diff options
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 4 | ||||
| -rw-r--r-- | 75286-0.txt | 6540 | ||||
| -rw-r--r-- | 75286-h/75286-h.htm | 5846 | ||||
| -rw-r--r-- | 75286-h/images/cover.jpg | bin | 0 -> 145202 bytes | |||
| -rw-r--r-- | 75286-h/images/i001.png | bin | 0 -> 3218 bytes | |||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 |
7 files changed, 12403 insertions, 0 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/75286-0.txt b/75286-0.txt new file mode 100644 index 0000000..5dbc338 --- /dev/null +++ b/75286-0.txt @@ -0,0 +1,6540 @@ + +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75286 *** + + +HERCZEG FERENC + +SZERELMESEK + +BUDAPEST, 1909 + +SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA + +_Minden jogot fenntartunk._ + +BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA + + + + +FÉRFISZIV + + +I. + +Este hét óra van. + +Herbertéknek ma van a páros szerdájuk és a budai lakásuk tele van +emberekkel. Herberték előkelő és gazdag polgáremberek. A vendégeik +között sok a tisztviselő és a magasrangu birói család. Nő természetesen +kétszer annyi van, mint férfi. A közömbös ismerősök a nagy +fogadószobában teáznak, a ház bizalmasabb barátai megszállották a kis +szalont és a dohányzót. + +A vendégek nem igen tudnak fölmelegedni ebben a házban. Valami különös, +ünnepies merevség jellemzi a budai szerdákat. Herberték nagybefolyásu +emberek, azért mindenki töri magát a meghívásuk után, de Herberték +egyszersmind igen hűvös és szertartásos modoru emberek is, azért senki +sem érzi jól magát a körükben. + +A házigazda valaha városi tisztviselő volt és feleségének, Budavár +leggazdagabb leányának milliói révén lett nagy úrrá. Őszülő fővel is +daliás, szép ember még. A mosolya csupa leereszkedés, a tekintete +állandó ellenőrzés. Amint ott jár-kel a fiatalok között, folyton arra +látszik ügyelni, hogy elég méltósággal és illendőséggel viselkednek-e? +Egy gyöngyökkel teleaggatott, nagyon jelentéktelen és alázatos kis +felesége van, aki tömérdek pénzen vásárolta meg a boldogságot, hogy +Herbert úr alázatos szolgálója lehessen. A két Herbert-lány +testileg-lelkileg szakasztott olyan jelentéktelen, mint az édesanyjuk. +Nagyszabásu édesapjuktól csak a gőgöt örökölték, amely hűvös és komor +viselkedésükben nyilatkozik meg. + +Pontban hét órakor bekövetkezett az, ami nélkül nem múlt el még egyetlen +páros szerda sem: Herbertéknek alkalmuk nyílt, hogy megbánják +vendégszeretetüket. A közömbös ismerősök sorába tartozó fiatal leányok +rávettek egy ifjút, hogy táncolja el a nagy szalonban azt a négertáncot, +amelyet nemrégiben valami műkedvelői társaságban produkált. Az ifju – +egy kicsi termetü, angolosan borotválkozó, megdöbbentően vakmerő arcu +emberke – kötélnek állott és zongorakíséret mellett ellejtette +fantasztikus táncát. A társaságot valósággal megrémítette hóbortos +ötlete. Különösen az öregebb urakon, a bírák és miniszteri tanácsosok +hosszúra nyuló arcán meglátszott, hogy botrányosan izléstelennek +találják a borotvált ifju viselkedését. Herbert úr úgy viselkedett, mint +egy fejedelem, aki ellen merényletet követtek el. Volt benne annyi +férfiasság, hogy bátorító pillantásokat vethetett feleségére és +leányaira. A lelkében azonban e pillanatban már gyökeret vert az +elhatározás, hogy a páros szerdákat végleg és visszavonhatatlanul be +fogja szüntetni. + +A borotváltarcu bűnös maga is észbe kapott és megrémült tettének +következményeitől. El is tünt hamarosan és nyom nélkül, mint a kámfor. +Fölbujtói pedig a zongora mellé lapultak és lélegzetet is alig mertek +venni mindaddig, amíg édesanyjuk védőszárnyai alatt el nem menekülhettek +a házból. + +Negyednyolc felé még egy elkésett vendég lépett a nagy szalonba. Egy +barnára sült képü úr volt. Miután a háziaknak köszönt, biztos ösztönnel +a dohányzó-szobába ment. Benfentes ember volt és tudta, hogy ott találja +meg a társaság érdekesebb részét. + +A kandalló mellett kezet csókolt egy fiatalos elegánciával öltözött, +szép öregasszonynak. + +– Hát maga hol sült le ennyire télvíz idején? – kérdezte az asszony. + +– Ma jöttem meg Sziciliából, ahol egypár hetet töltöttem. + +– Találkozott magyarokkal? + +– Nápolyban beszéltem Arady Sándorral… Egy nagyon szép asszony is van +lenn, Éder báróné… A Vesuvióban laknak mind a ketten… + +Egy fiatal hölgy, aki háttal állott a beszélőknek, e pillanatban +megtántorodott és jajszó nélkül összerogyott. A homlokát beleütötte a +kandalló párkányába és hosszában elterült a szőnyegen. Elájult. + +A dohányzóban kis pánik támadt. Egy zömök kis ember fölemelte az ájult +hölgyet és bevitte a háziasszony szobájába. A Herbert-leányok és a zömök +ember, aki egyébként egyetemi orvostanár volt, odabenn ápolás alá +vették. A házigazda az ájulást majdnem olyan rossz néven vette, mint az +imént a négertáncot; úgy érezte, hogy az esetet házának jó hírneve +érdekében el kell simítani. Ő egyáltalában nem akarta, hogy az ő +szalonjában efféle föltünő dolgokat műveljenek. + +– Nem ájult el, szó sincs róla, – mondotta, – Csak elszédült egy kissé… + +– Talán a hőségtől? – vélekedett valaki. + +Ez a megjegyzés nem tetszett Herbert úrnak. + +– Én eddig azt hittem, hogy a lakásom jól van szellőztetve, – mondotta +nem minden él nélkül. + +– Nagyon be lehetett fűzve? – vélekedett másvalaki. + +A fiatalosan öltözködő öreg hölgy hevesen ellentmondott. + +– Hogy is ne! Annak az asszonynak életében se volt fűző a testén! + +Herbert úr kedvetlen ráncokba vonta jupiteri homlokát. Tapintatlannak +találta, hogy az ő szalonjában ilyen intím ruhadarabokat emlegetnek. + +Odabenn, a háziasszony szobájában, a beteg időközben kinyitotta a +szemét. Egyelőre gyönge volt még és úgy kellett megitatni. Láthatólag +nagyon szégyelte a feltünést és a zavart, melynek okozója volt. A szeme +könnyes volt, amint halkan és zavartan mentegette magát. + +Fiatal özvegyasszony volt, huszonnégy, legfölebb huszonhat esztendős. A +neve Ágh Sándorné, született Szepessy Klotild. Három esztendeje, mióta +özvegységre jutott, édesanyjával együtt a fővárosban lakott. Nem volt +sem nagyon szép, sem feltünően elegáns, sem szikrázóan elmés asszony, de +kellemes külsejü, jól öltözködő és értelmes volt. És volt egész lényében +valami, ami a tisztaság és édesség benyomását keltette és ami +meghódította neki az emberek rokonszenvét. + +Félóra mulva Klotild asszony annyira összeszedte magát, hogy talpra +állhatott. Nem akarta magát többet a társaság előtt mutatni és +hazakivánkozott. Székely doktor, a barna zömök kis ember, aki az első +segítséget nyujtotta neki, magára vállalta, hogy hazaviszi a fogatján. +Az asszony a Múzeum-körúton lakott. A ház kapuja még nyitva volt és +Székely fölkísérte Klotildot a lépcsőn is. + +Egész úton egy szót sem beszéltek. A lakás ajtaja előtt megszólalt az +orvos. + +– Ha megengedi, bemegyek magához egy percre. + +A lakás négy kis szobából állott. Fogadóból, ebédlőből és két +hálószobából, melyeknek egyike Klotild édesanyjáé volt. Az öreg +Szepessyné egyébként nem volt otthon; ha leánya társaságba ment, akkor ő +az estét rendesen a házas fiánál töltötte, unokái körében. + +Klotild leültette vendégét a kis szalonban és meghagyta a szobaleánynak, +hogy készítsen teát. Azután lehúzta hosszu keztyűit, fehér köpenyegét +azonban a vállán tartotta, mivel kissé fázott. Nagyon halvány volt, a +szája mellett pedig két szomoru redő látszott. + +Jó ideig hallgatagon ültek mind a ketten, azután megszólalt az asszony: + +– Igazán nem tudom, hogy mi lelt engem ma… + +Az orvos csendesen mosolygott. + +– Ön igen jól tudja, édes Klotild, hogy mi lelte. És én is tudom. + +Az asszony meghökkenve pillantott reá, de nem merte tőle számon kérni +megjegyzését. Székely azonban kéretlenül is beszélt. + +– Magának az baja, hogy Arady Sándor megcsalja. Két héttel ezelőtt azt +mondta magának, hogy orvosi rendeletre Mentonebe kell mennie, pedig +Nápolyba ment, hogy ott Édernével találkozzék. + +Klotild arca szinte eltorzult a meglepetéstől és a rémülettől. Nem +tudott mit válaszolni. Majd kezébe rejtette arcát és keserves sírásra +fakadt. + +Székely megindultan szemlélte. Ez a kis, köpcös ember egyébként nagyon +rokonszenves és szinte imponáló benyomást tett mindenkire. Elmés arcu, +férfias modoru, a mellett gyöngéd és finom érzésü ember volt. A mélyen +csengő hangjában is volt valami megnyerő. + +Most fölállott és arccal az ajtónak fordulva, Klotild széke mellé +állott. + +– Törülje meg a szemét, – mondta halkan, – és hallgassa meg azt, amit +mondani fogok. Mindenek előtt meg akarom nyugtatni. A társaságban, ahol +voltunk, senki sem sejti, hogy mi okozta a maga ájulását. Egyedül magam +értettem meg a dolgok összefüggését, mert én jobban ismerem magát, mint +bárki más és megszoktam már, hogy figyelemmel kisérjem minden +mozdulatát… Egyebekben is megnyugtathatom. Rajtam kivül Budapesten senki +sem tudja, hogy maga Arady kedvese… + +Az asszony lassan fölemelte a fejét és Székely szeme közé nézett. A +bátor, szelid és végtelenül szomoru tekintete oly különös hatással volt +a tanárra, hogy most ő fordította el a fejét. + +– Ne értsen félre, – mondotta kissé zavartan. – Én mindent tudok, +anélkül, hogy valaha is kémkedtem volna ön után. Semleges helyen, +közömbös társalgásban kellett csak együtt látnom önt Aradyval, hogy +megértsem a valót… Eszemben sincs, hogy elítéljem magát, édes barátnőm. +Maga az én szememben ugyanaz az asszony, aki azelőtt volt. Az a tiszta, +nemes és jó asszony, aki volt. A fájdalma még tiszteletreméltóbbá és +talán kedvesebbé is teszi nekem. + +Klotild összekulcsolta a két kezét és kétségbeesetten nézett maga elé. + +– Miért mondja nekem ezt? Mire való ez? + +– Emlékezzék meg róla, hogy soha egyetlen célzással sem avatkoztam bele +szívbeli ügyébe… Még boldognak tudtam, addig hallgattam. Most beszélek, +mert előre látom, hogy magára nézve megkezdődött a fájdalom és a +lealázások időszaka. Szeretném magát megvédeni, mindenek előtt a maga +kétségbeesése ellen. Maga büszke és becsületes lélek. Szeretném, ha +mostani helyzetében is hű maradna önmagához és büszkén és becsületesen +viselkednék… + +Nem folytatták a beszélgetést, mert a szobaleány behozta a teát. A leány +még a szobában volt, amikor odakünn csengetés hallatszott. Szepessyné +jött haza. Az öregasszony igen jó kedvében volt, mint mindig, ha az +unokái köréből tért meg. Szepessyné, miként legtöbb anya, nem ismerte a +leányát, akit vakon imádott és nem is tudott olvasni a Klotild arcán. +Mialatt a fiatal asszony sötét gondolataival vívódott, az öregasszony +unokáinak apró-cseprő viselt dolgairól beszélt. Ezek a kis elbeszélések +ragyogó világításba helyezték a Szepessy-csemeték testi és lelki +kiválóságait. + +Székely búcsút mondott az asszonyoknak. Klotild kissé fogva tartotta a +kezét. + +– Jöjjön el holnap! – mondta halkan. + + +II. + +Klotild nem húnyta le az éjjel a szemét. + +Székely józan és jóakaró szavai mély hatással voltak reá. Érezte, hogy +nem szabad magát átengednie a zavaros és kétségbeejtő fájdalomnak, +amelyet kedvesének hűtlensége hozott reá. Mindenek előtt rendbe akarta +szedni kuszált gondolatait és azért újból átgondolta mindazt, ami közte +és Arady között történt. + +Ez az ember végzete volt eddigi életének. + +Talán valami élettani föltételeken múlhatott, amelyeket ő nem értett +meg, hogy kisleány kora óta szenvedélyes vonzalommal viselkedett Arady +iránt. Egy vidékről valók voltak, távoli atyafiság kötötte össze őket. +Klotild még iskolás leány volt, amikor első ízben látta az akkori +jogászt, aki természetesen, még ügyet sem vetett reá. + +Arady Sándorhoz való vonzalma együtt nőtt a kisleánynyal. Az ő szemében +Sándor fölötte állott minden bírálatnak. Mindennek, ami rajta és benne +van, valami különös, mély értéke van. Amit tesz, az mindig nemes és jó, +amit mond, az mindig érdekes és fontos. Röviden: Sándor a férfiak +férfia. A kisleány lelki világában _a férfi_. + +Később szétváltak útjaik. A nagyralátó ifju a diplomáciai pályára +vágyakozott és a bécsi keleti akadémia növendéke lett. Midőn a kitünő +tanulót kinevezték attasénak, oly magasra emelkedett Klotild szemében, +hogy szinte már el is tünt a falusi szemhatára fölött, akár az +elszabadult léggömb. Klotild meg volt róla győződve, hogy az ő bálványa +maholnap Európa sorsát fogja intézni. A szerelme csodálattá változott +át. + +Nem is követett el hűtlenséget, midőn néhány esztendő multán annak +rendje, módja szerint feleségül ment egy Ágh nevü derék vidéki +uriemberhez. Egy istenhez egyébként nem mehet nőül a leány, különösen +akkor nem, ha a szóban forgó isten nagykövetek leányaival tenniszezik. + +Klotild egy darabig olyasmit képzelt, hogy ő boldog is lehetne a +házasságában. Később meggyőződött róla, hogy a boldogság nem föltétlen +életszükséglet és megelégedett annak szurrogátumával, a nyugalommal. +Alkalmasint épp oly kötelességtudó, mint igénytelen falusi asszonyként +végezte volna földi pályafutását, ha egy gonosz véletlen ki nem zökkenti +a sinekből. Az ura egy szerencsétlenség áldozata lett. Egyik +legbizalmasabb barátja véletlenségéből agyonlőtte vadászaton. + +Klotild illően elsiratta és meggyászolta, azután édesanyjával a +fővárosba ment lakni. Az édesanyja akarta így, hogy Budapesten élő fia +és unokái közelében lehessen. + +Abban az időben lett fővárosi lakossá Arady Sándor is, miután a +diplomáciai pályája hirtelen ketté szakadt. Sándor hamarosan belátta, +hogy nem született hivatalnoknak. Nagytehetségü, de egyszersmind +féktelenül önérzetes ember volt és egyik hivatali főnökének +kellemetlenkedése éppen elég ok volt neki arra, hogy egy gőgös +gesztussal örökre búcsút mondjon pályájának. Elhatározását persze +megkönnyítette az a körülmény, hogy csinos vagyon ura volt. + +Azzal az elhatározással tért meg hazájába, hogy politikát fog csinálni. +Ehhez ő is, mint minden magyar ember, kiváló hivatottságot érzett +magában. + +Azzal kezdte, hogy könyvet írt, amelynek az lett volna a feladata, hogy +reá irányítsa a nyilvánosság figyelmét. A könyv a közös külképviselet +bírálatával foglalkozott és bár Sándor írásközben meg volt győződve, +hogy kíméletlenül éles hangot használt, utólag mégis kitünt, hogy könyve +hazai fogalmak szerint annyira tárgyilagos és higgadt, hogy már szinte +unalmas. Senki sem olvasta és senki sem emlegette. + +A véletlen akkoriban összehozta Sándort Klotilddal. Az utcán látták meg +egymást elsőízben. Másnap Arady már meglátogatta az asszonyokat. Ennek a +nagy sietségnek megvolt a maga oka: találkozásuk alkalmával a fiatal +özvegy szinte szenzációs hatást tett az attaséra. Ő süldőleány korában +látta utolsó izben. Azóta külsőleg, belsőleg megérett. A termete +megtelt, szeméből asszonyi gyöngédség ragyogott. Sándor elragadónak +találta. Ő mostanában egyébként is nagy honvágyat érzett saját +ifjukorának gyöngéd emlékei után. Egy idő óta valósággal szentimentális +volt a kedélyállapota. A balsikerei lealázták, azonkívül egy keletkező +szívbaj szimptomáit vélte magán megfigyelni, ami ugyancsak leverte. +Szinte epekedett egy kis bensőség és melegség után. + +Félesztendővel később Klotild már kedvese volt Sándornak. Az első +szerelmes csók után habozás és gondolkozás nélkül odaajándékozta magát +neki. Soha asszony kevesebbre nem tartotta magát, mint ő. + +Hogy gondolt-e házasságra? Egyébre sem, csak arra. Úgy vélekedett +azonban, hogy ennek a „külső formaságnak“ – ő csak annak tekintette – +minden részét Sándorra kell bíznia. + +Arady eleinte maga is úgy vélekedett, hogy jobb hitvest ennél a csendes, +szerény és melegszívü asszonynál hét országban keresve sem találhatna. +Később azonban kiverte fejéből a házasság gondolatát. Az egészsége +időközben megint helyreállott és ezzel megjött a régi büszke életkedve +is. Többet járt társaságba és a szó szoros értelmében divatba jött a +fővárosi szalonokban. Az élet megint ragyogva és csábítóan mosolygott +rá; a jövendő megint sokat igért neki. És még valami különös dolog +történt. A budapesti asszonyok, a legszebbek és legbüszkébbek, úgy +viselkedtek az érdekes attaséval szemben, mintha fogadást kötöttek +volna, hogy melyikük hódítja meg előbb. Sándor olyanformán érezhette +magát köztük, mint a mohamedán ember az éden kertjében: minden bokorból +mosolygott feléje a szépség és az élvezet. Valószinü, hogy a külföldről +ideszakadt fiatalember erősen félreértette és túlbecsülte a fővárosi nők +fesztelen kacérságát, de bizonyos, hogy Tildát – így nevezte ő +barátnőjét – napról-napra jelentéktelenebbnek látta és bizonyos, hogy a +házasság gondolata nem volt kedvesebb előtte az életfogytiglan tartó +rabság gondolatánál. + +Akkoriban lépett a szinre Éder báróné. Egy osztrák katonatiszt elvált +felesége, eredetére nézve lengyel nemzetség. Pompás és érdekes nő, az +úgynevezett veszedelmes asszonyok fajtájából. Csupa temperamentum, telve +szikrázó elmésséggel és művészi ösztönökkel. Ez az asszony körülbelül +olyan életet folytat a fővárosban, mint egy előkelő legényember. + +Ebben vakmerően következetes. Láthatólag nem törődik senkivel és nem fél +semmitől. Az arisztokrácia, amelyhez születésénél fogva tartozott, nem +igen akar róla tudni, de ő nem is tesz kisérletet, hogy elfogadtassa +magát a nagyúri házakban. Jobban szereti a művészek társaságát. Furcsa +egyébként, hogy ezt az asszonyt, aki jóformán az utcán él, bizonyos +homály födi. Mialatt száz botrányos dolgot beszélnek róla az emberek, +bevallani kénytelenek, hogy bizonyítani nem tudnának ellene semmit. +Egyesek – még pedig nem a legtapasztalatlanabbak – azt állítják, hogy +Éderné inkább szabadszáju, mint szabaderkölcsü és hogy a híres +temperamentuma a szemében lobog csak, a vére azonban hűvös, vagy legjobb +esetben is langyos. + +Klotild annyiban is igen kellemes természetü asszony volt, hogy nem +ismerte a féltékenységet. A barátja úgynevezett társadalmi sikerei nem +nyugtalanították, inkább büszkévé tették. Éderné azonban első +találkozásuk alkalmával ellenszenvvel és félelemmel töltötte el. +Asszonyi sejtőképessége megérezte a báróné hóbortos könnyelműsége mögött +a hideg számítást. Sohasem merte volna barátját arra kérni, hogy kerülje +ezt az asszonyt, titokban azonban könnyeket ontott a nagy érdeklődés +miatt, amelyet Sándor a különös asszony iránt mutatott. + +Néhány héttel ezelőtt Arady, orvosi rendeletre, amint mondta, Mentoneba +utazott. Klotild, bár gyanúját egy szóval sem árulta el, biztosan tudta, +hogy barátja nem az egészsége miatt utazik a Rivierára. Más ok készti az +útra; olyan ok, amelyet bevallani nem akar. Néhány rövid és meglehetősen +hűvös levél érkezett Mentoneból. Ezek a levelek valósággal megtörték +Klotildot. Most már rettegve sejtette, hogy a barátja elfordult tőle. + +A valóságot Herberték szalonjában tudta meg, egy idegen ember szájából, +aki Nápolyban együtt látta Aradyt Édernével. + +* + +Klotild a Herberték estéjét követő éjszakán végiggondolta szerelmének +bús és együgyü történetét. Úgy érezte, hogy a szakadást, amely +elválasztotta Sándortól, többé nem temetheti be semmi. A barátja +hazudott neki. Ő meg tudta volna a hazugságot bocsátani, de tudta, hogy +Sándor hiúsága sohasem fogja neki megbocsájtani a tettenérést. Ami volt, +az nem lesz többé. A boldog álmok, az édes ábrándok világa elpusztult. +Köröskörül csupa rom. A jövendő ege kétségbeejtően szürke. Hogyan lehet +majd elbírni ezt a vígasztalan életet? + +Az asszonynak eszébe jutott valami, amire eddigelé még sohasem gondolt: +hogy ő tulajdonképpen „bukott nő“. Eddig az az érzése volt, hogy +Sándornak adta oda a becsületét. A becsülete elveszett abban a +pillanatban, amikor a kedvese eldobta magától. + + +III. + +A Rákóczi-úton bérkocsi állott meg egyik ház előtt. Egy vadászruhás inas +várakozott a kapu alatt; ő fogadta a kocsiból kiszálló urat és szedte le +a bakról a podgyászt. + +Az úriember, aki láthatólag hosszabb útról érkezett, karcsu, szőke ember +volt. Igen szabályos metszésü, föltünően halvány arcának a hegyesre +nyírott, aranysárga szakáll némi külföldies kifejezést adott. Az ember +azt hitte volna, hogy előkelő és nagymódban élő művész. Ezt a benyomást +megerősítette szürke, szép szemének parancsoló tekintete és egész +modorának határozott és büszke volta. Ez az ember volt Arady Sándor, az +attasé. + +Néhány kérdést intézett legényéhez, közben fölment a második emeleten +lévő lakására. Dolgozószobájában, az íróasztalon, a fölbontatlan +ujságlapok és levelek egész halmaza várakozott reá. Kalappal a fején, +utiköpenyeggel a vállán, sorra nézte a leveleket. Klotildtól nem volt +levele, pedig éppen azt kereste. + +– Nincs semmi üzenet a nagyságos asszonytól? – kérdezte legényétől. + +(Nagyságos asszony: Klotild.) + +– Semmi, – válaszolt az inas. + +– Nem is járt itt? + +– Nem. + +Annál jobb! – gondolta magában Sándor. És azzal átöltözött. Kissé +nyugtalanította a Klotilddal való találkozás gondolata. Biztosra vette, +hogy az asszony előbb-utóbb mégis csak hírét fogja venni az ő nápolyi +kirándulásának. Tulajdonképpen ügyetlenség volt tőle, hogy eltitkolta +előtte útját. Ezzel fölébresztette Klotild gyanúját. Pedig ő, Sándor, +semmitől sem irtózott annyira, mint az effajta kicsinyességektől. Nem is +akarta megbántani ezt az alapjában véve derék, jellemes és ragaszkodó +teremtést. Biztosra vette, hogy az asszony nem élné túl a válást. + +Az egész nápolyi kirándulás egyébként ostobaság volt, amelyet már meg is +bánt. Éderné fölébresztette a kiváncsiságát, rövid ideig tartó lázba is +ejtette, alapjában véve azonban hidegen hagyta a szívét. A bárónénak egy +elmés és vakmerően kötekedő levele csábította a nápolyi útra. Sándor +olyasmit képzelt, hogy Nápoly kék ege alatt fantasztikus és költői +kaland várakozik reá. Nagy meglepetésére a Vezuvió-szállóban egy igen +józan, irónikusan fölényes asszonyt talált, aki képzőművészeti és +művelődéstörténeti témákról akart vele beszélgetni és közben mélabús +célzásokat tett egy emberre, az eljövendő, igazi férfira, aki meg tudná +őt érteni. Sándornak egyszerre az a benyomása lett, hogy a báróné talán +feleségül akarja magát vele vétetni és ez a gondolat hirtelen +megfagyasztotta a vérét. Most már megállapította magában, hogy Éderné +nem is az ő genre-ja. Néhány napi kínos feszengés után összecsomagolta a +holmiját és kurta búcsú után hazautazott, egy fölösleges fölsülés +lealázó érzetével a lelkében. + +Budapestre érkezvén, Sándor igen csodálatosnak találta, hogy Tilda nem +jelentkezik nála. Máskor, ha megtért valami útjáról, mindig az asszony +szeliden és félénken mosolygó szőke arca köszöntötte. Másnap sem adott +magáról hírt, pedig bizonyos, hogy a fővárosban van. Most már +nyilvánvaló, hogy Klotild mindent tud. Estefelé Sándor meg akarta +látogatni, de mivel előre is untatta és fárasztotta a sejtelem, hogy +Klotild könnyes szemmel lép majd eléje, egy vidéki rokonának látogatását +ürügyül használta arra, hogy újból elhalassza az elkerülhetetlen +látogatást. + +Harmadnapra levelet vett a barátnőjétől. Az attasé éppen reggelinél ült, +amikor hozták. Nem bontotta föl mindjárt, hanem maga elé tette és tovább +evett. Végül mégis megemberelte magát és elolvasta. + +A levél így szólt: + +Kedves barátom! + +Szerettem volna minél előbb látni, hogy megbeszéljek önnel egy fontos +dolgot. Mivel azonban nem mutatja magát, levélben írom meg a +mondanivalómat. Az ön hosszu távolléte alkalmat adott nekem, hogy +megtegyem azt, amit régen meg kellett volna tennem: gondolkoztam a +kettőnk helyzetén. Elmélkedésem eredményeképpen ma már belátom, amit +ugyancsak előbb kellett volna belátnom: nem élhetek tovább úgy, ahogyan +eddig éltem. Nem bántam meg semmit, amit a multban tettem és hálát érzek +ön iránt, hogy gyakran jónak és gyöngédnek mutatta magát. A jövőben +azonban megint az akarok lenni, aki évekkel ezelőtt voltam: az ön +igénytelen, jó kis barátnője. Szerelemről ne legyen többet szó +közöttünk. Tudom, hogy ön megért és nem is fog tőlem magyarázatot kérni. +Ha látni akar, keressen föl bármelyik napon délután, amikor az édesanyám +is otthon van. Mindig nagy örömmel fogja megszorítani baráti kezét: + +Klotild. + +Sándor eleintén nem mert hinni a szemének. Tilda ír neki ilyen levelet? +Tilda?! + +Az édes, diadalmas öröm érzése járta át minden porcikáját. Az az öröm, +amelyet akkor érez az ember, ha valóvá válik valami féltve titkolt, +kedves álma. Most már nyiltan bevallotta magának, hogy az utóbbi időben +már nagyon únta a viszonyt. A derék asszonyka a szerető szerepében is +annyira tisztességes, házias és nyárspolgárias volt, hogy örökké és +kizárólag a törvényes hitves hatását tette. A szívós érdeklődés, amelyet +Sándor legényháztartásának részletei iránt tanusított, a magasztos +odaadás, amellyel az inas ténykedéseit ellenőrizte és a boldog buzgalom, +amellyel alkalomadtán Sándor ruhaszekrényeiben rendezgetett, csak +fokozták ezt a hatást. Klotild kezdettől fogva az ő feleségének +tekintette magát és idő kérdése volt csak, hogy mikor fogják frigyüket +nyilvánossá és törvényessé tenni. Ez a gondolat az utóbbi időben +ólomsúllyal nehezedett Sándor mellére. Belátta, hogy egy életbevágó, +nagy és többé jóvá nem tehető ostobaságot követett el. Az asszonyka +annyira kedves, odaadó, tisztességes és amellett annyira érzékeny volt, +hogy jellemes férfi létére nem is mert gondolni a szakításra. És most +csoda történt! Klotild megértette kedvesének titkos vágyát és visszaadta +neki szabadságát. Magára vette a szakítás ódiumát és fölajánlotta neki +tiszta barátságát. Képzelhető-e ennél világosabb és gyöngédebb eljárás? + +Sándor, amint mondottam, nagyon boldog volt. Nagy, őszinte hálát érzett +a páratlan asszony iránt. Úgy találta, hogy az élet tulajdonképpen szép +és egyszerü valami, ha okos és becsületes emberek segítik egymást +elviselésében. + +Ezt a napot úgy töltötte, mint valami ünnepnapot. Nagy gonddal +öltözködött és délig sétált a városban. Bement egy műkereskedésbe és +keresett valami emléktárgyat, amelyre ráfoghatná, hogy Olaszországból +hozta. Sokáig válogatott, végül megvett egy zöldpatinás bronzszobrot, +amely egy nimfát elragadó centaurt ábrázolt. A szobrot elküldte +Klotildnak egy levél kíséretében, abban bejelentette délutáni +látogatását. Azután megebédelt. Ünneplő kedvében megivott egy kis üveg +burgundit és rágyújtott egy drága szivarra. Türelmetlenül várta a négy +órát. Nagyon kíváncsi volt, hogy minő arccal fogadja majd a barátnője. + +Klotild kalappal a fején állott a kis szalonban. Éppen a keztyűjét +gombolgatta. + +– Jó, hogy jött, – mondotta, – mert tovább már nem várhattam volna. A +bátyám legkisebbik fiának láza van és édesmamának nincs nyugta, amíg +hírt nem hozok neki a gyerekről… A mama maga nem mehet oda, mert ő is +meghült és Székely doktor nem ereszti ki a házból… A doktor odabenn van +nála… + +Klotild mindezt gyorsan, erőltetett élénkséggel mondotta. Beszédközben +zavartan mosolygott és kerülte a barátja tekintetét. Az arca kissé +halványabb volt, mint máskor. + +– Nem tudsz te komédiázni! – gondolta magában Sándor. + +Az asszony megköszönte az ajándékot, amely láthatólag igen megtetszett +neki. Ekkor belépett hozzájuk Székely. + +A férfiasképü és katonás járásu kis tanár megszorította Sándor kezét. +Azt mondta, hogy Szepessyné baja nem komoly. Azzal ajánlotta magát, hogy +neki még több betegét kell meglátogatnia. Az ajtóban visszafordult: + +– Félnyolc előtt visszajövök és elviszem a filharmonikusokhoz, – +mondotta Klotildnak. + +Sándor zsebében ott volt a jegy, amelyet az operettszínház mai +előadására váltott magának, de azért meglepőnek találta, hogy Klotildnak +kedve van ma zenét hallgatni. A szakítás napján! + +– Nekem most mennem kell, – szólt az asszony. – Ha ráér, elkísérhetne. + +Sándor persze ráért. Az asszony föltünően csinos volt új kosztümjében és +a kísérője észrevehette, hogy sok férfi utánuk fordul az utcán. Közömbös +dolgokról próbáltak beszélni, de a beszéd fonala meg-megszakadt. Azt, +amivel teli volt a fejük meg a szívük, egyikük sem merte szóba hozni. + +Szepessyék kapuja előtt kezet fogtak. Sándor ekkor, az ég tudná, hogy +miféle eszmetársulás folytán, a kis professzorra gondolt. + +– Mondja, Tilda, – kérdezte kedélyes mosolylyal, – nem udvarol magának +az a Székely tanár? + +– Nem, nem! – kiáltotta Tilda szinte ijedten. + +Aztán mintha egyszerre ellágyult volna egy pillanatra. Erősen +megszorította a barátja kezét és puha, édes hangon suttogta: + +– Ugy-e, Sándor, mi mindig jó barátok maradunk? Mindig? + +– Mindig! – válaszolt Sándor. + +– Igazán kedves teremtés! – mondotta később magában, miközben a lakása +felé ment. + +Aztán megint Székely tanárra gondolt. Ej, nem is volna rossz dolog, ha a +kis doktor feleségül venné Tildát. Vagyonos, jónevü és nem kellemetlen +ember. Klotild nem él valami fényes anyagi viszonyok között. A magányos +élet egyébként sem neki való. Neki háztartás kellene, ahol süthet, +főzhet, takaríthat. De a kis doktor is jól járna vele. + +Sándornak nagyon megtetszett ez az ötlete. Miközben tovább űzte-fűzte, +jószívűen és ravaszul mosolygott. Valami apai gyöngédséget érzett e +pillanatban Tildája iránt és nagy rokonszenvvel gondolt a derék doktorra +is. + + +IV. + +Az operett első fölvonása után a színház földszintjén minden látcső egy +emeleti páholy felé fordult. Egy óriás fehér kalap lebegett a páholy +bíborbársony keretében. A kalap alatt egy igen szép, vidám és merész +mosolyu hölgy trónolt. Sándor is feléje fordította látcsövét és +megismerte Édernét. A báróné észrevette és fölemelte legyezőjét. Ez azt +jelentette, hogy jőjjön fel a páholyba. Az attasé nem igen térhetett ki +a fesztelen és nyilvános meghívás elől, bár tudjuk, hogy lelkesedése a +szép asszony iránt már nagyon megcsappant. + +A báróné a páholy ajtajában fogadta. + +– Nos, József úr, hogy van? Örül, hogy megmentette erényét a gonosz +Putifárné elől? + +Éderné nemcsak gyönyörü asszony, de pompás ember-példány is volt, ami +nem egészen ugyanaz. Egész lényéből csak úgy sugárzott és ragyogott az +üde erő, az energia és az élet. Magas, délceg termete, szabályos és +tömör profilja, bőrének frissesége és hajának ragyogó szőkesége, +nemkülönben tartásának és mozgásának nyugodt határozottsága angolszász +benyomást tett, bár a báróné a Visztula mellett született. Egyik +főszépsége a haja volt. Ennek a dús és ragyogó hajnak jóformán minden +szála más színü volt; lenszínü és rókavörös fürtök közé tiszta +aranyfényü szálak vegyültek. Az egész tarkán ragyogó sörény a hullámzó +élet benyomását tette. Lengyel csak a beszédes szeme és a kicsi, fehér +és puha keze volt. + +Sándor valami hűvös banalitást mondott az asszonynak, jelezvén, hogy nem +szándékozik többet fölülni a kacérságának. Az asszony azonban egyetlen +rohammal visszafoglalta a már elvesztett poziciót. + +– Édes barátom, maga rosszul bánik velem. Nekem ezért haragudnom +kellene, de bevallom, képtelen vagyok reá. Úgy látszik, nekem valami +különös gyöngém van maga iránt… Két ilyen embernek, mint mi vagyunk, meg +kellene egymást értenie… Az arcán látom, hogy most sem hisz az +őszinteségemben? Jól van, hát ne higyjen! Azonban tegyen nekem egy +szívességet… Nagy kedvem volna, hogy egy ostobaságot kövessek el… Ne +kérdje, hogy miért, hanem legyen a segítségemre… Jőjjön velem a Rigóba +vacsorázni. Eljön? Különszobában leszünk, megiszunk együtt egy üveg +Roederert és ha nem találok rá módot, hogy megbékítsem magát, akkor +megérdemlem, hogy Budapest legunalmasabb asszonyának tartson… + +Sándor egy kissé elsápadt a kellemes meglepetéstől. Úgy látszik, hogy a +régi módszere, a kiböjtölés taktikája megint bevált egyszer. + +A második fölvonás után megvárta a bárónét az előcsarnokban és kocsiba +ült vele. + +A Rigó egy előkelő, de a mellett meglehetősen rosszhírü vendéglő volt. +Mikor ketten beléptek a villamos fényben ragyogó kapubejáraton, egy +gyalogos pár haladt el mellettük az utcán. Klotild volt, aki Székely és +a tanár hugának társaságában a hangversenyből ment haza. Sándor nem vett +róluk tudomást, hanem sietve követte a hosszu, fehérprémes kabátjában +tovasuhanó bárónét. + +A Rigó különszobájában egyébként kellemetlen meglepetés érte. Három +fiatal úr és egy vénkisasszony várták őket. Valamennyit Éderné rendelte +oda. A kisasszony félig barátnője, félig társalkodónője volt a +bárónénak, afféle jónevü, koldusszegény élősdi, aki különféle +szolgálatokat végzett Éderné személye körül és alkalomadtán a vak és +süket erényőr tisztét is ellátta. Mert a szép báróné egészbenvéve +bámulatos könnyedséggel szökdelt át a társadalmi korlátokon, bizonyos +végső határokon azonban sohasem ment túl, legalább a nyilvánosság szeme +előtt nem. A fiatal urak az imádók gárdájához tartoztak. Megjegyzendő +egyébként, hogy ebben a gárdában csak igen fiatal urak maradtak meg +hosszabb ideig. Afféle szerényebb igényü legények, akiket egy kedvetlen, +vagy egy humorosan anyai gesztussal rögtön el lehetett távolítani, ha +alkalmatlan közelségbe találtak furakodni. Ők valamennyien önzetlen jó +fiúk voltak, egyébként egy-egy valószínűtlen véletlenre számítván, úgy +leselkedtek a báróné körül, mint a konstantinápolyi kutyák a mészárszék +előtt, egyelőre pedig megelégedtek azzal, hogy naivabb emberek szemében +kompromittálhatják a szép asszonyt. + +Az ifjak savanyu ábrázattal köszöntötték Sándort. A báróné olyan +formában hívta meg őket, hogy egyikük sem tudott a többiről. Az attasé +pedig alig bírta leplezni haragját. A szép asszony játszott vele és ő +lépre ment neki, akár ezek a tacskók. + + +V. + +Hetek multán a következő bizalmas párbeszéd folyt le Klotild és Székely +tanár között: + +– Ön azt mondja, hogy nagyon jól érzi magát, édes barátnőm, amellett +szemmel láthatólag fogy. Ön mosolyog és a szeme ki van sírva. Ön tavaszi +szövetmintákat válogat, amellett a halálra gondol. Ez nem okos és nem is +egészen becsületes dolog. Az embernek kötelességei vannak önmagával és +másokkal szemben és ön jól tenné, ha kötelességeire gondolna. + +Klotildon, aki a kis szobájában ülve tényleg azzal foglalkozott, hogy +ruhamintákat nézegetett, egyszerre nagy gyöngeség vett erőt. Ölébe +ejtette a papirra ragasztott tarka szövetdarabokat és kétségbeesetten +tekintett Székelyre. + +Az pedig nyugodtan és szelid hangon folytatta a korholást. + +– Ön tudja, hogy a multja meghalt. Legyen hát annyi ereje, hogy végleg +hátat is fordítson a holttestnek és mentsen meg az életéből annyit, +amennyi még megmenthető. + +Klotild egy erőtlen mozdulatot tett a kezével. + +– Mit tegyek? – kérdezte. + +A doktor kissé habozott a válaszszal, de azután kimondotta, egyszerűen +és becsületesen: + +– Én az ön helyében feleségül mennék Székely tanárhoz. Jól tudja, hogy +ez csak öntől függ. + +Az asszony régóta várt már ilyenféle vallomást. Most mégis megrémült és +elszomorodott a tanár szavaitól. Székely pedig, mint aki jól meggondolta +a maga dolgát, tovább fűzte a szót. + +– Tudom, hogy mi jár most a fejében! Ön azt gondolja magában: Hiszen nem +szeretem! – Ez azonban nem akadály. Megnyugtatom azzal, hogy én sem +szeretem a szó regényírói értelmében. Akarja tudni, hogy mit érzek maga +iránt? Elmondom, ha nem is érdekli túlságosan. Igen nagy, mély és meleg +apai gyöngédséget érzek. Amellett valami nagy, mondhatnám művészi +gyönyörűségem telik az ön finom, kecses és tiszta lényében. Szeretnék +sokat, lehetőleg mindig a társaságában lenni, szeretnék az ön bizalmas +barátja lenni, szeretnék önről gondoskodni és szeretném önt egy kissé +kényeztetni, oltalmazni és vezetni. Ennyi az egész. Azt is megmondom, +hogy ön mit érez irántam. Egy kis rokonszenvet, amely némileg hasonlít a +gyermeki szeretethez. Az én társaságom a biztosság és a nyugalom érzését +kelti föl önben és ön ezért kedveli a társaságomat. Tudom, hogy mit +gondol most. „Elég ennyi a házassághoz?“ Válaszolok a néma kérdésére. +Szerintem ennyi éppen elég ahhoz a szövetséghez, amelyet én képzelek. +Lássa, én közel járok az ötven esztendőhöz. Egész eddigi életem munkában +telt el. Mindig a más emberek nyomorúságával voltam elfoglalva és +magammal nem igen értem rá törődni. Szeretnék most már magamnak is élni +egypár esztendőt. Fölhagyok orvosi gyakorlatommal, lakóhelyemet átteszem +valahová a főváros környékére és azzal foglalkozom, amihez kedvem van. +Egy kis művészet, egy kis irodalom, két-három jóravaló ember barátsága +és gyakori utazások. Ez az, amire vágyódom. Mindezt azonban csak egy +okos és melegszívü asszony segítségével valósíthatom meg. Láthatja, hogy +józan vagyok, sőt egy kissé számító is. Úgy hiszem, hogyha ön is ilyen +szemmel nézi mostani helyzetét, akkor elfogadja a kezet, amelyet ön felé +nyujtok. Nem valami szép kacsó, de erős, meleg és becsületes. + +– De hiszen ez lehetetlen! – szólt Klotild. – Jól tudja, hogy lehetetlen +és azt is tudja, hogy miért az! + +A tanár vállat vont. + +– Tudom, hogy miféle akadályokra gondol ön. De nekem arra vonatkozólag +megvan a magam különvéleményem. A nőkről is van különvéleményem. +Huszonöt esztendő óta nőorvos vagyok, ennyi idő alatt megtanultam, hogy +a nőben is az embert lássam. A nőket jó és rossz emberekre osztom. A +rosszak sem gonoszak, hanem vagy betegek, vagy ostobák, vagy csak +boldogtalanok. Ön jó ember, édes Klotild, körülbelül a legjobb, akit +ismerek. Ismerek nőket, akik soha, talán még álmukban sem vétettek az +ellen, amit a női tisztességnek szokás nevezni. Ezeknek sorában vannak +oly jellemtelen teremtések, akiket a világ minden gazdagságáért sem +tennék feleségemmé. Önre vak bizalommal ruháznám az én becsületes +nevemet, mert tudom, hogy feleségnek született, a szó legjobb értelmében +annak és azt is tudom, hogy ön példás felesége lenne mindenkinek, akinek +hűséget fogad. Beszéljünk őszintén, Klotild! Ha a feleségemmé lesz, +akkor egy gonosz emléket hoz magával a házasságba. Ezzel szemben én is +hozok valamit: az én ötven esztendőmet. Az ön emlékét meg lehet +gyógyítani, akár a betegséget. Az én ötven esztendőmet, sajnos, nem +lehet meggyógyítani. Ön attól fél, hogy az az ember, Arady – igazán nem +látom be, hogy miért ne ejtsem ki a nevét? – ellenséges árnyékként fog +kettőnk között állani. Biztosítom és elvállalom érte a felelősséget, +hogy a félelme alaptalan. Egy-két esztendő mulva maga Arady be fogja +látni, hogy hármunk közül egyedül ő a vesztes. Ebben bizonyos vagyok. + +Székely fölkelt e szavak után. + +– Nem akarom, hogy válaszoljon nekem. Gondolkozzék azon, amit mondtam. +Nem fogom a dolgot többet szóba hozni. Ha azt akarja, hogy megint +beszéljünk róla, akkor önnek kell kezdenie. Lesz rá gondom, hogy mindig +a kezeügyében legyek… + +* + +Egy hét sem mult el e beszélgetés után, midőn Arady Sándor a következő +levelet kapta: + +Kedves Sándor! + +Egy, a jövendőmre nézve nagyfontosságu lépésemről kell önt értesítenem. +Régi barátom, Székely tanár, megkérte a kezemet. Úgy határoztam, hogy +elfogadom ajánlatát. Azt akarom, hogy ön legyen az első, aki erről +értesül. Szívéből köszönti + +Klotild. + +Midőn a fiatal asszony papirra vetette e sorokat, maga Székely még mit +sem tudott elhatározásáról. Klotild tulajdonképpen nem is határozott még +véglegesen. Ez csak afféle ártatlan asszonyi furfang volt, egy utolsó, +erőtlen és kétségbeesett kísérlet, hogy visszahódítsa magának +szerelmesét. Hogy mi lesz azután, ha nem válik be kísérlete, arra +egyelőre még gondolni sem mert. + +A kísérlet nem vált be. Sándor egy órával később már megjelent az +asszonynál, kifogástalan szabásu kabátban, fehérkeztyűsen. Meglátszott +rajta, hogy meg van hatva egy kissé és hogy némileg szégyenli is magát, +egyébként azonban csak úgy sugárzott szeméből az öröm. Volt azonban +annyi jóízlése, hogy a mélabús önzetlenség álarca alá rejtse örömét. + +Hódolattal kezet csókolt Klotildnak és megindultan mondotta: + +– Ha valaki megérdemli, hogy boldog legyen, akkor maga megérdemli, édes +Klotild… + +Klotild is volt annyira asszony, hogy mosolyogva meg tudta szorítani a +barátja kezét. Azután zavart arccal banalitásokat beszéltek. Majd +elhallgattak mind a ketten. Sándor egyszerre elkomolyodott. + +– Szóba kell hoznom még egy dolgot, – mondta lovagias zavarában hebegve. +– Vannak leveleim… Ha akarja, megsemmisíthetem azokat… Ha azonban jobban +megnyugtatja magát, akkor még ma visszahozom valamennyit… + +Klotild fölemelte fejét és nyiltan a szemébe tekintett. + +– A leveleket ne hozza vissza, – mondta. – Tegyen velük amit jónak lát… +De most már nekem is szóba kell hoznom egy dolgot. Székely mindenről +tud, ami köztünk történt… + +Sándor felpattant a székről. + +– Mindent tud? Székely –? + +Klotild nyugodtan bólintott a fejével. + +– Természetesen. Ön nem hiszi rólam, hogy egy hazugság árán leszek a +nejévé? + +Az attasé nem igen tudott erre mit mondani. Ő ezt a dolgot +érthetetlennek és szokatlannak találta. Ilyesmit nem szokás elmondani. +Soha sem hallotta még, hogy egy úriasszony ilyesmit bevallott volna… + +Klotild tovább beszélt. + +– Ezek után természetesnek fogja találni, ha arra kérem, intézze úgy a +dolgát, hogy ne találkozzunk a közel jövőben… Ön majd fog erre ürügyet +találni… Én hamarosan meg fogok esküdni, azután elhagyjuk Budapestet… + +Az asszony fölkelt helyéről és kezet nyújtott Sándornak. + +– Isten áldja meg, Sándor! + +A fiatalember bánatos arccal kezet csókolt neki. + +– Legyen boldog, Klotild! + +Kissé kedvetlenül ment haza. Úgy találta, hogy neki különös, szinte +megalázó szerep jutott. Azzal az elhatározással jött Klotildhoz, hogy +lovagias, nagylelkü és gyöngéd lesz a boldogtalan asszonnyal szemben. +Itt azonban nem kértek sem a lovagiasságából, sem a nagylelkü +gyöngédségéből. Sőt Klotild nem is látszott nagyon boldogtalannak. + +Székely tanár estefelé meglátogatta barátnőjét. Klotild bevezette a +hálószobájába, ott az ablakhoz lépett vele és így szólt hozzá: + +– Én elfogadom ajánlatát. És igérem, hogy engedelmes, hűséges, hálás +felesége leszek. Kérem, vezessen el innen, védjen meg önmagam ellen, +gondolkozzék helyettem, gyógyítson meg és bánjék jól velem. + +A kis ember nem válaszolt, hanem meghatottan végigsimított Klotild +tiszta homlokán. Ez a gyöngéd érintés olyan hatással volt az asszonyra, +hogy egyszerre gyermekes gyöngeséggel Székely vállára hajtotta fejét. + +Nagyon sokáig maradtak így. A tanár később kissé megborzongott, midőn +valami meleget érzett a nyakán. Klotild sírt. + +A szobaleány belépett, hogy meggyújtsa a lámpákat. + +– Juci vagy Klári, – mondta Székely, – nem kaphatnánk egy csésze teát? + +Klotild furcsának találta, hogy a tanár ma sem tudja még a szobaleány +nevét és önkéntelenül is elmosolyodott egy kissé. + +Ez volt az eljegyzésük. + +Másnap a tanár azzal a vallomással lepte meg Klotildot, hogy a ház, +„valahol Budapest környékén“, ahová esküvőjük után elvonulni fognak, jó +ideje megvan már és az ő telekkönyvi tulajdona. Egyik szomszédos városka +határában fekszik, nagy kert közepén. Székely eddigelé nem említette még +ezt a házat, pedig két hónappal ezelőtt vette. Most már bevallotta azt +is, hogy Klotild számára szerezte. A fiatalasszony csodálkozva +tapasztalta, hogy a tanár milyen biztos kézzel intézi az ő sorsát. Ez a +tapasztalás azonban nem bántotta a hiúságát, inkább jól esett neki. + +Eljegyzésük első ideje nem a szerelem, hanem a bútoripar jegyében telt +el. Hosszu és alapos tanácskozásokat folytattak jövendő lakásuk +berendezése dolgában és Székely valósággal elárasztotta Klotildot +árjegyzékekkel és tervrajzokkal. A fiatalasszony egyszerre azon vette +észre magát, hogy száz komissió szakadt a nyakába. Asztalosokkal +alkudozik, lámparaktárakban kutat és ha Székely alkonyatkor bekopogtat +hozzá, diadalmas arccal lobogtat feléje valami sikerült kárpitmintát. Ez +a foglalkozás egyébként nagyon az inyére való volt, mint minden igazi +asszonynak. + + +VI. + +Arady Sándor abban az időben betegeskedni kezdett. A szívét fájlalta +megint. Egyízben már érezte ezt a fájdalmat, amelyet egy keletkező +szívbaj szimptomájának tartott. Akkor is mélységes levertség és unottság +kísérte a bajt. + +Az orvos, akit elhívatott, ezúttal sem talált semmi hibát a +szervezetében. Azt mondta, egy kis ideges kimerültség az egész. Porokat +rendelt neki, amelyeket azonban Sándor nem akart beszedni. + +Egy hétig otthon maradt. Nem volt kedve dolgozni, bár kimondhatatlanul +unta magát és nem akart embereket látni, bár rettenetesen elhagyottnak +érezte magát. Szakadatlanul sötét gondolataival viaskodott. Úgy találta, +hogy a jövője reménytelen és az élete céltalan. Miként a hipohondrikus +emberek általában, ő is kétféle életet élt. Ha egészséges volt, akkor +telve volt önbizalommal, színes reményekkel, kíméletlen harci vággyal. A +betegség lehellete azonban elég erős volt arra, hogy hirtelen derékon +törje egész életkedvét. Ilyenkor az élete hasonlatos volt a palotához, +amelyet tűzvész pusztított ki. Ami tegnap még ragyogó pompa volt, az ma +már üszök, pernye, értéktelen szemét. A palota ura maga koldusszegényen +és reménytelenül didereg a kormos falak között és egy kis emberi részvét +után epekedik. + +Az elmúlt esztendőben is volt ilyenféle hipohondrikus rohama. Akkor +azonban Klotild volt az oldalán. Bizonyos, hogy soha még önmagával +meghasonlott férfinak nem volt jobb társa, mint akkor neki. Az asszony +csupa szerény áldozatkészség, csupa meleg gyöngédség volt. A mellett +boldog és büszke volt, hogy hasznára lehet Sándornak. Mint afféle minden +ízében nőies nő, aki születésétől fogva félig irgalmas nővér, félig kis +anya, meg tudta érteni és gyógyítani a képzelt szenvedést is. + +Mostani szomoru magányában Sándornak eszébe jutottak Klotild levelei. Az +asszony két esztendő óta sokat írt neki és ő ezeket a halványkék +lapokat, futólagos elolvasás után, egy régi, faragott tölgyfaládába +szokta dobni. Most előkereste és keltük szerint rendezte őket. +Apró-cseprő emlékek is voltak a ládában, egy fantasztikus és titokzatos +kultusz tárgyai, amelyekkel a szerelmes asszony babonája állandó és +közvetlen összeköttetést akar teremteni a maga és szerelmese érzékei +között. + +Sándor most újból végigolvasta az összes leveleket. És a messziségből +egyszerre meg tudta mérni Klotild szerelmének egész nagyságát. Minő +hangon beszélt hozzá az az asszony? A koldusleány beszél így a +királyfihoz. A rabnő, álmainak istenéhez. Az asszony boldog, +szenvedélyes és föltétlen meghódolásában rejlő tűz szinte félelmetes +volt. A szerelme tulajdonképpen csak a leveleiben nyilatkozott meg egész +leplezetlen nyiltságában és erejében. Ha szemtől-szembe állottak +egymással, akkor mindig valami szemérmetes és fájdalmas tartózkodás +bénította meg Klotildot. A leveleiben azonban egészen megismertette és +odaadta magát. E levelekben – melyeknek megírásában különös, nagy +gyönyörűsége telhetett – csodálatosan merész és költői lendületet vett +az egyébként oly jelentéktelen és szerény asszony szerelme. Minden +levelének egy volt a refrénje: Hálát adok Istenemnek, hogy megteremtett, +mert én vagyok a világ legboldogabb, én vagyok a világ egyetlen boldog +asszonya. + +Sándor valamikor elnézően mosolyogva, olykor kissé unottan is futotta át +a végtelen hosszu írásokat. Most azonban nem tudott betelni az +olvasásukkal és valósággal megmámorosodott tőlük. Növekedő tisztelettel +és csodálattal szemlélte Klotildot, akinek értékét és szépségét valami +különös és érthetetlen félreértés következtében, most ismerte csak föl. + +A feje, a szíve, a vére megint telisteli volt Klotilddal. A lakásának +minden zuga megtelt Klotilddal. Abban a karosszékben szokott ülni, +miközben keresztbe vetett lábait a kandalló rácsára tette… Annak az +órának a zengő ütését szerette hallgatni… Ennek a képnek túlmodern +rajzát nevette meg egyízben. Egyszer – az még a barátságuk legelején +történt – ijedten lapult meg a fekete bőrkereveten, mialatt odakünn +haragosan szólott a csengetyü… Olyasmit képzelt, hogy a bátyja jön érte, +bosszut lihegve… Pedig csak a levélhordó volt… Sándor oly boldog volt, +mintha megtalálta volna Attila kincsét, midőn egy nap egy +teknősbéke-hajtűt halászott ki a karosszék párnája alól. Klotild +hajtűje. És a szeme megnedvesedett a meghatottságtól, mikor a hálószoba +ablakán egy gyémánttal belekarmolt szót fedezett fel: Te! + +Most már tisztában volt két dologgal. Az egyik az, hogy őt soha senki +sem szerette, csak az egy Klotild. A másik az, hogy ő egész életében +mindig, mindig egyedül érezte magát, csak akkor nem, ha Klotild volt +mellette… + +Újból és újból elolvasta a levelet. Éjnek idején is fölkelt ágyából és +világot gyújtott, hogy megkeressen egy-egy, Klotildra nézve kiválóan +jellemző mondatot, amelynek szavai elvesztek emlékéből. Közbe pedig +rettenetesen elhagyottnak érezte magát. Az a szomoru érzése támadt, hogy +ő most már egész életén át egy halott emlékei között fog élni. A levelek +is egy halott levelei. A faragott láda a koporsójuk. Szinte el sem tudta +magával hitetni, hogy Klotild él, Budapesten van, eszik, iszik, jár, +kel, mint annakelőtte. + +Amidőn a gyöngélkedése óta elsőízben elhagyta megint a lakását, csak egy +gondolata volt: látnia kell Klotildot. Látogatást nem tehetett nála, +tehát mintegy véletlenül akart vele találkozni az utcán. Félnapon át +járt föl-alá a Körut aszfaltján, akár egy szerelmes iskolásfiu, Klotild +azonban nem mutatkozott. Már alkonyodott, amidőn Székelyt látta belépni +a jól ismert kapun. A tanár udvarias közömbösséggel emelte meg előtte a +kalapját. Sándor ekkor elszégyelte magát és hazament. + +Másnap meglátogatta Szepessyt, Klotild bátyját. A sógornő látható +örömmel fogadta és meg is rótta, hogy oly ritkán mutatja magát. Jó ideig +fecsegtek már a szalonban, Klotildról azonban egyikük sem tett említést. +Egyszerre belépett ő. A szomszéd szobából jött, kalap nélkül. A +legkisebbik unokahugát, aki még karonülő baba volt, hozta magával. +Minden zavar és meglepetés nélkül nyujtotta szabad balkezét a vendég +felé. A karján ficánkoló gyermek láthatólag lekötötte egész figyelmét. A +gyermekek gügyögő beszédét utánozván, szólt hozzá: + +– Köszönj szépen a bácsinak! + +A sógornő titokzatos mosollyal fordult Klotildhoz: + +– Tudja már Sándor – azt? + +Klotild a fejével bólintott: + +– Hogyne! Ő volt az első, akinek megmondtam. + +– Csodálkozott, ugye? + +Az eljegyzésről beszéltek. + +Sándor nem tudta levenni szemét Klotildról. Telhetetlenül, gyöngéd +kegyelettel nézte. A fehér kezén egy behegedt kis karmolást látott, az +szinte meghatotta. Az ajka kissé cserepes volt; talán kifújta a szél. +Közben egyre várta azt a bizonyos önkéntelen mozdulatot vagy pillantást, +amely a multra emlékeztette volna. Az asszony azonban meglepően nyugodt, +biztos és derült volt. + +Közömbös dolgokról beszélgettek, Klotild aztán azt mondta, hogy uzsonnát +ad a gyermekeknek és kis kedvencével a karján, kiment. Neki valóságos +szenvedélye volt a gyermekápolás és ha a sógornője házában volt, akkor +egész idejét a gyermekszobában töltötte. + +Sándor még tíz percig ott ült a szalonban, mivel azonban Klotild nem +jött többet vissza, elbúcsúzott a háziasszonytól és elment. A kapu alatt +összetalálkozott Székelylyel, aki éppen a házba lépett. Sándor érezte, +hogy fülig elpirul és ez utólag nagyon bosszantotta. + +* + +Most már nem áltatta magát többet, hanem bevallotta magának, hogy +szereti Klotildot. Szereti oly halálosan komoly, nagy, mély és egész +lényét betöltő szerelemmel, amelynek lehetőségéről azelőtt sejtelme sem +volt. Klotild maga az ő élete. Ha elveszti, akkor vége mindennek. És +rögtön tisztában volt azzal is, hogy mindig így szerette. Csakhogy a +szerelme észrevétlenül lappangott benne, mint a vér az egészséges ember +ereiben. A szerelem mintegy magától értetődött, de azért betöltötte +egész valóját. Tudomást akkor vesz az ember a véréről, amikor elfolyik. + +Beismerte azonban, hogy botorul viselkedett Klotilddal szemben. +Úgylátszik, a nő megkívánja, hogy a tulajdonosa megvédje benne a +tulajdonát. Ő pedig mindig oly biztos volt Klotildban, hogy +fölöslegesnek tartott minden védekezést. + +Hirtelen az az ötlete támadt Sándornak, hogy legbölcsebben cselekszik, +ha elutazik egy időre Budapestről. A dolgok mai állása szerint tartozik +ezzel Klotildnak, de önmagának is. Nem nyugtalaníthatja tovább az +asszonyt, de nem is alázhatja meg magát előtte. + +Az éjjeli vonattal Abbáziába utazott. + +A vasuton nem tudott aludni. Mialatt a vonat sisteregve és pöfékelve +mászta meg a Karszt lejtőit, ő valósággal megmámorosodott a mult boldog +emlékeitől. Ez a mámor nagyszerü és fájdalmas volt. Jóformán el sem +tudta többet hinni, hogy Klotild az övé volt, annyira az övé. A +gondolataiban állandóan ott térdepelt az asszony lábai előtt és +bocsánatot kért tőle, hogy hűvös közönbösség mögé tudta rejteni ujjongó +boldogságát. + +Abbáziában kellemetlen meglepetés érte: ott találta Éder bárónét a bécsi +naplopókból összetoborzott törzskarával. Sándor most már egyszerüen +gyűlöletesnek találta az asszonyt, aki oly léha módon beletolakodott az +életébe. Már a szépségében és az elegánciájában sem hitt. Hiszen ez nem +is nő, hanem egy furcsán fölcicomázott, keményizmu, fehérfogu, szőkehaju +semleges lény. A cinikus önzése, a hóbortja, amelylyel bizonyos divatos +külsőségek után veti magát, a mániákus mulatni vágyása szinte ijesztővé +teszik ezt a különös teremtést. + +Kurtán, már szinte gorombán lerázta magáról a kötekedő asszonyt és a nap +nagy részét a lovranai úton bolyongva töltötte. A magányban veszedelmes +kísérője akadt: Klotild. Tavaly ilyenkor két napig itt voltak és most +minden reá emlékeztette Sándort. Talán ennél a fordulónál volt, hogy az +egyébként oly szemérmetes Klotild hirtelen megrohanta és erővel a +szájához tapasztotta ajkát. Most a bájos kaland emléke rohanta meg +Sándort. A szeme nedves lett, a lélegzete elállott… A lelke homályából +pedig tűzoszlopként egy merész és dacos elhatározás csapott föl. Szó +sincs róla, ő nem mond le Klotildról! Honnan is kúszott a lelkébe ez a +nevetséges ötlet? Klotild az övé és az is marad örökre! Elmegy érte, +elviszi magának. Akár akarja az asszony, akár nem. Elviszi erőszakkal. +Ha kell, embert öl érte. Ha kell, meghal vele. De Klotild nem lehet a +másé! + +Az acélkemény elhatározás átjárta egész valóját. Most már nem +töprenkedett többet, nem szenvedett és nem félt semmitől. A fájdalmas +nyomás megenyhült a szivén. Szinte jókedvü lett. + +A postára ment és a következő táviratot küldte Klotild címére: + +„Beszélnem kell önnel. Kérem, küldjön értesítést a budapesti lakásomra, +hogy mikor kereshetem föl a holnapi nap folyamán.“ + +Később a parkban összetalálkozott megint a bárónéval. + +– Nos, gőgös lovag, velünk vacsorázik? – kérdezte Éderné. + +– Nem lehet. Az éjjeli vonattal Budapestre kell utaznom. + +– Mi dolga ott? + +– Megteszem azt, amit régen meg kellett volna már tennem és feleségül +veszem azt a nőt, akit szeretek. + +Klotild első dolga volt, hogy megmutassa a táviratot vőlegényének. + +– Vajjon mit akar tőlem? + +Székely megmagyarázta neki. + +– Tegnap hirtelen elutazott. Ez azt jelentette, hogy lemond magáról és +félre áll az útjából. Ma hirtelen visszajött megint. Ez azt jelenti, +hogy nem tud maga nélkül élni. + +Klotild megszeppenve nézett a tanár szemébe. + +– De hiszen, – ő nem szeret, – mondta naiv jóhiszeműséggel. + +Székely elmosolyodott, de nem válaszolt. Nem akart cinikusnak látszani, +különben azt mondhatta volna, hogy az Aradyhoz hasonló férfiak szerelme +olyan, mint a mesebeli erdei rém. Ha szólongatják, akkor nincs sehol. Ha +nem gondolnak vele, akkor váratlanul megjelenik, óriássá növekedvén. + +– Beszéljek vele? – kérdezte az asszony. + +– Azt hiszem, ezt nem tagadhatja meg tőle, – vélekedett a tanár. + +Több szó nem is esett köztük erről a dologról. Székely kissé szófukarnak +látszott az este és akkor derült csak föl, mikor Klotild az ebédlőjük +berendezéséről kezdett beszélni. + +* + +Délután négy órakor Sándor benyitott Klotildhoz. Kissé sápadt volt és +zavartnak látszott, bár mosolyogni próbált. Az asszony néma intésére +leült és beszélni kezdett. Igy szólt: + +– Én napok óta készülök már arra, amit mondani akarok… De amint most +beléptem ebbe a szobába, már tisztában voltam vele, hogy az előre +betanult beszédem kárba veszett… Legjobb volna, ha kinyithatnám a +mellemet és megmutathatnám magának a szívemet… Klotild, én nagyon beteg +vagyok! Eddig nem tudtam, hogy mi a szenvedés… Most reám jött az élet +nagy fájdalma. Kérem, legyen irgalmas és elnéző, értsen meg és legyen a +segítségemre, hogy megértessem magamat! + +Klotild mozdulatlanul ült vele szemben. Mikor Sándor oly meggyőző +hangsúlyozással beszélt a szenvedéseiről, könnycsepp jelent meg a +szemében. Ez a könnycsepp olyan hatással volt a fiatal úrra, hogy +egyszerre neki is nedves lett a pillája. Elfojtott hangon folytatta: + +– Én botorul, kegyetlenül és háládatlanul viselkedtem önnel szemben. Azt +tudom. Elvesztettem a jogot, hogy még egyszer az útjába álljak. Azt is +tudom. Mégis el kellett jönnöm, hogy megmondjam önnek az igazságot. + +Az igazság az, hogy ön nélkül nincs élet. Én semmit sem hiszek és +senkiben nem bízom, önmagamban sem. Tartalmat ön adhat csak az +életemnek, mert ön a jóság, a tisztaság, az ideál. Ha önt elveszítem, +akkor örök és reménytelen sötétség vesz körül. Összetett kezekkel, +magamat porig alázva, kérem, térjen vissza hozzám, Klotild! Ez nem +szerelem, hanem több annál, vagy más egyéb: egy kétségbeesett ember +imádsága… + +Sándor térdre vetette magát a szőnyegen és átkarolta Klotildot a székkel +együtt, amelyen ült. Az asszony szíve teli volt félelemmel és +szánakozással. Az utóbbi érzése erőt vett a félelmén és halkan mondta: + +– Édes barátom, miért izgatja föl magát ennyire? + +Ez a banális mondása meglepte Sándort, akinek lelkében úgy zúgtak a nagy +érzések, mint a harangkongás és az orgonaszó felséges hangja. Szinte +elkeseredetten szorította magához Klotildot. + +– Az Istenre kérlek, Klotild, érts meg! Te nem tudod, hogy ki vagyok… +Eddig magam sem tudtam… Most azonban megismertem magamat és te is meg +fogsz ismerni… A szerelem szól hozzád, az ifjúság, a boldogság… Ha nem +hallgatsz reám, akkor tönkre teszed mindakettőnk életét… Te az én +tulajdonom vagy… Nem eresztelek ki többet a karjaimból… + +Klotild egy mozdulatot tett, hogy kiszabadítsa magát az ölelésből. Ez +azonban nem sikerült neki. Ekkor aztán mondott valamit, aminek hallatára +Sándor egyszerre szabadon bocsájtotta. Nem is szavainak értelme, inkább +a hangsúlyozásuk volt rá ilyen hatással. Józanul, türelmetlenül, kissé +szárazon, inkább bosszankodva, mint szenvedélyesen mondta: + +– Ugyan – eresszen, kérem! + +Lángoló arccal a tükörhöz lépett és ösztönszerüen megigazította a haját. +Sándor ott állott mögötte, összekulcsolva remegő ujjait és szinte +megrettenve nézte. Ki ez a nő? Klotild? Az a különös és lesujtó ötlete +támadt, hogy ő egy szörnyü és fantasztikus tévedés áldozata. Az igazi +Klotild régen meghalt vagy elbujdosott és most egy idegen asszony +bitorolja annak külső alakját. + +És ebben némileg igaza is volt. Klotild nem volt már az az asszony, aki +néhány hónappal ezelőtt. Lágy és könnyen mintázható egyénisége mindig +annak vonásait viselte, aki rajta tartotta modelláló kezét. Néhány +hónappal ezelőtt még egészen Sándor művésziesen színes és érzékies +lelkének kreatúrája volt. Ujabban azonban nagy befolyást, nagyobbat, +mint maga is hitte, nyert reá Székely kemény, nyugodt, józan és +becsületes akaratereje. + +Sándor még egy kísérletet tett. + +– Klotild, – mondta, – én tudom, hogy maga lekötötte magát Székelynek… +Ennek is én vagyok az oka! De egy dacosan kimondott szó kedveért nem +teheti tönkre az életünket… + +Nem folytathatta azonban, mert kívül megszólalt az előszoba csengetyűje. +Hazajött Klotild édesanyja. Az öregasszony természetesen nem volt +beavatva leányának szívbeli ügyeibe, valamit azonban mégis sejtett és +mostanában minden rokonszenvével Székely tanár pártján állott. Egy ijedt +pillantást vetett Sándorra és Klotildra, azután letelepedett a +szalonban. Ösztönszerüen megérezte, hogy az ő jelenléte hatalmas +segítsége Klotildnak. + +Sándor néhány percig még ott ült, azután elbúcsúzott a nőktől. Az +előszobában fogva tartotta Klotild kezét. Valamit akart még kérdezni, de +nem jött ki szó a torkán. Az asszony végül megsajnálta. + +– Sándor, majd írok magának… Talán holnap… Igen, holnap írok! + +A tanár az este tíz perccel korábban érkezett, mint máskor. Egy +pillantást vetett csak Klotild arcára és már tudta, hogy itt minden +rendben van. Egy szóval sem emlékezett meg Arady látogatásáról és a +szándékos hallgatása lezárta Klotild ajkát is. + +Jó ideig hallgatagon ültek egymás mellett. Az asszony aztán egy +ösztönszerü és heves mozdulattal egyszerre Székely vállára hajtotta +fejét. Úgy találta, hogy ezen az erős vállon jól esik a pihenés. A tanár +ekkor nekibátorodott és kérdezett valamit. Halk, a megindultságtól kissé +remegő hangon kérdezte: + +– Mit gondol, édes Klotild, mikor tartsuk meg az esküvőnket? + +– Amilyen gyorsan csak lehet, – válaszolt Klotild. + +– Megtettem az összes szükséges előkészületeket. Minden dolgunk rendben +van. A diszpenzációkat is megszereztem. Akár holnap, vagy holnapután is +elmehetünk az anyakönyvvezetőhöz… + +Klotild hirtelen fölemelte a fejét és maga elé nézett. + +– De a lakásunk még nem kész… + +– Nem baj! Ha megesküdtünk, elviszem magát utazni. Mire visszajövünk, az +édesanyja felügyelete alatt rendbe jött minden… + +Klotild hirtelen fölemelkedett. + +– Holnapután! – mondta. + +– Holnapután, – hagyta rá a tanár. + +Másnap Sándor hiába várta Klotild levelét. Pedig hogy várta! Egyebet se +tett, csak várt. + +Harmadnapra megjött a levél. Sándor jó ideig nem merte fölbontani. Végül +abban állapodott meg, hogy a levél csak kedvező hírt hozhat neki. +Klotild habozása a legrosszabb esetben is azt bizonyítja, hogy küzködik +magában. És egy asszony, aki küzködik… + +A levél így szólt: + +Kedves barátom! + +Értesítem, hogy ma délelőtt tizenegykor megesküdtem Székellyel és hogy a +déli vonattal külföldre utaztam urammal. Köszönti: + +_Klotild_. + +Arady Sándor összegyűrte kezében a levelet és hosszában elvágódott a +szobája padlóján. Esés közben beleütötte fejét egy szék sarkába. + +A legénye ágyba fektette, Sándor azonban megtiltotta neki, hogy orvost +hívasson. Másnap reggelig mozdulatlanul és álom nélkül feküdt ágyában. +Mindig a padmaly cirádáit nézte. A szíve alig vert, a keze-lába jéghideg +volt. Olykor összeszedte minden energiáját és keresett valamit, amire +érdemes volna gondolnia. De nem talált semmit. Csak egy gondolat +vonzotta némileg: a megsemmisülés gondolata. Meghalni jó lesz. De ami +addig van, az százszorta rosszabb a halálnál. + + +VII. + +A kötelességtudásnak valami homályos és bágyadt érzése tartotta vissza +attól, hogy rögtönösen végezzen magával. Holmi leveleket és emlékeket +kellene még előbb megsemmisítenie és egy-két dolgát kellene rendbe +hoznia. Tudta ugyan, hogy ez babona, de azért mégis undorodott a +gondolattól, hogy hideg szívü és tisztátalan kezü emberek turkáljanak +majdan életének dokumentumai között. Ha már meghal, véglegesen és +mindenestül akar meghalni. Mint azok a keleti zsarnokok, akik máglyát +építettek maguknak a kincseikből és az asszonyaik testéből. + +Egyelőre azonban nem volt annyi lelki ereje, hogy kinyissa a leveles +ládáját és hogy hivatalos emberekkel beszéljen. + +Egy hetet töltött el így, tétlenül, fásultan, remény és vágy nélkül, +mintha már az elmúlás előcsarnokában várakoznék. A leveleit nem bontotta +fel és látogatókat sem fogadott. Éder báróné, aki megint a fővárosban +volt és akit mód felett izgatott udvarlójának hideg viselkedése, egy nap +meg akarta látogatni. Sándor azonban őt sem bocsájtotta be. Mit akar +tőle az az asszony, akire csak émelyítő ellenszenvvel tudott gondolni? + +Egy héttel Klotild esküvője után annyira megemberelte magát, hogy +végrendeletet akart csinálni. Felöltözött és inasának nagy +csodálkozására elhagyta a lakását. A közjegyzőt, akit fölkeresett, nem +találta otthon és ekkor lement a Dunapartra sétálni. Lassu léptekkel +ment, egyre attól remegve, hogy valami ismerősével találkozhatnék. A +verőfény vakítóan ragyogott, ő mégis szürkének látta a világot, mintha +mocskos üvegkorong borulna a Duna fölé. + +Egy óra múlva haza kívánkozott megint. Mikor fölment a homályos lépcsőn, +egy nő jött vele szemben. Fiatal, szegényesen öltözött leány volt. +Elhaladtak egymás mellett és Sándor már az előszobájában volt, mikor +tudatára ébredt annak, hogy valami édes, meleg izgalom hevíti a szívét. +A fiatal leány, akivel a lépcsőn találkozott, Klotildra emlékeztette… + +A szobájába lépett és ekkor megszólalt odakünn az előszoba csengetyűje. +Röviden, félénken, szakasztott úgy, ahogyan Klotild szokott csöngetni. +Azután az inas feleselő hangja hallatszott. + +– Nem lehet, ha mondom! Nem fogad senkit! + +Sándor sietve kinyitotta az előszoba ajtaját. Nem tévedett, tényleg az a +fiatal leány állott künn. + +– Engem keres? Jöjjön be, kérem… + +Nesztelen léptekkel, alázatosan lehajtott fejjel lépett be. Tizennyolc, +legföljebb húsz esztendős leány lehetett. A ruhája eléggé elárulta, hogy +szegény és hogy vidékről jött. Egy pillantás meggyőzhette Sándort, hogy +semmiképpen nem hasonlít Klotildhoz. Szénfekete haja van és sötétkék +szeme, amely az első pillanatban ugyancsak feketét mutat. Amellett +valamivel nagyobb és erősebb is, mint Klotild. És mégis van benne +valami, ami Klotildot juttatja eszébe. A mozdulatai. És talán a modora +is. Ugyanaz a finom, kecses lágyság, ugyanaz a habozó, félénk nőiesség. + +Még meg sem szólalt és Sándor már is a szívébe fogadta a csinos és kissé +ügyefogyottnak látszó gyermeket. Tudta, hogy az kérni fog tőle valamit +és azt is tudta, hogy ő nem fog tőle megtagadni semmit. + +– Üljön le és mondja meg, hogy mi hozta ide. + +A leány elmondta, hogy Arady szülőfalujából való. Tehát földikéje. A +neve Kovács Ilona. Az édesapja irnok volt, – Kovács Bertalan, – talán +tetszett ismerni? Félesztendővel ezelőtt meghalt és háromszáz koronát +hagyott a leányára. Valaki, akinek személyes köze volt Kovács Ilonához, +– egy Huszár nevü ügyvéd, – talán tetszik ismerni? – megmagyarázta a +leánynak, hogy kenyérkereset után kell néznie és hogy Budapesten +könnyüszerrel juthat majd munkához. Levonva örökségéből bizonyos +levonandókat, fölküldte Budapestre, ahol Kovács Ilona szállást talált +egy Hászné nevü zsidóasszonynál, – talán tetszik ismerni? Úgy látszik, +hogy Budapesten be vannak már töltve az összes állások, mert Kovács +Ilona nem tudott keresethez jutni. Igaz, hogy egy kis főzésen és +varráson kivül nem is igen értett semmihez. Cselédnek ugyan elmehetett +volna, de Ilona nem felejtette el, hogy édesapja irnok volt és nem +tudott szabadulni bizonyos arisztokratikus előitéletektől… A pénzecskéje +időközben elfogyott. Egy hónap óta már a szállását sem tudta megfizetni. +Hászné derék asszonyság volt, magánál is tartotta Ilonát egy jobb jövő +reményében, de enni nem igen adhatott neki a maga szegénységből. És így +Kovács Ilona négy hét óta abból a mindennapi bögre kávéból élt, amit egy +jólelkü szomszédasszony hitelezett neki… Nagy nyomoruságában fölkereste +Arady urat, – akit makacsul méltóságos úrnak nevezett, – hátha ő, mint +földije, kenyérkeresethez juttatná… + +Amikor ennyire jutott elbeszélésében, a zokogás már elfojtotta a +hangját. + +Sándor néhány kérdést intézett a leányhoz. Megtudta, hogy annak +semmiféle élő rokona nincs és hogy Budapesten senkit sem ismer a +szállásadóin kívül. A szép gyermek némi tájszólással beszélt, félénk és +panaszosan, vontatott hangon. Egyszerü, jóságos és némileg ügyefogyott +leány benyomását tette. Teljes elhagyatottsága részvéttel töltötte el +Aradyt, de azért kellemesen is érintette. + +Mindenekelőtt pénzt adott neki, hogy kifizethesse adósságait Hászné +asszonynál. Meghagyta neki, hogy keresse fel harmadnapra újból és +megígérte neki, hogy addig is gondolkozni fog, hogy mit tehetne +érdekében. + +Kovács Ilona könnyek közt mosolygott. A mosolya széppé és verőfényessé +tette egész arcát. Hirtelen megragadta Sándor kezét, megcsókolta és +kisietett a szobából. Ebben a csókban benne volt a fogadalma, hogy +leteszi sorsát Sándor kezébe. + +Sándor még jó ideig érezte kezén a fiatal leány ajkának melegét. Ez a +jóleső melegség lassanként általszivárgott egész testén és édesen +megdobbantotta szívét. Maga is elcsodálkozott a különös változáson, mely +rajta végbement. Hogyan is tehetett reá ilyen mély benyomást a +jelentéktelen és hétköznapi kis kaland? + +A dolog magyarázata egyszerü volt. Ő olyanformán járt, mint a magányos +rab, akit kis egérke látogat meg tömlöcében. Rettenetes elhagyottsága +véget ért és börtönének hideg homályába beköltözött az élet szimbóluma. +Úgy érezte, életkérdés reá nézve, hogy magához szoktassa a kis egeret. +Ha lesz valakije, akivel gyöngédségét éreztetheti, akkor lesz miért +élnie. Egész lelke most egyetlen nyitott seb volt, mely fájdalmasan +áhitozott a szeretet meleg balzsama után. A szeretet megjelent előtte, +egy bájos, ügyefogyott gyermekleány képében. A gondolat, hogy a leány +életének legkritikusabb pillanatában lépett eléje, szinte babonássá +tette és hálával töltötte el a sors iránt. Most már nem gondolt többet a +halálra. + +Ebéd után elment hazulról és nagy sétát tett a budai hegyekben. Midőn +késő délután visszatért, nagy meglepetésére ott találta Kovács Ilonát a +háza előtt. A szemben levő gyalogjárón állott és láthatólag az ő +lakásának ablakaira figyelt. + +– Mit csinál itt, kis leány? – kérdezte melléje lépve. + +Ilona arca vérvörös lett, mint a tilos dologban tetten ért gyermeké. +Hebegve bevallotta, hogy neki tulajdonképpen nincs is nappali lakása. Ő +csak afféle ágyrajáró Hásznénál. Nem tud magával mit kezdeni és mivel +különben is mindegy, hogy hol tölti el idejét, tehát dél óta itt +lebzselt az utcán. Úgy tett, mint a gazdátlan kis eb, mely fölkeresi a +házat, ahol egyszer egy csontocskát dobtak neki. Most azonban haza fog +menni, mert ilyenkor már elfoglalhatja helyét a szállásán… S azzal +sietve el is ment. + +Sándor is fölment a lakására. Ott egyszerre bánni kezdte, hogy szó +nélkül útjára eresztette a leányt. A gyermek, akire ő oly végtelen, +meghatott gyöngédséggel gondol, most egyedül búsúl valami mocskos +konyhazúgban, idegen, durva emberek között. Ennek igazán nincs semmi +értelme. Szerencsére emlékében tartotta Hászné lakásának címét. Kocsit +hozatott és odahajtatott. Meg fogja nézni Ilona szállását. Meg fog róla +győződni, hogy tisztességes asszony-e Hászné. + +Hásznét megtalálta a külső Ferencváros egyik nagyon mocskos házának +udvari lakásában. Az asszonyság a konyhában álló mosóteknő fölé hajolva +dolgozott, közbe förtelmes németséggel veszekedett valami láthatatlan +ellenségével, aki rekedt basszushangon válaszolt neki egy zöld függöny +mögül. Arady megjelenése egy cseppet sem feszélyezte, látogatását +határozott bizalmatlansággal fogadta. + +– Itt nem lakik semmiféle leány, – mondta. – Három gázgyári munkásom +van, de Kovács Ilonkát nem ismerek. Én tisztességes asszony vagyok… + +E szavaknál egy korhelyképü, fekete ember lépett ki a függöny mögül. +Dagadt pilláju szemével ellenségesen mérte végig a látogatót. Sándor +ekkor egy kis bankjegyet tett le az asztal szélére. Ez a néma argumentum +nagy hatással volt a fekete emberre. + +– Azt a leányt, aki a múlt héten itt lakott, nem hivták azt Ilonának? – +kérdezte az asszonytól. + +Hászné azonban úgy emlékezett, hogy az inkább Matild volt… Ennél többet +nem is lehetett belőlük kivenni. Sándor elkedvetlenedve hajtatott haza. +Bizonyosra vette, hogy az ő kis barátnőjének oka van rá, hogy eltitkolja +előtte a lakását. + +* + +Másnap délután beállított hozzá a fiatal leány. Szakasztott olyan arccal +jött, mint aminővel tegnapelőtt távozott: alázatosan, mosolyogva és +meghatottan. Az ő naiv és kedvesen fontoskodó modorában elmondta, hogy +mit csinált a rábízott pénzzel. Kifizette minden adósságát, cipőcskét +vett magának, meg egy pár olcsó keztyüt. Még maradt is tizenkét +forintja, amiből, az ő számítása szerint, két hétig meg tud élni. + +Sándor szórakozottan hallgatta. Majd így szólt hozzá: + +– Tudja-e, hogy tegnap este ott jártam Hásznénál? + +– Oh! De hisz én már nem lakom ott! És én ezt elfelejtettem megmondani! +És a méltóságos úr hiába fáradozott! + +– Ott egyáltalában nem ismerik magát. + +Ilona megrettenve nézett Sándorra. A rideg hang, melyen az hozzá +szólott, láthatólag megijesztette és elszomorította. + +– Azt mondták, hogy nem ismernek? Ezt bosszúból tehették! Mikor +megtudták, hogy pénzem van, azt akarták, hogy adjam nekik kölcsön… Nem +mertem odaadni, mert tudom, hogy az úr milyen részeges ember… Akkor +nekem estek, összeszidtak és megfenyegettek… Azzal gyanusítottak, hogy +Isten tudja, minő módon szereztem a pénzt… Elszégyeltem magamat, féltem +is tőlük és azért elmentem máshová lakni… + +– Hová? + +– Hászné sógornőjéhez, egy Winterné nevü asszonysághoz, aki a gázgyár +mellett lakik… Nála háltam az éjjel, de ott sem maradhatok… + +– És miért nem? – faggatta Sándor. + +Ilona kissé húzódozott a válasszal. Az arca lángvörös volt. Végül mégis +csak kimondta: + +– Azt hittem, hogy Winterné jóravaló özvegyasszony… De – nem az… +Mindenféle urak járnak hozzá. Azt mondta nekem, hogy ne legyek bolond… +De én – + +Nem folytathatta tovább, mert görcsös zokogásra fakadt. Fuldokolva +ismételgette: + +– Nem, nem, oda nem megyek többet… + +Sándor részvéttel szemlélte a gyermeket, akinek alkalmasint már +förtelmesebb megpróbáltatásokban volt része, mint bevallani merte. +Megsimogatta könnyektől nedves kis arcát és gyöngéd érintése olyan +hatással volt Ilonára, hogy az egyszerre megragadta a kezét és karjához +szorította arcát. + +– Mentsen meg! – zokogta. – Én nem akarok _olyan_ lenni… Megesküdtem +édesapámnak a halálos ágyán, hogy tisztességes leány maradok… De mindig +a nyomomban vannak, üldöznek, hajtanak… Nekem nincs senkim, csak ön… Ha +ön is elhagy, akkor, – óh, akkor – + +A kitörése sokkal szenvedélyesebb volt, semhogy hazug lehetett volna. +Sándor mégis kételkedve fogadta. Azzal máris tisztában volt, hogy ez az +együgyünek látszó gyermek sok mindent rejteget a lelke mélyén, amiről +neki nem szabad tudnia. + +– Légy nyugodt, kis leány, nem foglak elhagyni, – szólt. – Az a kérdés, +hogyan lehetne téged hamarosan tisztességes helyre, jóravaló emberek +közé hozni? + +Ilona elmosolyodott. Nagyon jól esett neki, hogy Sándor tegezi. + +– Tetszik ismerni Kupánét? – kérdezte. + +Kupáné a falujabeli tanító özvegye. A fővárosban él, jobban mondva: +nyomorog. Ilona éppen ma találkozott vele… Kupáné gyermekkora óta ismeri +Ilonát. Szivesen adna neki szállást, említette is, de mostanában ő maga +is nagy bajban van, nem tudja megfizetni a lakását és attól fél, hogy +reggelre kiteszik az utcára… + +Sándor kivette pénztárcáját és egy százas bankót tett a leány elé. + +– Itt van. Menjen Kupánéhoz. Fizessék ki a lakást. + +Most már biztosra vette, hogy a kis egér csak azért keresi föl börtöne +homályában, azért cincog, táncol és kellemeskedik, hogy apró +kenyérmorzsákat hurcoljon el tőle. Mindegy! A dolog inkább unalmas, mint +bosszantó… + +A kis leány hálálkodva elsietett és Sándor az ablakhoz lépett. Odalenn +egy kopott ember állott. Láthatólag várt valakit. Úgy festett, mint +valami züllött művész. Vézna termetü, hosszu haju, borotvált arcu és +igen rossz képü legény volt. Széles karimáju, puha kalapot viselt és +galléros köpenyeget. A köpenyege valamikor barna lehetett, de már +rókavörösre kopott. + +Ilona most kilépett a kapun és a borotvált arcu hozzá sietett. A leány +egy ijedt pillantást vetett föl az ablakokra, de nem látta meg Sándort, +aki a függöny mögött állott. A türelmetlen mozdulatain meglátszott, hogy +szemrehányásokat tesz az ifjúnak, miért jött ide. A borotvált arcu is +fölnézett az ablakra, aztán kicsinylőleg legyintett a kezével… + +– Tehát ennek a kamasznak kell az én pénzem! – dörmögte Sándor keserü +mosollyal. + +Azután ő is kicsinylőleg legyintett. Ezzel a legyintéssel kitörölte +emlékezetéből az egérkét, szövevényes és kicsi hazudozásaival együtt és +kitörülte azokat a beteges és fantasztikus reményeket is, amelyeket a +kis egér váratlan megjelenéséhez fűzött. + +* + +A véletlen úgy akarta, hogy még aznap viszont lássa Ilonát. Este, a +gázlámpák már égtek az Andrássy-úton, szembe jött vele a leány. Ezúttal +is a borotvált arcu ifju kísérte. Ilona igen nagy, a szegényes kék +ruhájához semmiképpen sem illő, tollas kalapot viselt a fején. Amidőn +megismerte Sándort, krétafehér lett az arca. Lehajtott fejjel, lesütött +szemmel, visszafojtott lélegzettel ment el mellette, mint a turpisságon +ért iskolás gyermek a tanítója mellett. A kísérője, akinek arcán +meglátszott, hogy jól tudja, ki legyen a szemközt jövő úr, +szemérmetlenül a Sándor arcába nézett. Volt a pillantásában valami a +győzedelmes versenytárs gúnyos részvétéből. + +A sors vagy a véletlen alkalmasint meg akarta tréfálni Sándort, mert +másnap megint megmutatta neki a leány arcát. Ezúttal egy műkereskedés +kirakatában ismert rá, egy jónevü festő képén. A tanulmányfej név alatt +kiállított kép Ilona kitünő arcképe volt. A modell válla és melle +egyébiránt meztelen volt a képen. + +Sándornak eszébe jutott, hogy a kép révén megtudhatná, hogy kicsoda +tulajdonképpen Kovács Ilona. Bement a boltba és mivel elég olcsóra +tartották, a lakására küldette a képet. Délután magához hivatott egy +magándetektivet, akinek címét ujsághirdetésekből ismerte és megbízta, +hogy szerezzen neki fölvilágosítást a leányra vonatkozólag. A detektiv +megnézte a képet, följegyezte a festő nevét, megigérte, hogy diszkrétül +fog eljárni és elment. + +Két nappal későbben Arady Sándor már megtudott mindent, amit tudni +akart. + +Kovács Ilonának Schmidel Ilona volt a neve. Árva volt és tényleg Arady +falujában született. Az apja nem volt irnok, hanem lakatos-mester. Tíz +hónap óta lakott a fővárosban. Egy ideig abból élt, hogy mint modell +járogatott festők és szobrászok műtermébe. Szinésziskolában is tanult, +de csak rövid ideig, mivel nem volt semmiféle tehetsége. Elmult télen +egyik operett-színházban statisztált, onnan elvitte egy vén bankár. A +bankárral azonban két-három nap mulva már összekülönbözött. Azóta egy +Garai Alfréd nevü emberrel élt közös háztartásban. Egy hónapos szobában +laktak, ugyanabban a ferencvárosi házban, ahol a több ízben említett +Hászné is lakott. A szóban forgó Garai Alfréd hirlapírónak mondta magát, +bár sohasem dolgozott lapnál. Egyébként rovott előéletü ember volt, akit +állandóan szemmel tartott a rendőrség, mint veszedelmes zsarolót. A +tudósítás arról is megemlékezett, hogy Ilona és a kedvese nem éltek +valami jó egyetértésben. Kétízben már el is váltak egymástól és +nevezetes, hogy mindig Garai hagyta ott a leányt. Később azonban megint +csak összekerültek valahogyan. + +Ennyiben volt az irott jelentés. Sándor végig olvasta, azután darabokra +tépte és a papirkosárba dobta. A tanulmányfejet azonban, mint egy furcsa +és némileg tanulságos kis kaland emlékét, a dolgozószobája falára +akasztotta. A kép egyébként határozottan jó volt. + + +VIII. + +Biztosra vette, hogy nem fogja többet látni a kis egeret. Az megriadt +lábának toppanásától és mostanában más éléstárt kerülget, kecses +szemérmetlenséggel. Annál többet szemlélgette azonban a +dolgozószobájában függő arcképét. A portrait annyira jó volt, hogy +szinte megmagyarázta