diff options
Diffstat (limited to '77629-0.txt')
| -rw-r--r-- | 77629-0.txt | 9356 |
1 files changed, 9356 insertions, 0 deletions
diff --git a/77629-0.txt b/77629-0.txt new file mode 100644 index 0000000..5fcf59d --- /dev/null +++ b/77629-0.txt @@ -0,0 +1,9356 @@ +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77629 *** + +CSODALÁMPA + +A VILÁG LEGSZEBB MESÉI + +MESÉLI + +BENEDEK ELEK + +POGÁNY WILLY S MÁS MŰVÉSZEK RAJZAIVAL + +BUDAPEST + +AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA + +1921 + +KÉK MESEKÖNYV + +A VILÁG LEGSZEBB MESÉIBŐL + +MESÉLI + +BENEDEK ELEK + +POGÁNY WILLY S MÁS MŰVÉSZEK RAJZAIVAL + +MÁSODIK KIADÁS + +BUDAPEST + +AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA + +1921 + + + + +_A CSODALÁMPA._ + +_Van nekem egy csodalámpám, gyerekek, melynek tündéri fényességet +árasztó világa mellett országot-világot bejárok s úgy szedegetem össze a +világ legszebb meséit. Világjáró nagy utamból, íme, itt egy könyvre való +mese: olvassátok, gyönyörködjetek bennök, aztán hozok én nektek újabb +meg újabb könyveket, melyekből a nagyvilág népeinek legszebb meséit +ismeritek meg._ + +_Az én csodalámpám nemcsak a világ legszebb meséit mutatja meg, de mutat +mindenféle gyönyörüséges színeket is: ez a magyarázata, hogy ennek a +kötetnek Kék mesekönyv külön jelzője van. Az ezután következő köteteknek +is valamely szín lesz a jelzője, azt példázván ezzel, hogy a mesék +világa, melyet én bejártam, színekben pompázó világ._ + +_Mostan pedig üljetek ide körém. Kezdődik a mesemondás, mégpediglen +minden mesék ősforrásán – a Pancsatantrán…_ + +_Benedek Elek._ + + + + +Mi a Pancsatantra? + +Ez a különös indiai szó annyit jelent magyarul, mint: _Ötös-könyv_, +vagyis öt részből álló könyv. Ebben az ötös-könyvben, amelynek sem +íróját, sem iratása pontos idejét nem ismerjük, a világ legrégibb meséi, +indiai állatmesék vannak. Ezek az állatmesék már régesrégen, kevéssel +Krisztus születése után, elterjedtek az egész világon, minden népnek +ajkára elkerültek, minden nép változtatott rajtuk a maga lelkének +megfelelő módon, s a mesélgető magyar pásztorlegény nem is sejti, hogy +az a mese, amit ő elmond, valójában a messze Indiából származik. + +Hogy az indiai mesék mind állatmesék, vagy, ha emberekről szólnak is, a +történetet beszélő állatok mondják el, annak az az oka, hogy India lakói +egészen más szemmel nézték az állatokat, mint mi. Az ő vallásuk a +_lélekvándorlást_ tanította, vagyis e vallás szerint az ember életében +elkövetett bűneiért új életben bűnhödik meg, s aki mint ember meghalt, +mint állat újra meg újra feltámadhat. Ezért az állatok iránt, még a +veszedelmes és kártékony állatok iránt is kímélettel és gyöngédséggel +viseltettek, hiszen átváltozott rokonaikat látták bennük. És így +meséikben sem találták olyan különösnek, hihetetlennek, mint mi, hogy az +állatok úgy beszélnek, gondolkoznak és bölcselkednek, mint az emberek. + +Ezeknek az állatmeséknek mindig van valami tanító céljuk. Hol erkölcsre, +hol életbölcsességre tanítanak. Bölcs mondásokkal szinte csordultig meg +vannak tömve az indiai mesegyüjtemények, sőt egyéb költői művek is. A +Pancsatantra öt könyvében több mint _ezer_ ilyen mondás van. Nagy részük +az akkori élet viszonyaival függ össze. Az olvasó az itt következő +mesékben csak az általános, ma is értékes gondolatokat találja majd. + +Az Ötös-könyv, mint bevezetése mondja, voltaképen iskolakönyvül íródott. +A bevezetés maga is mese, amely keretképen foglalja magába az egész +könyvet. Az van elmondva benne, hogy egy Amarasakti nevű királynak volt +három ostoba fia, Vasusakti, Ugrasakti és Anantasakti, akiket a világ +minden tudósa sem tudott semmire megtanítani. A kétségbeesett királynál +egyszer megjelent egy Visnusármán nevű bölcs, s vállalkozott arra, hogy +okos, jó királyokká neveli a fiúkat. A király rá is bízta a fiait, s a +bölcs állott a szavának. Nem könyvekből tanította a fiúkat, hanem +történeteket mondott el nekik, s az azokba szőtt bölcs mondásokból +tanulhattak meg mindent, amire szükségük volt. Ezeknek a történeteknek a +gyüjteménye a Pancsatantra, az Ötös-könyv. + +De a történetek, melyeket a bevezetés szerint Visnusármán mondott, nem +függetlenek egymástól. Amint a bevezetés maga keretet ád e +történeteknek, ezek maguk is körülfogják egymást, mint az egymásba +rakott skatulyák. Az öt könyv öt önálló történet, ezeket csak a +bevezetés tartja össze. De az egyes történetek már összefüggnek +egymással. Elkezdődik egy történet, valamelyik szereplője egyszerre csak +belekezd valami új történet elmondásába; ebben a történetben sokszor +előfordul, hogy valamelyik szereplő mesélni kezd – aztán a könyv végén +valamennyi történet befejeződik szép sorjában. Ha tíz skatulyát egymásba +rakunk, nem vehetjük addig hasznát az elsőnek, amíg a többit sorban ki +nem vettük. + +Az öt könyv közül a harmadikat, a varjak és baglyok harcáról szólót +találja itt az olvasó, kissé megrövidítve, néhány mese és a mai ember +számára érdektelenebb bölcs mondások elhagyásával. + + + + +Varjak és baglyok. + +A bölcs Visnusármán így szólt a három királyfihoz: + +– Ne bízzatok az ellenségben, ha barát lett is belőle: gondoljatok arra, +hogy a varjak lángbaborítottak egy barlangot, melyben baglyok tanyáztak. + +– Ugyan hogy esett az? – kérdezte a három királyfi, Vasusakti, Ugrasakti +és Anantasakti. + +Visnusármán mesélni kezdett. + +– Volt egyszer, messze délvidéken, egy rengeteg nagy, ágas-bogas fügefa. +Ennek az ágain lakott Meghavarna, a varjak királya, udvarával együtt. A +fa közelében Arimardána, a baglyok királya ütött tanyát rengeteg +népével. Egy barlang volt a baglyok királyának a vára; onnan ütött rajta +minden istenáldott éjjel a szegény varjakon. Régen gyűlölte már egész +nemzetségüket, s aki az útjába került, kegyetlenül meggyilkolta. A +varjak királya egyszerre csak azon vette észre magát, hogy alig maradt +egy-két katonája. De hát így is van az: aki ellenséggel, betegséggel nem +gondol, martaléka lesz neki. + +Most aztán összehivatta Meghavarna a minisztereit és így szólt hozzájuk: + +– Hűséges szolgáim, a mi hatalmas ellenségünk, a baglyok királya, +idestova egész nemzetségünket elpusztítja. Mi éjszaka nem látunk, de +fényes nappal sem találjuk meg az ő tanyáját. Mondjátok hát, mitévők +legyünk? Hiszen én azt sem tudom, miért van ez a gyűlölködés a varjak és +baglyok között? + +Megszólalt Stirajívin, a legöregebb miniszter: + +– Hallgass ide, felséges királyom, elmondom én ennek a történetét. + + +Első mese: A madarak királyválasztása. + +– Egyszer, régesrégen, elhatározták a madarak, hogy királyt választanak +maguknak. Volt ugyan királyuk, Vináta isten fia, de az nem sokat gondolt +velük, nem óvta meg őket bajtól, veszedelemtől, kígyók torkától, +madarászok hálójától. Soká tanakodtak, hogy kit kellene a helyébe +választani. Egyszerre csak meglátták a baglyot, megtetszett nekik tudós +képe, s egy szívvel-lélekkel mondták: legyen a bagoly a királyunk! + +Kezdtek is már készülődni a koronázásra, hoztak vizet a szent forrásból, +trónust állítottak fel, tigrisbőrt terítettek a földre, aranyos korsókat +raktak tele ággal, virággal, gabonával; ajándékokat hoztak a királynak, +a költők szavaltak, leányok énekeltek – s a bagoly épen fel akart +röppenni a trónusra, mikor egyszerre csak rémítő károgás hallatszott. +Előkerült valahonnét a varju s azt kérdezte: + +– Ugyan, minek gyűltetek itt össze ennyien? + +Mikor a madarak a varjut meglátták, összebújtak s azt mondták egymásnak: + +– Híres, okos egy madár ez, jó volna tanácsot kérni tőle. + +Oda is mentek a varjuhoz s azt mondták neki: + +– Hallod-e, mi madarak királyt választunk. Eddig nem törődött velünk +senki, ezentúl a bagoly lesz gondviselőnk, őt fogjuk királlyá koronázni. +No, mondd meg, mit szólsz hozzá? Épen jókor jöttél. + +Elnevette magát a varju s azt mondta: + +– Bolondul cselekesztek. Ugyan mért lenne ez a vaksi a mi királyunk, +mikor annyi más derék madár van itt: tarvarju, galamb, kacsa, liba, +páva, meg a többi. Hiszen a görbeorrú, kancsalszemű, komorképű bagoly +még akkor is utálatos, ha jókedvében van. Hát még milyen lehet, ha +megharagszik! + +Aztán itt van a Vináta isten fia. Még ha ez a madár igazán királynak +való volna is – akkor se tanácsolnám, hogy megválasszuk melléje. _Egy_ +király áldás az országra, sok király átok. Mi lenne velünk, ha sok nap +ragyogna az égen? Elég ez az egy király, elég még a neve is, hogy minden +bajtól megkíméljen. Aki hatalmas úr nevére hivatkozik, annak minden +dolga sikerül: a nyulak is vígan élnek most, mert a holdra hivatkoztak. + +– Ugyan hogy esett az? – kérdezték a madarak. A varju mesélni kezdett. + + +Második mese: A nyúl és az elefánt. + +– Valahol messze, egy nagy erdő mélyén lakott az elefántok királya, +Csaturdanta, tengernyi népével. Gond nélkül uralkodott felettük, amíg +csak egy szörnyű csapás nem látogatta meg azt a vidéket, ahol éltek. +Tizenkét álló esztendeig egy csöpp eső sem esett. Kiszáradt minden tó, +patak, forrás messze földön. Szenvedtek a szomjuságtól a szegény +elefántok s egyszer csak így szóltak a királyukhoz: + +– Felséges királyunk, a gyermekeink sorra hullanak már a szomjuságtól. +Találj ki valamit, mert nem nézhetjük tovább a pusztulásukat. + +A király szolgákat küldött szét mindenfelé, hogy vizet keressenek. Az +egyik csapat talált is egy tavat, tele mindenféle vizimadarakkal, +állatokkal. Partján csodás gazdagságban nőttek fák, virágok, a vize +tiszta volt – a mennyország nem lehetett szebb, mint ez a tó meg a +környéke. Úgy hítták, hogy a Hold tava. + +Megvitték a szolgák a gyönyörű tó hírét, útra kerekedett Csaturdanta +egész népével együtt, s a hatalmas elefántok minden oldalról csak úgy +rohantak belé a tóba. Csakhogy eközben halálra tapostak egy sereg kis +nyulat. Azok szegények régesrégen ott tanyáztak már a tó partján, s most +keserves jajveszékeléssel látták, ki fiát, ki lányát, ki feleségét +szétroppanni az elefántok lába alatt. + +Az elefántok királya pedig, mintha semmi sem történt volna, megvárta, +amíg az egész népe eloltotta a szomjuságát és megfürdött a tó vizében, +aztán visszavezette őket az erdőbe. + +Az életben maradt nyulak rémülten dugták össze a fejüket. + +– Mitévők legyünk? – kérdezték egymástól – az elefántok megtalálták ezt +a tavat, most már mindennap visszajönnek ide s egy szálig agyontaposnak +minket. Ki kellene találni valamit, amivel elijesszük őket. + +Soká tanakodtak, de hiába, semmi okos dolog nem jutott eszükbe. +Egyszerre csak megszólalt egy Vijája nevű nyúl. + +– Ne féljetek, én megigérem, hogy egy sem jön ide többet. Küldjetek csak +engem követségbe az elefántok királyához. + +El is küldték Vijáját, s az még akkor nap megjelent az elefántok +tanyáján. Megtalálta a királyt is, de nem ment a közelébe, mert tudta, +hogy az elefántnak az érintése is öl. Felmászott egy sziklás halom +tetejére, ahová az elefánt nem mehetett utána s onnan szólította meg: + +– Elefántok királya, hogy szolgál az egészséged? + +A király csodálkozva nézett föl erre a hangra és így szólt: + +– Ki vagy te, hé? + +A nyúl azt felelte: + +– Követ vagyok! + +– Ki küldött? – kérdezte a király. + +– Engem bizony senki más, mint maga a Hold, – felelte a nyúl. + +– Ugyan miért? + +– Elmondom, de elébb jegyezd meg jól, hogy akármit beszéljek is: a +követet nem szabad bántani! Hát, amint mondom, engem a Hold küldött ide. +Azt üzeni neked a Hold: te meggyaláztad azt a tavat, melyet énrólam +neveztek el a Hold tavának. Megöltél egy sereg nyulat, pedig azokat én +védelmezem. Úgy is hívnak engem, hogy a nyulak fejedelme. Egy szó mint +száz: ha ezentúl is oda mered vinni népedet a Hold tavához, megbüntetlek +érte; ha nem viszed oda többet, hasznát látod. Ha engedelmeskedel, +járhatsz-kelhetsz vígan ebben az erdőben, testedet körülözönlik az én +bűvös sugaraim. De ha nem, elpusztulsz minden nemzetségeddel együtt, +mert nem engedem le rátok a sugaraimat és megöl a forróság benneteket. + +Megijedt az elefántok királya s azt felelte a nyúlnak: + +– Édes fiam, belátom, hogy vétettem a Hold ellen, adj tanácsot, hogyan +békíthetném meg. Nem szeretném, ha megharagudnék rám. + +– Kövess engem egyesegyedül, majd hozzávezetlek, – szólt a nyúl. + +Elvezette a Hold tavához és megmutatta neki a tó mozdulatlan vízében a +Hold ragyogó képét, csillagokkal körülvéve. Az elefánt meghajolt a kép +előtt, hosszú orrmánya beleért a tóba, felzavarta a vizet, s a Hold képe +ugrálni kezdett, széjjelszakadt: az elefánt ezer holdat is látott +egyszerre. + +Előugrott Vijája, úgy tett, mintha megrémült volna, rákiáltott az +elefántra: + +– Jaj, mit tettél, szerencsétlen, most még százszor jobban megharagudott +rád a Hold! + +A szegény elefánt földig meghajolt s úgy kérte Vijáját: + +– Édes fiam, soha életemben nem jövök ide többet, csak könyörögj a +Holdnak, hogy bocsásson meg nekem! – Azzal elment, vissza se fordult. + +– Azért mondom, – fejezte be elbeszélését a varju – hogy aki hatalmas úr +nevére hivatkozik, annak minden dolga sikerül. És aztán a bagoly +különben is kegyetlen, rosszakaratú állat, ha tudna sem akarna minket +megvédeni. Én igazán félek tőle. Azt mondják: hogy járhatnának jól a +pörlekedők, mikor rossz bíróra találnak? A macska is elpusztította a +nyulat meg a gyöngytyúkot. + +– Ugyan mondd el, hogy esett az? – kérdezték a madarak. + +A varju mesélni kezdett: + + +Harmadik mese: A gyöngytyúk, a nyúl, meg a róka. + +– Valamikor régen, egy nagy fügefa tetején laktam. A fa alján tanyázott +egy gyöngytyúk. Mert hogy együtt laktunk, össze is barátkoztunk, minden +nap bölcs dolgokról beszélgettünk egymással. Egyszer aztán a gyöngytyúk +elment a maga fajtájabeli madarakkal messze vidékre, ahol sok rizs +termett, s nem jött vissza a szokott időben. Én elszomorodtam, s +elkezdtem gondolkozni. + +– Ejnye, ejnye, hol maradhat az én derék gyöngytyúk barátom? Talán +bizony hálóba került, vagy meg is ölték valahol? + +Teltek, múltak a napok egymásután, s a gyöngytyúk elhagyott odujába egy +nyúl költözött be. Én nem is szóltam neki egy szót sem, mert nem hittem +már, hogy hazajön valaha. Hát másnap megjött a gyöngytyúk, jól +meggömbölyödve a sok rizsevéstől. Hazajött, mert hát jól mondják, hogy a +mennyországban sincs olyan jó dolga az embernek, mint otthon, a maga +házában, még ha szegényen kell is élnie. + +Amikor a gyöngytyúk meglátta a házába tolakodott nyulat, haragosan +rákiáltott, hogy takarodjék onnan. + +– Hohó, – mondta a nyúl – nem addig van az. Lehet, hogy a tiéd volt ez +az odu, de én a távollétedben elfoglaltam, most már törvény szerint az +enyém. + +– Bizony az enyém, – erősködött a gyöngytyúk – a szomszédaimmal is +bizonyíthatom! + +– Hiába bizonyítod, – mondta a nyúl – elfoglaltam, enyém, a törvény is +nekem ád igazat. + +– No ha úgy bízol a törvényben, – felelt a gyöngytyúk – hát gyere velem, +majd megkérdezünk valakit, aki ért hozzá. Annak az ítéletében +megnyugszunk mind a ketten. + +Elindultak bírót keresni. Én is utánuk mentem gyalogszerrel, hadd +lássam, mi lesz a vége a pörnek. Útközben megkérdezte a nyúl a +gyöngytyúkot: + +– Mondd, ki fog hát dönteni a pörünkben? + +– Egy Dadhikarna nevű róka, – felelte a gyöngytyúk – az részvétet érez +minden ügyes-bajos ember iránt, áhítatoskodásban, imában tölti az életét +a szent Ganges folyó partján, remete módjára. + +Mikor a nyúl meglátta ezt a rókát, megremegett az ijedtségtől és azt +mondta a gyöngytyúknak: + +– Ne forduljunk ehhez a gonosz lélekhez! Látszik rajta, hogy csak +színleli ezt a nagy jámborságot! + +Dadhikarna, aki igazán csak azért öltözött remetének, hogy könnyebben +jusson ennivalóhoz, meghallotta a nyúl beszédét. Hogy megszerezze a két +pörlekedőnek a bizalmát, a nap felé fordította az arcát, összetette a +két első lábát, behúnyta a szemét és álszenteskedő módon prédikálni +kezdett: + +– Hiábavalóság a földi élet, egy pillantás alatt odavan; álom a +jóbarátok társasága, káprázat a szerető család – minden elmúlik, csak a +jóság örök. + +Igy beszélt még tovább is, s erre már a nyúl is elhitte, hogy igazi +remetévé lett. Hívta a gyöngytyúkot, hogy adják elő az ügyüket a jámbor +remetének. + +Most meg a gyöngytyúk volt okosabb, s azt mondta: + +– Jó, de nekünk a róka természettől fogva ellenségünk, hát csak +messziről szóljunk hozzá. – Úgy is tettek, s odakiáltottak neki: + +– Hallod-e, jámbor remete, pörös ügyben jöttünk eléd. Itélj fölöttünk. +Amelyikünknek nincs igaza, azt megeheted. + +– Dehogy eszem, dehogy eszem, – szenteskedett a róka. – Nem akarok +pokolba jutni! Az is kegyetlen és pokolba jut, a ki kártevő állatokat öl +meg; hát még az, aki hasznos állatokat mer bántani! Nem, nem eszem meg +egyikőtöket sem. Hanem én már öreg vagyok és messziről nem értem jól a +szavatokat. Igy nem ítélhetek az ügyetekben, hiszen pokolba jut minden +ember, aki hamis ítéletet mond. Bízzatok bennem és beszéljetek hangosan +a fülembe. + +A két állat el is hitte, amit a róka mondott; odamentek hozzá, s abban a +pillanatban meg is ragadta mind a kettőt. Megette a nyulat is, a +gyöngytyúkot is. Azért mondom én: hogy járhatnának jól a pörlekedők, +mikor rossz bíróra találnak? Ha ti ezt a nappal vak, éjjel rabló madarat +királlyá teszítek, épen úgy jártok, mint a gyöngytyúk meg a nyúl, hiszen +ti éjjel vakok vagytok. Gondoljátok meg ezt és aszerint cselekedjetek. + +– Ennek bizony igaza van, – mondták a madarak – majd máskor választunk +királyt, ha jobban meggondoltuk a dolgot. – Azzal elrepültek mind, ki +erre, ki arra. A bagoly meg csak várta, várta a trónuson, hogy mikor +kezdődik már a koronázás. El is küldötte egy szolgálóját körülnézni. A +szolga visszajött és azt mondta neki: + +– Uram, a varju csalárd módon megakadályozta a koronázást, s a madarak +szétrepültek mindenfelé, épen csak ő maradt itt. Jerünk innét, uram, +engedd, hogy a hajlékodba vezesselek. + +Haragosan felelte a bagoly: + +– Ó te gaz varju, mivel bántottalak meg, hogy megakadályoztad a +koronázásomat? Ezért ellenséged leszek halálig! Mert a nyíl ütötte seb +beheged, a levágott erdő újra nő, – de a rossz szó gyűlöletes; az a seb, +amit a nyelvvel ütnek, sohasem heged be. + +Azzal a bagoly a szolgájával együtt hazarepült, a varju pedig +gondolkozni kezdett. Ugyan minek bántotta ő meg a baglyot? Hiszen +senkiről sem szabad rosszat beszélni, még az igazat sem kell megmondani, +ha fájdalmat okoz valakinek. Dehát segíteni már nem lehetett a bajon, +hazament ő is – s azóta van háboruság a varjak és a baglyok között. + +Mikor a miniszter elhallgatott, megszólalt Meghavarna, a varjak királya: + +– Mondd hát, öreg szolgám, mitévők legyünk most? + +– Azt tanácsolom, – felelte Stirajívin – hogy ne fegyverrel, hanem +ravaszsággal próbáljuk legyőzni a baglyokat. Majd én magam megyek +közéjük és fogadom, hogy legyőzöm őket. Többet ésszel, mint erővel! A +három csavargó is az eszével csalta el a paptól a bakkecskéjét. + +– Ugyan, hogy esett az? – kérdezte a király. A miniszter mesélni +kezdett. + + +Negyedik mese: A megcsalt pap. + +– Élt valahol egy Mitrasármán nevű pap, aki azzal töltötte az életét, +hogy barmokat áldozott Bráma istennek. Ez egyszer elment a szomszéd +faluba, hogy áldozati állatot kérjen valakitől. Kapott is egy kövér +bakkecskét. Elindult vele az erdőn keresztül hazafelé, de mert a kecske +folytonosan ugrándozott, a hátára vette s úgy cipelte hazafelé. Útközben +meglátta három éhes csavargó. Megkívánták a kövér bakkecskét, de mert a +papot nem merték bántani, elhatározták, hogy elcsalják tőle. + +Az egyik elébe került a papnak s így szólt hozzá: + +– Ejnye, ejnye, nem szégyelled magad, hogy pap létedre kutyát viszel a +válladon? Tudhatnád, hogy a kutya érintése beszennyezi az embert. + +– Talán bizony megvakultál, – szólott haragosan a pap – hogy a +kecskebakot kutyának nézed? + +– Bocsáss meg, rosszul láttam, menj békével, – szólt a csavargó. + +Alig ment tovább a pap, elébe került a második csavargó és nagy +fejcsóválva azt mondta: + +– Hüm, hüm, szent atyám, akármennyire kedves volt is neked életében ez a +borjú, mégsem illik, hogy most a válladra veszed. Hiszen te tudod +legjobban, hogy a mi vallásunk szerint holttestet, dögöt érinteni nem +szabad. + +Erre már éktelenül megharagudott a pap. Rákiáltott a csavargóra: + +– Megvakultál, hogy a kecskebakot döglött borjunak nézed? + +– Bocsáss meg, kérlek, – felelt a csavargó – nem tudtam, mit beszélek. +Eredj békével. + +Ment is a pap, de alig ment egy hajításnyira, elébe került a harmadik +csavargó is, s megszólította: + +– Az már mégsem járja, hogy szamarat viszel a válladon. Aki ezt teszi, +annak ruhástul kell megfürdeni, különben rosszul jár. Dobd le gyorsan, +azt tanácslom, amíg más valaki meg nem látja. + +No, erre már megijedt a pap szörnyűségesen. Azt hitte, a gonosz lélek +szállt a bakkecskébe, az mutogatta magát annyiféle alakban. Ledobta a +válláról és futott haza, vissza se nézett. A három csavargó meg fölvette +a bakkecskét s megették jó étvággyal. Azért mondom, hogy: többet ésszel, +mint erővel. + +– Mondd hát, mi a terved? – kérdezte a király, mikor Stirajívin +bevégezte a mesét. + +– Az, felséges királyom, – felelte az öreg miniszter – hogy bánj most +úgy velem, mintha ellenséged volnék, kiálts rám haragosan, verj meg, +keríts elő vért valahonnét, vérezd össze a tollamat. Hadd higyjék a +baglyok kémei, hogy összevesztünk. Aztán taszíts le az ágról és menj +egész népeddel együtt a hegyek közé. Várj ott, amíg én ügyesen megnyerem +a bizalmukat, kiismerem a barlangjuk belsejét és elpusztítom őket. Azt +tudom, hogy a váruknak nincs kijárata, ahol menekülhetnének. Már pedig +kijárás nélkül nem vár a vár, hanem börtön. – No rajta, felséges +királyom, ne kimélj engem: békében bánj jól a szolgáddal, de háboruban +áldozd fel őket a nép javáért. + +Ezzel rátámadt a királyra és úgy tett, mintha komolyan harcolna vele. A +többiek rá akartak rohanni, de a király azt kiáltotta feléjük, hogy ő +maga is elbánik az árulóval. Azzal úgy tett, mintha eldöngette volna, +bevérezte a tollát, lelökte az ágról és egész népével együtt a hegyek +közé szállott. + +Ezalatt a baglyok kéme megvitte a királyhoz a verekedés hírét, s azt is, +hogy a varjak a hegyek közé menekültek. A baglyok megörültek ennek a +diadalnak, s a király büszkén kiáltotta el magát: + +– Ez a mi érdemünk! Mondtam, hogy megijednek tőlünk! Most aztán rajta, +utánuk, pusztítsuk el őket! + +Naplementekor elindultak és legelőször is a varjak elhagyott tanyájára, +a fügefára szálltak. Odavoltak a büszkeségtől és boldogságtól, hogy egy +árva varjut sem találtak. A költőbaglyok verseket is mondtak már a +király dicsőségéről. + +– De már most ki tudja, merre menekültek? – kérdezte a király. – Meg +kell találnunk őket, hogy egyet se hagyjunk életben! + +Hallotta ezt Stirajívin a fa tövében s így gondolkozott: + +– Ha az ellenség elmegy, úgy amint jött, anélkül, hogy a történetemet +meghallotta volna, az egész munkám nem ér semmit. Inkább ne is kezdjen +az ember semmibe, mintsem hogy abbahagyja, amit kezdett. Megszólalok +hát, hadd vegyenek észre. – Azzal meg is szólalt, gyöngén, fájdalmas +hangon. A baglyok tüstént körülvették és meg akarták ölni. De Stirajívin +így szólt hozzájuk: + +– Jaj, jaj, hallgassatok reám! Meghavarna király minisztere vagyok, +Stirajívin a nevem, s a király maga köpült vérbe ilyen csúfosan. +Hívjátok ide a királyotokat, fontos beszédem volna vele. + +Hírül vitték a királynak, hogy mi történt, s az oda is ment +Stirajívinhez. + +– Hát veled mi történt? – kérdezte a király. + +– Hallgasd meg, uram, – szólt nyögve Stirajívin. Tegnap, mikor annak a +szörnyetegnek jelentették, hogy hány szolgája pusztult el, haragjában +tüstént harcba akart vonulni ellened. Én azt tanácsoltam neki, hogy +maradjon nyugton, hiszen ti erősebbek vagytok nálunk, már pedig a gyönge +ne kezdjen harcolni az erőssel, mert úgy jár, mint a lángba repülő +bogár. Fizessen hadisarcot és kérjen kegyelmet, az a legokosabb. Ezt +mondtam neki; ő meg rám kiáltott, hogy alávaló áruló vagyok, s +vérbefagyva hagyott ezen a helyen. Királyom, amint repülni tudok, +megmutatom neked, hová repült a népével együtt – kívánom, hogy irtsad ki +az egész fajzatot. + +Arimardána meghányta-vetette a dolgot a minisztereivel: elfogadják-e +vezetőül a varjat? A legidősebb miniszter így szólt: + +– Ne is gondolkozzál, felséges királyom, hanem ölesd meg ezt a varjut. +Akkor kell megölni az ellenséget, mikor gyönge; ha erőre kapott, nehéz +elbánni vele. Meg aztán a szerencse egyszer nyujt valamit felénk; ha +érte nem nyúlunk, tovább viszi, sohase hozza vissza. És ne higyj az +ellenségnek, ha baráttá vedlett is. Tudok egy történetet, abból az +látszik, hogy az egyszer elszakított barátságot hiába forrasztod össze, +nem tud tovább nőni. + +– Mondd el azt a történetet, – szólt a király. + +A miniszter mesélni kezdett. + + +Ötödik mese: A pap meg a kígyó. + +Volt egyszer egy szegény pap, Kopikeli volt a neve. Egész esztendőn +keresztül szorgalmasan művelte a földjeit, mégsem termett rajtuk semmi. +Egyszer, meleg nyári időben, tikkadtan hevert egy fa alatt, s észrevett +egy hangyaboly tetején egy óriás kígyót. + +– Ez bizonyosan ennek a földnek az istene, – gondolta magában a pap – s +azért nem teremnek a földjeim semmit, mert eddig sohasem áldoztam neki. + +Kért valahol egy kis tejet, tálba töltve odavitte a kígyónak s így szólt +hozzá: + +– Uram, a mai napig nem tudtam, hogy itt lakol, azért nem áldoztam +neked. Bocsásd meg a hibámat. – Otthagyta a tejet és hazament. Mikor +másnap arra felé járt, egy aranyat talált a tejestálban. Ettől fogvást +minden nap tejet vitt a hangyabolyban lakó kígyónak, s mindennap ott +találta az aranyat a tálban. + +Egyszer aztán másfelé volt útja s a fiára bízta, hogy a tejet vigye el a +kígyónak. A fiú el is vitte, de mikor másnap az aranyat megtalálta a +tálban, úgy gondolkozott: + +– Ez a hangyaboly bizonyosan arannyal van tele. Megölöm a kígyót s enyém +lesz a sok arany! – A következő napon, mikor újra tejet vitt a kígyónak, +egy bottal a fejére vágott. Hanem az ütés nem ölte meg a kígyót, +beleharapott a fiú lábába, s az tüstént halva esett össze. A holttestét +megtalálták, a vallás parancsai szerint elégették a rokonok, s az apját, +aki másnap került haza, halála hírével fogadták. + +Elszomorodott a pap, de mert igazságos ember volt, azt mondta: a fiam +saját bűne miatt halt meg! És elment a kígyóhoz, újra tejet vitt neki. + +Ámde a kígyó nem fogadta el az áldozatot. Azt mondta: nézz a füstölgő +máglyára, melyen a fiad holtteste elégett – az egyszer elszakított +barátságot hiába forrasztod össze, nem tud tovább nőni. + +– Egyszóval, – fejezte be a miniszter meséjét – ölesd meg, királyom, ezt +a varjut, akkor semmitől sem kell tartanod. + +De Arimardána még nem tudott határozni. Megkérdezte a másik minisztert +is, mitévő legyen a varjuval? Az így felelt: + +– Felséges uram, kegyetlenség az, amit ő tanácsol. Aki menedéket keres +nálad, azt nem szabad megölni. Nem hallottad a vadgalamb történetét? Az +befogadta az ellenségét, mikor hozzá menekült, s mert egyebe nem volt, +saját húsát adta neki ételül. + +– Ugyan hogy esett az? – kérdezte Arimardána. + +A miniszter mesélni kezdett. + + +Hatodik mese: A vadgalamb.[1] + + Egy irgalmatlan madarász, + Akit gyűlölt az erdő népe, + Betévedt egyszer egymagán + A rengeteg fák sűrüjébe. + + Rokon, barát nem járt vele, + Ilyen embernek nincs barátja, + Ártatlanoknak gyilkosát + Mindenki elborzadva látja. + + Kalitkát, hurkot és botot + Cipelt az erdőn át magával; + Hogy a szándéka rossz megint, + Ez a sok szerszám is reávall. + + S amíg az erdőn kóborol, + Borul az égre szürke felhő, + Eső zuhog, villám lobog, – + Hinnéd, világnak vége eljő. + + Ijedten fut a madarász, + Futtában egy nagy fához ér el, + S így szól: »e fának istene + Megvéd, s a bajból kivezérel!« + + Lakott a fán egy vadgalamb, + Siratta régen szíve párját, + S az ő kezében látta most, + Csapkodva a kalitka zárját. + + »Eső zuhog, villám lobog« – + Szegény galamb szól búgva ottan, + »S a párom vissza mégse jő, + A fészkünk búsul elhagyottan. + + Asszony nélkül nem ház a ház; + Amíg az asszony nincsen benne, + Asszony, ki férjét szereti – – + Akárcsak vadon erdő lenne!« + + Hallotta a fogoly galamb, + Hallotta ezt és sírt a lelke, + És búgva szépen, csöndesen, + Ura szavára ezt felelte: + + »Olyan asszony, kinek nem ég + Uráért minden cseppnyi vére, + Csúfos halálra érdemes, + Nem méltó az asszony nevére. + + De most a gondunk más legyen: + Hallgass a szómra, édes férjem, + Engedd meg, hogy madarász + A fedelünk alá betérjen. + + Az éhező, a szomjazó, + Ki ételt, szállást kér tetőled, + Meghallgatatlanul soha + Ne távozhasson el előled. + + Ne gyűlöld őt, mert elfogott, + Gyászbaborítva a szívünket: + Lehet, hogy régi bűnökért + Az isten karja ezzel büntet« + + A vadgalamb érté a szót, + Leszállt a fázó madarászhoz, + S így szólt hozzá: »Uram, gyere, + Szállj be e békességes házhoz«. + + A faodúba hogy bement, + – Túltett az most sok úri házon, – + Mindjárt így szólt a madarász: + »Kérlek, csinálj tüzet, mert fázom.« + + Tüzet rakott a vadgalamb, + Pattogtak vígan száraz gallyak, + De nem nyugodt a lelke még: + »Elébe vajjon mit tálaljak? + + Másnak van bőven mindene, + Vehet is ételt pénzen, kincsen, – + De én olyan szegény vagyok, + Hogy sokszor még magamnak sincsen! + + Szégyenlem – és nem akarom, + Hogy többet ily gyalázat érjen, + S akit vendégül fogadok, + Ételt tőlem hiába kérjen!« + + Igy szólt, indult a tűz felé, + Egy darabig járkált körötte, + Aztán beléugrott – s a tűz + A húsát szépen megsütötte. + + »Ó jaj« – kiált a madarász – + »Ez mennyországba jut bizonnyal, + S pokol mélyére szállok én, + Küzködve örök fájdalommal. + + De hogy halálomig az ég + Irgalmasabb legyen irántam: + Vezeklek súlyosan, amért + Az állatokkal rosszul bántam.« + + Botot, kalitkát összetör, + A rab galambot elbocsátja – + Szegény, hogy férje halva már, + Kétségbeesve hallja, látja. + + Csak ennyit mond: »nem kell nekem. + Most már a szabadság, az élet – + Követlek, uram, tégedet, + A helyem ott, a tűzben, véled.« + + A tűz lobog, majd hamvadoz, + A madarász még egyre térden – + S a két galamb az égbe száll, + Egymás mellett, fényes szekérben. + +Mikor a király ezt a mesét meghallgatta, a harmadik miniszterhez fordult +tanácsért. Az így felelt: + +Felség, nem kell megölni a varjut. Az ellenség is segítségünkre lehet, +ha összevész egymás között. Egy tolvaj az életét mentette meg valakinek, +egy rossz szellem pedig egy pár tehenét. + +– Ugyan hogy esett az? – kérdezte Arimardána. A miniszter mesélni +kezdett. + + +Hetedik mese: A pap, a tolvaj, meg a rossz szellem. + +– Élt valahol egy szegény papi ember, aki a mások alamizsnájából +tengette az életét. Drona volt a neve. Rongyos ruhában járt, sokat +éhezett, szomjazott, haja, körme gondozatlanul nőtt. Ennek a szegény +papi embernek adott egyszer valaki egy pár tehénborjut, s addig +koldulgatott össze füvet, szénát a számukra, míg föl nem nevelte őket. +Mikor aztán hasznukat is láthatta volna már, megtudta egy tolvaj, hogy a +papnak két kövér tehene van s el akarta lopni. A mint beesteledett, el +is indult a tolvaj a pap háza felé. + +Útközben egy szörnyűséges alakkal találkozott. Szájából hegyes, hosszú +agyarak lógtak ki, az orra fölfelé állt, egyik szeme magasabban volt, +mint a másik, a teste csupa meztelen ín volt; az arca kiaszott; haja, +szakálla vörös, mint a tűz. Megrémült a tolvaj, remegve kérdezte: + +– Ki vagy te? mi vagy te? + +– Rossz szellem vagyok, Satiavacsána a nevem. Hát te ki vagy? + +Bezzeg nem mert hazudni a tolvaj, így felelt a rossz szellemnek: + +– Tolvaj vagyok, egy szegény paphoz megyek, el akarom lopni a teheneit. + +– Helyes, – mondta a rossz szellem, – akkor egy úton járunk. Én minden +harmadik nap estéjén szoktam enni. Ma este a papot akarom fölfalni. + +Azzal együtt folytatták az útjukat és a pap házának fala mellett +meglapulva várták az alkalmas időt. Mikor a pap elaludt és a rossz +szellem fölkerekedett, hogy végezzen vele, a tolvaj megállította: + +– Hohó, barátom, az így nincs rendjén! Majd ha én elloptam a teheneket, +akkor fölfalhatod a papot, előbb nem. + +– Az ám, – felelt a rossz szellem, – hátha fölébred a lármától, amit te +csinálsz és én nem bánhatok el vele? + +– De hátha te nem tudod megölni – erősködött a tolvaj, – felébred és +elkerget minket? + +Addig veszekedtek az elsőségen, hogy a pap fölébredt s észrevette őket. +Akkor a két gonosz árulkodni kezdett egymásra. + +– Ez a rossz szellem meg akar téged ölni, – szólt a tolvaj. + +– Ez pedig el akarja lopni a teheneidet, – kiáltott a szellem. + +A pap kimondta Isten nevét s a rossz szellem tüstént elfutott; a tolvajt +pedig bottal kergette el. Azért mondom hát – fejezte be a meséjét a +miniszter, – hogy az ellenség is segítségünkre lehet, ha összevész +egymás között. Én azt tanácslom, ne bántsuk a varjut. + +A király most a negyedik minisztert kérdezte meg. Az így felelt: + +– Ne ölesd meg, felség, hasznunkra lehet még. Akik az egymás titkát meg +nem őrzik, elpusztulnak, mint az a két kígyó, amely a hangyabolyban meg +a királyfi testében lakott. Igy járnak majd a varjak is. + +– Mi történt azokkal a kígyókkal? – kérdezte a király. A miniszter +mesélni kezdett. + + +Nyolcadik mese: A királyleány meg a testében kígyót hordó királyfi. + +– Élt egyszer egy király, Devasakti volt a neve. Volt a királynak egy +fia, aki napról-napra sorvadt, gyengült, mert egy kígyó lakott a +gyomrában. Szegény királyfi elindult vándorolni, hátha megszabadulhatna +valahol a kígyótól. Eljutott egy városba, ahol rendesen a templomban +töltötte az idejét. + +Ennek a városnak a királyát Balinak hivták. Két leánya volt a királynak. +A nagyobbik mindennap az apja lába elé borult és azt mondta neki: légy +győzelmes, felséges királyom! – a kisebbik pedig azt: örülj annak, amit +az Isten rendel, felséges királyom! – Egyszer csak megúnta a király a +kisebbik leány mondását, megharagudott rá, s megparancsolta a +miniszterének, hogy ezt a gonosz leányt adja akármelyik jöttment +embernek feleségül – hadd örüljön ő annak, amit az Isten rendel. A +miniszter a templomba vitte a leányt, s mert éppen az idegen királyfit +találta ott, neki adta feleségül. Boldog volt a szegény leány, úgy +nézett a királyfira, mint valami istenre, s elindult vele vándorolni. +Egy pár hűséges cselédje követte a királyleányt vándorlásában. + +Egyszer, mikor már messzeföldön jártak, letelepedtek egy tó partján, +valami idegen városnak a környékén. A királyleány meg a cselédei +bementek a városba, hogy egy s mást vásároljanak, a királyfi pedig +egyedül maradt otthon. Lefeküdt aludni s véletlenül egy hangyabolyra +tette a fejét. Amint elaludt, a testében lakó kígyó kidugta a fejét a +királyfi száján, hogy egy kis levegőt szippantson. Abban a pillanatban a +hangyabolyból is előbujt egy kígyó. A két kígyó dühösen nézegette +egymást s a hangyabolyban lakó rákiáltott a másikra: + +– Te nyomorult, minek kínozod ezt a szépséges királyfit? + +– Nyomorult vagy te magad, – felelt a kígyó, – hát te minek őrzöl két +arannyal töltött korsót? + +Nagy hangon veszekedtek tovább. Egyszerre csak azt mondja a +hangyabolybeli kígyó: + +– Te nyomorult, nem tudja talán senki, hogy mustárral kevert rizsből +olyan orvosságot lehet főzni, amitől rögtön meghalsz? + +– Hát azt nem tudja minden ember, hogy téged forró vízzel vagy olajjal +meg lehet ölni? – kérdezte dühöngve a király testében lakó kígyó. + +Eközben hazajött a királyleány a városból s egy fa mögött állva +végighallgatta, hogy árulják el a kígyók az egymás titkait. Rögtön +elkészítette az orvosságot is, a forró olajat is, megölte mind a két +kígyót, – a királyfi százszor szebb lett mint addig volt, s a +hangyabolyban annyi kincset találtak, hogy holtuk napjáig sem tudták +elkölteni. Boldogan mentek vissza a királyleány apjához, aki most bezzeg +elhitte, hogy örülni kell annak, amit az Isten rendel. + +Láttad hát, uram, királyom, – szólt a miniszter – hogy akik az egymás +titkát meg nem őrzik, elpusztulnak. Nyugodtan élve hagyhatod hát a +varjút. + +A király el is határozta, hogy megkegyelmez Stirajívinnek. A szolgák +fölemelték a varjú-minisztert, hogy a baglyok várába vigyék. Útközben +így szólt Stirajívin a királyhoz: + +– Felséges királyom, mi hasznomat veheted ilyen állapotban? Engedd meg, +hogy tűzbe ugorjam. Érted szenvedtem, királyom, azt akarom, hogy +meghaljak és mint bagoly támadjak fel ujra. + +Megszólalt egyik Raktáksa nevű miniszter, akinek nem tetszett hogy +Stirajívin életben maradt: + +– Hiába ravaszkodol, barátom. Még ha bagoly lennél is, akkor is büszke +lennél rá, hogy varjú voltál azelőtt. Nehéz ám a fajtáját elfelejteni +valakinek. Azt mondják, hogy az egér megvetette a napistent, az +esőistent, a szelet és a hegyet, s visszatért a maga fajtájához. + +– Ugyan, hogy esett az? – kérdezte a varjú. Raktáksa mesélni kezdett. + + +Kilencedik mese: Az egérből lett leány. + +– Élt egyszer egy szent remete a Ganges folyó partján. Mikor ez egy nap +a folyóban fürdött, a parton elébe hullott egy kis egér valami ragadozó +madárnak a csőréből. Az egér élt még. A remete fügefalevélre fektette az +egeret, ápolta, gyógyította s mert Isten csodatevő hatalommal áldotta +meg, leánnyá változtatta. A kis leányt azután becsületesen fölnevelte a +feleségével. Mikor aztán a leány tizenkét esztendős lett, az asszony +eszébe juttatta a férjének, hogy itt az idő, férjhez kell adni. + +A remete elhívta a napistent, hogy hozzáadja a leányt feleségül. A +napisten meg is jelent a remete szavára s az megkérdezte a leányt: + +– Gyermekem, tetszik-e neked a napisten, aki fényével az egész világot +besugározza? + +– Apám, – felelt a leány, – nagyon is forró, nem tetszik nekem. Hozz +valaki mást, kedvemrevalóbbat. + +A remete megkérdezte a napistent: + +– Uram, van-e valaki, aki nálad hatalmasabb? + +– Az esőisten hatalmasabb nálam, – felelte, – mert ha az elémbe áll a +felhőivel, láthatatlan vagyok. + +Most elhívta a remete az esőistent s azt mondta a leányának: + +– No leányom, ehhez adlak hát feleségül. + +– Nekem bizony nem kell, – felelte a leány, – hiszen sötét, mint az +éjszaka s még hozzá buta, vízfejű. Hozz valaki mást, kedvemrevalóbbat. + +Megkérdezte a jámbor remete az esőistent is: + +– Uram, van-e valaki, aki nálad hatalmasabb? + +– A szél hatalmasabb nálam, – volt a válasz, – mert elkergeti a felhőt. + +Elhívta a remete a szelet is, megkérdezte a leányt, akar-e hozzámenni? + +– Nem én, – szólt a leány, – nagyon állhatatlan. Hozz mást, +hatalmasabbat helyette. + +– Ki hatalmasabb nálad? – kérdezte a remete a széltől. + +– A hegy, – felelte a szél, – mert megakaszt a futásomban. + +A remete most a hegyet hívta el, de a leánynak az sem tetszett. + +– Ez keménynyakú és megingathatatlan, – mondta a leány, – mit csináljak +én ilyen férjjel? Adj máshoz engem! + +– Hegyek királya, van-e, aki nálad hatalmasabb? kérdezte a remete. + +– Az egér hatalmasabb nálam, – felelte a hegy – mert ki meri vájni az +oldalamat. + +A remete fogott valahol egy egeret, odavitte a leány elé és azt mondta +neki: + +– Hát tessék, menj ehhez feleségül. + +A lány ugrálni, tapsolni kezdett örömében s azt felelte: + +– Hozzámegyek, édesapám! Kérlek, változtass engem vissza egérré, hadd +éljek úgy, amint a természetem kívánja! + +A remete vissza is változtatta s az egér boldogan élt tovább. Azért +mondom én, – fejezte be a meséjét Raktáksa – hogy nehéz fajtáját +elfelejteni valakinek. + +De nem hallgatott senki Raktáksa szavára, diadallal vitték be +Stirajívint a baglyok várába s a király megparancsolta, hogy olyan +lakást adjanak neki, amilyent csak kíván. + +Mikor ezt Stirajívin meghallotta, így gondolkozott: + +– Ki kell valami módot találnom, hogy megöljem őket; de hiába találok ki +akármit, ha én is benn lakom a várban. Mind énrám fognak figyelni s +előbb-utóbb elárulom magam. Jobb lesz, ha künn maradok. Azzal így szólt +a baglyok királyához: + +– Köszönöm a kegyedet, felséges királyom, de nem illet meg engem ez a +nagy tisztesség. Azért, ha megengeded, kinn maradok a bejárás körül. + +A király ezt is megengedte és megparancsolta, hogy hússal és minden +jóval bőven ellássák Stirajívint, amíg csak föl nem gyógyul egészen. Úgy +is lett, a varjú hízott, erősödött napról-napra. Olyan volt már mint egy +hordó, hiszen azelőtt sem volt kutyabaja sem. Csak Raktáksa nézte +komoran a gömbölyödését s egyre morgolódott: + +– Uram, királyom, bolondul cselekesztek, te is, meg a minisztereid is! +Majd azt mondod te is, amit a mesében mondanak: előbb én voltam bolond, +aztán a madarász, aztán a király meg a miniszter: igazán, bolondok +vagyunk valamennyien! + +– Mondd el azt a mesét, – szólt a király. Raktáksa mesélni kezdett: + + +Tizedik mese: Az aranytojó madár. + +Volt valahol a világon egy nagy fa, azon a fán fészkelt egy aranytojó +madár. Egyszer, mikor a madár otthagyta a fészkét, arra ment egy +madarász és meglátta benne az arany tojást. + +– No, megöregedtem, de még aranytojó madarat nem láttam életemben, – +mondta a madarász. – Azzal hurkot tett a fészek nyilására s a fák mögé +bujva várta, hogy visszajöjjön a madár. + +Jött is az nemsokára, s a bolond nem vette észre a hurkot, belelépett s +a vadász megfogta, hazavitte. + +De a vadász sem örült sokáig a zsákmányának. Elkezdett tünődni: hiába +van nekem aranytojó madaram, a szomszédaim észreveszik, elmondják a +királynak s a király megölet, hogy hozzájusson. Inkább elviszem neki én +magam. + +El is vitte a bolond. A király megörült az ajándéknak, kalitkába záratta +a madarat s megparancsolta, hogy lássák el bőven étellel-itallal. De +egyszerre csak megszólalt egyik minisztere: + +– Ugyan, királyom, miért tartatsz el ingyen egy madarat, amelyről csak +egy rongyos madarász fecsegte, hogy aranyat tojik? Hát van aranytojó +madár a világon? Eresztesd el, az lesz a legokosabb! + +Hallgatott a király a miniszter tanácsára, eleresztette a madarat. Az +meg boldogan fölszállt a kapu tetejére, lepottyantott egy arany tojást s +azt mondta, amihez hasonlót te is mondasz majd, királyom, attól félek. + +– Előbb én voltam bolond, aztán a madarász, aztán a király, meg a +miniszter: igazán, bolondok vagyunk valamennyien! + +De hiába beszélt Raktáksa, a sors könyvében úgy volt megírva, hogy a +baglyoknak el kellett pusztulni, s ők csak tartották tovább is +Stirajívint mindenféle jóval. Most aztán Raktáksa összegyüjtötte minden +kedves atyjafiát és titokban így szólt hozzájuk: + +– Nem hallgattak rám ezek a szerencsétlenek, el fognak pusztulni mind +egy szálig. Én megtettem a kötelességemet és most menekülök. Gyertek ti +is velem. Jól jár, a ki gondol a jövendőre, de jaj annak, aki +megfeledkezik róla. Megvénültem, de barlangot még nem hallottam +beszélni. + +– Mit jelent ez? – kérdezték a rokonai. Raktáksa mesélni kezdett: + + +Tizenegyedik mese: A beszélő barlang. + +– Lakott egyszer valamelyik rengeteg erdőben egy oroszlán. Ölte, +pusztította az erdő vadjait, de egyszer megtörtént, hogy napokon +keresztül nem tudott egyet sem a körme közé kaparítani. Egy este, mikor +már alig látott az éhségtől, betévedt egy barlangba. Azt gondolta +magában, bizonyosan betér ide valami vad éjszakára; megvárom, nem +mozdulok egy tapodtat sem. + +Csakugyan volt is lakója a barlangnak, még pedig egy ravasz kis sakál. +Amint ez hazafelé tartott, észrevette a barlangba vezető +oroszlánnyomokat. Gondolkozni kezdett. + +– Vajjon itt van-e még az az oroszlán? Ha benn találom, vége az +életemnek. Meg kéne tudni valahogy. + +A ravasz sakál elkezdett hát lármázni a barlangszáda előtt. + +– Hahó, barlang! Hahó, barlang! – Hallgatózott egy kicsit, azután így +folytatta: – No, talán nem emlékszel az ígéretedre, hogy mikor hazajövet +megszólítalak, felelni fogsz és behívsz engem? Hát jó, ha ma nem hívsz, +más barlangot keresek magamnak! + +Hallotta ezt az oroszlán s azt hitte, hogy a barlang igazán hívni szokta +a sakált, csak most úgy megijedt őtőle, hogy a szava is elállt a +rémülettől. Azt gondolta hát, hogy majd beszél ő a barlang helyett, – +mert semmiképpen nem akarta elszalasztani a sakált. Meg is szólalt, de a +bömböléséből nemcsak a sakál, hanem az erdő minden vadja megtudta, hogy +hol van, mert a barlang ezerszeres erővel visszhangoztatta az oroszlán +szavát. A sakál elfutott és azt mondta, amit én is mondtam az előbb. + +– Jól jár, aki gondol a jövendőre, de jaj annak, aki megfeledkezik róla. +Megvénültem, de barlangot még nem hallottam beszélni. + +Azzal Raktáksa és atyjafiai elszálltak a baglyok várából, sorsukra +hagyván a többieket. Azok pedig hamar megbánták a vakságukat. Mert +Stirajívin most már, hogy az utolsó okos bagoly is elköltözött a várból, +bátran tehetett, amit akart. Fészket kezdett rakni a bagolyvár +nyilásánál, s a bolondok nem vették észre, hogy nőtt, növekedett a +fészek napról-napra, hogy tömte meg Stirajívin mind jobban száraz +gallyal a fészkét is, az odu nyilását is. Aztán egy napon, mikor a +baglyok javában aludtak, Stirajívin elszált a varjak táborába, +Meghavarna királyhoz. + +Volt nagy öröm a varjak között, akik már régen halottnak hitték az öreg +Stirajívint! A király nagy tisztességgel fogadta, megkérdezte tőle, hogy +menekült meg, hogy élt a baglyok között? + +– Nincs most idő a mesélésre, felséges királyom, – felelte gyorsan +Stirajívin, – hanem, kérlek, parancsold meg azonnal a katonáidnak, hogy +vegyen mindegyik egy égő gallyat a csőrébe s jőjjön velem a baglyok +oduja elé. Ott én már elzártam száraz gallyakkal a kijárást s ha azokat +meggyujtjuk, odavész az egész nemzetség, a pokolban sem sülhet meg +jobban. + +Úgy is lett, a gallyakat meggyujtották s az ostoba baglyok egy szálig +bennégtek az oduban. Igy lett vége a baglyok és varjak híres +háborújának. Stirajívint diadallal vitték haza, elejétől végig +elmondattak vele mindent; a mi történt, s az öreg miniszter így végezte +be a beszédét: + +– Királyom, ebből is láthatod, milyen forgandó a a szerencse. Elpusztul +a leghatalmasabb király is, a legvitézebb harcos is. Jusson ez eszedbe +uralkodásod minden pillanatában s aszerint cselekedjél. + + + + +A halhatatlanságra vágyó királyfi. + +(Székely mese.) + +Volt egyszer egy öreg király s annak egy szép növendék fia. De nem sok +öröme volt az öreg királynak egyetlen fiában. Mert a királyfi mindíg +szomorú volt, mint a háromnapos esős idő, s hiába a sok vadászat, +dáridó, heje-huja s mindenféle komédia: élő ember még nem látta nevetni +a királyfit. Búsult az öreg király, hogy ne búsult volna. Mi lesz az ő +rengeteg nagy országából, ha erre az örökké szomorkodó fiura marad? +Kérdezte, faggatta egyre: + +– Mi bajod van, édes fiam? Beszéld el apádnak. + +De a fiú csak vállát vonogatta s nem felelt. + +Aztán elküldötte, hadd lásson országot, világot, de még szomorúbban tért +haza. Egyszer mégis kibökkentette, hogy mi nyomja a szívét. Azt +mondotta: fél a haláltól s addig meg nem nyugszik, míg föl nem találja a +halhatatlanság országát. + +– Ó lelkem gyermekem, – mondá a vén király – hol jár a te eszed. Nincs +olyan ország kerek e világon. Mindenütt születnek s meghalnak az +emberek. + +– Már mindegy, én addig megyek, míg meg nem tudom: van-e, nincs-e! Ha +nincs: nincs! Isten neki, hadd halok meg én is. + +Csináltatott három pár vasbocskort, egyet mindjárt fel is húzott, kettőt +a tarisznyájába tett, görbe kardját oldalára kötötte, aztán elbúcsuzott +szépen az édes apjától. Sírt a vén király, sírt keservesen. Fél lába már +a koporsóban, bizony nem látja ő többet ez életben egyetlen fiát. Sírt a +fiú is, de ment. + +Ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken által, s egyszerre csak egy olyan +magas hegy aljába ért, hogy annak a teteje éppen az égig ért. Gondolta a +királyfi: talán ezen a hegyen túl van a halhatatlanság országa. Mi lehet +egyéb ezen túl: vagy a világ vége, vagy a halhatatlanság országa. +Megkötötte jól a bocskorát s nekiindult a hegynek. Hét nap s hét éjjel +örökösen ment, de a hegynek még közepéig sem ért. Leült egy fa alá, ott +elaludt. Azt álmodta, hogy egy ősz öreg ember jött hozzá s ez azt mondta +neki: Jól tudom, miben jársz, te királyúrfi. Csak menj fel ennek a +hegynek a tetejébe, ha célt akarsz érni. Messze, messze van még onnét +is, ahová te vágyódol, de még elég fiatal vagy, s oda érhetsz. Hej, ha +én nem ilyen öregen kezdettem volna, talán én is elérek odáig. Az Úr +Isten áldjon meg. + +Ezzel az ősz öreg ember eltűnt, s a királyúrfi felébredt. Ahogy +felnyitotta a szemét, mindjárt az álma jutott eszébe. Gondolkozott rajta +sokáig, aztán nagyot fohászkodott, felkötötte a bocskorát s tovább +indult. Mikor még hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ment, +megpillantotta a hegy tetejét, s úgy tetszett neki, hogy azon valami +emberféle mozog. Ment közelebb, közelebb. Először akkora volt, amit +mozogni látott, mint az öklöm, aztán mind nőtt, nőtt, s hát egy nagy +óriás lett belőle. A kezében akkora ásó volt, mint egy ház födele, aztán +egy kosár mellette, akkora, mint egy templom. Az óriás ásta, ásta a hegy +tetejét s a földet hányta a kosárba. + +Eleinte megijedt a királyúrfi, hogy majd még őt is belehányja a kosárba, +de mégis felé közeledett, s nagyot köszönt: + +– Adjon Isten jó napot, bátyámuram. + +– Adjon Isten, te emberizink, – fogadta az óriás, – hát te hol jársz +itt, ahol a madár sem jár? + +Felelt a királyúrfi: + +– Én, bizony, vén óriás bátyámuram, a halhatatlanság országát keresem, +mert soha sem szeretnék meghalni. + +– Hiszen akkor éppen jó helyen jársz: ha itt maradsz s velem dolgozol, +elélhetsz éppen ezer esztendeig. Mert én arra vagyok átkozva, hogy addig +meg ne haljak, míg ezt a hegyet el nem hordom, s ez eltart kerek ezer +esztendeig. + +– Hej! – sóhajtott a királyfi, – mi nekem ezer esztendő, mikor én élni +akarok, míg a világ s még két nap! + +– Hagyd, öcsém, – mondá az óriás – elég az életből ezer esztendő is. + +De így, s de úgy, okoskodott, bölcselkedett a királyúrfi, ő neki az nem +elegendő. + +– Jól van, – szólt az óriás – látom, hogy veled nem lehet okosan +beszélni, csak menj, te bolondos fiú, úgy is tudom, hogy hiába mégy. +Hanem azért, nesze, adok neked egy rézpatkót: ha akár földön, akár +levegőben hirtelen akarsz valahova eljutni, csak tedd rá a +vasbocskorodra s ott leszel mindjárt, ahol lenni akarsz. + +Megköszönte a királyfi az ajándékot, elbúcsuzott az óriástól, s ment +tovább. Ahogy a hegy aljába ért, gondolta: Minek koptassa bocskorát? +Felkötötte a rézpatkót, s egyszerre csak – su–urr! fölsurrant a +levegőbe, föl, föl a magasba, a csillagoknál is följebb, s addig repült, +addig repült, mígnem olyan ország fölé ért, ahol még a fűszál is fekete +volt. + +[Illustration] + +– Istenem, atyám, – gondolá a királyfi, – nagy gyász lehet odalent, +abban az országban, hogy ott még a fűszál is gyászfekete. Már csak +megnézem, hogy mi történhetik ott? + +Azzal mind alább-alább ereszkedett s egy nagy fekete várnak éppen az +udvarán toppant le. Végesvégig, keresztül-kasul fekete posztókkal volt +az udvar bevonva, még az arany kerítés is, a várnak a fala is, a föld +színétől a vár tornyáig. Megy a vár falához, föllibbenti a posztó szélét +s látja, hogy a vár csupa gyémánt és aranykőből van rakva. No, gondolja, +itt nem lakhatik más ember a királynál. Egy életem, egy halálom, +bemegyek, hadd látom, ki van odabent. Bemegy, s mindjárt egy nagy-nagy +terembe lép. + +Ennek a teremnek a földje telidestele volt tűzdelve varrótűvel, de úgy, +hogy többet már nem lehetett volna leszúrni. Csak a közepén volt egy kis +üresség, ott pedig egy szépséges szép leány ült, s fekete gyászruhát +varrott. Megáll a királyfi, szemét, száját eltáltja, mert sokat +járt-kelt már a világban, de ilyen csudát még nem látott. Köszön nagy +hebegve: + +– Adjon Isten jó napot, te szépséges szép leányzó! + +– Adjon Isten neked is, te királyúrfi, mert látom az arcodról, hogy az +vagy. No, én meg királykisasszony vagyok, de nincs benne köszönet. +Megvert az Isten, megfogott az átok! Kékország királya feleségül akart +venni, s én, hogy még jobban megszeressen, harmatból akartam ruhát +csináltatni. Ahány leány volt az apám országában, mind ebben halt meg, +egy sem tudta megcsinálni a harmatruhát. Mikor az utolsó