1 files changed, 6540 insertions, 0 deletions

diff --git a/75286-0.txt b/75286-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..5dbc338
--- /dev/null
+++ b/75286-0.txt
@@ -0,0 +1,6540 @@
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75286 ***
+
+
+HERCZEG FERENC
+
+SZERELMESEK
+
+BUDAPEST, 1909
+
+SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
+
+_Minden jogot fenntartunk._
+
+BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA
+
+
+
+
+FÉRFISZIV
+
+
+I.
+
+Este hét óra van.
+
+Herbertéknek ma van a páros szerdájuk és a budai lakásuk tele van
+emberekkel. Herberték előkelő és gazdag polgáremberek. A vendégeik
+között sok a tisztviselő és a magasrangu birói család. Nő természetesen
+kétszer annyi van, mint férfi. A közömbös ismerősök a nagy
+fogadószobában teáznak, a ház bizalmasabb barátai megszállották a kis
+szalont és a dohányzót.
+
+A vendégek nem igen tudnak fölmelegedni ebben a házban. Valami különös,
+ünnepies merevség jellemzi a budai szerdákat. Herberték nagybefolyásu
+emberek, azért mindenki töri magát a meghívásuk után, de Herberték
+egyszersmind igen hűvös és szertartásos modoru emberek is, azért senki
+sem érzi jól magát a körükben.
+
+A házigazda valaha városi tisztviselő volt és feleségének, Budavár
+leggazdagabb leányának milliói révén lett nagy úrrá. Őszülő fővel is
+daliás, szép ember még. A mosolya csupa leereszkedés, a tekintete
+állandó ellenőrzés. Amint ott jár-kel a fiatalok között, folyton arra
+látszik ügyelni, hogy elég méltósággal és illendőséggel viselkednek-e?
+Egy gyöngyökkel teleaggatott, nagyon jelentéktelen és alázatos kis
+felesége van, aki tömérdek pénzen vásárolta meg a boldogságot, hogy
+Herbert úr alázatos szolgálója lehessen. A két Herbert-lány
+testileg-lelkileg szakasztott olyan jelentéktelen, mint az édesanyjuk.
+Nagyszabásu édesapjuktól csak a gőgöt örökölték, amely hűvös és komor
+viselkedésükben nyilatkozik meg.
+
+Pontban hét órakor bekövetkezett az, ami nélkül nem múlt el még egyetlen
+páros szerda sem: Herbertéknek alkalmuk nyílt, hogy megbánják
+vendégszeretetüket. A közömbös ismerősök sorába tartozó fiatal leányok
+rávettek egy ifjút, hogy táncolja el a nagy szalonban azt a négertáncot,
+amelyet nemrégiben valami műkedvelői társaságban produkált. Az ifju –
+egy kicsi termetü, angolosan borotválkozó, megdöbbentően vakmerő arcu
+emberke – kötélnek állott és zongorakíséret mellett ellejtette
+fantasztikus táncát. A társaságot valósággal megrémítette hóbortos
+ötlete. Különösen az öregebb urakon, a bírák és miniszteri tanácsosok
+hosszúra nyuló arcán meglátszott, hogy botrányosan izléstelennek
+találják a borotvált ifju viselkedését. Herbert úr úgy viselkedett, mint
+egy fejedelem, aki ellen merényletet követtek el. Volt benne annyi
+férfiasság, hogy bátorító pillantásokat vethetett feleségére és
+leányaira. A lelkében azonban e pillanatban már gyökeret vert az
+elhatározás, hogy a páros szerdákat végleg és visszavonhatatlanul be
+fogja szüntetni.
+
+A borotváltarcu bűnös maga is észbe kapott és megrémült tettének
+következményeitől. El is tünt hamarosan és nyom nélkül, mint a kámfor.
+Fölbujtói pedig a zongora mellé lapultak és lélegzetet is alig mertek
+venni mindaddig, amíg édesanyjuk védőszárnyai alatt el nem menekülhettek
+a házból.
+
+Negyednyolc felé még egy elkésett vendég lépett a nagy szalonba. Egy
+barnára sült képü úr volt. Miután a háziaknak köszönt, biztos ösztönnel
+a dohányzó-szobába ment. Benfentes ember volt és tudta, hogy ott találja
+meg a társaság érdekesebb részét.
+
+A kandalló mellett kezet csókolt egy fiatalos elegánciával öltözött,
+szép öregasszonynak.
+
+– Hát maga hol sült le ennyire télvíz idején? – kérdezte az asszony.
+
+– Ma jöttem meg Sziciliából, ahol egypár hetet töltöttem.
+
+– Találkozott magyarokkal?
+
+– Nápolyban beszéltem Arady Sándorral… Egy nagyon szép asszony is van
+lenn, Éder báróné… A Vesuvióban laknak mind a ketten…
+
+Egy fiatal hölgy, aki háttal állott a beszélőknek, e pillanatban
+megtántorodott és jajszó nélkül összerogyott. A homlokát beleütötte a
+kandalló párkányába és hosszában elterült a szőnyegen. Elájult.
+
+A dohányzóban kis pánik támadt. Egy zömök kis ember fölemelte az ájult
+hölgyet és bevitte a háziasszony szobájába. A Herbert-leányok és a zömök
+ember, aki egyébként egyetemi orvostanár volt, odabenn ápolás alá
+vették. A házigazda az ájulást majdnem olyan rossz néven vette, mint az
+imént a négertáncot; úgy érezte, hogy az esetet házának jó hírneve
+érdekében el kell simítani. Ő egyáltalában nem akarta, hogy az ő
+szalonjában efféle föltünő dolgokat műveljenek.
+
+– Nem ájult el, szó sincs róla, – mondotta, – Csak elszédült egy kissé…
+
+– Talán a hőségtől? – vélekedett valaki.
+
+Ez a megjegyzés nem tetszett Herbert úrnak.
+
+– Én eddig azt hittem, hogy a lakásom jól van szellőztetve, – mondotta
+nem minden él nélkül.
+
+– Nagyon be lehetett fűzve? – vélekedett másvalaki.
+
+A fiatalosan öltözködő öreg hölgy hevesen ellentmondott.
+
+– Hogy is ne! Annak az asszonynak életében se volt fűző a testén!
+
+Herbert úr kedvetlen ráncokba vonta jupiteri homlokát. Tapintatlannak
+találta, hogy az ő szalonjában ilyen intím ruhadarabokat emlegetnek.
+
+Odabenn, a háziasszony szobájában, a beteg időközben kinyitotta a
+szemét. Egyelőre gyönge volt még és úgy kellett megitatni. Láthatólag
+nagyon szégyelte a feltünést és a zavart, melynek okozója volt. A szeme
+könnyes volt, amint halkan és zavartan mentegette magát.
+
+Fiatal özvegyasszony volt, huszonnégy, legfölebb huszonhat esztendős. A
+neve Ágh Sándorné, született Szepessy Klotild. Három esztendeje, mióta
+özvegységre jutott, édesanyjával együtt a fővárosban lakott. Nem volt
+sem nagyon szép, sem feltünően elegáns, sem szikrázóan elmés asszony, de
+kellemes külsejü, jól öltözködő és értelmes volt. És volt egész lényében
+valami, ami a tisztaság és édesség benyomását keltette és ami
+meghódította neki az emberek rokonszenvét.
+
+Félóra mulva Klotild asszony annyira összeszedte magát, hogy talpra
+állhatott. Nem akarta magát többet a társaság előtt mutatni és
+hazakivánkozott. Székely doktor, a barna zömök kis ember, aki az első
+segítséget nyujtotta neki, magára vállalta, hogy hazaviszi a fogatján.
+Az asszony a Múzeum-körúton lakott. A ház kapuja még nyitva volt és
+Székely fölkísérte Klotildot a lépcsőn is.
+
+Egész úton egy szót sem beszéltek. A lakás ajtaja előtt megszólalt az
+orvos.
+
+– Ha megengedi, bemegyek magához egy percre.
+
+A lakás négy kis szobából állott. Fogadóból, ebédlőből és két
+hálószobából, melyeknek egyike Klotild édesanyjáé volt. Az öreg
+Szepessyné egyébként nem volt otthon; ha leánya társaságba ment, akkor ő
+az estét rendesen a házas fiánál töltötte, unokái körében.
+
+Klotild leültette vendégét a kis szalonban és meghagyta a szobaleánynak,
+hogy készítsen teát. Azután lehúzta hosszu keztyűit, fehér köpenyegét
+azonban a vállán tartotta, mivel kissé fázott. Nagyon halvány volt, a
+szája mellett pedig két szomoru redő látszott.
+
+Jó ideig hallgatagon ültek mind a ketten, azután megszólalt az asszony:
+
+– Igazán nem tudom, hogy mi lelt engem ma…
+
+Az orvos csendesen mosolygott.
+
+– Ön igen jól tudja, édes Klotild, hogy mi lelte. És én is tudom.
+
+Az asszony meghökkenve pillantott reá, de nem merte tőle számon kérni
+megjegyzését. Székely azonban kéretlenül is beszélt.
+
+– Magának az baja, hogy Arady Sándor megcsalja. Két héttel ezelőtt azt
+mondta magának, hogy orvosi rendeletre Mentonebe kell mennie, pedig
+Nápolyba ment, hogy ott Édernével találkozzék.
+
+Klotild arca szinte eltorzult a meglepetéstől és a rémülettől. Nem
+tudott mit válaszolni. Majd kezébe rejtette arcát és keserves sírásra
+fakadt.
+
+Székely megindultan szemlélte. Ez a kis, köpcös ember egyébként nagyon
+rokonszenves és szinte imponáló benyomást tett mindenkire. Elmés arcu,
+férfias modoru, a mellett gyöngéd és finom érzésü ember volt. A mélyen
+csengő hangjában is volt valami megnyerő.
+
+Most fölállott és arccal az ajtónak fordulva, Klotild széke mellé
+állott.
+
+– Törülje meg a szemét, – mondta halkan, – és hallgassa meg azt, amit
+mondani fogok. Mindenek előtt meg akarom nyugtatni. A társaságban, ahol
+voltunk, senki sem sejti, hogy mi okozta a maga ájulását. Egyedül magam
+értettem meg a dolgok összefüggését, mert én jobban ismerem magát, mint
+bárki más és megszoktam már, hogy figyelemmel kisérjem minden
+mozdulatát… Egyebekben is megnyugtathatom. Rajtam kivül Budapesten senki
+sem tudja, hogy maga Arady kedvese…
+
+Az asszony lassan fölemelte a fejét és Székely szeme közé nézett. A
+bátor, szelid és végtelenül szomoru tekintete oly különös hatással volt
+a tanárra, hogy most ő fordította el a fejét.
+
+– Ne értsen félre, – mondotta kissé zavartan. – Én mindent tudok,
+anélkül, hogy valaha is kémkedtem volna ön után. Semleges helyen,
+közömbös társalgásban kellett csak együtt látnom önt Aradyval, hogy
+megértsem a valót… Eszemben sincs, hogy elítéljem magát, édes barátnőm.
+Maga az én szememben ugyanaz az asszony, aki azelőtt volt. Az a tiszta,
+nemes és jó asszony, aki volt. A fájdalma még tiszteletreméltóbbá és
+talán kedvesebbé is teszi nekem.
+
+Klotild összekulcsolta a két kezét és kétségbeesetten nézett maga elé.
+
+– Miért mondja nekem ezt? Mire való ez?
+
+– Emlékezzék meg róla, hogy soha egyetlen célzással sem avatkoztam bele
+szívbeli ügyébe… Még boldognak tudtam, addig hallgattam. Most beszélek,
+mert előre látom, hogy magára nézve megkezdődött a fájdalom és a
+lealázások időszaka. Szeretném magát megvédeni, mindenek előtt a maga
+kétségbeesése ellen. Maga büszke és becsületes lélek. Szeretném, ha
+mostani helyzetében is hű maradna önmagához és büszkén és becsületesen
+viselkednék…
+
+Nem folytatták a beszélgetést, mert a szobaleány behozta a teát. A leány
+még a szobában volt, amikor odakünn csengetés hallatszott. Szepessyné
+jött haza. Az öregasszony igen jó kedvében volt, mint mindig, ha az
+unokái köréből tért meg. Szepessyné, miként legtöbb anya, nem ismerte a
+leányát, akit vakon imádott és nem is tudott olvasni a Klotild arcán.
+Mialatt a fiatal asszony sötét gondolataival vívódott, az öregasszony
+unokáinak apró-cseprő viselt dolgairól beszélt. Ezek a kis elbeszélések
+ragyogó világításba helyezték a Szepessy-csemeték testi és lelki
+kiválóságait.
+
+Székely búcsút mondott az asszonyoknak. Klotild kissé fogva tartotta a
+kezét.
+
+– Jöjjön el holnap! – mondta halkan.
+
+
+II.
+
+Klotild nem húnyta le az éjjel a szemét.
+
+Székely józan és jóakaró szavai mély hatással voltak reá. Érezte, hogy
+nem szabad magát átengednie a zavaros és kétségbeejtő fájdalomnak,
+amelyet kedvesének hűtlensége hozott reá. Mindenek előtt rendbe akarta
+szedni kuszált gondolatait és azért újból átgondolta mindazt, ami közte
+és Arady között történt.
+
+Ez az ember végzete volt eddigi életének.
+
+Talán valami élettani föltételeken múlhatott, amelyeket ő nem értett
+meg, hogy kisleány kora óta szenvedélyes vonzalommal viselkedett Arady
+iránt. Egy vidékről valók voltak, távoli atyafiság kötötte össze őket.
+Klotild még iskolás leány volt, amikor első ízben látta az akkori
+jogászt, aki természetesen, még ügyet sem vetett reá.
+
+Arady Sándorhoz való vonzalma együtt nőtt a kisleánynyal. Az ő szemében
+Sándor fölötte állott minden bírálatnak. Mindennek, ami rajta és benne
+van, valami különös, mély értéke van. Amit tesz, az mindig nemes és jó,
+amit mond, az mindig érdekes és fontos. Röviden: Sándor a férfiak
+férfia. A kisleány lelki világában _a férfi_.
+
+Később szétváltak útjaik. A nagyralátó ifju a diplomáciai pályára
+vágyakozott és a bécsi keleti akadémia növendéke lett. Midőn a kitünő
+tanulót kinevezték attasénak, oly magasra emelkedett Klotild szemében,
+hogy szinte már el is tünt a falusi szemhatára fölött, akár az
+elszabadult léggömb. Klotild meg volt róla győződve, hogy az ő bálványa
+maholnap Európa sorsát fogja intézni. A szerelme csodálattá változott
+át.
+
+Nem is követett el hűtlenséget, midőn néhány esztendő multán annak
+rendje, módja szerint feleségül ment egy Ágh nevü derék vidéki
+uriemberhez. Egy istenhez egyébként nem mehet nőül a leány, különösen
+akkor nem, ha a szóban forgó isten nagykövetek leányaival tenniszezik.
+
+Klotild egy darabig olyasmit képzelt, hogy ő boldog is lehetne a
+házasságában. Később meggyőződött róla, hogy a boldogság nem föltétlen
+életszükséglet és megelégedett annak szurrogátumával, a nyugalommal.
+Alkalmasint épp oly kötelességtudó, mint igénytelen falusi asszonyként
+végezte volna földi pályafutását, ha egy gonosz véletlen ki nem zökkenti
+a sinekből. Az ura egy szerencsétlenség áldozata lett. Egyik
+legbizalmasabb barátja véletlenségéből agyonlőtte vadászaton.
+
+Klotild illően elsiratta és meggyászolta, azután édesanyjával a
+fővárosba ment lakni. Az édesanyja akarta így, hogy Budapesten élő fia
+és unokái közelében lehessen.
+
+Abban az időben lett fővárosi lakossá Arady Sándor is, miután a
+diplomáciai pályája hirtelen ketté szakadt. Sándor hamarosan belátta,
+hogy nem született hivatalnoknak. Nagytehetségü, de egyszersmind
+féktelenül önérzetes ember volt és egyik hivatali főnökének
+kellemetlenkedése éppen elég ok volt neki arra, hogy egy gőgös
+gesztussal örökre búcsút mondjon pályájának. Elhatározását persze
+megkönnyítette az a körülmény, hogy csinos vagyon ura volt.
+
+Azzal az elhatározással tért meg hazájába, hogy politikát fog csinálni.
+Ehhez ő is, mint minden magyar ember, kiváló hivatottságot érzett
+magában.
+
+Azzal kezdte, hogy könyvet írt, amelynek az lett volna a feladata, hogy
+reá irányítsa a nyilvánosság figyelmét. A könyv a közös külképviselet
+bírálatával foglalkozott és bár Sándor írásközben meg volt győződve,
+hogy kíméletlenül éles hangot használt, utólag mégis kitünt, hogy könyve
+hazai fogalmak szerint annyira tárgyilagos és higgadt, hogy már szinte
+unalmas. Senki sem olvasta és senki sem emlegette.
+
+A véletlen akkoriban összehozta Sándort Klotilddal. Az utcán látták meg
+egymást elsőízben. Másnap Arady már meglátogatta az asszonyokat. Ennek a
+nagy sietségnek megvolt a maga oka: találkozásuk alkalmával a fiatal
+özvegy szinte szenzációs hatást tett az attaséra. Ő süldőleány korában
+látta utolsó izben. Azóta külsőleg, belsőleg megérett. A termete
+megtelt, szeméből asszonyi gyöngédség ragyogott. Sándor elragadónak
+találta. Ő mostanában egyébként is nagy honvágyat érzett saját
+ifjukorának gyöngéd emlékei után. Egy idő óta valósággal szentimentális
+volt a kedélyállapota. A balsikerei lealázták, azonkívül egy keletkező
+szívbaj szimptomáit vélte magán megfigyelni, ami ugyancsak leverte.
+Szinte epekedett egy kis bensőség és melegség után.
+
+Félesztendővel később Klotild már kedvese volt Sándornak. Az első
+szerelmes csók után habozás és gondolkozás nélkül odaajándékozta magát
+neki. Soha asszony kevesebbre nem tartotta magát, mint ő.
+
+Hogy gondolt-e házasságra? Egyébre sem, csak arra. Úgy vélekedett
+azonban, hogy ennek a „külső formaságnak“ – ő csak annak tekintette –
+minden részét Sándorra kell bíznia.
+
+Arady eleinte maga is úgy vélekedett, hogy jobb hitvest ennél a csendes,
+szerény és melegszívü asszonynál hét országban keresve sem találhatna.
+Később azonban kiverte fejéből a házasság gondolatát. Az egészsége
+időközben megint helyreállott és ezzel megjött a régi büszke életkedve
+is. Többet járt társaságba és a szó szoros értelmében divatba jött a
+fővárosi szalonokban. Az élet megint ragyogva és csábítóan mosolygott
+rá; a jövendő megint sokat igért neki. És még valami különös dolog
+történt. A budapesti asszonyok, a legszebbek és legbüszkébbek, úgy
+viselkedtek az érdekes attaséval szemben, mintha fogadást kötöttek
+volna, hogy melyikük hódítja meg előbb. Sándor olyanformán érezhette
+magát köztük, mint a mohamedán ember az éden kertjében: minden bokorból
+mosolygott feléje a szépség és az élvezet. Valószinü, hogy a külföldről
+ideszakadt fiatalember erősen félreértette és túlbecsülte a fővárosi nők
+fesztelen kacérságát, de bizonyos, hogy Tildát – így nevezte ő
+barátnőjét – napról-napra jelentéktelenebbnek látta és bizonyos, hogy a
+házasság gondolata nem volt kedvesebb előtte az életfogytiglan tartó
+rabság gondolatánál.
+
+Akkoriban lépett a szinre Éder báróné. Egy osztrák katonatiszt elvált
+felesége, eredetére nézve lengyel nemzetség. Pompás és érdekes nő, az
+úgynevezett veszedelmes asszonyok fajtájából. Csupa temperamentum, telve
+szikrázó elmésséggel és művészi ösztönökkel. Ez az asszony körülbelül
+olyan életet folytat a fővárosban, mint egy előkelő legényember.
+
+Ebben vakmerően következetes. Láthatólag nem törődik senkivel és nem fél
+semmitől. Az arisztokrácia, amelyhez születésénél fogva tartozott, nem
+igen akar róla tudni, de ő nem is tesz kisérletet, hogy elfogadtassa
+magát a nagyúri házakban. Jobban szereti a művészek társaságát. Furcsa
+egyébként, hogy ezt az asszonyt, aki jóformán az utcán él, bizonyos
+homály födi. Mialatt száz botrányos dolgot beszélnek róla az emberek,
+bevallani kénytelenek, hogy bizonyítani nem tudnának ellene semmit.
+Egyesek – még pedig nem a legtapasztalatlanabbak – azt állítják, hogy
+Éderné inkább szabadszáju, mint szabaderkölcsü és hogy a híres
+temperamentuma a szemében lobog csak, a vére azonban hűvös, vagy legjobb
+esetben is langyos.
+
+Klotild annyiban is igen kellemes természetü asszony volt, hogy nem
+ismerte a féltékenységet. A barátja úgynevezett társadalmi sikerei nem
+nyugtalanították, inkább büszkévé tették. Éderné azonban első
+találkozásuk alkalmával ellenszenvvel és félelemmel töltötte el.
+Asszonyi sejtőképessége megérezte a báróné hóbortos könnyelműsége mögött
+a hideg számítást. Sohasem merte volna barátját arra kérni, hogy kerülje
+ezt az asszonyt, titokban azonban könnyeket ontott a nagy érdeklődés
+miatt, amelyet Sándor a különös asszony iránt mutatott.
+
+Néhány héttel ezelőtt Arady, orvosi rendeletre, amint mondta, Mentoneba
+utazott. Klotild, bár gyanúját egy szóval sem árulta el, biztosan tudta,
+hogy barátja nem az egészsége miatt utazik a Rivierára. Más ok készti az
+útra; olyan ok, amelyet bevallani nem akar. Néhány rövid és meglehetősen
+hűvös levél érkezett Mentoneból. Ezek a levelek valósággal megtörték
+Klotildot. Most már rettegve sejtette, hogy a barátja elfordult tőle.
+
+A valóságot Herberték szalonjában tudta meg, egy idegen ember szájából,
+aki Nápolyban együtt látta Aradyt Édernével.
+
+*
+
+Klotild a Herberték estéjét követő éjszakán végiggondolta szerelmének
+bús és együgyü történetét. Úgy érezte, hogy a szakadást, amely
+elválasztotta Sándortól, többé nem temetheti be semmi. A barátja
+hazudott neki. Ő meg tudta volna a hazugságot bocsátani, de tudta, hogy
+Sándor hiúsága sohasem fogja neki megbocsájtani a tettenérést. Ami volt,
+az nem lesz többé. A boldog álmok, az édes ábrándok világa elpusztult.
+Köröskörül csupa rom. A jövendő ege kétségbeejtően szürke. Hogyan lehet
+majd elbírni ezt a vígasztalan életet?
+
+Az asszonynak eszébe jutott valami, amire eddigelé még sohasem gondolt:
+hogy ő tulajdonképpen „bukott nő“. Eddig az az érzése volt, hogy
+Sándornak adta oda a becsületét. A becsülete elveszett abban a
+pillanatban, amikor a kedvese eldobta magától.
+
+
+III.
+
+A Rákóczi-úton bérkocsi állott meg egyik ház előtt. Egy vadászruhás inas
+várakozott a kapu alatt; ő fogadta a kocsiból kiszálló urat és szedte le
+a bakról a podgyászt.
+
+Az úriember, aki láthatólag hosszabb útról érkezett, karcsu, szőke ember
+volt. Igen szabályos metszésü, föltünően halvány arcának a hegyesre
+nyírott, aranysárga szakáll némi külföldies kifejezést adott. Az ember
+azt hitte volna, hogy előkelő és nagymódban élő művész. Ezt a benyomást
+megerősítette szürke, szép szemének parancsoló tekintete és egész
+modorának határozott és büszke volta. Ez az ember volt Arady Sándor, az
+attasé.
+
+Néhány kérdést intézett legényéhez, közben fölment a második emeleten
+lévő lakására. Dolgozószobájában, az íróasztalon, a fölbontatlan
+ujságlapok és levelek egész halmaza várakozott reá. Kalappal a fején,
+utiköpenyeggel a vállán, sorra nézte a leveleket. Klotildtól nem volt
+levele, pedig éppen azt kereste.
+
+– Nincs semmi üzenet a nagyságos asszonytól? – kérdezte legényétől.
+
+(Nagyságos asszony: Klotild.)
+
+– Semmi, – válaszolt az inas.
+
+– Nem is járt itt?
+
+– Nem.
+
+Annál jobb! – gondolta magában Sándor. És azzal átöltözött. Kissé
+nyugtalanította a Klotilddal való találkozás gondolata. Biztosra vette,
+hogy az asszony előbb-utóbb mégis csak hírét fogja venni az ő nápolyi
+kirándulásának. Tulajdonképpen ügyetlenség volt tőle, hogy eltitkolta
+előtte útját. Ezzel fölébresztette Klotild gyanúját. Pedig ő, Sándor,
+semmitől sem irtózott annyira, mint az effajta kicsinyességektől. Nem is
+akarta megbántani ezt az alapjában véve derék, jellemes és ragaszkodó
+teremtést. Biztosra vette, hogy az asszony nem élné túl a válást.
+
+Az egész nápolyi kirándulás egyébként ostobaság volt, amelyet már meg is
+bánt. Éderné fölébresztette a kiváncsiságát, rövid ideig tartó lázba is
+ejtette, alapjában véve azonban hidegen hagyta a szívét. A bárónénak egy
+elmés és vakmerően kötekedő levele csábította a nápolyi útra. Sándor
+olyasmit képzelt, hogy Nápoly kék ege alatt fantasztikus és költői
+kaland várakozik reá. Nagy meglepetésére a Vezuvió-szállóban egy igen
+józan, irónikusan fölényes asszonyt talált, aki képzőművészeti és
+művelődéstörténeti témákról akart vele beszélgetni és közben mélabús
+célzásokat tett egy emberre, az eljövendő, igazi férfira, aki meg tudná
+őt érteni. Sándornak egyszerre az a benyomása lett, hogy a báróné talán
+feleségül akarja magát vele vétetni és ez a gondolat hirtelen
+megfagyasztotta a vérét. Most már megállapította magában, hogy Éderné
+nem is az ő genre-ja. Néhány napi kínos feszengés után összecsomagolta a
+holmiját és kurta búcsú után hazautazott, egy fölösleges fölsülés
+lealázó érzetével a lelkében.
+
+Budapestre érkezvén, Sándor igen csodálatosnak találta, hogy Tilda nem
+jelentkezik nála. Máskor, ha megtért valami útjáról, mindig az asszony
+szeliden és félénken mosolygó szőke arca köszöntötte. Másnap sem adott
+magáról hírt, pedig bizonyos, hogy a fővárosban van. Most már
+nyilvánvaló, hogy Klotild mindent tud. Estefelé Sándor meg akarta
+látogatni, de mivel előre is untatta és fárasztotta a sejtelem, hogy
+Klotild könnyes szemmel lép majd eléje, egy vidéki rokonának látogatását
+ürügyül használta arra, hogy újból elhalassza az elkerülhetetlen
+látogatást.
+
+Harmadnapra levelet vett a barátnőjétől. Az attasé éppen reggelinél ült,
+amikor hozták. Nem bontotta föl mindjárt, hanem maga elé tette és tovább
+evett. Végül mégis megemberelte magát és elolvasta.
+
+A levél így szólt:
+
+Kedves barátom!
+
+Szerettem volna minél előbb látni, hogy megbeszéljek önnel egy fontos
+dolgot. Mivel azonban nem mutatja magát, levélben írom meg a
+mondanivalómat. Az ön hosszu távolléte alkalmat adott nekem, hogy
+megtegyem azt, amit régen meg kellett volna tennem: gondolkoztam a
+kettőnk helyzetén. Elmélkedésem eredményeképpen ma már belátom, amit
+ugyancsak előbb kellett volna belátnom: nem élhetek tovább úgy, ahogyan
+eddig éltem. Nem bántam meg semmit, amit a multban tettem és hálát érzek
+ön iránt, hogy gyakran jónak és gyöngédnek mutatta magát. A jövőben
+azonban megint az akarok lenni, aki évekkel ezelőtt voltam: az ön
+igénytelen, jó kis barátnője. Szerelemről ne legyen többet szó
+közöttünk. Tudom, hogy ön megért és nem is fog tőlem magyarázatot kérni.
+Ha látni akar, keressen föl bármelyik napon délután, amikor az édesanyám
+is otthon van. Mindig nagy örömmel fogja megszorítani baráti kezét:
+
+Klotild.
+
+Sándor eleintén nem mert hinni a szemének. Tilda ír neki ilyen levelet?
+Tilda?!
+
+Az édes, diadalmas öröm érzése járta át minden porcikáját. Az az öröm,
+amelyet akkor érez az ember, ha valóvá válik valami féltve titkolt,
+kedves álma. Most már nyiltan bevallotta magának, hogy az utóbbi időben
+már nagyon únta a viszonyt. A derék asszonyka a szerető szerepében is
+annyira tisztességes, házias és nyárspolgárias volt, hogy örökké és
+kizárólag a törvényes hitves hatását tette. A szívós érdeklődés, amelyet
+Sándor legényháztartásának részletei iránt tanusított, a magasztos
+odaadás, amellyel az inas ténykedéseit ellenőrizte és a boldog buzgalom,
+amellyel alkalomadtán Sándor ruhaszekrényeiben rendezgetett, csak
+fokozták ezt a hatást. Klotild kezdettől fogva az ő feleségének
+tekintette magát és idő kérdése volt csak, hogy mikor fogják frigyüket
+nyilvánossá és törvényessé tenni. Ez a gondolat az utóbbi időben
+ólomsúllyal nehezedett Sándor mellére. Belátta, hogy egy életbevágó,
+nagy és többé jóvá nem tehető ostobaságot követett el. Az asszonyka
+annyira kedves, odaadó, tisztességes és amellett annyira érzékeny volt,
+hogy jellemes férfi létére nem is mert gondolni a szakításra. És most
+csoda történt! Klotild megértette kedvesének titkos vágyát és visszaadta
+neki szabadságát. Magára vette a szakítás ódiumát és fölajánlotta neki
+tiszta barátságát. Képzelhető-e ennél világosabb és gyöngédebb eljárás?
+
+Sándor, amint mondottam, nagyon boldog volt. Nagy, őszinte hálát érzett
+a páratlan asszony iránt. Úgy találta, hogy az élet tulajdonképpen szép
+és egyszerü valami, ha okos és becsületes emberek segítik egymást
+elviselésében.
+
+Ezt a napot úgy töltötte, mint valami ünnepnapot. Nagy gonddal
+öltözködött és délig sétált a városban. Bement egy műkereskedésbe és
+keresett valami emléktárgyat, amelyre ráfoghatná, hogy Olaszországból
+hozta. Sokáig válogatott, végül megvett egy zöldpatinás bronzszobrot,
+amely egy nimfát elragadó centaurt ábrázolt. A szobrot elküldte
+Klotildnak egy levél kíséretében, abban bejelentette délutáni
+látogatását. Azután megebédelt. Ünneplő kedvében megivott egy kis üveg
+burgundit és rágyújtott egy drága szivarra. Türelmetlenül várta a négy
+órát. Nagyon kíváncsi volt, hogy minő arccal fogadja majd a barátnője.
+
+Klotild kalappal a fején állott a kis szalonban. Éppen a keztyűjét
+gombolgatta.
+
+– Jó, hogy jött, – mondotta, – mert tovább már nem várhattam volna. A
+bátyám legkisebbik fiának láza van és édesmamának nincs nyugta, amíg
+hírt nem hozok neki a gyerekről… A mama maga nem mehet oda, mert ő is
+meghült és Székely doktor nem ereszti ki a házból… A doktor odabenn van
+nála…
+
+Klotild mindezt gyorsan, erőltetett élénkséggel mondotta. Beszédközben
+zavartan mosolygott és kerülte a barátja tekintetét. Az arca kissé
+halványabb volt, mint máskor.
+
+– Nem tudsz te komédiázni! – gondolta magában Sándor.
+
+Az asszony megköszönte az ajándékot, amely láthatólag igen megtetszett
+neki. Ekkor belépett hozzájuk Székely.
+
+A férfiasképü és katonás járásu kis tanár megszorította Sándor kezét.
+Azt mondta, hogy Szepessyné baja nem komoly. Azzal ajánlotta magát, hogy
+neki még több betegét kell meglátogatnia. Az ajtóban visszafordult:
+
+– Félnyolc előtt visszajövök és elviszem a filharmonikusokhoz, –
+mondotta Klotildnak.
+
+Sándor zsebében ott volt a jegy, amelyet az operettszínház mai
+előadására váltott magának, de azért meglepőnek találta, hogy Klotildnak
+kedve van ma zenét hallgatni. A szakítás napján!
+
+– Nekem most mennem kell, – szólt az asszony. – Ha ráér, elkísérhetne.
+
+Sándor persze ráért. Az asszony föltünően csinos volt új kosztümjében és
+a kísérője észrevehette, hogy sok férfi utánuk fordul az utcán. Közömbös
+dolgokról próbáltak beszélni, de a beszéd fonala meg-megszakadt. Azt,
+amivel teli volt a fejük meg a szívük, egyikük sem merte szóba hozni.
+
+Szepessyék kapuja előtt kezet fogtak. Sándor ekkor, az ég tudná, hogy
+miféle eszmetársulás folytán, a kis professzorra gondolt.
+
+– Mondja, Tilda, – kérdezte kedélyes mosolylyal, – nem udvarol magának
+az a Székely tanár?
+
+– Nem, nem! – kiáltotta Tilda szinte ijedten.
+
+Aztán mintha egyszerre ellágyult volna egy pillanatra. Erősen
+megszorította a barátja kezét és puha, édes hangon suttogta:
+
+– Ugy-e, Sándor, mi mindig jó barátok maradunk? Mindig?
+
+– Mindig! – válaszolt Sándor.
+
+– Igazán kedves teremtés! – mondotta később magában, miközben a lakása
+felé ment.
+
+Aztán megint Székely tanárra gondolt. Ej, nem is volna rossz dolog, ha a
+kis doktor feleségül venné Tildát. Vagyonos, jónevü és nem kellemetlen
+ember. Klotild nem él valami fényes anyagi viszonyok között. A magányos
+élet egyébként sem neki való. Neki háztartás kellene, ahol süthet,
+főzhet, takaríthat. De a kis doktor is jól járna vele.
+
+Sándornak nagyon megtetszett ez az ötlete. Miközben tovább űzte-fűzte,
+jószívűen és ravaszul mosolygott. Valami apai gyöngédséget érzett e
+pillanatban Tildája iránt és nagy rokonszenvvel gondolt a derék doktorra
+is.
+
+
+IV.
+
+Az operett első fölvonása után a színház földszintjén minden látcső egy
+emeleti páholy felé fordult. Egy óriás fehér kalap lebegett a páholy
+bíborbársony keretében. A kalap alatt egy igen szép, vidám és merész
+mosolyu hölgy trónolt. Sándor is feléje fordította látcsövét és
+megismerte Édernét. A báróné észrevette és fölemelte legyezőjét. Ez azt
+jelentette, hogy jőjjön fel a páholyba. Az attasé nem igen térhetett ki
+a fesztelen és nyilvános meghívás elől, bár tudjuk, hogy lelkesedése a
+szép asszony iránt már nagyon megcsappant.
+
+A báróné a páholy ajtajában fogadta.
+
+– Nos, József úr, hogy van? Örül, hogy megmentette erényét a gonosz
+Putifárné elől?
+
+Éderné nemcsak gyönyörü asszony, de pompás ember-példány is volt, ami
+nem egészen ugyanaz. Egész lényéből csak úgy sugárzott és ragyogott az
+üde erő, az energia és az élet. Magas, délceg termete, szabályos és
+tömör profilja, bőrének frissesége és hajának ragyogó szőkesége,
+nemkülönben tartásának és mozgásának nyugodt határozottsága angolszász
+benyomást tett, bár a báróné a Visztula mellett született. Egyik
+főszépsége a haja volt. Ennek a dús és ragyogó hajnak jóformán minden
+szála más színü volt; lenszínü és rókavörös fürtök közé tiszta
+aranyfényü szálak vegyültek. Az egész tarkán ragyogó sörény a hullámzó
+élet benyomását tette. Lengyel csak a beszédes szeme és a kicsi, fehér
+és puha keze volt.
+
+Sándor valami hűvös banalitást mondott az asszonynak, jelezvén, hogy nem
+szándékozik többet fölülni a kacérságának. Az asszony azonban egyetlen
+rohammal visszafoglalta a már elvesztett poziciót.
+
+– Édes barátom, maga rosszul bánik velem. Nekem ezért haragudnom
+kellene, de bevallom, képtelen vagyok reá. Úgy látszik, nekem valami
+különös gyöngém van maga iránt… Két ilyen embernek, mint mi vagyunk, meg
+kellene egymást értenie… Az arcán látom, hogy most sem hisz az
+őszinteségemben? Jól van, hát ne higyjen! Azonban tegyen nekem egy
+szívességet… Nagy kedvem volna, hogy egy ostobaságot kövessek el… Ne
+kérdje, hogy miért, hanem legyen a segítségemre… Jőjjön velem a Rigóba
+vacsorázni. Eljön? Különszobában leszünk, megiszunk együtt egy üveg
+Roederert és ha nem találok rá módot, hogy megbékítsem magát, akkor
+megérdemlem, hogy Budapest legunalmasabb asszonyának tartson…
+
+Sándor egy kissé elsápadt a kellemes meglepetéstől. Úgy látszik, hogy a
+régi módszere, a kiböjtölés taktikája megint bevált egyszer.
+
+A második fölvonás után megvárta a bárónét az előcsarnokban és kocsiba
+ült vele.
+
+A Rigó egy előkelő, de a mellett meglehetősen rosszhírü vendéglő volt.
+Mikor ketten beléptek a villamos fényben ragyogó kapubejáraton, egy
+gyalogos pár haladt el mellettük az utcán. Klotild volt, aki Székely és
+a tanár hugának társaságában a hangversenyből ment haza. Sándor nem vett
+róluk tudomást, hanem sietve követte a hosszu, fehérprémes kabátjában
+tovasuhanó bárónét.
+
+A Rigó különszobájában egyébként kellemetlen meglepetés érte. Három
+fiatal úr és egy vénkisasszony várták őket. Valamennyit Éderné rendelte
+oda. A kisasszony félig barátnője, félig társalkodónője volt a
+bárónénak, afféle jónevü, koldusszegény élősdi, aki különféle
+szolgálatokat végzett Éderné személye körül és alkalomadtán a vak és
+süket erényőr tisztét is ellátta. Mert a szép báróné egészbenvéve
+bámulatos könnyedséggel szökdelt át a társadalmi korlátokon, bizonyos
+végső határokon azonban sohasem ment túl, legalább a nyilvánosság szeme
+előtt nem. A fiatal urak az imádók gárdájához tartoztak. Megjegyzendő
+egyébként, hogy ebben a gárdában csak igen fiatal urak maradtak meg
+hosszabb ideig. Afféle szerényebb igényü legények, akiket egy kedvetlen,
+vagy egy humorosan anyai gesztussal rögtön el lehetett távolítani, ha
+alkalmatlan közelségbe találtak furakodni. Ők valamennyien önzetlen jó
+fiúk voltak, egyébként egy-egy valószínűtlen véletlenre számítván, úgy
+leselkedtek a báróné körül, mint a konstantinápolyi kutyák a mészárszék
+előtt, egyelőre pedig megelégedtek azzal, hogy naivabb emberek szemében
+kompromittálhatják a szép asszonyt.
+
+Az ifjak savanyu ábrázattal köszöntötték Sándort. A báróné olyan
+formában hívta meg őket, hogy egyikük sem tudott a többiről. Az attasé
+pedig alig bírta leplezni haragját. A szép asszony játszott vele és ő
+lépre ment neki, akár ezek a tacskók.
+
+
+V.
+
+Hetek multán a következő bizalmas párbeszéd folyt le Klotild és Székely
+tanár között:
+
+– Ön azt mondja, hogy nagyon jól érzi magát, édes barátnőm, amellett
+szemmel láthatólag fogy. Ön mosolyog és a szeme ki van sírva. Ön tavaszi
+szövetmintákat válogat, amellett a halálra gondol. Ez nem okos és nem is
+egészen becsületes dolog. Az embernek kötelességei vannak önmagával és
+másokkal szemben és ön jól tenné, ha kötelességeire gondolna.
+
+Klotildon, aki a kis szobájában ülve tényleg azzal foglalkozott, hogy
+ruhamintákat nézegetett, egyszerre nagy gyöngeség vett erőt. Ölébe
+ejtette a papirra ragasztott tarka szövetdarabokat és kétségbeesetten
+tekintett Székelyre.
+
+Az pedig nyugodtan és szelid hangon folytatta a korholást.
+
+– Ön tudja, hogy a multja meghalt. Legyen hát annyi ereje, hogy végleg
+hátat is fordítson a holttestnek és mentsen meg az életéből annyit,
+amennyi még megmenthető.
+
+Klotild egy erőtlen mozdulatot tett a kezével.
+
+– Mit tegyek? – kérdezte.
+
+A doktor kissé habozott a válaszszal, de azután kimondotta, egyszerűen
+és becsületesen:
+
+– Én az ön helyében feleségül mennék Székely tanárhoz. Jól tudja, hogy
+ez csak öntől függ.
+
+Az asszony régóta várt már ilyenféle vallomást. Most mégis megrémült és
+elszomorodott a tanár szavaitól. Székely pedig, mint aki jól meggondolta
+a maga dolgát, tovább fűzte a szót.
+
+– Tudom, hogy mi jár most a fejében! Ön azt gondolja magában: Hiszen nem
+szeretem! – Ez azonban nem akadály. Megnyugtatom azzal, hogy én sem
+szeretem a szó regényírói értelmében. Akarja tudni, hogy mit érzek maga
+iránt? Elmondom, ha nem is érdekli túlságosan. Igen nagy, mély és meleg
+apai gyöngédséget érzek. Amellett valami nagy, mondhatnám művészi
+gyönyörűségem telik az ön finom, kecses és tiszta lényében. Szeretnék
+sokat, lehetőleg mindig a társaságában lenni, szeretnék az ön bizalmas
+barátja lenni, szeretnék önről gondoskodni és szeretném önt egy kissé
+kényeztetni, oltalmazni és vezetni. Ennyi az egész. Azt is megmondom,
+hogy ön mit érez irántam. Egy kis rokonszenvet, amely némileg hasonlít a
+gyermeki szeretethez. Az én társaságom a biztosság és a nyugalom érzését
+kelti föl önben és ön ezért kedveli a társaságomat. Tudom, hogy mit
+gondol most. „Elég ennyi a házassághoz?“ Válaszolok a néma kérdésére.
+Szerintem ennyi éppen elég ahhoz a szövetséghez, amelyet én képzelek.
+Lássa, én közel járok az ötven esztendőhöz. Egész eddigi életem munkában
+telt el. Mindig a más emberek nyomorúságával voltam elfoglalva és
+magammal nem igen értem rá törődni. Szeretnék most már magamnak is élni
+egypár esztendőt. Fölhagyok orvosi gyakorlatommal, lakóhelyemet átteszem
+valahová a főváros környékére és azzal foglalkozom, amihez kedvem van.
+Egy kis művészet, egy kis irodalom, két-három jóravaló ember barátsága
+és gyakori utazások. Ez az, amire vágyódom. Mindezt azonban csak egy
+okos és melegszívü asszony segítségével valósíthatom meg. Láthatja, hogy
+józan vagyok, sőt egy kissé számító is. Úgy hiszem, hogyha ön is ilyen
+szemmel nézi mostani helyzetét, akkor elfogadja a kezet, amelyet ön felé
+nyujtok. Nem valami szép kacsó, de erős, meleg és becsületes.
+
+– De hiszen ez lehetetlen! – szólt Klotild. – Jól tudja, hogy lehetetlen
+és azt is tudja, hogy miért az!
+
+A tanár vállat vont.
+
+– Tudom, hogy miféle akadályokra gondol ön. De nekem arra vonatkozólag
+megvan a magam különvéleményem. A nőkről is van különvéleményem.
+Huszonöt esztendő óta nőorvos vagyok, ennyi idő alatt megtanultam, hogy
+a nőben is az embert lássam. A nőket jó és rossz emberekre osztom. A
+rosszak sem gonoszak, hanem vagy betegek, vagy ostobák, vagy csak
+boldogtalanok. Ön jó ember, édes Klotild, körülbelül a legjobb, akit
+ismerek. Ismerek nőket, akik soha, talán még álmukban sem vétettek az
+ellen, amit a női tisztességnek szokás nevezni. Ezeknek sorában vannak
+oly jellemtelen teremtések, akiket a világ minden gazdagságáért sem
+tennék feleségemmé. Önre vak bizalommal ruháznám az én becsületes
+nevemet, mert tudom, hogy feleségnek született, a szó legjobb értelmében
+annak és azt is tudom, hogy ön példás felesége lenne mindenkinek, akinek
+hűséget fogad. Beszéljünk őszintén, Klotild! Ha a feleségemmé lesz,
+akkor egy gonosz emléket hoz magával a házasságba. Ezzel szemben én is
+hozok valamit: az én ötven esztendőmet. Az ön emlékét meg lehet
+gyógyítani, akár a betegséget. Az én ötven esztendőmet, sajnos, nem
+lehet meggyógyítani. Ön attól fél, hogy az az ember, Arady – igazán nem
+látom be, hogy miért ne ejtsem ki a nevét? – ellenséges árnyékként fog
+kettőnk között állani. Biztosítom és elvállalom érte a felelősséget,
+hogy a félelme alaptalan. Egy-két esztendő mulva maga Arady be fogja
+látni, hogy hármunk közül egyedül ő a vesztes. Ebben bizonyos vagyok.
+
+Székely fölkelt e szavak után.
+
+– Nem akarom, hogy válaszoljon nekem. Gondolkozzék azon, amit mondtam.
+Nem fogom a dolgot többet szóba hozni. Ha azt akarja, hogy megint
+beszéljünk róla, akkor önnek kell kezdenie. Lesz rá gondom, hogy mindig
+a kezeügyében legyek…
+
+*
+
+Egy hét sem mult el e beszélgetés után, midőn Arady Sándor a következő
+levelet kapta:
+
+Kedves Sándor!
+
+Egy, a jövendőmre nézve nagyfontosságu lépésemről kell önt értesítenem.
+Régi barátom, Székely tanár, megkérte a kezemet. Úgy határoztam, hogy
+elfogadom ajánlatát. Azt akarom, hogy ön legyen az első, aki erről
+értesül. Szívéből köszönti
+
+Klotild.
