path: root/77751-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77751 ***

Minden jogot fenntartunk. A fordítás joga a szerző tulajdona.

_Copyright 1924. by Magyar Irodalmi Társaság. Budapest._

Budapest, 1924

Magyar Tudományos Társulatok Sajtóvállalata Rt

Szabó T. István




TORMAY CÉCILE

MEGÁLLT AZ ÓRA

NOVELLÁK

BUDAPEST. 1924

_Azt akarjátok, hogy meséljek?_

_De hát nem tudjátok, hogy nehéz mesélni, mikor szüntelenül nyílnak az
ajtók és a láng inog a tűzhelyen a jövés-menéstől, hírek osonnak az
utcákban és borzadások futnak végig a földön._

_De hát nem tudjátok, hogy mesélni csak olyankor lehet, mikor odakinn
nem történnek nagyobb dolgok, mint a mesében?_

_Mostanában pedig a világon szanaszét iszonyú dolgok történnek. A
valóság nagyobbakat mesél, mint a mesék és az ember elszégyenli magát,
mikor szólni kezdene. A roppant történések tövében minden kicsinynek és
feleslegesnek tetszik, amit mondani lehet._

_Ti mégis akarjátok, mert szeretnétek, hogy múljék az idő. Múljanak el
az emlékek a szürkületből, múljanak el az útmenti akácfákról, a víz
loccsanásából és az éjjel süvöltő autók hirtelen megállásából, melytől
még ma is összerezzennek a kapuk a házak falában._

_Feledni, amit velünk tettek és amit hagytunk, hogy tegyenek; elfeledni…
Pedig nem lehet._

_Eszünkbe jut, ha a szélben féloldalra fordulnak a fák, mintha valaki
lógna rajtuk. Eszünkbe jut, ha a köd ráfekszik a tetőkre, ha eldobált
villanyosjegyek fehérlenek ki a sárból, mint a megtiport őszirózsák.
Eszünkbe jut, ha a visszanéző napban Buda alatt, a Duna mentén, olyan
vörös a pesti part, mint egy elmult Május._

_Minden emlékezik…_

_És mesélni csak olyankor lehet, mikor az emlékek halkabbak, mint a
mesék._

_Mire a végére értek, ne feledjétek, hogy megmondtam előre. És majd ha
kérdem: miért néztek rám olyan különösen? Miért rázzátok a fejeteket?
Nem hiszitek, amit mondtam? Jusson eszetekbe: Ti akartátok, hogy
meséljek._

_Tormay Cécile._




MEGÁLLT AZ ÓRA

A folyóról bejött a köd a városba. A parti utcákon jött, a lármán át,
borzasztó csendesen. A falakat tapogatta, az ablakokra lehelt és megállt
a házak között. Azután nem mozdult órákon át. Szürkén, vizesen állt és a
város szétfoszlott alatta. A házak formái elmállottak, mint a feloszló
testek.

Estére már földszínű volt a köd. A tegnapi hó zsíros, fekete csirizbe
kenődött szét az utcák kövezésén. A gyalogjárók mentén, mint rothadt
burgonya, kormos kupacok apadoztak. Ez is hó volt, mikor leesett.

És az emberek jöttek-mentek a csúszós sárban, sűrűn, idegenül,
magányosan. A legtöbben előrehajolva jártak, olyan testtartással, mintha
láthatatlan targoncákat vonszolnának.

Vajjon mit fuvaroznak ilyen kisértetiesen? Nem boldogságot! Világért
sem. Attól nem görnyed úgy előre az ember. Szenvedést fuvaroznak a
ködben. Kiki a magáét, senki se segít hordozni a másét.

A kis utcák sötétek voltak. A körutak fölött nesztelen birkóztak az izzó
gömbök fénykarikái. Lenn, elvétve gázlámpák akartak világítani.
Töredezett monstranciák a ködben, egyik a másik mögött.

Egy ember ment el mellettem és meglökött. Dagadt vörös nyakán
tisztátalan kötés volt és a fejét ferdén tartotta. Munkás-zubbonyt
viselt. Ekkor vettem észre, hogy oldalán gavallérosan kiöltözött alak
lépeget. A füle elállt, prémes bundát hordott és lakkcipő volt a lábán.
Rábeszélően hajolt a munkáshoz. Valamire biztatta. Sztrájk… röptében,
mint egy kő, megütött a szó. Már eltüntek.

A Stáhly-utca sötétjén ablaktalan, nehéz kocsi himbálódzott át. Sokszor
himbálódznak ezen a tájon ilyen fekete, vak kocsik. A kórház udvarából
jönnek elő és halált fuvaroznak. Nagyvárosi halált… A túlsó kapunál egy
másik kocsi állt meg. Ez életet fuvarozott a halálnak. Nagyvárosi
életet… A villanyfényben rémlő kórházkapunál egyszerre fehér
vászonkabátos emberek mozogtak a ködben. Valami sötétet emeltek ki a
kocsiból és vitték befelé, mintha undorodó arccal üzletbe vinnének
elromlott árút.

Tovább mentem. A Rákóczi-úton fénylett és csúszott a sár. És a sárral
csúszott, iramodott a gyalogjárók között az út teste. Kocsik vágtattak
zavaros rohamokban. Villanyosok csörtettek, süvítő autók fényszórói
fúródtak előre vakítón, sebesen, mintha a gyalogosoknak semmi értelmük
sem lenne.

A Rókus-kórház sok megtört világú, szomorú szemével lenézett a
kövezetre. Minden mozgott. Csak a köd állt és a kórház. És lábánál egy
katona. Hátát nekitámasztotta a falnak. Kezét kinyujtotta a ködbe.

Hirtelen lesütöttem a szememet. Féltem odanézni és valami belső
kényszerből mégis oda kellett néznem. Erősen, figyelmesen… Sapkája alatt
nagy fekete pápaszem horga kapaszkodott a füle köré. Az állát gránát
téphette le, félig hiányzott. Olyan volt a szörnyű arc, mintha megette
volna a köd. Jodoform-szag érzett, valahányszor mozdult. Az elmult
háború szaga. A háború állt ott a vén kórház szürke falánál. Az emberek
elmentek mellette és már nem vették észre, hogy kinyujtja a kezét…
Dalolva virágosan indult egykor, aztán mikor visszajött, letépték a
melléről a vitézségét, aztán visszatették és most kéreget.

A lámpa alatt egy másik állt a járdaszélen. Sokan vannak, sokszor látni
őket így. Át akarnak menni a túlsó oldalra és bizonytalanul topognak,
mintha veszedelmes, rohanó árba kellene ugraniuk.

A Rákóczi-úton egyre több volt a kocsi. Az út két végéből, a lámpák
alatt, veszett gombolyagokat gurított ide-oda a forgalom. A katona
megint megkísérelte, Óvatosan előrenyujtotta otromba cipőjét. Olyan volt
ez a cipő, mintha nem lett volna benne láb. Autó süvöltött és laposan
ránk csapata a sarat. A katona visszalépett és rázni kezdte a cipőjét.
Furcsán rázta, a térde ide-oda fordult a nadrágja szárában. Egyszerre a
karja is mozogni kezdett, már a fejét is rázta. Megint éreztem, hogy nem
szeretnék odanézni. Mégis odanéztem. Ekkor már a lámpaoszlopnak dűlt és
rángatódzott az egész ember.

Ez is a háború volt. A háború lárvája… Itt volt és rángatódzott a
ködben, mint akkor, abban a másik, szörnyűbb novemberi ködben, mikor
leszakadt a város körül majd az egész ország és befelé fordultak a
puskák és ropogtak a sötét utcákban.

Egy asszony állt meg mellettem. Nem tudtam a nevét, csak úgy ismertem.
Talán sok asszony volt… mindig kért valamit Az urát halálra botozták az
oláhok, kis házát is elvették tőle. – Majd holnap… talán tudok addigra
hírt mondani. Egy ideig még elviselhetetlen panaszban nézett rám a
szeme. Aztán szomorúan, csoszogva ment odébb a sárban. Elnyűtt
szoknyájába két gyerek kapaszkodott.

A villanyosmegállónál valaki becsukta az esernyőjét. Az esernyő alól
púpos törpe került elő. Feje gonoszul guggolt két válla között és
leselkedett. Ahogy odanéztem, keleties sötét szeme, görbe nagy orra,
fodrozott, húsos ajka egyszerre jelekké váltak a ködben.

Ettől kezdve sok ilyen jelt vettem észre, az autókban, a kocsik ablaka
mögött, közöttünk is, akik mindég gyalog járunk. Felbukkantak és
eltüntek a sárszínű homályban. Szemközt is, mögöttem is mindenütt. Itt
vannak, mint a forradalom alatt. Ugyanazok… ugyanannyian. Csak néhányan
mentek el, akik nagyon megmutatták magukat. A többi itt maradt és
meghízott és nevet és vár.

Az emberek pedig botorkálnak és vonszolják a maguk fuvarát és a
mindennapi erőlködéstől nem látnak semmit…

Rongyaikban sápadt gyerekek nyargaltak el mellettem. Nekieresztett
patkányrajok nyirkos újságokat hurcoltak szét a városban. Túl, egy
kivilágított kirakatban is hírek voltak. Valamelyik napilap legújabb
táviratai látszottak nagy, festett betűkkel az üveg alatt. A betűk
hegyesek voltak és élesek. A szavak úgy hatottak, mint egymásmellé
rakott vasgereblyék.

„Csonka-Magyarország…“ Ez is olyan volt, mint egy vasgereblye… És a
csehek, oláhok, szerbek ostorral telepítik ki a mieinket… A Ruhr-vidék
és francia vésztörvényszék… tömeges kivégzések Oroszországban és
kereskedelmi megegyezés a Szovjet és Anglia között…

A nagyhatalmak pedig tanácskoznak. Ötödik éve már, süppedő, kényelmes
karosszékekben, az orosz máglya tűzfénye mellett, égett emberhús
szagánál. És tanácstermük párnázott ajtaja alatt beszivárog a mi tépett
országunk vére. Folyton szivárog, míg ők össze-összehunyorognak a
kicsiny keletiekkel, amelyek torkig ették magukat a mienkből, de azért
emésztés közben még mindig kaparnak maguk felé.

Csend legyen! Ideát minálunk ne moccanjon senki. A nagyhatalmak békét
akarnak! A vad szenvedés, az éhség és a kín pedig nő a véres, haldokló
világrészen, amelynek egykor Phidias adott vonalakat és Lionardo mosolyt
és Goethe gondolatot és Beethoven zenét.

A vasgereblyék kinyúltak a kirakatból, átnyúltak az üvegen és fogaik
beleakadoztak a szemembe, az arcomba is és feltépték rajta a szégyentől
a bőrt. Az ember szégyenkezett az ember felett.

Menni, elmenni valamerre, ahol nincsenek hírek, ahol nem tudni ezekről a
dolgokról…

Közben történhetet valami. A pillanatnál is rövidebb ideig tartott.
Ágaskodó remegéssel minden előre hajlott. Az emberek, a falak, a lámpák.
Mondhatatlan iszonyat volt ebben. Aztán egy gyerekhang sikoltott és
felordított az utca. Zavar támadt. Egy autó csúszva megállt. A sárban
térség maradt a középen. Mind arrafelé rohantak. Rajzó, fekete
gyűrűjükből hangok szakadtak ki, vádoló, fenyegető, jajgató, fájdalmas
emberi hangok.

– Szerencsétlenség… Gyilkosság! – Egy rendőr félreparancsolta az
ácsorgókat. A katona, a lámpaoszlopnál, arcára csapta rángatódzó kezét.
Formátlan, hörgő roncsot cipeltek el előtte a kórház felé. A kórház
pedig állt a ködben és mintha mondta volna: nekem fuvaroztok.

Aztán a Rókus-kápolna irányából jött valami. Fojtott templomi zene…
Litániát tartottak odabenn, a megholtak lelkéért. Arrafelé néztem. A
kápolna kapuaknájából öreges gyertyavilág derengett bele a ködbe.
Alulról szivárgott fel, mintha odalennről, egy beomlott tárnából jönne,
amelyben imádkoznak.

A kapunál valaki támaszkodott és lefelé nézett. Mellette ködbevesző
alakok haladtak az ájtatosan kikoptatott kőlépcsőkön, melyek a
kapuboltozat alatt besüppedtek a kápolnába, az utcák színe alá.

Valamikor odalenn volt az egész város. A mélyben, a csendben. Soká volt
ott… Míg az emberek emelni nem kezdték a partokat. És az ósdi piacok, az
utcák elmerültek, a templomok már térdig álltak a földben. Aztán
hirtelen épült a régi fölé ez az új, a gyökértelen, rohanó lármaváros,
melyben idegtépő riadások, bűnök és gyűlöletek és rossz készülődések
osonnak és olyan borzadások, amelyekről az a másik, régi város nem
álmodott legboszorkányosabb óráiban, félrevert harangok éjtszakáin,
fekete pestis idején.

Menni… el, valahova, ahol el lehet felejteni, ami a világon tíz év óta
történt és az iszonyút, ami ebben a városban történt és nem kell arra
gondolni, ami odakinn is, idebenn is folyton történik.

A menekülés szegény, kilátástalan vágya összeszorította a szívemet.

Jó ideje kínlódtam így céltalanul, távolbavágyón, mire ráeszméltem, hogy
fenn a magasban egy órát látok. Egyszerre úgy rémlett, mintha számlapján
a ködben visszaestek volna a mutatók. Az óra megállt… Körülötte lágyan
rajzolódott ki Szent Rókus tornya, a párkányon kibukkantak a homályból a
kis kőszentek és a föld alá süppedő lépcső elém terítette magát.

Lenn, a boltozás aknájában, egyetlen mécs égett a Boldogasszony képénél.
Világa, mint a lepke, ide-oda szállt a fonnyadt virágok és aranyírásos
fogadalmi táblák vallomásai felett.

A szentkép előtt egy asszony térdelt leborulva a köveken. A padokban
itt-ott kis öregek kuporogtak. Rózsafüzérjük száraz zörgéssel neszelt
mozgó, fogatlan szájuk előtt, melyben, mint elferdült kalitkákban,
szegény, szürke madarak: szavak voltak, amelyek egy egész hosszú életen
át a magasságokba készülődtek és nem tudtak soha kirepülni és
alázatosan, vergődőn mindig ott maradtak.

A kápolnából már elmúlt a zene. A litániának vége volt és a külső zaj
megint hangosabbnak tetszett. Mintha nem fért volna odakinn, betolongott
a kapun és belebeszélt az imádságokba. A szívemben, mint egy kés
nyisszentése, kiújult a gyerekhang halálsikoltása. Az iszonyat megint
remegni kezdett bennem. Az újságkirakat hírei össze-vissza beszéltek a
fejemben. Úgy rémlett, az egész utca átrohan a homlokom mögött. A
nyakamon hideg lehellet futott el. A háború és a forradalom kísértetei
benéztek utánam az ajtón.

Ismét elfogott a menekülés vágya. El szerettem volna menni ebből a
terhes világból valahova, ahol el lehet feledni, hogy ilyen, ahol
nincsenek emlékek és hírek. Csak annyi időre, míg az ember kicsikét
kipihenheti magát…

A sekrestyés oltogatni kezdte a gyertyákat. Rudas rézkupakja alatt
összetorpant a láng és lefelé nyaldosott. Aztán nem volt ott többé. A
kanóc füstölt még egy darabig és a szaga érzett a sűrűsödő homályban. Az
oltáron kialudt az utolsó gyertya. Csak az ember köszvényes ujjai között
világított egy kis gyertyavég és kezének az árnyéka és előrehajló feje
is óriásira növekedett a falon.

A kápolna hajójában lépések csoszogtak a kapu felé. Valami csörrent.
Talán kulcsok? A sekrestyés lángocskája az oltár mellé billegett. A
tabernaculum sötéten emelkedni kezdett. Az oltárgyertyák árnyéka inogva
a mennyezetig ért.

Ekkor történhetett bennem valami, amire nem emlékezem. Elindultam, de
nem a kapu irányába. Egyszerre úgy rémlett, hogy a sekrestyés
lángocskája az oltár mellett egy zajtalanul kinyíló ajtón át alacsony,
bolthajtásos szobába tűnik el. Ívelt, rácsos kicsi ablakon még valaminő
holdvilágszerű villanyfény vetődött elém. Az autószirének sivalkodásai,
a villanyoskocsik csengőcsörtetései éles karmaikkal még egyszer utánam
kaptak.

A lépésem váratlan lépcsőfokon zökkent le. Aztán még egy lépcsőfok
következett és még egy… Már csak a sekrestyés gyertyája világított a
sötétben. Erőlködve figyeltem a távolodó lángot és közben lassankint
magamon is sajátságos távolodást kezdtem érezni.

Egyéb is történt. Az előbb még egészen tisztán láttam, hogy az ember
gyertyavéget visz a kezében. Azt is láttam, hogy a nyugtalan láng körül
az olvadt stearin az ujjára folyik. És most mégis mintha szokatlan
formájú kézilámpást himbálna az oldalán. A lámpa alulról világította meg
a karját. Csak ennyi látszott belőle a sötétben. Nehéz lépésének a zaja
nem hallatszott többé.

Hirtelen meghallottam a csendet. Nagy, régelfeledett csend volt ez,
olyan mitsem akaró, őszinte csend, amilyenre csak gyerekkoromból
emlékezem. A homlokomról lepattant egy hosszú szorítás. Az erek
lüktetése nem sietett többé, az idegek maguktól enyhültek, mint szelid
lazításban a soká kifeszített húrok. Ekkor eszméltem rá, hogy valamilyen
jó, tiszta hűvösség hull az arcomra, melyen régóta fájt a fáradtság.

Hátraeresztettem a fejemet és magam fölé néztem. Alig felfogható néma
változásokba hajlott át minden. Odafenn, két oldalról öreges, furcsa
tetők eresze csúszott lassan előre. A tetőkön világítani kezdett a hó.
Egyszerre, lenn a sekrestyés kis lámpája alatt is hó volt. Hó, amely nem
lesz sáros és fekete, mint a rothadt burgonya, de fehér marad, mint a
meséskönyvek képein.

Csodálatosan meseszerűvé kezdett lenni az egész, mintha hulló fehér
pelyhek között egy régi képbe himbálódzott volna bele a sekrestyés
lámpája. Egy különös képbe, melyen elvétve, nagy havas tetők alatt,
kicsiny házak guggoltak magányosan. A lámpa egyre mélyebben hatolt bele
a képbe. Behavazott utcakút bukkant fel. Körülte már csoportba verődtek
a házak. Összebúvó tetőiken, fehér prémgallérban feketén, ördöngősen
ültek a kémények és pipálva hallgatództak.