leányt is +elhozattam, ez megátkozott, hogy addig éljek, míg ezt a tenger sok tűt, +amit itt látsz, mind el nem koptatom. Az átok meg fogott s nekem most +élnem kell kétezer esztendeig. + +Azt mondá a királyúrfi: + +– Mi az a kétezer esztendő! Látod, te szépséges királykisasszony, én +olyan országot keresek, ahol az emberek örökké élnek. + +– Ó, te boldogtalan, – mondá a leány – olyan ország nincs a világon. +Jobb, ha itt maradsz, nálam, itt elélhetsz kétezer esztendeig. + +De hiába beszélt a leány, a királyúrfin nem fogott a beszéd. + +– Hát jól van, ha csakugyan menni akarsz, nesze, adok egy gyűrüt, húzd +fel az újjadra, s ha valamit akarsz, csak fordítsd meg, mindjárt +teljesedik a kívánságod. + +A királyúrfi szépen megköszönte az ajándékot, jó munkálódást kívánt a +leánynak, s tovább ment. Már két pár bocskor elszakadt, a harmadikat +kellett felkötnie. Addig ment, addig ment, amíg a harmadik pár bocskor +is úgy el nem kopott, hogy már alig tudott benne járni. Akkor eszébe +jutott a rézpatkó: minek kínlódjék, amikor repülhet is? Felkötötte a +patkót s addig repült, míg nem egy nagy folyóhoz ért. Ennek a folyónak a +közepe felett egy rettentő nagy palota csüngött a levegőben. + +– Ejnye, – gondolta – ide berepülök, hadd lám, mi van odabent. + +De hiába erőlködött, valami erős szél kerekedett, s mindíg +visszasodorta, valahányszor nekirepült a várnak. Hiszen megállj, szél, – +gondolta a királyfi – majd túl járok én a te eszeden. Fordított egyet a +gyűrüjén s azt gondolta, hogy szeretne egy arany hídat a folyó partjától +a palota kapujáig. Mindjárt megvolt az akarata. Jó erősen belefogódzott +a híd karfájába s addig el sem eresztette, míg a palota kapuján be nem +lépett. De még csak itt következett a hadd-el-hadd. Három sárkány, három +oroszlán állott elébe. Ha egyet lép tovább, szörnyű halált hal. + +– Kard, ki hüvelyből! – gondolá a királyúrfi s csavarintott egyet a +gyűrüjén. Egyszeribe lett hüvely is, kard is, de a hüvely az oldalán, a +kard meg a kezében. Na, most neki ezeknek a cerberusoknak! Vágott +jobbra, vágott balra, de amint levágta egy fejét valamelyik sárkánynak, +mindjárt más nőtt a helyébe. Már úgy kifáradt a hiábavaló +vagdalkozásban, hogy a karja megroggyant s a kardját leeresztette. + +– Vissza! Vissza! – kiáltott most valaki, s a sárkányok is, oroszlánok +is egyszeribe visszahúzódtak, mint valami szelid bárányok. Fölnéz a +királyúrfi, hogy vajjon ki szelidíthette meg ennyire ezeket a +cerberusokat, s hát odafönt, a palota ajtajában, hová éppen hétszáz +garádics vezetett, egy olyan szép asszony áll, amilyent ő még nem látott +világ életében. Tüstént futott fel hozzá, köszönt illedelmesen, s +hálálkodott erősen, hogy megmentette az életét. + +– Ugyan bizony, – kérdé a szép asszony – hogy kerültél ide, hol rajtam +kívül nincs lelkes teremtés? + +Elmondá a királyfi, hogy ő ki, s mi jóban jár. + +– Na, – mondá az asszony, – éppen jó helyen jársz, mert én a +halhatatlanság királynéja vagyok, s aki idejut az én palotámba, örök +időn át él. Maradj itt a házamnál, éljed a világodat, nem bánom. + +Hej, megörült a királyúrfi, de nagyon! Nagy szomorúsága nagy vígságra +változott s olyan vígan élt, hogy vígabban már a mennyországban sem +élhetett volna. + +Na, telt-mult az idő. Eltelt ezer, kétezer, háromezer esztendő. S az +neki éppen annyi volt, mintha egy, két, három esztendő lett volna. +Egyszer aztán mit gondolt, mit nem, azt mondá a halhatatlanság +királynéjának: + +[Illustration: Vágott jobbra, vágott balra…] + +– Felséges királyném, ha megengeded, egy-két napra hazamegyek az +országomba, meglátogatom az édesapámat. + +Nagyot nevetett a királyné, hogy csakúgy megcsendült belé a palota. + +– Mit beszélsz te? Haza akarsz menni az apádhoz? Tudod-e, hogy hány +esztendeje jöttél el hazulról? Éppen háromezer esztendeje. Már csak a +porát találod az édesapádnak. + +Aj! búra fordult ismét a királyúrfi nagy vidámsága. Mit ér neki az örök +élet, ha az apját többé nem láthatja! Ahogy látta a királyné szegény +királyúrfi nagy búját, bánatját, erősen megsajnálta s bevezette egy +sötét szobába. Ott felnyitott egy lappancs-ajtót, az alól kivett egy +aranykorsót, s mondta neki: + +– Hát nesze, itt ez a korsó, tele van élet-itallal. Akit ebből +megfrecskelsz, életre támad, akármilyen régen halt meg. Támaszd föl az +apádat, aztán búcsuzz el tőle mindjárt, sokáig úgysem maradhatsz az +országban, ha élni akarsz. + +A királyúrfi felütötte a sarkára a rézpatkót, szépen elbúcsuzott a +királynétól, megígérte, hogy ismét visszajő, s azzal uccu neki, vesd el +magad, úgy elrepült, mint a gondolat. Még jóformán be sem hunyhatta a +szemét, s már ott is volt az apja országában. Hát Uram, Istenem, de +megváltozott ez az ország! Alig ismerte meg. A királyi palota sem olyan +volt, mint az ő idejében. Meghiszem, háromezer esztendő sok szép idő. +Leszállott az udvarba s egyenest ment a sírboltba. Annak az ajtajában +ült egy ősz öreg ember, a kezében egy rengeteg nagy könyv. Köszön az +öregnek s mondja, hogy miben jár. + +– Hej, édes fiam, ebbe a könyvbe be van írva az apád neve is bizonyosan, +de hogy hol és merre, a jó Isten tudja. + +Egész nap kereste, mígnem aztán megtalálta. Rábökött az ujjával: itt van +ni. Éppen háromezer esztendeje halt meg. + +– Hát most gyere velem. S vezette a királyúrfit egyik szobából a másikba +(volt ott ezer is), míg aztán nagy későre rátaláltak a koporsóra. A +királyfi előveszi az aranykorsót s éppen rá akar loccsantani a +koporsóra, mikor csak megszólal valaki a háta mögött: + +– Ahá! itt vagy!? éppen téged kereslek! + +Megfordul a királyfi s hát a Halál áll előtte, kasza volt a kezében. + +– Kérdi a királyfi: + +– Mit akarsz tőlem? + +– Mit-e? Nem elég volt, hogy háromezer esztendeig bujdokoltál előlem? +Most még az apádat is fel akarod támasztani? Velem jössz te mostan! + +– Nem megyek én! – mondá a királyúrfi. + +– De bizony jössz! – kiáltott a Halál s elkezdett dulakodni a +királyúrfival. + +Valahogy mégis kikerült a Halál kezéből, azzal – hopp! kisurran a +sírboltból, a Halál meg utána. Repült a királyúrfi, mint a sebes +szélvész, a Halál mindenütt a nyomába, de nem tudta megfogni. Már a +halhatatlanság országába ért, éppen be akart lépni a királyné +palotájának ajtaján, de csak az egyik lábával léphetett be, a másikat +megfogta a Halál. Odaszaladt a halhatatlanság királynéja, ő is megfogta +a királyúrfit s húzta befelé. De a Halál nem engedte. Sokáig dulakodtak, +húzták erre is, arra is a királyúrfit, egyszer aztán azt mondta a +királyné: + +– Hallod-e, te Halál, minek kínozzuk ezt a szegény ifjut, még ketté +szakítjuk s neked sem lesz örömed benne, Mondok valamit. Én feldobom őt +a csillagokig s ha visszaestében a palotám udvarán kívül esik, legyen a +tied; ha belül, legyen az enyém. + +– Jól van, – mondá a Halál – legyen meg a te akaratod. + +A királyné most megfogta a királyúrfit, egyet lódított rajta s úgy +felrepült, hogy a fejével éppen a csillagokat verte. Innen aztán +visszafordult s esett lefelé. Amint szállt, szállt lejebb, lejebb, a +Halál s a Halhatatlanság egyre kötekedtek, hogy vajjon melyiké lesz a +kettő közül. + +– Fogadok, hogy kívül esik; – mondta a Halál. + +– Adja Isten, hogy belül essék, – fohászkodott a királyné. + +S az Isten meghallgatta a kérését. Éppen oda esett elibe. A Halál egyet +mordult, aztán sarkon fordult s úgy elkotródott, hogy színét sem látták +többet. A királyúrfi pedig azóta boldogan él a Halhatatlanság országában +s meg sem hal, míg a világ s még két nap. + +[Illustration: A halhatatlanságra vágyó királyfi.] + + + + +A kereskedő és a gonosz szellem. + +(Az _Ezeregyéj_ meséiből.) + +Volt egyszer egy gazdag kereskedő. Rengeteg vagyona volt földben, +portékában, tiszta pénzben. Időnként el kellett utaznia hazulról, hogy +az üzlete dolgát végezze azokkal, akikkel összeköttetésben volt, egyet s +mást megbeszéljen. Egy alkalommal azonban igen-igen messzire kellett +utaznia. Elbúcsúzott feleségétől, gyermekeitől, a tarisznyáját jól +megtöltötte kétszersülttel, datolyával, aztán felült a lovára s +nekivágott a rengeteg pusztaságnak. Azon a pusztaságon egy élő lélek sem +lakott. Nem is történt semmi baja arrafelé való útjában. A dolgát a +városban elvégezte, aztán visszafordult. Már tizennégy napja jött +visszafelé, s a tizennegyedik napon oly rettenetes nagy meleg lett, hogy +nem győzte tovább a lovaglást. Leszállott a lováról s az úttól messzire +letelepedett egy fa alá, ott elévette tarisznyáját, elkezdett falatozni. +Amint eddegélte a kétszersültet meg a datolyát, a datolyának a héját +jobbra-balra hajigálta, nem törődve, hova, merre. Aztán, mikor +jóllakott, muzulmán szokás szerint megmosta a kezét, – mert közbe legyen +mondva, a fa tövében volt egy forrás is – megmosta arcát, lábát és +imádkozott. Alig hogy elvégezte imádságát, egyszerre csak ott termett +előtte egy rettenetes magas szörnyeteg. Hófehér volt a haja, kard volt a +kezében s szörnyű hangon kiáltott rá: + +– Állj fel, hogy öljelek meg a kardommal, úgy, amint te megölted az én +fiamat! + +Hej, megijedt a kereskedő! Nem tudta, mit gondoljon. Hiszen ő nem ölt +meg senkit soha életében. Könyörögve nézett a szörnyetegre s mondotta +neki: + +– Óh, jaj nekem! Hát mi bűnt követtem én el, hogy te meg akarsz engem +ölni? + +– Megöllek, – ismételte a szörnyeteg – mert megölted a fiamat! + +– Óh, Istenem, – mondotta a kereskedő – hát hogy ölhettem volna én meg a +te fiadat, hiszen én nem is ismerem, nem is láttam soha! + +– Hát nem te ütötted le, amikor ide jöttél?! – kérdezte a szörnyeteg. – +Nem te dobtad meg a datolyával?! Mindjárt szörnyet halt. + +– Igaz, – mondotta a kereskedő – hogy én a datolya héját eldobtam, ezt +nem tagadom. + +– No, ha nem tagadod, – mondotta a szörnyeteg – újra mondom, hogy +megölted a fiamat. Szembe dobtad datolyával s ő attól rögtön szörnyet +halt. + +– Óh, uram, kegyelmezz életemnek, – könyörgött a kereskedő. + +– Nincs kegyelem, nincs irgalom! Hát nem igazság megölni azt, aki ölt? + +– Megengedem, – mondotta a kereskedő – de mikor én nem öltem meg a te +fiadat, s ha megöltem volna is, ártatlan vagyok a dologban! Könyörgök +neked, bocsáss meg, hagyd meg az életemet. + +– Nem, nem, – ordított a szörnyeteg – készülj a halálra! + +Azzal karján ragadta a kereskedőt, arccal lenyomta a földre s felemelte +a kardját, hogy a fejét levágja. Sírt keservesen a kereskedő, hullatta +könnyeit, mint a záporeső, újra elzokogta az ő nagy ártatlanságát, +elkeseregte, hogy többé nem látja a feleségét, drága, szép gyermekeit s +újra, meg újra könyörgött a szörnyetegnek, ne bántsa, hagyja meg az +életét, de hiába, mindhiába: a szörnyeteg nem akart megkegyelmezni. + +– Megöllek, hiába könyörögsz, szörnyű halálnak halálával halsz meg, mint +az én fiam! + +– Hogyan, – zokogott a kereskedő – hát nincs a te lelkedben semmi +irgalom? Hát nem indítanak meg az én könnyeim? Van lelked megölni egy +ártatlan embert? + +Aztán csendesen, keseregve, jajongva mondotta a következő verseket: + +– Az emberi életnek mindössze két napja van. Az egyik napon biztosságban +él, a másik nap csupa bizonytalanság. Az egyik napja csupa derü, +mosolygás, a másik napja felhős, szomorú. Látod a szellőt, hallod a +szellőt, amint zúgatja, búgatja vihar-szárnyait? Imé: csak a legmagasabb +fákba kap bele. Hány szép és hány csunya fa van a világon, de imé az +emberek csak azokra a fákra dobnak követ, amelyeken gyümölcs vagyon. Az +égen vannak megszámlálhatatlan csillagok, de közöttük csak a +legnagyobbaknak, a Napnak és a Holdnak van fogyatkozása. A szerencse +gondtalanná tett tégedet és tévedésbe ejtett, de éjnek éjszakáján +hirtelen a legrettenetesebb vihar támad. + +A kereskedő még egyszer, hogy ezt a verset elkeseregte magában, +könyörögve fordult a szörnyeteghez, de az felemelte a kardját s már-már +le akart suhintani rá. + +– Várj még egy pillanatot, még csak egy szót, – könyörgött a kereskedő. +– Adj nekem haladékot, engedd meg, hogy menjek haza feleségemhez, +búcsúzzam el tőle s gyermekeimtől; hogy készítsem el végrendeletemet; +hogy oszthassam el vagyonomat közöttük, nehogy pörlekedjenek majd +halálom után. Adj nekem időt, hogy rendezzem el minden dolgaimat +barátaimmal, szomszédaimmal, kereskedőtársaimmal s egy esztendő mulva, +esküszöm neked, visszajövök ide, erre a helyre, ez alá a fa alá. + +– Nem hiszek neked, – mondotta a szörnyeteg – nem jössz vissza. + +– Esküszöm az élő Istenre, hogy visszajövök, engedj haza. + +– Hát egy esztendő kell neked? – kérdezte a szörnyeteg. + +– Egy esztendő, csak egy esztendő! + +– Jó, – mondotta a szörnyeteg – tehát visszajössz? Mehetsz! + +A szörnyeteg eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A kereskedő meg +felkelt a földről, reszketve, támolyogva, felült a lovára s szép +csendesen hazament, de egész úton szakadott a könny a szeméből, gyötörte +a szörnyű bánat, hogy még csak egy esztendeig tart az ő élete s akkor +meg kell halnia ártatlanul, szörnyű halálnak a halálával. Mikor hazaért +s a felesége, a gyermekei elébe szaladtak nagy örömmel, ő sírva borult a +nyakukba, hangos sírásától zengett a ház, az udvar. Rettentő ijedséggel +néztek rá mind: + +– Mi történt veled, édes, jó uram? Mi történt veled, édes, jó apám? + +– Óh jaj, ne is kérdezzétek, – felelt a kereskedő – még csak egy +esztendeig tart az én életem. + +Elképedve néztek rá s várták a magyarázatot. A kereskedő elbeszélt +mindent a legaprajára, hogy mi történt vele. Hej, lett szörnyű +szomorúság a házban! Szörnyű sírás-rívás, jajgatás. Összecsődültek a +szomszédok és lett nagy szomorúság mindenütt, mert a kereskedőt igen +szerették, de hiába, mit tehettek? Nem segíthettek rajta, s szegény +kereskedő készült a halálra. Elkészítette végrendeletét; elosztotta +vagyonát; rabszolgáinak, rabszolganőinek visszaadta szabadságát; +rengeteg alamizsnát osztott ki a szegények között. Aztán egyszerre csak +közeledett az esztendő vége. Készülnie kellett, indulnia kellett a +halálos útra. + +Mind el akarták kísérni, de a kereskedő nem engedte. Elbúcsúzott +feleségétől, gyermekeitől, szomszédaitól, jó barátaitól keserves +könnyhullatás között, aztán felült a lovára, Istennek ajánlott mindenkit +s elindult. Ment, mendegélt, addig ment, mendegélt, amíg arra a végtelen +pusztaságra ért, azon a végtelen pusztaságon éppen az alá a fa alá, ahol +találkozott a szörnyeteggel. A lovát megkötötte a fához, aztán +letelepedett a fa alá, a forrás mellé, és nézett szomorúan maga elé a +földre. Amint itt üldögélt s hullatta a könnyét, egyszerre csak ott áll +előtte egy öreg ember. De ennek az öreg embernek más volt a képe, +mosolygott az arca, a szeme s barátságosan üdvözölte. Ezzel az öreg +emberrel volt egy szép szarvas is; a szarvasnak a nyakán egy szalag, +annálfogva vezette az öreg ember a szarvast. + +– Testvér, mi bajod, miért vagy olyan szomorú? – kérdezte az öreg ember +a kereskedőt – s hogy vetődtél te ide, ahol emberek nem szoktak járni? +Tudod-e, hogy ez a gonosz szellemeknek a tanyája? + +A kereskedő elmondotta nagy búsan, hogy bizony nem jó kedvéből jött ide. +Ez meg ez történt vele. Visszajött ide meghalni. Az öreg ember szörnyen +elcsudálkozott: + +– Na, még ilyen dolgot sem hallottam világon való életemben! És te +megtartottad esküdet? Na, itt maradok, tanuja akarok lenni annak, ami +itt történik. + +Az öreg ember leült a kereskedő mellé, aztán el kezdett beszélgetni. +Beszéltek erről, beszéltek arról, s egyszerre csak ott terem közöttük +egy másik öreg ember, ki két fekete kutyát vezetett pórázon. Üdvözölte +őket, azok fogadták, aztán letelepedett ő is közéjök. Megkérdezte, hogy +mi jóban járnak. Az első öreg ember elmondotta a kereskedőnek a dolgát, +hogy szegény feje hogy járt, mint járt, miért jött ide. Ahogy ezt +meghallotta a fekete kutyás ember, mondta: + +– Na, erre én is itt maradok. Akarom látni, mi történik itt. + +Alig ült le a második öreg ember, jött egy harmadik. Az egy öszvért +vezetett. Köszönt barátságosan, emezek fogadták, aztán szóból szó +kerekedett, ő is letelepedett közéjük, s mikor meghallotta, hogy miért +vannak itt, miért várnak, ő is mondta: + +– De már ezt megvárom. Akarom látni, mi történik itt. + +Hiszen nem kellett sokáig várniok, egyszerre csak rettenetes vastag köd +kerekedett, gomolygott, terjengett feléjük, aztán támadott szörnyű +forgószél, forgott, keringett ez a végtelen pusztaságon, mind közelebb, +közelebb hozzájuk, majd hirtelen szertefoszlott a forgószél, eltűnt, +elenyészett s közéjük toppant a szörnyeteg, a gonosz szellem, s anélkül +hogy üdvözölte volna őket, kirántotta kardját hüvelyéből, felemelte jó +magasra s nem törődve a többi öreggel, ráordított a kereskedőre: + +– Állj fel, hogy öljelek meg, amint te megölted az én fiamat! + +Rettentő félelem szállotta meg az öreg embereket, reszkettek mind +valamennyien, mint a nyárfalevél. Nem tudták, mit mondjanak, mit +tegyenek. De aztán mégis magukhoz tértek s megszólalt az első öreg +ember, aki a szarvassal jött ide. A szörnyetegnek a lábához vetette +magát s mondá a következőket: + +– Óh, szellemeknek királya, könyörgök hozzád alázatosan, szüntesd a te +haragodat s hallgasd meg türelemmel az én beszédemet. Nézz erre a +szarvasra és engedd meg, hogy beszéljem el ennek a történetét: +csudálatos egy története van ennek. Hallgasd meg s ha tetszik majd neked +a történet, ha érdekesnek találod, engedd el e szegény ember +büntetésének harmadát. + +A gonosz szellem egy kevés ideig gondolkozott, tünődött, aztán mondta: + +– Jól van, hát beszélj. Ha érdekes lesz a történet, elengedem a +büntetésnek egy harmadát. + + +Az első öreg és a szarvas története. + +– Hát halljátok a történetét, – mondotta az öreg ember – hallgassátok +meg figyelemmel. + +Ez a szarvas, akit itt láttok, az én feleségem Még csak tizenkét +esztendős volt, amikor feleségem lett, mondhatom tehát, hogy nemcsak +férje, de apja is voltam. Teljes harminc esztendeig éltünk együtt, +anélkül hogy Isten gyermekkel áldott volna meg, de én azért nem +haragudtam rá, jól bántam vele; minden kívánságát, minden kedvét +betöltöttem. De ne csudáljátok, bizony szerettem volna mégis, ha Isten +gyermekkel áldana meg, s hogy utód nélkül ne maradjak, vettem egy +rabszolganőt. Annak a rabszolganőnek született egy fia, egy gyönyörű +szép fiú, akiben, amint nőtt, növekedett, mind nagyobb, nagyobb örömem +tellett. De a feleségem nem nézhette sem az anyát, sem a gyermekét. +Eltitkolta ugyan sokáig a haragot, a gyűlöletet, de én sejtettem, de én +láttam, hogy rossz szemmel nézi őket. Aztán egyszer ki is tört a +haragja, a gyűlölete, szörnyen kitört. Egyszer, mikor már a fiam tíz +esztendős volt, hosszú útra kellett mennem. Mikor útra keltem, megkértem +a feleségemet, hogy bánjék jól a gyermekkel, az anyjával is, viselje +gondját a fiamnak. Megmondottam, hogy egy esztendeig távol maradok a +háztól, legyen gondja a gazdaságra, a házra, mindenre. Ám, amíg én távol +voltam, azalatt mi történt? Megtanulta a bűbájosságot az én feleségem, +ezt az ördögi mesterséget, elvitte a fiamat valami félenvaló helyre, +ottan borjuvá változtatta, aztán odaadta az én bérlőmnek, hogy csak +tartsa jól, hízlalja meg. Azt hazudta a bérlőnek, hogy a nyáron vette a +borjut. + +De ez nem volt elég. A fiunak az anyját meg tehénné változtatta, azt is +odaadta a bérlőnek. Meghagyta neki, hogy csak tartsa jól, hízlalja meg. +Mikor én hazatértem esztendő mulva, keresem a fiamat, keresem az anyját, +nincsenek sehol. + +– Hol a fiam, hol az anyja? – kérdeztem a feleségemet. + +– A rabszolganőd meghalt, – mondotta az asszony – a fiadat pedig már két +hónapja nem láttam. Azt se tudom, hogy hova lett. + +Nagyon megszomorodtam a rabszolganő halálán, megszomorodtam fiam miatt +is, de mégis reménykedtem, hátha valahol megtalálom. De telt, mult az +idő, hét hét után, hónap hónap után, már nyolc hónap mult el, hogy +kerestem szüntelen mindenfelé, nem találtam a fiamat sehol. Hírét sem +hallottam. + +[Illustration: »Állj fel, hogy öljelek meg!«] + +Aközben elkövetkezett a nagy Bajrám ünnepe. Üzentem a bérlőmnek, hogy +hozza be a tanyáról a legkövérebb tehenet, azt akarom áldozni a nagy +ünnepen. A bérlő bejött, bevezetett egy tehenet az udvaromra. Ez a tehén +a fiu anyja volt, de én azt nem sejtettem. Egy oszlophoz kötöttem a +tehenet, aztán felemeltem a bárdot, hogy levágjam, de haj, oly +keservesen, oly szomorúan bőgött, olyan bánatosan nézett rám! És láttam, +amint a könny kicsordul a szeméből. Megzavarodtam, a bárdot +leeresztettem, nem voltam képes levágni a tehenet. Szóltam a bérlőnek, +vezesse vissza a tehenet s hozzon másikat helyette. Haj, mit csinált a +feleségem, mikor ezt látta! + +– Miféle dolog ez, mit csinálsz? Mit akarsz? Miért nem áldozod fel ezt a +tehenet? Hiszen ez a legszebb, a legkövérebb minden tehened között! + +Nem tudtam, hogy mit mondjak, mit tegyek. Addig beszélt a feleségem, +hogy így, meg úgy, végre is engedtem neki: levágtam a tehenet, aztán +lehúztam a bőrét, s ime akkor láttam, hogy a tehén, amely kívülről oly +nagyon kövérnek látszott, sovány volt, szörnyű sovány. Csak csontja és +bőre volt, semmi egyéb. + +– Eredj, – mondottam a bérlőnek – neked adom a bőrét, húsát, csontját, +mindenét, vigyed magaddal. Hozzál helyette egy kövér borjút. + +Ment a bérlő s csakhamar vissza is tért, vezetett magával egy szép, +kövér borjút, megkötötte az udvaron egy oszlophoz, én pedig vettem a +bárdot s éppen felemeltem, le akartam rá sujtani, de hallgassatok ide, +oly keservesen bőgött szegény, olyan bánatosan nézett rám, aztán hozzám +dörgölődzött szép, kicsi fejével, nyalt, csókolt. Nem voltam képes +megölni. + +– Vidd vissza, – kiáltottam a bérlőnek – ezt a borjút én nem ölöm meg. + +Ahogy ezt hallotta a feleségem, kiszaladott a házból, kiabált szörnyen: + +– Miféle dolog ez? Hiszen ez a legszebb, legkövérebb borjad valamennyi +borjú között. Mit akarsz? + +– Feleség, – mondottam én – hagyjad, én nem ölöm meg ezt a borjút. Nézd, +milyen szomorú szegény. Hogy nyalja, nyalogatja az én kezemet. Nézd, úgy +foly a könny a szeméből, mint a záporeső. + +– Óh, te gyáva! – gúnyolódott velem az asszony – miféle férfi vagy?! + +De hiába beszélt most az asszony, nem öltem meg a borjút. Parancsoltam a +bérlőnek, hogy vezesse vissza az istállóba; hozzon egy más borjút. +Hozott is. Azt aztán leöltem a Bajrám-ünnepre. Másnap bejött hozzám a +bérlő. Kiintett a házból, hogy menjek ki az udvarra, mert ő valamit akar +nekem mondani titokban. + +– Mit akarsz? – kérdeztem. + +– Óh, uram, különös dolgot mondok én neked. Azt hiszem, hálás leszel +majd érte. Van nekem egy leányom, aki érti a bűbájosságot. Tegnap, mikor +visszavezettem a borjút, amelyet meg akartál ölni, a leányom, ahogy +meglátta, elmosolyodott, nevetett, aztán a másik pillanatban hangosan +kezdett sírni. Csak úgy hullott a könnye. Kérdeztem tőle: – Mi dolog ez, +leányom? Elébb nevettél, mosolyogtál, most meg sírsz. Mi történt veled? + +– Apám, – mondotta a leányom – ez a borjú, amelyet visszahoztál, a mi +urunknak a fia. Nevettem a nagy örömtől, amikor megláttam, hogy él, hogy +nem ölték meg és sírtam, mikor arra gondoltam, hogy szegénynek az édes +anyját megölték. Mert az a tehén, amelyet megöltek, ennek a fiúnak az +édes anyja. – Aztán azt is elmondotta a leányom, hogy a fiút is, az +anyját is a te feleséged varázsolta meg. + +Elgondolhatjátok, – mondta az öreg ember – mit éreztem én, amikor ezt a +szörnyű dolgot hallottam! Egy pillanatig sem volt otthon maradásom. +Szaladva szaladtam a tanyára, hogy beszéljek a bérlőm leányával. Ott +volt az istállóban, símogatta, cirókálta-morókálta a borjút. Amikor +beléptem, rám nézett a borjú, hullott a könnye, én meg aztán átkaroltam +mind a két kezemmel. Óh, szegény, hogy szeretett volna ő is átkarolni, +de ő nem tudott egyebet, csak dünnyögött, dünnyögött. Aztán nyalta-falta +a kezemet, az orcámat, ott, ahol érte. + +– Hallod-e, leány, – mondottam a bérlő leányának – vissza tudnád-e +változtatni az én fiamat az ő igazi alakjába? + +– Hogyne tudnám, – mondotta ő. + +– Óh, ha ezt megtennéd, minden vagyonomat neked adnám. + +Mondotta a leány nevetve: + +– Te a mi gazdánk vagy és én jól tudom, hogy mivel tartozunk neked. Nem +kívánom én ezért a te vagyonodat, de megmondom előre, hogy fiadnak csak +két feltétel alatt adom vissza a régi alakját. Az első az, hogy +feleségül vesz engem; a második pedig az, hogy engeded megbüntetnem azt +az asszonyt, aki ezt a fiút borjúvá változtatta. + +Mondottam én: + +– Az első feltételedre az a válaszom: a szívem szerint beszéltél, édes +leányom. Ha visszavarázsolod fiamat régi alakjába, legyetek egymásé, +éljetek boldogan. A másik feltételedre pedig az a válaszom, hogy az az +asszony, aki képes volt erre a gonoszságra, minden rosszat megérdemel: +tégy vele, amit akarsz. Változtasd át akármivé, csak az életét ne vedd +el. + +[Illustration] + +A leány erre kihozott a házból egy dézsát, azt megtöltötte vízzel, +föléje hajolt, egynéhány szót morgott belé, amelyeket én nem értettem, +aztán a borjúnak fordult s mondá neki: + +– Óh, borjú, ha a világ Míndenható ura úgy teremtett téged abban az +alakban, amelyben most vagy, akkor maradj meg ebben az alakodban; de +hogyha ember vagy, változzál vissza emberré a Mindenható teremtőnek az +engedelmével! + +Ezt mondván, a vízzel megfecskendezte a borjút s íme abban a pillanatban +visszanyerte régi alakját! Óh, ha láttátok volna az én örömömet, ahogy +én öleltem, ahogy én csókoltam az én édes, szép fiamat, s ahogy ő ölelt, +ahogy ő csókolt engem, sírván keservesen örömében, bánatában! Óh, ha ezt +láttátok volna, óh, ha ezt hallottátok volna! Mikor aztán kisírtuk +magunkat, mondottam a fiamnak: + +– Fiam, nézd meg ezt a leányt, ennek köszönheted, hogy visszanyerted +régi alakodat. Én neki megigértem, hogy te őt feleségül veszed. Szíved +szerint beszéltem? + +Mondotta a fiam: + +– Szívem szerint, édes apám! + +Mindjárt megtartottuk a lakodalmat. Akkor aztán a fiamnak a felesége +ismét megtöltötte vízzel a dézsát, föléje hajolt, mormogott valamit, +mindenféle szavakat, amiket én nem értettem s imé: mikor hazaértem, egy +szarvastehén szaladgált az udvaromon. Az én feleségem volt az. Ez, amint +ti látjátok, ez a szarvas. Telt, mult az idő, egyszer aztán a fiam +hosszabb útra ment, hosszú ideig nem kaptam róla semmi hírt. +Nyugtalankodtam erősen s elindultam, hogy felkeresem őt, de ezt a +szarvast nem akartam elhagyni magamtól, vele indultam hát el a fiamnak a +keresésére. Igy kerültem ide, így hallottam meg ennek a szegény +kereskedőnek a történetét. Ezért mondottam el ezt a történetet. Nemde, +ritka és csudálatos történet ez? + +– Valóban ritka és csudálatos történet, – mondotta a gonosz szellem. – +Elengedem a kereskedő büntetésének egyharmadát. + +Amikor az első öreg ember bevégezte a beszédét, s a gonosz szellem +elengedte a büntetés harmadát, eléállott a másik öreg ember, aki két +fekete kutyával jött s mondotta a gonosz szellemnek: + +– Szellemek királya, én ennél a történetnél, amit itten hallottál, +sokkal érdekesebbet, sokkal csudálatosabbat tudok. Engedd meg, hogy +beszéljem el, s ha csakugyan érdekesebbnek s csudálatosabbnak találod, +engedd el e szegény ember büntetésének még egyharmadát. Elengeded-e? + +Mondotta a gonosz szellem: + +– Beszélj, hadd halljam a történetet, s ha csakugyan érdekesebb, ha +csakugyan csudálatosabb lesz, elengedem a büntetésnek a másik harmadát +is. + +Erre az öreg ember elkezdte az ő történetét. + + +A második öreg ember és a fekete kutyák története. + +– Szellemek hatalmas fejedelme, nézd meg ezt a két kutyát, ezek az én +testvéreim. Az apám a halálos ágyán ezer-ezer zekhinót hagyott mind a +hármunkra. Ezzel a pénzzel üzletbe fogtunk, boltot nyitottunk. Telt, +mult az idő. Egyszer a nagyobbik bátyám azt határozta, hogy elutazik +idegen országba s ott kezd valami üzletet. El is adta minden vagyonát; +annak az árán portékát vásárolt s ment a portékával idegen országba. +Teljes egy esztendeig volt távol. Egy esztendő mulva, mikor éppen a +boltomban ültem, beállít hozzám egy rongyos ember s alamizsnát kér +tőlem. Ránéztem, nem ismertem meg, pedig az én testvérem volt. + +– Hát te nem ismersz meg engem? – kérdezte a testvérem. + +– Óh, édes bátyám, – szaladtam feléje s megöleltem, megcsókoltam – hát +te hogy kerültél ilyen nyomorúságos állapotba? + +Elmondotta, hogy bejárt országot-világot, kereskedett ezzel is, azzal +is, de nem volt szerencséje, minden vagyonát elveszítette. Egyszeribe +vittem a lakásomba, fürdővizet melegíttettem neki, megfürdettem, +legszebb ruháimat adtam rá. Aztán általnéztem az üzleti könyveimet, s +mikor láttam, hogy egy esztendő alatt az én vagyonom megkettőződött, +mondtam neki: + +– Nézd, bátyám, kétezer zekhinóm van; legyen tiéd az egyik ezer, kezdj +vele valamit! + +Nagyon megörült a pénznek, köszönte, hálálkodott, boltot nyitott s +éltünk békességben, nagy szeretetben tovább. Telt, mult az idő, s +egyszerre csak a másik testvéremnek jutott eszébe, hogy ő is eladja a +vagyonát, szerencsét próbál a nagy világban. Eleget beszéltem, hogy így, +meg úgy, ne tegye, nézze, milyen szerencsétlenül járt a bátyánk is: mind +hiába való volt a beszédem. Éppen akkor indult egy karaván, +hozzászegődött és elment. Egy esztendő mulva éppen úgy került haza, mint +a legidősebb bátyám. Felöltöztettem őt is s adtam neki is ezer zekhinót, +mert míg ő odajárt, megint megkettőződött az én vagyonom. Ismét boltot +nyitott ez is és éltünk tovább mind a hárman békességben, boldogságban. +Hanem ahogy telt, mult az idő, az én testvéreimnek csak nem volt otthon +maradásuk. Mindegyre mondották nekem: + +– Induljunk el hárman világgá, próbáljunk együtt szerencsét. + +– Nem, nem megyek – mondottam én folyton. – Ti már, úgy látszik, +elfelejtettétek, hogy milyen szerencsétlenül jártatok. Nem akarok én +arra a sorsra jutni, amire ti egyszer jutottatok. + +De nem volt tőlük nyugtom. Mindennap újra, meg újra előhozták a dolgot, +folyton a nyakamon voltak. Végre is, mit volt, mit nem tennem, engedtem +nekik, összeszámoltam a vagyonomat: volt éppen hat ezer zekhinóm, ezt +két részre osztottam. Egy-egy ezret adtam nekik, egyet magamhoz vettem, +három ezret pedig elástam a házamnak egyik sarkába, hogy, ha +szerencsétlenül járnánk, mikor visszajövünk, legyen valami pénzünk, +amiből ismét üzletet kezdhessünk. Összevásároltunk mindenféle portékát, +béreltünk egy hajót s kedvező széllel elindultunk. Vagy két hónapig +mentünk a tengeren, aztán szerencsésen megérkeztünk egy kikötőbe. Ott +kiraktuk a portékánkat, én az enyémet eladtam jó áron, minden egy +zekhinóra nyertem tizet. Aztán ismét portékát vásároltunk, olyant, ami +nincs a mi országunkban, hogy vigyük oda és adjuk el ott. Mikor éppen +hajóra akartunk szállni, egyszerre csak odajön hozzánk egy cselédformán +öltözött asszony, megragadta a kezemet, megcsókolta és sírva, zokogva +kért engem, hogy vegyem feleségül s vigyem magammal. Megütődtem ezen a +kérésen, nem tudtam, mit csináljak, mit gondoljak, de az asszony addig +beszélt, annyit beszélt s olyan szívrehatóan könyörgött, hogy végre is +azt mondottam: + +– Jól van, légy az enyém, gyere velem. + +Vettem neki tisztességes ruhát, s még mielőtt hajóra ültünk, megkötöttem +vele a házassági szerződést, úgy indultunk útnak. Amint jöttünk a hajón, +napról-napra több jó tulajdonságot láttam az én feleségemen s valósággal +megszerettem, hanem a testvéreim, akik nem csináltak olyan jó üzletet +mint én, irigyek voltak, bosszusak voltak, összesúgtak-búgtak, s +hallgassatok csak ide: elhatározták, hogy éjjel feleségemmel együtt, +mikor elalszunk, beledobnak a tengerbe. Hanem az én feleségem tündér +volt: ő mindjárt tudta, hogy a testvéreim mit határoztak, min törik +fejüket. Nem szólt nekem semmit sem: hagyta, hogy dobjanak bele a +tengerbe, ám sem ő nem fulladott a tengerbe, sem én nem fulladtam. +Szépen kiszállott a tengerből, mikor a testvéreim beledobtak, megfogott +engem a karomnál fogva, elröpült velem egy szigetre. Éppen akkor jött +fel a nap, mikor a szigeten letett a feleségem. Mondta nekem: + +– Látod, kedves uram, ha feleségül vettél engem, meg is háláltam a te +jóságodat. Tudd meg, hogy én tündér vagyok, s amikor téged a +tengerparton megláttalak, már akkor erős hajlandóságot éreztem +teirántad. Próbára akartalak tenni, hogy milyen a szived, azért öltöztem +rongyos ruhába. Te nagylelkű voltál irántam és nagy volt az én örömem, +hogy majd bizonyságot tehetek az én jóságomról. Hát ime, megmentettem az +életedet. Ám a testvéreidre szörnyen haragszom és addig meg nem +nyugszom, míg keményen meg nem büntetem őket. + +Én álmélkodással hallgattam a tündér beszédét, hálálkodva köszöntem meg +nagy jóságát, aztán mondottam neki: + +– Elhiszem, hogy haragszol az én testvéreimre, de nézd, ők mégis az én +testvéreim, bocsáss meg nekik: nem akarom az ő pusztulásukat. – +Elmondottam a feleségemnek, hogy mit tettem érettük és én még sem +kívánom, – mondottam újra – hogy megbüntesse őket. + +– Nem, nem, – mondotta az asszony – bosszut kell állanom rajtuk. +Elsülyesztem a hajójukat. Kérve kértem a feleségemet, az Isten nevére +kértem: + +– Ne tedd azt, mérsékeld a haragodat. Gondold meg, hogy azok az én +testvéreim. Hogy a rosszat jóval kell viszonozni. + +Szavaimmal csakugyan el is csendesítettem a tündért. Aztán megragadta a +karomat, felröppent velem a levegőbe, röpült, röpült velem hegyeken, +völgyeken, pusztaságokon, tengereken át s egyszerre csak letett a házam +födelén, s ahogy letett, abban a pillanatban eltünt nyomtalan. +Leszállottam a ház födeléről, kinyitottam az ajtókat, kiástam a 3 ezer +zekhinót, aztán ismét boltot nyitottam. Jöttek újra a vevők; jöttek a +szomszédok, jöttek a jó barátok s örvendeztek igaz szívvel az én +hazaérkezésemen. De még egy napot sem voltam otthon, egyszer, amint a +boltból felmentem a lakásomra, ott találtam ezt a két fekete kutyát, +akik alázatosan, farkcsóválva jöttek elém. Nem tudtam, hogy mit tegyek. +Hogy került ide ez a két kutya? Nagyon csodálkoztam, de abban a +pillanatban betoppant a házba a tündér s mondá nekem: + +– Uram, ne csudálkozzál ezen a két kutyán! Ezek a te testvéreid! + +Szörnyű haragra gerjedtem, amint ezt meghallottam. Kérdeztem: + +– Hogy voltál képes erre? + +– Nem én tettem, – felelt a tündér – hanem egyik testvérem. Őt bíztam +meg, hogy büntesse a te testvéreidet. A hajójukat elsülyesztette, +odavesztek a te áruid is, oda az ő portékájuk is, de ne szomorkodj +emiatt, majd én ezt visszapótolom neked. A testvéreid megérdemelték ezt +a büntetést s ne búsulj, mert nem egész életükre változtatta őket a +testvérem kutyává, csak tiz esztendőre. Hűtlenségükért megérdemelnek +ennyi büntetést. + +Ezt mondván a tündér, ismét eltünt a házból. + +Most éppen tíz esztendeje, – folytatta tovább az öreg ember – hogy útban +vagyok, keresem a tündért. Igy találkoztam ezzel a két öreg emberrel s +ezzel a kereskedővel. Igy hallottam meg, óh szellemek királya, ennek a +szegény kereskedőnek a szomorú esetét. Ennyi az én történetem. Elég +érdekes-e arra, hogy elengedd e szerencsétlen ember büntetésének másik +harmadát? + +– Elég érdekes, – mondotta a gonosz szellem. – Legyen: elengedem a másik +harmadát is. + +Amint a második öreg befejezte az ő történetét, a harmadik öreg vette át +a szót: + +– Óh, szellemek hatalmas fejedelme, – mondotta az öreg ember – ha már +meghallgattál két történetet s azért elengedted e szegény ember +büntetésének a kétharmadát, hallgasd meg az én történetemet is. Ez a két +elsőnél is sokkal érdekesebb. Igérd meg, hogyha érdekesebbnek találod, +elengeded a büntetés harmadik harmadát is. + +– Beszélj, – mondotta a gonosz szellem – hadd halljam a történetet! + + +A harmadik öreg és az öszvér története. + +– Ez az öszvér – mondotta a harmadik öreg ember – az én feleségem volt. +Egyszer elutaztam hazulról s teljes egy esztendeig maradtam távol. Mikor +hazaérkeztem, a feleségemet egy fekete rabszolga karjai között találtam. +Amint az asszony megpillantott engem, hirtelen egy pohár vízzel +szembeöntött engem, aztán néhány szót mormogott. Valami effélét mondott: +– Változzál kutyává. – Abban a pillanatban kutyává változtam s engem a +rossz asszony kikergetett a saját házamból. Szomorúan kullogtam végig az +utcán, aztán egyszer csak megállottam egy mészárszék előtt. Ott nekem a +mészáros csontot dobott. Megettem s ott maradtam a mészárszék mellett, +nyaltam-faltam a kezét a mészárosnak, hízelkedtem neki s annyira +megtetszettem, hogy este felé, mikor a mészárszéket bezárták, hazavitt +magával. Amint beléptünk a házba, a mészáros leánya csak rám nézett s +azonnal elfátyolozta arcát. Azt mondta az apjának: + +– Hogyan vezethetsz, apám, a mi házunkba idegen férfit? + +– Hol van a férfi? – kérdezte az édes apja csudálkozva. + +– Ez a kutya az, – mondotta a leány – a felesége változtatta azzá, de +majd én megszabadítom a varázslat alól. + +Mikor az apja ezt hallotta, azt mondotta leányának: + +– Istennek tetsző dolgot cselekedel, édes leányom, tedd is meg. Látod, +most gyógyultál meg nagy betegségedből: hálából változtasd vissza ezt a +kutyát igazi alakjára. + +Erre felállott a leány, vett egy pohár vizet, föléje hajolt, néhány szót +mormogott bele, aztán a vízzel megfecskendezte arcomat, s közben ezt +mondotta: + +– A mindenható Isten kegyelmével változzék vissza ez a kutya igazi +alakjára. + +És én abban a pillanatban visszaváltoztam, újra ember lettem. Hálálkodva +csókoltam kezet ennek a leánynak s mondtam neki: + +– Istenre kérlek, óh leány, varázsold meg a feleségemet, büntesd meg a +gonoszságáért. + +Akkor a leány egy pohár vizet adott nekem s azt mondotta: + +– Eredj haza, s amikor hallod, hogy alszik a feleséged, ezzel a vízzel +öntsd meg az arcát s közben kívánj akármit. Amivé át akarod változtatni, +azzá lesz. + +Hazavittem a pohár vizet s éppen akkor értem a házamba, mikor a +feleségem aludott. Odaléptem az ágyához, az arcát befecskendeztem s +mondtam: + +– Változzék ez a gonosz asszony öszvérré. + +Ahogy ezt a szót kimondottam, abban a pillanatban öszvérré változott. + +Most az öreg ember egyenesen az öszvérnek fordult s kérdezte: + +– Igazat beszélek? – Mire az öszvér bólintott a fejével: igent intett az +öregnek. Nagy volt mindnyájuknak csudálkozása, mikor látták, hogy az +öszvér meghajtotta a fejét. Nem volt abban semmi kétség, hogy csakugyan +ember volt. + +– Ez az én történetem, – fejezte be beszédjét az öreg ember. – +Érdekesebb volt-e a két elsőnél? + +Mondotta a gonosz szellem: + +– Valóban érdekesebb volt a te történeted a két elsőnél s én meg is +tartom a szavamat: elengedem a büntetés harmadik harmadát is. Hallod, – +fordult a kereskedőhöz – adj hálát ezeknek az embereknek, mert bizony +mondom, hogy nekik köszönheted a te életedet. + +Ezt mondván a gonosz szellem, eltűnt a szemük elől, mintha a föld nyelte +volna el. Hej, hogy hálálkodott a kereskedő! Alig birt nagy örömével. +Örültek az öreg emberek is, aztán egy kicsit még együtt maradtak, +elbeszélgettek, akkor felkerekedtek mind a négyen. A három öreg ember +ment egyfelé, a kereskedő másfelé: ment egyenesen haza a családjához. +Hazaérkezett szerencsésen. Életben találta feleségét, gyermekeit s élt +azután sokáig boldogságban, békességben. + + + + +A három citrom. + +(Török mese.) + +Réges-régen élt Törökországban egy hatalmas szultán, s volt annak egy +deli szép fia. Büszke volt ám a szultán a fiára, mert messze földön híre +ment szépségének, bátorságának, jószívűségének. Ahány leány megfordult +az udvarnál, mind szívesen lett volna a felesége, illegették-billegették +előtte eleget magukat, de a királyfinak egy sem kellett közülök. + +Telt, mult az idő, az öreg szultán már megsokallotta a dolgot, s egyszer +csak így szólott a fiához: + +– No, édes fiam, most már igazán elérkezett az ideje, hogy +megházasodjál, én öreg vagyok, beteg vagyok, s szeretném még az +unokáimat látni. Annyi gyönyörűséges leány van itt az udvarban, hogy én +a te helyedben már régen választottam volna közülök egyet feleségül! + +– Nem tudok én ezek közül egyet sem választani, édes apám, – mondotta az +ifju herceg. – Talán ha sokat-sokat járnék-kelnék a világban, akkor +megtalálnám azt a leányt, akit szeretni tudnék. Annak a leánynak, aki az +én feleségem lesz, olyan tisztának kell lennie, mint a harmatos reggel, +fehérnek, mint a hó és tökéletesnek, mint egy angyal! + +– Igazad van, fiam! – mondotta az öreg szultán. – Menj s keress magadnak +ilyen feleséget. + +Hát elindult a királyfi, hogy feleséget keressen magának. A hó úgy +hullott, mikor elindult, hogy alig haladhatott előre, a szél süvített s +korbácsolta a tenger hullámait. De a királyfi bátran belészállott a +parton veszteglő hajóba, s amint a hajó fedelére lépett, láthatatlan +kezek eloldották a kötelet, s a hajó elindult. + +Három éjjel és három nap úszott csendesen a hajó a tengeren, a kormányos +helyén egy árnyék állott, amely hangtalanul irányította a hajót előre. +Negyedik nap egy kis sziget tünt a királyfi szeme elé, a hajó ott +kikötött, s hát mit látnak szemei? Kedvenc paripája ott legelt a puha +pázsitos réten, fel van nyergelve, kantározva, úgy, mintha most szállott +volna le róla. Kiugrott hamar a hajóból, rápattant a paripa hátára, s +fordult vissza a tenger felé, hogy ugyan mit csinál majd a hajó, amíg ő +barangol? Hát a hajónak se híre, se hamva, úgy eltünt a tenger színéről, +mintha maga a tenger nyelte volna el. + +Ment a királyfi előre, de olyan nagy hideg volt mindenfelé, hogy alig +birta tartani a kantárszárat. Körülötte mindenütt nagy némaság volt, +embert nem lehetett sehol sem látni. Mikor jóideig lépegetett a térdig +érő hóban, egyszerre csak domb tetején kis házikót pillantott meg. +Odasietett s jó erősen megkocogtatta az ajtót. Nemsokára csoszogást +hallott, s egy pillanat mulva hófehérhajú öreg anyóka dugta ki fejét az +ajtó nyílásán. + +– Hát te hol jársz itt, ahol a madár se jár? – kérdezte az anyóka. + +– Feleséget keresek, öreg anyám. Nem ismered-e azt a királykisasszonyt, +aki a legszebb a világon, s aki épp olyan jó is, mint amilyen szép? + +Az öreg anyóka félig behúzta az ajtót a királyfi előtt s aztán +barátságtalanul válaszolta: + +– Itt ugyan hiába keresel feleséget. Én Tél anyó vagyok s ez az én +királyságom, nincs nekem arra időm, hogy a szerelemre gondoljak. De menj +csak itt egyenesen előre, akkor megtalálod testvéremet, az Őszt, az +talán tud segíteni rajtad. A herceg megköszönte az útbaigazítást s +elindult arrafelé, amerre az öreg asszony mutatta. Alig ment egy jó +darabon, hát a hó olvadt el a lába alól, a hideg szél engedett, a fák +ágait sárga levelek borították, s csakúgy roskadoztak a finomabbnál +finomabb gyümölcsök terhe alatt. A gabona aranysárga tengere hullámzott +mindenfelé, amerre csak nézett, s még fel sem ocsudott csodálkozásából, +egyszerre egy kis barna házikó előtt toporzékolt a lova. + +Hamar bekopogott az ajtón, s alig hangzott el a kopogás, egy szép, +barnahajú, piros arcú, kökényszemű asszony nyitotta ki az ajtót és +nyájasan mosolyogva megkérdezte a herceget: + +– Mit keresel itt, te legény? + +– Feleséget keresek, – felelte a herceg. + +– Ó, de sajnálom, hogy nem segíthetek rajtad, – felelte kedvesen az +asszony – de annyi dolgom van a sok gyümölcs leszedésével s elrakásával, +hogy nincs időm szerelemre és házasságra gondolni, de menj el csak a +húgomhoz, a Nyárhoz, az ugyancsak ábrándozó asszony, az talán segíthet +rajtad valamit! + +A herceg megköszönte a tanácsot s pihenés nélkül folytatta tovább az +útját. + +Amint haladt előre, mind melegebben, melegebben sütött a nap, az +izzadság csak úgy csurgott róla, pedig az ujjasát is kigombolta. A +gabona félig éretten hajladozott előtte, a fű frissen, zölden bizsergett +a lova lába alatt. Sokáig ment a perzselő melegben, mikor egyszerre csak +meglát egy kis sárga házikót. Odasietett, s kopogtatására fiatal +barnahajú asszony nyitott ajtót, aki a herceg kérdésére ezt válaszolta: + +– Igen sajnálom, tenger sok dolgom van, nem segíthetek rajtad, de siess +testvéremhez, a Tavaszhoz, az bizonyosan segíteni fog rajtad! + +Ment, mendegélt ismét a herceg, amíg csak egy kis zöld házacskához nem +ért. Halvány lila lugas állott a ház előtt, a kertben pedig gyönyörű, +illatosnál-illatosabb jácintok, liliomok, ibolyák, nárciszok nyíltak. +Mikor megkopogtatta az ajtót a herceg, göndörhajú, halvány ibolyakék +szemű leányka nyitotta ki az ajtót. Kíváncsian fordult a herceg felé: + +– Hol jársz, mi jóban jársz itt, te szép legény? + +– Ó, szép Tavasz, – szólt a herceg – engem a nővéreid utasítottak +hozzád, mert olyan feleséget keresek, aki tiszta legyen mint a harmatos +reggel, fehér, mint a hó és tökéletes, mint egy angyal. + +– Igen sokat kívánsz, – mosolygott a Tavasz – de megpróbálom, hátha +megtehetem, amit kérsz. De gyere, előbb pihend ki magad, egyél valamit, +mert ugyancsak elfáradhattál. + +Bevezette a herceget egy hosszú terembe, amely tele volt gyönyörű +virágokkal. Mikor jól lakott, s pihent is, a Tavasz kisietett a +szobából, nemsokára visszatért: egy üvegtál volt a kezében. Az +üvegtálban pedig volt egymás mellett három citrom, egy ezüst kés és egy +aranykehely. Mondta a leányka a hercegnek: + +– Nagy gonddal őrizd ezt a három dolgot, herceg, mert bűvös erejük van +ám ezeknek! Ha hazaérsz az apád kertjébe, ülj le egy forrás mellé, ott +vedd elő az aranykelyhet, merítsd tele, aztán vágd fel az első citromot +az ezüst késsel. Gyönyörű királykisasszony fog kiszállani belőle, annak +add oda rögtön a vizet, mert ha váratod, abban a szempillantásban +eltűnik a szemed elől, de úgy eltűnik, hogy soha többet meg nem látod! + +– Ne félj, nem leszek olyan ostoba, hogy elengedjem, de ha mégis +eltűnne, hát akkor nem lenne feleségem? – kérdezte a herceg. + +– Akkor a második citromot is fel kell vágnod, s azzal is ugyanúgy kell +elbánnod, – mondotta a Tavasz. – S ha mind a kettőt elszalasztod, már +csak az utolsó citromban lehet reménységed, s ha arra sem vigyázol, +sohasem lesz olyan feleséged, amilyent kívántál. + +A herceg meg akarta köszönni a Tavasz jóságát, de az csak nyájasan +intett neki s eltűnt a szobából. No, de a herceg sem töltötte tovább az +időt, nagysebesen felugrott a paripájára s vágtatott hazafelé. Hamar +átkelt a Nyár, Ősz és Tél birodalmán, s amint a tengerhez ért, már várt +reá a hajó. A szél gyorsan röpítette őket hazafelé, s egy-kettőre elébük +tünt a szultán palotája. Amint odaértek a parthoz, a herceg +türelmetlenül kapott fel ismét lovára, s egy szemhunyorítás alatt ott +voltak a rengeteg nagy kertben, egy kristálytiszta forrás mellett. Ott +mindjárt megtöltötte a kelyhet friss vízzel a herceg, s elővette a +citromot, meg az ezüstkést. Hát amint beléhasított, egy gyönyörű szép +leány termett előtte, aki félénken így szólt hozzá: + +– Szomjas vagyok, adj innom az aranykehelyből! + +De a hercegnek úgy elállott a szava is a nagy csodálkozástól, hogy +elfelejtette oda adni a vizet. No, ha elfeledte, el is tűnt a gyönyörű +leány a szeme elől, mintha sohasem is lett volna ott. + +Hej, búsult most a herceg, de megfogadta, hogy másodszor jobban fog +vigyázni, s felhasította a második citromot is. Mikor meglátta a leányt, +nagy csodálkozásában így kiáltott fel: + +– Te oly tiszta vagy, mint a reggel, s oly fehér, mint a hó! – de a +vizet bizony nem nyujtotta a szép leány felé. Az is eltűnt nagy búsan a +herceg szeme elől. + +Reszkető kézzel nyitotta fel a harmadik citromot is, de mikor +megpillantotta a szépséges szép leányt, hirtelen lehúnyta a szemét, +nehogy ezen is rajta feledje a szemét, s úgy nyujtotta oda a serleget a +leánynak. Az csak az ajkához emelte, megnedvesítette s aztán mosolyogva +köszönte meg a hercegnek. + +Nem volt nyári reggel, amely oly tiszta lett volna, hó nem lehetett +fehérebb, s az angyal nem tökéletesebb ennél a leánynál! A herceg +boldogan fogta meg hófehér kezét s maga mellé ültette egy virágos padra. + +– Akarsz-e az én feleségem lenni, te gyönyörű leány? – kérdezte halkan a +herceg. + +– Igen, – felelte a szép leány. + +Amint felocsudott álmélkodásából a herceg, a királyleány ruhájára esett +a tekintete. Egyszerű szövetből volt, a színe se volt szép, nem illett +semmiképpen sem reá. A herceg szerette volna rögtön teljes pompában +látni a szép leányt, mondta hát neki: + +– Nem illik tehozzád, édes szép menyasszonyom, ez a rongyos ruha. +Beszaladok az apám palotájába, s hozok neked selyemruhát, csillogó +láncot a nyakadra, az illet meg téged. + +A leány nem sokat bánta a fényes ruhát, meg csillogó ékszert, de mert +látta, hogy a herceg abban szeretné látni, hát beleegyezett, hogy ott +marad egyedül a forrás mellett. De mielőtt elment volna a herceg, +felsegítette a leányt egy fa ágára, az meg szépen letelepedett rá, mint +egy kis fészekbe, s úgy várta a herceget. Őt senki sem láthatta a +falevelektől, de ő látta a forrásban az arcát, amely úgy megmutatta a +szépségét, akárcsak egy tükör. + +Alig ment el a herceg, egy csúnya néger asszony lépett a forráshoz, s +beléhajolt, hogy megmerítse a korsaját. Majd elájult örömében, amikor +egy gyönyörű fehér arc pillantott rá vissza a vízből! + +– Oh, milyen gyönyörű lettem! – mormogta magában boldogan. – De bizony +nem is vagyok én most már arra való, hogy mást szolgáljak! Többet nem +lát engem ez a kút, nem hordok én vizet senkinek! + +Ezzel eldobta korsaját, s mint a páva úgy illegette-billegette magát, +amíg a gazdája házához nem ért. + +– Miért jöttél üres kézzel, Debora? – kérdezte az asszonya szigorúan. + +– Azért, mert megláttam gyönyörű arcomat a forrás vizében, és most már +nem fogok többet rabszolgamódra dolgozni! – felelte büszkén Debora. + +– Hisz csúnyább vagy, mint voltál, takarodj rögtön vízért, te csúfság! – +kiabált rá nagy mérgesen az asszonya. + +Debora hamar vett egy új korsót és sietve ment vissza a forráshoz, hátha +rosszul látott. Amint belenézett, ismét a hercegnő gyönyörű arcát +tükrözte vissza a víz, s boldogan kiáltott fel: + +[Illustration: »Óh, milyen gyönyörü lettem!