, nem hallották, +hogy a megkötözött szelek újra csaholnak a tengeren és a vizek +felett fellökik az ólmos fedőt…</p> +<p>Nem láttak, nem hallottak többé semmit. Az életet elfelejtették, +csak a gyűlöletet tudták. És véres gomolyagban, egymást halálra +marva sodródtak tova az utolsó dereglyén. <span class= +"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A VÉN ZSIBÁRÚS SZERENCSÉJE</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_58" id= +"Page_58">-58-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59"><br /> +-59-</a></span></p> +<p><span class="dropcap">O</span>lyan szűk volt az utca, hogy nem +fért bele a napsütés. A lármás, rohanó körutak felől jött. +Kanyargott, szorongott, összehúzta magát a meredek házak között és +ment, mendegélt, míg a temető faláig nem ért.</p> +<p>Ott a fal közelében nyílott az utcából a vén zsibárús boltja. +Piszkos, szomorú odu volt ez a bolt és a dolgok is piszkosak és +szomorúak voltak benne. Mintha köd szivárgott volna a deszkapadló +dohos gödreiből, penészes szürkeség tapadt mindenen. Köröskörül +rokkant polcokon zsufolva halmozódott a tömérdek zagyva lom; +csempeszájú öreg kancsók, rozsdás zárak, aranyvágású régi +könyvtáblák, törött mérlegek, zongorabillentyűk, petroleumlámpák, +szines poharak. Az ablaknyílás deszkáján sok karos-gyertyatartó +állt. A ferde szeglet sötétjében, a szénvasalók mögött nyomorék +flóták, repedtmellű hegedűk, zenélőórás olajnyomatok, kályhacsövek, +kopott képek dűltek egymásnak. A mennyezet füstös repedései között +fehér mészdarabkákkal teleszórt, nagy öreg pókhálók fityegtek. +Valahányszor kocsi döcögött végig az utcán, a mészdarabkák +<span class="pagenum"><a name="Page_60" id= +"Page_60">-60-</a></span> rezegni kezdtek a pókhálókban. Kinn a +boltajtó fölöttt pedig olyan fájdalmasan nyekergett az elfakult +cégtábla, mintha már nem bírnák tartani a szegek.</p> +<p>A cégtábla alatt két kimeredő vasrúdon ernyedt ponyva terült a +gyalogjáró fölé. Az ajtófélfán konyhaórák és molyos szőnyegek +függtek, meg egy kalitka, melyben furcsa rigó ugrált. A rigó is +olyan volt, mintha megrágták volna a molyok. Unta magát és leszórta +a zöld salátaleveleket a kecskelábú asztalkára, mely a gyalogjárón +állt, a ponyva árnyékában. Diványrugók és könyvek hevertek +rajta.</p> +<p>Az asztalka mellett üldögélte el napjait az öreg zsibárús, +szürkén, kopottan, mint vén lom a többi lom között. Ha nem akadt +üzlet, vasbafoglalt pápaszemét pihenni a homlokára tolta és szokása +szerint a temető irányába nézett. Szalmaszékének lelógó fonásával +ilyenkor zavartalanul játszottak az utcájabeli macskák.</p> +<p>A nap sohase sütött le hozzá. Csak a szemközti ház harmadik +emeletét érte el. De ha a nótás szabómester kinyitotta az ablakát, +visszaverődő fénye mégis lesurrant a magasból. A légvonat olykor +meglengette az ablakot. A tükröződő nap villanása hirtelen cikázni +kezdett a falakon, repült ide-oda bolondul, sebesen, mint egy égő +madár. <span class="pagenum"><a name="Page_61" id= +"Page_61">-61-</a></span></p> +<p>Az öreg lehunyta ilyenkor a szemét és azt gondolta, hogy most +tavasz van…</p> +<p>Nagyon régen lakott már ezen a tájon. A lámpagyujtogató, aki +létrájáról benézett az ablakokon s mindent tudott és a hireket +hordta, úgy mesélte, hogy mikor a zsibárús nagyatyja odaköltözött +Budáról, még olaj égett a laternákban, nem volt utca az utca, csak +afféle városvége és a falvakból erre jártak be az echós szekerek a +pesti piacra. Azóta minden más lett. A város kinyujtózott a bolton +túlra. A ház mögötti térségen temérdek fabódé kerekedett ki a +földből. És zajongva tódult beléjük a sok idegen zsidó népség.</p> +<p>Az öreg szívéből gyűlölte ezt az üzletrontó lármás hadat. Nem +állt velük soha szóba. Pedig hosszú volt a délután és sokáig +tartott, míg a lámpagyujtógató létrája bekanyarodott a szegleten. A +lámpa a közelben állt a gyalogjáró szélén. Míg az ember a létrán +guggolt és az üvegeket tisztogatta, az időről, meg az ismerősökről +beszéltek.</p> +<p>Aztán mikor az utca végében lefordult az estifény a nagy fal +pereméről, mintha a nap beleesett volna a temetőbe, akkor +összeverődtek az öreg barátai. Jött a koszorúkötő, aki a fal +tövében kereskedett. Kisvártatva előbujt a szemközti házból a nótás +szabó is, aki reggeltől estig kabátgallérokat <span class= +"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> varrt egy +nagy cégnek és ott lakott a harmadik emeleten, ahol a nap +sütött.</p> +<p>A koszorús csoszogva járt. A szabó táncolósan lépett.</p> +<p>– Jó estét! – Leültek a boltajtó elé a küszöb lépcsőjére.</p> +<p>– Jó estét, – dörmögte az öreg nagysokára, mintha köszöntés +helyett pénzt kértek volna tőle. Közben félszemmel átpislantott a +hosszúlábú szőke óráshoz: mikor oltja már el szerszámos asztalkája +felett a zöldernyős lámpát? Ezt az órást tartották az utcában a +legelőkelőbb embernek, mert volt egyszer egy cilindere, előfizetett +a kölcsönkönyvtárra és a cognacról és pezsgőről olyan bizalmasan +beszélt, mint más ember a rokonairól. A zsibárús felette +nagyrabecsülte őt, és ha zárás után átlábalt hozzá a jeles mester, +tisztelettudóan átengedte neki a szalmaszékét; maga pedig +letelepedett a küszöb lépcsőjére a többiek közé.</p> +<p>Amíg a félhomályban láthatták egymás arcát, mindahányan az +üzletről beszéltek. Panaszkodtak, sóhajtoztak, szitkozódtak. Csak +mikor az este lassan eltakarta az embereket, a fáradtságot és a +várost, a csendet és a temetőt és sem az élet, sem a halál nem +mondott ellent a reménységnek, csak akkor bátorodtak neki. +Mindenféle tervet kezdtek emlegetni. <span class="pagenum"><a name= +"Page_63" id="Page_63">-63-</a></span></p> +<p>A koszorús a foga közé szorította a pipáját, lassú füstfelhőket +eregetett… Ha megépítik az új villamosvasutat és több ember fog +járni a temetőbe, vászonponyvás bódéja helyett kirakatos boltot +nyit a füszeres mellett. Az órás valami örökségre számított. A +szabónak sorsjegye volt és biztosra vette, hogy a főnyereményt +megnyeri.</p> +<p>– Selyemruhát veszek az asszonynak. Három segédet tartok. A +gallérokat velük csináltatom; én csak kabátot szabok!</p> +<p>A zsibárús eleinte csodálkozott, mert nem tudta addig, hogy mint +ő, a többi ember is vár valamire… A szegények, a gazdagok, az +öregek, a fiatalok, az okosak, a buták, a gyöngék, az erősek, mind, +még az órás is, aki komoly és művelt férfi volt.</p> +<p>– El kell jönnie a szerencsének – mondotta a szabó és furcsa, +sovány állát a levegőbe tolta.</p> +<p>A zsibárús mohón nézett rá:</p> +<p>– Csak jöjjön is, de hamar… Hirtelen elhallgatott és szokása +ellenére elkapta tekintetét a temető faláról. Valami olyasfélét +szeretett volna mondani: ha nem siet az a szerencse, hát majd itt +sem éri őt, – de nem jutottak eszébe a szavak. Ötven éven át ülni +egy dohos kis boltban, ötven éven át dolgozni, aztán semmi… hiszen +így nem volna értelme az egésznek.</p> +<p>Ettől a naptól fogva a vén zsibárús sokat gondolt <span class= +"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> ezekre a +dolgokra és még csökönyösebben nézegetett le az utcavége felé. +Egyetlen életbölcsessége az volt, hogy az egyik ember szerencséjét +mindig a másiknak a tudatlansága hozza el. Nem mondta ki soha, csak +úgy érezte és éppen ezért onnan a fal környékéről, a külvárosi +szegény utcákból, ahol tudatlan népek laktak, onnan várta a maga +szerencséjét.</p> +<p>Annyit már régen sejtett, hogy az a szerencse csakis egy kép +lehet. Aranykeretes, finom kép, melyet olcsó pénzen vesz meg valami +tudatlantól és sok aranyért ad el valami városi úrnak. Fiatal +éveiben hallott egy zsibárúsról, aki így lett gazdag ember. Az +ismeretlen zsibárús egyszerre megfoghatatlanul kísérteni kezdett a +pinceszagú kis boltban. És elmosódottan, bizonytalanul a kép is +kísérteni kezdett. Az öreg rá gondolt, mikor zárás után +hazaballagott, rá gondolt éjjel is, mikor nem tudott aludni, sőt +még üzletkötés közben is, mialatt egy horpadt petroleumos kannát +vett és egy kályhacsövet eladott.</p> +<p>Idővel egyre világosabb lett előtte, hogy milyennek kell majd +lennie annak a képnek: szűkös képzeletében mindjobban kialakult az +ő szerencséjének a formája. Már pontosan látta legkisebb részletét… +Kékítőszínű égben, selyemruhás Szűz Mária. A Szűz fényes +felhőgomolyokon ül, melyeknek a gondolatát a külvárosi udvarkertek +<span class="pagenum"><a name="Page_65" id= +"Page_65">-65-</a></span> ezüstös üveggolyói kelthették fel benne. +Később merészebb lett, koronát is képzelt a szent Szűz feje fölé, +gyöngyös láncot a nyakába. Gyerekkori emlékek segíthettek neki: +elfeledett vásári olajnyomatok lármás színei. Talán egy fogadalmi +kép, melyet akkor látott, mikor kisfiú volt és anyja kézenfogva +vezette a processzióban.</p> +<p>De ő ezt nem tudta. – Vannak előérzetek – dörmögte titokzatosan. +És mikor apróra mindent kigondolt, ragaszkodni kezdett ahhoz a +formához, melyben a szerencséjét képzelte. Belekapaszkodott ebbe az +utolsó reménységbe, mint ahogy az öreg ember belekapaszkodik a +botba és nem gondol rá, hogy hiszen ő maga viszi a kezében… Az +órással és a szabóval pedig nem beszélt többé a dologról. +Túlságosan szerette már. Ösztönszerűleg attól tartott, hátha ki +akarnák verni a fejéből.</p> +<p>Kékítőszínű ég, csillogó fellegek…</p> +<p>Egy csendes, meleg délután elbóbiskolt gondolatai felett az +öreg. Az órás macskája a ponyva peremén ült és a madarat leste. A +rigó pedig biztonsága tudatában fölényesen hárfázott kicsiny +karmaival a kalitka dróthálóján. A szabó énekelt, a temető felől +egy ismeretlen úr jött felfelé az utcán. Bepillantott a vén +zsibárús boltjába, aztán szórakozottan ment tovább. De a szomszéd +háznál megállt, mint akinek valami hirtelen az <span class= +"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> eszébe +jut. Visszament a küszöbhöz, összehúzta a szemét és vizsgálódva +benézett a nyitott ajtón.