Mikor visszanéztem, már semmi sem látszott mögöttem, csak fenn, valahol
messze, mint a hold korongja, egy világító öreg templomóra. A torony,
mely emelte, eltűnt körülte a havazásban. Számlapján belepte a hó a
mozdulatlan mutatókat. Homályosan emlékeztem. – Hiszen az óra megállt…

A sekrestyés arcához emelte a lámpáját és megnézte a kanócot, meddig
győzi még? A lámpafény ekkor félköríves vén házkapura esett. Ilyen volt
a túlsó kapu is, a következő is. Küszöbüket befujta, kis gyalogkapuik
formáját körülprémezte a hó. Jó ideje se ki, se be nem járhatott rajtuk
senki.

Mozdulatlanul állt a kép. Az utcából találomra kinőtt magányos, görbe
fák sem rezzentek. Havasan ágaskodtak a hóban és a csend olyan nagy
volt, hogy hallatszott a sötétben, mikor ágaikról itt-ott, mint a tépés,
puhán lehullott a hó. Rejtélyes készülődés derengett át rajtam.
Olyanféle belső készülődés, mint amilyennel az ember abba a szép csendbe
hallgatódzik bele, melyből mindjárt valamilyen zene fog kilépni. Vagy
talán már ki is lépett, csak még nem ért el idáig?

Mindjárt, pillanatig se tart…

És a sötétből ekkor, mint egy régi zene vonalai, hattyúprémes
templomtornyok kezdtek emelkedni. Havas, vén városfalak könyököltek fel
és öreg háztetők, melyeken világított a hó.

Fehér mohával belepett fekete város a süppedő hóban…

Falai között valamelyik templomtorony hetet kongatott. Egyszerre távol
hangok hallatszottak. A városkapu íve alá bevöröslő őrtűz fényében, mint
az árnyképek, fegyveres alakok mozogtak. A kapu megnyikordult, a láncok
csörömpöltek rajta.

A sekrestyés lámpája sietni kezdett a havon. A nyílt város elmaradt
mögötte. Mire a fal tövébe ért, a kapu nehéz, vaspántos szárnyait már
befelé tolták az árnyképszerű emberi alakok.

A kapu mellett kétoldalt behavazott faköpönyegben mereven állt a
fegyveres őrség. A strázsák mellén fehér fegyverszíjjak kereszteződtek a
fecskefarkú kék kabáton. Szuronyos flintájuk olyan hosszú volt, hogy nem
fért el a tető alatt.

Ebben a pillanatban a belső utcák felől egy megkésett raj jött elő a
sötétből. Az emberek prémmel körülszegett, lapos fekete kalapot viseltek
és fekete gallérköpönyeget. Mikor az őrtűz fényébe értek, köpenyükre
varrt, nagy sárga folt látszott. Hajladozva nyüzsögték körül az öreg
strázsamestert, aki sokgombos fehér gamaslijában, szétvetett lábbal állt
a tűznél. Háromszögletű kalapját a szemére vágta és fecskefarkú kék
frakkja nyílásából kidöntötte fehérmellényes hasát.

A sárgafoltosok keze meggyőző sebes kérleléssel hadonászott a levegőben.
Az egyik ravaszul, kínálón csörgette horgolt erszényét a háttérben.

– Mars! – rivallt rájuk fölényesen a strázsamester. – Pestvár falain
bévül nincsen kvártélyuk hebreusoknak. Toleranciából portanyitástól
portazárásig elég sok népek romlására uzsoráskodhattatok. Most már
békesség adassék a jámbor polgároknak. Takarodjatok a zsidó utcába!

A sárgafoltos, fekete köpenyek hirtelen kilebegtek a kapu alatt és a
láncos tölgyfaszárnyak bezárultak mögöttük.

A strázsák nagy flintáikkal megint mozdulatlanul álltak. A hó
nyugodalmas pelyhekben hullott tovább. Minden békés és tiszta volt és
tekintetem a fehér fátyolon át keresni kezdte a sekrestyés lámpáját. A
fátyol táncolt a házak apró, kivilágított ablakai előtt, a szélkakasok
körül, ráborult az erkélyek könyöklőire, a zsindelytornyos kiugrókra.
Egy kapu kőembereire turbánt csavart magából.

Közben egyre több kicsiny világosság bukkant fel a zegzugos öreg
utcákban. Itt is, ott is rúdraakasztott kézilaternák himbálództak a
sötét falak tövén és a sekrestyés lámpája elveszett közöttük.

Jöttek-mentek a laternák. Találkoztak, megálltak, összebújtak, mintha
beszélgetnének egymással:

– Hogy jutunk át ezeken az infámis nagy hóhegyeken?

– A franciskánusok klastrománál, spectábilis. Egy pengő krajcárért át
lehet kelni a tulsó oldalra.

Két kicsi lámpa felett két beretvált arc hajolt össze. Az egyik csak
félig látszott ki a prémes kucsma alól. A másik arc fölé szélesperemű,
hihetetlenül magas filc-cilinder emelkedett.

Az idegenek hátterében egyszerre ráismertem a hócsipkés szép torony
tövén a Ferenciek öreg rendházára. Falánál egy ember állt és lapátjával
mindig újra friss ösvényt vágott a mély hóban:

– Egy krajcár az átkelés!…

Valahonnan messziről csengők csilingelése hallatszott.

– A bécsi diligence!… – kiáltotta egy hang a sötétben. – Vigyázzatok, a
gyorskocsi… – terjedt utcáról-utcára a hír.

A kis laternák között hirtelen riadalom támadt. Mintha veszedelem elől
partra menekülnének: a falakhoz lapultak, behúzódtak a kapuk íve alá és
várakozón világítottak bele az utcába.

Az ablakok itt-ott kinyíltak. A függönyök mögül kíváncsi fejek hajoltak
előre.

Hangok hallatszottak:

– Kuriózus sebesség. Ilyen nagy hóban csak két napot késett…

– A gyorskocsi… Jön!

Aztán percek múltak, mire nagy csengőcsilingelésben lassan, nehézkesen
egy félig sárgára, félig feketére festett magaskerekű, féderes jármű
kezdett elődöcögni a homályból. A kocsi mellett kézilaternákkal gyalogos
emberek haladtak. Meredek bakján, a kocsis mellett, cilinderes alakok
ültek. Tetején táskák, ládák és kalapskatulyák inogtak. Feltűnően
kicsiny ablakán fáradt arcok tekintettek ki.

A városházán, a vigyázótoronyról világosság pislantott le a mélybe. A
tűzőr járt körben odafenn a torony erkélyén. Kiáltása tompán bukdácsolt
lefelé a hópelyhek között:

– Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus…

A fény eltűnt a toronyról. A városháza nagy, négyszögletes tömegével
megint visszamerült a sötétbe a Duna homokos partján. Lenn a folyón
vizimalmok aludtak a téli révecskékben. A Városház-piac közepén a
Szentháromság-szobor sugaras aranyozása kicsillant a hóból.

Egyszerre zegzugos sikátorokban jártam, nyugodalmas jó kis sikátorokban.
Mögöttem minden elmaradt, ami emlékezett, előmbe semmi sem jött, ami
emlékeztetne és a csend gyönyörű, halk nevetéssel nevetni kezdett a
fülemben.

Soká mentem így. A lépésem fehér bársonyban járt. A hópelyhek mint
könnyű, vattás cimbalomverők ugráltak a levegőben láthatatlan zizzenő
húrokon.

Fejem fölött váratlanul megcsikordult kampós láncán az öreg laterna. A
lángja füstölt. Pislogása álmosan karikázott egy borbélyműhely
cintányérjain. A cintányérok alatt rácsos kicsi ablakból rácsozott kicsi
világosság vetődött ki a hóra.

Odabenn a műhelyben még dolgoztak. A cserépkályhában égett a tűz. A
kályha ajtaja nyitva volt és a parázson nagy kolmizóvasak melegedtek.

A falon, kampós szegeken, púderes parókák lógtak. Copfjuk a földig ért,
a macska játszott velük. Egy kalitkában rigó ugrált.

A mester, fehér kötényében, ingujjasan állt a műhely közepén, az
állványra peckelt, kényes paróka előtt és sebes forgatással hűtötte a
fodorítóvasat.

– Hanzi, egy-kettő! Vendelin, leütöm az álladat…

A legények futva jöttek-mentek a kolmizókkal a cserépkályha és a
parókásállvány között.

– Ulrich, ne nevess – mordult a mester, – mozogj már azzal a
púderezéssel, megfullad az archivarius úr!

A tükör előtt, hátrakötött fésülködőgallérba süllyedten, boldogtalanul
ült az egyetlen kliens. És mialatt óriási stanicliba temette az arcát,
Ulrich inas meszelőnagyságú púderezővel mókásan rázta fejére a hajport.

– Siess már, te ördögfattya – hallatszott egy síri hang a stanicliból. –
Ó, a l’hombre-partiem… megnyúzlak, ha elkésem.

Váratlanul kicsi lámpa állt meg melletem a gyalogjárón. Vénségtől
megzöldült háromszegletű kalapban, elnyűtt köpönyeggallérban egy öreg úr
zörgetett be az ablakon.

A mester kikukucskált az ajtórésen, aztán hódoló lendülettel feltárta.

– Van szerencsém professor rector úr! Tessék befáradni! Tiszteljen meg
magnifice prosenior…

– Sietek, későn van – jelentette ki az öreg, mialatt kerek mozdulattal
leemelte kalapját és másik kezének ugyanolyan kerek mozdulatával
leemelte fejéről copfos parókáját.

– Gondozására bízom, borbély művész úr – mondotta gyöngéden, mintha
életepárjáról lenne szó. – Fodorítsa ki francia csínnal. Holnap érte
jövök.

– Sok a munka, nagy a forgalom. Holnapután teátrom van. Julius Caesart
adják elő a német komédiában – hadarta a mester. – Még ki kell kolmiznom
a komédiások allonge parókáit a színjátszáshoz. De azért, magnificus
rector, magamat úri favorjába ajánlom. Minden parancsolatja szerint
légyen.

Az öreg ceremoniásan föltette szinte illetlenül kopasz fejére a kalapot.
Ő is, a mester is mélyen bókoltak egymásnak és a kicsiny lámpa
önérzetesen odébb himbálódzott.

Tovalebegő fényében, egy-egy pillanatra, furcsán pingált cégtáblák
mutatták meg magukat a falakon. Turbános török basa, három marcona
gránátos, egy fekete kutya, egy fehér menyasszony…

A sarokház falmélyedésében lajtorjás kis kéményseprő szobra állt. A
bezárt boltok felett, vaskarokon, perecek, csizmák lógtak be az utcába.
Felszerszámozott kicsi bádogló, cifrára kovácsolt óriási kulcs. Túl, az
íves kapu felett, egy hegedű meg egy flóta függött. A falon becsületes,
nehézkes vén betűk hirdették:

_Aki pedig keresné, ezen házban megtalálja a Polgári Hegedű és Flóta és
Clarinét mívesek Czéhét._

Tekintetem bevetődött egy földszintes ablakon. Az alacsony, mélyen
hátranyúló szobában egyetlen faggyúgyertya égett. És a falon, a Szűz
Mária képe előtt, vörös pohárkában az olajosmécs lángja.

A mécs alatt, hosszú padokon, ünneplő ruhában, illedelmes emberek ültek.
Előttük, a zöld posztóval leterített asztalon, szép rendben feküdtek
hegedűk, flóták és clarinétok.

A mesterek maguk között tanácskoztak. Tisztelettudón, állva várakozott
néhány legény a szegletben, a kemence mellett.

Egy hosszúhajú mester, fekete ruhájában, lassan felemelkedett. Felvette
az asztalról az egyik clarinétot és megpróbálta. Csendesen fújta,
csontos ujjai járatosan mozogtak a billentyűkön. A többi komolyan,
figyelmesen hallgatta. Mikor vége volt, a céhmester lekoppantotta a
gyertya kanócát és ünnepélyesen mondotta:

– Mielőtt pediglen határozat hozatnék, imádkozzunk az országért, a
városért és a céhért…

Egyöntetű mormolás hallatszott odabentről. Aztán megint közelebb
húzódtak egymáshoz az emberek és olyan lelkiismeretesen tanácskoztak,
mintha a becsületükről lenne szó. Végül felállt az öregmester és
megköszörülte a torkát. Hangja kiszűrődött az utcára.

– Wohlgemuth Ferencz Christian polgári clarinét míves legényt pedig,
ezidő szerint még nem szabadítja fel a Czéh. Meghagyatik néki, hogy
szorgalmatos studiummal munkálkodjék és az eljövendő esztendőben, Kis
Asszony hava tizenkettedik napján újfent bemutatkozzék a hegedű, flóta
és clarinét mívesek polgári Czéhe előtt. Az Atyának és Fiúnak és
Szentléleknek áldásával.

Senki sem mondott ellent, mindenki rendén valónak találta. A legények
között megadóan lehajtotta az egyik a fejét.

A hulló hó fátyola bevonta az ablakot és repülő szőttesében vitt magával
tovább. Mögöttem, egyre halkulón, egy hegedű hangja jött a csenden át… A
céh ismét ítélni fog és ítéléséhez nincs hozzászólása olyannak, aki maga
nem tud hegedűt mívelni. A mestereket illeti a döntés. Mert ha olyan
idők járnak, hogy a mestereknek a legények, a legényeknek külső kontárok
parancsolnak, akik még egy quintet se tudnak hangolni, egy
flótabillentyűt se tudnak a helyére illeszteni, akkor – rosszak a flóták
és a hegedűk…

Aztán egészen hirtelen történt. Az utcalámpa alatt, a szegleten, egy úr
megemelte valaki előtt a kalapját.

A másik is köszönt:

– Tartozó tisztellettel, Illustrissime.

– Kriminális idő… Hová méltóztatik igyekezni?

– Megtekintem milyen passzazsirok érkeztek a diligenceal.

– Éppen magam is az Electorokba vagyok készülettel. Talán journálokat is
hozott a gyorskocsi Bécsből.

Emeletes sárga ház előtt álltak meg. A kapu felett, a falon, különös
festett figurák látszottak. Mint a kártyakirályok koronás
hermelinfövegben, nagyparókás, páncélos figurák sorakoztak a furfangosan
rajzolt öreg írás körül:

Vendégfogadó a Hét Választófejedelmekhez… Sajátságos parádés vígsággal
csilingeltek le rám ezek a szavak, mint valami régi muzsika.

A kapu nyitva volt. Mély boltozása alatt, kétoldalt, falra akasztott
kézilámpák lógtak. A kapualjából nagy udvar nyílott. Az udvaron egy
fáklyás ember állt. A fáklya füstös fényében kétszínnel festett
utazókocsik, félig kifogott lovak körvonalai látszottak. Az állatok
teste gőzölt a hidegben.

A kapu mellett néhány lépcsőfok vezetett fel egy fehérfüggönyös kis
üvegajtóhoz. A belső világítás barátságosan szűrődött át az üvegre
feszített függönyön. A sárgaréz kilincs ragyogott.

Az idegen urak a küszöbön álltak. Fenn a szemöldökfán csilingelni
kezdett az ajtócsengő. Aztán, nem tudom, hogyan történt, már én is benn
voltam a vendégfogadó éttermében.

Egy pillanatra megakadt a lépésem. A fehér abrosszal terített asztalok
mellett mindenütt valószínűtlen alakok ültek. Kedvesek és furcsák,
olyanok, mintha finom ollóval régi divatlapokból vágták volna ki őket.
Hirtelen a saját öltözetemre kellett gondolnom. Ha észrevennék? És
önkéntelenül összefogtam a bundámat.

A szegletben szabad volt egy kis asztal. Félszegen indultam arrafelé.
Közben olyasmit éreztem, hogy a földre kell néznem, el kell rejtőznöm a
tulajdon tekintetem mögött, mert különben valami megfoghatatlan
történik.

Mialatt így lefelé néztem, megakadt a szemem a súrolt deszkapadlón.
Friss, havas lábnyomok olvadtak a székek körül. Az asztalok alatt finom
keresztszalagos topánkák, csattos cipők, elnyujtott csizmás lábak
látszottak. A szálában udvarias beszéd zsongott. Elvétve
porcelláncsörrenés, pohárcsengés hallatszott. Senki se törődött velem.
Egyszerre kíváncsi mosolyt éreztem az arcomon. Lassan felemeltem a
fejemet.

Megnyugtató szelid világosság szőtte át a termet. Csak a terített
asztalokon égtek gyertyák. A mennyezet aranyozott fa-luszterén
lángtalanul futottak körben a viaszszálak. Most már figyelmesen kezdtem
nézegetni a dolgokat. Az emeletes pohárszéken öreg cinkkupák és festett
alabástrom gyümölcsök között, csillanómedrű Altwien-vázák álltak.
Szemközt a fehér falon, zöld zsinóron, aranyos keretben Mária Terézia
koronás képe függött. A királynő még egészen fiatal volt a képen és
brokátkrinolinja mellett Pozsony vára látszott és a Duna kékre festett
vize.

Halk ajtócsapódás rezzentett fel. Nagy tálakkal fehérsapkás kis kukták
szaladtak be a konyha felől. Hosszúnyakú palackokat is hoztak és sürögve
szolgálták fel az ételeket.

Az egyik asztalnál ifjú gavallérok ültek. Színes frakkjuk mélyen kinyílt
a fodros ing felett. Habos batiszt-nyakkendőjük az állukon futott át és
a fülükig ért. Ezek fánkot ettek és aranyosra barnult üvegekből tokaji
bort töltögettek maguknak.

Mellettük magyarviseletű vidéki urak könyököltek össze egy asztal felett
és titkolódzó arccal hangosan beszéltek. Túl egy püspök vacsorázott két
testes kanonokja között. Most érkezett Bécsből. Széke mögött feszesen
állt a huszárja, ezüstzsinóros rövid bekecsében.

Óriási kalapon akadt meg a szemem. Az ablak alatt rövidderekú görögös
ruhában szép fiatal asszony ült két gyermekével. Az asztal végén a
pap-nevelő és a gouvernante húzódott meg. Az úrnő széke mellett táskák
és ridikülök tornyosultak a földön. Netz-keztyűs keze negédesen törte a
kenyeret. Az ételeket olyan mozdulattal szedte a tányérjára, mintha
virágok lennének. Aztán piszkált közöttük és mindent otthagyott.

Egyszerre azt az urat is megláttam és a másikat is, akiknek a nyomában
ide jöttem. Az öregebbik jókedvűen nézelődött aranykeretes lorgnonján
át. Valahányszor mozdult, tubákszínű frakkján megcsillantak a nagy
gyöngyházgombok… Ebben a pillanatban egy fehér fejkötős szolgálóleány
közeledett felém. Virágos ingválla, harangozó, csíkos szoknyácskája
friss és tiszta volt. Hirtelen megint a deszkapadlót kezdtem nézni. Mire
felpillantottam, a leány már a szomszéd asztalnál állt. Ott fizetni
akartak.

