path: root/77874-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77874 ***

ARANY MESEKÖNYV

A VILÁG LEGSZEBB MESÉI

MESÉLI

Benedek Elek

POGÁNY WILLY, FORD H. J. ÉS KOTÁSZ KÁROLY RAJZAIVAL

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

CSUDALÁMPA

A VILÁG LEGSZEBB MESÉI

MESÉLI

Benedek Elek

POGÁNY WILLY, FORD H. J. ÉS KOTÁSZ KÁROLY RAJZAIVAL

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA




A három kalandos[1] és az öt bagdádi nő története.

(Az _Ezeregy éj_ meséiből.)

Élt Bagdád városában, Harun Arresid kalifa idejében, egy teherhordó, ki
alacsony és fáradságos foglalkozása mellett is vidám kedvű és szellemes
ember volt.

Egy reggel, amint kosarával a piacon álldogált, gyönyörű szép termetű,
selyem fátyolos nő lépett hozzá s mondta nyájasan:

– Jer és kövess a kosaraddal.

A hordár, a jó kereset reményében, nagy örömmel követte a nőt.

Csakhamar egy elzárt kapu előtt állott meg a nő, kopogtatott, mire
kinyílt a kapu. Egy hosszú fehér szakállú ember állott a kapuban, annak
a nő pénzt adott, az öreg ember pedig szó nélkül egy nagy korsó finom
bort adott át.

– Tedd a kosárba, – mondotta a nő a hordárnak.

Aztán egy gyümölcsös- és virágosboltba mentek, hol a nő különféle fajta
almát, körtét, narancsot, citromot, mirtust, liliomot, jázmint s
mindenféle illatos virágot vásárolt. Innét a mészárszékre mentek, hol
huszonöt font húst vettek, aztán mentek tovább s össze-visszavásárolt a
nő uborkát, borecetet, diót, mogyorót, mandulát s mindenféle süteményt.

– Na, asszonyom, – mondotta a hordár, mikor a kosár szinültig telt, – ha
előre tudom, hogy ennyi mindent vásárol, lovat, vagy még inkább tevét
hoztam volna magammal.

A nő nevetett a hordár tréfás mondásán, de nem szólt semmit, csak
intett, hogy kövesse. Még sok mindenféle apróságot összevásárolt, aztán
egy pompás palota előtt állottak meg, melynek a kapuja elefántcsont
volt. A nő kopogtatott a kapun, s hát azt egy olyan szép nő nyitotta ki,
amilyen szépet a hordár még nem látott. A feje szédült, a szeme
káprázott a nagy gyönyörűségtől: tiszta csuda, hogy a kosarat ki nem
borította.

A kapun belől nagy előcsarnokba léptek, onnét széles udvarba, melyet
nyílt erkély vett körül s a fényes palota több pompás szobájába nyílt.
Az udvar hátsó felében pazarul díszített emelvényen színarany trón
állott, melynek ébenfa oszlopait ritka nagyságú gyémántok és gyöngyök
ékesíték. És be volt húzva ez a trón művészi munkájú, vörös arany
himzésű atlasszal. És volt az udvar közepén egy nagy fehér
márványmedence, abban kristálytiszta víz, mely aranyozott
oroszlánszájból zubogott le.

Nem győzött eleget csodálkozni a hordár ezen a rengeteg pompán, de még
csak akkor állott el igazán szeme-szája, mikor a harmadik nőt látta meg,
aki a trónon ült. Ez még a másodiknál is szebb volt! Mindjárt látta azt
is, hogy a három között ez a legelőkelőbb, mert a másik kettő nagy
tiszteletet mutatott iránta. Ennek a nőnek Szobeida volt a neve; annak,
aki ajtót nyitott, Szafia; annak, aki a piacra járt, Amina. Amint
beléptek az udvarra, mindjárt mondta Szobeida a másik kettőnek:

[Illustration: A szeme káprázott a nagy gyönyörűségtől.]

– Ej, ej, kedves nővéreim, nem látjátok, hogy ez a becsületes ember
roskadozik a teher alatt? Vegyétek le a kosarat róla.

Amina és Szafia megfogták a kosarat, segített Szobeida is, s letették a
földre. Aztán a kosár kiürítéséhez láttak s mikor ezzel elkészültek,
Amina gazdagon megajándékozta a hordárt. Meg volt elégedve a hordár a
pénzzel, akart is távozni, de csak állott, állott egy helyben s
gyönyörködött a három leány szépségében. De nemcsak gyönyörködött, hanem
csudálkozott is. Azon csodálkozott, hogy az egész házban egy férfi nem
sok, annyit sem látott. Pedig az a sok minden jó, amit ide cipelt, arra
vallott, hogy valami nagy dínom-dánomra készülnek itt.

Szobeida eleinte azt hitte, hogy ki akarja magát pihenni a hordár, de
mikor látta, hogy igen sokáig álldogál ott, megkérdezte:

– Mire vársz még? Nem kaptál talán elég pénzt?

– Nagyságos asszony, – felelt a hordár, – nem azért álldogálok itt.
Gazdagon megfizették a fáradságomat. Jól tudom én azt, hogy illetlenség
részemről, mikor tovább maradok itt, amint illenék, de ne vegyék rossz
néven, ha csudálkozom, hogy három ily szép nő mellett egyetlen férfit
sem látok. Az asszonyi társaság férfi nélkül épp oly szomorú, mint a
férfitársaság asszony nélkül.

De még egyebet is mondott a hordár. Figyelmeztette a szép asszonyokat a
bagdádi közmondásra: »Csak úgy esik jól az étel, ha négyen ülnek az
asztalnál s ott van csak igazi vidámság, hol hegedű, lant, citera és
hárfa muzsikál együtt.«

Az asszonyok nevettek a hordár beszédén, de Szobeida csakhamar
elkomolyodott s mondta:

– Egy kissé tolakodónak látszol, kedves barátom, s bár nem érdemled meg,
hogy felvilágosítsalak, tudd meg mégis, hogy mi hárman testvérek
vagyunk, s a világtól elvonultan élünk. Nagy okunk van rá, hogy senki be
ne tolakodjék a mi titkunkba, mert jól mondja egy híres író: »Őrizd meg
a titkodat és ne fedd fel senkinek. Ha felfeded, nem vagy többé annak
ura. Ha saját kebled nem őrizheti meg a titkodat, kívánhatod-e, akire
bíztad, annak a keblétől, hogy megőrizze azt?

– Szép asszonyok, – mondotta a hordár, – én alacsony sorsú ember vagyok,
de azért tőlem telhetően műveltem a lelkemet mindenféle tudós könyvek
olvasásával. Azt olvastam egy könyvben: »Csak az olyan emberek előtt
kell elrejtenünk a titkunkat, akikről nyilvánvaló, hogy bizalmunkkal
visszaélnek; de aggodalom nélkül rábízhatjuk az értelmes emberekre,
kikről bizonyosak vagyunk, hogy megőrzik azt.« A titok nálam ép oly
biztosságban van, mintha kamarában volna, melynek ajtaja bezárva s a
kulcsa elveszett.

Szobeida most már jól látta, hogy mi a hordár kívánsága: szeretne ott
lenni a készülő lakomán. Mondta hát neki:

– Kedves barátom, tudod, hogy nagy lakomára készülünk, s azt is tudod
bizonyára, hogy nem vehetsz részt abban, mivelhogy nem vagy rá
hivatalos.

– S nem hallottad ezt a mondást, tette hozzá a szép Szafia, hogy: ha
hoztok, esztek, ha nem hoztok, a nagy semmivel elmehettek?

A hordár nagy szégyenkezve éppen indulóban volt, mikor megszólalt a
szelid Amina:

– Kedves nővéreim, engedjétek meg, hogy itt maradhasson ez a szegény
ember. Amint láthatjátok, okos és vidám kedvű ember. Az ő érdeme, hogy
oly gyorsan bevásároltam, s közben elmés és bölcs mondásaival pompásan
mulattatott.

A hordár nagy örömében térdre borult Amina előtt, megcsókolta a földet a
nyájas szavú nő lába mellett, majd felkelt s mondá a három szép nőnek:

– Ha megengeditek, hogy itt maradjak, ne féljetek attól, hogy
kegyességetekkel visszaélek, ellenkezően: a ti legalázatosabb
rabszolgátokként viselem magamat.

– Jól van, – mondotta Szobeida, – itt maradhatsz, de figyelmeztetlek,
hogy az illendőség szabályait szigorúan meg kell tartanod.

Közben Amina gyorsan asztalt terített, tele rakta az asztalt drága
ételekkel és italokkal, aztán mind a három asszony asztalhoz ült és
maguk mellé ültették a hordárt is. Az első falat után Amina bort töltött
egy pohárba, kihajtotta, aztán arab szokás szerint újra töltött, azt
átadta Szobeidának, utána egy másik poharat Szafiának, ezek is
kihajtották a bort, végül a hordárnak töltött, ki egy szép verset
köszöntött rájuk s úgy hajtotta ki a bort.

Az asszonyok vidám kedvre derültek s már alkonyodott és még mindíg az
asztalnál ültek. Akkor Szafia felállott az asztal mellől s mondta a
hordárnak:

– Kelj fel és menj. Itt az ideje, hogy eltávozzál.

– Ó, szép asszonyok, hová menjek én most? A bor úgy elgyengített, hogy
nem találnék haza. Engedjétek meg, hogy itt maradjak, míg magamhoz
térek.

– Igaza van ennek a jó embernek, – mondotta Amina. – Hadd maradjon itt s
töltse velünk az estét.

– Hát jó, maradj itt, – mondotta Szobeida a hordárnak, – de csak azzal a
feltétellel, hogy bármit látsz és hallasz, egy szót sem szabad szólanod.
Nem szabad megkérdezned, hogy ez vagy az miért történt így vagy úgy,
mert ha kérdezni találsz, olyat hallasz tőlünk, amitől örök időkre
elmegy a kedved a kérdezősködéstől.

Mondotta a hordár:

– Szép asszonyok, igérem és fogadom, hogy a nyelvem mozdulatlan marad, a
szemem pedig tükör lesz, mely semmit sem tart meg abból, amit befogad.

– Hogy azt ne hidd, – mondotta Szobeida, – mintha éppen most
állapítottuk volna meg ezt a házirendet, ime, nézd, mi van felírva belül
az ajtó fölé.

A hordár az ajtó fölé nézett. Az volt oda írva nagy arany betűkkel:

»_Aki oly dolgokról beszél, amelyek nem tartoznak rája, olyat hall, ami
nem tetszik majd neki._«

E közben Amina feltálalta a vacsorát s újra mind a négyen asztalhoz
ültek. Ettek, ittak, daloltak, tréfáltak, szóval a legvidámabb kedvben
voltak, mikor egyszerre csak kopogtattak az ajtón. Szafia, mert hogy az
ő kötelessége volt az ajtónyitás, gyorsan az ajtóhoz szaladott,
kinyitotta, aztán kevés idő mulva visszatért s jelentette a nővéreinek:

– Tudjátok-e, kik állanak az ajtó előtt? Három kalandos. Bocsássuk be
őket, mert a kalandosok, amint tudjátok, elmés, vidám kedvű emberek, s
bizonyára fognak mulattatni minket ma este. Aztán ezeknek a
kalandosoknak az arcuk is igen érdekes. Mind a három vak a bal szemére,
s fejük, szakálluk és szemöldökük le van borotválva. Azt mondják, hogy
most érkeztek Bagdádba, ma vannak itt először s mert nem tudják, hol
találhatnának szállást, találomra kopogtattak itt. Kérve-kértek,
könyörögtek, hogy könyörüljünk rajtuk, adjunk szállást éjszakára,
akárhol meghuzódnak, csak fedél alatt legyenek.

Szobeida és Amina egy ideig haboztak, aztán végre is beleegyeztek, de
lelkére kötötték Szafiának, hogy figyelmeztesse őket a házirendre és
olvastassa el velök, ami az ajtó fölé van írva.

Szafia ajtót nyitott, a kalandosok beléptek, mélyen meghajlottak az
asszonyok előtt, azok meg fogadták nyájasan, kedvesen és mindjárt
asztalhoz ültették őket. Ettek, ittak a kalandosok, csakhamar vidám
kedvre derültek, aztán flótát meg tamburát kértek, azon mindenféle vidám
dalokat játszottak, az asszonyok daloltak és közbe-közbe nagyokat
nevettek. Mikor azonban éppen leghangosabbra vált a jókedv, ismét
kopogtattak az ajtón. Maga Harun Arresid kalifa volt, aki ily késő este
kopogtatott. A kalifának ugyanis az volt a szokása, hogy éjjelenként
álruhába öltözött, bejárta a várost, hogy lássa, nem töri-e meg a rendet
s csendet valaki. Vele volt ez alkalommal Giafár is, a nagyvezír és
Meszrur, a palotaőrök főnöke. Mind a hárman kereskedőnek voltak öltözve.
Mikor a szép asszonyok palotájához értek s hallották a víg muzsikaszót,
dalolást és hangos nevetést, mondotta a kalifa a vezírnek:

– Eredj, kopogtass ennek a háznak az ajtaján. Be akarok menni, hadd lám,
mi történik odabent.