neki a különös leány egyéniségét, jobban, mint maga +az élet. A művész jól lehetett diszponálva, amikor vászonra vetette és a +leány, a hosszu ülések alatt elfásulva, leejtette arcáról az álarcot. +Finom metszésü ajka körül ott ült a ravaszság vonása. Az alázatos +furfang, amely a gyönge és sokat üldözött állatok fegyvere. A megható +leányos alattomosság, amely megjelenik Hamupipőke arcán, mihelyt hátat +fordít neki a gonosz mostoha. Arcának ezt a vonását megmagyarázta és +enyhítette szemének kifejezése. Szép és értelmetlen szemében ott vibrált +a rémület, amellyel az élet brutalitása az egyűgyü gyermeket eltöltötte. +És Sándor – miközben a képet szemlélte – úgy érezte, hogy se joga, se +oka nincs neheztelni a leányra. Az olyan volt, amilyenné nevelték. +Nevelője volt a társadalom, a férfiak társadalma. Ahány férfit megismer +az ilyen gyermek, az mind a zsarolók tipusához tartozik. Az egyik, akit +szeret, pénzt zsarol tőle; a másik, a vén bankár, akit gyűlöl, +élvezetet. Ő maga is, Arady Sándor, meg akarta zsarolni. A gyöngédségét +akarta. Hiszen ha valóban számító volna ez a szép leány, akkor nem volna +egy züllött kalandor cselédje, hanem selyemben, csipkében járna. + +Igy beszélt Sándorhoz a tanulmányfej. Egy-két hét mulva megszűnt +beszélni. Akkor már az attasé legénylakásának megszokott és közömbös +színfoltjává lett, amely épp oly néma volt, mint a többi kép, szőnyeg, +bútor, amely a szobákat megtöltötte. + +Ekkor, egy verőfényes reggelen, váratlanul megjelent nála a kép +eredetije. Az inas, aki ismerte, tapintatos akart lenni és szó nélkül +beeresztette a fogadószobába. Ilona megállott az ajtó mellett. +Mosolygott, de a szeme könyes volt. Meglátszott rajta, hogy örül is, +hogy itt lehet, de fél is. + +Sándor derült fölénynyel lépett eléje. + +– Nos, kisleány, – kérdezte, – Garai urnak pénzre van szüksége? + +A leány nem válaszolt, de nem is lepődött meg Garai nevének hallatára. + +Sándor kivette a pénztárcáját. + +– Mennyi kell? Szóljon bátran! Adok, ha nem kér nagyon sokat. + +Ilona ekkor kinyitotta a kis bőrtáskát, amelyet a kezében tartott és +kivett belőle egy levélborítékot. A boritékban jókora csomó összegyűrt +bankjegy volt. Azt megmutatta Sándornak. + +– Nem azért jöttem, – mondotta. – Nekem van pénzem. + +– Hát miért jött? + +A leány lehajtotta a fejét. + +– Látni akartam… + +Úgylátszik, ezúttal valami nagyobbszabásu tervet eszelt ki, – gondolta +Sándor magában. Majd fönnszóval kérdezte: + +– Mit csinál Garai úr? + +A leány a bankjegyeit simogatta, miközben makacsul lecsüggesztette a +fejét. + +– A mult héten érte jött két titkos rendőr, – mormogta halkan. – Azóta +nem jött többet haza. + +– Kellemetlen kaland, – mondotta Sándor, aki mindenképpen meg akarta +őrizni cinikus jókedvét. – És vajjon miért különbözött össze Garai úr az +államrendőrséggel? + +Ilona most fölemelte a fejét és egyenesen a Sándor szeme közé tekintett. + +– Zsaroló levelet írt az öreg Berger úrnak… Berger azelőtt kitartott +engem… Garai azzal fenyegette meg, hogy kiteszi az ujságba és megírja a +feleségének, ha nem küld pénzt… Ezért csukták be… Nekem aztán Berger úr +elküldte ezt a pénzt… + +Ezt nyugodtan, száraz hangon mondotta. Sándor egy kis undorodást érzett. +Sarkon fordult, az ablakig ment, majd újból visszajött és megállott a +leány előtt. + +Most vette észre első ízben, hogy Ilona fiatal homlokán, a két szemöldök +között, különös, ferde redő vonul el. Olyan szánalmas volt ez a korai +redő, mint a repedés a drága sèvresi műremeken. + +– Mondja, Ilona, miért jött tulajdonképpen hozzám? – kérdezte. + +A leány makacsul hallgatott. + +– Azt akarja, hogy szabadítsam ki kedvesét a börtönből? Ugy-e, nagyon +szereti azt az embert? + +– Nem szeretem és sohasem szerettem… Akkor volna jó dolgom, ha sohasem +szabadulna ki többet… + +Sándor csodálkozva mérte végig a leányt. + +– Nem szereti? Hát akkor miért volt a kedvese? + +Ilona vállat vont, de nem válaszolt. Sándor az órát nézte. + +– Nézze, Ilona, nekem most sürgős dolgom van… + +– Igen, megyek, – mormogta a leány. Majd hozzátette: – Ugy-e, ne jöjjek +ide többet? + +– Ne jöjjön. Ha szüksége lesz valamire, ha pénzt akar, írjon bátran… + +A leány némán bólintott a fejével. Az ajtóig ment, ott ráhajolt a +kilincsre, majd térdre esett és fuldokolva zokogni kezdett. + +Sándor nem sietett hozzá, hanem cigarettára gyujtott és nyugodtan várta, +amíg véget ér a roham. Nem volt benne egészen bizonyos, hogy +komédiázik-e a kis egér, vagy őszinte könnyeket hullat-e. + +– Miért sír? – kérdezte később. – Hiszen nem bántja senki? + +– Nem, – válaszolt Ilona a síró gyermekek szepegő hangján, – nem, ön nem +bántott. Ön az első ember, aki mindig jó volt hozzám… Ha önre gondolok, +akkor mindig napfény esik a lelkemre… És mégis csalom önt, hazudozok +önnek… És kiért teszem? Egy emberért, akitől úgy irtózom, mint a +vadállattól… Ha jókedve van, akkor kigúnyol… Ha rosszkedvü, akkor bottal +ver… Első naptól fogva mindig fájt a szívem, ha önre gondoltam… +Szerettem volna eljönni, letérdepelni a küszöbén és mindent elmondani, +aztán elmenni, meghalni a Dunában… De nem tettem meg… És most is úgy fáj +a szívem! Nem tudom, mi van velem. Szeretném, ha eltiporna… + +Mialatt beszélt, a térdein odakúszott Sándorhoz és odasímult lábához. +Alázatosan, szenvedélyesen és forrón. Ez az odatapadása ékesebben szóló +és meggyőzőbb volt, mint a beszédje. + +Valahogyan megtalálta Sándor kezét, azt magához ragadta és beletemette +nedves kis arcát. Mivel Arady nem vonta vissza a kezét, a leány +nekibátorodott és így szólt: + +– Most mindent elmondok! + +– Mit akar elmondani? + +– Mindent! + +Mélységes csend lett a szobában. Jó ideig tartott, míg meg mert +szólalni. Sándor kezét fogva, arcát elrejtve, az izgalomtól rekedtes +hangon beszélt. Megérzett a hangján, hogy egy nagy és mély érzés +kényszere alatt beszél. Rövid életének történetét mondta el. Szárazon, +szinte rideg objektivitással. A fehér egérke története volt, amely +csatornák iszapján átsurranva cseni össze eleségét. Ennek a csatornának +rettenetes, sötét és fantasztikus kiágazásai vannak. Olykor valami +halvány világosság dereng a szomoru homályban. A fehér egérke azt hiszi, +hogy rést talált a verőfényes és tiszta világba. De odafenn egy-egy +goromba cipősarok dobbantása újból és újból visszakergeti. Az egérkének +nincs helye a napfényben. + +Elhallgatott. Homlokát most már a szőnyeghez szorította. Hangosan és +nehezen lihegett. + +Komédia ez, vagy igazság? Lehet, hogy egyik sem. Lehet, hogy a zavaros +lelke mélyén megmozdult valami, ami fölött neki magának sincs hatalma. +Ez a valami talán a leány tudtán kívül és akarata ellenére tör Sándor +felé. Ezt a valamit, ami tiszta maradt iszapágyában is, egykor, kisleány +korában, az édesanyja csókolta a lelkébe. + +Mi a jóság, mi a gonoszság? A puhalelkü gyermekleánynál külső sugallat +eredménye. Ha rongyemberek akarata állati sorba tudta sülyeszteni, miért +nem emelhetné föl emberi sorba a tiszta és erős akarat? + +Most, hogy Sándor nem látta az arcát, szinte megdöbbentően emlékeztette +megint Klotildra. Lágy és forró odaadása, amellyel beletemetkezik egy +nagy érzésbe, minden hangja és mozdulata a Klotildé. Valami különös, +szomoru ötlete támadt Sándornak. Ennek a gyermeknek a testében Klotild +lelki ikertestvére él. A gyöngytiszta lelket az élet brutális szeszélye +száműzte a tisztátalan testbe. Most ráismert a maga mesterére és +kétségbeesetten kiáltozik hozzá segítségért. Vajjon elhagyhatja-e? + +Forró szánalom szállotta meg szívét. Kezébe vette a leány állát és +gyöngéden fölemelte arcát. + +– Hallgass reám, Ilona. Akarod a kezembe tenni a sorsodat? + +A leány hirtelen térdre emelkedett. Homlokáról eltünt a félszeg redő. +Egész arca csupa édes verőfény volt. + +– Jegyezd meg jól, amit mondok, – folytatta Sándor halkan. – Nem +tartalak sem jónak, sem rossznak. Annak tartalak, ami vagy: oktalan és +boldogtalan gyermeknek. Ha kezembe adod sorsodat, akkor emberhez méltó +életet biztosítok neked. Nem akarok tőled semmit, sem most, sem a +jövőben. Csak egyet kívánok: soha, semmi körülmények között nem szabad +hazudnod… + +Ilona válasz helyett megcsókolta Sándor kezét. + +– Most kelj föl, ülj oda és hallgass reám, – folytatta Sándor. – Meg +kell egyet-mást beszélnünk… + +Mialatt a közeljövőre vonatkozó terveit közölte vele, a leány szemben +ült vele és egy pillanatra sem vette le róla tekintetét. A szeme teli +volt mosolygó verőfénynyel, túláradó gyöngédséggel, fanatikus +rajongással. + + +IX. + +Amit Ilona egyik látogatása alkalmával Kupánéról, a falujabeli tanító +özvegyéről mondott, az történetesen igaz volt. Az asszony a fővárosban +élt, természetesen nagy nyomorúságban. Egy vakmerő álomkép csábította +Budapestre: szobaurakat akart tartani és főzni akart. Kitünt azonban, +hogy ilyenféle vállalkozás is csak tőkepénzeseknek való. Kupánénak soha +életében nem volt annyi pénze, amennyibe egy többszobás lakás negyedévi +házbére kerül. Igy tehát méltán hihette, hogy az Ur meghallgatta az ő hő +imáit és csodát művelt, midőn Arady Sándor urat arra ösztönözte, hogy +béreljen csinos utcai lakást a Ferencvárosban, rendezze be az utolsó +szögig és ültesse be oda az öregasszonyt és Ilonát. A ház többi lakói +első naptól fogva tisztában voltak vele, hogy Ilona Arady kedvese. +Kupáné erre vonatkozólag nem alkotott magának véleményt. A sok +nyomorúság, amelyben már része volt, sokkal símulékonyabbá tette a derék +asszonyt, semhogy megengedte volna magának az önálló gondolkozás +fényűzését. + +Sándor akkoriban szakított összes fővárosi ismerőseivel és így maradt +fölös ideje, hogy Ilonával foglalkozzék. + +Az volt a terve, hogy mindenekelőtt ki fogja építeni Ilona nagyon is +hiányos nevelését. Azután valami gyakorlati mesterségre fogja taníttatni +– talán a gépírásra, vagy a könyvelésre, – hogy megkereshesse a maga +kenyerét. Később talán férjhez is fogja adni, egy tisztességes szegény +emberhez. A tisztességes ember alatt valami kishivatalnokot értett, aki +elég jellemtelen arra, hogy a hozománya kedvéért feleségül vegye, de +másrészről elég jellemes arra, hogy a házasságában megbecsülje Ilonát. + +Egyelőre egész kis tantervet dolgozott ki a leány számára. A tanításra ő +maga vállalkozott. A nevelési programjával azonban hamar megakadt. A +leány értelmesnek látszott, sőt teli volt játszi elmésséggel, a lelki +önfegyelmezéshez azonban nem volt tehetsége és a rendszeres munka +elfárasztotta és elszomorította. Miután egy ideig megható buzgalommal +küzdött a saját szórakozottsága ellen, egyszerre csak kibujt az iga +alól. Sándor azon vette észre magát, hogy a leckeórákból társalgási órák +lettek. Ez órák alatt a növendék fecsegett, a tanár pedig hallgatta, még +pedig nagy élvezettel. Valamihez azonban mégis volt kedve a leánynak: a +zenéhez. A lelke teli volt harmóniákkal és a nótázás veleszületett +képessége volt. Meglepő gyorsan tanult meg zongorázni és midőn Sándor +egyszer egy gitárt küldött neki ajándékba, néhány nap mulva már úgy +megbarátkozott ezzel a hangszerrel is, hogy elpengethette rajta nótáihoz +a kíséretet. + +Sándor akkoriban valóságos csömörrel gondolt az időre, melyet a fővárosi +szalonokban töltött. Maga sem értette, hogyan lelhette kedvét az +úgynevezett jó társaság üres és hazug szórakozásaiban. Most az ideje +javát a könyvei között töltötte és jóformán nem is érintkezett mással, +csak kis védencével. Ez az életmódja nagyon is inyére való volt. Ő +tulajdonképpen nem volt társas lény, csak diplomáciai foglalkozása +kényszerítette bele a banális forgatagba. Most végül magának élhetett. +Ilona mindennap délelőtt bekopogtatott hozzá. Sándor le akarta erről +szoktatni, de a leány szép szerével kifogott rajta. Eleintén mindig +azzal állított be, hogy még egyszer és utóljára jön. Azután mindennapos +lett és Sándor most már nélkülözte volna, ha elmarad. Délután viszont a +fiatal úr kereste föl. + +A vak is láthatta, Sándor pedig ilyen dolgokban nem volt vak, hogy a +fiatal leány szereti pártfogóját. A szeméből, minden pórusából árad +feléje a gyöngéd tűz. A női szemérmetesség, melyet eddigelé nem igen +ismert és amely Sándor hatása alatt fejlődött ki benne, tartja vissza +attól, hogy a nyakába, vagy a lába elé vesse magát. Az állandó édes +martirium, melyet magára kényszerít, meleggé, széppé és szinte leányossá +teszi. Igaznak kell lenni, hogy a nő minden szerelmében újjá születik és +visszanyeri lelke érintetlenségét. Ilonát egyébként nem érdekli semmi, +ami nincs összefüggésben Sándorral. És hihetetlen sejtőképessége van, ha +arról van szó, hogy kitalálja Sándor gondolatait. A modorán, sőt a +külsején is nagy, a fiatal úrra nézve igen kellemes változás megy végbe. +Tudja, hogy pártfogója szakértő a női öltözködés terén, szakít régebbi +izlésével és feltünő egyszerűen, de egyéni stilusérzékkel és körmönfont +elegánciával kezd öltözködni. + +Akkoriban esett, hogy a véletlen megint összehozta Sándort Klotilddal. +Az attasénak valami hivatalos dolgában Bécsbe kellett mennie és a vasuti +kocsiban találkoztak össze. Az asszony kísérő nélkül utazott. Két idegen +ember volt rajtuk kívül a kocsiban. + +Klotild minden elfogódás nélkül nyujtott neki kezet. Azt mondta, hogy ő +most vidéken lakik, a második vasuti állomáson Budapesttől. Az +édesanyját volt meglátogatni és most hazamegy az urához. Egyébként +gyakran szoktak berándulni a fővárosba. + +Klotild már le is szállott megint a vonatról, mikor Sándor számot +adhatott magának a benyomásról, melyet az asszony rá tett. Ez a benyomás +nem volt sem mély, sem fájdalmas. Úgy találta, hogy Klotild +megváltozott, úgy külsejében, mint lényegében. Valami vidékies, kissé +közönséges nyugalom és bátorság jellemezte. Meglátszott az asszonyon, +hogy gondok és szenvedélyek nélkül él és hogy ambiciója anyagi dolgok +felé fordult. Bizonyos, hogy jeles háziasszony. Szinte érthetetlen és +némileg kómikus volt előtte a gondolat, hogy nemrégiben meg akarta magát +ölni ezért a derék és jelentéktelen asszonyért. Vajjon mit is szeretett +rajta? Még nem érte el Bécset és már úgy vélekedett, hogy megtalálta a +választ erre a kérdésre. + +Ő Klotildban nem annak egyéniségét, hanem azt a női ideált szerette, +melyet ő maga konstruált meg magának, a szerelmes férfi alkotó erejével. +Ezt az ideált, saját egyéniségének női kiegészítőjét, ő mintegy +rákényszerítette Klotildra, elhitette vele. A szerelmes asszony puha és +könnyen formálható lelke pedig magába fogadta és tőle telhetőleg +alkalmazkodott hozzá. Amint eltávoztak egymástól és megszünt a kölcsönös +sugalló erő, a Klotild lelkébe ültetett ideál elvesztette támasztékát, +szétolvadt és elformátlanodott, mint napfényben a hóember. A +katasztrófa, mely kis híján Sándor életébe került, nem volt egyéb, mint +az ideál pusztulása okozta gyász és rémület. Az ideál azonban elpusztult +és Klotild elvesztette azt, ami őt Sándor szemében értékessé tette. Ma +már nem is volt az az asszony, akit Sándor valamikor szeretett, csak +annak külső maszkját viselte. A kis Kovács Ilona tényleg jobban +hasonlított a régi Klotildhoz, mint maga a mai Klotild. Sándor, érzelmi +életének titokzatos alkotó erejével a leány egyéniségében modellálta +újra az ő ideálját, férfi mivoltának asszonyi kiegészítőjét. És ma már +csak Kovács Ilona vonzotta és érdekelte őt testileg és lelkileg. + +Bécsben, a Graben-en, Sándor összetalálkozott Éder bárónéval. A szép +asszony egy igen arisztokratikus külsejü dragonyoskapitány kíséretében +volt. A báróné megállította Sándort. Ez az ember, hosszu +szalon-gyakorlatában talán az első, akivel nem tudott tisztába jönni, +állandóan érdekelte és izgatta. Olykor már-már azzal is gyanúsította +magát, hogy szerelmes az attaséba. Kezet fogott vele és félig gúnyosan, +félig gyöngéden mosolygott reá. + +– Mikor lesz az esküvője? Vagy megvolt már? – kérdezte. + +Sándort szerfölött meglepte a furcsa kérdés. + +– Az én esküvőm? Hát én meg fogok házasodni? + +– Egész Budapest erről beszél! + +– És kivel házasít össze egész Budapest? + +– Azzal a leánnyal, a nem tudom hogy hívják Ilonával… Szóval, az ön kis +kedvesével! + +Sándor igen izléstelennek találta az ötletet. + +– A báróné bizonyára tréfál. Örülök a jókedvének és ajánlom magamat. + +Éderné fogva tartott Sándor kezét, bár a dragonyosa, aki tüntetve távol +tartotta magát, meglehetősen fanyar arcot vágott. + +– Nem akartam megsérteni, – szólt Éderné. – Én csak azt ismétlem, amit +Budapesten beszélnek. Lehet, hogy pletyka az egész, vallja be azonban, +hogy az ön mostani életmódja valószínűvé teszi a pletykát. + +Sándor mosolygott, a budapesti naplopók fantáziája azonban jobban +bosszantotta, mint maga is be akarta magának vallani. + + +X. + +A szép báróné csípős megjegyzésének az lett az eredménye, hogy Sándor +gondolkozóba esett. Belátta, hogy változtatni kell az életmódján. A kis +leány valóban nagyobb helyet foglalt el életében, mint amekkora a +józanság törvényei szerint megillethette. Ilyenféle gondolatai azonban +nem akadályozták meg abban, hogy Budapestre érkezvén, sürgősen föl ne +keresse Ilonát. A leányt nem találta otthon. Kupáné azt mondta, hogy a +templomba ment, de néhány perc mulva itthon lesz megint. Mialatt Sándor +a kis nappaliban várakozott, amely fogadószoba és ebédlő is volt, +unalmában játszani kezdett az asztalon álló kis mahagoni dobozzal. +Néhányszor megfordította a kis zárban a kulcsot, majd kinyitotta a doboz +födelét. A dobozban fölbontott levél feküdt. Férfi-írás. Elolvasta. + +Kedves Ilonkám! + +Holnap délelőtt tizenegy órakor megvárlak a Ferenciek bazárjának +udvarán. Hozd oda azt, amit igértél. Biztosan elvár: + +_Alfréd_. + +Alfréd: Garai Alfréd. Ilona hajdani kedvese… + +Sándor felszökött helyéről, mintha fejbe ütötték volna. Mi ez? A régi +mocsok kitör a csatornából és beleömlik az ő életébe? Harag és undorodás +fogta el. + +Két perc mulva megjött Ilona. Jókedvü és bájos volt, mint mindig. Midőn +megpillantotta pártfogóját, boldogan felsikoltott és hozzá szaladt. + +– Óh, csakhogy megjött! Csakhogy megjött! – ismételgette, miközben +rózsás arcát Sándor karjához szorítota. + +– Hogy telt el az idő, míg oda voltam? – kérdezte Sándor. + +– Sehogy sem! Nem csináltam semmit, csak vártam, vártam… + +– És most honnan jösz? – faggatta Sándor mosolygó szájjal, de dühösen +lüktető szívvel. + +– A templomban voltam. Imádkoztam. Tegnap azt olvastam, hogy vasuti +baleset volt valahol és gyerekes félelem fogott el… + +Ezt verőfényes mosolylyal mondta. + +– Megállj csak! – szólt Sándor. – Én az imént a Ferenciek bazára mellett +hajtattam el és úgy rémlett, mintha láttalak volna belépni a kapun… + +Ilona egy pillanatra sem vesztette el mosolygó nyugalmát. + +– Jó látta! Mise után bementem a bazárba, hogy a varrónővel beszéljek. +Találtam egy új varrónőt, nagyon ügyes és egy cseppet sem drága… + +A leány megfogta a kezét, hogy arcához vonja. Sándornak azonban hirtelen +a fejébe szökött a vére. Szó nélkül ellökte magától Ilona kezét. A leány +arca elfehéredett. A rémülettől tágra nyitott szemmel nézett a +pártfogójára. + +– Mi történt? Valami rosszat beszéltek rólam? Talán Kupáné? – hebegte +zavartan. + +Sándor nem válaszolt, hanem sarkon fordult és elment. A haragja +hamarosan elmult, de aztán nagy levertség vett rajta erőt. Úgy érezte, +hogy romba dőlt minden, amit hónapokon át épített. Ingoványra épített. +Ostobaság volt. De mi lesz ezután? Erre a kérdésre hiába kereste a +választ. + +Alkonyatkor tépelődve ott feküdt még dolgozószobája nagy kerevetén. +Akkor végül meghallotta a halk neszt, amelyre a második énje (az, amely +nem törődött első énjének elhatározásaival) már régóta hegyezett +fülekkel leselkedett. Valaki belépett az előszobába és miután suttogó +hangon néhány szót váltott a legényével, bejött a lakásba. Most +lábujjhegyen közeledett hozzá. Most letérdepelt a kerevet mellé, majd +lefeküdt a padló szőnyegére. Csendesen és alázatosan, egy +ellenállhatatlan vonzerőnek engedelmeskedve, mint a kutya, amely tudja, +hogy a gazdája meg fogja büntetni és mégis odakullog a lábaihoz. + +Egyikük sem beszélt egy szót sem. Nem is látták egymást, de hallották +egymás lélekzetét. + +Már egészen beesteledett, mikor Sándor hirtelen fölült a kereveten. + +– Mit csináljak most már veled? – kérdezte. + +A leány megmozdult, közelebb kúszott és odatapadt a kerevethez. + +– Amit akar, – mondta. + +Aztán hirtelen és szinte jókedvü élénkséggel kiáltotta: + +– Verjen meg! Igen, verjen meg! + +Sándor kedvetlenül intett neki, hogy hallgasson, Ilonából azonban csak +úgy dőlt a szó. + +– Megérdemlem, hogy megüssön, mert megint hazudtam. Azt hiszem, a +hazudozás már benne van a véremben és én soha sem fogok róla letenni… +Már gyermekkoromban is boldog voltam, ha félrevezethettem az embereket… +Önnek is sokszor hazudtam már. Pedig olyankor úgy érzem, hogy nem is önt +bántom, hanem magamat, mert fáj a szívem, de azért mégis megteszem… Jó +volna, ha megütne, bottal ütne és a hajamnál fogva vonszolna… +Megérdemlem, ön nem is hiszi, mennyire megérdemlem! + +Furcsa, de való, hogy mindezt valami boldog extázisban mondta. A szeme +szinte világított a homályban. Volt is oka örülni, mert női +éleslátásával megértette Sándor viselkedéséből, hogy az jobban +ragaszkodik hozzá, mint eddigelé remélni merte volna. + +– Mi van hát azzal a fickóval? – kérdezte Sándor nyers hangon. + +Ilona vállat vont. Az egész dolog láthatólag nem okozott neki sok +gondot. + +– Semmi! Utálom, de félek tőle. Pénzt akart és ma is odaadtam neki, ami +volt. Ha nem verik agyon valahol vagy nem csukják el, mindenemet el +fogja vinni, mert én nem tudok vele ellenkezni. + +– Félek tőle! – ismételgette. + +Többet nem tudott mondani. + +Időközben sikerült arcát Sándor arcához szorítania. A forró szája +megkereste, megtalálta és szomjasan a birtokába vette Sándor ajkát. És +annak nem volt annyi ereje, hogy elhárítsa magától a mámoros, +tisztátalan és fájdalmas csókot. + +– Nem haragszik már, ugy-e? – kérdezte később könnyedén és mosolyogva a +leány. + +Sándor nem haragudott már reá. De önmagát egy kissé megvetette. + + +XI. + +Ilona önként és erősen megfogadta ugyan, hogy semmi körülmények között +nem fog többet szóba állani Garaival, de azért a rosszképü legény +állandóan ott keringett a lakása körül, mint a fülesbagoly a galambduc +körül. Láthatólag nem igen félt Sándortól. Ha véletlenül +összetalálkozott vele a ház előtt, kihívóan és gúnyosan szegezte reá +ragadozómadár szemét. + +A láthatatlan ívek, amelyeket a makacs ellenség körülöttük vont, végre +is nagyon idegessé tették Sándort. Sokkal gőgösebb volt, semhogy +bevallotta volna magának az igazságot, de azért mégis csak Garai hatása +alatt határozta el, hogy külföldi útra indul a kedvesével. + +Ilonát boldog mámorba ejtette az utazás gondolata. Ő persze sohasem járt +még külföldön és roppantul vágyott megismerni a világot. Midőn megtudta, +hogy Olaszországba fognak menni, trillázni kezdett örömében, mint a +pacsirta. Olaszország mint az örök tavasz boldog hazája élt az ő +gyermekes fantáziájában és valóságos mignoni epedést érzett +narancsligetei után. Az utazási láza hamarosan átragadt Sándorra is. Meg +volt róla győződve, hogy Ilona naiv és fogékony lelkén keresztül újból +fogja élvezni Itália minden szépségét. + +Az utazás azonban mind a kettőjükre nézve csalódással járt. Olaszország +nem tudta beváltani azt, amit Ilonának igért és a szennyes valóság +kiábrándította aranyos álmaiból. Jókedvűen, de a szívében hűvös +közömbösséggel vitette magát városról városra. Semmi sem lepte meg és +semmin sem csodálkozott. A városok mind egyformák voltak az ő szemében +és a képtárak és szoborgyüjtemények fárasztották. Velencére azt mondta, +hogy nagyon furcsa hely. A palotákon csak a korhadást látta és a lagunák +melanchóliája elkedvetlenítette. Az ő lelke csak erős és primitiv +hatásokra reagált. A naplementét, ha bíborosra festette az eget, szépnek +találta és népünnepek lármás fölvonulásában gyönyörködött. A lagunák +finom aranyszíneit azonban nem látta meg és a Giudecca gyöngyszínü +párájából hangzó méla gondolás-kiáltást nem hallotta meg. És nem is +tudta követni Sándort, aki a bákháns szent mámorával támolygott a tenger +arájának csipkés uszálya nyomában. + +Sándor nagy ellenszenvvel viselkedett az obligát szerenádok iránt, +amelyek esténkint fölverik a Canal grande palotáinak visszhangját. Úgy +találta, hogy hol émelyítően édeskés, hol meg ostoba módon duhaj +énekprodukciók a titokzatos holdfényben fürdő Venezia álomhangulatainak +nagyon is kezdetleges, nyers és meghamisított kommentárjai. Az ő +kényesebb izlése nem szorult a barbár és rikoltó magyarázatra. Az éjjeli +Venezia harmóniáit ő megtalálta a zegzugos csatornák fantasztikus +homályában, ahol a víz kristálygyűrűi halkan ütődnek az évszázados +falakhoz. És megtalálta künn, a holt lagunában, ahol parányi mécses +pislog a magános Madonna-kép alatt. Ilona persze szerette a szerenádokat +és unta a magányos éjjeli kalandozásokat. + +Egy nap aztán mégis fölragyogott az érdeklődés szikrája a leány közömbös +szemében. Estebéd idején volt. Ők a fogadójuk ebédlőtermében ültek. +Sándor egyszerre azon vette észre magát, hogy Ilona arcát meleg pir önti +el, a szeme fénylik és mosolyog. Olyan változás ment végbe rajta, mint +az ekébe fogott huszárparipán, amikor meghallja a távolból a +trombitajelet. + +A nevezetes változás előidézője egy fiatalember volt, aki a szomszéd +asztalhoz telepedett, Sándor háta mögött. Első pillantásra meglátszott +rajta, hogy angol. Húsz, legfölebb huszonkét esztendős fiu. Hat láb +magas, pompás atléta termete van; finom és szinte bájos metszésü arca +valóságos apród-arc, amelynek kifejezése a szendeség és az arcátlanság +mulatságos vegyüléke. Fizikum dolgában az egész legény az emberi +telivértenyésztés pompás produktuma. A ruházkodásán meglátszik, hogy jó +házból való fiu. A modora pedig alkalmas arra, hogy súlyosan +kompromittálja a babonákat, amelyek az angol jónevelést illetőleg +világszerte forgalomban vannak. Sándor legalább úgy találta, hogy a +csinos siheder fesztelen a szemérmetlenségig. + +Amint a fiu fölfedezte Ilonát, valósággal megrohanta a pillantásaival, +mint a dongó a lépesmézet. Egész vacsora alatt le nem vette róla a +szemét. Minden mozdulata és minden szava, amit a pincérnek mondott, +Ilonának szólt, minden pohár borát némán ráköszöntötte. Ilonát +láthatólag fölvillanyozta a fiu naiv és merész hódolata. Az arcán ugyan +ott ült a megbotránkozás kifejezése, a megbotránkozása azonban annyira +derült volt, hogy bátorítás számba is mehetett. + +Sándor valósággal szenvedett ez izetlenség láttára. Sokkal büszkébb és +óvatosabb volt, semhogy hivatalosan tudomást vett volna az angolról, de +azért siettette az étkezést. Este, mikor a zenekar hangjai mellett a +piazzettán sétáltak, viszontlátták az angolt. Most már üldözőbe vette +őket és ügyet sem vetve Sándorra, igyekezett Ilona közelébe furakodni. +Azontúl mindennap látták, egyre a sarkukban volt, a Lidón, a téren, a +Mercerián, bárhol jártak is. A különös az volt a dologban, hogy soha +egyikük sem tett róla említést. Sándor büszkeségből hallgatott, a leány +talán óvatosságból. Sándor, mielőtt még meglátta volna a sihedert az +utcai tolongásban, Ilona arckifejezéséből tudta meg, hogy közelükben +van. Bár egy percig sem hagyta magára a leányt, egypár nap múlva mégis +az a benyomása lett, hogy azok ketten titokban egyetértenek egymással. +Ez a gyanúja lealázta és fölháborította. Ő, aki szerelmi intrikákban +eddigelé mindig a lelkiismeretlenül támadó és kíméletlenül hódító +harmadiknak szerepét játszotta, most egyszerre az óvatosan védekező fél +nehéz és szánalmas szerepére fanyalodott. Eddig mindig csak udvarló +volt, most férjnek érezhette magát. + +Egypár nap mulva kifogyott a türelméből és azzal lepte meg Ilonát, hogy +a reggeli vonattal Firenzébe fognak utazni. A leány ellentmondás nélkül, +közömbös jókedvvel látott csomagolásnak. Firenzében néhány kellemes és +nyugodt napot töltöttek. Ottlétük harmadik napján Sándornak leveleket +kellett írnia, Ilona azalatt egyedül nekiindult a városnak. Sándor +hamarosan abbahagyta az írást és kiment, hogy megkeresse a leányt. Meg +is találta az Arno partján. De nem egyedül. Az angol fiu társaságában +sétált. Nevetve, hevesen gesztikulálva jártak egymás oldalán, mintha +régi jó barátok volnának. Háttal voltak Sándornak fordulva és az +befordulhatott a Trinita felé, anélkül, hogy meglátták volna. Sándor +egyenesen a fogadóba sietett. Ott bezárkózott a szobájába és +leheveredett a kerevetre. Valóságos fizikai rosszullétet érzett. Most +már tisztában volt vele, hogy annak a leánynak nincs lelke. Még csak +esze sincsen. Egy ostobán önző kis állat, mely a csatornából bújt elő és +előbb-utóbb vissza fog megint térni a csatornába. + +Egy kis negyedóra mulva rákopogtatott Ilona. Jókedvü volt és csinos. + +– Hol jártál? – kérdezte Sándor, erőltetett közömbösséggel. + +– Isten tudja! Csoda, hogy visszataláltam a fogadóba… Ez nagyon csinos +hely ám! + +– Nem történt semmi különös? + +– Semmi! Mi történhetett volna? + +Sándor egy szóval sem emlékezett meg az angolról. Minek is? Ha tovább +vallatja, ujabb hazugságokba szorítja bele a leányt. Azután jön a nagy +jelenet, a könnyzápor és végül marad minden a régiben. Estebédnél +pezsgőt hozatott és ekkor cinikus jókedve vett rajta erőt. Ő végre sem +veszthet a vásáron. Ilona az ő fizetett szeretője. Addig tartja, amíg +jól esik. Ha ráunt, vagy ha a leány kirug a hámból, akkor a kezébe nyom +egy csomó bankót és szélnek ereszti. Menjen oda, ahonnan jött. Egyelőre +azonban nem unt még reá és azért szemmel fogja tartani. + +Két nap múlva tovább mentek Rómába. Onnan Nápolyba. Bárhol jártak is, az +angol mindig a sarkukban volt. Angol-szász szívóssággal és norman +arcátlansággal követte őket. Sándorban állandóan forrt a mé reg. +Kimondhatatlanul jól esett volna neki, ha néhány kardcsapással vagy +golyóváltással könnyíthetett volna magán. Mivel azonban az angol ifjúság +nem áll ki isten itéletre, kénytelen-kelletlen türtőztetnie kellett +magát. + +Végleg akkor szakadt csak el tőlük, midőn Anconában hajóra szálltak, +hogy visszatérjenek Fiuméba. + +A könnyzáporral súlyosbított jelenetet, melytől Sándor annyira félt, +mégsem kerülhette el. A nagy jelenet a budapesti gyorsvonat kocsijában +szakadt reá. Ilona a kézitáskájában keresgélt és egy papirdarabot +halászott ki, melyet aztán darabokra tépett. + +– Miféle levél az? – kérdezte Sándor könnyedén. + +– Semmi. Mosócédula, – válaszolt épp olyan hangon a leány. + +Pedig biztos volt, hogy levél. Sándornak a fejébe szökött a vére. + +– Megint hazudsz! Mindig hazudsz! + +Ilona sírva fakadt. Kevés idő mulva megszólalt. Halk, szakgatott hangon. + +– Óh, miért bánt engem? Éppen most, mikor megérdemelném, hogy szeressen +egy kissé! Maga nem is tudja, hogy milyen jól viseltem magamat… Nem +akartam eddig szólni, mert féltem, hogy baj lesz belőle, de most +megmondom… Az az angol – hiszen emlékszik reá? – az a fiu nagyon belém +szeretett… Kétszer beszéltem vele, egyszer Velencében és egyszer +Rómában… + +– És egyszer Firenzében! + +– Igaz, Firenzében is beszéltem vele… Először azt kérdezte tőlem, hogy a +felesége vagyok-e magának… Becsületesen bevallottam, hogy csak a +szeretője vagyok… Akkor levelet írt – a szállodai szobaleány hozta – +németül írt, hogy hagyjam ott magát és menjek vele a Rivierára és +Párisba és ad nekem ötezer fontot… + +– Válaszoltál neki? – kérdezte Sándor. + +– Igen, de csak egy szót. Ennyit, hogy: Schafskopf! Ezen ő két napig úgy +nevetett, hogy majd megszakadt. Azután megint írt és tízezer fontot +igért, ha három hónapig vele utazom… Megkérdeztem a d’Angleterre +portásától, hogy mennyi tízezer font és megtudtam, hogy egész vagyon… +Nem is tudtam, hogy van ember, aki annyit fizet egy nőért… De én azt +válaszoltam neki, hogy hagyjon békében, mert én sohasem fogom magát +elhagyni, míg el nem küld magától… Pedig csinos fiu volt, kissé +szemtelen, de nagyon kedves és mi tagadás benne, nekem tetszett is… Ha +nem hisz nekem, ha azt gondolja, hogy megint hazudtam, olvassa el a +levelét… Ebben ajánlja az ötezer fontot… A bankházat is megnevezi, ahol +a pénze van… Olvassa el, kérem! + +Ilona feléje nyujtotta a tenyerét, mely teli volt apró papirszeletekkel. +Nagy fáradtsággal talán össze lehetett volna még rakni a körömnyi +darabokat. Sándor azonban nem volt az az ember, aki ilyesmire +vállalkozik. + +– Dobd el! – mondta. + +Ilona sietve kiment a kocsi folyosójára, ott kinyitotta az ablakot és +kiszórta a szeleteket. Azután visszajött és szerelmesen Sándor nyakába +fonta a két karját. + +– Ugy-e, hisz nekem? – kérdezte esdeklő hangon. + +Sándor nem mondott nemet és bár nem volt tisztában az igazsággal, Ilona +kimagyarázása mégis nagyon jól esett neki. + +Este Budapesten voltak. + + +XII. + +Olaszországi útjuk óta Sándor állandóan gyanakodott a barátnőjére. Olybá +vette a leányt, mint valami félig megszelidített kis állatot, amelyet +egy pillanatra sem volna szabad magára hagynia, mert kárt vagy botrányt +csinálhatna, vagy meg találna szökni unalmában. A bizalmatlanság +kicsinyes és tisztátalan érzése egészen ellepte a lelkét, mint a zöld +penész. Egyszersmind azonban hozzájárult ahhoz is, hogy a nagy fizikai +vonzalom, amelylyel Ilona iránt viselkedett, szenvedélyes, fájdalmas és +szinte kétségbeesett szerelemmé növekedjék. Mert bizonyos, hogy a +Sándorhoz hasonló férfiak szerelme nem egyéb, mint akadályok +leküzdésének eredménye. + +Klotildot azért nem szerette igazán, mert az asszony lelkében nem talált +gátakra a szenvedélye. Annak szerelme oly nyilt, egyszerü, föltétlen és +érdektelen volt, mint a napfényben fürdő rónaság. Ilona ködös lelke +azonban teli volt szakadásokkal, vermekkel, ingoványokkal és +sűrűségekkel. Sándor örökös félelem és izgalom közepett járta be +birtokát. Az átlagos férfi is azt a tulajdonát szereti legjobban, +amelyet legnehezebben tud megvédeni. + +A leány egyébként ujabban testileg-lelkileg pompás fejlődésnek indult. A +jómód széppé tette, a Sándor befolyása alatt megjavult izlése pedig +elegánssá. Bár nem kedvelte a rendszeres tanulást, a Sándorral való +állandó együttlét hatása alatt mégis nagyon művelődött. Utólag kitünt, +hogy az olasz út is volt reá hatással. A lelke akkoriban olyan volt, +mint az ugar, amelynek göröngyét finom és színes virágszőnyeggel vonja +be a tavasz. Olykor valósággal meglepte Sándort fantáziájának merész +szárnyalásával, bájos és gyöngéd ötleteivel. + +Az attasé úgy gondolta, hogy mostani tétlen életmódját nem bírná el +sokáig és a jövőjéről kezdett elmélkedni. A tervei egyelőre meglehetősen +ködösek voltak. Egyetlen szilárd magjuk Ilona alakja maradt. Saját +életét úgy képzelte el, hogy annak lesz egy titkos, földalatti +barlang-kastélya. Abban tanyázik a leány. Ha ő, az élet banálitásaitól +fáradt férfi, a lábával dobbant, akkor megnyilik alatta a csapóajtó és +elnyeli a boldogság barlangja. Tulajdonképpen ez a parfümös, selymes, +forró levegőjü földalatti kastély adta volna meg életének igazi +tartalmát és becsét. Csak hiúságból nem vallotta be magának, hogy +minden, ami azon felül és kívül van, mellékes járuléka az életnek. + +Ábrándjaiból fölverte valami brutális hangzavar. Megint történt valami. +Egy hitványság. A rosszul idomított kis állat nekilódult és összetört +mindent, ami törékeny volt Sándor lelkében. + +Délben elment a leány lakására. Ilona nem volt otthon. Később megjött, +kipirulva, mosolyogva, az édes izgalomtól tüzelő szemmel és szájjal. A +gyanu egyszerre felütötte a fejét Sándor szívében. Találkozója volt! – +mondta. + +– Hol jártál? – kérdezte később. + +– A városban sétáltam… + +– Találkoztál ismerőssel? + +– Én?! + +Az elnyujtott kérdés és a kis szünet, amelyet utána tartott, arra való +volt, hogy időt nyerjen a gondolkodásra. A vizsga tekintet, amelyet +Sándorra vetett, megnyugtatta. Az nem tud semmit. + +– Nem találkoztam senkivel… Hiszen nekem alig van ismerősöm Pesten… + +– Szép ibolyáid vannak, – szólt Sándor. + +– Nagyon szépek. Egy sváb kofától vettem, négy krajcárért… + +Biztos, hogy hazudik. Az ibolyái aranyzsineggel vannak átkötve. +Virágkereskedésből kerültek, nem kofától… + +Sándor nem folytatta a faggatást. Kimondhatatlanul szégyelte magát. A +leány maga volt a ragyogó jókedv és csodálatosképpen nem vett tudomást a +barátja rosszkedvéről. + +Két nappal később Sándor váratlanul belépett Ilona szobájába. A leány a +nyitott ablakban állott és nem vette észre, hogy nyilik az ajtó. +Színházi látcsővel a kezében állott és figyelmesen nézte a szemben levő +bérház egyik abakát. Ott valaki egy nagy, fehér papirlapot tartott a +kezében, amelyre fekete vonásokkal volt rámázolva néhány számjegy és egy +kérdőjel ½12? + +Sándor szó nélkül kivette Ilona kezéből a látcsövet és megnézte, hogy ki +legyen a drót nélkül táviratozó ember. Természetesen fiatalember volt. +Egy ingujjra vetkőzött nagy kamasz, a feje közepén elválasztott +zsemlyeszőke hajjal, a yorkshirei malacok bőrére emlékeztető rózsaszínü +arccal és a fölsütött, vastag bajusza alatt fehérlő nagy fogakkal… +Cserepártisztnek vagy német kereskedelmi ügynöknek nézhette volna az +ember. A szőke ifjú időközben észrevette Sándort és a plakátjával együtt +hirtelen eltünt az ablakból. Ilona azalatt már odavetette magát a kis +kerevetre és valóságos nevető görcsök között vergődött. Láthatólag +roppantul mulatságosnak találta a helyzetet. + +– Ki az az ember? – kérdezte Sándor az indulattól hófehér arccal. + +– Az?! Egy tökfilkó! Egy képzelődő szamár! Minden áron ki akar velem +kezdeni! Két hét óta bolondítom már… A multkor is tőle kaptam az +ibolyát… Holnap is elmentem volna a budai kioszkhoz, ha maga meg nem +csíp… Igazán kár, mert isteni mulatság az ő ostobaságait hallgatni! + +Ez a leány, az ő kacagó cinizmusával, végtelen fölényben volt az előtte +álló férfi fölött, akinek homlokán hideg verejték gyöngyözött. Sándor +ezt érezte is és mélységes megalázásának tudata őrjöngő dühbe hozta. +Lelkének sötét mélységeiből egy förtelmes szörnyeteg bukkant föl. A +petét, amelyből a torz fenevad fejlődött, valamikor Ilona szórhatta el +gondtalan kézzel. Sándor eddigelé maga sem tudott róla, hogy az ő +bensejének ilyen lakója van. Most fölbukott iszapos rejtekhelyéből, +fölkorbácsolta Sándor lelkének tükrét és bömbölve vágta entestébe tépő +fogait. + +Az attasé nem tudta, hogyan került haza a lakására. Föl-alájárt a +szobájában, az undortól hörögve, öklével a homlokát kalapálva. Egy +szégyenletes kép égett kitörölhetetlenül az agyában: egy dühöngő férfi +képe, aki két ököllel üt egy kacagó nőt. Ha száz esztendeig él is, +sohasem fogja magának megbocsájtani ezt az ocsmányságot! + +Később becsöngette a legényét. + +– Senkinek sem vagyok itthon… Senkinek! + +– S ha a kisasszony jönne? + +– Neki sem! Érted? + +A kisasszony nem jött, de jelentkezett Kupáné asszonyság. Sándor nem +eresztette maga elé. Menjen a pokolba! + +– Ez a züllés! Ez a züllés! – ismételgette magában kétségbeesetten. – Ki +voltam én? Mivé lettem? + +Már alkonyodott, mikor leült az íróasztal mellé. Egy lapot tépett ki a +csekkönyvéből s azt kitöltötte egy nagyobb összegre szóló utalványnyal. +Azután levélpapirt keresett és rávetett néhány sort. + +„A pénz az öné. A kamataiból tisztességgel megélhet. Nem akarom többet +látni.“ + +A levelet az utalvánnyal együtt borítékba tette és elküldte Ilonának. A +legényének azt mondta, hogy ne fogadjon el választ. + +Majd elővette a vasúti menetrendet. Párisba fog utazni. Holnap, a +hajnali expresszel. Néhány hétig odamarad. Hogy mi lesz azután, az majd +elválik. De menekülnie kell, menekülnie minden áron. Ha most, az +egyszer, gyöngének mutatja magát, akkor vége a becsületének, vége a +férfiasságának, vége az életének. + +Másnap reggel megint jelentkezett Kupáné. Ezúttal az előszobában találta +Sándort, a székekre rakott ruhák és úti bőröndök között. Az asszonyság +nagyon meg volt rémülve. Azt ujságolta, hogy Ilona az este elment +hazulról. Azzal búcsúzott el, hogy nem fog többet visszajönni, mert a +méltóságos úr elkergette. + +Sándor vállat vont. Bánja is ő! + +Mivel azonban nem hallgattatta el az öregasszonyt, az leült egy nagy úti +láda szélére és bőbeszédűen elmondott mindent, ami Sándor távozása után +a lakásukon történt. Ilona igen megszeppent, mikor az az eset történt +(így fejezte ki magát Kupáné!), de azért legkevésbbé sem buslakodott. +Sőt ellenkezőleg! Patyolat jókedv vett erőt rajta, boldogan megölelte +Kupánét és dicsekedve mondta: Képzelje, ő engem megvert! (Zárjel között +legyen mondva: Kupáné is olyan komoly, szinte meghatott lojalitással +emlékezett meg a verésről, amit Ilona kapott, mintha az valami legális, +sőt tiszteletreméltó dolog volna.) Estefelé Ilona kicsípte magát és azt +mondta, hogy elmegy a méltóságos úrhoz bocsánatot kérni. Akkor érkezett +meg Sándor levele. Hogy mi volt a borítékban, azt Kupáné nem tudja, mert +Ilona nem akarta neki megmondani. Annyit tud csak, hogy a leány nagyon +elbúsúlta magát. Miután jó ideig elsirdogált, levetette a szép ruháját +és magára vette ingbluzos kis kosztümjét, aztán megölelte Kupánét és +elment. Semmit sem vitt magával. Egy szál ruhában jöttem, – mondta, – +így is kell elmennem. Ennyit tudott Kupáné. Sándor aztán némi pénzt +adott az asszonyságnak és hazaküldte. + +Nem igen törődött azzal, hogy hová lett Ilona. Valószínűnek tartotta, +hogy elment egyik régi vagy újabb kedveséhez. Talán Garaihoz. Vagy a +szőkebajuszuhoz. Mindegy. Pénze van, tehát nem kell félteni. + +Az egykedvűség, amellyel ezeket az eshetőségeket hánytorgatta, örömmel +töltötte el. Ime tehát már gyógyulófélben van! + +A reggeli postával levele érkezett. A borítékon megismerte Ilona írását. +Egy pillanatig arra gondolt, hogy olvasatlanul megsemmisíti, de aztán +miért, miért nem, mégis csak fölbontotta. A vére egyszerre a fejébe +szökött, midőn megpillantotta a csekket, amelyet tegnap küldött a +leánynak… A papir ketté volt tépve… Egy sor írás nem volt mellette… + +Mi ez? Hát mégis valaki az a leány? Mégis van lelke? És súlyt vet rá, +hogy Sándor ezt megtudja? Annyi bizonyos, hogy több méltósággal nem +válaszolhatott volna neki, mint tette. + +Valami kellemetlen érzés kezdte nyomni a szívét. Ha az elkeseredett és +minden hóbortra kész gyermek egy többé jóvá nem tehető lépésre +vetemedett volna?! Ettől a gondolattól nem tudott többet szabadulni. + +Este a legénye megkérdezte, hogy melyik vonathoz rendeljen kocsit. + +– Holnap utazom, nem ma, – válaszolt Sándor. – Valami híradást kell +megvárnom… + +* + +Másnap reggel névjegyet hoztak be Sándornak. Garai Alfréd úr van az +előszobában. Azt mondja, hogy igen fontos ügyben kell jelentést tennie. + +Sándor biztosra vette, hogy hírt fog hallani Ilonáról. Azért el is +fogadta Garait. Hamarosan meggyőződött azonban, hogy Garai úr semmit sem +tud a leányról. Egészen más dologban fő a feje. + +– Amerikába szeretnék menni, – mondta gőgös meghunyászkodással Garai, – +és kérem, segítsen meg, hogy elutazhassak. Valami kevés pénzem van és +mivel mint fedélközi utas megyek, nem sok az, amire szükségem lesz… Az a +gondolat bátorított föl erre a kérésre, hogy ön talán szívesen venné, ha +elhagynám Budapestet… + +– Föltéve, hogy szívesen venném, – válaszolt Sándor, – mi biztosít +arról, hogy ön a pénzzel, amit tőlem kér, tényleg el is utazik? + +– Erről igen könnyen meggyőzhetem, – szólt nyugodtan Garai. + +Azzal egy krajcáros ujságlapot nyujtott át Sándornak. Az ujság megírta, +hogy egy külvárosi csapszékben hamiskártyások kifosztottak több vidéki +embert. A csalók feje, akit buzgón keres a rendőrség, Garai Alfréd. + +– Nekem még ma utaznom kell, – mondta cinikus hidegvérrel Garai. – +Holnap az arcképem benne lesz a rendőrség lapjában. Ha ezúttal +elcsípnek, nem menekülök néhány esztendőn alól, mert egyéb is van a +rovásomon. + +– Akkor hát olcsóbban is szabadulhatok öntől, – vélekedett Sándor. – +Egyszerűen csak intenem kell a rendőrnek, aki ott áll az utca közepén… + +Garai sötéten mosolygott. + +– Ha ezt meg méltóztatik tenni, – mondta, miközben a mellső zsebéhez +nyúlt, – akkor én itt, az ön szalonjában főbelövöm magamat… Egyébként is +megelégeltem már az örökös hajszát! Úgy képzelem, hogy ez a dolog nem +érne meg önnek néhány forintot. + +– Igaza van, nem érné meg, – szólt Sándor. + +Azzal átadta Garainak a kívánt összeget. Garai már az ajtóban volt, +amikor Sándor utána szólt. + +– Egyedül utazik? – kérdezte. + +– Egyedül. Miért? + +– Csak úgy – eszembe jutott… + +Hirtelen az a gyanúja támadt, hogy a legény talán magával viszi Ilonát. +De aztán hamar belátta, hogy a gyanúja alaptalan. Ha együtt utaznak, +akkor Garai nem elégszik meg ilyen szerény sarccal. + +* + +Estefelé zárt levelezőlap érkezett. Ilona írta. A levél teljesen +megnyugtathatta volna Sándort, ha aggódott volna a leány sorsáért. A +furcsa kis írás így szólt: + +Édes jó gazdám! + +Azért írok, hogy megnyugtassam. Nincs semmi bajom, tisztességes helyen +vagyok és nem fogok bolondot tenni. Jobban szeretem önt, mint valaha. De +azért sohasem fogja önt többet látni + +szegény _Ilonája_. + +Sándornak föltünt a levél megszólítása. Gazdájának azelőtt sohasem +nevezte a leány. + +Párisi útját egyelőre elhalasztotta. Biztosra vette, hogy elzavart +énekesmadara, ha megéhezik, visszakívánkozik megint kalitkájába és nem +akarta, hogy zárt ajtóra találjon. Egy hét is elmult azonban, anélkül, +hogy a szökevény jelentkezett volna. Kupáné sem hallott Ilonáról semmit. +Sándor végül keresésére küldte a detektivet, akinek szolgálatát egyízben +már igénybe vette. Röstelkedve tette, de mégis megtette. + +A lelkiürességből, amelyet mostanában érzett, tudta csak meg, hogy +milyen nagy helyet foglalt el életében a leány. Magányos élete újabban +minden szokásával hozzákapcsolódott, hozzáalkalmazkodott és körülötte +forgott. Ilona melegen lüktető ifjusága volt életének hajtó ereje. +Kecses és szeszélyes lénye adott lendületet szellemének. A levegő +körülötte most is Ilona egyéni parfümjével van telítve. Szívében most is +lángolnak még szépségének vonalai. A bájos erő hatása azonban megszűnt +és Sándor élete hidegen és mozdulatlanul vesztegel, mint a gép, amelyből +kiszedték a tranzmisszió fogaskerekét. + +Egy nap megjelent nála a titkosrendőr, hogy beszámoljon küldetésének +eredményével. Semmi okos dolgot nem tudott mondani. Szerinte biztos +volt, hogy a leány elhagyta a fővárost. A rendőr megtudta, hogy Garai +Amerikába ment és valószínünek tartotta, hogy Ilona vele utazott. A +föltevésének ugyan ellentmondott a leány utolsó levele, amelyet +Sándornak írt, hihető volt azonban, hogy Ilona levelének megírása után +találkozott csak Garaival és határozta el magát az utazásra. + +Sándornak a rendőr látogatása után rossz éjszakája volt. Megint +megrohanta és letiporta a nagy elhagyatottság érzése. Az apokalipszis +rémét nyomon követi az élettől való páni félelem. Az érzékiség +aranyköde, amely a szemére borult, egyszerre szétfoszlik és ő a maga +sívár valóságában látja az életet. Hajnalig nyugtalanul jár-kel a +lakásán és idegen szemmel nézi mindennapi életének környezetét. Mirevaló +a sok kép és szőnyeg, amelyeket fásult szeme heteken át meg nem lát? +Mirevalók a polcokon sorakozó foliánsok, amelyeknek nagy részét éveken +át a kezébe sem veszi? Mirevaló az egész furcsa, nehézkes és +indokolatlan apparátus, amelyet a kultur-ember szükségesnek tart az +életéhez? Szellemének jól elrendezett fiókjai, amelyekben a művelt ember +tudását és tapasztalatait őrzi, egyszerre megnyílnak és ami bennök érték +és haszontalanság van, kihull és összekeveredik. Az olasz nyelv +rendhagyó igéi és a tízparancsolat, a szatmári béke pontjai és a párisi +Louvre műkincsei… Hogy a halat villával kell enni, hogy a látogató-jegy +sarkát behajtani szokás és hogy a Derbyt Epsomban futtatják… Azután egy +rikoltó színü Böcklin-kép vette üldözőbe. Valósággal fudoklik a sok +szellemi lim-lom között és kétségbeejtően fárasztónak találja a +gondolatot, hogy mindezt rendben kell tartania és az élete végéig +magával kell hurcolnia… + +Hajnalban ágyba feküdt, de álom nem jött a szemére. Megint az a +félelmetes érzése volt, hogy a szíve megállott a mellében. És a beteg +ember fanatikus és reménytelen vágyakozásával gondolt az egyetlen +gyógyszerre, amelytől fölépülhetett volna. Ha most egy lágy, hűvös női +kéz simogatná végig a mellét, akkor egyszerre megenyhülne a szörnyü +nyomás. És ő maga kergette világgá azt, aki neki az élete volt! Valami +vásottsága vagy ízléstelenséeg miatt, – jóformán már nem is tudta, hogy +miért. A férfias önérzete sugallatára kellett így cselekednie. De mi az +önérzet? A leány az ő tulajdona, az ő teremtménye volt. Midőn dühöngve +támadt reá, önmaga ellen támadt. Úgy tett, mint az eszelős fazekas, aki +összetöri a bögréket, amelyeket rosszul csinált meg. + +Amikor ennyire jutott kúszált okoskodásában, akkor már ott is feküdt +Ilona lába előtt, alázatosan, esdekelve, telve forró szánakozással a +leány és önmaga iránt. Önérzet, férfiasság, becsület és minden, amiért +nappal meghal az ember, hitvány semmiséggé lesz az éj leple alatt. + +Reggel megijedt a saját lelkiállapotától. Hogy rendbeszedje magát, nagy +sétára indult a budai hegyek közé. Vesztére indult, mert ott fönn, a +verőfényes hegyiutakon, a magányos emberek nagy ellensége leselkedett +reá: az ősz. + +A biborvörös és aranysárga erdők fölött úgy lengedezett az őszi szellő, +mint a haldokló természet utolsó sóhajtása. A sétáló ember vízcsöppnyi +fájdalma belefolyt és megsemmisült a bánat grandiózus tengerében. Valami +ünnepies hangulat fogta el. Úgy érezte, hogy ez a nagy búcsú pillanata. +Végső Istenhozzádot mond mindennek, ami meleg, szép és mély volt +életében. Életének ifjúsága és költészete örökre elvált tőle és most ott +úszik a fehér felhőfoszlányokkal délnek, a vándormadarak nyomában. + + +XIII. + +Édes csoda történt. + +A hegyekből visszatérve, Sándor a Belvároson ment át és egy keztyűsbolt +üvegajtajában meglátta őt. Ilonát. + +Kalap nélkül állott az üveg mögött és mosolyogva nézett a szemébe. + +Sándor belépett a boltba. Mosolyogva bólintott a leányra és még csak +kezet sem adott neki. Magát is meglepte nagy önuralma. Egy sárgaarcu, +hegyesorru, aggszűzies hölgy megkérdezte tőle, hogy mi tetszik. + +– Fehér keztyűt kérek. + +– Hét és feles szám, – mondotta Ilona, aki láthatólag örült, hogy tudja +Sándor keztyűszámát. + +Egy dobozt tett eléje, amely telve volt selyempapirba csavart keztyüvel. +Mindez oly egyszerü és természetes volt. Sándor ott állott, a leány +pedig a kezére húzta a keztyüt, miközben egyenként végigsimogatta minden +ujját. Mindakettőnek remegett a keze, ezt megérezték s ez boldoggá tette +őket. Ilona arcán verőfényes, meghatott mosoly ragyogott. A tekintetük +elmerült egymásban. Végül már nem láttak egyebet, csak egy-egy gyöngéden +fénylő, mély szempárt. + +A vén kisasszony fölnyalábolt egy csomó skatulyát és bement a benyilóba. + +– Hol voltál? – kérdezte Sándor. + +– Mindig Budapesten, – válaszolt a leány, anélkül, hogy levette volna +róla tekintetét. – Először virágkereskedésben voltam, de nem győztem a +fárasztó munkát… Azután egy specerájos pénztárában ültem, de nem +vehették hasznomat, mert rossz számoló vagyok… Négy napja, hogy itt +vagyok és itt jól bánnak velem… + +A vénkisasszony bejött és Sándor megfizette tartozását. Ilona az ajtóig +kísérte a barátját. A boltosnő jelenléte feszélyezte őket, pedig +mindaketten érezték, hogy tisztába kell még jönniök valamivel. + +– Nem jösz többet hozzám? – dünnyögte Sándor a fogai között. + +– De igen… Ma este… + +* + +Az utca villamos fényárban úszott… Hetyke járásu, vidám, csinos nők +siettek el Sándor mellett, kellemes illatot hagyva maguk után. Mindegyik +reánézett és ő magával vitte a tekintetüket, mint valami gyöngéd +simogatás emlékét. Egy kocsis rákiáltott és ez is úgy hangzott, mint az +örömrikoltás. Mindenki oly jókedvünek látszik, mintha az enyhe őszi +levegő mámorossá tette volna az egész várost. + +Most már nem volt semmi baja. A kiállott szenvedésekre úgy emlékezett +vissza, mint egy árnyékra, amely keresztül siklott az útján. Szinte +mosolygott önmagán, hogy úgy neki tudott keseredni és utólag kétségbe is +vonta fájdalmának komoly voltát. Megint egészséges volt. Telve +bátorsággal, vággyal és reménységgel. Az élet verőfényben fürdő, virágos +kertként feküdt előtte, lombos ligeteiben márványoszlopos, aranykupolás +csodavárat épített a fantáziája. + +Fölemelt fejjel, kipirult arccal, ruganyos léptekkel ment haza. + +* + +Ilona belépett a jól ismert legénylakásba. A dolgozószobában nem égett +lámpa, csak a kandalló világított vörös fénnyel. A leány a homályban is +rögtön megtalálta Sándort. Ott ült mozdulatlanul és némán a kandalló +előtt levő nagy karosszékben. Ilona nem szólt hozzá, hanem levetette a +kalapját meg a keztyüjét és odatette a kandalló párkányára. Azután +hozzálépett, könnyedén és kecsesen térdre ereszkedett és odahajtotta +fejét Sándor mellére. Nagyon sokáig maradt így mozdulatlanul. Közbe +hallgatta Sándor szívének kalapálását. + +Végül megszólalt. Halk, fátyolozott és nagyon határozott hangon mondta, +mintha a lüktető férfiszív egy kérdésére akarna válaszolni: + +– De többet nem megyek el innen soha! + + +XIV. + +Klotild a fivérével és a sógornőjével az operettszínház egyik +földszintes páholyában ült. Az ura nem volt a színházban, de megigérte, +hogy az előadás végén érte jön. Székelyék ujabban mind ritkábban +rándultak be a fővárosba. Ha azonban bejöttek, akkor Klotild az estét +mindig színházban töltötte. A tanár maga unta a színházat és esténként +inkább az anyósával kártyázott. + +A játék már javában folyt, midőn valaki belépett a szomszéd páholyba. +Egy szép asszony volt; nagy selyemsuhogás közepett és erős ideál-illatot +terjesztve, leült a főhelyre és megérintette Klotild könyökét. Éder +báróné volt. Székelyné sohasem szenvedhette a szép asszonyt és most is +hüvös fejbólintással fogadta annak szíves köszöntését. + +Felvonás közben a báróné megszólította Klotildot. Oly bizalmasan beszélt +hozzá, mintha régóta testi-lelki jó barátnők volnának. Még tegezte is. A +báróné szemmel láthatólag valami nagy, kellemes izgalom hatása alatt +állott. + +– Hallottad már a nagy ujságot? Közös jóbarátunk tegnap megházasodott. + +– Nem tudom, kiről van szó, – válaszolt Klotild szárazon, szándékosan +kerülve az egyenes megszólítást. + +– Arady Sándor, az attasé… + +A jég egyszerre megtört. Most már Klotild is tegezte a szomszédnőjét. + +– Megházasodott? Biztosan tudod? + +– Egészen biztosan! Az egyik tanújától tudom. + +– És kit vett el? + +– A kedvesét. Valami Kovács Ilona nevü leányt, akit tavaly úgy szedett +föl az utcán. + +Arról a leányról már Klotild is hallott egyetmást… A báróné láthatólag +boldog volt, hogy túladhatott a nagy ujságon. Részletekkel is szolgált. + +– Tegnap volt a polgári esküvő… Az előkészületek nagy titokban folytak… +A tanúk az utolsó órában tudták csak meg, hogy miért kérette őket +magához Arady… Persze, nincs is mivel dicsekednie… Azt is hallottam, +hogy Arady vidékre megy lakni… Okosan is teszi, Pesten úgy sem fogadná +őket senki… + +Éderné egy kis szünetet tartott, majd újból Klotildhoz fordult. + +– Nos, mit szólsz ehhez, édesem? + +– Nagyon különös dolog, – válaszolt Klotild kitérően. + +– A legnagyobb botrány, amely évek óta történt! Egy Arady feleségül vesz +egy utcai leányt! Az az ember egyébként mindig különc volt… Nők dolgában +valami beteges, rossz izlése volt mindig… + +A báróné hirtelen elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy Arady valamikor +Klotildnak is udvarolt. + +Klotild azonban meg sem hallotta a báróné elszólását. Amit hallott, egy +kissé megzavarta. Úgylátszik tehát mégis igaz, amit annyiszor emlegetnek +a tapasztalt asszonyságok: hogy a férfi átlag igen naiv teremtménye a jó +Istennek. Ha nem úgy volna, akkor nem ugratná be magát annyi okos ember +haszontalan kis nők által. És úgylátszik, hogy a férfiak becsapásához +csak a gonosz nők értenek, a tisztességesek nem… Az egészséges pletykázó +szenvedély, amely ott szunnyadozik minden nő lelkében, hamar +felülkerekedett Klotildban is. A páholy hátterébe szólította a sógornőt +és ott elmondta neki a nagy ujságot. A fiatal asszony persze majd +elájult nagy meglepetésében. Aztán mindaketten lángoló türelmetlenséggel +várták az előadás végét, hogy elmondhassák a dolgot Székelynek, az édes +mamának és mindenkinek. + +És Székelyné nem sejtette, ha megmondja neki valaki, el sem hiszi, hogy +Arady Sándor tulajdonképpen csak azért vette feleségül a kis utcai +leányt, mert annak mozdulatai és beszédmodora némileg emlékeztették őt +Klotildra, arra a nőre, akit nem akart feleségül venni. + +Vége + + + + +HUSZTI HUSZT + + +_Az író előszava._ + +Tavaly Görögországban jártam. A trieszt-konstantinápolyi gőzhajóval +mentem és Fiuméban szálltam hajóra. Az első osztályon mindössze csak hat +utast találtam. Három utazó kereskedőt, egy montenegrói vajdát, egy +trieszti görög asszonyt és egy katolikus papot. Az első négyről nincs +mit mondanom. A görög asszony fekete szemére azonban ma is emlékezem. A +két szeme úgy égett és világított, mint a mécsespár, az asszony vértelen +arca és törékeny termete pedig azt a benyomást keltette, hogy a két +mécses kiszívott a testéből minden nedvet. A pap, egy szép és imponáló +bibliai alak, a jerichói érsek volt. Irországból jött, ahol +tulajdonképpeni hazája volt és egyelőre Konstantinápoly felé igyekezett. +Alig lehetett még ötven esztendős. Magas, izmos termetü, energikus fejü +és parancsoló tekintetü férfi volt. A keleten élő katolikus papok +szokása szerint hosszu szakállt eresztett, amelynek barna selymébe +ezüstsávok vegyültek. + +Az érsek nem sokat törődött utitársaival, pedig a görög asszony +ugyancsak villogtatta reá a szemeit. Napközben rendesen a kapitányi +hidon ült és a breviárumát olvasgatta. Étkezés előtt és után állva +mondotta az asztali áldást. Németül csak törve beszélt, angolul és +franciául azonban kitünően tudott. + +Utazásunk második napján ostoba dolog esett velem. A görög asszonysággal +évődtem és közbe, – nem tudom már, hogy miért és hogyan – szóba került a +halál. Azt találtam az asszonynak indítványozni, hogy aki kettőnk közül +előbb meghal, az küldjön a másiknak képes levelezőlapot a túlvilágról. +Ez ebédnél történt. Az érsek ekkor szó nélkül fölkelt, összekulcsolta a +két kezét és lehajtott fővel fölment a födélzetre. Világos volt, hogy +megbotránkozott az én léha megjegyzésemen. Most már az egész +utastársaság megorrolt reám. Még a német kereskedők is, akik az imént +még mekegve nevettek a rossz élcemen. + +A kapitány később komoly arccal tudtomra adta, hogy ő eminenciája +bejelentette, hogy ezentúl a másodosztályu utasok asztalánál óhajt +étkezni. Nem akart velem többet találkozni. Én természetesen nem +hagyhattam annyiban a dolgot. Fölkerestem az érseket a parancsnoki hidon +és a kapitány jelenlétében töredelmesen megkövettem. Megmondottam neki, +hogy egyébként nem vagyok romlott ember, de legtöbb honfitársammal +együtt megvan az a rossz szokásom, hogy nem igen ügyelek a nyelvemre. Ő +eminenciája kezet nyujtott. Szelid és fájdalmas mosollyal mondotta, hogy +nem akart engem megalázni. Ő az élete javát hitetlenek közt töltötte, +ahol sok káromló és durva beszédet kellett meghallgatnia, éppen azért a +keresztény katolikus hivőkkel szemben talán kissé érzékenyebb, mint +kellene lennie. Végül megigérte nekem, hogy a kedvemért továbbra is +asztaltársam marad. Bevallom, kissé meghatott a jelenet és kezet akartam +neki csókolni; ő azonban szeliden elvonta férfias szép kezét és +megölelt. + +Igy aztán szent lett közöttünk a béke. + +Harmadnapra elértük Cattaro-t, az utolsó osztrák megállóhelyet és ott +oly föllázító dolog történt velem, hogy ma is remeg még kezemben a toll, +ha visszagondolok rá. Az öbölben egy egyenruhás tisztviselőkkel és +fegyveres csendőrökkel megrakott csónak várta a hajónkat. Megtiltották a +kapitányunknak, hogy kikössön, aztán a leeresztett hajóhágcsón +fölmásztak a födélzetünkre. + +Nagy zűrzavar, futkosás és vallatás kezdődött. + +Kitünt, hogy a budapesti főkapitányság megkeresésére egy Huszti vagy +Huszt nevü magyar embert kutattak, aki többrendbeli büntetendő +cselekmény elkövetése után megszökött. Sok jel arra mutatott, hogy az +Adriának vette útját. + +A cattarói kerületi főnök, aki személyesen vezette a kutatást, először +maga elé rendelte a födélzetköz utasait. Azok mind derék dalmáciai és +albániai parasztok voltak, amit könnyüszerrel meg lehetett állapítani. +Később egyenként vallatóra fogta a másodosztályuakat. Ezek közt se akadt +ember, akire ráillett volna Huszti vagy Huszt uram személyleírása. +Miután a hajószemélyzettel is végzett, a főnök úr hivatalos +udvariassággal maga elé kérette az elsőosztályuakat. Nekem is oda +kellett mennem. A főnök úr egy padon ült, a hajó kapitánya és az érsek +között, akik némán nézték végig az egész procedurát. + +A német utasok előmutatták útlevelüket. Nemkülönben a montenegrói vajda +is, akit egyébként a kapitány személyesen is ismert. Jöttem én. + +– Ön magyar ember? + +– Az vagyok. + +– Mi a neve? + +Megmondtam. + +– Van valami legitimációja? + +– Biz az nincs. Úgy tudom, hogy a görög határon nem kérnek útlevelet az +embertől… + +– Hm! + +A főnök úr újból átfutotta a Budapestről érkezett táviratot. Körülbelül +harminc esztendős, magas, szőke, – különös ismertetőjele nincs… + +A kutató pillantása idegessé tett. A pénztárcámban volt néhány névjegyem +és levelem. Azt megmutattam neki. A kerületi főnök vállat vont. + +– Adja ide, kérem, a zsebkendőjét. + +– Minek az? + +– H. F. van belehimezve. Ez lehetne Huszti is. + +– De kérem, hiszen a kapitány jól ismer engem! + +– Ez az úr már többször utazott a hajómon, – mondotta a kapitány, – de a +nevét nem tudom. Én annyit tudok csak, hogy magyar embernek és írónak +szokta magát mondani. + +A kapitány határozottan gyanakodott reám. Az érsek komor arccal ült a +főnök mellett és szürke szemét oly erősen rám szegezte, mintha bele +akarna látni a lelkem fenekére. A görög asszony szemében már ott +lobogott a rémült vád: Igen, te vagy az, nyomorult! + +A tisztviselők összesúgtak. Végül megszólalt a főnök: + +– Be fogja látni, hogy ezek után nem engedhetem önt tovább utazni. + +Vessünk fátyolt arra, ami a következő két órában történt. Én +természetesen megtettem mindazt, amit megtesz a magyar ember, ha külső +országban injuria éri. A cattarói városházán mindenekelőtt rövid, de +velős bírálatot mondottam az osztrák közigazgatásról általában és a +rendészetről különösen. Azután megigértem, hogy el fogom csapatni az +egész kompániát, a kerületi főnöktől kezdve a csendőrőrsvezetőig. Végül +táviratokat írtam. A magyar miniszterelnöknek, a belügyminiszternek, az +osztrák miniszterelnöknek, s ugyancsak a belügyminiszternek, továbbá a +közös külügyminiszternek, aztán a zárai kormányzónak és a csendőr +főparancsnokhoz, végül a budapesti irodalmi és ujságírói egyesületek +elnökeihez és több képviselő barátomhoz. + +Másnap reggel tudomásomra adta egy tisztviselő, hogy szabad vagyok. + +– Úgylátszik, mégis tévedés volt, – mondotta. + +A hajóm természetesen akkor már a jóniai tenger kék habjait szelte és +nekem négy napig kellett várnom, míg utamat folytathattam. Egyelőre +azonban nem is akartam utamat folytatni. Kijelentettem, hogy nem megyek +el addig Cattaróból, míg példás elégtételt nem kapok. Az alantas +közegeknek hajlandó lettem volna megkegyelmezni, de abban megkötöttem +magamat, hogy a főnököt elcsapatom. Négy napig úgy jártam-keltem a város +szűk utcáin, mint az állatseregletből kiszabadult oroszlán. Ahány +császári tisztviselő volt, az ijedten lapult meg körülöttem. A negyedik +napon, amikor a patraszi gőzös ott sistergett a kikötőben, elpárolgott a +haragom és én gyors elhatározással a hajóra vitettem a podgyászomat és +folytattam az utazásomat. Közvetetlenül a gőzös indulása előtt +megszólított a jegyeket ellenőrző Lloyd-ügynök: + +– Önnel nem esett volna meg ez a kellemetlenség, ha ő eminenciája az +érsek önre nem tereli a kerületi főnök gyanuját. + +– A jerichói érsek? + +– Ő mondta a főnöknek, hogy megfigyelte, amikor ön éjnek idején írásokat +és ruhadarabokat dobott a hajóról a tengerbe. + +– De hiszen ez hazugság! + +– Nem hihető, hogy az érsek hazudott volna. Valószínü, hogy tévedett. + +Ez a fordulat meglepett és zavarba ejtett. Miért áskálódott volna +ellenem a szent férfiu? Büntetés akart ez lenni a túlvilági képes +levelezőlapért? Ez lehetetlen. + +Folytattam utamat és tovább törtem fejemet furcsa kalandomon. Egypár nap +mulva már az athénei Hermesz-utcában levő d’Angleterre fogadó szép +ebédlőjében villásreggeliztem. Az Akropolisz tövében végleg megbékültem +sorsommal. + +A legközelebbi vasárnapon kimentem a pireuszi helyi vonattal a phaleroni +fürdőbe. Az egész délutánt ott töltöttem és az utolsó vonat indulása +előtt a tengeröbölre néző nagyfogadó terraszán estebédet rendeltem. A +parton katonazene játszott és a villamos reflektorok fényében nagy tömeg +sétált fel-alá, a rakétákat nézegetve, amelyeket az öbölben macskázó +görög hadihajók eregettek. + +Magamban voltam és azzal mulattam, hogy a vacsorázó közönséget +szemléltem. A szomszéd asztalnál kicsi, de nagyon jókedvü társaság ült, +egy fiatal angol – én legalább annak néztem – és két csinos hölgyecske, +kiket külsejük után a keleten sűrűn képviselt francia „művésznők“ +válfajához soroztam. Az angol körülbelül harminc esztendős, pompásan +megtermett, rokonszenves és energikus képü ember volt. Az arca símára +volt borotválva. Fehér flanell-ruhát, fehér cipőt és panama-kalapot +viselt. Szemében monokli csillogott. Bizonyára nem volt a londoni +city-ből való kereskedő, hanem vagy sportember, vagy katonatiszt. +Mulatságos dolgokat mondhatott a hölgyeinek, mert azok valósággal +pukkadoztak a kacagástól; a gavallér arca azonban komoly és nyugodt +maradt. (Ez az oxfordi nevelés hatása.) Szomszédaim már az ebéd végén +voltak, de azért még egyre hozatták a francia pezsgőt. + +A fehér flanell-ruhás ember most rágyujtott egy igen vastag havannára, +közbe felém fordította arcát. A tüzes és erős tekintetü, szürke szeme +egy pillanatig megpihent rajtam. Nekem úgy rémlett, hogy az angol egy +könnyü mosolyt harap el… Hol láttam én ezt az embert? Mert bizonyos, +hogy láttam már, még pedig mostanában… Valami különös eszmetársulás +révén a jerichói érsekre kellett gondolnom… + +A monoklis gentleman nem törődött velem többet, hanem erősen itatta a +hölgyeit, én azonban nem tudtam többet levenni róla a szememet. Hol +láttam ezt a férfias és rokonszenves koponyát? Mert bizonyos, hogy +láttam. + +Az utolsó vonattal be kellett mennem Athénbe. Az angol nem volt a +vonaton és ebből azt következtettem, hogy künn lakik Phaleronban. + +Másnap délelőtt a nemzeti múzeumot jártam. Mikor villásreggeli idején a +szállásomra mentem, a fogadó svájcija egy névjegyet adott át nekem. + +– Ez az úr várja önt a társalgó-teremben. + +A névjegyen ez állott: + +_le baron F. Huszt de Huszt_ + +Huszti Huszt!? Egyszerre Cattaróra, a kerületi főnökre és a jerichói +érsekre gondoltam… + +A férfi, aki a társalgóban várt, a phaleroni angol volt. Ezúttal nem +volt rajta a fehér ruhája, hanem kitünő szabásu fekete kabát. +Fehérkeztyüs kezében fényesre vasalt köcsögkalapot tartott. A monoklija +barátságosan csillogott felém. + +– Bocsásson meg, hogy újabb alkalmatlanságot szerzek önnek, – szólt +hozzám magyar nyelven. + +Ez a hang –! A szeme közé néztem. Most már tudtam, hogy kicsoda. + +– Ön a jerichói érsek?! + +Kissé meghajtotta magát. + +– Voltam, de már nyugalomba vonultam. + +– Magyarázza meg nekem – + +– Mindent megmagyarázok, – szólt nyugodtan. – Hiszen azért jöttem. + +Leültünk egymással szemben. A báró egy elegáns cigarettadobozt vett ki a +zsebéből és elémbe tartotta. + +– Érsek koromból úgy emlékszem, hogy szereti a könnyü cigarettát, – +mondta. – Szolgálhatok egy jakkával? + +Tüzet is adott, maga is rágyújtott, aztán rátért a dologra. + +– Mindenekelőtt bocsánatot kérek az alkalmatlanságért, amit önnek +Cattaróban szereztem. Kénytelen voltam vele. Azt hiszem, ön most már +érti az összefüggést… + +– Nem egészen! + +– Pedig a dolog fölötte egyszerü. Én Budapestről jöttem és mivel tudtam, +hogy a fővárosi rendőrség néhány semmiség miatt fel akar tartóztatni az +utamon, a jerichói érsek inkognitójában utaztam. Az inkognitóm ugyan +mély volt, de mivel az osztrák rendőrtisztekkel már korábbi időkben is +kellemetlen tapasztalatokat szereztem, kiszolgáltattam nekik önt, hogy +elejét vegyem a további kíváncsiskodásoknak. Reménylem, hogy +tisztességesen bántak önnel? + +– Köszönöm szíves érdeklődését, de most már ne beszéljünk erről. + +– Amint parancsolja. + +A cigarettája elaludt s ő újból rágyújtott. Én akkor hirtelen a +következő kérdéssel támadtam rá: + +– Mondja, kérem, kicsoda ön tulajdonképpen? + +– Nem adta át a kapus a névjegyemet? + +– Azon Huszt báró neve van. Az öné ez a név? + +– Az enyém, mert magam csináltam. + +Erre nem lehetett mit válaszolni. + +Úgy éreztem, hogy fontos fölvilágosításokat kell még kérnem Huszti Huszt +úrtól, de azért az első kérdések, amelyeket hozzá intéztem, mégis csak +jelentéktelen külsőségekre vonatkoztak. + +– A szép szakáll, amelyet ön jerichói érsek korában viselt, álszakáll +volt? + +– Természetesen. Én elvből mindig símára borotvált arccal szoktam +dolgozni és szakállas arccal utazni. Ha sima arcu embert köröztetnek, +akkor a rendőrség ügyet sem vet a szakállasakra. A szakállragasztásnak +az a tökéletes módja, amely önnek is feltünt, saját találmányom. Kissé +hosszadalmas eljárás, de a szakáll hetekig is eltart és tévedésbe ejti a +szakembert is. + +– Szakember alatt rendőrt ért? + +A báró megvetően legyintett a kezével. + +– A rendőr nem szakértő, csak a borbély. + +– És ha már sürgősen el kellett hagynia Magyarországot, miért vette +útját éppen Görögország és miért nem Amerika felé, hová az ön kartársai, +– ha szabad ezt a kifejezést használnom, – rendszerint utazni szoktak? + +– Ahol mindenki jár, ott nem tanácsos járni, – válaszolt nyugodt +mosollyal a báró úr. – Ön alkalmasint nem tudja, hogy Görögország engem +épp oly kevéssé szolgáltat ki, mint Amerika? + +– Nem tudtam. + +– Sejtettem. Otthon erről egyáltalában kevés embernek van tudomása, ami +némileg iskolai oktatásunk bűne. Ez a derék kis ország megérdemelné, +hogy feléje forduljon figyelmünk. Közel esik és az idevezető útat a +világ legnaivabb rendőrsége őrzi. + +Újabb cigarettára gyujtott és én ekkor a következő kérdéssel támadtam +rá: + +– Tulajdonképpen minek köszönhetem a szerencsét? Én úgy képzelem, hogy +ilyen gyakorlatias gondolkodásu férfi, aminőnek a báró urat tartom, nem +inkommodálja magát puszta udvariassági formaságok kedvéért. + +– Elég jól ítél meg engem, – válaszolt mosolyogva. – Engem tényleg a +vágy vezetett ide, hogy ne csak szavakban, de tettekben is meggyőzzem +önt rokonszenvemről és hálámról. + +– Ugyan?! + +– Ön író, – folytatta bizonyos hévvel a báró, – és kitünő elbeszélései +sok élvezetes órát szereztek már nekem… + +Itt a szavába kellett vágnom. + +– Kérem, báró úr, ne felejtse, hogy én a szerény írók válfajához +tartozom… + +Huszti kissé meghajtotta magát. + +– Akkor hát el kell hallgatnom mindazt, amit az ön kiváló tehetségéről +gondolok. Nem hallgathatom azonban el, hogy míg egyrészről az ön +előadási művészetével igen meg vagyok elégedve, addig sajnálattal +kellett tapasztalnom, hogy ön nem mindig szerencsés a témái +megválasztásában… + +– Szemérmetlen fráter! – gondoltam magamban. De szólni nem szóltam +semmit. A báró pedig a művelt mecenás hangján beszélt tovább. + +– Önök írók nagyon is távol élnek a való élettől és ez bizony meglátszik +a dolgozataikon is. Ha már az életkörülményeik nem engedik meg, hogy +aktiv életet éljenek, legalább keresniök kellene oly emberek társaságát, +akik otthon érzik magukat a világ forgatagában. + +– Mindenekelőtt a szélhámosokét és kalandorokét? – kérdeztem +kíméletlenül. + +A báró úr hűvösen mosolygott. + +– Nem tudom, hogy kit nevez szélhámosnak es kalandornak? Az emberek +részben a társadalom aszisztenciájával, részben a társadalom nélkül és +ellenére intézik életüket. Ha kalandorok alatt azokat érti, akik a +társadalom ellenére is mernek és tudnak élni, akkor igenis ajánlom, hogy +keresse fel az ő társaságukat, mert ők a bátrak, az erősek és az +őszinték. + +Huszti Huszt úr e szavaknál kivett a zsebéből egy vastag papircsomót, +amelyben az én gyakorlott szemem azonnal megismerte a kéziratot. Nem +tagadom, a kézirat látása első pillanatban kellemetlenül érintett. Ha +valakivel beszélgetek és ő minden bevezetés nélkül kéziratot vesz ki a +zsebéből, akkor mindig kellemetlen érzés fog el. + +– Mi az? – kérdeztem naiv hangon. + +– A naplóm. Önnek szeretném ajándékozni. Ha elolvassa, bizonyára +meríthet belőle inspirációt. + +Kezembe vettem a kéziratot. Első lapján szép, hideg rondírással, a cím +állott: _Mr. Hudson élete._ Alcím: _A kalandor naplója._ + +– Ön a napló hőse? – kérdeztem. + +– Én. + +– Hát önt nem Huszti Husztnak hívják? + +– Amerikában Frank Hudson a nevem. + +– Nos, báró, illetőleg Hudson úr, köszönöm az ajándékot. Nagy +figyelemmel el fogom olvasni és ha közölhetőnek bizonyul… + +A báró kivette kezemből a csomagot. + +– Valóban boldoggá tesz, hogy elfogadja igénytelen ajándékomat. Jósága +fölbátorít egy másik kérésre is. Én sürgősen Amerikába szeretnék utazni. + +– Mit keres Amerikában? + +– Az Egyesült Államok polgára vagyok! – mondotta némi gőggel. + +– Hát nem magyar ember? + +– Az egyik nem zárja ki a másikat. Görögországban különben sem +maradhatnék, mert ez a vendégszerető ország sokkal kisebb és szegényebb, +semhogy a magamfajta nagyigényü ember itt hosszabb ideig jól érezhetné +magát… Amerikai hazámban éppen politikai pályára készültem, amikor egy +bizonyos vállalat kedvéért hazajöttem Magyarországba. A vállalatom nem +sikerült és most megint a politikára akarom magamat vetni. + +– Nem vonom kétségbe, hogy sikereket fog elérni azon a pályán. De miért +mondja el nekem mindezeket? + +– A pénztárcámban mostanában gyászos apály következett be és körülbelül +százötven magyar forintra volna szükségem, hogy társadalmi állásomhoz +méltóan utazhassam. + +– Százötven forint? Majdnem négyszáz drachma és megszámlálhatatlan sok +lepta. + +– A kéziratom háromszáz lap. + +– A kézirata bizonyára aranyat ér, de nem bizonyos, hogy én hasznát +tudom-e venni? + +– Nem árulok zsákban macskát. Holnapig itthagyom a könyvemet. +Lapozgasson benne. Holnap megint eljövök és akkor ön megmondja, hogy +megveszi-e vagy sem. + +Olyan előkelő ajánlat volt, hogy nem utasíthattam vissza. + +A báró úr magamra hagyott és én szobámba vonultam és olvasgatni kezdtem. +Nem volt könnyü föladat, mert rondbetűkkel csak a címét írta, maga a +kézirat annyira geniálisan volt papirosra vetve, hogy csak nehezen +tudtam kibetűzni az értelmét. A szerzőnek azonkívül megvolt az a rossz +szokása, hogy igen sűrűn rótta egymás alá a sorokat, olykor a mondat +végét keresztbe írta a már teleirott íven és mindenféle törlésekkel és +titokzatos írásjelekkel tarkította a papirt. Félórai betüzgetés után már +megfájdult a szemem. + +Amit el tudtam olvasni, az dühbe hozott és megkacagtatott. Ime a +bevezetés: + +Huszonkilenc esztendővel ezelőtt, Szilveszter estéjén történt. Az E. +grófok ősi várkastélyának toronyórája mély kongással jelezte, hogy +megint egy esztendő perdült le az elmulás végtelen örvényébe. A kastély +tornyai körül süvöltő északi szél fölkapta az érces hangokat, és elvitte +őket magával, messzire, messzire a behavazott síkság fölött. Az emberek +aggódva és reménykedve tekintettek egymásra. Mit hoz vajjon az új +esztendő? Az öröm vagy a bánat esztendeje lesz ez? A két esztendő +határmesgyéjén születtem én. A sors talán ezzel is jelezni akarta, hogy +nem mindennapi életet szánt nekem. Bölcsőm az E. grófok ősi +várkastélyában ringott, a kőcímerrel ékes bástyatornyok árnyékában. +Édesapám a gróf főszakácsa volt, édesanyám pedig a grófné első +komornája. Igen szép és erős gyermek lehettem, mert édesanyám gyakran +beszélte, hogy úrnője, amikor elsőízben megpillantott, önkéntelenül is +így kiáltott föl: „Prachtkerl!“ + +Mondom, a naplónak ez a banális és édeskés hangja dühbe hozott és meg is +nevettetett. Hiszen régi tapasztalás, hogy a cselekvés emberei mind +ilyenformán írnak. A legeredetibb gondolkodásu, legféktelenebb vérü +emberek pedáns nyárspolgárokká lesznek, mihelyt írótollat vesznek a +kezükbe. A Julius Cézárok írásai csak arravalók, hogy iskolásgyerekek +tanulják belőlük a simára nyalt stilust. + +Eldobtam a kéziratot, hogy nem rontom vele többet a szememet. +Lefekvéskor azonban megint csak a kezembe vettem. Átfutottam a szerző +tanulóéveiről szóló fejezetet. Igy kezdődött, persze: „Már kora +ifjuságomban erős kötelességérzet uralkodott rajtam, mellyel mindenkor +ki tudtam vívni szüleim és jóakaróim megelégedését.“ (Még azt is – ?!) A +grófné megengedte a szerzőnek, hogy tulajdon fiával, a „sajnos, oly +korán elhunyt Géza gróffal“ tanulhasson… Tovább lapoztam. Egy későbbi +fejezet címe: „Szerencsétlenségem története.“ Olvasóimra való +tekintettel telegrammstilusban mondom el azt, aminek leírásához +Huszti-Hudson úrnak tizenhárom lapra volt szüksége. + +Ime: H. H. államköltséges baka-önkéntes. – Civil barátaival +megvacsorázik a Koronaőr-vendéglőben. – Kossuth-nótát éneklik. – +Főhadnagy bejön és azt mondja: Schweinehund! (Bocsánatot kérek, de ő +mondotta.) – Önkéntes válasza: Selber einer! – Főhadnagy kardot húz. – +H. H. a panganétjával védekezik. – Vendégek, pincérek lefegyverezik +főhadnagyot. Főhadnagy el. – H. H. elmélkedése: felségsértés, +szubordináció-sértés, fegyveres ellenállás = golyó általi halál. – A +barátai civilruhát és pénzt szereznek H. H.