– Nagyon szerény étkezés volt – mondotta egy hang, mintha alkudni
akarna. – Seberli leves, tejfeles fogas, írósvajban pirult
krumplicskákkal, meg sült libamáj rizskásával, meg spékelt vesepecsenye
garnirozva, pulykamell kastaniákkal, marmeládos fánk, gyümölcs és sajt.
Egy flaska badacsonyi bor, két flaska egri bikavér…

– Egy bécsi forint és tizenhét krajcár – felelte a leány.

– Micsoda summa, ilyen kis vacsoráért, micsoda drágaság – sóhajtotta
fájdalmasan a vendég, mialatt fizetett. Aztán borravalónak adakozó
fölénnyel két krajcárt tett le az abroszra.

A leány csinos kis bókot vágott ki és hálásan mosolygott.

– És a kenyér! Majd elfelejtettem, – mondotta az úr. – Három karaj…

– Az hozzá tartozik – felelte a leány. – A kenyér semmibe se kerül…

Ekkor kezdődhetett el valami, ami egészen érthetetlen volt. Furcsa
nyugtalanság lepett meg. Egy tekintetet éreztem magamon, melyről nem
sejtettem, hogy honnan jön. Mi ez? Mit keresek itt? Olyan békésen
elringató volt kinn a kis utcákban a hóhullás. Miért is jöttem ide?

Váratlanul egy visszatolt szék ütött zajt. Lépéseket hallottam. Nem
néztem oda és mégis biztosan tudtam, hogy azok a lépések felém
közelednek. Tudtam, hogy valaki most mindjárt szólni fog hozzám és nekem
felelnem kell. Ólom ömlött a tagjaimba és a két kezem roppant nehéz
lett. Mellettem egészen közel, nagy gyöngyházgombok csillantak meg egy
tubákszínű frakkon.

– De facto, meg se ismertem, kedves Barbara húgom…

Hideg borzongás futott végig az arcomon. Barbara… És ezt nekem mondja. A
dédanyám nevén szólít, aki több mint száz éve meghalt már.

– Igen… én sem… – Halkan, elfogódva beszéltem és éreztem, hogy ebben a
pillanatban arcomban egy régi arc van. Szétválasztja a vonásaimat és
kihajlik sok más régi arc közül. Azok is mind hozzám tartoznak. És a sok
régi arc együtt az én arcom, melyben benne vannak valamennyien, akik
előttem éltek, akiket soha se láttam. Hol egyik, hol másik suhan elő és
mosolyog az ajkammal vagy belelobbantja a szemembe a tekintetét és akik
rám néznek, azt hiszik, hogy én vagyok. Pedig ők is velem vannak, mindig
velem, akiket senki se ismer fel bennem többé.

Most… ebben a pillanatban, aranynyeles lorgnonján át egy öreg úr
felismert közülük egyet, egy régen porladót és örvendőn rámosolygott a
halvány gyertyafényben.

– Persze, most érkeztek Bécsből – mondotta egész természetesen. – És
kedves atyjaura? Talán a kocsival történt valami kalamitás a nagy hóban?
Ezért kényszerül itt mulatni magányosan. Fatális… fatális, mindjárt
gondoltam, de ha konveniálna kedves húgomnak, tiszteljen meg minket.
Nota bene, tíz lépésnyire se kell fáradnia. Vagy kocsit hozassak?
Feleségemnek nagy örömére szolgálna. Hangászok muzsikálnak ma este
nálunk. A rendes quartett. Kérem… Nem, itt nem várakozhat. Azok a
stutzerek, nyughatatlan modorú ifjú arszlánok. Kivált az ott, a
pomagranát színű frakkban. Impossibilis! A sok idegen passzazsir között,
egyedül egy dáma, egy vendégfogadóban…

Mialatt beszélt, lehullott rólam az ólmos zsibbadás. Egyszerre megint
mozdítani tudtam a fejemet. Szabadkozni próbáltam. Útról jövök,
bundában, esti ruhám sincs. Inkább máskor… De az öreg úr nem engedett.
Magához intette a csinos kis szolgálót.

– Ha a nemzetes úr visszajön, hiszen ismered, mondd meg neki, hogy
átinvitáltam a leányát magunkhoz.

Az ajtócsengő csilingelt és az öreg úr mélyen meghajolt, mikor maga
előtt kiengedett. Aztán már az utcán voltunk a hóban. Aztán egy
zsindelytetős, zömök ház kapuja előtt. Kísérőm jeladásnak megrángatta a
húzóscsengőt és nagy kulccsal felnyitotta a zárt.

A kapu aljában egy mángorló állt, az emeletről könnyedén, elbájolón
Mozart zenéje hangzott. A sötét kis udvar irányából, gyertyával kezében,
kikolmizott tornyos fejkötő alatt egy picinyke nőszemély közeledett.

– Ne bókoljon annyit, leányasszony – mondotta az úr, – inkább
világítson.

A kicsinyke nőszemély nyújtózkodni kezdett. Fejkötője magasába emelte a
gyertyatartót és ettől kezdve lélekzeni se igen mert, hogy a lángot meg
ne ingassa.

A világosság beesett két fehérre meszelt fal közé és felfelé szaladt
előttem a meredek falépcsőn.

– Még három grádics van – hangzott mögöttem. Egyszerre abbamaradt
odafenn a zene. Alakok tűntek elő a lépcső pihenőjén. Már tisztán láttam
őket. Egy krinolinos kövér dáma. Rövidderekú almazöld perkálruhában egy
fiatal leány. Mellette ezüst kandelábert tartott emelve valaki.

Magasnövésű nyulánk ember volt. Háromgalléros kék kabátja nyílásában, a
könnyű ingfodor felett, szertelenül széles, fekete atlaszkendő
csavarodott a nyakára. Hófehér posztónadrágot és sárgahajtókás
Souvarov-csizmát viselt. Egy pillanatra úgy rémlett, mintha egy régi
képet néznék. Talán láttam is már ezt a képet valahol, vagy álmodtam
egyszer? Hirtelen elmosódott fejemben a gondolat. Milyen keskeny és
halvány az arca és zöld szeme milyen sajátságosan árnyékos.

Valaminő zavar támadt. Az árnyékos szemekben kezdődött és onnan terjedt
át a többi arcra. Egy ifjú ember, akit eddig nem vettem észre, túlzottan
mélyen meghajolt. Bokáig érő nanking pantalló és kékcsíkos harisnya volt
rajta. Hosszúra növesztett szőke haja előre lendült a mozdulatától.

Hangokat hallottam magam körül. Eszembe jutott, hogy már az előbb is
hallatszottak. Barátságosan csengtek és mégis nyugtalanítottak. A
krinolinos asszonyság megint mondta, vegyem le a bundámat. Mind
bíztattak. A fiatal leány meggyőzően ismételgette, hogy odabenn meleg
van. Ég a tűz a kályhában… Egy pillanatig szinte kínzóan éreztem az ő és
a magam ruházata közötti különbséget: több mint száz esztendő volt a
ruháink között. Pedig most még takart a bunda.

– Nem, köszönöm. Kissé átfáztam. Fenntartanám, ha megengednék…

– Talán a vizitszobában örvendezzünk tovább egymás látásán, – mondotta
ekkor udvariasan a háziúr és feltárta a magas üveges ajtót.

Bolthajtásos szobába léptem. Itt-ott gyertyalángok világítottak a
comodeszekrényeken, az asztalon és minden megismétlődött a tükörben. A
zöldcsíkos papírkárpiton, a divány fölött, ovális keretekben, fekete
silhouette-portrék körvonalozódtak. A cseresznyefa-bútorokon, a
gyönggyel hímzett virágképeken játszott a fény. Derűs, gyermekes vígság,
tiszta élet áradt a fehér mullfüggönyös szobában. A kótatartók mögül
borzas muzsikusfejek néztek rám kíváncsian. Egy nagy karosszékből
sajátságos öreg katona emelkedett fel. Varkocsba font fehér paróka volt
a fején. Copfján, mint két varjúszárny ült a fekete selyemszalag csokra.
Az aggastyán magas botjára görnyedt és hosszú ideig figyelmesen nézett
rám. Senki se merte zavarni. Mindenki hallgatott.

– Jó barátom, tábori batjársam volt kedves húgomnak az öregatyja ura –
mondotta végre, vontatott hangon.

Nyugtalanság kuszálta meg a gondolataimat. Hiszen ő a dédanyám
nagyatyjáról beszél… És megint ugyanazt a hűvös borzongást éreztem az
arcomon, mint az előbb, a Hét Választófejedelmek fehér szálájában.

Az öreg óbester visszaereszkedett a karosszékbe és ahogy a botjára
támasztotta az állát, nem lehetett megkülönböztetni, hol végződik a bot
elefántcsont-fogantyúja, hol kezdődik elefántcsontszerű arca. Különösen,
lárvaszerűen mosolygott valahova messzire, ahová csak ő látott el.

– A prusszus király ellen verekedtünk akkor… és milyen veszettül
fiatalok voltunk. Megálljon csak kedves húgom! Anno… anno
ezerhétszázötvenhétben…

A hegedűkön megint felébredt az alvó melódia és szállt és zengett. A
cello mély vágyban kísérte, a spinett billentyűi alól tünő
szárnycsapással, mint ezüst pillangók, repkedtek ki a hangok.

És mialatt az öreg katona valószínűtlen, távol fiatalságáról beszélt,
finom viaszszagot kezdtem érezni. Olyanfélét, mint amilyen akkor támad,
mikor valaki mellett az utolsó viaszgyertyák égnek. Jobbról, balról
égnek és a viasz mondanivalójába valamilyen virág szaga is belevegyül.
Itt is érzett, lilaszínű virágillat, – lavendula érzett a szobában.

Előttem az ovális asztalon, az alacsony ezüsttartóban csendesen fogytak
a viaszgyertyák. Egy fehér kis kéz minduntalan lekoppantotta a megnyúló
kanócot.

– Számtalan pennás munkák tésznek bizonyságot sok jeles
huszárcselekedetinkről – mondotta a aggastyán halkan, a zene hangjain
át. – Sunt quorum non est memoria… az idegen népek mindig újra
megfeledkeznek a magyar vitézi cselekedetekről, mert mi idehaza se
tartjuk emlékezetünkben a magunk becsületét. – Egy darabig komoran
nézett a gyertyafénybe. – Pedig a megboldogult prusszus király
lovasgenerálisa, Ziethen úr is tőlünk tanulta el a huszárháborút. –
Kissé felegyenesedett a karosszékben: – És odatúl Dettingennél, mikor
együtt verekedtünk az anglusokkal és úgy meggyőztük a franciákat, hogy a
Rénus vizén is átkeltünk utánuk, tisztességet adott az armadánknak az
anglusok generálisa. Mondják, a minapában Bonaparte császár is levette a
kalapját a magyar huszárroham szemléletében. Ezt is elfelejtik majd… De
azért, ha egyszer Isten igazában megint elindulunk, leveszik még az
anglusok, a prusszusok is, a franciák meg a többi közönséges népek is a
kalapjukat…

Az idők összezavarodtak a fejemben és várni kezdtem, hogy elmúljék ez.
De semmi sem változott. Az elefántcsontra támaszkodott parókás fő még
mindig felém fordult. Felgombolt zöld dolmánya nyílásában, szaggatott
lélekzésétől gyorsan emelkedett és horpadt a kibuggyanó fodros patyolat,
a sűrű ezüst pitykék fölött.

– Zenebonás idők voltak akkor, most meg nagy csendesség vagyon… –
mondotta alig mozduló szájjal, mintha önmagának beszélne titkokat. –
Nagy csendesség… Elnyugodott a háborúskodás, kóborlóknak és haramiáknak
nincsen vigadásuk. Az emberek békességben élnek és azt hiszik, jeles
dolgot mívelnek, ha a diétán vagy a magisztrátusban a hatalomért
veszekednek. – Kivette dolmánya zsebéből tubákszelencéjét és megvetően
rákoppintott. – A kályha mellett tubákolnak, fundust vesznek, literátus
dolgokról gondolkoznak és nem tudják, amit mi tudunk és nem értik, ha
mondjuk. Mi is így voltunk az öregekkel. Azelőtt is így volt és ezért
kezdődik a világon mindig minden újra. Mint a hinta fel-le, egyhelyben.
Majd eljönnek megint a zenebonás idők, azután megint lészen jó
csendesség…

Senki se figyelt rá, mindenki a zenét hallgatta. A diván szegletében,
egyenesen ült indiai shawljában a krinolinos dáma és kötőtűi ütemes kis
neszeléssel mozogtak. A háziúr a spinett mellett állt. Nagy
gyöngyházgombjain játszott a fény, valahányszor a kóta lapjait forgatta.
A muzsikusok a G-moll Quartett andalító Rondójához értek.

Ekkor koppantotta le ismét a kis fehér kéz a gyertya kanócát. Túlságosan
lekoppantotta. Egy pillanatra szinte minden elhomályosult. Önkénytelenül
odanéztem. Almazöld perkálruhájában, a tükrös consolera hajolt a leány
és hosszú tekintettel mosolygott el a vergődő láng fölött. A szőke ifjú
ember, aki egész idő alatt mozdulatlanul ült egy magasan párnázott
széken, összerezzent. Kissé nyitott szájjal, elragadtatottan ő is
mosolyogni kezdett. A két fiatal mosoly átjárta a szobát, ragyogott és
világított a homályban. És a végtelennek ez az időtlen beszédje, mely a
szó és a csók között száll örök tavaszban, két élet minden titkát
elárulta.

Így találkoztak ők, míg a gyertyaláng újra erőre nem kapott. A zene
pedig szállt és kitárt szárnyaival eltakarta őket a többiek elől.

Mozart meséje zengett a csendben. Az ablakok és ajtók felől nem jött be
semmi zaj. Odalenn hallgatott az utca. A lépcsőt nem verték fel váratlan
lépések, a gyertyák lángja nem ingott a jövés-menéstől és híreket sem
mondott senki. A világ messze volt és az ember közel volt önmagához.

Egyszerre, magam sem tudtam miért, olyan mozdulatot tettem a kezemmel,
mint amilyennel az ember az éjjeli lepkét elhajtja a szeme elől. Aztán
kisvártatva megint ugyanannak a mozdulatnak a kényszerét éreztem a
kezemben. Lassan az ajtó felé fordítottam a tekintetemet. Háromgalléros
kék kabátjában az árnyékosszemű idegen állt ott. Kezét a csípőjére
támasztotta. Hullámos haja egy elmult mozdulattól visszalendült a
homlokából. Szép fejét hátraszegve tartotta és egyenesen rámnézett. Nem
tévedtem, rámnézett, kérdőn, megfoghatatlanul.

Ebben a pillanatban odalenn valamerre kocsicsengők kezdtek csilingelni.
A lépcsőfelőli ajtó kinyílt és tornyos fejkötője alatt megjelent a
kicsiny leányasszony.

– Kocsi jön – jelentette lelkendezve, – már a Régiposta-utcában lehet.
Mindjárt ideér.

Senki sem kételkedett, hogy a kocsi csakis értem jöhet. A zene
félbenmaradt, mindenki felállt és sajnálkozott. A quartett búcsúzva
hajlongott, a krinolinos dáma kedvesen sóhajtott, a háziúr lekísért a
lépcső aljáig. Mikor visszanéztem, odafenn, a homályban már csak az
almazöld ruha szegélye és a kékcsíkos harisnya látszott.

– Megengedi, hogy besegítsem a kocsijába? – hallottam egészen a
közelből. Az árnyékosszemű idegen nesztelen lépéssel jött mellettem.

Már kinn álltunk a hóban. A kapu bezárult mögöttünk és megint olyasmit
éreztem, hogy egyszer, valamikor álmodtam ezt. Mielőtt azonban minden az
eszembe juthatott volna, a gondolatom megint elmosódott. Kocsicsengők
közeledtek és nevettek, mint az ezüstcsengők a régi operák zenekarában.
Aztán elhaladtak előttem, távolodtak, elmultak, de a kocsi nem látszott,
kerékcsapás nem maradt a hóban.

– Megbocsásson – mondotta ekkor sajátságos szomorúsággal az idegen. –
Régen vártam erre. Még egyszer beszélnem kell, még egyszer hallanom kell
a hangját. Még ha azt mondaná is, hogy – nem. Ugyanúgy mondaná, mint
akkor… Ajándék lesz, szép lesz a nem is, mert Barbara adja. Nekem adja
és senkivel se kell megosztanom. Az az enyém marad, egészen az enyém,
mindenkorra, amíg élek… És közben kinyujtotta a kezét, mintha át akart
volna venni valamit.

A hó egyre nagyobb pelyhekben hullott és a hangja tompán jutott el
hozzám, mintha messziről beszélne, egyre messzebbről. Hideg, fehér
fátyol sűrűsödött közöttünk. Már csak a körvonalait láttam és csodálatos
szemét. Jóformán egészen eltünt. Csakis kinyujtott keze látszott még a
szép mozdulatban. Halványan, egyre halványabban.

Ott, ahol az előbb állt, egy kis világosság támadt. Mikor jobban
odanéztem, úgy rémlett, magányos lámpa fénye himbálódzik elmosódó házak
tövén. Görnyedten, lassan botorkált alabárdjával egy éjjeli őr: – Tűzre,
vízre vigyázzatok… Már ez is csak alig hogy hallatszott, csendesen
zizegett, mint a hópelyhek.

Az út hosszú volt és sötét. A lámpafényen egyre ritkulón szálltak át a
fehér pihék. Egyszerre a sekrestyés jutott az eszembe. Köszvényes ujjai
között világított a kis gyertyavég, kezének az árnyéka óriásira
növekedett a falon.

A havazás megszünt és mintha felülről jönne, nyugtalan zaj hatolt le
hozzám. A cipőm orra lépcsőbe ütődött. A falnak támasztottam a kezemet.
Még egy lépcső következett és még egy. És minden lépcsőfokkal nőtt a
zaj, zsibongott, dübörgött, zihált. Nyöszörgés, vágy és jajgatás,
lihegés, bosszú és gyűlölet forrt benne és ömlött felém.

Küszöbhöz értem. Már csak egy sötét kapuív választott el a zaj
katlanától. Egyszerre másfajta levegő csapott az arcomba. A város
rámlehelt. Minden ablakával, minden ajtajával lehelt. Rohanásának a
szele megcsapott. Összerázkódtam. Hirtelen, hosszú tűkkel éles
világosság szúrt bele a szemembe. Egy villanylámpa fénye. Sok
villanylámpa, izzó gömbök, száguldó fényszórók, égő ablakok… Sivító
autók tülköltek, csörtettek a villanyosok, vágtattak a kocsik a csirizes
fekete hóban. Rikkancsok nyargaltak a ködön át, emberek tolongtak,
rohant, kavargott az utca és a város egész szenvedésével hurcolta,
gázolta, tiporta önmagát.

Egy pillanatig szédülve támaszkodtam a Rókus-kápolna öreg falához. Mire
való mindez, mikor másként is lehetne?… A zaj a fejemre szakadt, a jelen
tudata a mellemre könyökölt. A csend messze volt. Hasztalan a
visszavágyás… Az a csend az övék, nem a mienk. Nekünk mennünk kell,
előre, át ezen, át kell esnünk mindenen, hogy kijussunk a csendbe, amely
majd a mienk lesz.




