path: root/77629-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77629 ***

CSODALÁMPA

A VILÁG LEGSZEBB MESÉI

MESÉLI

BENEDEK ELEK

POGÁNY WILLY S MÁS MŰVÉSZEK RAJZAIVAL

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1921

KÉK MESEKÖNYV

A VILÁG LEGSZEBB MESÉIBŐL

MESÉLI

BENEDEK ELEK

POGÁNY WILLY S MÁS MŰVÉSZEK RAJZAIVAL

MÁSODIK KIADÁS

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1921




_A CSODALÁMPA._

_Van nekem egy csodalámpám, gyerekek, melynek tündéri fényességet
árasztó világa mellett országot-világot bejárok s úgy szedegetem össze a
világ legszebb meséit. Világjáró nagy utamból, íme, itt egy könyvre való
mese: olvassátok, gyönyörködjetek bennök, aztán hozok én nektek újabb
meg újabb könyveket, melyekből a nagyvilág népeinek legszebb meséit
ismeritek meg._

_Az én csodalámpám nemcsak a világ legszebb meséit mutatja meg, de mutat
mindenféle gyönyörüséges színeket is: ez a magyarázata, hogy ennek a
kötetnek Kék mesekönyv külön jelzője van. Az ezután következő köteteknek
is valamely szín lesz a jelzője, azt példázván ezzel, hogy a mesék
világa, melyet én bejártam, színekben pompázó világ._

_Mostan pedig üljetek ide körém. Kezdődik a mesemondás, mégpediglen
minden mesék ősforrásán – a Pancsatantrán…_

_Benedek Elek._




Mi a Pancsatantra?

Ez a különös indiai szó annyit jelent magyarul, mint: _Ötös-könyv_,
vagyis öt részből álló könyv. Ebben az ötös-könyvben, amelynek sem
íróját, sem iratása pontos idejét nem ismerjük, a világ legrégibb meséi,
indiai állatmesék vannak. Ezek az állatmesék már régesrégen, kevéssel
Krisztus születése után, elterjedtek az egész világon, minden népnek
ajkára elkerültek, minden nép változtatott rajtuk a maga lelkének
megfelelő módon, s a mesélgető magyar pásztorlegény nem is sejti, hogy
az a mese, amit ő elmond, valójában a messze Indiából származik.

Hogy az indiai mesék mind állatmesék, vagy, ha emberekről szólnak is, a
történetet beszélő állatok mondják el, annak az az oka, hogy India lakói
egészen más szemmel nézték az állatokat, mint mi. Az ő vallásuk a
_lélekvándorlást_ tanította, vagyis e vallás szerint az ember életében
elkövetett bűneiért új életben bűnhödik meg, s aki mint ember meghalt,
mint állat újra meg újra feltámadhat. Ezért az állatok iránt, még a
veszedelmes és kártékony állatok iránt is kímélettel és gyöngédséggel
viseltettek, hiszen átváltozott rokonaikat látták bennük. És így
meséikben sem találták olyan különösnek, hihetetlennek, mint mi, hogy az
állatok úgy beszélnek, gondolkoznak és bölcselkednek, mint az emberek.

Ezeknek az állatmeséknek mindig van valami tanító céljuk. Hol erkölcsre,
hol életbölcsességre tanítanak. Bölcs mondásokkal szinte csordultig meg
vannak tömve az indiai mesegyüjtemények, sőt egyéb költői művek is. A
Pancsatantra öt könyvében több mint _ezer_ ilyen mondás van. Nagy részük
az akkori élet viszonyaival függ össze. Az olvasó az itt következő
mesékben csak az általános, ma is értékes gondolatokat találja majd.

Az Ötös-könyv, mint bevezetése mondja, voltaképen iskolakönyvül íródott.
A bevezetés maga is mese, amely keretképen foglalja magába az egész
könyvet. Az van elmondva benne, hogy egy Amarasakti nevű királynak volt
három ostoba fia, Vasusakti, Ugrasakti és Anantasakti, akiket a világ
minden tudósa sem tudott semmire megtanítani. A kétségbeesett királynál
egyszer megjelent egy Visnusármán nevű bölcs, s vállalkozott arra, hogy
okos, jó királyokká neveli a fiúkat. A király rá is bízta a fiait, s a
bölcs állott a szavának. Nem könyvekből tanította a fiúkat, hanem
történeteket mondott el nekik, s az azokba szőtt bölcs mondásokból
tanulhattak meg mindent, amire szükségük volt. Ezeknek a történeteknek a
gyüjteménye a Pancsatantra, az Ötös-könyv.

De a történetek, melyeket a bevezetés szerint Visnusármán mondott, nem
függetlenek egymástól. Amint a bevezetés maga keretet ád e
történeteknek, ezek maguk is körülfogják egymást, mint az egymásba
rakott skatulyák. Az öt könyv öt önálló történet, ezeket csak a
bevezetés tartja össze. De az egyes történetek már összefüggnek
egymással. Elkezdődik egy történet, valamelyik szereplője egyszerre csak
belekezd valami új történet elmondásába; ebben a történetben sokszor
előfordul, hogy valamelyik szereplő mesélni kezd – aztán a könyv végén
valamennyi történet befejeződik szép sorjában. Ha tíz skatulyát egymásba
rakunk, nem vehetjük addig hasznát az elsőnek, amíg a többit sorban ki
nem vettük.

Az öt könyv közül a harmadikat, a varjak és baglyok harcáról szólót
találja itt az olvasó, kissé megrövidítve, néhány mese és a mai ember
számára érdektelenebb bölcs mondások elhagyásával.




Varjak és baglyok.

A bölcs Visnusármán így szólt a három királyfihoz:

– Ne bízzatok az ellenségben, ha barát lett is belőle: gondoljatok arra,
hogy a varjak lángbaborítottak egy barlangot, melyben baglyok tanyáztak.

– Ugyan hogy esett az? – kérdezte a három királyfi, Vasusakti, Ugrasakti
és Anantasakti.

Visnusármán mesélni kezdett.

– Volt egyszer, messze délvidéken, egy rengeteg nagy, ágas-bogas fügefa.
Ennek az ágain lakott Meghavarna, a varjak királya, udvarával együtt. A
fa közelében Arimardána, a baglyok királya ütött tanyát rengeteg
népével. Egy barlang volt a baglyok királyának a vára; onnan ütött rajta
minden istenáldott éjjel a szegény varjakon. Régen gyűlölte már egész
nemzetségüket, s aki az útjába került, kegyetlenül meggyilkolta. A
varjak királya egyszerre csak azon vette észre magát, hogy alig maradt
egy-két katonája. De hát így is van az: aki ellenséggel, betegséggel nem
gondol, martaléka lesz neki.

Most aztán összehivatta Meghavarna a minisztereit és így szólt hozzájuk:

– Hűséges szolgáim, a mi hatalmas ellenségünk, a baglyok királya,
idestova egész nemzetségünket elpusztítja. Mi éjszaka nem látunk, de
fényes nappal sem találjuk meg az ő tanyáját. Mondjátok hát, mitévők
legyünk? Hiszen én azt sem tudom, miért van ez a gyűlölködés a varjak és
baglyok között?

Megszólalt Stirajívin, a legöregebb miniszter:

– Hallgass ide, felséges királyom, elmondom én ennek a történetét.


Első mese:  A madarak királyválasztása.

– Egyszer, régesrégen, elhatározták a madarak, hogy királyt választanak
maguknak. Volt ugyan királyuk, Vináta isten fia, de az nem sokat gondolt
velük, nem óvta meg őket bajtól, veszedelemtől, kígyók torkától,
madarászok hálójától. Soká tanakodtak, hogy kit kellene a helyébe
választani. Egyszerre csak meglátták a baglyot, megtetszett nekik tudós
képe, s egy szívvel-lélekkel mondták: legyen a bagoly a királyunk!

Kezdtek is már készülődni a koronázásra, hoztak vizet a szent forrásból,
trónust állítottak fel, tigrisbőrt terítettek a földre, aranyos korsókat
raktak tele ággal, virággal, gabonával; ajándékokat hoztak a királynak,
a költők szavaltak, leányok énekeltek – s a bagoly épen fel akart
röppenni a trónusra, mikor egyszerre csak rémítő károgás hallatszott.
Előkerült valahonnét a varju s azt kérdezte:

– Ugyan, minek gyűltetek itt össze ennyien?

Mikor a madarak a varjut meglátták, összebújtak s azt mondták egymásnak:

– Híres, okos egy madár ez, jó volna tanácsot kérni tőle.

Oda is mentek a varjuhoz s azt mondták neki:

– Hallod-e, mi madarak királyt választunk. Eddig nem törődött velünk
senki, ezentúl a bagoly lesz gondviselőnk, őt fogjuk királlyá koronázni.
No, mondd meg, mit szólsz hozzá? Épen jókor jöttél.

Elnevette magát a varju s azt mondta:

– Bolondul cselekesztek. Ugyan mért lenne ez a vaksi a mi királyunk,
mikor annyi más derék madár van itt: tarvarju, galamb, kacsa, liba,
páva, meg a többi. Hiszen a görbeorrú, kancsalszemű, komorképű bagoly
még akkor is utálatos, ha jókedvében van. Hát még milyen lehet, ha
megharagszik!

Aztán itt van a Vináta isten fia. Még ha ez a madár igazán királynak
való volna is – akkor se tanácsolnám, hogy megválasszuk melléje. _Egy_
király áldás az országra, sok király átok. Mi lenne velünk, ha sok nap
ragyogna az égen? Elég ez az egy király, elég még a neve is, hogy minden
bajtól megkíméljen. Aki hatalmas úr nevére hivatkozik, annak minden
dolga sikerül: a nyulak is vígan élnek most, mert a holdra hivatkoztak.

– Ugyan hogy esett az? – kérdezték a madarak. A varju mesélni kezdett.


Második mese:  A nyúl és az elefánt.

– Valahol messze, egy nagy erdő mélyén lakott az elefántok királya,
Csaturdanta, tengernyi népével. Gond nélkül uralkodott felettük, amíg
csak egy szörnyű csapás nem látogatta meg azt a vidéket, ahol éltek.
Tizenkét álló esztendeig egy csöpp eső sem esett. Kiszáradt minden tó,
patak, forrás messze földön. Szenvedtek a szomjuságtól a szegény
elefántok s egyszer csak így szóltak a királyukhoz:

– Felséges királyunk, a gyermekeink sorra hullanak már a szomjuságtól.
Találj ki valamit, mert nem nézhetjük tovább a pusztulásukat.

A király szolgákat küldött szét mindenfelé, hogy vizet keressenek. Az
egyik csapat talált is egy tavat, tele mindenféle vizimadarakkal,
állatokkal. Partján csodás gazdagságban nőttek fák, virágok, a vize
tiszta volt – a mennyország nem lehetett szebb, mint ez a tó meg a
környéke. Úgy hítták, hogy a Hold tava.

Megvitték a szolgák a gyönyörű tó hírét, útra kerekedett Csaturdanta
egész népével együtt, s a hatalmas elefántok minden oldalról csak úgy
rohantak belé a tóba. Csakhogy eközben halálra tapostak egy sereg kis
nyulat. Azok szegények régesrégen ott tanyáztak már a tó partján, s most
keserves jajveszékeléssel látták, ki fiát, ki lányát, ki feleségét
szétroppanni az elefántok lába alatt.

Az elefántok királya pedig, mintha semmi sem történt volna, megvárta,
amíg az egész népe eloltotta a szomjuságát és megfürdött a tó vizében,
aztán visszavezette őket az erdőbe.

Az életben maradt nyulak rémülten dugták össze a fejüket.

– Mitévők legyünk? – kérdezték egymástól – az elefántok megtalálták ezt
a tavat, most már mindennap visszajönnek ide s egy szálig agyontaposnak
minket. Ki kellene találni valamit, amivel elijesszük őket.

Soká tanakodtak, de hiába, semmi okos dolog nem jutott eszükbe.
Egyszerre csak megszólalt egy Vijája nevű nyúl.

– Ne féljetek, én megigérem, hogy egy sem jön ide többet. Küldjetek csak
engem követségbe az elefántok királyához.

El is küldték Vijáját, s az még akkor nap megjelent az elefántok
tanyáján. Megtalálta a királyt is, de nem ment a közelébe, mert tudta,
hogy az elefántnak az érintése is öl. Felmászott egy sziklás halom
tetejére, ahová az elefánt nem mehetett utána s onnan szólította meg:

– Elefántok királya, hogy szolgál az egészséged?

A király csodálkozva nézett föl erre a hangra és így szólt:

– Ki vagy te, hé?

A nyúl azt felelte:

– Követ vagyok!

– Ki küldött? – kérdezte a király.

– Engem bizony senki más, mint maga a Hold, – felelte a nyúl.

– Ugyan miért?

– Elmondom, de elébb jegyezd meg jól, hogy akármit beszéljek is: a
követet nem szabad bántani! Hát, amint mondom, engem a Hold küldött ide.
Azt üzeni neked a Hold: te meggyaláztad azt a tavat, melyet énrólam
neveztek el a Hold tavának. Megöltél egy sereg nyulat, pedig azokat én
védelmezem. Úgy is hívnak engem, hogy a nyulak fejedelme. Egy szó mint
száz: ha ezentúl is oda mered vinni népedet a Hold tavához, megbüntetlek
érte; ha nem viszed oda többet, hasznát látod. Ha engedelmeskedel,
járhatsz-kelhetsz vígan ebben az erdőben, testedet körülözönlik az én
bűvös sugaraim. De ha nem, elpusztulsz minden nemzetségeddel együtt,
mert nem engedem le rátok a sugaraimat és megöl a forróság benneteket.

Megijedt az elefántok királya s azt felelte a nyúlnak:

– Édes fiam, belátom, hogy vétettem a Hold ellen, adj tanácsot, hogyan
békíthetném meg. Nem szeretném, ha megharagudnék rám.

– Kövess engem egyesegyedül, majd hozzávezetlek, – szólt a nyúl.

Elvezette a Hold tavához és megmutatta neki a tó mozdulatlan vízében a
Hold ragyogó képét, csillagokkal körülvéve. Az elefánt meghajolt a kép
előtt, hosszú orrmánya beleért a tóba, felzavarta a vizet, s a Hold képe
ugrálni kezdett, széjjelszakadt: az elefánt ezer holdat is látott
egyszerre.

Előugrott Vijája, úgy tett, mintha megrémült volna, rákiáltott az
elefántra:

– Jaj, mit tettél, szerencsétlen, most még százszor jobban megharagudott
rád a Hold!

A szegény elefánt földig meghajolt s úgy kérte Vijáját:

– Édes fiam, soha életemben nem jövök ide többet, csak könyörögj a
Holdnak, hogy bocsásson meg nekem! – Azzal elment, vissza se fordult.

– Azért mondom, – fejezte be elbeszélését a varju – hogy aki hatalmas úr
nevére hivatkozik, annak minden dolga sikerül. És aztán a bagoly
különben is kegyetlen, rosszakaratú állat, ha tudna sem akarna minket
megvédeni. Én igazán félek tőle. Azt mondják: hogy járhatnának jól a
pörlekedők, mikor rossz bíróra találnak? A macska is elpusztította a
nyulat meg a gyöngytyúkot.

– Ugyan mondd el, hogy esett az? – kérdezték a madarak.

A varju mesélni kezdett:


Harmadik mese:  A gyöngytyúk, a nyúl, meg a róka.

– Valamikor régen, egy nagy fügefa tetején laktam. A fa alján tanyázott
egy gyöngytyúk. Mert hogy együtt laktunk, össze is barátkoztunk, minden
nap bölcs dolgokról beszélgettünk egymással. Egyszer aztán a gyöngytyúk
elment a maga fajtájabeli madarakkal messze vidékre, ahol sok rizs
termett, s nem jött vissza a szokott időben. Én elszomorodtam, s
elkezdtem gondolkozni.

– Ejnye, ejnye, hol maradhat az én derék gyöngytyúk barátom? Talán
bizony hálóba került, vagy meg is ölték valahol?

Teltek, múltak a napok egymásután, s a gyöngytyúk elhagyott odujába egy
nyúl költözött be. Én nem is szóltam neki egy szót sem, mert nem hittem
már, hogy hazajön valaha. Hát másnap megjött a gyöngytyúk, jól
meggömbölyödve a sok rizsevéstől. Hazajött, mert hát jól mondják, hogy a
mennyországban sincs olyan jó dolga az embernek, mint otthon, a maga
házában, még ha szegényen kell is élnie.

Amikor a gyöngytyúk meglátta a házába tolakodott nyulat, haragosan
rákiáltott, hogy takarodjék onnan.

– Hohó, – mondta a nyúl – nem addig van az. Lehet, hogy a tiéd volt ez
az odu, de én a távollétedben elfoglaltam, most már törvény szerint az
enyém.

– Bizony az enyém, – erősködött a gyöngytyúk – a szomszédaimmal is
bizonyíthatom!

– Hiába bizonyítod, – mondta a nyúl – elfoglaltam, enyém, a törvény is
nekem ád igazat.

– No ha úgy bízol a törvényben, – felelt a gyöngytyúk – hát gyere velem,
majd megkérdezünk valakit, aki ért hozzá. Annak az ítéletében
megnyugszunk mind a ketten.

Elindultak bírót keresni. Én is utánuk mentem gyalogszerrel, hadd
lássam, mi lesz a vége a pörnek. Útközben megkérdezte a nyúl a
gyöngytyúkot:

– Mondd, ki fog hát dönteni a pörünkben?

– Egy Dadhikarna nevű róka, – felelte a gyöngytyúk – az részvétet érez
minden ügyes-bajos ember iránt, áhítatoskodásban, imában tölti az életét
a szent Ganges folyó partján, remete módjára.

Mikor a nyúl meglátta ezt a rókát, megremegett az ijedtségtől és azt
mondta a gyöngytyúknak:

– Ne forduljunk ehhez a gonosz lélekhez! Látszik rajta, hogy csak
színleli ezt a nagy jámborságot!

Dadhikarna, aki igazán csak azért öltözött remetének, hogy könnyebben
jusson ennivalóhoz, meghallotta a nyúl beszédét. Hogy megszerezze a két
pörlekedőnek a bizalmát, a nap felé fordította az arcát, összetette a
két első lábát, behúnyta a szemét és álszenteskedő módon prédikálni
kezdett:

– Hiábavalóság a földi élet, egy pillantás alatt odavan; álom a
jóbarátok társasága, káprázat a szerető család – minden elmúlik, csak a
jóság örök.

Igy beszélt még tovább is, s erre már a nyúl is elhitte, hogy igazi
remetévé lett. Hívta a gyöngytyúkot, hogy adják elő az ügyüket a jámbor
remetének.

Most meg a gyöngytyúk volt okosabb, s azt mondta:

– Jó, de nekünk a róka természettől fogva ellenségünk, hát csak
messziről szóljunk hozzá. – Úgy is tettek, s odakiáltottak neki:

– Hallod-e, jámbor remete, pörös ügyben jöttünk eléd. Itélj fölöttünk.
Amelyikünknek nincs igaza, azt megeheted.

– Dehogy eszem, dehogy eszem, – szenteskedett a róka. – Nem akarok
pokolba jutni! Az is kegyetlen és pokolba jut, a ki kártevő állatokat öl
meg; hát még az, aki hasznos állatokat mer bántani! Nem, nem eszem meg
egyikőtöket sem. Hanem én már öreg vagyok és messziről nem értem jól a
szavatokat. Igy nem ítélhetek az ügyetekben, hiszen pokolba jut minden
ember, aki hamis ítéletet mond. Bízzatok bennem és beszéljetek hangosan
a fülembe.

A két állat el is hitte, amit a róka mondott; odamentek hozzá, s abban a
pillanatban meg is ragadta mind a kettőt. Megette a nyulat is, a
gyöngytyúkot is. Azért mondom én: hogy járhatnának jól a pörlekedők,
mikor rossz bíróra találnak? Ha ti ezt a nappal vak, éjjel rabló madarat
királlyá teszítek, épen úgy jártok, mint a gyöngytyúk meg a nyúl, hiszen
ti éjjel vakok vagytok. Gondoljátok meg ezt és aszerint cselekedjetek.

– Ennek bizony igaza van, – mondták a madarak – majd máskor választunk
királyt, ha jobban meggondoltuk a dolgot. – Azzal elrepültek mind, ki
erre, ki arra. A bagoly meg csak várta, várta a trónuson, hogy mikor
kezdődik már a koronázás. El is küldötte egy szolgálóját körülnézni. A
szolga visszajött és azt mondta neki:

– Uram, a varju csalárd módon megakadályozta a koronázást, s a madarak
szétrepültek mindenfelé, épen csak ő maradt itt. Jerünk innét, uram,
engedd, hogy a hajlékodba vezesselek.

Haragosan felelte a bagoly:

– Ó te gaz varju, mivel bántottalak meg, hogy megakadályoztad a
koronázásomat? Ezért ellenséged leszek halálig! Mert a nyíl ütötte seb
beheged, a levágott erdő újra nő, – de a rossz szó gyűlöletes; az a seb,
amit a nyelvvel ütnek, sohasem heged be.

Azzal a bagoly a szolgájával együtt hazarepült, a varju pedig
gondolkozni kezdett. Ugyan minek bántotta ő meg a baglyot? Hiszen
senkiről sem szabad rosszat beszélni, még az igazat sem kell megmondani,
ha fájdalmat okoz valakinek. Dehát segíteni már nem lehetett a bajon,
hazament ő is – s azóta van háboruság a varjak és a baglyok között.

Mikor a miniszter elhallgatott, megszólalt Meghavarna, a varjak királya:

– Mondd hát, öreg szolgám, mitévők legyünk most?

– Azt tanácsolom, – felelte Stirajívin – hogy ne fegyverrel, hanem
ravaszsággal próbáljuk legyőzni a baglyokat. Majd én magam megyek
közéjük és fogadom, hogy legyőzöm őket. Többet ésszel, mint erővel! A
három csavargó is az eszével csalta el a paptól a bakkecskéjét.

– Ugyan, hogy esett az? – kérdezte a király. A miniszter mesélni
kezdett.


Negyedik mese:  A megcsalt pap.

– Élt valahol egy Mitrasármán nevű pap, aki azzal töltötte az életét,
hogy barmokat áldozott Bráma istennek. Ez egyszer elment a szomszéd
faluba, hogy áldozati állatot kérjen valakitől. Kapott is egy kövér
bakkecskét. Elindult vele az erdőn keresztül hazafelé, de mert a kecske
folytonosan ugrándozott, a hátára vette s úgy cipelte hazafelé. Útközben
meglátta három éhes csavargó. Megkívánták a kövér bakkecskét, de mert a
papot nem merték bántani, elhatározták, hogy elcsalják tőle.

Az egyik elébe került a papnak s így szólt hozzá:

– Ejnye, ejnye, nem szégyelled magad, hogy pap létedre kutyát viszel a
válladon? Tudhatnád, hogy a kutya érintése beszennyezi az embert.

– Talán bizony megvakultál, – szólott haragosan a pap – hogy a
kecskebakot kutyának nézed?

– Bocsáss meg, rosszul láttam, menj békével, – szólt a csavargó.

Alig ment tovább a pap, elébe került a második csavargó és nagy
fejcsóválva azt mondta:

– Hüm, hüm, szent atyám, akármennyire kedves volt is neked életében ez a
borjú, mégsem illik, hogy most a válladra veszed. Hiszen te tudod
legjobban, hogy a mi vallásunk szerint holttestet, dögöt érinteni nem
szabad.

Erre már éktelenül megharagudott a pap. Rákiáltott a csavargóra:

– Megvakultál, hogy a kecskebakot döglött borjunak nézed?

– Bocsáss meg, kérlek, – felelt a csavargó – nem tudtam, mit beszélek.
Eredj békével.

Ment is a pap, de alig ment egy hajításnyira, elébe került a harmadik
csavargó is, s megszólította:

– Az már mégsem járja, hogy szamarat viszel a válladon. Aki ezt teszi,
annak ruhástul kell megfürdeni, különben rosszul jár. Dobd le gyorsan,
azt tanácslom, amíg más valaki meg nem látja.

No, erre már megijedt a pap szörnyűségesen. Azt hitte, a gonosz lélek
szállt a bakkecskébe, az mutogatta magát annyiféle alakban. Ledobta a
válláról és futott haza, vissza se nézett. A három csavargó meg fölvette
a bakkecskét s megették jó étvággyal. Azért mondom, hogy: többet ésszel,
mint erővel.

– Mondd hát, mi a terved? – kérdezte a király, mikor Stirajívin
bevégezte a mesét.

– Az, felséges királyom, – felelte az öreg miniszter – hogy bánj most
úgy velem, mintha ellenséged volnék, kiálts rám haragosan, verj meg,
keríts elő vért valahonnét, vérezd össze a tollamat. Hadd higyjék a
baglyok kémei, hogy összevesztünk. Aztán taszíts le az ágról és menj
egész népeddel együtt a hegyek közé. Várj ott, amíg én ügyesen megnyerem
a bizalmukat, kiismerem a barlangjuk belsejét és elpusztítom őket. Azt
tudom, hogy a váruknak nincs kijárata, ahol menekülhetnének. Már pedig
kijárás nélkül nem vár a vár, hanem börtön. – No rajta, felséges
királyom, ne kimélj engem: békében bánj jól a szolgáddal, de háboruban
áldozd fel őket a nép javáért.

Ezzel rátámadt a királyra és úgy tett, mintha komolyan harcolna vele. A
többiek rá akartak rohanni, de a király azt kiáltotta feléjük, hogy ő
maga is elbánik az árulóval. Azzal úgy tett, mintha eldöngette volna,
bevérezte a tollát, lelökte az ágról és egész népével együtt a hegyek
közé szállott.

Ezalatt a baglyok kéme megvitte a királyhoz a verekedés hírét, s azt is,
hogy a varjak a hegyek közé menekültek. A baglyok megörültek ennek a
diadalnak, s a király büszkén kiáltotta el magát:

– Ez a mi érdemünk! Mondtam, hogy megijednek tőlünk! Most aztán rajta,
utánuk, pusztítsuk el őket!

Naplementekor elindultak és legelőször is a varjak elhagyott tanyájára,
a fügefára szálltak. Odavoltak a büszkeségtől és boldogságtól, hogy egy
árva varjut sem találtak. A költőbaglyok verseket is mondtak már a
király dicsőségéről.

– De már most ki tudja, merre menekültek? – kérdezte a király. – Meg
kell találnunk őket, hogy egyet se hagyjunk életben!

Hallotta ezt Stirajívin a fa tövében s így gondolkozott:

– Ha az ellenség elmegy, úgy amint jött, anélkül, hogy a történetemet
meghallotta volna, az egész munkám nem ér semmit. Inkább ne is kezdjen
az ember semmibe, mintsem hogy abbahagyja, amit kezdett. Megszólalok
hát, hadd vegyenek észre. – Azzal meg is szólalt, gyöngén, fájdalmas
hangon. A baglyok tüstént körülvették és meg akarták ölni. De Stirajívin
így szólt hozzájuk:

– Jaj, jaj, hallgassatok reám! Meghavarna király minisztere vagyok,
Stirajívin a nevem, s a király maga köpült vérbe ilyen csúfosan.
Hívjátok ide a királyotokat, fontos beszédem volna vele.

Hírül vitték a királynak, hogy mi történt, s az oda is ment
Stirajívinhez.

– Hát veled mi történt? – kérdezte a király.

– Hallgasd meg, uram, – szólt nyögve Stirajívin. Tegnap, mikor annak a
szörnyetegnek jelentették, hogy hány szolgája pusztult el, haragjában
tüstént harcba akart vonulni ellened. Én azt tanácsoltam neki, hogy
maradjon nyugton, hiszen ti erősebbek vagytok nálunk, már pedig a gyönge
ne kezdjen harcolni az erőssel, mert úgy jár, mint a lángba repülő
bogár. Fizessen hadisarcot és kérjen kegyelmet, az a legokosabb. Ezt
mondtam neki; ő meg rám kiáltott, hogy alávaló áruló vagyok, s
vérbefagyva hagyott ezen a helyen. Királyom, amint repülni tudok,
megmutatom neked, hová repült a népével együtt – kívánom, hogy irtsad ki
az egész fajzatot.

Arimardána meghányta-vetette a dolgot a minisztereivel: elfogadják-e
vezetőül a varjat? A legidősebb miniszter így szólt:

– Ne is gondolkozzál, felséges királyom, hanem ölesd meg ezt a varjut.
Akkor kell megölni az ellenséget, mikor gyönge; ha erőre kapott, nehéz
elbánni vele. Meg aztán a szerencse egyszer nyujt valamit felénk; ha
érte nem nyúlunk, tovább viszi, sohase hozza vissza. És ne higyj az
ellenségnek, ha baráttá vedlett is. Tudok egy történetet, abból az
látszik, hogy az egyszer elszakított barátságot hiába forrasztod össze,
nem tud tovább nőni.

– Mondd el azt a történetet, – szólt a király.

A miniszter mesélni kezdett.


Ötödik mese:  A pap meg a kígyó.

Volt egyszer egy szegény pap, Kopikeli volt a neve. Egész esztendőn
keresztül szorgalmasan művelte a földjeit, mégsem termett rajtuk semmi.
Egyszer, meleg nyári időben, tikkadtan hevert egy fa alatt, s észrevett
egy hangyaboly tetején egy óriás kígyót.

– Ez bizonyosan ennek a földnek az istene, – gondolta magában a pap – s
azért nem teremnek a földjeim semmit, mert eddig sohasem áldoztam neki.

Kért valahol egy kis tejet, tálba töltve odavitte a kígyónak s így szólt
hozzá:

– Uram, a mai napig nem tudtam, hogy itt lakol, azért nem áldoztam
neked. Bocsásd meg a hibámat. – Otthagyta a tejet és hazament. Mikor
másnap arra felé járt, egy aranyat talált a tejestálban. Ettől fogvást
minden nap tejet vitt a hangyabolyban lakó kígyónak, s mindennap ott
találta az aranyat a tálban.

Egyszer aztán másfelé volt útja s a fiára bízta, hogy a tejet vigye el a
kígyónak. A fiú el is vitte, de mikor másnap az aranyat megtalálta a
tálban, úgy gondolkozott:

– Ez a hangyaboly bizonyosan arannyal van tele. Megölöm a kígyót s enyém
lesz a sok arany! – A következő napon, mikor újra tejet vitt a kígyónak,
egy bottal a fejére vágott. Hanem az ütés nem ölte meg a kígyót,
beleharapott a fiú lábába, s az tüstént halva esett össze. A holttestét
megtalálták, a vallás parancsai szerint elégették a rokonok, s az apját,
aki másnap került haza, halála hírével fogadták.

Elszomorodott a pap, de mert igazságos ember volt, azt mondta: a fiam
saját bűne miatt halt meg! És elment a kígyóhoz, újra tejet vitt neki.

Ámde a kígyó nem fogadta el az áldozatot. Azt mondta: nézz a füstölgő
máglyára, melyen a fiad holtteste elégett – az egyszer elszakított
barátságot hiába forrasztod össze, nem tud tovább nőni.

– Egyszóval, – fejezte be a miniszter meséjét – ölesd meg, királyom, ezt
a varjut, akkor semmitől sem kell tartanod.

De Arimardána még nem tudott határozni. Megkérdezte a másik minisztert
is, mitévő legyen a varjuval? Az így felelt:

– Felséges uram, kegyetlenség az, amit ő tanácsol. Aki menedéket keres
nálad, azt nem szabad megölni. Nem hallottad a vadgalamb történetét? Az
befogadta az ellenségét, mikor hozzá menekült, s mert egyebe nem volt,
saját húsát adta neki ételül.

– Ugyan hogy esett az? – kérdezte Arimardána.

A miniszter mesélni kezdett.


Hatodik mese:  A vadgalamb.[1]

  Egy irgalmatlan madarász,
  Akit gyűlölt az erdő népe,
  Betévedt egyszer egymagán
  A rengeteg fák sűrüjébe.

  Rokon, barát nem járt vele,
  Ilyen embernek nincs barátja,
  Ártatlanoknak gyilkosát
  Mindenki elborzadva látja.

  Kalitkát, hurkot és botot
  Cipelt az erdőn át magával;
  Hogy a szándéka rossz megint,
  Ez a sok szerszám is reávall.

  S amíg az erdőn kóborol,
  Borul az égre szürke felhő,
  Eső zuhog, villám lobog, –
  Hinnéd, világnak vége eljő.

  Ijedten fut a madarász,
  Futtában egy nagy fához ér el,
  S így szól: »e fának istene
  Megvéd, s a bajból kivezérel!«

  Lakott a fán egy vadgalamb,
  Siratta régen szíve párját,
  S az ő kezében látta most,
  Csapkodva a kalitka zárját.

  »Eső zuhog, villám lobog« –
  Szegény galamb szól búgva ottan,
  »S a párom vissza mégse jő,
  A fészkünk búsul elhagyottan.

  Asszony nélkül nem ház a ház;
  Amíg az asszony nincsen benne,
  Asszony, ki férjét szereti – –
  Akárcsak vadon erdő lenne!«

  Hallotta a fogoly galamb,
  Hallotta ezt és sírt a lelke,
  És búgva szépen, csöndesen,
  Ura szavára ezt felelte:

  »Olyan asszony, kinek nem ég
  Uráért minden cseppnyi vére,
  Csúfos halálra érdemes,
  Nem méltó az asszony nevére.

  De most a gondunk más legyen:
  Hallgass a szómra, édes férjem,
  Engedd meg, hogy madarász
  A fedelünk alá betérjen.

  Az éhező, a szomjazó,
  Ki ételt, szállást kér tetőled,
  Meghallgatatlanul soha
  Ne távozhasson el előled.

  Ne gyűlöld őt, mert elfogott,
  Gyászbaborítva a szívünket:
  Lehet, hogy régi bűnökért
  Az isten karja ezzel büntet«

  A vadgalamb érté a szót,
  Leszállt a fázó madarászhoz,
  S így szólt hozzá: »Uram, gyere,
  Szállj be e békességes házhoz«.

  A faodúba hogy bement,
  – Túltett az most sok úri házon, –
  Mindjárt így szólt a madarász:
  »Kérlek, csinálj tüzet, mert fázom.«

  Tüzet rakott a vadgalamb,
  Pattogtak vígan száraz gallyak,
  De nem nyugodt a lelke még:
  »Elébe vajjon mit tálaljak?

  Másnak van bőven mindene,
  Vehet is ételt pénzen, kincsen, –
  De én olyan szegény vagyok,
  Hogy sokszor még magamnak sincsen!

  Szégyenlem – és nem akarom,
  Hogy többet ily gyalázat érjen,
  S akit vendégül fogadok,
  Ételt tőlem hiába kérjen!«

  Igy szólt, indult a tűz felé,
  Egy darabig járkált körötte,
  Aztán beléugrott – s a tűz
  A húsát szépen megsütötte.

  »Ó jaj« – kiált a madarász –
  »Ez mennyországba jut bizonnyal,
  S pokol mélyére szállok én,
  Küzködve örök fájdalommal.

  De hogy halálomig az ég
  Irgalmasabb legyen irántam:
  Vezeklek súlyosan, amért
  Az állatokkal rosszul bántam.«

  Botot, kalitkát összetör,
  A rab galambot elbocsátja –
  Szegény, hogy férje halva már,
  Kétségbeesve hallja, látja.

  Csak ennyit mond: »nem kell nekem.
  Most már a szabadság, az élet –
  Követlek, uram, tégedet,
  A helyem ott, a tűzben, véled.«

  A tűz lobog, majd hamvadoz,
  A madarász még egyre térden –
  S a két galamb az égbe száll,
  Egymás mellett, fényes szekérben.

Mikor a király ezt a mesét meghallgatta, a harmadik miniszterhez fordult
tanácsért. Az így felelt:

Felség, nem kell megölni a varjut. Az ellenség is segítségünkre lehet,
ha összevész egymás között. Egy tolvaj az életét mentette meg valakinek,
egy rossz szellem pedig egy pár tehenét.

– Ugyan hogy esett az? – kérdezte Arimardána. A miniszter mesélni
kezdett.


Hetedik mese:  A pap, a tolvaj, meg a rossz szellem.

– Élt valahol egy szegény papi ember, aki a mások alamizsnájából
tengette az életét. Drona volt a neve. Rongyos ruhában járt, sokat
éhezett, szomjazott, haja, körme gondozatlanul nőtt. Ennek a szegény
papi embernek adott egyszer valaki egy pár tehénborjut, s addig
koldulgatott össze füvet, szénát a számukra, míg föl nem nevelte őket.
Mikor aztán hasznukat is láthatta volna már, megtudta egy tolvaj, hogy a
papnak két kövér tehene van s el akarta lopni. A mint beesteledett, el
is indult a tolvaj a pap háza felé.

Útközben egy szörnyűséges alakkal találkozott. Szájából hegyes, hosszú
agyarak lógtak ki, az orra fölfelé állt, egyik szeme magasabban volt,
mint a másik, a teste csupa meztelen ín volt; az arca kiaszott; haja,
szakálla vörös, mint a tűz. Megrémült a tolvaj, remegve kérdezte:

– Ki vagy te? mi vagy te?

– Rossz szellem vagyok, Satiavacsána a nevem. Hát te ki vagy?

Bezzeg nem mert hazudni a tolvaj, így felelt a rossz szellemnek:

– Tolvaj vagyok, egy szegény paphoz megyek, el akarom lopni a teheneit.

– Helyes, – mondta a rossz szellem, – akkor egy úton járunk. Én minden
harmadik nap estéjén szoktam enni. Ma este a papot akarom fölfalni.

Azzal együtt folytatták az útjukat és a pap házának fala mellett
meglapulva várták az alkalmas időt. Mikor a pap elaludt és a rossz
szellem fölkerekedett, hogy végezzen vele, a tolvaj megállította:

– Hohó, barátom, az így nincs rendjén! Majd ha én elloptam a teheneket,
akkor fölfalhatod a papot, előbb nem.

– Az ám, – felelt a rossz szellem, – hátha fölébred a lármától, amit te
csinálsz és én nem bánhatok el vele?

– De hátha te nem tudod megölni – erősködött a tolvaj, – felébred és
elkerget minket?

Addig veszekedtek az elsőségen, hogy a pap fölébredt s észrevette őket.
Akkor a két gonosz árulkodni kezdett egymásra.

– Ez a rossz szellem meg akar téged ölni, – szólt a tolvaj.

– Ez pedig el akarja lopni a teheneidet, – kiáltott a szellem.

A pap kimondta Isten nevét s a rossz szellem tüstént elfutott; a tolvajt
pedig bottal kergette el. Azért mondom hát – fejezte be a meséjét a
miniszter, – hogy az ellenség is segítségünkre lehet, ha összevész
egymás között. Én azt tanácslom, ne bántsuk a varjut.

A király most a negyedik minisztert kérdezte meg. Az így felelt:

– Ne ölesd meg, felség, hasznunkra lehet még. Akik az egymás titkát meg
nem őrzik, elpusztulnak, mint az a két kígyó, amely a hangyabolyban meg
a királyfi testében lakott. Igy járnak majd a varjak is.

– Mi történt azokkal a kígyókkal? – kérdezte a király. A miniszter
mesélni kezdett.


Nyolcadik mese:  A királyleány meg a testében kígyót hordó királyfi.

– Élt egyszer egy király, Devasakti volt a neve. Volt a királynak egy
fia, aki napról-napra sorvadt, gyengült, mert egy kígyó lakott a
gyomrában. Szegény királyfi elindult vándorolni, hátha megszabadulhatna
valahol a kígyótól. Eljutott egy városba, ahol rendesen a templomban
töltötte az idejét.

Ennek a városnak a királyát Balinak hivták. Két leánya volt a királynak.
A nagyobbik mindennap az apja lába elé borult és azt mondta neki: légy
győzelmes, felséges királyom! – a kisebbik pedig azt: örülj annak, amit
az Isten rendel, felséges királyom! – Egyszer csak megúnta a király a
kisebbik leány mondását, megharagudott rá, s megparancsolta a
miniszterének, hogy ezt a gonosz leányt adja akármelyik jöttment
embernek feleségül – hadd örüljön ő annak, amit az Isten rendel. A
miniszter a templomba vitte a leányt, s mert éppen az idegen királyfit
találta ott, neki adta feleségül. Boldog volt a szegény leány, úgy
nézett a királyfira, mint valami istenre, s elindult vele vándorolni.
Egy pár hűséges cselédje követte a királyleányt vándorlásában.

Egyszer, mikor már messzeföldön jártak, letelepedtek egy tó partján,
valami idegen városnak a környékén. A királyleány meg a cselédei
bementek a városba, hogy egy s mást vásároljanak, a királyfi pedig
egyedül maradt otthon. Lefeküdt aludni s véletlenül egy hangyabolyra
tette a fejét. Amint elaludt, a testében lakó kígyó kidugta a fejét a
királyfi száján, hogy egy kis levegőt szippantson. Abban a pillanatban a
hangyabolyból is előbujt egy kígyó. A két kígyó dühösen nézegette
egymást s a hangyabolyban lakó rákiáltott a másikra:

– Te nyomorult, minek kínozod ezt a szépséges királyfit?

– Nyomorult vagy te magad, – felelt a kígyó, – hát te minek őrzöl két
arannyal töltött korsót?

Nagy hangon veszekedtek tovább. Egyszerre csak azt mondja a
hangyabolybeli kígyó:

– Te nyomorult, nem tudja talán senki, hogy mustárral kevert rizsből
olyan orvosságot lehet főzni, amitől rögtön meghalsz?

– Hát azt nem tudja minden ember, hogy téged forró vízzel vagy olajjal
meg lehet ölni? – kérdezte dühöngve a király testében lakó kígyó.

Eközben hazajött a királyleány a városból s egy fa mögött állva
végighallgatta, hogy árulják el a kígyók az egymás titkait. Rögtön
elkészítette az orvosságot is, a forró olajat is, megölte mind a két
kígyót, – a királyfi százszor szebb lett mint addig volt, s a
hangyabolyban annyi kincset találtak, hogy holtuk napjáig sem tudták
elkölteni. Boldogan mentek vissza a királyleány apjához, aki most bezzeg
elhitte, hogy örülni kell annak, amit az Isten rendel.

Láttad hát, uram, királyom, – szólt a miniszter – hogy akik az egymás
titkát meg nem őrzik, elpusztulnak. Nyugodtan élve hagyhatod hát a
varjút.

A király el is határozta, hogy megkegyelmez Stirajívinnek. A szolgák
fölemelték a varjú-minisztert, hogy a baglyok várába vigyék. Útközben
így szólt Stirajívin a királyhoz:

– Felséges királyom, mi hasznomat veheted ilyen állapotban? Engedd meg,
hogy tűzbe ugorjam. Érted szenvedtem, királyom, azt akarom, hogy
meghaljak és mint bagoly támadjak fel ujra.

Megszólalt egyik Raktáksa nevű miniszter, akinek nem tetszett hogy
Stirajívin életben maradt:

– Hiába ravaszkodol, barátom. Még ha bagoly lennél is, akkor is büszke
lennél rá, hogy varjú voltál azelőtt. Nehéz ám a fajtáját elfelejteni
valakinek. Azt mondják, hogy az egér megvetette a napistent, az
esőistent, a szelet és a hegyet, s visszatért a maga fajtájához.

– Ugyan, hogy esett az? – kérdezte a varjú. Raktáksa mesélni kezdett.


Kilencedik mese:  Az egérből lett leány.

– Élt egyszer egy szent remete a Ganges folyó partján. Mikor ez egy nap
a folyóban fürdött, a parton elébe hullott egy kis egér valami ragadozó
madárnak a csőréből. Az egér élt még. A remete fügefalevélre fektette az
egeret, ápolta, gyógyította s mert Isten csodatevő hatalommal áldotta
meg, leánnyá változtatta. A kis leányt azután becsületesen fölnevelte a
feleségével. Mikor aztán a leány tizenkét esztendős lett, az asszony
eszébe juttatta a férjének, hogy itt az idő, férjhez kell adni.

A remete elhívta a napistent, hogy hozzáadja a leányt feleségül. A
napisten meg is jelent a remete szavára s az megkérdezte a leányt:

– Gyermekem, tetszik-e neked a napisten, aki fényével az egész világot
besugározza?

– Apám, – felelt a leány, – nagyon is forró, nem tetszik nekem. Hozz
valaki mást, kedvemrevalóbbat.

A remete megkérdezte a napistent:

– Uram, van-e valaki, aki nálad hatalmasabb?

– Az esőisten hatalmasabb nálam, – felelte, – mert ha az elémbe áll a
felhőivel, láthatatlan vagyok.

Most elhívta a remete az esőistent s azt mondta a leányának:

– No leányom, ehhez adlak hát feleségül.

– Nekem bizony nem kell, – felelte a leány, – hiszen sötét, mint az
éjszaka s még hozzá buta, vízfejű. Hozz valaki mást, kedvemrevalóbbat.

Megkérdezte a jámbor remete az esőistent is:

– Uram, van-e valaki, aki nálad hatalmasabb?

– A szél hatalmasabb nálam, – volt a válasz, – mert elkergeti a felhőt.

Elhívta a remete a szelet is, megkérdezte a leányt, akar-e hozzámenni?

– Nem én, – szólt a leány, – nagyon állhatatlan. Hozz mást,
hatalmasabbat helyette.

– Ki hatalmasabb nálad? – kérdezte a remete a széltől.

– A hegy, – felelte a szél, – mert megakaszt a futásomban.

A remete most a hegyet hívta el, de a leánynak az sem tetszett.

– Ez keménynyakú és megingathatatlan, – mondta a leány, – mit csináljak
én ilyen férjjel? Adj máshoz engem!

– Hegyek királya, van-e, aki nálad hatalmasabb? kérdezte a remete.

– Az egér hatalmasabb nálam, – felelte a hegy – mert ki meri vájni az
oldalamat.

A remete fogott valahol egy egeret, odavitte a leány elé és azt mondta
neki:

– Hát tessék, menj ehhez feleségül.

A lány ugrálni, tapsolni kezdett örömében s azt felelte:

– Hozzámegyek, édesapám! Kérlek, változtass engem vissza egérré, hadd
éljek úgy, amint a természetem kívánja!

A remete vissza is változtatta s az egér boldogan élt tovább. Azért
mondom én, – fejezte be a meséjét Raktáksa – hogy nehéz fajtáját
elfelejteni valakinek.

De nem hallgatott senki Raktáksa szavára, diadallal vitték be
Stirajívint a baglyok várába s a király megparancsolta, hogy olyan
lakást adjanak neki, amilyent csak kíván.

Mikor ezt Stirajívin meghallotta, így gondolkozott:

– Ki kell valami módot találnom, hogy megöljem őket; de hiába találok ki
akármit, ha én is benn lakom a várban. Mind énrám fognak figyelni s
előbb-utóbb elárulom magam. Jobb lesz, ha künn maradok. Azzal így szólt
a baglyok királyához:

– Köszönöm a kegyedet, felséges királyom, de nem illet meg engem ez a
nagy tisztesség. Azért, ha megengeded, kinn maradok a bejárás körül.

A király ezt is megengedte és megparancsolta, hogy hússal és minden
jóval bőven ellássák Stirajívint, amíg csak föl nem gyógyul egészen. Úgy
is lett, a varjú hízott, erősödött napról-napra. Olyan volt már mint egy
hordó, hiszen azelőtt sem volt kutyabaja sem. Csak Raktáksa nézte
komoran a gömbölyödését s egyre morgolódott:

– Uram, királyom, bolondul cselekesztek, te is, meg a minisztereid is!
Majd azt mondod te is, amit a mesében mondanak: előbb én voltam bolond,
aztán a madarász, aztán a király meg a miniszter: igazán, bolondok
vagyunk valamennyien!

– Mondd el azt a mesét, – szólt a király. Raktáksa mesélni kezdett:


Tizedik mese:  Az aranytojó madár.

Volt valahol a világon egy nagy fa, azon a fán fészkelt egy aranytojó
madár. Egyszer, mikor a madár otthagyta a fészkét, arra ment egy
madarász és meglátta benne az arany tojást.

– No, megöregedtem, de még aranytojó madarat nem láttam életemben, –
mondta a madarász. – Azzal hurkot tett a fészek nyilására s a fák mögé
bujva várta, hogy visszajöjjön a madár.

Jött is az nemsokára, s a bolond nem vette észre a hurkot, belelépett s
a vadász megfogta, hazavitte.

De a vadász sem örült sokáig a zsákmányának. Elkezdett tünődni: hiába
van nekem aranytojó madaram, a szomszédaim észreveszik, elmondják a
királynak s a király megölet, hogy hozzájusson. Inkább elviszem neki én
magam.

El is vitte a bolond. A király megörült az ajándéknak, kalitkába záratta
a madarat s megparancsolta, hogy lássák el bőven étellel-itallal. De
egyszerre csak megszólalt egyik minisztere:

– Ugyan, királyom, miért tartatsz el ingyen egy madarat, amelyről csak
egy rongyos madarász fecsegte, hogy aranyat tojik? Hát van aranytojó
madár a világon? Eresztesd el, az lesz a legokosabb!

Hallgatott a király a miniszter tanácsára, eleresztette a madarat. Az
meg boldogan fölszállt a kapu tetejére, lepottyantott egy arany tojást s
azt mondta, amihez hasonlót te is mondasz majd, királyom, attól félek.

– Előbb én voltam bolond, aztán a madarász, aztán a király, meg a
miniszter: igazán, bolondok vagyunk valamennyien!

De hiába beszélt Raktáksa, a sors könyvében úgy volt megírva, hogy a
baglyoknak el kellett pusztulni, s ők csak tartották tovább is
Stirajívint mindenféle jóval. Most aztán Raktáksa összegyüjtötte minden
kedves atyjafiát és titokban így szólt hozzájuk:

– Nem hallgattak rám ezek a szerencsétlenek, el fognak pusztulni mind
egy szálig. Én megtettem a kötelességemet és most menekülök. Gyertek ti
is velem. Jól jár, a ki gondol a jövendőre, de jaj annak, aki
megfeledkezik róla. Megvénültem, de barlangot még nem hallottam
beszélni.

– Mit jelent ez? – kérdezték a rokonai. Raktáksa mesélni kezdett:


Tizenegyedik mese:  A beszélő barlang.

– Lakott egyszer valamelyik rengeteg erdőben egy oroszlán. Ölte,
pusztította az erdő vadjait, de egyszer megtörtént, hogy napokon
keresztül nem tudott egyet sem a körme közé kaparítani. Egy este, mikor
már alig látott az éhségtől, betévedt egy barlangba. Azt gondolta
magában, bizonyosan betér ide valami vad éjszakára; megvárom, nem
mozdulok egy tapodtat sem.

Csakugyan volt is lakója a barlangnak, még pedig egy ravasz kis sakál.
Amint ez hazafelé tartott, észrevette a barlangba vezető
oroszlánnyomokat. Gondolkozni kezdett.

– Vajjon itt van-e még az az oroszlán? Ha benn találom, vége az
életemnek. Meg kéne tudni valahogy.

A ravasz sakál elkezdett hát lármázni a barlangszáda előtt.

– Hahó, barlang! Hahó, barlang! – Hallgatózott egy kicsit, azután így
folytatta: – No, talán nem emlékszel az ígéretedre, hogy mikor hazajövet
megszólítalak, felelni fogsz és behívsz engem? Hát jó, ha ma nem hívsz,
más barlangot keresek magamnak!

Hallotta ezt az oroszlán s azt hitte, hogy a barlang igazán hívni szokta
a sakált, csak most úgy megijedt őtőle, hogy a szava is elállt a
rémülettől. Azt gondolta hát, hogy majd beszél ő a barlang helyett, –
mert semmiképpen nem akarta elszalasztani a sakált. Meg is szólalt, de a
bömböléséből nemcsak a sakál, hanem az erdő minden vadja megtudta, hogy
hol van, mert a barlang ezerszeres erővel visszhangoztatta az oroszlán
szavát. A sakál elfutott és azt mondta, amit én is mondtam az előbb.

– Jól jár, aki gondol a jövendőre, de jaj annak, aki megfeledkezik róla.
Megvénültem, de barlangot még nem hallottam beszélni.

Azzal Raktáksa és atyjafiai elszálltak a baglyok várából, sorsukra
hagyván a többieket. Azok pedig hamar megbánták a vakságukat. Mert
Stirajívin most már, hogy az utolsó okos bagoly is elköltözött a várból,
bátran tehetett, amit akart. Fészket kezdett rakni a bagolyvár
nyilásánál, s a bolondok nem vették észre, hogy nőtt, növekedett a
fészek napról-napra, hogy tömte meg Stirajívin mind jobban száraz
gallyal a fészkét is, az odu nyilását is. Aztán egy napon, mikor a
baglyok javában aludtak, Stirajívin elszált a varjak táborába,
Meghavarna királyhoz.

Volt nagy öröm a varjak között, akik már régen halottnak hitték az öreg
Stirajívint! A király nagy tisztességgel fogadta, megkérdezte tőle, hogy
menekült meg, hogy élt a baglyok között?

– Nincs most idő a mesélésre, felséges királyom, – felelte gyorsan
Stirajívin, – hanem, kérlek, parancsold meg azonnal a katonáidnak, hogy
vegyen mindegyik egy égő gallyat a csőrébe s jőjjön velem a baglyok
oduja elé. Ott én már elzártam száraz gallyakkal a kijárást s ha azokat
meggyujtjuk, odavész az egész nemzetség, a pokolban sem sülhet meg
jobban.

Úgy is lett, a gallyakat meggyujtották s az ostoba baglyok egy szálig
bennégtek az oduban. Igy lett vége a baglyok és varjak híres
háborújának. Stirajívint diadallal vitték haza, elejétől végig
elmondattak vele mindent; a mi történt, s az öreg miniszter így végezte
be a beszédét:

– Királyom, ebből is láthatod, milyen forgandó a a szerencse. Elpusztul
a leghatalmasabb király is, a legvitézebb harcos is. Jusson ez eszedbe
uralkodásod minden pillanatában s aszerint cselekedjél.




A halhatatlanságra vágyó királyfi.

(Székely mese.)

Volt egyszer egy öreg király s annak egy szép növendék fia. De nem sok
öröme volt az öreg királynak egyetlen fiában. Mert a királyfi mindíg
szomorú volt, mint a háromnapos esős idő, s hiába a sok vadászat,
dáridó, heje-huja s mindenféle komédia: élő ember még nem látta nevetni
a királyfit. Búsult az öreg király, hogy ne búsult volna. Mi lesz az ő
rengeteg nagy országából, ha erre az örökké szomorkodó fiura marad?
Kérdezte, faggatta egyre:

– Mi bajod van, édes fiam? Beszéld el apádnak.

De a fiú csak vállát vonogatta s nem felelt.

Aztán elküldötte, hadd lásson országot, világot, de még szomorúbban tért
haza. Egyszer mégis kibökkentette, hogy mi nyomja a szívét. Azt
mondotta: fél a haláltól s addig meg nem nyugszik, míg föl nem találja a
halhatatlanság országát.

– Ó lelkem gyermekem, – mondá a vén király – hol jár a te eszed. Nincs
olyan ország kerek e világon. Mindenütt születnek s meghalnak az
emberek.

– Már mindegy, én addig megyek, míg meg nem tudom: van-e, nincs-e! Ha
nincs: nincs! Isten neki, hadd halok meg én is.

Csináltatott három pár vasbocskort, egyet mindjárt fel is húzott, kettőt
a tarisznyájába tett, görbe kardját oldalára kötötte, aztán elbúcsuzott
szépen az édes apjától. Sírt a vén király, sírt keservesen. Fél lába már
a koporsóban, bizony nem látja ő többet ez életben egyetlen fiát. Sírt a
fiú is, de ment.

Ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken által, s egyszerre csak egy olyan
magas hegy aljába ért, hogy annak a teteje éppen az égig ért. Gondolta a
királyfi: talán ezen a hegyen túl van a halhatatlanság országa. Mi lehet
egyéb ezen túl: vagy a világ vége, vagy a halhatatlanság országa.
Megkötötte jól a bocskorát s nekiindult a hegynek. Hét nap s hét éjjel
örökösen ment, de a hegynek még közepéig sem ért. Leült egy fa alá, ott
elaludt. Azt álmodta, hogy egy ősz öreg ember jött hozzá s ez azt mondta
neki: Jól tudom, miben jársz, te királyúrfi. Csak menj fel ennek a
hegynek a tetejébe, ha célt akarsz érni. Messze, messze van még onnét
is, ahová te vágyódol, de még elég fiatal vagy, s oda érhetsz. Hej, ha
én nem ilyen öregen kezdettem volna, talán én is elérek odáig. Az Úr
Isten áldjon meg.

Ezzel az ősz öreg ember eltűnt, s a királyúrfi felébredt. Ahogy
felnyitotta a szemét, mindjárt az álma jutott eszébe. Gondolkozott rajta
sokáig, aztán nagyot fohászkodott, felkötötte a bocskorát s tovább
indult. Mikor még hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ment,
megpillantotta a hegy tetejét, s úgy tetszett neki, hogy azon valami
emberféle mozog. Ment közelebb, közelebb. Először akkora volt, amit
mozogni látott, mint az öklöm, aztán mind nőtt, nőtt, s hát egy nagy
óriás lett belőle. A kezében akkora ásó volt, mint egy ház födele, aztán
egy kosár mellette, akkora, mint egy templom. Az óriás ásta, ásta a hegy
tetejét s a földet hányta a kosárba.

Eleinte megijedt a királyúrfi, hogy majd még őt is belehányja a kosárba,
de mégis felé közeledett, s nagyot köszönt:

– Adjon Isten jó napot, bátyámuram.

– Adjon Isten, te emberizink, – fogadta az óriás, – hát te hol jársz
itt, ahol a madár sem jár?

Felelt a királyúrfi:

– Én, bizony, vén óriás bátyámuram, a halhatatlanság országát keresem,
mert soha sem szeretnék meghalni.

– Hiszen akkor éppen jó helyen jársz: ha itt maradsz s velem dolgozol,
elélhetsz éppen ezer esztendeig. Mert én arra vagyok átkozva, hogy addig
meg ne haljak, míg ezt a hegyet el nem hordom, s ez eltart kerek ezer
esztendeig.

– Hej! – sóhajtott a királyfi, – mi nekem ezer esztendő, mikor én élni
akarok, míg a világ s még két nap!

– Hagyd, öcsém, – mondá az óriás – elég az életből ezer esztendő is.

De így, s de úgy, okoskodott, bölcselkedett a királyúrfi, ő neki az nem
elegendő.

– Jól van, – szólt az óriás – látom, hogy veled nem lehet okosan
beszélni, csak menj, te bolondos fiú, úgy is tudom, hogy hiába mégy.
Hanem azért, nesze, adok neked egy rézpatkót: ha akár földön, akár
levegőben hirtelen akarsz valahova eljutni, csak tedd rá a
vasbocskorodra s ott leszel mindjárt, ahol lenni akarsz.

Megköszönte a királyfi az ajándékot, elbúcsuzott az óriástól, s ment
tovább. Ahogy a hegy aljába ért, gondolta: Minek koptassa bocskorát?
Felkötötte a rézpatkót, s egyszerre csak – su–urr! fölsurrant a
levegőbe, föl, föl a magasba, a csillagoknál is följebb, s addig repült,
addig repült, mígnem olyan ország fölé ért, ahol még a fűszál is fekete
volt.

[Illustration]

– Istenem, atyám, – gondolá a királyfi, – nagy gyász lehet odalent,
abban az országban, hogy ott még a fűszál is gyászfekete. Már csak
megnézem, hogy mi történhetik ott?

Azzal mind alább-alább ereszkedett s egy nagy fekete várnak éppen az
udvarán toppant le. Végesvégig, keresztül-kasul fekete posztókkal volt
az udvar bevonva, még az arany kerítés is, a várnak a fala is, a föld
színétől a vár tornyáig. Megy a vár falához, föllibbenti a posztó szélét
s látja, hogy a vár csupa gyémánt és aranykőből van rakva. No, gondolja,
itt nem lakhatik más ember a királynál. Egy életem, egy halálom,
bemegyek, hadd látom, ki van odabent. Bemegy, s mindjárt egy nagy-nagy
terembe lép.

Ennek a teremnek a földje telidestele volt tűzdelve varrótűvel, de úgy,
hogy többet már nem lehetett volna leszúrni. Csak a közepén volt egy kis
üresség, ott pedig egy szépséges szép leány ült, s fekete gyászruhát
varrott. Megáll a királyfi, szemét, száját eltáltja, mert sokat
járt-kelt már a világban, de ilyen csudát még nem látott. Köszön nagy
hebegve:

– Adjon Isten jó napot, te szépséges szép leányzó!

– Adjon Isten neked is, te királyúrfi, mert látom az arcodról, hogy az
vagy. No, én meg királykisasszony vagyok, de nincs benne köszönet.
Megvert az Isten, megfogott az átok! Kékország királya feleségül akart
venni, s én, hogy még jobban megszeressen, harmatból akartam ruhát
csináltatni. Ahány leány volt az apám országában, mind ebben halt meg,
egy sem tudta megcsinálni a harmatruhát. Mikor az utolsó leányt is
elhozattam, ez megátkozott, hogy addig éljek, míg ezt a tenger sok tűt,
amit itt látsz, mind el nem koptatom. Az átok meg fogott s nekem most
élnem kell kétezer esztendeig.

Azt mondá a királyúrfi:

– Mi az a kétezer esztendő! Látod, te szépséges királykisasszony, én
olyan országot keresek, ahol az emberek örökké élnek.

– Ó, te boldogtalan, – mondá a leány – olyan ország nincs a világon.
Jobb, ha itt maradsz, nálam, itt elélhetsz kétezer esztendeig.

De hiába beszélt a leány, a királyúrfin nem fogott a beszéd.

– Hát jól van, ha csakugyan menni akarsz, nesze, adok egy gyűrüt, húzd
fel az újjadra, s ha valamit akarsz, csak fordítsd meg, mindjárt
teljesedik a kívánságod.