-nak, aki Amerikába szökik. + +A következő fejezeteket, amelyeket Amerikában írt a szerző, gyorsan +átlapoztam. Egynéhány fejezet címe megmaradt az emlékezetemben. +„Fogorvos leszek, de nincsenek betegeim“; „Szinész leszek, de +kifütyülnek“; „Nagy szerencse virrad reám“. A nagy szerencse az volt, +hogy Huszti Huszt urat pincérnek szerződtették az Astor-fogadóba. A +következő fejezet címe: „Mr. Huszti titkára leszek“. + +Tovább nem olvastam. A szemem megfájdult és elálmosodtam. + +Másnap fölkeresett a báró úr. + +– Nos? – kérdezte. + +A vállamat vonogattam. + +– Ön nem tud írni, tisztelt uram. + +Most már ő vonogatta a vállát. + +– Hiszen, ha írni tudnék, akkor nem fordultam volna öhöz. Én csak arra +vállalkoztam, hogy témát adok. Hanem mondok valamit. Tegyünk egy nagy +sétát és útközben elmondom azt, amit közölni szeretnék önnel. Lehet, +hogy az előadásom jobban megnyeri a tetszését, mint az írásom. + +– Nem bánom! + +Elmentünk az Olimpieion felé, majd a Hadrián-kapun áthaladva, +megkerültük az Akropoliszt. Azután megmásztuk a Nimfák-hegyét és ott +letelepedtünk egy ledöntött oszlopra. A báró útközben folytonosan +beszélt és én növekedő érdeklődéssel hallgattam. Pompás csevegő volt. És +amit mondott, azt fölötte érdekesnek találtam. Amire visszaérkeztünk a +d’Angleterre-hez, alkudozás nélkül megfizettem neki a kívánt összeget. +Lehetséges azonban, hogy így is becsapódtam. + +Az alantiakban megírom azt, amit tőle hallottam. Sajnálom, hogy nem +adhatom vissza közvetlen és érdekes előadási modorát. + +Megjegyzem egyébként, hogy a báró harmadnapra egy olasz gőzösön útrakelt +Amerika felé. Azóta se láttam. + + +I. + +Három esztendővel ezelőtt történt, a nyugatamerikai Sacramento +városában, hogy egy odavaló gazdag konzervgyáros. Mr. Huszt-Hudson, a +lapokban hirdetést közölt, amelyben egy a magyar nyelvet írásban és +szóban egyaránt jól bíró titkárt keresett. A hirdetés megjelenését +követő napon reggeli szürkületkor, egy vékony kabátban didergő ember +állott a nyaralószerűen épült Hudson-ház kerti kapuja előtt. Amikor a +néger háziszolga később kinyitotta az ajtót, hogy beeressze a tejárust, +a várakozó ember hozzálépett. + +– Kérem, jelentsen be Mr. Huszt-Hudsonnak. + +– Reggeli négy órakor? Ön megbolondult! + +– Mr. Huszt-Hudson nyolcvanesztendős ember és ilyenkor bizonyára már +ébren van. Az öreg emberek rendesen álmatlanságban szenvednek. + +– Az meglehet, de azért még sem jelentem be. + +– A házigazga titkárt keres és én ajánlkozni akarok az állásra. Sem Mr. +Huszt-Hudson, sem ön nem követelheti tőlem, hogy a kedvükért egy fél +munkanapot veszítsek. + +A néger szó nélkül be akarta csapni az ajtót, a vékonykabátos ember +azonban megakadályozta ebben és gyorsan belépett a kertbe. A fekete +ekkor galléron ragadta a titkár-jelöltet, hogy kidobja az utcára, a +titkár-jelölt azonban ügyes és izmos legény volt és rövid dulakodás után +úgy a virágágy közepére teremtette a kapuőrt, hogy a kaliforniai +rózsabokrok összecsaptak fölötte, mint a tenger hullámai. + +A földszinten megnyilt egy tolóablak. Egy fehérhaju öreg ember kidugta +rajta a fejét. + +– Hé, mi az odakünn? + +Az idegen nem válaszolt, hanem fölsietett a lépcsőn, kinyitotta az ajtót +és az előszobán át belépett a társalgóba. Ott szemben találta magát az +öreggel, aki hosszúszáru magyar tajtékpipából füstölt. + +– Mr. Huszt-Hudsonhoz van szerencsém? + +– Az vagyok. + +– Ön titkárt keres? + +– Igen, de nem reggeli négykor. + +– Sietnem kellett, hogy megelőzzem versenytársaimat. + +Az öreg tetőtől-talpig végigmérte vendégét. + +– Ön olyan rongyos, mint egy csavargó, – mondotta azután. + +A fiatalember vállat vont. + +– Ha pénzem volna, akkor nem ajánlkoznám önhöz titkárnak. + +– Tud ön magyarul? + +– Magyar ember vagyok. + +– Az nem bizonyít. Én is magyar vagyok, de elfelejtettem a magyar +nyelvet. Igaz, hogy ötven esztendő óta élek már Amerikában. Mivel +foglalkozott ön eddig? + +– Megpróbálkoztam mindennel. Voltam fogorvos, szinész, táncmester és +utoljára pincér a newyorki Astor-fogadóban. + +– Mért hagyta ott a fogadót? + +– Miss Ketty, a hoteligazgató leánya belémszeretett és a szülei nem +akarták hozzám adni. + +Az öreg úr kevés gondolkozás után az íróasztalra mutatott: + +– Üljön le oda. Angolul fogok önnek diktálni, ön pedig leírja magyarul. +Ha erre képes, akkor szerződtetem. + +Huszt-Hudson úr diktálni kezdett, – szerencsére elég lassan, – a +fiatalember pedig írt. Az öreg úr azután kivette kezéből a teleírt ívet +és átfutotta. + +– Azt hiszem, ön tud magyarul, – mondotta. – Holnaptól fogva jőjjön el +mindennap, pontosan délutáni háromkor. Estebédig együtt fogunk dolgozni. +Ön kap egy napra harmadfél dollárt. Ha tisztességes ruhája lesz, akkor +velem ebédelhet. + +– Estig lesz ruhám, – mondotta az újonnan kinevezett titkár. + +– Most elmehet. + +– Előleget nem kapok? + +– Nem. + +A titkár meghajolt és elment. + +A kertben már várta a néger, egy éles baltával a kezében. A titkárnak +éppen csak annyi ideje maradt, hogy fölkapjon a földről egy +kerti-kereblyét, azzal ügyesen kivédte a baltacsapást, azután egy +villámgyors szekond-vágással fültövön, egy cseles kvarttal pedig úgy +gyomron vágta ellenfelét, hogy az kiejtette kezéből a baltát. + +Az öreg úr nyugodtan nézte az ablakból a tülekedést. + +– Úgy látszik, katona is volt, – mondotta a pipája mellől. + +Amikor a titkár már eltünt a kertből, Huszt-Hudson úr kinyitotta a +tolóablakot és kiszólt a négernek: + +– Jim, az összetiport virágágyért öt dollárt fogok levonni az ön +béréből. + +– Igenis, uram! – mondotta Jim. + +Azzal a vízvezetékhez ment, megeresztette a vizet és alája tartotta a +fülét. Délután pontosan megérkezett a titkár. A néger ezúttal megemelte +előtte a sapkáját, amit a titkár barátságos kézintéssel viszonzott. Az +öreg Huszt-Hudson végigmérte titkárát. Azon jószabásu fekete ruha volt. + +– Honnan vette ezt a ruhát? + +– A Douglas-cégtől, napi egy dollárért. + +– Érdemes ennyit adni egy rend ruháért? + +– Érdemes, mert az estebéd, amelyet itt kapok, alkalmasint megér másfél +dollárt is. + +– És ki tette le önért a biztosítékot a ruháért? Mert azt bajosan +hiszem, hogy biztosíték nélkül rábízták volna önre a ruhát. + +– Miss Maud, a skót pap házvezetőnője kezességet vállalt értem +Douglaséknál. + +Az öreg úr nem kérdezett többet, hanem leültette titkárát az +íróasztalhoz és diktálni kezdett neki. Angol nyelven beszélt, a +titkárnak pedig magyarul kellett írnia. Az emlékiratait mondta neki +tollba. Mr. Huszt-Hudson úr nagy időket látott ember volt. Ősnemes, +magyar családból eredt. Eredetileg Avarffy Ferenc volt a neve. Mint +fiatal lovastiszt végigharcolta az 1848–49-iki szabadságharcot és +Komárom kapitulációja után külföldre ment. Mivel nem igen bízott a +császári hatóságok salvus conductusában, elutazása előtt nagykiterjedésü +huszti birtokát az akkori időkben szokásos szinlelt adás-vevési +szerződéssel átruházta Sándor nevü öccsére, akinek, mint afféle békés +természetü embernek és rendületlen pecsovicsnak, nem kellett félnie a +hatósági zaklatásoktól. A két testvér abban állapodott meg, hogy Sándor +hűséges sáfárja lesz a rábízott vagyonnak és hogy azt békésebb idők +felvirradásakor, érintetlenül vissza fogja adni bátyjának. Az öccs erről +„a rend kedvéért“ írást is akart adni bátyjának, Ferenc úr azonban +sokkal nobilisebb gondolkozásu ember volt, semhogy elfogadott volna +ilyenféle irka-firkát. Avarffy Ferenc azután Kossuthék társaságában +Amerikába került. Itt elvált bujdosó társaitól és kalandos ösztöne +parancsának engedve, az akkori aranyországba ment, Kaliforniába. Az +aranyásónak azonban nem volt szerencséje. Hét évig rettenetes nyomorban +élt. Egy Magyarországba utazó földijével akkoriban levelet menesztett +Sándor öccsének, akit arra kért, hogy küldje el neki birtoka után a +járandóságot. Az akkori kezdetleges közlekedési viszonyok mellett jó +ideig kellett várnia a válaszra. Sándor úr válasza nagyon különös volt. +Mindenekelőtt arra figyelmeztette bátyját, hogy járandóságokról ne +beszéljen, mert neki nem jár tőle semmi. Ő örök áron megvette a huszti +birtokot, a vételárt le is fizette Ferenc kezéhez az utolsó krajcárig, +amiről a kezei között levő szerződés és a nyugták tanuskodnak. Levelében +szelíden, de komoly hangon megrótta bátyját féktelen pazarlása miatt. + +„Szép pénzt fizettem a birtokodért és te már is a nyakára hágtál az +egésznek? Mi lesz veled, te boldogtalan?!“ + +Hogy tanujelét adja testvéri szeretetének, ötszáz forintot küldött +Ferenc úrnak. Ez azonban nem járandóság, hanem ajándék. Végül +figyelmeztette bátyját, hogy ez az utolsó áldozat, amit érte hozhat. +„Rossz idők járnak szegény hazánkra és a tavasszal is elfagyott a +repcém. Ha rajtam állana, én megosztanám veled az utolsó falat +kenyeremet is. De ma már nem tehetem. Családos ember vagyok – tavaly +feleségül vettem Nyiry Katalin grófnőt és az ég megáldotta frigyünket +egy szép fiúmagzattal…“ + +Ferenc úr, miután elolvasta ezt a levelet, boritékba tette az öccse +által küldött ötszáz forintot és szó nélkül visszaküldte Avarffy +Sándornak. (Pedig akkoriban már vagy hat hete besózott halon élt.) +Azután megszerezte az amerikai polgárjogot, letette az Avarffy nevet és +az elveszett birtoka után Husztnak nevezte magát. Magyar voltát nem +emlegette azóta és ha véletlenül magyar emberrel találkozott, letagadta +azt is, hogy magyarul ért. + +Néhány évi nyomorgás után a szerencse szárnyára kapta a bujdosót. Egy +Hudson nevü gazdag farmer leánya, akit lovagolni tanított Huszt, +belészeretett és feleségül ment hozzá. Huszt az apósa halála után, a +neve mellé ragasztotta annak nevét és így lett belőle Huszt-Hudson. +Gyermekei nem voltak Huszt-Hudsonnak. Húsz esztendei házasság után +meghalt a felesége is és az özvegy ember ekkor eladta farmját és +Sacramento városába ment lakni. Mivel nem tudta megszokni a henye +életet, konzerv-gyárat alapított. A vállalata jól beütött és +Huszt-Hudson vagyonát több millió dollárra becsülték. + +Elbeszélésünk kezdetén már nyolcvan esztendős ember volt. Egyedül élt +vén gazdasszonyával és néhány cselédjével. A délelőttöt még mindig a +gyárában töltötte, délután pedig az emlékiratait diktálta a titkárának. +A gazság, amelyet hűtelen testvére rajta elkövetett, még mindig +keserítette és az emlékirataival bosszút akart állani a fivére +családján. Úgy tervezte, hogy a könyvet elküldi Magyarországba és ott +kinyomatja sok ezer példányban. Örök időkre meg akarta bélyegezni az +Avarffy nevet. + +Vagy három hónapig dolgoztak együtt az emlékiratokon, Huszt-Hudson úr és +a titkára. Akkoriban történt, hogy egyszer korán reggel a néger kapus +fölverte a titkárt az ötödik avenue-ben levő hetedik emeleti lakásán. + +– Hamar, titkár úr! Mr. Huszt-Hudson beszélni akar önnel! Öltözzék föl +és jőjjön velem! + +– Mi baja az öregnek? + +– Ma hajnalban megütötte a guta. Nem tud már járni és a nyelve is csak +nehezen mozog. + +A titkár sietve felöltözött, azután Jimmel együtt bérkocsiba szállott és +elhajtatott a Hudson-házhoz. Az öreg ágyban fogadta. Valóban igen +rosszul volt. Intett a titkárnak, hogy üljön le melléje, azután kiküldte +a cselédeket a szobából. + +– Én a végét járom, – mondta gyönge hangon. – Ez nem nagy baj, mert +eleget éltem és volt időm rendbehozni az ügyeimet. Egész vagyonomat a +metódista-egyháznak hagyom. Én ugyan nem vagyok metódista és a +metódistákról is csak annyit tudok, hogy templomuk van a tizenkettedik +avenuen, ahol vasárnap délutánonkint igen unalmas dalokat szoktak +énekelni, de azért mégis nekik testáltam mindenemet. + +– Miért éppen a metódistáknak? – kérdezte szelid szemrehányással a +titkár. + +– Mert városunkban ők a leghatalmasabb felekezet és ha egyszer ráteszik +kezüket a vagyonomra, akkor magyarországi rokonaim, a derék Avarffyak, +harapófogóval sem fognak belőlük kihúzni egy centet sem. + +– Vagy úgy! + +– Különben senkinek sem hagytam semmit. A cselédjeimnek sem, mert azok +annyit loptak tőlem, hogy például Jimnek tizenötezer dolláros +folyószámlája van a Nevada-bankban. + +– Van az ön szolgái között olyan ember is, akinek nincs folyószámlája a +bankban, – mondotta szerényen a titkár. + +– Tudom. Ön az. Nos hát beszéljünk önről. + +A titkár szíve hevesen kezdett lüktetni. + +– Ön tudja, hogy mi volt a tervem az emlékirataimmal, – folytatta +Huszt-Hudson. – Magam nem végezhetem már be a munkámat. Ön azonban +megteheti. Ön annyira be van már avatva tervembe, hogy egyedül is +megírhatja a könyv befejezését. + +– Óh igen, – mondotta a titkár. + +– A kész kézirattal el fog utazni Magyarországba. Ott kinyomatja tízezer +példányban. A tízezer példányt ingyen szétküldi annak a tízezer +embernek, aki ma Magyarország előkelő társaságát alkotja. A költségek +fedezésére és az ön fáradsága jutalmául adok önnek kétszázezer dollárt. +Elfogadja a megbízást? + +– El! + +Az öreg úr jó ideig hallgatásba merült, majd újból megszólalt. + +– Ha éppen akarja, meg is csalhat engem. Én ebben nem akadályozhatom meg +és mivel nem vagyok vallásos ember, még a túlvilági büntetéssel sem +fenyegethetem. Ha ön azonban okos ember, akkor nem fog megcsalni. A +tízezer könyv kinyomatása és terjesztése az én fölületes számításom +szerint legföljebb tízezer dollárba fog kerülni. Önnek marad tehát elég +pénze, hogy tisztességesen megélhessen belőle. Ha megcsalna engem, akkor +mégis csak valami kellemetlen emléke maradna és ez a kellemetlenség nem +éri meg önnek a tízezer dollárt. + +– Nem fogom megcsalni! – mondotta a titkár. + +– Hiszek önnek. Most menjen az ébenfa-szekrényhez és nyissa ki a felső +fiókját. Ott fogja találni a kéziratot és a kétszázezer dolláros +bankutalványt. Vegye magához mind a kettőt és menjen a dolgára. Nem +szükséges, hogy ma délután eljőjjön, mert akkor én már halott leszek. + +A titkár zsebre tette a papircsomót és az utalványt, azután ismét az +ágyhoz közeledett, hogy búcsút mondjon a betegnek. + +– Elmehet! – mondotta Huszt-Hudson úr. + +– Jó napot! + +– Jó napot! Küldje be Bettyt! + +A titkár elment. Első látogatása a Nevada-banknak szólt. Ott az +utalványt becserélte egy csekk-könyvért és mindjárt kifizettetett +magának ezer dollárt. Azután elment egy árúházba és tetőtől-talpig +fölruháztatta magát. Miután még aranyórát is szerzett, útközben néhány +havanna-szivart vett és elment egy előkelő ebédlőbe reggelizni. Reggeli +után elsétált a Hudson-ház felé. A fekete Jim künn állott a kapu előtt. + +– Mi van a gazdával, Jim úr? + +– Meghalt! – válaszolta a fekete. + +A kertben egész csapat feketekabátos, köcsögkalapos, borotvált bajszu, +Kossuth-szakállas ember állott. Furcsa ájtatos és gőgös arcuk volt. Ezek +mind metódista papok voltak. + +A titkár még két napig maradt Sacramento városában, hogy résztvehessen +jóltevője temetésén. Azután New-Yorkba utazott. Eleintén az volt a +terve, hogy New-Yorkban fogja megírni az emlékiratok befejezését. De +azután eszébe jutott, hogy ezt a munkát elvégezhetné az Európába induló +hajón is. Egy napot azzal töltött, hogy fölszerelte magát mindennel, +amire egy hosszu útra készülő gentlemannek szüksége lehet. Azután +megváltotta elsőosztályu jegyét Hamburgig és hajóra szállt. + + +II. + +A bécs-budapesti délutáni gyorsvonat éppen indulófélben volt a pozsonyi +állomásról, midőn az utolsó pillanatban még két úri hölgy kapaszkodott +föl egyik elsőosztályu kocsira. Körülbelül egy korban lehettek; az egyik +fiatal asszony, a másik nem éppen fiatal leány. Az asszony kicsi és +tömzsi volt, de azért karcsu és elegáns. Kedvesen impertinens fitos orra +volt és beszédes, szinte már bőbeszédü szeme. Valódi szubrett-alak, +melynek szikrázó mozgékonyságával különös, de nem kellemetlen +ellentétben volt az a kis arisztokratikus tartózkodás, amelyet állandóan +magára erőltetett. A leány magas és vékony volt. Meglátszott rajta, hogy +egy-két esztendővel ezelőtt még úgynevezett szenzációs szépségszámba +mehetett. Most már valamivel öntudatosabb, blazirtabb és soványabb volt +a kelleténél. A két hölgy kitünő szabásu és mindenesetre igen drága +utiruhát viselt. A hordárjuk két pompás utiböröndöt tett a jászolba. Ez +a gőgös két börönd igen megrémülhetett, midőn egyszerre egy még gőgösebb +börönd mellé került. Ők afféle pompás londoni bőrtáskák voltak, a +harmadik koffer azonban, amely a jászol-hálóban feszített, már nem is +pompás, hanem valósággal monumentális börönd volt. Ilyen podgyásszal már +az angol lord sem utazik, csak az amerikai milliárdos könnyelmü fia. A +két hölgy szeme rögtön megakadt az amerikai bőripar remekén. + +– Nézd, nézd! – mondotta a leány és olyan tisztelettel szemlélte a +böröndöt, mintha Leonardo da Vinci egyik képe előtt állana. + +A menyecske, miután előbb meggyőződött, hogy senki se jár a kocsi +folyosóján, fölkapaszkodott az ülésre és megnézte a három +reklám-cédulát, amely a böröndön virított. „Waldorff-Astor – New-York“; +„Hôtel Cecil – London“, „Palace-Hôtel – Nice“. A világ három legdrágább +vendégfogadója. + +A két nő összenézett. + +– Te, – mondotta aztán a menyecske, – én azt hiszem, megjött az amerikai +milliárdos, akit olyan régóta vársz… + +– Egy csúzos, vén petroleum-kereskedő lesz, – mondotta a leány. De aztán +lojálisan hozzátette: – Én ugyan azt se bánom, ha milliárdos! + +Abba kellett hagyni a beszélgetést, mert a monumentális koffer +tulajdonosa, aki eddig az ebédlő-kocsiban mulatott, belépett a fülkébe. +Egy angolszász pillantást vetett a hölgyekre, – egy pillantást, amely +semmit se mond és mindent meglát – és leült a maga helyére. Később +kivette a New-York Herald párisi kiadásának egyik számát és olvasásba +merült. + +Mi már ismerjük ezt az urat. Mr. Huszt-Hudson egykori titkára volt, +akivel már mint jerichói érsekkel és Huszti báróval is találkoztunk. +(Most jut eszembe, hogy az igazi nevét nem mondtam meg tisztelt +olvasóimnak. A hajdani grófi szakács és a grófi komorna fiát Hudelkának, +mások szerint azonban Hodelkának hívták. Ő nem igen élt ezzel a névvel, +bár ez törvényes tulajdona volt.) + +A hölgyek hideg közömbösséggel tekintettek maguk elé, de azért az +érdekes utitárs külsejének egyetlen részlete sem kerülte el a +figyelmüket. Miután biztosra vehették, hogy az amerikai egy kukkot sem +ért magyarul, fenszóval közölték egymással megfigyeléseiket. Közömbös +arccal, blazirt hangon beszélgettek, mintha csak az időjárás forogna +szóban. + +– Te, – mondotta az asszony, – nekem őrülten tetszik a te milliárdosod. +Fogd meg jól, mert különben elhalászom előled. + +– Lehet, hogy petroleummal kereskedik, – válaszolt a leány, miközben a +karperecén levő kis órát nézte, – de akkor bizonyos, hogy az amerikai +petroleum-kereskedők arisztokratikusabbak a mi hitbizományosainknál. + +– Nem lehet kereskedő, – vélekedett az asszony, – csak nézd meg a +cipőjét meg a keztyüjét. Ilyesmit nem vesz pénzért az ember, ilyesmi +veleszületik… + +(A szép asszony ezt alkalmasint nem értette szószerint.) + +– Szép lába van, – jegyezte meg később a leány. + +– Te mindig csak a lábakat nézed, – korholta az asszony. – Pedig a szeme +se kutya. + +– A profilja olyan, mintha vasból kovácsolták volna. Kemény, energikus, +szemtelen, de azért mégis elmés és finom. Én roppantul szeretem az ilyen +férfiarcokat. + +Az utitárs azalatt nyugodtan böngészett a lapjában. A következő +megállóhelyen a leány egy budapesti ujságot szerzett és ugyancsak +olvasni kezdett. Egyszerre odaadta a nyitott lapot az asszonynak. + +– Az uradról írnak itt. + +– Párbaj? – kérdezte nyugodtan az asszony. + +– Azt írják, hogy négyszázezer forintot nyert kártyán. + +– Bár igaz volna! – sóhajtotta a menyecske. + +Később bejött a vasúti ellenőr és a jegyeket kérte. + +Az amerikai egy Cook-féle sárga füzetet nyujtott oda. + +– Budapestre tetszik utazni? – kérdezte magyarul az ellenőr. + +– Oda! – mondta ugyancsak magyarul a milliárdos. + +A hölgyek rémülten tekintettek össze. Ez az ember tud magyarul! +Megértett mindent, amit róla beszéltek! A leány az ajtóra tekintett, az +asszony pedig a vészfékre… + +Most megszólalt az amerikai. Megint magyarul. Kissé akadozva és erős +angolos kiejtéssel. + +– Bocsánat, hölgyeim, nem akartam önöket zavarba hozni, csak +szórakozottságomban szólaltam meg magyarul. Mivel már elkövettem ezt az +ügyetlenséget, ki kell jelentenem, hogy nincs okuk restelkedni a tréfás +megjegyzéseik miatt. Nem vagyok sem érzékeny, sem képzelődő ember és két +jókedvüen unatkozó hölgy csevegését nem veszem komolyabban, mint illik… + +Az amerikai kissé meghajtotta magát és tovább olvasott, jelezve ezzel, +hogy nem akarja reájuk erőszakolni az ismeretséget. A két nő tanakodva +nézett össze. Nevethetnékjük is volt, de bosszankodtak is. Végül +megszólalt a menyecske. + +– Mi bizony amerikainak néztük. + +Az utitárs most félretette lapját. + +– Jól itéltek meg, mert amerikai vagyok. + +– És mégis tud magyarul? Ez különös. + +– Magyar vér folyik ereimben. Az édesapám magyar emigráns volt. A +szabadságharc után menekült ki és amerikai asszonyt vett el. De azért +nagy súlyt vetett reá, hogy elsajátítsam őseinek anyanyelvét. + +– Ez szép! – mondta néminemü hazafias megindulással a szép asszony. + +(Mr. Huszt-Hudson, egy pillanatnyi inspirációjának engedve, apjának +fogadta néhai volt gazdáját. Neki gyakran voltak ilyenféle inspirációi.) + +– Most van elsőízben Magyarországon? – kérdezte a fiatal leány. + +– Most. + +– Bizonyára vannak itthon rokonai is, akiket még nem látott? + +– Talán vannak, – mondta titokzatos mosolylyal az amerikai. – Attól +függ, hogy akarnak-e reám emlékezni. + +Az amerikai valami kellemes melegséget érzett a szíve tájékán. Tíz +esztendő óta, amióta Amerikába szökött, nem beszélt magyar asszonnyal. +Ez a meleghangu, bársonyos tekintetü, puha mozgásu asszonyi fajta mégis +sokkal különb minden anglikán Kettynél és metódista Maudnál. Éppen csak +azt nem tudta, hogy tulajdonképpen melyik tetszik neki jobban a két +útitársa közül, az asszony-e, vagy a leány. Igen szerette volna tudni, +hogy kicsodák a hölgyek. Kérdést azonban nem intézhetett hozzájuk, mert +ezzel véglegesen kompromittálta volna amerikai voltát. De aztán eszébe +jutott, hogy kérdés nélkül is könnyüszerrel kielégítheti kíváncsiságát. + +A leány, alkalmasint csak azért, hogy fitogtassa előtte angol +tudományát, kölcsön kérte tőle a Heraldot. Erre ő kölcsönkérte a magyar +lapot. Abban megkereste a hírt, amely a négyszázezer forintos +kártyanyereségről szólt. Nagy meglepetésére az ujsághír így kezdődött: +huszti Avarffy, az ismert sportember… + +Avarffy? Hiszen ez az én emberem, akinek megnyomorítására Európába +jöttem, – mondta magában az amerikai. – Ha ez tudná, hogy miféle +papirokat hordok én a kofferemben. + +Azzal tisztában volt, hogy a szép asszony ura nem lehet az ő volt +gazdájának hűtelen öccse. Az, ha ma még él, legalább is hetvennyolc +esztendős; hetvennyolcesztendős emberek pedig még Magyarországon se +kártyáznak százezrekbe. De azt is tudta az amerikai, hogy Mr. +Huszt-Hudson menekülése után csak egy huszti Avarffy maradt az +országban. A kártyás Avarffy tehát föltétlenül egyenes leszármazója a +pecsovics öccsnek. + +Hamar elérték Budapestet. A pályaudvaron libériás inas várta a +hölgyeket. Az amerikai megemelte előttük a kalapját, aztán kocsiba +szállott és a legelőkelőbb vendégfogadóba hajtatott. Az úton jó ideig +egy másik kocsi ügetett párhuzamosan az övével. Az ablakon át egy +halvány leányarcot látott, amely előre hajolva, mereven tekintett reá. + +– Ez a szép leány attól fél, hogy nem fog többet látni, – gondolta az +amerikai. – Pedig téved, mert nemsokára megint szerencséje lesz hozzám. + +Egy igen jó estebéd után, miután megivott egy kis üveg Goulet-t, az +amerikai – vastag havannával a fogai között, – rákönyökölt a vendéglő +asztalára és a cigányzene hangjai mellett morfondirozni kezdett. + +– Tulajdonképpen infámis ötlet volt az öreg Huszt-Hudsontól, hogy egy +poszthumus pamflettel akart bosszút állani az igazságtalanságért, amely +rajta esett… Bosszúból embert ölni, azt értem, mert férfias dolog. De +pletykákat terjeszteni, az vénasszonyos tempó… Mindazonáltal meg fogom +tenni azt, amit az öreg rám bízott. Sietnem azonban nem kell. Mr. +Huszt-Hudson ma már különben is ráér várni… Az utolsó pár fejezete a +könyvnek még nem is kész… A hajón akartam megírni, de ott annyi +mulatságos asszony volt, hogy nem értem rá semmire… Majd megírom +Budapesten. Közbe azonban meg fogok ismerkedni Avarffyékkal. +Magyarországon az ilyesmit könnyen nyélbe lehet ütni. Különben elég +szerencsés ötlet volt tőlem, hogy a vasuton apámmá fogadtam az öreg +Huszt-Hudson-t és hogy a fogadóban Mr. Frank Huszt-Hudsonnak mondtam +magamat. Ennél az ötletnél meg fogok maradni… Jól ismerem az +Avarffy-család történetét és ha a személyazonosságom igazolása céljából +okmányokra lesz szükségem, nem fogok zavarba jönni. Ezennel kijelentem, +hogy a nevem mától fogva holtomiglan Frank Huszt-Hudson marad. Azaz ne +hamarkodjuk el a dolgot! Hiszen meglehet, hogy idők multával újból +fölveszem tiszteletreméltó őseim, a huszti Avarffyak nevét… Ha az én +Sándor kuzénom, aki tegnap állítólag négyszázezer forintot nyert +kártyán, tisztességes gentleman, akkor meg fogok vele barátkozni. Mert +én nem vagyok annyira bosszúálló természetü, mint boldogult jó apám, aki +– ezt bevallhatjuk őszintén – élete alkonyán már kissé gyöngeelméjü +volt… Talán feleségül veszem azt az érdekes leányt, de mindenesetre +udvarolni fogok a szép asszonynak. Ha boldogult apám erről tudomást vesz +a túlvilágon, akkor esetleg még örülni fog, mert hiszen az én bosszúm +sokkal nagyobbszabásu és mélyebbreható, mint az ő együgyü irkafirkája… +Most azonban gyerünk aludni! + +Mikor megfizette a vacsoráját, különös meglepetés érte. A főpincér az ő +anyai nagybátyja volt. Muki bácsi, aki E. gróféknál valamikor második +komornyik volt. Az öreg természetesen nem ismerte meg az előkelő +külföldi úrban az ő öccsét. Mély meghajlással tette zsebre a forintot, +amelyet a nagylelkü idegen borravalóul adott neki. + +Az amerikai másnap elment egy kis nyomdaüzletbe és miután sokáig +válogatott a betűben és a papirban, névjegyeket rendelt magának. + +_Frank Huszt-Hudson_ + +_Sacramento_, _Nevada U. S._ + +Azután elment egy másik nyomdába és miután ott is sokáig válogatott +betűben, papirban egyaránt, másféle névjegyet is nyomatott, a _W. G. +Hamy_ névre. Ezt a látszólagos pazarlást megértheti és megbocsáthatja a +szíves olvasó, ha megtudja azt, amit a nyomdász nem is sejtett, hogy W. +G. Hamy akkoriban az Egyesült-Államok külügyi államtitkára és állandó +elnökjelöltje volt. + +Huszt úr, – a rövidség okáért adjuk meg neki a nevet, amelyhez szemmel +láthatólag nagyon vonzódott, – harmadnapra meglátogatta a budapesti +amerikai főkonzult. Amikor belépett a főkonzulátusi hivatalba, ott +rögtön tisztában voltak vele, hogy hamisítatlan és előkelő yankee-val +van dolguk. Huszt ugyanis kalappal a fején, zsebretett kézzel lépett be, +nem köszönt senkinek, hanem mereven a titkár arcába nézett és éneklő +hangsúlyozással mondotta ki a főkonzul nevét. + +– A főkonzul vadászaton van, Erdélyben, de én vagyok a helyettese, – +mondotta a titkár. + +Huszt erre az iratai közt kezdett keresgélni. Egy hitel-levelet nyujtott +át a titkárnak. A titkár belepillantott. + +– Látom, hogy önt Huszt-Hudsonnak hívják és hogy egy millió koronányi +hitele van az Angol-Magyar-nál. + +Huszt ekkor szó nélkül odaadott neki egy névjegyet. M. G. Hamy névjegye +volt. Arra egy írástudó kéz már előbb ráírta a következő sorokat: +„Kedves főkonzul, Huszt-Hudson nekem jó barátom; tegyen érte, amit +tehet. Üdvözli: Hamy.“ + +A hatalmas ember ajánlata mindenekelőtt arra indította a tikárt, hogy +egy nádszéket toljon Huszt alá. Azután kinyitotta a nagy +Arnheim-szekrényt, ahol különböző diplomáciai titkok közt +havanna-szivarokat és egy üveg A. D. G. scoth whisky-t őrzött. Miután +szivarra gyujtottak, társalgás indult meg köztük, amely angolszász +fogalmak szerint bizalmasnak volt nevezhető. + +– Ön fia a konzerv-Hudson-nek? – kérdezte a titkár. + +Huszt bólintott a fejével. Annak. + +– Nem tudtam, hogy az öregnek fia van. + +– Egypár hónappal ezelőtt magam sem tudtam. + +– És mindenét önre hagyta? + +– Egypár milliót a metódistáknak juttatott. + +(A titkár hamarosan kiszámította, hogy ha az egypár tíz milliót jelent +is, Huszt úrnak akkor is juthatott még vagy ötven millió dollár…) + +– Üzleti ügyben jött ide? – kérdezte tovább a titkár. + +– Nem. Csak meg akarom ismerni az országot, mert az édesapám innen +szakadt ki Amerikába. + +– Jól van. Akkor tehát társaságba akar járni. Az emberek itt nem +vendégszeretők, – bár ők maguk meg vannak győződve az ellenkezőről, – de +ha nem kerül pénzükbe és fáradságukba, akkor szívesen maguk közé +eresztik a külföldi embert. Önnek azonban választania kell, hogy melyik +társasággal akar érintkezni. A földbirtokosokkal, vagy a kereskedőkkel? + +– Kik itt az előbbkelőbbek? – kérdezte Huszt. + +– Azt bajos volna eldönteni. A kereskedők, ha csak tehetik, földbirtokot +szereznek, a földbirtokosok pedig szívesen veszik ki részüket a +kereskedelmi vállalatok hasznából. Egészben véve mégis inkább a +földbirtokosok társaságát ajánlanám önnek, mert onnan mindig átmehet a +kereskedők közé. + +– Helyes. + +– A főnököm most nincs itt és én nem mutathatom önt be. De majd +telefonálok a német főkonzulnak. Neki jó összeköttetései vannak itt és ő +örül, ha szívességet tehet nekünk. + +– Amint gondolja. + +A titkár összeköttette magát a császári főkonzulátussal. + +– Halló, kedves gróf… Ön az? Van itt egy amerikai úriember… a +konzerv-Hudson fia… ötven millió dollár és sajátkezü ajánlat az +államtitkártól… Meg szeretné ismerni a magyar társaságot… Igen? +Köszönöm! Akkor majd önhöz küldöm! + +A titkár megint Huszthoz fordult. + +– A dolog rendben van. A német elvállalja az ön bemutatását. Azt mondja, +könnyü föladat, mert a magyar előkelő társaságban mostanában a gazdag +angolnak és amerikainak arisztokratikus poziciója van… Menjen mindjárt +hozzá és tegye azt, amit ő mond. + +Huszt kezet fogott a titkárral. + +– Köszönöm. + +Amikor már az ajtóban volt, a tisztviselő még utána szólt: + +– Ön most jött át első ízben a nagy vizen? + +– Most. + +– Akkor figyelmeztetem, hogy itt vannak emberek, akiket nem szoktak a +nevükön szólítani. + +– Hanem? – csodálkozott Huszt. + +– Hanem valami címükön, amely őket örökség jogán megilleti. A német +főkonzul például gróf úr. De vannak bárók is és hercegek. + +– Óh, erről már hallottam! – szólott mosolyogva Huszt. + +Még az este Huszt a császári főkonzul társaságában megjelent egyik +előkelő klub alapító lakomáján. A daliás termete, amelyen ő brit felsége +londoni szabójának remekbe szabott frakkja feszült, általános föltünést +keltett, a száraz és nyugodt modora pedig kellemesen érintette az +embereket. A főkonzul bemutatta őt néhány tucat gentleman-nek, azután +asztalhoz vezette. A hivatalos pohárköszöntők elhangzása után az +asztalfőn szólásra emelkedett egy öreg úr. Ő volt az egyetlen a +társaságban, aki fekete magyar ruhát viselt. Piros arca, tüskés +szemöldöke és melléig érő, hófehér szakálla volt. A szép öreg azt +mondta, hogy ahol annyi magyar ember van együtt, ott poharat illik +emelni a hazára is. Majd a szabadságharcról kezdett beszélni. Komárom +ostromának egyik hősies epizódját beszélte el, amelynek ő szemtanuja és +szereplője volt. + +A fiatalabbak mosolyogva néztek össze. + +– Az öreg ezt ma már ötvenedszer meséli! + +A császári főkonzul odahajolt Huszt füléhez. + +– Látja a karneolgombos öreget? Egyike a legkülönösebb embereknek, akit +ismerek. Valahányszor alkalma van szónokolni, mindig a hazaszeretet +evangéliumát hirdeti és átkozza az árulókat és a közömbös szivüeket. +Pedig száz szavahihető tanu állítja, hogy a szabadságharc idején +muszkavezető volt és hogy később förtelmes odaadással szolgálta a +császári reakciót… + +– Tehát szélhámos? – kérdezte Huszt. + +– Dehogy az! Ő annyiszor hirdette a szabadság hitvallását, hogy most már +maga is hisz benne. És azt is elhiszi, hogy ő valamikor karddal harcolt +az osztrák zsarnokság ellen. A kézen fekvő hazugság örökös +ismételgetésével sikerült elnyomnia a valóságot. Senki sem merne ma +tiszteletlenül beszélni az öreg multjáról, még az a félkezü másik öreg +sem, aki a váci csatában vesztette el a jobb karját és aki talán éppen a +karneolgombos öreg denunciációja folytán töltött néhány esztendőt az +olmützi kazematákban… + +– Mi a neve a magyarruhás öregnek? – kérdezte Huszt. + +– Avarffy Sándor… + +– Lám, hát él még az öreg? – csodálkozott Huszt. + +– Ismeri a nevét? – kérdezte a főkonzul. + +– A vasúton két hölggyel utaztam, megtudtam, hogy az egyik Avarffyné +volt… + +– Avarffy Guidóné lehetett; az öreg úr menye. + +– Egy fiatal hölgy volt vele… + +– Avarffy Pálma, az öreg úr leánya. Érdekes fiatal hölgy! + +– Az öreg úr nagyon későn nősülhetett? + +– Ezek a második házasságából való gyerekei. Első házasságából is van +egy fia, Imre, ő már meglett ember… + +A főkonzul körülnézett a teremben. + +– A fiatal Avarffyak közül egyik sincs itt. + +Asztalbontás után a főkonzul bevezette Husztot a kártyaszobába. Bakkarát +játszottak. Ezt a játékot az amerikai is ismerte és így részt vehetett +benne. + +Osztás közben egyik fiatal úr szeme megakadt Huszt kezén. + +– Ön nagy sportember lehet, mr. Huszt, – mondotta. + +– A kezemet nem a sport durvította el, hanem a munka, – válaszolt +egykedvűen az amerikai. – Én hét évig vashámorban dolgoztam. + +– Kolosszális! – kiáltotta az ifju. – Passzióból tette ezt? + +– Nem, – válaszolt mosolyogva Huszt. – Mi amerikaiak se vagyunk olyan +bolondok, hogy passzióból végezzünk állati munkát. Szükségből dolgoztam. + +Miután nagy hidegvérrel elvesztett ezer koronát, újból megszólalt. + +– Az édesanyám és én lelkes hívei voltunk a nők politikai +egyenjogúsításának. Az apám, aki európai eredetü ember volt, az +ellenpárthoz tartozott. Az édesanyám ezért elvált az apámtól és hogy +megélhessünk, a hámorba kellett mennem. + +– De kedves apjaura mégis megbékült önnel a halálos ágyán? + +– Én békültem meg vele, – mondotta Huszt, – miután tanúk előtt +beismerte, hogy igazságtalan volt velem szemben. + +Huszt sok ízléssel elvesztett néhány ezer koronát, azután hazament a +szállására. A főkonzul, amikor másnap visszaadta neki a látogatást, azt +mondotta neki: + +– Ön nagyon megnyerte az embereket. + + +III. + +Az öreg Avarffy Sándorról, – a magyarruhás hazafiról – azt beszélték, +hogy az ország egyik leggazdagabb embere. Mikoriban ő átvette a huszti +családi birtokokat, a földek kilenctizedrésze ingovány volt, hol sáson +és piócán kívül még csak csíkhal és hideglelés termett. Idővel azonban +lecsapolódtak a vadvizek és Avarffy uram óriás kiterjedésü, elsőosztályu +buzaföldek urává lett. Az öreg úrnak az volt a híre, hogy jeles gazda. +Gazdálkodó módszere egyébként fölötte egyszerü volt: ami neki járt, azt +lehetőleg duplán megvette, amit pedig tőle követeltek, azt elvből nem +adta meg. Módszeréhez szívós következetességgel ragaszkodott. A +háztartása szükségleteit is mindig hitelbe vásárolta. Számlát nem +fizetett. A kereskedő vagy várt, vagy perelt. Ha perelt, akkor egy +szívós, gőgös, nagybefolyásu, a törvénycsavarás minden fogásában +járatos, tagadásra, esküre, fölebbezésre és perújításra kész ellenféllel +találta magát szemben, aki akkor nyult csak a zsebébe, ha már +semmiképpen sem kerülhette el az árverést. Tíz kereskedő közül nyolc +egyáltalában nem perelt. Úgy okoskodtak, hogy egyszer, – ha előbb nem, +hát Avarffy uram halála után – csak megkerül a pénzük. Bebizonyított +dolog, hogy a nagy vagyon erkölcsi kamatokat is hajt, amelyek után az +ügyes ember megélhet, anélkül, hogy hozzá kellene nyulnia a valódi +kamatokhoz. És különös, hogy Avarffy uram, bár apró piszkosságairól +mindenki tudott, nem volt rosszhírü ember. Csak különc volt. + +Az öreg úr az esztendő egy részét a budai palotájában töltötte. Az +emeleten ő maga lakott Pálma leányával, a földszinten Imre fia, a +második emeleten pedig Avarffy Guidó. Mindakét fiu házas ember volt, +gyermeke azonban egyiknek se volt. Imre úr egyik északi vármegyének +főispánja volt. Nem lehettek valami bokros teendői a megyéjében, mert +csak elvétve hagyta el a fővárost. A felesége egy szegény, de +fényesnevü, feltünően rút és istenfélő osztrák grófné volt. Az asszony +befolyásának tulajdonítható, hogy Imre úr teljesen elosztrákosodott, nem +ugyan politikai meggyőződése dolgában, hanem fizikailag. A külseje, a +modora és az életszokásai olyanok lettek, mint egy Metternich +iskolájában nevelkedett császári diplomatáé. Igen méltóságos külsejü, +óvatos és megfontolt úriember benyomását tette. Ostobaságot sohasem +mondott, nem is cselekedett, de elmés mondást se hallott még senki a +szájából. Élete célja szemmelláthatólag az volt, hogy a jóízlésnek +bizonyos előre megállapított szabályai szerint unatkozzék. Mivel az öreg +Avarffy mindent adott Imre fiának, csak éppen pénzt nem, a főispán úr +meglehetős szegénységben élt. Felesége, a grófnő nagy önfeláldozással +viselte el a cifra, de olykor kegyetlen nyomorúság terheit. + +Guidó úr még alig volt harminc esztendős. Hogy valami foglalkozása +legyen, képviselői mandátumot szerzett. Eleven eszü, ötletes és +könnyüvérü ember volt. Néhány esztendővel ezelőtt, – a feudális érzelmü +Imre őszinte megbotránkozására, – egy csinos örmény leányt vezetett +oltárhoz. Az asszonynak volt vagyona is, de az nagyon hamar eluszott +Guidó úr kezén. + +Azóta Guidó úrnak tulajdonképpeni foglalkozása kölcsönök szerzése volt. +(A laikus nem is hinné, mennyi időbe és munkába kerül egy-egy jól záródó +vasszekrény megostromlása.) Az asszonyka teljes ellentétje volt a +földszinti grófnőnek, akivel egyébként a képzelhető legrosszabb lábon +élt; míg ugyanis Imréné egészen a maga képére formálta a főispánt, addig +Guidóné szakított pénzszerző őseinek minden hagyományaival és +szakasztott olyan vidám és könnyelmü lett, mint volt a képviselő úr. + +Lássuk azonban, hogy mi történik az Avarffy-palotában. Guidó éppen e +pillanatban érkezett haza. Az első emeleten, édesapjának ajtaja előtt, +összetalálkozott a feleségével, akin nagy és kellemes fölindulás nyomai +látszottak. + +– Guidó, – kiáltotta suttogó hangon az asszony (mert bizonyos, hogy +suttogva is lehet kiáltani), – apa elesett a lépcsőn… Azt beszélik, hogy +szélhüdés érte… + +– Az nem lehet igaz! – válaszolta kétkedően Guidó, akiben esztendők óta +megerősödött már a hit, hogy az öreg Avarffy halhatatlan. + +De azért dobogó szível lépett be a felesége után az öreg úr lakásába. +Édesapja ott ült a nappalijában, pipával a szájában. Az asztalán egy +üveg tokaji bor állott. Épnek és erősnek látszott, mint egy +százesztendős tölgyfa. + +– Hogy van, kedves apa? – kérdezte a szép asszony. + +– Nagyon jól. Az imént elcsúsztam a lépcsőn, de annak az átkozott +szőnyeg az oka. + +– Hál’ Istennek, hogy így van, – mondotta Guidó, miközben leroskadt egy +székre. + +A főispán és a grófnő is ott voltak a szobában. Imre úr az ő rendes, +ostobán-titokzatos szfinksz-arcát csinálta és mélységesen hallgatott. A +felesége pedig úgy volt öltöztetve, mint egy jobb angol házban szolgáló +szakácsnő. + +– Olvasom, hogy neked gratulálni lehet, – szólott Guidóhoz az öreg úr. + +– Nekem? + +– A lapok azt írják, hogy négyszázezer forintot nyertél kártyán. + +Guidó dühösen fölkacagott. + +– Legfőbb ideje, hogy behozzák a botbüntetést az ujságírók számára. +Négyszáz forintot vesztettem pókeren és a nyavalyások azt írják, hogy +ezer annyit nyertem. Se éjjelem, se nappalom azóta a hitelezőimtől. + +– Igy is gratulálok neked, hogy van veszteni való négyszáz forintod, – +elméskedett az öreg. + +E pillanatban Pálma lépett be. Egy nagyon fantasztikus és kissé +asszonyos pongyola volt rajta. Hidegen bólintott a grófnő felé, akit ő +sem állhatott ki, Guidónénak pedig azt mondta, hogy: szervusz. Egy +névjegyet tett az asztalra. + +– Ezt Mihály hozta. Ez az úr künn van a folyosón és beszélni akar +apával. + +Az öreg megnézte a névjegyet. + +– Ez az úr menjen a pokolba. Én nem veszek gazdasági gépeket. + +– Gépügynök? – kérdezte Pálma. + +Most nézte csak meg a névjegyet: _Frank Huszt-Hudson_. + +Mihály, egy kiéhezett öreg cseléd, aki valami érthetetlen okból +ragaszkodott Avarffyékhoz, belépett. + +– Kérem, az az úr odakünn azt mondja, hogy levelet hozott Lándory gróf +őnagyméltóságától… + +– Akkor jőjjön be. + +Guidóné elpirult, Pálma arca pedig elfehéredett, midőn belépett az, +akire éppen gondoltak: az ő vasuti milliárdosuk. + +A milliárdos remekbe szabott fekete kabátot viselt és ragyogó +köcsögkalapot tartott a hártyavékonyságu, fehér keztyűbe bujtatott +kezében. A bal szemében keretnélküli monokli csillogott. + +– Avarffy Sándor úr?! – kérdezte. + +– Én vagyok, – jelentkezett az öreg. + +Az amerikai disztingváltan közömbös arcán széles mosoly futott végig. +Kivette szeméből a monokliját, megtörülte a kendőjével, azután odalépett +Sándor úrhoz, szó nélkül megölelte és jobbról-balról megcsókolta. Az +öreg úr erre kimondhatatlan furcsa arcot vágott. + +– Jó napot, Sándor bácsi! – mondotta Huszt. + +– Mi az? Mi tetszik? + +Az amerikai meghatottan mosolygott körbe. + +– Frank Huszt-Hudson vagyok, a konzerv-Hudson fia. + +– Mi közöm nekem a konzerv-Hudsonhoz? – csodálkozott az öreg. + +– A konzerv-Hudson huszti Avarffy Ferenc volt. A mult hónapban halt meg. +Ő küldött, hogy látogassam meg magyarországi rokonaimat. + +Avarffy Sándor visszahanyatlott a székére. A két fia egyenesen állott, +mint a cövek és kidülledt szemmel nézte az amerikait. Ha látni és +hallani lehetne a gondolatokat, akkor rémült sirálycsapatként +kergetőztek volna a szoba padmalya alatt. + +Az elzüllött Avarffy Ferencnek fia van… A fiu megjött Amerikából… Egy +nagy, erős, szemtelen kamasz… Vissza fogja követelni apja vagyonát, itt +fog élni a nyakunkon, pénzt fog kérni, pörrel fog fenyegetőzni, botrányt +fog csapni… Kapni ugyan nem fog kapni egy árva fillért sem, – ez a +gránitszilárdságu bizonyosság azonnal kibukkant az első rémület +káoszából, – de a lapok, hej a lapok! + +Az öreg úr volt az első, aki lélegzethez és szóhoz jutott. Az imént úgy +összelapult a meglepetés súlya alatt, mint a palacsinta-kalap; de most +fölpattant, kiegyenesedett és dühbe jött. + +– Miféle ízetlen tréfa ez?! Azt hiszi az úr, Huszton vagy Hudson úr, +hogy engem be lehet csapni? Semmi közöm az apjához, sem az apja fiához! +Ha százszor be tudja bizonyítani, hogy Avarffy Ferenc fia, én akkor sem +ismerem az urat! Volt nekem egy testvérem, – egy léha, pazarló ember, – +levettem róla a kezemet és nem akarok tudni sem róla, sem semmi +ijáról-fijáról… Most menjen az úr, mert policájt hivatok! + +Az amerikai nyugodt arccal hallgatta végig az öreget. Nem ijedt meg, de +haragos sem lett, inkább valami férfias meghatottság tükröződött vissza +a vonásain. Azután Pálmához fordult és csodálatos puha hangon mondotta: + +– Igy kell hát viszontlátnom szegény jó nagybátyámat? Óh, ha sejtettem +volna, hogy az egészsége ilyen szomoru állapotban van, akkor nem +izgattam volna föl… + +Láthatólag gyöngeelméjűnek tartotta Sándor urat. + +– De édesapa, talán megnézné a kegyelmes úr levelét, – szólott Pálma oly +szerény hangon, amely sehogysem illett gőgös arcához. + +Guidó fölvette a levelet az asztalról, hová az amerikai tette, +fölbontotta és átfutotta. + +– A kegyelmes azt írja, hogy a német gróf mutatta be neki ezt az urat, +és hogy ennek az úrnak kitünő ajánlatai vannak az amerikai külügyi +hivataltól. + +Megint fülledt csöndesség támadt a szobában. A gondolatsirályok megint +szálldosni kezdtek. Most már így víjogtak: + +– Ez tehát nem amolyan ágrólszakadt, akit el lehet toloncoltatni a +rendőrséggel… Pártfogói, nagyúri barátjai vannak… Baj, nagy baj, de +kapni azért nem fog egy megveszekedett garast sem… + +Az amerikai szakította meg elsőnek a csendet. Kissé meghajtotta magát, +az angolszászok esetlen, de előkelő férfiasságával, majd így szólott: + +– Úgy látom, hogy nem kellett volna idejönnöm. De én csak azért jöttem, +mert édesapám parancsolta meg halálos ágyán. Azt mondotta: „Keresd föl +Sándor öcsémet, ha még él, vagy keresd föl gyermekeit, ha maradtak utána +és mondd meg nekik, hogy Ferenc bátyjuk megbocsát nekik.“ Én nem tudom, +hogy volt-e édesapámnak valami megbocsátani valója, – mert ő sohasem +beszélt velem ilyenekről, – én csak megteszem azt, amit meghagyott +nekem. És még valamit mondott nekem édesapám. Azt mondotta: „Én neked +hatvan millió dollárt hagyok fiam. Ez elég arra, hogy segíts európai +rokonaidon, ha netán szükséget szenvednének.“ + +Hatvan millió dollár… Százötven millió forint… Háromszáz millió korona… +Éppen ötven millióval több a negyed milliárdnál – pedig ötven millió is +sok pénz… Rettenetesen sok pénz… Szemérmetlenül sok… + +Most lett csak igazán csönd a szobában. Nagy távolságból mintha ünnepi +harangkongás és orgonazúgás hallatszott volna. A szemétdombon +aranyszemecskét keresgélő baromfi egyszer abbahagyta a kaparászást, +midőn egy óriási aranyhegy emelkedett föl a szemük előtt… + +Akadt az Avarffy-családban egy érzelmes szívü férfi, aki nem tűrhette +tovább az öreg úr zsarnokságát és nyíltan a rokonszenves idegen pártjára +állott. E férfi Guidó úr volt. Odalépett Huszt elé és így szólt hozzá: + +– Eddig hallgatásra kényszerített a fiúi tisztelet, de most beszélnem +kell! Nyiltan kimondom, hogy nem értek egyet édesapámmal. Én fölismerem +önben a kedves rokont és ha mindenki megtagadja, énreám számíthat. +Szervusz! + +Azzal megrázta az amerikai kezét. + +Imre úr, aki lassubb fejgondolkozásu férfi volt, egy pillantást váltott +a grófnővel, azután ugyancsak odalépett Huszthoz és némán, de igen +ünnepélyesen megrázta jobbját. + +Az amerikai egy pillantást vetett az öregre és ekkor észrevette, hogy +annak arca eltorzult, mint a pityergő gyereké. Sándor úr siránkozó +hangon mondotta: + +– Ihol ni, most mind elfordulnak tőlem és úgy bánnak velem, magammal +tehetetlen emberrel, mintha én loptam volna el a Szent István palástját… +Pedig én mindig nagyon szerettem szegény jó Ferenc bátyámat és sohasem +bántottam meg egy szóval sem… De valami ellenségem megrágalmazott előtte +és ő nem akart rólam többet tudni és visszaküldte a pénzt is, amit utána +menesztettem… Énnekem pedig – mi tagadás benne – nagyon érzékeny szívem +van… Ha azonban szegény jó bátyám szeretettel emlékezett meg rólam a +halálos ágyán és ha elküldi hozzám a fiát, akkor kőszívűnek kellene +lennem… + +Az öreg úr nem fejezhette be a mondatát, mert fuldokló zokogás vett +rajta erőt. A fiai borzongva néztek reá. Szivettépő hatással lehetett +Sándor úrra az amerikai aranyhegy, ha sírni tudott, ő, aki még az +Istenben boldogult felesége temetését is hűvös nyugalommal nézte végig. + +Az öreg azután fölkelt, odalépett Huszthoz, sokáig a szemébe nézett, +majd így szólott: + +– Igen, igen, te Avarffy Ferenc fia vagy! Negyvennyolcban, amikor együtt +vonultunk Klapka táborába, szakasztott ilyen volt, mint te most! + +Azzal két kezét gyöngéden rátette Huszt simára fésült fejére, mintha meg +akarná áldani. Az amerikain meglátszott, hogy furcsának találja az +érzelgős bőbeszédűséget, de azért jóizléssel viselte el kényes +helyzetét. + +Később leültették és Sándor úr az ő szegény jó Ferenc bátyja után +kérdezősködött. Huszt pompásan megállotta helyét a keresztkérdések +záporában. Az Avarffy-rokonság labirintusában járatosabb volt, mint +teszem Guidó úr. Pálma egy miniatür-képet hozott elő, amely egy fiatal +honvédtisztet ábrázolt. + +– Itt van az édesapja arcképe. Ön semmit sem hasonlít hozzá. + +Guidóné egy röpke pillantást vetett az arcképre és egy igen hosszut az +amerikaira. + +– Nem hasonlít, de az nem baj, sőt ellenkezőleg, – mondotta. És elpirult +a haja tövéig. + + +IV. + +Aznap este, amikor Huszt éppen kilépett a fogadója kapuján, egy +gummikerekes kocsi állott meg a gyalogjáró mellett. A kocsiban Guidó úr +ült a feleségével és a hugával. A hölgyek kicsipték magukat és igen +csinosak voltak. + +– Halló, yankee, hozzád jöttünk! – kedélyeskedett Guidó. – Megszöktünk a +budai bagolyvárból és ha nincs jobb dolgod, veled töltjük az estét. + +Az amerikai azt mondotta, hogy nagy kitüntetésnek veszi őnagyságáék +látogatását. + +– No, csak nem nagyságolod a kuzinjaidat? – támadt rá Guidó úr. – Nálunk +az a regula, hogy a jó rokonok tegeződjenek. + +Együtt vacsoráztak és a mulatságuk eltartott éjfélig. Még az éjjel +furcsa és botrányos kalandja volt Husztnak a kaszinóban, ahová Guidóval +ketten elmentek, miután hazaszállították hölgyeiket. Az amerikai éppen +Lándory gróffal és a német főkonzullal beszélgetett, amikor egyszerre a +vállára ütött egy szőke, hórihorgas úriember. + +– Fránci, – mondotta a szőke ember, – hát te mit csinálsz itt? + +Az amerikai egy csodálkozó pillantást vetett két úri barátjára, mintha +azt akarná mondani: Kérem, nemzeti szokás ez itt? – majd nyugodtan +szólott a hosszu emberhez: + +– Nem ismerem önt, sir! + +A másik azonban tovább kellemetlenkedett. + +– Ugyan, ugyan! Hiszen te a nagynéném komornájának a fia vagy… Az apád +meg szakács volt a nagybátyám házában… + +– Részeg a gentleman? – kérdezte Huszt. + +A grófi főkonzul arca elfehéredett a fölindulástól. + +– Ez mégis hallatlan! Az ember azt hihetné, hogy ilyen előkelő helyre +elhozhat egy disztingvált idegent… + +A többit az óvatos diplomata már elharapta. Ami bennerekedt, az +alkalmasint tömör, de éles kritikája volt a magyar társadalmi +viszonyoknak. + +Az öreg Lándory gróf pedig, aki rokona volt a kötekedő ifjúnak, +erélyesen ráripakodott: + +– Eredj és aludd ki magadat! Tökrészeg vagy! + +A hórihorgas szőke ifju Kelemenffy báró volt. Évekkel ezelőtt, ha E. +gróf kastélyában töltötte a vakációt, Huszt-Hudson mint groom +forgolódott körülötte. Igaz azonban, hogy a báró, amikor megszólította +az amerikait, tényleg annyira részeg volt, hogy alig tudott állani a +lábán. + +Huszt nem törődött többet a kalandjával, hanem angolszász flegmájába +burkolódzva szívta szivarját, Guidó úr azonban, aki éppen végszóra +jelent meg a kártyaszoba ajtajában, lovagias lelkének egész hevével +tette a magáévá kuzénjának ügyét. Tíz perc alatt sikerült is dühbe +hoznia az egész klubbot. Hogy ez a Kelemenffy lehetetlen ember. +Részeges, mint egy tót napszámos, ripők modoru és – ami legsúlyosabban +esett latba – fűnek-fának adósa. Ha volna a klubban két garas ára +önérzet, akkor – báró ide, báró oda – kurtán kilöknék. Kelemenffynek +időközben nekiestek a barátai és annyi gorombaságot vágtak a fejéhez, +hogy a részeg báró végül már azt sem tudta, hogy fiú-e vagy leány. +Rávették, hogy kérjen bocsánatot az amerikaitól. Meg is tette. Mialatt +elhebegte mondókáját, a szürke, nagy halszeme kétségbeesetten kereste +Huszt tekintetét, mintha azt akarná mondani: Fránci, kérlek, valld be, +hogy te vagy a szakács fia! + +Guidó úr később odatelepedett Huszt mellé. + +– A dolog el van intézve. Ez a fráter jó ideig nem fogja magát mutatni a +klubban. Szó ami szó, barátom, mi félig barbárok vagyunk… de azért +reménylem, hogy ilyen apró izetlenkedések nem útáltatják meg veled +társaságunkat… + +Huszt azt mondotta, hogy nem érdemes több szót vesztegetni a semmiségre. +Guidó úr vissza akart menni a kártyaszobába, de azután hirtelen a +homlokára koppintott és könnyed mosollyal szólott az amerikaihoz: + +– Igaz… nem adhatnál nekem holnap ötezer forintot? + +– Akár rögtön is! + +Huszt kivette zsebéből a csekk-könyvét, kitöltött egy lapot és odaadta +Guidónak. A kuzén zsebretette a papirt, miközben a szíve valósággal +megmámorosodott a rokoni szeretettől. + +– Azt a Kelemenffyt mégis ki kellene dobni a klubból! – mormogta +magában. + + +V. + +Az amerikai mindennapos vendége lett a budai palotának. Ha egyszer +véletlenül elmaradt, akkor biztosan elment érte Guidó. Az egész +Avarffy-család igen megszerette, de leginkább a család feje, az öreg +Sándor úr. + +– Egész ember! – mondotta. – Meg tudott élni az apja nélkül is. + +Ez persze a két Avarffy-fiúnak szólt, ennek az élhetetlen két embernek, +akik siheder-koruk óta egyebet sem tettek, mit ébren-alva furfangos +terveket szőttek, hogyan törhetnének be az édesapjuk jólzáró +pénzesszekrényébe. + +Hamarosan beköszöntött a szép idő és az öreg úr ekkor kijelentette, hogy +nem birja tovább a városi életet és kimegy lakni a huszti kastélyába. +Husztnak meg kellett igérnie, hogy vendége lesz. Az öreg úr ekkor +elérkezettnek látta a pillanatot, hogy némi betekintést engedjen neki +egy kedves tervébe, amely néhány nap óta sokat foglalkoztatta. + +– Huszt körül sok a közbirtokossági erdő… Azokat most olcsó pénzen mind +meg lehetne venni… Egy okos ember, aki tud beszélni a paraszt nyelvén, +néhány millióval úrrá lehetne az egész vármegye fölött… Vasutat kellene +azután építeni a hegyekbe és akkor ugyancsak szépen fiadzana a pénz… + +Az amerikai nem vette magára a dolgot. + +– Nem volna kedved az üzlethez? – kérdezte félvállról az öreg. + +– Nem értek az ilyen üzlethez… + +Most egyszerre megnyiltak az öreg úr bőbeszédűségének zsilipjei. Nem is +szükséges, hogy kedves öccse kezébe vegye a dolog végét. Elég, ha +társául szegődik Avarffynak, esetleg csöndes társává. Ő maga, aki +megvénült a parasztmunkában, mindent eligazítana… + +– Be akar csapni! – mondotta magában Huszt. Majd hangosan szólt: – Nem +tudom okos dolgot művelnék-e, ha a vagyonom egy részét lekötném olyan +országban, ahol egyelőre csak vendég vagyok… + +Pálma őnagysága az este pénzt kért az öregtől, valami divatszámla +kifizetésére. Egyébként ő volt az egyetlen tagja Avarffy háznépének, aki +néhanapján hozzá tudott férkőzni az öreg úr rozsdás záru erszényéhez. +Erkölcsi leckéztetés nélkül persze sohasem ment a dolog. + +– Már megint pénz? Azt hiszem, te most már abban a korban vagy, hogy nem +apáddal, hanem uraddal illenék megfizettetni a puccodat. + +Erre az volt a Pálma rendes válasza: + +– Ki az ördög mer engem feleségül venni, amikor ország-világ tudja, hogy +édesapám tisztességes kelengyét se fog nekem venni. + +Valahányszor idáig jutottak, az apa vagy fizetett, vagy nem fizetett, de +mindenesetre elhallgatott. Mert elve ellenére volt, hogy a kelengyére +vonatkozólag vérmes reményeket ébresszen föl leánya szívében. + +Ezúttal azonban nem hallgatott az öreg. Egy merész fordulattal +nekitámadt Pálmának: + +– Hogy máig is pártában vagy még, annak nem az én takarékosságom, hanem +a te élhetetlenséged az oka. Miféle emberekkel barátkozol te? Nagyzoló +mágnásokkal, eladósodott képviselőkkel és széllel bélelt +katonatisztekkel. Ha eszed volna, akkor találhatnál valami komoly +embert, aki nem a pénzedet nézi, hanem téged szeret… + +Pálma keskeny ajka szélén könnyü mosoly jelent meg. + +– Mit ért, édesapám, komoly ember alatt? + +– Hát olyat, akinek magának is elég a pénze… + +A leány most már gúnyosan mosolygott. Ni, az öreg úr nagy furfangosan +olyan útra akarja őt terelni, amelyen ő már hetek óta dobogó szívvel és +visszafojtott lélegzettel sompolyog előre. + +– A komoly emberek is szívesen látják ám a párisi kalapokat és a +selyemharisnyákat, – jegyezte meg. + +– Mennyi pénz kell? – kérdezte kurtán Avarffy. + +– Most csak háromszáz korona. + +Az öreg kinyitotta a pénzszekrényét és jó ideig elgondolkozva simogatta +a patriárka-szakállát. Azután egyszerre három ezresbankót adott a +leányának. + +– Ne, vegyél magadnak párisi kalapot meg selyemharisnyát. + +Pálmát szinte megrémítette az édesapja bőkezűsége. Ez már komoly dolog +volt. + +Guidóné, amikor meghallotta, hogy az öreg Husztra akar menni, kereken +kijelentette, hogy a tavaszi éved vége előtt ő bizony senki kedvéért nem +megy el faluzni. Másnap azonban hirtelen megváltoztatta szándékát. Azt +mondta, hogy egész éjszaka ideges főfájása volt és hogy nem birja tovább +a városi zajt és port. Persze, ő is hírét vette már, hogy az amerikai +ott lesz a huszti kastélyban. + +Pálmát megijesztette és fölbosszantotta szép sógornőjének pálfordulása. +Ők ketten oly jóbarátságban éltek egyébként, valahányszor azonban +valamirevaló férfival ismerkedtek meg, rendszerint meghidegült köztük a +viszony. Pálma úgy találta, hogy sógornője olykor – merő játékos +vadászszenvedélyből – megzavarja az ő legkomolyabb kombinációit. Derék +asszonyka egyébként, de annyi lelkiereje sohasem volt, hogy ne +kacérkodjék Pálma udvarlóival. Neki valahogyan, talán a tüzes szeme, a +mozgékonysága, és a kecses fölületessége révén, az a híre kerekedett, +hogy forróvérü asszony és való igaz, hogy az ő jelenléte nem vált +előnyére a fagyos viselkedésü, de éppen nem fagyos vérmérsékletü +leánynak. + +Pálma, mondom, megszeppent, de azért nem vesztette el a szívét. Tudta, +hogy meg kell küzdeni a szép sógornővel, de azt is tudta, hogy le fogja +győzni az ugrifüles asszonyt, ha nem sajnálja fegyvertárának élesebb +fegyvereit. És ezúttal nem fog sajnálni semmit. + +Mint lelkiismeretes krónikásnak, föl kell jegyeznem a tényt, hogy +Avarffyék elutazásának előestéjén Imre úr, a főispán, meglátogatta az +amerikait a fogadójában. Valahogyan megneszelte édesapjának +erdővásárlási terveit és most kötelességének tartotta, hogy Huszt +figyelmét egy hasonló, de mindenképpen reálisabb tervre irányozza. +Felesége, a grófnő családjának volt Morvaországban egy birtoka, ahol +első minőségü komló és kitünő cukorrépa termett. Ez a birtok csak névleg +volt a grófi családé, mert minden göröngyére külön jelzálog-adósság +jutott. A főispán, illetőleg felesége a grófnő, úgy vélekedett, hogy +Huszt gyümölcsözően helyezhetné el tőkéinek egy részét, ha tisztázná a +birtokot. + +Huszt nyugodtan hallgatta végig a főispán előadását, de nem adott +határozott választ. Azt mondta, hogy alkalmilag foglalkozni fog az +üggyel. + + +VI. + +A huszti kastély – ha szabad a kastély szót egy rideg, négyszögletü és +kopárfalu kőhombárra alkalmazni – a déli homlokával beláthatatlan +szántóföldekre nézett. E fekete göröngyü földek helyén volt valamikor a +százezer vizimadártól hangos nagy nádas. Északon, néhány kilométernyire +a kert mögött, erdős hegyek emelkedtek. Ott voltak a közbirtokossági +erdőségek, amelyekre Avarffy Sándor foga fájt. A kastélyban hatalmas, de +hiányosan és mindenféle ócska limlommal berendezett szobák sorakoztak +egymás mellé. Az épület hosszán széles folyosó vonult végig. A fehérre +meszelt folyosót valamikor nyolcszögletü vörös téglákkal rakták ki, +amelyeket már az ötödik Avarffy-nemzetség lába koptatott. Ha valaki +végigmet a folyosón, kongó visszhang támadt léptei nyomán. + +Volt azonban a sivár vidéknek egy igen szép része: a kastély régi +kertje. Az öreg Avarffy már negyven esztendővel ezelőtt elcsapta utolsó +kertészét és azóta pompás vadon burjánzott az ingoványos fekete +talajból. A kertet hosszu és széles hársfasor szelte át és a kétszázéves +lombos faóriások közt csendes birkanyáj legelte ruganyos +szmirna-szőnyeggé a gyöpöt. A fasoron túl levő ligetben embermagasságra +nőtt meg a viruló gaz egy-egy kidőlt, korhadó fatörzs körül. Az +eliszaposodott nagy tó fenekén ezerszámra termett a vizililiom, a lejtős +partot pedig rikitó mezei virágok borították. + +Az amerikai, aki a francia komornyikja kíséretében érkezett Husztra, a +kertre nyíló földszintes sarokszobát kapta lakásul. Az első nap reggelét +azzal töltötte, hogy Pálma társaságában bejárta a vidéket. A szép +sógornőt, aki későn kelő asszony volt, csak ebédnél látta. Pálmára +láthatólag igen jó hatással volt a vidéki levegő; egyszerűvé, kedvessé +és közvetlenné tette. Ha éppen akart, tudott jó pajtás is lenni. + +Amikor a nagy fasor végébe értek, a Huszt-patak zárta el útjokat. Odaát +pompás fenyves sötétlett. + +– Ha át tudnánk menni, mutatnék neked egy szép kis kolostor-romot, – +mondta Pálma. + +– Nincs itt a közelben híd? + +– Két mérföldnyire sincs. + +– Akkor hogyan megy át az ember? + +– Leveti a cipőjét és átgázol a patakon. + +– Átvihetlek, ha akarod, – mondta az amerikai. + +– Köszönöm, nem játszom Pál és Virginiát. + +Pálma leült egy kőre és szó nélkül levetette a cipőjét meg a harisnyát, +azután átgázolt a tulsó partra. A lába tökéletesen szép volt, akár egy +görög szoboré; ha nem ilyen lett volna, bizonyára nem mutogatta volna +olyan könnyüszerrel, mert a szemérmetesség védőpajzsa tudvalevőleg a +rútság. A tulsó oldalra érve, jó ideig a part mentén a puha homokban +gázoltak. Azután fölvették a cipőjüket és hamarosan elérték a kis romot. +Azon ugyan nem volt sok látnivaló. Az amerikai titokban azzal +gyanusította hölgyét, hogy az nem is az ócska falakat, hanem a fiatal +lábait akarta neki megmutatni. Huszt ügyesen megmászta az egyik +bolthajtást. + +– Vigyázz, leesel, – kiáltotta Pálma. + +Huszt úr ekkor zsebretette a két kezét, fejjel a levegőbe vetette magát +és egy tökéletes salto mortáléval talpraesett. A kalapja a fején volt, a +monoklija pedig a szemében, amikor megállott Pálma előtt. A leány +elsikoltotta magát, majd kacagva tapsolni kezdett. + +– De hiszen te nagyszerü ember vagy! – kiáltotta. + +– Semmiség! – szerénykedett Huszt. – A Washington-College-ban egyebeket +is tanultunk. + +– Példának okáért? + +– A galoppozó ló nyergében fölállani. A villámhárítón a hatemeletes ház +tetejére fölmászni. + +(Az amerikai ezeket és hasonló dolgokat nem a főiskolában, hanem a +Barnum-féle cirkuszban tanulta, ahol két éven át mint akrobata, majd +mint Dummer Auguszt működött.) + +Amikor estebédhez öltöztek, Huszt megborotváltatta magát a franciájával. +A borotválkozás méla hangulatát rendesen arra szokta használni, hogy +gondolkozzék. Újabban, amióta módjában volt, hogy mindennap +megborotváltassa magát, jóval intenzivebb lelki életet is élt, mint +annakelőtte. Ezúttal ilyenféle gondolatok fordultak meg a fejében. + +– Ennek a leánynak igen szép lába van… Hogy nem ok nélkül irányította +figyelmemet a lábára, az bizonyos… Ő sokkal eszesebb leány, semhogy +komoly ok nélkül levesse a cipőjét és a harisnyáját… Pálma őnagysága +tetszeni óhajt nekem és el akarja magát velem vétetni… Azt hiszem, meg +fogom neki tenni ezt a szívességet… Határozottan előkelő megjelenésü +leány és ha szörnyü módon rossz nevelési is, bizonyos jelekből azt merem +következtetni, hogy egy gyöngéd, de erélyes kezü férj még jó útra +vezethetné… Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy kitünő családból +való és vagyonos… Az öreg többszörös milliomos és végre sem örökéletü… +Ha egyszer elvettem a leányt, akkor ki fog sülni, hogy a hatvan millió +dollárom, – gondolom, annyit vallottam be? – nincs sehol. Egyebek is ki +fognak még sülni. De ez nem az én bajom, hanem Avarffyék baja. Lesz rá +gondom, hogy a dolognak meglegyen a maga formája… Nekem ma tényleg +lehetne odaát hatvan millióm… Tegyük föl, hogy a vagyonom a +konzervtröszt papirjaiba van elhelyezve… Tehetek én arról, ha a tröszt +egy félesztendő mulva csődöt mond és ha én elvesztem a pénzemet? Nem, én +arról nem tehetek. Az öreg Avarffy prüszkölni fog, de a feleségem akkor +már imádni fog és híven ki fog mellettem tartani… Ha pedig egyéb dolgok +is kisülnének, akkor se lesz belőle baj. Avarffyéknak inkább van +érdekükben, hogy le ne leplezzenek nyilvánosan, mint nekem… Tehát el +fogom venni Pálmát, akinek csinos lábában a boldog házasság biztosítékát +látom… + +Huszt azzal a meggyőződéssel lépett a szalonba, hogy ő máris fülig +szerelmes Pálmába. A gyöngéd mosoly, amellyel a leány fogadta, kissé meg +is dobbantotta szívét. Estebédnél azonban váratlan dolog történt. Huszt, +aki Pálma és Guidóné között ült, az asztal alatt egy könnyü lábacska +érintését érezte. Még pedig a bal, tehát az asszony oldalán. Ez lehet +félig véletlenség, de lehetne félig szándékosság is. Az amerikai nem +volt az a férfi, aki könnyelműen elsiklik ilyen kérdés fölött. Öt perc +mulva már tisztában volt vele, hogy a szép sógornő, ha nem is kereste +vele a titkos érintkezést, másrészről nem is kerüli. Az asszony vidáman +fecsegett Pálmával és tudomást sem vett Huszt tekintetéről, amely jó +ideig az arcán függött. Ez a finommetszésü, kissé merész, de bájos +profil meg is érdemelte, hogy megnézze az ember. Pálma észrevette Huszt +pillantását és elkedvetlenedett. Sejtette-e vajjon, hogy az ő lábának +emlékét egy pillanatra elhomályosította a sógornő lába? + +Az éjjel, amikor Guidóné már ágyában feküdt és elalvás előtt gyertyafény +mellett olvasott, megnyilt szobájának ajtaja és belépett hozzá Pálma. A +két nő szobája közel esett egymáshoz az emeleti folyosón és a leány +éjjeli pongyolában, papuccsal a lábán és cigarettával a szájában tehette +meg látogatását. + +– Nini, a huszti fehér asszony! – csodálkozott Guidóné. + +Pálma letette gyertyáját az éjjeli szekrényre és odakuporodott a +sógornője ágyára. + +– Beszédem van veled, Zsezse, – mondotta komoly arccal. + +– Parancsolj velem, édesem! + +Pálma nagy füstfelhőt fujt a padmaly felé, azután szárazon szólt: + +– Mondd, Zsezse, tudnál te egyszer az én kedvemért öt percig igazat +beszélni? + +– Megpróbálhatom, édesem. A te kedvedért semmi áldozattól nem riadok +vissza. + +– Mondd meg, tulajdonképpen mi a szándékod az amerikaival? + +– Semmi, galambom; a világon semmi szándékom sincs vele. Sem elcsábítani +nem akarom, sem megszöktetni nem fogom. + +– Rendben van, – mondotta Pálma, – és én köszönettel tudomásul veszem a +kijelentésedet. Én is őszinte leszek és megmondom, hogy nekem igenis +vannak szándékaim. El akarom magamat vétetni az amerikaival. + +– Fogadd szerencsekívánatomat, – szólott Zsezse. – Mert ha te akarod, +akkor hamarosan meg is lesz a lakodalom. Az amerikai sokkal jobbízlésü +ember, semhogy szemet hunyjon a te testi és lelki bájaid előtt. + +Megjegyzendő, hogy a két nő egyébként őszinte jóbarátságban élt +egymással. Ha azonban férfi állott kettőjük között, akkor egyszerre +idegenek lettek egymáshoz, ellenségeskedést éreztek egymás iránt és +diadalt, ha megbánthatták egymást. Most pedig férfi állott közöttük. + +Pálma szándékosan nem akart tudomást venni a sógornő szavaiban rejlő +gúnyról. + +– Attól még nagyon messzi tartok, hogy elfogadhassam a gratulációdat. +Tulajdonképpen még sehol sem tartok. De úgy képzelem, hogy a dolog +rendbe jöhetne, ha te nem állanál kettőnk közé. + +– Én?! Hát olyannak tartasz? – kérdezte érzelmes hangon Zsezse. + +– Nem tartalak rossznak, – jegyezte meg nyugodtan a leány, – csak tudom, +hogy léhaságod alkalomadtán perfiddé és kegyetlenné is tesz. Kétrendbeli +kombinációimat alaposan megrontottad már. Neked nem volt belőle hasznod, +de nekem kellemetlenséget okoztál. + +A szép asszony lehunyta a szemét és mosolyogva nyujtózott a párnái +között. + +– Szívem Pálmája, te igazságtalan vagy, amikor a saját _pechedért_ engem +teszesz felelőssé. Mert a te peched, hogy nem tudod lekötni a +gavallérjaidat és hogy kétheti udvarlás után mindegyiknek sürgős dolga +akad Európa másik végében. + +Pálma rettenetes gyűlölettel nézett az ágyban fekvő asszonyra. Azzal a +gyűlölettel, amelyet csak egy sovány és hidegszemü leány féltékenysége +érezhet egy gömbölyütagu és tüzesszemü menyecske iránt. Erőt vett +azonban magán és halkan mondotta: + +– Lehet, hogy a saját ügyetlenségemmel rontottam el két kombinációmat. A +mostanit azonban nem akarom elrontani. Azért beszélek veled ilyen +őszintén. Szeretném, hogy mint jó rokon a segítségemre légy… + +Zsezse igen előkelő arcot vágott. + +– Szívem, te sokat kívánsz tőlem. Én elvből nem avatkozom ilyenféle +dolgokba… + +Pálmát most már végleg elhagyta önuralma. Gőgös arccal fölkelt és a +gyertyája után nyult. + +– Értem! A nyomorult kis izgalmat, amelyet a flirt neked nyujt, többre +becsülöd az én egész jövendőmnél. Tégy tehát, amit jónak látsz. Kezd meg +újból perfid kis játékaidat. Nem félek tőled. Szembe szállok veled. Jó +éjszakát. + +Kiment a szobából és magára csapta az ajtót. Zsezse fölült a párnái +között, mint a nyulfiók a vetésben és kissé megszeppenve tekintett +utána. De azután valóságos nevetőgörcs vett rajta erőt. + +– No nézd, a gőgös amazon-királynőt! Ő nem fél tőlem! Ő szembe száll +velem! Ilyen halszemmel és ilyen sovány vállpereccel? Pedig én eddig nem +is vettem komolyan az amerikánust. Holnaptól fogva azonban komolyan +fogom venni. + +A két nő hajnalig se tudott elaludni. A nyilt hadüzenet, amelyet +váltottak, sorompóba szólította a női hiúságukat és szárnyára eresztette +a fantáziájukat. Hajnalig vakmerő, alattomos és kegyetlen cselvetéseken +törték a fejüket. + +Másnap már megindultak az ellenségeskedések. A háborus felek egyelőre +még nem vettek tudomást egymásról, de lázas sietséggel igyekeztek +lábukat a sztratégiailag fontos ponton, az amerikai szívében megvetni. +Mosolygó arccal, kecsesen és bájosan törtettek előre, a puzdrájukban +azonban mérgezett nyilak zörögtek. Mindegyiknek persze más volt a +harcmodora. Pálmának, a feleségjelöltnek, tisztának, szelídnek, +egyszerűnek és becsületesnek kellett magát mutatnia. Ellenben Zsezsének +a forróvérü démont kellett megjátszania. A Pálma szavai úgy hullottak az +amerikaira, mint valami fehér virágeső. Zsezsének minden mozdulata az +epedő odaadás gesztusa volt. + +Az Avarffy urak persze tudomást sem vettek mindarról, ami a fejük fölött +történik. Akár az erdőben legelésző tulkok a fakoronákon röpködő +madarakról. A nők meg óvakodtak attól, hogy beavassák terveikbe a +férfiakat. Ilyenféle háborúkat maguk közt szoktak végigküzdeni az +asszonyok. Husztnak nagyon ínyére való volt e bájos és izgalmas játék. +Úgy érezte magát, mint a ligetben éjszakázó pásztor, akit szerelmes +holdvilág-tündérek rohannak meg. + +A szép Guidónénak hátrányára vált, hogy a reggelt át kellett engednie +Pálmának. Zsezse ugyanis képtelen volt arra, hogy tizenkettő előtt +fölkeljen. Délig ő egyáltalában nem volt sem kacér, sem hiu, sem +cselszövő, sem semmi egyéb; addig ő csak szörnyen fáradt és álmos volt. +Rózsaszínü, pihegő holttestként feküdt ágyában és ha történetesen tűz +ütött volna ki a szobájában, biztosan benn égett volna, mert nem lett +volna annyi energiája, hogy kimásszon a paplan alól. + +Pálma sietett kiaknázni a nagy előnyt, amelyet sógornőjének véghetetlen +lustasága neki nyujtott. Talált az istállóban két, még végleg el nem +vénhedett lovat, azokat megnyergeltette, hogy az amerikai társaságában +bekalandozhassa a környéket. Valami híres lovasnő nem volt a leány, de +tudta, hogy lóháton pompásan érvényesül az ő acélpenge-karcsuságu +amazontermete. Huszt, aki mindenhez értett, úgy lovagolt, mint maga +Buffalo Jim. + +Egyszer egy szép tavaszi reggelen a monostori romon túl levő fiatal +erdőben jártak. Az amerikai vagy két lépésnyi távolságban követte Pálma +paripáját a keskeny gyalogösvényen. A vékony és egyenes fenyőtörzsek +közt úgy játszadozott a tavaszi verőfény, mint egy rostély rúdjai közt. + +Beszélgettek és Pálma filozófált, persze, a maga módja szerint. + +– Mindenki szereti a tavaszt, de nekem, úgy látom, nem jó barátom ez az +évszak. Engem szomorúva tesz. Ne nevess ki, – lelkemre mondom: nem +affektálok, csak megállapítom a száraz tényt, hogy nagyon szeretnék +meghalni. A haláltól, mint fizikai processzustól, természetesen, +irtózom. De ha módomban volna, hogy egy pillanat alatt felhővé vagy +földdé változzam át, akkor nagyon boldoggá tenne a megsemmisülés +gondolata. + +– Mi csábít arra, hogy kitérj az élet elől? – kérdezte Huszt. + +– Nem ismerem az életet, nem várok tőle semmi jót és félek tőle. Attól +is tartok, hogy hiányzik belőlem az akaraterőnek rugalmassága és +szívóssága, amely – úgy hiszem – szükséges az élethez. + +(Pálma azért erőltette megint a mélabús lemondást, mivel úgy tudta, hogy +az erélyes jellemü és gyakorlatias észjárásu férfiakat vonzza az +álmadozó lágyság és félénkség.) + +– Az igazi nő számára az élet a szerelem, – vélekedett Huszt. – Élni +fogsz, ha szeretni fogsz. + +– De hiszen éppen ez az, ami nyugtalanná tesz. A leány számára a +szerelem a házasság. De úgy veszem észre, hogy a házasság nem mindig a +szerelem. A mi társadalmi törvényeink passziv szerepre kényszerítik a +nőt éppen életének legválságosabb időszakában. A leány alig járulhat +hozzá életének irányításához. Az ő kötelessége a hallgatás, a várakozás +és a reménykedés. + +Az amerikai elnevette magát. + +– Én nem ismerem eléggé a ti szokásaitokat. Ha azonban rossznak tartanék +egy szokást, akkor túltenném magamat rajta. + +Pálma is nevetett. + +– Ha te leány volnál és szeretnél egy férfit, megmondanád neki? + +– Minden bizonnyal. És nem is félnék attól, hogy veszítek valamit női +méltóságomból. Amerikában, ahol a nők jobban ismerik emberi jogaikat, +mint nálatok, erre számtalan példa volt már. A házasság végre is +kétoldalu szerződés. Nem látom be, hogy miért illesse a kezdeményezés +joga éppen csak az egyik szerződő felet. + +Meg fogom vele kéretni a kezemet, – mondotta magában Huszt. – Nem fogom +ugyan kikosarazni, de akarom, hogy a kettőnk között levő egész útat ő +maga tegye meg. Mindenesetre jó lesz, ha valamikor így szólhatok hozzá: +Te akartad! – Okos ember előre gondoskodik az enyhítő körülményekről. + +A leány, akit kissé megszédített a lovaglás izgalma és a tavaszi szellő, +tényleg valami vakmerő elhatározáson törhette a fejét, mert az arca +egészen elváltozott. De aztán váratlanul beleavatkozott a dolgok +folyásába egy túlideges mókus. A szóban forgó állat megriadt a +lovasoktól és egy fa tetejére menekült. Pálma lova erre azt hitte, hogy +neki is a cselekvés terére illik lépnie és ágaskodni kezdett. Huszt +melléje ugratott, hogy megfékezze a neveletlenkedő táltost és mivel a +megijedt Pálma a fejével együtt elvesztette a gyeplőt és a kengyelt is, +az amerikai derékon fogta a nyeregből lesikló amazont és maga elé +ültette. A romantikus iskola szabályai szerint most már símán +elintézhették volna a dolgukat. A megszeppent hölgy feje ott pihent a +lovag vállán és a félig nyitott szája delejes erővel vonzotta az +amerikait. Huszt azonban – nem tudni, hogy szándékosan-e, vagy +véletlenül, – elmulasztotta a kedvező alkalmat. Dühös volt a Pálma +lovára. Miután hölgyét a gyöpre állította, elfogta az elszabadult +paripát és néhány kemény botütéssel megmagyarázta neki, hogy viselkedése +nem illik tisztes korához. + +Az érdem azonban nem marad jutalom nélkül. A csókot, amelyről a lovagias +amerikai oly nagylelküen lemondott az erdőben, még az este megkapta a +kastély lépcsőjén. Csakhogy nem Pálmától, hanem Zsezsétől. Ez pedig a +következőképpen esett. Az ebédhez hívó harang kongására az amerikai +fölsietett az emeletre. A lépcső fordulójánál hirtelen egy illatos +selyemfátyolt csaptak az arcára. + +– Ki az? – kérdezte Huszt. + +– Találja el! – suttogta valaki. + +– Mit kapok, ha eltalálom? – enyelgett a yankee. + +– Amit akar és azon felül egy piros szegfüvirágot. + +– Zsezse! + +– Nos, mit akar? + +Nagy parasztnak kellett volna lennie, ha nem azt akarja, amivel a szép +asszony piros ajka megkínálta. És Huszt, miként tudjuk, nem volt +paraszt. Zsezse – alkalmasint csak a forma kedvéért – elsikoltotta +magát: – Jézus Mária! + +– Mi bajod? – hallatszott Guidó úr hangja a folyosóról. + +– Egy nagy éjjeli pillangó csapódott az arcomhoz, – válaszolt az +asszony. + +– Kellemetlen! – mondotta Guidó, csakhogy mondjon valamit. + +– Nem is olyan kellemetlen, – válaszolt halkabban az asszony. + +– Ha nem kellemetlen, akkor miért kiabál? + +Az asszony meghajolt hitestársának vaslogikája előtt. + +– Igaza van, Guidó és máskor nem is fogok kiabálni. + +Azzal az amerikai karja alá füzte kezét és az ebédlőbe vezettette magát. + + +VII. + +Lándory gróf ő nagyméltósága birtokos szomszédja volt Avarffynak és egy +nap látogatóba érkezett Husztra. Régi ismerős volt Sándor úrral, de +azért nem szokták egymást látogatni. Ha a gróf általjött a Huszt +patakon, akkor mindig akart valamit. Vagy fajtyúkokat akart venni +Avarffytól, vagy tenyészbikát akart neki eladni. Az öreg Avarffy most is +így fogadta: + +– Mivel szolgálhatok? + +Ezúttal azonban a gróf nem tudta megmondani látogatásának célját. Azt +mondta, hogy csak meg akarta nézni a szomszédságot, de ezt senki sem +hitte el neki. Két perc mulva már Huszt úr után tudakozódott. + +Szólnom kell itt a gróf családi viszonyairól. Igen gazdag ember volt és +az ég csak két gyermekkel áldotta meg. Egy fiúval és egy leánnyal. A +fiatal Lándory grófot, korának egyik legszebb férfiát, országszerte +ismerték. Legutóbb egy érdekes fogadása révén került forgalomba a neve. +Egy spanyol táncosnővel arra fogadott, hogy le tudja-e bökni cipője +hegyével egy hat láb magas ember fejéről a kalapot. A táncosnő megnyerte +a fogadást és az ifju gróf egy tízezer forintos ékszert nyujtott át neki +elismerése jeléül. Ennyit a fiúról. Ami a gróf leányát illeti, róla elég +lesz megjegyeznünk annyit, hogy hét napi járó földön ő volt a legrútabb +nő. + +Mikor az öreg kegyelmes tudomást szerzett fiának fogadásáról, +gondolkozóba esett örökösének jövendője felől. Belátta, hogy az ifjúnak, +aki életében bizonyára még több spanyol táncosnővel is fog +összetalálkozni, kevés lesz az apai öröksége. Azért kivánatosnak +tetszett előtte a gondolat, hogy a leányát kitagadja és annak vagyonát +is a fiának hagyja. A grófnő egyébként is annyira igénytelen és +takarékos volt, hogy nem kellett őt félteni a jövendő eshetőségeitől. +Mialatt a gróf ilyen apai gondokkal vívódott, hirtelen azon ötlete +támadt, hogy a leányát össze fogja házasítani az amerikaival. Uriember +nem vesz el hozomány nélkül csunya leányt, az ilyen amerikai +konzerv-mágnás azonban boldog, ha összeházasodhatik az ó-világ nagy +familiáival. Korántse higyjük, hogy ő nagyméltóságának büszkesége +küzdelem nélkül megadta volna magát. Óh nem! Eleintén fölháborodással +utasította vissza a természetellenes összeköttetés gondolatát. Azt +mondta: ha ez a fráter meg merné kérni a leányom kezét, kidobatnám a +házamból! Később azonban enyhébben itélte meg a helyzetet. Keresett és +talált érveket, amelyek az amerikai mellett szóltak. Hosszu vívódás után +végleg meggyőzte magát és sóhajtva bár, de mégis csak ráadta előlegezett +áldását a megkötendő frigyre. + +Lenke grófnő – ez volt Lándory leányának a neve – egy egész éjszakán át +keserü könnyeivel itatta párnáját, mikor megtudta édesapjától, hogy +feleségül kell mennie a parvenü milliárdoshoz. A szegény grófnő nagyon +rút volt, minélfogva fölötte gőgös is volt. Mert figyelemre méltó tény, +hogy a szép külsejü mágnásivadék nem annyira büszke főrangu eredetére, +mint a csúnya. Azt merném mondani, hogy a szépség mennyisége fordított +arányban áll a gőg mennyiségéhez. És ez természetes is. A szépség tudja +magáról, hogy a világnak joga van hozzá és a szép asszony, akár +mágnásnő, akár mosónő, esztétikai viszonyban él minden jóízlésü +férfival. Ez a viszony a szépség diadala és a szépség többre becsüli +diadalát a nemesi koronájánál. + +Mondom, a szegény grófnő keservesen sírt. Végül azonban mégis +belenyugodott apjának akaratába, mert ő egyébként is a martiromságra +hajló nők fajtájához tartozott. Megkönnyítette martiromságát az a tudat, +hogy a yankee tulajdonképpen régi nemesi család sarjadéka és hogy mi sem +áll útjában, hogy újból fölvegye az Avarffy nevet. + +A kegyelmes, mikor Huszton járt, megmondta az amerikainak, hogy +látogatása tulajdonképpen neki szól és Huszt néhány nap mulva vissza is +adta a vizitet. Pálma és Zsezse, bár megsejtették a gróf szándékát, nem +féltették a gavallérjukat. A szegény Lenke oly példátlanul csúnya volt, +hogy erről az oldalról nem fenyegette őket veszedelem. + +Az amerikai azonban nagyon megbánta látogatását. A lándorfalvi grófi +kastélyban a kellemetlen kalandok egész sorozata érte. Az első +kellemetlenséget egy hórihorgas, szőke ember képviselte, aki a kastély +udvarán fogadta a vendéget. Ama bizonyos Kelemenffy báró volt, aki a +budapesti klubban fölismerte a yankee személyében a szakács s a komorna +fiát. A báró rokona volt a kegyelmesnek és mint afféle tönkrement úr, +félesztendőre bekvártélyozta magát a kastélyba, ahol – ha éppen józan +volt – igyekezett Lenke grófnő körül kellemkedni. Ő úgy találta, hogy a +grófnő „nem is olyan nagyon csúnya“ és ez „elegendő ok volt neki arra, +hogy a kezére áhítozzék. + +A báró ezúttal józan volt, azért nem is inzultálta az amerikait, hanem +megelégedett azzal, hogy folyton a sarkában legyen és hogy kérdően +rámeressze hideg, nagy halszemét. Ebédközben azonban már alaposan +berúgott – két pohár bor elég volt neki e célra – és estig, valahányszor +elcsíphette Husztot, suttogó és könyörgő hangon ismételgette: „Úgy-e, te +vagy, Fránci?