AZ UTOLSÓ DEREGLYE

A szél üvöltve nyargalt a vad hideg vizen és az ég vele nyargalt
bomlottan, feketén.

Odafentről is lehallatszott az iszonyat. A szörnyű sivításban vak
bődüléssel ütődtek össze a kátrányos nehéz fellegek. Viszhangzott,
tombolt a levegő és a hullámok már őrjöngve tépték egymást a sülyedő
hajó körül. Felugráltak a fedélzetre. Fehéren, magasan forogtak.
Visszabuktak és mindig újra magukkal rántottak egy darab életet.

Segítség…

A hajó remegett, mintha haláltusájában a hideg törte volna. Körülte
hullák táncoltak a tajtékban. Szirénje fuldokolva sikoltott utolsót. A
parancsnoki hídon már csak egyetlen ember állt. Nem volt kinek
parancsoljon, csak állt és várta a halált.

Ekkor történt. Egy hullám nőtt a többiek fölé és ahogy jött, fehér
karmaival a sötét eget kaparta. Nyomában a rettentő szántás között
nyitott tölcsér rohant. Puszta szelétől oldalt dűlt a hajó. Egyszerre
ijesztően fenn volt a magasban. Beleütődött az alacsony égbe és az
árboca reccsenve letört. Mint szakadt inak csapkodtak körülötte a
kötelek. Aztán orral zuhant a mélybe és úgy maradt, félig alámerülten,
egy emberölő rémes pillanatig.

A szétcsattant víz visszahullott és ami a hajóból még a felszínen volt,
kísértetiesen rángatódzott az ég alatt, mintha elmerült testével sötét
hatalmak birkóznának odalenn, hogy magukhoz rántsák az egészet.

Segítség…

Már semmi sem segített. A tenger szörnyű erővel beszívta a sülyedő
hajót.

Ahol az előbb még vergődött fekete teste, hirtelen üresség maradt az ég
és a víz között. A vízben feltátongott egy nagy, sötét torok és
ragadozón falta be a hajó után a vonagló roncsokat, bomlottan ágaskodó
emberfejeket, ordítva menekülő csónakokat. Mindent, amit elért.

És ami túl a halálgyűrűn még élt, egy percre megdermedt a szörnyű
sülyedés körül.

Vége… Középütt, ahol a kémények szája eltünt, öklendve buggyant fel a
levegő, mintha utolsót lélekzett volna a hajó. Aztán bőgve egymásba
rohantak a hullámok és a vizek végtelen szántása egyforma, nyugtalan
iszonyat lett a szemhatártól a szemhatárig.

Minden elmerült… Csak messze kinn, ugráló roncsok, hányódó emberi testek
között táncolt halálos tébolyban egy utolsó dereglye.

Lucskos emberi alakok álltak rajta. Vonítva lóbálták a karjukat a fejük
felett és inogtak, mintha a dereglye mozgása szerint ők is valami
borzasztó táncot járnának.

És a habzásból minden arrafelé fordult. Elkékült, csapzott hajú fejek
forogtak, mint a srófok, karmokká lett kezek kapkodtak.

Utolsó reménység… Utolsó dereglye…

Kicsiny, fekete test vetődött a víz fölé. Odalentről jött vissza. A
forrongó tenger okádta ki. Még élt. Szájából, orrából folyt a víz.
Hörögve könyörgött:

– Kötelet… dobjatok kötelet…

De csak a hullám segítette. Odacsapta fejét a szálfákhoz.
Félönkívületében, őrjöngve megkapaszkodott.

Horpadtmellű, sárgafejű ember ugrott elé. Ugatott, mint egy gonosz állat
és fejszét lóbált a szélben.

– Nincs hely… ereszd el…

A fejsze visítva lecsapott.

Már csak két levált véres kéz markolta a dereglye szélét, a test
visszabukott és mint egy kő alámerült.

Mások jöttek, vergődő rimánkodók. Elkékült kezük megfogódzott: Csak
engem… De a fejszés senkin se könyörült. Suhintott és a vizes deszkákon
szétázott a friss vér.

A hullámok pedig átugráltak a dereglye felett, alája bujtak, felpúpolták
a hátukat, lebillentették magukról, dobálták egymásnak és csattogó
körben vihogtak körülte.

A sárgaarcú fejszés még mindig állt és mindenkire lecsapott, aki az
elsülyedt hajóból a dereglyéhez menekült. Halálordítás vegyült a
viharba. Testek loccsantak vissza. Mire ismét felvetődtek, mereven
libegtek a hullámokon, mint az üres palackok… Ő nem irgalmazott. Az
emberek látták ezt és nem tettek semmit ellene. Hátha?… mégis? Míg
veszni hagy mindent, talán őket menti meg?

Aztán egyszerre nem volt ott több. Egy másik kapta ki kezéből a fejszét.
– Sokan vagyunk! – ordította és leütött néhányat, hogy kevesebben
legyenek.

A hajótöröttek nem mertek mozdulni. Az ő kezében volt a fejsze! Babonás
rémületben meredtek rá és várták, hogy történjék valami.

A dúlt, fekete szemhatáron árnyék bukkant fel ekkor és sebesen haladt. A
dereglyéről egy hullám leütötte a második fejszést is és sodorta, mint a
rongyot. De az emberek nem néztek utána. Csak a láthatárt kémlelték:

– Hajó!… Hajó!…

Valamennyien egy oldalra tolongtak. Sírtak, könyörögtek, mindent
ígértek: – Száz szál viaszgyertyát… A földemet… A házamat… Templomot
építek… Alázatos leszek… És a reménység ellágyultságának a deliriumában
térdre estek és kitárták a hajó felé a karjukat… Jöjjön… Csak erre,
mifelénk…

De az árnyék sebesen himbálódva halványult a hullámhegyek felett, ott
messze kinn.

Egyetlen hanggal ordított fel a dereglye:

– Segítség!

Egy ember letépte magáról az ingét és övig mezítelenül csapkodott vele a
dermesztő hidegben. A szél elkapta tőle az inget. Az árnyékhajó pedig
eltünt és nem segített.

Fejvesztett jajveszékelés szakadt bele a förgetegbe és a jajgatók nem
vették észre, hogy a dereglye sülyed azon az oldalon, ahol
összefutottak.

– Felborulunk! Ide mellém! – A bátor tengerészhang, amely parancsolni
tudott a rémületben túlkiáltotta a vihart.

Állati hálával néztek fel rá a kitágult szemek és mindenki
engedelmeskedett…

Aztán hosszú idő telt el. Az emberi fenevadak rabszolgák lettek.
Mindentígérők, alázatosak… A fekete ég mögött valahol, nem tudni hol,
lefelé sülyedt a nap, amely nem látszott, és mint boszorkányos kuszált
hálót húzta magával a hullámokat is a vízről.

A vihar elfáradt. Korbácsai beleestek a tengerbe. A hullámok lefeküdtek.
Az alkonyatban behorpadtak az óriási hantok a nagy temető felett…

A dereglyén üres aggyal, kimerülten görnyedtek össze az emberi testek.
Azután félönkívületben egymásra hullva elnyúltak a vizes deszkákon.
Aludni akartak, hiszen volt közöttük egy, aki majd virraszt helyettük…

Virrasztott is, egész éjtszakán vigyázott rájuk és mikor szürkült a
reggel, kémlelte a szemhatárt.

Ólmosan, nehezen virradt. Az emberek nyögve eszméltek a lucskos
dereglyén. Ébredésükben keserű rémület volt.

Semmi sem történt tegnap óta. Kétségbeejtően minden úgy maradt. Ezt nem
lehetett sokáig elviselni.

Az ég egész nap sűrű és borús volt, de alatta a levegő lassan
átlangyosodott. Az emberek már nem fáztak. Megszáradt rajtuk az ázott
ruha, pihentek is az éjjel. Eszükbe jutott, hogy éhesek. És az, aki
átvirrasztotta felettük az éjtszakát, hiába hívta őket Magányosan ácsolt
árbocot, magányosan emelte: – Adjátok ide vitorlának az ingeteket!…

Tegnap még odaadták volna neki az ingüket is. Most már nem adták. Már
nem féltek. Lehúzták a fejüket. A parancsszó elgurult felettük és
beleesett a tengerbe.

Aztán másnap is minden így maradt. A nap még mindig nem látszott. Az
alacsony, vak ég mint nehéz, szürke fedő, rátapadt körüskörül a
szemhatárra és nem engedett be maga alá friss fuvallatot. Az
összenyomott levegő sűrű lett és alatta az ájult tenger órákon át
lassan, egyhelyben himbálta a dereglyét.

A tétlen emberi testek, mint egy fülledt opálszínű katlanban, furcsán,
inogva ültek a deszkákon. Dél felé párákkal telt meg a katlan. Halszagú
gőzök hömpölyödtek benne, ágaskodtak, erőlködtek, hogy feljebb tolják a
nehéz eget. De a fedőt nem bírták felemelni.

Újra este lett és újra reggel s a szemhatáron még mindig nem látszott
mentő hajó. Az áthevített szürke bura alatt pedig nőtt a szomjúság és az
éhség és kísérteties krétával átrajzolta az arcokat. Az emberek nem
fordították a fejüket, nem tördelték a kezüket. A mozdulatlan ég és
tenger között mozdulatlanná lett a dereglye, mintha langyos viaszba
dermedt volna. A poshadt borzasztó csendben csak a sómarta, cserepes
ajkak elvétett ordítása hallatszott a végtelen vizek felett: – Vizet!…
Vizet!

A hajótöröttek nem nézték többé a láthatárt. Üres, rettentő szemmel
egymást figyelték. Kinek van közülök elesége? Ki mer enni, amíg a többi
éhezik?

Valaki a zsebébe dugta a kezét. Akkor történt-e, vagy csak sokkal
később? Az egyik aszott csontváz felugrott és mint a hiéna rávetette
magát arra, akinek talán volt valamije.

Dühös dulakodás támadt egy pillanatra. Majd megint fülledt csend
következett és a magányos dereglyén két táborba szakadtak az emberek.
Fölemelt ököllel álltak… álltak. A forróság beszivárgott a kiszikkadt
agyvelőkbe. Az izzó koponyák burkát mérges gőzök feszítették belülről. A
szenvedés és gyűlölet őrülete elborította a látásukat. És az árva
dereglye hajótöröttjei egymásnak rohantak.

Valaki rekedt parancsokat üvöltött, de semmi se használt többé.

Az emberek tébolyodottan tépték egymást. Fogukkal marcangolták egymás
húsát, a körmükkel vájták egymás szemét. És nem látták többé, hogy a
szemhatáron nagy hajók húzódnak el, nem hallották, hogy a megkötözött
szelek újra csaholnak a tengeren és a vizek felett fellökik az ólmos
fedőt…

Nem láttak, nem hallottak többé semmit. Az életet elfelejtették, csak a
gyűlöletet tudták. És véres gomolyagban, egymást halálra marva sodródtak
tova az utolsó dereglyén.




A VÉN ZSIBÁRÚS SZERENCSÉJE

Olyan szűk volt az utca, hogy nem fért bele a napsütés. A lármás, rohanó
körutak felől jött. Kanyargott, szorongott, összehúzta magát a meredek
házak között és ment, mendegélt, míg a temető faláig nem ért.

Ott a fal közelében nyílott az utcából a vén zsibárús boltja. Piszkos,
szomorú odu volt ez a bolt és a dolgok is piszkosak és szomorúak voltak
benne. Mintha köd szivárgott volna a deszkapadló dohos gödreiből,
penészes szürkeség tapadt mindenen. Köröskörül rokkant polcokon zsufolva
halmozódott a tömérdek zagyva lom; csempeszájú öreg kancsók, rozsdás
zárak, aranyvágású régi könyvtáblák, törött mérlegek, zongorabillentyűk,
petroleumlámpák, szines poharak. Az ablaknyílás deszkáján sok
karos-gyertyatartó állt. A ferde szeglet sötétjében, a szénvasalók
mögött nyomorék flóták, repedtmellű hegedűk, zenélőórás olajnyomatok,
kályhacsövek, kopott képek dűltek egymásnak. A mennyezet füstös
repedései között fehér mészdarabkákkal teleszórt, nagy öreg pókhálók
fityegtek. Valahányszor kocsi döcögött végig az utcán, a mészdarabkák
rezegni kezdtek a pókhálókban. Kinn a boltajtó fölöttt pedig olyan
fájdalmasan nyekergett az elfakult cégtábla, mintha már nem bírnák
tartani a szegek.

A cégtábla alatt két kimeredő vasrúdon ernyedt ponyva terült a
gyalogjáró fölé. Az ajtófélfán konyhaórák és molyos szőnyegek függtek,
meg egy kalitka, melyben furcsa rigó ugrált. A rigó is olyan volt,
mintha megrágták volna a molyok. Unta magát és leszórta a zöld
salátaleveleket a kecskelábú asztalkára, mely a gyalogjárón állt, a
ponyva árnyékában. Diványrugók és könyvek hevertek rajta.

Az asztalka mellett üldögélte el napjait az öreg zsibárús, szürkén,
kopottan, mint vén lom a többi lom között. Ha nem akadt üzlet,
vasbafoglalt pápaszemét pihenni a homlokára tolta és szokása szerint a
temető irányába nézett. Szalmaszékének lelógó fonásával ilyenkor
zavartalanul játszottak az utcájabeli macskák.

A nap sohase sütött le hozzá. Csak a szemközti ház harmadik emeletét
érte el. De ha a nótás szabómester kinyitotta az ablakát, visszaverődő
fénye mégis lesurrant a magasból. A légvonat olykor meglengette az
ablakot. A tükröződő nap villanása hirtelen cikázni kezdett a falakon,
repült ide-oda bolondul, sebesen, mint egy égő madár.

Az öreg lehunyta ilyenkor a szemét és azt gondolta, hogy most tavasz
van…

Nagyon régen lakott már ezen a tájon. A lámpagyujtogató, aki létrájáról
benézett az ablakokon s mindent tudott és a hireket hordta, úgy mesélte,
hogy mikor a zsibárús nagyatyja odaköltözött Budáról, még olaj égett a
laternákban, nem volt utca az utca, csak afféle városvége és a falvakból
erre jártak be az echós szekerek a pesti piacra. Azóta minden más lett.
A város kinyujtózott a bolton túlra. A ház mögötti térségen temérdek
fabódé kerekedett ki a földből. És zajongva tódult beléjük a sok idegen
zsidó népség.

Az öreg szívéből gyűlölte ezt az üzletrontó lármás hadat. Nem állt velük
soha szóba. Pedig hosszú volt a délután és sokáig tartott, míg a
lámpagyujtógató létrája bekanyarodott a szegleten. A lámpa a közelben
állt a gyalogjáró szélén. Míg az ember a létrán guggolt és az üvegeket
tisztogatta, az időről, meg az ismerősökről beszéltek.

Aztán mikor az utca végében lefordult az estifény a nagy fal pereméről,
mintha a nap beleesett volna a temetőbe, akkor összeverődtek az öreg
barátai. Jött a koszorúkötő, aki a fal tövében kereskedett. Kisvártatva
előbujt a szemközti házból a nótás szabó is, aki reggeltől estig
kabátgallérokat varrt egy nagy cégnek és ott lakott a harmadik emeleten,
ahol a nap sütött.

A koszorús csoszogva járt. A szabó táncolósan lépett.

– Jó estét! – Leültek a boltajtó elé a küszöb lépcsőjére.

– Jó estét, – dörmögte az öreg nagysokára, mintha köszöntés helyett
pénzt kértek volna tőle. Közben félszemmel átpislantott a hosszúlábú
szőke óráshoz: mikor oltja már el szerszámos asztalkája felett a
zöldernyős lámpát? Ezt az órást tartották az utcában a legelőkelőbb
embernek, mert volt egyszer egy cilindere, előfizetett a
kölcsönkönyvtárra és a cognacról és pezsgőről olyan bizalmasan beszélt,
mint más ember a rokonairól. A zsibárús felette nagyrabecsülte őt, és ha
zárás után átlábalt hozzá a jeles mester, tisztelettudóan átengedte neki
a szalmaszékét; maga pedig letelepedett a küszöb lépcsőjére a többiek
közé.

Amíg a félhomályban láthatták egymás arcát, mindahányan az üzletről
beszéltek. Panaszkodtak, sóhajtoztak, szitkozódtak. Csak mikor az este
lassan eltakarta az embereket, a fáradtságot és a várost, a csendet és a
temetőt és sem az élet, sem a halál nem mondott ellent a reménységnek,
csak akkor bátorodtak neki. Mindenféle tervet kezdtek emlegetni.

A koszorús a foga közé szorította a pipáját, lassú füstfelhőket
eregetett… Ha megépítik az új villamosvasutat és több ember fog járni a
temetőbe, vászonponyvás bódéja helyett kirakatos boltot nyit a füszeres
mellett. Az órás valami örökségre számított. A szabónak sorsjegye volt
és biztosra vette, hogy a főnyereményt megnyeri.

– Selyemruhát veszek az asszonynak. Három segédet tartok. A gallérokat
velük csináltatom; én csak kabátot szabok!

A zsibárús eleinte csodálkozott, mert nem tudta addig, hogy mint ő, a
többi ember is vár valamire… A szegények, a gazdagok, az öregek, a
fiatalok, az okosak, a buták, a gyöngék, az erősek, mind, még az órás
is, aki komoly és művelt férfi volt.

– El kell jönnie a szerencsének – mondotta a szabó és furcsa, sovány
állát a levegőbe tolta.

A zsibárús mohón nézett rá:

– Csak jöjjön is, de hamar… Hirtelen elhallgatott és szokása ellenére
elkapta tekintetét a temető faláról. Valami olyasfélét szeretett volna
mondani: ha nem siet az a szerencse, hát majd itt sem éri őt, – de nem
jutottak eszébe a szavak. Ötven éven át ülni egy dohos kis boltban,
ötven éven át dolgozni, aztán semmi… hiszen így nem volna értelme az
egésznek.

Ettől a naptól fogva a vén zsibárús sokat gondolt ezekre a dolgokra és
még csökönyösebben nézegetett le az utcavége felé. Egyetlen
életbölcsessége az volt, hogy az egyik ember szerencséjét mindig a
másiknak a tudatlansága hozza el. Nem mondta ki soha, csak úgy érezte és
éppen ezért onnan a fal környékéről, a külvárosi szegény utcákból, ahol
tudatlan népek laktak, onnan várta a maga szerencséjét.