A vezír kopogtatott, Szafia az ajtót kinyitotta.

– Nagyságos asszony, – mondotta a vezír mélyen meghajolva, mi hárman
musszuli kereskedők vagyunk, s vagy tíz nappal ezelőtt drága portékákkal
jöttünk ide. Ma este egy kereskedőnél voltunk vacsorán, nagy kedvünk
kerekedett, énekeltünk, muzsikáltunk, nagy lármát csaptunk, aztán
egyszerre csak jöttek az éjjeli őrök, a társaság egy részét
letartóztatták, mi valahogy megugrottunk, de mert nem ismerjük a járást
ebben a városban, félünk, hogy ránk találnak és letartóztatnak. Arra
kérjük nagyságodat, adjon szállást nekünk ma éjszakára.

Szafia jól szemügyre vette a vezírt és két társát, s mert látta, hogy
nem közönséges emberek, azt tanácsolta nővéreinek, hogy adjanak szállást
ezeknek is. Szobeida egy kicsit húzódozott, de végre engedett, s
bebocsátották a kereskedőket is.

A kalifa és társai igen udvariasan üdvözölték az asszonyokat és a
kalandosokat. Épp oly udvariasan fogadták az asszonyok is az állítólagos
kereskedőket.

– Isten hozott, – üdvözölte őket Szobeida, – de ne vegyétek rossz néven,
ha valamire figyelmeztetlek. Bármit láttok és hallotok itt, nem szabad
kérdeznetek az okát és nem szabad beszélnetek oly dolgokról, amihez
nincs közötök.

– A te szavad parancs, – mondotta a vezír. – – Nem vagyunk mi sem
erkölcsbírák, sem elméskedő, kíváncsiskodó emberek. Más ember dolgába
nem elegyedünk.

Most már mindnyájan asztalhoz ültek s folytatták a vígadozást. Míg a
vezír az asszonyokat mulattatta, a kalifa nem győzte eléggé csudálni az
asszonyok szépségét, bájosságát, jókedvét és elmésségét. És feltünt neki
a három kalandos is s igen szerette volna megkérdezni tőlük, hogy miért
éppen a bal szemére vak mind a három, de hát nem volt szabad
kérdezősködnie. Feltünt neki a ház pompás, fényes berendezése is, s
gyanakodott, hogy vajjon nincs-e varázslat ebben a szertelen nagy,
tündéri ragyogásban.

Vacsora végeztével a kalandosok táncra perdültek, mikor aztán a táncnak
vége volt, Szobeida felkelt az asztal mellől, kézen fogta Aminát és
mondta neki:

– Jer, hugom, tegyük azt, amit tenni szoktunk. Vendégeink jelenléte
ebben nem akadályozhat meg.

Amina gyorsan leszedett az asztalról minden edényt, Szafia meg a
bútorokat rakta helyére, aztán megkérte a kalandosokat, hogy üljenek a
szófára, oldalt, a kalifát és társait pedig, hogy a terem másik oldalán
foglaljanak helyet. – Te meg, – szólt a hordárnak, – majd segítesz
nekünk.

Amina most egy széket tett a terem közepére, aztán benyitott egy
oldalszobába és intett a hordárnak, hogy kövesse. A hordár utána ment s
csakhamar két kis fekete kutyával jött vissza. Mind a kettőnek lánc volt
a nyakán, s erős ostorcsapások nyoma látszott a testükön. Szobeida, ki a
kalandosok és a kalifa közt ült, most felállott, s mondá nagyot
sóhajtva: – és most teljesítsük kötelességünket! Azzal felgyűrte az
ujját könyökig, elvette az ostort Aminától, aztán intett a hordárnak,
hogy az egyik kutyát adja oda Aminának, a másikat vezesse őhozzá.

A hordár teljesítette a parancsot, s a kis kutya, amint Szobeidához
közeledett, reszketve, könyörögve emelte rá a szemét. De Szobeida nem
törődött ezzel, lélekzete fogytáig ütötte, verte a kutyát, mikor aztán
nem bírta tovább, ledobta az ostort, a kutyát előlábánál fogva
felemelte, végtelen szomorúsággal néztek egymásra és sírtak mind a
ketten. Végül Szobeida elővette zsebkendőjét, letörölte a kutya könnyét
és megcsókolta.

[Illustration: »És most teljesítsük kötelességünket!« – mondá Szobeida.]

– Most eredj, – szólt a hordárnak, – vezesd vissza a helyére és hozd ide
a másikat.

A hordár elvezette a megkorbácsolt kutyát, aztán odavezette a másikat és
Szobeida ezzel is éppen úgy tett, mint az elsővel: kegyetlenül megverte,
aztán megcsókolta.

A kalandosok, nemkülönben a kalifa és társai szörnyen csodálkoztak
Szobeida különös eljárásán. Főként azt nem értették, hogy elébb megveri,
azután pedig megcsókolja ezeket a muzulmánok hite szerint tisztátalan
állatokat. Roppant kiváncsiak voltak valamennyien ennek a furcsa
dolognak a magyarázatára, különösen a kalifa majd meghalt a
kiváncsiságtól, intett is mindegyre a vezírnek, hogy kérdezze meg, de a
vezír visszaintett, hogy még nincs itt annak az ideje.

Szobeida most leült a kalifa mellé, s egy ideig hallgatott az egész
társaság. Akkor Szafia a terem közepére állított székre ült s mondta
Aminának:

– Kedves nővérem, állj fel. Jól tudod, hogy mit akarok mondani.

Amina bement egy másik oldalszobába, onnan egy ládácskát hozott ki, mely
sárga arannyal és zöld selyemmel gazdagon hímzett atlasszal volt
bevonva. Odament Szafiához, kinyitotta a ládácskát, abból egy lantot
vett elé s azt átnyujtotta neki. Szafia kezébe vette a lantot, játszani
kezdett rajta s az elválás fájdalmairól oly végtelenül szomorú dalt
énekelt, hogy a kalifa is, a többiek is mélyen megindultak hallatán.
Mikor a dalt bevégezte, átadta a lantot Aminának s mondta neki: – nesze,
játszál és dalolj te, az én hangom nem bírja tovább.

Amina szintén a válás fájdalmáról dalolt megható dalt s annyira
átérezte, amit dalolt, hogy valósággal kimerült belé. Mondta is
Szobeida:

– Csodát műveltél, édesem. Lám, mindnyájan látják, hogy érzed a
fájdalmat, mit kidaloltál.

De Amina nem hallotta a dicsérő szavakat, annyira fel volt indulva, hogy
lélekzete elállott, keblén és nyakán magánkívül szakította fel a ruhát s
ím, keble és nyaka tele volt beforrott sebekkel. Mind a hányan voltak,
borzadva néztek a szép asszonyra, kinek testét szörnyen eléktelenítették
a sebek, Amina pedig nagy felindultságában elalélt…

Míg Szobeida és Szafia nővérüket élesztgették, azt mondta egyik
kalandos:

– Ha tudom, hogy ilyen borzalmas színjátékot kell végignéznünk, inkább a
szabad ég alatt háltam volna!

A kalifa magánkívül fordult a kalandosokhoz:

– Mi ez? Mit jelent ez?

– Uram, – felelte az egyik kalandos, – mi sem tudunk többet, mint ti.

– Hogyan? – kérdezte a kalifa, – hát ti nem háziak vagytok?

– Nem, uram, mi sohasem voltunk ebben a házban. Előttetek néhány perccel
jöttünk ide.

Most a hordárt szólította meg a kalifa, de ez sem tudott többet, mint
ők. Akkor azt mondta a kalifa:

– Halljátok, mi itt heten vagyunk férfiak és csak három asszonnyal van
dolgunk: kérjünk felvilágosítást tőlük. Ha vonakodnának, majd
kényszerítjük rá.

De a nagyvezír nem helyeselte a kalifa tanácsát. Aztán félre vonta s
mondta neki:

– Uram, mindjárt virrad, légy hát türelemmel. Holnap majd elfogatjuk
őket s akkor megtudod a valóságot. Most nem illenék erőszakoskodnunk. Ne
feledd, uram, milyen szívesen fogadtak, mikor azt hitték, hogy
veszedelemben vagyunk.

Beszélhetett a vezír, a kalifa nem tudta legyőzni kiváncsiságát,
visszament a társasághoz, s mert egyik kalandos sem mert vállalkozni a
kérdezésre, a hordárt kezdette biztatni. E közben Aminát magához
térítették s Szobeida a társasághoz ment.

– Hát ti miről beszélgettek? – kérdezte Szobeida.

– Nagyságos asszonyom, – felelt a hordár, – ezek az urak azt szeretnék
tudni, hogy ha már megkorbácsoltad a két kis kutyát, miért sírtál velök
és miért csókoltad meg? És elájult nővérednek miért van teste sebekkel
borítva? Im, ez az, amire megkértek, hogy nevökben kérdezzem meg tőled.

– Igaz, – kérdezte Szobeida a kalifát és a többieket, – hogy megbíztátok
ezt az embert ezzel a kérdéssel?

A nagyvezír kivételével mind igennel válaszoltak.

Mondta most Szobeida:

– Mikor ide beléptetek, figyelmeztettelek, hogy semmit sem szabad
kérdeznetek, bármit láttok és hallotok. És figyelmeztettelek a
kiváncsiskodás kellemetlen következéseire is, ugyebár? Megszegtétek a
szavatokat, hát bűnhődjetek érte.

Míg ezt mondta, nagyot toppantott a lábával, háromszor tapsolt a kezével
és kiáltott:

– Lépjetek be!

Nyomban nyílt az ajtó s hét fekete, hatalmas, erős rabszolga lépett be,
kezökben kard, aztán szó nélkül megragadták a hét férfit, földre dobták,
a terem közepére hurcolták s nekikészültek, hogy a fejöket levágják.

Gondolható, hogy mely nagy volt a kalifa rémülete! Bezzeg megbánta, hogy
nem fogadta meg a vezír tanácsát. Már mind el voltak készülve a halálra,
mikor az egyik rabszolga megszólalt:

– Parancsoljátok, úrnőim, hogy levágjuk a nyakukat?

– Várjatok, – szólt Szobeida, – hadd kérdezek elébb tőlük valamit.

– Nagyságos asszonyom, – szakította félbe a halálra rémült hordár, – ne
öless meg engem mások bűneiért. Én ártatlan vagyok, ezek a kalandosok a
bűnösök. Ahová csak belépnek ezek, mindenüvé szerencsétlenséget visznek.
Ó, nagyságos asszonyom, ne büntesd hát az ártatlant a bűnösök miatt.
Gondold meg, hogy szebb dolog megkegyelmezni egy nyomorultnak, mint
letiporni azt.

Szobeida nagy haragja mellett sem állhatta meg, hogy ne nevessen a
hordár jajveszékelésén. Nem törődött tovább a hordárral, a többiekhez
fordult.

– Még egy pillanatig meghagyom az életeteket. Mondjátok meg, kik
vagytok. Nem hihetem, hogy előkelő emberek vagytok, mert ha azok
volnátok, nem szegtétek volna meg a szavatokat.

A kalifa abban a reményben, hogy, ha megmondják, kik s mik ők, Szobeida
nem meri megöletni, halkan odaszólt a vezírnek, hogy mondja meg, kik s
mik ők. De az okos és elővigyázatos vezír nem teljesítette ura
parancsát, mert tudta, hogy nagy gyalázat lesz a kalifára, ha
nyilvánosságra kerül ez a dolog. Különben is nem lett volna ideje erre,
mert Szobeida már a kalandosokhoz fordult, s megkérdezte, hogy nem
testvérek-e.

– Nagyságos asszonyom, – válaszolt az egyik kalandos, – csak a
foglalkozásunk tesz testvérekké.

– Félszeműnek születtetek? – kérdezte Szobeida.

– Nem, – válaszolt a kalandos, – én egy ritka érdekes kalandban
vesztettem el a szememet. Hogy aztán szerencsétlenül jártam,
leborotváltattam a hajamat, szakállamat és szemöldökömet s azóta
kalandos ruhában járom a világot.

Szobeida most a másik két kalandost is megkérdezte s ezek is azt
felelték, mit az első, de az egyik még hozzátette:

– Nem vagyunk közönséges emberek, mind a hárman királyfiak vagyunk s ma
este ismerkedtünk meg egymással.

E szavakra egy kissé csillapodott Szobeida haragja, s szólt a
rabszolgáknak, hogy álljanak félre, de azért csak maradjanak a teremben.

– Most pedig, – fordult Szobeida a kalifához s mind a többihez, – aki
elmondja az élete történetét s azt, hogy mi vezette ide, annak nem lesz
semmi bántódása, mehet szabadon, de nem fogom kímélni azt, ki e
parancsomnak nem engedelmeskedik.