A királyúrfi szépen megköszönte az ajándékot, jó munkálódást kívánt a
leánynak, s tovább ment. Már két pár bocskor elszakadt, a harmadikat
kellett felkötnie. Addig ment, addig ment, amíg a harmadik pár bocskor
is úgy el nem kopott, hogy már alig tudott benne járni. Akkor eszébe
jutott a rézpatkó: minek kínlódjék, amikor repülhet is? Felkötötte a
patkót s addig repült, míg nem egy nagy folyóhoz ért. Ennek a folyónak a
közepe felett egy rettentő nagy palota csüngött a levegőben.

– Ejnye, – gondolta – ide berepülök, hadd lám, mi van odabent.

De hiába erőlködött, valami erős szél kerekedett, s mindíg
visszasodorta, valahányszor nekirepült a várnak. Hiszen megállj, szél, –
gondolta a királyfi – majd túl járok én a te eszeden. Fordított egyet a
gyűrüjén s azt gondolta, hogy szeretne egy arany hídat a folyó partjától
a palota kapujáig. Mindjárt megvolt az akarata. Jó erősen belefogódzott
a híd karfájába s addig el sem eresztette, míg a palota kapuján be nem
lépett. De még csak itt következett a hadd-el-hadd. Három sárkány, három
oroszlán állott elébe. Ha egyet lép tovább, szörnyű halált hal.

– Kard, ki hüvelyből! – gondolá a királyúrfi s csavarintott egyet a
gyűrüjén. Egyszeribe lett hüvely is, kard is, de a hüvely az oldalán, a
kard meg a kezében. Na, most neki ezeknek a cerberusoknak! Vágott
jobbra, vágott balra, de amint levágta egy fejét valamelyik sárkánynak,
mindjárt más nőtt a helyébe. Már úgy kifáradt a hiábavaló
vagdalkozásban, hogy a karja megroggyant s a kardját leeresztette.

– Vissza! Vissza! – kiáltott most valaki, s a sárkányok is, oroszlánok
is egyszeribe visszahúzódtak, mint valami szelid bárányok. Fölnéz a
királyúrfi, hogy vajjon ki szelidíthette meg ennyire ezeket a
cerberusokat, s hát odafönt, a palota ajtajában, hová éppen hétszáz
garádics vezetett, egy olyan szép asszony áll, amilyent ő még nem látott
világ életében. Tüstént futott fel hozzá, köszönt illedelmesen, s
hálálkodott erősen, hogy megmentette az életét.

– Ugyan bizony, – kérdé a szép asszony – hogy kerültél ide, hol rajtam
kívül nincs lelkes teremtés?

Elmondá a királyfi, hogy ő ki, s mi jóban jár.

– Na, – mondá az asszony, – éppen jó helyen jársz, mert én a
halhatatlanság királynéja vagyok, s aki idejut az én palotámba, örök
időn át él. Maradj itt a házamnál, éljed a világodat, nem bánom.

Hej, megörült a királyúrfi, de nagyon! Nagy szomorúsága nagy vígságra
változott s olyan vígan élt, hogy vígabban már a mennyországban sem
élhetett volna.

Na, telt-mult az idő. Eltelt ezer, kétezer, háromezer esztendő. S az
neki éppen annyi volt, mintha egy, két, három esztendő lett volna.
Egyszer aztán mit gondolt, mit nem, azt mondá a halhatatlanság
királynéjának:

[Illustration: Vágott jobbra, vágott balra…]

– Felséges királyném, ha megengeded, egy-két napra hazamegyek az
országomba, meglátogatom az édesapámat.

Nagyot nevetett a királyné, hogy csakúgy megcsendült belé a palota.

– Mit beszélsz te? Haza akarsz menni az apádhoz? Tudod-e, hogy hány
esztendeje jöttél el hazulról? Éppen háromezer esztendeje. Már csak a
porát találod az édesapádnak.

Aj! búra fordult ismét a királyúrfi nagy vidámsága. Mit ér neki az örök
élet, ha az apját többé nem láthatja! Ahogy látta a királyné szegény
királyúrfi nagy búját, bánatját, erősen megsajnálta s bevezette egy
sötét szobába. Ott felnyitott egy lappancs-ajtót, az alól kivett egy
aranykorsót, s mondta neki:

– Hát nesze, itt ez a korsó, tele van élet-itallal. Akit ebből
megfrecskelsz, életre támad, akármilyen régen halt meg. Támaszd föl az
apádat, aztán búcsuzz el tőle mindjárt, sokáig úgysem maradhatsz az
országban, ha élni akarsz.

A királyúrfi felütötte a sarkára a rézpatkót, szépen elbúcsuzott a
királynétól, megígérte, hogy ismét visszajő, s azzal uccu neki, vesd el
magad, úgy elrepült, mint a gondolat. Még jóformán be sem hunyhatta a
szemét, s már ott is volt az apja országában. Hát Uram, Istenem, de
megváltozott ez az ország! Alig ismerte meg. A királyi palota sem olyan
volt, mint az ő idejében. Meghiszem, háromezer esztendő sok szép idő.
Leszállott az udvarba s egyenest ment a sírboltba. Annak az ajtajában
ült egy ősz öreg ember, a kezében egy rengeteg nagy könyv. Köszön az
öregnek s mondja, hogy miben jár.

– Hej, édes fiam, ebbe a könyvbe be van írva az apád neve is bizonyosan,
de hogy hol és merre, a jó Isten tudja.

Egész nap kereste, mígnem aztán megtalálta. Rábökött az ujjával: itt van
ni. Éppen háromezer esztendeje halt meg.

– Hát most gyere velem. S vezette a királyúrfit egyik szobából a másikba
(volt ott ezer is), míg aztán nagy későre rátaláltak a koporsóra. A
királyfi előveszi az aranykorsót s éppen rá akar loccsantani a
koporsóra, mikor csak megszólal valaki a háta mögött:

– Ahá! itt vagy!? éppen téged kereslek!

Megfordul a királyfi s hát a Halál áll előtte, kasza volt a kezében.

– Kérdi a királyfi:

– Mit akarsz tőlem?

– Mit-e? Nem elég volt, hogy háromezer esztendeig bujdokoltál előlem?
Most még az apádat is fel akarod támasztani? Velem jössz te mostan!

– Nem megyek én! – mondá a királyúrfi.

– De bizony jössz! – kiáltott a Halál s elkezdett dulakodni a
királyúrfival.

Valahogy mégis kikerült a Halál kezéből, azzal – hopp! kisurran a
sírboltból, a Halál meg utána. Repült a királyúrfi, mint a sebes
szélvész, a Halál mindenütt a nyomába, de nem tudta megfogni. Már a
halhatatlanság országába ért, éppen be akart lépni a királyné
palotájának ajtaján, de csak az egyik lábával léphetett be, a másikat
megfogta a Halál. Odaszaladt a halhatatlanság királynéja, ő is megfogta
a királyúrfit s húzta befelé. De a Halál nem engedte. Sokáig dulakodtak,
húzták erre is, arra is a királyúrfit, egyszer aztán azt mondta a
királyné:

– Hallod-e, te Halál, minek kínozzuk ezt a szegény ifjut, még ketté
szakítjuk s neked sem lesz örömed benne, Mondok valamit. Én feldobom őt
a csillagokig s ha visszaestében a palotám udvarán kívül esik, legyen a
tied; ha belül, legyen az enyém.

– Jól van, – mondá a Halál – legyen meg a te akaratod.

A királyné most megfogta a királyúrfit, egyet lódított rajta s úgy
felrepült, hogy a fejével éppen a csillagokat verte. Innen aztán
visszafordult s esett lefelé. Amint szállt, szállt lejebb, lejebb, a
Halál s a Halhatatlanság egyre kötekedtek, hogy vajjon melyiké lesz a
kettő közül.

– Fogadok, hogy kívül esik; – mondta a Halál.

– Adja Isten, hogy belül essék, – fohászkodott a királyné.

S az Isten meghallgatta a kérését. Éppen oda esett elibe. A Halál egyet
mordult, aztán sarkon fordult s úgy elkotródott, hogy színét sem látták
többet. A királyúrfi pedig azóta boldogan él a Halhatatlanság országában
s meg sem hal, míg a világ s még két nap.

[Illustration: A halhatatlanságra vágyó királyfi.]




A kereskedő és a gonosz szellem.

(Az _Ezeregyéj_ meséiből.)

Volt egyszer egy gazdag kereskedő. Rengeteg vagyona volt földben,
portékában, tiszta pénzben. Időnként el kellett utaznia hazulról, hogy
az üzlete dolgát végezze azokkal, akikkel összeköttetésben volt, egyet s
mást megbeszéljen. Egy alkalommal azonban igen-igen messzire kellett
utaznia. Elbúcsúzott feleségétől, gyermekeitől, a tarisznyáját jól
megtöltötte kétszersülttel, datolyával, aztán felült a lovára s
nekivágott a rengeteg pusztaságnak. Azon a pusztaságon egy élő lélek sem
lakott. Nem is történt semmi baja arrafelé való útjában. A dolgát a
városban elvégezte, aztán visszafordult. Már tizennégy napja jött
visszafelé, s a tizennegyedik napon oly rettenetes nagy meleg lett, hogy
nem győzte tovább a lovaglást. Leszállott a lováról s az úttól messzire
letelepedett egy fa alá, ott elévette tarisznyáját, elkezdett falatozni.
Amint eddegélte a kétszersültet meg a datolyát, a datolyának a héját
jobbra-balra hajigálta, nem törődve, hova, merre. Aztán, mikor
jóllakott, muzulmán szokás szerint megmosta a kezét, – mert közbe legyen
mondva, a fa tövében volt egy forrás is – megmosta arcát, lábát és
imádkozott. Alig hogy elvégezte imádságát, egyszerre csak ott termett
előtte egy rettenetes magas szörnyeteg. Hófehér volt a haja, kard volt a
kezében s szörnyű hangon kiáltott rá:

– Állj fel, hogy öljelek meg a kardommal, úgy, amint te megölted az én
fiamat!

Hej, megijedt a kereskedő! Nem tudta, mit gondoljon. Hiszen ő nem ölt
meg senkit soha életében. Könyörögve nézett a szörnyetegre s mondotta
neki:

– Óh, jaj nekem! Hát mi bűnt követtem én el, hogy te meg akarsz engem
ölni?

– Megöllek, – ismételte a szörnyeteg – mert megölted a fiamat!

– Óh, Istenem, – mondotta a kereskedő – hát hogy ölhettem volna én meg a
te fiadat, hiszen én nem is ismerem, nem is láttam soha!

– Hát nem te ütötted le, amikor ide jöttél?! – kérdezte a szörnyeteg. –
Nem te dobtad meg a datolyával?! Mindjárt szörnyet halt.

– Igaz, – mondotta a kereskedő – hogy én a datolya héját eldobtam, ezt
nem tagadom.

– No, ha nem tagadod, – mondotta a szörnyeteg – újra mondom, hogy
megölted a fiamat. Szembe dobtad datolyával s ő attól rögtön szörnyet
halt.

– Óh, uram, kegyelmezz életemnek, – könyörgött a kereskedő.

– Nincs kegyelem, nincs irgalom! Hát nem igazság megölni azt, aki ölt?

– Megengedem, – mondotta a kereskedő – de mikor én nem öltem meg a te
fiadat, s ha megöltem volna is, ártatlan vagyok a dologban! Könyörgök
neked, bocsáss meg, hagyd meg az életemet.

– Nem, nem, – ordított a szörnyeteg – készülj a halálra!

Azzal karján ragadta a kereskedőt, arccal lenyomta a földre s felemelte
a kardját, hogy a fejét levágja. Sírt keservesen a kereskedő, hullatta
könnyeit, mint a záporeső, újra elzokogta az ő nagy ártatlanságát,
elkeseregte, hogy többé nem látja a feleségét, drága, szép gyermekeit s
újra, meg újra könyörgött a szörnyetegnek, ne bántsa, hagyja meg az
életét, de hiába, mindhiába: a szörnyeteg nem akart megkegyelmezni.

– Megöllek, hiába könyörögsz, szörnyű halálnak halálával halsz meg, mint
az én fiam!

– Hogyan, – zokogott a kereskedő – hát nincs a te lelkedben semmi
irgalom? Hát nem indítanak meg az én könnyeim? Van lelked megölni egy
ártatlan embert?

Aztán csendesen, keseregve, jajongva mondotta a következő verseket:

– Az emberi életnek mindössze két napja van. Az egyik napon biztosságban
él, a másik nap csupa bizonytalanság. Az egyik napja csupa derü,
mosolygás, a másik napja felhős, szomorú. Látod a szellőt, hallod a
szellőt, amint zúgatja, búgatja vihar-szárnyait? Imé: csak a legmagasabb
fákba kap bele. Hány szép és hány csunya fa van a világon, de imé az
emberek csak azokra a fákra dobnak követ, amelyeken gyümölcs vagyon. Az
égen vannak megszámlálhatatlan csillagok, de közöttük csak a
legnagyobbaknak, a Napnak és a Holdnak van fogyatkozása. A szerencse
gondtalanná tett tégedet és tévedésbe ejtett, de éjnek éjszakáján
hirtelen a legrettenetesebb vihar támad.

A kereskedő még egyszer, hogy ezt a verset elkeseregte magában,
könyörögve fordult a szörnyeteghez, de az felemelte a kardját s már-már
le akart suhintani rá.

– Várj még egy pillanatot, még csak egy szót, – könyörgött a kereskedő.
– Adj nekem haladékot, engedd meg, hogy menjek haza feleségemhez,
búcsúzzam el tőle s gyermekeimtől; hogy készítsem el végrendeletemet;
hogy oszthassam el vagyonomat közöttük, nehogy pörlekedjenek majd
halálom után. Adj nekem időt, hogy rendezzem el minden dolgaimat
barátaimmal, szomszédaimmal, kereskedőtársaimmal s egy esztendő mulva,
esküszöm neked, visszajövök ide, erre a helyre, ez alá a fa alá.

– Nem hiszek neked, – mondotta a szörnyeteg – nem jössz vissza.

– Esküszöm az élő Istenre, hogy visszajövök, engedj haza.

– Hát egy esztendő kell neked? – kérdezte a szörnyeteg.

– Egy esztendő, csak egy esztendő!

– Jó, – mondotta a szörnyeteg – tehát visszajössz? Mehetsz!

A szörnyeteg eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A kereskedő meg
felkelt a földről, reszketve, támolyogva, felült a lovára s szép
csendesen hazament, de egész úton szakadott a könny a szeméből, gyötörte
a szörnyű bánat, hogy még csak egy esztendeig tart az ő élete s akkor
meg kell halnia ártatlanul, szörnyű halálnak a halálával. Mikor hazaért
s a felesége, a gyermekei elébe szaladtak nagy örömmel, ő sírva borult a
nyakukba, hangos sírásától zengett a ház, az udvar. Rettentő ijedséggel
néztek rá mind:

– Mi történt veled, édes, jó uram? Mi történt veled, édes, jó apám?

– Óh jaj, ne is kérdezzétek, – felelt a kereskedő – még csak egy
esztendeig tart az én életem.

Elképedve néztek rá s várták a magyarázatot. A kereskedő elbeszélt
mindent a legaprajára, hogy mi történt vele. Hej, lett szörnyű
szomorúság a házban! Szörnyű sírás-rívás, jajgatás. Összecsődültek a
szomszédok és lett nagy szomorúság mindenütt, mert a kereskedőt igen
szerették, de hiába, mit tehettek? Nem segíthettek rajta, s szegény
kereskedő készült a halálra. Elkészítette végrendeletét; elosztotta
vagyonát; rabszolgáinak, rabszolganőinek visszaadta szabadságát;
rengeteg alamizsnát osztott ki a szegények között. Aztán egyszerre csak
közeledett az esztendő vége. Készülnie kellett, indulnia kellett a
halálos útra.

Mind el akarták kísérni, de a kereskedő nem engedte. Elbúcsúzott
feleségétől, gyermekeitől, szomszédaitól, jó barátaitól keserves
könnyhullatás között, aztán felült a lovára, Istennek ajánlott mindenkit
s elindult. Ment, mendegélt, addig ment, mendegélt, amíg arra a végtelen
pusztaságra ért, azon a végtelen pusztaságon éppen az alá a fa alá, ahol
találkozott a szörnyeteggel. A lovát megkötötte a fához, aztán
letelepedett a fa alá, a forrás mellé, és nézett szomorúan maga elé a
földre. Amint itt üldögélt s hullatta a könnyét, egyszerre csak ott áll
előtte egy öreg ember. De ennek az öreg embernek más volt a képe,
mosolygott az arca, a szeme s barátságosan üdvözölte. Ezzel az öreg
emberrel volt egy szép szarvas is; a szarvasnak a nyakán egy szalag,
annálfogva vezette az öreg ember a szarvast.

– Testvér, mi bajod, miért vagy olyan szomorú? – kérdezte az öreg ember
a kereskedőt – s hogy vetődtél te ide, ahol emberek nem szoktak járni?
Tudod-e, hogy ez a gonosz szellemeknek a tanyája?

A kereskedő elmondotta nagy búsan, hogy bizony nem jó kedvéből jött ide.
Ez meg ez történt vele. Visszajött ide meghalni. Az öreg ember szörnyen
elcsudálkozott:

– Na, még ilyen dolgot sem hallottam világon való életemben! És te
megtartottad esküdet? Na, itt maradok, tanuja akarok lenni annak, ami
itt történik.

Az öreg ember leült a kereskedő mellé, aztán el kezdett beszélgetni.
Beszéltek erről, beszéltek arról, s egyszerre csak ott terem közöttük
egy másik öreg ember, ki két fekete kutyát vezetett pórázon. Üdvözölte
őket, azok fogadták, aztán letelepedett ő is közéjök. Megkérdezte, hogy
mi jóban járnak. Az első öreg ember elmondotta a kereskedőnek a dolgát,
hogy szegény feje hogy járt, mint járt, miért jött ide. Ahogy ezt
meghallotta a fekete kutyás ember, mondta:

– Na, erre én is itt maradok. Akarom látni, mi történik itt.

Alig ült le a második öreg ember, jött egy harmadik. Az egy öszvért
vezetett. Köszönt barátságosan, emezek fogadták, aztán szóból szó
kerekedett, ő is letelepedett közéjük, s mikor meghallotta, hogy miért
vannak itt, miért várnak, ő is mondta:

– De már ezt megvárom. Akarom látni, mi történik itt.

Hiszen nem kellett sokáig várniok, egyszerre csak rettenetes vastag köd
kerekedett, gomolygott, terjengett feléjük, aztán támadott szörnyű
forgószél, forgott, keringett ez a végtelen pusztaságon, mind közelebb,
közelebb hozzájuk, majd hirtelen szertefoszlott a forgószél, eltűnt,
elenyészett s közéjük toppant a szörnyeteg, a gonosz szellem, s anélkül
hogy üdvözölte volna őket, kirántotta kardját hüvelyéből, felemelte jó
magasra s nem törődve a többi öreggel, ráordított a kereskedőre:

– Állj fel, hogy öljelek meg, amint te megölted az én fiamat!

Rettentő félelem szállotta meg az öreg embereket, reszkettek mind
valamennyien, mint a nyárfalevél. Nem tudták, mit mondjanak, mit
tegyenek. De aztán mégis magukhoz tértek s megszólalt az első öreg
ember, aki a szarvassal jött ide. A szörnyetegnek a lábához vetette
magát s mondá a következőket:

– Óh, szellemeknek királya, könyörgök hozzád alázatosan, szüntesd a te
haragodat s hallgasd meg türelemmel az én beszédemet. Nézz erre a
szarvasra és engedd meg, hogy beszéljem el ennek a történetét:
csudálatos egy története van ennek. Hallgasd meg s ha tetszik majd neked
a történet, ha érdekesnek találod, engedd el e szegény ember
büntetésének harmadát.

A gonosz szellem egy kevés ideig gondolkozott, tünődött, aztán mondta:

– Jól van, hát beszélj. Ha érdekes lesz a történet, elengedem a
büntetésnek egy harmadát.


Az első öreg és a szarvas története.

– Hát halljátok a történetét, – mondotta az öreg ember – hallgassátok
meg figyelemmel.

Ez a szarvas, akit itt láttok, az én feleségem Még csak tizenkét
esztendős volt, amikor feleségem lett, mondhatom tehát, hogy nemcsak
férje, de apja is voltam. Teljes harminc esztendeig éltünk együtt,
anélkül hogy Isten gyermekkel áldott volna meg, de én azért nem
haragudtam rá, jól bántam vele; minden kívánságát, minden kedvét
betöltöttem. De ne csudáljátok, bizony szerettem volna mégis, ha Isten
gyermekkel áldana meg, s hogy utód nélkül ne maradjak, vettem egy
rabszolganőt. Annak a rabszolganőnek született egy fia, egy gyönyörű
szép fiú, akiben, amint nőtt, növekedett, mind nagyobb, nagyobb örömem
tellett. De a feleségem nem nézhette sem az anyát, sem a gyermekét.
Eltitkolta ugyan sokáig a haragot, a gyűlöletet, de én sejtettem, de én
láttam, hogy rossz szemmel nézi őket. Aztán egyszer ki is tört a
haragja, a gyűlölete, szörnyen kitört. Egyszer, mikor már a fiam tíz
esztendős volt, hosszú útra kellett mennem. Mikor útra keltem, megkértem
a feleségemet, hogy bánjék jól a gyermekkel, az anyjával is, viselje
gondját a fiamnak. Megmondottam, hogy egy esztendeig távol maradok a
háztól, legyen gondja a gazdaságra, a házra, mindenre. Ám, amíg én távol
voltam, azalatt mi történt? Megtanulta a bűbájosságot az én feleségem,
ezt az ördögi mesterséget, elvitte a fiamat valami félenvaló helyre,
ottan borjuvá változtatta, aztán odaadta az én bérlőmnek, hogy csak
tartsa jól, hízlalja meg. Azt hazudta a bérlőnek, hogy a nyáron vette a
borjut.

De ez nem volt elég. A fiunak az anyját meg tehénné változtatta, azt is
odaadta a bérlőnek. Meghagyta neki, hogy csak tartsa jól, hízlalja meg.
Mikor én hazatértem esztendő mulva, keresem a fiamat, keresem az anyját,
nincsenek sehol.

– Hol a fiam, hol az anyja? – kérdeztem a feleségemet.

– A rabszolganőd meghalt, – mondotta az asszony – a fiadat pedig már két
hónapja nem láttam. Azt se tudom, hogy hova lett.

Nagyon megszomorodtam a rabszolganő halálán, megszomorodtam fiam miatt
is, de mégis reménykedtem, hátha valahol megtalálom. De telt, mult az
idő, hét hét után, hónap hónap után, már nyolc hónap mult el, hogy
kerestem szüntelen mindenfelé, nem találtam a fiamat sehol. Hírét sem
hallottam.

[Illustration: »Állj fel, hogy öljelek meg!«]

Aközben elkövetkezett a nagy Bajrám ünnepe. Üzentem a bérlőmnek, hogy
hozza be a tanyáról a legkövérebb tehenet, azt akarom áldozni a nagy
ünnepen. A bérlő bejött, bevezetett egy tehenet az udvaromra. Ez a tehén
a fiu anyja volt, de én azt nem sejtettem. Egy oszlophoz kötöttem a
tehenet, aztán felemeltem a bárdot, hogy levágjam, de haj, oly
keservesen, oly szomorúan bőgött, olyan bánatosan nézett rám! És láttam,
amint a könny kicsordul a szeméből. Megzavarodtam, a bárdot
leeresztettem, nem voltam képes levágni a tehenet. Szóltam a bérlőnek,
vezesse vissza a tehenet s hozzon másikat helyette. Haj, mit csinált a
feleségem, mikor ezt látta!

– Miféle dolog ez, mit csinálsz? Mit akarsz? Miért nem áldozod fel ezt a
tehenet? Hiszen ez a legszebb, a legkövérebb minden tehened között!

Nem tudtam, hogy mit mondjak, mit tegyek. Addig beszélt a feleségem,
hogy így, meg úgy, végre is engedtem neki: levágtam a tehenet, aztán
lehúztam a bőrét, s ime akkor láttam, hogy a tehén, amely kívülről oly
nagyon kövérnek látszott, sovány volt, szörnyű sovány. Csak csontja és
bőre volt, semmi egyéb.

– Eredj, – mondottam a bérlőnek – neked adom a bőrét, húsát, csontját,
mindenét, vigyed magaddal. Hozzál helyette egy kövér borjút.

Ment a bérlő s csakhamar vissza is tért, vezetett magával egy szép,
kövér borjút, megkötötte az udvaron egy oszlophoz, én pedig vettem a
bárdot s éppen felemeltem, le akartam rá sujtani, de hallgassatok ide,
oly keservesen bőgött szegény, olyan bánatosan nézett rám, aztán hozzám
dörgölődzött szép, kicsi fejével, nyalt, csókolt. Nem voltam képes
megölni.

– Vidd vissza, – kiáltottam a bérlőnek – ezt a borjút én nem ölöm meg.

Ahogy ezt hallotta a feleségem, kiszaladott a házból, kiabált szörnyen:

– Miféle dolog ez? Hiszen ez a legszebb, legkövérebb borjad valamennyi
borjú között. Mit akarsz?

– Feleség, – mondottam én – hagyjad, én nem ölöm meg ezt a borjút. Nézd,
milyen szomorú szegény. Hogy nyalja, nyalogatja az én kezemet. Nézd, úgy
foly a könny a szeméből, mint a záporeső.

– Óh, te gyáva! – gúnyolódott velem az asszony – miféle férfi vagy?!

De hiába beszélt most az asszony, nem öltem meg a borjút. Parancsoltam a
bérlőnek, hogy vezesse vissza az istállóba; hozzon egy más borjút.
Hozott is. Azt aztán leöltem a Bajrám-ünnepre. Másnap bejött hozzám a
bérlő. Kiintett a házból, hogy menjek ki az udvarra, mert ő valamit akar
nekem mondani titokban.

– Mit akarsz? – kérdeztem.

– Óh, uram, különös dolgot mondok én neked. Azt hiszem, hálás leszel
majd érte. Van nekem egy leányom, aki érti a bűbájosságot. Tegnap, mikor
visszavezettem a borjút, amelyet meg akartál ölni, a leányom, ahogy
meglátta, elmosolyodott, nevetett, aztán a másik pillanatban hangosan
kezdett sírni. Csak úgy hullott a könnye. Kérdeztem tőle: – Mi dolog ez,
leányom? Elébb nevettél, mosolyogtál, most meg sírsz. Mi történt veled?

– Apám, – mondotta a leányom – ez a borjú, amelyet visszahoztál, a mi
urunknak a fia. Nevettem a nagy örömtől, amikor megláttam, hogy él, hogy
nem ölték meg és sírtam, mikor arra gondoltam, hogy szegénynek az édes
anyját megölték. Mert az a tehén, amelyet megöltek, ennek a fiúnak az
édes anyja. – Aztán azt is elmondotta a leányom, hogy a fiút is, az
anyját is a te feleséged varázsolta meg.

Elgondolhatjátok, – mondta az öreg ember – mit éreztem én, amikor ezt a
szörnyű dolgot hallottam! Egy pillanatig sem volt otthon maradásom.
Szaladva szaladtam a tanyára, hogy beszéljek a bérlőm leányával. Ott
volt az istállóban, símogatta, cirókálta-morókálta a borjút. Amikor
beléptem, rám nézett a borjú, hullott a könnye, én meg aztán átkaroltam
mind a két kezemmel. Óh, szegény, hogy szeretett volna ő is átkarolni,
de ő nem tudott egyebet, csak dünnyögött, dünnyögött. Aztán nyalta-falta
a kezemet, az orcámat, ott, ahol érte.

– Hallod-e, leány, – mondottam a bérlő leányának – vissza tudnád-e
változtatni az én fiamat az ő igazi alakjába?

– Hogyne tudnám, – mondotta ő.

– Óh, ha ezt megtennéd, minden vagyonomat neked adnám.

Mondotta a leány nevetve:

– Te a mi gazdánk vagy és én jól tudom, hogy mivel tartozunk neked. Nem
kívánom én ezért a te vagyonodat, de megmondom előre, hogy fiadnak csak
két feltétel alatt adom vissza a régi alakját. Az első az, hogy
feleségül vesz engem; a második pedig az, hogy engeded megbüntetnem azt
az asszonyt, aki ezt a fiút borjúvá változtatta.

Mondottam én:

– Az első feltételedre az a válaszom: a szívem szerint beszéltél, édes
leányom. Ha visszavarázsolod fiamat régi alakjába, legyetek egymásé,
éljetek boldogan. A másik feltételedre pedig az a válaszom, hogy az az
asszony, aki képes volt erre a gonoszságra, minden rosszat megérdemel:
tégy vele, amit akarsz. Változtasd át akármivé, csak az életét ne vedd
el.

[Illustration]

A leány erre kihozott a házból egy dézsát, azt megtöltötte vízzel,
föléje hajolt, egynéhány szót morgott belé, amelyeket én nem értettem,
aztán a borjúnak fordult s mondá neki:

– Óh, borjú, ha a világ Míndenható ura úgy teremtett téged abban az
alakban, amelyben most vagy, akkor maradj meg ebben az alakodban; de
hogyha ember vagy, változzál vissza emberré a Mindenható teremtőnek az
engedelmével!

Ezt mondván, a vízzel megfecskendezte a borjút s íme abban a pillanatban
visszanyerte régi alakját! Óh, ha láttátok volna az én örömömet, ahogy
én öleltem, ahogy én csókoltam az én édes, szép fiamat, s ahogy ő ölelt,
ahogy ő csókolt engem, sírván keservesen örömében, bánatában! Óh, ha ezt
láttátok volna, óh, ha ezt hallottátok volna! Mikor aztán kisírtuk
magunkat, mondottam a fiamnak:

– Fiam, nézd meg ezt a leányt, ennek köszönheted, hogy visszanyerted
régi alakodat. Én neki megigértem, hogy te őt feleségül veszed. Szíved
szerint beszéltem?

Mondotta a fiam:

– Szívem szerint, édes apám!

Mindjárt megtartottuk a lakodalmat. Akkor aztán a fiamnak a felesége
ismét megtöltötte vízzel a dézsát, föléje hajolt, mormogott valamit,
mindenféle szavakat, amiket én nem értettem s imé: mikor hazaértem, egy
szarvastehén szaladgált az udvaromon. Az én feleségem volt az. Ez, amint
ti látjátok, ez a szarvas. Telt, mult az idő, egyszer aztán a fiam
hosszabb útra ment, hosszú ideig nem kaptam róla semmi hírt.
Nyugtalankodtam erősen s elindultam, hogy felkeresem őt, de ezt a
szarvast nem akartam elhagyni magamtól, vele indultam hát el a fiamnak a
keresésére. Igy kerültem ide, így hallottam meg ennek a szegény
kereskedőnek a történetét. Ezért mondottam el ezt a történetet. Nemde,
ritka és csudálatos történet ez?

– Valóban ritka és csudálatos történet, – mondotta a gonosz szellem. –
Elengedem a kereskedő büntetésének egyharmadát.

Amikor az első öreg ember bevégezte a beszédét, s a gonosz szellem
elengedte a büntetés harmadát, eléállott a másik öreg ember, aki két
fekete kutyával jött s mondotta a gonosz szellemnek:

– Szellemek királya, én ennél a történetnél, amit itten hallottál,
sokkal érdekesebbet, sokkal csudálatosabbat tudok. Engedd meg, hogy
beszéljem el, s ha csakugyan érdekesebbnek s csudálatosabbnak találod,
engedd el e szegény ember büntetésének még egyharmadát. Elengeded-e?

Mondotta a gonosz szellem:

– Beszélj, hadd halljam a történetet, s ha csakugyan érdekesebb, ha
csakugyan csudálatosabb lesz, elengedem a büntetésnek a másik harmadát
is.

Erre az öreg ember elkezdte az ő történetét.


A második öreg ember és a fekete kutyák története.

– Szellemek hatalmas fejedelme, nézd meg ezt a két kutyát, ezek az én
testvéreim. Az apám a halálos ágyán ezer-ezer zekhinót hagyott mind a
hármunkra. Ezzel a pénzzel üzletbe fogtunk, boltot nyitottunk. Telt,
mult az idő. Egyszer a nagyobbik bátyám azt határozta, hogy elutazik
idegen országba s ott kezd valami üzletet. El is adta minden vagyonát;
annak az árán portékát vásárolt s ment a portékával idegen országba.
Teljes egy esztendeig volt távol. Egy esztendő mulva, mikor éppen a
boltomban ültem, beállít hozzám egy rongyos ember s alamizsnát kér
tőlem. Ránéztem, nem ismertem meg, pedig az én testvérem volt.

– Hát te nem ismersz meg engem? – kérdezte a testvérem.

– Óh, édes bátyám, – szaladtam feléje s megöleltem, megcsókoltam – hát
te hogy kerültél ilyen nyomorúságos állapotba?

Elmondotta, hogy bejárt országot-világot, kereskedett ezzel is, azzal
is, de nem volt szerencséje, minden vagyonát elveszítette. Egyszeribe
vittem a lakásomba, fürdővizet melegíttettem neki, megfürdettem,
legszebb ruháimat adtam rá. Aztán általnéztem az üzleti könyveimet, s
mikor láttam, hogy egy esztendő alatt az én vagyonom megkettőződött,
mondtam neki:

– Nézd, bátyám, kétezer zekhinóm van; legyen tiéd az egyik ezer, kezdj
vele valamit!

Nagyon megörült a pénznek, köszönte, hálálkodott, boltot nyitott s
éltünk békességben, nagy szeretetben tovább. Telt, mult az idő, s
egyszerre csak a másik testvéremnek jutott eszébe, hogy ő is eladja a
vagyonát, szerencsét próbál a nagy világban. Eleget beszéltem, hogy így,
meg úgy, ne tegye, nézze, milyen szerencsétlenül járt a bátyánk is: mind
hiába való volt a beszédem. Éppen akkor indult egy karaván,
hozzászegődött és elment. Egy esztendő mulva éppen úgy került haza, mint
a legidősebb bátyám. Felöltöztettem őt is s adtam neki is ezer zekhinót,
mert míg ő odajárt, megint megkettőződött az én vagyonom. Ismét boltot
nyitott ez is és éltünk tovább mind a hárman békességben, boldogságban.
Hanem ahogy telt, mult az idő, az én testvéreimnek csak nem volt otthon
maradásuk. Mindegyre mondották nekem:

– Induljunk el hárman világgá, próbáljunk együtt szerencsét.

– Nem, nem megyek – mondottam én folyton. – Ti már, úgy látszik,
elfelejtettétek, hogy milyen szerencsétlenül jártatok. Nem akarok én
arra a sorsra jutni, amire ti egyszer jutottatok.

De nem volt tőlük nyugtom. Mindennap újra, meg újra előhozták a dolgot,
folyton a nyakamon voltak. Végre is, mit volt, mit nem tennem, engedtem
nekik, összeszámoltam a vagyonomat: volt éppen hat ezer zekhinóm, ezt
két részre osztottam. Egy-egy ezret adtam nekik, egyet magamhoz vettem,
három ezret pedig elástam a házamnak egyik sarkába, hogy, ha
szerencsétlenül járnánk, mikor visszajövünk, legyen valami pénzünk,
amiből ismét üzletet kezdhessünk. Összevásároltunk mindenféle portékát,
béreltünk egy hajót s kedvező széllel elindultunk. Vagy két hónapig
mentünk a tengeren, aztán szerencsésen megérkeztünk egy kikötőbe. Ott
kiraktuk a portékánkat, én az enyémet eladtam jó áron, minden egy
zekhinóra nyertem tizet. Aztán ismét portékát vásároltunk, olyant, ami
nincs a mi országunkban, hogy vigyük oda és adjuk el ott. Mikor éppen
hajóra akartunk szállni, egyszerre csak odajön hozzánk egy cselédformán
öltözött asszony, megragadta a kezemet, megcsókolta és sírva, zokogva
kért engem, hogy vegyem feleségül s vigyem magammal. Megütődtem ezen a
kérésen, nem tudtam, mit csináljak, mit gondoljak, de az asszony addig
beszélt, annyit beszélt s olyan szívrehatóan könyörgött, hogy végre is
azt mondottam:

– Jól van, légy az enyém, gyere velem.

Vettem neki tisztességes ruhát, s még mielőtt hajóra ültünk, megkötöttem
vele a házassági szerződést, úgy indultunk útnak. Amint jöttünk a hajón,
napról-napra több jó tulajdonságot láttam az én feleségemen s valósággal
megszerettem, hanem a testvéreim, akik nem csináltak olyan jó üzletet
mint én, irigyek voltak, bosszusak voltak, összesúgtak-búgtak, s
hallgassatok csak ide: elhatározták, hogy éjjel feleségemmel együtt,
mikor elalszunk, beledobnak a tengerbe. Hanem az én feleségem tündér
volt: ő mindjárt tudta, hogy a testvéreim mit határoztak, min törik
fejüket. Nem szólt nekem semmit sem: hagyta, hogy dobjanak bele a
tengerbe, ám sem ő nem fulladott a tengerbe, sem én nem fulladtam.
Szépen kiszállott a tengerből, mikor a testvéreim beledobtak, megfogott
engem a karomnál fogva, elröpült velem egy szigetre. Éppen akkor jött
fel a nap, mikor a szigeten letett a feleségem. Mondta nekem:

– Látod, kedves uram, ha feleségül vettél engem, meg is háláltam a te
jóságodat. Tudd meg, hogy én tündér vagyok, s amikor téged a
tengerparton megláttalak, már akkor erős hajlandóságot éreztem
teirántad. Próbára akartalak tenni, hogy milyen a szived, azért öltöztem
rongyos ruhába. Te nagylelkű voltál irántam és nagy volt az én örömem,
hogy majd bizonyságot tehetek az én jóságomról. Hát ime, megmentettem az
életedet. Ám a testvéreidre szörnyen haragszom és addig meg nem
nyugszom, míg keményen meg nem büntetem őket.

Én álmélkodással hallgattam a tündér beszédét, hálálkodva köszöntem meg
nagy jóságát, aztán mondottam neki:

– Elhiszem, hogy haragszol az én testvéreimre, de nézd, ők mégis az én
testvéreim, bocsáss meg nekik: nem akarom az ő pusztulásukat. –
Elmondottam a feleségemnek, hogy mit tettem érettük és én még sem
kívánom, – mondottam újra – hogy megbüntesse őket.

– Nem, nem, – mondotta az asszony – bosszut kell állanom rajtuk.
Elsülyesztem a hajójukat. Kérve kértem a feleségemet, az Isten nevére
kértem:

– Ne tedd azt, mérsékeld a haragodat. Gondold meg, hogy azok az én
testvéreim. Hogy a rosszat jóval kell viszonozni.

Szavaimmal csakugyan el is csendesítettem a tündért. Aztán megragadta a
karomat, felröppent velem a levegőbe, röpült, röpült velem hegyeken,
völgyeken, pusztaságokon, tengereken át s egyszerre csak letett a házam
födelén, s ahogy letett, abban a pillanatban eltünt nyomtalan.
Leszállottam a ház födeléről, kinyitottam az ajtókat, kiástam a 3 ezer
zekhinót, aztán ismét boltot nyitottam. Jöttek újra a vevők; jöttek a
szomszédok, jöttek a jó barátok s örvendeztek igaz szívvel az én
hazaérkezésemen. De még egy napot sem voltam otthon, egyszer, amint a
boltból felmentem a lakásomra, ott találtam ezt a két fekete kutyát,
akik alázatosan, farkcsóválva jöttek elém. Nem tudtam, hogy mit tegyek.
Hogy került ide ez a két kutya? Nagyon csodálkoztam, de abban a
pillanatban betoppant a házba a tündér s mondá nekem:

– Uram, ne csudálkozzál ezen a két kutyán! Ezek a te testvéreid!

Szörnyű haragra gerjedtem, amint ezt meghallottam. Kérdeztem:

– Hogy voltál képes erre?

– Nem én tettem, – felelt a tündér – hanem egyik testvérem. Őt bíztam
meg, hogy büntesse a te testvéreidet. A hajójukat elsülyesztette,
odavesztek a te áruid is, oda az ő portékájuk is, de ne szomorkodj
emiatt, majd én ezt visszapótolom neked. A testvéreid megérdemelték ezt
a büntetést s ne búsulj, mert nem egész életükre változtatta őket a
testvérem kutyává, csak tiz esztendőre. Hűtlenségükért megérdemelnek
ennyi büntetést.

Ezt mondván a tündér, ismét eltünt a házból.

Most éppen tíz esztendeje, – folytatta tovább az öreg ember – hogy útban
vagyok, keresem a tündért. Igy találkoztam ezzel a két öreg emberrel s
ezzel a kereskedővel. Igy hallottam meg, óh szellemek királya, ennek a
szegény kereskedőnek a szomorú esetét. Ennyi az én történetem. Elég
érdekes-e arra, hogy elengedd e szerencsétlen ember büntetésének másik
harmadát?

– Elég érdekes, – mondotta a gonosz szellem. – Legyen: elengedem a másik
harmadát is.

Amint a második öreg befejezte az ő történetét, a harmadik öreg vette át
a szót:

– Óh, szellemek hatalmas fejedelme, – mondotta az öreg ember – ha már
meghallgattál két történetet s azért elengedted e szegény ember
büntetésének a kétharmadát, hallgasd meg az én történetemet is. Ez a két
elsőnél is sokkal érdekesebb. Igérd meg, hogyha érdekesebbnek találod,
elengeded a büntetés harmadik harmadát is.

– Beszélj, – mondotta a gonosz szellem – hadd halljam a történetet!


A harmadik öreg és az öszvér története.

– Ez az öszvér – mondotta a harmadik öreg ember – az én feleségem volt.
Egyszer elutaztam hazulról s teljes egy esztendeig maradtam távol. Mikor
hazaérkeztem, a feleségemet egy fekete rabszolga karjai között találtam.
Amint az asszony megpillantott engem, hirtelen egy pohár vízzel
szembeöntött engem, aztán néhány szót mormogott. Valami effélét mondott:
– Változzál kutyává. – Abban a pillanatban kutyává változtam s engem a
rossz asszony kikergetett a saját házamból. Szomorúan kullogtam végig az
utcán, aztán egyszer csak megállottam egy mészárszék előtt. Ott nekem a
mészáros csontot dobott. Megettem s ott maradtam a mészárszék mellett,
nyaltam-faltam a kezét a mészárosnak, hízelkedtem neki s annyira
megtetszettem, hogy este felé, mikor a mészárszéket bezárták, hazavitt
magával. Amint beléptünk a házba, a mészáros leánya csak rám nézett s
azonnal elfátyolozta arcát. Azt mondta az apjának:

– Hogyan vezethetsz, apám, a mi házunkba idegen férfit?

– Hol van a férfi? – kérdezte az édes apja csudálkozva.

– Ez a kutya az, – mondotta a leány – a felesége változtatta azzá, de
majd én megszabadítom a varázslat alól.

Mikor az apja ezt hallotta, azt mondotta leányának:

– Istennek tetsző dolgot cselekedel, édes leányom, tedd is meg. Látod,
most gyógyultál meg nagy betegségedből: hálából változtasd vissza ezt a
kutyát igazi alakjára.

Erre felállott a leány, vett egy pohár vizet, föléje hajolt, néhány szót
mormogott bele, aztán a vízzel megfecskendezte arcomat, s közben ezt
mondotta:

– A mindenható Isten kegyelmével változzék vissza ez a kutya igazi
alakjára.

És én abban a pillanatban visszaváltoztam, újra ember lettem. Hálálkodva
csókoltam kezet ennek a leánynak s mondtam neki:

– Istenre kérlek, óh leány, varázsold meg a feleségemet, büntesd meg a
gonoszságáért.

Akkor a leány egy pohár vizet adott nekem s azt mondotta:

– Eredj haza, s amikor hallod, hogy alszik a feleséged, ezzel a vízzel
öntsd meg az arcát s közben kívánj akármit. Amivé át akarod változtatni,
azzá lesz.

Hazavittem a pohár vizet s éppen akkor értem a házamba, mikor a
feleségem aludott. Odaléptem az ágyához, az arcát befecskendeztem s
mondtam:

– Változzék ez a gonosz asszony öszvérré.

Ahogy ezt a szót kimondottam, abban a pillanatban öszvérré változott.

Most az öreg ember egyenesen az öszvérnek fordult s kérdezte:

– Igazat beszélek? – Mire az öszvér bólintott a fejével: igent intett az
öregnek. Nagy volt mindnyájuknak csudálkozása, mikor látták, hogy az
öszvér meghajtotta a fejét. Nem volt abban semmi kétség, hogy csakugyan
ember volt.

– Ez az én történetem, – fejezte be beszédjét az öreg ember. –
Érdekesebb volt-e a két elsőnél?

Mondotta a gonosz szellem:

– Valóban érdekesebb volt a te történeted a két elsőnél s én meg is
tartom a szavamat: elengedem a büntetés harmadik harmadát is. Hallod, –
fordult a kereskedőhöz – adj hálát ezeknek az embereknek, mert bizony
mondom, hogy nekik köszönheted a te életedet.

Ezt mondván a gonosz szellem, eltűnt a szemük elől, mintha a föld nyelte
volna el. Hej, hogy hálálkodott a kereskedő! Alig birt nagy örömével.
Örültek az öreg emberek is, aztán egy kicsit még együtt maradtak,
elbeszélgettek, akkor felkerekedtek mind a négyen. A három öreg ember
ment egyfelé, a kereskedő másfelé: ment egyenesen haza a családjához.
Hazaérkezett szerencsésen. Életben találta feleségét, gyermekeit s élt
azután sokáig boldogságban, békességben.




A három citrom.

(Török mese.)

Réges-régen élt Törökországban egy hatalmas szultán, s volt annak egy
deli szép fia. Büszke volt ám a szultán a fiára, mert messze földön híre
ment szépségének, bátorságának, jószívűségének. Ahány leány megfordult
az udvarnál, mind szívesen lett volna a felesége, illegették-billegették
előtte eleget magukat, de a királyfinak egy sem kellett közülök.

Telt, mult az idő, az öreg szultán már megsokallotta a dolgot, s egyszer
csak így szólott a fiához:

– No, édes fiam, most már igazán elérkezett az ideje, hogy
megházasodjál, én öreg vagyok, beteg vagyok, s szeretném még az
unokáimat látni. Annyi gyönyörűséges leány van itt az udvarban, hogy én
a te helyedben már régen választottam volna közülök egyet feleségül!

– Nem tudok én ezek közül egyet sem választani, édes apám, – mondotta az
ifju herceg. – Talán ha sokat-sokat járnék-kelnék a világban, akkor
megtalálnám azt a leányt, akit szeretni tudnék. Annak a leánynak, aki az
én feleségem lesz, olyan tisztának kell lennie, mint a harmatos reggel,
fehérnek, mint a hó és tökéletesnek, mint egy angyal!

– Igazad van, fiam! – mondotta az öreg szultán. – Menj s keress magadnak
ilyen feleséget.

Hát elindult a királyfi, hogy feleséget keressen magának. A hó úgy
hullott, mikor elindult, hogy alig haladhatott előre, a szél süvített s
korbácsolta a tenger hullámait. De a királyfi bátran belészállott a
parton veszteglő hajóba, s amint a hajó fedelére lépett, láthatatlan
kezek eloldották a kötelet, s a hajó elindult.

Három éjjel és három nap úszott csendesen a hajó a tengeren, a kormányos
helyén egy árnyék állott, amely hangtalanul irányította a hajót előre.
Negyedik nap egy kis sziget tünt a királyfi szeme elé, a hajó ott
kikötött, s hát mit látnak szemei? Kedvenc paripája ott legelt a puha
pázsitos réten, fel van nyergelve, kantározva, úgy, mintha most szállott
volna le róla. Kiugrott hamar a hajóból, rápattant a paripa hátára, s
fordult vissza a tenger felé, hogy ugyan mit csinál majd a hajó, amíg ő
barangol? Hát a hajónak se híre, se hamva, úgy eltünt a tenger színéről,
mintha maga a tenger nyelte volna el.

Ment a királyfi előre, de olyan nagy hideg volt mindenfelé, hogy alig
birta tartani a kantárszárat. Körülötte mindenütt nagy némaság volt,
embert nem lehetett sehol sem látni. Mikor jóideig lépegetett a térdig
érő hóban, egyszerre csak domb tetején kis házikót pillantott meg.
Odasietett s jó erősen megkocogtatta az ajtót. Nemsokára csoszogást
hallott, s egy pillanat mulva hófehérhajú öreg anyóka dugta ki fejét az
ajtó nyílásán.

– Hát te hol jársz itt, ahol a madár se jár? – kérdezte az anyóka.

– Feleséget keresek, öreg anyám. Nem ismered-e azt a királykisasszonyt,
aki a legszebb a világon, s aki épp olyan jó is, mint amilyen szép?

Az öreg anyóka félig behúzta az ajtót a királyfi előtt s aztán
barátságtalanul válaszolta:

– Itt ugyan hiába keresel feleséget. Én Tél anyó vagyok s ez az én
királyságom, nincs nekem arra időm, hogy a szerelemre gondoljak. De menj
csak itt egyenesen előre, akkor megtalálod testvéremet, az Őszt, az
talán tud segíteni rajtad. A herceg megköszönte az útbaigazítást s
elindult arrafelé, amerre az öreg asszony mutatta. Alig ment egy jó
darabon, hát a hó olvadt el a lába alól, a hideg szél engedett, a fák
ágait sárga levelek borították, s csakúgy roskadoztak a finomabbnál
finomabb gyümölcsök terhe alatt. A gabona aranysárga tengere hullámzott
mindenfelé, amerre csak nézett, s még fel sem ocsudott csodálkozásából,
egyszerre egy kis barna házikó előtt toporzékolt a lova.

Hamar bekopogott az ajtón, s alig hangzott el a kopogás, egy szép,
barnahajú, piros arcú, kökényszemű asszony nyitotta ki az ajtót és
nyájasan mosolyogva megkérdezte a herceget:

– Mit keresel itt, te legény?

– Feleséget keresek, – felelte a herceg.

– Ó, de sajnálom, hogy nem segíthetek rajtad, – felelte kedvesen az
asszony – de annyi dolgom van a sok gyümölcs leszedésével s elrakásával,
hogy nincs időm szerelemre és házasságra gondolni, de menj el csak a
húgomhoz, a Nyárhoz, az ugyancsak ábrándozó asszony, az talán segíthet
rajtad valamit!

A herceg megköszönte a tanácsot s pihenés nélkül folytatta tovább az
útját.

Amint haladt előre, mind melegebben, melegebben sütött a nap, az
izzadság csak úgy csurgott róla, pedig az ujjasát is kigombolta. A
gabona félig éretten hajladozott előtte, a fű frissen, zölden bizsergett
a lova lába alatt. Sokáig ment a perzselő melegben, mikor egyszerre csak
meglát egy kis sárga házikót. Odasietett, s kopogtatására fiatal
barnahajú asszony nyitott ajtót, aki a herceg kérdésére ezt válaszolta:

– Igen sajnálom, tenger sok dolgom van, nem segíthetek rajtad, de siess
testvéremhez, a Tavaszhoz, az bizonyosan segíteni fog rajtad!

Ment, mendegélt ismét a herceg, amíg csak egy kis zöld házacskához nem
ért. Halvány lila lugas állott a ház előtt, a kertben pedig gyönyörű,
illatosnál-illatosabb jácintok, liliomok, ibolyák, nárciszok nyíltak.
Mikor megkopogtatta az ajtót a herceg, göndörhajú, halvány ibolyakék
szemű leányka nyitotta ki az ajtót. Kíváncsian fordult a herceg felé:

– Hol jársz, mi jóban jársz itt, te szép legény?

– Ó, szép Tavasz, – szólt a herceg – engem a nővéreid utasítottak
hozzád, mert olyan feleséget keresek, aki tiszta legyen mint a harmatos
reggel, fehér, mint a hó és tökéletes, mint egy angyal.

– Igen sokat kívánsz, – mosolygott a Tavasz – de megpróbálom, hátha
megtehetem, amit kérsz. De gyere, előbb pihend ki magad, egyél valamit,
mert ugyancsak elfáradhattál.

Bevezette a herceget egy hosszú terembe, amely tele volt gyönyörű
virágokkal. Mikor jól lakott, s pihent is, a Tavasz kisietett a
szobából, nemsokára visszatért: egy üvegtál volt a kezében. Az
üvegtálban pedig volt egymás mellett három citrom, egy ezüst kés és egy
aranykehely. Mondta a leányka a hercegnek:

– Nagy gonddal őrizd ezt a három dolgot, herceg, mert bűvös erejük van
ám ezeknek! Ha hazaérsz az apád kertjébe, ülj le egy forrás mellé, ott
vedd elő az aranykelyhet, merítsd tele, aztán vágd fel az első citromot
az ezüst késsel. Gyönyörű királykisasszony fog kiszállani belőle, annak
add oda rögtön a vizet, mert ha váratod, abban a szempillantásban
eltűnik a szemed elől, de úgy eltűnik, hogy soha többet meg nem látod!

– Ne félj, nem leszek olyan ostoba, hogy elengedjem, de ha mégis
eltűnne, hát akkor nem lenne feleségem? – kérdezte a herceg.

– Akkor a második citromot is fel kell vágnod, s azzal is ugyanúgy kell
elbánnod, – mondotta a Tavasz. – S ha mind a kettőt elszalasztod, már
csak az utolsó citromban lehet reménységed, s ha arra sem vigyázol,
sohasem lesz olyan feleséged, amilyent kívántál.

A herceg meg akarta köszönni a Tavasz jóságát, de az csak nyájasan
intett neki s eltűnt a szobából. No, de a herceg sem töltötte tovább az
időt, nagysebesen felugrott a paripájára s vágtatott hazafelé. Hamar
átkelt a Nyár, Ősz és Tél birodalmán, s amint a tengerhez ért, már várt
reá a hajó. A szél gyorsan röpítette őket hazafelé, s egy-kettőre elébük
tünt a szultán palotája. Amint odaértek a parthoz, a herceg
türelmetlenül kapott fel ismét lovára, s egy szemhunyorítás alatt ott
voltak a rengeteg nagy kertben, egy kristálytiszta forrás mellett. Ott
mindjárt megtöltötte a kelyhet friss vízzel a herceg, s elővette a
citromot, meg az ezüstkést. Hát amint beléhasított, egy gyönyörű szép
leány termett előtte, aki félénken így szólt hozzá:

– Szomjas vagyok, adj innom az aranykehelyből!

De a hercegnek úgy elállott a szava is a nagy csodálkozástól, hogy
elfelejtette oda adni a vizet. No, ha elfeledte, el is tűnt a gyönyörű
leány a szeme elől, mintha sohasem is lett volna ott.

Hej, búsult most a herceg, de megfogadta, hogy másodszor jobban fog
vigyázni, s felhasította a második citromot is. Mikor meglátta a leányt,
nagy csodálkozásában így kiáltott fel:

– Te oly tiszta vagy, mint a reggel, s oly fehér, mint a hó! – de a
vizet bizony nem nyujtotta a szép leány felé. Az is eltűnt nagy búsan a
herceg szeme elől.

Reszkető kézzel nyitotta fel a harmadik citromot is, de mikor
megpillantotta a szépséges szép leányt, hirtelen lehúnyta a szemét,
nehogy ezen is rajta feledje a szemét, s úgy nyujtotta oda a serleget a
leánynak. Az csak az ajkához emelte, megnedvesítette s aztán mosolyogva
köszönte meg a hercegnek.

Nem volt nyári reggel, amely oly tiszta lett volna, hó nem lehetett
fehérebb, s az angyal nem tökéletesebb ennél a leánynál! A herceg
boldogan fogta meg hófehér kezét s maga mellé ültette egy virágos padra.

– Akarsz-e az én feleségem lenni, te gyönyörű leány? – kérdezte halkan a
herceg.

– Igen, – felelte a szép leány.

Amint felocsudott álmélkodásából a herceg, a királyleány ruhájára esett
a tekintete. Egyszerű szövetből volt, a színe se volt szép, nem illett
semmiképpen sem reá. A herceg szerette volna rögtön teljes pompában
látni a szép leányt, mondta hát neki:

– Nem illik tehozzád, édes szép menyasszonyom, ez a rongyos ruha.
Beszaladok az apám palotájába, s hozok neked selyemruhát, csillogó
láncot a nyakadra, az illet meg téged.

A leány nem sokat bánta a fényes ruhát, meg csillogó ékszert, de mert
látta, hogy a herceg abban szeretné látni, hát beleegyezett, hogy ott
marad egyedül a forrás mellett. De mielőtt elment volna a herceg,
felsegítette a leányt egy fa ágára, az meg szépen letelepedett rá, mint
egy kis fészekbe, s úgy várta a herceget. Őt senki sem láthatta a
falevelektől, de ő látta a forrásban az arcát, amely úgy megmutatta a
szépségét, akárcsak egy tükör.

Alig ment el a herceg, egy csúnya néger asszony lépett a forráshoz, s
beléhajolt, hogy megmerítse a korsaját. Majd elájult örömében, amikor
egy gyönyörű fehér arc pillantott rá vissza a vízből!

– Oh, milyen gyönyörű lettem! – mormogta magában boldogan. – De bizony
nem is vagyok én most már arra való, hogy mást szolgáljak! Többet nem
lát engem ez a kút, nem hordok én vizet senkinek!

Ezzel eldobta korsaját, s mint a páva úgy illegette-billegette magát,
amíg a gazdája házához nem ért.

– Miért jöttél üres kézzel, Debora? – kérdezte az asszonya szigorúan.

– Azért, mert megláttam gyönyörű arcomat a forrás vizében, és most már
nem fogok többet rabszolgamódra dolgozni! – felelte büszkén Debora.

– Hisz csúnyább vagy, mint voltál, takarodj rögtön vízért, te csúfság! –
kiabált rá nagy mérgesen az asszonya.

Debora hamar vett egy új korsót és sietve ment vissza a forráshoz, hátha
rosszul látott. Amint belenézett, ismét a hercegnő gyönyörű arcát
tükrözte vissza a víz, s boldogan kiáltott fel:

[Illustration: »Óh, milyen gyönyörü lettem!«]

– Igaz volt! Igaz volt! Szebb vagyok még az álomnál is, most már csak
egy herceghez megyek feleségül, s fényes palotában fogok élni!

Ismét eldobta a korsaját, s büszkén tért vissza asszonyához, aki nagy
mérgében már csak nevetni tudott a szolgáló bolondságán. Mikor jól
kinevette magát, így szólt Deborához:

– Te nem is tudod elképzelni, milyen rút vagy, Debora, s most ilyen
bolondságokkal tömöd meg a fejedet. Takarodj vízért, s ha még egyszer a
szépségeddel jössz vissza, majd meglátod, hogy rosszul jársz!

Ismét visszament az asszony a forráshoz, s a hercegnő mosolygó arca most
is ott imbolygott a vizen.

– Csak azt tudnám, valóság ez, vagy álom? – kérdezte hangosan magától. –
A leány meghallotta a hangos beszédet, megmozdult a fán, s egy levelet
lesúrolt az ágról a vízbe. A csúf asszony csodálkozva pillantott fel a
fára, hogy vajjon mi mozog ott. Hát ott van az ő gyönyörű, mosolygó
arca, hófehér nyaka a fán, egy idegen leányon! Hej, megmérgelődött, hogy
így elbolondította magát, de azért mit gondolt, mit nem magában,
nyájasan, mosolyogva szólította meg a leányt:

– Jó reggelt, szép lányocskám. Ki tett fel téged erre a fára?

– Én a vőlegényemre várok, aki selyemruhát, szép nyakláncot hoz nekem az
apja palotájából, – mondotta mosolyogva a leány.

– Nagyon összekuszálta aranyhajadat a szél, gyere le, majd én
megfésülöm, nehogy így találjon a herceg, amikor idejő.

– Milyen szíves vagy hozzám. Bizony jó lesz, ha megfésülsz, – mondta a
királyleány s nyujtotta le a kezét a vénasszonynak. Az le is húzta
hamar, s egy hosszú tűvel abban a szempillantásban agyonszúrta. És alig
hanyatlott le a szép fehér leány a földre, hófehér galambbá változott s
panaszos búgással, burukolással szállt el a gonosz asszony feje fölött.

A csúf vénasszony hamar felkapaszkodott a szép leány helyére, s ott
várta a gonosz lélek, hogy jöjjön érette a királyfi. Bezzeg nem kellett
sokáig várakoznia, jött a királyfi a selyemruhával, ragyogó ékszerrel.
Hát édes Istenem, mikor felveti a szemét a fára, mit lát? Csúf ráncos
néger asszony ül az ő szép menyasszonya helyén!

– Hol van az én édes, szép menyasszonyom? – kérdezte haragosan a
vénasszonytól. – Hiszen ő tiszta volt, mint a harmatos reggel, s fehér,
mint a hó! Mit csináltál vele, te vén boszorkány?

– Ó, édes hercegem, – felelte somolyogva a csúf banya – amíg te ruháért
jártál, idejött egy varázsló, s így elvarázsolt engem. De végy csak
feleségül, három nap mulva olyan leszek, amilyen voltam, de ha elhagysz,
örökre ilyen világcsúfja maradok.

A herceg erősen elszomorodott, de nem akarta megszegni a szavát, hát
felöltöztette a vénasszonyt a gyönyörű ruhába, s beültette a kocsiba,
úgy indultak hazafelé. A királyfi előre lovagolt s elmondta nagy
szomorúan az apjának, hogy mi történt, de bizony az se tudott más
tanácsot adni, mint hogy most már csak tartsák meg az esküvőt, akármint
legyen is a dolog. Mialatt beszélgettek egymással, a kocsi is
megérkezett, a vénasszony kiszállott belőle, felment nagy begyesen a
palotába, s ott rendre összejárta a szobákat, nézdelődött,
parancsolgatott okkal, ok nélkül a cselédeknek.