Annyit már régen sejtett, hogy az a szerencse csakis egy kép lehet.
Aranykeretes, finom kép, melyet olcsó pénzen vesz meg valami tudatlantól
és sok aranyért ad el valami városi úrnak. Fiatal éveiben hallott egy
zsibárúsról, aki így lett gazdag ember. Az ismeretlen zsibárús egyszerre
megfoghatatlanul kísérteni kezdett a pinceszagú kis boltban. És
elmosódottan, bizonytalanul a kép is kísérteni kezdett. Az öreg rá
gondolt, mikor zárás után hazaballagott, rá gondolt éjjel is, mikor nem
tudott aludni, sőt még üzletkötés közben is, mialatt egy horpadt
petroleumos kannát vett és egy kályhacsövet eladott.

Idővel egyre világosabb lett előtte, hogy milyennek kell majd lennie
annak a képnek: szűkös képzeletében mindjobban kialakult az ő
szerencséjének a formája. Már pontosan látta legkisebb részletét…
Kékítőszínű égben, selyemruhás Szűz Mária. A Szűz fényes felhőgomolyokon
ül, melyeknek a gondolatát a külvárosi udvarkertek ezüstös üveggolyói
kelthették fel benne. Később merészebb lett, koronát is képzelt a szent
Szűz feje fölé, gyöngyös láncot a nyakába. Gyerekkori emlékek
segíthettek neki: elfeledett vásári olajnyomatok lármás színei. Talán
egy fogadalmi kép, melyet akkor látott, mikor kisfiú volt és anyja
kézenfogva vezette a processzióban.

De ő ezt nem tudta. – Vannak előérzetek – dörmögte titokzatosan. És
mikor apróra mindent kigondolt, ragaszkodni kezdett ahhoz a formához,
melyben a szerencséjét képzelte. Belekapaszkodott ebbe az utolsó
reménységbe, mint ahogy az öreg ember belekapaszkodik a botba és nem
gondol rá, hogy hiszen ő maga viszi a kezében… Az órással és a szabóval
pedig nem beszélt többé a dologról. Túlságosan szerette már.
Ösztönszerűleg attól tartott, hátha ki akarnák verni a fejéből.

Kékítőszínű ég, csillogó fellegek…

Egy csendes, meleg délután elbóbiskolt gondolatai felett az öreg. Az
órás macskája a ponyva peremén ült és a madarat leste. A rigó pedig
biztonsága tudatában fölényesen hárfázott kicsiny karmaival a kalitka
dróthálóján. A szabó énekelt, a temető felől egy ismeretlen úr jött
felfelé az utcán. Bepillantott a vén zsibárús boltjába, aztán
szórakozottan ment tovább. De a szomszéd háznál megállt, mint akinek
valami hirtelen az eszébe jut. Visszament a küszöbhöz, összehúzta a
szemét és vizsgálódva benézett a nyitott ajtón.

Az órás kitekintett az ablakán. A macska leugrott a ponyváról. Az öreg
riadtan nyitotta fel a szemét:

– Szolgálhatok? – dünnyögte félálomban, de mikor meglátta az idegen
urat, akinek aranylánc volt a mellényébe gombolva, felállt.

– Régiségeket gyüjtök – mondotta sebesen az aranyláncos s már bent volt
a boltban. Szakértő szimattal nézett körül, mialatt a legértéktelenebb
holmi között válogatott. Csempe bögrét vett a kezébe, aztán egy
aranyvágású könyvtáblát. Magasztalni kezdte az olajnyomatokat és
alkudozva mindinkább a szeglethez húzódott.

Az öreg vérszemet kapott, ő is dícsérni kezdett egy gyönggyel himzett
kályhaellenzőt, mely Othellót és Desdemonát ábrázolta s szétvetett
lábakkal állt az ósdi szekrény tetején.

– Szép darab – mondotta önérzetesen, – a Király-utcából hozta egy
uraság.

Az idegen szórakozottan követte tekintetével a zsibárús mutogató kezének
a mozdulatát… A hímzett képen, ívelt márványablak párkányán, csakugyan
Othelló ült és sárga ruhában lelkesen mesélt, bár orra hegyén a
megkopott gyöngyök vakítóan fehérlettek. Desdemonának egyik gyöngyszeme
foszlott selyemszálon a térde tájékán fityegett, de ez legkevésbbé sem
zavarta abban, hogy megmaradt szemével ábrándosan nézzen mór
szerelmesére.

– A kis hibákon könnyű segíteni… – Az öreg nem fejezhette be, amit
mondani akart, tompa puffanás riasztotta meg.

Mintha véletlenül történt volna, az idegen feldöntött a háta mögött egy
képet. A por gomolyokban csapott ki a kép alól és az aranyláncos
idegesen kapott utána.

– Hát ez miféle lom? – A hangja fitymáló akart lenni, de hamisan
hangzott.

A zsibárús gyanakodva pillantott fel. Aztán közönyösen vont vállat:

– Vagy úgy!… Isten tudja mióta fogja már itt a helyet… olcsón adom, ha
akarná.

Az idegen úr az ajtóhoz lépett. Mohón tartotta oda a világosságnak a vak
keretre feszített képet s lefujta róla a kőszénfüstös port.

A por alatt, a rejtélyes homályból, érdekesen rút férfialak vált ki,
mely előkelően hátraszegte fejét a hatalmas prémgallérban. A madárszerű
patricius-arcot sajátságos meleg fény éltette. A délvidéki alkonyok zöld
reflexei játszottak a keskeny fejedelmi homlokon és a hosszú, gyér
szakállban, mely mint a sekély ezüst vizek hullámai átlátszóan futott le
redős, meggyszínű zekéje drágaköves gombjain. Az elfeketült háttér
függönye is meggyszínű volt és gazdagon omló bársonyában, kicsiny
nyíláson át, álomszerű messze táj képe zöldelt.

– Mit néz olyan nagyon? – dünnyögte a zsibárús, aki időközben egy régi
zsebórát kotort elő a pohos szekrény fiókjából. – Ezt nézze!

– Igen, igen, – mormogta az idegen elfulladt hangon. Izgatottan lépett
vissza a küszöbről. A keze remegett, mikor lebocsátotta a vásznat;
homloka verejtékes volt.

– Hát mennyiért is adja azt az órát? – Üres szemmel nézett az öregre.

– Harminc forint nem lesz sok?… Üt is, ha az ember rátalál a rugójára.

– Húszat adok érte.

– Adjon harmincat és vigye azt a képet ráadásul…

Az utca ezalatt elsötétült, a lámpagyujtogató bekiáltott elmenőben, a
szabó már nem énekelt. Az idegennek egyszerre sietős lett az útja.
Gyorsan fizetett, hóna alá vette a vásznat és indult kifelé.

– Jó éjszakát, – dörmögte az öreg.

Mikor magára maradt, kiballagott az utcára, leült a szalmaszékre és csak
úgy megszokásból, pihenésnek, elővette kedvenc gondolatát. Azt a másik
képet, azt a gyönyörűt – az ő szerencséjét. Kékítőszínű égben, kemény,
csillogó fellegek…

Aszott szája ferdére húzódott. Mosolyogni kezdett és várt.




A SÍRÓ EMBER MEG A NEVETŐ EMBER

Odakinn ugattak a kutyák. Folyton ugattak, pedig nem jött senki és nem
ment el senki. Az asszony még akkor elment, mikor sütött a nap. Nem
nyitotta ki az ajtót, szép szürke szemével nem is nézett vissza, mint
máskor, ha indult, csak félrebillentette fejét a párnán.

Azóta Árva Péter akarat nélkül, mozdulatlan elviselésben ült az ágya
mellett. Felhúzott térddel ült az alacsony széken. Gyűrött kabátja
szárnya, lecsüngő keze a földet érte. Beretválatlan arcában két száraz
gödör volt a szeme.

Mikor besötétedett, ugatni kezdtek a kutyák. Azután már olyan régen
ugattak, hogy ez is hozzátartozott az éjtszakához. Az ember arcában
pedig lassan megtelt a két száraz gödör kimondhatatlan fájdalommal.

Elment, elment az asszony… Hőkölve formálódtak fejében a szavak.
Haboztak, fennakadtak, megmutatták magukat, megint elbujtak. Nem… azzal
a másik, végleges szóval nem merte volna ezt elgondolni. Csak így, és
még így is iszonyú volt és mikor suttogva kimondta, úgy hangzott, mintha
ordítva valaki más mondta volna helyette.

Összerázkódott. Már vissza szerette volna vonni. Nem bírta el…

Hirtelen az ágy felé nézett. Várta, hogy onnan talán majd ellentmondanak
neki.

– Antónia… – Váratlanul történt ez is, még nem határozta el, hogy
kimondja a nevét, hiszen nem tudhatta, mi lesz, ha elhangzik, mi lesz,
ha nem felel? Ijedten hallgatódzott egy darabig. Aztán panaszosan,
sokszor egymásután megismételte:

– Antónia…

A gyertya világa egyenletes időközökben csendesen szállt és emelkedett a
felesége mozdulatlan melle felett, mintha valaki kívülállón, idegenül
lélekzett volna helyette.

Az ember körülhurcolta szegény tekintetét a szobában. A falon is
lélekzett a gyertyafény, az egyik ablak üvegjén is.

Túl, sötét volt minden. Errefelé már faluvá lapult a kis város vége.
Elhagyatott kertek között rokkant pajták bujkáltak a lomb alatt.
Utcalámpa nem égett a környéken, csak Árva Péter kőfaragómester udvarán
világított néhány félig kifaragott sírkereszt.

A kutyák ugattak. Bomlott, iszonyodó vonításuk elnyelte az éjtszaka
minden hangját. Nem hallatszott, ha kő indult a töltésről, ha denevér
surrant ki az eresz alól, nem hallatszott a halk, zengő nesz, mely
alacsonyan zenélt a fekete láthatártól végig a nagy földön.

Odakintről bejöttek a búzatáblák a kőfaragó udvaráig és hullámverésük a
sövényt nyaldosta. Az élet ostromolta a halottas házat, de kívül maradt.
A pitvarajtó öreg repedésén csak a halált ugató kutyák vonítása tört be.

Az ajtóval szemközt, a sötét konyhában egy falióra ketyegett. Azelőtt
mindig az asszony húzta fel és ahogy húzta a hosszú láncokat, a
vaskölöncök árnyékai, mint fekete patkányok, sebesen futottak fel a
meszelt falon.

Az órában ilyenkor furcsán, vígan mekegett az olcsó szerkezet. Az
asszony pedig nyújtózva állt és szép, fehér fogai kiragyogtak az ajka
között.

Most is nyújtózott, de ez más volt és kissé nyitott, feszes ajka között
fénytelenül, szárazon fehérlett ki két sor foga. A falióra ketyegése is
más volt. Olyan kísértetiesen visszhangzott az üres konyhában, mintha
lassan-lassan vérzett volna el benne az idő és a vére sűrűn, cseppenkint
hullott volna le az ingáról, minden lendülésnél, halk csettenéssel a
téglázott földre.

Árva Péter mellében is ugyanígy ketyegett valami és odabenn is sűrűn,
cseppenkint kínlódott az ingán a vér. Odabenn, a szíve táján…

Lelógó keze idegenszerűen felemelkedett és odakapott, mintha szíjakat
akarna magáról letépni, szörnyű, szoros szíjakat, melyek
elzsibbasztották a testét. Eszeveszetten rázni kezdte a fejét és
szaggatta, tépte melle felett a ruhát. Aztán egyszerre, egy borzasztó
sóhajtásban lepattantak róla a szíjak, a melle vadul tágult és kitört
belőle az első zokogás.

*

Szerette, szerette az asszonyt!… Az övé volt és rajta kívül nem volt
senkije a világon… Az atyja, az anyja régen meghalt, az igazi neve is
elveszett és az emberek árva Péternek hívták. A gyerekkora: sokemeletes
nagy, sötét bérház volt; a suhancévei: mély, szemetes udvarok, meredek
lépcsők, rosszszagú szennyes kamrák, melyekben csak kegyelemből tűrték
meg idegen emberek. Mindig kegyelemből, mindig idegenek.

És ő is idegen maradt mindenütt.

– Konok, hálátlan fiú, nem érdemli meg a kenyeret!… – Ezt mondta róla az
az asszony, aki olykor enni adott neki és este beengedte az ablaktalan,
gőzös kamrába.

Árva Péter ilyenkor összeharapta a fogát és arra gondolt, hogy majd
másként is lesz még. Aztán még egynéhányszor másként lett, – koplalt,
fázott, lázadt, – de nem lett jobb. Szegény emberek adták és vették át
egymástól megtűrt, kihasznált fiatal életét.

Évek mulva is sokszor álmodta éjjel, hogy még úgy van, mint akkor volt
és hánykolódott és nyöszörgött a kiújult kíntól.

Ekkoriban már egy kőfaragómester műhelyében dolgozott. És munkaközben,
mikor vésője alatt pattant a szilánk, gyakran eszébe jutott hajdani
mezítlábas szegény gyerekönmaga. Akkoriban hányszor elálldogált a
kőfaragómester kapujánál. Milyen sóvárogva nézett be az udvarába. Nagy
legények dolgoztak odabenn a kövek között és olyan erőseknek és
hatalmasoknak tetszettek, mint az óriások a mesében. A kalapácsuk
csillant a napban, a vésőjük szisszent és a kipattantott szilánk amint
visszahullott, csenget a kövön.

Ez szép volt és – most ő az a nagy legény, aki odabenn az udvaron
ráparancsolja a terméskőre az akaratát.

Egyszer aztán egy megrendelő, aki fogaton jött és nem is alkudott, azt
mondta a munkájáról, hogy szobrászembernek is becsületére válnék.

Árva Péternek felragyogott a szeme és ettől kezdve valami szüntelenül,
gyönyörűen nyugtalanítatta a lekét. A többiek nem egyszer rajtakapták,
amint elgondolkozva állt és a vésőjével vonalakat rajzolt a levegőbe.
Azt is látták, mikor széndarabkákkal befirkálta a padot az öreg ákác
tövén és késő este, vizes kendő alatt agyagot cipelt a szobájába.

– Talán bizony művész akarnál lenni, te komisz kőfaragólegény?… –
Kinevették és ezentúl szobrász úrnak csúfolták a műhelyben. Idő teltével
egyre komolyabban fogadta e megszólítást, szinte úgy, mintha megilletné.

– Nézzétek, milyen buta! Még elhiszi – nevettek a legények.

– Pedig az leszek! – Árva Péterbe belemart a nevetésük. Kiegyenesedett
és fenyegetően megrázta a kalapácsot hátravetett fiatal feje felett.

Ekkor látta meg, hogy kinn az udvaron, a nagy terméskődarabok közül
éppen feléje néz a mester leánya. Szép szeme olyan ragyogóan szürke
volt, mint a vadgalamb billenő szárnya a napsütésben. A leány nem
nevetett. A kőfaragólegénynek belülről valami megdöngette a mellét.

És ezentúl mindig ilyesmi történt vele, ha a leány elmenőben benézett a
műhely ablakán. Maga se tudta miért volt ez így, az öreg mester azonban
valahogyan tudhatta, mert egy napon csak kiadta az útját.

– Pusztulj innen, fiam, keress más gazdát, itt nem tűrlek tovább. Mennie
kellett. Vége volt, pedig el se kezdődött.

A legények összesúgtak a háta mögött. Ekkor is nevettek. Árva Péter
dacosan vágta fejébe a kalapját, mikor indult.

– Majd megmutatom nekik! – És így jutott el a hegyre, az üvegfalú házba.
Beszegődött inasnak a szobrászhoz. Nagy tervei voltak. Tanulni akart,
várta, hogy észreveszik. De bizony csak a kőfaragómester szürkeszemű
leánya vette észre, most, hogy nem látta többé.

Néhány hét mulva egészen véletlenül találkoztak az utcán. A leány
megmondta neki, hogy szereti. Sohase hallotta ezt ilyen tisztán,
ártatlanul senkitől. Senki se nézett rá eddig úgy, mint ez a leány.
Elcsodálkozott a boldogságán és még akkor is csodálkozott, mikor a
kőfaragómester szürkeszemű leánya a felesége lett.

Az öreg sohase bocsátotta meg a leánya fejességét. Kitiltotta a házából,
kitagadta az örökrészéből. Úgy halt meg, hogy viszont se látta, konok
haragban, engesztelhetetlenül.

Árva Péter annál jobban szerette a párját. És könnyebben bízott
önmagában, mióta volt, aki bízott benne s erősebbnek érezte magát, mióta
volt, aki támaszkodott reá.

Küzdeni akart érte, meg akarta neki mutatni, hogy igaz, amit hisz. Nem
kőfaragó, nem mesterember ő, de művész, csak a többiek nem látják még.

Talán ekkor tévesztette el az utat. Sokat akart, semmi se sikerült neki.
Hiába tanult, hiába keresett munkát. A pályázatokon elbukott, a szobrait
észre se vették. Szobrász nem tudott lenni, kőfaragó nem akart lenni. És
egyik év múlt a másik után. Lassankint kételkedni kezdtek benne még a
kormos bérház negyedik emeletén is, ahol az asszony nagy, napos hite
eleinte megejtette a szomszédokat. A reménység unatkozni kezdett. Már a
kis emberek se tartották őt nagy embernek, azok se vártak tőle semmit.

A semmi betelepedett az életébe. A nyomorúság pedig olyan nagyra nőtt
szomorú kis lakásukban, hogy alig fértek tőle. Terjedt, terpeszkedett,
leszedte az ablakról a függönyt, a falról a képet, kiemelte a fiókokból
a vasárnapi holmit, a láncot, a zsebórát, majd kilakoltatta őket az
utcára. Már a gyerekek is észrevették ezt a házban. A lakók
bizalmatlanul néztek rá. És a kapualjából gúnyos nevetés hallatszott
mögötte, ha csüggedten, lassan felfele kapaszkodott a lépcsőn. Ők
nevetnek… Valamit tenni kellett. Aztán, sok vívódás után az asszony
találta ki, hogy mit. Elmennek a fővárosból valahová, ahol olcsóbb az
élet, ahol eleinte nem ismeri őket senki. Ott könnyebb lesz.

Antónia mosolygott és megcsókolta a férjét:

– Majd visszajövünk és előttünk szalad a hírneved. – Olyan erősen hitte,
amit mond, hogy Péter is hinni kezdte és ezentúl még nagyobb szüksége
volt a feleségére.

Kínlódni is, örülni is, dolgozni is tudott magányosan, de hinni csak
akkor tudott, ha az asszony hitét érezte.

A vidéki városkában, ahol meghúzódtak, egy ideig megint csupa várakozás
volt az élet. Mintha előlről kezdődnék. Pedig semmi se kezdődött. A
kisvárosi porban, az álmos ákácfák alatt nem igen került szobrásznak
való munka. Legföljebb egy-egy sírkereszt és elvétve egy buzogányos
Árpád vezér a kályha tetejére.

A gyógyszertárban, ha összeverődtek, sohase beszéltek róla az urak. Az
emberek közömbösen néztek rá, alig vették észre és egyszerűen
kőfaragómesternek nevezték. Most már igazán egyes-egyedül csak az
asszony hitte róla, hogy művész.