“ + +A másik kellemetlenséget a szíves házigazda okozta vendégének. Ő ugyanis +a tartózkodást, melyet az amerikai a grófnővel szemben tanusított, Huszt +túlságos félénkségével akarta megmagyarázni. Hogy kicsalja a madarat a +bokorból, vaskos célzásokkal kezdte bombázni. Huszt végül már csak úgy +tudott védekezni az örömapa-jelölt ellen, hogy elővette legfagyosabb +yankee-arcát és a hülyét játszotta. + +Az este, mikor Huszt búcsút akart mondani a lándorfalviaknak, megnyiltak +az ég csatornái és zuhogó zápor söpört végig a vidéken. A gróf ilyen +körülmények közt semmiképpen sem akarta útnak ereszteni vendégét. +Husztnak tehát meg kellett hálnia a kastélyban. Mikor estebéd után a +vendégszobájába vonult, egy tisztes öreg asszonyságot talált ott, aki +német nyelven utasításokat adott a vendég szolgálatára rendelt lakájnak. +A kastély kulcsárnőjének látszott. Az asszonyság mély bókot csapott az +amerikai előtt; azt mondta: Kisztihand euer Gnáden! – és sietve +kivonult. Huszt cigarettára gyújtott és így szólt magában: + +– Tehát még él a jó öreg! + +A kulcsárnő ugyanis az édesanyja volt. + +Mikor ágyba feküdt, odakészítette a töltött Browning-ját az éjjeli +szekrényre. Mert olvasott egyszer egy történetet egy kegyetlen +nagyúrról, aki éjnek idején megrohanta semmi rosszat nem sejtő vendégét +a csatlósaival és a várkápolnában összeeskette a leányával. + +Az éj azonban baj nélkül elmúlt. Másnap reggel az amerikai esze nélkül +visszasietett Avarffyékhoz. + +Mikor elbúcsúzott Lándory gróftól, az egy kis szolgálatot kért tőle. + +– Az öreg Avarffy meg én igazgatósági tagjai szeretnénk lenni a +Nagybirtokosok Bankjának… Manap nem szabad már megvetni az ilyen +morzsákat sem… Hogy befolyásra tegyünk szert a banknál, én is, meg +Avarffy is néhány százezer forintot helyeztünk el a papirjaiban… Persze +a rokonaink és a barátaink felesleg pénzét is oda dirigáljuk… Előkelő, +gazdag intézet, melyről bizonyára hallottál már. Szeretném, ha te is +odatelepítenéd a folyószámládat… + +– A te kedvedért mindent, kegyelmes uram! – mondta Huszt. (Magában +hozzátette: Csak _egyet_ nem!) + +Huszton az öreg Avarffy is szóba hozta a Nagybirtokosok bankját. Azt +mondta, hogy a magyar pénzpiac legszolidabb vállalkozása. Neki már azért +is rokonszenves, mert Guidó a bank révén valahára nagyobb keresethez +jutott. + + +VIII. + +– Értesz te igazgyöngyökhöz? – kérdezte egy nap Huszttól Zsezse +őnagysága. + +– Nem igen, – válaszolt az amerikai. + +– Sebaj, azért mégis meg kell nézned Báthory Erzsébet smukját. + +– Ki az a Báthory Erzsébet? + +Az asszony elnevette magát. + +– Ma már por és hamu, de valaha híres dáma volt Csejthe vár úrnője, ha +nem is tudnak róla a Washington-College-ben. Neki volt az országban a +legszebb gyöngysora. Úgy látszik, nagyon szerette a bágyadt fényü kis +gömböket, valamint Borgia Lukrécia is szerette. A híres ékszert egyik +unokája eladta vagy elzálogosította egyik nagyapánknak. + +– S ma is megvan még? – kérdezte az amerikai. + +– Megvan apa vasszekrényében. + +Az öreg úr savanyu arcot vágott és hümmögni kezdett. Nincs annak semmi +értelme, hogy az ilyesmit a nagyharangra akasszák! Végül azonban Zsezse +és Pálma biztatására mégis előhozta titkos rejtekhelyéről a vasláda +kulcsát. A ládát persze a hálószobájában őrizte. Nem volt modern +pénzszekrény, hanem afféle Rákóczi-korabeli vasszekrény, várkapu-zárral +és fogaskerekeken furfangosan szétszaladó, karvastagságu reteszekkel. + +Az ékszer, egy mogyorónyi gyöngyszemekből készült torokpajzs, valóban +gyönyörü volt. Zsezse a mezítelen nyakára kapcsolta. + +– Kezdenek megint vakulni a gyöngyök, – mondta. – Ilyenkor az a kúrájuk, +hogy Pálma vagy én néhány hétig a nyakunkon viseljük. Én azonban nem +kérek többet az élvezetből, mert ilyenkor apa szobájában kell aludnunk. + +– Mennyit érhet az ékszer? – kérdezte az amerikai. + +– Háromszázezret megér, – vélekedett az öreg. – A gaz bécsiek azonban +csak kétszázezret akarnak érte adni. Ha megfizetnék az árát, mindjárt +eladnám, mert borzasztó kamatot vesztek rajta. + +– Apa már negyven esztendő óta alkudozik a bécsi ékszerészekkel, – +nevetett Zsezse. + +– Ez a vasláda zára olyan kezdetleges, hogy egy görbe szöggel meg egy +harapófogóval tíz perc alatt kinyitom, – mondta az amerikai. + +Hangsúlyoznom kell azonban, hogy ezt nem fenszóval mondta, hanem csak +magában. Fenszóval ennyit mondott csak: + +– Nekem van egy nyakkendőre való gyöngyöm, mely valamivel kisebb +ezeknél, de reám nézve azért érdekes, mert jelen voltam, mikor a maláji +gyöngyhalász fölhozta a tenger fenekéről. + +Félórával később Huszt összetalálkozott az alsó folyosón Guidónéval. + +– Guidónak hirtelen Pestre kellett utaznia, a többiek meg mind a +délutáni álmukat alusszák, – mondta mosolyogva az asszony. + +– S te miért nem alszol? + +– Félek a hízástól, – volt az őszinte felelet. Mosolyogva, de kissé +sápadtan nézett Huszt szemébe. – Szeretném látni a gyöngyszemet, melyet +előtted halásztak ki a tengerből… + +Az amerikai kinyitotta a szobája ajtaját és az asszony beosont hozzá. +Huszt kikereste ékszerdobozát és egy nagy gyöngyöt nyújtott Zsezse felé. +Ez az. (Egy antwerpeni zsidótól vette.) + +– Ha elfogadja, magának adom. + +– Köszönöm! – mondta Zsezse egyszerűen és nyakán a pongyolája bélésébe +tűzte. + +Az amerikai átölelte az asszonyt és meg akarta csókolni. Az azonban +ijedten védekezett. Véletlen találkozásuk alkalmával a folyosó +fordulóján vagy a kertben nem volt ennyire tartózkodó. Most történt +azonban első ízben, hogy négyszemközt volt Huszttal és a szíve az inába +szállott. + +– Zsezse! hol vagy? – kérdezte valaki a folyosón. + +Pálma hangja volt. Zsezse összekulcsolta a két kezét és az ég felé +tekintett. + +– Ebből szép slamasztika lehet! + +Kopogtattak az ajtón. + +– Yankee, odabenn vagy? + +– Rögtön, – válaszolt Huszt, – csak magamra kapom a kabátomat… + +A szobának csak egy kijárata volt, az ablakokat pedig vasrács zárta el… +Mialatt Pálma a téglakövezeten kongó léptekkel járt föl-alá az ajtó +előtt, az amerikai egy kérdő pillantást vetett Zsezsére. + +– Mi lesz most? + +– Rejtsen el! – suttogta az asszony. + +Csak egyetlen búvóhely volt a szobában, a Regélő régi divatképeivel +teliragasztott spanyolfal, amely Huszt ágya mellett állott. A képek +krinolinos, hosszunyaku hölgyeket ábrázoltak. Zsezse a spanyolfal mögé +vonult, az amerikai pedig kinyitotta az ajtót. Pálma belépett és kissé +sápadtan tekintett körül. Az orrcimpája idegesen remegett, mint az erdei +ragadozóé, amikor ellenséget szimatol. Meglehet, hogy öntudatlanul +megérezte a Zsezse pongyolájából áradó, gyűlölt ámbraillatot. + +– Beszédem van veled, kezdte a leány. + +– Sétáljunk egyet a kertben? – indítványozta a megszeppent gavallér. + +– Nem, yankee; a kertben összetalálkozhatnánk Zsezsével, és amit mondani +akarok, arról neki nem szabad tudnia. + +Szépen vagyunk! – gondolta Huszt. És szinte hallotta a Zsezse +türelmetlen és kíváncsi ficánkolását a papirfal mögött… + +Pálma arca nagyon sápadt volt. Az ablak vasrácsa mögött bólongató lombra +szegezte tekintetét, miközben halálos elszántsággal szólt: + +– Te nemrégiben, amikor a házasságról beszélgettünk, azt mondtad nekem: +Nem látom be, hogy miért illesse a kezdeményezés joga éppen csak az +egyik felet, a férfit… Lehet, hogy ez hülyeség, de akkor magadra vess, +ha én most hülyeséget teszek. Én napok óta különben sem tudok +gondolkozni. Én egy rögeszme hatása alatt állok. + +– De Pálma, kérlek… + +A leány szinte haragosan vágott a szavába. + +– Ne szólj, amíg végig nem hallgattál. Én most megteszem azt, amit +hozzám hasonló leány talán még soha sem tett. Bevallom neked, hogy +szeretlek, és kérlek, hogy légy az urammá. Ha visszautasítasz, nem fogok +bánatomban meghalni. De ha elfogadod ajánlatomat, akkor hű és jó +feleséged, mindenekelőtt pedig nagyon boldog feleséged lennék. + +Huszt a rémülettől némán szemlélte a leányt. + +Az pedig kis szünet után így folytatta: + +– Nem szántam volna el magamat e vakmerő lépésre, ha nem tett volna +beszámíthatatlanná a féltékenység, amelyet Zsezsével szemben érzek. +Féltékenység talán nem is jó szó; félelmet kellett volna mondanom. Ő tud +a szerelmemről és kétségbeesett erőlködéssel el akar tőlem csábítani. Ha +másképp nem lehet, a szeretőddé is lesz, csakhogy elválasszon tőlem. +Pedig nem szeret. Nem is tud szeretni. Egész valóját betölti a hiúsága, +az önzése és a telhetetlensége. Mert Zsezse egy bestia. + +A spanyolfal kissé megbillent… + +– Nos, – szólt Pálma, – mit válaszolsz? + +Soha életében még yankee olyan ostoba arcot nem csinált, mint +Huszt-Hudson e pillanatban. Kissé megköszörülte a torkát, aztán komoly +meghatottság hangján mondta: + +– Édes Pálmám, te tudod, mennyire rokonszenvezem veled… Nemes nyiltságod +csak fokozza nagyrabecsülésemet… + +Nem folytathatta ünnepi szónoklatát, mert e pillanatban felborult a +spanyolfal. Zsezse őnagyságta rúgta fel. A szép asszony nevetőgörcsöt +kapott, és ott fetrengett Huszt ágyán. Sikoltozva kacagott, közbe levegő +után kapkodott. A könnyei peregtek. + +– Ezt nem lehet kibírni! – kiáltotta fuldokolva. – Nyolc napi +gondolkodási időt fog kérni! Esküszöm, hogy nyolc napi gondolkodási időt +fog kérni! + +Pálma hófehér arccal bámult az ágyra. + +– A szeretője! – hebegte. – A szeretője! + +Aztán kifutott a szobából, végigrohant a folyosón, föl az emeletre és +bezárkózott a szobájába. Zsezse néhány percig még emberfeletti erővel +védekezett viharos jókedve ellen, aztán ő is fölkelt és szó nélkül +elhagyta a szobát. Bágyadtan, támolygó léptekkel ment föl az emeletre. A +lépcső közepén újabb kacagó roham vett rajta erőt. Le kellett ülnie a +garádicsra. + +Huszt a maga részéről azzal töltötte az egész délutánt, hogy fel-alájárt +a szobájában. Valahányszor az ablakhoz ért, mindig a homlokára ütött. Az +ajtónál pedig mindig azt mondta, hogy: uff! + +Mikor elsőt harangoztak estebédhez, felöltözött; második harangszóra +belépett az ebédlő mellett lévő dohányzóba. El volt rá készülve, hogy +Guidó úr, – akinek Pálma bizonyára már mindent elmondott, – meg fogja +rohanni, mint az éhes tigris. Az öreg Avarffy pedig ki fogja utasítani a +házából. Guidó azonban nem rohanhatta meg, ő nem is volt Huszton, hanem +e pillanatban éppen a budapesti Népszínház egy gömbölyü karhölgyét +látcsövezte kaszinói zsölléjéről. Az öreg úr pedig ily szavakkal fogadta +az amerikait: + +– Kell egy pohár jó szilvórium? + +Pálma jókedvünek és nyugodtnak látszott. Zsezse azonban bágyadt és +rosszkedvü volt. A szép asszony fájlalta a mellét. És még valami fájt +neki. Öt perccel az első harangszó után Pálma ugyanis megjelent a +sógornője szobájában és szeretetreméltó mosollyal az ajkán így szólt: + +– Te, Zsezse, én meggondoltam a dolgot, és elhatároztam, hogy nem +haragszom reád. A yankeera sem. Jó gyerek vagyok és nem veszem +túlságosan komolyan, hogy az ideálom szeretője vagy. Sőt ha majd az uram +lesz, akkor sem fogom eltiltani ilyen apró szórakozásoktól. + +Zsezsének ekkor elmult a nevető kedve. Hogy mégis némi ürmöt öntsön +Pálma poharába, száraz hangon ennyit mondott csak: + +– Te okos vagy, drágám, és ez mindhármunkra nézve igen kényelmes… + + +IX. + +Huszt a falusi postahivatalhoz ment, levelek után nézni. Ő napokkal +ezelőtt egy csekket küldött Budapestre, a Nagybirtokosok Bankjához, ahol +újabban a tőkéjét kamatoztatta, de bár táviratot is menesztett már a +bankhoz, eddigelé sem pénzt, sem levelet nem kapott. Levelet ugyan most +sem talált, de a postahivatal előtt meglátta Lándory ő excellenciájának +négyes fogatát. A nagyúr feltünő hüvösen fogadta az amerikai üdvözlését. +Huszt tehát a faképnél hagyta a grófot és újabb táviratot írt a +bankjának. A távirótiszt olvashatatlannak találta a yanke írását. + +– Nagybirtokosok bankja? – kérdezte. + +– Igen! + +Ekkor megszólalt a kegyelmes úr, aki a füstös szoba túlsó végén +sajátkezüleg pecsételt le egy csomagot. + +– Hjah, igaz! Rossz információkat kaptam Avarffy Guidó bankjáról… Meg is +szakítottam velük minden összeköttetést… + +– Azt hiszed, kegyelmes uram, hogy veszedelemben van a pénzünk? + +– Nekem nincs ott pénzem, – válaszolt nyugodtan az öreg úr. + +– De hiszen azt mondtad, hogy néhány százezer forintot helyeztél el a +banknál? + +– Csak akartam! Csak akartam! – mondta a kegyelmes. + +Azzal könnyedén megbillentette a kalapját és elment. Husztot rémület +szállotta meg… Minden pénze e banknál volt! + +Mikor kilépett az utcára, dübörgést hallott a közeli pályaudvarról. +Megnézte az óráját: a budapesti gyorsvonat két perc mulva indul. Még +jókor érkezett, hogy fölkapaszkodjék az indulófélben lévő vonatra. + +Budapestre érkezvén, mindenek előtt a bankjához hajtatott. A magyar +pénzpiac legszolidabb vállalkozása – így nevezte a bankot az öreg +Avarffy – egy újonnan épült, de máris bámulatosan mocskos külvárosi ház +második emeletén székelt. A keskeny és meredek lépcsőn és fenn a +folyosón, egy csapat búsképü ember ődöngött. Az ajtó előtt rendőr +posztolt, odabenn pedig mérgesképü urak lapozgattak a halomra hordott +üzleti könyvekben. Valami hivatalos vizsgálat folyt ott éppen. + +Egy feketeruhás úr, akinek olyan szakálla volt, mint az asszir +királyoknak, dühösen hadonászott esernyőjével a pénztár-szoba ketrece +előtt. A hivatalos emberek nagynehezen kitessékelték a folyosóra, és +akkor ott kezdett szónokolni, a belső fölindulástól rikácsoló hangon. + +– Betörés, amit itt műveltek! Minden igazgató annyi pénzt vett ki a +bankból, amennyit be tudott fizettetni a balekjaival… Avarffy Guidó +százezer forinttal terhelte meg a folyószámláját… A fedezete pedig egy +fületlen gomb… Ez az úr most is szabadon jár még! + +Huszt úgy gondolta, hogy eleget tud már. Sietett Guidó szállására. Ott +azt mondották neki, hogy a képviselő úr a gőzfürdőben van. Hogy +elcsípje, maga is jegyet váltott, levetkőzött és keresni kezdte barátját +a zuhanyos és medencés termekben. Végre megtalálta a gőzkamrában. Guidó +hosszában a fapadon feküdt és egy herkulesi termetü fürdőszolgával +dögönyöztette magát. Azt mondta éppen: + +– A lapockámat is, Muki! Úgy, úgy! + +Megpillantotta Husztot és vidáman elkurjantotta magát: + +– Szervusz, yankee! Hát te hogy kerülsz ide? + +Az amerikai leült a szomszédos padra. + +– A Nagybirtokosok Bankja dolgában jöttem, – mondotta. + +– Biz’ az csúnyául befuccsolt! – konstatálta Guidó. Majd a +fürdőszolgának mondta: – Muki, a gerincemet is paskolhatja egy kicsit! – +Aztán megint Huszthoz fordult: – Tudod, mindennek az a fránya Kotzinger +az oka! Én persze semmit sem értek a banküzlethez, hittem Kotzingernek, +aki azt mondta, hogy jól állunk, nagyon jól állunk, míg aztán a mult +héten egyszerre eltünt, mint a kámfor… Alkalmasint Amerikába ment. Az +öregek a hibásak, Lándory meg az apám, mert az utolsó pillanatban +megtorpadtak és megszaladtak a pénzükkel… Ha közibénk állanak, akkor van +pénzünk és hitelünk bőven… No most egy dézsa hideg vizet! + +Az utolsó mondása Mukinak szólt. + +– Megmenthetünk valamit a pénzünkből? – kérdeze az amerikai. + +– Nem igen hinném, – mondotta Guidó úr őszintén. – Hanem most gyere a +zuhany alá! + +Együtt mentek a szomszéd terembe. Guidó, aki fürdő-inyenc volt, sorra +vette a különböző hőfoku és erejü vízsugarakat. Közben beszélt és +szavait olykor furcsa hörgő és röfögő hangokkal szakította meg. + +– Nem is hinnéd, mennyi bosszúságot okoz nekem az a buta bank… Két nap +óta úton-útfélen megrohannak mindenféle gyanús firmák, hogy fizessem meg +a betétjüket… Rongyos húsz-harminc pengőért fölvernek reggeli álmomból +és utánam tolakodnak a kaszinóba… És hogy a fiskálisok milyen +szemtelenek, – na! + +Mikor már rájuk adták a lepedőt, Guidó megveregette Huszt hátát. + +– Te könnyen nevetsz, öregem! Akinek egy negyedmilliárdja van, annak meg +se kottyan az a pár garas! + +– A veszteség nem nagy, – vélekedett Huszt, – de minden veszteség +kellemetlen. Megyek és táviratot küldök az angol banknak, hogy nyisson +nekem újabb hitelt. + +– Hol ebédelsz? – kérdezte Guidó. + +– A pályaudvaron. A déli vonattal vissza akarok menni Husztra. + +– Kár, hogy annyira sietsz. Magammal vittelek volna egy jó kis nyári +korcsmába, ahol felséges halászlét főznek. + +Husztnak azonban ezúttal nem volt olyan jó étvágya, mint Guidó úrnak és +azért otthagyta barátját és kisietett a vasútra. Egész vagyona most +néhány száz forint készpénzből és körülbelül ezer forint értékü +ékszerből állott… Közel kétszázezer forintja veszett oda Guidó +bankjában. A vasúti kocsiban szivarra gyújtott és elmélkedni kezdett. +Elmélkedésének eredménye a következő volt: + +– A kétszázezer forintomat megfizettetem az öreg Avarffyval… Ha lenyeli +is minden pénzét, én viviszekciót csinálok rajta és kiveszem belőle… +Előbb azonban feleségül kell vennem Pálmát… Holnap meglesz az eljegyzés, +két hét múlva a lakodalom… Most már nem tréfálunk többet… + +A kedvező véletlen úgy akarta, hogy az eljegyzés még az este +végbemenjen. Huszt kissé korábban ment estebédhez és a kis szalonban +egyedül találta a leányt. + +– Pesten járt? – kérdezte Pálma, miközben kezet nyújtott neki. + +– Ott. + +– Rossz híreket vett talán? + +– Annyiban rosszak, hogy Londonba kell utaznom, sőt talán Amerikába is. + +A leány meghökkenve tekintett reá. + +– És mikor akar elutazni? + +– Egy-két héten belül. + +– És meddig akar odamaradni? + +– Bizonytalan időig. Nem tőlem függ. + +Pálma a mellére hajtotta a fejét. Ha akarta volna, akkor se tudta volna +leplezni nagy levertségét. Most már mindennek vége. + +Az amerikai hozzálépett, megfogta a kezét és szelid hangon mondotta: + +– Szeretném, Pálma, ha maga velem jöhetne. + +A leány arca egyszerre vérvörös lett. A szeme tüzelt. + +– Én… magával? + +– Mint a feleségem. Lehetséges? + +– Hogy lehetséges-e? Édes barátom, hiszen én egyebet se kívánok! + +Többet nem beszéltek erről, mert bejött az öreg meg Zsezse. Az estebédet +mélységes csendben költötték el. Zsezse azonban valami gyanút foghatott, +mert figyelmesen vizsgálgatta hol a sógornője, hol az amerikai arcát. +Asztalbontásnál azonban Pálma nem bírt tovább magával. + +– Apa, ujságot mondok. A yankee megkérte a kezemet és én igent mondtam. + +Az öregnek beszélt, de Zsezsére tekintett. + +Avarffy úgy érezte, hogy neki most valami szép és lehetőleg megható +dolgot kellene mondania. De mivel az ő ékesszólása csak a honszerelemre +volt berendezkedve, nem is jutott eszébe semmi, ami a helyzethez illett +volna. Csak dörzsölte a kezét, nevetett és azt mondta: – No, ez nagy +meglepetés! – Zsezsének pedig – csak azért is! – egyszerre széles +jókedve lett. Azt mondta: Pezsgőt! Pezsgőt! – Avarffy Sándor pincéjében +azonban nem tartottak ilyenféle italt. + +– Hallom, – mondotta később az amerikainak Avarffy, – hallom, hogy jól +megkoppasztottak abban a fránya bankban? + +– Potomság, – nyugtatta meg Huszt. – Nem is az az egypár garas bosszant, +amit elemeltek tőlem, hanem a tulajdon ügyetlenségem. Azért eshetett meg +velem, mert nem ismertem eléggé a nyomorúságos magyar viszonyokat. + +Husztnak egyébként nemcsak fájt vagyonának elvesztése, de nagy erkölcsi +fölháborodást is okozott neki. Ő az amerikaivá lett észjárásával igen +jól megértette azt, hogy egyik ember alkalomadtán kifosztja a másikat. A +kifosztás műveletének vannak azonban kötelező előföltételei és +formaságai. Én példának okáért a vasúti kocsiban pisztolyt tarthatok az +útitársaim orra alá és azt mondhatom nekik: Hölgyeim és uraim, kérem a +pénztárcájukat! – Ekkor oly üzleti vállalkozásba megyek bele, amelyen +szépen nyerhetek, de el is veszíthetek mindent. Mert akadhat az +útitársak között olyan is, aki a tárcája helyett ugyancsak a pisztolyát +húzza ki és fejbelő. Az is megeshetik, hogy utólag még elcsípnek és +meglincselnek. Kifoszthatom embertársaimat úgy is, hogy aranyércet +találok Oregonban és részvénytársaságot alapítok. Aki egy esztendő alatt +húszezer dollárt akar nyerni ezren, az el lehet reá készülve, hogy +otthagyja az ingét. Bank létemre azonban semmi körülmények közt sem +tehetem meg azt, hogy ellopjam valakinek a csekkszámláját. Ez olyan +hitványság, mintha a kincstár kiürítené a pénzesleveleket, melyeket +postára adnak. Vagy mintha az orvos elvágná a narkózisban levő beteg +torkát. Nemcsak hitványság, de páratlan ostobaság is. Mindenkinek azt +kell tennie, amiből él. Az utonálló és a spekuláns a rablásból él. A +bank, a posta és a doktor azonban a becsületességéből él. + +Ilyen gondolatokkal emésztette magát az amerikai. Azonban a csapás, +amely érte, inkább fölvillanyozta, mint megtörte, mert az ő +életfölfogása szilárd erkölcsi alapon nyugodott. Ő ismerte magát és +tudta, hogy az Avarffy-család, ha leül vele hamisan kártyázni, végül is +bele fog bukni a játékba. + +Egyelőre arra szorítkozott, hogy mosolyogva beszélt a potomságról, +amelyet Guidó bankjában elvesztett, amellett elbüvölő +szeretetreméltósággal bánt jövendőbeli apósával és nagyon siettette a +lakodalmat. Neki üzleti ügyekben sürgősen Angliába és Amerikába kell +mennie és szeretné, ha Pálma vele utazhatna. Ez lesz az ő nászútjuk. Az +öreg úrnak tetszett a sietség. Legalább minden költséges parádé nélkül +esnek túl az esküvőn. Meg is tette a lépéseket, hogy megkapja a +szükséges diszpenzációkat. + +Pálma igen boldog menyasszony volt. Boldogságát fokozta Zsezse állandó +rosszkedve, amelyet a fiatal asszony már titkolni se tudott. +Nászajándékul az amerikai egy ezerkétszáz tonnás gőzyachtot ajándékozott +a mátkájának. A yacht, melynek Butterfly volt a neve, jelenleg a +san-franciskói kikötőben vesztegelt, de Huszt távirati parancsot küldött +a kapitányának, hogy a Horn-fok megkerülésével siessen haladéktalanul +Nizzába. + + +X. + +A napokban történt, hogy Lándory Lenke grófnő, aki egy templomszőnyegen +dolgozott, kifogyott a sárga himzőpamutból. Kelemenffy báró lovagiasan +fölajánlotta, hogy átlovagol Husztegyházára és hoz a Rosenberg +boltjából. Be is váltotta ígéretét. Szerencsétlenségére azonban +Rosenberg nemcsak himzőpamutot, hanem borovicskát is árult, amely italt +a báró igen nagyon kedvelte. Ennek az lett a következménye, hogy +Kelemenffy, mikor újból nyeregbe akart szállani, hirtelen és szó nélkül +lefordult a csodálkozó táltos jobbik oldalán. Egy ócska batár közeledett +éppen a posta felől; a batárban Lándoryék kulcsárnője ült, néhány csomag +és egy fikusztő társaságában. A kötelességtudó kulcsárnő megállíttatta a +batárt, fölrakatta a bárót, a paripáját meg odaköttette a saroglyához, +azután megindult Lándorfalva felé. Kelemenffy, aki még részeg +állapotában is békés hajlamu úr volt, annyit mondott csak, hogy: sem nem +semmi baj nincs! Később fogai közé vette a szipkáját és rá akart +gyújtani. Vagy harminc gyújtót égetett el, – a szipka, melybe +elfelejtett szivart tenni, sehogy sem akart füstölni, – azután kidobta a +kocsiból a szipkát is, a tüzelő szerszámát is és megint azt mondta: +semmi baj nincs sem nem! + +Mikor a batár elhaladt az Avarffy-kastély kertje mellett, a báró szeme +megakadt egy fehér flanell-ruhás férfin, aki éppen egy vizslát tanított +apportirozni. Kelemenffy ekkor kalapjával hátba ütötte a kocsist, hogy +álljon meg és az örömtől sugárzó arccal kiabálni kezdett: Fránci! +Fránci! + +A yankee megismerte a bárót és mosolyogva lépett a kocsihoz. Akkor látta +csak meg az öregasszonyt. + +– Fránci, – mondá a báró, – itt van az édesanyád! + +Majd az asszonyhoz fordult: + +– Látja, ez a Fráncija! + +A kulcsárnő mereven nézte az amerikait, majd elsikoltotta magát: + +– Jézus Mária, Fránci, hát igazán te vagy?! + +Huszt a szemébe nyomta monokliját és nyugodt fölénnyel válaszolt: + +– Édes asszonyság, én nagyon szeretném, ha ilyen kedves és derék anyám +volna, de sajnos, az én édesanyám régen nem él már. Hanem jó lesz, ha +ügyel a báróra, mert ki fog fordulni a kocsiból… + +Huszt, akit láthatólag nem érdekelt tovább a dolog, elfordult és a +kutyájának füttyentett. + +– Brit such Apport! + +A batár tovább döcögött. Az asszonyság egy szót se beszélt többet. A +báró azonban úgy elérzékenyedett, hogy megeredtek a könnyei. + +– Fránci nem akar ránk ismerni! – mondta. – Ő nem szeret minket! + +Otthon, Lándorfalván, valahogyan szóba került a dolog. Az öreg gróf, aki +két héttel azelőtt még hozzá akarta adni a leányát az amerikaihoz, most +diadalmasan a homlokára ütött. – Ugy-e mondtam? + +Aztán szigoru vallatás alá vette a kulcsárnőt. A szegény asszony nagyon +meg volt rémülve. Azt mondta, hogy neki tényleg van egy fia, aki évekkel +ezelőtt Amerikába szökött és aki olyanféle ember, mint a husztegyházai +nagyságos úr, de erről ő igazán nem tehet. + +– Ő az! – mondta ellentmondást nem tűrő határozottsággal a kegyelmes úr. +– Nekem első pillanattól fogva gyanús volt a fráter… Tagadhatatlan, hogy +komornyik-pofája van… + +Azzal leült és hosszu levelet írt a budapesti német főkonzulnak, aki +annak idején bemutatta neki Husztot. Közölte a főkonzullal gyanúokait és +arra kérte, hogy érdeklődjék Huszt amerikai múltja után, ha már +bevezette a klubba… És mivel benne volt az levélírásban, írt az öreg +Avarffynak is. A gróf szinte remegett a vágytól, hogy leleplezze a +nyomorultat, aki nem akarta elvenni Lenke ő méltóságát. + +Sándor úr, alig, hogy megkapta szomszédja levelét, lesietett a yankee +szobájába. + +– Minden jól megy! – mondta sugárzó arccal. – Egypár nap mulva megjön a +diszpenzáció és akkor hamarosan lakzit csapunk… Kérdés azonban, hogy +rendben vannak-e a te írásaid is? Mert azok nélkül nem esketnek össze. + +Huszt egy pillantást vetett csak Avarffy arcára és rögtön tudta, hogy az +öreg valami gyanút fogott. A böröndjéből elővette acélkazettáját és +kinyitotta. + +– Tessék! + +Az írásai ideális rendben voltak. Soha még amerikai embernek annyi +igazoló okmánya nem volt, mint neki. Ezen nem szabad csodálkoznunk, +hiszen ismerjük kalligrafikus tehetségét. + +Mialatt az öreg úr ártatlan arccal lapozgatott a jövendőbeli veje +papirjaiban, Huszt egy vastag kéziratcsomót vett ki a szekrénykéből. + +– Van itt még valami, ami érdekelni fog! Az édesapám emlékiratai, +amelyeket halála előtt nekem mondott tollba… + +Avarffy pápaszeme lecsúszott az orra hegyéig, a tüskés szemöldöke pedig +felszaladt a homlok közepéig. Hirtelen letette kezéből az írásokat és a +kézirat után nyúlt. Lapozni kezdett benne és mivel észrevette, hogy az +egyes fejezetek évszámokkal vannak megjelölve, megkereste az +ezernyolcszáznegyvenkilencedik évet. Húsz sort olvasott és ekkor +ibolyaszínü lett a rézvörös arca. Huszt mosolyogva kivette kezéből a +könyvet és visszatette a kazettába. + +– Fölösleges, – mondta, – hogy fölizgasd magadat ezzel az olvasmánnyal… +Én ismerem az emlékirat minden sorát, de nem vettem magamnak annyi +fáradságot, hogy meggyőződjem, igaz-e, nem-e, amit az öregem elmondott… +És mivel néhány nap mulva már az apósom leszesz, alkalmasint nem is +fogok magamnak soha annyi fáradságot venni… + +Avarffy válasza így hangzott: + +– Jövő héten megtartjuk az esküvőt. + +Mikor elhagyta a szobát, a kis ércszekrényre szakasztott olyan +pillantást vetett, a minővel nemrégiben Huszt szemlélte a Báthory +Erzsébet gyöngyékszerét rejtő vasládát. + +A yankee hirtelen elhatározta, hogy a délutáni vonattal Budapestre +utazik. Azt mondta, hogy dolga van az amerikai főkonzullal. A valóságban +azonban csak tisztába akart jönni a helyzetével. Avarffy viselkedéséből +azt következtette, hogy valahonnan valami veszedelem fenyegeti. Nem volt +az az ember, aki meglepeti magát az eseményekkel, inkább szembeszállt +velük. Meg kellett tudnia, hogy vélekedik róla a főkonzul. Amíg az +kitart mellette, addig bátran szembeszállhat vésszel, zivatarral. Ha +azonban a főkonzul netán híreket kapott volna hazulról, – akkor, nos, +akkor ki kell valamit eszelni. + +Budapestre érkezvén, első útja a klubnak szólt. A dohányzóban több úr +társaságában ott találta a német főkonzult, aki valaha bevezette ide. A +német egy meglepett pillantással mérte végig Husztot, majd elfordította +fejét. + +– Ő is tud már valamit! – konstatálta az amerikai. + +Azzal elővette legegyügyűbb yankee-arcát és a főkonzulhoz lépett. + +– Jó napot, kedves gróf! + +A német valamit dünnyögött és zsebretette a két kezét. + +– Ön talán rosszul van, sir? – kérdezte Huszt, miközben föltette +monokliját. + +A német gróf volt és (ami az ő szemében még több volt) tartalékos tiszt. + +– Nem vagyok rosszul, – mondta, – de egy órával ezelőtt nagyon különös +híreket hallottam önről. + +– Lesz szíves közölni velem a híreit? Engem érdekel a dolog. + +– Az amerikai főkonzul-kollégám értesítést vett hazulról, hogy a +metodista egyház szobrot készül állítani az ön édes atyjának, a híres +konzerv-Hudsonnak. + +– És ennek talán fáj, hogy a metodisták nem önnek állítanak szobrot? + +– Másról van itt szó, sir. A metodisták azért állítanak szobrot a +boldogult Hudson úrnak, mert kitagadta minden rokonát és összes vagyonát +nekik hagyta. Ön tehát nem örökölhetett a konzerv-Hudson után egy centet +sem. + +– És Németországban, ugyebár, nem fognak kezet olyan emberrel, akinek +apja hitközségeknek ajándékozza vagyonát? + +– Németországban nem fognak kezet olyan emberrel, aki hamis nevet visel. +Hallottam, hogy a konzerv-Hudsonak sohasem volt gyermeke. + +– Ezt is az amerikai kollégájától hallotta? + +– Tőle! Ha többet akar tudni, akkor forduljon egyenesen hozzá. + +Huszt kiegyenesedett. + +– Nem fogok vele szóba állani, de tudomására hozom a gróf úrnak, hogy el +fogom csapatni amerikai kollégáját. Ön mosolyog? Várjon néhány napig. Az +éjjel felutazom Bécsbe és kérdést intézek a nagykövetünkhöz, aki +egyébként személyes jóbarátom, vajjon az Unió azért fizeti-e +hivatalnokait, hogy azok ostoba és gonosz pletykákat terjesszenek a +védelmükbe ajánlott amerikai polgárokról… + +– Azt megteheti, – válaszolt fagyosan a német gróf. + +– De önön is elégtételt fogok magamnak venni, gróf úr! Nem olyat, minőt +ön gondolja. Bécsből Berlinbe utazom, a dolog megéri nekem a kis +fáradtságot, és meglátogatom az ön császárát, aki egyízben már +kitüntetett azzal, hogy meghítt ebédre. A császár úrhoz is lesz egy +kérdésem. + +A telivér yankeenak szédítő magasságban trónoló önérzete csengett ki +Huszt hangjából. + +A gróf kissé meghökkent. Ő ismeri a császárt és tudja, hogy az különös +előszeretettel viselkedik az amerikaiak iránt. Egy óceánontúli +konzerv-báró könnyebben beférkőzhetik a dolgozószobájába, mint egy +brandenburgi gróf. Ha az amerikai főkonzul értesülése véletlenül téves +volna? Ebből rettenetes izetlenség kerekedhetik. A császár nem érti a +tréfát… + +– Mr. Huszt, – mondta a gróf, – én azt hiszem, hogy mi mind a ketten ok +nélkül izgulunk. Az én amerikai kollégám maga bevallotta nekem, hogy +eddig csak magánértesüléseket vett önről. Sacramentoban van egy nővére, +az írt neki. Önnek talán igaza van, de ha úgy vélekedik, hogy egy +diplomatának nem szabad ilyenféle ellenőrizhetetlen híreknek túlságos +fontosságot tulajdonítania. Bár másrészről tagadhatatlan, hogy a +bizalmatlanság bizonyos fokig hivatalos kötelessége a diplomatának. Én +egyébként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy megnyugtathatom +önt. Holnap kell Hamburgba érkeznie a new-yorki postahajónak és három +nap mulva már megkapja az amerikai főkonzul hivatalos értesüléseit, +amelyeket kormányától kért. Bizonyosra veszem, hogy az értesüléseik önre +nézve kedvezők lesznek és ismerve amerikai kollégámat, meg vagyok +győződve, hogy ő a maga jószántából fog önnek elégtételt adni. Ami engem +illet, semmi sem akadályoz abban, hogy már most is kijelentsem, hogy én +önt kifogástalan gentlemannak tartom. + +A gróf ezt olyan loyális arccal mondta, aminő csak egy porosz királyi +tartalékos tiszttől telik. Huszt azonban nem tudott neki megbocsátani. +Most már ő tette zsebre a két kezét, miközben hátat fordított a +főkonzulnak és elhagyta a termet. + +Huszt észrevette, hogy a klubtagok bizonyos diszkrét tartózkodást +tanusítanak vele szemben. Ezek az ingatag magyarok néhány héttel ezelőtt +valósággal ünnepelték, bár erre nem volt semmi különös okuk; most sem +tudnak róla semmi rosszat, de azért mégis elfordították a fejüket. A +kártyaszobában azonban nagyon szívesen fogadták. A kártyások jó fiúk és +keresztényi elnézéssel vannak minden embertársuk iránt, akinél pénzt +szimatolnak. Csak egy ember volt a kártyások közt, aki nem alkudott meg +az elveivel. Guidó úr. + +– Szervusz, Guidó! – kiáltott rá az amerikai. + +– Szervusz! – dünnyögte fagyosan a képviselő úr és azzal kijátszott egy +treff-tizest. + +A yankee leült játszani, nyert is vagy ezer forintot, azután hazament a +fogadójába. + +– Rossz szél kezd fújni az óceánról, – mondta magában. – Három nap +mulva, ha megjön az amerikai posta, lecsap a menykő. Ha optimista +volnék, akkor abban reménykedném, hogy a postagőzös hajótörést +szenvedett. Az Észak-német Lloyd steamerjeit azonban sajnálatos módon +ritkán éri ilyen sors. Tehát három napom van még. Ezt a három napot nem +fogom átaludni, hanem elkészülök a jövő eshetőségeire. + +Hogy méltó módon elkészüljön a jövendő eshetőségeire, mindenekelőtt +tiszti egyenruhát és papiköntöst akart magának szerezni. + +A következő nap reggeli óráit bevásárlásokkal töltötte az amerikai. Egy +katonai egyenruhaszállítónál járt és egy papi szabónál; végül +gyalogszerrel kisétált a távoli külvárosba és miután jó ideig nézelődött +az ócskavaskereskedők tájékán, szóba állott egy ilyen emberrel, aki +azután bevezette a boltja hátsó kamrájába. Legyünk azonban diszkrétek és +ne kövessük hősünket ezen az útján, mert úgy lehet, hogy társaságunk +zavarba ejtené. + +A tizenegy órai gyorsvonattal hazautazott megint, egy újonnan szerzett +fekete bőrönddel fölszerelve. Mikor a vonatja beért a matyóvári +pályaudvarra, hol az államvasút síneit a déli vasút keresztezi, éppen +szembe jött vele a husztegyházai vonat. Ekkor az egyik ablakban +megpillantotta Avarffy Sándor arcát. Egy másodperc tizedrészéig +meglepetten néztek farkasszemet az üvegen keresztül. Egy vastag gőzfelhő +csapódott aztán közéjük és mire a felhő szétfoszlott, a két vonat már +messzire járt egymástól. + +– Az öreg rossz híreket kapott Guidótól, – kombinálta a yankee, – s most +Budapestre megy, hogy tisztázza a helyzetet. Negyvennyolc óráig azonban +várnia kell még, míg megérkezik a newyorki posta. + +A tudat, hogy negyvennyolc óráig nyugodtan alhatik, jókedvüvé tette. Egy +négernótát kezdett fütyölni és kibontotta az ujságot, melyet a +pályaudvaron vett. Mialatt a híreket böngészte, a szeme megakadt egy +hamburgi táviraton, mely az Északnémet Lloyd új turbinás gőzöséről, a +Munichiá-ról szólt. Ez a hajó új világrekorot teremtett az óceáni +szolgálatban, amennyiben egy nappal előbb érkezett Amerikából Európába, +mint az eddigi leggyorsabb gőzösök. + +– Nagyszerü gyerekek a németek! – mondta elismerés hangján Huszt. + +De aztán egyszerre kiesett szeméből a monokli. + +– Hogy pukkadt volna meg a kazánja! Hiszen ez a Munichia az én postámat +hozza! Tehát már csak huszonnégy órám van! + +Pálma a kastély kapujában fogadta vőlegényét. Zavart és kissé félénk +mosoly ült ajkán. Tegnap este levelet vettek Guidó úr kezétől, melyben +azt írta, hogy a yankee alighanem szélhámos és Pálma elkészült már arra +is, hogy soha sem fogja többet viszontlátni Husztot. + +– Hol járt ilyen sokáig? – kérdezte a leány. + +Válasz helyett az amerikai kivette zsebéből az ujságot és kis cikket +tartott Pálma szeme elé. Abban meg volt írva, hogy a francia kormány +három millióért árúba akarja bocsátani a hyeresi híres kastélyt, melyet +valaha egyik provencei gróf építtetett kedvesének a kies tengerparton. + +– Tegnap este távirati úton megbíztam párisi ügyvivőmet, hogy lépjen +alkudozásokra a francia kormánnyal. Ma reggel végre értesítettek, hogy a +kormány elfogadta ajánlatomat. A kastélyt magának ajándékozom, Pálma. + +– Igazán nagyon kedves! – mondotta meghatottan a leány. + +És azzal csókra nyujtotta Husztnak a homlokát. Most már inkább hajlandó +volt elhinni, hogy az öreg Lándory és Guidó sületlenségeket írtak és +hogy az édesapja rémeket látott. + +Pálma csókja eszébe juttatott valamit a yankeenak. Azt, hogy jó dolog +volna, ha a menyasszonyát hirtelen úgy magába tudná bolondítani, hogy a +leány megbocsássa neki mindazt, amit holnap hallani fog felőle. +Regényekben az ilyesmit igen valószínü módon szokták megírni. És van egy +daljáték is, – talán a Koldusdiák? – ahol ilyen esetről van szó. + +Huszt a délután folyamán tényleg úgy viselkedett, mint egy boldogtalan, +akinek eszét megzavarta a szerelem. Ő, aki eddigelé mindig meg tudta +őrizni a yankee halvérét, most egyszerre lobogó lánggal égett. Hamarosan +kitünt azonban, hogy a jegyespár szerepet cserélt. Pálma, aki néhány +nappal ezelőtt még maga volt a forró odaadás, most hűvös, nyugodt és +józan maradt. A szegény leány ugyanis sehogy sem tudta kiverni fejéből +Guidó úr levelének egyik mondatát: „Az amerikai főkonzul úton-útfélen +meséli, hogy a konzerv-Hudson vagyonának utolsó centjét is a +metodistáknak testálta.“ + +Huszt végül megszégyenülten vallotta be magának, hogy semmi hatalma +nincs e hófehér jéghegy fölött. Otthagyta Pálmát a kis szalonban, +cigarettára gyujtott és kiment a kertbe. Éppen jókor érkezett, hogy +elcsípje a postaszolgát. + +– Táviratot hoz? + +– Pálma kisasszonynak… + +– Csak ide vele! + +Habozás nélkül – de a ragasztó bélyeget kímélve, – fölbontotta. Kitünt, +hogy mennyire célszerü, ha az ember olykor érdeklődik a mások táviratai +iránt. + +„Holnap reggelig maradok, akkor biztos híreket kapok. Addig készülj a +legrosszabbra, de ne tégy döntő lépést semmi irányban. Ügyelj magadra és +a házra.“ + +Ezt az öreg telegrafálta Budapestről. + +Huszt azonnal beszólította francia komornyikját. Ez az elegáns naplopó +unalmában a kastélytól egy ágyúlövésnyire már minden hajadonnak +házasságot igért. + +– Gontran úr, – mondta a yankee, – olyan távirati hírt vettem hazulról, +hogy holnapután útra kell kelnünk. + +– Hála Istennek! – sóhajtott a francia. + +– Megvárjuk Avarffy urat, elbúcsúzunk tőle és elutazunk. + +– Hová? + +– Hamburgba s onnan New-Yorkba. Hogy azonban megkönnyítsem magamnak a +búcsúzást, a háziaknak azt fogjuk mondani, hogy egyelőre Budapestre +megyünk. Megértett? + +– Tökéletesen, uram. Én is tudok itt olyan nőket, akik igen rossz néven +vennék, ha megtudnák, hogy Amerikába utazom. + +– Ön tehát holnap csomagolni fog. A kocsisnak mondja meg, hogy reggeli +tízkor átmegyek Lándorfalvára a grófhoz, hogy átadjam neki a ládát a +porcellánholmival, melyet Budapestről rendelt. + +Az amerikai a két hölgy társaságában költötte el estebédjét. Zsezse +őnagysága ezúttal igen szeretetreméltó volt és valószínü, hogy +jókedvének a Pálma rossz kedve volt az okozója. Amióta a fiatal leány +azt gyanította, hogy valami hiba van a vőlegénye milliói körül, azóta +állandóan attól rettegett, hogy Zsezse neszét vehetné a dolognak. Ezt az +örömet pedig nem akarta megszerezni szép sógornőjének. Zsezse nem is +tudott semmit, de azért a mátkapár nyomott kedve fölötte jó hatással +volt reá. + +A kis társaság hamarosan szétoszlott. Tíz óra felé már mélységes csend +borult a kastélyra. Ekkor nesz nélkül megnyilt a földszintes sarokszoba +ajtaja és az amerikai kiosont a kertbe. Szürke sportruhában volt, selyem +hálóingben, a fején úti sapkát viselt, a lábán pedig gummitalpu +tennisz-cipőt… + +Mielőtt nyomon követnők hősünket kalandos éjjeli útján, állapodjunk meg +egy pillanatra, mert, úgy érzem, hogy egy őszinte vallomással tartozom +türelmes olvasóimnak. Bevallom, eredetileg az volt a tervem, hogy +hallgatással fogom mellőzni az éj történetét. Ez azonban, sajnos, +lehetetlen a mese folytonossága szempontjából. Arra határoztam tehát +magamat, hogy mindent híven el fogok mondani. Előrelátható, hogy a +becsülés, mellyel olvasóim elbeszélésem hőse iránt viseltetnek, +tetemesen meg fog csorbulni. Nem szándékom őt megvédelmezni, az +emberszeretet azonban arra indít, hogy olvasóimat emlékeztessem bizonyos +enyhítő körülményekre, melyek latba vehetők. A büntetlen előéletet, mely +a bírósági eljárásban nagy szerepet visz, nem feszegetem. Rámutatok +azonban Huszt-Hudson ifju korára és arra a körülményre, hogy a +Guidó-féle bank bukása nagyon fölizgatta és némileg talán meg is zavarta +itélőképességét. + +Ezek után siessünk hősünk után, aki már a sötét kertben áll, egy bokor +árnyékában és mereven szemléli a kastély felső emeletét, hol Avarffy +Sándor hálószobája van és ahol – mint tudjuk – Báthory Erzsébetnek +vagyont érő gyöngyékszerét őrizték egy régi vasláda fenekén. A yankee +oda akart feljutni. + +Hogy miért nem ment föl egyszerüen az emeleti lépcsőn? Mindjárt +kitudódik, ha egy röpke pillantást vetünk a ház helyrajzára. A család +tudvalevőleg az emeleti szobákat lakta. Az öreg úr szobájába két ajtón +tett, a másik egy kisebb kamrába, melyet fürdőszobáát lehetett bejutni. +Az egyik ajtó a nagy folyosóra vezenak használtak. A kamrából egy +kárpitos ajtó Pálma szobájába vezetett, Pálma szobájának a főbejárata +megint a nagy folyosóra szolgált. Aki a folyosó felől hozzá akart +férkőzni a kincses ládához, annak vagy az Avarffy, vagy a Pálma ajtaján +kellett bemenni. A két ajtó még a régi jó zsiványidőkben készült, mikor +az ajtókat vastag tölgyfadorongokból faragták és belülről kampóra járó +vasrudakkal torlaszolták el. Huszt tudta, hogy Avarffy elutazása előtt +alaposan elzárta a maga ajtaját. Ezt csak dinamittal vagy faltörő kossal +lehetne kinyitni. Hátra volt még a Pálma ajtaja. Ez azonban szintén nem +jöhetett kombinációba. A szobába tehát az ablakon át kellett bemenni. + +Nem volt az ablakon vasrács? – kérdi a szíves olvasó. + +Volt. Karnyi vastagságu rudakból kovácsolt és tüskés arabeszkekkel +átfont rács volt minden ablakon. A fürdőszobának volt azonban egy két +arasznyi átmérőjü kerek szelelő-lyuka, azon nem volt rács. Tudvalevő +dolog, hogy a régi jó időkben, mikor a huszti kastély épült, még nem +igen ismerték a fürdőszoba intézményét. Avarffy Sándor húsz esztendővel +ezelőtt, sóhajtva bár, de meghajolva a haladó kor követelményei előtt, +tetemes költségen fürdőszobává alakította át a lakása mellett levő sötét +kamrát és ekkor törette ki a szóbanforgó szelelő-lyukat. + +Lássuk azonban, hogy mihez kezd Huszt. Egy ideig csendben hallgatja egy +csalogány méla énekét, azután a pitvar utolsó oszlopa mellé oson és ott +néhány ügyes fogással gyorsan felkúszik a villámhárítón az emeletig. Az +emeleti ablak alatt egy arasznyi szélességü kiugrása van a falnak. Arcát +a falnak fordítva, kiterjesztett karokkal lépked a kiugráson. Két +becsukott ablak előtt halad el: ezek Zsezse ő nagysága ablakai. Azután +meg kell kerülnie a sarokoszlopot, mely az oldalszárnyat a főépülettől +elválasztja. Megint két ablak, ez a kis szalón; három ablak az ebédlő; +két ablak a Sándor úr szobája. Most ott van a kerek szelelő-lyuk előtt. +Megpróbálja, hogy kinyissa az ablakot, de belülről be van reteszelve. +Rámástól be akarja nyomni, de az lehetetlen. Ekkor egy ökölnyi darab +viaszt vesz ki a zsebéből, azt odaragasztja az üveghez és a gyémánt +gyűrűjével egy tenyérnyi lapot kivág az üvegből. A viasszal azért fogja +az üvegdarabot, hogy annak lehulló cserepei zajt ne csináljanak. A +lyukon át benyúl a karjával, megkeresi az ablak reteszét és kinyitja. A +szelelő-lyuk igen szűk, de az ilyen jótermetü legény be tud férkőzni +minden résen, ahová be tudta szorítani a két vállát. + +A fürdőszobában van. Balra van Pálma, jobbra Avarffy úr ajtaja. A +jobboldali ajtó be van zárva, de a kulcs a zárban van. Nesz nélkül +kinyitja, aztán kiveszi a kulcsot a zárból és beoson az öreg +hálószobájába. Egy kis lámpás villan meg a kezében. Miután meggyőződött, +hogy tényleg egyedül van a szobában, kulccsal bezárja az ajtót, azután +egy karosszékbe ül és cigarettára gyújt. Eddig jól ment minden. + +Miután elszívta a cigarettáját, már kipihente a fáradtságát is. Most +letette egy székre zseblámpását és annak fénye mellett szemügyre vette a +ládát. A padlóba hatalmas kőlap volt beépítve, annak testébe fúródtak be +vasgyökerekként a láda csavarjai. Emelő darúkkal se lehetett volna +kimozdítani helyéből. Erre azonban Huszt nézete szerint nem is volt +semmi szükség. Ő egy selyemkendőt vett ki a mellső zsebéből és abból +különféle acélszerszámokat csomagolt ki, mely szerszámok némileg orvosi +műszerekhez hasonlítottak. A vasláda, mely talán azt várta, hogy +kalapáccsal és vésővel fognak nekiesni, gúnyosan összecsúcsorította a +kulcslyukát, mintha azt akarná kérdezni: – Hát ez meg mi? – A láda öreg +volt és naiv és nem ismerte a modern technika vívmányait… Huszt néhány +vékony acélpálcát szorított egymás mellé és beleillesztette a +kulcslyukba. Jó ideig tologatta és illesztgette a pálcákat. A vén láda e +provokációra azzal felelt, hogy zordon daccal összeszorította bordáit. +No velem ugyan megjárja az úr! – gondolhatta magában. – A következő +pillanatban – krics! – már megnyílt a zár. Ha érezni tudott volna a +láda, akkor olyanformán érezhette volna magát, mint egykor az első +páncélos lovag, akit oldalba lőttek az első puskával. + +A yankee kinyitotta a láda födelét és keresgélni kezdett benne. Először +is egy papirlapon akadt meg a szeme. Kezébe vette és megnézte. A saját +írása volt: az öreg konzerv-Hudson emlékiratainak borítéklapja… Hogyan +került ez ide? Hiszen ő a kéziratot az acélkazettájában tartotta! + +– Alávalóság! Megloptak! – dörmögte dühösen. + +A kézirat maga nem volt sehol. Azt alkalmasint már elégette az, aki +ellopta. + +Bőrtokot talált a láda fenekén. A kezébe vette és kinyitotta. A fekete +bársonyon szelid fénnyel ragyogtak Báthory Erzsébet mogyorónyi gyöngyei. +A yanke megkönnyebbülten sóhajtott föl. Már attól tartott, hogy a +furfangos öreg magával vitte az ékszert. Miután zsebre tette a kincset, +tovább keresgélt a ládában. Reá nézve értéktelen írásokon kívül csak +néhány antik érmet és egy zápfogat talált. A fogat azért őrizte meg +Avarffy, mivel arannyal volt plombozva. + +Sokáig kellett vesződnie, míg újból be tudta zárni a ládát. Azután a +rend kedvéért néhány vasszilánkot nyomott be a zárba. Ez arra való, hogy +Avarffy ne tudja kinyitni. Míg tudós lakatost kerít, eltelik bele egy +fél nap. + +Az amerikai megnézte az óráját. Még éjfél se volt. Ugyancsak jól +kihasználta az idejét. Elhagyta a szobát és bezárta maga után az ajtót. +De ekkor gikszert adott. Érthetetlen, hogyan követhetett el ilyet, de +bizonyos, hogy megcselekedte. A sötétségben rálépett egy pléh mosdótál +szélére, mely a padlón állott. A tál ágaskodva fölpattant, körülszaladt +a szobában és haragosan nekivágódott Pálma ajtajának. Azután búgva körbe +forgott, míg végül elült. + +– Ta barom! – sziszegte a yankee. + +Máig se bizonyos, hogy kinek mondta, a tálnak-e, vagy önmagának. Azután +sietve fölmászott a fürdőkád szélére, hogy elérje a szelelő-lyukat. De e +pillanatban megnyílt a tulsó ajtó, a szobába világosság áradt. Pálma +állott előtte, égő gyertyával a kezében. + +– Jézus Mária, ki az!? + +Az amerikai leugrott a kádról és térdre vetette magát a leány előtt. + +– Én vagyok, Pálma! + +– Te? Az istenért, mit akarsz itt? + +– Őrült vagyok, bűnös vagyok, beismerem… Te tettél ilyenné, Pálma! Oly +hidegen és ellenségesen viselkedtél egész nap, hogy elvetted eszemet… +Nem tudtam aludni, nem tudtam gondolkozni… Éreztem, hogy nem élem túl az +éjszakát, ha nem látlak, ha nem nyerek tőled egy jó szót… Te nem +szeretsz, Pálma! Óh, te nem szeretsz! + +– Kelj föl, szegény barátom és nyugodjál meg, – szólt Pálma. + +A yankee fölemelkedett és halálos szomorúsággal tekintett Pálmára. Aztán +egyszerre szikrázni kezdett a szeme. + +– Óh, Pálma! – kiáltotta szenvedélyesen. + +– Huszt! – szólt parancsoló hangon a leány. – Ne feledd, hogy mivel +tartozol nekem s e háznak. Hogyan tudtál ide bejutni? + +– A szelelő-lyukon át… A kertben bolyongtam az imént, mert a te +kegyetlenséged elvette az álmomat, és azon tanakodtam, nem volna-e jobb, +ha kurtán végeznék magammal egy pisztolylövéssel… Akkor megláttam az +ablakodból kiáradó gyertyafényt… Ha még egyszer láthatnám! Csak még +egyszer! – villant át az agyamon. Feljöttem a villámhárítón és most itt +vagyok. + +– Őrült vagy! – szörnyűködött a leány. – S ha meglátott volna valaki? + +– A haldoklót nem érdeklik etikett-kérdések, – vetette oda sötét daccal +Huszt. + +– És mit akarsz most itt? + +– Tudni akarom, hogy mi szándékod velem. Te nem vagy már az, aki voltál, +Pálma. Te megváltoztál. Mi történt veled? + +– Ugyan, yankee, legyen hát eszed! Mire való így félreverni a +harangokat? Nem változtam meg, de a szerelmesedből a menyasszonyod +lettem. Most már a női okosságom is azt parancsolja, hogy másképp +viselkedjem veled szemben, mint annak előtte. + +Az amerikai ábrázata kiszélesedett. + +– Hihetek neked, Pálma? Nem igaz tehát, hogy kiábrándultál belőlem? + +– Megesküdjem? + +– Óh, ha adnál egy csókot… + +Pálma megcsóválta a fejét. + +– Ma egyet sem. Holnap este annyit, amennyit akarsz! + +– Az amerikai postától teszi függővé a csókjait! – gondolta magában +Huszt. Azután hangosan mondotta: + +– Mért éppen holnap? + +A kérdés nem ejtette zavarba Pálmát. + +– A mai nap reám nézve igen szomoru… Évfordulója a szegény nagyanyám +halálának… Neki ósdi és igen szigoru nevelési elvei voltak… Ilyen napon… +beláthatod… + +– De hiszen éjfél már elmult! – mondta arcátlan naivitással Huszt. + +Pálma azonban nem alkudozott tovább. + +– Szót se többet, ha szeretsz! Eredj! + +A yankee sóhajtva föl akart mászni a fürdőkádra. A leány azonban +visszaparancsolta. + +– Az ajtón át eredj. + +A hálószobáján átvezette vőlegényét és miután előbb kissé hallgatódzott +az ajtón, kieresztette a folyosóra… + +– Majd holnap! Holnap! – súgta utána. + +A yankee a szívéhez kapott és igen jól esett neki, mikor ujjai alatt +megroppant Csejthevár asszonyának ékszere… Igy aztán nem is fájt neki +túlságosan, amikor meghallotta, hogy az okos Pálma kétszer megfordítja +az ajtó kulcsát. + +Az éj viszontagságai ezzel még nem értek véget. Húsz lépést se tett még +a lépcső irányában a sötét folyosón, amikor hirtelen becsapódott +mellette egy ajtó s az ajtó mögött egy halálra rémült női hang kiáltozni +kezdett: + +– Segítség! Rablók! Gyilkosok! + +Az ajtó Zsezse ő nagysága szobájának ajtaja volt, a hang pedig Zsezse ő +nagysága hangja. A yankee habozás nélkül megnyomta a kilincset. Az ajtó +nem volt elzárva. Zsezse, teljesen felöltözötten, a szoba közepén +állott, gyertyával az egyik és revolverrel a másik kezében. A két karja +úgy remegett, hogy a gyertya és a pisztoly összeverődtek. + +– Mi baj? – kérdezte az amerikai. + +Jó ideig tartott, míg az asszony megismerte. + +– Te vagy az, Huszt? No, hála Istennek! + +– Mi történt itt? Ki ijesztett meg? + +– Borzasztó dolgok történtek! Képzeld csak: jó egy órával ezelőtt +történt – én már az ágyamban feküdtem, – hogy egy emberi alak surrant el +az ablakom előtt… + +– Az emeleten? Hiszen az lehetetlen! + +– Láttam! Teljesen ébren voltam… Amikor az első ablak előtt elhaladt, +magam is azt hittem, hogy talán a szemem káprázott… Fölültem az ágyamban +és a második ablakra figyeltem… Ott újból fölbukkant… Láttam az árnyékát +is, amit a szoba padlóján vetett… + +– Ez nagyon különös dolog! – konstatálta a yankee. + +– Rögtön fölkeltem, – folytatta az asszony, – és fölfegyverkeztem… Egy +óra óta ülök itt, pisztollyal a kezemben és egyebet se teszek, mint +félni… Most végül megembereltem magamat és elhatároztam, hogy átmegyek +Pálmához… Éppen kinyitottam az ajtót, amikor egy sötét alak jött velem +szemben… Nem tudtam, hogy te vagy és elkezdtem kiabálni… + +Ő nagysága leült egy székre. A nagy félelme kezdett már oszladozni. + +– Mit kerestél te az emeleten? – kérdezte később. + +– Én is valami különös neszt hallottam a fejem fölött és feljöttem, mert +eszembe jutott, hogy itt védtelen nők vannak… Bejártam azonban az egész +házat és nem találtam semmi gyanúsat. No, de most megyek. + +– Beszéltél már Pálmával? – kérdezte az asszony. + +– Nem. És nem is akarok vele beszélni. + +– Ah? És miért nem? + +– Pálma néhány nap óta igen furcsán bánik velem. + +– Magam is észrevettem. De mi ennek az oka? + +– Hát nem tudod? + +– Sejtelmem sincs róla. Hiszen előttem mindent eltitkolnak. + +– Akkor megmondom. A menyasszonyom féltékeny reád. + +– Reám? + +– Annyira féltékeny, hogy három nappal ezelőtt el akart tiltani attól +is, hogy beszéljek veled. Azt mondta, ha még egy szót szólok hozzád, +akkor felbontja az eljegyzésünket. + +Guidóné haragosan nevetett. + +– Pálma kígyó, – mondta mély meggyőződés hangján, – te pedig szamár +vagy, kedves barátom. + +– Miért volnék szamár? – csodálkozott az amerikai. + +– Többek között azért is, mert amerikai vagy és mert minden amerikánus +szamár. Ha volna egy csepp eszed, akkor szó nélkül faképnél hagynád az +elbizakodott leányt. Még ő mer példálózgatni, hogy fölbontja az +eljegyzést? És mihez kezd aztán? Egész Európában nincs férfi, aki +elvenné, mert a legtöbb európai ember már jegyben járt vele egyszer. Egy +ilyen bivaly-naivságu yankeenak kellett átúsznia az óceánon, hogy főkötő +alá hozza ő nagyságát… És ahelyett, hogy térden csúszva zarándokolna el +a radnai Boldogasszonyhoz, ahelyett még ő mer föltételeket szabni? Nos, +yankee, én csak azt mondom neked: megérdemled a sorsodat! + +Huszt elgondolkozva nézte Zsezsét. + +– Őszintén szólva, magam is furcsálom ezt az egész dolgot, – mondta +mélán. – Amerikában egészen másképp volt. Az öreg Carnegie fölajánlotta +nekem a leánya kezét és Van der Gould ma is haragosom még, hogy nem +vettem el az ő Ketty hugát… Itt Európában azonban úgy bánnak velem, mint +az ágról szakadttal. + +– Ennek magad vagy az oka! + +– Tanácsolj, Zsezse, mit tegyek? + +– Köszönöm, de én már nem ártom magamat a dologba. Úgy is tudom, hogy +reggel megint bocsánatot fogsz kérni ő nagyságától és ebédnél reám se +mered emelni a szemedet. Huszt, te gyáva vagy! + +– Félreismersz, Zsezse! Tudod, hogy mi jár már napok óta a fejemben? + +– Nos?… Jár egyáltalában valami a fejedben? + +– Itthagyom Pálmát és búcsú nélkül visszautazom Amerikába. + +– Ezt az őrangyalod tanácsolta neked. Nem hiszem azonban, hogy +megfogadd. + +– Ha akarod, holnap reggel utazom. Erre a becsületszavamat adom. + +– Amerikai szavadat? + +– Észak- és délamerikai szavamat. + +Zsezsén valóságos örömmámor vett erőt. Most már nem félt többet a +zsiványoktól. Semmitől sem félt már. + +– Yankee, ha ezt megtennéd! Felséges volna! Isteni volna! + +– Megteszem, egy föltétel alatt. Nem látok egészen tisztán a dologban. +Nem tudom, hogy a Pálma iránt érzett ellenszenved vagy a hozzámvaló +jóindulatod szól-e hozzám… A gyűlölet szavára ne hallgasson a keresztény +ember… + +– No, de édes barátom, hiszen én nem gyűlölöm Pálmát! Én csak igazságos +vagyok vele szemben. Ami pedig a hozzád való jóindulatomat illeti, nagy +mamlasznak kellene lenned, ha kételkednél benne… Te különben tényleg +nagy mamlasz vagy, drága barátom. Ne vedd rossz néven az őszinteségemet +és eredj aludni. + +Huszt ekkor leült Zsezse mellé a kerevetre és azt mondta: + +– Köszönöm, egy cseppet sem vagyok álmos. Az a kérdés, akarod-e, hogy +holnap fölbontsam az eljegyzésemet? + +– Akarom, akarom, ezerszer is akarom! – válaszolt Zsezse. + + +XI. + +Reggeli tízkor előállott a kocsi, hogy átvigye Husztot Lándorfalvára. +Tudjuk, hogy porcellánholmit akart vinni a grófnak. A fekete bőröndöt +föltették a bakra és a francia komornyik rárakta a sárgát is. Zsezse +ekkor megcselekedte azt, amit asszony kora óta még nem tett meg, tízkor +ugyanis már teljesen felöltözötten megjelent a parkban. Azt mondta, hogy +ő is át akar menni Lándorfalvára, mert vissza kell adnia a grófnő +látogatását. Pálmának láthatólag nem volt inyére a dolog, de elkisérni +nem akarta őket. Neki meg kellett várnia édesapját, akit a déli vonattal +várt haza. + +Alighogy a kocsi kiért az országútra, Zsezse ráparancsolt a kocsisra, +hogy hajtson a vasút felé. + +– Maga most elutazik, – mondta Husztnak franciául, hogy a kocsis meg ne +értse. – Budapestre utazik és meg sem áll New-Yorkig. Ezt az amerikai +becsületszavával fogadta nekem, tehát meg is kell tennie. Magam pedig, +hogy a kocsis otthon ne fecseghessen, tényleg átmegyek Lándorfalvára és +estig ott maradok… Vacsoránál majd megmondom Pálma ő nagyságának, hogy a +vőlegénye túl van már ungon-berken… És ezt az élvezetet nem adom +semmiért a világon… + +Huszt valóban megváltotta a jegyét és beszállt a vonatba. Azt mondta a +kalauznak, hogy Budapestig aludni szeretne és jó borravalót adott neki. +Zsezse csak akkor szállt megint kocsiba, mikor a vonat már elindult. A +szép asszony a pályaudvartól Lándorfalváig, kevés megszakítással, egyre +kacagott. Ha olykor abbahagyta a nevetést, kissé elmélázott a közelmúlt +különös eseményein, de aztán Pálma sógornéjára kellett csak gondolnia, +hogy újból erőt vegyen rajta a viharos jókedve. A tisztes vén kocsis már +nagyon restelte, hogy az úton járó parasztemberek mind utánuk fordulnak. + +Mikor Huszt vonatja beért a matyóvári stációra, egyik kocsiból egy +fehérköpönyeges, hosszu gárdatiszt ugrott le a perronra. Csinos ember +volt és tömött, rőt bajuszt viselt. A gárdista megkérdezte egy vasúti +tiszttől, hogy mikor indul a trieszti vonat. Azt a fölvilágosítást +nyerte, hogy egy félóra mulva. A tiszt föl-alá kezdett járni a perronon. +Később egy öreg generálist vett észre, aki a sínek közt sétált és ekkor +hozzálépet és a mágnás-katonák hanyag feszességével összeütve a +sarkantyúit, valami német nevet morgott. A tábornok kezet fogott vele. + +– Hová utazik, kapitány úr? + +– Triesztbe, illetőleg Miramarébe. + +– Mi dolga ott? + +A gárdista kissé elmosolyodott. + +– Legfelsőbb szolgálatban utazom… + +– Pardon! – mondta az öregúr. + +És többet nem is kérdezett tőle, hanem az időjárásról kezdett +beszélgetni. Időközben megérkezett a gyorsvonat Budapest felől. A +gárdista, – akiben a szíves olvasó talán fölismerte már Huszt-Hudson +urat, – egyik kocsi ablakában megpillantotta Avarffy Sándor, Guidó és +Imre fejét. Az öreg arca szinte lilaszínü volt. + +– No, ezek szép dolgokat hallhattak az amerikai főkonzultól, hogy +mindjárt csoportosan készülnek rámrohanni! – gondolta magában a yankee. + +Mikor a trieszti vonat előállott, a tábornok fölszólította a gárdistát, +hogy szálljon vele egy fülkébe, mert ő is Triesztbe megy. A kocsiban +azután kedélyes társalgásba merültek. + +– Mi is a kapitány neve? – kérdezte az öreg. – Az imént nem értettem meg +jól. + +– Lobkovicz, – felelte egykedvüen Huszt. + +– Lobkovicz? – csodálkozott az öreg, – de hiszen akkor mi rokonok +vagyunk, mert nekem minden Lobkovicz atyámfia. + +– Tessék! – szólt magában az amerikai, – millió név között választottam +és éppen a Lobkovicz nevet kellett választanom! Ha ez nem pech… + +Azután hangosan mondta: + +– Tartok tőle, hogy nem vagyok abban a szerencsés helyzetben, hogy +excellenciád rokona legyek… Én ugyanis báró Lobkovicz vagyok és a +hercegek nem rokonaink… + +– Ah úgy! – mondta elnézően az öreg úr és azzal a kézi böröndjében +kezdett keresgélni. + +– Szeretem a katonákat, – jegyezte meg magában az amerikai, – mert nem +kiváncsi emberek. + +A következő pillanatban azonban már megváltoztatta előnyös véleményét, +mikor egy vastag kis könyvet látott a kegyelmes úr kezében. A gótai +almanach volt. + +– Miféle izetlen podgyásszal utazik a vén krampusz? – dühöngött magában +az amerikai gárdista. + +A tábornok az L betüt kereste. + +– Hallja, – mondta végül, – én itt egy mákszemnyi Lobkovicz bárót se +találok. + +– Azt meghiszem, – válaszolt nevetve a kapitány, – az én nevem nem is +Lobkovicz. + +A tábornok redőkbe vonta a homlokát. + +– Mit jelent ez, kapitány úr? + +– Azt jelenti, hogy inkognitóban óhajtok utazni. S ha ön, kedves +tábornok úr, nem respektálja az inkognitómat, akkor ám nézzen meg jól és +talán eszébe fog jutni, hogy ki fia vagyok. Ha pedig nem jut eszébe, az +az ön baja, mert illenék, hogy eszébe jusson… + +A tábornok kiejtette kezéből a könyvet és majd megdermedt a nagy +csodálkozástól. Aztán egyszerre úgy rémlett neki, hogy tényleg látta már +a fiatal tiszt arcát. Talán egy udvari bálon, vagy egy családi arcképen, +melynek rámáját császári korona ékesítette… Persze, a névre nem +emlékezett így hirtelenében. Nem is lehet kivánni egy öreg katonától, +hogy negyven-ötven fenséges nevet betéve tudjon. + +– Bocsánat! – hebegte loyális zavarában. + +A fiatal tiszt nevetve nyújtott neki kezet. + +– Semmi bocsánat! Nem is képzeli, hogy az én unalmas életemben mennyi +kedves derűt hoznak az ilyen apró kalandok! + +Egy nagyobb állomáson csendőrök járták végig a vonatot. Valami +szökőfélben levő gonosztevőt kerestek. Egy goromba kéz felrántotta a két +katonatiszt fülkéjének ajtaját. + +– So ein Rindvich! – morogta a tábornok. + +S azzal becsapta megint az ajtót. + +Triesztben sisakos csendőrök fogadták az utasokat. Mikor meglátták +Husztot, aki a tábornok jobbján hagyta el a perront, kihúzták magukat és +mereven tisztelegtek… + +Az amerikai gárdista még az este megjelent a Görögországba induló hajó +födélzetén és előhivatta a kapitányt. + +– Mikor indul a hajója? + +– Éjfélkor pontban. + +– A jerichói érsek önnel fog utazni. Magas megbízásból kérem önt, hogy +viselkedjék iránta a legnagyobb előzékenységgel, mert Bécsben nagy +kegyben áll ő eminenciája. Ön talán tudja, hogy az érsek a keleten az +osztrák befolyás egyik legerősebb támasza. + +Kevés idővel éjfél előtt ő eminenciája megjelent a hajón. Cselédek +nélkül utazott. Egy hordár két böröndöt hozott utána; egy feketét és egy +sárgát. Mikor ő eminenciája suhogó selyemköntösében, övig érő szép +szakállával áthaladt a hajó hídján, a kapitány, aki jó katolikus volt, +eléje lépett és megcsókolta a kezét. + +Fiuméig jó útja volt az érseknek. Hogy mi történt Fiume és Görögország +között, azt elmondtam már elbeszélésem elején. + + +_Az író zárószava._ + +A türelmes olvasó talán emlékszik még, hogy ezt a történetet maga Huszti +Huszt mondta el nekem, miközben az athéni Olimpieontól a Nimfák hegyéig +sétáltunk. Még az este kifizettem a négyszáz drachmát, melyet +föltételesen odaigértem neki. Éppen zsebre akarta tenni a pénzt, mikor +eszembe jutott valami. + +– Az ön elbeszélésében van néhány homályos pont. Ön, ugyebár, azt +mondja, hogy nagy szüksége van a pénzre? + +– Nagy szükségem van rá, mert Amerikába akarok menni, hogy föllépjek a +küszöbön álló választásoknál. + +– Képviselő akar lenni? Milyen programmal lép föl? + +– A konzerv-trust programjával. + +– És mire kell önnek az én pénzem? Választási költségre? + +– Ne nevettesse ki magát, kedves uram! A választási költségeimet a trust +fogja előlegezni. Az ön pénze azért kell nekem, mert nem szeretek +második osztályon utazni az oceánon. + +– De hiszen ön magával hozta Báthory Erzsébet nyakékét? + +– Kérem, ne is juttassa eszembe az átkozott ékszert! Mikor ideérkeztem, +első dolgom volt, hogy megbecsültessem egy hozzáértővel. Tudja, hogy +mennyit akart érte adni? + +– Kiváncsivá tesz! + +– Háromezer frankot! + +– De hiszen Avarffy Sándor háromszázezer forintra becsülte? + +– Ebből láthatja, hogy az öreg megcsalt. A gyöngyök hamisak. Avarffy +régóta eladta az igaziakat – bizonyára sajnálta a tőkéjét kamat nélkül +hevertetni – és műgyöngyöket tett a helyükbe, hogy elbolondítsa az +embereket. Mindössze harminc-negyven kisebbfajtáju igazgyöngy van az +ékszerben, ezek azonban oly ügyesen vannak elhelyezve, hogy megtévesztik +a felületes szemlélőt… + +– De hiszen e szerint ön nagyon ráfizetett az európai kirándulására? + +– Nem elég, hogy Avarffy Sándor eltulajdonította édesapám birtokait… + +– No, erről inkább ne beszéljünk! + +– Pardon – én tényleg úgy beleéltem magamat a konzerv-Hudson fiának +szerepébe, hogy ilyen kis botlások megesnek velem… De azért való igaz, +hogy mindenki becsapott! Guidó elszedte a pénzemet, az öreg ellopta +vagyont érő kéziratomat, a konzerv-Hudson emlékiratait, Pálma pedig – +no, de róla inkább ne is beszéljünk! + +– De Zsezse? + +– Zsezse igen derekasan viselkedett velem szemben. Igaz, hogy csak Pálma +iránt érzett gyűlöletből tette, de ezt meg tudom neki bocsátani. Én +egyébként nem vagyok szentimentális ember, de most, bevallom, alig várom +már, hogy viszontlássam Amerikát. Odaát őszintébbek és könnyebben +áttekinthetők a viszonyok. Ott a becsületes ember becsületes, a kalandor +pedig kalandor. Önöknél tömegesen vannak leplezett kalandorok, akik a +becsületes és előkelő ember kiváltságait élvezik s így nagy fölényben +vannak a hivatásos kalandor fölött. Ez azonban nem tiszta játék. Mit +szól ön például ahhoz, hogy azoknak, akik engem kifosztottak, módjukban +van, hogy csendőrökkel üldöztessenek? Nos?… + +Nem válaszoltam a kérdésére. Huszt aztán maga is vállat vont és így +szólt: + +– Sebaj! Legalább jól mulattam a pénzemen! Tanultam is egyetmást. +Amerikában a milliárdos kisasszonyok nagyon szeretik az európai +arisztokratákat… Ha Európában el tudtam játszani a konzerv-báró +szerepét, Amerikában rátérhetek még a feudális nagyúr szerepére is… Ez +attól függ, hogy milyenek a politikai kilátásaim. + +Huszt úr kezet fogott velem és elbúcsúzott tőlem. + +Azóta se láttam. Szeretném azonban, ha túl az óceánon kegyeibe fogadná a +sors. + +Vége. + + + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75286 *** diff --git a/75286-h/75286-h.htm b/75286-h/75286-h.htm new file mode 100644 index 0000000..1ac3f44 --- /dev/null +++ b/75286-h/75286-h.htm @@ -0,0 +1,5846 @@ +<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" + "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> +<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> +<head> +<meta name="generator" content= +"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> +<meta http-equiv="Content-Type" content= +"text/html; charset=utf-8" /> +<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> +<title>Szerelmesek mesék by Ferenc Herczeg | Project +Gutenberg</title> + +<style type="text/css"> +/*<![CDATA[*/ +body { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; +} + +h1,h2,h3 { + text-align: center; + clear: both; + line-height: 200%; +} + +h2,h3 { + margin-top: 2em; +} + +p { + margin-top: 0.75em; + margin-bottom: 0.75em; +} + +body > p { + text-align: justify; + text-indent: 1.5em; +} + +p.i2 { + text-indent: 3em; +} + +hr { + width: 33%; + margin-top: 2em; + margin-bottom: 2em; + margin-left: auto; + margin-right: auto; + clear: both; +} + +hr.chap {width: 65%} + +.pagenum { + position: absolute; + right: 2%; + color: gray; + font-size: smaller; + text-align: right; + text-indent:0; +} + +.blockquot { + margin-left: 10%; + margin-right: 0%; + text-align: justify; + text-indent: 1.5em; +} + +.center { + text-align: center; + text-indent: 0; +} + +.right { + text-align: right; + margin-right: 1.5em; +} + +.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} + +.caption {font-weight: bold;} + +.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} + +.figcenter { + margin: auto; + text-align: center; +} + +.figcenter, .figcenter img { + max-width: 100%; +} +/*]]>*/ +</style> +</head> +<body> +<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75286 ***</div> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title= +"" /></div> +<hr class="chap" /> +<p class="center"><span class="caption-large">HERCZEG +FERENC</span></p> +<h1>SZERELMESEK</h1> +<p> </p> +<p> </p> +<div class="figcenter" style="width: 78px;"><img src= +"images/i001.png" alt="Magyart a magyarnak" title= +"Magyart a magyarnak" /></div> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST, 1909</span></p> +<p class="center"><span class="caption-small">SINGER ÉS WOLFNER +KIADÁSA</span></p> +<p class="center"><i>Minden jogot fenntartunk.</i></p> +<p class="center"><span class="caption-small">BUDAPESTI HIRLAP +NYOMDÁJA</span></p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id= +"Page_3">-3-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>FÉRFISZIV</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_4" id= +"Page_4">-4-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5"><br /> +-5-</a></span></p> +<h3>I.</h3> +<p>Este hét óra van.</p> +<p>Herbertéknek ma van a páros szerdájuk és a budai lakásuk tele +van emberekkel. Herberték előkelő és gazdag polgáremberek. A +vendégeik között sok a tisztviselő és a magasrangu birói család. Nő +természetesen kétszer annyi van, mint férfi. A közömbös ismerősök a +nagy fogadószobában teáznak, a ház bizalmasabb barátai +megszállották a kis szalont és a dohányzót.</p> +<p>A vendégek nem igen tudnak fölmelegedni ebben a házban. Valami +különös, ünnepies merevség jellemzi a budai szerdákat. Herberték +nagybefolyásu emberek, azért mindenki töri magát a meghívásuk után, +de Herberték egyszersmind igen hűvös és szertartásos modoru emberek +is, azért senki sem érzi jól magát a körükben.</p> +<p>A házigazda valaha városi tisztviselő volt és feleségének, +Budavár leggazdagabb leányának milliói révén lett nagy úrrá. Őszülő +fővel is daliás, szép ember <span class="pagenum"><a name="Page_6" +id="Page_6">-6-</a></span> még. A mosolya csupa leereszkedés, a +tekintete állandó ellenőrzés. Amint ott jár-kel a fiatalok között, +folyton arra látszik ügyelni, hogy elég méltósággal és +illendőséggel viselkednek-e? Egy gyöngyökkel teleaggatott, nagyon +jelentéktelen és alázatos kis felesége van, aki tömérdek pénzen +vásárolta meg a boldogságot, hogy Herbert úr alázatos szolgálója +lehessen. A két Herbert-lány testileg-lelkileg szakasztott olyan +jelentéktelen, mint az édesanyjuk. Nagyszabásu édesapjuktól csak a +gőgöt örökölték, amely hűvös és komor viselkedésükben nyilatkozik +meg.</p> +<p>Pontban hét órakor bekövetkezett az, ami nélkül nem múlt el még +egyetlen páros szerda sem: Herbertéknek alkalmuk nyílt, hogy +megbánják vendégszeretetüket. A közömbös ismerősök sorába tartozó +fiatal leányok rávettek egy ifjút, hogy táncolja el a nagy +szalonban azt a négertáncot, amelyet nemrégiben valami műkedvelői +társaságban produkált. Az ifju – egy kicsi termetü, angolosan +borotválkozó, megdöbbentően vakmerő arcu emberke – kötélnek állott +és zongorakíséret mellett ellejtette fantasztikus táncát. A +társaságot valósággal megrémítette hóbortos ötlete. Különösen az +öregebb urakon, a bírák és miniszteri tanácsosok hosszúra nyuló +arcán meglátszott, hogy botrányosan izléstelennek találják a +borotvált ifju viselkedését. Herbert úr úgy viselkedett, mint egy +fejedelem, aki ellen merényletet követtek el. Volt benne annyi +férfiasság, hogy bátorító pillantásokat vethetett <span class= +"pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> feleségére és +leányaira. A lelkében azonban e pillanatban már gyökeret vert az +elhatározás, hogy a páros szerdákat végleg és visszavonhatatlanul +be fogja szüntetni.</p> +<p>A borotváltarcu bűnös maga is észbe kapott és megrémült tettének +következményeitől. El is tünt hamarosan és nyom nélkül, mint a +kámfor. Fölbujtói pedig a zongora mellé lapultak és lélegzetet is +alig mertek venni mindaddig, amíg édesanyjuk védőszárnyai alatt el +nem menekülhettek a házból.</p> +<p>Negyednyolc felé még egy elkésett vendég lépett a nagy szalonba. +Egy barnára sült képü úr volt. Miután a háziaknak köszönt, biztos +ösztönnel a dohányzó-szobába ment. Benfentes ember volt és tudta, +hogy ott találja meg a társaság érdekesebb részét.</p> +<p>A kandalló mellett kezet csókolt egy fiatalos elegánciával +öltözött, szép öregasszonynak.</p> +<p>– Hát maga hol sült le ennyire télvíz idején? – kérdezte az +asszony.</p> +<p>– Ma jöttem meg Sziciliából, ahol egypár hetet töltöttem.</p> +<p>– Találkozott magyarokkal?</p> +<p>– Nápolyban beszéltem Arady Sándorral… Egy nagyon szép asszony +is van lenn, Éder báróné… A Vesuvióban laknak mind a ketten…</p> +<p>Egy fiatal hölgy, aki háttal állott a beszélőknek, e pillanatban +megtántorodott és jajszó nélkül összerogyott. <span class= +"pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> A homlokát +beleütötte a kandalló párkányába és hosszában elterült a szőnyegen. +Elájult.</p> +<p>A dohányzóban kis pánik támadt. Egy zömök kis ember fölemelte az +ájult hölgyet és bevitte a háziasszony szobájába. A Herbert-leányok +és a zömök ember, aki egyébként egyetemi orvostanár volt, odabenn +ápolás alá vették. A házigazda az ájulást majdnem olyan rossz néven +vette, mint az imént a négertáncot; úgy érezte, hogy az esetet +házának jó hírneve érdekében el kell simítani. Ő egyáltalában nem +akarta, hogy az ő szalonjában efféle föltünő dolgokat +műveljenek.</p> +<p>– Nem ájult el, szó sincs róla, – mondotta, – Csak elszédült egy +kissé…</p> +<p>– Talán a hőségtől? – vélekedett valaki.</p> +<p>Ez a megjegyzés nem tetszett Herbert úrnak.</p> +<p>– Én eddig azt hittem, hogy a lakásom jól van szellőztetve, – +mondotta nem minden él nélkül.</p> +<p>– Nagyon be lehetett fűzve? – vélekedett másvalaki.</p> +<p>A fiatalosan öltözködő öreg hölgy hevesen ellentmondott.</p> +<p>– Hogy is ne! Annak az asszonynak életében se volt fűző a +testén!</p> +<p>Herbert úr kedvetlen ráncokba vonta jupiteri homlokát. +Tapintatlannak találta, hogy az ő szalonjában ilyen intím +ruhadarabokat emlegetnek.</p> +<p>Odabenn, a háziasszony szobájában, a beteg időközben kinyitotta +a szemét. Egyelőre gyönge volt még <span class="pagenum"><a name= +"Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> és úgy kellett megitatni. +Láthatólag nagyon szégyelte a feltünést és a zavart, melynek +okozója volt. A szeme könnyes volt, amint halkan és zavartan +mentegette magát.</p> +<p>Fiatal özvegyasszony volt, huszonnégy, legfölebb huszonhat +esztendős. A neve Ágh Sándorné, született Szepessy Klotild. Három +esztendeje, mióta özvegységre jutott, édesanyjával együtt a +fővárosban lakott. Nem volt sem nagyon szép, sem feltünően elegáns, +sem szikrázóan elmés asszony, de kellemes külsejü, jól öltözködő és +értelmes volt. És volt egész lényében valami, ami a tisztaság és +édesség benyomását keltette és ami meghódította neki az emberek +rokonszenvét.</p> +<p>Félóra mulva Klotild asszony annyira összeszedte magát, hogy +talpra állhatott. Nem akarta magát többet a társaság előtt mutatni +és hazakivánkozott. Székely doktor, a barna zömök kis ember, aki az +első segítséget nyujtotta neki, magára vállalta, hogy hazaviszi a +fogatján. Az asszony a Múzeum-körúton lakott. A ház kapuja még +nyitva volt és Székely fölkísérte Klotildot a lépcsőn is.</p> +<p>Egész úton egy szót sem beszéltek. A lakás ajtaja előtt +megszólalt az orvos.</p> +<p>– Ha megengedi, bemegyek magához egy percre.</p> +<p>A lakás négy kis szobából állott. Fogadóból, ebédlőből és két +hálószobából, melyeknek egyike Klotild édesanyjáé volt. Az öreg +Szepessyné egyébként nem <span class="pagenum"><a name="Page_10" +id="Page_10">-10-</a></span> volt otthon; ha leánya társaságba +ment, akkor ő az estét rendesen a házas fiánál töltötte, unokái +körében.</p> +<p>Klotild leültette vendégét a kis szalonban és meghagyta a +szobaleánynak, hogy készítsen teát. Azután lehúzta hosszu keztyűit, +fehér köpenyegét azonban a vállán tartotta, mivel kissé fázott. +Nagyon halvány volt, a szája mellett pedig két szomoru redő +látszott.</p> +<p>Jó ideig hallgatagon ültek mind a ketten, azután megszólalt az +asszony:</p> +<p>– Igazán nem tudom, hogy mi lelt engem ma…</p> +<p>Az orvos csendesen mosolygott.</p> +<p>– Ön igen jól tudja, édes Klotild, hogy mi lelte. És én is +tudom.</p> +<p>Az asszony meghökkenve pillantott reá, de nem merte tőle számon +kérni megjegyzését. Székely azonban kéretlenül is beszélt.</p> +<p>– Magának az baja, hogy Arady Sándor megcsalja. Két héttel +ezelőtt azt mondta magának, hogy orvosi rendeletre Mentonebe kell +mennie, pedig Nápolyba ment, hogy ott Édernével találkozzék.</p> +<p>Klotild arca szinte eltorzult a meglepetéstől és a rémülettől. +Nem tudott mit válaszolni. Majd kezébe rejtette arcát és keserves +sírásra fakadt.</p> +<p>Székely megindultan szemlélte. Ez a kis, köpcös ember egyébként +nagyon rokonszenves és szinte imponáló benyomást tett mindenkire. +Elmés arcu, férfias modoru, a mellett gyöngéd és finom érzésü ember +volt. A mélyen csengő hangjában is volt valami megnyerő. +<span class="pagenum"><a name="Page_11" id= +"Page_11">-11-</a></span></p> +<p>Most fölállott és arccal az ajtónak fordulva, Klotild széke +mellé állott.</p> +<p>– Törülje meg a szemét, – mondta halkan, – és hallgassa meg azt, +amit mondani fogok. Mindenek előtt meg akarom nyugtatni. A +társaságban, ahol voltunk, senki sem sejti, hogy mi okozta a maga +ájulását. Egyedül magam értettem meg a dolgok összefüggését, mert +én jobban ismerem magát, mint bárki más és megszoktam már, hogy +figyelemmel kisérjem minden mozdulatát… Egyebekben is +megnyugtathatom. Rajtam kivül Budapesten senki sem tudja, hogy maga +Arady kedvese…</p> +<p>Az asszony lassan fölemelte a fejét és Székely szeme közé +nézett. A bátor, szelid és végtelenül szomoru tekintete oly különös +hatással volt a tanárra, hogy most ő fordította el a fejét.</p> +<p>– Ne értsen félre, – mondotta kissé zavartan. – Én mindent +tudok, anélkül, hogy valaha is kémkedtem volna ön után. Semleges +helyen, közömbös társalgásban kellett csak együtt látnom önt +Aradyval, hogy megértsem a valót… Eszemben sincs, hogy elítéljem +magát, édes barátnőm. Maga az én szememben ugyanaz az asszony, aki +azelőtt volt. Az a tiszta, nemes és jó asszony, aki volt. A +fájdalma még tiszteletreméltóbbá és talán kedvesebbé is teszi +nekem.</p> +<p>Klotild összekulcsolta a két kezét és kétségbeesetten nézett +maga elé.</p> +<p>– Miért mondja nekem ezt? Mire való ez? <span class= +"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span></p> +<p>– Emlékezzék meg róla, hogy soha egyetlen célzással sem +avatkoztam bele szívbeli ügyébe… Még boldognak tudtam, addig +hallgattam. Most beszélek, mert előre látom, hogy magára nézve +megkezdődött a fájdalom és a lealázások időszaka. Szeretném magát +megvédeni, mindenek előtt a maga kétségbeesése ellen. Maga büszke +és becsületes lélek. Szeretném, ha mostani helyzetében is hű +maradna önmagához és büszkén és becsületesen viselkednék…</p> +<p>Nem folytatták a beszélgetést, mert a szobaleány behozta a teát. +A leány még a szobában volt, amikor odakünn csengetés hallatszott. +Szepessyné jött haza. Az öregasszony igen jó kedvében volt, mint +mindig, ha az unokái köréből tért meg. Szepessyné, miként legtöbb +anya, nem ismerte a leányát, akit vakon imádott és nem is tudott +olvasni a Klotild arcán. Mialatt a fiatal asszony sötét +gondolataival vívódott, az öregasszony unokáinak apró-cseprő viselt +dolgairól beszélt. Ezek a kis elbeszélések ragyogó világításba +helyezték a Szepessy-csemeték testi és lelki kiválóságait.</p> +<p>Székely búcsút mondott az asszonyoknak. Klotild kissé fogva +tartotta a kezét.</p> +<p>– Jöjjön el holnap! – mondta halkan. <span class= +"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span></p> +<h3>II.</h3> +<p>Klotild nem húnyta le az éjjel a szemét.</p> +<p>Székely józan és jóakaró szavai mély hatással voltak reá. +Érezte, hogy nem szabad magát átengednie a zavaros és kétségbeejtő +fájdalomnak, amelyet kedvesének hűtlensége hozott reá. Mindenek +előtt rendbe akarta szedni kuszált gondolatait és azért újból +átgondolta mindazt, ami közte és Arady között történt.</p> +<p>Ez az ember végzete volt eddigi életének.</p> +<p>Talán valami élettani föltételeken múlhatott, amelyeket ő nem +értett meg, hogy kisleány kora óta szenvedélyes vonzalommal +viselkedett Arady iránt. Egy vidékről valók voltak, távoli +atyafiság kötötte össze őket. Klotild még iskolás leány volt, +amikor első ízben látta az akkori jogászt, aki természetesen, még +ügyet sem vetett reá.</p> +<p>Arady Sándorhoz való vonzalma együtt nőtt a kisleánynyal. Az ő +szemében Sándor fölötte állott minden bírálatnak. Mindennek, ami +rajta és benne van, valami különös, mély értéke van. Amit tesz, az +mindig nemes és jó, amit mond, az mindig érdekes és fontos. +Röviden: Sándor a férfiak férfia. A kisleány lelki világában <i>a +férfi</i>.