Initial commit of ebook 77629 filesHEADmain

1 files changed, 9356 insertions, 0 deletions

diff --git a/77629-0.txt b/77629-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..5fcf59d
--- /dev/null
+++ b/77629-0.txt
@@ -0,0 +1,9356 @@
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77629 ***
+
+CSODALÁMPA
+
+A VILÁG LEGSZEBB MESÉI
+
+MESÉLI
+
+BENEDEK ELEK
+
+POGÁNY WILLY S MÁS MŰVÉSZEK RAJZAIVAL
+
+BUDAPEST
+
+AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
+
+1921
+
+KÉK MESEKÖNYV
+
+A VILÁG LEGSZEBB MESÉIBŐL
+
+MESÉLI
+
+BENEDEK ELEK
+
+POGÁNY WILLY S MÁS MŰVÉSZEK RAJZAIVAL
+
+MÁSODIK KIADÁS
+
+BUDAPEST
+
+AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
+
+1921
+
+
+
+
+_A CSODALÁMPA._
+
+_Van nekem egy csodalámpám, gyerekek, melynek tündéri fényességet
+árasztó világa mellett országot-világot bejárok s úgy szedegetem össze a
+világ legszebb meséit. Világjáró nagy utamból, íme, itt egy könyvre való
+mese: olvassátok, gyönyörködjetek bennök, aztán hozok én nektek újabb
+meg újabb könyveket, melyekből a nagyvilág népeinek legszebb meséit
+ismeritek meg._
+
+_Az én csodalámpám nemcsak a világ legszebb meséit mutatja meg, de mutat
+mindenféle gyönyörüséges színeket is: ez a magyarázata, hogy ennek a
+kötetnek Kék mesekönyv külön jelzője van. Az ezután következő köteteknek
+is valamely szín lesz a jelzője, azt példázván ezzel, hogy a mesék
+világa, melyet én bejártam, színekben pompázó világ._
+
+_Mostan pedig üljetek ide körém. Kezdődik a mesemondás, mégpediglen
+minden mesék ősforrásán – a Pancsatantrán…_
+
+_Benedek Elek._
+
+
+
+
+Mi a Pancsatantra?
+
+Ez a különös indiai szó annyit jelent magyarul, mint: _Ötös-könyv_,
+vagyis öt részből álló könyv. Ebben az ötös-könyvben, amelynek sem
+íróját, sem iratása pontos idejét nem ismerjük, a világ legrégibb meséi,
+indiai állatmesék vannak. Ezek az állatmesék már régesrégen, kevéssel
+Krisztus születése után, elterjedtek az egész világon, minden népnek
+ajkára elkerültek, minden nép változtatott rajtuk a maga lelkének
+megfelelő módon, s a mesélgető magyar pásztorlegény nem is sejti, hogy
+az a mese, amit ő elmond, valójában a messze Indiából származik.
+
+Hogy az indiai mesék mind állatmesék, vagy, ha emberekről szólnak is, a
+történetet beszélő állatok mondják el, annak az az oka, hogy India lakói
+egészen más szemmel nézték az állatokat, mint mi. Az ő vallásuk a
+_lélekvándorlást_ tanította, vagyis e vallás szerint az ember életében
+elkövetett bűneiért új életben bűnhödik meg, s aki mint ember meghalt,
+mint állat újra meg újra feltámadhat. Ezért az állatok iránt, még a
+veszedelmes és kártékony állatok iránt is kímélettel és gyöngédséggel
+viseltettek, hiszen átváltozott rokonaikat látták bennük. És így
+meséikben sem találták olyan különösnek, hihetetlennek, mint mi, hogy az
+állatok úgy beszélnek, gondolkoznak és bölcselkednek, mint az emberek.
+
+Ezeknek az állatmeséknek mindig van valami tanító céljuk. Hol erkölcsre,
+hol életbölcsességre tanítanak. Bölcs mondásokkal szinte csordultig meg
+vannak tömve az indiai mesegyüjtemények, sőt egyéb költői művek is. A
+Pancsatantra öt könyvében több mint _ezer_ ilyen mondás van. Nagy részük
+az akkori élet viszonyaival függ össze. Az olvasó az itt következő
+mesékben csak az általános, ma is értékes gondolatokat találja majd.
+
+Az Ötös-könyv, mint bevezetése mondja, voltaképen iskolakönyvül íródott.
+A bevezetés maga is mese, amely keretképen foglalja magába az egész
+könyvet. Az van elmondva benne, hogy egy Amarasakti nevű királynak volt
+három ostoba fia, Vasusakti, Ugrasakti és Anantasakti, akiket a világ
+minden tudósa sem tudott semmire megtanítani. A kétségbeesett királynál
+egyszer megjelent egy Visnusármán nevű bölcs, s vállalkozott arra, hogy
+okos, jó királyokká neveli a fiúkat. A király rá is bízta a fiait, s a
+bölcs állott a szavának. Nem könyvekből tanította a fiúkat, hanem
+történeteket mondott el nekik, s az azokba szőtt bölcs mondásokból
+tanulhattak meg mindent, amire szükségük volt. Ezeknek a történeteknek a
+gyüjteménye a Pancsatantra, az Ötös-könyv.
+
+De a történetek, melyeket a bevezetés szerint Visnusármán mondott, nem
+függetlenek egymástól. Amint a bevezetés maga keretet ád e
+történeteknek, ezek maguk is körülfogják egymást, mint az egymásba
+rakott skatulyák. Az öt könyv öt önálló történet, ezeket csak a
+bevezetés tartja össze. De az egyes történetek már összefüggnek
+egymással. Elkezdődik egy történet, valamelyik szereplője egyszerre csak
+belekezd valami új történet elmondásába; ebben a történetben sokszor
+előfordul, hogy valamelyik szereplő mesélni kezd – aztán a könyv végén
+valamennyi történet befejeződik szép sorjában. Ha tíz skatulyát egymásba
+rakunk, nem vehetjük addig hasznát az elsőnek, amíg a többit sorban ki
+nem vettük.
+
+Az öt könyv közül a harmadikat, a varjak és baglyok harcáról szólót
+találja itt az olvasó, kissé megrövidítve, néhány mese és a mai ember
+számára érdektelenebb bölcs mondások elhagyásával.
+
+
+
+
+Varjak és baglyok.
+
+A bölcs Visnusármán így szólt a három királyfihoz:
+
+– Ne bízzatok az ellenségben, ha barát lett is belőle: gondoljatok arra,
+hogy a varjak lángbaborítottak egy barlangot, melyben baglyok tanyáztak.
+
+– Ugyan hogy esett az? – kérdezte a három királyfi, Vasusakti, Ugrasakti
+és Anantasakti.
+
+Visnusármán mesélni kezdett.
+
+– Volt egyszer, messze délvidéken, egy rengeteg nagy, ágas-bogas fügefa.
+Ennek az ágain lakott Meghavarna, a varjak királya, udvarával együtt. A
+fa közelében Arimardána, a baglyok királya ütött tanyát rengeteg
+népével. Egy barlang volt a baglyok királyának a vára; onnan ütött rajta
+minden istenáldott éjjel a szegény varjakon. Régen gyűlölte már egész
+nemzetségüket, s aki az útjába került, kegyetlenül meggyilkolta. A
+varjak királya egyszerre csak azon vette észre magát, hogy alig maradt
+egy-két katonája. De hát így is van az: aki ellenséggel, betegséggel nem
+gondol, martaléka lesz neki.
+
+Most aztán összehivatta Meghavarna a minisztereit és így szólt hozzájuk:
+
+– Hűséges szolgáim, a mi hatalmas ellenségünk, a baglyok királya,
+idestova egész nemzetségünket elpusztítja. Mi éjszaka nem látunk, de
+fényes nappal sem találjuk meg az ő tanyáját. Mondjátok hát, mitévők
+legyünk? Hiszen én azt sem tudom, miért van ez a gyűlölködés a varjak és
+baglyok között?
+
+Megszólalt Stirajívin, a legöregebb miniszter:
+
+– Hallgass ide, felséges királyom, elmondom én ennek a történetét.
+
+
+Első mese:  A madarak királyválasztása.
+
+– Egyszer, régesrégen, elhatározták a madarak, hogy királyt választanak
+maguknak. Volt ugyan királyuk, Vináta isten fia, de az nem sokat gondolt
+velük, nem óvta meg őket bajtól, veszedelemtől, kígyók torkától,
+madarászok hálójától. Soká tanakodtak, hogy kit kellene a helyébe
+választani. Egyszerre csak meglátták a baglyot, megtetszett nekik tudós
+képe, s egy szívvel-lélekkel mondták: legyen a bagoly a királyunk!
+
+Kezdtek is már készülődni a koronázásra, hoztak vizet a szent forrásból,
+trónust állítottak fel, tigrisbőrt terítettek a földre, aranyos korsókat
+raktak tele ággal, virággal, gabonával; ajándékokat hoztak a királynak,
+a költők szavaltak, leányok énekeltek – s a bagoly épen fel akart
+röppenni a trónusra, mikor egyszerre csak rémítő károgás hallatszott.
+Előkerült valahonnét a varju s azt kérdezte:
+
+– Ugyan, minek gyűltetek itt össze ennyien?
+
+Mikor a madarak a varjut meglátták, összebújtak s azt mondták egymásnak:
+
+– Híres, okos egy madár ez, jó volna tanácsot kérni tőle.
+
+Oda is mentek a varjuhoz s azt mondták neki:
+
+– Hallod-e, mi madarak királyt választunk. Eddig nem törődött velünk
+senki, ezentúl a bagoly lesz gondviselőnk, őt fogjuk királlyá koronázni.
+No, mondd meg, mit szólsz hozzá? Épen jókor jöttél.
+
+Elnevette magát a varju s azt mondta:
+
+– Bolondul cselekesztek. Ugyan mért lenne ez a vaksi a mi királyunk,
+mikor annyi más derék madár van itt: tarvarju, galamb, kacsa, liba,
+páva, meg a többi. Hiszen a görbeorrú, kancsalszemű, komorképű bagoly
+még akkor is utálatos, ha jókedvében van. Hát még milyen lehet, ha
+megharagszik!
+
+Aztán itt van a Vináta isten fia. Még ha ez a madár igazán királynak
+való volna is – akkor se tanácsolnám, hogy megválasszuk melléje. _Egy_
+király áldás az országra, sok király átok. Mi lenne velünk, ha sok nap
+ragyogna az égen? Elég ez az egy király, elég még a neve is, hogy minden
+bajtól megkíméljen. Aki hatalmas úr nevére hivatkozik, annak minden
+dolga sikerül: a nyulak is vígan élnek most, mert a holdra hivatkoztak.
+
+– Ugyan hogy esett az? – kérdezték a madarak. A varju mesélni kezdett.
+
+
+Második mese:  A nyúl és az elefánt.
+
+– Valahol messze, egy nagy erdő mélyén lakott az elefántok királya,
+Csaturdanta, tengernyi népével. Gond nélkül uralkodott felettük, amíg
+csak egy szörnyű csapás nem látogatta meg azt a vidéket, ahol éltek.
+Tizenkét álló esztendeig egy csöpp eső sem esett. Kiszáradt minden tó,
+patak, forrás messze földön. Szenvedtek a szomjuságtól a szegény
+elefántok s egyszer csak így szóltak a királyukhoz:
+
+– Felséges királyunk, a gyermekeink sorra hullanak már a szomjuságtól.
+Találj ki valamit, mert nem nézhetjük tovább a pusztulásukat.
+
+A király szolgákat küldött szét mindenfelé, hogy vizet keressenek. Az
+egyik csapat talált is egy tavat, tele mindenféle vizimadarakkal,
+állatokkal. Partján csodás gazdagságban nőttek fák, virágok, a vize
+tiszta volt – a mennyország nem lehetett szebb, mint ez a tó meg a
+környéke. Úgy hítták, hogy a Hold tava.
+
+Megvitték a szolgák a gyönyörű tó hírét, útra kerekedett Csaturdanta
+egész népével együtt, s a hatalmas elefántok minden oldalról csak úgy
+rohantak belé a tóba. Csakhogy eközben halálra tapostak egy sereg kis
+nyulat. Azok szegények régesrégen ott tanyáztak már a tó partján, s most
+keserves jajveszékeléssel látták, ki fiát, ki lányát, ki feleségét
+szétroppanni az elefántok lába alatt.
+
+Az elefántok királya pedig, mintha semmi sem történt volna, megvárta,
+amíg az egész népe eloltotta a szomjuságát és megfürdött a tó vizében,
+aztán visszavezette őket az erdőbe.
+
+Az életben maradt nyulak rémülten dugták össze a fejüket.
+
+– Mitévők legyünk? – kérdezték egymástól – az elefántok megtalálták ezt
+a tavat, most már mindennap visszajönnek ide s egy szálig agyontaposnak
+minket. Ki kellene találni valamit, amivel elijesszük őket.
+
+Soká tanakodtak, de hiába, semmi okos dolog nem jutott eszükbe.
+Egyszerre csak megszólalt egy Vijája nevű nyúl.
+
+– Ne féljetek, én megigérem, hogy egy sem jön ide többet. Küldjetek csak
+engem követségbe az elefántok királyához.
+
+El is küldték Vijáját, s az még akkor nap megjelent az elefántok
+tanyáján. Megtalálta a királyt is, de nem ment a közelébe, mert tudta,
+hogy az elefántnak az érintése is öl. Felmászott egy sziklás halom
+tetejére, ahová az elefánt nem mehetett utána s onnan szólította meg:
+
+– Elefántok királya, hogy szolgál az egészséged?
+
+A király csodálkozva nézett föl erre a hangra és így szólt:
+
+– Ki vagy te, hé?
+
+A nyúl azt felelte:
+
+– Követ vagyok!
+
+– Ki küldött? – kérdezte a király.
+
+– Engem bizony senki más, mint maga a Hold, – felelte a nyúl.
+
+– Ugyan miért?
+
+– Elmondom, de elébb jegyezd meg jól, hogy akármit beszéljek is: a
+követet nem szabad bántani! Hát, amint mondom, engem a Hold küldött ide.
+Azt üzeni neked a Hold: te meggyaláztad azt a tavat, melyet énrólam
+neveztek el a Hold tavának. Megöltél egy sereg nyulat, pedig azokat én
+védelmezem. Úgy is hívnak engem, hogy a nyulak fejedelme. Egy szó mint
+száz: ha ezentúl is oda mered vinni népedet a Hold tavához, megbüntetlek
+érte; ha nem viszed oda többet, hasznát látod. Ha engedelmeskedel,
+járhatsz-kelhetsz vígan ebben az erdőben, testedet körülözönlik az én
+bűvös sugaraim. De ha nem, elpusztulsz minden nemzetségeddel együtt,
+mert nem engedem le rátok a sugaraimat és megöl a forróság benneteket.
+
+Megijedt az elefántok királya s azt felelte a nyúlnak:
+
+– Édes fiam, belátom, hogy vétettem a Hold ellen, adj tanácsot, hogyan
+békíthetném meg. Nem szeretném, ha megharagudnék rám.
+
+– Kövess engem egyesegyedül, majd hozzávezetlek, – szólt a nyúl.
+
+Elvezette a Hold tavához és megmutatta neki a tó mozdulatlan vízében a
+Hold ragyogó képét, csillagokkal körülvéve. Az elefánt meghajolt a kép
+előtt, hosszú orrmánya beleért a tóba, felzavarta a vizet, s a Hold képe
+ugrálni kezdett, széjjelszakadt: az elefánt ezer holdat is látott
+egyszerre.
+
+Előugrott Vijája, úgy tett, mintha megrémült volna, rákiáltott az
+elefántra:
+
+– Jaj, mit tettél, szerencsétlen, most még százszor jobban megharagudott
+rád a Hold!
+
+A szegény elefánt földig meghajolt s úgy kérte Vijáját:
+
+– Édes fiam, soha életemben nem jövök ide többet, csak könyörögj a
+Holdnak, hogy bocsásson meg nekem! – Azzal elment, vissza se fordult.
+
+– Azért mondom, – fejezte be elbeszélését a varju – hogy aki hatalmas úr
+nevére hivatkozik, annak minden dolga sikerül. És aztán a bagoly
+különben is kegyetlen, rosszakaratú állat, ha tudna sem akarna minket
+megvédeni. Én igazán félek tőle. Azt mondják: hogy járhatnának jól a
+pörlekedők, mikor rossz bíróra találnak? A macska is elpusztította a
+nyulat meg a gyöngytyúkot.
+
+– Ugyan mondd el, hogy esett az? – kérdezték a madarak.
+
+A varju mesélni kezdett:
+
+
+Harmadik mese:  A gyöngytyúk, a nyúl, meg a róka.
+
+– Valamikor régen, egy nagy fügefa tetején laktam. A fa alján tanyázott
+egy gyöngytyúk. Mert hogy együtt laktunk, össze is barátkoztunk, minden
+nap bölcs dolgokról beszélgettünk egymással. Egyszer aztán a gyöngytyúk
+elment a maga fajtájabeli madarakkal messze vidékre, ahol sok rizs
+termett, s nem jött vissza a szokott időben. Én elszomorodtam, s
+elkezdtem gondolkozni.
+
+– Ejnye, ejnye, hol maradhat az én derék gyöngytyúk barátom? Talán
+bizony hálóba került, vagy meg is ölték valahol?
+
+Teltek, múltak a napok egymásután, s a gyöngytyúk elhagyott odujába egy
+nyúl költözött be. Én nem is szóltam neki egy szót sem, mert nem hittem
+már, hogy hazajön valaha. Hát másnap megjött a gyöngytyúk, jól
+meggömbölyödve a sok rizsevéstől. Hazajött, mert hát jól mondják, hogy a
+mennyországban sincs olyan jó dolga az embernek, mint otthon, a maga
+házában, még ha szegényen kell is élnie.
+
+Amikor a gyöngytyúk meglátta a házába tolakodott nyulat, haragosan
+rákiáltott, hogy takarodjék onnan.
+
+– Hohó, – mondta a nyúl – nem addig van az. Lehet, hogy a tiéd volt ez
+az odu, de én a távollétedben elfoglaltam, most már törvény szerint az
+enyém.
+
+– Bizony az enyém, – erősködött a gyöngytyúk – a szomszédaimmal is
+bizonyíthatom!
+
+– Hiába bizonyítod, – mondta a nyúl – elfoglaltam, enyém, a törvény is
+nekem ád igazat.
+
+– No ha úgy bízol a törvényben, – felelt a gyöngytyúk – hát gyere velem,
+majd megkérdezünk valakit, aki ért hozzá. Annak az ítéletében
+megnyugszunk mind a ketten.
+
+Elindultak bírót keresni. Én is utánuk mentem gyalogszerrel, hadd
+lássam, mi lesz a vége a pörnek. Útközben megkérdezte a nyúl a
+gyöngytyúkot:
+
+– Mondd, ki fog hát dönteni a pörünkben?
+
+– Egy Dadhikarna nevű róka, – felelte a gyöngytyúk – az részvétet érez
+minden ügyes-bajos ember iránt, áhítatoskodásban, imában tölti az életét
+a szent Ganges folyó partján, remete módjára.
+
+Mikor a nyúl meglátta ezt a rókát, megremegett az ijedtségtől és azt
+mondta a gyöngytyúknak:
+
+– Ne forduljunk ehhez a gonosz lélekhez! Látszik rajta, hogy csak
+színleli ezt a nagy jámborságot!
+
+Dadhikarna, aki igazán csak azért öltözött remetének, hogy könnyebben
+jusson ennivalóhoz, meghallotta a nyúl beszédét. Hogy megszerezze a két
+pörlekedőnek a bizalmát, a nap felé fordította az arcát, összetette a
+két első lábát, behúnyta a szemét és álszenteskedő módon prédikálni
+kezdett:
+
+– Hiábavalóság a földi élet, egy pillantás alatt odavan; álom a
+jóbarátok társasága, káprázat a szerető család – minden elmúlik, csak a
+jóság örök.
+
+Igy beszélt még tovább is, s erre már a nyúl is elhitte, hogy igazi
+remetévé lett. Hívta a gyöngytyúkot, hogy adják elő az ügyüket a jámbor
+remetének.
+
+Most meg a gyöngytyúk volt okosabb, s azt mondta:
+
+– Jó, de nekünk a róka természettől fogva ellenségünk, hát csak
+messziről szóljunk hozzá. – Úgy is tettek, s odakiáltottak neki:
+
+– Hallod-e, jámbor remete, pörös ügyben jöttünk eléd. Itélj fölöttünk.
+Amelyikünknek nincs igaza, azt megeheted.
+
+– Dehogy eszem, dehogy eszem, – szenteskedett a róka. – Nem akarok
+pokolba jutni! Az is kegyetlen és pokolba jut, a ki kártevő állatokat öl
+meg; hát még az, aki hasznos állatokat mer bántani! Nem, nem eszem meg
+egyikőtöket sem. Hanem én már öreg vagyok és messziről nem értem jól a
+szavatokat. Igy nem ítélhetek az ügyetekben, hiszen pokolba jut minden
+ember, aki hamis ítéletet mond. Bízzatok bennem és beszéljetek hangosan
+a fülembe.
+
+A két állat el is hitte, amit a róka mondott; odamentek hozzá, s abban a
+pillanatban meg is ragadta mind a kettőt. Megette a nyulat is, a
+gyöngytyúkot is. Azért mondom én: hogy járhatnának jól a pörlekedők,
+mikor rossz bíróra találnak? Ha ti ezt a nappal vak, éjjel rabló madarat
+királlyá teszítek, épen úgy jártok, mint a gyöngytyúk meg a nyúl, hiszen
+ti éjjel vakok vagytok. Gondoljátok meg ezt és aszerint cselekedjetek.
+
+– Ennek bizony igaza van, – mondták a madarak – majd máskor választunk
+királyt, ha jobban meggondoltuk a dolgot. – Azzal elrepültek mind, ki
+erre, ki arra. A bagoly meg csak várta, várta a trónuson, hogy mikor
+kezdődik már a koronázás. El is küldötte egy szolgálóját körülnézni. A
+szolga visszajött és azt mondta neki:
+
+– Uram, a varju csalárd módon megakadályozta a koronázást, s a madarak
+szétrepültek mindenfelé, épen csak ő maradt itt. Jerünk innét, uram,
+engedd, hogy a hajlékodba vezesselek.
+
+Haragosan felelte a bagoly:
+
+– Ó te gaz varju, mivel bántottalak meg, hogy megakadályoztad a
+koronázásomat? Ezért ellenséged leszek halálig! Mert a nyíl ütötte seb
+beheged, a levágott erdő újra nő, – de a rossz szó gyűlöletes; az a seb,
+amit a nyelvvel ütnek, sohasem heged be.
+
+Azzal a bagoly a szolgájával együtt hazarepült, a varju pedig
+gondolkozni kezdett. Ugyan minek bántotta ő meg a baglyot? Hiszen
+senkiről sem szabad rosszat beszélni, még az igazat sem kell megmondani,
+ha fájdalmat okoz valakinek. Dehát segíteni már nem lehetett a bajon,
+hazament ő is – s azóta van háboruság a varjak és a baglyok között.
+
+Mikor a miniszter elhallgatott, megszólalt Meghavarna, a varjak királya:
+
+– Mondd hát, öreg szolgám, mitévők legyünk most?
+
+– Azt tanácsolom, – felelte Stirajívin – hogy ne fegyverrel, hanem
+ravaszsággal próbáljuk legyőzni a baglyokat. Majd én magam megyek
+közéjük és fogadom, hogy legyőzöm őket. Többet ésszel, mint erővel! A
+három csavargó is az eszével csalta el a paptól a bakkecskéjét.
+
+– Ugyan, hogy esett az? – kérdezte a király. A miniszter mesélni
+kezdett.
+
+
+Negyedik mese:  A megcsalt pap.
+
+– Élt valahol egy Mitrasármán nevű pap, aki azzal töltötte az életét,
+hogy barmokat áldozott Bráma istennek. Ez egyszer elment a szomszéd
+faluba, hogy áldozati állatot kérjen valakitől. Kapott is egy kövér
+bakkecskét. Elindult vele az erdőn keresztül hazafelé, de mert a kecske
+folytonosan ugrándozott, a hátára vette s úgy cipelte hazafelé. Útközben
+meglátta három éhes csavargó. Megkívánták a kövér bakkecskét, de mert a
+papot nem merték bántani, elhatározták, hogy elcsalják tőle.
+
+Az egyik elébe került a papnak s így szólt hozzá:
+
+– Ejnye, ejnye, nem szégyelled magad, hogy pap létedre kutyát viszel a
+válladon? Tudhatnád, hogy a kutya érintése beszennyezi az embert.
+
+– Talán bizony megvakultál, – szólott haragosan a pap – hogy a
+kecskebakot kutyának nézed?
+
+– Bocsáss meg, rosszul láttam, menj békével, – szólt a csavargó.
+
+Alig ment tovább a pap, elébe került a második csavargó és nagy
+fejcsóválva azt mondta:
+
+– Hüm, hüm, szent atyám, akármennyire kedves volt is neked életében ez a
+borjú, mégsem illik, hogy most a válladra veszed. Hiszen te tudod
+legjobban, hogy a mi vallásunk szerint holttestet, dögöt érinteni nem
+szabad.
+
+Erre már éktelenül megharagudott a pap. Rákiáltott a csavargóra:
+
+– Megvakultál, hogy a kecskebakot döglött borjunak nézed?
+
+– Bocsáss meg, kérlek, – felelt a csavargó – nem tudtam, mit beszélek.
+Eredj békével.
+
+Ment is a pap, de alig ment egy hajításnyira, elébe került a harmadik
+csavargó is, s megszólította:
+
+– Az már mégsem járja, hogy szamarat viszel a válladon. Aki ezt teszi,
+annak ruhástul kell megfürdeni, különben rosszul jár. Dobd le gyorsan,
+azt tanácslom, amíg más valaki meg nem látja.
+
+No, erre már megijedt a pap szörnyűségesen. Azt hitte, a gonosz lélek
+szállt a bakkecskébe, az mutogatta magát annyiféle alakban. Ledobta a
+válláról és futott haza, vissza se nézett. A három csavargó meg fölvette
+a bakkecskét s megették jó étvággyal. Azért mondom, hogy: többet ésszel,
+mint erővel.
+
+– Mondd hát, mi a terved? – kérdezte a király, mikor Stirajívin
+bevégezte a mesét.
+
+– Az, felséges királyom, – felelte az öreg miniszter – hogy bánj most
+úgy velem, mintha ellenséged volnék, kiálts rám haragosan, verj meg,
+keríts elő vért valahonnét, vérezd össze a tollamat. Hadd higyjék a
+baglyok kémei, hogy összevesztünk. Aztán taszíts le az ágról és menj
+egész népeddel együtt a hegyek közé. Várj ott, amíg én ügyesen megnyerem
+a bizalmukat, kiismerem a barlangjuk belsejét és elpusztítom őket. Azt
+tudom, hogy a váruknak nincs kijárata, ahol menekülhetnének. Már pedig
+kijárás nélkül nem vár a vár, hanem börtön. – No rajta, felséges
+királyom, ne kimélj engem: békében bánj jól a szolgáddal, de háboruban
+áldozd fel őket a nép javáért.
+
+Ezzel rátámadt a királyra és úgy tett, mintha komolyan harcolna vele. A
+többiek rá akartak rohanni, de a király azt kiáltotta feléjük, hogy ő
+maga is elbánik az árulóval. Azzal úgy tett, mintha eldöngette volna,
+bevérezte a tollát, lelökte az ágról és egész népével együtt a hegyek
+közé szállott.
+
+Ezalatt a baglyok kéme megvitte a királyhoz a verekedés hírét, s azt is,
+hogy a varjak a hegyek közé menekültek. A baglyok megörültek ennek a
+diadalnak, s a király büszkén kiáltotta el magát:
+
+– Ez a mi érdemünk! Mondtam, hogy megijednek tőlünk! Most aztán rajta,
+utánuk, pusztítsuk el őket!
+
+Naplementekor elindultak és legelőször is a varjak elhagyott tanyájára,
+a fügefára szálltak. Odavoltak a büszkeségtől és boldogságtól, hogy egy
+árva varjut sem találtak. A költőbaglyok verseket is mondtak már a
+király dicsőségéről.
+
+– De már most ki tudja, merre menekültek? – kérdezte a király. – Meg
+kell találnunk őket, hogy egyet se hagyjunk életben!
+
+Hallotta ezt Stirajívin a fa tövében s így gondolkozott:
+
+– Ha az ellenség elmegy, úgy amint jött, anélkül, hogy a történetemet
+meghallotta volna, az egész munkám nem ér semmit. Inkább ne is kezdjen
+az ember semmibe, mintsem hogy abbahagyja, amit kezdett. Megszólalok
+hát, hadd vegyenek észre. – Azzal meg is szólalt, gyöngén, fájdalmas
+hangon. A baglyok tüstént körülvették és meg akarták ölni. De Stirajívin
+így szólt hozzájuk:
+
+– Jaj, jaj, hallgassatok reám! Meghavarna király minisztere vagyok,
+Stirajívin a nevem, s a király maga köpült vérbe ilyen csúfosan.
+Hívjátok ide a királyotokat, fontos beszédem volna vele.
+
+Hírül vitték a királynak, hogy mi történt, s az oda is ment
+Stirajívinhez.
+
+– Hát veled mi történt? – kérdezte a király.
+
+– Hallgasd meg, uram, – szólt nyögve Stirajívin. Tegnap, mikor annak a
+szörnyetegnek jelentették, hogy hány szolgája pusztult el, haragjában
+tüstént harcba akart vonulni ellened. Én azt tanácsoltam neki, hogy
+maradjon nyugton, hiszen ti erősebbek vagytok nálunk, már pedig a gyönge
+ne kezdjen harcolni az erőssel, mert úgy jár, mint a lángba repülő
+bogár. Fizessen hadisarcot és kérjen kegyelmet, az a legokosabb. Ezt
+mondtam neki; ő meg rám kiáltott, hogy alávaló áruló vagyok, s
+vérbefagyva hagyott ezen a helyen. Királyom, amint repülni tudok,
+megmutatom neked, hová repült a népével együtt – kívánom, hogy irtsad ki
+az egész fajzatot.
+
+Arimardána meghányta-vetette a dolgot a minisztereivel: elfogadják-e
+vezetőül a varjat? A legidősebb miniszter így szólt:
+
+– Ne is gondolkozzál, felséges királyom, hanem ölesd meg ezt a varjut.
+Akkor kell megölni az ellenséget, mikor gyönge; ha erőre kapott, nehéz
+elbánni vele. Meg aztán a szerencse egyszer nyujt valamit felénk; ha
+érte nem nyúlunk, tovább viszi, sohase hozza vissza. És ne higyj az
+ellenségnek, ha baráttá vedlett is. Tudok egy történetet, abból az
+látszik, hogy az egyszer elszakított barátságot hiába forrasztod össze,
+nem tud tovább nőni.
+
+– Mondd el azt a történetet, – szólt a király.
+
+A miniszter mesélni kezdett.
+
+
+Ötödik mese:  A pap meg a kígyó.
+
+Volt egyszer egy szegény pap, Kopikeli volt a neve. Egész esztendőn
+keresztül szorgalmasan művelte a földjeit, mégsem termett rajtuk semmi.
+Egyszer, meleg nyári időben, tikkadtan hevert egy fa alatt, s észrevett
+egy hangyaboly tetején egy óriás kígyót.
+
+– Ez bizonyosan ennek a földnek az istene, – gondolta magában a pap – s
+azért nem teremnek a földjeim semmit, mert eddig sohasem áldoztam neki.
+
+Kért valahol egy kis tejet, tálba töltve odavitte a kígyónak s így szólt
+hozzá:
+
+– Uram, a mai napig nem tudtam, hogy itt lakol, azért nem áldoztam
+neked. Bocsásd meg a hibámat. – Otthagyta a tejet és hazament. Mikor
+másnap arra felé járt, egy aranyat talált a tejestálban. Ettől fogvást
+minden nap tejet vitt a hangyabolyban lakó kígyónak, s mindennap ott
+találta az aranyat a tálban.
+
+Egyszer aztán másfelé volt útja s a fiára bízta, hogy a tejet vigye el a
+kígyónak. A fiú el is vitte, de mikor másnap az aranyat megtalálta a
+tálban, úgy gondolkozott:
+
+– Ez a hangyaboly bizonyosan arannyal van tele. Megölöm a kígyót s enyém
+lesz a sok arany! – A következő napon, mikor újra tejet vitt a kígyónak,
+egy bottal a fejére vágott. Hanem az ütés nem ölte meg a kígyót,
+beleharapott a fiú lábába, s az tüstént halva esett össze. A holttestét
+megtalálták, a vallás parancsai szerint elégették a rokonok, s az apját,
+aki másnap került haza, halála hírével fogadták.
+
+Elszomorodott a pap, de mert igazságos ember volt, azt mondta: a fiam
+saját bűne miatt halt meg! És elment a kígyóhoz, újra tejet vitt neki.
+
+Ámde a kígyó nem fogadta el az áldozatot. Azt mondta: nézz a füstölgő
+máglyára, melyen a fiad holtteste elégett – az egyszer elszakított
+barátságot hiába forrasztod össze, nem tud tovább nőni.
+
+– Egyszóval, – fejezte be a miniszter meséjét – ölesd meg, királyom, ezt
+a varjut, akkor semmitől sem kell tartanod.
+
+De Arimardána még nem tudott határozni. Megkérdezte a másik minisztert
+is, mitévő legyen a varjuval? Az így felelt:
+
+– Felséges uram, kegyetlenség az, amit ő tanácsol. Aki menedéket keres
+nálad, azt nem szabad megölni. Nem hallottad a vadgalamb történetét? Az
+befogadta az ellenségét, mikor hozzá menekült, s mert egyebe nem volt,
+saját húsát adta neki ételül.
+
+– Ugyan hogy esett az? – kérdezte Arimardána.
+
+A miniszter mesélni kezdett.
+
+
+Hatodik mese:  A vadgalamb.[1]
+
+  Egy irgalmatlan madarász,
+  Akit gyűlölt az erdő népe,
+  Betévedt egyszer egymagán
+  A rengeteg fák sűrüjébe.
+
+  Rokon, barát nem járt vele,
+  Ilyen embernek nincs barátja,
+  Ártatlanoknak gyilkosát
+  Mindenki elborzadva látja.
+
+  Kalitkát, hurkot és botot
+  Cipelt az erdőn át magával;
+  Hogy a szándéka rossz megint,
+  Ez a sok szerszám is reávall.
+
+  S amíg az erdőn kóborol,
+  Borul az égre szürke felhő,
+  Eső zuhog, villám lobog, –
+  Hinnéd, világnak vége eljő.
+
+  Ijedten fut a madarász,
+  Futtában egy nagy fához ér el,
+  S így szól: »e fának istene
+  Megvéd, s a bajból kivezérel!«
+
+  Lakott a fán egy vadgalamb,
+  Siratta régen szíve párját,
+  S az ő kezében látta most,
+  Csapkodva a kalitka zárját.
+
+  »Eső zuhog, villám lobog« –
+  Szegény galamb szól búgva ottan,
+  »S a párom vissza mégse jő,
+  A fészkünk búsul elhagyottan.
+
+  Asszony nélkül nem ház a ház;
+  Amíg az asszony nincsen benne,
+  Asszony, ki férjét szereti – –
+  Akárcsak vadon erdő lenne!«
+
+  Hallotta a fogoly galamb,
+  Hallotta ezt és sírt a lelke,
+  És búgva szépen, csöndesen,
+  Ura szavára ezt felelte:
+
+  »Olyan asszony, kinek nem ég
+  Uráért minden cseppnyi vére,
+  Csúfos halálra érdemes,
+  Nem méltó az asszony nevére.
+
+  De most a gondunk más legyen:
+  Hallgass a szómra, édes férjem,
+  Engedd meg, hogy madarász
+  A fedelünk alá betérjen.
+
+  Az éhező, a szomjazó,
+  Ki ételt, szállást kér tetőled,
+  Meghallgatatlanul soha
+  Ne távozhasson el előled.
+
+  Ne gyűlöld őt, mert elfogott,
+  Gyászbaborítva a szívünket:
+  Lehet, hogy régi bűnökért
+  Az isten karja ezzel büntet«
+
+  A vadgalamb érté a szót,
+  Leszállt a fázó madarászhoz,
+  S így szólt hozzá: »Uram, gyere,
+  Szállj be e békességes házhoz«.
+
+  A faodúba hogy bement,
+  – Túltett az most sok úri házon, –
+  Mindjárt így szólt a madarász:
+  »Kérlek, csinálj tüzet, mert fázom.«
+
+  Tüzet rakott a vadgalamb,
+  Pattogtak vígan száraz gallyak,
+  De nem nyugodt a lelke még:
+  »Elébe vajjon mit tálaljak?
+
+  Másnak van bőven mindene,
+  Vehet is ételt pénzen, kincsen, –
+  De én olyan szegény vagyok,
+  Hogy sokszor még magamnak sincsen!
+
+  Szégyenlem – és nem akarom,
+  Hogy többet ily gyalázat érjen,
+  S akit vendégül fogadok,
+  Ételt tőlem hiába kérjen!«
+
+  Igy szólt, indult a tűz felé,
+  Egy darabig járkált körötte,
+  Aztán beléugrott – s a tűz
+  A húsát szépen megsütötte.
+
+  »Ó jaj« – kiált a madarász –
+  »Ez mennyországba jut bizonnyal,
+  S pokol mélyére szállok én,
+  Küzködve örök fájdalommal.
+
+  De hogy halálomig az ég
+  Irgalmasabb legyen irántam:
+  Vezeklek súlyosan, amért
+  Az állatokkal rosszul bántam.«
+
+  Botot, kalitkát összetör,
+  A rab galambot elbocsátja –
+  Szegény, hogy férje halva már,
+  Kétségbeesve hallja, látja.
+
+  Csak ennyit mond: »nem kell nekem.
+  Most már a szabadság, az élet –
+  Követlek, uram, tégedet,
+  A helyem ott, a tűzben, véled.«
+
+  A tűz lobog, majd hamvadoz,
+  A madarász még egyre térden –
+  S a két galamb az égbe száll,
+  Egymás mellett, fényes szekérben.
+
+Mikor a király ezt a mesét meghallgatta, a harmadik miniszterhez fordult
+tanácsért. Az így felelt:
+
+Felség, nem kell megölni a varjut. Az ellenség is segítségünkre lehet,
+ha összevész egymás között. Egy tolvaj az életét mentette meg valakinek,
+egy rossz szellem pedig egy pár tehenét.
+
+– Ugyan hogy esett az? – kérdezte Arimardána. A miniszter mesélni
+kezdett.
+
+
+Hetedik mese:  A pap, a tolvaj, meg a rossz szellem.
+
+– Élt valahol egy szegény papi ember, aki a mások alamizsnájából
+tengette az életét. Drona volt a neve. Rongyos ruhában járt, sokat
+éhezett, szomjazott, haja, körme gondozatlanul nőtt. Ennek a szegény
+papi embernek adott egyszer valaki egy pár tehénborjut, s addig
+koldulgatott össze füvet, szénát a számukra, míg föl nem nevelte őket.
+Mikor aztán hasznukat is láthatta volna már, megtudta egy tolvaj, hogy a
+papnak két kövér tehene van s el akarta lopni. A mint beesteledett, el
+is indult a tolvaj a pap háza felé.
+
+Útközben egy szörnyűséges alakkal találkozott. Szájából hegyes, hosszú
+agyarak lógtak ki, az orra fölfelé állt, egyik szeme magasabban volt,
+mint a másik, a teste csupa meztelen ín volt; az arca kiaszott; haja,
+szakálla vörös, mint a tűz. Megrémült a tolvaj, remegve kérdezte:
+
+– Ki vagy te? mi vagy te?
+
+– Rossz szellem vagyok, Satiavacsána a nevem. Hát te ki vagy?
+
+Bezzeg nem mert hazudni a tolvaj, így felelt a rossz szellemnek:
+
+– Tolvaj vagyok, egy szegény paphoz megyek, el akarom lopni a teheneit.
+
+– Helyes, – mondta a rossz szellem, – akkor egy úton járunk. Én minden
+harmadik nap estéjén szoktam enni. Ma este a papot akarom fölfalni.
+
+Azzal együtt folytatták az útjukat és a pap házának fala mellett
+meglapulva várták az alkalmas időt. Mikor a pap elaludt és a rossz
+szellem fölkerekedett, hogy végezzen vele, a tolvaj megállította:
+
+– Hohó, barátom, az így nincs rendjén! Majd ha én elloptam a teheneket,
+akkor fölfalhatod a papot, előbb nem.
+
+– Az ám, – felelt a rossz szellem, – hátha fölébred a lármától, amit te
+csinálsz és én nem bánhatok el vele?
+
+– De hátha te nem tudod megölni – erősködött a tolvaj, – felébred és
+elkerget minket?
+
+Addig veszekedtek az elsőségen, hogy a pap fölébredt s észrevette őket.
+Akkor a két gonosz árulkodni kezdett egymásra.
+
+– Ez a rossz szellem meg akar téged ölni, – szólt a tolvaj.
+
+– Ez pedig el akarja lopni a teheneidet, – kiáltott a szellem.
+
+A pap kimondta Isten nevét s a rossz szellem tüstént elfutott; a tolvajt
+pedig bottal kergette el. Azért mondom hát – fejezte be a meséjét a
+miniszter, – hogy az ellenség is segítségünkre lehet, ha összevész
+egymás között. Én azt tanácslom, ne bántsuk a varjut.
+
+A király most a negyedik minisztert kérdezte meg. Az így felelt:
+
+– Ne ölesd meg, felség, hasznunkra lehet még. Akik az egymás titkát meg
+nem őrzik, elpusztulnak, mint az a két kígyó, amely a hangyabolyban meg
+a királyfi testében lakott. Igy járnak majd a varjak is.
+
+– Mi történt azokkal a kígyókkal? – kérdezte a király. A miniszter
+mesélni kezdett.
+
+
+Nyolcadik mese:  A királyleány meg a testében kígyót hordó királyfi.
+
+– Élt egyszer egy király, Devasakti volt a neve. Volt a királynak egy
+fia, aki napról-napra sorvadt, gyengült, mert egy kígyó lakott a
+gyomrában. Szegény királyfi elindult vándorolni, hátha megszabadulhatna
+valahol a kígyótól. Eljutott egy városba, ahol rendesen a templomban
+töltötte az idejét.
+
+Ennek a városnak a királyát Balinak hivták. Két leánya volt a királynak.
+A nagyobbik mindennap az apja lába elé borult és azt mondta neki: légy
+győzelmes, felséges királyom! – a kisebbik pedig azt: örülj annak, amit
+az Isten rendel, felséges királyom! – Egyszer csak megúnta a király a
+kisebbik leány mondását, megharagudott rá, s megparancsolta a
+miniszterének, hogy ezt a gonosz leányt adja akármelyik jöttment
+embernek feleségül – hadd örüljön ő annak, amit az Isten rendel. A
+miniszter a templomba vitte a leányt, s mert éppen az idegen királyfit
+találta ott, neki adta feleségül. Boldog volt a szegény leány, úgy
+nézett a királyfira, mint valami istenre, s elindult vele vándorolni.
+Egy pár hűséges cselédje követte a királyleányt vándorlásában.
+
+Egyszer, mikor már messzeföldön jártak, letelepedtek egy tó partján,
+valami idegen városnak a környékén. A királyleány meg a cselédei
+bementek a városba, hogy egy s mást vásároljanak, a királyfi pedig
+egyedül maradt otthon. Lefeküdt aludni s véletlenül egy hangyabolyra
+tette a fejét. Amint elaludt, a testében lakó kígyó kidugta a fejét a
+királyfi száján, hogy egy kis levegőt szippantson. Abban a pillanatban a
+hangyabolyból is előbujt egy kígyó. A két kígyó dühösen nézegette
+egymást s a hangyabolyban lakó rákiáltott a másikra:
+
+– Te nyomorult, minek kínozod ezt a szépséges királyfit?
+
+– Nyomorult vagy te magad, – felelt a kígyó, – hát te minek őrzöl két
+arannyal töltött korsót?
+
+Nagy hangon veszekedtek tovább. Egyszerre csak azt mondja a
+hangyabolybeli kígyó:
+
+– Te nyomorult, nem tudja talán senki, hogy mustárral kevert rizsből
+olyan orvosságot lehet főzni, amitől rögtön meghalsz?
+
+– Hát azt nem tudja minden ember, hogy téged forró vízzel vagy olajjal
+meg lehet ölni? – kérdezte dühöngve a király testében lakó kígyó.
+
+Eközben hazajött a királyleány a városból s egy fa mögött állva
+végighallgatta, hogy árulják el a kígyók az egymás titkait. Rögtön
+elkészítette az orvosságot is, a forró olajat is, megölte mind a két
+kígyót, – a királyfi százszor szebb lett mint addig volt, s a
+hangyabolyban annyi kincset találtak, hogy holtuk napjáig sem tudták
+elkölteni. Boldogan mentek vissza a királyleány apjához, aki most bezzeg
+elhitte, hogy örülni kell annak, amit az Isten rendel.
+
+Láttad hát, uram, királyom, – szólt a miniszter – hogy akik az egymás
+titkát meg nem őrzik, elpusztulnak. Nyugodtan élve hagyhatod hát a
+varjút.
+
+A király el is határozta, hogy megkegyelmez Stirajívinnek. A szolgák
+fölemelték a varjú-minisztert, hogy a baglyok várába vigyék. Útközben
+így szólt Stirajívin a királyhoz:
+
+– Felséges királyom, mi hasznomat veheted ilyen állapotban? Engedd meg,
+hogy tűzbe ugorjam. Érted szenvedtem, királyom, azt akarom, hogy
+meghaljak és mint bagoly támadjak fel ujra.
+
+Megszólalt egyik Raktáksa nevű miniszter, akinek nem tetszett hogy
+Stirajívin életben maradt:
+
+– Hiába ravaszkodol, barátom. Még ha bagoly lennél is, akkor is büszke
+lennél rá, hogy varjú voltál azelőtt. Nehéz ám a fajtáját elfelejteni
+valakinek. Azt mondják, hogy az egér megvetette a napistent, az
+esőistent, a szelet és a hegyet, s visszatért a maga fajtájához.
+
+– Ugyan, hogy esett az? – kérdezte a varjú. Raktáksa mesélni kezdett.
+
+
+Kilencedik mese:  Az egérből lett leány.
+
+– Élt egyszer egy szent remete a Ganges folyó partján. Mikor ez egy nap
+a folyóban fürdött, a parton elébe hullott egy kis egér valami ragadozó
+madárnak a csőréből. Az egér élt még. A remete fügefalevélre fektette az
+egeret, ápolta, gyógyította s mert Isten csodatevő hatalommal áldotta
+meg, leánnyá változtatta. A kis leányt azután becsületesen fölnevelte a
+feleségével. Mikor aztán a leány tizenkét esztendős lett, az asszony
+eszébe juttatta a férjének, hogy itt az idő, férjhez kell adni.
+
+A remete elhívta a napistent, hogy hozzáadja a leányt feleségül. A
+napisten meg is jelent a remete szavára s az megkérdezte a leányt:
+
+– Gyermekem, tetszik-e neked a napisten, aki fényével az egész világot
+besugározza?
+
+– Apám, – felelt a leány, – nagyon is forró, nem tetszik nekem. Hozz
+valaki mást, kedvemrevalóbbat.
+
+A remete megkérdezte a napistent:
+
+– Uram, van-e valaki, aki nálad hatalmasabb?
+
+– Az esőisten hatalmasabb nálam, – felelte, – mert ha az elémbe áll a
+felhőivel, láthatatlan vagyok.
+
+Most elhívta a remete az esőistent s azt mondta a leányának:
+
+– No leányom, ehhez adlak hát feleségül.
+
+– Nekem bizony nem kell, – felelte a leány, – hiszen sötét, mint az
+éjszaka s még hozzá buta, vízfejű. Hozz valaki mást, kedvemrevalóbbat.
+
+Megkérdezte a jámbor remete az esőistent is:
+
+– Uram, van-e valaki, aki nálad hatalmasabb?
+
+– A szél hatalmasabb nálam, – volt a válasz, – mert elkergeti a felhőt.
+
+Elhívta a remete a szelet is, megkérdezte a leányt, akar-e hozzámenni?
+
+– Nem én, – szólt a leány, – nagyon állhatatlan. Hozz mást,
+hatalmasabbat helyette.
+
+– Ki hatalmasabb nálad? – kérdezte a remete a széltől.
+
+– A hegy, – felelte a szél, – mert megakaszt a futásomban.
+
+A remete most a hegyet hívta el, de a leánynak az sem tetszett.
+
+– Ez keménynyakú és megingathatatlan, – mondta a leány, – mit csináljak
+én ilyen férjjel? Adj máshoz engem!
+
+– Hegyek királya, van-e, aki nálad hatalmasabb? kérdezte a remete.
+
+– Az egér hatalmasabb nálam, – felelte a hegy – mert ki meri vájni az
+oldalamat.
+
+A remete fogott valahol egy egeret, odavitte a leány elé és azt mondta
+neki:
+
+– Hát tessék, menj ehhez feleségül.
+
+A lány ugrálni, tapsolni kezdett örömében s azt felelte:
+
+– Hozzámegyek, édesapám! Kérlek, változtass engem vissza egérré, hadd
+éljek úgy, amint a természetem kívánja!
+
+A remete vissza is változtatta s az egér boldogan élt tovább. Azért
+mondom én, – fejezte be a meséjét Raktáksa – hogy nehéz fajtáját
+elfelejteni valakinek.
+
+De nem hallgatott senki Raktáksa szavára, diadallal vitték be
+Stirajívint a baglyok várába s a király megparancsolta, hogy olyan
+lakást adjanak neki, amilyent csak kíván.
+
+Mikor ezt Stirajívin meghallotta, így gondolkozott:
+
+– Ki kell valami módot találnom, hogy megöljem őket; de hiába találok ki
+akármit, ha én is benn lakom a várban. Mind énrám fognak figyelni s
+előbb-utóbb elárulom magam. Jobb lesz, ha künn maradok. Azzal így szólt
+a baglyok királyához:
+
+– Köszönöm a kegyedet, felséges királyom, de nem illet meg engem ez a
+nagy tisztesség. Azért, ha megengeded, kinn maradok a bejárás körül.
+
+A király ezt is megengedte és megparancsolta, hogy hússal és minden
+jóval bőven ellássák Stirajívint, amíg csak föl nem gyógyul egészen. Úgy
+is lett, a varjú hízott, erősödött napról-napra. Olyan volt már mint egy
+hordó, hiszen azelőtt sem volt kutyabaja sem. Csak Raktáksa nézte
+komoran a gömbölyödését s egyre morgolódott:
+
+– Uram, királyom, bolondul cselekesztek, te is, meg a minisztereid is!
+Majd azt mondod te is, amit a mesében mondanak: előbb én voltam bolond,
+aztán a madarász, aztán a király meg a miniszter: igazán, bolondok
+vagyunk valamennyien!
+
+– Mondd el azt a mesét, – szólt a király. Raktáksa mesélni kezdett:
+
+
+Tizedik mese:  Az aranytojó madár.
+
+Volt valahol a világon egy nagy fa, azon a fán fészkelt egy aranytojó
+madár. Egyszer, mikor a madár otthagyta a fészkét, arra ment egy
+madarász és meglátta benne az arany tojást.
+
+– No, megöregedtem, de még aranytojó madarat nem láttam életemben, –
+mondta a madarász. – Azzal hurkot tett a fészek nyilására s a fák mögé
+bujva várta, hogy visszajöjjön a madár.
+
+Jött is az nemsokára, s a bolond nem vette észre a hurkot, belelépett s
+a vadász megfogta, hazavitte.
+
+De a vadász sem örült sokáig a zsákmányának. Elkezdett tünődni: hiába
+van nekem aranytojó madaram, a szomszédaim észreveszik, elmondják a
+királynak s a király megölet, hogy hozzájusson. Inkább elviszem neki én
+magam.
+
+El is vitte a bolond. A király megörült az ajándéknak, kalitkába záratta
+a madarat s megparancsolta, hogy lássák el bőven étellel-itallal. De
+egyszerre csak megszólalt egyik minisztere:
+
+– Ugyan, királyom, miért tartatsz el ingyen egy madarat, amelyről csak
+egy rongyos madarász fecsegte, hogy aranyat tojik? Hát van aranytojó
+madár a világon? Eresztesd el, az lesz a legokosabb!
+
+Hallgatott a király a miniszter tanácsára, eleresztette a madarat. Az
+meg boldogan fölszállt a kapu tetejére, lepottyantott egy arany tojást s
+azt mondta, amihez hasonlót te is mondasz majd, királyom, attól félek.
+
+– Előbb én voltam bolond, aztán a madarász, aztán a király, meg a
+miniszter: igazán, bolondok vagyunk valamennyien!
+
+De hiába beszélt Raktáksa, a sors könyvében úgy volt megírva, hogy a
+baglyoknak el kellett pusztulni, s ők csak tartották tovább is
+Stirajívint mindenféle jóval. Most aztán Raktáksa összegyüjtötte minden
+kedves atyjafiát és titokban így szólt hozzájuk:
+
+– Nem hallgattak rám ezek a szerencsétlenek, el fognak pusztulni mind
+egy szálig. Én megtettem a kötelességemet és most menekülök. Gyertek ti
+is velem. Jól jár, a ki gondol a jövendőre, de jaj annak, aki
+megfeledkezik róla. Megvénültem, de barlangot még nem hallottam
+beszélni.
+
+– Mit jelent ez? – kérdezték a rokonai. Raktáksa mesélni kezdett:
+
+
+Tizenegyedik mese:  A beszélő barlang.
+
+– Lakott egyszer valamelyik rengeteg erdőben egy oroszlán. Ölte,
+pusztította az erdő vadjait, de egyszer megtörtént, hogy napokon
+keresztül nem tudott egyet sem a körme közé kaparítani. Egy este, mikor
+már alig látott az éhségtől, betévedt egy barlangba. Azt gondolta
+magában, bizonyosan betér ide valami vad éjszakára; megvárom, nem
+mozdulok egy tapodtat sem.
+
+Csakugyan volt is lakója a barlangnak, még pedig egy ravasz kis sakál.
+Amint ez hazafelé tartott, észrevette a barlangba vezető
+oroszlánnyomokat. Gondolkozni kezdett.
+
+– Vajjon itt van-e még az az oroszlán? Ha benn találom, vége az
+életemnek. Meg kéne tudni valahogy.
+
+A ravasz sakál elkezdett hát lármázni a barlangszáda előtt.
+
+– Hahó, barlang! Hahó, barlang! – Hallgatózott egy kicsit, azután így
+folytatta: – No, talán nem emlékszel az ígéretedre, hogy mikor hazajövet
+megszólítalak, felelni fogsz és behívsz engem? Hát jó, ha ma nem hívsz,
+más barlangot keresek magamnak!
+
+Hallotta ezt az oroszlán s azt hitte, hogy a barlang igazán hívni szokta
+a sakált, csak most úgy megijedt őtőle, hogy a szava is elállt a
+rémülettől. Azt gondolta hát, hogy majd beszél ő a barlang helyett, –
+mert semmiképpen nem akarta elszalasztani a sakált. Meg is szólalt, de a
+bömböléséből nemcsak a sakál, hanem az erdő minden vadja megtudta, hogy
+hol van, mert a barlang ezerszeres erővel visszhangoztatta az oroszlán
+szavát. A sakál elfutott és azt mondta, amit én is mondtam az előbb.
+
+– Jól jár, aki gondol a jövendőre, de jaj annak, aki megfeledkezik róla.
+Megvénültem, de barlangot még nem hallottam beszélni.
+
+Azzal Raktáksa és atyjafiai elszálltak a baglyok várából, sorsukra
+hagyván a többieket. Azok pedig hamar megbánták a vakságukat. Mert
+Stirajívin most már, hogy az utolsó okos bagoly is elköltözött a várból,
+bátran tehetett, amit akart. Fészket kezdett rakni a bagolyvár
+nyilásánál, s a bolondok nem vették észre, hogy nőtt, növekedett a
+fészek napról-napra, hogy tömte meg Stirajívin mind jobban száraz
+gallyal a fészkét is, az odu nyilását is. Aztán egy napon, mikor a
+baglyok javában aludtak, Stirajívin elszált a varjak táborába,
+Meghavarna királyhoz.
+
+Volt nagy öröm a varjak között, akik már régen halottnak hitték az öreg
+Stirajívint! A király nagy tisztességgel fogadta, megkérdezte tőle, hogy
+menekült meg, hogy élt a baglyok között?
+
+– Nincs most idő a mesélésre, felséges királyom, – felelte gyorsan
+Stirajívin, – hanem, kérlek, parancsold meg azonnal a katonáidnak, hogy
+vegyen mindegyik egy égő gallyat a csőrébe s jőjjön velem a baglyok
+oduja elé. Ott én már elzártam száraz gallyakkal a kijárást s ha azokat
+meggyujtjuk, odavész az egész nemzetség, a pokolban sem sülhet meg
+jobban.
+
+Úgy is lett, a gallyakat meggyujtották s az ostoba baglyok egy szálig
+bennégtek az oduban. Igy lett vége a baglyok és varjak híres
+háborújának. Stirajívint diadallal vitték haza, elejétől végig
+elmondattak vele mindent; a mi történt, s az öreg miniszter így végezte
+be a beszédét:
+
+– Királyom, ebből is láthatod, milyen forgandó a a szerencse. Elpusztul
+a leghatalmasabb király is, a legvitézebb harcos is. Jusson ez eszedbe
+uralkodásod minden pillanatában s aszerint cselekedjél.
+
+
+
+
+A halhatatlanságra vágyó királyfi.
+
+(Székely mese.)
+
+Volt egyszer egy öreg király s annak egy szép növendék fia. De nem sok
+öröme volt az öreg királynak egyetlen fiában. Mert a királyfi mindíg
+szomorú volt, mint a háromnapos esős idő, s hiába a sok vadászat,
+dáridó, heje-huja s mindenféle komédia: élő ember még nem látta nevetni
+a királyfit. Búsult az öreg király, hogy ne búsult volna. Mi lesz az ő
+rengeteg nagy országából, ha erre az örökké szomorkodó fiura marad?
+Kérdezte, faggatta egyre:
+
+– Mi bajod van, édes fiam? Beszéld el apádnak.
+
+De a fiú csak vállát vonogatta s nem felelt.
+
+Aztán elküldötte, hadd lásson országot, világot, de még szomorúbban tért
+haza. Egyszer mégis kibökkentette, hogy mi nyomja a szívét. Azt
+mondotta: fél a haláltól s addig meg nem nyugszik, míg föl nem találja a
+halhatatlanság országát.
+
+– Ó lelkem gyermekem, – mondá a vén király – hol jár a te eszed. Nincs
+olyan ország kerek e világon. Mindenütt születnek s meghalnak az
+emberek.
+
+– Már mindegy, én addig megyek, míg meg nem tudom: van-e, nincs-e! Ha
+nincs: nincs! Isten neki, hadd halok meg én is.
+
+Csináltatott három pár vasbocskort, egyet mindjárt fel is húzott, kettőt
+a tarisznyájába tett, görbe kardját oldalára kötötte, aztán elbúcsuzott
+szépen az édes apjától. Sírt a vén király, sírt keservesen. Fél lába már
+a koporsóban, bizony nem látja ő többet ez életben egyetlen fiát. Sírt a
+fiú is, de ment.
+
+Ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken által, s egyszerre csak egy olyan
+magas hegy aljába ért, hogy annak a teteje éppen az égig ért. Gondolta a
+királyfi: talán ezen a hegyen túl van a halhatatlanság országa. Mi lehet
+egyéb ezen túl: vagy a világ vége, vagy a halhatatlanság országa.
+Megkötötte jól a bocskorát s nekiindult a hegynek. Hét nap s hét éjjel
+örökösen ment, de a hegynek még közepéig sem ért. Leült egy fa alá, ott
+elaludt. Azt álmodta, hogy egy ősz öreg ember jött hozzá s ez azt mondta
+neki: Jól tudom, miben jársz, te királyúrfi. Csak menj fel ennek a
+hegynek a tetejébe, ha célt akarsz érni. Messze, messze van még onnét
+is, ahová te vágyódol, de még elég fiatal vagy, s oda érhetsz. Hej, ha
+én nem ilyen öregen kezdettem volna, talán én is elérek odáig. Az Úr
+Isten áldjon meg.
+
+Ezzel az ősz öreg ember eltűnt, s a királyúrfi felébredt. Ahogy
+felnyitotta a szemét, mindjárt az álma jutott eszébe. Gondolkozott rajta
+sokáig, aztán nagyot fohászkodott, felkötötte a bocskorát s tovább
+indult. Mikor még hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ment,
+megpillantotta a hegy tetejét, s úgy tetszett neki, hogy azon valami
+emberféle mozog. Ment közelebb, közelebb. Először akkora volt, amit
+mozogni látott, mint az öklöm, aztán mind nőtt, nőtt, s hát egy nagy
+óriás lett belőle. A kezében akkora ásó volt, mint egy ház födele, aztán
+egy kosár mellette, akkora, mint egy templom. Az óriás ásta, ásta a hegy
+tetejét s a földet hányta a kosárba.
+
+Eleinte megijedt a királyúrfi, hogy majd még őt is belehányja a kosárba,
+de mégis felé közeledett, s nagyot köszönt:
+
+– Adjon Isten jó napot, bátyámuram.
+
+– Adjon Isten, te emberizink, – fogadta az óriás, – hát te hol jársz
+itt, ahol a madár sem jár?
+
+Felelt a királyúrfi:
+
+– Én, bizony, vén óriás bátyámuram, a halhatatlanság országát keresem,
+mert soha sem szeretnék meghalni.
+
+– Hiszen akkor éppen jó helyen jársz: ha itt maradsz s velem dolgozol,
+elélhetsz éppen ezer esztendeig. Mert én arra vagyok átkozva, hogy addig
+meg ne haljak, míg ezt a hegyet el nem hordom, s ez eltart kerek ezer
+esztendeig.
+
+– Hej! – sóhajtott a királyfi, – mi nekem ezer esztendő, mikor én élni
+akarok, míg a világ s még két nap!
+
+– Hagyd, öcsém, – mondá az óriás – elég az életből ezer esztendő is.
+
+De így, s de úgy, okoskodott, bölcselkedett a királyúrfi, ő neki az nem
+elegendő.
+
+– Jól van, – szólt az óriás – látom, hogy veled nem lehet okosan
+beszélni, csak menj, te bolondos fiú, úgy is tudom, hogy hiába mégy.
+Hanem azért, nesze, adok neked egy rézpatkót: ha akár földön, akár
+levegőben hirtelen akarsz valahova eljutni, csak tedd rá a
+vasbocskorodra s ott leszel mindjárt, ahol lenni akarsz.
+
+Megköszönte a királyfi az ajándékot, elbúcsuzott az óriástól, s ment
+tovább. Ahogy a hegy aljába ért, gondolta: Minek koptassa bocskorát?
+Felkötötte a rézpatkót, s egyszerre csak – su–urr! fölsurrant a
+levegőbe, föl, föl a magasba, a csillagoknál is följebb, s addig repült,
+addig repült, mígnem olyan ország fölé ért, ahol még a fűszál is fekete
+volt.
+
+[Illustration]
+
+– Istenem, atyám, – gondolá a királyfi, – nagy gyász lehet odalent,
+abban az országban, hogy ott még a fűszál is gyászfekete. Már csak
+megnézem, hogy mi történhetik ott?
+
+Azzal mind alább-alább ereszkedett s egy nagy fekete várnak éppen az
+udvarán toppant le. Végesvégig, keresztül-kasul fekete posztókkal volt
+az udvar bevonva, még az arany kerítés is, a várnak a fala is, a föld
+színétől a vár tornyáig. Megy a vár falához, föllibbenti a posztó szélét
+s látja, hogy a vár csupa gyémánt és aranykőből van rakva. No, gondolja,
+itt nem lakhatik más ember a királynál. Egy életem, egy halálom,
+bemegyek, hadd látom, ki van odabent. Bemegy, s mindjárt egy nagy-nagy
+terembe lép.
+
+Ennek a teremnek a földje telidestele volt tűzdelve varrótűvel, de úgy,
+hogy többet már nem lehetett volna leszúrni. Csak a közepén volt egy kis
+üresség, ott pedig egy szépséges szép leány ült, s fekete gyászruhát
+varrott. Megáll a királyfi, szemét, száját eltáltja, mert sokat
+járt-kelt már a világban, de ilyen csudát még nem látott. Köszön nagy
+hebegve:
+
+– Adjon Isten jó napot, te szépséges szép leányzó!
+
+– Adjon Isten neked is, te királyúrfi, mert látom az arcodról, hogy az
+vagy. No, én meg királykisasszony vagyok, de nincs benne köszönet.
+Megvert az Isten, megfogott az átok! Kékország királya feleségül akart
+venni, s én, hogy még jobban megszeressen, harmatból akartam ruhát
+csináltatni. Ahány leány volt az apám országában, mind ebben halt meg,
+egy sem tudta megcsinálni a harmatruhát. Mikor az utolsó leányt is
+elhozattam, ez megátkozott, hogy addig éljek, míg ezt a tenger sok tűt,
+amit itt látsz, mind el nem koptatom. Az átok meg fogott s nekem most
+élnem kell kétezer esztendeig.
+
+Azt mondá a királyúrfi:
+
+– Mi az a kétezer esztendő! Látod, te szépséges királykisasszony, én
+olyan országot keresek, ahol az emberek örökké élnek.