Hitte, és ha kocsi zörgött az úton, kiszaladt a ház elé, beárnyékolta a
kezével a szemét és nézte, nézte, nem az ő férjéért jönnek-e a városból,
mert megtudták végre, milyen nagy művész lakik ott az alsó végen, a
roskadt parasztházban.

Biztos volt benne, hogy így lesz és esténkint, mikor Péter komoran ült a
padkán a kemence mellett, olyan szépen tudott erről mesélni, hogy a
párját is magával csalta. És mind a ketten mosolyogtak. Ezek voltak a
legszebb óráik. Reggelre nyomuk se maradt. De mire megint besötétedett
és a kemence előtt táncolt a fény a téglázott földön, újra kezdődtek az
órák, mindig újra és Antónia sohase fáradt el. Pedig a mult tavasz óta
mindig fáradtnak látszott.

Mikor a házban tett-vett, gyakran megállt ok nélkül, csak nézett és nem
mozdult. Szegény kifakult ruhája egyre mélyebb ráncot vetett keresztben
a mellén. Fogyott. Mindennap eltűnt belőle valami. És éjjel szárazon,
halkan köhögött. Péter aludt, ilyenkor minden aludt az éjszakában. Csak
ő köhögött és félt.

Az utóbbi időben félni kezdett, valahányszor magára maradt. Ha a férje
váratlanul betoppant, összeijedt, mintha valamit rejtegetne előle.
Máskor meg riadtan nézett fel rá és szomorúan mondta:

– Meglásd, meglásd, én tudom… – De hogy mit tud, azt nem merte
megmondani.

Péter biztatni akarta volna, csakhogy nem értett hozzá, az asszony
rászoktatta, hogy ő az, aki biztat. A nagy, erős ember gyámoltalanul
álldogált egy darabig előtte, aztán hirtelen kinézett az ablakon és
fütyörészni kezdett, mintha nem lenne semmi baj. Antónia ezt is
megértette. Úgyis hiába beszélt volna, mindent tudott róla, mióta
szerette.

Őszre fordult az idő. A nagy szelek fújni kezdtek a síkon és rázták az
ablakot és besivítottak a kéményen. Antónia meséi egyre szakadozottabbak
lettek. Félbenmaradtak a tervek ő csak köhögött, fájó, száraz kis
köhögéssel. Péter lopva felpillantott rá az alacsony székről. Aztán
megint a tűzbe nézett. Csak a keze rándult egyet-egyet a térdén. A tél
kemény volt. Esténkint a kemence mellett egyre hosszabbra nyúltak a
hallgatások. Sohase beszéltek róla, de tudták mind a ketten, hogy egy
nagy szerencsétlenség készülődik felettük. Régen tudták…

És azért mégis miyen váratlan és szörnyű volt az a komoly, merev
viaszarc ott a párnán, milyen megfoghatatlan, hogy nem nyitja fel soha
többé azt a ragyogó, szép szürke szemét.

Árva Péter most lett igazán árva. Egyedül maradt. Elment az egyetlen,
aki szerette. És mellette holtan feküdt minden, ami csak az ő hite volt…

*

Odakinn megijedt valami a falióra szerkezetében és félbenmaradt a
ketyegés. Az inga megállt, mintha elvérzett volna az idő.

Péter összerezzent. Egyszerre meghallotta a csendet. A szobában, a
házban… A kutyák már nem ugattak. Csend volt az egész világon. És ez a
csend onnan az ágy felől terjedt. Sötét, hideg csend köröskörül és a
virrasztó ember úgy érezte, hogy mindig így marad.

– Meghalt! – Most már ki merte mondani, ki akarta mondani, hogy
összemarcangolja, elpusztítsa magát ezzel a rettentő, végleges szóval. –
Meghalt… – Hogy fájt ez! Mégis mondta, kényszerítette magát, hogy
mondja, hangosan, kegyetlenül telekiabálja vele a roppant ürességet.

Semmi sincs többé. Ne is legyen! Ő is már csak alig van. Ő az utolsó élő
ember. Szinte csodálkozott, hogy még mindig lélekzik. Nem akart volna
lélekzeni. Ez is mozgás volt. Ez is zajt ütött. Pedig Antónia meghalt.

– Meghalt… – Megint mondani kezdte ezt a legiszonyúbb szót, addig akarta
mondani, míg kiirtja magát vele. Aztán elfáradt és lehúnyta a szemét.

És ekkor váratlanul, mintha kést döftek volna bele a végtelen csendbe,
emberi hang nyilallott át az éjtszakán.

Valaki messze, messze valamerre énekelt.

Árva Péter nem értette, mi történt. Felnyitotta a szemét. A testtartása
hirtelen megváltozott. Hiszen ő azt hitte, sohase lesz másként, ezentúl
mindig minden így marad. Sötét, csendes, nagy éjtszaka…

– Énekelnek! – Egyszerre felugrott és a szája úgy eltorzult, hogy fájt
neki. – Hogy lehetséges ilyesmi? Hogy merhet valaki ilyet tenni? Most,
mikor Antónia a halottas ágyán fekszik. Micsoda jogon?

A kín összeszorította a torkát. – Hát még énekelnek a világon? Tovább
folytatódik minden? Van olyan, aki víg és nevet? – Mint borzasztó sértés
csapott le rá ez a tudat. És ez mindig így volt, mikor neki fájt az
élet, ők nevettek és énekeltek. És most is… most is… Két öklét rázta a
levegőben. A homlokán kidagadtak az erek. Odakapott. Testtartása
hirtelen változott minden pillanatban, már összegörnyedt, alázatos lett,
szinte könyörgött: – Nem, nem, csak erre ne jöjjön… – És félni kezdett
valamitől, ami még nem látszott a gondolatai mögött. Két remegő kezét
összekulcsolta, mintha koldulna. Sokáig nem mozdult. Oldalthajtott
fejjel, dermedten hallgatódzott és közben egyre a feleségét nézte.

– Csak erre ne jöjjön!… – Az a valami, amitől félt, már nem bujkált a
gondolatai mögött, már legelől volt a fejében. Kétségbeesetten fordult
az ajtó felé. Vadul felágaskodott és árnyéka, mint egy ugrásra készülő
rém, szökött a mennyezetig.

A nótás ember pedig odakinn csak egyre jött és énekelt torkaszakadtából,
mintha az egész világ vígságát dalolná.

Minden pillanattal közelebb ért a házhoz. Már a kertek alatt járt. Jött
feltartóztathatatlanul…

A halottaságy mellett eltorzult a virrasztó ember arca. Az a nóta
iszonyatossá növelte a fájdalmát. Lázadón rikácsolta: – Most, miért
éppen most? – … Kínjában az öklét kezdte harapni, aztán egyszerre vakon
előrebotlott. Felrántotta az ajtót. Ki, ki a szabadba! És elállta a
nótás ember útját.

– Ne énekelj! – A hangja hörgött a szenvedéstől. Az arca olyan fehér
volt az éjtszakában, mint a fal. Egy pillanatra csend lett. És a két
ember egymásra meredt, mint két nagy ellenség, amelyik nem tudja, miért
gyűlöli egymást, amelyik rég keresi egymást és most összeméri az erejét.
Rövid ideig tartott. Az a másik a tarkójára tolta a kalapját és nevetni
kezdett.

A nevetés egy pillanatra elborította a világot. Árva Péter felordított
fájdalmában.

Ez az ordítás erősebb volt, mint a nevetés.

De a másik nem törődött vele. Kurjantott egyet, mintha útszéli kocsmára
talált volna, és legvígabb nótájával a nyitott ajtó felé tántorgott.

A kőfaragó dühös nagy ugrással utolérte és rettenetes öklével lesujtott
a fejére.

A nóta bugyborékoló hörgésbe fulladt. Az ember visszafordult. A vér már
elborította az arcát. Egy ideig még állva maradt, aztán lassan dűlni
kezdett.

A síró ember megölte a nevető embert. – És ahogy dűlt, tágranyitott,
szemével még estében is mintha kérdezte volna, hogy miért?




AZ ERDEI HÁZ

Csak neked írom, senki másnak, mert titok, amit mondani akarok.

Hét éve múlt, hogy utolsó találkozásunkról tudnak az emberek. Hét éve.
Azóta senki se látott bennünket együtt, azóta senki se tudja, hogy
mindennap találkozunk.

A háború feltépte az utakat erre is, arra is, a gránátok vermeket
szaggattak a réten, melyen át hozzád mentem dúdolva, fiatalon, boldogan.
A mezőkön meghaltak a virágok és az emberek. Más lett a hegyek arca, a
rengetegek kidőltek, a vizek medre megváltozott, de az erdei ház áll
érintetlenül, áll az erdő és mi mindennap találkozunk.

Látlak messziről, ha jössz az ösvényen, a napsütésben. Puskád békésen
himbálódzik a válladon, szépszemű vadászkutyád nesztelenül szedegeti a
lábát a lépésed szerint és végtelen a csend.

Köröskörül összeomló világok robaja morajlik évek óta, de a mi erdőnkben
csend van, olyan nagy, tiszta csend, hogy hallatszik, ha madár repül fel
a cserjésből, ha a szikla alatt, ott a fordulónál, lecsurran a fenyőfa
kérgén a meleg, aranysárga szurok, ha száraz levél hull és lebegve úszik
a mély délóra magánya felett.

Én várlak és te jössz…

Most jut eszembe, a patak hangja is hallatszik a csendben. Hideg és
friss a hang és mindig újra új; nevet, amint a köveken leugrál és cseng,
mint az ezüst.

Én várlak és te jössz.

A zúgó alatt talpraugrik a víz. Egy pillanatig tart… porrá törik.
Csillogó pora nedvesen ragyog a lehajló lombokon és a sötét mohán.

Emlékszel-e még rá? Együtt terveztük az erdőt és a házat, akkor régen,
mikor még láttalak.

Te akartad, hogy patak is legyen ott túl, pisztrángos vad patak és egy
tisztás a zöld árnyékok között, amelyre mindig besüt a nap.

Emlékszel-e?

A mi házunk, a tied, meg az enyém… És a teteje búbos legyen, az eresze
mély, a fala fehér. Te mosolyogtál közben, én mindig komoly maradtam.
Halkan beszéljünk. Rajtunk kívül ne tudja ezt senki a világon.

Senki se építette a házat, csak mi ketten. Víg kőműveslegényeknek,
mogorva öreg ácsoknak nem volt közük hozzá. Úgy épült, vágyból és
magányos fájdalomból, mert sóvárogtunk utána, hogy legyen egy kis
helyünk, ahol találkozunk. Az erdő is úgy nőtt fel a vágyból, hogy
legyen valami, ami eltakar, ha velem vagy, ha veled vagyok. A patak is
úgy fakadt, mert a zenéje kellett ott a fák tövén, melyek olyan nagyra
nőttek pillanatok alatt, amilyen nagyra másutt száz év alatt se nőnek a
fák.

Minden követ, minden ágat, minden virágot ismerek az erdőn. Ismerem a
madaraink fészkét, vad méheink zsongó oduját. Olyan sokszor voltam ott.
Behúnyt szemmel meglelem az utat. Csillagtalan éjtszakában is, sötét
viharban, mély hóban is. És ez az, ami szép. Más nem talál oda.

De ugye, te odatalálsz?

A hét esztendő nem mosta el emlézetedből az utat. Látlak jönni. A puskád
himbálódzik a válladon és a kutyád csaholva fut a ház felé.

Mindig megelőzlek, te lassabban jársz és nem sietsz. Az ajtóban várlak,
a küszöbön. Rég várlak, elfáradtam egy kissé. Az ajtó keskeny, a karom
átéri a nyílását, a kezem a túlsó félfához támaszkodik, a fejemet a
karomra hajtom. Úgy nézek ki az útra és olyan régóta nézek, hogy a
szemem könnybe lábadt. Most már elmúlt. Hirtelen letörlöm a könnyet az
arcomról a vállam mozdulatával és tetetem magamat, mintha nem vennélek
észre.

Te is úgy teszel, látom félig lehúnyt szempilláim alól. És mosolyogsz te
is. Aztán egyszerre, mintha két rabot engednének a szabadságba futni,
futunk egymás felé. Karom a nyakad köré fonódik s fejem ott van a
válladon. Még közelebb szorítod, magadhoz szorítod és megsímogatod a
hajamat. Ilyen szépen senki se tudta ezt előtted a világon. Oldalt
hajolva lenézel rám. Ragyogó magasból nézel és mégis úgy, hogy önmagad
fölé emelsz. Egyszer láttam az erdőszélen mozdulatodat, mikor virágzó
gallyakat nyaláboltál és vittél könnyen, nevetve a két karodban. Ezzel a
mozdulattal viszel engem is. Viszel a ház felé, ott a fák között, ahová
nem látnak el az emberek.

Benn, a nyitott kéményköpönyeg alatt, tűz ég a kis kandallóban. Nem
azért ég, hogy melegítsen, csak ég, mert szereted látni a tüzet. Könnyű
füstszag érzik és nyíló rózsáknak a szaga. Virágok állnak az asztalon és
a csendben lehull a szirmuk. Nem kellettek neked, mégis odaadják
magukat. Tompán csörrennek a cseréptányérok a gyalult asztalon, a pohár
üvegje megfutamodik a forrásvíz hidegétől, a tűz táncol, táncol, a
kutyád a küszöbre fekszik és kinn dúdol az erdő.

Keveset beszélünk, de látom, hogy boldog vagy. Odaülök melléd az
alacsony székre, térdedre hajtom a fejemet. Messziről jöttem, mindig
messziről kell hozzád jönnöm, fáradt vagyok.

És te azt mondod, húnyjam be a szememet, aludjak, majd őrködöl felettem.
De én nem akarok aludni, tudni akarok minden percről, melyben veled
lehetek.

A kezed símogat. Csak régesrégen, finom hangszerekhez tudtak így nyúlni
az emberek, csak régen. És azért zenéltek régen csodákat a hangszerek.

Csakugyan, közben olyan különösen tartod a fejedet, mintha zenére
figyelnél. Vagy talán nem is arra figyelsz? A fákon túlról a patak
csörgését hallgatod?

Érted a patak jelentését? Vagy csak a zenéjét szereted? Érted az én
jelentésemet, vagy csak a lelkem zenélését szereted?

Milyen jó megpihenni itt a térdeden, csak símogass tovább, zenélj
rajtam, én többet tudok minden hegedűnél. A hegedű csak a fájdalmat
tudja igazán, én a boldogságot is tudom.

– Egy pillangó, nézd, ott… berepült a nyitott ajtón. Hozzánk jött, mint
egy szárnyas kis kék virág. Ez jót jelent. A tisztás felől, rézsút, a
nap is besüt hozzánk az ablakon. És a zsarátnok felett füstöl a fenyőág,
melyet rávetettél, finoman, jószagúan füstöl bele a rózsák szagába.

Szeretsz?

Mintha az erdő lassan ráhajolna a házra. Szegletbe támasztott fegyvered
csövén kialszik a fény. A nap kifordul az ajtón. Már a küszöbön van, a
kutyád fején, – már ott sincs.

Kezed megállt a homlokomon. Mi történt?… Még mosolyogsz, de ez
azelőttről maradt az arcodon. Csak a felszínen van, alatta nem mozdul
többé szemedben az árnyék és a kutyád is nyugtalan.

Még rám hajolsz, még felnézek reád. Aztán már magaddal emelsz, amint
felállsz.

Későn van, mennünk kell…

Mindig te mondod ki, mindig te látod meg az órát. Tartóztatni akarlak,
hamar, hamar kérdéseket találok ki, mesélni kezdek, hisz úgy szereted
hallgatni a meséimet.

A tekinteted mintha elmosódnék az alkonyatban. Már nem vagy ott. Pedig
látom, amint a válladra veted a puskát, hallom mikor füttyentsz a
kutyádnak.

Még ne, még ne… Utolérlek az ösvényen, megfogom a kezedet. Veled megyek,
elkísérlek egy darabon, a szikláig, a fordulóig. Azon túl már úgyis
mindenki odalát.

Érezni kezdem, hogy a kezed lassan elereszti a kezemet. Ilyen gyöngéden,
szépen csak a gondolat tudja elereszteni azt, amit szeret.

Holnap…

Holnap…

Kedvesem…

De ez már messzebbről hallatszik, mint ahol állsz, végtelen messziről.

Isten veled…

Hét éve nem láttalak és mégis mindennap találkozunk.

Az erdei házban találkozunk, ott, ahova nem vezet út. És ha késel, ha
nem jössz, mikor várlak, levelet írok, amilyent soha senkinek se írtak.
Neked írom és az odvas fa üregébe teszem, hogy megtaláld. Aztán vigyázz,
el ne veszítsd. Különben… úgyse értené meg más. Hiszen ők nem látják az
erdőt, az ösvényt, a házat. Csak mi látjuk, te meg én, akik hét éve nem
láttuk egymást és mégis mindennap találkozunk. Nem, még ha elvesztenéd
is a levelemet, mégha olvasnák is, akkor se értenék.

Vagy…

Most jut eszembe valami. Talán mégis megértenék. Talán másoknak is van
erdei házuk? Talán mindenkinek van erdei háza, ahol azzal találkozik,
akivel másutt nem találkozhat.




A SORSFOLYÓ

Élt egyszer, valamikor az Úr ezeredik esztendeje idején, az ájtatos
Bavaria földjén egy hercegkisasszony, akit Gyzlának hívtak a Duna
völgyében.

Atyja Henrik úr volt, a hűbéres Bavaria hercege, anyja egy nibelungi
hercegnő. És mert istenesek voltak mind a ketten, az Evangélium igéjén
nevelték Gyzlát is. Mikor nyolcadik esztendejébe fordult volna,
felkészültek véle Regensburg városából és ahogy illett, a földi hiúságok
elől elvitték őt a szenthírű gandersheimi kolostorba.

Ettől kezdve Gyzla ott élt és növekedett az imák és árnyak csendes
klastromában, Gerberga fejedelemasszony fehér kámzsás szűzei között. És
a lázasszemű, halavány testvértől, akit soror Hrosswithának hívtak a
többiek, templomi énekeket, írásvetést, latin szót és muzsikát tanult.
Mikor pedig pihent, kicsiny keze sok szent legendát hímzett
aranyfonállal, tiszta fehér gyolcsra, bizánci selyemre.

Az évek elmúltak. Ives, mély klastromablakok fösvény világánál pedig
Gyzla csak egyre hímezte az oltárkendőket, a casulákat. És mint tegnap
és azelőtt, szeliden, halkan ismételte a Vesperát, melyet a feszület
alatt Gerberga fejedelemasszony fennhangon imádkozott.

A polcon lefutott a homokóra… Gerberga, a császár leánya, az ima végéhez
ért.

– Uram, óvj meg minket a gonosztól, a Brocken hegyiboszorkányaitól, a
döghaláltól, a démonoktól és minden magyaroktól…

A fejedelemasszony ilyenkor félelmes fenséggel, szinte bosszútkönyörgőn
emelte sápadt apácakezét a feszület felé. Mintha holt urára gondolt
volna, a tündöklő frank lovagra, akit Augsburg alól, a Lech-mezejéről,
magyar nyílak küldtek fel a mennyországba.