</p> +<p>Az órás kitekintett az ablakán. A macska leugrott a ponyváról. +Az öreg riadtan nyitotta fel a szemét:</p> +<p>– Szolgálhatok? – dünnyögte félálomban, de mikor meglátta az +idegen urat, akinek aranylánc volt a mellényébe gombolva, +felállt.</p> +<p>– Régiségeket gyüjtök – mondotta sebesen az aranyláncos s már +bent volt a boltban. Szakértő szimattal nézett körül, mialatt a +legértéktelenebb holmi között válogatott. Csempe bögrét vett a +kezébe, aztán egy aranyvágású könyvtáblát. Magasztalni kezdte az +olajnyomatokat és alkudozva mindinkább a szeglethez húzódott.</p> +<p>Az öreg vérszemet kapott, ő is dícsérni kezdett egy gyönggyel +himzett kályhaellenzőt, mely Othellót és Desdemonát ábrázolta s +szétvetett lábakkal állt az ósdi szekrény tetején.</p> +<p>– Szép darab – mondotta önérzetesen, – a Király-utcából hozta +egy uraság.</p> +<p>Az idegen szórakozottan követte tekintetével a zsibárús mutogató +kezének a mozdulatát… A hímzett képen, ívelt márványablak +párkányán, csakugyan Othelló ült és sárga ruhában lelkesen mesélt, +bár orra hegyén a megkopott gyöngyök vakítóan fehérlettek. +Desdemonának egyik gyöngyszeme foszlott selyemszálon a térde +tájékán <span class="pagenum"><a name="Page_67" id= +"Page_67">-67-</a></span> fityegett, de ez legkevésbbé sem zavarta +abban, hogy megmaradt szemével ábrándosan nézzen mór +szerelmesére.</p> +<p>– A kis hibákon könnyű segíteni… – Az öreg nem fejezhette be, +amit mondani akart, tompa puffanás riasztotta meg.</p> +<p>Mintha véletlenül történt volna, az idegen feldöntött a háta +mögött egy képet. A por gomolyokban csapott ki a kép alól és az +aranyláncos idegesen kapott utána.</p> +<p>– Hát ez miféle lom? – A hangja fitymáló akart lenni, de hamisan +hangzott.</p> +<p>A zsibárús gyanakodva pillantott fel. Aztán közönyösen vont +vállat:</p> +<p>– Vagy úgy!… Isten tudja mióta fogja már itt a helyet… olcsón +adom, ha akarná.</p> +<p>Az idegen úr az ajtóhoz lépett. Mohón tartotta oda a +világosságnak a vak keretre feszített képet s lefujta róla a +kőszénfüstös port.</p> +<p>A por alatt, a rejtélyes homályból, érdekesen rút férfialak vált +ki, mely előkelően hátraszegte fejét a hatalmas prémgallérban. A +madárszerű patricius-arcot sajátságos meleg fény éltette. A +délvidéki alkonyok zöld reflexei játszottak a keskeny fejedelmi +homlokon és a hosszú, gyér szakállban, mely mint a sekély ezüst +vizek hullámai átlátszóan futott le redős, meggyszínű zekéje +<span class="pagenum"><a name="Page_68" id= +"Page_68">-68-</a></span> drágaköves gombjain. Az elfeketült háttér +függönye is meggyszínű volt és gazdagon omló bársonyában, kicsiny +nyíláson át, álomszerű messze táj képe zöldelt.</p> +<p>– Mit néz olyan nagyon? – dünnyögte a zsibárús, aki időközben +egy régi zsebórát kotort elő a pohos szekrény fiókjából. – Ezt +nézze!</p> +<p>– Igen, igen, – mormogta az idegen elfulladt hangon. Izgatottan +lépett vissza a küszöbről. A keze remegett, mikor lebocsátotta a +vásznat; homloka verejtékes volt.</p> +<p>– Hát mennyiért is adja azt az órát? – Üres szemmel nézett az +öregre.</p> +<p>– Harminc forint nem lesz sok?… Üt is, ha az ember rátalál a +rugójára.</p> +<p>– Húszat adok érte.</p> +<p>– Adjon harmincat és vigye azt a képet ráadásul…</p> +<p>Az utca ezalatt elsötétült, a lámpagyujtogató bekiáltott +elmenőben, a szabó már nem énekelt. Az idegennek egyszerre sietős +lett az útja. Gyorsan fizetett, hóna alá vette a vásznat és indult +kifelé.</p> +<p>– Jó éjszakát, – dörmögte az öreg.</p> +<p>Mikor magára maradt, kiballagott az utcára, leült a szalmaszékre +és csak úgy megszokásból, pihenésnek, elővette kedvenc gondolatát. +Azt a <span class="pagenum"><a name="Page_69" id= +"Page_69">-69-</a></span> másik képet, azt a gyönyörűt – az ő +szerencséjét. Kékítőszínű égben, kemény, csillogó fellegek…</p> +<p>Aszott szája ferdére húzódott. Mosolyogni kezdett és várt. +<span class="pagenum"><a name="Page_70" id= +"Page_70">-70-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_71" +id="Page_71"><br /> +-71-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A SÍRÓ EMBER MEG A NEVETŐ EMBER</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_72" id= +"Page_72">-72-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73"><br /> +-73-</a></span></p> +<p><span class="dropcap">O</span>dakinn ugattak a kutyák. Folyton +ugattak, pedig nem jött senki és nem ment el senki. Az asszony még +akkor elment, mikor sütött a nap. Nem nyitotta ki az ajtót, szép +szürke szemével nem is nézett vissza, mint máskor, ha indult, csak +félrebillentette fejét a párnán.</p> +<p>Azóta Árva Péter akarat nélkül, mozdulatlan elviselésben ült az +ágya mellett. Felhúzott térddel ült az alacsony széken. Gyűrött +kabátja szárnya, lecsüngő keze a földet érte. Beretválatlan arcában +két száraz gödör volt a szeme.</p> +<p>Mikor besötétedett, ugatni kezdtek a kutyák. Azután már olyan +régen ugattak, hogy ez is hozzátartozott az éjtszakához. Az ember +arcában pedig lassan megtelt a két száraz gödör kimondhatatlan +fájdalommal.</p> +<p>Elment, elment az asszony… Hőkölve formálódtak fejében a szavak. +Haboztak, fennakadtak, megmutatták magukat, megint elbujtak. Nem… +azzal a másik, végleges szóval nem merte volna ezt elgondolni. Csak +így, és még így is iszonyú volt és mikor suttogva kimondta, úgy +hangzott, mintha ordítva valaki más mondta volna helyette. +<span class="pagenum"><a name="Page_74" id= +"Page_74">-74-</a></span></p> +<p>Összerázkódott. Már vissza szerette volna vonni. Nem bírta +el…</p> +<p>Hirtelen az ágy felé nézett. Várta, hogy onnan talán majd +ellentmondanak neki.</p> +<p>– Antónia… – Váratlanul történt ez is, még nem határozta el, +hogy kimondja a nevét, hiszen nem tudhatta, mi lesz, ha elhangzik, +mi lesz, ha nem felel? Ijedten hallgatódzott egy darabig. Aztán +panaszosan, sokszor egymásután megismételte:</p> +<p>– Antónia…</p> +<p>A gyertya világa egyenletes időközökben csendesen szállt és +emelkedett a felesége mozdulatlan melle felett, mintha valaki +kívülállón, idegenül lélekzett volna helyette.</p> +<p>Az ember körülhurcolta szegény tekintetét a szobában. A falon is +lélekzett a gyertyafény, az egyik ablak üvegjén is.</p> +<p>Túl, sötét volt minden. Errefelé már faluvá lapult a kis város +vége. Elhagyatott kertek között rokkant pajták bujkáltak a lomb +alatt. Utcalámpa nem égett a környéken, csak Árva Péter +kőfaragómester udvarán világított néhány félig kifaragott +sírkereszt.</p> +<p>A kutyák ugattak. Bomlott, iszonyodó vonításuk elnyelte az +éjtszaka minden hangját. Nem hallatszott, ha kő indult a töltésről, +ha denevér surrant ki az eresz alól, nem hallatszott a halk, +<span class="pagenum"><a name="Page_75" id= +"Page_75">-75-</a></span> zengő nesz, mely alacsonyan zenélt a +fekete láthatártól végig a nagy földön.</p> +<p>Odakintről bejöttek a búzatáblák a kőfaragó udvaráig és +hullámverésük a sövényt nyaldosta. Az élet ostromolta a halottas +házat, de kívül maradt. A pitvarajtó öreg repedésén csak a halált +ugató kutyák vonítása tört be.</p> +<p>Az ajtóval szemközt, a sötét konyhában egy falióra ketyegett. +Azelőtt mindig az asszony húzta fel és ahogy húzta a hosszú +láncokat, a vaskölöncök árnyékai, mint fekete patkányok, sebesen +futottak fel a meszelt falon.</p> +<p>Az órában ilyenkor furcsán, vígan mekegett az olcsó szerkezet. +Az asszony pedig nyújtózva állt és szép, fehér fogai kiragyogtak az +ajka között.</p> +<p>Most is nyújtózott, de ez más volt és kissé nyitott, feszes ajka +között fénytelenül, szárazon fehérlett ki két sor foga. A falióra +ketyegése is más volt. Olyan kísértetiesen visszhangzott az üres +konyhában, mintha lassan-lassan vérzett volna el benne az idő és a +vére sűrűn, cseppenkint hullott volna le az ingáról, minden +lendülésnél, halk csettenéssel a téglázott földre.</p> +<p>Árva Péter mellében is ugyanígy ketyegett valami és odabenn is +sűrűn, cseppenkint kínlódott az ingán a vér. Odabenn, a szíve +táján…</p> +<p>Lelógó keze idegenszerűen felemelkedett és odakapott, mintha +szíjakat akarna magáról <span class="pagenum"><a name="Page_76" id= +"Page_76">-76-</a></span> letépni, szörnyű, szoros szíjakat, melyek +elzsibbasztották a testét. Eszeveszetten rázni kezdte a fejét és +szaggatta, tépte melle felett a ruhát. Aztán egyszerre, egy +borzasztó sóhajtásban lepattantak róla a szíjak, a melle vadul +tágult és kitört belőle az első zokogás.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Szerette, szerette az asszonyt!… Az övé volt és rajta kívül nem +volt senkije a világon… Az atyja, az anyja régen meghalt, az igazi +neve is elveszett és az emberek árva Péternek hívták. A gyerekkora: +sokemeletes nagy, sötét bérház volt; a suhancévei: mély, szemetes +udvarok, meredek lépcsők, rosszszagú szennyes kamrák, melyekben +csak kegyelemből tűrték meg idegen emberek. Mindig kegyelemből, +mindig idegenek.</p> +<p>És ő is idegen maradt mindenütt.</p> +<p>– Konok, hálátlan fiú, nem érdemli meg a kenyeret!… – Ezt mondta +róla az az asszony, aki olykor enni adott neki és este beengedte az +ablaktalan, gőzös kamrába.</p> +<p>Árva Péter ilyenkor összeharapta a fogát és arra gondolt, hogy +majd másként is lesz még. Aztán még egynéhányszor másként lett, – +koplalt, fázott, lázadt, – de nem lett jobb. Szegény emberek adták +és vették át egymástól megtűrt, kihasznált fiatal életét. +<span class="pagenum"><a name="Page_77" id= +"Page_77">-77-</a></span></p> +<p>Évek mulva is sokszor álmodta éjjel, hogy még úgy van, mint +akkor volt és hánykolódott és nyöszörgött a kiújult kíntól.</p> +<p>Ekkoriban már egy kőfaragómester műhelyében dolgozott. És +munkaközben, mikor vésője alatt pattant a szilánk, gyakran eszébe +jutott hajdani mezítlábas szegény gyerekönmaga. Akkoriban hányszor +elálldogált a kőfaragómester kapujánál. Milyen sóvárogva nézett be +az udvarába. Nagy legények dolgoztak odabenn a kövek között és +olyan erőseknek és hatalmasoknak tetszettek, mint az óriások a +mesében. A kalapácsuk csillant a napban, a vésőjük szisszent és a +kipattantott szilánk amint visszahullott, csenget a kövön.