+
+– Ó, te boldogtalan, – mondá a leány – olyan ország nincs a világon.
+Jobb, ha itt maradsz, nálam, itt elélhetsz kétezer esztendeig.
+
+De hiába beszélt a leány, a királyúrfin nem fogott a beszéd.
+
+– Hát jól van, ha csakugyan menni akarsz, nesze, adok egy gyűrüt, húzd
+fel az újjadra, s ha valamit akarsz, csak fordítsd meg, mindjárt
+teljesedik a kívánságod.
+
+A királyúrfi szépen megköszönte az ajándékot, jó munkálódást kívánt a
+leánynak, s tovább ment. Már két pár bocskor elszakadt, a harmadikat
+kellett felkötnie. Addig ment, addig ment, amíg a harmadik pár bocskor
+is úgy el nem kopott, hogy már alig tudott benne járni. Akkor eszébe
+jutott a rézpatkó: minek kínlódjék, amikor repülhet is? Felkötötte a
+patkót s addig repült, míg nem egy nagy folyóhoz ért. Ennek a folyónak a
+közepe felett egy rettentő nagy palota csüngött a levegőben.
+
+– Ejnye, – gondolta – ide berepülök, hadd lám, mi van odabent.
+
+De hiába erőlködött, valami erős szél kerekedett, s mindíg
+visszasodorta, valahányszor nekirepült a várnak. Hiszen megállj, szél, –
+gondolta a királyfi – majd túl járok én a te eszeden. Fordított egyet a
+gyűrüjén s azt gondolta, hogy szeretne egy arany hídat a folyó partjától
+a palota kapujáig. Mindjárt megvolt az akarata. Jó erősen belefogódzott
+a híd karfájába s addig el sem eresztette, míg a palota kapuján be nem
+lépett. De még csak itt következett a hadd-el-hadd. Három sárkány, három
+oroszlán állott elébe. Ha egyet lép tovább, szörnyű halált hal.
+
+– Kard, ki hüvelyből! – gondolá a királyúrfi s csavarintott egyet a
+gyűrüjén. Egyszeribe lett hüvely is, kard is, de a hüvely az oldalán, a
+kard meg a kezében. Na, most neki ezeknek a cerberusoknak! Vágott
+jobbra, vágott balra, de amint levágta egy fejét valamelyik sárkánynak,
+mindjárt más nőtt a helyébe. Már úgy kifáradt a hiábavaló
+vagdalkozásban, hogy a karja megroggyant s a kardját leeresztette.
+
+– Vissza! Vissza! – kiáltott most valaki, s a sárkányok is, oroszlánok
+is egyszeribe visszahúzódtak, mint valami szelid bárányok. Fölnéz a
+királyúrfi, hogy vajjon ki szelidíthette meg ennyire ezeket a
+cerberusokat, s hát odafönt, a palota ajtajában, hová éppen hétszáz
+garádics vezetett, egy olyan szép asszony áll, amilyent ő még nem látott
+világ életében. Tüstént futott fel hozzá, köszönt illedelmesen, s
+hálálkodott erősen, hogy megmentette az életét.
+
+– Ugyan bizony, – kérdé a szép asszony – hogy kerültél ide, hol rajtam
+kívül nincs lelkes teremtés?
+
+Elmondá a királyfi, hogy ő ki, s mi jóban jár.
+
+– Na, – mondá az asszony, – éppen jó helyen jársz, mert én a
+halhatatlanság királynéja vagyok, s aki idejut az én palotámba, örök
+időn át él. Maradj itt a házamnál, éljed a világodat, nem bánom.
+
+Hej, megörült a királyúrfi, de nagyon! Nagy szomorúsága nagy vígságra
+változott s olyan vígan élt, hogy vígabban már a mennyországban sem
+élhetett volna.
+
+Na, telt-mult az idő. Eltelt ezer, kétezer, háromezer esztendő. S az
+neki éppen annyi volt, mintha egy, két, három esztendő lett volna.
+Egyszer aztán mit gondolt, mit nem, azt mondá a halhatatlanság
+királynéjának:
+
+[Illustration: Vágott jobbra, vágott balra…]
+
+– Felséges királyném, ha megengeded, egy-két napra hazamegyek az
+országomba, meglátogatom az édesapámat.
+
+Nagyot nevetett a királyné, hogy csakúgy megcsendült belé a palota.
+
+– Mit beszélsz te? Haza akarsz menni az apádhoz? Tudod-e, hogy hány
+esztendeje jöttél el hazulról? Éppen háromezer esztendeje. Már csak a
+porát találod az édesapádnak.
+
+Aj! búra fordult ismét a királyúrfi nagy vidámsága. Mit ér neki az örök
+élet, ha az apját többé nem láthatja! Ahogy látta a királyné szegény
+királyúrfi nagy búját, bánatját, erősen megsajnálta s bevezette egy
+sötét szobába. Ott felnyitott egy lappancs-ajtót, az alól kivett egy
+aranykorsót, s mondta neki:
+
+– Hát nesze, itt ez a korsó, tele van élet-itallal. Akit ebből
+megfrecskelsz, életre támad, akármilyen régen halt meg. Támaszd föl az
+apádat, aztán búcsuzz el tőle mindjárt, sokáig úgysem maradhatsz az
+országban, ha élni akarsz.
+
+A királyúrfi felütötte a sarkára a rézpatkót, szépen elbúcsuzott a
+királynétól, megígérte, hogy ismét visszajő, s azzal uccu neki, vesd el
+magad, úgy elrepült, mint a gondolat. Még jóformán be sem hunyhatta a
+szemét, s már ott is volt az apja országában. Hát Uram, Istenem, de
+megváltozott ez az ország! Alig ismerte meg. A királyi palota sem olyan
+volt, mint az ő idejében. Meghiszem, háromezer esztendő sok szép idő.
+Leszállott az udvarba s egyenest ment a sírboltba. Annak az ajtajában
+ült egy ősz öreg ember, a kezében egy rengeteg nagy könyv. Köszön az
+öregnek s mondja, hogy miben jár.
+
+– Hej, édes fiam, ebbe a könyvbe be van írva az apád neve is bizonyosan,
+de hogy hol és merre, a jó Isten tudja.
+
+Egész nap kereste, mígnem aztán megtalálta. Rábökött az ujjával: itt van
+ni. Éppen háromezer esztendeje halt meg.
+
+– Hát most gyere velem. S vezette a királyúrfit egyik szobából a másikba
+(volt ott ezer is), míg aztán nagy későre rátaláltak a koporsóra. A
+királyfi előveszi az aranykorsót s éppen rá akar loccsantani a
+koporsóra, mikor csak megszólal valaki a háta mögött:
+
+– Ahá! itt vagy!? éppen téged kereslek!
+
+Megfordul a királyfi s hát a Halál áll előtte, kasza volt a kezében.
+
+– Kérdi a királyfi:
+
+– Mit akarsz tőlem?
+
+– Mit-e? Nem elég volt, hogy háromezer esztendeig bujdokoltál előlem?
+Most még az apádat is fel akarod támasztani? Velem jössz te mostan!
+
+– Nem megyek én! – mondá a királyúrfi.
+
+– De bizony jössz! – kiáltott a Halál s elkezdett dulakodni a
+királyúrfival.
+
+Valahogy mégis kikerült a Halál kezéből, azzal – hopp! kisurran a
+sírboltból, a Halál meg utána. Repült a királyúrfi, mint a sebes
+szélvész, a Halál mindenütt a nyomába, de nem tudta megfogni. Már a
+halhatatlanság országába ért, éppen be akart lépni a királyné
+palotájának ajtaján, de csak az egyik lábával léphetett be, a másikat
+megfogta a Halál. Odaszaladt a halhatatlanság királynéja, ő is megfogta
+a királyúrfit s húzta befelé. De a Halál nem engedte. Sokáig dulakodtak,
+húzták erre is, arra is a királyúrfit, egyszer aztán azt mondta a
+királyné:
+
+– Hallod-e, te Halál, minek kínozzuk ezt a szegény ifjut, még ketté
+szakítjuk s neked sem lesz örömed benne, Mondok valamit. Én feldobom őt
+a csillagokig s ha visszaestében a palotám udvarán kívül esik, legyen a
+tied; ha belül, legyen az enyém.
+
+– Jól van, – mondá a Halál – legyen meg a te akaratod.
+
+A királyné most megfogta a királyúrfit, egyet lódított rajta s úgy
+felrepült, hogy a fejével éppen a csillagokat verte. Innen aztán
+visszafordult s esett lefelé. Amint szállt, szállt lejebb, lejebb, a
+Halál s a Halhatatlanság egyre kötekedtek, hogy vajjon melyiké lesz a
+kettő közül.
+
+– Fogadok, hogy kívül esik; – mondta a Halál.
+
+– Adja Isten, hogy belül essék, – fohászkodott a királyné.
+
+S az Isten meghallgatta a kérését. Éppen oda esett elibe. A Halál egyet
+mordult, aztán sarkon fordult s úgy elkotródott, hogy színét sem látták
+többet. A királyúrfi pedig azóta boldogan él a Halhatatlanság országában
+s meg sem hal, míg a világ s még két nap.
+
+[Illustration: A halhatatlanságra vágyó királyfi.]
+
+
+
+
+A kereskedő és a gonosz szellem.
+
+(Az _Ezeregyéj_ meséiből.)
+
+Volt egyszer egy gazdag kereskedő. Rengeteg vagyona volt földben,
+portékában, tiszta pénzben. Időnként el kellett utaznia hazulról, hogy
+az üzlete dolgát végezze azokkal, akikkel összeköttetésben volt, egyet s
+mást megbeszéljen. Egy alkalommal azonban igen-igen messzire kellett
+utaznia. Elbúcsúzott feleségétől, gyermekeitől, a tarisznyáját jól
+megtöltötte kétszersülttel, datolyával, aztán felült a lovára s
+nekivágott a rengeteg pusztaságnak. Azon a pusztaságon egy élő lélek sem
+lakott. Nem is történt semmi baja arrafelé való útjában. A dolgát a
+városban elvégezte, aztán visszafordult. Már tizennégy napja jött
+visszafelé, s a tizennegyedik napon oly rettenetes nagy meleg lett, hogy
+nem győzte tovább a lovaglást. Leszállott a lováról s az úttól messzire
+letelepedett egy fa alá, ott elévette tarisznyáját, elkezdett falatozni.
+Amint eddegélte a kétszersültet meg a datolyát, a datolyának a héját
+jobbra-balra hajigálta, nem törődve, hova, merre. Aztán, mikor
+jóllakott, muzulmán szokás szerint megmosta a kezét, – mert közbe legyen
+mondva, a fa tövében volt egy forrás is – megmosta arcát, lábát és
+imádkozott. Alig hogy elvégezte imádságát, egyszerre csak ott termett
+előtte egy rettenetes magas szörnyeteg. Hófehér volt a haja, kard volt a
+kezében s szörnyű hangon kiáltott rá:
+
+– Állj fel, hogy öljelek meg a kardommal, úgy, amint te megölted az én
+fiamat!
+
+Hej, megijedt a kereskedő! Nem tudta, mit gondoljon. Hiszen ő nem ölt
+meg senkit soha életében. Könyörögve nézett a szörnyetegre s mondotta
+neki:
+
+– Óh, jaj nekem! Hát mi bűnt követtem én el, hogy te meg akarsz engem
+ölni?
+
+– Megöllek, – ismételte a szörnyeteg – mert megölted a fiamat!
+
+– Óh, Istenem, – mondotta a kereskedő – hát hogy ölhettem volna én meg a
+te fiadat, hiszen én nem is ismerem, nem is láttam soha!
+
+– Hát nem te ütötted le, amikor ide jöttél?! – kérdezte a szörnyeteg. –
+Nem te dobtad meg a datolyával?! Mindjárt szörnyet halt.
+
+– Igaz, – mondotta a kereskedő – hogy én a datolya héját eldobtam, ezt
+nem tagadom.
+
+– No, ha nem tagadod, – mondotta a szörnyeteg – újra mondom, hogy
+megölted a fiamat. Szembe dobtad datolyával s ő attól rögtön szörnyet
+halt.
+
+– Óh, uram, kegyelmezz életemnek, – könyörgött a kereskedő.
+
+– Nincs kegyelem, nincs irgalom! Hát nem igazság megölni azt, aki ölt?
+
+– Megengedem, – mondotta a kereskedő – de mikor én nem öltem meg a te
+fiadat, s ha megöltem volna is, ártatlan vagyok a dologban! Könyörgök
+neked, bocsáss meg, hagyd meg az életemet.
+
+– Nem, nem, – ordított a szörnyeteg – készülj a halálra!
+
+Azzal karján ragadta a kereskedőt, arccal lenyomta a földre s felemelte
+a kardját, hogy a fejét levágja. Sírt keservesen a kereskedő, hullatta
+könnyeit, mint a záporeső, újra elzokogta az ő nagy ártatlanságát,
+elkeseregte, hogy többé nem látja a feleségét, drága, szép gyermekeit s
+újra, meg újra könyörgött a szörnyetegnek, ne bántsa, hagyja meg az
+életét, de hiába, mindhiába: a szörnyeteg nem akart megkegyelmezni.
+
+– Megöllek, hiába könyörögsz, szörnyű halálnak halálával halsz meg, mint
+az én fiam!
+
+– Hogyan, – zokogott a kereskedő – hát nincs a te lelkedben semmi
+irgalom? Hát nem indítanak meg az én könnyeim? Van lelked megölni egy
+ártatlan embert?
+
+Aztán csendesen, keseregve, jajongva mondotta a következő verseket:
+
+– Az emberi életnek mindössze két napja van. Az egyik napon biztosságban
+él, a másik nap csupa bizonytalanság. Az egyik napja csupa derü,
+mosolygás, a másik napja felhős, szomorú. Látod a szellőt, hallod a
+szellőt, amint zúgatja, búgatja vihar-szárnyait? Imé: csak a legmagasabb
+fákba kap bele. Hány szép és hány csunya fa van a világon, de imé az
+emberek csak azokra a fákra dobnak követ, amelyeken gyümölcs vagyon. Az
+égen vannak megszámlálhatatlan csillagok, de közöttük csak a
+legnagyobbaknak, a Napnak és a Holdnak van fogyatkozása. A szerencse
+gondtalanná tett tégedet és tévedésbe ejtett, de éjnek éjszakáján
+hirtelen a legrettenetesebb vihar támad.
+
+A kereskedő még egyszer, hogy ezt a verset elkeseregte magában,
+könyörögve fordult a szörnyeteghez, de az felemelte a kardját s már-már
+le akart suhintani rá.
+
+– Várj még egy pillanatot, még csak egy szót, – könyörgött a kereskedő.
+– Adj nekem haladékot, engedd meg, hogy menjek haza feleségemhez,
+búcsúzzam el tőle s gyermekeimtől; hogy készítsem el végrendeletemet;
+hogy oszthassam el vagyonomat közöttük, nehogy pörlekedjenek majd
+halálom után. Adj nekem időt, hogy rendezzem el minden dolgaimat
+barátaimmal, szomszédaimmal, kereskedőtársaimmal s egy esztendő mulva,
+esküszöm neked, visszajövök ide, erre a helyre, ez alá a fa alá.
+
+– Nem hiszek neked, – mondotta a szörnyeteg – nem jössz vissza.
+
+– Esküszöm az élő Istenre, hogy visszajövök, engedj haza.
+
+– Hát egy esztendő kell neked? – kérdezte a szörnyeteg.
+
+– Egy esztendő, csak egy esztendő!
+
+– Jó, – mondotta a szörnyeteg – tehát visszajössz? Mehetsz!
+
+A szörnyeteg eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A kereskedő meg
+felkelt a földről, reszketve, támolyogva, felült a lovára s szép
+csendesen hazament, de egész úton szakadott a könny a szeméből, gyötörte
+a szörnyű bánat, hogy még csak egy esztendeig tart az ő élete s akkor
+meg kell halnia ártatlanul, szörnyű halálnak a halálával. Mikor hazaért
+s a felesége, a gyermekei elébe szaladtak nagy örömmel, ő sírva borult a
+nyakukba, hangos sírásától zengett a ház, az udvar. Rettentő ijedséggel
+néztek rá mind:
+
+– Mi történt veled, édes, jó uram? Mi történt veled, édes, jó apám?
+
+– Óh jaj, ne is kérdezzétek, – felelt a kereskedő – még csak egy
+esztendeig tart az én életem.
+
+Elképedve néztek rá s várták a magyarázatot. A kereskedő elbeszélt
+mindent a legaprajára, hogy mi történt vele. Hej, lett szörnyű
+szomorúság a házban! Szörnyű sírás-rívás, jajgatás. Összecsődültek a
+szomszédok és lett nagy szomorúság mindenütt, mert a kereskedőt igen
+szerették, de hiába, mit tehettek? Nem segíthettek rajta, s szegény
+kereskedő készült a halálra. Elkészítette végrendeletét; elosztotta
+vagyonát; rabszolgáinak, rabszolganőinek visszaadta szabadságát;
+rengeteg alamizsnát osztott ki a szegények között. Aztán egyszerre csak
+közeledett az esztendő vége. Készülnie kellett, indulnia kellett a
+halálos útra.
+
+Mind el akarták kísérni, de a kereskedő nem engedte. Elbúcsúzott
+feleségétől, gyermekeitől, szomszédaitól, jó barátaitól keserves
+könnyhullatás között, aztán felült a lovára, Istennek ajánlott mindenkit
+s elindult. Ment, mendegélt, addig ment, mendegélt, amíg arra a végtelen
+pusztaságra ért, azon a végtelen pusztaságon éppen az alá a fa alá, ahol
+találkozott a szörnyeteggel. A lovát megkötötte a fához, aztán
+letelepedett a fa alá, a forrás mellé, és nézett szomorúan maga elé a
+földre. Amint itt üldögélt s hullatta a könnyét, egyszerre csak ott áll
+előtte egy öreg ember. De ennek az öreg embernek más volt a képe,
+mosolygott az arca, a szeme s barátságosan üdvözölte. Ezzel az öreg
+emberrel volt egy szép szarvas is; a szarvasnak a nyakán egy szalag,
+annálfogva vezette az öreg ember a szarvast.
+
+– Testvér, mi bajod, miért vagy olyan szomorú? – kérdezte az öreg ember
+a kereskedőt – s hogy vetődtél te ide, ahol emberek nem szoktak járni?
+Tudod-e, hogy ez a gonosz szellemeknek a tanyája?
+
+A kereskedő elmondotta nagy búsan, hogy bizony nem jó kedvéből jött ide.
+Ez meg ez történt vele. Visszajött ide meghalni. Az öreg ember szörnyen
+elcsudálkozott:
+
+– Na, még ilyen dolgot sem hallottam világon való életemben! És te
+megtartottad esküdet? Na, itt maradok, tanuja akarok lenni annak, ami
+itt történik.
+
+Az öreg ember leült a kereskedő mellé, aztán el kezdett beszélgetni.
+Beszéltek erről, beszéltek arról, s egyszerre csak ott terem közöttük
+egy másik öreg ember, ki két fekete kutyát vezetett pórázon. Üdvözölte
+őket, azok fogadták, aztán letelepedett ő is közéjök. Megkérdezte, hogy
+mi jóban járnak. Az első öreg ember elmondotta a kereskedőnek a dolgát,
+hogy szegény feje hogy járt, mint járt, miért jött ide. Ahogy ezt
+meghallotta a fekete kutyás ember, mondta:
+
+– Na, erre én is itt maradok. Akarom látni, mi történik itt.
+
+Alig ült le a második öreg ember, jött egy harmadik. Az egy öszvért
+vezetett. Köszönt barátságosan, emezek fogadták, aztán szóból szó
+kerekedett, ő is letelepedett közéjük, s mikor meghallotta, hogy miért
+vannak itt, miért várnak, ő is mondta:
+
+– De már ezt megvárom. Akarom látni, mi történik itt.
+
+Hiszen nem kellett sokáig várniok, egyszerre csak rettenetes vastag köd
+kerekedett, gomolygott, terjengett feléjük, aztán támadott szörnyű
+forgószél, forgott, keringett ez a végtelen pusztaságon, mind közelebb,
+közelebb hozzájuk, majd hirtelen szertefoszlott a forgószél, eltűnt,
+elenyészett s közéjük toppant a szörnyeteg, a gonosz szellem, s anélkül
+hogy üdvözölte volna őket, kirántotta kardját hüvelyéből, felemelte jó
+magasra s nem törődve a többi öreggel, ráordított a kereskedőre:
+
+– Állj fel, hogy öljelek meg, amint te megölted az én fiamat!
+
+Rettentő félelem szállotta meg az öreg embereket, reszkettek mind
+valamennyien, mint a nyárfalevél. Nem tudták, mit mondjanak, mit
+tegyenek. De aztán mégis magukhoz tértek s megszólalt az első öreg
+ember, aki a szarvassal jött ide. A szörnyetegnek a lábához vetette
+magát s mondá a következőket:
+
+– Óh, szellemeknek királya, könyörgök hozzád alázatosan, szüntesd a te
+haragodat s hallgasd meg türelemmel az én beszédemet. Nézz erre a
+szarvasra és engedd meg, hogy beszéljem el ennek a történetét:
+csudálatos egy története van ennek. Hallgasd meg s ha tetszik majd neked
+a történet, ha érdekesnek találod, engedd el e szegény ember
+büntetésének harmadát.
+
+A gonosz szellem egy kevés ideig gondolkozott, tünődött, aztán mondta:
+
+– Jól van, hát beszélj. Ha érdekes lesz a történet, elengedem a
+büntetésnek egy harmadát.
+
+
+Az első öreg és a szarvas története.
+
+– Hát halljátok a történetét, – mondotta az öreg ember – hallgassátok
+meg figyelemmel.
+
+Ez a szarvas, akit itt láttok, az én feleségem Még csak tizenkét
+esztendős volt, amikor feleségem lett, mondhatom tehát, hogy nemcsak
+férje, de apja is voltam. Teljes harminc esztendeig éltünk együtt,
+anélkül hogy Isten gyermekkel áldott volna meg, de én azért nem
+haragudtam rá, jól bántam vele; minden kívánságát, minden kedvét
+betöltöttem. De ne csudáljátok, bizony szerettem volna mégis, ha Isten
+gyermekkel áldana meg, s hogy utód nélkül ne maradjak, vettem egy
+rabszolganőt. Annak a rabszolganőnek született egy fia, egy gyönyörű
+szép fiú, akiben, amint nőtt, növekedett, mind nagyobb, nagyobb örömem
+tellett. De a feleségem nem nézhette sem az anyát, sem a gyermekét.
+Eltitkolta ugyan sokáig a haragot, a gyűlöletet, de én sejtettem, de én
+láttam, hogy rossz szemmel nézi őket. Aztán egyszer ki is tört a
+haragja, a gyűlölete, szörnyen kitört. Egyszer, mikor már a fiam tíz
+esztendős volt, hosszú útra kellett mennem. Mikor útra keltem, megkértem
+a feleségemet, hogy bánjék jól a gyermekkel, az anyjával is, viselje
+gondját a fiamnak. Megmondottam, hogy egy esztendeig távol maradok a
+háztól, legyen gondja a gazdaságra, a házra, mindenre. Ám, amíg én távol
+voltam, azalatt mi történt? Megtanulta a bűbájosságot az én feleségem,
+ezt az ördögi mesterséget, elvitte a fiamat valami félenvaló helyre,
+ottan borjuvá változtatta, aztán odaadta az én bérlőmnek, hogy csak
+tartsa jól, hízlalja meg. Azt hazudta a bérlőnek, hogy a nyáron vette a
+borjut.
+
+De ez nem volt elég. A fiunak az anyját meg tehénné változtatta, azt is
+odaadta a bérlőnek. Meghagyta neki, hogy csak tartsa jól, hízlalja meg.
+Mikor én hazatértem esztendő mulva, keresem a fiamat, keresem az anyját,
+nincsenek sehol.
+
+– Hol a fiam, hol az anyja? – kérdeztem a feleségemet.
+
+– A rabszolganőd meghalt, – mondotta az asszony – a fiadat pedig már két
+hónapja nem láttam. Azt se tudom, hogy hova lett.
+
+Nagyon megszomorodtam a rabszolganő halálán, megszomorodtam fiam miatt
+is, de mégis reménykedtem, hátha valahol megtalálom. De telt, mult az
+idő, hét hét után, hónap hónap után, már nyolc hónap mult el, hogy
+kerestem szüntelen mindenfelé, nem találtam a fiamat sehol. Hírét sem
+hallottam.
+
+[Illustration: »Állj fel, hogy öljelek meg!«]
+
+Aközben elkövetkezett a nagy Bajrám ünnepe. Üzentem a bérlőmnek, hogy
+hozza be a tanyáról a legkövérebb tehenet, azt akarom áldozni a nagy
+ünnepen. A bérlő bejött, bevezetett egy tehenet az udvaromra. Ez a tehén
+a fiu anyja volt, de én azt nem sejtettem. Egy oszlophoz kötöttem a
+tehenet, aztán felemeltem a bárdot, hogy levágjam, de haj, oly
+keservesen, oly szomorúan bőgött, olyan bánatosan nézett rám! És láttam,
+amint a könny kicsordul a szeméből. Megzavarodtam, a bárdot
+leeresztettem, nem voltam képes levágni a tehenet. Szóltam a bérlőnek,
+vezesse vissza a tehenet s hozzon másikat helyette. Haj, mit csinált a
+feleségem, mikor ezt látta!
+
+– Miféle dolog ez, mit csinálsz? Mit akarsz? Miért nem áldozod fel ezt a
+tehenet? Hiszen ez a legszebb, a legkövérebb minden tehened között!
+
+Nem tudtam, hogy mit mondjak, mit tegyek. Addig beszélt a feleségem,
+hogy így, meg úgy, végre is engedtem neki: levágtam a tehenet, aztán
+lehúztam a bőrét, s ime akkor láttam, hogy a tehén, amely kívülről oly
+nagyon kövérnek látszott, sovány volt, szörnyű sovány. Csak csontja és
+bőre volt, semmi egyéb.
+
+– Eredj, – mondottam a bérlőnek – neked adom a bőrét, húsát, csontját,
+mindenét, vigyed magaddal. Hozzál helyette egy kövér borjút.
+
+Ment a bérlő s csakhamar vissza is tért, vezetett magával egy szép,
+kövér borjút, megkötötte az udvaron egy oszlophoz, én pedig vettem a
+bárdot s éppen felemeltem, le akartam rá sujtani, de hallgassatok ide,
+oly keservesen bőgött szegény, olyan bánatosan nézett rám, aztán hozzám
+dörgölődzött szép, kicsi fejével, nyalt, csókolt. Nem voltam képes
+megölni.
+
+– Vidd vissza, – kiáltottam a bérlőnek – ezt a borjút én nem ölöm meg.
+
+Ahogy ezt hallotta a feleségem, kiszaladott a házból, kiabált szörnyen:
+
+– Miféle dolog ez? Hiszen ez a legszebb, legkövérebb borjad valamennyi
+borjú között. Mit akarsz?
+
+– Feleség, – mondottam én – hagyjad, én nem ölöm meg ezt a borjút. Nézd,
+milyen szomorú szegény. Hogy nyalja, nyalogatja az én kezemet. Nézd, úgy
+foly a könny a szeméből, mint a záporeső.
+
+– Óh, te gyáva! – gúnyolódott velem az asszony – miféle férfi vagy?!
+
+De hiába beszélt most az asszony, nem öltem meg a borjút. Parancsoltam a
+bérlőnek, hogy vezesse vissza az istállóba; hozzon egy más borjút.
+Hozott is. Azt aztán leöltem a Bajrám-ünnepre. Másnap bejött hozzám a
+bérlő. Kiintett a házból, hogy menjek ki az udvarra, mert ő valamit akar
+nekem mondani titokban.
+
+– Mit akarsz? – kérdeztem.
+
+– Óh, uram, különös dolgot mondok én neked. Azt hiszem, hálás leszel
+majd érte. Van nekem egy leányom, aki érti a bűbájosságot. Tegnap, mikor
+visszavezettem a borjút, amelyet meg akartál ölni, a leányom, ahogy
+meglátta, elmosolyodott, nevetett, aztán a másik pillanatban hangosan
+kezdett sírni. Csak úgy hullott a könnye. Kérdeztem tőle: – Mi dolog ez,
+leányom? Elébb nevettél, mosolyogtál, most meg sírsz. Mi történt veled?
+
+– Apám, – mondotta a leányom – ez a borjú, amelyet visszahoztál, a mi
+urunknak a fia. Nevettem a nagy örömtől, amikor megláttam, hogy él, hogy
+nem ölték meg és sírtam, mikor arra gondoltam, hogy szegénynek az édes
+anyját megölték. Mert az a tehén, amelyet megöltek, ennek a fiúnak az
+édes anyja. – Aztán azt is elmondotta a leányom, hogy a fiút is, az
+anyját is a te feleséged varázsolta meg.
+
+Elgondolhatjátok, – mondta az öreg ember – mit éreztem én, amikor ezt a
+szörnyű dolgot hallottam! Egy pillanatig sem volt otthon maradásom.
+Szaladva szaladtam a tanyára, hogy beszéljek a bérlőm leányával. Ott
+volt az istállóban, símogatta, cirókálta-morókálta a borjút. Amikor
+beléptem, rám nézett a borjú, hullott a könnye, én meg aztán átkaroltam
+mind a két kezemmel. Óh, szegény, hogy szeretett volna ő is átkarolni,
+de ő nem tudott egyebet, csak dünnyögött, dünnyögött. Aztán nyalta-falta
+a kezemet, az orcámat, ott, ahol érte.
+
+– Hallod-e, leány, – mondottam a bérlő leányának – vissza tudnád-e
+változtatni az én fiamat az ő igazi alakjába?
+
+– Hogyne tudnám, – mondotta ő.
+
+– Óh, ha ezt megtennéd, minden vagyonomat neked adnám.
+
+Mondotta a leány nevetve:
+
+– Te a mi gazdánk vagy és én jól tudom, hogy mivel tartozunk neked. Nem
+kívánom én ezért a te vagyonodat, de megmondom előre, hogy fiadnak csak
+két feltétel alatt adom vissza a régi alakját. Az első az, hogy
+feleségül vesz engem; a második pedig az, hogy engeded megbüntetnem azt
+az asszonyt, aki ezt a fiút borjúvá változtatta.
+
+Mondottam én:
+
+– Az első feltételedre az a válaszom: a szívem szerint beszéltél, édes
+leányom. Ha visszavarázsolod fiamat régi alakjába, legyetek egymásé,
+éljetek boldogan. A másik feltételedre pedig az a válaszom, hogy az az
+asszony, aki képes volt erre a gonoszságra, minden rosszat megérdemel:
+tégy vele, amit akarsz. Változtasd át akármivé, csak az életét ne vedd
+el.
+
+[Illustration]
+
+A leány erre kihozott a házból egy dézsát, azt megtöltötte vízzel,
+föléje hajolt, egynéhány szót morgott belé, amelyeket én nem értettem,
+aztán a borjúnak fordult s mondá neki:
+
+– Óh, borjú, ha a világ Míndenható ura úgy teremtett téged abban az
+alakban, amelyben most vagy, akkor maradj meg ebben az alakodban; de
+hogyha ember vagy, változzál vissza emberré a Mindenható teremtőnek az
+engedelmével!
+
+Ezt mondván, a vízzel megfecskendezte a borjút s íme abban a pillanatban
+visszanyerte régi alakját! Óh, ha láttátok volna az én örömömet, ahogy
+én öleltem, ahogy én csókoltam az én édes, szép fiamat, s ahogy ő ölelt,
+ahogy ő csókolt engem, sírván keservesen örömében, bánatában! Óh, ha ezt
+láttátok volna, óh, ha ezt hallottátok volna! Mikor aztán kisírtuk
+magunkat, mondottam a fiamnak:
+
+– Fiam, nézd meg ezt a leányt, ennek köszönheted, hogy visszanyerted
+régi alakodat. Én neki megigértem, hogy te őt feleségül veszed. Szíved
+szerint beszéltem?
+
+Mondotta a fiam:
+
+– Szívem szerint, édes apám!
+
+Mindjárt megtartottuk a lakodalmat. Akkor aztán a fiamnak a felesége
+ismét megtöltötte vízzel a dézsát, föléje hajolt, mormogott valamit,
+mindenféle szavakat, amiket én nem értettem s imé: mikor hazaértem, egy
+szarvastehén szaladgált az udvaromon. Az én feleségem volt az. Ez, amint
+ti látjátok, ez a szarvas. Telt, mult az idő, egyszer aztán a fiam
+hosszabb útra ment, hosszú ideig nem kaptam róla semmi hírt.
+Nyugtalankodtam erősen s elindultam, hogy felkeresem őt, de ezt a
+szarvast nem akartam elhagyni magamtól, vele indultam hát el a fiamnak a
+keresésére. Igy kerültem ide, így hallottam meg ennek a szegény
+kereskedőnek a történetét. Ezért mondottam el ezt a történetet. Nemde,
+ritka és csudálatos történet ez?
+
+– Valóban ritka és csudálatos történet, – mondotta a gonosz szellem. –
+Elengedem a kereskedő büntetésének egyharmadát.
+
+Amikor az első öreg ember bevégezte a beszédét, s a gonosz szellem
+elengedte a büntetés harmadát, eléállott a másik öreg ember, aki két
+fekete kutyával jött s mondotta a gonosz szellemnek:
+
+– Szellemek királya, én ennél a történetnél, amit itten hallottál,
+sokkal érdekesebbet, sokkal csudálatosabbat tudok. Engedd meg, hogy
+beszéljem el, s ha csakugyan érdekesebbnek s csudálatosabbnak találod,
+engedd el e szegény ember büntetésének még egyharmadát. Elengeded-e?
+
+Mondotta a gonosz szellem:
+
+– Beszélj, hadd halljam a történetet, s ha csakugyan érdekesebb, ha
+csakugyan csudálatosabb lesz, elengedem a büntetésnek a másik harmadát
+is.
+
+Erre az öreg ember elkezdte az ő történetét.
+
+
+A második öreg ember és a fekete kutyák története.
+
+– Szellemek hatalmas fejedelme, nézd meg ezt a két kutyát, ezek az én
+testvéreim. Az apám a halálos ágyán ezer-ezer zekhinót hagyott mind a
+hármunkra. Ezzel a pénzzel üzletbe fogtunk, boltot nyitottunk. Telt,
+mult az idő. Egyszer a nagyobbik bátyám azt határozta, hogy elutazik
+idegen országba s ott kezd valami üzletet. El is adta minden vagyonát;
+annak az árán portékát vásárolt s ment a portékával idegen országba.
+Teljes egy esztendeig volt távol. Egy esztendő mulva, mikor éppen a
+boltomban ültem, beállít hozzám egy rongyos ember s alamizsnát kér
+tőlem. Ránéztem, nem ismertem meg, pedig az én testvérem volt.
+
+– Hát te nem ismersz meg engem? – kérdezte a testvérem.
+
+– Óh, édes bátyám, – szaladtam feléje s megöleltem, megcsókoltam – hát
+te hogy kerültél ilyen nyomorúságos állapotba?
+
+Elmondotta, hogy bejárt országot-világot, kereskedett ezzel is, azzal
+is, de nem volt szerencséje, minden vagyonát elveszítette. Egyszeribe
+vittem a lakásomba, fürdővizet melegíttettem neki, megfürdettem,
+legszebb ruháimat adtam rá. Aztán általnéztem az üzleti könyveimet, s
+mikor láttam, hogy egy esztendő alatt az én vagyonom megkettőződött,
+mondtam neki:
+
+– Nézd, bátyám, kétezer zekhinóm van; legyen tiéd az egyik ezer, kezdj
+vele valamit!
+
+Nagyon megörült a pénznek, köszönte, hálálkodott, boltot nyitott s
+éltünk békességben, nagy szeretetben tovább. Telt, mult az idő, s
+egyszerre csak a másik testvéremnek jutott eszébe, hogy ő is eladja a
+vagyonát, szerencsét próbál a nagy világban. Eleget beszéltem, hogy így,
+meg úgy, ne tegye, nézze, milyen szerencsétlenül járt a bátyánk is: mind
+hiába való volt a beszédem. Éppen akkor indult egy karaván,
+hozzászegődött és elment. Egy esztendő mulva éppen úgy került haza, mint
+a legidősebb bátyám. Felöltöztettem őt is s adtam neki is ezer zekhinót,
+mert míg ő odajárt, megint megkettőződött az én vagyonom. Ismét boltot
+nyitott ez is és éltünk tovább mind a hárman békességben, boldogságban.
+Hanem ahogy telt, mult az idő, az én testvéreimnek csak nem volt otthon
+maradásuk. Mindegyre mondották nekem:
+
+– Induljunk el hárman világgá, próbáljunk együtt szerencsét.
+
+– Nem, nem megyek – mondottam én folyton. – Ti már, úgy látszik,
+elfelejtettétek, hogy milyen szerencsétlenül jártatok. Nem akarok én
+arra a sorsra jutni, amire ti egyszer jutottatok.
+
+De nem volt tőlük nyugtom. Mindennap újra, meg újra előhozták a dolgot,
+folyton a nyakamon voltak. Végre is, mit volt, mit nem tennem, engedtem
+nekik, összeszámoltam a vagyonomat: volt éppen hat ezer zekhinóm, ezt
+két részre osztottam. Egy-egy ezret adtam nekik, egyet magamhoz vettem,
+három ezret pedig elástam a házamnak egyik sarkába, hogy, ha
+szerencsétlenül járnánk, mikor visszajövünk, legyen valami pénzünk,
+amiből ismét üzletet kezdhessünk. Összevásároltunk mindenféle portékát,
+béreltünk egy hajót s kedvező széllel elindultunk. Vagy két hónapig
+mentünk a tengeren, aztán szerencsésen megérkeztünk egy kikötőbe. Ott
+kiraktuk a portékánkat, én az enyémet eladtam jó áron, minden egy
+zekhinóra nyertem tizet. Aztán ismét portékát vásároltunk, olyant, ami
+nincs a mi országunkban, hogy vigyük oda és adjuk el ott. Mikor éppen
+hajóra akartunk szállni, egyszerre csak odajön hozzánk egy cselédformán
+öltözött asszony, megragadta a kezemet, megcsókolta és sírva, zokogva
+kért engem, hogy vegyem feleségül s vigyem magammal. Megütődtem ezen a
+kérésen, nem tudtam, mit csináljak, mit gondoljak, de az asszony addig
+beszélt, annyit beszélt s olyan szívrehatóan könyörgött, hogy végre is
+azt mondottam:
+
+– Jól van, légy az enyém, gyere velem.
+
+Vettem neki tisztességes ruhát, s még mielőtt hajóra ültünk, megkötöttem
+vele a házassági szerződést, úgy indultunk útnak. Amint jöttünk a hajón,
+napról-napra több jó tulajdonságot láttam az én feleségemen s valósággal
+megszerettem, hanem a testvéreim, akik nem csináltak olyan jó üzletet
+mint én, irigyek voltak, bosszusak voltak, összesúgtak-búgtak, s
+hallgassatok csak ide: elhatározták, hogy éjjel feleségemmel együtt,
+mikor elalszunk, beledobnak a tengerbe. Hanem az én feleségem tündér
+volt: ő mindjárt tudta, hogy a testvéreim mit határoztak, min törik
+fejüket. Nem szólt nekem semmit sem: hagyta, hogy dobjanak bele a
+tengerbe, ám sem ő nem fulladott a tengerbe, sem én nem fulladtam.
+Szépen kiszállott a tengerből, mikor a testvéreim beledobtak, megfogott
+engem a karomnál fogva, elröpült velem egy szigetre. Éppen akkor jött
+fel a nap, mikor a szigeten letett a feleségem. Mondta nekem:
+
+– Látod, kedves uram, ha feleségül vettél engem, meg is háláltam a te
+jóságodat. Tudd meg, hogy én tündér vagyok, s amikor téged a
+tengerparton megláttalak, már akkor erős hajlandóságot éreztem
+teirántad. Próbára akartalak tenni, hogy milyen a szived, azért öltöztem
+rongyos ruhába. Te nagylelkű voltál irántam és nagy volt az én örömem,
+hogy majd bizonyságot tehetek az én jóságomról. Hát ime, megmentettem az
+életedet. Ám a testvéreidre szörnyen haragszom és addig meg nem
+nyugszom, míg keményen meg nem büntetem őket.
+
+Én álmélkodással hallgattam a tündér beszédét, hálálkodva köszöntem meg
+nagy jóságát, aztán mondottam neki:
+
+– Elhiszem, hogy haragszol az én testvéreimre, de nézd, ők mégis az én
+testvéreim, bocsáss meg nekik: nem akarom az ő pusztulásukat. –
+Elmondottam a feleségemnek, hogy mit tettem érettük és én még sem
+kívánom, – mondottam újra – hogy megbüntesse őket.
+
+– Nem, nem, – mondotta az asszony – bosszut kell állanom rajtuk.
+Elsülyesztem a hajójukat. Kérve kértem a feleségemet, az Isten nevére
+kértem:
+
+– Ne tedd azt, mérsékeld a haragodat. Gondold meg, hogy azok az én
+testvéreim. Hogy a rosszat jóval kell viszonozni.
+
+Szavaimmal csakugyan el is csendesítettem a tündért. Aztán megragadta a
+karomat, felröppent velem a levegőbe, röpült, röpült velem hegyeken,
+völgyeken, pusztaságokon, tengereken át s egyszerre csak letett a házam
+födelén, s ahogy letett, abban a pillanatban eltünt nyomtalan.
+Leszállottam a ház födeléről, kinyitottam az ajtókat, kiástam a 3 ezer
+zekhinót, aztán ismét boltot nyitottam. Jöttek újra a vevők; jöttek a
+szomszédok, jöttek a jó barátok s örvendeztek igaz szívvel az én
+hazaérkezésemen. De még egy napot sem voltam otthon, egyszer, amint a
+boltból felmentem a lakásomra, ott találtam ezt a két fekete kutyát,
+akik alázatosan, farkcsóválva jöttek elém. Nem tudtam, hogy mit tegyek.
+Hogy került ide ez a két kutya? Nagyon csodálkoztam, de abban a
+pillanatban betoppant a házba a tündér s mondá nekem:
+
+– Uram, ne csudálkozzál ezen a két kutyán! Ezek a te testvéreid!
+
+Szörnyű haragra gerjedtem, amint ezt meghallottam. Kérdeztem:
+
+– Hogy voltál képes erre?
+
+– Nem én tettem, – felelt a tündér – hanem egyik testvérem. Őt bíztam
+meg, hogy büntesse a te testvéreidet. A hajójukat elsülyesztette,
+odavesztek a te áruid is, oda az ő portékájuk is, de ne szomorkodj
+emiatt, majd én ezt visszapótolom neked. A testvéreid megérdemelték ezt
+a büntetést s ne búsulj, mert nem egész életükre változtatta őket a
+testvérem kutyává, csak tiz esztendőre. Hűtlenségükért megérdemelnek
+ennyi büntetést.
+
+Ezt mondván a tündér, ismét eltünt a házból.
+
+Most éppen tíz esztendeje, – folytatta tovább az öreg ember – hogy útban
+vagyok, keresem a tündért. Igy találkoztam ezzel a két öreg emberrel s
+ezzel a kereskedővel. Igy hallottam meg, óh szellemek királya, ennek a
+szegény kereskedőnek a szomorú esetét. Ennyi az én történetem. Elég
+érdekes-e arra, hogy elengedd e szerencsétlen ember büntetésének másik
+harmadát?
+
+– Elég érdekes, – mondotta a gonosz szellem. – Legyen: elengedem a másik
+harmadát is.
+
+Amint a második öreg befejezte az ő történetét, a harmadik öreg vette át
+a szót:
+
+– Óh, szellemek hatalmas fejedelme, – mondotta az öreg ember – ha már
+meghallgattál két történetet s azért elengedted e szegény ember
+büntetésének a kétharmadát, hallgasd meg az én történetemet is. Ez a két
+elsőnél is sokkal érdekesebb. Igérd meg, hogyha érdekesebbnek találod,
+elengeded a büntetés harmadik harmadát is.
+
+– Beszélj, – mondotta a gonosz szellem – hadd halljam a történetet!
+
+
+A harmadik öreg és az öszvér története.
+
+– Ez az öszvér – mondotta a harmadik öreg ember – az én feleségem volt.
+Egyszer elutaztam hazulról s teljes egy esztendeig maradtam távol. Mikor
+hazaérkeztem, a feleségemet egy fekete rabszolga karjai között találtam.
+Amint az asszony megpillantott engem, hirtelen egy pohár vízzel
+szembeöntött engem, aztán néhány szót mormogott. Valami effélét mondott:
+– Változzál kutyává. – Abban a pillanatban kutyává változtam s engem a
+rossz asszony kikergetett a saját házamból. Szomorúan kullogtam végig az
+utcán, aztán egyszer csak megállottam egy mészárszék előtt. Ott nekem a
+mészáros csontot dobott. Megettem s ott maradtam a mészárszék mellett,
+nyaltam-faltam a kezét a mészárosnak, hízelkedtem neki s annyira
+megtetszettem, hogy este felé, mikor a mészárszéket bezárták, hazavitt
+magával. Amint beléptünk a házba, a mészáros leánya csak rám nézett s
+azonnal elfátyolozta arcát. Azt mondta az apjának:
+
+– Hogyan vezethetsz, apám, a mi házunkba idegen férfit?
+
+– Hol van a férfi? – kérdezte az édes apja csudálkozva.
+
+– Ez a kutya az, – mondotta a leány – a felesége változtatta azzá, de
+majd én megszabadítom a varázslat alól.
+
+Mikor az apja ezt hallotta, azt mondotta leányának:
+
+– Istennek tetsző dolgot cselekedel, édes leányom, tedd is meg. Látod,
+most gyógyultál meg nagy betegségedből: hálából változtasd vissza ezt a
+kutyát igazi alakjára.
+
+Erre felállott a leány, vett egy pohár vizet, föléje hajolt, néhány szót
+mormogott bele, aztán a vízzel megfecskendezte arcomat, s közben ezt
+mondotta:
+
+– A mindenható Isten kegyelmével változzék vissza ez a kutya igazi
+alakjára.
+
+És én abban a pillanatban visszaváltoztam, újra ember lettem. Hálálkodva
+csókoltam kezet ennek a leánynak s mondtam neki:
+
+– Istenre kérlek, óh leány, varázsold meg a feleségemet, büntesd meg a
+gonoszságáért.
+
+Akkor a leány egy pohár vizet adott nekem s azt mondotta:
+
+– Eredj haza, s amikor hallod, hogy alszik a feleséged, ezzel a vízzel
+öntsd meg az arcát s közben kívánj akármit. Amivé át akarod változtatni,
+azzá lesz.
+
+Hazavittem a pohár vizet s éppen akkor értem a házamba, mikor a
+feleségem aludott. Odaléptem az ágyához, az arcát befecskendeztem s
+mondtam:
+
+– Változzék ez a gonosz asszony öszvérré.
+
+Ahogy ezt a szót kimondottam, abban a pillanatban öszvérré változott.
+
+Most az öreg ember egyenesen az öszvérnek fordult s kérdezte:
+
+– Igazat beszélek? – Mire az öszvér bólintott a fejével: igent intett az
+öregnek. Nagy volt mindnyájuknak csudálkozása, mikor látták, hogy az
+öszvér meghajtotta a fejét. Nem volt abban semmi kétség, hogy csakugyan
+ember volt.
+
+– Ez az én történetem, – fejezte be beszédjét az öreg ember. –
+Érdekesebb volt-e a két elsőnél?
+
+Mondotta a gonosz szellem:
+
+– Valóban érdekesebb volt a te történeted a két elsőnél s én meg is
+tartom a szavamat: elengedem a büntetés harmadik harmadát is. Hallod, –
+fordult a kereskedőhöz – adj hálát ezeknek az embereknek, mert bizony
+mondom, hogy nekik köszönheted a te életedet.
+
+Ezt mondván a gonosz szellem, eltűnt a szemük elől, mintha a föld nyelte
+volna el. Hej, hogy hálálkodott a kereskedő! Alig birt nagy örömével.
+Örültek az öreg emberek is, aztán egy kicsit még együtt maradtak,
+elbeszélgettek, akkor felkerekedtek mind a négyen. A három öreg ember
+ment egyfelé, a kereskedő másfelé: ment egyenesen haza a családjához.
+Hazaérkezett szerencsésen. Életben találta feleségét, gyermekeit s élt
+azután sokáig boldogságban, békességben.
+
+
+
+
+A három citrom.
+
+(Török mese.)
+
+Réges-régen élt Törökországban egy hatalmas szultán, s volt annak egy
+deli szép fia. Büszke volt ám a szultán a fiára, mert messze földön híre
+ment szépségének, bátorságának, jószívűségének. Ahány leány megfordult
+az udvarnál, mind szívesen lett volna a felesége, illegették-billegették
+előtte eleget magukat, de a királyfinak egy sem kellett közülök.
+
+Telt, mult az idő, az öreg szultán már megsokallotta a dolgot, s egyszer
+csak így szólott a fiához:
+
+– No, édes fiam, most már igazán elérkezett az ideje, hogy
+megházasodjál, én öreg vagyok, beteg vagyok, s szeretném még az
+unokáimat látni. Annyi gyönyörűséges leány van itt az udvarban, hogy én
+a te helyedben már régen választottam volna közülök egyet feleségül!
+
+– Nem tudok én ezek közül egyet sem választani, édes apám, – mondotta az
+ifju herceg. – Talán ha sokat-sokat járnék-kelnék a világban, akkor
+megtalálnám azt a leányt, akit szeretni tudnék. Annak a leánynak, aki az
+én feleségem lesz, olyan tisztának kell lennie, mint a harmatos reggel,
+fehérnek, mint a hó és tökéletesnek, mint egy angyal!
+
+– Igazad van, fiam! – mondotta az öreg szultán. – Menj s keress magadnak
+ilyen feleséget.
+
+Hát elindult a királyfi, hogy feleséget keressen magának. A hó úgy
+hullott, mikor elindult, hogy alig haladhatott előre, a szél süvített s
+korbácsolta a tenger hullámait. De a királyfi bátran belészállott a
+parton veszteglő hajóba, s amint a hajó fedelére lépett, láthatatlan
+kezek eloldották a kötelet, s a hajó elindult.
+
+Három éjjel és három nap úszott csendesen a hajó a tengeren, a kormányos
+helyén egy árnyék állott, amely hangtalanul irányította a hajót előre.
+Negyedik nap egy kis sziget tünt a királyfi szeme elé, a hajó ott
+kikötött, s hát mit látnak szemei? Kedvenc paripája ott legelt a puha
+pázsitos réten, fel van nyergelve, kantározva, úgy, mintha most szállott
+volna le róla. Kiugrott hamar a hajóból, rápattant a paripa hátára, s
+fordult vissza a tenger felé, hogy ugyan mit csinál majd a hajó, amíg ő
+barangol? Hát a hajónak se híre, se hamva, úgy eltünt a tenger színéről,
+mintha maga a tenger nyelte volna el.
+
+Ment a királyfi előre, de olyan nagy hideg volt mindenfelé, hogy alig
+birta tartani a kantárszárat. Körülötte mindenütt nagy némaság volt,
+embert nem lehetett sehol sem látni. Mikor jóideig lépegetett a térdig
+érő hóban, egyszerre csak domb tetején kis házikót pillantott meg.
+Odasietett s jó erősen megkocogtatta az ajtót. Nemsokára csoszogást
+hallott, s egy pillanat mulva hófehérhajú öreg anyóka dugta ki fejét az
+ajtó nyílásán.
+
+– Hát te hol jársz itt, ahol a madár se jár? – kérdezte az anyóka.
+
+– Feleséget keresek, öreg anyám. Nem ismered-e azt a királykisasszonyt,
+aki a legszebb a világon, s aki épp olyan jó is, mint amilyen szép?
+
+Az öreg anyóka félig behúzta az ajtót a királyfi előtt s aztán
+barátságtalanul válaszolta:
+
+– Itt ugyan hiába keresel feleséget. Én Tél anyó vagyok s ez az én
+királyságom, nincs nekem arra időm, hogy a szerelemre gondoljak. De menj
+csak itt egyenesen előre, akkor megtalálod testvéremet, az Őszt, az
+talán tud segíteni rajtad. A herceg megköszönte az útbaigazítást s
+elindult arrafelé, amerre az öreg asszony mutatta. Alig ment egy jó
+darabon, hát a hó olvadt el a lába alól, a hideg szél engedett, a fák
+ágait sárga levelek borították, s csakúgy roskadoztak a finomabbnál
+finomabb gyümölcsök terhe alatt. A gabona aranysárga tengere hullámzott
+mindenfelé, amerre csak nézett, s még fel sem ocsudott csodálkozásából,
+egyszerre egy kis barna házikó előtt toporzékolt a lova.
+
+Hamar bekopogott az ajtón, s alig hangzott el a kopogás, egy szép,
+barnahajú, piros arcú, kökényszemű asszony nyitotta ki az ajtót és
+nyájasan mosolyogva megkérdezte a herceget:
+
+– Mit keresel itt, te legény?
+
+– Feleséget keresek, – felelte a herceg.
+
+– Ó, de sajnálom, hogy nem segíthetek rajtad, – felelte kedvesen az
+asszony – de annyi dolgom van a sok gyümölcs leszedésével s elrakásával,
+hogy nincs időm szerelemre és házasságra gondolni, de menj el csak a
+húgomhoz, a Nyárhoz, az ugyancsak ábrándozó asszony, az talán segíthet
+rajtad valamit!
+
+A herceg megköszönte a tanácsot s pihenés nélkül folytatta tovább az
+útját.
+
+Amint haladt előre, mind melegebben, melegebben sütött a nap, az
+izzadság csak úgy csurgott róla, pedig az ujjasát is kigombolta. A
+gabona félig éretten hajladozott előtte, a fű frissen, zölden bizsergett
+a lova lába alatt. Sokáig ment a perzselő melegben, mikor egyszerre csak
+meglát egy kis sárga házikót. Odasietett, s kopogtatására fiatal
+barnahajú asszony nyitott ajtót, aki a herceg kérdésére ezt válaszolta:
+
+– Igen sajnálom, tenger sok dolgom van, nem segíthetek rajtad, de siess
+testvéremhez, a Tavaszhoz, az bizonyosan segíteni fog rajtad!
+
+Ment, mendegélt ismét a herceg, amíg csak egy kis zöld házacskához nem
+ért. Halvány lila lugas állott a ház előtt, a kertben pedig gyönyörű,
+illatosnál-illatosabb jácintok, liliomok, ibolyák, nárciszok nyíltak.
+Mikor megkopogtatta az ajtót a herceg, göndörhajú, halvány ibolyakék
+szemű leányka nyitotta ki az ajtót. Kíváncsian fordult a herceg felé:
+
+– Hol jársz, mi jóban jársz itt, te szép legény?
+
+– Ó, szép Tavasz, – szólt a herceg – engem a nővéreid utasítottak
+hozzád, mert olyan feleséget keresek, aki tiszta legyen mint a harmatos
+reggel, fehér, mint a hó és tökéletes, mint egy angyal.
+
+– Igen sokat kívánsz, – mosolygott a Tavasz – de megpróbálom, hátha
+megtehetem, amit kérsz. De gyere, előbb pihend ki magad, egyél valamit,
+mert ugyancsak elfáradhattál.
+
+Bevezette a herceget egy hosszú terembe, amely tele volt gyönyörű
+virágokkal. Mikor jól lakott, s pihent is, a Tavasz kisietett a
+szobából, nemsokára visszatért: egy üvegtál volt a kezében. Az
+üvegtálban pedig volt egymás mellett három citrom, egy ezüst kés és egy
+aranykehely. Mondta a leányka a hercegnek:
+
+– Nagy gonddal őrizd ezt a három dolgot, herceg, mert bűvös erejük van
+ám ezeknek! Ha hazaérsz az apád kertjébe, ülj le egy forrás mellé, ott
+vedd elő az aranykelyhet, merítsd tele, aztán vágd fel az első citromot
+az ezüst késsel. Gyönyörű királykisasszony fog kiszállani belőle, annak
+add oda rögtön a vizet, mert ha váratod, abban a szempillantásban
+eltűnik a szemed elől, de úgy eltűnik, hogy soha többet meg nem látod!
+
+– Ne félj, nem leszek olyan ostoba, hogy elengedjem, de ha mégis
+eltűnne, hát akkor nem lenne feleségem? – kérdezte a herceg.
+
+– Akkor a második citromot is fel kell vágnod, s azzal is ugyanúgy kell
+elbánnod, – mondotta a Tavasz. – S ha mind a kettőt elszalasztod, már
+csak az utolsó citromban lehet reménységed, s ha arra sem vigyázol,
+sohasem lesz olyan feleséged, amilyent kívántál.
+
+A herceg meg akarta köszönni a Tavasz jóságát, de az csak nyájasan
+intett neki s eltűnt a szobából. No, de a herceg sem töltötte tovább az
+időt, nagysebesen felugrott a paripájára s vágtatott hazafelé. Hamar
+átkelt a Nyár, Ősz és Tél birodalmán, s amint a tengerhez ért, már várt
+reá a hajó. A szél gyorsan röpítette őket hazafelé, s egy-kettőre elébük
+tünt a szultán palotája. Amint odaértek a parthoz, a herceg
+türelmetlenül kapott fel ismét lovára, s egy szemhunyorítás alatt ott
+voltak a rengeteg nagy kertben, egy kristálytiszta forrás mellett. Ott
+mindjárt megtöltötte a kelyhet friss vízzel a herceg, s elővette a
+citromot, meg az ezüstkést. Hát amint beléhasított, egy gyönyörű szép
+leány termett előtte, aki félénken így szólt hozzá:
+
+– Szomjas vagyok, adj innom az aranykehelyből!
+
+De a hercegnek úgy elállott a szava is a nagy csodálkozástól, hogy
+elfelejtette oda adni a vizet. No, ha elfeledte, el is tűnt a gyönyörű
+leány a szeme elől, mintha sohasem is lett volna ott.
+
+Hej, búsult most a herceg, de megfogadta, hogy másodszor jobban fog
+vigyázni, s felhasította a második citromot is. Mikor meglátta a leányt,
+nagy csodálkozásában így kiáltott fel:
+
+– Te oly tiszta vagy, mint a reggel, s oly fehér, mint a hó! – de a
+vizet bizony nem nyujtotta a szép leány felé. Az is eltűnt nagy búsan a
+herceg szeme elől.
+
+Reszkető kézzel nyitotta fel a harmadik citromot is, de mikor
+megpillantotta a szépséges szép leányt, hirtelen lehúnyta a szemét,
+nehogy ezen is rajta feledje a szemét, s úgy nyujtotta oda a serleget a
+leánynak. Az csak az ajkához emelte, megnedvesítette s aztán mosolyogva
+köszönte meg a hercegnek.
+
+Nem volt nyári reggel, amely oly tiszta lett volna, hó nem lehetett
+fehérebb, s az angyal nem tökéletesebb ennél a leánynál! A herceg
+boldogan fogta meg hófehér kezét s maga mellé ültette egy virágos padra.
+
+– Akarsz-e az én feleségem lenni, te gyönyörű leány? – kérdezte halkan a
+herceg.
+
+– Igen, – felelte a szép leány.
+
+Amint felocsudott álmélkodásából a herceg, a királyleány ruhájára esett
+a tekintete. Egyszerű szövetből volt, a színe se volt szép, nem illett
+semmiképpen sem reá. A herceg szerette volna rögtön teljes pompában
+látni a szép leányt, mondta hát neki:
+
+– Nem illik tehozzád, édes szép menyasszonyom, ez a rongyos ruha.
+Beszaladok az apám palotájába, s hozok neked selyemruhát, csillogó
+láncot a nyakadra, az illet meg téged.
+
+A leány nem sokat bánta a fényes ruhát, meg csillogó ékszert, de mert
+látta, hogy a herceg abban szeretné látni, hát beleegyezett, hogy ott
+marad egyedül a forrás mellett. De mielőtt elment volna a herceg,
+felsegítette a leányt egy fa ágára, az meg szépen letelepedett rá, mint
+egy kis fészekbe, s úgy várta a herceget. Őt senki sem láthatta a
+falevelektől, de ő látta a forrásban az arcát, amely úgy megmutatta a
+szépségét, akárcsak egy tükör.
+
+Alig ment el a herceg, egy csúnya néger asszony lépett a forráshoz, s
+beléhajolt, hogy megmerítse a korsaját. Majd elájult örömében, amikor
+egy gyönyörű fehér arc pillantott rá vissza a vízből!
+
+– Oh, milyen gyönyörű lettem! – mormogta magában boldogan. – De bizony
+nem is vagyok én most már arra való, hogy mást szolgáljak! Többet nem
+lát engem ez a kút, nem hordok én vizet senkinek!
+
+Ezzel eldobta korsaját, s mint a páva úgy illegette-billegette magát,
+amíg a gazdája házához nem ért.
+
+– Miért jöttél üres kézzel, Debora? – kérdezte az asszonya szigorúan.
+
+– Azért, mert megláttam gyönyörű arcomat a forrás vizében, és most már
+nem fogok többet rabszolgamódra dolgozni! – felelte büszkén Debora.
+
+– Hisz csúnyább vagy, mint voltál, takarodj rögtön vízért, te csúfság! –
+kiabált rá nagy mérgesen az asszonya.
+
+Debora hamar vett egy új korsót és sietve ment vissza a forráshoz, hátha
+rosszul látott. Amint belenézett, ismét a hercegnő gyönyörű arcát
+tükrözte vissza a víz, s boldogan kiáltott fel:
+
+[Illustration: »Óh, milyen gyönyörü lettem!«]
+
+– Igaz volt! Igaz volt! Szebb vagyok még az álomnál is, most már csak
+egy herceghez megyek feleségül, s fényes palotában fogok élni!
+
+Ismét eldobta a korsaját, s büszkén tért vissza asszonyához, aki nagy
+mérgében már csak nevetni tudott a szolgáló bolondságán. Mikor jól
+kinevette magát, így szólt Deborához:
+
+– Te nem is tudod elképzelni, milyen rút vagy, Debora, s most ilyen
+bolondságokkal tömöd meg a fejedet. Takarodj vízért, s ha még egyszer a
+szépségeddel jössz vissza, majd meglátod, hogy rosszul jársz!
+
+Ismét visszament az asszony a forráshoz, s a hercegnő mosolygó arca most
+is ott imbolygott a vizen.
+
+– Csak azt tudnám, valóság ez, vagy álom? – kérdezte hangosan magától. –
+A leány meghallotta a hangos beszédet, megmozdult a fán, s egy levelet
+lesúrolt az ágról a vízbe. A csúf asszony csodálkozva pillantott fel a
+fára, hogy vajjon mi mozog ott. Hát ott van az ő gyönyörű, mosolygó
+arca, hófehér nyaka a fán, egy idegen leányon! Hej, megmérgelődött, hogy
+így elbolondította magát, de azért mit gondolt, mit nem magában,
+nyájasan, mosolyogva szólította meg a leányt:
+
+– Jó reggelt, szép lányocskám. Ki tett fel téged erre a fára?
+
+– Én a vőlegényemre várok, aki selyemruhát, szép nyakláncot hoz nekem az
+apja palotájából, – mondotta mosolyogva a leány.
+
+– Nagyon összekuszálta aranyhajadat a szél, gyere le, majd én
+megfésülöm, nehogy így találjon a herceg, amikor idejő.
+
+– Milyen szíves vagy hozzám. Bizony jó lesz, ha megfésülsz, – mondta a
+királyleány s nyujtotta le a kezét a vénasszonynak. Az le is húzta
+hamar, s egy hosszú tűvel abban a szempillantásban agyonszúrta. És alig
+hanyatlott le a szép fehér leány a földre, hófehér galambbá változott s
+panaszos búgással, burukolással szállt el a gonosz asszony feje fölött.
+
+A csúf vénasszony hamar felkapaszkodott a szép leány helyére, s ott
+várta a gonosz lélek, hogy jöjjön érette a királyfi. Bezzeg nem kellett
+sokáig várakoznia, jött a királyfi a selyemruhával, ragyogó ékszerrel.
+Hát édes Istenem, mikor felveti a szemét a fára, mit lát? Csúf ráncos
+néger asszony ül az ő szép menyasszonya helyén!
+
+– Hol van az én édes, szép menyasszonyom? – kérdezte haragosan a
+vénasszonytól. – Hiszen ő tiszta volt, mint a harmatos reggel, s fehér,
+mint a hó! Mit csináltál vele, te vén boszorkány?
+
+– Ó, édes hercegem, – felelte somolyogva a csúf banya – amíg te ruháért
+jártál, idejött egy varázsló, s így elvarázsolt engem. De végy csak
+feleségül, három nap mulva olyan leszek, amilyen voltam, de ha elhagysz,
+örökre ilyen világcsúfja maradok.
+
+A herceg erősen elszomorodott, de nem akarta megszegni a szavát, hát
+felöltöztette a vénasszonyt a gyönyörű ruhába, s beültette a kocsiba,
+úgy indultak hazafelé. A királyfi előre lovagolt s elmondta nagy
+szomorúan az apjának, hogy mi történt, de bizony az se tudott más
+tanácsot adni, mint hogy most már csak tartsák meg az esküvőt, akármint
+legyen is a dolog. Mialatt beszélgettek egymással, a kocsi is
+megérkezett, a vénasszony kiszállott belőle, felment nagy begyesen a
+palotába, s ott rendre összejárta a szobákat, nézdelődött,
+parancsolgatott okkal, ok nélkül a cselédeknek.