«] + +– Igaz volt! Igaz volt! Szebb vagyok még az álomnál is, most már csak +egy herceghez megyek feleségül, s fényes palotában fogok élni! + +Ismét eldobta a korsaját, s büszkén tért vissza asszonyához, aki nagy +mérgében már csak nevetni tudott a szolgáló bolondságán. Mikor jól +kinevette magát, így szólt Deborához: + +– Te nem is tudod elképzelni, milyen rút vagy, Debora, s most ilyen +bolondságokkal tömöd meg a fejedet. Takarodj vízért, s ha még egyszer a +szépségeddel jössz vissza, majd meglátod, hogy rosszul jársz! + +Ismét visszament az asszony a forráshoz, s a hercegnő mosolygó arca most +is ott imbolygott a vizen. + +– Csak azt tudnám, valóság ez, vagy álom? – kérdezte hangosan magától. – +A leány meghallotta a hangos beszédet, megmozdult a fán, s egy levelet +lesúrolt az ágról a vízbe. A csúf asszony csodálkozva pillantott fel a +fára, hogy vajjon mi mozog ott. Hát ott van az ő gyönyörű, mosolygó +arca, hófehér nyaka a fán, egy idegen leányon! Hej, megmérgelődött, hogy +így elbolondította magát, de azért mit gondolt, mit nem magában, +nyájasan, mosolyogva szólította meg a leányt: + +– Jó reggelt, szép lányocskám. Ki tett fel téged erre a fára? + +– Én a vőlegényemre várok, aki selyemruhát, szép nyakláncot hoz nekem az +apja palotájából, – mondotta mosolyogva a leány. + +– Nagyon összekuszálta aranyhajadat a szél, gyere le, majd én +megfésülöm, nehogy így találjon a herceg, amikor idejő. + +– Milyen szíves vagy hozzám. Bizony jó lesz, ha megfésülsz, – mondta a +királyleány s nyujtotta le a kezét a vénasszonynak. Az le is húzta +hamar, s egy hosszú tűvel abban a szempillantásban agyonszúrta. És alig +hanyatlott le a szép fehér leány a földre, hófehér galambbá változott s +panaszos búgással, burukolással szállt el a gonosz asszony feje fölött. + +A csúf vénasszony hamar felkapaszkodott a szép leány helyére, s ott +várta a gonosz lélek, hogy jöjjön érette a királyfi. Bezzeg nem kellett +sokáig várakoznia, jött a királyfi a selyemruhával, ragyogó ékszerrel. +Hát édes Istenem, mikor felveti a szemét a fára, mit lát? Csúf ráncos +néger asszony ül az ő szép menyasszonya helyén! + +– Hol van az én édes, szép menyasszonyom? – kérdezte haragosan a +vénasszonytól. – Hiszen ő tiszta volt, mint a harmatos reggel, s fehér, +mint a hó! Mit csináltál vele, te vén boszorkány? + +– Ó, édes hercegem, – felelte somolyogva a csúf banya – amíg te ruháért +jártál, idejött egy varázsló, s így elvarázsolt engem. De végy csak +feleségül, három nap mulva olyan leszek, amilyen voltam, de ha elhagysz, +örökre ilyen világcsúfja maradok. + +A herceg erősen elszomorodott, de nem akarta megszegni a szavát, hát +felöltöztette a vénasszonyt a gyönyörű ruhába, s beültette a kocsiba, +úgy indultak hazafelé. A királyfi előre lovagolt s elmondta nagy +szomorúan az apjának, hogy mi történt, de bizony az se tudott más +tanácsot adni, mint hogy most már csak tartsák meg az esküvőt, akármint +legyen is a dolog. Mialatt beszélgettek egymással, a kocsi is +megérkezett, a vénasszony kiszállott belőle, felment nagy begyesen a +palotába, s ott rendre összejárta a szobákat, nézdelődött, +parancsolgatott okkal, ok nélkül a cselédeknek. + +Jártában-keltében betévedt a konyhába is, s megparancsolta a szakácsnak, +hogy bőviben legyen pecsenye s minden jó a lakodalmán. Hát amint éppen +ott parancsolgat nagy hangosan, meglát az ablakpárkányon egy gyönyörű +hófehér galambot! + +– Fogjátok meg ezt a madarat, s főzzétek meg ebédre! – kiáltotta a vén +banya a cselédeknek. + +Futottak is, ahogy tudtak, megfogták s a szakács egy pillantatra elvágta +a nyakát. De három csepp vér odacseppent a nyakáról az ablak alá, s ím, +halljatok csudát! – másnap szép zöld citromfa hajtott ki belőle! +Másodnap levélbe is borult, harmadnap három citrom csüngött már rajta. +Épp aznap járt a királyfi arrafelé, meglátja a fát s rajta a három szép +citromot, s mi jutott, mi nem eszébe, szépen leszakasztotta, bevitte a +szobájába. Elővette az aranykelyhet, megtöltötte vízzel, s felvágta az +elsőt az ezüst késsel. Hát ebből is kiugrik egy szép leány, s nyujtja a +kezét a víz után, de a királyfi nem adta oda, hanem így szólt: + +– Szép vagy, szép vagy, de az én menyasszonyom szebb volt nálad! A +második citromot is felvágta, nyujtotta a kezét a második leány is a víz +után, de ennek sem adta oda, el is tűnt nemsokára a szeme elől. De mikor +a harmadik citrom lakója megjelent, bezzeg odanyujtotta a vizet, aztán +karjába szorította a gyönyörű leányt. + +Hej, volt nagy öröme az öreg szultánnak is, mikor a fia elébe vezette az +igazi menyasszonyt, de annál nagyobb haragra gerjedt a gonosz vénasszony +ellen. Rögtön maga elé hivatta, s azt kérdezte tőle: + +– Milyen büntetést érdemel az, aki el akarja pusztítani a herceg +jövendőbeli feleségét? + +– Mindenesetre borzasztó büntetést érdemel, – mondotta az asszony – +tetesse be felséged a sütőkemencébe s csapják be utána az ajtót. + +– Magadra mondtad ki az ítéletet, vén boszorkány! – kiáltotta nagy +haraggal a szultán, s elhurcoltatta a vénasszonyt. De a jólelkű +királykisasszony addig könyörgött a gonosz asszony életéért, amíg csak +meg nem kegyelmezett neki: ez volt az egyetlen ajándék, amit az öreg +szultántól az esküvőjére kért. Mikor az ifju herceg meghallotta a +menyasszonya kérését, boldogan mondotta néki: + +– Láttam, hogy oly tiszta vagy, mint a harmatos reggel, s oly fehér, +mint a hó, most tudom, hogy oly tökéletes is vagy, mint az angyalok. + +Teltek, múltak boldogságban az esztendők, s az ifju herceget és a +feleségét mindenki szerette. A nagy kert közepén gyönyörű citromfa +pompázott, s akárhányszor elsétált alatta az ifju pár, hálásan gondoltak +a Tavaszra, a kinek boldogságukat köszönhették. + + + + +Dzsúder ben Ómár. + +(Ezeregyéj-ből.) + +Élt Kairóban egy szegény asszony, annak volt három fia. A fiuk közül +kettő haszontalan naplopó volt. Egész nap csavarogtak, semmit sem +dolgoztak. De annál szorgalmasabb volt a legkisebb, kinek Dzsúder ben +Ómár volt a neve. Ez, szegény feje, jókor reggel kiment a folyóra, +halászott estig; de rendszerint csak 2–3 halacskát fogott egész nap. Azt +eladta a városban: annak az árán tengődött az egész család. + +Egyszer kiment Dzsúder ben Ómár halászni, de alig eresztette be a hálót +kétszer-háromszor a vízbe, lefeküdött a folyó partjára. Mondta magában: +Minek kínlódjam? Ugyis mindig üresen huzom ki a hálót! Majd este ismét +beleeresztem, akkor is megkapom azt a két halacskát! Leheveredett a +folyó partján, s amint ott hevert, egyszerre csak odajön egy ember. +Öszvéren ült. Üdvözölte Dzsúdert: + +– Béke veled! + +– Béke veled is! – fogadta Dzsúder. + +Az ember leszállott az öszvérről, se szó, se beszéd: kivett a +tarisznyájából 100 darab aranyat s odaadta Dzsúdernek: + +– Nesze! Legyen a tied! + +Dzsúder a pénzt elfogadta. + +Akkor ismét belenyult a tarisznyájába, kivett onnét egy selyemkötelet s +mondta Dzsúdernek: + +– Nesze, fiam, kötözz meg vele! Aztán végy a válladra, vigy bele a +folyóba; oda, ahol a legmélyebb; ott aztán dobj bele engem. Ha a víz +fehér szint mutat, mikor beledobtál, akkor visszajövök s boldog ember +léssz te. Ha azonban vörös szint mutat, akkor ne várj reám: nem jövök +vissza többet! + +Dzsúder összekötözte a selyemkötéllel az embert, vállára vette, bevitte +a vízbe, s ahol a legmélyebb volt, ott bedobta. A hab összecsapott az +ember feje felett s abban a pillanatban vörös szinüvé változott. Egy óra +hosszat várt reá Dzsúder, hátha mégis visszajön, de bizony nem jött +vissza. Mit tehetett? – szépen kiment a partra, s gondolta magában: +Miféle csuda ember lehet ez, hogy úgy bánik magával, mint ellenség az +ellenséggel? + +Abban a pillanatban ért oda egy zsidó. Mondja Dzsúdernek: + +– Add nekem ezt az öszvért! + +– Jól van, legyen a tiéd! + +A zsidó ekkor ránézett Dzsúderre s azt mondta neki: + +– A kapzsiság és a gyilkosság romlásba viszi az embert! Ennél többet nem +mondott s azzal otthagyta Dzsúdert. Dzsúder pedig a pénzen összevásárolt +minden jót s vitte haza nagy örömmel az anyjának: + +– Na, anyám, most van mit együnk; nem kell éheznünk. + +– Fiam, fiam! Hol kaptad te azt a sok pénzt? + +– Egyet se kérdezze, édesanyám, csak egyék, igyék! + +– Jó, – mondotta az asszony, – de adjunk belőle testvéreidnek is. Eredj, +hívd haza őket! + +A fiuk valahol kávéházban voltak, Dzsúder utánuk ment s őket is jól +megvendégelte. + +Másnap reggel Dzsúder ismét kiment halászni. Leheveredett a folyó +partjára s hát amint hevert, jön megint egy ember. Az is összvéren jött. +Üdvözölte: + +– Béke veled! + +– Béke veled is! – fogadta Dzsúder. + +Kérdezte az ember: + +– Fiam! Nem járt itt tegnap egy ember öszvéren? + +– Nem, itt nem járt. – felelte Dzsúder. + +– Nem kért téged, hogy megkötözzed? + +– Nem. Engem nem kért. + +– Nem vetted a hátadra és nem dobtad bele a vízbe? + +– Nem. Én nem, – mondotta Dzsúder. + +– Hallod-e! Mondd meg nekem a való igazságot! Ne tagadd el a dolgot. +Majd úgy veszed hasznát! + +– Hát igen, – mondotta Dzsúder, – csakugyan volt itt egy ember; adott +nekem száz aranyat s arra kért, hogy kötözzem össze és dobjam bele a +vízbe, ott, ahol a legmélyebb. + +– Na látod, – mondotta az ember, – én is erre kérlek téged. Nesze, itt +van száz darab arany! Legyen a tied! Végy a hátadra s dobj bele a vízbe +épen ott, ahol azt a másik embert bedobtad. Ha a víz szine vörösre +változik, tudd meg, hogy akkor meghaltam. De ha fehér színüre változik, +örülj, mert bizony mondom neked, hogy gazdag ember lesz belőled. + +– Hát legyen úgy, – mondotta Dzsúder. Azzal megkötözte az embert, +vállára vette, bevitte a folyóba s épen ott dobta bele, ahol a másik +embert. Abban a pillanatban vörös színüre változott a víz. Dzsúder egy +kevés ideig várakozott, de bizony az ember nem jött vissza. Mondta +magában: Miféle csudaember lehet ez is? Ugy bánik magával, mint ellenség +az ellenséggel. – Aztán kiment a vízből; gondolkozott tovább. – Már +mindegy, – mondta magában, – tegnap is kaptam száz aranyat, ma is kaptam +száz aranyat: csak így tartson tovább! – Felült az öszvérre, mendegélt +hazafelé s amint a város kapujához ér, ismét találkozott a zsidóval. +Mondta neki a zsidó: + +– Add nekem ezt az öszvért, fiam! + +– Szívesen. Legyen a tied, – mondotta Dzsúder. + +– Meghalt? – kérdezte a zsidó. + +– Meg, – felelt Dzsúder. + +– Ilyen az élet! – mondotta a zsidó s többet egy szót sem szólt. + +Dzsúder nagy vígan hazament, vásárolt minden jót, ettek-ittak, vígan +voltak, aztán másnap reggel ismét kiment a folyó partjára. Bele sem +eresztette a hálót a vízbe; lefeküdött a partján s úgy várta a jó +szerencsét. + +Hát csakugyan jött aznap is egy öreg ember öszvéren. Megállott Dzsúder +mellett, üdvözölte: + +– Te vagy Dzsúder ben Ómár? – kérdezte az öreg ember. + +– Én vagyok. + +Akkor leszállott az öreg ember az öszvérről s kérdezte: + +– Járt-e itt két ember tegnap s tegnapelőtt? + +– Igen, járt, – felelte Dzsúder. + +– S meghalt mind a kettő? + +– Meg. Mind a kettő meghalt. + +Az öreg ember benyult a zsákjába, kivett onnan 500 darab aranyat s +átadta Dzsúdernek. Aztán levetette a ruháját s kivett a zsákból egy +bőrruhát, azt vette magára s mondta Dzsúdernek: + +– Ahhoz a ruhához, amit levetettem, hozzá ne nyulj! Add annak az +embernek, aki tőled majd az öszvért kéri. Az öszvért is, a ruhát is add +neki. Ha azonban élve kerülök ki a vízből, akkor az öszvér is, a ruha is +az enyém marad. + +– Hát te is meg akarsz halni? – kérdezte Dzsúder. Mi történt veletek, +hogy mind így rohantok a pusztulásba? + +– Ne kérdezd, – mondotta az öreg ember, – majd ha visszakerülök a +vízből, mindent megmondok neked. Ha visszajövök: jó, ha nem jövök: úgyis +jó. Ahogy az Isten akarja! + +Átadta Dzsúdernek a selyemkötelet, Dzsúder összekötözte, vállára vette +az öreg embert, bevitte a vízbe s épen azon a helyen, ahol a másik két +embert, bedobta az öreget is. Aztán várt egy óra hosszat s hát a vízből +fehér hab emelkedett fel, s a fehér hab után felbukkant a vízből az öreg +ember is. Mind a két kezében volt egy-egy vörös hal, a szájában pedig +egy aranycső. Kijött a víz partjára s mondotta Dzsúdernek: + +– Most oldd el a kötelet! – Dzsúder eloldotta a kötelet, az öreg ember +pedig a zsákjából kivett egy szelencét, abba beletette a két halat. +Akkor aztán mondotta Dzsúdernek: + +– Na, Dzsúder, szerencsés egy ember vagy te! Nézd: ebben az aranycsőben +varázspor van. Mert tudd meg, hogy én varázsló vagyok, s varázsló az a +két ember is, az én testvéreim, akiket te a vízbe dobtál. Messze +nyugaton, a föld méhében, rengeteg kincs van, s mi azt olvastuk a +varázsigékben, hogy ezt a kincset csak a te segítségeddel szerezhetjük +meg. Ez a két hal a szelencében két ördöngős leány. Övék az a rengeteg +kincs. Már egyszer megpróbáltuk varázslással, hogy megszerezzük a +kincset ezektől az ördöngős leányoktól, de akkor elvették tőlünk az +aranycsövet a porral együtt s eltüntek a tengerben. Az egyik testvérem +ide jött, hogy megszerezze őket, s itt a vízben lelte halálát. Ugy járt +a másik testvérem is. De lásd, én szerencsésen visszakerültem a vízből. +Most már velem jöhetsz s velem is maradsz egy esztendeig. Megyünk a +kincsekért. + +– Jó, jó, – mondotta Dzsúder, – de hát az alatt az esztendő alatt ki +visel gondot az én édesanyámra? Ki szerzi meg neki a mindennapit? + +– Ne búsulj a te édesanyádért: hagyunk itt neki mindent, ami csak kell. +– Azzal belenyult a zsákba, kivett onnan egy tarisznyát, azt szépen +leterítette a földre s azt mondta Dzsúdernek: + +– Kivánj akármit, amit csak a szemed-szájad kiván: azonnal itt lesz, +ezen a tarisznyán. + +– Hát jó, – mondotta Dzsúder, – kivánom, hogy töltött tyúk, fiatal +galamb, s egy szó, mint száz: minden, ami jó, legyen ezen a tarisznyán. + +Még jóformán ki se mondta kivánságát, pompás ebéd került a tarisznyára. +Leültek melléje, jól megebédeltek. Akkor aztán Dzsúder vette a +tarisznyát s hazament az édesanyjához. De az öreg meghagyta: nehogy az +anyja szóljon a másik két fiunak erről a tarisznyáról! Dzsúder hazament +s mondta az édesanyjának: + +– Édesanyám, én ma elmegyek. Egy esztenedig nem is lát engem. + +– Elmégy? Hát mi lesz énvelem? Ki szerzi meg nekem a mindennapit? Hiszen +tudod, hogy bátyáid naplopók! Folyton csatangolnak, semmit se dolgoznak. + +– Ne búsuljon édesanyám! Ihol: nézze ezt a tarisznyát! Csak kivánni kell +akármit, lesz étele-itala elegendő. + +– Ugyan, ugyan, – mondotta az öreg asszony, – mit beszélsz, Dzsúder? Meg +akarsz csalni engem, az édesanyádat? + +– Hát kívánjon akármit, – mondotta Dzsúder. + +– Jó, – mondotta az öreg asszony, – kivánok néhány árpakenyeret s egy +tányér főzeléket! + +– No, már ennél különb dolgokat kivánok én magának, édesanyám! – S +kivánt Dzsúder pompás ételeket, drága italokat, s im, abban a +pillanatban megtelt a tarisznya a legpompásabb ételekkel, a legdrágább +italokkal. + +Lássa, édesanyám, hogy nem hazudtam? Hát csak adjon a testvéreimnek is +ételt, italt elegendőt! Ihol hagyok pénzt is magának, 500 darab aranyat. +Vegyen magának s a testvéreimnek ruhát. De erről a tarisznyáról ne +szóljon senkinek! + +Azzal szépen elbúcsuzott az édesanyjától s visszament az öreg emberhez. +Amíg odajárt, az öregember szerzett egy másik öszvért; fölültek mind a +ketten: elindultak. Reggeltől estig meg sem álltak. Akkor aztán újra +leszállottak az öszvérről. Mondta az öreg: + +– Pihenjünk egy kicsit, fiam! Mert tudod-e, hogy mekkora utat tettünk +meg ma? Épen három hónapi utat. + +Letelepedtek a földre, vacsoráztak, aztán lefeküdtek, aludtak reggelig. +Másnap reggel ismét fölkerekedtek, estig meg se álltak. Aznap ismét +három hónapi utat tettek meg. Aztán pihentek, harmadnap reggel ismét +felkerekedtek, estig meg se álltak. Akkor egy város elé értek. Ott a +város szélén eleresztették az öszvéreket, azok el is tüntek, mintha föld +nyelte volna el, ők meg szépen besétáltak a városba. Abban a városban +volt az öreg embernek egy nagy háza. Oda bementek, ott megvacsoráztak, +lefeküdtek, reggelig fel se keltek. Reggel, mikor felkeltek, mondja +Dzsúder: + +– Most már indulhatnánk tovább, öregapám! + +– Nem, fiam, itt maradunk egy hónapot. + +Mikor a hónap eltelt, kérdezte Dzsúder: + +– Hát megyünk-e, öregapám? + +– Nem, fiam, még itt maradunk egy hónapot. + +Eltelt a második hónap, eltelt a harmadik hónap: az öreg ember nem +mozdult. Dzsúder nyugtalankodott: + +– Öregapám! Menjünk! Végezzük el a dolgunkat! Mert én erősen kívánkozom +az édesanyám után. Szeretném látni: mi van vele? + +– Fiam, – mondotta az öreg ember – te egy esztendőre jöttél velem. Addig +ne is gondolj a visszamenetelre; majd ha az esztendő letelik, két óra +alatt otthon leszel a hazádban. + +Egyszer aztán, egy reggel, mondja az öreg: + +– Na, Dzsúder, most már itt az ideje: indulhatunk Isten segedelmével! + +Felkészülődtek, elindultak; mentek, mendegéltek; addig mentek, amíg egy +rengeteg nagy hegynek az aljába kerültek. Ottan megállottak; az öreg +ember száraz fát gyüjtött össze, tüzet gyujtott s mindenféle +füstölőszereket szórt a tűzbe. Közben szólt Dzsúdernek: + +– Te csak ülj le a földre, olyan mereven ülj, mint a kő s egy szót se +szólj! + +Amíg Dzsúder ült, az öreg ember mindenféle varázslásokat csinált, s hát +egyszerre megnyilt a hegynek a töve s a nyíláson kilépett egy keresztény +leány. Annak a keresztény leánynak volt a kezében egy arany mérleg. +Odalépett az öreg emberhez s mondta neki: + +– Add ide, amid van! + +Az öreg ember átadott neki néhány csomó füstölőszert, azt a leány +mérlegre tette s mondta: + +– Helyes a mérték, rendben van a dolog: beléphetsz. + +De az öreg nem ment be, Dzsúderhez fordult s azt mondta neki: + +– Eredj, fiam, menj be te, én itt maradok kívül. Egy nagyon szűk úton +fogsz menni, aztán egy szélesebb nyiláshoz jutsz. A széles nyilás +mellett találsz egy házat. Abban a házban van négy szoba. Belépsz az +első szobába, ottan találsz a falon egy kardot, a kard alatt egy +asztalkát. Majd körülvesznek téged az ördöngős lelkek, szólnak hozzád +minden szépet, de te meg ne szólalj; mert ha megszólalsz, vége +mindkettőnknek. Te csak vedd le a kardot, vidd el az asztalkát s amilyen +gyorsan csak tudsz, siess vissza hozzám. + +Dzsúder belépett a szűk nyilásba. Ment elébb-elébb, aztán tágasabb +helyre ért. S íme: egyszerre előtte állott a ház. Belép az első szobába, +s hát a fal mellett áll egy leány. Vasba volt verve, oda volt kötözve a +falhoz. Megszólította Dzsúdert: + +– Szabadíts meg engem innen! + +Dzsúdernek megesett a szíve a leányon, a bilincseket leoldotta róla; de +abban a pillanatban mi történt, mi nem: Dzsúder már kívül is volt, ott, +ahonnét kiindult. Ott eszméletlenül terült el a földön. Az öreg ember +felvette Dzsúdert a vállára s hazavitte a házába. Ott nagynehezen +fellocsolta Dzsúdert s mondotta neki: + +– Látod, látod! Nem fogadtad meg a szavamat! Mégis beszéltél! + +– Igazad van, – mondotta Dzsúder – mindent úgy csináltam, amint te +mondtad; de ezt az egyet elfelejtettem. De hát miféle leány volt az, +akit én megszabadítottam? – kérdezte Dzsúder. – Embernek, vagy ördögnek +a leánya? + +– Ember leánya, – mondotta az öreg – még pedig király leánya. Egy ördög +vitte oda s ott sanyargatja éjjel-nappal, három esztendő óta. Azt +akarja, hogy a felesége legyen. Úgy van megírva a végzet könyvében, hogy +az a leány teáltalad szabaduljon meg, Dzsúder. + +– De hát mit tegyek? – kérdezte Dzsúder. + +– Azt kell tenned, amit először mondottam: egy szót sem szabad szólnod. +Ha még egyszer bemégy: szó nélkül eloldod kezét, lábát s akkor semmi +bajod sem lesz. Hanem most már várnod kell egy esztendeig, míg ismét +visszamehetsz. + +– Ha igazhívő, – felelte Dzsúder – szívesen várok akár tíz esztendeig +is. + +Eltelt az esztendő s akkor mondta az öreg ember: + +– Na, Dzsúder, most visszamegyünk ismét a kincsesházhoz. + +Elmentek a hegy tövéhez; ott az öreg ember tüzet gyujtott, +füstölőszereket szórt a tűzbe s íme: megnyílt a föld. S mondotta +Dzsúdernek: + +– Újra mondom neked, Dzsúder: el ne feledd, amit már egyszer mondottam! +Ha a leány megszólít, te ne szólj semmit. Csak tedd ra szépen a kezedet +a láncra; mikor aztán elszabadul onnét a fal mellől a leány, látsz ottan +egy szekrényt. Abban a szekrényben van egy tőr. Ez a tőr végesvégig tele +van írva. Az van arra a tőrre írva, hogy a kincsnek a gazdája teáltalad +fog meghalni. Mert a lelke abba a tőrbe van száműzve. Ha megfogod a +tőrt, az ördög rimánkodni fog: »Ne bánts engem, Dzsúder!« Vigyázz, +nehogy szólj, mert akkor mind a ketten meghalunk. + +Ahogy ezt mondotta az öreg: megnyilt a hegy. Kilépett a keresztény +leány; ment egyenesen az öreg emberhez. Mondta neki: + +– Hát nem volt elég egyszer? Nem félsz? Ha nem, akkor add ide, amid van! + +Az öreg ember átadta neki a füstölőszereket. A leány mérlegre tette s +mondta: + +– Rendben van, a mérték helyes: beléphetsz! + +Dzsúder belépett a barlangba, végig ment a szűk nyiláson, aztán elért a +házhoz. Belépett az első szobába. Ment egyenesen a kardhoz, azt levette, +felkötötte, aztán magához vette a kis asztalkát; úgy fordult a leányhoz. +Nem szólt semmit, szépen rátette a kezét s a leányról a bilincsek abban +a pillanatban leoldódtak. Akkor kinyitotta a szekrényt, a szekrényből +kivette a tőrt s ím: abban a pillanatban előtte állott az ördög. Kérte +rimánkodva: »Ne bánts, Dzsúder!« De Dzsúder nem hallgatott rá, nem is +szólt semmit, csak megforgatta kezében a tőrt: az egyszeribe lángba +borult s annak a lángjától összeégett az ördög. Azzal szépen kijött a +kincsesházból s ím: most a hegy bezárult utána. + +– Jól van, – örvendezett az öreg ember – boldog ember vagy te! Lesz +kincsed annyi, hogy azt se tudod: mit kezdj vele? Most gyerünk haza! + +Azzal szépen hazamentek, a királyleányt beküldötték egy szobába, ahol a +többi asszonyok voltak. Ők maguk pedig mindketten felmentek a ház felső +részébe, ottan leültek, jól megvacsoráztak, s lefeküdtek. De mielőtt +elaludtak volna, Dzsúder megkérdezte az öreg embert: + +– Ugyan bizony, mi tulajdonsága van annak a kardnak, s ennek az +asztalnak? + +– A kardnak az a tulajdonsága, fiam, hogy csak a kezedbe kell venned, +megforgatnod, s minden pillantásra egy fej esik le. Az asztalnak pedig +az a tulajdonsága, hogy csak kivánnod kell valamit, s kívánságod abban a +pillanatban teljesül. Ahhoz az asztalhoz két ördöngős király tartozik. +Csak kivánnod kell, s mindjárt előtted teremnek. Azt akarod, hogy nagy +sereg katona járjon veled s védjen téged? Ez a kivánságod is teljesül. +Csak kivánnod kell. Akarod, hogy két óra alatt hazakerülj az +édesanyádhoz? Ez a kivánságod is teljesül. Csak akarnod kell. + +– Hej, pedig én nagyon kivánkozom haza, az édesanyámhoz! – mondotta +Dzsúder. – Nem is kell nekem a kard, csak add nekem az asztalkát! – +mondotta az öreg embernek. + +– Jól van, – mondotta az öreg ember – én megtartom magamnak a kardot, +legyen a tied az asztalka. Ennek több hasznát veszed. + +Másnap reggel Dzsúder kezébe vette az asztalkát s szólt: + +– Ördöngős királyok, jertek ide! + +Abban a pillanatban előtte állottak az ördöngős királyok s kérdezték: + +– Mit parancsolsz? + +– Azt parancsolom, hozzatok nekem lovat s nagy sereg katona legyen +körülöttem; úgy akarok hazamenni, mint egy igazi fejedelem. + +Abban a pillanatban hoztak neki lovat s annyi katona volt körülötte, +hogy a szem nem győzte belepni. Akkor Dzsúder felült a lóra, elindultak +s az első helyen, ahol megállottak, azt kivánta Dzsúder az ördöngős +királyoktól, hogy üssenek fel neki egy pompás sátrat ide. Azon a sátron +legyen négy aranygolyó. Tiszta színarany legyen a sátornak minden rúdja. +Legyen a sátorban ágy, még pedig tiszta elefántcsont. S az +elefántcsont-ágyban tiszta selyem ágynemű. Megvolt abban a pillanatban a +sátor, benne az elefántcsont-ágy. Dzsúder lefeküdt, elaludt; de amíg +aludt is, az ördöngős királyok vitték s reggel, mikor fölébredett, egy +gyönyörű szép palotát látott maga előtt. Kérdi Dzsúder az ördöngős +királyokat: + +– Miféle palota ez? + +– Ez a palota, – felelték az ördöngős királyok – negyven varázslónak a +palotája, akik azt olvasták a varázsigékben, hogy Dzsúder ben Ómár keze +által pusztulnak el. Van ebben a palotában egy leány. Ezt a varázslók +rabolták el s itt tartják fogva. Mert tudd meg, hogy ezek a varázslók +nem amolyan közönséges varázslók. Tűzimádók is ezek. + +Mondotta Dzsúder: + +– Hát hogyan öljem akkor én meg ezeket? Hisz hatalmasabbak ezek, mint +én! + +– Ne félj semmit, – mondotta az egyik ördöngős király – nesze: itt van +egy cédulácska. Ezt a te számodra írtam. Ezt kösd a szemed fölé. Menj a +palotához, a kapu megnyilik előtted. A palota udvara márványkővel van +kirakva: fehér és fekete márványkővel. A fehér után következik fekete, a +fekete után fehér. Vigyázz jól, hogy csak fehér kőre lépj; feketére ne; +mert ha feketére lépsz, abban a pillanatban szörnyet halsz. + +[Illustration: … odanyujtotta a vizet.] + +Mikor felmégy a palotába, ott az első szobában találsz egy szekrényt, a +szekrényben kulcsot. Nyissd ki a szekrényt s ottan találsz egy kardot. +Ezt a kardot húzd ki a hüvelyéből, fogd meg jól. Csak meg kell forgatnod +a levegőben, mindjárt ott lesz a negyven varázsló s kérnek, rimánkodnak, +hogy ne öld meg őket. De te ne szólj semmit, csak forgasd a kardot; az +mindjárt lángba borul s az a láng elégeti a negyven varázslót. Mikor +aztán a varázslókat megölted, akkor fordulj jobbra: belépsz egy szobába. +Az ajtó megnyilik magától. Ottan találsz egy leányt megkötözve. + +– Jól van, – mondotta Dzsúder – eleget hallottam. + +Azzal elindult, ment egyenest a palotába. Ott mindjárt megtalálta a +szekrényt, kinyitotta, kivette belőle a kardot, s abban a pillanatban +megjelentek a varázslók. + +– Ó Dzsúder ben Ómár, ó Dzsúder ben Ómár!! – jajgattak a varázslók – ne +bánts minket! + +De Dzsúder hallgatott, jó keményen marékra fogta a kardját, belevágott a +levegőbe: a kard abban a pillanatban lángra lobbant s porrá égett mind a +negyven varázsló. Aztán jobbra fordult, belépett abba a szobába, +amelyről az ördöngős király beszélt. Hát csakugyan ott volt egy leány, +összekötözve. Nézte, nézte a leány nagy csodálkozással Dzsúdert s +kérdezte: + +– Hogyan kerültél ide? + +– Az Isten vezérelt ide, – mondotta Dzsúder – azért, hogy +megszabadítsalak tégedet. De ki vagy te, s hogy kerültél ide? + +Felelt a leány: + +– Én igazhívő vagyok. Az apám kínai király. Ezek a varázslók eljöttek az +apámhoz, s kérték, hogy adjon feleségül engem. De az apám nem adott; +akkor aztán elraboltak s így sanyargatnak engem három teljes esztendő +óta. Azt akarják, hogy én is tűzimádó legyek. De én nem lettem +tűzimádóvá. + +– Hát most szabad vagy, – mondotta Dzsúder – mit kivánsz? +Visszaküldjelek az édesapádhoz? + +Felelt a leány: + +– Aki jót akar cselekedni, annak nincs szüksége a kérdésre! Három +esztendeje szenvedek itt. Mondjak-e többet neked? + +Akkor Dzsúder elővette a kis asztalkát s mindjárt megjelentek az +ördöngős királyok. + +Mondotta nekik: + +– Eredj s vidd ezt a leányt haza az édesanyjához! + +Az ördöngős király vette a leányt s abban a pillanatban eltünt vele, +mintha a föld nyelte volna el. Egy szempillantás mulva vissza is jött s +jelentette, hogy hazavitte a leányt az apjához. + +Akkor mondotta Dzsúder: + +– Most pedig én azt kivánom, hogy ezt a palotát minden kincseivel együtt +egyenesen Kairóba vigyétek s ott tegyétek le. + +– Úgy lesz, – mondották az ördöngős királyok – csak feküdj le szépen s +aludjál: reggelre Kairóban virradsz meg. + +Dzsúder lefeküdött, elaludott, s ím, reggel, mikor felnyitotta szemét, +Kairó kellős közepén volt. Mindjárt hivatta az ördöngős királyokat s +mondta nekik: + +– Most pediglen állítsatok őröket a palota elé! + +Abban a pillanatban őrök állottak a palota előtt. + +– Vajjon mi van az én édesanyámmal? – mondotta magában Dzsúder. – Megyek +s felkeresem. + +Elindult az utcán, ment, mendegélt, s íme: egyszerre csak lát az utca +szélén egy öreg koldusasszonyt. Megszólította Dzsúder: + +– Mit csinálsz te, szegény öreg asszony? + +– Mit csinálnék? Hát koldulok, fiacskám! – felelt az öreg asszony. + +– Hát nincs neked senkid? + +– Volt egy jó fiam, – felelt az öreg asszony – de az elment messze +földre régesrégen s vissza sem került többet. Aztán van még két naplopó +fiam, de azok nem törődnek velem. Éjjel-nappal csatangolnak; +esznek-isznak, vígan vannak; nekem semmit sem adnak s így tengetem +életemet koldulással. + +– Nézz meg jól, – mondotta Dzsúder – hát nem ismersz meg? + +– Nem, – mondta az öreg asszony – nem ismerlek. + +– Pedig én Dzsúder vagyok, a te fiad. + +– Fiam, édes fiam! – kiáltott az öreg asszony s nyakába borult fiának, +ölelte, csókolta. + +– De hát mi történt veled? Hogy lett koldus belőled, mikor én neked +adtam a varázstarisznyát; pénzt is hagytam elegendőt? + +– Ó, édes fiam, azt a varázstarisznyát elvették tőlem testvéreid! Sokáig +nem mondottam meg nekik, hogy honnét van az a sok étel-ital, honnét van +a sok pénz. Egyszer aztán megkötöztek; meg akartak ölni. Kénytelen +voltam nekik átaladni a tarisznyát. Azóta nem láttam őket. Folytonosan +mulatnak. Etetik-itatják a barátaikat; éjjel-nappal dínom-dánom, de reám +nem gondolnak; így tengődöm, amint látod. + +Dzsúder karonfogta az édesanyját, felvezette a palotába, levetette a +rongyos ruháját, megfürösztötte langyos fürdőben; adott reá szép ruhát. +Aztán szólította az ördöngős királyokat s parancsolta nekik: + +– Mindjárt itt legyenek a testvéreim! + +Mentek az ördöngős királyok, mindjárt meg is találták a legényeket egy +korcsmában, ahol javában dőzsöltek. Se szó, se beszéd, megragadták s egy +szempillantás mulva ott állottak Dzsúder előtt. + +– Hát ti mit tettetek az édesanyánkkal?! – rivallt rájuk Dzsúder. – +Miért hagytátok éhezni, koldulni? Hiszen ha nem hagytam volna nektek +ennivalót elegendőt és pénzt is, akkor is gondoskodnotok kellett volna +az anyátokról! + +A legények nem szóltak semmit, földre sütötték szemüket. + +Kérdezte az ördöngős király Dzsúdert: + +– Mit tegyek velük? Parancsolj! + +– Semmit, semmit! Ők az én testvéreim. + +S jött az öreg asszony is és sírva kérte Dzsúdert: ne bántsa őket. + +Nem is bántotta Dzsúder, sőt inkább ott tartotta a palotájában. + +Hát jól van. Még aznap Dzsúder a palota előcsarnokába kitétetett egy +diványt, leült oda, aztán parancsolta az ördöngős királyoknak, hogy a +divány két oldalára állítsanak őröket. Ő maga leült a diványra, az őrök +állottak jobbra-balra: úgy ült ott Dzsúder, mint egy igazi fejedelem. De +bezzeg jöttek is a népek, megállottak a palota előtt. Ámultak-bámultak: +mi történt itt? Ihol, itt van egy fényes palota, amelyik még tegnap nem +volt itt! Hogy került ez ide? S a palota előtt az előcsarnokban ül egy +nagy úr, egy igazi fejedelem. Vajjon ki lehet az? Egyszeribe híre ment a +csudaszép palotának az egész városban. Vitték a hírt a szultánnak is. +Mondották az udvarbéli népek a felséges szultánnak: + +– Olyan dicső szép palota van Kairóban reggel óta, amilyen még nem volt +itt soha. Valami nagy úr lakik benne; bizonyosan fejedelmi személy. + +Mondotta a szultán a vezírnek: + +– Eredj azonnal abba a palotába s mondd a gazdájának: parancsolom, +jöjjön hozzám! + +Ment a vezír a palotába, Dzsúder ott ült a diványon. Felállott, +illendően fogadta a vezírt, aztán asztalt teríttetett, nagy ebédet +adott, ebéd után kávét. Mikor aztán jól megebédeltek, akkor mondotta a +vezír, hogy miért jött. + +– Hivat a szultán, hogy azonnal gyere hozzá! + +– Mondd meg a szultánodnak, hogy én nem megyek. Előbb neki kell eljönnie +én hozzám. + +A vezír nem szólt semmit, visszament a szultánhoz: jelentette, hogy mit +mondott annak a csudaszép palotának a gazdája. + +– Jól van, – mondotta a szultán – hát elmegyek én hozzá. + +Maga mellé vette a vezíreit s ment egyenest a palotába. Dzsúder ott ült +most is a diványon. Mikor látta a szultánt, felállott illendően, helyet +mutatott a szultánnak, egyszeribe asztalt teríttetett, nagy ebédet +adott. Ebéd után a szultán mondja neki: + +– Én üzentem volt hozzád, hogy gyere hozzám; de te nem jöttél. Mit +jelent ez? + +– Nem jelent ez semmit, felséges szultánom, csak nem éreztem jól +magamat. Fáradt voltam a nagy utazástól. + +– Jó, jó, hiszem, – mondotta a szultán – nem is akarok én veled +összetűzni, de sőt inkább azt akarom, hogy nagy, erős barátságba lépjünk +egymással! Légy te a fejedelem, én meg apád leszek. Neked adom a +leányomat. + +– Jól van, – mondotta Dzsúder – de én még ma meg akarom tartani az +esküvőt! + +– Legyen a kivánságod szerint – mondotta a szultán, s még aznap +megtartották az esküvőt. + +Most már igazi boldog ember volt Dzsúder. Volt szép felesége, rengeteg +kincse; minden, amit szeme-szája kivánt. Hanem az asztalkára nagy gondja +volt. Megmondta a feleségének külön is: erősen vigyázzon reá, ha +valahova ő el találna menni. + +Jó. Telt, mult az idő, nem történt semmi különös. Hanem Dzsúdernek a +testvérei mindegyre összesúgtak-búgtak: nem tetszett nekik, hogy az +öccsük ilyen nagy ember lett. Nagyobb, mint ők. Pedig nekik is ugyancsak +jó dolguk volt. Azt mondja egyszer az egyik, az idősebb: + +– Te, öljük meg az öcsénket! + +– Nem, – mondá a kisebbik – azt mégse tehetjük; ne öljük meg, hanem +vitessük el valahova messze, idegen országba. Aztán akkor majd igazi +urak lehetünk. + +Na, ebben meg is egyeztek. De már most hogy küldjék el Dzsúdert idegen +országba? Azt határozták, hogy meghívják ebédre. Meg is hítták. Mondták +Dzsúdernek: + +– Öcsém, gyere hozzánk. Egyszer ebédeljünk együtt hárman. + +Dzsúder nem gondolt semmi rosszat: szívesen fogadta a meghívást, elment +hozzájuk ebédre. Ám ebédközben testvérei álomport dobtak a poharába s +ott, abban a helyben, az asztalnál csak ledült a székről Dzsúder. +Elaludt, mintha meghalt volna. A testvérei pedig beletették egy ládába, +elvitték, ki, a tenger partjára s ott egy hajóskapitánynak eladták, mint +rabszolgát. De megmondták a kapitánynak, hogy a ládát ki ne nyissa, amíg +valamelyik városba meg nem érkeznek. Ott aztán tehet vele, amit akar. A +kapitány megvette Dzsúdert, elindult a hajóval, mikor aztán egy városnál +kikötött, kinyitotta a láda födelét. Dzsúder akkorra már felébredett s +kérdezte a kapitányt: + +– Hol vagyok? Kinél vagyok? + +– Jó helyen vagy, – mondotta a kapitány. – Itt, az én hajómon. A +testvéreid eladtak, mint rabszolgát. Én megvettelek: az enyém vagy. Most +pedig szépen állj be a többi matróz közé, s dolgozzál, mint a többi. + +Dzsúdernek le kellett vetnie magáról a szép ruhát, matrózruhát vett +magára, beállott a többi matróz közé s dolgozott. + +Teljes három esztendeig volt a matrózok között, akkor aztán mondta a +kapitánynak: + +– Kapitány úr! Engedjen el engem! Hadd menjek el Mekkába zarándokolni. + +– Jól van, fiam, – mondotta a kapitány – becsületesen szolgáltál, +megérdemled, hogy szabaddá tegyelek. Eredj Isten hírével! Menj Mekkába. + +Elindult Dzsúder, ment, mendegélt s addig ment, amíg Mekkába nem ért. +Amint ment a városban, egyszerre csak megszólítja egy öreg ember: + +– Nem ismersz? – kérdi az öreg ember. + +Nézi, nézi Dzsúder s mondja: + +– Nem ismerlek. + +– Már pedig én az az öreg ember vagyok, akivel te azt a nagy jót tetted. +Aki által én azt a rengeteg kincset megszereztem. De hát mi történt +veled? Hogy jöttél te ide? + +– Én bizony úgy, – mondotta Dzsúder – hogy a testvéreim eladtak mint +rabszolgát egy hajóskapitánynak. Szolgáltam nála három esztendeig, akkor +szabadon eresztett s eljöttem ide, Mekkába. + +– Hát az asztalkával mi van? + +– Az asztalkát odaadtam a feleségemnek, hogy vigyázzon reája. + +– Nem baj, – mondotta az öreg ember. – Adok én neked az asztalka helyett +egyebet. Egy varázsgyűrüt. Ez még sokkal többet ér az asztalkánál. Ezt a +gyűrüt csak meg kell fordítani az ujjadon s azonnal megjelenik előtted +egy ördöngős király. S csak mondanod kell, hogy mit kívánsz: kivánságod +azonnal teljesül. + +Dzsúder megköszönte szépen a gyűrüt, elbúcsuzott az öreg embertől, aztán +egyszerre csak megfordította a gyűrüt az ujján s hát csakugyan előtte +termett egy ördöngős király. + +– Mit parancsolsz, uram? + +– Azt parancsolom, hogy vigy engem Kairóba, az én palotámba! + +– Húnyd be a szemedet, – mondotta az ördöngős király – mindjárt ott +leszünk a palotádban, a feleséged mellett. + +Behúnyta szemét Dzsúder s ím: a következő pillanatban, mire a szemét +felnyitotta, már ott is volt a palotájában. Hej, Istenem, volt öröm! De +milyen öröm! + +– Hol voltál? – kérdezte az asszony, kérdezte az édesanyja. – Három +esztendeje, hogy nem láttunk! + +Dzsúder elmondta, hogy mi történt vele. Aztán ment a szultánhoz. Az is +kérdezte: + +– Hol voltál, édes fiam? Már azt hittük, hogy meghaltál. + +Elmondotta annak is, hogy mi történt vele. + +– Na, fiam, – mondotta a szultán – én már úgyis elbetegeskedtem, sokáig +nem élek: azt akarom, hogy te légy utánam a szultán. + +Mindjárt hivatta a vezíreket, a kádikat, a muftikat s mondotta azoknak: + +– Ime, itt az én vejem: Dzsúder ben Ómár. Úgy nézzetek rá, hogy ő lesz +az én utódom, ha én meghalok. + +A szultán csakugyan nem is élt sokáig, s ahogy meghalt, Dzsúder ben Ómár +lett a szultán. De Dzsúdernek jó szíve volt, a testvéreinek +megbocsátott: mindkettőt megtette vezírnek. Az egyik a jobb, a másik a +bal oldalon ült mindég. Csakhogy a testvérei nem tudtak megnyugodni. +Bántotta őket erősen, hogy az ő testvérükből szultán lett. Mondották +egymásnak: + +– No, lásd, eddig csak vezír volt, most meg már szultán lett! Hogyha +eltennők láb alól, akkor mink lehetnénk szultán. + +Összeegyeztek s azt határozták, hogy megint meghívják ebédre. Azt +gondolták, hogy, ha megszerezhetik a gyűrüt, akkor könnyen elbánhatnak +Dzsúderrel. Szép arcot mutattak, körülvették Dzsúdert, hízelegtek s +mondották neki: + +– Olyan rég nem ebédeltünk együtt, Dzsúder! Gyere hozzánk, ebédelj +velünk! + +– Nem, nem, – mondotta Dzsúder – egyszer már megjártam. Többet nem +ebédelek veletek! + +De a testvérei esküdöztek mennyre-földre, hogy nem lesz semmi bántódása, +csak menjen bátran hozzájuk, ebédeljen velük. + +– Az anyánk tejére! – mondották testvérei – arra esküszünk, hogy semmi +bántódásod sem lesz! + +Addig s addig beszéltek, hogy Dzsúder csakugyan – elment hozzájuk +ebédre. Hanem most már nem álomport hintettek a poharába, hanem mérget a +tányérjába. Amint az első falatot megette Dzsúder, abban a pillanatban +holtan terült el a földön. Akkor aztán a nagyobbik bátyja hirtelen +levette a gyűrüt az ujjáról, ráhúzta a maga ujjára. Megfordította s ím, +abban a pillanatban megjelent előtte az ördöngős király: + +– Mit parancsolsz, uram? + +– Azt parancsolom, hogy öld meg az öcsémet, Dzsúder ben Ómárt pedig +temesd el! + +Az ördöngős király megölte az egyik testvért, Dzsúder ben Ómárt pedig +felvette, vitte ki a palotából, s eltemette. + +Hej, lett sírás-rívás, jajgatás a palotában, mikor megtudták, hogy +Dzsúder ben Ómár meghalt!! Hogy gonoszlelkű testvére megölette, s +mielőtt láthatták volna, el is temettette! Hanem Dzsúdernek a felesége +azt mondotta a Dzsúder anyjának: + +– Ne sírjunk többet, édesanyám! Legyen vége a sírásnak! Maga velem +marad, együtt élünk; majd az Isten jóra fordítja a dolgunkat! + +Hát megölték Dzsúdert, eltemették s a gonoszlelkű testvér mindjárt +parancsolta az ördöngős királyoknak, hogy húsz katonát állítsanak +melléje: tizet jobbról, tizet balról. Akkor aztán leült, mint egy igazi +szultán a diványra, s parancsolta, hogy járuljanak elébe a kádik, a +muftik, a vezírek. Jöttek egymásután a kádik, a muftik, a vezírek s +mondotta nekik: + +– Úgy tudjátok meg, hogy Dzsúder, a szultánotok meghalt. Ez órától fogva +én vagyok a szultánotok! Vagy nem akarjátok talán, hogy én legyek a +szultánotok? + +– Dehogy nem akarjuk, dehogy nem akarjuk! – mondották a vezírek s mind, +akik megjelentek. + +Mit mondhattak volna egyebet? Féltek a gonoszlelkű szultántól. Hanem azt +csakugyan emberi száj nem tudja elmondani, mely gonosz lélek volt az új +szultán! Mi szörnyű dolgok történtek attól a naptól kezdve, hogy ő lett +a szultán. Az emberek sírtak, keseregtek; nem volt sem éjjelük, sem +nappaluk. Egyszer aztán mit gondol, mit nem az új szultán: maga elé +rendeli a kádit s mondja neki: + +– Eredj, menj az öcsémnek az özvegyéhez s mondd meg neki, hogy feleségül +akarom venni. + +A kádi elment Dzsúder özvegyéhez, bekopogtatott az ajtón. Az asszony +kiszólt: + +– Ki az? Mit akarsz? + +– A kádi vagyok. A szultán küldött ide! + +Az asszony kinyitotta az ajtót, de hirtelen visszahúzódott egy függöny +mögé s onnan beszélt a kádival: + +– Mit akar a szultán? Miért küldött ide? + +Mondotta a kádi: + +– Azt akarja, hogy légy a felesége. + +Az asszony hallgatott egy ideig; aztán megszólalt: + +– S hát milyen ember az a szultán? Hogy bánik a népével? + +– Hogy milyen ember? Oh, asszonyom, – felelte a kádi – nem ismer ő sem +istent, sem embert. Hitványságaival tönkre tette a várost. + +– Nos, – mondotta az özvegy, – felesége leszek ennek az embernek. Eredj +csak vissza s mondjad neki az én nevemben: »A te testvéred nem halt meg, +mert te hasonló vagy ő hozzá.« Értetted? + +– Hát csakugyan felesége leszel ennek az embernek? – kérdezte a kádi. + +– Az leszek, az, még ma este. + +A kádi visszament a szultánhoz. + +– Nos, mit felelt? – kérdezte a szultán. + +– Azt felelte, hogy még ma este feleséged lesz. Hogy a te testvéred nem +halt meg, mert te hasonló vagy ő hozzá. + +Örült a szultán a kedves üzenetnek s estére meg is jelent pontosan az +özvegy palotájában. Az pedig legszebb ruháit vette magára s így várta a +szultánt. És fogadta nagy örömmel: + +– Áldás jött veled az én házamba. Foglalj helyet. + +Leültette a gazdagon terített asztal mellé s leült maga is. Sorban +feladták a pompásnál pompásabb ételeket. Végezetül a kávét. De alig +ízlelte meg a szultán a kávét, hátraesett, holtan terült el a palota +földjén. + +Abban a pillanatban az özvegy asszony rávetette magát, lehúzta ujjáról a +varázsgyűrüt, a maga ujjára húzta, aztán megfordította. Mindjárt ott +állott előtte az ördöngős király. + +– Mit parancsolsz asszonyom? + +– Azt parancsolom, hogy ezt a holttestet vigyed s tedd, a hová neked +tetszik. Az én édes jó uramat pedig támaszd fel, s vezesd ide mellém! + +Egy szempillantás sem telt belé, az ördöngős király eltünt a holttesttel +s a következő pillanatban már jött is vissza Dzsúder ben Ómárral. + +– Jaj de sokáig aludtam, édes feleségem! mondotta Dzsúder. + +– Sokáig bizony s még tovább aludtál volna, ha hitványlelkű bátyáidtól a +varázsgyűrüt vissza nem veszem! + +Eközben jöttek a palotába a kádik, a muftik, a vezírek. Volt nagy öröm, +amikor megtudták, hogy megszabadultak a gonoszlelkű szultántól s Dzsúder +ben Ómár él. + +– Áldjon meg az Isten! hálálkodtak a szultánnénak. Éljetek, uralkodjatok +békével, dicsőséggel! + +S éltek, uralkodtak sokáig békével, dicsőséggel. + + + + +A fekete bika. + +(Skót mese.) + +[Illustration] + +Régesrégen, sok száz évvel ezelőtt, élt egy özvegy királyné a három +leányával, egy nagy, öreg, omladozó, bomladozó kastélyban. Olyan szegény +volt ez a királyné, hogy még enni is alig volt mit a leányainak, s olyan +rongyosak voltak, akárcsak a koldusleányok. + +Egyszer azt mondja a legidősebb leány az anyjának: + +– No, édes anyám, én többet nem koplalok itthon, hanem megyek szerencsét +próbálni. Rosszabb dolgom egyebütt se lesz majd, mint itt! + +– Nem bánom én, édes leányom, ha el is mégy, – mondotta búsan a szegény +királyné – úgy se vár itthon rád egyéb az örökös koplalásnál. De mielőtt +elmennél szerencsét próbálni, menj el a bölcs vénasszonyhoz, hadd +mondjon jövendőt neked, vajjon szerencsével jársz-e? + +A királykisasszony meg is fogadta az édes anyja tanácsát s elment a +bölcs vénasszonyhoz, aki a falu végén lakott, kicsi házikóban. +Elmondotta a királykisasszony a vénasszonynak, hogy mi járatban van, s +az azt felelte rá: + +– Nem kell, fiam, a szerencséd után messzire menned, itt van az én +aranyajtóm, pislants csak ki rajta, majd meglátod, hogy milyen szerencse +vár reád. + +A leány sem mondatta kétszer magának, hirtelen kinyitotta az aranyajtót, +kidugta a fejét rajta, s hát édes Istenem, mit lát? Egy gyönyörű, díszes +hintót húzott nagy délcegen hat hófehér paripa, s egy dali szép herceg +ült a selyemülésén. Nagyboldogan rohant a királyleány be a konyhába, s +mondja a vénasszonynak, hogy mit látott, az is nagy örömmel kiáltotta: + +– Hát bizony, ha hintót láttál, fiam, az a te szerencséd, menj haza, ott +vár már reád, ülj fel reá, mert az egyenesen éretted jött. + +Nem mondatta kétszer a királyleány, szaladt haza, s hát éppen ott +toporzékol a hat paripa az ő öreg palotájuk előtt. Felszaladt nagy +hirtelen a leány, elbúcsuzott anyjától, két hugától, felugrott a +kocsiba, s hipp-hopp, elvágtattak vele egy perc alatt a hófehér paripák. + +Telt, múlt az idő, a második királykisasszony is erősen megunta a sok +koplalást, ő is elment a vénasszonyhoz, hogy hátha őt is olyan nagy +szerencse érné, mint a testvérét. Neki is ugyanazt mondta a vénasszony, +amit nénjének, beküldötte a kicsi aranyajtóhoz, hadd kukucskáljon ki +rajta. Hej, nagy örömmel szaladt be ez a leány is a konyhába: + +– Jaj, lelkem öreganyám, tudja-e, mit láttam? Gyönyörű királyi hintót +húzott hat hófehér paripa! Még szebb volt, mint a nénémé! + +– No, ha hintót láttál, szaladj utána, – mondotta vígan az öregasszony – +mert az éretted jött, fiam. + +Szaladt is mint a szél a leány, búcsuzott anyjától, hugától s +elvágtatott a hatlovas hintón. + +No, hogy a második leány is elment, türelmetlen lett a kicsi +királykisasszony, s elsompolygott egy éjszaka a vénasszonyhoz, hogy +meglesse a szerencséjét. Őt is odavezette az asszony az aranyajtóhoz, s +hát Istenem, mikor nagy izgatottan kidugja a fejét, ő is egy csodaszép +hintót lát arrafelé közeledni, de amint az ajtó közelébe értek a lovak, +egyszerre megfordultak, s amerre jöttek, elvágtattak. Szalad a kicsi +királykisasszony nagybúsan a konyhába, mondja, hogy mit látott, az +öregasszony is csóválja a fejét s mondja: + +– Hát bizony, fiam, ha elszaladtak a lovak a hintóval, akkor nem is +éretted jöttek; de ne búsulj, gyere el holnap, hátha több szerencsével +jársz. El is ment másnap a királyleány, de bizony még annyi szerencsével +sem járt, mint az előző nap: nemhogy hintó közeledett volna felé, de még +egy rossz szekeret se látott. Elment a vénasszony tanácsára harmadnap is +nagybúsan, s hát amint nagy félve kitekint az ajtón, egy nagy fekete +bikát lát, aki rohanvást rohan a ház felé. Ijedten szaladt be szegény a +konyhába, mondja a vénasszonynak, hogy mit látott, az csak összecsapta a +kezét nagy ijedtiben s mondotta: + +– Jézus Máriám, te szegény leány, hiszen téged a Fekete Bika akar +feleségül venni! + +Elfehéredett szegény kicsi királykisasszony a vénasszony szavára, s +mondta: + +– Csak nem lesz a Fekete Bika az én jövendőbelim? Nem megyek el vele! + +– De bizony el kell menned, édes leányom, – mondotta sajnálkozva az +öregasszony – mert aki az én ajtómon át tekinti meg a jövendőjét, el +kell avval menni, aki érette jön. + +Szalad nagy búsan haza az anyjához a leány, elpanaszolja, hogy mi +történt vele, de az édes anyja is csak azt mondotta, amit az +öregasszony, hogy, ha már ennyiben van a dolog, menjen el a Fekete +Bikával. Alig hogy hazaért a leány s beszélt az anyjával, már ott is +volt a palota kapuja előtt a Fekete Bika s türelmetlenül integetett nagy +szarvával a leánynak. Mit tehetett szegény leány, kiment s felült nehéz +szívvel a Fekete Bika hátára, az meg nagy vágtatással elindult vele. +Egész nap szakadatlanul rohant a Fekete Bika s a szegény királylány +olyan fáradt és éhes volt, hogy alig bírta tartani magát a bika hátán. +Mikor már azt gondolta, hogy no, most már rögtön lesuppan a földre, +nyájas hangon megszólalt a Fekete Bika: + +– A jobb fülemben találsz ennivalót, a balban innivalót, majd meglátod, +ha megiszod, hogy felfrissülsz tőle. + +A királyleány nem mondatta kétszer magának, evett jóizűen, amikor aztán +jóllakott, kicsi üveget húzott ki a bika balfüléből s jót ivott rá. +Olyan frissnek is érezte magát, mintha most kelt volna útra. Soká, soká +mentek, még a szélnél is sebesebben, hát egyszer látja a királyleány, +hogy mindjárt ott vannak a világ végén. No, mindjárt meg is lassította +szaladását a Fekete Bika s nemsokára meg is állott egy tündöklő, ragyogó +palota előtt s mondta a leánynak: + +[Illustration: A fekete bika elvágtatott a királyleánnyal.] + +– Ma éjszaka itt hálunk, mert itt lakik a legidősebb bátyám. + +A királyleány nagyon elcsodálkozott, hogy a Fekete Bikának a bátyja +ilyen gyönyörű palotában lakik, de még nem is válaszolhatott neki, ott +termettek a kapunál s a Fekete Bika a nagy kemény fejével nagyokat +koppantott rajta. Jött is szaladva egy parádés inas, kinyitotta a kaput, +nagy hajlongással köszöntek a Fekete Bikának s lesegítették a +királyleányt a hátáról. Odabent fényes teremben éppen vacsoránál ültek a +Fekete Bika bátyja meg a vendégei, nagy örömmel fogadták a királyleányt, +jól ellátták minden jóval, s mikor elálmosodott, gyönyörű hálószobába +vezették, ahol köröskörül aranyrámás hatalmas tükrök lógtak. Boldogan +feküdt le a leány a habfehér ágyba s édesen aludott reggelig. Amint +felébredett, már várta türelmetlenül a Fekete Bika a kapu előtt, ő meg +nagy sietve búcsuzkodni kezdett a sok embertől s felült ismét a Fekete +Bika hátára. Mielőtt elindult, a kezébe nyomtak egy csodaszép almát, s +azt mondották, jól őrizze meg, csak akkor vágja fel, ha nagy-nagy +szüksége lesz rá… Megköszönte szives szóval, belécsúsztatta a zsebébe, s +azzal indultak is. + +Egész nap pihenés nélkül folytatták vándorlásukat, s estére kelve ismét +egy rengeteg nagy palotához értek. Mikor a kapunál voltak, így szólt a +Fekete Bika a királyleányhoz: + +– Ma itt hálunk a középső bátyámnál! + +Nyílt is mindjárt a kapu, a szolga leemelte a királyleányt a Fekete Bika +hátáról, s vezette be a díszes vendégsereg közé. Egész este neki +kedveskedtek, becézgették, s mikor elálmosodott, még szebb hálószobába +vitték, mint az első palotában. Reggel, amint felébredt, ment a kapuhoz, +a Fekete Bika várt már reá türelmetlenül. Mikor elbúcsuzott a háziaktól, +azok egy gyönyörű körtét adtak neki ajándékba, hogy, ha valaha nagy +bajba jut, akkor az segítségére lesz. Azt is a zsebébe tette s mentek +tovább. + +Estére ismét egy ragyogó palotához értek, s a Fekete Bika megszólalt +annak a kapujánál is: + +– A mai éjszakát a legkisebb bátyámnál töltjük! + +Azzal nyílt a kapu, a királyleányt leemelték, ismét nagy vendégségben +találta magát. Mindenki neki kedveskedett itt is, úgy szerették, mintha +örökké közöttük lett volna. Reggel, mikor búcsuztak el nagy búsan tőle, +egy tollat ajándékoztak neki, hogy, ha nagy bajban lesz, csak vágja fel, +majd segít az rajta. Belétette azt is a zsebébe, s mentek sietve tovább. + +A negyedik nap estéjén mély és sötét völgybe jutottak, ahol a sűrü +bozóttól alig bírtak még csak lépésben is menni. Egyszerre csak egy kis +fekete házikó kapuja előtt megállt a bika, s így szólt a leányhoz: + +– Világíts ide, szép királyleány, most itt kell maradnunk ebben a sötét, +csúf házban, mert ez a Sötétség Szelleméé, a kivel nagy harcra készülök. +Sok-sok szenvedést okozott már ez a Szellem, s most már ideje, hogy +szembeszálljak vele, s ha lehet, legyőzzem. De neked, szép királyleány, +itt a kapu előtt erre a kőre le kell ülnöd, sem kezedet, sem lábadat +mozdítanod nem szabad, de még beszélni sem, amíg én vissza nem térek. Ha +azelőtt megmozdulsz, s csak egy szót szólasz is, a Völgy Gonosz +Szellemének varázsába kerülsz. + +– De honnan tudjam, mi történt veled, ha se lábamat, se kezemet nem +mozdíthatom, s még csak nem is beszélhetek? – kérdezte aggodalmasan a +királyleány, mert nagyon féltette a Fekete Bikát, aki mindég olyan +szelíd és jóságos volt hozzá. + +– Majd megtudod, hogy legyőztem-e, vagy engem győzött le a Sötétség +Szelleme, mert ha én győzök, világoskék lesz körülötted az egész tájék, +ha pedig ő győz le, vérveres lesz minden. + +Ahogy ezt mondotta a Fekete Bika, fel is készülődött, s elment. A kicsi +királykisasszony pedig leült a kőre, s éjjel-nappal hűségesen ott ült +mozdulatlanul. Hát egyszer csak világosodni kezd körülötte minden, +ragyog, fényesedik fű, fa, virág, s gyönyörű kék színben tündöklik a +tájék. Hej, megörül a királyleány a Fekete Bika győzelmének, s nagy +örömében összecsapja a két kezét! No bizony szegényke, ha megmozdult, +rögtön el is csendesedett, mert a Völgy Gonosz Szelleme halálos álmot +bocsátott reá. Azt álmodta, hogy a norvég herceg, aki Fekete Bika +képében megvívott a Sötétség Szellemével, amint megölte, rögtön ismét +emberi alakra változott, s jött haza nagy sietve, hogy hűséges +menyasszonyát, aki a kövön várt reá, elvigye a palotájába, s feleségül +vegye. De bizony hiába kereste, mert a Völgy Gonosz Szelleme úgy +elvarázsolta a szegény királyleányt, hogy se ő nem látott semmit, se őt +nem látta halandó emberi szem. + +Soká, soká ült ott a királyleány halálos álomban a kövön, de végre úgy +megfázott, kifáradott, hogy álmában hangosat sikoltott, s hát arra +egyszeribe fel is ébredett. Körülnézett, de mikor nem látott senkit, +nagy búsan útnak indult. Ment, ment sokáig s hát egyszer csak egy +jéghegyhez ér. Próbált mindenképen átal kelni rajta, fogódzkodott, +kapaszkodott, ahogy csak gyenge keze, lába bírta, de az olyan síkos +volt, hogy örökké visszaesett oda, ahonnan elindult. El volt fáradva +szegény erősen, körüljárta a hegy alját, hátha egy házat találna +valahol, ahol kipihenhetné magát. Csakugyan, egy kis ösvényt talált, +azon végigment, s egy pici házikóhoz ért. Bekopogtatott, hát egy +kovácsműhelybe jutott éppen. A kovács ott állott az üllő előtt, verte a +vasat. Köszönt illendően a kovácsnak, s megkérdezte tőle: + +[Illustration] + +– Ugyan, édes bátyámuram, hogy mehetnék én átal a jéghegyen? Úgy +iparkodtam, mégsem tudtam semmiképen előre jutni rajta! + +A kovács elmosolyodott, s legyintett a kezével: + +– Hát te azt hitted, hogy ezzel a gyenge lábacskával át tudsz mászni a +jéghegyen? Nem olyan kis dolog ám az! Vascipők kellenek ahhoz! + +– Talán bátyámuram tudna nekem csinálni, szívesen megfizetném az árát! – +mondotta a leány. + +– Nem lehet azt pénzzel megfizetni, lányom, – szólt az öreg kovács – +szolgálni kell érette nálam, mert rajtam kívül ugyan senki se tudja azt +megcsinálni neked! + +– Hát aztán meddig kell szolgálnom? – kérdezte a leány. + +– Hét esztendeig. + +– Sokallotta bizony szegény királykisasszony a hét