A három asszony leült a szófára, a kalifa és a többiek szembe velök a
szőnyegre s elsőnek a hordár kezdett beszélni.

– Nagyságos asszonyom, te jól tudod, hogy mi vezetett engem ide.
Nagyságod nővére megszólított a piacon, én meg követtem mindenüvé, ahol
vásárolt. Alig bírtam a kosarat, annyi mindent hoztam ide, aztán
nagyságod kegyesen megengedte, hogy itt maradjak, amiért mindig hálás
leszek. Ennyi az én történetem.

– Megkegyelmezek neked, – mondotta Szobeida, – mehetsz, s többé ne
lássalak.

Ám a hordár szerette volna hallani a többiek történetét s kérésére
Szobeida megengedte, hogy ott maradjon.

Most az egyik kalandos kezdett beszélni s a következő történetet mondta
el:


Az első kalandos története.

– Nagyságos asszonyom, – kezdé az első kalandos, – amint már hallottad,
én királyfinak születtem. Volt az apámnak egy testvére, aki a szomszéd
országnak volt a királya, s ennek volt egy fia és egy leánya. A fiu
egykorú volt velem. Mikor a nevelésem befejeződött, rendszerint minden
esztendőben egyszer meglátogattam a nagybátyámat s az udvarában
töltöttem egy-két hónapot. A fiatal herceg és köztem szoros barátság
szövődött, de az utolsó látogatásom alkalmával a rendesnél is nagyobb
melegséggel fogadott. Ebéd után, mikor csak ketten voltunk, azt mondta
nekem:

– Kedves rokon, tavaly óta, hogy utolszor láttalak, titokban egy házat
építettem, melyet ma megmutatok neked, elébb azonban meg kell esküdnöd,
hogy soha e titkomat el nem árulod.

Habozás nélkül megesküdtem, ő meg néhány pillanatra eltávozott, aztán
egy rendkívül szép nővel tért vissza. Nem mondta, hogy ki a nő, én meg
nem kérdeztem.

– Kedves rokon, – mondta a herceg, – kísérd el e nőt a temetőbe, ottan
láttok majd egy újonnan épült kupolás síremléket, az ajtaja nyitva,
lépjetek be és ott várjatok rám, azonnal utánatok megyek.

Szó nélkül nyujtottam karomat a nőnek s a hold világa mellett
elsétáltunk a temetőbe, ott a síremléket megtaláltuk és beléptünk a
nyitott ajtón. Csakhamar jött a herceg is. Egy korsó vizet, egy kapát és
egy zsák gipszet hozott magával. A kapával széthányta az épület közepén
levő sírt, eltakarította a földet, mely alatt egy csapóajtó volt. E
csapóajtó alá volt rejtve a sírbolt. Felemelte a csapóajtót s alatta egy
csigalépscő felsőfokait pillantottam meg. Most a herceg a nőhöz fordult
s mondta neki:

– Asszonyom, itt a lejárat ahhoz a helyhez, amelyről beszéltem.

A nő leszállott a lépcsőn, s ugyanakkor így szólt hozzám a herceg:

– Kedves rokon, hálásan köszönöm a fáradságodat, Isten veled!

– Mit jelent ez? – kérdeztem én megdöbbenve.

– Elégedj meg annyival, amennyit láttál, – mondta ő, – visszamehetsz
azon az úton, amelyen jöttél.

Mit tehettem, visszamentem a palotába s reggel azt hittem, hogy álom
volt mindaz, amit tegnap este láttam. De nem sokáig tartott ez az
állapotom, átküldöttem a szolgát a herceg lakosztályába, hogy nézze meg,
itthon van-e. Csakhamar jött a szolga s jelentette, hogy a herceg nem
hált itthon, nagy az ijedelem, s keresik mindenfelé. Én, természetesen,
az esküm miatt nem mondhattam meg, hogy hol keressék, de titokban
kisiettem a temetőbe. Kerestem a herceg síremlékét, de csak most, a nap
világa mellett, vettem észre, hogy egy egész sereg, a hercegéhez hasonló
síremlék van. Egész nap kerestem, nem találtam. Kerestem másnap,
harmadnap, negyednap, hiába. Megjegyzem, hogy nagybátyám épp ekkoriban
ment vadászatra, még pedig hosszabb időre, nekem meg haza kellett
mennem, de mielőtt útrakeltem, a minisztereknek erősen lelkére kötöttem
a herceg keresését, ám eskümhöz híven, útba nem igazítottam őket.

Mikor visszatértem az apám udvarába, a palota ajtajában egy sereg katona
állotta utamat.

– Mi ez? – kérdeztem meglepődve.

– Herceg, – felelt a tiszt, – a hadsereg atyád helyett, akit megöltek, a
nagyvezírnek hódolt meg, téged meg az új király nevében fogságra vetlek.

Mindjárt megfogtak a katonák és egyenest az új király elé vezettek.
Képzelhetitek az én fájdalmamat! Az új király halálosan gyűlölt engem.
Gyűlölete onnan eredt, hogy gyermekkoromban játéknyilammal
véletlenségből kilőttem az egyik szemét. Hiába kértem tőle bocsánatot,
színleg ugyan megbocsátott, de valójában nem. Most, hogy hatalmában
voltam, dühös vadként ugrott reám s ujjaival kitépte a bal szememet. De
még ezzel nem elégedett meg, ládába záratott, kivitetett a pusztára s
megparancsolta a hóhérnak, hogy vágja le a fejemet és hagyjon ott
madarak prédájának. Ám a hóhér kegyelmesebb volt a királynál s szabadon
eresztett, miután megfogadtam, hogy elhagyom az országot s többé nem
térek vissza. Csak éjjel mehettem, nappal rejtőzködtem, így jutottam el
a nagybátyám városába. Nagybátyám, mikor elbeszéltem a szomorú esetet,
fájdalmasan kiáltott fel:

– Ó, jaj, hát nem volt elég, hogy a fiamat elveszítettem! Meg kellett
érnem drága testvérem halálát is, téged meg ily szánalmas állapotban
kell látnom!

Aztán elkeseregte, hogy tűvé tették az egész országot, de hasztalan, nem
találják az ő kedves fiát. Megesett a szivem a szerencsétlen apán, meg
kellett szegnem titkomat.

– Kedves öcsém, – mondta bátyám, miután mindent elbeszéltem, – most már
van némi reményem, hogy megtalálom őt. Tudom, hogy síremléket épített s
tudom, hogy körülbelül mely tájon. De mert titokban építette s te
megesküdtél, hogy nem árulod el, csak mi ketten menjünk a temetőbe,
senki se tudjon erről.

Volt erre egyéb oka is, de azt előttem is elhallgatta. Mindjárt kitünik,
hogy miért.

Álruhába öltöztünk s a kertajtón át úgy mentünk a mezőre. Szerencsésen
eljutottunk a temetőbe, megtaláltuk a síremléket, bementünk, a
csapóajtót nagy üggyel-bajjal felemeltük, aztán lementünk vagy ötven
lépcsőn. Egy előszobába jutottunk, onnét egy nagy terembe, melyet több
örökmécses világított meg. Az ajtóval szemben egy magas emelvény volt,
annak a közepén elfüggönyözve kettős koporsó: ebben feküdt a herceg és
az a nő, kit én vezettem volt ide. És halljátok csak, mind a kettőnek a
teste szénné volt égve!

Borzasztó volt e látvány, de még borzasztóbb, amit most hallottam. A
király, miután kisírta magát a holttestek felett, mondta nekem:

– Tudj meg mindent, fiam. A nő, kinek holtteste a fiamé mellett fekszik,
az én drága szép leányom. Te nem ismerted őt, hisz évek óta szigorú
fogságban tartottam. Férjhez mehetett volna a legelőkelőbb
királyfiakhoz, de nem használt sem szép szó, sem parancs, minden kérőt
elutasított. Annyira szerette a testvérét, hogy képtelen volt megválni
tőle. Már gyermekkorában úgy összeforrott a szíve a testvére szívével,
hogy nem egyszer mondta: meghalna, ha nem láthatná őt. Akkor csak
mosolyogtam e beszéden, de az idő csak nevelte a testvéréhez való
ragaszkodást s bár majd megszakadt a szívem, kénytelen voltam elzáratni,
hogy ne láthassák egymást. Most már érted, hogy a fiam miért építette e
sírboltot. Csak arra várt, hogy hosszabb időre eltávozzam hazulról,
kiszabadította hugát a fogságból, idehozta e sírboltba, hogy ha már nem
láthatják egymást, együtt haljanak.

Szörnyű lelkiállapotban jöttünk el a sírboltból, sírtunk mind a ketten.
Mikor aztán a palotába visszaértünk, mondta nekem a király:

– Édes öcsém, én elvesztettem a fiamat, te elvesztetted atyádat és
országodat, fiam helyett te leszel a fiam.

Alig mondta ezt a király, kivülről rettenetes lárma zajlott be a
palotába. Harsogtak a trombiták, peregtek a dobok, s az ablakon át a
sűrű porfellegben is láthattuk, hogy egy nagy sereg közeledik a palota
felé. Ugyanaz a nagyvezír állott a sereg élén, aki az apám országát
elvette, s most, íme, a nagybátyám országára tört. Minthogy a rendes
palotaőrökön kívül éppen ekkor más katonaság nem volt a városban, az
ellenség könnyen bánt el velünk. Nagybátyám hamar elesett az egyenlőtlen
viadalban, én magam küzdöttem még egy ideig, mikor aztán láttam, hogy
minden hiábavaló, nagy nehezen kimenekültem a palotából s a városban
nagybátyám egyik hű emberénél húzódtam meg estig, ott a hajamat,
szakállamat és szemöldökömet leborotváltam, kalandosruhát vettem
magamra, s így hagytam el a várost. Úttalan utakon bolyongva értem a
dicső és híres Harun Arresid birodalmába s elhatároztam magamban, hogy
idejövök Bagdádba és a nagy fejedelem lába elé vetem magamat, kinek
nemes szívét dicsérik, dicsőítik mindenütt. Ha meghallja az én szomorú
esetemet, bizonyosan védelmébe fogad. Ma este érkeztem a városba, az
utcán ismerkedtem meg e két szerencsétlen társammal, s mert már késő
volt, szállást nem találtunk, így kopogtattunk e ház kapuján. Ime,
nagyságos asszonyom, ez az én történetem.

– Elég, – mondá Szobeida, – meg vagyok elégedve, mehetsz, amerre akarsz.

A kalandos azonban megkérte Szobeidát, hogy itt maradhasson és
meghallgathassa társai történetét. Szobeida megengedte.


A második kalandos története.

– Nagyságos asszony, – kezdette a második kalandos, – atyám, a király,
minthogy nem közönséges tehetséget látott bennem, országának leghíresebb
tudósait és művészeit rendelte udvarába s ezekre bízta nevelésemet.
Gyorsan megtanultam olvasni és írni, betéve tudtam a koránt, mely a mi
hitünk tanításait, imádságait és törvényeit tartalmazza, s hogy
alaposabban megismerjem, elolvastam a leghíresebb íróknak a koránt
magyarázó könyveit. Emellett tanulmányoztam a történelmet, a
széptudományokat, olvastam a költőket, szóval: semmit el nem
hanyagoltam. Különösen szerettem az arab nyelv írásjegyeit s oly
tökéletesen elsajátítottam a szépírást, hogy az ország leghíresebb
szépírómestereit is felülmúltam ebben. Nagy képességeimnek Indiába is
híre ment s India hatalmas királya kiváncsi lett rám. Követeket küldött
az atyámhoz, hogy engedjen el engem az udvarába. Atyám igen örült a
hatalmas fejedelem barátságának, s én csakhamar útra keltem, de az út
hosszúsága miatt csak kevés számú kísérettel.

Már egy hónapja voltunk úton, mikor egyszerre csak sűrű porfelleg
kerekedett, s a porfellegből nagy hirtelen ötven fegyveres lovas
ugratott elénk. Mindjárt láttuk, hogy rablókkal állunk szemben s mert
kevesen voltunk, nem szálltunk harcba velök, hanem egyenesen megmondtuk,
hogy az indiai király emberei vagyunk. Azt hittük, hogy nem bántanak, de
keservesen csalódtunk.

– Mi nem vagyunk az indiai szultán alattvalói, ordították a rablók s
azzal körülfogtak minket.

Védtem magamat, amíg lehetett, de mikor láttam, hogy kísérőim mind
elestek, megsarkantyúztam lovamat. Szegény lovam nehéz sebektől vérzett,
nem sokáig bírta a vágtatást, s holtan esett össze. Körülnéztem, de
senkit sem láttam közelemben. A rablók a zsákmányon osztozkodtak, nem
törődtek velem. Egyedül voltam hát, sebesülten, kimerülten, idegen
országban. Bekötöztem különben nem veszedelmes sebeimet, aztán
nekivágtam a pusztának. Egyszerre egy hegynek az aljába értem s ott egy
barlangot vettem észre. Bementem a barlangba és ott háltam. Éhségemet
útközben szedett gyümölccsel csillapítottam.