</p> +<p>Később szétváltak útjaik. A nagyralátó ifju a diplomáciai +pályára vágyakozott és a bécsi keleti akadémia <span class= +"pagenum"><a name="Page_14" id="Page_14">-14-</a></span> növendéke +lett. Midőn a kitünő tanulót kinevezték attasénak, oly magasra +emelkedett Klotild szemében, hogy szinte már el is tünt a falusi +szemhatára fölött, akár az elszabadult léggömb. Klotild meg volt +róla győződve, hogy az ő bálványa maholnap Európa sorsát fogja +intézni. A szerelme csodálattá változott át.</p> +<p>Nem is követett el hűtlenséget, midőn néhány esztendő multán +annak rendje, módja szerint feleségül ment egy Ágh nevü derék +vidéki uriemberhez. Egy istenhez egyébként nem mehet nőül a leány, +különösen akkor nem, ha a szóban forgó isten nagykövetek leányaival +tenniszezik.</p> +<p>Klotild egy darabig olyasmit képzelt, hogy ő boldog is lehetne a +házasságában. Később meggyőződött róla, hogy a boldogság nem +föltétlen életszükséglet és megelégedett annak szurrogátumával, a +nyugalommal. Alkalmasint épp oly kötelességtudó, mint igénytelen +falusi asszonyként végezte volna földi pályafutását, ha egy gonosz +véletlen ki nem zökkenti a sinekből. Az ura egy szerencsétlenség +áldozata lett. Egyik legbizalmasabb barátja véletlenségéből +agyonlőtte vadászaton.</p> +<p>Klotild illően elsiratta és meggyászolta, azután édesanyjával a +fővárosba ment lakni. Az édesanyja akarta így, hogy Budapesten élő +fia és unokái közelében lehessen.</p> +<p>Abban az időben lett fővárosi lakossá Arady Sándor is, miután a +diplomáciai pályája hirtelen ketté szakadt. Sándor hamarosan +belátta, hogy nem született <span class="pagenum"><a name="Page_15" +id="Page_15">-15-</a></span> hivatalnoknak. Nagytehetségü, de +egyszersmind féktelenül önérzetes ember volt és egyik hivatali +főnökének kellemetlenkedése éppen elég ok volt neki arra, hogy egy +gőgös gesztussal örökre búcsút mondjon pályájának. Elhatározását +persze megkönnyítette az a körülmény, hogy csinos vagyon ura +volt.</p> +<p>Azzal az elhatározással tért meg hazájába, hogy politikát fog +csinálni. Ehhez ő is, mint minden magyar ember, kiváló +hivatottságot érzett magában.</p> +<p>Azzal kezdte, hogy könyvet írt, amelynek az lett volna a +feladata, hogy reá irányítsa a nyilvánosság figyelmét. A könyv a +közös külképviselet bírálatával foglalkozott és bár Sándor +írásközben meg volt győződve, hogy kíméletlenül éles hangot +használt, utólag mégis kitünt, hogy könyve hazai fogalmak szerint +annyira tárgyilagos és higgadt, hogy már szinte unalmas. Senki sem +olvasta és senki sem emlegette.</p> +<p>A véletlen akkoriban összehozta Sándort Klotilddal. Az utcán +látták meg egymást elsőízben. Másnap Arady már meglátogatta az +asszonyokat. Ennek a nagy sietségnek megvolt a maga oka: +találkozásuk alkalmával a fiatal özvegy szinte szenzációs hatást +tett az attaséra. Ő süldőleány korában látta utolsó izben. Azóta +külsőleg, belsőleg megérett. A termete megtelt, szeméből asszonyi +gyöngédség ragyogott. Sándor elragadónak találta. Ő mostanában +egyébként is nagy honvágyat érzett saját ifjukorának gyöngéd +emlékei után. Egy idő óta valósággal szentimentális volt +<span class="pagenum"><a name="Page_16" id= +"Page_16">-16-</a></span> a kedélyállapota. A balsikerei lealázták, +azonkívül egy keletkező szívbaj szimptomáit vélte magán +megfigyelni, ami ugyancsak leverte. Szinte epekedett egy kis +bensőség és melegség után.</p> +<p>Félesztendővel később Klotild már kedvese volt Sándornak. Az +első szerelmes csók után habozás és gondolkozás nélkül +odaajándékozta magát neki. Soha asszony kevesebbre nem tartotta +magát, mint ő.</p> +<p>Hogy gondolt-e házasságra? Egyébre sem, csak arra. Úgy +vélekedett azonban, hogy ennek a „külső formaságnak“ – ő csak annak +tekintette – minden részét Sándorra kell bíznia.</p> +<p>Arady eleinte maga is úgy vélekedett, hogy jobb hitvest ennél a +csendes, szerény és melegszívü asszonynál hét országban keresve sem +találhatna. Később azonban kiverte fejéből a házasság gondolatát. +Az egészsége időközben megint helyreállott és ezzel megjött a régi +büszke életkedve is. Többet járt társaságba és a szó szoros +értelmében divatba jött a fővárosi szalonokban. Az élet megint +ragyogva és csábítóan mosolygott rá; a jövendő megint sokat igért +neki. És még valami különös dolog történt. A budapesti asszonyok, a +legszebbek és legbüszkébbek, úgy viselkedtek az érdekes attaséval +szemben, mintha fogadást kötöttek volna, hogy melyikük hódítja meg +előbb. Sándor olyanformán érezhette magát köztük, mint a mohamedán +ember az éden kertjében: minden bokorból mosolygott feléje a +szépség és az élvezet. Valószinü, hogy a külföldről ideszakadt +<span class="pagenum"><a name="Page_17" id= +"Page_17">-17-</a></span> fiatalember erősen félreértette és +túlbecsülte a fővárosi nők fesztelen kacérságát, de bizonyos, hogy +Tildát – így nevezte ő barátnőjét – napról-napra +jelentéktelenebbnek látta és bizonyos, hogy a házasság gondolata +nem volt kedvesebb előtte az életfogytiglan tartó rabság +gondolatánál.</p> +<p>Akkoriban lépett a szinre Éder báróné. Egy osztrák katonatiszt +elvált felesége, eredetére nézve lengyel nemzetség. Pompás és +érdekes nő, az úgynevezett veszedelmes asszonyok fajtájából. Csupa +temperamentum, telve szikrázó elmésséggel és művészi ösztönökkel. +Ez az asszony körülbelül olyan életet folytat a fővárosban, mint +egy előkelő legényember.</p> +<p>Ebben vakmerően következetes. Láthatólag nem törődik senkivel és +nem fél semmitől. Az arisztokrácia, amelyhez születésénél fogva +tartozott, nem igen akar róla tudni, de ő nem is tesz kisérletet, +hogy elfogadtassa magát a nagyúri házakban. Jobban szereti a +művészek társaságát. Furcsa egyébként, hogy ezt az asszonyt, aki +jóformán az utcán él, bizonyos homály födi. Mialatt száz botrányos +dolgot beszélnek róla az emberek, bevallani kénytelenek, hogy +bizonyítani nem tudnának ellene semmit. Egyesek – még pedig nem a +legtapasztalatlanabbak – azt állítják, hogy Éderné inkább +szabadszáju, mint szabaderkölcsü és hogy a híres temperamentuma a +szemében lobog csak, a vére azonban hűvös, vagy legjobb esetben is +langyos.</p> +<p>Klotild annyiban is igen kellemes természetü asszony +<span class="pagenum"><a name="Page_18" id= +"Page_18">-18-</a></span> volt, hogy nem ismerte a féltékenységet. +A barátja úgynevezett társadalmi sikerei nem nyugtalanították, +inkább büszkévé tették. Éderné azonban első találkozásuk alkalmával +ellenszenvvel és félelemmel töltötte el. Asszonyi sejtőképessége +megérezte a báróné hóbortos könnyelműsége mögött a hideg számítást. +Sohasem merte volna barátját arra kérni, hogy kerülje ezt az +asszonyt, titokban azonban könnyeket ontott a nagy érdeklődés +miatt, amelyet Sándor a különös asszony iránt mutatott.</p> +<p>Néhány héttel ezelőtt Arady, orvosi rendeletre, amint mondta, +Mentoneba utazott. Klotild, bár gyanúját egy szóval sem árulta el, +biztosan tudta, hogy barátja nem az egészsége miatt utazik a +Rivierára. Más ok készti az útra; olyan ok, amelyet bevallani nem +akar. Néhány rövid és meglehetősen hűvös levél érkezett Mentoneból. +Ezek a levelek valósággal megtörték Klotildot. Most már rettegve +sejtette, hogy a barátja elfordult tőle.</p> +<p>A valóságot Herberték szalonjában tudta meg, egy idegen ember +szájából, aki Nápolyban együtt látta Aradyt Édernével.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Klotild a Herberték estéjét követő éjszakán végiggondolta +szerelmének bús és együgyü történetét. Úgy érezte, hogy a +szakadást, amely elválasztotta Sándortól, többé nem temetheti be +semmi. A barátja hazudott <span class="pagenum"><a name="Page_19" +id="Page_19">-19-</a></span> neki. Ő meg tudta volna a hazugságot +bocsátani, de tudta, hogy Sándor hiúsága sohasem fogja neki +megbocsájtani a tettenérést. Ami volt, az nem lesz többé. A boldog +álmok, az édes ábrándok világa elpusztult. Köröskörül csupa rom. A +jövendő ege kétségbeejtően szürke. Hogyan lehet majd elbírni ezt a +vígasztalan életet?</p> +<p>Az asszonynak eszébe jutott valami, amire eddigelé még sohasem +gondolt: hogy ő tulajdonképpen „bukott nő“. Eddig az az érzése +volt, hogy Sándornak adta oda a becsületét. A becsülete elveszett +abban a pillanatban, amikor a kedvese eldobta magától.</p> +<h3>III.</h3> +<p>A Rákóczi-úton bérkocsi állott meg egyik ház előtt. Egy +vadászruhás inas várakozott a kapu alatt; ő fogadta a kocsiból +kiszálló urat és szedte le a bakról a podgyászt.</p> +<p>Az úriember, aki láthatólag hosszabb útról érkezett, karcsu, +szőke ember volt. Igen szabályos metszésü, föltünően halvány +arcának a hegyesre nyírott, aranysárga szakáll némi külföldies +kifejezést adott. Az ember azt hitte volna, hogy előkelő és +nagymódban élő művész. Ezt a benyomást megerősítette szürke, szép +szemének parancsoló tekintete és egész modorának <span class= +"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> határozott +és büszke volta. Ez az ember volt Arady Sándor, az attasé.</p> +<p>Néhány kérdést intézett legényéhez, közben fölment a második +emeleten lévő lakására. Dolgozószobájában, az íróasztalon, a +fölbontatlan ujságlapok és levelek egész halmaza várakozott reá. +Kalappal a fején, utiköpenyeggel a vállán, sorra nézte a leveleket. +Klotildtól nem volt levele, pedig éppen azt kereste.</p> +<p>– Nincs semmi üzenet a nagyságos asszonytól? – kérdezte +legényétől.</p> +<p>(Nagyságos asszony: Klotild.)</p> +<p>– Semmi, – válaszolt az inas.</p> +<p>– Nem is járt itt?</p> +<p>– Nem.</p> +<p>Annál jobb! – gondolta magában Sándor. És azzal átöltözött. +Kissé nyugtalanította a Klotilddal való találkozás gondolata. +Biztosra vette, hogy az asszony előbb-utóbb mégis csak hírét fogja +venni az ő nápolyi kirándulásának. Tulajdonképpen ügyetlenség volt +tőle, hogy eltitkolta előtte útját. Ezzel fölébresztette Klotild +gyanúját. Pedig ő, Sándor, semmitől sem irtózott annyira, mint az +effajta kicsinyességektől. Nem is akarta megbántani ezt az +alapjában véve derék, jellemes és ragaszkodó teremtést. Biztosra +vette, hogy az asszony nem élné túl a válást.</p> +<p>Az egész nápolyi kirándulás egyébként ostobaság volt, amelyet +már meg is bánt. Éderné fölébresztette a kiváncsiságát, rövid ideig +tartó lázba is ejtette, alapjában <span class="pagenum"><a name= +"Page_21" id="Page_21">-21-</a></span> véve azonban hidegen hagyta +a szívét. A bárónénak egy elmés és vakmerően kötekedő levele +csábította a nápolyi útra. Sándor olyasmit képzelt, hogy Nápoly kék +ege alatt fantasztikus és költői kaland várakozik reá. Nagy +meglepetésére a Vezuvió-szállóban egy igen józan, irónikusan +fölényes asszonyt talált, aki képzőművészeti és művelődéstörténeti +témákról akart vele beszélgetni és közben mélabús célzásokat tett +egy emberre, az eljövendő, igazi férfira, aki meg tudná őt érteni. +Sándornak egyszerre az a benyomása lett, hogy a báróné talán +feleségül akarja magát vele vétetni és ez a gondolat hirtelen +megfagyasztotta a vérét. Most már megállapította magában, hogy +Éderné nem is az ő genre-ja. Néhány napi kínos feszengés után +összecsomagolta a holmiját és kurta búcsú után hazautazott, egy +fölösleges fölsülés lealázó érzetével a lelkében.</p> +<p>Budapestre érkezvén, Sándor igen csodálatosnak találta, hogy +Tilda nem jelentkezik nála. Máskor, ha megtért valami útjáról, +mindig az asszony szeliden és félénken mosolygó szőke arca +köszöntötte. Másnap sem adott magáról hírt, pedig bizonyos, hogy a +fővárosban van. Most már nyilvánvaló, hogy Klotild mindent tud. +Estefelé Sándor meg akarta látogatni, de mivel előre is untatta és +fárasztotta a sejtelem, hogy Klotild könnyes szemmel lép majd +eléje, egy vidéki rokonának látogatását ürügyül használta arra, +hogy újból elhalassza az elkerülhetetlen látogatást.</p> +<p>Harmadnapra levelet vett a barátnőjétől. Az <span class= +"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> attasé +éppen reggelinél ült, amikor hozták. Nem bontotta föl mindjárt, +hanem maga elé tette és tovább evett. Végül mégis megemberelte +magát és elolvasta.</p> +<p>A levél így szólt:</p> +<div class="blockquot"> +<p class="i2">Kedves barátom!</p> +<p>Szerettem volna minél előbb látni, hogy megbeszéljek önnel egy +fontos dolgot. Mivel azonban nem mutatja magát, levélben írom meg a +mondanivalómat. Az ön hosszu távolléte alkalmat adott nekem, hogy +megtegyem azt, amit régen meg kellett volna tennem: gondolkoztam a +kettőnk helyzetén. Elmélkedésem eredményeképpen ma már belátom, +amit ugyancsak előbb kellett volna belátnom: nem élhetek tovább +úgy, ahogyan eddig éltem. Nem bántam meg semmit, amit a multban +tettem és hálát érzek ön iránt, hogy gyakran jónak és gyöngédnek +mutatta magát. A jövőben azonban megint az akarok lenni, aki +évekkel ezelőtt voltam: az ön igénytelen, jó kis barátnője. +Szerelemről ne legyen többet szó közöttünk. Tudom, hogy ön megért +és nem is fog tőlem magyarázatot kérni. Ha látni akar, keressen föl +bármelyik napon délután, amikor az édesanyám is otthon van. Mindig +nagy örömmel fogja megszorítani baráti kezét:</p> +<p class="right">Klotild.</p> +</div> +<p>Sándor eleintén nem mert hinni a szemének. Tilda ír neki ilyen +levelet? Tilda?!</p> +<p>Az édes, diadalmas öröm érzése járta át minden <span class= +"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span> +porcikáját. Az az öröm, amelyet akkor érez az ember, ha valóvá +válik valami féltve titkolt, kedves álma. Most már nyiltan +bevallotta magának, hogy az utóbbi időben már nagyon únta a +viszonyt. A derék asszonyka a szerető szerepében is annyira +tisztességes, házias és nyárspolgárias volt, hogy örökké és +kizárólag a törvényes hitves hatását tette. A szívós érdeklődés, +amelyet Sándor legényháztartásának részletei iránt tanusított, a +magasztos odaadás, amellyel az inas ténykedéseit ellenőrizte és a +boldog buzgalom, amellyel alkalomadtán Sándor ruhaszekrényeiben +rendezgetett, csak fokozták ezt a hatást. Klotild kezdettől fogva +az ő feleségének tekintette magát és idő kérdése volt csak, hogy +mikor fogják frigyüket nyilvánossá és törvényessé tenni. Ez a +gondolat az utóbbi időben ólomsúllyal nehezedett Sándor mellére. +Belátta, hogy egy életbevágó, nagy és többé jóvá nem tehető +ostobaságot követett el. Az asszonyka annyira kedves, odaadó, +tisztességes és amellett annyira érzékeny volt, hogy jellemes férfi +létére nem is mert gondolni a szakításra. És most csoda történt! +Klotild megértette kedvesének titkos vágyát és visszaadta neki +szabadságát. Magára vette a szakítás ódiumát és fölajánlotta neki +tiszta barátságát. Képzelhető-e ennél világosabb és gyöngédebb +eljárás?</p> +<p>Sándor, amint mondottam, nagyon boldog volt. Nagy, őszinte hálát +érzett a páratlan asszony iránt. Úgy találta, hogy az élet +tulajdonképpen szép és egyszerü <span class="pagenum"><a name= +"Page_24" id="Page_24">-24-</a></span> valami, ha okos és +becsületes emberek segítik egymást elviselésében.</p> +<p>Ezt a napot úgy töltötte, mint valami ünnepnapot. Nagy gonddal +öltözködött és délig sétált a városban. Bement egy műkereskedésbe +és keresett valami emléktárgyat, amelyre ráfoghatná, hogy +Olaszországból hozta. Sokáig válogatott, végül megvett egy +zöldpatinás bronzszobrot, amely egy nimfát elragadó centaurt +ábrázolt. A szobrot elküldte Klotildnak egy levél kíséretében, +abban bejelentette délutáni látogatását. Azután megebédelt. Ünneplő +kedvében megivott egy kis üveg burgundit és rágyújtott egy drága +szivarra. Türelmetlenül várta a négy órát. Nagyon kíváncsi volt, +hogy minő arccal fogadja majd a barátnője.</p> +<p>Klotild kalappal a fején állott a kis szalonban. Éppen a +keztyűjét gombolgatta.</p> +<p>– Jó, hogy jött, – mondotta, – mert tovább már nem várhattam +volna. A bátyám legkisebbik fiának láza van és édesmamának nincs +nyugta, amíg hírt nem hozok neki a gyerekről… A mama maga nem mehet +oda, mert ő is meghült és Székely doktor nem ereszti ki a házból… A +doktor odabenn van nála…</p> +<p>Klotild mindezt gyorsan, erőltetett élénkséggel mondotta. +Beszédközben zavartan mosolygott és kerülte a barátja tekintetét. +Az arca kissé halványabb volt, mint máskor.</p> +<p>– Nem tudsz te komédiázni! – gondolta magában Sándor. +<span class="pagenum"><a name="Page_25" id= +"Page_25">-25-</a></span></p> +<p>Az asszony megköszönte az ajándékot, amely láthatólag igen +megtetszett neki. Ekkor belépett hozzájuk Székely.</p> +<p>A férfiasképü és katonás járásu kis tanár megszorította Sándor +kezét. Azt mondta, hogy Szepessyné baja nem komoly. Azzal ajánlotta +magát, hogy neki még több betegét kell meglátogatnia. Az ajtóban +visszafordult:</p> +<p>– Félnyolc előtt visszajövök és elviszem a filharmonikusokhoz, – +mondotta Klotildnak.</p> +<p>Sándor zsebében ott volt a jegy, amelyet az operettszínház mai +előadására váltott magának, de azért meglepőnek találta, hogy +Klotildnak kedve van ma zenét hallgatni. A szakítás napján!</p> +<p>– Nekem most mennem kell, – szólt az asszony. – Ha ráér, +elkísérhetne.</p> +<p>Sándor persze ráért. Az asszony föltünően csinos volt új +kosztümjében és a kísérője észrevehette, hogy sok férfi utánuk +fordul az utcán. Közömbös dolgokról próbáltak beszélni, de a beszéd +fonala meg-megszakadt. Azt, amivel teli volt a fejük meg a szívük, +egyikük sem merte szóba hozni.</p> +<p>Szepessyék kapuja előtt kezet fogtak. Sándor ekkor, az ég tudná, +hogy miféle eszmetársulás folytán, a kis professzorra gondolt.</p> +<p>– Mondja, Tilda, – kérdezte kedélyes mosolylyal, – nem udvarol +magának az a Székely tanár?</p> +<p>– Nem, nem! – kiáltotta Tilda szinte ijedten. <span class= +"pagenum"><a name="Page_26" id="Page_26">-26-</a></span></p> +<p>Aztán mintha egyszerre ellágyult volna egy pillanatra. Erősen +megszorította a barátja kezét és puha, édes hangon suttogta:</p> +<p>– Ugy-e, Sándor, mi mindig jó barátok maradunk? Mindig?</p> +<p>– Mindig! – válaszolt Sándor.</p> +<p>– Igazán kedves teremtés! – mondotta később magában, miközben a +lakása felé ment.</p> +<p>Aztán megint Székely tanárra gondolt. Ej, nem is volna rossz +dolog, ha a kis doktor feleségül venné Tildát. Vagyonos, jónevü és +nem kellemetlen ember. Klotild nem él valami fényes anyagi +viszonyok között. A magányos élet egyébként sem neki való. Neki +háztartás kellene, ahol süthet, főzhet, takaríthat. De a kis doktor +is jól járna vele.</p> +<p>Sándornak nagyon megtetszett ez az ötlete. Miközben tovább +űzte-fűzte, jószívűen és ravaszul mosolygott. Valami apai +gyöngédséget érzett e pillanatban Tildája iránt és nagy +rokonszenvvel gondolt a derék doktorra is.</p> +<h3>IV.</h3> +<p>Az operett első fölvonása után a színház földszintjén minden +látcső egy emeleti páholy felé fordult. Egy óriás fehér kalap +lebegett a páholy bíborbársony keretében. A kalap alatt egy igen +szép, vidám és merész <span class="pagenum"><a name="Page_27" id= +"Page_27">-27-</a></span> mosolyu hölgy trónolt. Sándor is feléje +fordította látcsövét és megismerte Édernét. A báróné észrevette és +fölemelte legyezőjét. Ez azt jelentette, hogy jőjjön fel a +páholyba. Az attasé nem igen térhetett ki a fesztelen és nyilvános +meghívás elől, bár tudjuk, hogy lelkesedése a szép asszony iránt +már nagyon megcsappant.</p> +<p>A báróné a páholy ajtajában fogadta.</p> +<p>– Nos, József úr, hogy van? Örül, hogy megmentette erényét a +gonosz Putifárné elől?</p> +<p>Éderné nemcsak gyönyörü asszony, de pompás ember-példány is +volt, ami nem egészen ugyanaz. Egész lényéből csak úgy sugárzott és +ragyogott az üde erő, az energia és az élet. Magas, délceg termete, +szabályos és tömör profilja, bőrének frissesége és hajának ragyogó +szőkesége, nemkülönben tartásának és mozgásának nyugodt +határozottsága angolszász benyomást tett, bár a báróné a Visztula +mellett született. Egyik főszépsége a haja volt. Ennek a dús és +ragyogó hajnak jóformán minden szála más színü volt; lenszínü és +rókavörös fürtök közé tiszta aranyfényü szálak vegyültek. Az egész +tarkán ragyogó sörény a hullámzó élet benyomását tette. Lengyel +csak a beszédes szeme és a kicsi, fehér és puha keze volt.</p> +<p>Sándor valami hűvös banalitást mondott az asszonynak, jelezvén, +hogy nem szándékozik többet fölülni a kacérságának. Az asszony +azonban egyetlen rohammal visszafoglalta a már elvesztett +poziciót.</p> +<p>– Édes barátom, maga rosszul bánik velem. Nekem <span class= +"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span> ezért +haragudnom kellene, de bevallom, képtelen vagyok reá. Úgy látszik, +nekem valami különös gyöngém van maga iránt… Két ilyen embernek, +mint mi vagyunk, meg kellene egymást értenie… Az arcán látom, hogy +most sem hisz az őszinteségemben? Jól van, hát ne higyjen! Azonban +tegyen nekem egy szívességet… Nagy kedvem volna, hogy egy +ostobaságot kövessek el… Ne kérdje, hogy miért, hanem legyen a +segítségemre… Jőjjön velem a Rigóba vacsorázni. Eljön? +Különszobában leszünk, megiszunk együtt egy üveg Roederert és ha +nem találok rá módot, hogy megbékítsem magát, akkor megérdemlem, +hogy Budapest legunalmasabb asszonyának tartson…</p> +<p>Sándor egy kissé elsápadt a kellemes meglepetéstől. Úgy látszik, +hogy a régi módszere, a kiböjtölés taktikája megint bevált +egyszer.</p> +<p>A második fölvonás után megvárta a bárónét az előcsarnokban és +kocsiba ült vele.</p> +<p>A Rigó egy előkelő, de a mellett meglehetősen rosszhírü vendéglő +volt. Mikor ketten beléptek a villamos fényben ragyogó +kapubejáraton, egy gyalogos pár haladt el mellettük az utcán. +Klotild volt, aki Székely és a tanár hugának társaságában a +hangversenyből ment haza. Sándor nem vett róluk tudomást, hanem +sietve követte a hosszu, fehérprémes kabátjában tovasuhanó +bárónét.</p> +<p>A Rigó különszobájában egyébként kellemetlen meglepetés érte. +Három fiatal úr és egy vénkisasszony <span class="pagenum"><a name= +"Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> várták őket. Valamennyit +Éderné rendelte oda. A kisasszony félig barátnője, félig +társalkodónője volt a bárónénak, afféle jónevü, koldusszegény +élősdi, aki különféle szolgálatokat végzett Éderné személye körül +és alkalomadtán a vak és süket erényőr tisztét is ellátta. Mert a +szép báróné egészbenvéve bámulatos könnyedséggel szökdelt át a +társadalmi korlátokon, bizonyos végső határokon azonban sohasem +ment túl, legalább a nyilvánosság szeme előtt nem. A fiatal urak az +imádók gárdájához tartoztak. Megjegyzendő egyébként, hogy ebben a +gárdában csak igen fiatal urak maradtak meg hosszabb ideig. Afféle +szerényebb igényü legények, akiket egy kedvetlen, vagy egy +humorosan anyai gesztussal rögtön el lehetett távolítani, ha +alkalmatlan közelségbe találtak furakodni. Ők valamennyien önzetlen +jó fiúk voltak, egyébként egy-egy valószínűtlen véletlenre +számítván, úgy leselkedtek a báróné körül, mint a konstantinápolyi +kutyák a mészárszék előtt, egyelőre pedig megelégedtek azzal, hogy +naivabb emberek szemében kompromittálhatják a szép asszonyt.</p> +<p>Az ifjak savanyu ábrázattal köszöntötték Sándort. A báróné olyan +formában hívta meg őket, hogy egyikük sem tudott a többiről. Az +attasé pedig alig bírta leplezni haragját. A szép asszony játszott +vele és ő lépre ment neki, akár ezek a tacskók. <span class= +"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span></p> +<h3>V.</h3> +<p>Hetek multán a következő bizalmas párbeszéd folyt le Klotild és +Székely tanár között:</p> +<p>– Ön azt mondja, hogy nagyon jól érzi magát, édes barátnőm, +amellett szemmel láthatólag fogy. Ön mosolyog és a szeme ki van +sírva. Ön tavaszi szövetmintákat válogat, amellett a halálra +gondol. Ez nem okos és nem is egészen becsületes dolog. Az embernek +kötelességei vannak önmagával és másokkal szemben és ön jól tenné, +ha kötelességeire gondolna.</p> +<p>Klotildon, aki a kis szobájában ülve tényleg azzal foglalkozott, +hogy ruhamintákat nézegetett, egyszerre nagy gyöngeség vett erőt. +Ölébe ejtette a papirra ragasztott tarka szövetdarabokat és +kétségbeesetten tekintett Székelyre.</p> +<p>Az pedig nyugodtan és szelid hangon folytatta a korholást.</p> +<p>– Ön tudja, hogy a multja meghalt. Legyen hát annyi ereje, hogy +végleg hátat is fordítson a holttestnek és mentsen meg az életéből +annyit, amennyi még megmenthető.</p> +<p>Klotild egy erőtlen mozdulatot tett a kezével.</p> +<p>– Mit tegyek? – kérdezte.</p> +<p>A doktor kissé habozott a válaszszal, de azután kimondotta, +egyszerűen és becsületesen: <span class="pagenum"><a name="Page_31" +id="Page_31">-31-</a></span></p> +<p>– Én az ön helyében feleségül mennék Székely tanárhoz. Jól +tudja, hogy ez csak öntől függ.</p> +<p>Az asszony régóta várt már ilyenféle vallomást. Most mégis +megrémült és elszomorodott a tanár szavaitól. Székely pedig, mint +aki jól meggondolta a maga dolgát, tovább fűzte a szót.</p> +<p>– Tudom, hogy mi jár most a fejében! Ön azt gondolja magában: +Hiszen nem szeretem! – Ez azonban nem akadály. Megnyugtatom azzal, +hogy én sem szeretem a szó regényírói értelmében. Akarja tudni, +hogy mit érzek maga iránt? Elmondom, ha nem is érdekli túlságosan. +Igen nagy, mély és meleg apai gyöngédséget érzek. Amellett valami +nagy, mondhatnám művészi gyönyörűségem telik az ön finom, kecses és +tiszta lényében. Szeretnék sokat, lehetőleg mindig a társaságában +lenni, szeretnék az ön bizalmas barátja lenni, szeretnék önről +gondoskodni és szeretném önt egy kissé kényeztetni, oltalmazni és +vezetni. Ennyi az egész. Azt is megmondom, hogy ön mit érez +irántam. Egy kis rokonszenvet, amely némileg hasonlít a gyermeki +szeretethez. Az én társaságom a biztosság és a nyugalom érzését +kelti föl önben és ön ezért kedveli a társaságomat. Tudom, hogy mit +gondol most. „Elég ennyi a házassághoz?“ Válaszolok a néma +kérdésére. Szerintem ennyi éppen elég ahhoz a szövetséghez, amelyet +én képzelek. Lássa, én közel járok az ötven esztendőhöz. Egész +eddigi életem munkában telt el. Mindig a más emberek nyomorúságával +voltam elfoglalva és magammal <span class="pagenum"><a name= +"Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> nem igen értem rá törődni. +Szeretnék most már magamnak is élni egypár esztendőt. Fölhagyok +orvosi gyakorlatommal, lakóhelyemet átteszem valahová a főváros +környékére és azzal foglalkozom, amihez kedvem van. Egy kis +művészet, egy kis irodalom, két-három jóravaló ember barátsága és +gyakori utazások. Ez az, amire vágyódom. Mindezt azonban csak egy +okos és melegszívü asszony segítségével valósíthatom meg. Láthatja, +hogy józan vagyok, sőt egy kissé számító is. Úgy hiszem, hogyha ön +is ilyen szemmel nézi mostani helyzetét, akkor elfogadja a kezet, +amelyet ön felé nyujtok. Nem valami szép kacsó, de erős, meleg és +becsületes.</p> +<p>– De hiszen ez lehetetlen! – szólt Klotild. – Jól tudja, hogy +lehetetlen és azt is tudja, hogy miért az!</p> +<p>A tanár vállat vont.</p> +<p>– Tudom, hogy miféle akadályokra gondol ön. De nekem arra +vonatkozólag megvan a magam különvéleményem. A nőkről is van +különvéleményem. Huszonöt esztendő óta nőorvos vagyok, ennyi idő +alatt megtanultam, hogy a nőben is az embert lássam. A nőket jó és +rossz emberekre osztom. A rosszak sem gonoszak, hanem vagy betegek, +vagy ostobák, vagy csak boldogtalanok. Ön jó ember, édes Klotild, +körülbelül a legjobb, akit ismerek. Ismerek nőket, akik soha, talán +még álmukban sem vétettek az ellen, amit a női tisztességnek szokás +nevezni. Ezeknek sorában vannak oly jellemtelen teremtések, akiket +a világ minden gazdagságáért sem tennék feleségemmé. Önre vak +bizalommal ruháznám <span class="pagenum"><a name="Page_33" id= +"Page_33">-33-</a></span> az én becsületes nevemet, mert tudom, +hogy feleségnek született, a szó legjobb értelmében annak és azt is +tudom, hogy ön példás felesége lenne mindenkinek, akinek hűséget +fogad. Beszéljünk őszintén, Klotild! Ha a feleségemmé lesz, akkor +egy gonosz emléket hoz magával a házasságba. Ezzel szemben én is +hozok valamit: az én ötven esztendőmet. Az ön emlékét meg lehet +gyógyítani, akár a betegséget. Az én ötven esztendőmet, sajnos, nem +lehet meggyógyítani. Ön attól fél, hogy az az ember, Arady – igazán +nem látom be, hogy miért ne ejtsem ki a nevét? – ellenséges +árnyékként fog kettőnk között állani. Biztosítom és elvállalom érte +a felelősséget, hogy a félelme alaptalan. Egy-két esztendő mulva +maga Arady be fogja látni, hogy hármunk közül egyedül ő a vesztes. +Ebben bizonyos vagyok.</p> +<p>Székely fölkelt e szavak után.</p> +<p>– Nem akarom, hogy válaszoljon nekem. Gondolkozzék azon, amit +mondtam. Nem fogom a dolgot többet szóba hozni. Ha azt akarja, hogy +megint beszéljünk róla, akkor önnek kell kezdenie. Lesz rá gondom, +hogy mindig a kezeügyében legyek…</p> +<p class="center">*</p> +<p>Egy hét sem mult el e beszélgetés után, midőn Arady Sándor a +következő levelet kapta:</p> +<div class="blockquot"> +<p class="i2">Kedves Sándor!</p> +<p>Egy, a jövendőmre nézve nagyfontosságu lépésemről kell önt +értesítenem. Régi barátom, Székely tanár, megkérte a kezemet. Úgy +határoztam, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_34" id= +"Page_34">-34-</a></span> elfogadom ajánlatát. Azt akarom, hogy ön +legyen az első, aki erről értesül. Szívéből köszönti</p> +<p class="right">Klotild.</p> +</div> +<p>Midőn a fiatal asszony papirra vetette e sorokat, maga Székely +még mit sem tudott elhatározásáról. Klotild tulajdonképpen nem is +határozott még véglegesen. Ez csak afféle ártatlan asszonyi furfang +volt, egy utolsó, erőtlen és kétségbeesett kísérlet, hogy +visszahódítsa magának szerelmesét. Hogy mi lesz azután, ha nem +válik be kísérlete, arra egyelőre még gondolni sem mert.</p> +<p>A kísérlet nem vált be. Sándor egy órával később már megjelent +az asszonynál, kifogástalan szabásu kabátban, fehérkeztyűsen. +Meglátszott rajta, hogy meg van hatva egy kissé és hogy némileg +szégyenli is magát, egyébként azonban csak úgy sugárzott szeméből +az öröm. Volt azonban annyi jóízlése, hogy a mélabús önzetlenség +álarca alá rejtse örömét.</p> +<p>Hódolattal kezet csókolt Klotildnak és megindultan mondotta:</p> +<p>– Ha valaki megérdemli, hogy boldog legyen, akkor maga +megérdemli, édes Klotild…</p> +<p>Klotild is volt annyira asszony, hogy mosolyogva meg tudta +szorítani a barátja kezét. Azután zavart arccal banalitásokat +beszéltek. Majd elhallgattak mind a ketten. Sándor egyszerre +elkomolyodott.</p> +<p>– Szóba kell hoznom még egy dolgot, – mondta lovagias zavarában +hebegve. – Vannak leveleim… Ha akarja, megsemmisíthetem azokat… Ha +azonban <span class="pagenum"><a name="Page_35" id= +"Page_35">-35-</a></span> jobban megnyugtatja magát, akkor még ma +visszahozom valamennyit…</p> +<p>Klotild fölemelte fejét és nyiltan a szemébe tekintett.</p> +<p>– A leveleket ne hozza vissza, – mondta. – Tegyen velük amit +jónak lát… De most már nekem is szóba kell hoznom egy dolgot. +Székely mindenről tud, ami köztünk történt…</p> +<p>Sándor felpattant a székről.</p> +<p>– Mindent tud? Székely –?</p> +<p>Klotild nyugodtan bólintott a fejével.</p> +<p>– Természetesen. Ön nem hiszi rólam, hogy egy hazugság árán +leszek a nejévé?</p> +<p>Az attasé nem igen tudott erre mit mondani. Ő ezt a dolgot +érthetetlennek és szokatlannak találta. Ilyesmit nem szokás +elmondani. Soha sem hallotta még, hogy egy úriasszony ilyesmit +bevallott volna…</p> +<p>Klotild tovább beszélt.</p> +<p>– Ezek után természetesnek fogja találni, ha arra kérem, intézze +úgy a dolgát, hogy ne találkozzunk a közel jövőben… Ön majd fog +erre ürügyet találni… Én hamarosan meg fogok esküdni, azután +elhagyjuk Budapestet…</p> +<p>Az asszony fölkelt helyéről és kezet nyújtott Sándornak.</p> +<p>– Isten áldja meg, Sándor!</p> +<p>A fiatalember bánatos arccal kezet csókolt neki.</p> +<p>– Legyen boldog, Klotild! <span class="pagenum"><a name= +"Page_36" id="Page_36">-36-</a></span></p> +<p>Kissé kedvetlenül ment haza. Úgy találta, hogy neki különös, +szinte megalázó szerep jutott. Azzal az elhatározással jött +Klotildhoz, hogy lovagias, nagylelkü és gyöngéd lesz a boldogtalan +asszonnyal szemben. Itt azonban nem kértek sem a lovagiasságából, +sem a nagylelkü gyöngédségéből. Sőt Klotild nem is látszott nagyon +boldogtalannak.</p> +<p>Székely tanár estefelé meglátogatta barátnőjét. Klotild +bevezette a hálószobájába, ott az ablakhoz lépett vele és így szólt +hozzá:</p> +<p>– Én elfogadom ajánlatát. És igérem, hogy engedelmes, hűséges, +hálás felesége leszek. Kérem, vezessen el innen, védjen meg önmagam +ellen, gondolkozzék helyettem, gyógyítson meg és bánjék jól +velem.</p> +<p>A kis ember nem válaszolt, hanem meghatottan végigsimított +Klotild tiszta homlokán. Ez a gyöngéd érintés olyan hatással volt +az asszonyra, hogy egyszerre gyermekes gyöngeséggel Székely vállára +hajtotta fejét.</p> +<p>Nagyon sokáig maradtak így. A tanár később kissé megborzongott, +midőn valami meleget érzett a nyakán. Klotild sírt.</p> +<p>A szobaleány belépett, hogy meggyújtsa a lámpákat.</p> +<p>– Juci vagy Klári, – mondta Székely, – nem kaphatnánk egy csésze +teát?</p> +<p>Klotild furcsának találta, hogy a tanár ma sem tudja még a +szobaleány nevét és önkéntelenül is elmosolyodott egy kissé. +<span class="pagenum"><a name="Page_37" id= +"Page_37">-37-</a></span></p> +<p>Ez volt az eljegyzésük.</p> +<p>Másnap a tanár azzal a vallomással lepte meg Klotildot, hogy a +ház, „valahol Budapest környékén“, ahová esküvőjük után elvonulni +fognak, jó ideje megvan már és az ő telekkönyvi tulajdona. Egyik +szomszédos városka határában fekszik, nagy kert közepén. Székely +eddigelé nem említette még ezt a házat, pedig két hónappal ezelőtt +vette. Most már bevallotta azt is, hogy Klotild számára szerezte. A +fiatalasszony csodálkozva tapasztalta, hogy a tanár milyen biztos +kézzel intézi az ő sorsát. Ez a tapasztalás azonban nem bántotta a +hiúságát, inkább jól esett neki.</p> +<p>Eljegyzésük első ideje nem a szerelem, hanem a bútoripar +jegyében telt el. Hosszu és alapos tanácskozásokat folytattak +jövendő lakásuk berendezése dolgában és Székely valósággal +elárasztotta Klotildot árjegyzékekkel és tervrajzokkal. A +fiatalasszony egyszerre azon vette észre magát, hogy száz komissió +szakadt a nyakába. Asztalosokkal alkudozik, lámparaktárakban kutat +és ha Székely alkonyatkor bekopogtat hozzá, diadalmas arccal +lobogtat feléje valami sikerült kárpitmintát. Ez a foglalkozás +egyébként nagyon az inyére való volt, mint minden igazi +asszonynak.</p> +<h3>VI.</h3> +<p>Arady Sándor abban az időben betegeskedni kezdett. A szívét +fájlalta megint. Egyízben már érezte ezt a fájdalmat, amelyet egy +keletkező szívbaj szimptomájának <span class="pagenum"><a name= +"Page_38" id="Page_38">-38-</a></span> tartott. Akkor is mélységes +levertség és unottság kísérte a bajt.</p> +<p>Az orvos, akit elhívatott, ezúttal sem talált semmi hibát a +szervezetében. Azt mondta, egy kis ideges kimerültség az egész. +Porokat rendelt neki, amelyeket azonban Sándor nem akart +beszedni.</p> +<p>Egy hétig otthon maradt. Nem volt kedve dolgozni, bár +kimondhatatlanul unta magát és nem akart embereket látni, bár +rettenetesen elhagyottnak érezte magát. Szakadatlanul sötét +gondolataival viaskodott. Úgy találta, hogy a jövője reménytelen és +az élete céltalan. Miként a hipohondrikus emberek általában, ő is +kétféle életet élt. Ha egészséges volt, akkor telve volt +önbizalommal, színes reményekkel, kíméletlen harci vággyal. A +betegség lehellete azonban elég erős volt arra, hogy hirtelen +derékon törje egész életkedvét. Ilyenkor az élete hasonlatos volt a +palotához, amelyet tűzvész pusztított ki. Ami tegnap még ragyogó +pompa volt, az ma már üszök, pernye, értéktelen szemét. A palota +ura maga koldusszegényen és reménytelenül didereg a kormos falak +között és egy kis emberi részvét után epekedik.</p> +<p>Az elmúlt esztendőben is volt ilyenféle hipohondrikus rohama. +Akkor azonban Klotild volt az oldalán. Bizonyos, hogy soha még +önmagával meghasonlott férfinak nem volt jobb társa, mint akkor +neki. Az asszony csupa szerény áldozatkészség, csupa meleg +gyöngédség volt. A mellett boldog és büszke volt, hogy hasznára +<span class="pagenum"><a name="Page_39" id= +"Page_39">-39-</a></span> lehet Sándornak. Mint afféle minden +ízében nőies nő, aki születésétől fogva félig irgalmas nővér, félig +kis anya, meg tudta érteni és gyógyítani a képzelt szenvedést +is.</p> +<p>Mostani szomoru magányában Sándornak eszébe jutottak Klotild +levelei. Az asszony két esztendő óta sokat írt neki és ő ezeket a +halványkék lapokat, futólagos elolvasás után, egy régi, faragott +tölgyfaládába szokta dobni. Most előkereste és keltük szerint +rendezte őket. Apró-cseprő emlékek is voltak a ládában, egy +fantasztikus és titokzatos kultusz tárgyai, amelyekkel a szerelmes +asszony babonája állandó és közvetlen összeköttetést akar teremteni +a maga és szerelmese érzékei között.</p> +<p>Sándor most újból végigolvasta az összes leveleket. És a +messziségből egyszerre meg tudta mérni Klotild szerelmének egész +nagyságát. Minő hangon beszélt hozzá az az asszony? A koldusleány +beszél így a királyfihoz. A rabnő, álmainak istenéhez. Az asszony +boldog, szenvedélyes és föltétlen meghódolásában rejlő tűz szinte +félelmetes volt. A szerelme tulajdonképpen csak a leveleiben +nyilatkozott meg egész leplezetlen nyiltságában és erejében. Ha +szemtől-szembe állottak egymással, akkor mindig valami szemérmetes +és fájdalmas tartózkodás bénította meg Klotildot. A leveleiben +azonban egészen megismertette és odaadta magát. E levelekben – +melyeknek megírásában különös, nagy gyönyörűsége telhetett – +csodálatosan merész és költői <span class="pagenum"><a name= +"Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> lendületet vett az egyébként +oly jelentéktelen és szerény asszony szerelme. Minden levelének egy +volt a refrénje: Hálát adok Istenemnek, hogy megteremtett, mert én +vagyok a világ legboldogabb, én vagyok a világ egyetlen boldog +asszonya.</p> +<p>Sándor valamikor elnézően mosolyogva, olykor kissé unottan is +futotta át a végtelen hosszu írásokat. Most azonban nem tudott +betelni az olvasásukkal és valósággal megmámorosodott tőlük. +Növekedő tisztelettel és csodálattal szemlélte Klotildot, akinek +értékét és szépségét valami különös és érthetetlen félreértés +következtében, most ismerte csak föl.</p> +<p>A feje, a szíve, a vére megint telisteli volt Klotilddal. A +lakásának minden zuga megtelt Klotilddal. Abban a karosszékben +szokott ülni, miközben keresztbe vetett lábait a kandalló rácsára +tette… Annak az órának a zengő ütését szerette hallgatni… Ennek a +képnek túlmodern rajzát nevette meg egyízben. Egyszer – az még a +barátságuk legelején történt – ijedten lapult meg a fekete +bőrkereveten, mialatt odakünn haragosan szólott a csengetyü… +Olyasmit képzelt, hogy a bátyja jön érte, bosszut lihegve… Pedig +csak a levélhordó volt… Sándor oly boldog volt, mintha megtalálta +volna Attila kincsét, midőn egy nap egy teknősbéke-hajtűt halászott +ki a karosszék párnája alól. Klotild hajtűje. És a szeme +megnedvesedett a meghatottságtól, mikor a hálószoba ablakán egy +gyémánttal belekarmolt szót fedezett fel: Te! <span class= +"pagenum"><a name="Page_41" id="Page_41">-41-</a></span></p> +<p>Most már tisztában volt két dologgal. Az egyik az, hogy őt soha +senki sem szerette, csak az egy Klotild. A másik az, hogy ő egész +életében mindig, mindig egyedül érezte magát, csak akkor nem, ha +Klotild volt mellette…</p> +<p>Újból és újból elolvasta a levelet. Éjnek idején is fölkelt +ágyából és világot gyújtott, hogy megkeressen egy-egy, Klotildra +nézve kiválóan jellemző mondatot, amelynek szavai elvesztek +emlékéből. Közbe pedig rettenetesen elhagyottnak érezte magát. Az a +szomoru érzése támadt, hogy ő most már egész életén át egy halott +emlékei között fog élni. A levelek is egy halott levelei. A +faragott láda a koporsójuk. Szinte el sem tudta magával hitetni, +hogy Klotild él, Budapesten van, eszik, iszik, jár, kel, mint +annakelőtte.</p> +<p>Amidőn a gyöngélkedése óta elsőízben elhagyta megint a lakását, +csak egy gondolata volt: látnia kell Klotildot. Látogatást nem +tehetett nála, tehát mintegy véletlenül akart vele találkozni az +utcán. Félnapon át járt föl-alá a Körut aszfaltján, akár egy +szerelmes iskolásfiu, Klotild azonban nem mutatkozott. Már +alkonyodott, amidőn Székelyt látta belépni a jól ismert kapun. A +tanár udvarias közömbösséggel emelte meg előtte a kalapját. Sándor +ekkor elszégyelte magát és hazament.</p> +<p>Másnap meglátogatta Szepessyt, Klotild bátyját. A sógornő +látható örömmel fogadta és meg is rótta, hogy oly ritkán mutatja +magát. Jó ideig fecsegtek már <span class="pagenum"><a name= +"Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> a szalonban, Klotildról +azonban egyikük sem tett említést. Egyszerre belépett ő. A szomszéd +szobából jött, kalap nélkül. A legkisebbik unokahugát, aki még +karonülő baba volt, hozta magával. Minden zavar és meglepetés +nélkül nyujtotta szabad balkezét a vendég felé. A karján ficánkoló +gyermek láthatólag lekötötte egész figyelmét. A gyermekek gügyögő +beszédét utánozván, szólt hozzá:</p> +<p>– Köszönj szépen a bácsinak!</p> +<p>A sógornő titokzatos mosollyal fordult Klotildhoz:</p> +<p>– Tudja már Sándor – azt?</p> +<p>Klotild a fejével bólintott:</p> +<p>– Hogyne! Ő volt az első, akinek megmondtam.</p> +<p>– Csodálkozott, ugye?</p> +<p>Az eljegyzésről beszéltek.</p> +<p>Sándor nem tudta levenni szemét Klotildról. Telhetetlenül, +gyöngéd kegyelettel nézte. A fehér kezén egy behegedt kis karmolást +látott, az szinte meghatotta. Az ajka kissé cserepes volt; talán +kifújta a szél. Közben egyre várta azt a bizonyos önkéntelen +mozdulatot vagy pillantást, amely a multra emlékeztette volna. Az +asszony azonban meglepően nyugodt, biztos és derült volt.</p> +<p>Közömbös dolgokról beszélgettek, Klotild aztán azt mondta, hogy +uzsonnát ad a gyermekeknek és kis kedvencével a karján, kiment. +Neki valóságos szenvedélye <span class="pagenum"><a name="Page_43" +id="Page_43">-43-</a></span> volt a gyermekápolás és ha a sógornője +házában volt, akkor egész idejét a gyermekszobában töltötte.</p> +<p>Sándor még tíz percig ott ült a szalonban, mivel azonban Klotild +nem jött többet vissza, elbúcsúzott a háziasszonytól és elment. A +kapu alatt összetalálkozott Székelylyel, aki éppen a házba lépett. +Sándor érezte, hogy fülig elpirul és ez utólag nagyon +bosszantotta.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Most már nem áltatta magát többet, hanem bevallotta magának, +hogy szereti Klotildot. Szereti oly halálosan komoly, nagy, mély és +egész lényét betöltő szerelemmel, amelynek lehetőségéről azelőtt +sejtelme sem volt. Klotild maga az ő élete. Ha elveszti, akkor vége +mindennek. És rögtön tisztában volt azzal is, hogy mindig így +szerette. Csakhogy a szerelme észrevétlenül lappangott benne, mint +a vér az egészséges ember ereiben. A szerelem mintegy magától +értetődött, de azért betöltötte egész valóját. Tudomást akkor vesz +az ember a véréről, amikor elfolyik.</p> +<p>Beismerte azonban, hogy botorul viselkedett Klotilddal szemben. +Úgylátszik, a nő megkívánja, hogy a tulajdonosa megvédje benne a +tulajdonát. Ő pedig mindig oly biztos volt Klotildban, hogy +fölöslegesnek tartott minden védekezést.</p> +<p>Hirtelen az az ötlete támadt Sándornak, hogy legbölcsebben +cselekszik, ha elutazik egy időre Budapestről. A dolgok mai állása +szerint tartozik ezzel Klotildnak, de önmagának is. Nem +nyugtalaníthatja tovább <span class="pagenum"><a name="Page_44" id= +"Page_44">-44-</a></span> az asszonyt, de nem is alázhatja meg +magát előtte.</p> +<p>Az éjjeli vonattal Abbáziába utazott.</p> +<p>A vasuton nem tudott aludni. Mialatt a vonat sisteregve és +pöfékelve mászta meg a Karszt lejtőit, ő valósággal megmámorosodott +a mult boldog emlékeitől. Ez a mámor nagyszerü és fájdalmas volt. +Jóformán el sem tudta többet hinni, hogy Klotild az övé volt, +annyira az övé. A gondolataiban állandóan ott térdepelt az asszony +lábai előtt és bocsánatot kért tőle, hogy hűvös közönbösség mögé +tudta rejteni ujjongó boldogságát.</p> +<p>Abbáziában kellemetlen meglepetés érte: ott találta Éder bárónét +a bécsi naplopókból összetoborzott törzskarával. Sándor most már +egyszerüen gyűlöletesnek találta az asszonyt, aki oly léha módon +beletolakodott az életébe. Már a szépségében és az elegánciájában +sem hitt. Hiszen ez nem is nő, hanem egy furcsán fölcicomázott, +keményizmu, fehérfogu, szőkehaju semleges lény. A cinikus önzése, a +hóbortja, amelylyel bizonyos divatos külsőségek után veti magát, a +mániákus mulatni vágyása szinte ijesztővé teszik ezt a különös +teremtést.</p> +<p>Kurtán, már szinte gorombán lerázta magáról a kötekedő asszonyt +és a nap nagy részét a lovranai úton bolyongva töltötte. A +magányban veszedelmes kísérője akadt: Klotild. Tavaly ilyenkor két +napig itt voltak és most minden reá emlékeztette Sándort. Talán +ennél a <span class="pagenum"><a name="Page_45" id= +"Page_45">-45-</a></span> fordulónál volt, hogy az egyébként oly +szemérmetes Klotild hirtelen megrohanta és erővel a szájához +tapasztotta ajkát. Most a bájos kaland emléke rohanta meg Sándort. +A szeme nedves lett, a lélegzete elállott… A lelke homályából pedig +tűzoszlopként egy merész és dacos elhatározás csapott föl. Szó +sincs róla, ő nem mond le Klotildról! Honnan is kúszott a lelkébe +ez a nevetséges ötlet? Klotild az övé és az is marad örökre! Elmegy +érte, elviszi magának. Akár akarja az asszony, akár nem. Elviszi +erőszakkal. Ha kell, embert öl érte. Ha kell, meghal vele. De +Klotild nem lehet a másé!</p> +<p>Az acélkemény elhatározás átjárta egész valóját. Most már nem +töprenkedett többet, nem szenvedett és nem félt semmitől. A +fájdalmas nyomás megenyhült a szivén. Szinte jókedvü lett.</p> +<p>A postára ment és a következő táviratot küldte Klotild +címére:</p> +<div class="blockquot"> +<p>„Beszélnem kell önnel. Kérem, küldjön értesítést a budapesti +lakásomra, hogy mikor kereshetem föl a holnapi nap folyamán.“</p> +</div> +<p>Később a parkban összetalálkozott megint a bárónéval.</p> +<p>– Nos, gőgös lovag, velünk vacsorázik? – kérdezte Éderné.</p> +<p>– Nem lehet. Az éjjeli vonattal Budapestre kell utaznom.</p> +<p>– Mi dolga ott? <span class="pagenum"><a name="Page_46" id= +"Page_46">-46-</a></span></p> +<p>– Megteszem azt, amit régen meg kellett volna már tennem és +feleségül veszem azt a nőt, akit szeretek.</p> +<p>Klotild első dolga volt, hogy megmutassa a táviratot +vőlegényének.</p> +<p>– Vajjon mit akar tőlem?</p> +<p>Székely megmagyarázta neki.</p> +<p>– Tegnap hirtelen elutazott. Ez azt jelentette, hogy lemond +magáról és félre áll az útjából. Ma hirtelen visszajött megint. Ez +azt jelenti, hogy nem tud maga nélkül élni.</p> +<p>Klotild megszeppenve nézett a tanár szemébe.</p> +<p>– De hiszen, – ő nem szeret, – mondta naiv jóhiszeműséggel.</p> +<p>Székely elmosolyodott, de nem válaszolt. Nem akart cinikusnak +látszani, különben azt mondhatta volna, hogy az Aradyhoz hasonló +férfiak szerelme olyan, mint a mesebeli erdei rém. Ha szólongatják, +akkor nincs sehol. Ha nem gondolnak vele, akkor váratlanul +megjelenik, óriássá növekedvén.</p> +<p>– Beszéljek vele? – kérdezte az asszony.</p> +<p>– Azt hiszem, ezt nem tagadhatja meg tőle, – vélekedett a +tanár.</p> +<p>Több szó nem is esett köztük erről a dologról. Székely kissé +szófukarnak látszott az este és akkor derült csak föl, mikor +Klotild az ebédlőjük berendezéséről kezdett beszélni.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Délután négy órakor Sándor benyitott Klotildhoz. <span class= +"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span> Kissé +sápadt volt és zavartnak látszott, bár mosolyogni próbált. Az +asszony néma intésére leült és beszélni kezdett. Igy szólt:</p> +<p>– Én napok óta készülök már arra, amit mondani akarok… De amint +most beléptem ebbe a szobába, már tisztában voltam vele, hogy az +előre betanult beszédem kárba veszett… Legjobb volna, ha +kinyithatnám a mellemet és megmutathatnám magának a szívemet… +Klotild, én nagyon beteg vagyok! Eddig nem tudtam, hogy mi a +szenvedés… Most reám jött az élet nagy fájdalma. Kérem, legyen +irgalmas és elnéző, értsen meg és legyen a segítségemre, hogy +megértessem magamat!</p> +<p>Klotild mozdulatlanul ült vele szemben. Mikor Sándor oly +meggyőző hangsúlyozással beszélt a szenvedéseiről, könnycsepp +jelent meg a szemében. Ez a könnycsepp olyan hatással volt a fiatal +úrra, hogy egyszerre neki is nedves lett a pillája. Elfojtott +hangon folytatta:</p> +<p>– Én botorul, kegyetlenül és háládatlanul viselkedtem önnel +szemben. Azt tudom. Elvesztettem a jogot, hogy még egyszer az +útjába álljak. Azt is tudom. Mégis el kellett jönnöm, hogy +megmondjam önnek az igazságot.</p> +<p>Az igazság az, hogy ön nélkül nincs élet. Én semmit sem hiszek +és senkiben nem bízom, önmagamban sem. Tartalmat ön adhat csak az +életemnek, mert ön a jóság, a tisztaság, az ideál. Ha önt +elveszítem, akkor <span class="pagenum"><a name="Page_48" id= +"Page_48">-48-</a></span> örök és reménytelen sötétség vesz körül. +Összetett kezekkel, magamat porig alázva, kérem, térjen vissza +hozzám, Klotild! Ez nem szerelem, hanem több annál, vagy más egyéb: +egy kétségbeesett ember imádsága…</p> +<p>Sándor térdre vetette magát a szőnyegen és átkarolta Klotildot a +székkel együtt, amelyen ült. Az asszony szíve teli volt félelemmel +és szánakozással. Az utóbbi érzése erőt vett a félelmén és halkan +mondta:</p> +<p>– Édes barátom, miért izgatja föl magát ennyire?</p> +<p>Ez a banális mondása meglepte Sándort, akinek lelkében úgy +zúgtak a nagy érzések, mint a harangkongás és az orgonaszó felséges +hangja. Szinte elkeseredetten szorította magához Klotildot.</p> +<p>– Az Istenre kérlek, Klotild, érts meg! Te nem tudod, hogy ki +vagyok… Eddig magam sem tudtam… Most azonban megismertem magamat és +te is meg fogsz ismerni… A szerelem szól hozzád, az ifjúság, a +boldogság… Ha nem hallgatsz reám, akkor tönkre teszed mindakettőnk +életét… Te az én tulajdonom vagy… Nem eresztelek ki többet a +karjaimból…</p> +<p>Klotild egy mozdulatot tett, hogy kiszabadítsa magát az +ölelésből. Ez azonban nem sikerült neki. Ekkor aztán mondott +valamit, aminek hallatára Sándor egyszerre szabadon bocsájtotta. +Nem is szavainak értelme, inkább a hangsúlyozásuk volt rá ilyen +hatással. Józanul, türelmetlenül, kissé szárazon, inkább +bosszankodva, mint szenvedélyesen mondta: <span class= +"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span></p> +<p>– Ugyan – eresszen, kérem!</p> +<p>Lángoló arccal a tükörhöz lépett és ösztönszerüen megigazította +a haját. Sándor ott állott mögötte, összekulcsolva remegő ujjait és +szinte megrettenve nézte. Ki ez a nő? Klotild? Az a különös és +lesujtó ötlete támadt, hogy ő egy szörnyü és fantasztikus tévedés +áldozata. Az igazi Klotild régen meghalt vagy elbujdosott és most +egy idegen asszony bitorolja annak külső alakját.</p> +<p>És ebben némileg igaza is volt. Klotild nem volt már az az +asszony, aki néhány hónappal ezelőtt. Lágy és könnyen mintázható +egyénisége mindig annak vonásait viselte, aki rajta tartotta +modelláló kezét. Néhány hónappal ezelőtt még egészen Sándor +művésziesen színes és érzékies lelkének kreatúrája volt. Ujabban +azonban nagy befolyást, nagyobbat, mint maga is hitte, nyert reá +Székely kemény, nyugodt, józan és becsületes akaratereje.</p> +<p>Sándor még egy kísérletet tett.</p> +<p>– Klotild, – mondta, – én tudom, hogy maga lekötötte magát +Székelynek… Ennek is én vagyok az oka! De egy dacosan kimondott szó +kedveért nem teheti tönkre az életünket…</p> +<p>Nem folytathatta azonban, mert kívül megszólalt az előszoba +csengetyűje. Hazajött Klotild édesanyja. Az öregasszony +természetesen nem volt beavatva leányának szívbeli ügyeibe, valamit +azonban mégis sejtett és mostanában minden rokonszenvével Székely +tanár <span class="pagenum"><a name="Page_50" id= +"Page_50">-50-</a></span> pártján állott. Egy ijedt pillantást +vetett Sándorra és Klotildra, azután letelepedett a szalonban. +Ösztönszerüen megérezte, hogy az ő jelenléte hatalmas segítsége +Klotildnak.</p> +<p>Sándor néhány percig még ott ült, azután elbúcsúzott a nőktől. +Az előszobában fogva tartotta Klotild kezét. Valamit akart még +kérdezni, de nem jött ki szó a torkán. Az asszony végül +megsajnálta.</p> +<p>– Sándor, majd írok magának… Talán holnap… Igen, holnap +írok!</p> +<p>A tanár az este tíz perccel korábban érkezett, mint máskor. Egy +pillantást vetett csak Klotild arcára és már tudta, hogy itt minden +rendben van. Egy szóval sem emlékezett meg Arady látogatásáról és a +szándékos hallgatása lezárta Klotild ajkát is.</p> +<p>Jó ideig hallgatagon ültek egymás mellett. Az asszony aztán egy +ösztönszerü és heves mozdulattal egyszerre Székely vállára hajtotta +fejét. Úgy találta, hogy ezen az erős vállon jól esik a pihenés. A +tanár ekkor nekibátorodott és kérdezett valamit. Halk, a +megindultságtól kissé remegő hangon kérdezte:</p> +<p>– Mit gondol, édes Klotild, mikor tartsuk meg az esküvőnket?</p> +<p>– Amilyen gyorsan csak lehet, – válaszolt Klotild.</p> +<p>– Megtettem az összes szükséges előkészületeket. Minden dolgunk +rendben van. A diszpenzációkat is <span class="pagenum"><a name= +"Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> megszereztem. Akár holnap, +vagy holnapután is elmehetünk az anyakönyvvezetőhöz…</p> +<p>Klotild hirtelen fölemelte a fejét és maga elé nézett.</p> +<p>– De a lakásunk még nem kész…</p> +<p>– Nem baj! Ha megesküdtünk, elviszem magát utazni. Mire +visszajövünk, az édesanyja felügyelete alatt rendbe jött +minden…</p> +<p>Klotild hirtelen fölemelkedett.</p> +<p>– Holnapután! – mondta.</p> +<p>– Holnapután, – hagyta rá a tanár.</p> +<p>Másnap Sándor hiába várta Klotild levelét. Pedig hogy várta! +Egyebet se tett, csak várt.</p> +<p>Harmadnapra megjött a levél. Sándor jó ideig nem merte +fölbontani. Végül abban állapodott meg, hogy a levél csak kedvező +hírt hozhat neki. Klotild habozása a legrosszabb esetben is azt +bizonyítja, hogy küzködik magában. És egy asszony, aki +küzködik…</p> +<p>A levél így szólt:</p> +<div class="blockquot"> +<p class="i2">Kedves barátom!</p> +<p>Értesítem, hogy ma délelőtt tizenegykor megesküdtem Székellyel +és hogy a déli vonattal külföldre utaztam urammal. Köszönti:</p> +<p class="right"><i>Klotild</i>.</p> +</div> +<p>Arady Sándor összegyűrte kezében a levelet és hosszában +elvágódott a szobája padlóján. Esés közben beleütötte fejét egy +szék sarkába. <span class="pagenum"><a name="Page_52" id= +"Page_52">-52-</a></span></p> +<p>A legénye ágyba fektette, Sándor azonban megtiltotta neki, hogy +orvost hívasson. Másnap reggelig mozdulatlanul és álom nélkül +feküdt ágyában. Mindig a padmaly cirádáit nézte. A szíve alig vert, +a keze-lába jéghideg volt. Olykor összeszedte minden energiáját és +keresett valamit, amire érdemes volna gondolnia. De nem talált +semmit. Csak egy gondolat vonzotta némileg: a megsemmisülés +gondolata. Meghalni jó lesz. De ami addig van, az százszorta +rosszabb a halálnál.</p> +<h3>VII.</h3> +<p>A kötelességtudásnak valami homályos és bágyadt érzése tartotta +vissza attól, hogy rögtönösen végezzen magával. Holmi leveleket és +emlékeket kellene még előbb megsemmisítenie és egy-két dolgát +kellene rendbe hoznia. Tudta ugyan, hogy ez babona, de azért mégis +undorodott a gondolattól, hogy hideg szívü és tisztátalan kezü +emberek turkáljanak majdan életének dokumentumai között. Ha már +meghal, véglegesen és mindenestül akar meghalni. Mint azok a keleti +zsarnokok, akik máglyát építettek maguknak a kincseikből és az +asszonyaik testéből.</p> +<p>Egyelőre azonban nem volt annyi lelki ereje, hogy kinyissa a +leveles ládáját és hogy hivatalos emberekkel beszéljen.</p> +<p>Egy hetet töltött el így, tétlenül, fásultan, remény +<span class="pagenum"><a name="Page_53" id= +"Page_53">-53-</a></span> és vágy nélkül, mintha már az elmúlás +előcsarnokában várakoznék. A leveleit nem bontotta fel és +látogatókat sem fogadott. Éder báróné, aki megint a fővárosban volt +és akit mód felett izgatott udvarlójának hideg viselkedése, egy nap +meg akarta látogatni. Sándor azonban őt sem bocsájtotta be. Mit +akar tőle az az asszony, akire csak émelyítő ellenszenvvel tudott +gondolni?</p> +<p>Egy héttel Klotild esküvője után annyira megemberelte magát, +hogy végrendeletet akart csinálni. Felöltözött és inasának nagy +csodálkozására elhagyta a lakását. A közjegyzőt, akit fölkeresett, +nem találta otthon és ekkor lement a Dunapartra sétálni. Lassu +léptekkel ment, egyre attól remegve, hogy valami ismerősével +találkozhatnék. A verőfény vakítóan ragyogott, ő mégis szürkének +látta a világot, mintha mocskos üvegkorong borulna a Duna fölé.</p> +<p>Egy óra múlva haza kívánkozott megint. Mikor fölment a homályos +lépcsőn, egy nő jött vele szemben. Fiatal, szegényesen öltözött +leány volt. Elhaladtak egymás mellett és Sándor már az +előszobájában volt, mikor tudatára ébredt annak, hogy valami édes, +meleg izgalom hevíti a szívét. A fiatal leány, akivel a lépcsőn +találkozott, Klotildra emlékeztette…</p> +<p>A szobájába lépett és ekkor megszólalt odakünn az előszoba +csengetyűje. Röviden, félénken, szakasztott úgy, ahogyan Klotild +szokott csöngetni. Azután az inas feleselő hangja hallatszott.</p> +<p>– Nem lehet, ha mondom! Nem fogad senkit! <span class= +"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span></p> +<p>Sándor sietve kinyitotta az előszoba ajtaját. Nem tévedett, +tényleg az a fiatal leány állott künn.</p> +<p>– Engem keres? Jöjjön be, kérem…</p> +<p>Nesztelen léptekkel, alázatosan lehajtott fejjel lépett be. +Tizennyolc, legföljebb húsz esztendős leány lehetett. A ruhája +eléggé elárulta, hogy szegény és hogy vidékről jött. Egy pillantás +meggyőzhette Sándort, hogy semmiképpen nem hasonlít Klotildhoz. +Szénfekete haja van és sötétkék szeme, amely az első pillanatban +ugyancsak feketét mutat. Amellett valamivel nagyobb és erősebb is, +mint Klotild. És mégis van benne valami, ami Klotildot juttatja +eszébe. A mozdulatai. És talán a modora is. Ugyanaz a finom, kecses +lágyság, ugyanaz a habozó, félénk nőiesség.</p> +<p>Még meg sem szólalt és Sándor már is a szívébe fogadta a csinos +és kissé ügyefogyottnak látszó gyermeket. Tudta, hogy az kérni fog +tőle valamit és azt is tudta, hogy ő nem fog tőle megtagadni +semmit.</p> +<p>– Üljön le és mondja meg, hogy mi hozta ide.</p> +<p>A leány elmondta, hogy Arady szülőfalujából való. Tehát +földikéje. A neve Kovács Ilona. Az édesapja irnok volt, – Kovács +Bertalan, – talán tetszett ismerni? Félesztendővel ezelőtt meghalt +és háromszáz koronát hagyott a leányára. Valaki, akinek személyes +köze volt Kovács Ilonához, – egy Huszár nevü ügyvéd, – talán +tetszik ismerni? – megmagyarázta a leánynak, hogy kenyérkereset +után kell néznie és hogy Budapesten könnyüszerrel juthat majd +munkához. <span class="pagenum"><a name="Page_55" id= +"Page_55">-55-</a></span> Levonva örökségéből bizonyos +levonandókat, fölküldte Budapestre, ahol Kovács Ilona szállást +talált egy Hászné nevü zsidóasszonynál, – talán tetszik ismerni? +Úgy látszik, hogy Budapesten be vannak már töltve az összes +állások, mert Kovács Ilona nem tudott keresethez jutni. Igaz, hogy +egy kis főzésen és varráson kivül nem is igen értett semmihez. +Cselédnek ugyan elmehetett volna, de Ilona nem felejtette el, hogy +édesapja irnok volt és nem tudott szabadulni bizonyos +arisztokratikus előitéletektől… A pénzecskéje időközben elfogyott. +Egy hónap óta már a szállását sem tudta megfizetni. Hászné derék +asszonyság volt, magánál is tartotta Ilonát egy jobb jövő +reményében, de enni nem igen adhatott neki a maga szegénységből. És +így Kovács Ilona négy hét óta abból a mindennapi bögre kávéból élt, +amit egy jólelkü szomszédasszony hitelezett neki… Nagy +nyomoruságában fölkereste Arady urat, – akit makacsul méltóságos +úrnak nevezett, – hátha ő, mint földije, kenyérkeresethez +juttatná…</p> +<p>Amikor ennyire jutott elbeszélésében, a zokogás már elfojtotta a +hangját.</p> +<p>Sándor néhány kérdést intézett a leányhoz. Megtudta, hogy annak +semmiféle élő rokona nincs és hogy Budapesten senkit sem ismer a +szállásadóin kívül. A szép gyermek némi tájszólással beszélt, +félénk és panaszosan, vontatott hangon. Egyszerü, jóságos és +némileg ügyefogyott leány benyomását tette. Teljes elhagyatottsága +<span class="pagenum"><a name="Page_56" id= +"Page_56">-56-</a></span> részvéttel töltötte el Aradyt, de azért +kellemesen is érintette.</p> +<p>Mindenekelőtt pénzt adott neki, hogy kifizethesse adósságait +Hászné asszonynál. Meghagyta neki, hogy keresse fel harmadnapra +újból és megígérte neki, hogy addig is gondolkozni fog, hogy mit +tehetne érdekében.</p> +<p>Kovács Ilona könnyek közt mosolygott. A mosolya széppé és +verőfényessé tette egész arcát. Hirtelen megragadta Sándor kezét, +megcsókolta és kisietett a szobából. Ebben a csókban benne volt a +fogadalma, hogy leteszi sorsát Sándor kezébe.</p> +<p>Sándor még jó ideig érezte kezén a fiatal leány ajkának melegét. +Ez a jóleső melegség lassanként általszivárgott egész testén és +édesen megdobbantotta szívét. Maga is elcsodálkozott a különös +változáson, mely rajta végbement. Hogyan is tehetett reá ilyen mély +benyomást a jelentéktelen és hétköznapi kis kaland?</p> +<p>A dolog magyarázata egyszerü volt. Ő olyanformán járt, mint a +magányos rab, akit kis egérke látogat meg tömlöcében. Rettenetes +elhagyottsága véget ért és börtönének hideg homályába beköltözött +az élet szimbóluma. Úgy érezte, életkérdés reá nézve, hogy magához +szoktassa a kis egeret. Ha lesz valakije, akivel gyöngédségét +éreztetheti, akkor lesz miért élnie. Egész lelke most egyetlen +nyitott seb volt, mely fájdalmasan áhitozott a szeretet meleg +balzsama után. A szeretet megjelent előtte, egy bájos, ügyefogyott +gyermekleány képében. A gondolat, hogy a leány életének +legkritikusabb <span class="pagenum"><a name="Page_57" id= +"Page_57">-57-</a></span> pillanatában lépett eléje, szinte +babonássá tette és hálával töltötte el a sors iránt. Most már nem +gondolt többet a halálra.</p> +<p>Ebéd után elment hazulról és nagy sétát tett a budai hegyekben. +Midőn késő délután visszatért, nagy meglepetésére ott találta +Kovács Ilonát a háza előtt. A szemben levő gyalogjárón állott és +láthatólag az ő lakásának ablakaira figyelt.</p> +<p>– Mit csinál itt, kis leány? – kérdezte melléje lépve.</p> +<p>Ilona arca vérvörös lett, mint a tilos dologban tetten ért +gyermeké. Hebegve bevallotta, hogy neki tulajdonképpen nincs is +nappali lakása. Ő csak afféle ágyrajáró Hásznénál. Nem tud magával +mit kezdeni és mivel különben is mindegy, hogy hol tölti el idejét, +tehát dél óta itt lebzselt az utcán. Úgy tett, mint a gazdátlan kis +eb, mely fölkeresi a házat, ahol egyszer egy csontocskát dobtak +neki. Most azonban haza fog menni, mert ilyenkor már elfoglalhatja +helyét a szállásán… S azzal sietve el is ment.</p> +<p>Sándor is fölment a lakására. Ott egyszerre bánni kezdte, hogy +szó nélkül útjára eresztette a leányt. A gyermek, akire ő oly +végtelen, meghatott gyöngédséggel gondol, most egyedül búsúl valami +mocskos konyhazúgban, idegen, durva emberek között. Ennek igazán +nincs semmi értelme. Szerencsére emlékében tartotta Hászné +lakásának címét. Kocsit hozatott és odahajtatott. <span class= +"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> Meg fogja +nézni Ilona szállását. Meg fog róla győződni, hogy tisztességes +asszony-e Hászné.</p> +<p>Hásznét megtalálta a külső Ferencváros egyik nagyon mocskos +házának udvari lakásában. Az asszonyság a konyhában álló mosóteknő +fölé hajolva dolgozott, közbe förtelmes németséggel veszekedett +valami láthatatlan ellenségével, aki rekedt basszushangon válaszolt +neki egy zöld függöny mögül. Arady megjelenése egy cseppet sem +feszélyezte, látogatását határozott bizalmatlansággal fogadta.</p> +<p>– Itt nem lakik semmiféle leány, – mondta. – Három gázgyári +munkásom van, de Kovács Ilonkát nem ismerek. Én tisztességes +asszony vagyok…</p> +<p>E szavaknál egy korhelyképü, fekete ember lépett ki a függöny +mögül. Dagadt pilláju szemével ellenségesen mérte végig a +látogatót. Sándor ekkor egy kis bankjegyet tett le az asztal +szélére. Ez a néma argumentum nagy hatással volt a fekete +emberre.</p> +<p>– Azt a leányt, aki a múlt héten itt lakott, nem hivták azt +Ilonának? – kérdezte az asszonytól.</p> +<p>Hászné azonban úgy emlékezett, hogy az inkább Matild volt… Ennél +többet nem is lehetett belőlük kivenni. Sándor elkedvetlenedve +hajtatott haza. Bizonyosra vette, hogy az ő kis barátnőjének oka +van rá, hogy eltitkolja előtte a lakását.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Másnap délután beállított hozzá a fiatal leány. Szakasztott +olyan arccal jött, mint aminővel tegnapelőtt távozott: <span class= +"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> +alázatosan, mosolyogva és meghatottan. Az ő naiv és kedvesen +fontoskodó modorában elmondta, hogy mit csinált a rábízott pénzzel. +Kifizette minden adósságát, cipőcskét vett magának, meg egy pár +olcsó keztyüt. Még maradt is tizenkét forintja, amiből, az ő +számítása szerint, két hétig meg tud élni.</p> +<p>Sándor szórakozottan hallgatta. Majd így szólt hozzá:</p> +<p>– Tudja-e, hogy tegnap este ott jártam Hásznénál?</p> +<p>– Oh! De hisz én már nem lakom ott! És én ezt elfelejtettem +megmondani! És a méltóságos úr hiába fáradozott!</p> +<p>– Ott egyáltalában nem ismerik magát.</p> +<p>Ilona megrettenve nézett Sándorra. A rideg hang, melyen az hozzá +szólott, láthatólag megijesztette és elszomorította.</p> +<p>– Azt mondták, hogy nem ismernek? Ezt bosszúból tehették! Mikor +megtudták, hogy pénzem van, azt akarták, hogy adjam nekik kölcsön… +Nem mertem odaadni, mert tudom, hogy az úr milyen részeges ember… +Akkor nekem estek, összeszidtak és megfenyegettek… Azzal +gyanusítottak, hogy Isten tudja, minő módon szereztem a pénzt… +Elszégyeltem magamat, féltem is tőlük és azért elmentem máshová +lakni…</p> +<p>– Hová?</p> +<p>– Hászné sógornőjéhez, egy Winterné nevü asszonysághoz, +<span class="pagenum"><a name="Page_60" id= +"Page_60">-60-</a></span> aki a gázgyár mellett lakik… Nála háltam +az éjjel, de ott sem maradhatok…</p> +<p>– És miért nem? – faggatta Sándor.</p> +<p>Ilona kissé húzódozott a válasszal. Az arca lángvörös volt. +Végül mégis csak kimondta:</p> +<p>– Azt hittem, hogy Winterné jóravaló özvegyasszony… De – nem az… +Mindenféle urak járnak hozzá. Azt mondta nekem, hogy ne legyek +bolond… De én –</p> +<p>Nem folytathatta tovább, mert görcsös zokogásra fakadt. +Fuldokolva ismételgette:</p> +<p>– Nem, nem, oda nem megyek többet…</p> +<p>Sándor részvéttel szemlélte a gyermeket, akinek alkalmasint már +förtelmesebb megpróbáltatásokban volt része, mint bevallani merte. +Megsimogatta könnyektől nedves kis arcát és gyöngéd érintése olyan +hatással volt Ilonára, hogy az egyszerre megragadta a kezét és +karjához szorította arcát.</p> +<p>– Mentsen meg! – zokogta. – Én nem akarok <i>olyan</i> lenni… +Megesküdtem édesapámnak a halálos ágyán, hogy tisztességes leány +maradok… De mindig a nyomomban vannak, üldöznek, hajtanak… Nekem +nincs senkim, csak ön… Ha ön is elhagy, akkor, – óh, akkor –</p> +<p>A kitörése sokkal szenvedélyesebb volt, semhogy hazug lehetett +volna. Sándor mégis kételkedve fogadta. Azzal máris tisztában volt, +hogy ez az együgyünek látszó <span class="pagenum"><a name= +"Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> gyermek sok mindent rejteget +a lelke mélyén, amiről neki nem szabad tudnia.</p> +<p>– Légy nyugodt, kis leány, nem foglak elhagyni, – szólt. – Az a +kérdés, hogyan lehetne téged hamarosan tisztességes helyre, +jóravaló emberek közé hozni?</p> +<p>Ilona elmosolyodott. Nagyon jól esett neki, hogy Sándor +tegezi.</p> +<p>– Tetszik ismerni Kupánét? – kérdezte.</p> +<p>Kupáné a falujabeli tanító özvegye. A fővárosban él, jobban +mondva: nyomorog. Ilona éppen ma találkozott vele… Kupáné +gyermekkora óta ismeri Ilonát. Szivesen adna neki szállást, +említette is, de mostanában ő maga is nagy bajban van, nem tudja +megfizetni a lakását és attól fél, hogy reggelre kiteszik az +utcára…</p> +<p>Sándor kivette pénztárcáját és egy százas bankót tett a leány +elé.</p> +<p>– Itt van. Menjen Kupánéhoz. Fizessék ki a lakást.</p> +<p>Most már biztosra vette, hogy a kis egér csak azért keresi föl +börtöne homályában, azért cincog, táncol és kellemeskedik, hogy +apró kenyérmorzsákat hurcoljon el tőle. Mindegy! A dolog inkább +unalmas, mint bosszantó…</p> +<p>A kis leány hálálkodva elsietett és Sándor az ablakhoz lépett. +Odalenn egy kopott ember állott. Láthatólag várt valakit. Úgy +festett, mint valami züllött művész. Vézna termetü, hosszu haju, +borotvált arcu <span class="pagenum"><a name="Page_62" id= +"Page_62">-62-</a></span> és igen rossz képü legény volt. Széles +karimáju, puha kalapot viselt és galléros köpenyeget. A köpenyege +valamikor barna lehetett, de már rókavörösre kopott.</p> +<p>Ilona most kilépett a kapun és a borotvált arcu hozzá sietett. A +leány egy ijedt pillantást vetett föl az ablakokra, de nem látta +meg Sándort, aki a függöny mögött állott. A türelmetlen mozdulatain +meglátszott, hogy szemrehányásokat tesz az ifjúnak, miért jött ide. +A borotvált arcu is fölnézett az ablakra, aztán kicsinylőleg +legyintett a kezével…</p> +<p>– Tehát ennek a kamasznak kell az én pénzem! – dörmögte Sándor +keserü mosollyal.</p> +<p>Azután ő is kicsinylőleg legyintett. Ezzel a legyintéssel +kitörölte emlékezetéből az egérkét, szövevényes és kicsi +hazudozásaival együtt és kitörülte azokat a beteges és fantasztikus +reményeket is, amelyeket a kis egér váratlan megjelenéséhez +fűzött.</p> +<p class="center">*</p> +<p>A véletlen úgy akarta, hogy még aznap viszont lássa Ilonát. +Este, a gázlámpák már égtek az Andrássy-úton, szembe jött vele a +leány. Ezúttal is a borotvált arcu ifju kísérte. Ilona igen nagy, a +szegényes kék ruhájához semmiképpen sem illő, tollas kalapot viselt +a fején. Amidőn megismerte Sándort, krétafehér lett az arca. +Lehajtott fejjel, lesütött szemmel, visszafojtott lélegzettel ment +el mellette, mint a turpisságon ért iskolás gyermek a tanítója +mellett. A kísérője, akinek arcán meglátszott, hogy jól tudja, ki +legyen a <span class="pagenum"><a name="Page_63" id= +"Page_63">-63-</a></span> szemközt jövő úr, szemérmetlenül a Sándor +arcába nézett. Volt a pillantásában valami a győzedelmes +versenytárs gúnyos részvétéből.</p> +<p>A sors vagy a véletlen alkalmasint meg akarta tréfálni Sándort, +mert másnap megint megmutatta neki a leány arcát. Ezúttal egy +műkereskedés kirakatában ismert rá, egy jónevü festő képén. A +tanulmányfej név alatt kiállított kép Ilona kitünő arcképe volt. A +modell válla és melle egyébiránt meztelen volt a képen.</p> +<p>Sándornak eszébe jutott, hogy a kép révén megtudhatná, hogy +kicsoda tulajdonképpen Kovács Ilona. Bement a boltba és mivel elég +olcsóra tartották, a lakására küldette a képet. Délután magához +hivatott egy magándetektivet, akinek címét ujsághirdetésekből +ismerte és megbízta, hogy szerezzen neki fölvilágosítást a leányra +vonatkozólag. A detektiv megnézte a képet, följegyezte a festő +nevét, megigérte, hogy diszkrétül fog eljárni és elment.</p> +<p>Két nappal későbben Arady Sándor már megtudott mindent, amit +tudni akart.</p> +<p>Kovács Ilonának Schmidel Ilona volt a neve. Árva volt és tényleg +Arady falujában született. Az apja nem volt irnok, hanem +lakatos-mester. Tíz hónap óta lakott a fővárosban. Egy ideig abból +élt, hogy mint modell járogatott festők és szobrászok műtermébe. +Szinésziskolában is tanult, de csak rövid ideig, mivel nem volt +semmiféle tehetsége. Elmult télen egyik operett-színházban +<span class="pagenum"><a name="Page_64" id= +"Page_64">-64-</a></span> statisztált, onnan elvitte egy vén +bankár. A bankárral azonban két-három nap mulva már +összekülönbözött. Azóta egy Garai Alfréd nevü emberrel élt közös +háztartásban. Egy hónapos szobában laktak, ugyanabban a +ferencvárosi házban, ahol a több ízben említett Hászné is lakott. A +szóban forgó Garai Alfréd hirlapírónak mondta magát, bár sohasem +dolgozott lapnál. Egyébként rovott előéletü ember volt, akit +állandóan szemmel tartott a rendőrség, mint veszedelmes zsarolót. A +tudósítás arról is megemlékezett, hogy Ilona és a kedvese nem éltek +valami jó egyetértésben. Kétízben már el is váltak egymástól és +nevezetes, hogy mindig Garai hagyta ott a leányt. Később azonban +megint csak összekerültek valahogyan.</p> +<p>Ennyiben volt az irott jelentés. Sándor végig olvasta, azután +darabokra tépte és a papirkosárba dobta. A tanulmányfejet azonban, +mint egy furcsa és némileg tanulságos kis kaland emlékét, a +dolgozószobája falára akasztotta. A kép egyébként határozottan jó +volt.</p> +<h3>VIII.</h3> +<p>Biztosra vette, hogy nem fogja többet látni a kis egeret. Az +megriadt lábának toppanásától és mostanában más éléstárt kerülget, +kecses szemérmetlenséggel. Annál többet szemlélgette azonban a +dolgozószobájában függő arcképét. A portrait annyira jó volt, hogy +<span class="pagenum"><a name="Page_65" id= +"Page_65">-65-</a></span> szinte megmagyarázta neki a különös leány +egyéniségét, jobban, mint maga az élet. A művész jól lehetett +diszponálva, amikor vászonra vetette és a leány, a hosszu ülések +alatt elfásulva, leejtette arcáról az álarcot. Finom metszésü ajka +körül ott ült a ravaszság vonása. Az alázatos furfang, amely a +gyönge és sokat üldözött állatok fegyvere. A megható leányos +alattomosság, amely megjelenik Hamupipőke arcán, mihelyt hátat +fordít neki a gonosz mostoha. Arcának ezt a vonását megmagyarázta +és enyhítette szemének kifejezése. Szép és értelmetlen szemében ott +vibrált a rémület, amellyel az élet brutalitása az egyűgyü +gyermeket eltöltötte. És Sándor – miközben a képet szemlélte – úgy +érezte, hogy se joga, se oka nincs neheztelni a leányra. Az olyan +volt, amilyenné nevelték. Nevelője volt a társadalom, a férfiak +társadalma. Ahány férfit megismer az ilyen gyermek, az mind a +zsarolók tipusához tartozik. Az egyik, akit szeret, pénzt zsarol +tőle; a másik, a vén bankár, akit gyűlöl, élvezetet. Ő maga is, +Arady Sándor, meg akarta zsarolni. A gyöngédségét akarta. Hiszen ha +valóban számító volna ez a szép leány, akkor nem volna egy züllött +kalandor cselédje, hanem selyemben, csipkében járna.</p> +<p>Igy beszélt Sándorhoz a tanulmányfej. Egy-két hét mulva megszűnt +beszélni. Akkor már az attasé legénylakásának megszokott és +közömbös színfoltjává lett, amely épp oly néma volt, mint a többi +kép, szőnyeg, bútor, amely a szobákat megtöltötte. <span class= +"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span></p> +<p>Ekkor, egy verőfényes reggelen, váratlanul megjelent nála a kép +eredetije. Az inas, aki ismerte, tapintatos akart lenni és szó +nélkül beeresztette a fogadószobába. Ilona megállott az ajtó +mellett. Mosolygott, de a szeme könyes volt. Meglátszott rajta, +hogy örül is, hogy itt lehet, de fél is.</p> +<p>Sándor derült fölénynyel lépett eléje.</p> +<p>– Nos, kisleány, – kérdezte, – Garai urnak pénzre van +szüksége?</p> +<p>A leány nem válaszolt, de nem is lepődött meg Garai nevének +hallatára.</p> +<p>Sándor kivette a pénztárcáját.</p> +<p>– Mennyi kell? Szóljon bátran! Adok, ha nem kér nagyon +sokat.</p> +<p>Ilona ekkor kinyitotta a kis bőrtáskát, amelyet a kezében +tartott és kivett belőle egy levélborítékot. A boritékban jókora +csomó összegyűrt bankjegy volt. Azt megmutatta Sándornak.</p> +<p>– Nem azért jöttem, – mondotta. – Nekem van pénzem.</p> +<p>– Hát miért jött?</p> +<p>A leány lehajtotta a fejét.</p> +<p>– Látni akartam…</p> +<p>Úgylátszik, ezúttal valami nagyobbszabásu tervet eszelt ki, – +gondolta Sándor magában. Majd fönnszóval kérdezte:</p> +<p>– Mit csinál Garai úr? <span class="pagenum"><a name="Page_67" +id="Page_67">-67-</a></span></p> +<p>A leány a bankjegyeit simogatta, miközben makacsul +lecsüggesztette a fejét.</p> +<p>– A mult héten érte jött két titkos rendőr, – mormogta halkan. – +Azóta nem jött többet haza.</p> +<p>– Kellemetlen kaland, – mondotta Sándor, aki mindenképpen meg +akarta őrizni cinikus jókedvét. – És vajjon miért különbözött össze +Garai úr az államrendőrséggel?</p> +<p>Ilona most fölemelte a fejét és egyenesen a Sándor szeme közé +tekintett.</p> +<p>– Zsaroló levelet írt az öreg Berger úrnak… Berger azelőtt +kitartott engem… Garai azzal fenyegette meg, hogy kiteszi az +ujságba és megírja a feleségének, ha nem küld pénzt… Ezért csukták +be… Nekem aztán Berger úr elküldte ezt a pénzt…</p> +<p>Ezt nyugodtan, száraz hangon mondotta. Sándor egy kis undorodást +érzett. Sarkon fordult, az ablakig ment, majd újból visszajött és +megállott a leány előtt.</p> +<p>Most vette észre első ízben, hogy Ilona fiatal homlokán, a két +szemöldök között, különös, ferde redő vonul el. Olyan szánalmas +volt ez a korai redő, mint a repedés a drága sèvresi műremeken.</p> +<p>– Mondja, Ilona, miért jött tulajdonképpen hozzám? – +kérdezte.</p> +<p>A leány makacsul hallgatott.</p> +<p>– Azt akarja, hogy szabadítsam ki kedvesét a börtönből? Ugy-e, +nagyon szereti azt az embert?</p> +<p>– Nem szeretem és sohasem szerettem… Akkor <span class= +"pagenum"><a name="Page_68" id="Page_68">-68-</a></span> volna jó +dolgom, ha sohasem szabadulna ki többet…</p> +<p>Sándor csodálkozva mérte végig a leányt.</p> +<p>– Nem szereti? Hát akkor miért volt a kedvese?</p> +<p>Ilona vállat vont, de nem válaszolt. Sándor az órát nézte.</p> +<p>– Nézze, Ilona, nekem most sürgős dolgom van…</p> +<p>– Igen, megyek, – mormogta a leány. Majd hozzátette: – Ugy-e, ne +jöjjek ide többet?</p> +<p>– Ne jöjjön. Ha szüksége lesz valamire, ha pénzt akar, írjon +bátran…</p> +<p>A leány némán bólintott a fejével. Az ajtóig ment, ott ráhajolt +a kilincsre, majd térdre esett és fuldokolva zokogni kezdett.</p> +<p>Sándor nem sietett hozzá, hanem cigarettára gyujtott és +nyugodtan várta, amíg véget ér a roham. Nem volt benne egészen +bizonyos, hogy komédiázik-e a kis egér, vagy őszinte könnyeket +hullat-e.</p> +<p>– Miért sír? – kérdezte később. – Hiszen nem bántja senki?</p> +<p>– Nem, – válaszolt Ilona a síró gyermekek szepegő hangján, – +nem, ön nem bántott. Ön az első ember, aki mindig jó volt hozzám… +Ha önre gondolok, akkor mindig napfény esik a lelkemre… És mégis +csalom önt, hazudozok önnek… És kiért teszem? Egy emberért, akitől +úgy irtózom, mint a vadállattól… Ha jókedve van, akkor kigúnyol… Ha +<span class="pagenum"><a name="Page_69" id= +"Page_69">-69-</a></span> rosszkedvü, akkor bottal ver… Első naptól +fogva mindig fájt a szívem, ha önre gondoltam… Szerettem volna +eljönni, letérdepelni a küszöbén és mindent elmondani, aztán +elmenni, meghalni a Dunában… De nem tettem meg… És most is úgy fáj +a szívem! Nem tudom, mi van velem. Szeretném, ha eltiporna…</p> +<p>Mialatt beszélt, a térdein odakúszott Sándorhoz és odasímult +lábához. Alázatosan, szenvedélyesen és forrón. Ez az odatapadása +ékesebben szóló és meggyőzőbb volt, mint a beszédje.</p> +<p>Valahogyan megtalálta Sándor kezét, azt magához ragadta és +beletemette nedves kis arcát. Mivel Arady nem vonta vissza a kezét, +a leány nekibátorodott és így szólt:</p> +<p>– Most mindent elmondok!</p> +<p>– Mit akar elmondani?</p> +<p>– Mindent!