Jártában-keltében betévedt a konyhába is, s megparancsolta a szakácsnak,
hogy bőviben legyen pecsenye s minden jó a lakodalmán. Hát amint éppen
ott parancsolgat nagy hangosan, meglát az ablakpárkányon egy gyönyörű
hófehér galambot!

– Fogjátok meg ezt a madarat, s főzzétek meg ebédre! – kiáltotta a vén
banya a cselédeknek.

Futottak is, ahogy tudtak, megfogták s a szakács egy pillantatra elvágta
a nyakát. De három csepp vér odacseppent a nyakáról az ablak alá, s ím,
halljatok csudát! – másnap szép zöld citromfa hajtott ki belőle!
Másodnap levélbe is borult, harmadnap három citrom csüngött már rajta.
Épp aznap járt a királyfi arrafelé, meglátja a fát s rajta a három szép
citromot, s mi jutott, mi nem eszébe, szépen leszakasztotta, bevitte a
szobájába. Elővette az aranykelyhet, megtöltötte vízzel, s felvágta az
elsőt az ezüst késsel. Hát ebből is kiugrik egy szép leány, s nyujtja a
kezét a víz után, de a királyfi nem adta oda, hanem így szólt:

– Szép vagy, szép vagy, de az én menyasszonyom szebb volt nálad! A
második citromot is felvágta, nyujtotta a kezét a második leány is a víz
után, de ennek sem adta oda, el is tűnt nemsokára a szeme elől. De mikor
a harmadik citrom lakója megjelent, bezzeg odanyujtotta a vizet, aztán
karjába szorította a gyönyörű leányt.

Hej, volt nagy öröme az öreg szultánnak is, mikor a fia elébe vezette az
igazi menyasszonyt, de annál nagyobb haragra gerjedt a gonosz vénasszony
ellen. Rögtön maga elé hivatta, s azt kérdezte tőle:

– Milyen büntetést érdemel az, aki el akarja pusztítani a herceg
jövendőbeli feleségét?

– Mindenesetre borzasztó büntetést érdemel, – mondotta az asszony –
tetesse be felséged a sütőkemencébe s csapják be utána az ajtót.

– Magadra mondtad ki az ítéletet, vén boszorkány! – kiáltotta nagy
haraggal a szultán, s elhurcoltatta a vénasszonyt. De a jólelkű
királykisasszony addig könyörgött a gonosz asszony életéért, amíg csak
meg nem kegyelmezett neki: ez volt az egyetlen ajándék, amit az öreg
szultántól az esküvőjére kért. Mikor az ifju herceg meghallotta a
menyasszonya kérését, boldogan mondotta néki:

– Láttam, hogy oly tiszta vagy, mint a harmatos reggel, s oly fehér,
mint a hó, most tudom, hogy oly tökéletes is vagy, mint az angyalok.

Teltek, múltak boldogságban az esztendők, s az ifju herceget és a
feleségét mindenki szerette. A nagy kert közepén gyönyörű citromfa
pompázott, s akárhányszor elsétált alatta az ifju pár, hálásan gondoltak
a Tavaszra, a kinek boldogságukat köszönhették.




Dzsúder ben Ómár.

(Ezeregyéj-ből.)

Élt Kairóban egy szegény asszony, annak volt három fia. A fiuk közül
kettő haszontalan naplopó volt. Egész nap csavarogtak, semmit sem
dolgoztak. De annál szorgalmasabb volt a legkisebb, kinek Dzsúder ben
Ómár volt a neve. Ez, szegény feje, jókor reggel kiment a folyóra,
halászott estig; de rendszerint csak 2–3 halacskát fogott egész nap. Azt
eladta a városban: annak az árán tengődött az egész család.

Egyszer kiment Dzsúder ben Ómár halászni, de alig eresztette be a hálót
kétszer-háromszor a vízbe, lefeküdött a folyó partjára. Mondta magában:
Minek kínlódjam? Ugyis mindig üresen huzom ki a hálót! Majd este ismét
beleeresztem, akkor is megkapom azt a két halacskát! Leheveredett a
folyó partján, s amint ott hevert, egyszerre csak odajön egy ember.
Öszvéren ült. Üdvözölte Dzsúdert:

– Béke veled!

– Béke veled is! – fogadta Dzsúder.

Az ember leszállott az öszvérről, se szó, se beszéd: kivett a
tarisznyájából 100 darab aranyat s odaadta Dzsúdernek:

– Nesze! Legyen a tied!

Dzsúder a pénzt elfogadta.

Akkor ismét belenyult a tarisznyájába, kivett onnét egy selyemkötelet s
mondta Dzsúdernek:

– Nesze, fiam, kötözz meg vele! Aztán végy a válladra, vigy bele a
folyóba; oda, ahol a legmélyebb; ott aztán dobj bele engem. Ha a víz
fehér szint mutat, mikor beledobtál, akkor visszajövök s boldog ember
léssz te. Ha azonban vörös szint mutat, akkor ne várj reám: nem jövök
vissza többet!

Dzsúder összekötözte a selyemkötéllel az embert, vállára vette, bevitte
a vízbe, s ahol a legmélyebb volt, ott bedobta. A hab összecsapott az
ember feje felett s abban a pillanatban vörös szinüvé változott. Egy óra
hosszat várt reá Dzsúder, hátha mégis visszajön, de bizony nem jött
vissza. Mit tehetett? – szépen kiment a partra, s gondolta magában:
Miféle csuda ember lehet ez, hogy úgy bánik magával, mint ellenség az
ellenséggel?

Abban a pillanatban ért oda egy zsidó. Mondja Dzsúdernek:

– Add nekem ezt az öszvért!

– Jól van, legyen a tiéd!

A zsidó ekkor ránézett Dzsúderre s azt mondta neki:

– A kapzsiság és a gyilkosság romlásba viszi az embert! Ennél többet nem
mondott s azzal otthagyta Dzsúdert. Dzsúder pedig a pénzen összevásárolt
minden jót s vitte haza nagy örömmel az anyjának:

– Na, anyám, most van mit együnk; nem kell éheznünk.

– Fiam, fiam! Hol kaptad te azt a sok pénzt?

– Egyet se kérdezze, édesanyám, csak egyék, igyék!

– Jó, – mondotta az asszony, – de adjunk belőle testvéreidnek is. Eredj,
hívd haza őket!

A fiuk valahol kávéházban voltak, Dzsúder utánuk ment s őket is jól
megvendégelte.

Másnap reggel Dzsúder ismét kiment halászni. Leheveredett a folyó
partjára s hát amint hevert, jön megint egy ember. Az is összvéren jött.
Üdvözölte:

– Béke veled!

– Béke veled is! – fogadta Dzsúder.

Kérdezte az ember:

– Fiam! Nem járt itt tegnap egy ember öszvéren?

– Nem, itt nem járt. – felelte Dzsúder.

– Nem kért téged, hogy megkötözzed?

– Nem. Engem nem kért.

– Nem vetted a hátadra és nem dobtad bele a vízbe?

– Nem. Én nem, – mondotta Dzsúder.

– Hallod-e! Mondd meg nekem a való igazságot! Ne tagadd el a dolgot.
Majd úgy veszed hasznát!

– Hát igen, – mondotta Dzsúder, – csakugyan volt itt egy ember; adott
nekem száz aranyat s arra kért, hogy kötözzem össze és dobjam bele a
vízbe, ott, ahol a legmélyebb.

– Na látod, – mondotta az ember, – én is erre kérlek téged. Nesze, itt
van száz darab arany! Legyen a tied! Végy a hátadra s dobj bele a vízbe
épen ott, ahol azt a másik embert bedobtad. Ha a víz szine vörösre
változik, tudd meg, hogy akkor meghaltam. De ha fehér színüre változik,
örülj, mert bizony mondom neked, hogy gazdag ember lesz belőled.

– Hát legyen úgy, – mondotta Dzsúder. Azzal megkötözte az embert,
vállára vette, bevitte a folyóba s épen ott dobta bele, ahol a másik
embert. Abban a pillanatban vörös színüre változott a víz. Dzsúder egy
kevés ideig várakozott, de bizony az ember nem jött vissza. Mondta
magában: Miféle csudaember lehet ez is? Ugy bánik magával, mint ellenség
az ellenséggel. – Aztán kiment a vízből; gondolkozott tovább. – Már
mindegy, – mondta magában, – tegnap is kaptam száz aranyat, ma is kaptam
száz aranyat: csak így tartson tovább! – Felült az öszvérre, mendegélt
hazafelé s amint a város kapujához ér, ismét találkozott a zsidóval.
Mondta neki a zsidó:

– Add nekem ezt az öszvért, fiam!

– Szívesen. Legyen a tied, – mondotta Dzsúder.

– Meghalt? – kérdezte a zsidó.

– Meg, – felelt Dzsúder.

– Ilyen az élet! – mondotta a zsidó s többet egy szót sem szólt.

Dzsúder nagy vígan hazament, vásárolt minden jót, ettek-ittak, vígan
voltak, aztán másnap reggel ismét kiment a folyó partjára. Bele sem
eresztette a hálót a vízbe; lefeküdött a partján s úgy várta a jó
szerencsét.

Hát csakugyan jött aznap is egy öreg ember öszvéren. Megállott Dzsúder
mellett, üdvözölte:

– Te vagy Dzsúder ben Ómár? – kérdezte az öreg ember.

– Én vagyok.

Akkor leszállott az öreg ember az öszvérről s kérdezte:

– Járt-e itt két ember tegnap s tegnapelőtt?

– Igen, járt, – felelte Dzsúder.

– S meghalt mind a kettő?

– Meg. Mind a kettő meghalt.

Az öreg ember benyult a zsákjába, kivett onnan 500 darab aranyat s
átadta Dzsúdernek. Aztán levetette a ruháját s kivett a zsákból egy
bőrruhát, azt vette magára s mondta Dzsúdernek:

– Ahhoz a ruhához, amit levetettem, hozzá ne nyulj! Add annak az
embernek, aki tőled majd az öszvért kéri. Az öszvért is, a ruhát is add
neki. Ha azonban élve kerülök ki a vízből, akkor az öszvér is, a ruha is
az enyém marad.

– Hát te is meg akarsz halni? – kérdezte Dzsúder. Mi történt veletek,
hogy mind így rohantok a pusztulásba?

– Ne kérdezd, – mondotta az öreg ember, – majd ha visszakerülök a
vízből, mindent megmondok neked. Ha visszajövök: jó, ha nem jövök: úgyis
jó. Ahogy az Isten akarja!

Átadta Dzsúdernek a selyemkötelet, Dzsúder összekötözte, vállára vette
az öreg embert, bevitte a vízbe s épen azon a helyen, ahol a másik két
embert, bedobta az öreget is. Aztán várt egy óra hosszat s hát a vízből
fehér hab emelkedett fel, s a fehér hab után felbukkant a vízből az öreg
ember is. Mind a két kezében volt egy-egy vörös hal, a szájában pedig
egy aranycső. Kijött a víz partjára s mondotta Dzsúdernek:

– Most oldd el a kötelet! – Dzsúder eloldotta a kötelet, az öreg ember
pedig a zsákjából kivett egy szelencét, abba beletette a két halat.
Akkor aztán mondotta Dzsúdernek:

– Na, Dzsúder, szerencsés egy ember vagy te! Nézd: ebben az aranycsőben
varázspor van. Mert tudd meg, hogy én varázsló vagyok, s varázsló az a
két ember is, az én testvéreim, akiket te a vízbe dobtál. Messze
nyugaton, a föld méhében, rengeteg kincs van, s mi azt olvastuk a
varázsigékben, hogy ezt a kincset csak a te segítségeddel szerezhetjük
meg. Ez a két hal a szelencében két ördöngős leány. Övék az a rengeteg
kincs. Már egyszer megpróbáltuk varázslással, hogy megszerezzük a
kincset ezektől az ördöngős leányoktól, de akkor elvették tőlünk az
aranycsövet a porral együtt s eltüntek a tengerben. Az egyik testvérem
ide jött, hogy megszerezze őket, s itt a vízben lelte halálát. Ugy járt
a másik testvérem is. De lásd, én szerencsésen visszakerültem a vízből.
Most már velem jöhetsz s velem is maradsz egy esztendeig. Megyünk a
kincsekért.

– Jó, jó, – mondotta Dzsúder, – de hát az alatt az esztendő alatt ki
visel gondot az én édesanyámra? Ki szerzi meg neki a mindennapit?

– Ne búsulj a te édesanyádért: hagyunk itt neki mindent, ami csak kell.
– Azzal belenyult a zsákba, kivett onnan egy tarisznyát, azt szépen
leterítette a földre s azt mondta Dzsúdernek:

– Kivánj akármit, amit csak a szemed-szájad kiván: azonnal itt lesz,
ezen a tarisznyán.

– Hát jó, – mondotta Dzsúder, – kivánom, hogy töltött tyúk, fiatal
galamb, s egy szó, mint száz: minden, ami jó, legyen ezen a tarisznyán.

Még jóformán ki se mondta kivánságát, pompás ebéd került a tarisznyára.
Leültek melléje, jól megebédeltek. Akkor aztán Dzsúder vette a
tarisznyát s hazament az édesanyjához. De az öreg meghagyta: nehogy az
anyja szóljon a másik két fiunak erről a tarisznyáról! Dzsúder hazament
s mondta az édesanyjának:

– Édesanyám, én ma elmegyek. Egy esztenedig nem is lát engem.

– Elmégy? Hát mi lesz énvelem? Ki szerzi meg nekem a mindennapit? Hiszen
tudod, hogy bátyáid naplopók! Folyton csatangolnak, semmit se dolgoznak.

– Ne búsuljon édesanyám! Ihol: nézze ezt a tarisznyát! Csak kivánni kell
akármit, lesz étele-itala elegendő.

– Ugyan, ugyan, – mondotta az öreg asszony, – mit beszélsz, Dzsúder? Meg
akarsz csalni engem, az édesanyádat?

– Hát kívánjon akármit, – mondotta Dzsúder.

– Jó, – mondotta az öreg asszony, – kivánok néhány árpakenyeret s egy
tányér főzeléket!

– No, már ennél különb dolgokat kivánok én magának, édesanyám! – S
kivánt Dzsúder pompás ételeket, drága italokat, s im, abban a
pillanatban megtelt a tarisznya a legpompásabb ételekkel, a legdrágább
italokkal.

Lássa, édesanyám, hogy nem hazudtam? Hát csak adjon a testvéreimnek is
ételt, italt elegendőt! Ihol hagyok pénzt is magának, 500 darab aranyat.
Vegyen magának s a testvéreimnek ruhát. De erről a tarisznyáról ne
szóljon senkinek!

Azzal szépen elbúcsuzott az édesanyjától s visszament az öreg emberhez.
Amíg odajárt, az öregember szerzett egy másik öszvért; fölültek mind a
ketten: elindultak. Reggeltől estig meg sem álltak. Akkor aztán újra
leszállottak az öszvérről. Mondta az öreg:

– Pihenjünk egy kicsit, fiam! Mert tudod-e, hogy mekkora utat tettünk
meg ma? Épen három hónapi utat.

Letelepedtek a földre, vacsoráztak, aztán lefeküdtek, aludtak reggelig.
Másnap reggel ismét fölkerekedtek, estig meg se álltak. Aznap ismét
három hónapi utat tettek meg. Aztán pihentek, harmadnap reggel ismét
felkerekedtek, estig meg se álltak. Akkor egy város elé értek. Ott a
város szélén eleresztették az öszvéreket, azok el is tüntek, mintha föld
nyelte volna el, ők meg szépen besétáltak a városba. Abban a városban
volt az öreg embernek egy nagy háza. Oda bementek, ott megvacsoráztak,
lefeküdtek, reggelig fel se keltek. Reggel, mikor felkeltek, mondja
Dzsúder:

– Most már indulhatnánk tovább, öregapám!

– Nem, fiam, itt maradunk egy hónapot.

Mikor a hónap eltelt, kérdezte Dzsúder:

– Hát megyünk-e, öregapám?

– Nem, fiam, még itt maradunk egy hónapot.

Eltelt a második hónap, eltelt a harmadik hónap: az öreg ember nem
mozdult. Dzsúder nyugtalankodott:

– Öregapám! Menjünk! Végezzük el a dolgunkat! Mert én erősen kívánkozom
az édesanyám után. Szeretném látni: mi van vele?

– Fiam, – mondotta az öreg ember – te egy esztendőre jöttél velem. Addig
ne is gondolj a visszamenetelre; majd ha az esztendő letelik, két óra
alatt otthon leszel a hazádban.

Egyszer aztán, egy reggel, mondja az öreg:

– Na, Dzsúder, most már itt az ideje: indulhatunk Isten segedelmével!

Felkészülődtek, elindultak; mentek, mendegéltek; addig mentek, amíg egy
rengeteg nagy hegynek az aljába kerültek. Ottan megállottak; az öreg
ember száraz fát gyüjtött össze, tüzet gyujtott s mindenféle
füstölőszereket szórt a tűzbe. Közben szólt Dzsúdernek:

– Te csak ülj le a földre, olyan mereven ülj, mint a kő s egy szót se
szólj!

Amíg Dzsúder ült, az öreg ember mindenféle varázslásokat csinált, s hát
egyszerre megnyilt a hegynek a töve s a nyíláson kilépett egy keresztény
leány. Annak a keresztény leánynak volt a kezében egy arany mérleg.
Odalépett az öreg emberhez s mondta neki:

– Add ide, amid van!

Az öreg ember átadott neki néhány csomó füstölőszert, azt a leány
mérlegre tette s mondta:

– Helyes a mérték, rendben van a dolog: beléphetsz.

De az öreg nem ment be, Dzsúderhez fordult s azt mondta neki:

– Eredj, fiam, menj be te, én itt maradok kívül. Egy nagyon szűk úton
fogsz menni, aztán egy szélesebb nyiláshoz jutsz. A széles nyilás
mellett találsz egy házat. Abban a házban van négy szoba. Belépsz az
első szobába, ottan találsz a falon egy kardot, a kard alatt egy
asztalkát. Majd körülvesznek téged az ördöngős lelkek, szólnak hozzád
minden szépet, de te meg ne szólalj; mert ha megszólalsz, vége
mindkettőnknek. Te csak vedd le a kardot, vidd el az asztalkát s amilyen
gyorsan csak tudsz, siess vissza hozzám.

Dzsúder belépett a szűk nyilásba. Ment elébb-elébb, aztán tágasabb
helyre ért. S íme: egyszerre előtte állott a ház. Belép az első szobába,
s hát a fal mellett áll egy leány. Vasba volt verve, oda volt kötözve a
falhoz. Megszólította Dzsúdert:

– Szabadíts meg engem innen!

Dzsúdernek megesett a szíve a leányon, a bilincseket leoldotta róla; de
abban a pillanatban mi történt, mi nem: Dzsúder már kívül is volt, ott,
ahonnét kiindult. Ott eszméletlenül terült el a földön. Az öreg ember
felvette Dzsúdert a vállára s hazavitte a házába. Ott nagynehezen
fellocsolta Dzsúdert s mondotta neki:

– Látod, látod! Nem fogadtad meg a szavamat! Mégis beszéltél!

– Igazad van, – mondotta Dzsúder – mindent úgy csináltam, amint te
mondtad; de ezt az egyet elfelejtettem. De hát miféle leány volt az,
akit én megszabadítottam? – kérdezte Dzsúder. – Embernek, vagy ördögnek
a leánya?

– Ember leánya, – mondotta az öreg – még pedig király leánya. Egy ördög
vitte oda s ott sanyargatja éjjel-nappal, három esztendő óta. Azt
akarja, hogy a felesége legyen. Úgy van megírva a végzet könyvében, hogy
az a leány teáltalad szabaduljon meg, Dzsúder.

– De hát mit tegyek? – kérdezte Dzsúder.

– Azt kell tenned, amit először mondottam: egy szót sem szabad szólnod.
Ha még egyszer bemégy: szó nélkül eloldod kezét, lábát s akkor semmi
bajod sem lesz. Hanem most már várnod kell egy esztendeig, míg ismét
visszamehetsz.

– Ha igazhívő, – felelte Dzsúder – szívesen várok akár tíz esztendeig
is.

Eltelt az esztendő s akkor mondta az öreg ember:

– Na, Dzsúder, most visszamegyünk ismét a kincsesházhoz.

Elmentek a hegy tövéhez; ott az öreg ember tüzet gyujtott,
füstölőszereket szórt a tűzbe s íme: megnyílt a föld. S mondotta
Dzsúdernek:

– Újra mondom neked, Dzsúder: el ne feledd, amit már egyszer mondottam!
Ha a leány megszólít, te ne szólj semmit. Csak tedd ra szépen a kezedet
a láncra; mikor aztán elszabadul onnét a fal mellől a leány, látsz ottan
egy szekrényt. Abban a szekrényben van egy tőr. Ez a tőr végesvégig tele
van írva. Az van arra a tőrre írva, hogy a kincsnek a gazdája teáltalad
fog meghalni. Mert a lelke abba a tőrbe van száműzve. Ha megfogod a
tőrt, az ördög rimánkodni fog: »Ne bánts engem, Dzsúder!« Vigyázz,
nehogy szólj, mert akkor mind a ketten meghalunk.

Ahogy ezt mondotta az öreg: megnyilt a hegy. Kilépett a keresztény
leány; ment egyenesen az öreg emberhez. Mondta neki:

– Hát nem volt elég egyszer? Nem félsz? Ha nem, akkor add ide, amid van!

Az öreg ember átadta neki a füstölőszereket. A leány mérlegre tette s
mondta:

– Rendben van, a mérték helyes: beléphetsz!

Dzsúder belépett a barlangba, végig ment a szűk nyiláson, aztán elért a
házhoz. Belépett az első szobába. Ment egyenesen a kardhoz, azt levette,
felkötötte, aztán magához vette a kis asztalkát; úgy fordult a leányhoz.
Nem szólt semmit, szépen rátette a kezét s a leányról a bilincsek abban
a pillanatban leoldódtak. Akkor kinyitotta a szekrényt, a szekrényből
kivette a tőrt s ím: abban a pillanatban előtte állott az ördög. Kérte
rimánkodva: »Ne bánts, Dzsúder!« De Dzsúder nem hallgatott rá, nem is
szólt semmit, csak megforgatta kezében a tőrt: az egyszeribe lángba
borult s annak a lángjától összeégett az ördög. Azzal szépen kijött a
kincsesházból s ím: most a hegy bezárult utána.

– Jól van, – örvendezett az öreg ember – boldog ember vagy te! Lesz
kincsed annyi, hogy azt se tudod: mit kezdj vele? Most gyerünk haza!

Azzal szépen hazamentek, a királyleányt beküldötték egy szobába, ahol a
többi asszonyok voltak. Ők maguk pedig mindketten felmentek a ház felső
részébe, ottan leültek, jól megvacsoráztak, s lefeküdtek. De mielőtt
elaludtak volna, Dzsúder megkérdezte az öreg embert:

– Ugyan bizony, mi tulajdonsága van annak a kardnak, s ennek az
asztalnak?

– A kardnak az a tulajdonsága, fiam, hogy csak a kezedbe kell venned,
megforgatnod, s minden pillantásra egy fej esik le. Az asztalnak pedig
az a tulajdonsága, hogy csak kivánnod kell valamit, s kívánságod abban a
pillanatban teljesül. Ahhoz az asztalhoz két ördöngős király tartozik.
Csak kivánnod kell, s mindjárt előtted teremnek. Azt akarod, hogy nagy
sereg katona járjon veled s védjen téged? Ez a kivánságod is teljesül.
Csak kivánnod kell. Akarod, hogy két óra alatt hazakerülj az
édesanyádhoz? Ez a kivánságod is teljesül. Csak akarnod kell.

– Hej, pedig én nagyon kivánkozom haza, az édesanyámhoz! – mondotta
Dzsúder. – Nem is kell nekem a kard, csak add nekem az asztalkát! –
mondotta az öreg embernek.

– Jól van, – mondotta az öreg ember – én megtartom magamnak a kardot,
legyen a tied az asztalka. Ennek több hasznát veszed.

Másnap reggel Dzsúder kezébe vette az asztalkát s szólt:

– Ördöngős királyok, jertek ide!

Abban a pillanatban előtte állottak az ördöngős királyok s kérdezték:

– Mit parancsolsz?

– Azt parancsolom, hozzatok nekem lovat s nagy sereg katona legyen
körülöttem; úgy akarok hazamenni, mint egy igazi fejedelem.

Abban a pillanatban hoztak neki lovat s annyi katona volt körülötte,
hogy a szem nem győzte belepni. Akkor Dzsúder felült a lóra, elindultak
s az első helyen, ahol megállottak, azt kivánta Dzsúder az ördöngős
királyoktól, hogy üssenek fel neki egy pompás sátrat ide. Azon a sátron
legyen négy aranygolyó. Tiszta színarany legyen a sátornak minden rúdja.
Legyen a sátorban ágy, még pedig tiszta elefántcsont. S az
elefántcsont-ágyban tiszta selyem ágynemű. Megvolt abban a pillanatban a
sátor, benne az elefántcsont-ágy. Dzsúder lefeküdt, elaludt; de amíg
aludt is, az ördöngős királyok vitték s reggel, mikor fölébredett, egy
gyönyörű szép palotát látott maga előtt. Kérdi Dzsúder az ördöngős
királyokat:

– Miféle palota ez?

– Ez a palota, – felelték az ördöngős királyok – negyven varázslónak a
palotája, akik azt olvasták a varázsigékben, hogy Dzsúder ben Ómár keze
által pusztulnak el. Van ebben a palotában egy leány. Ezt a varázslók
rabolták el s itt tartják fogva. Mert tudd meg, hogy ezek a varázslók
nem amolyan közönséges varázslók. Tűzimádók is ezek.

Mondotta Dzsúder:

– Hát hogyan öljem akkor én meg ezeket? Hisz hatalmasabbak ezek, mint
én!

– Ne félj semmit, – mondotta az egyik ördöngős király – nesze: itt van
egy cédulácska. Ezt a te számodra írtam. Ezt kösd a szemed fölé. Menj a
palotához, a kapu megnyilik előtted. A palota udvara márványkővel van
kirakva: fehér és fekete márványkővel. A fehér után következik fekete, a
fekete után fehér. Vigyázz jól, hogy csak fehér kőre lépj; feketére ne;
mert ha feketére lépsz, abban a pillanatban szörnyet halsz.

[Illustration: … odanyujtotta a vizet.]

Mikor felmégy a palotába, ott az első szobában találsz egy szekrényt, a
szekrényben kulcsot. Nyissd ki a szekrényt s ottan találsz egy kardot.
Ezt a kardot húzd ki a hüvelyéből, fogd meg jól. Csak meg kell forgatnod
a levegőben, mindjárt ott lesz a negyven varázsló s kérnek, rimánkodnak,
hogy ne öld meg őket. De te ne szólj semmit, csak forgasd a kardot; az
mindjárt lángba borul s az a láng elégeti a negyven varázslót. Mikor
aztán a varázslókat megölted, akkor fordulj jobbra: belépsz egy szobába.
Az ajtó megnyilik magától. Ottan találsz egy leányt megkötözve.

– Jól van, – mondotta Dzsúder – eleget hallottam.

Azzal elindult, ment egyenest a palotába. Ott mindjárt megtalálta a
szekrényt, kinyitotta, kivette belőle a kardot, s abban a pillanatban
megjelentek a varázslók.

– Ó Dzsúder ben Ómár, ó Dzsúder ben Ómár!! – jajgattak a varázslók – ne
bánts minket!

De Dzsúder hallgatott, jó keményen marékra fogta a kardját, belevágott a
levegőbe: a kard abban a pillanatban lángra lobbant s porrá égett mind a
negyven varázsló. Aztán jobbra fordult, belépett abba a szobába,
amelyről az ördöngős király beszélt. Hát csakugyan ott volt egy leány,
összekötözve. Nézte, nézte a leány nagy csodálkozással Dzsúdert s
kérdezte:

– Hogyan kerültél ide?

– Az Isten vezérelt ide, – mondotta Dzsúder – azért, hogy
megszabadítsalak tégedet. De ki vagy te, s hogy kerültél ide?

Felelt a leány:

– Én igazhívő vagyok. Az apám kínai király. Ezek a varázslók eljöttek az
apámhoz, s kérték, hogy adjon feleségül engem. De az apám nem adott;
akkor aztán elraboltak s így sanyargatnak engem három teljes esztendő
óta. Azt akarják, hogy én is tűzimádó legyek. De én nem lettem
tűzimádóvá.

– Hát most szabad vagy, – mondotta Dzsúder – mit kivánsz?
Visszaküldjelek az édesapádhoz?

Felelt a leány:

– Aki jót akar cselekedni, annak nincs szüksége a kérdésre! Három
esztendeje szenvedek itt. Mondjak-e többet neked?

Akkor Dzsúder elővette a kis asztalkát s mindjárt megjelentek az
ördöngős királyok.

Mondotta nekik:

– Eredj s vidd ezt a leányt haza az édesanyjához!

Az ördöngős király vette a leányt s abban a pillanatban eltünt vele,
mintha a föld nyelte volna el. Egy szempillantás mulva vissza is jött s
jelentette, hogy hazavitte a leányt az apjához.

Akkor mondotta Dzsúder:

– Most pedig én azt kivánom, hogy ezt a palotát minden kincseivel együtt
egyenesen Kairóba vigyétek s ott tegyétek le.

– Úgy lesz, – mondották az ördöngős királyok – csak feküdj le szépen s
aludjál: reggelre Kairóban virradsz meg.

Dzsúder lefeküdött, elaludott, s ím, reggel, mikor felnyitotta szemét,
Kairó kellős közepén volt. Mindjárt hivatta az ördöngős királyokat s
mondta nekik:

– Most pediglen állítsatok őröket a palota elé!

Abban a pillanatban őrök állottak a palota előtt.

– Vajjon mi van az én édesanyámmal? – mondotta magában Dzsúder. – Megyek
s felkeresem.

Elindult az utcán, ment, mendegélt, s íme: egyszerre csak lát az utca
szélén egy öreg koldusasszonyt. Megszólította Dzsúder:

– Mit csinálsz te, szegény öreg asszony?

– Mit csinálnék? Hát koldulok, fiacskám! – felelt az öreg asszony.

– Hát nincs neked senkid?

– Volt egy jó fiam, – felelt az öreg asszony – de az elment messze
földre régesrégen s vissza sem került többet. Aztán van még két naplopó
fiam, de azok nem törődnek velem. Éjjel-nappal csatangolnak;
esznek-isznak, vígan vannak; nekem semmit sem adnak s így tengetem
életemet koldulással.

– Nézz meg jól, – mondotta Dzsúder – hát nem ismersz meg?

– Nem, – mondta az öreg asszony – nem ismerlek.

– Pedig én Dzsúder vagyok, a te fiad.

– Fiam, édes fiam! – kiáltott az öreg asszony s nyakába borult fiának,
ölelte, csókolta.

– De hát mi történt veled? Hogy lett koldus belőled, mikor én neked
adtam a varázstarisznyát; pénzt is hagytam elegendőt?

– Ó, édes fiam, azt a varázstarisznyát elvették tőlem testvéreid! Sokáig
nem mondottam meg nekik, hogy honnét van az a sok étel-ital, honnét van
a sok pénz. Egyszer aztán megkötöztek; meg akartak ölni. Kénytelen
voltam nekik átaladni a tarisznyát. Azóta nem láttam őket. Folytonosan
mulatnak. Etetik-itatják a barátaikat; éjjel-nappal dínom-dánom, de reám
nem gondolnak; így tengődöm, amint látod.

Dzsúder karonfogta az édesanyját, felvezette a palotába, levetette a
rongyos ruháját, megfürösztötte langyos fürdőben; adott reá szép ruhát.
Aztán szólította az ördöngős királyokat s parancsolta nekik:

– Mindjárt itt legyenek a testvéreim!

Mentek az ördöngős királyok, mindjárt meg is találták a legényeket egy
korcsmában, ahol javában dőzsöltek. Se szó, se beszéd, megragadták s egy
szempillantás mulva ott állottak Dzsúder előtt.

– Hát ti mit tettetek az édesanyánkkal?! – rivallt rájuk Dzsúder. –
Miért hagytátok éhezni, koldulni? Hiszen ha nem hagytam volna nektek
ennivalót elegendőt és pénzt is, akkor is gondoskodnotok kellett volna
az anyátokról!

A legények nem szóltak semmit, földre sütötték szemüket.

Kérdezte az ördöngős király Dzsúdert:

– Mit tegyek velük? Parancsolj!

– Semmit, semmit! Ők az én testvéreim.

S jött az öreg asszony is és sírva kérte Dzsúdert: ne bántsa őket.

Nem is bántotta Dzsúder, sőt inkább ott tartotta a palotájában.

Hát jól van. Még aznap Dzsúder a palota előcsarnokába kitétetett egy
diványt, leült oda, aztán parancsolta az ördöngős királyoknak, hogy a
divány két oldalára állítsanak őröket. Ő maga leült a diványra, az őrök
állottak jobbra-balra: úgy ült ott Dzsúder, mint egy igazi fejedelem. De
bezzeg jöttek is a népek, megállottak a palota előtt. Ámultak-bámultak:
mi történt itt? Ihol, itt van egy fényes palota, amelyik még tegnap nem
volt itt! Hogy került ez ide? S a palota előtt az előcsarnokban ül egy
nagy úr, egy igazi fejedelem. Vajjon ki lehet az? Egyszeribe híre ment a
csudaszép palotának az egész városban. Vitték a hírt a szultánnak is.
Mondották az udvarbéli népek a felséges szultánnak:

– Olyan dicső szép palota van Kairóban reggel óta, amilyen még nem volt
itt soha. Valami nagy úr lakik benne; bizonyosan fejedelmi személy.

Mondotta a szultán a vezírnek:

– Eredj azonnal abba a palotába s mondd a gazdájának: parancsolom,
jöjjön hozzám!

Ment a vezír a palotába, Dzsúder ott ült a diványon. Felállott,
illendően fogadta a vezírt, aztán asztalt teríttetett, nagy ebédet
adott, ebéd után kávét. Mikor aztán jól megebédeltek, akkor mondotta a
vezír, hogy miért jött.

– Hivat a szultán, hogy azonnal gyere hozzá!

– Mondd meg a szultánodnak, hogy én nem megyek. Előbb neki kell eljönnie
én hozzám.

A vezír nem szólt semmit, visszament a szultánhoz: jelentette, hogy mit
mondott annak a csudaszép palotának a gazdája.

– Jól van, – mondotta a szultán – hát elmegyek én hozzá.

Maga mellé vette a vezíreit s ment egyenest a palotába. Dzsúder ott ült
most is a diványon. Mikor látta a szultánt, felállott illendően, helyet
mutatott a szultánnak, egyszeribe asztalt teríttetett, nagy ebédet
adott. Ebéd után a szultán mondja neki:

– Én üzentem volt hozzád, hogy gyere hozzám; de te nem jöttél. Mit
jelent ez?

– Nem jelent ez semmit, felséges szultánom, csak nem éreztem jól
magamat. Fáradt voltam a nagy utazástól.

– Jó, jó, hiszem, – mondotta a szultán – nem is akarok én veled
összetűzni, de sőt inkább azt akarom, hogy nagy, erős barátságba lépjünk
egymással! Légy te a fejedelem, én meg apád leszek. Neked adom a
leányomat.

– Jól van, – mondotta Dzsúder – de én még ma meg akarom tartani az
esküvőt!

– Legyen a kivánságod szerint – mondotta a szultán, s még aznap
megtartották az esküvőt.

Most már igazi boldog ember volt Dzsúder. Volt szép felesége, rengeteg
kincse; minden, amit szeme-szája kivánt. Hanem az asztalkára nagy gondja
volt. Megmondta a feleségének külön is: erősen vigyázzon reá, ha
valahova ő el találna menni.

Jó. Telt, mult az idő, nem történt semmi különös. Hanem Dzsúdernek a
testvérei mindegyre összesúgtak-búgtak: nem tetszett nekik, hogy az
öccsük ilyen nagy ember lett. Nagyobb, mint ők. Pedig nekik is ugyancsak
jó dolguk volt. Azt mondja egyszer az egyik, az idősebb:

– Te, öljük meg az öcsénket!

– Nem, – mondá a kisebbik – azt mégse tehetjük; ne öljük meg, hanem
vitessük el valahova messze, idegen országba. Aztán akkor majd igazi
urak lehetünk.

Na, ebben meg is egyeztek. De már most hogy küldjék el Dzsúdert idegen
országba? Azt határozták, hogy meghívják ebédre. Meg is hítták. Mondták
Dzsúdernek:

– Öcsém, gyere hozzánk. Egyszer ebédeljünk együtt hárman.

Dzsúder nem gondolt semmi rosszat: szívesen fogadta a meghívást, elment
hozzájuk ebédre. Ám ebédközben testvérei álomport dobtak a poharába s
ott, abban a helyben, az asztalnál csak ledült a székről Dzsúder.
Elaludt, mintha meghalt volna. A testvérei pedig beletették egy ládába,
elvitték, ki, a tenger partjára s ott egy hajóskapitánynak eladták, mint
rabszolgát. De megmondták a kapitánynak, hogy a ládát ki ne nyissa, amíg
valamelyik városba meg nem érkeznek. Ott aztán tehet vele, amit akar. A
kapitány megvette Dzsúdert, elindult a hajóval, mikor aztán egy városnál
kikötött, kinyitotta a láda födelét. Dzsúder akkorra már felébredett s
kérdezte a kapitányt:

– Hol vagyok? Kinél vagyok?

– Jó helyen vagy, – mondotta a kapitány. – Itt, az én hajómon. A
testvéreid eladtak, mint rabszolgát. Én megvettelek: az enyém vagy. Most
pedig szépen állj be a többi matróz közé, s dolgozzál, mint a többi.

Dzsúdernek le kellett vetnie magáról a szép ruhát, matrózruhát vett
magára, beállott a többi matróz közé s dolgozott.

Teljes három esztendeig volt a matrózok között, akkor aztán mondta a
kapitánynak:

– Kapitány úr! Engedjen el engem! Hadd menjek el Mekkába zarándokolni.

– Jól van, fiam, – mondotta a kapitány – becsületesen szolgáltál,
megérdemled, hogy szabaddá tegyelek. Eredj Isten hírével! Menj Mekkába.

Elindult Dzsúder, ment, mendegélt s addig ment, amíg Mekkába nem ért.
Amint ment a városban, egyszerre csak megszólítja egy öreg ember:

– Nem ismersz? – kérdi az öreg ember.

Nézi, nézi Dzsúder s mondja:

– Nem ismerlek.

– Már pedig én az az öreg ember vagyok, akivel te azt a nagy jót tetted.
Aki által én azt a rengeteg kincset megszereztem. De hát mi történt
veled? Hogy jöttél te ide?

– Én bizony úgy, – mondotta Dzsúder – hogy a testvéreim eladtak mint
rabszolgát egy hajóskapitánynak. Szolgáltam nála három esztendeig, akkor
szabadon eresztett s eljöttem ide, Mekkába.

– Hát az asztalkával mi van?

– Az asztalkát odaadtam a feleségemnek, hogy vigyázzon reája.

– Nem baj, – mondotta az öreg ember. – Adok én neked az asztalka helyett
egyebet. Egy varázsgyűrüt. Ez még sokkal többet ér az asztalkánál. Ezt a
gyűrüt csak meg kell fordítani az ujjadon s azonnal megjelenik előtted
egy ördöngős király. S csak mondanod kell, hogy mit kívánsz: kivánságod
azonnal teljesül.

Dzsúder megköszönte szépen a gyűrüt, elbúcsuzott az öreg embertől, aztán
egyszerre csak megfordította a gyűrüt az ujján s hát csakugyan előtte
termett egy ördöngős király.

– Mit parancsolsz, uram?

– Azt parancsolom, hogy vigy engem Kairóba, az én palotámba!

– Húnyd be a szemedet, – mondotta az ördöngős király – mindjárt ott
leszünk a palotádban, a feleséged mellett.

Behúnyta szemét Dzsúder s ím: a következő pillanatban, mire a szemét
felnyitotta, már ott is volt a palotájában. Hej, Istenem, volt öröm! De
milyen öröm!

– Hol voltál? – kérdezte az asszony, kérdezte az édesanyja. – Három
esztendeje, hogy nem láttunk!

Dzsúder elmondta, hogy mi történt vele. Aztán ment a szultánhoz. Az is
kérdezte:

– Hol voltál, édes fiam? Már azt hittük, hogy meghaltál.

Elmondotta annak is, hogy mi történt vele.

– Na, fiam, – mondotta a szultán – én már úgyis elbetegeskedtem, sokáig
nem élek: azt akarom, hogy te légy utánam a szultán.

Mindjárt hivatta a vezíreket, a kádikat, a muftikat s mondotta azoknak:

– Ime, itt az én vejem: Dzsúder ben Ómár. Úgy nézzetek rá, hogy ő lesz
az én utódom, ha én meghalok.

A szultán csakugyan nem is élt sokáig, s ahogy meghalt, Dzsúder ben Ómár
lett a szultán. De Dzsúdernek jó szíve volt, a testvéreinek
megbocsátott: mindkettőt megtette vezírnek. Az egyik a jobb, a másik a
bal oldalon ült mindég. Csakhogy a testvérei nem tudtak megnyugodni.
Bántotta őket erősen, hogy az ő testvérükből szultán lett. Mondották
egymásnak:

– No, lásd, eddig csak vezír volt, most meg már szultán lett! Hogyha
eltennők láb alól, akkor mink lehetnénk szultán.

Összeegyeztek s azt határozták, hogy megint meghívják ebédre. Azt
gondolták, hogy, ha megszerezhetik a gyűrüt, akkor könnyen elbánhatnak
Dzsúderrel. Szép arcot mutattak, körülvették Dzsúdert, hízelegtek s
mondották neki:

– Olyan rég nem ebédeltünk együtt, Dzsúder! Gyere hozzánk, ebédelj
velünk!

– Nem, nem, – mondotta Dzsúder – egyszer már megjártam. Többet nem
ebédelek veletek!

De a testvérei esküdöztek mennyre-földre, hogy nem lesz semmi bántódása,
csak menjen bátran hozzájuk, ebédeljen velük.

– Az anyánk tejére! – mondották testvérei – arra esküszünk, hogy semmi
bántódásod sem lesz!

Addig s addig beszéltek, hogy Dzsúder csakugyan – elment hozzájuk
ebédre. Hanem most már nem álomport hintettek a poharába, hanem mérget a
tányérjába. Amint az első falatot megette Dzsúder, abban a pillanatban
holtan terült el a földön. Akkor aztán a nagyobbik bátyja hirtelen
levette a gyűrüt az ujjáról, ráhúzta a maga ujjára. Megfordította s ím,
abban a pillanatban megjelent előtte az ördöngős király:

– Mit parancsolsz, uram?

– Azt parancsolom, hogy öld meg az öcsémet, Dzsúder ben Ómárt pedig
temesd el!

Az ördöngős király megölte az egyik testvért, Dzsúder ben Ómárt pedig
felvette, vitte ki a palotából, s eltemette.

Hej, lett sírás-rívás, jajgatás a palotában, mikor megtudták, hogy
Dzsúder ben Ómár meghalt!! Hogy gonoszlelkű testvére megölette, s
mielőtt láthatták volna, el is temettette! Hanem Dzsúdernek a felesége
azt mondotta a Dzsúder anyjának:

– Ne sírjunk többet, édesanyám! Legyen vége a sírásnak! Maga velem
marad, együtt élünk; majd az Isten jóra fordítja a dolgunkat!

Hát megölték Dzsúdert, eltemették s a gonoszlelkű testvér mindjárt
parancsolta az ördöngős királyoknak, hogy húsz katonát állítsanak
melléje: tizet jobbról, tizet balról. Akkor aztán leült, mint egy igazi
szultán a diványra, s parancsolta, hogy járuljanak elébe a kádik, a
muftik, a vezírek. Jöttek egymásután a kádik, a muftik, a vezírek s
mondotta nekik:

– Úgy tudjátok meg, hogy Dzsúder, a szultánotok meghalt. Ez órától fogva
én vagyok a szultánotok! Vagy nem akarjátok talán, hogy én legyek a
szultánotok?

– Dehogy nem akarjuk, dehogy nem akarjuk! – mondották a vezírek s mind,
akik megjelentek.

Mit mondhattak volna egyebet? Féltek a gonoszlelkű szultántól. Hanem azt
csakugyan emberi száj nem tudja elmondani, mely gonosz lélek volt az új
szultán! Mi szörnyű dolgok történtek attól a naptól kezdve, hogy ő lett
a szultán. Az emberek sírtak, keseregtek; nem volt sem éjjelük, sem
nappaluk. Egyszer aztán mit gondol, mit nem az új szultán: maga elé
rendeli a kádit s mondja neki:

– Eredj, menj az öcsémnek az özvegyéhez s mondd meg neki, hogy feleségül
akarom venni.

A kádi elment Dzsúder özvegyéhez, bekopogtatott az ajtón. Az asszony
kiszólt:

– Ki az? Mit akarsz?

– A kádi vagyok. A szultán küldött ide!

Az asszony kinyitotta az ajtót, de hirtelen visszahúzódott egy függöny
mögé s onnan beszélt a kádival:

– Mit akar a szultán? Miért küldött ide?

Mondotta a kádi:

– Azt akarja, hogy légy a felesége.

Az asszony hallgatott egy ideig; aztán megszólalt:

– S hát milyen ember az a szultán? Hogy bánik a népével?

– Hogy milyen ember? Oh, asszonyom, – felelte a kádi – nem ismer ő sem
istent, sem embert. Hitványságaival tönkre tette a várost.

– Nos, – mondotta az özvegy, – felesége leszek ennek az embernek. Eredj
csak vissza s mondjad neki az én nevemben: »A te testvéred nem halt meg,
mert te hasonló vagy ő hozzá.« Értetted?

– Hát csakugyan felesége leszel ennek az embernek? – kérdezte a kádi.

– Az leszek, az, még ma este.

A kádi visszament a szultánhoz.

– Nos, mit felelt? – kérdezte a szultán.

– Azt felelte, hogy még ma este feleséged lesz. Hogy a te testvéred nem
halt meg, mert te hasonló vagy ő hozzá.

Örült a szultán a kedves üzenetnek s estére meg is jelent pontosan az
özvegy palotájában. Az pedig legszebb ruháit vette magára s így várta a
szultánt. És fogadta nagy örömmel:

– Áldás jött veled az én házamba. Foglalj helyet.

Leültette a gazdagon terített asztal mellé s leült maga is. Sorban
feladták a pompásnál pompásabb ételeket. Végezetül a kávét. De alig
ízlelte meg a szultán a kávét, hátraesett, holtan terült el a palota
földjén.

Abban a pillanatban az özvegy asszony rávetette magát, lehúzta ujjáról a
varázsgyűrüt, a maga ujjára húzta, aztán megfordította. Mindjárt ott
állott előtte az ördöngős király.

– Mit parancsolsz asszonyom?

– Azt parancsolom, hogy ezt a holttestet vigyed s tedd, a hová neked
tetszik. Az én édes jó uramat pedig támaszd fel, s vezesd ide mellém!

Egy szempillantás sem telt belé, az ördöngős király eltünt a holttesttel
s a következő pillanatban már jött is vissza Dzsúder ben Ómárral.

– Jaj de sokáig aludtam, édes feleségem! mondotta Dzsúder.

– Sokáig bizony s még tovább aludtál volna, ha hitványlelkű bátyáidtól a
varázsgyűrüt vissza nem veszem!

Eközben jöttek a palotába a kádik, a muftik, a vezírek. Volt nagy öröm,
amikor megtudták, hogy megszabadultak a gonoszlelkű szultántól s Dzsúder
ben Ómár él.

– Áldjon meg az Isten! hálálkodtak a szultánnénak. Éljetek, uralkodjatok
békével, dicsőséggel!

S éltek, uralkodtak sokáig békével, dicsőséggel.




A fekete bika.

(Skót mese.)

[Illustration]

Régesrégen, sok száz évvel ezelőtt, élt egy özvegy királyné a három
leányával, egy nagy, öreg, omladozó, bomladozó kastélyban. Olyan szegény
volt ez a királyné, hogy még enni is alig volt mit a leányainak, s olyan
rongyosak voltak, akárcsak a koldusleányok.

Egyszer azt mondja a legidősebb leány az anyjának:

– No, édes anyám, én többet nem koplalok itthon, hanem megyek szerencsét
próbálni. Rosszabb dolgom egyebütt se lesz majd, mint itt!

– Nem bánom én, édes leányom, ha el is mégy, – mondotta búsan a szegény
királyné – úgy se vár itthon rád egyéb az örökös koplalásnál. De mielőtt
elmennél szerencsét próbálni, menj el a bölcs vénasszonyhoz, hadd
mondjon jövendőt neked, vajjon szerencsével jársz-e?

A királykisasszony meg is fogadta az édes anyja tanácsát s elment a
bölcs vénasszonyhoz, aki a falu végén lakott, kicsi házikóban.
Elmondotta a királykisasszony a vénasszonynak, hogy mi járatban van, s
az azt felelte rá:

– Nem kell, fiam, a szerencséd után messzire menned, itt van az én
aranyajtóm, pislants csak ki rajta, majd meglátod, hogy milyen szerencse
vár reád.

A leány sem mondatta kétszer magának, hirtelen kinyitotta az aranyajtót,
kidugta a fejét rajta, s hát édes Istenem, mit lát? Egy gyönyörű, díszes
hintót húzott nagy délcegen hat hófehér paripa, s egy dali szép herceg
ült a selyemülésén. Nagyboldogan rohant a királyleány be a konyhába, s
mondja a vénasszonynak, hogy mit látott, az is nagy örömmel kiáltotta:

– Hát bizony, ha hintót láttál, fiam, az a te szerencséd, menj haza, ott
vár már reád, ülj fel reá, mert az egyenesen éretted jött.

Nem mondatta kétszer a királyleány, szaladt haza, s hát éppen ott
toporzékol a hat paripa az ő öreg palotájuk előtt. Felszaladt nagy
hirtelen a leány, elbúcsuzott anyjától, két hugától, felugrott a
kocsiba, s hipp-hopp, elvágtattak vele egy perc alatt a hófehér paripák.

Telt, múlt az idő, a második királykisasszony is erősen megunta a sok
koplalást, ő is elment a vénasszonyhoz, hogy hátha őt is olyan nagy
szerencse érné, mint a testvérét. Neki is ugyanazt mondta a vénasszony,
amit nénjének, beküldötte a kicsi aranyajtóhoz, hadd kukucskáljon ki
rajta. Hej, nagy örömmel szaladt be ez a leány is a konyhába:

– Jaj, lelkem öreganyám, tudja-e, mit láttam? Gyönyörű királyi hintót
húzott hat hófehér paripa! Még szebb volt, mint a nénémé!

– No, ha hintót láttál, szaladj utána, – mondotta vígan az öregasszony –
mert az éretted jött, fiam.

Szaladt is mint a szél a leány, búcsuzott anyjától, hugától s
elvágtatott a hatlovas hintón.

No, hogy a második leány is elment, türelmetlen lett a kicsi
királykisasszony, s elsompolygott egy éjszaka a vénasszonyhoz, hogy
meglesse a szerencséjét. Őt is odavezette az asszony az aranyajtóhoz, s
hát Istenem, mikor nagy izgatottan kidugja a fejét, ő is egy csodaszép
hintót lát arrafelé közeledni, de amint az ajtó közelébe értek a lovak,
egyszerre megfordultak, s amerre jöttek, elvágtattak. Szalad a kicsi
királykisasszony nagybúsan a konyhába, mondja, hogy mit látott, az
öregasszony is csóválja a fejét s mondja:

– Hát bizony, fiam, ha elszaladtak a lovak a hintóval, akkor nem is
éretted jöttek; de ne búsulj, gyere el holnap, hátha több szerencsével
jársz. El is ment másnap a királyleány, de bizony még annyi szerencsével
sem járt, mint az előző nap: nemhogy hintó közeledett volna felé, de még
egy rossz szekeret se látott. Elment a vénasszony tanácsára harmadnap is
nagybúsan, s hát amint nagy félve kitekint az ajtón, egy nagy fekete
bikát lát, aki rohanvást rohan a ház felé. Ijedten szaladt be szegény a
konyhába, mondja a vénasszonynak, hogy mit látott, az csak összecsapta a
kezét nagy ijedtiben s mondotta:

– Jézus Máriám, te szegény leány, hiszen téged a Fekete Bika akar
feleségül venni!

Elfehéredett szegény kicsi királykisasszony a vénasszony szavára, s
mondta:

– Csak nem lesz a Fekete Bika az én jövendőbelim? Nem megyek el vele!

– De bizony el kell menned, édes leányom, – mondotta sajnálkozva az
öregasszony – mert aki az én ajtómon át tekinti meg a jövendőjét, el
kell avval menni, aki érette jön.

Szalad nagy búsan haza az anyjához a leány, elpanaszolja, hogy mi
történt vele, de az édes anyja is csak azt mondotta, amit az
öregasszony, hogy, ha már ennyiben van a dolog, menjen el a Fekete
Bikával. Alig hogy hazaért a leány s beszélt az anyjával, már ott is
volt a palota kapuja előtt a Fekete Bika s türelmetlenül integetett nagy
szarvával a leánynak. Mit tehetett szegény leány, kiment s felült nehéz
szívvel a Fekete Bika hátára, az meg nagy vágtatással elindult vele.
Egész nap szakadatlanul rohant a Fekete Bika s a szegény királylány
olyan fáradt és éhes volt, hogy alig bírta tartani magát a bika hátán.
Mikor már azt gondolta, hogy no, most már rögtön lesuppan a földre,
nyájas hangon megszólalt a Fekete Bika:

– A jobb fülemben találsz ennivalót, a balban innivalót, majd meglátod,
ha megiszod, hogy felfrissülsz tőle.

A királyleány nem mondatta kétszer magának, evett jóizűen, amikor aztán
jóllakott, kicsi üveget húzott ki a bika balfüléből s jót ivott rá.
Olyan frissnek is érezte magát, mintha most kelt volna útra. Soká, soká
mentek, még a szélnél is sebesebben, hát egyszer látja a királyleány,
hogy mindjárt ott vannak a világ végén. No, mindjárt meg is lassította
szaladását a Fekete Bika s nemsokára meg is állott egy tündöklő, ragyogó
palota előtt s mondta a leánynak:

[Illustration: A fekete bika elvágtatott a királyleánnyal.]

– Ma éjszaka itt hálunk, mert itt lakik a legidősebb bátyám.

A királyleány nagyon elcsodálkozott, hogy a Fekete Bikának a bátyja
ilyen gyönyörű palotában lakik, de még nem is válaszolhatott neki, ott
termettek a kapunál s a Fekete Bika a nagy kemény fejével nagyokat
koppantott rajta. Jött is szaladva egy parádés inas, kinyitotta a kaput,
nagy hajlongással köszöntek a Fekete Bikának s lesegítették a
királyleányt a hátáról. Odabent fényes teremben éppen vacsoránál ültek a
Fekete Bika bátyja meg a vendégei, nagy örömmel fogadták a királyleányt,
jól ellátták minden jóval, s mikor elálmosodott, gyönyörű hálószobába
vezették, ahol köröskörül aranyrámás hatalmas tükrök lógtak. Boldogan
feküdt le a leány a habfehér ágyba s édesen aludott reggelig. Amint
felébredett, már várta türelmetlenül a Fekete Bika a kapu előtt, ő meg
nagy sietve búcsuzkodni kezdett a sok embertől s felült ismét a Fekete
Bika hátára. Mielőtt elindult, a kezébe nyomtak egy csodaszép almát, s
azt mondották, jól őrizze meg, csak akkor vágja fel, ha nagy-nagy
szüksége lesz rá… Megköszönte szives szóval, belécsúsztatta a zsebébe, s
azzal indultak is.

Egész nap pihenés nélkül folytatták vándorlásukat, s estére kelve ismét
egy rengeteg nagy palotához értek. Mikor a kapunál voltak, így szólt a
Fekete Bika a királyleányhoz:

– Ma itt hálunk a középső bátyámnál!

Nyílt is mindjárt a kapu, a szolga leemelte a királyleányt a Fekete Bika
hátáról, s vezette be a díszes vendégsereg közé. Egész este neki
kedveskedtek, becézgették, s mikor elálmosodott, még szebb hálószobába
vitték, mint az első palotában. Reggel, amint felébredt, ment a kapuhoz,
a Fekete Bika várt már reá türelmetlenül. Mikor elbúcsuzott a háziaktól,
azok egy gyönyörű körtét adtak neki ajándékba, hogy, ha valaha nagy
bajba jut, akkor az segítségére lesz. Azt is a zsebébe tette s mentek
tovább.

Estére ismét egy ragyogó palotához értek, s a Fekete Bika megszólalt
annak a kapujánál is:

– A mai éjszakát a legkisebb bátyámnál töltjük!

Azzal nyílt a kapu, a királyleányt leemelték, ismét nagy vendégségben
találta magát. Mindenki neki kedveskedett itt is, úgy szerették, mintha
örökké közöttük lett volna. Reggel, mikor búcsuztak el nagy búsan tőle,
egy tollat ajándékoztak neki, hogy, ha nagy bajban lesz, csak vágja fel,
majd segít az rajta. Belétette azt is a zsebébe, s mentek sietve tovább.

A negyedik nap estéjén mély és sötét völgybe jutottak, ahol a sűrü
bozóttól alig bírtak még csak lépésben is menni. Egyszerre csak egy kis
fekete házikó kapuja előtt megállt a bika, s így szólt a leányhoz:

– Világíts ide, szép királyleány, most itt kell maradnunk ebben a sötét,
csúf házban, mert ez a Sötétség Szelleméé, a kivel nagy harcra készülök.
Sok-sok szenvedést okozott már ez a Szellem, s most már ideje, hogy
szembeszálljak vele, s ha lehet, legyőzzem. De neked, szép királyleány,
itt a kapu előtt erre a kőre le kell ülnöd, sem kezedet, sem lábadat
mozdítanod nem szabad, de még beszélni sem, amíg én vissza nem térek. Ha
azelőtt megmozdulsz, s csak egy szót szólasz is, a Völgy Gonosz
Szellemének varázsába kerülsz.

– De honnan tudjam, mi történt veled, ha se lábamat, se kezemet nem
mozdíthatom, s még csak nem is beszélhetek? – kérdezte aggodalmasan a
királyleány, mert nagyon féltette a Fekete Bikát, aki mindég olyan
szelíd és jóságos volt hozzá.

– Majd megtudod, hogy legyőztem-e, vagy engem győzött le a Sötétség
Szelleme, mert ha én győzök, világoskék lesz körülötted az egész tájék,
ha pedig ő győz le, vérveres lesz minden.

Ahogy ezt mondotta a Fekete Bika, fel is készülődött, s elment. A kicsi
királykisasszony pedig leült a kőre, s éjjel-nappal hűségesen ott ült
mozdulatlanul. Hát egyszer csak világosodni kezd körülötte minden,
ragyog, fényesedik fű, fa, virág, s gyönyörű kék színben tündöklik a
tájék. Hej, megörül a királyleány a Fekete Bika győzelmének, s nagy
örömében összecsapja a két kezét! No bizony szegényke, ha megmozdult,
rögtön el is csendesedett, mert a Völgy Gonosz Szelleme halálos álmot
bocsátott reá. Azt álmodta, hogy a norvég herceg, aki Fekete Bika
képében megvívott a Sötétség Szellemével, amint megölte, rögtön ismét
emberi alakra változott, s jött haza nagy sietve, hogy hűséges
menyasszonyát, aki a kövön várt reá, elvigye a palotájába, s feleségül
vegye. De bizony hiába kereste, mert a Völgy Gonosz Szelleme úgy
elvarázsolta a szegény királyleányt, hogy se ő nem látott semmit, se őt
nem látta halandó emberi szem.

Soká, soká ült ott a királyleány halálos álomban a kövön, de végre úgy
megfázott, kifáradott, hogy álmában hangosat sikoltott, s hát arra
egyszeribe fel is ébredett. Körülnézett, de mikor nem látott senkit,
nagy búsan útnak indult. Ment, ment sokáig s hát egyszer csak egy
jéghegyhez ér. Próbált mindenképen átal kelni rajta, fogódzkodott,
kapaszkodott, ahogy csak gyenge keze, lába bírta, de az olyan síkos
volt, hogy örökké visszaesett oda, ahonnan elindult. El volt fáradva
szegény erősen, körüljárta a hegy alját, hátha egy házat találna
valahol, ahol kipihenhetné magát. Csakugyan, egy kis ösvényt talált,
azon végigment, s egy pici házikóhoz ért. Bekopogtatott, hát egy
kovácsműhelybe jutott éppen. A kovács ott állott az üllő előtt, verte a
vasat. Köszönt illendően a kovácsnak, s megkérdezte tőle:

[Illustration]

– Ugyan, édes bátyámuram, hogy mehetnék én átal a jéghegyen? Úgy
iparkodtam, mégsem tudtam semmiképen előre jutni rajta!

A kovács elmosolyodott, s legyintett a kezével:

– Hát te azt hitted, hogy ezzel a gyenge lábacskával át tudsz mászni a
jéghegyen? Nem olyan kis dolog ám az! Vascipők kellenek ahhoz!

– Talán bátyámuram tudna nekem csinálni, szívesen megfizetném az árát! –
mondotta a leány.

– Nem lehet azt pénzzel megfizetni, lányom, – szólt az öreg kovács –
szolgálni kell érette nálam, mert rajtam kívül ugyan senki se tudja azt
megcsinálni neked!

– Hát aztán meddig kell szolgálnom? – kérdezte a leány.

– Hét esztendeig.

– Sokallotta bizony szegény királykisasszony a hét esztendőt egy pár
cipőért, de mit volt mit tennie, ott maradt, takarított, főzött az öreg
emberre. Valahogy eltelt a hét esztendő is, megkapta a vascipőt a
kovácstól, felhúzta, s olyan könnyen lépkedett át a jéghegyen, mintha
puha füvön lépegetett volna. Amint átért rajta, ismét egy kis házikóhoz
ért, ide is bekopogtatott, mert már jó későre járt az idő. Csúf
vénasszony nyitotta ki az ajtót, s attól kért éjjeli szállást.