Másnap reggel útnak eredtem, de teljes egy hónapi vándorlásomban sehol
sem találtam oly helyet, ahol megállapodhattam volna. Végre egy nagy
városba értem, melynek vidékén örök tavasz virult. Nyomorúságos
állapotban voltam. Arcom, kezem, lábam a hosszú vándorlásban feketére
sült, csizmám szétszakadt, ruhám lerongyolódott. Bementem egy szabóhoz,
ki elég szívesen fogadott, még le is ültetett, miután szavaimból
észrevette, hogy nem vagyok műveletlen ember. Megkérdezte ki vagyok,
honnét jövök, s én elmondtam mindent, ami velem történt.

– Amit nekem elbeszéltél, – mondta a szabó, – el ne beszéld másnak, mert
ennek az országnak a királya nagy ellensége a te apádnak, s ha megtudja,
hogy itt vagy, újabb baj érhet.

Nem kételkedtem a szabó őszinteségében, amint a királyt megnevezte,
hiszen eleget hallottam annak idején erről az ellenségeskedésről. A
derék szabó ennem adott, sőt azt is megengedte, hogy néhány napig, míg
magamhoz térek, nála maradjak. Mikor aztán ismét erőre kaptam,
megkérdezte, hogy értek-e valami mesterséghez. Elmondtam, hogy több
nyelvet ismerek, s különösen az írásom igen szép.

– A te tudományoddal – mondotta a szabó, – ebben az országban éhen
halsz, nincs itt erre szükség. De látom, hogy erős ember vagy, azt
tanácslom hát, hogy menj a szomszéd erdőbe, ott vágj tüzifát, azt a
piacon megveszik s ebből tisztességesen megélhetsz.

Mit tehettem? Meg kellett fogadnom a tanácsot, ha nem akartam, hogy éhen
haljak s hogy valaki rám ismerjen. A derék ember egy fejszét meg egy
fűrészt vett nekem s én másnap reggel néhány favágó emberrel, kikkel a
szabó megismertetett, kimentem az erdőbe. Még aznap egy jó csomó fát
vittem a piacra s kaptam is azért egy fél aranyat. Csakhamar annyi pénzt
szereztem, hogy a szabónak visszaadhattam a pénzt, mit reám költött.

Már egy éve mult, hogy így éltem, mikor egyszer jóval beljebb mentem az
erdőbe, mint ahogy szoktam. Egy igen szép helyre találtam s ott munkának
láttam. Amint egy fát gyökerestől kitéptem, egy vasgyűrűt pillantottam
meg, mely egy szintén vas csapóajtóhoz volt erősítve. Eltisztogattam a
földet róla, felemeltem s egy lépcsőt láttam alatta. Nem sokat
gondolkoztam, lementem a lépcsőn s ím, ahogy a lépcső aljába értem, egy
roppant nagy palota előtt álltam. Bementem a palotába s hát az oly
világos volt, mintha csak szabad ég alatt állott volna. Szebbnél-szebb,
csupa vert arany falu termeken mentem át, aztán egyszerre csak egy
gyönyörűséges szép asszony jött szembe, de oly szép, hogy önkénytelen
megállottam, minden egyebet elfeledtem, őt néztem, őt csodáltam csupán.

– Ki vagy te? – kérdezte a szép asszony, miután mélyen meghajlottam
előtte. – Ember vagy szellem?

– Ember vagyok, asszonyom, feleltem én, – a szellemekhez semmi közöm.

– És hogy kerültél ide? Huszonöt esztendeje, hogy itt lakom s ez idő
alatt még rajtad kívül embert nem láttam itt.

– Asszonyom, – mondtam én, – mielőtt a kíváncsiságodat kielégíteném,
engedd meg, hogy hálát adjak a Mindenhatónak e váratlan találkozásért,
mely megvigasztal engem nagy nyomorúságomban s talán téged is boldogabbá
tesz, mint amilyen most vagy.

Azután elmondtam szerencsétlen esetemet és hogy hogyan kerültem e
palotába.

– Elmondom én is neked az én szomorú történetemet, – szólt a szép
asszony s amíg beszélt, hullott a könny hófehér arcára. – Bizonyosan
hallottál a nagy Epitimaruszról, az Ébenfasziget királyáról. Ennek a
királynak a leánya vagyok én. Atyám egy hercegnek szánt feleségül, aki
rokonom volt, de éppen a lakodalom napján, mikor javában folyt a
mulatság, egy gonosz szellem elrabolt engem. Mikor megragadott a gonosz
szellem, elvesztettem eszméletemet s itt e palotában ébredtem fel.
Sokáig vigasztalhatatlan voltam, de az idő és a kényszerűség megtörtek s
lassanként beletörődtem sorsomba. Mindenem van, amit kívánok, ami csak
egy hercegnőt megillet. A gonosz szellem minden tizedik nap meglátogat s
ha eközben valamire szükségem van, csak egy talizmánt kell megérintenem
és ő azonnal itt van. Négy napja, hogy utoljára itt volt, tehát ha
kedved van rá, hat napig itt maradhatsz, vendégem lehetsz.

Mondanom se kell, hogy szívesen maradtam e kedves asszony társaságában.
Illatos fürdőt csináltatott nekem s pompás, finom ruhába öltöztetett.
Ah, mily jól éreztem magam a nyomorúságos élet után! Aztán gazdagon
terített asztalhoz ültünk s én a finom boroktól felhevülten mondtam
neki:

– Szép hercegnő, te itt élve el vagy temetve, jer velem és örülj ismét
az igazi napvilágnak!

– Ne beszélj erről, – mondta a hercegnő mosolyogva. – A legszebb
napvilág sem ér annyit nekem, mintha itt hat napot veled lehetek.

– Ezt a gonosz szellemtől való félelem mondatja veled, – szóltam én. –
Én nem félek tőle, annyira nem, hogy darabokra töröm a talizmánját,
aztán jöhet, szembe állok vele, ha még oly erős és félelmetes is.

De a hercegnő, ki előre látta, hogy mi fog történni, megeskettetett,
hogy nem nyúlok a talizmánhoz.

– Mind a kettőnket elpusztítana, mondta ő. – Jobban ismerem én a
szellemeket, mint te.

Hiába beszélt a hercegnő, a bor elvette az eszemet, ráléptem a
talizmánra s darabokra tapostam.

Abban a pillanatban megremegett a palota, mintha össze akart volna
omlani, rettenetesen dörgött, villámlott, majd vastag sötétség borult
ránk. Fejemből egyszeribe elszállott a bor gőze s láttam, de már későn,
hogy mely nagy oktalanságot cselekedtem.

– Mi ez, hercegnő!? – kiáltottam én.

– Jaj neked, – rémüldözött a hercegnő, magával nem is törődve, – véged
van, ha nem menekülsz!

Megfogadtam a tanácsát, de nagy rémületemben ott hagytam a fejszét és a
fűrészt.

Alig értem a lépcsőhöz, a gonosz szellem a palotában termett s rettentő
haraggal kiáltott a hercegnőre:

– Mi történt? Miért hívtál?

– Véletlenségből, – mondta a hercegnő, – ráléptem a talizmánra, ennyi az
egész.

– Hazudsz! – ordított a szellem. – Hát ez a fejsze meg ez a fűrész hogy
kerül ide?

– Talán a nagy fergetegben te magad ragadtad fel valahol, anélkül, hogy
észrevetted volna, – okoskodott a hercegnő.

Közben, míg hirtelen újra magamra szedtem a szegényes ruhát, hallottam a
szellem gyalázkodó szavait, hallottam a kegyetlen ütéseket és hallottam
a hercegnő szívszaggató jajgatását, s majd megszakadt a szívem amiatt,
hogy ily nagy szerencsétlenségnek lettem az okozója. Feltámolyogtam a
lépcsőn, a csapóajtót földdel befedtem, aztán visszatértem a városba egy
csomó fával, mit úgy szedegettem össze, hogy nem is tudtam, mit
csinálok.

A szabó igen megörült hazaérkezésemnek. Azt hitte a jó ember, hogy
felismertek s bizonyosan véget vetettek nyomorult életemnek.
Megköszöntem irántam való jóságát, de nem mondtam meg, hogy mi történt
velem. Visszahúzódtam szobácskámba s ott búsultam magamban, de egyszerre
csak bejött a szabó és mondta nekem:

– Uram, egy ősz öreg ember van itt, aki megtalálta a te fejszédet és
fűrészedet. Társaidtól megtudta, hogy hol lakol s elhozta. Jer és
beszélj vele, mert csak neked adja át.

Reszkettem egész testemben, mikor ezt hallottam, arcom elfehéredett. Még
jóformán meg sem kérdezhette a szabó, hogy mi bajom esett, nyílt az ajtó
és belépett az öreg ember a fejszével és fűrésszel. Mindjárt láttam,
hogy a gonosz szellem áll előttem. De másként sem lehetett kétségem
ebben, mert ő maga mondta menydörgő hangon:

– Szellem vagyok, a szellemek fejedelme, Iblisz leányának a fia. Nem a
tied ez a fejsze? Hát ez a fűrész?

Nem tudtam felelni, annyira kihozott sodromból e szörnyűséges alak. De
nem is volt időm a feleletre, mert hirtelen megragadott, kivitt a
szobából, aztán egyszerre csak felszállott velem a magas levegőégbe,
szállott szélsebesen, messze, messze, majd hirtelen leszállott a földre,
nagyot toppantott, megnyilt a föld és egy pillanat mulva ismét ott
voltam a hercegnő palotájában.

Ó, jaj, mit kellett látnom! Vérben fetrengett a hercegnő, inkább halt,
mint élt, s arca könnyekben fürdött.

– Nem ez az ember volt itt? – ordított a szellem, miközben reám
mutatott.

– Most látom először, – felelt a hercegnő alig hallhatóan.

– Nos, ha most látod először, nesze ez a kard s vágd le a fejét.

Ó, – mondta a hercegnő – hát azt én hogy tegyem, mikor meg sem tudom
mozdítani a karomat? És ha volna is hozzá erőm, szabad megölnöm egy
ártatlan embert?

– Ebből a vonakodásból is látom, – mondta a szellem – hogy bűnös vagy.
És te, – fordult most hozzám, – nem ismered ezt a nőt?

– Hogyan ismerném, – mondtam én – mikor ma látom először?

– Ha most látod először, nesze a kard, vágd le a fejét, – mondta nekem
is a szellem. – Akkor aztán mehetsz innét.

Kezembe fogtam a kardot, a hercegnő mellé léptem és úgy néztem rá, hogy
tekintetemből láthatta: ha ő kész volt meghalni érettem, kész vagyok
erre én is. A hercegnő hálásan nézett reám, én meg eldobtam a kardot s
mondtam:

– Megvetésreméltó volnék, ha megölném ezt az asszonyt, akit nemcsak hogy
nem ismerek, de, amint látom, haldoklik. Tégy velem, amit akarsz,
hatalmadban vagyok, de kegyetlen parancsodnak nem engedelmeskedem.

– Látom, – mondotta a szellem, – hogy mindketten dacoltok velem, de
hiába, tudom, hogy hazugság minden szavatok.

Azzal felvette a kardot s levágta a hercegnő egyik kezét. Szegénynek
csak annyi ideje volt, hogy másik kezével búcsút intsen nekem, egy
szempillantás mulva lelkét kilehelte, én meg ájultan zuhantam a földre.
Mikor magamhoz tértem, kérve kértem, hogy öljön meg engem is, ám ő
mondotta:

– Nem vagyok egészen bizonyos a te bűnösségedben, nem öllek meg hát,
hanem megelégszem azzal, hogy kutyává, vagy szamárrá, vagy oroszlánná,
vagy madárrá változtatlak. Reád bizom a választást, mi akarsz lenni?

Hiába könyörögtem, hogy hagyjon meg emberi formámban, s mert nem akartam
sem ezzé, sem azzá változni, megragadott, kivitt a palotából,
felszállott velem a levegőégbe, aztán letett egy magas hegy tetején, ott
magában mormolt valamit, majd messze hallhatóan mondta: Legyen majom
belőle! – Azzal eltünt, én meg ott maradtam, majommá változva,
ismeretlen helyen, azt sem tudva, hogy közel vagyok-e atyám országához
vagy távol attól.

Sokáig keseregtem magamban a hegy tetején, aztán letámolyogtam a hegy
aljába. Végtelennek látszó pusztaság terült el előttem, s teljes egy
hónapot bolyongtam, mígnem egyszerre tenger partjára értem. Éppen nagy
szélcsend volt s a parttól fél mértföldnyire egy hajó vesztegelt.
Hirtelen letörtem egy fáról egy nagy, meg két kisebb ágat, a nagyobb
ágat bedobtam a vízbe, ráültem, a másik két ággal kormányoztam s
szerencsésen elértem a hajót. A fedélzeten állók csakhamar észrevettek,
s jól láttam, mennyire csudálkoznak a különös látványon. De én most csak
azzal törődtem, hogy mielébb a fedélzeten legyek. Gyorsan felmásztam a
fedélzetre, de mert beszélni nem tudtam, most még nagyobb veszedelem
fenyegetett, mint amikor a szellem hatalmában voltam. A babonás
kereskedők attól féltek, hogy szerencsétlenséget hozok a hajóra s
magukon kivül kiabáltak:

– Agyon kell verni! – mondta egyik.