</p> +<p>Ez szép volt és – most ő az a nagy legény, aki odabenn az +udvaron ráparancsolja a terméskőre az akaratát.</p> +<p>Egyszer aztán egy megrendelő, aki fogaton jött és nem is +alkudott, azt mondta a munkájáról, hogy szobrászembernek is +becsületére válnék.</p> +<p>Árva Péternek felragyogott a szeme és ettől kezdve valami +szüntelenül, gyönyörűen nyugtalanítatta a lekét. A többiek nem +egyszer rajtakapták, amint elgondolkozva állt és a vésőjével +vonalakat rajzolt a levegőbe. Azt is látták, mikor széndarabkákkal +befirkálta a padot az öreg ákác tövén és késő este, vizes kendő +alatt agyagot cipelt a szobájába. <span class="pagenum"><a name= +"Page_78" id="Page_78">-78-</a></span></p> +<p>– Talán bizony művész akarnál lenni, te komisz kőfaragólegény?… +– Kinevették és ezentúl szobrász úrnak csúfolták a műhelyben. Idő +teltével egyre komolyabban fogadta e megszólítást, szinte úgy, +mintha megilletné.</p> +<p>– Nézzétek, milyen buta! Még elhiszi – nevettek a legények.</p> +<p>– Pedig az leszek! – Árva Péterbe belemart a nevetésük. +Kiegyenesedett és fenyegetően megrázta a kalapácsot hátravetett +fiatal feje felett.</p> +<p>Ekkor látta meg, hogy kinn az udvaron, a nagy terméskődarabok +közül éppen feléje néz a mester leánya. Szép szeme olyan ragyogóan +szürke volt, mint a vadgalamb billenő szárnya a napsütésben. A +leány nem nevetett. A kőfaragólegénynek belülről valami megdöngette +a mellét.</p> +<p>És ezentúl mindig ilyesmi történt vele, ha a leány elmenőben +benézett a műhely ablakán. Maga se tudta miért volt ez így, az öreg +mester azonban valahogyan tudhatta, mert egy napon csak kiadta az +útját.</p> +<p>– Pusztulj innen, fiam, keress más gazdát, itt nem tűrlek +tovább. Mennie kellett. Vége volt, pedig el se kezdődött.</p> +<p>A legények összesúgtak a háta mögött. Ekkor is nevettek. Árva +Péter dacosan vágta fejébe a kalapját, mikor indult.</p> +<p>– Majd megmutatom nekik! – És így jutott <span class= +"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> el a +hegyre, az üvegfalú házba. Beszegődött inasnak a szobrászhoz. Nagy +tervei voltak. Tanulni akart, várta, hogy észreveszik. De bizony +csak a kőfaragómester szürkeszemű leánya vette észre, most, hogy +nem látta többé.</p> +<p>Néhány hét mulva egészen véletlenül találkoztak az utcán. A +leány megmondta neki, hogy szereti. Sohase hallotta ezt ilyen +tisztán, ártatlanul senkitől. Senki se nézett rá eddig úgy, mint ez +a leány. Elcsodálkozott a boldogságán és még akkor is csodálkozott, +mikor a kőfaragómester szürkeszemű leánya a felesége lett.</p> +<p>Az öreg sohase bocsátotta meg a leánya fejességét. Kitiltotta a +házából, kitagadta az örökrészéből. Úgy halt meg, hogy viszont se +látta, konok haragban, engesztelhetetlenül.</p> +<p>Árva Péter annál jobban szerette a párját. És könnyebben bízott +önmagában, mióta volt, aki bízott benne s erősebbnek érezte magát, +mióta volt, aki támaszkodott reá.</p> +<p>Küzdeni akart érte, meg akarta neki mutatni, hogy igaz, amit +hisz. Nem kőfaragó, nem mesterember ő, de művész, csak a többiek +nem látják még.</p> +<p>Talán ekkor tévesztette el az utat. Sokat akart, semmi se +sikerült neki. Hiába tanult, hiába keresett munkát. A pályázatokon +elbukott, a <span class="pagenum"><a name="Page_80" id= +"Page_80">-80-</a></span> szobrait észre se vették. Szobrász nem +tudott lenni, kőfaragó nem akart lenni. És egyik év múlt a másik +után. Lassankint kételkedni kezdtek benne még a kormos bérház +negyedik emeletén is, ahol az asszony nagy, napos hite eleinte +megejtette a szomszédokat. A reménység unatkozni kezdett. Már a kis +emberek se tartották őt nagy embernek, azok se vártak tőle +semmit.</p> +<p>A semmi betelepedett az életébe. A nyomorúság pedig olyan nagyra +nőtt szomorú kis lakásukban, hogy alig fértek tőle. Terjedt, +terpeszkedett, leszedte az ablakról a függönyt, a falról a képet, +kiemelte a fiókokból a vasárnapi holmit, a láncot, a zsebórát, majd +kilakoltatta őket az utcára. Már a gyerekek is észrevették ezt a +házban. A lakók bizalmatlanul néztek rá. És a kapualjából gúnyos +nevetés hallatszott mögötte, ha csüggedten, lassan felfele +kapaszkodott a lépcsőn. Ők nevetnek… Valamit tenni kellett. Aztán, +sok vívódás után az asszony találta ki, hogy mit. Elmennek a +fővárosból valahová, ahol olcsóbb az élet, ahol eleinte nem ismeri +őket senki. Ott könnyebb lesz.</p> +<p>Antónia mosolygott és megcsókolta a férjét:</p> +<p>– Majd visszajövünk és előttünk szalad a hírneved. – Olyan +erősen hitte, amit mond, hogy Péter is hinni kezdte és ezentúl még +nagyobb szüksége volt a feleségére. <span class="pagenum"><a name= +"Page_81" id="Page_81">-81-</a></span></p> +<p>Kínlódni is, örülni is, dolgozni is tudott magányosan, de hinni +csak akkor tudott, ha az asszony hitét érezte.</p> +<p>A vidéki városkában, ahol meghúzódtak, egy ideig megint csupa +várakozás volt az élet. Mintha előlről kezdődnék. Pedig semmi se +kezdődött. A kisvárosi porban, az álmos ákácfák alatt nem igen +került szobrásznak való munka. Legföljebb egy-egy sírkereszt és +elvétve egy buzogányos Árpád vezér a kályha tetejére.</p> +<p>A gyógyszertárban, ha összeverődtek, sohase beszéltek róla az +urak. Az emberek közömbösen néztek rá, alig vették észre és +egyszerűen kőfaragómesternek nevezték. Most már igazán +egyes-egyedül csak az asszony hitte róla, hogy művész.</p> +<p>Hitte, és ha kocsi zörgött az úton, kiszaladt a ház elé, +beárnyékolta a kezével a szemét és nézte, nézte, nem az ő férjéért +jönnek-e a városból, mert megtudták végre, milyen nagy művész lakik +ott az alsó végen, a roskadt parasztházban.</p> +<p>Biztos volt benne, hogy így lesz és esténkint, mikor Péter +komoran ült a padkán a kemence mellett, olyan szépen tudott erről +mesélni, hogy a párját is magával csalta. És mind a ketten +mosolyogtak. Ezek voltak a legszebb óráik. Reggelre nyomuk se +maradt. De mire megint besötétedett és a kemence előtt táncolt a +fény a téglázott földön, újra kezdődtek az órák, mindig újra +<span class="pagenum"><a name="Page_82" id= +"Page_82">-82-</a></span> és Antónia sohase fáradt el. Pedig a mult +tavasz óta mindig fáradtnak látszott.</p> +<p>Mikor a házban tett-vett, gyakran megállt ok nélkül, csak nézett +és nem mozdult. Szegény kifakult ruhája egyre mélyebb ráncot vetett +keresztben a mellén. Fogyott. Mindennap eltűnt belőle valami. És +éjjel szárazon, halkan köhögött. Péter aludt, ilyenkor minden aludt +az éjszakában. Csak ő köhögött és félt.</p> +<p>Az utóbbi időben félni kezdett, valahányszor magára maradt. Ha a +férje váratlanul betoppant, összeijedt, mintha valamit rejtegetne +előle. Máskor meg riadtan nézett fel rá és szomorúan mondta:</p> +<p>– Meglásd, meglásd, én tudom… – De hogy mit tud, azt nem merte +megmondani.</p> +<p>Péter biztatni akarta volna, csakhogy nem értett hozzá, az +asszony rászoktatta, hogy ő az, aki biztat. A nagy, erős ember +gyámoltalanul álldogált egy darabig előtte, aztán hirtelen kinézett +az ablakon és fütyörészni kezdett, mintha nem lenne semmi baj. +Antónia ezt is megértette. Úgyis hiába beszélt volna, mindent +tudott róla, mióta szerette.</p> +<p>Őszre fordult az idő. A nagy szelek fújni kezdtek a síkon és +rázták az ablakot és besivítottak a kéményen. Antónia meséi egyre +szakadozottabbak lettek. Félbenmaradtak a tervek ő csak köhögött, +<span class="pagenum"><a name="Page_83" id= +"Page_83">-83-</a></span> fájó, száraz kis köhögéssel. Péter lopva +felpillantott rá az alacsony székről. Aztán megint a tűzbe nézett. +Csak a keze rándult egyet-egyet a térdén. A tél kemény volt. +Esténkint a kemence mellett egyre hosszabbra nyúltak a hallgatások. +Sohase beszéltek róla, de tudták mind a ketten, hogy egy nagy +szerencsétlenség készülődik felettük. Régen tudták…</p> +<p>És azért mégis miyen váratlan és szörnyű volt az a komoly, merev +viaszarc ott a párnán, milyen megfoghatatlan, hogy nem nyitja fel +soha többé azt a ragyogó, szép szürke szemét.</p> +<p>Árva Péter most lett igazán árva. Egyedül maradt. Elment az +egyetlen, aki szerette. És mellette holtan feküdt minden, ami csak +az ő hite volt…</p> +<p class="center">*</p> +<p>Odakinn megijedt valami a falióra szerkezetében és félbenmaradt +a ketyegés. Az inga megállt, mintha elvérzett volna az idő.</p> +<p>Péter összerezzent. Egyszerre meghallotta a csendet. A szobában, +a házban… A kutyák már nem ugattak. Csend volt az egész világon. És +ez a csend onnan az ágy felől terjedt. Sötét, hideg csend +köröskörül és a virrasztó ember úgy érezte, hogy mindig így +marad.</p> +<p>– Meghalt! – Most már ki merte mondani, ki akarta mondani, hogy +összemarcangolja, elpusztítsa <span class="pagenum"><a name= +"Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> magát ezzel a rettentő, +végleges szóval. – Meghalt… – Hogy fájt ez! Mégis mondta, +kényszerítette magát, hogy mondja, hangosan, kegyetlenül +telekiabálja vele a roppant ürességet.</p> +<p>Semmi sincs többé. Ne is legyen! Ő is már csak alig van. Ő az +utolsó élő ember. Szinte csodálkozott, hogy még mindig lélekzik. +Nem akart volna lélekzeni. Ez is mozgás volt. Ez is zajt ütött. +Pedig Antónia meghalt.</p> +<p>– Meghalt… – Megint mondani kezdte ezt a legiszonyúbb szót, +addig akarta mondani, míg kiirtja magát vele. Aztán elfáradt és +lehúnyta a szemét.</p> +<p>És ekkor váratlanul, mintha kést döftek volna bele a végtelen +csendbe, emberi hang nyilallott át az éjtszakán.</p> +<p>Valaki messze, messze valamerre énekelt.</p> +<p>Árva Péter nem értette, mi történt. Felnyitotta a szemét. A +testtartása hirtelen megváltozott. Hiszen ő azt hitte, sohase lesz +másként, ezentúl mindig minden így marad. Sötét, csendes, nagy +éjtszaka…</p> +<p>– Énekelnek! – Egyszerre felugrott és a szája úgy eltorzult, +hogy fájt neki. – Hogy lehetséges ilyesmi? Hogy merhet valaki ilyet +tenni? Most, mikor Antónia a halottas ágyán fekszik. Micsoda +jogon?