esztendőt egy pár +cipőért, de mit volt mit tennie, ott maradt, takarított, főzött az öreg +emberre. Valahogy eltelt a hét esztendő is, megkapta a vascipőt a +kovácstól, felhúzta, s olyan könnyen lépkedett át a jéghegyen, mintha +puha füvön lépegetett volna. Amint átért rajta, ismét egy kis házikóhoz +ért, ide is bekopogtatott, mert már jó későre járt az idő. Csúf +vénasszony nyitotta ki az ajtót, s attól kért éjjeli szállást. + +– Hát, fiam, adok szállást, adok, – mondotta a vén banya – de meg is +kell szolgálnod ám érette. + +– Megszolgálom én szívesen, – mondotta a királyleány. + +Ekkor a vénasszony egy mosóteknőre mutatott, amelyben egy mocskos +köpenyeg volt. + +– Hát ezt a köpenyeget mosd ki, fiam, s akkor itt aludhatsz nálam. Soha +annyit nem boszankodtam, mint ezzel a köpenyeggel. Hiába mostam ki a +foltokat belőle, amint kiteregettem, újra fekete lett a mocsoktól. + +– Ugyan, kié ez a köpenyeg, néném asszony? – kérdezte a +királykisasszony. + +– Az bizony a Fekete Norvég hercegé, aki nagy párosviadalban mocskolta +így össze. + +Elkezdett erre a válaszra dobogni a királyleány szíve, s megkérdezte az +öregasszonyt: + +– Nem rokona a Fekete Norvég herceg a Fekete Bikának? + +A vénasszony csodálkozva nézett az idegen leányra, hogy az vajjon honnan +tud a Fekete Bikáról, s aztán mondta neki: + +– Meghiszem ám, hogy rokonságban vannak egymással, mert a kettő egy. +Gonosz varázslat változtatta át a Fekete Norvég herceget bikává, s csak +akkor szűnt ez meg, mikor legyőzte a Sötétség Szellemét. Rég volt ez +már, azóta szegény herceg folytonosan barangol, járja a világot, keresi +az elveszett menyasszonyát. De tudom, ez nem is érdekel téged, hiszen +idegen vagy, s nincs is időm a sok fecsegésre. Mondd meg hát, kimosod-e +a Fekete Norvég herceg köpenyét, vagy nem? + +Nem kellett kétszer kérdezni a királykisasszonytól, bezzeg szívesen +kimosta a köpenyeget, s a vénasszony nem győzött eleget csudálkozni, +mikor meglátta a mocskos köpenyeget hónál fehérebben. Hamar küldte a +királyleányt, hogy feküdjék le, ő pedig a csúf leányával várta a +herceget, hogy jöjjön a köpenyegért. Persze, nem akarták megmondani, +hogy egy idegen leány mosta ki ilyen szépen a köpenyeget, nehogy azt +jutalmazza meg a Fekete Norvég herceg. Tudták, hogy van valami köze a +leánynak a herceghez, ha ezt a munkát, amit ők olyan nagy fáradsággal +nem tudtak elvégezni, ilyen könnyen elvégezte. Hallották is mindenfelé +suttogni, hogy hét esztendeje jár olyan mosónő után a herceg, aki ki +tudná tisztítani a köpenyegét, de sohase talált még egyet se. Büszkén +várták hát a herceget, s bezzeg volt örömük, mikor a Fekete Norvég +herceg rögtön megkérte a csúf leány kezét, amint meglátta a tiszta +ruhát. Megkérte bizony a szegény herceg, mert azt jósolta neki egy vén +bölcs asszony, hogy azt vegye el feleségül, ha szép, ha csúf, aki ezt a +mocskos ruhát tisztára mossa. El is határozták mindjárt, hogy másnap +megtartják az esküvőt. + +Na, felkel másnap reggel a királykisasszony, s hallja nagy +szomorúsággal, hogy itt járt éjszaka az ő herczege, s megkérte a vén +banya leányát. Búslakodott, tanakodott egy ideig, hogy s mint segíthetne +a baján, s egyszerre csak eszébe jut a gyönyörű alma, amit a Fekete +herceg bátyja adott neki. No, gondolta magában, nagyobb szükségben úgy +sem lehetek, felvágom az almát. Hát amint felvágja, rengeteg drágaság, +ékszer s pénz hull az ölébe. Összekötötte az egészet a kendősarkába, s +odafutott a vénasszonyhoz vele: + +– Ti talán nem is tudjátok, milyen gazdag vagyok én, – szólította meg az +asszonyt – s ha akarjátok, ezt az egészet tinektek adom. – S megmutatta +a sok drágaságot. + +A vénasszony vágyakozva nézegette, s megkérdezte kiváncsian: + +– Hát hogy lehetne ez az enyém? + +– Az bizony úgy, ha egy nappal elhalasztanátok a leány esküvőjét, s ma +éjszaka megengednéd, hogy megnézzem álmában a Fekete herceget, mert igen +kiváncsi vagyok reá. + +A vénasszonynak nem tetszett a kívánság, mert féltette a leánytól a +herceget, de szerette volna a kincseket is, hát azt mondta a +királyleánynak, jól van, menjen csak be a herceg hálószobájába, ha +elaludt. De bezzeg álomitalt kevert a herceg italába, mielőtt lefeküdt, +nehogy meglássa a szép leányt, s azt vegye feleségül. Be is ment szegény +kis királykisasszony a hálószobába, egész éjjel ott ült a herceg ágya +mellett s búsan énekelte: + + Hét évet szolgáltam érted, + Jeges hegyet másztam érted, + Köpenyeget mostam érted, + S a szavamat mégsem érted? + +De bizony hiába énekelte egész éjszakán át szakadatlan, a herceg +mozdulatlanul feküdt az ágyán, s nem hallotta meg kedves hangját. Másnap +nagy bújában a pompás körtét vette elő, hátha az jobban megsegíti, mint +az alma, felvágta nagy vigyázva, de bizony abból is csak sok-sok drágakő +hullott az ölébe. Ezt is a vénasszonynak adta, hogy halassza el egy +nappal az esküvőt, s engedje be a herceghez éjszaka. Ott ült másnap is, +szomorúan énekelgetve kis dalát, de a herceg úgy feküdt, mint a kő, meg +sem moccant. Harmadnapra nem volt már egyebe, mint a toll, felvágta azt +is, de bizony az is csak drágakövekkel volt teli s teli. Odaadta a +vénasszonynak, hogy engedje meg, hadd üljön a herceg mellé a harmadik +éjszaka is. Meg is engedte, hogyne engedte volna. + +A Fekete herceg nagy vadászatra ment az embereivel harmadik napon, mert +erősen megunta az esküvőre való várakozást, hát amint ott lovagol az +emberei előtt, egy vén vadász odasomfordál mellé s mondja neki: + +– Fenséges uram, bocsánatot kérek, hogy kérdezősködöm fenségedtől, de +már két éjszaka olyan szomorú éneket hallok a fenséged hálószobájából, +hogy nem tudok aludni miána! Ugyan ki dalolhat odabent? + +– Az én szobámban? Ott ugyan senkise! Egész éjjel álom nélkül aludtam, +fent se voltam, egy pisszenést se hallottam! + +A vén vadász megcsóválta a fejét: + +– Én akkor csak azt tanácsolom fenségednek, ne igyon ma este a +vénasszony italából, majd meghallja akkor azt az éneket! + +A herceg szót is fogadott hűséges vadászának, s mikor este odahozta a +vénasszony az altatót, kiküldte a konyhába, hogy hozzon be cukrot, mert +keserű. No, alig hogy kifordult a vén banya a konyhába, fogta az egész +kotyvalékot s kiöntötte az ablakon. Mikor az asszony visszajött, azt +mondta neki, hogy lehajtotta úgy, ahogy volt. Este hamar lefeküdt, +behúnyta a szemét, s abban a pillanatban belibbent a királykisasszony, +szelíd, zokogó hangon énekelni kezd: + + Hét évet szolgáltam érted, + Jeges hegyet másztam érted, + Köpenyeget mostam érted, + S a szavamat mégsem érted? + +De bezzeg felszökött a királyfi az ágyból, ölelte, csókolta a leányt, s +kérdezte, faggatta, hol s merre barangolt ilyen sokáig. A királyleány +elmondta sok bujdosását, búslakodását. No, de most nem volt ideje a +szomorúságnak, egymásé lettek, a Fekete herceg fényes palotájába +költöztek, s még ma is élnek, ha meg nem haltak. + + + + +A két Iván. + +(Orosz mese.) + +Volt egyszer egy paraszt s annak felesége. Szegények voltak, mint a +templom egere, de azért jól éltek, mert fiatalok voltak, szerették +egymást igaz szeretettel. Dolgoztak reggeltől estélig s Isten megáldotta +a munkájukat. Egyszer azonban szomoruság érte őket: jött a parancsolat a +czártól, hogy induljon azonnal, mert kiütött a háború. Hej, búsult a +paraszt, majd felvetette a nagy bú-bánat! Hogyne, mikor éppen azon +örült, örvendezett, hogy két hónap mulva Isten megáldja házasságukat +gyermekkel s neki éppen most kell menni háborúba! + +– Hát, feleség, – búcsuzott a paraszt – csak ügyelj a házunkra s kicsi +gazdaságunkra; élj a szomszédokkal barátságban. Talán az Isten velem +lesz s visszakerülök még. Ha nem kerülnék vissza, itt van 50 rubel, tedd +el. Ha az Isten leánygyermekkel áld meg: jó lesz hozománynak, mikor +férjhez viszik; ha pedig fiúval áld meg, akkor is jó lesz majd! + +Azzal elbúcsuzott s elment. + +Három hónap mulva az Isten két fiugyermekkel áldotta meg az asszonyt. A +két fiunak egyforma nevet adtak: Iván lett a neve mind a kettőnek. A +falusiak ugy hívták: a »két Iván«. A »katonagyerekek«. Nőttek, +növekedtek a gyermekek, de az apa csak nem jött haza. Már tíz +esztendősek voltak, iskolába kerültek, ott szorgalmasan tanultak, olyan +szorgalmasan, hogy megszégyenítették a gazdag bojár úrfiakat. De +irígykedtek is rájuk a fiuk, folytonosan gúnyolták, csipkedték, +lökdösték őket. Hanem egyszer a fiúk megsokallották az örökös +gúnyolódást, az örökös csipkedést, rugdosást, mondta az egyik a +másiknak: + +– Testvér, meddig türjük mi ezt? Hát azért varrja nekünk az édesanyánk a +ruhát, hogy ezek széjjelszaggassák? Ne hagyjuk magunkat! + +Másnap aztán mikor ismét rájuk támadtak a fiúk, a két testvér közéjük +vágott, ütötték, rugták a fiukat, egy pillanat alatt széjjelverték +valamennyit. Lett szörnyű bőgés, jajgatás, lett nagy riadalom, csődület, +mert egyik-másik fiunak még a karját is eltörték. Bezzeg, hogy a nagy +csődületre jöttek a rendőrök is, megfogták a két testvért és vitték a +tömlöczbe. + +Fülébe ment a czárnak is ez a dolog s mikor meghallotta, hogy s mint +történt, megparancsolta, hogy azonnal eresszék szabadon azt a két fiut: +hiszen azok csak védték magukat, ártatlanul szenvednek. Hát bezzeg hogy +szabadon eresztették a fiukat, azok meg tovább jártak az iskolába, +nőttek, növekedtek, s ahogy telt-mult az idő, deli szép legényekké +serdültek. Mondják egyszer az édesanyjuknak: + +– Anyácskám, adj nekünk pénzt! Szeretnénk a vásárra menni s lovat venni! + +Az asszony odaadta nekik az 50 rubelt; 25-öt az egyiknek, 25-öt a +másiknak s mondotta: + +– Hát csak eredjetek, fiaim! Hanem azt mondom, hogy amerre jártok, +minden embernek köszönjetek, a kivel találkoztok. + +– Úgy lesz, anyácskám! – mondották a fiuk s azzal bementek a városba, +egyenesen a vásárra. Volt ott ló rengeteg sok, a szemük alig győzte +belepni. Hanem a fiuknak egyik ló sem tetszett. + +– Na, – mondogatták, – ide rossz helyre jutottunk. Úgy látszik, nem +találunk magunknak való lovat! + +Hanem, amint jártak-keltek a vásárban, egyszerre csak látják, hogy a +piacz tulsó felén rettenetes nagy csődület van. Vajjon mi lehet ott? +Odamentek, hadd lássák. Hiszen láttak is ott csudát! Ott állott a vásár +szélén két nagy oszlop. Ahhoz volt kötve két csikó. Az egyik hat, a +másik tizenkét lánccal. Ágaskodtak a csikók, rugták a port, fújtak, +tüszköltek, nem volt ember, aki közelükbe merjen menni. + +– Mi az ára ennek a két lónak? – kérdezték a legények. + +A lovak gazdája gúnyosan mérte végig a legényeket: + +– Nem nektek való ez a ló! + +– Már hogy nekünk való-e vagy sem, azt nem kend ítéli meg! – mondották a +legények. – Majd megnézzük s ha megtetszik, megvesszük. Előbb hadd +lássuk a fogát! + +– Hát csak nézzétek meg a fogát! – mondotta nevetve a gazda. + +Azzal a két legény odament nagy bátran a lovakhoz; az egyik megfogta az +egyiknek a láncát, a másik a másiknak a láncát. Abban a pillanatban mind +a két ló felágaskodott, felállott a hátulsó lábára, fújt, tüszkölt, +nyerített, aztán ismét levágott a földre a két előlábával, felkavarta a +port, hogy elsötétedett a hely belé. De a legények nem törődtek vele, +eloldották a láncokat, aztán felpattantak a lovakra, hatalmasan +megsarkantyuzták és elvágtattak, mint a sebes szél. Elvágtattak vagy öt +mértföldnyire, onnan meg vissza. Mikor meg visszakerekedtek, mind a két +ló összeesett. Akkor aztán azt mondották a gazdának: + +– Hát ezek is lovak? Nem nekünk valók ezek! + +Otthagyták a gazda nyakán a lovakat, azzal elindultak haza. Búsultak, +hogy ló nélkül kell hazamenniök, de hát mit csináljanak? + +– Amint kiértek a városból s mentek, mendegéltek az országúton, szembe +jött velük egy öreg, fehérhajú ember. Elmentek mellette, nem köszöntek +neki. De alig haladtak egy-két lépést, eszükbe jutott, hogy mit mondott +az édesanyjuk. Hiszen nekik üdvözölni kellett volna azt az öreget! +Egyszeribe visszafordultak az öreg ember után siettek, illedelmesen +levették a sapkájukat, szépen meghajoltak s mondták: + +– Bocsáss meg, nagyapácskám, hogy köszönés nélkül haladtunk el +melletted. Pedig az édesanyánk ugyan meghagyta, hogy mindenkit +üdvözöljünk, akit az úton látunk! + +– Nagyon szép, nagyon szép! – mondotta az öreg ember, – helyre fiuk +vagytok. Hát honnan jöttök? + +– Mi bizony, öreg apácskám, a vásárból jövünk. Lovat szerettünk volna +venni, de bizony nem találtunk magunknak valót. + +– Nem találtatok? Nem baj, édes fiaim, majd adok én nektek! + +– Hej, nagyapácskánk, de megköszönnők azt! – mondották a legények. + +– Hát csak gyertek velem! + +Elindultak az öreg emberrel, mentek, mendegéltek, egyszer aztán egy +nagy, magas hegyre értek. Annak a magas hegynek az oldalán volt egy +vaskapu. Azt a vaskaput kinyitotta az öreg ember s ím a következő +pillanatban két hatalmas, erős, szép lovat vezetett ki onnét. + +– Itt vannak a lovak, fiuk! Üljetek rá! Legyen a tiétek! Ajándékba adom +nektek. + +Megköszönték a fiuk a szép ajándékot, illendően elbúcsuztak az öreg +embertől, azután, felpattantak a lóra, elvágtattak, mint a sebes szél, +még annál is sebesebben. Aztán, hogy haza értek, az udvaron egy-egy +oszlophoz megkötötték a lovakat. Közben kijött az édesanyjuk, nézte, +csudálkozva nézte, hogy milyen szép lovakat hoztak a fiuk. + +– Hol vettétek ezeket a lovakat, édes fiaim? + +– Nem vettük mi ezt, édesanyám, mert a vásáron nem találtunk magunknak +valót. Egy öreg ember ajándékozta nekünk. + +– Jaj de szépek, jaj de szépek! Csak el ne lopná valaki! + +– Ne féljen, édes anyám, nem lopja el ezeket senki! Nincs az az ember, +ki közelükbe merjen lépni! + +Hanem az asszony egyszerre csak elkezdett könnyezni. A fiuk csodálkozva +néztek rá. + +– Hát miért sír, édes anyám? + +– Hogyne sírnék, édes fiaim! Látom már, hogy nem sokáig lesz rám +szükségetek! + +A fiuk nem szóltak erre semmit, de másnap azt mondották az +édesanyjuknak: + +– Anyácskám, bemegyunk a városba, szeretnénk kardot venni. + +– Vegyetek, édes fiaim, Isten hírével! + +Bementek a városba, ottan is egy kovácshoz s mondották neki: + +– Csinálj nekünk két kardot, kovács! + +– Hát minek csináljak? – mondotta a kovács. – Van itt készen elég: +válogathattok belőle. + +– De nincs ezek között egy sem nekünk való! Nekünk olyan kard kell, hogy +legalább harminc fontos legyen! + +– Ugyan mit gondoltok? Hát azt azután hogyan forgatjátok? Nincs olyan +kard az egész világon! + +Elég az, hogy a kovács nem csinálta meg a kardot, a legények meg nagy +búsan hazaindultak kard nélkül. De alig értek ki a városból, már megint +találkoztak azzal az öreg emberrel. + +– Isten jónap, fiaim! + +– Jónapot, öregapácskám! + +– Honnan, honnan? + +– A városból jövünk, nagyapácskám, kardot akartunk venni, de nem +találtunk magunknak valót. + +– Bizony, ha nem találtatok, majd adok én nektek! Csak gyertek velem! + +Mentek az öreg emberrel, mentek arra a nagy hegyre; ott az öreg ember +kinyitotta a vasajtót és kihozott mind a két fiunak egy-egy hatalmas +nagy kardot. Azt a fiuk szépen megköszönték, aztán elbúcsuztak az +öregtől és nagy vidáman mentek hazafelé. Ott a kardot be sem vitték a +házba, hanem letámasztották a fal mellé. + +– Hát hol a kard, fiaim? – kérdezte az édesanyjuk. Vettetek-e? + +– Nem vettünk, mert nem találtunk. De adott nekünk az öreg ember kardot +is. + +– Hol van? + +– Kint van az udvaron, megtámasztottuk a ház oldalához. + +Kimegy az asszony, nézi, nézi a kardot: + +– Jaj de szép nagy kardok, lelkeim fiaim! Csak el ne lopná valaki! + +– Nem lopja el azt senki, ne féljen, édesanyám, nagyon nehéz mind a +kettő! + +Hát csakugyan nehéz is volt a két kard, olyan nehéz, hogy a háznak az +oldala már kezdett is recsegni-ropogni. Nézte, nézte az asszony a kardot +s egyszerre csak könnybe lábadt a szeme: + +– Hát miért sír, édesanyám? + +– Hogyne sírnék, mikor látom, hogy nem lesz többet szükségetek én reám! +– Másnap reggel a legények fölnyergelték a lovakat, fölkötötték a +kardjukat, imádkoztak, aztán elbúcsuztak az édesanyjuktól. + +– Anyácskám, édes anyácskám, add reánk áldásodat. + +– Édes fiaim, kísérjen mindenütt, a merre jártok, az én áldásom. Isten +vezéreljen, baj sehol se érjen! Senkibe bele ne kössetek ok nélkül! +Válogassátok meg, akivel barátkoztok! + +Ezt mondotta az asszony és azzal útnak eresztette a fiait. + +Elindult a két fiú, mentek hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön át. +Aztán egyszerre egy keresztúthoz értek. Azon a keresztúton állott két +oszlop. Mind a két oszlopon írás volt. Az egyik oszlopon az volt: »Aki +jobbra tér, cár lesz abból.« A másik oszlopon az volt: »Aki balra tér, +azt megölik.« A legények nézték, nézték az írást s tanakodtak, +tusakodtak, hogy most már merre induljanak. Mind a ketten nem mehettek +jobbra, mert attól tartottak, hogy majd versengeni fognak egymással; ha +pedig balra mennek, mind a kettő halál fia. Végre aztán azt mondotta az +egyik fiú: + +– Testvér, én erősebb vagyok, mint te. Te indulj jobbra, én meg megyek +balra. Nem tudom, hogy mi lesz velem. Belőled, ha igaz, amit ez az írás +mond, úgy látszik, cár lesz. Hanem minekelőtte elválnánk, cseréljük el a +kardjainkat. Amelyik majd véresnek látja a kardot, abból tudni fogja, +hogy a másikkal nagy szerencsétlenség történt s induljon utánna! + +Ebben megegyeztek, aztán megölelték egymást, keserves könnyhullatással +elbúcsuztak, felültek a lovukra, az egyik ment jobbra, a másik ment +balra. + +Amelyik jobbra ment, nem is sokáig ment, gyönyörű szép országba ért, +gyönyörű szép országnak még gyönyörűbb városába. Abban lakott a cár. +Egyenesen ment a cár szine elé Iván. Köszönt illedelmesen, a cár meg +kérdezte: + +– Mi jóban jársz, édes fiam? + +– Azért jöttem, felséges cár, hogy végy fel engem a te vitézeid közé! + +Tetőtől-talpig mérte a czár a legényt: megtetszett neki erősen. + +– Hát csak maradj itt fiam, tetszel nekem! + +Az ám, de abban a pillanatban belépett a cár leánya is, az is megnézte a +dali szép legényt: megtetszett neki erősen. + +Telt-mult az idő, de bizony nem sok idő mult el, a cárnak annyira +megtetszett a dali, szép legény, de még inkább a cár leányának, hogy mit +mondjak? – egyszerre csak azt mondotta a cár: + +– Hallod-e, fiam, Iván! Szeret a leányom. Tetszel nekem is: fiammá +fogadlak. Még ma megtartjuk a lakodalmat. Tied lesz a fele királyságom. + +Hát ez így jó volt, ahogy volt, hanem most már lássuk: mi történt a +másik Ivánnal? A másik Iván ment balra. Ment folyton, éjjel-nappal, +szakadatlan, három teljes nap meg sem állott. Akkor aztán egy idegen +országba ért, idegen országnak a fővárosába. Hát Uram Teremtőm, mit +látott ott? Az a város csupa gyászfeketébe volt borítva. Minden házon +fekete kendő, az emberek csupa gyászruhába jártak. Nem tudta elgondolni +Iván, mi történhetett itten. Bement egy kicsi házikóba, abban egy öreg +asszony lakott, szállást kért attól. Kapott is szállást s még le sem +ült, az volt az első kérdése: + +– Mondjad, anyácskám, miért gyászol itt az egész város? + +– Hej, édes fiam, nagy oka van annak! Látod-e, itt a város mellett, itt +van a Kék tenger. Ebből a Kék tengerből mindennap kiszáll a tizenkétfejű +sárkány. Mindennap megeszik egy embert. Most már a cár családja van +soron. A cárnak van három szép leánya, ma viszik oda a legidősebbet. + +Iván éppen eleget hallott. Azonnal nyeregbe pattant, elvágtatott a Kék +tenger partjára. A Kék tenger partján volt egy nagy kő. Azon állott a +cárevna lánccal megkötözve. Ott várta szegény, hogy mikor jön érte a +sárkány. Mikor a cárevna megpillantotta Ivánt, szomorúan mondotta neki: + +– Menj innen, vitéz, nem elég az, hogy megöl engem a sárkány? Te is el +akarod veszíteni szép fiatal életedet? + +– Ne félj semmit, szép leány, – mondotta Iván. – Hátha én győzöm le a +sárkányt? + +Azzal leszállott a lováról, rálépett a kőre, megfogta a láncot és úgy +széjjel szakította, mintha váslott kötél lett volna. Azt mondotta most a +cárevnának: + +– Hallod-e, szép cárevna, engedd meg, hogy a fejemet az öledbe hajtsam s +aludjam egy kicsit. Simogasd a fejemet, de a szemed folyton a tengeren +legyen, nézzed, mikor jön a sárkány, akkor ébressz föl engem! + +A leány leült, Iván meg az ölébe hajtotta fejét s szép csendesen +elaludott. Hát egyszerre, alig aludott el, zúgni, búgni, háborogni +kezdett a tenger, nagy fekete felleg kerekedett felette. Jött a +tizenkétfejű sárkány, csakúgy szakadott mind a tizenkét torkából a láng. +A cárevna egyszeribe fölébresztette Ivánt, az meg felszökött, szaladott +a lovához, felpattant rá, de abban a pillanatban ott termett a +tizenkétfejű sárkány is. + +– Na, Ivánka, – kiáltott rá a sárkány – miért jöttél ide? Hát nem +tudtad, hogy ez az én országom? Na, most búcsuzz el az élettől, mert +jössz velem a tenger fenekére. Ott lesz jó helyed neked! + +– Átkozott sárkánya! Hiszen majd meglátjuk! – mondotta Iván. Azzal +kihúzta nagy, erős kardját, egy csapásra levágta mind a tizenkét fejét. +Akkor a követ felemelte, a sárkánynak mind a tizenkét fejét alája tette, +a testét pedig beledobta a tengerbe. + +Mintha semmi sem történt volna, szépen haza ment a szállására, evett, +ivott, lefeküdött, aludott három teljes nap. Eközben a cár az udvari +vízhordót kiküldötte a tenger mellé, hogy szedje össze a leányának a +csontjait s hozza haza. A vízhordó kiment egy kis talyigával a tenger +partjára s hát, Uram Teremtőm, a cárevnának semmi baja. Ott ült épen, +elevenen, szépen! Felültette a talyigára, vitte hazafelé. De útközben +egy sűrü erdőn kellett keresztül menni, ottan megállott, elővette a +kését s elkezdette fenni. + +– Hát te mit akarsz? – kérdezte a cárevna. + +– Fenem a kést, hogy megöljelek. + +– Óh, ne ölj meg! – Óh, ne ölj meg, sírt a cárevna. – Hiszen én nem +vétettem semmit ellened! + +– Jó, – mondotta az ember, – ha azt mondod az apádnak, hogy én +szabadítottalak meg a sárkánytól, meghagyom az életedet! + +Hogyne ígérte volna meg a cárevna! Megígérte jó szívvel. Azzal +hazamentek. Hej, volt öröm otthon! A cár nagy örömében, mikor +meghallotta, hogy a vízhordó mentette meg az ő leányának az életét, +mindjárt kapitánnyá tette. + +Eközben elmult a három nap, Iván felébredett, pénzt adott az öreg +asszonynak s mondta: + +– Eredj, anyácskám, a piacra, vásárolj nekem enni és innivalót! Aztán +hallgasd meg, hogy mit beszélnek a piacon az emberek. Hátha hallasz +valami ujságot? + +Az öreg asszony kiment a piacra, vásárolt egy s mást, hallgatódzott, +aztán szaladva szaladott haza a nagy hírrel s mondta: + +– Hej, nagy ujság van, fiam! A cár palotájában nagy vendégséget csaptak +annak az örömére, hogy a cárevnát megszabadították a sárkánytól. Ott +voltak mind a szomszéd országokból a királyok, a hercegek, az idegen +országoknak a követei, a bojárok, a generálisok s mindenféle nagy urak. +Mikor éppen javában folyt a vendégség, egy nyilvessző röppent be az +ablakon, azon a nyilvesszőn volt egy cédulácska, azt a cédulácskát a +másik tizenkétfejű sárkány küldötte. Az volt abban az írásban: +»Hallod-e, cár! Ha el nem küldöd a második leányodat is, felégetem az +országodat. Kő kövön nem marad! Még ma küldd ki a Kéktenger partjára!« + +Hiszen Ivánnak sem kellett egyéb, azonnal megnyergelte a lovát, +elvágtatott a Kéktenger partjára. Hát, amint odaért, ott is ült a +második cárevna a kövön s sírt keservesen. De, amint meglátta Ivánt, +mondotta neki: + +– Eredj innét, vitéz, eredj! Nem elég, hogy én elvesztem ifju életemet? +Miért vesztenéd el te is? + +– Ne törődj te azzal, szép leány! Majd megverekszem én azzal a +sárkánnyal! – Rálépett a kőre, a fejét lehajtotta a cárevna ölébe, az +meg szépen, lágyan simogatta. Iván elaludt, de alig aludott el, zúgni, +búgni, kavarogni kezdett a tenger. Rettentő nagy felleg kerekedett, jött +a sárkány, csakúgy szakadott a láng a tizenkét torkából. A cárevna +felköltötte Ivánt, ő meg hirtelen a lován termett, kirántotta a nagy +erős kardját s egy csapással levágta a sárkánynak mind a tizenkét fejét. +Mind a tizenkét fejét a kő alá temette, a testét pedig beledobta a +tengerbe. Aztán szót sem szólt s mintha semmi sem történt volna, +otthagyta a cárevnát, hazament a szállására, evet, ivott, lefeküdött, +elaludott, három napig fel sem kelt. Ismét jött a vízhordó, hogy vigye +haza a cárevna csontját, de lám, ott ült a cárevna épen, elevenen, +szépen. Felültette a talyigára, vitte hazafelé. De amint az erdőbe +értek, megint megállott, elkezdette fenni a kését: + +– Hát te mit csinálsz? – kérdezte a cárevna. + +– Fenem a késemet, hogy megöljelek. + +Könyörgött a leány, hogy ne ölje meg s az ember meg is kegyelmezett +neki, de azzal a kikötéssel, hogy otthon majd azt mondja, ő szabadította +meg a sárkánytól. Hazamentek, fogadták őket otthon nagy örömmel s a cár +szertelen jókedvében generálissá tette a vízhordót. + +Negyednapra felébredett Iván s mondotta az öreg asszonynak: + +– Eredj, édes öreganyám a piacra, vásárolj nekem ennivalót s +hallgatódzál, mi ujság a városban? + +Alig ment el az öregasszony, már szaladott is vissza. + +– Hej, nagy ujság van édes fiam! A harmadik sárkánytól is üzenet jött a +cárnak, hogy még ma küldje el a tenger partjára a legkisebb cárevnát is. + +Egyszeribe nyeregbe pattant Iván, elvágtatott a Kéktenger partjára. Már +ott ült a kicsi cárevna, vasláncokkal megkötözve, sírt keservesen. Aztán +odaszólt Ivánnak: + +– Eredj, vitéz, eredj. Elég, ha én elvesztem ifju életemet, legalább +maradjon meg a tiéd! + +De hiába, Iván nem hallgatott rá, odaszökött a kőre, szerteszaggatta a +láncokat, akkor aztán a fejét a kicsi cárevna ölébe hajtotta s kérte: + +– Csak simogasd a fejemet, hadd aludjam el egy kicsit. De a szemed +mindig a tengeren legyen s ha jön a sárkány, ébressz fel! + +Még alig aludott el, megmozdult a tenger, háborgott, kavargott, zúgott, +zengett a levegő, rettentő felleg kerekedett: jött a sárkány. A kicsi +cárevna pedig költötte, ébresztgette Ivánt, de hiába, Iván nem ébredett +fel. Akkor a kicsi cárevna elkezdett sírni keservesen, a könnye csakúgy +szakadott, mint a záporeső, lehullott az Iván arcára, ettől Iván +felébredett. Nagy hirtelen felugrott, szaladt a lovához, egy +szempillantásra a hátán termett, kirántotta nagy, erős kardját és +szembeszállott a sárkánnyal. A sárkánynak mind a tizenkét torkából +csakúgy szakadott ki a láng s nagy kevélyen szólott Ivánnak: + +– Szép legény vagy, vitéz, hanem azért ez a nap az utolsó napod. +Szőröstől-bőröstől felfallak. + +– Átkozott sárkánya, ne járjon a szád! Én öllek meg téged! + +Azzal összecsaptak, hogy a föld is megrengett alattuk. De bezzeg, hogy a +harmadik sárkánnyal nehezebb dolga akadott Ivánnak. Csakúgy csurgott +róla a verejték s még mind a tizenkét feje megvolt. Akkor odakiáltott +Iván a cárevnának: + +– Szép cárevna, áztasd meg a kendődet a vízben s hozd ide, hadd csavarom +a kardom markolatjára! – A cárevna hirtelen belemerítette a kendőjét a +Kéktengerbe, aztán szaladott Ivánhoz. Az meg a vizes kendőt rácsavarta a +kardja markolatjára, most aztán egyet vágott, s mind a tizenkét feje +leesett a sárkánynak. Ennek is a fejét a kő alá temette, a testét meg +beledobta a tengerbe, aztán se szó, se beszéd, szépen haza ment a +szállására. A cár pedig harmadszor is elküldötte a vízhordót, hogy hozza +haza a cárevna csontjait. De lám, a kicsi cárevna is ott ült a kövön, +épen, elevenen, szépen. Semmi baja sem volt. Felültette a talyigára s +vitte hazafelé. De mikor az erdőbe ért, ezt is meg akarta ölni. + +– Ne ölj meg, mondotta a leány! – Hagyd meg életemet, bizony nem bánod +meg! + +– Hát mondd az apádnak, hogy én mentettem meg az életedet s légy a +feleségem! + +Mit tehetett a kicsi cárevna, mindent megígért. Hazamentek, fogadták +otthon nagy örömmel. Ott elmondotta a kicsi cárevna, hogy ez az ember +mentette meg az ő életét s hogy neki is ígérte a kezét. + +– Jól van, mondotta a cár, ha megígérted, legyen úgy. Meg is érdemli. – +Mindjárt el is határozták, hogy még az nap megtartják a lakodalmat. + +Egyszeribe híre ment ennek a városban. Meghallotta Iván is, hogy +lakodalom készül a cár palotájában. De bezzeg nem volt maradása, lovára +pattant s elvágtatott a cár udvarába, ott megkötötte a lovát egy +oszlophoz és felment egyenesen a palotába. Éppen akkor lépett be, mikor +javában folyt a vendégség, a dinom-dánom. Ahogy a kicsi cárevna meglátta +Ivánt, felszökött az asztal mellől s kiáltotta: + +– Apácskám, édes apácskám, nézd meg ezt a vitézt, ez mentette meg az én +életemet! + +Elmondotta, hogy halállal fenyegette a vízhordó, csak azért ígérte neki +a kezét. Iszonyú haragra gerjedt a cár. De hiszen hamar is végeztek a +vízhordóval. Fogták, vitték, felakasztották. S folyt tovább a lakodalom. +Az Iván felesége lett a kicsi cárevna. + +* * * + +Hát azalatt a másik Ivánnal mi történt? A másik Iván is boldog volt, jól +folyt a dolga. Mindennap eljárt vadászni. Egyszer azonban, amint egy +nagy pusztaságon átlovagolt, gyönyörű szép szarvas került elébe. +Szerette volna elfogni ezt a szarvast. De ez szaladott, mint a sebes +szél, még annál is sebesebben. Iván megeresztette a lova kantárát, +vágtatott utána, de hiába, nem tudta utólérni a szarvast: egyszerre csak +eltünt, mintha a föld nyelte volna el. + +Vágtatás közben egy kicsiny patakhoz ért s hát látja, hogy abban két +kacsa uszkál. Bosszankodott erősen s gondolta magában: ha már a szarvast +utól nem érhette, lelövi ezt a két kacsát. Fogta nyilát, megcélozta a +kacsákat, s egy lövéssel meglőtte mind a kettőt. Azzal szépen kivette a +vízből, a tarisznyájába tette, elindult tovább. Ment, mendegélt +céltalanul a pusztaságban, addig ment, mendegélt, amíg egyszerre csak +egy nagy fehér márványpalota elé ért. Sohasem látta ezt a palotát. Nem +tudta, kié lehet, miféle palota lehet. Bement az udvarra, ott a lovát +megkötötte egy oszlophoz és felment a palotába. Ment az egyik szobából a +másikba: egy élő lelket sem talált sehol. Olyan csöndesség volt a +palotában, mint a temetőben. Aztán egyszerre csak egy olyan szobába ért, +amelyikben kemence volt. Abban égett a tűz erősen. A tűz előtt volt egy +lábas. Mit gondolt, mit nem, hirtelen megkoppasztotta a kacsákat, +beletette a lábasba, megsütötte. Volt a szobában egy terített asztal is, +tál, tányér, kés, villa. Leült melléje s elkezdett falatozni. A mint +falatozott, a jó Isten tudja, honnét, honnét nem, egyszerre csak +belépett egy szép leány. De olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de +reá nem. Mosolygott a leány, amint belépett és ránézett Ivánra: köszönt +szépen, kedvesen. + +– No te szép leány, nem akarsz velem enni? – kérdezte Iván. + +– Enném jó szívvel, – mondotta a leány, – de félek tőled, mert neked +táltos lovad van. + +– Ó, dehogy, te szép leány, – mondotta Iván, – otthon van a táltos +lovam. Most csak közönséges lóval vagyok. + +Ahogy ezt a leány hallotta, egyszerre csak elkezdette fújni magát, nőtt, +nőtt, növekedett s hát Uram Teremtőm, egy szörnyű nagy oroszlán lett +belőle. Akkor aztán rávetette magát Ivánra és bekapta a torkába. Volt +Iván, nincs Iván! + +Ki volt ez a leány, aki oroszlánná változott? Ez a leány bizony a három +sárkánynak a testvére volt. Megboszulta magát most a testvérein. Amikor +ez történt Ivánnal, a másik Iván történetesen ránézett a kardjára s hát +látta, hogy ez csupa vér. Hej Istenem, hogy elszomorodott! + +– Vajjon mi történhetett az én testvéremmel? Hogy lehet ez? Hiszen ő +ment jobbra! Azt mondotta az az írás, hogy cár lesz belőle. Az én +oszlopomon volt az az írás, hogy engem megölnek. S íme, úgylátszik, ő +halt meg. – Elmondotta a feleségének, hogy bizonyosan nagy bajba került +Iván, neki nincsen itthon maradása, elmegy, meglátja, hogy mi történt +vele. Azzal elbúcsuzott a feleségétől, el az apósától, felpattant a +táltos lovára, elvágtatott szélnél sebesebben, még a gondolatnál is +sebesebben s addig meg sem állott, amíg arra a pusztára nem ért, ahol a +testvére vadászni járt. Ahogy a puszta közepére ért, hát ő előtte is +csak felpattant az a csudaszép szarvas, ő neki is nagy kedve kerekedett, +hogy elfogja. Vágtatott utána, de a szarvas egyszerre csak eltünt, +mintha föld nyelte volna el. Aztán elért ahhoz a kicsi patakhoz, abban a +kicsi patakban ő is látott két kacsát, nagy boszúságában lelőtte mind a +kettőt, tarisznyájába tette s ment tovább. Egyszerre csak ott állott az +előtt a szép, fehér márványpalota előtt. Bement a palotába, ment +szobáról-szobára, egy élő lelket sem talált sehol. Aztán bement abba a +szobába, amelyikben a kemence volt, ott a tűznél megsütötte a két +kacsát, aztán kiment az udvarra, leült, elkezdett falatozni. Alig +kezdett falatozni, jött egy szép leány. + +– Jó napot, vitéz! Hát te miért hoztad az ételedet ki az udvarra? + +– Azért, mert itt jobban esik nekem, – felelte Iván. Egyél velem, szép +leány. + +– Szívesen enném, de félek, mert neked táltos lovad van! + +– Ugyan mit gondolsz! Hiszen közönséges lóval vagyok. Nincs is nekem +táltos lovam! + +Pedig dehogy közönséges lóval volt itt. A táltos lovával jött ide. De a +szép leány ezt nem tudta. Azzal leült a leány Iván mellé, elkezdett ő is +falatozni, de egyszerre csak fújta, fújta magát s ím szörnyű nagy +oroszlán lett belőle. De Iván nem ijedt meg, kirántotta nagy, erős +kardját s rákiáltott az oroszlánra: Megállj, átkozott! Te megölted az én +testvéremet, de vissza is adod, különben szörnyű halálnak halálával +halsz meg! + +Akár hiszitek, akár nem, egyszerre csak az oroszlán kitátotta a száját +és kilökte magából a másik Ivánt. De meg volt halva szegény, a teste +megmerevedett. Ám Ivánnál volt mindenféle gyógyító fű, azzal +megkenegette testét a testvérének. Volt vele élővíz is, azzal +meglocsolta az arcát s ím egyszerre csak felnyitotta szemét a halott. +Nagyot sóhajtott: + +– Hej de sokáig aludtam! + +– Bizony sokáig, testvér, s aludtál is volna az örökkévalóságig, hogyha +én el nem jövök érted. Akkor aztán ujra kirántotta a kardját, meg akarta +ölni az oroszlánt. De az ismét visszaváltozott leánnyá, oly csudaszép +leánnyá, hogy azt emberi szó nem tudja elémondani. És sírt keservesen és +könyörgött alázatosan, hogy kegyelmezzenek ifju életének. A testvérek +összenéztek: mit tegyenek? Megkegyelmeztek a szép leánynak. + +– Eredj Isten hírével, nem bántunk. + +Erre aztán fölkerekedtek mind a ketten, elvágtattak a cár palotájába, +ott lett aztán nagy vígasság, dinom-dánom annak az örömére, hogy a +fiatal cárevics megszabadult. Hét nap s éjjel állott a dinom-dánom, +akkor a testvérek elbúcsuztak egymástól, az egyik ott maradott, a másik +pedig elment a hazájába, s éltek míg a világ s még két nap boldogan. + + + + +A »tíz forrás« története. + +(Magyar rege.) + +Tündérek laktak réges-régen a Kárpátok rengetegeiben. Ebben az időben +történt, amit most elregélek. A rengeteg nagy erdőben, hol addig +tündéren kívül más nem járt, még csak madár sem, egyszerre csak nagy +lárma verte fel a csendességet. Tíz deli legény törtetett be a sűrü +rengetegbe: bölényt hajszoltak életre-halálra s az a vadászok +nyílvesszeje elől ide menekült. Hol felbukkant, hol eltűnt szemük elől a +sebesült bölény, mígnem teljesen eltűnt. De a vadászok csak törtettek +tovább a rengetegben, mígnem egyszerre, mintha a földbe gyökeredzett +volna a lábuk, megálltak egy helyben, a szavuk is elállott, a lélekzetük +is elállott, úgy elfogta a csudálkozás. Hej, mit láttak, Istenem, +Teremtőm! Tíz tündérleány állott magas hegynek a tetején, állottak +szépen körbe-karikába, gyémánt labdáikkal játszadoztak, közben meg, ha +egyik a másikat eltalálta, fel-felcsendült a nevetésük, hogy csak úgy +zengett belé a rengeteg. + +Nézték, nézték a vadászok nagy gyönyörűséggel a labdázó tündéreket, de +egyszerre csak mi történt? Ráültek a labdájukra s huss! felröppentek a +tündérek, a hegy tetejéről egy másik hegynek a tetejére szálltak, azután +tovább játszottak, dobálták a gyémánt labdákat fel, fel a magas +levegőégbe, a labdák meg szálltak, kerengtek, ragyogtak, mint megannyi +ragyogó csillag. Nézték, nézték a vadászok ezt a gyönyörű játékot, aztán +összenéztek, nem szóltak semmit, de egyet gondoltak: célba vették a tíz +gyémánt labdát s a következő pillanatban ott hevert a lábuk előtt mind a +tíz labda. Ahogy ezt látták a tündérek, hangos sikoltással rebbentek +szét s egy pillanat alatt úgy eltűntek, mintha föld nyelte volna el +őket. + +[Illustration: Ráültek a labdájukra s huss! felröppentek a tündérek.] + +Hej, megszomorodtak a vadászok! Most már sohasem fogják látni a +tündérlányokat! Miért is lőtték le a gyémánt labdákat! Álltak, álltak +egy darabig egy helyben, aztán nagy búsan elindultak, maguk sem tudták, +hová, merre, csak mentek, mentek, bolyongtak a rengetegben. Ám amint +mentek, mendegéltek, hirtelen megállott egyik vadász s felkiáltott: + +– Nézzetek oda! + +Mind arra tekintettek s szinte hogy meg nem vakultak a szertelen +ragyogástól. Magas hegynek tetején egy gyémántvár tündöklött, ragyogott, +fényesebb volt, ragyogóbb volt a napnál, s gyémántvárnak ablakából +lemosolygott rájuk a tíz tündérleány. Nosza, fel a gyémántvárba, +szaladva szaladtak fel a vadászok s mondta lelkes szóval mind a tíz a +kiválasztott párjának: + +– Te az enyém, én a tied! + +Hiszen a tündérek nem is húzódoztak, merthogy tetszettek nekik a dali +vadászok. Mindjárt megtartották a lakodalmat. Volt ott minden jó megenni +való: láthatatlan kezek terítették meg az aranyasztalokat +gyémántterítővel, láthatatlan kezek hordották a sok finom ételt, italt. + +Telt, múlt az idő, boldogan éltek a fiatal párok, de a Gonosz Lélek +megirígyelte boldogságukat, hírül vitte a tündérek édesanyjának, ki a +csillagok királynője volt s ki akkoriban járta be országát – hogy a +leányai férjhez mentek, még pediglen halandó emberekhez. Bezzeg, hogy +mindjárt megtért útjából a csillagok királynője, repülve-repült haza és +szörnyű haraggal támadt a leányaira: + +– Tudjátok-e, hogy mit cselekedtetek?! Eddig halhatatlanok voltatok s +most eljátszottátok a halhatatlanságot, merthogy halandó embereknek +lettetek a felesége. Halandó emberekhez kötöttétek magatokat, akiknek a +csillaga akkor hull le az égből, amikor én akarom! + +– Anyám, édes anyám, – könyörögtek a leányok – irgalmazz, ne hullasd le +az ők csillagukat! + +– Az övékét is, a tiéteket is! – kiáltott a csillagok királynője s ott +hagyta síró-rívó leányait, visszarepült a csillagok országába. + +Haj, de nagy bánat borult a gyémántpalotára! Akkor éjjel a tündérek +szemére nem jött álom: nézték, folyton nézték, vajjon nem hullanak-e le +a csillagok. Sokáig ébren virrasztottak a vadászok is, de egyszerre csak +meglegyintette az álomszellő, leragadott szemük pillája: aludtak mélyen. +Mind a tiz vadász egy álmot látott: mind a tíznek megjelent a Turul +madár s szomorú hangon víjjogta: Talpra, talpra, magyar vitéz! Ellenség +tört az országba. Kard, ki hüvelyből! + +Mind a tizen egyszerre szöktek talpra, nagy hirtelen összeszedték +fegyvereiket, elbúcsuztak a tündérektől s rohantak a csatába, – a +halálba. + +Oda, oda, a halálba, mert a hetedik napon egyszerre tíz csillag hullott +le az égből: a tíz ifju csillaga. És a tündérek látták, mikor a tíz +csillag lehullott, mert éjjel-nappal az eget lesték. Keserves +sírásuktól, jajgatásuktól zúgott a rengeteg, visszaverték az égnek +meredő sziklák: még azok a hideg tekintetű csillagok is könnyeztek, +mikor ezt látták, hallották! Különösen a három kisebb tündér bánata volt +nagy, olyan nagy, hogy még az ég is gyászba borult. Ők csak kedveseiket +siratták, gyászolták. A hét idősebbik nemcsak a kedvesét siratta, hanem +magát is. Aztán addig sírtak, mígnem elnyomta az álom. Akkor leszállott +hozzájuk a csillagok királynője. Megindultan, könnyes szemmel nézte +boldogtalan gyermekeit. Hiába, mégis csak anya volt! Lehajolt hozzájuk, +sorba csókolta őket, aztán szeliden megérintette varázsvesszejével. +Abban a pillanatban forrássá változott mind a tíz tündér. A tíz +forrásból hétnek hideg, háromnak forró meleg a vize… + +Ez a tíz forrás története. Azé a tíz forrásé, mely ott bugyog ma is azon +a helyen, ahol a Mátra- meg a Bükk-hegység ölelkezik. Az édesanya szive +mégis irgalmas volt a gyermekeihez: forrás képében halhatatlanok +maradtak… + + + + +A szép Katarina története. + +(Sziciliai mese.) + +Volt egyszer egy igen-igen gazdag kereskedő, aki még a királynál is +gazdagabb volt s annak egyetlen leánya, akinek Katarina volt a neve s ki +szebb volt a napnál. + +Egyszer, amint Katarina a szobájában ült, hirtelen felnyilt az ajtó s +szép, magas asszony lépett be, kinek egy kis kerék volt a kezében. + +– Katarina, – szólt a szép asszony – mikor akarod élvezni az életedet, +ifju vagy öreg korodban? + +Katarina csak nézte, nézte a szép asszonyt s úgy megdöbbent a különös +kérdésen, hogy nem tudott felelni rá, s az asszony ismét kérdezte: + +– Katarina, mikor akarod élvezni az életedet, ifju vagy öreg korodban? + +Ekkor már egy kissé magához tért Katarina s gondolta magában: ha azt +mondom: fiatal koromban, akkor majd öreg koromban kell szenvednem. Már +csak inkább öreg koromban legyen nyugodalmas életem, most meg legyen +úgy, ahogy a jó Isten akarja. Azt mondta hát a szép asszonynak: + +– Öreg koromban! + +– Teljesedik a kívánságod, – mondta a szép asszony, azzal egyszer +megfordította a kis kereket, s eltűnt, mintha föld nyelte volna el. + +Vajjon ki volt ez a szép magas asszony? Nem volt az senki más, mint +Katarinának a – sorsa. + +Egy-két nap mulva a Katarina édesapjának hírül hozták, hogy a tengeren +néhány hajója elsülyedt. Aztán ismét egy-két nap mulva jött a hír, hogy +most még több hajója sülyedett el, s alig telt el egy hónap, minden +vagyonát elvesztette. És még egy hónap sem telt el azután, Katarina apja +meghalt nagy bánatában. + +Egyedül maradott szegény Katarina a világon, csak egy fillérje sem volt, +sem senki, aki magához fogadja. Gondolta magában, elmegy más városba, +ott szolgálatot keres, s csakugyan el is ment. Amint ment az utcán nagy +búsan, meglátta egy úriasszony, aki az ablakban könyökölt s +megszólította: + +– Hová mégy egyedül, te szép leány? + +– Óh, nemes hölgy, – felelt Katarina – szolgálatot keresek. Nem +fogadhatna fel? + +Az úriasszony mindjárt felfogadta Katarinát s ahogy teltek-multak a +napok, mind jobban megszerette, mert Katarina szorgalmas is volt, +hűséges is volt. + +Egyszer egy este azt mondja az asszonya Katarinának: + +– Katarina, sétálni megyek s az ajtót rád zárom, nehogy valami bajod +essen. + +– Jól van, asszonyom, – mondotta Katarina s mikor elment az asszonya, +leült s fonni kezdett. De alig perdült egyet-kettőt az orsó, hirtelen +kinyilt az ajtó s belépett az a szép magas asszony, az ő sorsa. + +– Úgy, – kiáltott rá – hát itt vagy? S azt hiszed, hogy békében hagylak? + +Azzal nagy hirtelen feltörte az összes szekrényeket, kidobálta belőlük a +drága szép ruhákat, azokat mind dirib-darabba szaggatta. + +[Illustration: Szép, magas asszony lépett be, kinek egy kis kerék volt a +kezében.] + +– Oh, Istenem, Istenem, – szólt Katarina, – mi lesz velem, ha haza jő az +asszonyom! Megöl, bizonyosan megöl! + +Szörnyű nagy félelmében világgá ment, ám az a szép magas asszony, amint +Katarina elszaladt, szépen visszavarázsolta a széttépett holmikat s +visszarakta a helyükre: bizony nem látszott meg azokon, hogy valaki még +csak hozzájuk is ért volna. Mikor aztán hazajött az asszony, kereste +Katarinát s nem tudta elgondolni, hová tűnhetett. Első pillanatban azt +hitte, hogy tán ellopott egy s mást, de semmi sem hiányzott. Katarina +pedig nem jött vissza, hanem meg sem állott, míg más városba nem ért. +Amint ment nagy búsan az utcán, ismét megszólította egy úriasszony, ki +az ablakban könyökölt: + +– Hová mégy, te szép leány? + +– Oh, nemes hölgy, szegény leány vagyok, szolgálatot keresek, nem +fogadhatna-e fel? + +Az asszony mindjárt felfogadta s szegény Katarina azt hitte, most már +békében élhet itt, de hajh, alig telt el egy-két nap, mikor az asszonya +sétálni ment, hirtelen kinyilt az ajtó s ott állott előtte a szép magas +asszony s szörnyű haraggal kiáltott rá: + +– Úgy? Most meg itt vagy? Talán bizony azt hiszed, hogy elrejtőzhetsz +előlem? + +Azzal feltörte itt is a szekrényeket, szétszaggatta a drága finom +ruhákat, szegény Katarina meg nagy félelmében világgá szaladott. De a +szép asszony itt is visszavarázsolta a széttépett ruhákat s visszarakott +minden darabot a maga helyére. + +Hét teljes esztendeig volt ilyen a Katarina élete: folyton menekült +egyik városból a másikba, de akárhová ment, az a szép magas asszony +mindenütt megtalálta s elüldözte. Aztán, mikor a hét esztendő eltelt, +úgy látszott, mintha az a szép magas asszony békén hagyná. Akkor +elszegődött egy úriasszonyhoz, ki előre megmondta, hogy igen terhes lesz +a szolgálata, hát csak úgy vállalkozzék rá, ha bízik az erejében. + +– Mindent vállalok én, – mondotta Katarina. – Mi lesz a dolgom? + +– Látod azt a magas hegyet? Ennek a hegynek a tetejére mindennap ki kell +vinned egy targonca frissen sült kenyeret s ott hangosan kell kiáltanod +háromszor egymásután: Óh, úrnőm sorsa! Óh, úrnőm sorsa! Óh, úrnőm sorsa! +Akkor megjelenik az én sorsom egy szép asszony képében s te átadod neki +a kenyereket. + +– Szívesen vállalom, – mondotta Katarina. + +Három esztendeig lakott Katarina ennél az úriasszonynál s minden áldott +nap vitte targoncán a frissen sült kenyereket s kiáltott háromszor: Óh, +úrnőm sorsa! – akkor megjelent egy szép magas asszony s átvette tőle a +kenyereket. Haj, de közben sokat sírt szegény Katarina, hogyne sírt +volna, mikor eszébe jutott, hogy ő milyen gazdag leány volt s most +szegény szolgálónak kell lennie! Egyszer aztán megkérdezte az asszonya: + +– Katarina, miért sírsz te oly sokat? + +Katarina erre elmondotta az ő történetét, az asszonya meg mondta neki: + +– Tudod mit, Katarina? Ha holnap felmégy a hegyre, kérd meg az én +sorsomat, szóljon a te sorsodnak, beszéljen a szívére, hogy elégelje meg +a te sok s nagy szenvedéseidet. + +Katarina megfogadta az asszonya tanácsát s másnap, mikor felment a +hegyre, elpanaszolta az asszonya sorsának az ő szomorú életét. Sírva +kérte: óh, úrnőm sorsa, kérd meg az én sorsomat, ne üldözzön többé! + +Felelt a Sors: + +– Óh, te szegény leány, a te sorsod szívét hét fátyol fedi, nehezen +hallja meg a kérést. De csak jőjj el holnap, aztán hozzá vezetlek. + +Katarina hazament, az asszonya sorsa pedig tüstént felkereste a Katarina +sorsát s mondta neki: + +– Kedves testvér, miért üldözöd még mindig szegény Katarinát? Engedd meg +már, hogy virradjon fel az ő napja is. + +– Jól van, – mondotta Katarina sorsa – holnap vezesd hozzám, adok neki +valamit, az majd segít rajta. + +Másnap aztán Katarinát az asszonya sorsa elvezette az ő sorsához, az +pedig adott neki egy gomolya selymet s mondta neki: Őrizd meg jól, ennek +még hasznát veszed. + +Azzal hazament Katarina s mondta az asszonyának: + +– Ime, asszonyom, nézze, mit adott az én sorsom. Egy gomolya selyem. Mit +csináljak ezzel? Hisz alig ér valamit. + +– Csak őrizd meg, – mondta az asszony – ki tudja, mi hasznát veszed? + +Telt, mult az idő s történt, hogy a fiatal király házasodni készült s +mindenféle szebbnél-szebb, drágábbnál-drágább ruhákat varratott magának. +Hanem, mikor a szabó belefogott egy gyönyörű selyemruhába, sehol sem +talált ahhoz a selyemhez való selyemcérnát, ugyanolyan színűt. +Jelentette ezt a szabó a királynak, az meg kihirdettette az egész +országban, hogy akinek ilyen meg ilyen cérnája van, vigye az udvarába s +megveszi jó áron. + +– Katarina, – mondotta az asszonya – vidd a selyemcérnát a király +udvarába, mert éppen olyat keres a király, amilyen a tied. Majd +meglátod, szép ajándékot kapsz te azért. + +Fölvette Katarina a legjobbik ruháját, ment a király udvarába, egyenesen +a király színe elé, aki, amikor meglátta, ugyancsak ámult-bámult, mert +már sok szép leányt látott, de Katarinához hasonlatos szépet soha. + +[Illustration: A selyem serpenyője meg sem billent.] + +– Felséges királyom, – mondotta Katarina, – ihol, hoztam egy gomolya +selyemcérnát, olyat, a milyet kerestet. + +Hej, örült a király s mindjárt hivatta az udvarmestert, kérdezte, mint +fizessenek ezért a szép selyemért? + +Mondta az udvarmester: + +– Mérlegre kell tenni felség s annyi aranyat tenni az egyik serpenyőre, +amennyi lehúzza a selymet. + +Nosza, mindjárt hozták az aranymérőt, rátették egyik serpenyőjére a +selymet, a másikra meg rakosgatták az aranyat, de bár raktak rá jó nagy +halom aranyat, nem tudta lebillenteni a selymet. Akkor behoztak egy +nagy-nagy mérőt s rárakták a mi aranya, ezüstje, gyémántja volt a +királynak, de bizony a selyem serpenyője meg sem billent. + +– Tegyétek rá a koronát is! – kiáltott a király. + +Nosza rátették a koronát s hát most éppen egyformán állott a két +serpenyő. + +– Hol kaptad ezt a selymet? – kérdezte a király. + +– Felséges királyom, – felelt Katarina – az asszonyom ajándékozta nekem. + +– Nem, az nem lehet, – kiáltott a király. – Mondd a való igazságot, +különben fejedet vétetem. + +Mit tehetett szegény Katarina, megmondotta az igazat s elmondta élete +történetét is. + +Volt a király udvarában egy bölcs asszony, aki jelen volt, s hallotta +Katarina elbeszélését. Ez azt mondta Katarinának: + +– Katarina, te sokat szenvedtél, de most majd jó napokat fogsz látni. +Mert hogy a selyemcérnádat csak a király koronája tudta lehuzni, +meglásd, hogy királyné lesz belőled. + +– Bizony királyné, – mondotta a király – mert Katarina lesz az én +feleségem és senki más! + +Bezzeg hogy úgy is lett: a király feleségül vette Katarinát s attól +kezdve boldog volt. Még ma is él, ha meg nem halt. + + + + +Körolu. + +(Török mese.) + +Mikor még Kis-Ázsia tartományaiban derebejek uralkodtak, Bolu +tartománynak volt egy derebeje, akinek messze földön rettegett volt a +neve. Nemcsak a maga népét adóztatta, zsarolta ez a derebej, hanem az +idegeneket is, akik az ő tartományán átutaztak. Különösen sok lócsiszár +utazott által Bolu tartományán s minden lócsiszártól egy-egy lovat vett +el adóba. + +Egyszer egy nagy karaván utazott által Bolu tartományán s a derebejnek +jelentették, hogy ebben a karavánban szebbnél szebb lovak vannak. +Mindjárt küldötte a lovászmesterét, hogy válassza ki a legszebbik lovat. +A lovászmester ment is azonnal, megnézte a ménest, kiválasztotta a +legszebbik paripát, aztán felpattant rá s vágtatott hazafelé, de amint +vágtatott és a jácint-kúthoz ért, a ló egyszerre megállott s hiába +vágta, ütötte, szabdalta, egy lépést sem ment tovább. Nagy szégyenszemre +vissza kellett fordulnia a lóval. Kiválasztott egy másikat, elvágtatott +vele, de a jácint-kútnál ez a ló is megállott. Ezzel is vissza kellett +fordulnia. Harmadszor a lovászmester egy szörnyű sovány lovat választott +ki. Olyan sovány volt, mint az őszi falevél. Bezzeg ez a ló nem állott +meg a jácint-kútnál! Szép csendesen elügetett mellette, be a derebej +udvarába. A derebej ott állott a palota tornácán s ahogy meglátta a +sovány gebét, szörnyű haragra gerjedt. Magán kívül kiáltotta: + +– Fogjátok meg a gazfickót, szúrjátok ki mind a két szemét, aztán +kötözzétek arra a gebére: hadd menjen rajta, ha olyan nagyon tetszett +neki az a ló! + +A szolgák megfogták a lovászmestert, kiszúrták a szemét, aztán +felkötötték a lóra: eredj Isten hírével! + +– Óh, hatalmas Allah, – imádkozott a szegény vak ember – mutasd meg +nekem az utat, amely az én falumba visz, az én feleségemhez s az én +egyetlen fiamhoz. + +Mert a lovászmesternek volt felesége is és fia is, de már elmult tíz, +vagy tizenöt esztendeje, hogy eljött a falujából s azóta nem látta sem +feleségét, sem kicsi fiát. Azalatt pedig a gyermekből derék nagy szál +legény lett, olyan erős, hogy híre járt messze földön. Olyan erős, hogy +a fákat gyökerestől szaggatta ki. Allah meghallgatta a szegény, vak +ember imádságát s szerencsésen megérkezett a falujába, a házához. Épen +kint állott az udvaron a fia, a felesége s hogy meglátták a vak embert, +keserves sírásba tört ki mind a kettő. Lesegítették a lóról, leoldozták, +aztán a vak ember megcsókolta a gyermekének a kezét, a szemét, bementek +a házba, sírtak együtt keservesen sokáig… + +Aztán telt, mult az idő. Egyszer azt mondja a lovászmester a fiának: + +– Fiam, az istállónak a fedelét, a falát, még a hídlását is húzd be jó +vastag bőrrel, hogy még a szellő se tudjon bejutni, aztán egy esztendeig +csak ápold, kúráld a lovat, ahogy csak tudod. + +A fiú úgy tett, amint az apja parancsolta: behúzta jó vastag bőrrel az +istálló falát, aztán kúrálta a lovat, adott neki mindenféle jó +takarmányt, abrakot. Mikor aztán elmult az esztendő, mondotta az apja: + +– No, most, fiam, három nap s három éjjel folyton öntözd az udvart +vízzel, addig öntözd, amíg térdig érő sár lesz. Akkor aztán vezesd ki a +lovat, ülj fel rá s háromszor vágtass végig az udvaron. + +A fiú három nap s három éjjel öntözte az udvart, lett rajta térdig érő +sár; akkor felült a lóra, háromszor körülvágtatott az udvaron s +megállott az ajtó előtt. A vak ember megtapogatta a lónak a patáját s +mondotta: + +– No, fiam, egy kicsit sáros a lónak a lába; még egy esztendeig kúráld +csak jól. + +A fiú visszavezette a lovat az istállóba, még egy esztendeig kúrálta; +akkor aztán, mikor a második esztendő is eltelt, mondotta az apja: + +– Most, fiam, úgy öntözd meg az udvart, hogy ember ne tudjon járni rajta +a nagy sár miatt. + +A fiú három nap s három éjjel folyton öntözte az udvart s lett is akkora +sár, hogy ember azon nem tudott járni: derékig ért az. Akkor aztán +felpattant a lóra, háromszor körülnyargalt rajta, megállott az ajtó +előtt. Az apja megtapogatta a lónak a lábát s íme, a sárnak nyoma sem +volt rajta. Mondotta ekkor a vak ember: + +– No, édes fiam, Allah legyen a te védelmeződ s Körolu legyen a te +neved. Menj a világba, meg se állj addig, amíg el nem érsz Bolu +városába, ottan boszuld meg az én szemem világát a derebejen. Ne kíméld +a népet, ne kímélj senkit; öljed, vágjad, pusztítsad az embereket, hogy +ne legyen, akiket megadóztasson; hogy ne legyen, akiket megraboljon, s +ha a kezedre kaphatod őt, bánj el vele is kutyául. + +A fiú felült a lóra, elbúcsuzott apjától, anyjától, s azzal elvágtatott. + +Meg sem állott, amíg Bolu tartományba nem ért. Ottan, szemben a derebej +konakjával volt egy magas hegy, amelynek Csamlibel volt a neve: ott vert +sátort Körolu. De bizony jaj volt Bolu tartomány népének, öregének, +ifjának, férfiának, asszonyának, mindazoknak, akik arra jártak, mert +Körolu nem kegyelmezett, nem irgalmazott senkinek. Ölt, rabolt +kegyetlenül s egyszerre csak nem mert senki az ő sátra felé járni: +messze elkerülték a vidékét. Mikor aztán nem volt már semmi dolga +Körolunak, akkor épített egy nagy várat a Csamlibel tetejére. Negyven +arsin (rőf) volt a várnak a magassága s abban volt három terem. A +falaknak három arsin volt a vastagsága. Aztán volt a várnak a tetején +egy magas torony is. Annak a toronynak az ablakából nézte, leste Körolu, +hogy ki vetődik arrafelé. + +Egyszer aztán történt, hogy kurdok jöttek Bolu tartományába: egy sereg +ember, férfiak, asszonyok, gyermekek. Ott telepedtek le épen a vár +környékén, a végtelen nagy síkságon. Körolu lenézett a torony ablakából +s amint nézte, nézte őket, meglátott közöttük egy leányt, de nagyon +szépet, amilyent még világon való életében nem látott. Egyszeribe lovára +pattant, levágtatott a kurdok táborába, ment egyenesen a leánynak az +apjához s megkérte a leány kezét. Az öreg kurd jól ismerte már híréből +Körolut, bizony nem adta volna jó szívvel a leányát neki. Hümmögött, +beszélt erre, beszélt arra, hogy így, meg úgy, nem neked való az a +leány, minek házasodol te, csak bajt viszel magaddal a váradba. Jobb +volna ahelyett, ha egy jó cimborát tartanál magadnak, sokkal több +hasznod lenne belőle. + +– De hát ha nincs cimborám, – mondotta Körolu. + +– Hallgass ide, – mondotta az öreg kurd – mondok valamit. Van +Sztambulban egy mészáros, annak egy fia: Ajvász a neve. Az arca olyan +szép, mint a holdé; szemöldöke fekete, mint a korom; haja olyan, mint a +jácint; az anyajegye pedig hasonlatos a borsóvirághoz. Ezt a fiut rabold +el. Adok neked egy sereg juhot, hajtsd el ezt az üszküdári vásárra. Ott +lesz a mészáros is a fiával s amíg veled egyezkedik, alkudozik a +juhokra, kapd fel a fiut a nyeregkápába s vágtass el vele! + +Körolunak tetszett a tanács, a juhokat elhajtotta az üszküdári vásárra s +hát csakugyan találkozott is ott a mészárossal s a fiával. Nagyon +megtetszett neki a fiú. Ilyen szép, derék szál fiut soha nem látott. A +mészáros csakugyan odament hozzá, nézegette, vizsgálta a juhokat s ahogy +nézte, nézte, se szó, se beszéd, Körolu megragadta a fiut, felkapta a +nyergébe s elvágtatott vele, mint a sebes szélvész. + +Hej, sírt a szegény fiú! Mint a zápor, úgy szakadt szeméből a könny, de +Körolu nemcsak a kardot tudta ám forgatni, értett ő a lant pengetéséhez +is. Elévette a lantját, pengette s énekelt hozzá, úgy vigasztalta a az +ifjut: + + »Nekem hozott a világra + Az anyád, + Selyemkendőt, cifra sapkát + Adott rád! + Ne sírj, ne ríjj olyan nagyon, + Ne növeljed a bánatom!