– Le kell nyilazni! – így a másik.

[Illustration: – Nesze a kard, vágd le a fejét, mondta a szellem.]

– Dobjuk a tengerbe! – kiabált a harmadik.

Bizonyosan el is pusztítanak, ha hirtelen a hajó kapitányához nem
szaladok s lába elé nem vetem magamat. Könyörögve ragadtam meg a
ruháját, hullott a köny a szemeből, és ez annyira meghatotta a
kapitányt, hogy védelmébe vett s szigorúan megtiltotta az utasoknak,
hogy bántsanak. Igen gyöngéden bánt velem a derék kapitány, s amennyire
szó nélkül lehetett, kifejeztem iránta való nagy hálámat.

Két hét mulva egy szép város mellett kötött ki a hajónk. A városból
sokan jöttek a hajóra, többek közt a szultán néhány embere is, kik a
kereskedőkkel elegyedtek beszélgetésbe. Aztán egy nagy papirlapot vettek
elő s kérték a kereskedőket, hogy írjanak rá néhány sort. Elmondták,
hogy nemrég halt meg a szultán nagyvezíre, akinek amellett, hogy okosan
végezte az ország dolgát, gyönyörű írása volt. A szultán megfogadta,
hogy csak olyan embert választ nagyvezírnek, akinek éppen ilyen szép
írása van. Már sokan próbálkoztak, de még eddig egyiknek sem tetszett az
írása.

A kereskedők mind írtak a papirlapra, én meg csak arra vártam, hogy az
utolsó is elvégezze az írást, kikaptam kezéből a papirlapot. Mind azt
hitték, hogy szét akarom szaggatni a papirost s elkezdtek kiabálni; de
csakhamar megnyugodtak, mikor látták, hogy írni akarok. Mindazonáltal el
akarták venni tőlem a papirost, nehogy bepiszkoljam. A kapitány azonban
megakadályozta ezt s mondta:

– Engedjétek csak, hogy írjon. Ha bepiszkolja a papirost, megbüntetem;
de ha jól ír (s én hiszem, hogy jól fog írni, mert még ilyen ügyes és
értelmes majmot nem láttam) fiamnak tekintem őt. Volt egy fiam, aki
közel sem volt olyan értelmes, mint ez a majom.

Minthogy senki sem ellenkezett, kezembe fogtam a tollat s addig le sem
tettem, míg hatféle arab írással le nem írtam két-négy sort, mégpedig
mind a szultánt dicsőítő sorokat, a tőlem telhető legszebb betükkel.
Ámult-bámult mindenki, nem győztek eleget csudálkozni az írásom
szépségén, a szultán emberei pedig szaladva szaladtak el vele.

Mikor a szultán elolvasta írásomat; azonnal parancsolta, hogy nyergeljék
s kantározzák fel legszebbik lovát s úgy vigyék hozzá azt az embert,
kinek ez a szép írása van.

– Uram, – mondta az egyik – nem ember, hanem majom írta ezt.

– Hogyan, – álmélkodott a szultán, – nem ember írása volna ez? Nos,
mindegy, tegyétek azt, mit parancsoltam!

A szultán emberei visszajöttek a hajóra, drága ruhába öltöztettek engem
s a parton lóra ültettek és vittek egyenest a palotába, hol már várt a
szultán és udvara. Amíg azonban a palotába értem, a város népe kicsődült
az utcára s úgy bámultak engem, mert közben híre futott, hogy a szultán
egy majmot tesz meg nagyvezírnek.

Trónján ült a szultán, körötte a miniszterek s mindenféle nagy urak, én
meg háromszor mélyen meghajoltam, a szultán lába elé borultam és a
földet megcsókoltam. Aztán majom módjára leültem. A szultán is, az
udvara is nem győzött eléggé csudálkozni azon, hogy egy majom ennyire
ismerje a szultánt megillető tisztelet formáit. Csak éppen beszélni nem
tudtam, másként a viselkedésem egészen kifogástalan volt. Most a szultán
elbocsátotta az urakat, csupán a szultánkisasszony kis udvarmestere s én
maradtam vele. Aztán asztalt teríttetett, tálaltatott, leült az
asztalhoz és intett nekem, hogy én is üljek oda. Engedelmességem jeléül
megcsókoltam a földet, asztalhoz ültem s ettem, de szerényen, illendően.

Mikor az ebédnek vége volt, írószerszámot kértem, s néhány verset írtam,
melyek rendkívül tetszettek a szultánnak. Aztán sakktáblát hozatott be s
jelek útján megkérdezte, hogy tudok-e sakkot játszani, mert játszani
szeretne velem. Megcsókoltam a földet s mutattam jellel, hogy mennyire
megtisztelő rám a szultán kegye. Az első játékot ő nyerte, a másodikat
és harmadikat én, s mert észrevettem, hogy ez kissé bosszantja, a
sakktáblára ezt írtam:

»Két hadsereg egész nap növekedő hévvel hadakozott. De mikor az éj
kiterjeszté rájok árnyékát, nyugodtan aludtak egymás mellett ugyanazon a
csatatéren.«

A szultán nem elégedett meg azzal, hogy csak maga lássa e csudát, oda
hivatta a leányát is, hadd lássa ő is, mire képes egy majom. Csakhamar
jött a hercegnő, de alig lépett a szobába, hirtelen elfátyolozta arcát s
mondta a szultánnak:

– Atyám, te, úgy látszik, elfeledted, hogy itt férfiak is vannak.

– Hogyan, – csudálkozott a szultán – nincs itt férfi rajtam és ezen a
kis rabszolgán, a te udvarmestereden kivül.

– Atyám, – mondotta a hercegnő, – ez a majom, bár majom teste van, egy
nagy királynak a fia. Varázsló változta őt majommá. Iblisz leányának a
fia a varázsló, ő változtatta majommá, miután elébb az Ébenfa-sziget
királyának, Epitimarusznak a leányát kegyetlenül megölte.

A szultán felém fordult s jelekkel kérdezte, hogy igaz-e, amit a leánya
mond, én meg igenlően bólintottam a fejemmel.

– Honnét tudod ezt? – kérdezte most a szultán a leányát.

– Atyám, – felelt a leány – bizonyára emlékszel, hogy növendéklány
koromban egy öreg nő volt mellettem. Ügyes varázsló volt és a varázslat
hetven szabályára tanított meg engem. E tudományom által azonnal
megismerem az elvarázsolt embereket, amint rájok nézek. Tudom, hogy kik
s azt is tudom, hogy ki varázsolta meg.

– És fel tudnád oldani a herceget a varázslat alól? – kérdezte a
szultán.

– Igen, atyám, vissza tudnám adni neki az ő eredeti alakját, – felelte a
hercegnő.

– Nos, hát add vissza! Ennél nagyobb örömet nem szerezhetnél nekem, mert
azt szeretném, ha ő lenne a nagyvezírem és feleségül venne téged.

– Atyám, – mondta a hercegnő, kinél szebb leányt még nem láttam, –
parancsolj és én engedelmeskedem.

Azzal bement a szobájába és egy késsel tért vissza, melynek a pengéjébe
héber betük voltak vésve, majd egy titkos szobába vezetett minket, ott
helyet mutatott nekünk az erkélyen, ő meg kiment az udvarra, annak a
közepén kört csinált s abba több régi arab írásjegyet írt. Mikor ezzel
kész volt, verseket mondott a koránból, aztán egyszerre csak nagy fekete
sötétség ereszkedett le, mintha hirtelen ránk szakadt volna az éjszaka.
Rémület fogott el mindnyájunkat, de még nagyobb lett a rémületünk, mikor
egyszerre csak megpillantottuk a gonosz szellemet, Iblisz leányának a
fiát, rettentő nagy oroszlánnak a képében.

– Te kutya, – kiáltott rá a hercegnő, – azt hiszed megijesztesz, mert
oroszlán képében jöttél ide?

– És te, – válaszolt a szellem, – nem szégyelled megszegni a
szerződésünket, melyet ünnepélyes esküvel pecsételtél meg?

[Illustration: A hercegnő kettévágta az oroszlán testét.]

– Hah, átkozott, – mondta a hercegnő – ugyanezt vethetném én a te
szemedre!

– Most majd megfizetsz azért, hogy ide fárasztottál! – fenyegetődzött a
szellem.

Hirtelen kitátotta szörnyű nagy száját, hogy lenyelje a hercegnőt, ez
azonban gyorsan visszaugrott, egy szálat kitépett a hajából, néhány szót
mormolt, a hajszál éles karddá változott s ezzel a hercegnő kettévágta
az oroszlán testét. Ám abban a pillanatban az oroszlán kettévágott teste
skorpióvá változott, a hercegnő meg kígyóvá. Rettenetesen viaskodtak, de
egyik sem tudta legyőzni a másikat. Most a szellem sassá változott és
elrepült, de a hercegnő még erősebb fekete sassá lett azonnal, s utána
repült. Csakhamar mindketten eltüntek a szemünk elől.

Kevés idővel az eltünésük után megnyílt a föld előttünk s egy
feketés-fehéres macska ugrott ki. Szörnyen fel volt borzolódva a szőre
és rettenetesen nyávogott. Egy fekete farkas jött utána, mely nem hagyta
nyugton. Az erősen szorongatott macska nagy hirtelen féreggé változott s
belefúrta magát egy gránátalmába, mely véletlenül éppen akkor esett le a
fájáról. A fa egy meglehetős mély, de nem igen széles csatorna mellett
állott. Az alma, amint a féreg belebujt, akkorára nőtt, mint egy jó nagy
tök, felugrott az erkély fedelére, s miután ott egy ideig ide-oda
gurult, leesett az udvarra és több darabba törött. A farkas, amely
közben kakassá változott, hirtelen felkapkodta a gránátalma magvait s
egymásután lenyelte. Mikor nem látott több magot, szárnyát
megcsattogtatta és felénk nézett, mintha kérdezte volna, hogy nincs-e
több mag? Még egyet megpillantott a csatorna partján, gyorsan
odaröppent, de mikor éppen fel akarta csippenteni, a mag a csatornába
gurult és ott egy kis hallá változott. Most a kakas csukává változott s
üldözőbe vette a kis halat. Két teljes órát maradtak a víz alatt, nem
tudtuk, mi történt velük, mikor egyszerre olyan szörnyű kiáltást
hallottunk, hogy megreszkettünk belé. Kevés idővel ezután lobogó lángban
láttuk a hercegnőt és a szellemet. Szörnyű nagy lángokat fujtak
egymásra, majd a lángokból vastag füstfellegek gomolyogtak, szálltak fel
az ég felé. Nem ok nélkül féltünk, hogy a lángok meggyujtják a palotát,
de nemsokára még alaposabb okunk lett a félelemre, mert a szellem, mely
megszabadult a hercegnőtől, egyenesen az erkélynek tartott és tüzes
forgószelet fujt reánk. Bár nyomban ott volt a hercegnő, nem
akadályozhatta meg, hogy a szultán szakálla meg ne perzselődjék, az
arcát is megsebezte a láng, a hercegnő kis udvarmesterét meg egészen
elégette, nekem pedig egy szikra a bal szemembe pattant. Igy lettem
félszeművé. Mindketten el voltunk készülve a halálra, a szultán is, én
is, mikor egyszerre csak halljuk a kiáltást: győzelem, győzelem! – és
ott állott előttünk a hercegnő igazi alakjában, a gonosz szellemből
pedig egy nagy rakás hamu lett. Gyorsan egy pohár vizet hozott a
hercegnő s néhány szót mondva magában, leöntött engem és én abban a
pillanatban visszaváltoztam emberré.

Meg akartam köszönni a hercegnőnek, ami nagy jót tett velem, de nem volt
rá időm, mert mindjárt a szultánhoz fordult és mondta neki: – Atyám,
legyőztem a gonosz szellemet, de igen drága nekem ez a győzelem. Néhány
pillanat mulva meghalok s így nem teljesülhet az a kívánságod, hogy a
herceg felesége legyek. A tűz egészen általjárta testemet ebben a
rettenetes viadalban és érzem, hogy lassan-lassan elemészt. Nem történt
volna ez velem, ha idejében észrevettem volna a gránátalma utolsó
magját. A szellem ebbe az utolsó magba menekült, ha ez nem sikerült
volna neki, magam veszte nélkül győztem volna le őt. Emiatt voltam
kénytelen tűzzé változni s bár legyőztem őt, magam is elpusztulok…

– Édes szép leányom, – zogokott a szultán végtelen nagy fájdalmában, –
csuda, hogy magam is élek. Lásd, kis udvarmestered szénné égett, a
herceg, kit a varázslat alól felszabadítottál, félszemét vesztette…
Tovább nem tudott beszélni, zokogásba fulladt szava. Vele sírt a
hercegnő; velök sírtam én is. Egyszerre csak rémítően kezdett sikoltozni
a hercegnő:

– Égek! Égek!