+
+Jártában-keltében betévedt a konyhába is, s megparancsolta a szakácsnak,
+hogy bőviben legyen pecsenye s minden jó a lakodalmán. Hát amint éppen
+ott parancsolgat nagy hangosan, meglát az ablakpárkányon egy gyönyörű
+hófehér galambot!
+
+– Fogjátok meg ezt a madarat, s főzzétek meg ebédre! – kiáltotta a vén
+banya a cselédeknek.
+
+Futottak is, ahogy tudtak, megfogták s a szakács egy pillantatra elvágta
+a nyakát. De három csepp vér odacseppent a nyakáról az ablak alá, s ím,
+halljatok csudát! – másnap szép zöld citromfa hajtott ki belőle!
+Másodnap levélbe is borult, harmadnap három citrom csüngött már rajta.
+Épp aznap járt a királyfi arrafelé, meglátja a fát s rajta a három szép
+citromot, s mi jutott, mi nem eszébe, szépen leszakasztotta, bevitte a
+szobájába. Elővette az aranykelyhet, megtöltötte vízzel, s felvágta az
+elsőt az ezüst késsel. Hát ebből is kiugrik egy szép leány, s nyujtja a
+kezét a víz után, de a királyfi nem adta oda, hanem így szólt:
+
+– Szép vagy, szép vagy, de az én menyasszonyom szebb volt nálad! A
+második citromot is felvágta, nyujtotta a kezét a második leány is a víz
+után, de ennek sem adta oda, el is tűnt nemsokára a szeme elől. De mikor
+a harmadik citrom lakója megjelent, bezzeg odanyujtotta a vizet, aztán
+karjába szorította a gyönyörű leányt.
+
+Hej, volt nagy öröme az öreg szultánnak is, mikor a fia elébe vezette az
+igazi menyasszonyt, de annál nagyobb haragra gerjedt a gonosz vénasszony
+ellen. Rögtön maga elé hivatta, s azt kérdezte tőle:
+
+– Milyen büntetést érdemel az, aki el akarja pusztítani a herceg
+jövendőbeli feleségét?
+
+– Mindenesetre borzasztó büntetést érdemel, – mondotta az asszony –
+tetesse be felséged a sütőkemencébe s csapják be utána az ajtót.
+
+– Magadra mondtad ki az ítéletet, vén boszorkány! – kiáltotta nagy
+haraggal a szultán, s elhurcoltatta a vénasszonyt. De a jólelkű
+királykisasszony addig könyörgött a gonosz asszony életéért, amíg csak
+meg nem kegyelmezett neki: ez volt az egyetlen ajándék, amit az öreg
+szultántól az esküvőjére kért. Mikor az ifju herceg meghallotta a
+menyasszonya kérését, boldogan mondotta néki:
+
+– Láttam, hogy oly tiszta vagy, mint a harmatos reggel, s oly fehér,
+mint a hó, most tudom, hogy oly tökéletes is vagy, mint az angyalok.
+
+Teltek, múltak boldogságban az esztendők, s az ifju herceget és a
+feleségét mindenki szerette. A nagy kert közepén gyönyörű citromfa
+pompázott, s akárhányszor elsétált alatta az ifju pár, hálásan gondoltak
+a Tavaszra, a kinek boldogságukat köszönhették.
+
+
+
+
+Dzsúder ben Ómár.
+
+(Ezeregyéj-ből.)
+
+Élt Kairóban egy szegény asszony, annak volt három fia. A fiuk közül
+kettő haszontalan naplopó volt. Egész nap csavarogtak, semmit sem
+dolgoztak. De annál szorgalmasabb volt a legkisebb, kinek Dzsúder ben
+Ómár volt a neve. Ez, szegény feje, jókor reggel kiment a folyóra,
+halászott estig; de rendszerint csak 2–3 halacskát fogott egész nap. Azt
+eladta a városban: annak az árán tengődött az egész család.
+
+Egyszer kiment Dzsúder ben Ómár halászni, de alig eresztette be a hálót
+kétszer-háromszor a vízbe, lefeküdött a folyó partjára. Mondta magában:
+Minek kínlódjam? Ugyis mindig üresen huzom ki a hálót! Majd este ismét
+beleeresztem, akkor is megkapom azt a két halacskát! Leheveredett a
+folyó partján, s amint ott hevert, egyszerre csak odajön egy ember.
+Öszvéren ült. Üdvözölte Dzsúdert:
+
+– Béke veled!
+
+– Béke veled is! – fogadta Dzsúder.
+
+Az ember leszállott az öszvérről, se szó, se beszéd: kivett a
+tarisznyájából 100 darab aranyat s odaadta Dzsúdernek:
+
+– Nesze! Legyen a tied!
+
+Dzsúder a pénzt elfogadta.
+
+Akkor ismét belenyult a tarisznyájába, kivett onnét egy selyemkötelet s
+mondta Dzsúdernek:
+
+– Nesze, fiam, kötözz meg vele! Aztán végy a válladra, vigy bele a
+folyóba; oda, ahol a legmélyebb; ott aztán dobj bele engem. Ha a víz
+fehér szint mutat, mikor beledobtál, akkor visszajövök s boldog ember
+léssz te. Ha azonban vörös szint mutat, akkor ne várj reám: nem jövök
+vissza többet!
+
+Dzsúder összekötözte a selyemkötéllel az embert, vállára vette, bevitte
+a vízbe, s ahol a legmélyebb volt, ott bedobta. A hab összecsapott az
+ember feje felett s abban a pillanatban vörös szinüvé változott. Egy óra
+hosszat várt reá Dzsúder, hátha mégis visszajön, de bizony nem jött
+vissza. Mit tehetett? – szépen kiment a partra, s gondolta magában:
+Miféle csuda ember lehet ez, hogy úgy bánik magával, mint ellenség az
+ellenséggel?
+
+Abban a pillanatban ért oda egy zsidó. Mondja Dzsúdernek:
+
+– Add nekem ezt az öszvért!
+
+– Jól van, legyen a tiéd!
+
+A zsidó ekkor ránézett Dzsúderre s azt mondta neki:
+
+– A kapzsiság és a gyilkosság romlásba viszi az embert! Ennél többet nem
+mondott s azzal otthagyta Dzsúdert. Dzsúder pedig a pénzen összevásárolt
+minden jót s vitte haza nagy örömmel az anyjának:
+
+– Na, anyám, most van mit együnk; nem kell éheznünk.
+
+– Fiam, fiam! Hol kaptad te azt a sok pénzt?
+
+– Egyet se kérdezze, édesanyám, csak egyék, igyék!
+
+– Jó, – mondotta az asszony, – de adjunk belőle testvéreidnek is. Eredj,
+hívd haza őket!
+
+A fiuk valahol kávéházban voltak, Dzsúder utánuk ment s őket is jól
+megvendégelte.
+
+Másnap reggel Dzsúder ismét kiment halászni. Leheveredett a folyó
+partjára s hát amint hevert, jön megint egy ember. Az is összvéren jött.
+Üdvözölte:
+
+– Béke veled!
+
+– Béke veled is! – fogadta Dzsúder.
+
+Kérdezte az ember:
+
+– Fiam! Nem járt itt tegnap egy ember öszvéren?
+
+– Nem, itt nem járt. – felelte Dzsúder.
+
+– Nem kért téged, hogy megkötözzed?
+
+– Nem. Engem nem kért.
+
+– Nem vetted a hátadra és nem dobtad bele a vízbe?
+
+– Nem. Én nem, – mondotta Dzsúder.
+
+– Hallod-e! Mondd meg nekem a való igazságot! Ne tagadd el a dolgot.
+Majd úgy veszed hasznát!
+
+– Hát igen, – mondotta Dzsúder, – csakugyan volt itt egy ember; adott
+nekem száz aranyat s arra kért, hogy kötözzem össze és dobjam bele a
+vízbe, ott, ahol a legmélyebb.
+
+– Na látod, – mondotta az ember, – én is erre kérlek téged. Nesze, itt
+van száz darab arany! Legyen a tied! Végy a hátadra s dobj bele a vízbe
+épen ott, ahol azt a másik embert bedobtad. Ha a víz szine vörösre
+változik, tudd meg, hogy akkor meghaltam. De ha fehér színüre változik,
+örülj, mert bizony mondom neked, hogy gazdag ember lesz belőled.
+
+– Hát legyen úgy, – mondotta Dzsúder. Azzal megkötözte az embert,
+vállára vette, bevitte a folyóba s épen ott dobta bele, ahol a másik
+embert. Abban a pillanatban vörös színüre változott a víz. Dzsúder egy
+kevés ideig várakozott, de bizony az ember nem jött vissza. Mondta
+magában: Miféle csudaember lehet ez is? Ugy bánik magával, mint ellenség
+az ellenséggel. – Aztán kiment a vízből; gondolkozott tovább. – Már
+mindegy, – mondta magában, – tegnap is kaptam száz aranyat, ma is kaptam
+száz aranyat: csak így tartson tovább! – Felült az öszvérre, mendegélt
+hazafelé s amint a város kapujához ér, ismét találkozott a zsidóval.
+Mondta neki a zsidó:
+
+– Add nekem ezt az öszvért, fiam!
+
+– Szívesen. Legyen a tied, – mondotta Dzsúder.
+
+– Meghalt? – kérdezte a zsidó.
+
+– Meg, – felelt Dzsúder.
+
+– Ilyen az élet! – mondotta a zsidó s többet egy szót sem szólt.
+
+Dzsúder nagy vígan hazament, vásárolt minden jót, ettek-ittak, vígan
+voltak, aztán másnap reggel ismét kiment a folyó partjára. Bele sem
+eresztette a hálót a vízbe; lefeküdött a partján s úgy várta a jó
+szerencsét.
+
+Hát csakugyan jött aznap is egy öreg ember öszvéren. Megállott Dzsúder
+mellett, üdvözölte:
+
+– Te vagy Dzsúder ben Ómár? – kérdezte az öreg ember.
+
+– Én vagyok.
+
+Akkor leszállott az öreg ember az öszvérről s kérdezte:
+
+– Járt-e itt két ember tegnap s tegnapelőtt?
+
+– Igen, járt, – felelte Dzsúder.
+
+– S meghalt mind a kettő?
+
+– Meg. Mind a kettő meghalt.
+
+Az öreg ember benyult a zsákjába, kivett onnan 500 darab aranyat s
+átadta Dzsúdernek. Aztán levetette a ruháját s kivett a zsákból egy
+bőrruhát, azt vette magára s mondta Dzsúdernek:
+
+– Ahhoz a ruhához, amit levetettem, hozzá ne nyulj! Add annak az
+embernek, aki tőled majd az öszvért kéri. Az öszvért is, a ruhát is add
+neki. Ha azonban élve kerülök ki a vízből, akkor az öszvér is, a ruha is
+az enyém marad.
+
+– Hát te is meg akarsz halni? – kérdezte Dzsúder. Mi történt veletek,
+hogy mind így rohantok a pusztulásba?
+
+– Ne kérdezd, – mondotta az öreg ember, – majd ha visszakerülök a
+vízből, mindent megmondok neked. Ha visszajövök: jó, ha nem jövök: úgyis
+jó. Ahogy az Isten akarja!
+
+Átadta Dzsúdernek a selyemkötelet, Dzsúder összekötözte, vállára vette
+az öreg embert, bevitte a vízbe s épen azon a helyen, ahol a másik két
+embert, bedobta az öreget is. Aztán várt egy óra hosszat s hát a vízből
+fehér hab emelkedett fel, s a fehér hab után felbukkant a vízből az öreg
+ember is. Mind a két kezében volt egy-egy vörös hal, a szájában pedig
+egy aranycső. Kijött a víz partjára s mondotta Dzsúdernek:
+
+– Most oldd el a kötelet! – Dzsúder eloldotta a kötelet, az öreg ember
+pedig a zsákjából kivett egy szelencét, abba beletette a két halat.
+Akkor aztán mondotta Dzsúdernek:
+
+– Na, Dzsúder, szerencsés egy ember vagy te! Nézd: ebben az aranycsőben
+varázspor van. Mert tudd meg, hogy én varázsló vagyok, s varázsló az a
+két ember is, az én testvéreim, akiket te a vízbe dobtál. Messze
+nyugaton, a föld méhében, rengeteg kincs van, s mi azt olvastuk a
+varázsigékben, hogy ezt a kincset csak a te segítségeddel szerezhetjük
+meg. Ez a két hal a szelencében két ördöngős leány. Övék az a rengeteg
+kincs. Már egyszer megpróbáltuk varázslással, hogy megszerezzük a
+kincset ezektől az ördöngős leányoktól, de akkor elvették tőlünk az
+aranycsövet a porral együtt s eltüntek a tengerben. Az egyik testvérem
+ide jött, hogy megszerezze őket, s itt a vízben lelte halálát. Ugy járt
+a másik testvérem is. De lásd, én szerencsésen visszakerültem a vízből.
+Most már velem jöhetsz s velem is maradsz egy esztendeig. Megyünk a
+kincsekért.
+
+– Jó, jó, – mondotta Dzsúder, – de hát az alatt az esztendő alatt ki
+visel gondot az én édesanyámra? Ki szerzi meg neki a mindennapit?
+
+– Ne búsulj a te édesanyádért: hagyunk itt neki mindent, ami csak kell.
+– Azzal belenyult a zsákba, kivett onnan egy tarisznyát, azt szépen
+leterítette a földre s azt mondta Dzsúdernek:
+
+– Kivánj akármit, amit csak a szemed-szájad kiván: azonnal itt lesz,
+ezen a tarisznyán.
+
+– Hát jó, – mondotta Dzsúder, – kivánom, hogy töltött tyúk, fiatal
+galamb, s egy szó, mint száz: minden, ami jó, legyen ezen a tarisznyán.
+
+Még jóformán ki se mondta kivánságát, pompás ebéd került a tarisznyára.
+Leültek melléje, jól megebédeltek. Akkor aztán Dzsúder vette a
+tarisznyát s hazament az édesanyjához. De az öreg meghagyta: nehogy az
+anyja szóljon a másik két fiunak erről a tarisznyáról! Dzsúder hazament
+s mondta az édesanyjának:
+
+– Édesanyám, én ma elmegyek. Egy esztenedig nem is lát engem.
+
+– Elmégy? Hát mi lesz énvelem? Ki szerzi meg nekem a mindennapit? Hiszen
+tudod, hogy bátyáid naplopók! Folyton csatangolnak, semmit se dolgoznak.
+
+– Ne búsuljon édesanyám! Ihol: nézze ezt a tarisznyát! Csak kivánni kell
+akármit, lesz étele-itala elegendő.
+
+– Ugyan, ugyan, – mondotta az öreg asszony, – mit beszélsz, Dzsúder? Meg
+akarsz csalni engem, az édesanyádat?
+
+– Hát kívánjon akármit, – mondotta Dzsúder.
+
+– Jó, – mondotta az öreg asszony, – kivánok néhány árpakenyeret s egy
+tányér főzeléket!
+
+– No, már ennél különb dolgokat kivánok én magának, édesanyám! – S
+kivánt Dzsúder pompás ételeket, drága italokat, s im, abban a
+pillanatban megtelt a tarisznya a legpompásabb ételekkel, a legdrágább
+italokkal.
+
+Lássa, édesanyám, hogy nem hazudtam? Hát csak adjon a testvéreimnek is
+ételt, italt elegendőt! Ihol hagyok pénzt is magának, 500 darab aranyat.
+Vegyen magának s a testvéreimnek ruhát. De erről a tarisznyáról ne
+szóljon senkinek!
+
+Azzal szépen elbúcsuzott az édesanyjától s visszament az öreg emberhez.
+Amíg odajárt, az öregember szerzett egy másik öszvért; fölültek mind a
+ketten: elindultak. Reggeltől estig meg sem álltak. Akkor aztán újra
+leszállottak az öszvérről. Mondta az öreg:
+
+– Pihenjünk egy kicsit, fiam! Mert tudod-e, hogy mekkora utat tettünk
+meg ma? Épen három hónapi utat.
+
+Letelepedtek a földre, vacsoráztak, aztán lefeküdtek, aludtak reggelig.
+Másnap reggel ismét fölkerekedtek, estig meg se álltak. Aznap ismét
+három hónapi utat tettek meg. Aztán pihentek, harmadnap reggel ismét
+felkerekedtek, estig meg se álltak. Akkor egy város elé értek. Ott a
+város szélén eleresztették az öszvéreket, azok el is tüntek, mintha föld
+nyelte volna el, ők meg szépen besétáltak a városba. Abban a városban
+volt az öreg embernek egy nagy háza. Oda bementek, ott megvacsoráztak,
+lefeküdtek, reggelig fel se keltek. Reggel, mikor felkeltek, mondja
+Dzsúder:
+
+– Most már indulhatnánk tovább, öregapám!
+
+– Nem, fiam, itt maradunk egy hónapot.
+
+Mikor a hónap eltelt, kérdezte Dzsúder:
+
+– Hát megyünk-e, öregapám?
+
+– Nem, fiam, még itt maradunk egy hónapot.
+
+Eltelt a második hónap, eltelt a harmadik hónap: az öreg ember nem
+mozdult. Dzsúder nyugtalankodott:
+
+– Öregapám! Menjünk! Végezzük el a dolgunkat! Mert én erősen kívánkozom
+az édesanyám után. Szeretném látni: mi van vele?
+
+– Fiam, – mondotta az öreg ember – te egy esztendőre jöttél velem. Addig
+ne is gondolj a visszamenetelre; majd ha az esztendő letelik, két óra
+alatt otthon leszel a hazádban.
+
+Egyszer aztán, egy reggel, mondja az öreg:
+
+– Na, Dzsúder, most már itt az ideje: indulhatunk Isten segedelmével!
+
+Felkészülődtek, elindultak; mentek, mendegéltek; addig mentek, amíg egy
+rengeteg nagy hegynek az aljába kerültek. Ottan megállottak; az öreg
+ember száraz fát gyüjtött össze, tüzet gyujtott s mindenféle
+füstölőszereket szórt a tűzbe. Közben szólt Dzsúdernek:
+
+– Te csak ülj le a földre, olyan mereven ülj, mint a kő s egy szót se
+szólj!
+
+Amíg Dzsúder ült, az öreg ember mindenféle varázslásokat csinált, s hát
+egyszerre megnyilt a hegynek a töve s a nyíláson kilépett egy keresztény
+leány. Annak a keresztény leánynak volt a kezében egy arany mérleg.
+Odalépett az öreg emberhez s mondta neki:
+
+– Add ide, amid van!
+
+Az öreg ember átadott neki néhány csomó füstölőszert, azt a leány
+mérlegre tette s mondta:
+
+– Helyes a mérték, rendben van a dolog: beléphetsz.
+
+De az öreg nem ment be, Dzsúderhez fordult s azt mondta neki:
+
+– Eredj, fiam, menj be te, én itt maradok kívül. Egy nagyon szűk úton
+fogsz menni, aztán egy szélesebb nyiláshoz jutsz. A széles nyilás
+mellett találsz egy házat. Abban a házban van négy szoba. Belépsz az
+első szobába, ottan találsz a falon egy kardot, a kard alatt egy
+asztalkát. Majd körülvesznek téged az ördöngős lelkek, szólnak hozzád
+minden szépet, de te meg ne szólalj; mert ha megszólalsz, vége
+mindkettőnknek. Te csak vedd le a kardot, vidd el az asztalkát s amilyen
+gyorsan csak tudsz, siess vissza hozzám.
+
+Dzsúder belépett a szűk nyilásba. Ment elébb-elébb, aztán tágasabb
+helyre ért. S íme: egyszerre előtte állott a ház. Belép az első szobába,
+s hát a fal mellett áll egy leány. Vasba volt verve, oda volt kötözve a
+falhoz. Megszólította Dzsúdert:
+
+– Szabadíts meg engem innen!
+
+Dzsúdernek megesett a szíve a leányon, a bilincseket leoldotta róla; de
+abban a pillanatban mi történt, mi nem: Dzsúder már kívül is volt, ott,
+ahonnét kiindult. Ott eszméletlenül terült el a földön. Az öreg ember
+felvette Dzsúdert a vállára s hazavitte a házába. Ott nagynehezen
+fellocsolta Dzsúdert s mondotta neki:
+
+– Látod, látod! Nem fogadtad meg a szavamat! Mégis beszéltél!
+
+– Igazad van, – mondotta Dzsúder – mindent úgy csináltam, amint te
+mondtad; de ezt az egyet elfelejtettem. De hát miféle leány volt az,
+akit én megszabadítottam? – kérdezte Dzsúder. – Embernek, vagy ördögnek
+a leánya?
+
+– Ember leánya, – mondotta az öreg – még pedig király leánya. Egy ördög
+vitte oda s ott sanyargatja éjjel-nappal, három esztendő óta. Azt
+akarja, hogy a felesége legyen. Úgy van megírva a végzet könyvében, hogy
+az a leány teáltalad szabaduljon meg, Dzsúder.
+
+– De hát mit tegyek? – kérdezte Dzsúder.
+
+– Azt kell tenned, amit először mondottam: egy szót sem szabad szólnod.
+Ha még egyszer bemégy: szó nélkül eloldod kezét, lábát s akkor semmi
+bajod sem lesz. Hanem most már várnod kell egy esztendeig, míg ismét
+visszamehetsz.
+
+– Ha igazhívő, – felelte Dzsúder – szívesen várok akár tíz esztendeig
+is.
+
+Eltelt az esztendő s akkor mondta az öreg ember:
+
+– Na, Dzsúder, most visszamegyünk ismét a kincsesházhoz.
+
+Elmentek a hegy tövéhez; ott az öreg ember tüzet gyujtott,
+füstölőszereket szórt a tűzbe s íme: megnyílt a föld. S mondotta
+Dzsúdernek:
+
+– Újra mondom neked, Dzsúder: el ne feledd, amit már egyszer mondottam!
+Ha a leány megszólít, te ne szólj semmit. Csak tedd ra szépen a kezedet
+a láncra; mikor aztán elszabadul onnét a fal mellől a leány, látsz ottan
+egy szekrényt. Abban a szekrényben van egy tőr. Ez a tőr végesvégig tele
+van írva. Az van arra a tőrre írva, hogy a kincsnek a gazdája teáltalad
+fog meghalni. Mert a lelke abba a tőrbe van száműzve. Ha megfogod a
+tőrt, az ördög rimánkodni fog: »Ne bánts engem, Dzsúder!« Vigyázz,
+nehogy szólj, mert akkor mind a ketten meghalunk.
+
+Ahogy ezt mondotta az öreg: megnyilt a hegy. Kilépett a keresztény
+leány; ment egyenesen az öreg emberhez. Mondta neki:
+
+– Hát nem volt elég egyszer? Nem félsz? Ha nem, akkor add ide, amid van!
+
+Az öreg ember átadta neki a füstölőszereket. A leány mérlegre tette s
+mondta:
+
+– Rendben van, a mérték helyes: beléphetsz!
+
+Dzsúder belépett a barlangba, végig ment a szűk nyiláson, aztán elért a
+házhoz. Belépett az első szobába. Ment egyenesen a kardhoz, azt levette,
+felkötötte, aztán magához vette a kis asztalkát; úgy fordult a leányhoz.
+Nem szólt semmit, szépen rátette a kezét s a leányról a bilincsek abban
+a pillanatban leoldódtak. Akkor kinyitotta a szekrényt, a szekrényből
+kivette a tőrt s ím: abban a pillanatban előtte állott az ördög. Kérte
+rimánkodva: »Ne bánts, Dzsúder!« De Dzsúder nem hallgatott rá, nem is
+szólt semmit, csak megforgatta kezében a tőrt: az egyszeribe lángba
+borult s annak a lángjától összeégett az ördög. Azzal szépen kijött a
+kincsesházból s ím: most a hegy bezárult utána.
+
+– Jól van, – örvendezett az öreg ember – boldog ember vagy te! Lesz
+kincsed annyi, hogy azt se tudod: mit kezdj vele? Most gyerünk haza!
+
+Azzal szépen hazamentek, a királyleányt beküldötték egy szobába, ahol a
+többi asszonyok voltak. Ők maguk pedig mindketten felmentek a ház felső
+részébe, ottan leültek, jól megvacsoráztak, s lefeküdtek. De mielőtt
+elaludtak volna, Dzsúder megkérdezte az öreg embert:
+
+– Ugyan bizony, mi tulajdonsága van annak a kardnak, s ennek az
+asztalnak?
+
+– A kardnak az a tulajdonsága, fiam, hogy csak a kezedbe kell venned,
+megforgatnod, s minden pillantásra egy fej esik le. Az asztalnak pedig
+az a tulajdonsága, hogy csak kivánnod kell valamit, s kívánságod abban a
+pillanatban teljesül. Ahhoz az asztalhoz két ördöngős király tartozik.
+Csak kivánnod kell, s mindjárt előtted teremnek. Azt akarod, hogy nagy
+sereg katona járjon veled s védjen téged? Ez a kivánságod is teljesül.
+Csak kivánnod kell. Akarod, hogy két óra alatt hazakerülj az
+édesanyádhoz? Ez a kivánságod is teljesül. Csak akarnod kell.
+
+– Hej, pedig én nagyon kivánkozom haza, az édesanyámhoz! – mondotta
+Dzsúder. – Nem is kell nekem a kard, csak add nekem az asztalkát! –
+mondotta az öreg embernek.
+
+– Jól van, – mondotta az öreg ember – én megtartom magamnak a kardot,
+legyen a tied az asztalka. Ennek több hasznát veszed.
+
+Másnap reggel Dzsúder kezébe vette az asztalkát s szólt:
+
+– Ördöngős királyok, jertek ide!
+
+Abban a pillanatban előtte állottak az ördöngős királyok s kérdezték:
+
+– Mit parancsolsz?
+
+– Azt parancsolom, hozzatok nekem lovat s nagy sereg katona legyen
+körülöttem; úgy akarok hazamenni, mint egy igazi fejedelem.
+
+Abban a pillanatban hoztak neki lovat s annyi katona volt körülötte,
+hogy a szem nem győzte belepni. Akkor Dzsúder felült a lóra, elindultak
+s az első helyen, ahol megállottak, azt kivánta Dzsúder az ördöngős
+királyoktól, hogy üssenek fel neki egy pompás sátrat ide. Azon a sátron
+legyen négy aranygolyó. Tiszta színarany legyen a sátornak minden rúdja.
+Legyen a sátorban ágy, még pedig tiszta elefántcsont. S az
+elefántcsont-ágyban tiszta selyem ágynemű. Megvolt abban a pillanatban a
+sátor, benne az elefántcsont-ágy. Dzsúder lefeküdt, elaludt; de amíg
+aludt is, az ördöngős királyok vitték s reggel, mikor fölébredett, egy
+gyönyörű szép palotát látott maga előtt. Kérdi Dzsúder az ördöngős
+királyokat:
+
+– Miféle palota ez?
+
+– Ez a palota, – felelték az ördöngős királyok – negyven varázslónak a
+palotája, akik azt olvasták a varázsigékben, hogy Dzsúder ben Ómár keze
+által pusztulnak el. Van ebben a palotában egy leány. Ezt a varázslók
+rabolták el s itt tartják fogva. Mert tudd meg, hogy ezek a varázslók
+nem amolyan közönséges varázslók. Tűzimádók is ezek.
+
+Mondotta Dzsúder:
+
+– Hát hogyan öljem akkor én meg ezeket? Hisz hatalmasabbak ezek, mint
+én!
+
+– Ne félj semmit, – mondotta az egyik ördöngős király – nesze: itt van
+egy cédulácska. Ezt a te számodra írtam. Ezt kösd a szemed fölé. Menj a
+palotához, a kapu megnyilik előtted. A palota udvara márványkővel van
+kirakva: fehér és fekete márványkővel. A fehér után következik fekete, a
+fekete után fehér. Vigyázz jól, hogy csak fehér kőre lépj; feketére ne;
+mert ha feketére lépsz, abban a pillanatban szörnyet halsz.
+
+[Illustration: … odanyujtotta a vizet.]
+
+Mikor felmégy a palotába, ott az első szobában találsz egy szekrényt, a
+szekrényben kulcsot. Nyissd ki a szekrényt s ottan találsz egy kardot.
+Ezt a kardot húzd ki a hüvelyéből, fogd meg jól. Csak meg kell forgatnod
+a levegőben, mindjárt ott lesz a negyven varázsló s kérnek, rimánkodnak,
+hogy ne öld meg őket. De te ne szólj semmit, csak forgasd a kardot; az
+mindjárt lángba borul s az a láng elégeti a negyven varázslót. Mikor
+aztán a varázslókat megölted, akkor fordulj jobbra: belépsz egy szobába.
+Az ajtó megnyilik magától. Ottan találsz egy leányt megkötözve.
+
+– Jól van, – mondotta Dzsúder – eleget hallottam.
+
+Azzal elindult, ment egyenest a palotába. Ott mindjárt megtalálta a
+szekrényt, kinyitotta, kivette belőle a kardot, s abban a pillanatban
+megjelentek a varázslók.
+
+– Ó Dzsúder ben Ómár, ó Dzsúder ben Ómár!! – jajgattak a varázslók – ne
+bánts minket!
+
+De Dzsúder hallgatott, jó keményen marékra fogta a kardját, belevágott a
+levegőbe: a kard abban a pillanatban lángra lobbant s porrá égett mind a
+negyven varázsló. Aztán jobbra fordult, belépett abba a szobába,
+amelyről az ördöngős király beszélt. Hát csakugyan ott volt egy leány,
+összekötözve. Nézte, nézte a leány nagy csodálkozással Dzsúdert s
+kérdezte:
+
+– Hogyan kerültél ide?
+
+– Az Isten vezérelt ide, – mondotta Dzsúder – azért, hogy
+megszabadítsalak tégedet. De ki vagy te, s hogy kerültél ide?
+
+Felelt a leány:
+
+– Én igazhívő vagyok. Az apám kínai király. Ezek a varázslók eljöttek az
+apámhoz, s kérték, hogy adjon feleségül engem. De az apám nem adott;
+akkor aztán elraboltak s így sanyargatnak engem három teljes esztendő
+óta. Azt akarják, hogy én is tűzimádó legyek. De én nem lettem
+tűzimádóvá.
+
+– Hát most szabad vagy, – mondotta Dzsúder – mit kivánsz?
+Visszaküldjelek az édesapádhoz?
+
+Felelt a leány:
+
+– Aki jót akar cselekedni, annak nincs szüksége a kérdésre! Három
+esztendeje szenvedek itt. Mondjak-e többet neked?
+
+Akkor Dzsúder elővette a kis asztalkát s mindjárt megjelentek az
+ördöngős királyok.
+
+Mondotta nekik:
+
+– Eredj s vidd ezt a leányt haza az édesanyjához!
+
+Az ördöngős király vette a leányt s abban a pillanatban eltünt vele,
+mintha a föld nyelte volna el. Egy szempillantás mulva vissza is jött s
+jelentette, hogy hazavitte a leányt az apjához.
+
+Akkor mondotta Dzsúder:
+
+– Most pedig én azt kivánom, hogy ezt a palotát minden kincseivel együtt
+egyenesen Kairóba vigyétek s ott tegyétek le.
+
+– Úgy lesz, – mondották az ördöngős királyok – csak feküdj le szépen s
+aludjál: reggelre Kairóban virradsz meg.
+
+Dzsúder lefeküdött, elaludott, s ím, reggel, mikor felnyitotta szemét,
+Kairó kellős közepén volt. Mindjárt hivatta az ördöngős királyokat s
+mondta nekik:
+
+– Most pediglen állítsatok őröket a palota elé!
+
+Abban a pillanatban őrök állottak a palota előtt.
+
+– Vajjon mi van az én édesanyámmal? – mondotta magában Dzsúder. – Megyek
+s felkeresem.
+
+Elindult az utcán, ment, mendegélt, s íme: egyszerre csak lát az utca
+szélén egy öreg koldusasszonyt. Megszólította Dzsúder:
+
+– Mit csinálsz te, szegény öreg asszony?
+
+– Mit csinálnék? Hát koldulok, fiacskám! – felelt az öreg asszony.
+
+– Hát nincs neked senkid?
+
+– Volt egy jó fiam, – felelt az öreg asszony – de az elment messze
+földre régesrégen s vissza sem került többet. Aztán van még két naplopó
+fiam, de azok nem törődnek velem. Éjjel-nappal csatangolnak;
+esznek-isznak, vígan vannak; nekem semmit sem adnak s így tengetem
+életemet koldulással.
+
+– Nézz meg jól, – mondotta Dzsúder – hát nem ismersz meg?
+
+– Nem, – mondta az öreg asszony – nem ismerlek.
+
+– Pedig én Dzsúder vagyok, a te fiad.
+
+– Fiam, édes fiam! – kiáltott az öreg asszony s nyakába borult fiának,
+ölelte, csókolta.
+
+– De hát mi történt veled? Hogy lett koldus belőled, mikor én neked
+adtam a varázstarisznyát; pénzt is hagytam elegendőt?
+
+– Ó, édes fiam, azt a varázstarisznyát elvették tőlem testvéreid! Sokáig
+nem mondottam meg nekik, hogy honnét van az a sok étel-ital, honnét van
+a sok pénz. Egyszer aztán megkötöztek; meg akartak ölni. Kénytelen
+voltam nekik átaladni a tarisznyát. Azóta nem láttam őket. Folytonosan
+mulatnak. Etetik-itatják a barátaikat; éjjel-nappal dínom-dánom, de reám
+nem gondolnak; így tengődöm, amint látod.
+
+Dzsúder karonfogta az édesanyját, felvezette a palotába, levetette a
+rongyos ruháját, megfürösztötte langyos fürdőben; adott reá szép ruhát.
+Aztán szólította az ördöngős királyokat s parancsolta nekik:
+
+– Mindjárt itt legyenek a testvéreim!
+
+Mentek az ördöngős királyok, mindjárt meg is találták a legényeket egy
+korcsmában, ahol javában dőzsöltek. Se szó, se beszéd, megragadták s egy
+szempillantás mulva ott állottak Dzsúder előtt.
+
+– Hát ti mit tettetek az édesanyánkkal?! – rivallt rájuk Dzsúder. –
+Miért hagytátok éhezni, koldulni? Hiszen ha nem hagytam volna nektek
+ennivalót elegendőt és pénzt is, akkor is gondoskodnotok kellett volna
+az anyátokról!
+
+A legények nem szóltak semmit, földre sütötték szemüket.
+
+Kérdezte az ördöngős király Dzsúdert:
+
+– Mit tegyek velük? Parancsolj!
+
+– Semmit, semmit! Ők az én testvéreim.
+
+S jött az öreg asszony is és sírva kérte Dzsúdert: ne bántsa őket.
+
+Nem is bántotta Dzsúder, sőt inkább ott tartotta a palotájában.
+
+Hát jól van. Még aznap Dzsúder a palota előcsarnokába kitétetett egy
+diványt, leült oda, aztán parancsolta az ördöngős királyoknak, hogy a
+divány két oldalára állítsanak őröket. Ő maga leült a diványra, az őrök
+állottak jobbra-balra: úgy ült ott Dzsúder, mint egy igazi fejedelem. De
+bezzeg jöttek is a népek, megállottak a palota előtt. Ámultak-bámultak:
+mi történt itt? Ihol, itt van egy fényes palota, amelyik még tegnap nem
+volt itt! Hogy került ez ide? S a palota előtt az előcsarnokban ül egy
+nagy úr, egy igazi fejedelem. Vajjon ki lehet az? Egyszeribe híre ment a
+csudaszép palotának az egész városban. Vitték a hírt a szultánnak is.
+Mondották az udvarbéli népek a felséges szultánnak:
+
+– Olyan dicső szép palota van Kairóban reggel óta, amilyen még nem volt
+itt soha. Valami nagy úr lakik benne; bizonyosan fejedelmi személy.
+
+Mondotta a szultán a vezírnek:
+
+– Eredj azonnal abba a palotába s mondd a gazdájának: parancsolom,
+jöjjön hozzám!
+
+Ment a vezír a palotába, Dzsúder ott ült a diványon. Felállott,
+illendően fogadta a vezírt, aztán asztalt teríttetett, nagy ebédet
+adott, ebéd után kávét. Mikor aztán jól megebédeltek, akkor mondotta a
+vezír, hogy miért jött.
+
+– Hivat a szultán, hogy azonnal gyere hozzá!
+
+– Mondd meg a szultánodnak, hogy én nem megyek. Előbb neki kell eljönnie
+én hozzám.
+
+A vezír nem szólt semmit, visszament a szultánhoz: jelentette, hogy mit
+mondott annak a csudaszép palotának a gazdája.
+
+– Jól van, – mondotta a szultán – hát elmegyek én hozzá.
+
+Maga mellé vette a vezíreit s ment egyenest a palotába. Dzsúder ott ült
+most is a diványon. Mikor látta a szultánt, felállott illendően, helyet
+mutatott a szultánnak, egyszeribe asztalt teríttetett, nagy ebédet
+adott. Ebéd után a szultán mondja neki:
+
+– Én üzentem volt hozzád, hogy gyere hozzám; de te nem jöttél. Mit
+jelent ez?
+
+– Nem jelent ez semmit, felséges szultánom, csak nem éreztem jól
+magamat. Fáradt voltam a nagy utazástól.
+
+– Jó, jó, hiszem, – mondotta a szultán – nem is akarok én veled
+összetűzni, de sőt inkább azt akarom, hogy nagy, erős barátságba lépjünk
+egymással! Légy te a fejedelem, én meg apád leszek. Neked adom a
+leányomat.
+
+– Jól van, – mondotta Dzsúder – de én még ma meg akarom tartani az
+esküvőt!
+
+– Legyen a kivánságod szerint – mondotta a szultán, s még aznap
+megtartották az esküvőt.
+
+Most már igazi boldog ember volt Dzsúder. Volt szép felesége, rengeteg
+kincse; minden, amit szeme-szája kivánt. Hanem az asztalkára nagy gondja
+volt. Megmondta a feleségének külön is: erősen vigyázzon reá, ha
+valahova ő el találna menni.
+
+Jó. Telt, mult az idő, nem történt semmi különös. Hanem Dzsúdernek a
+testvérei mindegyre összesúgtak-búgtak: nem tetszett nekik, hogy az
+öccsük ilyen nagy ember lett. Nagyobb, mint ők. Pedig nekik is ugyancsak
+jó dolguk volt. Azt mondja egyszer az egyik, az idősebb:
+
+– Te, öljük meg az öcsénket!
+
+– Nem, – mondá a kisebbik – azt mégse tehetjük; ne öljük meg, hanem
+vitessük el valahova messze, idegen országba. Aztán akkor majd igazi
+urak lehetünk.
+
+Na, ebben meg is egyeztek. De már most hogy küldjék el Dzsúdert idegen
+országba? Azt határozták, hogy meghívják ebédre. Meg is hítták. Mondták
+Dzsúdernek:
+
+– Öcsém, gyere hozzánk. Egyszer ebédeljünk együtt hárman.
+
+Dzsúder nem gondolt semmi rosszat: szívesen fogadta a meghívást, elment
+hozzájuk ebédre. Ám ebédközben testvérei álomport dobtak a poharába s
+ott, abban a helyben, az asztalnál csak ledült a székről Dzsúder.
+Elaludt, mintha meghalt volna. A testvérei pedig beletették egy ládába,
+elvitték, ki, a tenger partjára s ott egy hajóskapitánynak eladták, mint
+rabszolgát. De megmondták a kapitánynak, hogy a ládát ki ne nyissa, amíg
+valamelyik városba meg nem érkeznek. Ott aztán tehet vele, amit akar. A
+kapitány megvette Dzsúdert, elindult a hajóval, mikor aztán egy városnál
+kikötött, kinyitotta a láda födelét. Dzsúder akkorra már felébredett s
+kérdezte a kapitányt:
+
+– Hol vagyok? Kinél vagyok?
+
+– Jó helyen vagy, – mondotta a kapitány. – Itt, az én hajómon. A
+testvéreid eladtak, mint rabszolgát. Én megvettelek: az enyém vagy. Most
+pedig szépen állj be a többi matróz közé, s dolgozzál, mint a többi.
+
+Dzsúdernek le kellett vetnie magáról a szép ruhát, matrózruhát vett
+magára, beállott a többi matróz közé s dolgozott.
+
+Teljes három esztendeig volt a matrózok között, akkor aztán mondta a
+kapitánynak:
+
+– Kapitány úr! Engedjen el engem! Hadd menjek el Mekkába zarándokolni.
+
+– Jól van, fiam, – mondotta a kapitány – becsületesen szolgáltál,
+megérdemled, hogy szabaddá tegyelek. Eredj Isten hírével! Menj Mekkába.
+
+Elindult Dzsúder, ment, mendegélt s addig ment, amíg Mekkába nem ért.
+Amint ment a városban, egyszerre csak megszólítja egy öreg ember:
+
+– Nem ismersz? – kérdi az öreg ember.
+
+Nézi, nézi Dzsúder s mondja:
+
+– Nem ismerlek.
+
+– Már pedig én az az öreg ember vagyok, akivel te azt a nagy jót tetted.
+Aki által én azt a rengeteg kincset megszereztem. De hát mi történt
+veled? Hogy jöttél te ide?
+
+– Én bizony úgy, – mondotta Dzsúder – hogy a testvéreim eladtak mint
+rabszolgát egy hajóskapitánynak. Szolgáltam nála három esztendeig, akkor
+szabadon eresztett s eljöttem ide, Mekkába.
+
+– Hát az asztalkával mi van?
+
+– Az asztalkát odaadtam a feleségemnek, hogy vigyázzon reája.
+
+– Nem baj, – mondotta az öreg ember. – Adok én neked az asztalka helyett
+egyebet. Egy varázsgyűrüt. Ez még sokkal többet ér az asztalkánál. Ezt a
+gyűrüt csak meg kell fordítani az ujjadon s azonnal megjelenik előtted
+egy ördöngős király. S csak mondanod kell, hogy mit kívánsz: kivánságod
+azonnal teljesül.
+
+Dzsúder megköszönte szépen a gyűrüt, elbúcsuzott az öreg embertől, aztán
+egyszerre csak megfordította a gyűrüt az ujján s hát csakugyan előtte
+termett egy ördöngős király.
+
+– Mit parancsolsz, uram?
+
+– Azt parancsolom, hogy vigy engem Kairóba, az én palotámba!
+
+– Húnyd be a szemedet, – mondotta az ördöngős király – mindjárt ott
+leszünk a palotádban, a feleséged mellett.
+
+Behúnyta szemét Dzsúder s ím: a következő pillanatban, mire a szemét
+felnyitotta, már ott is volt a palotájában. Hej, Istenem, volt öröm! De
+milyen öröm!
+
+– Hol voltál? – kérdezte az asszony, kérdezte az édesanyja. – Három
+esztendeje, hogy nem láttunk!
+
+Dzsúder elmondta, hogy mi történt vele. Aztán ment a szultánhoz. Az is
+kérdezte:
+
+– Hol voltál, édes fiam? Már azt hittük, hogy meghaltál.
+
+Elmondotta annak is, hogy mi történt vele.
+
+– Na, fiam, – mondotta a szultán – én már úgyis elbetegeskedtem, sokáig
+nem élek: azt akarom, hogy te légy utánam a szultán.
+
+Mindjárt hivatta a vezíreket, a kádikat, a muftikat s mondotta azoknak:
+
+– Ime, itt az én vejem: Dzsúder ben Ómár. Úgy nézzetek rá, hogy ő lesz
+az én utódom, ha én meghalok.
+
+A szultán csakugyan nem is élt sokáig, s ahogy meghalt, Dzsúder ben Ómár
+lett a szultán. De Dzsúdernek jó szíve volt, a testvéreinek
+megbocsátott: mindkettőt megtette vezírnek. Az egyik a jobb, a másik a
+bal oldalon ült mindég. Csakhogy a testvérei nem tudtak megnyugodni.
+Bántotta őket erősen, hogy az ő testvérükből szultán lett. Mondották
+egymásnak:
+
+– No, lásd, eddig csak vezír volt, most meg már szultán lett! Hogyha
+eltennők láb alól, akkor mink lehetnénk szultán.
+
+Összeegyeztek s azt határozták, hogy megint meghívják ebédre. Azt
+gondolták, hogy, ha megszerezhetik a gyűrüt, akkor könnyen elbánhatnak
+Dzsúderrel. Szép arcot mutattak, körülvették Dzsúdert, hízelegtek s
+mondották neki:
+
+– Olyan rég nem ebédeltünk együtt, Dzsúder! Gyere hozzánk, ebédelj
+velünk!
+
+– Nem, nem, – mondotta Dzsúder – egyszer már megjártam. Többet nem
+ebédelek veletek!
+
+De a testvérei esküdöztek mennyre-földre, hogy nem lesz semmi bántódása,
+csak menjen bátran hozzájuk, ebédeljen velük.
+
+– Az anyánk tejére! – mondották testvérei – arra esküszünk, hogy semmi
+bántódásod sem lesz!
+
+Addig s addig beszéltek, hogy Dzsúder csakugyan – elment hozzájuk
+ebédre. Hanem most már nem álomport hintettek a poharába, hanem mérget a
+tányérjába. Amint az első falatot megette Dzsúder, abban a pillanatban
+holtan terült el a földön. Akkor aztán a nagyobbik bátyja hirtelen
+levette a gyűrüt az ujjáról, ráhúzta a maga ujjára. Megfordította s ím,
+abban a pillanatban megjelent előtte az ördöngős király:
+
+– Mit parancsolsz, uram?
+
+– Azt parancsolom, hogy öld meg az öcsémet, Dzsúder ben Ómárt pedig
+temesd el!
+
+Az ördöngős király megölte az egyik testvért, Dzsúder ben Ómárt pedig
+felvette, vitte ki a palotából, s eltemette.
+
+Hej, lett sírás-rívás, jajgatás a palotában, mikor megtudták, hogy
+Dzsúder ben Ómár meghalt!! Hogy gonoszlelkű testvére megölette, s
+mielőtt láthatták volna, el is temettette! Hanem Dzsúdernek a felesége
+azt mondotta a Dzsúder anyjának:
+
+– Ne sírjunk többet, édesanyám! Legyen vége a sírásnak! Maga velem
+marad, együtt élünk; majd az Isten jóra fordítja a dolgunkat!
+
+Hát megölték Dzsúdert, eltemették s a gonoszlelkű testvér mindjárt
+parancsolta az ördöngős királyoknak, hogy húsz katonát állítsanak
+melléje: tizet jobbról, tizet balról. Akkor aztán leült, mint egy igazi
+szultán a diványra, s parancsolta, hogy járuljanak elébe a kádik, a
+muftik, a vezírek. Jöttek egymásután a kádik, a muftik, a vezírek s
+mondotta nekik:
+
+– Úgy tudjátok meg, hogy Dzsúder, a szultánotok meghalt. Ez órától fogva
+én vagyok a szultánotok! Vagy nem akarjátok talán, hogy én legyek a
+szultánotok?
+
+– Dehogy nem akarjuk, dehogy nem akarjuk! – mondották a vezírek s mind,
+akik megjelentek.
+
+Mit mondhattak volna egyebet? Féltek a gonoszlelkű szultántól. Hanem azt
+csakugyan emberi száj nem tudja elmondani, mely gonosz lélek volt az új
+szultán! Mi szörnyű dolgok történtek attól a naptól kezdve, hogy ő lett
+a szultán. Az emberek sírtak, keseregtek; nem volt sem éjjelük, sem
+nappaluk. Egyszer aztán mit gondol, mit nem az új szultán: maga elé
+rendeli a kádit s mondja neki:
+
+– Eredj, menj az öcsémnek az özvegyéhez s mondd meg neki, hogy feleségül
+akarom venni.
+
+A kádi elment Dzsúder özvegyéhez, bekopogtatott az ajtón. Az asszony
+kiszólt:
+
+– Ki az? Mit akarsz?
+
+– A kádi vagyok. A szultán küldött ide!
+
+Az asszony kinyitotta az ajtót, de hirtelen visszahúzódott egy függöny
+mögé s onnan beszélt a kádival:
+
+– Mit akar a szultán? Miért küldött ide?
+
+Mondotta a kádi:
+
+– Azt akarja, hogy légy a felesége.
+
+Az asszony hallgatott egy ideig; aztán megszólalt:
+
+– S hát milyen ember az a szultán? Hogy bánik a népével?
+
+– Hogy milyen ember? Oh, asszonyom, – felelte a kádi – nem ismer ő sem
+istent, sem embert. Hitványságaival tönkre tette a várost.
+
+– Nos, – mondotta az özvegy, – felesége leszek ennek az embernek. Eredj
+csak vissza s mondjad neki az én nevemben: »A te testvéred nem halt meg,
+mert te hasonló vagy ő hozzá.« Értetted?
+
+– Hát csakugyan felesége leszel ennek az embernek? – kérdezte a kádi.
+
+– Az leszek, az, még ma este.
+
+A kádi visszament a szultánhoz.
+
+– Nos, mit felelt? – kérdezte a szultán.
+
+– Azt felelte, hogy még ma este feleséged lesz. Hogy a te testvéred nem
+halt meg, mert te hasonló vagy ő hozzá.
+
+Örült a szultán a kedves üzenetnek s estére meg is jelent pontosan az
+özvegy palotájában. Az pedig legszebb ruháit vette magára s így várta a
+szultánt. És fogadta nagy örömmel:
+
+– Áldás jött veled az én házamba. Foglalj helyet.
+
+Leültette a gazdagon terített asztal mellé s leült maga is. Sorban
+feladták a pompásnál pompásabb ételeket. Végezetül a kávét. De alig
+ízlelte meg a szultán a kávét, hátraesett, holtan terült el a palota
+földjén.
+
+Abban a pillanatban az özvegy asszony rávetette magát, lehúzta ujjáról a
+varázsgyűrüt, a maga ujjára húzta, aztán megfordította. Mindjárt ott
+állott előtte az ördöngős király.
+
+– Mit parancsolsz asszonyom?
+
+– Azt parancsolom, hogy ezt a holttestet vigyed s tedd, a hová neked
+tetszik. Az én édes jó uramat pedig támaszd fel, s vezesd ide mellém!
+
+Egy szempillantás sem telt belé, az ördöngős király eltünt a holttesttel
+s a következő pillanatban már jött is vissza Dzsúder ben Ómárral.
+
+– Jaj de sokáig aludtam, édes feleségem! mondotta Dzsúder.
+
+– Sokáig bizony s még tovább aludtál volna, ha hitványlelkű bátyáidtól a
+varázsgyűrüt vissza nem veszem!
+
+Eközben jöttek a palotába a kádik, a muftik, a vezírek. Volt nagy öröm,
+amikor megtudták, hogy megszabadultak a gonoszlelkű szultántól s Dzsúder
+ben Ómár él.
+
+– Áldjon meg az Isten! hálálkodtak a szultánnénak. Éljetek, uralkodjatok
+békével, dicsőséggel!
+
+S éltek, uralkodtak sokáig békével, dicsőséggel.
+
+
+
+
+A fekete bika.
+
+(Skót mese.)
+
+[Illustration]
+
+Régesrégen, sok száz évvel ezelőtt, élt egy özvegy királyné a három
+leányával, egy nagy, öreg, omladozó, bomladozó kastélyban. Olyan szegény
+volt ez a királyné, hogy még enni is alig volt mit a leányainak, s olyan
+rongyosak voltak, akárcsak a koldusleányok.
+
+Egyszer azt mondja a legidősebb leány az anyjának:
+
+– No, édes anyám, én többet nem koplalok itthon, hanem megyek szerencsét
+próbálni. Rosszabb dolgom egyebütt se lesz majd, mint itt!
+
+– Nem bánom én, édes leányom, ha el is mégy, – mondotta búsan a szegény
+királyné – úgy se vár itthon rád egyéb az örökös koplalásnál. De mielőtt
+elmennél szerencsét próbálni, menj el a bölcs vénasszonyhoz, hadd
+mondjon jövendőt neked, vajjon szerencsével jársz-e?
+
+A királykisasszony meg is fogadta az édes anyja tanácsát s elment a
+bölcs vénasszonyhoz, aki a falu végén lakott, kicsi házikóban.
+Elmondotta a királykisasszony a vénasszonynak, hogy mi járatban van, s
+az azt felelte rá:
+
+– Nem kell, fiam, a szerencséd után messzire menned, itt van az én
+aranyajtóm, pislants csak ki rajta, majd meglátod, hogy milyen szerencse
+vár reád.
+
+A leány sem mondatta kétszer magának, hirtelen kinyitotta az aranyajtót,
+kidugta a fejét rajta, s hát édes Istenem, mit lát? Egy gyönyörű, díszes
+hintót húzott nagy délcegen hat hófehér paripa, s egy dali szép herceg
+ült a selyemülésén. Nagyboldogan rohant a királyleány be a konyhába, s
+mondja a vénasszonynak, hogy mit látott, az is nagy örömmel kiáltotta:
+
+– Hát bizony, ha hintót láttál, fiam, az a te szerencséd, menj haza, ott
+vár már reád, ülj fel reá, mert az egyenesen éretted jött.
+
+Nem mondatta kétszer a királyleány, szaladt haza, s hát éppen ott
+toporzékol a hat paripa az ő öreg palotájuk előtt. Felszaladt nagy
+hirtelen a leány, elbúcsuzott anyjától, két hugától, felugrott a
+kocsiba, s hipp-hopp, elvágtattak vele egy perc alatt a hófehér paripák.
+
+Telt, múlt az idő, a második királykisasszony is erősen megunta a sok
+koplalást, ő is elment a vénasszonyhoz, hogy hátha őt is olyan nagy
+szerencse érné, mint a testvérét. Neki is ugyanazt mondta a vénasszony,
+amit nénjének, beküldötte a kicsi aranyajtóhoz, hadd kukucskáljon ki
+rajta. Hej, nagy örömmel szaladt be ez a leány is a konyhába:
+
+– Jaj, lelkem öreganyám, tudja-e, mit láttam? Gyönyörű királyi hintót
+húzott hat hófehér paripa! Még szebb volt, mint a nénémé!
+
+– No, ha hintót láttál, szaladj utána, – mondotta vígan az öregasszony –
+mert az éretted jött, fiam.
+
+Szaladt is mint a szél a leány, búcsuzott anyjától, hugától s
+elvágtatott a hatlovas hintón.
+
+No, hogy a második leány is elment, türelmetlen lett a kicsi
+királykisasszony, s elsompolygott egy éjszaka a vénasszonyhoz, hogy
+meglesse a szerencséjét. Őt is odavezette az asszony az aranyajtóhoz, s
+hát Istenem, mikor nagy izgatottan kidugja a fejét, ő is egy csodaszép
+hintót lát arrafelé közeledni, de amint az ajtó közelébe értek a lovak,
+egyszerre megfordultak, s amerre jöttek, elvágtattak. Szalad a kicsi
+királykisasszony nagybúsan a konyhába, mondja, hogy mit látott, az
+öregasszony is csóválja a fejét s mondja:
+
+– Hát bizony, fiam, ha elszaladtak a lovak a hintóval, akkor nem is
+éretted jöttek; de ne búsulj, gyere el holnap, hátha több szerencsével
+jársz. El is ment másnap a királyleány, de bizony még annyi szerencsével
+sem járt, mint az előző nap: nemhogy hintó közeledett volna felé, de még
+egy rossz szekeret se látott. Elment a vénasszony tanácsára harmadnap is
+nagybúsan, s hát amint nagy félve kitekint az ajtón, egy nagy fekete
+bikát lát, aki rohanvást rohan a ház felé. Ijedten szaladt be szegény a
+konyhába, mondja a vénasszonynak, hogy mit látott, az csak összecsapta a
+kezét nagy ijedtiben s mondotta:
+
+– Jézus Máriám, te szegény leány, hiszen téged a Fekete Bika akar
+feleségül venni!
+
+Elfehéredett szegény kicsi királykisasszony a vénasszony szavára, s
+mondta:
+
+– Csak nem lesz a Fekete Bika az én jövendőbelim? Nem megyek el vele!
+
+– De bizony el kell menned, édes leányom, – mondotta sajnálkozva az
+öregasszony – mert aki az én ajtómon át tekinti meg a jövendőjét, el
+kell avval menni, aki érette jön.
+
+Szalad nagy búsan haza az anyjához a leány, elpanaszolja, hogy mi
+történt vele, de az édes anyja is csak azt mondotta, amit az
+öregasszony, hogy, ha már ennyiben van a dolog, menjen el a Fekete
+Bikával. Alig hogy hazaért a leány s beszélt az anyjával, már ott is
+volt a palota kapuja előtt a Fekete Bika s türelmetlenül integetett nagy
+szarvával a leánynak. Mit tehetett szegény leány, kiment s felült nehéz
+szívvel a Fekete Bika hátára, az meg nagy vágtatással elindult vele.
+Egész nap szakadatlanul rohant a Fekete Bika s a szegény királylány
+olyan fáradt és éhes volt, hogy alig bírta tartani magát a bika hátán.
+Mikor már azt gondolta, hogy no, most már rögtön lesuppan a földre,
+nyájas hangon megszólalt a Fekete Bika:
+
+– A jobb fülemben találsz ennivalót, a balban innivalót, majd meglátod,
+ha megiszod, hogy felfrissülsz tőle.
+
+A királyleány nem mondatta kétszer magának, evett jóizűen, amikor aztán
+jóllakott, kicsi üveget húzott ki a bika balfüléből s jót ivott rá.
+Olyan frissnek is érezte magát, mintha most kelt volna útra. Soká, soká
+mentek, még a szélnél is sebesebben, hát egyszer látja a királyleány,
+hogy mindjárt ott vannak a világ végén. No, mindjárt meg is lassította
+szaladását a Fekete Bika s nemsokára meg is állott egy tündöklő, ragyogó
+palota előtt s mondta a leánynak:
+
+[Illustration: A fekete bika elvágtatott a királyleánnyal.]
+
+– Ma éjszaka itt hálunk, mert itt lakik a legidősebb bátyám.
+
+A királyleány nagyon elcsodálkozott, hogy a Fekete Bikának a bátyja
+ilyen gyönyörű palotában lakik, de még nem is válaszolhatott neki, ott
+termettek a kapunál s a Fekete Bika a nagy kemény fejével nagyokat
+koppantott rajta. Jött is szaladva egy parádés inas, kinyitotta a kaput,
+nagy hajlongással köszöntek a Fekete Bikának s lesegítették a
+királyleányt a hátáról. Odabent fényes teremben éppen vacsoránál ültek a
+Fekete Bika bátyja meg a vendégei, nagy örömmel fogadták a királyleányt,
+jól ellátták minden jóval, s mikor elálmosodott, gyönyörű hálószobába
+vezették, ahol köröskörül aranyrámás hatalmas tükrök lógtak. Boldogan
+feküdt le a leány a habfehér ágyba s édesen aludott reggelig. Amint
+felébredett, már várta türelmetlenül a Fekete Bika a kapu előtt, ő meg
+nagy sietve búcsuzkodni kezdett a sok embertől s felült ismét a Fekete
+Bika hátára. Mielőtt elindult, a kezébe nyomtak egy csodaszép almát, s
+azt mondották, jól őrizze meg, csak akkor vágja fel, ha nagy-nagy
+szüksége lesz rá… Megköszönte szives szóval, belécsúsztatta a zsebébe, s
+azzal indultak is.
+
+Egész nap pihenés nélkül folytatták vándorlásukat, s estére kelve ismét
+egy rengeteg nagy palotához értek. Mikor a kapunál voltak, így szólt a
+Fekete Bika a királyleányhoz:
+
+– Ma itt hálunk a középső bátyámnál!
+
+Nyílt is mindjárt a kapu, a szolga leemelte a királyleányt a Fekete Bika
+hátáról, s vezette be a díszes vendégsereg közé. Egész este neki
+kedveskedtek, becézgették, s mikor elálmosodott, még szebb hálószobába
+vitték, mint az első palotában. Reggel, amint felébredt, ment a kapuhoz,
+a Fekete Bika várt már reá türelmetlenül. Mikor elbúcsuzott a háziaktól,
+azok egy gyönyörű körtét adtak neki ajándékba, hogy, ha valaha nagy
+bajba jut, akkor az segítségére lesz. Azt is a zsebébe tette s mentek
+tovább.
+
+Estére ismét egy ragyogó palotához értek, s a Fekete Bika megszólalt
+annak a kapujánál is:
+
+– A mai éjszakát a legkisebb bátyámnál töltjük!
+
+Azzal nyílt a kapu, a királyleányt leemelték, ismét nagy vendégségben
+találta magát. Mindenki neki kedveskedett itt is, úgy szerették, mintha
+örökké közöttük lett volna. Reggel, mikor búcsuztak el nagy búsan tőle,
+egy tollat ajándékoztak neki, hogy, ha nagy bajban lesz, csak vágja fel,
+majd segít az rajta. Belétette azt is a zsebébe, s mentek sietve tovább.
+
+A negyedik nap estéjén mély és sötét völgybe jutottak, ahol a sűrü
+bozóttól alig bírtak még csak lépésben is menni. Egyszerre csak egy kis
+fekete házikó kapuja előtt megállt a bika, s így szólt a leányhoz:
+
+– Világíts ide, szép királyleány, most itt kell maradnunk ebben a sötét,
+csúf házban, mert ez a Sötétség Szelleméé, a kivel nagy harcra készülök.
+Sok-sok szenvedést okozott már ez a Szellem, s most már ideje, hogy
+szembeszálljak vele, s ha lehet, legyőzzem. De neked, szép királyleány,
+itt a kapu előtt erre a kőre le kell ülnöd, sem kezedet, sem lábadat
+mozdítanod nem szabad, de még beszélni sem, amíg én vissza nem térek. Ha
+azelőtt megmozdulsz, s csak egy szót szólasz is, a Völgy Gonosz
+Szellemének varázsába kerülsz.
+
+– De honnan tudjam, mi történt veled, ha se lábamat, se kezemet nem
+mozdíthatom, s még csak nem is beszélhetek? – kérdezte aggodalmasan a
+királyleány, mert nagyon féltette a Fekete Bikát, aki mindég olyan
+szelíd és jóságos volt hozzá.
+
+– Majd megtudod, hogy legyőztem-e, vagy engem győzött le a Sötétség
+Szelleme, mert ha én győzök, világoskék lesz körülötted az egész tájék,
+ha pedig ő győz le, vérveres lesz minden.
+
+Ahogy ezt mondotta a Fekete Bika, fel is készülődött, s elment. A kicsi
+királykisasszony pedig leült a kőre, s éjjel-nappal hűségesen ott ült
+mozdulatlanul. Hát egyszer csak világosodni kezd körülötte minden,
+ragyog, fényesedik fű, fa, virág, s gyönyörű kék színben tündöklik a
+tájék. Hej, megörül a királyleány a Fekete Bika győzelmének, s nagy
+örömében összecsapja a két kezét! No bizony szegényke, ha megmozdult,
+rögtön el is csendesedett, mert a Völgy Gonosz Szelleme halálos álmot
+bocsátott reá. Azt álmodta, hogy a norvég herceg, aki Fekete Bika
+képében megvívott a Sötétség Szellemével, amint megölte, rögtön ismét
+emberi alakra változott, s jött haza nagy sietve, hogy hűséges
+menyasszonyát, aki a kövön várt reá, elvigye a palotájába, s feleségül
+vegye. De bizony hiába kereste, mert a Völgy Gonosz Szelleme úgy
+elvarázsolta a szegény királyleányt, hogy se ő nem látott semmit, se őt
+nem látta halandó emberi szem.
+
+Soká, soká ült ott a királyleány halálos álomban a kövön, de végre úgy
+megfázott, kifáradott, hogy álmában hangosat sikoltott, s hát arra
+egyszeribe fel is ébredett. Körülnézett, de mikor nem látott senkit,
+nagy búsan útnak indult. Ment, ment sokáig s hát egyszer csak egy
+jéghegyhez ér. Próbált mindenképen átal kelni rajta, fogódzkodott,
+kapaszkodott, ahogy csak gyenge keze, lába bírta, de az olyan síkos
+volt, hogy örökké visszaesett oda, ahonnan elindult. El volt fáradva
+szegény erősen, körüljárta a hegy alját, hátha egy házat találna
+valahol, ahol kipihenhetné magát. Csakugyan, egy kis ösvényt talált,
+azon végigment, s egy pici házikóhoz ért. Bekopogtatott, hát egy
+kovácsműhelybe jutott éppen. A kovács ott állott az üllő előtt, verte a
+vasat. Köszönt illendően a kovácsnak, s megkérdezte tőle:
+
+[Illustration]
+
+– Ugyan, édes bátyámuram, hogy mehetnék én átal a jéghegyen? Úgy
+iparkodtam, mégsem tudtam semmiképen előre jutni rajta!
+
+A kovács elmosolyodott, s legyintett a kezével:
+
+– Hát te azt hitted, hogy ezzel a gyenge lábacskával át tudsz mászni a
+jéghegyen? Nem olyan kis dolog ám az! Vascipők kellenek ahhoz!
+
+– Talán bátyámuram tudna nekem csinálni, szívesen megfizetném az árát! –
+mondotta a leány.
+
+– Nem lehet azt pénzzel megfizetni, lányom, – szólt az öreg kovács –
+szolgálni kell érette nálam, mert rajtam kívül ugyan senki se tudja azt
+megcsinálni neked!
+
+– Hát aztán meddig kell szolgálnom? – kérdezte a leány.
+
+– Hét esztendeig.