– Hát, fiam, adok szállást, adok, – mondotta a vén banya – de meg is
kell szolgálnod ám érette.

– Megszolgálom én szívesen, – mondotta a királyleány.

Ekkor a vénasszony egy mosóteknőre mutatott, amelyben egy mocskos
köpenyeg volt.

– Hát ezt a köpenyeget mosd ki, fiam, s akkor itt aludhatsz nálam. Soha
annyit nem boszankodtam, mint ezzel a köpenyeggel. Hiába mostam ki a
foltokat belőle, amint kiteregettem, újra fekete lett a mocsoktól.

– Ugyan, kié ez a köpenyeg, néném asszony? – kérdezte a
királykisasszony.

– Az bizony a Fekete Norvég hercegé, aki nagy párosviadalban mocskolta
így össze.

Elkezdett erre a válaszra dobogni a királyleány szíve, s megkérdezte az
öregasszonyt:

– Nem rokona a Fekete Norvég herceg a Fekete Bikának?

A vénasszony csodálkozva nézett az idegen leányra, hogy az vajjon honnan
tud a Fekete Bikáról, s aztán mondta neki:

– Meghiszem ám, hogy rokonságban vannak egymással, mert a kettő egy.
Gonosz varázslat változtatta át a Fekete Norvég herceget bikává, s csak
akkor szűnt ez meg, mikor legyőzte a Sötétség Szellemét. Rég volt ez
már, azóta szegény herceg folytonosan barangol, járja a világot, keresi
az elveszett menyasszonyát. De tudom, ez nem is érdekel téged, hiszen
idegen vagy, s nincs is időm a sok fecsegésre. Mondd meg hát, kimosod-e
a Fekete Norvég herceg köpenyét, vagy nem?

Nem kellett kétszer kérdezni a királykisasszonytól, bezzeg szívesen
kimosta a köpenyeget, s a vénasszony nem győzött eleget csudálkozni,
mikor meglátta a mocskos köpenyeget hónál fehérebben. Hamar küldte a
királyleányt, hogy feküdjék le, ő pedig a csúf leányával várta a
herceget, hogy jöjjön a köpenyegért. Persze, nem akarták megmondani,
hogy egy idegen leány mosta ki ilyen szépen a köpenyeget, nehogy azt
jutalmazza meg a Fekete Norvég herceg. Tudták, hogy van valami köze a
leánynak a herceghez, ha ezt a munkát, amit ők olyan nagy fáradsággal
nem tudtak elvégezni, ilyen könnyen elvégezte. Hallották is mindenfelé
suttogni, hogy hét esztendeje jár olyan mosónő után a herceg, aki ki
tudná tisztítani a köpenyegét, de sohase talált még egyet se. Büszkén
várták hát a herceget, s bezzeg volt örömük, mikor a Fekete Norvég
herceg rögtön megkérte a csúf leány kezét, amint meglátta a tiszta
ruhát. Megkérte bizony a szegény herceg, mert azt jósolta neki egy vén
bölcs asszony, hogy azt vegye el feleségül, ha szép, ha csúf, aki ezt a
mocskos ruhát tisztára mossa. El is határozták mindjárt, hogy másnap
megtartják az esküvőt.

Na, felkel másnap reggel a királykisasszony, s hallja nagy
szomorúsággal, hogy itt járt éjszaka az ő herczege, s megkérte a vén
banya leányát. Búslakodott, tanakodott egy ideig, hogy s mint segíthetne
a baján, s egyszerre csak eszébe jut a gyönyörű alma, amit a Fekete
herceg bátyja adott neki. No, gondolta magában, nagyobb szükségben úgy
sem lehetek, felvágom az almát. Hát amint felvágja, rengeteg drágaság,
ékszer s pénz hull az ölébe. Összekötötte az egészet a kendősarkába, s
odafutott a vénasszonyhoz vele:

– Ti talán nem is tudjátok, milyen gazdag vagyok én, – szólította meg az
asszonyt – s ha akarjátok, ezt az egészet tinektek adom. – S megmutatta
a sok drágaságot.

A vénasszony vágyakozva nézegette, s megkérdezte kiváncsian:

– Hát hogy lehetne ez az enyém?

– Az bizony úgy, ha egy nappal elhalasztanátok a leány esküvőjét, s ma
éjszaka megengednéd, hogy megnézzem álmában a Fekete herceget, mert igen
kiváncsi vagyok reá.

A vénasszonynak nem tetszett a kívánság, mert féltette a leánytól a
herceget, de szerette volna a kincseket is, hát azt mondta a
királyleánynak, jól van, menjen csak be a herceg hálószobájába, ha
elaludt. De bezzeg álomitalt kevert a herceg italába, mielőtt lefeküdt,
nehogy meglássa a szép leányt, s azt vegye feleségül. Be is ment szegény
kis királykisasszony a hálószobába, egész éjjel ott ült a herceg ágya
mellett s búsan énekelte:

  Hét évet szolgáltam érted,
  Jeges hegyet másztam érted,
  Köpenyeget mostam érted,
  S a szavamat mégsem érted?

De bizony hiába énekelte egész éjszakán át szakadatlan, a herceg
mozdulatlanul feküdt az ágyán, s nem hallotta meg kedves hangját. Másnap
nagy bújában a pompás körtét vette elő, hátha az jobban megsegíti, mint
az alma, felvágta nagy vigyázva, de bizony abból is csak sok-sok drágakő
hullott az ölébe. Ezt is a vénasszonynak adta, hogy halassza el egy
nappal az esküvőt, s engedje be a herceghez éjszaka. Ott ült másnap is,
szomorúan énekelgetve kis dalát, de a herceg úgy feküdt, mint a kő, meg
sem moccant. Harmadnapra nem volt már egyebe, mint a toll, felvágta azt
is, de bizony az is csak drágakövekkel volt teli s teli. Odaadta a
vénasszonynak, hogy engedje meg, hadd üljön a herceg mellé a harmadik
éjszaka is. Meg is engedte, hogyne engedte volna.

A Fekete herceg nagy vadászatra ment az embereivel harmadik napon, mert
erősen megunta az esküvőre való várakozást, hát amint ott lovagol az
emberei előtt, egy vén vadász odasomfordál mellé s mondja neki:

– Fenséges uram, bocsánatot kérek, hogy kérdezősködöm fenségedtől, de
már két éjszaka olyan szomorú éneket hallok a fenséged hálószobájából,
hogy nem tudok aludni miána! Ugyan ki dalolhat odabent?

– Az én szobámban? Ott ugyan senkise! Egész éjjel álom nélkül aludtam,
fent se voltam, egy pisszenést se hallottam!

A vén vadász megcsóválta a fejét:

– Én akkor csak azt tanácsolom fenségednek, ne igyon ma este a
vénasszony italából, majd meghallja akkor azt az éneket!

A herceg szót is fogadott hűséges vadászának, s mikor este odahozta a
vénasszony az altatót, kiküldte a konyhába, hogy hozzon be cukrot, mert
keserű. No, alig hogy kifordult a vén banya a konyhába, fogta az egész
kotyvalékot s kiöntötte az ablakon. Mikor az asszony visszajött, azt
mondta neki, hogy lehajtotta úgy, ahogy volt. Este hamar lefeküdt,
behúnyta a szemét, s abban a pillanatban belibbent a királykisasszony,
szelíd, zokogó hangon énekelni kezd:

  Hét évet szolgáltam érted,
  Jeges hegyet másztam érted,
  Köpenyeget mostam érted,
  S a szavamat mégsem érted?

De bezzeg felszökött a királyfi az ágyból, ölelte, csókolta a leányt, s
kérdezte, faggatta, hol s merre barangolt ilyen sokáig. A királyleány
elmondta sok bujdosását, búslakodását. No, de most nem volt ideje a
szomorúságnak, egymásé lettek, a Fekete herceg fényes palotájába
költöztek, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.




A két Iván.

(Orosz mese.)

Volt egyszer egy paraszt s annak felesége. Szegények voltak, mint a
templom egere, de azért jól éltek, mert fiatalok voltak, szerették
egymást igaz szeretettel. Dolgoztak reggeltől estélig s Isten megáldotta
a munkájukat. Egyszer azonban szomoruság érte őket: jött a parancsolat a
czártól, hogy induljon azonnal, mert kiütött a háború. Hej, búsult a
paraszt, majd felvetette a nagy bú-bánat! Hogyne, mikor éppen azon
örült, örvendezett, hogy két hónap mulva Isten megáldja házasságukat
gyermekkel s neki éppen most kell menni háborúba!

– Hát, feleség, – búcsuzott a paraszt – csak ügyelj a házunkra s kicsi
gazdaságunkra; élj a szomszédokkal barátságban. Talán az Isten velem
lesz s visszakerülök még. Ha nem kerülnék vissza, itt van 50 rubel, tedd
el. Ha az Isten leánygyermekkel áld meg: jó lesz hozománynak, mikor
férjhez viszik; ha pedig fiúval áld meg, akkor is jó lesz majd!

Azzal elbúcsuzott s elment.

Három hónap mulva az Isten két fiugyermekkel áldotta meg az asszonyt. A
két fiunak egyforma nevet adtak: Iván lett a neve mind a kettőnek. A
falusiak ugy hívták: a »két Iván«. A »katonagyerekek«. Nőttek,
növekedtek a gyermekek, de az apa csak nem jött haza. Már tíz
esztendősek voltak, iskolába kerültek, ott szorgalmasan tanultak, olyan
szorgalmasan, hogy megszégyenítették a gazdag bojár úrfiakat. De
irígykedtek is rájuk a fiuk, folytonosan gúnyolták, csipkedték,
lökdösték őket. Hanem egyszer a fiúk megsokallották az örökös
gúnyolódást, az örökös csipkedést, rugdosást, mondta az egyik a
másiknak:

– Testvér, meddig türjük mi ezt? Hát azért varrja nekünk az édesanyánk a
ruhát, hogy ezek széjjelszaggassák? Ne hagyjuk magunkat!

Másnap aztán mikor ismét rájuk támadtak a fiúk, a két testvér közéjük
vágott, ütötték, rugták a fiukat, egy pillanat alatt széjjelverték
valamennyit. Lett szörnyű bőgés, jajgatás, lett nagy riadalom, csődület,
mert egyik-másik fiunak még a karját is eltörték. Bezzeg, hogy a nagy
csődületre jöttek a rendőrök is, megfogták a két testvért és vitték a
tömlöczbe.

Fülébe ment a czárnak is ez a dolog s mikor meghallotta, hogy s mint
történt, megparancsolta, hogy azonnal eresszék szabadon azt a két fiut:
hiszen azok csak védték magukat, ártatlanul szenvednek. Hát bezzeg hogy
szabadon eresztették a fiukat, azok meg tovább jártak az iskolába,
nőttek, növekedtek, s ahogy telt-mult az idő, deli szép legényekké
serdültek. Mondják egyszer az édesanyjuknak:

– Anyácskám, adj nekünk pénzt! Szeretnénk a vásárra menni s lovat venni!

Az asszony odaadta nekik az 50 rubelt; 25-öt az egyiknek, 25-öt a
másiknak s mondotta:

– Hát csak eredjetek, fiaim! Hanem azt mondom, hogy amerre jártok,
minden embernek köszönjetek, a kivel találkoztok.

– Úgy lesz, anyácskám! – mondották a fiuk s azzal bementek a városba,
egyenesen a vásárra. Volt ott ló rengeteg sok, a szemük alig győzte
belepni. Hanem a fiuknak egyik ló sem tetszett.

– Na, – mondogatták, – ide rossz helyre jutottunk. Úgy látszik, nem
találunk magunknak való lovat!

Hanem, amint jártak-keltek a vásárban, egyszerre csak látják, hogy a
piacz tulsó felén rettenetes nagy csődület van. Vajjon mi lehet ott?
Odamentek, hadd lássák. Hiszen láttak is ott csudát! Ott állott a vásár
szélén két nagy oszlop. Ahhoz volt kötve két csikó. Az egyik hat, a
másik tizenkét lánccal. Ágaskodtak a csikók, rugták a port, fújtak,
tüszköltek, nem volt ember, aki közelükbe merjen menni.

– Mi az ára ennek a két lónak? – kérdezték a legények.

A lovak gazdája gúnyosan mérte végig a legényeket:

– Nem nektek való ez a ló!

– Már hogy nekünk való-e vagy sem, azt nem kend ítéli meg! – mondották a
legények. – Majd megnézzük s ha megtetszik, megvesszük. Előbb hadd
lássuk a fogát!

– Hát csak nézzétek meg a fogát! – mondotta nevetve a gazda.

Azzal a két legény odament nagy bátran a lovakhoz; az egyik megfogta az
egyiknek a láncát, a másik a másiknak a láncát. Abban a pillanatban mind
a két ló felágaskodott, felállott a hátulsó lábára, fújt, tüszkölt,
nyerített, aztán ismét levágott a földre a két előlábával, felkavarta a
port, hogy elsötétedett a hely belé. De a legények nem törődtek vele,
eloldották a láncokat, aztán felpattantak a lovakra, hatalmasan
megsarkantyuzták és elvágtattak, mint a sebes szél. Elvágtattak vagy öt
mértföldnyire, onnan meg vissza. Mikor meg visszakerekedtek, mind a két
ló összeesett. Akkor aztán azt mondották a gazdának:

– Hát ezek is lovak? Nem nekünk valók ezek!

Otthagyták a gazda nyakán a lovakat, azzal elindultak haza. Búsultak,
hogy ló nélkül kell hazamenniök, de hát mit csináljanak?

– Amint kiértek a városból s mentek, mendegéltek az országúton, szembe
jött velük egy öreg, fehérhajú ember. Elmentek mellette, nem köszöntek
neki. De alig haladtak egy-két lépést, eszükbe jutott, hogy mit mondott
az édesanyjuk. Hiszen nekik üdvözölni kellett volna azt az öreget!
Egyszeribe visszafordultak az öreg ember után siettek, illedelmesen
levették a sapkájukat, szépen meghajoltak s mondták:

– Bocsáss meg, nagyapácskám, hogy köszönés nélkül haladtunk el
melletted. Pedig az édesanyánk ugyan meghagyta, hogy mindenkit
üdvözöljünk, akit az úton látunk!

– Nagyon szép, nagyon szép! – mondotta az öreg ember, – helyre fiuk
vagytok. Hát honnan jöttök?

– Mi bizony, öreg apácskám, a vásárból jövünk. Lovat szerettünk volna
venni, de bizony nem találtunk magunknak valót.

– Nem találtatok? Nem baj, édes fiaim, majd adok én nektek!

– Hej, nagyapácskánk, de megköszönnők azt! – mondották a legények.

– Hát csak gyertek velem!

Elindultak az öreg emberrel, mentek, mendegéltek, egyszer aztán egy
nagy, magas hegyre értek. Annak a magas hegynek az oldalán volt egy
vaskapu. Azt a vaskaput kinyitotta az öreg ember s ím a következő
pillanatban két hatalmas, erős, szép lovat vezetett ki onnét.

– Itt vannak a lovak, fiuk! Üljetek rá! Legyen a tiétek! Ajándékba adom
nektek.

Megköszönték a fiuk a szép ajándékot, illendően elbúcsuztak az öreg
embertől, azután, felpattantak a lóra, elvágtattak, mint a sebes szél,
még annál is sebesebben. Aztán, hogy haza értek, az udvaron egy-egy
oszlophoz megkötötték a lovakat. Közben kijött az édesanyjuk, nézte,
csudálkozva nézte, hogy milyen szép lovakat hoztak a fiuk.

– Hol vettétek ezeket a lovakat, édes fiaim?

– Nem vettük mi ezt, édesanyám, mert a vásáron nem találtunk magunknak
valót. Egy öreg ember ajándékozta nekünk.

– Jaj de szépek, jaj de szépek! Csak el ne lopná valaki!

– Ne féljen, édes anyám, nem lopja el ezeket senki! Nincs az az ember,
ki közelükbe merjen lépni!

Hanem az asszony egyszerre csak elkezdett könnyezni. A fiuk csodálkozva
néztek rá.

– Hát miért sír, édes anyám?

– Hogyne sírnék, édes fiaim! Látom már, hogy nem sokáig lesz rám
szükségetek!

A fiuk nem szóltak erre semmit, de másnap azt mondották az
édesanyjuknak:

– Anyácskám, bemegyunk a városba, szeretnénk kardot venni.

– Vegyetek, édes fiaim, Isten hírével!

Bementek a városba, ottan is egy kovácshoz s mondották neki:

– Csinálj nekünk két kardot, kovács!

– Hát minek csináljak? – mondotta a kovács. – Van itt készen elég:
válogathattok belőle.

– De nincs ezek között egy sem nekünk való! Nekünk olyan kard kell, hogy
legalább harminc fontos legyen!

– Ugyan mit gondoltok? Hát azt azután hogyan forgatjátok? Nincs olyan
kard az egész világon!

Elég az, hogy a kovács nem csinálta meg a kardot, a legények meg nagy
búsan hazaindultak kard nélkül. De alig értek ki a városból, már megint
találkoztak azzal az öreg emberrel.

– Isten jónap, fiaim!

– Jónapot, öregapácskám!

– Honnan, honnan?

– A városból jövünk, nagyapácskám, kardot akartunk venni, de nem
találtunk magunknak valót.

– Bizony, ha nem találtatok, majd adok én nektek! Csak gyertek velem!

Mentek az öreg emberrel, mentek arra a nagy hegyre; ott az öreg ember
kinyitotta a vasajtót és kihozott mind a két fiunak egy-egy hatalmas
nagy kardot. Azt a fiuk szépen megköszönték, aztán elbúcsuztak az
öregtől és nagy vidáman mentek hazafelé. Ott a kardot be sem vitték a
házba, hanem letámasztották a fal mellé.

– Hát hol a kard, fiaim? – kérdezte az édesanyjuk. Vettetek-e?

– Nem vettünk, mert nem találtunk. De adott nekünk az öreg ember kardot
is.

– Hol van?

– Kint van az udvaron, megtámasztottuk a ház oldalához.

Kimegy az asszony, nézi, nézi a kardot:

– Jaj de szép nagy kardok, lelkeim fiaim! Csak el ne lopná valaki!

– Nem lopja el azt senki, ne féljen, édesanyám, nagyon nehéz mind a
kettő!

Hát csakugyan nehéz is volt a két kard, olyan nehéz, hogy a háznak az
oldala már kezdett is recsegni-ropogni. Nézte, nézte az asszony a kardot
s egyszerre csak könnybe lábadt a szeme:

– Hát miért sír, édesanyám?

– Hogyne sírnék, mikor látom, hogy nem lesz többet szükségetek én reám!
– Másnap reggel a legények fölnyergelték a lovakat, fölkötötték a
kardjukat, imádkoztak, aztán elbúcsuztak az édesanyjuktól.

– Anyácskám, édes anyácskám, add reánk áldásodat.

– Édes fiaim, kísérjen mindenütt, a merre jártok, az én áldásom. Isten
vezéreljen, baj sehol se érjen! Senkibe bele ne kössetek ok nélkül!
Válogassátok meg, akivel barátkoztok!

Ezt mondotta az asszony és azzal útnak eresztette a fiait.

Elindult a két fiú, mentek hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön át.
Aztán egyszerre egy keresztúthoz értek. Azon a keresztúton állott két
oszlop. Mind a két oszlopon írás volt. Az egyik oszlopon az volt: »Aki
jobbra tér, cár lesz abból.« A másik oszlopon az volt: »Aki balra tér,
azt megölik.« A legények nézték, nézték az írást s tanakodtak,
tusakodtak, hogy most már merre induljanak. Mind a ketten nem mehettek
jobbra, mert attól tartottak, hogy majd versengeni fognak egymással; ha
pedig balra mennek, mind a kettő halál fia. Végre aztán azt mondotta az
egyik fiú:

– Testvér, én erősebb vagyok, mint te. Te indulj jobbra, én meg megyek
balra. Nem tudom, hogy mi lesz velem. Belőled, ha igaz, amit ez az írás
mond, úgy látszik, cár lesz. Hanem minekelőtte elválnánk, cseréljük el a
kardjainkat. Amelyik majd véresnek látja a kardot, abból tudni fogja,
hogy a másikkal nagy szerencsétlenség történt s induljon utánna!

Ebben megegyeztek, aztán megölelték egymást, keserves könnyhullatással
elbúcsuztak, felültek a lovukra, az egyik ment jobbra, a másik ment
balra.

Amelyik jobbra ment, nem is sokáig ment, gyönyörű szép országba ért,
gyönyörű szép országnak még gyönyörűbb városába. Abban lakott a cár.
Egyenesen ment a cár szine elé Iván. Köszönt illedelmesen, a cár meg
kérdezte:

– Mi jóban jársz, édes fiam?

– Azért jöttem, felséges cár, hogy végy fel engem a te vitézeid közé!

Tetőtől-talpig mérte a czár a legényt: megtetszett neki erősen.

– Hát csak maradj itt fiam, tetszel nekem!

Az ám, de abban a pillanatban belépett a cár leánya is, az is megnézte a
dali szép legényt: megtetszett neki erősen.

Telt-mult az idő, de bizony nem sok idő mult el, a cárnak annyira
megtetszett a dali, szép legény, de még inkább a cár leányának, hogy mit
mondjak? – egyszerre csak azt mondotta a cár:

– Hallod-e, fiam, Iván! Szeret a leányom. Tetszel nekem is: fiammá
fogadlak. Még ma megtartjuk a lakodalmat. Tied lesz a fele királyságom.

Hát ez így jó volt, ahogy volt, hanem most már lássuk: mi történt a
másik Ivánnal? A másik Iván ment balra. Ment folyton, éjjel-nappal,
szakadatlan, három teljes nap meg sem állott. Akkor aztán egy idegen
országba ért, idegen országnak a fővárosába. Hát Uram Teremtőm, mit
látott ott? Az a város csupa gyászfeketébe volt borítva. Minden házon
fekete kendő, az emberek csupa gyászruhába jártak. Nem tudta elgondolni
Iván, mi történhetett itten. Bement egy kicsi házikóba, abban egy öreg
asszony lakott, szállást kért attól. Kapott is szállást s még le sem
ült, az volt az első kérdése:

– Mondjad, anyácskám, miért gyászol itt az egész város?

– Hej, édes fiam, nagy oka van annak! Látod-e, itt a város mellett, itt
van a Kék tenger. Ebből a Kék tengerből mindennap kiszáll a tizenkétfejű
sárkány. Mindennap megeszik egy embert. Most már a cár családja van
soron. A cárnak van három szép leánya, ma viszik oda a legidősebbet.

Iván éppen eleget hallott. Azonnal nyeregbe pattant, elvágtatott a Kék
tenger partjára. A Kék tenger partján volt egy nagy kő. Azon állott a
cárevna lánccal megkötözve. Ott várta szegény, hogy mikor jön érte a
sárkány. Mikor a cárevna megpillantotta Ivánt, szomorúan mondotta neki:

– Menj innen, vitéz, nem elég az, hogy megöl engem a sárkány? Te is el
akarod veszíteni szép fiatal életedet?

– Ne félj semmit, szép leány, – mondotta Iván. – Hátha én győzöm le a
sárkányt?

Azzal leszállott a lováról, rálépett a kőre, megfogta a láncot és úgy
széjjel szakította, mintha váslott kötél lett volna. Azt mondotta most a
cárevnának:

– Hallod-e, szép cárevna, engedd meg, hogy a fejemet az öledbe hajtsam s
aludjam egy kicsit. Simogasd a fejemet, de a szemed folyton a tengeren
legyen, nézzed, mikor jön a sárkány, akkor ébressz föl engem!

A leány leült, Iván meg az ölébe hajtotta fejét s szép csendesen
elaludott. Hát egyszerre, alig aludott el, zúgni, búgni, háborogni
kezdett a tenger, nagy fekete felleg kerekedett felette. Jött a
tizenkétfejű sárkány, csakúgy szakadott mind a tizenkét torkából a láng.
A cárevna egyszeribe fölébresztette Ivánt, az meg felszökött, szaladott
a lovához, felpattant rá, de abban a pillanatban ott termett a
tizenkétfejű sárkány is.

– Na, Ivánka, – kiáltott rá a sárkány – miért jöttél ide? Hát nem
tudtad, hogy ez az én országom? Na, most búcsuzz el az élettől, mert
jössz velem a tenger fenekére. Ott lesz jó helyed neked!

– Átkozott sárkánya! Hiszen majd meglátjuk! – mondotta Iván. Azzal
kihúzta nagy, erős kardját, egy csapásra levágta mind a tizenkét fejét.
Akkor a követ felemelte, a sárkánynak mind a tizenkét fejét alája tette,
a testét pedig beledobta a tengerbe.

Mintha semmi sem történt volna, szépen haza ment a szállására, evett,
ivott, lefeküdött, aludott három teljes nap. Eközben a cár az udvari
vízhordót kiküldötte a tenger mellé, hogy szedje össze a leányának a
csontjait s hozza haza. A vízhordó kiment egy kis talyigával a tenger
partjára s hát, Uram Teremtőm, a cárevnának semmi baja. Ott ült épen,
elevenen, szépen! Felültette a talyigára, vitte hazafelé. De útközben
egy sűrü erdőn kellett keresztül menni, ottan megállott, elővette a
kését s elkezdette fenni.

– Hát te mit akarsz? – kérdezte a cárevna.

– Fenem a kést, hogy megöljelek.

– Óh, ne ölj meg! – Óh, ne ölj meg, sírt a cárevna. – Hiszen én nem
vétettem semmit ellened!

– Jó, – mondotta az ember, – ha azt mondod az apádnak, hogy én
szabadítottalak meg a sárkánytól, meghagyom az életedet!

Hogyne ígérte volna meg a cárevna! Megígérte jó szívvel. Azzal
hazamentek. Hej, volt öröm otthon! A cár nagy örömében, mikor
meghallotta, hogy a vízhordó mentette meg az ő leányának az életét,
mindjárt kapitánnyá tette.

Eközben elmult a három nap, Iván felébredett, pénzt adott az öreg
asszonynak s mondta:

– Eredj, anyácskám, a piacra, vásárolj nekem enni és innivalót! Aztán
hallgasd meg, hogy mit beszélnek a piacon az emberek. Hátha hallasz
valami ujságot?

Az öreg asszony kiment a piacra, vásárolt egy s mást, hallgatódzott,
aztán szaladva szaladott haza a nagy hírrel s mondta:

– Hej, nagy ujság van, fiam! A cár palotájában nagy vendégséget csaptak
annak az örömére, hogy a cárevnát megszabadították a sárkánytól. Ott
voltak mind a szomszéd országokból a királyok, a hercegek, az idegen
országoknak a követei, a bojárok, a generálisok s mindenféle nagy urak.
Mikor éppen javában folyt a vendégség, egy nyilvessző röppent be az
ablakon, azon a nyilvesszőn volt egy cédulácska, azt a cédulácskát a
másik tizenkétfejű sárkány küldötte. Az volt abban az írásban:
»Hallod-e, cár! Ha el nem küldöd a második leányodat is, felégetem az
országodat. Kő kövön nem marad! Még ma küldd ki a Kéktenger partjára!«

Hiszen Ivánnak sem kellett egyéb, azonnal megnyergelte a lovát,
elvágtatott a Kéktenger partjára. Hát, amint odaért, ott is ült a
második cárevna a kövön s sírt keservesen. De, amint meglátta Ivánt,
mondotta neki:

– Eredj innét, vitéz, eredj! Nem elég, hogy én elvesztem ifju életemet?
Miért vesztenéd el te is?

– Ne törődj te azzal, szép leány! Majd megverekszem én azzal a
sárkánnyal! – Rálépett a kőre, a fejét lehajtotta a cárevna ölébe, az
meg szépen, lágyan simogatta. Iván elaludt, de alig aludott el, zúgni,
búgni, kavarogni kezdett a tenger. Rettentő nagy felleg kerekedett, jött
a sárkány, csakúgy szakadott a láng a tizenkét torkából. A cárevna
felköltötte Ivánt, ő meg hirtelen a lován termett, kirántotta a nagy
erős kardját s egy csapással levágta a sárkánynak mind a tizenkét fejét.
Mind a tizenkét fejét a kő alá temette, a testét pedig beledobta a
tengerbe. Aztán szót sem szólt s mintha semmi sem történt volna,
otthagyta a cárevnát, hazament a szállására, evet, ivott, lefeküdött,
elaludott, három napig fel sem kelt. Ismét jött a vízhordó, hogy vigye
haza a cárevna csontját, de lám, ott ült a cárevna épen, elevenen,
szépen. Felültette a talyigára, vitte hazafelé. De amint az erdőbe
értek, megint megállott, elkezdette fenni a kését:

– Hát te mit csinálsz? – kérdezte a cárevna.

– Fenem a késemet, hogy megöljelek.

Könyörgött a leány, hogy ne ölje meg s az ember meg is kegyelmezett
neki, de azzal a kikötéssel, hogy otthon majd azt mondja, ő szabadította
meg a sárkánytól. Hazamentek, fogadták őket otthon nagy örömmel s a cár
szertelen jókedvében generálissá tette a vízhordót.

Negyednapra felébredett Iván s mondotta az öreg asszonynak:

– Eredj, édes öreganyám a piacra, vásárolj nekem ennivalót s
hallgatódzál, mi ujság a városban?

Alig ment el az öregasszony, már szaladott is vissza.

– Hej, nagy ujság van édes fiam! A harmadik sárkánytól is üzenet jött a
cárnak, hogy még ma küldje el a tenger partjára a legkisebb cárevnát is.

Egyszeribe nyeregbe pattant Iván, elvágtatott a Kéktenger partjára. Már
ott ült a kicsi cárevna, vasláncokkal megkötözve, sírt keservesen. Aztán
odaszólt Ivánnak:

– Eredj, vitéz, eredj. Elég, ha én elvesztem ifju életemet, legalább
maradjon meg a tiéd!

De hiába, Iván nem hallgatott rá, odaszökött a kőre, szerteszaggatta a
láncokat, akkor aztán a fejét a kicsi cárevna ölébe hajtotta s kérte:

– Csak simogasd a fejemet, hadd aludjam el egy kicsit. De a szemed
mindig a tengeren legyen s ha jön a sárkány, ébressz fel!

Még alig aludott el, megmozdult a tenger, háborgott, kavargott, zúgott,
zengett a levegő, rettentő felleg kerekedett: jött a sárkány. A kicsi
cárevna pedig költötte, ébresztgette Ivánt, de hiába, Iván nem ébredett
fel. Akkor a kicsi cárevna elkezdett sírni keservesen, a könnye csakúgy
szakadott, mint a záporeső, lehullott az Iván arcára, ettől Iván
felébredett. Nagy hirtelen felugrott, szaladt a lovához, egy
szempillantásra a hátán termett, kirántotta nagy, erős kardját és
szembeszállott a sárkánnyal. A sárkánynak mind a tizenkét torkából
csakúgy szakadott ki a láng s nagy kevélyen szólott Ivánnak:

– Szép legény vagy, vitéz, hanem azért ez a nap az utolsó napod.
Szőröstől-bőröstől felfallak.

– Átkozott sárkánya, ne járjon a szád! Én öllek meg téged!

Azzal összecsaptak, hogy a föld is megrengett alattuk. De bezzeg, hogy a
harmadik sárkánnyal nehezebb dolga akadott Ivánnak. Csakúgy csurgott
róla a verejték s még mind a tizenkét feje megvolt. Akkor odakiáltott
Iván a cárevnának:

– Szép cárevna, áztasd meg a kendődet a vízben s hozd ide, hadd csavarom
a kardom markolatjára! – A cárevna hirtelen belemerítette a kendőjét a
Kéktengerbe, aztán szaladott Ivánhoz. Az meg a vizes kendőt rácsavarta a
kardja markolatjára, most aztán egyet vágott, s mind a tizenkét feje
leesett a sárkánynak. Ennek is a fejét a kő alá temette, a testét meg
beledobta a tengerbe, aztán se szó, se beszéd, szépen haza ment a
szállására. A cár pedig harmadszor is elküldötte a vízhordót, hogy hozza
haza a cárevna csontjait. De lám, a kicsi cárevna is ott ült a kövön,
épen, elevenen, szépen. Semmi baja sem volt. Felültette a talyigára s
vitte hazafelé. De mikor az erdőbe ért, ezt is meg akarta ölni.

– Ne ölj meg, mondotta a leány! – Hagyd meg életemet, bizony nem bánod
meg!

– Hát mondd az apádnak, hogy én mentettem meg az életedet s légy a
feleségem!

Mit tehetett a kicsi cárevna, mindent megígért. Hazamentek, fogadták
otthon nagy örömmel. Ott elmondotta a kicsi cárevna, hogy ez az ember
mentette meg az ő életét s hogy neki is ígérte a kezét.

– Jól van, mondotta a cár, ha megígérted, legyen úgy. Meg is érdemli. –
Mindjárt el is határozták, hogy még az nap megtartják a lakodalmat.

Egyszeribe híre ment ennek a városban. Meghallotta Iván is, hogy
lakodalom készül a cár palotájában. De bezzeg nem volt maradása, lovára
pattant s elvágtatott a cár udvarába, ott megkötötte a lovát egy
oszlophoz és felment egyenesen a palotába. Éppen akkor lépett be, mikor
javában folyt a vendégség, a dinom-dánom. Ahogy a kicsi cárevna meglátta
Ivánt, felszökött az asztal mellől s kiáltotta:

– Apácskám, édes apácskám, nézd meg ezt a vitézt, ez mentette meg az én
életemet!

Elmondotta, hogy halállal fenyegette a vízhordó, csak azért ígérte neki
a kezét. Iszonyú haragra gerjedt a cár. De hiszen hamar is végeztek a
vízhordóval. Fogták, vitték, felakasztották. S folyt tovább a lakodalom.
Az Iván felesége lett a kicsi cárevna.

* * *

Hát azalatt a másik Ivánnal mi történt? A másik Iván is boldog volt, jól
folyt a dolga. Mindennap eljárt vadászni. Egyszer azonban, amint egy
nagy pusztaságon átlovagolt, gyönyörű szép szarvas került elébe.
Szerette volna elfogni ezt a szarvast. De ez szaladott, mint a sebes
szél, még annál is sebesebben. Iván megeresztette a lova kantárát,
vágtatott utána, de hiába, nem tudta utólérni a szarvast: egyszerre csak
eltünt, mintha a föld nyelte volna el.

Vágtatás közben egy kicsiny patakhoz ért s hát látja, hogy abban két
kacsa uszkál. Bosszankodott erősen s gondolta magában: ha már a szarvast
utól nem érhette, lelövi ezt a két kacsát. Fogta nyilát, megcélozta a
kacsákat, s egy lövéssel meglőtte mind a kettőt. Azzal szépen kivette a
vízből, a tarisznyájába tette, elindult tovább. Ment, mendegélt
céltalanul a pusztaságban, addig ment, mendegélt, amíg egyszerre csak
egy nagy fehér márványpalota elé ért. Sohasem látta ezt a palotát. Nem
tudta, kié lehet, miféle palota lehet. Bement az udvarra, ott a lovát
megkötötte egy oszlophoz és felment a palotába. Ment az egyik szobából a
másikba: egy élő lelket sem talált sehol. Olyan csöndesség volt a
palotában, mint a temetőben. Aztán egyszerre csak egy olyan szobába ért,
amelyikben kemence volt. Abban égett a tűz erősen. A tűz előtt volt egy
lábas. Mit gondolt, mit nem, hirtelen megkoppasztotta a kacsákat,
beletette a lábasba, megsütötte. Volt a szobában egy terített asztal is,
tál, tányér, kés, villa. Leült melléje s elkezdett falatozni. A mint
falatozott, a jó Isten tudja, honnét, honnét nem, egyszerre csak
belépett egy szép leány. De olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de
reá nem. Mosolygott a leány, amint belépett és ránézett Ivánra: köszönt
szépen, kedvesen.

– No te szép leány, nem akarsz velem enni? – kérdezte Iván.

– Enném jó szívvel, – mondotta a leány, – de félek tőled, mert neked
táltos lovad van.

– Ó, dehogy, te szép leány, – mondotta Iván, – otthon van a táltos
lovam. Most csak közönséges lóval vagyok.

Ahogy ezt a leány hallotta, egyszerre csak elkezdette fújni magát, nőtt,
nőtt, növekedett s hát Uram Teremtőm, egy szörnyű nagy oroszlán lett
belőle. Akkor aztán rávetette magát Ivánra és bekapta a torkába. Volt
Iván, nincs Iván!

Ki volt ez a leány, aki oroszlánná változott? Ez a leány bizony a három
sárkánynak a testvére volt. Megboszulta magát most a testvérein. Amikor
ez történt Ivánnal, a másik Iván történetesen ránézett a kardjára s hát
látta, hogy ez csupa vér. Hej Istenem, hogy elszomorodott!

– Vajjon mi történhetett az én testvéremmel? Hogy lehet ez? Hiszen ő
ment jobbra! Azt mondotta az az írás, hogy cár lesz belőle. Az én
oszlopomon volt az az írás, hogy engem megölnek. S íme, úgylátszik, ő
halt meg. – Elmondotta a feleségének, hogy bizonyosan nagy bajba került
Iván, neki nincsen itthon maradása, elmegy, meglátja, hogy mi történt
vele. Azzal elbúcsuzott a feleségétől, el az apósától, felpattant a
táltos lovára, elvágtatott szélnél sebesebben, még a gondolatnál is
sebesebben s addig meg sem állott, amíg arra a pusztára nem ért, ahol a
testvére vadászni járt. Ahogy a puszta közepére ért, hát ő előtte is
csak felpattant az a csudaszép szarvas, ő neki is nagy kedve kerekedett,
hogy elfogja. Vágtatott utána, de a szarvas egyszerre csak eltünt,
mintha föld nyelte volna el. Aztán elért ahhoz a kicsi patakhoz, abban a
kicsi patakban ő is látott két kacsát, nagy boszúságában lelőtte mind a
kettőt, tarisznyájába tette s ment tovább. Egyszerre csak ott állott az
előtt a szép, fehér márványpalota előtt. Bement a palotába, ment
szobáról-szobára, egy élő lelket sem talált sehol. Aztán bement abba a
szobába, amelyikben a kemence volt, ott a tűznél megsütötte a két
kacsát, aztán kiment az udvarra, leült, elkezdett falatozni. Alig
kezdett falatozni, jött egy szép leány.

– Jó napot, vitéz! Hát te miért hoztad az ételedet ki az udvarra?

– Azért, mert itt jobban esik nekem, – felelte Iván. Egyél velem, szép
leány.

– Szívesen enném, de félek, mert neked táltos lovad van!

– Ugyan mit gondolsz! Hiszen közönséges lóval vagyok. Nincs is nekem
táltos lovam!

Pedig dehogy közönséges lóval volt itt. A táltos lovával jött ide. De a
szép leány ezt nem tudta. Azzal leült a leány Iván mellé, elkezdett ő is
falatozni, de egyszerre csak fújta, fújta magát s ím szörnyű nagy
oroszlán lett belőle. De Iván nem ijedt meg, kirántotta nagy, erős
kardját s rákiáltott az oroszlánra: Megállj, átkozott! Te megölted az én
testvéremet, de vissza is adod, különben szörnyű halálnak halálával
halsz meg!

Akár hiszitek, akár nem, egyszerre csak az oroszlán kitátotta a száját
és kilökte magából a másik Ivánt. De meg volt halva szegény, a teste
megmerevedett. Ám Ivánnál volt mindenféle gyógyító fű, azzal
megkenegette testét a testvérének. Volt vele élővíz is, azzal
meglocsolta az arcát s ím egyszerre csak felnyitotta szemét a halott.
Nagyot sóhajtott:

– Hej de sokáig aludtam!

– Bizony sokáig, testvér, s aludtál is volna az örökkévalóságig, hogyha
én el nem jövök érted. Akkor aztán ujra kirántotta a kardját, meg akarta
ölni az oroszlánt. De az ismét visszaváltozott leánnyá, oly csudaszép
leánnyá, hogy azt emberi szó nem tudja elémondani. És sírt keservesen és
könyörgött alázatosan, hogy kegyelmezzenek ifju életének. A testvérek
összenéztek: mit tegyenek? Megkegyelmeztek a szép leánynak.

– Eredj Isten hírével, nem bántunk.

Erre aztán fölkerekedtek mind a ketten, elvágtattak a cár palotájába,
ott lett aztán nagy vígasság, dinom-dánom annak az örömére, hogy a
fiatal cárevics megszabadult. Hét nap s éjjel állott a dinom-dánom,
akkor a testvérek elbúcsuztak egymástól, az egyik ott maradott, a másik
pedig elment a hazájába, s éltek míg a világ s még két nap boldogan.




A »tíz forrás« története.

(Magyar rege.)

Tündérek laktak réges-régen a Kárpátok rengetegeiben. Ebben az időben
történt, amit most elregélek. A rengeteg nagy erdőben, hol addig
tündéren kívül más nem járt, még csak madár sem, egyszerre csak nagy
lárma verte fel a csendességet. Tíz deli legény törtetett be a sűrü
rengetegbe: bölényt hajszoltak életre-halálra s az a vadászok
nyílvesszeje elől ide menekült. Hol felbukkant, hol eltűnt szemük elől a
sebesült bölény, mígnem teljesen eltűnt. De a vadászok csak törtettek
tovább a rengetegben, mígnem egyszerre, mintha a földbe gyökeredzett
volna a lábuk, megálltak egy helyben, a szavuk is elállott, a lélekzetük
is elállott, úgy elfogta a csudálkozás. Hej, mit láttak, Istenem,
Teremtőm! Tíz tündérleány állott magas hegynek a tetején, állottak
szépen körbe-karikába, gyémánt labdáikkal játszadoztak, közben meg, ha
egyik a másikat eltalálta, fel-felcsendült a nevetésük, hogy csak úgy
zengett belé a rengeteg.

Nézték, nézték a vadászok nagy gyönyörűséggel a labdázó tündéreket, de
egyszerre csak mi történt? Ráültek a labdájukra s huss! felröppentek a
tündérek, a hegy tetejéről egy másik hegynek a tetejére szálltak, azután
tovább játszottak, dobálták a gyémánt labdákat fel, fel a magas
levegőégbe, a labdák meg szálltak, kerengtek, ragyogtak, mint megannyi
ragyogó csillag. Nézték, nézték a vadászok ezt a gyönyörű játékot, aztán
összenéztek, nem szóltak semmit, de egyet gondoltak: célba vették a tíz
gyémánt labdát s a következő pillanatban ott hevert a lábuk előtt mind a
tíz labda. Ahogy ezt látták a tündérek, hangos sikoltással rebbentek
szét s egy pillanat alatt úgy eltűntek, mintha föld nyelte volna el
őket.

[Illustration: Ráültek a labdájukra s huss! felröppentek a tündérek.]

Hej, megszomorodtak a vadászok! Most már sohasem fogják látni a
tündérlányokat! Miért is lőtték le a gyémánt labdákat! Álltak, álltak
egy darabig egy helyben, aztán nagy búsan elindultak, maguk sem tudták,
hová, merre, csak mentek, mentek, bolyongtak a rengetegben. Ám amint
mentek, mendegéltek, hirtelen megállott egyik vadász s felkiáltott:

– Nézzetek oda!

Mind arra tekintettek s szinte hogy meg nem vakultak a szertelen
ragyogástól. Magas hegynek tetején egy gyémántvár tündöklött, ragyogott,
fényesebb volt, ragyogóbb volt a napnál, s gyémántvárnak ablakából
lemosolygott rájuk a tíz tündérleány. Nosza, fel a gyémántvárba,
szaladva szaladtak fel a vadászok s mondta lelkes szóval mind a tíz a
kiválasztott párjának:

– Te az enyém, én a tied!

Hiszen a tündérek nem is húzódoztak, merthogy tetszettek nekik a dali
vadászok. Mindjárt megtartották a lakodalmat. Volt ott minden jó megenni
való: láthatatlan kezek terítették meg az aranyasztalokat
gyémántterítővel, láthatatlan kezek hordották a sok finom ételt, italt.

Telt, múlt az idő, boldogan éltek a fiatal párok, de a Gonosz Lélek
megirígyelte boldogságukat, hírül vitte a tündérek édesanyjának, ki a
csillagok királynője volt s ki akkoriban járta be országát – hogy a
leányai férjhez mentek, még pediglen halandó emberekhez. Bezzeg, hogy
mindjárt megtért útjából a csillagok királynője, repülve-repült haza és
szörnyű haraggal támadt a leányaira:

– Tudjátok-e, hogy mit cselekedtetek?! Eddig halhatatlanok voltatok s
most eljátszottátok a halhatatlanságot, merthogy halandó embereknek
lettetek a felesége. Halandó emberekhez kötöttétek magatokat, akiknek a
csillaga akkor hull le az égből, amikor én akarom!

– Anyám, édes anyám, – könyörögtek a leányok – irgalmazz, ne hullasd le
az ők csillagukat!

– Az övékét is, a tiéteket is! – kiáltott a csillagok királynője s ott
hagyta síró-rívó leányait, visszarepült a csillagok országába.

Haj, de nagy bánat borult a gyémántpalotára! Akkor éjjel a tündérek
szemére nem jött álom: nézték, folyton nézték, vajjon nem hullanak-e le
a csillagok. Sokáig ébren virrasztottak a vadászok is, de egyszerre csak
meglegyintette az álomszellő, leragadott szemük pillája: aludtak mélyen.
Mind a tiz vadász egy álmot látott: mind a tíznek megjelent a Turul
madár s szomorú hangon víjjogta: Talpra, talpra, magyar vitéz! Ellenség
tört az országba. Kard, ki hüvelyből!

Mind a tizen egyszerre szöktek talpra, nagy hirtelen összeszedték
fegyvereiket, elbúcsuztak a tündérektől s rohantak a csatába, – a
halálba.

Oda, oda, a halálba, mert a hetedik napon egyszerre tíz csillag hullott
le az égből: a tíz ifju csillaga. És a tündérek látták, mikor a tíz
csillag lehullott, mert éjjel-nappal az eget lesték. Keserves
sírásuktól, jajgatásuktól zúgott a rengeteg, visszaverték az égnek
meredő sziklák: még azok a hideg tekintetű csillagok is könnyeztek,
mikor ezt látták, hallották! Különösen a három kisebb tündér bánata volt
nagy, olyan nagy, hogy még az ég is gyászba borult. Ők csak kedveseiket
siratták, gyászolták. A hét idősebbik nemcsak a kedvesét siratta, hanem
magát is. Aztán addig sírtak, mígnem elnyomta az álom. Akkor leszállott
hozzájuk a csillagok királynője. Megindultan, könnyes szemmel nézte
boldogtalan gyermekeit. Hiába, mégis csak anya volt! Lehajolt hozzájuk,
sorba csókolta őket, aztán szeliden megérintette varázsvesszejével.
Abban a pillanatban forrássá változott mind a tíz tündér. A tíz
forrásból hétnek hideg, háromnak forró meleg a vize…

Ez a tíz forrás története. Azé a tíz forrásé, mely ott bugyog ma is azon
a helyen, ahol a Mátra- meg a Bükk-hegység ölelkezik. Az édesanya szive
mégis irgalmas volt a gyermekeihez: forrás képében halhatatlanok
maradtak…




A szép Katarina története.

(Sziciliai mese.)

Volt egyszer egy igen-igen gazdag kereskedő, aki még a királynál is
gazdagabb volt s annak egyetlen leánya, akinek Katarina volt a neve s ki
szebb volt a napnál.

Egyszer, amint Katarina a szobájában ült, hirtelen felnyilt az ajtó s
szép, magas asszony lépett be, kinek egy kis kerék volt a kezében.

– Katarina, – szólt a szép asszony – mikor akarod élvezni az életedet,
ifju vagy öreg korodban?

Katarina csak nézte, nézte a szép asszonyt s úgy megdöbbent a különös
kérdésen, hogy nem tudott felelni rá, s az asszony ismét kérdezte:

– Katarina, mikor akarod élvezni az életedet, ifju vagy öreg korodban?

Ekkor már egy kissé magához tért Katarina s gondolta magában: ha azt
mondom: fiatal koromban, akkor majd öreg koromban kell szenvednem. Már
csak inkább öreg koromban legyen nyugodalmas életem, most meg legyen
úgy, ahogy a jó Isten akarja. Azt mondta hát a szép asszonynak:

– Öreg koromban!

– Teljesedik a kívánságod, – mondta a szép asszony, azzal egyszer
megfordította a kis kereket, s eltűnt, mintha föld nyelte volna el.

Vajjon ki volt ez a szép magas asszony? Nem volt az senki más, mint
Katarinának a – sorsa.

Egy-két nap mulva a Katarina édesapjának hírül hozták, hogy a tengeren
néhány hajója elsülyedt. Aztán ismét egy-két nap mulva jött a hír, hogy
most még több hajója sülyedett el, s alig telt el egy hónap, minden
vagyonát elvesztette. És még egy hónap sem telt el azután, Katarina apja
meghalt nagy bánatában.

Egyedül maradott szegény Katarina a világon, csak egy fillérje sem volt,
sem senki, aki magához fogadja. Gondolta magában, elmegy más városba,
ott szolgálatot keres, s csakugyan el is ment. Amint ment az utcán nagy
búsan, meglátta egy úriasszony, aki az ablakban könyökölt s
megszólította:

– Hová mégy egyedül, te szép leány?

– Óh, nemes hölgy, – felelt Katarina – szolgálatot keresek. Nem
fogadhatna fel?

Az úriasszony mindjárt felfogadta Katarinát s ahogy teltek-multak a
napok, mind jobban megszerette, mert Katarina szorgalmas is volt,
hűséges is volt.

Egyszer egy este azt mondja az asszonya Katarinának:

– Katarina, sétálni megyek s az ajtót rád zárom, nehogy valami bajod
essen.

– Jól van, asszonyom, – mondotta Katarina s mikor elment az asszonya,
leült s fonni kezdett. De alig perdült egyet-kettőt az orsó, hirtelen
kinyilt az ajtó s belépett az a szép magas asszony, az ő sorsa.

– Úgy, – kiáltott rá – hát itt vagy? S azt hiszed, hogy békében hagylak?

Azzal nagy hirtelen feltörte az összes szekrényeket, kidobálta belőlük a
drága szép ruhákat, azokat mind dirib-darabba szaggatta.

[Illustration: Szép, magas asszony lépett be, kinek egy kis kerék volt a
kezében.]

– Oh, Istenem, Istenem, – szólt Katarina, – mi lesz velem, ha haza jő az
asszonyom! Megöl, bizonyosan megöl!

Szörnyű nagy félelmében világgá ment, ám az a szép magas asszony, amint
Katarina elszaladt, szépen visszavarázsolta a széttépett holmikat s
visszarakta a helyükre: bizony nem látszott meg azokon, hogy valaki még
csak hozzájuk is ért volna. Mikor aztán hazajött az asszony, kereste
Katarinát s nem tudta elgondolni, hová tűnhetett. Első pillanatban azt
hitte, hogy tán ellopott egy s mást, de semmi sem hiányzott. Katarina
pedig nem jött vissza, hanem meg sem állott, míg más városba nem ért.
Amint ment nagy búsan az utcán, ismét megszólította egy úriasszony, ki
az ablakban könyökölt:

– Hová mégy, te szép leány?

– Oh, nemes hölgy, szegény leány vagyok, szolgálatot keresek, nem
fogadhatna-e fel?

Az asszony mindjárt felfogadta s szegény Katarina azt hitte, most már
békében élhet itt, de hajh, alig telt el egy-két nap, mikor az asszonya
sétálni ment, hirtelen kinyilt az ajtó s ott állott előtte a szép magas
asszony s szörnyű haraggal kiáltott rá:

– Úgy? Most meg itt vagy? Talán bizony azt hiszed, hogy elrejtőzhetsz
előlem?

Azzal feltörte itt is a szekrényeket, szétszaggatta a drága finom
ruhákat, szegény Katarina meg nagy félelmében világgá szaladott. De a
szép asszony itt is visszavarázsolta a széttépett ruhákat s visszarakott
minden darabot a maga helyére.

Hét teljes esztendeig volt ilyen a Katarina élete: folyton menekült
egyik városból a másikba, de akárhová ment, az a szép magas asszony
mindenütt megtalálta s elüldözte. Aztán, mikor a hét esztendő eltelt,
úgy látszott, mintha az a szép magas asszony békén hagyná. Akkor
elszegődött egy úriasszonyhoz, ki előre megmondta, hogy igen terhes lesz
a szolgálata, hát csak úgy vállalkozzék rá, ha bízik az erejében.

– Mindent vállalok én, – mondotta Katarina. – Mi lesz a dolgom?

– Látod azt a magas hegyet? Ennek a hegynek a tetejére mindennap ki kell
vinned egy targonca frissen sült kenyeret s ott hangosan kell kiáltanod
háromszor egymásután: Óh, úrnőm sorsa! Óh, úrnőm sorsa! Óh, úrnőm sorsa!
Akkor megjelenik az én sorsom egy szép asszony képében s te átadod neki
a kenyereket.

– Szívesen vállalom, – mondotta Katarina.

Három esztendeig lakott Katarina ennél az úriasszonynál s minden áldott
nap vitte targoncán a frissen sült kenyereket s kiáltott háromszor: Óh,
úrnőm sorsa! – akkor megjelent egy szép magas asszony s átvette tőle a
kenyereket. Haj, de közben sokat sírt szegény Katarina, hogyne sírt
volna, mikor eszébe jutott, hogy ő milyen gazdag leány volt s most
szegény szolgálónak kell lennie! Egyszer aztán megkérdezte az asszonya:

– Katarina, miért sírsz te oly sokat?

Katarina erre elmondotta az ő történetét, az asszonya meg mondta neki:

– Tudod mit, Katarina? Ha holnap felmégy a hegyre, kérd meg az én
sorsomat, szóljon a te sorsodnak, beszéljen a szívére, hogy elégelje meg
a te sok s nagy szenvedéseidet.

Katarina megfogadta az asszonya tanácsát s másnap, mikor felment a
hegyre, elpanaszolta az asszonya sorsának az ő szomorú életét. Sírva
kérte: óh, úrnőm sorsa, kérd meg az én sorsomat, ne üldözzön többé!

Felelt a Sors:

– Óh, te szegény leány, a te sorsod szívét hét fátyol fedi, nehezen
hallja meg a kérést. De csak jőjj el holnap, aztán hozzá vezetlek.

Katarina hazament, az asszonya sorsa pedig tüstént felkereste a Katarina
sorsát s mondta neki:

– Kedves testvér, miért üldözöd még mindig szegény Katarinát? Engedd meg
már, hogy virradjon fel az ő napja is.

– Jól van, – mondotta Katarina sorsa – holnap vezesd hozzám, adok neki
valamit, az majd segít rajta.

Másnap aztán Katarinát az asszonya sorsa elvezette az ő sorsához, az
pedig adott neki egy gomolya selymet s mondta neki: Őrizd meg jól, ennek
még hasznát veszed.

Azzal hazament Katarina s mondta az asszonyának:

– Ime, asszonyom, nézze, mit adott az én sorsom. Egy gomolya selyem. Mit
csináljak ezzel? Hisz alig ér valamit.

– Csak őrizd meg, – mondta az asszony – ki tudja, mi hasznát veszed?

Telt, mult az idő s történt, hogy a fiatal király házasodni készült s
mindenféle szebbnél-szebb, drágábbnál-drágább ruhákat varratott magának.
Hanem, mikor a szabó belefogott egy gyönyörű selyemruhába, sehol sem
talált ahhoz a selyemhez való selyemcérnát, ugyanolyan színűt.
Jelentette ezt a szabó a királynak, az meg kihirdettette az egész
országban, hogy akinek ilyen meg ilyen cérnája van, vigye az udvarába s
megveszi jó áron.

– Katarina, – mondotta az asszonya – vidd a selyemcérnát a király
udvarába, mert éppen olyat keres a király, amilyen a tied. Majd
meglátod, szép ajándékot kapsz te azért.

Fölvette Katarina a legjobbik ruháját, ment a király udvarába, egyenesen
a király színe elé, aki, amikor meglátta, ugyancsak ámult-bámult, mert
már sok szép leányt látott, de Katarinához hasonlatos szépet soha.

[Illustration: A selyem serpenyője meg sem billent.]

– Felséges királyom, – mondotta Katarina, – ihol, hoztam egy gomolya
selyemcérnát, olyat, a milyet kerestet.

Hej, örült a király s mindjárt hivatta az udvarmestert, kérdezte, mint
fizessenek ezért a szép selyemért?

Mondta az udvarmester:

– Mérlegre kell tenni felség s annyi aranyat tenni az egyik serpenyőre,
amennyi lehúzza a selymet.

Nosza, mindjárt hozták az aranymérőt, rátették egyik serpenyőjére a
selymet, a másikra meg rakosgatták az aranyat, de bár raktak rá jó nagy
halom aranyat, nem tudta lebillenteni a selymet. Akkor behoztak egy
nagy-nagy mérőt s rárakták a mi aranya, ezüstje, gyémántja volt a
királynak, de bizony a selyem serpenyője meg sem billent.

– Tegyétek rá a koronát is! – kiáltott a király.

Nosza rátették a koronát s hát most éppen egyformán állott a két
serpenyő.

– Hol kaptad ezt a selymet? – kérdezte a király.

– Felséges királyom, – felelt Katarina – az asszonyom ajándékozta nekem.

– Nem, az nem lehet, – kiáltott a király. – Mondd a való igazságot,
különben fejedet vétetem.

Mit tehetett szegény Katarina, megmondotta az igazat s elmondta élete
történetét is.

Volt a király udvarában egy bölcs asszony, aki jelen volt, s hallotta
Katarina elbeszélését. Ez azt mondta Katarinának:

– Katarina, te sokat szenvedtél, de most majd jó napokat fogsz látni.
Mert hogy a selyemcérnádat csak a király koronája tudta lehuzni,
meglásd, hogy királyné lesz belőled.

– Bizony királyné, – mondotta a király – mert Katarina lesz az én
feleségem és senki más!

Bezzeg hogy úgy is lett: a király feleségül vette Katarinát s attól
kezdve boldog volt. Még ma is él, ha meg nem halt.




Körolu.

(Török mese.)

Mikor még Kis-Ázsia tartományaiban derebejek uralkodtak, Bolu
tartománynak volt egy derebeje, akinek messze földön rettegett volt a
neve. Nemcsak a maga népét adóztatta, zsarolta ez a derebej, hanem az
idegeneket is, akik az ő tartományán átutaztak. Különösen sok lócsiszár
utazott által Bolu tartományán s minden lócsiszártól egy-egy lovat vett
el adóba.

Egyszer egy nagy karaván utazott által Bolu tartományán s a derebejnek
jelentették, hogy ebben a karavánban szebbnél szebb lovak vannak.
Mindjárt küldötte a lovászmesterét, hogy válassza ki a legszebbik lovat.
A lovászmester ment is azonnal, megnézte a ménest, kiválasztotta a
legszebbik paripát, aztán felpattant rá s vágtatott hazafelé, de amint
vágtatott és a jácint-kúthoz ért, a ló egyszerre megállott s hiába
vágta, ütötte, szabdalta, egy lépést sem ment tovább. Nagy szégyenszemre
vissza kellett fordulnia a lóval. Kiválasztott egy másikat, elvágtatott
vele, de a jácint-kútnál ez a ló is megállott. Ezzel is vissza kellett
fordulnia. Harmadszor a lovászmester egy szörnyű sovány lovat választott
ki. Olyan sovány volt, mint az őszi falevél. Bezzeg ez a ló nem állott
meg a jácint-kútnál! Szép csendesen elügetett mellette, be a derebej
udvarába. A derebej ott állott a palota tornácán s ahogy meglátta a
sovány gebét, szörnyű haragra gerjedt. Magán kívül kiáltotta:

– Fogjátok meg a gazfickót, szúrjátok ki mind a két szemét, aztán
kötözzétek arra a gebére: hadd menjen rajta, ha olyan nagyon tetszett
neki az a ló!

A szolgák megfogták a lovászmestert, kiszúrták a szemét, aztán
felkötötték a lóra: eredj Isten hírével!

– Óh, hatalmas Allah, – imádkozott a szegény vak ember – mutasd meg
nekem az utat, amely az én falumba visz, az én feleségemhez s az én
egyetlen fiamhoz.

Mert a lovászmesternek volt felesége is és fia is, de már elmult tíz,
vagy tizenöt esztendeje, hogy eljött a falujából s azóta nem látta sem
feleségét, sem kicsi fiát. Azalatt pedig a gyermekből derék nagy szál
legény lett, olyan erős, hogy híre járt messze földön. Olyan erős, hogy
a fákat gyökerestől szaggatta ki. Allah meghallgatta a szegény, vak
ember imádságát s szerencsésen megérkezett a falujába, a házához. Épen
kint állott az udvaron a fia, a felesége s hogy meglátták a vak embert,
keserves sírásba tört ki mind a kettő. Lesegítették a lóról, leoldozták,
aztán a vak ember megcsókolta a gyermekének a kezét, a szemét, bementek
a házba, sírtak együtt keservesen sokáig…

Aztán telt, mult az idő. Egyszer azt mondja a lovászmester a fiának:

– Fiam, az istállónak a fedelét, a falát, még a hídlását is húzd be jó
vastag bőrrel, hogy még a szellő se tudjon bejutni, aztán egy esztendeig
csak ápold, kúráld a lovat, ahogy csak tudod.

A fiú úgy tett, amint az apja parancsolta: behúzta jó vastag bőrrel az
istálló falát, aztán kúrálta a lovat, adott neki mindenféle jó
takarmányt, abrakot. Mikor aztán elmult az esztendő, mondotta az apja:

– No, most, fiam, három nap s három éjjel folyton öntözd az udvart
vízzel, addig öntözd, amíg térdig érő sár lesz. Akkor aztán vezesd ki a
lovat, ülj fel rá s háromszor vágtass végig az udvaron.