« + +Eközben a mészáros észrevette, hogy mi történt. Szörnyen kétségbe esett, +tépte a haját, szaladott erre, szaladott arra, aztán felszaladott a +város basájához, annak elpanaszolta a dolgot, hogy segítsen rajta. A +basa csak ümgetett, csóválta a fejét, mondta neki: + +– Hej, fiam, ez nagy baj. Csak egy embert ismerek, a ki letudná győzni +Körolut, ez a Timur-Lenk fia, az arab Kenán, ezt majd utána küldöm. + +Egyszeribe hívatta Kenánt a basa s mondta neki: + +– No, fiam Kenán, most itt a jó alkalom, megmutathatod, hogy mit tudsz. +Ennek az embernek a fiát elrabolta Körolu, a híres rabló, kapj a lovadra +s nyargalj utána. Ha visszahozod a fiut, gazdagon megjutalmazlak. + +Kenán nem mondatta magának kétszer, egyszeribe a lovára pattant, sebes +szélnél sebesebben elvágtatott s nem messze a várostól még utól is érte +Körolut. Ahogy a nyomába ért, Körolu megfordult, kirántotta a kardját. +Kenán is. Nézték, nézték egymást, aztán Kenan is, Körolu is leeresztette +a kardját. Körolu elévette a lantját, elkezdette pengetni s énekelt: + + »Arab vitéz, légy pajtásom, + Ne támadj karddal nekem! + Karddal sírom’ meg nem ásom: + Kíméld meg az életem!« + +Kenan kezet adott Körolunak s mondta énekszóval: + + »Hírem, nevem égig ér el, + Bátor harcos vagyok én, + Nem festem ma kardom vérrel, + Nyujtsd a kezedet felém«. + +Ezzel aztán megpecsételték a barátságot s hárman mentek vissza a +csamlibeli várba. Most már hárman csaptak ki a várból a vidékre: még +nagyobb lett a rémület. A derebej ki sem mert mozdulni a konakjából. +Dúlt-fúlt magában, de nem tudott semmit tenni a három híres vitéz ellen + + »Lónyihogástól, halálhörgéstől + Megreszketett az ég s a föld, + A lovak habja, ellenség vére, + Patakot, folyót, mind betölt, + Lándzsasüvítés, dárdaröpítés + Hegybe’ s a völgyben egyre ölt.« + +Telt, múlt az idő. Történt egyszer aztán, hogy Körolu egyedül csatangolt +az úton céltalanul. Maga sem tudta, hova, merre megy. Addig csatangolt, +barangolt, hogy egyszer csak egy városba ért. Amint a városon lovagolt +keresztül, egy forrás mellett megpillant egy leányt. Épen akkor +merítette bele korsaját a vízbe. De ez a leány olyan szép volt, hogy +Körolu egyszeribe megállította lovát. Nézte, nézte s nem tudta levenni +róla a szemét. Mikor a leány megmerítette korsaját s visszafordult, ő is +meglátta Körolut. Nagy hirtelen a fátyolával eltakarta az arcát, aztán +futva futott haza. De ment utána Körolu, mindenütt a nyomában. A leány +bement a házba, bezárta maga után az ajtót, Körolu meg megállott s +kopogott. Kiszólt a leány: + +– Ki az, ki kopogtat? + +Felelte Körolu: + +– Fogadjatok Allah vendége gyanánt engem. Engedjétek meg, hogy átlépjem +a küszöbötöket. + +A leány beszaladt az apja szobájába, jelentette neki, hogy egy idegen +bebocsáttatást kér, aztán hirtelen vissza is fordult s kinyitotta az +ajtót. Körolu belépett a szobába, ottan leült egy sarokba. A leánynak a +szülei háttal ültek az ajtónak s nem látták őt. Süket volt mind a kettő, +nem hallották, hogy mit beszél. Akkor aztán Körolu elévette a lantját s +szép csendesen, halkan elkezdette pengetni s dalolt hozzá +következőképen: + + »Ne takard el szép testedet, + Hadd öleljem kebeledet, + Hadd csókoljam a szemedet, + Szívem elrablója, könyörülj meg rajtam! + Hős Körolu az én nevem, + Eltartalak mézen, tejen, + Csak hős fiut szülj énnekem! + Szívem elrablója, könyörülj meg rajtam!« + +Mikor a dalnak vége volt, akkor Körolu odalépett a leány apjához, +megcsókolta a kezét s hangos szóval kérte, olyan szépen kérte: + +– Add nekem a leányodat! + +Felelte az öreg ember: + +– Ha Allahnak ez a parancsolatja: ám legyen tiéd a leányom. + +Másnap a szomszédokat meghívták vendégségbe s megtartották a lakodalmat, +de Körolu lakodalma után csak egy napig maradt ottan. Mikor ez az egy +nap elmult, mondotta a feleségének: + +– Feleségem, én most elmegyek. Ha a mindenható Allah fiuval áld meg, +akkor add neki a Hasszán nevet s ha a kancátok, mely az én paripám +mellett áll az istállóban, megcsikódzanék, annak a csikónak legyen Idis +a neve. + +Azzal általadott a feleségének egy kardot és egy övet s mondá: + +– Ezt az övet pedig kösd majd fiadnak a derekára s ha akkorára nőtt, +ültesd fel a lovára, add a kezébe a kardot s küldjed, hogy keressen fel +engemet. + +Ennél többet nem mondott Körolu. Megcsókolta a feleségét, elbúcsuzott +tőle, felpattant a lovára s úgy eltünt, mintha a föld nyelte volna el. +Visszament a társaihoz. Megint együtt voltak hárman. Telt, múlt az idő. +Egyszer Körolunak a két társa a derebej kertjének közelében járt, kelt s +amint ott jártak-keltek, benéztek a kertbe s majd odagyökeredzett a +lábuk a csudálkozástól: szebbnél szebb virágok voltak abban a kertben. + +– Ezeket a virágokat leszedjük, – mondotta az egyik – gyerünk be. + +Átugrottak a kerítésen, szedni kezdették a virágokat, de abban a +pillanatban odarohantak a derebej emberei, lefogták őket, megkötözték s +mély tömlöcnek a fenekére vetették. Meghallotta ezt Körolu, búsult +erősen, tünődött, hogyan szabadítsa ki a társait. Odament a derebej +kertjéhez s beüzent: + +– Mondjátok meg a derebejnek, adja ki a társaimat. + +A derebej visszaüzent: + +– Mondjátok meg Körolunak, hogy kiadom a társait, ha nekem adja híres +paripáját. + +Fájt a szíve erősen Körolunak, de mit volt mit nem tennie, sajnálta +nagyon a társait: híres paripáját odaadta a derebejnek. Erre a társait +szabadon eresztették. Hanem bezzeg nem sokat ért a híres paripával a +derebej, mert az a paripa, hacsak valaki közeledett hozzá, rúgott, +harapott, nyerített szörnyen. Majd szét rúgta az istállót. Enni és inni +sem tudtak neki másképen adni, csak úgy, hogy a padlásról eresztették le +az abrakot, meg a vizet. Ahogy ezt meghallotta Körolu, fogta magát, +felöltözött lovászlegénynek, ment a derebej udvarába s jelentkezett +nála, hogy ő majd megszelidíti ám azt a lovat. Örült a derebej, +felfogadta mindjárt lovászlegényének Körolut s lám, ahogy Körolu bement +az istállóba, a ló egyszeribe úgy megszelidült, mint egy bárány: meg sem +mozdult. Ahogy ezt látta a derebej s látták az emberek, gyanut fogtak +ám. Nem lehet ez az ember más, mint Körolu. + +– Ki vagy, mi vagy? – kérdezte a derebej. + +– Szegény lovászlegény, – felelte Körolu. + +– Hazudsz, mert te az a híres rabló vagy, aki nekem annyi bosszúságot +okozott. De most kezem között vagy, cudar! + +Lefogatta Körolut, szíjat vágatott a hátából, aztán a sebes hátába +gyertyát dugott, azt meggyújtotta, a gyertyát tövéig égette, úgy +vallatta, hogy mondja meg a nevét, de Körolu mégsem mondotta meg. +Egyszer aztán azt mondotta Körolu a derebejnek: + +– Hallod-e, derebej, ne kínozz te engem tovább, mi hasznod van belőle? +Látod, a lovad is elpusztul azalatt a sok állásban, mert nincs, aki +jártassa. Engedd meg, hogy jártassam meg én. + +– Ugyan, ugy-e? – mondotta a derebej – szeretnél megszökni rajta, +ugyebár? + +– Nem akarok én, – mondotta Körolu. Ha nem bízol bennem, zárasd be +minden kapudat, kötözd össze kezemet, lábamat, úgy tegyetek a ló hátára. + +Igy tetszett a dolog a derebejnek, összekötözték kezét-lábát Körolunak, +úgy tették a ló hátára. Körolu egyszer-kétszer körülnyargalta az udvart +s aztán fülébe súgta a lónak: + + »Most mutasd meg, mit tudsz, én édes paripám! + Ugorj át egyszerre a várnak kapuján; + Derbendi szorosig, szeretném, ha futnál, + S meg sem is állanál, csak a jácint-kútnál. + Lovam, örökségem, kincsem, büszkeségem, + Hátam’ hasogatták, megégették nékem. + Rám néz szép homlokod, a fehér csillagu, + Hé te bolui bej, – én vagyok Körolu!« + +A ló egyet nagyot szökött, keresztül a kapu tetején s úgy eltünt, hogy +emberi szem többet nem látta. El a derbendi szorosba, ittak a +jácint-kútból s estére már otthon volt Körolu a társainál, a csamlibeli +várban. + +Ám a Körolu feleségével mi történt? Allah csudát mívelt s kilenc hónap s +tiz nap mulva az asszonynak született egy fia, akinek az asszony Hasszán +nevet adott. A kancának is lett egy csikaja, annak Idis lett a neve. +Napok multak, hetek multak, hónap, hónap után, esztendő, esztendő után, +nőtt, növekedett Hasszán, gyönyörű szép szál legény lett belőle. Akkor +aztán egyszer éjjel álmában megjelent Hasszánnak egy pir (jó szellem) s +mondá neki a következőket: + +– Hasszán, hallgass rám. Kérd el az anyádtól a kardot s övet, amit a te +apád, Körolu hagyott rád. Ülj fel a te lovadra s keresd meg az apádat a +csamlibeli várban, Bolu tartományban. Aztán az apádtól menj Kara vezír +derebej istállajába, akinek van egy csudaszép leánya, Benli az ő neve. +Ihol meg is mutatom neked. S a jó szellem az alvó fiunak megmutatta a +csudaszép leányt. És ugyanazon éjjel álmot látott Benli is, neki is +megmutatta a jó szellem Hasszánt. Reggel, mikor felébredett az ifju, +érezte, hogy tele van a szíve szerelemmel. Elmondotta az álmát az +anyjának: + +– Add ide a kardomat s a lovamat, édes anyám. Nekem nincs itthon +maradásom, megyek az édes apámhoz, az édes apámtól ahhoz a leányhoz. + +Sírt a szegény asszony, de hiába, Hasszánnak nem volt otthon maradása. +Elbúcsúztak egymástól keserves könnyhullás között. Hasszán felpattant a +lovára s meg sem állott, míg apjának a várához nem ért. Mikor a vár elé +ért, épen akkor nézett ki az ablakon Ajvász. + +– Gyertek, gyertek, – mondotta társainak – nézzetek ide, de gyönyörű +lova van ennek a fickónak. Épen olyan, mint a te lovad, Körolu. + +Körolu pedig meg sem mozdult a helyéből; mondotta Ajvásznak: + +– Hátha olyan szép az a ló, vedd el tőle. + +Ajvász kihajolt az ablakon s énekelve leszólt Hasszánnak: + + »Gyerek, az útad’ merre vezet? + Milyen kalandon jár az eszed? + A vándorlásod mire való? + Enyém lesz még ma a barna ló!« + +Szörnyű haragra gyulladt Hasszán s felelt a következőképen: + + »Ne bánd, az útam’ merre veszem, + Milyen kalandon jár az eszem, + S a vándorlásom mire való. + Tiéd sosem lesz a barna ló!« + +Akkor Ajvász szelídebb hangra fogta s dalolt a következőképen: + + »Gyerek, vesztedre lesz a harc, + Maradj békén, ha jót akarsz, + Megtetszett nekem a lovad, + Vámképen tüstént ideadd!« + +De Hasszán nem szelídült meg, szörnyű nagy volt az ő haragja s +visszaénekelt: + + »Az én utam emerre van, + Nincsen már hozzád több szavam, + Élet-halálra vívj velem: + Idis-lovam, nem engedem!« + +Most már Körolu is megmozdult. + +– Micsoda vakmerő fickó lehet ez? – mondotta. Most ő kiáltott le az +ablakból: + + »Az én nevem: Hős Körolu. + Megiszom a véred’, fiu; + A tested’ összemorzsolom: + Add a lovat, tanácsolom«. + +Ahogy hallotta Hasszán az apja nevét, leugrott a paripájáról s +felkiáltott a várba: + + »Oroszlánnak csak oroszlán + A fia, + A tigrisnek mindig tigris + A fia, + Ha te vagy a hős, a híres + Körolu: + Körolunak vagyok biz’ én + A fia!« + +Aztán felszaladott a várba. Volt ölelés, volt csókolás. Nézték hosszan, +sokáig egymást. Alig tudták levenni a szemüket egymásról az apa és fiú, +de amint elmult egy nap, két nap, Hasszán nyugtalankodni kezdett, az +apja várában sem volt maradása. + +– Mi bajod van, édes fiam? Mért vagy oly szomorú? Hasszán elbeszélte az +álmát. + +– Hát, édes fiam, – mondotta Körolu – ne menj te oda Kara vezír várába, +mert Kara vezírnek megszámlálhatatlan sok a katonája s amellett van hat +olyan fia, hogy mindegyik felér külön-külön ezer vitézzel. + +De hiába beszélt Körolu, nem tudta eltéríteni szándékától Hasszánt. +Mégis beleegyezett, aztán adott három szálat a hajából s mondotta a +fiának: + +– Ha nagy veszedelemben leszel, fiam, égess el egy szálat, abból +megérzem, hogy bajban vagy és segítségedre sietek. + +Hasszán felült a lovára, elbúcsuzott apjától, el a társaitól s meg sem +állott, míg Kara vezír városába nem ért. Ment egyenesen a vezír palotája +mellé. Épen, amikor odaért, akkor nézett ki az ablakon Benli, a +világszép leány. Mert annak sem volt nyugta, maradása, amióta azt az +álmot látta. Folyton űzte, hajtotta, kergette a szerelem. Mindegyre +kinézett az ablakon, vajjon nem jön-e az a deli szép vitéz, akit a jó +szellem neki álmában mutatott. Ihol megjött, itt van, ő az, nem lehet +más, – gondolta a leány és megszólalt halkan, csendesen: + + »Ne nézz reám szerelmesen, + Nem lehetek tiéd sosem, + Megfognak, ha észrevesznek, + Börtön rácsa mögé tesznek«. + +Elszomorodott az ifju s felelt a leánynak: + + »A szerelem hozott engem, + Szerelmemet hogy feledjem? + Egy életem, egy halálom: + Amért jöttem, megpróbálom«. + +De a leány csak félt, félt erősen, mert féltette a vitézt s mondá neki: + + »Az én apám Kara vezír, + Jaj néked, hogyha itten ér! + Bajt látsz akkor, búbánatot, + Szerelmedet átkozhatod!« + +De mondhatott akármit, Körolunak a fia nem ijedt meg. Elmondotta a +leánynak az álmát. A jó szellem neki szánta őt, nem mehet el ő innét, +amíg övé nem lesz. + + »Nem magam eszétől jöttem, + Álomképed járt előttem, + Egy jó szellem megmutatta, + Szívem’ azzal csalogatta.« + +Most már a leány sem tudott ellenállni: + + »Szerelmesem, oroszlánom, + Édesuram, hős szultánom, + Benli vagyok… álomképed + Engem rajzolt te elébed!« + +Mikor a dal elhangzott, akkor aztán szépen megbeszélték, hogy este +Hasszán jöjjön a várkertnek a kapujához, ott majd várjon rá. A mondott +időre ott is volt Hasszán, ott volt a leány is, hanem Hasszán szörnyen +el volt fáradva a sok utazástól, ledült a lova nyakára s mikor a leány +kilépett a kapun, aludt mélyen. + +– Ébredj, ébredj, Hasszán, – mondotta halkan, csendesen a leány – de +Hasszán meg sem mozdult. Aztán dalolni kezdett. Hasszán arra sem mozdult +meg. Akkor a paripája nagyot nyerített. Erre Hasszán hirtelen felébredt, +meglátta a leányt, megfogta, a karjánál fogva szép gyengén felemelte a +nyergébe s elvágtatott, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Három +nap s három éjjel folyton vágtatott, vissza sem nézett. Akkor aztán +megállottak pihenni. Leszállottak a lóról, a leány leült a gyepre, +Hasszán meg az ölébe hajtotta a fejét s elaludott. De alig aludott el +Hasszán, egyszerre csak mit lát a leány! Rettenetes nagy porfelleg +kerekedett, szállott a porfelleg, gomolygott arrafelé. Aztán egyszerre +csak elkezdett oszladozni-foszladozni, lett világosság s abban a +világosságban a leány meglátta az apját, a hat testvérét, utánnuk +kétezer vitézt. Sírt a leány keservesen, szakadott a könny a szeméből +mint a zápor s ahogy lehullott a könnye Hasszánnak az arcára, Hasszán +felnyitotta a szemét: + +– Miért sírsz, édes mátkám? + +– Óh nézd, óh nézd, – mondotta a leány olyan szomoruan, hogy szomorusága +a világ nagy tükrét gyászfeketével borította be. Abban a pillanatban +felugrott Hasszán, hirtelen az erdőbe nyargalt a leánnyal, ottan +elrejtette, aztán ismét visszafordult az erdőből, várta a leány apját, +testvéreit, várta a vitézeket. Ime, jöttek is azok. Jött először a +leánynak a legidősebb bátyja. Összecsaptak keményen, láng csapott ki +mindkettőnek kardjából, kettétörött mindkettőnek kardja. Akkor láncsára +kaptak, összecsaptak. A láncsából is láng csapott ki, kettétörött az is. +Mostan leszállott a lóról mindakettő, derékon ragadták egymást, de +Hasszán olyan keményen szorította meg a vitézt, hogy kiesett a kezéből a +kettétörött láncsa, elterült a földön. + +Aztán jött a második fiú, a második után a harmadik. Mind a hármat +legyőzte Hasszán. De eltartott a viadal estig, az vetett véget a szörnyű +viadalnak. Hét mély sebből vérzett Hasszánnak a teste, úgy ment vissza +mátkájához. Ez bekötözte sebeit, aztán behúzódtak egy barlangba, ottan +töltötték az éjszakát. Reggel, mikor felébredtek, már ott állottak a +barlangszáda előtt mind a vitézek. És jött Hasszán, újra kezdődött a +viadal. Eltartott estélig, de nem tudták legyőzni Hasszánt, hanem sebet, +azt kapott tizenkettőt. Még a lováról sem tudott leszállani, a leány +segítette le a lóról, aztán bevezette a barlangba, bekötötte a sebeit s +ráborult és siratta keservesen. Reggel kelt volna fel szegény Hasszán: +nem tudott. Mondta a leánynak: + +– Adj ki engemet az édesapádnak, ne törődj velem, hadd mentse meg Allah +a te életedet. + +– Nem, azt nem teszem, – mondotta a leány, – azzal kardot ragadott a +kezébe, kiment a barlang elé. S hiába kérte az apja, hiába csalogatta, +hiába igért neki minden szépet, minden jót, hogy csak hagyja ott a +mátkáját. + +– Nem, nem! + +Kardot húztak a vitézek, rárohantak a leányra, de ez vágott jobra-balra, +estélig tartott a viadal, nem tudták legyőzni. Este a leány is sebektől +borítva támolygott be a barlangba, lefeküdött a mátkája mellé, ráborult, +siratta a mátkáját, siratta magát. Reggel, mikor felébredtek, sem +Hasszánnak, sem Benlinek nem volt ereje. Mi lesz most velük? Hasszán +alig tudta felnyitni a szemét, alig tudott egy szót szólni. Csendesen, +halkan mondotta: + +– Van a zsebemben három hajszál, végy ki egyet, égesd el, majd eljön az +én apám, ne sírj. + +Ahogy a hajszálat elégette Benli, abban a pillanatban szörnyű erős +fájdalmat érzett Körolu egész testében, mintha tüzzel égették volna. + +– Bajba van a fiam! – ordított Körolu – bajtársaim, lóra! Én előre +vágtatok, ti jöjjetek utánam s útközben szerezzetek annyi vitézt, +amennyit tudtok. + +Vágtatott Körolu sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is +sebesebben. Aztán egyszerre ott volt az erdőben, ott a barlang előtt, +ahol az ő édes fia feküdött s a csudaszép leány. Bement a barlangba. +Eszméletlenül feküdött a fia, de amint ő megszólalt, felnyitotta a +szemét, aztán ismét lecsukódott szemepillája. Megkente a homlokát valami +csudaírrel, azután végig minden sebet a testén, szépen bekötözte a +fiának a sebjeit, azután a leánynak is minden sebét. Reggel megérkezett +Ajvász és Kenán is, jött a nyomukban vagy ezer vitéz és ott voltak már a +vezír vitézei is mind. Hej, lett szörnyű viadal! Összecsapott a két +sereg, patakokban ömlött a vér, de mikor esteledett-alkonyodott, vége +lett a viadalnak, Kara vezír esze nélkül menekült, utána sebektől +borítva a fiai, mind a vitézek, akik még életben maradtak. Akkor Körolu +visszament a barlangba, szépen fejér lepedőbe göngyölgette a fiát, leült +melléje s hallgatott sokáig szomoruan. Aztán egyszer megszólalt: +(gondolta magába, próbára teszi a leányt, vajjon igazán szereti-e fiát). + +– Benli – mondotta Körolu – Hasszán nem él sokáig, ő meg fog halni, légy +az én feleségem. + +Mondotta Benli: + +– Én csak addig élek, amíg Hasszán él, – azzal sírva borult Hasszánnak a +testére. + +Elmosolyodott erre Körolu, arca, szeme ragyogott az örömtől s mondotta a +leánynak: + +– Ne sírj, édes leányom, én csak próbára akartalak tenni. Tíz nap mulva +egészséges lesz újra Hasszán s élhettek boldogan. + +Még aznap szép gyengén a lovára emelték Hasszánt, hazavitték az apja +várába s ott csakugyan tíz nap mulva ismét talpraállott. Akkor aztán +mind felkerekedtek, mind ahányan voltak, mentek abba a városba, ahol +Hasszánnak az anyja lakott s ottan megtartották a vendégséget. Negyven +nap s negyven éjjel szakadatlanul tartott a lakodalom. Akkor Körolu +elbúcsuzott a fiától, menyétől, feleségétől, visszament ismét a +Csamlibeli várba. Ott élt azután is s mikor már erősen leöregedett, még +akkor is rettegték messze földön Körolunak a nevét. Körolu neve +megmaradott, még ma is fel-felcsendül Kis-Ázsiának tartományaiban Körolu +dala: + + »Mint a hegytetőn + Hó van egyfelé, + Tél van másfelé, + Számban úgy remeg + Nyelvem egyfelé, + Fogam másfelé; + Kardomtól repül + A fej egyfelé, + A test másfelé!« + + + + +Hófehérke. + +(Német mese.) + +Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon túl, volt egy királyné. Ez +a királyné – halljatok csudát! – olyan királyné volt, hogy maga szabta, +varrta a ruháját. Egész nap el tudott üldögélni az ablak mellett, ott +szabott, varrogatott s sóhajtozott magában, mert nem volt gyermeke. +Egyszer, amint varr, megszúrja a tű az ujját, s mit gondol, mit nem, +kinyitja az ablakot, hogy frissen hullott hóval mossa le a vért. Mert +éppen hullott a hó javában. Ahogy kihajolt az ablakon, három csepp vér +lecseppent a hóba, s úgy megtetszett a királynénak a pirosság a fehér +hóban, hogy elsóhajtotta magát: Hej, Istenem, ha megáldanál engem egy +olyan gyermekkel, aki olyan fehér volna mint a hó, olyan piros mint a +vér, s olyan fekete, mint az ablak ébenfa-rámája! + +Isten meghallgatta a kérését, megáldotta egy leánykával, kinek bőre +fehér volt mint a hó, arcza piros, mint a vér, s a haja olyan ragyogó +fekete, mint az ébenfa. Mert hogy fehér volt, mint a hó a kis leány, +elnevezték Hófehérkének. De nem sokáig gyönyörködhetett a királyné +Hófehérkében, attól kezdve, hogy kinyitotta az ablakot, elkezdett +betegeskedni, lassanként elhervadt s meghalt. + +Eltemették a királynét nagy pompával, de esztendőre telve a király újra +megházasodott. Szép asszony volt az új királyné, de büszke, kevély, +mindig cicomázta magát, folyton a tükör előtt állott, az ő csudatükre +előtt, ki ha kérdezett tőle valamit, válaszolt rá. Egyszer, amint +nézegette magát a tükörben a királyné, kérdi: + + Tükröm, tükröm, felelj nyomban: + Ki a legszebb országomban? + +[Illustration] + +Felelt a tükör: + + Könnyű arra válaszolnom: + Te vagy a legszebb, asszonyom! + +Örült a királyné, nagyon örült, mert tudta, hogy a tükör csak a +színigazat mondja. + +Eközben telt, múlt az idő, nőtt, növekedett Hófehérke, napról-napra +szépült, s mikor hét éves lett, szebb volt, sokkal szebb, mint a +királyné. Látta ezt a királyné, de nem akart hinni a szemének, odaállott +a tükör elé s megkérdezte: + + Tükröm, tükröm, felelj nyomban: + Ki a legszebb országomban? + +Felelt a tükör: + + Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál; + De a lányod szebb náladnál. + +Haj! megijedt erre a királyné, kékült, zöldült az arca, majd felvetette +a bosszúság! Mit! hogy nálánál szebb legyen Hófehérke! Ettől az órától +fogvást nem nézhette Hófehérkét, mert, ha csak rápillantott, elsárgult +az irígységtől. Nem volt többé nyugodalma sem éjjel, sem nappal, s mind +azon törte a fejét, hogy pusztítsa el Hófehérkét. Gondol ide, gondol +oda, ő bizony behivatja az udvari vadászt, s megparancsolja neki: + +– Hallod-e, vidd ki Hófehérkét az erdőbe, ott öld meg, a szivét s a +máját vedd ki, hozd haza, hadd lássam, igazán megölted-e? + +Megsajdult a szive a vadásznak erre a gonosz beszédre, de nem +szólhatott. Kiment nagy búsan a szobából, aztán ment Hófehérkéhez, jó +kedvet mutatott előtte, s hívta az erdőbe. Ment Hófehérke, hogyne ment +volna! Mikor aztán kiértek az erdőbe, erdőnek a sűrüjébe, megállott a +vadász, hullani kezdett a könnye, mint a záporeső, s elmondta, hogy mi +szörnyű ítéletet mondott Hófehérkére a királyné. Hej, Istenem! sírt +Hófehérke, könyörgött a vadásznak, hogy annak majd megszakadt belé a +szive: + +– Ne öljön meg, édes vadász bácsi, eresszen engem, hadd bujdossam el, én +szegény árva! + +Gondolta magában a vadász: + +– Hát minek is öljem meg én! Majd úgyis megölik a vadak szegényt. Én meg +lelövök egy őzikét, annak a szivét s máját hazaviszem a királynénak. + +Úgy tett a vadász, ahogy elgondolta. Hófehérkét útnak eresztette, aztán +lelőtt egy őzikét, annak a szivét, máját kivette, hazavitte, a királyné +még akkor este megsütötte, megette, s azzal lefeküdt adta gonosz lelke! +Ezalatt meg Hófehérke ment az erdőben, mind beljebb, beljebb, félt +szegény még a falevéltől is, hát még mikor medvék, farkasok s mindenféle +erdei vadakkal találkozott! De lám, az erdei vadak nem bántották, szépen +kitértek előle! Csak ment, mendegélt szegény Hófehérke, s mire +esteledett, alkonyodott, egy kis házacskához ért. Gondolta magában, +bemegy oda, hátha jó lelkekre talál s szállást adnak éjszakára. Bemegy a +házikóba, körülnéz s hát, Uram, Teremtőm, ott minden olyan icike-picike, +olyan csinos, olyan kedves, olyan tiszta, hogy azt emberi szó nem tudja +elémondani! A szobácska közepén volt egy asztalka, meg volt szépen +terítve, rajta hét tányérocska, minden tányérocska mellett egy +kanalacska, aztán villácska, késecske, s hét poharacska. A fal mellett +volt hét ágyacska, mind a héten hófehér terítő. + +– Vajjon ki lakhatik itt? – kérdezte magában Hófehérke, mert egy lelket +sem látott. Már akárki, gondolta magában, ő bizony itt marad. S mert +éhes volt nagyon, mind a hét tányérkáról evett egy keveset s mind a hét +poharacskából ivott egy csepp bort. Aztán, mert fáradt volt, sorba +próbálgatta az ágyacskákat, de az egyik hosszú volt, a másik nagyon +rövid, na, a hetedik éppen neki való volt: abba belefeküdt s elaludt. + +Már sötét este volt, mikor hazajöttek a házikó gazdái: hét törpe volt, +mind a hét bányász, az erdő mellett, a hegyekben bányászkodtak, ásták az +aranyat, ezüstöt. Belépnek a törpék a szobába, meggyujtanak hét +lámpácskát, asztal mellé telepednek s hát, uramfia, látják, hogy valaki +itt járt, mert mind a hét tányérról hiányzott egy kevés étel s a +poharacskák sem voltak szinültig tele, mint rendesen. + +Megszólal az első: + +– Hm, hm, vajjon ki ült az én székemen? + +A második: + +– Hát az én tányéromból vajjon ki evett? + +A harmadik: + +– Ki tört le az én kenyerecskémből? + +A negyedik: + +– Ki evett az én főzelékemből? + +Az ötödik: + +– Vajjon ki szurkált az én villámmal? + +A hatodik: + +– S ki vágott az én késecskémmel? + +A hetedik: + +– Hát az én poharacskámból ki ivott? + +Akkor az első az ágyra tekintett s látta, hogy valaki feküdt azon. + +– Hm, hm, vajjon ki fekhetett az én ágyamon? Arra mind az ágyakra néztek +s egyszerre kiáltották: + +– Az enyémen is feküdt valaki! + +A hetedik, mikor jó közelről megnézte az ágyát, megpillantotta benne +Hófehérkét, szólítja a többieket, azok odaszaladnak, összecsapják a +kezüket, nem akarnak hinni a szemüknek, hozzák a lámpácskájukat, +rávilágítanak Hófehérkére s egyszerre kiáltották el magukat: Jaj de szép +gyermek, jaj de szép! + +De tüstént elhallgattak, nehogy felébredjen Hófehérke, lábujjhegyen +jártak, csendesen vetkeződtek s a hetedik törpe sorba járta a többiek +ágyát, hol ennél, hol annál aludt egy keveset ezen az éjszakán. + +Reggel jókor felébredt Hófehérke, látja a hét törpét s megijed szegény, +de nagyon. De a törpék mosolyogtak, körülállották s nyájasan kérdezték: + +– Ki vagy te, szép leányka? + +– Hófehérke az én nevem, – felelte a leányka. Aztán elbeszélte, hogy mi +történt vele. + +Mondották a törpék: + +– Bizony, ha ez történt veled, maradj itt velünk, jó dolgod lesz itten. +Tartsd rendben a házunkat, süss, főzz, mosogass, söpörgess, fódozgasd a +ruhánkat s élhetsz velünk, míg a világ s még két nap! + +Mondta Hófehérke: + +– Itt maradok nálatok, kedves törpék, hogyne maradnék! + +Ott is maradott Hófehérke, a házacskát rendben tartotta, a törpék reggel +mentek, este jöttek s pompás vacsora várta őket mindig. De ahányszor +elmentek a törpék, mindég a lelkére kötötték Hófehérkének, hogy +vigyázzon magára, mert a királyné nemsokára megtudja, hogy itt van. + +– Senkit be ne eressz! – ezzel búcsuztak tőle minden áldott reggel. + +Hát a királyné mit csinált ezalatt? A királyné bizony boldog volt, mert +azt hitte, hogy csakugyan a Hófehérke szivét, máját ette meg s most már +ő a legszebb az egész országban. Hanem, hogy telt, múlt az idő, egyszer +mégis a tükör elé lépett s kérdezte: + + Tükröm, tükröm, felelj nyomban: + Ki a legszebb országomban? + +Felelt a tükör: + + Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál, + De a lányod szebb náladnál. + +Megijedt a királyné, nem akart hinni a fülének, kérdezte újra: + + Tükröm, tükröm, mit beszélsz te? + Hiszen meghalt Hófehérke! + +Mondotta a tükör: + + Dehogy halt meg Hófehérke! + Hét törpének a vendége. + +Megint nem volt ez órától fogvást nyugodalma a királynénak sem éjjel sem +nappal s mindazon törte a fejét, hogy s mint tudná elpusztítani +Hófehérkét. + +Mit gondolt, mit nem, befestette az arcát, még pedig öregre festette, +aztán felöltözött vén boltosasszonynak, összeszedett mindenféle +csillogó-villogó portékát s így indult az erdőbe, a hét törpe házához. +Oda talált egyenesen, kopogtatott az ajtón s bekiáltott: + +– Szép portéka, olcsó portéka, tessék, tessék! + +Hófehérke kidugta a fejét az ablakon s kérdezte: + +– Mit árul, néne? + +– Szép portékát, jó portékát, – felelt a királyné, derékövet, mindenféle +szinűt, szebbnél-szebbet, tessék, szép kisasszony! + +Elészedett egyet, a legszebbet, tiszta selyem volt az, mutatta +Hófehérkének. + +– Ugy-e, szép? + +– Jaj de szép! + +Gondolta magában Hófehérke: ezt a jó asszonyt bátran beereszthetem, +ettől ugyan nem lesz bántódásom. Kinyitotta az ajtót, beeresztette az +asszonyt s kiválasztotta magának a legszebb övet. + +– Jaj, de szép vagy, lelkem, aranyom! – csapta össze a kezét az asszony. +Várj csak, hadd csatolom én az övet karcsú derekadra! + +Hófehérke engedte, hogyne engedte volna! De a gonoszlelkű asszony mind +szorosabbra-szorosabbra húzta az övet, egyszerre csak elakadt Hófehérke +lélekzete s holtan esett a földre. Azzal a királyné elsietett, szaladt +haza nagy örömmel, hogy most megint ő a legszebb. + +Jőnek haza este a törpék, látják, hogy Hófehérke a földön fekszik, nem +mozdul, nem is lélekzik, mintha meghalt volna. Haj, édes jó Istenem, de +megijedtek szegénykék! Hirtelen fölvették, ágyba fektették s nézték, +vizsgálták, mi baja lehet. Egyszerre csak meglátják derekán a +selyemövet, kettévágják s hát Hófehérke kezd ébredezni. Mikor aztán +egészen magához tért, elmondta, hogy ki volt nála. + +– Az az asszony a királyné volt, – mondották a törpék. Lám, lám, ugy-e, +mondtuk, hogy senkit be ne eressz! Többet föl ne nyisd az ajtót, ha +magadban vagy itthon! + +Ezalatt a királyné haza érkezett s tüstént ment a tükör elé, kérdezte: + + Tükröm, tükröm, felelj nyomban: + Ki a legszebb országomban? + +Felelt a tükör: + + Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál, + De Hófehérke szebb náladnál! + +Mondotta a királyné nagy haraggal: + + Bolond tükör, mit beszélsz te? + Hiszen meghalt Hófehérke! + +Felelt a tükör: + + Dehogy halt meg Hófehérke, + Hét törpének a vendége. + +De bezzeg felfordult a világ a királynéval, mikor ezt hallotta! +Bizonyosan feleszénkedett, gondolta magában s megint azon törte a fejét, +hogy s mint pusztítsa el Hófehérkét. Adta gonosz lelke értett a +boszorkánysághoz, hókusz-pókusz, csinált egy mérges fésüt, aztán +felöltözött vén asszonynak s ment a törpék házához, kopogtatott az +ajtón, bekiáltott: + +– Tessék, tessék, jó portéka, olyan olcsó, mint a répa! + +Hófehérke kinézett az ablakon s rákiáltott: + +– Csak tovább egy házzal! Itt hiába házalsz. + +De a királyné nem ment tovább, elévette a fésüt, arany volt az kívül, +csillogott, ragyogott s Hófehérkének úgy megtetszett, hogy nyomban +kinyitotta az ajtót. Nézte, csudálta a fésüt s megvette. + +– No, most én majd megfésüllek, – mondotta a királyné, úgy sincs, aki +rendesen megfésüljön. + +Hófehérke nem gondolt rosszat, hogy gondolt volna. Hagyta, hogy fésülje +meg a vén asszony, de alig ért fejéhez a fésü, elszédült s eszméletlen +terült el a földön. A királyné jól a Hófehérke fejébe nyomta a fésüt, +aztán – ill’a berek, nádak, erek! – elszaladt, hazáig meg sem állott. + +Áldott szerencsére, esteledett, alkonyodott, a törpék hazajöttek s hogy +látták Hófehérkét a földön, mindjárt a királynéra gondoltak. Hófehérkét +felvették a földről, ágyba fektették, nézték, vizsgálták, a fésüt +megtalálták, a fejéből kihúzták s im’, Hófehérke egyszeribe +feleszénkedett s elmondotta, hogy mi történt. + +– Az az asszony a királyné volt, mondották a törpék. Minek nyitottad ki +az ajtót? Többet ki ne nyisd, mert egyszer szörnyű halálnak halálával +halsz meg! + +Azalatt a királyné a tükör elé állott s kérdezte nagy büszkén: + + No, tükröcském, felelj nyomban, + Ki a legszebb országomban? + +Felelt a tükör: + + Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál, + De Hófehérke szebb náladnál! + +Hej, nagyot toppantott a királyné, mondotta szörnyű haraggal: + + Bolond tükör, mit beszélsz te? + Hiszen meghalt Hófehérke! + +Mondta a tükör: + + Dehogy halt meg Hófehérke, + Felébreszté hét törpécske. + +Dúlt, fúlt a királyné, nem lelte helyét, aztán elbujt egy sötét +kamarában, hol senki sem láthatta, ott kotyfolt, hókusz-pókuszolt s +csinált egy szép kerek almát, pirosat, hogy a ki ránézett, megkívánta, +de belül méreg volt a szép piros alma. Akkor bekente az arcát, +felöltözött parasztasszonynak, úgy ment a hét törpe házához, kopogtatott +az ajtón, Hófehérke pedig kinézett az ablakon. + +– Tovább egy házzal, be nem eresztlek, – szólt Hófehérke. + +– Nem is akarom, aranyos kisasszony, úgyis elfogyott az almám, csupán ez +az egy van, azt is magának adom, ha elfogadja. + +– Nem, nem, nem szabad elfogadnom. + +– Talán bizony attól fél, hogy mérges? Ihol, ketté vágom, a piros felét +megeszem én, a fehér felét egye meg maga, lelkem. + +Az ám, úgy csinálta, adta gonosz lelke, hogy a fehér felében volt a +méreg, a piros felében meg semmi sem volt. + +Hófehérke, mikor látta, hogy az asszony milyen jóizűen eszi az almát, +elfogadta a másik felét, de alig harapott belé, holtan terült el a +földön. + +– No, most ébresszenek fel a törpék! – kacagott a királyné s elszaladt, +mint a szél, meg sem állott hazáig. Ahogy hazaért, a tükör elé állott s +kérdezte nagy kevélyen: + + No tükröcském, felelj nyomban: + Ki a legszebb országomban? + +Felelt a tükör: + + Könnyű erre válaszolnom: + Te vagy a legszebb, asszonyom! + +Most már megnyugodott adta gonosz lelke, bizonyos volt abban, hogy +meghalt Hófehérke. + +Jőnek este haza a törpék, látják, hogy megint a földön fekszik +Hófehérke, felveszik, ágyba fektetik, nézik, vizsgálják, nem találnak +rajta semmit, mosdatják vízzel, borral, ecettel, de Hófehérke nem +ébredett fel. + +– Meghalt! Meghalt! – sírtak, jajgattak a törpék s majd megszakadt a +szívük. Nagy búval, bánattal, sűrü könnyhullatással koporsót faragtak, +abba Hófehérkét belefektették, a koporsó körül leültek mind a heten s +három napig folyton sírtak, mint a záporeső. + +Akkor azt mondták: + +– Nem temetjük a fekete földbe a mi drága Hófehérkénket, csináltatunk +neki üvegkoporsót, hadd lássuk mindég. + +Csináltattak üvegkoporsót, abba fektették Hófehérkét, ráírták a nevét s +azt is, hogy király lánya volt, úgy vitték ki magas hegynek tetejére, +ott letették s egy közülök mindig ott ült a koporsó mellett, őrizte, +nehogy valaki elvigye. És jöttek arra az erdei vadak s még azok is +siratták a szép Hófehérkét. + +Telt, múlt az idő s Hófehérke nem változott a koporsóban, úgy tetszett, +hogy csak alszik. Fehér volt, mint a hó, piros, mint a vér s fekete a +haja, mint az ébenfa. + +Történt egyszer, hogy az erdőbe jött vadászni egy királyfi, a hegy +tetején meglelte a koporsót, koporsóban Hófehérkét s olvasta, mi a +koporsó oldalára volt írva. Nem győzte nézni, csodálni a királyfi +Hófehérkét s mondta a törpéknek: + +[Illustration] + +– Adjátok nekem ezt a koporsót s azt adok cserébe, amit csak a szívetek +kíván. + +Mondották a törpék: + +– Nem adjuk mi ezt az egész világért! + +– Hát ajándékozzátok nekem, – mondotta a királyfi, mert nem tudok élni, +ha nem látom Hófehérkét. + +A törpék megsajnálták a királyfit s neki ajándékozták a koporsót. Akkor +a királyfi a szolgáival felvétette a koporsót, ezek elindultak, mentek, +mendegéltek. Egyszer csak megbotlanak a szolgák, megrázkódik a koporsó, +s ím, halljatok csudát! a mérges alma kigurult Hófehérke torkából, aztán +csak fölnyílik a szeme, mosolyog a szája: föltámadott Hófehérke! + +– Hol vagyok? – kérdezte Hófehérke. + +– Nálam! – felelt a királyfi s elbeszélte, hogy mi történt. Aztán +mondta: – Jere velem az apám palotájába, légy a feleségem, szép +Hófehérke! + +– Veled megyek, veled, – felelt Hófehérke – tied leszek, tied. + +Akkor a királyfi lovára ültette Hófehérkét, hazavitte s kihirdették +ország-világ előtt, hogy házasodik a királyfi. Jöttek a vendégségre +mindenünnen, meghívták arra a királynét is, az fel is öltözött legszebb +ruhájába, de minekelőtte útnak indult, megkérdezte a tükröt: + + Tükröm, tükröm, felelj nyomban: + Ki a legszebb országomban? + +Felelt a tükör: + + Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál, + De Hófehérke szebb náladnál! + +Mérgesen toppantott a királyné: + + Bolond tükör, mit beszélsz te! + Hiszen nem él Hófehérke. + +Mondotta a tükör: + + Dehogy nem él, Hófehérke! + Most öltözik hófehérbe. + Ő a királyfi mátkája, + A jöttödet nagyon várja! + +Hiszen várhatta Hófehérke a gonoszlelkű királynét, nem jött el az a +vendégségbe. Ahogy hallotta a tükör beszédjét, elkékült, elzöldült s +csak elterült a földön. Többet fel sem is kelt soha. + +Hófehérke ma is él, ha meg nem halt, de még a törpék is. + +Holnap mind legyenek a ti vendégetek. + + + + +Az alamizsna. + +(Angol mese.) + +Öreg koldusasszony álldogált az országút szélén, majd megvette az Isten +hidege. Fújt a szél, kavarogtak a hópelyhek, de ő csak állott, állott +egy helyben s várta, ha valaki arra vetődnék. Hát jött is gyalogosan egy +úriember. Nehéz prémes bunda volt rajta, vastag meleg keztyű a kezén. +Amint elhaladt a koldusasszony mellett, egy pillanatra megállott: +alamizsnát akart adni, de meggondolta a dolgot. Félt lehúzni a +keztyűjét, anélkül pedig nem adhatott alamizsnát, de részvéttel nézett a +koldusasszonyra s mondta: + +– Ó szegény öreg asszony, de szomorú a te sorsod, hogy ebben a rettentő +időben kell itt alamizsnára várnod! + +A koldusasszony semmit se szólt, de jól esett szívének az a néhány jó +szó is, hálásan nézett az úriemberre, ki még jobban beburkolódzott +bundájába s haza sietett. + +Alig távozott el ez az úriember, pompás úri hintó közeledett a +koldusasszony felé. Gazdag uraság ült a hintóban s ez ahogy meglátta a +didergő asszonyt, megállíttatta hintaját, előkereste kis pénzestárcáját, +kivett belőle egy pénzdarabot, aztán hirtelen kinyitotta a hintó üveges +ajtaját s merthogy besüvített a hideg szél, gyorsan kidobta a +pénzdarabot a hóba. Amint a pénz kirepült az ablakon, akkor vette észre, +hogy tévedésből aranyat dobott az asszonynak. + +– Ejnye, ejnye, – mondta magában – kevesebb is elég lett volna. No de +nem baj, elég gazdag vagyok, néhanapján aranyat is adhatok a +koldusoknak. + +Aztán mikor hazaért palotájába s ott ült a gazdagon terített asztal +mellett, a jó meleg szobában, eszébe jutott a koldusasszony s megint +csak hüm getett: + +– Ejnye, ejnye, mégis csak igen sokat adtam annak a koldusasszonynak. +No, mindegy, – vigasztalta magát, – Isten majd visszafizeti. + +Közben hazaért a gyalogos úriember is, ő is ott ült gazdagon terített +asztal mellett, de neki már sehogysem izlett az ebéd. Folyton a +koldusasszonyra gondolt s igen szégyellette, hogy semmit sem adott neki. +Hirtelen felugrott az asztal mellől s becsöngette a szobaleányt. + +– Teríts még egy személyre, – szólt a szobaleánynak s azzal elsietett, +egyenest oda, hol a koldusasszonyt látta. + +Az, szegény, most is ott volt. Kereste a hóban az aranyat, turkált +mindenfelé, de bizony nem találta. Rongyos ruhájában csak úgy didergett +szegény, szeméből folyt a könny. + +– Mit csinálsz, szegény koldusasszony? + +– Óh, ne is kérdezze uram. Egy jólelkű úr egy aranyat dobott nekem s nem +találom. + +– Ne is keresd, úgy sem találod meg, – mondotta az úriember. – Jere +velem, az én házamba. + +[Illustration: Karonfogta az öreg koldusasszonyt, elvezette a házába.] + +Azzal karonfogta az öreg koldus asszonyt, elvezette a házába, leültette +maga mellé, gazdagon megvendégelte s ebéd után meg is ajándékozta. + +Mikor aznap este az angyalok az égben az ő aranykönyvükbe beírták +mindazt a jó cselekedetet, amit aznap láttak, nem jegyezték fel a hintós +úriember aranyát, de első helyen írták be a gyalogos úriember nevét, ki +megbánta s jóvátette hibáját. + +[Illustration: … gyorsan kidobta a pénzdarabot a hóba.] + + + + +A farkas khán leánya. + +(Tatár mese.) + +Egy régi, szénával fedett kalibában élt egy nyolcesztendős fiú. Nagyon +szegény volt, sem apja, sem anyja, egyedült élt a kalibában. Egyetlen +vagyona egy három esztendős csikó volt. Ezzel foglalkozott egész nap. +Ezt kúrálta, dajkálta, takarítgatta, kényeztette. Aztán napközben +el-eljárt vadászni. Nyulat s más vadat fogott. Vermeket ásott, csapdákat +állított fel: igy fogta a nyulat s a mindenféle vadakat. Egyebet nem is +evett vadhúsnál. Sokat éhezett a fiú, de annál többet evett a csikó. +Annyit evett egymaga, mint egy egész ménes. Minden 24 órában lelegelt +egy egész rétet. + +Egy este, mikor már a csikó lelegelte a rétet, megkötötte egy fához, +aztán hazament a kalibába. Lefeküdött, elaludott s reggel, mikor +felkelt, kiment a rétre, hadd lássa el a csikaját. Az ám! Volt csikó, +nincs csikó! Csupán a feje, a lába, a farka s a sörénye maradott meg, a +többit mind egy falásig megette egy farkas. Szörnyű nagy bánatba borult +a szegény fiú: elkezdett sírni keservesen. De aztán lassanként +lecsendesedett, ment, mendegélt, s mit gondolt, mit nem: ásott egy nagy +vermet. A veremnek a szélére letette, ami a csikóból megmaradt: a fejét, +a lábát, a farkát, a sörényét, aztán imádkozott az isteneknek: + +– A farkas megette a csikómat, nyelje el hát ez a verem a farkast! Ezt +kivánom tőletek, istenek! – Azzal visszament a kunyhajába, elészedte, +ami maradék nyulhús volt, megette, lefeküdött, de egész éjjel nem jött +álom a szemére, mindig csak a kedves csikajára gondolt. + +Másnap aztán jókor reggel kiment a rétre, hogy még egyszer lássa +csikajának a maradványát. S ím, amint kiment a verem felé, látja, hogy +afelett úgy ragyog valami, mint a fényes nap. Nézi, nézi s hát egy +fehér, aranyhajú farkas van a veremben. Vergelődött ide-oda a farkas a +veremben, de megfogta a kelepce: nem tudott kijönni. + +– Hát te etted meg az én csikómat? – mondotta a fiú. – Pusztulj el itt, +dögállatja! – Azzal megragadta a farkánál fogva s az ostorával +szabdalta, vágta, ahogy csak tőle kitelt. Ami szőr volt a farkasnak a +hátán, szerteszét röpült, olyan kegyetlenül vágta, szabdalta. Hanem a +farkas elkezdett könyörögni: + +– Ne bánts, te fiú! Mindent adok, amit kivánsz, csak hagyd meg az +életemet! + +– Ugyan mi jót adhat egy farkas? – mondotta a fiú. – A lovamat megetted, +megérdemled, hogy gonosz lelkedet kikorbácsoljam a testedből! + +De a farkas tovább könyörgött: + +– Hallgass ide! Én a farkas khán vagyok, hatszáz farkas az én szolgám, +azonkívül még egy földi khán s még ezen a földi khánon kívül hetven más +khán, akik az alatt a khán alatt szolgálnak. Ha akarom, farkas vagyok, +ha akarom, ember. Hogyha meghagyod az életemet, esküszöm neked az +istenekre: annyit adok a ménesemből, amennyi csak tetszik! + +A fiú gondolkozott, habozott egy ideig: vajjon meghagyja-e a farkasnak +az életét. Aztán egyet gondolt: kihúzta a veremből. Mondotta neki: + +– Na, indulj előre! Megyek utánad. + +Elindult a farkas khán, ment előre, utána a fiú. Addig mentek, amíg egy +rétre értek. Az a rét a farkas kháné volt. Rengeteg nagy ménes volt ezen +a réten: kilenc csikós őrizte. Ez a kilenc csikós a farkas khán +parancsára szépen meghajtotta magát a fiú előtt. Aztán elévezették a +kilenc legszebbik paripát. Hoztak drága szép ruhákat s mondották neki: +válasszon a lovakból is, a ruhákból is. A fiú nézte, nézte a paripákat, +a ruhákat, melyik volna a szebb, melyik a pompásabb; de bizony nem +tudott választani közülök. + +Közbe a farkas khán félrekullogott, elment a rétről s amint a fiú nézte, +nézte, válogatta a paripákat, oda ment egy őszhaju öreg ember s mondta +neki: + +– Hallod-e, fiam, hozzá ne nyulj sem a paripákhoz, sem a ruhákhoz, hanem +csak eredj a farkas khán után. Majd egy másik rétre érsz; ott is +ajánlanak paripákat, ruhákat, de azokhoz is hozzá ne nyulj, ha jót +akarsz. + +A fiú megfogadta az öreg ember tanácsát, utána ment a farkas khánnak, +csakhamar elérkezett a második rétre is. Hát ott is rengeteg nagy ménes +volt, szebbnél szebb paripák. Ezt a ménest is kilenc csikós őrizte s +hogy meglátták a fiut, a farkas khán parancsára szépen meghajtották +magukat. Aztán elővezettek kilenc paripát, hoztak szebbnél szebb, +drágánál drágább ruhákat s kínálták erősen a fiut, hogy válasszon +közülök. De a fiunak eszébe jutott az ősz öreg ember tanácsa: +bármennyire tetszettek neki a paripák, a ruhák, hozzájuk se nyult. + +Közben, ahogy a paripákat s a ruhákat nézte, megint tovább kullogott a +farkas khán, a fiú meg utána. Nem kellett messzire mennie, csakhamar a +harmadik rétre ért. Ott még nagyobb ménes volt. Azt is kilenc csikós +őrizte, azok is mentek a fiú elé, szépen meghajtották magukat, aztán +elévezettek kilenc paripát, hoztak szebbnél szebb, fényesnél fényesebb +ruhákat s kínálták a fiut, hogy válasszon közülök. A fiú nézte, nézte, +csudálta a paripákat, ruhákat, nagy kedve kerekedett, hogy válasszon +közülök. Már-már épen választani is akart, de abban a pillanatban ott +termett az őszhajú öreg ember. Mondta neki: + +– Vigyázz, fiú, hozzá ne nyulj! Eredj csak tovább! Ne fogadj el te +semmit a farkas khántól, még ha egész vagyonát igéri is. Hanem van neki +egy macskája, ott van a sátrában. Mondjad neki: – Nem kell nekem semmi +egyéb, csak a macska. – Ezt mondván, az öreg ember eltünt, a fiú pedig +ment a farkas khán után, egyenesen a sátrába. + +Ez a sátor hegynek a tetején állott, a Fehértenger mellett. Felment a +fiú a hegyre, belépett a sátorba. A farkas khán már ott hevert a +selyem-divánon. Kezében volt egy aranypálca. Amikor belépett a fiú a +sátorba, felkelt, fogadta illendően s leültette maga mellé. Aztán +hozatott neki pompás ruhát, ételt, italt s úgy megvendégelte, mint csak +valami fejedelmet. Három egész nap s három éjjel folytonosan vendégelte +a farkas khán a fiut. A negyedik nap aztán kivezette a sátorból s ami +csak lova volt a három réten, mind a sátor elé hajtatta a szolgáival s +mondotta neki: + +– Na, fiú, nézd ezt a rengeteg sok paripát: fele a tiéd! + +– Jól van, jól van, – mondotta a fiú. – Majd még ráérünk az +osztozkodásra. – Azzal megfogta a farkas khánt a kezénél fogva s +visszavezette a sátorba. + +– Hát nem kellenek a lovak? Ime, itt vannak a kincseim. – S mutatta +kincseit a farkas khán. + +Hej, mi szörnyű kincs volt ott! Nem győzte a szem belepni. Fényesnél +fényesebb, drágánál drágább. + +– Tiéd a fele kincseimnek, fiú, fogadd el! + +– Mit csináljak én a kincseiddel? – mondotta a fiú. Nekem nincsen +feleségem, nekem nincsenek szolgáim, akik vigyázzanak reá. Jobb, ha +nekem ajándékozod a macskádat. Ugy sincs senkim, semmim; lesz rá időm, +hogy ápoljam ezt a macskát. + +Ámult, bámult a farkas khán; nem tudta, hogy mit gondoljon. Szeme-szája +tátva maradott. Aztán csak hullani kezdett a könnye. De hát hiába: Isten +nevére fogadta meg, hogy teljesíti a fiú kivánságát, akármit kiván. Mit +volt mit tenni: odaadta neki a macskát. Azzal a fiú vett egy kötelet, +megkötötte a macskát, ismét felvette a régi ruháját, a macskát eldugta a +kebelébe, elbúcsuzott a farkas khántól s indult vissza az ő kalibájába. + +– Hallod-e, – mondotta a khán a búcsuzáskor, – hogyha hazamégy a te +kalibádba, meg ne feledkezzél a macskádról! Ugy ápold, mintha épen a +testvéred volna. Amit te eszel, abból adj ő neki, amit te iszol, abból +itasd őt is. Ugyanazzal a takaróval takard be éjszakára, amelyikkel te +magadat. + +A fiú ment egyenesen a kalibájába, meg sem állott hazáig. Ott, a +kalibában, volt még egy kicsi szárított nyúlhusa, azt elévette, +megfőzte, evett belőle; de valahányat falt, mindannyiszor adott a +macskának is. Főzött levest, evett egy kanállal, a másik kanál a macskáé +volt. Igy etette-itatta a fiú a macskát. Mikor pedig