+
+– Sokallotta bizony szegény királykisasszony a hét esztendőt egy pár
+cipőért, de mit volt mit tennie, ott maradt, takarított, főzött az öreg
+emberre. Valahogy eltelt a hét esztendő is, megkapta a vascipőt a
+kovácstól, felhúzta, s olyan könnyen lépkedett át a jéghegyen, mintha
+puha füvön lépegetett volna. Amint átért rajta, ismét egy kis házikóhoz
+ért, ide is bekopogtatott, mert már jó későre járt az idő. Csúf
+vénasszony nyitotta ki az ajtót, s attól kért éjjeli szállást.
+
+– Hát, fiam, adok szállást, adok, – mondotta a vén banya – de meg is
+kell szolgálnod ám érette.
+
+– Megszolgálom én szívesen, – mondotta a királyleány.
+
+Ekkor a vénasszony egy mosóteknőre mutatott, amelyben egy mocskos
+köpenyeg volt.
+
+– Hát ezt a köpenyeget mosd ki, fiam, s akkor itt aludhatsz nálam. Soha
+annyit nem boszankodtam, mint ezzel a köpenyeggel. Hiába mostam ki a
+foltokat belőle, amint kiteregettem, újra fekete lett a mocsoktól.
+
+– Ugyan, kié ez a köpenyeg, néném asszony? – kérdezte a
+királykisasszony.
+
+– Az bizony a Fekete Norvég hercegé, aki nagy párosviadalban mocskolta
+így össze.
+
+Elkezdett erre a válaszra dobogni a királyleány szíve, s megkérdezte az
+öregasszonyt:
+
+– Nem rokona a Fekete Norvég herceg a Fekete Bikának?
+
+A vénasszony csodálkozva nézett az idegen leányra, hogy az vajjon honnan
+tud a Fekete Bikáról, s aztán mondta neki:
+
+– Meghiszem ám, hogy rokonságban vannak egymással, mert a kettő egy.
+Gonosz varázslat változtatta át a Fekete Norvég herceget bikává, s csak
+akkor szűnt ez meg, mikor legyőzte a Sötétség Szellemét. Rég volt ez
+már, azóta szegény herceg folytonosan barangol, járja a világot, keresi
+az elveszett menyasszonyát. De tudom, ez nem is érdekel téged, hiszen
+idegen vagy, s nincs is időm a sok fecsegésre. Mondd meg hát, kimosod-e
+a Fekete Norvég herceg köpenyét, vagy nem?
+
+Nem kellett kétszer kérdezni a királykisasszonytól, bezzeg szívesen
+kimosta a köpenyeget, s a vénasszony nem győzött eleget csudálkozni,
+mikor meglátta a mocskos köpenyeget hónál fehérebben. Hamar küldte a
+királyleányt, hogy feküdjék le, ő pedig a csúf leányával várta a
+herceget, hogy jöjjön a köpenyegért. Persze, nem akarták megmondani,
+hogy egy idegen leány mosta ki ilyen szépen a köpenyeget, nehogy azt
+jutalmazza meg a Fekete Norvég herceg. Tudták, hogy van valami köze a
+leánynak a herceghez, ha ezt a munkát, amit ők olyan nagy fáradsággal
+nem tudtak elvégezni, ilyen könnyen elvégezte. Hallották is mindenfelé
+suttogni, hogy hét esztendeje jár olyan mosónő után a herceg, aki ki
+tudná tisztítani a köpenyegét, de sohase talált még egyet se. Büszkén
+várták hát a herceget, s bezzeg volt örömük, mikor a Fekete Norvég
+herceg rögtön megkérte a csúf leány kezét, amint meglátta a tiszta
+ruhát. Megkérte bizony a szegény herceg, mert azt jósolta neki egy vén
+bölcs asszony, hogy azt vegye el feleségül, ha szép, ha csúf, aki ezt a
+mocskos ruhát tisztára mossa. El is határozták mindjárt, hogy másnap
+megtartják az esküvőt.
+
+Na, felkel másnap reggel a királykisasszony, s hallja nagy
+szomorúsággal, hogy itt járt éjszaka az ő herczege, s megkérte a vén
+banya leányát. Búslakodott, tanakodott egy ideig, hogy s mint segíthetne
+a baján, s egyszerre csak eszébe jut a gyönyörű alma, amit a Fekete
+herceg bátyja adott neki. No, gondolta magában, nagyobb szükségben úgy
+sem lehetek, felvágom az almát. Hát amint felvágja, rengeteg drágaság,
+ékszer s pénz hull az ölébe. Összekötötte az egészet a kendősarkába, s
+odafutott a vénasszonyhoz vele:
+
+– Ti talán nem is tudjátok, milyen gazdag vagyok én, – szólította meg az
+asszonyt – s ha akarjátok, ezt az egészet tinektek adom. – S megmutatta
+a sok drágaságot.
+
+A vénasszony vágyakozva nézegette, s megkérdezte kiváncsian:
+
+– Hát hogy lehetne ez az enyém?
+
+– Az bizony úgy, ha egy nappal elhalasztanátok a leány esküvőjét, s ma
+éjszaka megengednéd, hogy megnézzem álmában a Fekete herceget, mert igen
+kiváncsi vagyok reá.
+
+A vénasszonynak nem tetszett a kívánság, mert féltette a leánytól a
+herceget, de szerette volna a kincseket is, hát azt mondta a
+királyleánynak, jól van, menjen csak be a herceg hálószobájába, ha
+elaludt. De bezzeg álomitalt kevert a herceg italába, mielőtt lefeküdt,
+nehogy meglássa a szép leányt, s azt vegye feleségül. Be is ment szegény
+kis királykisasszony a hálószobába, egész éjjel ott ült a herceg ágya
+mellett s búsan énekelte:
+
+  Hét évet szolgáltam érted,
+  Jeges hegyet másztam érted,
+  Köpenyeget mostam érted,
+  S a szavamat mégsem érted?
+
+De bizony hiába énekelte egész éjszakán át szakadatlan, a herceg
+mozdulatlanul feküdt az ágyán, s nem hallotta meg kedves hangját. Másnap
+nagy bújában a pompás körtét vette elő, hátha az jobban megsegíti, mint
+az alma, felvágta nagy vigyázva, de bizony abból is csak sok-sok drágakő
+hullott az ölébe. Ezt is a vénasszonynak adta, hogy halassza el egy
+nappal az esküvőt, s engedje be a herceghez éjszaka. Ott ült másnap is,
+szomorúan énekelgetve kis dalát, de a herceg úgy feküdt, mint a kő, meg
+sem moccant. Harmadnapra nem volt már egyebe, mint a toll, felvágta azt
+is, de bizony az is csak drágakövekkel volt teli s teli. Odaadta a
+vénasszonynak, hogy engedje meg, hadd üljön a herceg mellé a harmadik
+éjszaka is. Meg is engedte, hogyne engedte volna.
+
+A Fekete herceg nagy vadászatra ment az embereivel harmadik napon, mert
+erősen megunta az esküvőre való várakozást, hát amint ott lovagol az
+emberei előtt, egy vén vadász odasomfordál mellé s mondja neki:
+
+– Fenséges uram, bocsánatot kérek, hogy kérdezősködöm fenségedtől, de
+már két éjszaka olyan szomorú éneket hallok a fenséged hálószobájából,
+hogy nem tudok aludni miána! Ugyan ki dalolhat odabent?
+
+– Az én szobámban? Ott ugyan senkise! Egész éjjel álom nélkül aludtam,
+fent se voltam, egy pisszenést se hallottam!
+
+A vén vadász megcsóválta a fejét:
+
+– Én akkor csak azt tanácsolom fenségednek, ne igyon ma este a
+vénasszony italából, majd meghallja akkor azt az éneket!
+
+A herceg szót is fogadott hűséges vadászának, s mikor este odahozta a
+vénasszony az altatót, kiküldte a konyhába, hogy hozzon be cukrot, mert
+keserű. No, alig hogy kifordult a vén banya a konyhába, fogta az egész
+kotyvalékot s kiöntötte az ablakon. Mikor az asszony visszajött, azt
+mondta neki, hogy lehajtotta úgy, ahogy volt. Este hamar lefeküdt,
+behúnyta a szemét, s abban a pillanatban belibbent a királykisasszony,
+szelíd, zokogó hangon énekelni kezd:
+
+  Hét évet szolgáltam érted,
+  Jeges hegyet másztam érted,
+  Köpenyeget mostam érted,
+  S a szavamat mégsem érted?
+
+De bezzeg felszökött a királyfi az ágyból, ölelte, csókolta a leányt, s
+kérdezte, faggatta, hol s merre barangolt ilyen sokáig. A királyleány
+elmondta sok bujdosását, búslakodását. No, de most nem volt ideje a
+szomorúságnak, egymásé lettek, a Fekete herceg fényes palotájába
+költöztek, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
+
+
+
+
+A két Iván.
+
+(Orosz mese.)
+
+Volt egyszer egy paraszt s annak felesége. Szegények voltak, mint a
+templom egere, de azért jól éltek, mert fiatalok voltak, szerették
+egymást igaz szeretettel. Dolgoztak reggeltől estélig s Isten megáldotta
+a munkájukat. Egyszer azonban szomoruság érte őket: jött a parancsolat a
+czártól, hogy induljon azonnal, mert kiütött a háború. Hej, búsult a
+paraszt, majd felvetette a nagy bú-bánat! Hogyne, mikor éppen azon
+örült, örvendezett, hogy két hónap mulva Isten megáldja házasságukat
+gyermekkel s neki éppen most kell menni háborúba!
+
+– Hát, feleség, – búcsuzott a paraszt – csak ügyelj a házunkra s kicsi
+gazdaságunkra; élj a szomszédokkal barátságban. Talán az Isten velem
+lesz s visszakerülök még. Ha nem kerülnék vissza, itt van 50 rubel, tedd
+el. Ha az Isten leánygyermekkel áld meg: jó lesz hozománynak, mikor
+férjhez viszik; ha pedig fiúval áld meg, akkor is jó lesz majd!
+
+Azzal elbúcsuzott s elment.
+
+Három hónap mulva az Isten két fiugyermekkel áldotta meg az asszonyt. A
+két fiunak egyforma nevet adtak: Iván lett a neve mind a kettőnek. A
+falusiak ugy hívták: a »két Iván«. A »katonagyerekek«. Nőttek,
+növekedtek a gyermekek, de az apa csak nem jött haza. Már tíz
+esztendősek voltak, iskolába kerültek, ott szorgalmasan tanultak, olyan
+szorgalmasan, hogy megszégyenítették a gazdag bojár úrfiakat. De
+irígykedtek is rájuk a fiuk, folytonosan gúnyolták, csipkedték,
+lökdösték őket. Hanem egyszer a fiúk megsokallották az örökös
+gúnyolódást, az örökös csipkedést, rugdosást, mondta az egyik a
+másiknak:
+
+– Testvér, meddig türjük mi ezt? Hát azért varrja nekünk az édesanyánk a
+ruhát, hogy ezek széjjelszaggassák? Ne hagyjuk magunkat!
+
+Másnap aztán mikor ismét rájuk támadtak a fiúk, a két testvér közéjük
+vágott, ütötték, rugták a fiukat, egy pillanat alatt széjjelverték
+valamennyit. Lett szörnyű bőgés, jajgatás, lett nagy riadalom, csődület,
+mert egyik-másik fiunak még a karját is eltörték. Bezzeg, hogy a nagy
+csődületre jöttek a rendőrök is, megfogták a két testvért és vitték a
+tömlöczbe.
+
+Fülébe ment a czárnak is ez a dolog s mikor meghallotta, hogy s mint
+történt, megparancsolta, hogy azonnal eresszék szabadon azt a két fiut:
+hiszen azok csak védték magukat, ártatlanul szenvednek. Hát bezzeg hogy
+szabadon eresztették a fiukat, azok meg tovább jártak az iskolába,
+nőttek, növekedtek, s ahogy telt-mult az idő, deli szép legényekké
+serdültek. Mondják egyszer az édesanyjuknak:
+
+– Anyácskám, adj nekünk pénzt! Szeretnénk a vásárra menni s lovat venni!
+
+Az asszony odaadta nekik az 50 rubelt; 25-öt az egyiknek, 25-öt a
+másiknak s mondotta:
+
+– Hát csak eredjetek, fiaim! Hanem azt mondom, hogy amerre jártok,
+minden embernek köszönjetek, a kivel találkoztok.
+
+– Úgy lesz, anyácskám! – mondották a fiuk s azzal bementek a városba,
+egyenesen a vásárra. Volt ott ló rengeteg sok, a szemük alig győzte
+belepni. Hanem a fiuknak egyik ló sem tetszett.
+
+– Na, – mondogatták, – ide rossz helyre jutottunk. Úgy látszik, nem
+találunk magunknak való lovat!
+
+Hanem, amint jártak-keltek a vásárban, egyszerre csak látják, hogy a
+piacz tulsó felén rettenetes nagy csődület van. Vajjon mi lehet ott?
+Odamentek, hadd lássák. Hiszen láttak is ott csudát! Ott állott a vásár
+szélén két nagy oszlop. Ahhoz volt kötve két csikó. Az egyik hat, a
+másik tizenkét lánccal. Ágaskodtak a csikók, rugták a port, fújtak,
+tüszköltek, nem volt ember, aki közelükbe merjen menni.
+
+– Mi az ára ennek a két lónak? – kérdezték a legények.
+
+A lovak gazdája gúnyosan mérte végig a legényeket:
+
+– Nem nektek való ez a ló!
+
+– Már hogy nekünk való-e vagy sem, azt nem kend ítéli meg! – mondották a
+legények. – Majd megnézzük s ha megtetszik, megvesszük. Előbb hadd
+lássuk a fogát!
+
+– Hát csak nézzétek meg a fogát! – mondotta nevetve a gazda.
+
+Azzal a két legény odament nagy bátran a lovakhoz; az egyik megfogta az
+egyiknek a láncát, a másik a másiknak a láncát. Abban a pillanatban mind
+a két ló felágaskodott, felállott a hátulsó lábára, fújt, tüszkölt,
+nyerített, aztán ismét levágott a földre a két előlábával, felkavarta a
+port, hogy elsötétedett a hely belé. De a legények nem törődtek vele,
+eloldották a láncokat, aztán felpattantak a lovakra, hatalmasan
+megsarkantyuzták és elvágtattak, mint a sebes szél. Elvágtattak vagy öt
+mértföldnyire, onnan meg vissza. Mikor meg visszakerekedtek, mind a két
+ló összeesett. Akkor aztán azt mondották a gazdának:
+
+– Hát ezek is lovak? Nem nekünk valók ezek!
+
+Otthagyták a gazda nyakán a lovakat, azzal elindultak haza. Búsultak,
+hogy ló nélkül kell hazamenniök, de hát mit csináljanak?
+
+– Amint kiértek a városból s mentek, mendegéltek az országúton, szembe
+jött velük egy öreg, fehérhajú ember. Elmentek mellette, nem köszöntek
+neki. De alig haladtak egy-két lépést, eszükbe jutott, hogy mit mondott
+az édesanyjuk. Hiszen nekik üdvözölni kellett volna azt az öreget!
+Egyszeribe visszafordultak az öreg ember után siettek, illedelmesen
+levették a sapkájukat, szépen meghajoltak s mondták:
+
+– Bocsáss meg, nagyapácskám, hogy köszönés nélkül haladtunk el
+melletted. Pedig az édesanyánk ugyan meghagyta, hogy mindenkit
+üdvözöljünk, akit az úton látunk!
+
+– Nagyon szép, nagyon szép! – mondotta az öreg ember, – helyre fiuk
+vagytok. Hát honnan jöttök?
+
+– Mi bizony, öreg apácskám, a vásárból jövünk. Lovat szerettünk volna
+venni, de bizony nem találtunk magunknak valót.
+
+– Nem találtatok? Nem baj, édes fiaim, majd adok én nektek!
+
+– Hej, nagyapácskánk, de megköszönnők azt! – mondották a legények.
+
+– Hát csak gyertek velem!
+
+Elindultak az öreg emberrel, mentek, mendegéltek, egyszer aztán egy
+nagy, magas hegyre értek. Annak a magas hegynek az oldalán volt egy
+vaskapu. Azt a vaskaput kinyitotta az öreg ember s ím a következő
+pillanatban két hatalmas, erős, szép lovat vezetett ki onnét.
+
+– Itt vannak a lovak, fiuk! Üljetek rá! Legyen a tiétek! Ajándékba adom
+nektek.
+
+Megköszönték a fiuk a szép ajándékot, illendően elbúcsuztak az öreg
+embertől, azután, felpattantak a lóra, elvágtattak, mint a sebes szél,
+még annál is sebesebben. Aztán, hogy haza értek, az udvaron egy-egy
+oszlophoz megkötötték a lovakat. Közben kijött az édesanyjuk, nézte,
+csudálkozva nézte, hogy milyen szép lovakat hoztak a fiuk.
+
+– Hol vettétek ezeket a lovakat, édes fiaim?
+
+– Nem vettük mi ezt, édesanyám, mert a vásáron nem találtunk magunknak
+valót. Egy öreg ember ajándékozta nekünk.
+
+– Jaj de szépek, jaj de szépek! Csak el ne lopná valaki!
+
+– Ne féljen, édes anyám, nem lopja el ezeket senki! Nincs az az ember,
+ki közelükbe merjen lépni!
+
+Hanem az asszony egyszerre csak elkezdett könnyezni. A fiuk csodálkozva
+néztek rá.
+
+– Hát miért sír, édes anyám?
+
+– Hogyne sírnék, édes fiaim! Látom már, hogy nem sokáig lesz rám
+szükségetek!
+
+A fiuk nem szóltak erre semmit, de másnap azt mondották az
+édesanyjuknak:
+
+– Anyácskám, bemegyunk a városba, szeretnénk kardot venni.
+
+– Vegyetek, édes fiaim, Isten hírével!
+
+Bementek a városba, ottan is egy kovácshoz s mondották neki:
+
+– Csinálj nekünk két kardot, kovács!
+
+– Hát minek csináljak? – mondotta a kovács. – Van itt készen elég:
+válogathattok belőle.
+
+– De nincs ezek között egy sem nekünk való! Nekünk olyan kard kell, hogy
+legalább harminc fontos legyen!
+
+– Ugyan mit gondoltok? Hát azt azután hogyan forgatjátok? Nincs olyan
+kard az egész világon!
+
+Elég az, hogy a kovács nem csinálta meg a kardot, a legények meg nagy
+búsan hazaindultak kard nélkül. De alig értek ki a városból, már megint
+találkoztak azzal az öreg emberrel.
+
+– Isten jónap, fiaim!
+
+– Jónapot, öregapácskám!
+
+– Honnan, honnan?
+
+– A városból jövünk, nagyapácskám, kardot akartunk venni, de nem
+találtunk magunknak valót.
+
+– Bizony, ha nem találtatok, majd adok én nektek! Csak gyertek velem!
+
+Mentek az öreg emberrel, mentek arra a nagy hegyre; ott az öreg ember
+kinyitotta a vasajtót és kihozott mind a két fiunak egy-egy hatalmas
+nagy kardot. Azt a fiuk szépen megköszönték, aztán elbúcsuztak az
+öregtől és nagy vidáman mentek hazafelé. Ott a kardot be sem vitték a
+házba, hanem letámasztották a fal mellé.
+
+– Hát hol a kard, fiaim? – kérdezte az édesanyjuk. Vettetek-e?
+
+– Nem vettünk, mert nem találtunk. De adott nekünk az öreg ember kardot
+is.
+
+– Hol van?
+
+– Kint van az udvaron, megtámasztottuk a ház oldalához.
+
+Kimegy az asszony, nézi, nézi a kardot:
+
+– Jaj de szép nagy kardok, lelkeim fiaim! Csak el ne lopná valaki!
+
+– Nem lopja el azt senki, ne féljen, édesanyám, nagyon nehéz mind a
+kettő!
+
+Hát csakugyan nehéz is volt a két kard, olyan nehéz, hogy a háznak az
+oldala már kezdett is recsegni-ropogni. Nézte, nézte az asszony a kardot
+s egyszerre csak könnybe lábadt a szeme:
+
+– Hát miért sír, édesanyám?
+
+– Hogyne sírnék, mikor látom, hogy nem lesz többet szükségetek én reám!
+– Másnap reggel a legények fölnyergelték a lovakat, fölkötötték a
+kardjukat, imádkoztak, aztán elbúcsuztak az édesanyjuktól.
+
+– Anyácskám, édes anyácskám, add reánk áldásodat.
+
+– Édes fiaim, kísérjen mindenütt, a merre jártok, az én áldásom. Isten
+vezéreljen, baj sehol se érjen! Senkibe bele ne kössetek ok nélkül!
+Válogassátok meg, akivel barátkoztok!
+
+Ezt mondotta az asszony és azzal útnak eresztette a fiait.
+
+Elindult a két fiú, mentek hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön át.
+Aztán egyszerre egy keresztúthoz értek. Azon a keresztúton állott két
+oszlop. Mind a két oszlopon írás volt. Az egyik oszlopon az volt: »Aki
+jobbra tér, cár lesz abból.« A másik oszlopon az volt: »Aki balra tér,
+azt megölik.« A legények nézték, nézték az írást s tanakodtak,
+tusakodtak, hogy most már merre induljanak. Mind a ketten nem mehettek
+jobbra, mert attól tartottak, hogy majd versengeni fognak egymással; ha
+pedig balra mennek, mind a kettő halál fia. Végre aztán azt mondotta az
+egyik fiú:
+
+– Testvér, én erősebb vagyok, mint te. Te indulj jobbra, én meg megyek
+balra. Nem tudom, hogy mi lesz velem. Belőled, ha igaz, amit ez az írás
+mond, úgy látszik, cár lesz. Hanem minekelőtte elválnánk, cseréljük el a
+kardjainkat. Amelyik majd véresnek látja a kardot, abból tudni fogja,
+hogy a másikkal nagy szerencsétlenség történt s induljon utánna!
+
+Ebben megegyeztek, aztán megölelték egymást, keserves könnyhullatással
+elbúcsuztak, felültek a lovukra, az egyik ment jobbra, a másik ment
+balra.
+
+Amelyik jobbra ment, nem is sokáig ment, gyönyörű szép országba ért,
+gyönyörű szép országnak még gyönyörűbb városába. Abban lakott a cár.
+Egyenesen ment a cár szine elé Iván. Köszönt illedelmesen, a cár meg
+kérdezte:
+
+– Mi jóban jársz, édes fiam?
+
+– Azért jöttem, felséges cár, hogy végy fel engem a te vitézeid közé!
+
+Tetőtől-talpig mérte a czár a legényt: megtetszett neki erősen.
+
+– Hát csak maradj itt fiam, tetszel nekem!
+
+Az ám, de abban a pillanatban belépett a cár leánya is, az is megnézte a
+dali szép legényt: megtetszett neki erősen.
+
+Telt-mult az idő, de bizony nem sok idő mult el, a cárnak annyira
+megtetszett a dali, szép legény, de még inkább a cár leányának, hogy mit
+mondjak? – egyszerre csak azt mondotta a cár:
+
+– Hallod-e, fiam, Iván! Szeret a leányom. Tetszel nekem is: fiammá
+fogadlak. Még ma megtartjuk a lakodalmat. Tied lesz a fele királyságom.
+
+Hát ez így jó volt, ahogy volt, hanem most már lássuk: mi történt a
+másik Ivánnal? A másik Iván ment balra. Ment folyton, éjjel-nappal,
+szakadatlan, három teljes nap meg sem állott. Akkor aztán egy idegen
+országba ért, idegen országnak a fővárosába. Hát Uram Teremtőm, mit
+látott ott? Az a város csupa gyászfeketébe volt borítva. Minden házon
+fekete kendő, az emberek csupa gyászruhába jártak. Nem tudta elgondolni
+Iván, mi történhetett itten. Bement egy kicsi házikóba, abban egy öreg
+asszony lakott, szállást kért attól. Kapott is szállást s még le sem
+ült, az volt az első kérdése:
+
+– Mondjad, anyácskám, miért gyászol itt az egész város?
+
+– Hej, édes fiam, nagy oka van annak! Látod-e, itt a város mellett, itt
+van a Kék tenger. Ebből a Kék tengerből mindennap kiszáll a tizenkétfejű
+sárkány. Mindennap megeszik egy embert. Most már a cár családja van
+soron. A cárnak van három szép leánya, ma viszik oda a legidősebbet.
+
+Iván éppen eleget hallott. Azonnal nyeregbe pattant, elvágtatott a Kék
+tenger partjára. A Kék tenger partján volt egy nagy kő. Azon állott a
+cárevna lánccal megkötözve. Ott várta szegény, hogy mikor jön érte a
+sárkány. Mikor a cárevna megpillantotta Ivánt, szomorúan mondotta neki:
+
+– Menj innen, vitéz, nem elég az, hogy megöl engem a sárkány? Te is el
+akarod veszíteni szép fiatal életedet?
+
+– Ne félj semmit, szép leány, – mondotta Iván. – Hátha én győzöm le a
+sárkányt?
+
+Azzal leszállott a lováról, rálépett a kőre, megfogta a láncot és úgy
+széjjel szakította, mintha váslott kötél lett volna. Azt mondotta most a
+cárevnának:
+
+– Hallod-e, szép cárevna, engedd meg, hogy a fejemet az öledbe hajtsam s
+aludjam egy kicsit. Simogasd a fejemet, de a szemed folyton a tengeren
+legyen, nézzed, mikor jön a sárkány, akkor ébressz föl engem!
+
+A leány leült, Iván meg az ölébe hajtotta fejét s szép csendesen
+elaludott. Hát egyszerre, alig aludott el, zúgni, búgni, háborogni
+kezdett a tenger, nagy fekete felleg kerekedett felette. Jött a
+tizenkétfejű sárkány, csakúgy szakadott mind a tizenkét torkából a láng.
+A cárevna egyszeribe fölébresztette Ivánt, az meg felszökött, szaladott
+a lovához, felpattant rá, de abban a pillanatban ott termett a
+tizenkétfejű sárkány is.
+
+– Na, Ivánka, – kiáltott rá a sárkány – miért jöttél ide? Hát nem
+tudtad, hogy ez az én országom? Na, most búcsuzz el az élettől, mert
+jössz velem a tenger fenekére. Ott lesz jó helyed neked!
+
+– Átkozott sárkánya! Hiszen majd meglátjuk! – mondotta Iván. Azzal
+kihúzta nagy, erős kardját, egy csapásra levágta mind a tizenkét fejét.
+Akkor a követ felemelte, a sárkánynak mind a tizenkét fejét alája tette,
+a testét pedig beledobta a tengerbe.
+
+Mintha semmi sem történt volna, szépen haza ment a szállására, evett,
+ivott, lefeküdött, aludott három teljes nap. Eközben a cár az udvari
+vízhordót kiküldötte a tenger mellé, hogy szedje össze a leányának a
+csontjait s hozza haza. A vízhordó kiment egy kis talyigával a tenger
+partjára s hát, Uram Teremtőm, a cárevnának semmi baja. Ott ült épen,
+elevenen, szépen! Felültette a talyigára, vitte hazafelé. De útközben
+egy sűrü erdőn kellett keresztül menni, ottan megállott, elővette a
+kését s elkezdette fenni.
+
+– Hát te mit akarsz? – kérdezte a cárevna.
+
+– Fenem a kést, hogy megöljelek.
+
+– Óh, ne ölj meg! – Óh, ne ölj meg, sírt a cárevna. – Hiszen én nem
+vétettem semmit ellened!
+
+– Jó, – mondotta az ember, – ha azt mondod az apádnak, hogy én
+szabadítottalak meg a sárkánytól, meghagyom az életedet!
+
+Hogyne ígérte volna meg a cárevna! Megígérte jó szívvel. Azzal
+hazamentek. Hej, volt öröm otthon! A cár nagy örömében, mikor
+meghallotta, hogy a vízhordó mentette meg az ő leányának az életét,
+mindjárt kapitánnyá tette.
+
+Eközben elmult a három nap, Iván felébredett, pénzt adott az öreg
+asszonynak s mondta:
+
+– Eredj, anyácskám, a piacra, vásárolj nekem enni és innivalót! Aztán
+hallgasd meg, hogy mit beszélnek a piacon az emberek. Hátha hallasz
+valami ujságot?
+
+Az öreg asszony kiment a piacra, vásárolt egy s mást, hallgatódzott,
+aztán szaladva szaladott haza a nagy hírrel s mondta:
+
+– Hej, nagy ujság van, fiam! A cár palotájában nagy vendégséget csaptak
+annak az örömére, hogy a cárevnát megszabadították a sárkánytól. Ott
+voltak mind a szomszéd országokból a királyok, a hercegek, az idegen
+országoknak a követei, a bojárok, a generálisok s mindenféle nagy urak.
+Mikor éppen javában folyt a vendégség, egy nyilvessző röppent be az
+ablakon, azon a nyilvesszőn volt egy cédulácska, azt a cédulácskát a
+másik tizenkétfejű sárkány küldötte. Az volt abban az írásban:
+»Hallod-e, cár! Ha el nem küldöd a második leányodat is, felégetem az
+országodat. Kő kövön nem marad! Még ma küldd ki a Kéktenger partjára!«
+
+Hiszen Ivánnak sem kellett egyéb, azonnal megnyergelte a lovát,
+elvágtatott a Kéktenger partjára. Hát, amint odaért, ott is ült a
+második cárevna a kövön s sírt keservesen. De, amint meglátta Ivánt,
+mondotta neki:
+
+– Eredj innét, vitéz, eredj! Nem elég, hogy én elvesztem ifju életemet?
+Miért vesztenéd el te is?
+
+– Ne törődj te azzal, szép leány! Majd megverekszem én azzal a
+sárkánnyal! – Rálépett a kőre, a fejét lehajtotta a cárevna ölébe, az
+meg szépen, lágyan simogatta. Iván elaludt, de alig aludott el, zúgni,
+búgni, kavarogni kezdett a tenger. Rettentő nagy felleg kerekedett, jött
+a sárkány, csakúgy szakadott a láng a tizenkét torkából. A cárevna
+felköltötte Ivánt, ő meg hirtelen a lován termett, kirántotta a nagy
+erős kardját s egy csapással levágta a sárkánynak mind a tizenkét fejét.
+Mind a tizenkét fejét a kő alá temette, a testét pedig beledobta a
+tengerbe. Aztán szót sem szólt s mintha semmi sem történt volna,
+otthagyta a cárevnát, hazament a szállására, evet, ivott, lefeküdött,
+elaludott, három napig fel sem kelt. Ismét jött a vízhordó, hogy vigye
+haza a cárevna csontját, de lám, ott ült a cárevna épen, elevenen,
+szépen. Felültette a talyigára, vitte hazafelé. De amint az erdőbe
+értek, megint megállott, elkezdette fenni a kését:
+
+– Hát te mit csinálsz? – kérdezte a cárevna.
+
+– Fenem a késemet, hogy megöljelek.
+
+Könyörgött a leány, hogy ne ölje meg s az ember meg is kegyelmezett
+neki, de azzal a kikötéssel, hogy otthon majd azt mondja, ő szabadította
+meg a sárkánytól. Hazamentek, fogadták őket otthon nagy örömmel s a cár
+szertelen jókedvében generálissá tette a vízhordót.
+
+Negyednapra felébredett Iván s mondotta az öreg asszonynak:
+
+– Eredj, édes öreganyám a piacra, vásárolj nekem ennivalót s
+hallgatódzál, mi ujság a városban?
+
+Alig ment el az öregasszony, már szaladott is vissza.
+
+– Hej, nagy ujság van édes fiam! A harmadik sárkánytól is üzenet jött a
+cárnak, hogy még ma küldje el a tenger partjára a legkisebb cárevnát is.
+
+Egyszeribe nyeregbe pattant Iván, elvágtatott a Kéktenger partjára. Már
+ott ült a kicsi cárevna, vasláncokkal megkötözve, sírt keservesen. Aztán
+odaszólt Ivánnak:
+
+– Eredj, vitéz, eredj. Elég, ha én elvesztem ifju életemet, legalább
+maradjon meg a tiéd!
+
+De hiába, Iván nem hallgatott rá, odaszökött a kőre, szerteszaggatta a
+láncokat, akkor aztán a fejét a kicsi cárevna ölébe hajtotta s kérte:
+
+– Csak simogasd a fejemet, hadd aludjam el egy kicsit. De a szemed
+mindig a tengeren legyen s ha jön a sárkány, ébressz fel!
+
+Még alig aludott el, megmozdult a tenger, háborgott, kavargott, zúgott,
+zengett a levegő, rettentő felleg kerekedett: jött a sárkány. A kicsi
+cárevna pedig költötte, ébresztgette Ivánt, de hiába, Iván nem ébredett
+fel. Akkor a kicsi cárevna elkezdett sírni keservesen, a könnye csakúgy
+szakadott, mint a záporeső, lehullott az Iván arcára, ettől Iván
+felébredett. Nagy hirtelen felugrott, szaladt a lovához, egy
+szempillantásra a hátán termett, kirántotta nagy, erős kardját és
+szembeszállott a sárkánnyal. A sárkánynak mind a tizenkét torkából
+csakúgy szakadott ki a láng s nagy kevélyen szólott Ivánnak:
+
+– Szép legény vagy, vitéz, hanem azért ez a nap az utolsó napod.
+Szőröstől-bőröstől felfallak.
+
+– Átkozott sárkánya, ne járjon a szád! Én öllek meg téged!
+
+Azzal összecsaptak, hogy a föld is megrengett alattuk. De bezzeg, hogy a
+harmadik sárkánnyal nehezebb dolga akadott Ivánnak. Csakúgy csurgott
+róla a verejték s még mind a tizenkét feje megvolt. Akkor odakiáltott
+Iván a cárevnának:
+
+– Szép cárevna, áztasd meg a kendődet a vízben s hozd ide, hadd csavarom
+a kardom markolatjára! – A cárevna hirtelen belemerítette a kendőjét a
+Kéktengerbe, aztán szaladott Ivánhoz. Az meg a vizes kendőt rácsavarta a
+kardja markolatjára, most aztán egyet vágott, s mind a tizenkét feje
+leesett a sárkánynak. Ennek is a fejét a kő alá temette, a testét meg
+beledobta a tengerbe, aztán se szó, se beszéd, szépen haza ment a
+szállására. A cár pedig harmadszor is elküldötte a vízhordót, hogy hozza
+haza a cárevna csontjait. De lám, a kicsi cárevna is ott ült a kövön,
+épen, elevenen, szépen. Semmi baja sem volt. Felültette a talyigára s
+vitte hazafelé. De mikor az erdőbe ért, ezt is meg akarta ölni.
+
+– Ne ölj meg, mondotta a leány! – Hagyd meg életemet, bizony nem bánod
+meg!
+
+– Hát mondd az apádnak, hogy én mentettem meg az életedet s légy a
+feleségem!
+
+Mit tehetett a kicsi cárevna, mindent megígért. Hazamentek, fogadták
+otthon nagy örömmel. Ott elmondotta a kicsi cárevna, hogy ez az ember
+mentette meg az ő életét s hogy neki is ígérte a kezét.
+
+– Jól van, mondotta a cár, ha megígérted, legyen úgy. Meg is érdemli. –
+Mindjárt el is határozták, hogy még az nap megtartják a lakodalmat.
+
+Egyszeribe híre ment ennek a városban. Meghallotta Iván is, hogy
+lakodalom készül a cár palotájában. De bezzeg nem volt maradása, lovára
+pattant s elvágtatott a cár udvarába, ott megkötötte a lovát egy
+oszlophoz és felment egyenesen a palotába. Éppen akkor lépett be, mikor
+javában folyt a vendégség, a dinom-dánom. Ahogy a kicsi cárevna meglátta
+Ivánt, felszökött az asztal mellől s kiáltotta:
+
+– Apácskám, édes apácskám, nézd meg ezt a vitézt, ez mentette meg az én
+életemet!
+
+Elmondotta, hogy halállal fenyegette a vízhordó, csak azért ígérte neki
+a kezét. Iszonyú haragra gerjedt a cár. De hiszen hamar is végeztek a
+vízhordóval. Fogták, vitték, felakasztották. S folyt tovább a lakodalom.
+Az Iván felesége lett a kicsi cárevna.
+
+* * *
+
+Hát azalatt a másik Ivánnal mi történt? A másik Iván is boldog volt, jól
+folyt a dolga. Mindennap eljárt vadászni. Egyszer azonban, amint egy
+nagy pusztaságon átlovagolt, gyönyörű szép szarvas került elébe.
+Szerette volna elfogni ezt a szarvast. De ez szaladott, mint a sebes
+szél, még annál is sebesebben. Iván megeresztette a lova kantárát,
+vágtatott utána, de hiába, nem tudta utólérni a szarvast: egyszerre csak
+eltünt, mintha a föld nyelte volna el.
+
+Vágtatás közben egy kicsiny patakhoz ért s hát látja, hogy abban két
+kacsa uszkál. Bosszankodott erősen s gondolta magában: ha már a szarvast
+utól nem érhette, lelövi ezt a két kacsát. Fogta nyilát, megcélozta a
+kacsákat, s egy lövéssel meglőtte mind a kettőt. Azzal szépen kivette a
+vízből, a tarisznyájába tette, elindult tovább. Ment, mendegélt
+céltalanul a pusztaságban, addig ment, mendegélt, amíg egyszerre csak
+egy nagy fehér márványpalota elé ért. Sohasem látta ezt a palotát. Nem
+tudta, kié lehet, miféle palota lehet. Bement az udvarra, ott a lovát
+megkötötte egy oszlophoz és felment a palotába. Ment az egyik szobából a
+másikba: egy élő lelket sem talált sehol. Olyan csöndesség volt a
+palotában, mint a temetőben. Aztán egyszerre csak egy olyan szobába ért,
+amelyikben kemence volt. Abban égett a tűz erősen. A tűz előtt volt egy
+lábas. Mit gondolt, mit nem, hirtelen megkoppasztotta a kacsákat,
+beletette a lábasba, megsütötte. Volt a szobában egy terített asztal is,
+tál, tányér, kés, villa. Leült melléje s elkezdett falatozni. A mint
+falatozott, a jó Isten tudja, honnét, honnét nem, egyszerre csak
+belépett egy szép leány. De olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de
+reá nem. Mosolygott a leány, amint belépett és ránézett Ivánra: köszönt
+szépen, kedvesen.
+
+– No te szép leány, nem akarsz velem enni? – kérdezte Iván.
+
+– Enném jó szívvel, – mondotta a leány, – de félek tőled, mert neked
+táltos lovad van.
+
+– Ó, dehogy, te szép leány, – mondotta Iván, – otthon van a táltos
+lovam. Most csak közönséges lóval vagyok.
+
+Ahogy ezt a leány hallotta, egyszerre csak elkezdette fújni magát, nőtt,
+nőtt, növekedett s hát Uram Teremtőm, egy szörnyű nagy oroszlán lett
+belőle. Akkor aztán rávetette magát Ivánra és bekapta a torkába. Volt
+Iván, nincs Iván!
+
+Ki volt ez a leány, aki oroszlánná változott? Ez a leány bizony a három
+sárkánynak a testvére volt. Megboszulta magát most a testvérein. Amikor
+ez történt Ivánnal, a másik Iván történetesen ránézett a kardjára s hát
+látta, hogy ez csupa vér. Hej Istenem, hogy elszomorodott!
+
+– Vajjon mi történhetett az én testvéremmel? Hogy lehet ez? Hiszen ő
+ment jobbra! Azt mondotta az az írás, hogy cár lesz belőle. Az én
+oszlopomon volt az az írás, hogy engem megölnek. S íme, úgylátszik, ő
+halt meg. – Elmondotta a feleségének, hogy bizonyosan nagy bajba került
+Iván, neki nincsen itthon maradása, elmegy, meglátja, hogy mi történt
+vele. Azzal elbúcsuzott a feleségétől, el az apósától, felpattant a
+táltos lovára, elvágtatott szélnél sebesebben, még a gondolatnál is
+sebesebben s addig meg sem állott, amíg arra a pusztára nem ért, ahol a
+testvére vadászni járt. Ahogy a puszta közepére ért, hát ő előtte is
+csak felpattant az a csudaszép szarvas, ő neki is nagy kedve kerekedett,
+hogy elfogja. Vágtatott utána, de a szarvas egyszerre csak eltünt,
+mintha föld nyelte volna el. Aztán elért ahhoz a kicsi patakhoz, abban a
+kicsi patakban ő is látott két kacsát, nagy boszúságában lelőtte mind a
+kettőt, tarisznyájába tette s ment tovább. Egyszerre csak ott állott az
+előtt a szép, fehér márványpalota előtt. Bement a palotába, ment
+szobáról-szobára, egy élő lelket sem talált sehol. Aztán bement abba a
+szobába, amelyikben a kemence volt, ott a tűznél megsütötte a két
+kacsát, aztán kiment az udvarra, leült, elkezdett falatozni. Alig
+kezdett falatozni, jött egy szép leány.
+
+– Jó napot, vitéz! Hát te miért hoztad az ételedet ki az udvarra?
+
+– Azért, mert itt jobban esik nekem, – felelte Iván. Egyél velem, szép
+leány.
+
+– Szívesen enném, de félek, mert neked táltos lovad van!
+
+– Ugyan mit gondolsz! Hiszen közönséges lóval vagyok. Nincs is nekem
+táltos lovam!
+
+Pedig dehogy közönséges lóval volt itt. A táltos lovával jött ide. De a
+szép leány ezt nem tudta. Azzal leült a leány Iván mellé, elkezdett ő is
+falatozni, de egyszerre csak fújta, fújta magát s ím szörnyű nagy
+oroszlán lett belőle. De Iván nem ijedt meg, kirántotta nagy, erős
+kardját s rákiáltott az oroszlánra: Megállj, átkozott! Te megölted az én
+testvéremet, de vissza is adod, különben szörnyű halálnak halálával
+halsz meg!
+
+Akár hiszitek, akár nem, egyszerre csak az oroszlán kitátotta a száját
+és kilökte magából a másik Ivánt. De meg volt halva szegény, a teste
+megmerevedett. Ám Ivánnál volt mindenféle gyógyító fű, azzal
+megkenegette testét a testvérének. Volt vele élővíz is, azzal
+meglocsolta az arcát s ím egyszerre csak felnyitotta szemét a halott.
+Nagyot sóhajtott:
+
+– Hej de sokáig aludtam!
+
+– Bizony sokáig, testvér, s aludtál is volna az örökkévalóságig, hogyha
+én el nem jövök érted. Akkor aztán ujra kirántotta a kardját, meg akarta
+ölni az oroszlánt. De az ismét visszaváltozott leánnyá, oly csudaszép
+leánnyá, hogy azt emberi szó nem tudja elémondani. És sírt keservesen és
+könyörgött alázatosan, hogy kegyelmezzenek ifju életének. A testvérek
+összenéztek: mit tegyenek? Megkegyelmeztek a szép leánynak.
+
+– Eredj Isten hírével, nem bántunk.
+
+Erre aztán fölkerekedtek mind a ketten, elvágtattak a cár palotájába,
+ott lett aztán nagy vígasság, dinom-dánom annak az örömére, hogy a
+fiatal cárevics megszabadult. Hét nap s éjjel állott a dinom-dánom,
+akkor a testvérek elbúcsuztak egymástól, az egyik ott maradott, a másik
+pedig elment a hazájába, s éltek míg a világ s még két nap boldogan.
+
+
+
+
+A »tíz forrás« története.
+
+(Magyar rege.)
+
+Tündérek laktak réges-régen a Kárpátok rengetegeiben. Ebben az időben
+történt, amit most elregélek. A rengeteg nagy erdőben, hol addig
+tündéren kívül más nem járt, még csak madár sem, egyszerre csak nagy
+lárma verte fel a csendességet. Tíz deli legény törtetett be a sűrü
+rengetegbe: bölényt hajszoltak életre-halálra s az a vadászok
+nyílvesszeje elől ide menekült. Hol felbukkant, hol eltűnt szemük elől a
+sebesült bölény, mígnem teljesen eltűnt. De a vadászok csak törtettek
+tovább a rengetegben, mígnem egyszerre, mintha a földbe gyökeredzett
+volna a lábuk, megálltak egy helyben, a szavuk is elállott, a lélekzetük
+is elállott, úgy elfogta a csudálkozás. Hej, mit láttak, Istenem,
+Teremtőm! Tíz tündérleány állott magas hegynek a tetején, állottak
+szépen körbe-karikába, gyémánt labdáikkal játszadoztak, közben meg, ha
+egyik a másikat eltalálta, fel-felcsendült a nevetésük, hogy csak úgy
+zengett belé a rengeteg.
+
+Nézték, nézték a vadászok nagy gyönyörűséggel a labdázó tündéreket, de
+egyszerre csak mi történt? Ráültek a labdájukra s huss! felröppentek a
+tündérek, a hegy tetejéről egy másik hegynek a tetejére szálltak, azután
+tovább játszottak, dobálták a gyémánt labdákat fel, fel a magas
+levegőégbe, a labdák meg szálltak, kerengtek, ragyogtak, mint megannyi
+ragyogó csillag. Nézték, nézték a vadászok ezt a gyönyörű játékot, aztán
+összenéztek, nem szóltak semmit, de egyet gondoltak: célba vették a tíz
+gyémánt labdát s a következő pillanatban ott hevert a lábuk előtt mind a
+tíz labda. Ahogy ezt látták a tündérek, hangos sikoltással rebbentek
+szét s egy pillanat alatt úgy eltűntek, mintha föld nyelte volna el
+őket.
+
+[Illustration: Ráültek a labdájukra s huss! felröppentek a tündérek.]
+
+Hej, megszomorodtak a vadászok! Most már sohasem fogják látni a
+tündérlányokat! Miért is lőtték le a gyémánt labdákat! Álltak, álltak
+egy darabig egy helyben, aztán nagy búsan elindultak, maguk sem tudták,
+hová, merre, csak mentek, mentek, bolyongtak a rengetegben. Ám amint
+mentek, mendegéltek, hirtelen megállott egyik vadász s felkiáltott:
+
+– Nézzetek oda!
+
+Mind arra tekintettek s szinte hogy meg nem vakultak a szertelen
+ragyogástól. Magas hegynek tetején egy gyémántvár tündöklött, ragyogott,
+fényesebb volt, ragyogóbb volt a napnál, s gyémántvárnak ablakából
+lemosolygott rájuk a tíz tündérleány. Nosza, fel a gyémántvárba,
+szaladva szaladtak fel a vadászok s mondta lelkes szóval mind a tíz a
+kiválasztott párjának:
+
+– Te az enyém, én a tied!
+
+Hiszen a tündérek nem is húzódoztak, merthogy tetszettek nekik a dali
+vadászok. Mindjárt megtartották a lakodalmat. Volt ott minden jó megenni
+való: láthatatlan kezek terítették meg az aranyasztalokat
+gyémántterítővel, láthatatlan kezek hordották a sok finom ételt, italt.
+
+Telt, múlt az idő, boldogan éltek a fiatal párok, de a Gonosz Lélek
+megirígyelte boldogságukat, hírül vitte a tündérek édesanyjának, ki a
+csillagok királynője volt s ki akkoriban járta be országát – hogy a
+leányai férjhez mentek, még pediglen halandó emberekhez. Bezzeg, hogy
+mindjárt megtért útjából a csillagok királynője, repülve-repült haza és
+szörnyű haraggal támadt a leányaira:
+
+– Tudjátok-e, hogy mit cselekedtetek?! Eddig halhatatlanok voltatok s
+most eljátszottátok a halhatatlanságot, merthogy halandó embereknek
+lettetek a felesége. Halandó emberekhez kötöttétek magatokat, akiknek a
+csillaga akkor hull le az égből, amikor én akarom!
+
+– Anyám, édes anyám, – könyörögtek a leányok – irgalmazz, ne hullasd le
+az ők csillagukat!
+
+– Az övékét is, a tiéteket is! – kiáltott a csillagok királynője s ott
+hagyta síró-rívó leányait, visszarepült a csillagok országába.
+
+Haj, de nagy bánat borult a gyémántpalotára! Akkor éjjel a tündérek
+szemére nem jött álom: nézték, folyton nézték, vajjon nem hullanak-e le
+a csillagok. Sokáig ébren virrasztottak a vadászok is, de egyszerre csak
+meglegyintette az álomszellő, leragadott szemük pillája: aludtak mélyen.
+Mind a tiz vadász egy álmot látott: mind a tíznek megjelent a Turul
+madár s szomorú hangon víjjogta: Talpra, talpra, magyar vitéz! Ellenség
+tört az országba. Kard, ki hüvelyből!
+
+Mind a tizen egyszerre szöktek talpra, nagy hirtelen összeszedték
+fegyvereiket, elbúcsuztak a tündérektől s rohantak a csatába, – a
+halálba.
+
+Oda, oda, a halálba, mert a hetedik napon egyszerre tíz csillag hullott
+le az égből: a tíz ifju csillaga. És a tündérek látták, mikor a tíz
+csillag lehullott, mert éjjel-nappal az eget lesték. Keserves
+sírásuktól, jajgatásuktól zúgott a rengeteg, visszaverték az égnek
+meredő sziklák: még azok a hideg tekintetű csillagok is könnyeztek,
+mikor ezt látták, hallották! Különösen a három kisebb tündér bánata volt
+nagy, olyan nagy, hogy még az ég is gyászba borult. Ők csak kedveseiket
+siratták, gyászolták. A hét idősebbik nemcsak a kedvesét siratta, hanem
+magát is. Aztán addig sírtak, mígnem elnyomta az álom. Akkor leszállott
+hozzájuk a csillagok királynője. Megindultan, könnyes szemmel nézte
+boldogtalan gyermekeit. Hiába, mégis csak anya volt! Lehajolt hozzájuk,
+sorba csókolta őket, aztán szeliden megérintette varázsvesszejével.
+Abban a pillanatban forrássá változott mind a tíz tündér. A tíz
+forrásból hétnek hideg, háromnak forró meleg a vize…
+
+Ez a tíz forrás története. Azé a tíz forrásé, mely ott bugyog ma is azon
+a helyen, ahol a Mátra- meg a Bükk-hegység ölelkezik. Az édesanya szive
+mégis irgalmas volt a gyermekeihez: forrás képében halhatatlanok
+maradtak…
+
+
+
+
+A szép Katarina története.
+
+(Sziciliai mese.)
+
+Volt egyszer egy igen-igen gazdag kereskedő, aki még a királynál is
+gazdagabb volt s annak egyetlen leánya, akinek Katarina volt a neve s ki
+szebb volt a napnál.
+
+Egyszer, amint Katarina a szobájában ült, hirtelen felnyilt az ajtó s
+szép, magas asszony lépett be, kinek egy kis kerék volt a kezében.
+
+– Katarina, – szólt a szép asszony – mikor akarod élvezni az életedet,
+ifju vagy öreg korodban?
+
+Katarina csak nézte, nézte a szép asszonyt s úgy megdöbbent a különös
+kérdésen, hogy nem tudott felelni rá, s az asszony ismét kérdezte:
+
+– Katarina, mikor akarod élvezni az életedet, ifju vagy öreg korodban?
+
+Ekkor már egy kissé magához tért Katarina s gondolta magában: ha azt
+mondom: fiatal koromban, akkor majd öreg koromban kell szenvednem. Már
+csak inkább öreg koromban legyen nyugodalmas életem, most meg legyen
+úgy, ahogy a jó Isten akarja. Azt mondta hát a szép asszonynak:
+
+– Öreg koromban!
+
+– Teljesedik a kívánságod, – mondta a szép asszony, azzal egyszer
+megfordította a kis kereket, s eltűnt, mintha föld nyelte volna el.
+
+Vajjon ki volt ez a szép magas asszony? Nem volt az senki más, mint
+Katarinának a – sorsa.
+
+Egy-két nap mulva a Katarina édesapjának hírül hozták, hogy a tengeren
+néhány hajója elsülyedt. Aztán ismét egy-két nap mulva jött a hír, hogy
+most még több hajója sülyedett el, s alig telt el egy hónap, minden
+vagyonát elvesztette. És még egy hónap sem telt el azután, Katarina apja
+meghalt nagy bánatában.
+
+Egyedül maradott szegény Katarina a világon, csak egy fillérje sem volt,
+sem senki, aki magához fogadja. Gondolta magában, elmegy más városba,
+ott szolgálatot keres, s csakugyan el is ment. Amint ment az utcán nagy
+búsan, meglátta egy úriasszony, aki az ablakban könyökölt s
+megszólította:
+
+– Hová mégy egyedül, te szép leány?
+
+– Óh, nemes hölgy, – felelt Katarina – szolgálatot keresek. Nem
+fogadhatna fel?
+
+Az úriasszony mindjárt felfogadta Katarinát s ahogy teltek-multak a
+napok, mind jobban megszerette, mert Katarina szorgalmas is volt,
+hűséges is volt.
+
+Egyszer egy este azt mondja az asszonya Katarinának:
+
+– Katarina, sétálni megyek s az ajtót rád zárom, nehogy valami bajod
+essen.
+
+– Jól van, asszonyom, – mondotta Katarina s mikor elment az asszonya,
+leült s fonni kezdett. De alig perdült egyet-kettőt az orsó, hirtelen
+kinyilt az ajtó s belépett az a szép magas asszony, az ő sorsa.
+
+– Úgy, – kiáltott rá – hát itt vagy? S azt hiszed, hogy békében hagylak?
+
+Azzal nagy hirtelen feltörte az összes szekrényeket, kidobálta belőlük a
+drága szép ruhákat, azokat mind dirib-darabba szaggatta.
+
+[Illustration: Szép, magas asszony lépett be, kinek egy kis kerék volt a
+kezében.]
+
+– Oh, Istenem, Istenem, – szólt Katarina, – mi lesz velem, ha haza jő az
+asszonyom! Megöl, bizonyosan megöl!
+
+Szörnyű nagy félelmében világgá ment, ám az a szép magas asszony, amint
+Katarina elszaladt, szépen visszavarázsolta a széttépett holmikat s
+visszarakta a helyükre: bizony nem látszott meg azokon, hogy valaki még
+csak hozzájuk is ért volna. Mikor aztán hazajött az asszony, kereste
+Katarinát s nem tudta elgondolni, hová tűnhetett. Első pillanatban azt
+hitte, hogy tán ellopott egy s mást, de semmi sem hiányzott. Katarina
+pedig nem jött vissza, hanem meg sem állott, míg más városba nem ért.
+Amint ment nagy búsan az utcán, ismét megszólította egy úriasszony, ki
+az ablakban könyökölt:
+
+– Hová mégy, te szép leány?
+
+– Oh, nemes hölgy, szegény leány vagyok, szolgálatot keresek, nem
+fogadhatna-e fel?
+
+Az asszony mindjárt felfogadta s szegény Katarina azt hitte, most már
+békében élhet itt, de hajh, alig telt el egy-két nap, mikor az asszonya
+sétálni ment, hirtelen kinyilt az ajtó s ott állott előtte a szép magas
+asszony s szörnyű haraggal kiáltott rá:
+
+– Úgy? Most meg itt vagy? Talán bizony azt hiszed, hogy elrejtőzhetsz
+előlem?
+
+Azzal feltörte itt is a szekrényeket, szétszaggatta a drága finom
+ruhákat, szegény Katarina meg nagy félelmében világgá szaladott. De a
+szép asszony itt is visszavarázsolta a széttépett ruhákat s visszarakott
+minden darabot a maga helyére.
+
+Hét teljes esztendeig volt ilyen a Katarina élete: folyton menekült
+egyik városból a másikba, de akárhová ment, az a szép magas asszony
+mindenütt megtalálta s elüldözte. Aztán, mikor a hét esztendő eltelt,
+úgy látszott, mintha az a szép magas asszony békén hagyná. Akkor
+elszegődött egy úriasszonyhoz, ki előre megmondta, hogy igen terhes lesz
+a szolgálata, hát csak úgy vállalkozzék rá, ha bízik az erejében.
+
+– Mindent vállalok én, – mondotta Katarina. – Mi lesz a dolgom?
+
+– Látod azt a magas hegyet? Ennek a hegynek a tetejére mindennap ki kell
+vinned egy targonca frissen sült kenyeret s ott hangosan kell kiáltanod
+háromszor egymásután: Óh, úrnőm sorsa! Óh, úrnőm sorsa! Óh, úrnőm sorsa!
+Akkor megjelenik az én sorsom egy szép asszony képében s te átadod neki
+a kenyereket.
+
+– Szívesen vállalom, – mondotta Katarina.
+
+Három esztendeig lakott Katarina ennél az úriasszonynál s minden áldott
+nap vitte targoncán a frissen sült kenyereket s kiáltott háromszor: Óh,
+úrnőm sorsa! – akkor megjelent egy szép magas asszony s átvette tőle a
+kenyereket. Haj, de közben sokat sírt szegény Katarina, hogyne sírt
+volna, mikor eszébe jutott, hogy ő milyen gazdag leány volt s most
+szegény szolgálónak kell lennie! Egyszer aztán megkérdezte az asszonya:
+
+– Katarina, miért sírsz te oly sokat?
+
+Katarina erre elmondotta az ő történetét, az asszonya meg mondta neki:
+
+– Tudod mit, Katarina? Ha holnap felmégy a hegyre, kérd meg az én
+sorsomat, szóljon a te sorsodnak, beszéljen a szívére, hogy elégelje meg
+a te sok s nagy szenvedéseidet.
+
+Katarina megfogadta az asszonya tanácsát s másnap, mikor felment a
+hegyre, elpanaszolta az asszonya sorsának az ő szomorú életét. Sírva
+kérte: óh, úrnőm sorsa, kérd meg az én sorsomat, ne üldözzön többé!
+
+Felelt a Sors:
+
+– Óh, te szegény leány, a te sorsod szívét hét fátyol fedi, nehezen
+hallja meg a kérést. De csak jőjj el holnap, aztán hozzá vezetlek.
+
+Katarina hazament, az asszonya sorsa pedig tüstént felkereste a Katarina
+sorsát s mondta neki:
+
+– Kedves testvér, miért üldözöd még mindig szegény Katarinát? Engedd meg
+már, hogy virradjon fel az ő napja is.
+
+– Jól van, – mondotta Katarina sorsa – holnap vezesd hozzám, adok neki
+valamit, az majd segít rajta.
+
+Másnap aztán Katarinát az asszonya sorsa elvezette az ő sorsához, az
+pedig adott neki egy gomolya selymet s mondta neki: Őrizd meg jól, ennek
+még hasznát veszed.
+
+Azzal hazament Katarina s mondta az asszonyának:
+
+– Ime, asszonyom, nézze, mit adott az én sorsom. Egy gomolya selyem. Mit
+csináljak ezzel? Hisz alig ér valamit.
+
+– Csak őrizd meg, – mondta az asszony – ki tudja, mi hasznát veszed?
+
+Telt, mult az idő s történt, hogy a fiatal király házasodni készült s
+mindenféle szebbnél-szebb, drágábbnál-drágább ruhákat varratott magának.
+Hanem, mikor a szabó belefogott egy gyönyörű selyemruhába, sehol sem
+talált ahhoz a selyemhez való selyemcérnát, ugyanolyan színűt.
+Jelentette ezt a szabó a királynak, az meg kihirdettette az egész
+országban, hogy akinek ilyen meg ilyen cérnája van, vigye az udvarába s
+megveszi jó áron.
+
+– Katarina, – mondotta az asszonya – vidd a selyemcérnát a király
+udvarába, mert éppen olyat keres a király, amilyen a tied. Majd
+meglátod, szép ajándékot kapsz te azért.
+
+Fölvette Katarina a legjobbik ruháját, ment a király udvarába, egyenesen
+a király színe elé, aki, amikor meglátta, ugyancsak ámult-bámult, mert
+már sok szép leányt látott, de Katarinához hasonlatos szépet soha.
+
+[Illustration: A selyem serpenyője meg sem billent.]
+
+– Felséges királyom, – mondotta Katarina, – ihol, hoztam egy gomolya
+selyemcérnát, olyat, a milyet kerestet.
+
+Hej, örült a király s mindjárt hivatta az udvarmestert, kérdezte, mint
+fizessenek ezért a szép selyemért?
+
+Mondta az udvarmester:
+
+– Mérlegre kell tenni felség s annyi aranyat tenni az egyik serpenyőre,
+amennyi lehúzza a selymet.
+
+Nosza, mindjárt hozták az aranymérőt, rátették egyik serpenyőjére a
+selymet, a másikra meg rakosgatták az aranyat, de bár raktak rá jó nagy
+halom aranyat, nem tudta lebillenteni a selymet. Akkor behoztak egy
+nagy-nagy mérőt s rárakták a mi aranya, ezüstje, gyémántja volt a
+királynak, de bizony a selyem serpenyője meg sem billent.
+
+– Tegyétek rá a koronát is! – kiáltott a király.
+
+Nosza rátették a koronát s hát most éppen egyformán állott a két
+serpenyő.
+
+– Hol kaptad ezt a selymet? – kérdezte a király.
+
+– Felséges királyom, – felelt Katarina – az asszonyom ajándékozta nekem.
+
+– Nem, az nem lehet, – kiáltott a király. – Mondd a való igazságot,
+különben fejedet vétetem.
+
+Mit tehetett szegény Katarina, megmondotta az igazat s elmondta élete
+történetét is.
+
+Volt a király udvarában egy bölcs asszony, aki jelen volt, s hallotta
+Katarina elbeszélését. Ez azt mondta Katarinának:
+
+– Katarina, te sokat szenvedtél, de most majd jó napokat fogsz látni.
+Mert hogy a selyemcérnádat csak a király koronája tudta lehuzni,
+meglásd, hogy királyné lesz belőled.
+
+– Bizony királyné, – mondotta a király – mert Katarina lesz az én
+feleségem és senki más!
+
+Bezzeg hogy úgy is lett: a király feleségül vette Katarinát s attól
+kezdve boldog volt. Még ma is él, ha meg nem halt.
+
+
+
+
+Körolu.
+
+(Török mese.)
+
+Mikor még Kis-Ázsia tartományaiban derebejek uralkodtak, Bolu
+tartománynak volt egy derebeje, akinek messze földön rettegett volt a
+neve. Nemcsak a maga népét adóztatta, zsarolta ez a derebej, hanem az
+idegeneket is, akik az ő tartományán átutaztak. Különösen sok lócsiszár
+utazott által Bolu tartományán s minden lócsiszártól egy-egy lovat vett
+el adóba.
+
+Egyszer egy nagy karaván utazott által Bolu tartományán s a derebejnek
+jelentették, hogy ebben a karavánban szebbnél szebb lovak vannak.
+Mindjárt küldötte a lovászmesterét, hogy válassza ki a legszebbik lovat.
+A lovászmester ment is azonnal, megnézte a ménest, kiválasztotta a
+legszebbik paripát, aztán felpattant rá s vágtatott hazafelé, de amint
+vágtatott és a jácint-kúthoz ért, a ló egyszerre megállott s hiába
+vágta, ütötte, szabdalta, egy lépést sem ment tovább. Nagy szégyenszemre
+vissza kellett fordulnia a lóval. Kiválasztott egy másikat, elvágtatott
+vele, de a jácint-kútnál ez a ló is megállott. Ezzel is vissza kellett
+fordulnia. Harmadszor a lovászmester egy szörnyű sovány lovat választott
+ki. Olyan sovány volt, mint az őszi falevél. Bezzeg ez a ló nem állott
+meg a jácint-kútnál! Szép csendesen elügetett mellette, be a derebej
+udvarába. A derebej ott állott a palota tornácán s ahogy meglátta a
+sovány gebét, szörnyű haragra gerjedt. Magán kívül kiáltotta:
+
+– Fogjátok meg a gazfickót, szúrjátok ki mind a két szemét, aztán
+kötözzétek arra a gebére: hadd menjen rajta, ha olyan nagyon tetszett
+neki az a ló!
+
+A szolgák megfogták a lovászmestert, kiszúrták a szemét, aztán
+felkötötték a lóra: eredj Isten hírével!
+
+– Óh, hatalmas Allah, – imádkozott a szegény vak ember – mutasd meg
+nekem az utat, amely az én falumba visz, az én feleségemhez s az én
+egyetlen fiamhoz.
+
+Mert a lovászmesternek volt felesége is és fia is, de már elmult tíz,
+vagy tizenöt esztendeje, hogy eljött a falujából s azóta nem látta sem
+feleségét, sem kicsi fiát. Azalatt pedig a gyermekből derék nagy szál
+legény lett, olyan erős, hogy híre járt messze földön. Olyan erős, hogy
+a fákat gyökerestől szaggatta ki. Allah meghallgatta a szegény, vak
+ember imádságát s szerencsésen megérkezett a falujába, a házához. Épen
+kint állott az udvaron a fia, a felesége s hogy meglátták a vak embert,
+keserves sírásba tört ki mind a kettő. Lesegítették a lóról, leoldozták,
+aztán a vak ember megcsókolta a gyermekének a kezét, a szemét, bementek
+a házba, sírtak együtt keservesen sokáig…
+
+Aztán telt, mult az idő. Egyszer azt mondja a lovászmester a fiának:
+
+– Fiam, az istállónak a fedelét, a falát, még a hídlását is húzd be jó
+vastag bőrrel, hogy még a szellő se tudjon bejutni, aztán egy esztendeig
+csak ápold, kúráld a lovat, ahogy csak tudod.
+
+A fiú úgy tett, amint az apja parancsolta: behúzta jó vastag bőrrel az
+istálló falát, aztán kúrálta a lovat, adott neki mindenféle jó
+takarmányt, abrakot. Mikor aztán elmult az esztendő, mondotta az apja:
+
+– No, most, fiam, három nap s három éjjel folyton öntözd az udvart
+vízzel, addig öntözd, amíg térdig érő sár lesz. Akkor aztán vezesd ki a
+lovat, ülj fel rá s háromszor vágtass végig az udvaron.