A fiú három nap s három éjjel öntözte az udvart, lett rajta térdig érő
sár; akkor felült a lóra, háromszor körülvágtatott az udvaron s
megállott az ajtó előtt. A vak ember megtapogatta a lónak a patáját s
mondotta:

– No, fiam, egy kicsit sáros a lónak a lába; még egy esztendeig kúráld
csak jól.

A fiú visszavezette a lovat az istállóba, még egy esztendeig kúrálta;
akkor aztán, mikor a második esztendő is eltelt, mondotta az apja:

– Most, fiam, úgy öntözd meg az udvart, hogy ember ne tudjon járni rajta
a nagy sár miatt.

A fiú három nap s három éjjel folyton öntözte az udvart s lett is akkora
sár, hogy ember azon nem tudott járni: derékig ért az. Akkor aztán
felpattant a lóra, háromszor körülnyargalt rajta, megállott az ajtó
előtt. Az apja megtapogatta a lónak a lábát s íme, a sárnak nyoma sem
volt rajta. Mondotta ekkor a vak ember:

– No, édes fiam, Allah legyen a te védelmeződ s Körolu legyen a te
neved. Menj a világba, meg se állj addig, amíg el nem érsz Bolu
városába, ottan boszuld meg az én szemem világát a derebejen. Ne kíméld
a népet, ne kímélj senkit; öljed, vágjad, pusztítsad az embereket, hogy
ne legyen, akiket megadóztasson; hogy ne legyen, akiket megraboljon, s
ha a kezedre kaphatod őt, bánj el vele is kutyául.

A fiú felült a lóra, elbúcsuzott apjától, anyjától, s azzal elvágtatott.

Meg sem állott, amíg Bolu tartományba nem ért. Ottan, szemben a derebej
konakjával volt egy magas hegy, amelynek Csamlibel volt a neve: ott vert
sátort Körolu. De bizony jaj volt Bolu tartomány népének, öregének,
ifjának, férfiának, asszonyának, mindazoknak, akik arra jártak, mert
Körolu nem kegyelmezett, nem irgalmazott senkinek. Ölt, rabolt
kegyetlenül s egyszerre csak nem mert senki az ő sátra felé járni:
messze elkerülték a vidékét. Mikor aztán nem volt már semmi dolga
Körolunak, akkor épített egy nagy várat a Csamlibel tetejére. Negyven
arsin (rőf) volt a várnak a magassága s abban volt három terem. A
falaknak három arsin volt a vastagsága. Aztán volt a várnak a tetején
egy magas torony is. Annak a toronynak az ablakából nézte, leste Körolu,
hogy ki vetődik arrafelé.

Egyszer aztán történt, hogy kurdok jöttek Bolu tartományába: egy sereg
ember, férfiak, asszonyok, gyermekek. Ott telepedtek le épen a vár
környékén, a végtelen nagy síkságon. Körolu lenézett a torony ablakából
s amint nézte, nézte őket, meglátott közöttük egy leányt, de nagyon
szépet, amilyent még világon való életében nem látott. Egyszeribe lovára
pattant, levágtatott a kurdok táborába, ment egyenesen a leánynak az
apjához s megkérte a leány kezét. Az öreg kurd jól ismerte már híréből
Körolut, bizony nem adta volna jó szívvel a leányát neki. Hümmögött,
beszélt erre, beszélt arra, hogy így, meg úgy, nem neked való az a
leány, minek házasodol te, csak bajt viszel magaddal a váradba. Jobb
volna ahelyett, ha egy jó cimborát tartanál magadnak, sokkal több
hasznod lenne belőle.

– De hát ha nincs cimborám, – mondotta Körolu.

– Hallgass ide, – mondotta az öreg kurd – mondok valamit. Van
Sztambulban egy mészáros, annak egy fia: Ajvász a neve. Az arca olyan
szép, mint a holdé; szemöldöke fekete, mint a korom; haja olyan, mint a
jácint; az anyajegye pedig hasonlatos a borsóvirághoz. Ezt a fiut rabold
el. Adok neked egy sereg juhot, hajtsd el ezt az üszküdári vásárra. Ott
lesz a mészáros is a fiával s amíg veled egyezkedik, alkudozik a
juhokra, kapd fel a fiut a nyeregkápába s vágtass el vele!

Körolunak tetszett a tanács, a juhokat elhajtotta az üszküdári vásárra s
hát csakugyan találkozott is ott a mészárossal s a fiával. Nagyon
megtetszett neki a fiú. Ilyen szép, derék szál fiut soha nem látott. A
mészáros csakugyan odament hozzá, nézegette, vizsgálta a juhokat s ahogy
nézte, nézte, se szó, se beszéd, Körolu megragadta a fiut, felkapta a
nyergébe s elvágtatott vele, mint a sebes szélvész.

Hej, sírt a szegény fiú! Mint a zápor, úgy szakadt szeméből a könny, de
Körolu nemcsak a kardot tudta ám forgatni, értett ő a lant pengetéséhez
is. Elévette a lantját, pengette s énekelt hozzá, úgy vigasztalta a az
ifjut:

  »Nekem hozott a világra
  Az anyád,
  Selyemkendőt, cifra sapkát
  Adott rád!
  Ne sírj, ne ríjj olyan nagyon,
  Ne növeljed a bánatom!«

Eközben a mészáros észrevette, hogy mi történt. Szörnyen kétségbe esett,
tépte a haját, szaladott erre, szaladott arra, aztán felszaladott a
város basájához, annak elpanaszolta a dolgot, hogy segítsen rajta. A
basa csak ümgetett, csóválta a fejét, mondta neki:

– Hej, fiam, ez nagy baj. Csak egy embert ismerek, a ki letudná győzni
Körolut, ez a Timur-Lenk fia, az arab Kenán, ezt majd utána küldöm.

Egyszeribe hívatta Kenánt a basa s mondta neki:

– No, fiam Kenán, most itt a jó alkalom, megmutathatod, hogy mit tudsz.
Ennek az embernek a fiát elrabolta Körolu, a híres rabló, kapj a lovadra
s nyargalj utána. Ha visszahozod a fiut, gazdagon megjutalmazlak.

Kenán nem mondatta magának kétszer, egyszeribe a lovára pattant, sebes
szélnél sebesebben elvágtatott s nem messze a várostól még utól is érte
Körolut. Ahogy a nyomába ért, Körolu megfordult, kirántotta a kardját.
Kenán is. Nézték, nézték egymást, aztán Kenan is, Körolu is leeresztette
a kardját. Körolu elévette a lantját, elkezdette pengetni s énekelt:

  »Arab vitéz, légy pajtásom,
  Ne támadj karddal nekem!
  Karddal sírom’ meg nem ásom:
  Kíméld meg az életem!«

Kenan kezet adott Körolunak s mondta énekszóval:

  »Hírem, nevem égig ér el,
  Bátor harcos vagyok én,
  Nem festem ma kardom vérrel,
  Nyujtsd a kezedet felém«.

Ezzel aztán megpecsételték a barátságot s hárman mentek vissza a
csamlibeli várba. Most már hárman csaptak ki a várból a vidékre: még
nagyobb lett a rémület. A derebej ki sem mert mozdulni a konakjából.
Dúlt-fúlt magában, de nem tudott semmit tenni a három híres vitéz ellen

  »Lónyihogástól, halálhörgéstől
  Megreszketett az ég s a föld,
  A lovak habja, ellenség vére,
  Patakot, folyót, mind betölt,
  Lándzsasüvítés, dárdaröpítés
  Hegybe’ s a völgyben egyre ölt.«

Telt, múlt az idő. Történt egyszer aztán, hogy Körolu egyedül csatangolt
az úton céltalanul. Maga sem tudta, hova, merre megy. Addig csatangolt,
barangolt, hogy egyszer csak egy városba ért. Amint a városon lovagolt
keresztül, egy forrás mellett megpillant egy leányt. Épen akkor
merítette bele korsaját a vízbe. De ez a leány olyan szép volt, hogy
Körolu egyszeribe megállította lovát. Nézte, nézte s nem tudta levenni
róla a szemét. Mikor a leány megmerítette korsaját s visszafordult, ő is
meglátta Körolut. Nagy hirtelen a fátyolával eltakarta az arcát, aztán
futva futott haza. De ment utána Körolu, mindenütt a nyomában. A leány
bement a házba, bezárta maga után az ajtót, Körolu meg megállott s
kopogott. Kiszólt a leány:

– Ki az, ki kopogtat?

Felelte Körolu:

– Fogadjatok Allah vendége gyanánt engem. Engedjétek meg, hogy átlépjem
a küszöbötöket.

A leány beszaladt az apja szobájába, jelentette neki, hogy egy idegen
bebocsáttatást kér, aztán hirtelen vissza is fordult s kinyitotta az
ajtót. Körolu belépett a szobába, ottan leült egy sarokba. A leánynak a
szülei háttal ültek az ajtónak s nem látták őt. Süket volt mind a kettő,
nem hallották, hogy mit beszél. Akkor aztán Körolu elévette a lantját s
szép csendesen, halkan elkezdette pengetni s dalolt hozzá
következőképen:

  »Ne takard el szép testedet,
  Hadd öleljem kebeledet,
  Hadd csókoljam a szemedet,
  Szívem elrablója, könyörülj meg rajtam!
  Hős Körolu az én nevem,
  Eltartalak mézen, tejen,
  Csak hős fiut szülj énnekem!
  Szívem elrablója, könyörülj meg rajtam!«

Mikor a dalnak vége volt, akkor Körolu odalépett a leány apjához,
megcsókolta a kezét s hangos szóval kérte, olyan szépen kérte:

– Add nekem a leányodat!

Felelte az öreg ember:

– Ha Allahnak ez a parancsolatja: ám legyen tiéd a leányom.

Másnap a szomszédokat meghívták vendégségbe s megtartották a lakodalmat,
de Körolu lakodalma után csak egy napig maradt ottan. Mikor ez az egy
nap elmult, mondotta a feleségének:

– Feleségem, én most elmegyek. Ha a mindenható Allah fiuval áld meg,
akkor add neki a Hasszán nevet s ha a kancátok, mely az én paripám
mellett áll az istállóban, megcsikódzanék, annak a csikónak legyen Idis
a neve.

Azzal általadott a feleségének egy kardot és egy övet s mondá:

– Ezt az övet pedig kösd majd fiadnak a derekára s ha akkorára nőtt,
ültesd fel a lovára, add a kezébe a kardot s küldjed, hogy keressen fel
engemet.

Ennél többet nem mondott Körolu. Megcsókolta a feleségét, elbúcsuzott
tőle, felpattant a lovára s úgy eltünt, mintha a föld nyelte volna el.
Visszament a társaihoz. Megint együtt voltak hárman. Telt, múlt az idő.
Egyszer Körolunak a két társa a derebej kertjének közelében járt, kelt s
amint ott jártak-keltek, benéztek a kertbe s majd odagyökeredzett a
lábuk a csudálkozástól: szebbnél szebb virágok voltak abban a kertben.

– Ezeket a virágokat leszedjük, – mondotta az egyik – gyerünk be.

Átugrottak a kerítésen, szedni kezdették a virágokat, de abban a
pillanatban odarohantak a derebej emberei, lefogták őket, megkötözték s
mély tömlöcnek a fenekére vetették. Meghallotta ezt Körolu, búsult
erősen, tünődött, hogyan szabadítsa ki a társait. Odament a derebej
kertjéhez s beüzent:

– Mondjátok meg a derebejnek, adja ki a társaimat.

A derebej visszaüzent:

– Mondjátok meg Körolunak, hogy kiadom a társait, ha nekem adja híres
paripáját.

Fájt a szíve erősen Körolunak, de mit volt mit nem tennie, sajnálta
nagyon a társait: híres paripáját odaadta a derebejnek. Erre a társait
szabadon eresztették. Hanem bezzeg nem sokat ért a híres paripával a
derebej, mert az a paripa, hacsak valaki közeledett hozzá, rúgott,
harapott, nyerített szörnyen. Majd szét rúgta az istállót. Enni és inni
sem tudtak neki másképen adni, csak úgy, hogy a padlásról eresztették le
az abrakot, meg a vizet. Ahogy ezt meghallotta Körolu, fogta magát,
felöltözött lovászlegénynek, ment a derebej udvarába s jelentkezett
nála, hogy ő majd megszelidíti ám azt a lovat. Örült a derebej,
felfogadta mindjárt lovászlegényének Körolut s lám, ahogy Körolu bement
az istállóba, a ló egyszeribe úgy megszelidült, mint egy bárány: meg sem
mozdult. Ahogy ezt látta a derebej s látták az emberek, gyanut fogtak
ám. Nem lehet ez az ember más, mint Körolu.

– Ki vagy, mi vagy? – kérdezte a derebej.

– Szegény lovászlegény, – felelte Körolu.

– Hazudsz, mert te az a híres rabló vagy, aki nekem annyi bosszúságot
okozott. De most kezem között vagy, cudar!

Lefogatta Körolut, szíjat vágatott a hátából, aztán a sebes hátába
gyertyát dugott, azt meggyújtotta, a gyertyát tövéig égette, úgy
vallatta, hogy mondja meg a nevét, de Körolu mégsem mondotta meg.
Egyszer aztán azt mondotta Körolu a derebejnek:

– Hallod-e, derebej, ne kínozz te engem tovább, mi hasznod van belőle?
Látod, a lovad is elpusztul azalatt a sok állásban, mert nincs, aki
jártassa. Engedd meg, hogy jártassam meg én.

– Ugyan, ugy-e? – mondotta a derebej – szeretnél megszökni rajta,
ugyebár?

– Nem akarok én, – mondotta Körolu. Ha nem bízol bennem, zárasd be
minden kapudat, kötözd össze kezemet, lábamat, úgy tegyetek a ló hátára.

Igy tetszett a dolog a derebejnek, összekötözték kezét-lábát Körolunak,
úgy tették a ló hátára. Körolu egyszer-kétszer körülnyargalta az udvart
s aztán fülébe súgta a lónak:

  »Most mutasd meg, mit tudsz, én édes paripám!
  Ugorj át egyszerre a várnak kapuján;
  Derbendi szorosig, szeretném, ha futnál,
  S meg sem is állanál, csak a jácint-kútnál.
  Lovam, örökségem, kincsem, büszkeségem,
  Hátam’ hasogatták, megégették nékem.
  Rám néz szép homlokod, a fehér csillagu,
  Hé te bolui bej, – én vagyok Körolu!«

A ló egyet nagyot szökött, keresztül a kapu tetején s úgy eltünt, hogy
emberi szem többet nem látta. El a derbendi szorosba, ittak a
jácint-kútból s estére már otthon volt Körolu a társainál, a csamlibeli
várban.

Ám a Körolu feleségével mi történt? Allah csudát mívelt s kilenc hónap s
tiz nap mulva az asszonynak született egy fia, akinek az asszony Hasszán
nevet adott. A kancának is lett egy csikaja, annak Idis lett a neve.
Napok multak, hetek multak, hónap, hónap után, esztendő, esztendő után,
nőtt, növekedett Hasszán, gyönyörű szép szál legény lett belőle. Akkor
aztán egyszer éjjel álmában megjelent Hasszánnak egy pir (jó szellem) s
mondá neki a következőket:

– Hasszán, hallgass rám. Kérd el az anyádtól a kardot s övet, amit a te
apád, Körolu hagyott rád. Ülj fel a te lovadra s keresd meg az apádat a
csamlibeli várban, Bolu tartományban. Aztán az apádtól menj Kara vezír
derebej istállajába, akinek van egy csudaszép leánya, Benli az ő neve.
Ihol meg is mutatom neked. S a jó szellem az alvó fiunak megmutatta a
csudaszép leányt. És ugyanazon éjjel álmot látott Benli is, neki is
megmutatta a jó szellem Hasszánt. Reggel, mikor felébredett az ifju,
érezte, hogy tele van a szíve szerelemmel. Elmondotta az álmát az
anyjának:

– Add ide a kardomat s a lovamat, édes anyám. Nekem nincs itthon
maradásom, megyek az édes apámhoz, az édes apámtól ahhoz a leányhoz.

Sírt a szegény asszony, de hiába, Hasszánnak nem volt otthon maradása.
Elbúcsúztak egymástól keserves könnyhullás között. Hasszán felpattant a
lovára s meg sem állott, míg apjának a várához nem ért. Mikor a vár elé
ért, épen akkor nézett ki az ablakon Ajvász.

– Gyertek, gyertek, – mondotta társainak – nézzetek ide, de gyönyörű
lova van ennek a fickónak. Épen olyan, mint a te lovad, Körolu.

Körolu pedig meg sem mozdult a helyéből; mondotta Ajvásznak:

– Hátha olyan szép az a ló, vedd el tőle.

Ajvász kihajolt az ablakon s énekelve leszólt Hasszánnak:

  »Gyerek, az útad’ merre vezet?
  Milyen kalandon jár az eszed?
  A vándorlásod mire való?
  Enyém lesz még ma a barna ló!«

Szörnyű haragra gyulladt Hasszán s felelt a következőképen:

  »Ne bánd, az útam’ merre veszem,
  Milyen kalandon jár az eszem,
  S a vándorlásom mire való.
  Tiéd sosem lesz a barna ló!«

Akkor Ajvász szelídebb hangra fogta s dalolt a következőképen:

  »Gyerek, vesztedre lesz a harc,
  Maradj békén, ha jót akarsz,
  Megtetszett nekem a lovad,
  Vámképen tüstént ideadd!«

De Hasszán nem szelídült meg, szörnyű nagy volt az ő haragja s
visszaénekelt:

  »Az én utam emerre van,
  Nincsen már hozzád több szavam,
  Élet-halálra vívj velem:
  Idis-lovam, nem engedem!«

Most már Körolu is megmozdult.

– Micsoda vakmerő fickó lehet ez? – mondotta. Most ő kiáltott le az
ablakból:

  »Az én nevem: Hős Körolu.
  Megiszom a véred’, fiu;
  A tested’ összemorzsolom:
  Add a lovat, tanácsolom«.

Ahogy hallotta Hasszán az apja nevét, leugrott a paripájáról s
felkiáltott a várba:

  »Oroszlánnak csak oroszlán
  A fia,
  A tigrisnek mindig tigris
  A fia,
  Ha te vagy a hős, a híres
  Körolu:
  Körolunak vagyok biz’ én
  A fia!«

Aztán felszaladott a várba. Volt ölelés, volt csókolás. Nézték hosszan,
sokáig egymást. Alig tudták levenni a szemüket egymásról az apa és fiú,
de amint elmult egy nap, két nap, Hasszán nyugtalankodni kezdett, az
apja várában sem volt maradása.

– Mi bajod van, édes fiam? Mért vagy oly szomorú? Hasszán elbeszélte az
álmát.

– Hát, édes fiam, – mondotta Körolu – ne menj te oda Kara vezír várába,
mert Kara vezírnek megszámlálhatatlan sok a katonája s amellett van hat
olyan fia, hogy mindegyik felér külön-külön ezer vitézzel.

De hiába beszélt Körolu, nem tudta eltéríteni szándékától Hasszánt.
Mégis beleegyezett, aztán adott három szálat a hajából s mondotta a
fiának:

– Ha nagy veszedelemben leszel, fiam, égess el egy szálat, abból
megérzem, hogy bajban vagy és segítségedre sietek.

Hasszán felült a lovára, elbúcsuzott apjától, el a társaitól s meg sem
állott, míg Kara vezír városába nem ért. Ment egyenesen a vezír palotája
mellé. Épen, amikor odaért, akkor nézett ki az ablakon Benli, a
világszép leány. Mert annak sem volt nyugta, maradása, amióta azt az
álmot látta. Folyton űzte, hajtotta, kergette a szerelem. Mindegyre
kinézett az ablakon, vajjon nem jön-e az a deli szép vitéz, akit a jó
szellem neki álmában mutatott. Ihol megjött, itt van, ő az, nem lehet
más, – gondolta a leány és megszólalt halkan, csendesen:

  »Ne nézz reám szerelmesen,
  Nem lehetek tiéd sosem,
  Megfognak, ha észrevesznek,
  Börtön rácsa mögé tesznek«.

Elszomorodott az ifju s felelt a leánynak:

  »A szerelem hozott engem,
  Szerelmemet hogy feledjem?
  Egy életem, egy halálom:
  Amért jöttem, megpróbálom«.

De a leány csak félt, félt erősen, mert féltette a vitézt s mondá neki:

  »Az én apám Kara vezír,
  Jaj néked, hogyha itten ér!
  Bajt látsz akkor, búbánatot,
  Szerelmedet átkozhatod!«

De mondhatott akármit, Körolunak a fia nem ijedt meg. Elmondotta a
leánynak az álmát. A jó szellem neki szánta őt, nem mehet el ő innét,
amíg övé nem lesz.

  »Nem magam eszétől jöttem,
  Álomképed járt előttem,
  Egy jó szellem megmutatta,
  Szívem’ azzal csalogatta.«

Most már a leány sem tudott ellenállni:

  »Szerelmesem, oroszlánom,
  Édesuram, hős szultánom,
  Benli vagyok… álomképed
  Engem rajzolt te elébed!«

Mikor a dal elhangzott, akkor aztán szépen megbeszélték, hogy este
Hasszán jöjjön a várkertnek a kapujához, ott majd várjon rá. A mondott
időre ott is volt Hasszán, ott volt a leány is, hanem Hasszán szörnyen
el volt fáradva a sok utazástól, ledült a lova nyakára s mikor a leány
kilépett a kapun, aludt mélyen.

– Ébredj, ébredj, Hasszán, – mondotta halkan, csendesen a leány – de
Hasszán meg sem mozdult. Aztán dalolni kezdett. Hasszán arra sem mozdult
meg. Akkor a paripája nagyot nyerített. Erre Hasszán hirtelen felébredt,
meglátta a leányt, megfogta, a karjánál fogva szép gyengén felemelte a
nyergébe s elvágtatott, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Három
nap s három éjjel folyton vágtatott, vissza sem nézett. Akkor aztán
megállottak pihenni. Leszállottak a lóról, a leány leült a gyepre,
Hasszán meg az ölébe hajtotta a fejét s elaludott. De alig aludott el
Hasszán, egyszerre csak mit lát a leány! Rettenetes nagy porfelleg
kerekedett, szállott a porfelleg, gomolygott arrafelé. Aztán egyszerre
csak elkezdett oszladozni-foszladozni, lett világosság s abban a
világosságban a leány meglátta az apját, a hat testvérét, utánnuk
kétezer vitézt. Sírt a leány keservesen, szakadott a könny a szeméből
mint a zápor s ahogy lehullott a könnye Hasszánnak az arcára, Hasszán
felnyitotta a szemét:

– Miért sírsz, édes mátkám?

– Óh nézd, óh nézd, – mondotta a leány olyan szomoruan, hogy szomorusága
a világ nagy tükrét gyászfeketével borította be. Abban a pillanatban
felugrott Hasszán, hirtelen az erdőbe nyargalt a leánnyal, ottan
elrejtette, aztán ismét visszafordult az erdőből, várta a leány apját,
testvéreit, várta a vitézeket. Ime, jöttek is azok. Jött először a
leánynak a legidősebb bátyja. Összecsaptak keményen, láng csapott ki
mindkettőnek kardjából, kettétörött mindkettőnek kardja. Akkor láncsára
kaptak, összecsaptak. A láncsából is láng csapott ki, kettétörött az is.
Mostan leszállott a lóról mindakettő, derékon ragadták egymást, de
Hasszán olyan keményen szorította meg a vitézt, hogy kiesett a kezéből a
kettétörött láncsa, elterült a földön.

Aztán jött a második fiú, a második után a harmadik. Mind a hármat
legyőzte Hasszán. De eltartott a viadal estig, az vetett véget a szörnyű
viadalnak. Hét mély sebből vérzett Hasszánnak a teste, úgy ment vissza
mátkájához. Ez bekötözte sebeit, aztán behúzódtak egy barlangba, ottan
töltötték az éjszakát. Reggel, mikor felébredtek, már ott állottak a
barlangszáda előtt mind a vitézek. És jött Hasszán, újra kezdődött a
viadal. Eltartott estélig, de nem tudták legyőzni Hasszánt, hanem sebet,
azt kapott tizenkettőt. Még a lováról sem tudott leszállani, a leány
segítette le a lóról, aztán bevezette a barlangba, bekötötte a sebeit s
ráborult és siratta keservesen. Reggel kelt volna fel szegény Hasszán:
nem tudott. Mondta a leánynak:

– Adj ki engemet az édesapádnak, ne törődj velem, hadd mentse meg Allah
a te életedet.

– Nem, azt nem teszem, – mondotta a leány, – azzal kardot ragadott a
kezébe, kiment a barlang elé. S hiába kérte az apja, hiába csalogatta,
hiába igért neki minden szépet, minden jót, hogy csak hagyja ott a
mátkáját.

– Nem, nem!

Kardot húztak a vitézek, rárohantak a leányra, de ez vágott jobra-balra,
estélig tartott a viadal, nem tudták legyőzni. Este a leány is sebektől
borítva támolygott be a barlangba, lefeküdött a mátkája mellé, ráborult,
siratta a mátkáját, siratta magát. Reggel, mikor felébredtek, sem
Hasszánnak, sem Benlinek nem volt ereje. Mi lesz most velük? Hasszán
alig tudta felnyitni a szemét, alig tudott egy szót szólni. Csendesen,
halkan mondotta:

– Van a zsebemben három hajszál, végy ki egyet, égesd el, majd eljön az
én apám, ne sírj.

Ahogy a hajszálat elégette Benli, abban a pillanatban szörnyű erős
fájdalmat érzett Körolu egész testében, mintha tüzzel égették volna.

– Bajba van a fiam! – ordított Körolu – bajtársaim, lóra! Én előre
vágtatok, ti jöjjetek utánam s útközben szerezzetek annyi vitézt,
amennyit tudtok.

Vágtatott Körolu sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is
sebesebben. Aztán egyszerre ott volt az erdőben, ott a barlang előtt,
ahol az ő édes fia feküdött s a csudaszép leány. Bement a barlangba.
Eszméletlenül feküdött a fia, de amint ő megszólalt, felnyitotta a
szemét, aztán ismét lecsukódott szemepillája. Megkente a homlokát valami
csudaírrel, azután végig minden sebet a testén, szépen bekötözte a
fiának a sebjeit, azután a leánynak is minden sebét. Reggel megérkezett
Ajvász és Kenán is, jött a nyomukban vagy ezer vitéz és ott voltak már a
vezír vitézei is mind. Hej, lett szörnyű viadal! Összecsapott a két
sereg, patakokban ömlött a vér, de mikor esteledett-alkonyodott, vége
lett a viadalnak, Kara vezír esze nélkül menekült, utána sebektől
borítva a fiai, mind a vitézek, akik még életben maradtak. Akkor Körolu
visszament a barlangba, szépen fejér lepedőbe göngyölgette a fiát, leült
melléje s hallgatott sokáig szomoruan. Aztán egyszer megszólalt:
(gondolta magába, próbára teszi a leányt, vajjon igazán szereti-e fiát).

– Benli – mondotta Körolu – Hasszán nem él sokáig, ő meg fog halni, légy
az én feleségem.

Mondotta Benli:

– Én csak addig élek, amíg Hasszán él, – azzal sírva borult Hasszánnak a
testére.

Elmosolyodott erre Körolu, arca, szeme ragyogott az örömtől s mondotta a
leánynak:

– Ne sírj, édes leányom, én csak próbára akartalak tenni. Tíz nap mulva
egészséges lesz újra Hasszán s élhettek boldogan.

Még aznap szép gyengén a lovára emelték Hasszánt, hazavitték az apja
várába s ott csakugyan tíz nap mulva ismét talpraállott. Akkor aztán
mind felkerekedtek, mind ahányan voltak, mentek abba a városba, ahol
Hasszánnak az anyja lakott s ottan megtartották a vendégséget. Negyven
nap s negyven éjjel szakadatlanul tartott a lakodalom. Akkor Körolu
elbúcsuzott a fiától, menyétől, feleségétől, visszament ismét a
Csamlibeli várba. Ott élt azután is s mikor már erősen leöregedett, még
akkor is rettegték messze földön Körolunak a nevét. Körolu neve
megmaradott, még ma is fel-felcsendül Kis-Ázsiának tartományaiban Körolu
dala:

  »Mint a hegytetőn
  Hó van egyfelé,
  Tél van másfelé,
  Számban úgy remeg
  Nyelvem egyfelé,
  Fogam másfelé;
  Kardomtól repül
  A fej egyfelé,
  A test másfelé!«




Hófehérke.

(Német mese.)

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon túl, volt egy királyné. Ez
a királyné – halljatok csudát! – olyan királyné volt, hogy maga szabta,
varrta a ruháját. Egész nap el tudott üldögélni az ablak mellett, ott
szabott, varrogatott s sóhajtozott magában, mert nem volt gyermeke.
Egyszer, amint varr, megszúrja a tű az ujját, s mit gondol, mit nem,
kinyitja az ablakot, hogy frissen hullott hóval mossa le a vért. Mert
éppen hullott a hó javában. Ahogy kihajolt az ablakon, három csepp vér
lecseppent a hóba, s úgy megtetszett a királynénak a pirosság a fehér
hóban, hogy elsóhajtotta magát: Hej, Istenem, ha megáldanál engem egy
olyan gyermekkel, aki olyan fehér volna mint a hó, olyan piros mint a
vér, s olyan fekete, mint az ablak ébenfa-rámája!

Isten meghallgatta a kérését, megáldotta egy leánykával, kinek bőre
fehér volt mint a hó, arcza piros, mint a vér, s a haja olyan ragyogó
fekete, mint az ébenfa. Mert hogy fehér volt, mint a hó a kis leány,
elnevezték Hófehérkének. De nem sokáig gyönyörködhetett a királyné
Hófehérkében, attól kezdve, hogy kinyitotta az ablakot, elkezdett
betegeskedni, lassanként elhervadt s meghalt.

Eltemették a királynét nagy pompával, de esztendőre telve a király újra
megházasodott. Szép asszony volt az új királyné, de büszke, kevély,
mindig cicomázta magát, folyton a tükör előtt állott, az ő csudatükre
előtt, ki ha kérdezett tőle valamit, válaszolt rá. Egyszer, amint
nézegette magát a tükörben a királyné, kérdi:

  Tükröm, tükröm, felelj nyomban:
  Ki a legszebb országomban?

[Illustration]

Felelt a tükör:

  Könnyű arra válaszolnom:
  Te vagy a legszebb, asszonyom!

Örült a királyné, nagyon örült, mert tudta, hogy a tükör csak a
színigazat mondja.

Eközben telt, múlt az idő, nőtt, növekedett Hófehérke, napról-napra
szépült, s mikor hét éves lett, szebb volt, sokkal szebb, mint a
királyné. Látta ezt a királyné, de nem akart hinni a szemének, odaállott
a tükör elé s megkérdezte:

  Tükröm, tükröm, felelj nyomban:
  Ki a legszebb országomban?

Felelt a tükör:

  Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál;
  De a lányod szebb náladnál.

Haj! megijedt erre a királyné, kékült, zöldült az arca, majd felvetette
a bosszúság! Mit! hogy nálánál szebb legyen Hófehérke! Ettől az órától
fogvást nem nézhette Hófehérkét, mert, ha csak rápillantott, elsárgult
az irígységtől. Nem volt többé nyugodalma sem éjjel, sem nappal, s mind
azon törte a fejét, hogy pusztítsa el Hófehérkét. Gondol ide, gondol
oda, ő bizony behivatja az udvari vadászt, s megparancsolja neki:

– Hallod-e, vidd ki Hófehérkét az erdőbe, ott öld meg, a szivét s a
máját vedd ki, hozd haza, hadd lássam, igazán megölted-e?

Megsajdult a szive a vadásznak erre a gonosz beszédre, de nem
szólhatott. Kiment nagy búsan a szobából, aztán ment Hófehérkéhez, jó
kedvet mutatott előtte, s hívta az erdőbe. Ment Hófehérke, hogyne ment
volna! Mikor aztán kiértek az erdőbe, erdőnek a sűrüjébe, megállott a
vadász, hullani kezdett a könnye, mint a záporeső, s elmondta, hogy mi
szörnyű ítéletet mondott Hófehérkére a királyné. Hej, Istenem! sírt
Hófehérke, könyörgött a vadásznak, hogy annak majd megszakadt belé a
szive:

– Ne öljön meg, édes vadász bácsi, eresszen engem, hadd bujdossam el, én
szegény árva!

Gondolta magában a vadász:

– Hát minek is öljem meg én! Majd úgyis megölik a vadak szegényt. Én meg
lelövök egy őzikét, annak a szivét s máját hazaviszem a királynénak.

Úgy tett a vadász, ahogy elgondolta. Hófehérkét útnak eresztette, aztán
lelőtt egy őzikét, annak a szivét, máját kivette, hazavitte, a királyné
még akkor este megsütötte, megette, s azzal lefeküdt adta gonosz lelke!
Ezalatt meg Hófehérke ment az erdőben, mind beljebb, beljebb, félt
szegény még a falevéltől is, hát még mikor medvék, farkasok s mindenféle
erdei vadakkal találkozott! De lám, az erdei vadak nem bántották, szépen
kitértek előle! Csak ment, mendegélt szegény Hófehérke, s mire
esteledett, alkonyodott, egy kis házacskához ért. Gondolta magában,
bemegy oda, hátha jó lelkekre talál s szállást adnak éjszakára. Bemegy a
házikóba, körülnéz s hát, Uram, Teremtőm, ott minden olyan icike-picike,
olyan csinos, olyan kedves, olyan tiszta, hogy azt emberi szó nem tudja
elémondani! A szobácska közepén volt egy asztalka, meg volt szépen
terítve, rajta hét tányérocska, minden tányérocska mellett egy
kanalacska, aztán villácska, késecske, s hét poharacska. A fal mellett
volt hét ágyacska, mind a héten hófehér terítő.

– Vajjon ki lakhatik itt? – kérdezte magában Hófehérke, mert egy lelket
sem látott. Már akárki, gondolta magában, ő bizony itt marad. S mert
éhes volt nagyon, mind a hét tányérkáról evett egy keveset s mind a hét
poharacskából ivott egy csepp bort. Aztán, mert fáradt volt, sorba
próbálgatta az ágyacskákat, de az egyik hosszú volt, a másik nagyon
rövid, na, a hetedik éppen neki való volt: abba belefeküdt s elaludt.

Már sötét este volt, mikor hazajöttek a házikó gazdái: hét törpe volt,
mind a hét bányász, az erdő mellett, a hegyekben bányászkodtak, ásták az
aranyat, ezüstöt. Belépnek a törpék a szobába, meggyujtanak hét
lámpácskát, asztal mellé telepednek s hát, uramfia, látják, hogy valaki
itt járt, mert mind a hét tányérról hiányzott egy kevés étel s a
poharacskák sem voltak szinültig tele, mint rendesen.

Megszólal az első:

– Hm, hm, vajjon ki ült az én székemen?

A második:

– Hát az én tányéromból vajjon ki evett?

A harmadik:

– Ki tört le az én kenyerecskémből?

A negyedik:

– Ki evett az én főzelékemből?

Az ötödik:

– Vajjon ki szurkált az én villámmal?

A hatodik:

– S ki vágott az én késecskémmel?

A hetedik:

– Hát az én poharacskámból ki ivott?

Akkor az első az ágyra tekintett s látta, hogy valaki feküdt azon.

– Hm, hm, vajjon ki fekhetett az én ágyamon? Arra mind az ágyakra néztek
s egyszerre kiáltották:

– Az enyémen is feküdt valaki!

A hetedik, mikor jó közelről megnézte az ágyát, megpillantotta benne
Hófehérkét, szólítja a többieket, azok odaszaladnak, összecsapják a
kezüket, nem akarnak hinni a szemüknek, hozzák a lámpácskájukat,
rávilágítanak Hófehérkére s egyszerre kiáltották el magukat: Jaj de szép
gyermek, jaj de szép!

De tüstént elhallgattak, nehogy felébredjen Hófehérke, lábujjhegyen
jártak, csendesen vetkeződtek s a hetedik törpe sorba járta a többiek
ágyát, hol ennél, hol annál aludt egy keveset ezen az éjszakán.

Reggel jókor felébredt Hófehérke, látja a hét törpét s megijed szegény,
de nagyon. De a törpék mosolyogtak, körülállották s nyájasan kérdezték:

– Ki vagy te, szép leányka?

– Hófehérke az én nevem, – felelte a leányka. Aztán elbeszélte, hogy mi
történt vele.

Mondották a törpék:

– Bizony, ha ez történt veled, maradj itt velünk, jó dolgod lesz itten.
Tartsd rendben a házunkat, süss, főzz, mosogass, söpörgess, fódozgasd a
ruhánkat s élhetsz velünk, míg a világ s még két nap!

Mondta Hófehérke:

– Itt maradok nálatok, kedves törpék, hogyne maradnék!

Ott is maradott Hófehérke, a házacskát rendben tartotta, a törpék reggel
mentek, este jöttek s pompás vacsora várta őket mindig. De ahányszor
elmentek a törpék, mindég a lelkére kötötték Hófehérkének, hogy
vigyázzon magára, mert a királyné nemsokára megtudja, hogy itt van.

– Senkit be ne eressz! – ezzel búcsuztak tőle minden áldott reggel.

Hát a királyné mit csinált ezalatt? A királyné bizony boldog volt, mert
azt hitte, hogy csakugyan a Hófehérke szivét, máját ette meg s most már
ő a legszebb az egész országban. Hanem, hogy telt, múlt az idő, egyszer
mégis a tükör elé lépett s kérdezte:

  Tükröm, tükröm, felelj nyomban:
  Ki a legszebb országomban?

Felelt a tükör:

  Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál,
  De a lányod szebb náladnál.

Megijedt a királyné, nem akart hinni a fülének, kérdezte újra:

  Tükröm, tükröm, mit beszélsz te?
  Hiszen meghalt Hófehérke!

Mondotta a tükör:

  Dehogy halt meg Hófehérke!
  Hét törpének a vendége.

Megint nem volt ez órától fogvást nyugodalma a királynénak sem éjjel sem
nappal s mindazon törte a fejét, hogy s mint tudná elpusztítani
Hófehérkét.

Mit gondolt, mit nem, befestette az arcát, még pedig öregre festette,
aztán felöltözött vén boltosasszonynak, összeszedett mindenféle
csillogó-villogó portékát s így indult az erdőbe, a hét törpe házához.
Oda talált egyenesen, kopogtatott az ajtón s bekiáltott:

– Szép portéka, olcsó portéka, tessék, tessék!

Hófehérke kidugta a fejét az ablakon s kérdezte:

– Mit árul, néne?

– Szép portékát, jó portékát, – felelt a királyné, derékövet, mindenféle
szinűt, szebbnél-szebbet, tessék, szép kisasszony!

Elészedett egyet, a legszebbet, tiszta selyem volt az, mutatta
Hófehérkének.

– Ugy-e, szép?

– Jaj de szép!

Gondolta magában Hófehérke: ezt a jó asszonyt bátran beereszthetem,
ettől ugyan nem lesz bántódásom. Kinyitotta az ajtót, beeresztette az
asszonyt s kiválasztotta magának a legszebb övet.

– Jaj, de szép vagy, lelkem, aranyom! – csapta össze a kezét az asszony.
Várj csak, hadd csatolom én az övet karcsú derekadra!

Hófehérke engedte, hogyne engedte volna! De a gonoszlelkű asszony mind
szorosabbra-szorosabbra húzta az övet, egyszerre csak elakadt Hófehérke
lélekzete s holtan esett a földre. Azzal a királyné elsietett, szaladt
haza nagy örömmel, hogy most megint ő a legszebb.

Jőnek haza este a törpék, látják, hogy Hófehérke a földön fekszik, nem
mozdul, nem is lélekzik, mintha meghalt volna. Haj, édes jó Istenem, de
megijedtek szegénykék! Hirtelen fölvették, ágyba fektették s nézték,
vizsgálták, mi baja lehet. Egyszerre csak meglátják derekán a
selyemövet, kettévágják s hát Hófehérke kezd ébredezni. Mikor aztán
egészen magához tért, elmondta, hogy ki volt nála.

– Az az asszony a királyné volt, – mondották a törpék. Lám, lám, ugy-e,
mondtuk, hogy senkit be ne eressz! Többet föl ne nyisd az ajtót, ha
magadban vagy itthon!

Ezalatt a királyné haza érkezett s tüstént ment a tükör elé, kérdezte:

  Tükröm, tükröm, felelj nyomban:
  Ki a legszebb országomban?

Felelt a tükör:

  Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál,
  De Hófehérke szebb náladnál!

Mondotta a királyné nagy haraggal:

  Bolond tükör, mit beszélsz te?
  Hiszen meghalt Hófehérke!

Felelt a tükör:

  Dehogy halt meg Hófehérke,
  Hét törpének a vendége.

De bezzeg felfordult a világ a királynéval, mikor ezt hallotta!
Bizonyosan feleszénkedett, gondolta magában s megint azon törte a fejét,
hogy s mint pusztítsa el Hófehérkét. Adta gonosz lelke értett a
boszorkánysághoz, hókusz-pókusz, csinált egy mérges fésüt, aztán
felöltözött vén asszonynak s ment a törpék házához, kopogtatott az
ajtón, bekiáltott:

– Tessék, tessék, jó portéka, olyan olcsó, mint a répa!

Hófehérke kinézett az ablakon s rákiáltott:

– Csak tovább egy házzal! Itt hiába házalsz.

De a királyné nem ment tovább, elévette a fésüt, arany volt az kívül,
csillogott, ragyogott s Hófehérkének úgy megtetszett, hogy nyomban
kinyitotta az ajtót. Nézte, csudálta a fésüt s megvette.

– No, most én majd megfésüllek, – mondotta a királyné, úgy sincs, aki
rendesen megfésüljön.

Hófehérke nem gondolt rosszat, hogy gondolt volna. Hagyta, hogy fésülje
meg a vén asszony, de alig ért fejéhez a fésü, elszédült s eszméletlen
terült el a földön. A királyné jól a Hófehérke fejébe nyomta a fésüt,
aztán – ill’a berek, nádak, erek! – elszaladt, hazáig meg sem állott.

Áldott szerencsére, esteledett, alkonyodott, a törpék hazajöttek s hogy
látták Hófehérkét a földön, mindjárt a királynéra gondoltak. Hófehérkét
felvették a földről, ágyba fektették, nézték, vizsgálták, a fésüt
megtalálták, a fejéből kihúzták s im’, Hófehérke egyszeribe
feleszénkedett s elmondotta, hogy mi történt.

– Az az asszony a királyné volt, mondották a törpék. Minek nyitottad ki
az ajtót? Többet ki ne nyisd, mert egyszer szörnyű halálnak halálával
halsz meg!

Azalatt a királyné a tükör elé állott s kérdezte nagy büszkén:

  No, tükröcském, felelj nyomban,
  Ki a legszebb országomban?

Felelt a tükör:

  Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál,
  De Hófehérke szebb náladnál!

Hej, nagyot toppantott a királyné, mondotta szörnyű haraggal:

  Bolond tükör, mit beszélsz te?
  Hiszen meghalt Hófehérke!

Mondta a tükör:

  Dehogy halt meg Hófehérke,
  Felébreszté hét törpécske.

Dúlt, fúlt a királyné, nem lelte helyét, aztán elbujt egy sötét
kamarában, hol senki sem láthatta, ott kotyfolt, hókusz-pókuszolt s
csinált egy szép kerek almát, pirosat, hogy a ki ránézett, megkívánta,
de belül méreg volt a szép piros alma. Akkor bekente az arcát,
felöltözött parasztasszonynak, úgy ment a hét törpe házához, kopogtatott
az ajtón, Hófehérke pedig kinézett az ablakon.

– Tovább egy házzal, be nem eresztlek, – szólt Hófehérke.

– Nem is akarom, aranyos kisasszony, úgyis elfogyott az almám, csupán ez
az egy van, azt is magának adom, ha elfogadja.

– Nem, nem, nem szabad elfogadnom.

– Talán bizony attól fél, hogy mérges? Ihol, ketté vágom, a piros felét
megeszem én, a fehér felét egye meg maga, lelkem.

Az ám, úgy csinálta, adta gonosz lelke, hogy a fehér felében volt a
méreg, a piros felében meg semmi sem volt.

Hófehérke, mikor látta, hogy az asszony milyen jóizűen eszi az almát,
elfogadta a másik felét, de alig harapott belé, holtan terült el a
földön.

– No, most ébresszenek fel a törpék! – kacagott a királyné s elszaladt,
mint a szél, meg sem állott hazáig. Ahogy hazaért, a tükör elé állott s
kérdezte nagy kevélyen:

  No tükröcském, felelj nyomban:
  Ki a legszebb országomban?

Felelt a tükör:

  Könnyű erre válaszolnom:
  Te vagy a legszebb, asszonyom!

Most már megnyugodott adta gonosz lelke, bizonyos volt abban, hogy
meghalt Hófehérke.

Jőnek este haza a törpék, látják, hogy megint a földön fekszik
Hófehérke, felveszik, ágyba fektetik, nézik, vizsgálják, nem találnak
rajta semmit, mosdatják vízzel, borral, ecettel, de Hófehérke nem
ébredett fel.

– Meghalt! Meghalt! – sírtak, jajgattak a törpék s majd megszakadt a
szívük. Nagy búval, bánattal, sűrü könnyhullatással koporsót faragtak,
abba Hófehérkét belefektették, a koporsó körül leültek mind a heten s
három napig folyton sírtak, mint a záporeső.

Akkor azt mondták:

– Nem temetjük a fekete földbe a mi drága Hófehérkénket, csináltatunk
neki üvegkoporsót, hadd lássuk mindég.

Csináltattak üvegkoporsót, abba fektették Hófehérkét, ráírták a nevét s
azt is, hogy király lánya volt, úgy vitték ki magas hegynek tetejére,
ott letették s egy közülök mindig ott ült a koporsó mellett, őrizte,
nehogy valaki elvigye. És jöttek arra az erdei vadak s még azok is
siratták a szép Hófehérkét.

Telt, múlt az idő s Hófehérke nem változott a koporsóban, úgy tetszett,
hogy csak alszik. Fehér volt, mint a hó, piros, mint a vér s fekete a
haja, mint az ébenfa.

Történt egyszer, hogy az erdőbe jött vadászni egy királyfi, a hegy
tetején meglelte a koporsót, koporsóban Hófehérkét s olvasta, mi a
koporsó oldalára volt írva. Nem győzte nézni, csodálni a királyfi
Hófehérkét s mondta a törpéknek:

[Illustration]

– Adjátok nekem ezt a koporsót s azt adok cserébe, amit csak a szívetek
kíván.

Mondották a törpék:

– Nem adjuk mi ezt az egész világért!

– Hát ajándékozzátok nekem, – mondotta a királyfi, mert nem tudok élni,
ha nem látom Hófehérkét.

A törpék megsajnálták a királyfit s neki ajándékozták a koporsót. Akkor
a királyfi a szolgáival felvétette a koporsót, ezek elindultak, mentek,
mendegéltek. Egyszer csak megbotlanak a szolgák, megrázkódik a koporsó,
s ím, halljatok csudát! a mérges alma kigurult Hófehérke torkából, aztán
csak fölnyílik a szeme, mosolyog a szája: föltámadott Hófehérke!

– Hol vagyok? – kérdezte Hófehérke.

– Nálam! – felelt a királyfi s elbeszélte, hogy mi történt. Aztán
mondta: – Jere velem az apám palotájába, légy a feleségem, szép
Hófehérke!

– Veled megyek, veled, – felelt Hófehérke – tied leszek, tied.

Akkor a királyfi lovára ültette Hófehérkét, hazavitte s kihirdették
ország-világ előtt, hogy házasodik a királyfi. Jöttek a vendégségre
mindenünnen, meghívták arra a királynét is, az fel is öltözött legszebb
ruhájába, de minekelőtte útnak indult, megkérdezte a tükröt:

  Tükröm, tükröm, felelj nyomban:
  Ki a legszebb országomban?

Felelt a tükör:

  Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál,
  De Hófehérke szebb náladnál!

Mérgesen toppantott a királyné:

  Bolond tükör, mit beszélsz te!
  Hiszen nem él Hófehérke.

Mondotta a tükör:

  Dehogy nem él, Hófehérke!
  Most öltözik hófehérbe.
  Ő a királyfi mátkája,
  A jöttödet nagyon várja!

Hiszen várhatta Hófehérke a gonoszlelkű királynét, nem jött el az a
vendégségbe. Ahogy hallotta a tükör beszédjét, elkékült, elzöldült s
csak elterült a földön. Többet fel sem is kelt soha.

Hófehérke ma is él, ha meg nem halt, de még a törpék is.

Holnap mind legyenek a ti vendégetek.




Az alamizsna.

(Angol mese.)

Öreg koldusasszony álldogált az országút szélén, majd megvette az Isten
hidege. Fújt a szél, kavarogtak a hópelyhek, de ő csak állott, állott
egy helyben s várta, ha valaki arra vetődnék. Hát jött is gyalogosan egy
úriember. Nehéz prémes bunda volt rajta, vastag meleg keztyű a kezén.
Amint elhaladt a koldusasszony mellett, egy pillanatra megállott:
alamizsnát akart adni, de meggondolta a dolgot. Félt lehúzni a
keztyűjét, anélkül pedig nem adhatott alamizsnát, de részvéttel nézett a
koldusasszonyra s mondta:

– Ó szegény öreg asszony, de szomorú a te sorsod, hogy ebben a rettentő
időben kell itt alamizsnára várnod!

A koldusasszony semmit se szólt, de jól esett szívének az a néhány jó
szó is, hálásan nézett az úriemberre, ki még jobban beburkolódzott
bundájába s haza sietett.

Alig távozott el ez az úriember, pompás úri hintó közeledett a
koldusasszony felé. Gazdag uraság ült a hintóban s ez ahogy meglátta a
didergő asszonyt, megállíttatta hintaját, előkereste kis pénzestárcáját,
kivett belőle egy pénzdarabot, aztán hirtelen kinyitotta a hintó üveges
ajtaját s merthogy besüvített a hideg szél, gyorsan kidobta a
pénzdarabot a hóba. Amint a pénz kirepült az ablakon, akkor vette észre,
hogy tévedésből aranyat dobott az asszonynak.

– Ejnye, ejnye, – mondta magában – kevesebb is elég lett volna. No de
nem baj, elég gazdag vagyok, néhanapján aranyat is adhatok a
koldusoknak.

Aztán mikor hazaért palotájába s ott ült a gazdagon terített asztal
mellett, a jó meleg szobában, eszébe jutott a koldusasszony s megint
csak hüm getett:

– Ejnye, ejnye, mégis csak igen sokat adtam annak a koldusasszonynak.
No, mindegy, – vigasztalta magát, – Isten majd visszafizeti.

Közben hazaért a gyalogos úriember is, ő is ott ült gazdagon terített
asztal mellett, de neki már sehogysem izlett az ebéd. Folyton a
koldusasszonyra gondolt s igen szégyellette, hogy semmit sem adott neki.
Hirtelen felugrott az asztal mellől s becsöngette a szobaleányt.

– Teríts még egy személyre, – szólt a szobaleánynak s azzal elsietett,
egyenest oda, hol a koldusasszonyt látta.

Az, szegény, most is ott volt. Kereste a hóban az aranyat, turkált
mindenfelé, de bizony nem találta. Rongyos ruhájában csak úgy didergett
szegény, szeméből folyt a könny.

– Mit csinálsz, szegény koldusasszony?

– Óh, ne is kérdezze uram. Egy jólelkű úr egy aranyat dobott nekem s nem
találom.

– Ne is keresd, úgy sem találod meg, – mondotta az úriember. – Jere
velem, az én házamba.

[Illustration: Karonfogta az öreg koldusasszonyt, elvezette a házába.]

Azzal karonfogta az öreg koldus asszonyt, elvezette a házába, leültette
maga mellé, gazdagon megvendégelte s ebéd után meg is ajándékozta.

Mikor aznap este az angyalok az égben az ő aranykönyvükbe beírták
mindazt a jó cselekedetet, amit aznap láttak, nem jegyezték fel a hintós
úriember aranyát, de első helyen írták be a gyalogos úriember nevét, ki
megbánta s jóvátette hibáját.

[Illustration: … gyorsan kidobta a pénzdarabot a hóba.]




A farkas khán leánya.

(Tatár mese.)

Egy régi, szénával fedett kalibában élt egy nyolcesztendős fiú. Nagyon
szegény volt, sem apja, sem anyja, egyedült élt a kalibában. Egyetlen
vagyona egy három esztendős csikó volt. Ezzel foglalkozott egész nap.
Ezt kúrálta, dajkálta, takarítgatta, kényeztette. Aztán napközben
el-eljárt vadászni. Nyulat s más vadat fogott. Vermeket ásott, csapdákat
állított fel: igy fogta a nyulat s a mindenféle vadakat. Egyebet nem is
evett vadhúsnál. Sokat éhezett a fiú, de annál többet evett a csikó.
Annyit evett egymaga, mint egy egész ménes. Minden 24 órában lelegelt
egy egész rétet.

Egy este, mikor már a csikó lelegelte a rétet, megkötötte egy fához,
aztán hazament a kalibába. Lefeküdött, elaludott s reggel, mikor
felkelt, kiment a rétre, hadd lássa el a csikaját. Az ám! Volt csikó,
nincs csikó! Csupán a feje, a lába, a farka s a sörénye maradott meg, a
többit mind egy falásig megette egy farkas. Szörnyű nagy bánatba borult
a szegény fiú: elkezdett sírni keservesen. De aztán lassanként
lecsendesedett, ment, mendegélt, s mit gondolt, mit nem: ásott egy nagy
vermet. A veremnek a szélére letette, ami a csikóból megmaradt: a fejét,
a lábát, a farkát, a sörényét, aztán imádkozott az isteneknek:

– A farkas megette a csikómat, nyelje el hát ez a verem a farkast! Ezt
kivánom tőletek, istenek! – Azzal visszament a kunyhajába, elészedte,
ami maradék nyulhús volt, megette, lefeküdött, de egész éjjel nem jött
álom a szemére, mindig csak a kedves csikajára gondolt.

Másnap aztán jókor reggel kiment a rétre, hogy még egyszer lássa
csikajának a maradványát. S ím, amint kiment a verem felé, látja, hogy
afelett úgy ragyog valami, mint a fényes nap. Nézi, nézi s hát egy
fehér, aranyhajú farkas van a veremben. Vergelődött ide-oda a farkas a
veremben, de megfogta a kelepce: nem tudott kijönni.

– Hát te etted meg az én csikómat? – mondotta a fiú. – Pusztulj el itt,
dögállatja! – Azzal megragadta a farkánál fogva s az ostorával
szabdalta, vágta, ahogy csak tőle kitelt. Ami szőr volt a farkasnak a
hátán, szerteszét röpült, olyan kegyetlenül vágta, szabdalta. Hanem a
farkas elkezdett könyörögni:

– Ne bánts, te fiú! Mindent adok, amit kivánsz, csak hagyd meg az
életemet!

– Ugyan mi jót adhat egy farkas? – mondotta a fiú. – A lovamat megetted,
megérdemled, hogy gonosz lelkedet kikorbácsoljam a testedből!

De a farkas tovább könyörgött:

– Hallgass ide! Én a farkas khán vagyok, hatszáz farkas az én szolgám,
azonkívül még egy földi khán s még ezen a földi khánon kívül hetven más
khán, akik az alatt a khán alatt szolgálnak. Ha akarom, farkas vagyok,
ha akarom, ember. Hogyha meghagyod az életemet, esküszöm neked az
istenekre: annyit adok a ménesemből, amennyi csak tetszik!

A fiú gondolkozott, habozott egy ideig: vajjon meghagyja-e a farkasnak
az életét. Aztán egyet gondolt: kihúzta a veremből. Mondotta neki:

– Na, indulj előre! Megyek utánad.

Elindult a farkas khán, ment előre, utána a fiú. Addig mentek, amíg egy
rétre értek. Az a rét a farkas kháné volt. Rengeteg nagy ménes volt ezen
a réten: kilenc csikós őrizte. Ez a kilenc csikós a farkas khán
parancsára szépen meghajtotta magát a fiú előtt. Aztán elévezették a
kilenc legszebbik paripát. Hoztak drága szép ruhákat s mondották neki:
válasszon a lovakból is, a ruhákból is. A fiú nézte, nézte a paripákat,
a ruhákat, melyik volna a szebb, melyik a pompásabb; de bizony nem
tudott választani közülök.

Közbe a farkas khán félrekullogott, elment a rétről s amint a fiú nézte,
nézte, válogatta a paripákat, oda ment egy őszhaju öreg ember s mondta
neki:

– Hallod-e, fiam, hozzá ne nyulj sem a paripákhoz, sem a ruhákhoz, hanem
csak eredj a farkas khán után. Majd egy másik rétre érsz; ott is
ajánlanak paripákat, ruhákat, de azokhoz is hozzá ne nyulj, ha jót
akarsz.

A fiú megfogadta az öreg ember tanácsát, utána ment a farkas khánnak,
csakhamar elérkezett a második rétre is. Hát ott is rengeteg nagy ménes
volt, szebbnél szebb paripák. Ezt a ménest is kilenc csikós őrizte s
hogy meglátták a fiut, a farkas khán parancsára szépen meghajtották
magukat. Aztán elővezettek kilenc paripát, hoztak szebbnél szebb,
drágánál drágább ruhákat s kínálták erősen a fiut, hogy válasszon
közülök. De a fiunak eszébe jutott az ősz öreg ember tanácsa:
bármennyire tetszettek neki a paripák, a ruhák, hozzájuk se nyult.

Közben, ahogy a paripákat s a ruhákat nézte, megint tovább kullogott a
farkas khán, a fiú meg utána. Nem kellett messzire mennie, csakhamar a
harmadik rétre ért. Ott még nagyobb ménes volt. Azt is kilenc csikós
őrizte, azok is mentek a fiú elé, szépen meghajtották magukat, aztán
elévezettek kilenc paripát, hoztak szebbnél szebb, fényesnél fényesebb
ruhákat s kínálták a fiut, hogy válasszon közülök. A fiú nézte, nézte,
csudálta a paripákat, ruhákat, nagy kedve kerekedett, hogy válasszon
közülök. Már-már épen választani is akart, de abban a pillanatban ott
termett az őszhajú öreg ember. Mondta neki:

– Vigyázz, fiú, hozzá ne nyulj! Eredj csak tovább! Ne fogadj el te
semmit a farkas khántól, még ha egész vagyonát igéri is. Hanem van neki
egy macskája, ott van a sátrában. Mondjad neki: – Nem kell nekem semmi
egyéb, csak a macska. – Ezt mondván, az öreg ember eltünt, a fiú pedig
ment a farkas khán után, egyenesen a sátrába.

Ez a sátor hegynek a tetején állott, a Fehértenger mellett. Felment a
fiú a hegyre, belépett a sátorba. A farkas khán már ott hevert a
selyem-divánon. Kezében volt egy aranypálca. Amikor belépett a fiú a
sátorba, felkelt, fogadta illendően s leültette maga mellé. Aztán
hozatott neki pompás ruhát, ételt, italt s úgy megvendégelte, mint csak
valami fejedelmet. Három egész nap s három éjjel folytonosan vendégelte
a farkas khán a fiut. A negyedik nap aztán kivezette a sátorból s ami
csak lova volt a három réten, mind a sátor elé hajtatta a szolgáival s
mondotta neki:

– Na, fiú, nézd ezt a rengeteg sok paripát: fele a tiéd!

– Jól van, jól van, – mondotta a fiú. – Majd még ráérünk az
osztozkodásra. – Azzal megfogta a farkas khánt a kezénél fogva s
visszavezette a sátorba.

– Hát nem kellenek a lovak? Ime, itt vannak a kincseim. – S mutatta
kincseit a farkas khán.

Hej, mi szörnyű kincs volt ott! Nem győzte a szem belepni. Fényesnél
fényesebb, drágánál drágább.

– Tiéd a fele kincseimnek, fiú, fogadd el!

– Mit csináljak én a kincseiddel? – mondotta a fiú. Nekem nincsen
feleségem, nekem nincsenek szolgáim, akik vigyázzanak reá. Jobb, ha
nekem ajándékozod a macskádat. Ugy sincs senkim, semmim; lesz rá időm,
hogy ápoljam ezt a macskát.

Ámult, bámult a farkas khán; nem tudta, hogy mit gondoljon. Szeme-szája
tátva maradott. Aztán csak hullani kezdett a könnye. De hát hiába: Isten
nevére fogadta meg, hogy teljesíti a fiú kivánságát, akármit kiván. Mit
volt mit tenni: odaadta neki a macskát. Azzal a fiú vett egy kötelet,
megkötötte a macskát, ismét felvette a régi ruháját, a macskát eldugta a
kebelébe, elbúcsuzott a farkas khántól s indult vissza az ő kalibájába.

– Hallod-e, – mondotta a khán a búcsuzáskor, – hogyha hazamégy a te
kalibádba, meg ne feledkezzél a macskádról! Ugy ápold, mintha épen a
testvéred volna. Amit te eszel, abból adj ő neki, amit te iszol, abból
itasd őt is. Ugyanazzal a takaróval takard be éjszakára, amelyikkel te
magadat.

A fiú ment egyenesen a kalibájába, meg sem állott hazáig. Ott, a
kalibában, volt még egy kicsi szárított nyúlhusa, azt elévette,
megfőzte, evett belőle; de valahányat falt, mindannyiszor adott a
macskának is. Főzött levest, evett egy kanállal, a másik kanál a macskáé
volt. Igy etette-itatta a fiú a macskát. Mikor pedig lefeküdt,
lefektette szépen a macskát is s betakarta ruhájával. Ahogy ő aludott,
elaludott a macska is s ha éjjel felébredett, felébredett a macska is.