lefeküdt, +lefektette szépen a macskát is s betakarta ruhájával. Ahogy ő aludott, +elaludott a macska is s ha éjjel felébredett, felébredett a macska is. + +Erősen megtetszett a fiunak a macska. Mert annak a macskának annyi esze +volt, mintha igazi ember lett volna. A fiú pedig mindig, mikor kiment, +hogy nyulat meg más vadat fogjon, megkötötte a kaliba ajtajához a +macskát. Egyszer aztán mi történt? Amint jött hazafelé a fiú, a kaliba +felől gyönyörű szép éneket hall, mintha valami madár énekelt volna. +Megállt, hallgatózott: vajjon csakugyan a kaliba felől jön-e a hang. +Onnét jött bizony. Sietett haza a fiú, belépett a kalibába, körülnézett: +azt hitte, hogy leányt talál ott, de bizony nem talált. A macska volt +ott, úgy, ahogy megkötötte reggel, ott állott a kalibában. + +Másnap este, mikor megvacsorázott a fiú a macskával, lefeküdött s +elaludott. Egyszerre csak szörnyű nagy lármára ébredett fel. Felkel a +fiú, körülnéz s hát nem a kalibájában van, hanem egy gyönyörű szép +sátorban. Ép olyan sátorban, amilyen a farkas kháné. A sátorban egy +sereg szolga; künn a sátor körül pedig rengeteg paripa, rengeteg +szarvasmarha. Kereste a macskát mindenfelé: nem látja. Az ám, eltünt a +macska, de a helyén ott volt egy leány. Annak a leánynak sok-sok ágba +volt fonva a haja s az a sok-sok ág két-két vastag ágba fonva ismét, ami +azt jelentette, hogy többé már nem leány, hanem asszony: az ő felesége. +Vala pedig ez a leány a farkas khán leánya, aki, amikor a fiú +megérkezett volt a farkas khán sátrába, akkor változott macskává s most +ismét visszaváltozott leánnyá. Csudálkozott a fiú, szörnyen +csudálkozott, de aztán megszólalt a leány: + +– Ne csudálkozz! Ime, amit itt látsz, az mind a tied. Az apám utánam +küldötte fele vagyonát. Ihol van egy öreg ember: Alten-Mirgén a neve. Ez +lesz a mi vagyonunknak a felvigyázója, ezt is az apám küldötte ide. + +Abban az időben, amikor ez történt, élt a földön egy hatalmas fejedelem: +Jedajkán volt a neve. Annak egy fia: Jeebet-Mirgén volt a neve. Mind a +kettő világhíres vitéz. Ez a Jeebet-Mirgén sokáig járt a farkas khán +leánya után, akinek Alten-Byrtyk volt a neve. Mikor aztán meghallotta, +hogy a szegény fickó vette feleségül, szörnyű haragra gerjedett s +elhatározta, hogy megbosszúlja magát. Azt mondotta az apja +Jeebet-Mirgénnek: + +– Hallod-e, van még asszony s leány elég a világon. Felejtsd el te +Alten-Byrtyket! Mert bizony mondom, halálnak halálával halsz meg. + +De a fiú nem hallgatott az apja szavára. Nem, nem ő addig meg nem +nyugszik, amíg azt a fickót meg nem bosszúlja! Végre is Jeebet-Mirgén +elindult, hogy felkeresse a szegény fiut. Ment, meg sem állott, amíg a +sátrába nem ért. Megkötötte a lovát a sátor aranyoszlopához s belépett. +Szót se szólt, csak leült az ágyra s ahogy leült, Alten-Byrtyk vitt neki +ételt-italt. Gazdagon megvendégelte. A szegény fiú ült szép csendesen a +helyén, nem szólt egy szót sem. Kezdetben Jeebet-Mirgén nem akarta a +bort inni, hanem ami bort adott neki az asszony, azt észrevétlenül mind +a kebelébe öntözte. Észrevette ezt Alten-Byrtyk s merthogy ő is ivott a +borból, vigyázni kezdett magára s valahányszor a poharat az ajakához +vitte, szépen a bort beleöntötte a ruhája karjába. + +Hanem az ura, az bezzeg ivott! Szörnyű sokat ivott! Mikor aztán +meglátszott rajta a bor, mondotta neki Jeebet-Mirgén: + +– Hallod-e, fickó! Akarsz-e velem versenyre kelni? + +– Akarok ám! – mondotta a fiú + +– Nohát, akkor hallgass ide. Én majd elbújok, te pedig megkeresel engem. +Ha megtalálsz, akkor a tied leszek, a te rabod. Ha pedig én talállak meg +téged, akkor te leszel az én rabszolgám, enyém lesz a feleséged is, +enyém minden vagyonod. + +– Jól van, – mondotta a fiú, – legyen kedved szerint. – Azzal +Jeebet-Mirgén felkelt a helyéről, s elindult hazafelé. + +Utána indult mindjárt a fiú is. De mielőtt elindult volna, Alten-Byrtyk +mondotta neki: + +– Hallgass ide! Hogyha belépsz Jeebet-Mirgén sátrába, látsz ott egy +ládán egy íjjat meg egy nyílvesszőt. Vedd ezt a kezedbe s ahogy csak +birod, úgy hajtogasd, tördeld, mert ebben az íjjban s ebben a +nyílvesszőben lesz Jeebet-Mirgén. + +Elindult a fiú ment gyalogszerrel, aztán elért a Jeebet-Mirgén sátrába, +aki már otthon volt. Otthon volt az apja is, Jedajkán, ült egy helyben +nagy búsan, nagy szomoruan. Még minek előtte belépett a fiú a sátorba, +mondotta az öreg a fiának: + +– Hej, fiam, fiam! – hiába kezdesz te Alten-Byrtykkel, több esze van +annak, mint mi nekünk. Vetélkedni kezdettél Alten-Byrtykkel? Meglásd: +mindent elveszítünk, s hogyha nem hagysz fel ezzel a vitézkedéssel, +végezetül még Alten-Byrtyk kővé is változtat minket! + +Mikor a szavát befejezte az öreg, akkor lépett be a sátorba a fiú. Ahogy +belépett, mindjárt meglátta a ládán az íjjat, a nyílvesszőt: egyenesen +odalépett, kezébe vette, megfogta egész erejével, kezdette hajtogatni, +ropogtatni s ím, abban a pillanatban Jeebet-Mirgén elsápadott, jajgatott +szörnyen, mintha valaki verte volna. Aztán elkezdett rimánkodni: + +– Ne bánts, ne bánts! Inkább rabszolgád leszek! + +– Várj csak, – mondotta a fiú, – még előbb nekem is el kell bújnom. +Akkor válik el, hogy ki lesz a másiknak a rabszolgája. – Azzal otthagyta +Jeebet-Mirgént, kilépett a sátorból s ment egyenesen haza. + +Indult utána mindjárt Jeebet-Mirgén is. De sietett, ahogy csak birta, +nehogy egy pillanatra is elveszítse a szeme elől a fiut. Mikor a fiú +belépett a sátorba, Jeebet-Mirgén ott állott a tulsó hegynek a tetején, +onnan nézett a sátorba. + +Ahogy belépett a fiú, a felesége egyszeribe tűvé változtatta s bedugta a +bundájának a karjába. Jött Jeebet-Mirgén, kereste mindenfelé a fiut, de +bizony nem tudta megtalálni. Egész nap kereste, hiába kereste; aztán +estefelé, mikor már a nap lement, Jeebet-Mirgén is, meg a lova is kővé +vált. + +– Na, – mondotta az asszony az urának, – most ebben a pillanatban kővé +változott Jedajkán is. Eredj, menj oda a sátrába, hozd el mindenét, +amije van. De figyelj jól ide: Jedajkán népének a fele harcban legyőzött +ember. Azokat ide ne hozd, hanem telepítsd le innét jó messzire. Aztán +találsz a Jedajkán sátrában sok minden között egy elkerített ládát. +Ebben a ládában egy ragyogó fényes kardot. Ezt a kardot vedd ki a +ládából s hozd el. De vigyázz egész úton rá, ne hogy kiejtsd a kezedből! +Ha szerencsésen hazahozod, te leszel a földnek legnagyobb vitéze. +Hatalmad lesz még a halál fölött is. + +Elment a fiú, meg sem állott Jedajkán sátráig. Hát amint odaért, látta, +hogy ott áll Jedajkán lova a sátor előtt, kővé meredve, s ott ül a sátor +ajtaja előtt Jedajkán szintén kővé meredve. És ott voltak a hét Istenek +és örvendezének a fiú szerencséjén; örvendezének pedig azért, mert +Jedajkán félig-meddig a gonoszok fajtájából való volt, s az Isteneknek +sem volt felette hatalmuk. + +Bement a sátorba a fiú, kinyitotta a ládát, meglátta benne a kardot. Ugy +fénylett, mint az égő láng. Szépen kezébe vette a kardot, aztán +parancsolta az atamán-nak és mind a szolgáknak, hogy szedjék össze, ami +kincse van Jedajkánnak és hozzák az ő sátrába. Összeszedték, ami kincse +volt Jedajkánnak, aztán mentek, egész nap mentek, amíg az ő sátrába +értek. Amikor megérkezett a fiú, kérdezte tőle a felesége: + +– Hát hol van a csikódnak a feje, a sörénye, a lába s a farka, amelyet a +farkas megevett volt? + +Kiment a fiú ahhoz a veremhez, ahol letette volt a csikajának a +maradványait s hát ott volt mind: a sörénye is, a farka is, a lába is, a +feje is. Odament az asszony is, szépen összeszedte, bevitte a sátorba. +Aztán lefeküdtek, aludtak mind a ketten. + +Reggel, mikor felébredett a fiú s kiment a sátorból, szeme-szája +elállott a csudálkozástól. Ime, egy aranyszőrű paripa volt kötve a sátor +aranyoszlopához, fel volt nyergelve, kantározva; volt rajta nyíl, kard s +mindenféle hadiszerszám. Ahogy meglátta az ő kedves lovát, mindjárt +nevet is adott neki: Arany-Rókának nevezte. Aztán nevet adott magának +is: Alten-Köök (aranykapu) lett az ő neve. Akkor aztán tartott nagy +vendégséget, arra meghítta az apósát, a farkas khánt, akinek másik neve +vala Birtik khán és meghivott még sok-sok embert. És a vendégség alatt +mondá Birtik khán: + +– Most pedig én itt maradok veletek, együtt éljünk, együtt haljunk. + +Ami vagyona volt, s ami marhája volt, mind elhozatta, mind a +gyermekeinek adta. Annyi volt a paripa, annyi volt a szarvasmarha, hogy +alig fértek el a tenger partján. Mikor Alten-Köök jól kigyönyörködte +magát a rengeteg sok paripában, mondotta neki a felesége: + +– Hallod-e, Jedajkánnak az országában él hetven bojár és négyszáz más +férfi. Ez a hetven bojár s ez a négyszáz férfi háromszor huszonnégy óra +alatt idejön a mi országunkba, hogy megöljön minket s elpusztítsa a mi +országunkat, népünket. Ne várd, amíg idejönnek, előzd meg őket! + +Egyéb sem kellett Alten-Kööknek, egyszeribe nekikészülődött, felpattant +aranyszőrű paripájára, elbúcsuzott a feleségétől, apósától. Azt +mondotta: három esztendeig vissza sem tér. Azzal elvágtatott, mint a +sebes szél, még annál is sebesebben. + +Hát elment Alten-Köök, telt, mult az idő, közben az asszonynak gyermeke +született, egy gyönyörű szép fiú. Az a fiú nőtt, növekedett s egyszer mi +történt, mi nem: eltünt, mintha a föld nyelte volna el. Ugy történt +pedig az, hogy a fiú kiment a rétre, aztán tovább bolyongott, elment a +sziklás hegyek közé, azok közé a hegyek közé, ahol Jedajkánnak a +legyőzött népei éltek, akiket Alten-Köök telepített ide. S amint ott +járt-kelt a fiú, meglát hat embert, akik egy hetedik emberrel, akinek +Kőfejű volt a neve, tanácskoztak. Azon tanácskoztak pedig ezek az +emberek, hogy öljék meg Alten-Kööknek a fiát. De Kőfejű nem akarta +megölni a fiut, s mert hogy nem akarta megölni, az a hat ember megfogta +Kőfejűt meg a fiut is, mind a kettőt összekötötték, s a tengerbe dobták. +Keresték a fiut mindenfelé, tűvé tették az egész országot, de bizony nem +találták. Aztán keresték ott a sziklák között is, ahol Jedajkán +legyőzött népei éltek s ím, megtalálták azt a hat embert, akik most is +ott állottak egy helyben, tanakodtak, közbe-közbe rengeteg nagy köveket +vettek fel s dobálták be a tengerbe. + +Ahogy ezeket látta Alten-Byrtyk, mindjárt tudta, hogy senki más, csak +ezek tüntették el az ő fiát. Visszatért a sátrába, leborult a földre s +keservesen siratta a fiát. Sírt egész nap, aztán elaludott a sok +sírástól. + +Mikor aztán reggel felébredett s kiment a sátorból és átalnézett a +tengeren, szeme-szája elállott a csudálkozástól. Mert a tengernek a +túlsó partján látott egy szörnyű nagy épületet, mely addig nem volt ott. +És összecsődültek mind a népek a tengernek a partján és csudálkoztak +azok is, mert ők sem látták azt a rengeteg nagy épületet s nem tudták +elgondolni, hogy s mint kerülhetett ez ide. Hát még mikor látták, hogy +ott, a tenger túlsó partján van annak a sok paripának, annak a sok +szarvasmarhának a fele, amelyet a farkas khán Alten-Kööknek +ajándékozott. Most már bizonyosan tudta Alten-Byrtyk, hogy ez annak a +hat embernek a dolga. Csak azt várta, hogy este legyen s ahogy este +lett, fecskévé változott. Általrepült a tengeren, egyenesen a felé a +nagy épület felé. Amint repült, repült a tenger felett, jött szembe vele +egy sólyommadár. Alten-Byrtyk megijedt szörnyen, tovább akart repülni, +nehogy elfogja a sólyom, de a sólyom megszólította: + +– Állj meg, állj meg, fecskemadár! Ne félj tőlem, javadat akarom. + +Megállott Alten-Byrtyk, a sólyom meg szépen hozzárepült. Volt a csőrében +egy acélkő, a katonában pedig egy aranyszelence. Mondta Alten-Byrtyknek +a sólyom: + +– Ihol van egy magas sziklahegy. Repülj oda. Szállj le ottan. Veled +megyek. + +Repült a fecske, azaz, hogy Alten Byrtyk, leszállott a sziklának a +tetején, leszállott vele a sólyom is. S ahogy leszállott, ember lett +belőle. A Kőfejű volt ez az ember; az, akivel a fiut a tengerbe dobták +volt. Ahogy ültek a szikla tetején, megszólalt a Kőfejű s mondotta +Alten-Byrtyknek: + +– Ez az acélkő egykor a Jedajkáné volt s tőle ez a hat ember lopta el, +aki engem a tengerbe dobott s velem a te fiadat. Ezzel az acélkővel +uralkodott Jedajkán minden népek fölött. Mert valahányszor ezt az +aczélkövet sziklához ütötte, mindannyiszor száz vitéz jött a világra. +Ezzel az acélkővel ő mindent meg tudott cselekedni, amit csak akart. +Minden kivánsága teljesült, amit csak kivánt. Ezzel az aczélkővel hidat +lehet varázsolni a tenger fölé, sziklákat lehet szétrombolni; ezzel az +acélkővel mindent lehet cselekedni. Hát én ezt az acélkövet újra +elloptam attól a hat embertől s most már az ő hatalmuknak vége. Ebben az +aranyszelencében a te fiadnak a szelleme vagyon. Ezt is attól a hat +embertől loptam el. + +Azzal vette Kőfejű az acélkövet, kétszer megütötte a sziklát s ím, abban +a pillanatban kétszáz vitéz termett elé a földből. + +– Egyszeribe megöljétek azt a hat embert! – parancsolta Kőfejű a +vitézeknek, – égessetek meg mindent, ami a tengeren túl van. – Abban a +pillanatban elégették azt a rengeteg nagy épületet s mindent, ami abban +volt s ím, egyszerre csak kipattant a földből Alten-Köök. Akkor meg +kinyitotta a Kőfejű a szelencét, a szelencéből pedig előtoppant a fiú +igazi valóságában. A Kőfejű s Alten-Köök testvérséget fogadtak. +Alten-Köök nekiadta legszebb paripáját, aztán hazamentek s éltek együtt +mind, a hányan voltak, s máig is élnek, ha meg nem haltak. + + + + +A hű szolga. + +(Székely mese.) + +Hol volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren innét, hetedhétországon +túl, volt egyszer egy király s annak egy növendék fia. + +A király éppen azon járatta az eszét, hogy a fiát megházasítsa, mikor a +szomszéd ország királya erősen megsértette, s mit volt mit tenni, +abbahagyta a fia házasságát, s rettentő nagy sereggel elindult háborúba. +Hanem a fiát otthon hagyta házőrzőnek s erősen a szívére kötötte, nehogy +megházasodjék, míg ő a háborúból haza nem kerül. + +Elment a király s a fia csakugyan honn maradt, s ahogy tudta, igazgatta +az országot, de telt, mult az idő, esztendő esztendő után, s az apja +csak nem került haza, még mindig háborúskodott a szomszéd királlyal. + +Ő bizony – gondolta magában a királyfi – nem vár ítélet napjáig, talán +öreg ember is lesz, mire hazakerül az apja, – elindul leánynézőbe. Nagy +sereget gyüjtött s úgy indult világgá, hadd lássák idegen földön, hogy +őt sem a gólya költötte. De még az országuk határáig sem érhettek, jő +velök szembe a király, akarom mondani: szaladott, mert rútul megverték a +seregét. + +Bezzeg megörült a király, amikor meglátta, hogy jő a fia elejébe. Azt +hitte, hogy híre ment a vereségének s most jő a segítségére. De meg is +mérgelődött szörnyen, mikor megtudta, hogy a királyfinak eszeágában sem +volt ez, hanem házasságon járt az esze. + +– Meghagytam, ugy-e, hogy el ne mozdulj hazulról, míg vissza nem térek, +– mondta a király. – Nem fogadtál szót, mehetsz, amerre a szemed lát, de +a katonáimat el nem viszed, hallod-e! + +Eleget kérlelte a fiú az apját, hogy így s hogy úgy, egyszer csak meg +kell hogy házasodjék, de a király nem engesztelődött meg, s elvette tőle +az egész ármádiát. Egyes-egyedül egy vadász maradt a királyfi mellett. +Ez olyan hűséges embere volt a királyfinak, hogy még a királlyal is +szembeszállott, s azt mondta: – Felséges királyom, egy életem, egy +halálom, de én a királyfit el nem hagyom! + +Elváltak nagy haraggal s a király ment hazafelé, a királyúrfi pedig +hűséges vadászával hetedhétország ellen. Búsult erősen, hogy az apja még +csak egy jó szót sem adott útravalónak, de még egy hét sem telt belé, +elmult a nagy búbánatja. El bizony, mert addig mentek s mendegéltek +hegyeken, völgyeken, erdőn, mezőn által, hogy hetedik nap elérkeztek +Aranyország aranyvárába, s ott találtak egy aranyvirágot, de olyant, +hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. (Közbe legyen mondva, s nehogy +elfelejtsem, az aranyvárban a király lakott s az aranyvirág a király +egyetlen leánya volt.) Éppen az ablakban ült Aranyvirág, mikor a +királyfi megérkezett, s mondta magában: + +– No, ez bizonyosan érettem jött, de ha jött, bizony el is megyek vele. + +Mert szép volt Aranyvirág, de a királyúrfi sem volt ám olyan tedd el s +elé se vedd legény: megakadt a szem rajta. + +Fölmegy a királyfi a palotába, s nem sokat teketóriázik, elémondja a +királynak, hogy ő ki, s mi, s hogy becsületes szándékkal jött. A +királynak megtetszett a legény, s azt mondta: – Jól van, fiam, legyen +tiéd a leányom, ásó, kapa, s a nagy harang válasszon el, ha szeretitek +egymást. Egybe hivatta Aranyvirágot s ez is azt mondta: – Én bizony +szívesen megyek a királyfihoz, mert látom a szeméből, hogy igaz +szeretettel van hozzám. + +Mindjárt papot hivattak, a fiatalokat összeeskették s csaptak olyan +lakodalmat, hogy folyt a bor s pálinka Hencidától Boncidáig s még azon +is egy sánta arasszal túl. + +Mikor a nagy vendégségnek vége volt, befogattak hat szép lovat egy +aranyos, gyémántos hintóba, a fiatalok beleültek s elindultak a királyfi +hazájába. Még az estére a királyfi országába értek s megszállottak egy +fogadóban. A fiatal pár egyszeribe le is feküdt, de a királyfi vadásza +kint maradt a fogadó udvarán s le nem húnyta a szemét, nehogy a +gazdájának valami bántódása essék. Hát úgy éjféltájban hallja a vadász, +hogy a ház tetejére száll három varjú s ott csak elkezdenek diskurálni. + +Azt mondja az első varjú: – No, halljátok, ilyen szép egy pár ember sem +hált még ebben a fogadóban. Kár, kár, kár, hogy ilyen fiatalon el kell +pusztulni szegény fejöknek. + +Mondja a második: + +– Hogyne pusztulnának el, mikor holnap leszakad alattuk az aranyhíd. + +Mondja a harmadik varjú: – Hej, gonosz lelke lehet a királyfi apjának! +Azt hallottam, hogy a király fűrészeltette be a hídlábat. Kár, kár, kár! +De, hé, halljátok-e, aki ezt a mi beszélgetésünket elárulja – térdig +sóbálvánnyá változik, akár állat, akár ember légyen. + +– Nem bánom én, hadd változzak, mégis elárulom mondta hangos szóval a +vadász, hogy a varjak jól hallották. + +– Kár! kár! kár! – kárrogtak a varjak s elrepültek a ház tetejéről. + +De még egy jó hajításnyira sem repülhettek három galamb szállott a ház +tetejére, s halljatok csudát ezek is beszélgetni kezdettek. + +Azt mondja az első: – Hej, szegény fiatal pár! Hiába menekedtek meg a +hídnál, még is el kell pusztulnotok. + +– El bizony, – mondá a második, – mert a király megboszorkányozott +hintót küld elejökbe. + +– Csak belé ne ülnének, – mondta a harmadik, – mert ha beléülnek, +rettentő forgószél kerekedik, felkapja az égig hintóstól, lovastól, +mindenestől s úgy lesuppannak a földre, hogy a hetvenhetedik porcikájuk +is izzé-porrá törik. Csak aztán ezt a mi beszélgetésünket el ne árulja +valaki, mert egyszeribe derékig sóbálvánnyá változik. + +– Nem bánom én, mégis elárulom, – mondta a vadász fenszóval, hogy a +galambok is jól hallották. + +Tovább is rebbentek a ház tetejéről nagy ijedten. + +De nézz csak oda! Ahogy a galambok elröppentek, három sas szállott a ház +tetejére. Bezzeg, hogy ezek is diskuráltak. + +Mondja az első: + +– Attól a hídtól s a hintótól még csak megmenekedhetnék ez a fiatal pár, +de már azután nem tudom, mi lesz velük. + +– No, azt én sem, – mondá a második sas, – mert azt hallám a városban, +hogy a király egy pár arany- s ezüsthímes köntöst küld a fiának s a +menyének is, hogy vegyék fel mindjárt. + +[Illustration] + +– Hiszen csak – mondá a harmadik – valahogy megsejdítenék, hogy amint +felveszik a köntöst, egyszeribe porrá égeti őket. De mi meg nem +mondhatjuk s úgy árulja el a mi beszélgetésünket valaki, hogy +merős-merejében sóbálvánnyá változik. + +– Nem bánom én, akármi történjék velem, – mondta a vadász hangos szóval, +– de nem hagyom elpusztulni a gazdámat. + +Reggel, mikor indulóba voltak, megszólítja a vadász a királyfit s mondja +neki: – Az éjjel álmomban olyan álmot láttam, felséges királyfi, hogy ha +rám nem hallgat, bizony elpusztulunk. Meginstálom, felséges királyfi, +tegye mindig, amit én mondok, amíg haza érünk s nem bánja meg. + +Kacagott a királyfi s a felesége is: ó te bolond, te, álom s esős idő. + +– Már akár esős, akár napos, hallgasson rám, felséges királyfi, – +esenkedett a vadász. + +Nem hagyott békét addig a királyfinak, mig meg nem ígérte, hogy mindent +úgy tesz, ahogy ő elémondja. + +Na, elindulnak s megérkeznek az aranyhídhoz. Azt mondja a vadász: – Ezt +a hintót hagyjuk itt! + +– Hát ezt már hogy hagynók itt? – kérdezte a királyfi. + +– Ezt bizony úgy, hogy egy szeg sem jó ebben a hintóban: letörik a +hídon. Szégyen egy királyfinak ilyen hintóban vinni a feleségét. + +Leszállottak a hintóról, körülnézték, vizsgálták, még a tengely alá is +bebujt a királyfi, de még a felesége is utána, hanem csak úgy ragyogott +még a kerékkenő is, mert hát folyó színarany volt az is. + +– Hm, – mondá a királyfi, én nem látok ezen a hintón semmi hibát, de +szavamat adtam, hogy hallgatok rád, hát hagyjuk itt. Ott hagyták a +hintót, szépen átsétáltak a hídon, a vadász meg a lovakkal +általusztatott a vízen. Gyalog mentek be a városba, ott hintót vettek s +úgy mentek tovább. + +Még a város határán túl sem voltak, hát jön eléjük a hopmester szép +aranyos hintón s jelenti a királyfinak, hogy a felséges apjaura küldötte +a hintót, hozzája illendőt. + +Színarany volt még a kerékszeg is, de a vadász úgy tett, mintha +megvizsgálná alúl, felül, kívül, belül, s azt mondta a királyfinak: – +Felséges királyfi, belé ne üljön ebbe a hintóba, mert amilyen cifra, +éppen olyan rossz. S hogy rá ne ülhessenek, elérántotta a kardját s +miszlikbe vágta a drága aranyhintót. + +A királyfi csak csóválgatta a fejét, csak hümgetett, de mit csináljon? +Szavát adta, hogy engedelmeskedik. + +Visszaültek a vett hintóba s úgy értek a király városának a határába. +Ott is várta már egy követ, az egyiknek karján királyfinak való köntös, +a másiknak karján a feleségének való köntös. Aranytól, ezüsttől +ragyogott mind a kettő. + +Megörült a királyfi, de még inkább a felesége s egyszeribe föl akarták +venni a drága szép köntöst, de a vadász kikapta a követ kezéből s mind a +két köntöst diribre-darabra szaggatta. + +– Hát ezt ugyan miért tevéd? – békételenkedett a királyfi. + +– Ezt azért tettem, hogy még inasnak sem volt való, nemhogy királyfinak. + +– De így s de úgy, – mondta a királyfi s erősen haragudott a vadászra. A +felesége meg sírt mérgében, hogy nem a királyfi parancsol, hanem a +szolgája. + +Ezalatt pedig az öreg királyt csakhogy föl nem vetette a bosszúság, hogy +nem tudta elpusztítani a fiát, aki dacolni mert vele. Hanem azért úgy +tett, mintha erősen örülne, mikor a fia és a menye megérkeztek. De nem +volt nyugta, mig ki nem tudja, hogy mi csudálatos módon kerülték ki +háromszor a halálos veszedelmet. + +Mondta a fiának: – No édes fiam, nem hittem volna, hogy megvesd az apád +ajándékát. Tőlem szebb nem telt. + +– Ne haragudjék, édes apám, – mondá a királyfi, – tetszett nekünk +minden, de a vadászomnak megígértem, hogy az úton mindenben ráhallgatok, +s annak a bolondos legénynek sem a hintó, sem a köntös nem tetszett. Azt +mondta, hogy elpusztulunk, ha nem hallgatunk a szavára. + +– Na megállj, te vadász, – gondolta magában a király – ezt megkeserülöd. +Különben is haragudott rá szörnyen, amiért a fiához jobban húzódott s +elment vele leánynézőbe. + +Egyszeribe összehívatta a törvénybírákat s ezek halált mondtak a vadász +fejére. Másnap hajnalban akasztófát ástak az udvar közepére, s a vadászt +alája állították. Felolvasták egy nagy lepedő papirosból az ítéletjét s +azt is, hogy mivel szolgált az akasztófára. + +– Jól van, – mondá a vadász – nem bánom, ha meg is halok, csakhogy a +gazdámnak az életét megmentettem! + +S elmondotta, hogy mit hallott a varjaktól. + +Hát abban a szempillantásban sóbálvánnyá változott térdig. + +[Illustration: A hű szolga sóbálvánnyá változott.] + +Mondta tovább, hogy mit hallott a galamboktól, s abban a +szempillantásban sóbálvánnyá változott derékig. + +Tovább mondotta, hogy mit hallott a sasoktól s hát Uram Jézus, ne hagyj +el! – merős-merejében sóbálvánnyá változott. + +Búsult a királyfi, helyét sem találta a nagy erős búbánattól. Istenem, +istenem, hogy ilyen szomorú vége lett a vadászának miatta, mikor éppen +az ő életét mentette meg. Föltette magában, hogy elmegy világgá, s addig +vissza sem jön, míg szerit, módját nem találja annak, hogy az a +sóbálvány miként változzék vissza lelkes emberi állattá. + +Eleget kérte a felesége, hogy maradjon, ne induljon neki bolondjába, de +nem tudta lebeszélni a szándékáról. Hallotta ezt egy öreg asszony, aki a +királyfinak dajkája volt, az is mondta: – ne menj el, lelkem gyermekem, +maradj a feleséged mellett, – de beszélhettek neki, azt mondta: egy +életem, egy halálom, nem hagyom sóbálványnak a vadászomat! + +– No, ha olyan erősen eltökélted magad, – mondá az öreg asszony, – +keresd fel _Szerencsének Szerencséjét_, ez ha segít rajtad, senki más +ezen a világon. + +Elbúcsuzott a feleségétől keserves könnyhullatás közt s elindult +világgá. Hét nap s hét álló éjjel mindég ment, sok emberrel találkozott, +sokat elhagyott, de senki lélek nem tudta megmondani, hogy hol lakik +Szerencsének Szerencséje. + +Egyszer egy malomnál esteledett meg s bement a molnárhoz, szállást kért +tőle. + +– Istené a szállás, – mondá a molnár, s adott neki vacsorát s szállást. +Vacsora közben elmondta a királyfi, hogy ki s mi ő, s miben jár. Azt +mondja a molnár: – Hej, felséges királyfi, ha megtalálod Szerencsének +Szerencséjét, kérdezd meg tőle, mi az oka, hogy az én malmom két kőre +jár, van neki posztóványolója, kásatörője is, s még sem tudok +boldogulni. + +Megígérte a királyfi, hogy megkérdezi, csak feltalálja Szerencsének +Szerencséjét. + +Tovább ment reggel s estére egy faluba ért, de már mindenütt +lenyugodtak, csak egy kicsi házban látott gyertyavilágot. Bement oda s +hát három lány ül a kemence előtt s fonnak nagy serényen. Ezek is adtak +szállást szívesen, s mikor megtudták, hogy mi járatban van, a szívére +kötötték, kérdezze meg Szerencsének Szerencséjét, hogy mért nem viszik +őket férjhez, pedig minden este fölfonnak egy-egy guzsaly csepűt. + +A királyfi megigérte, hogy szívesen megkérdezi, csak rátaláljon. + +Tovább ment reggel a királyfi, ment hegyeken, völgyeken át, s egy nagy +rengeteg erdőbe ért. Három nap s három éjjel kóborgott a rengetegben, s +mikor egy kicsit rítkulni, nyiladozni kezdett, csak elejébe kanyarodik +egy patak, megáll a folyásában s megszólítja: – Ugyan bizony, hol jársz +itt, ahol a madár sem jár? Amióta a világ világ lett, még nem járt erre +ember. + +Mondja a királyfi, hogy mi járatban van. + +– Ejnye, te királyfi, – szólt a patak – kérdezd meg Szerencsének +Szerencséjét, hogy mért nincs bennem sem hal, sem rák, pedig olyan +tiszta a vizem, mint a kristály. + +– Jól van, – mondta a királyfi, – megkérdezem, ha kétfelé nyílsz, s +száraz lábbal átmehetek rajtad. + +A patak egyszeribe kétfelé nyílott s a királyfi szépen, száraz lábbal +átsétált rajta. + +– Ne búsulj, – mondta a királyfi, – csak megtaláljam Szerencsének +Szerencséjét, megkérdem tőle, amire kértél. + +Kiért a rengeteg erdőből, s egy szép virágos földön folytatta az útját. +Nem volt ennek sem széle, sem hossza. Ment, mendegélt s estére egy kicsi +házacskához ért. Bement, hogy szállást kérjen. + +Egy öreg asszony ült a góc alatt, de olyan öreg, hogy az orra a földet +verte. Köszönt illendőképpen: – Adjon Isten jó estét, öreganyám! + +– Adj’ Isten, fiam! Hát te mi jóban jársz erre mifelénk? + +Mondja a királyfi, hogy Szerencsének Szerencséjét keresi. + +– No bizony, ha őt keresed, hát jó helyen jársz, mert én az anyja +vagyok. + +Hej, megörült a királyfi, s mindjárt elémondta, hogy mit akar tőle. + +Mondta az öreg asszony: – Jól van, édes fiam, csakhogy az én leányom +most kint van a szőlőben, még éjjelre sem jő haza. Reggel menj ki hozzá, +vígy magaddal egy kapát s ne szólj hozzá semmit, csak állj mellé s +kapálj te is. De jegyezd meg jól, hogy, még ha kérdez, akkor se felelj +neki déli tizenkét óráig. Délben én majd ebédet viszek nektek, s mikor +leül az ebédhez, ülj le te is és egyél vele. Ebéd után megkérdi: mi +bajod, akkor aztán mondd meg s majd segít rajtad. + +Megköszönte a királyfi a jó tanácsot, s reggel kiment a szőlőbe. Úgy +tett, ahogy az öreg asszony mondotta. Oda állott Szerencsének +Szerencséje mellé, nem szólt egy szót sem, csak kapált hűségesen. Délbe +kijött az öreg asszony az ebéddel, leültek, ettek. Ebéd után megszólal +Szerencsének Szerencséje: + +– No, hallod-e, sok embert láttam, de még ilyent nem, amilyen te vagy. +Talán bizony néma vagy, hogy nem szóltál eddig? + +– Nem vagyok én néma, – mondá a királyfi, – de nagy bánat van a +szívemen. + +S elmondta, hogy mi bánat nyomja a szívét. + +– Ne búsulj, – mondá Szerencsének Szerencséje – segítek rajtad, mert +megérdemeled te is, meg a vadászod is. Csak menj haza békességgel. Mire +haza érsz, a feleségednek egy kicsi fia lesz, annak a kicsi újjából +eressz egy pálinkás pohárba három csepp vért, azzal a vérrel kend meg a +sóbálványnak a térdét, a derekát s a homlokát: egyszeribe az lesz +belőle, ami volt. + +– Ó, hogy az Isten áldjon s szenteljen meg! – hálálkodott a királyfi s +indulni akart nagy örömmel hazafelé. + +Az ám, de eszébe jutott, hogy még három dolgot meg kell kérdezni +Szerencsének Szerencséjétől. + +– Ugyan bizony, ha meg nem haragudnál, megkérdeznék tőled még három +dolgot. + +– Csak kérdezd, – mondá Szerencsének Szerencséje, – válaszolok rá, ha +tudok. + +– Nem messze innét, a rengetegben, van egy patak. Mi az oka, hogy abban +sohasem volt rák, sem hal? + +– Mert még senki sem halt belé, – mondá Szerencsének Szerencséje. – Te +se mondd meg ezt neki, míg által nem jöttél rajta, s akkor is, ha +felmásztál a legmagasabb fának a tetejére, mert különben halál fia vagy. + +– Hát annak mi az oka, hogy van ebbe s ebbe a faluba három szép lány, +mind a három szorgalmas, s még sem viszik férjhez? + +– Mert a szemetet a nappal szembe öntik. + +– Nem értem, – mondá a királyfi – hogy s mint lehet ez? + +– Úgy, hogy későn kelnek s a nap már régen fennt van, amikor kisöprik a +házokat. + +– No még egyet. Mi az oka annak, hogy itt s itt ez a molnár nem +boldogodik, pedig két kőre jár a malma, van posztóványolója, kásaőrlője? + +– Mert a molnár nem jár a templomba s nem ád a szegényeknek Isten +nevében. Neked is csak azért adott szállást, mert látta, hogy gazdag +vagy, s remélt valamit tőled. + +Megköszönte a királyfi a feleletet, elbúcsuzott szépen s elindult vissza +azon az úton, amelyen jött. + +Először a patakhoz ért. + +– No, mit szólt Szerencsének Szerencséje? – kérdezte a patak. + +– Eressz által s megmondom. + +A patak kétfelé nyílott, a királyfi pedig hirtelen felmászott a +legmagasabb fára, annak is a tetős-tetejébe. Onnan kiáltotta le, amit +Szerencsének Szerencséje mondott. + +Hej, láss csudát! Nekifortyan a patak, ahogy ezt hallja, elkezd dagadni, +nőni, mind magasabbra, hogy már annak a fának is a derekát mosta, +amelyiken a királyfi kucorgott. De hiába pezderkedett, erőlködött, a +királyfinak csak a lábaszáráig loccsant fel s nagy mérgesen +visszahúzódott a medrébe. + +A királyfi leszállott a fáról s ment tovább békességgel. + +[Illustration: A királyfi megmondta a leányoknak, hogy miért nem mennek +férjhez.] + +Útközben beszólt a leányokhoz is, a molnárhoz is, s elmondta nekik, amit +hallott. + +A leányok megfogadták a szót, többet nem öntötték a nappal szembe a +szemetet s mind a háromnak szerencséje akadt. + +A molnár is ezután hűségesen eljárt a templomba, adott a szegényeknek s +szemlátomást gyarapodott. + +A patakban is volt csakhamar hal is, rák is dögivel, mert egy lókötő a +lopott lóval át akart menni rajta, a patak pedig hirtelen megáradott s a +lókötő belefulladott. + +Na, most már csak az ő hűséges vadásza volt hátra. Kérte az Istent, hogy +csak legyen fiacskája, mire hazaér. + +Volt is, de még milyen szép aranyhajú fiú! Fájt a szívének, de Isten +neki, hirtelen megcsippentette a penecélus bicskájával a fiának a kicsi +ujjacskáját, kibuggyant a három csepp vér, s azzal uccu, szaladt a +sóbálványhoz, megkente térdét, derekát, homlokát – s hát csakugyan +egyszeribe megelevenedett hűséges vadásza. + +Az öreg király éppen az ablakban pipázott s mikor látta, hogy a vadász +megelevenedik, úgy megijedt, hogy a pipa kiesett a szájából, miszlikbe +törött. Ettől még jobban megijedt: hanyotég esett s azt sem mondta: +szervusz, világ! – »elment Földvárra deszkát árulni.« + +No bizony, ha úgy, hát eltemették nagy pompával, ott volt a fia +helyette. Ezt mindenki szerette, mert ez fáin ember volt. Még ma is él, +ha meg nem halt. + + + + +A két kérő. + +(Zsidó mese.) + +Élt egyszer egy kis városkában egy öreg rabbi a feleségével s gyönyörű +leányával. Olyan öregek voltak már mind a ketten, a rabbi is, meg a +felesége is, hogy mindenképen azon törték a fejüket, hogy minél hamarább +férjhez adhassák a leányukat, nehogy aztán itt maradjon egyedül, szomorú +árvaságra. + +Volt a rabbinak egy öccse, gazdag, írástudó ember, s szerette volna, ha +a fiatalokból egy pár lenne. Mondta is a feleségének, de bizony annak is +volt egy öccse, igaz, hogy szegény legény volt az Istenadta, de olyan +sokat tudott, hogy a másik elbujhatott volna mellette. Semmiképen sem +tudott a két öreg megegyezni abban, hogy melyikhez lenne jobb adni a +leányt, a rabbi hát azt gondolta magában: ő bizony meghívja az +ismerőseit s rokonait, meg a két legényt is, s tanácsot kér, hogy +melyikhez adja a kettő közül. + +Igy is tett az öreg rabbi. Másnap estére nagy vendégsereget hívott a +házához. Ettek, ittak, vígan voltak. Vacsora végén a két legényt kiküldi +a rabbi a szobából, s mondja a vendégeknek: + +– Látjátok, kedves barátaim, hogy én, meg a feleségem megőszültünk, +megöregedtünk már, s ideje, hogy gondoskodjunk egyetlen leányunkról +halálunk napja előtt. Sokat tanakodtunk a feleségemmel, hogy kihez adjuk +feleségül. Én nekem az én öcsém tetszik legjobban, neki az övé, +megegyezni sehogyse tudunk, ti most mind a kettőt szemtől szembe +láttátok, ítéljetek, melyikhez adjuk? + +Sokáig törték a fejüket a vendégek, végre azt mondta egyik vendég: + +– Mind a két ifju megérdemelné, hogy a te vőd lehessen, rabbi, dehát, +hogy választhass kettejük közül, íme, a tanácsom: adj mind a kettőnek +kétszáz forintot, s küld el őket, hogy vásároljanak rajta portékákat. +Amelyik jobb s finomabb dolgokkal tér haza, az legyen a leányod férje. + +Tetszett ez a tanács a rabbinak, be is hívta a két legényt, előadta a +dolgot nekik, odaadta a pénzt, s azok másnap hajnalban el is indultak +nagy örömmel, mert szó, ami szó, mind a kettőnek tetszett a leány. +Mentek, mentek, mendegéltek, s nem sok idő mulva egy nagy +kereskedővárosba értek, ott elváltak, s mind a kettő indult a maga +dolgára, hogy mentől szebb dolgot vásárolhasson a kétszáz forinttal. + +Még dél sem mult el, mind a ketten készen voltak a vásárral. A rabbi +öccse ragyogó ruhákat s egyéb drága portékákat vett a pénzén, a másik +fiú csupa drágakövet. + +El is indultak mindjárt hazafelé, nem akartak egy perc időt is +elvesztegetni, s éjszakára megháltak egy erdőben, óriási fa tövében. + +No bizony, ha elaludtak, az erdei rablók sem voltak restek, előbujtak a +sűrü bokrok mögül, s egy perc alatt elszedték az összes drágakövet az +egyik fiútól, a ruhafélét s a többi portékát pedig ott hagyták, mert nem +tudták elcipelni. + +Hej, volt szomoruság, mikor reggel felébredtek! Hiába keresgélte +mindenütt a szegény fiú a drágaköveket, bizony még magnak sem hagytak +ott egy szemet sem a rablók! A másik fiú annál boldogabb volt, hogy neki +semmije sem veszett el, hamarosan felpakolódott, s hívta a másikat, hogy +menjenek már haza. De bizony nem volt annak egy csepp kedve sem üres +kézzel hazaállítani, hanem azt mondotta nagy szomorusággal: + +– Menj csak egyedül, én így üres kézzel nem állíthatok haza; megyek +tovább, amerre a szemem lát. + +Haza is ment a gazdag fiú, s mert a másikról még hírt sem hallottak, +elhatározták, hogy a kitűzött napig várnak rá, aztán megtartják a +lakodalmat a visszatért legénnyel. + +A szegény legény ezalatt ment, mendegélt, s elhatározta, hogy ismét a +tanulásra adja a fejét, s meg sem áll Babylon városáig, ahol akkor a +legbölcsebb emberek tanítottak. + +A nagy útban szerterongyolódott a ruhája, azon rongyosan állított be +Naszi rabbi iskolájába, ott behúzódott egy kuckóba s onnan hallgatta a +rabbi tanításait. Egy nap olyan nehéz dolgot tanított a rabbi az +ifjaknak, hogy egyetlen egy sem volt közöttük, aki meg tudta volna +érteni, úgy mentek haza nagy gondolkozás, fejtörés között. Csak a +szegény legény maradt ott a kuckóban, s mikor mindenki elment onnan, +elévette a könyvet, s addig-addig gondolkozott, olvasgatott, amíg csak +megértette, hogy mit magyarázott a rabbi. Hamar fogta a krétát s felírta +a táblára a magyarázatot, azzal elment haza. + +Másnap reggel ott találta Naszi rabbi a táblán a magyarázatot, s igen +elcsodálkozott, hogy ilyen bölcs tanítványa van, aki ilyen szépen +megértette a tegnapi nehéz leckét. Rögtön meg is kérdezte: + +– Ki volt az, aki ezt a magyarázatot ide írta? + +De senki sem szólott, a szegény legény még jobban behúzódott a vackába, +s meg sem mukkant, a többi pedig semmit sem tudott a dologról. + +Másnap megint olyan nehéz leckét adott Naszi rabbi a tanítványainak, +hogy azok ugyan törhették rajta a fejüket, nem tudtak semmi okosat +kigondolni. Végre is nagy mérgesen hazamentek, csak a szegény legény +kuporgott még ott a sarokban. Alig várta, hogy elmenjenek a tanulók, +elővette megint a könyvet, s addig-addig törte a fejét, gondolkozott, +amíg ezt a kérdést is megfejtette, s felírta szépen a táblára. + +No, volt másnap megint csudálkozás! Hiába faggatta Naszi rabbi a fiukat, +hogy melyik találta el a kérdést, azok csak néztek egymásra, de bizony +egyik sem tudott semmit. Hát ez ennyiben maradt, de Naszi rabbi most egy +olyan nehéz kérdést tett fel a tanítványainak, hogy azok szédültek még a +hallatára is. Nem is gondolkoztak soká rajta, úgy is tudták, hogy +megfejteni nem fogják, szépen hazamentek. Ezt várta csak a szegény +legény, előbujt a sarokból, hozzákezdett a munkához, s egy-két perc +mulva már meg is fejtette a nehéz kérdést, fel is írta a táblára. + +De Naszi rabbit is ölte a kiváncsiság, hogy ki tudja az ő kérdéseit +olyan ügyesen megfejteni, visszalopózkodott, mikor már mindenki elment, +s leselkedett a kulcslyukon. Hát a szegény legény épen akkor írta fel a +kérdés megfejtését a táblára! A rabbinak sem kellett több, egy árva szót +sem szólt, hazament olyan csendesen, ahogy jött. + +Másnap megint olyan nehéz kérdést tett fel a tanítványainak, hogy azok +bárhogy törték is a fejüket, semmit sem tudtak kisütni. Végre a rabbi +eléhivatta a szegény legényt a sarokból, s tőle kérdezte meg. De ez csak +azt mondta: + +– Semmit sem értek én ebből, bölcs rabbi! + +De addig faggatta, nógatta a rabbi a legényt, hogy végre is megfelelt a +kérdésre, még pedig olyan okosan, hogy a többinek a szeme, szája +elállott bámulatában. No, lám, ilyen rongyos koldustól mekkora +bölcsesség telik! + +Bezzeg lett becsülete ezután a tanítványok között. A rabbi még a leányát +is odaigérte neki feleségül, ha ott marad örökre nála. De a legény +megköszönte a jóságát, s hazaindult, mert nagyon vágyakozott már a +szülei után, no meg a kitűzött napra ő is haza akart érkezni a bátyja +házához. Hiába is marasztották, elindult hazafelé. A rabbi, meg a +tanítványok elkísérték egy jó darabon, aztán elbúcsuztak nagy szomoruan +tőle. + +Ment, mendegélt a szegény legény, erdőkön, mezőkön át, s egyszerre csak +úgy megszomjazott, hogy azt hitte, rögtön halálnak halálával hal meg. +Azért csak ment tovább, s hát egyszerre csak egy gyönyörű almafát talál +az útjában. Hiszen ha talált, le is szakított egy almát róla, s megette. + +Hej, szomoruságra fordult az öröme, mert olyan irtózatos sebekkel lett +tele a teste, hogy láttára még a hideg is kirázta. Na, most mit +csináljon? Tovább indult nagy szomorusággal, szakadt a könny a szeméből +s majd felvetette a bánat, hogy őt Isten úgy meglátogatta! Már három +napja ment s akkor ismét úgy megszomjazott, hogy csak úgy vánszorgott +elébb, elébb szegény feje. S lám, megint egy olyan gyönyörű almafa áll +előtte, mint az a másik! Gondolja magában, ő bizony eszik belőle, ennél +már nagyobb nyomoruság úgy sem érheti, mint amilyenbe esett, legfeljebb +elpusztul, úgysem ér így sokat az élete. Nem is töprenkedik sokat, hanem +leszakít egy almát s nagy mohón megeszi. S halljátok csak, mi történt! +Amint megette az almát, egyszerre csak látja, hogy úgy elmultak a +testéről a sebek, mintha letörölték volna. Hej, azt a boldogságot ki nem +lehet mondani, amit a szegény legény érzett akkor! Hamar visszament a +másik almafához, jól megtöltötte a zsebét a gyümölcséből, s visszafelé +pedig a másikból is rakott egy jó csomót a másik zsebébe. Gondolta, jó +hasznát veheti még valahol ennek is. + +Nemsokára egy nagy városba érkezett, s hát gyászfeketében vannak mind az +emberek, s olyan szomoruan járnak-kelnek, mintha mindenkinek halottja +lett vona. Megállít egy embert a legény s kérdi, ugyan bizony miért +borult ilyen gyászba ez a város? + +– Hogyne borult volna, – mondja neki az ember, – mikor a király halálán +van, mert olyan irtózatos sebekkel van tele a teste, hogy egy doktor sem +tud segíteni rajta. + +– No, ha egy sem tud, mondjátok meg a királynak, hogy én kigyógyítom, – +mondotta a legény. + +Szaladtak is az emberek, ahogy a lábuk birta a fő-fő doktorokhoz, s +vitték a legényt is nagy örvendezéssel. Be is engedték a királyhoz, aki +ott feküdött aranyos nyoszolyájában s úgy kínlódott, jajgatott, hogy a +legénynek megesett a szíve rajta. + +– Hát ha te vagy az, aki meg tudsz gyógyítani engem, kezdj hozzá, +mondotta a király. Nem hiszem ugyan, hogy segíteni tudnál rajtam, s nagy +kínjaimon. De nem bánod meg, ha jobban leszek, mert azt adok neked, amit +csak a szíved kiván! + +Nem is sokat teketóriázott a legény, hanem megetetett a királlyal egy +almát, amit az első fáról szakasztott. Hát még borzasztóbban szenvedett +a király, átkozta a legényt, hogy halálát okozta, de az nem igen bánta, +csak annyit szólott a királynak: + +– Felséges uram, csak tegye meg azt, amit mondok, s ne féljen, mindjárt +jobban lesz. Evvel odaadta a másik fáról szedett almát, s hát amint +lenyelte az utolsó falatot, mintha letörülték volna róla azokat a +rettenetes sebeket, úgy megtisztult a király teste! + +Nem győzött eleget hálálkodni a szegény legénynek a király, s kérdezte +tőle, hogy mivel jutalmazza meg a bölcsességét. + +– Nem kivánok én egyebet, felséges királyom, csak azt, hogy add nekem a +szülővárosomat, hogy ott én legyek a legfőbb úr, ameddig élek. + +Hiszen odaadta szívesen a király, még többet is adott volna, s mikor a +legény hazakészült, még egy nagy csomó pénzt is adott neki, aztán +katonákat rendelt melléje s úgy bocsátotta haza. + +Bezzeg hogy hire ment ennek jó előre s nagy pompával várta már a város a +szegény legényt. A legelső urak jöttek elébe a város végére, vittek neki +mindenféle drága ajándékot, s úgy fogadták nagy hódolattal. Kijöttek a +zsidók is külön csapatban. A szegény legénynek a bátyja vezette őket, s +azok is pártfogást kértek tőle, s gazdag ajándékot nyujtottak át neki. A +legény azt felelte a bátyja beszédére: + +– Mindegyiteknek jó dolga lesz az én uralkodásom alatt, csak azt kivánom +tőletek, hogyha valamelyiteknek a házában esküvő lesz, arról +tudósítsatok engem! + +– Felséges uram, – felelte az öreg rabbi, – az én házamnál épen a jövő +héten lesz, majd megmondom később a napját is. + +El is üzent a lakzi napján a rabbi a nagyurnak, s meghivta, hogy legyen +jelen, mikor esketik az ifju párt. Az pedig felöltözött gyönyörű +selyemruhába, elment a rabbi házához, s elfoglalta az első helyet az +asztalnál. Mikor épen kezdődött volna az esküvő, felállott s így +szóllott a rabbihoz: + +– Nem emlékszel, bölcs rabbi, hogy két öcsédet küldted el portékát +vásárolni, s az egyik még mai napig sem érkezett vissza? Ugy-e, azt +mondtad, hogy azé lesz a leányod, aki értékesebb holmival fog hazatérni +a házadhoz? Nohát, ítéljetek, ki tért drágább portékával haza, én vagy +ő? Mert én vagyok a kettő közül az egyik! + +Lett erre olyan csudálkozás, zavarodás, senki se tudta, hol a feje, csak +amikor még egyszer megkérdezte őket, hogy ki legyen hát a leány +vőlegénye, akkor tudtak csak nagynehezen feleletet adni. Persze, őt +választották, a lakodalmat mindjárt megtartották, s a fiatal pár sokáig +élt nagy boldogságban. + + + + +Az élet vize. + +(Spanyol mese.) + +Messze-messze, túl az Óperenciákon, élt négy testvér, akik igen nagyon +szerették egymást. Egyszer csak mi jutott, mi nem a legidősebb fiú +eszébe, így szólt a két öccséhez, meg a hugához: + +– No halljátok-e, én meguntam már ezt a sok lustálkodást, henyélést, azt +mondom én nektek, hogy fogjunk neki, amilyen kemény munkának csak +tudunk. Egy-két év alatt meggazdagodunk, építsünk magunknak egy gyönyörű +palotát s nem kell ebben a rongyos házikóban laknunk! + +– Igazad van, édes bátyám, – mondották a testvérei, – belefogunk +akármilyen munkába is, csakhogy szép palotában lakhassunk! + +Úgy is tettek, ahogy mondták, s nem telt bele egy esztendő, olyan +hatalmas palotát építettek, hogy messze földről csodájára jártak az +emberek. Nem akadt egy sem a tenger nagy sokaságban, aki valami hibát +talált volna a palotában, míg egyszer csak jött egy töpörödött anyóka s +az nézte végig a rengeteg sok szobát. + +– Szép, szép ez a palota, de valami mégis hiányzik belőle, – mondotta. + +– Mi hiányzik? – kérdezték a testvérek. + +– Egy templom, – felelte az öreg asszony. + +Ahogy meghallották a testvérek az asszony válaszát, kora reggeltől késő +estig ismét munkában álltak, s addig dolgoztak, amíg éppen olyan szép +templomot nem építettek, mint a milyen szép a palota volt. + +Persze hogy csak úgy özönlöttek az emberek a templom nézésére s +dícsérték, hogy ez még szebb, mint a palota. De jött egyszer egy öreg +ember, s igy szólt, mikor meglátta a templomot: + +– Szép, szép ez a templom is, de valami mégis hiányzik belőle. + +– Mi hiányozhatik még innen? – kérdezték csodálkozva a testvérek. + +– Hát bizony hiányzik egy korsó víz az élet vizéből, egy ág az örök +szépséget adó bűvös fából, s a beszélő madár! – mondotta az öreg ember. + +– S hol találhatjuk meg ezeket? + +– Menjetek az alá a nagy hegy alá, – mutatott egy hegyre az ember – s +majd meglátjátok, mit tegyetek. + +Azzal szépen meghajolt az öreg ember a négy testvér előtt és elment. + +– No, én megyek, egy perc nyugtom sem lesz, amíg meg nem találom az élet +vizét, a szépség fáját s a beszélő madarat! – mondotta a legidősebb +testvér s mindjárt fel is készülődött a nagy útra. + +– De mi lesz veled, édes bátyám, ha valami baj ér, hiszen még az sem +lesz, akitől megüzenjed nekünk? – kérdezte szomorúan a húga. + +– Igazad van, édes húgom, nem is gondoltam biz’ én erre! + +No, a leány hamar elszaladt az öreg ember után, hogy megkérdezze tőle, +mit csináljanak, s utól is érte nemsokára. + +– Kérlek szivesen, te öreg ember, mondd meg, hogy tudjuk meg, ha a +bátyánkat valami baj érné, mialatt keresi az élet vizét, meg a szépség +fáját s a beszélő madarat? + +Az öreg ember elővett a zsebéből egy kést, odanyujtotta a leánynak s így +szólt: + +– Őrizzétek meg jól ezt a kést, leányom. Ha az éle ilyen szép fényes +lesz, mint most, semmi baja sincs a bátyátoknak, de ha azt látjátok, +hogy véres lett, akkor menjetek segítségére, mert nagy bajba jutott. + +Megköszönte a leány a kést, hazafutott vele s hát a bátyja már +búcsuzóban volt s indult is a nagy hegy felé. + +Ment, ment a legény s hát egyszerre csak a hegy lábánál egy nagy óriást +lát. Köszönt neki illendően s megkérdezte tőle: + +– Ugyan bizony, bátyámuram, hogy juthatnék fel ennek a hegynek a +tetejére? + +– Mit keresel te ezen a hegyen? + +– Az élet vizét, a szépség fáját s a beszélő madarat, édes bátyám! + +– Hej, sokan keresték azt már, édes fiam, de még egyet sem láttam onnan +visszafordulni s te is ott maradsz, ha nem fogadod meg a tanácsomat. +Indulj el ezen az ösvényen s menj egyenesen fel a hegyre. Jobbra és +balra tőled rengeteg kő fog heverni, de te semerre se nézz, csak előre. +Egyszer csak azt hallod, hogy gúnyolódnak, csúfolódnak veled, de te ne +törődj semmit se velük, hanem menj s vissza se fordulj, mert különben te +is éppen olyan kővé válsz, mint a többi! + +A legény megköszönte a tanácsot, s ment, ment felfelé a hegyen. Hát +csakugyan egyszerre olyan lárma, nevetgélés, gúnyolódás hallatszott +mindenfelől, hogy azt sem tudta nagy mérgében, mit csináljon. Egy ideig +csak ment, ment előre, sem jobbra, sem balra nem nézett, de a +gúnyolódás, nevetgélés egyre nőtt s ő bizony elfeledte az óriás +tanácsát, felkapott egy nagy követ s arrafelé hajította, ahonnan a +legnagyobb lármát hallotta. No, ha odahajította, úgy is maradt a keze +kinyujtva s ő is olyan kő volt, akár csak a többi. + +Ezalatt a leány azt gondolja, hogy ő bizony megnézi a kést, nem +látszik-e vér rajta, mert már nagyon rég oda volt a bátyja, s ideje lett +volna, hogy hazatérjen. Eléveszi a kést s hát csak úgy vereslik a vér +rajta! Nagy sírva, sikoltva kiszalad a második bátyjához, mutatja a +véres kést s bezzeg hogy az indult egyszeribe a bátyja után. + +Ment, mendegélt s ő is találkozott az óriással. Illendően köszönt neki s +megkérdezte: + +– Ugyan bizony, bátyámuram, nem látott erre menni egy fiatal legényt? + +– Láttam biz’ én, de vissza bizony nem tért, úgy látszik, nem fogadta +meg a tanácsomat s elvarázsolták őt is! + +– Hát mit tehetnék, hogy megszabadítsam őt s megtaláljam az élet vizét, +a szépség fáját és a beszélő madarat? – kérdezte a legény. + +– Menj egyenesen ezen az ösvényen, édes fiam, – mondotta az óriás – s +amint mégy, melletted jobbra-balra a sok heverő kő közül szitkozódást, +csúfolódást fogsz egész útadon hallani. De ne ügyelj semmire, csak menj, +menj egész a hegy tetejére, ott aztán meglátod, hogy mi a dolgod! + +Ment, ment a legény, s neki ugyan mondhattak akármit, ő bizony meg nem +fordult. Nemsokára elérte a bátyját is, elhagyta s hát egyszerre a nagy +ordítozás között, mintha a bátyja hangját hallotta volna. Megfordult +hamar – s hát ő is ott maradt kővé válva. + +Telt, mult az idő, a leány százszor is elévette a kést, hogy nincs-e +valami baja a bátyjának s hát estefelé, mikor már gondolta, hogy +szerencsésen hazajőnek, elkezd pirosodni a kés éle s egy szempillantás +alatt égő pirossá lesz a vértől. Hej, megijedt a szegény leány, mutatja +nagy sírva a kést a legkisebb bátyjának, az is vette hamar a +tarisznyáját s útnak indult, hogy segítsen a testvérein. + +Ő is ugyanazon az úton haladt, ahol a testvérei s ő is találkozott az +óriással. + +– Ugyan bizony, bátyámuram, nem látott-e errefelé menni két fiatal +legényt? – kérdezte tőle. + +– Láttam biz’ én, de vissza egyik sem jött közülök. Úgy látszik, nem +fogadták meg az én tanácsomat s elvarázsolták őket. + +– Nem tudná-e megmondani, édes bátyámuram, hogy s mint szabadíthatnám +meg őket s hozhatnám el az élet vizét, a szépségfáját s a beszélő +madarat? + +– Menj, fiam, ezen az ösvényen egyenesen, – mondotta az óriás a +legénynek – s amint a hegyen mégy mind feljebb, feljebb, folyton +gúnyolódást, nevetgélést hallassz magad körül. De te ne ügyelj semmire, +ne fordulj semerre, hanem menj fel a hegy tetejére, ott aztán meglátod, +mit tégy! + +Megköszönte a legény is a jó tanácsot s ment, ment felfelé a hegyen, nem +nézett semerre, elment mind a két bátyja mellett, azokra sem tekintett, +de mikor már alig egy-két lépésnyire volt tőle a hegytető, a nagy zajban +úgy hallotta, mintha a két bátyja szólana hozzá. Hirtelen megfordult s +bezzeg hogy ő is kővé változott, akárcsak a bátyjai. + +A leány ezalatt folyton járt-kelt nagy búsan a palotában, vette elé, s +megint eltette a kést, s hát amint úgy estefelé kiveszi, csak úgy csorog +a vér a hegyéről. No, nem kellett neki egyéb, felöltözött s ment a +bátyjai után. Ment, mendegélt s ő is találkozott az óriással, köszönt +neki szép hangosan s