+
+Midőn a fiatal asszony papirra vetette e sorokat, maga Székely még mit
+sem tudott elhatározásáról. Klotild tulajdonképpen nem is határozott még
+véglegesen. Ez csak afféle ártatlan asszonyi furfang volt, egy utolsó,
+erőtlen és kétségbeesett kísérlet, hogy visszahódítsa magának
+szerelmesét. Hogy mi lesz azután, ha nem válik be kísérlete, arra
+egyelőre még gondolni sem mert.
+
+A kísérlet nem vált be. Sándor egy órával később már megjelent az
+asszonynál, kifogástalan szabásu kabátban, fehérkeztyűsen. Meglátszott
+rajta, hogy meg van hatva egy kissé és hogy némileg szégyenli is magát,
+egyébként azonban csak úgy sugárzott szeméből az öröm. Volt azonban
+annyi jóízlése, hogy a mélabús önzetlenség álarca alá rejtse örömét.
+
+Hódolattal kezet csókolt Klotildnak és megindultan mondotta:
+
+– Ha valaki megérdemli, hogy boldog legyen, akkor maga megérdemli, édes
+Klotild…
+
+Klotild is volt annyira asszony, hogy mosolyogva meg tudta szorítani a
+barátja kezét. Azután zavart arccal banalitásokat beszéltek. Majd
+elhallgattak mind a ketten. Sándor egyszerre elkomolyodott.
+
+– Szóba kell hoznom még egy dolgot, – mondta lovagias zavarában hebegve.
+– Vannak leveleim… Ha akarja, megsemmisíthetem azokat… Ha azonban jobban
+megnyugtatja magát, akkor még ma visszahozom valamennyit…
+
+Klotild fölemelte fejét és nyiltan a szemébe tekintett.
+
+– A leveleket ne hozza vissza, – mondta. – Tegyen velük amit jónak lát…
+De most már nekem is szóba kell hoznom egy dolgot. Székely mindenről
+tud, ami köztünk történt…
+
+Sándor felpattant a székről.
+
+– Mindent tud? Székely –?
+
+Klotild nyugodtan bólintott a fejével.
+
+– Természetesen. Ön nem hiszi rólam, hogy egy hazugság árán leszek a
+nejévé?
+
+Az attasé nem igen tudott erre mit mondani. Ő ezt a dolgot
+érthetetlennek és szokatlannak találta. Ilyesmit nem szokás elmondani.
+Soha sem hallotta még, hogy egy úriasszony ilyesmit bevallott volna…
+
+Klotild tovább beszélt.
+
+– Ezek után természetesnek fogja találni, ha arra kérem, intézze úgy a
+dolgát, hogy ne találkozzunk a közel jövőben… Ön majd fog erre ürügyet
+találni… Én hamarosan meg fogok esküdni, azután elhagyjuk Budapestet…
+
+Az asszony fölkelt helyéről és kezet nyújtott Sándornak.
+
+– Isten áldja meg, Sándor!
+
+A fiatalember bánatos arccal kezet csókolt neki.
+
+– Legyen boldog, Klotild!
+
+Kissé kedvetlenül ment haza. Úgy találta, hogy neki különös, szinte
+megalázó szerep jutott. Azzal az elhatározással jött Klotildhoz, hogy
+lovagias, nagylelkü és gyöngéd lesz a boldogtalan asszonnyal szemben.
+Itt azonban nem kértek sem a lovagiasságából, sem a nagylelkü
+gyöngédségéből. Sőt Klotild nem is látszott nagyon boldogtalannak.
+
+Székely tanár estefelé meglátogatta barátnőjét. Klotild bevezette a
+hálószobájába, ott az ablakhoz lépett vele és így szólt hozzá:
+
+– Én elfogadom ajánlatát. És igérem, hogy engedelmes, hűséges, hálás
+felesége leszek. Kérem, vezessen el innen, védjen meg önmagam ellen,
+gondolkozzék helyettem, gyógyítson meg és bánjék jól velem.
+
+A kis ember nem válaszolt, hanem meghatottan végigsimított Klotild
+tiszta homlokán. Ez a gyöngéd érintés olyan hatással volt az asszonyra,
+hogy egyszerre gyermekes gyöngeséggel Székely vállára hajtotta fejét.
+
+Nagyon sokáig maradtak így. A tanár később kissé megborzongott, midőn
+valami meleget érzett a nyakán. Klotild sírt.
+
+A szobaleány belépett, hogy meggyújtsa a lámpákat.
+
+– Juci vagy Klári, – mondta Székely, – nem kaphatnánk egy csésze teát?
+
+Klotild furcsának találta, hogy a tanár ma sem tudja még a szobaleány
+nevét és önkéntelenül is elmosolyodott egy kissé.
+
+Ez volt az eljegyzésük.
+
+Másnap a tanár azzal a vallomással lepte meg Klotildot, hogy a ház,
+„valahol Budapest környékén“, ahová esküvőjük után elvonulni fognak, jó
+ideje megvan már és az ő telekkönyvi tulajdona. Egyik szomszédos városka
+határában fekszik, nagy kert közepén. Székely eddigelé nem említette még
+ezt a házat, pedig két hónappal ezelőtt vette. Most már bevallotta azt
+is, hogy Klotild számára szerezte. A fiatalasszony csodálkozva
+tapasztalta, hogy a tanár milyen biztos kézzel intézi az ő sorsát. Ez a
+tapasztalás azonban nem bántotta a hiúságát, inkább jól esett neki.
+
+Eljegyzésük első ideje nem a szerelem, hanem a bútoripar jegyében telt
+el. Hosszu és alapos tanácskozásokat folytattak jövendő lakásuk
+berendezése dolgában és Székely valósággal elárasztotta Klotildot
+árjegyzékekkel és tervrajzokkal. A fiatalasszony egyszerre azon vette
+észre magát, hogy száz komissió szakadt a nyakába. Asztalosokkal
+alkudozik, lámparaktárakban kutat és ha Székely alkonyatkor bekopogtat
+hozzá, diadalmas arccal lobogtat feléje valami sikerült kárpitmintát. Ez
+a foglalkozás egyébként nagyon az inyére való volt, mint minden igazi
+asszonynak.
+
+
+VI.
+
+Arady Sándor abban az időben betegeskedni kezdett. A szívét fájlalta
+megint. Egyízben már érezte ezt a fájdalmat, amelyet egy keletkező
+szívbaj szimptomájának tartott. Akkor is mélységes levertség és unottság
+kísérte a bajt.
+
+Az orvos, akit elhívatott, ezúttal sem talált semmi hibát a
+szervezetében. Azt mondta, egy kis ideges kimerültség az egész. Porokat
+rendelt neki, amelyeket azonban Sándor nem akart beszedni.
+
+Egy hétig otthon maradt. Nem volt kedve dolgozni, bár kimondhatatlanul
+unta magát és nem akart embereket látni, bár rettenetesen elhagyottnak
+érezte magát. Szakadatlanul sötét gondolataival viaskodott. Úgy találta,
+hogy a jövője reménytelen és az élete céltalan. Miként a hipohondrikus
+emberek általában, ő is kétféle életet élt. Ha egészséges volt, akkor
+telve volt önbizalommal, színes reményekkel, kíméletlen harci vággyal. A
+betegség lehellete azonban elég erős volt arra, hogy hirtelen derékon
+törje egész életkedvét. Ilyenkor az élete hasonlatos volt a palotához,
+amelyet tűzvész pusztított ki. Ami tegnap még ragyogó pompa volt, az ma
+már üszök, pernye, értéktelen szemét. A palota ura maga koldusszegényen
+és reménytelenül didereg a kormos falak között és egy kis emberi részvét
+után epekedik.
+
+Az elmúlt esztendőben is volt ilyenféle hipohondrikus rohama. Akkor
+azonban Klotild volt az oldalán. Bizonyos, hogy soha még önmagával
+meghasonlott férfinak nem volt jobb társa, mint akkor neki. Az asszony
+csupa szerény áldozatkészség, csupa meleg gyöngédség volt. A mellett
+boldog és büszke volt, hogy hasznára lehet Sándornak. Mint afféle minden
+ízében nőies nő, aki születésétől fogva félig irgalmas nővér, félig kis
+anya, meg tudta érteni és gyógyítani a képzelt szenvedést is.
+
+Mostani szomoru magányában Sándornak eszébe jutottak Klotild levelei. Az
+asszony két esztendő óta sokat írt neki és ő ezeket a halványkék
+lapokat, futólagos elolvasás után, egy régi, faragott tölgyfaládába
+szokta dobni. Most előkereste és keltük szerint rendezte őket.
+Apró-cseprő emlékek is voltak a ládában, egy fantasztikus és titokzatos
+kultusz tárgyai, amelyekkel a szerelmes asszony babonája állandó és
+közvetlen összeköttetést akar teremteni a maga és szerelmese érzékei
+között.
+
+Sándor most újból végigolvasta az összes leveleket. És a messziségből
+egyszerre meg tudta mérni Klotild szerelmének egész nagyságát. Minő
+hangon beszélt hozzá az az asszony? A koldusleány beszél így a
+királyfihoz. A rabnő, álmainak istenéhez. Az asszony boldog,
+szenvedélyes és föltétlen meghódolásában rejlő tűz szinte félelmetes
+volt. A szerelme tulajdonképpen csak a leveleiben nyilatkozott meg egész
+leplezetlen nyiltságában és erejében. Ha szemtől-szembe állottak
+egymással, akkor mindig valami szemérmetes és fájdalmas tartózkodás
+bénította meg Klotildot. A leveleiben azonban egészen megismertette és
+odaadta magát. E levelekben – melyeknek megírásában különös, nagy
+gyönyörűsége telhetett – csodálatosan merész és költői lendületet vett
+az egyébként oly jelentéktelen és szerény asszony szerelme. Minden
+levelének egy volt a refrénje: Hálát adok Istenemnek, hogy megteremtett,
+mert én vagyok a világ legboldogabb, én vagyok a világ egyetlen boldog
+asszonya.
+
+Sándor valamikor elnézően mosolyogva, olykor kissé unottan is futotta át
+a végtelen hosszu írásokat. Most azonban nem tudott betelni az
+olvasásukkal és valósággal megmámorosodott tőlük. Növekedő tisztelettel
+és csodálattal szemlélte Klotildot, akinek értékét és szépségét valami
+különös és érthetetlen félreértés következtében, most ismerte csak föl.
+
+A feje, a szíve, a vére megint telisteli volt Klotilddal. A lakásának
+minden zuga megtelt Klotilddal. Abban a karosszékben szokott ülni,
+miközben keresztbe vetett lábait a kandalló rácsára tette… Annak az
+órának a zengő ütését szerette hallgatni… Ennek a képnek túlmodern
+rajzát nevette meg egyízben. Egyszer – az még a barátságuk legelején
+történt – ijedten lapult meg a fekete bőrkereveten, mialatt odakünn
+haragosan szólott a csengetyü… Olyasmit képzelt, hogy a bátyja jön érte,
+bosszut lihegve… Pedig csak a levélhordó volt… Sándor oly boldog volt,
+mintha megtalálta volna Attila kincsét, midőn egy nap egy
+teknősbéke-hajtűt halászott ki a karosszék párnája alól. Klotild
+hajtűje. És a szeme megnedvesedett a meghatottságtól, mikor a hálószoba
+ablakán egy gyémánttal belekarmolt szót fedezett fel: Te!
+
+Most már tisztában volt két dologgal. Az egyik az, hogy őt soha senki
+sem szerette, csak az egy Klotild. A másik az, hogy ő egész életében
+mindig, mindig egyedül érezte magát, csak akkor nem, ha Klotild volt
+mellette…
+
+Újból és újból elolvasta a levelet. Éjnek idején is fölkelt ágyából és
+világot gyújtott, hogy megkeressen egy-egy, Klotildra nézve kiválóan
+jellemző mondatot, amelynek szavai elvesztek emlékéből. Közbe pedig
+rettenetesen elhagyottnak érezte magát. Az a szomoru érzése támadt, hogy
+ő most már egész életén át egy halott emlékei között fog élni. A levelek
+is egy halott levelei. A faragott láda a koporsójuk. Szinte el sem tudta
+magával hitetni, hogy Klotild él, Budapesten van, eszik, iszik, jár,
+kel, mint annakelőtte.
+
+Amidőn a gyöngélkedése óta elsőízben elhagyta megint a lakását, csak egy
+gondolata volt: látnia kell Klotildot. Látogatást nem tehetett nála,
+tehát mintegy véletlenül akart vele találkozni az utcán. Félnapon át
+járt föl-alá a Körut aszfaltján, akár egy szerelmes iskolásfiu, Klotild
+azonban nem mutatkozott. Már alkonyodott, amidőn Székelyt látta belépni
+a jól ismert kapun. A tanár udvarias közömbösséggel emelte meg előtte a
+kalapját. Sándor ekkor elszégyelte magát és hazament.
+
+Másnap meglátogatta Szepessyt, Klotild bátyját. A sógornő látható
+örömmel fogadta és meg is rótta, hogy oly ritkán mutatja magát. Jó ideig
+fecsegtek már a szalonban, Klotildról azonban egyikük sem tett említést.
+Egyszerre belépett ő. A szomszéd szobából jött, kalap nélkül. A
+legkisebbik unokahugát, aki még karonülő baba volt, hozta magával.
+Minden zavar és meglepetés nélkül nyujtotta szabad balkezét a vendég
+felé. A karján ficánkoló gyermek láthatólag lekötötte egész figyelmét. A
+gyermekek gügyögő beszédét utánozván, szólt hozzá:
+
+– Köszönj szépen a bácsinak!
+
+A sógornő titokzatos mosollyal fordult Klotildhoz:
+
+– Tudja már Sándor – azt?
+
+Klotild a fejével bólintott:
+
+– Hogyne! Ő volt az első, akinek megmondtam.
+
+– Csodálkozott, ugye?
+
+Az eljegyzésről beszéltek.
+
+Sándor nem tudta levenni szemét Klotildról. Telhetetlenül, gyöngéd
+kegyelettel nézte. A fehér kezén egy behegedt kis karmolást látott, az
+szinte meghatotta. Az ajka kissé cserepes volt; talán kifújta a szél.
+Közben egyre várta azt a bizonyos önkéntelen mozdulatot vagy pillantást,
+amely a multra emlékeztette volna. Az asszony azonban meglepően nyugodt,
+biztos és derült volt.
+
+Közömbös dolgokról beszélgettek, Klotild aztán azt mondta, hogy uzsonnát
+ad a gyermekeknek és kis kedvencével a karján, kiment. Neki valóságos
+szenvedélye volt a gyermekápolás és ha a sógornője házában volt, akkor
+egész idejét a gyermekszobában töltötte.
+
+Sándor még tíz percig ott ült a szalonban, mivel azonban Klotild nem
+jött többet vissza, elbúcsúzott a háziasszonytól és elment. A kapu alatt
+összetalálkozott Székelylyel, aki éppen a házba lépett. Sándor érezte,
+hogy fülig elpirul és ez utólag nagyon bosszantotta.
+
+*
+
+Most már nem áltatta magát többet, hanem bevallotta magának, hogy
+szereti Klotildot. Szereti oly halálosan komoly, nagy, mély és egész
+lényét betöltő szerelemmel, amelynek lehetőségéről azelőtt sejtelme sem
+volt. Klotild maga az ő élete. Ha elveszti, akkor vége mindennek. És
+rögtön tisztában volt azzal is, hogy mindig így szerette. Csakhogy a
+szerelme észrevétlenül lappangott benne, mint a vér az egészséges ember
+ereiben. A szerelem mintegy magától értetődött, de azért betöltötte
+egész valóját. Tudomást akkor vesz az ember a véréről, amikor elfolyik.
+
+Beismerte azonban, hogy botorul viselkedett Klotilddal szemben.
+Úgylátszik, a nő megkívánja, hogy a tulajdonosa megvédje benne a
+tulajdonát. Ő pedig mindig oly biztos volt Klotildban, hogy
+fölöslegesnek tartott minden védekezést.
+
+Hirtelen az az ötlete támadt Sándornak, hogy legbölcsebben cselekszik,
+ha elutazik egy időre Budapestről. A dolgok mai állása szerint tartozik
+ezzel Klotildnak, de önmagának is. Nem nyugtalaníthatja tovább az
+asszonyt, de nem is alázhatja meg magát előtte.
+
+Az éjjeli vonattal Abbáziába utazott.
+
+A vasuton nem tudott aludni. Mialatt a vonat sisteregve és pöfékelve
+mászta meg a Karszt lejtőit, ő valósággal megmámorosodott a mult boldog
+emlékeitől. Ez a mámor nagyszerü és fájdalmas volt. Jóformán el sem
+tudta többet hinni, hogy Klotild az övé volt, annyira az övé. A
+gondolataiban állandóan ott térdepelt az asszony lábai előtt és
+bocsánatot kért tőle, hogy hűvös közönbösség mögé tudta rejteni ujjongó
+boldogságát.
+
+Abbáziában kellemetlen meglepetés érte: ott találta Éder bárónét a bécsi
+naplopókból összetoborzott törzskarával. Sándor most már egyszerüen
+gyűlöletesnek találta az asszonyt, aki oly léha módon beletolakodott az
+életébe. Már a szépségében és az elegánciájában sem hitt. Hiszen ez nem
+is nő, hanem egy furcsán fölcicomázott, keményizmu, fehérfogu, szőkehaju
+semleges lény. A cinikus önzése, a hóbortja, amelylyel bizonyos divatos
+külsőségek után veti magát, a mániákus mulatni vágyása szinte ijesztővé
+teszik ezt a különös teremtést.
+
+Kurtán, már szinte gorombán lerázta magáról a kötekedő asszonyt és a nap
+nagy részét a lovranai úton bolyongva töltötte. A magányban veszedelmes
+kísérője akadt: Klotild. Tavaly ilyenkor két napig itt voltak és most
+minden reá emlékeztette Sándort. Talán ennél a fordulónál volt, hogy az
+egyébként oly szemérmetes Klotild hirtelen megrohanta és erővel a
+szájához tapasztotta ajkát. Most a bájos kaland emléke rohanta meg
+Sándort. A szeme nedves lett, a lélegzete elállott… A lelke homályából
+pedig tűzoszlopként egy merész és dacos elhatározás csapott föl. Szó
+sincs róla, ő nem mond le Klotildról! Honnan is kúszott a lelkébe ez a
+nevetséges ötlet? Klotild az övé és az is marad örökre! Elmegy érte,
+elviszi magának. Akár akarja az asszony, akár nem. Elviszi erőszakkal.
+Ha kell, embert öl érte. Ha kell, meghal vele. De Klotild nem lehet a
+másé!
+
+Az acélkemény elhatározás átjárta egész valóját. Most már nem
+töprenkedett többet, nem szenvedett és nem félt semmitől. A fájdalmas
+nyomás megenyhült a szivén. Szinte jókedvü lett.
+
+A postára ment és a következő táviratot küldte Klotild címére:
+
+„Beszélnem kell önnel. Kérem, küldjön értesítést a budapesti lakásomra,
+hogy mikor kereshetem föl a holnapi nap folyamán.“
+
+Később a parkban összetalálkozott megint a bárónéval.
+
+– Nos, gőgös lovag, velünk vacsorázik? – kérdezte Éderné.
+
+– Nem lehet. Az éjjeli vonattal Budapestre kell utaznom.
+
+– Mi dolga ott?
+
+– Megteszem azt, amit régen meg kellett volna már tennem és feleségül
+veszem azt a nőt, akit szeretek.
+
+Klotild első dolga volt, hogy megmutassa a táviratot vőlegényének.
+
+– Vajjon mit akar tőlem?
+
+Székely megmagyarázta neki.
+
+– Tegnap hirtelen elutazott. Ez azt jelentette, hogy lemond magáról és
+félre áll az útjából. Ma hirtelen visszajött megint. Ez azt jelenti,
+hogy nem tud maga nélkül élni.
+
+Klotild megszeppenve nézett a tanár szemébe.
+
+– De hiszen, – ő nem szeret, – mondta naiv jóhiszeműséggel.
+
+Székely elmosolyodott, de nem válaszolt. Nem akart cinikusnak látszani,
+különben azt mondhatta volna, hogy az Aradyhoz hasonló férfiak szerelme
+olyan, mint a mesebeli erdei rém. Ha szólongatják, akkor nincs sehol. Ha
+nem gondolnak vele, akkor váratlanul megjelenik, óriássá növekedvén.
+
+– Beszéljek vele? – kérdezte az asszony.
+
+– Azt hiszem, ezt nem tagadhatja meg tőle, – vélekedett a tanár.
+
+Több szó nem is esett köztük erről a dologról. Székely kissé szófukarnak
+látszott az este és akkor derült csak föl, mikor Klotild az ebédlőjük
+berendezéséről kezdett beszélni.
+
+*
+
+Délután négy órakor Sándor benyitott Klotildhoz. Kissé sápadt volt és
+zavartnak látszott, bár mosolyogni próbált. Az asszony néma intésére
+leült és beszélni kezdett. Igy szólt:
+
+– Én napok óta készülök már arra, amit mondani akarok… De amint most
+beléptem ebbe a szobába, már tisztában voltam vele, hogy az előre
+betanult beszédem kárba veszett… Legjobb volna, ha kinyithatnám a
+mellemet és megmutathatnám magának a szívemet… Klotild, én nagyon beteg
+vagyok! Eddig nem tudtam, hogy mi a szenvedés… Most reám jött az élet
+nagy fájdalma. Kérem, legyen irgalmas és elnéző, értsen meg és legyen a
+segítségemre, hogy megértessem magamat!
+
+Klotild mozdulatlanul ült vele szemben. Mikor Sándor oly meggyőző
+hangsúlyozással beszélt a szenvedéseiről, könnycsepp jelent meg a
+szemében. Ez a könnycsepp olyan hatással volt a fiatal úrra, hogy
+egyszerre neki is nedves lett a pillája. Elfojtott hangon folytatta:
+
+– Én botorul, kegyetlenül és háládatlanul viselkedtem önnel szemben. Azt
+tudom. Elvesztettem a jogot, hogy még egyszer az útjába álljak. Azt is
+tudom. Mégis el kellett jönnöm, hogy megmondjam önnek az igazságot.
+
+Az igazság az, hogy ön nélkül nincs élet. Én semmit sem hiszek és
+senkiben nem bízom, önmagamban sem. Tartalmat ön adhat csak az
+életemnek, mert ön a jóság, a tisztaság, az ideál. Ha önt elveszítem,
+akkor örök és reménytelen sötétség vesz körül. Összetett kezekkel,
+magamat porig alázva, kérem, térjen vissza hozzám, Klotild! Ez nem
+szerelem, hanem több annál, vagy más egyéb: egy kétségbeesett ember
+imádsága…
+
+Sándor térdre vetette magát a szőnyegen és átkarolta Klotildot a székkel
+együtt, amelyen ült. Az asszony szíve teli volt félelemmel és
+szánakozással. Az utóbbi érzése erőt vett a félelmén és halkan mondta:
+
+– Édes barátom, miért izgatja föl magát ennyire?
+
+Ez a banális mondása meglepte Sándort, akinek lelkében úgy zúgtak a nagy
+érzések, mint a harangkongás és az orgonaszó felséges hangja. Szinte
+elkeseredetten szorította magához Klotildot.
+
+– Az Istenre kérlek, Klotild, érts meg! Te nem tudod, hogy ki vagyok…
+Eddig magam sem tudtam… Most azonban megismertem magamat és te is meg
+fogsz ismerni… A szerelem szól hozzád, az ifjúság, a boldogság… Ha nem
+hallgatsz reám, akkor tönkre teszed mindakettőnk életét… Te az én
+tulajdonom vagy… Nem eresztelek ki többet a karjaimból…
+
+Klotild egy mozdulatot tett, hogy kiszabadítsa magát az ölelésből. Ez
+azonban nem sikerült neki. Ekkor aztán mondott valamit, aminek hallatára
+Sándor egyszerre szabadon bocsájtotta. Nem is szavainak értelme, inkább
+a hangsúlyozásuk volt rá ilyen hatással. Józanul, türelmetlenül, kissé
+szárazon, inkább bosszankodva, mint szenvedélyesen mondta:
+
+– Ugyan – eresszen, kérem!
+
+Lángoló arccal a tükörhöz lépett és ösztönszerüen megigazította a haját.
+Sándor ott állott mögötte, összekulcsolva remegő ujjait és szinte
+megrettenve nézte. Ki ez a nő? Klotild? Az a különös és lesujtó ötlete
+támadt, hogy ő egy szörnyü és fantasztikus tévedés áldozata. Az igazi
+Klotild régen meghalt vagy elbujdosott és most egy idegen asszony
+bitorolja annak külső alakját.
+
+És ebben némileg igaza is volt. Klotild nem volt már az az asszony, aki
+néhány hónappal ezelőtt. Lágy és könnyen mintázható egyénisége mindig
+annak vonásait viselte, aki rajta tartotta modelláló kezét. Néhány
+hónappal ezelőtt még egészen Sándor művésziesen színes és érzékies
+lelkének kreatúrája volt. Ujabban azonban nagy befolyást, nagyobbat,
+mint maga is hitte, nyert reá Székely kemény, nyugodt, józan és
+becsületes akaratereje.
+
+Sándor még egy kísérletet tett.
+
+– Klotild, – mondta, – én tudom, hogy maga lekötötte magát Székelynek…
+Ennek is én vagyok az oka! De egy dacosan kimondott szó kedveért nem
+teheti tönkre az életünket…
+
+Nem folytathatta azonban, mert kívül megszólalt az előszoba csengetyűje.
+Hazajött Klotild édesanyja. Az öregasszony természetesen nem volt
+beavatva leányának szívbeli ügyeibe, valamit azonban mégis sejtett és
+mostanában minden rokonszenvével Székely tanár pártján állott. Egy ijedt
+pillantást vetett Sándorra és Klotildra, azután letelepedett a
+szalonban. Ösztönszerüen megérezte, hogy az ő jelenléte hatalmas
+segítsége Klotildnak.
+
+Sándor néhány percig még ott ült, azután elbúcsúzott a nőktől. Az
+előszobában fogva tartotta Klotild kezét. Valamit akart még kérdezni, de
+nem jött ki szó a torkán. Az asszony végül megsajnálta.
+
+– Sándor, majd írok magának… Talán holnap… Igen, holnap írok!
+
+A tanár az este tíz perccel korábban érkezett, mint máskor. Egy
+pillantást vetett csak Klotild arcára és már tudta, hogy itt minden
+rendben van. Egy szóval sem emlékezett meg Arady látogatásáról és a
+szándékos hallgatása lezárta Klotild ajkát is.
+
+Jó ideig hallgatagon ültek egymás mellett. Az asszony aztán egy
+ösztönszerü és heves mozdulattal egyszerre Székely vállára hajtotta
+fejét. Úgy találta, hogy ezen az erős vállon jól esik a pihenés. A tanár
+ekkor nekibátorodott és kérdezett valamit. Halk, a megindultságtól kissé
+remegő hangon kérdezte:
+
+– Mit gondol, édes Klotild, mikor tartsuk meg az esküvőnket?
+
+– Amilyen gyorsan csak lehet, – válaszolt Klotild.
+
+– Megtettem az összes szükséges előkészületeket. Minden dolgunk rendben
+van. A diszpenzációkat is megszereztem. Akár holnap, vagy holnapután is
+elmehetünk az anyakönyvvezetőhöz…
+
+Klotild hirtelen fölemelte a fejét és maga elé nézett.
+
+– De a lakásunk még nem kész…
+
+– Nem baj! Ha megesküdtünk, elviszem magát utazni. Mire visszajövünk, az
+édesanyja felügyelete alatt rendbe jött minden…
+
+Klotild hirtelen fölemelkedett.
+
+– Holnapután! – mondta.
+
+– Holnapután, – hagyta rá a tanár.
+
+Másnap Sándor hiába várta Klotild levelét. Pedig hogy várta! Egyebet se
+tett, csak várt.
+
+Harmadnapra megjött a levél. Sándor jó ideig nem merte fölbontani. Végül
+abban állapodott meg, hogy a levél csak kedvező hírt hozhat neki.
+Klotild habozása a legrosszabb esetben is azt bizonyítja, hogy küzködik
+magában. És egy asszony, aki küzködik…
+
+A levél így szólt:
+
+Kedves barátom!
+
+Értesítem, hogy ma délelőtt tizenegykor megesküdtem Székellyel és hogy a
+déli vonattal külföldre utaztam urammal. Köszönti:
+
+_Klotild_.
+
+Arady Sándor összegyűrte kezében a levelet és hosszában elvágódott a
+szobája padlóján. Esés közben beleütötte fejét egy szék sarkába.
+
+A legénye ágyba fektette, Sándor azonban megtiltotta neki, hogy orvost
+hívasson. Másnap reggelig mozdulatlanul és álom nélkül feküdt ágyában.
+Mindig a padmaly cirádáit nézte. A szíve alig vert, a keze-lába jéghideg
+volt. Olykor összeszedte minden energiáját és keresett valamit, amire
+érdemes volna gondolnia. De nem talált semmit. Csak egy gondolat
+vonzotta némileg: a megsemmisülés gondolata. Meghalni jó lesz. De ami
+addig van, az százszorta rosszabb a halálnál.
+
+
+VII.
+
+A kötelességtudásnak valami homályos és bágyadt érzése tartotta vissza
+attól, hogy rögtönösen végezzen magával. Holmi leveleket és emlékeket
+kellene még előbb megsemmisítenie és egy-két dolgát kellene rendbe
+hoznia. Tudta ugyan, hogy ez babona, de azért mégis undorodott a
+gondolattól, hogy hideg szívü és tisztátalan kezü emberek turkáljanak
+majdan életének dokumentumai között. Ha már meghal, véglegesen és
+mindenestül akar meghalni. Mint azok a keleti zsarnokok, akik máglyát
+építettek maguknak a kincseikből és az asszonyaik testéből.
+
+Egyelőre azonban nem volt annyi lelki ereje, hogy kinyissa a leveles
+ládáját és hogy hivatalos emberekkel beszéljen.
+
+Egy hetet töltött el így, tétlenül, fásultan, remény és vágy nélkül,
+mintha már az elmúlás előcsarnokában várakoznék. A leveleit nem bontotta
+fel és látogatókat sem fogadott. Éder báróné, aki megint a fővárosban
+volt és akit mód felett izgatott udvarlójának hideg viselkedése, egy nap
+meg akarta látogatni. Sándor azonban őt sem bocsájtotta be. Mit akar
+tőle az az asszony, akire csak émelyítő ellenszenvvel tudott gondolni?
+
+Egy héttel Klotild esküvője után annyira megemberelte magát, hogy
+végrendeletet akart csinálni. Felöltözött és inasának nagy
+csodálkozására elhagyta a lakását. A közjegyzőt, akit fölkeresett, nem
+találta otthon és ekkor lement a Dunapartra sétálni. Lassu léptekkel
+ment, egyre attól remegve, hogy valami ismerősével találkozhatnék. A
+verőfény vakítóan ragyogott, ő mégis szürkének látta a világot, mintha
+mocskos üvegkorong borulna a Duna fölé.
+
+Egy óra múlva haza kívánkozott megint. Mikor fölment a homályos lépcsőn,
+egy nő jött vele szemben. Fiatal, szegényesen öltözött leány volt.
+Elhaladtak egymás mellett és Sándor már az előszobájában volt, mikor
+tudatára ébredt annak, hogy valami édes, meleg izgalom hevíti a szívét.
+A fiatal leány, akivel a lépcsőn találkozott, Klotildra emlékeztette…
+
+A szobájába lépett és ekkor megszólalt odakünn az előszoba csengetyűje.
+Röviden, félénken, szakasztott úgy, ahogyan Klotild szokott csöngetni.
+Azután az inas feleselő hangja hallatszott.
+
+– Nem lehet, ha mondom! Nem fogad senkit!
+
+Sándor sietve kinyitotta az előszoba ajtaját. Nem tévedett, tényleg az a
+fiatal leány állott künn.
+
+– Engem keres? Jöjjön be, kérem…
+
+Nesztelen léptekkel, alázatosan lehajtott fejjel lépett be. Tizennyolc,
+legföljebb húsz esztendős leány lehetett. A ruhája eléggé elárulta, hogy
+szegény és hogy vidékről jött. Egy pillantás meggyőzhette Sándort, hogy
+semmiképpen nem hasonlít Klotildhoz. Szénfekete haja van és sötétkék
+szeme, amely az első pillanatban ugyancsak feketét mutat. Amellett
+valamivel nagyobb és erősebb is, mint Klotild. És mégis van benne
+valami, ami Klotildot juttatja eszébe. A mozdulatai. És talán a modora
+is. Ugyanaz a finom, kecses lágyság, ugyanaz a habozó, félénk nőiesség.
+
+Még meg sem szólalt és Sándor már is a szívébe fogadta a csinos és kissé
+ügyefogyottnak látszó gyermeket. Tudta, hogy az kérni fog tőle valamit
+és azt is tudta, hogy ő nem fog tőle megtagadni semmit.
+
+– Üljön le és mondja meg, hogy mi hozta ide.
+
+A leány elmondta, hogy Arady szülőfalujából való. Tehát földikéje. A
+neve Kovács Ilona. Az édesapja irnok volt, – Kovács Bertalan, – talán
+tetszett ismerni? Félesztendővel ezelőtt meghalt és háromszáz koronát
+hagyott a leányára. Valaki, akinek személyes köze volt Kovács Ilonához,
+– egy Huszár nevü ügyvéd, – talán tetszik ismerni? – megmagyarázta a
+leánynak, hogy kenyérkereset után kell néznie és hogy Budapesten
+könnyüszerrel juthat majd munkához. Levonva örökségéből bizonyos
+levonandókat, fölküldte Budapestre, ahol Kovács Ilona szállást talált
+egy Hászné nevü zsidóasszonynál, – talán tetszik ismerni? Úgy látszik,
+hogy Budapesten be vannak már töltve az összes állások, mert Kovács
+Ilona nem tudott keresethez jutni. Igaz, hogy egy kis főzésen és
+varráson kivül nem is igen értett semmihez. Cselédnek ugyan elmehetett
+volna, de Ilona nem felejtette el, hogy édesapja irnok volt és nem
+tudott szabadulni bizonyos arisztokratikus előitéletektől… A pénzecskéje
+időközben elfogyott. Egy hónap óta már a szállását sem tudta megfizetni.
+Hászné derék asszonyság volt, magánál is tartotta Ilonát egy jobb jövő
+reményében, de enni nem igen adhatott neki a maga szegénységből. És így
+Kovács Ilona négy hét óta abból a mindennapi bögre kávéból élt, amit egy
+jólelkü szomszédasszony hitelezett neki… Nagy nyomoruságában fölkereste
+Arady urat, – akit makacsul méltóságos úrnak nevezett, – hátha ő, mint
+földije, kenyérkeresethez juttatná…
+
+Amikor ennyire jutott elbeszélésében, a zokogás már elfojtotta a
+hangját.
+
+Sándor néhány kérdést intézett a leányhoz. Megtudta, hogy annak
+semmiféle élő rokona nincs és hogy Budapesten senkit sem ismer a
+szállásadóin kívül. A szép gyermek némi tájszólással beszélt, félénk és
+panaszosan, vontatott hangon. Egyszerü, jóságos és némileg ügyefogyott
+leány benyomását tette. Teljes elhagyatottsága részvéttel töltötte el
+Aradyt, de azért kellemesen is érintette.
+
+Mindenekelőtt pénzt adott neki, hogy kifizethesse adósságait Hászné
+asszonynál. Meghagyta neki, hogy keresse fel harmadnapra újból és
+megígérte neki, hogy addig is gondolkozni fog, hogy mit tehetne
+érdekében.
+
+Kovács Ilona könnyek közt mosolygott. A mosolya széppé és verőfényessé
+tette egész arcát. Hirtelen megragadta Sándor kezét, megcsókolta és
+kisietett a szobából. Ebben a csókban benne volt a fogadalma, hogy
+leteszi sorsát Sándor kezébe.
+
+Sándor még jó ideig érezte kezén a fiatal leány ajkának melegét. Ez a
+jóleső melegség lassanként általszivárgott egész testén és édesen
+megdobbantotta szívét. Maga is elcsodálkozott a különös változáson, mely
+rajta végbement. Hogyan is tehetett reá ilyen mély benyomást a
+jelentéktelen és hétköznapi kis kaland?
+
+A dolog magyarázata egyszerü volt. Ő olyanformán járt, mint a magányos
+rab, akit kis egérke látogat meg tömlöcében. Rettenetes elhagyottsága
+véget ért és börtönének hideg homályába beköltözött az élet szimbóluma.
+Úgy érezte, életkérdés reá nézve, hogy magához szoktassa a kis egeret.
+Ha lesz valakije, akivel gyöngédségét éreztetheti, akkor lesz miért
+élnie. Egész lelke most egyetlen nyitott seb volt, mely fájdalmasan
+áhitozott a szeretet meleg balzsama után. A szeretet megjelent előtte,
+egy bájos, ügyefogyott gyermekleány képében. A gondolat, hogy a leány
+életének legkritikusabb pillanatában lépett eléje, szinte babonássá
+tette és hálával töltötte el a sors iránt. Most már nem gondolt többet a
+halálra.
+
+Ebéd után elment hazulról és nagy sétát tett a budai hegyekben. Midőn
+késő délután visszatért, nagy meglepetésére ott találta Kovács Ilonát a
+háza előtt. A szemben levő gyalogjárón állott és láthatólag az ő
+lakásának ablakaira figyelt.
+
+– Mit csinál itt, kis leány? – kérdezte melléje lépve.
+
+Ilona arca vérvörös lett, mint a tilos dologban tetten ért gyermeké.
+Hebegve bevallotta, hogy neki tulajdonképpen nincs is nappali lakása. Ő
+csak afféle ágyrajáró Hásznénál. Nem tud magával mit kezdeni és mivel
+különben is mindegy, hogy hol tölti el idejét, tehát dél óta itt
+lebzselt az utcán. Úgy tett, mint a gazdátlan kis eb, mely fölkeresi a
+házat, ahol egyszer egy csontocskát dobtak neki. Most azonban haza fog
+menni, mert ilyenkor már elfoglalhatja helyét a szállásán… S azzal
+sietve el is ment.
+
+Sándor is fölment a lakására. Ott egyszerre bánni kezdte, hogy szó
+nélkül útjára eresztette a leányt. A gyermek, akire ő oly végtelen,
+meghatott gyöngédséggel gondol, most egyedül búsúl valami mocskos
+konyhazúgban, idegen, durva emberek között. Ennek igazán nincs semmi
+értelme. Szerencsére emlékében tartotta Hászné lakásának címét. Kocsit
+hozatott és odahajtatott. Meg fogja nézni Ilona szállását. Meg fog róla
+győződni, hogy tisztességes asszony-e Hászné.
+
+Hásznét megtalálta a külső Ferencváros egyik nagyon mocskos házának
+udvari lakásában. Az asszonyság a konyhában álló mosóteknő fölé hajolva
+dolgozott, közbe förtelmes németséggel veszekedett valami láthatatlan
+ellenségével, aki rekedt basszushangon válaszolt neki egy zöld függöny
+mögül. Arady megjelenése egy cseppet sem feszélyezte, látogatását
+határozott bizalmatlansággal fogadta.
+
+– Itt nem lakik semmiféle leány, – mondta. – Három gázgyári munkásom
+van, de Kovács Ilonkát nem ismerek. Én tisztességes asszony vagyok…
+
+E szavaknál egy korhelyképü, fekete ember lépett ki a függöny mögül.
+Dagadt pilláju szemével ellenségesen mérte végig a látogatót. Sándor
+ekkor egy kis bankjegyet tett le az asztal szélére. Ez a néma argumentum
+nagy hatással volt a fekete emberre.
+
+– Azt a leányt, aki a múlt héten itt lakott, nem hivták azt Ilonának? –
+kérdezte az asszonytól.
+
+Hászné azonban úgy emlékezett, hogy az inkább Matild volt… Ennél többet
+nem is lehetett belőlük kivenni. Sándor elkedvetlenedve hajtatott haza.
+Bizonyosra vette, hogy az ő kis barátnőjének oka van rá, hogy eltitkolja
+előtte a lakását.
+
+*
+
+Másnap délután beállított hozzá a fiatal leány. Szakasztott olyan arccal
+jött, mint aminővel tegnapelőtt távozott: alázatosan, mosolyogva és
+meghatottan. Az ő naiv és kedvesen fontoskodó modorában elmondta, hogy
+mit csinált a rábízott pénzzel. Kifizette minden adósságát, cipőcskét
+vett magának, meg egy pár olcsó keztyüt. Még maradt is tizenkét
+forintja, amiből, az ő számítása szerint, két hétig meg tud élni.
+
+Sándor szórakozottan hallgatta. Majd így szólt hozzá:
+
+– Tudja-e, hogy tegnap este ott jártam Hásznénál?
+
+– Oh! De hisz én már nem lakom ott! És én ezt elfelejtettem megmondani!
+És a méltóságos úr hiába fáradozott!
+
+– Ott egyáltalában nem ismerik magát.
+
+Ilona megrettenve nézett Sándorra. A rideg hang, melyen az hozzá
+szólott, láthatólag megijesztette és elszomorította.
+
+– Azt mondták, hogy nem ismernek? Ezt bosszúból tehették! Mikor
+megtudták, hogy pénzem van, azt akarták, hogy adjam nekik kölcsön… Nem
+mertem odaadni, mert tudom, hogy az úr milyen részeges ember… Akkor
+nekem estek, összeszidtak és megfenyegettek… Azzal gyanusítottak, hogy
+Isten tudja, minő módon szereztem a pénzt… Elszégyeltem magamat, féltem
+is tőlük és azért elmentem máshová lakni…
+
+– Hová?
+
+– Hászné sógornőjéhez, egy Winterné nevü asszonysághoz, aki a gázgyár
+mellett lakik… Nála háltam az éjjel, de ott sem maradhatok…
+
+– És miért nem? – faggatta Sándor.
+
+Ilona kissé húzódozott a válasszal. Az arca lángvörös volt. Végül mégis
+csak kimondta:
+
+– Azt hittem, hogy Winterné jóravaló özvegyasszony… De – nem az…
+Mindenféle urak járnak hozzá. Azt mondta nekem, hogy ne legyek bolond…
+De én –
+
+Nem folytathatta tovább, mert görcsös zokogásra fakadt. Fuldokolva
+ismételgette:
+
+– Nem, nem, oda nem megyek többet…
+
+Sándor részvéttel szemlélte a gyermeket, akinek alkalmasint már
+förtelmesebb megpróbáltatásokban volt része, mint bevallani merte.
+Megsimogatta könnyektől nedves kis arcát és gyöngéd érintése olyan
+hatással volt Ilonára, hogy az egyszerre megragadta a kezét és karjához
+szorította arcát.
+
+– Mentsen meg! – zokogta. – Én nem akarok _olyan_ lenni… Megesküdtem
+édesapámnak a halálos ágyán, hogy tisztességes leány maradok… De mindig
+a nyomomban vannak, üldöznek, hajtanak… Nekem nincs senkim, csak ön… Ha
+ön is elhagy, akkor, – óh, akkor –
+
+A kitörése sokkal szenvedélyesebb volt, semhogy hazug lehetett volna.
+Sándor mégis kételkedve fogadta. Azzal máris tisztában volt, hogy ez az
+együgyünek látszó gyermek sok mindent rejteget a lelke mélyén, amiről
+neki nem szabad tudnia.
+
+– Légy nyugodt, kis leány, nem foglak elhagyni, – szólt. – Az a kérdés,
+hogyan lehetne téged hamarosan tisztességes helyre, jóravaló emberek
+közé hozni?
+
+Ilona elmosolyodott. Nagyon jól esett neki, hogy Sándor tegezi.
+
+– Tetszik ismerni Kupánét? – kérdezte.
+
+Kupáné a falujabeli tanító özvegye. A fővárosban él, jobban mondva:
+nyomorog. Ilona éppen ma találkozott vele… Kupáné gyermekkora óta ismeri
+Ilonát. Szivesen adna neki szállást, említette is, de mostanában ő maga
+is nagy bajban van, nem tudja megfizetni a lakását és attól fél, hogy
+reggelre kiteszik az utcára…
+
+Sándor kivette pénztárcáját és egy százas bankót tett a leány elé.
+
+– Itt van. Menjen Kupánéhoz. Fizessék ki a lakást.
+
+Most már biztosra vette, hogy a kis egér csak azért keresi föl börtöne
+homályában, azért cincog, táncol és kellemeskedik, hogy apró
+kenyérmorzsákat hurcoljon el tőle. Mindegy! A dolog inkább unalmas, mint
+bosszantó…
+
+A kis leány hálálkodva elsietett és Sándor az ablakhoz lépett. Odalenn
+egy kopott ember állott. Láthatólag várt valakit. Úgy festett, mint
+valami züllött művész. Vézna termetü, hosszu haju, borotvált arcu és
+igen rossz képü legény volt. Széles karimáju, puha kalapot viselt és
+galléros köpenyeget. A köpenyege valamikor barna lehetett, de már
+rókavörösre kopott.
+
+Ilona most kilépett a kapun és a borotvált arcu hozzá sietett. A leány
+egy ijedt pillantást vetett föl az ablakokra, de nem látta meg Sándort,
+aki a függöny mögött állott. A türelmetlen mozdulatain meglátszott, hogy
+szemrehányásokat tesz az ifjúnak, miért jött ide. A borotvált arcu is
+fölnézett az ablakra, aztán kicsinylőleg legyintett a kezével…
+
+– Tehát ennek a kamasznak kell az én pénzem! – dörmögte Sándor keserü
+mosollyal.
+
+Azután ő is kicsinylőleg legyintett. Ezzel a legyintéssel kitörölte
+emlékezetéből az egérkét, szövevényes és kicsi hazudozásaival együtt és
+kitörülte azokat a beteges és fantasztikus reményeket is, amelyeket a
+kis egér váratlan megjelenéséhez fűzött.
+
+*
+
+A véletlen úgy akarta, hogy még aznap viszont lássa Ilonát. Este, a
+gázlámpák már égtek az Andrássy-úton, szembe jött vele a leány. Ezúttal
+is a borotvált arcu ifju kísérte. Ilona igen nagy, a szegényes kék
+ruhájához semmiképpen sem illő, tollas kalapot viselt a fején. Amidőn
+megismerte Sándort, krétafehér lett az arca. Lehajtott fejjel, lesütött
+szemmel, visszafojtott lélegzettel ment el mellette, mint a turpisságon
+ért iskolás gyermek a tanítója mellett. A kísérője, akinek arcán
+meglátszott, hogy jól tudja, ki legyen a szemközt jövő úr,
+szemérmetlenül a Sándor arcába nézett. Volt a pillantásában valami a
+győzedelmes versenytárs gúnyos részvétéből.
+
+A sors vagy a véletlen alkalmasint meg akarta tréfálni Sándort, mert
+másnap megint megmutatta neki a leány arcát. Ezúttal egy műkereskedés
+kirakatában ismert rá, egy jónevü festő képén. A tanulmányfej név alatt
+kiállított kép Ilona kitünő arcképe volt. A modell válla és melle
+egyébiránt meztelen volt a képen.