Gyzla összeborzadt. És éjjel, mikor a Brocken szakadékaiból, a Harz
felől, üvöltött a szél és maguktól kongtak a klastromi harangok, felsírt
rémületében. A pannóniai szörnyű magyarokra gondolt, akiket kiégett,
messze pusztaságokban, boszorkányokkal nemzettek az ördögök.

Kutyafejüek, idétlen hústömegek. A kezük még lóhátról is a földig ér.
Gyilkosfényű apró szemük megöli azt, aki bele mer tekinteni…

Így mondta Regensburgban a nép. Így mesélte Gyzla öreg dajkája az abachi
erdők felett, a hercegi sziklavárban, otthon, a kicsiny kamrában. Az
öreg dajka a mécsvilágnál… És a rokka pergett, iramodó kerekének az
árnyéka, mintha menekülni akart volna, riadtan csak egyre forgott a
fehér falon.

A dajka meséi… Gerberga imádsága… Gyzla szívében elzsibbadt a vér, ha a
magyarokról elmélkedett.

– De szabadíts meg a gonosztól…

Aztán egy napon, Quidlinburg felől, császári hírnökök és kengyelfutók
jöttek a kolostorba. És Gyzla megtudta, hogy a császár parancsából,
atyja, Henrik úr, Krisztus nevében odaígérte őt a pogány magyarok
fejedelmének, aki követeivel a germán császárok véréből való
menyasszonyt kért tőlük Vajk fia számára.

Gyzlát ájultan emelték fel a földről a rémült sororok. Gerberga pedig
pihenni sem hagyva kergette vissza Quidlinburgba a kengyelfutókat.
Írásos üzenetben megtagadta a császárnak az engedelmességet.

„A bavariai Gyzla fel fogja venni a fátyolt és Krisztus nem adja ki
többé menyasszonyát.“

De alig múlt el két-három újhold, már ismét követségek zörgettek a
monostor kapuján. A pápa üzent. A császár parancsolt. És Regensburgból
fenyegetően ott termett háromszáz jó bavarus lovassal maga Henrik
herceg.

Gerberga nem ellenkezett tovább. Elbúcsúzott Gyzlától. Véges-végig, a
klastromi folyosók homályán suttogó beszéd borzongott át.

– Hallottad, soror?… A pannóniai magyarok napkeletről békét és jó
szomszédságot kínálnak Gyzláért minden német országoknak.

– A pogány fejedelem Gyejcs fia Vajk megtért!… István vértanu nevével
újra született a keresztségben.

– A császár üzente! Amit a germán fegyver nem győzött, azt elvégzi a
római kereszt. Megszelidíti az ázsiai vad harcosokat. Békesség a német
földeknek!…

Gerberga lehajolt a térdelő leányhoz.

– Testvérem Krisztusban! Nagy küldetésre választott az Úr kegyelme.
Miként a szentek és vértanuk, az igaz hit kezese, az üdvözítő vallás
záloga lész a pogányok országában, akik fejedelmükkel ígérik
megtérésüket.

A suttogó folyosók hangja elakadt.

Gyzla hajadoni, halavány fenségében, mint a vértanuságra indulók,
felemelt fejjel haladt el a zárdaszűzek között.

Aztán ugyanezzel a mozdulattal hagyta el fiatal éveinek sötéten békés
kolostorát. Hat újholddal később pedig, ugyanezzel a mozdulattal indult
el a regensburgi székesegyházon át, hogy testvérje, Bruno apát, per
procurationem eljegyezze őt a magyarok távol fejedelme számára.

Hűbéres birodalmi hercegek között a császár koronája fénylett a templomi
homályban. A pannóniai követek feje felett, vezetőjüknek, a keresztelő
Adalbertus püspöknek kincses pásztorbotja csillant. Vajk kedves mestere:
a sanseverinói gróf és wasserburgi Wencelin úr, Tibold, a tannenburgi és
a svábországi két egytestvér páncélos vitézek: Hunt és Pazman lovag… ott
álltak tanuskodni mind.

Mire pedig kialudtak a viaszgyertyák az oltáron és elmult a menyegzői
vígság és elhallgattak a sípok és hegedűk, megélénkült az ősi dunai rév.
Panaszkodó búcsúzással siránkozott a part. A borus éjben felzokogtak a
regensburgi harangok.

Gyzla hajóra szállt. Szigonyos csáklyák taszították a partot. Vitorlák
szárnya bomlott. Vízbe merültek a hosszú evezők. És a Duna mentén útnak
eredt a gálya fegyveres kísérete. Negyven tegzes lovaggal a vildonai
Wolfger és Hedrich úr; páncélosaival a norinbergi Hermann. Míg lenn, a
víz barázdájában, a tajtékzó hajónyomon, temérdek bárkán, hű bavariai
kézművesek, ötvöskovácsok, aranyhímzők, kötélfonók, takácsok követték
hercegnőjüket az új hazába, napkelet felé.

Regensburg falai elmerültek a fák mögött. Az úszó gálya mellett a
partokon erdős hegyek, városok, bástyás monostorok, vad sziklavárak
őrtornyai mentek lassan visszafelé nyugatnak…

Gyzla könnyes szemmel üzent a tájnak. De semmi sem állt meg. Minden
vissza ment, egyedül ő nem térhetett többé haza.

A szilaj Duna vitte, mint ellenállhatatlan, titokzatos erő. És a hosszú
út alatt a magyarok fiatal fejedelemasszonya egyre halaványabb, egyre
szótlanabb lett.

Eső verte a hajósátrat. Felhők görögtek le a hegyek éléről a megvakult,
párás folyóra. Gyzla keserves bús nászútján nem látta viszont többé
Bavariában a napot, nem látta többé a csillagokat.

Sötét, nedves éjszakák kísérték az álmatlan asszony hajóját, az alvó
országokon át.

– Ők alszanak és én virrasztok. Én, a zálog a kezes… Fejedelemasszonyok
végzete.

Tizenegy nappalon és tizenegy éjtszakán át tartott az út. A gálya már
elhagyta az ostermarki őrgrófság hináros vizét. Langyos szél kúszálta a
nádast a morva mezőn. Az eső elállt. És mikor Gyzla hajója a dacos
dévényi sziklavár alatt járt a zátonyos Dunán, egyszerre, mintha sok
apró szövétnekkel küldöttség jött volna eléje az égen, kibukkantak a
felhők között a csillagok.

A derengésben rorátéra gyülekeztek a hajósátor előtt Gyzla asszonyai és
a lovagok. A gálya kis harangja csengett. A kapellanus énekelni kezdte a
hajnali misét.

Gyzla kezében megremegett az imádságos könyv.

„Uram, de szabadíts meg a gonosztól és minden démonoktól és minden
magyaroktól.“

A hajó előtt a távol messzeségben felkelt a nap. Gyzla az arcán és
lesütött szempilláin érezte a nyarat. Ez a nyár forróbb és naposabb
volt, mint otthon, a régi bavariai nyarak. A melege megérintette fiatal
mellét. Áthatott köntösén és feloldotta szívében a zsibbadt vért. De az
imádságoskönyvből azért még mindig nem tekintett fel. Ekkor történt,
hogy a part felől rejtélyes szép kiáltás hangzott a napsütésen át. A
magas hegyen egy hang kiáltott ki a rengetegből. És a szomszéd hegyorom
felkapta a kiáltást s mint zengő kincset hajította tovább az ősi szűz
erdők felett. Tovább keletnek, amerre a gálya haladt.

Gyzla halkan szólt fel az imádságából:

– Mi az, amit Vajk országában kiáltanak hozzám a magyarok?

Pazman lovag felelt:

– Gyzla, regina mater nostra, – azt kiáltják: Anyánk királyné…

A kiáltás kiért a hegyek közül és szétáradt, mintha síkra jutott volna,
ömlött, terjedt, zengett szemhatártól szemhatárig. És Gyzla
ellenállhatatlan vágyban felvetette a homlokát. Kék tekintete káprázva
itta fel a soha nem látott róna merengő végtelenjét.

– Te vagy hát, te, te magyarok országa…

A dunai füzes irányába hajlékony testű lovasok jöttek nyargalva a síkon
át és mintha lángot hoztak volna a kezükben, fejük felett magasan
lobogott az emelt süveg. A buja réteken nyájak, gulyák, ménesek
legeltek. Egy pásztor kürtjébe fújt. Túl búzát arattak énekelve. A
kicsiny szállások táján leányok zöld gallyakat lengettek a víz tükrén. A
part felett, gyermeküket emelve karjukon, magyar anyák köszöntötték a
fejedelmi hajót.

És Gyzla kinyujtotta feléjük a kezét, mintha adni akart volna valamit
nekik.

A hajóharang halkan csengett a ringástól. Odalenn, mint lantverés
játszott a víz a gálya testén. Az evezők csapásától, mint az ezüst rokka
kereke, pergett, surrogott a kerengő hab.

Harangok csengése, lantok pengése, rokkák perdülése… Ezt adja ő majd
magyarok népének. S tekintete legyőzhetetlen mosolyban szállt ki új
országába.

A láthatáron, mintha álomból merült volna elő, egyszerre feltünt
Esztergom uralkodó vára a hegyen. A Duna partján hirtelen, égigérő ezüst
oszlop közeledett. Csavarodva sziporkázó, örvénylő por csapott a
boltozatra egy beláthatatlan, vágtató erdő felett…

Háromezer kopjás lovasa élén, nagy távolságban seregei előtt, magányosan
léptetett fehér lován a fiatal király.

Fedetlen fővel jött, ragyogó sötét haját csak aranyabroncs szorította
le. És amint a fény cikázott a koronáján, szinte világos volt tőle
homloka körül a levegő. Szép, merész arca barna volt a naptól. Nyulánk
ifjú testéhez sodrott ezüst símult. Kezében, a fejedelmi lándzsa
helyett, keresztet emelt.

– Stephanus… – suttogta Gyzla megilletődve és elpirult, most, hogy
először szólította így őt, akit eddig irtózatában a pogány Vajknak
nevezett.

Kürtök harsantak, örömet fújtak a trombiták és a rivalgó partok között,
a bavariai hajók élén, lassan, méltóságteljesen úszott a fejedelmi gálya
a magyar rév felé. A Duna vitte a frigykötéshez, az a fenséges
sorsfolyó, mely kanyargó ezüstírással írja, csak egyre írja germán és
magyar földekbe két faj végzetét.




A SIKER

A kútból lassan szállt felfelé a rézveder. És amint emelkedett,
neki-nekikondult a megzöldült köveknek. Kiloccsanó vize hosszú
csurranással hullott alá a hűvös, visszhangos mélybe és az ég összetört
odalenn.

Glaukos a lengő ércveder után kapott. Két kezével emelte ki a nedves
homályból a napra. Föléhajolt. A víz hidege megcsapta az arcát. Szép,
fiatal feje a vágy mozdulatával nézett rá vissza és mégis tiltón ingott
a nyugtalan tükörben. Mit bánta… Szomjas volt, inni akart hosszasan,
féktelen ivással és a kút kőkáváján megbillentette a vedret, mintha
csókra asszonyi fejet billentene magához. Egyszerre megrettent a saját
mozdulatától. Dacosan visszakapta kinyíló száját és eltaszította a
vedret.

A víz loccsanva ömlött ki a hideg ércből és szétfutott a forró, fehér
kövezeten. Egy pillanatig még terjedt, látszott, mintha felhő kúszna a
földön. Majd beitták nedves nyomát a kövek és az ifjú ember lába előtt
ismét vakító és izzó volt a tér.

Szomjúság… Glaukos gyötrődve nyújtózott a magasba. Aztán, mintha halk
kiáltásban elpattant volna a nyújtózás, teste szinte összetorpant és égő
tekintete gyűlölettel nézett bele a korinthosi nyárba. Ellenségesen
nézett bele, ökölbe szorított kézzel, mintha mindent le akart volna
ütni, ami ifjúságának kínzón odakínálta magát, a kutat is, a nyarat is,
a gyepes lankát is, amelyen jó lett volna hanyatt heverni az olajfák
árnyékában.

Csak a vágy volt az övé, semmi más. A nyár sem, a kút sem, a fák árnyéka
sem, csak a vágy… a lányok sem, a bor sem…

Még kicsiny fiú volt, mikor egyszer anyja mellett botorkált a porban, a
fehér argolisi úton. Szemközt, napkelte óta jött már felé az út, egyre
jött, kecskerágta bokrok, törtlevelű, vén aloék mentén, görbe fügefák
alatt, tikkadtan, porosan jött és nem fogyott el mezítelen kis lába
elől.

Belekapaszkodott az anyja lecsüngő chitonába. Panaszosan nyöszörgött:

– Fáradt vagyok… nagyon fáradt vagyok.

Két vándorló ember érte őket utol. Az egyik mondott valamit és nevetett.
A másik elhaladóban visszanézett. Borostás, kék állú, hegyesorrú ember
volt. Apró, gyulladt szeme gúnyosan hunyorgott.

– Valóban nyomorult kis féreg. Hitvány semmirevaló. És milyen lustán
vonszoltatja magát…

Az emberek odébb mentek. A borostás kék arc már jó ideje eltünt, de
azért csodálatosan mégis ott maradt a poros napsütésben. Gyulladt,
kicsiny szeme, mint két gonosz seb, hunyorgott Glaukosra, hegyes orra
tovább csúfolódott.

A fiú hirtelen eleresztette az anyja köntösét és gyorsabban kezdte
szedegetni a lábát.

Sötét, nagy ciprusok árnyéka vetődött elé. A súlyos zöld lombok között
egy bronzszobor állt. Homlokán olajágból font koszorú volt. Ki ez? Az
olympiai győző, Lysias? A halhatatlan diskosvető?…

Glaukos ettől a naptól kezdve gyakran gondolt a gyulladtszemű, vigyorgó
kék arcra és a bronz athlétára is sokszor gondolt. Valamikor Lysias is
lehetett fáradt, kicsiny fiú… És most mégis ott áll a szobra az út
mentén. A porból felnéznek rá a vándorlók és megkoszorúzzák és akkor is
él, mikor már nincs többé.

Minden olympiai győző kapaszkodott hajdan egyszer az anyja köntösébe… Az
ő homlokán is lehet koszorú és a szobra is állhat még az utak mentén és
lenn a porban a kék borostás arcú ember leveszi a kalapját.

Névtelen vágyódások derengtek fel benne. Nyugtalan sóvárgás kínozta
valami után, amiről nem sejtette, hogy mi, nem sejtette, hogy hol van.

Éjjenkint sokszor felriadt. Ilyenkor bódult sietség volt a belsejében,
melynek kezdete még öntudatlanságában fogant. A lélekzete zihált,
kapkodni kezdett, mintha valami hajszolta volna és a homloka mögött
ijesztő birkózást érezett.

Már nem nevetett úgy, mint régen. Az anyjának nem panaszkodott, ha fájt
valami. Kék szeme sötétebb lett és régi játszótársait elkerülte.

Egy alkonyaton azután, a kraneioni kapu előtt, egy ifjú embert látott,
akit lármás, rivalgó tömeg sodra vitt a ciprusligeten át, Herakles
temploma felé. Vállán vitte a nép, mint egy istenszobrot. És az erőnek
és szépségnek élő istenszobra diadalmasan mosolygott.

– Győzött!… – kiáltozták körülte eszeveszetten a férfiak. Az asszonyok
pedig virágokat dobtak elé.

– Győzött… – suttogta Glaukos elragadtatottan. Ragyogó nagy tekintettel
nézett fel az idegen athlétára és egyszerre világosan érezte, hogy a
győztes és az ujjongó tömeg… ez volt az, aminek a vágya régóta babonázza
őt.

A kép belevésődött a szemébe. Ezt akarta, ez után sóvárgott… Siker…
mindenható siker. És többé nem volt az övé a nyár, a kút és az árnyék
hűvöse a puha fűben, az olajfák alatt. És nem lehettek övé a leányok és
nem lehetett övé az agyag-amphorák mámora.

A győzelem és a siker kegyetlen istenek. Oltáruk ott áll minden út
fordulójánál és minden áldozatot magának követel.

Glaukos már rádobta az oltárra a suhancévek vad féktelenségeit, rádobta
fiatal tavaszát, holdas, szerelmes éjszakák kerítő mámorát, nótás
csapszékek részegségeit, kifestett leányok hívó mosolyát, az anyja
könnyeit.

Sikert akart, ujjongó tömeget, szobrot, koszorút, templomot. És ha
szomjas ifjúsága égő kínban kiáltott enyhülés után, visszakapta a fejét
és kiöntötte a vederből a vizet.

– Glaukos, hát nem látod, ha esténkint a palestra felől hazatérsz? Nem
látod, hogy mindig várakozom reád a kertek alatt, a fal tövén?

Phyllis hátraeresztette könnyű peplosát és mintha kis testét oda akarta
volna vetni elé, elállta az útját:

– Ó, Glaukos, hát nem tudsz szeretni engem?

Az ifjú ember megremegett, mint a tenger szelében a ciprusok. Olyan
közel volt hozzá a leány és olyan szép volt.

De a siker kegyetlen isten és oltára ott áll minden út fordulójánál… A
szemöldöke összeszökött és durván eltaszította magától a leányt.

– Eredj, a kikötőben elég hajós van, akinek kellenél.

Aztán futni kezdett és a két kezében, mint forró élő kínt, vitte a leány
megérintett testének a melegét. El szerette volna dobni, ki szerette
volna harapni a tenyeréből ezt a gyönyörű forróságot. Felnyögött és a
szájára szorította a kezét és… kicsókolta belőle, ami a leányból ott
maradt.

Soká futott. Szűk sikátorok magas, meleg falai között rohant előre.
Kétoldalt lihegtek a kövek, rálihegték a napsütés beszívott melegét. A
kertek bódult szaga az arcához ért, elkábította a halk virágmenyegzők
mámora. Leányokra gondolt, akik mindig elhaladnak, soha meg nem állnak.
Kupákra, melyekből nem ő iszik. Menekülni akart és futtában a kőfalakon
törölte le a kezét. A tenyere vérzett, a lába botladozott, a haja
lobogott, a melle zihált. Nagy, tántorgó szökkenésekkel, meredek
sikátorok lépcsőin ugrált le. Asszonyok hívták, asszonyok nevettek
utána.

A barátságtalan, szegényutcák mind mélyebbre süllyedtek. A házak egyre
magasabbak és keskenyebbek lettek. Falaik között színes rongyok
száradtak a szélben. A tenger szaga érzett.

Gaukos már a kikötőben járt. Az ingó árbocok között, mint duzzadt,
fekete erek feszültek a kötelek a zöldes alkonyati égen. A hajók sötét
teste mellett itt-ott csillant a mozgolódó víz. A tenger élt, de hangja
nem volt az emberi zsivajban. A part felett tüzek égtek. Felborított
kosarak között hálók, döglött halak, rothadt gyümölcsök hevertek a
földön. A tengerész-csapszékekből izgatott zene tódult ki a szabadba.