+
+A fiú három nap s három éjjel öntözte az udvart, lett rajta térdig érő
+sár; akkor felült a lóra, háromszor körülvágtatott az udvaron s
+megállott az ajtó előtt. A vak ember megtapogatta a lónak a patáját s
+mondotta:
+
+– No, fiam, egy kicsit sáros a lónak a lába; még egy esztendeig kúráld
+csak jól.
+
+A fiú visszavezette a lovat az istállóba, még egy esztendeig kúrálta;
+akkor aztán, mikor a második esztendő is eltelt, mondotta az apja:
+
+– Most, fiam, úgy öntözd meg az udvart, hogy ember ne tudjon járni rajta
+a nagy sár miatt.
+
+A fiú három nap s három éjjel folyton öntözte az udvart s lett is akkora
+sár, hogy ember azon nem tudott járni: derékig ért az. Akkor aztán
+felpattant a lóra, háromszor körülnyargalt rajta, megállott az ajtó
+előtt. Az apja megtapogatta a lónak a lábát s íme, a sárnak nyoma sem
+volt rajta. Mondotta ekkor a vak ember:
+
+– No, édes fiam, Allah legyen a te védelmeződ s Körolu legyen a te
+neved. Menj a világba, meg se állj addig, amíg el nem érsz Bolu
+városába, ottan boszuld meg az én szemem világát a derebejen. Ne kíméld
+a népet, ne kímélj senkit; öljed, vágjad, pusztítsad az embereket, hogy
+ne legyen, akiket megadóztasson; hogy ne legyen, akiket megraboljon, s
+ha a kezedre kaphatod őt, bánj el vele is kutyául.
+
+A fiú felült a lóra, elbúcsuzott apjától, anyjától, s azzal elvágtatott.
+
+Meg sem állott, amíg Bolu tartományba nem ért. Ottan, szemben a derebej
+konakjával volt egy magas hegy, amelynek Csamlibel volt a neve: ott vert
+sátort Körolu. De bizony jaj volt Bolu tartomány népének, öregének,
+ifjának, férfiának, asszonyának, mindazoknak, akik arra jártak, mert
+Körolu nem kegyelmezett, nem irgalmazott senkinek. Ölt, rabolt
+kegyetlenül s egyszerre csak nem mert senki az ő sátra felé járni:
+messze elkerülték a vidékét. Mikor aztán nem volt már semmi dolga
+Körolunak, akkor épített egy nagy várat a Csamlibel tetejére. Negyven
+arsin (rőf) volt a várnak a magassága s abban volt három terem. A
+falaknak három arsin volt a vastagsága. Aztán volt a várnak a tetején
+egy magas torony is. Annak a toronynak az ablakából nézte, leste Körolu,
+hogy ki vetődik arrafelé.
+
+Egyszer aztán történt, hogy kurdok jöttek Bolu tartományába: egy sereg
+ember, férfiak, asszonyok, gyermekek. Ott telepedtek le épen a vár
+környékén, a végtelen nagy síkságon. Körolu lenézett a torony ablakából
+s amint nézte, nézte őket, meglátott közöttük egy leányt, de nagyon
+szépet, amilyent még világon való életében nem látott. Egyszeribe lovára
+pattant, levágtatott a kurdok táborába, ment egyenesen a leánynak az
+apjához s megkérte a leány kezét. Az öreg kurd jól ismerte már híréből
+Körolut, bizony nem adta volna jó szívvel a leányát neki. Hümmögött,
+beszélt erre, beszélt arra, hogy így, meg úgy, nem neked való az a
+leány, minek házasodol te, csak bajt viszel magaddal a váradba. Jobb
+volna ahelyett, ha egy jó cimborát tartanál magadnak, sokkal több
+hasznod lenne belőle.
+
+– De hát ha nincs cimborám, – mondotta Körolu.
+
+– Hallgass ide, – mondotta az öreg kurd – mondok valamit. Van
+Sztambulban egy mészáros, annak egy fia: Ajvász a neve. Az arca olyan
+szép, mint a holdé; szemöldöke fekete, mint a korom; haja olyan, mint a
+jácint; az anyajegye pedig hasonlatos a borsóvirághoz. Ezt a fiut rabold
+el. Adok neked egy sereg juhot, hajtsd el ezt az üszküdári vásárra. Ott
+lesz a mészáros is a fiával s amíg veled egyezkedik, alkudozik a
+juhokra, kapd fel a fiut a nyeregkápába s vágtass el vele!
+
+Körolunak tetszett a tanács, a juhokat elhajtotta az üszküdári vásárra s
+hát csakugyan találkozott is ott a mészárossal s a fiával. Nagyon
+megtetszett neki a fiú. Ilyen szép, derék szál fiut soha nem látott. A
+mészáros csakugyan odament hozzá, nézegette, vizsgálta a juhokat s ahogy
+nézte, nézte, se szó, se beszéd, Körolu megragadta a fiut, felkapta a
+nyergébe s elvágtatott vele, mint a sebes szélvész.
+
+Hej, sírt a szegény fiú! Mint a zápor, úgy szakadt szeméből a könny, de
+Körolu nemcsak a kardot tudta ám forgatni, értett ő a lant pengetéséhez
+is. Elévette a lantját, pengette s énekelt hozzá, úgy vigasztalta a az
+ifjut:
+
+  »Nekem hozott a világra
+  Az anyád,
+  Selyemkendőt, cifra sapkát
+  Adott rád!
+  Ne sírj, ne ríjj olyan nagyon,
+  Ne növeljed a bánatom!«
+
+Eközben a mészáros észrevette, hogy mi történt. Szörnyen kétségbe esett,
+tépte a haját, szaladott erre, szaladott arra, aztán felszaladott a
+város basájához, annak elpanaszolta a dolgot, hogy segítsen rajta. A
+basa csak ümgetett, csóválta a fejét, mondta neki:
+
+– Hej, fiam, ez nagy baj. Csak egy embert ismerek, a ki letudná győzni
+Körolut, ez a Timur-Lenk fia, az arab Kenán, ezt majd utána küldöm.
+
+Egyszeribe hívatta Kenánt a basa s mondta neki:
+
+– No, fiam Kenán, most itt a jó alkalom, megmutathatod, hogy mit tudsz.
+Ennek az embernek a fiát elrabolta Körolu, a híres rabló, kapj a lovadra
+s nyargalj utána. Ha visszahozod a fiut, gazdagon megjutalmazlak.
+
+Kenán nem mondatta magának kétszer, egyszeribe a lovára pattant, sebes
+szélnél sebesebben elvágtatott s nem messze a várostól még utól is érte
+Körolut. Ahogy a nyomába ért, Körolu megfordult, kirántotta a kardját.
+Kenán is. Nézték, nézték egymást, aztán Kenan is, Körolu is leeresztette
+a kardját. Körolu elévette a lantját, elkezdette pengetni s énekelt:
+
+  »Arab vitéz, légy pajtásom,
+  Ne támadj karddal nekem!
+  Karddal sírom’ meg nem ásom:
+  Kíméld meg az életem!«
+
+Kenan kezet adott Körolunak s mondta énekszóval:
+
+  »Hírem, nevem égig ér el,
+  Bátor harcos vagyok én,
+  Nem festem ma kardom vérrel,
+  Nyujtsd a kezedet felém«.
+
+Ezzel aztán megpecsételték a barátságot s hárman mentek vissza a
+csamlibeli várba. Most már hárman csaptak ki a várból a vidékre: még
+nagyobb lett a rémület. A derebej ki sem mert mozdulni a konakjából.
+Dúlt-fúlt magában, de nem tudott semmit tenni a három híres vitéz ellen
+
+  »Lónyihogástól, halálhörgéstől
+  Megreszketett az ég s a föld,
+  A lovak habja, ellenség vére,
+  Patakot, folyót, mind betölt,
+  Lándzsasüvítés, dárdaröpítés
+  Hegybe’ s a völgyben egyre ölt.«
+
+Telt, múlt az idő. Történt egyszer aztán, hogy Körolu egyedül csatangolt
+az úton céltalanul. Maga sem tudta, hova, merre megy. Addig csatangolt,
+barangolt, hogy egyszer csak egy városba ért. Amint a városon lovagolt
+keresztül, egy forrás mellett megpillant egy leányt. Épen akkor
+merítette bele korsaját a vízbe. De ez a leány olyan szép volt, hogy
+Körolu egyszeribe megállította lovát. Nézte, nézte s nem tudta levenni
+róla a szemét. Mikor a leány megmerítette korsaját s visszafordult, ő is
+meglátta Körolut. Nagy hirtelen a fátyolával eltakarta az arcát, aztán
+futva futott haza. De ment utána Körolu, mindenütt a nyomában. A leány
+bement a házba, bezárta maga után az ajtót, Körolu meg megállott s
+kopogott. Kiszólt a leány:
+
+– Ki az, ki kopogtat?
+
+Felelte Körolu:
+
+– Fogadjatok Allah vendége gyanánt engem. Engedjétek meg, hogy átlépjem
+a küszöbötöket.
+
+A leány beszaladt az apja szobájába, jelentette neki, hogy egy idegen
+bebocsáttatást kér, aztán hirtelen vissza is fordult s kinyitotta az
+ajtót. Körolu belépett a szobába, ottan leült egy sarokba. A leánynak a
+szülei háttal ültek az ajtónak s nem látták őt. Süket volt mind a kettő,
+nem hallották, hogy mit beszél. Akkor aztán Körolu elévette a lantját s
+szép csendesen, halkan elkezdette pengetni s dalolt hozzá
+következőképen:
+
+  »Ne takard el szép testedet,
+  Hadd öleljem kebeledet,
+  Hadd csókoljam a szemedet,
+  Szívem elrablója, könyörülj meg rajtam!
+  Hős Körolu az én nevem,
+  Eltartalak mézen, tejen,
+  Csak hős fiut szülj énnekem!
+  Szívem elrablója, könyörülj meg rajtam!«
+
+Mikor a dalnak vége volt, akkor Körolu odalépett a leány apjához,
+megcsókolta a kezét s hangos szóval kérte, olyan szépen kérte:
+
+– Add nekem a leányodat!
+
+Felelte az öreg ember:
+
+– Ha Allahnak ez a parancsolatja: ám legyen tiéd a leányom.
+
+Másnap a szomszédokat meghívták vendégségbe s megtartották a lakodalmat,
+de Körolu lakodalma után csak egy napig maradt ottan. Mikor ez az egy
+nap elmult, mondotta a feleségének:
+
+– Feleségem, én most elmegyek. Ha a mindenható Allah fiuval áld meg,
+akkor add neki a Hasszán nevet s ha a kancátok, mely az én paripám
+mellett áll az istállóban, megcsikódzanék, annak a csikónak legyen Idis
+a neve.
+
+Azzal általadott a feleségének egy kardot és egy övet s mondá:
+
+– Ezt az övet pedig kösd majd fiadnak a derekára s ha akkorára nőtt,
+ültesd fel a lovára, add a kezébe a kardot s küldjed, hogy keressen fel
+engemet.
+
+Ennél többet nem mondott Körolu. Megcsókolta a feleségét, elbúcsuzott
+tőle, felpattant a lovára s úgy eltünt, mintha a föld nyelte volna el.
+Visszament a társaihoz. Megint együtt voltak hárman. Telt, múlt az idő.
+Egyszer Körolunak a két társa a derebej kertjének közelében járt, kelt s
+amint ott jártak-keltek, benéztek a kertbe s majd odagyökeredzett a
+lábuk a csudálkozástól: szebbnél szebb virágok voltak abban a kertben.
+
+– Ezeket a virágokat leszedjük, – mondotta az egyik – gyerünk be.
+
+Átugrottak a kerítésen, szedni kezdették a virágokat, de abban a
+pillanatban odarohantak a derebej emberei, lefogták őket, megkötözték s
+mély tömlöcnek a fenekére vetették. Meghallotta ezt Körolu, búsult
+erősen, tünődött, hogyan szabadítsa ki a társait. Odament a derebej
+kertjéhez s beüzent:
+
+– Mondjátok meg a derebejnek, adja ki a társaimat.
+
+A derebej visszaüzent:
+
+– Mondjátok meg Körolunak, hogy kiadom a társait, ha nekem adja híres
+paripáját.
+
+Fájt a szíve erősen Körolunak, de mit volt mit nem tennie, sajnálta
+nagyon a társait: híres paripáját odaadta a derebejnek. Erre a társait
+szabadon eresztették. Hanem bezzeg nem sokat ért a híres paripával a
+derebej, mert az a paripa, hacsak valaki közeledett hozzá, rúgott,
+harapott, nyerített szörnyen. Majd szét rúgta az istállót. Enni és inni
+sem tudtak neki másképen adni, csak úgy, hogy a padlásról eresztették le
+az abrakot, meg a vizet. Ahogy ezt meghallotta Körolu, fogta magát,
+felöltözött lovászlegénynek, ment a derebej udvarába s jelentkezett
+nála, hogy ő majd megszelidíti ám azt a lovat. Örült a derebej,
+felfogadta mindjárt lovászlegényének Körolut s lám, ahogy Körolu bement
+az istállóba, a ló egyszeribe úgy megszelidült, mint egy bárány: meg sem
+mozdult. Ahogy ezt látta a derebej s látták az emberek, gyanut fogtak
+ám. Nem lehet ez az ember más, mint Körolu.
+
+– Ki vagy, mi vagy? – kérdezte a derebej.
+
+– Szegény lovászlegény, – felelte Körolu.
+
+– Hazudsz, mert te az a híres rabló vagy, aki nekem annyi bosszúságot
+okozott. De most kezem között vagy, cudar!
+
+Lefogatta Körolut, szíjat vágatott a hátából, aztán a sebes hátába
+gyertyát dugott, azt meggyújtotta, a gyertyát tövéig égette, úgy
+vallatta, hogy mondja meg a nevét, de Körolu mégsem mondotta meg.
+Egyszer aztán azt mondotta Körolu a derebejnek:
+
+– Hallod-e, derebej, ne kínozz te engem tovább, mi hasznod van belőle?
+Látod, a lovad is elpusztul azalatt a sok állásban, mert nincs, aki
+jártassa. Engedd meg, hogy jártassam meg én.
+
+– Ugyan, ugy-e? – mondotta a derebej – szeretnél megszökni rajta,
+ugyebár?
+
+– Nem akarok én, – mondotta Körolu. Ha nem bízol bennem, zárasd be
+minden kapudat, kötözd össze kezemet, lábamat, úgy tegyetek a ló hátára.
+
+Igy tetszett a dolog a derebejnek, összekötözték kezét-lábát Körolunak,
+úgy tették a ló hátára. Körolu egyszer-kétszer körülnyargalta az udvart
+s aztán fülébe súgta a lónak:
+
+  »Most mutasd meg, mit tudsz, én édes paripám!
+  Ugorj át egyszerre a várnak kapuján;
+  Derbendi szorosig, szeretném, ha futnál,
+  S meg sem is állanál, csak a jácint-kútnál.
+  Lovam, örökségem, kincsem, büszkeségem,
+  Hátam’ hasogatták, megégették nékem.
+  Rám néz szép homlokod, a fehér csillagu,
+  Hé te bolui bej, – én vagyok Körolu!«
+
+A ló egyet nagyot szökött, keresztül a kapu tetején s úgy eltünt, hogy
+emberi szem többet nem látta. El a derbendi szorosba, ittak a
+jácint-kútból s estére már otthon volt Körolu a társainál, a csamlibeli
+várban.
+
+Ám a Körolu feleségével mi történt? Allah csudát mívelt s kilenc hónap s
+tiz nap mulva az asszonynak született egy fia, akinek az asszony Hasszán
+nevet adott. A kancának is lett egy csikaja, annak Idis lett a neve.
+Napok multak, hetek multak, hónap, hónap után, esztendő, esztendő után,
+nőtt, növekedett Hasszán, gyönyörű szép szál legény lett belőle. Akkor
+aztán egyszer éjjel álmában megjelent Hasszánnak egy pir (jó szellem) s
+mondá neki a következőket:
+
+– Hasszán, hallgass rám. Kérd el az anyádtól a kardot s övet, amit a te
+apád, Körolu hagyott rád. Ülj fel a te lovadra s keresd meg az apádat a
+csamlibeli várban, Bolu tartományban. Aztán az apádtól menj Kara vezír
+derebej istállajába, akinek van egy csudaszép leánya, Benli az ő neve.
+Ihol meg is mutatom neked. S a jó szellem az alvó fiunak megmutatta a
+csudaszép leányt. És ugyanazon éjjel álmot látott Benli is, neki is
+megmutatta a jó szellem Hasszánt. Reggel, mikor felébredett az ifju,
+érezte, hogy tele van a szíve szerelemmel. Elmondotta az álmát az
+anyjának:
+
+– Add ide a kardomat s a lovamat, édes anyám. Nekem nincs itthon
+maradásom, megyek az édes apámhoz, az édes apámtól ahhoz a leányhoz.
+
+Sírt a szegény asszony, de hiába, Hasszánnak nem volt otthon maradása.
+Elbúcsúztak egymástól keserves könnyhullás között. Hasszán felpattant a
+lovára s meg sem állott, míg apjának a várához nem ért. Mikor a vár elé
+ért, épen akkor nézett ki az ablakon Ajvász.
+
+– Gyertek, gyertek, – mondotta társainak – nézzetek ide, de gyönyörű
+lova van ennek a fickónak. Épen olyan, mint a te lovad, Körolu.
+
+Körolu pedig meg sem mozdult a helyéből; mondotta Ajvásznak:
+
+– Hátha olyan szép az a ló, vedd el tőle.
+
+Ajvász kihajolt az ablakon s énekelve leszólt Hasszánnak:
+
+  »Gyerek, az útad’ merre vezet?
+  Milyen kalandon jár az eszed?
+  A vándorlásod mire való?
+  Enyém lesz még ma a barna ló!«
+
+Szörnyű haragra gyulladt Hasszán s felelt a következőképen:
+
+  »Ne bánd, az útam’ merre veszem,
+  Milyen kalandon jár az eszem,
+  S a vándorlásom mire való.
+  Tiéd sosem lesz a barna ló!«
+
+Akkor Ajvász szelídebb hangra fogta s dalolt a következőképen:
+
+  »Gyerek, vesztedre lesz a harc,
+  Maradj békén, ha jót akarsz,
+  Megtetszett nekem a lovad,
+  Vámképen tüstént ideadd!«
+
+De Hasszán nem szelídült meg, szörnyű nagy volt az ő haragja s
+visszaénekelt:
+
+  »Az én utam emerre van,
+  Nincsen már hozzád több szavam,
+  Élet-halálra vívj velem:
+  Idis-lovam, nem engedem!«
+
+Most már Körolu is megmozdult.
+
+– Micsoda vakmerő fickó lehet ez? – mondotta. Most ő kiáltott le az
+ablakból:
+
+  »Az én nevem: Hős Körolu.
+  Megiszom a véred’, fiu;
+  A tested’ összemorzsolom:
+  Add a lovat, tanácsolom«.
+
+Ahogy hallotta Hasszán az apja nevét, leugrott a paripájáról s
+felkiáltott a várba:
+
+  »Oroszlánnak csak oroszlán
+  A fia,
+  A tigrisnek mindig tigris
+  A fia,
+  Ha te vagy a hős, a híres
+  Körolu:
+  Körolunak vagyok biz’ én
+  A fia!«
+
+Aztán felszaladott a várba. Volt ölelés, volt csókolás. Nézték hosszan,
+sokáig egymást. Alig tudták levenni a szemüket egymásról az apa és fiú,
+de amint elmult egy nap, két nap, Hasszán nyugtalankodni kezdett, az
+apja várában sem volt maradása.
+
+– Mi bajod van, édes fiam? Mért vagy oly szomorú? Hasszán elbeszélte az
+álmát.
+
+– Hát, édes fiam, – mondotta Körolu – ne menj te oda Kara vezír várába,
+mert Kara vezírnek megszámlálhatatlan sok a katonája s amellett van hat
+olyan fia, hogy mindegyik felér külön-külön ezer vitézzel.
+
+De hiába beszélt Körolu, nem tudta eltéríteni szándékától Hasszánt.
+Mégis beleegyezett, aztán adott három szálat a hajából s mondotta a
+fiának:
+
+– Ha nagy veszedelemben leszel, fiam, égess el egy szálat, abból
+megérzem, hogy bajban vagy és segítségedre sietek.
+
+Hasszán felült a lovára, elbúcsuzott apjától, el a társaitól s meg sem
+állott, míg Kara vezír városába nem ért. Ment egyenesen a vezír palotája
+mellé. Épen, amikor odaért, akkor nézett ki az ablakon Benli, a
+világszép leány. Mert annak sem volt nyugta, maradása, amióta azt az
+álmot látta. Folyton űzte, hajtotta, kergette a szerelem. Mindegyre
+kinézett az ablakon, vajjon nem jön-e az a deli szép vitéz, akit a jó
+szellem neki álmában mutatott. Ihol megjött, itt van, ő az, nem lehet
+más, – gondolta a leány és megszólalt halkan, csendesen:
+
+  »Ne nézz reám szerelmesen,
+  Nem lehetek tiéd sosem,
+  Megfognak, ha észrevesznek,
+  Börtön rácsa mögé tesznek«.
+
+Elszomorodott az ifju s felelt a leánynak:
+
+  »A szerelem hozott engem,
+  Szerelmemet hogy feledjem?
+  Egy életem, egy halálom:
+  Amért jöttem, megpróbálom«.
+
+De a leány csak félt, félt erősen, mert féltette a vitézt s mondá neki:
+
+  »Az én apám Kara vezír,
+  Jaj néked, hogyha itten ér!
+  Bajt látsz akkor, búbánatot,
+  Szerelmedet átkozhatod!«
+
+De mondhatott akármit, Körolunak a fia nem ijedt meg. Elmondotta a
+leánynak az álmát. A jó szellem neki szánta őt, nem mehet el ő innét,
+amíg övé nem lesz.
+
+  »Nem magam eszétől jöttem,
+  Álomképed járt előttem,
+  Egy jó szellem megmutatta,
+  Szívem’ azzal csalogatta.«
+
+Most már a leány sem tudott ellenállni:
+
+  »Szerelmesem, oroszlánom,
+  Édesuram, hős szultánom,
+  Benli vagyok… álomképed
+  Engem rajzolt te elébed!«
+
+Mikor a dal elhangzott, akkor aztán szépen megbeszélték, hogy este
+Hasszán jöjjön a várkertnek a kapujához, ott majd várjon rá. A mondott
+időre ott is volt Hasszán, ott volt a leány is, hanem Hasszán szörnyen
+el volt fáradva a sok utazástól, ledült a lova nyakára s mikor a leány
+kilépett a kapun, aludt mélyen.
+
+– Ébredj, ébredj, Hasszán, – mondotta halkan, csendesen a leány – de
+Hasszán meg sem mozdult. Aztán dalolni kezdett. Hasszán arra sem mozdult
+meg. Akkor a paripája nagyot nyerített. Erre Hasszán hirtelen felébredt,
+meglátta a leányt, megfogta, a karjánál fogva szép gyengén felemelte a
+nyergébe s elvágtatott, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Három
+nap s három éjjel folyton vágtatott, vissza sem nézett. Akkor aztán
+megállottak pihenni. Leszállottak a lóról, a leány leült a gyepre,
+Hasszán meg az ölébe hajtotta a fejét s elaludott. De alig aludott el
+Hasszán, egyszerre csak mit lát a leány! Rettenetes nagy porfelleg
+kerekedett, szállott a porfelleg, gomolygott arrafelé. Aztán egyszerre
+csak elkezdett oszladozni-foszladozni, lett világosság s abban a
+világosságban a leány meglátta az apját, a hat testvérét, utánnuk
+kétezer vitézt. Sírt a leány keservesen, szakadott a könny a szeméből
+mint a zápor s ahogy lehullott a könnye Hasszánnak az arcára, Hasszán
+felnyitotta a szemét:
+
+– Miért sírsz, édes mátkám?
+
+– Óh nézd, óh nézd, – mondotta a leány olyan szomoruan, hogy szomorusága
+a világ nagy tükrét gyászfeketével borította be. Abban a pillanatban
+felugrott Hasszán, hirtelen az erdőbe nyargalt a leánnyal, ottan
+elrejtette, aztán ismét visszafordult az erdőből, várta a leány apját,
+testvéreit, várta a vitézeket. Ime, jöttek is azok. Jött először a
+leánynak a legidősebb bátyja. Összecsaptak keményen, láng csapott ki
+mindkettőnek kardjából, kettétörött mindkettőnek kardja. Akkor láncsára
+kaptak, összecsaptak. A láncsából is láng csapott ki, kettétörött az is.
+Mostan leszállott a lóról mindakettő, derékon ragadták egymást, de
+Hasszán olyan keményen szorította meg a vitézt, hogy kiesett a kezéből a
+kettétörött láncsa, elterült a földön.
+
+Aztán jött a második fiú, a második után a harmadik. Mind a hármat
+legyőzte Hasszán. De eltartott a viadal estig, az vetett véget a szörnyű
+viadalnak. Hét mély sebből vérzett Hasszánnak a teste, úgy ment vissza
+mátkájához. Ez bekötözte sebeit, aztán behúzódtak egy barlangba, ottan
+töltötték az éjszakát. Reggel, mikor felébredtek, már ott állottak a
+barlangszáda előtt mind a vitézek. És jött Hasszán, újra kezdődött a
+viadal. Eltartott estélig, de nem tudták legyőzni Hasszánt, hanem sebet,
+azt kapott tizenkettőt. Még a lováról sem tudott leszállani, a leány
+segítette le a lóról, aztán bevezette a barlangba, bekötötte a sebeit s
+ráborult és siratta keservesen. Reggel kelt volna fel szegény Hasszán:
+nem tudott. Mondta a leánynak:
+
+– Adj ki engemet az édesapádnak, ne törődj velem, hadd mentse meg Allah
+a te életedet.
+
+– Nem, azt nem teszem, – mondotta a leány, – azzal kardot ragadott a
+kezébe, kiment a barlang elé. S hiába kérte az apja, hiába csalogatta,
+hiába igért neki minden szépet, minden jót, hogy csak hagyja ott a
+mátkáját.
+
+– Nem, nem!
+
+Kardot húztak a vitézek, rárohantak a leányra, de ez vágott jobra-balra,
+estélig tartott a viadal, nem tudták legyőzni. Este a leány is sebektől
+borítva támolygott be a barlangba, lefeküdött a mátkája mellé, ráborult,
+siratta a mátkáját, siratta magát. Reggel, mikor felébredtek, sem
+Hasszánnak, sem Benlinek nem volt ereje. Mi lesz most velük? Hasszán
+alig tudta felnyitni a szemét, alig tudott egy szót szólni. Csendesen,
+halkan mondotta:
+
+– Van a zsebemben három hajszál, végy ki egyet, égesd el, majd eljön az
+én apám, ne sírj.
+
+Ahogy a hajszálat elégette Benli, abban a pillanatban szörnyű erős
+fájdalmat érzett Körolu egész testében, mintha tüzzel égették volna.
+
+– Bajba van a fiam! – ordított Körolu – bajtársaim, lóra! Én előre
+vágtatok, ti jöjjetek utánam s útközben szerezzetek annyi vitézt,
+amennyit tudtok.
+
+Vágtatott Körolu sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is
+sebesebben. Aztán egyszerre ott volt az erdőben, ott a barlang előtt,
+ahol az ő édes fia feküdött s a csudaszép leány. Bement a barlangba.
+Eszméletlenül feküdött a fia, de amint ő megszólalt, felnyitotta a
+szemét, aztán ismét lecsukódott szemepillája. Megkente a homlokát valami
+csudaírrel, azután végig minden sebet a testén, szépen bekötözte a
+fiának a sebjeit, azután a leánynak is minden sebét. Reggel megérkezett
+Ajvász és Kenán is, jött a nyomukban vagy ezer vitéz és ott voltak már a
+vezír vitézei is mind. Hej, lett szörnyű viadal! Összecsapott a két
+sereg, patakokban ömlött a vér, de mikor esteledett-alkonyodott, vége
+lett a viadalnak, Kara vezír esze nélkül menekült, utána sebektől
+borítva a fiai, mind a vitézek, akik még életben maradtak. Akkor Körolu
+visszament a barlangba, szépen fejér lepedőbe göngyölgette a fiát, leült
+melléje s hallgatott sokáig szomoruan. Aztán egyszer megszólalt:
+(gondolta magába, próbára teszi a leányt, vajjon igazán szereti-e fiát).
+
+– Benli – mondotta Körolu – Hasszán nem él sokáig, ő meg fog halni, légy
+az én feleségem.
+
+Mondotta Benli:
+
+– Én csak addig élek, amíg Hasszán él, – azzal sírva borult Hasszánnak a
+testére.
+
+Elmosolyodott erre Körolu, arca, szeme ragyogott az örömtől s mondotta a
+leánynak:
+
+– Ne sírj, édes leányom, én csak próbára akartalak tenni. Tíz nap mulva
+egészséges lesz újra Hasszán s élhettek boldogan.
+
+Még aznap szép gyengén a lovára emelték Hasszánt, hazavitték az apja
+várába s ott csakugyan tíz nap mulva ismét talpraállott. Akkor aztán
+mind felkerekedtek, mind ahányan voltak, mentek abba a városba, ahol
+Hasszánnak az anyja lakott s ottan megtartották a vendégséget. Negyven
+nap s negyven éjjel szakadatlanul tartott a lakodalom. Akkor Körolu
+elbúcsuzott a fiától, menyétől, feleségétől, visszament ismét a
+Csamlibeli várba. Ott élt azután is s mikor már erősen leöregedett, még
+akkor is rettegték messze földön Körolunak a nevét. Körolu neve
+megmaradott, még ma is fel-felcsendül Kis-Ázsiának tartományaiban Körolu
+dala:
+
+  »Mint a hegytetőn
+  Hó van egyfelé,
+  Tél van másfelé,
+  Számban úgy remeg
+  Nyelvem egyfelé,
+  Fogam másfelé;
+  Kardomtól repül
+  A fej egyfelé,
+  A test másfelé!«
+
+
+
+
+Hófehérke.
+
+(Német mese.)
+
+Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon túl, volt egy királyné. Ez
+a királyné – halljatok csudát! – olyan királyné volt, hogy maga szabta,
+varrta a ruháját. Egész nap el tudott üldögélni az ablak mellett, ott
+szabott, varrogatott s sóhajtozott magában, mert nem volt gyermeke.
+Egyszer, amint varr, megszúrja a tű az ujját, s mit gondol, mit nem,
+kinyitja az ablakot, hogy frissen hullott hóval mossa le a vért. Mert
+éppen hullott a hó javában. Ahogy kihajolt az ablakon, három csepp vér
+lecseppent a hóba, s úgy megtetszett a királynénak a pirosság a fehér
+hóban, hogy elsóhajtotta magát: Hej, Istenem, ha megáldanál engem egy
+olyan gyermekkel, aki olyan fehér volna mint a hó, olyan piros mint a
+vér, s olyan fekete, mint az ablak ébenfa-rámája!
+
+Isten meghallgatta a kérését, megáldotta egy leánykával, kinek bőre
+fehér volt mint a hó, arcza piros, mint a vér, s a haja olyan ragyogó
+fekete, mint az ébenfa. Mert hogy fehér volt, mint a hó a kis leány,
+elnevezték Hófehérkének. De nem sokáig gyönyörködhetett a királyné
+Hófehérkében, attól kezdve, hogy kinyitotta az ablakot, elkezdett
+betegeskedni, lassanként elhervadt s meghalt.
+
+Eltemették a királynét nagy pompával, de esztendőre telve a király újra
+megházasodott. Szép asszony volt az új királyné, de büszke, kevély,
+mindig cicomázta magát, folyton a tükör előtt állott, az ő csudatükre
+előtt, ki ha kérdezett tőle valamit, válaszolt rá. Egyszer, amint
+nézegette magát a tükörben a királyné, kérdi:
+
+  Tükröm, tükröm, felelj nyomban:
+  Ki a legszebb országomban?
+
+[Illustration]
+
+Felelt a tükör:
+
+  Könnyű arra válaszolnom:
+  Te vagy a legszebb, asszonyom!
+
+Örült a királyné, nagyon örült, mert tudta, hogy a tükör csak a
+színigazat mondja.
+
+Eközben telt, múlt az idő, nőtt, növekedett Hófehérke, napról-napra
+szépült, s mikor hét éves lett, szebb volt, sokkal szebb, mint a
+királyné. Látta ezt a királyné, de nem akart hinni a szemének, odaállott
+a tükör elé s megkérdezte:
+
+  Tükröm, tükröm, felelj nyomban:
+  Ki a legszebb országomban?
+
+Felelt a tükör:
+
+  Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál;
+  De a lányod szebb náladnál.
+
+Haj! megijedt erre a királyné, kékült, zöldült az arca, majd felvetette
+a bosszúság! Mit! hogy nálánál szebb legyen Hófehérke! Ettől az órától
+fogvást nem nézhette Hófehérkét, mert, ha csak rápillantott, elsárgult
+az irígységtől. Nem volt többé nyugodalma sem éjjel, sem nappal, s mind
+azon törte a fejét, hogy pusztítsa el Hófehérkét. Gondol ide, gondol
+oda, ő bizony behivatja az udvari vadászt, s megparancsolja neki:
+
+– Hallod-e, vidd ki Hófehérkét az erdőbe, ott öld meg, a szivét s a
+máját vedd ki, hozd haza, hadd lássam, igazán megölted-e?
+
+Megsajdult a szive a vadásznak erre a gonosz beszédre, de nem
+szólhatott. Kiment nagy búsan a szobából, aztán ment Hófehérkéhez, jó
+kedvet mutatott előtte, s hívta az erdőbe. Ment Hófehérke, hogyne ment
+volna! Mikor aztán kiértek az erdőbe, erdőnek a sűrüjébe, megállott a
+vadász, hullani kezdett a könnye, mint a záporeső, s elmondta, hogy mi
+szörnyű ítéletet mondott Hófehérkére a királyné. Hej, Istenem! sírt
+Hófehérke, könyörgött a vadásznak, hogy annak majd megszakadt belé a
+szive:
+
+– Ne öljön meg, édes vadász bácsi, eresszen engem, hadd bujdossam el, én
+szegény árva!
+
+Gondolta magában a vadász:
+
+– Hát minek is öljem meg én! Majd úgyis megölik a vadak szegényt. Én meg
+lelövök egy őzikét, annak a szivét s máját hazaviszem a királynénak.
+
+Úgy tett a vadász, ahogy elgondolta. Hófehérkét útnak eresztette, aztán
+lelőtt egy őzikét, annak a szivét, máját kivette, hazavitte, a királyné
+még akkor este megsütötte, megette, s azzal lefeküdt adta gonosz lelke!
+Ezalatt meg Hófehérke ment az erdőben, mind beljebb, beljebb, félt
+szegény még a falevéltől is, hát még mikor medvék, farkasok s mindenféle
+erdei vadakkal találkozott! De lám, az erdei vadak nem bántották, szépen
+kitértek előle! Csak ment, mendegélt szegény Hófehérke, s mire
+esteledett, alkonyodott, egy kis házacskához ért. Gondolta magában,
+bemegy oda, hátha jó lelkekre talál s szállást adnak éjszakára. Bemegy a
+házikóba, körülnéz s hát, Uram, Teremtőm, ott minden olyan icike-picike,
+olyan csinos, olyan kedves, olyan tiszta, hogy azt emberi szó nem tudja
+elémondani! A szobácska közepén volt egy asztalka, meg volt szépen
+terítve, rajta hét tányérocska, minden tányérocska mellett egy
+kanalacska, aztán villácska, késecske, s hét poharacska. A fal mellett
+volt hét ágyacska, mind a héten hófehér terítő.
+
+– Vajjon ki lakhatik itt? – kérdezte magában Hófehérke, mert egy lelket
+sem látott. Már akárki, gondolta magában, ő bizony itt marad. S mert
+éhes volt nagyon, mind a hét tányérkáról evett egy keveset s mind a hét
+poharacskából ivott egy csepp bort. Aztán, mert fáradt volt, sorba
+próbálgatta az ágyacskákat, de az egyik hosszú volt, a másik nagyon
+rövid, na, a hetedik éppen neki való volt: abba belefeküdt s elaludt.
+
+Már sötét este volt, mikor hazajöttek a házikó gazdái: hét törpe volt,
+mind a hét bányász, az erdő mellett, a hegyekben bányászkodtak, ásták az
+aranyat, ezüstöt. Belépnek a törpék a szobába, meggyujtanak hét
+lámpácskát, asztal mellé telepednek s hát, uramfia, látják, hogy valaki
+itt járt, mert mind a hét tányérról hiányzott egy kevés étel s a
+poharacskák sem voltak szinültig tele, mint rendesen.
+
+Megszólal az első:
+
+– Hm, hm, vajjon ki ült az én székemen?
+
+A második:
+
+– Hát az én tányéromból vajjon ki evett?
+
+A harmadik:
+
+– Ki tört le az én kenyerecskémből?
+
+A negyedik:
+
+– Ki evett az én főzelékemből?
+
+Az ötödik:
+
+– Vajjon ki szurkált az én villámmal?
+
+A hatodik:
+
+– S ki vágott az én késecskémmel?
+
+A hetedik:
+
+– Hát az én poharacskámból ki ivott?
+
+Akkor az első az ágyra tekintett s látta, hogy valaki feküdt azon.
+
+– Hm, hm, vajjon ki fekhetett az én ágyamon? Arra mind az ágyakra néztek
+s egyszerre kiáltották:
+
+– Az enyémen is feküdt valaki!
+
+A hetedik, mikor jó közelről megnézte az ágyát, megpillantotta benne
+Hófehérkét, szólítja a többieket, azok odaszaladnak, összecsapják a
+kezüket, nem akarnak hinni a szemüknek, hozzák a lámpácskájukat,
+rávilágítanak Hófehérkére s egyszerre kiáltották el magukat: Jaj de szép
+gyermek, jaj de szép!
+
+De tüstént elhallgattak, nehogy felébredjen Hófehérke, lábujjhegyen
+jártak, csendesen vetkeződtek s a hetedik törpe sorba járta a többiek
+ágyát, hol ennél, hol annál aludt egy keveset ezen az éjszakán.
+
+Reggel jókor felébredt Hófehérke, látja a hét törpét s megijed szegény,
+de nagyon. De a törpék mosolyogtak, körülállották s nyájasan kérdezték:
+
+– Ki vagy te, szép leányka?
+
+– Hófehérke az én nevem, – felelte a leányka. Aztán elbeszélte, hogy mi
+történt vele.
+
+Mondották a törpék:
+
+– Bizony, ha ez történt veled, maradj itt velünk, jó dolgod lesz itten.
+Tartsd rendben a házunkat, süss, főzz, mosogass, söpörgess, fódozgasd a
+ruhánkat s élhetsz velünk, míg a világ s még két nap!
+
+Mondta Hófehérke:
+
+– Itt maradok nálatok, kedves törpék, hogyne maradnék!
+
+Ott is maradott Hófehérke, a házacskát rendben tartotta, a törpék reggel
+mentek, este jöttek s pompás vacsora várta őket mindig. De ahányszor
+elmentek a törpék, mindég a lelkére kötötték Hófehérkének, hogy
+vigyázzon magára, mert a királyné nemsokára megtudja, hogy itt van.
+
+– Senkit be ne eressz! – ezzel búcsuztak tőle minden áldott reggel.
+
+Hát a királyné mit csinált ezalatt? A királyné bizony boldog volt, mert
+azt hitte, hogy csakugyan a Hófehérke szivét, máját ette meg s most már
+ő a legszebb az egész országban. Hanem, hogy telt, múlt az idő, egyszer
+mégis a tükör elé lépett s kérdezte:
+
+  Tükröm, tükröm, felelj nyomban:
+  Ki a legszebb országomban?
+
+Felelt a tükör:
+
+  Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál,
+  De a lányod szebb náladnál.
+
+Megijedt a királyné, nem akart hinni a fülének, kérdezte újra:
+
+  Tükröm, tükröm, mit beszélsz te?
+  Hiszen meghalt Hófehérke!
+
+Mondotta a tükör:
+
+  Dehogy halt meg Hófehérke!
+  Hét törpének a vendége.
+
+Megint nem volt ez órától fogvást nyugodalma a királynénak sem éjjel sem
+nappal s mindazon törte a fejét, hogy s mint tudná elpusztítani
+Hófehérkét.
+
+Mit gondolt, mit nem, befestette az arcát, még pedig öregre festette,
+aztán felöltözött vén boltosasszonynak, összeszedett mindenféle
+csillogó-villogó portékát s így indult az erdőbe, a hét törpe házához.
+Oda talált egyenesen, kopogtatott az ajtón s bekiáltott:
+
+– Szép portéka, olcsó portéka, tessék, tessék!
+
+Hófehérke kidugta a fejét az ablakon s kérdezte:
+
+– Mit árul, néne?
+
+– Szép portékát, jó portékát, – felelt a királyné, derékövet, mindenféle
+szinűt, szebbnél-szebbet, tessék, szép kisasszony!
+
+Elészedett egyet, a legszebbet, tiszta selyem volt az, mutatta
+Hófehérkének.
+
+– Ugy-e, szép?
+
+– Jaj de szép!
+
+Gondolta magában Hófehérke: ezt a jó asszonyt bátran beereszthetem,
+ettől ugyan nem lesz bántódásom. Kinyitotta az ajtót, beeresztette az
+asszonyt s kiválasztotta magának a legszebb övet.
+
+– Jaj, de szép vagy, lelkem, aranyom! – csapta össze a kezét az asszony.
+Várj csak, hadd csatolom én az övet karcsú derekadra!
+
+Hófehérke engedte, hogyne engedte volna! De a gonoszlelkű asszony mind
+szorosabbra-szorosabbra húzta az övet, egyszerre csak elakadt Hófehérke
+lélekzete s holtan esett a földre. Azzal a királyné elsietett, szaladt
+haza nagy örömmel, hogy most megint ő a legszebb.
+
+Jőnek haza este a törpék, látják, hogy Hófehérke a földön fekszik, nem
+mozdul, nem is lélekzik, mintha meghalt volna. Haj, édes jó Istenem, de
+megijedtek szegénykék! Hirtelen fölvették, ágyba fektették s nézték,
+vizsgálták, mi baja lehet. Egyszerre csak meglátják derekán a
+selyemövet, kettévágják s hát Hófehérke kezd ébredezni. Mikor aztán
+egészen magához tért, elmondta, hogy ki volt nála.
+
+– Az az asszony a királyné volt, – mondották a törpék. Lám, lám, ugy-e,
+mondtuk, hogy senkit be ne eressz! Többet föl ne nyisd az ajtót, ha
+magadban vagy itthon!
+
+Ezalatt a királyné haza érkezett s tüstént ment a tükör elé, kérdezte:
+
+  Tükröm, tükröm, felelj nyomban:
+  Ki a legszebb országomban?
+
+Felelt a tükör:
+
+  Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál,
+  De Hófehérke szebb náladnál!
+
+Mondotta a királyné nagy haraggal:
+
+  Bolond tükör, mit beszélsz te?
+  Hiszen meghalt Hófehérke!
+
+Felelt a tükör:
+
+  Dehogy halt meg Hófehérke,
+  Hét törpének a vendége.
+
+De bezzeg felfordult a világ a királynéval, mikor ezt hallotta!
+Bizonyosan feleszénkedett, gondolta magában s megint azon törte a fejét,
+hogy s mint pusztítsa el Hófehérkét. Adta gonosz lelke értett a
+boszorkánysághoz, hókusz-pókusz, csinált egy mérges fésüt, aztán
+felöltözött vén asszonynak s ment a törpék házához, kopogtatott az
+ajtón, bekiáltott:
+
+– Tessék, tessék, jó portéka, olyan olcsó, mint a répa!
+
+Hófehérke kinézett az ablakon s rákiáltott:
+
+– Csak tovább egy házzal! Itt hiába házalsz.
+
+De a királyné nem ment tovább, elévette a fésüt, arany volt az kívül,
+csillogott, ragyogott s Hófehérkének úgy megtetszett, hogy nyomban
+kinyitotta az ajtót. Nézte, csudálta a fésüt s megvette.
+
+– No, most én majd megfésüllek, – mondotta a királyné, úgy sincs, aki
+rendesen megfésüljön.
+
+Hófehérke nem gondolt rosszat, hogy gondolt volna. Hagyta, hogy fésülje
+meg a vén asszony, de alig ért fejéhez a fésü, elszédült s eszméletlen
+terült el a földön. A királyné jól a Hófehérke fejébe nyomta a fésüt,
+aztán – ill’a berek, nádak, erek! – elszaladt, hazáig meg sem állott.
+
+Áldott szerencsére, esteledett, alkonyodott, a törpék hazajöttek s hogy
+látták Hófehérkét a földön, mindjárt a királynéra gondoltak. Hófehérkét
+felvették a földről, ágyba fektették, nézték, vizsgálták, a fésüt
+megtalálták, a fejéből kihúzták s im’, Hófehérke egyszeribe
+feleszénkedett s elmondotta, hogy mi történt.
+
+– Az az asszony a királyné volt, mondották a törpék. Minek nyitottad ki
+az ajtót? Többet ki ne nyisd, mert egyszer szörnyű halálnak halálával
+halsz meg!
+
+Azalatt a királyné a tükör elé állott s kérdezte nagy büszkén:
+
+  No, tükröcském, felelj nyomban,
+  Ki a legszebb országomban?
+
+Felelt a tükör:
+
+  Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál,
+  De Hófehérke szebb náladnál!
+
+Hej, nagyot toppantott a királyné, mondotta szörnyű haraggal:
+
+  Bolond tükör, mit beszélsz te?
+  Hiszen meghalt Hófehérke!
+
+Mondta a tükör:
+
+  Dehogy halt meg Hófehérke,
+  Felébreszté hét törpécske.
+
+Dúlt, fúlt a királyné, nem lelte helyét, aztán elbujt egy sötét
+kamarában, hol senki sem láthatta, ott kotyfolt, hókusz-pókuszolt s
+csinált egy szép kerek almát, pirosat, hogy a ki ránézett, megkívánta,
+de belül méreg volt a szép piros alma. Akkor bekente az arcát,
+felöltözött parasztasszonynak, úgy ment a hét törpe házához, kopogtatott
+az ajtón, Hófehérke pedig kinézett az ablakon.
+
+– Tovább egy házzal, be nem eresztlek, – szólt Hófehérke.
+
+– Nem is akarom, aranyos kisasszony, úgyis elfogyott az almám, csupán ez
+az egy van, azt is magának adom, ha elfogadja.
+
+– Nem, nem, nem szabad elfogadnom.
+
+– Talán bizony attól fél, hogy mérges? Ihol, ketté vágom, a piros felét
+megeszem én, a fehér felét egye meg maga, lelkem.
+
+Az ám, úgy csinálta, adta gonosz lelke, hogy a fehér felében volt a
+méreg, a piros felében meg semmi sem volt.
+
+Hófehérke, mikor látta, hogy az asszony milyen jóizűen eszi az almát,
+elfogadta a másik felét, de alig harapott belé, holtan terült el a
+földön.
+
+– No, most ébresszenek fel a törpék! – kacagott a királyné s elszaladt,
+mint a szél, meg sem állott hazáig. Ahogy hazaért, a tükör elé állott s
+kérdezte nagy kevélyen:
+
+  No tükröcském, felelj nyomban:
+  Ki a legszebb országomban?
+
+Felelt a tükör:
+
+  Könnyű erre válaszolnom:
+  Te vagy a legszebb, asszonyom!
+
+Most már megnyugodott adta gonosz lelke, bizonyos volt abban, hogy
+meghalt Hófehérke.
+
+Jőnek este haza a törpék, látják, hogy megint a földön fekszik
+Hófehérke, felveszik, ágyba fektetik, nézik, vizsgálják, nem találnak
+rajta semmit, mosdatják vízzel, borral, ecettel, de Hófehérke nem
+ébredett fel.
+
+– Meghalt! Meghalt! – sírtak, jajgattak a törpék s majd megszakadt a
+szívük. Nagy búval, bánattal, sűrü könnyhullatással koporsót faragtak,
+abba Hófehérkét belefektették, a koporsó körül leültek mind a heten s
+három napig folyton sírtak, mint a záporeső.
+
+Akkor azt mondták:
+
+– Nem temetjük a fekete földbe a mi drága Hófehérkénket, csináltatunk
+neki üvegkoporsót, hadd lássuk mindég.
+
+Csináltattak üvegkoporsót, abba fektették Hófehérkét, ráírták a nevét s
+azt is, hogy király lánya volt, úgy vitték ki magas hegynek tetejére,
+ott letették s egy közülök mindig ott ült a koporsó mellett, őrizte,
+nehogy valaki elvigye. És jöttek arra az erdei vadak s még azok is
+siratták a szép Hófehérkét.
+
+Telt, múlt az idő s Hófehérke nem változott a koporsóban, úgy tetszett,
+hogy csak alszik. Fehér volt, mint a hó, piros, mint a vér s fekete a
+haja, mint az ébenfa.
+
+Történt egyszer, hogy az erdőbe jött vadászni egy királyfi, a hegy
+tetején meglelte a koporsót, koporsóban Hófehérkét s olvasta, mi a
+koporsó oldalára volt írva. Nem győzte nézni, csodálni a királyfi
+Hófehérkét s mondta a törpéknek:
+
+[Illustration]
+
+– Adjátok nekem ezt a koporsót s azt adok cserébe, amit csak a szívetek
+kíván.
+
+Mondották a törpék:
+
+– Nem adjuk mi ezt az egész világért!
+
+– Hát ajándékozzátok nekem, – mondotta a királyfi, mert nem tudok élni,
+ha nem látom Hófehérkét.
+
+A törpék megsajnálták a királyfit s neki ajándékozták a koporsót. Akkor
+a királyfi a szolgáival felvétette a koporsót, ezek elindultak, mentek,
+mendegéltek. Egyszer csak megbotlanak a szolgák, megrázkódik a koporsó,
+s ím, halljatok csudát! a mérges alma kigurult Hófehérke torkából, aztán
+csak fölnyílik a szeme, mosolyog a szája: föltámadott Hófehérke!
+
+– Hol vagyok? – kérdezte Hófehérke.
+
+– Nálam! – felelt a királyfi s elbeszélte, hogy mi történt. Aztán
+mondta: – Jere velem az apám palotájába, légy a feleségem, szép
+Hófehérke!
+
+– Veled megyek, veled, – felelt Hófehérke – tied leszek, tied.
+
+Akkor a királyfi lovára ültette Hófehérkét, hazavitte s kihirdették
+ország-világ előtt, hogy házasodik a királyfi. Jöttek a vendégségre
+mindenünnen, meghívták arra a királynét is, az fel is öltözött legszebb
+ruhájába, de minekelőtte útnak indult, megkérdezte a tükröt:
+
+  Tükröm, tükröm, felelj nyomban:
+  Ki a legszebb országomban?
+
+Felelt a tükör:
+
+  Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál,
+  De Hófehérke szebb náladnál!
+
+Mérgesen toppantott a királyné:
+
+  Bolond tükör, mit beszélsz te!
+  Hiszen nem él Hófehérke.
+
+Mondotta a tükör:
+
+  Dehogy nem él, Hófehérke!
+  Most öltözik hófehérbe.
+  Ő a királyfi mátkája,
+  A jöttödet nagyon várja!
+
+Hiszen várhatta Hófehérke a gonoszlelkű királynét, nem jött el az a
+vendégségbe. Ahogy hallotta a tükör beszédjét, elkékült, elzöldült s
+csak elterült a földön. Többet fel sem is kelt soha.
+
+Hófehérke ma is él, ha meg nem halt, de még a törpék is.
+
+Holnap mind legyenek a ti vendégetek.
+
+
+
+
+Az alamizsna.
+
+(Angol mese.)
+
+Öreg koldusasszony álldogált az országút szélén, majd megvette az Isten
+hidege. Fújt a szél, kavarogtak a hópelyhek, de ő csak állott, állott
+egy helyben s várta, ha valaki arra vetődnék. Hát jött is gyalogosan egy
+úriember. Nehéz prémes bunda volt rajta, vastag meleg keztyű a kezén.
+Amint elhaladt a koldusasszony mellett, egy pillanatra megállott:
+alamizsnát akart adni, de meggondolta a dolgot. Félt lehúzni a
+keztyűjét, anélkül pedig nem adhatott alamizsnát, de részvéttel nézett a
+koldusasszonyra s mondta:
+
+– Ó szegény öreg asszony, de szomorú a te sorsod, hogy ebben a rettentő
+időben kell itt alamizsnára várnod!
+
+A koldusasszony semmit se szólt, de jól esett szívének az a néhány jó
+szó is, hálásan nézett az úriemberre, ki még jobban beburkolódzott
+bundájába s haza sietett.
+
+Alig távozott el ez az úriember, pompás úri hintó közeledett a
+koldusasszony felé. Gazdag uraság ült a hintóban s ez ahogy meglátta a
+didergő asszonyt, megállíttatta hintaját, előkereste kis pénzestárcáját,
+kivett belőle egy pénzdarabot, aztán hirtelen kinyitotta a hintó üveges
+ajtaját s merthogy besüvített a hideg szél, gyorsan kidobta a
+pénzdarabot a hóba. Amint a pénz kirepült az ablakon, akkor vette észre,
+hogy tévedésből aranyat dobott az asszonynak.
+
+– Ejnye, ejnye, – mondta magában – kevesebb is elég lett volna. No de
+nem baj, elég gazdag vagyok, néhanapján aranyat is adhatok a
+koldusoknak.
+
+Aztán mikor hazaért palotájába s ott ült a gazdagon terített asztal
+mellett, a jó meleg szobában, eszébe jutott a koldusasszony s megint
+csak hüm getett:
+
+– Ejnye, ejnye, mégis csak igen sokat adtam annak a koldusasszonynak.
+No, mindegy, – vigasztalta magát, – Isten majd visszafizeti.
+
+Közben hazaért a gyalogos úriember is, ő is ott ült gazdagon terített
+asztal mellett, de neki már sehogysem izlett az ebéd. Folyton a
+koldusasszonyra gondolt s igen szégyellette, hogy semmit sem adott neki.
+Hirtelen felugrott az asztal mellől s becsöngette a szobaleányt.
+
+– Teríts még egy személyre, – szólt a szobaleánynak s azzal elsietett,
+egyenest oda, hol a koldusasszonyt látta.
+
+Az, szegény, most is ott volt. Kereste a hóban az aranyat, turkált
+mindenfelé, de bizony nem találta. Rongyos ruhájában csak úgy didergett
+szegény, szeméből folyt a könny.
+
+– Mit csinálsz, szegény koldusasszony?
+
+– Óh, ne is kérdezze uram. Egy jólelkű úr egy aranyat dobott nekem s nem
+találom.
+
+– Ne is keresd, úgy sem találod meg, – mondotta az úriember. – Jere
+velem, az én házamba.
+
+[Illustration: Karonfogta az öreg koldusasszonyt, elvezette a házába.]
+
+Azzal karonfogta az öreg koldus asszonyt, elvezette a házába, leültette
+maga mellé, gazdagon megvendégelte s ebéd után meg is ajándékozta.
+
+Mikor aznap este az angyalok az égben az ő aranykönyvükbe beírták
+mindazt a jó cselekedetet, amit aznap láttak, nem jegyezték fel a hintós
+úriember aranyát, de első helyen írták be a gyalogos úriember nevét, ki
+megbánta s jóvátette hibáját.
+
+[Illustration: … gyorsan kidobta a pénzdarabot a hóba.]
+
+
+
+
+A farkas khán leánya.
+
+(Tatár mese.)
+
+Egy régi, szénával fedett kalibában élt egy nyolcesztendős fiú. Nagyon
+szegény volt, sem apja, sem anyja, egyedült élt a kalibában. Egyetlen
+vagyona egy három esztendős csikó volt. Ezzel foglalkozott egész nap.
+Ezt kúrálta, dajkálta, takarítgatta, kényeztette. Aztán napközben
+el-eljárt vadászni. Nyulat s más vadat fogott. Vermeket ásott, csapdákat
+állított fel: igy fogta a nyulat s a mindenféle vadakat. Egyebet nem is
+evett vadhúsnál. Sokat éhezett a fiú, de annál többet evett a csikó.
+Annyit evett egymaga, mint egy egész ménes. Minden 24 órában lelegelt
+egy egész rétet.
+
+Egy este, mikor már a csikó lelegelte a rétet, megkötötte egy fához,
+aztán hazament a kalibába. Lefeküdött, elaludott s reggel, mikor
+felkelt, kiment a rétre, hadd lássa el a csikaját. Az ám! Volt csikó,
+nincs csikó! Csupán a feje, a lába, a farka s a sörénye maradott meg, a
+többit mind egy falásig megette egy farkas. Szörnyű nagy bánatba borult
+a szegény fiú: elkezdett sírni keservesen. De aztán lassanként
+lecsendesedett, ment, mendegélt, s mit gondolt, mit nem: ásott egy nagy
+vermet. A veremnek a szélére letette, ami a csikóból megmaradt: a fejét,
+a lábát, a farkát, a sörényét, aztán imádkozott az isteneknek:
+
+– A farkas megette a csikómat, nyelje el hát ez a verem a farkast! Ezt
+kivánom tőletek, istenek! – Azzal visszament a kunyhajába, elészedte,
+ami maradék nyulhús volt, megette, lefeküdött, de egész éjjel nem jött
+álom a szemére, mindig csak a kedves csikajára gondolt.
+
+Másnap aztán jókor reggel kiment a rétre, hogy még egyszer lássa
+csikajának a maradványát. S ím, amint kiment a verem felé, látja, hogy
+afelett úgy ragyog valami, mint a fényes nap. Nézi, nézi s hát egy
+fehér, aranyhajú farkas van a veremben. Vergelődött ide-oda a farkas a
+veremben, de megfogta a kelepce: nem tudott kijönni.
+
+– Hát te etted meg az én csikómat? – mondotta a fiú. – Pusztulj el itt,
+dögállatja! – Azzal megragadta a farkánál fogva s az ostorával
+szabdalta, vágta, ahogy csak tőle kitelt. Ami szőr volt a farkasnak a
+hátán, szerteszét röpült, olyan kegyetlenül vágta, szabdalta. Hanem a
+farkas elkezdett könyörögni:
+
+– Ne bánts, te fiú! Mindent adok, amit kivánsz, csak hagyd meg az
+életemet!
+
+– Ugyan mi jót adhat egy farkas? – mondotta a fiú. – A lovamat megetted,
+megérdemled, hogy gonosz lelkedet kikorbácsoljam a testedből!
+
+De a farkas tovább könyörgött:
+
+– Hallgass ide! Én a farkas khán vagyok, hatszáz farkas az én szolgám,
+azonkívül még egy földi khán s még ezen a földi khánon kívül hetven más
+khán, akik az alatt a khán alatt szolgálnak. Ha akarom, farkas vagyok,
+ha akarom, ember. Hogyha meghagyod az életemet, esküszöm neked az
+istenekre: annyit adok a ménesemből, amennyi csak tetszik!
+
+A fiú gondolkozott, habozott egy ideig: vajjon meghagyja-e a farkasnak
+az életét. Aztán egyet gondolt: kihúzta a veremből. Mondotta neki:
+
+– Na, indulj előre! Megyek utánad.
+
+Elindult a farkas khán, ment előre, utána a fiú. Addig mentek, amíg egy
+rétre értek. Az a rét a farkas kháné volt. Rengeteg nagy ménes volt ezen
+a réten: kilenc csikós őrizte. Ez a kilenc csikós a farkas khán
+parancsára szépen meghajtotta magát a fiú előtt. Aztán elévezették a
+kilenc legszebbik paripát. Hoztak drága szép ruhákat s mondották neki:
+válasszon a lovakból is, a ruhákból is. A fiú nézte, nézte a paripákat,
+a ruhákat, melyik volna a szebb, melyik a pompásabb; de bizony nem
+tudott választani közülök.
+
+Közbe a farkas khán félrekullogott, elment a rétről s amint a fiú nézte,
+nézte, válogatta a paripákat, oda ment egy őszhaju öreg ember s mondta
+neki:
+
+– Hallod-e, fiam, hozzá ne nyulj sem a paripákhoz, sem a ruhákhoz, hanem
+csak eredj a farkas khán után. Majd egy másik rétre érsz; ott is
+ajánlanak paripákat, ruhákat, de azokhoz is hozzá ne nyulj, ha jót
+akarsz.
+
+A fiú megfogadta az öreg ember tanácsát, utána ment a farkas khánnak,
+csakhamar elérkezett a második rétre is. Hát ott is rengeteg nagy ménes
+volt, szebbnél szebb paripák. Ezt a ménest is kilenc csikós őrizte s
+hogy meglátták a fiut, a farkas khán parancsára szépen meghajtották
+magukat. Aztán elővezettek kilenc paripát, hoztak szebbnél szebb,
+drágánál drágább ruhákat s kínálták erősen a fiut, hogy válasszon
+közülök. De a fiunak eszébe jutott az ősz öreg ember tanácsa:
+bármennyire tetszettek neki a paripák, a ruhák, hozzájuk se nyult.
+
+Közben, ahogy a paripákat s a ruhákat nézte, megint tovább kullogott a
+farkas khán, a fiú meg utána. Nem kellett messzire mennie, csakhamar a
+harmadik rétre ért. Ott még nagyobb ménes volt. Azt is kilenc csikós
+őrizte, azok is mentek a fiú elé, szépen meghajtották magukat, aztán
+elévezettek kilenc paripát, hoztak szebbnél szebb, fényesnél fényesebb
+ruhákat s kínálták a fiut, hogy válasszon közülök. A fiú nézte, nézte,
+csudálta a paripákat, ruhákat, nagy kedve kerekedett, hogy válasszon
+közülök. Már-már épen választani is akart, de abban a pillanatban ott
+termett az őszhajú öreg ember. Mondta neki:
+
+– Vigyázz, fiú, hozzá ne nyulj! Eredj csak tovább! Ne fogadj el te
+semmit a farkas khántól, még ha egész vagyonát igéri is. Hanem van neki
+egy macskája, ott van a sátrában. Mondjad neki: – Nem kell nekem semmi
+egyéb, csak a macska. – Ezt mondván, az öreg ember eltünt, a fiú pedig
+ment a farkas khán után, egyenesen a sátrába.
+
+Ez a sátor hegynek a tetején állott, a Fehértenger mellett. Felment a
+fiú a hegyre, belépett a sátorba. A farkas khán már ott hevert a
+selyem-divánon. Kezében volt egy aranypálca. Amikor belépett a fiú a
+sátorba, felkelt, fogadta illendően s leültette maga mellé. Aztán
+hozatott neki pompás ruhát, ételt, italt s úgy megvendégelte, mint csak
+valami fejedelmet. Három egész nap s három éjjel folytonosan vendégelte
+a farkas khán a fiut. A negyedik nap aztán kivezette a sátorból s ami
+csak lova volt a három réten, mind a sátor elé hajtatta a szolgáival s
+mondotta neki:
+
+– Na, fiú, nézd ezt a rengeteg sok paripát: fele a tiéd!
+
+– Jól van, jól van, – mondotta a fiú. – Majd még ráérünk az
+osztozkodásra. – Azzal megfogta a farkas khánt a kezénél fogva s
+visszavezette a sátorba.
+
+– Hát nem kellenek a lovak? Ime, itt vannak a kincseim. – S mutatta
+kincseit a farkas khán.
+
+Hej, mi szörnyű kincs volt ott! Nem győzte a szem belepni. Fényesnél
+fényesebb, drágánál drágább.
+
+– Tiéd a fele kincseimnek, fiú, fogadd el!
+
+– Mit csináljak én a kincseiddel? – mondotta a fiú. Nekem nincsen
+feleségem, nekem nincsenek szolgáim, akik vigyázzanak reá. Jobb, ha
+nekem ajándékozod a macskádat. Ugy sincs senkim, semmim; lesz rá időm,
+hogy ápoljam ezt a macskát.
+
+Ámult, bámult a farkas khán; nem tudta, hogy mit gondoljon. Szeme-szája
+tátva maradott. Aztán csak hullani kezdett a könnye. De hát hiába: Isten
+nevére fogadta meg, hogy teljesíti a fiú kivánságát, akármit kiván. Mit
+volt mit tenni: odaadta neki a macskát. Azzal a fiú vett egy kötelet,
+megkötötte a macskát, ismét felvette a régi ruháját, a macskát eldugta a
+kebelébe, elbúcsuzott a farkas khántól s indult vissza az ő kalibájába.
+
+– Hallod-e, – mondotta a khán a búcsuzáskor, – hogyha hazamégy a te
+kalibádba, meg ne feledkezzél a macskádról! Ugy ápold, mintha épen a
+testvéred volna. Amit te eszel, abból adj ő neki, amit te iszol, abból
+itasd őt is. Ugyanazzal a takaróval takard be éjszakára, amelyikkel te
+magadat.
+
+A fiú ment egyenesen a kalibájába, meg sem állott hazáig. Ott, a
+kalibában, volt még egy kicsi szárított nyúlhusa, azt elévette,
+megfőzte, evett belőle; de valahányat falt, mindannyiszor adott a
+macskának is. Főzött levest, evett egy kanállal, a másik kanál a macskáé
+volt. Igy etette-itatta a fiú a macskát. Mikor pedig lefeküdt,
+lefektette szépen a macskát is s betakarta ruhájával. Ahogy ő aludott,
+elaludott a macska is s ha éjjel felébredett, felébredett a macska is.