+
+Sándornak eszébe jutott, hogy a kép révén megtudhatná, hogy kicsoda
+tulajdonképpen Kovács Ilona. Bement a boltba és mivel elég olcsóra
+tartották, a lakására küldette a képet. Délután magához hivatott egy
+magándetektivet, akinek címét ujsághirdetésekből ismerte és megbízta,
+hogy szerezzen neki fölvilágosítást a leányra vonatkozólag. A detektiv
+megnézte a képet, följegyezte a festő nevét, megigérte, hogy diszkrétül
+fog eljárni és elment.
+
+Két nappal későbben Arady Sándor már megtudott mindent, amit tudni
+akart.
+
+Kovács Ilonának Schmidel Ilona volt a neve. Árva volt és tényleg Arady
+falujában született. Az apja nem volt irnok, hanem lakatos-mester. Tíz
+hónap óta lakott a fővárosban. Egy ideig abból élt, hogy mint modell
+járogatott festők és szobrászok műtermébe. Szinésziskolában is tanult,
+de csak rövid ideig, mivel nem volt semmiféle tehetsége. Elmult télen
+egyik operett-színházban statisztált, onnan elvitte egy vén bankár. A
+bankárral azonban két-három nap mulva már összekülönbözött. Azóta egy
+Garai Alfréd nevü emberrel élt közös háztartásban. Egy hónapos szobában
+laktak, ugyanabban a ferencvárosi házban, ahol a több ízben említett
+Hászné is lakott. A szóban forgó Garai Alfréd hirlapírónak mondta magát,
+bár sohasem dolgozott lapnál. Egyébként rovott előéletü ember volt, akit
+állandóan szemmel tartott a rendőrség, mint veszedelmes zsarolót. A
+tudósítás arról is megemlékezett, hogy Ilona és a kedvese nem éltek
+valami jó egyetértésben. Kétízben már el is váltak egymástól és
+nevezetes, hogy mindig Garai hagyta ott a leányt. Később azonban megint
+csak összekerültek valahogyan.
+
+Ennyiben volt az irott jelentés. Sándor végig olvasta, azután darabokra
+tépte és a papirkosárba dobta. A tanulmányfejet azonban, mint egy furcsa
+és némileg tanulságos kis kaland emlékét, a dolgozószobája falára
+akasztotta. A kép egyébként határozottan jó volt.
+
+
+VIII.
+
+Biztosra vette, hogy nem fogja többet látni a kis egeret. Az megriadt
+lábának toppanásától és mostanában más éléstárt kerülget, kecses
+szemérmetlenséggel. Annál többet szemlélgette azonban a
+dolgozószobájában függő arcképét. A portrait annyira jó volt, hogy
+szinte megmagyarázta neki a különös leány egyéniségét, jobban, mint maga
+az élet. A művész jól lehetett diszponálva, amikor vászonra vetette és a
+leány, a hosszu ülések alatt elfásulva, leejtette arcáról az álarcot.
+Finom metszésü ajka körül ott ült a ravaszság vonása. Az alázatos
+furfang, amely a gyönge és sokat üldözött állatok fegyvere. A megható
+leányos alattomosság, amely megjelenik Hamupipőke arcán, mihelyt hátat
+fordít neki a gonosz mostoha. Arcának ezt a vonását megmagyarázta és
+enyhítette szemének kifejezése. Szép és értelmetlen szemében ott vibrált
+a rémület, amellyel az élet brutalitása az egyűgyü gyermeket eltöltötte.
+És Sándor – miközben a képet szemlélte – úgy érezte, hogy se joga, se
+oka nincs neheztelni a leányra. Az olyan volt, amilyenné nevelték.
+Nevelője volt a társadalom, a férfiak társadalma. Ahány férfit megismer
+az ilyen gyermek, az mind a zsarolók tipusához tartozik. Az egyik, akit
+szeret, pénzt zsarol tőle; a másik, a vén bankár, akit gyűlöl,
+élvezetet. Ő maga is, Arady Sándor, meg akarta zsarolni. A gyöngédségét
+akarta. Hiszen ha valóban számító volna ez a szép leány, akkor nem volna
+egy züllött kalandor cselédje, hanem selyemben, csipkében járna.
+
+Igy beszélt Sándorhoz a tanulmányfej. Egy-két hét mulva megszűnt
+beszélni. Akkor már az attasé legénylakásának megszokott és közömbös
+színfoltjává lett, amely épp oly néma volt, mint a többi kép, szőnyeg,
+bútor, amely a szobákat megtöltötte.
+
+Ekkor, egy verőfényes reggelen, váratlanul megjelent nála a kép
+eredetije. Az inas, aki ismerte, tapintatos akart lenni és szó nélkül
+beeresztette a fogadószobába. Ilona megállott az ajtó mellett.
+Mosolygott, de a szeme könyes volt. Meglátszott rajta, hogy örül is,
+hogy itt lehet, de fél is.
+
+Sándor derült fölénynyel lépett eléje.
+
+– Nos, kisleány, – kérdezte, – Garai urnak pénzre van szüksége?
+
+A leány nem válaszolt, de nem is lepődött meg Garai nevének hallatára.
+
+Sándor kivette a pénztárcáját.
+
+– Mennyi kell? Szóljon bátran! Adok, ha nem kér nagyon sokat.
+
+Ilona ekkor kinyitotta a kis bőrtáskát, amelyet a kezében tartott és
+kivett belőle egy levélborítékot. A boritékban jókora csomó összegyűrt
+bankjegy volt. Azt megmutatta Sándornak.
+
+– Nem azért jöttem, – mondotta. – Nekem van pénzem.
+
+– Hát miért jött?
+
+A leány lehajtotta a fejét.
+
+– Látni akartam…
+
+Úgylátszik, ezúttal valami nagyobbszabásu tervet eszelt ki, – gondolta
+Sándor magában. Majd fönnszóval kérdezte:
+
+– Mit csinál Garai úr?
+
+A leány a bankjegyeit simogatta, miközben makacsul lecsüggesztette a
+fejét.
+
+– A mult héten érte jött két titkos rendőr, – mormogta halkan. – Azóta
+nem jött többet haza.
+
+– Kellemetlen kaland, – mondotta Sándor, aki mindenképpen meg akarta
+őrizni cinikus jókedvét. – És vajjon miért különbözött össze Garai úr az
+államrendőrséggel?
+
+Ilona most fölemelte a fejét és egyenesen a Sándor szeme közé tekintett.
+
+– Zsaroló levelet írt az öreg Berger úrnak… Berger azelőtt kitartott
+engem… Garai azzal fenyegette meg, hogy kiteszi az ujságba és megírja a
+feleségének, ha nem küld pénzt… Ezért csukták be… Nekem aztán Berger úr
+elküldte ezt a pénzt…
+
+Ezt nyugodtan, száraz hangon mondotta. Sándor egy kis undorodást érzett.
+Sarkon fordult, az ablakig ment, majd újból visszajött és megállott a
+leány előtt.
+
+Most vette észre első ízben, hogy Ilona fiatal homlokán, a két szemöldök
+között, különös, ferde redő vonul el. Olyan szánalmas volt ez a korai
+redő, mint a repedés a drága sèvresi műremeken.
+
+– Mondja, Ilona, miért jött tulajdonképpen hozzám? – kérdezte.
+
+A leány makacsul hallgatott.
+
+– Azt akarja, hogy szabadítsam ki kedvesét a börtönből? Ugy-e, nagyon
+szereti azt az embert?
+
+– Nem szeretem és sohasem szerettem… Akkor volna jó dolgom, ha sohasem
+szabadulna ki többet…
+
+Sándor csodálkozva mérte végig a leányt.
+
+– Nem szereti? Hát akkor miért volt a kedvese?
+
+Ilona vállat vont, de nem válaszolt. Sándor az órát nézte.
+
+– Nézze, Ilona, nekem most sürgős dolgom van…
+
+– Igen, megyek, – mormogta a leány. Majd hozzátette: – Ugy-e, ne jöjjek
+ide többet?
+
+– Ne jöjjön. Ha szüksége lesz valamire, ha pénzt akar, írjon bátran…
+
+A leány némán bólintott a fejével. Az ajtóig ment, ott ráhajolt a
+kilincsre, majd térdre esett és fuldokolva zokogni kezdett.
+
+Sándor nem sietett hozzá, hanem cigarettára gyujtott és nyugodtan várta,
+amíg véget ér a roham. Nem volt benne egészen bizonyos, hogy
+komédiázik-e a kis egér, vagy őszinte könnyeket hullat-e.
+
+– Miért sír? – kérdezte később. – Hiszen nem bántja senki?
+
+– Nem, – válaszolt Ilona a síró gyermekek szepegő hangján, – nem, ön nem
+bántott. Ön az első ember, aki mindig jó volt hozzám… Ha önre gondolok,
+akkor mindig napfény esik a lelkemre… És mégis csalom önt, hazudozok
+önnek… És kiért teszem? Egy emberért, akitől úgy irtózom, mint a
+vadállattól… Ha jókedve van, akkor kigúnyol… Ha rosszkedvü, akkor bottal
+ver… Első naptól fogva mindig fájt a szívem, ha önre gondoltam…
+Szerettem volna eljönni, letérdepelni a küszöbén és mindent elmondani,
+aztán elmenni, meghalni a Dunában… De nem tettem meg… És most is úgy fáj
+a szívem! Nem tudom, mi van velem. Szeretném, ha eltiporna…
+
+Mialatt beszélt, a térdein odakúszott Sándorhoz és odasímult lábához.
+Alázatosan, szenvedélyesen és forrón. Ez az odatapadása ékesebben szóló
+és meggyőzőbb volt, mint a beszédje.
+
+Valahogyan megtalálta Sándor kezét, azt magához ragadta és beletemette
+nedves kis arcát. Mivel Arady nem vonta vissza a kezét, a leány
+nekibátorodott és így szólt:
+
+– Most mindent elmondok!
+
+– Mit akar elmondani?
+
+– Mindent!
+
+Mélységes csend lett a szobában. Jó ideig tartott, míg meg mert
+szólalni. Sándor kezét fogva, arcát elrejtve, az izgalomtól rekedtes
+hangon beszélt. Megérzett a hangján, hogy egy nagy és mély érzés
+kényszere alatt beszél. Rövid életének történetét mondta el. Szárazon,
+szinte rideg objektivitással. A fehér egérke története volt, amely
+csatornák iszapján átsurranva cseni össze eleségét. Ennek a csatornának
+rettenetes, sötét és fantasztikus kiágazásai vannak. Olykor valami
+halvány világosság dereng a szomoru homályban. A fehér egérke azt hiszi,
+hogy rést talált a verőfényes és tiszta világba. De odafenn egy-egy
+goromba cipősarok dobbantása újból és újból visszakergeti. Az egérkének
+nincs helye a napfényben.
+
+Elhallgatott. Homlokát most már a szőnyeghez szorította. Hangosan és
+nehezen lihegett.
+
+Komédia ez, vagy igazság? Lehet, hogy egyik sem. Lehet, hogy a zavaros
+lelke mélyén megmozdult valami, ami fölött neki magának sincs hatalma.
+Ez a valami talán a leány tudtán kívül és akarata ellenére tör Sándor
+felé. Ezt a valamit, ami tiszta maradt iszapágyában is, egykor, kisleány
+korában, az édesanyja csókolta a lelkébe.
+
+Mi a jóság, mi a gonoszság? A puhalelkü gyermekleánynál külső sugallat
+eredménye. Ha rongyemberek akarata állati sorba tudta sülyeszteni, miért
+nem emelhetné föl emberi sorba a tiszta és erős akarat?
+
+Most, hogy Sándor nem látta az arcát, szinte megdöbbentően emlékeztette
+megint Klotildra. Lágy és forró odaadása, amellyel beletemetkezik egy
+nagy érzésbe, minden hangja és mozdulata a Klotildé. Valami különös,
+szomoru ötlete támadt Sándornak. Ennek a gyermeknek a testében Klotild
+lelki ikertestvére él. A gyöngytiszta lelket az élet brutális szeszélye
+száműzte a tisztátalan testbe. Most ráismert a maga mesterére és
+kétségbeesetten kiáltozik hozzá segítségért. Vajjon elhagyhatja-e?
+
+Forró szánalom szállotta meg szívét. Kezébe vette a leány állát és
+gyöngéden fölemelte arcát.
+
+– Hallgass reám, Ilona. Akarod a kezembe tenni a sorsodat?
+
+A leány hirtelen térdre emelkedett. Homlokáról eltünt a félszeg redő.
+Egész arca csupa édes verőfény volt.
+
+– Jegyezd meg jól, amit mondok, – folytatta Sándor halkan. – Nem
+tartalak sem jónak, sem rossznak. Annak tartalak, ami vagy: oktalan és
+boldogtalan gyermeknek. Ha kezembe adod sorsodat, akkor emberhez méltó
+életet biztosítok neked. Nem akarok tőled semmit, sem most, sem a
+jövőben. Csak egyet kívánok: soha, semmi körülmények között nem szabad
+hazudnod…
+
+Ilona válasz helyett megcsókolta Sándor kezét.
+
+– Most kelj föl, ülj oda és hallgass reám, – folytatta Sándor. – Meg
+kell egyet-mást beszélnünk…
+
+Mialatt a közeljövőre vonatkozó terveit közölte vele, a leány szemben
+ült vele és egy pillanatra sem vette le róla tekintetét. A szeme teli
+volt mosolygó verőfénynyel, túláradó gyöngédséggel, fanatikus
+rajongással.
+
+
+IX.
+
+Amit Ilona egyik látogatása alkalmával Kupánéról, a falujabeli tanító
+özvegyéről mondott, az történetesen igaz volt. Az asszony a fővárosban
+élt, természetesen nagy nyomorúságban. Egy vakmerő álomkép csábította
+Budapestre: szobaurakat akart tartani és főzni akart. Kitünt azonban,
+hogy ilyenféle vállalkozás is csak tőkepénzeseknek való. Kupánénak soha
+életében nem volt annyi pénze, amennyibe egy többszobás lakás negyedévi
+házbére kerül. Igy tehát méltán hihette, hogy az Ur meghallgatta az ő hő
+imáit és csodát művelt, midőn Arady Sándor urat arra ösztönözte, hogy
+béreljen csinos utcai lakást a Ferencvárosban, rendezze be az utolsó
+szögig és ültesse be oda az öregasszonyt és Ilonát. A ház többi lakói
+első naptól fogva tisztában voltak vele, hogy Ilona Arady kedvese.
+Kupáné erre vonatkozólag nem alkotott magának véleményt. A sok
+nyomorúság, amelyben már része volt, sokkal símulékonyabbá tette a derék
+asszonyt, semhogy megengedte volna magának az önálló gondolkozás
+fényűzését.
+
+Sándor akkoriban szakított összes fővárosi ismerőseivel és így maradt
+fölös ideje, hogy Ilonával foglalkozzék.
+
+Az volt a terve, hogy mindenekelőtt ki fogja építeni Ilona nagyon is
+hiányos nevelését. Azután valami gyakorlati mesterségre fogja taníttatni
+– talán a gépírásra, vagy a könyvelésre, – hogy megkereshesse a maga
+kenyerét. Később talán férjhez is fogja adni, egy tisztességes szegény
+emberhez. A tisztességes ember alatt valami kishivatalnokot értett, aki
+elég jellemtelen arra, hogy a hozománya kedvéért feleségül vegye, de
+másrészről elég jellemes arra, hogy a házasságában megbecsülje Ilonát.
+
+Egyelőre egész kis tantervet dolgozott ki a leány számára. A tanításra ő
+maga vállalkozott. A nevelési programjával azonban hamar megakadt. A
+leány értelmesnek látszott, sőt teli volt játszi elmésséggel, a lelki
+önfegyelmezéshez azonban nem volt tehetsége és a rendszeres munka
+elfárasztotta és elszomorította. Miután egy ideig megható buzgalommal
+küzdött a saját szórakozottsága ellen, egyszerre csak kibujt az iga
+alól. Sándor azon vette észre magát, hogy a leckeórákból társalgási órák
+lettek. Ez órák alatt a növendék fecsegett, a tanár pedig hallgatta, még
+pedig nagy élvezettel. Valamihez azonban mégis volt kedve a leánynak: a
+zenéhez. A lelke teli volt harmóniákkal és a nótázás veleszületett
+képessége volt. Meglepő gyorsan tanult meg zongorázni és midőn Sándor
+egyszer egy gitárt küldött neki ajándékba, néhány nap mulva már úgy
+megbarátkozott ezzel a hangszerrel is, hogy elpengethette rajta nótáihoz
+a kíséretet.
+
+Sándor akkoriban valóságos csömörrel gondolt az időre, melyet a fővárosi
+szalonokban töltött. Maga sem értette, hogyan lelhette kedvét az
+úgynevezett jó társaság üres és hazug szórakozásaiban. Most az ideje
+javát a könyvei között töltötte és jóformán nem is érintkezett mással,
+csak kis védencével. Ez az életmódja nagyon is inyére való volt. Ő
+tulajdonképpen nem volt társas lény, csak diplomáciai foglalkozása
+kényszerítette bele a banális forgatagba. Most végül magának élhetett.
+Ilona mindennap délelőtt bekopogtatott hozzá. Sándor le akarta erről
+szoktatni, de a leány szép szerével kifogott rajta. Eleintén mindig
+azzal állított be, hogy még egyszer és utóljára jön. Azután mindennapos
+lett és Sándor most már nélkülözte volna, ha elmarad. Délután viszont a
+fiatal úr kereste föl.
+
+A vak is láthatta, Sándor pedig ilyen dolgokban nem volt vak, hogy a
+fiatal leány szereti pártfogóját. A szeméből, minden pórusából árad
+feléje a gyöngéd tűz. A női szemérmetesség, melyet eddigelé nem igen
+ismert és amely Sándor hatása alatt fejlődött ki benne, tartja vissza
+attól, hogy a nyakába, vagy a lába elé vesse magát. Az állandó édes
+martirium, melyet magára kényszerít, meleggé, széppé és szinte leányossá
+teszi. Igaznak kell lenni, hogy a nő minden szerelmében újjá születik és
+visszanyeri lelke érintetlenségét. Ilonát egyébként nem érdekli semmi,
+ami nincs összefüggésben Sándorral. És hihetetlen sejtőképessége van, ha
+arról van szó, hogy kitalálja Sándor gondolatait. A modorán, sőt a
+külsején is nagy, a fiatal úrra nézve igen kellemes változás megy végbe.
+Tudja, hogy pártfogója szakértő a női öltözködés terén, szakít régebbi
+izlésével és feltünő egyszerűen, de egyéni stilusérzékkel és körmönfont
+elegánciával kezd öltözködni.
+
+Akkoriban esett, hogy a véletlen megint összehozta Sándort Klotilddal.
+Az attasénak valami hivatalos dolgában Bécsbe kellett mennie és a vasuti
+kocsiban találkoztak össze. Az asszony kísérő nélkül utazott. Két idegen
+ember volt rajtuk kívül a kocsiban.
+
+Klotild minden elfogódás nélkül nyujtott neki kezet. Azt mondta, hogy ő
+most vidéken lakik, a második vasuti állomáson Budapesttől. Az
+édesanyját volt meglátogatni és most hazamegy az urához. Egyébként
+gyakran szoktak berándulni a fővárosba.
+
+Klotild már le is szállott megint a vonatról, mikor Sándor számot
+adhatott magának a benyomásról, melyet az asszony rá tett. Ez a benyomás
+nem volt sem mély, sem fájdalmas. Úgy találta, hogy Klotild
+megváltozott, úgy külsejében, mint lényegében. Valami vidékies, kissé
+közönséges nyugalom és bátorság jellemezte. Meglátszott az asszonyon,
+hogy gondok és szenvedélyek nélkül él és hogy ambiciója anyagi dolgok
+felé fordult. Bizonyos, hogy jeles háziasszony. Szinte érthetetlen és
+némileg kómikus volt előtte a gondolat, hogy nemrégiben meg akarta magát
+ölni ezért a derék és jelentéktelen asszonyért. Vajjon mit is szeretett
+rajta? Még nem érte el Bécset és már úgy vélekedett, hogy megtalálta a
+választ erre a kérdésre.
+
+Ő Klotildban nem annak egyéniségét, hanem azt a női ideált szerette,
+melyet ő maga konstruált meg magának, a szerelmes férfi alkotó erejével.
+Ezt az ideált, saját egyéniségének női kiegészítőjét, ő mintegy
+rákényszerítette Klotildra, elhitette vele. A szerelmes asszony puha és
+könnyen formálható lelke pedig magába fogadta és tőle telhetőleg
+alkalmazkodott hozzá. Amint eltávoztak egymástól és megszünt a kölcsönös
+sugalló erő, a Klotild lelkébe ültetett ideál elvesztette támasztékát,
+szétolvadt és elformátlanodott, mint napfényben a hóember. A
+katasztrófa, mely kis híján Sándor életébe került, nem volt egyéb, mint
+az ideál pusztulása okozta gyász és rémület. Az ideál azonban elpusztult
+és Klotild elvesztette azt, ami őt Sándor szemében értékessé tette. Ma
+már nem is volt az az asszony, akit Sándor valamikor szeretett, csak
+annak külső maszkját viselte. A kis Kovács Ilona tényleg jobban
+hasonlított a régi Klotildhoz, mint maga a mai Klotild. Sándor, érzelmi
+életének titokzatos alkotó erejével a leány egyéniségében modellálta
+újra az ő ideálját, férfi mivoltának asszonyi kiegészítőjét. És ma már
+csak Kovács Ilona vonzotta és érdekelte őt testileg és lelkileg.
+
+Bécsben, a Graben-en, Sándor összetalálkozott Éder bárónéval. A szép
+asszony egy igen arisztokratikus külsejü dragonyoskapitány kíséretében
+volt. A báróné megállította Sándort. Ez az ember, hosszu
+szalon-gyakorlatában talán az első, akivel nem tudott tisztába jönni,
+állandóan érdekelte és izgatta. Olykor már-már azzal is gyanúsította
+magát, hogy szerelmes az attaséba. Kezet fogott vele és félig gúnyosan,
+félig gyöngéden mosolygott reá.
+
+– Mikor lesz az esküvője? Vagy megvolt már? – kérdezte.
+
+Sándort szerfölött meglepte a furcsa kérdés.
+
+– Az én esküvőm? Hát én meg fogok házasodni?
+
+– Egész Budapest erről beszél!
+
+– És kivel házasít össze egész Budapest?
+
+– Azzal a leánnyal, a nem tudom hogy hívják Ilonával… Szóval, az ön kis
+kedvesével!
+
+Sándor igen izléstelennek találta az ötletet.
+
+– A báróné bizonyára tréfál. Örülök a jókedvének és ajánlom magamat.
+
+Éderné fogva tartott Sándor kezét, bár a dragonyosa, aki tüntetve távol
+tartotta magát, meglehetősen fanyar arcot vágott.
+
+– Nem akartam megsérteni, – szólt Éderné. – Én csak azt ismétlem, amit
+Budapesten beszélnek. Lehet, hogy pletyka az egész, vallja be azonban,
+hogy az ön mostani életmódja valószínűvé teszi a pletykát.
+
+Sándor mosolygott, a budapesti naplopók fantáziája azonban jobban
+bosszantotta, mint maga is be akarta magának vallani.
+
+
+X.
+
+A szép báróné csípős megjegyzésének az lett az eredménye, hogy Sándor
+gondolkozóba esett. Belátta, hogy változtatni kell az életmódján. A kis
+leány valóban nagyobb helyet foglalt el életében, mint amekkora a
+józanság törvényei szerint megillethette. Ilyenféle gondolatai azonban
+nem akadályozták meg abban, hogy Budapestre érkezvén, sürgősen föl ne
+keresse Ilonát. A leányt nem találta otthon. Kupáné azt mondta, hogy a
+templomba ment, de néhány perc mulva itthon lesz megint. Mialatt Sándor
+a kis nappaliban várakozott, amely fogadószoba és ebédlő is volt,
+unalmában játszani kezdett az asztalon álló kis mahagoni dobozzal.
+Néhányszor megfordította a kis zárban a kulcsot, majd kinyitotta a doboz
+födelét. A dobozban fölbontott levél feküdt. Férfi-írás. Elolvasta.
+
+Kedves Ilonkám!
+
+Holnap délelőtt tizenegy órakor megvárlak a Ferenciek bazárjának
+udvarán. Hozd oda azt, amit igértél. Biztosan elvár:
+
+_Alfréd_.
+
+Alfréd: Garai Alfréd. Ilona hajdani kedvese…
+
+Sándor felszökött helyéről, mintha fejbe ütötték volna. Mi ez? A régi
+mocsok kitör a csatornából és beleömlik az ő életébe? Harag és undorodás
+fogta el.
+
+Két perc mulva megjött Ilona. Jókedvü és bájos volt, mint mindig. Midőn
+megpillantotta pártfogóját, boldogan felsikoltott és hozzá szaladt.
+
+– Óh, csakhogy megjött! Csakhogy megjött! – ismételgette, miközben
+rózsás arcát Sándor karjához szorítota.
+
+– Hogy telt el az idő, míg oda voltam? – kérdezte Sándor.
+
+– Sehogy sem! Nem csináltam semmit, csak vártam, vártam…
+
+– És most honnan jösz? – faggatta Sándor mosolygó szájjal, de dühösen
+lüktető szívvel.
+
+– A templomban voltam. Imádkoztam. Tegnap azt olvastam, hogy vasuti
+baleset volt valahol és gyerekes félelem fogott el…
+
+Ezt verőfényes mosolylyal mondta.
+
+– Megállj csak! – szólt Sándor. – Én az imént a Ferenciek bazára mellett
+hajtattam el és úgy rémlett, mintha láttalak volna belépni a kapun…
+
+Ilona egy pillanatra sem vesztette el mosolygó nyugalmát.
+
+– Jó látta! Mise után bementem a bazárba, hogy a varrónővel beszéljek.
+Találtam egy új varrónőt, nagyon ügyes és egy cseppet sem drága…
+
+A leány megfogta a kezét, hogy arcához vonja. Sándornak azonban hirtelen
+a fejébe szökött a vére. Szó nélkül ellökte magától Ilona kezét. A leány
+arca elfehéredett. A rémülettől tágra nyitott szemmel nézett a
+pártfogójára.
+
+– Mi történt? Valami rosszat beszéltek rólam? Talán Kupáné? – hebegte
+zavartan.
+
+Sándor nem válaszolt, hanem sarkon fordult és elment. A haragja
+hamarosan elmult, de aztán nagy levertség vett rajta erőt. Úgy érezte,
+hogy romba dőlt minden, amit hónapokon át épített. Ingoványra épített.
+Ostobaság volt. De mi lesz ezután? Erre a kérdésre hiába kereste a
+választ.
+
+Alkonyatkor tépelődve ott feküdt még dolgozószobája nagy kerevetén.
+Akkor végül meghallotta a halk neszt, amelyre a második énje (az, amely
+nem törődött első énjének elhatározásaival) már régóta hegyezett
+fülekkel leselkedett. Valaki belépett az előszobába és miután suttogó
+hangon néhány szót váltott a legényével, bejött a lakásba. Most
+lábujjhegyen közeledett hozzá. Most letérdepelt a kerevet mellé, majd
+lefeküdt a padló szőnyegére. Csendesen és alázatosan, egy
+ellenállhatatlan vonzerőnek engedelmeskedve, mint a kutya, amely tudja,
+hogy a gazdája meg fogja büntetni és mégis odakullog a lábaihoz.
+
+Egyikük sem beszélt egy szót sem. Nem is látták egymást, de hallották
+egymás lélekzetét.
+
+Már egészen beesteledett, mikor Sándor hirtelen fölült a kereveten.
+
+– Mit csináljak most már veled? – kérdezte.
+
+A leány megmozdult, közelebb kúszott és odatapadt a kerevethez.
+
+– Amit akar, – mondta.
+
+Aztán hirtelen és szinte jókedvü élénkséggel kiáltotta:
+
+– Verjen meg! Igen, verjen meg!
+
+Sándor kedvetlenül intett neki, hogy hallgasson, Ilonából azonban csak
+úgy dőlt a szó.
+
+– Megérdemlem, hogy megüssön, mert megint hazudtam. Azt hiszem, a
+hazudozás már benne van a véremben és én soha sem fogok róla letenni…
+Már gyermekkoromban is boldog voltam, ha félrevezethettem az embereket…
+Önnek is sokszor hazudtam már. Pedig olyankor úgy érzem, hogy nem is önt
+bántom, hanem magamat, mert fáj a szívem, de azért mégis megteszem… Jó
+volna, ha megütne, bottal ütne és a hajamnál fogva vonszolna…
+Megérdemlem, ön nem is hiszi, mennyire megérdemlem!
+
+Furcsa, de való, hogy mindezt valami boldog extázisban mondta. A szeme
+szinte világított a homályban. Volt is oka örülni, mert női
+éleslátásával megértette Sándor viselkedéséből, hogy az jobban
+ragaszkodik hozzá, mint eddigelé remélni merte volna.
+
+– Mi van hát azzal a fickóval? – kérdezte Sándor nyers hangon.
+
+Ilona vállat vont. Az egész dolog láthatólag nem okozott neki sok
+gondot.
+
+– Semmi! Utálom, de félek tőle. Pénzt akart és ma is odaadtam neki, ami
+volt. Ha nem verik agyon valahol vagy nem csukják el, mindenemet el
+fogja vinni, mert én nem tudok vele ellenkezni.
+
+– Félek tőle! – ismételgette.
+
+Többet nem tudott mondani.
+
+Időközben sikerült arcát Sándor arcához szorítania. A forró szája
+megkereste, megtalálta és szomjasan a birtokába vette Sándor ajkát. És
+annak nem volt annyi ereje, hogy elhárítsa magától a mámoros,
+tisztátalan és fájdalmas csókot.
+
+– Nem haragszik már, ugy-e? – kérdezte később könnyedén és mosolyogva a
+leány.
+
+Sándor nem haragudott már reá. De önmagát egy kissé megvetette.
+
+
+XI.
+
+Ilona önként és erősen megfogadta ugyan, hogy semmi körülmények között
+nem fog többet szóba állani Garaival, de azért a rosszképü legény
+állandóan ott keringett a lakása körül, mint a fülesbagoly a galambduc
+körül. Láthatólag nem igen félt Sándortól. Ha véletlenül
+összetalálkozott vele a ház előtt, kihívóan és gúnyosan szegezte reá
+ragadozómadár szemét.
+
+A láthatatlan ívek, amelyeket a makacs ellenség körülöttük vont, végre
+is nagyon idegessé tették Sándort. Sokkal gőgösebb volt, semhogy
+bevallotta volna magának az igazságot, de azért mégis csak Garai hatása
+alatt határozta el, hogy külföldi útra indul a kedvesével.
+
+Ilonát boldog mámorba ejtette az utazás gondolata. Ő persze sohasem járt
+még külföldön és roppantul vágyott megismerni a világot. Midőn megtudta,
+hogy Olaszországba fognak menni, trillázni kezdett örömében, mint a
+pacsirta. Olaszország mint az örök tavasz boldog hazája élt az ő
+gyermekes fantáziájában és valóságos mignoni epedést érzett
+narancsligetei után. Az utazási láza hamarosan átragadt Sándorra is. Meg
+volt róla győződve, hogy Ilona naiv és fogékony lelkén keresztül újból
+fogja élvezni Itália minden szépségét.
+
+Az utazás azonban mind a kettőjükre nézve csalódással járt. Olaszország
+nem tudta beváltani azt, amit Ilonának igért és a szennyes valóság
+kiábrándította aranyos álmaiból. Jókedvűen, de a szívében hűvös
+közömbösséggel vitette magát városról városra. Semmi sem lepte meg és
+semmin sem csodálkozott. A városok mind egyformák voltak az ő szemében
+és a képtárak és szoborgyüjtemények fárasztották. Velencére azt mondta,
+hogy nagyon furcsa hely. A palotákon csak a korhadást látta és a lagunák
+melanchóliája elkedvetlenítette. Az ő lelke csak erős és primitiv
+hatásokra reagált. A naplementét, ha bíborosra festette az eget, szépnek
+találta és népünnepek lármás fölvonulásában gyönyörködött. A lagunák
+finom aranyszíneit azonban nem látta meg és a Giudecca gyöngyszínü
+párájából hangzó méla gondolás-kiáltást nem hallotta meg. És nem is
+tudta követni Sándort, aki a bákháns szent mámorával támolygott a tenger
+arájának csipkés uszálya nyomában.
+
+Sándor nagy ellenszenvvel viselkedett az obligát szerenádok iránt,
+amelyek esténkint fölverik a Canal grande palotáinak visszhangját. Úgy
+találta, hogy hol émelyítően édeskés, hol meg ostoba módon duhaj
+énekprodukciók a titokzatos holdfényben fürdő Venezia álomhangulatainak
+nagyon is kezdetleges, nyers és meghamisított kommentárjai. Az ő
+kényesebb izlése nem szorult a barbár és rikoltó magyarázatra. Az éjjeli
+Venezia harmóniáit ő megtalálta a zegzugos csatornák fantasztikus
+homályában, ahol a víz kristálygyűrűi halkan ütődnek az évszázados
+falakhoz. És megtalálta künn, a holt lagunában, ahol parányi mécses
+pislog a magános Madonna-kép alatt. Ilona persze szerette a szerenádokat
+és unta a magányos éjjeli kalandozásokat.
+
+Egy nap aztán mégis fölragyogott az érdeklődés szikrája a leány közömbös
+szemében. Estebéd idején volt. Ők a fogadójuk ebédlőtermében ültek.
+Sándor egyszerre azon vette észre magát, hogy Ilona arcát meleg pir önti
+el, a szeme fénylik és mosolyog. Olyan változás ment végbe rajta, mint
+az ekébe fogott huszárparipán, amikor meghallja a távolból a
+trombitajelet.
+
+A nevezetes változás előidézője egy fiatalember volt, aki a szomszéd
+asztalhoz telepedett, Sándor háta mögött. Első pillantásra meglátszott
+rajta, hogy angol. Húsz, legfölebb huszonkét esztendős fiu. Hat láb
+magas, pompás atléta termete van; finom és szinte bájos metszésü arca
+valóságos apród-arc, amelynek kifejezése a szendeség és az arcátlanság
+mulatságos vegyüléke. Fizikum dolgában az egész legény az emberi
+telivértenyésztés pompás produktuma. A ruházkodásán meglátszik, hogy jó
+házból való fiu. A modora pedig alkalmas arra, hogy súlyosan
+kompromittálja a babonákat, amelyek az angol jónevelést illetőleg
+világszerte forgalomban vannak. Sándor legalább úgy találta, hogy a
+csinos siheder fesztelen a szemérmetlenségig.
+
+Amint a fiu fölfedezte Ilonát, valósággal megrohanta a pillantásaival,
+mint a dongó a lépesmézet. Egész vacsora alatt le nem vette róla a
+szemét. Minden mozdulata és minden szava, amit a pincérnek mondott,
+Ilonának szólt, minden pohár borát némán ráköszöntötte. Ilonát
+láthatólag fölvillanyozta a fiu naiv és merész hódolata. Az arcán ugyan
+ott ült a megbotránkozás kifejezése, a megbotránkozása azonban annyira
+derült volt, hogy bátorítás számba is mehetett.
+
+Sándor valósággal szenvedett ez izetlenség láttára. Sokkal büszkébb és
+óvatosabb volt, semhogy hivatalosan tudomást vett volna az angolról, de
+azért siettette az étkezést. Este, mikor a zenekar hangjai mellett a
+piazzettán sétáltak, viszontlátták az angolt. Most már üldözőbe vette
+őket és ügyet sem vetve Sándorra, igyekezett Ilona közelébe furakodni.
+Azontúl mindennap látták, egyre a sarkukban volt, a Lidón, a téren, a
+Mercerián, bárhol jártak is. A különös az volt a dologban, hogy soha
+egyikük sem tett róla említést. Sándor büszkeségből hallgatott, a leány
+talán óvatosságból. Sándor, mielőtt még meglátta volna a sihedert az
+utcai tolongásban, Ilona arckifejezéséből tudta meg, hogy közelükben
+van. Bár egy percig sem hagyta magára a leányt, egypár nap múlva mégis
+az a benyomása lett, hogy azok ketten titokban egyetértenek egymással.
+Ez a gyanúja lealázta és fölháborította. Ő, aki szerelmi intrikákban
+eddigelé mindig a lelkiismeretlenül támadó és kíméletlenül hódító
+harmadiknak szerepét játszotta, most egyszerre az óvatosan védekező fél
+nehéz és szánalmas szerepére fanyalodott. Eddig mindig csak udvarló
+volt, most férjnek érezhette magát.
+
+Egypár nap mulva kifogyott a türelméből és azzal lepte meg Ilonát, hogy
+a reggeli vonattal Firenzébe fognak utazni. A leány ellentmondás nélkül,
+közömbös jókedvvel látott csomagolásnak. Firenzében néhány kellemes és
+nyugodt napot töltöttek. Ottlétük harmadik napján Sándornak leveleket
+kellett írnia, Ilona azalatt egyedül nekiindult a városnak. Sándor
+hamarosan abbahagyta az írást és kiment, hogy megkeresse a leányt. Meg
+is találta az Arno partján. De nem egyedül. Az angol fiu társaságában
+sétált. Nevetve, hevesen gesztikulálva jártak egymás oldalán, mintha
+régi jó barátok volnának. Háttal voltak Sándornak fordulva és az
+befordulhatott a Trinita felé, anélkül, hogy meglátták volna. Sándor
+egyenesen a fogadóba sietett. Ott bezárkózott a szobájába és
+leheveredett a kerevetre. Valóságos fizikai rosszullétet érzett. Most
+már tisztában volt vele, hogy annak a leánynak nincs lelke. Még csak
+esze sincsen. Egy ostobán önző kis állat, mely a csatornából bújt elő és
+előbb-utóbb vissza fog megint térni a csatornába.
+
+Egy kis negyedóra mulva rákopogtatott Ilona. Jókedvü volt és csinos.
+
+– Hol jártál? – kérdezte Sándor, erőltetett közömbösséggel.
+
+– Isten tudja! Csoda, hogy visszataláltam a fogadóba… Ez nagyon csinos
+hely ám!
+
+– Nem történt semmi különös?
+
+– Semmi! Mi történhetett volna?
+
+Sándor egy szóval sem emlékezett meg az angolról. Minek is? Ha tovább
+vallatja, ujabb hazugságokba szorítja bele a leányt. Azután jön a nagy
+jelenet, a könnyzápor és végül marad minden a régiben. Estebédnél
+pezsgőt hozatott és ekkor cinikus jókedve vett rajta erőt. Ő végre sem
+veszthet a vásáron. Ilona az ő fizetett szeretője. Addig tartja, amíg
+jól esik. Ha ráunt, vagy ha a leány kirug a hámból, akkor a kezébe nyom
+egy csomó bankót és szélnek ereszti. Menjen oda, ahonnan jött. Egyelőre
+azonban nem unt még reá és azért szemmel fogja tartani.
+
+Két nap múlva tovább mentek Rómába. Onnan Nápolyba. Bárhol jártak is, az
+angol mindig a sarkukban volt. Angol-szász szívóssággal és norman
+arcátlansággal követte őket. Sándorban állandóan forrt a mé reg.
+Kimondhatatlanul jól esett volna neki, ha néhány kardcsapással vagy
+golyóváltással könnyíthetett volna magán. Mivel azonban az angol ifjúság
+nem áll ki isten itéletre, kénytelen-kelletlen türtőztetnie kellett
+magát.
+
+Végleg akkor szakadt csak el tőlük, midőn Anconában hajóra szálltak,
+hogy visszatérjenek Fiuméba.
+
+A könnyzáporral súlyosbított jelenetet, melytől Sándor annyira félt,
+mégsem kerülhette el. A nagy jelenet a budapesti gyorsvonat kocsijában
+szakadt reá. Ilona a kézitáskájában keresgélt és egy papirdarabot
+halászott ki, melyet aztán darabokra tépett.
+
+– Miféle levél az? – kérdezte Sándor könnyedén.
+
+– Semmi. Mosócédula, – válaszolt épp olyan hangon a leány.
+
+Pedig biztos volt, hogy levél. Sándornak a fejébe szökött a vére.
+
+– Megint hazudsz! Mindig hazudsz!
+
+Ilona sírva fakadt. Kevés idő mulva megszólalt. Halk, szakgatott hangon.
+
+– Óh, miért bánt engem? Éppen most, mikor megérdemelném, hogy szeressen
+egy kissé! Maga nem is tudja, hogy milyen jól viseltem magamat… Nem
+akartam eddig szólni, mert féltem, hogy baj lesz belőle, de most
+megmondom… Az az angol – hiszen emlékszik reá? – az a fiu nagyon belém
+szeretett… Kétszer beszéltem vele, egyszer Velencében és egyszer
+Rómában…
+
+– És egyszer Firenzében!
+
+– Igaz, Firenzében is beszéltem vele… Először azt kérdezte tőlem, hogy a
+felesége vagyok-e magának… Becsületesen bevallottam, hogy csak a
+szeretője vagyok… Akkor levelet írt – a szállodai szobaleány hozta –
+németül írt, hogy hagyjam ott magát és menjek vele a Rivierára és
+Párisba és ad nekem ötezer fontot…
+
+– Válaszoltál neki? – kérdezte Sándor.
+
+– Igen, de csak egy szót. Ennyit, hogy: Schafskopf! Ezen ő két napig úgy
+nevetett, hogy majd megszakadt. Azután megint írt és tízezer fontot
+igért, ha három hónapig vele utazom… Megkérdeztem a d’Angleterre
+portásától, hogy mennyi tízezer font és megtudtam, hogy egész vagyon…
+Nem is tudtam, hogy van ember, aki annyit fizet egy nőért… De én azt
+válaszoltam neki, hogy hagyjon békében, mert én sohasem fogom magát
+elhagyni, míg el nem küld magától… Pedig csinos fiu volt, kissé
+szemtelen, de nagyon kedves és mi tagadás benne, nekem tetszett is… Ha
+nem hisz nekem, ha azt gondolja, hogy megint hazudtam, olvassa el a
+levelét… Ebben ajánlja az ötezer fontot… A bankházat is megnevezi, ahol
+a pénze van… Olvassa el, kérem!
+
+Ilona feléje nyujtotta a tenyerét, mely teli volt apró papirszeletekkel.
+Nagy fáradtsággal talán össze lehetett volna még rakni a körömnyi
+darabokat. Sándor azonban nem volt az az ember, aki ilyesmire
+vállalkozik.
+
+– Dobd el! – mondta.
+
+Ilona sietve kiment a kocsi folyosójára, ott kinyitotta az ablakot és
+kiszórta a szeleteket. Azután visszajött és szerelmesen Sándor nyakába
+fonta a két karját.
+
+– Ugy-e, hisz nekem? – kérdezte esdeklő hangon.
+
+Sándor nem mondott nemet és bár nem volt tisztában az igazsággal, Ilona
+kimagyarázása mégis nagyon jól esett neki.
+
+Este Budapesten voltak.
+
+
+XII.
+
+Olaszországi útjuk óta Sándor állandóan gyanakodott a barátnőjére. Olybá
+vette a leányt, mint valami félig megszelidített kis állatot, amelyet
+egy pillanatra sem volna szabad magára hagynia, mert kárt vagy botrányt
+csinálhatna, vagy meg találna szökni unalmában. A bizalmatlanság
+kicsinyes és tisztátalan érzése egészen ellepte a lelkét, mint a zöld
+penész. Egyszersmind azonban hozzájárult ahhoz is, hogy a nagy fizikai
+vonzalom, amelylyel Ilona iránt viselkedett, szenvedélyes, fájdalmas és
+szinte kétségbeesett szerelemmé növekedjék. Mert bizonyos, hogy a
+Sándorhoz hasonló férfiak szerelme nem egyéb, mint akadályok
+leküzdésének eredménye.
+
+Klotildot azért nem szerette igazán, mert az asszony lelkében nem talált
+gátakra a szenvedélye. Annak szerelme oly nyilt, egyszerü, föltétlen és
+érdektelen volt, mint a napfényben fürdő rónaság. Ilona ködös lelke
+azonban teli volt szakadásokkal, vermekkel, ingoványokkal és
+sűrűségekkel. Sándor örökös félelem és izgalom közepett járta be
+birtokát. Az átlagos férfi is azt a tulajdonát szereti legjobban,
+amelyet legnehezebben tud megvédeni.
+
+A leány egyébként ujabban testileg-lelkileg pompás fejlődésnek indult. A
+jómód széppé tette, a Sándor befolyása alatt megjavult izlése pedig
+elegánssá. Bár nem kedvelte a rendszeres tanulást, a Sándorral való
+állandó együttlét hatása alatt mégis nagyon művelődött. Utólag kitünt,
+hogy az olasz út is volt reá hatással. A lelke akkoriban olyan volt,
+mint az ugar, amelynek göröngyét finom és színes virágszőnyeggel vonja
+be a tavasz. Olykor valósággal meglepte Sándort fantáziájának merész
+szárnyalásával, bájos és gyöngéd ötleteivel.
+
+Az attasé úgy gondolta, hogy mostani tétlen életmódját nem bírná el
+sokáig és a jövőjéről kezdett elmélkedni. A tervei egyelőre meglehetősen
+ködösek voltak. Egyetlen szilárd magjuk Ilona alakja maradt. Saját
+életét úgy képzelte el, hogy annak lesz egy titkos, földalatti
+barlang-kastélya. Abban tanyázik a leány. Ha ő, az élet banálitásaitól
+fáradt férfi, a lábával dobbant, akkor megnyilik alatta a csapóajtó és
+elnyeli a boldogság barlangja. Tulajdonképpen ez a parfümös, selymes,
+forró levegőjü földalatti kastély adta volna meg életének igazi
+tartalmát és becsét. Csak hiúságból nem vallotta be magának, hogy
+minden, ami azon felül és kívül van, mellékes járuléka az életnek.
+
+Ábrándjaiból fölverte valami brutális hangzavar. Megint történt valami.
+Egy hitványság. A rosszul idomított kis állat nekilódult és összetört
+mindent, ami törékeny volt Sándor lelkében.
+
+Délben elment a leány lakására. Ilona nem volt otthon. Később megjött,
+kipirulva, mosolyogva, az édes izgalomtól tüzelő szemmel és szájjal. A
+gyanu egyszerre felütötte a fejét Sándor szívében. Találkozója volt! –
+mondta.
+
+– Hol jártál? – kérdezte később.
+
+– A városban sétáltam…
+
+– Találkoztál ismerőssel?
+
+– Én?!
+
+Az elnyujtott kérdés és a kis szünet, amelyet utána tartott, arra való
+volt, hogy időt nyerjen a gondolkodásra. A vizsga tekintet, amelyet
+Sándorra vetett, megnyugtatta. Az nem tud semmit.
+
+– Nem találkoztam senkivel… Hiszen nekem alig van ismerősöm Pesten…
+
+– Szép ibolyáid vannak, – szólt Sándor.