Erősen megtetszett a fiunak a macska. Mert annak a macskának annyi esze
volt, mintha igazi ember lett volna. A fiú pedig mindig, mikor kiment,
hogy nyulat meg más vadat fogjon, megkötötte a kaliba ajtajához a
macskát. Egyszer aztán mi történt? Amint jött hazafelé a fiú, a kaliba
felől gyönyörű szép éneket hall, mintha valami madár énekelt volna.
Megállt, hallgatózott: vajjon csakugyan a kaliba felől jön-e a hang.
Onnét jött bizony. Sietett haza a fiú, belépett a kalibába, körülnézett:
azt hitte, hogy leányt talál ott, de bizony nem talált. A macska volt
ott, úgy, ahogy megkötötte reggel, ott állott a kalibában.

Másnap este, mikor megvacsorázott a fiú a macskával, lefeküdött s
elaludott. Egyszerre csak szörnyű nagy lármára ébredett fel. Felkel a
fiú, körülnéz s hát nem a kalibájában van, hanem egy gyönyörű szép
sátorban. Ép olyan sátorban, amilyen a farkas kháné. A sátorban egy
sereg szolga; künn a sátor körül pedig rengeteg paripa, rengeteg
szarvasmarha. Kereste a macskát mindenfelé: nem látja. Az ám, eltünt a
macska, de a helyén ott volt egy leány. Annak a leánynak sok-sok ágba
volt fonva a haja s az a sok-sok ág két-két vastag ágba fonva ismét, ami
azt jelentette, hogy többé már nem leány, hanem asszony: az ő felesége.
Vala pedig ez a leány a farkas khán leánya, aki, amikor a fiú
megérkezett volt a farkas khán sátrába, akkor változott macskává s most
ismét visszaváltozott leánnyá. Csudálkozott a fiú, szörnyen
csudálkozott, de aztán megszólalt a leány:

– Ne csudálkozz! Ime, amit itt látsz, az mind a tied. Az apám utánam
küldötte fele vagyonát. Ihol van egy öreg ember: Alten-Mirgén a neve. Ez
lesz a mi vagyonunknak a felvigyázója, ezt is az apám küldötte ide.

Abban az időben, amikor ez történt, élt a földön egy hatalmas fejedelem:
Jedajkán volt a neve. Annak egy fia: Jeebet-Mirgén volt a neve. Mind a
kettő világhíres vitéz. Ez a Jeebet-Mirgén sokáig járt a farkas khán
leánya után, akinek Alten-Byrtyk volt a neve. Mikor aztán meghallotta,
hogy a szegény fickó vette feleségül, szörnyű haragra gerjedett s
elhatározta, hogy megbosszúlja magát. Azt mondotta az apja
Jeebet-Mirgénnek:

– Hallod-e, van még asszony s leány elég a világon. Felejtsd el te
Alten-Byrtyket! Mert bizony mondom, halálnak halálával halsz meg.

De a fiú nem hallgatott az apja szavára. Nem, nem ő addig meg nem
nyugszik, amíg azt a fickót meg nem bosszúlja! Végre is Jeebet-Mirgén
elindult, hogy felkeresse a szegény fiut. Ment, meg sem állott, amíg a
sátrába nem ért. Megkötötte a lovát a sátor aranyoszlopához s belépett.
Szót se szólt, csak leült az ágyra s ahogy leült, Alten-Byrtyk vitt neki
ételt-italt. Gazdagon megvendégelte. A szegény fiú ült szép csendesen a
helyén, nem szólt egy szót sem. Kezdetben Jeebet-Mirgén nem akarta a
bort inni, hanem ami bort adott neki az asszony, azt észrevétlenül mind
a kebelébe öntözte. Észrevette ezt Alten-Byrtyk s merthogy ő is ivott a
borból, vigyázni kezdett magára s valahányszor a poharat az ajakához
vitte, szépen a bort beleöntötte a ruhája karjába.

Hanem az ura, az bezzeg ivott! Szörnyű sokat ivott! Mikor aztán
meglátszott rajta a bor, mondotta neki Jeebet-Mirgén:

– Hallod-e, fickó! Akarsz-e velem versenyre kelni?

– Akarok ám! – mondotta a fiú

– Nohát, akkor hallgass ide. Én majd elbújok, te pedig megkeresel engem.
Ha megtalálsz, akkor a tied leszek, a te rabod. Ha pedig én talállak meg
téged, akkor te leszel az én rabszolgám, enyém lesz a feleséged is,
enyém minden vagyonod.

– Jól van, – mondotta a fiú, – legyen kedved szerint. – Azzal
Jeebet-Mirgén felkelt a helyéről, s elindult hazafelé.

Utána indult mindjárt a fiú is. De mielőtt elindult volna, Alten-Byrtyk
mondotta neki:

– Hallgass ide! Hogyha belépsz Jeebet-Mirgén sátrába, látsz ott egy
ládán egy íjjat meg egy nyílvesszőt. Vedd ezt a kezedbe s ahogy csak
birod, úgy hajtogasd, tördeld, mert ebben az íjjban s ebben a
nyílvesszőben lesz Jeebet-Mirgén.

Elindult a fiú ment gyalogszerrel, aztán elért a Jeebet-Mirgén sátrába,
aki már otthon volt. Otthon volt az apja is, Jedajkán, ült egy helyben
nagy búsan, nagy szomoruan. Még minek előtte belépett a fiú a sátorba,
mondotta az öreg a fiának:

– Hej, fiam, fiam! – hiába kezdesz te Alten-Byrtykkel, több esze van
annak, mint mi nekünk. Vetélkedni kezdettél Alten-Byrtykkel? Meglásd:
mindent elveszítünk, s hogyha nem hagysz fel ezzel a vitézkedéssel,
végezetül még Alten-Byrtyk kővé is változtat minket!

Mikor a szavát befejezte az öreg, akkor lépett be a sátorba a fiú. Ahogy
belépett, mindjárt meglátta a ládán az íjjat, a nyílvesszőt: egyenesen
odalépett, kezébe vette, megfogta egész erejével, kezdette hajtogatni,
ropogtatni s ím, abban a pillanatban Jeebet-Mirgén elsápadott, jajgatott
szörnyen, mintha valaki verte volna. Aztán elkezdett rimánkodni:

– Ne bánts, ne bánts! Inkább rabszolgád leszek!

– Várj csak, – mondotta a fiú, – még előbb nekem is el kell bújnom.
Akkor válik el, hogy ki lesz a másiknak a rabszolgája. – Azzal otthagyta
Jeebet-Mirgént, kilépett a sátorból s ment egyenesen haza.

Indult utána mindjárt Jeebet-Mirgén is. De sietett, ahogy csak birta,
nehogy egy pillanatra is elveszítse a szeme elől a fiut. Mikor a fiú
belépett a sátorba, Jeebet-Mirgén ott állott a tulsó hegynek a tetején,
onnan nézett a sátorba.

Ahogy belépett a fiú, a felesége egyszeribe tűvé változtatta s bedugta a
bundájának a karjába. Jött Jeebet-Mirgén, kereste mindenfelé a fiut, de
bizony nem tudta megtalálni. Egész nap kereste, hiába kereste; aztán
estefelé, mikor már a nap lement, Jeebet-Mirgén is, meg a lova is kővé
vált.

– Na, – mondotta az asszony az urának, – most ebben a pillanatban kővé
változott Jedajkán is. Eredj, menj oda a sátrába, hozd el mindenét,
amije van. De figyelj jól ide: Jedajkán népének a fele harcban legyőzött
ember. Azokat ide ne hozd, hanem telepítsd le innét jó messzire. Aztán
találsz a Jedajkán sátrában sok minden között egy elkerített ládát.
Ebben a ládában egy ragyogó fényes kardot. Ezt a kardot vedd ki a
ládából s hozd el. De vigyázz egész úton rá, ne hogy kiejtsd a kezedből!
Ha szerencsésen hazahozod, te leszel a földnek legnagyobb vitéze.
Hatalmad lesz még a halál fölött is.

Elment a fiú, meg sem állott Jedajkán sátráig. Hát amint odaért, látta,
hogy ott áll Jedajkán lova a sátor előtt, kővé meredve, s ott ül a sátor
ajtaja előtt Jedajkán szintén kővé meredve. És ott voltak a hét Istenek
és örvendezének a fiú szerencséjén; örvendezének pedig azért, mert
Jedajkán félig-meddig a gonoszok fajtájából való volt, s az Isteneknek
sem volt felette hatalmuk.

Bement a sátorba a fiú, kinyitotta a ládát, meglátta benne a kardot. Ugy
fénylett, mint az égő láng. Szépen kezébe vette a kardot, aztán
parancsolta az atamán-nak és mind a szolgáknak, hogy szedjék össze, ami
kincse van Jedajkánnak és hozzák az ő sátrába. Összeszedték, ami kincse
volt Jedajkánnak, aztán mentek, egész nap mentek, amíg az ő sátrába
értek. Amikor megérkezett a fiú, kérdezte tőle a felesége:

– Hát hol van a csikódnak a feje, a sörénye, a lába s a farka, amelyet a
farkas megevett volt?

Kiment a fiú ahhoz a veremhez, ahol letette volt a csikajának a
maradványait s hát ott volt mind: a sörénye is, a farka is, a lába is, a
feje is. Odament az asszony is, szépen összeszedte, bevitte a sátorba.
Aztán lefeküdtek, aludtak mind a ketten.

Reggel, mikor felébredett a fiú s kiment a sátorból, szeme-szája
elállott a csudálkozástól. Ime, egy aranyszőrű paripa volt kötve a sátor
aranyoszlopához, fel volt nyergelve, kantározva; volt rajta nyíl, kard s
mindenféle hadiszerszám. Ahogy meglátta az ő kedves lovát, mindjárt
nevet is adott neki: Arany-Rókának nevezte. Aztán nevet adott magának
is: Alten-Köök (aranykapu) lett az ő neve. Akkor aztán tartott nagy
vendégséget, arra meghítta az apósát, a farkas khánt, akinek másik neve
vala Birtik khán és meghivott még sok-sok embert. És a vendégség alatt
mondá Birtik khán:

– Most pedig én itt maradok veletek, együtt éljünk, együtt haljunk.

Ami vagyona volt, s ami marhája volt, mind elhozatta, mind a
gyermekeinek adta. Annyi volt a paripa, annyi volt a szarvasmarha, hogy
alig fértek el a tenger partján. Mikor Alten-Köök jól kigyönyörködte
magát a rengeteg sok paripában, mondotta neki a felesége:

– Hallod-e, Jedajkánnak az országában él hetven bojár és négyszáz más
férfi. Ez a hetven bojár s ez a négyszáz férfi háromszor huszonnégy óra
alatt idejön a mi országunkba, hogy megöljön minket s elpusztítsa a mi
országunkat, népünket. Ne várd, amíg idejönnek, előzd meg őket!

Egyéb sem kellett Alten-Kööknek, egyszeribe nekikészülődött, felpattant
aranyszőrű paripájára, elbúcsuzott a feleségétől, apósától. Azt
mondotta: három esztendeig vissza sem tér. Azzal elvágtatott, mint a
sebes szél, még annál is sebesebben.

Hát elment Alten-Köök, telt, mult az idő, közben az asszonynak gyermeke
született, egy gyönyörű szép fiú. Az a fiú nőtt, növekedett s egyszer mi
történt, mi nem: eltünt, mintha a föld nyelte volna el. Ugy történt
pedig az, hogy a fiú kiment a rétre, aztán tovább bolyongott, elment a
sziklás hegyek közé, azok közé a hegyek közé, ahol Jedajkánnak a
legyőzött népei éltek, akiket Alten-Köök telepített ide. S amint ott
járt-kelt a fiú, meglát hat embert, akik egy hetedik emberrel, akinek
Kőfejű volt a neve, tanácskoztak. Azon tanácskoztak pedig ezek az
emberek, hogy öljék meg Alten-Kööknek a fiát. De Kőfejű nem akarta
megölni a fiut, s mert hogy nem akarta megölni, az a hat ember megfogta
Kőfejűt meg a fiut is, mind a kettőt összekötötték, s a tengerbe dobták.
Keresték a fiut mindenfelé, tűvé tették az egész országot, de bizony nem
találták. Aztán keresték ott a sziklák között is, ahol Jedajkán
legyőzött népei éltek s ím, megtalálták azt a hat embert, akik most is
ott állottak egy helyben, tanakodtak, közbe-közbe rengeteg nagy köveket
vettek fel s dobálták be a tengerbe.

Ahogy ezeket látta Alten-Byrtyk, mindjárt tudta, hogy senki más, csak
ezek tüntették el az ő fiát. Visszatért a sátrába, leborult a földre s
keservesen siratta a fiát. Sírt egész nap, aztán elaludott a sok
sírástól.

Mikor aztán reggel felébredett s kiment a sátorból és átalnézett a
tengeren, szeme-szája elállott a csudálkozástól. Mert a tengernek a
túlsó partján látott egy szörnyű nagy épületet, mely addig nem volt ott.
És összecsődültek mind a népek a tengernek a partján és csudálkoztak
azok is, mert ők sem látták azt a rengeteg nagy épületet s nem tudták
elgondolni, hogy s mint kerülhetett ez ide. Hát még mikor látták, hogy
ott, a tenger túlsó partján van annak a sok paripának, annak a sok
szarvasmarhának a fele, amelyet a farkas khán Alten-Kööknek
ajándékozott. Most már bizonyosan tudta Alten-Byrtyk, hogy ez annak a
hat embernek a dolga. Csak azt várta, hogy este legyen s ahogy este
lett, fecskévé változott. Általrepült a tengeren, egyenesen a felé a
nagy épület felé. Amint repült, repült a tenger felett, jött szembe vele
egy sólyommadár. Alten-Byrtyk megijedt szörnyen, tovább akart repülni,
nehogy elfogja a sólyom, de a sólyom megszólította:

– Állj meg, állj meg, fecskemadár! Ne félj tőlem, javadat akarom.

Megállott Alten-Byrtyk, a sólyom meg szépen hozzárepült. Volt a csőrében
egy acélkő, a katonában pedig egy aranyszelence. Mondta Alten-Byrtyknek
a sólyom:

– Ihol van egy magas sziklahegy. Repülj oda. Szállj le ottan. Veled
megyek.

Repült a fecske, azaz, hogy Alten Byrtyk, leszállott a sziklának a
tetején, leszállott vele a sólyom is. S ahogy leszállott, ember lett
belőle. A Kőfejű volt ez az ember; az, akivel a fiut a tengerbe dobták
volt. Ahogy ültek a szikla tetején, megszólalt a Kőfejű s mondotta
Alten-Byrtyknek:

– Ez az acélkő egykor a Jedajkáné volt s tőle ez a hat ember lopta el,
aki engem a tengerbe dobott s velem a te fiadat. Ezzel az acélkővel
uralkodott Jedajkán minden népek fölött. Mert valahányszor ezt az
aczélkövet sziklához ütötte, mindannyiszor száz vitéz jött a világra.
Ezzel az acélkővel ő mindent meg tudott cselekedni, amit csak akart.
Minden kivánsága teljesült, amit csak kivánt. Ezzel az aczélkővel hidat
lehet varázsolni a tenger fölé, sziklákat lehet szétrombolni; ezzel az
acélkővel mindent lehet cselekedni. Hát én ezt az acélkövet újra
elloptam attól a hat embertől s most már az ő hatalmuknak vége. Ebben az
aranyszelencében a te fiadnak a szelleme vagyon. Ezt is attól a hat
embertől loptam el.

Azzal vette Kőfejű az acélkövet, kétszer megütötte a sziklát s ím, abban
a pillanatban kétszáz vitéz termett elé a földből.

– Egyszeribe megöljétek azt a hat embert! – parancsolta Kőfejű a
vitézeknek, – égessetek meg mindent, ami a tengeren túl van. – Abban a
pillanatban elégették azt a rengeteg nagy épületet s mindent, ami abban
volt s ím, egyszerre csak kipattant a földből Alten-Köök. Akkor meg
kinyitotta a Kőfejű a szelencét, a szelencéből pedig előtoppant a fiú
igazi valóságában. A Kőfejű s Alten-Köök testvérséget fogadtak.
Alten-Köök nekiadta legszebb paripáját, aztán hazamentek s éltek együtt
mind, a hányan voltak, s máig is élnek, ha meg nem haltak.




A hű szolga.

(Székely mese.)

Hol volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren innét, hetedhétországon
túl, volt egyszer egy király s annak egy növendék fia.

A király éppen azon járatta az eszét, hogy a fiát megházasítsa, mikor a
szomszéd ország királya erősen megsértette, s mit volt mit tenni,
abbahagyta a fia házasságát, s rettentő nagy sereggel elindult háborúba.
Hanem a fiát otthon hagyta házőrzőnek s erősen a szívére kötötte, nehogy
megházasodjék, míg ő a háborúból haza nem kerül.

Elment a király s a fia csakugyan honn maradt, s ahogy tudta, igazgatta
az országot, de telt, mult az idő, esztendő esztendő után, s az apja
csak nem került haza, még mindig háborúskodott a szomszéd királlyal.

Ő bizony – gondolta magában a királyfi – nem vár ítélet napjáig, talán
öreg ember is lesz, mire hazakerül az apja, – elindul leánynézőbe. Nagy
sereget gyüjtött s úgy indult világgá, hadd lássák idegen földön, hogy
őt sem a gólya költötte. De még az országuk határáig sem érhettek, jő
velök szembe a király, akarom mondani: szaladott, mert rútul megverték a
seregét.

Bezzeg megörült a király, amikor meglátta, hogy jő a fia elejébe. Azt
hitte, hogy híre ment a vereségének s most jő a segítségére. De meg is
mérgelődött szörnyen, mikor megtudta, hogy a királyfinak eszeágában sem
volt ez, hanem házasságon járt az esze.

– Meghagytam, ugy-e, hogy el ne mozdulj hazulról, míg vissza nem térek,
– mondta a király. – Nem fogadtál szót, mehetsz, amerre a szemed lát, de
a katonáimat el nem viszed, hallod-e!

Eleget kérlelte a fiú az apját, hogy így s hogy úgy, egyszer csak meg
kell hogy házasodjék, de a király nem engesztelődött meg, s elvette tőle
az egész ármádiát. Egyes-egyedül egy vadász maradt a királyfi mellett.
Ez olyan hűséges embere volt a királyfinak, hogy még a királlyal is
szembeszállott, s azt mondta: – Felséges királyom, egy életem, egy
halálom, de én a királyfit el nem hagyom!

Elváltak nagy haraggal s a király ment hazafelé, a királyúrfi pedig
hűséges vadászával hetedhétország ellen. Búsult erősen, hogy az apja még
csak egy jó szót sem adott útravalónak, de még egy hét sem telt belé,
elmult a nagy búbánatja. El bizony, mert addig mentek s mendegéltek
hegyeken, völgyeken, erdőn, mezőn által, hogy hetedik nap elérkeztek
Aranyország aranyvárába, s ott találtak egy aranyvirágot, de olyant,
hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. (Közbe legyen mondva, s nehogy
elfelejtsem, az aranyvárban a király lakott s az aranyvirág a király
egyetlen leánya volt.) Éppen az ablakban ült Aranyvirág, mikor a
királyfi megérkezett, s mondta magában:

– No, ez bizonyosan érettem jött, de ha jött, bizony el is megyek vele.

Mert szép volt Aranyvirág, de a királyúrfi sem volt ám olyan tedd el s
elé se vedd legény: megakadt a szem rajta.

Fölmegy a királyfi a palotába, s nem sokat teketóriázik, elémondja a
királynak, hogy ő ki, s mi, s hogy becsületes szándékkal jött. A
királynak megtetszett a legény, s azt mondta: – Jól van, fiam, legyen
tiéd a leányom, ásó, kapa, s a nagy harang válasszon el, ha szeretitek
egymást. Egybe hivatta Aranyvirágot s ez is azt mondta: – Én bizony
szívesen megyek a királyfihoz, mert látom a szeméből, hogy igaz
szeretettel van hozzám.

Mindjárt papot hivattak, a fiatalokat összeeskették s csaptak olyan
lakodalmat, hogy folyt a bor s pálinka Hencidától Boncidáig s még azon
is egy sánta arasszal túl.

Mikor a nagy vendégségnek vége volt, befogattak hat szép lovat egy
aranyos, gyémántos hintóba, a fiatalok beleültek s elindultak a királyfi
hazájába. Még az estére a királyfi országába értek s megszállottak egy
fogadóban. A fiatal pár egyszeribe le is feküdt, de a királyfi vadásza
kint maradt a fogadó udvarán s le nem húnyta a szemét, nehogy a
gazdájának valami bántódása essék. Hát úgy éjféltájban hallja a vadász,
hogy a ház tetejére száll három varjú s ott csak elkezdenek diskurálni.

Azt mondja az első varjú: – No, halljátok, ilyen szép egy pár ember sem
hált még ebben a fogadóban. Kár, kár, kár, hogy ilyen fiatalon el kell
pusztulni szegény fejöknek.

Mondja a második:

– Hogyne pusztulnának el, mikor holnap leszakad alattuk az aranyhíd.

Mondja a harmadik varjú: – Hej, gonosz lelke lehet a királyfi apjának!
Azt hallottam, hogy a király fűrészeltette be a hídlábat. Kár, kár, kár!
De, hé, halljátok-e, aki ezt a mi beszélgetésünket elárulja – térdig
sóbálvánnyá változik, akár állat, akár ember légyen.

– Nem bánom én, hadd változzak, mégis elárulom mondta hangos szóval a
vadász, hogy a varjak jól hallották.

– Kár! kár! kár! – kárrogtak a varjak s elrepültek a ház tetejéről.

De még egy jó hajításnyira sem repülhettek három galamb szállott a ház
tetejére, s halljatok csudát ezek is beszélgetni kezdettek.

Azt mondja az első: – Hej, szegény fiatal pár! Hiába menekedtek meg a
hídnál, még is el kell pusztulnotok.

– El bizony, – mondá a második, – mert a király megboszorkányozott
hintót küld elejökbe.

– Csak belé ne ülnének, – mondta a harmadik, – mert ha beléülnek,
rettentő forgószél kerekedik, felkapja az égig hintóstól, lovastól,
mindenestől s úgy lesuppannak a földre, hogy a hetvenhetedik porcikájuk
is izzé-porrá törik. Csak aztán ezt a mi beszélgetésünket el ne árulja
valaki, mert egyszeribe derékig sóbálvánnyá változik.

– Nem bánom én, mégis elárulom, – mondta a vadász fenszóval, hogy a
galambok is jól hallották.

Tovább is rebbentek a ház tetejéről nagy ijedten.

De nézz csak oda! Ahogy a galambok elröppentek, három sas szállott a ház
tetejére. Bezzeg, hogy ezek is diskuráltak.

Mondja az első:

– Attól a hídtól s a hintótól még csak megmenekedhetnék ez a fiatal pár,
de már azután nem tudom, mi lesz velük.

– No, azt én sem, – mondá a második sas, – mert azt hallám a városban,
hogy a király egy pár arany- s ezüsthímes köntöst küld a fiának s a
menyének is, hogy vegyék fel mindjárt.

[Illustration]

– Hiszen csak – mondá a harmadik – valahogy megsejdítenék, hogy amint
felveszik a köntöst, egyszeribe porrá égeti őket. De mi meg nem
mondhatjuk s úgy árulja el a mi beszélgetésünket valaki, hogy
merős-merejében sóbálvánnyá változik.

– Nem bánom én, akármi történjék velem, – mondta a vadász hangos szóval,
– de nem hagyom elpusztulni a gazdámat.

Reggel, mikor indulóba voltak, megszólítja a vadász a királyfit s mondja
neki: – Az éjjel álmomban olyan álmot láttam, felséges királyfi, hogy ha
rám nem hallgat, bizony elpusztulunk. Meginstálom, felséges királyfi,
tegye mindig, amit én mondok, amíg haza érünk s nem bánja meg.

Kacagott a királyfi s a felesége is: ó te bolond, te, álom s esős idő.

– Már akár esős, akár napos, hallgasson rám, felséges királyfi, –
esenkedett a vadász.

Nem hagyott békét addig a királyfinak, mig meg nem ígérte, hogy mindent
úgy tesz, ahogy ő elémondja.

Na, elindulnak s megérkeznek az aranyhídhoz. Azt mondja a vadász: – Ezt
a hintót hagyjuk itt!

– Hát ezt már hogy hagynók itt? – kérdezte a királyfi.

– Ezt bizony úgy, hogy egy szeg sem jó ebben a hintóban: letörik a
hídon. Szégyen egy királyfinak ilyen hintóban vinni a feleségét.

Leszállottak a hintóról, körülnézték, vizsgálták, még a tengely alá is
bebujt a királyfi, de még a felesége is utána, hanem csak úgy ragyogott
még a kerékkenő is, mert hát folyó színarany volt az is.

– Hm, – mondá a királyfi, én nem látok ezen a hintón semmi hibát, de
szavamat adtam, hogy hallgatok rád, hát hagyjuk itt. Ott hagyták a
hintót, szépen átsétáltak a hídon, a vadász meg a lovakkal
általusztatott a vízen. Gyalog mentek be a városba, ott hintót vettek s
úgy mentek tovább.

Még a város határán túl sem voltak, hát jön eléjük a hopmester szép
aranyos hintón s jelenti a királyfinak, hogy a felséges apjaura küldötte
a hintót, hozzája illendőt.

Színarany volt még a kerékszeg is, de a vadász úgy tett, mintha
megvizsgálná alúl, felül, kívül, belül, s azt mondta a királyfinak: –
Felséges királyfi, belé ne üljön ebbe a hintóba, mert amilyen cifra,
éppen olyan rossz. S hogy rá ne ülhessenek, elérántotta a kardját s
miszlikbe vágta a drága aranyhintót.

A királyfi csak csóválgatta a fejét, csak hümgetett, de mit csináljon?
Szavát adta, hogy engedelmeskedik.

Visszaültek a vett hintóba s úgy értek a király városának a határába.
Ott is várta már egy követ, az egyiknek karján királyfinak való köntös,
a másiknak karján a feleségének való köntös. Aranytól, ezüsttől
ragyogott mind a kettő.

Megörült a királyfi, de még inkább a felesége s egyszeribe föl akarták
venni a drága szép köntöst, de a vadász kikapta a követ kezéből s mind a
két köntöst diribre-darabra szaggatta.

– Hát ezt ugyan miért tevéd? – békételenkedett a királyfi.

– Ezt azért tettem, hogy még inasnak sem volt való, nemhogy királyfinak.

– De így s de úgy, – mondta a királyfi s erősen haragudott a vadászra. A
felesége meg sírt mérgében, hogy nem a királyfi parancsol, hanem a
szolgája.

Ezalatt pedig az öreg királyt csakhogy föl nem vetette a bosszúság, hogy
nem tudta elpusztítani a fiát, aki dacolni mert vele. Hanem azért úgy
tett, mintha erősen örülne, mikor a fia és a menye megérkeztek. De nem
volt nyugta, mig ki nem tudja, hogy mi csudálatos módon kerülték ki
háromszor a halálos veszedelmet.

Mondta a fiának: – No édes fiam, nem hittem volna, hogy megvesd az apád
ajándékát. Tőlem szebb nem telt.

– Ne haragudjék, édes apám, – mondá a királyfi, – tetszett nekünk
minden, de a vadászomnak megígértem, hogy az úton mindenben ráhallgatok,
s annak a bolondos legénynek sem a hintó, sem a köntös nem tetszett. Azt
mondta, hogy elpusztulunk, ha nem hallgatunk a szavára.

– Na megállj, te vadász, – gondolta magában a király – ezt megkeserülöd.
Különben is haragudott rá szörnyen, amiért a fiához jobban húzódott s
elment vele leánynézőbe.

Egyszeribe összehívatta a törvénybírákat s ezek halált mondtak a vadász
fejére. Másnap hajnalban akasztófát ástak az udvar közepére, s a vadászt
alája állították. Felolvasták egy nagy lepedő papirosból az ítéletjét s
azt is, hogy mivel szolgált az akasztófára.

– Jól van, – mondá a vadász – nem bánom, ha meg is halok, csakhogy a
gazdámnak az életét megmentettem!

S elmondotta, hogy mit hallott a varjaktól.

Hát abban a szempillantásban sóbálvánnyá változott térdig.

[Illustration: A hű szolga sóbálvánnyá változott.]

Mondta tovább, hogy mit hallott a galamboktól, s abban a
szempillantásban sóbálvánnyá változott derékig.

Tovább mondotta, hogy mit hallott a sasoktól s hát Uram Jézus, ne hagyj
el! – merős-merejében sóbálvánnyá változott.

Búsult a királyfi, helyét sem találta a nagy erős búbánattól. Istenem,
istenem, hogy ilyen szomorú vége lett a vadászának miatta, mikor éppen
az ő életét mentette meg. Föltette magában, hogy elmegy világgá, s addig
vissza sem jön, míg szerit, módját nem találja annak, hogy az a
sóbálvány miként változzék vissza lelkes emberi állattá.

Eleget kérte a felesége, hogy maradjon, ne induljon neki bolondjába, de
nem tudta lebeszélni a szándékáról. Hallotta ezt egy öreg asszony, aki a
királyfinak dajkája volt, az is mondta: – ne menj el, lelkem gyermekem,
maradj a feleséged mellett, – de beszélhettek neki, azt mondta: egy
életem, egy halálom, nem hagyom sóbálványnak a vadászomat!

– No, ha olyan erősen eltökélted magad, – mondá az öreg asszony, –
keresd fel _Szerencsének Szerencséjét_, ez ha segít rajtad, senki más
ezen a világon.

Elbúcsuzott a feleségétől keserves könnyhullatás közt s elindult
világgá. Hét nap s hét álló éjjel mindég ment, sok emberrel találkozott,
sokat elhagyott, de senki lélek nem tudta megmondani, hogy hol lakik
Szerencsének Szerencséje.

Egyszer egy malomnál esteledett meg s bement a molnárhoz, szállást kért
tőle.

– Istené a szállás, – mondá a molnár, s adott neki vacsorát s szállást.
Vacsora közben elmondta a királyfi, hogy ki s mi ő, s miben jár. Azt
mondja a molnár: – Hej, felséges királyfi, ha megtalálod Szerencsének
Szerencséjét, kérdezd meg tőle, mi az oka, hogy az én malmom két kőre
jár, van neki posztóványolója, kásatörője is, s még sem tudok
boldogulni.

Megígérte a királyfi, hogy megkérdezi, csak feltalálja Szerencsének
Szerencséjét.

Tovább ment reggel s estére egy faluba ért, de már mindenütt
lenyugodtak, csak egy kicsi házban látott gyertyavilágot. Bement oda s
hát három lány ül a kemence előtt s fonnak nagy serényen. Ezek is adtak
szállást szívesen, s mikor megtudták, hogy mi járatban van, a szívére
kötötték, kérdezze meg Szerencsének Szerencséjét, hogy mért nem viszik
őket férjhez, pedig minden este fölfonnak egy-egy guzsaly csepűt.

A királyfi megigérte, hogy szívesen megkérdezi, csak rátaláljon.

Tovább ment reggel a királyfi, ment hegyeken, völgyeken át, s egy nagy
rengeteg erdőbe ért. Három nap s három éjjel kóborgott a rengetegben, s
mikor egy kicsit rítkulni, nyiladozni kezdett, csak elejébe kanyarodik
egy patak, megáll a folyásában s megszólítja: – Ugyan bizony, hol jársz
itt, ahol a madár sem jár? Amióta a világ világ lett, még nem járt erre
ember.

Mondja a királyfi, hogy mi járatban van.

– Ejnye, te királyfi, – szólt a patak – kérdezd meg Szerencsének
Szerencséjét, hogy mért nincs bennem sem hal, sem rák, pedig olyan
tiszta a vizem, mint a kristály.

– Jól van, – mondta a királyfi, – megkérdezem, ha kétfelé nyílsz, s
száraz lábbal átmehetek rajtad.

A patak egyszeribe kétfelé nyílott s a királyfi szépen, száraz lábbal
átsétált rajta.

– Ne búsulj, – mondta a királyfi, – csak megtaláljam Szerencsének
Szerencséjét, megkérdem tőle, amire kértél.

Kiért a rengeteg erdőből, s egy szép virágos földön folytatta az útját.
Nem volt ennek sem széle, sem hossza. Ment, mendegélt s estére egy kicsi
házacskához ért. Bement, hogy szállást kérjen.

Egy öreg asszony ült a góc alatt, de olyan öreg, hogy az orra a földet
verte. Köszönt illendőképpen: – Adjon Isten jó estét, öreganyám!

– Adj’ Isten, fiam! Hát te mi jóban jársz erre mifelénk?

Mondja a királyfi, hogy Szerencsének Szerencséjét keresi.

– No bizony, ha őt keresed, hát jó helyen jársz, mert én az anyja
vagyok.

Hej, megörült a királyfi, s mindjárt elémondta, hogy mit akar tőle.

Mondta az öreg asszony: – Jól van, édes fiam, csakhogy az én leányom
most kint van a szőlőben, még éjjelre sem jő haza. Reggel menj ki hozzá,
vígy magaddal egy kapát s ne szólj hozzá semmit, csak állj mellé s
kapálj te is. De jegyezd meg jól, hogy, még ha kérdez, akkor se felelj
neki déli tizenkét óráig. Délben én majd ebédet viszek nektek, s mikor
leül az ebédhez, ülj le te is és egyél vele. Ebéd után megkérdi: mi
bajod, akkor aztán mondd meg s majd segít rajtad.

Megköszönte a királyfi a jó tanácsot, s reggel kiment a szőlőbe. Úgy
tett, ahogy az öreg asszony mondotta. Oda állott Szerencsének
Szerencséje mellé, nem szólt egy szót sem, csak kapált hűségesen. Délbe
kijött az öreg asszony az ebéddel, leültek, ettek. Ebéd után megszólal
Szerencsének Szerencséje:

– No, hallod-e, sok embert láttam, de még ilyent nem, amilyen te vagy.
Talán bizony néma vagy, hogy nem szóltál eddig?

– Nem vagyok én néma, – mondá a királyfi, – de nagy bánat van a
szívemen.

S elmondta, hogy mi bánat nyomja a szívét.

– Ne búsulj, – mondá Szerencsének Szerencséje – segítek rajtad, mert
megérdemeled te is, meg a vadászod is. Csak menj haza békességgel. Mire
haza érsz, a feleségednek egy kicsi fia lesz, annak a kicsi újjából
eressz egy pálinkás pohárba három csepp vért, azzal a vérrel kend meg a
sóbálványnak a térdét, a derekát s a homlokát: egyszeribe az lesz
belőle, ami volt.

– Ó, hogy az Isten áldjon s szenteljen meg! – hálálkodott a királyfi s
indulni akart nagy örömmel hazafelé.

Az ám, de eszébe jutott, hogy még három dolgot meg kell kérdezni
Szerencsének Szerencséjétől.

– Ugyan bizony, ha meg nem haragudnál, megkérdeznék tőled még három
dolgot.

– Csak kérdezd, – mondá Szerencsének Szerencséje, – válaszolok rá, ha
tudok.

– Nem messze innét, a rengetegben, van egy patak. Mi az oka, hogy abban
sohasem volt rák, sem hal?

– Mert még senki sem halt belé, – mondá Szerencsének Szerencséje. – Te
se mondd meg ezt neki, míg által nem jöttél rajta, s akkor is, ha
felmásztál a legmagasabb fának a tetejére, mert különben halál fia vagy.

– Hát annak mi az oka, hogy van ebbe s ebbe a faluba három szép lány,
mind a három szorgalmas, s még sem viszik férjhez?

– Mert a szemetet a nappal szembe öntik.

– Nem értem, – mondá a királyfi – hogy s mint lehet ez?

– Úgy, hogy későn kelnek s a nap már régen fennt van, amikor kisöprik a
házokat.

– No még egyet. Mi az oka annak, hogy itt s itt ez a molnár nem
boldogodik, pedig két kőre jár a malma, van posztóványolója, kásaőrlője?

– Mert a molnár nem jár a templomba s nem ád a szegényeknek Isten
nevében. Neked is csak azért adott szállást, mert látta, hogy gazdag
vagy, s remélt valamit tőled.

Megköszönte a királyfi a feleletet, elbúcsuzott szépen s elindult vissza
azon az úton, amelyen jött.

Először a patakhoz ért.

– No, mit szólt Szerencsének Szerencséje? – kérdezte a patak.

– Eressz által s megmondom.

A patak kétfelé nyílott, a királyfi pedig hirtelen felmászott a
legmagasabb fára, annak is a tetős-tetejébe. Onnan kiáltotta le, amit
Szerencsének Szerencséje mondott.

Hej, láss csudát! Nekifortyan a patak, ahogy ezt hallja, elkezd dagadni,
nőni, mind magasabbra, hogy már annak a fának is a derekát mosta,
amelyiken a királyfi kucorgott. De hiába pezderkedett, erőlködött, a
királyfinak csak a lábaszáráig loccsant fel s nagy mérgesen
visszahúzódott a medrébe.

A királyfi leszállott a fáról s ment tovább békességgel.

[Illustration: A királyfi megmondta a leányoknak, hogy miért nem mennek
férjhez.]

Útközben beszólt a leányokhoz is, a molnárhoz is, s elmondta nekik, amit
hallott.

A leányok megfogadták a szót, többet nem öntötték a nappal szembe a
szemetet s mind a háromnak szerencséje akadt.

A molnár is ezután hűségesen eljárt a templomba, adott a szegényeknek s
szemlátomást gyarapodott.

A patakban is volt csakhamar hal is, rák is dögivel, mert egy lókötő a
lopott lóval át akart menni rajta, a patak pedig hirtelen megáradott s a
lókötő belefulladott.

Na, most már csak az ő hűséges vadásza volt hátra. Kérte az Istent, hogy
csak legyen fiacskája, mire hazaér.

Volt is, de még milyen szép aranyhajú fiú! Fájt a szívének, de Isten
neki, hirtelen megcsippentette a penecélus bicskájával a fiának a kicsi
ujjacskáját, kibuggyant a három csepp vér, s azzal uccu, szaladt a
sóbálványhoz, megkente térdét, derekát, homlokát – s hát csakugyan
egyszeribe megelevenedett hűséges vadásza.

Az öreg király éppen az ablakban pipázott s mikor látta, hogy a vadász
megelevenedik, úgy megijedt, hogy a pipa kiesett a szájából, miszlikbe
törött. Ettől még jobban megijedt: hanyotég esett s azt sem mondta:
szervusz, világ! – »elment Földvárra deszkát árulni.«

No bizony, ha úgy, hát eltemették nagy pompával, ott volt a fia
helyette. Ezt mindenki szerette, mert ez fáin ember volt. Még ma is él,
ha meg nem halt.




A két kérő.

(Zsidó mese.)

Élt egyszer egy kis városkában egy öreg rabbi a feleségével s gyönyörű
leányával. Olyan öregek voltak már mind a ketten, a rabbi is, meg a
felesége is, hogy mindenképen azon törték a fejüket, hogy minél hamarább
férjhez adhassák a leányukat, nehogy aztán itt maradjon egyedül, szomorú
árvaságra.

Volt a rabbinak egy öccse, gazdag, írástudó ember, s szerette volna, ha
a fiatalokból egy pár lenne. Mondta is a feleségének, de bizony annak is
volt egy öccse, igaz, hogy szegény legény volt az Istenadta, de olyan
sokat tudott, hogy a másik elbujhatott volna mellette. Semmiképen sem
tudott a két öreg megegyezni abban, hogy melyikhez lenne jobb adni a
leányt, a rabbi hát azt gondolta magában: ő bizony meghívja az
ismerőseit s rokonait, meg a két legényt is, s tanácsot kér, hogy
melyikhez adja a kettő közül.

Igy is tett az öreg rabbi. Másnap estére nagy vendégsereget hívott a
házához. Ettek, ittak, vígan voltak. Vacsora végén a két legényt kiküldi
a rabbi a szobából, s mondja a vendégeknek:

– Látjátok, kedves barátaim, hogy én, meg a feleségem megőszültünk,
megöregedtünk már, s ideje, hogy gondoskodjunk egyetlen leányunkról
halálunk napja előtt. Sokat tanakodtunk a feleségemmel, hogy kihez adjuk
feleségül. Én nekem az én öcsém tetszik legjobban, neki az övé,
megegyezni sehogyse tudunk, ti most mind a kettőt szemtől szembe
láttátok, ítéljetek, melyikhez adjuk?

Sokáig törték a fejüket a vendégek, végre azt mondta egyik vendég:

– Mind a két ifju megérdemelné, hogy a te vőd lehessen, rabbi, dehát,
hogy választhass kettejük közül, íme, a tanácsom: adj mind a kettőnek
kétszáz forintot, s küld el őket, hogy vásároljanak rajta portékákat.
Amelyik jobb s finomabb dolgokkal tér haza, az legyen a leányod férje.

Tetszett ez a tanács a rabbinak, be is hívta a két legényt, előadta a
dolgot nekik, odaadta a pénzt, s azok másnap hajnalban el is indultak
nagy örömmel, mert szó, ami szó, mind a kettőnek tetszett a leány.
Mentek, mentek, mendegéltek, s nem sok idő mulva egy nagy
kereskedővárosba értek, ott elváltak, s mind a kettő indult a maga
dolgára, hogy mentől szebb dolgot vásárolhasson a kétszáz forinttal.

Még dél sem mult el, mind a ketten készen voltak a vásárral. A rabbi
öccse ragyogó ruhákat s egyéb drága portékákat vett a pénzén, a másik
fiú csupa drágakövet.

El is indultak mindjárt hazafelé, nem akartak egy perc időt is
elvesztegetni, s éjszakára megháltak egy erdőben, óriási fa tövében.

No bizony, ha elaludtak, az erdei rablók sem voltak restek, előbujtak a
sűrü bokrok mögül, s egy perc alatt elszedték az összes drágakövet az
egyik fiútól, a ruhafélét s a többi portékát pedig ott hagyták, mert nem
tudták elcipelni.

Hej, volt szomoruság, mikor reggel felébredtek! Hiába keresgélte
mindenütt a szegény fiú a drágaköveket, bizony még magnak sem hagytak
ott egy szemet sem a rablók! A másik fiú annál boldogabb volt, hogy neki
semmije sem veszett el, hamarosan felpakolódott, s hívta a másikat, hogy
menjenek már haza. De bizony nem volt annak egy csepp kedve sem üres
kézzel hazaállítani, hanem azt mondotta nagy szomorusággal:

– Menj csak egyedül, én így üres kézzel nem állíthatok haza; megyek
tovább, amerre a szemem lát.

Haza is ment a gazdag fiú, s mert a másikról még hírt sem hallottak,
elhatározták, hogy a kitűzött napig várnak rá, aztán megtartják a
lakodalmat a visszatért legénnyel.

A szegény legény ezalatt ment, mendegélt, s elhatározta, hogy ismét a
tanulásra adja a fejét, s meg sem áll Babylon városáig, ahol akkor a
legbölcsebb emberek tanítottak.

A nagy útban szerterongyolódott a ruhája, azon rongyosan állított be
Naszi rabbi iskolájába, ott behúzódott egy kuckóba s onnan hallgatta a
rabbi tanításait. Egy nap olyan nehéz dolgot tanított a rabbi az
ifjaknak, hogy egyetlen egy sem volt közöttük, aki meg tudta volna
érteni, úgy mentek haza nagy gondolkozás, fejtörés között. Csak a
szegény legény maradt ott a kuckóban, s mikor mindenki elment onnan,
elévette a könyvet, s addig-addig gondolkozott, olvasgatott, amíg csak
megértette, hogy mit magyarázott a rabbi. Hamar fogta a krétát s felírta
a táblára a magyarázatot, azzal elment haza.

Másnap reggel ott találta Naszi rabbi a táblán a magyarázatot, s igen
elcsodálkozott, hogy ilyen bölcs tanítványa van, aki ilyen szépen
megértette a tegnapi nehéz leckét. Rögtön meg is kérdezte:

– Ki volt az, aki ezt a magyarázatot ide írta?

De senki sem szólott, a szegény legény még jobban behúzódott a vackába,
s meg sem mukkant, a többi pedig semmit sem tudott a dologról.

Másnap megint olyan nehéz leckét adott Naszi rabbi a tanítványainak,
hogy azok ugyan törhették rajta a fejüket, nem tudtak semmi okosat
kigondolni. Végre is nagy mérgesen hazamentek, csak a szegény legény
kuporgott még ott a sarokban. Alig várta, hogy elmenjenek a tanulók,
elővette megint a könyvet, s addig-addig törte a fejét, gondolkozott,
amíg ezt a kérdést is megfejtette, s felírta szépen a táblára.

No, volt másnap megint csudálkozás! Hiába faggatta Naszi rabbi a fiukat,
hogy melyik találta el a kérdést, azok csak néztek egymásra, de bizony
egyik sem tudott semmit. Hát ez ennyiben maradt, de Naszi rabbi most egy
olyan nehéz kérdést tett fel a tanítványainak, hogy azok szédültek még a
hallatára is. Nem is gondolkoztak soká rajta, úgy is tudták, hogy
megfejteni nem fogják, szépen hazamentek. Ezt várta csak a szegény
legény, előbujt a sarokból, hozzákezdett a munkához, s egy-két perc
mulva már meg is fejtette a nehéz kérdést, fel is írta a táblára.

De Naszi rabbit is ölte a kiváncsiság, hogy ki tudja az ő kérdéseit
olyan ügyesen megfejteni, visszalopózkodott, mikor már mindenki elment,
s leselkedett a kulcslyukon. Hát a szegény legény épen akkor írta fel a
kérdés megfejtését a táblára! A rabbinak sem kellett több, egy árva szót
sem szólt, hazament olyan csendesen, ahogy jött.

Másnap megint olyan nehéz kérdést tett fel a tanítványainak, hogy azok
bárhogy törték is a fejüket, semmit sem tudtak kisütni. Végre a rabbi
eléhivatta a szegény legényt a sarokból, s tőle kérdezte meg. De ez csak
azt mondta:

– Semmit sem értek én ebből, bölcs rabbi!

De addig faggatta, nógatta a rabbi a legényt, hogy végre is megfelelt a
kérdésre, még pedig olyan okosan, hogy a többinek a szeme, szája
elállott bámulatában. No, lám, ilyen rongyos koldustól mekkora
bölcsesség telik!

Bezzeg lett becsülete ezután a tanítványok között. A rabbi még a leányát
is odaigérte neki feleségül, ha ott marad örökre nála. De a legény
megköszönte a jóságát, s hazaindult, mert nagyon vágyakozott már a
szülei után, no meg a kitűzött napra ő is haza akart érkezni a bátyja
házához. Hiába is marasztották, elindult hazafelé. A rabbi, meg a
tanítványok elkísérték egy jó darabon, aztán elbúcsuztak nagy szomoruan
tőle.

Ment, mendegélt a szegény legény, erdőkön, mezőkön át, s egyszerre csak
úgy megszomjazott, hogy azt hitte, rögtön halálnak halálával hal meg.
Azért csak ment tovább, s hát egyszerre csak egy gyönyörű almafát talál
az útjában. Hiszen ha talált, le is szakított egy almát róla, s megette.

Hej, szomoruságra fordult az öröme, mert olyan irtózatos sebekkel lett
tele a teste, hogy láttára még a hideg is kirázta. Na, most mit
csináljon? Tovább indult nagy szomorusággal, szakadt a könny a szeméből
s majd felvetette a bánat, hogy őt Isten úgy meglátogatta! Már három
napja ment s akkor ismét úgy megszomjazott, hogy csak úgy vánszorgott
elébb, elébb szegény feje. S lám, megint egy olyan gyönyörű almafa áll
előtte, mint az a másik! Gondolja magában, ő bizony eszik belőle, ennél
már nagyobb nyomoruság úgy sem érheti, mint amilyenbe esett, legfeljebb
elpusztul, úgysem ér így sokat az élete. Nem is töprenkedik sokat, hanem
leszakít egy almát s nagy mohón megeszi. S halljátok csak, mi történt!
Amint megette az almát, egyszerre csak látja, hogy úgy elmultak a
testéről a sebek, mintha letörölték volna. Hej, azt a boldogságot ki nem
lehet mondani, amit a szegény legény érzett akkor! Hamar visszament a
másik almafához, jól megtöltötte a zsebét a gyümölcséből, s visszafelé
pedig a másikból is rakott egy jó csomót a másik zsebébe. Gondolta, jó
hasznát veheti még valahol ennek is.

Nemsokára egy nagy városba érkezett, s hát gyászfeketében vannak mind az
emberek, s olyan szomoruan járnak-kelnek, mintha mindenkinek halottja
lett vona. Megállít egy embert a legény s kérdi, ugyan bizony miért
borult ilyen gyászba ez a város?

– Hogyne borult volna, – mondja neki az ember, – mikor a király halálán
van, mert olyan irtózatos sebekkel van tele a teste, hogy egy doktor sem
tud segíteni rajta.

– No, ha egy sem tud, mondjátok meg a királynak, hogy én kigyógyítom, –
mondotta a legény.

Szaladtak is az emberek, ahogy a lábuk birta a fő-fő doktorokhoz, s
vitték a legényt is nagy örvendezéssel. Be is engedték a királyhoz, aki
ott feküdött aranyos nyoszolyájában s úgy kínlódott, jajgatott, hogy a
legénynek megesett a szíve rajta.

– Hát ha te vagy az, aki meg tudsz gyógyítani engem, kezdj hozzá,
mondotta a király. Nem hiszem ugyan, hogy segíteni tudnál rajtam, s nagy
kínjaimon. De nem bánod meg, ha jobban leszek, mert azt adok neked, amit
csak a szíved kiván!

Nem is sokat teketóriázott a legény, hanem megetetett a királlyal egy
almát, amit az első fáról szakasztott. Hát még borzasztóbban szenvedett
a király, átkozta a legényt, hogy halálát okozta, de az nem igen bánta,
csak annyit szólott a királynak:

– Felséges uram, csak tegye meg azt, amit mondok, s ne féljen, mindjárt
jobban lesz. Evvel odaadta a másik fáról szedett almát, s hát amint
lenyelte az utolsó falatot, mintha letörülték volna róla azokat a
rettenetes sebeket, úgy megtisztult a király teste!

Nem győzött eleget hálálkodni a szegény legénynek a király, s kérdezte
tőle, hogy mivel jutalmazza meg a bölcsességét.

– Nem kivánok én egyebet, felséges királyom, csak azt, hogy add nekem a
szülővárosomat, hogy ott én legyek a legfőbb úr, ameddig élek.

Hiszen odaadta szívesen a király, még többet is adott volna, s mikor a
legény hazakészült, még egy nagy csomó pénzt is adott neki, aztán
katonákat rendelt melléje s úgy bocsátotta haza.

Bezzeg hogy hire ment ennek jó előre s nagy pompával várta már a város a
szegény legényt. A legelső urak jöttek elébe a város végére, vittek neki
mindenféle drága ajándékot, s úgy fogadták nagy hódolattal. Kijöttek a
zsidók is külön csapatban. A szegény legénynek a bátyja vezette őket, s
azok is pártfogást kértek tőle, s gazdag ajándékot nyujtottak át neki. A
legény azt felelte a bátyja beszédére:

– Mindegyiteknek jó dolga lesz az én uralkodásom alatt, csak azt kivánom
tőletek, hogyha valamelyiteknek a házában esküvő lesz, arról
tudósítsatok engem!

– Felséges uram, – felelte az öreg rabbi, – az én házamnál épen a jövő
héten lesz, majd megmondom később a napját is.

El is üzent a lakzi napján a rabbi a nagyurnak, s meghivta, hogy legyen
jelen, mikor esketik az ifju párt. Az pedig felöltözött gyönyörű
selyemruhába, elment a rabbi házához, s elfoglalta az első helyet az
asztalnál. Mikor épen kezdődött volna az esküvő, felállott s így
szóllott a rabbihoz:

– Nem emlékszel, bölcs rabbi, hogy két öcsédet küldted el portékát
vásárolni, s az egyik még mai napig sem érkezett vissza? Ugy-e, azt
mondtad, hogy azé lesz a leányod, aki értékesebb holmival fog hazatérni
a házadhoz? Nohát, ítéljetek, ki tért drágább portékával haza, én vagy
ő? Mert én vagyok a kettő közül az egyik!

Lett erre olyan csudálkozás, zavarodás, senki se tudta, hol a feje, csak
amikor még egyszer megkérdezte őket, hogy ki legyen hát a leány
vőlegénye, akkor tudtak csak nagynehezen feleletet adni. Persze, őt
választották, a lakodalmat mindjárt megtartották, s a fiatal pár sokáig
élt nagy boldogságban.




Az élet vize.

(Spanyol mese.)

Messze-messze, túl az Óperenciákon, élt négy testvér, akik igen nagyon
szerették egymást. Egyszer csak mi jutott, mi nem a legidősebb fiú
eszébe, így szólt a két öccséhez, meg a hugához:

– No halljátok-e, én meguntam már ezt a sok lustálkodást, henyélést, azt
mondom én nektek, hogy fogjunk neki, amilyen kemény munkának csak
tudunk. Egy-két év alatt meggazdagodunk, építsünk magunknak egy gyönyörű
palotát s nem kell ebben a rongyos házikóban laknunk!

– Igazad van, édes bátyám, – mondották a testvérei, – belefogunk
akármilyen munkába is, csakhogy szép palotában lakhassunk!

Úgy is tettek, ahogy mondták, s nem telt bele egy esztendő, olyan
hatalmas palotát építettek, hogy messze földről csodájára jártak az
emberek. Nem akadt egy sem a tenger nagy sokaságban, aki valami hibát
talált volna a palotában, míg egyszer csak jött egy töpörödött anyóka s
az nézte végig a rengeteg sok szobát.

– Szép, szép ez a palota, de valami mégis hiányzik belőle, – mondotta.

– Mi hiányzik? – kérdezték a testvérek.

– Egy templom, – felelte az öreg asszony.

Ahogy meghallották a testvérek az asszony válaszát, kora reggeltől késő
estig ismét munkában álltak, s addig dolgoztak, amíg éppen olyan szép
templomot nem építettek, mint a milyen szép a palota volt.

Persze hogy csak úgy özönlöttek az emberek a templom nézésére s
dícsérték, hogy ez még szebb, mint a palota. De jött egyszer egy öreg
ember, s igy szólt, mikor meglátta a templomot:

– Szép, szép ez a templom is, de valami mégis hiányzik belőle.

– Mi hiányozhatik még innen? – kérdezték csodálkozva a testvérek.

– Hát bizony hiányzik egy korsó víz az élet vizéből, egy ág az örök
szépséget adó bűvös fából, s a beszélő madár! – mondotta az öreg ember.

– S hol találhatjuk meg ezeket?

– Menjetek az alá a nagy hegy alá, – mutatott egy hegyre az ember – s
majd meglátjátok, mit tegyetek.

Azzal szépen meghajolt az öreg ember a négy testvér előtt és elment.

– No, én megyek, egy perc nyugtom sem lesz, amíg meg nem találom az élet
vizét, a szépség fáját s a beszélő madarat! – mondotta a legidősebb
testvér s mindjárt fel is készülődött a nagy útra.

– De mi lesz veled, édes bátyám, ha valami baj ér, hiszen még az sem
lesz, akitől megüzenjed nekünk? – kérdezte szomorúan a húga.

– Igazad van, édes húgom, nem is gondoltam biz’ én erre!

No, a leány hamar elszaladt az öreg ember után, hogy megkérdezze tőle,
mit csináljanak, s utól is érte nemsokára.

– Kérlek szivesen, te öreg ember, mondd meg, hogy tudjuk meg, ha a
bátyánkat valami baj érné, mialatt keresi az élet vizét, meg a szépség
fáját s a beszélő madarat?

Az öreg ember elővett a zsebéből egy kést, odanyujtotta a leánynak s így
szólt:

– Őrizzétek meg jól ezt a kést, leányom. Ha az éle ilyen szép fényes
lesz, mint most, semmi baja sincs a bátyátoknak, de ha azt látjátok,
hogy véres lett, akkor menjetek segítségére, mert nagy bajba jutott.

Megköszönte a leány a kést, hazafutott vele s hát a bátyja már
búcsuzóban volt s indult is a nagy hegy felé.

Ment, ment a legény s hát egyszerre csak a hegy lábánál egy nagy óriást
lát. Köszönt neki illendően s megkérdezte tőle:

– Ugyan bizony, bátyámuram, hogy juthatnék fel ennek a hegynek a
tetejére?

– Mit keresel te ezen a hegyen?

– Az élet vizét, a szépség fáját s a beszélő madarat, édes bátyám!

– Hej, sokan keresték azt már, édes fiam, de még egyet sem láttam onnan
visszafordulni s te is ott maradsz, ha nem fogadod meg a tanácsomat.
Indulj el ezen az ösvényen s menj egyenesen fel a hegyre. Jobbra és
balra tőled rengeteg kő fog heverni, de te semerre se nézz, csak előre.
Egyszer csak azt hallod, hogy gúnyolódnak, csúfolódnak veled, de te ne
törődj semmit se velük, hanem menj s vissza se fordulj, mert különben te
is éppen olyan kővé válsz, mint a többi!

A legény megköszönte a tanácsot, s ment, ment felfelé a hegyen. Hát
csakugyan egyszerre olyan lárma, nevetgélés, gúnyolódás hallatszott
mindenfelől, hogy azt sem tudta nagy mérgében, mit csináljon. Egy ideig
csak ment, ment előre, sem jobbra, sem balra nem nézett, de a
gúnyolódás, nevetgélés egyre nőtt s ő bizony elfeledte az óriás
tanácsát, felkapott egy nagy követ s arrafelé hajította, ahonnan a
legnagyobb lármát hallotta. No, ha odahajította, úgy is maradt a keze
kinyujtva s ő is olyan kő volt, akár csak a többi.

Ezalatt a leány azt gondolja, hogy ő bizony megnézi a kést, nem
látszik-e vér rajta, mert már nagyon rég oda volt a bátyja, s ideje lett
volna, hogy hazatérjen. Eléveszi a kést s hát csak úgy vereslik a vér
rajta! Nagy sírva, sikoltva kiszalad a második bátyjához, mutatja a
véres kést s bezzeg hogy az indult egyszeribe a bátyja után.

Ment, mendegélt s ő is találkozott az óriással. Illendően köszönt neki s
megkérdezte:

– Ugyan bizony, bátyámuram, nem látott erre menni egy fiatal legényt?

– Láttam biz’ én, de vissza bizony nem tért, úgy látszik, nem fogadta
meg a tanácsomat s elvarázsolták őt is!

– Hát mit tehetnék, hogy megszabadítsam őt s megtaláljam az élet vizét,
a szépség fáját és a beszélő madarat? – kérdezte a legény.

– Menj egyenesen ezen az ösvényen, édes fiam, – mondotta az óriás – s
amint mégy, melletted jobbra-balra a sok heverő kő közül szitkozódást,
csúfolódást fogsz egész útadon hallani. De ne ügyelj semmire, csak menj,
menj egész a hegy tetejére, ott aztán meglátod, hogy mi a dolgod!

Ment, ment a legény, s neki ugyan mondhattak akármit, ő bizony meg nem
fordult. Nemsokára elérte a bátyját is, elhagyta s hát egyszerre a nagy
ordítozás között, mintha a bátyja hangját hallotta volna. Megfordult
hamar – s hát ő is ott maradt kővé válva.

Telt, mult az idő, a leány százszor is elévette a kést, hogy nincs-e
valami baja a bátyjának s hát estefelé, mikor már gondolta, hogy
szerencsésen hazajőnek, elkezd pirosodni a kés éle s egy szempillantás
alatt égő pirossá lesz a vértől. Hej, megijedt a szegény leány, mutatja
nagy sírva a kést a legkisebb bátyjának, az is vette hamar a
tarisznyáját s útnak indult, hogy segítsen a testvérein.

Ő is ugyanazon az úton haladt, ahol a testvérei s ő is találkozott az
óriással.

– Ugyan bizony, bátyámuram, nem látott-e errefelé menni két fiatal
legényt? – kérdezte tőle.

– Láttam biz’ én, de vissza egyik sem jött közülök. Úgy látszik, nem
fogadták meg az én tanácsomat s elvarázsolták őket.

– Nem tudná-e megmondani, édes bátyámuram, hogy s mint szabadíthatnám
meg őket s hozhatnám el az élet vizét, a szépségfáját s a beszélő
madarat?

– Menj, fiam, ezen az ösvényen egyenesen, – mondotta az óriás a
legénynek – s amint a hegyen mégy mind feljebb, feljebb, folyton
gúnyolódást, nevetgélést hallassz magad körül. De te ne ügyelj semmire,
ne fordulj semerre, hanem menj fel a hegy tetejére, ott aztán meglátod,
mit tégy!

Megköszönte a legény is a jó tanácsot s ment, ment felfelé a hegyen, nem
nézett semerre, elment mind a két bátyja mellett, azokra sem tekintett,
de mikor már alig egy-két lépésnyire volt tőle a hegytető, a nagy zajban
úgy hallotta, mintha a két bátyja szólana hozzá. Hirtelen megfordult s
bezzeg hogy ő is kővé változott, akárcsak a bátyjai.

A leány ezalatt folyton járt-kelt nagy búsan a palotában, vette elé, s
megint eltette a kést, s hát amint úgy estefelé kiveszi, csak úgy csorog
a vér a hegyéről. No, nem kellett neki egyéb, felöltözött s ment a
bátyjai után. Ment, mendegélt s ő is találkozott az óriással, köszönt
neki szép hangosan s kérdezte tőle:

– Édes bátyámuram, nem látott-e errefelé menni három fiatal legényt?

– Láttam biz’ én, édes húgom, – felelte az óriás, – erre ment mind a
három, de vissza bizony egy sem tért közülök. Ugy látom, hogy nem
fogadták meg az én szavamat, s elvarázsolták őket!

– Jaj Istenem, hát vajjon én megmenthetném-e őket, édes bátyámuram, s el
tudnám-e hozni az élet vizét, a szépségfáját s a beszélő madarat?