</p> +<p>Mélységes csend lett a szobában. Jó ideig tartott, míg meg mert +szólalni. Sándor kezét fogva, arcát elrejtve, az izgalomtól +rekedtes hangon beszélt. Megérzett a hangján, hogy egy nagy és mély +érzés kényszere alatt beszél. Rövid életének történetét mondta el. +Szárazon, szinte rideg objektivitással. A fehér egérke története +volt, amely csatornák iszapján átsurranva cseni össze eleségét. +Ennek a csatornának rettenetes, sötét és fantasztikus kiágazásai +vannak. Olykor valami halvány világosság dereng a szomoru +homályban. A fehér egérke azt hiszi, hogy rést talált a verőfényes +és tiszta <span class="pagenum"><a name="Page_70" id= +"Page_70">-70-</a></span> világba. De odafenn egy-egy goromba +cipősarok dobbantása újból és újból visszakergeti. Az egérkének +nincs helye a napfényben.</p> +<p>Elhallgatott. Homlokát most már a szőnyeghez szorította. +Hangosan és nehezen lihegett.</p> +<p>Komédia ez, vagy igazság? Lehet, hogy egyik sem. Lehet, hogy a +zavaros lelke mélyén megmozdult valami, ami fölött neki magának +sincs hatalma. Ez a valami talán a leány tudtán kívül és akarata +ellenére tör Sándor felé. Ezt a valamit, ami tiszta maradt +iszapágyában is, egykor, kisleány korában, az édesanyja csókolta a +lelkébe.</p> +<p>Mi a jóság, mi a gonoszság? A puhalelkü gyermekleánynál külső +sugallat eredménye. Ha rongyemberek akarata állati sorba tudta +sülyeszteni, miért nem emelhetné föl emberi sorba a tiszta és erős +akarat?</p> +<p>Most, hogy Sándor nem látta az arcát, szinte megdöbbentően +emlékeztette megint Klotildra. Lágy és forró odaadása, amellyel +beletemetkezik egy nagy érzésbe, minden hangja és mozdulata a +Klotildé. Valami különös, szomoru ötlete támadt Sándornak. Ennek a +gyermeknek a testében Klotild lelki ikertestvére él. A gyöngytiszta +lelket az élet brutális szeszélye száműzte a tisztátalan testbe. +Most ráismert a maga mesterére és kétségbeesetten kiáltozik hozzá +segítségért. Vajjon elhagyhatja-e?</p> +<p>Forró szánalom szállotta meg szívét. Kezébe vette a leány állát +és gyöngéden fölemelte arcát. <span class="pagenum"><a name= +"Page_71" id="Page_71">-71-</a></span></p> +<p>– Hallgass reám, Ilona. Akarod a kezembe tenni a sorsodat?</p> +<p>A leány hirtelen térdre emelkedett. Homlokáról eltünt a félszeg +redő. Egész arca csupa édes verőfény volt.</p> +<p>– Jegyezd meg jól, amit mondok, – folytatta Sándor halkan. – Nem +tartalak sem jónak, sem rossznak. Annak tartalak, ami vagy: oktalan +és boldogtalan gyermeknek. Ha kezembe adod sorsodat, akkor emberhez +méltó életet biztosítok neked. Nem akarok tőled semmit, sem most, +sem a jövőben. Csak egyet kívánok: soha, semmi körülmények között +nem szabad hazudnod…</p> +<p>Ilona válasz helyett megcsókolta Sándor kezét.</p> +<p>– Most kelj föl, ülj oda és hallgass reám, – folytatta Sándor. – +Meg kell egyet-mást beszélnünk…</p> +<p>Mialatt a közeljövőre vonatkozó terveit közölte vele, a leány +szemben ült vele és egy pillanatra sem vette le róla tekintetét. A +szeme teli volt mosolygó verőfénynyel, túláradó gyöngédséggel, +fanatikus rajongással.</p> +<h3>IX.</h3> +<p>Amit Ilona egyik látogatása alkalmával Kupánéról, a falujabeli +tanító özvegyéről mondott, az történetesen igaz volt. Az asszony a +fővárosban élt, természetesen nagy nyomorúságban. Egy vakmerő +álomkép <span class="pagenum"><a name="Page_72" id= +"Page_72">-72-</a></span> csábította Budapestre: szobaurakat akart +tartani és főzni akart. Kitünt azonban, hogy ilyenféle vállalkozás +is csak tőkepénzeseknek való. Kupánénak soha életében nem volt +annyi pénze, amennyibe egy többszobás lakás negyedévi házbére +kerül. Igy tehát méltán hihette, hogy az Ur meghallgatta az ő hő +imáit és csodát művelt, midőn Arady Sándor urat arra ösztönözte, +hogy béreljen csinos utcai lakást a Ferencvárosban, rendezze be az +utolsó szögig és ültesse be oda az öregasszonyt és Ilonát. A ház +többi lakói első naptól fogva tisztában voltak vele, hogy Ilona +Arady kedvese. Kupáné erre vonatkozólag nem alkotott magának +véleményt. A sok nyomorúság, amelyben már része volt, sokkal +símulékonyabbá tette a derék asszonyt, semhogy megengedte volna +magának az önálló gondolkozás fényűzését.</p> +<p>Sándor akkoriban szakított összes fővárosi ismerőseivel és így +maradt fölös ideje, hogy Ilonával foglalkozzék.</p> +<p>Az volt a terve, hogy mindenekelőtt ki fogja építeni Ilona +nagyon is hiányos nevelését. Azután valami gyakorlati mesterségre +fogja taníttatni – talán a gépírásra, vagy a könyvelésre, – hogy +megkereshesse a maga kenyerét. Később talán férjhez is fogja adni, +egy tisztességes szegény emberhez. A tisztességes ember alatt +valami kishivatalnokot értett, aki elég jellemtelen arra, hogy a +hozománya kedvéért feleségül vegye, de másrészről elég jellemes +arra, hogy a házasságában megbecsülje Ilonát. <span class= +"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span></p> +<p>Egyelőre egész kis tantervet dolgozott ki a leány számára. A +tanításra ő maga vállalkozott. A nevelési programjával azonban +hamar megakadt. A leány értelmesnek látszott, sőt teli volt játszi +elmésséggel, a lelki önfegyelmezéshez azonban nem volt tehetsége és +a rendszeres munka elfárasztotta és elszomorította. Miután egy +ideig megható buzgalommal küzdött a saját szórakozottsága ellen, +egyszerre csak kibujt az iga alól. Sándor azon vette észre magát, +hogy a leckeórákból társalgási órák lettek. Ez órák alatt a +növendék fecsegett, a tanár pedig hallgatta, még pedig nagy +élvezettel. Valamihez azonban mégis volt kedve a leánynak: a +zenéhez. A lelke teli volt harmóniákkal és a nótázás veleszületett +képessége volt. Meglepő gyorsan tanult meg zongorázni és midőn +Sándor egyszer egy gitárt küldött neki ajándékba, néhány nap mulva +már úgy megbarátkozott ezzel a hangszerrel is, hogy elpengethette +rajta nótáihoz a kíséretet.</p> +<p>Sándor akkoriban valóságos csömörrel gondolt az időre, melyet a +fővárosi szalonokban töltött. Maga sem értette, hogyan lelhette +kedvét az úgynevezett jó társaság üres és hazug szórakozásaiban. +Most az ideje javát a könyvei között töltötte és jóformán nem is +érintkezett mással, csak kis védencével. Ez az életmódja nagyon is +inyére való volt. Ő tulajdonképpen nem volt társas lény, csak +diplomáciai foglalkozása kényszerítette bele a banális forgatagba. +Most végül magának élhetett. Ilona mindennap délelőtt bekopogtatott +<span class="pagenum"><a name="Page_74" id= +"Page_74">-74-</a></span> hozzá. Sándor le akarta erről szoktatni, +de a leány szép szerével kifogott rajta. Eleintén mindig azzal +állított be, hogy még egyszer és utóljára jön. Azután mindennapos +lett és Sándor most már nélkülözte volna, ha elmarad. Délután +viszont a fiatal úr kereste föl.</p> +<p>A vak is láthatta, Sándor pedig ilyen dolgokban nem volt vak, +hogy a fiatal leány szereti pártfogóját. A szeméből, minden +pórusából árad feléje a gyöngéd tűz. A női szemérmetesség, melyet +eddigelé nem igen ismert és amely Sándor hatása alatt fejlődött ki +benne, tartja vissza attól, hogy a nyakába, vagy a lába elé vesse +magát. Az állandó édes martirium, melyet magára kényszerít, +meleggé, széppé és szinte leányossá teszi. Igaznak kell lenni, hogy +a nő minden szerelmében újjá születik és visszanyeri lelke +érintetlenségét. Ilonát egyébként nem érdekli semmi, ami nincs +összefüggésben Sándorral. És hihetetlen sejtőképessége van, ha +arról van szó, hogy kitalálja Sándor gondolatait. A modorán, sőt a +külsején is nagy, a fiatal úrra nézve igen kellemes változás megy +végbe. Tudja, hogy pártfogója szakértő a női öltözködés terén, +szakít régebbi izlésével és feltünő egyszerűen, de egyéni +stilusérzékkel és körmönfont elegánciával kezd öltözködni.</p> +<p>Akkoriban esett, hogy a véletlen megint összehozta Sándort +Klotilddal. Az attasénak valami hivatalos dolgában Bécsbe kellett +mennie és a vasuti kocsiban találkoztak össze. Az asszony kísérő +nélkül utazott. Két idegen ember volt rajtuk kívül a kocsiban. +<span class="pagenum"><a name="Page_75" id= +"Page_75">-75-</a></span></p> +<p>Klotild minden elfogódás nélkül nyujtott neki kezet. Azt mondta, +hogy ő most vidéken lakik, a második vasuti állomáson Budapesttől. +Az édesanyját volt meglátogatni és most hazamegy az urához. +Egyébként gyakran szoktak berándulni a fővárosba.</p> +<p>Klotild már le is szállott megint a vonatról, mikor Sándor +számot adhatott magának a benyomásról, melyet az asszony rá tett. +Ez a benyomás nem volt sem mély, sem fájdalmas. Úgy találta, hogy +Klotild megváltozott, úgy külsejében, mint lényegében. Valami +vidékies, kissé közönséges nyugalom és bátorság jellemezte. +Meglátszott az asszonyon, hogy gondok és szenvedélyek nélkül él és +hogy ambiciója anyagi dolgok felé fordult. Bizonyos, hogy jeles +háziasszony. Szinte érthetetlen és némileg kómikus volt előtte a +gondolat, hogy nemrégiben meg akarta magát ölni ezért a derék és +jelentéktelen asszonyért. Vajjon mit is szeretett rajta? Még nem +érte el Bécset és már úgy vélekedett, hogy megtalálta a választ +erre a kérdésre.</p> +<p>Ő Klotildban nem annak egyéniségét, hanem azt a női ideált +szerette, melyet ő maga konstruált meg magának, a szerelmes férfi +alkotó erejével. Ezt az ideált, saját egyéniségének női +kiegészítőjét, ő mintegy rákényszerítette Klotildra, elhitette +vele. A szerelmes asszony puha és könnyen formálható lelke pedig +magába fogadta és tőle telhetőleg alkalmazkodott hozzá. Amint +eltávoztak egymástól és megszünt a kölcsönös sugalló erő, a Klotild +lelkébe ültetett ideál elvesztette <span class="pagenum"><a name= +"Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> támasztékát, szétolvadt és +elformátlanodott, mint napfényben a hóember. A katasztrófa, mely +kis híján Sándor életébe került, nem volt egyéb, mint az ideál +pusztulása okozta gyász és rémület. Az ideál azonban elpusztult és +Klotild elvesztette azt, ami őt Sándor szemében értékessé tette. Ma +már nem is volt az az asszony, akit Sándor valamikor szeretett, +csak annak külső maszkját viselte. A kis Kovács Ilona tényleg +jobban hasonlított a régi Klotildhoz, mint maga a mai Klotild. +Sándor, érzelmi életének titokzatos alkotó erejével a leány +egyéniségében modellálta újra az ő ideálját, férfi mivoltának +asszonyi kiegészítőjét. És ma már csak Kovács Ilona vonzotta és +érdekelte őt testileg és lelkileg.</p> +<p>Bécsben, a Graben-en, Sándor összetalálkozott Éder bárónéval. A +szép asszony egy igen arisztokratikus külsejü dragonyoskapitány +kíséretében volt. A báróné megállította Sándort. Ez az ember, +hosszu szalon-gyakorlatában talán az első, akivel nem tudott +tisztába jönni, állandóan érdekelte és izgatta. Olykor már-már +azzal is gyanúsította magát, hogy szerelmes az attaséba. Kezet +fogott vele és félig gúnyosan, félig gyöngéden mosolygott reá.</p> +<p>– Mikor lesz az esküvője? Vagy megvolt már? – kérdezte.</p> +<p>Sándort szerfölött meglepte a furcsa kérdés.</p> +<p>– Az én esküvőm? Hát én meg fogok házasodni?</p> +<p>– Egész Budapest erről beszél! <span class="pagenum"><a name= +"Page_77" id="Page_77">-77-</a></span></p> +<p>– És kivel házasít össze egész Budapest?</p> +<p>– Azzal a leánnyal, a nem tudom hogy hívják Ilonával… Szóval, az +ön kis kedvesével!</p> +<p>Sándor igen izléstelennek találta az ötletet.</p> +<p>– A báróné bizonyára tréfál. Örülök a jókedvének és ajánlom +magamat.</p> +<p>Éderné fogva tartott Sándor kezét, bár a dragonyosa, aki +tüntetve távol tartotta magát, meglehetősen fanyar arcot +vágott.</p> +<p>– Nem akartam megsérteni, – szólt Éderné. – Én csak azt +ismétlem, amit Budapesten beszélnek. Lehet, hogy pletyka az egész, +vallja be azonban, hogy az ön mostani életmódja valószínűvé teszi a +pletykát.</p> +<p>Sándor mosolygott, a budapesti naplopók fantáziája azonban +jobban bosszantotta, mint maga is be akarta magának vallani.</p> +<h3>X.</h3> +<p>A szép báróné csípős megjegyzésének az lett az eredménye, hogy +Sándor gondolkozóba esett. Belátta, hogy változtatni kell az +életmódján. A kis leány valóban nagyobb helyet foglalt el életében, +mint amekkora a józanság törvényei szerint megillethette. Ilyenféle +gondolatai azonban nem akadályozták meg abban, hogy Budapestre +érkezvén, sürgősen föl ne keresse Ilonát. A leányt nem találta +otthon. Kupáné azt mondta, hogy <span class="pagenum"><a name= +"Page_78" id="Page_78">-78-</a></span> a templomba ment, de néhány +perc mulva itthon lesz megint. Mialatt Sándor a kis nappaliban +várakozott, amely fogadószoba és ebédlő is volt, unalmában játszani +kezdett az asztalon álló kis mahagoni dobozzal. Néhányszor +megfordította a kis zárban a kulcsot, majd kinyitotta a doboz +födelét. A dobozban fölbontott levél feküdt. Férfi-írás. +Elolvasta.</p> +<div class="blockquot"> +<p class="i2">Kedves Ilonkám!</p> +<p>Holnap délelőtt tizenegy órakor megvárlak a Ferenciek bazárjának +udvarán. Hozd oda azt, amit igértél. Biztosan elvár:</p> +<p class="right"><i>Alfréd</i>.</p> +</div> +<p>Alfréd: Garai Alfréd. Ilona hajdani kedvese…</p> +<p>Sándor felszökött helyéről, mintha fejbe ütötték volna. Mi ez? A +régi mocsok kitör a csatornából és beleömlik az ő életébe? Harag és +undorodás fogta el.</p> +<p>Két perc mulva megjött Ilona. Jókedvü és bájos volt, mint +mindig. Midőn megpillantotta pártfogóját, boldogan felsikoltott és +hozzá szaladt.</p> +<p>– Óh, csakhogy megjött! Csakhogy megjött! – ismételgette, +miközben rózsás arcát Sándor karjához szorítota.</p> +<p>– Hogy telt el az idő, míg oda voltam? – kérdezte Sándor.</p> +<p>– Sehogy sem! Nem csináltam semmit, csak vártam, vártam…</p> +<p>– És most honnan jösz? – faggatta Sándor mosolygó szájjal, de +dühösen lüktető szívvel.</p> +<p>– A templomban voltam. Imádkoztam. Tegnap <span class= +"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> azt +olvastam, hogy vasuti baleset volt valahol és gyerekes félelem +fogott el…</p> +<p>Ezt verőfényes mosolylyal mondta.</p> +<p>– Megállj csak! – szólt Sándor. – Én az imént a Ferenciek bazára +mellett hajtattam el és úgy rémlett, mintha láttalak volna belépni +a kapun…</p> +<p>Ilona egy pillanatra sem vesztette el mosolygó nyugalmát.</p> +<p>– Jó látta! Mise után bementem a bazárba, hogy a varrónővel +beszéljek. Találtam egy új varrónőt, nagyon ügyes és egy cseppet +sem drága…</p> +<p>A leány megfogta a kezét, hogy arcához vonja. Sándornak azonban +hirtelen a fejébe szökött a vére. Szó nélkül ellökte magától Ilona +kezét. A leány arca elfehéredett. A rémülettől tágra nyitott +szemmel nézett a pártfogójára.</p> +<p>– Mi történt? Valami rosszat beszéltek rólam? Talán Kupáné? – +hebegte zavartan.</p> +<p>Sándor nem válaszolt, hanem sarkon fordult és elment. A haragja +hamarosan elmult, de aztán nagy levertség vett rajta erőt. Úgy +érezte, hogy romba dőlt minden, amit hónapokon át épített. +Ingoványra épített. Ostobaság volt. De mi lesz ezután? Erre a +kérdésre hiába kereste a választ.</p> +<p>Alkonyatkor tépelődve ott feküdt még dolgozószobája nagy +kerevetén. Akkor végül meghallotta a halk neszt, amelyre a második +énje (az, amely nem törődött első énjének elhatározásaival) már +régóta hegyezett <span class="pagenum"><a name="Page_80" id= +"Page_80">-80-</a></span> fülekkel leselkedett. Valaki belépett az +előszobába és miután suttogó hangon néhány szót váltott a +legényével, bejött a lakásba. Most lábujjhegyen közeledett hozzá. +Most letérdepelt a kerevet mellé, majd lefeküdt a padló szőnyegére. +Csendesen és alázatosan, egy ellenállhatatlan vonzerőnek +engedelmeskedve, mint a kutya, amely tudja, hogy a gazdája meg +fogja büntetni és mégis odakullog a lábaihoz.</p> +<p>Egyikük sem beszélt egy szót sem. Nem is látták egymást, de +hallották egymás lélekzetét.</p> +<p>Már egészen beesteledett, mikor Sándor hirtelen fölült a +kereveten.</p> +<p>– Mit csináljak most már veled? – kérdezte.</p> +<p>A leány megmozdult, közelebb kúszott és odatapadt a +kerevethez.</p> +<p>– Amit akar, – mondta.</p> +<p>Aztán hirtelen és szinte jókedvü élénkséggel kiáltotta:</p> +<p>– Verjen meg! Igen, verjen meg!</p> +<p>Sándor kedvetlenül intett neki, hogy hallgasson, Ilonából +azonban csak úgy dőlt a szó.</p> +<p>– Megérdemlem, hogy megüssön, mert megint hazudtam. Azt hiszem, +a hazudozás már benne van a véremben és én soha sem fogok róla +letenni… Már gyermekkoromban is boldog voltam, ha félrevezethettem +az embereket… Önnek is sokszor hazudtam már. Pedig olyankor úgy +érzem, hogy nem is önt bántom, hanem magamat, mert fáj a szívem, de +azért mégis <span class="pagenum"><a name="Page_81" id= +"Page_81">-81-</a></span> megteszem… Jó volna, ha megütne, bottal +ütne és a hajamnál fogva vonszolna… Megérdemlem, ön nem is hiszi, +mennyire megérdemlem!</p> +<p>Furcsa, de való, hogy mindezt valami boldog extázisban mondta. A +szeme szinte világított a homályban. Volt is oka örülni, mert női +éleslátásával megértette Sándor viselkedéséből, hogy az jobban +ragaszkodik hozzá, mint eddigelé remélni merte volna.</p> +<p>– Mi van hát azzal a fickóval? – kérdezte Sándor nyers +hangon.</p> +<p>Ilona vállat vont. Az egész dolog láthatólag nem okozott neki +sok gondot.</p> +<p>– Semmi! Utálom, de félek tőle. Pénzt akart és ma is odaadtam +neki, ami volt. Ha nem verik agyon valahol vagy nem csukják el, +mindenemet el fogja vinni, mert én nem tudok vele ellenkezni.</p> +<p>– Félek tőle! – ismételgette.</p> +<p>Többet nem tudott mondani.</p> +<p>Időközben sikerült arcát Sándor arcához szorítania. A forró +szája megkereste, megtalálta és szomjasan a birtokába vette Sándor +ajkát. És annak nem volt annyi ereje, hogy elhárítsa magától a +mámoros, tisztátalan és fájdalmas csókot.</p> +<p>– Nem haragszik már, ugy-e? – kérdezte később könnyedén és +mosolyogva a leány.</p> +<p>Sándor nem haragudott már reá. De önmagát egy kissé megvetette. +<span class="pagenum"><a name="Page_82" id= +"Page_82">-82-</a></span></p> +<h3>XI.</h3> +<p>Ilona önként és erősen megfogadta ugyan, hogy semmi körülmények +között nem fog többet szóba állani Garaival, de azért a rosszképü +legény állandóan ott keringett a lakása körül, mint a fülesbagoly a +galambduc körül. Láthatólag nem igen félt Sándortól. Ha véletlenül +összetalálkozott vele a ház előtt, kihívóan és gúnyosan szegezte +reá ragadozómadár szemét.</p> +<p>A láthatatlan ívek, amelyeket a makacs ellenség körülöttük vont, +végre is nagyon idegessé tették Sándort. Sokkal gőgösebb volt, +semhogy bevallotta volna magának az igazságot, de azért mégis csak +Garai hatása alatt határozta el, hogy külföldi útra indul a +kedvesével.</p> +<p>Ilonát boldog mámorba ejtette az utazás gondolata. Ő persze +sohasem járt még külföldön és roppantul vágyott megismerni a +világot. Midőn megtudta, hogy Olaszországba fognak menni, trillázni +kezdett örömében, mint a pacsirta. Olaszország mint az örök tavasz +boldog hazája élt az ő gyermekes fantáziájában és valóságos mignoni +epedést érzett narancsligetei után. Az utazási láza hamarosan +átragadt Sándorra is. Meg volt róla győződve, hogy Ilona naiv és +fogékony lelkén keresztül újból fogja élvezni Itália minden +szépségét.</p> +<p>Az utazás azonban mind a kettőjükre nézve csalódással +<span class="pagenum"><a name="Page_83" id= +"Page_83">-83-</a></span> járt. Olaszország nem tudta beváltani +azt, amit Ilonának igért és a szennyes valóság kiábrándította +aranyos álmaiból. Jókedvűen, de a szívében hűvös közömbösséggel +vitette magát városról városra. Semmi sem lepte meg és semmin sem +csodálkozott. A városok mind egyformák voltak az ő szemében és a +képtárak és szoborgyüjtemények fárasztották. Velencére azt mondta, +hogy nagyon furcsa hely. A palotákon csak a korhadást látta és a +lagunák melanchóliája elkedvetlenítette. Az ő lelke csak erős és +primitiv hatásokra reagált. A naplementét, ha bíborosra festette az +eget, szépnek találta és népünnepek lármás fölvonulásában +gyönyörködött. A lagunák finom aranyszíneit azonban nem látta meg +és a Giudecca gyöngyszínü párájából hangzó méla gondolás-kiáltást +nem hallotta meg. És nem is tudta követni Sándort, aki a bákháns +szent mámorával támolygott a tenger arájának csipkés uszálya +nyomában.</p> +<p>Sándor nagy ellenszenvvel viselkedett az obligát szerenádok +iránt, amelyek esténkint fölverik a Canal grande palotáinak +visszhangját. Úgy találta, hogy hol émelyítően édeskés, hol meg +ostoba módon duhaj énekprodukciók a titokzatos holdfényben fürdő +Venezia álomhangulatainak nagyon is kezdetleges, nyers és +meghamisított kommentárjai. Az ő kényesebb izlése nem szorult a +barbár és rikoltó magyarázatra. Az éjjeli Venezia harmóniáit ő +megtalálta a zegzugos csatornák fantasztikus homályában, ahol a víz +kristálygyűrűi <span class="pagenum"><a name="Page_84" id= +"Page_84">-84-</a></span> halkan ütődnek az évszázados falakhoz. És +megtalálta künn, a holt lagunában, ahol parányi mécses pislog a +magános Madonna-kép alatt. Ilona persze szerette a szerenádokat és +unta a magányos éjjeli kalandozásokat.</p> +<p>Egy nap aztán mégis fölragyogott az érdeklődés szikrája a leány +közömbös szemében. Estebéd idején volt. Ők a fogadójuk +ebédlőtermében ültek. Sándor egyszerre azon vette észre magát, hogy +Ilona arcát meleg pir önti el, a szeme fénylik és mosolyog. Olyan +változás ment végbe rajta, mint az ekébe fogott huszárparipán, +amikor meghallja a távolból a trombitajelet.</p> +<p>A nevezetes változás előidézője egy fiatalember volt, aki a +szomszéd asztalhoz telepedett, Sándor háta mögött. Első pillantásra +meglátszott rajta, hogy angol. Húsz, legfölebb huszonkét esztendős +fiu. Hat láb magas, pompás atléta termete van; finom és szinte +bájos metszésü arca valóságos apród-arc, amelynek kifejezése a +szendeség és az arcátlanság mulatságos vegyüléke. Fizikum dolgában +az egész legény az emberi telivértenyésztés pompás produktuma. A +ruházkodásán meglátszik, hogy jó házból való fiu. A modora pedig +alkalmas arra, hogy súlyosan kompromittálja a babonákat, amelyek az +angol jónevelést illetőleg világszerte forgalomban vannak. Sándor +legalább úgy találta, hogy a csinos siheder fesztelen a +szemérmetlenségig. <span class="pagenum"><a name="Page_85" id= +"Page_85">-85-</a></span></p> +<p>Amint a fiu fölfedezte Ilonát, valósággal megrohanta a +pillantásaival, mint a dongó a lépesmézet. Egész vacsora alatt le +nem vette róla a szemét. Minden mozdulata és minden szava, amit a +pincérnek mondott, Ilonának szólt, minden pohár borát némán +ráköszöntötte. Ilonát láthatólag fölvillanyozta a fiu naiv és +merész hódolata. Az arcán ugyan ott ült a megbotránkozás +kifejezése, a megbotránkozása azonban annyira derült volt, hogy +bátorítás számba is mehetett.</p> +<p>Sándor valósággal szenvedett ez izetlenség láttára. Sokkal +büszkébb és óvatosabb volt, semhogy hivatalosan tudomást vett volna +az angolról, de azért siettette az étkezést. Este, mikor a zenekar +hangjai mellett a piazzettán sétáltak, viszontlátták az angolt. +Most már üldözőbe vette őket és ügyet sem vetve Sándorra, +igyekezett Ilona közelébe furakodni. Azontúl mindennap látták, +egyre a sarkukban volt, a Lidón, a téren, a Mercerián, bárhol +jártak is. A különös az volt a dologban, hogy soha egyikük sem tett +róla említést. Sándor büszkeségből hallgatott, a leány talán +óvatosságból. Sándor, mielőtt még meglátta volna a sihedert az +utcai tolongásban, Ilona arckifejezéséből tudta meg, hogy +közelükben van. Bár egy percig sem hagyta magára a leányt, egypár +nap múlva mégis az a benyomása lett, hogy azok ketten titokban +egyetértenek egymással. Ez a gyanúja lealázta és fölháborította. Ő, +aki szerelmi intrikákban eddigelé mindig a lelkiismeretlenül támadó +és kíméletlenül hódító harmadiknak szerepét <span class= +"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> játszotta, +most egyszerre az óvatosan védekező fél nehéz és szánalmas +szerepére fanyalodott. Eddig mindig csak udvarló volt, most férjnek +érezhette magát.</p> +<p>Egypár nap mulva kifogyott a türelméből és azzal lepte meg +Ilonát, hogy a reggeli vonattal Firenzébe fognak utazni. A leány +ellentmondás nélkül, közömbös jókedvvel látott csomagolásnak. +Firenzében néhány kellemes és nyugodt napot töltöttek. Ottlétük +harmadik napján Sándornak leveleket kellett írnia, Ilona azalatt +egyedül nekiindult a városnak. Sándor hamarosan abbahagyta az írást +és kiment, hogy megkeresse a leányt. Meg is találta az Arno +partján. De nem egyedül. Az angol fiu társaságában sétált. Nevetve, +hevesen gesztikulálva jártak egymás oldalán, mintha régi jó barátok +volnának. Háttal voltak Sándornak fordulva és az befordulhatott a +Trinita felé, anélkül, hogy meglátták volna. Sándor egyenesen a +fogadóba sietett. Ott bezárkózott a szobájába és leheveredett a +kerevetre. Valóságos fizikai rosszullétet érzett. Most már +tisztában volt vele, hogy annak a leánynak nincs lelke. Még csak +esze sincsen. Egy ostobán önző kis állat, mely a csatornából bújt +elő és előbb-utóbb vissza fog megint térni a csatornába.</p> +<p>Egy kis negyedóra mulva rákopogtatott Ilona. Jókedvü volt és +csinos.</p> +<p>– Hol jártál? – kérdezte Sándor, erőltetett közömbösséggel. +<span class="pagenum"><a name="Page_87" id= +"Page_87">-87-</a></span></p> +<p>– Isten tudja! Csoda, hogy visszataláltam a fogadóba… Ez nagyon +csinos hely ám!</p> +<p>– Nem történt semmi különös?</p> +<p>– Semmi! Mi történhetett volna?</p> +<p>Sándor egy szóval sem emlékezett meg az angolról. Minek is? Ha +tovább vallatja, ujabb hazugságokba szorítja bele a leányt. Azután +jön a nagy jelenet, a könnyzápor és végül marad minden a régiben. +Estebédnél pezsgőt hozatott és ekkor cinikus jókedve vett rajta +erőt. Ő végre sem veszthet a vásáron. Ilona az ő fizetett +szeretője. Addig tartja, amíg jól esik. Ha ráunt, vagy ha a leány +kirug a hámból, akkor a kezébe nyom egy csomó bankót és szélnek +ereszti. Menjen oda, ahonnan jött. Egyelőre azonban nem unt még reá +és azért szemmel fogja tartani.</p> +<p>Két nap múlva tovább mentek Rómába. Onnan Nápolyba. Bárhol +jártak is, az angol mindig a sarkukban volt. Angol-szász +szívóssággal és norman arcátlansággal követte őket. Sándorban +állandóan forrt a mé reg. Kimondhatatlanul jól esett volna neki, ha +néhány kardcsapással vagy golyóváltással könnyíthetett volna magán. +Mivel azonban az angol ifjúság nem áll ki isten itéletre, +kénytelen-kelletlen türtőztetnie kellett magát.</p> +<p>Végleg akkor szakadt csak el tőlük, midőn Anconában hajóra +szálltak, hogy visszatérjenek Fiuméba.</p> +<p>A könnyzáporral súlyosbított jelenetet, melytől Sándor annyira +félt, mégsem kerülhette el. A nagy jelenet a budapesti gyorsvonat +kocsijában szakadt reá. Ilona <span class="pagenum"><a name= +"Page_88" id="Page_88">-88-</a></span> a kézitáskájában keresgélt +és egy papirdarabot halászott ki, melyet aztán darabokra +tépett.</p> +<p>– Miféle levél az? – kérdezte Sándor könnyedén.</p> +<p>– Semmi. Mosócédula, – válaszolt épp olyan hangon a leány.</p> +<p>Pedig biztos volt, hogy levél. Sándornak a fejébe szökött a +vére.</p> +<p>– Megint hazudsz! Mindig hazudsz!</p> +<p>Ilona sírva fakadt. Kevés idő mulva megszólalt. Halk, szakgatott +hangon.</p> +<p>– Óh, miért bánt engem? Éppen most, mikor megérdemelném, hogy +szeressen egy kissé! Maga nem is tudja, hogy milyen jól viseltem +magamat… Nem akartam eddig szólni, mert féltem, hogy baj lesz +belőle, de most megmondom… Az az angol – hiszen emlékszik reá? – az +a fiu nagyon belém szeretett… Kétszer beszéltem vele, egyszer +Velencében és egyszer Rómában…</p> +<p>– És egyszer Firenzében!</p> +<p>– Igaz, Firenzében is beszéltem vele… Először azt kérdezte +tőlem, hogy a felesége vagyok-e magának… Becsületesen bevallottam, +hogy csak a szeretője vagyok… Akkor levelet írt – a szállodai +szobaleány hozta – németül írt, hogy hagyjam ott magát és menjek +vele a Rivierára és Párisba és ad nekem ötezer fontot…</p> +<p>– Válaszoltál neki? – kérdezte Sándor.</p> +<p>– Igen, de csak egy szót. Ennyit, hogy: Schafskopf! <span class= +"pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> Ezen ő két +napig úgy nevetett, hogy majd megszakadt. Azután megint írt és +tízezer fontot igért, ha három hónapig vele utazom… Megkérdeztem a +d’Angleterre portásától, hogy mennyi tízezer font és megtudtam, +hogy egész vagyon… Nem is tudtam, hogy van ember, aki annyit fizet +egy nőért… De én azt válaszoltam neki, hogy hagyjon békében, mert +én sohasem fogom magát elhagyni, míg el nem küld magától… Pedig +csinos fiu volt, kissé szemtelen, de nagyon kedves és mi tagadás +benne, nekem tetszett is… Ha nem hisz nekem, ha azt gondolja, hogy +megint hazudtam, olvassa el a levelét… Ebben ajánlja az ötezer +fontot… A bankházat is megnevezi, ahol a pénze van… Olvassa el, +kérem!</p> +<p>Ilona feléje nyujtotta a tenyerét, mely teli volt apró +papirszeletekkel. Nagy fáradtsággal talán össze lehetett volna még +rakni a körömnyi darabokat. Sándor azonban nem volt az az ember, +aki ilyesmire vállalkozik.</p> +<p>– Dobd el! – mondta.</p> +<p>Ilona sietve kiment a kocsi folyosójára, ott kinyitotta az +ablakot és kiszórta a szeleteket. Azután visszajött és szerelmesen +Sándor nyakába fonta a két karját.</p> +<p>– Ugy-e, hisz nekem? – kérdezte esdeklő hangon.</p> +<p>Sándor nem mondott nemet és bár nem volt tisztában az +igazsággal, Ilona kimagyarázása mégis nagyon jól esett neki.</p> +<p>Este Budapesten voltak. <span class="pagenum"><a name="Page_90" +id="Page_90">-90-</a></span></p> +<h3>XII.</h3> +<p>Olaszországi útjuk óta Sándor állandóan gyanakodott a +barátnőjére. Olybá vette a leányt, mint valami félig megszelidített +kis állatot, amelyet egy pillanatra sem volna szabad magára +hagynia, mert kárt vagy botrányt csinálhatna, vagy meg találna +szökni unalmában. A bizalmatlanság kicsinyes és tisztátalan érzése +egészen ellepte a lelkét, mint a zöld penész. Egyszersmind azonban +hozzájárult ahhoz is, hogy a nagy fizikai vonzalom, amelylyel Ilona +iránt viselkedett, szenvedélyes, fájdalmas és szinte kétségbeesett +szerelemmé növekedjék. Mert bizonyos, hogy a Sándorhoz hasonló +férfiak szerelme nem egyéb, mint akadályok leküzdésének +eredménye.</p> +<p>Klotildot azért nem szerette igazán, mert az asszony lelkében +nem talált gátakra a szenvedélye. Annak szerelme oly nyilt, +egyszerü, föltétlen és érdektelen volt, mint a napfényben fürdő +rónaság. Ilona ködös lelke azonban teli volt szakadásokkal, +vermekkel, ingoványokkal és sűrűségekkel. Sándor örökös félelem és +izgalom közepett járta be birtokát. Az átlagos férfi is azt a +tulajdonát szereti legjobban, amelyet legnehezebben tud +megvédeni.</p> +<p>A leány egyébként ujabban testileg-lelkileg pompás fejlődésnek +indult. A jómód széppé tette, a Sándor befolyása alatt megjavult +izlése pedig elegánssá. Bár <span class="pagenum"><a name="Page_91" +id="Page_91">-91-</a></span> nem kedvelte a rendszeres tanulást, a +Sándorral való állandó együttlét hatása alatt mégis nagyon +művelődött. Utólag kitünt, hogy az olasz út is volt reá hatással. A +lelke akkoriban olyan volt, mint az ugar, amelynek göröngyét finom +és színes virágszőnyeggel vonja be a tavasz. Olykor valósággal +meglepte Sándort fantáziájának merész szárnyalásával, bájos és +gyöngéd ötleteivel.</p> +<p>Az attasé úgy gondolta, hogy mostani tétlen életmódját nem bírná +el sokáig és a jövőjéről kezdett elmélkedni. A tervei egyelőre +meglehetősen ködösek voltak. Egyetlen szilárd magjuk Ilona alakja +maradt. Saját életét úgy képzelte el, hogy annak lesz egy titkos, +földalatti barlang-kastélya. Abban tanyázik a leány. Ha ő, az élet +banálitásaitól fáradt férfi, a lábával dobbant, akkor megnyilik +alatta a csapóajtó és elnyeli a boldogság barlangja. Tulajdonképpen +ez a parfümös, selymes, forró levegőjü földalatti kastély adta +volna meg életének igazi tartalmát és becsét. Csak hiúságból nem +vallotta be magának, hogy minden, ami azon felül és kívül van, +mellékes járuléka az életnek.</p> +<p>Ábrándjaiból fölverte valami brutális hangzavar. Megint történt +valami. Egy hitványság. A rosszul idomított kis állat nekilódult és +összetört mindent, ami törékeny volt Sándor lelkében.</p> +<p>Délben elment a leány lakására. Ilona nem volt otthon. Később +megjött, kipirulva, mosolyogva, az édes izgalomtól tüzelő szemmel +és szájjal. A gyanu egyszerre <span class="pagenum"><a name= +"Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> felütötte a fejét Sándor +szívében. Találkozója volt! – mondta.</p> +<p>– Hol jártál? – kérdezte később.</p> +<p>– A városban sétáltam…</p> +<p>– Találkoztál ismerőssel?</p> +<p>– Én?!</p> +<p>Az elnyujtott kérdés és a kis szünet, amelyet utána tartott, +arra való volt, hogy időt nyerjen a gondolkodásra. A vizsga +tekintet, amelyet Sándorra vetett, megnyugtatta. Az nem tud +semmit.</p> +<p>– Nem találkoztam senkivel… Hiszen nekem alig van ismerősöm +Pesten…</p> +<p>– Szép ibolyáid vannak, – szólt Sándor.</p> +<p>– Nagyon szépek. Egy sváb kofától vettem, négy krajcárért…</p> +<p>Biztos, hogy hazudik. Az ibolyái aranyzsineggel vannak átkötve. +Virágkereskedésből kerültek, nem kofától…</p> +<p>Sándor nem folytatta a faggatást. Kimondhatatlanul szégyelte +magát. A leány maga volt a ragyogó jókedv és csodálatosképpen nem +vett tudomást a barátja rosszkedvéről.</p> +<p>Két nappal később Sándor váratlanul belépett Ilona szobájába. A +leány a nyitott ablakban állott és nem vette észre, hogy nyilik az +ajtó. Színházi látcsővel a kezében állott és figyelmesen nézte a +szemben levő bérház egyik abakát. Ott valaki egy nagy, fehér +papirlapot <span class="pagenum"><a name="Page_93" id= +"Page_93">-93-</a></span> tartott a kezében, amelyre fekete +vonásokkal volt rámázolva néhány számjegy és egy kérdőjel ½12?</p> +<p>Sándor szó nélkül kivette Ilona kezéből a látcsövet és megnézte, +hogy ki legyen a drót nélkül táviratozó ember. Természetesen +fiatalember volt. Egy ingujjra vetkőzött nagy kamasz, a feje +közepén elválasztott zsemlyeszőke hajjal, a yorkshirei malacok +bőrére emlékeztető rózsaszínü arccal és a fölsütött, vastag bajusza +alatt fehérlő nagy fogakkal… Cserepártisztnek vagy német +kereskedelmi ügynöknek nézhette volna az ember. A szőke ifjú +időközben észrevette Sándort és a plakátjával együtt hirtelen +eltünt az ablakból. Ilona azalatt már odavetette magát a kis +kerevetre és valóságos nevető görcsök között vergődött. Láthatólag +roppantul mulatságosnak találta a helyzetet.</p> +<p>– Ki az az ember? – kérdezte Sándor az indulattól hófehér +arccal.</p> +<p>– Az?! Egy tökfilkó! Egy képzelődő szamár! Minden áron ki akar +velem kezdeni! Két hét óta bolondítom már… A multkor is tőle kaptam +az ibolyát… Holnap is elmentem volna a budai kioszkhoz, ha maga meg +nem csíp… Igazán kár, mert isteni mulatság az ő ostobaságait +hallgatni!</p> +<p>Ez a leány, az ő kacagó cinizmusával, végtelen fölényben volt az +előtte álló férfi fölött, akinek homlokán hideg verejték +gyöngyözött. Sándor ezt érezte is és mélységes megalázásának tudata +őrjöngő dühbe hozta. Lelkének sötét mélységeiből egy förtelmes +szörnyeteg <span class="pagenum"><a name="Page_94" id= +"Page_94">-94-</a></span> bukkant föl. A petét, amelyből a torz +fenevad fejlődött, valamikor Ilona szórhatta el gondtalan kézzel. +Sándor eddigelé maga sem tudott róla, hogy az ő bensejének ilyen +lakója van. Most fölbukott iszapos rejtekhelyéből, fölkorbácsolta +Sándor lelkének tükrét és bömbölve vágta entestébe tépő fogait.</p> +<p>Az attasé nem tudta, hogyan került haza a lakására. Föl-alájárt +a szobájában, az undortól hörögve, öklével a homlokát kalapálva. +Egy szégyenletes kép égett kitörölhetetlenül az agyában: egy +dühöngő férfi képe, aki két ököllel üt egy kacagó nőt. Ha száz +esztendeig él is, sohasem fogja magának megbocsájtani ezt az +ocsmányságot!</p> +<p>Később becsöngette a legényét.</p> +<p>– Senkinek sem vagyok itthon… Senkinek!</p> +<p>– S ha a kisasszony jönne?</p> +<p>– Neki sem! Érted?</p> +<p>A kisasszony nem jött, de jelentkezett Kupáné asszonyság. Sándor +nem eresztette maga elé. Menjen a pokolba!</p> +<p>– Ez a züllés! Ez a züllés! – ismételgette magában +kétségbeesetten. – Ki voltam én? Mivé lettem?</p> +<p>Már alkonyodott, mikor leült az íróasztal mellé. Egy lapot +tépett ki a csekkönyvéből s azt kitöltötte egy nagyobb összegre +szóló utalványnyal. Azután levélpapirt keresett és rávetett néhány +sort.</p> +<p>„A pénz az öné. A kamataiból tisztességgel megélhet. Nem akarom +többet látni.“ <span class="pagenum"><a name="Page_95" id= +"Page_95">-95-</a></span></p> +<p>A levelet az utalvánnyal együtt borítékba tette és elküldte +Ilonának. A legényének azt mondta, hogy ne fogadjon el választ.</p> +<p>Majd elővette a vasúti menetrendet. Párisba fog utazni. Holnap, +a hajnali expresszel. Néhány hétig odamarad. Hogy mi lesz azután, +az majd elválik. De menekülnie kell, menekülnie minden áron. Ha +most, az egyszer, gyöngének mutatja magát, akkor vége a +becsületének, vége a férfiasságának, vége az életének.</p> +<p>Másnap reggel megint jelentkezett Kupáné. Ezúttal az előszobában +találta Sándort, a székekre rakott ruhák és úti bőröndök között. Az +asszonyság nagyon meg volt rémülve. Azt ujságolta, hogy Ilona az +este elment hazulról. Azzal búcsúzott el, hogy nem fog többet +visszajönni, mert a méltóságos úr elkergette.</p> +<p>Sándor vállat vont. Bánja is ő!</p> +<p>Mivel azonban nem hallgattatta el az öregasszonyt, az leült egy +nagy úti láda szélére és bőbeszédűen elmondott mindent, ami Sándor +távozása után a lakásukon történt. Ilona igen megszeppent, mikor az +az eset történt (így fejezte ki magát Kupáné!), de azért +legkevésbbé sem buslakodott. Sőt ellenkezőleg! Patyolat jókedv vett +erőt rajta, boldogan megölelte Kupánét és dicsekedve mondta: +Képzelje, ő engem megvert! (Zárjel között legyen mondva: Kupáné is +olyan komoly, szinte meghatott lojalitással emlékezett meg a +verésről, amit Ilona kapott, mintha az valami legális, sőt +tiszteletreméltó dolog volna.) Estefelé Ilona kicsípte magát +<span class="pagenum"><a name="Page_96" id= +"Page_96">-96-</a></span> és azt mondta, hogy elmegy a méltóságos +úrhoz bocsánatot kérni. Akkor érkezett meg Sándor levele. Hogy mi +volt a borítékban, azt Kupáné nem tudja, mert Ilona nem akarta neki +megmondani. Annyit tud csak, hogy a leány nagyon elbúsúlta magát. +Miután jó ideig elsirdogált, levetette a szép ruháját és magára +vette ingbluzos kis kosztümjét, aztán megölelte Kupánét és elment. +Semmit sem vitt magával. Egy szál ruhában jöttem, – mondta, – így +is kell elmennem. Ennyit tudott Kupáné. Sándor aztán némi pénzt +adott az asszonyságnak és hazaküldte.</p> +<p>Nem igen törődött azzal, hogy hová lett Ilona. Valószínűnek +tartotta, hogy elment egyik régi vagy újabb kedveséhez. Talán +Garaihoz. Vagy a szőkebajuszuhoz. Mindegy. Pénze van, tehát nem +kell félteni.</p> +<p>Az egykedvűség, amellyel ezeket az eshetőségeket hánytorgatta, +örömmel töltötte el. Ime tehát már gyógyulófélben van!</p> +<p>A reggeli postával levele érkezett. A borítékon megismerte Ilona +írását. Egy pillanatig arra gondolt, hogy olvasatlanul +megsemmisíti, de aztán miért, miért nem, mégis csak fölbontotta. A +vére egyszerre a fejébe szökött, midőn megpillantotta a csekket, +amelyet tegnap küldött a leánynak… A papir ketté volt tépve… Egy +sor írás nem volt mellette…</p> +<p>Mi ez? Hát mégis valaki az a leány? Mégis van lelke? És súlyt +vet rá, hogy Sándor ezt megtudja? <span class="pagenum"><a name= +"Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> Annyi bizonyos, hogy több +méltósággal nem válaszolhatott volna neki, mint tette.</p> +<p>Valami kellemetlen érzés kezdte nyomni a szívét. Ha az +elkeseredett és minden hóbortra kész gyermek egy többé jóvá nem +tehető lépésre vetemedett volna?! Ettől a gondolattól nem tudott +többet szabadulni.</p> +<p>Este a legénye megkérdezte, hogy melyik vonathoz rendeljen +kocsit.</p> +<p>– Holnap utazom, nem ma, – válaszolt Sándor. – Valami híradást +kell megvárnom…</p> +<p class="center">*</p> +<p>Másnap reggel névjegyet hoztak be Sándornak. Garai Alfréd úr van +az előszobában. Azt mondja, hogy igen fontos ügyben kell jelentést +tennie.</p> +<p>Sándor biztosra vette, hogy hírt fog hallani Ilonáról. Azért el +is fogadta Garait. Hamarosan meggyőződött azonban, hogy Garai úr +semmit sem tud a leányról. Egészen más dologban fő a feje.</p> +<p>– Amerikába szeretnék menni, – mondta gőgös meghunyászkodással +Garai, – és kérem, segítsen meg, hogy elutazhassak. Valami kevés +pénzem van és mivel mint fedélközi utas megyek, nem sok az, amire +szükségem lesz… Az a gondolat bátorított föl erre a kérésre, hogy +ön talán szívesen venné, ha elhagynám Budapestet…</p> +<p>– Föltéve, hogy szívesen venném, – válaszolt Sándor, – mi +biztosít arról, hogy ön a pénzzel, amit tőlem kér, tényleg el is +utazik? <span class="pagenum"><a name="Page_98" id= +"Page_98">-98-</a></span></p> +<p>– Erről igen könnyen meggyőzhetem, – szólt nyugodtan Garai.</p> +<p>Azzal egy krajcáros ujságlapot nyujtott át Sándornak. Az ujság +megírta, hogy egy külvárosi csapszékben hamiskártyások kifosztottak +több vidéki embert. A csalók feje, akit buzgón keres a rendőrség, +Garai Alfréd.</p> +<p>– Nekem még ma utaznom kell, – mondta cinikus hidegvérrel Garai. +– Holnap az arcképem benne lesz a rendőrség lapjában. Ha ezúttal +elcsípnek, nem menekülök néhány esztendőn alól, mert egyéb is van a +rovásomon.</p> +<p>– Akkor hát olcsóbban is szabadulhatok öntől, – vélekedett +Sándor. – Egyszerűen csak intenem kell a rendőrnek, aki ott áll az +utca közepén…</p> +<p>Garai sötéten mosolygott.</p> +<p>– Ha ezt meg méltóztatik tenni, – mondta, miközben a mellső +zsebéhez nyúlt, – akkor én itt, az ön szalonjában főbelövöm +magamat… Egyébként is megelégeltem már az örökös hajszát! Úgy +képzelem, hogy ez a dolog nem érne meg önnek néhány forintot.</p> +<p>– Igaza van, nem érné meg, – szólt Sándor.</p> +<p>Azzal átadta Garainak a kívánt összeget. Garai már az ajtóban +volt, amikor Sándor utána szólt.</p> +<p>– Egyedül utazik? – kérdezte.</p> +<p>– Egyedül. Miért?</p> +<p>– Csak úgy – eszembe jutott…</p> +<p>Hirtelen az a gyanúja támadt, hogy a legény talán <span class= +"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> magával +viszi Ilonát. De aztán hamar belátta, hogy a gyanúja alaptalan. Ha +együtt utaznak, akkor Garai nem elégszik meg ilyen szerény +sarccal.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Estefelé zárt levelezőlap érkezett. Ilona írta. A levél teljesen +megnyugtathatta volna Sándort, ha aggódott volna a leány sorsáért. +A furcsa kis írás így szólt:</p> +<div class="blockquot"> +<p class="i2">Édes jó gazdám!</p> +<p>Azért írok, hogy megnyugtassam. Nincs semmi bajom, tisztességes +helyen vagyok és nem fogok bolondot tenni. Jobban szeretem önt, +mint valaha. De azért sohasem fogja önt többet látni</p> +<p class="right">szegény <i>Ilonája</i>.</p> +</div> +<p>Sándornak föltünt a levél megszólítása. Gazdájának azelőtt +sohasem nevezte a leány.</p> +<p>Párisi útját egyelőre elhalasztotta. Biztosra vette, hogy +elzavart énekesmadara, ha megéhezik, visszakívánkozik megint +kalitkájába és nem akarta, hogy zárt ajtóra találjon. Egy hét is +elmult azonban, anélkül, hogy a szökevény jelentkezett volna. +Kupáné sem hallott Ilonáról semmit. Sándor végül keresésére küldte +a detektivet, akinek szolgálatát egyízben már igénybe vette. +Röstelkedve tette, de mégis megtette.</p> +<p>A lelkiürességből, amelyet mostanában érzett, tudta csak meg, +hogy milyen nagy helyet foglalt el életében a leány. Magányos élete +újabban minden szokásával hozzákapcsolódott, hozzáalkalmazkodott és +körülötte <span class="pagenum"><a name="Page_100" id= +"Page_100">-100-</a></span> forgott. Ilona melegen lüktető ifjusága +volt életének hajtó ereje. Kecses és szeszélyes lénye adott +lendületet szellemének. A levegő körülötte most is Ilona egyéni +parfümjével van telítve. Szívében most is lángolnak még szépségének +vonalai. A bájos erő hatása azonban megszűnt és Sándor élete +hidegen és mozdulatlanul vesztegel, mint a gép, amelyből kiszedték +a tranzmisszió fogaskerekét.</p> +<p>Egy nap megjelent nála a titkosrendőr, hogy beszámoljon +küldetésének eredményével. Semmi okos dolgot nem tudott mondani. +Szerinte biztos volt, hogy a leány elhagyta a fővárost. A rendőr +megtudta, hogy Garai Amerikába ment és valószínünek tartotta, hogy +Ilona vele utazott. A föltevésének ugyan ellentmondott a leány +utolsó levele, amelyet Sándornak írt, hihető volt azonban, hogy +Ilona levelének megírása után találkozott csak Garaival és +határozta el magát az utazásra.</p> +<p>Sándornak a rendőr látogatása után rossz éjszakája volt. Megint +megrohanta és letiporta a nagy elhagyatottság érzése. Az +apokalipszis rémét nyomon követi az élettől való páni félelem. Az +érzékiség aranyköde, amely a szemére borult, egyszerre szétfoszlik +és ő a maga sívár valóságában látja az életet. Hajnalig nyugtalanul +jár-kel a lakásán és idegen szemmel nézi mindennapi életének +környezetét. Mirevaló a sok kép és szőnyeg, amelyeket fásult szeme +heteken át meg nem lát? Mirevalók a polcokon sorakozó foliánsok, +<span class="pagenum"><a name="Page_101" id= +"Page_101">-101-</a></span> amelyeknek nagy részét éveken át a +kezébe sem veszi? Mirevaló az egész furcsa, nehézkes és +indokolatlan apparátus, amelyet a kultur-ember szükségesnek tart az +életéhez? Szellemének jól elrendezett fiókjai, amelyekben a művelt +ember tudását és tapasztalatait őrzi, egyszerre megnyílnak és ami +bennök érték és haszontalanság van, kihull és összekeveredik. Az +olasz nyelv rendhagyó igéi és a tízparancsolat, a szatmári béke +pontjai és a párisi Louvre műkincsei… Hogy a halat villával kell +enni, hogy a látogató-jegy sarkát behajtani szokás és hogy a Derbyt +Epsomban futtatják… Azután egy rikoltó színü Böcklin-kép vette +üldözőbe. Valósággal fudoklik a sok szellemi lim-lom között és +kétségbeejtően fárasztónak találja a gondolatot, hogy mindezt +rendben kell tartania és az élete végéig magával kell +hurcolnia…</p> +<p>Hajnalban ágyba feküdt, de álom nem jött a szemére. Megint az a +félelmetes érzése volt, hogy a szíve megállott a mellében. És a +beteg ember fanatikus és reménytelen vágyakozásával gondolt az +egyetlen gyógyszerre, amelytől fölépülhetett volna. Ha most egy +lágy, hűvös női kéz simogatná végig a mellét, akkor egyszerre +megenyhülne a szörnyü nyomás. És ő maga kergette világgá azt, aki +neki az élete volt! Valami vásottsága vagy ízléstelenséeg miatt, – +jóformán már nem is tudta, hogy miért. A férfias önérzete +sugallatára kellett így cselekednie. De mi az önérzet? A leány az ő +tulajdona, az ő teremtménye volt. Midőn dühöngve támadt +<span class="pagenum"><a name="Page_102" id= +"Page_102">-102-</a></span> reá, önmaga ellen támadt. Úgy tett, +mint az eszelős fazekas, aki összetöri a bögréket, amelyeket +rosszul csinált meg.</p> +<p>Amikor ennyire jutott kúszált okoskodásában, akkor már ott is +feküdt Ilona lába előtt, alázatosan, esdekelve, telve forró +szánakozással a leány és önmaga iránt. Önérzet, férfiasság, +becsület és minden, amiért nappal meghal az ember, hitvány +semmiséggé lesz az éj leple alatt.</p> +<p>Reggel megijedt a saját lelkiállapotától. Hogy rendbeszedje +magát, nagy sétára indult a budai hegyek közé. Vesztére indult, +mert ott fönn, a verőfényes hegyiutakon, a magányos emberek nagy +ellensége leselkedett reá: az ősz.</p> +<p>A biborvörös és aranysárga erdők fölött úgy lengedezett az őszi +szellő, mint a haldokló természet utolsó sóhajtása. A sétáló ember +vízcsöppnyi fájdalma belefolyt és megsemmisült a bánat grandiózus +tengerében. Valami ünnepies hangulat fogta el. Úgy érezte, hogy ez +a nagy búcsú pillanata. Végső Istenhozzádot mond mindennek, ami +meleg, szép és mély volt életében. Életének ifjúsága és költészete +örökre elvált tőle és most ott úszik a fehér felhőfoszlányokkal +délnek, a vándormadarak nyomában. <span class="pagenum"><a name= +"Page_103" id="Page_103">-103-</a></span></p> +<h3>XIII.</h3> +<p>Édes csoda történt.</p> +<p>A hegyekből visszatérve, Sándor a Belvároson ment át és egy +keztyűsbolt üvegajtajában meglátta őt. Ilonát.</p> +<p>Kalap nélkül állott az üveg mögött és mosolyogva nézett a +szemébe.</p> +<p>Sándor belépett a boltba. Mosolyogva bólintott a leányra és még +csak kezet sem adott neki. Magát is meglepte nagy önuralma. Egy +sárgaarcu, hegyesorru, aggszűzies hölgy megkérdezte tőle, hogy mi +tetszik.</p> +<p>– Fehér keztyűt kérek.</p> +<p>– Hét és feles szám, – mondotta Ilona, aki láthatólag örült, +hogy tudja Sándor keztyűszámát.</p> +<p>Egy dobozt tett eléje, amely telve volt selyempapirba csavart +keztyüvel. Mindez oly egyszerü és természetes volt. Sándor ott +állott, a leány pedig a kezére húzta a keztyüt, miközben egyenként +végigsimogatta minden ujját. Mindakettőnek remegett a keze, ezt +megérezték s ez boldoggá tette őket. Ilona arcán verőfényes, +meghatott mosoly ragyogott. A tekintetük elmerült egymásban. Végül +már nem láttak egyebet, csak egy-egy gyöngéden fénylő, mély +szempárt.</p> +<p>A vén kisasszony fölnyalábolt egy csomó skatulyát és bement a +benyilóba.</p> +<p>– Hol voltál? – kérdezte Sándor. <span class="pagenum"><a name= +"Page_104" id="Page_104">-104-</a></span></p> +<p>– Mindig Budapesten, – válaszolt a leány, anélkül, hogy levette +volna róla tekintetét. – Először virágkereskedésben voltam, de nem +győztem a fárasztó munkát… Azután egy specerájos pénztárában ültem, +de nem vehették hasznomat, mert rossz számoló vagyok… Négy napja, +hogy itt vagyok és itt jól bánnak velem…</p> +<p>A vénkisasszony bejött és Sándor megfizette tartozását. Ilona az +ajtóig kísérte a barátját. A boltosnő jelenléte feszélyezte őket, +pedig mindaketten érezték, hogy tisztába kell még jönniök +valamivel.</p> +<p>– Nem jösz többet hozzám? – dünnyögte Sándor a fogai között.</p> +<p>– De igen… Ma este…</p> +<p class="center">*</p> +<p>Az utca villamos fényárban úszott… Hetyke járásu, vidám, csinos +nők siettek el Sándor mellett, kellemes illatot hagyva maguk után. +Mindegyik reánézett és ő magával vitte a tekintetüket, mint valami +gyöngéd simogatás emlékét. Egy kocsis rákiáltott és ez is úgy +hangzott, mint az örömrikoltás. Mindenki oly jókedvünek látszik, +mintha az enyhe őszi levegő mámorossá tette volna az egész +várost.</p> +<p>Most már nem volt semmi baja. A kiállott szenvedésekre úgy +emlékezett vissza, mint egy árnyékra, amely keresztül siklott az +útján. Szinte mosolygott önmagán, hogy úgy neki tudott keseredni és +utólag kétségbe is vonta fájdalmának komoly voltát. Megint +egészséges <span class="pagenum"><a name="Page_105" id= +"Page_105">-105-</a></span> volt. Telve bátorsággal, vággyal és +reménységgel. Az élet verőfényben fürdő, virágos kertként feküdt +előtte, lombos ligeteiben márványoszlopos, aranykupolás csodavárat +épített a fantáziája.</p> +<p>Fölemelt fejjel, kipirult arccal, ruganyos léptekkel ment +haza.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Ilona belépett a jól ismert legénylakásba. A dolgozószobában nem +égett lámpa, csak a kandalló világított vörös fénnyel. A leány a +homályban is rögtön megtalálta Sándort. Ott ült mozdulatlanul és +némán a kandalló előtt levő nagy karosszékben. Ilona nem szólt +hozzá, hanem levetette a kalapját meg a keztyüjét és odatette a +kandalló párkányára. Azután hozzálépett, könnyedén és kecsesen +térdre ereszkedett és odahajtotta fejét Sándor mellére. Nagyon +sokáig maradt így mozdulatlanul. Közbe hallgatta Sándor szívének +kalapálását.</p> +<p>Végül megszólalt. Halk, fátyolozott és nagyon határozott hangon +mondta, mintha a lüktető férfiszív egy kérdésére akarna +válaszolni:</p> +<p>– De többet nem megyek el innen soha!</p> +<h3>XIV.</h3> +<p>Klotild a fivérével és a sógornőjével az operettszínház egyik +földszintes páholyában ült. Az ura nem volt a színházban, de +megigérte, hogy az előadás végén <span class="pagenum"><a name= +"Page_106" id="Page_106">-106-</a></span> érte jön. Székelyék +ujabban mind ritkábban rándultak be a fővárosba. Ha azonban +bejöttek, akkor Klotild az estét mindig színházban töltötte. A +tanár maga unta a színházat és esténként inkább az anyósával +kártyázott.</p> +<p>A játék már javában folyt, midőn valaki belépett a szomszéd +páholyba. Egy szép asszony volt; nagy selyemsuhogás közepett és +erős ideál-illatot terjesztve, leült a főhelyre és megérintette +Klotild könyökét. Éder báróné volt. Székelyné sohasem szenvedhette +a szép asszonyt és most is hüvös fejbólintással fogadta annak +szíves köszöntését.</p> +<p>Felvonás közben a báróné megszólította Klotildot. Oly bizalmasan +beszélt hozzá, mintha régóta testi-lelki jó barátnők volnának. Még +tegezte is. A báróné szemmel láthatólag valami nagy, kellemes +izgalom hatása alatt állott.</p> +<p>– Hallottad már a nagy ujságot? Közös jóbarátunk tegnap +megházasodott.</p> +<p>– Nem tudom, kiről van szó, – válaszolt Klotild szárazon, +szándékosan kerülve az egyenes megszólítást.</p> +<p>– Arady Sándor, az attasé…</p> +<p>A jég egyszerre megtört. Most már Klotild is tegezte a +szomszédnőjét.</p> +<p>– Megházasodott? Biztosan tudod?</p> +<p>– Egészen biztosan! Az egyik tanújától tudom.</p> +<p>– És kit vett el? <span class="pagenum"><a name="Page_107" id= +"Page_107">-107-</a></span></p> +<p>– A kedvesét. Valami Kovács Ilona nevü leányt, akit tavaly úgy +szedett föl az utcán.</p> +<p>Arról a leányról már Klotild is hallott egyetmást… A báróné +láthatólag boldog volt, hogy túladhatott a nagy ujságon. +Részletekkel is szolgált.</p> +<p>– Tegnap volt a polgári esküvő… Az előkészületek nagy titokban +folytak… A tanúk az utolsó órában tudták csak meg, hogy miért +kérette őket magához Arady… Persze, nincs is mivel dicsekednie… Azt +is hallottam, hogy Arady vidékre megy lakni… Okosan is teszi, +Pesten úgy sem fogadná őket senki…</p> +<p>Éderné egy kis szünetet tartott, majd újból Klotildhoz +fordult.</p> +<p>– Nos, mit szólsz ehhez, édesem?</p> +<p>– Nagyon különös dolog, – válaszolt Klotild kitérően.</p> +<p>– A legnagyobb botrány, amely évek óta történt! Egy Arady +feleségül vesz egy utcai leányt! Az az ember egyébként mindig +különc volt… Nők dolgában valami beteges, rossz izlése volt +mindig…</p> +<p>A báróné hirtelen elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy Arady +valamikor Klotildnak is udvarolt.</p> +<p>Klotild azonban meg sem hallotta a báróné elszólását. Amit +hallott, egy kissé megzavarta. Úgylátszik tehát mégis igaz, amit +annyiszor emlegetnek a tapasztalt asszonyságok: hogy a férfi átlag +igen naiv teremtménye a jó Istennek. Ha nem úgy volna, akkor nem +ugratná be magát annyi okos ember haszontalan kis nők <span class= +"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> által. +És úgylátszik, hogy a férfiak becsapásához csak a gonosz nők +értenek, a tisztességesek nem… Az egészséges pletykázó szenvedély, +amely ott szunnyadozik minden nő lelkében, hamar felülkerekedett +Klotildban is. A páholy hátterébe szólította a sógornőt és ott +elmondta neki a nagy ujságot. A fiatal asszony persze majd elájult +nagy meglepetésében. Aztán mindaketten lángoló türelmetlenséggel +várták az előadás végét, hogy elmondhassák a dolgot Székelynek, az +édes mamának és mindenkinek.</p> +<p>És Székelyné nem sejtette, ha megmondja neki valaki, el sem +hiszi, hogy Arady Sándor tulajdonképpen csak azért vette feleségül +a kis utcai leányt, mert annak mozdulatai és beszédmodora némileg +emlékeztették őt Klotildra, arra a nőre, akit nem akart feleségül +venni.</p> +<p class="center">Vége <span class="pagenum"><a name="Page_109" id= +"Page_109">-109-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>HUSZTI HUSZT</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_110" id= +"Page_110">-110-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111"><br /> +-111-</a></span></p> +<h3><i>Az író előszava.</i></h3> +<p>Tavaly Görögországban jártam. A trieszt-konstantinápolyi +gőzhajóval mentem és Fiuméban szálltam hajóra. Az első osztályon +mindössze csak hat utast találtam. Három utazó kereskedőt, egy +montenegrói vajdát, egy trieszti görög asszonyt és egy katolikus +papot. Az első négyről nincs mit mondanom. A görög asszony fekete +szemére azonban ma is emlékezem. A két szeme úgy égett és +világított, mint a mécsespár, az asszony vértelen arca és törékeny +termete pedig azt a benyomást keltette, hogy a két mécses kiszívott +a testéből minden nedvet. A pap, egy szép és imponáló bibliai alak, +a jerichói érsek volt. Irországból jött, ahol tulajdonképpeni +hazája volt és egyelőre Konstantinápoly felé igyekezett. Alig +lehetett még ötven esztendős. Magas, izmos termetü, energikus fejü +és parancsoló tekintetü férfi volt. A keleten élő katolikus papok +szokása szerint hosszu szakállt eresztett, amelynek barna selymébe +ezüstsávok vegyültek. <span class="pagenum"><a name="Page_112" id= +"Page_112">-112-</a></span></p> +<p>Az érsek nem sokat törődött utitársaival, pedig a görög asszony +ugyancsak villogtatta reá a szemeit. Napközben rendesen a kapitányi +hidon ült és a breviárumát olvasgatta. Étkezés előtt és után állva +mondotta az asztali áldást. Németül csak törve beszélt, angolul és +franciául azonban kitünően tudott.</p> +<p>Utazásunk második napján ostoba dolog esett velem. A görög +asszonysággal évődtem és közbe, – nem tudom már, hogy miért és +hogyan – szóba került a halál. Azt találtam az asszonynak +indítványozni, hogy aki kettőnk közül előbb meghal, az küldjön a +másiknak képes levelezőlapot a túlvilágról. Ez ebédnél történt. Az +érsek ekkor szó nélkül fölkelt, összekulcsolta a két kezét és +lehajtott fővel fölment a födélzetre. Világos volt, hogy +megbotránkozott az én léha megjegyzésemen. Most már az egész +utastársaság megorrolt reám. Még a német kereskedők is, akik az +imént még mekegve nevettek a rossz élcemen.</p> +<p>A kapitány később komoly arccal tudtomra adta, hogy ő +eminenciája bejelentette, hogy ezentúl a másodosztályu utasok +asztalánál óhajt étkezni. Nem akart velem többet találkozni. Én +természetesen nem hagyhattam annyiban a dolgot. Fölkerestem az +érseket a parancsnoki hidon és a kapitány jelenlétében töredelmesen +megkövettem. Megmondottam neki, hogy egyébként nem vagyok romlott +ember, de legtöbb honfitársammal együtt megvan az a rossz szokásom, +hogy nem igen ügyelek a nyelvemre. Ő eminenciája kezet nyujtott. +<span class="pagenum"><a name="Page_113" id= +"Page_113">-113-</a></span> Szelid és fájdalmas mosollyal mondotta, +hogy nem akart engem megalázni. Ő az élete javát hitetlenek közt +töltötte, ahol sok káromló és durva beszédet kellett meghallgatnia, +éppen azért a keresztény katolikus hivőkkel szemben talán kissé +érzékenyebb, mint kellene lennie. Végül megigérte nekem, hogy a +kedvemért továbbra is asztaltársam marad. Bevallom, kissé meghatott +a jelenet és kezet akartam neki csókolni; ő azonban szeliden +elvonta férfias szép kezét és megölelt.</p> +<p>Igy aztán szent lett közöttünk a béke.</p> +<p>Harmadnapra elértük Cattaro-t, az utolsó osztrák megállóhelyet +és ott oly föllázító dolog történt velem, hogy ma is remeg még +kezemben a toll, ha visszagondolok rá. Az öbölben egy egyenruhás +tisztviselőkkel és fegyveres csendőrökkel megrakott csónak várta a +hajónkat. Megtiltották a kapitányunknak, hogy kikössön, aztán a +leeresztett hajóhágcsón fölmásztak a födélzetünkre.</p> +<p>Nagy zűrzavar, futkosás és vallatás kezdődött.</p> +<p>Kitünt, hogy a budapesti főkapitányság megkeresésére egy Huszti +vagy Huszt nevü magyar embert kutattak, aki többrendbeli büntetendő +cselekmény elkövetése után megszökött. Sok jel arra mutatott, hogy +az Adriának vette útját.</p> +<p>A cattarói kerületi főnök, aki személyesen vezette a kutatást, +először maga elé rendelte a födélzetköz utasait. Azok mind derék +dalmáciai és albániai parasztok <span class="pagenum"><a name= +"Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> voltak, amit +könnyüszerrel meg lehetett állapítani. Később egyenként vallatóra +fogta a másodosztályuakat. Ezek közt se akadt ember, akire ráillett +volna Huszti vagy Huszt uram személyleírása. Miután a +hajószemélyzettel is végzett, a főnök úr hivatalos udvariassággal +maga elé kérette az elsőosztályuakat. Nekem is oda kellett mennem. +A főnök úr egy padon ült, a hajó kapitánya és az érsek között, akik +némán nézték végig az egész procedurát.</p> +<p>A német utasok előmutatták útlevelüket. Nemkülönben a +montenegrói vajda is, akit egyébként a kapitány személyesen is +ismert. Jöttem én.</p> +<p>– Ön magyar ember?</p> +<p>– Az vagyok.</p> +<p>– Mi a neve?</p> +<p>Megmondtam.</p> +<p>– Van valami legitimációja?</p> +<p>– Biz az nincs. Úgy tudom, hogy a görög határon nem kérnek +útlevelet az embertől…</p> +<p>– Hm!</p> +<p>A főnök úr újból átfutotta a Budapestről érkezett táviratot. +Körülbelül harminc esztendős, magas, szőke, – különös ismertetőjele +nincs…</p> +<p>A kutató pillantása idegessé tett. A pénztárcámban volt néhány +névjegyem és levelem. Azt megmutattam neki. A kerületi főnök vállat +vont.</p> +<p>– Adja ide, kérem, a zsebkendőjét.</p> +<p>– Minek az? <span class="pagenum"><a name="Page_115" id= +"Page_115">-115-</a></span></p> +<p>– H. F. van belehimezve. Ez lehetne Huszti is.</p> +<p>– De kérem, hiszen a kapitány jól ismer engem!</p> +<p>– Ez az úr már többször utazott a hajómon, – mondotta a +kapitány, – de a nevét nem tudom. Én annyit tudok csak, hogy magyar +embernek és írónak szokta magát mondani.</p> +<p>A kapitány határozottan gyanakodott reám. Az érsek komor arccal +ült a főnök mellett és szürke szemét oly erősen rám szegezte, +mintha bele akarna látni a lelkem fenekére. A görög asszony +szemében már ott lobogott a rémült vád: Igen, te vagy az, +nyomorult!</p> +<p>A tisztviselők összesúgtak. Végül megszólalt a főnök:</p> +<p>– Be fogja látni, hogy ezek után nem engedhetem önt tovább +utazni.</p> +<p>Vessünk fátyolt arra, ami a következő két órában történt. Én +természetesen megtettem mindazt, amit megtesz a magyar ember, ha +külső országban injuria éri. A cattarói városházán mindenekelőtt +rövid, de velős bírálatot mondottam az osztrák közigazgatásról +általában és a rendészetről különösen. Azután megigértem, hogy el +fogom csapatni az egész kompániát, a kerületi főnöktől kezdve a +csendőrőrsvezetőig. Végül táviratokat írtam. A magyar +miniszterelnöknek, a belügyminiszternek, az osztrák +miniszterelnöknek, s ugyancsak a belügyminiszternek, továbbá a +közös külügyminiszternek, aztán a zárai kormányzónak és a csendőr +főparancsnokhoz, végül a budapesti irodalmi és <span class= +"pagenum"><a name="Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> +ujságírói egyesületek elnökeihez és több képviselő barátomhoz.</p> +<p>Másnap reggel tudomásomra adta egy tisztviselő, hogy szabad +vagyok.</p> +<p>– Úgylátszik, mégis tévedés volt, – mondotta.</p> +<p>A hajóm természetesen akkor már a jóniai tenger kék habjait +szelte és nekem négy napig kellett várnom, míg utamat +folytathattam. Egyelőre azonban nem is akartam utamat folytatni. +Kijelentettem, hogy nem megyek el addig Cattaróból, míg példás +elégtételt nem kapok. Az alantas közegeknek hajlandó lettem volna +megkegyelmezni, de abban megkötöttem magamat, hogy a főnököt +elcsapatom. Négy napig úgy jártam-keltem a város szűk utcáin, mint +az állatseregletből kiszabadult oroszlán. Ahány császári +tisztviselő volt, az ijedten lapult meg körülöttem. A negyedik +napon, amikor a patraszi gőzös ott sistergett a kikötőben, +elpárolgott a haragom és én gyors elhatározással a hajóra vitettem +a podgyászomat és folytattam az utazásomat. Közvetetlenül a gőzös +indulása előtt megszólított a jegyeket ellenőrző Lloyd-ügynök:</p> +<p>– Önnel nem esett volna meg ez a kellemetlenség, ha ő +eminenciája az érsek önre nem tereli a kerületi főnök gyanuját.</p> +<p>– A jerichói érsek?</p> +<p>– Ő mondta a főnöknek, hogy megfigyelte, amikor ön éjnek idején +írásokat és ruhadarabokat dobott a hajóról a tengerbe. <span class= +"pagenum"><a name="Page_117" id="Page_117">-117-</a></span></p> +<p>– De hiszen ez hazugság!</p> +<p>– Nem hihető, hogy az érsek hazudott volna. Valószínü, hogy +tévedett.</p> +<p>Ez a fordulat meglepett és zavarba ejtett. Miért áskálódott +volna ellenem a szent férfiu? Büntetés akart ez lenni a túlvilági +képes levelezőlapért? Ez lehetetlen.</p> +<p>Folytattam utamat és tovább törtem fejemet furcsa kalandomon. +Egypár nap mulva már az athénei Hermesz-utcában levő d’Angleterre +fogadó szép ebédlőjében villásreggeliztem. Az Akropolisz tövében +végleg megbékültem sorsommal.</p> +<p>A legközelebbi vasárnapon kimentem a pireuszi helyi vonattal a +phaleroni fürdőbe. Az egész délutánt ott töltöttem és az utolsó +vonat indulása előtt a tengeröbölre néző nagyfogadó terraszán +estebédet rendeltem. A parton katonazene játszott és a villamos +reflektorok fényében nagy tömeg sétált fel-alá, a rakétákat +nézegetve, amelyeket az öbölben macskázó görög hadihajók +eregettek.</p> +<p>Magamban voltam és azzal mulattam, hogy a vacsorázó közönséget +szemléltem. A szomszéd asztalnál kicsi, de nagyon jókedvü társaság +ült, egy fiatal angol – én legalább annak néztem – és két csinos +hölgyecske, kiket külsejük után a keleten sűrűn képviselt francia +„művésznők“ válfajához soroztam. Az angol körülbelül harminc +esztendős, pompásan megtermett, rokonszenves és energikus képü +ember volt. Az arca símára volt borotválva. Fehér flanell-ruhát, +fehér cipőt <span class="pagenum"><a name="Page_118" id= +"Page_118">-118-</a></span> és panama-kalapot viselt. Szemében +monokli csillogott. Bizonyára nem volt a londoni city-ből való +kereskedő, hanem vagy sportember, vagy katonatiszt. Mulatságos +dolgokat mondhatott a hölgyeinek, mert azok valósággal pukkadoztak +a kacagástól; a gavallér arca azonban komoly és nyugodt maradt. (Ez +az oxfordi nevelés hatása.) Szomszédaim már az ebéd végén voltak, +de azért még egyre hozatták a francia pezsgőt.</p> +<p>A fehér flanell-ruhás ember most rágyujtott egy igen vastag +havannára, közbe felém fordította arcát. A tüzes és erős tekintetü, +szürke szeme egy pillanatig megpihent rajtam. Nekem úgy rémlett, +hogy az angol egy könnyü mosolyt harap el… Hol láttam én ezt az +embert? Mert bizonyos, hogy láttam már, még pedig mostanában… +Valami különös eszmetársulás révén a jerichói érsekre kellett +gondolnom…</p> +<p>A monoklis gentleman nem törődött velem többet, hanem erősen +itatta a hölgyeit, én azonban nem tudtam többet levenni róla a +szememet. Hol láttam ezt a férfias és rokonszenves koponyát? Mert +bizonyos, hogy láttam.</p> +<p>Az utolsó vonattal be kellett mennem Athénbe. Az angol nem volt +a vonaton és ebből azt következtettem, hogy künn lakik +Phaleronban.</p> +<p>Másnap délelőtt a nemzeti múzeumot jártam. Mikor villásreggeli +idején a szállásomra mentem, a fogadó svájcija egy névjegyet adott +át nekem.</p> +<p>– Ez az úr várja önt a társalgó-teremben. <span class= +"pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119">-119-</a></span></p> +<p>A névjegyen ez állott:</p> +<p class="center"><i>le baron F. Huszt de Huszt</i></p> +<p>Huszti Huszt!? Egyszerre Cattaróra, a kerületi főnökre és a +jerichói érsekre gondoltam…</p> +<p>A férfi, aki a társalgóban várt, a phaleroni angol volt. Ezúttal +nem volt rajta a fehér ruhája, hanem kitünő szabásu fekete kabát. +Fehérkeztyüs kezében fényesre vasalt köcsögkalapot tartott. A +monoklija barátságosan csillogott felém.</p> +<p>– Bocsásson meg, hogy újabb alkalmatlanságot szerzek önnek, – +szólt hozzám magyar nyelven.</p> +<p>Ez a hang –! A szeme közé néztem. Most már tudtam, hogy +kicsoda.</p> +<p>– Ön a jerichói érsek?!</p> +<p>Kissé meghajtotta magát.</p> +<p>– Voltam, de már nyugalomba vonultam.</p> +<p>– Magyarázza meg nekem –</p> +<p>– Mindent megmagyarázok, – szólt nyugodtan. – Hiszen azért +jöttem.</p> +<p>Leültünk egymással szemben. A báró egy elegáns cigarettadobozt +vett ki a zsebéből és elémbe tartotta.</p> +<p>– Érsek koromból úgy emlékszem, hogy szereti a könnyü +cigarettát, – mondta. – Szolgálhatok egy jakkával?</p> +<p>Tüzet is adott, maga is rágyújtott, aztán rátért a dologra.</p> +<p>– Mindenekelőtt bocsánatot kérek az alkalmatlanságért, +<span class="pagenum"><a name="Page_120" id= +"Page_120">-120-</a></span> amit önnek Cattaróban szereztem. +Kénytelen voltam vele. Azt hiszem, ön most már érti az +összefüggést…</p> +<p>– Nem egészen!</p> +<p>– Pedig a dolog fölötte egyszerü. Én Budapestről jöttem és mivel +tudtam, hogy a fővárosi rendőrség néhány semmiség miatt fel akar +tartóztatni az utamon, a jerichói érsek inkognitójában utaztam. Az +inkognitóm ugyan mély volt, de mivel az osztrák rendőrtisztekkel +már korábbi időkben is kellemetlen tapasztalatokat szereztem, +kiszolgáltattam nekik önt, hogy elejét vegyem a további +kíváncsiskodásoknak. Reménylem, hogy tisztességesen bántak +önnel?</p> +<p>– Köszönöm szíves érdeklődését, de most már ne beszéljünk +erről.</p> +<p>– Amint parancsolja.</p> +<p>A cigarettája elaludt s ő újból rágyújtott. Én akkor hirtelen a +következő kérdéssel támadtam rá:</p> +<p>– Mondja, kérem, kicsoda ön tulajdonképpen?</p> +<p>– Nem adta át a kapus a névjegyemet?</p> +<p>– Azon Huszt báró neve van. Az öné ez a név?</p> +<p>– Az enyém, mert magam csináltam.</p> +<p>Erre nem lehetett mit válaszolni.</p> +<p>Úgy éreztem, hogy fontos fölvilágosításokat kell még kérnem +Huszti Huszt úrtól, de azért az első kérdések, amelyeket hozzá +intéztem, mégis csak jelentéktelen külsőségekre vonatkoztak. +<span class="pagenum"><a name="Page_121" id= +"Page_121">-121-</a></span></p> +<p>– A szép szakáll, amelyet ön jerichói érsek korában viselt, +álszakáll volt?</p> +<p>– Természetesen. Én elvből mindig símára borotvált arccal +szoktam dolgozni és szakállas arccal utazni. Ha sima arcu embert +köröztetnek, akkor a rendőrség ügyet sem vet a szakállasakra. A +szakállragasztásnak az a tökéletes módja, amely önnek is feltünt, +saját találmányom. Kissé hosszadalmas eljárás, de a szakáll hetekig +is eltart és tévedésbe ejti a szakembert is.</p> +<p>– Szakember alatt rendőrt ért?</p> +<p>A báró megvetően legyintett a kezével.</p> +<p>– A rendőr nem szakértő, csak a borbély.</p> +<p>– És ha már sürgősen el kellett hagynia Magyarországot, miért +vette útját éppen Görögország és miért nem Amerika felé, hová az ön +kartársai, – ha szabad ezt a kifejezést használnom, – rendszerint +utazni szoktak?</p> +<p>– Ahol mindenki jár, ott nem tanácsos járni, – válaszolt nyugodt +mosollyal a báró úr. – Ön alkalmasint nem tudja, hogy Görögország +engem épp oly kevéssé szolgáltat ki, mint Amerika?</p> +<p>– Nem tudtam.</p> +<p>– Sejtettem. Otthon erről egyáltalában kevés embernek van +tudomása, ami némileg iskolai oktatásunk bűne. Ez a derék kis +ország megérdemelné, hogy feléje forduljon figyelmünk. Közel esik +és az idevezető útat a világ legnaivabb rendőrsége őrzi. +<span class="pagenum"><a name="Page_122" id= +"Page_122">-122-</a></span></p> +<p>Újabb cigarettára gyujtott és én ekkor a következő kérdéssel +támadtam rá:</p> +<p>– Tulajdonképpen minek köszönhetem a szerencsét? Én úgy +képzelem, hogy ilyen gyakorlatias gondolkodásu férfi, aminőnek a +báró urat tartom, nem inkommodálja magát puszta udvariassági +formaságok kedvéért.</p> +<p>– Elég jól ítél meg engem, – válaszolt mosolyogva. – Engem +tényleg a vágy vezetett ide, hogy ne csak szavakban, de tettekben +is meggyőzzem önt rokonszenvemről és hálámról.</p> +<p>– Ugyan?!</p> +<p>– Ön író, – folytatta bizonyos hévvel a báró, – és kitünő +elbeszélései sok élvezetes órát szereztek már nekem…</p> +<p>Itt a szavába kellett vágnom.</p> +<p>– Kérem, báró úr, ne felejtse, hogy én a szerény írók válfajához +tartozom…</p> +<p>Huszti kissé meghajtotta magát.</p> +<p>– Akkor hát el kell hallgatnom mindazt, amit az ön kiváló +tehetségéről gondolok. Nem hallgathatom azonban el, hogy míg +egyrészről az ön előadási művészetével igen meg vagyok elégedve, +addig sajnálattal kellett tapasztalnom, hogy ön nem mindig +szerencsés a témái megválasztásában…</p> +<p>– Szemérmetlen fráter! – gondoltam magamban. De szólni nem +szóltam semmit. A báró pedig a művelt mecenás hangján beszélt +tovább. <span class="pagenum"><a name="Page_123" id= +"Page_123">-123-</a></span></p> +<p>– Önök írók nagyon is távol élnek a való élettől és ez bizony +meglátszik a dolgozataikon is. Ha már az életkörülményeik nem +engedik meg, hogy aktiv életet éljenek, legalább keresniök kellene +oly emberek társaságát, akik otthon érzik magukat a világ +forgatagában.</p> +<p>– Mindenekelőtt a szélhámosokét és kalandorokét? – kérdeztem +kíméletlenül.</p> +<p>A báró úr hűvösen mosolygott.</p> +<p>– Nem tudom, hogy kit nevez szélhámosnak es kalandornak? Az +emberek részben a társadalom aszisztenciájával, részben a +társadalom nélkül és ellenére intézik életüket. Ha kalandorok alatt +azokat érti, akik a társadalom ellenére is mernek és tudnak élni, +akkor igenis ajánlom, hogy keresse fel az ő társaságukat, mert ők a +bátrak, az erősek és az őszinték.</p> +<p>Huszti Huszt úr e szavaknál kivett a zsebéből egy vastag +papircsomót, amelyben az én gyakorlott szemem azonnal megismerte a +kéziratot. Nem tagadom, a kézirat látása első pillanatban +kellemetlenül érintett. Ha valakivel beszélgetek és ő minden +bevezetés nélkül kéziratot vesz ki a zsebéből, akkor mindig +kellemetlen érzés fog el.</p> +<p>– Mi az? – kérdeztem naiv hangon.</p> +<p>– A naplóm. Önnek szeretném ajándékozni. Ha elolvassa, bizonyára +meríthet belőle inspirációt.</p> +<p>Kezembe vettem a kéziratot. Első lapján szép, hideg rondírással, +a cím állott: <i>Mr. Hudson élete.</i> Alcím: <i>A kalandor +naplója.</i> <span class="pagenum"><a name="Page_124" id= +"Page_124">-124-</a></span></p> +<p>– Ön a napló hőse? – kérdeztem.</p> +<p>– Én.</p> +<p>– Hát önt nem Huszti Husztnak hívják?</p> +<p>– Amerikában Frank Hudson a nevem.</p> +<p>– Nos, báró, illetőleg Hudson úr, köszönöm az ajándékot. Nagy +figyelemmel el fogom olvasni és ha közölhetőnek bizonyul…</p> +<p>A báró kivette kezemből a csomagot.</p> +<p>– Valóban boldoggá tesz, hogy elfogadja igénytelen ajándékomat. +Jósága fölbátorít egy másik kérésre is. Én sürgősen Amerikába +szeretnék utazni.</p> +<p>– Mit keres Amerikában?</p> +<p>– Az Egyesült Államok polgára vagyok! – mondotta némi +gőggel.</p> +<p>– Hát nem magyar ember?</p> +<p>– Az egyik nem zárja ki a másikat. Görögországban különben sem +maradhatnék, mert ez a vendégszerető ország sokkal kisebb és +szegényebb, semhogy a magamfajta nagyigényü ember itt hosszabb +ideig jól érezhetné magát… Amerikai hazámban éppen politikai +pályára készültem, amikor egy bizonyos vállalat kedvéért hazajöttem +Magyarországba. A vállalatom nem sikerült és most megint a +politikára akarom magamat vetni.</p> +<p>– Nem vonom kétségbe, hogy sikereket fog elérni azon a pályán. +De miért mondja el nekem mindezeket?</p> +<p>– A pénztárcámban mostanában gyászos apály <span class= +"pagenum"><a name="Page_125" id="Page_125">-125-</a></span> +következett be és körülbelül százötven magyar forintra volna +szükségem, hogy társadalmi állásomhoz méltóan utazhassam.</p> +<p>– Százötven forint? Majdnem négyszáz drachma és +megszámlálhatatlan sok lepta.</p> +<p>– A kéziratom háromszáz lap.</p> +<p>– A kézirata bizonyára aranyat ér, de nem bizonyos, hogy én +hasznát tudom-e venni?</p> +<p>– Nem árulok zsákban macskát. Holnapig itthagyom a könyvemet. +Lapozgasson benne. Holnap megint eljövök és akkor ön megmondja, +hogy megveszi-e vagy sem.</p> +<p>Olyan előkelő ajánlat volt, hogy nem utasíthattam vissza.</p> +<p>A báró úr magamra hagyott és én szobámba vonultam és olvasgatni +kezdtem. Nem volt könnyü föladat, mert rondbetűkkel csak a címét +írta, maga a kézirat annyira geniálisan volt papirosra vetve, hogy +csak nehezen tudtam kibetűzni az értelmét. A szerzőnek azonkívül +megvolt az a rossz szokása, hogy igen sűrűn rótta egymás alá a +sorokat, olykor a mondat végét keresztbe írta a már teleirott íven +és mindenféle törlésekkel és titokzatos írásjelekkel tarkította a +papirt. Félórai betüzgetés után már megfájdult a szemem.</p> +<p>Amit el tudtam olvasni, az dühbe hozott és megkacagtatott. Ime a +bevezetés: <span class="pagenum"><a name="Page_126" id= +"Page_126">-126-</a></span></p> +<div class="blockquot"> +<p>Huszonkilenc esztendővel ezelőtt, Szilveszter estéjén történt. +Az E. grófok ősi várkastélyának toronyórája mély kongással jelezte, +hogy megint egy esztendő perdült le az elmulás végtelen örvényébe. +A kastély tornyai körül süvöltő északi szél fölkapta az érces +hangokat, és elvitte őket magával, messzire, messzire a behavazott +síkság fölött. Az emberek aggódva és reménykedve tekintettek +egymásra. Mit hoz vajjon az új esztendő? Az öröm vagy a bánat +esztendeje lesz ez? A két esztendő határmesgyéjén születtem én. A +sors talán ezzel is jelezni akarta, hogy nem mindennapi életet +szánt nekem. Bölcsőm az E. grófok ősi várkastélyában ringott, a +kőcímerrel ékes bástyatornyok árnyékában. Édesapám a gróf +főszakácsa volt, édesanyám pedig a grófné első komornája. Igen szép +és erős gyermek lehettem, mert édesanyám gyakran beszélte, hogy +úrnője, amikor elsőízben megpillantott, önkéntelenül is így +kiáltott föl: „Prachtkerl!“</p> +</div> +<p>Mondom, a naplónak ez a banális és édeskés hangja dühbe hozott +és meg is nevettetett. Hiszen régi tapasztalás, hogy a cselekvés +emberei mind ilyenformán írnak. A legeredetibb gondolkodásu, +legféktelenebb vérü emberek pedáns nyárspolgárokká lesznek, mihelyt +írótollat vesznek a kezükbe. A Julius Cézárok írásai csak +arravalók, hogy iskolásgyerekek tanulják belőlük a simára nyalt +stilust.</p> +<p>Eldobtam a kéziratot, hogy nem rontom vele többet <span class= +"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> a +szememet. Lefekvéskor azonban megint csak a kezembe vettem. +Átfutottam a szerző tanulóéveiről szóló fejezetet. Igy kezdődött, +persze: „Már kora ifjuságomban erős kötelességérzet uralkodott +rajtam, mellyel mindenkor ki tudtam vívni szüleim és jóakaróim +megelégedését.“ (Még azt is – ?!) A grófné megengedte a szerzőnek, +hogy tulajdon fiával, a „sajnos, oly korán elhunyt Géza gróffal“ +tanulhasson… Tovább lapoztam. Egy későbbi fejezet címe: +„Szerencsétlenségem története.“ Olvasóimra való tekintettel +telegrammstilusban mondom el azt, aminek leírásához Huszti-Hudson +úrnak tizenhárom lapra volt szüksége.</p> +<p>Ime: H. H. államköltséges baka-önkéntes. – Civil barátaival +megvacsorázik a Koronaőr-vendéglőben. – Kossuth-nótát éneklik. – +Főhadnagy bejön és azt mondja: Schweinehund! (Bocsánatot kérek, de +ő mondotta.) – Önkéntes válasza: Selber einer! – Főhadnagy kardot +húz. – H. H. a panganétjával védekezik. – Vendégek, pincérek +lefegyverezik főhadnagyot. Főhadnagy el. – H. H. elmélkedése: +felségsértés, szubordináció-sértés, fegyveres ellenállás = golyó +általi halál. – A barátai civilruhát és pénzt szereznek H. H.-nak, +aki Amerikába szökik.</p> +<p>A következő fejezeteket, amelyeket Amerikában írt a szerző, +gyorsan átlapoztam. Egynéhány fejezet címe megmaradt az +emlékezetemben. „Fogorvos leszek, de nincsenek betegeim“; „Szinész +leszek, de kifütyülnek“; „Nagy szerencse virrad reám“. A nagy +szerencse <span class="pagenum"><a name="Page_128" id= +"Page_128">-128-</a></span> az volt, hogy Huszti Huszt urat +pincérnek szerződtették az Astor-fogadóba. A következő fejezet +címe: „Mr. Huszti titkára leszek“.</p> +<p>Tovább nem olvastam. A szemem megfájdult és elálmosodtam.</p> +<p>Másnap fölkeresett a báró úr.</p> +<p>– Nos? – kérdezte.</p> +<p>A vállamat vonogattam.