+
+– Nagyon szépek. Egy sváb kofától vettem, négy krajcárért…
+
+Biztos, hogy hazudik. Az ibolyái aranyzsineggel vannak átkötve.
+Virágkereskedésből kerültek, nem kofától…
+
+Sándor nem folytatta a faggatást. Kimondhatatlanul szégyelte magát. A
+leány maga volt a ragyogó jókedv és csodálatosképpen nem vett tudomást a
+barátja rosszkedvéről.
+
+Két nappal később Sándor váratlanul belépett Ilona szobájába. A leány a
+nyitott ablakban állott és nem vette észre, hogy nyilik az ajtó.
+Színházi látcsővel a kezében állott és figyelmesen nézte a szemben levő
+bérház egyik abakát. Ott valaki egy nagy, fehér papirlapot tartott a
+kezében, amelyre fekete vonásokkal volt rámázolva néhány számjegy és egy
+kérdőjel ½12?
+
+Sándor szó nélkül kivette Ilona kezéből a látcsövet és megnézte, hogy ki
+legyen a drót nélkül táviratozó ember. Természetesen fiatalember volt.
+Egy ingujjra vetkőzött nagy kamasz, a feje közepén elválasztott
+zsemlyeszőke hajjal, a yorkshirei malacok bőrére emlékeztető rózsaszínü
+arccal és a fölsütött, vastag bajusza alatt fehérlő nagy fogakkal…
+Cserepártisztnek vagy német kereskedelmi ügynöknek nézhette volna az
+ember. A szőke ifjú időközben észrevette Sándort és a plakátjával együtt
+hirtelen eltünt az ablakból. Ilona azalatt már odavetette magát a kis
+kerevetre és valóságos nevető görcsök között vergődött. Láthatólag
+roppantul mulatságosnak találta a helyzetet.
+
+– Ki az az ember? – kérdezte Sándor az indulattól hófehér arccal.
+
+– Az?! Egy tökfilkó! Egy képzelődő szamár! Minden áron ki akar velem
+kezdeni! Két hét óta bolondítom már… A multkor is tőle kaptam az
+ibolyát… Holnap is elmentem volna a budai kioszkhoz, ha maga meg nem
+csíp… Igazán kár, mert isteni mulatság az ő ostobaságait hallgatni!
+
+Ez a leány, az ő kacagó cinizmusával, végtelen fölényben volt az előtte
+álló férfi fölött, akinek homlokán hideg verejték gyöngyözött. Sándor
+ezt érezte is és mélységes megalázásának tudata őrjöngő dühbe hozta.
+Lelkének sötét mélységeiből egy förtelmes szörnyeteg bukkant föl. A
+petét, amelyből a torz fenevad fejlődött, valamikor Ilona szórhatta el
+gondtalan kézzel. Sándor eddigelé maga sem tudott róla, hogy az ő
+bensejének ilyen lakója van. Most fölbukott iszapos rejtekhelyéből,
+fölkorbácsolta Sándor lelkének tükrét és bömbölve vágta entestébe tépő
+fogait.
+
+Az attasé nem tudta, hogyan került haza a lakására. Föl-alájárt a
+szobájában, az undortól hörögve, öklével a homlokát kalapálva. Egy
+szégyenletes kép égett kitörölhetetlenül az agyában: egy dühöngő férfi
+képe, aki két ököllel üt egy kacagó nőt. Ha száz esztendeig él is,
+sohasem fogja magának megbocsájtani ezt az ocsmányságot!
+
+Később becsöngette a legényét.
+
+– Senkinek sem vagyok itthon… Senkinek!
+
+– S ha a kisasszony jönne?
+
+– Neki sem! Érted?
+
+A kisasszony nem jött, de jelentkezett Kupáné asszonyság. Sándor nem
+eresztette maga elé. Menjen a pokolba!
+
+– Ez a züllés! Ez a züllés! – ismételgette magában kétségbeesetten. – Ki
+voltam én? Mivé lettem?
+
+Már alkonyodott, mikor leült az íróasztal mellé. Egy lapot tépett ki a
+csekkönyvéből s azt kitöltötte egy nagyobb összegre szóló utalványnyal.
+Azután levélpapirt keresett és rávetett néhány sort.
+
+„A pénz az öné. A kamataiból tisztességgel megélhet. Nem akarom többet
+látni.“
+
+A levelet az utalvánnyal együtt borítékba tette és elküldte Ilonának. A
+legényének azt mondta, hogy ne fogadjon el választ.
+
+Majd elővette a vasúti menetrendet. Párisba fog utazni. Holnap, a
+hajnali expresszel. Néhány hétig odamarad. Hogy mi lesz azután, az majd
+elválik. De menekülnie kell, menekülnie minden áron. Ha most, az
+egyszer, gyöngének mutatja magát, akkor vége a becsületének, vége a
+férfiasságának, vége az életének.
+
+Másnap reggel megint jelentkezett Kupáné. Ezúttal az előszobában találta
+Sándort, a székekre rakott ruhák és úti bőröndök között. Az asszonyság
+nagyon meg volt rémülve. Azt ujságolta, hogy Ilona az este elment
+hazulról. Azzal búcsúzott el, hogy nem fog többet visszajönni, mert a
+méltóságos úr elkergette.
+
+Sándor vállat vont. Bánja is ő!
+
+Mivel azonban nem hallgattatta el az öregasszonyt, az leült egy nagy úti
+láda szélére és bőbeszédűen elmondott mindent, ami Sándor távozása után
+a lakásukon történt. Ilona igen megszeppent, mikor az az eset történt
+(így fejezte ki magát Kupáné!), de azért legkevésbbé sem buslakodott.
+Sőt ellenkezőleg! Patyolat jókedv vett erőt rajta, boldogan megölelte
+Kupánét és dicsekedve mondta: Képzelje, ő engem megvert! (Zárjel között
+legyen mondva: Kupáné is olyan komoly, szinte meghatott lojalitással
+emlékezett meg a verésről, amit Ilona kapott, mintha az valami legális,
+sőt tiszteletreméltó dolog volna.) Estefelé Ilona kicsípte magát és azt
+mondta, hogy elmegy a méltóságos úrhoz bocsánatot kérni. Akkor érkezett
+meg Sándor levele. Hogy mi volt a borítékban, azt Kupáné nem tudja, mert
+Ilona nem akarta neki megmondani. Annyit tud csak, hogy a leány nagyon
+elbúsúlta magát. Miután jó ideig elsirdogált, levetette a szép ruháját
+és magára vette ingbluzos kis kosztümjét, aztán megölelte Kupánét és
+elment. Semmit sem vitt magával. Egy szál ruhában jöttem, – mondta, –
+így is kell elmennem. Ennyit tudott Kupáné. Sándor aztán némi pénzt
+adott az asszonyságnak és hazaküldte.
+
+Nem igen törődött azzal, hogy hová lett Ilona. Valószínűnek tartotta,
+hogy elment egyik régi vagy újabb kedveséhez. Talán Garaihoz. Vagy a
+szőkebajuszuhoz. Mindegy. Pénze van, tehát nem kell félteni.
+
+Az egykedvűség, amellyel ezeket az eshetőségeket hánytorgatta, örömmel
+töltötte el. Ime tehát már gyógyulófélben van!
+
+A reggeli postával levele érkezett. A borítékon megismerte Ilona írását.
+Egy pillanatig arra gondolt, hogy olvasatlanul megsemmisíti, de aztán
+miért, miért nem, mégis csak fölbontotta. A vére egyszerre a fejébe
+szökött, midőn megpillantotta a csekket, amelyet tegnap küldött a
+leánynak… A papir ketté volt tépve… Egy sor írás nem volt mellette…
+
+Mi ez? Hát mégis valaki az a leány? Mégis van lelke? És súlyt vet rá,
+hogy Sándor ezt megtudja? Annyi bizonyos, hogy több méltósággal nem
+válaszolhatott volna neki, mint tette.
+
+Valami kellemetlen érzés kezdte nyomni a szívét. Ha az elkeseredett és
+minden hóbortra kész gyermek egy többé jóvá nem tehető lépésre
+vetemedett volna?! Ettől a gondolattól nem tudott többet szabadulni.
+
+Este a legénye megkérdezte, hogy melyik vonathoz rendeljen kocsit.
+
+– Holnap utazom, nem ma, – válaszolt Sándor. – Valami híradást kell
+megvárnom…
+
+*
+
+Másnap reggel névjegyet hoztak be Sándornak. Garai Alfréd úr van az
+előszobában. Azt mondja, hogy igen fontos ügyben kell jelentést tennie.
+
+Sándor biztosra vette, hogy hírt fog hallani Ilonáról. Azért el is
+fogadta Garait. Hamarosan meggyőződött azonban, hogy Garai úr semmit sem
+tud a leányról. Egészen más dologban fő a feje.
+
+– Amerikába szeretnék menni, – mondta gőgös meghunyászkodással Garai, –
+és kérem, segítsen meg, hogy elutazhassak. Valami kevés pénzem van és
+mivel mint fedélközi utas megyek, nem sok az, amire szükségem lesz… Az a
+gondolat bátorított föl erre a kérésre, hogy ön talán szívesen venné, ha
+elhagynám Budapestet…
+
+– Föltéve, hogy szívesen venném, – válaszolt Sándor, – mi biztosít
+arról, hogy ön a pénzzel, amit tőlem kér, tényleg el is utazik?
+
+– Erről igen könnyen meggyőzhetem, – szólt nyugodtan Garai.
+
+Azzal egy krajcáros ujságlapot nyujtott át Sándornak. Az ujság megírta,
+hogy egy külvárosi csapszékben hamiskártyások kifosztottak több vidéki
+embert. A csalók feje, akit buzgón keres a rendőrség, Garai Alfréd.
+
+– Nekem még ma utaznom kell, – mondta cinikus hidegvérrel Garai. –
+Holnap az arcképem benne lesz a rendőrség lapjában. Ha ezúttal
+elcsípnek, nem menekülök néhány esztendőn alól, mert egyéb is van a
+rovásomon.
+
+– Akkor hát olcsóbban is szabadulhatok öntől, – vélekedett Sándor. –
+Egyszerűen csak intenem kell a rendőrnek, aki ott áll az utca közepén…
+
+Garai sötéten mosolygott.
+
+– Ha ezt meg méltóztatik tenni, – mondta, miközben a mellső zsebéhez
+nyúlt, – akkor én itt, az ön szalonjában főbelövöm magamat… Egyébként is
+megelégeltem már az örökös hajszát! Úgy képzelem, hogy ez a dolog nem
+érne meg önnek néhány forintot.
+
+– Igaza van, nem érné meg, – szólt Sándor.
+
+Azzal átadta Garainak a kívánt összeget. Garai már az ajtóban volt,
+amikor Sándor utána szólt.
+
+– Egyedül utazik? – kérdezte.
+
+– Egyedül. Miért?
+
+– Csak úgy – eszembe jutott…
+
+Hirtelen az a gyanúja támadt, hogy a legény talán magával viszi Ilonát.
+De aztán hamar belátta, hogy a gyanúja alaptalan. Ha együtt utaznak,
+akkor Garai nem elégszik meg ilyen szerény sarccal.
+
+*
+
+Estefelé zárt levelezőlap érkezett. Ilona írta. A levél teljesen
+megnyugtathatta volna Sándort, ha aggódott volna a leány sorsáért. A
+furcsa kis írás így szólt:
+
+Édes jó gazdám!
+
+Azért írok, hogy megnyugtassam. Nincs semmi bajom, tisztességes helyen
+vagyok és nem fogok bolondot tenni. Jobban szeretem önt, mint valaha. De
+azért sohasem fogja önt többet látni
+
+szegény _Ilonája_.
+
+Sándornak föltünt a levél megszólítása. Gazdájának azelőtt sohasem
+nevezte a leány.
+
+Párisi útját egyelőre elhalasztotta. Biztosra vette, hogy elzavart
+énekesmadara, ha megéhezik, visszakívánkozik megint kalitkájába és nem
+akarta, hogy zárt ajtóra találjon. Egy hét is elmult azonban, anélkül,
+hogy a szökevény jelentkezett volna. Kupáné sem hallott Ilonáról semmit.
+Sándor végül keresésére küldte a detektivet, akinek szolgálatát egyízben
+már igénybe vette. Röstelkedve tette, de mégis megtette.
+
+A lelkiürességből, amelyet mostanában érzett, tudta csak meg, hogy
+milyen nagy helyet foglalt el életében a leány. Magányos élete újabban
+minden szokásával hozzákapcsolódott, hozzáalkalmazkodott és körülötte
+forgott. Ilona melegen lüktető ifjusága volt életének hajtó ereje.
+Kecses és szeszélyes lénye adott lendületet szellemének. A levegő
+körülötte most is Ilona egyéni parfümjével van telítve. Szívében most is
+lángolnak még szépségének vonalai. A bájos erő hatása azonban megszűnt
+és Sándor élete hidegen és mozdulatlanul vesztegel, mint a gép, amelyből
+kiszedték a tranzmisszió fogaskerekét.
+
+Egy nap megjelent nála a titkosrendőr, hogy beszámoljon küldetésének
+eredményével. Semmi okos dolgot nem tudott mondani. Szerinte biztos
+volt, hogy a leány elhagyta a fővárost. A rendőr megtudta, hogy Garai
+Amerikába ment és valószínünek tartotta, hogy Ilona vele utazott. A
+föltevésének ugyan ellentmondott a leány utolsó levele, amelyet
+Sándornak írt, hihető volt azonban, hogy Ilona levelének megírása után
+találkozott csak Garaival és határozta el magát az utazásra.
+
+Sándornak a rendőr látogatása után rossz éjszakája volt. Megint
+megrohanta és letiporta a nagy elhagyatottság érzése. Az apokalipszis
+rémét nyomon követi az élettől való páni félelem. Az érzékiség
+aranyköde, amely a szemére borult, egyszerre szétfoszlik és ő a maga
+sívár valóságában látja az életet. Hajnalig nyugtalanul jár-kel a
+lakásán és idegen szemmel nézi mindennapi életének környezetét. Mirevaló
+a sok kép és szőnyeg, amelyeket fásult szeme heteken át meg nem lát?
+Mirevalók a polcokon sorakozó foliánsok, amelyeknek nagy részét éveken
+át a kezébe sem veszi? Mirevaló az egész furcsa, nehézkes és
+indokolatlan apparátus, amelyet a kultur-ember szükségesnek tart az
+életéhez? Szellemének jól elrendezett fiókjai, amelyekben a művelt ember
+tudását és tapasztalatait őrzi, egyszerre megnyílnak és ami bennök érték
+és haszontalanság van, kihull és összekeveredik. Az olasz nyelv
+rendhagyó igéi és a tízparancsolat, a szatmári béke pontjai és a párisi
+Louvre műkincsei… Hogy a halat villával kell enni, hogy a látogató-jegy
+sarkát behajtani szokás és hogy a Derbyt Epsomban futtatják… Azután egy
+rikoltó színü Böcklin-kép vette üldözőbe. Valósággal fudoklik a sok
+szellemi lim-lom között és kétségbeejtően fárasztónak találja a
+gondolatot, hogy mindezt rendben kell tartania és az élete végéig
+magával kell hurcolnia…
+
+Hajnalban ágyba feküdt, de álom nem jött a szemére. Megint az a
+félelmetes érzése volt, hogy a szíve megállott a mellében. És a beteg
+ember fanatikus és reménytelen vágyakozásával gondolt az egyetlen
+gyógyszerre, amelytől fölépülhetett volna. Ha most egy lágy, hűvös női
+kéz simogatná végig a mellét, akkor egyszerre megenyhülne a szörnyü
+nyomás. És ő maga kergette világgá azt, aki neki az élete volt! Valami
+vásottsága vagy ízléstelenséeg miatt, – jóformán már nem is tudta, hogy
+miért. A férfias önérzete sugallatára kellett így cselekednie. De mi az
+önérzet? A leány az ő tulajdona, az ő teremtménye volt. Midőn dühöngve
+támadt reá, önmaga ellen támadt. Úgy tett, mint az eszelős fazekas, aki
+összetöri a bögréket, amelyeket rosszul csinált meg.
+
+Amikor ennyire jutott kúszált okoskodásában, akkor már ott is feküdt
+Ilona lába előtt, alázatosan, esdekelve, telve forró szánakozással a
+leány és önmaga iránt. Önérzet, férfiasság, becsület és minden, amiért
+nappal meghal az ember, hitvány semmiséggé lesz az éj leple alatt.
+
+Reggel megijedt a saját lelkiállapotától. Hogy rendbeszedje magát, nagy
+sétára indult a budai hegyek közé. Vesztére indult, mert ott fönn, a
+verőfényes hegyiutakon, a magányos emberek nagy ellensége leselkedett
+reá: az ősz.
+
+A biborvörös és aranysárga erdők fölött úgy lengedezett az őszi szellő,
+mint a haldokló természet utolsó sóhajtása. A sétáló ember vízcsöppnyi
+fájdalma belefolyt és megsemmisült a bánat grandiózus tengerében. Valami
+ünnepies hangulat fogta el. Úgy érezte, hogy ez a nagy búcsú pillanata.
+Végső Istenhozzádot mond mindennek, ami meleg, szép és mély volt
+életében. Életének ifjúsága és költészete örökre elvált tőle és most ott
+úszik a fehér felhőfoszlányokkal délnek, a vándormadarak nyomában.
+
+
+XIII.
+
+Édes csoda történt.
+
+A hegyekből visszatérve, Sándor a Belvároson ment át és egy keztyűsbolt
+üvegajtajában meglátta őt. Ilonát.
+
+Kalap nélkül állott az üveg mögött és mosolyogva nézett a szemébe.
+
+Sándor belépett a boltba. Mosolyogva bólintott a leányra és még csak
+kezet sem adott neki. Magát is meglepte nagy önuralma. Egy sárgaarcu,
+hegyesorru, aggszűzies hölgy megkérdezte tőle, hogy mi tetszik.
+
+– Fehér keztyűt kérek.
+
+– Hét és feles szám, – mondotta Ilona, aki láthatólag örült, hogy tudja
+Sándor keztyűszámát.
+
+Egy dobozt tett eléje, amely telve volt selyempapirba csavart keztyüvel.
+Mindez oly egyszerü és természetes volt. Sándor ott állott, a leány
+pedig a kezére húzta a keztyüt, miközben egyenként végigsimogatta minden
+ujját. Mindakettőnek remegett a keze, ezt megérezték s ez boldoggá tette
+őket. Ilona arcán verőfényes, meghatott mosoly ragyogott. A tekintetük
+elmerült egymásban. Végül már nem láttak egyebet, csak egy-egy gyöngéden
+fénylő, mély szempárt.
+
+A vén kisasszony fölnyalábolt egy csomó skatulyát és bement a benyilóba.
+
+– Hol voltál? – kérdezte Sándor.
+
+– Mindig Budapesten, – válaszolt a leány, anélkül, hogy levette volna
+róla tekintetét. – Először virágkereskedésben voltam, de nem győztem a
+fárasztó munkát… Azután egy specerájos pénztárában ültem, de nem
+vehették hasznomat, mert rossz számoló vagyok… Négy napja, hogy itt
+vagyok és itt jól bánnak velem…
+
+A vénkisasszony bejött és Sándor megfizette tartozását. Ilona az ajtóig
+kísérte a barátját. A boltosnő jelenléte feszélyezte őket, pedig
+mindaketten érezték, hogy tisztába kell még jönniök valamivel.
+
+– Nem jösz többet hozzám? – dünnyögte Sándor a fogai között.
+
+– De igen… Ma este…
+
+*
+
+Az utca villamos fényárban úszott… Hetyke járásu, vidám, csinos nők
+siettek el Sándor mellett, kellemes illatot hagyva maguk után. Mindegyik
+reánézett és ő magával vitte a tekintetüket, mint valami gyöngéd
+simogatás emlékét. Egy kocsis rákiáltott és ez is úgy hangzott, mint az
+örömrikoltás. Mindenki oly jókedvünek látszik, mintha az enyhe őszi
+levegő mámorossá tette volna az egész várost.
+
+Most már nem volt semmi baja. A kiállott szenvedésekre úgy emlékezett
+vissza, mint egy árnyékra, amely keresztül siklott az útján. Szinte
+mosolygott önmagán, hogy úgy neki tudott keseredni és utólag kétségbe is
+vonta fájdalmának komoly voltát. Megint egészséges volt. Telve
+bátorsággal, vággyal és reménységgel. Az élet verőfényben fürdő, virágos
+kertként feküdt előtte, lombos ligeteiben márványoszlopos, aranykupolás
+csodavárat épített a fantáziája.
+
+Fölemelt fejjel, kipirult arccal, ruganyos léptekkel ment haza.
+
+*
+
+Ilona belépett a jól ismert legénylakásba. A dolgozószobában nem égett
+lámpa, csak a kandalló világított vörös fénnyel. A leány a homályban is
+rögtön megtalálta Sándort. Ott ült mozdulatlanul és némán a kandalló
+előtt levő nagy karosszékben. Ilona nem szólt hozzá, hanem levetette a
+kalapját meg a keztyüjét és odatette a kandalló párkányára. Azután
+hozzálépett, könnyedén és kecsesen térdre ereszkedett és odahajtotta
+fejét Sándor mellére. Nagyon sokáig maradt így mozdulatlanul. Közbe
+hallgatta Sándor szívének kalapálását.
+
+Végül megszólalt. Halk, fátyolozott és nagyon határozott hangon mondta,
+mintha a lüktető férfiszív egy kérdésére akarna válaszolni:
+
+– De többet nem megyek el innen soha!
+
+
+XIV.
+
+Klotild a fivérével és a sógornőjével az operettszínház egyik
+földszintes páholyában ült. Az ura nem volt a színházban, de megigérte,
+hogy az előadás végén érte jön. Székelyék ujabban mind ritkábban
+rándultak be a fővárosba. Ha azonban bejöttek, akkor Klotild az estét
+mindig színházban töltötte. A tanár maga unta a színházat és esténként
+inkább az anyósával kártyázott.
+
+A játék már javában folyt, midőn valaki belépett a szomszéd páholyba.
+Egy szép asszony volt; nagy selyemsuhogás közepett és erős ideál-illatot
+terjesztve, leült a főhelyre és megérintette Klotild könyökét. Éder
+báróné volt. Székelyné sohasem szenvedhette a szép asszonyt és most is
+hüvös fejbólintással fogadta annak szíves köszöntését.
+
+Felvonás közben a báróné megszólította Klotildot. Oly bizalmasan beszélt
+hozzá, mintha régóta testi-lelki jó barátnők volnának. Még tegezte is. A
+báróné szemmel láthatólag valami nagy, kellemes izgalom hatása alatt
+állott.
+
+– Hallottad már a nagy ujságot? Közös jóbarátunk tegnap megházasodott.
+
+– Nem tudom, kiről van szó, – válaszolt Klotild szárazon, szándékosan
+kerülve az egyenes megszólítást.
+
+– Arady Sándor, az attasé…
+
+A jég egyszerre megtört. Most már Klotild is tegezte a szomszédnőjét.
+
+– Megházasodott? Biztosan tudod?
+
+– Egészen biztosan! Az egyik tanújától tudom.
+
+– És kit vett el?
+
+– A kedvesét. Valami Kovács Ilona nevü leányt, akit tavaly úgy szedett
+föl az utcán.
+
+Arról a leányról már Klotild is hallott egyetmást… A báróné láthatólag
+boldog volt, hogy túladhatott a nagy ujságon. Részletekkel is szolgált.
+
+– Tegnap volt a polgári esküvő… Az előkészületek nagy titokban folytak…
+A tanúk az utolsó órában tudták csak meg, hogy miért kérette őket
+magához Arady… Persze, nincs is mivel dicsekednie… Azt is hallottam,
+hogy Arady vidékre megy lakni… Okosan is teszi, Pesten úgy sem fogadná
+őket senki…
+
+Éderné egy kis szünetet tartott, majd újból Klotildhoz fordult.
+
+– Nos, mit szólsz ehhez, édesem?
+
+– Nagyon különös dolog, – válaszolt Klotild kitérően.
+
+– A legnagyobb botrány, amely évek óta történt! Egy Arady feleségül vesz
+egy utcai leányt! Az az ember egyébként mindig különc volt… Nők dolgában
+valami beteges, rossz izlése volt mindig…
+
+A báróné hirtelen elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy Arady valamikor
+Klotildnak is udvarolt.
+
+Klotild azonban meg sem hallotta a báróné elszólását. Amit hallott, egy
+kissé megzavarta. Úgylátszik tehát mégis igaz, amit annyiszor emlegetnek
+a tapasztalt asszonyságok: hogy a férfi átlag igen naiv teremtménye a jó
+Istennek. Ha nem úgy volna, akkor nem ugratná be magát annyi okos ember
+haszontalan kis nők által. És úgylátszik, hogy a férfiak becsapásához
+csak a gonosz nők értenek, a tisztességesek nem… Az egészséges pletykázó
+szenvedély, amely ott szunnyadozik minden nő lelkében, hamar
+felülkerekedett Klotildban is. A páholy hátterébe szólította a sógornőt
+és ott elmondta neki a nagy ujságot. A fiatal asszony persze majd
+elájult nagy meglepetésében. Aztán mindaketten lángoló türelmetlenséggel
+várták az előadás végét, hogy elmondhassák a dolgot Székelynek, az édes
+mamának és mindenkinek.
+
+És Székelyné nem sejtette, ha megmondja neki valaki, el sem hiszi, hogy
+Arady Sándor tulajdonképpen csak azért vette feleségül a kis utcai
+leányt, mert annak mozdulatai és beszédmodora némileg emlékeztették őt
+Klotildra, arra a nőre, akit nem akart feleségül venni.
+
+Vége
+
+
+
+
+HUSZTI HUSZT
+
+
+_Az író előszava._
+
+Tavaly Görögországban jártam. A trieszt-konstantinápolyi gőzhajóval
+mentem és Fiuméban szálltam hajóra. Az első osztályon mindössze csak hat
+utast találtam. Három utazó kereskedőt, egy montenegrói vajdát, egy
+trieszti görög asszonyt és egy katolikus papot. Az első négyről nincs
+mit mondanom. A görög asszony fekete szemére azonban ma is emlékezem. A
+két szeme úgy égett és világított, mint a mécsespár, az asszony vértelen
+arca és törékeny termete pedig azt a benyomást keltette, hogy a két
+mécses kiszívott a testéből minden nedvet. A pap, egy szép és imponáló
+bibliai alak, a jerichói érsek volt. Irországból jött, ahol
+tulajdonképpeni hazája volt és egyelőre Konstantinápoly felé igyekezett.
+Alig lehetett még ötven esztendős. Magas, izmos termetü, energikus fejü
+és parancsoló tekintetü férfi volt. A keleten élő katolikus papok
+szokása szerint hosszu szakállt eresztett, amelynek barna selymébe
+ezüstsávok vegyültek.
+
+Az érsek nem sokat törődött utitársaival, pedig a görög asszony
+ugyancsak villogtatta reá a szemeit. Napközben rendesen a kapitányi
+hidon ült és a breviárumát olvasgatta. Étkezés előtt és után állva
+mondotta az asztali áldást. Németül csak törve beszélt, angolul és
+franciául azonban kitünően tudott.
+
+Utazásunk második napján ostoba dolog esett velem. A görög asszonysággal
+évődtem és közbe, – nem tudom már, hogy miért és hogyan – szóba került a
+halál. Azt találtam az asszonynak indítványozni, hogy aki kettőnk közül
+előbb meghal, az küldjön a másiknak képes levelezőlapot a túlvilágról.
+Ez ebédnél történt. Az érsek ekkor szó nélkül fölkelt, összekulcsolta a
+két kezét és lehajtott fővel fölment a födélzetre. Világos volt, hogy
+megbotránkozott az én léha megjegyzésemen. Most már az egész
+utastársaság megorrolt reám. Még a német kereskedők is, akik az imént
+még mekegve nevettek a rossz élcemen.
+
+A kapitány később komoly arccal tudtomra adta, hogy ő eminenciája
+bejelentette, hogy ezentúl a másodosztályu utasok asztalánál óhajt
+étkezni. Nem akart velem többet találkozni. Én természetesen nem
+hagyhattam annyiban a dolgot. Fölkerestem az érseket a parancsnoki hidon
+és a kapitány jelenlétében töredelmesen megkövettem. Megmondottam neki,
+hogy egyébként nem vagyok romlott ember, de legtöbb honfitársammal
+együtt megvan az a rossz szokásom, hogy nem igen ügyelek a nyelvemre. Ő
+eminenciája kezet nyujtott. Szelid és fájdalmas mosollyal mondotta, hogy
+nem akart engem megalázni. Ő az élete javát hitetlenek közt töltötte,
+ahol sok káromló és durva beszédet kellett meghallgatnia, éppen azért a
+keresztény katolikus hivőkkel szemben talán kissé érzékenyebb, mint
+kellene lennie. Végül megigérte nekem, hogy a kedvemért továbbra is
+asztaltársam marad. Bevallom, kissé meghatott a jelenet és kezet akartam
+neki csókolni; ő azonban szeliden elvonta férfias szép kezét és
+megölelt.
+
+Igy aztán szent lett közöttünk a béke.
+
+Harmadnapra elértük Cattaro-t, az utolsó osztrák megállóhelyet és ott
+oly föllázító dolog történt velem, hogy ma is remeg még kezemben a toll,
+ha visszagondolok rá. Az öbölben egy egyenruhás tisztviselőkkel és
+fegyveres csendőrökkel megrakott csónak várta a hajónkat. Megtiltották a
+kapitányunknak, hogy kikössön, aztán a leeresztett hajóhágcsón
+fölmásztak a födélzetünkre.
+
+Nagy zűrzavar, futkosás és vallatás kezdődött.
+
+Kitünt, hogy a budapesti főkapitányság megkeresésére egy Huszti vagy
+Huszt nevü magyar embert kutattak, aki többrendbeli büntetendő
+cselekmény elkövetése után megszökött. Sok jel arra mutatott, hogy az
+Adriának vette útját.
+
+A cattarói kerületi főnök, aki személyesen vezette a kutatást, először
+maga elé rendelte a födélzetköz utasait. Azok mind derék dalmáciai és
+albániai parasztok voltak, amit könnyüszerrel meg lehetett állapítani.
+Később egyenként vallatóra fogta a másodosztályuakat. Ezek közt se akadt
+ember, akire ráillett volna Huszti vagy Huszt uram személyleírása.
+Miután a hajószemélyzettel is végzett, a főnök úr hivatalos
+udvariassággal maga elé kérette az elsőosztályuakat. Nekem is oda
+kellett mennem. A főnök úr egy padon ült, a hajó kapitánya és az érsek
+között, akik némán nézték végig az egész procedurát.
+
+A német utasok előmutatták útlevelüket. Nemkülönben a montenegrói vajda
+is, akit egyébként a kapitány személyesen is ismert. Jöttem én.
+
+– Ön magyar ember?
+
+– Az vagyok.
+
+– Mi a neve?
+
+Megmondtam.
+
+– Van valami legitimációja?
+
+– Biz az nincs. Úgy tudom, hogy a görög határon nem kérnek útlevelet az
+embertől…
+
+– Hm!
+
+A főnök úr újból átfutotta a Budapestről érkezett táviratot. Körülbelül
+harminc esztendős, magas, szőke, – különös ismertetőjele nincs…
+
+A kutató pillantása idegessé tett. A pénztárcámban volt néhány névjegyem
+és levelem. Azt megmutattam neki. A kerületi főnök vállat vont.
+
+– Adja ide, kérem, a zsebkendőjét.
+
+– Minek az?
+
+– H. F. van belehimezve. Ez lehetne Huszti is.
+
+– De kérem, hiszen a kapitány jól ismer engem!
+
+– Ez az úr már többször utazott a hajómon, – mondotta a kapitány, – de a
+nevét nem tudom. Én annyit tudok csak, hogy magyar embernek és írónak
+szokta magát mondani.
+
+A kapitány határozottan gyanakodott reám. Az érsek komor arccal ült a
+főnök mellett és szürke szemét oly erősen rám szegezte, mintha bele
+akarna látni a lelkem fenekére. A görög asszony szemében már ott
+lobogott a rémült vád: Igen, te vagy az, nyomorult!
+
+A tisztviselők összesúgtak. Végül megszólalt a főnök:
+
+– Be fogja látni, hogy ezek után nem engedhetem önt tovább utazni.
+
+Vessünk fátyolt arra, ami a következő két órában történt. Én
+természetesen megtettem mindazt, amit megtesz a magyar ember, ha külső
+országban injuria éri. A cattarói városházán mindenekelőtt rövid, de
+velős bírálatot mondottam az osztrák közigazgatásról általában és a
+rendészetről különösen. Azután megigértem, hogy el fogom csapatni az
+egész kompániát, a kerületi főnöktől kezdve a csendőrőrsvezetőig. Végül
+táviratokat írtam. A magyar miniszterelnöknek, a belügyminiszternek, az
+osztrák miniszterelnöknek, s ugyancsak a belügyminiszternek, továbbá a
+közös külügyminiszternek, aztán a zárai kormányzónak és a csendőr
+főparancsnokhoz, végül a budapesti irodalmi és ujságírói egyesületek
+elnökeihez és több képviselő barátomhoz.
+
+Másnap reggel tudomásomra adta egy tisztviselő, hogy szabad vagyok.
+
+– Úgylátszik, mégis tévedés volt, – mondotta.
+
+A hajóm természetesen akkor már a jóniai tenger kék habjait szelte és
+nekem négy napig kellett várnom, míg utamat folytathattam. Egyelőre
+azonban nem is akartam utamat folytatni. Kijelentettem, hogy nem megyek
+el addig Cattaróból, míg példás elégtételt nem kapok. Az alantas
+közegeknek hajlandó lettem volna megkegyelmezni, de abban megkötöttem
+magamat, hogy a főnököt elcsapatom. Négy napig úgy jártam-keltem a város
+szűk utcáin, mint az állatseregletből kiszabadult oroszlán. Ahány
+császári tisztviselő volt, az ijedten lapult meg körülöttem. A negyedik
+napon, amikor a patraszi gőzös ott sistergett a kikötőben, elpárolgott a
+haragom és én gyors elhatározással a hajóra vitettem a podgyászomat és
+folytattam az utazásomat. Közvetetlenül a gőzös indulása előtt
+megszólított a jegyeket ellenőrző Lloyd-ügynök:
+
+– Önnel nem esett volna meg ez a kellemetlenség, ha ő eminenciája az
+érsek önre nem tereli a kerületi főnök gyanuját.
+
+– A jerichói érsek?
+
+– Ő mondta a főnöknek, hogy megfigyelte, amikor ön éjnek idején írásokat
+és ruhadarabokat dobott a hajóról a tengerbe.
+
+– De hiszen ez hazugság!
+
+– Nem hihető, hogy az érsek hazudott volna. Valószínü, hogy tévedett.
+
+Ez a fordulat meglepett és zavarba ejtett. Miért áskálódott volna
+ellenem a szent férfiu? Büntetés akart ez lenni a túlvilági képes
+levelezőlapért? Ez lehetetlen.
+
+Folytattam utamat és tovább törtem fejemet furcsa kalandomon. Egypár nap
+mulva már az athénei Hermesz-utcában levő d’Angleterre fogadó szép
+ebédlőjében villásreggeliztem. Az Akropolisz tövében végleg megbékültem
+sorsommal.
+
+A legközelebbi vasárnapon kimentem a pireuszi helyi vonattal a phaleroni
+fürdőbe. Az egész délutánt ott töltöttem és az utolsó vonat indulása
+előtt a tengeröbölre néző nagyfogadó terraszán estebédet rendeltem. A
+parton katonazene játszott és a villamos reflektorok fényében nagy tömeg
+sétált fel-alá, a rakétákat nézegetve, amelyeket az öbölben macskázó
+görög hadihajók eregettek.
+
+Magamban voltam és azzal mulattam, hogy a vacsorázó közönséget
+szemléltem. A szomszéd asztalnál kicsi, de nagyon jókedvü társaság ült,
+egy fiatal angol – én legalább annak néztem – és két csinos hölgyecske,
+kiket külsejük után a keleten sűrűn képviselt francia „művésznők“
+válfajához soroztam. Az angol körülbelül harminc esztendős, pompásan
+megtermett, rokonszenves és energikus képü ember volt. Az arca símára
+volt borotválva. Fehér flanell-ruhát, fehér cipőt és panama-kalapot
+viselt. Szemében monokli csillogott. Bizonyára nem volt a londoni
+city-ből való kereskedő, hanem vagy sportember, vagy katonatiszt.
+Mulatságos dolgokat mondhatott a hölgyeinek, mert azok valósággal
+pukkadoztak a kacagástól; a gavallér arca azonban komoly és nyugodt
+maradt. (Ez az oxfordi nevelés hatása.) Szomszédaim már az ebéd végén
+voltak, de azért még egyre hozatták a francia pezsgőt.
+
+A fehér flanell-ruhás ember most rágyujtott egy igen vastag havannára,
+közbe felém fordította arcát. A tüzes és erős tekintetü, szürke szeme
+egy pillanatig megpihent rajtam. Nekem úgy rémlett, hogy az angol egy
+könnyü mosolyt harap el… Hol láttam én ezt az embert? Mert bizonyos,
+hogy láttam már, még pedig mostanában… Valami különös eszmetársulás
+révén a jerichói érsekre kellett gondolnom…
+
+A monoklis gentleman nem törődött velem többet, hanem erősen itatta a
+hölgyeit, én azonban nem tudtam többet levenni róla a szememet. Hol
+láttam ezt a férfias és rokonszenves koponyát? Mert bizonyos, hogy
+láttam.
+
+Az utolsó vonattal be kellett mennem Athénbe. Az angol nem volt a
+vonaton és ebből azt következtettem, hogy künn lakik Phaleronban.
+
+Másnap délelőtt a nemzeti múzeumot jártam. Mikor villásreggeli idején a
+szállásomra mentem, a fogadó svájcija egy névjegyet adott át nekem.
+
+– Ez az úr várja önt a társalgó-teremben.
+
+A névjegyen ez állott:
+
+_le baron F. Huszt de Huszt_
+
+Huszti Huszt!? Egyszerre Cattaróra, a kerületi főnökre és a jerichói
+érsekre gondoltam…
+
+A férfi, aki a társalgóban várt, a phaleroni angol volt. Ezúttal nem
+volt rajta a fehér ruhája, hanem kitünő szabásu fekete kabát.
+Fehérkeztyüs kezében fényesre vasalt köcsögkalapot tartott. A monoklija
+barátságosan csillogott felém.
+
+– Bocsásson meg, hogy újabb alkalmatlanságot szerzek önnek, – szólt
+hozzám magyar nyelven.
+
+Ez a hang –! A szeme közé néztem. Most már tudtam, hogy kicsoda.
+
+– Ön a jerichói érsek?!
+
+Kissé meghajtotta magát.
+
+– Voltam, de már nyugalomba vonultam.
+
+– Magyarázza meg nekem –
+
+– Mindent megmagyarázok, – szólt nyugodtan. – Hiszen azért jöttem.
+
+Leültünk egymással szemben. A báró egy elegáns cigarettadobozt vett ki a
+zsebéből és elémbe tartotta.
+
+– Érsek koromból úgy emlékszem, hogy szereti a könnyü cigarettát, –
+mondta. – Szolgálhatok egy jakkával?
+
+Tüzet is adott, maga is rágyújtott, aztán rátért a dologra.
+
+– Mindenekelőtt bocsánatot kérek az alkalmatlanságért, amit önnek
+Cattaróban szereztem. Kénytelen voltam vele. Azt hiszem, ön most már
+érti az összefüggést…
+
+– Nem egészen!
+
+– Pedig a dolog fölötte egyszerü. Én Budapestről jöttem és mivel tudtam,
+hogy a fővárosi rendőrség néhány semmiség miatt fel akar tartóztatni az
+utamon, a jerichói érsek inkognitójában utaztam. Az inkognitóm ugyan
+mély volt, de mivel az osztrák rendőrtisztekkel már korábbi időkben is
+kellemetlen tapasztalatokat szereztem, kiszolgáltattam nekik önt, hogy
+elejét vegyem a további kíváncsiskodásoknak. Reménylem, hogy
+tisztességesen bántak önnel?
+
+– Köszönöm szíves érdeklődését, de most már ne beszéljünk erről.
+
+– Amint parancsolja.
+
+A cigarettája elaludt s ő újból rágyújtott. Én akkor hirtelen a
+következő kérdéssel támadtam rá:
+
+– Mondja, kérem, kicsoda ön tulajdonképpen?
+
+– Nem adta át a kapus a névjegyemet?
+
+– Azon Huszt báró neve van. Az öné ez a név?
+
+– Az enyém, mert magam csináltam.
+
+Erre nem lehetett mit válaszolni.
+
+Úgy éreztem, hogy fontos fölvilágosításokat kell még kérnem Huszti Huszt
+úrtól, de azért az első kérdések, amelyeket hozzá intéztem, mégis csak
+jelentéktelen külsőségekre vonatkoztak.
+
+– A szép szakáll, amelyet ön jerichói érsek korában viselt, álszakáll
+volt?
+
+– Természetesen. Én elvből mindig símára borotvált arccal szoktam
+dolgozni és szakállas arccal utazni. Ha sima arcu embert köröztetnek,
+akkor a rendőrség ügyet sem vet a szakállasakra. A szakállragasztásnak
+az a tökéletes módja, amely önnek is feltünt, saját találmányom. Kissé
+hosszadalmas eljárás, de a szakáll hetekig is eltart és tévedésbe ejti a
+szakembert is.
+
+– Szakember alatt rendőrt ért?
+
+A báró megvetően legyintett a kezével.
+
+– A rendőr nem szakértő, csak a borbély.
+
+– És ha már sürgősen el kellett hagynia Magyarországot, miért vette
+útját éppen Görögország és miért nem Amerika felé, hová az ön kartársai,
+– ha szabad ezt a kifejezést használnom, – rendszerint utazni szoktak?
+
+– Ahol mindenki jár, ott nem tanácsos járni, – válaszolt nyugodt
+mosollyal a báró úr. – Ön alkalmasint nem tudja, hogy Görögország engem
+épp oly kevéssé szolgáltat ki, mint Amerika?
+
+– Nem tudtam.
+
+– Sejtettem. Otthon erről egyáltalában kevés embernek van tudomása, ami
+némileg iskolai oktatásunk bűne. Ez a derék kis ország megérdemelné,
+hogy feléje forduljon figyelmünk. Közel esik és az idevezető útat a
+világ legnaivabb rendőrsége őrzi.
+
+Újabb cigarettára gyujtott és én ekkor a következő kérdéssel támadtam
+rá:
+
+– Tulajdonképpen minek köszönhetem a szerencsét? Én úgy képzelem, hogy
+ilyen gyakorlatias gondolkodásu férfi, aminőnek a báró urat tartom, nem
+inkommodálja magát puszta udvariassági formaságok kedvéért.
+
+– Elég jól ítél meg engem, – válaszolt mosolyogva. – Engem tényleg a
+vágy vezetett ide, hogy ne csak szavakban, de tettekben is meggyőzzem
+önt rokonszenvemről és hálámról.
+
+– Ugyan?!
+
+– Ön író, – folytatta bizonyos hévvel a báró, – és kitünő elbeszélései
+sok élvezetes órát szereztek már nekem…
+
+Itt a szavába kellett vágnom.
+
+– Kérem, báró úr, ne felejtse, hogy én a szerény írók válfajához
+tartozom…
+
+Huszti kissé meghajtotta magát.
+
+– Akkor hát el kell hallgatnom mindazt, amit az ön kiváló tehetségéről
+gondolok. Nem hallgathatom azonban el, hogy míg egyrészről az ön
+előadási művészetével igen meg vagyok elégedve, addig sajnálattal
+kellett tapasztalnom, hogy ön nem mindig szerencsés a témái
+megválasztásában…
+
+– Szemérmetlen fráter! – gondoltam magamban. De szólni nem szóltam
+semmit. A báró pedig a művelt mecenás hangján beszélt tovább.
+
+– Önök írók nagyon is távol élnek a való élettől és ez bizony meglátszik
+a dolgozataikon is. Ha már az életkörülményeik nem engedik meg, hogy
+aktiv életet éljenek, legalább keresniök kellene oly emberek társaságát,
+akik otthon érzik magukat a világ forgatagában.
+
+– Mindenekelőtt a szélhámosokét és kalandorokét? – kérdeztem
+kíméletlenül.
+
+A báró úr hűvösen mosolygott.
+
+– Nem tudom, hogy kit nevez szélhámosnak es kalandornak? Az emberek
+részben a társadalom aszisztenciájával, részben a társadalom nélkül és
+ellenére intézik életüket. Ha kalandorok alatt azokat érti, akik a
+társadalom ellenére is mernek és tudnak élni, akkor igenis ajánlom, hogy
+keresse fel az ő társaságukat, mert ők a bátrak, az erősek és az
+őszinték.
+
+Huszti Huszt úr e szavaknál kivett a zsebéből egy vastag papircsomót,
+amelyben az én gyakorlott szemem azonnal megismerte a kéziratot. Nem
+tagadom, a kézirat látása első pillanatban kellemetlenül érintett. Ha
+valakivel beszélgetek és ő minden bevezetés nélkül kéziratot vesz ki a
+zsebéből, akkor mindig kellemetlen érzés fog el.
+
+– Mi az? – kérdeztem naiv hangon.
+
+– A naplóm. Önnek szeretném ajándékozni. Ha elolvassa, bizonyára
+meríthet belőle inspirációt.
+
+Kezembe vettem a kéziratot. Első lapján szép, hideg rondírással, a cím
+állott: _Mr. Hudson élete._ Alcím: _A kalandor naplója._
+
+– Ön a napló hőse? – kérdeztem.
+
+– Én.
+
+– Hát önt nem Huszti Husztnak hívják?
+
+– Amerikában Frank Hudson a nevem.
+
+– Nos, báró, illetőleg Hudson úr, köszönöm az ajándékot. Nagy
+figyelemmel el fogom olvasni és ha közölhetőnek bizonyul…
+
+A báró kivette kezemből a csomagot.
+
+– Valóban boldoggá tesz, hogy elfogadja igénytelen ajándékomat. Jósága
+fölbátorít egy másik kérésre is. Én sürgősen Amerikába szeretnék utazni.
+
+– Mit keres Amerikában?
+
+– Az Egyesült Államok polgára vagyok! – mondotta némi gőggel.
+
+– Hát nem magyar ember?
+
+– Az egyik nem zárja ki a másikat. Görögországban különben sem
+maradhatnék, mert ez a vendégszerető ország sokkal kisebb és szegényebb,
+semhogy a magamfajta nagyigényü ember itt hosszabb ideig jól érezhetné
+magát… Amerikai hazámban éppen politikai pályára készültem, amikor egy
+bizonyos vállalat kedvéért hazajöttem Magyarországba. A vállalatom nem
+sikerült és most megint a politikára akarom magamat vetni.