Glaukos megint érezte, hogy szomjas. Az ajka sós volt a tenger
lehelletétől. A torka kiszáradt. Innen is, onnan is utánakapott a
csapszékek zenéje. Hirtelen megállt.

Odabenn rhodusi emberek mulattak a peleponnesusi hajósok között. A
szurtos olajosmécs világában egy miletosi leány táncolt, lassan forogva
az asztal tetején. Vörös haja meggyulladt és kialudt a feje körül,
aszerint, ahogy a fény érte és elhagyta. A tánca ígért és tiltott, mint
a csábítás.

A csapszék sötét mélyében valaki felnyögött:

– Bacchis rossz vagy… szép vagy…

– Szép vagy… – dadogta Glaukos és babonázottan nézte őt. A homályból
nekivadult durva arcok tolúltak bele a mécsvilágba. Nehéz tengerészkezek
kapkodtak a levegőbe, mintha a leány után kapkodnának.

Egy részeg hajós tántorogva, borral telt kantharust emelt felé. A leány
kikapta kezéből és ledéren himbálni kezdte a karcsú kancsót a teste
mozgása szerint. Kínálta, visszavette és közben táncolt és minden
forduló után, mintha a tánchoz tartoznék, hátraeresztett fejjel ingerlőn
ivott.

– Evoe… hörgött felé az egész csapszék.

– Evoe… Glaukos megrázkódott ettől a kiáltástól, mintha belőle egy másik
kiáltás, egy másik kép nyilalt volna az eszébe. Ujjongó tömegeket látott
és egy koszorús ifjút és Herakles templomát… Hátrálni kezdett. A
felhabzott vér visszafele szaladt az ereiben és régi mozdulatával
ökölbeszorította két kezét, mintha le akarta volna ütni a leányt, a
boros kantharust, a csábítást. Most… éppen most, mikor a miletosi
Bacchis magátkínálón előre hajlott. Szép égő sörénye az arcába lógott.
Kifestett ajka között mint egy harapni készülő ragadozónak,
megcsillantak a fogai. Egyszerre beárnyékolta a szemét… Há!… Veséket
tépő madárvijjogást hallatott:

– Te vagy! Hahó, emberek, Glaukos van itt! Az asszonykerülő! Fogjátok
meg! Hozzátok be nekem…

Vad röhögés üvöltött ki a csapszékből. Gonosz csúfolódás visított át a
levegőn. A részeg hajósok Glaukosra rohantak. Izzadt kezek kaptak hozzá.
Már gúnyolódva vonszolták befelé. A sötétben lompos, céda asszonyok
vihogtak.

Egy pillanatig tartott. Glaukos felegyenesedett, karcsún, félelmesen,
mint egy fiatal párduc és elhasználatlan, rettentő erejével lerázta
magáról a belecsimpaszkodó tivornyázókat.

Öklök suhogtak felé, elhajított kancsók repültek át a zsivajon. Valami
keményen, élesen a homlokát érte. Felordított… Tört agyagcserepek
hullottak vissza. Meleg vörös fátyol csapott a szemére és a vörös
fátyolban kegyetlenül nevetett a miletosi leány.

Glaukos izmai kilendültek a helyükből, mint az íjjak elpendített idegei.
Két karjával maga köré suhintott. Támadói egymásrabukva estek lába elé a
bortól lucskos földre. Átugrott felettük. És mire a csapszékben
feleszmélt a rémület, már nem volt ott. Futott magányosan, sötéten,
szomjasan, kanyargó, szűk sikátorok homályán át. Futott az anyja háza
felé.

A hegyoldalon, a köves út mentén szegényesen, némán álltak a világtalan
ház falai és felettük, a mély égből, kicsordultak az első csillagok.
Valamelyik ligetben még nyílhattak Korinthos ibolyái. Nem látszottak a
sötétben, csak bódító lélekzésükről lehetett tudni, hogy ott vannak.
Glaukos sarúja egyre vontatottabb neszt ütött a meredek úton.

Odabenn a házban mégis meghallották a jöttét. Valaki napszállta óta
figyelt a falak között, valaki régóta várt. Az alacsony ajtóban egy ingó
mécs jelent meg és világa tétován kifaragta a kék éjszakából Glaukos
anyjának képét. Az asszony sáfrányszínű peplosában mereven állt a
küszöbön és összevont szemöldökkel kémlelt bele a sötétbe.

– Te vagy?…

Mikor fia homlokán meglátta az alvadt vért, halkan felsikoltott.

Az ifjú ember félrefordította a fejét, mintha nem akarta volna, hogy az
anyja aggódása hozzáérjen és elgyöngítse őt.

– Semmi, – dörmögte elutasítón és hátravetette a homlokát, – majd
betakarja a koszorú. Az asszony felsóhajtott és mialatt bereteszelte az
ajtót, valamit mondott, ami csak lenn, mélyen, a szívében hallatszott: –
Ó, Glaukos, Glaukos, hát miért nem tudod, hogy nincs olyan koszorú
Hellasban, mint amilyen az anyád két keze lenne a homlokod körül…

Fáradt lépése végighangzott a tornácon, a kis peristylion kövezetén,
aztán befordult a mécsvilág a kamrába. Az asszony szótlanul tette
Glaukos elé a kenyeret. És mint ünnepnapokon, juhsajtot, kyprosi
hagymát, fügét és egy cserépedényben jószagú sűrű attikai mézet is tett
elé.

Az ifjú ember megtörte a kenyeret, de nem igen evett. Az asszony,
miközben lopva figyelte Glaukost, leakasztotta kecskeszőr köpenyét a
szegről és ölébe vette, mint régen, kis gyerekkorában őt magát. Így
közelebb volt hozzá a fia. Aztán belehajolt a mécsvilágba és öltögetni
kezdett.

Az idő mult. Semmi sem változott és az este néma és hideg maradt
közöttük. Csak mikor a mécs kialudt a házban és az éjtszaka kéken,
mélyen leszállt és a kicsiny kamrában elvitte az álom Glaukos öntudatát,
vallott a fájdalma halk nyöszörgésben az édesanyjának.

Virradattal hasztalan tartóztatta az anyja, hasztalan hozott friss vizet
a kútból a homlokára. Mire az új nap beleragyogott Korinthos alatt a
kettős öbölbe, Glaukos már a palestra felé vette útját.

Nyugtalan, soha nem enyhülő sietség dulakodott még sajgó homloka mögött
is. Ő nem pihenhetett. Hiszen a jövendő holdváltozáskor Elisbe fog menni
és tíz holdváltozás után eljönnek az olympiai napok és a szent játékok
stadiumján győznie kell.

Felette a kék égben szépségüket ünnepelték a hellén hegyek, lenn, a
mélyben bíborvirágos boldog mező volt a tenger. És a végtelen mezőn
ezüstfolyók futottak át, a hajnal fodros áramlásai.

Glaukos nyúlánk szépségében megállt a hegyoldalon, mint egy bronzszobor
állt az emelkedő nap ragyogásában és mosolygott a jövő felé.

A jövő az elisi gymnasionban, az olympiai győztesek szobrai alatt várt
reá.

Aztán sokáig nézett utána az anyja, mikor egy másik hajnalon, mint
Korinthos küldötte, valóban útnak eredt szegény házukból Elis felé.

Némán búcsúzott tőle, nehogy a hangja árulkodjék és nem nézett rá,
nehogy a szemén át asszonyi bánata a szívére szálljon. Csak túl a
kerteken, csak akkor, mikor már nem hallhatta, mondta neki: anyám, a
koszorút neked hozom… És Phyllisnek is mondott valamit, mikor a háza
messze elmaradt mögötte: az alpheos legszebb virágait ajtód fölé fonom,
ha győztesen visszatérek…

Mentében bólintott a kút felé, benevetett a kis csapszékekbe. Ezen a
reggelen jónak, barátságosnak látott mindent, ami azelőtt ellensége
volt. A leányoktól sem fordult el, mikor integettek.

– Nézzétek őt – mondotta az egyik.

– Elisbe megy.

– Korinthosnak hoz koszorút!

Az agorán is hallotta, mikor a tömeg nevét mondta. Őszfejű aggastyánok
tisztelettel néztek reá.

Glaukosnak gyakran eszébe jutott ez, mialatt a tengeren hajózott és
sóvárgó tekintete messze-messze az Erymanthos hóban álmodó csúcsait
kereste az isteni azúrban. És gyakran eszébe jutott a mély Elisben is,
mialatt tízszer változott a hold és ő minden szomjas akaratával az
olympiai napra készült.

Homlokán viszi Korinthosba a koszorút…

Közben kizöldült a fű a stadium körül. A völgyekben elmult a tavasz.
Nyár lett. Az Alpheos lassú vize felett szitakötők szálltak. Arkadia
felől megjöttek az első vándorok.

Aztán már csapatosan tódult a hét nagy úton Argolis, Achaia, Messenia és
Lakonika népe. És kivirágzott a tenger is. A kék vizeken Attika,
Thessalia és a messze szigetek színes vitorlái szálltak Chelonatas szép
hegyfoka felé.

Holnap ünnep lesz. És Glaukos végre látta kigyúlni a hegyeken az
örömtüzeket. Olympia papsága hosszú fehér sorokban vonult a templomok
felé. Hatvan oltárról szállt szakadatlanul a füst. Zeus szobra körül
egész éjjel zengtek a ligetek. Hymnusokat dalolt a völgy. Virradatig
suttogott a folyó partja.

A nap ragyogva kelt fel a szent játékok stadiumja felett. Glaukos
belenézett. Eddig nem volt övé a nap, a nyár, nem volt övé az asszony és
a bor. A sikeristen oltárára dobta mindenét. És mindenéért vajjon
megkapja-e a pisatisi olajfa koszorúját?

Csak erre akart gondolni és semmi másra. Az anyja?… Majd aztán. És
Phyllis?… Majd később…

A nagy reggelen szótlanul, megilletődve haladt társai között az olympiai
stadium felé. A nép suttogva nyitott utat az athléták előtt. Glaukos
érezte, hogy sápadt. Testében kínzón remegett minden izom.

Egyszerre nyugtalanító zsibongás ütődött a füléhez. A versenypálya
kőküszöbe, mint kiköszörült titáni pallos csillant elő a homokból.
Felkapta a fejét. Szinte megrettent. A stadium óriás négyszöge körül,
roppant rajzásban morajlott a tömeg. Mozgásától köröskörül inogni
látszottak a Kronos domb ellepett lejtői, míg az azurba vésődő
márványoszlopok alatt, mozdulatlanul álltak évszázados olympiai győzők
szobrai.

Hát itt dűl majd el a végzete…

Hirtelen csend támadt. De ez a csend még a zsivajnál is nyugtalanítóbb
volt. Ezernyi és ezernyi fej ágaskodott a magasba és minden szem Demeter
papnői felé nézett. Most vonultak istennőjük oltárához. Sortálltak a
lépcsőin, fehéren, ünnepélyesen, mint látó oszlopok. Felszállt a füst.
Virágok hullottak. Cipruságak inogtak a tömeg felett. Kuszálódva színes
szalagok libbentek át a levegőn.

És Altis kapuján közben szüntelenül jöttek Hellas városainak és
gyarmatainak küldöttségei, az athenei philék követei, hírneves
strategosok, előkelő polgárok, szolgák seregei. Aztán kiragyogtak a
felvert porból a magasba emelt kis istenszobrok bronzai. Kígyózó
menetben az Olympias papsága közeledett és biborba öltözötten a tizenkét
versenybíró.

A tömeg mozdulatlanná lett. A versenybírák most esküdtek Herakles
oltáránál, hogy pártatlanok lesznek. Már elfoglalták díszhelyüket a
magas kőlépcsőkön.

Glaukos összefont karokkal, halálos izgalomban nézte a készülődéseket.
Egyszerre elmosódott a háttér. Középütt, a mély homokból, mint
valószínűtlen, álomszerű jelenések, kinőttek a diskosvetők.

Rajtuk volt a sor. Az emberlepte lejtők lélekzete elállt. Tökéletes
ephebostestek ragyogtak a napfényben. Felágaskodtak, a testük előre
lendült, lehajlott, mintha gyönyörűen önmagába tért volna vissza minden
alak és a diskos pengve sivított át a levegőn.

Glaukosnak úgy rémlett, hogy a nap rohanni kezd a stadium felett és
magával ragadja az időt. Az órák csak pillanatok és minden csak álom. A
papnők, a bírák, a nézők nem éltek számára többé, dermedt szobrok
voltak. Csupán a mérkőzők éltek lenn a stadium forró homokján. Csak az ő
lihegésük hallatszott, csak az ő szívük dobogott a roppant térség
felett.

Aztán lovasok jöttek, mint vad, káprázó jelenés beletüntek a nap
vakításába.

Karcsú dárdavetők szöktek ki a földből. Felbuggyanó ifjú források.
Suhogás hallatszott, mintha bronzfejű solymok szálltak volna a magasba.
A dárdák megsebezték az eget…

Már ökölvívók olajos teste ágaskodott, görnyedt, hajlott, torpant,
bonyolódott a középen. A tömeg kiáltása meg-megrázta a levegőt… A
stadium nagy kőküszöbén át valakit holtan vittek kifelé.

Ez is elmult.

Most mindjárt… Csak az ugrók voltak még hátra. Mint élő parittyák
repültek a fiatal testek. Fellendültek, leszálltak, mintha láthatatlan
hullámok emelték volna őket a magasba és ejtették volna vissza a földre.

Glaukosnak verejték gyöngyözött ki a homlokán. A szíve döngött a
mellében, a torka kiszáradt, egy pillanatra félelem mart belé. Mindig
csak erre készült, ami eljött, mindég várta és most mégis megriadt,
mintha korán jött volna, mintha nem lenne kész.

A bírák bíborából mezítelen kar emelkedett és intett.

– Herakles Idaeus… Glaukos szédülni kezdett. A szeme megkáprázott,
mintha előtte egy sáfrányszínű peplos lobbant volna el a füvön. A térde
remegett, a lépése ingadozott, de a sárga peplos lengett mellette, mint
gyerekkorában, mikor járni megtanult. Úgy tetszett neki, valaki vezeti,
valaki támogatja, aki nem látszik és mégis vele van.

Ez jó volt. Csak pillanatig tartott. Egyszerre, mintha egy borostás kék
arc meredt volna reá. Az arc nevetett és gyulladt szeme olyan volt, mint
két gonosz seb. Glaukos hirtelen erőt vett magán. A gondolata
megszégyenülten eleresztette azt, amibe az előbb kapaszkodott.

A versenybírák előrehajoltak. Fiatal, mezítelen szépségükben, a stadium
kőküszöbén sorban álltak a versenyzők. Glaukos közöttük állt.

Szíve már nem a mellében vert, de döngve verte a templomkoronás hegyek
oldalát, betörte az Alpheos tükrét, remegve rázta talpa alatt a földet.
Vajjon hallják-e ezt a többiek is, vajjon látják-e, ami láthatatlanul
történik benne? Felvetette halvány homlokát és nagy égő tekintete
kábultan suhant el a várakozó tömeg felett. Gyűlölte ezt a várakozást,
mely tőle követelt, kegyetlenül, irgalom nélkül, parancsolón. Gyűlölte a
tömeget, melynek ezernyi és ezernyi arca egyetlen borostás kék arcba
folyt össze, amely felnéz a porból, de csúfolódva lenevet a porra…

Éles kiáltás hangzott el riasztón, mint egy kürtjel… Inlúljatok! A futók
előreszöktek és szép fergetegük szele megcsapta és magával sodorta
Glaukost. Egyszerre könnyű lett a teste, a lábán szárnyak voltak és az
erő és hatalom mámora ragadta őt előre. Már nem félt és nem
gondolkozott, már senki sem parancsolt neki, úgy érezte, ő parancsol
mindeneknek. A versenybíráknak, a tömegnek, a napnak, a földnek, a
futóknak, akik lihegve törtettek mellette, míg ő könnyen repült ki
közülük a végtelen felé.

A stadium büszke porondja eléje borult, alázatos lett és odaadta magát.
Legyűrte, uralkodott felette, korlátlanul uralkodott versenytársai
felett és elbizakodottságában játszani kezdett velük. Előre engedte
egyiket-másikat, megmérte és megvetette valamennyit.

A pálya homokja eltűnt sarútlan, könnyű lába alatt, aranyfövényes
süppedő bársonyszőnyeg volt, mely visszafelé futott, míg ő előre repült,
bele a szélbe. Széttépte a szelet, széttépte maga előtt a napsütést,
belerohant mint végtelen selyemszőttesbe és tépte, újra tépte és mögötte
minden elmaradt.

A tömeg lélekzete fennakadt. Már csak ő lélekzett az olympiai síkon és
homloka körül fonódni kezdett a koszorú. Érezte a vad olajágat halántéka
felett. És a szobra már emelkedik az Alpeos partján, Korinthosban már
építik a templomát, az ő nevét fogja viselni Hellasban az eljövendő
negyvennyolc holdváltozás.

A Kronos-domb ezerfejű lejtői még nem láttak ilyen diadalfutást.

– Isteni Glaukos! – zúgott az ég és a föld között. – Evoe!… morajlott a
tömeg ajkán. A borostás, kék arc leborult előtte… Evoe!… Ez a kiáltás
már az övé volt. Növekvő óriási szárny, mely felkapta őt és ő a
győzelemben újra született. Mámora túlemelte Ikaros határain és futtában
megrészegülten visszanézett. Hol maradtak a többiek?

– Evoe, evoe!… Az örvénylő rivalgástól megtántorodott előtte a levegő. A
lába botlott és rohanó teste a viharos lendületben, rettentő zuhanással
a földre csapódott.

Még hallotta az ezertorkú kiáltást, még neki szólt, az övé volt.
Felakart állni. Futni a célig, a bírák elé. Küzdeni akart az ikarosi
végzet ellen, repülni tört szárnyakkal is. Hanyattesett… Újra
felkönyökölt, még egyszer… de a fájdalom vad szisszenéssel visszalökte
őt. És bukásában szétpattant homlokán a megálmodott koszorú.

– Evoe!… Nem szünt meg, hömpölyögve foytatódott, de árja elejtette őt.
Feje felett, mint nagy madarak repültek el a többiek. Árnyékuk átsuhant
az arcán, futó lábuk szemébe vágta a port.

Siker, kegyetlen isten… hát csak ennyi vagy? És az Evoe, mely már az övé
volt, tovább zúgott, újjongott, ünnepelt és… nem volt többé az övé.




TARTALOM

  Előszó  5
  Megállt az óra  7
  Az utolsó dereglye  47
  A vén zsibárús szerencséje  57
  A síró ember meg a nevető ember  71
  Az erdei ház  87
  A sorsfolyó  97
  A siker  109


*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77751 ***