+
+Erősen megtetszett a fiunak a macska. Mert annak a macskának annyi esze
+volt, mintha igazi ember lett volna. A fiú pedig mindig, mikor kiment,
+hogy nyulat meg más vadat fogjon, megkötötte a kaliba ajtajához a
+macskát. Egyszer aztán mi történt? Amint jött hazafelé a fiú, a kaliba
+felől gyönyörű szép éneket hall, mintha valami madár énekelt volna.
+Megállt, hallgatózott: vajjon csakugyan a kaliba felől jön-e a hang.
+Onnét jött bizony. Sietett haza a fiú, belépett a kalibába, körülnézett:
+azt hitte, hogy leányt talál ott, de bizony nem talált. A macska volt
+ott, úgy, ahogy megkötötte reggel, ott állott a kalibában.
+
+Másnap este, mikor megvacsorázott a fiú a macskával, lefeküdött s
+elaludott. Egyszerre csak szörnyű nagy lármára ébredett fel. Felkel a
+fiú, körülnéz s hát nem a kalibájában van, hanem egy gyönyörű szép
+sátorban. Ép olyan sátorban, amilyen a farkas kháné. A sátorban egy
+sereg szolga; künn a sátor körül pedig rengeteg paripa, rengeteg
+szarvasmarha. Kereste a macskát mindenfelé: nem látja. Az ám, eltünt a
+macska, de a helyén ott volt egy leány. Annak a leánynak sok-sok ágba
+volt fonva a haja s az a sok-sok ág két-két vastag ágba fonva ismét, ami
+azt jelentette, hogy többé már nem leány, hanem asszony: az ő felesége.
+Vala pedig ez a leány a farkas khán leánya, aki, amikor a fiú
+megérkezett volt a farkas khán sátrába, akkor változott macskává s most
+ismét visszaváltozott leánnyá. Csudálkozott a fiú, szörnyen
+csudálkozott, de aztán megszólalt a leány:
+
+– Ne csudálkozz! Ime, amit itt látsz, az mind a tied. Az apám utánam
+küldötte fele vagyonát. Ihol van egy öreg ember: Alten-Mirgén a neve. Ez
+lesz a mi vagyonunknak a felvigyázója, ezt is az apám küldötte ide.
+
+Abban az időben, amikor ez történt, élt a földön egy hatalmas fejedelem:
+Jedajkán volt a neve. Annak egy fia: Jeebet-Mirgén volt a neve. Mind a
+kettő világhíres vitéz. Ez a Jeebet-Mirgén sokáig járt a farkas khán
+leánya után, akinek Alten-Byrtyk volt a neve. Mikor aztán meghallotta,
+hogy a szegény fickó vette feleségül, szörnyű haragra gerjedett s
+elhatározta, hogy megbosszúlja magát. Azt mondotta az apja
+Jeebet-Mirgénnek:
+
+– Hallod-e, van még asszony s leány elég a világon. Felejtsd el te
+Alten-Byrtyket! Mert bizony mondom, halálnak halálával halsz meg.
+
+De a fiú nem hallgatott az apja szavára. Nem, nem ő addig meg nem
+nyugszik, amíg azt a fickót meg nem bosszúlja! Végre is Jeebet-Mirgén
+elindult, hogy felkeresse a szegény fiut. Ment, meg sem állott, amíg a
+sátrába nem ért. Megkötötte a lovát a sátor aranyoszlopához s belépett.
+Szót se szólt, csak leült az ágyra s ahogy leült, Alten-Byrtyk vitt neki
+ételt-italt. Gazdagon megvendégelte. A szegény fiú ült szép csendesen a
+helyén, nem szólt egy szót sem. Kezdetben Jeebet-Mirgén nem akarta a
+bort inni, hanem ami bort adott neki az asszony, azt észrevétlenül mind
+a kebelébe öntözte. Észrevette ezt Alten-Byrtyk s merthogy ő is ivott a
+borból, vigyázni kezdett magára s valahányszor a poharat az ajakához
+vitte, szépen a bort beleöntötte a ruhája karjába.
+
+Hanem az ura, az bezzeg ivott! Szörnyű sokat ivott! Mikor aztán
+meglátszott rajta a bor, mondotta neki Jeebet-Mirgén:
+
+– Hallod-e, fickó! Akarsz-e velem versenyre kelni?
+
+– Akarok ám! – mondotta a fiú
+
+– Nohát, akkor hallgass ide. Én majd elbújok, te pedig megkeresel engem.
+Ha megtalálsz, akkor a tied leszek, a te rabod. Ha pedig én talállak meg
+téged, akkor te leszel az én rabszolgám, enyém lesz a feleséged is,
+enyém minden vagyonod.
+
+– Jól van, – mondotta a fiú, – legyen kedved szerint. – Azzal
+Jeebet-Mirgén felkelt a helyéről, s elindult hazafelé.
+
+Utána indult mindjárt a fiú is. De mielőtt elindult volna, Alten-Byrtyk
+mondotta neki:
+
+– Hallgass ide! Hogyha belépsz Jeebet-Mirgén sátrába, látsz ott egy
+ládán egy íjjat meg egy nyílvesszőt. Vedd ezt a kezedbe s ahogy csak
+birod, úgy hajtogasd, tördeld, mert ebben az íjjban s ebben a
+nyílvesszőben lesz Jeebet-Mirgén.
+
+Elindult a fiú ment gyalogszerrel, aztán elért a Jeebet-Mirgén sátrába,
+aki már otthon volt. Otthon volt az apja is, Jedajkán, ült egy helyben
+nagy búsan, nagy szomoruan. Még minek előtte belépett a fiú a sátorba,
+mondotta az öreg a fiának:
+
+– Hej, fiam, fiam! – hiába kezdesz te Alten-Byrtykkel, több esze van
+annak, mint mi nekünk. Vetélkedni kezdettél Alten-Byrtykkel? Meglásd:
+mindent elveszítünk, s hogyha nem hagysz fel ezzel a vitézkedéssel,
+végezetül még Alten-Byrtyk kővé is változtat minket!
+
+Mikor a szavát befejezte az öreg, akkor lépett be a sátorba a fiú. Ahogy
+belépett, mindjárt meglátta a ládán az íjjat, a nyílvesszőt: egyenesen
+odalépett, kezébe vette, megfogta egész erejével, kezdette hajtogatni,
+ropogtatni s ím, abban a pillanatban Jeebet-Mirgén elsápadott, jajgatott
+szörnyen, mintha valaki verte volna. Aztán elkezdett rimánkodni:
+
+– Ne bánts, ne bánts! Inkább rabszolgád leszek!
+
+– Várj csak, – mondotta a fiú, – még előbb nekem is el kell bújnom.
+Akkor válik el, hogy ki lesz a másiknak a rabszolgája. – Azzal otthagyta
+Jeebet-Mirgént, kilépett a sátorból s ment egyenesen haza.
+
+Indult utána mindjárt Jeebet-Mirgén is. De sietett, ahogy csak birta,
+nehogy egy pillanatra is elveszítse a szeme elől a fiut. Mikor a fiú
+belépett a sátorba, Jeebet-Mirgén ott állott a tulsó hegynek a tetején,
+onnan nézett a sátorba.
+
+Ahogy belépett a fiú, a felesége egyszeribe tűvé változtatta s bedugta a
+bundájának a karjába. Jött Jeebet-Mirgén, kereste mindenfelé a fiut, de
+bizony nem tudta megtalálni. Egész nap kereste, hiába kereste; aztán
+estefelé, mikor már a nap lement, Jeebet-Mirgén is, meg a lova is kővé
+vált.
+
+– Na, – mondotta az asszony az urának, – most ebben a pillanatban kővé
+változott Jedajkán is. Eredj, menj oda a sátrába, hozd el mindenét,
+amije van. De figyelj jól ide: Jedajkán népének a fele harcban legyőzött
+ember. Azokat ide ne hozd, hanem telepítsd le innét jó messzire. Aztán
+találsz a Jedajkán sátrában sok minden között egy elkerített ládát.
+Ebben a ládában egy ragyogó fényes kardot. Ezt a kardot vedd ki a
+ládából s hozd el. De vigyázz egész úton rá, ne hogy kiejtsd a kezedből!
+Ha szerencsésen hazahozod, te leszel a földnek legnagyobb vitéze.
+Hatalmad lesz még a halál fölött is.
+
+Elment a fiú, meg sem állott Jedajkán sátráig. Hát amint odaért, látta,
+hogy ott áll Jedajkán lova a sátor előtt, kővé meredve, s ott ül a sátor
+ajtaja előtt Jedajkán szintén kővé meredve. És ott voltak a hét Istenek
+és örvendezének a fiú szerencséjén; örvendezének pedig azért, mert
+Jedajkán félig-meddig a gonoszok fajtájából való volt, s az Isteneknek
+sem volt felette hatalmuk.
+
+Bement a sátorba a fiú, kinyitotta a ládát, meglátta benne a kardot. Ugy
+fénylett, mint az égő láng. Szépen kezébe vette a kardot, aztán
+parancsolta az atamán-nak és mind a szolgáknak, hogy szedjék össze, ami
+kincse van Jedajkánnak és hozzák az ő sátrába. Összeszedték, ami kincse
+volt Jedajkánnak, aztán mentek, egész nap mentek, amíg az ő sátrába
+értek. Amikor megérkezett a fiú, kérdezte tőle a felesége:
+
+– Hát hol van a csikódnak a feje, a sörénye, a lába s a farka, amelyet a
+farkas megevett volt?
+
+Kiment a fiú ahhoz a veremhez, ahol letette volt a csikajának a
+maradványait s hát ott volt mind: a sörénye is, a farka is, a lába is, a
+feje is. Odament az asszony is, szépen összeszedte, bevitte a sátorba.
+Aztán lefeküdtek, aludtak mind a ketten.
+
+Reggel, mikor felébredett a fiú s kiment a sátorból, szeme-szája
+elállott a csudálkozástól. Ime, egy aranyszőrű paripa volt kötve a sátor
+aranyoszlopához, fel volt nyergelve, kantározva; volt rajta nyíl, kard s
+mindenféle hadiszerszám. Ahogy meglátta az ő kedves lovát, mindjárt
+nevet is adott neki: Arany-Rókának nevezte. Aztán nevet adott magának
+is: Alten-Köök (aranykapu) lett az ő neve. Akkor aztán tartott nagy
+vendégséget, arra meghítta az apósát, a farkas khánt, akinek másik neve
+vala Birtik khán és meghivott még sok-sok embert. És a vendégség alatt
+mondá Birtik khán:
+
+– Most pedig én itt maradok veletek, együtt éljünk, együtt haljunk.
+
+Ami vagyona volt, s ami marhája volt, mind elhozatta, mind a
+gyermekeinek adta. Annyi volt a paripa, annyi volt a szarvasmarha, hogy
+alig fértek el a tenger partján. Mikor Alten-Köök jól kigyönyörködte
+magát a rengeteg sok paripában, mondotta neki a felesége:
+
+– Hallod-e, Jedajkánnak az országában él hetven bojár és négyszáz más
+férfi. Ez a hetven bojár s ez a négyszáz férfi háromszor huszonnégy óra
+alatt idejön a mi országunkba, hogy megöljön minket s elpusztítsa a mi
+országunkat, népünket. Ne várd, amíg idejönnek, előzd meg őket!
+
+Egyéb sem kellett Alten-Kööknek, egyszeribe nekikészülődött, felpattant
+aranyszőrű paripájára, elbúcsuzott a feleségétől, apósától. Azt
+mondotta: három esztendeig vissza sem tér. Azzal elvágtatott, mint a
+sebes szél, még annál is sebesebben.
+
+Hát elment Alten-Köök, telt, mult az idő, közben az asszonynak gyermeke
+született, egy gyönyörű szép fiú. Az a fiú nőtt, növekedett s egyszer mi
+történt, mi nem: eltünt, mintha a föld nyelte volna el. Ugy történt
+pedig az, hogy a fiú kiment a rétre, aztán tovább bolyongott, elment a
+sziklás hegyek közé, azok közé a hegyek közé, ahol Jedajkánnak a
+legyőzött népei éltek, akiket Alten-Köök telepített ide. S amint ott
+járt-kelt a fiú, meglát hat embert, akik egy hetedik emberrel, akinek
+Kőfejű volt a neve, tanácskoztak. Azon tanácskoztak pedig ezek az
+emberek, hogy öljék meg Alten-Kööknek a fiát. De Kőfejű nem akarta
+megölni a fiut, s mert hogy nem akarta megölni, az a hat ember megfogta
+Kőfejűt meg a fiut is, mind a kettőt összekötötték, s a tengerbe dobták.
+Keresték a fiut mindenfelé, tűvé tették az egész országot, de bizony nem
+találták. Aztán keresték ott a sziklák között is, ahol Jedajkán
+legyőzött népei éltek s ím, megtalálták azt a hat embert, akik most is
+ott állottak egy helyben, tanakodtak, közbe-közbe rengeteg nagy köveket
+vettek fel s dobálták be a tengerbe.
+
+Ahogy ezeket látta Alten-Byrtyk, mindjárt tudta, hogy senki más, csak
+ezek tüntették el az ő fiát. Visszatért a sátrába, leborult a földre s
+keservesen siratta a fiát. Sírt egész nap, aztán elaludott a sok
+sírástól.
+
+Mikor aztán reggel felébredett s kiment a sátorból és átalnézett a
+tengeren, szeme-szája elállott a csudálkozástól. Mert a tengernek a
+túlsó partján látott egy szörnyű nagy épületet, mely addig nem volt ott.
+És összecsődültek mind a népek a tengernek a partján és csudálkoztak
+azok is, mert ők sem látták azt a rengeteg nagy épületet s nem tudták
+elgondolni, hogy s mint kerülhetett ez ide. Hát még mikor látták, hogy
+ott, a tenger túlsó partján van annak a sok paripának, annak a sok
+szarvasmarhának a fele, amelyet a farkas khán Alten-Kööknek
+ajándékozott. Most már bizonyosan tudta Alten-Byrtyk, hogy ez annak a
+hat embernek a dolga. Csak azt várta, hogy este legyen s ahogy este
+lett, fecskévé változott. Általrepült a tengeren, egyenesen a felé a
+nagy épület felé. Amint repült, repült a tenger felett, jött szembe vele
+egy sólyommadár. Alten-Byrtyk megijedt szörnyen, tovább akart repülni,
+nehogy elfogja a sólyom, de a sólyom megszólította:
+
+– Állj meg, állj meg, fecskemadár! Ne félj tőlem, javadat akarom.
+
+Megállott Alten-Byrtyk, a sólyom meg szépen hozzárepült. Volt a csőrében
+egy acélkő, a katonában pedig egy aranyszelence. Mondta Alten-Byrtyknek
+a sólyom:
+
+– Ihol van egy magas sziklahegy. Repülj oda. Szállj le ottan. Veled
+megyek.
+
+Repült a fecske, azaz, hogy Alten Byrtyk, leszállott a sziklának a
+tetején, leszállott vele a sólyom is. S ahogy leszállott, ember lett
+belőle. A Kőfejű volt ez az ember; az, akivel a fiut a tengerbe dobták
+volt. Ahogy ültek a szikla tetején, megszólalt a Kőfejű s mondotta
+Alten-Byrtyknek:
+
+– Ez az acélkő egykor a Jedajkáné volt s tőle ez a hat ember lopta el,
+aki engem a tengerbe dobott s velem a te fiadat. Ezzel az acélkővel
+uralkodott Jedajkán minden népek fölött. Mert valahányszor ezt az
+aczélkövet sziklához ütötte, mindannyiszor száz vitéz jött a világra.
+Ezzel az acélkővel ő mindent meg tudott cselekedni, amit csak akart.
+Minden kivánsága teljesült, amit csak kivánt. Ezzel az aczélkővel hidat
+lehet varázsolni a tenger fölé, sziklákat lehet szétrombolni; ezzel az
+acélkővel mindent lehet cselekedni. Hát én ezt az acélkövet újra
+elloptam attól a hat embertől s most már az ő hatalmuknak vége. Ebben az
+aranyszelencében a te fiadnak a szelleme vagyon. Ezt is attól a hat
+embertől loptam el.
+
+Azzal vette Kőfejű az acélkövet, kétszer megütötte a sziklát s ím, abban
+a pillanatban kétszáz vitéz termett elé a földből.
+
+– Egyszeribe megöljétek azt a hat embert! – parancsolta Kőfejű a
+vitézeknek, – égessetek meg mindent, ami a tengeren túl van. – Abban a
+pillanatban elégették azt a rengeteg nagy épületet s mindent, ami abban
+volt s ím, egyszerre csak kipattant a földből Alten-Köök. Akkor meg
+kinyitotta a Kőfejű a szelencét, a szelencéből pedig előtoppant a fiú
+igazi valóságában. A Kőfejű s Alten-Köök testvérséget fogadtak.
+Alten-Köök nekiadta legszebb paripáját, aztán hazamentek s éltek együtt
+mind, a hányan voltak, s máig is élnek, ha meg nem haltak.
+
+
+
+
+A hű szolga.
+
+(Székely mese.)
+
+Hol volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren innét, hetedhétországon
+túl, volt egyszer egy király s annak egy növendék fia.
+
+A király éppen azon járatta az eszét, hogy a fiát megházasítsa, mikor a
+szomszéd ország királya erősen megsértette, s mit volt mit tenni,
+abbahagyta a fia házasságát, s rettentő nagy sereggel elindult háborúba.
+Hanem a fiát otthon hagyta házőrzőnek s erősen a szívére kötötte, nehogy
+megházasodjék, míg ő a háborúból haza nem kerül.
+
+Elment a király s a fia csakugyan honn maradt, s ahogy tudta, igazgatta
+az országot, de telt, mult az idő, esztendő esztendő után, s az apja
+csak nem került haza, még mindig háborúskodott a szomszéd királlyal.
+
+Ő bizony – gondolta magában a királyfi – nem vár ítélet napjáig, talán
+öreg ember is lesz, mire hazakerül az apja, – elindul leánynézőbe. Nagy
+sereget gyüjtött s úgy indult világgá, hadd lássák idegen földön, hogy
+őt sem a gólya költötte. De még az országuk határáig sem érhettek, jő
+velök szembe a király, akarom mondani: szaladott, mert rútul megverték a
+seregét.
+
+Bezzeg megörült a király, amikor meglátta, hogy jő a fia elejébe. Azt
+hitte, hogy híre ment a vereségének s most jő a segítségére. De meg is
+mérgelődött szörnyen, mikor megtudta, hogy a királyfinak eszeágában sem
+volt ez, hanem házasságon járt az esze.
+
+– Meghagytam, ugy-e, hogy el ne mozdulj hazulról, míg vissza nem térek,
+– mondta a király. – Nem fogadtál szót, mehetsz, amerre a szemed lát, de
+a katonáimat el nem viszed, hallod-e!
+
+Eleget kérlelte a fiú az apját, hogy így s hogy úgy, egyszer csak meg
+kell hogy házasodjék, de a király nem engesztelődött meg, s elvette tőle
+az egész ármádiát. Egyes-egyedül egy vadász maradt a királyfi mellett.
+Ez olyan hűséges embere volt a királyfinak, hogy még a királlyal is
+szembeszállott, s azt mondta: – Felséges királyom, egy életem, egy
+halálom, de én a királyfit el nem hagyom!
+
+Elváltak nagy haraggal s a király ment hazafelé, a királyúrfi pedig
+hűséges vadászával hetedhétország ellen. Búsult erősen, hogy az apja még
+csak egy jó szót sem adott útravalónak, de még egy hét sem telt belé,
+elmult a nagy búbánatja. El bizony, mert addig mentek s mendegéltek
+hegyeken, völgyeken, erdőn, mezőn által, hogy hetedik nap elérkeztek
+Aranyország aranyvárába, s ott találtak egy aranyvirágot, de olyant,
+hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. (Közbe legyen mondva, s nehogy
+elfelejtsem, az aranyvárban a király lakott s az aranyvirág a király
+egyetlen leánya volt.) Éppen az ablakban ült Aranyvirág, mikor a
+királyfi megérkezett, s mondta magában:
+
+– No, ez bizonyosan érettem jött, de ha jött, bizony el is megyek vele.
+
+Mert szép volt Aranyvirág, de a királyúrfi sem volt ám olyan tedd el s
+elé se vedd legény: megakadt a szem rajta.
+
+Fölmegy a királyfi a palotába, s nem sokat teketóriázik, elémondja a
+királynak, hogy ő ki, s mi, s hogy becsületes szándékkal jött. A
+királynak megtetszett a legény, s azt mondta: – Jól van, fiam, legyen
+tiéd a leányom, ásó, kapa, s a nagy harang válasszon el, ha szeretitek
+egymást. Egybe hivatta Aranyvirágot s ez is azt mondta: – Én bizony
+szívesen megyek a királyfihoz, mert látom a szeméből, hogy igaz
+szeretettel van hozzám.
+
+Mindjárt papot hivattak, a fiatalokat összeeskették s csaptak olyan
+lakodalmat, hogy folyt a bor s pálinka Hencidától Boncidáig s még azon
+is egy sánta arasszal túl.
+
+Mikor a nagy vendégségnek vége volt, befogattak hat szép lovat egy
+aranyos, gyémántos hintóba, a fiatalok beleültek s elindultak a királyfi
+hazájába. Még az estére a királyfi országába értek s megszállottak egy
+fogadóban. A fiatal pár egyszeribe le is feküdt, de a királyfi vadásza
+kint maradt a fogadó udvarán s le nem húnyta a szemét, nehogy a
+gazdájának valami bántódása essék. Hát úgy éjféltájban hallja a vadász,
+hogy a ház tetejére száll három varjú s ott csak elkezdenek diskurálni.
+
+Azt mondja az első varjú: – No, halljátok, ilyen szép egy pár ember sem
+hált még ebben a fogadóban. Kár, kár, kár, hogy ilyen fiatalon el kell
+pusztulni szegény fejöknek.
+
+Mondja a második:
+
+– Hogyne pusztulnának el, mikor holnap leszakad alattuk az aranyhíd.
+
+Mondja a harmadik varjú: – Hej, gonosz lelke lehet a királyfi apjának!
+Azt hallottam, hogy a király fűrészeltette be a hídlábat. Kár, kár, kár!
+De, hé, halljátok-e, aki ezt a mi beszélgetésünket elárulja – térdig
+sóbálvánnyá változik, akár állat, akár ember légyen.
+
+– Nem bánom én, hadd változzak, mégis elárulom mondta hangos szóval a
+vadász, hogy a varjak jól hallották.
+
+– Kár! kár! kár! – kárrogtak a varjak s elrepültek a ház tetejéről.
+
+De még egy jó hajításnyira sem repülhettek három galamb szállott a ház
+tetejére, s halljatok csudát ezek is beszélgetni kezdettek.
+
+Azt mondja az első: – Hej, szegény fiatal pár! Hiába menekedtek meg a
+hídnál, még is el kell pusztulnotok.
+
+– El bizony, – mondá a második, – mert a király megboszorkányozott
+hintót küld elejökbe.
+
+– Csak belé ne ülnének, – mondta a harmadik, – mert ha beléülnek,
+rettentő forgószél kerekedik, felkapja az égig hintóstól, lovastól,
+mindenestől s úgy lesuppannak a földre, hogy a hetvenhetedik porcikájuk
+is izzé-porrá törik. Csak aztán ezt a mi beszélgetésünket el ne árulja
+valaki, mert egyszeribe derékig sóbálvánnyá változik.
+
+– Nem bánom én, mégis elárulom, – mondta a vadász fenszóval, hogy a
+galambok is jól hallották.
+
+Tovább is rebbentek a ház tetejéről nagy ijedten.
+
+De nézz csak oda! Ahogy a galambok elröppentek, három sas szállott a ház
+tetejére. Bezzeg, hogy ezek is diskuráltak.
+
+Mondja az első:
+
+– Attól a hídtól s a hintótól még csak megmenekedhetnék ez a fiatal pár,
+de már azután nem tudom, mi lesz velük.
+
+– No, azt én sem, – mondá a második sas, – mert azt hallám a városban,
+hogy a király egy pár arany- s ezüsthímes köntöst küld a fiának s a
+menyének is, hogy vegyék fel mindjárt.
+
+[Illustration]
+
+– Hiszen csak – mondá a harmadik – valahogy megsejdítenék, hogy amint
+felveszik a köntöst, egyszeribe porrá égeti őket. De mi meg nem
+mondhatjuk s úgy árulja el a mi beszélgetésünket valaki, hogy
+merős-merejében sóbálvánnyá változik.
+
+– Nem bánom én, akármi történjék velem, – mondta a vadász hangos szóval,
+– de nem hagyom elpusztulni a gazdámat.
+
+Reggel, mikor indulóba voltak, megszólítja a vadász a királyfit s mondja
+neki: – Az éjjel álmomban olyan álmot láttam, felséges királyfi, hogy ha
+rám nem hallgat, bizony elpusztulunk. Meginstálom, felséges királyfi,
+tegye mindig, amit én mondok, amíg haza érünk s nem bánja meg.
+
+Kacagott a királyfi s a felesége is: ó te bolond, te, álom s esős idő.
+
+– Már akár esős, akár napos, hallgasson rám, felséges királyfi, –
+esenkedett a vadász.
+
+Nem hagyott békét addig a királyfinak, mig meg nem ígérte, hogy mindent
+úgy tesz, ahogy ő elémondja.
+
+Na, elindulnak s megérkeznek az aranyhídhoz. Azt mondja a vadász: – Ezt
+a hintót hagyjuk itt!
+
+– Hát ezt már hogy hagynók itt? – kérdezte a királyfi.
+
+– Ezt bizony úgy, hogy egy szeg sem jó ebben a hintóban: letörik a
+hídon. Szégyen egy királyfinak ilyen hintóban vinni a feleségét.
+
+Leszállottak a hintóról, körülnézték, vizsgálták, még a tengely alá is
+bebujt a királyfi, de még a felesége is utána, hanem csak úgy ragyogott
+még a kerékkenő is, mert hát folyó színarany volt az is.
+
+– Hm, – mondá a királyfi, én nem látok ezen a hintón semmi hibát, de
+szavamat adtam, hogy hallgatok rád, hát hagyjuk itt. Ott hagyták a
+hintót, szépen átsétáltak a hídon, a vadász meg a lovakkal
+általusztatott a vízen. Gyalog mentek be a városba, ott hintót vettek s
+úgy mentek tovább.
+
+Még a város határán túl sem voltak, hát jön eléjük a hopmester szép
+aranyos hintón s jelenti a királyfinak, hogy a felséges apjaura küldötte
+a hintót, hozzája illendőt.
+
+Színarany volt még a kerékszeg is, de a vadász úgy tett, mintha
+megvizsgálná alúl, felül, kívül, belül, s azt mondta a királyfinak: –
+Felséges királyfi, belé ne üljön ebbe a hintóba, mert amilyen cifra,
+éppen olyan rossz. S hogy rá ne ülhessenek, elérántotta a kardját s
+miszlikbe vágta a drága aranyhintót.
+
+A királyfi csak csóválgatta a fejét, csak hümgetett, de mit csináljon?
+Szavát adta, hogy engedelmeskedik.
+
+Visszaültek a vett hintóba s úgy értek a király városának a határába.
+Ott is várta már egy követ, az egyiknek karján királyfinak való köntös,
+a másiknak karján a feleségének való köntös. Aranytól, ezüsttől
+ragyogott mind a kettő.
+
+Megörült a királyfi, de még inkább a felesége s egyszeribe föl akarták
+venni a drága szép köntöst, de a vadász kikapta a követ kezéből s mind a
+két köntöst diribre-darabra szaggatta.
+
+– Hát ezt ugyan miért tevéd? – békételenkedett a királyfi.
+
+– Ezt azért tettem, hogy még inasnak sem volt való, nemhogy királyfinak.
+
+– De így s de úgy, – mondta a királyfi s erősen haragudott a vadászra. A
+felesége meg sírt mérgében, hogy nem a királyfi parancsol, hanem a
+szolgája.
+
+Ezalatt pedig az öreg királyt csakhogy föl nem vetette a bosszúság, hogy
+nem tudta elpusztítani a fiát, aki dacolni mert vele. Hanem azért úgy
+tett, mintha erősen örülne, mikor a fia és a menye megérkeztek. De nem
+volt nyugta, mig ki nem tudja, hogy mi csudálatos módon kerülték ki
+háromszor a halálos veszedelmet.
+
+Mondta a fiának: – No édes fiam, nem hittem volna, hogy megvesd az apád
+ajándékát. Tőlem szebb nem telt.
+
+– Ne haragudjék, édes apám, – mondá a királyfi, – tetszett nekünk
+minden, de a vadászomnak megígértem, hogy az úton mindenben ráhallgatok,
+s annak a bolondos legénynek sem a hintó, sem a köntös nem tetszett. Azt
+mondta, hogy elpusztulunk, ha nem hallgatunk a szavára.
+
+– Na megállj, te vadász, – gondolta magában a király – ezt megkeserülöd.
+Különben is haragudott rá szörnyen, amiért a fiához jobban húzódott s
+elment vele leánynézőbe.
+
+Egyszeribe összehívatta a törvénybírákat s ezek halált mondtak a vadász
+fejére. Másnap hajnalban akasztófát ástak az udvar közepére, s a vadászt
+alája állították. Felolvasták egy nagy lepedő papirosból az ítéletjét s
+azt is, hogy mivel szolgált az akasztófára.
+
+– Jól van, – mondá a vadász – nem bánom, ha meg is halok, csakhogy a
+gazdámnak az életét megmentettem!
+
+S elmondotta, hogy mit hallott a varjaktól.
+
+Hát abban a szempillantásban sóbálvánnyá változott térdig.
+
+[Illustration: A hű szolga sóbálvánnyá változott.]
+
+Mondta tovább, hogy mit hallott a galamboktól, s abban a
+szempillantásban sóbálvánnyá változott derékig.
+
+Tovább mondotta, hogy mit hallott a sasoktól s hát Uram Jézus, ne hagyj
+el! – merős-merejében sóbálvánnyá változott.
+
+Búsult a királyfi, helyét sem találta a nagy erős búbánattól. Istenem,
+istenem, hogy ilyen szomorú vége lett a vadászának miatta, mikor éppen
+az ő életét mentette meg. Föltette magában, hogy elmegy világgá, s addig
+vissza sem jön, míg szerit, módját nem találja annak, hogy az a
+sóbálvány miként változzék vissza lelkes emberi állattá.
+
+Eleget kérte a felesége, hogy maradjon, ne induljon neki bolondjába, de
+nem tudta lebeszélni a szándékáról. Hallotta ezt egy öreg asszony, aki a
+királyfinak dajkája volt, az is mondta: – ne menj el, lelkem gyermekem,
+maradj a feleséged mellett, – de beszélhettek neki, azt mondta: egy
+életem, egy halálom, nem hagyom sóbálványnak a vadászomat!
+
+– No, ha olyan erősen eltökélted magad, – mondá az öreg asszony, –
+keresd fel _Szerencsének Szerencséjét_, ez ha segít rajtad, senki más
+ezen a világon.
+
+Elbúcsuzott a feleségétől keserves könnyhullatás közt s elindult
+világgá. Hét nap s hét álló éjjel mindég ment, sok emberrel találkozott,
+sokat elhagyott, de senki lélek nem tudta megmondani, hogy hol lakik
+Szerencsének Szerencséje.
+
+Egyszer egy malomnál esteledett meg s bement a molnárhoz, szállást kért
+tőle.
+
+– Istené a szállás, – mondá a molnár, s adott neki vacsorát s szállást.
+Vacsora közben elmondta a királyfi, hogy ki s mi ő, s miben jár. Azt
+mondja a molnár: – Hej, felséges királyfi, ha megtalálod Szerencsének
+Szerencséjét, kérdezd meg tőle, mi az oka, hogy az én malmom két kőre
+jár, van neki posztóványolója, kásatörője is, s még sem tudok
+boldogulni.
+
+Megígérte a királyfi, hogy megkérdezi, csak feltalálja Szerencsének
+Szerencséjét.
+
+Tovább ment reggel s estére egy faluba ért, de már mindenütt
+lenyugodtak, csak egy kicsi házban látott gyertyavilágot. Bement oda s
+hát három lány ül a kemence előtt s fonnak nagy serényen. Ezek is adtak
+szállást szívesen, s mikor megtudták, hogy mi járatban van, a szívére
+kötötték, kérdezze meg Szerencsének Szerencséjét, hogy mért nem viszik
+őket férjhez, pedig minden este fölfonnak egy-egy guzsaly csepűt.
+
+A királyfi megigérte, hogy szívesen megkérdezi, csak rátaláljon.
+
+Tovább ment reggel a királyfi, ment hegyeken, völgyeken át, s egy nagy
+rengeteg erdőbe ért. Három nap s három éjjel kóborgott a rengetegben, s
+mikor egy kicsit rítkulni, nyiladozni kezdett, csak elejébe kanyarodik
+egy patak, megáll a folyásában s megszólítja: – Ugyan bizony, hol jársz
+itt, ahol a madár sem jár? Amióta a világ világ lett, még nem járt erre
+ember.
+
+Mondja a királyfi, hogy mi járatban van.
+
+– Ejnye, te királyfi, – szólt a patak – kérdezd meg Szerencsének
+Szerencséjét, hogy mért nincs bennem sem hal, sem rák, pedig olyan
+tiszta a vizem, mint a kristály.
+
+– Jól van, – mondta a királyfi, – megkérdezem, ha kétfelé nyílsz, s
+száraz lábbal átmehetek rajtad.
+
+A patak egyszeribe kétfelé nyílott s a királyfi szépen, száraz lábbal
+átsétált rajta.
+
+– Ne búsulj, – mondta a királyfi, – csak megtaláljam Szerencsének
+Szerencséjét, megkérdem tőle, amire kértél.
+
+Kiért a rengeteg erdőből, s egy szép virágos földön folytatta az útját.
+Nem volt ennek sem széle, sem hossza. Ment, mendegélt s estére egy kicsi
+házacskához ért. Bement, hogy szállást kérjen.
+
+Egy öreg asszony ült a góc alatt, de olyan öreg, hogy az orra a földet
+verte. Köszönt illendőképpen: – Adjon Isten jó estét, öreganyám!
+
+– Adj’ Isten, fiam! Hát te mi jóban jársz erre mifelénk?
+
+Mondja a királyfi, hogy Szerencsének Szerencséjét keresi.
+
+– No bizony, ha őt keresed, hát jó helyen jársz, mert én az anyja
+vagyok.
+
+Hej, megörült a királyfi, s mindjárt elémondta, hogy mit akar tőle.
+
+Mondta az öreg asszony: – Jól van, édes fiam, csakhogy az én leányom
+most kint van a szőlőben, még éjjelre sem jő haza. Reggel menj ki hozzá,
+vígy magaddal egy kapát s ne szólj hozzá semmit, csak állj mellé s
+kapálj te is. De jegyezd meg jól, hogy, még ha kérdez, akkor se felelj
+neki déli tizenkét óráig. Délben én majd ebédet viszek nektek, s mikor
+leül az ebédhez, ülj le te is és egyél vele. Ebéd után megkérdi: mi
+bajod, akkor aztán mondd meg s majd segít rajtad.
+
+Megköszönte a királyfi a jó tanácsot, s reggel kiment a szőlőbe. Úgy
+tett, ahogy az öreg asszony mondotta. Oda állott Szerencsének
+Szerencséje mellé, nem szólt egy szót sem, csak kapált hűségesen. Délbe
+kijött az öreg asszony az ebéddel, leültek, ettek. Ebéd után megszólal
+Szerencsének Szerencséje:
+
+– No, hallod-e, sok embert láttam, de még ilyent nem, amilyen te vagy.
+Talán bizony néma vagy, hogy nem szóltál eddig?
+
+– Nem vagyok én néma, – mondá a királyfi, – de nagy bánat van a
+szívemen.
+
+S elmondta, hogy mi bánat nyomja a szívét.
+
+– Ne búsulj, – mondá Szerencsének Szerencséje – segítek rajtad, mert
+megérdemeled te is, meg a vadászod is. Csak menj haza békességgel. Mire
+haza érsz, a feleségednek egy kicsi fia lesz, annak a kicsi újjából
+eressz egy pálinkás pohárba három csepp vért, azzal a vérrel kend meg a
+sóbálványnak a térdét, a derekát s a homlokát: egyszeribe az lesz
+belőle, ami volt.
+
+– Ó, hogy az Isten áldjon s szenteljen meg! – hálálkodott a királyfi s
+indulni akart nagy örömmel hazafelé.
+
+Az ám, de eszébe jutott, hogy még három dolgot meg kell kérdezni
+Szerencsének Szerencséjétől.
+
+– Ugyan bizony, ha meg nem haragudnál, megkérdeznék tőled még három
+dolgot.
+
+– Csak kérdezd, – mondá Szerencsének Szerencséje, – válaszolok rá, ha
+tudok.
+
+– Nem messze innét, a rengetegben, van egy patak. Mi az oka, hogy abban
+sohasem volt rák, sem hal?
+
+– Mert még senki sem halt belé, – mondá Szerencsének Szerencséje. – Te
+se mondd meg ezt neki, míg által nem jöttél rajta, s akkor is, ha
+felmásztál a legmagasabb fának a tetejére, mert különben halál fia vagy.
+
+– Hát annak mi az oka, hogy van ebbe s ebbe a faluba három szép lány,
+mind a három szorgalmas, s még sem viszik férjhez?
+
+– Mert a szemetet a nappal szembe öntik.
+
+– Nem értem, – mondá a királyfi – hogy s mint lehet ez?
+
+– Úgy, hogy későn kelnek s a nap már régen fennt van, amikor kisöprik a
+házokat.
+
+– No még egyet. Mi az oka annak, hogy itt s itt ez a molnár nem
+boldogodik, pedig két kőre jár a malma, van posztóványolója, kásaőrlője?
+
+– Mert a molnár nem jár a templomba s nem ád a szegényeknek Isten
+nevében. Neked is csak azért adott szállást, mert látta, hogy gazdag
+vagy, s remélt valamit tőled.
+
+Megköszönte a királyfi a feleletet, elbúcsuzott szépen s elindult vissza
+azon az úton, amelyen jött.
+
+Először a patakhoz ért.
+
+– No, mit szólt Szerencsének Szerencséje? – kérdezte a patak.
+
+– Eressz által s megmondom.
+
+A patak kétfelé nyílott, a királyfi pedig hirtelen felmászott a
+legmagasabb fára, annak is a tetős-tetejébe. Onnan kiáltotta le, amit
+Szerencsének Szerencséje mondott.
+
+Hej, láss csudát! Nekifortyan a patak, ahogy ezt hallja, elkezd dagadni,
+nőni, mind magasabbra, hogy már annak a fának is a derekát mosta,
+amelyiken a királyfi kucorgott. De hiába pezderkedett, erőlködött, a
+királyfinak csak a lábaszáráig loccsant fel s nagy mérgesen
+visszahúzódott a medrébe.
+
+A királyfi leszállott a fáról s ment tovább békességgel.
+
+[Illustration: A királyfi megmondta a leányoknak, hogy miért nem mennek
+férjhez.]
+
+Útközben beszólt a leányokhoz is, a molnárhoz is, s elmondta nekik, amit
+hallott.
+
+A leányok megfogadták a szót, többet nem öntötték a nappal szembe a
+szemetet s mind a háromnak szerencséje akadt.
+
+A molnár is ezután hűségesen eljárt a templomba, adott a szegényeknek s
+szemlátomást gyarapodott.
+
+A patakban is volt csakhamar hal is, rák is dögivel, mert egy lókötő a
+lopott lóval át akart menni rajta, a patak pedig hirtelen megáradott s a
+lókötő belefulladott.
+
+Na, most már csak az ő hűséges vadásza volt hátra. Kérte az Istent, hogy
+csak legyen fiacskája, mire hazaér.
+
+Volt is, de még milyen szép aranyhajú fiú! Fájt a szívének, de Isten
+neki, hirtelen megcsippentette a penecélus bicskájával a fiának a kicsi
+ujjacskáját, kibuggyant a három csepp vér, s azzal uccu, szaladt a
+sóbálványhoz, megkente térdét, derekát, homlokát – s hát csakugyan
+egyszeribe megelevenedett hűséges vadásza.
+
+Az öreg király éppen az ablakban pipázott s mikor látta, hogy a vadász
+megelevenedik, úgy megijedt, hogy a pipa kiesett a szájából, miszlikbe
+törött. Ettől még jobban megijedt: hanyotég esett s azt sem mondta:
+szervusz, világ! – »elment Földvárra deszkát árulni.«
+
+No bizony, ha úgy, hát eltemették nagy pompával, ott volt a fia
+helyette. Ezt mindenki szerette, mert ez fáin ember volt. Még ma is él,
+ha meg nem halt.
+
+
+
+
+A két kérő.
+
+(Zsidó mese.)
+
+Élt egyszer egy kis városkában egy öreg rabbi a feleségével s gyönyörű
+leányával. Olyan öregek voltak már mind a ketten, a rabbi is, meg a
+felesége is, hogy mindenképen azon törték a fejüket, hogy minél hamarább
+férjhez adhassák a leányukat, nehogy aztán itt maradjon egyedül, szomorú
+árvaságra.
+
+Volt a rabbinak egy öccse, gazdag, írástudó ember, s szerette volna, ha
+a fiatalokból egy pár lenne. Mondta is a feleségének, de bizony annak is
+volt egy öccse, igaz, hogy szegény legény volt az Istenadta, de olyan
+sokat tudott, hogy a másik elbujhatott volna mellette. Semmiképen sem
+tudott a két öreg megegyezni abban, hogy melyikhez lenne jobb adni a
+leányt, a rabbi hát azt gondolta magában: ő bizony meghívja az
+ismerőseit s rokonait, meg a két legényt is, s tanácsot kér, hogy
+melyikhez adja a kettő közül.
+
+Igy is tett az öreg rabbi. Másnap estére nagy vendégsereget hívott a
+házához. Ettek, ittak, vígan voltak. Vacsora végén a két legényt kiküldi
+a rabbi a szobából, s mondja a vendégeknek:
+
+– Látjátok, kedves barátaim, hogy én, meg a feleségem megőszültünk,
+megöregedtünk már, s ideje, hogy gondoskodjunk egyetlen leányunkról
+halálunk napja előtt. Sokat tanakodtunk a feleségemmel, hogy kihez adjuk
+feleségül. Én nekem az én öcsém tetszik legjobban, neki az övé,
+megegyezni sehogyse tudunk, ti most mind a kettőt szemtől szembe
+láttátok, ítéljetek, melyikhez adjuk?
+
+Sokáig törték a fejüket a vendégek, végre azt mondta egyik vendég:
+
+– Mind a két ifju megérdemelné, hogy a te vőd lehessen, rabbi, dehát,
+hogy választhass kettejük közül, íme, a tanácsom: adj mind a kettőnek
+kétszáz forintot, s küld el őket, hogy vásároljanak rajta portékákat.
+Amelyik jobb s finomabb dolgokkal tér haza, az legyen a leányod férje.
+
+Tetszett ez a tanács a rabbinak, be is hívta a két legényt, előadta a
+dolgot nekik, odaadta a pénzt, s azok másnap hajnalban el is indultak
+nagy örömmel, mert szó, ami szó, mind a kettőnek tetszett a leány.
+Mentek, mentek, mendegéltek, s nem sok idő mulva egy nagy
+kereskedővárosba értek, ott elváltak, s mind a kettő indult a maga
+dolgára, hogy mentől szebb dolgot vásárolhasson a kétszáz forinttal.
+
+Még dél sem mult el, mind a ketten készen voltak a vásárral. A rabbi
+öccse ragyogó ruhákat s egyéb drága portékákat vett a pénzén, a másik
+fiú csupa drágakövet.
+
+El is indultak mindjárt hazafelé, nem akartak egy perc időt is
+elvesztegetni, s éjszakára megháltak egy erdőben, óriási fa tövében.
+
+No bizony, ha elaludtak, az erdei rablók sem voltak restek, előbujtak a
+sűrü bokrok mögül, s egy perc alatt elszedték az összes drágakövet az
+egyik fiútól, a ruhafélét s a többi portékát pedig ott hagyták, mert nem
+tudták elcipelni.
+
+Hej, volt szomoruság, mikor reggel felébredtek! Hiába keresgélte
+mindenütt a szegény fiú a drágaköveket, bizony még magnak sem hagytak
+ott egy szemet sem a rablók! A másik fiú annál boldogabb volt, hogy neki
+semmije sem veszett el, hamarosan felpakolódott, s hívta a másikat, hogy
+menjenek már haza. De bizony nem volt annak egy csepp kedve sem üres
+kézzel hazaállítani, hanem azt mondotta nagy szomorusággal:
+
+– Menj csak egyedül, én így üres kézzel nem állíthatok haza; megyek
+tovább, amerre a szemem lát.
+
+Haza is ment a gazdag fiú, s mert a másikról még hírt sem hallottak,
+elhatározták, hogy a kitűzött napig várnak rá, aztán megtartják a
+lakodalmat a visszatért legénnyel.
+
+A szegény legény ezalatt ment, mendegélt, s elhatározta, hogy ismét a
+tanulásra adja a fejét, s meg sem áll Babylon városáig, ahol akkor a
+legbölcsebb emberek tanítottak.
+
+A nagy útban szerterongyolódott a ruhája, azon rongyosan állított be
+Naszi rabbi iskolájába, ott behúzódott egy kuckóba s onnan hallgatta a
+rabbi tanításait. Egy nap olyan nehéz dolgot tanított a rabbi az
+ifjaknak, hogy egyetlen egy sem volt közöttük, aki meg tudta volna
+érteni, úgy mentek haza nagy gondolkozás, fejtörés között. Csak a
+szegény legény maradt ott a kuckóban, s mikor mindenki elment onnan,
+elévette a könyvet, s addig-addig gondolkozott, olvasgatott, amíg csak
+megértette, hogy mit magyarázott a rabbi. Hamar fogta a krétát s felírta
+a táblára a magyarázatot, azzal elment haza.
+
+Másnap reggel ott találta Naszi rabbi a táblán a magyarázatot, s igen
+elcsodálkozott, hogy ilyen bölcs tanítványa van, aki ilyen szépen
+megértette a tegnapi nehéz leckét. Rögtön meg is kérdezte:
+
+– Ki volt az, aki ezt a magyarázatot ide írta?
+
+De senki sem szólott, a szegény legény még jobban behúzódott a vackába,
+s meg sem mukkant, a többi pedig semmit sem tudott a dologról.
+
+Másnap megint olyan nehéz leckét adott Naszi rabbi a tanítványainak,
+hogy azok ugyan törhették rajta a fejüket, nem tudtak semmi okosat
+kigondolni. Végre is nagy mérgesen hazamentek, csak a szegény legény
+kuporgott még ott a sarokban. Alig várta, hogy elmenjenek a tanulók,
+elővette megint a könyvet, s addig-addig törte a fejét, gondolkozott,
+amíg ezt a kérdést is megfejtette, s felírta szépen a táblára.
+
+No, volt másnap megint csudálkozás! Hiába faggatta Naszi rabbi a fiukat,
+hogy melyik találta el a kérdést, azok csak néztek egymásra, de bizony
+egyik sem tudott semmit. Hát ez ennyiben maradt, de Naszi rabbi most egy
+olyan nehéz kérdést tett fel a tanítványainak, hogy azok szédültek még a
+hallatára is. Nem is gondolkoztak soká rajta, úgy is tudták, hogy
+megfejteni nem fogják, szépen hazamentek. Ezt várta csak a szegény
+legény, előbujt a sarokból, hozzákezdett a munkához, s egy-két perc
+mulva már meg is fejtette a nehéz kérdést, fel is írta a táblára.
+
+De Naszi rabbit is ölte a kiváncsiság, hogy ki tudja az ő kérdéseit
+olyan ügyesen megfejteni, visszalopózkodott, mikor már mindenki elment,
+s leselkedett a kulcslyukon. Hát a szegény legény épen akkor írta fel a
+kérdés megfejtését a táblára! A rabbinak sem kellett több, egy árva szót
+sem szólt, hazament olyan csendesen, ahogy jött.
+
+Másnap megint olyan nehéz kérdést tett fel a tanítványainak, hogy azok
+bárhogy törték is a fejüket, semmit sem tudtak kisütni. Végre a rabbi
+eléhivatta a szegény legényt a sarokból, s tőle kérdezte meg. De ez csak
+azt mondta:
+
+– Semmit sem értek én ebből, bölcs rabbi!
+
+De addig faggatta, nógatta a rabbi a legényt, hogy végre is megfelelt a
+kérdésre, még pedig olyan okosan, hogy a többinek a szeme, szája
+elállott bámulatában. No, lám, ilyen rongyos koldustól mekkora
+bölcsesség telik!
+
+Bezzeg lett becsülete ezután a tanítványok között. A rabbi még a leányát
+is odaigérte neki feleségül, ha ott marad örökre nála. De a legény
+megköszönte a jóságát, s hazaindult, mert nagyon vágyakozott már a
+szülei után, no meg a kitűzött napra ő is haza akart érkezni a bátyja
+házához. Hiába is marasztották, elindult hazafelé. A rabbi, meg a
+tanítványok elkísérték egy jó darabon, aztán elbúcsuztak nagy szomoruan
+tőle.
+
+Ment, mendegélt a szegény legény, erdőkön, mezőkön át, s egyszerre csak
+úgy megszomjazott, hogy azt hitte, rögtön halálnak halálával hal meg.
+Azért csak ment tovább, s hát egyszerre csak egy gyönyörű almafát talál
+az útjában. Hiszen ha talált, le is szakított egy almát róla, s megette.
+
+Hej, szomoruságra fordult az öröme, mert olyan irtózatos sebekkel lett
+tele a teste, hogy láttára még a hideg is kirázta. Na, most mit
+csináljon? Tovább indult nagy szomorusággal, szakadt a könny a szeméből
+s majd felvetette a bánat, hogy őt Isten úgy meglátogatta! Már három
+napja ment s akkor ismét úgy megszomjazott, hogy csak úgy vánszorgott
+elébb, elébb szegény feje. S lám, megint egy olyan gyönyörű almafa áll
+előtte, mint az a másik! Gondolja magában, ő bizony eszik belőle, ennél
+már nagyobb nyomoruság úgy sem érheti, mint amilyenbe esett, legfeljebb
+elpusztul, úgysem ér így sokat az élete. Nem is töprenkedik sokat, hanem
+leszakít egy almát s nagy mohón megeszi. S halljátok csak, mi történt!
+Amint megette az almát, egyszerre csak látja, hogy úgy elmultak a
+testéről a sebek, mintha letörölték volna. Hej, azt a boldogságot ki nem
+lehet mondani, amit a szegény legény érzett akkor! Hamar visszament a
+másik almafához, jól megtöltötte a zsebét a gyümölcséből, s visszafelé
+pedig a másikból is rakott egy jó csomót a másik zsebébe. Gondolta, jó
+hasznát veheti még valahol ennek is.
+
+Nemsokára egy nagy városba érkezett, s hát gyászfeketében vannak mind az
+emberek, s olyan szomoruan járnak-kelnek, mintha mindenkinek halottja
+lett vona. Megállít egy embert a legény s kérdi, ugyan bizony miért
+borult ilyen gyászba ez a város?
+
+– Hogyne borult volna, – mondja neki az ember, – mikor a király halálán
+van, mert olyan irtózatos sebekkel van tele a teste, hogy egy doktor sem
+tud segíteni rajta.
+
+– No, ha egy sem tud, mondjátok meg a királynak, hogy én kigyógyítom, –
+mondotta a legény.
+
+Szaladtak is az emberek, ahogy a lábuk birta a fő-fő doktorokhoz, s
+vitték a legényt is nagy örvendezéssel. Be is engedték a királyhoz, aki
+ott feküdött aranyos nyoszolyájában s úgy kínlódott, jajgatott, hogy a
+legénynek megesett a szíve rajta.
+
+– Hát ha te vagy az, aki meg tudsz gyógyítani engem, kezdj hozzá,
+mondotta a király. Nem hiszem ugyan, hogy segíteni tudnál rajtam, s nagy
+kínjaimon. De nem bánod meg, ha jobban leszek, mert azt adok neked, amit
+csak a szíved kiván!
+
+Nem is sokat teketóriázott a legény, hanem megetetett a királlyal egy
+almát, amit az első fáról szakasztott. Hát még borzasztóbban szenvedett
+a király, átkozta a legényt, hogy halálát okozta, de az nem igen bánta,
+csak annyit szólott a királynak:
+
+– Felséges uram, csak tegye meg azt, amit mondok, s ne féljen, mindjárt
+jobban lesz. Evvel odaadta a másik fáról szedett almát, s hát amint
+lenyelte az utolsó falatot, mintha letörülték volna róla azokat a
+rettenetes sebeket, úgy megtisztult a király teste!
+
+Nem győzött eleget hálálkodni a szegény legénynek a király, s kérdezte
+tőle, hogy mivel jutalmazza meg a bölcsességét.
+
+– Nem kivánok én egyebet, felséges királyom, csak azt, hogy add nekem a
+szülővárosomat, hogy ott én legyek a legfőbb úr, ameddig élek.
+
+Hiszen odaadta szívesen a király, még többet is adott volna, s mikor a
+legény hazakészült, még egy nagy csomó pénzt is adott neki, aztán
+katonákat rendelt melléje s úgy bocsátotta haza.
+
+Bezzeg hogy hire ment ennek jó előre s nagy pompával várta már a város a
+szegény legényt. A legelső urak jöttek elébe a város végére, vittek neki
+mindenféle drága ajándékot, s úgy fogadták nagy hódolattal. Kijöttek a
+zsidók is külön csapatban. A szegény legénynek a bátyja vezette őket, s
+azok is pártfogást kértek tőle, s gazdag ajándékot nyujtottak át neki. A
+legény azt felelte a bátyja beszédére:
+
+– Mindegyiteknek jó dolga lesz az én uralkodásom alatt, csak azt kivánom
+tőletek, hogyha valamelyiteknek a házában esküvő lesz, arról
+tudósítsatok engem!
+
+– Felséges uram, – felelte az öreg rabbi, – az én házamnál épen a jövő
+héten lesz, majd megmondom később a napját is.
+
+El is üzent a lakzi napján a rabbi a nagyurnak, s meghivta, hogy legyen
+jelen, mikor esketik az ifju párt. Az pedig felöltözött gyönyörű
+selyemruhába, elment a rabbi házához, s elfoglalta az első helyet az
+asztalnál. Mikor épen kezdődött volna az esküvő, felállott s így
+szóllott a rabbihoz:
+
+– Nem emlékszel, bölcs rabbi, hogy két öcsédet küldted el portékát
+vásárolni, s az egyik még mai napig sem érkezett vissza? Ugy-e, azt
+mondtad, hogy azé lesz a leányod, aki értékesebb holmival fog hazatérni
+a házadhoz? Nohát, ítéljetek, ki tért drágább portékával haza, én vagy
+ő? Mert én vagyok a kettő közül az egyik!
+
+Lett erre olyan csudálkozás, zavarodás, senki se tudta, hol a feje, csak
+amikor még egyszer megkérdezte őket, hogy ki legyen hát a leány
+vőlegénye, akkor tudtak csak nagynehezen feleletet adni. Persze, őt
+választották, a lakodalmat mindjárt megtartották, s a fiatal pár sokáig
+élt nagy boldogságban.
+
+
+
+
+Az élet vize.
+
+(Spanyol mese.)
+
+Messze-messze, túl az Óperenciákon, élt négy testvér, akik igen nagyon
+szerették egymást. Egyszer csak mi jutott, mi nem a legidősebb fiú
+eszébe, így szólt a két öccséhez, meg a hugához:
+
+– No halljátok-e, én meguntam már ezt a sok lustálkodást, henyélést, azt
+mondom én nektek, hogy fogjunk neki, amilyen kemény munkának csak
+tudunk. Egy-két év alatt meggazdagodunk, építsünk magunknak egy gyönyörű
+palotát s nem kell ebben a rongyos házikóban laknunk!
+
+– Igazad van, édes bátyám, – mondották a testvérei, – belefogunk
+akármilyen munkába is, csakhogy szép palotában lakhassunk!
+
+Úgy is tettek, ahogy mondták, s nem telt bele egy esztendő, olyan
+hatalmas palotát építettek, hogy messze földről csodájára jártak az
+emberek. Nem akadt egy sem a tenger nagy sokaságban, aki valami hibát
+talált volna a palotában, míg egyszer csak jött egy töpörödött anyóka s
+az nézte végig a rengeteg sok szobát.
+
+– Szép, szép ez a palota, de valami mégis hiányzik belőle, – mondotta.
+
+– Mi hiányzik? – kérdezték a testvérek.
+
+– Egy templom, – felelte az öreg asszony.
+
+Ahogy meghallották a testvérek az asszony válaszát, kora reggeltől késő
+estig ismét munkában álltak, s addig dolgoztak, amíg éppen olyan szép
+templomot nem építettek, mint a milyen szép a palota volt.
+
+Persze hogy csak úgy özönlöttek az emberek a templom nézésére s
+dícsérték, hogy ez még szebb, mint a palota. De jött egyszer egy öreg
+ember, s igy szólt, mikor meglátta a templomot:
+
+– Szép, szép ez a templom is, de valami mégis hiányzik belőle.
+
+– Mi hiányozhatik még innen? – kérdezték csodálkozva a testvérek.
+
+– Hát bizony hiányzik egy korsó víz az élet vizéből, egy ág az örök
+szépséget adó bűvös fából, s a beszélő madár! – mondotta az öreg ember.
+
+– S hol találhatjuk meg ezeket?
+
+– Menjetek az alá a nagy hegy alá, – mutatott egy hegyre az ember – s
+majd meglátjátok, mit tegyetek.
+
+Azzal szépen meghajolt az öreg ember a négy testvér előtt és elment.
+
+– No, én megyek, egy perc nyugtom sem lesz, amíg meg nem találom az élet
+vizét, a szépség fáját s a beszélő madarat! – mondotta a legidősebb
+testvér s mindjárt fel is készülődött a nagy útra.
+
+– De mi lesz veled, édes bátyám, ha valami baj ér, hiszen még az sem
+lesz, akitől megüzenjed nekünk? – kérdezte szomorúan a húga.
+
+– Igazad van, édes húgom, nem is gondoltam biz’ én erre!
+
+No, a leány hamar elszaladt az öreg ember után, hogy megkérdezze tőle,
+mit csináljanak, s utól is érte nemsokára.
+
+– Kérlek szivesen, te öreg ember, mondd meg, hogy tudjuk meg, ha a
+bátyánkat valami baj érné, mialatt keresi az élet vizét, meg a szépség
+fáját s a beszélő madarat?
+
+Az öreg ember elővett a zsebéből egy kést, odanyujtotta a leánynak s így
+szólt:
+
+– Őrizzétek meg jól ezt a kést, leányom. Ha az éle ilyen szép fényes
+lesz, mint most, semmi baja sincs a bátyátoknak, de ha azt látjátok,
+hogy véres lett, akkor menjetek segítségére, mert nagy bajba jutott.
+
+Megköszönte a leány a kést, hazafutott vele s hát a bátyja már
+búcsuzóban volt s indult is a nagy hegy felé.
+
+Ment, ment a legény s hát egyszerre csak a hegy lábánál egy nagy óriást
+lát. Köszönt neki illendően s megkérdezte tőle:
+
+– Ugyan bizony, bátyámuram, hogy juthatnék fel ennek a hegynek a
+tetejére?
+
+– Mit keresel te ezen a hegyen?
+
+– Az élet vizét, a szépség fáját s a beszélő madarat, édes bátyám!
+
+– Hej, sokan keresték azt már, édes fiam, de még egyet sem láttam onnan
+visszafordulni s te is ott maradsz, ha nem fogadod meg a tanácsomat.
+Indulj el ezen az ösvényen s menj egyenesen fel a hegyre. Jobbra és
+balra tőled rengeteg kő fog heverni, de te semerre se nézz, csak előre.
+Egyszer csak azt hallod, hogy gúnyolódnak, csúfolódnak veled, de te ne
+törődj semmit se velük, hanem menj s vissza se fordulj, mert különben te
+is éppen olyan kővé válsz, mint a többi!
+
+A legény megköszönte a tanácsot, s ment, ment felfelé a hegyen. Hát
+csakugyan egyszerre olyan lárma, nevetgélés, gúnyolódás hallatszott
+mindenfelől, hogy azt sem tudta nagy mérgében, mit csináljon. Egy ideig
+csak ment, ment előre, sem jobbra, sem balra nem nézett, de a
+gúnyolódás, nevetgélés egyre nőtt s ő bizony elfeledte az óriás
+tanácsát, felkapott egy nagy követ s arrafelé hajította, ahonnan a
+legnagyobb lármát hallotta. No, ha odahajította, úgy is maradt a keze
+kinyujtva s ő is olyan kő volt, akár csak a többi.
+
+Ezalatt a leány azt gondolja, hogy ő bizony megnézi a kést, nem
+látszik-e vér rajta, mert már nagyon rég oda volt a bátyja, s ideje lett
+volna, hogy hazatérjen. Eléveszi a kést s hát csak úgy vereslik a vér
+rajta! Nagy sírva, sikoltva kiszalad a második bátyjához, mutatja a
+véres kést s bezzeg hogy az indult egyszeribe a bátyja után.
+
+Ment, mendegélt s ő is találkozott az óriással. Illendően köszönt neki s
+megkérdezte:
+
+– Ugyan bizony, bátyámuram, nem látott erre menni egy fiatal legényt?
+
+– Láttam biz’ én, de vissza bizony nem tért, úgy látszik, nem fogadta
+meg a tanácsomat s elvarázsolták őt is!
+
+– Hát mit tehetnék, hogy megszabadítsam őt s megtaláljam az élet vizét,
+a szépség fáját és a beszélő madarat? – kérdezte a legény.
+
+– Menj egyenesen ezen az ösvényen, édes fiam, – mondotta az óriás – s
+amint mégy, melletted jobbra-balra a sok heverő kő közül szitkozódást,
+csúfolódást fogsz egész útadon hallani. De ne ügyelj semmire, csak menj,
+menj egész a hegy tetejére, ott aztán meglátod, hogy mi a dolgod!
+
+Ment, ment a legény, s neki ugyan mondhattak akármit, ő bizony meg nem
+fordult. Nemsokára elérte a bátyját is, elhagyta s hát egyszerre a nagy
+ordítozás között, mintha a bátyja hangját hallotta volna. Megfordult
+hamar – s hát ő is ott maradt kővé válva.
+
+Telt, mult az idő, a leány százszor is elévette a kést, hogy nincs-e
+valami baja a bátyjának s hát estefelé, mikor már gondolta, hogy
+szerencsésen hazajőnek, elkezd pirosodni a kés éle s egy szempillantás
+alatt égő pirossá lesz a vértől. Hej, megijedt a szegény leány, mutatja
+nagy sírva a kést a legkisebb bátyjának, az is vette hamar a
+tarisznyáját s útnak indult, hogy segítsen a testvérein.
+
+Ő is ugyanazon az úton haladt, ahol a testvérei s ő is találkozott az
+óriással.
+
+– Ugyan bizony, bátyámuram, nem látott-e errefelé menni két fiatal
+legényt? – kérdezte tőle.
+
+– Láttam biz’ én, de vissza egyik sem jött közülök. Úgy látszik, nem
+fogadták meg az én tanácsomat s elvarázsolták őket.
+
+– Nem tudná-e megmondani, édes bátyámuram, hogy s mint szabadíthatnám
+meg őket s hozhatnám el az élet vizét, a szépségfáját s a beszélő
+madarat?
+
+– Menj, fiam, ezen az ösvényen egyenesen, – mondotta az óriás a
+legénynek – s amint a hegyen mégy mind feljebb, feljebb, folyton
+gúnyolódást, nevetgélést hallassz magad körül. De te ne ügyelj semmire,
+ne fordulj semerre, hanem menj fel a hegy tetejére, ott aztán meglátod,
+mit tégy!
+
+Megköszönte a legény is a jó tanácsot s ment, ment felfelé a hegyen, nem
+nézett semerre, elment mind a két bátyja mellett, azokra sem tekintett,
+de mikor már alig egy-két lépésnyire volt tőle a hegytető, a nagy zajban
+úgy hallotta, mintha a két bátyja szólana hozzá. Hirtelen megfordult s
+bezzeg hogy ő is kővé változott, akárcsak a bátyjai.
+
+A leány ezalatt folyton járt-kelt nagy búsan a palotában, vette elé, s
+megint eltette a kést, s hát amint úgy estefelé kiveszi, csak úgy csorog
+a vér a hegyéről. No, nem kellett neki egyéb, felöltözött s ment a
+bátyjai után. Ment, mendegélt s ő is találkozott az óriással, köszönt
+neki szép hangosan s kérdezte tőle:
+
+– Édes bátyámuram, nem látott-e errefelé menni három fiatal legényt?
+
+– Láttam biz’ én, édes húgom, – felelte az óriás, – erre ment mind a
+három, de vissza bizony egy sem tért közülök. Ugy látom, hogy nem
+fogadták meg az én szavamat, s elvarázsolták őket!
+
+– Jaj Istenem, hát vajjon én megmenthetném-e őket, édes bátyámuram, s el
+tudnám-e hozni az élet vizét, a szépségfáját s a beszélő madarat?