+
+– Nem vonom kétségbe, hogy sikereket fog elérni azon a pályán. De miért
+mondja el nekem mindezeket?
+
+– A pénztárcámban mostanában gyászos apály következett be és körülbelül
+százötven magyar forintra volna szükségem, hogy társadalmi állásomhoz
+méltóan utazhassam.
+
+– Százötven forint? Majdnem négyszáz drachma és megszámlálhatatlan sok
+lepta.
+
+– A kéziratom háromszáz lap.
+
+– A kézirata bizonyára aranyat ér, de nem bizonyos, hogy én hasznát
+tudom-e venni?
+
+– Nem árulok zsákban macskát. Holnapig itthagyom a könyvemet.
+Lapozgasson benne. Holnap megint eljövök és akkor ön megmondja, hogy
+megveszi-e vagy sem.
+
+Olyan előkelő ajánlat volt, hogy nem utasíthattam vissza.
+
+A báró úr magamra hagyott és én szobámba vonultam és olvasgatni kezdtem.
+Nem volt könnyü föladat, mert rondbetűkkel csak a címét írta, maga a
+kézirat annyira geniálisan volt papirosra vetve, hogy csak nehezen
+tudtam kibetűzni az értelmét. A szerzőnek azonkívül megvolt az a rossz
+szokása, hogy igen sűrűn rótta egymás alá a sorokat, olykor a mondat
+végét keresztbe írta a már teleirott íven és mindenféle törlésekkel és
+titokzatos írásjelekkel tarkította a papirt. Félórai betüzgetés után már
+megfájdult a szemem.
+
+Amit el tudtam olvasni, az dühbe hozott és megkacagtatott. Ime a
+bevezetés:
+
+Huszonkilenc esztendővel ezelőtt, Szilveszter estéjén történt. Az E.
+grófok ősi várkastélyának toronyórája mély kongással jelezte, hogy
+megint egy esztendő perdült le az elmulás végtelen örvényébe. A kastély
+tornyai körül süvöltő északi szél fölkapta az érces hangokat, és elvitte
+őket magával, messzire, messzire a behavazott síkság fölött. Az emberek
+aggódva és reménykedve tekintettek egymásra. Mit hoz vajjon az új
+esztendő? Az öröm vagy a bánat esztendeje lesz ez? A két esztendő
+határmesgyéjén születtem én. A sors talán ezzel is jelezni akarta, hogy
+nem mindennapi életet szánt nekem. Bölcsőm az E. grófok ősi
+várkastélyában ringott, a kőcímerrel ékes bástyatornyok árnyékában.
+Édesapám a gróf főszakácsa volt, édesanyám pedig a grófné első
+komornája. Igen szép és erős gyermek lehettem, mert édesanyám gyakran
+beszélte, hogy úrnője, amikor elsőízben megpillantott, önkéntelenül is
+így kiáltott föl: „Prachtkerl!“
+
+Mondom, a naplónak ez a banális és édeskés hangja dühbe hozott és meg is
+nevettetett. Hiszen régi tapasztalás, hogy a cselekvés emberei mind
+ilyenformán írnak. A legeredetibb gondolkodásu, legféktelenebb vérü
+emberek pedáns nyárspolgárokká lesznek, mihelyt írótollat vesznek a
+kezükbe. A Julius Cézárok írásai csak arravalók, hogy iskolásgyerekek
+tanulják belőlük a simára nyalt stilust.
+
+Eldobtam a kéziratot, hogy nem rontom vele többet a szememet.
+Lefekvéskor azonban megint csak a kezembe vettem. Átfutottam a szerző
+tanulóéveiről szóló fejezetet. Igy kezdődött, persze: „Már kora
+ifjuságomban erős kötelességérzet uralkodott rajtam, mellyel mindenkor
+ki tudtam vívni szüleim és jóakaróim megelégedését.“ (Még azt is – ?!) A
+grófné megengedte a szerzőnek, hogy tulajdon fiával, a „sajnos, oly
+korán elhunyt Géza gróffal“ tanulhasson… Tovább lapoztam. Egy későbbi
+fejezet címe: „Szerencsétlenségem története.“ Olvasóimra való
+tekintettel telegrammstilusban mondom el azt, aminek leírásához
+Huszti-Hudson úrnak tizenhárom lapra volt szüksége.
+
+Ime: H. H. államköltséges baka-önkéntes. – Civil barátaival
+megvacsorázik a Koronaőr-vendéglőben. – Kossuth-nótát éneklik. –
+Főhadnagy bejön és azt mondja: Schweinehund! (Bocsánatot kérek, de ő
+mondotta.) – Önkéntes válasza: Selber einer! – Főhadnagy kardot húz. –
+H. H. a panganétjával védekezik. – Vendégek, pincérek lefegyverezik
+főhadnagyot. Főhadnagy el. – H. H. elmélkedése: felségsértés,
+szubordináció-sértés, fegyveres ellenállás = golyó általi halál. – A
+barátai civilruhát és pénzt szereznek H. H.-nak, aki Amerikába szökik.
+
+A következő fejezeteket, amelyeket Amerikában írt a szerző, gyorsan
+átlapoztam. Egynéhány fejezet címe megmaradt az emlékezetemben.
+„Fogorvos leszek, de nincsenek betegeim“; „Szinész leszek, de
+kifütyülnek“; „Nagy szerencse virrad reám“. A nagy szerencse az volt,
+hogy Huszti Huszt urat pincérnek szerződtették az Astor-fogadóba. A
+következő fejezet címe: „Mr. Huszti titkára leszek“.
+
+Tovább nem olvastam. A szemem megfájdult és elálmosodtam.
+
+Másnap fölkeresett a báró úr.
+
+– Nos? – kérdezte.
+
+A vállamat vonogattam.
+
+– Ön nem tud írni, tisztelt uram.
+
+Most már ő vonogatta a vállát.
+
+– Hiszen, ha írni tudnék, akkor nem fordultam volna öhöz. Én csak arra
+vállalkoztam, hogy témát adok. Hanem mondok valamit. Tegyünk egy nagy
+sétát és útközben elmondom azt, amit közölni szeretnék önnel. Lehet,
+hogy az előadásom jobban megnyeri a tetszését, mint az írásom.
+
+– Nem bánom!
+
+Elmentünk az Olimpieion felé, majd a Hadrián-kapun áthaladva,
+megkerültük az Akropoliszt. Azután megmásztuk a Nimfák-hegyét és ott
+letelepedtünk egy ledöntött oszlopra. A báró útközben folytonosan
+beszélt és én növekedő érdeklődéssel hallgattam. Pompás csevegő volt. És
+amit mondott, azt fölötte érdekesnek találtam. Amire visszaérkeztünk a
+d’Angleterre-hez, alkudozás nélkül megfizettem neki a kívánt összeget.
+Lehetséges azonban, hogy így is becsapódtam.
+
+Az alantiakban megírom azt, amit tőle hallottam. Sajnálom, hogy nem
+adhatom vissza közvetlen és érdekes előadási modorát.
+
+Megjegyzem egyébként, hogy a báró harmadnapra egy olasz gőzösön útrakelt
+Amerika felé. Azóta se láttam.
+
+
+I.
+
+Három esztendővel ezelőtt történt, a nyugatamerikai Sacramento
+városában, hogy egy odavaló gazdag konzervgyáros. Mr. Huszt-Hudson, a
+lapokban hirdetést közölt, amelyben egy a magyar nyelvet írásban és
+szóban egyaránt jól bíró titkárt keresett. A hirdetés megjelenését
+követő napon reggeli szürkületkor, egy vékony kabátban didergő ember
+állott a nyaralószerűen épült Hudson-ház kerti kapuja előtt. Amikor a
+néger háziszolga később kinyitotta az ajtót, hogy beeressze a tejárust,
+a várakozó ember hozzálépett.
+
+– Kérem, jelentsen be Mr. Huszt-Hudsonnak.
+
+– Reggeli négy órakor? Ön megbolondult!
+
+– Mr. Huszt-Hudson nyolcvanesztendős ember és ilyenkor bizonyára már
+ébren van. Az öreg emberek rendesen álmatlanságban szenvednek.
+
+– Az meglehet, de azért még sem jelentem be.
+
+– A házigazga titkárt keres és én ajánlkozni akarok az állásra. Sem Mr.
+Huszt-Hudson, sem ön nem követelheti tőlem, hogy a kedvükért egy fél
+munkanapot veszítsek.
+
+A néger szó nélkül be akarta csapni az ajtót, a vékonykabátos ember
+azonban megakadályozta ebben és gyorsan belépett a kertbe. A fekete
+ekkor galléron ragadta a titkár-jelöltet, hogy kidobja az utcára, a
+titkár-jelölt azonban ügyes és izmos legény volt és rövid dulakodás után
+úgy a virágágy közepére teremtette a kapuőrt, hogy a kaliforniai
+rózsabokrok összecsaptak fölötte, mint a tenger hullámai.
+
+A földszinten megnyilt egy tolóablak. Egy fehérhaju öreg ember kidugta
+rajta a fejét.
+
+– Hé, mi az odakünn?
+
+Az idegen nem válaszolt, hanem fölsietett a lépcsőn, kinyitotta az ajtót
+és az előszobán át belépett a társalgóba. Ott szemben találta magát az
+öreggel, aki hosszúszáru magyar tajtékpipából füstölt.
+
+– Mr. Huszt-Hudsonhoz van szerencsém?
+
+– Az vagyok.
+
+– Ön titkárt keres?
+
+– Igen, de nem reggeli négykor.
+
+– Sietnem kellett, hogy megelőzzem versenytársaimat.
+
+Az öreg tetőtől-talpig végigmérte vendégét.
+
+– Ön olyan rongyos, mint egy csavargó, – mondotta azután.
+
+A fiatalember vállat vont.
+
+– Ha pénzem volna, akkor nem ajánlkoznám önhöz titkárnak.
+
+– Tud ön magyarul?
+
+– Magyar ember vagyok.
+
+– Az nem bizonyít. Én is magyar vagyok, de elfelejtettem a magyar
+nyelvet. Igaz, hogy ötven esztendő óta élek már Amerikában. Mivel
+foglalkozott ön eddig?
+
+– Megpróbálkoztam mindennel. Voltam fogorvos, szinész, táncmester és
+utoljára pincér a newyorki Astor-fogadóban.
+
+– Mért hagyta ott a fogadót?
+
+– Miss Ketty, a hoteligazgató leánya belémszeretett és a szülei nem
+akarták hozzám adni.
+
+Az öreg úr kevés gondolkozás után az íróasztalra mutatott:
+
+– Üljön le oda. Angolul fogok önnek diktálni, ön pedig leírja magyarul.
+Ha erre képes, akkor szerződtetem.
+
+Huszt-Hudson úr diktálni kezdett, – szerencsére elég lassan, – a
+fiatalember pedig írt. Az öreg úr azután kivette kezéből a teleírt ívet
+és átfutotta.
+
+– Azt hiszem, ön tud magyarul, – mondotta. – Holnaptól fogva jőjjön el
+mindennap, pontosan délutáni háromkor. Estebédig együtt fogunk dolgozni.
+Ön kap egy napra harmadfél dollárt. Ha tisztességes ruhája lesz, akkor
+velem ebédelhet.
+
+– Estig lesz ruhám, – mondotta az újonnan kinevezett titkár.
+
+– Most elmehet.
+
+– Előleget nem kapok?
+
+– Nem.
+
+A titkár meghajolt és elment.
+
+A kertben már várta a néger, egy éles baltával a kezében. A titkárnak
+éppen csak annyi ideje maradt, hogy fölkapjon a földről egy
+kerti-kereblyét, azzal ügyesen kivédte a baltacsapást, azután egy
+villámgyors szekond-vágással fültövön, egy cseles kvarttal pedig úgy
+gyomron vágta ellenfelét, hogy az kiejtette kezéből a baltát.
+
+Az öreg úr nyugodtan nézte az ablakból a tülekedést.
+
+– Úgy látszik, katona is volt, – mondotta a pipája mellől.
+
+Amikor a titkár már eltünt a kertből, Huszt-Hudson úr kinyitotta a
+tolóablakot és kiszólt a négernek:
+
+– Jim, az összetiport virágágyért öt dollárt fogok levonni az ön
+béréből.
+
+– Igenis, uram! – mondotta Jim.
+
+Azzal a vízvezetékhez ment, megeresztette a vizet és alája tartotta a
+fülét. Délután pontosan megérkezett a titkár. A néger ezúttal megemelte
+előtte a sapkáját, amit a titkár barátságos kézintéssel viszonzott. Az
+öreg Huszt-Hudson végigmérte titkárát. Azon jószabásu fekete ruha volt.
+
+– Honnan vette ezt a ruhát?
+
+– A Douglas-cégtől, napi egy dollárért.
+
+– Érdemes ennyit adni egy rend ruháért?
+
+– Érdemes, mert az estebéd, amelyet itt kapok, alkalmasint megér másfél
+dollárt is.
+
+– És ki tette le önért a biztosítékot a ruháért? Mert azt bajosan
+hiszem, hogy biztosíték nélkül rábízták volna önre a ruhát.
+
+– Miss Maud, a skót pap házvezetőnője kezességet vállalt értem
+Douglaséknál.
+
+Az öreg úr nem kérdezett többet, hanem leültette titkárát az
+íróasztalhoz és diktálni kezdett neki. Angol nyelven beszélt, a
+titkárnak pedig magyarul kellett írnia. Az emlékiratait mondta neki
+tollba. Mr. Huszt-Hudson úr nagy időket látott ember volt. Ősnemes,
+magyar családból eredt. Eredetileg Avarffy Ferenc volt a neve. Mint
+fiatal lovastiszt végigharcolta az 1848–49-iki szabadságharcot és
+Komárom kapitulációja után külföldre ment. Mivel nem igen bízott a
+császári hatóságok salvus conductusában, elutazása előtt nagykiterjedésü
+huszti birtokát az akkori időkben szokásos szinlelt adás-vevési
+szerződéssel átruházta Sándor nevü öccsére, akinek, mint afféle békés
+természetü embernek és rendületlen pecsovicsnak, nem kellett félnie a
+hatósági zaklatásoktól. A két testvér abban állapodott meg, hogy Sándor
+hűséges sáfárja lesz a rábízott vagyonnak és hogy azt békésebb idők
+felvirradásakor, érintetlenül vissza fogja adni bátyjának. Az öccs erről
+„a rend kedvéért“ írást is akart adni bátyjának, Ferenc úr azonban
+sokkal nobilisebb gondolkozásu ember volt, semhogy elfogadott volna
+ilyenféle irka-firkát. Avarffy Ferenc azután Kossuthék társaságában
+Amerikába került. Itt elvált bujdosó társaitól és kalandos ösztöne
+parancsának engedve, az akkori aranyországba ment, Kaliforniába. Az
+aranyásónak azonban nem volt szerencséje. Hét évig rettenetes nyomorban
+élt. Egy Magyarországba utazó földijével akkoriban levelet menesztett
+Sándor öccsének, akit arra kért, hogy küldje el neki birtoka után a
+járandóságot. Az akkori kezdetleges közlekedési viszonyok mellett jó
+ideig kellett várnia a válaszra. Sándor úr válasza nagyon különös volt.
+Mindenekelőtt arra figyelmeztette bátyját, hogy járandóságokról ne
+beszéljen, mert neki nem jár tőle semmi. Ő örök áron megvette a huszti
+birtokot, a vételárt le is fizette Ferenc kezéhez az utolsó krajcárig,
+amiről a kezei között levő szerződés és a nyugták tanuskodnak. Levelében
+szelíden, de komoly hangon megrótta bátyját féktelen pazarlása miatt.
+
+„Szép pénzt fizettem a birtokodért és te már is a nyakára hágtál az
+egésznek? Mi lesz veled, te boldogtalan?!“
+
+Hogy tanujelét adja testvéri szeretetének, ötszáz forintot küldött
+Ferenc úrnak. Ez azonban nem járandóság, hanem ajándék. Végül
+figyelmeztette bátyját, hogy ez az utolsó áldozat, amit érte hozhat.
+„Rossz idők járnak szegény hazánkra és a tavasszal is elfagyott a
+repcém. Ha rajtam állana, én megosztanám veled az utolsó falat
+kenyeremet is. De ma már nem tehetem. Családos ember vagyok – tavaly
+feleségül vettem Nyiry Katalin grófnőt és az ég megáldotta frigyünket
+egy szép fiúmagzattal…“
+
+Ferenc úr, miután elolvasta ezt a levelet, boritékba tette az öccse
+által küldött ötszáz forintot és szó nélkül visszaküldte Avarffy
+Sándornak. (Pedig akkoriban már vagy hat hete besózott halon élt.)
+Azután megszerezte az amerikai polgárjogot, letette az Avarffy nevet és
+az elveszett birtoka után Husztnak nevezte magát. Magyar voltát nem
+emlegette azóta és ha véletlenül magyar emberrel találkozott, letagadta
+azt is, hogy magyarul ért.
+
+Néhány évi nyomorgás után a szerencse szárnyára kapta a bujdosót. Egy
+Hudson nevü gazdag farmer leánya, akit lovagolni tanított Huszt,
+belészeretett és feleségül ment hozzá. Huszt az apósa halála után, a
+neve mellé ragasztotta annak nevét és így lett belőle Huszt-Hudson.
+Gyermekei nem voltak Huszt-Hudsonnak. Húsz esztendei házasság után
+meghalt a felesége is és az özvegy ember ekkor eladta farmját és
+Sacramento városába ment lakni. Mivel nem tudta megszokni a henye
+életet, konzerv-gyárat alapított. A vállalata jól beütött és
+Huszt-Hudson vagyonát több millió dollárra becsülték.
+
+Elbeszélésünk kezdetén már nyolcvan esztendős ember volt. Egyedül élt
+vén gazdasszonyával és néhány cselédjével. A délelőttöt még mindig a
+gyárában töltötte, délután pedig az emlékiratait diktálta a titkárának.
+A gazság, amelyet hűtelen testvére rajta elkövetett, még mindig
+keserítette és az emlékirataival bosszút akart állani a fivére
+családján. Úgy tervezte, hogy a könyvet elküldi Magyarországba és ott
+kinyomatja sok ezer példányban. Örök időkre meg akarta bélyegezni az
+Avarffy nevet.
+
+Vagy három hónapig dolgoztak együtt az emlékiratokon, Huszt-Hudson úr és
+a titkára. Akkoriban történt, hogy egyszer korán reggel a néger kapus
+fölverte a titkárt az ötödik avenue-ben levő hetedik emeleti lakásán.
+
+– Hamar, titkár úr! Mr. Huszt-Hudson beszélni akar önnel! Öltözzék föl
+és jőjjön velem!
+
+– Mi baja az öregnek?
+
+– Ma hajnalban megütötte a guta. Nem tud már járni és a nyelve is csak
+nehezen mozog.
+
+A titkár sietve felöltözött, azután Jimmel együtt bérkocsiba szállott és
+elhajtatott a Hudson-házhoz. Az öreg ágyban fogadta. Valóban igen
+rosszul volt. Intett a titkárnak, hogy üljön le melléje, azután kiküldte
+a cselédeket a szobából.
+
+– Én a végét járom, – mondta gyönge hangon. – Ez nem nagy baj, mert
+eleget éltem és volt időm rendbehozni az ügyeimet. Egész vagyonomat a
+metódista-egyháznak hagyom. Én ugyan nem vagyok metódista és a
+metódistákról is csak annyit tudok, hogy templomuk van a tizenkettedik
+avenuen, ahol vasárnap délutánonkint igen unalmas dalokat szoktak
+énekelni, de azért mégis nekik testáltam mindenemet.
+
+– Miért éppen a metódistáknak? – kérdezte szelid szemrehányással a
+titkár.
+
+– Mert városunkban ők a leghatalmasabb felekezet és ha egyszer ráteszik
+kezüket a vagyonomra, akkor magyarországi rokonaim, a derék Avarffyak,
+harapófogóval sem fognak belőlük kihúzni egy centet sem.
+
+– Vagy úgy!
+
+– Különben senkinek sem hagytam semmit. A cselédjeimnek sem, mert azok
+annyit loptak tőlem, hogy például Jimnek tizenötezer dolláros
+folyószámlája van a Nevada-bankban.
+
+– Van az ön szolgái között olyan ember is, akinek nincs folyószámlája a
+bankban, – mondotta szerényen a titkár.
+
+– Tudom. Ön az. Nos hát beszéljünk önről.
+
+A titkár szíve hevesen kezdett lüktetni.
+
+– Ön tudja, hogy mi volt a tervem az emlékirataimmal, – folytatta
+Huszt-Hudson. – Magam nem végezhetem már be a munkámat. Ön azonban
+megteheti. Ön annyira be van már avatva tervembe, hogy egyedül is
+megírhatja a könyv befejezését.
+
+– Óh igen, – mondotta a titkár.
+
+– A kész kézirattal el fog utazni Magyarországba. Ott kinyomatja tízezer
+példányban. A tízezer példányt ingyen szétküldi annak a tízezer
+embernek, aki ma Magyarország előkelő társaságát alkotja. A költségek
+fedezésére és az ön fáradsága jutalmául adok önnek kétszázezer dollárt.
+Elfogadja a megbízást?
+
+– El!
+
+Az öreg úr jó ideig hallgatásba merült, majd újból megszólalt.
+
+– Ha éppen akarja, meg is csalhat engem. Én ebben nem akadályozhatom meg
+és mivel nem vagyok vallásos ember, még a túlvilági büntetéssel sem
+fenyegethetem. Ha ön azonban okos ember, akkor nem fog megcsalni. A
+tízezer könyv kinyomatása és terjesztése az én fölületes számításom
+szerint legföljebb tízezer dollárba fog kerülni. Önnek marad tehát elég
+pénze, hogy tisztességesen megélhessen belőle. Ha megcsalna engem, akkor
+mégis csak valami kellemetlen emléke maradna és ez a kellemetlenség nem
+éri meg önnek a tízezer dollárt.
+
+– Nem fogom megcsalni! – mondotta a titkár.
+
+– Hiszek önnek. Most menjen az ébenfa-szekrényhez és nyissa ki a felső
+fiókját. Ott fogja találni a kéziratot és a kétszázezer dolláros
+bankutalványt. Vegye magához mind a kettőt és menjen a dolgára. Nem
+szükséges, hogy ma délután eljőjjön, mert akkor én már halott leszek.
+
+A titkár zsebre tette a papircsomót és az utalványt, azután ismét az
+ágyhoz közeledett, hogy búcsút mondjon a betegnek.
+
+– Elmehet! – mondotta Huszt-Hudson úr.
+
+– Jó napot!
+
+– Jó napot! Küldje be Bettyt!
+
+A titkár elment. Első látogatása a Nevada-banknak szólt. Ott az
+utalványt becserélte egy csekk-könyvért és mindjárt kifizettetett
+magának ezer dollárt. Azután elment egy árúházba és tetőtől-talpig
+fölruháztatta magát. Miután még aranyórát is szerzett, útközben néhány
+havanna-szivart vett és elment egy előkelő ebédlőbe reggelizni. Reggeli
+után elsétált a Hudson-ház felé. A fekete Jim künn állott a kapu előtt.
+
+– Mi van a gazdával, Jim úr?
+
+– Meghalt! – válaszolta a fekete.
+
+A kertben egész csapat feketekabátos, köcsögkalapos, borotvált bajszu,
+Kossuth-szakállas ember állott. Furcsa ájtatos és gőgös arcuk volt. Ezek
+mind metódista papok voltak.
+
+A titkár még két napig maradt Sacramento városában, hogy résztvehessen
+jóltevője temetésén. Azután New-Yorkba utazott. Eleintén az volt a
+terve, hogy New-Yorkban fogja megírni az emlékiratok befejezését. De
+azután eszébe jutott, hogy ezt a munkát elvégezhetné az Európába induló
+hajón is. Egy napot azzal töltött, hogy fölszerelte magát mindennel,
+amire egy hosszu útra készülő gentlemannek szüksége lehet. Azután
+megváltotta elsőosztályu jegyét Hamburgig és hajóra szállt.
+
+
+II.
+
+A bécs-budapesti délutáni gyorsvonat éppen indulófélben volt a pozsonyi
+állomásról, midőn az utolsó pillanatban még két úri hölgy kapaszkodott
+föl egyik elsőosztályu kocsira. Körülbelül egy korban lehettek; az egyik
+fiatal asszony, a másik nem éppen fiatal leány. Az asszony kicsi és
+tömzsi volt, de azért karcsu és elegáns. Kedvesen impertinens fitos orra
+volt és beszédes, szinte már bőbeszédü szeme. Valódi szubrett-alak,
+melynek szikrázó mozgékonyságával különös, de nem kellemetlen
+ellentétben volt az a kis arisztokratikus tartózkodás, amelyet állandóan
+magára erőltetett. A leány magas és vékony volt. Meglátszott rajta, hogy
+egy-két esztendővel ezelőtt még úgynevezett szenzációs szépségszámba
+mehetett. Most már valamivel öntudatosabb, blazirtabb és soványabb volt
+a kelleténél. A két hölgy kitünő szabásu és mindenesetre igen drága
+utiruhát viselt. A hordárjuk két pompás utiböröndöt tett a jászolba. Ez
+a gőgös két börönd igen megrémülhetett, midőn egyszerre egy még gőgösebb
+börönd mellé került. Ők afféle pompás londoni bőrtáskák voltak, a
+harmadik koffer azonban, amely a jászol-hálóban feszített, már nem is
+pompás, hanem valósággal monumentális börönd volt. Ilyen podgyásszal már
+az angol lord sem utazik, csak az amerikai milliárdos könnyelmü fia. A
+két hölgy szeme rögtön megakadt az amerikai bőripar remekén.
+
+– Nézd, nézd! – mondotta a leány és olyan tisztelettel szemlélte a
+böröndöt, mintha Leonardo da Vinci egyik képe előtt állana.
+
+A menyecske, miután előbb meggyőződött, hogy senki se jár a kocsi
+folyosóján, fölkapaszkodott az ülésre és megnézte a három
+reklám-cédulát, amely a böröndön virított. „Waldorff-Astor – New-York“;
+„Hôtel Cecil – London“, „Palace-Hôtel – Nice“. A világ három legdrágább
+vendégfogadója.
+
+A két nő összenézett.
+
+– Te, – mondotta aztán a menyecske, – én azt hiszem, megjött az amerikai
+milliárdos, akit olyan régóta vársz…
+
+– Egy csúzos, vén petroleum-kereskedő lesz, – mondotta a leány. De aztán
+lojálisan hozzátette: – Én ugyan azt se bánom, ha milliárdos!
+
+Abba kellett hagyni a beszélgetést, mert a monumentális koffer
+tulajdonosa, aki eddig az ebédlő-kocsiban mulatott, belépett a fülkébe.
+Egy angolszász pillantást vetett a hölgyekre, – egy pillantást, amely
+semmit se mond és mindent meglát – és leült a maga helyére. Később
+kivette a New-York Herald párisi kiadásának egyik számát és olvasásba
+merült.
+
+Mi már ismerjük ezt az urat. Mr. Huszt-Hudson egykori titkára volt,
+akivel már mint jerichói érsekkel és Huszti báróval is találkoztunk.
+(Most jut eszembe, hogy az igazi nevét nem mondtam meg tisztelt
+olvasóimnak. A hajdani grófi szakács és a grófi komorna fiát Hudelkának,
+mások szerint azonban Hodelkának hívták. Ő nem igen élt ezzel a névvel,
+bár ez törvényes tulajdona volt.)
+
+A hölgyek hideg közömbösséggel tekintettek maguk elé, de azért az
+érdekes utitárs külsejének egyetlen részlete sem kerülte el a
+figyelmüket. Miután biztosra vehették, hogy az amerikai egy kukkot sem
+ért magyarul, fenszóval közölték egymással megfigyeléseiket. Közömbös
+arccal, blazirt hangon beszélgettek, mintha csak az időjárás forogna
+szóban.
+
+– Te, – mondotta az asszony, – nekem őrülten tetszik a te milliárdosod.
+Fogd meg jól, mert különben elhalászom előled.
+
+– Lehet, hogy petroleummal kereskedik, – válaszolt a leány, miközben a
+karperecén levő kis órát nézte, – de akkor bizonyos, hogy az amerikai
+petroleum-kereskedők arisztokratikusabbak a mi hitbizományosainknál.
+
+– Nem lehet kereskedő, – vélekedett az asszony, – csak nézd meg a
+cipőjét meg a keztyüjét. Ilyesmit nem vesz pénzért az ember, ilyesmi
+veleszületik…
+
+(A szép asszony ezt alkalmasint nem értette szószerint.)
+
+– Szép lába van, – jegyezte meg később a leány.
+
+– Te mindig csak a lábakat nézed, – korholta az asszony. – Pedig a szeme
+se kutya.
+
+– A profilja olyan, mintha vasból kovácsolták volna. Kemény, energikus,
+szemtelen, de azért mégis elmés és finom. Én roppantul szeretem az ilyen
+férfiarcokat.
+
+Az utitárs azalatt nyugodtan böngészett a lapjában. A következő
+megállóhelyen a leány egy budapesti ujságot szerzett és ugyancsak
+olvasni kezdett. Egyszerre odaadta a nyitott lapot az asszonynak.
+
+– Az uradról írnak itt.
+
+– Párbaj? – kérdezte nyugodtan az asszony.
+
+– Azt írják, hogy négyszázezer forintot nyert kártyán.
+
+– Bár igaz volna! – sóhajtotta a menyecske.
+
+Később bejött a vasúti ellenőr és a jegyeket kérte.
+
+Az amerikai egy Cook-féle sárga füzetet nyujtott oda.
+
+– Budapestre tetszik utazni? – kérdezte magyarul az ellenőr.
+
+– Oda! – mondta ugyancsak magyarul a milliárdos.
+
+A hölgyek rémülten tekintettek össze. Ez az ember tud magyarul!
+Megértett mindent, amit róla beszéltek! A leány az ajtóra tekintett, az
+asszony pedig a vészfékre…
+
+Most megszólalt az amerikai. Megint magyarul. Kissé akadozva és erős
+angolos kiejtéssel.
+
+– Bocsánat, hölgyeim, nem akartam önöket zavarba hozni, csak
+szórakozottságomban szólaltam meg magyarul. Mivel már elkövettem ezt az
+ügyetlenséget, ki kell jelentenem, hogy nincs okuk restelkedni a tréfás
+megjegyzéseik miatt. Nem vagyok sem érzékeny, sem képzelődő ember és két
+jókedvüen unatkozó hölgy csevegését nem veszem komolyabban, mint illik…
+
+Az amerikai kissé meghajtotta magát és tovább olvasott, jelezve ezzel,
+hogy nem akarja reájuk erőszakolni az ismeretséget. A két nő tanakodva
+nézett össze. Nevethetnékjük is volt, de bosszankodtak is. Végül
+megszólalt a menyecske.
+
+– Mi bizony amerikainak néztük.
+
+Az utitárs most félretette lapját.
+
+– Jól itéltek meg, mert amerikai vagyok.
+
+– És mégis tud magyarul? Ez különös.
+
+– Magyar vér folyik ereimben. Az édesapám magyar emigráns volt. A
+szabadságharc után menekült ki és amerikai asszonyt vett el. De azért
+nagy súlyt vetett reá, hogy elsajátítsam őseinek anyanyelvét.
+
+– Ez szép! – mondta néminemü hazafias megindulással a szép asszony.
+
+(Mr. Huszt-Hudson, egy pillanatnyi inspirációjának engedve, apjának
+fogadta néhai volt gazdáját. Neki gyakran voltak ilyenféle inspirációi.)
+
+– Most van elsőízben Magyarországon? – kérdezte a fiatal leány.
+
+– Most.
+
+– Bizonyára vannak itthon rokonai is, akiket még nem látott?
+
+– Talán vannak, – mondta titokzatos mosolylyal az amerikai. – Attól
+függ, hogy akarnak-e reám emlékezni.
+
+Az amerikai valami kellemes melegséget érzett a szíve tájékán. Tíz
+esztendő óta, amióta Amerikába szökött, nem beszélt magyar asszonnyal.
+Ez a meleghangu, bársonyos tekintetü, puha mozgásu asszonyi fajta mégis
+sokkal különb minden anglikán Kettynél és metódista Maudnál. Éppen csak
+azt nem tudta, hogy tulajdonképpen melyik tetszik neki jobban a két
+útitársa közül, az asszony-e, vagy a leány. Igen szerette volna tudni,
+hogy kicsodák a hölgyek. Kérdést azonban nem intézhetett hozzájuk, mert
+ezzel véglegesen kompromittálta volna amerikai voltát. De aztán eszébe
+jutott, hogy kérdés nélkül is könnyüszerrel kielégítheti kíváncsiságát.
+
+A leány, alkalmasint csak azért, hogy fitogtassa előtte angol
+tudományát, kölcsön kérte tőle a Heraldot. Erre ő kölcsönkérte a magyar
+lapot. Abban megkereste a hírt, amely a négyszázezer forintos
+kártyanyereségről szólt. Nagy meglepetésére az ujsághír így kezdődött:
+huszti Avarffy, az ismert sportember…
+
+Avarffy? Hiszen ez az én emberem, akinek megnyomorítására Európába
+jöttem, – mondta magában az amerikai. – Ha ez tudná, hogy miféle
+papirokat hordok én a kofferemben.
+
+Azzal tisztában volt, hogy a szép asszony ura nem lehet az ő volt
+gazdájának hűtelen öccse. Az, ha ma még él, legalább is hetvennyolc
+esztendős; hetvennyolcesztendős emberek pedig még Magyarországon se
+kártyáznak százezrekbe. De azt is tudta az amerikai, hogy Mr.
+Huszt-Hudson menekülése után csak egy huszti Avarffy maradt az
+országban. A kártyás Avarffy tehát föltétlenül egyenes leszármazója a
+pecsovics öccsnek.
+
+Hamar elérték Budapestet. A pályaudvaron libériás inas várta a
+hölgyeket. Az amerikai megemelte előttük a kalapját, aztán kocsiba
+szállott és a legelőkelőbb vendégfogadóba hajtatott. Az úton jó ideig
+egy másik kocsi ügetett párhuzamosan az övével. Az ablakon át egy
+halvány leányarcot látott, amely előre hajolva, mereven tekintett reá.
+
+– Ez a szép leány attól fél, hogy nem fog többet látni, – gondolta az
+amerikai. – Pedig téved, mert nemsokára megint szerencséje lesz hozzám.
+
+Egy igen jó estebéd után, miután megivott egy kis üveg Goulet-t, az
+amerikai – vastag havannával a fogai között, – rákönyökölt a vendéglő
+asztalára és a cigányzene hangjai mellett morfondirozni kezdett.
+
+– Tulajdonképpen infámis ötlet volt az öreg Huszt-Hudsontól, hogy egy
+poszthumus pamflettel akart bosszút állani az igazságtalanságért, amely
+rajta esett… Bosszúból embert ölni, azt értem, mert férfias dolog. De
+pletykákat terjeszteni, az vénasszonyos tempó… Mindazonáltal meg fogom
+tenni azt, amit az öreg rám bízott. Sietnem azonban nem kell. Mr.
+Huszt-Hudson ma már különben is ráér várni… Az utolsó pár fejezete a
+könyvnek még nem is kész… A hajón akartam megírni, de ott annyi
+mulatságos asszony volt, hogy nem értem rá semmire… Majd megírom
+Budapesten. Közbe azonban meg fogok ismerkedni Avarffyékkal.
+Magyarországon az ilyesmit könnyen nyélbe lehet ütni. Különben elég
+szerencsés ötlet volt tőlem, hogy a vasuton apámmá fogadtam az öreg
+Huszt-Hudson-t és hogy a fogadóban Mr. Frank Huszt-Hudsonnak mondtam
+magamat. Ennél az ötletnél meg fogok maradni… Jól ismerem az
+Avarffy-család történetét és ha a személyazonosságom igazolása céljából
+okmányokra lesz szükségem, nem fogok zavarba jönni. Ezennel kijelentem,
+hogy a nevem mától fogva holtomiglan Frank Huszt-Hudson marad. Azaz ne
+hamarkodjuk el a dolgot! Hiszen meglehet, hogy idők multával újból
+fölveszem tiszteletreméltó őseim, a huszti Avarffyak nevét… Ha az én
+Sándor kuzénom, aki tegnap állítólag négyszázezer forintot nyert
+kártyán, tisztességes gentleman, akkor meg fogok vele barátkozni. Mert
+én nem vagyok annyira bosszúálló természetü, mint boldogult jó apám, aki
+– ezt bevallhatjuk őszintén – élete alkonyán már kissé gyöngeelméjü
+volt… Talán feleségül veszem azt az érdekes leányt, de mindenesetre
+udvarolni fogok a szép asszonynak. Ha boldogult apám erről tudomást vesz
+a túlvilágon, akkor esetleg még örülni fog, mert hiszen az én bosszúm
+sokkal nagyobbszabásu és mélyebbreható, mint az ő együgyü irkafirkája…
+Most azonban gyerünk aludni!
+
+Mikor megfizette a vacsoráját, különös meglepetés érte. A főpincér az ő
+anyai nagybátyja volt. Muki bácsi, aki E. gróféknál valamikor második
+komornyik volt. Az öreg természetesen nem ismerte meg az előkelő
+külföldi úrban az ő öccsét. Mély meghajlással tette zsebre a forintot,
+amelyet a nagylelkü idegen borravalóul adott neki.
+
+Az amerikai másnap elment egy kis nyomdaüzletbe és miután sokáig
+válogatott a betűben és a papirban, névjegyeket rendelt magának.
+
+_Frank Huszt-Hudson_
+
+_Sacramento_, _Nevada U. S._
+
+Azután elment egy másik nyomdába és miután ott is sokáig válogatott
+betűben, papirban egyaránt, másféle névjegyet is nyomatott, a _W. G.
+Hamy_ névre. Ezt a látszólagos pazarlást megértheti és megbocsáthatja a
+szíves olvasó, ha megtudja azt, amit a nyomdász nem is sejtett, hogy W.
+G. Hamy akkoriban az Egyesült-Államok külügyi államtitkára és állandó
+elnökjelöltje volt.
+
+Huszt úr, – a rövidség okáért adjuk meg neki a nevet, amelyhez szemmel
+láthatólag nagyon vonzódott, – harmadnapra meglátogatta a budapesti
+amerikai főkonzult. Amikor belépett a főkonzulátusi hivatalba, ott
+rögtön tisztában voltak vele, hogy hamisítatlan és előkelő yankee-val
+van dolguk. Huszt ugyanis kalappal a fején, zsebretett kézzel lépett be,
+nem köszönt senkinek, hanem mereven a titkár arcába nézett és éneklő
+hangsúlyozással mondotta ki a főkonzul nevét.
+
+– A főkonzul vadászaton van, Erdélyben, de én vagyok a helyettese, –
+mondotta a titkár.
+
+Huszt erre az iratai közt kezdett keresgélni. Egy hitel-levelet nyujtott
+át a titkárnak. A titkár belepillantott.
+
+– Látom, hogy önt Huszt-Hudsonnak hívják és hogy egy millió koronányi
+hitele van az Angol-Magyar-nál.
+
+Huszt ekkor szó nélkül odaadott neki egy névjegyet. M. G. Hamy névjegye
+volt. Arra egy írástudó kéz már előbb ráírta a következő sorokat:
+„Kedves főkonzul, Huszt-Hudson nekem jó barátom; tegyen érte, amit
+tehet. Üdvözli: Hamy.“
+
+A hatalmas ember ajánlata mindenekelőtt arra indította a tikárt, hogy
+egy nádszéket toljon Huszt alá. Azután kinyitotta a nagy
+Arnheim-szekrényt, ahol különböző diplomáciai titkok közt
+havanna-szivarokat és egy üveg A. D. G. scoth whisky-t őrzött. Miután
+szivarra gyujtottak, társalgás indult meg köztük, amely angolszász
+fogalmak szerint bizalmasnak volt nevezhető.
+
+– Ön fia a konzerv-Hudson-nek? – kérdezte a titkár.
+
+Huszt bólintott a fejével. Annak.
+
+– Nem tudtam, hogy az öregnek fia van.
+
+– Egypár hónappal ezelőtt magam sem tudtam.
+
+– És mindenét önre hagyta?
+
+– Egypár milliót a metódistáknak juttatott.
+
+(A titkár hamarosan kiszámította, hogy ha az egypár tíz milliót jelent
+is, Huszt úrnak akkor is juthatott még vagy ötven millió dollár…)
+
+– Üzleti ügyben jött ide? – kérdezte tovább a titkár.
+
+– Nem. Csak meg akarom ismerni az országot, mert az édesapám innen
+szakadt ki Amerikába.
+
+– Jól van. Akkor tehát társaságba akar járni. Az emberek itt nem
+vendégszeretők, – bár ők maguk meg vannak győződve az ellenkezőről, – de
+ha nem kerül pénzükbe és fáradságukba, akkor szívesen maguk közé
+eresztik a külföldi embert. Önnek azonban választania kell, hogy melyik
+társasággal akar érintkezni. A földbirtokosokkal, vagy a kereskedőkkel?
+
+– Kik itt az előbbkelőbbek? – kérdezte Huszt.
+
+– Azt bajos volna eldönteni. A kereskedők, ha csak tehetik, földbirtokot
+szereznek, a földbirtokosok pedig szívesen veszik ki részüket a
+kereskedelmi vállalatok hasznából. Egészben véve mégis inkább a
+földbirtokosok társaságát ajánlanám önnek, mert onnan mindig átmehet a
+kereskedők közé.
+
+– Helyes.
+
+– A főnököm most nincs itt és én nem mutathatom önt be. De majd
+telefonálok a német főkonzulnak. Neki jó összeköttetései vannak itt és ő
+örül, ha szívességet tehet nekünk.
+
+– Amint gondolja.
+
+A titkár összeköttette magát a császári főkonzulátussal.
+
+– Halló, kedves gróf… Ön az? Van itt egy amerikai úriember… a
+konzerv-Hudson fia… ötven millió dollár és sajátkezü ajánlat az
+államtitkártól… Meg szeretné ismerni a magyar társaságot… Igen?
+Köszönöm! Akkor majd önhöz küldöm!
+
+A titkár megint Huszthoz fordult.
+
+– A dolog rendben van. A német elvállalja az ön bemutatását. Azt mondja,
+könnyü föladat, mert a magyar előkelő társaságban mostanában a gazdag
+angolnak és amerikainak arisztokratikus poziciója van… Menjen mindjárt
+hozzá és tegye azt, amit ő mond.
+
+Huszt kezet fogott a titkárral.
+
+– Köszönöm.
+
+Amikor már az ajtóban volt, a tisztviselő még utána szólt:
+
+– Ön most jött át első ízben a nagy vizen?
+
+– Most.
+
+– Akkor figyelmeztetem, hogy itt vannak emberek, akiket nem szoktak a
+nevükön szólítani.
+
+– Hanem? – csodálkozott Huszt.
+
+– Hanem valami címükön, amely őket örökség jogán megilleti. A német
+főkonzul például gróf úr. De vannak bárók is és hercegek.
+
+– Óh, erről már hallottam! – szólott mosolyogva Huszt.
+
+Még az este Huszt a császári főkonzul társaságában megjelent egyik
+előkelő klub alapító lakomáján. A daliás termete, amelyen ő brit felsége
+londoni szabójának remekbe szabott frakkja feszült, általános föltünést
+keltett, a száraz és nyugodt modora pedig kellemesen érintette az
+embereket. A főkonzul bemutatta őt néhány tucat gentleman-nek, azután
+asztalhoz vezette. A hivatalos pohárköszöntők elhangzása után az
+asztalfőn szólásra emelkedett egy öreg úr. Ő volt az egyetlen a
+társaságban, aki fekete magyar ruhát viselt. Piros arca, tüskés
+szemöldöke és melléig érő, hófehér szakálla volt. A szép öreg azt
+mondta, hogy ahol annyi magyar ember van együtt, ott poharat illik
+emelni a hazára is. Majd a szabadságharcról kezdett beszélni. Komárom
+ostromának egyik hősies epizódját beszélte el, amelynek ő szemtanuja és
+szereplője volt.
+
+A fiatalabbak mosolyogva néztek össze.
+
+– Az öreg ezt ma már ötvenedszer meséli!
+
+A császári főkonzul odahajolt Huszt füléhez.
+
+– Látja a karneolgombos öreget? Egyike a legkülönösebb embereknek, akit
+ismerek. Valahányszor alkalma van szónokolni, mindig a hazaszeretet
+evangéliumát hirdeti és átkozza az árulókat és a közömbös szivüeket.
+Pedig száz szavahihető tanu állítja, hogy a szabadságharc idején
+muszkavezető volt és hogy később förtelmes odaadással szolgálta a
+császári reakciót…
+
+– Tehát szélhámos? – kérdezte Huszt.
+
+– Dehogy az! Ő annyiszor hirdette a szabadság hitvallását, hogy most már
+maga is hisz benne. És azt is elhiszi, hogy ő valamikor karddal harcolt
+az osztrák zsarnokság ellen. A kézen fekvő hazugság örökös
+ismételgetésével sikerült elnyomnia a valóságot. Senki sem merne ma
+tiszteletlenül beszélni az öreg multjáról, még az a félkezü másik öreg
+sem, aki a váci csatában vesztette el a jobb karját és aki talán éppen a
+karneolgombos öreg denunciációja folytán töltött néhány esztendőt az
+olmützi kazematákban…
+
+– Mi a neve a magyarruhás öregnek? – kérdezte Huszt.
+
+– Avarffy Sándor…
+
+– Lám, hát él még az öreg? – csodálkozott Huszt.
+
+– Ismeri a nevét? – kérdezte a főkonzul.
+
+– A vasúton két hölggyel utaztam, megtudtam, hogy az egyik Avarffyné
+volt…
+
+– Avarffy Guidóné lehetett; az öreg úr menye.
+
+– Egy fiatal hölgy volt vele…
+
+– Avarffy Pálma, az öreg úr leánya. Érdekes fiatal hölgy!
+
+– Az öreg úr nagyon későn nősülhetett?
+
+– Ezek a második házasságából való gyerekei. Első házasságából is van
+egy fia, Imre, ő már meglett ember…
+
+A főkonzul körülnézett a teremben.
+
+– A fiatal Avarffyak közül egyik sincs itt.
+
+Asztalbontás után a főkonzul bevezette Husztot a kártyaszobába. Bakkarát
+játszottak. Ezt a játékot az amerikai is ismerte és így részt vehetett
+benne.
+
+Osztás közben egyik fiatal úr szeme megakadt Huszt kezén.
+
+– Ön nagy sportember lehet, mr. Huszt, – mondotta.
+
+– A kezemet nem a sport durvította el, hanem a munka, – válaszolt
+egykedvűen az amerikai. – Én hét évig vashámorban dolgoztam.
+
+– Kolosszális! – kiáltotta az ifju. – Passzióból tette ezt?
+
+– Nem, – válaszolt mosolyogva Huszt. – Mi amerikaiak se vagyunk olyan
+bolondok, hogy passzióból végezzünk állati munkát. Szükségből dolgoztam.