</p> +<p>– Ön nem tud írni, tisztelt uram.</p> +<p>Most már ő vonogatta a vállát.</p> +<p>– Hiszen, ha írni tudnék, akkor nem fordultam volna öhöz. Én +csak arra vállalkoztam, hogy témát adok. Hanem mondok valamit. +Tegyünk egy nagy sétát és útközben elmondom azt, amit közölni +szeretnék önnel. Lehet, hogy az előadásom jobban megnyeri a +tetszését, mint az írásom.</p> +<p>– Nem bánom!</p> +<p>Elmentünk az Olimpieion felé, majd a Hadrián-kapun áthaladva, +megkerültük az Akropoliszt. Azután megmásztuk a Nimfák-hegyét és +ott letelepedtünk egy ledöntött oszlopra. A báró útközben +folytonosan beszélt és én növekedő érdeklődéssel hallgattam. Pompás +csevegő volt. És amit mondott, azt fölötte érdekesnek találtam. +Amire visszaérkeztünk a d’Angleterre-hez, alkudozás nélkül +megfizettem neki a kívánt összeget. Lehetséges azonban, hogy így is +becsapódtam.</p> +<p>Az alantiakban megírom azt, amit tőle hallottam. <span class= +"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> +Sajnálom, hogy nem adhatom vissza közvetlen és érdekes előadási +modorát.</p> +<p>Megjegyzem egyébként, hogy a báró harmadnapra egy olasz gőzösön +útrakelt Amerika felé. Azóta se láttam.</p> +<h3>I.</h3> +<p>Három esztendővel ezelőtt történt, a nyugatamerikai Sacramento +városában, hogy egy odavaló gazdag konzervgyáros. Mr. Huszt-Hudson, +a lapokban hirdetést közölt, amelyben egy a magyar nyelvet írásban +és szóban egyaránt jól bíró titkárt keresett. A hirdetés +megjelenését követő napon reggeli szürkületkor, egy vékony kabátban +didergő ember állott a nyaralószerűen épült Hudson-ház kerti kapuja +előtt. Amikor a néger háziszolga később kinyitotta az ajtót, hogy +beeressze a tejárust, a várakozó ember hozzálépett.</p> +<p>– Kérem, jelentsen be Mr. Huszt-Hudsonnak.</p> +<p>– Reggeli négy órakor? Ön megbolondult!</p> +<p>– Mr. Huszt-Hudson nyolcvanesztendős ember és ilyenkor bizonyára +már ébren van. Az öreg emberek rendesen álmatlanságban +szenvednek.</p> +<p>– Az meglehet, de azért még sem jelentem be.</p> +<p>– A házigazga titkárt keres és én ajánlkozni akarok az állásra. +Sem Mr. Huszt-Hudson, sem ön nem követelheti tőlem, hogy a +kedvükért egy fél munkanapot veszítsek. <span class= +"pagenum"><a name="Page_130" id="Page_130">-130-</a></span></p> +<p>A néger szó nélkül be akarta csapni az ajtót, a vékonykabátos +ember azonban megakadályozta ebben és gyorsan belépett a kertbe. A +fekete ekkor galléron ragadta a titkár-jelöltet, hogy kidobja az +utcára, a titkár-jelölt azonban ügyes és izmos legény volt és rövid +dulakodás után úgy a virágágy közepére teremtette a kapuőrt, hogy a +kaliforniai rózsabokrok összecsaptak fölötte, mint a tenger +hullámai.</p> +<p>A földszinten megnyilt egy tolóablak. Egy fehérhaju öreg ember +kidugta rajta a fejét.</p> +<p>– Hé, mi az odakünn?</p> +<p>Az idegen nem válaszolt, hanem fölsietett a lépcsőn, kinyitotta +az ajtót és az előszobán át belépett a társalgóba. Ott szemben +találta magát az öreggel, aki hosszúszáru magyar tajtékpipából +füstölt.</p> +<p>– Mr. Huszt-Hudsonhoz van szerencsém?</p> +<p>– Az vagyok.</p> +<p>– Ön titkárt keres?</p> +<p>– Igen, de nem reggeli négykor.</p> +<p>– Sietnem kellett, hogy megelőzzem versenytársaimat.</p> +<p>Az öreg tetőtől-talpig végigmérte vendégét.</p> +<p>– Ön olyan rongyos, mint egy csavargó, – mondotta azután.</p> +<p>A fiatalember vállat vont.</p> +<p>– Ha pénzem volna, akkor nem ajánlkoznám önhöz titkárnak. +<span class="pagenum"><a name="Page_131" id= +"Page_131">-131-</a></span></p> +<p>– Tud ön magyarul?</p> +<p>– Magyar ember vagyok.</p> +<p>– Az nem bizonyít. Én is magyar vagyok, de elfelejtettem a +magyar nyelvet. Igaz, hogy ötven esztendő óta élek már Amerikában. +Mivel foglalkozott ön eddig?</p> +<p>– Megpróbálkoztam mindennel. Voltam fogorvos, szinész, +táncmester és utoljára pincér a newyorki Astor-fogadóban.</p> +<p>– Mért hagyta ott a fogadót?</p> +<p>– Miss Ketty, a hoteligazgató leánya belémszeretett és a szülei +nem akarták hozzám adni.</p> +<p>Az öreg úr kevés gondolkozás után az íróasztalra mutatott:</p> +<p>– Üljön le oda. Angolul fogok önnek diktálni, ön pedig leírja +magyarul. Ha erre képes, akkor szerződtetem.</p> +<p>Huszt-Hudson úr diktálni kezdett, – szerencsére elég lassan, – a +fiatalember pedig írt. Az öreg úr azután kivette kezéből a teleírt +ívet és átfutotta.</p> +<p>– Azt hiszem, ön tud magyarul, – mondotta. – Holnaptól fogva +jőjjön el mindennap, pontosan délutáni háromkor. Estebédig együtt +fogunk dolgozni. Ön kap egy napra harmadfél dollárt. Ha +tisztességes ruhája lesz, akkor velem ebédelhet.</p> +<p>– Estig lesz ruhám, – mondotta az újonnan kinevezett titkár. +<span class="pagenum"><a name="Page_132" id= +"Page_132">-132-</a></span></p> +<p>– Most elmehet.</p> +<p>– Előleget nem kapok?</p> +<p>– Nem.</p> +<p>A titkár meghajolt és elment.</p> +<p>A kertben már várta a néger, egy éles baltával a kezében. A +titkárnak éppen csak annyi ideje maradt, hogy fölkapjon a földről +egy kerti-kereblyét, azzal ügyesen kivédte a baltacsapást, azután +egy villámgyors szekond-vágással fültövön, egy cseles kvarttal +pedig úgy gyomron vágta ellenfelét, hogy az kiejtette kezéből a +baltát.</p> +<p>Az öreg úr nyugodtan nézte az ablakból a tülekedést.</p> +<p>– Úgy látszik, katona is volt, – mondotta a pipája mellől.</p> +<p>Amikor a titkár már eltünt a kertből, Huszt-Hudson úr kinyitotta +a tolóablakot és kiszólt a négernek:</p> +<p>– Jim, az összetiport virágágyért öt dollárt fogok levonni az ön +béréből.</p> +<p>– Igenis, uram! – mondotta Jim.</p> +<p>Azzal a vízvezetékhez ment, megeresztette a vizet és alája +tartotta a fülét. Délután pontosan megérkezett a titkár. A néger +ezúttal megemelte előtte a sapkáját, amit a titkár barátságos +kézintéssel viszonzott. Az öreg Huszt-Hudson végigmérte titkárát. +Azon jószabásu fekete ruha volt.</p> +<p>– Honnan vette ezt a ruhát?</p> +<p>– A Douglas-cégtől, napi egy dollárért. <span class= +"pagenum"><a name="Page_133" id="Page_133">-133-</a></span></p> +<p>– Érdemes ennyit adni egy rend ruháért?</p> +<p>– Érdemes, mert az estebéd, amelyet itt kapok, alkalmasint megér +másfél dollárt is.</p> +<p>– És ki tette le önért a biztosítékot a ruháért? Mert azt +bajosan hiszem, hogy biztosíték nélkül rábízták volna önre a +ruhát.</p> +<p>– Miss Maud, a skót pap házvezetőnője kezességet vállalt értem +Douglaséknál.</p> +<p>Az öreg úr nem kérdezett többet, hanem leültette titkárát az +íróasztalhoz és diktálni kezdett neki. Angol nyelven beszélt, a +titkárnak pedig magyarul kellett írnia. Az emlékiratait mondta neki +tollba. Mr. Huszt-Hudson úr nagy időket látott ember volt. Ősnemes, +magyar családból eredt. Eredetileg Avarffy Ferenc volt a neve. Mint +fiatal lovastiszt végigharcolta az 1848–49-iki szabadságharcot és +Komárom kapitulációja után külföldre ment. Mivel nem igen bízott a +császári hatóságok salvus conductusában, elutazása előtt +nagykiterjedésü huszti birtokát az akkori időkben szokásos szinlelt +adás-vevési szerződéssel átruházta Sándor nevü öccsére, akinek, +mint afféle békés természetü embernek és rendületlen pecsovicsnak, +nem kellett félnie a hatósági zaklatásoktól. A két testvér abban +állapodott meg, hogy Sándor hűséges sáfárja lesz a rábízott +vagyonnak és hogy azt békésebb idők felvirradásakor, érintetlenül +vissza fogja adni bátyjának. Az öccs erről „a rend kedvéért“ írást +is akart adni bátyjának, Ferenc úr azonban sokkal nobilisebb +gondolkozásu <span class="pagenum"><a name="Page_134" id= +"Page_134">-134-</a></span> ember volt, semhogy elfogadott volna +ilyenféle irka-firkát. Avarffy Ferenc azután Kossuthék társaságában +Amerikába került. Itt elvált bujdosó társaitól és kalandos ösztöne +parancsának engedve, az akkori aranyországba ment, Kaliforniába. Az +aranyásónak azonban nem volt szerencséje. Hét évig rettenetes +nyomorban élt. Egy Magyarországba utazó földijével akkoriban +levelet menesztett Sándor öccsének, akit arra kért, hogy küldje el +neki birtoka után a járandóságot. Az akkori kezdetleges közlekedési +viszonyok mellett jó ideig kellett várnia a válaszra. Sándor úr +válasza nagyon különös volt. Mindenekelőtt arra figyelmeztette +bátyját, hogy járandóságokról ne beszéljen, mert neki nem jár tőle +semmi. Ő örök áron megvette a huszti birtokot, a vételárt le is +fizette Ferenc kezéhez az utolsó krajcárig, amiről a kezei között +levő szerződés és a nyugták tanuskodnak. Levelében szelíden, de +komoly hangon megrótta bátyját féktelen pazarlása miatt.</p> +<p>„Szép pénzt fizettem a birtokodért és te már is a nyakára hágtál +az egésznek? Mi lesz veled, te boldogtalan?!“</p> +<p>Hogy tanujelét adja testvéri szeretetének, ötszáz forintot +küldött Ferenc úrnak. Ez azonban nem járandóság, hanem ajándék. +Végül figyelmeztette bátyját, hogy ez az utolsó áldozat, amit érte +hozhat. „Rossz idők járnak szegény hazánkra és a tavasszal is +elfagyott a repcém. Ha rajtam állana, én megosztanám veled az +utolsó falat kenyeremet is. De ma már nem tehetem. <span class= +"pagenum"><a name="Page_135" id="Page_135">-135-</a></span> +Családos ember vagyok – tavaly feleségül vettem Nyiry Katalin +grófnőt és az ég megáldotta frigyünket egy szép fiúmagzattal…“</p> +<p>Ferenc úr, miután elolvasta ezt a levelet, boritékba tette az +öccse által küldött ötszáz forintot és szó nélkül visszaküldte +Avarffy Sándornak. (Pedig akkoriban már vagy hat hete besózott +halon élt.) Azután megszerezte az amerikai polgárjogot, letette az +Avarffy nevet és az elveszett birtoka után Husztnak nevezte magát. +Magyar voltát nem emlegette azóta és ha véletlenül magyar emberrel +találkozott, letagadta azt is, hogy magyarul ért.</p> +<p>Néhány évi nyomorgás után a szerencse szárnyára kapta a +bujdosót. Egy Hudson nevü gazdag farmer leánya, akit lovagolni +tanított Huszt, belészeretett és feleségül ment hozzá. Huszt az +apósa halála után, a neve mellé ragasztotta annak nevét és így lett +belőle Huszt-Hudson. Gyermekei nem voltak Huszt-Hudsonnak. Húsz +esztendei házasság után meghalt a felesége is és az özvegy ember +ekkor eladta farmját és Sacramento városába ment lakni. Mivel nem +tudta megszokni a henye életet, konzerv-gyárat alapított. A +vállalata jól beütött és Huszt-Hudson vagyonát több millió dollárra +becsülték.</p> +<p>Elbeszélésünk kezdetén már nyolcvan esztendős ember volt. +Egyedül élt vén gazdasszonyával és néhány cselédjével. A délelőttöt +még mindig a gyárában töltötte, délután pedig az emlékiratait +diktálta a titkárának. <span class="pagenum"><a name="Page_136" id= +"Page_136">-136-</a></span> A gazság, amelyet hűtelen testvére +rajta elkövetett, még mindig keserítette és az emlékirataival +bosszút akart állani a fivére családján. Úgy tervezte, hogy a +könyvet elküldi Magyarországba és ott kinyomatja sok ezer +példányban. Örök időkre meg akarta bélyegezni az Avarffy nevet.</p> +<p>Vagy három hónapig dolgoztak együtt az emlékiratokon, +Huszt-Hudson úr és a titkára. Akkoriban történt, hogy egyszer korán +reggel a néger kapus fölverte a titkárt az ötödik avenue-ben levő +hetedik emeleti lakásán.</p> +<p>– Hamar, titkár úr! Mr. Huszt-Hudson beszélni akar önnel! +Öltözzék föl és jőjjön velem!</p> +<p>– Mi baja az öregnek?</p> +<p>– Ma hajnalban megütötte a guta. Nem tud már járni és a nyelve +is csak nehezen mozog.</p> +<p>A titkár sietve felöltözött, azután Jimmel együtt bérkocsiba +szállott és elhajtatott a Hudson-házhoz. Az öreg ágyban fogadta. +Valóban igen rosszul volt. Intett a titkárnak, hogy üljön le +melléje, azután kiküldte a cselédeket a szobából.</p> +<p>– Én a végét járom, – mondta gyönge hangon. – Ez nem nagy baj, +mert eleget éltem és volt időm rendbehozni az ügyeimet. Egész +vagyonomat a metódista-egyháznak hagyom. Én ugyan nem vagyok +metódista és a metódistákról is csak annyit tudok, hogy templomuk +van a tizenkettedik avenuen, ahol vasárnap <span class= +"pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137">-137-</a></span> +délutánonkint igen unalmas dalokat szoktak énekelni, de azért mégis +nekik testáltam mindenemet.</p> +<p>– Miért éppen a metódistáknak? – kérdezte szelid szemrehányással +a titkár.</p> +<p>– Mert városunkban ők a leghatalmasabb felekezet és ha egyszer +ráteszik kezüket a vagyonomra, akkor magyarországi rokonaim, a +derék Avarffyak, harapófogóval sem fognak belőlük kihúzni egy +centet sem.</p> +<p>– Vagy úgy!</p> +<p>– Különben senkinek sem hagytam semmit. A cselédjeimnek sem, +mert azok annyit loptak tőlem, hogy például Jimnek tizenötezer +dolláros folyószámlája van a Nevada-bankban.</p> +<p>– Van az ön szolgái között olyan ember is, akinek nincs +folyószámlája a bankban, – mondotta szerényen a titkár.</p> +<p>– Tudom. Ön az. Nos hát beszéljünk önről.</p> +<p>A titkár szíve hevesen kezdett lüktetni.</p> +<p>– Ön tudja, hogy mi volt a tervem az emlékirataimmal, – +folytatta Huszt-Hudson. – Magam nem végezhetem már be a munkámat. +Ön azonban megteheti. Ön annyira be van már avatva tervembe, hogy +egyedül is megírhatja a könyv befejezését.</p> +<p>– Óh igen, – mondotta a titkár.</p> +<p>– A kész kézirattal el fog utazni Magyarországba. Ott kinyomatja +tízezer példányban. A tízezer példányt ingyen szétküldi annak a +tízezer embernek, <span class="pagenum"><a name="Page_138" id= +"Page_138">-138-</a></span> aki ma Magyarország előkelő társaságát +alkotja. A költségek fedezésére és az ön fáradsága jutalmául adok +önnek kétszázezer dollárt. Elfogadja a megbízást?</p> +<p>– El!</p> +<p>Az öreg úr jó ideig hallgatásba merült, majd újból +megszólalt.</p> +<p>– Ha éppen akarja, meg is csalhat engem. Én ebben nem +akadályozhatom meg és mivel nem vagyok vallásos ember, még a +túlvilági büntetéssel sem fenyegethetem. Ha ön azonban okos ember, +akkor nem fog megcsalni. A tízezer könyv kinyomatása és terjesztése +az én fölületes számításom szerint legföljebb tízezer dollárba fog +kerülni. Önnek marad tehát elég pénze, hogy tisztességesen +megélhessen belőle. Ha megcsalna engem, akkor mégis csak valami +kellemetlen emléke maradna és ez a kellemetlenség nem éri meg önnek +a tízezer dollárt.</p> +<p>– Nem fogom megcsalni! – mondotta a titkár.</p> +<p>– Hiszek önnek. Most menjen az ébenfa-szekrényhez és nyissa ki a +felső fiókját. Ott fogja találni a kéziratot és a kétszázezer +dolláros bankutalványt. Vegye magához mind a kettőt és menjen a +dolgára. Nem szükséges, hogy ma délután eljőjjön, mert akkor én már +halott leszek.</p> +<p>A titkár zsebre tette a papircsomót és az utalványt, azután +ismét az ágyhoz közeledett, hogy búcsút mondjon a betegnek. +<span class="pagenum"><a name="Page_139" id= +"Page_139">-139-</a></span></p> +<p>– Elmehet! – mondotta Huszt-Hudson úr.</p> +<p>– Jó napot!</p> +<p>– Jó napot! Küldje be Bettyt!</p> +<p>A titkár elment. Első látogatása a Nevada-banknak szólt. Ott az +utalványt becserélte egy csekk-könyvért és mindjárt kifizettetett +magának ezer dollárt. Azután elment egy árúházba és tetőtől-talpig +fölruháztatta magát. Miután még aranyórát is szerzett, útközben +néhány havanna-szivart vett és elment egy előkelő ebédlőbe +reggelizni. Reggeli után elsétált a Hudson-ház felé. A fekete Jim +künn állott a kapu előtt.</p> +<p>– Mi van a gazdával, Jim úr?</p> +<p>– Meghalt! – válaszolta a fekete.</p> +<p>A kertben egész csapat feketekabátos, köcsögkalapos, borotvált +bajszu, Kossuth-szakállas ember állott. Furcsa ájtatos és gőgös +arcuk volt. Ezek mind metódista papok voltak.</p> +<p>A titkár még két napig maradt Sacramento városában, hogy +résztvehessen jóltevője temetésén. Azután New-Yorkba utazott. +Eleintén az volt a terve, hogy New-Yorkban fogja megírni az +emlékiratok befejezését. De azután eszébe jutott, hogy ezt a munkát +elvégezhetné az Európába induló hajón is. Egy napot azzal töltött, +hogy fölszerelte magát mindennel, amire egy hosszu útra készülő +gentlemannek szüksége lehet. Azután megváltotta elsőosztályu jegyét +Hamburgig és hajóra szállt. <span class="pagenum"><a name= +"Page_140" id="Page_140">-140-</a></span></p> +<h3>II.</h3> +<p>A bécs-budapesti délutáni gyorsvonat éppen indulófélben volt a +pozsonyi állomásról, midőn az utolsó pillanatban még két úri hölgy +kapaszkodott föl egyik elsőosztályu kocsira. Körülbelül egy korban +lehettek; az egyik fiatal asszony, a másik nem éppen fiatal leány. +Az asszony kicsi és tömzsi volt, de azért karcsu és elegáns. +Kedvesen impertinens fitos orra volt és beszédes, szinte már +bőbeszédü szeme. Valódi szubrett-alak, melynek szikrázó +mozgékonyságával különös, de nem kellemetlen ellentétben volt az a +kis arisztokratikus tartózkodás, amelyet állandóan magára +erőltetett. A leány magas és vékony volt. Meglátszott rajta, hogy +egy-két esztendővel ezelőtt még úgynevezett szenzációs +szépségszámba mehetett. Most már valamivel öntudatosabb, blazirtabb +és soványabb volt a kelleténél. A két hölgy kitünő szabásu és +mindenesetre igen drága utiruhát viselt. A hordárjuk két pompás +utiböröndöt tett a jászolba. Ez a gőgös két börönd igen +megrémülhetett, midőn egyszerre egy még gőgösebb börönd mellé +került. Ők afféle pompás londoni bőrtáskák voltak, a harmadik +koffer azonban, amely a jászol-hálóban feszített, már nem is +pompás, hanem valósággal monumentális börönd volt. Ilyen +podgyásszal már az angol lord sem utazik, <span class= +"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span> csak az +amerikai milliárdos könnyelmü fia. A két hölgy szeme rögtön +megakadt az amerikai bőripar remekén.</p> +<p>– Nézd, nézd! – mondotta a leány és olyan tisztelettel szemlélte +a böröndöt, mintha Leonardo da Vinci egyik képe előtt állana.</p> +<p>A menyecske, miután előbb meggyőződött, hogy senki se jár a +kocsi folyosóján, fölkapaszkodott az ülésre és megnézte a három +reklám-cédulát, amely a böröndön virított. „Waldorff-Astor – +New-York“; „Hôtel Cecil – London“, „Palace-Hôtel – Nice“. A világ +három legdrágább vendégfogadója.</p> +<p>A két nő összenézett.</p> +<p>– Te, – mondotta aztán a menyecske, – én azt hiszem, megjött az +amerikai milliárdos, akit olyan régóta vársz…</p> +<p>– Egy csúzos, vén petroleum-kereskedő lesz, – mondotta a leány. +De aztán lojálisan hozzátette: – Én ugyan azt se bánom, ha +milliárdos!</p> +<p>Abba kellett hagyni a beszélgetést, mert a monumentális koffer +tulajdonosa, aki eddig az ebédlő-kocsiban mulatott, belépett a +fülkébe. Egy angolszász pillantást vetett a hölgyekre, – egy +pillantást, amely semmit se mond és mindent meglát – és leült a +maga helyére. Később kivette a New-York Herald párisi kiadásának +egyik számát és olvasásba merült.</p> +<p>Mi már ismerjük ezt az urat. Mr. Huszt-Hudson egykori titkára +volt, akivel már mint jerichói érsekkel <span class= +"pagenum"><a name="Page_142" id="Page_142">-142-</a></span> és +Huszti báróval is találkoztunk. (Most jut eszembe, hogy az igazi +nevét nem mondtam meg tisztelt olvasóimnak. A hajdani grófi szakács +és a grófi komorna fiát Hudelkának, mások szerint azonban +Hodelkának hívták. Ő nem igen élt ezzel a névvel, bár ez törvényes +tulajdona volt.)</p> +<p>A hölgyek hideg közömbösséggel tekintettek maguk elé, de azért +az érdekes utitárs külsejének egyetlen részlete sem kerülte el a +figyelmüket. Miután biztosra vehették, hogy az amerikai egy kukkot +sem ért magyarul, fenszóval közölték egymással megfigyeléseiket. +Közömbös arccal, blazirt hangon beszélgettek, mintha csak az +időjárás forogna szóban.</p> +<p>– Te, – mondotta az asszony, – nekem őrülten tetszik a te +milliárdosod. Fogd meg jól, mert különben elhalászom előled.</p> +<p>– Lehet, hogy petroleummal kereskedik, – válaszolt a leány, +miközben a karperecén levő kis órát nézte, – de akkor bizonyos, +hogy az amerikai petroleum-kereskedők arisztokratikusabbak a mi +hitbizományosainknál.</p> +<p>– Nem lehet kereskedő, – vélekedett az asszony, – csak nézd meg +a cipőjét meg a keztyüjét. Ilyesmit nem vesz pénzért az ember, +ilyesmi veleszületik…</p> +<p>(A szép asszony ezt alkalmasint nem értette szószerint.) +<span class="pagenum"><a name="Page_143" id= +"Page_143">-143-</a></span></p> +<p>– Szép lába van, – jegyezte meg később a leány.</p> +<p>– Te mindig csak a lábakat nézed, – korholta az asszony. – Pedig +a szeme se kutya.</p> +<p>– A profilja olyan, mintha vasból kovácsolták volna. Kemény, +energikus, szemtelen, de azért mégis elmés és finom. Én roppantul +szeretem az ilyen férfiarcokat.</p> +<p>Az utitárs azalatt nyugodtan böngészett a lapjában. A következő +megállóhelyen a leány egy budapesti ujságot szerzett és ugyancsak +olvasni kezdett. Egyszerre odaadta a nyitott lapot az +asszonynak.</p> +<p>– Az uradról írnak itt.</p> +<p>– Párbaj? – kérdezte nyugodtan az asszony.</p> +<p>– Azt írják, hogy négyszázezer forintot nyert kártyán.</p> +<p>– Bár igaz volna! – sóhajtotta a menyecske.</p> +<p>Később bejött a vasúti ellenőr és a jegyeket kérte.</p> +<p>Az amerikai egy Cook-féle sárga füzetet nyujtott oda.</p> +<p>– Budapestre tetszik utazni? – kérdezte magyarul az ellenőr.</p> +<p>– Oda! – mondta ugyancsak magyarul a milliárdos.</p> +<p>A hölgyek rémülten tekintettek össze. Ez az ember tud magyarul! +Megértett mindent, amit róla beszéltek! A leány az ajtóra +tekintett, az asszony pedig a vészfékre… <span class= +"pagenum"><a name="Page_144" id="Page_144">-144-</a></span></p> +<p>Most megszólalt az amerikai. Megint magyarul. Kissé akadozva és +erős angolos kiejtéssel.</p> +<p>– Bocsánat, hölgyeim, nem akartam önöket zavarba hozni, csak +szórakozottságomban szólaltam meg magyarul. Mivel már elkövettem +ezt az ügyetlenséget, ki kell jelentenem, hogy nincs okuk +restelkedni a tréfás megjegyzéseik miatt. Nem vagyok sem érzékeny, +sem képzelődő ember és két jókedvüen unatkozó hölgy csevegését nem +veszem komolyabban, mint illik…</p> +<p>Az amerikai kissé meghajtotta magát és tovább olvasott, jelezve +ezzel, hogy nem akarja reájuk erőszakolni az ismeretséget. A két nő +tanakodva nézett össze. Nevethetnékjük is volt, de bosszankodtak +is. Végül megszólalt a menyecske.</p> +<p>– Mi bizony amerikainak néztük.</p> +<p>Az utitárs most félretette lapját.</p> +<p>– Jól itéltek meg, mert amerikai vagyok.</p> +<p>– És mégis tud magyarul? Ez különös.</p> +<p>– Magyar vér folyik ereimben. Az édesapám magyar emigráns volt. +A szabadságharc után menekült ki és amerikai asszonyt vett el. De +azért nagy súlyt vetett reá, hogy elsajátítsam őseinek +anyanyelvét.</p> +<p>– Ez szép! – mondta néminemü hazafias megindulással a szép +asszony.</p> +<p>(Mr. Huszt-Hudson, egy pillanatnyi inspirációjának engedve, +apjának fogadta néhai volt gazdáját. Neki gyakran voltak ilyenféle +inspirációi.) <span class="pagenum"><a name="Page_145" id= +"Page_145">-145-</a></span></p> +<p>– Most van elsőízben Magyarországon? – kérdezte a fiatal +leány.</p> +<p>– Most.</p> +<p>– Bizonyára vannak itthon rokonai is, akiket még nem látott?</p> +<p>– Talán vannak, – mondta titokzatos mosolylyal az amerikai. – +Attól függ, hogy akarnak-e reám emlékezni.</p> +<p>Az amerikai valami kellemes melegséget érzett a szíve tájékán. +Tíz esztendő óta, amióta Amerikába szökött, nem beszélt magyar +asszonnyal. Ez a meleghangu, bársonyos tekintetü, puha mozgásu +asszonyi fajta mégis sokkal különb minden anglikán Kettynél és +metódista Maudnál. Éppen csak azt nem tudta, hogy tulajdonképpen +melyik tetszik neki jobban a két útitársa közül, az asszony-e, vagy +a leány. Igen szerette volna tudni, hogy kicsodák a hölgyek. +Kérdést azonban nem intézhetett hozzájuk, mert ezzel véglegesen +kompromittálta volna amerikai voltát. De aztán eszébe jutott, hogy +kérdés nélkül is könnyüszerrel kielégítheti kíváncsiságát.</p> +<p>A leány, alkalmasint csak azért, hogy fitogtassa előtte angol +tudományát, kölcsön kérte tőle a Heraldot. Erre ő kölcsönkérte a +magyar lapot. Abban megkereste a hírt, amely a négyszázezer +forintos kártyanyereségről szólt. Nagy meglepetésére az ujsághír +így kezdődött: huszti Avarffy, az ismert sportember…</p> +<p>Avarffy? Hiszen ez az én emberem, akinek megnyomorítására +<span class="pagenum"><a name="Page_146" id= +"Page_146">-146-</a></span> Európába jöttem, – mondta magában az +amerikai. – Ha ez tudná, hogy miféle papirokat hordok én a +kofferemben.</p> +<p>Azzal tisztában volt, hogy a szép asszony ura nem lehet az ő +volt gazdájának hűtelen öccse. Az, ha ma még él, legalább is +hetvennyolc esztendős; hetvennyolcesztendős emberek pedig még +Magyarországon se kártyáznak százezrekbe. De azt is tudta az +amerikai, hogy Mr. Huszt-Hudson menekülése után csak egy huszti +Avarffy maradt az országban. A kártyás Avarffy tehát föltétlenül +egyenes leszármazója a pecsovics öccsnek.</p> +<p>Hamar elérték Budapestet. A pályaudvaron libériás inas várta a +hölgyeket. Az amerikai megemelte előttük a kalapját, aztán kocsiba +szállott és a legelőkelőbb vendégfogadóba hajtatott. Az úton jó +ideig egy másik kocsi ügetett párhuzamosan az övével. Az ablakon át +egy halvány leányarcot látott, amely előre hajolva, mereven +tekintett reá.</p> +<p>– Ez a szép leány attól fél, hogy nem fog többet látni, – +gondolta az amerikai. – Pedig téved, mert nemsokára megint +szerencséje lesz hozzám.</p> +<p>Egy igen jó estebéd után, miután megivott egy kis üveg Goulet-t, +az amerikai – vastag havannával a fogai között, – rákönyökölt a +vendéglő asztalára és a cigányzene hangjai mellett morfondirozni +kezdett.</p> +<p>– Tulajdonképpen infámis ötlet volt az öreg Huszt-Hudsontól, +hogy egy poszthumus pamflettel <span class="pagenum"><a name= +"Page_147" id="Page_147">-147-</a></span> akart bosszút állani az +igazságtalanságért, amely rajta esett… Bosszúból embert ölni, azt +értem, mert férfias dolog. De pletykákat terjeszteni, az +vénasszonyos tempó… Mindazonáltal meg fogom tenni azt, amit az öreg +rám bízott. Sietnem azonban nem kell. Mr. Huszt-Hudson ma már +különben is ráér várni… Az utolsó pár fejezete a könyvnek még nem +is kész… A hajón akartam megírni, de ott annyi mulatságos asszony +volt, hogy nem értem rá semmire… Majd megírom Budapesten. Közbe +azonban meg fogok ismerkedni Avarffyékkal. Magyarországon az +ilyesmit könnyen nyélbe lehet ütni. Különben elég szerencsés ötlet +volt tőlem, hogy a vasuton apámmá fogadtam az öreg Huszt-Hudson-t +és hogy a fogadóban Mr. Frank Huszt-Hudsonnak mondtam magamat. +Ennél az ötletnél meg fogok maradni… Jól ismerem az Avarffy-család +történetét és ha a személyazonosságom igazolása céljából okmányokra +lesz szükségem, nem fogok zavarba jönni. Ezennel kijelentem, hogy a +nevem mától fogva holtomiglan Frank Huszt-Hudson marad. Azaz ne +hamarkodjuk el a dolgot! Hiszen meglehet, hogy idők multával újból +fölveszem tiszteletreméltó őseim, a huszti Avarffyak nevét… Ha az +én Sándor kuzénom, aki tegnap állítólag négyszázezer forintot nyert +kártyán, tisztességes gentleman, akkor meg fogok vele barátkozni. +Mert én nem vagyok annyira bosszúálló természetü, mint boldogult jó +apám, aki – ezt bevallhatjuk őszintén – élete alkonyán már kissé +gyöngeelméjü <span class="pagenum"><a name="Page_148" id= +"Page_148">-148-</a></span> volt… Talán feleségül veszem azt az +érdekes leányt, de mindenesetre udvarolni fogok a szép asszonynak. +Ha boldogult apám erről tudomást vesz a túlvilágon, akkor esetleg +még örülni fog, mert hiszen az én bosszúm sokkal nagyobbszabásu és +mélyebbreható, mint az ő együgyü irkafirkája… Most azonban gyerünk +aludni!</p> +<p>Mikor megfizette a vacsoráját, különös meglepetés érte. A +főpincér az ő anyai nagybátyja volt. Muki bácsi, aki E. gróféknál +valamikor második komornyik volt. Az öreg természetesen nem ismerte +meg az előkelő külföldi úrban az ő öccsét. Mély meghajlással tette +zsebre a forintot, amelyet a nagylelkü idegen borravalóul adott +neki.</p> +<p>Az amerikai másnap elment egy kis nyomdaüzletbe és miután sokáig +válogatott a betűben és a papirban, névjegyeket rendelt +magának.</p> +<p class="center"><i>Frank Huszt-Hudson</i></p> +<p class="right"><i>Sacramento</i>,<br /> +<i>Nevada U. S.</i></p> +<p>Azután elment egy másik nyomdába és miután ott is sokáig +válogatott betűben, papirban egyaránt, másféle névjegyet is +nyomatott, a <i>W. G. Hamy</i> névre. Ezt a látszólagos pazarlást +megértheti és megbocsáthatja a szíves olvasó, ha megtudja azt, amit +a nyomdász nem is sejtett, hogy W. G. Hamy akkoriban az +Egyesült-Államok külügyi államtitkára és állandó elnökjelöltje +volt. <span class="pagenum"><a name="Page_149" id= +"Page_149">-149-</a></span></p> +<p>Huszt úr, – a rövidség okáért adjuk meg neki a nevet, amelyhez +szemmel láthatólag nagyon vonzódott, – harmadnapra meglátogatta a +budapesti amerikai főkonzult. Amikor belépett a főkonzulátusi +hivatalba, ott rögtön tisztában voltak vele, hogy hamisítatlan és +előkelő yankee-val van dolguk. Huszt ugyanis kalappal a fején, +zsebretett kézzel lépett be, nem köszönt senkinek, hanem mereven a +titkár arcába nézett és éneklő hangsúlyozással mondotta ki a +főkonzul nevét.</p> +<p>– A főkonzul vadászaton van, Erdélyben, de én vagyok a +helyettese, – mondotta a titkár.</p> +<p>Huszt erre az iratai közt kezdett keresgélni. Egy hitel-levelet +nyujtott át a titkárnak. A titkár belepillantott.</p> +<p>– Látom, hogy önt Huszt-Hudsonnak hívják és hogy egy millió +koronányi hitele van az Angol-Magyar-nál.</p> +<p>Huszt ekkor szó nélkül odaadott neki egy névjegyet. M. G. Hamy +névjegye volt. Arra egy írástudó kéz már előbb ráírta a következő +sorokat: „Kedves főkonzul, Huszt-Hudson nekem jó barátom; tegyen +érte, amit tehet. Üdvözli: Hamy.“</p> +<p>A hatalmas ember ajánlata mindenekelőtt arra indította a tikárt, +hogy egy nádszéket toljon Huszt alá. Azután kinyitotta a nagy +Arnheim-szekrényt, ahol különböző diplomáciai titkok közt +havanna-szivarokat és egy üveg A. D. G. scoth whisky-t őrzött. +Miután <span class="pagenum"><a name="Page_150" id= +"Page_150">-150-</a></span> szivarra gyujtottak, társalgás indult +meg köztük, amely angolszász fogalmak szerint bizalmasnak volt +nevezhető.</p> +<p>– Ön fia a konzerv-Hudson-nek? – kérdezte a titkár.</p> +<p>Huszt bólintott a fejével. Annak.</p> +<p>– Nem tudtam, hogy az öregnek fia van.</p> +<p>– Egypár hónappal ezelőtt magam sem tudtam.</p> +<p>– És mindenét önre hagyta?</p> +<p>– Egypár milliót a metódistáknak juttatott.</p> +<p>(A titkár hamarosan kiszámította, hogy ha az egypár tíz milliót +jelent is, Huszt úrnak akkor is juthatott még vagy ötven millió +dollár…)</p> +<p>– Üzleti ügyben jött ide? – kérdezte tovább a titkár.</p> +<p>– Nem. Csak meg akarom ismerni az országot, mert az édesapám +innen szakadt ki Amerikába.</p> +<p>– Jól van. Akkor tehát társaságba akar járni. Az emberek itt nem +vendégszeretők, – bár ők maguk meg vannak győződve az ellenkezőről, +– de ha nem kerül pénzükbe és fáradságukba, akkor szívesen maguk +közé eresztik a külföldi embert. Önnek azonban választania kell, +hogy melyik társasággal akar érintkezni. A földbirtokosokkal, vagy +a kereskedőkkel?</p> +<p>– Kik itt az előbbkelőbbek? – kérdezte Huszt.</p> +<p>– Azt bajos volna eldönteni. A kereskedők, ha csak tehetik, +földbirtokot szereznek, a földbirtokosok pedig szívesen veszik ki +részüket a kereskedelmi vállalatok <span class="pagenum"><a name= +"Page_151" id="Page_151">-151-</a></span> hasznából. Egészben véve +mégis inkább a földbirtokosok társaságát ajánlanám önnek, mert +onnan mindig átmehet a kereskedők közé.</p> +<p>– Helyes.</p> +<p>– A főnököm most nincs itt és én nem mutathatom önt be. De majd +telefonálok a német főkonzulnak. Neki jó összeköttetései vannak itt +és ő örül, ha szívességet tehet nekünk.</p> +<p>– Amint gondolja.</p> +<p>A titkár összeköttette magát a császári főkonzulátussal.</p> +<p>– Halló, kedves gróf… Ön az? Van itt egy amerikai úriember… a +konzerv-Hudson fia… ötven millió dollár és sajátkezü ajánlat az +államtitkártól… Meg szeretné ismerni a magyar társaságot… Igen? +Köszönöm! Akkor majd önhöz küldöm!</p> +<p>A titkár megint Huszthoz fordult.</p> +<p>– A dolog rendben van. A német elvállalja az ön bemutatását. Azt +mondja, könnyü föladat, mert a magyar előkelő társaságban +mostanában a gazdag angolnak és amerikainak arisztokratikus +poziciója van… Menjen mindjárt hozzá és tegye azt, amit ő mond.</p> +<p>Huszt kezet fogott a titkárral.</p> +<p>– Köszönöm.</p> +<p>Amikor már az ajtóban volt, a tisztviselő még utána szólt:</p> +<p>– Ön most jött át első ízben a nagy vizen?</p> +<p>– Most. <span class="pagenum"><a name="Page_152" id= +"Page_152">-152-</a></span></p> +<p>– Akkor figyelmeztetem, hogy itt vannak emberek, akiket nem +szoktak a nevükön szólítani.</p> +<p>– Hanem? – csodálkozott Huszt.</p> +<p>– Hanem valami címükön, amely őket örökség jogán megilleti. A +német főkonzul például gróf úr. De vannak bárók is és hercegek.</p> +<p>– Óh, erről már hallottam! – szólott mosolyogva Huszt.</p> +<p>Még az este Huszt a császári főkonzul társaságában megjelent +egyik előkelő klub alapító lakomáján. A daliás termete, amelyen ő +brit felsége londoni szabójának remekbe szabott frakkja feszült, +általános föltünést keltett, a száraz és nyugodt modora pedig +kellemesen érintette az embereket. A főkonzul bemutatta őt néhány +tucat gentleman-nek, azután asztalhoz vezette. A hivatalos +pohárköszöntők elhangzása után az asztalfőn szólásra emelkedett egy +öreg úr. Ő volt az egyetlen a társaságban, aki fekete magyar ruhát +viselt. Piros arca, tüskés szemöldöke és melléig érő, hófehér +szakálla volt. A szép öreg azt mondta, hogy ahol annyi magyar ember +van együtt, ott poharat illik emelni a hazára is. Majd a +szabadságharcról kezdett beszélni. Komárom ostromának egyik hősies +epizódját beszélte el, amelynek ő szemtanuja és szereplője +volt.</p> +<p>A fiatalabbak mosolyogva néztek össze.</p> +<p>– Az öreg ezt ma már ötvenedszer meséli!</p> +<p>A császári főkonzul odahajolt Huszt füléhez.</p> +<p>– Látja a karneolgombos öreget? Egyike a legkülönösebb +<span class="pagenum"><a name="Page_153" id= +"Page_153">-153-</a></span> embereknek, akit ismerek. Valahányszor +alkalma van szónokolni, mindig a hazaszeretet evangéliumát hirdeti +és átkozza az árulókat és a közömbös szivüeket. Pedig száz +szavahihető tanu állítja, hogy a szabadságharc idején muszkavezető +volt és hogy később förtelmes odaadással szolgálta a császári +reakciót…</p> +<p>– Tehát szélhámos? – kérdezte Huszt.</p> +<p>– Dehogy az! Ő annyiszor hirdette a szabadság hitvallását, hogy +most már maga is hisz benne. És azt is elhiszi, hogy ő valamikor +karddal harcolt az osztrák zsarnokság ellen. A kézen fekvő hazugság +örökös ismételgetésével sikerült elnyomnia a valóságot. Senki sem +merne ma tiszteletlenül beszélni az öreg multjáról, még az a +félkezü másik öreg sem, aki a váci csatában vesztette el a jobb +karját és aki talán éppen a karneolgombos öreg denunciációja +folytán töltött néhány esztendőt az olmützi kazematákban…</p> +<p>– Mi a neve a magyarruhás öregnek? – kérdezte Huszt.</p> +<p>– Avarffy Sándor…</p> +<p>– Lám, hát él még az öreg? – csodálkozott Huszt.</p> +<p>– Ismeri a nevét? – kérdezte a főkonzul.</p> +<p>– A vasúton két hölggyel utaztam, megtudtam, hogy az egyik +Avarffyné volt…</p> +<p>– Avarffy Guidóné lehetett; az öreg úr menye.</p> +<p>– Egy fiatal hölgy volt vele… <span class="pagenum"><a name= +"Page_154" id="Page_154">-154-</a></span></p> +<p>– Avarffy Pálma, az öreg úr leánya. Érdekes fiatal hölgy!</p> +<p>– Az öreg úr nagyon későn nősülhetett?</p> +<p>– Ezek a második házasságából való gyerekei. Első házasságából +is van egy fia, Imre, ő már meglett ember…</p> +<p>A főkonzul körülnézett a teremben.</p> +<p>– A fiatal Avarffyak közül egyik sincs itt.</p> +<p>Asztalbontás után a főkonzul bevezette Husztot a kártyaszobába. +Bakkarát játszottak. Ezt a játékot az amerikai is ismerte és így +részt vehetett benne.</p> +<p>Osztás közben egyik fiatal úr szeme megakadt Huszt kezén.</p> +<p>– Ön nagy sportember lehet, mr. Huszt, – mondotta.</p> +<p>– A kezemet nem a sport durvította el, hanem a munka, – +válaszolt egykedvűen az amerikai. – Én hét évig vashámorban +dolgoztam.</p> +<p>– Kolosszális! – kiáltotta az ifju. – Passzióból tette ezt?</p> +<p>– Nem, – válaszolt mosolyogva Huszt. – Mi amerikaiak se vagyunk +olyan bolondok, hogy passzióból végezzünk állati munkát. Szükségből +dolgoztam.</p> +<p>Miután nagy hidegvérrel elvesztett ezer koronát, újból +megszólalt.</p> +<p>– Az édesanyám és én lelkes hívei voltunk a nők politikai +egyenjogúsításának. Az apám, aki európai eredetü ember volt, az +ellenpárthoz tartozott. Az édesanyám <span class="pagenum"><a name= +"Page_155" id="Page_155">-155-</a></span> ezért elvált az apámtól +és hogy megélhessünk, a hámorba kellett mennem.</p> +<p>– De kedves apjaura mégis megbékült önnel a halálos ágyán?</p> +<p>– Én békültem meg vele, – mondotta Huszt, – miután tanúk előtt +beismerte, hogy igazságtalan volt velem szemben.</p> +<p>Huszt sok ízléssel elvesztett néhány ezer koronát, azután +hazament a szállására. A főkonzul, amikor másnap visszaadta neki a +látogatást, azt mondotta neki:</p> +<p>– Ön nagyon megnyerte az embereket.</p> +<h3>III.</h3> +<p>Az öreg Avarffy Sándorról, – a magyarruhás hazafiról – azt +beszélték, hogy az ország egyik leggazdagabb embere. Mikoriban ő +átvette a huszti családi birtokokat, a földek kilenctizedrésze +ingovány volt, hol sáson és piócán kívül még csak csíkhal és +hideglelés termett. Idővel azonban lecsapolódtak a vadvizek és +Avarffy uram óriás kiterjedésü, elsőosztályu buzaföldek urává lett. +Az öreg úrnak az volt a híre, hogy jeles gazda. Gazdálkodó módszere +egyébként fölötte egyszerü volt: ami neki járt, azt lehetőleg +duplán megvette, amit pedig tőle követeltek, azt elvből nem adta +meg. Módszeréhez szívós következetességgel ragaszkodott. +<span class="pagenum"><a name="Page_156" id= +"Page_156">-156-</a></span> A háztartása szükségleteit is mindig +hitelbe vásárolta. Számlát nem fizetett. A kereskedő vagy várt, +vagy perelt. Ha perelt, akkor egy szívós, gőgös, nagybefolyásu, a +törvénycsavarás minden fogásában járatos, tagadásra, esküre, +fölebbezésre és perújításra kész ellenféllel találta magát szemben, +aki akkor nyult csak a zsebébe, ha már semmiképpen sem kerülhette +el az árverést. Tíz kereskedő közül nyolc egyáltalában nem perelt. +Úgy okoskodtak, hogy egyszer, – ha előbb nem, hát Avarffy uram +halála után – csak megkerül a pénzük. Bebizonyított dolog, hogy a +nagy vagyon erkölcsi kamatokat is hajt, amelyek után az ügyes ember +megélhet, anélkül, hogy hozzá kellene nyulnia a valódi kamatokhoz. +És különös, hogy Avarffy uram, bár apró piszkosságairól mindenki +tudott, nem volt rosszhírü ember. Csak különc volt.</p> +<p>Az öreg úr az esztendő egy részét a budai palotájában töltötte. +Az emeleten ő maga lakott Pálma leányával, a földszinten Imre fia, +a második emeleten pedig Avarffy Guidó. Mindakét fiu házas ember +volt, gyermeke azonban egyiknek se volt. Imre úr egyik északi +vármegyének főispánja volt. Nem lehettek valami bokros teendői a +megyéjében, mert csak elvétve hagyta el a fővárost. A felesége egy +szegény, de fényesnevü, feltünően rút és istenfélő osztrák grófné +volt. Az asszony befolyásának tulajdonítható, hogy Imre úr teljesen +elosztrákosodott, nem ugyan politikai meggyőződése dolgában, hanem +fizikailag. A külseje, <span class="pagenum"><a name="Page_157" id= +"Page_157">-157-</a></span> a modora és az életszokásai olyanok +lettek, mint egy Metternich iskolájában nevelkedett császári +diplomatáé. Igen méltóságos külsejü, óvatos és megfontolt úriember +benyomását tette. Ostobaságot sohasem mondott, nem is cselekedett, +de elmés mondást se hallott még senki a szájából. Élete célja +szemmelláthatólag az volt, hogy a jóízlésnek bizonyos előre +megállapított szabályai szerint unatkozzék. Mivel az öreg Avarffy +mindent adott Imre fiának, csak éppen pénzt nem, a főispán úr +meglehetős szegénységben élt. Felesége, a grófnő nagy +önfeláldozással viselte el a cifra, de olykor kegyetlen nyomorúság +terheit.</p> +<p>Guidó úr még alig volt harminc esztendős. Hogy valami +foglalkozása legyen, képviselői mandátumot szerzett. Eleven eszü, +ötletes és könnyüvérü ember volt. Néhány esztendővel ezelőtt, – a +feudális érzelmü Imre őszinte megbotránkozására, – egy csinos +örmény leányt vezetett oltárhoz. Az asszonynak volt vagyona is, de +az nagyon hamar eluszott Guidó úr kezén.</p> +<p>Azóta Guidó úrnak tulajdonképpeni foglalkozása kölcsönök +szerzése volt. (A laikus nem is hinné, mennyi időbe és munkába +kerül egy-egy jól záródó vasszekrény megostromlása.) Az asszonyka +teljes ellentétje volt a földszinti grófnőnek, akivel egyébként a +képzelhető legrosszabb lábon élt; míg ugyanis Imréné egészen a maga +képére formálta a főispánt, addig Guidóné szakított pénzszerző +őseinek minden hagyományaival <span class="pagenum"><a name= +"Page_158" id="Page_158">-158-</a></span> és szakasztott olyan +vidám és könnyelmü lett, mint volt a képviselő úr.</p> +<p>Lássuk azonban, hogy mi történik az Avarffy-palotában. Guidó +éppen e pillanatban érkezett haza. Az első emeleten, édesapjának +ajtaja előtt, összetalálkozott a feleségével, akin nagy és kellemes +fölindulás nyomai látszottak.</p> +<p>– Guidó, – kiáltotta suttogó hangon az asszony (mert bizonyos, +hogy suttogva is lehet kiáltani), – apa elesett a lépcsőn… Azt +beszélik, hogy szélhüdés érte…</p> +<p>– Az nem lehet igaz! – válaszolta kétkedően Guidó, akiben +esztendők óta megerősödött már a hit, hogy az öreg Avarffy +halhatatlan.</p> +<p>De azért dobogó szível lépett be a felesége után az öreg úr +lakásába. Édesapja ott ült a nappalijában, pipával a szájában. Az +asztalán egy üveg tokaji bor állott. Épnek és erősnek látszott, +mint egy százesztendős tölgyfa.</p> +<p>– Hogy van, kedves apa? – kérdezte a szép asszony.</p> +<p>– Nagyon jól. Az imént elcsúsztam a lépcsőn, de annak az +átkozott szőnyeg az oka.</p> +<p>– Hál’ Istennek, hogy így van, – mondotta Guidó, miközben +leroskadt egy székre.</p> +<p>A főispán és a grófnő is ott voltak a szobában. Imre úr az ő +rendes, ostobán-titokzatos szfinksz-arcát csinálta és mélységesen +hallgatott. A felesége pedig <span class="pagenum"><a name= +"Page_159" id="Page_159">-159-</a></span> úgy volt öltöztetve, mint +egy jobb angol házban szolgáló szakácsnő.</p> +<p>– Olvasom, hogy neked gratulálni lehet, – szólott Guidóhoz az +öreg úr.</p> +<p>– Nekem?</p> +<p>– A lapok azt írják, hogy négyszázezer forintot nyertél +kártyán.</p> +<p>Guidó dühösen fölkacagott.</p> +<p>– Legfőbb ideje, hogy behozzák a botbüntetést az ujságírók +számára. Négyszáz forintot vesztettem pókeren és a nyavalyások azt +írják, hogy ezer annyit nyertem. Se éjjelem, se nappalom azóta a +hitelezőimtől.</p> +<p>– Igy is gratulálok neked, hogy van veszteni való négyszáz +forintod, – elméskedett az öreg.</p> +<p>E pillanatban Pálma lépett be. Egy nagyon fantasztikus és kissé +asszonyos pongyola volt rajta. Hidegen bólintott a grófnő felé, +akit ő sem állhatott ki, Guidónénak pedig azt mondta, hogy: +szervusz. Egy névjegyet tett az asztalra.</p> +<p>– Ezt Mihály hozta. Ez az úr künn van a folyosón és beszélni +akar apával.</p> +<p>Az öreg megnézte a névjegyet.</p> +<p>– Ez az úr menjen a pokolba. Én nem veszek gazdasági +gépeket.</p> +<p>– Gépügynök? – kérdezte Pálma.</p> +<p>Most nézte csak meg a névjegyet: <i>Frank Huszt-Hudson</i>. +<span class="pagenum"><a name="Page_160" id= +"Page_160">-160-</a></span></p> +<p>Mihály, egy kiéhezett öreg cseléd, aki valami érthetetlen okból +ragaszkodott Avarffyékhoz, belépett.</p> +<p>– Kérem, az az úr odakünn azt mondja, hogy levelet hozott +Lándory gróf őnagyméltóságától…</p> +<p>– Akkor jőjjön be.</p> +<p>Guidóné elpirult, Pálma arca pedig elfehéredett, midőn belépett +az, akire éppen gondoltak: az ő vasuti milliárdosuk.</p> +<p>A milliárdos remekbe szabott fekete kabátot viselt és ragyogó +köcsögkalapot tartott a hártyavékonyságu, fehér keztyűbe bujtatott +kezében. A bal szemében keretnélküli monokli csillogott.</p> +<p>– Avarffy Sándor úr?! – kérdezte.</p> +<p>– Én vagyok, – jelentkezett az öreg.</p> +<p>Az amerikai disztingváltan közömbös arcán széles mosoly futott +végig. Kivette szeméből a monokliját, megtörülte a kendőjével, +azután odalépett Sándor úrhoz, szó nélkül megölelte és +jobbról-balról megcsókolta. Az öreg úr erre kimondhatatlan furcsa +arcot vágott.</p> +<p>– Jó napot, Sándor bácsi! – mondotta Huszt.</p> +<p>– Mi az? Mi tetszik?</p> +<p>Az amerikai meghatottan mosolygott körbe.</p> +<p>– Frank Huszt-Hudson vagyok, a konzerv-Hudson fia.</p> +<p>– Mi közöm nekem a konzerv-Hudsonhoz? – csodálkozott az +öreg.</p> +<p>– A konzerv-Hudson huszti Avarffy Ferenc volt. <span class= +"pagenum"><a name="Page_161" id="Page_161">-161-</a></span> A mult +hónapban halt meg. Ő küldött, hogy látogassam meg magyarországi +rokonaimat.</p> +<p>Avarffy Sándor visszahanyatlott a székére. A két fia egyenesen +állott, mint a cövek és kidülledt szemmel nézte az amerikait. Ha +látni és hallani lehetne a gondolatokat, akkor rémült +sirálycsapatként kergetőztek volna a szoba padmalya alatt.</p> +<p>Az elzüllött Avarffy Ferencnek fia van… A fiu megjött +Amerikából… Egy nagy, erős, szemtelen kamasz… Vissza fogja +követelni apja vagyonát, itt fog élni a nyakunkon, pénzt fog kérni, +pörrel fog fenyegetőzni, botrányt fog csapni… Kapni ugyan nem fog +kapni egy árva fillért sem, – ez a gránitszilárdságu bizonyosság +azonnal kibukkant az első rémület káoszából, – de a lapok, hej a +lapok!</p> +<p>Az öreg úr volt az első, aki lélegzethez és szóhoz jutott. Az +imént úgy összelapult a meglepetés súlya alatt, mint a +palacsinta-kalap; de most fölpattant, kiegyenesedett és dühbe +jött.</p> +<p>– Miféle ízetlen tréfa ez?! Azt hiszi az úr, Huszton vagy Hudson +úr, hogy engem be lehet csapni? Semmi közöm az apjához, sem az apja +fiához! Ha százszor be tudja bizonyítani, hogy Avarffy Ferenc fia, +én akkor sem ismerem az urat! Volt nekem egy testvérem, – egy léha, +pazarló ember, – levettem róla a kezemet és nem akarok tudni sem +róla, sem semmi ijáról-fijáról… Most menjen az úr, mert policájt +hivatok! <span class="pagenum"><a name="Page_162" id= +"Page_162">-162-</a></span></p> +<p>Az amerikai nyugodt arccal hallgatta végig az öreget. Nem ijedt +meg, de haragos sem lett, inkább valami férfias meghatottság +tükröződött vissza a vonásain. Azután Pálmához fordult és +csodálatos puha hangon mondotta:</p> +<p>– Igy kell hát viszontlátnom szegény jó nagybátyámat? Óh, ha +sejtettem volna, hogy az egészsége ilyen szomoru állapotban van, +akkor nem izgattam volna föl…</p> +<p>Láthatólag gyöngeelméjűnek tartotta Sándor urat.</p> +<p>– De édesapa, talán megnézné a kegyelmes úr levelét, – szólott +Pálma oly szerény hangon, amely sehogysem illett gőgös arcához.</p> +<p>Guidó fölvette a levelet az asztalról, hová az amerikai tette, +fölbontotta és átfutotta.</p> +<p>– A kegyelmes azt írja, hogy a német gróf mutatta be neki ezt az +urat, és hogy ennek az úrnak kitünő ajánlatai vannak az amerikai +külügyi hivataltól.</p> +<p>Megint fülledt csöndesség támadt a szobában. A gondolatsirályok +megint szálldosni kezdtek. Most már így víjogtak:</p> +<p>– Ez tehát nem amolyan ágrólszakadt, akit el lehet toloncoltatni +a rendőrséggel… Pártfogói, nagyúri barátjai vannak… Baj, nagy baj, +de kapni azért nem fog egy megveszekedett garast sem…</p> +<p>Az amerikai szakította meg elsőnek a csendet. <span class= +"pagenum"><a name="Page_163" id="Page_163">-163-</a></span> Kissé +meghajtotta magát, az angolszászok esetlen, de előkelő +férfiasságával, majd így szólott:</p> +<p>– Úgy látom, hogy nem kellett volna idejönnöm. De én csak azért +jöttem, mert édesapám parancsolta meg halálos ágyán. Azt mondotta: +„Keresd föl Sándor öcsémet, ha még él, vagy keresd föl gyermekeit, +ha maradtak utána és mondd meg nekik, hogy Ferenc bátyjuk megbocsát +nekik.“ Én nem tudom, hogy volt-e édesapámnak valami megbocsátani +valója, – mert ő sohasem beszélt velem ilyenekről, – én csak +megteszem azt, amit meghagyott nekem. És még valamit mondott nekem +édesapám. Azt mondotta: „Én neked hatvan millió dollárt hagyok +fiam. Ez elég arra, hogy segíts európai rokonaidon, ha netán +szükséget szenvednének.“</p> +<p>Hatvan millió dollár… Százötven millió forint… Háromszáz millió +korona… Éppen ötven millióval több a negyed milliárdnál – pedig +ötven millió is sok pénz… Rettenetesen sok pénz… Szemérmetlenül +sok…</p> +<p>Most lett csak igazán csönd a szobában. Nagy távolságból mintha +ünnepi harangkongás és orgonazúgás hallatszott volna. A +szemétdombon aranyszemecskét keresgélő baromfi egyszer abbahagyta a +kaparászást, midőn egy óriási aranyhegy emelkedett föl a szemük +előtt…</p> +<p>Akadt az Avarffy-családban egy érzelmes szívü férfi, aki nem +tűrhette tovább az öreg úr zsarnokságát <span class= +"pagenum"><a name="Page_164" id="Page_164">-164-</a></span> és +nyíltan a rokonszenves idegen pártjára állott. E férfi Guidó úr +volt. Odalépett Huszt elé és így szólt hozzá:</p> +<p>– Eddig hallgatásra kényszerített a fiúi tisztelet, de most +beszélnem kell! Nyiltan kimondom, hogy nem értek egyet édesapámmal. +Én fölismerem önben a kedves rokont és ha mindenki megtagadja, +énreám számíthat. Szervusz!</p> +<p>Azzal megrázta az amerikai kezét.</p> +<p>Imre úr, aki lassubb fejgondolkozásu férfi volt, egy pillantást +váltott a grófnővel, azután ugyancsak odalépett Huszthoz és némán, +de igen ünnepélyesen megrázta jobbját.</p> +<p>Az amerikai egy pillantást vetett az öregre és ekkor észrevette, +hogy annak arca eltorzult, mint a pityergő gyereké. Sándor úr +siránkozó hangon mondotta:</p> +<p>– Ihol ni, most mind elfordulnak tőlem és úgy bánnak velem, +magammal tehetetlen emberrel, mintha én loptam volna el a Szent +István palástját… Pedig én mindig nagyon szerettem szegény jó +Ferenc bátyámat és sohasem bántottam meg egy szóval sem… De valami +ellenségem megrágalmazott előtte és ő nem akart rólam többet tudni +és visszaküldte a pénzt is, amit utána menesztettem… Énnekem pedig +– mi tagadás benne – nagyon érzékeny szívem van… Ha azonban szegény +jó bátyám szeretettel emlékezett <span class="pagenum"><a name= +"Page_165" id="Page_165">-165-</a></span> meg rólam a halálos ágyán +és ha elküldi hozzám a fiát, akkor kőszívűnek kellene lennem…</p> +<p>Az öreg úr nem fejezhette be a mondatát, mert fuldokló zokogás +vett rajta erőt. A fiai borzongva néztek reá. Szivettépő hatással +lehetett Sándor úrra az amerikai aranyhegy, ha sírni tudott, ő, aki +még az Istenben boldogult felesége temetését is hűvös nyugalommal +nézte végig.</p> +<p>Az öreg azután fölkelt, odalépett Huszthoz, sokáig a szemébe +nézett, majd így szólott:</p> +<p>– Igen, igen, te Avarffy Ferenc fia vagy! Negyvennyolcban, +amikor együtt vonultunk Klapka táborába, szakasztott ilyen volt, +mint te most!</p> +<p>Azzal két kezét gyöngéden rátette Huszt simára fésült fejére, +mintha meg akarná áldani. Az amerikain meglátszott, hogy furcsának +találja az érzelgős bőbeszédűséget, de azért jóizléssel viselte el +kényes helyzetét.</p> +<p>Később leültették és Sándor úr az ő szegény jó Ferenc bátyja +után kérdezősködött. Huszt pompásan megállotta helyét a +keresztkérdések záporában. Az Avarffy-rokonság labirintusában +járatosabb volt, mint teszem Guidó úr. Pálma egy miniatür-képet +hozott elő, amely egy fiatal honvédtisztet ábrázolt.</p> +<p>– Itt van az édesapja arcképe. Ön semmit sem hasonlít hozzá.</p> +<p>Guidóné egy röpke pillantást vetett az arcképre és egy igen +hosszut az amerikaira. <span class="pagenum"><a name="Page_166" id= +"Page_166">-166-</a></span></p> +<p>– Nem hasonlít, de az nem baj, sőt ellenkezőleg, – mondotta. És +elpirult a haja tövéig.</p> +<h3>IV.</h3> +<p>Aznap este, amikor Huszt éppen kilépett a fogadója kapuján, egy +gummikerekes kocsi állott meg a gyalogjáró mellett. A kocsiban +Guidó úr ült a feleségével és a hugával. A hölgyek kicsipték +magukat és igen csinosak voltak.</p> +<p>– Halló, yankee, hozzád jöttünk! – kedélyeskedett Guidó. – +Megszöktünk a budai bagolyvárból és ha nincs jobb dolgod, veled +töltjük az estét.</p> +<p>Az amerikai azt mondotta, hogy nagy kitüntetésnek veszi +őnagyságáék látogatását.</p> +<p>– No, csak nem nagyságolod a kuzinjaidat? – támadt rá Guidó úr. +– Nálunk az a regula, hogy a jó rokonok tegeződjenek.</p> +<p>Együtt vacsoráztak és a mulatságuk eltartott éjfélig. Még az +éjjel furcsa és botrányos kalandja volt Husztnak a kaszinóban, +ahová Guidóval ketten elmentek, miután hazaszállították hölgyeiket. +Az amerikai éppen Lándory gróffal és a német főkonzullal +beszélgetett, amikor egyszerre a vállára ütött egy szőke, +hórihorgas úriember.</p> +<p>– Fránci, – mondotta a szőke ember, – hát te mit csinálsz +itt?</p> +<p>Az amerikai egy csodálkozó pillantást vetett két <span class= +"pagenum"><a name="Page_167" id="Page_167">-167-</a></span> úri +barátjára, mintha azt akarná mondani: Kérem, nemzeti szokás ez itt? +– majd nyugodtan szólott a hosszu emberhez:</p> +<p>– Nem ismerem önt, sir!</p> +<p>A másik azonban tovább kellemetlenkedett.</p> +<p>– Ugyan, ugyan! Hiszen te a nagynéném komornájának a fia vagy… +Az apád meg szakács volt a nagybátyám házában…</p> +<p>– Részeg a gentleman? – kérdezte Huszt.</p> +<p>A grófi főkonzul arca elfehéredett a fölindulástól.</p> +<p>– Ez mégis hallatlan! Az ember azt hihetné, hogy ilyen előkelő +helyre elhozhat egy disztingvált idegent…</p> +<p>A többit az óvatos diplomata már elharapta. Ami bennerekedt, az +alkalmasint tömör, de éles kritikája volt a magyar társadalmi +viszonyoknak.</p> +<p>Az öreg Lándory gróf pedig, aki rokona volt a kötekedő ifjúnak, +erélyesen ráripakodott:</p> +<p>– Eredj és aludd ki magadat! Tökrészeg vagy!</p> +<p>A hórihorgas szőke ifju Kelemenffy báró volt. Évekkel ezelőtt, +ha E. gróf kastélyában töltötte a vakációt, Huszt-Hudson mint groom +forgolódott körülötte. Igaz azonban, hogy a báró, amikor +megszólította az amerikait, tényleg annyira részeg volt, hogy alig +tudott állani a lábán.</p> +<p>Huszt nem törődött többet a kalandjával, hanem angolszász +flegmájába burkolódzva szívta szivarját, Guidó úr azonban, aki +éppen végszóra jelent meg a <span class="pagenum"><a name= +"Page_168" id="Page_168">-168-</a></span> kártyaszoba ajtajában, +lovagias lelkének egész hevével tette a magáévá kuzénjának ügyét. +Tíz perc alatt sikerült is dühbe hoznia az egész klubbot. Hogy ez a +Kelemenffy lehetetlen ember. Részeges, mint egy tót napszámos, +ripők modoru és – ami legsúlyosabban esett latba – fűnek-fának +adósa. Ha volna a klubban két garas ára önérzet, akkor – báró ide, +báró oda – kurtán kilöknék. Kelemenffynek időközben nekiestek a +barátai és annyi gorombaságot vágtak a fejéhez, hogy a részeg báró +végül már azt sem tudta, hogy fiú-e vagy leány. Rávették, hogy +kérjen bocsánatot az amerikaitól. Meg is tette. Mialatt elhebegte +mondókáját, a szürke, nagy halszeme kétségbeesetten kereste Huszt +tekintetét, mintha azt akarná mondani: Fránci, kérlek, valld be, +hogy te vagy a szakács fia!</p> +<p>Guidó úr később odatelepedett Huszt mellé.</p> +<p>– A dolog el van intézve. Ez a fráter jó ideig nem fogja magát +mutatni a klubban. Szó ami szó, barátom, mi félig barbárok vagyunk… +de azért reménylem, hogy ilyen apró izetlenkedések nem útáltatják +meg veled társaságunkat…</p> +<p>Huszt azt mondotta, hogy nem érdemes több szót vesztegetni a +semmiségre. Guidó úr vissza akart menni a kártyaszobába, de azután +hirtelen a homlokára koppintott és könnyed mosollyal szólott az +amerikaihoz:</p> +<p>– Igaz… nem adhatnál nekem holnap ötezer forintot?</p> +<p>– Akár rögtön is! <span class="pagenum"><a name="Page_169" id= +"Page_169">-169-</a></span></p> +<p>Huszt kivette zsebéből a csekk-könyvét, kitöltött egy lapot és +odaadta Guidónak. A kuzén zsebretette a papirt, miközben a szíve +valósággal megmámorosodott a rokoni szeretettől.</p> +<p>– Azt a Kelemenffyt mégis ki kellene dobni a klubból! – mormogta +magában.</p> +<h3>V.</h3> +<p>Az amerikai mindennapos vendége lett a budai palotának. Ha +egyszer véletlenül elmaradt, akkor biztosan elment érte Guidó. Az +egész Avarffy-család igen megszerette, de leginkább a család feje, +az öreg Sándor úr.</p> +<p>– Egész ember! – mondotta. – Meg tudott élni az apja nélkül +is.</p> +<p>Ez persze a két Avarffy-fiúnak szólt, ennek az élhetetlen két +embernek, akik siheder-koruk óta egyebet sem tettek, mit ébren-alva +furfangos terveket szőttek, hogyan törhetnének be az édesapjuk +jólzáró pénzesszekrényébe.</p> +<p>Hamarosan beköszöntött a szép idő és az öreg úr ekkor +kijelentette, hogy nem birja tovább a városi életet és kimegy lakni +a huszti kastélyába. Husztnak meg kellett igérnie, hogy vendége +lesz. Az öreg úr ekkor elérkezettnek látta a pillanatot, hogy némi +betekintést engedjen neki egy kedves tervébe, amely néhány nap óta +sokat foglalkoztatta. <span class="pagenum"><a name="Page_170" id= +"Page_170">-170-</a></span></p> +<p>– Huszt körül sok a közbirtokossági erdő… Azokat most olcsó +pénzen mind meg lehetne venni… Egy okos ember, aki tud beszélni a +paraszt nyelvén, néhány millióval úrrá lehetne az egész vármegye +fölött… Vasutat kellene azután építeni a hegyekbe és akkor +ugyancsak szépen fiadzana a pénz…</p> +<p>Az amerikai nem vette magára a dolgot.</p> +<p>– Nem volna kedved az üzlethez? – kérdezte félvállról az +öreg.</p> +<p>– Nem értek az ilyen üzlethez…</p> +<p>Most egyszerre megnyiltak az öreg úr bőbeszédűségének zsilipjei. +Nem is szükséges, hogy kedves öccse kezébe vegye a dolog végét. +Elég, ha társául szegődik Avarffynak, esetleg csöndes társává. Ő +maga, aki megvénült a parasztmunkában, mindent eligazítana…</p> +<p>– Be akar csapni! – mondotta magában Huszt. Majd hangosan szólt: +– Nem tudom okos dolgot művelnék-e, ha a vagyonom egy részét +lekötném olyan országban, ahol egyelőre csak vendég vagyok…</p> +<p>Pálma őnagysága az este pénzt kért az öregtől, valami +divatszámla kifizetésére. Egyébként ő volt az egyetlen tagja +Avarffy háznépének, aki néhanapján hozzá tudott férkőzni az öreg úr +rozsdás záru erszényéhez. Erkölcsi leckéztetés nélkül persze +sohasem ment a dolog.</p> +<p>– Már megint pénz? Azt hiszem, te most már abban a korban vagy, +hogy nem apáddal, hanem uraddal illenék megfizettetni a puccodat. +<span class="pagenum"><a name="Page_171" id= +"Page_171">-171-</a></span></p> +<p>Erre az volt a Pálma rendes válasza:</p> +<p>– Ki az ördög mer engem feleségül venni, amikor ország-világ +tudja, hogy édesapám tisztességes kelengyét se fog nekem venni.</p> +<p>Valahányszor idáig jutottak, az apa vagy fizetett, vagy nem +fizetett, de mindenesetre elhallgatott. Mert elve ellenére volt, +hogy a kelengyére vonatkozólag vérmes reményeket ébresszen föl +leánya szívében.</p> +<p>Ezúttal azonban nem hallgatott az öreg. Egy merész fordulattal +nekitámadt Pálmának:</p> +<p>– Hogy máig is pártában vagy még, annak nem az én +takarékosságom, hanem a te élhetetlenséged az oka. Miféle +emberekkel barátkozol te? Nagyzoló mágnásokkal, eladósodott +képviselőkkel és széllel bélelt katonatisztekkel. Ha eszed volna, +akkor találhatnál valami komoly embert, aki nem a pénzedet nézi, +hanem téged szeret…</p> +<p>Pálma keskeny ajka szélén könnyü mosoly jelent meg.</p> +<p>– Mit ért, édesapám, komoly ember alatt?</p> +<p>– Hát olyat, akinek magának is elég a pénze…</p> +<p>A leány most már gúnyosan mosolygott. Ni, az öreg úr nagy +furfangosan olyan útra akarja őt terelni, amelyen ő már hetek óta +dobogó szívvel és visszafojtott lélegzettel sompolyog előre.</p> +<p>– A komoly emberek is szívesen látják ám a párisi kalapokat és a +selyemharisnyákat, – jegyezte meg. <span class="pagenum"><a name= +"Page_172" id="Page_172">-172-</a></span></p> +<p>– Mennyi pénz kell? – kérdezte kurtán Avarffy.</p> +<p>– Most csak háromszáz korona.</p> +<p>Az öreg kinyitotta a pénzszekrényét és jó ideig elgondolkozva +simogatta a patriárka-szakállát. Azután egyszerre három ezresbankót +adott a leányának.</p> +<p>– Ne, vegyél magadnak párisi kalapot meg selyemharisnyát.</p> +<p>Pálmát szinte megrémítette az édesapja bőkezűsége. Ez már komoly +dolog volt.</p> +<p>Guidóné, amikor meghallotta, hogy az öreg Husztra akar menni, +kereken kijelentette, hogy a tavaszi éved vége előtt ő bizony senki +kedvéért nem megy el faluzni. Másnap azonban hirtelen +megváltoztatta szándékát. Azt mondta, hogy egész éjszaka ideges +főfájása volt és hogy nem birja tovább a városi zajt és port. +Persze, ő is hírét vette már, hogy az amerikai ott lesz a huszti +kastélyban.</p> +<p>Pálmát megijesztette és fölbosszantotta szép sógornőjének +pálfordulása. Ők ketten oly jóbarátságban éltek egyébként, +valahányszor azonban valamirevaló férfival ismerkedtek meg, +rendszerint meghidegült köztük a viszony. Pálma úgy találta, hogy +sógornője olykor – merő játékos vadászszenvedélyből – megzavarja az +ő legkomolyabb kombinációit. Derék asszonyka egyébként, de annyi +lelkiereje sohasem volt, hogy ne kacérkodjék Pálma udvarlóival. +Neki valahogyan, talán a tüzes szeme, a mozgékonysága, és a kecses +fölületessége révén, az a híre kerekedett, hogy <span class= +"pagenum"><a name="Page_173" id="Page_173">-173-</a></span> +forróvérü asszony és való igaz, hogy az ő jelenléte nem vált +előnyére a fagyos viselkedésü, de éppen nem fagyos vérmérsékletü +leánynak.</p> +<p>Pálma, mondom, megszeppent, de azért nem vesztette el a szívét. +Tudta, hogy meg kell küzdeni a szép sógornővel, de azt is tudta, +hogy le fogja győzni az ugrifüles asszonyt, ha nem sajnálja +fegyvertárának élesebb fegyvereit. És ezúttal nem fog sajnálni +semmit.</p> +<p>Mint lelkiismeretes krónikásnak, föl kell jegyeznem a tényt, +hogy Avarffyék elutazásának előestéjén Imre úr, a főispán, +meglátogatta az amerikait a fogadójában. Valahogyan megneszelte +édesapjának erdővásárlási terveit és most kötelességének tartotta, +hogy Huszt figyelmét egy hasonló, de mindenképpen reálisabb tervre +irányozza. Felesége, a grófnő családjának volt Morvaországban egy +birtoka, ahol első minőségü komló és kitünő cukorrépa termett. Ez a +birtok csak névleg volt a grófi családé, mert minden göröngyére +külön jelzálog-adósság jutott. A főispán, illetőleg felesége a +grófnő, úgy vélekedett, hogy Huszt gyümölcsözően helyezhetné el +tőkéinek egy részét, ha tisztázná a birtokot.</p> +<p>Huszt nyugodtan hallgatta végig a főispán előadását, de nem +adott határozott választ. Azt mondta, hogy alkalmilag foglalkozni +fog az üggyel. <span class="pagenum"><a name="Page_174" id= +"Page_174">-174-</a></span></p> +<h3>VI.</h3> +<p>A huszti kastély – ha szabad a kastély szót egy rideg, +négyszögletü és kopárfalu kőhombárra alkalmazni – a déli homlokával +beláthatatlan szántóföldekre nézett. E fekete göröngyü földek +helyén volt valamikor a százezer vizimadártól hangos nagy nádas. +Északon, néhány kilométernyire a kert mögött, erdős hegyek +emelkedtek. Ott voltak a közbirtokossági erdőségek, amelyekre +Avarffy Sándor foga fájt. A kastélyban hatalmas, de hiányosan és +mindenféle ócska limlommal berendezett szobák sorakoztak egymás +mellé. Az épület hosszán széles folyosó vonult végig. A fehérre +meszelt folyosót valamikor nyolcszögletü vörös téglákkal rakták ki, +amelyeket már az ötödik Avarffy-nemzetség lába koptatott. Ha valaki +végigmet a folyosón, kongó visszhang támadt léptei nyomán.</p> +<p>Volt azonban a sivár vidéknek egy igen szép része: a kastély +régi kertje. Az öreg Avarffy már negyven esztendővel ezelőtt +elcsapta utolsó kertészét és azóta pompás vadon burjánzott az +ingoványos fekete talajból. A kertet hosszu és széles hársfasor +szelte át és a kétszázéves lombos faóriások közt csendes birkanyáj +legelte ruganyos szmirna-szőnyeggé a gyöpöt. A fasoron túl levő +ligetben embermagasságra nőtt meg a viruló gaz egy-egy kidőlt, +korhadó fatörzs körül. Az eliszaposodott nagy tó fenekén ezerszámra +termett <span class="pagenum"><a name="Page_175" id= +"Page_175">-175-</a></span> a vizililiom, a lejtős partot pedig +rikitó mezei virágok borították.</p> +<p>Az amerikai, aki a francia komornyikja kíséretében érkezett +Husztra, a kertre nyíló földszintes sarokszobát kapta lakásul. Az +első nap reggelét azzal töltötte, hogy Pálma társaságában bejárta a +vidéket. A szép sógornőt, aki későn kelő asszony volt, csak ebédnél +látta. Pálmára láthatólag igen jó hatással volt a vidéki levegő; +egyszerűvé, kedvessé és közvetlenné tette. Ha éppen akart, tudott +jó pajtás is lenni.</p> +<p>Amikor a nagy fasor végébe értek, a Huszt-patak zárta el +útjokat. Odaát pompás fenyves sötétlett.</p> +<p>– Ha át tudnánk menni, mutatnék neked egy szép kis +kolostor-romot, – mondta Pálma.</p> +<p>– Nincs itt a közelben híd?</p> +<p>– Két mérföldnyire sincs.</p> +<p>– Akkor hogyan megy át az ember?</p> +<p>– Leveti a cipőjét és átgázol a patakon.</p> +<p>– Átvihetlek, ha akarod, – mondta az amerikai.</p> +<p>– Köszönöm, nem játszom Pál és Virginiát.</p> +<p>Pálma leült egy kőre és szó nélkül levetette a cipőjét meg a +harisnyát, azután átgázolt a tulsó partra. A lába tökéletesen szép +volt, akár egy görög szoboré; ha nem ilyen lett volna, bizonyára +nem mutogatta volna olyan könnyüszerrel, mert a szemérmetesség +védőpajzsa tudvalevőleg a rútság. A tulsó oldalra érve, jó ideig a +part mentén a puha homokban gázoltak. Azután fölvették a cipőjüket +és hamarosan elérték a kis <span class="pagenum"><a name="Page_176" +id="Page_176">-176-</a></span> romot. Azon ugyan nem volt sok +látnivaló. Az amerikai titokban azzal gyanusította hölgyét, hogy az +nem is az ócska falakat, hanem a fiatal lábait akarta neki +megmutatni. Huszt ügyesen megmászta az egyik bolthajtást.</p> +<p>– Vigyázz, leesel, – kiáltotta Pálma.</p> +<p>Huszt úr ekkor zsebretette a két kezét, fejjel a levegőbe +vetette magát és egy tökéletes salto mortáléval talpraesett. A +kalapja a fején volt, a monoklija pedig a szemében, amikor +megállott Pálma előtt. A leány elsikoltotta magát, majd kacagva +tapsolni kezdett.</p> +<p>– De hiszen te nagyszerü ember vagy! – kiáltotta.</p> +<p>– Semmiség! – szerénykedett Huszt. – A Washington-College-ban +egyebeket is tanultunk.</p> +<p>– Példának okáért?</p> +<p>– A galoppozó ló nyergében fölállani. A villámhárítón a +hatemeletes ház tetejére fölmászni.</p> +<p>(Az amerikai ezeket és hasonló dolgokat nem a főiskolában, hanem +a Barnum-féle cirkuszban tanulta, ahol két éven át mint akrobata, +majd mint Dummer Auguszt működött.)</p> +<p>Amikor estebédhez öltöztek, Huszt megborotváltatta magát a +franciájával. A borotválkozás méla hangulatát rendesen arra szokta +használni, hogy gondolkozzék. Újabban, amióta módjában volt, hogy +mindennap megborotváltassa magát, jóval intenzivebb lelki +<span class="pagenum"><a name="Page_177" id= +"Page_177">-177-</a></span> életet is élt, mint annakelőtte. +Ezúttal ilyenféle gondolatok fordultak meg a fejében.</p> +<p>– Ennek a leánynak igen szép lába van… Hogy nem ok nélkül +irányította figyelmemet a lábára, az bizonyos… Ő sokkal eszesebb +leány, semhogy komoly ok nélkül levesse a cipőjét és a harisnyáját… +Pálma őnagysága tetszeni óhajt nekem és el akarja magát velem +vétetni… Azt hiszem, meg fogom neki tenni ezt a szívességet… +Határozottan előkelő megjelenésü leány és ha szörnyü módon rossz +nevelési is, bizonyos jelekből azt merem következtetni, hogy egy +gyöngéd, de erélyes kezü férj még jó útra vezethetné… Nem szabad +megfeledkeznünk arról sem, hogy kitünő családból való és vagyonos… +Az öreg többszörös milliomos és végre sem örökéletü… Ha egyszer +elvettem a leányt, akkor ki fog sülni, hogy a hatvan millió +dollárom, – gondolom, annyit vallottam be? – nincs sehol. Egyebek +is ki fognak még sülni. De ez nem az én bajom, hanem Avarffyék +baja. Lesz rá gondom, hogy a dolognak meglegyen a maga formája… +Nekem ma tényleg lehetne odaát hatvan millióm… Tegyük föl, hogy a +vagyonom a konzervtröszt papirjaiba van elhelyezve… Tehetek én +arról, ha a tröszt egy félesztendő mulva csődöt mond és ha én +elvesztem a pénzemet? Nem, én arról nem tehetek. Az öreg Avarffy +prüszkölni fog, de a feleségem akkor már imádni fog és híven ki fog +mellettem tartani… Ha pedig egyéb dolgok is kisülnének, akkor se +lesz <span class="pagenum"><a name="Page_178" id= +"Page_178">-178-</a></span> belőle baj. Avarffyéknak inkább van +érdekükben, hogy le ne leplezzenek nyilvánosan, mint nekem… Tehát +el fogom venni Pálmát, akinek csinos lábában a boldog házasság +biztosítékát látom…</p> +<p>Huszt azzal a meggyőződéssel lépett a szalonba, hogy ő máris +fülig szerelmes Pálmába. A gyöngéd mosoly, amellyel a leány +fogadta, kissé meg is dobbantotta szívét. Estebédnél azonban +váratlan dolog történt. Huszt, aki Pálma és Guidóné között ült, az +asztal alatt egy könnyü lábacska érintését érezte. Még pedig a bal, +tehát az asszony oldalán. Ez lehet félig véletlenség, de lehetne +félig szándékosság is. Az amerikai nem volt az a férfi, aki +könnyelműen elsiklik ilyen kérdés fölött. Öt perc mulva már +tisztában volt vele, hogy a szép sógornő, ha nem is kereste vele a +titkos érintkezést, másrészről nem is kerüli. Az asszony vidáman +fecsegett Pálmával és tudomást sem vett Huszt tekintetéről, amely +jó ideig az arcán függött. Ez a finommetszésü, kissé merész, de +bájos profil meg is érdemelte, hogy megnézze az ember. Pálma +észrevette Huszt pillantását és elkedvetlenedett. Sejtette-e +vajjon, hogy az ő lábának emlékét egy pillanatra elhomályosította a +sógornő lába?</p> +<p>Az éjjel, amikor Guidóné már ágyában feküdt és elalvás előtt +gyertyafény mellett olvasott, megnyilt szobájának ajtaja és +belépett hozzá Pálma. A két nő szobája közel esett egymáshoz az +emeleti folyosón és a <span class="pagenum"><a name="Page_179" id= +"Page_179">-179-</a></span> leány éjjeli pongyolában, papuccsal a +lábán és cigarettával a szájában tehette meg látogatását.</p> +<p>– Nini, a huszti fehér asszony! – csodálkozott Guidóné.</p> +<p>Pálma letette gyertyáját az éjjeli szekrényre és odakuporodott a +sógornője ágyára.</p> +<p>– Beszédem van veled, Zsezse, – mondotta komoly arccal.</p> +<p>– Parancsolj velem, édesem!</p> +<p>Pálma nagy füstfelhőt fujt a padmaly felé, azután szárazon +szólt:</p> +<p>– Mondd, Zsezse, tudnál te egyszer az én kedvemért öt percig +igazat beszélni?</p> +<p>– Megpróbálhatom, édesem. A te kedvedért semmi áldozattól nem +riadok vissza.</p> +<p>– Mondd meg, tulajdonképpen mi a szándékod az amerikaival?</p> +<p>– Semmi, galambom; a világon semmi szándékom sincs vele. Sem +elcsábítani nem akarom, sem megszöktetni nem fogom.</p> +<p>– Rendben van, – mondotta Pálma, – és én köszönettel tudomásul +veszem a kijelentésedet. Én is őszinte leszek és megmondom, hogy +nekem igenis vannak szándékaim. El akarom magamat vétetni az +amerikaival.</p> +<p>– Fogadd szerencsekívánatomat, – szólott Zsezse. – Mert ha te +akarod, akkor hamarosan meg is lesz a lakodalom. Az amerikai sokkal +jobbízlésü ember, <span class="pagenum"><a name="Page_180" id= +"Page_180">-180-</a></span> semhogy szemet hunyjon a te testi és +lelki bájaid előtt.</p> +<p>Megjegyzendő, hogy a két nő egyébként őszinte jóbarátságban élt +egymással. Ha azonban férfi állott kettőjük között, akkor egyszerre +idegenek lettek egymáshoz, ellenségeskedést éreztek egymás iránt és +diadalt, ha megbánthatták egymást. Most pedig férfi állott +közöttük.</p> +<p>Pálma szándékosan nem akart tudomást venni a sógornő szavaiban +rejlő gúnyról.</p> +<p>– Attól még nagyon messzi tartok, hogy elfogadhassam a +gratulációdat. Tulajdonképpen még sehol sem tartok. De úgy +képzelem, hogy a dolog rendbe jöhetne, ha te nem állanál kettőnk +közé.</p> +<p>– Én?! Hát olyannak tartasz? – kérdezte érzelmes hangon +Zsezse.</p> +<p>– Nem tartalak rossznak, – jegyezte meg nyugodtan a leány, – +csak tudom, hogy léhaságod alkalomadtán perfiddé és kegyetlenné is +tesz. Kétrendbeli kombinációimat alaposan megrontottad már. Neked +nem volt belőle hasznod, de nekem kellemetlenséget okoztál.</p> +<p>A szép asszony lehunyta a szemét és mosolyogva nyujtózott a +párnái között.</p> +<p>– Szívem Pálmája, te igazságtalan vagy, amikor a saját +<i>pechedért</i> engem teszesz felelőssé. Mert a te peched, hogy +nem tudod lekötni a gavallérjaidat és <span class= +"pagenum"><a name="Page_181" id="Page_181">-181-</a></span> hogy +kétheti udvarlás után mindegyiknek sürgős dolga akad Európa másik +végében.</p> +<p>Pálma rettenetes gyűlölettel nézett az ágyban fekvő asszonyra. +Azzal a gyűlölettel, amelyet csak egy sovány és hidegszemü leány +féltékenysége érezhet egy gömbölyütagu és tüzesszemü menyecske +iránt. Erőt vett azonban magán és halkan mondotta:</p> +<p>– Lehet, hogy a saját ügyetlenségemmel rontottam el két +kombinációmat. A mostanit azonban nem akarom elrontani. Azért +beszélek veled ilyen őszintén. Szeretném, hogy mint jó rokon a +segítségemre légy…</p> +<p>Zsezse igen előkelő arcot vágott.</p> +<p>– Szívem, te sokat kívánsz tőlem. Én elvből nem avatkozom +ilyenféle dolgokba…</p> +<p>Pálmát most már végleg elhagyta önuralma. Gőgös arccal fölkelt +és a gyertyája után nyult.</p> +<p>– Értem! A nyomorult kis izgalmat, amelyet a flirt neked nyujt, +többre becsülöd az én egész jövendőmnél. Tégy tehát, amit jónak +látsz. Kezd meg újból perfid kis játékaidat. Nem félek tőled. +Szembe szállok veled. Jó éjszakát.</p> +<p>Kiment a szobából és magára csapta az ajtót. Zsezse fölült a +párnái között, mint a nyulfiók a vetésben és kissé megszeppenve +tekintett utána. De azután valóságos nevetőgörcs vett rajta +erőt.</p> +<p>– No nézd, a gőgös amazon-királynőt! Ő nem fél tőlem! Ő szembe +száll velem! Ilyen halszemmel és ilyen sovány vállpereccel? Pedig +én eddig nem is vettem <span class="pagenum"><a name="Page_182" id= +"Page_182">-182-</a></span> komolyan az amerikánust. Holnaptól +fogva azonban komolyan fogom venni.</p> +<p>A két nő hajnalig se tudott elaludni. A nyilt hadüzenet, amelyet +váltottak, sorompóba szólította a női hiúságukat és szárnyára +eresztette a fantáziájukat. Hajnalig vakmerő, alattomos és +kegyetlen cselvetéseken törték a fejüket.</p> +<p>Másnap már megindultak az ellenségeskedések. A háborus felek +egyelőre még nem vettek tudomást egymásról, de lázas sietséggel +igyekeztek lábukat a sztratégiailag fontos ponton, az amerikai +szívében megvetni. Mosolygó arccal, kecsesen és bájosan törtettek +előre, a puzdrájukban azonban mérgezett nyilak zörögtek. +Mindegyiknek persze más volt a harcmodora. Pálmának, a +feleségjelöltnek, tisztának, szelídnek, egyszerűnek és +becsületesnek kellett magát mutatnia. Ellenben Zsezsének a +forróvérü démont kellett megjátszania. A Pálma szavai úgy hullottak +az amerikaira, mint valami fehér virágeső. Zsezsének minden +mozdulata az epedő odaadás gesztusa volt.</p> +<p>Az Avarffy urak persze tudomást sem vettek mindarról, ami a +fejük fölött történik. Akár az erdőben legelésző tulkok a +fakoronákon röpködő madarakról. A nők meg óvakodtak attól, hogy +beavassák terveikbe a férfiakat. Ilyenféle háborúkat maguk közt +szoktak végigküzdeni az asszonyok. Husztnak nagyon ínyére való volt +e bájos és izgalmas játék. Úgy érezte <span class= +"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span> magát, +mint a ligetben éjszakázó pásztor, akit szerelmes +holdvilág-tündérek rohannak meg.</p> +<p>A szép Guidónénak hátrányára vált, hogy a reggelt át kellett +engednie Pálmának. Zsezse ugyanis képtelen volt arra, hogy +tizenkettő előtt fölkeljen. Délig ő egyáltalában nem volt sem +kacér, sem hiu, sem cselszövő, sem semmi egyéb; addig ő csak +szörnyen fáradt és álmos volt. Rózsaszínü, pihegő holttestként +feküdt ágyában és ha történetesen tűz ütött volna ki a szobájában, +biztosan benn égett volna, mert nem lett volna annyi energiája, +hogy kimásszon a paplan alól.</p> +<p>Pálma sietett kiaknázni a nagy előnyt, amelyet sógornőjének +véghetetlen lustasága neki nyujtott. Talált az istállóban két, még +végleg el nem vénhedett lovat, azokat megnyergeltette, hogy az +amerikai társaságában bekalandozhassa a környéket. Valami híres +lovasnő nem volt a leány, de tudta, hogy lóháton pompásan +érvényesül az ő acélpenge-karcsuságu amazontermete. Huszt, aki +mindenhez értett, úgy lovagolt, mint maga Buffalo Jim.</p> +<p>Egyszer egy szép tavaszi reggelen a monostori romon túl levő +fiatal erdőben jártak. Az amerikai vagy két lépésnyi távolságban +követte Pálma paripáját a keskeny gyalogösvényen. A vékony és +egyenes fenyőtörzsek közt úgy játszadozott a tavaszi verőfény, mint +egy rostély rúdjai közt.</p> +<p>Beszélgettek és Pálma filozófált, persze, a maga módja szerint. +<span class="pagenum"><a name="Page_184" id= +"Page_184">-184-</a></span></p> +<p>– Mindenki szereti a tavaszt, de nekem, úgy látom, nem jó +barátom ez az évszak. Engem szomorúva tesz. Ne nevess ki, – +lelkemre mondom: nem affektálok, csak megállapítom a száraz tényt, +hogy nagyon szeretnék meghalni. A haláltól, mint fizikai +processzustól, természetesen, irtózom. De ha módomban volna, hogy +egy pillanat alatt felhővé vagy földdé változzam át, akkor nagyon +boldoggá tenne a megsemmisülés gondolata.</p> +<p>– Mi csábít arra, hogy kitérj az élet elől? – kérdezte +Huszt.</p> +<p>– Nem ismerem az életet, nem várok tőle semmi jót és félek tőle. +Attól is tartok, hogy hiányzik belőlem az akaraterőnek rugalmassága +és szívóssága, amely – úgy hiszem – szükséges az élethez.</p> +<p>(Pálma azért erőltette megint a mélabús lemondást, mivel úgy +tudta, hogy az erélyes jellemü és gyakorlatias észjárásu férfiakat +vonzza az álmadozó lágyság és félénkség.)</p> +<p>– Az igazi nő számára az élet a szerelem, – vélekedett Huszt. – +Élni fogsz, ha szeretni fogsz.</p> +<p>– De hiszen éppen ez az, ami nyugtalanná tesz. A leány számára a +szerelem a házasság. De úgy veszem észre, hogy a házasság nem +mindig a szerelem. A mi társadalmi törvényeink passziv szerepre +kényszerítik a nőt éppen életének legválságosabb időszakában. A +leány alig járulhat hozzá életének irányításához. <span class= +"pagenum"><a name="Page_185" id="Page_185">-185-</a></span> Az ő +kötelessége a hallgatás, a várakozás és a reménykedés.</p> +<p>Az amerikai elnevette magát.</p> +<p>– Én nem ismerem eléggé a ti szokásaitokat. Ha azonban rossznak +tartanék egy szokást, akkor túltenném magamat rajta.</p> +<p>Pálma is nevetett.</p> +<p>– Ha te leány volnál és szeretnél egy férfit, megmondanád +neki?</p> +<p>– Minden bizonnyal. És nem is félnék attól, hogy veszítek +valamit női méltóságomból. Amerikában, ahol a nők jobban ismerik +emberi jogaikat, mint nálatok, erre számtalan példa volt már. A +házasság végre is kétoldalu szerződés. Nem látom be, hogy miért +illesse a kezdeményezés joga éppen csak az egyik szerződő +felet.</p> +<p>Meg fogom vele kéretni a kezemet, – mondotta magában Huszt. – +Nem fogom ugyan kikosarazni, de akarom, hogy a kettőnk között levő +egész útat ő maga tegye meg. Mindenesetre jó lesz, ha valamikor így +szólhatok hozzá: Te akartad! – Okos ember előre gondoskodik az +enyhítő körülményekről.