Ezt sikoltozta folyton, mígnem a halál véget vetett rettenetes
szenvedéseinek. Néhány pillanat mulva hamuvá lett ő is mint a szellem.

Nem tudom kimondani, mennyire megrázott ez a szomorú eset. Semhogy így
lássam elpusztulni jótevőmet, inkább egész életemre majom vagy kutya
maradtam volna. A szultán ájultan esett össze, s attól lehetett félni,
hogy belepusztul a nagy csapásba. Közben beszaladtak az udvari emberek s
nagy nehezen életre térítettük.

[Illustration: – Égek! Égek!]

Nagy volt a bánat az egész városban s hét napig tartottak a
gyászünnepségek. A gonosz szellem hamvát szélnek eresztették, a
hercegnőét pedig egy drága hordóban gyüjtötték össze, hogy abban
megőrizzék, s a hordót egy síremlékben helyezték el.

A szultánt beteggé tette a leánya után való bánkódás, s már egy hónapja
feküdött, mikor magához rendelt.

– Herceg, – mondta nekem – teljes boldogságban éltem mindig s
boldogságomat semmi sem zavarta meg. A te idejöveteleddel tünt el az én
szerencsém. Leányom meghalt, s csuda, hogy életben maradtam. Te vagy az
oka minden szerencsétlenségnek, azért menj innen békével, még pedig
azonnal, mert meg vagyok győződve, hogy jelenléted újabb bajt hoz reám.
Eredj és többé vissza ne térj országomba, mert bizony megbánnád
keservesen.

Szólni akartam, de megtiltotta s én, mit tehettem, szó nélkül távoztam
el a palotából. Mielőtt elhagytam a várost, bementem egy fürdőbe s ott
leborotváltattam szakállamat és szemöldökömet, kalandosruhát vettem
magamra. Több országon mentem át és sehol sem ismertek fel. Végre azt
határoztam, hogy ide jövök Bagdádba, elmondom történetemet a kalifának s
ő bizonnyal megszán nyomorult állapotomban. Ma este érkeztem ide s az
első, akivel beszéltem, ez a kalandos testvér volt, aki előttem mondta
el a történetét.

Mikor a kalandos elvégezte a történetét, mondta Szobeida:

– Jól van, mehetsz, amerre tetszik, nem lesz bántódásod.

De aztán neki is, éppen mint az elsőnek, megengedte, hogy ott maradjon
és meghallgassa a harmadik kalandos történetét.


A harmadik kalandos története.

Az én nevem – kezdte történetét a harmadik kalandos – Agib, s Kasszib
király fia vagyok. Atyámnak több országa volt, de én az ő halála után
annak az országnak a fővárosát választottam lakóhelyül, amelyben ő
lakott. Ez a város tenger partján fekszik, s rengeteg nagy kikötőjében
állandóan száz hadihajó állott felszerelten, emellett számtalan másfajta
hajó. Hatalmas birodalmamnak több tartománya volt és több sziget is
tartozott hozzá. Ezeket mind sorba látogattam, s mert többnyire hajón
jártam, annyira megszerettem a hajózást, hogy egyszer aztán nagy útra
indultam: hadd lássam, mi van az én szigeteimen túl. Tíz hajóval
indultam el, s már negyven napja utaztunk, mindig szép időben, mikor
egyszerre rettentő nagy vihar kerekedett. Csaknem tönkre ment mind a tíz
hajó, de, szerencsére, ismét szép idő lett, s két nap mulva egy szigeten
kötöttünk ki. A nagy vihar azonban annyira megviselte a hajókat, hogy
lemondtam tervemről, s a hajókat visszafelé irányittattam. Már tíz napja
voltunk ismét tengeren, mikor észrevettem, hogy a kormányos nem tudja,
hol vagyunk. Felmászattam egy matrózt a nagy árbóc tetejére, s ez azt
jelentette, hogy jobbra és balra tengernél és égnél egyebet nem lát, de
egyenesen előre nézve nagy feketeséget vett észre.

A kormányos, mikor ezt hallotta, elsápadott s magánkívül kiáltotta:

– Ó, uram, király, elvesztünk! Olyan vesze delmes helyre jutottunk,
ahonnét nincs menekvés.

[Illustration: Az érclovas lezuhan a tengerbe.]

– Mit beszélsz? Hová jutottunk?

– Uram, – magyarázta a kormányos, – az a nagy vihar eltérítette hajónkat
az útjából s holnap délben a Mágneshegyhez érünk, mely
ellenállhatatlanul húzza magához a hajót a benne s rajta levő
vasszerkezetnél fogvást. A Mágneshegy rendkívül meredek s van a tetején
egy érctemplom, annak a tetején meg egy ércparipa, a paripán ül egy
lovas, kinek a melle ólomlapokkal van fedve, melyekbe varázsjelek vannak
bevésve. A monda szerint ez a szobor az okozója oly sok hajó
pusztulásának s valameddig ezt a szobrot le nem rombolják, minden hajó
elpusztul, mely erre vetődik.

A kormányos beszéde szörnyen megrémítette embereimet s magam is
elkészültem a közeli halálra. És másnap reggel már elénk meredt a
félelmetes fekete hegy s déltájban már láthattuk a rettentő sok
vasszeget és mindenféle vasdarabot, melyek elpusztult hajókról kerültek
a hegy oldalára s a szélben szörnyen csengtek-bongtak, fülsiketítően
zakatoltak. Egy pillanat és mind a tíz hajóm elmerült, valamennyi
emberem tengerbe fulladott, csupán rajtam könyörült az Isten: sikerült
egy deszkába belekapaszkodnom, melyet a szél egyenest a hegy lábához
vitt, még pedig olyan helyre, hol lépcsők voltak a hegybe vágva. Ezeken
a lépcsőkön felmentem a hegy tetejére, aztán beléptem a templomba, ott a
földre dobtam magamat, és Istenhez hálaimát rebegtem.

Éjszakára a templomban maradtam, s ím álmomban egy ősz öreg ember jelent
meg nekem, ki azt mondta:

– Figyelj reám, Agib! Reggel, mikor felébredsz, a lábad alatt ásd fel a
földet, Ott majd egy ércíjat és három ólom nyílvesszőt találsz. Mind a
három nyilat lődd rá a szoborra s a lovas azonnal a tengerbe esik, a ló
meg melléd. Ásd el a lovat arra a helyre, hol az íjat és a nyílvesszőket
találtad. Abban a pillanatban a tenger a templom aljáig fog emelkedni és
akkor látsz majd ott egy csónakot, melyben egy ércember ül, mindkét
kezében evező. Ülj a csónakba, de vigyázz, Isten nevét ki ne ejtsd a
szájadon. Ez az ércember tíz nap alatt más tengerre visz, onnét aztán
épségben hazajutsz, ha egész úton Isten nevét ki nem ejted.

Amint felébredtem, követtem az ősz ember tanácsát, s minden úgy történt,
amint ő megjelentette. Beleültem a csónakba s vigyáztam, hogy Isten
nevét ki ne ejtsem. Már kilenc napja evezett velem az ércember, mikor
egy szigetet pillantottam meg. Oly nagy volt az örömem, hogy önkénytelen
felkiáltottam: Isten, legyen áldott a te neved!

Abban a pillanatban a csónak az ércemberrel együtt elsülyedt, én azonban
fenntartottam magamat a víz színén, s úsztam a sziget felé. Közben sötét
este borult a tengerre, s már-már készültem a halálra, mikor hirtelen
nagy szél kerekedett s egy magas hullám partra vetett. Vizes ruhámat
kiteregettem a homokban, reggel aztán, mikor a ruhám megszáradott,
hirtelen magamra szedtem s mentem tovább, hadd lássam, hol is vagyok
tulajdonképpen. Egy puszta, de kedves kis szigetre vetett a hullám, s
végtelen nagy örömömre csakhamar egy hajót láttam a sziget felé
közeledni. Mivel nem tudhattam, hogy jó barátot vagy ellenséget hoz-e a
hajó, felmásztam egy sűrű lombos fára s onnét figyeltem, hogy kik jöttek
a hajóval. Közben a hajó kikötött s arról tíz rabszolga lépett a
szigetre, kik mindenféle ásószerszámokat hoztak magukkal. Egyenest a
sziget közepére mentek, ott ásni kezdettek, majd úgy láttam, egy
csapóajtót emeltek fel. Aztán visszamentek a hajóhoz, onnét mindenféle
élelmiszereket vittek a felásott helyre és a csapóajtó alatt eltüntek.
Majd ismét visszatértek a hajóhoz s kevés idő mulva egy öreg ember jött
velük a felásott helyhez, aki egy előkelő formájú növendékifjat
vezetett. Most mind leszállottak s mikor visszajöttek, lezárták a
csapóajtót, visszamentek a hajóra s csak akkor vettem észre, hogy az
ifju nincs közöttük. A hajó hirtelen elindult a szárazföld felé, én meg
leszállottam a fáról s gyorsan a titokzatos helyhez siettem. Elhánytam a
földet a csapóajtóról, aztán felemeltem, s ím, kőlépcső volt alatta,
mely nagy, tágas szobába vezetett. A szoba földje puha szőnyeggel volt
borítva, volt ott selyemmel behúzott szófa is: ezen ült az ifju s egy
legyezővel legyezgette magát. Roppant megijedt, mikor meglátott, de
megnyugtattam, elmondtam neki, hogy szerencsétlenül járt király vagyok,
hogy láttam, mikor eltemették s nem hallgattam el azon való
csodálkozásomat, hogy ellenkezés nélkül engedte magát élve eltemettetni.

Az ifjut megnyugtatták szavaim s mosolyogva kínált meg hellyel, aztán
mondta: – Hát bizony az én esetem ritka egy eset. Atyám gazdag
kereskedő. Házasságát Isten sokáig nem áldotta meg gyermekkel. Egyszer
aztán azt álmodta, hogy fia születik, de az nem fog sokáig élni. Az álom
beteljesedett, megszületett a fiu, s akkor az én atyám egy csillagjóshoz
fordult. »A te fiad, mondotta a jós, baj nélkül éri meg a
tizenötesztendőt, akkor aztán halálos veszedelembe kerül. Ám, ha ettől
szerencsésen megmenekszik, hosszú életű lesz. Mikor a fiad
tizenötesztendős lesz, akkor fogja Agib, Kasszib király fia a Mágneshegy
tetejéről az érclovast a tengerbe dönteni s ötven napra rá Agib megöli a
fiadat«. Atyámat mélyen megszomorította ez a jóslat, mivelhogy az
álmával megegyezett. Mindazonáltal gondosan neveltetett mostanáig.
Tegnap tudta meg, hogy Agib herceg tíz nap előtt az érclovast a tengerbe
döntötte. Már régebben építette ide ezt a menedékhelyet, hogy szükség
esetén ide rejtsen s most idehozott, hogy itt várjam meg az ötven nap
leteltét. Magam is azt hiszem, tette hozzá nevetve az ifju, hogy Agib
herceg itt nem fog felkeresni.

Természetesen, nem mondtam meg, hogy én vagyok az az Agib herceg, kiről
ilyen képtelenséget jósolt a csillagjós. Kinevettem a jóslatot, s
megnyugtattam a fiut, hogy vele maradok, míg a negyven nap letelik. A
negyven nap pedig igen gyorsan eltelt. Étel, ital volt bőven, semmiben
sem szűkölködtünk, s mert volt a fiunak sok játéka is, egész nap
játszottunk. Az egész idő alatt úgyszólván kiszolgáltam a kissé
gyámoltalan fiut, de szívesen tettem, mert hálás volt ezért, meg aztán
arra is gondoltam, hogy majd hálás lesz az apja is és hazasegít
országomba. Szóval, csakúgy repült az idő s a legjobb kedvben virradtunk
a negyvenedik nap reggelére. Amint felkeltem, langyos meleg fürdőt
készítettem a fiunak, fürdés után visszafektettem az ágyba és gondosan
betakartam. Mily boldog volt a fiu és mily boldog voltam én is! Ime,
mindjárt üt szabadulásunk órája! Nagyokat nevettünk a jóslaton, én meg
magamban meg voltam győződve arról, hogy csaló volt az a jós. Már hogy
én megöljem ezt az ártatlan fiút!

Mikor éppen ezen mosolyogtam, a fiu megkert, hogy adjak neki dinnyét.
Kiválasztottam a legszebbet, de a kést nem találtam a rendes helyén.
Végre megpillantottam: ott volt a fiu ágya felett, a polcon. Gyorsan a
kés után nyúltam, de mikor éppen megmarkoltam, a lábam megcsúszott, s
oly szerencsétlenül estem a fiura, hogy a kést szívébe döftem!
Egyszeribe szörnyethalt.