+
+Miután nagy hidegvérrel elvesztett ezer koronát, újból megszólalt.
+
+– Az édesanyám és én lelkes hívei voltunk a nők politikai
+egyenjogúsításának. Az apám, aki európai eredetü ember volt, az
+ellenpárthoz tartozott. Az édesanyám ezért elvált az apámtól és hogy
+megélhessünk, a hámorba kellett mennem.
+
+– De kedves apjaura mégis megbékült önnel a halálos ágyán?
+
+– Én békültem meg vele, – mondotta Huszt, – miután tanúk előtt
+beismerte, hogy igazságtalan volt velem szemben.
+
+Huszt sok ízléssel elvesztett néhány ezer koronát, azután hazament a
+szállására. A főkonzul, amikor másnap visszaadta neki a látogatást, azt
+mondotta neki:
+
+– Ön nagyon megnyerte az embereket.
+
+
+III.
+
+Az öreg Avarffy Sándorról, – a magyarruhás hazafiról – azt beszélték,
+hogy az ország egyik leggazdagabb embere. Mikoriban ő átvette a huszti
+családi birtokokat, a földek kilenctizedrésze ingovány volt, hol sáson
+és piócán kívül még csak csíkhal és hideglelés termett. Idővel azonban
+lecsapolódtak a vadvizek és Avarffy uram óriás kiterjedésü, elsőosztályu
+buzaföldek urává lett. Az öreg úrnak az volt a híre, hogy jeles gazda.
+Gazdálkodó módszere egyébként fölötte egyszerü volt: ami neki járt, azt
+lehetőleg duplán megvette, amit pedig tőle követeltek, azt elvből nem
+adta meg. Módszeréhez szívós következetességgel ragaszkodott. A
+háztartása szükségleteit is mindig hitelbe vásárolta. Számlát nem
+fizetett. A kereskedő vagy várt, vagy perelt. Ha perelt, akkor egy
+szívós, gőgös, nagybefolyásu, a törvénycsavarás minden fogásában
+járatos, tagadásra, esküre, fölebbezésre és perújításra kész ellenféllel
+találta magát szemben, aki akkor nyult csak a zsebébe, ha már
+semmiképpen sem kerülhette el az árverést. Tíz kereskedő közül nyolc
+egyáltalában nem perelt. Úgy okoskodtak, hogy egyszer, – ha előbb nem,
+hát Avarffy uram halála után – csak megkerül a pénzük. Bebizonyított
+dolog, hogy a nagy vagyon erkölcsi kamatokat is hajt, amelyek után az
+ügyes ember megélhet, anélkül, hogy hozzá kellene nyulnia a valódi
+kamatokhoz. És különös, hogy Avarffy uram, bár apró piszkosságairól
+mindenki tudott, nem volt rosszhírü ember. Csak különc volt.
+
+Az öreg úr az esztendő egy részét a budai palotájában töltötte. Az
+emeleten ő maga lakott Pálma leányával, a földszinten Imre fia, a
+második emeleten pedig Avarffy Guidó. Mindakét fiu házas ember volt,
+gyermeke azonban egyiknek se volt. Imre úr egyik északi vármegyének
+főispánja volt. Nem lehettek valami bokros teendői a megyéjében, mert
+csak elvétve hagyta el a fővárost. A felesége egy szegény, de
+fényesnevü, feltünően rút és istenfélő osztrák grófné volt. Az asszony
+befolyásának tulajdonítható, hogy Imre úr teljesen elosztrákosodott, nem
+ugyan politikai meggyőződése dolgában, hanem fizikailag. A külseje, a
+modora és az életszokásai olyanok lettek, mint egy Metternich
+iskolájában nevelkedett császári diplomatáé. Igen méltóságos külsejü,
+óvatos és megfontolt úriember benyomását tette. Ostobaságot sohasem
+mondott, nem is cselekedett, de elmés mondást se hallott még senki a
+szájából. Élete célja szemmelláthatólag az volt, hogy a jóízlésnek
+bizonyos előre megállapított szabályai szerint unatkozzék. Mivel az öreg
+Avarffy mindent adott Imre fiának, csak éppen pénzt nem, a főispán úr
+meglehetős szegénységben élt. Felesége, a grófnő nagy önfeláldozással
+viselte el a cifra, de olykor kegyetlen nyomorúság terheit.
+
+Guidó úr még alig volt harminc esztendős. Hogy valami foglalkozása
+legyen, képviselői mandátumot szerzett. Eleven eszü, ötletes és
+könnyüvérü ember volt. Néhány esztendővel ezelőtt, – a feudális érzelmü
+Imre őszinte megbotránkozására, – egy csinos örmény leányt vezetett
+oltárhoz. Az asszonynak volt vagyona is, de az nagyon hamar eluszott
+Guidó úr kezén.
+
+Azóta Guidó úrnak tulajdonképpeni foglalkozása kölcsönök szerzése volt.
+(A laikus nem is hinné, mennyi időbe és munkába kerül egy-egy jól záródó
+vasszekrény megostromlása.) Az asszonyka teljes ellentétje volt a
+földszinti grófnőnek, akivel egyébként a képzelhető legrosszabb lábon
+élt; míg ugyanis Imréné egészen a maga képére formálta a főispánt, addig
+Guidóné szakított pénzszerző őseinek minden hagyományaival és
+szakasztott olyan vidám és könnyelmü lett, mint volt a képviselő úr.
+
+Lássuk azonban, hogy mi történik az Avarffy-palotában. Guidó éppen e
+pillanatban érkezett haza. Az első emeleten, édesapjának ajtaja előtt,
+összetalálkozott a feleségével, akin nagy és kellemes fölindulás nyomai
+látszottak.
+
+– Guidó, – kiáltotta suttogó hangon az asszony (mert bizonyos, hogy
+suttogva is lehet kiáltani), – apa elesett a lépcsőn… Azt beszélik, hogy
+szélhüdés érte…
+
+– Az nem lehet igaz! – válaszolta kétkedően Guidó, akiben esztendők óta
+megerősödött már a hit, hogy az öreg Avarffy halhatatlan.
+
+De azért dobogó szível lépett be a felesége után az öreg úr lakásába.
+Édesapja ott ült a nappalijában, pipával a szájában. Az asztalán egy
+üveg tokaji bor állott. Épnek és erősnek látszott, mint egy
+százesztendős tölgyfa.
+
+– Hogy van, kedves apa? – kérdezte a szép asszony.
+
+– Nagyon jól. Az imént elcsúsztam a lépcsőn, de annak az átkozott
+szőnyeg az oka.
+
+– Hál’ Istennek, hogy így van, – mondotta Guidó, miközben leroskadt egy
+székre.
+
+A főispán és a grófnő is ott voltak a szobában. Imre úr az ő rendes,
+ostobán-titokzatos szfinksz-arcát csinálta és mélységesen hallgatott. A
+felesége pedig úgy volt öltöztetve, mint egy jobb angol házban szolgáló
+szakácsnő.
+
+– Olvasom, hogy neked gratulálni lehet, – szólott Guidóhoz az öreg úr.
+
+– Nekem?
+
+– A lapok azt írják, hogy négyszázezer forintot nyertél kártyán.
+
+Guidó dühösen fölkacagott.
+
+– Legfőbb ideje, hogy behozzák a botbüntetést az ujságírók számára.
+Négyszáz forintot vesztettem pókeren és a nyavalyások azt írják, hogy
+ezer annyit nyertem. Se éjjelem, se nappalom azóta a hitelezőimtől.
+
+– Igy is gratulálok neked, hogy van veszteni való négyszáz forintod, –
+elméskedett az öreg.
+
+E pillanatban Pálma lépett be. Egy nagyon fantasztikus és kissé
+asszonyos pongyola volt rajta. Hidegen bólintott a grófnő felé, akit ő
+sem állhatott ki, Guidónénak pedig azt mondta, hogy: szervusz. Egy
+névjegyet tett az asztalra.
+
+– Ezt Mihály hozta. Ez az úr künn van a folyosón és beszélni akar
+apával.
+
+Az öreg megnézte a névjegyet.
+
+– Ez az úr menjen a pokolba. Én nem veszek gazdasági gépeket.
+
+– Gépügynök? – kérdezte Pálma.
+
+Most nézte csak meg a névjegyet: _Frank Huszt-Hudson_.
+
+Mihály, egy kiéhezett öreg cseléd, aki valami érthetetlen okból
+ragaszkodott Avarffyékhoz, belépett.
+
+– Kérem, az az úr odakünn azt mondja, hogy levelet hozott Lándory gróf
+őnagyméltóságától…
+
+– Akkor jőjjön be.
+
+Guidóné elpirult, Pálma arca pedig elfehéredett, midőn belépett az,
+akire éppen gondoltak: az ő vasuti milliárdosuk.
+
+A milliárdos remekbe szabott fekete kabátot viselt és ragyogó
+köcsögkalapot tartott a hártyavékonyságu, fehér keztyűbe bujtatott
+kezében. A bal szemében keretnélküli monokli csillogott.
+
+– Avarffy Sándor úr?! – kérdezte.
+
+– Én vagyok, – jelentkezett az öreg.
+
+Az amerikai disztingváltan közömbös arcán széles mosoly futott végig.
+Kivette szeméből a monokliját, megtörülte a kendőjével, azután odalépett
+Sándor úrhoz, szó nélkül megölelte és jobbról-balról megcsókolta. Az
+öreg úr erre kimondhatatlan furcsa arcot vágott.
+
+– Jó napot, Sándor bácsi! – mondotta Huszt.
+
+– Mi az? Mi tetszik?
+
+Az amerikai meghatottan mosolygott körbe.
+
+– Frank Huszt-Hudson vagyok, a konzerv-Hudson fia.
+
+– Mi közöm nekem a konzerv-Hudsonhoz? – csodálkozott az öreg.
+
+– A konzerv-Hudson huszti Avarffy Ferenc volt. A mult hónapban halt meg.
+Ő küldött, hogy látogassam meg magyarországi rokonaimat.
+
+Avarffy Sándor visszahanyatlott a székére. A két fia egyenesen állott,
+mint a cövek és kidülledt szemmel nézte az amerikait. Ha látni és
+hallani lehetne a gondolatokat, akkor rémült sirálycsapatként
+kergetőztek volna a szoba padmalya alatt.
+
+Az elzüllött Avarffy Ferencnek fia van… A fiu megjött Amerikából… Egy
+nagy, erős, szemtelen kamasz… Vissza fogja követelni apja vagyonát, itt
+fog élni a nyakunkon, pénzt fog kérni, pörrel fog fenyegetőzni, botrányt
+fog csapni… Kapni ugyan nem fog kapni egy árva fillért sem, – ez a
+gránitszilárdságu bizonyosság azonnal kibukkant az első rémület
+káoszából, – de a lapok, hej a lapok!
+
+Az öreg úr volt az első, aki lélegzethez és szóhoz jutott. Az imént úgy
+összelapult a meglepetés súlya alatt, mint a palacsinta-kalap; de most
+fölpattant, kiegyenesedett és dühbe jött.
+
+– Miféle ízetlen tréfa ez?! Azt hiszi az úr, Huszton vagy Hudson úr,
+hogy engem be lehet csapni? Semmi közöm az apjához, sem az apja fiához!
+Ha százszor be tudja bizonyítani, hogy Avarffy Ferenc fia, én akkor sem
+ismerem az urat! Volt nekem egy testvérem, – egy léha, pazarló ember, –
+levettem róla a kezemet és nem akarok tudni sem róla, sem semmi
+ijáról-fijáról… Most menjen az úr, mert policájt hivatok!
+
+Az amerikai nyugodt arccal hallgatta végig az öreget. Nem ijedt meg, de
+haragos sem lett, inkább valami férfias meghatottság tükröződött vissza
+a vonásain. Azután Pálmához fordult és csodálatos puha hangon mondotta:
+
+– Igy kell hát viszontlátnom szegény jó nagybátyámat? Óh, ha sejtettem
+volna, hogy az egészsége ilyen szomoru állapotban van, akkor nem
+izgattam volna föl…
+
+Láthatólag gyöngeelméjűnek tartotta Sándor urat.
+
+– De édesapa, talán megnézné a kegyelmes úr levelét, – szólott Pálma oly
+szerény hangon, amely sehogysem illett gőgös arcához.
+
+Guidó fölvette a levelet az asztalról, hová az amerikai tette,
+fölbontotta és átfutotta.
+
+– A kegyelmes azt írja, hogy a német gróf mutatta be neki ezt az urat,
+és hogy ennek az úrnak kitünő ajánlatai vannak az amerikai külügyi
+hivataltól.
+
+Megint fülledt csöndesség támadt a szobában. A gondolatsirályok megint
+szálldosni kezdtek. Most már így víjogtak:
+
+– Ez tehát nem amolyan ágrólszakadt, akit el lehet toloncoltatni a
+rendőrséggel… Pártfogói, nagyúri barátjai vannak… Baj, nagy baj, de
+kapni azért nem fog egy megveszekedett garast sem…
+
+Az amerikai szakította meg elsőnek a csendet. Kissé meghajtotta magát,
+az angolszászok esetlen, de előkelő férfiasságával, majd így szólott:
+
+– Úgy látom, hogy nem kellett volna idejönnöm. De én csak azért jöttem,
+mert édesapám parancsolta meg halálos ágyán. Azt mondotta: „Keresd föl
+Sándor öcsémet, ha még él, vagy keresd föl gyermekeit, ha maradtak utána
+és mondd meg nekik, hogy Ferenc bátyjuk megbocsát nekik.“ Én nem tudom,
+hogy volt-e édesapámnak valami megbocsátani valója, – mert ő sohasem
+beszélt velem ilyenekről, – én csak megteszem azt, amit meghagyott
+nekem. És még valamit mondott nekem édesapám. Azt mondotta: „Én neked
+hatvan millió dollárt hagyok fiam. Ez elég arra, hogy segíts európai
+rokonaidon, ha netán szükséget szenvednének.“
+
+Hatvan millió dollár… Százötven millió forint… Háromszáz millió korona…
+Éppen ötven millióval több a negyed milliárdnál – pedig ötven millió is
+sok pénz… Rettenetesen sok pénz… Szemérmetlenül sok…
+
+Most lett csak igazán csönd a szobában. Nagy távolságból mintha ünnepi
+harangkongás és orgonazúgás hallatszott volna. A szemétdombon
+aranyszemecskét keresgélő baromfi egyszer abbahagyta a kaparászást,
+midőn egy óriási aranyhegy emelkedett föl a szemük előtt…
+
+Akadt az Avarffy-családban egy érzelmes szívü férfi, aki nem tűrhette
+tovább az öreg úr zsarnokságát és nyíltan a rokonszenves idegen pártjára
+állott. E férfi Guidó úr volt. Odalépett Huszt elé és így szólt hozzá:
+
+– Eddig hallgatásra kényszerített a fiúi tisztelet, de most beszélnem
+kell! Nyiltan kimondom, hogy nem értek egyet édesapámmal. Én fölismerem
+önben a kedves rokont és ha mindenki megtagadja, énreám számíthat.
+Szervusz!
+
+Azzal megrázta az amerikai kezét.
+
+Imre úr, aki lassubb fejgondolkozásu férfi volt, egy pillantást váltott
+a grófnővel, azután ugyancsak odalépett Huszthoz és némán, de igen
+ünnepélyesen megrázta jobbját.
+
+Az amerikai egy pillantást vetett az öregre és ekkor észrevette, hogy
+annak arca eltorzult, mint a pityergő gyereké. Sándor úr siránkozó
+hangon mondotta:
+
+– Ihol ni, most mind elfordulnak tőlem és úgy bánnak velem, magammal
+tehetetlen emberrel, mintha én loptam volna el a Szent István palástját…
+Pedig én mindig nagyon szerettem szegény jó Ferenc bátyámat és sohasem
+bántottam meg egy szóval sem… De valami ellenségem megrágalmazott előtte
+és ő nem akart rólam többet tudni és visszaküldte a pénzt is, amit utána
+menesztettem… Énnekem pedig – mi tagadás benne – nagyon érzékeny szívem
+van… Ha azonban szegény jó bátyám szeretettel emlékezett meg rólam a
+halálos ágyán és ha elküldi hozzám a fiát, akkor kőszívűnek kellene
+lennem…
+
+Az öreg úr nem fejezhette be a mondatát, mert fuldokló zokogás vett
+rajta erőt. A fiai borzongva néztek reá. Szivettépő hatással lehetett
+Sándor úrra az amerikai aranyhegy, ha sírni tudott, ő, aki még az
+Istenben boldogult felesége temetését is hűvös nyugalommal nézte végig.
+
+Az öreg azután fölkelt, odalépett Huszthoz, sokáig a szemébe nézett,
+majd így szólott:
+
+– Igen, igen, te Avarffy Ferenc fia vagy! Negyvennyolcban, amikor együtt
+vonultunk Klapka táborába, szakasztott ilyen volt, mint te most!
+
+Azzal két kezét gyöngéden rátette Huszt simára fésült fejére, mintha meg
+akarná áldani. Az amerikain meglátszott, hogy furcsának találja az
+érzelgős bőbeszédűséget, de azért jóizléssel viselte el kényes
+helyzetét.
+
+Később leültették és Sándor úr az ő szegény jó Ferenc bátyja után
+kérdezősködött. Huszt pompásan megállotta helyét a keresztkérdések
+záporában. Az Avarffy-rokonság labirintusában járatosabb volt, mint
+teszem Guidó úr. Pálma egy miniatür-képet hozott elő, amely egy fiatal
+honvédtisztet ábrázolt.
+
+– Itt van az édesapja arcképe. Ön semmit sem hasonlít hozzá.
+
+Guidóné egy röpke pillantást vetett az arcképre és egy igen hosszut az
+amerikaira.
+
+– Nem hasonlít, de az nem baj, sőt ellenkezőleg, – mondotta. És elpirult
+a haja tövéig.
+
+
+IV.
+
+Aznap este, amikor Huszt éppen kilépett a fogadója kapuján, egy
+gummikerekes kocsi állott meg a gyalogjáró mellett. A kocsiban Guidó úr
+ült a feleségével és a hugával. A hölgyek kicsipték magukat és igen
+csinosak voltak.
+
+– Halló, yankee, hozzád jöttünk! – kedélyeskedett Guidó. – Megszöktünk a
+budai bagolyvárból és ha nincs jobb dolgod, veled töltjük az estét.
+
+Az amerikai azt mondotta, hogy nagy kitüntetésnek veszi őnagyságáék
+látogatását.
+
+– No, csak nem nagyságolod a kuzinjaidat? – támadt rá Guidó úr. – Nálunk
+az a regula, hogy a jó rokonok tegeződjenek.
+
+Együtt vacsoráztak és a mulatságuk eltartott éjfélig. Még az éjjel
+furcsa és botrányos kalandja volt Husztnak a kaszinóban, ahová Guidóval
+ketten elmentek, miután hazaszállították hölgyeiket. Az amerikai éppen
+Lándory gróffal és a német főkonzullal beszélgetett, amikor egyszerre a
+vállára ütött egy szőke, hórihorgas úriember.
+
+– Fránci, – mondotta a szőke ember, – hát te mit csinálsz itt?
+
+Az amerikai egy csodálkozó pillantást vetett két úri barátjára, mintha
+azt akarná mondani: Kérem, nemzeti szokás ez itt? – majd nyugodtan
+szólott a hosszu emberhez:
+
+– Nem ismerem önt, sir!
+
+A másik azonban tovább kellemetlenkedett.
+
+– Ugyan, ugyan! Hiszen te a nagynéném komornájának a fia vagy… Az apád
+meg szakács volt a nagybátyám házában…
+
+– Részeg a gentleman? – kérdezte Huszt.
+
+A grófi főkonzul arca elfehéredett a fölindulástól.
+
+– Ez mégis hallatlan! Az ember azt hihetné, hogy ilyen előkelő helyre
+elhozhat egy disztingvált idegent…
+
+A többit az óvatos diplomata már elharapta. Ami bennerekedt, az
+alkalmasint tömör, de éles kritikája volt a magyar társadalmi
+viszonyoknak.
+
+Az öreg Lándory gróf pedig, aki rokona volt a kötekedő ifjúnak,
+erélyesen ráripakodott:
+
+– Eredj és aludd ki magadat! Tökrészeg vagy!
+
+A hórihorgas szőke ifju Kelemenffy báró volt. Évekkel ezelőtt, ha E.
+gróf kastélyában töltötte a vakációt, Huszt-Hudson mint groom
+forgolódott körülötte. Igaz azonban, hogy a báró, amikor megszólította
+az amerikait, tényleg annyira részeg volt, hogy alig tudott állani a
+lábán.
+
+Huszt nem törődött többet a kalandjával, hanem angolszász flegmájába
+burkolódzva szívta szivarját, Guidó úr azonban, aki éppen végszóra
+jelent meg a kártyaszoba ajtajában, lovagias lelkének egész hevével
+tette a magáévá kuzénjának ügyét. Tíz perc alatt sikerült is dühbe
+hoznia az egész klubbot. Hogy ez a Kelemenffy lehetetlen ember.
+Részeges, mint egy tót napszámos, ripők modoru és – ami legsúlyosabban
+esett latba – fűnek-fának adósa. Ha volna a klubban két garas ára
+önérzet, akkor – báró ide, báró oda – kurtán kilöknék. Kelemenffynek
+időközben nekiestek a barátai és annyi gorombaságot vágtak a fejéhez,
+hogy a részeg báró végül már azt sem tudta, hogy fiú-e vagy leány.
+Rávették, hogy kérjen bocsánatot az amerikaitól. Meg is tette. Mialatt
+elhebegte mondókáját, a szürke, nagy halszeme kétségbeesetten kereste
+Huszt tekintetét, mintha azt akarná mondani: Fránci, kérlek, valld be,
+hogy te vagy a szakács fia!
+
+Guidó úr később odatelepedett Huszt mellé.
+
+– A dolog el van intézve. Ez a fráter jó ideig nem fogja magát mutatni a
+klubban. Szó ami szó, barátom, mi félig barbárok vagyunk… de azért
+reménylem, hogy ilyen apró izetlenkedések nem útáltatják meg veled
+társaságunkat…
+
+Huszt azt mondotta, hogy nem érdemes több szót vesztegetni a semmiségre.
+Guidó úr vissza akart menni a kártyaszobába, de azután hirtelen a
+homlokára koppintott és könnyed mosollyal szólott az amerikaihoz:
+
+– Igaz… nem adhatnál nekem holnap ötezer forintot?
+
+– Akár rögtön is!
+
+Huszt kivette zsebéből a csekk-könyvét, kitöltött egy lapot és odaadta
+Guidónak. A kuzén zsebretette a papirt, miközben a szíve valósággal
+megmámorosodott a rokoni szeretettől.
+
+– Azt a Kelemenffyt mégis ki kellene dobni a klubból! – mormogta
+magában.
+
+
+V.
+
+Az amerikai mindennapos vendége lett a budai palotának. Ha egyszer
+véletlenül elmaradt, akkor biztosan elment érte Guidó. Az egész
+Avarffy-család igen megszerette, de leginkább a család feje, az öreg
+Sándor úr.
+
+– Egész ember! – mondotta. – Meg tudott élni az apja nélkül is.
+
+Ez persze a két Avarffy-fiúnak szólt, ennek az élhetetlen két embernek,
+akik siheder-koruk óta egyebet sem tettek, mit ébren-alva furfangos
+terveket szőttek, hogyan törhetnének be az édesapjuk jólzáró
+pénzesszekrényébe.
+
+Hamarosan beköszöntött a szép idő és az öreg úr ekkor kijelentette, hogy
+nem birja tovább a városi életet és kimegy lakni a huszti kastélyába.
+Husztnak meg kellett igérnie, hogy vendége lesz. Az öreg úr ekkor
+elérkezettnek látta a pillanatot, hogy némi betekintést engedjen neki
+egy kedves tervébe, amely néhány nap óta sokat foglalkoztatta.
+
+– Huszt körül sok a közbirtokossági erdő… Azokat most olcsó pénzen mind
+meg lehetne venni… Egy okos ember, aki tud beszélni a paraszt nyelvén,
+néhány millióval úrrá lehetne az egész vármegye fölött… Vasutat kellene
+azután építeni a hegyekbe és akkor ugyancsak szépen fiadzana a pénz…
+
+Az amerikai nem vette magára a dolgot.
+
+– Nem volna kedved az üzlethez? – kérdezte félvállról az öreg.
+
+– Nem értek az ilyen üzlethez…
+
+Most egyszerre megnyiltak az öreg úr bőbeszédűségének zsilipjei. Nem is
+szükséges, hogy kedves öccse kezébe vegye a dolog végét. Elég, ha
+társául szegődik Avarffynak, esetleg csöndes társává. Ő maga, aki
+megvénült a parasztmunkában, mindent eligazítana…
+
+– Be akar csapni! – mondotta magában Huszt. Majd hangosan szólt: – Nem
+tudom okos dolgot művelnék-e, ha a vagyonom egy részét lekötném olyan
+országban, ahol egyelőre csak vendég vagyok…
+
+Pálma őnagysága az este pénzt kért az öregtől, valami divatszámla
+kifizetésére. Egyébként ő volt az egyetlen tagja Avarffy háznépének, aki
+néhanapján hozzá tudott férkőzni az öreg úr rozsdás záru erszényéhez.
+Erkölcsi leckéztetés nélkül persze sohasem ment a dolog.
+
+– Már megint pénz? Azt hiszem, te most már abban a korban vagy, hogy nem
+apáddal, hanem uraddal illenék megfizettetni a puccodat.
+
+Erre az volt a Pálma rendes válasza:
+
+– Ki az ördög mer engem feleségül venni, amikor ország-világ tudja, hogy
+édesapám tisztességes kelengyét se fog nekem venni.
+
+Valahányszor idáig jutottak, az apa vagy fizetett, vagy nem fizetett, de
+mindenesetre elhallgatott. Mert elve ellenére volt, hogy a kelengyére
+vonatkozólag vérmes reményeket ébresszen föl leánya szívében.
+
+Ezúttal azonban nem hallgatott az öreg. Egy merész fordulattal
+nekitámadt Pálmának:
+
+– Hogy máig is pártában vagy még, annak nem az én takarékosságom, hanem
+a te élhetetlenséged az oka. Miféle emberekkel barátkozol te? Nagyzoló
+mágnásokkal, eladósodott képviselőkkel és széllel bélelt
+katonatisztekkel. Ha eszed volna, akkor találhatnál valami komoly
+embert, aki nem a pénzedet nézi, hanem téged szeret…
+
+Pálma keskeny ajka szélén könnyü mosoly jelent meg.
+
+– Mit ért, édesapám, komoly ember alatt?
+
+– Hát olyat, akinek magának is elég a pénze…
+
+A leány most már gúnyosan mosolygott. Ni, az öreg úr nagy furfangosan
+olyan útra akarja őt terelni, amelyen ő már hetek óta dobogó szívvel és
+visszafojtott lélegzettel sompolyog előre.
+
+– A komoly emberek is szívesen látják ám a párisi kalapokat és a
+selyemharisnyákat, – jegyezte meg.
+
+– Mennyi pénz kell? – kérdezte kurtán Avarffy.
+
+– Most csak háromszáz korona.
+
+Az öreg kinyitotta a pénzszekrényét és jó ideig elgondolkozva simogatta
+a patriárka-szakállát. Azután egyszerre három ezresbankót adott a
+leányának.
+
+– Ne, vegyél magadnak párisi kalapot meg selyemharisnyát.
+
+Pálmát szinte megrémítette az édesapja bőkezűsége. Ez már komoly dolog
+volt.
+
+Guidóné, amikor meghallotta, hogy az öreg Husztra akar menni, kereken
+kijelentette, hogy a tavaszi éved vége előtt ő bizony senki kedvéért nem
+megy el faluzni. Másnap azonban hirtelen megváltoztatta szándékát. Azt
+mondta, hogy egész éjszaka ideges főfájása volt és hogy nem birja tovább
+a városi zajt és port. Persze, ő is hírét vette már, hogy az amerikai
+ott lesz a huszti kastélyban.
+
+Pálmát megijesztette és fölbosszantotta szép sógornőjének pálfordulása.
+Ők ketten oly jóbarátságban éltek egyébként, valahányszor azonban
+valamirevaló férfival ismerkedtek meg, rendszerint meghidegült köztük a
+viszony. Pálma úgy találta, hogy sógornője olykor – merő játékos
+vadászszenvedélyből – megzavarja az ő legkomolyabb kombinációit. Derék
+asszonyka egyébként, de annyi lelkiereje sohasem volt, hogy ne
+kacérkodjék Pálma udvarlóival. Neki valahogyan, talán a tüzes szeme, a
+mozgékonysága, és a kecses fölületessége révén, az a híre kerekedett,
+hogy forróvérü asszony és való igaz, hogy az ő jelenléte nem vált
+előnyére a fagyos viselkedésü, de éppen nem fagyos vérmérsékletü
+leánynak.
+
+Pálma, mondom, megszeppent, de azért nem vesztette el a szívét. Tudta,
+hogy meg kell küzdeni a szép sógornővel, de azt is tudta, hogy le fogja
+győzni az ugrifüles asszonyt, ha nem sajnálja fegyvertárának élesebb
+fegyvereit. És ezúttal nem fog sajnálni semmit.
+
+Mint lelkiismeretes krónikásnak, föl kell jegyeznem a tényt, hogy
+Avarffyék elutazásának előestéjén Imre úr, a főispán, meglátogatta az
+amerikait a fogadójában. Valahogyan megneszelte édesapjának
+erdővásárlási terveit és most kötelességének tartotta, hogy Huszt
+figyelmét egy hasonló, de mindenképpen reálisabb tervre irányozza.
+Felesége, a grófnő családjának volt Morvaországban egy birtoka, ahol
+első minőségü komló és kitünő cukorrépa termett. Ez a birtok csak névleg
+volt a grófi családé, mert minden göröngyére külön jelzálog-adósság
+jutott. A főispán, illetőleg felesége a grófnő, úgy vélekedett, hogy
+Huszt gyümölcsözően helyezhetné el tőkéinek egy részét, ha tisztázná a
+birtokot.
+
+Huszt nyugodtan hallgatta végig a főispán előadását, de nem adott
+határozott választ. Azt mondta, hogy alkalmilag foglalkozni fog az
+üggyel.
+
+
+VI.
+
+A huszti kastély – ha szabad a kastély szót egy rideg, négyszögletü és
+kopárfalu kőhombárra alkalmazni – a déli homlokával beláthatatlan
+szántóföldekre nézett. E fekete göröngyü földek helyén volt valamikor a
+százezer vizimadártól hangos nagy nádas. Északon, néhány kilométernyire
+a kert mögött, erdős hegyek emelkedtek. Ott voltak a közbirtokossági
+erdőségek, amelyekre Avarffy Sándor foga fájt. A kastélyban hatalmas, de
+hiányosan és mindenféle ócska limlommal berendezett szobák sorakoztak
+egymás mellé. Az épület hosszán széles folyosó vonult végig. A fehérre
+meszelt folyosót valamikor nyolcszögletü vörös téglákkal rakták ki,
+amelyeket már az ötödik Avarffy-nemzetség lába koptatott. Ha valaki
+végigmet a folyosón, kongó visszhang támadt léptei nyomán.
+
+Volt azonban a sivár vidéknek egy igen szép része: a kastély régi
+kertje. Az öreg Avarffy már negyven esztendővel ezelőtt elcsapta utolsó
+kertészét és azóta pompás vadon burjánzott az ingoványos fekete
+talajból. A kertet hosszu és széles hársfasor szelte át és a kétszázéves
+lombos faóriások közt csendes birkanyáj legelte ruganyos
+szmirna-szőnyeggé a gyöpöt. A fasoron túl levő ligetben embermagasságra
+nőtt meg a viruló gaz egy-egy kidőlt, korhadó fatörzs körül. Az
+eliszaposodott nagy tó fenekén ezerszámra termett a vizililiom, a lejtős
+partot pedig rikitó mezei virágok borították.
+
+Az amerikai, aki a francia komornyikja kíséretében érkezett Husztra, a
+kertre nyíló földszintes sarokszobát kapta lakásul. Az első nap reggelét
+azzal töltötte, hogy Pálma társaságában bejárta a vidéket. A szép
+sógornőt, aki későn kelő asszony volt, csak ebédnél látta. Pálmára
+láthatólag igen jó hatással volt a vidéki levegő; egyszerűvé, kedvessé
+és közvetlenné tette. Ha éppen akart, tudott jó pajtás is lenni.
+
+Amikor a nagy fasor végébe értek, a Huszt-patak zárta el útjokat. Odaát
+pompás fenyves sötétlett.
+
+– Ha át tudnánk menni, mutatnék neked egy szép kis kolostor-romot, –
+mondta Pálma.
+
+– Nincs itt a közelben híd?
+
+– Két mérföldnyire sincs.
+
+– Akkor hogyan megy át az ember?
+
+– Leveti a cipőjét és átgázol a patakon.
+
+– Átvihetlek, ha akarod, – mondta az amerikai.
+
+– Köszönöm, nem játszom Pál és Virginiát.
+
+Pálma leült egy kőre és szó nélkül levetette a cipőjét meg a harisnyát,
+azután átgázolt a tulsó partra. A lába tökéletesen szép volt, akár egy
+görög szoboré; ha nem ilyen lett volna, bizonyára nem mutogatta volna
+olyan könnyüszerrel, mert a szemérmetesség védőpajzsa tudvalevőleg a
+rútság. A tulsó oldalra érve, jó ideig a part mentén a puha homokban
+gázoltak. Azután fölvették a cipőjüket és hamarosan elérték a kis romot.
+Azon ugyan nem volt sok látnivaló. Az amerikai titokban azzal
+gyanusította hölgyét, hogy az nem is az ócska falakat, hanem a fiatal
+lábait akarta neki megmutatni. Huszt ügyesen megmászta az egyik
+bolthajtást.
+
+– Vigyázz, leesel, – kiáltotta Pálma.
+
+Huszt úr ekkor zsebretette a két kezét, fejjel a levegőbe vetette magát
+és egy tökéletes salto mortáléval talpraesett. A kalapja a fején volt, a
+monoklija pedig a szemében, amikor megállott Pálma előtt. A leány
+elsikoltotta magát, majd kacagva tapsolni kezdett.
+
+– De hiszen te nagyszerü ember vagy! – kiáltotta.
+
+– Semmiség! – szerénykedett Huszt. – A Washington-College-ban egyebeket
+is tanultunk.
+
+– Példának okáért?
+
+– A galoppozó ló nyergében fölállani. A villámhárítón a hatemeletes ház
+tetejére fölmászni.
+
+(Az amerikai ezeket és hasonló dolgokat nem a főiskolában, hanem a
+Barnum-féle cirkuszban tanulta, ahol két éven át mint akrobata, majd
+mint Dummer Auguszt működött.)
+
+Amikor estebédhez öltöztek, Huszt megborotváltatta magát a franciájával.
+A borotválkozás méla hangulatát rendesen arra szokta használni, hogy
+gondolkozzék. Újabban, amióta módjában volt, hogy mindennap
+megborotváltassa magát, jóval intenzivebb lelki életet is élt, mint
+annakelőtte. Ezúttal ilyenféle gondolatok fordultak meg a fejében.
+
+– Ennek a leánynak igen szép lába van… Hogy nem ok nélkül irányította
+figyelmemet a lábára, az bizonyos… Ő sokkal eszesebb leány, semhogy
+komoly ok nélkül levesse a cipőjét és a harisnyáját… Pálma őnagysága
+tetszeni óhajt nekem és el akarja magát velem vétetni… Azt hiszem, meg
+fogom neki tenni ezt a szívességet… Határozottan előkelő megjelenésü
+leány és ha szörnyü módon rossz nevelési is, bizonyos jelekből azt merem
+következtetni, hogy egy gyöngéd, de erélyes kezü férj még jó útra
+vezethetné… Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy kitünő családból
+való és vagyonos… Az öreg többszörös milliomos és végre sem örökéletü…
+Ha egyszer elvettem a leányt, akkor ki fog sülni, hogy a hatvan millió
+dollárom, – gondolom, annyit vallottam be? – nincs sehol. Egyebek is ki
+fognak még sülni. De ez nem az én bajom, hanem Avarffyék baja. Lesz rá
+gondom, hogy a dolognak meglegyen a maga formája… Nekem ma tényleg
+lehetne odaát hatvan millióm… Tegyük föl, hogy a vagyonom a
+konzervtröszt papirjaiba van elhelyezve… Tehetek én arról, ha a tröszt
+egy félesztendő mulva csődöt mond és ha én elvesztem a pénzemet? Nem, én
+arról nem tehetek. Az öreg Avarffy prüszkölni fog, de a feleségem akkor
+már imádni fog és híven ki fog mellettem tartani… Ha pedig egyéb dolgok
+is kisülnének, akkor se lesz belőle baj. Avarffyéknak inkább van
+érdekükben, hogy le ne leplezzenek nyilvánosan, mint nekem… Tehát el
+fogom venni Pálmát, akinek csinos lábában a boldog házasság biztosítékát
+látom…
+
+Huszt azzal a meggyőződéssel lépett a szalonba, hogy ő máris fülig
+szerelmes Pálmába. A gyöngéd mosoly, amellyel a leány fogadta, kissé meg
+is dobbantotta szívét. Estebédnél azonban váratlan dolog történt. Huszt,
+aki Pálma és Guidóné között ült, az asztal alatt egy könnyü lábacska
+érintését érezte. Még pedig a bal, tehát az asszony oldalán. Ez lehet
+félig véletlenség, de lehetne félig szándékosság is. Az amerikai nem
+volt az a férfi, aki könnyelműen elsiklik ilyen kérdés fölött. Öt perc
+mulva már tisztában volt vele, hogy a szép sógornő, ha nem is kereste
+vele a titkos érintkezést, másrészről nem is kerüli. Az asszony vidáman
+fecsegett Pálmával és tudomást sem vett Huszt tekintetéről, amely jó
+ideig az arcán függött. Ez a finommetszésü, kissé merész, de bájos
+profil meg is érdemelte, hogy megnézze az ember. Pálma észrevette Huszt
+pillantását és elkedvetlenedett. Sejtette-e vajjon, hogy az ő lábának
+emlékét egy pillanatra elhomályosította a sógornő lába?
+
+Az éjjel, amikor Guidóné már ágyában feküdt és elalvás előtt gyertyafény
+mellett olvasott, megnyilt szobájának ajtaja és belépett hozzá Pálma. A
+két nő szobája közel esett egymáshoz az emeleti folyosón és a leány
+éjjeli pongyolában, papuccsal a lábán és cigarettával a szájában tehette
+meg látogatását.
+
+– Nini, a huszti fehér asszony! – csodálkozott Guidóné.
+
+Pálma letette gyertyáját az éjjeli szekrényre és odakuporodott a
+sógornője ágyára.
+
+– Beszédem van veled, Zsezse, – mondotta komoly arccal.
+
+– Parancsolj velem, édesem!
+
+Pálma nagy füstfelhőt fujt a padmaly felé, azután szárazon szólt:
+
+– Mondd, Zsezse, tudnál te egyszer az én kedvemért öt percig igazat
+beszélni?
+
+– Megpróbálhatom, édesem. A te kedvedért semmi áldozattól nem riadok
+vissza.
+
+– Mondd meg, tulajdonképpen mi a szándékod az amerikaival?
+
+– Semmi, galambom; a világon semmi szándékom sincs vele. Sem elcsábítani
+nem akarom, sem megszöktetni nem fogom.
+
+– Rendben van, – mondotta Pálma, – és én köszönettel tudomásul veszem a
+kijelentésedet. Én is őszinte leszek és megmondom, hogy nekem igenis
+vannak szándékaim. El akarom magamat vétetni az amerikaival.
+
+– Fogadd szerencsekívánatomat, – szólott Zsezse. – Mert ha te akarod,
+akkor hamarosan meg is lesz a lakodalom. Az amerikai sokkal jobbízlésü
+ember, semhogy szemet hunyjon a te testi és lelki bájaid előtt.
+
+Megjegyzendő, hogy a két nő egyébként őszinte jóbarátságban élt
+egymással. Ha azonban férfi állott kettőjük között, akkor egyszerre
+idegenek lettek egymáshoz, ellenségeskedést éreztek egymás iránt és
+diadalt, ha megbánthatták egymást. Most pedig férfi állott közöttük.
+
+Pálma szándékosan nem akart tudomást venni a sógornő szavaiban rejlő
+gúnyról.
+
+– Attól még nagyon messzi tartok, hogy elfogadhassam a gratulációdat.
+Tulajdonképpen még sehol sem tartok. De úgy képzelem, hogy a dolog
+rendbe jöhetne, ha te nem állanál kettőnk közé.
+
+– Én?! Hát olyannak tartasz? – kérdezte érzelmes hangon Zsezse.
+
+– Nem tartalak rossznak, – jegyezte meg nyugodtan a leány, – csak tudom,
+hogy léhaságod alkalomadtán perfiddé és kegyetlenné is tesz. Kétrendbeli
+kombinációimat alaposan megrontottad már. Neked nem volt belőle hasznod,
+de nekem kellemetlenséget okoztál.
+
+A szép asszony lehunyta a szemét és mosolyogva nyujtózott a párnái
+között.
+
+– Szívem Pálmája, te igazságtalan vagy, amikor a saját _pechedért_ engem
+teszesz felelőssé. Mert a te peched, hogy nem tudod lekötni a
+gavallérjaidat és hogy kétheti udvarlás után mindegyiknek sürgős dolga
+akad Európa másik végében.
+
+Pálma rettenetes gyűlölettel nézett az ágyban fekvő asszonyra. Azzal a
+gyűlölettel, amelyet csak egy sovány és hidegszemü leány féltékenysége
+érezhet egy gömbölyütagu és tüzesszemü menyecske iránt. Erőt vett
+azonban magán és halkan mondotta:
+
+– Lehet, hogy a saját ügyetlenségemmel rontottam el két kombinációmat. A
+mostanit azonban nem akarom elrontani. Azért beszélek veled ilyen
+őszintén. Szeretném, hogy mint jó rokon a segítségemre légy…
+
+Zsezse igen előkelő arcot vágott.
+
+– Szívem, te sokat kívánsz tőlem. Én elvből nem avatkozom ilyenféle
+dolgokba…
+
+Pálmát most már végleg elhagyta önuralma. Gőgös arccal fölkelt és a
+gyertyája után nyult.
+
+– Értem! A nyomorult kis izgalmat, amelyet a flirt neked nyujt, többre
+becsülöd az én egész jövendőmnél. Tégy tehát, amit jónak látsz. Kezd meg
+újból perfid kis játékaidat. Nem félek tőled. Szembe szállok veled. Jó
+éjszakát.
+
+Kiment a szobából és magára csapta az ajtót. Zsezse fölült a párnái
+között, mint a nyulfiók a vetésben és kissé megszeppenve tekintett
+utána. De azután valóságos nevetőgörcs vett rajta erőt.
+
+– No nézd, a gőgös amazon-királynőt! Ő nem fél tőlem! Ő szembe száll
+velem! Ilyen halszemmel és ilyen sovány vállpereccel? Pedig én eddig nem
+is vettem komolyan az amerikánust. Holnaptól fogva azonban komolyan
+fogom venni.
+
+A két nő hajnalig se tudott elaludni. A nyilt hadüzenet, amelyet
+váltottak, sorompóba szólította a női hiúságukat és szárnyára eresztette
+a fantáziájukat. Hajnalig vakmerő, alattomos és kegyetlen cselvetéseken
+törték a fejüket.
+
+Másnap már megindultak az ellenségeskedések. A háborus felek egyelőre
+még nem vettek tudomást egymásról, de lázas sietséggel igyekeztek
+lábukat a sztratégiailag fontos ponton, az amerikai szívében megvetni.
+Mosolygó arccal, kecsesen és bájosan törtettek előre, a puzdrájukban
+azonban mérgezett nyilak zörögtek. Mindegyiknek persze más volt a
+harcmodora. Pálmának, a feleségjelöltnek, tisztának, szelídnek,
+egyszerűnek és becsületesnek kellett magát mutatnia. Ellenben Zsezsének
+a forróvérü démont kellett megjátszania. A Pálma szavai úgy hullottak az
+amerikaira, mint valami fehér virágeső. Zsezsének minden mozdulata az
+epedő odaadás gesztusa volt.
+
+Az Avarffy urak persze tudomást sem vettek mindarról, ami a fejük fölött
+történik. Akár az erdőben legelésző tulkok a fakoronákon röpködő
+madarakról. A nők meg óvakodtak attól, hogy beavassák terveikbe a
+férfiakat. Ilyenféle háborúkat maguk közt szoktak végigküzdeni az
+asszonyok. Husztnak nagyon ínyére való volt e bájos és izgalmas játék.
+Úgy érezte magát, mint a ligetben éjszakázó pásztor, akit szerelmes
+holdvilág-tündérek rohannak meg.
+
+A szép Guidónénak hátrányára vált, hogy a reggelt át kellett engednie
+Pálmának. Zsezse ugyanis képtelen volt arra, hogy tizenkettő előtt
+fölkeljen. Délig ő egyáltalában nem volt sem kacér, sem hiu, sem
+cselszövő, sem semmi egyéb; addig ő csak szörnyen fáradt és álmos volt.
+Rózsaszínü, pihegő holttestként feküdt ágyában és ha történetesen tűz
+ütött volna ki a szobájában, biztosan benn égett volna, mert nem lett
+volna annyi energiája, hogy kimásszon a paplan alól.
+
+Pálma sietett kiaknázni a nagy előnyt, amelyet sógornőjének véghetetlen
+lustasága neki nyujtott. Talált az istállóban két, még végleg el nem
+vénhedett lovat, azokat megnyergeltette, hogy az amerikai társaságában
+bekalandozhassa a környéket. Valami híres lovasnő nem volt a leány, de
+tudta, hogy lóháton pompásan érvényesül az ő acélpenge-karcsuságu
+amazontermete. Huszt, aki mindenhez értett, úgy lovagolt, mint maga
+Buffalo Jim.
+
+Egyszer egy szép tavaszi reggelen a monostori romon túl levő fiatal
+erdőben jártak. Az amerikai vagy két lépésnyi távolságban követte Pálma
+paripáját a keskeny gyalogösvényen. A vékony és egyenes fenyőtörzsek
+közt úgy játszadozott a tavaszi verőfény, mint egy rostély rúdjai közt.
+
+Beszélgettek és Pálma filozófált, persze, a maga módja szerint.
+
+– Mindenki szereti a tavaszt, de nekem, úgy látom, nem jó barátom ez az
+évszak. Engem szomorúva tesz. Ne nevess ki, – lelkemre mondom: nem
+affektálok, csak megállapítom a száraz tényt, hogy nagyon szeretnék
+meghalni. A haláltól, mint fizikai processzustól, természetesen,
+irtózom. De ha módomban volna, hogy egy pillanat alatt felhővé vagy
+földdé változzam át, akkor nagyon boldoggá tenne a megsemmisülés
+gondolata.