</p> +<p>A kín összeszorította a torkát. – Hát még <span class= +"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span> énekelnek +a világon? Tovább folytatódik minden? Van olyan, aki víg és nevet? +– Mint borzasztó sértés csapott le rá ez a tudat. És ez mindig így +volt, mikor neki fájt az élet, ők nevettek és énekeltek. És most +is… most is… Két öklét rázta a levegőben. A homlokán kidagadtak az +erek. Odakapott. Testtartása hirtelen változott minden pillanatban, +már összegörnyedt, alázatos lett, szinte könyörgött: – Nem, nem, +csak erre ne jöjjön… – És félni kezdett valamitől, ami még nem +látszott a gondolatai mögött. Két remegő kezét összekulcsolta, +mintha koldulna. Sokáig nem mozdult. Oldalthajtott fejjel, +dermedten hallgatódzott és közben egyre a feleségét nézte.</p> +<p>– Csak erre ne jöjjön!… – Az a valami, amitől félt, már nem +bujkált a gondolatai mögött, már legelől volt a fejében. +Kétségbeesetten fordult az ajtó felé. Vadul felágaskodott és +árnyéka, mint egy ugrásra készülő rém, szökött a mennyezetig.</p> +<p>A nótás ember pedig odakinn csak egyre jött és énekelt +torkaszakadtából, mintha az egész világ vígságát dalolná.</p> +<p>Minden pillanattal közelebb ért a házhoz. Már a kertek alatt +járt. Jött feltartóztathatatlanul…</p> +<p>A halottaságy mellett eltorzult a virrasztó ember arca. Az a +nóta iszonyatossá növelte a fájdalmát. <span class= +"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> Lázadón +rikácsolta: – Most, miért éppen most? – … Kínjában az öklét kezdte +harapni, aztán egyszerre vakon előrebotlott. Felrántotta az ajtót. +Ki, ki a szabadba! És elállta a nótás ember útját.</p> +<p>– Ne énekelj! – A hangja hörgött a szenvedéstől. Az arca olyan +fehér volt az éjtszakában, mint a fal. Egy pillanatra csend lett. +És a két ember egymásra meredt, mint két nagy ellenség, amelyik nem +tudja, miért gyűlöli egymást, amelyik rég keresi egymást és most +összeméri az erejét. Rövid ideig tartott. Az a másik a tarkójára +tolta a kalapját és nevetni kezdett.</p> +<p>A nevetés egy pillanatra elborította a világot. Árva Péter +felordított fájdalmában.</p> +<p>Ez az ordítás erősebb volt, mint a nevetés.</p> +<p>De a másik nem törődött vele. Kurjantott egyet, mintha útszéli +kocsmára talált volna, és legvígabb nótájával a nyitott ajtó felé +tántorgott.</p> +<p>A kőfaragó dühös nagy ugrással utolérte és rettenetes öklével +lesujtott a fejére.</p> +<p>A nóta bugyborékoló hörgésbe fulladt. Az ember visszafordult. A +vér már elborította az arcát. Egy ideig még állva maradt, aztán +lassan dűlni kezdett.</p> +<p>A síró ember megölte a nevető embert. – És ahogy dűlt, +tágranyitott, szemével még estében is mintha kérdezte volna, hogy +miért? <span class="pagenum"><a name="Page_87" id= +"Page_87">-87-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>AZ ERDEI HÁZ</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_88" id= +"Page_88">-88-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89"><br /> +-89-</a></span></p> +<p><span class="dropcap">C</span>sak neked írom, senki másnak, mert +titok, amit mondani akarok.</p> +<p>Hét éve múlt, hogy utolsó találkozásunkról tudnak az emberek. +Hét éve. Azóta senki se látott bennünket együtt, azóta senki se +tudja, hogy mindennap találkozunk.</p> +<p>A háború feltépte az utakat erre is, arra is, a gránátok +vermeket szaggattak a réten, melyen át hozzád mentem dúdolva, +fiatalon, boldogan. A mezőkön meghaltak a virágok és az emberek. +Más lett a hegyek arca, a rengetegek kidőltek, a vizek medre +megváltozott, de az erdei ház áll érintetlenül, áll az erdő és mi +mindennap találkozunk.</p> +<p>Látlak messziről, ha jössz az ösvényen, a napsütésben. Puskád +békésen himbálódzik a válladon, szépszemű vadászkutyád nesztelenül +szedegeti a lábát a lépésed szerint és végtelen a csend.</p> +<p>Köröskörül összeomló világok robaja morajlik évek óta, de a mi +erdőnkben csend van, olyan nagy, tiszta csend, hogy hallatszik, ha +madár repül fel a cserjésből, ha a szikla alatt, ott a fordulónál, +lecsurran a fenyőfa kérgén a meleg, <span class="pagenum"><a name= +"Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> aranysárga szurok, ha száraz +levél hull és lebegve úszik a mély délóra magánya felett.</p> +<p>Én várlak és te jössz…</p> +<p>Most jut eszembe, a patak hangja is hallatszik a csendben. Hideg +és friss a hang és mindig újra új; nevet, amint a köveken leugrál +és cseng, mint az ezüst.</p> +<p>Én várlak és te jössz.</p> +<p>A zúgó alatt talpraugrik a víz. Egy pillanatig tart… porrá +törik. Csillogó pora nedvesen ragyog a lehajló lombokon és a sötét +mohán.</p> +<p>Emlékszel-e még rá? Együtt terveztük az erdőt és a házat, akkor +régen, mikor még láttalak.</p> +<p>Te akartad, hogy patak is legyen ott túl, pisztrángos vad patak +és egy tisztás a zöld árnyékok között, amelyre mindig besüt a +nap.</p> +<p>Emlékszel-e?</p> +<p>A mi házunk, a tied, meg az enyém… És a teteje búbos legyen, az +eresze mély, a fala fehér. Te mosolyogtál közben, én mindig komoly +maradtam. Halkan beszéljünk. Rajtunk kívül ne tudja ezt senki a +világon.</p> +<p>Senki se építette a házat, csak mi ketten. Víg +kőműveslegényeknek, mogorva öreg ácsoknak nem volt közük hozzá. Úgy +épült, vágyból és magányos fájdalomból, mert sóvárogtunk utána, +hogy legyen egy kis helyünk, ahol találkozunk. Az erdő is úgy nőtt +fel a vágyból, hogy legyen valami, ami <span class= +"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> eltakar, +ha velem vagy, ha veled vagyok. A patak is úgy fakadt, mert a +zenéje kellett ott a fák tövén, melyek olyan nagyra nőttek +pillanatok alatt, amilyen nagyra másutt száz év alatt se nőnek a +fák.</p> +<p>Minden követ, minden ágat, minden virágot ismerek az erdőn. +Ismerem a madaraink fészkét, vad méheink zsongó oduját. Olyan +sokszor voltam ott. Behúnyt szemmel meglelem az utat. Csillagtalan +éjtszakában is, sötét viharban, mély hóban is. És ez az, ami szép. +Más nem talál oda.</p> +<p>De ugye, te odatalálsz?</p> +<p>A hét esztendő nem mosta el emlézetedből az utat. Látlak jönni. +A puskád himbálódzik a válladon és a kutyád csaholva fut a ház +felé.</p> +<p>Mindig megelőzlek, te lassabban jársz és nem sietsz. Az ajtóban +várlak, a küszöbön. Rég várlak, elfáradtam egy kissé. Az ajtó +keskeny, a karom átéri a nyílását, a kezem a túlsó félfához +támaszkodik, a fejemet a karomra hajtom. Úgy nézek ki az útra és +olyan régóta nézek, hogy a szemem könnybe lábadt. Most már elmúlt. +Hirtelen letörlöm a könnyet az arcomról a vállam mozdulatával és +tetetem magamat, mintha nem vennélek észre.</p> +<p>Te is úgy teszel, látom félig lehúnyt szempilláim alól. És +mosolyogsz te is. Aztán egyszerre, mintha két rabot engednének a +szabadságba <span class="pagenum"><a name="Page_92" id= +"Page_92">-92-</a></span> futni, futunk egymás felé. Karom a nyakad +köré fonódik s fejem ott van a válladon. Még közelebb szorítod, +magadhoz szorítod és megsímogatod a hajamat. Ilyen szépen senki se +tudta ezt előtted a világon. Oldalt hajolva lenézel rám. Ragyogó +magasból nézel és mégis úgy, hogy önmagad fölé emelsz. Egyszer +láttam az erdőszélen mozdulatodat, mikor virágzó gallyakat +nyaláboltál és vittél könnyen, nevetve a két karodban. Ezzel a +mozdulattal viszel engem is. Viszel a ház felé, ott a fák között, +ahová nem látnak el az emberek.</p> +<p>Benn, a nyitott kéményköpönyeg alatt, tűz ég a kis kandallóban. +Nem azért ég, hogy melegítsen, csak ég, mert szereted látni a +tüzet. Könnyű füstszag érzik és nyíló rózsáknak a szaga. Virágok +állnak az asztalon és a csendben lehull a szirmuk. Nem kellettek +neked, mégis odaadják magukat. Tompán csörrennek a cseréptányérok a +gyalult asztalon, a pohár üvegje megfutamodik a forrásvíz +hidegétől, a tűz táncol, táncol, a kutyád a küszöbre fekszik és +kinn dúdol az erdő.</p> +<p>Keveset beszélünk, de látom, hogy boldog vagy. Odaülök melléd az +alacsony székre, térdedre hajtom a fejemet. Messziről jöttem, +mindig messziről kell hozzád jönnöm, fáradt vagyok.</p> +<p>És te azt mondod, húnyjam be a szememet, aludjak, majd őrködöl +felettem. De én nem akarok <span class="pagenum"><a name="Page_93" +id="Page_93">-93-</a></span> aludni, tudni akarok minden percről, +melyben veled lehetek.</p> +<p>A kezed símogat. Csak régesrégen, finom hangszerekhez tudtak így +nyúlni az emberek, csak régen. És azért zenéltek régen csodákat a +hangszerek.</p> +<p>Csakugyan, közben olyan különösen tartod a fejedet, mintha +zenére figyelnél. Vagy talán nem is arra figyelsz? A fákon túlról a +patak csörgését hallgatod?</p> +<p>Érted a patak jelentését? Vagy csak a zenéjét szereted? Érted az +én jelentésemet, vagy csak a lelkem zenélését szereted?</p> +<p>Milyen jó megpihenni itt a térdeden, csak símogass tovább, +zenélj rajtam, én többet tudok minden hegedűnél. A hegedű csak a +fájdalmat tudja igazán, én a boldogságot is tudom.</p> +<p>– Egy pillangó, nézd, ott… berepült a nyitott ajtón. Hozzánk +jött, mint egy szárnyas kis kék virág. Ez jót jelent. A tisztás +felől, rézsút, a nap is besüt hozzánk az ablakon. És a zsarátnok +felett füstöl a fenyőág, melyet rávetettél, finoman, jószagúan +füstöl bele a rózsák szagába.</p> +<p>Szeretsz?</p> +<p>Mintha az erdő lassan ráhajolna a házra. Szegletbe támasztott +fegyvered csövén kialszik a fény. A nap kifordul az ajtón. Már a +küszöbön van, a kutyád fején, – már ott sincs. <span class= +"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span></p> +<p>Kezed megállt a homlokomon. Mi történt?… Még mosolyogsz, de ez +azelőttről maradt az arcodon. Csak a felszínen van, alatta nem +mozdul többé szemedben az árnyék és a kutyád is nyugtalan.</p> +<p>Még rám hajolsz, még felnézek reád. Aztán már magaddal emelsz, +amint felállsz.</p> +<p>Későn van, mennünk kell…</p> +<p>Mindig te mondod ki, mindig te látod meg az órát. Tartóztatni +akarlak, hamar, hamar kérdéseket találok ki, mesélni kezdek, hisz +úgy szereted hallgatni a meséimet.