+
+– Ha megfogadod a tanácsomat, mindent jól elvégezhetsz, de ha nem, te is
+ott maradsz, mint a bátyáid, – mondotta az óriás, s elmondta a leánynak
+azt, amit a bátyjainak is szívükre kötött. A leány megköszönte a
+tanácsot, s elindult nagy bátran a hegy felé.
+
+Ment, ment felfelé, s hát a heverő kövek vele még jobban gúnyolódtak,
+csúfolódtak, mint a bátyjaival, de ő sem látott, sem hallott, ment csak
+előre, egymásután hagyta el kővé vált bátyjait, s mikor majdnem a tetőn
+volt már, a többi hang közül kihallatszott a három bátyja bús
+kiáltozása. Még erre sem fordult vissza, eszébe jutott az óriás szava,
+hamar felfutott a tetőre, s hát ott rögtön egy nagy barlangot lát: tele
+volt az az élet vizével. Boldogan merítette meg szinültig a korsaját,
+aztán feltekintett, s hát épp a forrás felett látja a szépség fáját s
+annak az egyik ágán himbálózott a beszélő madár. Letört egy ágat a
+fáról, a madarat szép gyengéden beletette egy kalitkába, a karjára vette
+s indult azonnal visszafelé. Amint ment nagynehezen lefelé, a korsajára
+nem tudott jól vigyázni s az élet vize csurgott-csöpögött utána. Hát
+lássatok csudát, amint egy-egy csepp lehullott a kövekre, mind
+feléledtek s fiatal leányok, legények lettek belőlük. De hálálkodtak is
+ám a szép leánynak, hogy megmentette őket a varázslattól! Örült a leány
+is, hogyne örült volna, szaladt a bátyjaihoz, leloccsintotta őket, s
+abban a percben ezek is megelevenedtek. Aztán mentek nagy boldogan haza,
+vitték a kincsüket, s amint hazaértek, elültette a leány a szépség
+fájáról törött ágat, öntözgette az élet vizével, abból egyszeribe óriás
+fa lett, a beszélő madár meg vidám csicsergéssel felrepült az ágára s
+ott csinált fészket magának.
+
+[Illustration]
+
+No, jártak is csudájára az emberek a testvérek kincsének, s nem győzték
+dicsérni, magasztalni az ügyes leányt. A király fia is meghallotta a
+hírét, hogy mi minden van a négy testvér palotájában, felkerekedett, s
+elment, hogy megnézze. Hát mikor meglátta a sok kincs mellett a szép
+leányt is, aki megszerezte, úgy rajta feledte a szemét, hogy le sem
+tudta venni többet róla. Abban a helyben megkérte a kezét, a templomban
+meg is tartották mindjárt az esküvőt, s még talán ma is élnek, ha meg
+nem haltak.
+
+
+
+
+A tréfacsináló Dzsuha.
+
+(Arab mese.)
+
+Réges-régen, sok száz, talán ezer esztendővel is ennek előtte, élt egy
+szegény arab ember, akinek Dzsuha volt a neve. Hej, nagy huncut volt ez
+a Dzsuha! Éjjel-nappal azon járt az esze, hogy s mint tréfáljon meg
+másokat. Csinált is annyi tréfát, hogy esztendeig sem tudnám elbeszélni
+valamennyit. Csak egy-két tréfáját mondom el, hallgassatok ide.
+
+Amint mondám, Dzsuha szegény ember volt, az atyafiainak a teheneit
+őrizte, így tengett-lengett szegény feje. No de őt is megsegítette
+Isten: valahonnét szerzett egy borjat. Mit csinált, mit nem Dzsuha, elég
+az, hogy a tehenek olyan soványak voltak, mint a hét sovány esztendő, az
+ő borja meg majd kihasadt a kövérségtől. Látták ezt az atyafiak,
+mérgelődtek, bosszankodtak, egyszer aztán összesugtak-búgtak s azt
+határozták, hogy megölik a Dzsuha borját. Amit határoztak, meg is
+cselekedték az atyafiak: éjjel, míg Dzsuha aludott, megütötték a borjat,
+s mikor reggel Dzsuha ki akarta hajtani a csordát, hát volt borjú, nincs
+borjú!
+
+– Hm, gondolja magában Dzsuha, ennek fele sem tréfa. Hova lett a borjam?
+
+Elindul a falú között, benéz ehhez az atyafiához is, be ahhoz is s hát
+az egyiknek az udvarán összecsődültek mind az atyafiak s épen akkor
+nyúzzák az ő borját.
+
+– Mi dolog ez, atyafiak? – kérdi Dzsuha. Miért nyúztátok meg a borjamat?
+
+– Ezt biz azért, mert a magad borját kövérre hizlaltad, a mi drága
+teheneinket pedig úgy eléheztetted, hogy zörög a csontjuk!
+
+Azzal sem szó, sem beszéd, a borju husát egymás közt elosztották s még
+csak egy falat húst sem vetettek oda szegény Dzsuhának.
+
+– Legalább a bőrét visszaadhatnátok, mondotta Dzsuha.
+
+– No, nesze itt van, s odalökték a borjubőrt.
+
+Dzsuha elvitte a bőrt, s mikor az megszáradott, vitte a vásárra, ott
+eladta egy ezüsttallérért. Ennél többet nem adtak érte.
+
+– Már most ezzel az egy tallérral mit kezdjek? – kérdezte magában
+Dzsuha. Akár van, akár nincs.
+
+Mit gondolt, mit nem, a tallért kilyukasztotta, egy szál veres cérnát
+húzott át rajta, annál fogva lógatta a tallért s úgy ment hazafelé.
+Amint menne, mendegélne, látja, hogy két ember kuporog a földön s nagy
+igyekezettel osztanak kétfelé egy halom aranyat. Dzsuha szépen a hátuk
+mögé sompolygott s tallérját olyan ügyesen dobta az aranyak közé, hogy
+az osztozkodó emberek észre sem vették. Akkor aztán köszönt nekik:
+áldjon isten, atyafiak.
+
+A két ember hirtelen megfordult, látszott rajtuk, hogy megijedtek
+erősen, merthogy nem jártak igaz uton.
+
+– Mit akarsz? – kérdezték Dzsuhát.
+
+– Azt én kérdem tőletek, hogy ti mit akartok? Miféle pénzen
+osztozkodtok? – kérdezte Dzsuha keményen.
+
+– Isten ajándékozta nekünk, feleltek az emberek, igaz uton jutottunk
+hozzá.
+
+– Hazudtok! rivalt rájok Dzsuha, ez mind az enyém!
+
+– Hogy volna a tied?
+
+– Majd mindjárt bebizonyitom: enyém-e, nem-e. Ha van az aranyak közt egy
+veres cérnával megjegyzett tallér, akkor az enyém, ha nincs, mehettek
+Isten hirével.
+
+Bezzeg hogy ott volt az aranyak közt a verescérnás tallér.
+
+– Igazad van, – mondták az emberek. – De lásd, szegények vagyunk,
+juttass ebből a tenger kincsből valamit.
+
+– No, jó, legyen a fele tiétek, – mondotta Dzsuha nagylelküen – s
+kétfelé osztotta az aranyat.
+
+Annyi volt a fele is, hogy alig birta haza.
+
+Hiszen egy óra sem telt belé, megtudták az atyafiak, hogy mi tenger
+aranyat hozott Dzsuha. Egyszeribe összecsődültek s százan is kérdezték
+tőle egyszerre, hogy hol kapta azt a sok aranyat.
+
+– Hol? Hát hol kaptam volna? Eladtam a borjú bőrét s ezt mind azért
+adták.
+
+– Az lehetetlen! – kiabáltak össze-vissza az atyafiak, – s majd
+felvetette a csudálkozás.
+
+– Nem hiszitek? Próbáljátok meg. Vágjátok le a teheneket, vigyétek
+vásárra a bőrt, tudom, annyi pénzetek lesz, hogy holtig sem költitek el.
+
+Összedugták a fejüket az atyafiak, vajjon nem csinál-e bolondot belőlük
+Dzsuha, de addig hányták-vetették a dolgot, hogy a vége mégis az lett:
+mind levágták a teheneket. Hej, bezzeg hogy volt tehénhús annyi, hogy
+egy hétig a kutyák is azt ettek! Hanem Dzsuha nem elégedett meg azzal,
+hogy levágatta a sok tehenet, még egyéb tanácsot is adott az
+atyafiainak:
+
+– Halljátok-e, a bőröket be ne sózzátok s addig tartsátok, míg jól
+megszagosodik. Akkor fizetik meg csak igazán a timárok meg a csizmadiák.
+Én is úgy tettem s lám, meg sem is bántam.
+
+Úgy tettek az atyafiak, ahogy Dzsuha tanácsolta, hagyták a bőröket, míg
+jól megszagosodtak s a nyüvek csak úgy nyüzsögtek rajtuk. Akkor aztán
+mentek a vásárra, nagy büszkén kiteregették a bőröket a piacon. Hát
+hiszen jöttek is a timárok, a csizmadiák, de csak úgy szédelegtek,
+támolyogtak a rettenetes bűztől. A hányan voltak, mind befogták az
+orrukat, mintha csak komandó szóra fogták volna be.
+
+No, ez még csak így megjárta volna, de szörnyen felbőszültek azon, hogy
+ilyen bűzös bőrökkel rontják a levegőt, nosza, nekiestek az atyafiaknak,
+supp-supp! ütötték, verték számolatlan, azok meg szaladtak haza, mintha
+szemüket vették volna.
+
+– Megcsalt a tolvaj Dzsuha! – kiabálták az atyafiak hazafelé
+szaladtukban. – Koldussá tett! Megöljük még ma éjjel!
+
+Mentek egyenest a Dzsuha házához, kihuzták az utcára, kezét, lábát
+összekötözték, beledugták egy zsákba, annak a száját jó erősen
+bekötötték, aztán fellódították egy taligára s vitték a tenger partjára.
+Az volt a határozat, hogy beledobják a tengerbe.
+
+Na, el is indultak mind a hányan voltak, vitték Dzsuhát, de messze volt
+a tenger, alkonyodott, esteledett, mire odaértek. Majd leverte lábukról
+a szomjuság s az éhség, no meg a fáradság. Áldott szerencséjükre, éppen
+a tenger partja felé legeltette a juhait egy juhász. Mondja az egyik:
+
+– Hagyjuk itt egy kicsit a taligát, kérjünk tejet a juhásztól,
+vacsoráljunk, pihenjünk s azután messzibbre tudjuk bedobni Dzsuhát.
+
+Helybehagyták mind a tanácsot, mentek a juhászhoz, tejet kértek tőle, s
+az adott is annyit, amennyi beléjük fért.
+
+Az ám, de közben elálmosodtak, ott szépen leheveredtek, s elaludtak. A
+juhász azonban tovább eregélt a juhaival meglátta a zsákot s megbökte a
+botjával hadd lám, mi lehet benne.
+
+– Hagyj békében! – szólalt meg Dzsuha.
+
+Megijedt a juhász szörnyen, s kérdi:
+
+– Ki vagy, mi vagy te? Ember-e vagy ördög? Hogy kerültél a zsákba?
+
+Felelt Dzsuha:
+
+– Hej, barátom, nagy oka van annak. Van valahol egy világhires bölcs
+ember. Ahhoz akarnak vinni engem az atyámfiai, hogy kitanuljam nála a
+bölcsességet. Aki ennél a bölcs embernél tanul, annak mindig nyitva a
+sors könyve, kiolvashatja belőle magának s az embereknek a jövendőt s
+abból aztán annyi pénzt szerez, amennyi a szultánnak sincs!
+
+– Hej, de szeretnék a helyedben lenni! sóhajtott a juhász.
+
+– Meghiszem azt, – mondotta Dzsuha.
+
+Szóból szó kerekedett, a juhász addig s addig kunyorált, könyörgött,
+hogy így meg úgy, addig fogadkozott, hogy ha ő kitanulja a bölcsességet,
+megosztja vele becsületesen a vagyonát – no, minek szaporítsam a szót:
+Dzsuha nagy nehezen ráállott, megengedte, hogy a juhász bújjon be a
+zsákba.
+
+Nosza, egy szempillantás alatt kioldotta a juhász a zsákot, aztán nagy
+hirtelen még gunyát is cseréltek, azzal a juhász bebujt a zsákba, Dzsuha
+jó erősen bekötötte a száját, s ugyancsak lelkére kötötte a juhásznak,
+hogy meg se mukkanjon, mert ha az ő atyafiai megtudják, hogy más van a
+zsákban, bizonyosan a tengerbe dobják.
+
+Mire az atyafiak ébredezni kezdtek, Dzsuha már rég túl járt
+árkon-bokron, de nem egyedül ment ám: hajtotta a juhokat, terelgette
+hazafelé. Közben az atyafiak felébredtek, mentek egyenest a zsákhoz,
+felkapták s jó messzire behajították a tengerbe.
+
+– No, végre megszabadultunk a tolvaj Dzsuhától, – mondották az atyafiak
+nagy megelégedetten – s ők is elindultak hazafelé, de mert hogy egy
+ösvényen utat rövidítettek, jóval hamarább értek haza, mint Dzsuha. Már
+messziről kiabálták: meghalt Dzsuha! Többet senkit sem csal meg!
+
+Az asszonyok, a gyermekek mind kiszaladtak a nagy kiabálásra s bezzeg
+volt öröm!
+
+No, nem sokáig tartott a nagy öröm. Mikor épen legjavában örvendeznek,
+hát jön Dzsuha, előtte meg egy rengeteg nagy juhnyáj.
+
+– Ne te ne! Dzsuha él! – kiabálták az asszonyok.
+
+– Dehogy él, mit beszéltek, – mondták a férfiak. Hiszen a tengerbe
+dobtuk.
+
+– De bizony él, itt jő ni! S mennyi juha van!
+
+Mind ahányan voltak, szörnyű álmélkodással vették közre Dzsuhát,
+kérdezték, faggatták:
+
+– Hol szerezted ezeket a juhokat, Dzsuha?
+
+– Hol? Hát a tengerben! Mert úgy van az, tudjátok-e, hogy a tenger függ
+az égen s a juhok alatta szépen legelésznek.
+
+– Ugyan bizony?
+
+– Úgy van bizony! – erősítette Dzsuha.
+
+– S van-e még ott sok juh?
+
+– Haj, haj! Több mint amennyi csillag az égen, fűszál a réten.
+
+– Ugyan bizony?
+
+– Úgy van bizony, ha mondom.
+
+– Ejnye, ejnye, kedves Dzsuha, hát mi hogy kaphatnánk azokból a
+juhokból?
+
+– Azokból bizony igen könnyen. Kinek ami juha van, kösse zsákba, dobja a
+tengerbe s mire esteledik, minden juhra kijő száz juh a tengerből, ha
+nem ezer.
+
+– Úgyan bizony?
+
+– Úgy van bizony.
+
+Nosza, szaladtak mind. Kinek ami juha volt, zsákba dugta, vitték,
+hordták a tenger partjára, hajigálták egymásután a tengerbe. Ott volt
+egy szegény özvegy asszony is, akinek nem volt juha, s kesergett emiatt
+szegény feje.
+
+– Hát én mit csináljak? – kérdezte Dzsuhát. – Nekem nincs juhom.
+
+– Van-e kutyája? – kérdezte Dzsuha.
+
+– Az van egy.
+
+– No hát dobja belé, az majd annyi juhot hajt ki a tengerből, hogy
+esztendeig sem számolja meg.
+
+– Ugyan bizony?
+
+– Ugy van bizony!
+
+Épen ott farkalt a kutya az özvegy asszony mellett, ez megfogta s
+belélódította a tengerbe. De a kutya nem értette a tréfát, egyszeribe
+visszaúszott a tenger partjára.
+
+– Kössön kend követ a nyakára, – tanácsolta Dzsuha.
+
+Kötött követ a nyakára, úgy dobta be a kutyát, bezzeg hogy az is
+alámerült.
+
+Na, most aztán csak álltak, álltak az atyafiak, várták a juhokat. Eltelt
+egy óra, el kettő, elmult dél, szállott a nap alább, alább, egyszer csak
+elbujt, lefeküdt – setétedni kezdett, de a juhok csak nem jöttek a
+tengerből.
+
+– Mi dolog ez, Dzsuha? – kérdezték az atyafiak. Nem jönnek a juhok.
+
+Nagyot kacagott erre Dzsuha, de akkorát, hogy a föld ekhót vetett a
+kacagásától.
+
+– Hát ti azt hittétek, hogy van juh a tengerben? Eddig a tieteket is
+megették a halak!
+
+Hej, Uram, Teremtőm, lett erre szörnyű sírás, kiabálás, ordítozás, aztán
+lefülelték Dzsuhát, ismét megkötözték, de most nem dobták a tengerbe
+(minek dobnák, mikor onnét úgy is kijön az ebadta), hanem vitték egy
+végtelen nagy pusztaságnak a közepére, ahol állott egy olajfa, ahhoz
+kötözték s ott hagyták, hadd szaggassák szét az oroszlánok.
+
+No, szegény Dzsuha, volt eddig, ahogy volt, de most, tudom, nem kerülöd
+el a halált.
+
+Hát jó, ott maradt Dzsuha, készült is szegény feje a halálra, nézett
+erre, nézett arra, mikor jön feléje oroszlán. Most már csakugyan hitte,
+hogy meghal szörnyű halálnak halálával. Hanem oroszlán az csak nem jött,
+de jött helyette lóháton egy öreg ember, valami gazdag nagy úr. Ez ahogy
+meglátta Dzsuhát, megállította a lovát s köszönt neki:
+
+– Béke veled.
+
+– Béke veled is, – fogadta Dzsuha, de csak úgy foghegyről.
+
+– Miért kötöztek meg? – kérdezte az öreg ember.
+
+– Hagyj engem békében, ne alkalmatlankodjál, – vetette oda kurtán
+Dzsuha.
+
+– No, no, de hát mégis. Bűnt követtél el s azért kötöztek meg? Vagy
+igazságtalanság történt veled?
+
+– Hát ha épen tudni akarod, – felelt Dzsuha – sem bűnt nem követtem el,
+sem igazságtalanság nem történt velem, hanem az történt, amit kivántam.
+Tudod-e, mi voltam én néhány nappal elébb? Öreg ember, sokkal öregebb,
+mint te. Kerek száz esztendős. Most pedig idekötöttek ehhez a fához,
+amely Sidi Abd-El-káder fája, s egyszerre hetven esztendőt fiatalodtam:
+kerek harminc esztendős vagyok most.
+
+Ámult, bámult az öreg, szeme-szája tátva maradt a csudálkozástól. Aztán
+mégis megszólalt, hitetlenül rázta a fejét:
+
+– Ugyan bizony?
+
+– Úgy van bizony!
+
+– Engedd meg, hogy foglaljam el a helyedet, – kérte Dzsuhát az öreg.
+
+– Jó szívvel, – mondta Dzsuha – miért ne fiatalodjék meg más is. Oldd el
+hát a kezemet.
+
+Az öreg eloldotta.
+
+– Most meg vesd le a ruhádat, épen csak az ing maradjon rajtad, – mondta
+Dzsuha.
+
+Az öreg szót fogadott, hogyne fogadott volna, mikor meg akart
+fiatalodni?
+
+Akkor aztán Dzsuha a fához kötötte az öreget, magára húzta a szép
+selyemruhát, melynek minden zsebje tele volt arannyal, felpattant a
+paripára, istennek ajánlotta az öreget s úgy elvágtatott, mint a sebes
+szél: meg sem állott hazáig.
+
+Bezzeg, hogy az atyafiai mind kicsődültek az utcára csudalátni.
+
+– Ne te, ni! Megint nem halt meg Dzsuha! – kiabáltak az atyafiak.
+
+– Hát ezt a szép paripát hol szerezted? – kérdezték, faggatták.
+
+– Hol találtam? Hát a pusztán! Annyi van ott, hogy verik le egymást.
+Csak úgy szaladgálnak gazdátlanul. Eredjetek, fogdossátok össze.
+
+– Hej, Dzsuha, Dzsuha, tolvaj Dzsuha! Kit csaptál be megint?
+
+– Azt, akit, – vetette oda foghegyről Dzsuha – s úgy elvágtatott, hogy
+többet soha színét sem látták az atyafiak.
+
+
+
+
+A juhász és a sárkány.
+
+(Szerb mese.)
+
+Hol volt, hol nem volt, volt egy magas hegy, magas hegynek a tetején
+lakott egy szegény juhász, aki télen-nyáron ott legeltette a nyáját.
+Egyszer, mikor már erősen őszre járt az idő, a juhász ott hevert a
+földön, a nyája közepén, mellette a kutyája, s hol az eget, hol a
+tengert nézegette, majd meg a nyájat számolgatta, aztán közben erősen
+elúnta magát. Eszébe jutott, hogy vele egész életében semmi különös nem
+történt, egész nap itt ül a hegyen, délben kihozza a felesége az ebédet,
+aztán megint nincs egyéb dolga, csak nézi, nézi az eget, meg a tengert.
+Amint így ezen tépelődik, megakad a szeme valami csúszó-mászó, csillogó
+holmin, kiváncsian közelébe megy, hát egy nagy-nagy, ragyogó testű kigyó
+csúszik ott, a szájában hagymát tart, s egy szempillantás alatt eltűnik
+a szeme elől egy sziklahasadékon. Alig, hogy ez a kígyó bebújt, rögtön
+csúszott utána a második, utána megint egy, sok, sok egymásután. Mind
+hagymát vittek a szájukban, s mind azon a lyukon bújtak be. Kiváncsi
+lett a juhász, hogy ugyan, hova is mennek ezek olyan szépen egymásután.
+Utánuk sompolygott, s azon a nyíláson, ahol a kígyók bebújtak, ő is
+szépen bebújt. Hej, de szeme-szája elállott nagy csodálkozásában, amint
+a kígyók után egy széles, mély barlangba jutott! Óriás oszlopok voltak a
+barlangban, a barlang talpától a tetejéig, s ezek az oszlopok végesvégig
+ki voltak rakva arannyal s mindenféle drágakövekkel. Az oszlopok alján
+ott tekeregtek a kígyók, a barlang közepén pedig egy gyönyörű
+aranytrónuson ült a kígyók királya.
+
+Amint a juhász rápillantott a kígyókirályra, az behunyta a szemét, utána
+a többi kígyó is csendesen összetekeredett, behunyta a szemét, s egy
+perc múlva aludtak mind, a hányan voltak. A juhász szép lassan
+sétálgatott közöttük, s próbálta mindenképpen, hogy az oszlopokról
+valami drágakövet letörjön, de bárhogy erőlködött is, még csak egy
+szetemnyit sem bírt letörni. Na, gondolta magában, ha egyet sem tudok
+letörni, megyek vissza a juhaimhoz, mert eddig vár rám a feleségem az
+ebéddel. Megy is ahhoz a nyíláshoz, amelyiken bejött, de azt bizony egy
+nagy ajtó zárta el, akkora, hogy még csak meg sem tudta mozdítani. Nagy
+mérgében mit tehetett egyebet? Ő is lefeküdt a kígyók mellé, s gondolta
+magában, majd ha azok felkelnek s kimennek, ő is megy majd utánuk.
+Csakhamar mély álomba is merült. Egyszer csak nagy sürgés-forgásra ébred
+fel, hát a kígyók mind ott tekeregnek, sziszegnek körülötte. Mikor
+kinyitotta a szemét, odafordult a trónon ülő királyhoz, s azt kérdezte
+tőle.
+
+– Itt van-e már az ideje, felséges királyunk?
+
+A király letekerődzött a trónról, s szörnyű haragosan sziszegte:
+
+– Itt. – Azzal kinyitotta a rettentő nagy ajtót. A kígyók egymásután
+csúsztak, tekerőztek kifelé, a juhász is iparkodott előre, hogy
+kijusson, de mikor az ajtóhoz ért, megszólította a király:
+
+– Hová akarsz menni?
+
+– Engedj ki engem, kegyelmes királyom, – könyörgött a kígyónak a juhász,
+– ott hagytam őrizetlen a juhaimat, s a feleségem is rég kivitte már
+nekem az ebédet.
+
+– Ohó! te betörtél a mi alvóhelyünkre, ezért meg kell halnod! – mondta
+haraggal a kígyókirály.
+
+De a juhász olyan szívéből könyörgött neki, hogy a kígyókirály azt
+mondta neki:
+
+– No, nem öllek meg ez egyszer, de fogadd meg, hogy senkinek el nem
+árulod, hogy hol lakunk, mert akkor nem menekedel előlem!
+
+Igérte, fogadta a juhász, hogy belőle ugyan senki ki nem veszi, hogy hol
+járt, s a király kieresztette az ajtón. Aztán futott lélekszakadva a
+nyája felé. Az ám, nem volt ott a nyájból egy sem, még csak egy bárány
+sem! Néz erre, néz arra, s egyszerre csak majd a földbe gyökerezik a
+lába a nagy csodálkozástól: az a tölgyfa, a mely éppen hullatta a
+makkját, amikor bement a kígyók barlangjába, most duzzadó rügyekkel volt
+tele, a többi bokrok is rügyedzettek, lombosodtak is. Szalad hamar haza
+a feleségéhez, hát amikor odaér az ajtóhoz, éppen egy idegen ember áll
+ott, s kopogtat rajta.
+
+– Itthon van-e a férjed? – kérdezte az idegen.
+
+Az asszony ijedten nyitotta ki az ajtót az idegennek és sírva felelte:
+
+– Dehogy van itthon, dehogy, már ősz óta nem láttam szegény uramat.
+Bizonyosan megölték a farkasok.
+
+De bezzeg előbújt a juhász az idegen mellől s odafutott a feleségéhez.
+
+– Itt vagyok, édes feleségem, bizony nem ettek meg engem a farkasok.
+
+Na, örült az asszony, de hamar elmúlt az öröme, s az jutott az eszébe,
+hogy ugyan, hol is lehetett az ő ura egész télen át.
+
+– Hát te gézengúz, – támadott az urára – hol töltötted az egész telet?
+Míg én itthon sanyarogtam, te bizonyosan jól éltél!
+
+Szegény juhász csak hümmögött, huzakodott, de semmiképpen sem akarta
+elmondani a feleségének, hogy hol járt, nehogy a Kígyókirály bosszút
+álljon rajta. De az asszonynak nem állott meg a szája, szidta, mint a
+bokrot, meg az idegen ember is, aki nem volt más, mint afféle varázsló,
+szintén faggatta, hogy ugyan hol is alhatott az egész télen át? Végre
+egy zacskó aranyat igért neki, ha megmondja a titkot. Nagyot
+fohászkodott a juhász, félt ugyan a Kígyókirálytól erősen, de a pénz is
+csábította, hát végre is kibökkentette:
+
+– Én bízony a kígyók barlangjában aludtam egész télen át.
+
+Az öreg varázsló nagyot kacagott erre a beszédre, s gúnyosan mondta
+neki:
+
+– Azt hiszed, olyan könnyű bolonddá tenni engem? Ha ott voltál, hát
+mutasd is meg, hogy hol laknak?
+
+Megmérgelődött a szegény juhász, hogy nem hisz az idegen neki, s indult
+a kígyók barlangja felé, hogy lesz, ami lesz, mégis megmutatja neki,
+hogy ott volt, s nem egyebütt. Amint a barlanghoz érnek, egy hagymát
+találtak, avval megkoppintotta a varázsló a kaput, s egyszeribe bent
+termettek a kígyók birodalmában.
+
+Hej, csodálkozott ám a varázsló! Szeme-szája elállott nagy
+gyönyörködésében, mikor a rengeteg drágakövet ragyogni, csillogni látta
+az oszlopokon. Le akart ő is törni belőlük, de bizony ő neki sem
+sikerült, de búját sem mondta, hamar elévette a varázskönyvet, abban
+lapozgatni kezdett, s nemsokára nagy örömmel kiáltott fel:
+
+[Illustration: A sárkány szédítő sebességgel repült feljebb, feljebb.]
+
+– Meg van, amit kerestem! Egy embernek a szívére van szükségem, hogy
+minden kincset elvihessek innét, s veled, te jó ember, megosztom majd
+igazságosan.
+
+Alig mondta ki a varázsló ezeket a szavakat, hirtelen, nagy
+sziszegéssel, ott termett mögöttük a kígyók királya, aki csak megrázta
+magát, s egy pillanat alatt óriás zöld sárkánnyá változott. Rettenetes
+haraggal fordult a remegő juhászhoz:
+
+– Hát így tartottad meg a szavadat, te emberizink!? Nem megmondtam, hogy
+halállal fizetsz ezért?
+
+A varázsló, mialatt a sárkány ordított, hirtelen egy kötelet csúsztatott
+a juhász kezébe, s azt súgta neki:
+
+– Dobd a fejére!
+
+Dobta volna szegény juhász jó szívvel, de úgy remegett, reszketett a
+keze nagy félelmében, hogy csak a nyakára dobta a sárkánynak, s ő maga
+úgy belegombolyodott, hogy egyszerre csak azon vette észre magát, ott ül
+a sárkány hátán. Hamar emelkedni kezdett a sárkány vele, s szédítő
+sebességgel repült mind feljebb, feljebb a levegőégbe. Szegény juhász
+alig pihegett, a szél olyan erősen fújt oda fent, s ha letekintett a
+földre, amelyen hegyeket, völgyeket, tengereket hagytak el egy
+szempillantás alatt, a haja égnek állt a rémülettől. Aztán nagy síkság
+felett repültek el, ahol kis patakok csörgedeztek, s e felett oly
+magasra emelkedett a sárkány, hogy a juhász behúnyta szemét, s várta,
+hogy mikor bukik már le a hátáról. Egyszerre csak madárdalt hall,
+kinyitni nem tudta már a szemét, de halkan, hogy csak a madárka
+hallhatta, így szólt:
+
+– Édes madárkám, röppenj fel az Égbe a jó Istenhez, s kérd meg, hogy
+segítsen meg nagy szorongattatásomban!
+
+A kis madár igen megsajnálta a halálra vált juhászt, felröppent az égbe,
+s csakugyan, a jó Isten küldött vele a Paradicsomból egy zöld levelet. A
+madárka ráejtette a levelet a sárkány fejére, s abban a pillanatban
+leereszkedett a sárkány a földre, s kicsi, gyenge kígyócska lett belőle.
+
+Mikor a juhász magához tért, ott feküdt juhai mellett a földön, lábánál
+hű kutyája hevert. A fák sárga levelekkel voltak borítva, őszi szél
+fújt, s zörgette az ágakat. A juhász felesége jött az ebéddel, s
+jókedvűen ült le az ura mellé. Az meg csodálkozva nézett szerteszét, s
+azt motyogta magában:
+
+– Hát biz én álmodtam az egészet!
+
+Sokáig élt boldogságban és nyugalomban a juhász, és sohasem jutott
+többet eszébe, hogy valami különöset tapasztaljon az életében.
+
+
+
+
+Jankó.
+
+(Tót mese.)
+
+Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér. Az egyiket Jankónak, a
+másikat Jóskának hívták. Úgy különbözött egymástól ez a két fiú, mint az
+éccaka a nappaltól. Jankó ügyes, jólelkű, derék fiú volt, aki mindig
+szívesen segített másokon, Jóska irígy, önző, senkivel sem törődőtt a
+világon saját magán kívül. Egyszer csak azt mondja az édesapja Jóskának:
+
+– No, fiam, én eleget tartottalak már, maholnap nekem s anyádnak sem
+lesz betévő falatunk, menj, próbálj szerencsét, láss valami dolog után.
+
+– Bezzeg hogy Jóska örömmel készülődött az útnak, gondolta magában, most
+legalább nem kell annyit dolgoznia, mint máskor, hideg télben
+fagyoskodnia, meleg nyárban izzadnia. Az anyja sütött neki egy csomó
+pogácsát, az apja megáldotta, s Jóska nagy vidáman útnak indult.
+
+Ment, mendegélt, s egyszer csak egy hatalmas fa alá ért. El is fáradott,
+meg is éhezett, leült hát, elévette az elemózsiát, s nagy jókedvvel
+falni kezdett. Hát amint eddegélne, két kis hangya settenkedik közelébe,
+s megszólítják nagy félénken:
+
+– Ugyan bizony, te legény, nem adnál egy kis morzsát nekünk? Olyan régen
+éhezünk.
+
+– Egy szemet se adok én, bár nekem legyen elég! – felelte mérgesen
+Jóska, s még hozzá is rúgott a hangyákhoz haragjában.
+
+– Megállj csak, te rosszlelkű legény, nem tudtál adni egy kis morzsát
+nekünk, de hadd el, mi sem segítünk rajtad, ha valami baj ér! –
+mondották a hangyák.
+
+– Csak arra várjatok, amíg nekem szükségem lesz rátok! – mondotta Jóska
+nagy nevetve, s ette-falta a pogácsát, mintha semmi sem történt volna.
+
+Na, ahogy jóllakott, megy tovább, s nemsokára egy folyó partjára ér. Hát
+ott a fövényen egy kis halacska vergelődik, kínlódik nagy keservesen, de
+sehogyse tud odajutni a patakhoz. Megszólítja a kis hal Jóskát:
+
+– Tégy be engem a vízbe, te legény, mert elpusztulok a homokban! Jóska
+még csak nem is válaszolt a kérésre, jól oldalba rúgta a szegény halat,
+s azzal tovább ment.
+
+– Megállj, te gonosz lélek, sohasem lesz szerencséd az életben, mert
+ilyen gonoszul bántál velem! – kiáltott utána a szegény halacska. De
+Jóska nem is hederintett a halacska beszédére, ment tovább, mintha semmi
+sem történt volna. Nemsokára keresztúthoz ért, ahol négyfelé szakadott
+az út, s hát az útjelző aljában egy csomó kis manót vett észre, akik
+szidták, püfölték egymást. Persze, ott termett Jóska rögtön, s anélkül,
+hogy megkérdezte volna, min pörlekednek, ő is közéjük állt, megfogta
+őket, jól össze-visszaverte, mind ahányan voltak, s avval nagy büszkén
+tovább állt. De bezzeg, azok is kiabáltak utána torkuk szakadtából:
+
+– No, megállj, te gonosz fajzat, legyen csak szükséged miránk, tudom,
+egy sem segít rajtad! Mehetsz akármerre, nem jársz szerencsével!
+
+S úgy is történt, ahogy a kis manók nagy mérgükben mondták. Akármerre
+járt-kelt Jóska, férfival, asszonnyal, gyerekkel volt dolga, mindenki
+csak meggyűlölte, soha semmi dolgában szerencsével nem járt, végre is
+egy árva krajcár nélkül kellett szégyenszemre hazatérnie. Szegény anyja
+még csak nem is szidta, csak kesergett, búslakodott magában, de bizony
+az apja nagy haragjában el akarta kergetni, hogy hiába ne töltse otthon
+az időt. De Jóskának most már nem volt kedve á világjárásra, otthon
+maradt, a kuckó mellett. Most már Jankón volt a sor, hogy ő menjen
+országot-világot látni, fel is tarisznyálta az édes anyja egy kis száraz
+kenyérrel, mert egyebük bizony már nem volt szegényeknek.
+
+– Ne búslakodjanak, édes szüleim, – vígasztalta Jankó, mikor
+búcsuzódott, ha magamnak nem is szerzek semmit, de anélkül nem jövök
+haza, hogy annyit ne hozzak, amiből maguk holtuk napjáig urasan
+megélnek.
+
+Örvendett a szegény ember, hogy ilyen jószívű legalább az egyik fia, s
+mikor elindult Jankó, egy kis üveg életvizet tett a tarisznyájába, hátha
+valamikor még hasznát veheti annak is. Aztán elindult Jankó, ment,
+mendegélt jó darabon, s mikor megéhezett, leült egy nagy fa alá,
+elészedte az elemózsiát, s falatozni kezdett a száraz kenyérből. Alig
+evett néhány falatot, egy csomó hangya fogta körül, s szörnyen
+rimánkodtak:
+
+– Te jó legény, éhesek vagyunk, nem adnál-e egy keveset a kenyeredből?
+
+– Hogyne adnék, – felelte Jankó jószívűen és leszórta mind a morzsát az
+öléből.
+
+– Köszönjük a jóságodat, – kiáltották boldogan a hangyák, – ha bármire
+lesz szükséged, csak fordulj hozzánk, a hányan vagyunk, mind
+segítségedre leszünk, s örökké barátaid maradunk!
+
+[Illustration: Hát ti ugyan min vesztetek igy össze? – kérdezte Jankó.]
+
+Jankó majd elmosolyodott erre a beszédre, mert eszébe jutott, hogy neki
+ugyan mi szüksége is lehetne ilyen apró állatkákra? De sokkal jobbszívű
+volt, semhogy kikacagja őket, szíves szóval megköszönte a felajánlott
+segítséget, elbúcsuzott tőlük, s szaporán ment tovább. Alkonyodott már,
+mikor egy szép, csendes, kék tóhoz ért. Hát annak a tónak a partján, az
+aranyos fövényben egy kis halacska vergelődik, fuldoklik. Nem is várta,
+hogy az megszólítsa, megfogta, s beledobta a vízbe. Hej, hogy ficánkolt,
+ugrándozott örömében a kis hal!
+
+– Köszönöm, te jó fiú, – kiáltott Jankónak, – hogy segítettél rajtam!
+Jótét helyébe jót várj. Bárhol érjen veszedelem, ahány hal tengerben,
+tóban, folyóban, patakban, mind segítségedre leszünk.
+
+Jankó mosolygott magában a kis hal beszédén, s ment hamar tovább, hogy
+estére a városba érjen. Éppen esteledett, alkonyodott, mikor Jankó ahhoz
+a keresztúthoz ért, ahol négyfelé szakad az út. Nagy lárma, verekedés
+zaját hallotta már messziről s hát, amint az útjelző közelébe ér, látja,
+hogy egy csomó kis manó tépi egymás haját, ütik-verik egymást. Jankó
+rögtön ott termett s nyájasan szólította meg őket:
+
+– Hát ti ugyan min vesztetek így össze? Csak nem váltok el haraggal
+egymástól ezen a gyönyörű szép napon? Hamar, amíg itt vagyok, fogjatok
+kezet, s egy hangos szót se halljak többet!
+
+Erre a nyájas beszédre a mérges, durcás arcok egyszerre mosolyra
+derültek, megrázták egymás kezét a kis emberek, s hálásan így kiáltottak
+Jankó után:
+
+– No, te jó legény, ha valaha szükséged lesz ránk, ne félj, mind ott
+leszünk.
+
+Mikor Jankó estére a városba ért, nagy-nagy szomorúságban találta az
+egész várost, mert a jóságos öreg király egyetlen leánya halálos betegen
+feküdt. Az udvari orvos nagy búbánattal jelentette a királynak, hogy ő
+már semmiképpen sem tud segíteni rajta. No, alig hallotta meg ezt Jankó,
+besietett egy házba, s a gazdával elvezettette magát a királyi palotába.
+Ott a hoppmester fogadta, s megkérdezte, mi járatban van.
+
+– Én vagyok a világ legelső orvosa, s meggyógyítanám a
+királykisasszonyt, – felelte Jankó nagy bátran.
+
+A hoppmester csodálkozva nézegette jobbról-balról Jankót, de végre mégis
+bevezette a királyhoz, ahol Jankó újra előadta mondókáját.
+
+– A király bezzeg nem nézte, úr-e, paraszt-e, micsoda, aki a leányát meg
+akarja gyógyítani, nagy örömmel fogadta Jankót s azt mondta neki:
+
+– No, fiam, ha meggyógyítod a leányomat, tiéd lesz ő is, meg amit a
+szemed-szád csak kíván.
+
+Avval bevezették Jankót a beteg királyleány szobájába. Mikor meglátta,
+bezzeg nem bánta, hogy neki ígérte a király, olyan gyönyörű volt a
+királykisasszony. Aranyszőke haja mint egy óriás palást, úgy omlott a
+hófehér párnákra, szeme oly kék volt, mint az ibolya, ajka oly szelid,
+mint egy angyalé. Ott feküdt, szép fehér karján nyugtatva a fejét, s
+mikor Jankó egy cseppet az ajkára cseppentett az élet vizéből, rögtön
+megmozdult, a másik pillanatban elmosolyodott, aztán kinyitotta ragyogó
+szép szemét. Amint meglátta, hogy idegen legény áll a szobájában, rögtön
+megkérdezte, hogy hát az mit akar?
+
+Mondták neki, hogy ez a legény gyógyította meg őt, s hogy ennek ígérte
+feleségül az édes apja.
+
+Hej, de megmérgelődött erre a királyleány! Hogy ő egy jött-ment,
+sehonnai felesége legyen! Szaladt az apjához, hogy igaz-e, amit a
+szolgáló-lányai mondottak.
+
+– Igaz biz’ az, édes leányom! – felelte a király.
+
+– No pedig én nem megyek hozzá!
+
+– Már pedig édes leányom, én megígértem, s én a szavamat meg nem
+szeghetem, még a te kedvedért sem, mert ugyan mit gondolna rólam az én
+népem? Menj csak hozzá, úgy látom, hogy jóravaló, derék legény, s jól
+bánik majd veled.
+
+Addig-addig beszélt a király a leányának, hogy az nagynehezen
+belenyugodott, de annyit kikötött, hogy csak akkor lesz a Jankó
+felesége, ha három kivánságát teljesíti.
+
+Mindjárt oda is hívatta Jankót s mondta neki:
+
+– Egy zsák búzát, s árpát öntök ki az udvarra, s ha alkonyat előtt
+különválasztod őket, a feleséged leszek! – s avval faképnél hagyta
+Jankót.
+
+Amint meglátta Jankó a rengeteg búzát, meg árpát az udvaron, rögtön
+látta, hogy ő ugyan soha azt ki nem tudja szemelni, elment hát nagy
+bújában az erdőbe, ott járt-kelt fel s alá, azt sem tudta, merre. Mikor
+aztán elfáradott, leült egy nagy tölgyfa alá. Hát amint ott üldögélt,
+egyszerre egy csomó hangya veszi körül s mondják neki:
+
+– Miért búsulsz, Jankó? Mikor éhesek voltunk, segítettél rajtunk, azt
+hiszed, hogy most, mikor bajba jutottál, nem segítünk néked? – Avval
+szépen mind elmentek a palota elé, egy óra alatt kiválogatták a búzát is
+a maga zsákjába, az árpát is a magáéba s mentek vissza az erdőbe. Mire
+Jankó nagy búsan hazaballagott, ott állott a két zsák, egyikben a búza,
+másikban az árpa. Ment persze, s jelentette nagy örömmel a
+királyleánynak, hogy az első kivánságát teljesítette már. Úgy tett a
+leány, mintha szomorkodna, de valójában örült, hogy ilyen ügyes legény
+Jankó, s azt mondta neki:
+
+– Hát látom, az első kívánságomat teljesítetted, te legény, de ne hidd,
+hogy a második, meg a harmadik is ilyen könnyű lesz, mint ez!
+
+– Mi a második kívánságod? – kérdezte Jankó.
+
+– Hozd el nekem a világ legnagyobb gyöngyét!
+
+Hej, a világ legnagyobb gyöngyét! Hát azt ő hogy hozza el? Nagy búsan
+kifordult a palotából, s ment, mendegélt, maga sem tudta, merre, s hát
+egyszer csak ott van a kék tónál. Ahogy odaért, kidugja a vízből egy
+halacska a fejét, s megszólítja:
+
+– Miért búsulsz, te jó legény?
+
+Mondja neki Jankó, hogy mi a baja.
+
+– Egyet se búsulj emiatt, – mondotta a halacska. – Te is segítettél
+rajtam, most majd én segítek a bajodon.
+
+Avval lebukkant a víz alá, s alig egy perc mulva felbukkant: egy óriási,
+ragyogó gyöngyszemet tartott a szájában.
+
+Na, volt öröm. Nem győzte köszönni Jankó, hogy ilyen nagy hirtelen
+segített rajta a halacska, s boldogan sietett vissza a királyi palotába.
+Mikor odaadta a gyöngyöt a királyleánynak, az elmosolyodott nagy
+örömében, s rögtön a hajába tűzte.
+
+– Igazán gyönyörű ez a gyöngy, amit hoztál nekem, s ha még a harmadik
+kívánságomat is teljesíted, a feleséged leszek, – mondotta neki
+kedvesen.
+
+– Hát mi a harmadik kívánságod?
+
+– Hozz nekem egy rózsát a pokolból, – mondotta a királylány.
+
+Jankó rögtön útnak indult, hogy akárhogy is megkerítse azt a rózsát,
+olyan erősen megszerette a gyönyörű királykisasszonyt. Estére kelve
+elért ahhoz az útjelzőhöz, ahol a kis manókat szétválasztotta, most is
+ott ültek a kis emberkék, de csendesen, barátságosan beszélgettek. Amint
+Jankó odaérkezett, nem is várták, hogy megszólaljon, azt mondták neki:
+
+– Tudjuk, hogy mi a te bajod, Jankó! De egyet se búsulj, éjfél után
+lemegyünk a pokolba, s olyan rózsát hozunk onnan, hogy a szemed-szájad
+eláll a csodálkozástól.
+
+Úgy is volt, ahogy a manók mondták: mire hajnalodott, a legöregebb manó
+megjelent egy gyönyörű rózsával, s azt mondta Jankónak:
+
+– Ez a pokol legszebb rózsája. Egy öreg-öreg ember adta nekem, Úgy
+hívják, hogy a Reménység rózsája.
+
+Jankó megköszönte szíves szóval a manónak, s futott egyenest a
+királylányhoz. Bezzeg szívesen a felesége lett most már Jankónak, mikor
+látta, hogy mi mindent megszerzett az ő kedvéért. Nagy lakodalmat
+csaptak, a Jankó szüleit is, Jóskát is meghítták a vendégségbe, s ott is
+tartották életük fogytáig őket.
+
+
+
+
+A vén halász meg a felesége.
+
+(Német mese.)
+
+Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egyszer egy vén
+halászember s annak felesége. Ott laktak a tenger partján, egy kicsi
+viskóban s bizony nem vetette fel a gazdagság, mert sokszor ment haza
+üres tarisznyával a vén halász.
+
+Igy telt, múlt az idő, éltek, ahogy éltek. Hanem egyszer, halljátok
+csak, mi történt! Az történt, hogy a vén halász horgára egy szörnyű nagy
+cápa akadott! Húzta, húzta a vén halász a cápát, de az egyszerre csak
+megszólalt:
+
+– Eressz vissza a tengerbe, vén halász, az én húsom úgy sem jó.
+
+– Hogyhogy? kérdezte a vén halász.
+
+– Ugy, hogy én elátkozott királyfi vagyok.
+
+– Bizony, ha az vagy, eredj isten hírével, mondotta a vén halász s
+visszaeresztette a cápát. Aztán tovább üldögélt a tenger partján, de
+ülhetett, egyetlen hal sem akadt a horgára: üres tarisznyával tért haza.
+
+– No, támadt rá a vén asszony, hát ma sem fogott kend halat?
+
+– Fogni fogtam, de el is eresztettem. Hallgass csak ide: egy nagy cápa
+akadt a horgomra, de nem cápa volt az valójában, hanem elátkozott
+királyfi. Könyörgött, hogy eresszem vissza, – hát vissza eresztettem.
+
+Hej, szörnyű haragra lobbant a vén asszony!
+
+– No, hallja kend, hova tette az eszét? Legalább kívánt volna tőle
+valamit!
+
+– Ugyan mit kívánhattam volna?
+
+– Mit? Teszem azt, hogy e helyett a rozoga viskó helyett építsen egy
+szép kőházat. Hát csak menjen vissza kend, keresse meg azt az elátkozott
+királyfit s kérjen kőházat tőle.
+
+Mit tehetett szegény vén ember, visszament a tenger partjára, nézte,
+kereste a cápát, de bizony nem látta. S mert hogy a horgát is hiába
+eresztette a tengerbe, torka szakadtából kiabált:
+
+  Hallod-e, hallod-e, elátkozott királyfi,
+  Tengernek partjára pillanatra szállj ki!
+
+Hát abban a pillanatban nagyot csobbant a tenger vize, kidugta a fejét a
+cápa s kérdezte, hogy mit akar. Szégyellette a vén halász a dolgot, de
+mégis csak kinyögte:
+
+  Királyfi, királyfi,
+  A tengerből szállj ki,
+  Azt kivánja feleségem,
+  Viskó helyett háza légyen!
+
+A cápa megcsóválta a fejét, mosolygott s mondta:
+
+  Jól van, jól van, vén halász,
+  Meg lesz reggelre a ház.
+
+Hazament a vén halász, lefeküdt, elaludt a viskóban, s hát Uram,
+teremtőm, reggel egy gyönyörűséges szép kőházban ébredett fel! Örült a
+vén halász, hogyne örült volna, de bezzeg a felesége fintorgatta az
+orrát:
+
+– Hiszen szép, szép ez a kőház, de csak menjen kend vissza s kívánjon
+egy olyan palotát, hogy a királynak se legyen különb.
+
+– Ejne, ejnye, feleség, méltatlankodott a vén halász, ugyan minek nekünk
+a palota? Meg sem találnók benne egymást. Elégedjünk meg ezzel a házzal.
+
+De így, s de úgy, beszélt össze-vissza a vén asszony, neki palota kell,
+s hiába ellenkezett a vén halász, hogy így meg úgy, majd megharagszik az
+elátkozott királyfi, – mégis csak elment a tenger partjára, elékiabálta
+a cápát, márhogy a királyfit. Hát jött is az s kérdezte:
+
+  No, mit akarsz, vén halász?
+
+Felelt a halász szégyenkedve, pironkodva:
+
+  Hej, kicsi nekünk ez a ház!
+  Feleségem azt kivánja,
+  Legyen neki palotája.
+
+A cápa-királyfi megcsóválta fejét, mosolygott, de azért csak mondta:
+
+  Hát csak eredj haza szépen,
+  A palota is meglészen.
+
+Bezzeg hogy megvolt reggelre a palota. De milyen palota! Volt annak
+hetvenhét szobája, minden szobáján hét ablaka, a szobában arany lócák,
+arany asztalok, arany ágyak. Még az ablak is mind tiszta színarany volt,
+s a garádics – az is volt hetvenhét – tiszta csupa színarany. A sok
+cifra inas, szolgáló csak úgy szaladgált, nyüzsgött a hetvenhét
+szobában. Isten csudája, hogy egymást le nem verték. Palota, palota, de
+volt ám egy rengeteg nagy istálló is, az a nagy istálló tele aranyszőrű
+paripákkal, s éppen mikor oda is benézett a vén halász meg a felesége, a
+lovászlegények akkor vakarták a paripákat arany vakaróval, kefélték
+arany kefével.
+
+– No látod-e, mondotta a vén asszony, hogy jó volt palotát kívánnom.
+
+– Ami igaz, igaz, adta meg magát a vén halász, most már csakugyan jól
+lesz dolgunk, sóra, fára nem lesz gondunk.
+
+De a vén asszonyt szurkálta, piszkálta az ördög, gondolt ide, gondolt
+oda, s egyszerre csak azt mondta az urának:
+
+– Há’szen szép ez a palota, szép ez a sok minden, de ha már úgy van,
+ahogy van, – most már király szeretnék lenni!
+
+Hej, megijedt a vén halász! No, gondolta, ez az asszony bizonyosan
+megbolondult.
+
+– Ugy-e, tréfálsz, asszony?
+
+– Dehogy tréfálok, pattogott a vén asszony. Csak menjen kend Isten
+hírével s mondja meg az elátkozott királyfinak a kívánságomat.
+
+– Ó, asszony, asszony, ne bolondozz. Hogy merjem én azt megmondani?
+
+– No, förmedt rá az asszony, sok gyáva embert láttam, de kigyelmedhez
+hasonlatost soha. Indul vagy nem?
+
+Bezzeg hogy indult a vén halász, hogyne indult volna, merthogy félt az
+asszonytól. De félt ám az elátkozott királyfitól is: no, most bizonyosan
+úgy megharagszik rá, hogy amit eddig adott, azt is elveszi. Hát
+csakugyan, a tenger szine nem volt olyan tiszta, mint annak előtte.
+Kavargott, zúgott, morgott, hullámzott, – de hiába, a feleségétől jobban
+félt, mint a tengertől, jobban, mint az elátkozott királyfitól, s csak
+belekiabált a tengerbe:
+
+  Királyfi, királyfi,
+  A tengerből szállj ki!
+
+Egyszeribe nagyot loccsant, nagyot csobbant a tenger, elébukkant az
+elátkozott királyfi s kérdezte:
+
+  No, mi a baj, vén halász?
+  Tán nem elég nagy a ház?
+
+Mondotta a vén halász nagy szégyenkezve:
+
+  Dehogy nem elég nagy, nagyobb az a nagynál,
+  Kerek e világon nincsen nagyobb annál.
+  Baj sem volna semmi, de a feleségem
+  Azt akarja mostan, hogy királlyá légyen!
+
+Az elátkozott királyfi csak csóválta a fejét, mosolygott, habár
+haragudott magában a vén asszony telhetetlenségén, aztán mondta:
+
+  Csak ennyi a kívánsága?
+  Meglesz ám a királysága!
+
+Hát csakugyan, mire hazaért a vén halász, a palota még nagyobbra
+kerekedett, de még az udvar is, a palota előtt fegyveres istrázsák
+állottak, az udvaron generálisok sétáltak fel s alá nagy kényesen, nagy
+begyesen, muzsikált a katonabanda, hogy csakúgy zengett-zúgott belé az
+udvar, a palota, a vén halászné pedig már ott is ült aranyos trónuson,
+korona volt a fején, s mindeféle gála udvari népek, urak, asszonyok ott
+állottak körbe előtte, hajladoztak, alázatosan pisolyogtak, mosolyogtak
+s várták, lesték a felséges királyparancsolatját.
+
+Bezzeg hogy szeme-szája elállott a vén halásznak, mikor ezt látta.
+Összecsapta a kezét:
+
+– Ó Jézusom, Szűz Máriám, hát csakugyan király lett belőled?
+
+– Az hát, felelt kurtán az asszony. Nem látja kend a koronát a fejemen?
+
+– No, ez igazán csuda dolog.
+
+– Csuda, csuda, de nem olyan nagy csuda, hogy nagyobb csuda nem lehetne
+ennél, mondotta az asszony. Tüstént forduljon kend s mondja annak az
+elátkozott királyfinak, hogy pápa akarok lenni!
+
+– Pápa!? – szörnyülködött a vén halász. Asszony, te megbolondultál.
+Hiszen pápa csak egy van a világon.
+
+– Szót se többet! – rikkantott az asszony, – takarodjék kend, külömben
+fejét vétetem.
+
+Mit tehetett szegény vén halász, fordult, indult, ment nagy búsan a
+tenger partjára s belekiáltott a tengerbe:
+
+  Királyfi, királyfi,
+  A tengerből szállj ki!
+
+Hiszen jött a királyfi, de a tenger most még sokkal zavarosabb volt:
+látszott, hogy haragszik szörnyen a királyfi is, a tenger is. Most már
+nem is titkolta haragját a királyfi, rámordult a vén halászra:
+
+  No, vén halász, mi kéne még?
+  Tán a királyság sem elég?
+
+Felelt a vén halász s közben reszketett, mint a nyárfalevél:
+
+  Ó, nem elég, jaj, nem elég,
+  Most meg pápaság kellenék.
+
+De már erre nagyot kacagott az elátkozott királyfi, mikor aztán jól
+kikacagta magát, mondta a vén halásznak:
+
+  Én csak cápa,
+  Ő meg pápa?…
+  Hát teljék a kivánsága,
+  Legyen meg a pápasága!
+
+Hej, de megkönnyebbedett a vén halász szive! Szaladt haza nagy örömmel,
+hogy vigye a jó hírt, de mire haza ért, a királyi palota mellett
+rengeteg nagy templom állott. Volt annak legalább száz tornya, ha nem
+több, az mind úgy csillogott, villogott, hogy a napra lehetett nézni, de
+rájuk nem, s hát amikor belépett a templomba, már ott is ült a vén
+asszony arany trónuson, tenger nép hemzsegett körülötte, azok mind
+csókolták a lábát, ő meg nagykegyesen osztogatta az áldást. Bezzeg hogy
+a vén halász is térdre esett előtte, s csókolta a lábát, közben meg
+félénken felnézett az asszonyra s kérdezte:
+
+– No, asszony, meg vagy-e most elégedve?
+
+– Meg is, nem is, mondotta az asszony.
+
+S hát csakugyan egész éjjel nem húnyta le a szemét, folyton izgelődött,
+mozgolódott, firgelődött, forgolódott s mind azon gondolkozott, hogy mi
+lehetne még belőle.
+
+– Hopp! megvan! – kiáltott fel az asszony. – Isten lesz belőlem!
+
+Mindjárt felköltötte az urát, hogy szaladjon, de tüstént, az egyik lába
+a tenger partján, a másik itt legyen s mondja meg az elátkozott
+királyfinak, hogy a pápaság nem elég, Isten akar ő lenni.
+
+De vagy rőkönyödött meg eddig a vén halász, vagy nem, most már azt sem
+tudta, ébren van-e, álmodik-e.
+
+– Ó, asszony, asszony, te megháborodtál az elmédben. Ugyan bizony mit
+gondoltál? Nem félsz az Istentől?
+
+– Ne kuruttyoljon kend, rivalt a vén halászra, – mondtam már, hogy Isten
+akarok lenni!
+
+Hej, szegény halász, még a foga is vacogott, úgy kirázta a hideg, de mit
+tehetett, mégis csak elindult a tenger partjára. Hát még mikor látta a
+tengert, hogy mit csinál az, akkor rázta csak ki isten igazában a hideg.
+Mert a tenger zúgott, bőgött, hánykolódott, mintha szörnyű haragjában el
+akarta volna nyelni az egész világot. Csak állt, állt egy helyben a vén
+halász, meg sem mert mukkanni. No de nem is kellett, mert jött az
+elátkozott királyfi magától s kérdezte rettentő haraggal:
+
+  Nohát még mi kellenék?
+  A pápaság sem elég?!
+
+Hej, szegény vén halász, alig tudta kinyögni a feleletet:
+
+  Ó jaj, nem elég,
+  Már több kellenék.
+  Ő, a senki, ő, a semmi
+  Most már Isten akar lenni!
+
+[Illustration: „Királyfi, királyfi, a tengerből szállj ki!“]
+
+Hej, Uram, Teremtőm, rettentő haragra gerjedett az elátkozott királyfi!
+Szikrát hányt a szeme s akkorát ordított, hogy a vén halász hanyatt
+vágódott ijedtében.
+
+  Isten akar lenni az a vén liba!?
+  Mars vissza, de tüstént, rongyos putriba!
+
+Ahogy ezt kiáltotta az elátkozott királyfi, a tenger elborította a
+palotát, a templomot, mindent, s mikor másnap visszaszállott a medrébe,
+nem volt egyéb a tenger partján, csak a nyomorult kis viskó: ott ült
+előtte nagy búsan a vén halász meg a felesége. Vége volt a királyságnak,
+a pápaságnak, vége a nagy uraságnak, vége a mesemondásnak.
+
+
+
+
+Az ezüst fog.
+
+(Albán mese.)
+
+Volt egyszer egy herceg s annak három eladó leánya. Fia nem volt, pedig
+bizony jó lett volna, ha van legalább egy, mert éppen jött a staféta a
+királytól, hogy a szomszéd ország királya háborút üzent s csak készüljön
+a herceg is minden emberével a háboruba. Erősen elszomorodott a herceg
+erre az üzenetre, mert amióta a felesége meghalt, soha ki nem mozdult a
+palotájából: mindig vigyázta, őrizte, gondozta a leányait. Nagy
+bújában-bánatában behúzódott a szobájába, ott ült, üldögélt magában s
+három napig ki sem mozdult. A leányok nem tudták, hogy mi történhetett
+az édesapjukkal, mert ők nem tudták, hogy ott járt nála a király
+stafétája. Mikor aztán harmadnap sem jött ki a szobájából a herceg, a
+legidősebb leánya bement hozzá s megkérdezte:
+
+– Édes apám, miért vagy olyan szomorú?
+
+– Ó, leányom, ne is kérdezd, – felelt a herceg – a szomszéd király
+háborut üzent a mi királyunknak s nekem is el kell mennem a háboruba.
+
+Mondotta a leány nagy nyersen:
+
+– Eredj és vissza se jöjj többet! No lám azt hittem, azon gondolkozol,
+hogy kinek adj feleségül engem s te meg azon szomorkodol, hogy háboruba
+kell menned.
+
+Azzal sarkonfordult a leány, kiment a szobából, becsapta maga után az
+ajtót nagy mérgesen. Egy kevés idő mulva jött a középső leány is. Az is
+megkérdezte:
+
+– Ugyan bizony, édes apám, miért vagy olyan szomorú?
+
+– Minek kérded, – mondotta a herceg – a nénéd is megkérdezte, feleltem
+is neki s ő még kicsúfolt, nemhogy megvígasztalt volna. Hagyj békében!
+Eredj!
+
+– Nem, édesapám, nekem tudnom kell, hogy miért vagy olyan szomorú. Csak
+mondd meg bátran. Ne félj, én nem gúnyollak ki.
+
+– Azt mondotta a nénéd is, hogy nem gúnyol ki és mégis kigúnyolt.
+
+– Nem, édesapám, ne félj, csak mondjad.
+
+– Hát jó, halljad, hogy miért vagyok olyan szomorú. A királyunknak
+háborut üzent a szomszéd király s üzent nekem, hogy menjek én is
+háboruba s most nem tudom, hogy kire bízzalak titeket. Mi lesz veletek;
+amíg én távol leszek?
+
+Mondotta a leány:
+
+– Hát csak eredj s vissza se fordulj. Na, lám, azt hittem, azért vagy
+olyan szomorú, hogy nem találsz férjet nekem.
+
+Azzal sarkonfordult, nagy dérrel-dúrral kiszaladott a szobából.
+Otthagyta az apját nagy szomorúságban. Alig ment ki, bejött a harmadik
+leány is. Az is megkérdezte:
+
+– Miért vagy olyan szomorú, édesapám?
+
+– Eredj, – kiáltott rá a herczeg mordul – elég ostoba voltam, hogy
+megmondottam a nénéidnek. Ki is gúnyoltak a gyalázatosak! Neked már nem
+mondom meg a szomorúságom okát.
+
+– Ó, édesapácskám, csak beszélj, ne félj, én nem gúnyollak ki.
+
+– Hiszen a másik kettő is azt mondotta, mégis kigúnyolt.
+
+– Ugyan mit gondolsz rólam, édesapám, hogyan gúnyolnálak én ki téged?
+Hát nem vagy te az én apám s nem vagyok én a te édes leányod?
+
+– Jól van, hát elmondom neked is. Királyunknak a szomszéd ország királya
+háborut üzent s nekem el kell mennem a háboruba. Mi lesz veletek, amíg
+én távol leszek tőletek?
+
+Mondotta a leány:
+
+– Egyet se búsulj, édesapám! Add rám áldásodat, majd elmegyek én
+helyetted a háboruba.
+
+– Mit gondolsz? – mondotta a herceg. – Hogy mennél te leány létedre
+háboruba?
+
+– Te csak azzal ne törődj, édesapám. Adj nekem övet, három férfiruhát, a
+többit bízd rám.
+
+Addig beszélt, addig könyörgött, hogy az apja beleegyezett. Csináltatott
+neki három szép vitézi ruhát, odaadta legszebb paripáját, aztán a leány
+felöltözött vitéznek, felült a lovára, elbúcsúzott az édesapjától s
+elvágtatott a király városába. De, hogy szavamat össze ne keverjem, volt
+a leánynak, akinek Teodorula volt a neve, egy kis kutyácskája is. Táltos
+volt ez a kutyácska. Ez is velement. Utánaszaladott. Mikor Teodorula a
+király palotája elé ért, a kapu előtt állott egy öreg asszony s ahogy
+meglátta Teodorulát, szaladott egyenesen a király fiához.
+
+– Gyere, gyere, királyfi, nézd meg ezt a vitézt. Ilyen szép legényt nem
+láttál még világéletedben. Hanem úgy tudd meg, hogy nem férfi ám, hanem
+leány. Én mondom ezt neked. Ha nem igaz, amit mondok, nem bánom, vedd a
+fejemet.
+
+Odaszaladott a királyfi, nézte a vitézt, ámult-bámult: csakugyan nem
+látott világéletében ilyen szép legényt. Aközben Teodorula felment a
+királyhoz s jelente te:
+
+– Felséges királyom, eljöttem a te parancsolatodra, hogy én is menjek a
+te seregeddel a háboruba.
+
+– Jól van, fiam, – mondotta a király – de hát hallom a nevedet. Hogy
+hívnak?
+
+Felelt a leány:
+
+– Az én nevem Tódor.
+
+A király legyintett a kezével s mondotta:
+
+– Mehetsz, fiam. Majd meglátjuk a háboruban, mit érsz.
+
+Azzal Teodorula kiment a palotából, de ahogy kiment, nyomában belépett a
+királyfi s mondotta az apjának:
+
+– Édesapám, ez a vitéz, ki nálad járt, nem Tódor, hanem Teodorula. Nem
+férfi az, hanem leány. S úgy tudd meg, hogy amint ránéztem,
+megszerettem, soha el sem is felejtem s addig nem nyugszom, míg ez a
+leány feleségem nem lesz.
+
+– Ugyan mit beszélsz? – mondotta a király. – Nem leány az.
+
+De mondhatott akármit, a fia váltig erősítette, hogy bizony leány az.