+
+– Mi csábít arra, hogy kitérj az élet elől? – kérdezte Huszt.
+
+– Nem ismerem az életet, nem várok tőle semmi jót és félek tőle. Attól
+is tartok, hogy hiányzik belőlem az akaraterőnek rugalmassága és
+szívóssága, amely – úgy hiszem – szükséges az élethez.
+
+(Pálma azért erőltette megint a mélabús lemondást, mivel úgy tudta, hogy
+az erélyes jellemü és gyakorlatias észjárásu férfiakat vonzza az
+álmadozó lágyság és félénkség.)
+
+– Az igazi nő számára az élet a szerelem, – vélekedett Huszt. – Élni
+fogsz, ha szeretni fogsz.
+
+– De hiszen éppen ez az, ami nyugtalanná tesz. A leány számára a
+szerelem a házasság. De úgy veszem észre, hogy a házasság nem mindig a
+szerelem. A mi társadalmi törvényeink passziv szerepre kényszerítik a
+nőt éppen életének legválságosabb időszakában. A leány alig járulhat
+hozzá életének irányításához. Az ő kötelessége a hallgatás, a várakozás
+és a reménykedés.
+
+Az amerikai elnevette magát.
+
+– Én nem ismerem eléggé a ti szokásaitokat. Ha azonban rossznak tartanék
+egy szokást, akkor túltenném magamat rajta.
+
+Pálma is nevetett.
+
+– Ha te leány volnál és szeretnél egy férfit, megmondanád neki?
+
+– Minden bizonnyal. És nem is félnék attól, hogy veszítek valamit női
+méltóságomból. Amerikában, ahol a nők jobban ismerik emberi jogaikat,
+mint nálatok, erre számtalan példa volt már. A házasság végre is
+kétoldalu szerződés. Nem látom be, hogy miért illesse a kezdeményezés
+joga éppen csak az egyik szerződő felet.
+
+Meg fogom vele kéretni a kezemet, – mondotta magában Huszt. – Nem fogom
+ugyan kikosarazni, de akarom, hogy a kettőnk között levő egész útat ő
+maga tegye meg. Mindenesetre jó lesz, ha valamikor így szólhatok hozzá:
+Te akartad! – Okos ember előre gondoskodik az enyhítő körülményekről.
+
+A leány, akit kissé megszédített a lovaglás izgalma és a tavaszi szellő,
+tényleg valami vakmerő elhatározáson törhette a fejét, mert az arca
+egészen elváltozott. De aztán váratlanul beleavatkozott a dolgok
+folyásába egy túlideges mókus. A szóban forgó állat megriadt a
+lovasoktól és egy fa tetejére menekült. Pálma lova erre azt hitte, hogy
+neki is a cselekvés terére illik lépnie és ágaskodni kezdett. Huszt
+melléje ugratott, hogy megfékezze a neveletlenkedő táltost és mivel a
+megijedt Pálma a fejével együtt elvesztette a gyeplőt és a kengyelt is,
+az amerikai derékon fogta a nyeregből lesikló amazont és maga elé
+ültette. A romantikus iskola szabályai szerint most már símán
+elintézhették volna a dolgukat. A megszeppent hölgy feje ott pihent a
+lovag vállán és a félig nyitott szája delejes erővel vonzotta az
+amerikait. Huszt azonban – nem tudni, hogy szándékosan-e, vagy
+véletlenül, – elmulasztotta a kedvező alkalmat. Dühös volt a Pálma
+lovára. Miután hölgyét a gyöpre állította, elfogta az elszabadult
+paripát és néhány kemény botütéssel megmagyarázta neki, hogy viselkedése
+nem illik tisztes korához.
+
+Az érdem azonban nem marad jutalom nélkül. A csókot, amelyről a lovagias
+amerikai oly nagylelküen lemondott az erdőben, még az este megkapta a
+kastély lépcsőjén. Csakhogy nem Pálmától, hanem Zsezsétől. Ez pedig a
+következőképpen esett. Az ebédhez hívó harang kongására az amerikai
+fölsietett az emeletre. A lépcső fordulójánál hirtelen egy illatos
+selyemfátyolt csaptak az arcára.
+
+– Ki az? – kérdezte Huszt.
+
+– Találja el! – suttogta valaki.
+
+– Mit kapok, ha eltalálom? – enyelgett a yankee.
+
+– Amit akar és azon felül egy piros szegfüvirágot.
+
+– Zsezse!
+
+– Nos, mit akar?
+
+Nagy parasztnak kellett volna lennie, ha nem azt akarja, amivel a szép
+asszony piros ajka megkínálta. És Huszt, miként tudjuk, nem volt
+paraszt. Zsezse – alkalmasint csak a forma kedvéért – elsikoltotta
+magát: – Jézus Mária!
+
+– Mi bajod? – hallatszott Guidó úr hangja a folyosóról.
+
+– Egy nagy éjjeli pillangó csapódott az arcomhoz, – válaszolt az
+asszony.
+
+– Kellemetlen! – mondotta Guidó, csakhogy mondjon valamit.
+
+– Nem is olyan kellemetlen, – válaszolt halkabban az asszony.
+
+– Ha nem kellemetlen, akkor miért kiabál?
+
+Az asszony meghajolt hitestársának vaslogikája előtt.
+
+– Igaza van, Guidó és máskor nem is fogok kiabálni.
+
+Azzal az amerikai karja alá füzte kezét és az ebédlőbe vezettette magát.
+
+
+VII.
+
+Lándory gróf ő nagyméltósága birtokos szomszédja volt Avarffynak és egy
+nap látogatóba érkezett Husztra. Régi ismerős volt Sándor úrral, de
+azért nem szokták egymást látogatni. Ha a gróf általjött a Huszt
+patakon, akkor mindig akart valamit. Vagy fajtyúkokat akart venni
+Avarffytól, vagy tenyészbikát akart neki eladni. Az öreg Avarffy most is
+így fogadta:
+
+– Mivel szolgálhatok?
+
+Ezúttal azonban a gróf nem tudta megmondani látogatásának célját. Azt
+mondta, hogy csak meg akarta nézni a szomszédságot, de ezt senki sem
+hitte el neki. Két perc mulva már Huszt úr után tudakozódott.
+
+Szólnom kell itt a gróf családi viszonyairól. Igen gazdag ember volt és
+az ég csak két gyermekkel áldotta meg. Egy fiúval és egy leánnyal. A
+fiatal Lándory grófot, korának egyik legszebb férfiát, országszerte
+ismerték. Legutóbb egy érdekes fogadása révén került forgalomba a neve.
+Egy spanyol táncosnővel arra fogadott, hogy le tudja-e bökni cipője
+hegyével egy hat láb magas ember fejéről a kalapot. A táncosnő megnyerte
+a fogadást és az ifju gróf egy tízezer forintos ékszert nyujtott át neki
+elismerése jeléül. Ennyit a fiúról. Ami a gróf leányát illeti, róla elég
+lesz megjegyeznünk annyit, hogy hét napi járó földön ő volt a legrútabb
+nő.
+
+Mikor az öreg kegyelmes tudomást szerzett fiának fogadásáról,
+gondolkozóba esett örökösének jövendője felől. Belátta, hogy az ifjúnak,
+aki életében bizonyára még több spanyol táncosnővel is fog
+összetalálkozni, kevés lesz az apai öröksége. Azért kivánatosnak
+tetszett előtte a gondolat, hogy a leányát kitagadja és annak vagyonát
+is a fiának hagyja. A grófnő egyébként is annyira igénytelen és
+takarékos volt, hogy nem kellett őt félteni a jövendő eshetőségeitől.
+Mialatt a gróf ilyen apai gondokkal vívódott, hirtelen azon ötlete
+támadt, hogy a leányát össze fogja házasítani az amerikaival. Uriember
+nem vesz el hozomány nélkül csunya leányt, az ilyen amerikai
+konzerv-mágnás azonban boldog, ha összeházasodhatik az ó-világ nagy
+familiáival. Korántse higyjük, hogy ő nagyméltóságának büszkesége
+küzdelem nélkül megadta volna magát. Óh nem! Eleintén fölháborodással
+utasította vissza a természetellenes összeköttetés gondolatát. Azt
+mondta: ha ez a fráter meg merné kérni a leányom kezét, kidobatnám a
+házamból! Később azonban enyhébben itélte meg a helyzetet. Keresett és
+talált érveket, amelyek az amerikai mellett szóltak. Hosszu vívódás után
+végleg meggyőzte magát és sóhajtva bár, de mégis csak ráadta előlegezett
+áldását a megkötendő frigyre.
+
+Lenke grófnő – ez volt Lándory leányának a neve – egy egész éjszakán át
+keserü könnyeivel itatta párnáját, mikor megtudta édesapjától, hogy
+feleségül kell mennie a parvenü milliárdoshoz. A szegény grófnő nagyon
+rút volt, minélfogva fölötte gőgös is volt. Mert figyelemre méltó tény,
+hogy a szép külsejü mágnásivadék nem annyira büszke főrangu eredetére,
+mint a csúnya. Azt merném mondani, hogy a szépség mennyisége fordított
+arányban áll a gőg mennyiségéhez. És ez természetes is. A szépség tudja
+magáról, hogy a világnak joga van hozzá és a szép asszony, akár
+mágnásnő, akár mosónő, esztétikai viszonyban él minden jóízlésü
+férfival. Ez a viszony a szépség diadala és a szépség többre becsüli
+diadalát a nemesi koronájánál.
+
+Mondom, a szegény grófnő keservesen sírt. Végül azonban mégis
+belenyugodott apjának akaratába, mert ő egyébként is a martiromságra
+hajló nők fajtájához tartozott. Megkönnyítette martiromságát az a tudat,
+hogy a yankee tulajdonképpen régi nemesi család sarjadéka és hogy mi sem
+áll útjában, hogy újból fölvegye az Avarffy nevet.
+
+A kegyelmes, mikor Huszton járt, megmondta az amerikainak, hogy
+látogatása tulajdonképpen neki szól és Huszt néhány nap mulva vissza is
+adta a vizitet. Pálma és Zsezse, bár megsejtették a gróf szándékát, nem
+féltették a gavallérjukat. A szegény Lenke oly példátlanul csúnya volt,
+hogy erről az oldalról nem fenyegette őket veszedelem.
+
+Az amerikai azonban nagyon megbánta látogatását. A lándorfalvi grófi
+kastélyban a kellemetlen kalandok egész sorozata érte. Az első
+kellemetlenséget egy hórihorgas, szőke ember képviselte, aki a kastély
+udvarán fogadta a vendéget. Ama bizonyos Kelemenffy báró volt, aki a
+budapesti klubban fölismerte a yankee személyében a szakács s a komorna
+fiát. A báró rokona volt a kegyelmesnek és mint afféle tönkrement úr,
+félesztendőre bekvártélyozta magát a kastélyba, ahol – ha éppen józan
+volt – igyekezett Lenke grófnő körül kellemkedni. Ő úgy találta, hogy a
+grófnő „nem is olyan nagyon csúnya“ és ez „elegendő ok volt neki arra,
+hogy a kezére áhítozzék.
+
+A báró ezúttal józan volt, azért nem is inzultálta az amerikait, hanem
+megelégedett azzal, hogy folyton a sarkában legyen és hogy kérdően
+rámeressze hideg, nagy halszemét. Ebédközben azonban már alaposan
+berúgott – két pohár bor elég volt neki e célra – és estig, valahányszor
+elcsíphette Husztot, suttogó és könyörgő hangon ismételgette: „Úgy-e, te
+vagy, Fránci?“
+
+A másik kellemetlenséget a szíves házigazda okozta vendégének. Ő ugyanis
+a tartózkodást, melyet az amerikai a grófnővel szemben tanusított, Huszt
+túlságos félénkségével akarta megmagyarázni. Hogy kicsalja a madarat a
+bokorból, vaskos célzásokkal kezdte bombázni. Huszt végül már csak úgy
+tudott védekezni az örömapa-jelölt ellen, hogy elővette legfagyosabb
+yankee-arcát és a hülyét játszotta.
+
+Az este, mikor Huszt búcsút akart mondani a lándorfalviaknak, megnyiltak
+az ég csatornái és zuhogó zápor söpört végig a vidéken. A gróf ilyen
+körülmények közt semmiképpen sem akarta útnak ereszteni vendégét.
+Husztnak tehát meg kellett hálnia a kastélyban. Mikor estebéd után a
+vendégszobájába vonult, egy tisztes öreg asszonyságot talált ott, aki
+német nyelven utasításokat adott a vendég szolgálatára rendelt lakájnak.
+A kastély kulcsárnőjének látszott. Az asszonyság mély bókot csapott az
+amerikai előtt; azt mondta: Kisztihand euer Gnáden! – és sietve
+kivonult. Huszt cigarettára gyújtott és így szólt magában:
+
+– Tehát még él a jó öreg!
+
+A kulcsárnő ugyanis az édesanyja volt.
+
+Mikor ágyba feküdt, odakészítette a töltött Browning-ját az éjjeli
+szekrényre. Mert olvasott egyszer egy történetet egy kegyetlen
+nagyúrról, aki éjnek idején megrohanta semmi rosszat nem sejtő vendégét
+a csatlósaival és a várkápolnában összeeskette a leányával.
+
+Az éj azonban baj nélkül elmúlt. Másnap reggel az amerikai esze nélkül
+visszasietett Avarffyékhoz.
+
+Mikor elbúcsúzott Lándory gróftól, az egy kis szolgálatot kért tőle.
+
+– Az öreg Avarffy meg én igazgatósági tagjai szeretnénk lenni a
+Nagybirtokosok Bankjának… Manap nem szabad már megvetni az ilyen
+morzsákat sem… Hogy befolyásra tegyünk szert a banknál, én is, meg
+Avarffy is néhány százezer forintot helyeztünk el a papirjaiban… Persze
+a rokonaink és a barátaink felesleg pénzét is oda dirigáljuk… Előkelő,
+gazdag intézet, melyről bizonyára hallottál már. Szeretném, ha te is
+odatelepítenéd a folyószámládat…
+
+– A te kedvedért mindent, kegyelmes uram! – mondta Huszt. (Magában
+hozzátette: Csak _egyet_ nem!)
+
+Huszton az öreg Avarffy is szóba hozta a Nagybirtokosok bankját. Azt
+mondta, hogy a magyar pénzpiac legszolidabb vállalkozása. Neki már azért
+is rokonszenves, mert Guidó a bank révén valahára nagyobb keresethez
+jutott.
+
+
+VIII.
+
+– Értesz te igazgyöngyökhöz? – kérdezte egy nap Huszttól Zsezse
+őnagysága.
+
+– Nem igen, – válaszolt az amerikai.
+
+– Sebaj, azért mégis meg kell nézned Báthory Erzsébet smukját.
+
+– Ki az a Báthory Erzsébet?
+
+Az asszony elnevette magát.
+
+– Ma már por és hamu, de valaha híres dáma volt Csejthe vár úrnője, ha
+nem is tudnak róla a Washington-College-ben. Neki volt az országban a
+legszebb gyöngysora. Úgy látszik, nagyon szerette a bágyadt fényü kis
+gömböket, valamint Borgia Lukrécia is szerette. A híres ékszert egyik
+unokája eladta vagy elzálogosította egyik nagyapánknak.
+
+– S ma is megvan még? – kérdezte az amerikai.
+
+– Megvan apa vasszekrényében.
+
+Az öreg úr savanyu arcot vágott és hümmögni kezdett. Nincs annak semmi
+értelme, hogy az ilyesmit a nagyharangra akasszák! Végül azonban Zsezse
+és Pálma biztatására mégis előhozta titkos rejtekhelyéről a vasláda
+kulcsát. A ládát persze a hálószobájában őrizte. Nem volt modern
+pénzszekrény, hanem afféle Rákóczi-korabeli vasszekrény, várkapu-zárral
+és fogaskerekeken furfangosan szétszaladó, karvastagságu reteszekkel.
+
+Az ékszer, egy mogyorónyi gyöngyszemekből készült torokpajzs, valóban
+gyönyörü volt. Zsezse a mezítelen nyakára kapcsolta.
+
+– Kezdenek megint vakulni a gyöngyök, – mondta. – Ilyenkor az a kúrájuk,
+hogy Pálma vagy én néhány hétig a nyakunkon viseljük. Én azonban nem
+kérek többet az élvezetből, mert ilyenkor apa szobájában kell aludnunk.
+
+– Mennyit érhet az ékszer? – kérdezte az amerikai.
+
+– Háromszázezret megér, – vélekedett az öreg. – A gaz bécsiek azonban
+csak kétszázezret akarnak érte adni. Ha megfizetnék az árát, mindjárt
+eladnám, mert borzasztó kamatot vesztek rajta.
+
+– Apa már negyven esztendő óta alkudozik a bécsi ékszerészekkel, –
+nevetett Zsezse.
+
+– Ez a vasláda zára olyan kezdetleges, hogy egy görbe szöggel meg egy
+harapófogóval tíz perc alatt kinyitom, – mondta az amerikai.
+
+Hangsúlyoznom kell azonban, hogy ezt nem fenszóval mondta, hanem csak
+magában. Fenszóval ennyit mondott csak:
+
+– Nekem van egy nyakkendőre való gyöngyöm, mely valamivel kisebb
+ezeknél, de reám nézve azért érdekes, mert jelen voltam, mikor a maláji
+gyöngyhalász fölhozta a tenger fenekéről.
+
+Félórával később Huszt összetalálkozott az alsó folyosón Guidónéval.
+
+– Guidónak hirtelen Pestre kellett utaznia, a többiek meg mind a
+délutáni álmukat alusszák, – mondta mosolyogva az asszony.
+
+– S te miért nem alszol?
+
+– Félek a hízástól, – volt az őszinte felelet. Mosolyogva, de kissé
+sápadtan nézett Huszt szemébe. – Szeretném látni a gyöngyszemet, melyet
+előtted halásztak ki a tengerből…
+
+Az amerikai kinyitotta a szobája ajtaját és az asszony beosont hozzá.
+Huszt kikereste ékszerdobozát és egy nagy gyöngyöt nyújtott Zsezse felé.
+Ez az. (Egy antwerpeni zsidótól vette.)
+
+– Ha elfogadja, magának adom.
+
+– Köszönöm! – mondta Zsezse egyszerűen és nyakán a pongyolája bélésébe
+tűzte.
+
+Az amerikai átölelte az asszonyt és meg akarta csókolni. Az azonban
+ijedten védekezett. Véletlen találkozásuk alkalmával a folyosó
+fordulóján vagy a kertben nem volt ennyire tartózkodó. Most történt
+azonban első ízben, hogy négyszemközt volt Huszttal és a szíve az inába
+szállott.
+
+– Zsezse! hol vagy? – kérdezte valaki a folyosón.
+
+Pálma hangja volt. Zsezse összekulcsolta a két kezét és az ég felé
+tekintett.
+
+– Ebből szép slamasztika lehet!
+
+Kopogtattak az ajtón.
+
+– Yankee, odabenn vagy?
+
+– Rögtön, – válaszolt Huszt, – csak magamra kapom a kabátomat…
+
+A szobának csak egy kijárata volt, az ablakokat pedig vasrács zárta el…
+Mialatt Pálma a téglakövezeten kongó léptekkel járt föl-alá az ajtó
+előtt, az amerikai egy kérdő pillantást vetett Zsezsére.
+
+– Mi lesz most?
+
+– Rejtsen el! – suttogta az asszony.
+
+Csak egyetlen búvóhely volt a szobában, a Regélő régi divatképeivel
+teliragasztott spanyolfal, amely Huszt ágya mellett állott. A képek
+krinolinos, hosszunyaku hölgyeket ábrázoltak. Zsezse a spanyolfal mögé
+vonult, az amerikai pedig kinyitotta az ajtót. Pálma belépett és kissé
+sápadtan tekintett körül. Az orrcimpája idegesen remegett, mint az erdei
+ragadozóé, amikor ellenséget szimatol. Meglehet, hogy öntudatlanul
+megérezte a Zsezse pongyolájából áradó, gyűlölt ámbraillatot.
+
+– Beszédem van veled, kezdte a leány.
+
+– Sétáljunk egyet a kertben? – indítványozta a megszeppent gavallér.
+
+– Nem, yankee; a kertben összetalálkozhatnánk Zsezsével, és amit mondani
+akarok, arról neki nem szabad tudnia.
+
+Szépen vagyunk! – gondolta Huszt. És szinte hallotta a Zsezse
+türelmetlen és kíváncsi ficánkolását a papirfal mögött…
+
+Pálma arca nagyon sápadt volt. Az ablak vasrácsa mögött bólongató lombra
+szegezte tekintetét, miközben halálos elszántsággal szólt:
+
+– Te nemrégiben, amikor a házasságról beszélgettünk, azt mondtad nekem:
+Nem látom be, hogy miért illesse a kezdeményezés joga éppen csak az
+egyik felet, a férfit… Lehet, hogy ez hülyeség, de akkor magadra vess,
+ha én most hülyeséget teszek. Én napok óta különben sem tudok
+gondolkozni. Én egy rögeszme hatása alatt állok.
+
+– De Pálma, kérlek…
+
+A leány szinte haragosan vágott a szavába.
+
+– Ne szólj, amíg végig nem hallgattál. Én most megteszem azt, amit
+hozzám hasonló leány talán még soha sem tett. Bevallom neked, hogy
+szeretlek, és kérlek, hogy légy az urammá. Ha visszautasítasz, nem fogok
+bánatomban meghalni. De ha elfogadod ajánlatomat, akkor hű és jó
+feleséged, mindenekelőtt pedig nagyon boldog feleséged lennék.
+
+Huszt a rémülettől némán szemlélte a leányt.
+
+Az pedig kis szünet után így folytatta:
+
+– Nem szántam volna el magamat e vakmerő lépésre, ha nem tett volna
+beszámíthatatlanná a féltékenység, amelyet Zsezsével szemben érzek.
+Féltékenység talán nem is jó szó; félelmet kellett volna mondanom. Ő tud
+a szerelmemről és kétségbeesett erőlködéssel el akar tőlem csábítani. Ha
+másképp nem lehet, a szeretőddé is lesz, csakhogy elválasszon tőlem.
+Pedig nem szeret. Nem is tud szeretni. Egész valóját betölti a hiúsága,
+az önzése és a telhetetlensége. Mert Zsezse egy bestia.
+
+A spanyolfal kissé megbillent…
+
+– Nos, – szólt Pálma, – mit válaszolsz?
+
+Soha életében még yankee olyan ostoba arcot nem csinált, mint
+Huszt-Hudson e pillanatban. Kissé megköszörülte a torkát, aztán komoly
+meghatottság hangján mondta:
+
+– Édes Pálmám, te tudod, mennyire rokonszenvezem veled… Nemes nyiltságod
+csak fokozza nagyrabecsülésemet…
+
+Nem folytathatta ünnepi szónoklatát, mert e pillanatban felborult a
+spanyolfal. Zsezse őnagyságta rúgta fel. A szép asszony nevetőgörcsöt
+kapott, és ott fetrengett Huszt ágyán. Sikoltozva kacagott, közbe levegő
+után kapkodott. A könnyei peregtek.
+
+– Ezt nem lehet kibírni! – kiáltotta fuldokolva. – Nyolc napi
+gondolkodási időt fog kérni! Esküszöm, hogy nyolc napi gondolkodási időt
+fog kérni!
+
+Pálma hófehér arccal bámult az ágyra.
+
+– A szeretője! – hebegte. – A szeretője!
+
+Aztán kifutott a szobából, végigrohant a folyosón, föl az emeletre és
+bezárkózott a szobájába. Zsezse néhány percig még emberfeletti erővel
+védekezett viharos jókedve ellen, aztán ő is fölkelt és szó nélkül
+elhagyta a szobát. Bágyadtan, támolygó léptekkel ment föl az emeletre. A
+lépcső közepén újabb kacagó roham vett rajta erőt. Le kellett ülnie a
+garádicsra.
+
+Huszt a maga részéről azzal töltötte az egész délutánt, hogy fel-alájárt
+a szobájában. Valahányszor az ablakhoz ért, mindig a homlokára ütött. Az
+ajtónál pedig mindig azt mondta, hogy: uff!
+
+Mikor elsőt harangoztak estebédhez, felöltözött; második harangszóra
+belépett az ebédlő mellett lévő dohányzóba. El volt rá készülve, hogy
+Guidó úr, – akinek Pálma bizonyára már mindent elmondott, – meg fogja
+rohanni, mint az éhes tigris. Az öreg Avarffy pedig ki fogja utasítani a
+házából. Guidó azonban nem rohanhatta meg, ő nem is volt Huszton, hanem
+e pillanatban éppen a budapesti Népszínház egy gömbölyü karhölgyét
+látcsövezte kaszinói zsölléjéről. Az öreg úr pedig ily szavakkal fogadta
+az amerikait:
+
+– Kell egy pohár jó szilvórium?
+
+Pálma jókedvünek és nyugodtnak látszott. Zsezse azonban bágyadt és
+rosszkedvü volt. A szép asszony fájlalta a mellét. És még valami fájt
+neki. Öt perccel az első harangszó után Pálma ugyanis megjelent a
+sógornője szobájában és szeretetreméltó mosollyal az ajkán így szólt:
+
+– Te, Zsezse, én meggondoltam a dolgot, és elhatároztam, hogy nem
+haragszom reád. A yankeera sem. Jó gyerek vagyok és nem veszem
+túlságosan komolyan, hogy az ideálom szeretője vagy. Sőt ha majd az uram
+lesz, akkor sem fogom eltiltani ilyen apró szórakozásoktól.
+
+Zsezsének ekkor elmult a nevető kedve. Hogy mégis némi ürmöt öntsön
+Pálma poharába, száraz hangon ennyit mondott csak:
+
+– Te okos vagy, drágám, és ez mindhármunkra nézve igen kényelmes…
+
+
+IX.
+
+Huszt a falusi postahivatalhoz ment, levelek után nézni. Ő napokkal
+ezelőtt egy csekket küldött Budapestre, a Nagybirtokosok Bankjához, ahol
+újabban a tőkéjét kamatoztatta, de bár táviratot is menesztett már a
+bankhoz, eddigelé sem pénzt, sem levelet nem kapott. Levelet ugyan most
+sem talált, de a postahivatal előtt meglátta Lándory ő excellenciájának
+négyes fogatát. A nagyúr feltünő hüvösen fogadta az amerikai üdvözlését.
+Huszt tehát a faképnél hagyta a grófot és újabb táviratot írt a
+bankjának. A távirótiszt olvashatatlannak találta a yanke írását.
+
+– Nagybirtokosok bankja? – kérdezte.
+
+– Igen!
+
+Ekkor megszólalt a kegyelmes úr, aki a füstös szoba túlsó végén
+sajátkezüleg pecsételt le egy csomagot.
+
+– Hjah, igaz! Rossz információkat kaptam Avarffy Guidó bankjáról… Meg is
+szakítottam velük minden összeköttetést…
+
+– Azt hiszed, kegyelmes uram, hogy veszedelemben van a pénzünk?
+
+– Nekem nincs ott pénzem, – válaszolt nyugodtan az öreg úr.
+
+– De hiszen azt mondtad, hogy néhány százezer forintot helyeztél el a
+banknál?
+
+– Csak akartam! Csak akartam! – mondta a kegyelmes.
+
+Azzal könnyedén megbillentette a kalapját és elment. Husztot rémület
+szállotta meg… Minden pénze e banknál volt!
+
+Mikor kilépett az utcára, dübörgést hallott a közeli pályaudvarról.
+Megnézte az óráját: a budapesti gyorsvonat két perc mulva indul. Még
+jókor érkezett, hogy fölkapaszkodjék az indulófélben lévő vonatra.
+
+Budapestre érkezvén, mindenek előtt a bankjához hajtatott. A magyar
+pénzpiac legszolidabb vállalkozása – így nevezte a bankot az öreg
+Avarffy – egy újonnan épült, de máris bámulatosan mocskos külvárosi ház
+második emeletén székelt. A keskeny és meredek lépcsőn és fenn a
+folyosón, egy csapat búsképü ember ődöngött. Az ajtó előtt rendőr
+posztolt, odabenn pedig mérgesképü urak lapozgattak a halomra hordott
+üzleti könyvekben. Valami hivatalos vizsgálat folyt ott éppen.
+
+Egy feketeruhás úr, akinek olyan szakálla volt, mint az asszir
+királyoknak, dühösen hadonászott esernyőjével a pénztár-szoba ketrece
+előtt. A hivatalos emberek nagynehezen kitessékelték a folyosóra, és
+akkor ott kezdett szónokolni, a belső fölindulástól rikácsoló hangon.
+
+– Betörés, amit itt műveltek! Minden igazgató annyi pénzt vett ki a
+bankból, amennyit be tudott fizettetni a balekjaival… Avarffy Guidó
+százezer forinttal terhelte meg a folyószámláját… A fedezete pedig egy
+fületlen gomb… Ez az úr most is szabadon jár még!
+
+Huszt úgy gondolta, hogy eleget tud már. Sietett Guidó szállására. Ott
+azt mondották neki, hogy a képviselő úr a gőzfürdőben van. Hogy
+elcsípje, maga is jegyet váltott, levetkőzött és keresni kezdte barátját
+a zuhanyos és medencés termekben. Végre megtalálta a gőzkamrában. Guidó
+hosszában a fapadon feküdt és egy herkulesi termetü fürdőszolgával
+dögönyöztette magát. Azt mondta éppen:
+
+– A lapockámat is, Muki! Úgy, úgy!
+
+Megpillantotta Husztot és vidáman elkurjantotta magát:
+
+– Szervusz, yankee! Hát te hogy kerülsz ide?
+
+Az amerikai leült a szomszédos padra.
+
+– A Nagybirtokosok Bankja dolgában jöttem, – mondotta.
+
+– Biz’ az csúnyául befuccsolt! – konstatálta Guidó. Majd a
+fürdőszolgának mondta: – Muki, a gerincemet is paskolhatja egy kicsit! –
+Aztán megint Huszthoz fordult: – Tudod, mindennek az a fránya Kotzinger
+az oka! Én persze semmit sem értek a banküzlethez, hittem Kotzingernek,
+aki azt mondta, hogy jól állunk, nagyon jól állunk, míg aztán a mult
+héten egyszerre eltünt, mint a kámfor… Alkalmasint Amerikába ment. Az
+öregek a hibásak, Lándory meg az apám, mert az utolsó pillanatban
+megtorpadtak és megszaladtak a pénzükkel… Ha közibénk állanak, akkor van
+pénzünk és hitelünk bőven… No most egy dézsa hideg vizet!
+
+Az utolsó mondása Mukinak szólt.
+
+– Megmenthetünk valamit a pénzünkből? – kérdeze az amerikai.
+
+– Nem igen hinném, – mondotta Guidó úr őszintén. – Hanem most gyere a
+zuhany alá!
+
+Együtt mentek a szomszéd terembe. Guidó, aki fürdő-inyenc volt, sorra
+vette a különböző hőfoku és erejü vízsugarakat. Közben beszélt és
+szavait olykor furcsa hörgő és röfögő hangokkal szakította meg.
+
+– Nem is hinnéd, mennyi bosszúságot okoz nekem az a buta bank… Két nap
+óta úton-útfélen megrohannak mindenféle gyanús firmák, hogy fizessem meg
+a betétjüket… Rongyos húsz-harminc pengőért fölvernek reggeli álmomból
+és utánam tolakodnak a kaszinóba… És hogy a fiskálisok milyen
+szemtelenek, – na!
+
+Mikor már rájuk adták a lepedőt, Guidó megveregette Huszt hátát.
+
+– Te könnyen nevetsz, öregem! Akinek egy negyedmilliárdja van, annak meg
+se kottyan az a pár garas!
+
+– A veszteség nem nagy, – vélekedett Huszt, – de minden veszteség
+kellemetlen. Megyek és táviratot küldök az angol banknak, hogy nyisson
+nekem újabb hitelt.
+
+– Hol ebédelsz? – kérdezte Guidó.
+
+– A pályaudvaron. A déli vonattal vissza akarok menni Husztra.
+
+– Kár, hogy annyira sietsz. Magammal vittelek volna egy jó kis nyári
+korcsmába, ahol felséges halászlét főznek.
+
+Husztnak azonban ezúttal nem volt olyan jó étvágya, mint Guidó úrnak és
+azért otthagyta barátját és kisietett a vasútra. Egész vagyona most
+néhány száz forint készpénzből és körülbelül ezer forint értékü
+ékszerből állott… Közel kétszázezer forintja veszett oda Guidó
+bankjában. A vasúti kocsiban szivarra gyújtott és elmélkedni kezdett.
+Elmélkedésének eredménye a következő volt:
+
+– A kétszázezer forintomat megfizettetem az öreg Avarffyval… Ha lenyeli
+is minden pénzét, én viviszekciót csinálok rajta és kiveszem belőle…
+Előbb azonban feleségül kell vennem Pálmát… Holnap meglesz az eljegyzés,
+két hét múlva a lakodalom… Most már nem tréfálunk többet…
+
+A kedvező véletlen úgy akarta, hogy az eljegyzés még az este
+végbemenjen. Huszt kissé korábban ment estebédhez és a kis szalonban
+egyedül találta a leányt.
+
+– Pesten járt? – kérdezte Pálma, miközben kezet nyújtott neki.
+
+– Ott.
+
+– Rossz híreket vett talán?
+
+– Annyiban rosszak, hogy Londonba kell utaznom, sőt talán Amerikába is.
+
+A leány meghökkenve tekintett reá.
+
+– És mikor akar elutazni?
+
+– Egy-két héten belül.
+
+– És meddig akar odamaradni?
+
+– Bizonytalan időig. Nem tőlem függ.
+
+Pálma a mellére hajtotta a fejét. Ha akarta volna, akkor se tudta volna
+leplezni nagy levertségét. Most már mindennek vége.
+
+Az amerikai hozzálépett, megfogta a kezét és szelid hangon mondotta:
+
+– Szeretném, Pálma, ha maga velem jöhetne.
+
+A leány arca egyszerre vérvörös lett. A szeme tüzelt.
+
+– Én… magával?
+
+– Mint a feleségem. Lehetséges?
+
+– Hogy lehetséges-e? Édes barátom, hiszen én egyebet se kívánok!
+
+Többet nem beszéltek erről, mert bejött az öreg meg Zsezse. Az estebédet
+mélységes csendben költötték el. Zsezse azonban valami gyanút foghatott,
+mert figyelmesen vizsgálgatta hol a sógornője, hol az amerikai arcát.
+Asztalbontásnál azonban Pálma nem bírt tovább magával.
+
+– Apa, ujságot mondok. A yankee megkérte a kezemet és én igent mondtam.
+
+Az öregnek beszélt, de Zsezsére tekintett.
+
+Avarffy úgy érezte, hogy neki most valami szép és lehetőleg megható
+dolgot kellene mondania. De mivel az ő ékesszólása csak a honszerelemre
+volt berendezkedve, nem is jutott eszébe semmi, ami a helyzethez illett
+volna. Csak dörzsölte a kezét, nevetett és azt mondta: – No, ez nagy
+meglepetés! – Zsezsének pedig – csak azért is! – egyszerre széles
+jókedve lett. Azt mondta: Pezsgőt! Pezsgőt! – Avarffy Sándor pincéjében
+azonban nem tartottak ilyenféle italt.
+
+– Hallom, – mondotta később az amerikainak Avarffy, – hallom, hogy jól
+megkoppasztottak abban a fránya bankban?
+
+– Potomság, – nyugtatta meg Huszt. – Nem is az az egypár garas bosszant,
+amit elemeltek tőlem, hanem a tulajdon ügyetlenségem. Azért eshetett meg
+velem, mert nem ismertem eléggé a nyomorúságos magyar viszonyokat.
+
+Husztnak egyébként nemcsak fájt vagyonának elvesztése, de nagy erkölcsi
+fölháborodást is okozott neki. Ő az amerikaivá lett észjárásával igen
+jól megértette azt, hogy egyik ember alkalomadtán kifosztja a másikat. A
+kifosztás műveletének vannak azonban kötelező előföltételei és
+formaságai. Én példának okáért a vasúti kocsiban pisztolyt tarthatok az
+útitársaim orra alá és azt mondhatom nekik: Hölgyeim és uraim, kérem a
+pénztárcájukat! – Ekkor oly üzleti vállalkozásba megyek bele, amelyen
+szépen nyerhetek, de el is veszíthetek mindent. Mert akadhat az
+útitársak között olyan is, aki a tárcája helyett ugyancsak a pisztolyát
+húzza ki és fejbelő. Az is megeshetik, hogy utólag még elcsípnek és
+meglincselnek. Kifoszthatom embertársaimat úgy is, hogy aranyércet
+találok Oregonban és részvénytársaságot alapítok. Aki egy esztendő alatt
+húszezer dollárt akar nyerni ezren, az el lehet reá készülve, hogy
+otthagyja az ingét. Bank létemre azonban semmi körülmények közt sem
+tehetem meg azt, hogy ellopjam valakinek a csekkszámláját. Ez olyan
+hitványság, mintha a kincstár kiürítené a pénzesleveleket, melyeket
+postára adnak. Vagy mintha az orvos elvágná a narkózisban levő beteg
+torkát. Nemcsak hitványság, de páratlan ostobaság is. Mindenkinek azt
+kell tennie, amiből él. Az utonálló és a spekuláns a rablásból él. A
+bank, a posta és a doktor azonban a becsületességéből él.
+
+Ilyen gondolatokkal emésztette magát az amerikai. Azonban a csapás,
+amely érte, inkább fölvillanyozta, mint megtörte, mert az ő
+életfölfogása szilárd erkölcsi alapon nyugodott. Ő ismerte magát és
+tudta, hogy az Avarffy-család, ha leül vele hamisan kártyázni, végül is
+bele fog bukni a játékba.
+
+Egyelőre arra szorítkozott, hogy mosolyogva beszélt a potomságról,
+amelyet Guidó bankjában elvesztett, amellett elbüvölő
+szeretetreméltósággal bánt jövendőbeli apósával és nagyon siettette a
+lakodalmat. Neki üzleti ügyekben sürgősen Angliába és Amerikába kell
+mennie és szeretné, ha Pálma vele utazhatna. Ez lesz az ő nászútjuk. Az
+öreg úrnak tetszett a sietség. Legalább minden költséges parádé nélkül
+esnek túl az esküvőn. Meg is tette a lépéseket, hogy megkapja a
+szükséges diszpenzációkat.
+
+Pálma igen boldog menyasszony volt. Boldogságát fokozta Zsezse állandó
+rosszkedve, amelyet a fiatal asszony már titkolni se tudott.
+Nászajándékul az amerikai egy ezerkétszáz tonnás gőzyachtot ajándékozott
+a mátkájának. A yacht, melynek Butterfly volt a neve, jelenleg a
+san-franciskói kikötőben vesztegelt, de Huszt távirati parancsot küldött
+a kapitányának, hogy a Horn-fok megkerülésével siessen haladéktalanul
+Nizzába.
+
+
+X.
+
+A napokban történt, hogy Lándory Lenke grófnő, aki egy templomszőnyegen
+dolgozott, kifogyott a sárga himzőpamutból. Kelemenffy báró lovagiasan
+fölajánlotta, hogy átlovagol Husztegyházára és hoz a Rosenberg
+boltjából. Be is váltotta ígéretét. Szerencsétlenségére azonban
+Rosenberg nemcsak himzőpamutot, hanem borovicskát is árult, amely italt
+a báró igen nagyon kedvelte. Ennek az lett a következménye, hogy
+Kelemenffy, mikor újból nyeregbe akart szállani, hirtelen és szó nélkül
+lefordult a csodálkozó táltos jobbik oldalán. Egy ócska batár közeledett
+éppen a posta felől; a batárban Lándoryék kulcsárnője ült, néhány csomag
+és egy fikusztő társaságában. A kötelességtudó kulcsárnő megállíttatta a
+batárt, fölrakatta a bárót, a paripáját meg odaköttette a saroglyához,
+azután megindult Lándorfalva felé. Kelemenffy, aki még részeg
+állapotában is békés hajlamu úr volt, annyit mondott csak, hogy: sem nem
+semmi baj nincs! Később fogai közé vette a szipkáját és rá akart
+gyújtani. Vagy harminc gyújtót égetett el, – a szipka, melybe
+elfelejtett szivart tenni, sehogy sem akart füstölni, – azután kidobta a
+kocsiból a szipkát is, a tüzelő szerszámát is és megint azt mondta:
+semmi baj nincs sem nem!
+
+Mikor a batár elhaladt az Avarffy-kastély kertje mellett, a báró szeme
+megakadt egy fehér flanell-ruhás férfin, aki éppen egy vizslát tanított
+apportirozni. Kelemenffy ekkor kalapjával hátba ütötte a kocsist, hogy
+álljon meg és az örömtől sugárzó arccal kiabálni kezdett: Fránci!
+Fránci!
+
+A yankee megismerte a bárót és mosolyogva lépett a kocsihoz. Akkor látta
+csak meg az öregasszonyt.
+
+– Fránci, – mondá a báró, – itt van az édesanyád!
+
+Majd az asszonyhoz fordult:
+
+– Látja, ez a Fráncija!
+
+A kulcsárnő mereven nézte az amerikait, majd elsikoltotta magát:
+
+– Jézus Mária, Fránci, hát igazán te vagy?!
+
+Huszt a szemébe nyomta monokliját és nyugodt fölénnyel válaszolt:
+
+– Édes asszonyság, én nagyon szeretném, ha ilyen kedves és derék anyám
+volna, de sajnos, az én édesanyám régen nem él már. Hanem jó lesz, ha
+ügyel a báróra, mert ki fog fordulni a kocsiból…
+
+Huszt, akit láthatólag nem érdekelt tovább a dolog, elfordult és a
+kutyájának füttyentett.
+
+– Brit such Apport!
+
+A batár tovább döcögött. Az asszonyság egy szót se beszélt többet. A
+báró azonban úgy elérzékenyedett, hogy megeredtek a könnyei.
+
+– Fránci nem akar ránk ismerni! – mondta. – Ő nem szeret minket!
+
+Otthon, Lándorfalván, valahogyan szóba került a dolog. Az öreg gróf, aki
+két héttel azelőtt még hozzá akarta adni a leányát az amerikaihoz, most
+diadalmasan a homlokára ütött. – Ugy-e mondtam?
+
+Aztán szigoru vallatás alá vette a kulcsárnőt. A szegény asszony nagyon
+meg volt rémülve. Azt mondta, hogy neki tényleg van egy fia, aki évekkel
+ezelőtt Amerikába szökött és aki olyanféle ember, mint a husztegyházai
+nagyságos úr, de erről ő igazán nem tehet.
+
+– Ő az! – mondta ellentmondást nem tűrő határozottsággal a kegyelmes úr.
+– Nekem első pillanattól fogva gyanús volt a fráter… Tagadhatatlan, hogy
+komornyik-pofája van…
+
+Azzal leült és hosszu levelet írt a budapesti német főkonzulnak, aki
+annak idején bemutatta neki Husztot. Közölte a főkonzullal gyanúokait és
+arra kérte, hogy érdeklődjék Huszt amerikai múltja után, ha már
+bevezette a klubba… És mivel benne volt az levélírásban, írt az öreg
+Avarffynak is. A gróf szinte remegett a vágytól, hogy leleplezze a
+nyomorultat, aki nem akarta elvenni Lenke ő méltóságát.
+
+Sándor úr, alig, hogy megkapta szomszédja levelét, lesietett a yankee
+szobájába.
+
+– Minden jól megy! – mondta sugárzó arccal. – Egypár nap mulva megjön a
+diszpenzáció és akkor hamarosan lakzit csapunk… Kérdés azonban, hogy
+rendben vannak-e a te írásaid is? Mert azok nélkül nem esketnek össze.
+
+Huszt egy pillantást vetett csak Avarffy arcára és rögtön tudta, hogy az
+öreg valami gyanút fogott. A böröndjéből elővette acélkazettáját és
+kinyitotta.
+
+– Tessék!
+
+Az írásai ideális rendben voltak. Soha még amerikai embernek annyi
+igazoló okmánya nem volt, mint neki. Ezen nem szabad csodálkoznunk,
+hiszen ismerjük kalligrafikus tehetségét.
+
+Mialatt az öreg úr ártatlan arccal lapozgatott a jövendőbeli veje
+papirjaiban, Huszt egy vastag kéziratcsomót vett ki a szekrénykéből.
+
+– Van itt még valami, ami érdekelni fog! Az édesapám emlékiratai,
+amelyeket halála előtt nekem mondott tollba…
+
+Avarffy pápaszeme lecsúszott az orra hegyéig, a tüskés szemöldöke pedig
+felszaladt a homlok közepéig. Hirtelen letette kezéből az írásokat és a
+kézirat után nyúlt. Lapozni kezdett benne és mivel észrevette, hogy az
+egyes fejezetek évszámokkal vannak megjelölve, megkereste az
+ezernyolcszáznegyvenkilencedik évet. Húsz sort olvasott és ekkor
+ibolyaszínü lett a rézvörös arca. Huszt mosolyogva kivette kezéből a
+könyvet és visszatette a kazettába.
+
+– Fölösleges, – mondta, – hogy fölizgasd magadat ezzel az olvasmánnyal…
+Én ismerem az emlékirat minden sorát, de nem vettem magamnak annyi
+fáradságot, hogy meggyőződjem, igaz-e, nem-e, amit az öregem elmondott…
+És mivel néhány nap mulva már az apósom leszesz, alkalmasint nem is
+fogok magamnak soha annyi fáradságot venni…
+
+Avarffy válasza így hangzott:
+
+– Jövő héten megtartjuk az esküvőt.
+
+Mikor elhagyta a szobát, a kis ércszekrényre szakasztott olyan
+pillantást vetett, a minővel nemrégiben Huszt szemlélte a Báthory
+Erzsébet gyöngyékszerét rejtő vasládát.
+
+A yankee hirtelen elhatározta, hogy a délutáni vonattal Budapestre
+utazik. Azt mondta, hogy dolga van az amerikai főkonzullal. A valóságban
+azonban csak tisztába akart jönni a helyzetével. Avarffy viselkedéséből
+azt következtette, hogy valahonnan valami veszedelem fenyegeti. Nem volt
+az az ember, aki meglepeti magát az eseményekkel, inkább szembeszállt
+velük. Meg kellett tudnia, hogy vélekedik róla a főkonzul. Amíg az
+kitart mellette, addig bátran szembeszállhat vésszel, zivatarral. Ha
+azonban a főkonzul netán híreket kapott volna hazulról, – akkor, nos,
+akkor ki kell valamit eszelni.
+
+Budapestre érkezvén, első útja a klubnak szólt. A dohányzóban több úr
+társaságában ott találta a német főkonzult, aki valaha bevezette ide. A
+német egy meglepett pillantással mérte végig Husztot, majd elfordította
+fejét.
+
+– Ő is tud már valamit! – konstatálta az amerikai.