</p> +<p>A tekinteted mintha elmosódnék az alkonyatban. Már nem vagy ott. +Pedig látom, amint a válladra veted a puskát, hallom mikor +füttyentsz a kutyádnak.</p> +<p>Még ne, még ne… Utolérlek az ösvényen, megfogom a kezedet. Veled +megyek, elkísérlek egy darabon, a szikláig, a fordulóig. Azon túl +már úgyis mindenki odalát.</p> +<p>Érezni kezdem, hogy a kezed lassan elereszti a kezemet. Ilyen +gyöngéden, szépen csak a gondolat tudja elereszteni azt, amit +szeret.</p> +<p>Holnap…</p> +<p>Holnap…</p> +<p>Kedvesem…</p> +<p>De ez már messzebbről hallatszik, mint ahol állsz, végtelen +messziről. <span class="pagenum"><a name="Page_95" id= +"Page_95">-95-</a></span></p> +<p>Isten veled…</p> +<p>Hét éve nem láttalak és mégis mindennap találkozunk.</p> +<p>Az erdei házban találkozunk, ott, ahova nem vezet út. És ha +késel, ha nem jössz, mikor várlak, levelet írok, amilyent soha +senkinek se írtak. Neked írom és az odvas fa üregébe teszem, hogy +megtaláld. Aztán vigyázz, el ne veszítsd. Különben… úgyse értené +meg más. Hiszen ők nem látják az erdőt, az ösvényt, a házat. Csak +mi látjuk, te meg én, akik hét éve nem láttuk egymást és mégis +mindennap találkozunk. Nem, még ha elvesztenéd is a levelemet, +mégha olvasnák is, akkor se értenék.</p> +<p>Vagy…</p> +<p>Most jut eszembe valami. Talán mégis megértenék. Talán másoknak +is van erdei házuk? Talán mindenkinek van erdei háza, ahol azzal +találkozik, akivel másutt nem találkozhat. <span class= +"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> +<span class="pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97"><br /> +-97-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A SORSFOLYÓ</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_98" id= +"Page_98">-98-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99"><br /> +-99-</a></span></p> +<p><span class="dropcap">É</span>lt egyszer, valamikor az Úr +ezeredik esztendeje idején, az ájtatos Bavaria földjén egy +hercegkisasszony, akit Gyzlának hívtak a Duna völgyében.</p> +<p>Atyja Henrik úr volt, a hűbéres Bavaria hercege, anyja egy +nibelungi hercegnő. És mert istenesek voltak mind a ketten, az +Evangélium igéjén nevelték Gyzlát is. Mikor nyolcadik esztendejébe +fordult volna, felkészültek véle Regensburg városából és ahogy +illett, a földi hiúságok elől elvitték őt a szenthírű gandersheimi +kolostorba.</p> +<p>Ettől kezdve Gyzla ott élt és növekedett az imák és árnyak +csendes klastromában, Gerberga fejedelemasszony fehér kámzsás +szűzei között. És a lázasszemű, halavány testvértől, akit soror +Hrosswithának hívtak a többiek, templomi énekeket, írásvetést, +latin szót és muzsikát tanult. Mikor pedig pihent, kicsiny keze sok +szent legendát hímzett aranyfonállal, tiszta fehér gyolcsra, +bizánci selyemre.</p> +<p>Az évek elmúltak. Ives, mély klastromablakok fösvény világánál +pedig Gyzla csak egyre hímezte az oltárkendőket, a casulákat. És +mint tegnap és <span class="pagenum"><a name="Page_100" id= +"Page_100">-100-</a></span> azelőtt, szeliden, halkan ismételte a +Vesperát, melyet a feszület alatt Gerberga fejedelemasszony +fennhangon imádkozott.</p> +<p>A polcon lefutott a homokóra… Gerberga, a császár leánya, az ima +végéhez ért.</p> +<p>– Uram, óvj meg minket a gonosztól, a Brocken +hegyiboszorkányaitól, a döghaláltól, a démonoktól és minden +magyaroktól…</p> +<p>A fejedelemasszony ilyenkor félelmes fenséggel, szinte +bosszútkönyörgőn emelte sápadt apácakezét a feszület felé. Mintha +holt urára gondolt volna, a tündöklő frank lovagra, akit Augsburg +alól, a Lech-mezejéről, magyar nyílak küldtek fel a +mennyországba.</p> +<p>Gyzla összeborzadt. És éjjel, mikor a Brocken szakadékaiból, a +Harz felől, üvöltött a szél és maguktól kongtak a klastromi +harangok, felsírt rémületében. A pannóniai szörnyű magyarokra +gondolt, akiket kiégett, messze pusztaságokban, boszorkányokkal +nemzettek az ördögök.</p> +<p>Kutyafejüek, idétlen hústömegek. A kezük még lóhátról is a +földig ér. Gyilkosfényű apró szemük megöli azt, aki bele mer +tekinteni…</p> +<p>Így mondta Regensburgban a nép. Így mesélte Gyzla öreg dajkája +az abachi erdők felett, a hercegi sziklavárban, otthon, a kicsiny +kamrában. Az öreg dajka a mécsvilágnál… És a rokka pergett, iramodó +kerekének az árnyéka, mintha <span class="pagenum"><a name= +"Page_101" id="Page_101">-101-</a></span> menekülni akart volna, +riadtan csak egyre forgott a fehér falon.</p> +<p>A dajka meséi… Gerberga imádsága… Gyzla szívében elzsibbadt a +vér, ha a magyarokról elmélkedett.</p> +<p>– De szabadíts meg a gonosztól…</p> +<p>Aztán egy napon, Quidlinburg felől, császári hírnökök és +kengyelfutók jöttek a kolostorba. És Gyzla megtudta, hogy a császár +parancsából, atyja, Henrik úr, Krisztus nevében odaígérte őt a +pogány magyarok fejedelmének, aki követeivel a germán császárok +véréből való menyasszonyt kért tőlük Vajk fia számára.</p> +<p>Gyzlát ájultan emelték fel a földről a rémült sororok. Gerberga +pedig pihenni sem hagyva kergette vissza Quidlinburgba a +kengyelfutókat. Írásos üzenetben megtagadta a császárnak az +engedelmességet.</p> +<p>„A bavariai Gyzla fel fogja venni a fátyolt és Krisztus nem adja +ki többé menyasszonyát.“</p> +<p>De alig múlt el két-három újhold, már ismét követségek zörgettek +a monostor kapuján. A pápa üzent. A császár parancsolt. És +Regensburgból fenyegetően ott termett háromszáz jó bavarus lovassal +maga Henrik herceg.</p> +<p>Gerberga nem ellenkezett tovább. Elbúcsúzott Gyzlától. +Véges-végig, a klastromi folyosók homályán suttogó beszéd +borzongott át. <span class="pagenum"><a name="Page_102" id= +"Page_102">-102-</a></span></p> +<p>– Hallottad, soror?… A pannóniai magyarok napkeletről békét és +jó szomszédságot kínálnak Gyzláért minden német országoknak.</p> +<p>– A pogány fejedelem Gyejcs fia Vajk megtért!… István vértanu +nevével újra született a keresztségben.</p> +<p>– A császár üzente! Amit a germán fegyver nem győzött, azt +elvégzi a római kereszt. Megszelidíti az ázsiai vad harcosokat. +Békesség a német földeknek!…</p> +<p>Gerberga lehajolt a térdelő leányhoz.</p> +<p>– Testvérem Krisztusban! Nagy küldetésre választott az Úr +kegyelme. Miként a szentek és vértanuk, az igaz hit kezese, az +üdvözítő vallás záloga lész a pogányok országában, akik +fejedelmükkel ígérik megtérésüket.</p> +<p>A suttogó folyosók hangja elakadt.</p> +<p>Gyzla hajadoni, halavány fenségében, mint a vértanuságra +indulók, felemelt fejjel haladt el a zárdaszűzek között.</p> +<p>Aztán ugyanezzel a mozdulattal hagyta el fiatal éveinek sötéten +békés kolostorát. Hat újholddal később pedig, ugyanezzel a +mozdulattal indult el a regensburgi székesegyházon át, hogy +testvérje, Bruno apát, per procurationem eljegyezze őt a magyarok +távol fejedelme számára.</p> +<p>Hűbéres birodalmi hercegek között a császár koronája fénylett a +templomi homályban. A pannóniai <span class="pagenum"><a name= +"Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> követek feje felett, +vezetőjüknek, a keresztelő Adalbertus püspöknek kincses +pásztorbotja csillant. Vajk kedves mestere: a sanseverinói gróf és +wasserburgi Wencelin úr, Tibold, a tannenburgi és a svábországi két +egytestvér páncélos vitézek: Hunt és Pazman lovag… ott álltak +tanuskodni mind.</p> +<p>Mire pedig kialudtak a viaszgyertyák az oltáron és elmult a +menyegzői vígság és elhallgattak a sípok és hegedűk, megélénkült az +ősi dunai rév. Panaszkodó búcsúzással siránkozott a part. A borus +éjben felzokogtak a regensburgi harangok.</p> +<p>Gyzla hajóra szállt. Szigonyos csáklyák taszították a partot. +Vitorlák szárnya bomlott. Vízbe merültek a hosszú evezők. És a Duna +mentén útnak eredt a gálya fegyveres kísérete. Negyven tegzes +lovaggal a vildonai Wolfger és Hedrich úr; páncélosaival a +norinbergi Hermann. Míg lenn, a víz barázdájában, a tajtékzó +hajónyomon, temérdek bárkán, hű bavariai kézművesek, ötvöskovácsok, +aranyhímzők, kötélfonók, takácsok követték hercegnőjüket az új +hazába, napkelet felé.</p> +<p>Regensburg falai elmerültek a fák mögött. Az úszó gálya mellett +a partokon erdős hegyek, városok, bástyás monostorok, vad +sziklavárak őrtornyai mentek lassan visszafelé nyugatnak…</p> +<p>Gyzla könnyes szemmel üzent a tájnak. De <span class= +"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> semmi +sem állt meg. Minden vissza ment, egyedül ő nem térhetett többé +haza.</p> +<p>A szilaj Duna vitte, mint ellenállhatatlan, titokzatos erő. És a +hosszú út alatt a magyarok fiatal fejedelemasszonya egyre +halaványabb, egyre szótlanabb lett.</p> +<p>Eső verte a hajósátrat. Felhők görögtek le a hegyek éléről a +megvakult, párás folyóra. Gyzla keserves bús nászútján nem látta +viszont többé Bavariában a napot, nem látta többé a +csillagokat.</p> +<p>Sötét, nedves éjszakák kísérték az álmatlan asszony hajóját, az +alvó országokon át.</p> +<p>– Ők alszanak és én virrasztok. Én, a zálog a kezes… +Fejedelemasszonyok végzete.</p> +<p>Tizenegy nappalon és tizenegy éjtszakán át tartott az út. A +gálya már elhagyta az ostermarki őrgrófság hináros vizét. Langyos +szél kúszálta a nádast a morva mezőn. Az eső elállt. És mikor Gyzla +hajója a dacos dévényi sziklavár alatt járt a zátonyos Dunán, +egyszerre, mintha sok apró szövétnekkel küldöttség jött volna eléje +az égen, kibukkantak a felhők között a csillagok.</p> +<p>A derengésben rorátéra gyülekeztek a hajósátor előtt Gyzla +asszonyai és a lovagok. A gálya kis harangja csengett. A kapellanus +énekelni kezdte a hajnali misét.</p> +<p>Gyzla kezében megremegett az imádságos könyv. <span class= +"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span></p> +<p>„Uram, de szabadíts meg a gonosztól és minden démonoktól és +minden magyaroktól.