+
+– Jól van fiam, hiszen próbát tehetsz. Megtudhatod, hogy fiu-e vagy
+leány. Eredj, szólj neki, hívd el egy boltba, ahol mindenféle
+fegyvereket árulnak. Nemcsak fegyvereket, hanem gyűrűket, fülönfüggőket
+s mindenféle ékszereket. Abban a boltban a fegyverek a jobboldalon
+vannak felaggatva, az ékszerek a baloldalon. Majd csak figyeld meg azt a
+vitézt. Ha, amikor beléptek a boltba, az ékszereket nézi, akkor
+bizonyosan leány; ha pedig a fegyvereket, akkor bizonyosan fiú.
+
+Az ám, csakhogy a kutyácska valahogyan ott maradott a szobában, jól
+hallotta, hogy mit beszélt a király meg a királyfi. Uccu, kiosont a
+szobából s meg sem állott, amíg a gazdájához nem ért s el nem mondotta
+neki, hogy mit hallott.
+
+Másnap reggel a királyfi elment a leányhoz s mondotta neki:
+
+– Hallod-e, Tódor, jer velem ebbe s ebbe a boltba; van ott fegyver
+szebbnél-szebb, különbnél-különb, válogassunk belőlük.
+
+Elmentek a boltba, de ahogy beléptek, a leány egyszeribe arra a falra
+nézett, ahol a fegyverek lógtak.
+
+– Hát a másik falra mért nem nézel? – kérdezte a királyfi. – Bizony
+megérdemelné, hogy odanézz. Drágábbnál-drágább ékszerek vannak ottan.
+
+– Mi közöm nekem az ékszerekhez, – mondotta a leány fitymálva – nem
+vitéznek való az!
+
+Nem is nézett arra. Megvett két ezüstveretű pisztolyt. Vett kettőt a
+királyfi is s azzal szépen kimentek a boltból. Ottkint elváltak. A
+királyfi visszament az apjához s elmondotta neki, mi történt a boltban.
+
+– Látod, látod, – nevetett a király – úgy-e; megmondottam, hogy nem
+leány?!
+
+– Már pedig én mégis azt állítom, – mondotta a királyfi – hogy leány az
+s most is azt mondom, hogy szeretem, soha, míg a világ világ el sem is
+felejtem s addig meg nem nyugszom, míg feleségem nem lesz.
+
+– Jól van, – mondotta a király – hát tégy még egy próbát. Eredj el vele
+s vezesd fel abba a palotába, amelyiknek hétszáz lépcsője van. Ha leány,
+akkor, amíg felmegy azon a hétszáz lépcsőn, három vércsepp fog cseppenni
+a testéből. Ha pedig fiú, akkor egy csepp sem fog cseppenni.
+
+De ott volt a kis kutyácska. Most is hallotta, hogy mit beszélt a
+király. Uccu, gyorsan szaladott a gazdájához s elmondotta neki, hogy
+mire készülődik a királyfi. Másnap reggel mondta a királyfi a leánynak:
+
+– Hallod-e, Tódor, gyere, nézzük meg azt a palotát, tudom, nem jártál
+még ottan! Csak lépcsője hétszáz van. – El is indultak mindjárt. Mentek
+fel a lépcsőn, de a leány előrebocsájtotta a férfit. Azt mondotta:
+
+– Neked előre kell menned, mert te királyfi vagy.
+
+Ment is a királyfi elől, a leány meg utána s ím; csakugyan, amíg
+haladtak a hétszáz lépcsőn, három csepp vér kicseppent a testéből. De
+ott volt a kis kutyácska, rögtön fel is nyalta, aztán nézhetett a fiú,
+vizsgálódhatott erre, arra, mindenfelé. A vérnek még csak a nyomát sem
+látta a lépcsőkön. Mikor lefelé jöttek a lépcsőn, akkor is
+előrebocsájtotta a királyfit. Akkor is kicseppent három csepp a
+testéből, de a kutyácska ezt is felnyalta s hiába nézett vissza újra meg
+újra a királyfi, hiába vizsgálta a lépcsőket, nyoma sem volt a vérnek.
+Ment a királyfi az apjához s jelentette:
+
+– Na, édesapám, felmentünk a hétszáz lépcsőn, de bizony vérnek én nyomát
+sem láttam.
+
+– Hát bizony, ha nem láttad, édes fiam, – nevetett a király – akkor a te
+bajtársad mégis csak fiú s nem leány!
+
+– Már pedig én azt mondom, most is azt állítom, – mondotta a királyfi –
+hogy leány ő s nem fiú. Most is csak azt mondom, hogy szeretem őt és el
+sem is felejtem s meghalok, ha nem lesz az én feleségem.
+
+Na, de most már elszomorodott a király! Látta; hogy fele sem tréfa
+ennek. Mondotta a fiának:
+
+– Hátha csakugyan azt hiszed, hogy leány, próbálj szerencsét harmadszor
+is. Hívd el holnap magaddal fürdőbe, ottan majd megtudod, fiu-e vagy
+leány.
+
+De a kutyácska ezt a beszédet is hallotta s egyszeribe szaladott a
+gazdájához, mondotta neki, hogy mi készül. Ahogy ezt hallotta a leány,
+ment egyenesen egy szabóhoz s mondotta neki:
+
+– Hallod-e, szabó, csinálj nekem egy kabátot, de olyan kabátot, hogy
+azon kétféle gomb legyen, hogy, amikor az egyik sor gombot kigombolom, a
+másik magától begombolódjék.
+
+El is hozta másnap a szabó a kabátot, aztán csakhamar jött a királyfi
+is. Hítta a leányt:
+
+– Hallod-e, Tódor, nem jönnél-e velem fürdeni?
+
+– Hogyne mennék, – mondotta a leány.
+
+Azzal felpattant a lovára s a királyfival elvágtatott a tenger partjára.
+Ott a tenger partján leszállottak a lóról s ahogy leszállottak, mondotta
+a királyfi:
+
+– Na, most vetkőzz le, Tódor.
+
+– Csak vetkőzz, – mondotta a leány – mindjárt én is készen leszek. – És
+kezdette gombolni a kabátját, de míg egy sor gombot kigombolt, a másik
+sor gomb rá begombolódott. Azalatt, amíg ő a gombokkal kínlódott, a
+királyfi levetkőzött, bele is ugrott a tengerbe. A leány pedig fogta
+magát, felpattant a lovára s elvágtatott. Ám a királyfi hirtelen lehúzta
+ujjáról a gyűrűjét s a leány után dobta. Úgy találta dobni a gyűrűt,
+hogy a leánynak éppen a fogát találta, kitörött belőle egy darabocska,
+ami pedig megmaradott a fogából, azt a gyűrű egy kicsit megezüstözte.
+Aztán megfürdött a királyfi, felöltözött, hazament az apjához s
+elbeszélt neki mindent úgy, amint történt.
+
+– Most már hiszed-e, édesapám, hogy leány s nem fiú?
+
+– Én elhiszem, – nevetett az apja – de hát mit tudjak csinálni? Ha
+szereted, eredj s keresd fel s vedd feleségül.
+
+Hiszen nem is sokáig gondolkozott a királyfi. Elindult abba a városba,
+ahol a leány lakott. Amint ment, mendegélt, útközben találkozott egy
+juhásszal s mondotta neki:
+
+– Hallod-e, juhász, add nekem a gúnyádat, én meg neked adom az enyémet.
+
+Ámult, bámult a juhász, mondotta a királyfinak:
+
+– Hát te ugyan mit gondoltál? Mért adnád nekem a te drága, fényes
+ruhádat? S mit csinálnál az én ruhámmal?
+
+– Ahhoz neked semmi közöd, – mondotta a királyfi – hamar cseréljünk
+ruhát.
+
+– Hát jól van, – mondotta a juhász – csere: csere.
+
+Hamarosan ruhát cseréltek, aztán tovább ment a királyfi. Ment,
+mendegélt, ért egy faluba, ott vásárolt egy csomó orsót, úgy ment
+Teodorula városába. Mikor aztán Teodorula palotája elé ért,
+torkaszakadtából elkezdett kiabálni:
+
+– Orsót vegyenek, orsót!
+
+Egyszeribe kiszaladott az utcára mind a három leány, hogy orsót
+vegyenek.
+
+– Hogy adod az orsót? – kérdezték a leányok.
+
+– Nem adom pénzért, – mondotta a juhász – adjatok kölest érette, azért
+szívesen adom, pénzért nem.
+
+– Jól van, bolond juhász, – nevettek a leányok – hiszen ha köles kell,
+van az nekünk elég.
+
+Mindjárt hozattak egy zsák kölest s odaadták neki. De hiszen a
+királyfinak csak az kellett, hogy nevessenek a leányok, egyszeribe
+tudta, hogy a három leány közül melyik az, akit ő úgy megszeretett.
+Megismerte a fogáról, amelyikről hiányzott egy darabocska s amelyiket az
+ő gyürűje egy kicsit megezüstözött. Na, de nem szólt semmit, hanem
+szépen letelepedett a földre s mintha csak véletlenségből történt volna,
+a zsák kölest kiöntötte a földre, aztán elkezdette szemenként; egyenként
+szemelgetni a kölest.
+
+– Hát te, mit csinálsz, te juhászlegény? – kérdezték a leányok. – Minek
+szemelgeted egyenként, hiszen mi egy pillanatra összeseperjük.
+
+– Ó, azt nem lehet, – mondotta a juhász – a sors azt úgy rendelte, hogy
+egyenként számoljam össze. Nem szabad ezt összeseperni.
+
+Hát jól van. A leányok bementek a palotába, a juhász meg ott maradott,
+számolgatta, szemelgette egyenként a kölest s addig számolgatta, addig
+szemelgette, amíg szépen beesteledett. Hiszen csak azt akarta; hogy
+beesteledjék, akkor aztán felment a palotába; körülnézett. Megtudta,
+hogy melyik szobában alszik a legkisebb leány. Szépen besompolygott a
+szobájába, a subájával betakarta, szép gyengén a karjába emelte s
+kisompolygott vele a palotából. Aztán ment egész éjjel s meg sem állott
+addig, amíg az apjának a palotájához nem ért. A leány még mindig
+aludott, akkor kezdett ébredezni.
+
+– Haj, de szépen kukorékolnak a kakasok! – mondotta félálmosan a leány.
+– Ezek bizonyosan a király kakasai!
+
+– Eltaláltad, – mondotta a királyfi – ezek a király kakasai. Ez a palota
+a királyé, én pedig a király fia vagyok, te pedig mától fogva az én
+feleségem.
+
+Azzal szépen felvitte a palotába, még aznap megtartották a lakodalmat.
+
+Máig is élnek, ha meg nem haltak.
+
+
+
+
+Minon-Minette.
+
+(Francia mese.)
+
+Réges-régen élt egy ifju király, úgy hívták, hogy Szuszi. Ezt a szegény
+királyt, még mikor ici-pici baba volt, az Állhatatlanság tündére vitte
+ajándékba a szüleinek s bizony nem igen találták örömüket benne. Olyan
+rendetlen volt, hogy a ruhája csak úgy lógott le róla s olyan lusta
+volt, hogy még az uralkodást is, mikor reászakadt, a minisztereire
+bízta, s ő egész nap egyebet sem csinált, csak állt, állt a palota
+kapujában, s egykedvüen nézegette a dolgozó embereket. De bizony, a
+minisztereknek is volt jobb dolguk, semhogy ott üljenek egész nap, s
+dolgozzanak. Gondolták, ha a király nem törődik az országgal, miért
+törődnének ők? S addig-addig nem törődött senki semmivel, amíg egyszerre
+csak a népek felzúdultak, elégedetlenkedtek, s egy nap karddal,
+lándzsával állottak a palota kapuja előtt.
+
+No, de erre már a miniszterek is megijedtek, hamar gyűlést hívtak össze,
+de bizony egy sem tudott valami okosat kitalálni. Egyszerre csak
+megjelent az ajtóban egy tündér s így szólt:
+
+– Hát én megmondom, hogy mit tegyetek, nagy okosak! Házasítsátok meg a
+királyotokat. Majd megjön annak is az esze, ha okos feleséget kap!
+
+[Illustration: »Ó, szép hercegnő, csak nem akarsz elrepülni előlem?«]
+
+Na, megörültek ennek a tanácsnak a miniszterek is, s csakugyan
+elhatározták, hogy megházasítják a királyukat. A tündér ajánlott is
+mindjárt egy nekivaló feleséget, Diafana hercegnőt. Rögtön küldtek is
+követeket a Diafana udvarába, hadd nézzék meg előre, jó lenne-e
+feleségnek? Nemsokára vissza is jöttek a követek, dicsérték a szépségét,
+szelídségét, csak egy dolog nem fért a fejükbe sehogysem. Mikor a
+hercegnő kilovagolt velük, s egy kis szelecske kerekedett valahonnan,
+abban a szempillantásban leesett a földre, vagy lebegett tovább a
+levegőben. Az a lovász, a ki mellette lovagolt, nem győzte eleget
+felkapdosni a földről, meg utána szaladozni örökké, végre is abban
+egyeztek meg, hogy köveket tettek a hercegnő zsebeibe, s a bokájánál jó
+erősen a lóhoz kötötték. Igy meg az volt a baj, hogy hamar elfáradt
+szegényke. Ismét mást gondoltak hát, a derekára hosszú kötelet kötöttek,
+s úgy őrizte meg a lovász, hogy ne reppenjen el.
+
+Igy ezt eléadták a királyfinak is, az hamar felpakkolt, s nagy
+kísérettel ment a szép Diafana udvarába. Alig ért el a palota kertjébe,
+beüzent a hercegnőnek, hogy itt a kertben találkozzanak, mert ő nem
+szereti a hosszú ceremóniákat. A hercegnő gondolkodott odabenn egy
+darabig, de mikor látta, hogy egy csöpp szellő sem lengeti a fákat,
+kiment ő is a királyfi fogadására. Alig jutott közelükbe, egyszerre csak
+gyenge szél fuvintott végig a kerten, s a király még mélyen bókolt
+előtte, mikor a lány emelkedni kezdett lassan, s mind messzebbre,
+messzebbre távolodott előle. Rémülten kiáltott fel a király a távozó
+leány után:
+
+– Ó szép hercegnő, csak nem akarsz elrepülni előlem?
+
+– Ha egy kissé jobban tudna sietni felséged, meg tudna fogni, s én
+örökre hálás lennék érte, – mondotta a hercegnő. Ó milyen gondolat is
+volt, itt a kertben rendezni ezt a találkozást! Hát nem jobb lett volna
+bent a jó nagy teremben, ahol semmi baj nem ért volna?
+
+Amíg így beszélt, mind repült, repült tovább, a királyfi meg
+csetlett-botlott utána, nem tudta elérni. Egyszerre odaértek a kert
+végéhez, ahol egy kis patak folydogált, ott eltűnt a hercegnő a
+levegőben, s a királyfi még a nyomát sem látta sehol.
+
+Hej, az egész udvar rohant a hercegnő után, mintha a szemüket vették
+volna, ki gyalog, ki lóháton, kiabáltak utána, hogy csak úgy zengett
+belé a kert! A király nézett, nézett egy ideig az ide-odaszaladgálók
+után, de aztán visszafordult a kíséretéhez. Elhatározták, hogy amint
+megtalálják a hercegnőt, egy percig sem maradnak tovább, hanem itt
+hagyják az udvart. Csak nem visznek olyan asszonyt haza, – mondották –
+akit könnyebben felkap a szél, mint a papiros-sárkányt!
+
+Hozták is nemsokára a hercegnőt, szerencsére, megakadt egy
+szénaboglyában, s úgy tudták elfogni. A király be sem várta, amíg
+odaértek hozzá, beült a kocsijába és haza hajtatott.
+
+Otthon még szomorúbb és bosszúsabb volt, mint azelőtt s jó ideig senkit
+sem eresztett magához. Az egész udvar suttogott, nevetgélt a háta
+mögött, hogy milyen csúfosan szökött meg a hercegnőtől. Végre úgy
+megunta magát otthon, hogy egyetlen egy lovásszal útnak indult, hátat
+fordított az országának.
+
+Mentek, mendegéltek, egyszerre csak egy nagy erdőbe értek. Leugrottak a
+lovaikról, elcsapták, hadd legeljenek, s ők meg szépen lefeküdtek egy fa
+alá. Amint elaludt a király, egyszerre csak kilépett a fa mögül a
+tündér, aki Szuszi királyt szerette volna megházasítani. Szép lassan
+odalopózkodott a lovászhoz s azt súgta neki:
+
+– Menj, fiam, vidd haza a gazdád lovát is, meg a magadét is, de még egy
+szál kardot se hagyj itt. Majd én szerzek mindent, ami kell a
+királyodnak.
+
+Amint ezt mondta, el is tűnt ismét.
+
+No, a legény sem mondatta kétszer magának, hogy haza menjen, egy-kettőre
+otthagyta a királyt s vágtatott haza. Mikor aztán jó sok idő multán
+felébredt a király, keresi a lovászát, keresi a lovát, a fegyverét s hát
+híre-pora sincs sem lovásznak, sem lónak, sem fegyvernek. Hej, megrémült
+Szuszi, hogy most már mi lesz vele! Éhes is volt, hát igyekezett előre,
+ki az erdőből, hogy valami házat találjon. Ment, mendegélt, s egyszerre
+csak meglátja a tündért öreg asszony képében, amint egy nagy nyaláb
+rőzsével kínlódik. Vitte, vitte egy darabig a vénasszony, de mire
+Szuszihoz ért, leejtette a lábához s ahány fadarab, annyi felé esett.
+Szuszi összeszedte, odarakta a vénasszony lába elé, de az bosszúsan
+kiáltott rá:
+
+– Hát csak ennyit tudsz, te legény, hogy a lábam elé rakod a fát? Szép
+udvariasság, mondhatom. Mit gondolsz, hát így kell viselkedni egy öreg
+asszonnyal?
+
+– Nem gondolok én semmit! – mormogta Szuszi magában, mert szentül hitte,
+hogy ennél udvariasabb nem is lehetett volna.
+
+– No, azt elhiszem, hogy nem gondolsz semmit, te nagy okos! Gyere csak
+közelebb, majd megmutatom én neked, hogy kell felemelni ezt a fát s a
+hátamra tenni!
+
+[Illustration: A hercegnő megakadt egy szénaboglyában.]
+
+Szuszi megszégyelte erre magát, odament, felemelte a fát és felsegítette
+a hátára. Most már nyájasabban mosolygott reá a tündér, s elkezdett
+sántikálva tovább baktatni. Szuszi ment mindég utána, s csak mikor egy
+jó darabon mentek már, akkor kérdezte meg tőle:
+
+– Hová is megyünk mi errefelé, jó öreg asszony?
+
+– Mi bizony a Fehér Sátán palotájába megyünk, fiam. Ha munkát akarsz,
+ott kaphatsz annyit, amennyit csak akarsz!
+
+– De hiszen én semmihez sem értek, legföljebb fát tudnék csomókba
+rakosgatni, s azzal ugyan nem tudnék pénzt szerezni! – mondotta
+szomorúan Szuszi.
+
+– Majd megtanulod, fiam, a magad kárán, – mondotta a tündér.
+
+De Szuszi nem is igen hallgatott már reá, szomorúan és fáradtan
+ballagott előre. Amint így ment, mendegélt, egyszerre csak szembe jő
+velük egy leány, olyan szép, mint a kelő nap maga. Drágakövek ragyogtak
+rajta, de olyan fényes drágakövek, hogy a királyfi hirtelen lehunyta a
+szemét, nehogy megvakuljon a szertelen ragyogástól. A szép leány
+odafutott az öreg tündérhez s mondta neki:
+
+– Ó, te szegény öreg asszony, annyit szaladtam utánad, hogy valahogy
+segítségedre lehessek!
+
+– Itt van egy derék legény, – mondta a tündér, – majd az felsegíti a
+hátadra a fát!
+
+– Kérem, uram, tegye hát fel, – kérte a szép leány, de bizony Szuszi úgy
+megrestelte magát, hogy inkább a saját hátára vette fel, s úgy mentek
+aztán tovább. Mentek, mentek, mendegéltek, s egyszerre csak egy szép
+kastély elé értek.
+
+– Na, – mondta az öreg asszony – itt volnánk a Fehér Sátán udvarában,
+menjünk be!
+
+A fiatal leány, akit Minon-Minette hercegnőnek hívtak, nem is kérette
+sokáig magát, hanem bement. Nem úgy Szuszi, aki úgy félt az idegen
+emberektől, mint a tűztől. Ott kóborgott, lézengett sokáig egymagában az
+udvaron, végre egy inast küldtek le utána s azzal aztán felment. Hát
+tele volt a kastély emberekkel, azok hangosan beszélgettek, muzsikáltak,
+énekeltek, s nagy jókedvben voltak. Szuszi is megbátorodott lassankint,
+beszélgetni kezdett Minon-Minette-el s addig beszélgetett, hogy olyan
+szerelmes lett belé, azt se tudta, mit csináljon. Minon-Minette kedves
+volt hozzája, de a többihez is az volt, amiért szegény Szuszi nagy
+elkeseredéssel kiment a szobából, úgy megfájdult a szive.
+
+Ment egyik szobából a másikba, egyszerre csak egy kis szobában ott
+találta a vén tündért, amint font egy kis széken. Nagy szomorúan így
+szólt a tündérhez Szuszi:
+
+– Te vénasszony, – szólt nagy búsan Szuszi – mondd meg nekem, szeret-e
+engem ez a szépséges hercegnő? Úgy mosolyog mindenkire, olyan kedves
+mindenkihez, hogy a szivem majd meghasad!
+
+Felelt a tündér:
+
+– Ne hidd azt, te király, hogy elég Minon-Minette-nek, hogy királynak
+születtél. Annak, akinek ő a felesége lesz, olyan embernek kell lennie,
+akinek a hűségét kipróbálta, s akit az egész népe szeret. Úgy ám!
+
+– Nem bánom, akárhogy is, akármint is, de a hercegnőt feleségül akarom
+venni, – mondotta a király. Ugyan bizony, nem tudnál segíteni rajtam
+valahogy? Meglátod, én se leszek hálátlan hozzád, ha segítesz, akár
+örökké hordom helyetted a rőzsecsomókat!
+
+A tündér kihúzott egy fonalat az orsóról, odaadta Szuszinak s mondta:
+
+– Tedd el ezt a fonalat, tudom, nagy hasznát veszed még.
+
+– Talán az életem fonala ez?
+
+– Nem, hanem azt hiszem, a szerelmed fonala, – mondta a tündér.
+
+Ezzel a tündér magára hagyta Szuszit, aki gondosan elrejtette a zsebében
+a fonalat. Mikor leért az udvarra, ott találta a lovát is, meg a kardját
+is, amelyeket a jó tündér szerzett meg neki, de bizony ez sem
+vígasztalta meg nagyon, mert nem tudott egyébre gondolni, csak arra,
+hogy el kell hagynia Minon-Minette-et, hogy valamiképen megmutathassa
+neki, milyen hűségesen szereti. Fel is kapott a lovára és ment, ment
+sokáig előre.
+
+Míg Szuszi messze járt Minon-Minettől, egy másik tündér, Fintarka hozta
+el Fekete ország hercegét, hogy próbálkozzék, s szerezze meg Szuszi elől
+a hercegnőt, mert boszantotta erősen a gonosz lelkét, hogy a Szuszi
+tündére miért akarja megszerezni azt a hercegnőt, akit ő Fekete ország
+hercegének választott. Szép volt, ügyes volt a Fekete herceg, de
+Minon-Minette nem sokat törődött vele, mert úgy vette észre, hogy nem
+áll erős lábon a bátorsága. Meg is üzente Fintarkával, mikor az megkérte
+a herceg számára a kezét, hogy csak annak lesz a felesége, aki talál egy
+tollatlan madarat s megszerzi neki. No, a hercegnek sem kellett több,
+rögtön hazaszaladt.
+
+Szuszi meg ment, ment szomorúan, s ím, ahogy harmadnap egy nagy országba
+ér, alig ért oda, abban a pillanatban megragadta négy markos legény,
+kezét-lábát láncra fűzték, s vitték szó nélkül előre.
+
+– Hát legalább azt mondjátok meg, mit vétettem, hogy így megtámadtok? –
+kérdezte Szuszi.
+
+De azok csak ennyit válaszoltak:
+
+– Hát nem tudod, hogy a keményszivű király országába kerültél?
+
+Nem tudta bizony szegény Szuszi, honnan is tudta volna?
+
+Nemsokára beértek a palotába, hát egy fekete teremben, fekete trónuson
+ült a keményszivű király. Kegyetlen hangon rivalt Szuszira:
+
+– Hogy mertél belépni az én országomba?
+
+– Véletlenül jöttem ide, de ha ki tudtam volna szabadítani magam a
+katonáid keze közül, bizony mondom, megmutattam volna neked, hogy ki a
+különb ember kettőnk közül?
+
+– Feleselni mersz velem a saját országomban? – kiáltott nagy haraggal a
+király, – hát hurcoljátok el a Kis Szigetre, ott majd megtanulja a
+tisztességet!
+
+El is vitték szegény Szuszit, s egy olyan kis börtönbe zárták, hogy sem
+állni, sem ülni, sem feküdni nem lehetett benne. Százszoros zárral volt
+lelakatolva, ott aztán gondolkodhatott eleget szomorú sorsa felett. De
+nem azért volt a jóságos tündér a világon, hogy elhagyja csúfosan veszni
+Szuszit. Egyszer, mikor szomorúan üldögélt a helyén, suttogást hall, s
+ezt vette ki a suttogásból:
+
+– Hát a fonál mire való?
+
+Szuszi engedelmesen elővette a fonalat, de fogalma sem volt, arról, hogy
+mit csináljon vele, csak úgy szórakozásból rá-rátekergette a börtön
+zárára. Hát egyszer csak mi történt?
+
+Amint a fonalat egészen rátekerte az ajtó zárára, csirr-csörr, egyszerre
+ezer darabban hullott a lába elé. Hej, boldog volt most Szuszi! Ismét
+szabad volt, s hálálkodott csendesen a tündérnek, hogy ilyen könnyen
+megszabadulhatott. De nem tartott soká a boldogsága, mert amint kiért az
+udvarra, óriás falat látott maga előtt. Hát ezen hogy tudjon keresztül
+menni, édes Istenem? Fohászkodott ismét a tündér segítségéért, s az
+megsajnálta ismét Szuszit, láttatlanul oda rebbent, kezébe nyomta a
+fonalszálat s nagyot lökött rajta. S ím emelkedni kezdett lassan s amint
+emelkedett, boldogan sóhajtott fel:
+
+– Mégis csak jobb ezen a vékony fonalon függeni, mint a keményszivű
+király börtönében ülni! Lebegett, emelkedett mind feljebb és feljebb
+Szuszi, s egyszerre csak a fal másik oldalán ereszkedett le. Gondosan
+feltekerte a fonalat ismét s belédugta a zsebébe.
+
+Minon-Minette is meghallotta a jó tündértől, hogy mi történt Szuszival,
+megharagudott borzasztóan a Keményszivű királyra, hogy így bánt vele, s
+szép csendben, hogy neszét ne vegyék a dolognak, felkészülődött,
+összeszedte katonáit, s ő maga is felült hófehér lovára, s ment a sereg
+élén. Mentek, mentek a Keményszivű király országa felé, s hát egyszer
+csak egy csúnya kis házikó elé értek. Minon-Minette szeretett volna
+bemenni, de nem mert, mert a Szuszi jó tündére előre figyelmeztette,
+hogy sehova, senki hívására be ne menjen, mert Fintarka, a gonosz tündér
+mindenütt leselkedik reá, mióta a Fekete hercegnek ajtót mutatott.
+Minon-Minette erősen elfáradt, leszállott hát lováról, s leült a ház
+elé, egy nagy fa alá. Abban a percben kilépett az ajtón Fintarka, nagy
+hirtelen megragadta a hercegnő kezét, s húzta be maga után a házba.
+Szegény Minon-Minette próbálta kirántani a karját, de hiába, becsapódott
+az ajtó, s ő ott volt Fintarka hatalmában. Akkor Fintarka gonoszul
+rámosolygott s mondta neki:
+
+[Illustration: Leröppentek a Minon-Minette országába.]
+
+– Hát végre nálam vagy, Minon-Minette kisasszony! Majd megismersz engem
+jobban is, amíg a szolgálóm leszel! Tudod-e? Mert az én szolgálóm leszel
+ezután! Fogsz te még térden állva könyörögni a Fekete hercegnek, hogy
+vegyen el feleségül, de már nem kellesz neki!
+
+Ettől a naptól kezdve Minon-Minette a legdurvább, legkeményebb munkát
+végezte és semmit sem kapott egyebet fekete kenyérnél. Mikor a nap
+legjobban sütött, akkor küldte ki libát őrzeni a mezőre Fintarka, hadd
+süsse a nap feketére gyenge, finom arcát. Minon-Minette pedig amint
+ment, mendegélt a libák után, szedte össze az elhullott tollakat, szép
+fehér legyezőt csinált magának belőle, azzal védte magát a nap erős
+sugarától, s legyezte magát, ha nagy meleg volt. Fintarka nem győzött
+eleget csudálkozni rajta, hogy Minon-Minette nap-nap után kint ült a
+mezőn, mégis olyan hófehér maradt az arca, mint azelőtt. Egyszer, mikor
+ismét elküldte, ő is utána lopózkodott, s majd elájult mérgében, amikor
+meglátta, hogy a hercegnő legyezőt tart a kezében. Nagy mérgesen
+előugrott, s kapott a legyező után:
+
+– Add ide ezt a legyezőt!
+
+– Amíg élek, ezt el nem veszed! – felelte nagy bátran Minon-Minette, nem
+gondolván arra, hogy Fintarka hogy meg fogja büntetni az
+engedetlenségéért. Kapkodott Fintarka a legyező után nagy haraggal, de
+egyszer mi s mi nem jut eszébe a hercegnőnek, a talpa alá csapta a
+legyezőt. Hát lássatok csudát! Egyszerre csak megmozdult a legyező,
+emelkedni, röpülni kezdett! Fintarkának még a szava is elállott
+bámulatában, aztán ugy megijedt, hogy mindjárt kirázta a hideg.
+
+Ezalatt Szuszi ment, vándorolt mindenfelé, hűségesen keresve
+Minon-Minettet. Egyszer-egyszer úgy érezte, hogy már nemsokára
+megtalálja, aztán ismét elcsüggedett. Amint ment nagy búsan egy erdőn
+keresztül, így gondolkodott magában:
+
+– Én soha, míg a világ s még két nap, meg nem találom az én elveszett
+hercegnőmet itt a földön, szerencsét próbálok, hátha a levegőben lesz.
+Elévette a fonalat, magára kötötte s fellibbent a levegőbe. Sok, sok
+napig repkedett ott, amikor messziről meglát egy repülő leányt. Hát
+amint közelébe ér, ezt mondja a leány:
+
+– Itt van a tollatlan madár!
+
+Feltekintett Szuszi, hát kit látnak szemei? Ott volt az ő szépséges
+hercegnője! No, volt boldogság. Mindjárt leröppentek a Minon-Minette
+országába, s megtartották az esküvőt. Míg Minon-Minette a gonosz
+Fintarka házában volt, a katonái elfoglalták a Keményszivű király
+országát, s ott volt a király is a foglyok között. Szuszi felhozatta,
+szabadon eresztette, de az országából örökre kitiltotta. Boldogan
+uralkodtak ezután a három országon Szuszi és Minon-Minette, s még ma is
+élnek, ha meg nem haltak.
+
+
+
+
+János király és az apát.
+
+(Angol monda.)
+
+Híres lovas volt János király s ha csak az ország dolga, gondja engedte,
+felkapott legjobb paripájára s lovagolt hegyen-völgyön, erdőn, mezőn
+átal, céltalan. Ebben tellett a legnagyobb kedve, aztán közbe-közbe meg
+is állapodott itt-ott, falun, városon, tanyán: hadd lássa, mi ujság az
+országában. Hogy megy a sora a szegény népnek. Hát a gazdagok, az urak
+mit csinálnak? Nem sanyargatják-e a népet?
+
+Egy alkalommal éppen a canterbury-i apátság mellett lovagolt el.
+Gyönyörű nagy kert vette körül az apátság palotáját, s ahogy
+bepillantott a kertbe, megpillantotta az apátot. Egymagában sétálgatott
+az apát s gömbölyű, jóságos arcán látszott, hogy mennyire meg van
+elégedve a sorsával. Ragyogott az arca, mosolygott a szeme.
+
+– Ej, de boldog ember ez az apát, – mondotta magában a király. – Sokkal
+jobb dolga van, mint nekem. Az ország dolgára nincs gondja, csak sétál
+fel s alá ebben a szép kertben. No várj csak, majd adok én neked gondot!
+
+Leszállott a lováról, rábízta egy ott őgyelgő legényre s bement a
+kertbe, egyenest az apáthoz, nyájasan üdvözölte, aztán beszédbe
+elegyedett vele. De most már csakugyan boldog volt az apát! Álmodni se
+merte volna, hogy ekkora szerencse érje. Ime, leereszkedett hozzá a
+király s mily nyájasan, mily kegyesen beszélget vele. Beszéltek erről,
+beszéltek arról, ország dolgáról, sok mindenféléről s látva látta a
+beszélgetés során a király, hogy nincs ember a világon, kinek még ilyen
+könnyű élete volna, mint ennek az apátnak. Mi tagadás benne, a király
+szörnyen megirígyelte az apátot s egyszerre csak fordított egyet a
+beszéd fonalán és mondta neki, amint következik:
+
+– Na látom, hogy igen jó dolgod van, nincs semmi gondod. Már pedig gond
+nélkül nem élet az élet. Azért hát, hogy neked is legyen gondod, három
+kérdést adok fel. Ha mind a háromra megfelelsz, továbbra is apát
+maradsz, de ha nem, szamárháton kell körüljárnod a várost, még pedig
+háttal ülsz a szamár fejének s a szamár farkát fogod kantár szára
+helyett.
+
+Hej, édes jó Istenem, hogy elfehéredett szegény apát! Reszketett, mint a
+falevél, hideg verejték gyöngyözött gömbölyű, jóságos arcán, hát még
+mikor a király szép sorjába fel is adta neki a három kérdést!
+
+– Hát csak figyelj jól ide, – mondotta a király. – Első kérdésem az,
+hogy mennyi idő alatt kerülhetem meg a világot? Második kérdés: hány
+penny az értékem koronástul, királyi pálcástul és ruhástul? Harmadik
+kérdés: nemcsak azt kell megmondanod, mire gondolok abban a pillanatban,
+mikor a következő alkalommal újra felteszem a kérdéseket, hanem azt is
+ki kell találnod, hogy milyen hibát követek el. Adok pedig neked a három
+kérdésre három hónapot, – akkor jelentkezzél királyi palotámban.
+
+Elment a király, ott maradt az apát, de, haj, e pillanattól kezdve nem
+volt sem éjjele, sem nappala. Nem evett, nem ivott, nem aludott, folyton
+gondolkozott, törte a fejét, de hiába törte, nem talált feleletet a
+király kérdéseire. Fordult ehhez, fordult ahhoz a soktudó emberhez, de
+hiába fordult, egy sem tudott megfelelni. Mikor aztán eltelt két hónap,
+nem volt otthon maradása, bolyongott erdőn, mezőn, nem találta helyét
+sehol. Egyszer aztán, amint egy réten bolyongott, találkozott egy
+pásztoremberrel, aki jól ismerte az apátot. Köszönt a pásztor illendően
+s merthogy látta az apát arcának színeváltozását, kérdezte:
+
+– Ugyan bizony mi baja van, apát úr, hogy a színében úgy megváltozott?
+
+– Óh, ne is kérdezd, fiam, – felelt az apát. – Nagy az én gondom s
+bánatom.
+
+– Hátha tudnék segíteni rajta? Az apát úr is sokszor megsegített engem
+az én szegénységemben, hátha én is meg tudnám segíteni nagy gondjában,
+bánatjában. Volt már arra eset, hogy a kis egér segített a hatalmas
+oroszlánon.
+
+– Igazad van, fiam, – mondotta az apát. – Hát halljad az én bajomat.
+
+És elmondotta, hogy micsoda három kérdést adott fel neki a király.
+
+– Hát csak ennyi az egész? – mondotta a pásztor. Adja ide a ruháját,
+apát úr, hadd öltsem magamra. Majd én elmegyek a királyhoz s válaszolok
+kigyelmed helyett a kérdésekre.
+
+Az apát – mit tehetett szegény feje? – odaadta a ruháját, a pásztor meg
+ment egyenest a király palotájába. Ott mindjárt a király színe elé
+vezették s az, ahogy ránézett a pásztorra, mosolyogva mondta: Ej, de
+megfogytál, apát úr! No de hadd hallom a feleletet az én három
+kérdésemre.
+
+[Illustration: Mindjárt a király szine elé vezették.]
+
+– Hány nap alatt utazom körül a világot?
+
+Felelt a pásztor:
+
+– Ha felséged oly gyorsan jár, mint a Nap, 24 óra alatt.
+
+– Jól van, apát úr. Meg vagyok elégedve ezzel a felelettel. Most arra
+felelj: hány pennyt érek én koronástul, királyi pálcástul, ruhástul?
+
+Felelt a pásztor:
+
+– A Megváltót 30 ezüst pénzért adták el, felséged egy ezüst pénzzel
+kevesebbet ér.
+
+– Nagyon jó! Hát most azt mondd meg, hogy mit gondolok én e pillanatban?
+
+Felelt a pásztor:
+
+– Felséged azt gondolja, hogy a canterbury-i apáttal beszél…
+
+– Persze, hogy azt gondolom!
+
+– Már pedig nem jól gondolja, mert én szegény pásztorember vagyok.
+
+– Bizony ha az vagy, nem leszel az többet, – mondotta a király. – Ez
+órától folyvást te vagy a canterbury-i apát, az pedig, aki helyett
+megfeleltél a kérdésekre, szamárháton járja körül a várost.
+
+– Óh, ne tegye azt felséged, – könyörgött a pásztor. – Nem vagyok én
+apátnak való, hadd maradok továbbra is a nyájam mellett. Az apát úr
+pedig csak maradjon a helyén. Megérdemli: sok jót tett a szegény
+emberekkel.
+
+– Jól van, – mondá a király – hát teljesüljön a kívánságod, maradj te a
+nyájad mellett, az apát meg maradjon apátnak.
+
+Annyi aranyat adott a juhásznak, hogy alig bírta el, az apát pedig
+megmaradott apátnak s ezután még jobban istápolta a szegényeket.
+
+
+
+
+Az ostoba Tempó.[2]
+
+(Japán mese.)
+
+Élt egy faluban egy fiatal házaspár. Az asszony nagyon okos volt, tudott
+olvasni, írni. A férfi azonban szörnyű ostoba volt s azért az emberek
+Tempónak hívták. Azt mondja egyszer az asszony az urának:
+
+– Hallod-e, Tempó, már te is dolgozhatnál valamit. Nézd, majd holnap
+elmegyek a vásárra, veszek neked két kosarat s egy pálcát. A kosárba
+veszek halat; azzal aztán elmégy s eladod.
+
+– Biz a’ jó lesz, – mondotta Tempó – csakugyan szeretnék valamit
+dolgozni – s nagyon örült annak, hogy egyszer már reá is bíz valamit a
+felesége.
+
+Az asszony csakugyan el is ment másnap a vásárba, vett két kosarat, vett
+egy pálcát; a kosarat televásárolta hallal, aztán a nyakába kötötte az
+urának s mondotta:
+
+– Eredj Isten hirével, add el a halat!
+
+Jókor reggel elindult Tempó, járt-kelt egész nap, de mind olyan helyeken
+járt, hegyeken, völgyeken, ahol egy emberrel sem találkozott. Bezzeg,
+hogy nem is adott el egy halat se. Este a halat mind egy szálig
+hazavitte.
+
+– Hát te hol, merre jártál? – kérdezte az asszony.
+
+Tempó elmondotta tövéről hegyére, hol, merre járt, hogy egy élő lélek
+nem sok, annyival sem találkozott.
+
+– Ej, ej, – mondotta az asszony – hát menj olyan helyre, ahol emberek
+laknak. Menj faluba, meg városba.
+
+– Jól van, – mondotta Tempó – úgy lesz.
+
+Másnap csakugyan el is ment s addig ment, mendegélt, amíg egy faluba nem
+ért. Egy halat, kettőt el is adott, aztán ment tovább. Ért egy másik
+faluba, ott is eladott egy halat, hettőt, de már a nap lefelé járt s még
+mindig sok hala volt Tempónak. Nagy szomoruan visszafordult. Amint
+hazafelé ment s egy falun keresztül haladott, látja, hogy az emberek
+összecsődültek egy ház körül. Ugyan mi történhetett itt? – gondolta
+magában Tempó. – Ott bizony az történt, hogy egy ház égett javában, az
+emberek meg körülvették, hordották a vizet, öntözték a tüzet, de Tempó,
+a boldogtalan nem tudta, hogy mire való a tűz tulajdonképen s mintha
+semmi se történt volna, kiabált torkaszakadtából:
+
+– Szakana, Szakana! (Halat, halat!).
+
+Hej, megbotránkoztak az emberek! Hát ez miféle hitvány ember lehet, –
+gondolták magukban – hogy ilyenkor halat árul, mikor ég a ház? Ahányan
+voltak, mind nekiestek, ütötték, pofozták, verték, szegény Tempó alig
+tudott kiszabadulni a kezük közül. Hazament nagy búsan, elpanaszolta a
+feleségének, hogy mi történt vele.
+
+– Óh, te boldogtalan, te, – mondotta az asszony – máskor hogyha ilyen
+helyre találsz vetődni, ne kiabáld, hogy halat, halat, – hanem kiáltsd
+azt, hogy: én is segítek! Menj oda és segíts, majd meglátod, hogy
+másként bánnak veled az emberek.
+
+Másnap ismét elindult Tempó, vitte a hátán a maga kosár halát s amerre
+ment, mindenfelé kiabálta: Halat, halat! Aztán befordult egy
+kovácsműhelybe. A kovács épen javába verte a vasat, a kemencében égett a
+tűz. Ahogy ezt látta Tempó, egyszeribe eszébe jutott, hogy mit tanácsolt
+neki a felesége. Volt a sarokban egy nagy dézsa víz, fogta a dézsát s a
+vizet beleöntötte a kemencébe. Bezzeg, hogy egyszeribe elaludott a tűz.
+A kovács ránéz, nem tudja, mit gondoljon. Hát miféle bolond ember lehet
+ez, hogy eloltja az ő tüzét? Szörnyen megmérgelődik s úgy felpofozza
+Tempót, hogy szikrát hányt a szeme. Nagyon elszomorodott Tempó, feje,
+füle lekonyult, úgy mendegélt haza s elpanaszolta a feleségének, hogy
+már megint hogy megjárta. Lám, ő azt tette, amit a felesége tanácsolt s
+mégis megverték.
+
+– Ejnye, Tempó, ejnye, – mondotta az asszony – bolondot cselekedtél, nem
+lett volna szabad vizet öntened a kemencébe. Ha megint ilyen házba
+találsz bevetődni, akkor inkább segíts te is ütni.
+
+Na, ezt jól megjegyezte magának Tempó s másnap nagy örömmel nekiindult,
+vitte a két kosár halat. Ment, mendegélt, hegyeken-völgyeken által s
+amint ment az úton, látja, hogy egy ház előtt rengeteg sok ember csődült
+össze. Vajjon mit csinálnak ezek itt, – gondolta magában Tempó. –
+Odafurakodott az emberek közé, aztán bekukkintott a házba. Ott bizony az
+volt, hogy egy ember meg a felesége szörnyen ütötték, verték egymást.
+
+– Ahá, – gondolta magában Tempó, – most már tudom, hogy mit csináljak.
+Azt mondotta a feleségem, hogyha valahol ütni látok valakit, akkor üssek
+én is. Odaszaladott a verekedő házaspárhoz, a halaskosarat letette s
+ahogy csak győzte, ütötte őket. Közbe mindazt kiabálta:
+
+– Segítek kendteknek, ütök én is!
+
+Na, ’iszen, egyéb sem kellett a verekedőknek! Egyszeribe nekiestek
+Tempónak, ketten közrefogták s úgy elagyabugyálták szegény Tempót, hogy
+alig tudott kivánszorogni a házból. Nagy nehezen hazavánszorgott szegény
+feje s keservesen elpanaszolta a feleségének:
+
+– Látod, látod, feleség, a tanácsodat megfogadtam. Láttam, egy ember meg
+a felesége hogy ütötték egymást; odamentem, én is ütöttem őket, úgy
+ahogy te mondtad s mi lett a vége? Az lett a vége, hogy jól megvertek.
+
+– Óh te boldogtalan, te, – mondotta az asszony – nem azt kellett volna
+neked tenned, hanem nyájas szavakkal békítened kellett volna őket. El
+kellett volna választanod szépen.
+
+– Na, jó, – mondotta az ember – majd ezután úgy csinálok.
+
+Másnap reggel ismét elment Tempó. Ment, mendegélt s amint ment az úton,
+látja, hogy két ökör ott áll az út közepén, nekimennek egymásnak az
+ökrök, öklelőznek szörnyen.
+
+– Ohó, ezek valami verekedő házastársak, – gondolta magában Tempó. Na
+majd mindjárt odamegyek, közéjük állok, szép, nyájas szavakkal kibékítem
+őket.
+
+Ahogy a két ökör egy kissé visszahőkölt azzal a szándékkal, hogy ismét
+összeöklelőzzenek, Tempó közéjük szaladott s kiáltotta nekik:
+
+– Ne verekedjetek, béküljetek ki! Hát mire való ez? Éljetek békességben,
+amint jó házastársakhoz illik!
+
+Abban a pillanatban a két ökör egymásnak szaladt s szegény Tempót úgy
+keresztülszúrták a szarvukkal, hogy egyszeribe kiadta a lelkét. Igy lett
+vége a szegény, ostoba Tempónak.
+
+
+
+
+Koranda.
+
+(Cseh mese.)
+
+Prága város közelében élt egy igen-igen gazdag bérlő s annak volt egy
+szépséges szép leánya: Teréza volt a neve. Merthogy szép is volt, gazdag
+is volt a leány, a kérők egymásnak adták az ajtót, de adhatták, mert a
+bérlő nagyralátó ember volt, szóba sem állott akárki fiával. Egyszer
+aztán mit gondoltak, mit nem a prágai diákok, elég az, hogy a nyári
+vakáción beállítottak a bérlőhöz s felajánlkoztak cselédnek. Úgy
+okoskodtak a hamis diákok: hátha az a szép lány valamelyikre ráveti a
+szemét! De hiszen a bérlő sem esett a feje lágyára, tudta, honnét fuj a
+szél.
+
+– Jól van, – mondotta a diákoknak – de én bért nem fizetek ám. Hajnaltól
+késő estig kell dolgoznotok, mikor kaptok enni, mikor nem (többször nem,
+mint igen) s azt is kikötöm, hogy aki csak egyszer is rossz kedvet
+mutat, annak az orrát levágom. Viszont én sem bánom, vágjátok le az
+orromat, ha meg tudtok haragítani.
+
+Tetszett a diákoknak ez az egyesség, hogyne tetszett volna. Gondolták,
+majd túljárnak az öreg eszén: dolgoznak is, nem is, enni azonban esznek,
+amennyi beléjük fér, ők ugyan rossz kedvet nem mutatnak, akármi
+történjék, de már arra lesz gondjuk, hogy a kapzsi bérlő orra nélkül
+maradjon.
+
+Hiszen ezt így elég jól elgondolták, de egy hét sem telt belé, a szemük
+zöldet, vereset látott a sok éhezéstől s egy éjjel a hányan voltak, mind
+visszaszöktek Prágába.
+
+– Ej, ej, hát már visszajöttetek, – mondotta egy diák, kinek Koranda
+volt a neve s ki híres volt az ő huncfutságairól. – No, majd én próbálok
+szerencsét. Rajtam ugyan ki nem fog a vén pénzeszsák.
+
+Azzal többet se szó, se beszéd, beállított a bérlőhöz s mondta, amint
+következik:
+
+– Adj Isten, gazduram. Hallom, hogy a diákpajtásaim megugrottak. No hát
+én mégis idejöttem: fogadjon fel szógálatba.
+
+– Jól van, fiam, felfogadlak, de nem ám úgy, hogy csak a vakációra. Itt
+maradsz jövő tavaszig, éppen addig, amíg a kakuk megszólal. Akkor aztán
+mehetsz Isten hírével, viheted a nagy semmit. Mert bért nem fizetek ám.
+Ellenben csak egyszer lássam rossz kedvedet, lenyisszentem az orrodat.
+
+– Hát én a kendét lenyisszenthetem-e? – kérdezte Koranda.
+
+– Le, fiam, le, ha meg tudsz haragítani. De azt várhatod ítéletnapig.
+
+Kezet csaptak, Koranda beállott s várta, hogy enni adjanak, mert hát
+étlen csak nem kezdhet munkába. Hiszen várhatta, sem a gazda, sem a
+lánya nem törődött vele, azaz hogy mit mondok: a leány úgy nevetett,
+hogy csengett belé a ház, az udvar. Az ám, nevetett Korandán, ki egész
+nap étlen dolgozott. De Koranda, oda se neki, jókedvű volt, dolgozott
+serényen, közben jól körülnézett a ház tájékán, aztán mikor senki sem
+látta, hirtelen beosont a kamarába, ott levágott egy nagy darab
+szalonnát, a kenyérkosárból kivett egy kenyeret egészen, szép nyugodtan
+leült a ház elé s jóízűen falatozott.
+
+Hát egyszer csak jő a gazda, látja, hogy Koranda csak úgy nyeli a jó
+puha kenyeret s a füstölt szalonnát.
+
+– Ki adta neked a kenyeret s a szalonnát? – förmedt Korandára.
+
+– Magad, uram, ha szolgád nincs, – felelt Koranda nevetve. – Nem adtak,
+hát gondoskodtam magamról.
+
+– Ej, ilyen, olyan!
+
+– Nini! Talán bizony haragszik kend? Ide az orrát!
+
+Bezzeg hogy megszeppent a bérlő. Jó képet vágott s mondta:
+
+– Ó, dehogy haragszom, kedves fiam, dehogy haragszom, csak egyél, igyál,
+amennyi beléd fér.
+
+– No azért!
+
+Telt, múlt az idő, hét, hét után, Koranda csak lógott előre, hátra,
+dolgozni nem dolgozott, a bérlőt ette a méreg, de valahányszor ráförmedt
+Korandára, ez csak annyit kérdezett: talán bizony haragszik kend? – s
+bezzeg hogy mindjárt elmúlt a haragos kedve.
+
+Történt egyszer, egy vasárnap, hogy a bérlő a feleségével meg a
+leányával templomba ment s megparancsolta Korandának, hogy maradjon a
+konyhán, készítse el az ebédet, de ugyan jól elkészítse, a levesből ki
+ne felejtse a zellert, sárgarépát, petrezselymet, s aztán, ha jó lesz az
+ebéd, megengedi, hogy egy asztalnál ebédeljen vele.
+
+Hej, hogy örült Koranda! Egy asztalnál ebédelhet a szép Terézával! Na,
+ugyancsak utána nézett az ebédnek. Kiszaladott a kertbe, egy
+szempillantás alatt összeszedte a zellert, a sárgarépát s a – – az ám,
+hiába tette tűvé a veteményest, egy szál petrezselyem nem sok, annyit
+sem talált. Amint ott keresgélt, folyton mellette lábatlankodott egy kis
+kutya, a gazdájának a kutyája.
+
+– Hopp! megvan! – kiáltott fel nagy örömmel. – Óh, én bolond, még
+keresem a petrezselymet, mikor itt van mellettem.
+
+Az ám, Petrezselyem volt a kis kutya neve. Nosza fülöncsipte a kis
+kutyát, a nyakát elnyisszentette s úgy ahogy volt, beletette a fazékba.
+No most van petrezselyem is!
+
+Mire hazajöttek, szépen kitálalta az ebédet, de haj Istenem, lett ne
+mulass, mikor kisült, hogy megfőzte a Petrezselyem kutyát!
+
+– Ki a házamból, te cudar! – ordított a bérlő s előrántott egy husángot,
+hogy elnáspágolja Korandát.
+
+De Koranda a szeme közé nevetett a gazdájának s kérdezte nagy
+szemtelenül:
+
+– Mi baj, gazduram? Talán csak nem haragszik?
+
+Elé is vette a bicskáját, hogy lenyisszentse a gazdája orrát.
+
+– No, no, fiam, nono, – hőkölt meg a bérlő – mit gondolsz rólam. Dehogy
+haragszom! Sohasem volt ilyen virágos jókedvem!
+
+– Úgy legyen!
+
+Telt, múlt az idő, jó dolga volt Korandának, de milyen jó, a gazdája meg
+dúlt, fúlt magában, ám a haragját nem merte mutatni, s ha mutatta is,
+mindjárt lecsöndesült, mert féltette ám az orrát.
+
+Egyszer aztán bement a bérlő a városba, de magával vitte a feleségét is,
+a leányát is, merthogy gyanakodott már a leányára, hogy jó szemmel nézi
+a huncfut diákot. Mielőtt azonban útnak indult volna, megkérdezte
+Koranda:
+
+– Mit dolgozzak ma, gazduram?
+
+– Tudsz is te dolgozni – legyintett kicsinylően a gazda. – Eredj
+különben, nézd meg, mit csinálnak a többi cselédek, csináld azt te is.
+
+Na, elment a gazda, Koranda pedig kiment a tanyára, ott őgyelgett egész
+nap s nézte, mit csinálnak a többiek. Hát egyszer látja, hogy a cselédek
+egy régi csűrnek a fedeléről szedik le a zsindelyt. Nosza, Koranda se
+rest, visszafordul a gazdája házához, felmászik létrán a fedelére s a
+drága szép új cserepeket ledobálja róla, hogy mind ahány volt, darabokra
+törött.
+
+Hej, Uram, Teremtőm, mi volt, mikor este hazajött a gazda s meglátta a
+nagy pusztulást! Szaladt fel s alá az udvaron, haját tépte, ordított:
+hol az a gazember, hogy ölöm meg! – de bezzeg, hogy megjuhászodott,
+amint Koranda eléje perdült s megmutatta élesre fent bicskáját.
+
+– Nini, mintha haragudnék kend?
+
+– Én!? Eszembe sincs, édes fiam. Jól tetted, hogy ledobáltad a
+cserepeket. Úgyis s ebbet, jobbat akartam tétetni a házamra.
+
+– Az már más.
+
+No de a szegény bérlőnek nem volt sem éjjele, sem nappala. Hej de
+szerette volna, ha már megszólalna a kakuk! De szép meleg nyár volt, hol
+van a tavasz? Hiszen lehet ezen segíteni, okoskodott a gazda. Hopp!
+megvan! ütött a fejére. Behívta a szobájába a szép Terézát s mondta
+neki:
+
+– Hallgass ide, lányom. Ez a gaz Koranda elevenen sírba visz engem, ha
+valahogy meg nem szabadulok tőle. Mondok neked valamit. Eredj ki a
+kertbe, mássz fel ott egy fára s utánozd a kakuk hangját. Azzal kitelik
+Koranda esztendeje, mehet Isten hírével.
+
+[Illustration: Koranda jól megrázta az almafát.]
+
+Mit volt, mit nem tenni, bár nem szívesen tette, Teréza kiment a kertbe,
+ott felmászott egy almafára s egyszerre csak elkezdett kakukolni:
+Kakukk! kakukk!
+
+– Hé, Koranda! – kiáltott a gazda. – Hallod? Megszólalt a kakuk! Kitelt
+az esztendőd.
+
+Nagyot nevetett Koranda:
+
+– Ej, gazduram, gazduram, nem szól ilyenkor az igazi kakuk. Rosszba
+sántikál kend.
+
+– Hát nem hallod?
+
+És csakugyan újra megszólalt Teréza, s olyan ügyesen kakukolt, akárcsak
+egy igazi kakuk.
+
+– De már ezt a kakukot megnézem, – mondta Koranda s szaladt a kertbe,
+mint a szél. Hát csakugyan ott volt a kakuk, már mint hogy Teréza.
+Nosza, jól megrázta az almafát, hullott az alma, mint a záporeső, de
+bizony lehullott Teréza is.
+
+– Te az enyém, én a tiéd! – mondotta Koranda lelkes szóval.
+
+Éppen ebben a percben ért oda a gazda s ahogy ezt hallotta, elfutotta a
+méreg:
+
+– Mit! Az én lányomra mered vetni a szemedet, te sehonnai! Mindjárt
+elereszted!
+
+– Jól van, – mondta Koranda – eleresztem, de akkor meg ide az orral.
+Vagy a lányát vagy az orrát.
+
+– Ejnye, ilyen olyan, hamis diákja, – morgolódott a gazda, de most már
+nem merte mutatni a haragját – hát akkor csak inkább a lányom.
+
+S merthogy látta, hogy a lánya is szereti a hamis diákot, egészen
+megjuhászodott s még aznap megtartották a lakodalmat.
+
+
+
+
+A tigris és a nyúl.
+
+(A felső-Indus vidékéről.)
+
+Élt egyszer egy erdőben egy tigris. Ettől a tigristől a többi állatoknak
+nem volt nyugodalma. Akár volt éhes, akár nem, ami állatot előtalált,
+azt mind megölte. A szegény állatok nem tudták, mit csináljanak. Gyűlést
+híttak, hogy tanácskozzanak az ő szomorú állapotjukról. Össze is gyűltek
+mind, beszéltek erre, beszéltek arra, hogy mit tegyenek azzal a
+kegyetlen tigrissel. Végre aztán a sakál azt javasolta:
+
+– Határozzuk el, hogy minden nap sorsot húzunk s akit a sors talál, az
+menjen el a tigrishez s azt egye meg. Minden nap kap egy állatot s ezzel
+megelégedhetik.
+
+Valamennyien helyeselték ezt, de kérdés, hogy vajjon elfogadja-e majd a
+tigris? Irtak egy szép instanciát, azt elvitték a tigrishez. Nagy
+alázatosan előadták, hogy miben járnak. Felolvasták az instanciát. Az
+volt pedig az instanciában, hogy nem is kell fáradnia érette, minden
+délben pontosan ott lesz az az állat, akit a sors jelöl.
+
+– Ohó, nem addig a! – mondotta a tigris. – Hát mit csináljak én a
+fogaimmal meg a körmeimmel, ha kedvem szerint nem ölhetek, nem
+marcangolhatok, amikor nekem tetszik!? Isten is azt parancsolta, hogy az
+ember is maga szerezze meg a kenyerét.
+
+De az állatok addig könyörögtek, hogy végre is engedett a tigris. Szavát
+adta, hogy többet a barlangjából nem jön ki, élhetnek tőle békében, csak
+minden nap délben egy állat ott legyen az ő barlangjában. Hát csakugyan
+úgy is lett. Minden nap délben az az állat, amelyiket a sorshúzás
+talált, megjelent pontosan s azt a tigris meg is ette alaposan. Egyszer
+aztán a nyúlra került a sor. Hanem a nyúl elkezdett gondolkozni magában:
+
+– Mégis csak szebb az élet a halálnál: nem megyek én a tigris
+barlangjába! – Hiába beszéltek neki a többiek, hiába mondották neki,
+hogy így, meg úgy, mit határozott a gyűlés, a nyúl nem akart kötélnek
+állani. Elkövetkezett a dél, a nyúl csak nem indult. Eltelt egy óra,
+eltelt kettő, el három óra, akkor aztán egyszerre elindult.
+
+– Na, most megyek, – mondotta a többieknek.
+
+Hiszen épen jókor érkezett! A tigris már kijött a barlangjából. Szörnyű
+nagy haragjában bőgött, ordított, hányta, kaparta, túrta a földet s
+mikor aztán meglátta a nyulat, még szörnyűbb haragra gerjedett:
+
+– Mit, hát erre a nyomorú, kicsi nyúlra várattak engem?
+
+A nyúl nagy félénken, alázatosan meglapult s úgy mondotta:
+
+– Bocsáss meg nekem, óh, tigris, én nem vagyok hibás. Nem én rajtam volt
+a sor, hanem a testvéremen. Látod, én sovány vagyok, nyomorú vagyok,
+hanem a testvérem, az vastag, kövér, zsíros. El is indult a barlangodba,
+hanem útközben, mi történt? Az történt, hogy a körme közé került egy
+másik tigrisnek és se szó, se beszéd: elszaladott vele. Ott voltam én
+is, mondottam is neki: »Megállj, tigris, ez az állat nem a te álla tod,
+ez egy másik tigrisé. Majd meglakolsz te ezért!« Ám az a tigris nagy
+hetykén ezt válaszolta: »Eredj csak hát a tigrisedhez s mondd meg neki,
+ha van rá mersze, jöjjön el az én barlangomba s majd meglátjuk, hogy
+melyik erősebb kettőnk közül«. Hát én, óh, hatalmas tigris, csak azért
+jöttem tehozzád, hogy ezt az üzenetet tenéked megmondjam. Gyere és öld
+meg a cudart.
+
+Haj, még csak most gerjedt igazi haragra a tigris, mikor ezt az üzenetet
+hallotta!
+
+– Előre! Vezess! – kiáltotta a nyúlnak.
+
+A nyúl elindult; a tigris utána. Mentek, mendegéltek a rengeteg sűrü
+erdőn át, de amint törtettek előre, a nyúl mindegyre-mindegyre
+visszahökkent. Meg-megállott, körülnézett, szimatolt s úgy tett, mint
+aki fél erősen.
+
+– Hát te mit félsz? – ordított rá a tigris.
+
+– Óh, hogyne félnék, – mondotta a nyúl – mikor itt van mindjárt a másik
+tigrisnek a barlangja?
+
+– Hol van? Hol van? – kiáltott a tigris s vérben forgott a szeme. Nézett
+körül, jobbra-balra, mindenfelé.
+
+– Itt van, itt, szepegett a nyúl.
+
+– Nem látok én itt semmiféle barlangot.
+
+– Pedig itt van, – felelte a nyúl.
+
+Mondotta a tigris:
+
+– Gyere ide s mutasd nekem!
+
+– Jól van: megmutatom – mondotta a nyúl – hogyha hátadra veszel.
+
+A tigris a ravasz nyulat szépen hátára vette s úgy vitte tovább.
+Egyszerre csak egy rengeteg mély hasadéknak a szélére értek.
+
+– Itt van a barlang, – mondotta a nyúl – nézz csak be: ott van a rabló.
+Nem látod?
+
+Lent, a sziklának az aljában volt egy tó. Amint lepillantott a tigris,
+egyszeribe meglátta magát benne s látta a nyúlnak is a képét. Azt hitte,
+hogy az a másik tigris s az a nyúl: a kövér nyúl, amelyikről emez
+beszélt. Egyszeribe ledobta magáról a nyulat s abban a pillanatban
+leugrott a mélységbe.
+
+Hiszen ha leugrott, ott épen jó helyen volt.
+
+Szörnyű halálnak halálával halt meg.
+
+
+
+
+Lábjegyzetek.
+
+[Footnote 1: Benedek Marczell fordítása.]
+
+[Footnote 2: Tempo pénzdarab, amely 30 esztendővel ezelőtt forgalomban
+volt és 4/5-ét tette a jen pénznek, tehát 1/5-rész hiányzott a jenből.
+Olyan embert, aki nem egészen épeszű, Tempónak nevezték el a japánok.]
+
+
+
+
+TARTALOM.
+
+  Mi a Pancsatantra?  5
+  Varjak és baglyok (A Pancsatantra 3-ik könyve.)
+  Első mese: A madarak királyválasztása  9
+  Második mese: A nyúl és az elefánt  10
+  Harmadik mese: A gyöngytyúk, a nyúl, meg a róka  14
+  Negyedik mese: A megcsalt pap  17
+  Ötödik mese: A pap meg a kígyó  21
+  Hatodik mese: A vadgalamb  23
+  Hetedik mese: A pap, a tolvaj, meg a rossz szellem  27
+  Nyolcadik mese: A királyleány meg a testében kígyót hordó
+    királyfi  29
+  Kilencedik mese: Az egérből lett leány  31
+  Tizedik mese: Az aranytojó madár  34
+  Tizenegyedik mese: A beszélő barlang  35
+  A halhatatlanságra vágyó királyfi. (Székely mese)  38
+  A kereskedő és a gonosz szellem. (Az _Ezeregyéj_ meséiből)  49
+  Az első öreg és a szarvas története  55
+  A második öreg ember és a fekete kutyák története  63
+  A harmadik öreg és az öszvér története  69
+  A három citrom. (Török mese)  72
+  Dzsúder ben Ómár. (Ezeregyéj-ből)  84
+  A fekete bika. (Skót mese)  110
+  A két Iván. (Orosz mese)  124
+  A »tíz forrás« története. (Magyar rege)  142
+  A szép Katarina története. (Sziciliai mese)  147
+  Körolu. (Török mese)  155
+  Hófehérke. (Német mese)  174
+  Az alamizsna. (Angol mese)  189
+  A farkas khán leánya. (Tatár mese)  193
+  A hű szolga. (Székely mese)  207
+  A két kérő. (Zsidó mese)  223
+  Az élet vize. (Spanyol mese)  231
+  A tréfacsináló Dzsuha. (Arab mese)  239
+  A juhász és a sárkány. (Szerb mese)  249
+  Jankó. (Tót mese)  256
+  A vén halász meg a felesége. (Német mese)  265
+  Az ezüst fog. (Albán mese)  274
+  Minon-Minette. (Francia mese)  284
+  János király és az apát. (Angol monda)  298
+  Az ostoba Tempó. (Japán mese)  303
+  Koranda. (Cseh mese)  308
+  A tigris és a nyúl. (A felső-Indus vidékéről)  315
+
+4842. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77629 ***