kérdezte tőle: + +– Édes bátyámuram, nem látott-e errefelé menni három fiatal legényt? + +– Láttam biz’ én, édes húgom, – felelte az óriás, – erre ment mind a +három, de vissza bizony egy sem tért közülök. Ugy látom, hogy nem +fogadták meg az én szavamat, s elvarázsolták őket! + +– Jaj Istenem, hát vajjon én megmenthetném-e őket, édes bátyámuram, s el +tudnám-e hozni az élet vizét, a szépségfáját s a beszélő madarat? + +– Ha megfogadod a tanácsomat, mindent jól elvégezhetsz, de ha nem, te is +ott maradsz, mint a bátyáid, – mondotta az óriás, s elmondta a leánynak +azt, amit a bátyjainak is szívükre kötött. A leány megköszönte a +tanácsot, s elindult nagy bátran a hegy felé. + +Ment, ment felfelé, s hát a heverő kövek vele még jobban gúnyolódtak, +csúfolódtak, mint a bátyjaival, de ő sem látott, sem hallott, ment csak +előre, egymásután hagyta el kővé vált bátyjait, s mikor majdnem a tetőn +volt már, a többi hang közül kihallatszott a három bátyja bús +kiáltozása. Még erre sem fordult vissza, eszébe jutott az óriás szava, +hamar felfutott a tetőre, s hát ott rögtön egy nagy barlangot lát: tele +volt az az élet vizével. Boldogan merítette meg szinültig a korsaját, +aztán feltekintett, s hát épp a forrás felett látja a szépség fáját s +annak az egyik ágán himbálózott a beszélő madár. Letört egy ágat a +fáról, a madarat szép gyengéden beletette egy kalitkába, a karjára vette +s indult azonnal visszafelé. Amint ment nagynehezen lefelé, a korsajára +nem tudott jól vigyázni s az élet vize csurgott-csöpögött utána. Hát +lássatok csudát, amint egy-egy csepp lehullott a kövekre, mind +feléledtek s fiatal leányok, legények lettek belőlük. De hálálkodtak is +ám a szép leánynak, hogy megmentette őket a varázslattól! Örült a leány +is, hogyne örült volna, szaladt a bátyjaihoz, leloccsintotta őket, s +abban a percben ezek is megelevenedtek. Aztán mentek nagy boldogan haza, +vitték a kincsüket, s amint hazaértek, elültette a leány a szépség +fájáról törött ágat, öntözgette az élet vizével, abból egyszeribe óriás +fa lett, a beszélő madár meg vidám csicsergéssel felrepült az ágára s +ott csinált fészket magának. + +[Illustration] + +No, jártak is csudájára az emberek a testvérek kincsének, s nem győzték +dicsérni, magasztalni az ügyes leányt. A király fia is meghallotta a +hírét, hogy mi minden van a négy testvér palotájában, felkerekedett, s +elment, hogy megnézze. Hát mikor meglátta a sok kincs mellett a szép +leányt is, aki megszerezte, úgy rajta feledte a szemét, hogy le sem +tudta venni többet róla. Abban a helyben megkérte a kezét, a templomban +meg is tartották mindjárt az esküvőt, s még talán ma is élnek, ha meg +nem haltak. + + + + +A tréfacsináló Dzsuha. + +(Arab mese.) + +Réges-régen, sok száz, talán ezer esztendővel is ennek előtte, élt egy +szegény arab ember, akinek Dzsuha volt a neve. Hej, nagy huncut volt ez +a Dzsuha! Éjjel-nappal azon járt az esze, hogy s mint tréfáljon meg +másokat. Csinált is annyi tréfát, hogy esztendeig sem tudnám elbeszélni +valamennyit. Csak egy-két tréfáját mondom el, hallgassatok ide. + +Amint mondám, Dzsuha szegény ember volt, az atyafiainak a teheneit +őrizte, így tengett-lengett szegény feje. No de őt is megsegítette +Isten: valahonnét szerzett egy borjat. Mit csinált, mit nem Dzsuha, elég +az, hogy a tehenek olyan soványak voltak, mint a hét sovány esztendő, az +ő borja meg majd kihasadt a kövérségtől. Látták ezt az atyafiak, +mérgelődtek, bosszankodtak, egyszer aztán összesugtak-búgtak s azt +határozták, hogy megölik a Dzsuha borját. Amit határoztak, meg is +cselekedték az atyafiak: éjjel, míg Dzsuha aludott, megütötték a borjat, +s mikor reggel Dzsuha ki akarta hajtani a csordát, hát volt borjú, nincs +borjú! + +– Hm, gondolja magában Dzsuha, ennek fele sem tréfa. Hova lett a borjam? + +Elindul a falú között, benéz ehhez az atyafiához is, be ahhoz is s hát +az egyiknek az udvarán összecsődültek mind az atyafiak s épen akkor +nyúzzák az ő borját. + +– Mi dolog ez, atyafiak? – kérdi Dzsuha. Miért nyúztátok meg a borjamat? + +– Ezt biz azért, mert a magad borját kövérre hizlaltad, a mi drága +teheneinket pedig úgy eléheztetted, hogy zörög a csontjuk! + +Azzal sem szó, sem beszéd, a borju husát egymás közt elosztották s még +csak egy falat húst sem vetettek oda szegény Dzsuhának. + +– Legalább a bőrét visszaadhatnátok, mondotta Dzsuha. + +– No, nesze itt van, s odalökték a borjubőrt. + +Dzsuha elvitte a bőrt, s mikor az megszáradott, vitte a vásárra, ott +eladta egy ezüsttallérért. Ennél többet nem adtak érte. + +– Már most ezzel az egy tallérral mit kezdjek? – kérdezte magában +Dzsuha. Akár van, akár nincs. + +Mit gondolt, mit nem, a tallért kilyukasztotta, egy szál veres cérnát +húzott át rajta, annál fogva lógatta a tallért s úgy ment hazafelé. +Amint menne, mendegélne, látja, hogy két ember kuporog a földön s nagy +igyekezettel osztanak kétfelé egy halom aranyat. Dzsuha szépen a hátuk +mögé sompolygott s tallérját olyan ügyesen dobta az aranyak közé, hogy +az osztozkodó emberek észre sem vették. Akkor aztán köszönt nekik: +áldjon isten, atyafiak. + +A két ember hirtelen megfordult, látszott rajtuk, hogy megijedtek +erősen, merthogy nem jártak igaz uton. + +– Mit akarsz? – kérdezték Dzsuhát. + +– Azt én kérdem tőletek, hogy ti mit akartok? Miféle pénzen +osztozkodtok? – kérdezte Dzsuha keményen. + +– Isten ajándékozta nekünk, feleltek az emberek, igaz uton jutottunk +hozzá. + +– Hazudtok! rivalt rájok Dzsuha, ez mind az enyém! + +– Hogy volna a tied? + +– Majd mindjárt bebizonyitom: enyém-e, nem-e. Ha van az aranyak közt egy +veres cérnával megjegyzett tallér, akkor az enyém, ha nincs, mehettek +Isten hirével. + +Bezzeg hogy ott volt az aranyak közt a verescérnás tallér. + +– Igazad van, – mondták az emberek. – De lásd, szegények vagyunk, +juttass ebből a tenger kincsből valamit. + +– No, jó, legyen a fele tiétek, – mondotta Dzsuha nagylelküen – s +kétfelé osztotta az aranyat. + +Annyi volt a fele is, hogy alig birta haza. + +Hiszen egy óra sem telt belé, megtudták az atyafiak, hogy mi tenger +aranyat hozott Dzsuha. Egyszeribe összecsődültek s százan is kérdezték +tőle egyszerre, hogy hol kapta azt a sok aranyat. + +– Hol? Hát hol kaptam volna? Eladtam a borjú bőrét s ezt mind azért +adták. + +– Az lehetetlen! – kiabáltak össze-vissza az atyafiak, – s majd +felvetette a csudálkozás. + +– Nem hiszitek? Próbáljátok meg. Vágjátok le a teheneket, vigyétek +vásárra a bőrt, tudom, annyi pénzetek lesz, hogy holtig sem költitek el. + +Összedugták a fejüket az atyafiak, vajjon nem csinál-e bolondot belőlük +Dzsuha, de addig hányták-vetették a dolgot, hogy a vége mégis az lett: +mind levágták a teheneket. Hej, bezzeg hogy volt tehénhús annyi, hogy +egy hétig a kutyák is azt ettek! Hanem Dzsuha nem elégedett meg azzal, +hogy levágatta a sok tehenet, még egyéb tanácsot is adott az +atyafiainak: + +– Halljátok-e, a bőröket be ne sózzátok s addig tartsátok, míg jól +megszagosodik. Akkor fizetik meg csak igazán a timárok meg a csizmadiák. +Én is úgy tettem s lám, meg sem is bántam. + +Úgy tettek az atyafiak, ahogy Dzsuha tanácsolta, hagyták a bőröket, míg +jól megszagosodtak s a nyüvek csak úgy nyüzsögtek rajtuk. Akkor aztán +mentek a vásárra, nagy büszkén kiteregették a bőröket a piacon. Hát +hiszen jöttek is a timárok, a csizmadiák, de csak úgy szédelegtek, +támolyogtak a rettenetes bűztől. A hányan voltak, mind befogták az +orrukat, mintha csak komandó szóra fogták volna be. + +No, ez még csak így megjárta volna, de szörnyen felbőszültek azon, hogy +ilyen bűzös bőrökkel rontják a levegőt, nosza, nekiestek az atyafiaknak, +supp-supp! ütötték, verték számolatlan, azok meg szaladtak haza, mintha +szemüket vették volna. + +– Megcsalt a tolvaj Dzsuha! – kiabálták az atyafiak hazafelé +szaladtukban. – Koldussá tett! Megöljük még ma éjjel! + +Mentek egyenest a Dzsuha házához, kihuzták az utcára, kezét, lábát +összekötözték, beledugták egy zsákba, annak a száját jó erősen +bekötötték, aztán fellódították egy taligára s vitték a tenger partjára. +Az volt a határozat, hogy beledobják a tengerbe. + +Na, el is indultak mind a hányan voltak, vitték Dzsuhát, de messze volt +a tenger, alkonyodott, esteledett, mire odaértek. Majd leverte lábukról +a szomjuság s az éhség, no meg a fáradság. Áldott szerencséjükre, éppen +a tenger partja felé legeltette a juhait egy juhász. Mondja az egyik: + +– Hagyjuk itt egy kicsit a taligát, kérjünk tejet a juhásztól, +vacsoráljunk, pihenjünk s azután messzibbre tudjuk bedobni Dzsuhát. + +Helybehagyták mind a tanácsot, mentek a juhászhoz, tejet kértek tőle, s +az adott is annyit, amennyi beléjük fért. + +Az ám, de közben elálmosodtak, ott szépen leheveredtek, s elaludtak. A +juhász azonban tovább eregélt a juhaival meglátta a zsákot s megbökte a +botjával hadd lám, mi lehet benne. + +– Hagyj békében! – szólalt meg Dzsuha. + +Megijedt a juhász szörnyen, s kérdi: + +– Ki vagy, mi vagy te? Ember-e vagy ördög? Hogy kerültél a zsákba? + +Felelt Dzsuha: + +– Hej, barátom, nagy oka van annak. Van valahol egy világhires bölcs +ember. Ahhoz akarnak vinni engem az atyámfiai, hogy kitanuljam nála a +bölcsességet. Aki ennél a bölcs embernél tanul, annak mindig nyitva a +sors könyve, kiolvashatja belőle magának s az embereknek a jövendőt s +abból aztán annyi pénzt szerez, amennyi a szultánnak sincs! + +– Hej, de szeretnék a helyedben lenni! sóhajtott a juhász. + +– Meghiszem azt, – mondotta Dzsuha. + +Szóból szó kerekedett, a juhász addig s addig kunyorált, könyörgött, +hogy így meg úgy, addig fogadkozott, hogy ha ő kitanulja a bölcsességet, +megosztja vele becsületesen a vagyonát – no, minek szaporítsam a szót: +Dzsuha nagy nehezen ráállott, megengedte, hogy a juhász bújjon be a +zsákba. + +Nosza, egy szempillantás alatt kioldotta a juhász a zsákot, aztán nagy +hirtelen még gunyát is cseréltek, azzal a juhász bebujt a zsákba, Dzsuha +jó erősen bekötötte a száját, s ugyancsak lelkére kötötte a juhásznak, +hogy meg se mukkanjon, mert ha az ő atyafiai megtudják, hogy más van a +zsákban, bizonyosan a tengerbe dobják. + +Mire az atyafiak ébredezni kezdtek, Dzsuha már rég túl járt +árkon-bokron, de nem egyedül ment ám: hajtotta a juhokat, terelgette +hazafelé. Közben az atyafiak felébredtek, mentek egyenest a zsákhoz, +felkapták s jó messzire behajították a tengerbe. + +– No, végre megszabadultunk a tolvaj Dzsuhától, – mondották az atyafiak +nagy megelégedetten – s ők is elindultak hazafelé, de mert hogy egy +ösvényen utat rövidítettek, jóval hamarább értek haza, mint Dzsuha. Már +messziről kiabálták: meghalt Dzsuha! Többet senkit sem csal meg! + +Az asszonyok, a gyermekek mind kiszaladtak a nagy kiabálásra s bezzeg +volt öröm! + +No, nem sokáig tartott a nagy öröm. Mikor épen legjavában örvendeznek, +hát jön Dzsuha, előtte meg egy rengeteg nagy juhnyáj. + +– Ne te ne! Dzsuha él! – kiabálták az asszonyok. + +– Dehogy él, mit beszéltek, – mondták a férfiak. Hiszen a tengerbe +dobtuk. + +– De bizony él, itt jő ni! S mennyi juha van! + +Mind ahányan voltak, szörnyű álmélkodással vették közre Dzsuhát, +kérdezték, faggatták: + +– Hol szerezted ezeket a juhokat, Dzsuha? + +– Hol? Hát a tengerben! Mert úgy van az, tudjátok-e, hogy a tenger függ +az égen s a juhok alatta szépen legelésznek. + +– Ugyan bizony? + +– Úgy van bizony! – erősítette Dzsuha. + +– S van-e még ott sok juh? + +– Haj, haj! Több mint amennyi csillag az égen, fűszál a réten. + +– Ugyan bizony? + +– Úgy van bizony, ha mondom. + +– Ejnye, ejnye, kedves Dzsuha, hát mi hogy kaphatnánk azokból a +juhokból? + +– Azokból bizony igen könnyen. Kinek ami juha van, kösse zsákba, dobja a +tengerbe s mire esteledik, minden juhra kijő száz juh a tengerből, ha +nem ezer. + +– Úgyan bizony? + +– Úgy van bizony. + +Nosza, szaladtak mind. Kinek ami juha volt, zsákba dugta, vitték, +hordták a tenger partjára, hajigálták egymásután a tengerbe. Ott volt +egy szegény özvegy asszony is, akinek nem volt juha, s kesergett emiatt +szegény feje. + +– Hát én mit csináljak? – kérdezte Dzsuhát. – Nekem nincs juhom. + +– Van-e kutyája? – kérdezte Dzsuha. + +– Az van egy. + +– No hát dobja belé, az majd annyi juhot hajt ki a tengerből, hogy +esztendeig sem számolja meg. + +– Ugyan bizony? + +– Ugy van bizony! + +Épen ott farkalt a kutya az özvegy asszony mellett, ez megfogta s +belélódította a tengerbe. De a kutya nem értette a tréfát, egyszeribe +visszaúszott a tenger partjára. + +– Kössön kend követ a nyakára, – tanácsolta Dzsuha. + +Kötött követ a nyakára, úgy dobta be a kutyát, bezzeg hogy az is +alámerült. + +Na, most aztán csak álltak, álltak az atyafiak, várták a juhokat. Eltelt +egy óra, el kettő, elmult dél, szállott a nap alább, alább, egyszer csak +elbujt, lefeküdt – setétedni kezdett, de a juhok csak nem jöttek a +tengerből. + +– Mi dolog ez, Dzsuha? – kérdezték az atyafiak. Nem jönnek a juhok. + +Nagyot kacagott erre Dzsuha, de akkorát, hogy a föld ekhót vetett a +kacagásától. + +– Hát ti azt hittétek, hogy van juh a tengerben? Eddig a tieteket is +megették a halak! + +Hej, Uram, Teremtőm, lett erre szörnyű sírás, kiabálás, ordítozás, aztán +lefülelték Dzsuhát, ismét megkötözték, de most nem dobták a tengerbe +(minek dobnák, mikor onnét úgy is kijön az ebadta), hanem vitték egy +végtelen nagy pusztaságnak a közepére, ahol állott egy olajfa, ahhoz +kötözték s ott hagyták, hadd szaggassák szét az oroszlánok. + +No, szegény Dzsuha, volt eddig, ahogy volt, de most, tudom, nem kerülöd +el a halált. + +Hát jó, ott maradt Dzsuha, készült is szegény feje a halálra, nézett +erre, nézett arra, mikor jön feléje oroszlán. Most már csakugyan hitte, +hogy meghal szörnyű halálnak halálával. Hanem oroszlán az csak nem jött, +de jött helyette lóháton egy öreg ember, valami gazdag nagy úr. Ez ahogy +meglátta Dzsuhát, megállította a lovát s köszönt neki: + +– Béke veled. + +– Béke veled is, – fogadta Dzsuha, de csak úgy foghegyről. + +– Miért kötöztek meg? – kérdezte az öreg ember. + +– Hagyj engem békében, ne alkalmatlankodjál, – vetette oda kurtán +Dzsuha. + +– No, no, de hát mégis. Bűnt követtél el s azért kötöztek meg? Vagy +igazságtalanság történt veled? + +– Hát ha épen tudni akarod, – felelt Dzsuha – sem bűnt nem követtem el, +sem igazságtalanság nem történt velem, hanem az történt, amit kivántam. +Tudod-e, mi voltam én néhány nappal elébb? Öreg ember, sokkal öregebb, +mint te. Kerek száz esztendős. Most pedig idekötöttek ehhez a fához, +amely Sidi Abd-El-káder fája, s egyszerre hetven esztendőt fiatalodtam: +kerek harminc esztendős vagyok most. + +Ámult, bámult az öreg, szeme-szája tátva maradt a csudálkozástól. Aztán +mégis megszólalt, hitetlenül rázta a fejét: + +– Ugyan bizony? + +– Úgy van bizony! + +– Engedd meg, hogy foglaljam el a helyedet, – kérte Dzsuhát az öreg. + +– Jó szívvel, – mondta Dzsuha – miért ne fiatalodjék meg más is. Oldd el +hát a kezemet. + +Az öreg eloldotta. + +– Most meg vesd le a ruhádat, épen csak az ing maradjon rajtad, – mondta +Dzsuha. + +Az öreg szót fogadott, hogyne fogadott volna, mikor meg akart +fiatalodni? + +Akkor aztán Dzsuha a fához kötötte az öreget, magára húzta a szép +selyemruhát, melynek minden zsebje tele volt arannyal, felpattant a +paripára, istennek ajánlotta az öreget s úgy elvágtatott, mint a sebes +szél: meg sem állott hazáig. + +Bezzeg, hogy az atyafiai mind kicsődültek az utcára csudalátni. + +– Ne te, ni! Megint nem halt meg Dzsuha! – kiabáltak az atyafiak. + +– Hát ezt a szép paripát hol szerezted? – kérdezték, faggatták. + +– Hol találtam? Hát a pusztán! Annyi van ott, hogy verik le egymást. +Csak úgy szaladgálnak gazdátlanul. Eredjetek, fogdossátok össze. + +– Hej, Dzsuha, Dzsuha, tolvaj Dzsuha! Kit csaptál be megint? + +– Azt, akit, – vetette oda foghegyről Dzsuha – s úgy elvágtatott, hogy +többet soha színét sem látták az atyafiak. + + + + +A juhász és a sárkány. + +(Szerb mese.) + +Hol volt, hol nem volt, volt egy magas hegy, magas hegynek a tetején +lakott egy szegény juhász, aki télen-nyáron ott legeltette a nyáját. +Egyszer, mikor már erősen őszre járt az idő, a juhász ott hevert a +földön, a nyája közepén, mellette a kutyája, s hol az eget, hol a +tengert nézegette, majd meg a nyájat számolgatta, aztán közben erősen +elúnta magát. Eszébe jutott, hogy vele egész életében semmi különös nem +történt, egész nap itt ül a hegyen, délben kihozza a felesége az ebédet, +aztán megint nincs egyéb dolga, csak nézi, nézi az eget, meg a tengert. +Amint így ezen tépelődik, megakad a szeme valami csúszó-mászó, csillogó +holmin, kiváncsian közelébe megy, hát egy nagy-nagy, ragyogó testű kigyó +csúszik ott, a szájában hagymát tart, s egy szempillantás alatt eltűnik +a szeme elől egy sziklahasadékon. Alig, hogy ez a kígyó bebújt, rögtön +csúszott utána a második, utána megint egy, sok, sok egymásután. Mind +hagymát vittek a szájukban, s mind azon a lyukon bújtak be. Kiváncsi +lett a juhász, hogy ugyan, hova is mennek ezek olyan szépen egymásután. +Utánuk sompolygott, s azon a nyíláson, ahol a kígyók bebújtak, ő is +szépen bebújt. Hej, de szeme-szája elállott nagy csodálkozásában, amint +a kígyók után egy széles, mély barlangba jutott! Óriás oszlopok voltak a +barlangban, a barlang talpától a tetejéig, s ezek az oszlopok végesvégig +ki voltak rakva arannyal s mindenféle drágakövekkel. Az oszlopok alján +ott tekeregtek a kígyók, a barlang közepén pedig egy gyönyörű +aranytrónuson ült a kígyók királya. + +Amint a juhász rápillantott a kígyókirályra, az behunyta a szemét, utána +a többi kígyó is csendesen összetekeredett, behunyta a szemét, s egy +perc múlva aludtak mind, a hányan voltak. A juhász szép lassan +sétálgatott közöttük, s próbálta mindenképpen, hogy az oszlopokról +valami drágakövet letörjön, de bárhogy erőlködött is, még csak egy +szetemnyit sem bírt letörni. Na, gondolta magában, ha egyet sem tudok +letörni, megyek vissza a juhaimhoz, mert eddig vár rám a feleségem az +ebéddel. Megy is ahhoz a nyíláshoz, amelyiken bejött, de azt bizony egy +nagy ajtó zárta el, akkora, hogy még csak meg sem tudta mozdítani. Nagy +mérgében mit tehetett egyebet? Ő is lefeküdt a kígyók mellé, s gondolta +magában, majd ha azok felkelnek s kimennek, ő is megy majd utánuk. +Csakhamar mély álomba is merült. Egyszer csak nagy sürgés-forgásra ébred +fel, hát a kígyók mind ott tekeregnek, sziszegnek körülötte. Mikor +kinyitotta a szemét, odafordult a trónon ülő királyhoz, s azt kérdezte +tőle. + +– Itt van-e már az ideje, felséges királyunk? + +A király letekerődzött a trónról, s szörnyű haragosan sziszegte: + +– Itt. – Azzal kinyitotta a rettentő nagy ajtót. A kígyók egymásután +csúsztak, tekerőztek kifelé, a juhász is iparkodott előre, hogy +kijusson, de mikor az ajtóhoz ért, megszólította a király: + +– Hová akarsz menni? + +– Engedj ki engem, kegyelmes királyom, – könyörgött a kígyónak a juhász, +– ott hagytam őrizetlen a juhaimat, s a feleségem is rég kivitte már +nekem az ebédet. + +– Ohó! te betörtél a mi alvóhelyünkre, ezért meg kell halnod! – mondta +haraggal a kígyókirály. + +De a juhász olyan szívéből könyörgött neki, hogy a kígyókirály azt +mondta neki: + +– No, nem öllek meg ez egyszer, de fogadd meg, hogy senkinek el nem +árulod, hogy hol lakunk, mert akkor nem menekedel előlem! + +Igérte, fogadta a juhász, hogy belőle ugyan senki ki nem veszi, hogy hol +járt, s a király kieresztette az ajtón. Aztán futott lélekszakadva a +nyája felé. Az ám, nem volt ott a nyájból egy sem, még csak egy bárány +sem! Néz erre, néz arra, s egyszerre csak majd a földbe gyökerezik a +lába a nagy csodálkozástól: az a tölgyfa, a mely éppen hullatta a +makkját, amikor bement a kígyók barlangjába, most duzzadó rügyekkel volt +tele, a többi bokrok is rügyedzettek, lombosodtak is. Szalad hamar haza +a feleségéhez, hát amikor odaér az ajtóhoz, éppen egy idegen ember áll +ott, s kopogtat rajta. + +– Itthon van-e a férjed? – kérdezte az idegen. + +Az asszony ijedten nyitotta ki az ajtót az idegennek és sírva felelte: + +– Dehogy van itthon, dehogy, már ősz óta nem láttam szegény uramat. +Bizonyosan megölték a farkasok. + +De bezzeg előbújt a juhász az idegen mellől s odafutott a feleségéhez. + +– Itt vagyok, édes feleségem, bizony nem ettek meg engem a farkasok. + +Na, örült az asszony, de hamar elmúlt az öröme, s az jutott az eszébe, +hogy ugyan, hol is lehetett az ő ura egész télen át. + +– Hát te gézengúz, – támadott az urára – hol töltötted az egész telet? +Míg én itthon sanyarogtam, te bizonyosan jól éltél! + +Szegény juhász csak hümmögött, huzakodott, de semmiképpen sem akarta +elmondani a feleségének, hogy hol járt, nehogy a Kígyókirály bosszút +álljon rajta. De az asszonynak nem állott meg a szája, szidta, mint a +bokrot, meg az idegen ember is, aki nem volt más, mint afféle varázsló, +szintén faggatta, hogy ugyan hol is alhatott az egész télen át? Végre +egy zacskó aranyat igért neki, ha megmondja a titkot. Nagyot +fohászkodott a juhász, félt ugyan a Kígyókirálytól erősen, de a pénz is +csábította, hát végre is kibökkentette: + +– Én bízony a kígyók barlangjában aludtam egész télen át. + +Az öreg varázsló nagyot kacagott erre a beszédre, s gúnyosan mondta +neki: + +– Azt hiszed, olyan könnyű bolonddá tenni engem? Ha ott voltál, hát +mutasd is meg, hogy hol laknak? + +Megmérgelődött a szegény juhász, hogy nem hisz az idegen neki, s indult +a kígyók barlangja felé, hogy lesz, ami lesz, mégis megmutatja neki, +hogy ott volt, s nem egyebütt. Amint a barlanghoz érnek, egy hagymát +találtak, avval megkoppintotta a varázsló a kaput, s egyszeribe bent +termettek a kígyók birodalmában. + +Hej, csodálkozott ám a varázsló! Szeme-szája elállott nagy +gyönyörködésében, mikor a rengeteg drágakövet ragyogni, csillogni látta +az oszlopokon. Le akart ő is törni belőlük, de bizony ő neki sem +sikerült, de búját sem mondta, hamar elévette a varázskönyvet, abban +lapozgatni kezdett, s nemsokára nagy örömmel kiáltott fel: + +[Illustration: A sárkány szédítő sebességgel repült feljebb, feljebb.] + +– Meg van, amit kerestem! Egy embernek a szívére van szükségem, hogy +minden kincset elvihessek innét, s veled, te jó ember, megosztom majd +igazságosan. + +Alig mondta ki a varázsló ezeket a szavakat, hirtelen, nagy +sziszegéssel, ott termett mögöttük a kígyók királya, aki csak megrázta +magát, s egy pillanat alatt óriás zöld sárkánnyá változott. Rettenetes +haraggal fordult a remegő juhászhoz: + +– Hát így tartottad meg a szavadat, te emberizink!? Nem megmondtam, hogy +halállal fizetsz ezért? + +A varázsló, mialatt a sárkány ordított, hirtelen egy kötelet csúsztatott +a juhász kezébe, s azt súgta neki: + +– Dobd a fejére! + +Dobta volna szegény juhász jó szívvel, de úgy remegett, reszketett a +keze nagy félelmében, hogy csak a nyakára dobta a sárkánynak, s ő maga +úgy belegombolyodott, hogy egyszerre csak azon vette észre magát, ott ül +a sárkány hátán. Hamar emelkedni kezdett a sárkány vele, s szédítő +sebességgel repült mind feljebb, feljebb a levegőégbe. Szegény juhász +alig pihegett, a szél olyan erősen fújt oda fent, s ha letekintett a +földre, amelyen hegyeket, völgyeket, tengereket hagytak el egy +szempillantás alatt, a haja égnek állt a rémülettől. Aztán nagy síkság +felett repültek el, ahol kis patakok csörgedeztek, s e felett oly +magasra emelkedett a sárkány, hogy a juhász behúnyta szemét, s várta, +hogy mikor bukik már le a hátáról. Egyszerre csak madárdalt hall, +kinyitni nem tudta már a szemét, de halkan, hogy csak a madárka +hallhatta, így szólt: + +– Édes madárkám, röppenj fel az Égbe a jó Istenhez, s kérd meg, hogy +segítsen meg nagy szorongattatásomban! + +A kis madár igen megsajnálta a halálra vált juhászt, felröppent az égbe, +s csakugyan, a jó Isten küldött vele a Paradicsomból egy zöld levelet. A +madárka ráejtette a levelet a sárkány fejére, s abban a pillanatban +leereszkedett a sárkány a földre, s kicsi, gyenge kígyócska lett belőle. + +Mikor a juhász magához tért, ott feküdt juhai mellett a földön, lábánál +hű kutyája hevert. A fák sárga levelekkel voltak borítva, őszi szél +fújt, s zörgette az ágakat. A juhász felesége jött az ebéddel, s +jókedvűen ült le az ura mellé. Az meg csodálkozva nézett szerteszét, s +azt motyogta magában: + +– Hát biz én álmodtam az egészet! + +Sokáig élt boldogságban és nyugalomban a juhász, és sohasem jutott +többet eszébe, hogy valami különöset tapasztaljon az életében. + + + + +Jankó. + +(Tót mese.) + +Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér. Az egyiket Jankónak, a +másikat Jóskának hívták. Úgy különbözött egymástól ez a két fiú, mint az +éccaka a nappaltól. Jankó ügyes, jólelkű, derék fiú volt, aki mindig +szívesen segített másokon, Jóska irígy, önző, senkivel sem törődőtt a +világon saját magán kívül. Egyszer csak azt mondja az édesapja Jóskának: + +– No, fiam, én eleget tartottalak már, maholnap nekem s anyádnak sem +lesz betévő falatunk, menj, próbálj szerencsét, láss valami dolog után. + +– Bezzeg hogy Jóska örömmel készülődött az útnak, gondolta magában, most +legalább nem kell annyit dolgoznia, mint máskor, hideg télben +fagyoskodnia, meleg nyárban izzadnia. Az anyja sütött neki egy csomó +pogácsát, az apja megáldotta, s Jóska nagy vidáman útnak indult. + +Ment, mendegélt, s egyszer csak egy hatalmas fa alá ért. El is fáradott, +meg is éhezett, leült hát, elévette az elemózsiát, s nagy jókedvvel +falni kezdett. Hát amint eddegélne, két kis hangya settenkedik közelébe, +s megszólítják nagy félénken: + +– Ugyan bizony, te legény, nem adnál egy kis morzsát nekünk? Olyan régen +éhezünk. + +– Egy szemet se adok én, bár nekem legyen elég! – felelte mérgesen +Jóska, s még hozzá is rúgott a hangyákhoz haragjában. + +– Megállj csak, te rosszlelkű legény, nem tudtál adni egy kis morzsát +nekünk, de hadd el, mi sem segítünk rajtad, ha valami baj ér! – +mondották a hangyák. + +– Csak arra várjatok, amíg nekem szükségem lesz rátok! – mondotta Jóska +nagy nevetve, s ette-falta a pogácsát, mintha semmi sem történt volna. + +Na, ahogy jóllakott, megy tovább, s nemsokára egy folyó partjára ér. Hát +ott a fövényen egy kis halacska vergelődik, kínlódik nagy keservesen, de +sehogyse tud odajutni a patakhoz. Megszólítja a kis hal Jóskát: + +– Tégy be engem a vízbe, te legény, mert elpusztulok a homokban! Jóska +még csak nem is válaszolt a kérésre, jól oldalba rúgta a szegény halat, +s azzal tovább ment. + +– Megállj, te gonosz lélek, sohasem lesz szerencséd az életben, mert +ilyen gonoszul bántál velem! – kiáltott utána a szegény halacska. De +Jóska nem is hederintett a halacska beszédére, ment tovább, mintha semmi +sem történt volna. Nemsokára keresztúthoz ért, ahol négyfelé szakadott +az út, s hát az útjelző aljában egy csomó kis manót vett észre, akik +szidták, püfölték egymást. Persze, ott termett Jóska rögtön, s anélkül, +hogy megkérdezte volna, min pörlekednek, ő is közéjük állt, megfogta +őket, jól össze-visszaverte, mind ahányan voltak, s avval nagy büszkén +tovább állt. De bezzeg, azok is kiabáltak utána torkuk szakadtából: + +– No, megállj, te gonosz fajzat, legyen csak szükséged miránk, tudom, +egy sem segít rajtad! Mehetsz akármerre, nem jársz szerencsével! + +S úgy is történt, ahogy a kis manók nagy mérgükben mondták. Akármerre +járt-kelt Jóska, férfival, asszonnyal, gyerekkel volt dolga, mindenki +csak meggyűlölte, soha semmi dolgában szerencsével nem járt, végre is +egy árva krajcár nélkül kellett szégyenszemre hazatérnie. Szegény anyja +még csak nem is szidta, csak kesergett, búslakodott magában, de bizony +az apja nagy haragjában el akarta kergetni, hogy hiába ne töltse otthon +az időt. De Jóskának most már nem volt kedve á világjárásra, otthon +maradt, a kuckó mellett. Most már Jankón volt a sor, hogy ő menjen +országot-világot látni, fel is tarisznyálta az édes anyja egy kis száraz +kenyérrel, mert egyebük bizony már nem volt szegényeknek. + +– Ne búslakodjanak, édes szüleim, – vígasztalta Jankó, mikor +búcsuzódott, ha magamnak nem is szerzek semmit, de anélkül nem jövök +haza, hogy annyit ne hozzak, amiből maguk holtuk napjáig urasan +megélnek. + +Örvendett a szegény ember, hogy ilyen jószívű legalább az egyik fia, s +mikor elindult Jankó, egy kis üveg életvizet tett a tarisznyájába, hátha +valamikor még hasznát veheti annak is. Aztán elindult Jankó, ment, +mendegélt jó darabon, s mikor megéhezett, leült egy nagy fa alá, +elészedte az elemózsiát, s falatozni kezdett a száraz kenyérből. Alig +evett néhány falatot, egy csomó hangya fogta körül, s szörnyen +rimánkodtak: + +– Te jó legény, éhesek vagyunk, nem adnál-e egy keveset a kenyeredből? + +– Hogyne adnék, – felelte Jankó jószívűen és leszórta mind a morzsát az +öléből. + +– Köszönjük a jóságodat, – kiáltották boldogan a hangyák, – ha bármire +lesz szükséged, csak fordulj hozzánk, a hányan vagyunk, mind +segítségedre leszünk, s örökké barátaid maradunk! + +[Illustration: Hát ti ugyan min vesztetek igy össze? – kérdezte Jankó.] + +Jankó majd elmosolyodott erre a beszédre, mert eszébe jutott, hogy neki +ugyan mi szüksége is lehetne ilyen apró állatkákra? De sokkal jobbszívű +volt, semhogy kikacagja őket, szíves szóval megköszönte a felajánlott +segítséget, elbúcsuzott tőlük, s szaporán ment tovább. Alkonyodott már, +mikor egy szép, csendes, kék tóhoz ért. Hát annak a tónak a partján, az +aranyos fövényben egy kis halacska vergelődik, fuldoklik. Nem is várta, +hogy az megszólítsa, megfogta, s beledobta a vízbe. Hej, hogy ficánkolt, +ugrándozott örömében a kis hal! + +– Köszönöm, te jó fiú, – kiáltott Jankónak, – hogy segítettél rajtam! +Jótét helyébe jót várj. Bárhol érjen veszedelem, ahány hal tengerben, +tóban, folyóban, patakban, mind segítségedre leszünk. + +Jankó mosolygott magában a kis hal beszédén, s ment hamar tovább, hogy +estére a városba érjen. Éppen esteledett, alkonyodott, mikor Jankó ahhoz +a keresztúthoz ért, ahol négyfelé szakad az út. Nagy lárma, verekedés +zaját hallotta már messziről s hát, amint az útjelző közelébe ér, látja, +hogy egy csomó kis manó tépi egymás haját, ütik-verik egymást. Jankó +rögtön ott termett s nyájasan szólította meg őket: + +– Hát ti ugyan min vesztetek így össze? Csak nem váltok el haraggal +egymástól ezen a gyönyörű szép napon? Hamar, amíg itt vagyok, fogjatok +kezet, s egy hangos szót se halljak többet! + +Erre a nyájas beszédre a mérges, durcás arcok egyszerre mosolyra +derültek, megrázták egymás kezét a kis emberek, s hálásan így kiáltottak +Jankó után: + +– No, te jó legény, ha valaha szükséged lesz ránk, ne félj, mind ott +leszünk. + +Mikor Jankó estére a városba ért, nagy-nagy szomorúságban találta az +egész várost, mert a jóságos öreg király egyetlen leánya halálos betegen +feküdt. Az udvari orvos nagy búbánattal jelentette a királynak, hogy ő +már semmiképpen sem tud segíteni rajta. No, alig hallotta meg ezt Jankó, +besietett egy házba, s a gazdával elvezettette magát a királyi palotába. +Ott a hoppmester fogadta, s megkérdezte, mi járatban van. + +– Én vagyok a világ legelső orvosa, s meggyógyítanám a +királykisasszonyt, – felelte Jankó nagy bátran. + +A hoppmester csodálkozva nézegette jobbról-balról Jankót, de végre mégis +bevezette a királyhoz, ahol Jankó újra előadta mondókáját. + +– A király bezzeg nem nézte, úr-e, paraszt-e, micsoda, aki a leányát meg +akarja gyógyítani, nagy örömmel fogadta Jankót s azt mondta neki: + +– No, fiam, ha meggyógyítod a leányomat, tiéd lesz ő is, meg amit a +szemed-szád csak kíván. + +Avval bevezették Jankót a beteg királyleány szobájába. Mikor meglátta, +bezzeg nem bánta, hogy neki ígérte a király, olyan gyönyörű volt a +királykisasszony. Aranyszőke haja mint egy óriás palást, úgy omlott a +hófehér párnákra, szeme oly kék volt, mint az ibolya, ajka oly szelid, +mint egy angyalé. Ott feküdt, szép fehér karján nyugtatva a fejét, s +mikor Jankó egy cseppet az ajkára cseppentett az élet vizéből, rögtön +megmozdult, a másik pillanatban elmosolyodott, aztán kinyitotta ragyogó +szép szemét. Amint meglátta, hogy idegen legény áll a szobájában, rögtön +megkérdezte, hogy hát az mit akar? + +Mondták neki, hogy ez a legény gyógyította meg őt, s hogy ennek ígérte +feleségül az édes apja. + +Hej, de megmérgelődött erre a királyleány! Hogy ő egy jött-ment, +sehonnai felesége legyen! Szaladt az apjához, hogy igaz-e, amit a +szolgáló-lányai mondottak. + +– Igaz biz’ az, édes leányom! – felelte a király. + +– No pedig én nem megyek hozzá! + +– Már pedig édes leányom, én megígértem, s én a szavamat meg nem +szeghetem, még a te kedvedért sem, mert ugyan mit gondolna rólam az én +népem? Menj csak hozzá, úgy látom, hogy jóravaló, derék legény, s jól +bánik majd veled. + +Addig-addig beszélt a király a leányának, hogy az nagynehezen +belenyugodott, de annyit kikötött, hogy csak akkor lesz a Jankó +felesége, ha három kivánságát teljesíti. + +Mindjárt oda is hívatta Jankót s mondta neki: + +– Egy zsák búzát, s árpát öntök ki az udvarra, s ha alkonyat előtt +különválasztod őket, a feleséged leszek! – s avval faképnél hagyta +Jankót. + +Amint meglátta Jankó a rengeteg búzát, meg árpát az udvaron, rögtön +látta, hogy ő ugyan soha azt ki nem tudja szemelni, elment hát nagy +bújában az erdőbe, ott járt-kelt fel s alá, azt sem tudta, merre. Mikor +aztán elfáradott, leült egy nagy tölgyfa alá. Hát amint ott üldögélt, +egyszerre egy csomó hangya veszi körül s mondják neki: + +– Miért búsulsz, Jankó? Mikor éhesek voltunk, segítettél rajtunk, azt +hiszed, hogy most, mikor bajba jutottál, nem segítünk néked? – Avval +szépen mind elmentek a palota elé, egy óra alatt kiválogatták a búzát is +a maga zsákjába, az árpát is a magáéba s mentek vissza az erdőbe. Mire +Jankó nagy búsan hazaballagott, ott állott a két zsák, egyikben a búza, +másikban az árpa. Ment persze, s jelentette nagy örömmel a +királyleánynak, hogy az első kivánságát teljesítette már. Úgy tett a +leány, mintha szomorkodna, de valójában örült, hogy ilyen ügyes legény +Jankó, s azt mondta neki: + +– Hát látom, az első kívánságomat teljesítetted, te legény, de ne hidd, +hogy a második, meg a harmadik is ilyen könnyű lesz, mint ez! + +– Mi a második kívánságod? – kérdezte Jankó. + +– Hozd el nekem a világ legnagyobb gyöngyét! + +Hej, a világ legnagyobb gyöngyét! Hát azt ő hogy hozza el? Nagy búsan +kifordult a palotából, s ment, mendegélt, maga sem tudta, merre, s hát +egyszer csak ott van a kék tónál. Ahogy odaért, kidugja a vízből egy +halacska a fejét, s megszólítja: + +– Miért búsulsz, te jó legény? + +Mondja neki Jankó, hogy mi a baja. + +– Egyet se búsulj emiatt, – mondotta a halacska. – Te is segítettél +rajtam, most majd én segítek a bajodon. + +Avval lebukkant a víz alá, s alig egy perc mulva felbukkant: egy óriási, +ragyogó gyöngyszemet tartott a szájában. + +Na, volt öröm. Nem győzte köszönni Jankó, hogy ilyen nagy hirtelen +segített rajta a halacska, s boldogan sietett vissza a királyi palotába. +Mikor odaadta a gyöngyöt a királyleánynak, az elmosolyodott nagy +örömében, s rögtön a hajába tűzte. + +– Igazán gyönyörű ez a gyöngy, amit hoztál nekem, s ha még a harmadik +kívánságomat is teljesíted, a feleséged leszek, – mondotta neki +kedvesen. + +– Hát mi a harmadik kívánságod? + +– Hozz nekem egy rózsát a pokolból, – mondotta a királylány. + +Jankó rögtön útnak indult, hogy akárhogy is megkerítse azt a rózsát, +olyan erősen megszerette a gyönyörű királykisasszonyt. Estére kelve +elért ahhoz az útjelzőhöz, ahol a kis manókat szétválasztotta, most is +ott ültek a kis emberkék, de csendesen, barátságosan beszélgettek. Amint +Jankó odaérkezett, nem is várták, hogy megszólaljon, azt mondták neki: + +– Tudjuk, hogy mi a te bajod, Jankó! De egyet se búsulj, éjfél után +lemegyünk a pokolba, s olyan rózsát hozunk onnan, hogy a szemed-szájad +eláll a csodálkozástól. + +Úgy is volt, ahogy a manók mondták: mire hajnalodott, a legöregebb manó +megjelent egy gyönyörű rózsával, s azt mondta Jankónak: + +– Ez a pokol legszebb rózsája. Egy öreg-öreg ember adta nekem, Úgy +hívják, hogy a Reménység rózsája. + +Jankó megköszönte szíves szóval a manónak, s futott egyenest a +királylányhoz. Bezzeg szívesen a felesége lett most már Jankónak, mikor +látta, hogy mi mindent megszerzett az ő kedvéért. Nagy lakodalmat +csaptak, a Jankó szüleit is, Jóskát is meghítták a vendégségbe, s ott is +tartották életük fogytáig őket. + + + + +A vén halász meg a felesége. + +(Német mese.) + +Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egyszer egy vén +halászember s annak felesége. Ott laktak a tenger partján, egy kicsi +viskóban s bizony nem vetette fel a gazdagság, mert sokszor ment haza +üres tarisznyával a vén halász. + +Igy telt, múlt az idő, éltek, ahogy éltek. Hanem egyszer, halljátok +csak, mi történt! Az történt, hogy a vén halász horgára egy szörnyű nagy +cápa akadott! Húzta, húzta a vén halász a cápát, de az egyszerre csak +megszólalt: + +– Eressz vissza a tengerbe, vén halász, az én húsom úgy sem jó. + +– Hogyhogy? kérdezte a vén halász. + +– Ugy, hogy én elátkozott királyfi vagyok. + +– Bizony, ha az vagy, eredj isten hírével, mondotta a vén halász s +visszaeresztette a cápát. Aztán tovább üldögélt a tenger partján, de +ülhetett, egyetlen hal sem akadt a horgára: üres tarisznyával tért haza. + +– No, támadt rá a vén asszony, hát ma sem fogott kend halat? + +– Fogni fogtam, de el is eresztettem. Hallgass csak ide: egy nagy cápa +akadt a horgomra, de nem cápa volt az valójában, hanem elátkozott +királyfi. Könyörgött, hogy eresszem vissza, – hát vissza eresztettem. + +Hej, szörnyű haragra lobbant a vén asszony! + +– No, hallja kend, hova tette az eszét? Legalább kívánt volna tőle +valamit! + +– Ugyan mit kívánhattam volna? + +– Mit? Teszem azt, hogy e helyett a rozoga viskó helyett építsen egy +szép kőházat. Hát csak menjen vissza kend, keresse meg azt az elátkozott +királyfit s kérjen kőházat tőle. + +Mit tehetett szegény vén ember, visszament a tenger partjára, nézte, +kereste a cápát, de bizony nem látta. S mert hogy a horgát is hiába +eresztette a tengerbe, torka szakadtából kiabált: + + Hallod-e, hallod-e, elátkozott királyfi, + Tengernek partjára pillanatra szállj ki! + +Hát abban a pillanatban nagyot csobbant a tenger vize, kidugta a fejét a +cápa s kérdezte, hogy mit akar. Szégyellette a vén halász a dolgot, de +mégis csak kinyögte: + + Királyfi, királyfi, + A tengerből szállj ki, + Azt kivánja feleségem, + Viskó helyett háza légyen! + +A cápa megcsóválta a fejét, mosolygott s mondta: + + Jól van, jól van, vén halász, + Meg lesz reggelre a ház. + +Hazament a vén halász, lefeküdt, elaludt a viskóban, s hát Uram, +teremtőm, reggel egy gyönyörűséges szép kőházban ébredett fel! Örült a +vén halász, hogyne örült volna, de bezzeg a felesége fintorgatta az +orrát: + +– Hiszen szép, szép ez a kőház, de csak menjen kend vissza s kívánjon +egy olyan palotát, hogy a királynak se legyen különb. + +– Ejne, ejnye, feleség, méltatlankodott a vén halász, ugyan minek nekünk +a palota? Meg sem találnók benne egymást. Elégedjünk meg ezzel a házzal. + +De így, s de úgy, beszélt össze-vissza a vén asszony, neki palota kell, +s hiába ellenkezett a vén halász, hogy így meg úgy, majd megharagszik az +elátkozott királyfi, – mégis csak elment a tenger partjára, elékiabálta +a cápát, márhogy a királyfit. Hát jött is az s kérdezte: + + No, mit akarsz, vén halász? + +Felelt a halász szégyenkedve, pironkodva: + + Hej, kicsi nekünk ez a ház! + Feleségem azt kivánja, + Legyen neki palotája. + +A cápa-királyfi megcsóválta fejét, mosolygott, de azért csak mondta: + + Hát csak eredj haza szépen, + A palota is meglészen. + +Bezzeg hogy megvolt reggelre a palota. De milyen palota! Volt annak +hetvenhét szobája, minden szobáján hét ablaka, a szobában arany lócák, +arany asztalok, arany ágyak. Még az ablak is mind tiszta színarany volt, +s a garádics – az is volt hetvenhét – tiszta csupa színarany. A sok +cifra inas, szolgáló csak úgy szaladgált, nyüzsgött a hetvenhét +szobában. Isten csudája, hogy egymást le nem verték. Palota, palota, de +volt ám egy rengeteg nagy istálló is, az a nagy istálló tele aranyszőrű +paripákkal, s éppen mikor oda is benézett a vén halász meg a felesége, a +lovászlegények akkor vakarták a paripákat arany vakaróval, kefélték +arany kefével. + +– No látod-e, mondotta a vén asszony, hogy jó volt palotát kívánnom. + +– Ami igaz, igaz, adta meg magát a vén halász, most már csakugyan jól +lesz dolgunk, sóra, fára nem lesz gondunk. + +De a vén asszonyt szurkálta, piszkálta az ördög, gondolt ide, gondolt +oda, s egyszerre csak azt mondta az urának: + +– Há’szen szép ez a palota, szép ez a sok minden, de ha már úgy van, +ahogy van, – most már király szeretnék lenni! + +Hej, megijedt a vén halász! No, gondolta, ez az asszony bizonyosan +megbolondult. + +– Ugy-e, tréfálsz, asszony? + +– Dehogy tréfálok, pattogott a vén asszony. Csak menjen kend Isten +hírével s mondja meg az elátkozott királyfinak a kívánságomat. + +– Ó, asszony, asszony, ne bolondozz. Hogy merjem én azt megmondani? + +– No, förmedt rá az asszony, sok gyáva embert láttam, de kigyelmedhez +hasonlatost soha. Indul vagy nem? + +Bezzeg hogy indult a vén halász, hogyne indult volna, merthogy félt az +asszonytól. De félt ám az elátkozott királyfitól is: no, most bizonyosan +úgy megharagszik rá, hogy amit eddig adott, azt is elveszi. Hát +csakugyan, a tenger szine nem volt olyan tiszta, mint annak előtte. +Kavargott, zúgott, morgott, hullámzott, – de hiába, a feleségétől jobban +félt, mint a tengertől, jobban, mint az elátkozott királyfitól, s csak +belekiabált a tengerbe: + + Királyfi, királyfi, + A tengerből szállj ki! + +Egyszeribe nagyot loccsant, nagyot csobbant a tenger, elébukkant az +elátkozott királyfi s kérdezte: + + No, mi a baj, vén halász? + Tán nem elég nagy a ház? + +Mondotta a vén halász nagy szégyenkezve: + + Dehogy nem elég nagy, nagyobb az a nagynál, + Kerek e világon nincsen nagyobb annál. + Baj sem volna semmi, de a feleségem + Azt akarja mostan, hogy királlyá légyen! + +Az elátkozott királyfi csak csóválta a fejét, mosolygott, habár +haragudott magában a vén asszony telhetetlenségén, aztán mondta: + + Csak ennyi a kívánsága? + Meglesz ám a királysága! + +Hát csakugyan, mire hazaért a vén halász, a palota még nagyobbra +kerekedett, de még az udvar is, a palota előtt fegyveres istrázsák +állottak, az udvaron generálisok sétáltak fel s alá nagy kényesen, nagy +begyesen, muzsikált a katonabanda, hogy csakúgy zengett-zúgott belé az +udvar, a palota, a vén halászné pedig már ott is ült aranyos trónuson, +korona volt a fején, s mindeféle gála udvari népek, urak, asszonyok ott +állottak körbe előtte, hajladoztak, alázatosan pisolyogtak, mosolyogtak +s várták, lesték a felséges királyparancsolatját. + +Bezzeg hogy szeme-szája elállott a vén halásznak, mikor ezt látta. +Összecsapta a kezét: + +– Ó Jézusom, Szűz Máriám, hát csakugyan király lett belőled? + +– Az hát, felelt kurtán az asszony. Nem látja kend a koronát a fejemen? + +– No, ez igazán csuda dolog. + +– Csuda, csuda, de nem olyan nagy csuda, hogy nagyobb csuda nem lehetne +ennél, mondotta az asszony. Tüstént forduljon kend s mondja annak az +elátkozott királyfinak, hogy pápa akarok lenni! + +– Pápa!? – szörnyülködött a vén halász. Asszony, te megbolondultál. +Hiszen pápa csak egy van a világon. + +– Szót se többet! – rikkantott az asszony, – takarodjék kend, külömben +fejét vétetem. + +Mit tehetett szegény vén halász, fordult, indult, ment nagy búsan a +tenger partjára s belekiáltott a tengerbe: + + Királyfi, királyfi, + A tengerből szállj ki! + +Hiszen jött a királyfi, de a tenger most még sokkal zavarosabb volt: +látszott, hogy haragszik szörnyen a királyfi is, a tenger is. Most már +nem is titkolta haragját a királyfi, rámordult a vén halászra: + + No, vén halász, mi kéne még? + Tán a királyság sem elég? + +Felelt a vén halász s közben reszketett, mint a nyárfalevél: + + Ó, nem elég, jaj, nem elég, + Most meg pápaság kellenék. + +De már erre nagyot kacagott az elátkozott királyfi, mikor aztán jól +kikacagta magát, mondta a vén halásznak: + + Én csak cápa, + Ő meg pápa?… + Hát teljék a kivánsága, + Legyen meg a pápasága! + +Hej, de megkönnyebbedett a vén halász szive! Szaladt haza nagy örömmel, +hogy vigye a jó hírt, de mire haza ért, a királyi palota mellett +rengeteg nagy templom állott. Volt annak legalább száz tornya, ha nem +több, az mind úgy csillogott, villogott, hogy a napra lehetett nézni, de +rájuk nem, s hát amikor belépett a templomba, már ott is ült a vén +asszony arany trónuson, tenger nép hemzsegett körülötte, azok mind +csókolták a lábát, ő meg nagykegyesen osztogatta az áldást. Bezzeg hogy +a vén halász is térdre esett előtte, s csókolta a lábát, közben meg +félénken felnézett az asszonyra s kérdezte: + +– No, asszony, meg vagy-e most elégedve? + +– Meg is, nem is, mondotta az asszony. + +S hát csakugyan egész éjjel nem húnyta le a szemét, folyton izgelődött, +mozgolódott, firgelődött, forgolódott s mind azon gondolkozott, hogy mi +lehetne még belőle. + +– Hopp! megvan! – kiáltott fel az asszony. – Isten lesz belőlem! + +Mindjárt felköltötte az urát, hogy szaladjon, de tüstént, az egyik lába +a tenger partján, a másik itt legyen s mondja meg az elátkozott +királyfinak, hogy a pápaság nem elég, Isten akar ő lenni. + +De vagy rőkönyödött meg eddig a vén halász, vagy nem, most már azt sem +tudta, ébren van-e, álmodik-e. + +– Ó, asszony, asszony, te megháborodtál az elmédben. Ugyan bizony mit +gondoltál? Nem félsz az Istentől? + +– Ne kuruttyoljon kend, rivalt a vén halászra, – mondtam már, hogy Isten +akarok lenni! + +Hej, szegény halász, még a foga is vacogott, úgy kirázta a hideg, de mit +tehetett, mégis csak elindult a tenger partjára. Hát még mikor látta a +tengert, hogy mit csinál az, akkor rázta csak ki isten igazában a hideg. +Mert a tenger zúgott, bőgött, hánykolódott, mintha szörnyű haragjában el +akarta volna nyelni az egész világot. Csak állt, állt egy helyben a vén +halász, meg sem mert mukkanni. No de nem is kellett, mert jött az +elátkozott királyfi magától s kérdezte rettentő haraggal: + + Nohát még mi kellenék? + A pápaság sem elég?! + +Hej, szegény vén halász, alig tudta kinyögni a feleletet: + + Ó jaj, nem elég, + Már több kellenék. + Ő, a senki, ő, a semmi + Most már Isten akar lenni! + +[Illustration: „Királyfi, királyfi, a tengerből szállj ki!