</p> +<p>A leány, akit kissé megszédített a lovaglás izgalma és a tavaszi +szellő, tényleg valami vakmerő elhatározáson törhette a fejét, mert +az arca egészen elváltozott. De aztán váratlanul beleavatkozott a +dolgok folyásába egy túlideges mókus. A szóban forgó állat megriadt +a lovasoktól és egy fa tetejére menekült. <span class= +"pagenum"><a name="Page_186" id="Page_186">-186-</a></span> Pálma +lova erre azt hitte, hogy neki is a cselekvés terére illik lépnie +és ágaskodni kezdett. Huszt melléje ugratott, hogy megfékezze a +neveletlenkedő táltost és mivel a megijedt Pálma a fejével együtt +elvesztette a gyeplőt és a kengyelt is, az amerikai derékon fogta a +nyeregből lesikló amazont és maga elé ültette. A romantikus iskola +szabályai szerint most már símán elintézhették volna a dolgukat. A +megszeppent hölgy feje ott pihent a lovag vállán és a félig nyitott +szája delejes erővel vonzotta az amerikait. Huszt azonban – nem +tudni, hogy szándékosan-e, vagy véletlenül, – elmulasztotta a +kedvező alkalmat. Dühös volt a Pálma lovára. Miután hölgyét a +gyöpre állította, elfogta az elszabadult paripát és néhány kemény +botütéssel megmagyarázta neki, hogy viselkedése nem illik tisztes +korához.</p> +<p>Az érdem azonban nem marad jutalom nélkül. A csókot, amelyről a +lovagias amerikai oly nagylelküen lemondott az erdőben, még az este +megkapta a kastély lépcsőjén. Csakhogy nem Pálmától, hanem +Zsezsétől. Ez pedig a következőképpen esett. Az ebédhez hívó harang +kongására az amerikai fölsietett az emeletre. A lépcső fordulójánál +hirtelen egy illatos selyemfátyolt csaptak az arcára.</p> +<p>– Ki az? – kérdezte Huszt.</p> +<p>– Találja el! – suttogta valaki.</p> +<p>– Mit kapok, ha eltalálom? – enyelgett a yankee. <span class= +"pagenum"><a name="Page_187" id="Page_187">-187-</a></span></p> +<p>– Amit akar és azon felül egy piros szegfüvirágot.</p> +<p>– Zsezse!</p> +<p>– Nos, mit akar?</p> +<p>Nagy parasztnak kellett volna lennie, ha nem azt akarja, amivel +a szép asszony piros ajka megkínálta. És Huszt, miként tudjuk, nem +volt paraszt. Zsezse – alkalmasint csak a forma kedvéért – +elsikoltotta magát: – Jézus Mária!</p> +<p>– Mi bajod? – hallatszott Guidó úr hangja a folyosóról.</p> +<p>– Egy nagy éjjeli pillangó csapódott az arcomhoz, – válaszolt az +asszony.</p> +<p>– Kellemetlen! – mondotta Guidó, csakhogy mondjon valamit.</p> +<p>– Nem is olyan kellemetlen, – válaszolt halkabban az +asszony.</p> +<p>– Ha nem kellemetlen, akkor miért kiabál?</p> +<p>Az asszony meghajolt hitestársának vaslogikája előtt.</p> +<p>– Igaza van, Guidó és máskor nem is fogok kiabálni.</p> +<p>Azzal az amerikai karja alá füzte kezét és az ebédlőbe +vezettette magát. <span class="pagenum"><a name="Page_188" id= +"Page_188">-188-</a></span></p> +<h3>VII.</h3> +<p>Lándory gróf ő nagyméltósága birtokos szomszédja volt Avarffynak +és egy nap látogatóba érkezett Husztra. Régi ismerős volt Sándor +úrral, de azért nem szokták egymást látogatni. Ha a gróf általjött +a Huszt patakon, akkor mindig akart valamit. Vagy fajtyúkokat akart +venni Avarffytól, vagy tenyészbikát akart neki eladni. Az öreg +Avarffy most is így fogadta:</p> +<p>– Mivel szolgálhatok?</p> +<p>Ezúttal azonban a gróf nem tudta megmondani látogatásának +célját. Azt mondta, hogy csak meg akarta nézni a szomszédságot, de +ezt senki sem hitte el neki. Két perc mulva már Huszt úr után +tudakozódott.</p> +<p>Szólnom kell itt a gróf családi viszonyairól. Igen gazdag ember +volt és az ég csak két gyermekkel áldotta meg. Egy fiúval és egy +leánnyal. A fiatal Lándory grófot, korának egyik legszebb férfiát, +országszerte ismerték. Legutóbb egy érdekes fogadása révén került +forgalomba a neve. Egy spanyol táncosnővel arra fogadott, hogy le +tudja-e bökni cipője hegyével egy hat láb magas ember fejéről a +kalapot. A táncosnő megnyerte a fogadást és az ifju gróf egy +tízezer forintos ékszert nyujtott át neki elismerése jeléül. Ennyit +a fiúról. Ami a gróf leányát illeti, róla elég lesz <span class= +"pagenum"><a name="Page_189" id="Page_189">-189-</a></span> +megjegyeznünk annyit, hogy hét napi járó földön ő volt a legrútabb +nő.</p> +<p>Mikor az öreg kegyelmes tudomást szerzett fiának fogadásáról, +gondolkozóba esett örökösének jövendője felől. Belátta, hogy az +ifjúnak, aki életében bizonyára még több spanyol táncosnővel is fog +összetalálkozni, kevés lesz az apai öröksége. Azért kivánatosnak +tetszett előtte a gondolat, hogy a leányát kitagadja és annak +vagyonát is a fiának hagyja. A grófnő egyébként is annyira +igénytelen és takarékos volt, hogy nem kellett őt félteni a jövendő +eshetőségeitől. Mialatt a gróf ilyen apai gondokkal vívódott, +hirtelen azon ötlete támadt, hogy a leányát össze fogja házasítani +az amerikaival. Uriember nem vesz el hozomány nélkül csunya leányt, +az ilyen amerikai konzerv-mágnás azonban boldog, ha +összeházasodhatik az ó-világ nagy familiáival. Korántse higyjük, +hogy ő nagyméltóságának büszkesége küzdelem nélkül megadta volna +magát. Óh nem! Eleintén fölháborodással utasította vissza a +természetellenes összeköttetés gondolatát. Azt mondta: ha ez a +fráter meg merné kérni a leányom kezét, kidobatnám a házamból! +Később azonban enyhébben itélte meg a helyzetet. Keresett és talált +érveket, amelyek az amerikai mellett szóltak. Hosszu vívódás után +végleg meggyőzte magát és sóhajtva bár, de mégis csak ráadta +előlegezett áldását a megkötendő frigyre.</p> +<p>Lenke grófnő – ez volt Lándory leányának a <span class= +"pagenum"><a name="Page_190" id="Page_190">-190-</a></span> neve – +egy egész éjszakán át keserü könnyeivel itatta párnáját, mikor +megtudta édesapjától, hogy feleségül kell mennie a parvenü +milliárdoshoz. A szegény grófnő nagyon rút volt, minélfogva fölötte +gőgös is volt. Mert figyelemre méltó tény, hogy a szép külsejü +mágnásivadék nem annyira büszke főrangu eredetére, mint a csúnya. +Azt merném mondani, hogy a szépség mennyisége fordított arányban +áll a gőg mennyiségéhez. És ez természetes is. A szépség tudja +magáról, hogy a világnak joga van hozzá és a szép asszony, akár +mágnásnő, akár mosónő, esztétikai viszonyban él minden jóízlésü +férfival. Ez a viszony a szépség diadala és a szépség többre +becsüli diadalát a nemesi koronájánál.</p> +<p>Mondom, a szegény grófnő keservesen sírt. Végül azonban mégis +belenyugodott apjának akaratába, mert ő egyébként is a +martiromságra hajló nők fajtájához tartozott. Megkönnyítette +martiromságát az a tudat, hogy a yankee tulajdonképpen régi nemesi +család sarjadéka és hogy mi sem áll útjában, hogy újból fölvegye az +Avarffy nevet.</p> +<p>A kegyelmes, mikor Huszton járt, megmondta az amerikainak, hogy +látogatása tulajdonképpen neki szól és Huszt néhány nap mulva +vissza is adta a vizitet. Pálma és Zsezse, bár megsejtették a gróf +szándékát, nem féltették a gavallérjukat. A szegény Lenke oly +példátlanul csúnya volt, hogy erről az oldalról nem fenyegette őket +veszedelem. <span class="pagenum"><a name="Page_191" id= +"Page_191">-191-</a></span></p> +<p>Az amerikai azonban nagyon megbánta látogatását. A lándorfalvi +grófi kastélyban a kellemetlen kalandok egész sorozata érte. Az +első kellemetlenséget egy hórihorgas, szőke ember képviselte, aki a +kastély udvarán fogadta a vendéget. Ama bizonyos Kelemenffy báró +volt, aki a budapesti klubban fölismerte a yankee személyében a +szakács s a komorna fiát. A báró rokona volt a kegyelmesnek és mint +afféle tönkrement úr, félesztendőre bekvártélyozta magát a +kastélyba, ahol – ha éppen józan volt – igyekezett Lenke grófnő +körül kellemkedni. Ő úgy találta, hogy a grófnő „nem is olyan +nagyon csúnya“ és ez „elegendő ok volt neki arra, hogy a kezére +áhítozzék.</p> +<p>A báró ezúttal józan volt, azért nem is inzultálta az amerikait, +hanem megelégedett azzal, hogy folyton a sarkában legyen és hogy +kérdően rámeressze hideg, nagy halszemét. Ebédközben azonban már +alaposan berúgott – két pohár bor elég volt neki e célra – és +estig, valahányszor elcsíphette Husztot, suttogó és könyörgő hangon +ismételgette: „Úgy-e, te vagy, Fránci?“</p> +<p>A másik kellemetlenséget a szíves házigazda okozta vendégének. Ő +ugyanis a tartózkodást, melyet az amerikai a grófnővel szemben +tanusított, Huszt túlságos félénkségével akarta megmagyarázni. Hogy +kicsalja a madarat a bokorból, vaskos célzásokkal kezdte bombázni. +Huszt végül már csak úgy tudott <span class="pagenum"><a name= +"Page_192" id="Page_192">-192-</a></span> védekezni az +örömapa-jelölt ellen, hogy elővette legfagyosabb yankee-arcát és a +hülyét játszotta.</p> +<p>Az este, mikor Huszt búcsút akart mondani a lándorfalviaknak, +megnyiltak az ég csatornái és zuhogó zápor söpört végig a vidéken. +A gróf ilyen körülmények közt semmiképpen sem akarta útnak +ereszteni vendégét. Husztnak tehát meg kellett hálnia a kastélyban. +Mikor estebéd után a vendégszobájába vonult, egy tisztes öreg +asszonyságot talált ott, aki német nyelven utasításokat adott a +vendég szolgálatára rendelt lakájnak. A kastély kulcsárnőjének +látszott. Az asszonyság mély bókot csapott az amerikai előtt; azt +mondta: Kisztihand euer Gnáden! – és sietve kivonult. Huszt +cigarettára gyújtott és így szólt magában:</p> +<p>– Tehát még él a jó öreg!</p> +<p>A kulcsárnő ugyanis az édesanyja volt.</p> +<p>Mikor ágyba feküdt, odakészítette a töltött Browning-ját az +éjjeli szekrényre. Mert olvasott egyszer egy történetet egy +kegyetlen nagyúrról, aki éjnek idején megrohanta semmi rosszat nem +sejtő vendégét a csatlósaival és a várkápolnában összeeskette a +leányával.</p> +<p>Az éj azonban baj nélkül elmúlt. Másnap reggel az amerikai esze +nélkül visszasietett Avarffyékhoz.</p> +<p>Mikor elbúcsúzott Lándory gróftól, az egy kis szolgálatot kért +tőle.</p> +<p>– Az öreg Avarffy meg én igazgatósági tagjai szeretnénk lenni a +Nagybirtokosok Bankjának… <span class="pagenum"><a name="Page_193" +id="Page_193">-193-</a></span> Manap nem szabad már megvetni az +ilyen morzsákat sem… Hogy befolyásra tegyünk szert a banknál, én +is, meg Avarffy is néhány százezer forintot helyeztünk el a +papirjaiban… Persze a rokonaink és a barátaink felesleg pénzét is +oda dirigáljuk… Előkelő, gazdag intézet, melyről bizonyára +hallottál már. Szeretném, ha te is odatelepítenéd a +folyószámládat…</p> +<p>– A te kedvedért mindent, kegyelmes uram! – mondta Huszt. +(Magában hozzátette: Csak <i>egyet</i> nem!)</p> +<p>Huszton az öreg Avarffy is szóba hozta a Nagybirtokosok bankját. +Azt mondta, hogy a magyar pénzpiac legszolidabb vállalkozása. Neki +már azért is rokonszenves, mert Guidó a bank révén valahára nagyobb +keresethez jutott.</p> +<h3>VIII.</h3> +<p>– Értesz te igazgyöngyökhöz? – kérdezte egy nap Huszttól Zsezse +őnagysága.</p> +<p>– Nem igen, – válaszolt az amerikai.</p> +<p>– Sebaj, azért mégis meg kell nézned Báthory Erzsébet +smukját.</p> +<p>– Ki az a Báthory Erzsébet?</p> +<p>Az asszony elnevette magát.</p> +<p>– Ma már por és hamu, de valaha híres dáma volt Csejthe vár +úrnője, ha nem is tudnak róla a Washington-College-ben. Neki volt +az országban a <span class="pagenum"><a name="Page_194" id= +"Page_194">-194-</a></span> legszebb gyöngysora. Úgy látszik, +nagyon szerette a bágyadt fényü kis gömböket, valamint Borgia +Lukrécia is szerette. A híres ékszert egyik unokája eladta vagy +elzálogosította egyik nagyapánknak.</p> +<p>– S ma is megvan még? – kérdezte az amerikai.</p> +<p>– Megvan apa vasszekrényében.</p> +<p>Az öreg úr savanyu arcot vágott és hümmögni kezdett. Nincs annak +semmi értelme, hogy az ilyesmit a nagyharangra akasszák! Végül +azonban Zsezse és Pálma biztatására mégis előhozta titkos +rejtekhelyéről a vasláda kulcsát. A ládát persze a hálószobájában +őrizte. Nem volt modern pénzszekrény, hanem afféle Rákóczi-korabeli +vasszekrény, várkapu-zárral és fogaskerekeken furfangosan +szétszaladó, karvastagságu reteszekkel.</p> +<p>Az ékszer, egy mogyorónyi gyöngyszemekből készült torokpajzs, +valóban gyönyörü volt. Zsezse a mezítelen nyakára kapcsolta.</p> +<p>– Kezdenek megint vakulni a gyöngyök, – mondta. – Ilyenkor az a +kúrájuk, hogy Pálma vagy én néhány hétig a nyakunkon viseljük. Én +azonban nem kérek többet az élvezetből, mert ilyenkor apa +szobájában kell aludnunk.</p> +<p>– Mennyit érhet az ékszer? – kérdezte az amerikai.</p> +<p>– Háromszázezret megér, – vélekedett az öreg. – A gaz bécsiek +azonban csak kétszázezret akarnak <span class="pagenum"><a name= +"Page_195" id="Page_195">-195-</a></span> érte adni. Ha megfizetnék +az árát, mindjárt eladnám, mert borzasztó kamatot vesztek +rajta.</p> +<p>– Apa már negyven esztendő óta alkudozik a bécsi ékszerészekkel, +– nevetett Zsezse.</p> +<p>– Ez a vasláda zára olyan kezdetleges, hogy egy görbe szöggel +meg egy harapófogóval tíz perc alatt kinyitom, – mondta az +amerikai.</p> +<p>Hangsúlyoznom kell azonban, hogy ezt nem fenszóval mondta, hanem +csak magában. Fenszóval ennyit mondott csak:</p> +<p>– Nekem van egy nyakkendőre való gyöngyöm, mely valamivel kisebb +ezeknél, de reám nézve azért érdekes, mert jelen voltam, mikor a +maláji gyöngyhalász fölhozta a tenger fenekéről.</p> +<p>Félórával később Huszt összetalálkozott az alsó folyosón +Guidónéval.</p> +<p>– Guidónak hirtelen Pestre kellett utaznia, a többiek meg mind a +délutáni álmukat alusszák, – mondta mosolyogva az asszony.</p> +<p>– S te miért nem alszol?</p> +<p>– Félek a hízástól, – volt az őszinte felelet. Mosolyogva, de +kissé sápadtan nézett Huszt szemébe. – Szeretném látni a +gyöngyszemet, melyet előtted halásztak ki a tengerből…</p> +<p>Az amerikai kinyitotta a szobája ajtaját és az asszony beosont +hozzá. Huszt kikereste ékszerdobozát és egy nagy gyöngyöt nyújtott +Zsezse felé. Ez az. (Egy antwerpeni zsidótól vette.) <span class= +"pagenum"><a name="Page_196" id="Page_196">-196-</a></span></p> +<p>– Ha elfogadja, magának adom.</p> +<p>– Köszönöm! – mondta Zsezse egyszerűen és nyakán a pongyolája +bélésébe tűzte.</p> +<p>Az amerikai átölelte az asszonyt és meg akarta csókolni. Az +azonban ijedten védekezett. Véletlen találkozásuk alkalmával a +folyosó fordulóján vagy a kertben nem volt ennyire tartózkodó. Most +történt azonban első ízben, hogy négyszemközt volt Huszttal és a +szíve az inába szállott.</p> +<p>– Zsezse! hol vagy? – kérdezte valaki a folyosón.</p> +<p>Pálma hangja volt. Zsezse összekulcsolta a két kezét és az ég +felé tekintett.</p> +<p>– Ebből szép slamasztika lehet!</p> +<p>Kopogtattak az ajtón.</p> +<p>– Yankee, odabenn vagy?</p> +<p>– Rögtön, – válaszolt Huszt, – csak magamra kapom a +kabátomat…</p> +<p>A szobának csak egy kijárata volt, az ablakokat pedig vasrács +zárta el… Mialatt Pálma a téglakövezeten kongó léptekkel járt +föl-alá az ajtó előtt, az amerikai egy kérdő pillantást vetett +Zsezsére.</p> +<p>– Mi lesz most?</p> +<p>– Rejtsen el! – suttogta az asszony.</p> +<p>Csak egyetlen búvóhely volt a szobában, a Regélő régi +divatképeivel teliragasztott spanyolfal, amely Huszt ágya mellett +állott. A képek krinolinos, hosszunyaku hölgyeket ábrázoltak. +Zsezse a spanyolfal mögé <span class="pagenum"><a name="Page_197" +id="Page_197">-197-</a></span> vonult, az amerikai pedig kinyitotta +az ajtót. Pálma belépett és kissé sápadtan tekintett körül. Az +orrcimpája idegesen remegett, mint az erdei ragadozóé, amikor +ellenséget szimatol. Meglehet, hogy öntudatlanul megérezte a Zsezse +pongyolájából áradó, gyűlölt ámbraillatot.</p> +<p>– Beszédem van veled, kezdte a leány.</p> +<p>– Sétáljunk egyet a kertben? – indítványozta a megszeppent +gavallér.</p> +<p>– Nem, yankee; a kertben összetalálkozhatnánk Zsezsével, és amit +mondani akarok, arról neki nem szabad tudnia.</p> +<p>Szépen vagyunk! – gondolta Huszt. És szinte hallotta a Zsezse +türelmetlen és kíváncsi ficánkolását a papirfal mögött…</p> +<p>Pálma arca nagyon sápadt volt. Az ablak vasrácsa mögött +bólongató lombra szegezte tekintetét, miközben halálos +elszántsággal szólt:</p> +<p>– Te nemrégiben, amikor a házasságról beszélgettünk, azt mondtad +nekem: Nem látom be, hogy miért illesse a kezdeményezés joga éppen +csak az egyik felet, a férfit… Lehet, hogy ez hülyeség, de akkor +magadra vess, ha én most hülyeséget teszek. Én napok óta különben +sem tudok gondolkozni. Én egy rögeszme hatása alatt állok.</p> +<p>– De Pálma, kérlek…</p> +<p>A leány szinte haragosan vágott a szavába.</p> +<p>– Ne szólj, amíg végig nem hallgattál. Én most <span class= +"pagenum"><a name="Page_198" id="Page_198">-198-</a></span> +megteszem azt, amit hozzám hasonló leány talán még soha sem tett. +Bevallom neked, hogy szeretlek, és kérlek, hogy légy az urammá. Ha +visszautasítasz, nem fogok bánatomban meghalni. De ha elfogadod +ajánlatomat, akkor hű és jó feleséged, mindenekelőtt pedig nagyon +boldog feleséged lennék.</p> +<p>Huszt a rémülettől némán szemlélte a leányt.</p> +<p>Az pedig kis szünet után így folytatta:</p> +<p>– Nem szántam volna el magamat e vakmerő lépésre, ha nem tett +volna beszámíthatatlanná a féltékenység, amelyet Zsezsével szemben +érzek. Féltékenység talán nem is jó szó; félelmet kellett volna +mondanom. Ő tud a szerelmemről és kétségbeesett erőlködéssel el +akar tőlem csábítani. Ha másképp nem lehet, a szeretőddé is lesz, +csakhogy elválasszon tőlem. Pedig nem szeret. Nem is tud szeretni. +Egész valóját betölti a hiúsága, az önzése és a telhetetlensége. +Mert Zsezse egy bestia.</p> +<p>A spanyolfal kissé megbillent…</p> +<p>– Nos, – szólt Pálma, – mit válaszolsz?</p> +<p>Soha életében még yankee olyan ostoba arcot nem csinált, mint +Huszt-Hudson e pillanatban. Kissé megköszörülte a torkát, aztán +komoly meghatottság hangján mondta:</p> +<p>– Édes Pálmám, te tudod, mennyire rokonszenvezem veled… Nemes +nyiltságod csak fokozza nagyrabecsülésemet…</p> +<p>Nem folytathatta ünnepi szónoklatát, mert e pillanatban +<span class="pagenum"><a name="Page_199" id= +"Page_199">-199-</a></span> felborult a spanyolfal. Zsezse +őnagyságta rúgta fel. A szép asszony nevetőgörcsöt kapott, és ott +fetrengett Huszt ágyán. Sikoltozva kacagott, közbe levegő után +kapkodott. A könnyei peregtek.</p> +<p>– Ezt nem lehet kibírni! – kiáltotta fuldokolva. – Nyolc napi +gondolkodási időt fog kérni! Esküszöm, hogy nyolc napi gondolkodási +időt fog kérni!</p> +<p>Pálma hófehér arccal bámult az ágyra.</p> +<p>– A szeretője! – hebegte. – A szeretője!</p> +<p>Aztán kifutott a szobából, végigrohant a folyosón, föl az +emeletre és bezárkózott a szobájába. Zsezse néhány percig még +emberfeletti erővel védekezett viharos jókedve ellen, aztán ő is +fölkelt és szó nélkül elhagyta a szobát. Bágyadtan, támolygó +léptekkel ment föl az emeletre. A lépcső közepén újabb kacagó roham +vett rajta erőt. Le kellett ülnie a garádicsra.</p> +<p>Huszt a maga részéről azzal töltötte az egész délutánt, hogy +fel-alájárt a szobájában. Valahányszor az ablakhoz ért, mindig a +homlokára ütött. Az ajtónál pedig mindig azt mondta, hogy: uff!</p> +<p>Mikor elsőt harangoztak estebédhez, felöltözött; második +harangszóra belépett az ebédlő mellett lévő dohányzóba. El volt rá +készülve, hogy Guidó úr, – akinek Pálma bizonyára már mindent +elmondott, – meg fogja rohanni, mint az éhes tigris. Az öreg +Avarffy pedig ki fogja utasítani a házából. Guidó azonban nem +rohanhatta meg, ő nem is volt Huszton, hanem e pillanatban éppen a +budapesti Népszínház egy gömbölyü <span class="pagenum"><a name= +"Page_200" id="Page_200">-200-</a></span> karhölgyét látcsövezte +kaszinói zsölléjéről. Az öreg úr pedig ily szavakkal fogadta az +amerikait:</p> +<p>– Kell egy pohár jó szilvórium?</p> +<p>Pálma jókedvünek és nyugodtnak látszott. Zsezse azonban bágyadt +és rosszkedvü volt. A szép asszony fájlalta a mellét. És még valami +fájt neki. Öt perccel az első harangszó után Pálma ugyanis +megjelent a sógornője szobájában és szeretetreméltó mosollyal az +ajkán így szólt:</p> +<p>– Te, Zsezse, én meggondoltam a dolgot, és elhatároztam, hogy +nem haragszom reád. A yankeera sem. Jó gyerek vagyok és nem veszem +túlságosan komolyan, hogy az ideálom szeretője vagy. Sőt ha majd az +uram lesz, akkor sem fogom eltiltani ilyen apró +szórakozásoktól.</p> +<p>Zsezsének ekkor elmult a nevető kedve. Hogy mégis némi ürmöt +öntsön Pálma poharába, száraz hangon ennyit mondott csak:</p> +<p>– Te okos vagy, drágám, és ez mindhármunkra nézve igen +kényelmes…</p> +<h3>IX.</h3> +<p>Huszt a falusi postahivatalhoz ment, levelek után nézni. Ő +napokkal ezelőtt egy csekket küldött Budapestre, a Nagybirtokosok +Bankjához, ahol újabban a tőkéjét kamatoztatta, de bár táviratot is +menesztett már a bankhoz, eddigelé sem pénzt, sem levelet nem +<span class="pagenum"><a name="Page_201" id= +"Page_201">-201-</a></span> kapott. Levelet ugyan most sem talált, +de a postahivatal előtt meglátta Lándory ő excellenciájának négyes +fogatát. A nagyúr feltünő hüvösen fogadta az amerikai üdvözlését. +Huszt tehát a faképnél hagyta a grófot és újabb táviratot írt a +bankjának. A távirótiszt olvashatatlannak találta a yanke +írását.</p> +<p>– Nagybirtokosok bankja? – kérdezte.</p> +<p>– Igen!</p> +<p>Ekkor megszólalt a kegyelmes úr, aki a füstös szoba túlsó végén +sajátkezüleg pecsételt le egy csomagot.</p> +<p>– Hjah, igaz! Rossz információkat kaptam Avarffy Guidó +bankjáról… Meg is szakítottam velük minden összeköttetést…</p> +<p>– Azt hiszed, kegyelmes uram, hogy veszedelemben van a +pénzünk?</p> +<p>– Nekem nincs ott pénzem, – válaszolt nyugodtan az öreg úr.</p> +<p>– De hiszen azt mondtad, hogy néhány százezer forintot helyeztél +el a banknál?</p> +<p>– Csak akartam! Csak akartam! – mondta a kegyelmes.</p> +<p>Azzal könnyedén megbillentette a kalapját és elment. Husztot +rémület szállotta meg… Minden pénze e banknál volt!</p> +<p>Mikor kilépett az utcára, dübörgést hallott a közeli +pályaudvarról. Megnézte az óráját: a budapesti <span class= +"pagenum"><a name="Page_202" id="Page_202">-202-</a></span> +gyorsvonat két perc mulva indul. Még jókor érkezett, hogy +fölkapaszkodjék az indulófélben lévő vonatra.</p> +<p>Budapestre érkezvén, mindenek előtt a bankjához hajtatott. A +magyar pénzpiac legszolidabb vállalkozása – így nevezte a bankot az +öreg Avarffy – egy újonnan épült, de máris bámulatosan mocskos +külvárosi ház második emeletén székelt. A keskeny és meredek +lépcsőn és fenn a folyosón, egy csapat búsképü ember ődöngött. Az +ajtó előtt rendőr posztolt, odabenn pedig mérgesképü urak +lapozgattak a halomra hordott üzleti könyvekben. Valami hivatalos +vizsgálat folyt ott éppen.</p> +<p>Egy feketeruhás úr, akinek olyan szakálla volt, mint az asszir +királyoknak, dühösen hadonászott esernyőjével a pénztár-szoba +ketrece előtt. A hivatalos emberek nagynehezen kitessékelték a +folyosóra, és akkor ott kezdett szónokolni, a belső fölindulástól +rikácsoló hangon.</p> +<p>– Betörés, amit itt műveltek! Minden igazgató annyi pénzt vett +ki a bankból, amennyit be tudott fizettetni a balekjaival… Avarffy +Guidó százezer forinttal terhelte meg a folyószámláját… A fedezete +pedig egy fületlen gomb… Ez az úr most is szabadon jár még!</p> +<p>Huszt úgy gondolta, hogy eleget tud már. Sietett Guidó +szállására. Ott azt mondották neki, hogy a képviselő úr a +gőzfürdőben van. Hogy elcsípje, maga is jegyet váltott, levetkőzött +és keresni kezdte barátját <span class="pagenum"><a name="Page_203" +id="Page_203">-203-</a></span> a zuhanyos és medencés termekben. +Végre megtalálta a gőzkamrában. Guidó hosszában a fapadon feküdt és +egy herkulesi termetü fürdőszolgával dögönyöztette magát. Azt +mondta éppen:</p> +<p>– A lapockámat is, Muki! Úgy, úgy!</p> +<p>Megpillantotta Husztot és vidáman elkurjantotta magát:</p> +<p>– Szervusz, yankee! Hát te hogy kerülsz ide?</p> +<p>Az amerikai leült a szomszédos padra.</p> +<p>– A Nagybirtokosok Bankja dolgában jöttem, – mondotta.</p> +<p>– Biz’ az csúnyául befuccsolt! – konstatálta Guidó. Majd a +fürdőszolgának mondta: – Muki, a gerincemet is paskolhatja egy +kicsit! – Aztán megint Huszthoz fordult: – Tudod, mindennek az a +fránya Kotzinger az oka! Én persze semmit sem értek a banküzlethez, +hittem Kotzingernek, aki azt mondta, hogy jól állunk, nagyon jól +állunk, míg aztán a mult héten egyszerre eltünt, mint a kámfor… +Alkalmasint Amerikába ment. Az öregek a hibásak, Lándory meg az +apám, mert az utolsó pillanatban megtorpadtak és megszaladtak a +pénzükkel… Ha közibénk állanak, akkor van pénzünk és hitelünk +bőven… No most egy dézsa hideg vizet!</p> +<p>Az utolsó mondása Mukinak szólt.</p> +<p>– Megmenthetünk valamit a pénzünkből? – kérdeze az amerikai. +<span class="pagenum"><a name="Page_204" id= +"Page_204">-204-</a></span></p> +<p>– Nem igen hinném, – mondotta Guidó úr őszintén. – Hanem most +gyere a zuhany alá!</p> +<p>Együtt mentek a szomszéd terembe. Guidó, aki fürdő-inyenc volt, +sorra vette a különböző hőfoku és erejü vízsugarakat. Közben +beszélt és szavait olykor furcsa hörgő és röfögő hangokkal +szakította meg.</p> +<p>– Nem is hinnéd, mennyi bosszúságot okoz nekem az a buta bank… +Két nap óta úton-útfélen megrohannak mindenféle gyanús firmák, hogy +fizessem meg a betétjüket… Rongyos húsz-harminc pengőért fölvernek +reggeli álmomból és utánam tolakodnak a kaszinóba… És hogy a +fiskálisok milyen szemtelenek, – na!</p> +<p>Mikor már rájuk adták a lepedőt, Guidó megveregette Huszt +hátát.</p> +<p>– Te könnyen nevetsz, öregem! Akinek egy negyedmilliárdja van, +annak meg se kottyan az a pár garas!</p> +<p>– A veszteség nem nagy, – vélekedett Huszt, – de minden +veszteség kellemetlen. Megyek és táviratot küldök az angol banknak, +hogy nyisson nekem újabb hitelt.</p> +<p>– Hol ebédelsz? – kérdezte Guidó.</p> +<p>– A pályaudvaron. A déli vonattal vissza akarok menni +Husztra.</p> +<p>– Kár, hogy annyira sietsz. Magammal vittelek volna egy jó kis +nyári korcsmába, ahol felséges halászlét főznek. <span class= +"pagenum"><a name="Page_205" id="Page_205">-205-</a></span></p> +<p>Husztnak azonban ezúttal nem volt olyan jó étvágya, mint Guidó +úrnak és azért otthagyta barátját és kisietett a vasútra. Egész +vagyona most néhány száz forint készpénzből és körülbelül ezer +forint értékü ékszerből állott… Közel kétszázezer forintja veszett +oda Guidó bankjában. A vasúti kocsiban szivarra gyújtott és +elmélkedni kezdett. Elmélkedésének eredménye a következő volt:</p> +<p>– A kétszázezer forintomat megfizettetem az öreg Avarffyval… Ha +lenyeli is minden pénzét, én viviszekciót csinálok rajta és +kiveszem belőle… Előbb azonban feleségül kell vennem Pálmát… Holnap +meglesz az eljegyzés, két hét múlva a lakodalom… Most már nem +tréfálunk többet…</p> +<p>A kedvező véletlen úgy akarta, hogy az eljegyzés még az este +végbemenjen. Huszt kissé korábban ment estebédhez és a kis +szalonban egyedül találta a leányt.</p> +<p>– Pesten járt? – kérdezte Pálma, miközben kezet nyújtott +neki.</p> +<p>– Ott.</p> +<p>– Rossz híreket vett talán?</p> +<p>– Annyiban rosszak, hogy Londonba kell utaznom, sőt talán +Amerikába is.</p> +<p>A leány meghökkenve tekintett reá.</p> +<p>– És mikor akar elutazni?</p> +<p>– Egy-két héten belül.</p> +<p>– És meddig akar odamaradni?</p> +<p>– Bizonytalan időig. Nem tőlem függ. <span class= +"pagenum"><a name="Page_206" id="Page_206">-206-</a></span></p> +<p>Pálma a mellére hajtotta a fejét. Ha akarta volna, akkor se +tudta volna leplezni nagy levertségét. Most már mindennek vége.</p> +<p>Az amerikai hozzálépett, megfogta a kezét és szelid hangon +mondotta:</p> +<p>– Szeretném, Pálma, ha maga velem jöhetne.</p> +<p>A leány arca egyszerre vérvörös lett. A szeme tüzelt.</p> +<p>– Én… magával?</p> +<p>– Mint a feleségem. Lehetséges?</p> +<p>– Hogy lehetséges-e? Édes barátom, hiszen én egyebet se +kívánok!</p> +<p>Többet nem beszéltek erről, mert bejött az öreg meg Zsezse. Az +estebédet mélységes csendben költötték el. Zsezse azonban valami +gyanút foghatott, mert figyelmesen vizsgálgatta hol a sógornője, +hol az amerikai arcát. Asztalbontásnál azonban Pálma nem bírt +tovább magával.</p> +<p>– Apa, ujságot mondok. A yankee megkérte a kezemet és én igent +mondtam.</p> +<p>Az öregnek beszélt, de Zsezsére tekintett.</p> +<p>Avarffy úgy érezte, hogy neki most valami szép és lehetőleg +megható dolgot kellene mondania. De mivel az ő ékesszólása csak a +honszerelemre volt berendezkedve, nem is jutott eszébe semmi, ami a +helyzethez illett volna. Csak dörzsölte a kezét, nevetett és azt +mondta: – No, ez nagy meglepetés! – Zsezsének pedig – csak azért +is! – egyszerre széles jókedve <span class="pagenum"><a name= +"Page_207" id="Page_207">-207-</a></span> lett. Azt mondta: +Pezsgőt! Pezsgőt! – Avarffy Sándor pincéjében azonban nem tartottak +ilyenféle italt.</p> +<p>– Hallom, – mondotta később az amerikainak Avarffy, – hallom, +hogy jól megkoppasztottak abban a fránya bankban?</p> +<p>– Potomság, – nyugtatta meg Huszt. – Nem is az az egypár garas +bosszant, amit elemeltek tőlem, hanem a tulajdon ügyetlenségem. +Azért eshetett meg velem, mert nem ismertem eléggé a nyomorúságos +magyar viszonyokat.</p> +<p>Husztnak egyébként nemcsak fájt vagyonának elvesztése, de nagy +erkölcsi fölháborodást is okozott neki. Ő az amerikaivá lett +észjárásával igen jól megértette azt, hogy egyik ember alkalomadtán +kifosztja a másikat. A kifosztás műveletének vannak azonban +kötelező előföltételei és formaságai. Én példának okáért a vasúti +kocsiban pisztolyt tarthatok az útitársaim orra alá és azt +mondhatom nekik: Hölgyeim és uraim, kérem a pénztárcájukat! – Ekkor +oly üzleti vállalkozásba megyek bele, amelyen szépen nyerhetek, de +el is veszíthetek mindent. Mert akadhat az útitársak között olyan +is, aki a tárcája helyett ugyancsak a pisztolyát húzza ki és +fejbelő. Az is megeshetik, hogy utólag még elcsípnek és +meglincselnek. Kifoszthatom embertársaimat úgy is, hogy aranyércet +találok Oregonban és részvénytársaságot alapítok. Aki egy esztendő +alatt húszezer dollárt akar nyerni ezren, az el lehet reá készülve, +hogy otthagyja az ingét. Bank létemre azonban <span class= +"pagenum"><a name="Page_208" id="Page_208">-208-</a></span> semmi +körülmények közt sem tehetem meg azt, hogy ellopjam valakinek a +csekkszámláját. Ez olyan hitványság, mintha a kincstár kiürítené a +pénzesleveleket, melyeket postára adnak. Vagy mintha az orvos +elvágná a narkózisban levő beteg torkát. Nemcsak hitványság, de +páratlan ostobaság is. Mindenkinek azt kell tennie, amiből él. Az +utonálló és a spekuláns a rablásból él. A bank, a posta és a doktor +azonban a becsületességéből él.</p> +<p>Ilyen gondolatokkal emésztette magát az amerikai. Azonban a +csapás, amely érte, inkább fölvillanyozta, mint megtörte, mert az ő +életfölfogása szilárd erkölcsi alapon nyugodott. Ő ismerte magát és +tudta, hogy az Avarffy-család, ha leül vele hamisan kártyázni, +végül is bele fog bukni a játékba.</p> +<p>Egyelőre arra szorítkozott, hogy mosolyogva beszélt a +potomságról, amelyet Guidó bankjában elvesztett, amellett elbüvölő +szeretetreméltósággal bánt jövendőbeli apósával és nagyon siettette +a lakodalmat. Neki üzleti ügyekben sürgősen Angliába és Amerikába +kell mennie és szeretné, ha Pálma vele utazhatna. Ez lesz az ő +nászútjuk. Az öreg úrnak tetszett a sietség. Legalább minden +költséges parádé nélkül esnek túl az esküvőn. Meg is tette a +lépéseket, hogy megkapja a szükséges diszpenzációkat.</p> +<p>Pálma igen boldog menyasszony volt. Boldogságát fokozta Zsezse +állandó rosszkedve, amelyet a fiatal asszony már titkolni se +tudott. Nászajándékul az amerikai <span class="pagenum"><a name= +"Page_209" id="Page_209">-209-</a></span> egy ezerkétszáz tonnás +gőzyachtot ajándékozott a mátkájának. A yacht, melynek Butterfly +volt a neve, jelenleg a san-franciskói kikötőben vesztegelt, de +Huszt távirati parancsot küldött a kapitányának, hogy a Horn-fok +megkerülésével siessen haladéktalanul Nizzába.</p> +<h3>X.</h3> +<p>A napokban történt, hogy Lándory Lenke grófnő, aki egy +templomszőnyegen dolgozott, kifogyott a sárga himzőpamutból. +Kelemenffy báró lovagiasan fölajánlotta, hogy átlovagol +Husztegyházára és hoz a Rosenberg boltjából. Be is váltotta +ígéretét. Szerencsétlenségére azonban Rosenberg nemcsak +himzőpamutot, hanem borovicskát is árult, amely italt a báró igen +nagyon kedvelte. Ennek az lett a következménye, hogy Kelemenffy, +mikor újból nyeregbe akart szállani, hirtelen és szó nélkül +lefordult a csodálkozó táltos jobbik oldalán. Egy ócska batár +közeledett éppen a posta felől; a batárban Lándoryék kulcsárnője +ült, néhány csomag és egy fikusztő társaságában. A kötelességtudó +kulcsárnő megállíttatta a batárt, fölrakatta a bárót, a paripáját +meg odaköttette a saroglyához, azután megindult Lándorfalva felé. +Kelemenffy, aki még részeg állapotában is békés hajlamu úr volt, +annyit mondott csak, hogy: sem nem semmi baj nincs! Később fogai +közé vette a szipkáját és rá akart <span class="pagenum"><a name= +"Page_210" id="Page_210">-210-</a></span> gyújtani. Vagy harminc +gyújtót égetett el, – a szipka, melybe elfelejtett szivart tenni, +sehogy sem akart füstölni, – azután kidobta a kocsiból a szipkát +is, a tüzelő szerszámát is és megint azt mondta: semmi baj nincs +sem nem!</p> +<p>Mikor a batár elhaladt az Avarffy-kastély kertje mellett, a báró +szeme megakadt egy fehér flanell-ruhás férfin, aki éppen egy +vizslát tanított apportirozni. Kelemenffy ekkor kalapjával hátba +ütötte a kocsist, hogy álljon meg és az örömtől sugárzó arccal +kiabálni kezdett: Fránci! Fránci!</p> +<p>A yankee megismerte a bárót és mosolyogva lépett a kocsihoz. +Akkor látta csak meg az öregasszonyt.</p> +<p>– Fránci, – mondá a báró, – itt van az édesanyád!</p> +<p>Majd az asszonyhoz fordult:</p> +<p>– Látja, ez a Fráncija!</p> +<p>A kulcsárnő mereven nézte az amerikait, majd elsikoltotta +magát:</p> +<p>– Jézus Mária, Fránci, hát igazán te vagy?!</p> +<p>Huszt a szemébe nyomta monokliját és nyugodt fölénnyel +válaszolt:</p> +<p>– Édes asszonyság, én nagyon szeretném, ha ilyen kedves és derék +anyám volna, de sajnos, az én édesanyám régen nem él már. Hanem jó +lesz, ha ügyel a báróra, mert ki fog fordulni a kocsiból…</p> +<p>Huszt, akit láthatólag nem érdekelt tovább a dolog, elfordult és +a kutyájának füttyentett. <span class="pagenum"><a name="Page_211" +id="Page_211">-211-</a></span></p> +<p>– Brit such Apport!</p> +<p>A batár tovább döcögött. Az asszonyság egy szót se beszélt +többet. A báró azonban úgy elérzékenyedett, hogy megeredtek a +könnyei.</p> +<p>– Fránci nem akar ránk ismerni! – mondta. – Ő nem szeret +minket!</p> +<p>Otthon, Lándorfalván, valahogyan szóba került a dolog. Az öreg +gróf, aki két héttel azelőtt még hozzá akarta adni a leányát az +amerikaihoz, most diadalmasan a homlokára ütött. – Ugy-e +mondtam?</p> +<p>Aztán szigoru vallatás alá vette a kulcsárnőt. A szegény asszony +nagyon meg volt rémülve. Azt mondta, hogy neki tényleg van egy fia, +aki évekkel ezelőtt Amerikába szökött és aki olyanféle ember, mint +a husztegyházai nagyságos úr, de erről ő igazán nem tehet.</p> +<p>– Ő az! – mondta ellentmondást nem tűrő határozottsággal a +kegyelmes úr. – Nekem első pillanattól fogva gyanús volt a fráter… +Tagadhatatlan, hogy komornyik-pofája van…</p> +<p>Azzal leült és hosszu levelet írt a budapesti német főkonzulnak, +aki annak idején bemutatta neki Husztot. Közölte a főkonzullal +gyanúokait és arra kérte, hogy érdeklődjék Huszt amerikai múltja +után, ha már bevezette a klubba… És mivel benne volt az +levélírásban, írt az öreg Avarffynak is. A gróf szinte remegett a +vágytól, hogy leleplezze a nyomorultat, aki nem akarta elvenni +Lenke ő méltóságát. <span class="pagenum"><a name="Page_212" id= +"Page_212">-212-</a></span></p> +<p>Sándor úr, alig, hogy megkapta szomszédja levelét, lesietett a +yankee szobájába.</p> +<p>– Minden jól megy! – mondta sugárzó arccal. – Egypár nap mulva +megjön a diszpenzáció és akkor hamarosan lakzit csapunk… Kérdés +azonban, hogy rendben vannak-e a te írásaid is? Mert azok nélkül +nem esketnek össze.</p> +<p>Huszt egy pillantást vetett csak Avarffy arcára és rögtön tudta, +hogy az öreg valami gyanút fogott. A böröndjéből elővette +acélkazettáját és kinyitotta.</p> +<p>– Tessék!</p> +<p>Az írásai ideális rendben voltak. Soha még amerikai embernek +annyi igazoló okmánya nem volt, mint neki. Ezen nem szabad +csodálkoznunk, hiszen ismerjük kalligrafikus tehetségét.</p> +<p>Mialatt az öreg úr ártatlan arccal lapozgatott a jövendőbeli +veje papirjaiban, Huszt egy vastag kéziratcsomót vett ki a +szekrénykéből.</p> +<p>– Van itt még valami, ami érdekelni fog! Az édesapám +emlékiratai, amelyeket halála előtt nekem mondott tollba…</p> +<p>Avarffy pápaszeme lecsúszott az orra hegyéig, a tüskés +szemöldöke pedig felszaladt a homlok közepéig. Hirtelen letette +kezéből az írásokat és a kézirat után nyúlt. Lapozni kezdett benne +és mivel észrevette, hogy az egyes fejezetek évszámokkal vannak +megjelölve, megkereste az ezernyolcszáznegyvenkilencedik évet. Húsz +sort olvasott és ekkor ibolyaszínü lett a rézvörös <span class= +"pagenum"><a name="Page_213" id="Page_213">-213-</a></span> arca. +Huszt mosolyogva kivette kezéből a könyvet és visszatette a +kazettába.</p> +<p>– Fölösleges, – mondta, – hogy fölizgasd magadat ezzel az +olvasmánnyal… Én ismerem az emlékirat minden sorát, de nem vettem +magamnak annyi fáradságot, hogy meggyőződjem, igaz-e, nem-e, amit +az öregem elmondott… És mivel néhány nap mulva már az apósom +leszesz, alkalmasint nem is fogok magamnak soha annyi fáradságot +venni…</p> +<p>Avarffy válasza így hangzott:</p> +<p>– Jövő héten megtartjuk az esküvőt.</p> +<p>Mikor elhagyta a szobát, a kis ércszekrényre szakasztott olyan +pillantást vetett, a minővel nemrégiben Huszt szemlélte a Báthory +Erzsébet gyöngyékszerét rejtő vasládát.</p> +<p>A yankee hirtelen elhatározta, hogy a délutáni vonattal +Budapestre utazik. Azt mondta, hogy dolga van az amerikai +főkonzullal. A valóságban azonban csak tisztába akart jönni a +helyzetével. Avarffy viselkedéséből azt következtette, hogy +valahonnan valami veszedelem fenyegeti. Nem volt az az ember, aki +meglepeti magát az eseményekkel, inkább szembeszállt velük. Meg +kellett tudnia, hogy vélekedik róla a főkonzul. Amíg az kitart +mellette, addig bátran szembeszállhat vésszel, zivatarral. Ha +azonban a főkonzul netán híreket kapott volna hazulról, – akkor, +nos, akkor ki kell valamit eszelni.</p> +<p>Budapestre érkezvén, első útja a klubnak szólt. <span class= +"pagenum"><a name="Page_214" id="Page_214">-214-</a></span> A +dohányzóban több úr társaságában ott találta a német főkonzult, aki +valaha bevezette ide. A német egy meglepett pillantással mérte +végig Husztot, majd elfordította fejét.</p> +<p>– Ő is tud már valamit! – konstatálta az amerikai.</p> +<p>Azzal elővette legegyügyűbb yankee-arcát és a főkonzulhoz +lépett.</p> +<p>– Jó napot, kedves gróf!</p> +<p>A német valamit dünnyögött és zsebretette a két kezét.</p> +<p>– Ön talán rosszul van, sir? – kérdezte Huszt, miközben föltette +monokliját.</p> +<p>A német gróf volt és (ami az ő szemében még több volt) +tartalékos tiszt.</p> +<p>– Nem vagyok rosszul, – mondta, – de egy órával ezelőtt nagyon +különös híreket hallottam önről.</p> +<p>– Lesz szíves közölni velem a híreit? Engem érdekel a dolog.</p> +<p>– Az amerikai főkonzul-kollégám értesítést vett hazulról, hogy a +metodista egyház szobrot készül állítani az ön édes atyjának, a +híres konzerv-Hudsonnak.</p> +<p>– És ennek talán fáj, hogy a metodisták nem önnek állítanak +szobrot?</p> +<p>– Másról van itt szó, sir. A metodisták azért állítanak szobrot +a boldogult Hudson úrnak, mert kitagadta minden rokonát és összes +vagyonát nekik hagyta. <span class="pagenum"><a name="Page_215" id= +"Page_215">-215-</a></span> Ön tehát nem örökölhetett a +konzerv-Hudson után egy centet sem.</p> +<p>– És Németországban, ugyebár, nem fognak kezet olyan emberrel, +akinek apja hitközségeknek ajándékozza vagyonát?</p> +<p>– Németországban nem fognak kezet olyan emberrel, aki hamis +nevet visel. Hallottam, hogy a konzerv-Hudsonak sohasem volt +gyermeke.</p> +<p>– Ezt is az amerikai kollégájától hallotta?</p> +<p>– Tőle! Ha többet akar tudni, akkor forduljon egyenesen +hozzá.</p> +<p>Huszt kiegyenesedett.</p> +<p>– Nem fogok vele szóba állani, de tudomására hozom a gróf úrnak, +hogy el fogom csapatni amerikai kollégáját. Ön mosolyog? Várjon +néhány napig. Az éjjel felutazom Bécsbe és kérdést intézek a +nagykövetünkhöz, aki egyébként személyes jóbarátom, vajjon az Unió +azért fizeti-e hivatalnokait, hogy azok ostoba és gonosz pletykákat +terjesszenek a védelmükbe ajánlott amerikai polgárokról…</p> +<p>– Azt megteheti, – válaszolt fagyosan a német gróf.</p> +<p>– De önön is elégtételt fogok magamnak venni, gróf úr! Nem +olyat, minőt ön gondolja. Bécsből Berlinbe utazom, a dolog megéri +nekem a kis fáradtságot, és meglátogatom az ön császárát, aki +egyízben már kitüntetett azzal, hogy meghítt ebédre. A császár +úrhoz is lesz egy kérdésem. <span class="pagenum"><a name= +"Page_216" id="Page_216">-216-</a></span></p> +<p>A telivér yankeenak szédítő magasságban trónoló önérzete +csengett ki Huszt hangjából.</p> +<p>A gróf kissé meghökkent. Ő ismeri a császárt és tudja, hogy az +különös előszeretettel viselkedik az amerikaiak iránt. Egy +óceánontúli konzerv-báró könnyebben beférkőzhetik a +dolgozószobájába, mint egy brandenburgi gróf. Ha az amerikai +főkonzul értesülése véletlenül téves volna? Ebből rettenetes +izetlenség kerekedhetik. A császár nem érti a tréfát…</p> +<p>– Mr. Huszt, – mondta a gróf, – én azt hiszem, hogy mi mind a +ketten ok nélkül izgulunk. Az én amerikai kollégám maga bevallotta +nekem, hogy eddig csak magánértesüléseket vett önről. Sacramentoban +van egy nővére, az írt neki. Önnek talán igaza van, de ha úgy +vélekedik, hogy egy diplomatának nem szabad ilyenféle +ellenőrizhetetlen híreknek túlságos fontosságot tulajdonítania. Bár +másrészről tagadhatatlan, hogy a bizalmatlanság bizonyos fokig +hivatalos kötelessége a diplomatának. Én egyébként abban a +szerencsés helyzetben vagyok, hogy megnyugtathatom önt. Holnap kell +Hamburgba érkeznie a new-yorki postahajónak és három nap mulva már +megkapja az amerikai főkonzul hivatalos értesüléseit, amelyeket +kormányától kért. Bizonyosra veszem, hogy az értesüléseik önre +nézve kedvezők lesznek és ismerve amerikai kollégámat, meg vagyok +győződve, hogy ő a maga jószántából fog önnek elégtételt adni. Ami +engem illet, semmi sem akadályoz abban, hogy már most <span class= +"pagenum"><a name="Page_217" id="Page_217">-217-</a></span> is +kijelentsem, hogy én önt kifogástalan gentlemannak tartom.</p> +<p>A gróf ezt olyan loyális arccal mondta, aminő csak egy porosz +királyi tartalékos tiszttől telik. Huszt azonban nem tudott neki +megbocsátani. Most már ő tette zsebre a két kezét, miközben hátat +fordított a főkonzulnak és elhagyta a termet.</p> +<p>Huszt észrevette, hogy a klubtagok bizonyos diszkrét +tartózkodást tanusítanak vele szemben. Ezek az ingatag magyarok +néhány héttel ezelőtt valósággal ünnepelték, bár erre nem volt +semmi különös okuk; most sem tudnak róla semmi rosszat, de azért +mégis elfordították a fejüket. A kártyaszobában azonban nagyon +szívesen fogadták. A kártyások jó fiúk és keresztényi elnézéssel +vannak minden embertársuk iránt, akinél pénzt szimatolnak. Csak egy +ember volt a kártyások közt, aki nem alkudott meg az elveivel. +Guidó úr.</p> +<p>– Szervusz, Guidó! – kiáltott rá az amerikai.</p> +<p>– Szervusz! – dünnyögte fagyosan a képviselő úr és azzal +kijátszott egy treff-tizest.</p> +<p>A yankee leült játszani, nyert is vagy ezer forintot, azután +hazament a fogadójába.</p> +<p>– Rossz szél kezd fújni az óceánról, – mondta magában. – Három +nap mulva, ha megjön az amerikai posta, lecsap a menykő. Ha +optimista volnék, akkor abban reménykedném, hogy a postagőzös +hajótörést szenvedett. Az Észak-német Lloyd steamerjeit azonban +sajnálatos módon ritkán éri ilyen sors. Tehát három <span class= +"pagenum"><a name="Page_218" id="Page_218">-218-</a></span> napom +van még. Ezt a három napot nem fogom átaludni, hanem elkészülök a +jövő eshetőségeire.</p> +<p>Hogy méltó módon elkészüljön a jövendő eshetőségeire, +mindenekelőtt tiszti egyenruhát és papiköntöst akart magának +szerezni.</p> +<p>A következő nap reggeli óráit bevásárlásokkal töltötte az +amerikai. Egy katonai egyenruhaszállítónál járt és egy papi +szabónál; végül gyalogszerrel kisétált a távoli külvárosba és +miután jó ideig nézelődött az ócskavaskereskedők tájékán, szóba +állott egy ilyen emberrel, aki azután bevezette a boltja hátsó +kamrájába. Legyünk azonban diszkrétek és ne kövessük hősünket ezen +az útján, mert úgy lehet, hogy társaságunk zavarba ejtené.</p> +<p>A tizenegy órai gyorsvonattal hazautazott megint, egy újonnan +szerzett fekete bőrönddel fölszerelve. Mikor a vonatja beért a +matyóvári pályaudvarra, hol az államvasút síneit a déli vasút +keresztezi, éppen szembe jött vele a husztegyházai vonat. Ekkor az +egyik ablakban megpillantotta Avarffy Sándor arcát. Egy másodperc +tizedrészéig meglepetten néztek farkasszemet az üvegen keresztül. +Egy vastag gőzfelhő csapódott aztán közéjük és mire a felhő +szétfoszlott, a két vonat már messzire járt egymástól.</p> +<p>– Az öreg rossz híreket kapott Guidótól, – kombinálta a yankee, +– s most Budapestre megy, hogy tisztázza a helyzetet. Negyvennyolc +óráig azonban várnia kell még, míg megérkezik a newyorki posta. +<span class="pagenum"><a name="Page_219" id= +"Page_219">-219-</a></span></p> +<p>A tudat, hogy negyvennyolc óráig nyugodtan alhatik, jókedvüvé +tette. Egy négernótát kezdett fütyölni és kibontotta az ujságot, +melyet a pályaudvaron vett. Mialatt a híreket böngészte, a szeme +megakadt egy hamburgi táviraton, mely az Északnémet Lloyd új +turbinás gőzöséről, a Munichiá-ról szólt. Ez a hajó új világrekorot +teremtett az óceáni szolgálatban, amennyiben egy nappal előbb +érkezett Amerikából Európába, mint az eddigi leggyorsabb +gőzösök.</p> +<p>– Nagyszerü gyerekek a németek! – mondta elismerés hangján +Huszt.</p> +<p>De aztán egyszerre kiesett szeméből a monokli.</p> +<p>– Hogy pukkadt volna meg a kazánja! Hiszen ez a Munichia az én +postámat hozza! Tehát már csak huszonnégy órám van!</p> +<p>Pálma a kastély kapujában fogadta vőlegényét. Zavart és kissé +félénk mosoly ült ajkán. Tegnap este levelet vettek Guidó úr +kezétől, melyben azt írta, hogy a yankee alighanem szélhámos és +Pálma elkészült már arra is, hogy soha sem fogja többet +viszontlátni Husztot.</p> +<p>– Hol járt ilyen sokáig? – kérdezte a leány.</p> +<p>Válasz helyett az amerikai kivette zsebéből az ujságot és kis +cikket tartott Pálma szeme elé. Abban meg volt írva, hogy a francia +kormány három millióért árúba akarja bocsátani a hyeresi híres +kastélyt, melyet valaha egyik provencei gróf építtetett kedvesének +a kies tengerparton. <span class="pagenum"><a name="Page_220" id= +"Page_220">-220-</a></span></p> +<p>– Tegnap este távirati úton megbíztam párisi ügyvivőmet, hogy +lépjen alkudozásokra a francia kormánnyal. Ma reggel végre +értesítettek, hogy a kormány elfogadta ajánlatomat. A kastélyt +magának ajándékozom, Pálma.</p> +<p>– Igazán nagyon kedves! – mondotta meghatottan a leány.</p> +<p>És azzal csókra nyujtotta Husztnak a homlokát. Most már inkább +hajlandó volt elhinni, hogy az öreg Lándory és Guidó +sületlenségeket írtak és hogy az édesapja rémeket látott.</p> +<p>Pálma csókja eszébe juttatott valamit a yankeenak. Azt, hogy jó +dolog volna, ha a menyasszonyát hirtelen úgy magába tudná +bolondítani, hogy a leány megbocsássa neki mindazt, amit holnap +hallani fog felőle. Regényekben az ilyesmit igen valószínü módon +szokták megírni. És van egy daljáték is, – talán a Koldusdiák? – +ahol ilyen esetről van szó.</p> +<p>Huszt a délután folyamán tényleg úgy viselkedett, mint egy +boldogtalan, akinek eszét megzavarta a szerelem. Ő, aki eddigelé +mindig meg tudta őrizni a yankee halvérét, most egyszerre lobogó +lánggal égett. Hamarosan kitünt azonban, hogy a jegyespár szerepet +cserélt. Pálma, aki néhány nappal ezelőtt még maga volt a forró +odaadás, most hűvös, nyugodt és józan maradt. A szegény leány +ugyanis sehogy sem tudta kiverni fejéből Guidó úr levelének egyik +mondatát: „Az amerikai főkonzul úton-útfélen meséli, hogy a +konzerv-Hudson <span class="pagenum"><a name="Page_221" id= +"Page_221">-221-</a></span> vagyonának utolsó centjét is a +metodistáknak testálta.“</p> +<p>Huszt végül megszégyenülten vallotta be magának, hogy semmi +hatalma nincs e hófehér jéghegy fölött. Otthagyta Pálmát a kis +szalonban, cigarettára gyujtott és kiment a kertbe. Éppen jókor +érkezett, hogy elcsípje a postaszolgát.</p> +<p>– Táviratot hoz?</p> +<p>– Pálma kisasszonynak…</p> +<p>– Csak ide vele!</p> +<p>Habozás nélkül – de a ragasztó bélyeget kímélve, – fölbontotta. +Kitünt, hogy mennyire célszerü, ha az ember olykor érdeklődik a +mások táviratai iránt.</p> +<p>„Holnap reggelig maradok, akkor biztos híreket kapok. Addig +készülj a legrosszabbra, de ne tégy döntő lépést semmi irányban. +Ügyelj magadra és a házra.“</p> +<p>Ezt az öreg telegrafálta Budapestről.</p> +<p>Huszt azonnal beszólította francia komornyikját. Ez az elegáns +naplopó unalmában a kastélytól egy ágyúlövésnyire már minden +hajadonnak házasságot igért.</p> +<p>– Gontran úr, – mondta a yankee, – olyan távirati hírt vettem +hazulról, hogy holnapután útra kell kelnünk.</p> +<p>– Hála Istennek! – sóhajtott a francia.</p> +<p>– Megvárjuk Avarffy urat, elbúcsúzunk tőle és elutazunk. +<span class="pagenum"><a name="Page_222" id= +"Page_222">-222-</a></span></p> +<p>– Hová?</p> +<p>– Hamburgba s onnan New-Yorkba. Hogy azonban megkönnyítsem +magamnak a búcsúzást, a háziaknak azt fogjuk mondani, hogy egyelőre +Budapestre megyünk. Megértett?</p> +<p>– Tökéletesen, uram. Én is tudok itt olyan nőket, akik igen +rossz néven vennék, ha megtudnák, hogy Amerikába utazom.</p> +<p>– Ön tehát holnap csomagolni fog. A kocsisnak mondja meg, hogy +reggeli tízkor átmegyek Lándorfalvára a grófhoz, hogy átadjam neki +a ládát a porcellánholmival, melyet Budapestről rendelt.</p> +<p>Az amerikai a két hölgy társaságában költötte el estebédjét. +Zsezse őnagysága ezúttal igen szeretetreméltó volt és valószínü, +hogy jókedvének a Pálma rossz kedve volt az okozója. Amióta a +fiatal leány azt gyanította, hogy valami hiba van a vőlegénye +milliói körül, azóta állandóan attól rettegett, hogy Zsezse neszét +vehetné a dolognak. Ezt az örömet pedig nem akarta megszerezni szép +sógornőjének. Zsezse nem is tudott semmit, de azért a mátkapár +nyomott kedve fölötte jó hatással volt reá.</p> +<p>A kis társaság hamarosan szétoszlott. Tíz óra felé már mélységes +csend borult a kastélyra. Ekkor nesz nélkül megnyilt a földszintes +sarokszoba ajtaja és az amerikai kiosont a kertbe. Szürke +sportruhában volt, selyem hálóingben, a fején úti sapkát viselt, a +lábán pedig gummitalpu tennisz-cipőt… <span class= +"pagenum"><a name="Page_223" id="Page_223">-223-</a></span></p> +<p>Mielőtt nyomon követnők hősünket kalandos éjjeli útján, +állapodjunk meg egy pillanatra, mert, úgy érzem, hogy egy őszinte +vallomással tartozom türelmes olvasóimnak. Bevallom, eredetileg az +volt a tervem, hogy hallgatással fogom mellőzni az éj történetét. +Ez azonban, sajnos, lehetetlen a mese folytonossága szempontjából. +Arra határoztam tehát magamat, hogy mindent híven el fogok mondani. +Előrelátható, hogy a becsülés, mellyel olvasóim elbeszélésem hőse +iránt viseltetnek, tetemesen meg fog csorbulni. Nem szándékom őt +megvédelmezni, az emberszeretet azonban arra indít, hogy olvasóimat +emlékeztessem bizonyos enyhítő körülményekre, melyek latba vehetők. +A büntetlen előéletet, mely a bírósági eljárásban nagy szerepet +visz, nem feszegetem. Rámutatok azonban Huszt-Hudson ifju korára és +arra a körülményre, hogy a Guidó-féle bank bukása nagyon fölizgatta +és némileg talán meg is zavarta itélőképességét.</p> +<p>Ezek után siessünk hősünk után, aki már a sötét kertben áll, egy +bokor árnyékában és mereven szemléli a kastély felső emeletét, hol +Avarffy Sándor hálószobája van és ahol – mint tudjuk – Báthory +Erzsébetnek vagyont érő gyöngyékszerét őrizték egy régi vasláda +fenekén. A yankee oda akart feljutni.</p> +<p>Hogy miért nem ment föl egyszerüen az emeleti lépcsőn? Mindjárt +kitudódik, ha egy röpke pillantást vetünk a ház helyrajzára. A +család tudvalevőleg az emeleti szobákat lakta. Az öreg úr szobájába +két ajtón <span class="pagenum"><a name="Page_224" id= +"Page_224">-224-</a></span> tett, a másik egy kisebb kamrába, +melyet fürdőszobáát lehetett bejutni. Az egyik ajtó a nagy +folyosóra vezenak használtak. A kamrából egy kárpitos ajtó Pálma +szobájába vezetett, Pálma szobájának a főbejárata megint a nagy +folyosóra szolgált. Aki a folyosó felől hozzá akart férkőzni a +kincses ládához, annak vagy az Avarffy, vagy a Pálma ajtaján +kellett bemenni. A két ajtó még a régi jó zsiványidőkben készült, +mikor az ajtókat vastag tölgyfadorongokból faragták és belülről +kampóra járó vasrudakkal torlaszolták el. Huszt tudta, hogy Avarffy +elutazása előtt alaposan elzárta a maga ajtaját. Ezt csak +dinamittal vagy faltörő kossal lehetne kinyitni. Hátra volt még a +Pálma ajtaja. Ez azonban szintén nem jöhetett kombinációba. A +szobába tehát az ablakon át kellett bemenni.</p> +<p>Nem volt az ablakon vasrács? – kérdi a szíves olvasó.</p> +<p>Volt. Karnyi vastagságu rudakból kovácsolt és tüskés +arabeszkekkel átfont rács volt minden ablakon. A fürdőszobának volt +azonban egy két arasznyi átmérőjü kerek szelelő-lyuka, azon nem +volt rács. Tudvalevő dolog, hogy a régi jó időkben, mikor a huszti +kastély épült, még nem igen ismerték a fürdőszoba intézményét. +Avarffy Sándor húsz esztendővel ezelőtt, sóhajtva bár, de +meghajolva a haladó kor követelményei előtt, tetemes költségen +fürdőszobává alakította át a lakása mellett levő sötét kamrát és +ekkor törette ki a szóbanforgó szelelő-lyukat. <span class= +"pagenum"><a name="Page_225" id="Page_225">-225-</a></span></p> +<p>Lássuk azonban, hogy mihez kezd Huszt. Egy ideig csendben +hallgatja egy csalogány méla énekét, azután a pitvar utolsó oszlopa +mellé oson és ott néhány ügyes fogással gyorsan felkúszik a +villámhárítón az emeletig. Az emeleti ablak alatt egy arasznyi +szélességü kiugrása van a falnak. Arcát a falnak fordítva, +kiterjesztett karokkal lépked a kiugráson. Két becsukott ablak +előtt halad el: ezek Zsezse ő nagysága ablakai. Azután meg kell +kerülnie a sarokoszlopot, mely az oldalszárnyat a főépülettől +elválasztja. Megint két ablak, ez a kis szalón; három ablak az +ebédlő; két ablak a Sándor úr szobája. Most ott van a kerek +szelelő-lyuk előtt. Megpróbálja, hogy kinyissa az ablakot, de +belülről be van reteszelve. Rámástól be akarja nyomni, de az +lehetetlen. Ekkor egy ökölnyi darab viaszt vesz ki a zsebéből, azt +odaragasztja az üveghez és a gyémánt gyűrűjével egy tenyérnyi lapot +kivág az üvegből. A viasszal azért fogja az üvegdarabot, hogy annak +lehulló cserepei zajt ne csináljanak. A lyukon át benyúl a +karjával, megkeresi az ablak reteszét és kinyitja. A szelelő-lyuk +igen szűk, de az ilyen jótermetü legény be tud férkőzni minden +résen, ahová be tudta szorítani a két vállát.</p> +<p>A fürdőszobában van. Balra van Pálma, jobbra Avarffy úr ajtaja. +A jobboldali ajtó be van zárva, de a kulcs a zárban van. Nesz +nélkül kinyitja, aztán kiveszi a kulcsot a zárból és beoson az öreg +hálószobájába. Egy kis lámpás villan meg a kezében. Miután +<span class="pagenum"><a name="Page_226" id= +"Page_226">-226-</a></span> meggyőződött, hogy tényleg egyedül van +a szobában, kulccsal bezárja az ajtót, azután egy karosszékbe ül és +cigarettára gyújt. Eddig jól ment minden.</p> +<p>Miután elszívta a cigarettáját, már kipihente a fáradtságát is. +Most letette egy székre zseblámpását és annak fénye mellett +szemügyre vette a ládát. A padlóba hatalmas kőlap volt beépítve, +annak testébe fúródtak be vasgyökerekként a láda csavarjai. Emelő +darúkkal se lehetett volna kimozdítani helyéből. Erre azonban Huszt +nézete szerint nem is volt semmi szükség. Ő egy selyemkendőt vett +ki a mellső zsebéből és abból különféle acélszerszámokat csomagolt +ki, mely szerszámok némileg orvosi műszerekhez hasonlítottak. A +vasláda, mely talán azt várta, hogy kalapáccsal és vésővel fognak +nekiesni, gúnyosan összecsúcsorította a kulcslyukát, mintha azt +akarná kérdezni: – Hát ez meg mi? – A láda öreg volt és naiv és nem +ismerte a modern technika vívmányait… Huszt néhány vékony +acélpálcát szorított egymás mellé és beleillesztette a kulcslyukba. +Jó ideig tologatta és illesztgette a pálcákat. A vén láda e +provokációra azzal felelt, hogy zordon daccal összeszorította +bordáit. No velem ugyan megjárja az úr! – gondolhatta magában. – A +következő pillanatban – krics! – már megnyílt a zár. Ha érezni +tudott volna a láda, akkor olyanformán érezhette volna magát, mint +egykor az első páncélos lovag, akit oldalba lőttek az első +puskával.</p> +<p>A yankee kinyitotta a láda födelét és keresgélni <span class= +"pagenum"><a name="Page_227" id="Page_227">-227-</a></span> kezdett +benne. Először is egy papirlapon akadt meg a szeme. Kezébe vette és +megnézte. A saját írása volt: az öreg konzerv-Hudson emlékiratainak +borítéklapja… Hogyan került ez ide? Hiszen ő a kéziratot az +acélkazettájában tartotta!</p> +<p>– Alávalóság! Megloptak! – dörmögte dühösen.</p> +<p>A kézirat maga nem volt sehol. Azt alkalmasint már elégette az, +aki ellopta.</p> +<p>Bőrtokot talált a láda fenekén. A kezébe vette és kinyitotta. A +fekete bársonyon szelid fénnyel ragyogtak Báthory Erzsébet +mogyorónyi gyöngyei. A yanke megkönnyebbülten sóhajtott föl. Már +attól tartott, hogy a furfangos öreg magával vitte az ékszert. +Miután zsebre tette a kincset, tovább keresgélt a ládában. Reá +nézve értéktelen írásokon kívül csak néhány antik érmet és egy +zápfogat talált. A fogat azért őrizte meg Avarffy, mivel arannyal +volt plombozva.</p> +<p>Sokáig kellett vesződnie, míg újból be tudta zárni a ládát. +Azután a rend kedvéért néhány vasszilánkot nyomott be a zárba. Ez +arra való, hogy Avarffy ne tudja kinyitni. Míg tudós lakatost +kerít, eltelik bele egy fél nap.</p> +<p>Az amerikai megnézte az óráját. Még éjfél se volt. Ugyancsak jól +kihasználta az idejét. Elhagyta a szobát és bezárta maga után az +ajtót. De ekkor gikszert adott. Érthetetlen, hogyan követhetett el +ilyet, de bizonyos, hogy megcselekedte. A sötétségben rálépett egy +pléh mosdótál szélére, mely a padlón állott. A tál ágaskodva +<span class="pagenum"><a name="Page_228" id= +"Page_228">-228-</a></span> fölpattant, körülszaladt a szobában és +haragosan nekivágódott Pálma ajtajának. Azután búgva körbe forgott, +míg végül elült.</p> +<p>– Ta barom! – sziszegte a yankee.</p> +<p>Máig se bizonyos, hogy kinek mondta, a tálnak-e, vagy önmagának. +Azután sietve fölmászott a fürdőkád szélére, hogy elérje a +szelelő-lyukat. De e pillanatban megnyílt a tulsó ajtó, a szobába +világosság áradt. Pálma állott előtte, égő gyertyával a +kezében.</p> +<p>– Jézus Mária, ki az!?</p> +<p>Az amerikai leugrott a kádról és térdre vetette magát a leány +előtt.</p> +<p>– Én vagyok, Pálma!</p> +<p>– Te? Az istenért, mit akarsz itt?</p> +<p>– Őrült vagyok, bűnös vagyok, beismerem… Te tettél ilyenné, +Pálma! Oly hidegen és ellenségesen viselkedtél egész nap, hogy +elvetted eszemet… Nem tudtam aludni, nem tudtam gondolkozni… +Éreztem, hogy nem élem túl az éjszakát, ha nem látlak, ha nem +nyerek tőled egy jó szót… Te nem szeretsz, Pálma! Óh, te nem +szeretsz!</p> +<p>– Kelj föl, szegény barátom és nyugodjál meg, – szólt Pálma.</p> +<p>A yankee fölemelkedett és halálos szomorúsággal tekintett +Pálmára. Aztán egyszerre szikrázni kezdett a szeme.</p> +<p>– Óh, Pálma! – kiáltotta szenvedélyesen.</p> +<p>– Huszt! – szólt parancsoló hangon a leány. – <span class= +"pagenum"><a name="Page_229" id="Page_229">-229-</a></span> Ne +feledd, hogy mivel tartozol nekem s e háznak. Hogyan tudtál ide +bejutni?</p> +<p>– A szelelő-lyukon át… A kertben bolyongtam az imént, mert a te +kegyetlenséged elvette az álmomat, és azon tanakodtam, nem volna-e +jobb, ha kurtán végeznék magammal egy pisztolylövéssel… Akkor +megláttam az ablakodból kiáradó gyertyafényt… Ha még egyszer +láthatnám! Csak még egyszer! – villant át az agyamon. Feljöttem a +villámhárítón és most itt vagyok.</p> +<p>– Őrült vagy! – szörnyűködött a leány. – S ha meglátott volna +valaki?</p> +<p>– A haldoklót nem érdeklik etikett-kérdések, – vetette oda sötét +daccal Huszt.</p> +<p>– És mit akarsz most itt?</p> +<p>– Tudni akarom, hogy mi szándékod velem. Te nem vagy már az, aki +voltál, Pálma. Te megváltoztál. Mi történt veled?</p> +<p>– Ugyan, yankee, legyen hát eszed! Mire való így félreverni a +harangokat? Nem változtam meg, de a szerelmesedből a menyasszonyod +lettem. Most már a női okosságom is azt parancsolja, hogy másképp +viselkedjem veled szemben, mint annak előtte.</p> +<p>Az amerikai ábrázata kiszélesedett.</p> +<p>– Hihetek neked, Pálma? Nem igaz tehát, hogy kiábrándultál +belőlem?</p> +<p>– Megesküdjem?</p> +<p>– Óh, ha adnál egy csókot… <span class="pagenum"><a name= +"Page_230" id="Page_230">-230-</a></span></p> +<p>Pálma megcsóválta a fejét.</p> +<p>– Ma egyet sem. Holnap este annyit, amennyit akarsz!</p> +<p>– Az amerikai postától teszi függővé a csókjait! – gondolta +magában Huszt. Azután hangosan mondotta:</p> +<p>– Mért éppen holnap?</p> +<p>A kérdés nem ejtette zavarba Pálmát.</p> +<p>– A mai nap reám nézve igen szomoru… Évfordulója a szegény +nagyanyám halálának… Neki ósdi és igen szigoru nevelési elvei +voltak… Ilyen napon… beláthatod…</p> +<p>– De hiszen éjfél már elmult! – mondta arcátlan naivitással +Huszt.</p> +<p>Pálma azonban nem alkudozott tovább.</p> +<p>– Szót se többet, ha szeretsz! Eredj!</p> +<p>A yankee sóhajtva föl akart mászni a fürdőkádra. A leány azonban +visszaparancsolta.</p> +<p>– Az ajtón át eredj.</p> +<p>A hálószobáján átvezette vőlegényét és miután előbb kissé +hallgatódzott az ajtón, kieresztette a folyosóra…</p> +<p>– Majd holnap! Holnap! – súgta utána.</p> +<p>A yankee a szívéhez kapott és igen jól esett neki, mikor ujjai +alatt megroppant Csejthevár asszonyának ékszere… Igy aztán nem is +fájt neki túlságosan, amikor meghallotta, hogy az okos Pálma +kétszer megfordítja az ajtó kulcsát. <span class="pagenum"><a name= +"Page_231" id="Page_231">-231-</a></span></p> +<p>Az éj viszontagságai ezzel még nem értek véget. Húsz lépést se +tett még a lépcső irányában a sötét folyosón, amikor hirtelen +becsapódott mellette egy ajtó s az ajtó mögött egy halálra rémült +női hang kiáltozni kezdett:</p> +<p>– Segítség! Rablók! Gyilkosok!</p> +<p>Az ajtó Zsezse ő nagysága szobájának ajtaja volt, a hang pedig +Zsezse ő nagysága hangja. A yankee habozás nélkül megnyomta a +kilincset. Az ajtó nem volt elzárva. Zsezse, teljesen +felöltözötten, a szoba közepén állott, gyertyával az egyik és +revolverrel a másik kezében. A két karja úgy remegett, hogy a +gyertya és a pisztoly összeverődtek.</p> +<p>– Mi baj? – kérdezte az amerikai.</p> +<p>Jó ideig tartott, míg az asszony megismerte.</p> +<p>– Te vagy az, Huszt? No, hála Istennek!</p> +<p>– Mi történt itt? Ki ijesztett meg?</p> +<p>– Borzasztó dolgok történtek! Képzeld csak: jó egy órával +ezelőtt történt – én már az ágyamban feküdtem, – hogy egy emberi +alak surrant el az ablakom előtt…</p> +<p>– Az emeleten? Hiszen az lehetetlen!</p> +<p>– Láttam! Teljesen ébren voltam… Amikor az első ablak előtt +elhaladt, magam is azt hittem, hogy talán a szemem káprázott… +Fölültem az ágyamban és a második ablakra figyeltem… Ott újból +fölbukkant… Láttam az árnyékát is, amit a szoba padlóján vetett… +<span class="pagenum"><a name="Page_232" id= +"Page_232">-232-</a></span></p> +<p>– Ez nagyon különös dolog! – konstatálta a yankee.</p> +<p>– Rögtön fölkeltem, – folytatta az asszony, – és +fölfegyverkeztem… Egy óra óta ülök itt, pisztollyal a kezemben és +egyebet se teszek, mint félni… Most végül megembereltem magamat és +elhatároztam, hogy átmegyek Pálmához… Éppen kinyitottam az ajtót, +amikor egy sötét alak jött velem szemben… Nem tudtam, hogy te vagy +és elkezdtem kiabálni…</p> +<p>Ő nagysága leült egy székre. A nagy félelme kezdett már +oszladozni.</p> +<p>– Mit kerestél te az emeleten? – kérdezte később.</p> +<p>– Én is valami különös neszt hallottam a fejem fölött és +feljöttem, mert eszembe jutott, hogy itt védtelen nők vannak… +Bejártam azonban az egész házat és nem találtam semmi gyanúsat. No, +de most megyek.</p> +<p>– Beszéltél már Pálmával? – kérdezte az asszony.</p> +<p>– Nem. És nem is akarok vele beszélni.</p> +<p>– Ah? És miért nem?</p> +<p>– Pálma néhány nap óta igen furcsán bánik velem.</p> +<p>– Magam is észrevettem. De mi ennek az oka?</p> +<p>– Hát nem tudod?</p> +<p>– Sejtelmem sincs róla. Hiszen előttem mindent eltitkolnak. +<span class="pagenum"><a name="Page_233" id= +"Page_233">-233-</a></span></p> +<p>– Akkor megmondom. A menyasszonyom féltékeny reád.</p> +<p>– Reám?</p> +<p>– Annyira féltékeny, hogy három nappal ezelőtt el akart tiltani +attól is, hogy beszéljek veled. Azt mondta, ha még egy szót szólok +hozzád, akkor felbontja az eljegyzésünket.</p> +<p>Guidóné haragosan nevetett.</p> +<p>– Pálma kígyó, – mondta mély meggyőződés hangján, – te pedig +szamár vagy, kedves barátom.</p> +<p>– Miért volnék szamár? – csodálkozott az amerikai.</p> +<p>– Többek között azért is, mert amerikai vagy és mert minden +amerikánus szamár. Ha volna egy csepp eszed, akkor szó nélkül +faképnél hagynád az elbizakodott leányt. Még ő mer példálózgatni, +hogy fölbontja az eljegyzést? És mihez kezd aztán? Egész Európában +nincs férfi, aki elvenné, mert a legtöbb európai ember már jegyben +járt vele egyszer. Egy ilyen bivaly-naivságu yankeenak kellett +átúsznia az óceánon, hogy főkötő alá hozza ő nagyságát… És +ahelyett, hogy térden csúszva zarándokolna el a radnai +Boldogasszonyhoz, ahelyett még ő mer föltételeket szabni? Nos, +yankee, én csak azt mondom neked: megérdemled a sorsodat!</p> +<p>Huszt elgondolkozva nézte Zsezsét.</p> +<p>– Őszintén szólva, magam is furcsálom ezt az egész dolgot, – +mondta mélán. – Amerikában egészen <span class="pagenum"><a name= +"Page_234" id="Page_234">-234-</a></span> másképp volt. Az öreg +Carnegie fölajánlotta nekem a leánya kezét és Van der Gould ma is +haragosom még, hogy nem vettem el az ő Ketty hugát… Itt Európában +azonban úgy bánnak velem, mint az ágról szakadttal.</p> +<p>– Ennek magad vagy az oka!</p> +<p>– Tanácsolj, Zsezse, mit tegyek?</p> +<p>– Köszönöm, de én már nem ártom magamat a dologba. Úgy is tudom, +hogy reggel megint bocsánatot fogsz kérni ő nagyságától és ebédnél +reám se mered emelni a szemedet. Huszt, te gyáva vagy!</p> +<p>– Félreismersz, Zsezse! Tudod, hogy mi jár már napok óta a +fejemben?</p> +<p>– Nos?… Jár egyáltalában valami a fejedben?</p> +<p>– Itthagyom Pálmát és búcsú nélkül visszautazom Amerikába.</p> +<p>– Ezt az őrangyalod tanácsolta neked. Nem hiszem azonban, hogy +megfogadd.</p> +<p>– Ha akarod, holnap reggel utazom. Erre a becsületszavamat +adom.</p> +<p>– Amerikai szavadat?</p> +<p>– Észak- és délamerikai szavamat.</p> +<p>Zsezsén valóságos örömmámor vett erőt. Most már nem félt többet +a zsiványoktól. Semmitől sem félt már.</p> +<p>– Yankee, ha ezt megtennéd! Felséges volna! Isteni volna! +<span class="pagenum"><a name="Page_235" id= +"Page_235">-235-</a></span></p> +<p>– Megteszem, egy föltétel alatt. Nem látok egészen tisztán a +dologban. Nem tudom, hogy a Pálma iránt érzett ellenszenved vagy a +hozzámvaló jóindulatod szól-e hozzám… A gyűlölet szavára ne +hallgasson a keresztény ember…</p> +<p>– No, de édes barátom, hiszen én nem gyűlölöm Pálmát! Én csak +igazságos vagyok vele szemben. Ami pedig a hozzád való +jóindulatomat illeti, nagy mamlasznak kellene lenned, ha +kételkednél benne… Te különben tényleg nagy mamlasz vagy, drága +barátom. Ne vedd rossz néven az őszinteségemet és eredj aludni.</p> +<p>Huszt ekkor leült Zsezse mellé a kerevetre és azt mondta:</p> +<p>– Köszönöm, egy cseppet sem vagyok álmos. Az a kérdés, akarod-e, +hogy holnap fölbontsam az eljegyzésemet?</p> +<p>– Akarom, akarom, ezerszer is akarom! – válaszolt Zsezse.</p> +<h3>XI.</h3> +<p>Reggeli tízkor előállott a kocsi, hogy átvigye Husztot +Lándorfalvára. Tudjuk, hogy porcellánholmit akart vinni a grófnak. +A fekete bőröndöt föltették a bakra és a francia komornyik rárakta +a sárgát is. Zsezse ekkor megcselekedte azt, amit asszony kora óta +még nem tett meg, tízkor ugyanis már teljesen felöltözötten +<span class="pagenum"><a name="Page_236" id= +"Page_236">-236-</a></span> megjelent a parkban. Azt mondta, hogy ő +is át akar menni Lándorfalvára, mert vissza kell adnia a grófnő +látogatását. Pálmának láthatólag nem volt inyére a dolog, de +elkisérni nem akarta őket. Neki meg kellett várnia édesapját, akit +a déli vonattal várt haza.</p> +<p>Alighogy a kocsi kiért az országútra, Zsezse ráparancsolt a +kocsisra, hogy hajtson a vasút felé.</p> +<p>– Maga most elutazik, – mondta Husztnak franciául, hogy a kocsis +meg ne értse. – Budapestre utazik és meg sem áll New-Yorkig. Ezt az +amerikai becsületszavával fogadta nekem, tehát meg is kell tennie. +Magam pedig, hogy a kocsis otthon ne fecseghessen, tényleg átmegyek +Lándorfalvára és estig ott maradok… Vacsoránál majd megmondom Pálma +ő nagyságának, hogy a vőlegénye túl van már ungon-berken… És ezt az +élvezetet nem adom semmiért a világon…</p> +<p>Huszt valóban megváltotta a jegyét és beszállt a vonatba. Azt +mondta a kalauznak, hogy Budapestig aludni szeretne és jó +borravalót adott neki. Zsezse csak akkor szállt megint kocsiba, +mikor a vonat már elindult. A szép asszony a pályaudvartól +Lándorfalváig, kevés megszakítással, egyre kacagott. Ha olykor +abbahagyta a nevetést, kissé elmélázott a közelmúlt különös +eseményein, de aztán Pálma sógornéjára kellett csak gondolnia, hogy +újból erőt vegyen rajta a viharos jókedve. A tisztes vén kocsis már +nagyon restelte, hogy az úton járó parasztemberek mind utánuk +fordulnak. <span class="pagenum"><a name="Page_237" id= +"Page_237">-237-</a></span></p> +<p>Mikor Huszt vonatja beért a matyóvári stációra, egyik kocsiból +egy fehérköpönyeges, hosszu gárdatiszt ugrott le a perronra. Csinos +ember volt és tömött, rőt bajuszt viselt. A gárdista megkérdezte +egy vasúti tiszttől, hogy mikor indul a trieszti vonat. Azt a +fölvilágosítást nyerte, hogy egy félóra mulva. A tiszt föl-alá +kezdett járni a perronon. Később egy öreg generálist vett észre, +aki a sínek közt sétált és ekkor hozzálépet és a mágnás-katonák +hanyag feszességével összeütve a sarkantyúit, valami német nevet +morgott. A tábornok kezet fogott vele.</p> +<p>– Hová utazik, kapitány úr?</p> +<p>– Triesztbe, illetőleg Miramarébe.</p> +<p>– Mi dolga ott?</p> +<p>A gárdista kissé elmosolyodott.</p> +<p>– Legfelsőbb szolgálatban utazom…</p> +<p>– Pardon! – mondta az öregúr.</p> +<p>És többet nem is kérdezett tőle, hanem az időjárásról kezdett +beszélgetni. Időközben megérkezett a gyorsvonat Budapest felől. A +gárdista, – akiben a szíves olvasó talán fölismerte már +Huszt-Hudson urat, – egyik kocsi ablakában megpillantotta Avarffy +Sándor, Guidó és Imre fejét. Az öreg arca szinte lilaszínü +volt.</p> +<p>– No, ezek szép dolgokat hallhattak az amerikai főkonzultól, +hogy mindjárt csoportosan készülnek rámrohanni! – gondolta magában +a yankee.</p> +<p>Mikor a trieszti vonat előállott, a tábornok fölszólította +<span class="pagenum"><a name="Page_238" id= +"Page_238">-238-</a></span> a gárdistát, hogy szálljon vele egy +fülkébe, mert ő is Triesztbe megy. A kocsiban azután kedélyes +társalgásba merültek.</p> +<p>– Mi is a kapitány neve? – kérdezte az öreg. – Az imént nem +értettem meg jól.</p> +<p>– Lobkovicz, – felelte egykedvüen Huszt.</p> +<p>– Lobkovicz? – csodálkozott az öreg, – de hiszen akkor mi +rokonok vagyunk, mert nekem minden Lobkovicz atyámfia.</p> +<p>– Tessék! – szólt magában az amerikai, – millió név között +választottam és éppen a Lobkovicz nevet kellett választanom! Ha ez +nem pech…</p> +<p>Azután hangosan mondta:</p> +<p>– Tartok tőle, hogy nem vagyok abban a szerencsés helyzetben, +hogy excellenciád rokona legyek… Én ugyanis báró Lobkovicz vagyok +és a hercegek nem rokonaink…</p> +<p>– Ah úgy! – mondta elnézően az öreg úr és azzal a kézi +böröndjében kezdett keresgélni.</p> +<p>– Szeretem a katonákat, – jegyezte meg magában az amerikai, – +mert nem kiváncsi emberek.</p> +<p>A következő pillanatban azonban már megváltoztatta előnyös +véleményét, mikor egy vastag kis könyvet látott a kegyelmes úr +kezében. A gótai almanach volt.</p> +<p>– Miféle izetlen podgyásszal utazik a vén krampusz? – dühöngött +magában az amerikai gárdista.</p> +<p>A tábornok az L betüt kereste. <span class="pagenum"><a name= +"Page_239" id="Page_239">-239-</a></span></p> +<p>– Hallja, – mondta végül, – én itt egy mákszemnyi Lobkovicz +bárót se találok.</p> +<p>– Azt meghiszem, – válaszolt nevetve a kapitány, – az én nevem +nem is Lobkovicz.</p> +<p>A tábornok redőkbe vonta a homlokát.</p> +<p>– Mit jelent ez, kapitány úr?</p> +<p>– Azt jelenti, hogy inkognitóban óhajtok utazni. S ha ön, kedves +tábornok úr, nem respektálja az inkognitómat, akkor ám nézzen meg +jól és talán eszébe fog jutni, hogy ki fia vagyok. Ha pedig nem jut +eszébe, az az ön baja, mert illenék, hogy eszébe jusson…</p> +<p>A tábornok kiejtette kezéből a könyvet és majd megdermedt a nagy +csodálkozástól. Aztán egyszerre úgy rémlett neki, hogy tényleg +látta már a fiatal tiszt arcát. Talán egy udvari bálon, vagy egy +családi arcképen, melynek rámáját császári korona ékesítette… +Persze, a névre nem emlékezett így hirtelenében. Nem is lehet +kivánni egy öreg katonától, hogy negyven-ötven fenséges nevet +betéve tudjon.</p> +<p>– Bocsánat! – hebegte loyális zavarában.</p> +<p>A fiatal tiszt nevetve nyújtott neki kezet.</p> +<p>– Semmi bocsánat! Nem is képzeli, hogy az én unalmas életemben +mennyi kedves derűt hoznak az ilyen apró kalandok!</p> +<p>Egy nagyobb állomáson csendőrök járták végig a vonatot. Valami +szökőfélben levő gonosztevőt kerestek. <span class= +"pagenum"><a name="Page_240" id="Page_240">-240-</a></span> Egy +goromba kéz felrántotta a két katonatiszt fülkéjének ajtaját.</p> +<p>– So ein Rindvich! – morogta a tábornok.</p> +<p>S azzal becsapta megint az ajtót.</p> +<p>Triesztben sisakos csendőrök fogadták az utasokat. Mikor +meglátták Husztot, aki a tábornok jobbján hagyta el a perront, +kihúzták magukat és mereven tisztelegtek…</p> +<p>Az amerikai gárdista még az este megjelent a Görögországba +induló hajó födélzetén és előhivatta a kapitányt.</p> +<p>– Mikor indul a hajója?</p> +<p>– Éjfélkor pontban.</p> +<p>– A jerichói érsek önnel fog utazni. Magas megbízásból kérem +önt, hogy viselkedjék iránta a legnagyobb előzékenységgel, mert +Bécsben nagy kegyben áll ő eminenciája. Ön talán tudja, hogy az +érsek a keleten az osztrák befolyás egyik legerősebb támasza.</p> +<p>Kevés idővel éjfél előtt ő eminenciája megjelent a hajón. +Cselédek nélkül utazott. Egy hordár két böröndöt hozott utána; egy +feketét és egy sárgát. Mikor ő eminenciája suhogó selyemköntösében, +övig érő szép szakállával áthaladt a hajó hídján, a kapitány, aki +jó katolikus volt, eléje lépett és megcsókolta a kezét.</p> +<p>Fiuméig jó útja volt az érseknek. Hogy mi történt Fiume és +Görögország között, azt elmondtam már elbeszélésem elején. +<span class="pagenum"><a name="Page_241" id= +"Page_241">-241-</a></span></p> +<h3><i>Az író zárószava.</i></h3> +<p>A türelmes olvasó talán emlékszik még, hogy ezt a történetet +maga Huszti Huszt mondta el nekem, miközben az athéni Olimpieontól +a Nimfák hegyéig sétáltunk. Még az este kifizettem a négyszáz +drachmát, melyet föltételesen odaigértem neki. Éppen zsebre akarta +tenni a pénzt, mikor eszembe jutott valami.</p> +<p>– Az ön elbeszélésében van néhány homályos pont. Ön, ugyebár, +azt mondja, hogy nagy szüksége van a pénzre?</p> +<p>– Nagy szükségem van rá, mert Amerikába akarok menni, hogy +föllépjek a küszöbön álló választásoknál.</p> +<p>– Képviselő akar lenni? Milyen programmal lép föl?</p> +<p>– A konzerv-trust programjával.</p> +<p>– És mire kell önnek az én pénzem? Választási költségre?</p> +<p>– Ne nevettesse ki magát, kedves uram! A választási költségeimet +a trust fogja előlegezni. Az ön pénze azért kell nekem, mert nem +szeretek második osztályon utazni az oceánon.</p> +<p>– De hiszen ön magával hozta Báthory Erzsébet nyakékét?</p> +<p>– Kérem, ne is juttassa eszembe az átkozott ékszert! Mikor +ideérkeztem, első dolgom volt, hogy megbecsültessem <span class= +"pagenum"><a name="Page_242" id="Page_242">-242-</a></span> egy +hozzáértővel. Tudja, hogy mennyit akart érte adni?</p> +<p>– Kiváncsivá tesz!</p> +<p>– Háromezer frankot!</p> +<p>– De hiszen Avarffy Sándor háromszázezer forintra becsülte?</p> +<p>– Ebből láthatja, hogy az öreg megcsalt. A gyöngyök hamisak. +Avarffy régóta eladta az igaziakat – bizonyára sajnálta a tőkéjét +kamat nélkül hevertetni – és műgyöngyöket tett a helyükbe, hogy +elbolondítsa az embereket. Mindössze harminc-negyven kisebbfajtáju +igazgyöngy van az ékszerben, ezek azonban oly ügyesen vannak +elhelyezve, hogy megtévesztik a felületes szemlélőt…</p> +<p>– De hiszen e szerint ön nagyon ráfizetett az európai +kirándulására?</p> +<p>– Nem elég, hogy Avarffy Sándor eltulajdonította édesapám +birtokait…</p> +<p>– No, erről inkább ne beszéljünk!</p> +<p>– Pardon – én tényleg úgy beleéltem magamat a konzerv-Hudson +fiának szerepébe, hogy ilyen kis botlások megesnek velem… De azért +való igaz, hogy mindenki becsapott! Guidó elszedte a pénzemet, az +öreg ellopta vagyont érő kéziratomat, a konzerv-Hudson +emlékiratait, Pálma pedig – no, de róla inkább ne is +beszéljünk!</p> +<p>– De Zsezse?</p> +<p>– Zsezse igen derekasan viselkedett velem szemben. <span class= +"pagenum"><a name="Page_243" id="Page_243">-243-</a></span> Igaz, +hogy csak Pálma iránt érzett gyűlöletből tette, de ezt meg tudom +neki bocsátani. Én egyébként nem vagyok szentimentális ember, de +most, bevallom, alig várom már, hogy viszontlássam Amerikát. Odaát +őszintébbek és könnyebben áttekinthetők a viszonyok. Ott a +becsületes ember becsületes, a kalandor pedig kalandor. Önöknél +tömegesen vannak leplezett kalandorok, akik a becsületes és előkelő +ember kiváltságait élvezik s így nagy fölényben vannak a hivatásos +kalandor fölött. Ez azonban nem tiszta játék. Mit szól ön például +ahhoz, hogy azoknak, akik engem kifosztottak, módjukban van, hogy +csendőrökkel üldöztessenek? Nos?…</p> +<p>Nem válaszoltam a kérdésére. Huszt aztán maga is vállat vont és +így szólt:</p> +<p>– Sebaj! Legalább jól mulattam a pénzemen! Tanultam is +egyetmást. Amerikában a milliárdos kisasszonyok nagyon szeretik az +európai arisztokratákat… Ha Európában el tudtam játszani a +konzerv-báró szerepét, Amerikában rátérhetek még a feudális nagyúr +szerepére is… Ez attól függ, hogy milyenek a politikai +kilátásaim.</p> +<p>Huszt úr kezet fogott velem és elbúcsúzott tőlem.</p> +<p>Azóta se láttam. Szeretném azonban, ha túl az óceánon kegyeibe +fogadná a sors.</p> +<p class="center">Vége.</p> +<hr class="chap" /> +<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75286 ***</div> +</body> +</html> + diff --git a/75286-h/images/cover.jpg b/75286-h/images/cover.jpg Binary files differnew file mode 100644 index 0000000..8b051ee --- /dev/null +++ b/75286-h/images/cover.jpg diff --git a/75286-h/images/i001.png b/75286-h/images/i001.png Binary files differnew file mode 100644 index 0000000..f5dd60b --- /dev/null +++ b/75286-h/images/i001.png diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6312041 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This eBook, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..27fe8ad --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +eBook #75286 (https://www.gutenberg.org/ebooks/75286) |