– Ha megfogadod a tanácsomat, mindent jól elvégezhetsz, de ha nem, te is
ott maradsz, mint a bátyáid, – mondotta az óriás, s elmondta a leánynak
azt, amit a bátyjainak is szívükre kötött. A leány megköszönte a
tanácsot, s elindult nagy bátran a hegy felé.

Ment, ment felfelé, s hát a heverő kövek vele még jobban gúnyolódtak,
csúfolódtak, mint a bátyjaival, de ő sem látott, sem hallott, ment csak
előre, egymásután hagyta el kővé vált bátyjait, s mikor majdnem a tetőn
volt már, a többi hang közül kihallatszott a három bátyja bús
kiáltozása. Még erre sem fordult vissza, eszébe jutott az óriás szava,
hamar felfutott a tetőre, s hát ott rögtön egy nagy barlangot lát: tele
volt az az élet vizével. Boldogan merítette meg szinültig a korsaját,
aztán feltekintett, s hát épp a forrás felett látja a szépség fáját s
annak az egyik ágán himbálózott a beszélő madár. Letört egy ágat a
fáról, a madarat szép gyengéden beletette egy kalitkába, a karjára vette
s indult azonnal visszafelé. Amint ment nagynehezen lefelé, a korsajára
nem tudott jól vigyázni s az élet vize csurgott-csöpögött utána. Hát
lássatok csudát, amint egy-egy csepp lehullott a kövekre, mind
feléledtek s fiatal leányok, legények lettek belőlük. De hálálkodtak is
ám a szép leánynak, hogy megmentette őket a varázslattól! Örült a leány
is, hogyne örült volna, szaladt a bátyjaihoz, leloccsintotta őket, s
abban a percben ezek is megelevenedtek. Aztán mentek nagy boldogan haza,
vitték a kincsüket, s amint hazaértek, elültette a leány a szépség
fájáról törött ágat, öntözgette az élet vizével, abból egyszeribe óriás
fa lett, a beszélő madár meg vidám csicsergéssel felrepült az ágára s
ott csinált fészket magának.

[Illustration]

No, jártak is csudájára az emberek a testvérek kincsének, s nem győzték
dicsérni, magasztalni az ügyes leányt. A király fia is meghallotta a
hírét, hogy mi minden van a négy testvér palotájában, felkerekedett, s
elment, hogy megnézze. Hát mikor meglátta a sok kincs mellett a szép
leányt is, aki megszerezte, úgy rajta feledte a szemét, hogy le sem
tudta venni többet róla. Abban a helyben megkérte a kezét, a templomban
meg is tartották mindjárt az esküvőt, s még talán ma is élnek, ha meg
nem haltak.




A tréfacsináló Dzsuha.

(Arab mese.)

Réges-régen, sok száz, talán ezer esztendővel is ennek előtte, élt egy
szegény arab ember, akinek Dzsuha volt a neve. Hej, nagy huncut volt ez
a Dzsuha! Éjjel-nappal azon járt az esze, hogy s mint tréfáljon meg
másokat. Csinált is annyi tréfát, hogy esztendeig sem tudnám elbeszélni
valamennyit. Csak egy-két tréfáját mondom el, hallgassatok ide.

Amint mondám, Dzsuha szegény ember volt, az atyafiainak a teheneit
őrizte, így tengett-lengett szegény feje. No de őt is megsegítette
Isten: valahonnét szerzett egy borjat. Mit csinált, mit nem Dzsuha, elég
az, hogy a tehenek olyan soványak voltak, mint a hét sovány esztendő, az
ő borja meg majd kihasadt a kövérségtől. Látták ezt az atyafiak,
mérgelődtek, bosszankodtak, egyszer aztán összesugtak-búgtak s azt
határozták, hogy megölik a Dzsuha borját. Amit határoztak, meg is
cselekedték az atyafiak: éjjel, míg Dzsuha aludott, megütötték a borjat,
s mikor reggel Dzsuha ki akarta hajtani a csordát, hát volt borjú, nincs
borjú!

– Hm, gondolja magában Dzsuha, ennek fele sem tréfa. Hova lett a borjam?

Elindul a falú között, benéz ehhez az atyafiához is, be ahhoz is s hát
az egyiknek az udvarán összecsődültek mind az atyafiak s épen akkor
nyúzzák az ő borját.

– Mi dolog ez, atyafiak? – kérdi Dzsuha. Miért nyúztátok meg a borjamat?

– Ezt biz azért, mert a magad borját kövérre hizlaltad, a mi drága
teheneinket pedig úgy eléheztetted, hogy zörög a csontjuk!

Azzal sem szó, sem beszéd, a borju husát egymás közt elosztották s még
csak egy falat húst sem vetettek oda szegény Dzsuhának.

– Legalább a bőrét visszaadhatnátok, mondotta Dzsuha.

– No, nesze itt van, s odalökték a borjubőrt.

Dzsuha elvitte a bőrt, s mikor az megszáradott, vitte a vásárra, ott
eladta egy ezüsttallérért. Ennél többet nem adtak érte.

– Már most ezzel az egy tallérral mit kezdjek? – kérdezte magában
Dzsuha. Akár van, akár nincs.

Mit gondolt, mit nem, a tallért kilyukasztotta, egy szál veres cérnát
húzott át rajta, annál fogva lógatta a tallért s úgy ment hazafelé.
Amint menne, mendegélne, látja, hogy két ember kuporog a földön s nagy
igyekezettel osztanak kétfelé egy halom aranyat. Dzsuha szépen a hátuk
mögé sompolygott s tallérját olyan ügyesen dobta az aranyak közé, hogy
az osztozkodó emberek észre sem vették. Akkor aztán köszönt nekik:
áldjon isten, atyafiak.

A két ember hirtelen megfordult, látszott rajtuk, hogy megijedtek
erősen, merthogy nem jártak igaz uton.

– Mit akarsz? – kérdezték Dzsuhát.

– Azt én kérdem tőletek, hogy ti mit akartok? Miféle pénzen
osztozkodtok? – kérdezte Dzsuha keményen.

– Isten ajándékozta nekünk, feleltek az emberek, igaz uton jutottunk
hozzá.

– Hazudtok! rivalt rájok Dzsuha, ez mind az enyém!

– Hogy volna a tied?

– Majd mindjárt bebizonyitom: enyém-e, nem-e. Ha van az aranyak közt egy
veres cérnával megjegyzett tallér, akkor az enyém, ha nincs, mehettek
Isten hirével.

Bezzeg hogy ott volt az aranyak közt a verescérnás tallér.

– Igazad van, – mondták az emberek. – De lásd, szegények vagyunk,
juttass ebből a tenger kincsből valamit.

– No, jó, legyen a fele tiétek, – mondotta Dzsuha nagylelküen – s
kétfelé osztotta az aranyat.

Annyi volt a fele is, hogy alig birta haza.

Hiszen egy óra sem telt belé, megtudták az atyafiak, hogy mi tenger
aranyat hozott Dzsuha. Egyszeribe összecsődültek s százan is kérdezték
tőle egyszerre, hogy hol kapta azt a sok aranyat.

– Hol? Hát hol kaptam volna? Eladtam a borjú bőrét s ezt mind azért
adták.

– Az lehetetlen! – kiabáltak össze-vissza az atyafiak, – s majd
felvetette a csudálkozás.

– Nem hiszitek? Próbáljátok meg. Vágjátok le a teheneket, vigyétek
vásárra a bőrt, tudom, annyi pénzetek lesz, hogy holtig sem költitek el.

Összedugták a fejüket az atyafiak, vajjon nem csinál-e bolondot belőlük
Dzsuha, de addig hányták-vetették a dolgot, hogy a vége mégis az lett:
mind levágták a teheneket. Hej, bezzeg hogy volt tehénhús annyi, hogy
egy hétig a kutyák is azt ettek! Hanem Dzsuha nem elégedett meg azzal,
hogy levágatta a sok tehenet, még egyéb tanácsot is adott az
atyafiainak:

– Halljátok-e, a bőröket be ne sózzátok s addig tartsátok, míg jól
megszagosodik. Akkor fizetik meg csak igazán a timárok meg a csizmadiák.
Én is úgy tettem s lám, meg sem is bántam.

Úgy tettek az atyafiak, ahogy Dzsuha tanácsolta, hagyták a bőröket, míg
jól megszagosodtak s a nyüvek csak úgy nyüzsögtek rajtuk. Akkor aztán
mentek a vásárra, nagy büszkén kiteregették a bőröket a piacon. Hát
hiszen jöttek is a timárok, a csizmadiák, de csak úgy szédelegtek,
támolyogtak a rettenetes bűztől. A hányan voltak, mind befogták az
orrukat, mintha csak komandó szóra fogták volna be.

No, ez még csak így megjárta volna, de szörnyen felbőszültek azon, hogy
ilyen bűzös bőrökkel rontják a levegőt, nosza, nekiestek az atyafiaknak,
supp-supp! ütötték, verték számolatlan, azok meg szaladtak haza, mintha
szemüket vették volna.

– Megcsalt a tolvaj Dzsuha! – kiabálták az atyafiak hazafelé
szaladtukban. – Koldussá tett! Megöljük még ma éjjel!

Mentek egyenest a Dzsuha házához, kihuzták az utcára, kezét, lábát
összekötözték, beledugták egy zsákba, annak a száját jó erősen
bekötötték, aztán fellódították egy taligára s vitték a tenger partjára.
Az volt a határozat, hogy beledobják a tengerbe.

Na, el is indultak mind a hányan voltak, vitték Dzsuhát, de messze volt
a tenger, alkonyodott, esteledett, mire odaértek. Majd leverte lábukról
a szomjuság s az éhség, no meg a fáradság. Áldott szerencséjükre, éppen
a tenger partja felé legeltette a juhait egy juhász. Mondja az egyik:

– Hagyjuk itt egy kicsit a taligát, kérjünk tejet a juhásztól,
vacsoráljunk, pihenjünk s azután messzibbre tudjuk bedobni Dzsuhát.

Helybehagyták mind a tanácsot, mentek a juhászhoz, tejet kértek tőle, s
az adott is annyit, amennyi beléjük fért.

Az ám, de közben elálmosodtak, ott szépen leheveredtek, s elaludtak. A
juhász azonban tovább eregélt a juhaival meglátta a zsákot s megbökte a
botjával hadd lám, mi lehet benne.

– Hagyj békében! – szólalt meg Dzsuha.

Megijedt a juhász szörnyen, s kérdi:

– Ki vagy, mi vagy te? Ember-e vagy ördög? Hogy kerültél a zsákba?

Felelt Dzsuha:

– Hej, barátom, nagy oka van annak. Van valahol egy világhires bölcs
ember. Ahhoz akarnak vinni engem az atyámfiai, hogy kitanuljam nála a
bölcsességet. Aki ennél a bölcs embernél tanul, annak mindig nyitva a
sors könyve, kiolvashatja belőle magának s az embereknek a jövendőt s
abból aztán annyi pénzt szerez, amennyi a szultánnak sincs!

– Hej, de szeretnék a helyedben lenni! sóhajtott a juhász.

– Meghiszem azt, – mondotta Dzsuha.

Szóból szó kerekedett, a juhász addig s addig kunyorált, könyörgött,
hogy így meg úgy, addig fogadkozott, hogy ha ő kitanulja a bölcsességet,
megosztja vele becsületesen a vagyonát – no, minek szaporítsam a szót:
Dzsuha nagy nehezen ráállott, megengedte, hogy a juhász bújjon be a
zsákba.

Nosza, egy szempillantás alatt kioldotta a juhász a zsákot, aztán nagy
hirtelen még gunyát is cseréltek, azzal a juhász bebujt a zsákba, Dzsuha
jó erősen bekötötte a száját, s ugyancsak lelkére kötötte a juhásznak,
hogy meg se mukkanjon, mert ha az ő atyafiai megtudják, hogy más van a
zsákban, bizonyosan a tengerbe dobják.

Mire az atyafiak ébredezni kezdtek, Dzsuha már rég túl járt
árkon-bokron, de nem egyedül ment ám: hajtotta a juhokat, terelgette
hazafelé. Közben az atyafiak felébredtek, mentek egyenest a zsákhoz,
felkapták s jó messzire behajították a tengerbe.

– No, végre megszabadultunk a tolvaj Dzsuhától, – mondották az atyafiak
nagy megelégedetten – s ők is elindultak hazafelé, de mert hogy egy
ösvényen utat rövidítettek, jóval hamarább értek haza, mint Dzsuha. Már
messziről kiabálták: meghalt Dzsuha! Többet senkit sem csal meg!

Az asszonyok, a gyermekek mind kiszaladtak a nagy kiabálásra s bezzeg
volt öröm!

No, nem sokáig tartott a nagy öröm. Mikor épen legjavában örvendeznek,
hát jön Dzsuha, előtte meg egy rengeteg nagy juhnyáj.

– Ne te ne! Dzsuha él! – kiabálták az asszonyok.

– Dehogy él, mit beszéltek, – mondták a férfiak. Hiszen a tengerbe
dobtuk.

– De bizony él, itt jő ni! S mennyi juha van!

Mind ahányan voltak, szörnyű álmélkodással vették közre Dzsuhát,
kérdezték, faggatták:

– Hol szerezted ezeket a juhokat, Dzsuha?

– Hol? Hát a tengerben! Mert úgy van az, tudjátok-e, hogy a tenger függ
az égen s a juhok alatta szépen legelésznek.

– Ugyan bizony?

– Úgy van bizony! – erősítette Dzsuha.

– S van-e még ott sok juh?

– Haj, haj! Több mint amennyi csillag az égen, fűszál a réten.

– Ugyan bizony?

– Úgy van bizony, ha mondom.

– Ejnye, ejnye, kedves Dzsuha, hát mi hogy kaphatnánk azokból a
juhokból?

– Azokból bizony igen könnyen. Kinek ami juha van, kösse zsákba, dobja a
tengerbe s mire esteledik, minden juhra kijő száz juh a tengerből, ha
nem ezer.

– Úgyan bizony?

– Úgy van bizony.

Nosza, szaladtak mind. Kinek ami juha volt, zsákba dugta, vitték,
hordták a tenger partjára, hajigálták egymásután a tengerbe. Ott volt
egy szegény özvegy asszony is, akinek nem volt juha, s kesergett emiatt
szegény feje.

– Hát én mit csináljak? – kérdezte Dzsuhát. – Nekem nincs juhom.

– Van-e kutyája? – kérdezte Dzsuha.

– Az van egy.

– No hát dobja belé, az majd annyi juhot hajt ki a tengerből, hogy
esztendeig sem számolja meg.

– Ugyan bizony?

– Ugy van bizony!

Épen ott farkalt a kutya az özvegy asszony mellett, ez megfogta s
belélódította a tengerbe. De a kutya nem értette a tréfát, egyszeribe
visszaúszott a tenger partjára.

– Kössön kend követ a nyakára, – tanácsolta Dzsuha.

Kötött követ a nyakára, úgy dobta be a kutyát, bezzeg hogy az is
alámerült.

Na, most aztán csak álltak, álltak az atyafiak, várták a juhokat. Eltelt
egy óra, el kettő, elmult dél, szállott a nap alább, alább, egyszer csak
elbujt, lefeküdt – setétedni kezdett, de a juhok csak nem jöttek a
tengerből.

– Mi dolog ez, Dzsuha? – kérdezték az atyafiak. Nem jönnek a juhok.

Nagyot kacagott erre Dzsuha, de akkorát, hogy a föld ekhót vetett a
kacagásától.

– Hát ti azt hittétek, hogy van juh a tengerben? Eddig a tieteket is
megették a halak!

Hej, Uram, Teremtőm, lett erre szörnyű sírás, kiabálás, ordítozás, aztán
lefülelték Dzsuhát, ismét megkötözték, de most nem dobták a tengerbe
(minek dobnák, mikor onnét úgy is kijön az ebadta), hanem vitték egy
végtelen nagy pusztaságnak a közepére, ahol állott egy olajfa, ahhoz
kötözték s ott hagyták, hadd szaggassák szét az oroszlánok.

No, szegény Dzsuha, volt eddig, ahogy volt, de most, tudom, nem kerülöd
el a halált.

Hát jó, ott maradt Dzsuha, készült is szegény feje a halálra, nézett
erre, nézett arra, mikor jön feléje oroszlán. Most már csakugyan hitte,
hogy meghal szörnyű halálnak halálával. Hanem oroszlán az csak nem jött,
de jött helyette lóháton egy öreg ember, valami gazdag nagy úr. Ez ahogy
meglátta Dzsuhát, megállította a lovát s köszönt neki:

– Béke veled.

– Béke veled is, – fogadta Dzsuha, de csak úgy foghegyről.

– Miért kötöztek meg? – kérdezte az öreg ember.

– Hagyj engem békében, ne alkalmatlankodjál, – vetette oda kurtán
Dzsuha.

– No, no, de hát mégis. Bűnt követtél el s azért kötöztek meg? Vagy
igazságtalanság történt veled?

– Hát ha épen tudni akarod, – felelt Dzsuha – sem bűnt nem követtem el,
sem igazságtalanság nem történt velem, hanem az történt, amit kivántam.
Tudod-e, mi voltam én néhány nappal elébb? Öreg ember, sokkal öregebb,
mint te. Kerek száz esztendős. Most pedig idekötöttek ehhez a fához,
amely Sidi Abd-El-káder fája, s egyszerre hetven esztendőt fiatalodtam:
kerek harminc esztendős vagyok most.

Ámult, bámult az öreg, szeme-szája tátva maradt a csudálkozástól. Aztán
mégis megszólalt, hitetlenül rázta a fejét:

– Ugyan bizony?

– Úgy van bizony!

– Engedd meg, hogy foglaljam el a helyedet, – kérte Dzsuhát az öreg.

– Jó szívvel, – mondta Dzsuha – miért ne fiatalodjék meg más is. Oldd el
hát a kezemet.

Az öreg eloldotta.

– Most meg vesd le a ruhádat, épen csak az ing maradjon rajtad, – mondta
Dzsuha.

Az öreg szót fogadott, hogyne fogadott volna, mikor meg akart
fiatalodni?

Akkor aztán Dzsuha a fához kötötte az öreget, magára húzta a szép
selyemruhát, melynek minden zsebje tele volt arannyal, felpattant a
paripára, istennek ajánlotta az öreget s úgy elvágtatott, mint a sebes
szél: meg sem állott hazáig.

Bezzeg, hogy az atyafiai mind kicsődültek az utcára csudalátni.

– Ne te, ni! Megint nem halt meg Dzsuha! – kiabáltak az atyafiak.

– Hát ezt a szép paripát hol szerezted? – kérdezték, faggatták.

– Hol találtam? Hát a pusztán! Annyi van ott, hogy verik le egymást.
Csak úgy szaladgálnak gazdátlanul. Eredjetek, fogdossátok össze.

– Hej, Dzsuha, Dzsuha, tolvaj Dzsuha! Kit csaptál be megint?

– Azt, akit, – vetette oda foghegyről Dzsuha – s úgy elvágtatott, hogy
többet soha színét sem látták az atyafiak.




A juhász és a sárkány.

(Szerb mese.)

Hol volt, hol nem volt, volt egy magas hegy, magas hegynek a tetején
lakott egy szegény juhász, aki télen-nyáron ott legeltette a nyáját.
Egyszer, mikor már erősen őszre járt az idő, a juhász ott hevert a
földön, a nyája közepén, mellette a kutyája, s hol az eget, hol a
tengert nézegette, majd meg a nyájat számolgatta, aztán közben erősen
elúnta magát. Eszébe jutott, hogy vele egész életében semmi különös nem
történt, egész nap itt ül a hegyen, délben kihozza a felesége az ebédet,
aztán megint nincs egyéb dolga, csak nézi, nézi az eget, meg a tengert.
Amint így ezen tépelődik, megakad a szeme valami csúszó-mászó, csillogó
holmin, kiváncsian közelébe megy, hát egy nagy-nagy, ragyogó testű kigyó
csúszik ott, a szájában hagymát tart, s egy szempillantás alatt eltűnik
a szeme elől egy sziklahasadékon. Alig, hogy ez a kígyó bebújt, rögtön
csúszott utána a második, utána megint egy, sok, sok egymásután. Mind
hagymát vittek a szájukban, s mind azon a lyukon bújtak be. Kiváncsi
lett a juhász, hogy ugyan, hova is mennek ezek olyan szépen egymásután.
Utánuk sompolygott, s azon a nyíláson, ahol a kígyók bebújtak, ő is
szépen bebújt. Hej, de szeme-szája elállott nagy csodálkozásában, amint
a kígyók után egy széles, mély barlangba jutott! Óriás oszlopok voltak a
barlangban, a barlang talpától a tetejéig, s ezek az oszlopok végesvégig
ki voltak rakva arannyal s mindenféle drágakövekkel. Az oszlopok alján
ott tekeregtek a kígyók, a barlang közepén pedig egy gyönyörű
aranytrónuson ült a kígyók királya.

Amint a juhász rápillantott a kígyókirályra, az behunyta a szemét, utána
a többi kígyó is csendesen összetekeredett, behunyta a szemét, s egy
perc múlva aludtak mind, a hányan voltak. A juhász szép lassan
sétálgatott közöttük, s próbálta mindenképpen, hogy az oszlopokról
valami drágakövet letörjön, de bárhogy erőlködött is, még csak egy
szetemnyit sem bírt letörni. Na, gondolta magában, ha egyet sem tudok
letörni, megyek vissza a juhaimhoz, mert eddig vár rám a feleségem az
ebéddel. Megy is ahhoz a nyíláshoz, amelyiken bejött, de azt bizony egy
nagy ajtó zárta el, akkora, hogy még csak meg sem tudta mozdítani. Nagy
mérgében mit tehetett egyebet? Ő is lefeküdt a kígyók mellé, s gondolta
magában, majd ha azok felkelnek s kimennek, ő is megy majd utánuk.
Csakhamar mély álomba is merült. Egyszer csak nagy sürgés-forgásra ébred
fel, hát a kígyók mind ott tekeregnek, sziszegnek körülötte. Mikor
kinyitotta a szemét, odafordult a trónon ülő királyhoz, s azt kérdezte
tőle.

– Itt van-e már az ideje, felséges királyunk?

A király letekerődzött a trónról, s szörnyű haragosan sziszegte:

– Itt. – Azzal kinyitotta a rettentő nagy ajtót. A kígyók egymásután
csúsztak, tekerőztek kifelé, a juhász is iparkodott előre, hogy
kijusson, de mikor az ajtóhoz ért, megszólította a király:

– Hová akarsz menni?

– Engedj ki engem, kegyelmes királyom, – könyörgött a kígyónak a juhász,
– ott hagytam őrizetlen a juhaimat, s a feleségem is rég kivitte már
nekem az ebédet.

– Ohó! te betörtél a mi alvóhelyünkre, ezért meg kell halnod! – mondta
haraggal a kígyókirály.

De a juhász olyan szívéből könyörgött neki, hogy a kígyókirály azt
mondta neki:

– No, nem öllek meg ez egyszer, de fogadd meg, hogy senkinek el nem
árulod, hogy hol lakunk, mert akkor nem menekedel előlem!

Igérte, fogadta a juhász, hogy belőle ugyan senki ki nem veszi, hogy hol
járt, s a király kieresztette az ajtón. Aztán futott lélekszakadva a
nyája felé. Az ám, nem volt ott a nyájból egy sem, még csak egy bárány
sem! Néz erre, néz arra, s egyszerre csak majd a földbe gyökerezik a
lába a nagy csodálkozástól: az a tölgyfa, a mely éppen hullatta a
makkját, amikor bement a kígyók barlangjába, most duzzadó rügyekkel volt
tele, a többi bokrok is rügyedzettek, lombosodtak is. Szalad hamar haza
a feleségéhez, hát amikor odaér az ajtóhoz, éppen egy idegen ember áll
ott, s kopogtat rajta.

– Itthon van-e a férjed? – kérdezte az idegen.

Az asszony ijedten nyitotta ki az ajtót az idegennek és sírva felelte:

– Dehogy van itthon, dehogy, már ősz óta nem láttam szegény uramat.
Bizonyosan megölték a farkasok.

De bezzeg előbújt a juhász az idegen mellől s odafutott a feleségéhez.

– Itt vagyok, édes feleségem, bizony nem ettek meg engem a farkasok.

Na, örült az asszony, de hamar elmúlt az öröme, s az jutott az eszébe,
hogy ugyan, hol is lehetett az ő ura egész télen át.

– Hát te gézengúz, – támadott az urára – hol töltötted az egész telet?
Míg én itthon sanyarogtam, te bizonyosan jól éltél!

Szegény juhász csak hümmögött, huzakodott, de semmiképpen sem akarta
elmondani a feleségének, hogy hol járt, nehogy a Kígyókirály bosszút
álljon rajta. De az asszonynak nem állott meg a szája, szidta, mint a
bokrot, meg az idegen ember is, aki nem volt más, mint afféle varázsló,
szintén faggatta, hogy ugyan hol is alhatott az egész télen át? Végre
egy zacskó aranyat igért neki, ha megmondja a titkot. Nagyot
fohászkodott a juhász, félt ugyan a Kígyókirálytól erősen, de a pénz is
csábította, hát végre is kibökkentette:

– Én bízony a kígyók barlangjában aludtam egész télen át.

Az öreg varázsló nagyot kacagott erre a beszédre, s gúnyosan mondta
neki:

– Azt hiszed, olyan könnyű bolonddá tenni engem? Ha ott voltál, hát
mutasd is meg, hogy hol laknak?

Megmérgelődött a szegény juhász, hogy nem hisz az idegen neki, s indult
a kígyók barlangja felé, hogy lesz, ami lesz, mégis megmutatja neki,
hogy ott volt, s nem egyebütt. Amint a barlanghoz érnek, egy hagymát
találtak, avval megkoppintotta a varázsló a kaput, s egyszeribe bent
termettek a kígyók birodalmában.

Hej, csodálkozott ám a varázsló! Szeme-szája elállott nagy
gyönyörködésében, mikor a rengeteg drágakövet ragyogni, csillogni látta
az oszlopokon. Le akart ő is törni belőlük, de bizony ő neki sem
sikerült, de búját sem mondta, hamar elévette a varázskönyvet, abban
lapozgatni kezdett, s nemsokára nagy örömmel kiáltott fel:

[Illustration: A sárkány szédítő sebességgel repült feljebb, feljebb.]

– Meg van, amit kerestem! Egy embernek a szívére van szükségem, hogy
minden kincset elvihessek innét, s veled, te jó ember, megosztom majd
igazságosan.

Alig mondta ki a varázsló ezeket a szavakat, hirtelen, nagy
sziszegéssel, ott termett mögöttük a kígyók királya, aki csak megrázta
magát, s egy pillanat alatt óriás zöld sárkánnyá változott. Rettenetes
haraggal fordult a remegő juhászhoz:

– Hát így tartottad meg a szavadat, te emberizink!? Nem megmondtam, hogy
halállal fizetsz ezért?

A varázsló, mialatt a sárkány ordított, hirtelen egy kötelet csúsztatott
a juhász kezébe, s azt súgta neki:

– Dobd a fejére!

Dobta volna szegény juhász jó szívvel, de úgy remegett, reszketett a
keze nagy félelmében, hogy csak a nyakára dobta a sárkánynak, s ő maga
úgy belegombolyodott, hogy egyszerre csak azon vette észre magát, ott ül
a sárkány hátán. Hamar emelkedni kezdett a sárkány vele, s szédítő
sebességgel repült mind feljebb, feljebb a levegőégbe. Szegény juhász
alig pihegett, a szél olyan erősen fújt oda fent, s ha letekintett a
földre, amelyen hegyeket, völgyeket, tengereket hagytak el egy
szempillantás alatt, a haja égnek állt a rémülettől. Aztán nagy síkság
felett repültek el, ahol kis patakok csörgedeztek, s e felett oly
magasra emelkedett a sárkány, hogy a juhász behúnyta szemét, s várta,
hogy mikor bukik már le a hátáról. Egyszerre csak madárdalt hall,
kinyitni nem tudta már a szemét, de halkan, hogy csak a madárka
hallhatta, így szólt:

– Édes madárkám, röppenj fel az Égbe a jó Istenhez, s kérd meg, hogy
segítsen meg nagy szorongattatásomban!

A kis madár igen megsajnálta a halálra vált juhászt, felröppent az égbe,
s csakugyan, a jó Isten küldött vele a Paradicsomból egy zöld levelet. A
madárka ráejtette a levelet a sárkány fejére, s abban a pillanatban
leereszkedett a sárkány a földre, s kicsi, gyenge kígyócska lett belőle.

Mikor a juhász magához tért, ott feküdt juhai mellett a földön, lábánál
hű kutyája hevert. A fák sárga levelekkel voltak borítva, őszi szél
fújt, s zörgette az ágakat. A juhász felesége jött az ebéddel, s
jókedvűen ült le az ura mellé. Az meg csodálkozva nézett szerteszét, s
azt motyogta magában:

– Hát biz én álmodtam az egészet!

Sokáig élt boldogságban és nyugalomban a juhász, és sohasem jutott
többet eszébe, hogy valami különöset tapasztaljon az életében.




Jankó.

(Tót mese.)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér. Az egyiket Jankónak, a
másikat Jóskának hívták. Úgy különbözött egymástól ez a két fiú, mint az
éccaka a nappaltól. Jankó ügyes, jólelkű, derék fiú volt, aki mindig
szívesen segített másokon, Jóska irígy, önző, senkivel sem törődőtt a
világon saját magán kívül. Egyszer csak azt mondja az édesapja Jóskának:

– No, fiam, én eleget tartottalak már, maholnap nekem s anyádnak sem
lesz betévő falatunk, menj, próbálj szerencsét, láss valami dolog után.

– Bezzeg hogy Jóska örömmel készülődött az útnak, gondolta magában, most
legalább nem kell annyit dolgoznia, mint máskor, hideg télben
fagyoskodnia, meleg nyárban izzadnia. Az anyja sütött neki egy csomó
pogácsát, az apja megáldotta, s Jóska nagy vidáman útnak indult.

Ment, mendegélt, s egyszer csak egy hatalmas fa alá ért. El is fáradott,
meg is éhezett, leült hát, elévette az elemózsiát, s nagy jókedvvel
falni kezdett. Hát amint eddegélne, két kis hangya settenkedik közelébe,
s megszólítják nagy félénken:

– Ugyan bizony, te legény, nem adnál egy kis morzsát nekünk? Olyan régen
éhezünk.

– Egy szemet se adok én, bár nekem legyen elég! – felelte mérgesen
Jóska, s még hozzá is rúgott a hangyákhoz haragjában.

– Megállj csak, te rosszlelkű legény, nem tudtál adni egy kis morzsát
nekünk, de hadd el, mi sem segítünk rajtad, ha valami baj ér! –
mondották a hangyák.

– Csak arra várjatok, amíg nekem szükségem lesz rátok! – mondotta Jóska
nagy nevetve, s ette-falta a pogácsát, mintha semmi sem történt volna.

Na, ahogy jóllakott, megy tovább, s nemsokára egy folyó partjára ér. Hát
ott a fövényen egy kis halacska vergelődik, kínlódik nagy keservesen, de
sehogyse tud odajutni a patakhoz. Megszólítja a kis hal Jóskát:

– Tégy be engem a vízbe, te legény, mert elpusztulok a homokban! Jóska
még csak nem is válaszolt a kérésre, jól oldalba rúgta a szegény halat,
s azzal tovább ment.

– Megállj, te gonosz lélek, sohasem lesz szerencséd az életben, mert
ilyen gonoszul bántál velem! – kiáltott utána a szegény halacska. De
Jóska nem is hederintett a halacska beszédére, ment tovább, mintha semmi
sem történt volna. Nemsokára keresztúthoz ért, ahol négyfelé szakadott
az út, s hát az útjelző aljában egy csomó kis manót vett észre, akik
szidták, püfölték egymást. Persze, ott termett Jóska rögtön, s anélkül,
hogy megkérdezte volna, min pörlekednek, ő is közéjük állt, megfogta
őket, jól össze-visszaverte, mind ahányan voltak, s avval nagy büszkén
tovább állt. De bezzeg, azok is kiabáltak utána torkuk szakadtából:

– No, megállj, te gonosz fajzat, legyen csak szükséged miránk, tudom,
egy sem segít rajtad! Mehetsz akármerre, nem jársz szerencsével!

S úgy is történt, ahogy a kis manók nagy mérgükben mondták. Akármerre
járt-kelt Jóska, férfival, asszonnyal, gyerekkel volt dolga, mindenki
csak meggyűlölte, soha semmi dolgában szerencsével nem járt, végre is
egy árva krajcár nélkül kellett szégyenszemre hazatérnie. Szegény anyja
még csak nem is szidta, csak kesergett, búslakodott magában, de bizony
az apja nagy haragjában el akarta kergetni, hogy hiába ne töltse otthon
az időt. De Jóskának most már nem volt kedve á világjárásra, otthon
maradt, a kuckó mellett. Most már Jankón volt a sor, hogy ő menjen
országot-világot látni, fel is tarisznyálta az édes anyja egy kis száraz
kenyérrel, mert egyebük bizony már nem volt szegényeknek.

– Ne búslakodjanak, édes szüleim, – vígasztalta Jankó, mikor
búcsuzódott, ha magamnak nem is szerzek semmit, de anélkül nem jövök
haza, hogy annyit ne hozzak, amiből maguk holtuk napjáig urasan
megélnek.

Örvendett a szegény ember, hogy ilyen jószívű legalább az egyik fia, s
mikor elindult Jankó, egy kis üveg életvizet tett a tarisznyájába, hátha
valamikor még hasznát veheti annak is. Aztán elindult Jankó, ment,
mendegélt jó darabon, s mikor megéhezett, leült egy nagy fa alá,
elészedte az elemózsiát, s falatozni kezdett a száraz kenyérből. Alig
evett néhány falatot, egy csomó hangya fogta körül, s szörnyen
rimánkodtak:

– Te jó legény, éhesek vagyunk, nem adnál-e egy keveset a kenyeredből?

– Hogyne adnék, – felelte Jankó jószívűen és leszórta mind a morzsát az
öléből.

– Köszönjük a jóságodat, – kiáltották boldogan a hangyák, – ha bármire
lesz szükséged, csak fordulj hozzánk, a hányan vagyunk, mind
segítségedre leszünk, s örökké barátaid maradunk!

[Illustration: Hát ti ugyan min vesztetek igy össze? – kérdezte Jankó.]

Jankó majd elmosolyodott erre a beszédre, mert eszébe jutott, hogy neki
ugyan mi szüksége is lehetne ilyen apró állatkákra? De sokkal jobbszívű
volt, semhogy kikacagja őket, szíves szóval megköszönte a felajánlott
segítséget, elbúcsuzott tőlük, s szaporán ment tovább. Alkonyodott már,
mikor egy szép, csendes, kék tóhoz ért. Hát annak a tónak a partján, az
aranyos fövényben egy kis halacska vergelődik, fuldoklik. Nem is várta,
hogy az megszólítsa, megfogta, s beledobta a vízbe. Hej, hogy ficánkolt,
ugrándozott örömében a kis hal!

– Köszönöm, te jó fiú, – kiáltott Jankónak, – hogy segítettél rajtam!
Jótét helyébe jót várj. Bárhol érjen veszedelem, ahány hal tengerben,
tóban, folyóban, patakban, mind segítségedre leszünk.

Jankó mosolygott magában a kis hal beszédén, s ment hamar tovább, hogy
estére a városba érjen. Éppen esteledett, alkonyodott, mikor Jankó ahhoz
a keresztúthoz ért, ahol négyfelé szakad az út. Nagy lárma, verekedés
zaját hallotta már messziről s hát, amint az útjelző közelébe ér, látja,
hogy egy csomó kis manó tépi egymás haját, ütik-verik egymást. Jankó
rögtön ott termett s nyájasan szólította meg őket:

– Hát ti ugyan min vesztetek így össze? Csak nem váltok el haraggal
egymástól ezen a gyönyörű szép napon? Hamar, amíg itt vagyok, fogjatok
kezet, s egy hangos szót se halljak többet!

Erre a nyájas beszédre a mérges, durcás arcok egyszerre mosolyra
derültek, megrázták egymás kezét a kis emberek, s hálásan így kiáltottak
Jankó után:

– No, te jó legény, ha valaha szükséged lesz ránk, ne félj, mind ott
leszünk.

Mikor Jankó estére a városba ért, nagy-nagy szomorúságban találta az
egész várost, mert a jóságos öreg király egyetlen leánya halálos betegen
feküdt. Az udvari orvos nagy búbánattal jelentette a királynak, hogy ő
már semmiképpen sem tud segíteni rajta. No, alig hallotta meg ezt Jankó,
besietett egy házba, s a gazdával elvezettette magát a királyi palotába.
Ott a hoppmester fogadta, s megkérdezte, mi járatban van.

– Én vagyok a világ legelső orvosa, s meggyógyítanám a
királykisasszonyt, – felelte Jankó nagy bátran.

A hoppmester csodálkozva nézegette jobbról-balról Jankót, de végre mégis
bevezette a királyhoz, ahol Jankó újra előadta mondókáját.

– A király bezzeg nem nézte, úr-e, paraszt-e, micsoda, aki a leányát meg
akarja gyógyítani, nagy örömmel fogadta Jankót s azt mondta neki:

– No, fiam, ha meggyógyítod a leányomat, tiéd lesz ő is, meg amit a
szemed-szád csak kíván.

Avval bevezették Jankót a beteg királyleány szobájába. Mikor meglátta,
bezzeg nem bánta, hogy neki ígérte a király, olyan gyönyörű volt a
királykisasszony. Aranyszőke haja mint egy óriás palást, úgy omlott a
hófehér párnákra, szeme oly kék volt, mint az ibolya, ajka oly szelid,
mint egy angyalé. Ott feküdt, szép fehér karján nyugtatva a fejét, s
mikor Jankó egy cseppet az ajkára cseppentett az élet vizéből, rögtön
megmozdult, a másik pillanatban elmosolyodott, aztán kinyitotta ragyogó
szép szemét. Amint meglátta, hogy idegen legény áll a szobájában, rögtön
megkérdezte, hogy hát az mit akar?

Mondták neki, hogy ez a legény gyógyította meg őt, s hogy ennek ígérte
feleségül az édes apja.

Hej, de megmérgelődött erre a királyleány! Hogy ő egy jött-ment,
sehonnai felesége legyen! Szaladt az apjához, hogy igaz-e, amit a
szolgáló-lányai mondottak.

– Igaz biz’ az, édes leányom! – felelte a király.

– No pedig én nem megyek hozzá!

– Már pedig édes leányom, én megígértem, s én a szavamat meg nem
szeghetem, még a te kedvedért sem, mert ugyan mit gondolna rólam az én
népem? Menj csak hozzá, úgy látom, hogy jóravaló, derék legény, s jól
bánik majd veled.

Addig-addig beszélt a király a leányának, hogy az nagynehezen
belenyugodott, de annyit kikötött, hogy csak akkor lesz a Jankó
felesége, ha három kivánságát teljesíti.

Mindjárt oda is hívatta Jankót s mondta neki:

– Egy zsák búzát, s árpát öntök ki az udvarra, s ha alkonyat előtt
különválasztod őket, a feleséged leszek! – s avval faképnél hagyta
Jankót.

Amint meglátta Jankó a rengeteg búzát, meg árpát az udvaron, rögtön
látta, hogy ő ugyan soha azt ki nem tudja szemelni, elment hát nagy
bújában az erdőbe, ott járt-kelt fel s alá, azt sem tudta, merre. Mikor
aztán elfáradott, leült egy nagy tölgyfa alá. Hát amint ott üldögélt,
egyszerre egy csomó hangya veszi körül s mondják neki:

– Miért búsulsz, Jankó? Mikor éhesek voltunk, segítettél rajtunk, azt
hiszed, hogy most, mikor bajba jutottál, nem segítünk néked? – Avval
szépen mind elmentek a palota elé, egy óra alatt kiválogatták a búzát is
a maga zsákjába, az árpát is a magáéba s mentek vissza az erdőbe. Mire
Jankó nagy búsan hazaballagott, ott állott a két zsák, egyikben a búza,
másikban az árpa. Ment persze, s jelentette nagy örömmel a
királyleánynak, hogy az első kivánságát teljesítette már. Úgy tett a
leány, mintha szomorkodna, de valójában örült, hogy ilyen ügyes legény
Jankó, s azt mondta neki:

– Hát látom, az első kívánságomat teljesítetted, te legény, de ne hidd,
hogy a második, meg a harmadik is ilyen könnyű lesz, mint ez!

– Mi a második kívánságod? – kérdezte Jankó.

– Hozd el nekem a világ legnagyobb gyöngyét!

Hej, a világ legnagyobb gyöngyét! Hát azt ő hogy hozza el? Nagy búsan
kifordult a palotából, s ment, mendegélt, maga sem tudta, merre, s hát
egyszer csak ott van a kék tónál. Ahogy odaért, kidugja a vízből egy
halacska a fejét, s megszólítja:

– Miért búsulsz, te jó legény?

Mondja neki Jankó, hogy mi a baja.

– Egyet se búsulj emiatt, – mondotta a halacska. – Te is segítettél
rajtam, most majd én segítek a bajodon.

Avval lebukkant a víz alá, s alig egy perc mulva felbukkant: egy óriási,
ragyogó gyöngyszemet tartott a szájában.

Na, volt öröm. Nem győzte köszönni Jankó, hogy ilyen nagy hirtelen
segített rajta a halacska, s boldogan sietett vissza a királyi palotába.
Mikor odaadta a gyöngyöt a királyleánynak, az elmosolyodott nagy
örömében, s rögtön a hajába tűzte.

– Igazán gyönyörű ez a gyöngy, amit hoztál nekem, s ha még a harmadik
kívánságomat is teljesíted, a feleséged leszek, – mondotta neki
kedvesen.

– Hát mi a harmadik kívánságod?

– Hozz nekem egy rózsát a pokolból, – mondotta a királylány.

Jankó rögtön útnak indult, hogy akárhogy is megkerítse azt a rózsát,
olyan erősen megszerette a gyönyörű királykisasszonyt. Estére kelve
elért ahhoz az útjelzőhöz, ahol a kis manókat szétválasztotta, most is
ott ültek a kis emberkék, de csendesen, barátságosan beszélgettek. Amint
Jankó odaérkezett, nem is várták, hogy megszólaljon, azt mondták neki:

– Tudjuk, hogy mi a te bajod, Jankó! De egyet se búsulj, éjfél után
lemegyünk a pokolba, s olyan rózsát hozunk onnan, hogy a szemed-szájad
eláll a csodálkozástól.

Úgy is volt, ahogy a manók mondták: mire hajnalodott, a legöregebb manó
megjelent egy gyönyörű rózsával, s azt mondta Jankónak:

– Ez a pokol legszebb rózsája. Egy öreg-öreg ember adta nekem, Úgy
hívják, hogy a Reménység rózsája.

Jankó megköszönte szíves szóval a manónak, s futott egyenest a
királylányhoz. Bezzeg szívesen a felesége lett most már Jankónak, mikor
látta, hogy mi mindent megszerzett az ő kedvéért. Nagy lakodalmat
csaptak, a Jankó szüleit is, Jóskát is meghítták a vendégségbe, s ott is
tartották életük fogytáig őket.




A vén halász meg a felesége.

(Német mese.)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egyszer egy vén
halászember s annak felesége. Ott laktak a tenger partján, egy kicsi
viskóban s bizony nem vetette fel a gazdagság, mert sokszor ment haza
üres tarisznyával a vén halász.

Igy telt, múlt az idő, éltek, ahogy éltek. Hanem egyszer, halljátok
csak, mi történt! Az történt, hogy a vén halász horgára egy szörnyű nagy
cápa akadott! Húzta, húzta a vén halász a cápát, de az egyszerre csak
megszólalt:

– Eressz vissza a tengerbe, vén halász, az én húsom úgy sem jó.

– Hogyhogy? kérdezte a vén halász.

– Ugy, hogy én elátkozott királyfi vagyok.

– Bizony, ha az vagy, eredj isten hírével, mondotta a vén halász s
visszaeresztette a cápát. Aztán tovább üldögélt a tenger partján, de
ülhetett, egyetlen hal sem akadt a horgára: üres tarisznyával tért haza.

– No, támadt rá a vén asszony, hát ma sem fogott kend halat?

– Fogni fogtam, de el is eresztettem. Hallgass csak ide: egy nagy cápa
akadt a horgomra, de nem cápa volt az valójában, hanem elátkozott
királyfi. Könyörgött, hogy eresszem vissza, – hát vissza eresztettem.

Hej, szörnyű haragra lobbant a vén asszony!

– No, hallja kend, hova tette az eszét? Legalább kívánt volna tőle
valamit!

– Ugyan mit kívánhattam volna?

– Mit? Teszem azt, hogy e helyett a rozoga viskó helyett építsen egy
szép kőházat. Hát csak menjen vissza kend, keresse meg azt az elátkozott
királyfit s kérjen kőházat tőle.

Mit tehetett szegény vén ember, visszament a tenger partjára, nézte,
kereste a cápát, de bizony nem látta. S mert hogy a horgát is hiába
eresztette a tengerbe, torka szakadtából kiabált:

  Hallod-e, hallod-e, elátkozott királyfi,
  Tengernek partjára pillanatra szállj ki!

Hát abban a pillanatban nagyot csobbant a tenger vize, kidugta a fejét a
cápa s kérdezte, hogy mit akar. Szégyellette a vén halász a dolgot, de
mégis csak kinyögte:

  Királyfi, királyfi,
  A tengerből szállj ki,
  Azt kivánja feleségem,
  Viskó helyett háza légyen!

A cápa megcsóválta a fejét, mosolygott s mondta:

  Jól van, jól van, vén halász,
  Meg lesz reggelre a ház.

Hazament a vén halász, lefeküdt, elaludt a viskóban, s hát Uram,
teremtőm, reggel egy gyönyörűséges szép kőházban ébredett fel! Örült a
vén halász, hogyne örült volna, de bezzeg a felesége fintorgatta az
orrát:

– Hiszen szép, szép ez a kőház, de csak menjen kend vissza s kívánjon
egy olyan palotát, hogy a királynak se legyen különb.

– Ejne, ejnye, feleség, méltatlankodott a vén halász, ugyan minek nekünk
a palota? Meg sem találnók benne egymást. Elégedjünk meg ezzel a házzal.

De így, s de úgy, beszélt össze-vissza a vén asszony, neki palota kell,
s hiába ellenkezett a vén halász, hogy így meg úgy, majd megharagszik az
elátkozott királyfi, – mégis csak elment a tenger partjára, elékiabálta
a cápát, márhogy a királyfit. Hát jött is az s kérdezte:

  No, mit akarsz, vén halász?

Felelt a halász szégyenkedve, pironkodva:

  Hej, kicsi nekünk ez a ház!
  Feleségem azt kivánja,
  Legyen neki palotája.

A cápa-királyfi megcsóválta fejét, mosolygott, de azért csak mondta:

  Hát csak eredj haza szépen,
  A palota is meglészen.

Bezzeg hogy megvolt reggelre a palota. De milyen palota! Volt annak
hetvenhét szobája, minden szobáján hét ablaka, a szobában arany lócák,
arany asztalok, arany ágyak. Még az ablak is mind tiszta színarany volt,
s a garádics – az is volt hetvenhét – tiszta csupa színarany. A sok
cifra inas, szolgáló csak úgy szaladgált, nyüzsgött a hetvenhét
szobában. Isten csudája, hogy egymást le nem verték. Palota, palota, de
volt ám egy rengeteg nagy istálló is, az a nagy istálló tele aranyszőrű
paripákkal, s éppen mikor oda is benézett a vén halász meg a felesége, a
lovászlegények akkor vakarták a paripákat arany vakaróval, kefélték
arany kefével.

– No látod-e, mondotta a vén asszony, hogy jó volt palotát kívánnom.

– Ami igaz, igaz, adta meg magát a vén halász, most már csakugyan jól
lesz dolgunk, sóra, fára nem lesz gondunk.

De a vén asszonyt szurkálta, piszkálta az ördög, gondolt ide, gondolt
oda, s egyszerre csak azt mondta az urának:

– Há’szen szép ez a palota, szép ez a sok minden, de ha már úgy van,
ahogy van, – most már király szeretnék lenni!

Hej, megijedt a vén halász! No, gondolta, ez az asszony bizonyosan
megbolondult.

– Ugy-e, tréfálsz, asszony?

– Dehogy tréfálok, pattogott a vén asszony. Csak menjen kend Isten
hírével s mondja meg az elátkozott királyfinak a kívánságomat.

– Ó, asszony, asszony, ne bolondozz. Hogy merjem én azt megmondani?

– No, förmedt rá az asszony, sok gyáva embert láttam, de kigyelmedhez
hasonlatost soha. Indul vagy nem?

Bezzeg hogy indult a vén halász, hogyne indult volna, merthogy félt az
asszonytól. De félt ám az elátkozott királyfitól is: no, most bizonyosan
úgy megharagszik rá, hogy amit eddig adott, azt is elveszi. Hát
csakugyan, a tenger szine nem volt olyan tiszta, mint annak előtte.
Kavargott, zúgott, morgott, hullámzott, – de hiába, a feleségétől jobban
félt, mint a tengertől, jobban, mint az elátkozott királyfitól, s csak
belekiabált a tengerbe:

  Királyfi, királyfi,
  A tengerből szállj ki!

Egyszeribe nagyot loccsant, nagyot csobbant a tenger, elébukkant az
elátkozott királyfi s kérdezte:

  No, mi a baj, vén halász?
  Tán nem elég nagy a ház?

Mondotta a vén halász nagy szégyenkezve:

  Dehogy nem elég nagy, nagyobb az a nagynál,
  Kerek e világon nincsen nagyobb annál.
  Baj sem volna semmi, de a feleségem
  Azt akarja mostan, hogy királlyá légyen!

Az elátkozott királyfi csak csóválta a fejét, mosolygott, habár
haragudott magában a vén asszony telhetetlenségén, aztán mondta:

  Csak ennyi a kívánsága?
  Meglesz ám a királysága!

Hát csakugyan, mire hazaért a vén halász, a palota még nagyobbra
kerekedett, de még az udvar is, a palota előtt fegyveres istrázsák
állottak, az udvaron generálisok sétáltak fel s alá nagy kényesen, nagy
begyesen, muzsikált a katonabanda, hogy csakúgy zengett-zúgott belé az
udvar, a palota, a vén halászné pedig már ott is ült aranyos trónuson,
korona volt a fején, s mindeféle gála udvari népek, urak, asszonyok ott
állottak körbe előtte, hajladoztak, alázatosan pisolyogtak, mosolyogtak
s várták, lesték a felséges királyparancsolatját.

Bezzeg hogy szeme-szája elállott a vén halásznak, mikor ezt látta.
Összecsapta a kezét:

– Ó Jézusom, Szűz Máriám, hát csakugyan király lett belőled?

– Az hát, felelt kurtán az asszony. Nem látja kend a koronát a fejemen?

– No, ez igazán csuda dolog.

– Csuda, csuda, de nem olyan nagy csuda, hogy nagyobb csuda nem lehetne
ennél, mondotta az asszony. Tüstént forduljon kend s mondja annak az
elátkozott királyfinak, hogy pápa akarok lenni!

– Pápa!? – szörnyülködött a vén halász. Asszony, te megbolondultál.
Hiszen pápa csak egy van a világon.

– Szót se többet! – rikkantott az asszony, – takarodjék kend, külömben
fejét vétetem.

Mit tehetett szegény vén halász, fordult, indult, ment nagy búsan a
tenger partjára s belekiáltott a tengerbe:

  Királyfi, királyfi,
  A tengerből szállj ki!

Hiszen jött a királyfi, de a tenger most még sokkal zavarosabb volt:
látszott, hogy haragszik szörnyen a királyfi is, a tenger is. Most már
nem is titkolta haragját a királyfi, rámordult a vén halászra:

  No, vén halász, mi kéne még?
  Tán a királyság sem elég?

Felelt a vén halász s közben reszketett, mint a nyárfalevél:

  Ó, nem elég, jaj, nem elég,
  Most meg pápaság kellenék.

De már erre nagyot kacagott az elátkozott királyfi, mikor aztán jól
kikacagta magát, mondta a vén halásznak:

  Én csak cápa,
  Ő meg pápa?…
  Hát teljék a kivánsága,
  Legyen meg a pápasága!

Hej, de megkönnyebbedett a vén halász szive! Szaladt haza nagy örömmel,
hogy vigye a jó hírt, de mire haza ért, a királyi palota mellett
rengeteg nagy templom állott. Volt annak legalább száz tornya, ha nem
több, az mind úgy csillogott, villogott, hogy a napra lehetett nézni, de
rájuk nem, s hát amikor belépett a templomba, már ott is ült a vén
asszony arany trónuson, tenger nép hemzsegett körülötte, azok mind
csókolták a lábát, ő meg nagykegyesen osztogatta az áldást. Bezzeg hogy
a vén halász is térdre esett előtte, s csókolta a lábát, közben meg
félénken felnézett az asszonyra s kérdezte:

– No, asszony, meg vagy-e most elégedve?

– Meg is, nem is, mondotta az asszony.

S hát csakugyan egész éjjel nem húnyta le a szemét, folyton izgelődött,
mozgolódott, firgelődött, forgolódott s mind azon gondolkozott, hogy mi
lehetne még belőle.

– Hopp! megvan! – kiáltott fel az asszony. – Isten lesz belőlem!

Mindjárt felköltötte az urát, hogy szaladjon, de tüstént, az egyik lába
a tenger partján, a másik itt legyen s mondja meg az elátkozott
királyfinak, hogy a pápaság nem elég, Isten akar ő lenni.

De vagy rőkönyödött meg eddig a vén halász, vagy nem, most már azt sem
tudta, ébren van-e, álmodik-e.

– Ó, asszony, asszony, te megháborodtál az elmédben. Ugyan bizony mit
gondoltál? Nem félsz az Istentől?

– Ne kuruttyoljon kend, rivalt a vén halászra, – mondtam már, hogy Isten
akarok lenni!

Hej, szegény halász, még a foga is vacogott, úgy kirázta a hideg, de mit
tehetett, mégis csak elindult a tenger partjára. Hát még mikor látta a
tengert, hogy mit csinál az, akkor rázta csak ki isten igazában a hideg.
Mert a tenger zúgott, bőgött, hánykolódott, mintha szörnyű haragjában el
akarta volna nyelni az egész világot. Csak állt, állt egy helyben a vén
halász, meg sem mert mukkanni. No de nem is kellett, mert jött az
elátkozott királyfi magától s kérdezte rettentő haraggal:

  Nohát még mi kellenék?
  A pápaság sem elég?!

Hej, szegény vén halász, alig tudta kinyögni a feleletet:

  Ó jaj, nem elég,
  Már több kellenék.
  Ő, a senki, ő, a semmi
  Most már Isten akar lenni!

[Illustration: „Királyfi, királyfi, a tengerből szállj ki!“]

Hej, Uram, Teremtőm, rettentő haragra gerjedett az elátkozott királyfi!
Szikrát hányt a szeme s akkorát ordított, hogy a vén halász hanyatt
vágódott ijedtében.

  Isten akar lenni az a vén liba!?
  Mars vissza, de tüstént, rongyos putriba!

Ahogy ezt kiáltotta az elátkozott királyfi, a tenger elborította a
palotát, a templomot, mindent, s mikor másnap visszaszállott a medrébe,
nem volt egyéb a tenger partján, csak a nyomorult kis viskó: ott ült
előtte nagy búsan a vén halász meg a felesége. Vége volt a királyságnak,
a pápaságnak, vége a nagy uraságnak, vége a mesemondásnak.




Az ezüst fog.

(Albán mese.)

Volt egyszer egy herceg s annak három eladó leánya. Fia nem volt, pedig
bizony jó lett volna, ha van legalább egy, mert éppen jött a staféta a
királytól, hogy a szomszéd ország királya háborút üzent s csak készüljön
a herceg is minden emberével a háboruba. Erősen elszomorodott a herceg
erre az üzenetre, mert amióta a felesége meghalt, soha ki nem mozdult a
palotájából: mindig vigyázta, őrizte, gondozta a leányait. Nagy
bújában-bánatában behúzódott a szobájába, ott ült, üldögélt magában s
három napig ki sem mozdult. A leányok nem tudták, hogy mi történhetett
az édesapjukkal, mert ők nem tudták, hogy ott járt nála a király
stafétája. Mikor aztán harmadnap sem jött ki a szobájából a herceg, a
legidősebb leánya bement hozzá s megkérdezte:

– Édes apám, miért vagy olyan szomorú?

– Ó, leányom, ne is kérdezd, – felelt a herceg – a szomszéd király
háborut üzent a mi királyunknak s nekem is el kell mennem a háboruba.

Mondotta a leány nagy nyersen:

– Eredj és vissza se jöjj többet! No lám azt hittem, azon gondolkozol,
hogy kinek adj feleségül engem s te meg azon szomorkodol, hogy háboruba
kell menned.

Azzal sarkonfordult a leány, kiment a szobából, becsapta maga után az
ajtót nagy mérgesen. Egy kevés idő mulva jött a középső leány is. Az is
megkérdezte:

– Ugyan bizony, édes apám, miért vagy olyan szomorú?

– Minek kérded, – mondotta a herceg – a nénéd is megkérdezte, feleltem
is neki s ő még kicsúfolt, nemhogy megvígasztalt volna. Hagyj békében!
Eredj!

– Nem, édesapám, nekem tudnom kell, hogy miért vagy olyan szomorú. Csak
mondd meg bátran. Ne félj, én nem gúnyollak ki.

– Azt mondotta a nénéd is, hogy nem gúnyol ki és mégis kigúnyolt.

– Nem, édesapám, ne félj, csak mondjad.

– Hát jó, halljad, hogy miért vagyok olyan szomorú. A királyunknak
háborut üzent a szomszéd király s üzent nekem, hogy menjek én is
háboruba s most nem tudom, hogy kire bízzalak titeket. Mi lesz veletek;
amíg én távol leszek?

Mondotta a leány:

– Hát csak eredj s vissza se fordulj. Na, lám, azt hittem, azért vagy
olyan szomorú, hogy nem találsz férjet nekem.

Azzal sarkonfordult, nagy dérrel-dúrral kiszaladott a szobából.
Otthagyta az apját nagy szomorúságban. Alig ment ki, bejött a harmadik
leány is. Az is megkérdezte:

– Miért vagy olyan szomorú, édesapám?

– Eredj, – kiáltott rá a herczeg mordul – elég ostoba voltam, hogy
megmondottam a nénéidnek. Ki is gúnyoltak a gyalázatosak! Neked már nem
mondom meg a szomorúságom okát.

– Ó, édesapácskám, csak beszélj, ne félj, én nem gúnyollak ki.

– Hiszen a másik kettő is azt mondotta, mégis kigúnyolt.

– Ugyan mit gondolsz rólam, édesapám, hogyan gúnyolnálak én ki téged?
Hát nem vagy te az én apám s nem vagyok én a te édes leányod?

– Jól van, hát elmondom neked is. Királyunknak a szomszéd ország királya
háborut üzent s nekem el kell mennem a háboruba. Mi lesz veletek, amíg
én távol leszek tőletek?

Mondotta a leány:

– Egyet se búsulj, édesapám! Add rám áldásodat, majd elmegyek én
helyetted a háboruba.

– Mit gondolsz? – mondotta a herceg. – Hogy mennél te leány létedre
háboruba?

– Te csak azzal ne törődj, édesapám. Adj nekem övet, három férfiruhát, a
többit bízd rám.

Addig beszélt, addig könyörgött, hogy az apja beleegyezett. Csináltatott
neki három szép vitézi ruhát, odaadta legszebb paripáját, aztán a leány
felöltözött vitéznek, felült a lovára, elbúcsúzott az édesapjától s
elvágtatott a király városába. De, hogy szavamat össze ne keverjem, volt
a leánynak, akinek Teodorula volt a neve, egy kis kutyácskája is. Táltos
volt ez a kutyácska. Ez is velement. Utánaszaladott. Mikor Teodorula a
király palotája elé ért, a kapu előtt állott egy öreg asszony s ahogy
meglátta Teodorulát, szaladott egyenesen a király fiához.

– Gyere, gyere, királyfi, nézd meg ezt a vitézt. Ilyen szép legényt nem
láttál még világéletedben. Hanem úgy tudd meg, hogy nem férfi ám, hanem
leány. Én mondom ezt neked. Ha nem igaz, amit mondok, nem bánom, vedd a
fejemet.

Odaszaladott a királyfi, nézte a vitézt, ámult-bámult: csakugyan nem
látott világéletében ilyen szép legényt. Aközben Teodorula felment a
királyhoz s jelente te:

– Felséges királyom, eljöttem a te parancsolatodra, hogy én is menjek a
te seregeddel a háboruba.

– Jól van, fiam, – mondotta a király – de hát hallom a nevedet. Hogy
hívnak?

Felelt a leány:

– Az én nevem Tódor.

A király legyintett a kezével s mondotta:

– Mehetsz, fiam. Majd meglátjuk a háboruban, mit érsz.

Azzal Teodorula kiment a palotából, de ahogy kiment, nyomában belépett a
királyfi s mondotta az apjának:

– Édesapám, ez a vitéz, ki nálad járt, nem Tódor, hanem Teodorula. Nem
férfi az, hanem leány. S úgy tudd meg, hogy amint ránéztem,
megszerettem, soha el sem is felejtem s addig nem nyugszom, míg ez a
leány feleségem nem lesz.

– Ugyan mit beszélsz? – mondotta a király. – Nem leány az.

De mondhatott akármit, a fia váltig erősítette, hogy bizony leány az.