+
+Azzal elővette legegyügyűbb yankee-arcát és a főkonzulhoz lépett.
+
+– Jó napot, kedves gróf!
+
+A német valamit dünnyögött és zsebretette a két kezét.
+
+– Ön talán rosszul van, sir? – kérdezte Huszt, miközben föltette
+monokliját.
+
+A német gróf volt és (ami az ő szemében még több volt) tartalékos tiszt.
+
+– Nem vagyok rosszul, – mondta, – de egy órával ezelőtt nagyon különös
+híreket hallottam önről.
+
+– Lesz szíves közölni velem a híreit? Engem érdekel a dolog.
+
+– Az amerikai főkonzul-kollégám értesítést vett hazulról, hogy a
+metodista egyház szobrot készül állítani az ön édes atyjának, a híres
+konzerv-Hudsonnak.
+
+– És ennek talán fáj, hogy a metodisták nem önnek állítanak szobrot?
+
+– Másról van itt szó, sir. A metodisták azért állítanak szobrot a
+boldogult Hudson úrnak, mert kitagadta minden rokonát és összes vagyonát
+nekik hagyta. Ön tehát nem örökölhetett a konzerv-Hudson után egy centet
+sem.
+
+– És Németországban, ugyebár, nem fognak kezet olyan emberrel, akinek
+apja hitközségeknek ajándékozza vagyonát?
+
+– Németországban nem fognak kezet olyan emberrel, aki hamis nevet visel.
+Hallottam, hogy a konzerv-Hudsonak sohasem volt gyermeke.
+
+– Ezt is az amerikai kollégájától hallotta?
+
+– Tőle! Ha többet akar tudni, akkor forduljon egyenesen hozzá.
+
+Huszt kiegyenesedett.
+
+– Nem fogok vele szóba állani, de tudomására hozom a gróf úrnak, hogy el
+fogom csapatni amerikai kollégáját. Ön mosolyog? Várjon néhány napig. Az
+éjjel felutazom Bécsbe és kérdést intézek a nagykövetünkhöz, aki
+egyébként személyes jóbarátom, vajjon az Unió azért fizeti-e
+hivatalnokait, hogy azok ostoba és gonosz pletykákat terjesszenek a
+védelmükbe ajánlott amerikai polgárokról…
+
+– Azt megteheti, – válaszolt fagyosan a német gróf.
+
+– De önön is elégtételt fogok magamnak venni, gróf úr! Nem olyat, minőt
+ön gondolja. Bécsből Berlinbe utazom, a dolog megéri nekem a kis
+fáradtságot, és meglátogatom az ön császárát, aki egyízben már
+kitüntetett azzal, hogy meghítt ebédre. A császár úrhoz is lesz egy
+kérdésem.
+
+A telivér yankeenak szédítő magasságban trónoló önérzete csengett ki
+Huszt hangjából.
+
+A gróf kissé meghökkent. Ő ismeri a császárt és tudja, hogy az különös
+előszeretettel viselkedik az amerikaiak iránt. Egy óceánontúli
+konzerv-báró könnyebben beférkőzhetik a dolgozószobájába, mint egy
+brandenburgi gróf. Ha az amerikai főkonzul értesülése véletlenül téves
+volna? Ebből rettenetes izetlenség kerekedhetik. A császár nem érti a
+tréfát…
+
+– Mr. Huszt, – mondta a gróf, – én azt hiszem, hogy mi mind a ketten ok
+nélkül izgulunk. Az én amerikai kollégám maga bevallotta nekem, hogy
+eddig csak magánértesüléseket vett önről. Sacramentoban van egy nővére,
+az írt neki. Önnek talán igaza van, de ha úgy vélekedik, hogy egy
+diplomatának nem szabad ilyenféle ellenőrizhetetlen híreknek túlságos
+fontosságot tulajdonítania. Bár másrészről tagadhatatlan, hogy a
+bizalmatlanság bizonyos fokig hivatalos kötelessége a diplomatának. Én
+egyébként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy megnyugtathatom
+önt. Holnap kell Hamburgba érkeznie a new-yorki postahajónak és három
+nap mulva már megkapja az amerikai főkonzul hivatalos értesüléseit,
+amelyeket kormányától kért. Bizonyosra veszem, hogy az értesüléseik önre
+nézve kedvezők lesznek és ismerve amerikai kollégámat, meg vagyok
+győződve, hogy ő a maga jószántából fog önnek elégtételt adni. Ami engem
+illet, semmi sem akadályoz abban, hogy már most is kijelentsem, hogy én
+önt kifogástalan gentlemannak tartom.
+
+A gróf ezt olyan loyális arccal mondta, aminő csak egy porosz királyi
+tartalékos tiszttől telik. Huszt azonban nem tudott neki megbocsátani.
+Most már ő tette zsebre a két kezét, miközben hátat fordított a
+főkonzulnak és elhagyta a termet.
+
+Huszt észrevette, hogy a klubtagok bizonyos diszkrét tartózkodást
+tanusítanak vele szemben. Ezek az ingatag magyarok néhány héttel ezelőtt
+valósággal ünnepelték, bár erre nem volt semmi különös okuk; most sem
+tudnak róla semmi rosszat, de azért mégis elfordították a fejüket. A
+kártyaszobában azonban nagyon szívesen fogadták. A kártyások jó fiúk és
+keresztényi elnézéssel vannak minden embertársuk iránt, akinél pénzt
+szimatolnak. Csak egy ember volt a kártyások közt, aki nem alkudott meg
+az elveivel. Guidó úr.
+
+– Szervusz, Guidó! – kiáltott rá az amerikai.
+
+– Szervusz! – dünnyögte fagyosan a képviselő úr és azzal kijátszott egy
+treff-tizest.
+
+A yankee leült játszani, nyert is vagy ezer forintot, azután hazament a
+fogadójába.
+
+– Rossz szél kezd fújni az óceánról, – mondta magában. – Három nap
+mulva, ha megjön az amerikai posta, lecsap a menykő. Ha optimista
+volnék, akkor abban reménykedném, hogy a postagőzös hajótörést
+szenvedett. Az Észak-német Lloyd steamerjeit azonban sajnálatos módon
+ritkán éri ilyen sors. Tehát három napom van még. Ezt a három napot nem
+fogom átaludni, hanem elkészülök a jövő eshetőségeire.
+
+Hogy méltó módon elkészüljön a jövendő eshetőségeire, mindenekelőtt
+tiszti egyenruhát és papiköntöst akart magának szerezni.
+
+A következő nap reggeli óráit bevásárlásokkal töltötte az amerikai. Egy
+katonai egyenruhaszállítónál járt és egy papi szabónál; végül
+gyalogszerrel kisétált a távoli külvárosba és miután jó ideig nézelődött
+az ócskavaskereskedők tájékán, szóba állott egy ilyen emberrel, aki
+azután bevezette a boltja hátsó kamrájába. Legyünk azonban diszkrétek és
+ne kövessük hősünket ezen az útján, mert úgy lehet, hogy társaságunk
+zavarba ejtené.
+
+A tizenegy órai gyorsvonattal hazautazott megint, egy újonnan szerzett
+fekete bőrönddel fölszerelve. Mikor a vonatja beért a matyóvári
+pályaudvarra, hol az államvasút síneit a déli vasút keresztezi, éppen
+szembe jött vele a husztegyházai vonat. Ekkor az egyik ablakban
+megpillantotta Avarffy Sándor arcát. Egy másodperc tizedrészéig
+meglepetten néztek farkasszemet az üvegen keresztül. Egy vastag gőzfelhő
+csapódott aztán közéjük és mire a felhő szétfoszlott, a két vonat már
+messzire járt egymástól.
+
+– Az öreg rossz híreket kapott Guidótól, – kombinálta a yankee, – s most
+Budapestre megy, hogy tisztázza a helyzetet. Negyvennyolc óráig azonban
+várnia kell még, míg megérkezik a newyorki posta.
+
+A tudat, hogy negyvennyolc óráig nyugodtan alhatik, jókedvüvé tette. Egy
+négernótát kezdett fütyölni és kibontotta az ujságot, melyet a
+pályaudvaron vett. Mialatt a híreket böngészte, a szeme megakadt egy
+hamburgi táviraton, mely az Északnémet Lloyd új turbinás gőzöséről, a
+Munichiá-ról szólt. Ez a hajó új világrekorot teremtett az óceáni
+szolgálatban, amennyiben egy nappal előbb érkezett Amerikából Európába,
+mint az eddigi leggyorsabb gőzösök.
+
+– Nagyszerü gyerekek a németek! – mondta elismerés hangján Huszt.
+
+De aztán egyszerre kiesett szeméből a monokli.
+
+– Hogy pukkadt volna meg a kazánja! Hiszen ez a Munichia az én postámat
+hozza! Tehát már csak huszonnégy órám van!
+
+Pálma a kastély kapujában fogadta vőlegényét. Zavart és kissé félénk
+mosoly ült ajkán. Tegnap este levelet vettek Guidó úr kezétől, melyben
+azt írta, hogy a yankee alighanem szélhámos és Pálma elkészült már arra
+is, hogy soha sem fogja többet viszontlátni Husztot.
+
+– Hol járt ilyen sokáig? – kérdezte a leány.
+
+Válasz helyett az amerikai kivette zsebéből az ujságot és kis cikket
+tartott Pálma szeme elé. Abban meg volt írva, hogy a francia kormány
+három millióért árúba akarja bocsátani a hyeresi híres kastélyt, melyet
+valaha egyik provencei gróf építtetett kedvesének a kies tengerparton.
+
+– Tegnap este távirati úton megbíztam párisi ügyvivőmet, hogy lépjen
+alkudozásokra a francia kormánnyal. Ma reggel végre értesítettek, hogy a
+kormány elfogadta ajánlatomat. A kastélyt magának ajándékozom, Pálma.
+
+– Igazán nagyon kedves! – mondotta meghatottan a leány.
+
+És azzal csókra nyujtotta Husztnak a homlokát. Most már inkább hajlandó
+volt elhinni, hogy az öreg Lándory és Guidó sületlenségeket írtak és
+hogy az édesapja rémeket látott.
+
+Pálma csókja eszébe juttatott valamit a yankeenak. Azt, hogy jó dolog
+volna, ha a menyasszonyát hirtelen úgy magába tudná bolondítani, hogy a
+leány megbocsássa neki mindazt, amit holnap hallani fog felőle.
+Regényekben az ilyesmit igen valószínü módon szokták megírni. És van egy
+daljáték is, – talán a Koldusdiák? – ahol ilyen esetről van szó.
+
+Huszt a délután folyamán tényleg úgy viselkedett, mint egy boldogtalan,
+akinek eszét megzavarta a szerelem. Ő, aki eddigelé mindig meg tudta
+őrizni a yankee halvérét, most egyszerre lobogó lánggal égett. Hamarosan
+kitünt azonban, hogy a jegyespár szerepet cserélt. Pálma, aki néhány
+nappal ezelőtt még maga volt a forró odaadás, most hűvös, nyugodt és
+józan maradt. A szegény leány ugyanis sehogy sem tudta kiverni fejéből
+Guidó úr levelének egyik mondatát: „Az amerikai főkonzul úton-útfélen
+meséli, hogy a konzerv-Hudson vagyonának utolsó centjét is a
+metodistáknak testálta.“
+
+Huszt végül megszégyenülten vallotta be magának, hogy semmi hatalma
+nincs e hófehér jéghegy fölött. Otthagyta Pálmát a kis szalonban,
+cigarettára gyujtott és kiment a kertbe. Éppen jókor érkezett, hogy
+elcsípje a postaszolgát.
+
+– Táviratot hoz?
+
+– Pálma kisasszonynak…
+
+– Csak ide vele!
+
+Habozás nélkül – de a ragasztó bélyeget kímélve, – fölbontotta. Kitünt,
+hogy mennyire célszerü, ha az ember olykor érdeklődik a mások táviratai
+iránt.
+
+„Holnap reggelig maradok, akkor biztos híreket kapok. Addig készülj a
+legrosszabbra, de ne tégy döntő lépést semmi irányban. Ügyelj magadra és
+a házra.“
+
+Ezt az öreg telegrafálta Budapestről.
+
+Huszt azonnal beszólította francia komornyikját. Ez az elegáns naplopó
+unalmában a kastélytól egy ágyúlövésnyire már minden hajadonnak
+házasságot igért.
+
+– Gontran úr, – mondta a yankee, – olyan távirati hírt vettem hazulról,
+hogy holnapután útra kell kelnünk.
+
+– Hála Istennek! – sóhajtott a francia.
+
+– Megvárjuk Avarffy urat, elbúcsúzunk tőle és elutazunk.
+
+– Hová?
+
+– Hamburgba s onnan New-Yorkba. Hogy azonban megkönnyítsem magamnak a
+búcsúzást, a háziaknak azt fogjuk mondani, hogy egyelőre Budapestre
+megyünk. Megértett?
+
+– Tökéletesen, uram. Én is tudok itt olyan nőket, akik igen rossz néven
+vennék, ha megtudnák, hogy Amerikába utazom.
+
+– Ön tehát holnap csomagolni fog. A kocsisnak mondja meg, hogy reggeli
+tízkor átmegyek Lándorfalvára a grófhoz, hogy átadjam neki a ládát a
+porcellánholmival, melyet Budapestről rendelt.
+
+Az amerikai a két hölgy társaságában költötte el estebédjét. Zsezse
+őnagysága ezúttal igen szeretetreméltó volt és valószínü, hogy
+jókedvének a Pálma rossz kedve volt az okozója. Amióta a fiatal leány
+azt gyanította, hogy valami hiba van a vőlegénye milliói körül, azóta
+állandóan attól rettegett, hogy Zsezse neszét vehetné a dolognak. Ezt az
+örömet pedig nem akarta megszerezni szép sógornőjének. Zsezse nem is
+tudott semmit, de azért a mátkapár nyomott kedve fölötte jó hatással
+volt reá.
+
+A kis társaság hamarosan szétoszlott. Tíz óra felé már mélységes csend
+borult a kastélyra. Ekkor nesz nélkül megnyilt a földszintes sarokszoba
+ajtaja és az amerikai kiosont a kertbe. Szürke sportruhában volt, selyem
+hálóingben, a fején úti sapkát viselt, a lábán pedig gummitalpu
+tennisz-cipőt…
+
+Mielőtt nyomon követnők hősünket kalandos éjjeli útján, állapodjunk meg
+egy pillanatra, mert, úgy érzem, hogy egy őszinte vallomással tartozom
+türelmes olvasóimnak. Bevallom, eredetileg az volt a tervem, hogy
+hallgatással fogom mellőzni az éj történetét. Ez azonban, sajnos,
+lehetetlen a mese folytonossága szempontjából. Arra határoztam tehát
+magamat, hogy mindent híven el fogok mondani. Előrelátható, hogy a
+becsülés, mellyel olvasóim elbeszélésem hőse iránt viseltetnek,
+tetemesen meg fog csorbulni. Nem szándékom őt megvédelmezni, az
+emberszeretet azonban arra indít, hogy olvasóimat emlékeztessem bizonyos
+enyhítő körülményekre, melyek latba vehetők. A büntetlen előéletet, mely
+a bírósági eljárásban nagy szerepet visz, nem feszegetem. Rámutatok
+azonban Huszt-Hudson ifju korára és arra a körülményre, hogy a
+Guidó-féle bank bukása nagyon fölizgatta és némileg talán meg is zavarta
+itélőképességét.
+
+Ezek után siessünk hősünk után, aki már a sötét kertben áll, egy bokor
+árnyékában és mereven szemléli a kastély felső emeletét, hol Avarffy
+Sándor hálószobája van és ahol – mint tudjuk – Báthory Erzsébetnek
+vagyont érő gyöngyékszerét őrizték egy régi vasláda fenekén. A yankee
+oda akart feljutni.
+
+Hogy miért nem ment föl egyszerüen az emeleti lépcsőn? Mindjárt
+kitudódik, ha egy röpke pillantást vetünk a ház helyrajzára. A család
+tudvalevőleg az emeleti szobákat lakta. Az öreg úr szobájába két ajtón
+tett, a másik egy kisebb kamrába, melyet fürdőszobáát lehetett bejutni.
+Az egyik ajtó a nagy folyosóra vezenak használtak. A kamrából egy
+kárpitos ajtó Pálma szobájába vezetett, Pálma szobájának a főbejárata
+megint a nagy folyosóra szolgált. Aki a folyosó felől hozzá akart
+férkőzni a kincses ládához, annak vagy az Avarffy, vagy a Pálma ajtaján
+kellett bemenni. A két ajtó még a régi jó zsiványidőkben készült, mikor
+az ajtókat vastag tölgyfadorongokból faragták és belülről kampóra járó
+vasrudakkal torlaszolták el. Huszt tudta, hogy Avarffy elutazása előtt
+alaposan elzárta a maga ajtaját. Ezt csak dinamittal vagy faltörő kossal
+lehetne kinyitni. Hátra volt még a Pálma ajtaja. Ez azonban szintén nem
+jöhetett kombinációba. A szobába tehát az ablakon át kellett bemenni.
+
+Nem volt az ablakon vasrács? – kérdi a szíves olvasó.
+
+Volt. Karnyi vastagságu rudakból kovácsolt és tüskés arabeszkekkel
+átfont rács volt minden ablakon. A fürdőszobának volt azonban egy két
+arasznyi átmérőjü kerek szelelő-lyuka, azon nem volt rács. Tudvalevő
+dolog, hogy a régi jó időkben, mikor a huszti kastély épült, még nem
+igen ismerték a fürdőszoba intézményét. Avarffy Sándor húsz esztendővel
+ezelőtt, sóhajtva bár, de meghajolva a haladó kor követelményei előtt,
+tetemes költségen fürdőszobává alakította át a lakása mellett levő sötét
+kamrát és ekkor törette ki a szóbanforgó szelelő-lyukat.
+
+Lássuk azonban, hogy mihez kezd Huszt. Egy ideig csendben hallgatja egy
+csalogány méla énekét, azután a pitvar utolsó oszlopa mellé oson és ott
+néhány ügyes fogással gyorsan felkúszik a villámhárítón az emeletig. Az
+emeleti ablak alatt egy arasznyi szélességü kiugrása van a falnak. Arcát
+a falnak fordítva, kiterjesztett karokkal lépked a kiugráson. Két
+becsukott ablak előtt halad el: ezek Zsezse ő nagysága ablakai. Azután
+meg kell kerülnie a sarokoszlopot, mely az oldalszárnyat a főépülettől
+elválasztja. Megint két ablak, ez a kis szalón; három ablak az ebédlő;
+két ablak a Sándor úr szobája. Most ott van a kerek szelelő-lyuk előtt.
+Megpróbálja, hogy kinyissa az ablakot, de belülről be van reteszelve.
+Rámástól be akarja nyomni, de az lehetetlen. Ekkor egy ökölnyi darab
+viaszt vesz ki a zsebéből, azt odaragasztja az üveghez és a gyémánt
+gyűrűjével egy tenyérnyi lapot kivág az üvegből. A viasszal azért fogja
+az üvegdarabot, hogy annak lehulló cserepei zajt ne csináljanak. A
+lyukon át benyúl a karjával, megkeresi az ablak reteszét és kinyitja. A
+szelelő-lyuk igen szűk, de az ilyen jótermetü legény be tud férkőzni
+minden résen, ahová be tudta szorítani a két vállát.
+
+A fürdőszobában van. Balra van Pálma, jobbra Avarffy úr ajtaja. A
+jobboldali ajtó be van zárva, de a kulcs a zárban van. Nesz nélkül
+kinyitja, aztán kiveszi a kulcsot a zárból és beoson az öreg
+hálószobájába. Egy kis lámpás villan meg a kezében. Miután meggyőződött,
+hogy tényleg egyedül van a szobában, kulccsal bezárja az ajtót, azután
+egy karosszékbe ül és cigarettára gyújt. Eddig jól ment minden.
+
+Miután elszívta a cigarettáját, már kipihente a fáradtságát is. Most
+letette egy székre zseblámpását és annak fénye mellett szemügyre vette a
+ládát. A padlóba hatalmas kőlap volt beépítve, annak testébe fúródtak be
+vasgyökerekként a láda csavarjai. Emelő darúkkal se lehetett volna
+kimozdítani helyéből. Erre azonban Huszt nézete szerint nem is volt
+semmi szükség. Ő egy selyemkendőt vett ki a mellső zsebéből és abból
+különféle acélszerszámokat csomagolt ki, mely szerszámok némileg orvosi
+műszerekhez hasonlítottak. A vasláda, mely talán azt várta, hogy
+kalapáccsal és vésővel fognak nekiesni, gúnyosan összecsúcsorította a
+kulcslyukát, mintha azt akarná kérdezni: – Hát ez meg mi? – A láda öreg
+volt és naiv és nem ismerte a modern technika vívmányait… Huszt néhány
+vékony acélpálcát szorított egymás mellé és beleillesztette a
+kulcslyukba. Jó ideig tologatta és illesztgette a pálcákat. A vén láda e
+provokációra azzal felelt, hogy zordon daccal összeszorította bordáit.
+No velem ugyan megjárja az úr! – gondolhatta magában. – A következő
+pillanatban – krics! – már megnyílt a zár. Ha érezni tudott volna a
+láda, akkor olyanformán érezhette volna magát, mint egykor az első
+páncélos lovag, akit oldalba lőttek az első puskával.
+
+A yankee kinyitotta a láda födelét és keresgélni kezdett benne. Először
+is egy papirlapon akadt meg a szeme. Kezébe vette és megnézte. A saját
+írása volt: az öreg konzerv-Hudson emlékiratainak borítéklapja… Hogyan
+került ez ide? Hiszen ő a kéziratot az acélkazettájában tartotta!
+
+– Alávalóság! Megloptak! – dörmögte dühösen.
+
+A kézirat maga nem volt sehol. Azt alkalmasint már elégette az, aki
+ellopta.
+
+Bőrtokot talált a láda fenekén. A kezébe vette és kinyitotta. A fekete
+bársonyon szelid fénnyel ragyogtak Báthory Erzsébet mogyorónyi gyöngyei.
+A yanke megkönnyebbülten sóhajtott föl. Már attól tartott, hogy a
+furfangos öreg magával vitte az ékszert. Miután zsebre tette a kincset,
+tovább keresgélt a ládában. Reá nézve értéktelen írásokon kívül csak
+néhány antik érmet és egy zápfogat talált. A fogat azért őrizte meg
+Avarffy, mivel arannyal volt plombozva.
+
+Sokáig kellett vesződnie, míg újból be tudta zárni a ládát. Azután a
+rend kedvéért néhány vasszilánkot nyomott be a zárba. Ez arra való, hogy
+Avarffy ne tudja kinyitni. Míg tudós lakatost kerít, eltelik bele egy
+fél nap.
+
+Az amerikai megnézte az óráját. Még éjfél se volt. Ugyancsak jól
+kihasználta az idejét. Elhagyta a szobát és bezárta maga után az ajtót.
+De ekkor gikszert adott. Érthetetlen, hogyan követhetett el ilyet, de
+bizonyos, hogy megcselekedte. A sötétségben rálépett egy pléh mosdótál
+szélére, mely a padlón állott. A tál ágaskodva fölpattant, körülszaladt
+a szobában és haragosan nekivágódott Pálma ajtajának. Azután búgva körbe
+forgott, míg végül elült.
+
+– Ta barom! – sziszegte a yankee.
+
+Máig se bizonyos, hogy kinek mondta, a tálnak-e, vagy önmagának. Azután
+sietve fölmászott a fürdőkád szélére, hogy elérje a szelelő-lyukat. De e
+pillanatban megnyílt a tulsó ajtó, a szobába világosság áradt. Pálma
+állott előtte, égő gyertyával a kezében.
+
+– Jézus Mária, ki az!?
+
+Az amerikai leugrott a kádról és térdre vetette magát a leány előtt.
+
+– Én vagyok, Pálma!
+
+– Te? Az istenért, mit akarsz itt?
+
+– Őrült vagyok, bűnös vagyok, beismerem… Te tettél ilyenné, Pálma! Oly
+hidegen és ellenségesen viselkedtél egész nap, hogy elvetted eszemet…
+Nem tudtam aludni, nem tudtam gondolkozni… Éreztem, hogy nem élem túl az
+éjszakát, ha nem látlak, ha nem nyerek tőled egy jó szót… Te nem
+szeretsz, Pálma! Óh, te nem szeretsz!
+
+– Kelj föl, szegény barátom és nyugodjál meg, – szólt Pálma.
+
+A yankee fölemelkedett és halálos szomorúsággal tekintett Pálmára. Aztán
+egyszerre szikrázni kezdett a szeme.
+
+– Óh, Pálma! – kiáltotta szenvedélyesen.
+
+– Huszt! – szólt parancsoló hangon a leány. – Ne feledd, hogy mivel
+tartozol nekem s e háznak. Hogyan tudtál ide bejutni?
+
+– A szelelő-lyukon át… A kertben bolyongtam az imént, mert a te
+kegyetlenséged elvette az álmomat, és azon tanakodtam, nem volna-e jobb,
+ha kurtán végeznék magammal egy pisztolylövéssel… Akkor megláttam az
+ablakodból kiáradó gyertyafényt… Ha még egyszer láthatnám! Csak még
+egyszer! – villant át az agyamon. Feljöttem a villámhárítón és most itt
+vagyok.
+
+– Őrült vagy! – szörnyűködött a leány. – S ha meglátott volna valaki?
+
+– A haldoklót nem érdeklik etikett-kérdések, – vetette oda sötét daccal
+Huszt.
+
+– És mit akarsz most itt?
+
+– Tudni akarom, hogy mi szándékod velem. Te nem vagy már az, aki voltál,
+Pálma. Te megváltoztál. Mi történt veled?
+
+– Ugyan, yankee, legyen hát eszed! Mire való így félreverni a
+harangokat? Nem változtam meg, de a szerelmesedből a menyasszonyod
+lettem. Most már a női okosságom is azt parancsolja, hogy másképp
+viselkedjem veled szemben, mint annak előtte.
+
+Az amerikai ábrázata kiszélesedett.
+
+– Hihetek neked, Pálma? Nem igaz tehát, hogy kiábrándultál belőlem?
+
+– Megesküdjem?
+
+– Óh, ha adnál egy csókot…
+
+Pálma megcsóválta a fejét.
+
+– Ma egyet sem. Holnap este annyit, amennyit akarsz!
+
+– Az amerikai postától teszi függővé a csókjait! – gondolta magában
+Huszt. Azután hangosan mondotta:
+
+– Mért éppen holnap?
+
+A kérdés nem ejtette zavarba Pálmát.
+
+– A mai nap reám nézve igen szomoru… Évfordulója a szegény nagyanyám
+halálának… Neki ósdi és igen szigoru nevelési elvei voltak… Ilyen napon…
+beláthatod…
+
+– De hiszen éjfél már elmult! – mondta arcátlan naivitással Huszt.
+
+Pálma azonban nem alkudozott tovább.
+
+– Szót se többet, ha szeretsz! Eredj!
+
+A yankee sóhajtva föl akart mászni a fürdőkádra. A leány azonban
+visszaparancsolta.
+
+– Az ajtón át eredj.
+
+A hálószobáján átvezette vőlegényét és miután előbb kissé hallgatódzott
+az ajtón, kieresztette a folyosóra…
+
+– Majd holnap! Holnap! – súgta utána.
+
+A yankee a szívéhez kapott és igen jól esett neki, mikor ujjai alatt
+megroppant Csejthevár asszonyának ékszere… Igy aztán nem is fájt neki
+túlságosan, amikor meghallotta, hogy az okos Pálma kétszer megfordítja
+az ajtó kulcsát.
+
+Az éj viszontagságai ezzel még nem értek véget. Húsz lépést se tett még
+a lépcső irányában a sötét folyosón, amikor hirtelen becsapódott
+mellette egy ajtó s az ajtó mögött egy halálra rémült női hang kiáltozni
+kezdett:
+
+– Segítség! Rablók! Gyilkosok!
+
+Az ajtó Zsezse ő nagysága szobájának ajtaja volt, a hang pedig Zsezse ő
+nagysága hangja. A yankee habozás nélkül megnyomta a kilincset. Az ajtó
+nem volt elzárva. Zsezse, teljesen felöltözötten, a szoba közepén
+állott, gyertyával az egyik és revolverrel a másik kezében. A két karja
+úgy remegett, hogy a gyertya és a pisztoly összeverődtek.
+
+– Mi baj? – kérdezte az amerikai.
+
+Jó ideig tartott, míg az asszony megismerte.
+
+– Te vagy az, Huszt? No, hála Istennek!
+
+– Mi történt itt? Ki ijesztett meg?
+
+– Borzasztó dolgok történtek! Képzeld csak: jó egy órával ezelőtt
+történt – én már az ágyamban feküdtem, – hogy egy emberi alak surrant el
+az ablakom előtt…
+
+– Az emeleten? Hiszen az lehetetlen!
+
+– Láttam! Teljesen ébren voltam… Amikor az első ablak előtt elhaladt,
+magam is azt hittem, hogy talán a szemem káprázott… Fölültem az ágyamban
+és a második ablakra figyeltem… Ott újból fölbukkant… Láttam az árnyékát
+is, amit a szoba padlóján vetett…
+
+– Ez nagyon különös dolog! – konstatálta a yankee.
+
+– Rögtön fölkeltem, – folytatta az asszony, – és fölfegyverkeztem… Egy
+óra óta ülök itt, pisztollyal a kezemben és egyebet se teszek, mint
+félni… Most végül megembereltem magamat és elhatároztam, hogy átmegyek
+Pálmához… Éppen kinyitottam az ajtót, amikor egy sötét alak jött velem
+szemben… Nem tudtam, hogy te vagy és elkezdtem kiabálni…
+
+Ő nagysága leült egy székre. A nagy félelme kezdett már oszladozni.
+
+– Mit kerestél te az emeleten? – kérdezte később.
+
+– Én is valami különös neszt hallottam a fejem fölött és feljöttem, mert
+eszembe jutott, hogy itt védtelen nők vannak… Bejártam azonban az egész
+házat és nem találtam semmi gyanúsat. No, de most megyek.
+
+– Beszéltél már Pálmával? – kérdezte az asszony.
+
+– Nem. És nem is akarok vele beszélni.
+
+– Ah? És miért nem?
+
+– Pálma néhány nap óta igen furcsán bánik velem.
+
+– Magam is észrevettem. De mi ennek az oka?
+
+– Hát nem tudod?
+
+– Sejtelmem sincs róla. Hiszen előttem mindent eltitkolnak.
+
+– Akkor megmondom. A menyasszonyom féltékeny reád.
+
+– Reám?
+
+– Annyira féltékeny, hogy három nappal ezelőtt el akart tiltani attól
+is, hogy beszéljek veled. Azt mondta, ha még egy szót szólok hozzád,
+akkor felbontja az eljegyzésünket.
+
+Guidóné haragosan nevetett.
+
+– Pálma kígyó, – mondta mély meggyőződés hangján, – te pedig szamár
+vagy, kedves barátom.
+
+– Miért volnék szamár? – csodálkozott az amerikai.
+
+– Többek között azért is, mert amerikai vagy és mert minden amerikánus
+szamár. Ha volna egy csepp eszed, akkor szó nélkül faképnél hagynád az
+elbizakodott leányt. Még ő mer példálózgatni, hogy fölbontja az
+eljegyzést? És mihez kezd aztán? Egész Európában nincs férfi, aki
+elvenné, mert a legtöbb európai ember már jegyben járt vele egyszer. Egy
+ilyen bivaly-naivságu yankeenak kellett átúsznia az óceánon, hogy főkötő
+alá hozza ő nagyságát… És ahelyett, hogy térden csúszva zarándokolna el
+a radnai Boldogasszonyhoz, ahelyett még ő mer föltételeket szabni? Nos,
+yankee, én csak azt mondom neked: megérdemled a sorsodat!
+
+Huszt elgondolkozva nézte Zsezsét.
+
+– Őszintén szólva, magam is furcsálom ezt az egész dolgot, – mondta
+mélán. – Amerikában egészen másképp volt. Az öreg Carnegie fölajánlotta
+nekem a leánya kezét és Van der Gould ma is haragosom még, hogy nem
+vettem el az ő Ketty hugát… Itt Európában azonban úgy bánnak velem, mint
+az ágról szakadttal.
+
+– Ennek magad vagy az oka!
+
+– Tanácsolj, Zsezse, mit tegyek?
+
+– Köszönöm, de én már nem ártom magamat a dologba. Úgy is tudom, hogy
+reggel megint bocsánatot fogsz kérni ő nagyságától és ebédnél reám se
+mered emelni a szemedet. Huszt, te gyáva vagy!
+
+– Félreismersz, Zsezse! Tudod, hogy mi jár már napok óta a fejemben?
+
+– Nos?… Jár egyáltalában valami a fejedben?
+
+– Itthagyom Pálmát és búcsú nélkül visszautazom Amerikába.
+
+– Ezt az őrangyalod tanácsolta neked. Nem hiszem azonban, hogy
+megfogadd.
+
+– Ha akarod, holnap reggel utazom. Erre a becsületszavamat adom.
+
+– Amerikai szavadat?
+
+– Észak- és délamerikai szavamat.
+
+Zsezsén valóságos örömmámor vett erőt. Most már nem félt többet a
+zsiványoktól. Semmitől sem félt már.
+
+– Yankee, ha ezt megtennéd! Felséges volna! Isteni volna!
+
+– Megteszem, egy föltétel alatt. Nem látok egészen tisztán a dologban.
+Nem tudom, hogy a Pálma iránt érzett ellenszenved vagy a hozzámvaló
+jóindulatod szól-e hozzám… A gyűlölet szavára ne hallgasson a keresztény
+ember…
+
+– No, de édes barátom, hiszen én nem gyűlölöm Pálmát! Én csak igazságos
+vagyok vele szemben. Ami pedig a hozzád való jóindulatomat illeti, nagy
+mamlasznak kellene lenned, ha kételkednél benne… Te különben tényleg
+nagy mamlasz vagy, drága barátom. Ne vedd rossz néven az őszinteségemet
+és eredj aludni.
+
+Huszt ekkor leült Zsezse mellé a kerevetre és azt mondta:
+
+– Köszönöm, egy cseppet sem vagyok álmos. Az a kérdés, akarod-e, hogy
+holnap fölbontsam az eljegyzésemet?
+
+– Akarom, akarom, ezerszer is akarom! – válaszolt Zsezse.
+
+
+XI.
+
+Reggeli tízkor előállott a kocsi, hogy átvigye Husztot Lándorfalvára.
+Tudjuk, hogy porcellánholmit akart vinni a grófnak. A fekete bőröndöt
+föltették a bakra és a francia komornyik rárakta a sárgát is. Zsezse
+ekkor megcselekedte azt, amit asszony kora óta még nem tett meg, tízkor
+ugyanis már teljesen felöltözötten megjelent a parkban. Azt mondta, hogy
+ő is át akar menni Lándorfalvára, mert vissza kell adnia a grófnő
+látogatását. Pálmának láthatólag nem volt inyére a dolog, de elkisérni
+nem akarta őket. Neki meg kellett várnia édesapját, akit a déli vonattal
+várt haza.
+
+Alighogy a kocsi kiért az országútra, Zsezse ráparancsolt a kocsisra,
+hogy hajtson a vasút felé.
+
+– Maga most elutazik, – mondta Husztnak franciául, hogy a kocsis meg ne
+értse. – Budapestre utazik és meg sem áll New-Yorkig. Ezt az amerikai
+becsületszavával fogadta nekem, tehát meg is kell tennie. Magam pedig,
+hogy a kocsis otthon ne fecseghessen, tényleg átmegyek Lándorfalvára és
+estig ott maradok… Vacsoránál majd megmondom Pálma ő nagyságának, hogy a
+vőlegénye túl van már ungon-berken… És ezt az élvezetet nem adom
+semmiért a világon…
+
+Huszt valóban megváltotta a jegyét és beszállt a vonatba. Azt mondta a
+kalauznak, hogy Budapestig aludni szeretne és jó borravalót adott neki.
+Zsezse csak akkor szállt megint kocsiba, mikor a vonat már elindult. A
+szép asszony a pályaudvartól Lándorfalváig, kevés megszakítással, egyre
+kacagott. Ha olykor abbahagyta a nevetést, kissé elmélázott a közelmúlt
+különös eseményein, de aztán Pálma sógornéjára kellett csak gondolnia,
+hogy újból erőt vegyen rajta a viharos jókedve. A tisztes vén kocsis már
+nagyon restelte, hogy az úton járó parasztemberek mind utánuk fordulnak.
+
+Mikor Huszt vonatja beért a matyóvári stációra, egyik kocsiból egy
+fehérköpönyeges, hosszu gárdatiszt ugrott le a perronra. Csinos ember
+volt és tömött, rőt bajuszt viselt. A gárdista megkérdezte egy vasúti
+tiszttől, hogy mikor indul a trieszti vonat. Azt a fölvilágosítást
+nyerte, hogy egy félóra mulva. A tiszt föl-alá kezdett járni a perronon.
+Később egy öreg generálist vett észre, aki a sínek közt sétált és ekkor
+hozzálépet és a mágnás-katonák hanyag feszességével összeütve a
+sarkantyúit, valami német nevet morgott. A tábornok kezet fogott vele.
+
+– Hová utazik, kapitány úr?
+
+– Triesztbe, illetőleg Miramarébe.
+
+– Mi dolga ott?
+
+A gárdista kissé elmosolyodott.
+
+– Legfelsőbb szolgálatban utazom…
+
+– Pardon! – mondta az öregúr.
+
+És többet nem is kérdezett tőle, hanem az időjárásról kezdett
+beszélgetni. Időközben megérkezett a gyorsvonat Budapest felől. A
+gárdista, – akiben a szíves olvasó talán fölismerte már Huszt-Hudson
+urat, – egyik kocsi ablakában megpillantotta Avarffy Sándor, Guidó és
+Imre fejét. Az öreg arca szinte lilaszínü volt.
+
+– No, ezek szép dolgokat hallhattak az amerikai főkonzultól, hogy
+mindjárt csoportosan készülnek rámrohanni! – gondolta magában a yankee.
+
+Mikor a trieszti vonat előállott, a tábornok fölszólította a gárdistát,
+hogy szálljon vele egy fülkébe, mert ő is Triesztbe megy. A kocsiban
+azután kedélyes társalgásba merültek.
+
+– Mi is a kapitány neve? – kérdezte az öreg. – Az imént nem értettem meg
+jól.
+
+– Lobkovicz, – felelte egykedvüen Huszt.
+
+– Lobkovicz? – csodálkozott az öreg, – de hiszen akkor mi rokonok
+vagyunk, mert nekem minden Lobkovicz atyámfia.
+
+– Tessék! – szólt magában az amerikai, – millió név között választottam
+és éppen a Lobkovicz nevet kellett választanom! Ha ez nem pech…
+
+Azután hangosan mondta:
+
+– Tartok tőle, hogy nem vagyok abban a szerencsés helyzetben, hogy
+excellenciád rokona legyek… Én ugyanis báró Lobkovicz vagyok és a
+hercegek nem rokonaink…
+
+– Ah úgy! – mondta elnézően az öreg úr és azzal a kézi böröndjében
+kezdett keresgélni.
+
+– Szeretem a katonákat, – jegyezte meg magában az amerikai, – mert nem
+kiváncsi emberek.
+
+A következő pillanatban azonban már megváltoztatta előnyös véleményét,
+mikor egy vastag kis könyvet látott a kegyelmes úr kezében. A gótai
+almanach volt.
+
+– Miféle izetlen podgyásszal utazik a vén krampusz? – dühöngött magában
+az amerikai gárdista.
+
+A tábornok az L betüt kereste.
+
+– Hallja, – mondta végül, – én itt egy mákszemnyi Lobkovicz bárót se
+találok.
+
+– Azt meghiszem, – válaszolt nevetve a kapitány, – az én nevem nem is
+Lobkovicz.
+
+A tábornok redőkbe vonta a homlokát.
+
+– Mit jelent ez, kapitány úr?
+
+– Azt jelenti, hogy inkognitóban óhajtok utazni. S ha ön, kedves
+tábornok úr, nem respektálja az inkognitómat, akkor ám nézzen meg jól és
+talán eszébe fog jutni, hogy ki fia vagyok. Ha pedig nem jut eszébe, az
+az ön baja, mert illenék, hogy eszébe jusson…
+
+A tábornok kiejtette kezéből a könyvet és majd megdermedt a nagy
+csodálkozástól. Aztán egyszerre úgy rémlett neki, hogy tényleg látta már
+a fiatal tiszt arcát. Talán egy udvari bálon, vagy egy családi arcképen,
+melynek rámáját császári korona ékesítette… Persze, a névre nem
+emlékezett így hirtelenében. Nem is lehet kivánni egy öreg katonától,
+hogy negyven-ötven fenséges nevet betéve tudjon.
+
+– Bocsánat! – hebegte loyális zavarában.
+
+A fiatal tiszt nevetve nyújtott neki kezet.
+
+– Semmi bocsánat! Nem is képzeli, hogy az én unalmas életemben mennyi
+kedves derűt hoznak az ilyen apró kalandok!
+
+Egy nagyobb állomáson csendőrök járták végig a vonatot. Valami
+szökőfélben levő gonosztevőt kerestek. Egy goromba kéz felrántotta a két
+katonatiszt fülkéjének ajtaját.
+
+– So ein Rindvich! – morogta a tábornok.
+
+S azzal becsapta megint az ajtót.
+
+Triesztben sisakos csendőrök fogadták az utasokat. Mikor meglátták
+Husztot, aki a tábornok jobbján hagyta el a perront, kihúzták magukat és
+mereven tisztelegtek…
+
+Az amerikai gárdista még az este megjelent a Görögországba induló hajó
+födélzetén és előhivatta a kapitányt.
+
+– Mikor indul a hajója?
+
+– Éjfélkor pontban.
+
+– A jerichói érsek önnel fog utazni. Magas megbízásból kérem önt, hogy
+viselkedjék iránta a legnagyobb előzékenységgel, mert Bécsben nagy
+kegyben áll ő eminenciája. Ön talán tudja, hogy az érsek a keleten az
+osztrák befolyás egyik legerősebb támasza.
+
+Kevés idővel éjfél előtt ő eminenciája megjelent a hajón. Cselédek
+nélkül utazott. Egy hordár két böröndöt hozott utána; egy feketét és egy
+sárgát. Mikor ő eminenciája suhogó selyemköntösében, övig érő szép
+szakállával áthaladt a hajó hídján, a kapitány, aki jó katolikus volt,
+eléje lépett és megcsókolta a kezét.
+
+Fiuméig jó útja volt az érseknek. Hogy mi történt Fiume és Görögország
+között, azt elmondtam már elbeszélésem elején.
+
+
+_Az író zárószava._
+
+A türelmes olvasó talán emlékszik még, hogy ezt a történetet maga Huszti
+Huszt mondta el nekem, miközben az athéni Olimpieontól a Nimfák hegyéig
+sétáltunk. Még az este kifizettem a négyszáz drachmát, melyet
+föltételesen odaigértem neki. Éppen zsebre akarta tenni a pénzt, mikor
+eszembe jutott valami.
+
+– Az ön elbeszélésében van néhány homályos pont. Ön, ugyebár, azt
+mondja, hogy nagy szüksége van a pénzre?
+
+– Nagy szükségem van rá, mert Amerikába akarok menni, hogy föllépjek a
+küszöbön álló választásoknál.
+
+– Képviselő akar lenni? Milyen programmal lép föl?
+
+– A konzerv-trust programjával.
+
+– És mire kell önnek az én pénzem? Választási költségre?
+
+– Ne nevettesse ki magát, kedves uram! A választási költségeimet a trust
+fogja előlegezni. Az ön pénze azért kell nekem, mert nem szeretek
+második osztályon utazni az oceánon.
+
+– De hiszen ön magával hozta Báthory Erzsébet nyakékét?
+
+– Kérem, ne is juttassa eszembe az átkozott ékszert! Mikor ideérkeztem,
+első dolgom volt, hogy megbecsültessem egy hozzáértővel. Tudja, hogy
+mennyit akart érte adni?
+
+– Kiváncsivá tesz!
+
+– Háromezer frankot!
+
+– De hiszen Avarffy Sándor háromszázezer forintra becsülte?
+
+– Ebből láthatja, hogy az öreg megcsalt. A gyöngyök hamisak. Avarffy
+régóta eladta az igaziakat – bizonyára sajnálta a tőkéjét kamat nélkül
+hevertetni – és műgyöngyöket tett a helyükbe, hogy elbolondítsa az
+embereket. Mindössze harminc-negyven kisebbfajtáju igazgyöngy van az
+ékszerben, ezek azonban oly ügyesen vannak elhelyezve, hogy megtévesztik
+a felületes szemlélőt…
+
+– De hiszen e szerint ön nagyon ráfizetett az európai kirándulására?
+
+– Nem elég, hogy Avarffy Sándor eltulajdonította édesapám birtokait…
+
+– No, erről inkább ne beszéljünk!
+
+– Pardon – én tényleg úgy beleéltem magamat a konzerv-Hudson fiának
+szerepébe, hogy ilyen kis botlások megesnek velem… De azért való igaz,
+hogy mindenki becsapott! Guidó elszedte a pénzemet, az öreg ellopta
+vagyont érő kéziratomat, a konzerv-Hudson emlékiratait, Pálma pedig –
+no, de róla inkább ne is beszéljünk!
+
+– De Zsezse?
+
+– Zsezse igen derekasan viselkedett velem szemben. Igaz, hogy csak Pálma
+iránt érzett gyűlöletből tette, de ezt meg tudom neki bocsátani. Én
+egyébként nem vagyok szentimentális ember, de most, bevallom, alig várom
+már, hogy viszontlássam Amerikát. Odaát őszintébbek és könnyebben
+áttekinthetők a viszonyok. Ott a becsületes ember becsületes, a kalandor
+pedig kalandor. Önöknél tömegesen vannak leplezett kalandorok, akik a
+becsületes és előkelő ember kiváltságait élvezik s így nagy fölényben
+vannak a hivatásos kalandor fölött. Ez azonban nem tiszta játék. Mit
+szól ön például ahhoz, hogy azoknak, akik engem kifosztottak, módjukban
+van, hogy csendőrökkel üldöztessenek? Nos?…
+
+Nem válaszoltam a kérdésére. Huszt aztán maga is vállat vont és így
+szólt:
+
+– Sebaj! Legalább jól mulattam a pénzemen! Tanultam is egyetmást.
+Amerikában a milliárdos kisasszonyok nagyon szeretik az európai
+arisztokratákat… Ha Európában el tudtam játszani a konzerv-báró
+szerepét, Amerikában rátérhetek még a feudális nagyúr szerepére is… Ez
+attól függ, hogy milyenek a politikai kilátásaim.
+
+Huszt úr kezet fogott velem és elbúcsúzott tőlem.
+
+Azóta se láttam. Szeretném azonban, ha túl az óceánon kegyeibe fogadná a
+sors.
+
+Vége.
+
+
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75286 ***