Leírhatatlan volt kétségbeesésem. Magamon kívül vertem fejemet, arcomat,
mellemet, szaggattam a ruhámat s jajgatva dobtam magamat a földre. – Ó,
jaj, keseregtem, hát mégis igaza volt a jósnak, meggyilkoltam ezt az
ártatlan gyermeket! S szememet és kezemet az égnek emelve könyörögtem az
Istenhez: ha bűnös vagyok büntessen, vessen véget nyomorult életemnek!
De hiába vártam a halált, az volt az Úr akarata, hogy tovább szenvedjek.
Mit tehettem? A szegény fiut nem támaszthattam fel, mellette nem
maradhattam, hogy az atyja ott találjon, elhagytam a rejtekhelyet, s a
csapóajtót betakartam. Alig végeztem el e munkát, láttam, hogy jön a
hajó a fiuért. Gyorsan felmásztam egy sűrű lombos fára s ott úgy
elrejtőztem, hogy emberi szem nem vehetett észre. Csakhamar partra
szállott az öregember a rabszolgákkal s láttam, mint sápad el arca,
mikor a csapóajtón a friss földhányást megpillantotta. Aztán felemelték
a csapóajtót, lementek és hallottam, amint a fiu nevét kiabálják és
hallottam az öregember szívszaggató jajgatását. És láttam, amint a
rabszolgák hozzák az elájult apát és halott fiát. Éppen az alá a fa alá
fektették le őket, amelyen én elbujtam. Nagy nehezen eszméletre
térítették az apát, aztán sírgödröt ástak s a fiut, miután drága ruhába
öltöztették, lebocsátották a sírba. Mikor aztán a halottat elföldelték,
a rejtekhelyről mindent a hajóra szállítottak s csakhamar útrakelt a
hajó.

Egyedül maradtam a szigeten. Teljes egy hónapot tengődtem itt vad
gyümölcsön, mikor egyszerre csak észrevettem, hogy a tenger vize
szemlátomást apad. Annyira leapadt, hogy bátran belemehettem, s mert a
szárazföld nem volt messze a szigettől, hamarosan átláboltam a vizen.
Végre ismét a szárazföldön voltam s csakhamar nagy tüzet pillantottam
meg a messzeségben. De amint tovább-tovább haladtam, láttam, hogy amit
én tűznek véltem, vörösréz palota volt, mely lángolni látszott a
rátűzött napsugaraktól. Amint a palota közelébe értem, leültem pihenni s
úgy gyönyörködtem benne. De még ki sem gyönyörködhettem magamat, tíz
előkelő fiatal embert pillantottam meg, kik egy magas és tisztes öreg
ember társaságában sétáltak. Ennél azonban sokkal inkább meglepett az,
hogy mind a tíz fiatalember a bal szemére vak volt. Barátságosan
közeledtek hozzám s megkérdezték, hogy mi hozott ide. Azt feleltem
nekik, hogy az én történetem igen hosszú s kértem, ha hallani kívánják,
üljenek le mellém. Leültek s elejétől végig elbeszéltem a történetemet.

Nagy érdekkel hallgatták a történetemet, aztán felhívtak a palotába. A
szebbnél-szebb szobák egész során haladtunk át, s végre egy nagy terembe
értünk, melyben köröskörül tíz szófa volt: ezen hevertek nappal s háltak
éjjel a fiatalemberek. A terem közepén is volt egy szófa, melyre az
öregember ült, a többire az ifjak ültek. Minthogy egy szófán csak egynek
volt hely, engem a terem közepén a szőnyegre ültettek s ugyanakkor az
egyik ifju figyelmeztetett, hogy ne kérdezzek semmit, s különösen arra
ne legyek kiváncsi, hogy miért vesztették el a bal szemüket.

Kevés idő multán az öregember kiment, majd visszajött, az ifjaknak
egy-egy darab kenyeret hozott, adott nekem is s mikor a kenyeret
megettük, egy-egy pohár bort is adott nekünk.

Vacsora után újra el kellett beszélnem a történetemet s még késő éjjel
is mind erről beszélgettünk, mikor az egyik ifju hirtelen így szólt az
öregnek:

– Látod, hogy itt az alvás ideje, s te még sem hozol semmit nekünk, hogy
kötelességünket teljesítsük! – Erre az öreg egy oldalszobába ment s
onnan tíz tálat hozott ki, melyek kék posztóval voltak betakarva. Az
ifjak levették a takarót a tálakról, melyekben hamu, szénpor és valami
fekete máz volt, ezeket gyorsan összekeverték, s a vegyülékkel igazán
félelmetesre mázolták az arcukat. Akkor aztán elkezdtek sírni, jajgatni,
verték az arcukat, mellüket s közben szüntelen kiabálták: Ime, bűnös
életünk büntetése!

Ezzel telt el az egész éjszaka, aztán megmosakodtak, tiszta ruhát vettek
magukra, mintha semmi sem történt volna. Bizony nehéz volt megállanom,
hogy ne szóljak, de valahogy mégis elfojtottam kíváncsiságomat. Ám
reggel, mikor sétálni mentünk, kitört belőlem a kíváncsiság. De hiába
faggattam, nem magyarázták meg különös viselkedésük okát s komolyan
figyelmeztettek, hogy ne törődjem a dolgukkal. Nem is faggattam tovább s
közömbös dolgokról beszélgettünk egész nap. Éjjel azonban ismétlődött az
előző éjjeli jelenet s a következő éjjeleken szintén. Végre aztán azt
mondtam nekik, hogy vagy elégítsék ki a kíváncsiságomat, vagy mutassák
meg az útat országom felé, mert képtelen vagyok nézni minden éjjel ezt a
különös színjátékot, ha nem tudom az okát. Akkor aztán megszólalt egyik
ifju s mondá:

– Ha nem szóltunk eddig, azt irántad való barátságból tettük, mert nem
akarjuk, hogy a mienkhez hasonló szerencsétlenség érjen téged is.
Jegyezd meg, hogy félszemedbe kerül, ha kíváncsiságodat kielégítjük. S
figyelmeztetünk arra is, hogy ha félszemedet elveszted, nem maradhatsz
köztünk, mert teljes a számunk, több félszemű nem lehet itt.

De hiábavaló volt az ijesztgetés, makacsúl megmaradtam kívánságom
mellett.

– Jó, teljesüljön a kívánságod, – mondotta az ifju, s a következő
pillanatban egy hatalmas nagy ürüt vezettek be a terembe, nyomban
megfojtották, a bőrét lehúzták, akkor aztán átadták nekem a kést s
mondták: – Nesze, ez a kés, majd szükséged lesz reá. Most belevarrunk
ebbe a bőrbe, aztán elviszünk egy helyre, és ott hagyunk. Amint ott
hagyunk, leszáll hozzád egy óriás sas, felvisz a fellegek közé, s egy
magas hegy tetején letesz. Mihelyt földet érez a lábad, a késsel hasítsd
le magadról az ürübőrt s a sas majd ijedten repül tovább. Menj tovább te
is, s csakhamar egy rengeteg nagy palota elé érsz, melynek a fala
arannyal, smaragddal és mindenféle drágakövekkel van kirakva. A palota
kapuja állandóan nyitva, bemehetsz bátran. Hogy mit találsz ott, arról
nem beszélünk, csak annyit mondunk meg előre, hogy ez az a palota, ahol
a félszemünket elvesztettük.

Nem szóltam semmit, ők meg gyorsan belevarrtak a bőrbe, aztán valahol
kitettek. És én éreztem nemsokára, hogy szállok felfelé, majd földet
érzett a lábam, s gyorsan kihasítottam a bőrt. A sas, mikor meglátott,
ijedten repült el, én meg tovább mentem s csakhamar megpillantottam a
palotát, melynél szebbet, ragyogóbbat álmomban sem láttam. Beléptem a
nyitott kapun s egy nagy négyszögű udvarban találtam magamat, melyből 99
szandál, aloé és aranyajtó nyilt kertekbe és különféle helyiségekbe,
köröskörül rengeteg sok lépcsőzet vezetett a palota felsőbb részeibe,
szembe velem pedig egy nyitott ajtó volt, a századik, mely egy óriás
nagy terembe nyílt. Ebben a teremben pedig negyven olyan szép fiatal
leány ült a puha szőnyegen, aminő csudaszépeket még nem láttam. Amint
megpillantottak, azonnal felállottak, elém siettek, s meg sem várva
köszönésemet, nyájas Isten hozottal üdvözöltek.

[Illustration: Aztán körbe ültek s kértek, hogy mondjam el kalandomat.]

– Már rég várunk egy olyan lovagot, minőnek te látszol, – mondta egy
közülök. – Reméljük, minden jó tulajdonság megvan benned s nem lesz
kellemetlen neked a mi társaságunk.

Aztán, hiába húzódoztam, a legpompásabb helyre ültettek. Azt mondták:

– Ez a te helyed. E pillanattól fogva urunk és bíránk vagy, mi meg
rabszolgáid vagyunk s várjuk parancsaidat.

Lehetetlen elképzelni, milyen készséggel szolgáltak ki engem. Az egyik
meleg vizet hozott s megmosta lábamat, a másik a legpompásabb ruhába
öltöztetett, a harmadik finom ételeket szolgált fel, a negyedik drága
borral kínált. És így tovább. Mikor aztán jól ettem, ittam, körbe ültek
s kértek, hogy mondjam el a kalandomat. Szívesen teljesítettem
kívánságukat, s este lett, mire kalandom elbeszélése véget ért. Akkor a
leányok egy része gyertyát gyujtott s egyszerre tündéri fény áradt szét
a teremben. Mások meg asztalt terítettek s megrakták az asztalt a
legdrágább ételekkel és italokkal. Néhányan hangszereket hoztak be s míg
én a többiekkel vacsoráztam, ők szebbnél-szebb dalokat játszottak és
énekeltek. Mikor meg a vacsorának vége volt, a leányok egy része táncra
perdült. Micsoda szép, micsoda fenséges tánc volt ez!

Késő éjszaka volt már, mikor megmutatták az én szobámat. De jól esett a
pihenés! Rég nem aludtam ilyen puha ágyban, s nem csuda, hogy másnap
későn ébredtem. Mikor azonban felébredtem, mind ahányan voltak, készen
állottak szolgálatomra. Langyos meleg fürdőt készítettek nekem s ki volt
készítve a ruha is, a tegnapinál sokkal fényesebb. És ez így volt nap
nap után, így telt el egy esztendő: egy pillanatra sem változott meg a
leányok irántam való kedvessége. Az esztendő elteltével azonban egy
reggel a negyven leány kisírt szemmel jött be hozzám. Megöleltek és
sírva búcsúztak:

– Isten veled, kedves herceg, el kell hagynunk téged!

Csak hosszas faggatásomra mondották el, hogy miért kell elmenniök. Azt
mondta egy közülök:

– Hát tudj meg mindent. Mi mind a negyvenen királyleányok és hercegnők
vagyunk s amint láthattad, igen boldogan élünk itt, de minden esztendő
végén el kell távoznunk innen negyven napra bizonyos kötelességek
teljesítése végett, melyekről azonban nem beszélhetünk neked. Tegnap
volt az év vége s ma el kell hagynunk téged. Átadjuk neked a palota
valamennyi kulcsát, járhatsz, kelhetsz szabadon, minden ajtót
kinyithatsz az aranyajtó kivételével. Ha ezt kinyitod, soha ez életben
nem látjuk egymást. Gondold meg, hogy életeddel játszol s a te halálod a
mi boldogtalanságunk. Nem akarunk megsérteni azzal, hogy magunkkal
vigyük az aranyajtó kulcsát, de kérve kérünk, győzd le kíváncsiságodat
éretted és mi érettünk.

Megnyugtattam őket, aztán sűrű könnyhullatás közt elbúcsúztunk.

Egyedűl maradtam a palotában s végtelen nagy szomorúság nehezedett a
szívemre. Oly kellemesen telt el az esztendő e szép és vidám kedvű
leányok társaságában, hogy ügyet sem vetettem a palota csudaszépségeire
s eszembe sem jutott, hogy valami titokzatos dolgok is lehetnek benne.
De most, hogy egyedül maradtam, örökkévalóságnak tetszett a negyven nap.
Hogy bánatomat és unalmamat elűzzem, kinyitottam az első ajtót s egy
olyan gyümölcsöskertbe léptem, melyhez hasonló, azt hiszem, az egész
világon nincs. Az a kert, melyet vallásunk halálunk után igér nekünk,
nem lehet szebb ennél. Ennek a kertnek a tisztasága, a fák csudálatos
elrendezése, ezer meg ezer fajta gyümölcs bősége, frissesége, valósággal
elkápráztatta szememet. Alig tudtam megválni e kerttől. Most a második
ajtót nyitottam ki s egy virágos kertbe léptem, melyben az volt a
csudálatos, hogy a virágok minden elképzelhető fajtája egyszerre
virágzott. A harmadik ajtó egy óriás madárházra nyílt, mely a
legfinomabb s legritkább márvánnyal volt kikövezve. Mindenféle madár
volt itt pompás kalitkákban, s drágaköves vályucskákban volt az ételük
és italuk. Mindenütt a legnagyobb tisztaság és nem láttam sehol egy
embert, holott csak a madárház rendbentartására kellett volna legalább
száz ember.