– Jól van fiam, hiszen próbát tehetsz. Megtudhatod, hogy fiu-e vagy
leány. Eredj, szólj neki, hívd el egy boltba, ahol mindenféle
fegyvereket árulnak. Nemcsak fegyvereket, hanem gyűrűket, fülönfüggőket
s mindenféle ékszereket. Abban a boltban a fegyverek a jobboldalon
vannak felaggatva, az ékszerek a baloldalon. Majd csak figyeld meg azt a
vitézt. Ha, amikor beléptek a boltba, az ékszereket nézi, akkor
bizonyosan leány; ha pedig a fegyvereket, akkor bizonyosan fiú.

Az ám, csakhogy a kutyácska valahogyan ott maradott a szobában, jól
hallotta, hogy mit beszélt a király meg a királyfi. Uccu, kiosont a
szobából s meg sem állott, amíg a gazdájához nem ért s el nem mondotta
neki, hogy mit hallott.

Másnap reggel a királyfi elment a leányhoz s mondotta neki:

– Hallod-e, Tódor, jer velem ebbe s ebbe a boltba; van ott fegyver
szebbnél-szebb, különbnél-különb, válogassunk belőlük.

Elmentek a boltba, de ahogy beléptek, a leány egyszeribe arra a falra
nézett, ahol a fegyverek lógtak.

– Hát a másik falra mért nem nézel? – kérdezte a királyfi. – Bizony
megérdemelné, hogy odanézz. Drágábbnál-drágább ékszerek vannak ottan.

– Mi közöm nekem az ékszerekhez, – mondotta a leány fitymálva – nem
vitéznek való az!

Nem is nézett arra. Megvett két ezüstveretű pisztolyt. Vett kettőt a
királyfi is s azzal szépen kimentek a boltból. Ottkint elváltak. A
királyfi visszament az apjához s elmondotta neki, mi történt a boltban.

– Látod, látod, – nevetett a király – úgy-e; megmondottam, hogy nem
leány?!

– Már pedig én mégis azt állítom, – mondotta a királyfi – hogy leány az
s most is azt mondom, hogy szeretem, soha, míg a világ világ el sem is
felejtem s addig meg nem nyugszom, míg feleségem nem lesz.

– Jól van, – mondotta a király – hát tégy még egy próbát. Eredj el vele
s vezesd fel abba a palotába, amelyiknek hétszáz lépcsője van. Ha leány,
akkor, amíg felmegy azon a hétszáz lépcsőn, három vércsepp fog cseppenni
a testéből. Ha pedig fiú, akkor egy csepp sem fog cseppenni.

De ott volt a kis kutyácska. Most is hallotta, hogy mit beszélt a
király. Uccu, gyorsan szaladott a gazdájához s elmondotta neki, hogy
mire készülődik a királyfi. Másnap reggel mondta a királyfi a leánynak:

– Hallod-e, Tódor, gyere, nézzük meg azt a palotát, tudom, nem jártál
még ottan! Csak lépcsője hétszáz van. – El is indultak mindjárt. Mentek
fel a lépcsőn, de a leány előrebocsájtotta a férfit. Azt mondotta:

– Neked előre kell menned, mert te királyfi vagy.

Ment is a királyfi elől, a leány meg utána s ím; csakugyan, amíg
haladtak a hétszáz lépcsőn, három csepp vér kicseppent a testéből. De
ott volt a kis kutyácska, rögtön fel is nyalta, aztán nézhetett a fiú,
vizsgálódhatott erre, arra, mindenfelé. A vérnek még csak a nyomát sem
látta a lépcsőkön. Mikor lefelé jöttek a lépcsőn, akkor is
előrebocsájtotta a királyfit. Akkor is kicseppent három csepp a
testéből, de a kutyácska ezt is felnyalta s hiába nézett vissza újra meg
újra a királyfi, hiába vizsgálta a lépcsőket, nyoma sem volt a vérnek.
Ment a királyfi az apjához s jelentette:

– Na, édesapám, felmentünk a hétszáz lépcsőn, de bizony vérnek én nyomát
sem láttam.

– Hát bizony, ha nem láttad, édes fiam, – nevetett a király – akkor a te
bajtársad mégis csak fiú s nem leány!

– Már pedig én azt mondom, most is azt állítom, – mondotta a királyfi –
hogy leány ő s nem fiú. Most is csak azt mondom, hogy szeretem őt és el
sem is felejtem s meghalok, ha nem lesz az én feleségem.

Na, de most már elszomorodott a király! Látta; hogy fele sem tréfa
ennek. Mondotta a fiának:

– Hátha csakugyan azt hiszed, hogy leány, próbálj szerencsét harmadszor
is. Hívd el holnap magaddal fürdőbe, ottan majd megtudod, fiu-e vagy
leány.

De a kutyácska ezt a beszédet is hallotta s egyszeribe szaladott a
gazdájához, mondotta neki, hogy mi készül. Ahogy ezt hallotta a leány,
ment egyenesen egy szabóhoz s mondotta neki:

– Hallod-e, szabó, csinálj nekem egy kabátot, de olyan kabátot, hogy
azon kétféle gomb legyen, hogy, amikor az egyik sor gombot kigombolom, a
másik magától begombolódjék.

El is hozta másnap a szabó a kabátot, aztán csakhamar jött a királyfi
is. Hítta a leányt:

– Hallod-e, Tódor, nem jönnél-e velem fürdeni?

– Hogyne mennék, – mondotta a leány.

Azzal felpattant a lovára s a királyfival elvágtatott a tenger partjára.
Ott a tenger partján leszállottak a lóról s ahogy leszállottak, mondotta
a királyfi:

– Na, most vetkőzz le, Tódor.

– Csak vetkőzz, – mondotta a leány – mindjárt én is készen leszek. – És
kezdette gombolni a kabátját, de míg egy sor gombot kigombolt, a másik
sor gomb rá begombolódott. Azalatt, amíg ő a gombokkal kínlódott, a
királyfi levetkőzött, bele is ugrott a tengerbe. A leány pedig fogta
magát, felpattant a lovára s elvágtatott. Ám a királyfi hirtelen lehúzta
ujjáról a gyűrűjét s a leány után dobta. Úgy találta dobni a gyűrűt,
hogy a leánynak éppen a fogát találta, kitörött belőle egy darabocska,
ami pedig megmaradott a fogából, azt a gyűrű egy kicsit megezüstözte.
Aztán megfürdött a királyfi, felöltözött, hazament az apjához s
elbeszélt neki mindent úgy, amint történt.

– Most már hiszed-e, édesapám, hogy leány s nem fiú?

– Én elhiszem, – nevetett az apja – de hát mit tudjak csinálni? Ha
szereted, eredj s keresd fel s vedd feleségül.

Hiszen nem is sokáig gondolkozott a királyfi. Elindult abba a városba,
ahol a leány lakott. Amint ment, mendegélt, útközben találkozott egy
juhásszal s mondotta neki:

– Hallod-e, juhász, add nekem a gúnyádat, én meg neked adom az enyémet.

Ámult, bámult a juhász, mondotta a királyfinak:

– Hát te ugyan mit gondoltál? Mért adnád nekem a te drága, fényes
ruhádat? S mit csinálnál az én ruhámmal?

– Ahhoz neked semmi közöd, – mondotta a királyfi – hamar cseréljünk
ruhát.

– Hát jól van, – mondotta a juhász – csere: csere.

Hamarosan ruhát cseréltek, aztán tovább ment a királyfi. Ment,
mendegélt, ért egy faluba, ott vásárolt egy csomó orsót, úgy ment
Teodorula városába. Mikor aztán Teodorula palotája elé ért,
torkaszakadtából elkezdett kiabálni:

– Orsót vegyenek, orsót!

Egyszeribe kiszaladott az utcára mind a három leány, hogy orsót
vegyenek.

– Hogy adod az orsót? – kérdezték a leányok.

– Nem adom pénzért, – mondotta a juhász – adjatok kölest érette, azért
szívesen adom, pénzért nem.

– Jól van, bolond juhász, – nevettek a leányok – hiszen ha köles kell,
van az nekünk elég.

Mindjárt hozattak egy zsák kölest s odaadták neki. De hiszen a
királyfinak csak az kellett, hogy nevessenek a leányok, egyszeribe
tudta, hogy a három leány közül melyik az, akit ő úgy megszeretett.
Megismerte a fogáról, amelyikről hiányzott egy darabocska s amelyiket az
ő gyürűje egy kicsit megezüstözött. Na, de nem szólt semmit, hanem
szépen letelepedett a földre s mintha csak véletlenségből történt volna,
a zsák kölest kiöntötte a földre, aztán elkezdette szemenként; egyenként
szemelgetni a kölest.

– Hát te, mit csinálsz, te juhászlegény? – kérdezték a leányok. – Minek
szemelgeted egyenként, hiszen mi egy pillanatra összeseperjük.

– Ó, azt nem lehet, – mondotta a juhász – a sors azt úgy rendelte, hogy
egyenként számoljam össze. Nem szabad ezt összeseperni.

Hát jól van. A leányok bementek a palotába, a juhász meg ott maradott,
számolgatta, szemelgette egyenként a kölest s addig számolgatta, addig
szemelgette, amíg szépen beesteledett. Hiszen csak azt akarta; hogy
beesteledjék, akkor aztán felment a palotába; körülnézett. Megtudta,
hogy melyik szobában alszik a legkisebb leány. Szépen besompolygott a
szobájába, a subájával betakarta, szép gyengén a karjába emelte s
kisompolygott vele a palotából. Aztán ment egész éjjel s meg sem állott
addig, amíg az apjának a palotájához nem ért. A leány még mindig
aludott, akkor kezdett ébredezni.

– Haj, de szépen kukorékolnak a kakasok! – mondotta félálmosan a leány.
– Ezek bizonyosan a király kakasai!

– Eltaláltad, – mondotta a királyfi – ezek a király kakasai. Ez a palota
a királyé, én pedig a király fia vagyok, te pedig mától fogva az én
feleségem.

Azzal szépen felvitte a palotába, még aznap megtartották a lakodalmat.

Máig is élnek, ha meg nem haltak.




Minon-Minette.

(Francia mese.)

Réges-régen élt egy ifju király, úgy hívták, hogy Szuszi. Ezt a szegény
királyt, még mikor ici-pici baba volt, az Állhatatlanság tündére vitte
ajándékba a szüleinek s bizony nem igen találták örömüket benne. Olyan
rendetlen volt, hogy a ruhája csak úgy lógott le róla s olyan lusta
volt, hogy még az uralkodást is, mikor reászakadt, a minisztereire
bízta, s ő egész nap egyebet sem csinált, csak állt, állt a palota
kapujában, s egykedvüen nézegette a dolgozó embereket. De bizony, a
minisztereknek is volt jobb dolguk, semhogy ott üljenek egész nap, s
dolgozzanak. Gondolták, ha a király nem törődik az országgal, miért
törődnének ők? S addig-addig nem törődött senki semmivel, amíg egyszerre
csak a népek felzúdultak, elégedetlenkedtek, s egy nap karddal,
lándzsával állottak a palota kapuja előtt.

No, de erre már a miniszterek is megijedtek, hamar gyűlést hívtak össze,
de bizony egy sem tudott valami okosat kitalálni. Egyszerre csak
megjelent az ajtóban egy tündér s így szólt:

– Hát én megmondom, hogy mit tegyetek, nagy okosak! Házasítsátok meg a
királyotokat. Majd megjön annak is az esze, ha okos feleséget kap!

[Illustration: »Ó, szép hercegnő, csak nem akarsz elrepülni előlem?«]

Na, megörültek ennek a tanácsnak a miniszterek is, s csakugyan
elhatározták, hogy megházasítják a királyukat. A tündér ajánlott is
mindjárt egy nekivaló feleséget, Diafana hercegnőt. Rögtön küldtek is
követeket a Diafana udvarába, hadd nézzék meg előre, jó lenne-e
feleségnek? Nemsokára vissza is jöttek a követek, dicsérték a szépségét,
szelídségét, csak egy dolog nem fért a fejükbe sehogysem. Mikor a
hercegnő kilovagolt velük, s egy kis szelecske kerekedett valahonnan,
abban a szempillantásban leesett a földre, vagy lebegett tovább a
levegőben. Az a lovász, a ki mellette lovagolt, nem győzte eleget
felkapdosni a földről, meg utána szaladozni örökké, végre is abban
egyeztek meg, hogy köveket tettek a hercegnő zsebeibe, s a bokájánál jó
erősen a lóhoz kötötték. Igy meg az volt a baj, hogy hamar elfáradt
szegényke. Ismét mást gondoltak hát, a derekára hosszú kötelet kötöttek,
s úgy őrizte meg a lovász, hogy ne reppenjen el.

Igy ezt eléadták a királyfinak is, az hamar felpakkolt, s nagy
kísérettel ment a szép Diafana udvarába. Alig ért el a palota kertjébe,
beüzent a hercegnőnek, hogy itt a kertben találkozzanak, mert ő nem
szereti a hosszú ceremóniákat. A hercegnő gondolkodott odabenn egy
darabig, de mikor látta, hogy egy csöpp szellő sem lengeti a fákat,
kiment ő is a királyfi fogadására. Alig jutott közelükbe, egyszerre csak
gyenge szél fuvintott végig a kerten, s a király még mélyen bókolt
előtte, mikor a lány emelkedni kezdett lassan, s mind messzebbre,
messzebbre távolodott előle. Rémülten kiáltott fel a király a távozó
leány után:

– Ó szép hercegnő, csak nem akarsz elrepülni előlem?

– Ha egy kissé jobban tudna sietni felséged, meg tudna fogni, s én
örökre hálás lennék érte, – mondotta a hercegnő. Ó milyen gondolat is
volt, itt a kertben rendezni ezt a találkozást! Hát nem jobb lett volna
bent a jó nagy teremben, ahol semmi baj nem ért volna?

Amíg így beszélt, mind repült, repült tovább, a királyfi meg
csetlett-botlott utána, nem tudta elérni. Egyszerre odaértek a kert
végéhez, ahol egy kis patak folydogált, ott eltűnt a hercegnő a
levegőben, s a királyfi még a nyomát sem látta sehol.

Hej, az egész udvar rohant a hercegnő után, mintha a szemüket vették
volna, ki gyalog, ki lóháton, kiabáltak utána, hogy csak úgy zengett
belé a kert! A király nézett, nézett egy ideig az ide-odaszaladgálók
után, de aztán visszafordult a kíséretéhez. Elhatározták, hogy amint
megtalálják a hercegnőt, egy percig sem maradnak tovább, hanem itt
hagyják az udvart. Csak nem visznek olyan asszonyt haza, – mondották –
akit könnyebben felkap a szél, mint a papiros-sárkányt!

Hozták is nemsokára a hercegnőt, szerencsére, megakadt egy
szénaboglyában, s úgy tudták elfogni. A király be sem várta, amíg
odaértek hozzá, beült a kocsijába és haza hajtatott.

Otthon még szomorúbb és bosszúsabb volt, mint azelőtt s jó ideig senkit
sem eresztett magához. Az egész udvar suttogott, nevetgélt a háta
mögött, hogy milyen csúfosan szökött meg a hercegnőtől. Végre úgy
megunta magát otthon, hogy egyetlen egy lovásszal útnak indult, hátat
fordított az országának.

Mentek, mendegéltek, egyszerre csak egy nagy erdőbe értek. Leugrottak a
lovaikról, elcsapták, hadd legeljenek, s ők meg szépen lefeküdtek egy fa
alá. Amint elaludt a király, egyszerre csak kilépett a fa mögül a
tündér, aki Szuszi királyt szerette volna megházasítani. Szép lassan
odalopózkodott a lovászhoz s azt súgta neki:

– Menj, fiam, vidd haza a gazdád lovát is, meg a magadét is, de még egy
szál kardot se hagyj itt. Majd én szerzek mindent, ami kell a
királyodnak.

Amint ezt mondta, el is tűnt ismét.

No, a legény sem mondatta kétszer magának, hogy haza menjen, egy-kettőre
otthagyta a királyt s vágtatott haza. Mikor aztán jó sok idő multán
felébredt a király, keresi a lovászát, keresi a lovát, a fegyverét s hát
híre-pora sincs sem lovásznak, sem lónak, sem fegyvernek. Hej, megrémült
Szuszi, hogy most már mi lesz vele! Éhes is volt, hát igyekezett előre,
ki az erdőből, hogy valami házat találjon. Ment, mendegélt, s egyszerre
csak meglátja a tündért öreg asszony képében, amint egy nagy nyaláb
rőzsével kínlódik. Vitte, vitte egy darabig a vénasszony, de mire
Szuszihoz ért, leejtette a lábához s ahány fadarab, annyi felé esett.
Szuszi összeszedte, odarakta a vénasszony lába elé, de az bosszúsan
kiáltott rá:

– Hát csak ennyit tudsz, te legény, hogy a lábam elé rakod a fát? Szép
udvariasság, mondhatom. Mit gondolsz, hát így kell viselkedni egy öreg
asszonnyal?

– Nem gondolok én semmit! – mormogta Szuszi magában, mert szentül hitte,
hogy ennél udvariasabb nem is lehetett volna.

– No, azt elhiszem, hogy nem gondolsz semmit, te nagy okos! Gyere csak
közelebb, majd megmutatom én neked, hogy kell felemelni ezt a fát s a
hátamra tenni!

[Illustration: A hercegnő megakadt egy szénaboglyában.]

Szuszi megszégyelte erre magát, odament, felemelte a fát és felsegítette
a hátára. Most már nyájasabban mosolygott reá a tündér, s elkezdett
sántikálva tovább baktatni. Szuszi ment mindég utána, s csak mikor egy
jó darabon mentek már, akkor kérdezte meg tőle:

– Hová is megyünk mi errefelé, jó öreg asszony?

– Mi bizony a Fehér Sátán palotájába megyünk, fiam. Ha munkát akarsz,
ott kaphatsz annyit, amennyit csak akarsz!

– De hiszen én semmihez sem értek, legföljebb fát tudnék csomókba
rakosgatni, s azzal ugyan nem tudnék pénzt szerezni! – mondotta
szomorúan Szuszi.

– Majd megtanulod, fiam, a magad kárán, – mondotta a tündér.

De Szuszi nem is igen hallgatott már reá, szomorúan és fáradtan
ballagott előre. Amint így ment, mendegélt, egyszerre csak szembe jő
velük egy leány, olyan szép, mint a kelő nap maga. Drágakövek ragyogtak
rajta, de olyan fényes drágakövek, hogy a királyfi hirtelen lehunyta a
szemét, nehogy megvakuljon a szertelen ragyogástól. A szép leány
odafutott az öreg tündérhez s mondta neki:

– Ó, te szegény öreg asszony, annyit szaladtam utánad, hogy valahogy
segítségedre lehessek!

– Itt van egy derék legény, – mondta a tündér, – majd az felsegíti a
hátadra a fát!

– Kérem, uram, tegye hát fel, – kérte a szép leány, de bizony Szuszi úgy
megrestelte magát, hogy inkább a saját hátára vette fel, s úgy mentek
aztán tovább. Mentek, mentek, mendegéltek, s egyszerre csak egy szép
kastély elé értek.

– Na, – mondta az öreg asszony – itt volnánk a Fehér Sátán udvarában,
menjünk be!

A fiatal leány, akit Minon-Minette hercegnőnek hívtak, nem is kérette
sokáig magát, hanem bement. Nem úgy Szuszi, aki úgy félt az idegen
emberektől, mint a tűztől. Ott kóborgott, lézengett sokáig egymagában az
udvaron, végre egy inast küldtek le utána s azzal aztán felment. Hát
tele volt a kastély emberekkel, azok hangosan beszélgettek, muzsikáltak,
énekeltek, s nagy jókedvben voltak. Szuszi is megbátorodott lassankint,
beszélgetni kezdett Minon-Minette-el s addig beszélgetett, hogy olyan
szerelmes lett belé, azt se tudta, mit csináljon. Minon-Minette kedves
volt hozzája, de a többihez is az volt, amiért szegény Szuszi nagy
elkeseredéssel kiment a szobából, úgy megfájdult a szive.

Ment egyik szobából a másikba, egyszerre csak egy kis szobában ott
találta a vén tündért, amint font egy kis széken. Nagy szomorúan így
szólt a tündérhez Szuszi:

– Te vénasszony, – szólt nagy búsan Szuszi – mondd meg nekem, szeret-e
engem ez a szépséges hercegnő? Úgy mosolyog mindenkire, olyan kedves
mindenkihez, hogy a szivem majd meghasad!

Felelt a tündér:

– Ne hidd azt, te király, hogy elég Minon-Minette-nek, hogy királynak
születtél. Annak, akinek ő a felesége lesz, olyan embernek kell lennie,
akinek a hűségét kipróbálta, s akit az egész népe szeret. Úgy ám!

– Nem bánom, akárhogy is, akármint is, de a hercegnőt feleségül akarom
venni, – mondotta a király. Ugyan bizony, nem tudnál segíteni rajtam
valahogy? Meglátod, én se leszek hálátlan hozzád, ha segítesz, akár
örökké hordom helyetted a rőzsecsomókat!

A tündér kihúzott egy fonalat az orsóról, odaadta Szuszinak s mondta:

– Tedd el ezt a fonalat, tudom, nagy hasznát veszed még.

– Talán az életem fonala ez?

– Nem, hanem azt hiszem, a szerelmed fonala, – mondta a tündér.

Ezzel a tündér magára hagyta Szuszit, aki gondosan elrejtette a zsebében
a fonalat. Mikor leért az udvarra, ott találta a lovát is, meg a kardját
is, amelyeket a jó tündér szerzett meg neki, de bizony ez sem
vígasztalta meg nagyon, mert nem tudott egyébre gondolni, csak arra,
hogy el kell hagynia Minon-Minette-et, hogy valamiképen megmutathassa
neki, milyen hűségesen szereti. Fel is kapott a lovára és ment, ment
sokáig előre.

Míg Szuszi messze járt Minon-Minettől, egy másik tündér, Fintarka hozta
el Fekete ország hercegét, hogy próbálkozzék, s szerezze meg Szuszi elől
a hercegnőt, mert boszantotta erősen a gonosz lelkét, hogy a Szuszi
tündére miért akarja megszerezni azt a hercegnőt, akit ő Fekete ország
hercegének választott. Szép volt, ügyes volt a Fekete herceg, de
Minon-Minette nem sokat törődött vele, mert úgy vette észre, hogy nem
áll erős lábon a bátorsága. Meg is üzente Fintarkával, mikor az megkérte
a herceg számára a kezét, hogy csak annak lesz a felesége, aki talál egy
tollatlan madarat s megszerzi neki. No, a hercegnek sem kellett több,
rögtön hazaszaladt.

Szuszi meg ment, ment szomorúan, s ím, ahogy harmadnap egy nagy országba
ér, alig ért oda, abban a pillanatban megragadta négy markos legény,
kezét-lábát láncra fűzték, s vitték szó nélkül előre.

– Hát legalább azt mondjátok meg, mit vétettem, hogy így megtámadtok? –
kérdezte Szuszi.

De azok csak ennyit válaszoltak:

– Hát nem tudod, hogy a keményszivű király országába kerültél?

Nem tudta bizony szegény Szuszi, honnan is tudta volna?

Nemsokára beértek a palotába, hát egy fekete teremben, fekete trónuson
ült a keményszivű király. Kegyetlen hangon rivalt Szuszira:

– Hogy mertél belépni az én országomba?

– Véletlenül jöttem ide, de ha ki tudtam volna szabadítani magam a
katonáid keze közül, bizony mondom, megmutattam volna neked, hogy ki a
különb ember kettőnk közül?

– Feleselni mersz velem a saját országomban? – kiáltott nagy haraggal a
király, – hát hurcoljátok el a Kis Szigetre, ott majd megtanulja a
tisztességet!

El is vitték szegény Szuszit, s egy olyan kis börtönbe zárták, hogy sem
állni, sem ülni, sem feküdni nem lehetett benne. Százszoros zárral volt
lelakatolva, ott aztán gondolkodhatott eleget szomorú sorsa felett. De
nem azért volt a jóságos tündér a világon, hogy elhagyja csúfosan veszni
Szuszit. Egyszer, mikor szomorúan üldögélt a helyén, suttogást hall, s
ezt vette ki a suttogásból:

– Hát a fonál mire való?

Szuszi engedelmesen elővette a fonalat, de fogalma sem volt, arról, hogy
mit csináljon vele, csak úgy szórakozásból rá-rátekergette a börtön
zárára. Hát egyszer csak mi történt?

Amint a fonalat egészen rátekerte az ajtó zárára, csirr-csörr, egyszerre
ezer darabban hullott a lába elé. Hej, boldog volt most Szuszi! Ismét
szabad volt, s hálálkodott csendesen a tündérnek, hogy ilyen könnyen
megszabadulhatott. De nem tartott soká a boldogsága, mert amint kiért az
udvarra, óriás falat látott maga előtt. Hát ezen hogy tudjon keresztül
menni, édes Istenem? Fohászkodott ismét a tündér segítségéért, s az
megsajnálta ismét Szuszit, láttatlanul oda rebbent, kezébe nyomta a
fonalszálat s nagyot lökött rajta. S ím emelkedni kezdett lassan s amint
emelkedett, boldogan sóhajtott fel:

– Mégis csak jobb ezen a vékony fonalon függeni, mint a keményszivű
király börtönében ülni! Lebegett, emelkedett mind feljebb és feljebb
Szuszi, s egyszerre csak a fal másik oldalán ereszkedett le. Gondosan
feltekerte a fonalat ismét s belédugta a zsebébe.

Minon-Minette is meghallotta a jó tündértől, hogy mi történt Szuszival,
megharagudott borzasztóan a Keményszivű királyra, hogy így bánt vele, s
szép csendben, hogy neszét ne vegyék a dolognak, felkészülődött,
összeszedte katonáit, s ő maga is felült hófehér lovára, s ment a sereg
élén. Mentek, mentek a Keményszivű király országa felé, s hát egyszer
csak egy csúnya kis házikó elé értek. Minon-Minette szeretett volna
bemenni, de nem mert, mert a Szuszi jó tündére előre figyelmeztette,
hogy sehova, senki hívására be ne menjen, mert Fintarka, a gonosz tündér
mindenütt leselkedik reá, mióta a Fekete hercegnek ajtót mutatott.
Minon-Minette erősen elfáradt, leszállott hát lováról, s leült a ház
elé, egy nagy fa alá. Abban a percben kilépett az ajtón Fintarka, nagy
hirtelen megragadta a hercegnő kezét, s húzta be maga után a házba.
Szegény Minon-Minette próbálta kirántani a karját, de hiába, becsapódott
az ajtó, s ő ott volt Fintarka hatalmában. Akkor Fintarka gonoszul
rámosolygott s mondta neki:

[Illustration: Leröppentek a Minon-Minette országába.]

– Hát végre nálam vagy, Minon-Minette kisasszony! Majd megismersz engem
jobban is, amíg a szolgálóm leszel! Tudod-e? Mert az én szolgálóm leszel
ezután! Fogsz te még térden állva könyörögni a Fekete hercegnek, hogy
vegyen el feleségül, de már nem kellesz neki!

Ettől a naptól kezdve Minon-Minette a legdurvább, legkeményebb munkát
végezte és semmit sem kapott egyebet fekete kenyérnél. Mikor a nap
legjobban sütött, akkor küldte ki libát őrzeni a mezőre Fintarka, hadd
süsse a nap feketére gyenge, finom arcát. Minon-Minette pedig amint
ment, mendegélt a libák után, szedte össze az elhullott tollakat, szép
fehér legyezőt csinált magának belőle, azzal védte magát a nap erős
sugarától, s legyezte magát, ha nagy meleg volt. Fintarka nem győzött
eleget csudálkozni rajta, hogy Minon-Minette nap-nap után kint ült a
mezőn, mégis olyan hófehér maradt az arca, mint azelőtt. Egyszer, mikor
ismét elküldte, ő is utána lopózkodott, s majd elájult mérgében, amikor
meglátta, hogy a hercegnő legyezőt tart a kezében. Nagy mérgesen
előugrott, s kapott a legyező után:

– Add ide ezt a legyezőt!

– Amíg élek, ezt el nem veszed! – felelte nagy bátran Minon-Minette, nem
gondolván arra, hogy Fintarka hogy meg fogja büntetni az
engedetlenségéért. Kapkodott Fintarka a legyező után nagy haraggal, de
egyszer mi s mi nem jut eszébe a hercegnőnek, a talpa alá csapta a
legyezőt. Hát lássatok csudát! Egyszerre csak megmozdult a legyező,
emelkedni, röpülni kezdett! Fintarkának még a szava is elállott
bámulatában, aztán ugy megijedt, hogy mindjárt kirázta a hideg.

Ezalatt Szuszi ment, vándorolt mindenfelé, hűségesen keresve
Minon-Minettet. Egyszer-egyszer úgy érezte, hogy már nemsokára
megtalálja, aztán ismét elcsüggedett. Amint ment nagy búsan egy erdőn
keresztül, így gondolkodott magában:

– Én soha, míg a világ s még két nap, meg nem találom az én elveszett
hercegnőmet itt a földön, szerencsét próbálok, hátha a levegőben lesz.
Elévette a fonalat, magára kötötte s fellibbent a levegőbe. Sok, sok
napig repkedett ott, amikor messziről meglát egy repülő leányt. Hát
amint közelébe ér, ezt mondja a leány:

– Itt van a tollatlan madár!

Feltekintett Szuszi, hát kit látnak szemei? Ott volt az ő szépséges
hercegnője! No, volt boldogság. Mindjárt leröppentek a Minon-Minette
országába, s megtartották az esküvőt. Míg Minon-Minette a gonosz
Fintarka házában volt, a katonái elfoglalták a Keményszivű király
országát, s ott volt a király is a foglyok között. Szuszi felhozatta,
szabadon eresztette, de az országából örökre kitiltotta. Boldogan
uralkodtak ezután a három országon Szuszi és Minon-Minette, s még ma is
élnek, ha meg nem haltak.




János király és az apát.

(Angol monda.)

Híres lovas volt János király s ha csak az ország dolga, gondja engedte,
felkapott legjobb paripájára s lovagolt hegyen-völgyön, erdőn, mezőn
átal, céltalan. Ebben tellett a legnagyobb kedve, aztán közbe-közbe meg
is állapodott itt-ott, falun, városon, tanyán: hadd lássa, mi ujság az
országában. Hogy megy a sora a szegény népnek. Hát a gazdagok, az urak
mit csinálnak? Nem sanyargatják-e a népet?

Egy alkalommal éppen a canterbury-i apátság mellett lovagolt el.
Gyönyörű nagy kert vette körül az apátság palotáját, s ahogy
bepillantott a kertbe, megpillantotta az apátot. Egymagában sétálgatott
az apát s gömbölyű, jóságos arcán látszott, hogy mennyire meg van
elégedve a sorsával. Ragyogott az arca, mosolygott a szeme.

– Ej, de boldog ember ez az apát, – mondotta magában a király. – Sokkal
jobb dolga van, mint nekem. Az ország dolgára nincs gondja, csak sétál
fel s alá ebben a szép kertben. No várj csak, majd adok én neked gondot!

Leszállott a lováról, rábízta egy ott őgyelgő legényre s bement a
kertbe, egyenest az apáthoz, nyájasan üdvözölte, aztán beszédbe
elegyedett vele. De most már csakugyan boldog volt az apát! Álmodni se
merte volna, hogy ekkora szerencse érje. Ime, leereszkedett hozzá a
király s mily nyájasan, mily kegyesen beszélget vele. Beszéltek erről,
beszéltek arról, ország dolgáról, sok mindenféléről s látva látta a
beszélgetés során a király, hogy nincs ember a világon, kinek még ilyen
könnyű élete volna, mint ennek az apátnak. Mi tagadás benne, a király
szörnyen megirígyelte az apátot s egyszerre csak fordított egyet a
beszéd fonalán és mondta neki, amint következik:

– Na látom, hogy igen jó dolgod van, nincs semmi gondod. Már pedig gond
nélkül nem élet az élet. Azért hát, hogy neked is legyen gondod, három
kérdést adok fel. Ha mind a háromra megfelelsz, továbbra is apát
maradsz, de ha nem, szamárháton kell körüljárnod a várost, még pedig
háttal ülsz a szamár fejének s a szamár farkát fogod kantár szára
helyett.

Hej, édes jó Istenem, hogy elfehéredett szegény apát! Reszketett, mint a
falevél, hideg verejték gyöngyözött gömbölyű, jóságos arcán, hát még
mikor a király szép sorjába fel is adta neki a három kérdést!

– Hát csak figyelj jól ide, – mondotta a király. – Első kérdésem az,
hogy mennyi idő alatt kerülhetem meg a világot? Második kérdés: hány
penny az értékem koronástul, királyi pálcástul és ruhástul? Harmadik
kérdés: nemcsak azt kell megmondanod, mire gondolok abban a pillanatban,
mikor a következő alkalommal újra felteszem a kérdéseket, hanem azt is
ki kell találnod, hogy milyen hibát követek el. Adok pedig neked a három
kérdésre három hónapot, – akkor jelentkezzél királyi palotámban.

Elment a király, ott maradt az apát, de, haj, e pillanattól kezdve nem
volt sem éjjele, sem nappala. Nem evett, nem ivott, nem aludott, folyton
gondolkozott, törte a fejét, de hiába törte, nem talált feleletet a
király kérdéseire. Fordult ehhez, fordult ahhoz a soktudó emberhez, de
hiába fordult, egy sem tudott megfelelni. Mikor aztán eltelt két hónap,
nem volt otthon maradása, bolyongott erdőn, mezőn, nem találta helyét
sehol. Egyszer aztán, amint egy réten bolyongott, találkozott egy
pásztoremberrel, aki jól ismerte az apátot. Köszönt a pásztor illendően
s merthogy látta az apát arcának színeváltozását, kérdezte:

– Ugyan bizony mi baja van, apát úr, hogy a színében úgy megváltozott?

– Óh, ne is kérdezd, fiam, – felelt az apát. – Nagy az én gondom s
bánatom.

– Hátha tudnék segíteni rajta? Az apát úr is sokszor megsegített engem
az én szegénységemben, hátha én is meg tudnám segíteni nagy gondjában,
bánatjában. Volt már arra eset, hogy a kis egér segített a hatalmas
oroszlánon.

– Igazad van, fiam, – mondotta az apát. – Hát halljad az én bajomat.

És elmondotta, hogy micsoda három kérdést adott fel neki a király.

– Hát csak ennyi az egész? – mondotta a pásztor. Adja ide a ruháját,
apát úr, hadd öltsem magamra. Majd én elmegyek a királyhoz s válaszolok
kigyelmed helyett a kérdésekre.

Az apát – mit tehetett szegény feje? – odaadta a ruháját, a pásztor meg
ment egyenest a király palotájába. Ott mindjárt a király színe elé
vezették s az, ahogy ránézett a pásztorra, mosolyogva mondta: Ej, de
megfogytál, apát úr! No de hadd hallom a feleletet az én három
kérdésemre.

[Illustration: Mindjárt a király szine elé vezették.]

– Hány nap alatt utazom körül a világot?

Felelt a pásztor:

– Ha felséged oly gyorsan jár, mint a Nap, 24 óra alatt.

– Jól van, apát úr. Meg vagyok elégedve ezzel a felelettel. Most arra
felelj: hány pennyt érek én koronástul, királyi pálcástul, ruhástul?

Felelt a pásztor:

– A Megváltót 30 ezüst pénzért adták el, felséged egy ezüst pénzzel
kevesebbet ér.

– Nagyon jó! Hát most azt mondd meg, hogy mit gondolok én e pillanatban?

Felelt a pásztor:

– Felséged azt gondolja, hogy a canterbury-i apáttal beszél…

– Persze, hogy azt gondolom!

– Már pedig nem jól gondolja, mert én szegény pásztorember vagyok.

– Bizony ha az vagy, nem leszel az többet, – mondotta a király. – Ez
órától folyvást te vagy a canterbury-i apát, az pedig, aki helyett
megfeleltél a kérdésekre, szamárháton járja körül a várost.

– Óh, ne tegye azt felséged, – könyörgött a pásztor. – Nem vagyok én
apátnak való, hadd maradok továbbra is a nyájam mellett. Az apát úr
pedig csak maradjon a helyén. Megérdemli: sok jót tett a szegény
emberekkel.

– Jól van, – mondá a király – hát teljesüljön a kívánságod, maradj te a
nyájad mellett, az apát meg maradjon apátnak.

Annyi aranyat adott a juhásznak, hogy alig bírta el, az apát pedig
megmaradott apátnak s ezután még jobban istápolta a szegényeket.




Az ostoba Tempó.[2]

(Japán mese.)

Élt egy faluban egy fiatal házaspár. Az asszony nagyon okos volt, tudott
olvasni, írni. A férfi azonban szörnyű ostoba volt s azért az emberek
Tempónak hívták. Azt mondja egyszer az asszony az urának:

– Hallod-e, Tempó, már te is dolgozhatnál valamit. Nézd, majd holnap
elmegyek a vásárra, veszek neked két kosarat s egy pálcát. A kosárba
veszek halat; azzal aztán elmégy s eladod.

– Biz a’ jó lesz, – mondotta Tempó – csakugyan szeretnék valamit
dolgozni – s nagyon örült annak, hogy egyszer már reá is bíz valamit a
felesége.

Az asszony csakugyan el is ment másnap a vásárba, vett két kosarat, vett
egy pálcát; a kosarat televásárolta hallal, aztán a nyakába kötötte az
urának s mondotta:

– Eredj Isten hirével, add el a halat!

Jókor reggel elindult Tempó, járt-kelt egész nap, de mind olyan helyeken
járt, hegyeken, völgyeken, ahol egy emberrel sem találkozott. Bezzeg,
hogy nem is adott el egy halat se. Este a halat mind egy szálig
hazavitte.

– Hát te hol, merre jártál? – kérdezte az asszony.

Tempó elmondotta tövéről hegyére, hol, merre járt, hogy egy élő lélek
nem sok, annyival sem találkozott.

– Ej, ej, – mondotta az asszony – hát menj olyan helyre, ahol emberek
laknak. Menj faluba, meg városba.

– Jól van, – mondotta Tempó – úgy lesz.

Másnap csakugyan el is ment s addig ment, mendegélt, amíg egy faluba nem
ért. Egy halat, kettőt el is adott, aztán ment tovább. Ért egy másik
faluba, ott is eladott egy halat, hettőt, de már a nap lefelé járt s még
mindig sok hala volt Tempónak. Nagy szomoruan visszafordult. Amint
hazafelé ment s egy falun keresztül haladott, látja, hogy az emberek
összecsődültek egy ház körül. Ugyan mi történhetett itt? – gondolta
magában Tempó. – Ott bizony az történt, hogy egy ház égett javában, az
emberek meg körülvették, hordották a vizet, öntözték a tüzet, de Tempó,
a boldogtalan nem tudta, hogy mire való a tűz tulajdonképen s mintha
semmi se történt volna, kiabált torkaszakadtából:

– Szakana, Szakana! (Halat, halat!).

Hej, megbotránkoztak az emberek! Hát ez miféle hitvány ember lehet, –
gondolták magukban – hogy ilyenkor halat árul, mikor ég a ház? Ahányan
voltak, mind nekiestek, ütötték, pofozták, verték, szegény Tempó alig
tudott kiszabadulni a kezük közül. Hazament nagy búsan, elpanaszolta a
feleségének, hogy mi történt vele.

– Óh, te boldogtalan, te, – mondotta az asszony – máskor hogyha ilyen
helyre találsz vetődni, ne kiabáld, hogy halat, halat, – hanem kiáltsd
azt, hogy: én is segítek! Menj oda és segíts, majd meglátod, hogy
másként bánnak veled az emberek.

Másnap ismét elindult Tempó, vitte a hátán a maga kosár halát s amerre
ment, mindenfelé kiabálta: Halat, halat! Aztán befordult egy
kovácsműhelybe. A kovács épen javába verte a vasat, a kemencében égett a
tűz. Ahogy ezt látta Tempó, egyszeribe eszébe jutott, hogy mit tanácsolt
neki a felesége. Volt a sarokban egy nagy dézsa víz, fogta a dézsát s a
vizet beleöntötte a kemencébe. Bezzeg, hogy egyszeribe elaludott a tűz.
A kovács ránéz, nem tudja, mit gondoljon. Hát miféle bolond ember lehet
ez, hogy eloltja az ő tüzét? Szörnyen megmérgelődik s úgy felpofozza
Tempót, hogy szikrát hányt a szeme. Nagyon elszomorodott Tempó, feje,
füle lekonyult, úgy mendegélt haza s elpanaszolta a feleségének, hogy
már megint hogy megjárta. Lám, ő azt tette, amit a felesége tanácsolt s
mégis megverték.

– Ejnye, Tempó, ejnye, – mondotta az asszony – bolondot cselekedtél, nem
lett volna szabad vizet öntened a kemencébe. Ha megint ilyen házba
találsz bevetődni, akkor inkább segíts te is ütni.

Na, ezt jól megjegyezte magának Tempó s másnap nagy örömmel nekiindult,
vitte a két kosár halat. Ment, mendegélt, hegyeken-völgyeken által s
amint ment az úton, látja, hogy egy ház előtt rengeteg sok ember csődült
össze. Vajjon mit csinálnak ezek itt, – gondolta magában Tempó. –
Odafurakodott az emberek közé, aztán bekukkintott a házba. Ott bizony az
volt, hogy egy ember meg a felesége szörnyen ütötték, verték egymást.

– Ahá, – gondolta magában Tempó, – most már tudom, hogy mit csináljak.
Azt mondotta a feleségem, hogyha valahol ütni látok valakit, akkor üssek
én is. Odaszaladott a verekedő házaspárhoz, a halaskosarat letette s
ahogy csak győzte, ütötte őket. Közbe mindazt kiabálta:

– Segítek kendteknek, ütök én is!

Na, ’iszen, egyéb sem kellett a verekedőknek! Egyszeribe nekiestek
Tempónak, ketten közrefogták s úgy elagyabugyálták szegény Tempót, hogy
alig tudott kivánszorogni a házból. Nagy nehezen hazavánszorgott szegény
feje s keservesen elpanaszolta a feleségének:

– Látod, látod, feleség, a tanácsodat megfogadtam. Láttam, egy ember meg
a felesége hogy ütötték egymást; odamentem, én is ütöttem őket, úgy
ahogy te mondtad s mi lett a vége? Az lett a vége, hogy jól megvertek.

– Óh te boldogtalan, te, – mondotta az asszony – nem azt kellett volna
neked tenned, hanem nyájas szavakkal békítened kellett volna őket. El
kellett volna választanod szépen.

– Na, jó, – mondotta az ember – majd ezután úgy csinálok.

Másnap reggel ismét elment Tempó. Ment, mendegélt s amint ment az úton,
látja, hogy két ökör ott áll az út közepén, nekimennek egymásnak az
ökrök, öklelőznek szörnyen.

– Ohó, ezek valami verekedő házastársak, – gondolta magában Tempó. Na
majd mindjárt odamegyek, közéjük állok, szép, nyájas szavakkal kibékítem
őket.

Ahogy a két ökör egy kissé visszahőkölt azzal a szándékkal, hogy ismét
összeöklelőzzenek, Tempó közéjük szaladott s kiáltotta nekik:

– Ne verekedjetek, béküljetek ki! Hát mire való ez? Éljetek békességben,
amint jó házastársakhoz illik!

Abban a pillanatban a két ökör egymásnak szaladt s szegény Tempót úgy
keresztülszúrták a szarvukkal, hogy egyszeribe kiadta a lelkét. Igy lett
vége a szegény, ostoba Tempónak.




Koranda.

(Cseh mese.)

Prága város közelében élt egy igen-igen gazdag bérlő s annak volt egy
szépséges szép leánya: Teréza volt a neve. Merthogy szép is volt, gazdag
is volt a leány, a kérők egymásnak adták az ajtót, de adhatták, mert a
bérlő nagyralátó ember volt, szóba sem állott akárki fiával. Egyszer
aztán mit gondoltak, mit nem a prágai diákok, elég az, hogy a nyári
vakáción beállítottak a bérlőhöz s felajánlkoztak cselédnek. Úgy
okoskodtak a hamis diákok: hátha az a szép lány valamelyikre ráveti a
szemét! De hiszen a bérlő sem esett a feje lágyára, tudta, honnét fuj a
szél.

– Jól van, – mondotta a diákoknak – de én bért nem fizetek ám. Hajnaltól
késő estig kell dolgoznotok, mikor kaptok enni, mikor nem (többször nem,
mint igen) s azt is kikötöm, hogy aki csak egyszer is rossz kedvet
mutat, annak az orrát levágom. Viszont én sem bánom, vágjátok le az
orromat, ha meg tudtok haragítani.

Tetszett a diákoknak ez az egyesség, hogyne tetszett volna. Gondolták,
majd túljárnak az öreg eszén: dolgoznak is, nem is, enni azonban esznek,
amennyi beléjük fér, ők ugyan rossz kedvet nem mutatnak, akármi
történjék, de már arra lesz gondjuk, hogy a kapzsi bérlő orra nélkül
maradjon.

Hiszen ezt így elég jól elgondolták, de egy hét sem telt belé, a szemük
zöldet, vereset látott a sok éhezéstől s egy éjjel a hányan voltak, mind
visszaszöktek Prágába.

– Ej, ej, hát már visszajöttetek, – mondotta egy diák, kinek Koranda
volt a neve s ki híres volt az ő huncfutságairól. – No, majd én próbálok
szerencsét. Rajtam ugyan ki nem fog a vén pénzeszsák.

Azzal többet se szó, se beszéd, beállított a bérlőhöz s mondta, amint
következik:

– Adj Isten, gazduram. Hallom, hogy a diákpajtásaim megugrottak. No hát
én mégis idejöttem: fogadjon fel szógálatba.

– Jól van, fiam, felfogadlak, de nem ám úgy, hogy csak a vakációra. Itt
maradsz jövő tavaszig, éppen addig, amíg a kakuk megszólal. Akkor aztán
mehetsz Isten hírével, viheted a nagy semmit. Mert bért nem fizetek ám.
Ellenben csak egyszer lássam rossz kedvedet, lenyisszentem az orrodat.

– Hát én a kendét lenyisszenthetem-e? – kérdezte Koranda.

– Le, fiam, le, ha meg tudsz haragítani. De azt várhatod ítéletnapig.

Kezet csaptak, Koranda beállott s várta, hogy enni adjanak, mert hát
étlen csak nem kezdhet munkába. Hiszen várhatta, sem a gazda, sem a
lánya nem törődött vele, azaz hogy mit mondok: a leány úgy nevetett,
hogy csengett belé a ház, az udvar. Az ám, nevetett Korandán, ki egész
nap étlen dolgozott. De Koranda, oda se neki, jókedvű volt, dolgozott
serényen, közben jól körülnézett a ház tájékán, aztán mikor senki sem
látta, hirtelen beosont a kamarába, ott levágott egy nagy darab
szalonnát, a kenyérkosárból kivett egy kenyeret egészen, szép nyugodtan
leült a ház elé s jóízűen falatozott.

Hát egyszer csak jő a gazda, látja, hogy Koranda csak úgy nyeli a jó
puha kenyeret s a füstölt szalonnát.

– Ki adta neked a kenyeret s a szalonnát? – förmedt Korandára.

– Magad, uram, ha szolgád nincs, – felelt Koranda nevetve. – Nem adtak,
hát gondoskodtam magamról.

– Ej, ilyen, olyan!

– Nini! Talán bizony haragszik kend? Ide az orrát!

Bezzeg hogy megszeppent a bérlő. Jó képet vágott s mondta:

– Ó, dehogy haragszom, kedves fiam, dehogy haragszom, csak egyél, igyál,
amennyi beléd fér.

– No azért!

Telt, múlt az idő, hét, hét után, Koranda csak lógott előre, hátra,
dolgozni nem dolgozott, a bérlőt ette a méreg, de valahányszor ráförmedt
Korandára, ez csak annyit kérdezett: talán bizony haragszik kend? – s
bezzeg hogy mindjárt elmúlt a haragos kedve.

Történt egyszer, egy vasárnap, hogy a bérlő a feleségével meg a
leányával templomba ment s megparancsolta Korandának, hogy maradjon a
konyhán, készítse el az ebédet, de ugyan jól elkészítse, a levesből ki
ne felejtse a zellert, sárgarépát, petrezselymet, s aztán, ha jó lesz az
ebéd, megengedi, hogy egy asztalnál ebédeljen vele.

Hej, hogy örült Koranda! Egy asztalnál ebédelhet a szép Terézával! Na,
ugyancsak utána nézett az ebédnek. Kiszaladott a kertbe, egy
szempillantás alatt összeszedte a zellert, a sárgarépát s a – – az ám,
hiába tette tűvé a veteményest, egy szál petrezselyem nem sok, annyit
sem talált. Amint ott keresgélt, folyton mellette lábatlankodott egy kis
kutya, a gazdájának a kutyája.

– Hopp! megvan! – kiáltott fel nagy örömmel. – Óh, én bolond, még
keresem a petrezselymet, mikor itt van mellettem.

Az ám, Petrezselyem volt a kis kutya neve. Nosza fülöncsipte a kis
kutyát, a nyakát elnyisszentette s úgy ahogy volt, beletette a fazékba.
No most van petrezselyem is!

Mire hazajöttek, szépen kitálalta az ebédet, de haj Istenem, lett ne
mulass, mikor kisült, hogy megfőzte a Petrezselyem kutyát!

– Ki a házamból, te cudar! – ordított a bérlő s előrántott egy husángot,
hogy elnáspágolja Korandát.

De Koranda a szeme közé nevetett a gazdájának s kérdezte nagy
szemtelenül:

– Mi baj, gazduram? Talán csak nem haragszik?

Elé is vette a bicskáját, hogy lenyisszentse a gazdája orrát.

– No, no, fiam, nono, – hőkölt meg a bérlő – mit gondolsz rólam. Dehogy
haragszom! Sohasem volt ilyen virágos jókedvem!

– Úgy legyen!

Telt, múlt az idő, jó dolga volt Korandának, de milyen jó, a gazdája meg
dúlt, fúlt magában, ám a haragját nem merte mutatni, s ha mutatta is,
mindjárt lecsöndesült, mert féltette ám az orrát.

Egyszer aztán bement a bérlő a városba, de magával vitte a feleségét is,
a leányát is, merthogy gyanakodott már a leányára, hogy jó szemmel nézi
a huncfut diákot. Mielőtt azonban útnak indult volna, megkérdezte
Koranda:

– Mit dolgozzak ma, gazduram?

– Tudsz is te dolgozni – legyintett kicsinylően a gazda. – Eredj
különben, nézd meg, mit csinálnak a többi cselédek, csináld azt te is.

Na, elment a gazda, Koranda pedig kiment a tanyára, ott őgyelgett egész
nap s nézte, mit csinálnak a többiek. Hát egyszer látja, hogy a cselédek
egy régi csűrnek a fedeléről szedik le a zsindelyt. Nosza, Koranda se
rest, visszafordul a gazdája házához, felmászik létrán a fedelére s a
drága szép új cserepeket ledobálja róla, hogy mind ahány volt, darabokra
törött.

Hej, Uram, Teremtőm, mi volt, mikor este hazajött a gazda s meglátta a
nagy pusztulást! Szaladt fel s alá az udvaron, haját tépte, ordított:
hol az a gazember, hogy ölöm meg! – de bezzeg, hogy megjuhászodott,
amint Koranda eléje perdült s megmutatta élesre fent bicskáját.

– Nini, mintha haragudnék kend?

– Én!? Eszembe sincs, édes fiam. Jól tetted, hogy ledobáltad a
cserepeket. Úgyis s ebbet, jobbat akartam tétetni a házamra.

– Az már más.

No de a szegény bérlőnek nem volt sem éjjele, sem nappala. Hej de
szerette volna, ha már megszólalna a kakuk! De szép meleg nyár volt, hol
van a tavasz? Hiszen lehet ezen segíteni, okoskodott a gazda. Hopp!
megvan! ütött a fejére. Behívta a szobájába a szép Terézát s mondta
neki:

– Hallgass ide, lányom. Ez a gaz Koranda elevenen sírba visz engem, ha
valahogy meg nem szabadulok tőle. Mondok neked valamit. Eredj ki a
kertbe, mássz fel ott egy fára s utánozd a kakuk hangját. Azzal kitelik
Koranda esztendeje, mehet Isten hírével.

[Illustration: Koranda jól megrázta az almafát.]

Mit volt, mit nem tenni, bár nem szívesen tette, Teréza kiment a kertbe,
ott felmászott egy almafára s egyszerre csak elkezdett kakukolni:
Kakukk! kakukk!

– Hé, Koranda! – kiáltott a gazda. – Hallod? Megszólalt a kakuk! Kitelt
az esztendőd.

Nagyot nevetett Koranda:

– Ej, gazduram, gazduram, nem szól ilyenkor az igazi kakuk. Rosszba
sántikál kend.

– Hát nem hallod?

És csakugyan újra megszólalt Teréza, s olyan ügyesen kakukolt, akárcsak
egy igazi kakuk.

– De már ezt a kakukot megnézem, – mondta Koranda s szaladt a kertbe,
mint a szél. Hát csakugyan ott volt a kakuk, már mint hogy Teréza.
Nosza, jól megrázta az almafát, hullott az alma, mint a záporeső, de
bizony lehullott Teréza is.

– Te az enyém, én a tiéd! – mondotta Koranda lelkes szóval.

Éppen ebben a percben ért oda a gazda s ahogy ezt hallotta, elfutotta a
méreg:

– Mit! Az én lányomra mered vetni a szemedet, te sehonnai! Mindjárt
elereszted!

– Jól van, – mondta Koranda – eleresztem, de akkor meg ide az orral.
Vagy a lányát vagy az orrát.

– Ejnye, ilyen olyan, hamis diákja, – morgolódott a gazda, de most már
nem merte mutatni a haragját – hát akkor csak inkább a lányom.

S merthogy látta, hogy a lánya is szereti a hamis diákot, egészen
megjuhászodott s még aznap megtartották a lakodalmat.




A tigris és a nyúl.

(A felső-Indus vidékéről.)

Élt egyszer egy erdőben egy tigris. Ettől a tigristől a többi állatoknak
nem volt nyugodalma. Akár volt éhes, akár nem, ami állatot előtalált,
azt mind megölte. A szegény állatok nem tudták, mit csináljanak. Gyűlést
híttak, hogy tanácskozzanak az ő szomorú állapotjukról. Össze is gyűltek
mind, beszéltek erre, beszéltek arra, hogy mit tegyenek azzal a
kegyetlen tigrissel. Végre aztán a sakál azt javasolta:

– Határozzuk el, hogy minden nap sorsot húzunk s akit a sors talál, az
menjen el a tigrishez s azt egye meg. Minden nap kap egy állatot s ezzel
megelégedhetik.

Valamennyien helyeselték ezt, de kérdés, hogy vajjon elfogadja-e majd a
tigris? Irtak egy szép instanciát, azt elvitték a tigrishez. Nagy
alázatosan előadták, hogy miben járnak. Felolvasták az instanciát. Az
volt pedig az instanciában, hogy nem is kell fáradnia érette, minden
délben pontosan ott lesz az az állat, akit a sors jelöl.

– Ohó, nem addig a! – mondotta a tigris. – Hát mit csináljak én a
fogaimmal meg a körmeimmel, ha kedvem szerint nem ölhetek, nem
marcangolhatok, amikor nekem tetszik!? Isten is azt parancsolta, hogy az
ember is maga szerezze meg a kenyerét.

De az állatok addig könyörögtek, hogy végre is engedett a tigris. Szavát
adta, hogy többet a barlangjából nem jön ki, élhetnek tőle békében, csak
minden nap délben egy állat ott legyen az ő barlangjában. Hát csakugyan
úgy is lett. Minden nap délben az az állat, amelyiket a sorshúzás
talált, megjelent pontosan s azt a tigris meg is ette alaposan. Egyszer
aztán a nyúlra került a sor. Hanem a nyúl elkezdett gondolkozni magában:

– Mégis csak szebb az élet a halálnál: nem megyek én a tigris
barlangjába! – Hiába beszéltek neki a többiek, hiába mondották neki,
hogy így, meg úgy, mit határozott a gyűlés, a nyúl nem akart kötélnek
állani. Elkövetkezett a dél, a nyúl csak nem indult. Eltelt egy óra,
eltelt kettő, el három óra, akkor aztán egyszerre elindult.

– Na, most megyek, – mondotta a többieknek.

Hiszen épen jókor érkezett! A tigris már kijött a barlangjából. Szörnyű
nagy haragjában bőgött, ordított, hányta, kaparta, túrta a földet s
mikor aztán meglátta a nyulat, még szörnyűbb haragra gerjedett:

– Mit, hát erre a nyomorú, kicsi nyúlra várattak engem?

A nyúl nagy félénken, alázatosan meglapult s úgy mondotta:

– Bocsáss meg nekem, óh, tigris, én nem vagyok hibás. Nem én rajtam volt
a sor, hanem a testvéremen. Látod, én sovány vagyok, nyomorú vagyok,
hanem a testvérem, az vastag, kövér, zsíros. El is indult a barlangodba,
hanem útközben, mi történt? Az történt, hogy a körme közé került egy
másik tigrisnek és se szó, se beszéd: elszaladott vele. Ott voltam én
is, mondottam is neki: »Megállj, tigris, ez az állat nem a te álla tod,
ez egy másik tigrisé. Majd meglakolsz te ezért!« Ám az a tigris nagy
hetykén ezt válaszolta: »Eredj csak hát a tigrisedhez s mondd meg neki,
ha van rá mersze, jöjjön el az én barlangomba s majd meglátjuk, hogy
melyik erősebb kettőnk közül«. Hát én, óh, hatalmas tigris, csak azért
jöttem tehozzád, hogy ezt az üzenetet tenéked megmondjam. Gyere és öld
meg a cudart.

Haj, még csak most gerjedt igazi haragra a tigris, mikor ezt az üzenetet
hallotta!

– Előre! Vezess! – kiáltotta a nyúlnak.

A nyúl elindult; a tigris utána. Mentek, mendegéltek a rengeteg sűrü
erdőn át, de amint törtettek előre, a nyúl mindegyre-mindegyre
visszahökkent. Meg-megállott, körülnézett, szimatolt s úgy tett, mint
aki fél erősen.

– Hát te mit félsz? – ordított rá a tigris.

– Óh, hogyne félnék, – mondotta a nyúl – mikor itt van mindjárt a másik
tigrisnek a barlangja?

– Hol van? Hol van? – kiáltott a tigris s vérben forgott a szeme. Nézett
körül, jobbra-balra, mindenfelé.

– Itt van, itt, szepegett a nyúl.

– Nem látok én itt semmiféle barlangot.

– Pedig itt van, – felelte a nyúl.

Mondotta a tigris:

– Gyere ide s mutasd nekem!

– Jól van: megmutatom – mondotta a nyúl – hogyha hátadra veszel.

A tigris a ravasz nyulat szépen hátára vette s úgy vitte tovább.
Egyszerre csak egy rengeteg mély hasadéknak a szélére értek.

– Itt van a barlang, – mondotta a nyúl – nézz csak be: ott van a rabló.
Nem látod?

Lent, a sziklának az aljában volt egy tó. Amint lepillantott a tigris,
egyszeribe meglátta magát benne s látta a nyúlnak is a képét. Azt hitte,
hogy az a másik tigris s az a nyúl: a kövér nyúl, amelyikről emez
beszélt. Egyszeribe ledobta magáról a nyulat s abban a pillanatban
leugrott a mélységbe.

Hiszen ha leugrott, ott épen jó helyen volt.

Szörnyű halálnak halálával halt meg.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Benedek Marczell fordítása.]

[Footnote 2: Tempo pénzdarab, amely 30 esztendővel ezelőtt forgalomban
volt és 4/5-ét tette a jen pénznek, tehát 1/5-rész hiányzott a jenből.
Olyan embert, aki nem egészen épeszű, Tempónak nevezték el a japánok.]




TARTALOM.

  Mi a Pancsatantra?  5
  Varjak és baglyok (A Pancsatantra 3-ik könyve.)
  Első mese: A madarak királyválasztása  9
  Második mese: A nyúl és az elefánt  10
  Harmadik mese: A gyöngytyúk, a nyúl, meg a róka  14
  Negyedik mese: A megcsalt pap  17
  Ötödik mese: A pap meg a kígyó  21
  Hatodik mese: A vadgalamb  23
  Hetedik mese: A pap, a tolvaj, meg a rossz szellem  27
  Nyolcadik mese: A királyleány meg a testében kígyót hordó
    királyfi  29
  Kilencedik mese: Az egérből lett leány  31
  Tizedik mese: Az aranytojó madár  34
  Tizenegyedik mese: A beszélő barlang  35
  A halhatatlanságra vágyó királyfi. (Székely mese)  38
  A kereskedő és a gonosz szellem. (Az _Ezeregyéj_ meséiből)  49
  Az első öreg és a szarvas története  55
  A második öreg ember és a fekete kutyák története  63
  A harmadik öreg és az öszvér története  69
  A három citrom. (Török mese)  72
  Dzsúder ben Ómár. (Ezeregyéj-ből)  84
  A fekete bika. (Skót mese)  110
  A két Iván. (Orosz mese)  124
  A »tíz forrás« története. (Magyar rege)  142
  A szép Katarina története. (Sziciliai mese)  147
  Körolu. (Török mese)  155
  Hófehérke. (Német mese)  174
  Az alamizsna. (Angol mese)  189
  A farkas khán leánya. (Tatár mese)  193
  A hű szolga. (Székely mese)  207
  A két kérő. (Zsidó mese)  223
  Az élet vize. (Spanyol mese)  231
  A tréfacsináló Dzsuha. (Arab mese)  239
  A juhász és a sárkány. (Szerb mese)  249
  Jankó. (Tót mese)  256
  A vén halász meg a felesége. (Német mese)  265
  Az ezüst fog. (Albán mese)  274
  Minon-Minette. (Francia mese)  284
  János király és az apát. (Angol monda)  298
  Az ostoba Tempó. (Japán mese)  303
  Koranda. (Cseh mese)  308
  A tigris és a nyúl. (A felső-Indus vidékéről)  315

4842. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.


*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77629 ***