“] + +Hej, Uram, Teremtőm, rettentő haragra gerjedett az elátkozott királyfi! +Szikrát hányt a szeme s akkorát ordított, hogy a vén halász hanyatt +vágódott ijedtében. + + Isten akar lenni az a vén liba!? + Mars vissza, de tüstént, rongyos putriba! + +Ahogy ezt kiáltotta az elátkozott királyfi, a tenger elborította a +palotát, a templomot, mindent, s mikor másnap visszaszállott a medrébe, +nem volt egyéb a tenger partján, csak a nyomorult kis viskó: ott ült +előtte nagy búsan a vén halász meg a felesége. Vége volt a királyságnak, +a pápaságnak, vége a nagy uraságnak, vége a mesemondásnak. + + + + +Az ezüst fog. + +(Albán mese.) + +Volt egyszer egy herceg s annak három eladó leánya. Fia nem volt, pedig +bizony jó lett volna, ha van legalább egy, mert éppen jött a staféta a +királytól, hogy a szomszéd ország királya háborút üzent s csak készüljön +a herceg is minden emberével a háboruba. Erősen elszomorodott a herceg +erre az üzenetre, mert amióta a felesége meghalt, soha ki nem mozdult a +palotájából: mindig vigyázta, őrizte, gondozta a leányait. Nagy +bújában-bánatában behúzódott a szobájába, ott ült, üldögélt magában s +három napig ki sem mozdult. A leányok nem tudták, hogy mi történhetett +az édesapjukkal, mert ők nem tudták, hogy ott járt nála a király +stafétája. Mikor aztán harmadnap sem jött ki a szobájából a herceg, a +legidősebb leánya bement hozzá s megkérdezte: + +– Édes apám, miért vagy olyan szomorú? + +– Ó, leányom, ne is kérdezd, – felelt a herceg – a szomszéd király +háborut üzent a mi királyunknak s nekem is el kell mennem a háboruba. + +Mondotta a leány nagy nyersen: + +– Eredj és vissza se jöjj többet! No lám azt hittem, azon gondolkozol, +hogy kinek adj feleségül engem s te meg azon szomorkodol, hogy háboruba +kell menned. + +Azzal sarkonfordult a leány, kiment a szobából, becsapta maga után az +ajtót nagy mérgesen. Egy kevés idő mulva jött a középső leány is. Az is +megkérdezte: + +– Ugyan bizony, édes apám, miért vagy olyan szomorú? + +– Minek kérded, – mondotta a herceg – a nénéd is megkérdezte, feleltem +is neki s ő még kicsúfolt, nemhogy megvígasztalt volna. Hagyj békében! +Eredj! + +– Nem, édesapám, nekem tudnom kell, hogy miért vagy olyan szomorú. Csak +mondd meg bátran. Ne félj, én nem gúnyollak ki. + +– Azt mondotta a nénéd is, hogy nem gúnyol ki és mégis kigúnyolt. + +– Nem, édesapám, ne félj, csak mondjad. + +– Hát jó, halljad, hogy miért vagyok olyan szomorú. A királyunknak +háborut üzent a szomszéd király s üzent nekem, hogy menjek én is +háboruba s most nem tudom, hogy kire bízzalak titeket. Mi lesz veletek; +amíg én távol leszek? + +Mondotta a leány: + +– Hát csak eredj s vissza se fordulj. Na, lám, azt hittem, azért vagy +olyan szomorú, hogy nem találsz férjet nekem. + +Azzal sarkonfordult, nagy dérrel-dúrral kiszaladott a szobából. +Otthagyta az apját nagy szomorúságban. Alig ment ki, bejött a harmadik +leány is. Az is megkérdezte: + +– Miért vagy olyan szomorú, édesapám? + +– Eredj, – kiáltott rá a herczeg mordul – elég ostoba voltam, hogy +megmondottam a nénéidnek. Ki is gúnyoltak a gyalázatosak! Neked már nem +mondom meg a szomorúságom okát. + +– Ó, édesapácskám, csak beszélj, ne félj, én nem gúnyollak ki. + +– Hiszen a másik kettő is azt mondotta, mégis kigúnyolt. + +– Ugyan mit gondolsz rólam, édesapám, hogyan gúnyolnálak én ki téged? +Hát nem vagy te az én apám s nem vagyok én a te édes leányod? + +– Jól van, hát elmondom neked is. Királyunknak a szomszéd ország királya +háborut üzent s nekem el kell mennem a háboruba. Mi lesz veletek, amíg +én távol leszek tőletek? + +Mondotta a leány: + +– Egyet se búsulj, édesapám! Add rám áldásodat, majd elmegyek én +helyetted a háboruba. + +– Mit gondolsz? – mondotta a herceg. – Hogy mennél te leány létedre +háboruba? + +– Te csak azzal ne törődj, édesapám. Adj nekem övet, három férfiruhát, a +többit bízd rám. + +Addig beszélt, addig könyörgött, hogy az apja beleegyezett. Csináltatott +neki három szép vitézi ruhát, odaadta legszebb paripáját, aztán a leány +felöltözött vitéznek, felült a lovára, elbúcsúzott az édesapjától s +elvágtatott a király városába. De, hogy szavamat össze ne keverjem, volt +a leánynak, akinek Teodorula volt a neve, egy kis kutyácskája is. Táltos +volt ez a kutyácska. Ez is velement. Utánaszaladott. Mikor Teodorula a +király palotája elé ért, a kapu előtt állott egy öreg asszony s ahogy +meglátta Teodorulát, szaladott egyenesen a király fiához. + +– Gyere, gyere, királyfi, nézd meg ezt a vitézt. Ilyen szép legényt nem +láttál még világéletedben. Hanem úgy tudd meg, hogy nem férfi ám, hanem +leány. Én mondom ezt neked. Ha nem igaz, amit mondok, nem bánom, vedd a +fejemet. + +Odaszaladott a királyfi, nézte a vitézt, ámult-bámult: csakugyan nem +látott világéletében ilyen szép legényt. Aközben Teodorula felment a +királyhoz s jelente te: + +– Felséges királyom, eljöttem a te parancsolatodra, hogy én is menjek a +te seregeddel a háboruba. + +– Jól van, fiam, – mondotta a király – de hát hallom a nevedet. Hogy +hívnak? + +Felelt a leány: + +– Az én nevem Tódor. + +A király legyintett a kezével s mondotta: + +– Mehetsz, fiam. Majd meglátjuk a háboruban, mit érsz. + +Azzal Teodorula kiment a palotából, de ahogy kiment, nyomában belépett a +királyfi s mondotta az apjának: + +– Édesapám, ez a vitéz, ki nálad járt, nem Tódor, hanem Teodorula. Nem +férfi az, hanem leány. S úgy tudd meg, hogy amint ránéztem, +megszerettem, soha el sem is felejtem s addig nem nyugszom, míg ez a +leány feleségem nem lesz. + +– Ugyan mit beszélsz? – mondotta a király. – Nem leány az. + +De mondhatott akármit, a fia váltig erősítette, hogy bizony leány az. + +– Jól van fiam, hiszen próbát tehetsz. Megtudhatod, hogy fiu-e vagy +leány. Eredj, szólj neki, hívd el egy boltba, ahol mindenféle +fegyvereket árulnak. Nemcsak fegyvereket, hanem gyűrűket, fülönfüggőket +s mindenféle ékszereket. Abban a boltban a fegyverek a jobboldalon +vannak felaggatva, az ékszerek a baloldalon. Majd csak figyeld meg azt a +vitézt. Ha, amikor beléptek a boltba, az ékszereket nézi, akkor +bizonyosan leány; ha pedig a fegyvereket, akkor bizonyosan fiú. + +Az ám, csakhogy a kutyácska valahogyan ott maradott a szobában, jól +hallotta, hogy mit beszélt a király meg a királyfi. Uccu, kiosont a +szobából s meg sem állott, amíg a gazdájához nem ért s el nem mondotta +neki, hogy mit hallott. + +Másnap reggel a királyfi elment a leányhoz s mondotta neki: + +– Hallod-e, Tódor, jer velem ebbe s ebbe a boltba; van ott fegyver +szebbnél-szebb, különbnél-különb, válogassunk belőlük. + +Elmentek a boltba, de ahogy beléptek, a leány egyszeribe arra a falra +nézett, ahol a fegyverek lógtak. + +– Hát a másik falra mért nem nézel? – kérdezte a királyfi. – Bizony +megérdemelné, hogy odanézz. Drágábbnál-drágább ékszerek vannak ottan. + +– Mi közöm nekem az ékszerekhez, – mondotta a leány fitymálva – nem +vitéznek való az! + +Nem is nézett arra. Megvett két ezüstveretű pisztolyt. Vett kettőt a +királyfi is s azzal szépen kimentek a boltból. Ottkint elváltak. A +királyfi visszament az apjához s elmondotta neki, mi történt a boltban. + +– Látod, látod, – nevetett a király – úgy-e; megmondottam, hogy nem +leány?! + +– Már pedig én mégis azt állítom, – mondotta a királyfi – hogy leány az +s most is azt mondom, hogy szeretem, soha, míg a világ világ el sem is +felejtem s addig meg nem nyugszom, míg feleségem nem lesz. + +– Jól van, – mondotta a király – hát tégy még egy próbát. Eredj el vele +s vezesd fel abba a palotába, amelyiknek hétszáz lépcsője van. Ha leány, +akkor, amíg felmegy azon a hétszáz lépcsőn, három vércsepp fog cseppenni +a testéből. Ha pedig fiú, akkor egy csepp sem fog cseppenni. + +De ott volt a kis kutyácska. Most is hallotta, hogy mit beszélt a +király. Uccu, gyorsan szaladott a gazdájához s elmondotta neki, hogy +mire készülődik a királyfi. Másnap reggel mondta a királyfi a leánynak: + +– Hallod-e, Tódor, gyere, nézzük meg azt a palotát, tudom, nem jártál +még ottan! Csak lépcsője hétszáz van. – El is indultak mindjárt. Mentek +fel a lépcsőn, de a leány előrebocsájtotta a férfit. Azt mondotta: + +– Neked előre kell menned, mert te királyfi vagy. + +Ment is a királyfi elől, a leány meg utána s ím; csakugyan, amíg +haladtak a hétszáz lépcsőn, három csepp vér kicseppent a testéből. De +ott volt a kis kutyácska, rögtön fel is nyalta, aztán nézhetett a fiú, +vizsgálódhatott erre, arra, mindenfelé. A vérnek még csak a nyomát sem +látta a lépcsőkön. Mikor lefelé jöttek a lépcsőn, akkor is +előrebocsájtotta a királyfit. Akkor is kicseppent három csepp a +testéből, de a kutyácska ezt is felnyalta s hiába nézett vissza újra meg +újra a királyfi, hiába vizsgálta a lépcsőket, nyoma sem volt a vérnek. +Ment a királyfi az apjához s jelentette: + +– Na, édesapám, felmentünk a hétszáz lépcsőn, de bizony vérnek én nyomát +sem láttam. + +– Hát bizony, ha nem láttad, édes fiam, – nevetett a király – akkor a te +bajtársad mégis csak fiú s nem leány! + +– Már pedig én azt mondom, most is azt állítom, – mondotta a királyfi – +hogy leány ő s nem fiú. Most is csak azt mondom, hogy szeretem őt és el +sem is felejtem s meghalok, ha nem lesz az én feleségem. + +Na, de most már elszomorodott a király! Látta; hogy fele sem tréfa +ennek. Mondotta a fiának: + +– Hátha csakugyan azt hiszed, hogy leány, próbálj szerencsét harmadszor +is. Hívd el holnap magaddal fürdőbe, ottan majd megtudod, fiu-e vagy +leány. + +De a kutyácska ezt a beszédet is hallotta s egyszeribe szaladott a +gazdájához, mondotta neki, hogy mi készül. Ahogy ezt hallotta a leány, +ment egyenesen egy szabóhoz s mondotta neki: + +– Hallod-e, szabó, csinálj nekem egy kabátot, de olyan kabátot, hogy +azon kétféle gomb legyen, hogy, amikor az egyik sor gombot kigombolom, a +másik magától begombolódjék. + +El is hozta másnap a szabó a kabátot, aztán csakhamar jött a királyfi +is. Hítta a leányt: + +– Hallod-e, Tódor, nem jönnél-e velem fürdeni? + +– Hogyne mennék, – mondotta a leány. + +Azzal felpattant a lovára s a királyfival elvágtatott a tenger partjára. +Ott a tenger partján leszállottak a lóról s ahogy leszállottak, mondotta +a királyfi: + +– Na, most vetkőzz le, Tódor. + +– Csak vetkőzz, – mondotta a leány – mindjárt én is készen leszek. – És +kezdette gombolni a kabátját, de míg egy sor gombot kigombolt, a másik +sor gomb rá begombolódott. Azalatt, amíg ő a gombokkal kínlódott, a +királyfi levetkőzött, bele is ugrott a tengerbe. A leány pedig fogta +magát, felpattant a lovára s elvágtatott. Ám a királyfi hirtelen lehúzta +ujjáról a gyűrűjét s a leány után dobta. Úgy találta dobni a gyűrűt, +hogy a leánynak éppen a fogát találta, kitörött belőle egy darabocska, +ami pedig megmaradott a fogából, azt a gyűrű egy kicsit megezüstözte. +Aztán megfürdött a királyfi, felöltözött, hazament az apjához s +elbeszélt neki mindent úgy, amint történt. + +– Most már hiszed-e, édesapám, hogy leány s nem fiú? + +– Én elhiszem, – nevetett az apja – de hát mit tudjak csinálni? Ha +szereted, eredj s keresd fel s vedd feleségül. + +Hiszen nem is sokáig gondolkozott a királyfi. Elindult abba a városba, +ahol a leány lakott. Amint ment, mendegélt, útközben találkozott egy +juhásszal s mondotta neki: + +– Hallod-e, juhász, add nekem a gúnyádat, én meg neked adom az enyémet. + +Ámult, bámult a juhász, mondotta a királyfinak: + +– Hát te ugyan mit gondoltál? Mért adnád nekem a te drága, fényes +ruhádat? S mit csinálnál az én ruhámmal? + +– Ahhoz neked semmi közöd, – mondotta a királyfi – hamar cseréljünk +ruhát. + +– Hát jól van, – mondotta a juhász – csere: csere. + +Hamarosan ruhát cseréltek, aztán tovább ment a királyfi. Ment, +mendegélt, ért egy faluba, ott vásárolt egy csomó orsót, úgy ment +Teodorula városába. Mikor aztán Teodorula palotája elé ért, +torkaszakadtából elkezdett kiabálni: + +– Orsót vegyenek, orsót! + +Egyszeribe kiszaladott az utcára mind a három leány, hogy orsót +vegyenek. + +– Hogy adod az orsót? – kérdezték a leányok. + +– Nem adom pénzért, – mondotta a juhász – adjatok kölest érette, azért +szívesen adom, pénzért nem. + +– Jól van, bolond juhász, – nevettek a leányok – hiszen ha köles kell, +van az nekünk elég. + +Mindjárt hozattak egy zsák kölest s odaadták neki. De hiszen a +királyfinak csak az kellett, hogy nevessenek a leányok, egyszeribe +tudta, hogy a három leány közül melyik az, akit ő úgy megszeretett. +Megismerte a fogáról, amelyikről hiányzott egy darabocska s amelyiket az +ő gyürűje egy kicsit megezüstözött. Na, de nem szólt semmit, hanem +szépen letelepedett a földre s mintha csak véletlenségből történt volna, +a zsák kölest kiöntötte a földre, aztán elkezdette szemenként; egyenként +szemelgetni a kölest. + +– Hát te, mit csinálsz, te juhászlegény? – kérdezték a leányok. – Minek +szemelgeted egyenként, hiszen mi egy pillanatra összeseperjük. + +– Ó, azt nem lehet, – mondotta a juhász – a sors azt úgy rendelte, hogy +egyenként számoljam össze. Nem szabad ezt összeseperni. + +Hát jól van. A leányok bementek a palotába, a juhász meg ott maradott, +számolgatta, szemelgette egyenként a kölest s addig számolgatta, addig +szemelgette, amíg szépen beesteledett. Hiszen csak azt akarta; hogy +beesteledjék, akkor aztán felment a palotába; körülnézett. Megtudta, +hogy melyik szobában alszik a legkisebb leány. Szépen besompolygott a +szobájába, a subájával betakarta, szép gyengén a karjába emelte s +kisompolygott vele a palotából. Aztán ment egész éjjel s meg sem állott +addig, amíg az apjának a palotájához nem ért. A leány még mindig +aludott, akkor kezdett ébredezni. + +– Haj, de szépen kukorékolnak a kakasok! – mondotta félálmosan a leány. +– Ezek bizonyosan a király kakasai! + +– Eltaláltad, – mondotta a királyfi – ezek a király kakasai. Ez a palota +a királyé, én pedig a király fia vagyok, te pedig mától fogva az én +feleségem. + +Azzal szépen felvitte a palotába, még aznap megtartották a lakodalmat. + +Máig is élnek, ha meg nem haltak. + + + + +Minon-Minette. + +(Francia mese.) + +Réges-régen élt egy ifju király, úgy hívták, hogy Szuszi. Ezt a szegény +királyt, még mikor ici-pici baba volt, az Állhatatlanság tündére vitte +ajándékba a szüleinek s bizony nem igen találták örömüket benne. Olyan +rendetlen volt, hogy a ruhája csak úgy lógott le róla s olyan lusta +volt, hogy még az uralkodást is, mikor reászakadt, a minisztereire +bízta, s ő egész nap egyebet sem csinált, csak állt, állt a palota +kapujában, s egykedvüen nézegette a dolgozó embereket. De bizony, a +minisztereknek is volt jobb dolguk, semhogy ott üljenek egész nap, s +dolgozzanak. Gondolták, ha a király nem törődik az országgal, miért +törődnének ők? S addig-addig nem törődött senki semmivel, amíg egyszerre +csak a népek felzúdultak, elégedetlenkedtek, s egy nap karddal, +lándzsával állottak a palota kapuja előtt. + +No, de erre már a miniszterek is megijedtek, hamar gyűlést hívtak össze, +de bizony egy sem tudott valami okosat kitalálni. Egyszerre csak +megjelent az ajtóban egy tündér s így szólt: + +– Hát én megmondom, hogy mit tegyetek, nagy okosak! Házasítsátok meg a +királyotokat. Majd megjön annak is az esze, ha okos feleséget kap! + +[Illustration: »Ó, szép hercegnő, csak nem akarsz elrepülni előlem?«] + +Na, megörültek ennek a tanácsnak a miniszterek is, s csakugyan +elhatározták, hogy megházasítják a királyukat. A tündér ajánlott is +mindjárt egy nekivaló feleséget, Diafana hercegnőt. Rögtön küldtek is +követeket a Diafana udvarába, hadd nézzék meg előre, jó lenne-e +feleségnek? Nemsokára vissza is jöttek a követek, dicsérték a szépségét, +szelídségét, csak egy dolog nem fért a fejükbe sehogysem. Mikor a +hercegnő kilovagolt velük, s egy kis szelecske kerekedett valahonnan, +abban a szempillantásban leesett a földre, vagy lebegett tovább a +levegőben. Az a lovász, a ki mellette lovagolt, nem győzte eleget +felkapdosni a földről, meg utána szaladozni örökké, végre is abban +egyeztek meg, hogy köveket tettek a hercegnő zsebeibe, s a bokájánál jó +erősen a lóhoz kötötték. Igy meg az volt a baj, hogy hamar elfáradt +szegényke. Ismét mást gondoltak hát, a derekára hosszú kötelet kötöttek, +s úgy őrizte meg a lovász, hogy ne reppenjen el. + +Igy ezt eléadták a királyfinak is, az hamar felpakkolt, s nagy +kísérettel ment a szép Diafana udvarába. Alig ért el a palota kertjébe, +beüzent a hercegnőnek, hogy itt a kertben találkozzanak, mert ő nem +szereti a hosszú ceremóniákat. A hercegnő gondolkodott odabenn egy +darabig, de mikor látta, hogy egy csöpp szellő sem lengeti a fákat, +kiment ő is a királyfi fogadására. Alig jutott közelükbe, egyszerre csak +gyenge szél fuvintott végig a kerten, s a király még mélyen bókolt +előtte, mikor a lány emelkedni kezdett lassan, s mind messzebbre, +messzebbre távolodott előle. Rémülten kiáltott fel a király a távozó +leány után: + +– Ó szép hercegnő, csak nem akarsz elrepülni előlem? + +– Ha egy kissé jobban tudna sietni felséged, meg tudna fogni, s én +örökre hálás lennék érte, – mondotta a hercegnő. Ó milyen gondolat is +volt, itt a kertben rendezni ezt a találkozást! Hát nem jobb lett volna +bent a jó nagy teremben, ahol semmi baj nem ért volna? + +Amíg így beszélt, mind repült, repült tovább, a királyfi meg +csetlett-botlott utána, nem tudta elérni. Egyszerre odaértek a kert +végéhez, ahol egy kis patak folydogált, ott eltűnt a hercegnő a +levegőben, s a királyfi még a nyomát sem látta sehol. + +Hej, az egész udvar rohant a hercegnő után, mintha a szemüket vették +volna, ki gyalog, ki lóháton, kiabáltak utána, hogy csak úgy zengett +belé a kert! A király nézett, nézett egy ideig az ide-odaszaladgálók +után, de aztán visszafordult a kíséretéhez. Elhatározták, hogy amint +megtalálják a hercegnőt, egy percig sem maradnak tovább, hanem itt +hagyják az udvart. Csak nem visznek olyan asszonyt haza, – mondották – +akit könnyebben felkap a szél, mint a papiros-sárkányt! + +Hozták is nemsokára a hercegnőt, szerencsére, megakadt egy +szénaboglyában, s úgy tudták elfogni. A király be sem várta, amíg +odaértek hozzá, beült a kocsijába és haza hajtatott. + +Otthon még szomorúbb és bosszúsabb volt, mint azelőtt s jó ideig senkit +sem eresztett magához. Az egész udvar suttogott, nevetgélt a háta +mögött, hogy milyen csúfosan szökött meg a hercegnőtől. Végre úgy +megunta magát otthon, hogy egyetlen egy lovásszal útnak indult, hátat +fordított az országának. + +Mentek, mendegéltek, egyszerre csak egy nagy erdőbe értek. Leugrottak a +lovaikról, elcsapták, hadd legeljenek, s ők meg szépen lefeküdtek egy fa +alá. Amint elaludt a király, egyszerre csak kilépett a fa mögül a +tündér, aki Szuszi királyt szerette volna megházasítani. Szép lassan +odalopózkodott a lovászhoz s azt súgta neki: + +– Menj, fiam, vidd haza a gazdád lovát is, meg a magadét is, de még egy +szál kardot se hagyj itt. Majd én szerzek mindent, ami kell a +királyodnak. + +Amint ezt mondta, el is tűnt ismét. + +No, a legény sem mondatta kétszer magának, hogy haza menjen, egy-kettőre +otthagyta a királyt s vágtatott haza. Mikor aztán jó sok idő multán +felébredt a király, keresi a lovászát, keresi a lovát, a fegyverét s hát +híre-pora sincs sem lovásznak, sem lónak, sem fegyvernek. Hej, megrémült +Szuszi, hogy most már mi lesz vele! Éhes is volt, hát igyekezett előre, +ki az erdőből, hogy valami házat találjon. Ment, mendegélt, s egyszerre +csak meglátja a tündért öreg asszony képében, amint egy nagy nyaláb +rőzsével kínlódik. Vitte, vitte egy darabig a vénasszony, de mire +Szuszihoz ért, leejtette a lábához s ahány fadarab, annyi felé esett. +Szuszi összeszedte, odarakta a vénasszony lába elé, de az bosszúsan +kiáltott rá: + +– Hát csak ennyit tudsz, te legény, hogy a lábam elé rakod a fát? Szép +udvariasság, mondhatom. Mit gondolsz, hát így kell viselkedni egy öreg +asszonnyal? + +– Nem gondolok én semmit! – mormogta Szuszi magában, mert szentül hitte, +hogy ennél udvariasabb nem is lehetett volna. + +– No, azt elhiszem, hogy nem gondolsz semmit, te nagy okos! Gyere csak +közelebb, majd megmutatom én neked, hogy kell felemelni ezt a fát s a +hátamra tenni! + +[Illustration: A hercegnő megakadt egy szénaboglyában.] + +Szuszi megszégyelte erre magát, odament, felemelte a fát és felsegítette +a hátára. Most már nyájasabban mosolygott reá a tündér, s elkezdett +sántikálva tovább baktatni. Szuszi ment mindég utána, s csak mikor egy +jó darabon mentek már, akkor kérdezte meg tőle: + +– Hová is megyünk mi errefelé, jó öreg asszony? + +– Mi bizony a Fehér Sátán palotájába megyünk, fiam. Ha munkát akarsz, +ott kaphatsz annyit, amennyit csak akarsz! + +– De hiszen én semmihez sem értek, legföljebb fát tudnék csomókba +rakosgatni, s azzal ugyan nem tudnék pénzt szerezni! – mondotta +szomorúan Szuszi. + +– Majd megtanulod, fiam, a magad kárán, – mondotta a tündér. + +De Szuszi nem is igen hallgatott már reá, szomorúan és fáradtan +ballagott előre. Amint így ment, mendegélt, egyszerre csak szembe jő +velük egy leány, olyan szép, mint a kelő nap maga. Drágakövek ragyogtak +rajta, de olyan fényes drágakövek, hogy a királyfi hirtelen lehunyta a +szemét, nehogy megvakuljon a szertelen ragyogástól. A szép leány +odafutott az öreg tündérhez s mondta neki: + +– Ó, te szegény öreg asszony, annyit szaladtam utánad, hogy valahogy +segítségedre lehessek! + +– Itt van egy derék legény, – mondta a tündér, – majd az felsegíti a +hátadra a fát! + +– Kérem, uram, tegye hát fel, – kérte a szép leány, de bizony Szuszi úgy +megrestelte magát, hogy inkább a saját hátára vette fel, s úgy mentek +aztán tovább. Mentek, mentek, mendegéltek, s egyszerre csak egy szép +kastély elé értek. + +– Na, – mondta az öreg asszony – itt volnánk a Fehér Sátán udvarában, +menjünk be! + +A fiatal leány, akit Minon-Minette hercegnőnek hívtak, nem is kérette +sokáig magát, hanem bement. Nem úgy Szuszi, aki úgy félt az idegen +emberektől, mint a tűztől. Ott kóborgott, lézengett sokáig egymagában az +udvaron, végre egy inast küldtek le utána s azzal aztán felment. Hát +tele volt a kastély emberekkel, azok hangosan beszélgettek, muzsikáltak, +énekeltek, s nagy jókedvben voltak. Szuszi is megbátorodott lassankint, +beszélgetni kezdett Minon-Minette-el s addig beszélgetett, hogy olyan +szerelmes lett belé, azt se tudta, mit csináljon. Minon-Minette kedves +volt hozzája, de a többihez is az volt, amiért szegény Szuszi nagy +elkeseredéssel kiment a szobából, úgy megfájdult a szive. + +Ment egyik szobából a másikba, egyszerre csak egy kis szobában ott +találta a vén tündért, amint font egy kis széken. Nagy szomorúan így +szólt a tündérhez Szuszi: + +– Te vénasszony, – szólt nagy búsan Szuszi – mondd meg nekem, szeret-e +engem ez a szépséges hercegnő? Úgy mosolyog mindenkire, olyan kedves +mindenkihez, hogy a szivem majd meghasad! + +Felelt a tündér: + +– Ne hidd azt, te király, hogy elég Minon-Minette-nek, hogy királynak +születtél. Annak, akinek ő a felesége lesz, olyan embernek kell lennie, +akinek a hűségét kipróbálta, s akit az egész népe szeret. Úgy ám! + +– Nem bánom, akárhogy is, akármint is, de a hercegnőt feleségül akarom +venni, – mondotta a király. Ugyan bizony, nem tudnál segíteni rajtam +valahogy? Meglátod, én se leszek hálátlan hozzád, ha segítesz, akár +örökké hordom helyetted a rőzsecsomókat! + +A tündér kihúzott egy fonalat az orsóról, odaadta Szuszinak s mondta: + +– Tedd el ezt a fonalat, tudom, nagy hasznát veszed még. + +– Talán az életem fonala ez? + +– Nem, hanem azt hiszem, a szerelmed fonala, – mondta a tündér. + +Ezzel a tündér magára hagyta Szuszit, aki gondosan elrejtette a zsebében +a fonalat. Mikor leért az udvarra, ott találta a lovát is, meg a kardját +is, amelyeket a jó tündér szerzett meg neki, de bizony ez sem +vígasztalta meg nagyon, mert nem tudott egyébre gondolni, csak arra, +hogy el kell hagynia Minon-Minette-et, hogy valamiképen megmutathassa +neki, milyen hűségesen szereti. Fel is kapott a lovára és ment, ment +sokáig előre. + +Míg Szuszi messze járt Minon-Minettől, egy másik tündér, Fintarka hozta +el Fekete ország hercegét, hogy próbálkozzék, s szerezze meg Szuszi elől +a hercegnőt, mert boszantotta erősen a gonosz lelkét, hogy a Szuszi +tündére miért akarja megszerezni azt a hercegnőt, akit ő Fekete ország +hercegének választott. Szép volt, ügyes volt a Fekete herceg, de +Minon-Minette nem sokat törődött vele, mert úgy vette észre, hogy nem +áll erős lábon a bátorsága. Meg is üzente Fintarkával, mikor az megkérte +a herceg számára a kezét, hogy csak annak lesz a felesége, aki talál egy +tollatlan madarat s megszerzi neki. No, a hercegnek sem kellett több, +rögtön hazaszaladt. + +Szuszi meg ment, ment szomorúan, s ím, ahogy harmadnap egy nagy országba +ér, alig ért oda, abban a pillanatban megragadta négy markos legény, +kezét-lábát láncra fűzték, s vitték szó nélkül előre. + +– Hát legalább azt mondjátok meg, mit vétettem, hogy így megtámadtok? – +kérdezte Szuszi. + +De azok csak ennyit válaszoltak: + +– Hát nem tudod, hogy a keményszivű király országába kerültél? + +Nem tudta bizony szegény Szuszi, honnan is tudta volna? + +Nemsokára beértek a palotába, hát egy fekete teremben, fekete trónuson +ült a keményszivű király. Kegyetlen hangon rivalt Szuszira: + +– Hogy mertél belépni az én országomba? + +– Véletlenül jöttem ide, de ha ki tudtam volna szabadítani magam a +katonáid keze közül, bizony mondom, megmutattam volna neked, hogy ki a +különb ember kettőnk közül? + +– Feleselni mersz velem a saját országomban? – kiáltott nagy haraggal a +király, – hát hurcoljátok el a Kis Szigetre, ott majd megtanulja a +tisztességet! + +El is vitték szegény Szuszit, s egy olyan kis börtönbe zárták, hogy sem +állni, sem ülni, sem feküdni nem lehetett benne. Százszoros zárral volt +lelakatolva, ott aztán gondolkodhatott eleget szomorú sorsa felett. De +nem azért volt a jóságos tündér a világon, hogy elhagyja csúfosan veszni +Szuszit. Egyszer, mikor szomorúan üldögélt a helyén, suttogást hall, s +ezt vette ki a suttogásból: + +– Hát a fonál mire való? + +Szuszi engedelmesen elővette a fonalat, de fogalma sem volt, arról, hogy +mit csináljon vele, csak úgy szórakozásból rá-rátekergette a börtön +zárára. Hát egyszer csak mi történt? + +Amint a fonalat egészen rátekerte az ajtó zárára, csirr-csörr, egyszerre +ezer darabban hullott a lába elé. Hej, boldog volt most Szuszi! Ismét +szabad volt, s hálálkodott csendesen a tündérnek, hogy ilyen könnyen +megszabadulhatott. De nem tartott soká a boldogsága, mert amint kiért az +udvarra, óriás falat látott maga előtt. Hát ezen hogy tudjon keresztül +menni, édes Istenem? Fohászkodott ismét a tündér segítségéért, s az +megsajnálta ismét Szuszit, láttatlanul oda rebbent, kezébe nyomta a +fonalszálat s nagyot lökött rajta. S ím emelkedni kezdett lassan s amint +emelkedett, boldogan sóhajtott fel: + +– Mégis csak jobb ezen a vékony fonalon függeni, mint a keményszivű +király börtönében ülni! Lebegett, emelkedett mind feljebb és feljebb +Szuszi, s egyszerre csak a fal másik oldalán ereszkedett le. Gondosan +feltekerte a fonalat ismét s belédugta a zsebébe. + +Minon-Minette is meghallotta a jó tündértől, hogy mi történt Szuszival, +megharagudott borzasztóan a Keményszivű királyra, hogy így bánt vele, s +szép csendben, hogy neszét ne vegyék a dolognak, felkészülődött, +összeszedte katonáit, s ő maga is felült hófehér lovára, s ment a sereg +élén. Mentek, mentek a Keményszivű király országa felé, s hát egyszer +csak egy csúnya kis házikó elé értek. Minon-Minette szeretett volna +bemenni, de nem mert, mert a Szuszi jó tündére előre figyelmeztette, +hogy sehova, senki hívására be ne menjen, mert Fintarka, a gonosz tündér +mindenütt leselkedik reá, mióta a Fekete hercegnek ajtót mutatott. +Minon-Minette erősen elfáradt, leszállott hát lováról, s leült a ház +elé, egy nagy fa alá. Abban a percben kilépett az ajtón Fintarka, nagy +hirtelen megragadta a hercegnő kezét, s húzta be maga után a házba. +Szegény Minon-Minette próbálta kirántani a karját, de hiába, becsapódott +az ajtó, s ő ott volt Fintarka hatalmában. Akkor Fintarka gonoszul +rámosolygott s mondta neki: + +[Illustration: Leröppentek a Minon-Minette országába.] + +– Hát végre nálam vagy, Minon-Minette kisasszony! Majd megismersz engem +jobban is, amíg a szolgálóm leszel! Tudod-e? Mert az én szolgálóm leszel +ezután! Fogsz te még térden állva könyörögni a Fekete hercegnek, hogy +vegyen el feleségül, de már nem kellesz neki! + +Ettől a naptól kezdve Minon-Minette a legdurvább, legkeményebb munkát +végezte és semmit sem kapott egyebet fekete kenyérnél. Mikor a nap +legjobban sütött, akkor küldte ki libát őrzeni a mezőre Fintarka, hadd +süsse a nap feketére gyenge, finom arcát. Minon-Minette pedig amint +ment, mendegélt a libák után, szedte össze az elhullott tollakat, szép +fehér legyezőt csinált magának belőle, azzal védte magát a nap erős +sugarától, s legyezte magát, ha nagy meleg volt. Fintarka nem győzött +eleget csudálkozni rajta, hogy Minon-Minette nap-nap után kint ült a +mezőn, mégis olyan hófehér maradt az arca, mint azelőtt. Egyszer, mikor +ismét elküldte, ő is utána lopózkodott, s majd elájult mérgében, amikor +meglátta, hogy a hercegnő legyezőt tart a kezében. Nagy mérgesen +előugrott, s kapott a legyező után: + +– Add ide ezt a legyezőt! + +– Amíg élek, ezt el nem veszed! – felelte nagy bátran Minon-Minette, nem +gondolván arra, hogy Fintarka hogy meg fogja büntetni az +engedetlenségéért. Kapkodott Fintarka a legyező után nagy haraggal, de +egyszer mi s mi nem jut eszébe a hercegnőnek, a talpa alá csapta a +legyezőt. Hát lássatok csudát! Egyszerre csak megmozdult a legyező, +emelkedni, röpülni kezdett! Fintarkának még a szava is elállott +bámulatában, aztán ugy megijedt, hogy mindjárt kirázta a hideg. + +Ezalatt Szuszi ment, vándorolt mindenfelé, hűségesen keresve +Minon-Minettet. Egyszer-egyszer úgy érezte, hogy már nemsokára +megtalálja, aztán ismét elcsüggedett. Amint ment nagy búsan egy erdőn +keresztül, így gondolkodott magában: + +– Én soha, míg a világ s még két nap, meg nem találom az én elveszett +hercegnőmet itt a földön, szerencsét próbálok, hátha a levegőben lesz. +Elévette a fonalat, magára kötötte s fellibbent a levegőbe. Sok, sok +napig repkedett ott, amikor messziről meglát egy repülő leányt. Hát +amint közelébe ér, ezt mondja a leány: + +– Itt van a tollatlan madár! + +Feltekintett Szuszi, hát kit látnak szemei? Ott volt az ő szépséges +hercegnője! No, volt boldogság. Mindjárt leröppentek a Minon-Minette +országába, s megtartották az esküvőt. Míg Minon-Minette a gonosz +Fintarka házában volt, a katonái elfoglalták a Keményszivű király +országát, s ott volt a király is a foglyok között. Szuszi felhozatta, +szabadon eresztette, de az országából örökre kitiltotta. Boldogan +uralkodtak ezután a három országon Szuszi és Minon-Minette, s még ma is +élnek, ha meg nem haltak. + + + + +János király és az apát. + +(Angol monda.) + +Híres lovas volt János király s ha csak az ország dolga, gondja engedte, +felkapott legjobb paripájára s lovagolt hegyen-völgyön, erdőn, mezőn +átal, céltalan. Ebben tellett a legnagyobb kedve, aztán közbe-közbe meg +is állapodott itt-ott, falun, városon, tanyán: hadd lássa, mi ujság az +országában. Hogy megy a sora a szegény népnek. Hát a gazdagok, az urak +mit csinálnak? Nem sanyargatják-e a népet? + +Egy alkalommal éppen a canterbury-i apátság mellett lovagolt el. +Gyönyörű nagy kert vette körül az apátság palotáját, s ahogy +bepillantott a kertbe, megpillantotta az apátot. Egymagában sétálgatott +az apát s gömbölyű, jóságos arcán látszott, hogy mennyire meg van +elégedve a sorsával. Ragyogott az arca, mosolygott a szeme. + +– Ej, de boldog ember ez az apát, – mondotta magában a király. – Sokkal +jobb dolga van, mint nekem. Az ország dolgára nincs gondja, csak sétál +fel s alá ebben a szép kertben. No várj csak, majd adok én neked gondot! + +Leszállott a lováról, rábízta egy ott őgyelgő legényre s bement a +kertbe, egyenest az apáthoz, nyájasan üdvözölte, aztán beszédbe +elegyedett vele. De most már csakugyan boldog volt az apát! Álmodni se +merte volna, hogy ekkora szerencse érje. Ime, leereszkedett hozzá a +király s mily nyájasan, mily kegyesen beszélget vele. Beszéltek erről, +beszéltek arról, ország dolgáról, sok mindenféléről s látva látta a +beszélgetés során a király, hogy nincs ember a világon, kinek még ilyen +könnyű élete volna, mint ennek az apátnak. Mi tagadás benne, a király +szörnyen megirígyelte az apátot s egyszerre csak fordított egyet a +beszéd fonalán és mondta neki, amint következik: + +– Na látom, hogy igen jó dolgod van, nincs semmi gondod. Már pedig gond +nélkül nem élet az élet. Azért hát, hogy neked is legyen gondod, három +kérdést adok fel. Ha mind a háromra megfelelsz, továbbra is apát +maradsz, de ha nem, szamárháton kell körüljárnod a várost, még pedig +háttal ülsz a szamár fejének s a szamár farkát fogod kantár szára +helyett. + +Hej, édes jó Istenem, hogy elfehéredett szegény apát! Reszketett, mint a +falevél, hideg verejték gyöngyözött gömbölyű, jóságos arcán, hát még +mikor a király szép sorjába fel is adta neki a három kérdést! + +– Hát csak figyelj jól ide, – mondotta a király. – Első kérdésem az, +hogy mennyi idő alatt kerülhetem meg a világot? Második kérdés: hány +penny az értékem koronástul, királyi pálcástul és ruhástul? Harmadik +kérdés: nemcsak azt kell megmondanod, mire gondolok abban a pillanatban, +mikor a következő alkalommal újra felteszem a kérdéseket, hanem azt is +ki kell találnod, hogy milyen hibát követek el. Adok pedig neked a három +kérdésre három hónapot, – akkor jelentkezzél királyi palotámban. + +Elment a király, ott maradt az apát, de, haj, e pillanattól kezdve nem +volt sem éjjele, sem nappala. Nem evett, nem ivott, nem aludott, folyton +gondolkozott, törte a fejét, de hiába törte, nem talált feleletet a +király kérdéseire. Fordult ehhez, fordult ahhoz a soktudó emberhez, de +hiába fordult, egy sem tudott megfelelni. Mikor aztán eltelt két hónap, +nem volt otthon maradása, bolyongott erdőn, mezőn, nem találta helyét +sehol. Egyszer aztán, amint egy réten bolyongott, találkozott egy +pásztoremberrel, aki jól ismerte az apátot. Köszönt a pásztor illendően +s merthogy látta az apát arcának színeváltozását, kérdezte: + +– Ugyan bizony mi baja van, apát úr, hogy a színében úgy megváltozott? + +– Óh, ne is kérdezd, fiam, – felelt az apát. – Nagy az én gondom s +bánatom. + +– Hátha tudnék segíteni rajta? Az apát úr is sokszor megsegített engem +az én szegénységemben, hátha én is meg tudnám segíteni nagy gondjában, +bánatjában. Volt már arra eset, hogy a kis egér segített a hatalmas +oroszlánon. + +– Igazad van, fiam, – mondotta az apát. – Hát halljad az én bajomat. + +És elmondotta, hogy micsoda három kérdést adott fel neki a király. + +– Hát csak ennyi az egész? – mondotta a pásztor. Adja ide a ruháját, +apát úr, hadd öltsem magamra. Majd én elmegyek a királyhoz s válaszolok +kigyelmed helyett a kérdésekre. + +Az apát – mit tehetett szegény feje? – odaadta a ruháját, a pásztor meg +ment egyenest a király palotájába. Ott mindjárt a király színe elé +vezették s az, ahogy ránézett a pásztorra, mosolyogva mondta: Ej, de +megfogytál, apát úr! No de hadd hallom a feleletet az én három +kérdésemre. + +[Illustration: Mindjárt a király szine elé vezették.] + +– Hány nap alatt utazom körül a világot? + +Felelt a pásztor: + +– Ha felséged oly gyorsan jár, mint a Nap, 24 óra alatt. + +– Jól van, apát úr. Meg vagyok elégedve ezzel a felelettel. Most arra +felelj: hány pennyt érek én koronástul, királyi pálcástul, ruhástul? + +Felelt a pásztor: + +– A Megváltót 30 ezüst pénzért adták el, felséged egy ezüst pénzzel +kevesebbet ér. + +– Nagyon jó! Hát most azt mondd meg, hogy mit gondolok én e pillanatban? + +Felelt a pásztor: + +– Felséged azt gondolja, hogy a canterbury-i apáttal beszél… + +– Persze, hogy azt gondolom! + +– Már pedig nem jól gondolja, mert én szegény pásztorember vagyok. + +– Bizony ha az vagy, nem leszel az többet, – mondotta a király. – Ez +órától folyvást te vagy a canterbury-i apát, az pedig, aki helyett +megfeleltél a kérdésekre, szamárháton járja körül a várost. + +– Óh, ne tegye azt felséged, – könyörgött a pásztor. – Nem vagyok én +apátnak való, hadd maradok továbbra is a nyájam mellett. Az apát úr +pedig csak maradjon a helyén. Megérdemli: sok jót tett a szegény +emberekkel. + +– Jól van, – mondá a király – hát teljesüljön a kívánságod, maradj te a +nyájad mellett, az apát meg maradjon apátnak. + +Annyi aranyat adott a juhásznak, hogy alig bírta el, az apát pedig +megmaradott apátnak s ezután még jobban istápolta a szegényeket. + + + + +Az ostoba Tempó.[2] + +(Japán mese.) + +Élt egy faluban egy fiatal házaspár. Az asszony nagyon okos volt, tudott +olvasni, írni. A férfi azonban szörnyű ostoba volt s azért az emberek +Tempónak hívták. Azt mondja egyszer az asszony az urának: + +– Hallod-e, Tempó, már te is dolgozhatnál valamit. Nézd, majd holnap +elmegyek a vásárra, veszek neked két kosarat s egy pálcát. A kosárba +veszek halat; azzal aztán elmégy s eladod. + +– Biz a’ jó lesz, – mondotta Tempó – csakugyan szeretnék valamit +dolgozni – s nagyon örült annak, hogy egyszer már reá is bíz valamit a +felesége. + +Az asszony csakugyan el is ment másnap a vásárba, vett két kosarat, vett +egy pálcát; a kosarat televásárolta hallal, aztán a nyakába kötötte az +urának s mondotta: + +– Eredj Isten hirével, add el a halat! + +Jókor reggel elindult Tempó, járt-kelt egész nap, de mind olyan helyeken +járt, hegyeken, völgyeken, ahol egy emberrel sem találkozott. Bezzeg, +hogy nem is adott el egy halat se. Este a halat mind egy szálig +hazavitte. + +– Hát te hol, merre jártál? – kérdezte az asszony. + +Tempó elmondotta tövéről hegyére, hol, merre járt, hogy egy élő lélek +nem sok, annyival sem találkozott. + +– Ej, ej, – mondotta az asszony – hát menj olyan helyre, ahol emberek +laknak. Menj faluba, meg városba. + +– Jól van, – mondotta Tempó – úgy lesz. + +Másnap csakugyan el is ment s addig ment, mendegélt, amíg egy faluba nem +ért. Egy halat, kettőt el is adott, aztán ment tovább. Ért egy másik +faluba, ott is eladott egy halat, hettőt, de már a nap lefelé járt s még +mindig sok hala volt Tempónak. Nagy szomoruan visszafordult. Amint +hazafelé ment s egy falun keresztül haladott, látja, hogy az emberek +összecsődültek egy ház körül. Ugyan mi történhetett itt? – gondolta +magában Tempó. – Ott bizony az történt, hogy egy ház égett javában, az +emberek meg körülvették, hordották a vizet, öntözték a tüzet, de Tempó, +a boldogtalan nem tudta, hogy mire való a tűz tulajdonképen s mintha +semmi se történt volna, kiabált torkaszakadtából: + +– Szakana, Szakana! (Halat, halat!). + +Hej, megbotránkoztak az emberek! Hát ez miféle hitvány ember lehet, – +gondolták magukban – hogy ilyenkor halat árul, mikor ég a ház? Ahányan +voltak, mind nekiestek, ütötték, pofozták, verték, szegény Tempó alig +tudott kiszabadulni a kezük közül. Hazament nagy búsan, elpanaszolta a +feleségének, hogy mi történt vele. + +– Óh, te boldogtalan, te, – mondotta az asszony – máskor hogyha ilyen +helyre találsz vetődni, ne kiabáld, hogy halat, halat, – hanem kiáltsd +azt, hogy: én is segítek! Menj oda és segíts, majd meglátod, hogy +másként bánnak veled az emberek. + +Másnap ismét elindult Tempó, vitte a hátán a maga kosár halát s amerre +ment, mindenfelé kiabálta: Halat, halat! Aztán befordult egy +kovácsműhelybe. A kovács épen javába verte a vasat, a kemencében égett a +tűz. Ahogy ezt látta Tempó, egyszeribe eszébe jutott, hogy mit tanácsolt +neki a felesége. Volt a sarokban egy nagy dézsa víz, fogta a dézsát s a +vizet beleöntötte a kemencébe. Bezzeg, hogy egyszeribe elaludott a tűz. +A kovács ránéz, nem tudja, mit gondoljon. Hát miféle bolond ember lehet +ez, hogy eloltja az ő tüzét? Szörnyen megmérgelődik s úgy felpofozza +Tempót, hogy szikrát hányt a szeme. Nagyon elszomorodott Tempó, feje, +füle lekonyult, úgy mendegélt haza s elpanaszolta a feleségének, hogy +már megint hogy megjárta. Lám, ő azt tette, amit a felesége tanácsolt s +mégis megverték. + +– Ejnye, Tempó, ejnye, – mondotta az asszony – bolondot cselekedtél, nem +lett volna szabad vizet öntened a kemencébe. Ha megint ilyen házba +találsz bevetődni, akkor inkább segíts te is ütni. + +Na, ezt jól megjegyezte magának Tempó s másnap nagy örömmel nekiindult, +vitte a két kosár halat. Ment, mendegélt, hegyeken-völgyeken által s +amint ment az úton, látja, hogy egy ház előtt rengeteg sok ember csődült +össze. Vajjon mit csinálnak ezek itt, – gondolta magában Tempó. – +Odafurakodott az emberek közé, aztán bekukkintott a házba. Ott bizony az +volt, hogy egy ember meg a felesége szörnyen ütötték, verték egymást. + +– Ahá, – gondolta magában Tempó, – most már tudom, hogy mit csináljak. +Azt mondotta a feleségem, hogyha valahol ütni látok valakit, akkor üssek +én is. Odaszaladott a verekedő házaspárhoz, a halaskosarat letette s +ahogy csak győzte, ütötte őket. Közbe mindazt kiabálta: + +– Segítek kendteknek, ütök én is! + +Na, ’iszen, egyéb sem kellett a verekedőknek! Egyszeribe nekiestek +Tempónak, ketten közrefogták s úgy elagyabugyálták szegény Tempót, hogy +alig tudott kivánszorogni a házból. Nagy nehezen hazavánszorgott szegény +feje s keservesen elpanaszolta a feleségének: + +– Látod, látod, feleség, a tanácsodat megfogadtam. Láttam, egy ember meg +a felesége hogy ütötték egymást; odamentem, én is ütöttem őket, úgy +ahogy te mondtad s mi lett a vége? Az lett a vége, hogy jól megvertek. + +– Óh te boldogtalan, te, – mondotta az asszony – nem azt kellett volna +neked tenned, hanem nyájas szavakkal békítened kellett volna őket. El +kellett volna választanod szépen. + +– Na, jó, – mondotta az ember – majd ezután úgy csinálok. + +Másnap reggel ismét elment Tempó. Ment, mendegélt s amint ment az úton, +látja, hogy két ökör ott áll az út közepén, nekimennek egymásnak az +ökrök, öklelőznek szörnyen. + +– Ohó, ezek valami verekedő házastársak, – gondolta magában Tempó. Na +majd mindjárt odamegyek, közéjük állok, szép, nyájas szavakkal kibékítem +őket. + +Ahogy a két ökör egy kissé visszahőkölt azzal a szándékkal, hogy ismét +összeöklelőzzenek, Tempó közéjük szaladott s kiáltotta nekik: + +– Ne verekedjetek, béküljetek ki! Hát mire való ez? Éljetek békességben, +amint jó házastársakhoz illik! + +Abban a pillanatban a két ökör egymásnak szaladt s szegény Tempót úgy +keresztülszúrták a szarvukkal, hogy egyszeribe kiadta a lelkét. Igy lett +vége a szegény, ostoba Tempónak. + + + + +Koranda. + +(Cseh mese.) + +Prága város közelében élt egy igen-igen gazdag bérlő s annak volt egy +szépséges szép leánya: Teréza volt a neve. Merthogy szép is volt, gazdag +is volt a leány, a kérők egymásnak adták az ajtót, de adhatták, mert a +bérlő nagyralátó ember volt, szóba sem állott akárki fiával. Egyszer +aztán mit gondoltak, mit nem a prágai diákok, elég az, hogy a nyári +vakáción beállítottak a bérlőhöz s felajánlkoztak cselédnek. Úgy +okoskodtak a hamis diákok: hátha az a szép lány valamelyikre ráveti a +szemét! De hiszen a bérlő sem esett a feje lágyára, tudta, honnét fuj a +szél. + +– Jól van, – mondotta a diákoknak – de én bért nem fizetek ám. Hajnaltól +késő estig kell dolgoznotok, mikor kaptok enni, mikor nem (többször nem, +mint igen) s azt is kikötöm, hogy aki csak egyszer is rossz kedvet +mutat, annak az orrát levágom. Viszont én sem bánom, vágjátok le az +orromat, ha meg tudtok haragítani. + +Tetszett a diákoknak ez az egyesség, hogyne tetszett volna. Gondolták, +majd túljárnak az öreg eszén: dolgoznak is, nem is, enni azonban esznek, +amennyi beléjük fér, ők ugyan rossz kedvet nem mutatnak, akármi +történjék, de már arra lesz gondjuk, hogy a kapzsi bérlő orra nélkül +maradjon. + +Hiszen ezt így elég jól elgondolták, de egy hét sem telt belé, a szemük +zöldet, vereset látott a sok éhezéstől s egy éjjel a hányan voltak, mind +visszaszöktek Prágába. + +– Ej, ej, hát már visszajöttetek, – mondotta egy diák, kinek Koranda +volt a neve s ki híres volt az ő huncfutságairól. – No, majd én próbálok +szerencsét. Rajtam ugyan ki nem fog a vén pénzeszsák. + +Azzal többet se szó, se beszéd, beállított a bérlőhöz s mondta, amint +következik: + +– Adj Isten, gazduram. Hallom, hogy a diákpajtásaim megugrottak. No hát +én mégis idejöttem: fogadjon fel szógálatba. + +– Jól van, fiam, felfogadlak, de nem ám úgy, hogy csak a vakációra. Itt +maradsz jövő tavaszig, éppen addig, amíg a kakuk megszólal. Akkor aztán +mehetsz Isten hírével, viheted a nagy semmit. Mert bért nem fizetek ám. +Ellenben csak egyszer lássam rossz kedvedet, lenyisszentem az orrodat. + +– Hát én a kendét lenyisszenthetem-e? – kérdezte Koranda. + +– Le, fiam, le, ha meg tudsz haragítani. De azt várhatod ítéletnapig. + +Kezet csaptak, Koranda beállott s várta, hogy enni adjanak, mert hát +étlen csak nem kezdhet munkába. Hiszen várhatta, sem a gazda, sem a +lánya nem törődött vele, azaz hogy mit mondok: a leány úgy nevetett, +hogy csengett belé a ház, az udvar. Az ám, nevetett Korandán, ki egész +nap étlen dolgozott. De Koranda, oda se neki, jókedvű volt, dolgozott +serényen, közben jól körülnézett a ház tájékán, aztán mikor senki sem +látta, hirtelen beosont a kamarába, ott levágott egy nagy darab +szalonnát, a kenyérkosárból kivett egy kenyeret egészen, szép nyugodtan +leült a ház elé s jóízűen falatozott. + +Hát egyszer csak jő a gazda, látja, hogy Koranda csak úgy nyeli a jó +puha kenyeret s a füstölt szalonnát. + +– Ki adta neked a kenyeret s a szalonnát? – förmedt Korandára. + +– Magad, uram, ha szolgád nincs, – felelt Koranda nevetve. – Nem adtak, +hát gondoskodtam magamról. + +– Ej, ilyen, olyan! + +– Nini! Talán bizony haragszik kend? Ide az orrát! + +Bezzeg hogy megszeppent a bérlő. Jó képet vágott s mondta: + +– Ó, dehogy haragszom, kedves fiam, dehogy haragszom, csak egyél, igyál, +amennyi beléd fér. + +– No azért! + +Telt, múlt az idő, hét, hét után, Koranda csak lógott előre, hátra, +dolgozni nem dolgozott, a bérlőt ette a méreg, de valahányszor ráförmedt +Korandára, ez csak annyit kérdezett: talán bizony haragszik kend? – s +bezzeg hogy mindjárt elmúlt a haragos kedve. + +Történt egyszer, egy vasárnap, hogy a bérlő a feleségével meg a +leányával templomba ment s megparancsolta Korandának, hogy maradjon a +konyhán, készítse el az ebédet, de ugyan jól elkészítse, a levesből ki +ne felejtse a zellert, sárgarépát, petrezselymet, s aztán, ha jó lesz az +ebéd, megengedi, hogy egy asztalnál ebédeljen vele. + +Hej, hogy örült Koranda! Egy asztalnál ebédelhet a szép Terézával! Na, +ugyancsak utána nézett az ebédnek. Kiszaladott a kertbe, egy +szempillantás alatt összeszedte a zellert, a sárgarépát s a – – az ám, +hiába tette tűvé a veteményest, egy szál petrezselyem nem sok, annyit +sem talált. Amint ott keresgélt, folyton mellette lábatlankodott egy kis +kutya, a gazdájának a kutyája. + +– Hopp! megvan! – kiáltott fel nagy örömmel. – Óh, én bolond, még +keresem a petrezselymet, mikor itt van mellettem. + +Az ám, Petrezselyem volt a kis kutya neve. Nosza fülöncsipte a kis +kutyát, a nyakát elnyisszentette s úgy ahogy volt, beletette a fazékba. +No most van petrezselyem is! + +Mire hazajöttek, szépen kitálalta az ebédet, de haj Istenem, lett ne +mulass, mikor kisült, hogy megfőzte a Petrezselyem kutyát! + +– Ki a házamból, te cudar! – ordított a bérlő s előrántott egy husángot, +hogy elnáspágolja Korandát. + +De Koranda a szeme közé nevetett a gazdájának s kérdezte nagy +szemtelenül: + +– Mi baj, gazduram? Talán csak nem haragszik? + +Elé is vette a bicskáját, hogy lenyisszentse a gazdája orrát. + +– No, no, fiam, nono, – hőkölt meg a bérlő – mit gondolsz rólam. Dehogy +haragszom! Sohasem volt ilyen virágos jókedvem! + +– Úgy legyen! + +Telt, múlt az idő, jó dolga volt Korandának, de milyen jó, a gazdája meg +dúlt, fúlt magában, ám a haragját nem merte mutatni, s ha mutatta is, +mindjárt lecsöndesült, mert féltette ám az orrát. + +Egyszer aztán bement a bérlő a városba, de magával vitte a feleségét is, +a leányát is, merthogy gyanakodott már a leányára, hogy jó szemmel nézi +a huncfut diákot. Mielőtt azonban útnak indult volna, megkérdezte +Koranda: + +– Mit dolgozzak ma, gazduram? + +– Tudsz is te dolgozni – legyintett kicsinylően a gazda. – Eredj +különben, nézd meg, mit csinálnak a többi cselédek, csináld azt te is. + +Na, elment a gazda, Koranda pedig kiment a tanyára, ott őgyelgett egész +nap s nézte, mit csinálnak a többiek. Hát egyszer látja, hogy a cselédek +egy régi csűrnek a fedeléről szedik le a zsindelyt. Nosza, Koranda se +rest, visszafordul a gazdája házához, felmászik létrán a fedelére s a +drága szép új cserepeket ledobálja róla, hogy mind ahány volt, darabokra +törött. + +Hej, Uram, Teremtőm, mi volt, mikor este hazajött a gazda s meglátta a +nagy pusztulást! Szaladt fel s alá az udvaron, haját tépte, ordított: +hol az a gazember, hogy ölöm meg! – de bezzeg, hogy megjuhászodott, +amint Koranda eléje perdült s megmutatta élesre fent bicskáját. + +– Nini, mintha haragudnék kend? + +– Én!? Eszembe sincs, édes fiam. Jól tetted, hogy ledobáltad a +cserepeket. Úgyis s ebbet, jobbat akartam tétetni a házamra. + +– Az már más. + +No de a szegény bérlőnek nem volt sem éjjele, sem nappala. Hej de +szerette volna, ha már megszólalna a kakuk! De szép meleg nyár volt, hol +van a tavasz? Hiszen lehet ezen segíteni, okoskodott a gazda. Hopp! +megvan! ütött a fejére. Behívta a szobájába a szép Terézát s mondta +neki: + +– Hallgass ide, lányom. Ez a gaz Koranda elevenen sírba visz engem, ha +valahogy meg nem szabadulok tőle. Mondok neked valamit. Eredj ki a +kertbe, mássz fel ott egy fára s utánozd a kakuk hangját. Azzal kitelik +Koranda esztendeje, mehet Isten hírével. + +[Illustration: Koranda jól megrázta az almafát.] + +Mit volt, mit nem tenni, bár nem szívesen tette, Teréza kiment a kertbe, +ott felmászott egy almafára s egyszerre csak elkezdett kakukolni: +Kakukk! kakukk! + +– Hé, Koranda! – kiáltott a gazda. – Hallod? Megszólalt a kakuk! Kitelt +az esztendőd. + +Nagyot nevetett Koranda: + +– Ej, gazduram, gazduram, nem szól ilyenkor az igazi kakuk. Rosszba +sántikál kend. + +– Hát nem hallod? + +És csakugyan újra megszólalt Teréza, s olyan ügyesen kakukolt, akárcsak +egy igazi kakuk. + +– De már ezt a kakukot megnézem, – mondta Koranda s szaladt a kertbe, +mint a szél. Hát csakugyan ott volt a kakuk, már mint hogy Teréza. +Nosza, jól megrázta az almafát, hullott az alma, mint a záporeső, de +bizony lehullott Teréza is. + +– Te az enyém, én a tiéd! – mondotta Koranda lelkes szóval. + +Éppen ebben a percben ért oda a gazda s ahogy ezt hallotta, elfutotta a +méreg: + +– Mit! Az én lányomra mered vetni a szemedet, te sehonnai! Mindjárt +elereszted! + +– Jól van, – mondta Koranda – eleresztem, de akkor meg ide az orral. +Vagy a lányát vagy az orrát. + +– Ejnye, ilyen olyan, hamis diákja, – morgolódott a gazda, de most már +nem merte mutatni a haragját – hát akkor csak inkább a lányom. + +S merthogy látta, hogy a lánya is szereti a hamis diákot, egészen +megjuhászodott s még aznap megtartották a lakodalmat. + + + + +A tigris és a nyúl. + +(A felső-Indus vidékéről.) + +Élt egyszer egy erdőben egy tigris. Ettől a tigristől a többi állatoknak +nem volt nyugodalma. Akár volt éhes, akár nem, ami állatot előtalált, +azt mind megölte. A szegény állatok nem tudták, mit csináljanak. Gyűlést +híttak, hogy tanácskozzanak az ő szomorú állapotjukról. Össze is gyűltek +mind, beszéltek erre, beszéltek arra, hogy mit tegyenek azzal a +kegyetlen tigrissel. Végre aztán a sakál azt javasolta: + +– Határozzuk el, hogy minden nap sorsot húzunk s akit a sors talál, az +menjen el a tigrishez s azt egye meg. Minden nap kap egy állatot s ezzel +megelégedhetik. + +Valamennyien helyeselték ezt, de kérdés, hogy vajjon elfogadja-e majd a +tigris? Irtak egy szép instanciát, azt elvitték a tigrishez. Nagy +alázatosan előadták, hogy miben járnak. Felolvasták az instanciát. Az +volt pedig az instanciában, hogy nem is kell fáradnia érette, minden +délben pontosan ott lesz az az állat, akit a sors jelöl. + +– Ohó, nem addig a! – mondotta a tigris. – Hát mit csináljak én a +fogaimmal meg a körmeimmel, ha kedvem szerint nem ölhetek, nem +marcangolhatok, amikor nekem tetszik!? Isten is azt parancsolta, hogy az +ember is maga szerezze meg a kenyerét. + +De az állatok addig könyörögtek, hogy végre is engedett a tigris. Szavát +adta, hogy többet a barlangjából nem jön ki, élhetnek tőle békében, csak +minden nap délben egy állat ott legyen az ő barlangjában. Hát csakugyan +úgy is lett. Minden nap délben az az állat, amelyiket a sorshúzás +talált, megjelent pontosan s azt a tigris meg is ette alaposan. Egyszer +aztán a nyúlra került a sor. Hanem a nyúl elkezdett gondolkozni magában: + +– Mégis csak szebb az élet a halálnál: nem megyek én a tigris +barlangjába! – Hiába beszéltek neki a többiek, hiába mondották neki, +hogy így, meg úgy, mit határozott a gyűlés, a nyúl nem akart kötélnek +állani. Elkövetkezett a dél, a nyúl csak nem indult. Eltelt egy óra, +eltelt kettő, el három óra, akkor aztán egyszerre elindult. + +– Na, most megyek, – mondotta a többieknek. + +Hiszen épen jókor érkezett! A tigris már kijött a barlangjából. Szörnyű +nagy haragjában bőgött, ordított, hányta, kaparta, túrta a földet s +mikor aztán meglátta a nyulat, még szörnyűbb haragra gerjedett: + +– Mit, hát erre a nyomorú, kicsi nyúlra várattak engem? + +A nyúl nagy félénken, alázatosan meglapult s úgy mondotta: + +– Bocsáss meg nekem, óh, tigris, én nem vagyok hibás. Nem én rajtam volt +a sor, hanem a testvéremen. Látod, én sovány vagyok, nyomorú vagyok, +hanem a testvérem, az vastag, kövér, zsíros. El is indult a barlangodba, +hanem útközben, mi történt? Az történt, hogy a körme közé került egy +másik tigrisnek és se szó, se beszéd: elszaladott vele. Ott voltam én +is, mondottam is neki: »Megállj, tigris, ez az állat nem a te álla tod, +ez egy másik tigrisé. Majd meglakolsz te ezért!« Ám az a tigris nagy +hetykén ezt válaszolta: »Eredj csak hát a tigrisedhez s mondd meg neki, +ha van rá mersze, jöjjön el az én barlangomba s majd meglátjuk, hogy +melyik erősebb kettőnk közül«. Hát én, óh, hatalmas tigris, csak azért +jöttem tehozzád, hogy ezt az üzenetet tenéked megmondjam. Gyere és öld +meg a cudart. + +Haj, még csak most gerjedt igazi haragra a tigris, mikor ezt az üzenetet +hallotta! + +– Előre! Vezess! – kiáltotta a nyúlnak. + +A nyúl elindult; a tigris utána. Mentek, mendegéltek a rengeteg sűrü +erdőn át, de amint törtettek előre, a nyúl mindegyre-mindegyre +visszahökkent. Meg-megállott, körülnézett, szimatolt s úgy tett, mint +aki fél erősen. + +– Hát te mit félsz? – ordított rá a tigris. + +– Óh, hogyne félnék, – mondotta a nyúl – mikor itt van mindjárt a másik +tigrisnek a barlangja? + +– Hol van? Hol van? – kiáltott a tigris s vérben forgott a szeme. Nézett +körül, jobbra-balra, mindenfelé. + +– Itt van, itt, szepegett a nyúl. + +– Nem látok én itt semmiféle barlangot. + +– Pedig itt van, – felelte a nyúl. + +Mondotta a tigris: + +– Gyere ide s mutasd nekem! + +– Jól van: megmutatom – mondotta a nyúl – hogyha hátadra veszel. + +A tigris a ravasz nyulat szépen hátára vette s úgy vitte tovább. +Egyszerre csak egy rengeteg mély hasadéknak a szélére értek. + +– Itt van a barlang, – mondotta a nyúl – nézz csak be: ott van a rabló. +Nem látod? + +Lent, a sziklának az aljában volt egy tó. Amint lepillantott a tigris, +egyszeribe meglátta magát benne s látta a nyúlnak is a képét. Azt hitte, +hogy az a másik tigris s az a nyúl: a kövér nyúl, amelyikről emez +beszélt. Egyszeribe ledobta magáról a nyulat s abban a pillanatban +leugrott a mélységbe. + +Hiszen ha leugrott, ott épen jó helyen volt. + +Szörnyű halálnak halálával halt meg. + + + + +Lábjegyzetek. + +[Footnote 1: Benedek Marczell fordítása.] + +[Footnote 2: Tempo pénzdarab, amely 30 esztendővel ezelőtt forgalomban +volt és 4/5-ét tette a jen pénznek, tehát 1/5-rész hiányzott a jenből. +Olyan embert, aki nem egészen épeszű, Tempónak nevezték el a japánok.] + + + + +TARTALOM. + + Mi a Pancsatantra? 5 + Varjak és baglyok (A Pancsatantra 3-ik könyve.) + Első mese: A madarak királyválasztása 9 + Második mese: A nyúl és az elefánt 10 + Harmadik mese: A gyöngytyúk, a nyúl, meg a róka 14 + Negyedik mese: A megcsalt pap 17 + Ötödik mese: A pap meg a kígyó 21 + Hatodik mese: A vadgalamb 23 + Hetedik mese: A pap, a tolvaj, meg a rossz szellem 27 + Nyolcadik mese: A királyleány meg a testében kígyót hordó + királyfi 29 + Kilencedik mese: Az egérből lett leány 31 + Tizedik mese: Az aranytojó madár 34 + Tizenegyedik mese: A beszélő barlang 35 + A halhatatlanságra vágyó királyfi. (Székely mese) 38 + A kereskedő és a gonosz szellem. (Az _Ezeregyéj_ meséiből) 49 + Az első öreg és a szarvas története 55 + A második öreg ember és a fekete kutyák története 63 + A harmadik öreg és az öszvér története 69 + A három citrom. (Török mese) 72 + Dzsúder ben Ómár. (Ezeregyéj-ből) 84 + A fekete bika. (Skót mese) 110 + A két Iván. (Orosz mese) 124 + A »tíz forrás« története. (Magyar rege) 142 + A szép Katarina története. (Sziciliai mese) 147 + Körolu. (Török mese) 155 + Hófehérke. (Német mese) 174 + Az alamizsna. (Angol mese) 189 + A farkas khán leánya. (Tatár mese) 193 + A hű szolga. (Székely mese) 207 + A két kérő. (Zsidó mese) 223 + Az élet vize. (Spanyol mese) 231 + A tréfacsináló Dzsuha. (Arab mese) 239 + A juhász és a sárkány. (Szerb mese) 249 + Jankó. (Tót mese) 256 + A vén halász meg a felesége. (Német mese) 265 + Az ezüst fog. (Albán mese) 274 + Minon-Minette. (Francia mese) 284 + János király és az apát. (Angol monda) 298 + Az ostoba Tempó. (Japán mese) 303 + Koranda. (Cseh mese) 308 + A tigris és a nyúl. (A felső-Indus vidékéről) 315 + +4842. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája. + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77629 *** |