“</p> +<p>A hajó előtt a távol messzeségben felkelt a nap. Gyzla az arcán +és lesütött szempilláin érezte a nyarat. Ez a nyár forróbb és +naposabb volt, mint otthon, a régi bavariai nyarak. A melege +megérintette fiatal mellét. Áthatott köntösén és feloldotta +szívében a zsibbadt vért. De az imádságoskönyvből azért még mindig +nem tekintett fel. Ekkor történt, hogy a part felől rejtélyes szép +kiáltás hangzott a napsütésen át. A magas hegyen egy hang kiáltott +ki a rengetegből. És a szomszéd hegyorom felkapta a kiáltást s mint +zengő kincset hajította tovább az ősi szűz erdők felett. Tovább +keletnek, amerre a gálya haladt.</p> +<p>Gyzla halkan szólt fel az imádságából:</p> +<p>– Mi az, amit Vajk országában kiáltanak hozzám a magyarok?</p> +<p>Pazman lovag felelt:</p> +<p>– Gyzla, regina mater nostra, – azt kiáltják: Anyánk +királyné…</p> +<p>A kiáltás kiért a hegyek közül és szétáradt, mintha síkra jutott +volna, ömlött, terjedt, zengett szemhatártól szemhatárig. És Gyzla +ellenállhatatlan vágyban felvetette a homlokát. Kék tekintete +káprázva itta fel a soha nem látott róna merengő végtelenjét. +<span class="pagenum"><a name="Page_106" id= +"Page_106">-106-</a></span></p> +<p>– Te vagy hát, te, te magyarok országa…</p> +<p>A dunai füzes irányába hajlékony testű lovasok jöttek nyargalva +a síkon át és mintha lángot hoztak volna a kezükben, fejük felett +magasan lobogott az emelt süveg. A buja réteken nyájak, gulyák, +ménesek legeltek. Egy pásztor kürtjébe fújt. Túl búzát arattak +énekelve. A kicsiny szállások táján leányok zöld gallyakat +lengettek a víz tükrén. A part felett, gyermeküket emelve karjukon, +magyar anyák köszöntötték a fejedelmi hajót.</p> +<p>És Gyzla kinyujtotta feléjük a kezét, mintha adni akart volna +valamit nekik.</p> +<p>A hajóharang halkan csengett a ringástól. Odalenn, mint +lantverés játszott a víz a gálya testén. Az evezők csapásától, mint +az ezüst rokka kereke, pergett, surrogott a kerengő hab.</p> +<p>Harangok csengése, lantok pengése, rokkák perdülése… Ezt adja ő +majd magyarok népének. S tekintete legyőzhetetlen mosolyban szállt +ki új országába.</p> +<p>A láthatáron, mintha álomból merült volna elő, egyszerre feltünt +Esztergom uralkodó vára a hegyen. A Duna partján hirtelen, égigérő +ezüst oszlop közeledett. Csavarodva sziporkázó, örvénylő por +csapott a boltozatra egy beláthatatlan, vágtató erdő felett…</p> +<p>Háromezer kopjás lovasa élén, nagy távolságban <span class= +"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span> seregei +előtt, magányosan léptetett fehér lován a fiatal király.</p> +<p>Fedetlen fővel jött, ragyogó sötét haját csak aranyabroncs +szorította le. És amint a fény cikázott a koronáján, szinte világos +volt tőle homloka körül a levegő. Szép, merész arca barna volt a +naptól. Nyulánk ifjú testéhez sodrott ezüst símult. Kezében, a +fejedelmi lándzsa helyett, keresztet emelt.</p> +<p>– Stephanus… – suttogta Gyzla megilletődve és elpirult, most, +hogy először szólította így őt, akit eddig irtózatában a pogány +Vajknak nevezett.</p> +<p>Kürtök harsantak, örömet fújtak a trombiták és a rivalgó partok +között, a bavariai hajók élén, lassan, méltóságteljesen úszott a +fejedelmi gálya a magyar rév felé. A Duna vitte a frigykötéshez, az +a fenséges sorsfolyó, mely kanyargó ezüstírással írja, csak egyre +írja germán és magyar földekbe két faj végzetét. <span class= +"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> +<span class="pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109"><br /> +-109-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A SIKER</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_110" id= +"Page_110">-110-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111"><br /> +-111-</a></span></p> +<p><span class="dropcap">A</span> kútból lassan szállt felfelé a +rézveder. És amint emelkedett, neki-nekikondult a megzöldült +köveknek. Kiloccsanó vize hosszú csurranással hullott alá a hűvös, +visszhangos mélybe és az ég összetört odalenn.</p> +<p>Glaukos a lengő ércveder után kapott. Két kezével emelte ki a +nedves homályból a napra. Föléhajolt. A víz hidege megcsapta az +arcát. Szép, fiatal feje a vágy mozdulatával nézett rá vissza és +mégis tiltón ingott a nyugtalan tükörben. Mit bánta… Szomjas volt, +inni akart hosszasan, féktelen ivással és a kút kőkáváján +megbillentette a vedret, mintha csókra asszonyi fejet billentene +magához. Egyszerre megrettent a saját mozdulatától. Dacosan +visszakapta kinyíló száját és eltaszította a vedret.</p> +<p>A víz loccsanva ömlött ki a hideg ércből és szétfutott a forró, +fehér kövezeten. Egy pillanatig még terjedt, látszott, mintha felhő +kúszna a földön. Majd beitták nedves nyomát a kövek és az ifjú +ember lába előtt ismét vakító és izzó volt a tér.</p> +<p>Szomjúság… Glaukos gyötrődve nyújtózott <span class= +"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> a +magasba. Aztán, mintha halk kiáltásban elpattant volna a nyújtózás, +teste szinte összetorpant és égő tekintete gyűlölettel nézett bele +a korinthosi nyárba. Ellenségesen nézett bele, ökölbe szorított +kézzel, mintha mindent le akart volna ütni, ami ifjúságának kínzón +odakínálta magát, a kutat is, a nyarat is, a gyepes lankát is, +amelyen jó lett volna hanyatt heverni az olajfák árnyékában.</p> +<p>Csak a vágy volt az övé, semmi más. A nyár sem, a kút sem, a fák +árnyéka sem, csak a vágy… a lányok sem, a bor sem…</p> +<p>Még kicsiny fiú volt, mikor egyszer anyja mellett botorkált a +porban, a fehér argolisi úton. Szemközt, napkelte óta jött már felé +az út, egyre jött, kecskerágta bokrok, törtlevelű, vén aloék +mentén, görbe fügefák alatt, tikkadtan, porosan jött és nem fogyott +el mezítelen kis lába elől.</p> +<p>Belekapaszkodott az anyja lecsüngő chitonába. Panaszosan +nyöszörgött:</p> +<p>– Fáradt vagyok… nagyon fáradt vagyok.</p> +<p>Két vándorló ember érte őket utol. Az egyik mondott valamit és +nevetett. A másik elhaladóban visszanézett. Borostás, kék állú, +hegyesorrú ember volt. Apró, gyulladt szeme gúnyosan +hunyorgott.</p> +<p>– Valóban nyomorult kis féreg. Hitvány <span class= +"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span> +semmirevaló. És milyen lustán vonszoltatja magát…</p> +<p>Az emberek odébb mentek. A borostás kék arc már jó ideje eltünt, +de azért csodálatosan mégis ott maradt a poros napsütésben. +Gyulladt, kicsiny szeme, mint két gonosz seb, hunyorgott Glaukosra, +hegyes orra tovább csúfolódott.</p> +<p>A fiú hirtelen eleresztette az anyja köntösét és gyorsabban +kezdte szedegetni a lábát.</p> +<p>Sötét, nagy ciprusok árnyéka vetődött elé. A súlyos zöld lombok +között egy bronzszobor állt. Homlokán olajágból font koszorú volt. +Ki ez? Az olympiai győző, Lysias? A halhatatlan diskosvető?…</p> +<p>Glaukos ettől a naptól kezdve gyakran gondolt a gyulladtszemű, +vigyorgó kék arcra és a bronz athlétára is sokszor gondolt. +Valamikor Lysias is lehetett fáradt, kicsiny fiú… És most mégis ott +áll a szobra az út mentén. A porból felnéznek rá a vándorlók és +megkoszorúzzák és akkor is él, mikor már nincs többé.</p> +<p>Minden olympiai győző kapaszkodott hajdan egyszer az anyja +köntösébe… Az ő homlokán is lehet koszorú és a szobra is állhat még +az utak mentén és lenn a porban a kék borostás arcú ember leveszi a +kalapját.</p> +<p>Névtelen vágyódások derengtek fel benne. <span class= +"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> +Nyugtalan sóvárgás kínozta valami után, amiről nem sejtette, hogy +mi, nem sejtette, hogy hol van.</p> +<p>Éjjenkint sokszor felriadt. Ilyenkor bódult sietség volt a +belsejében, melynek kezdete még öntudatlanságában fogant. A +lélekzete zihált, kapkodni kezdett, mintha valami hajszolta volna +és a homloka mögött ijesztő birkózást érezett.</p> +<p>Már nem nevetett úgy, mint régen. Az anyjának nem panaszkodott, +ha fájt valami. Kék szeme sötétebb lett és régi játszótársait +elkerülte.</p> +<p>Egy alkonyaton azután, a kraneioni kapu előtt, egy ifjú embert +látott, akit lármás, rivalgó tömeg sodra vitt a ciprusligeten át, +Herakles temploma felé. Vállán vitte a nép, mint egy istenszobrot. +És az erőnek és szépségnek élő istenszobra diadalmasan +mosolygott.</p> +<p>– Győzött!… – kiáltozták körülte eszeveszetten a férfiak. Az +asszonyok pedig virágokat dobtak elé.</p> +<p>– Győzött… – suttogta Glaukos elragadtatottan. Ragyogó nagy +tekintettel nézett fel az idegen athlétára és egyszerre világosan +érezte, hogy a győztes és az ujjongó tömeg… ez volt az, aminek a +vágya régóta babonázza őt.</p> +<p>A kép belevésődött a szemébe. Ezt akarta, ez után sóvárgott… +Siker… mindenható siker. És többé nem volt az övé a nyár, a kút és +az árnyék hűvöse a puha fűben, az olajfák alatt. <span class= +"pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115">-115-</a></span> És nem +lehettek övé a leányok és nem lehetett övé az agyag-amphorák +mámora.</p> +<p>A győzelem és a siker kegyetlen istenek. Oltáruk ott áll minden +út fordulójánál és minden áldozatot magának követel.</p> +<p>Glaukos már rádobta az oltárra a suhancévek vad féktelenségeit, +rádobta fiatal tavaszát, holdas, szerelmes éjszakák kerítő mámorát, +nótás csapszékek részegségeit, kifestett leányok hívó mosolyát, az +anyja könnyeit.</p> +<p>Sikert akart, ujjongó tömeget, szobrot, koszorút, templomot. És +ha szomjas ifjúsága égő kínban kiáltott enyhülés után, visszakapta +a fejét és kiöntötte a vederből a vizet.</p> +<p>– Glaukos, hát nem látod, ha esténkint a palestra felől +hazatérsz? Nem látod, hogy mindig várakozom reád a kertek alatt, a +fal tövén?</p> +<p>Phyllis hátraeresztette könnyű peplosát és mintha kis testét oda +akarta volna vetni elé, elállta az útját:</p> +<p>– Ó, Glaukos, hát nem tudsz szeretni engem?</p> +<p>Az ifjú ember megremegett, mint a tenger szelében a ciprusok. +Olyan közel volt hozzá a leány és olyan szép volt.</p> +<p>De a siker kegyetlen isten és oltára ott áll minden út +fordulójánál… A szemöldöke összeszökött és durván eltaszította +magától a leányt. <span class="pagenum"><a name="Page_116" id= +"Page_116">-116-</a></span></p> +<p>– Eredj, a kikötőben elég hajós van, akinek kellenél.</p> +<p>Aztán futni kezdett és a két kezében, mint forró élő kínt, vitte +a leány megérintett testének a melegét. El szerette volna dobni, ki +szerette volna harapni a tenyeréből ezt a gyönyörű forróságot. +Felnyögött és a szájára szorította a kezét és… kicsókolta belőle, +ami a leányból ott maradt.</p> +<p>Soká futott. Szűk sikátorok magas, meleg falai között rohant +előre. Kétoldalt lihegtek a kövek, rálihegték a napsütés beszívott +melegét. A kertek bódult szaga az arcához ért, elkábította a halk +virágmenyegzők mámora. Leányokra gondolt, akik mindig elhaladnak, +soha meg nem állnak. Kupákra, melyekből nem ő iszik. Menekülni +akart és futtában a kőfalakon törölte le a kezét. A tenyere +vérzett, a lába botladozott, a haja lobogott, a melle zihált. Nagy, +tántorgó szökkenésekkel, meredek sikátorok lépcsőin ugrált le. +Asszonyok hívták, asszonyok nevettek utána.</p> +<p>A barátságtalan, szegényutcák mind mélyebbre süllyedtek. A házak +egyre magasabbak és keskenyebbek lettek. Falaik között színes +rongyok száradtak a szélben. A tenger szaga érzett.</p> +<p>Gaukos már a kikötőben járt. Az ingó árbocok között, mint +duzzadt, fekete erek feszültek a kötelek a zöldes alkonyati égen. A +hajók sötét <span class="pagenum"><a name="Page_117" id= +"Page_117">-117-</a></span> teste mellett itt-ott csillant a +mozgolódó víz. A tenger élt, de hangja nem volt az emberi +zsivajban. A part felett tüzek égtek. Felborított kosarak között +hálók, döglött halak, rothadt gyümölcsök hevertek a földön. A +tengerész-csapszékekből izgatott zene tódult ki a szabadba.</p> +<p>Glaukos megint érezte, hogy szomjas. Az ajka sós volt a tenger +lehelletétől. A torka kiszáradt. Innen is, onnan is utánakapott a +csapszékek zenéje. Hirtelen megállt.</p> +<p>Odabenn rhodusi emberek mulattak a peleponnesusi hajósok között. +A szurtos olajosmécs világában egy miletosi leány táncolt, lassan +forogva az asztal tetején. Vörös haja meggyulladt és kialudt a feje +körül, aszerint, ahogy a fény érte és elhagyta. A tánca ígért és +tiltott, mint a csábítás.</p> +<p>A csapszék sötét mélyében valaki felnyögött:</p> +<p>– Bacchis rossz vagy… szép vagy…</p> +<p>– Szép vagy… – dadogta Glaukos és babonázottan nézte őt. A +homályból nekivadult durva arcok tolúltak bele a mécsvilágba. Nehéz +tengerészkezek kapkodtak a levegőbe, mintha a leány után +kapkodnának.</p> +<p>Egy részeg hajós tántorogva, borral telt kantharust emelt felé. +A leány kikapta kezéből és ledéren himbálni kezdte a karcsú kancsót +a teste mozgása szerint. Kínálta, visszavette és közben +<span class="pagenum"><a name="Page_118" id= +"Page_118">-118-</a></span> táncolt és minden forduló után, mintha +a tánchoz tartoznék, hátraeresztett fejjel ingerlőn ivott.</p> +<p>– Evoe… hörgött felé az egész csapszék.</p> +<p>– Evoe… Glaukos megrázkódott ettől a kiáltástól, mintha belőle +egy másik kiáltás, egy másik kép nyilalt volna az eszébe. Ujjongó +tömegeket látott és egy koszorús ifjút és Herakles templomát… +Hátrálni kezdett. A felhabzott vér visszafele szaladt az ereiben és +régi mozdulatával ökölbeszorította két kezét, mintha le akarta +volna ütni a leányt, a boros kantharust, a csábítást. Most… éppen +most, mikor a miletosi Bacchis magátkínálón előre hajlott. Szép égő +sörénye az arcába lógott. Kifestett ajka között mint egy harapni +készülő ragadozónak, megcsillantak a fogai. Egyszerre beárnyékolta +a szemét… Há!… Veséket tépő madárvijjogást hallatott:</p> +<p>– Te vagy! Hahó, emberek, Glaukos van itt! Az asszonykerülő! +Fogjátok meg! Hozzátok be nekem…</p> +<p>Vad röhögés üvöltött ki a csapszékből. Gonosz csúfolódás +visított át a levegőn. A részeg hajósok Glaukosra rohantak. Izzadt +kezek kaptak hozzá. Már gúnyolódva vonszolták befelé. A sötétben +lompos, céda asszonyok vihogtak.</p> +<p>Egy pillanatig tartott. Glaukos felegyenesedett, karcsún, +félelmesen, mint egy fiatal párduc <span class="pagenum"><a name= +"Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> és elhasználatlan, +rettentő erejével lerázta magáról a belecsimpaszkodó +tivornyázókat.</p> +<p>Öklök suhogtak felé, elhajított kancsók repültek át a zsivajon. +Valami keményen, élesen a homlokát érte. Felordított… Tört +agyagcserepek hullottak vissza. Meleg vörös fátyol csapott a +szemére és a vörös fátyolban kegyetlenül nevetett a miletosi +leány.</p> +<p>Glaukos izmai kilendültek a helyükből, mint az íjjak elpendített +idegei. Két karjával maga köré suhintott. Támadói egymásrabukva +estek lába elé a bortól lucskos földre. Átugrott felettük. És mire +a csapszékben feleszmélt a rémület, már nem volt ott. Futott +magányosan, sötéten, szomjasan, kanyargó, szűk sikátorok homályán +át. Futott az anyja háza felé.</p> +<p>A hegyoldalon, a köves út mentén szegényesen, némán álltak a +világtalan ház falai és felettük, a mély égből, kicsordultak az +első csillagok. Valamelyik ligetben még nyílhattak Korinthos +ibolyái. Nem látszottak a sötétben, csak bódító lélekzésükről +lehetett tudni, hogy ott vannak. Glaukos sarúja egyre vontatottabb +neszt ütött a meredek úton.</p> +<p>Odabenn a házban mégis meghallották a jöttét. Valaki napszállta +óta figyelt a falak között, valaki régóta várt. Az alacsony ajtóban +egy ingó mécs jelent meg és világa tétován kifaragta a kék +<span class="pagenum"><a name="Page_120" id= +"Page_120">-120-</a></span> éjszakából Glaukos anyjának képét. Az +asszony sáfrányszínű peplosában mereven állt a küszöbön és +összevont szemöldökkel kémlelt bele a sötétbe.</p> +<p>– Te vagy?…</p> +<p>Mikor fia homlokán meglátta az alvadt vért, halkan +felsikoltott.</p> +<p>Az ifjú ember félrefordította a fejét, mintha nem akarta volna, +hogy az anyja aggódása hozzáérjen és elgyöngítse őt.</p> +<p>– Semmi, – dörmögte elutasítón és hátravetette a homlokát, – +majd betakarja a koszorú. Az asszony felsóhajtott és mialatt +bereteszelte az ajtót, valamit mondott, ami csak lenn, mélyen, a +szívében hallatszott: – Ó, Glaukos, Glaukos, hát miért nem tudod, +hogy nincs olyan koszorú Hellasban, mint amilyen az anyád két keze +lenne a homlokod körül…</p> +<p>Fáradt lépése végighangzott a tornácon, a kis peristylion +kövezetén, aztán befordult a mécsvilág a kamrába. Az asszony +szótlanul tette Glaukos elé a kenyeret. És mint ünnepnapokon, +juhsajtot, kyprosi hagymát, fügét és egy cserépedényben jószagú +sűrű attikai mézet is tett elé.</p> +<p>Az ifjú ember megtörte a kenyeret, de nem igen evett. Az +asszony, miközben lopva figyelte Glaukost, leakasztotta kecskeszőr +köpenyét a szegről és ölébe vette, mint régen, kis gyerekkorában +<span class="pagenum"><a name="Page_121" id= +"Page_121">-121-</a></span> őt magát. Így közelebb volt hozzá a +fia. Aztán belehajolt a mécsvilágba és öltögetni kezdett.</p> +<p>Az idő mult. Semmi sem változott és az este néma és hideg maradt +közöttük. Csak mikor a mécs kialudt a házban és az éjtszaka kéken, +mélyen leszállt és a kicsiny kamrában elvitte az álom Glaukos +öntudatát, vallott a fájdalma halk nyöszörgésben az +édesanyjának.</p> +<p>Virradattal hasztalan tartóztatta az anyja, hasztalan hozott +friss vizet a kútból a homlokára. Mire az új nap beleragyogott +Korinthos alatt a kettős öbölbe, Glaukos már a palestra felé vette +útját.</p> +<p>Nyugtalan, soha nem enyhülő sietség dulakodott még sajgó homloka +mögött is. Ő nem pihenhetett. Hiszen a jövendő holdváltozáskor +Elisbe fog menni és tíz holdváltozás után eljönnek az olympiai +napok és a szent játékok stadiumján győznie kell.</p> +<p>Felette a kék égben szépségüket ünnepelték a hellén hegyek, +lenn, a mélyben bíborvirágos boldog mező volt a tenger. És a +végtelen mezőn ezüstfolyók futottak át, a hajnal fodros +áramlásai.</p> +<p>Glaukos nyúlánk szépségében megállt a hegyoldalon, mint egy +bronzszobor állt az emelkedő nap ragyogásában és mosolygott a jövő +felé. <span class="pagenum"><a name="Page_122" id= +"Page_122">-122-</a></span></p> +<p>A jövő az elisi gymnasionban, az olympiai győztesek szobrai +alatt várt reá.</p> +<p>Aztán sokáig nézett utána az anyja, mikor egy másik hajnalon, +mint Korinthos küldötte, valóban útnak eredt szegény házukból Elis +felé.</p> +<p>Némán búcsúzott tőle, nehogy a hangja árulkodjék és nem nézett +rá, nehogy a szemén át asszonyi bánata a szívére szálljon. Csak túl +a kerteken, csak akkor, mikor már nem hallhatta, mondta neki: +anyám, a koszorút neked hozom… És Phyllisnek is mondott valamit, +mikor a háza messze elmaradt mögötte: az alpheos legszebb virágait +ajtód fölé fonom, ha győztesen visszatérek…</p> +<p>Mentében bólintott a kút felé, benevetett a kis csapszékekbe. +Ezen a reggelen jónak, barátságosnak látott mindent, ami azelőtt +ellensége volt. A leányoktól sem fordult el, mikor integettek.</p> +<p>– Nézzétek őt – mondotta az egyik.</p> +<p>– Elisbe megy.</p> +<p>– Korinthosnak hoz koszorút!</p> +<p>Az agorán is hallotta, mikor a tömeg nevét mondta. Őszfejű +aggastyánok tisztelettel néztek reá.</p> +<p>Glaukosnak gyakran eszébe jutott ez, mialatt a tengeren hajózott +és sóvárgó tekintete messze-messze az Erymanthos hóban álmodó +csúcsait kereste az isteni azúrban. És gyakran eszébe <span class= +"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span> jutott +a mély Elisben is, mialatt tízszer változott a hold és ő minden +szomjas akaratával az olympiai napra készült.</p> +<p>Homlokán viszi Korinthosba a koszorút…</p> +<p>Közben kizöldült a fű a stadium körül. A völgyekben elmult a +tavasz. Nyár lett. Az Alpheos lassú vize felett szitakötők +szálltak. Arkadia felől megjöttek az első vándorok.</p> +<p>Aztán már csapatosan tódult a hét nagy úton Argolis, Achaia, +Messenia és Lakonika népe. És kivirágzott a tenger is. A kék +vizeken Attika, Thessalia és a messze szigetek színes vitorlái +szálltak Chelonatas szép hegyfoka felé.</p> +<p>Holnap ünnep lesz. És Glaukos végre látta kigyúlni a hegyeken az +örömtüzeket. Olympia papsága hosszú fehér sorokban vonult a +templomok felé. Hatvan oltárról szállt szakadatlanul a füst. Zeus +szobra körül egész éjjel zengtek a ligetek. Hymnusokat dalolt a +völgy. Virradatig suttogott a folyó partja.</p> +<p>A nap ragyogva kelt fel a szent játékok stadiumja felett. +Glaukos belenézett. Eddig nem volt övé a nap, a nyár, nem volt övé +az asszony és a bor. A sikeristen oltárára dobta mindenét. És +mindenéért vajjon megkapja-e a pisatisi olajfa koszorúját?</p> +<p>Csak erre akart gondolni és semmi másra. <span class= +"pagenum"><a name="Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> Az +anyja?… Majd aztán. És Phyllis?… Majd később…</p> +<p>A nagy reggelen szótlanul, megilletődve haladt társai között az +olympiai stadium felé. A nép suttogva nyitott utat az athléták +előtt. Glaukos érezte, hogy sápadt. Testében kínzón remegett minden +izom.</p> +<p>Egyszerre nyugtalanító zsibongás ütődött a füléhez. A +versenypálya kőküszöbe, mint kiköszörült titáni pallos csillant elő +a homokból. Felkapta a fejét. Szinte megrettent. A stadium óriás +négyszöge körül, roppant rajzásban morajlott a tömeg. Mozgásától +köröskörül inogni látszottak a Kronos domb ellepett lejtői, míg az +azurba vésődő márványoszlopok alatt, mozdulatlanul álltak +évszázados olympiai győzők szobrai.</p> +<p>Hát itt dűl majd el a végzete…</p> +<p>Hirtelen csend támadt. De ez a csend még a zsivajnál is +nyugtalanítóbb volt. Ezernyi és ezernyi fej ágaskodott a magasba és +minden szem Demeter papnői felé nézett. Most vonultak istennőjük +oltárához. Sortálltak a lépcsőin, fehéren, ünnepélyesen, mint látó +oszlopok. Felszállt a füst. Virágok hullottak. Cipruságak inogtak a +tömeg felett. Kuszálódva színes szalagok libbentek át a +levegőn.</p> +<p>És Altis kapuján közben szüntelenül jöttek Hellas városainak és +gyarmatainak küldöttségei, <span class="pagenum"><a name="Page_125" +id="Page_125">-125-</a></span> az athenei philék követei, hírneves +strategosok, előkelő polgárok, szolgák seregei. Aztán kiragyogtak a +felvert porból a magasba emelt kis istenszobrok bronzai. Kígyózó +menetben az Olympias papsága közeledett és biborba öltözötten a +tizenkét versenybíró.</p> +<p>A tömeg mozdulatlanná lett. A versenybírák most esküdtek +Herakles oltáránál, hogy pártatlanok lesznek. Már elfoglalták +díszhelyüket a magas kőlépcsőkön.</p> +<p>Glaukos összefont karokkal, halálos izgalomban nézte a +készülődéseket. Egyszerre elmosódott a háttér. Középütt, a mély +homokból, mint valószínűtlen, álomszerű jelenések, kinőttek a +diskosvetők.</p> +<p>Rajtuk volt a sor. Az emberlepte lejtők lélekzete elállt. +Tökéletes ephebostestek ragyogtak a napfényben. Felágaskodtak, a +testük előre lendült, lehajlott, mintha gyönyörűen önmagába tért +volna vissza minden alak és a diskos pengve sivított át a +levegőn.</p> +<p>Glaukosnak úgy rémlett, hogy a nap rohanni kezd a stadium felett +és magával ragadja az időt. Az órák csak pillanatok és minden csak +álom. A papnők, a bírák, a nézők nem éltek számára többé, dermedt +szobrok voltak. Csupán a mérkőzők éltek lenn a stadium forró +homokján. Csak <span class="pagenum"><a name="Page_126" id= +"Page_126">-126-</a></span> az ő lihegésük hallatszott, csak az ő +szívük dobogott a roppant térség felett.</p> +<p>Aztán lovasok jöttek, mint vad, káprázó jelenés beletüntek a nap +vakításába.</p> +<p>Karcsú dárdavetők szöktek ki a földből. Felbuggyanó ifjú +források. Suhogás hallatszott, mintha bronzfejű solymok szálltak +volna a magasba. A dárdák megsebezték az eget…</p> +<p>Már ökölvívók olajos teste ágaskodott, görnyedt, hajlott, +torpant, bonyolódott a középen. A tömeg kiáltása meg-megrázta a +levegőt… A stadium nagy kőküszöbén át valakit holtan vittek +kifelé.</p> +<p>Ez is elmult.</p> +<p>Most mindjárt… Csak az ugrók voltak még hátra. Mint élő +parittyák repültek a fiatal testek. Fellendültek, leszálltak, +mintha láthatatlan hullámok emelték volna őket a magasba és +ejtették volna vissza a földre.</p> +<p>Glaukosnak verejték gyöngyözött ki a homlokán. A szíve döngött a +mellében, a torka kiszáradt, egy pillanatra félelem mart belé. +Mindig csak erre készült, ami eljött, mindég várta és most mégis +megriadt, mintha korán jött volna, mintha nem lenne kész.</p> +<p>A bírák bíborából mezítelen kar emelkedett és intett.</p> +<p>– Herakles Idaeus… Glaukos szédülni kezdett. <span class= +"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> A szeme +megkáprázott, mintha előtte egy sáfrányszínű peplos lobbant volna +el a füvön. A térde remegett, a lépése ingadozott, de a sárga +peplos lengett mellette, mint gyerekkorában, mikor járni megtanult. +Úgy tetszett neki, valaki vezeti, valaki támogatja, aki nem látszik +és mégis vele van.</p> +<p>Ez jó volt. Csak pillanatig tartott. Egyszerre, mintha egy +borostás kék arc meredt volna reá. Az arc nevetett és gyulladt +szeme olyan volt, mint két gonosz seb. Glaukos hirtelen erőt vett +magán. A gondolata megszégyenülten eleresztette azt, amibe az előbb +kapaszkodott.</p> +<p>A versenybírák előrehajoltak. Fiatal, mezítelen szépségükben, a +stadium kőküszöbén sorban álltak a versenyzők. Glaukos közöttük +állt.</p> +<p>Szíve már nem a mellében vert, de döngve verte a templomkoronás +hegyek oldalát, betörte az Alpheos tükrét, remegve rázta talpa +alatt a földet. Vajjon hallják-e ezt a többiek is, vajjon látják-e, +ami láthatatlanul történik benne? Felvetette halvány homlokát és +nagy égő tekintete kábultan suhant el a várakozó tömeg felett. +Gyűlölte ezt a várakozást, mely tőle követelt, kegyetlenül, irgalom +nélkül, parancsolón. Gyűlölte a tömeget, melynek ezernyi és ezernyi +arca egyetlen borostás kék arcba folyt össze, amely felnéz a +porból, de csúfolódva lenevet a porra… <span class= +"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span></p> +<p>Éles kiáltás hangzott el riasztón, mint egy kürtjel… Inlúljatok! +A futók előreszöktek és szép fergetegük szele megcsapta és magával +sodorta Glaukost. Egyszerre könnyű lett a teste, a lábán szárnyak +voltak és az erő és hatalom mámora ragadta őt előre. Már nem félt +és nem gondolkozott, már senki sem parancsolt neki, úgy érezte, ő +parancsol mindeneknek. A versenybíráknak, a tömegnek, a napnak, a +földnek, a futóknak, akik lihegve törtettek mellette, míg ő könnyen +repült ki közülük a végtelen felé.</p> +<p>A stadium büszke porondja eléje borult, alázatos lett és odaadta +magát. Legyűrte, uralkodott felette, korlátlanul uralkodott +versenytársai felett és elbizakodottságában játszani kezdett velük. +Előre engedte egyiket-másikat, megmérte és megvetette +valamennyit.</p> +<p>A pálya homokja eltűnt sarútlan, könnyű lába alatt, +aranyfövényes süppedő bársonyszőnyeg volt, mely visszafelé futott, +míg ő előre repült, bele a szélbe. Széttépte a szelet, széttépte +maga előtt a napsütést, belerohant mint végtelen selyemszőttesbe és +tépte, újra tépte és mögötte minden elmaradt.</p> +<p>A tömeg lélekzete fennakadt. Már csak ő lélekzett az olympiai +síkon és homloka körül fonódni kezdett a koszorú. Érezte a vad +olajágat halántéka <span class="pagenum"><a name="Page_129" id= +"Page_129">-129-</a></span> felett. És a szobra már emelkedik az +Alpeos partján, Korinthosban már építik a templomát, az ő nevét +fogja viselni Hellasban az eljövendő negyvennyolc holdváltozás.</p> +<p>A Kronos-domb ezerfejű lejtői még nem láttak ilyen +diadalfutást.</p> +<p>– Isteni Glaukos! – zúgott az ég és a föld között. – Evoe!… +morajlott a tömeg ajkán. A borostás, kék arc leborult előtte… +Evoe!… Ez a kiáltás már az övé volt. Növekvő óriási szárny, mely +felkapta őt és ő a győzelemben újra született. Mámora túlemelte +Ikaros határain és futtában megrészegülten visszanézett. Hol +maradtak a többiek?</p> +<p>– Evoe, evoe!… Az örvénylő rivalgástól megtántorodott előtte a +levegő. A lába botlott és rohanó teste a viharos lendületben, +rettentő zuhanással a földre csapódott.</p> +<p>Még hallotta az ezertorkú kiáltást, még neki szólt, az övé volt. +Felakart állni. Futni a célig, a bírák elé. Küzdeni akart az +ikarosi végzet ellen, repülni tört szárnyakkal is. Hanyattesett… +Újra felkönyökölt, még egyszer… de a fájdalom vad szisszenéssel +visszalökte őt. És bukásában szétpattant homlokán a megálmodott +koszorú.</p> +<p>– Evoe!… Nem szünt meg, hömpölyögve foytatódott, de árja +elejtette őt. Feje felett, mint <span class="pagenum"><a name= +"Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> nagy madarak repültek el +a többiek. Árnyékuk átsuhant az arcán, futó lábuk szemébe vágta a +port.</p> +<p>Siker, kegyetlen isten… hát csak ennyi vagy? És az Evoe, mely +már az övé volt, tovább zúgott, újjongott, ünnepelt és… nem volt +többé az övé. <span class="pagenum"><a name="Page_131" id= +"Page_131">-131-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>TARTALOM</h2> +</div> +<ul class="TOC"> +<li>Előszó <span class="ralign"><a href="#Page_5">5</a></span></li> +<li>Megállt az óra <span class="ralign"><a href= +"#Page_7">7</a></span></li> +<li>Az utolsó dereglye <span class="ralign"><a href= +"#Page_47">47</a></span></li> +<li>A vén zsibárús szerencséje <span class="ralign"><a href= +"#Page_57">57</a></span></li> +<li>A síró ember meg a nevető ember <span class="ralign"><a href= +"#Page_71">71</a></span></li> +<li>Az erdei ház <span class="ralign"><a href= +"#Page_87">87</a></span></li> +<li>A sorsfolyó <span class="ralign"><a href= +"#Page_97">97</a></span></li> +<li>A siker <span class="ralign"><a href= +"#Page_109">109</a></span></li> +</ul> +<hr class="chap" /> +<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77751 ***</div> +</body> +</html> diff --git a/77751-h/images/i001.png b/77751-h/images/i001.png Binary files differnew file mode 100644 index 0000000..8c6dd19 --- /dev/null +++ b/77751-h/images/i001.png diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6c72794 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This book, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..81fb793 --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for eBook #77751 +(https://www.gutenberg.org/ebooks/77751) |