Este lett, mire a madárházat elhagytam s visszamentem a szobámba, azzal
az elhatározással, hogy másnap a többi ajtót nyitom ki, természetesen,
az aranyajtó kivételével. Amit aztán másnap láttam, minden eddig
látottat messze felülmult. Egy nagy udvarba léptem, melyet egy csodaszép
épület vett körül. Negyven nyitott ajtaja volt ennek az épületnek s
mindenik ajtó egy olyan kincseskamarába nyílt, mely értékesebb volt a
legnagyobb birodalomnál. Az egyikben egy halom drágagyöngy volt, s nem
egy, de ezer meg ezer jóval nagyobb galambtojásnál. A másodikban
gyémántok, karbunkulusok, a harmadikban smaragdok, a negyedikben
aranyrudak, az ötödikben vert arany, a hatodikban ezüstrudak, a
hetedikben vert ezüst, a többiben mindenféle drágakövek.

De nem fárasztlak, asszonyom, mindazoknak a csudadolgoknak az
elmondásával, amiket a további napokon láttam. Csak annyit mondok, hogy
harminckilenc nap kellett arra, míg mindent láttam, a mi 99 ajtón túl
van, s most még a századik ajtó volt hátra, melynek a kinyitását
megtiltották…

Ha a negyvenedik napon uralkodni tudtam volna kíváncsiságomon, ma én
volnék a világ legboldogabb embere. De az ördög nem hagyott nyugodni,
ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy kinyissam a századik ajtót s én –
kinyitottam. Alig léptem a küszöbre, valami különös illat csapta meg az
orromat s én eszméletlenül terültem el a földön. Bár hamar magamhoz
tértem, ahelyett, hogy kisiettem volna a friss levegőre, beljebb léptem.
Tágas, boltíves helyiség volt ez, melyet óriás aranycsillárok
világítottak meg, s erős aloé- és ámbra-illat áradott a csillárok
gyertyáiból. A sok mindenféle érdekes látnivaló között főként egy remek
szép fekete ló vonta magára figyelmemet. Vert arany volt a nyerge és
zablája s szinarany vályujának egyik felében puhafinom sarju, a másik
felében rózsavíz volt. Megfogtam a kantárját s kivezettem az udvarra,
hogy a nap világánál jobban szemügyre vehessem. Aztán nagy kedvem
támadt, hogy ráüljek a gyönyörű szép állatra, melyhez hasonló szépet még
nem láttam. Hirtelen rá is vetettem magamat, de mert keccentésemre nem
mozdult, meglegyintettem a korbáccsal, melyet az aranyszobából hoztam
magammal. Bár csak alig legyintettem rá, szörnyű fájdalmasan nyerített
fel a nemes állat, aztán egyszerre csak kibontotta szárnyát, melyet
eddig észre sem vettem, s szédítő sebességgel szállott fel a levegőégbe.
Amily rettenetes sebesen szállott felfelé, épp oly sebesen szállott le
egy palota sík fedelére, hanyatt vágódva zuhantam le róla s ebben a
pillanatban farkával kisujtotta a bal szememet.

Igy lettem félszeművé. A ló elrepült, én meg nagy búsan lementem a
terraszról s ím, egy pillanat mulva ott állottam a félszemű
fiatalemberek szobájában. Senki sem volt bent, de csakhamar jött a tíz
ifju az öregemberrel. Az ifjak sem a visszatérésemen, sem a
félszeműségemen nem csudálkoztak.

– Sajnáljuk a szerencsétlenségedet, – mondták – de hát vigasztaljon,
hogy mi velünk is megesett ez a szerencsétlenség. Egy esztendeig mi is
oly vigan éltünk mint te, ép úgy nem tartottuk meg a fogadásunkat, mint
te s most nem tudjuk, még meddig kell szenvednünk ezért. Azt már
megmondtuk neked, hogy velünk nem maradhatsz, azt tanácsoljuk hát, hogy
eredj Bagdádba, ott tán jobbra fordul sorsod.

Megmutatták az utat Bagdád felé s én útrakeltem. Útközben szakállamat és
szemöldökömet leborotváltattam, kalandosruhába öltöztem s hosszú
vándorlás után végre ide értem. Itt a kapuban találkoztam szerencsétlen
társaimmal, csudálkoztunk, hogy mind a hármunknak éppen a bal szeme
hiányzik, de már nem volt időnk erről beszélnünk, mert te, asszonyom,
csakhamar bebocsátottál minket.

[Illustration: Lezuhantam róla s farkával kisujtotta balszememet.]

Mikor a harmadik kalandos is befejezte a történetét, mondta Szobeida:

– Mindhárman szabadok vagytok, mehettek, amerre tetszik.

De kérésükre megengedte, hogy ott maradjanak s meghallgassák a más három
ember történetét is.

– Nos, – fordult Szobeida ezekhez, most – rajtatok a sor, beszéljetek!

– Nemes asszonyom, – mondta a nagyvezír – mi most sem mondhatunk
egyebet, mint amikor ide jöttünk.

És újra elmondta, hogy ők musszuli kereskedők és hogy s mint kerültek
ide.

Szobeida sokáig habozott, hogy mit tegyen velük, de végre is
megkegyelmezett nekik, azzal a feltétellel, hogy azonnal távoznak
valamennyien.

*

Szó nélkül távoztak mind a heten, mikor aztán az utcán voltak, a kalifa
halkan oda szólt a nagyvezírnek, hogy a három kalandost vigye magához
szállásra, reggel pedig vezesse fel hozzá a palotába. A nagyvezír
magával vitte a kalandosokat, a hordár hazament, a kalifa pedig a
palotaőrrel a palotájába.

Lefeküdt a kalifa azonnal, de nem jött szemére álom, annyira felizgatták
az éjjel látott és hallott csudálatos történetek. Különösen az izgatta,
hogy ki lehet Szobeida, miért bánik oly kegyetlenül a fekete
kutyácskákkal és miért van Amina melle össze-visszavagdalva. A felkelő
nap ébren találta, s nem volt maradása az ágyban, felkelt s ment a
fogadószobába, hol már várakozott rá a nagyvezír.

– Vezír, – mondotta a kalifa – azonnal hozasd ide azt a három nőt és a
három kalandost. Nincs addig nyugvásom, míg a három nő történetével meg
nem ismerkedem. Siess és ne feledd, hogy türelmetlenül várom
visszaérkezésedet.

A vezír elsietett a nőkhöz, udvariasan közölte velük a kalifa parancsát,
anélkül, hogy említette volna az éjjel történteket, s a nők szó nélkül
követték a vezírt sűrűn elfátyolozott arccal. Egyszerre érkeztek meg a
palotába a kalandosokkal, kikkel már előzetesen közölte a vezir, hogy ma
éjjel a kalifa társaságában voltak.

A kalifa igen kegyesen fogadta a nőket, aztán mondta, amint következik:

– Szép hölgyeim, titeket bizonyára nyugtalanít, hogy a kereskedőben, ki
ma éjjel vendégetek volt, a kalifát ismeritek fel. De nincs okotok a
nyugtalanságra, mert én, ami velem történt, elfeledtem. Szíves
fogadásotokkal meg vagyok elégedve, s vajha minden bagdádi asszony oly
elmés és kedves volna, mint amilyennek titeket láttalak. Csak azért
hivattalak ide, hogy megtudjam, miért sírt egyiktek együtt a
kutyácskákkal, miután azokat kegyetlenül megverte? És kiváncsi vagyok
arra is, hogy a másik hölgynek a melle miért van sebekkel borítva?

Miután a vezír ismételte a kalifa kérdéseit, Szobeida mélyen meghajtotta
magát s belefogott az ő történetének elmondásába.


Szobeida története.

– Igazhitűek hatalmas ura, az én történetem igen csudálatos történet. A
két kis fekete kutya édestestvérem, ez a két asszony azonban csak apáról
az. Amina a neve annak, akinek a melle sebekkel van borítva, a másiknak
a neve Szafia. Az én nevem Szobeida.

Atyánk halála után a vagyon egyformán oszlott el köztünk, aztán ez a két
nővérem az anyjával más lakásba költözött, mi pedig, a három
édestestvér, az anyánkkal maradtunk, ki még élt akkor s ki halálakor
hármunknak ezer-ezer cekkinót hagyott. Nővéreim, kik idősebbek voltak,
csakhamar férjhez mentek, s én egyedül maradtam. Kevés idő mulva a
legidősebbik nővérem férje az egész vagyont pénzzé tette, s mind a
ketten Afrikába utaztak, hol sógorom csakhamar elverte a pénzt s mikor a
legnagyobb nyomorúságban voltak, a feleségét a faképnél hagyta.
Szerencsétlen nővérem visszajött Bagdádba, könnyekig meghatott szomorú
sorsa, s nemcsak hogy szeretettel a házamba fogadtam, de megosztottam
vele időközben megnövekedett vagyonomat. Ami az enyém, az övé is volt,
szabadon rendelkezett azzal.

Már több hónapja éltünk együtt a legnagyobb egyetértésben, mikor
egyszerre a harmadik nővérem is a legnyomorúságosabb állapotban tért be
hozzám. Ő is éppen úgy járt, mint a másik s én őt is hasonló szeretettel
fogadtam.

Telt, mult az idő, s egyszer, azzal az ürüggyel, hogy bizonyára terhemre
vannak, azt mondták, hogy ismét férjhez mennek. Igyekeztem megnyugtatni
őket, hogy, ha más okuk nincs a férjhezmenésre, nyugodtan maradhatnak
nálam, elég az én vagyonom arra, hogy mind a hárman tisztességesen
megéljünk. De attól tartok, mondtam nekik, hogy nem ez az ok s hogy
csakugyan újra férjhez akartok menni, amin nem tudok eléggé csudálkozni.
Jól tudjátok, hogy mily ritka a becsületes ember, jobb lesz hát, ha
tovább is velem maradtok.

Hiába beszéltem, másodszor is férjhez mentek, de néhány hónap mulva
ismét csak visszakerültek hozzám és sírva kértek bocsánatot, hogy nem
fogadták meg a tanácsomat. Készek voltak rabszolganők módjára élni
nálam, csak újra befogadjam őket, én azonban most is testvéri
szerettetel fogadtam s mindenemet megosztottam velük.

Egy esztendő telt már el a legnagyobb egyetértésben, mikor azt
határoztam magamban, hogy selyemhernyótenyésztéssel megnevelt vagyonomat
még nagyobbra nevelem s megvettem egy hajót, hogy azon selyemárut
szállítsak a tengerentúli országokba. A persa tengeröbölből indult a
hajó. Velem jöttek nővéreim is. Egyenesen Indiának tartottunk, s húsz
napi hajózás után szárazföldet pillantottunk meg. Egy magas hegy volt
ez, melynek a tövében igen szép város feküdt. Hajónk kikötött s nekem
nem volt türelmem megvárni, míg a nővéreim is felkészülődnek, egyedül
mentem be a városba. A város kapuja előtt számos őr ült és állt,
mindeniknek bot volt a kezében, s mikor egészen közelükbe értem,
rémülten láttam, hogy mind meg vannak kövülve. Bent a város utcáin is
számtalan ember állott és ült: mind meg voltak kövülve ezek is. A
kereskedők negyedében a boltok nagy része be volt zárva, a nyitott
boltokban pedig szintén megkövesedett emberek ültek. A kéményekből nem
szállott füst s ebből láthattam, hogy kint és bent egyaránt minden ember
kővé változott itt. Mikor a város közepére értem, nagy, aranylemezekkel
fedett ajtót pillantottam meg, melynek mind a két szárnya nyitva volt.
Egy selyemfüggöny össze volt vonva az ajtó között s lámpa függött
felette. Felnéztem s egy palota állott előttem, mely, nem kételkedem
abban, csak ez ország fejedelmének palotája lehetett. Félrehúztam a
függönyt s az előcsarnokban ott állt, ült meg feküdt néhány
megkövesedett katona. Bent az udvarban jönni-menni látszottak az
emberek, de valójában mind állottak úgy, amint a jövés-menés
pillanatában megkövesedtek. Bementem a második, a harmadik udvarba s
mindenütt ugyanaz a borzasztó halálos csend fogadott. A negyedik
udvarban egy gyönyörű szép palotára esett a tekintetem. Vertarany
rácsokkal voltak elzárva az ablakai s ezért a királyné palotájának
néztem. Bementem a palotába s ott először is egy nagy terembe léptem,
hol csupa megkövesedett fekete rabszolgákat találtam. A második teremben
egy kővé vált asszony feküdt a pamlagon. Korona volt a fején: ez volt
hát a királyné. Nyakát mogyorónagyságú gyöngyök ékesítették,
arannyal-ezüsttel hímzett ruháján drága kövek csillogtak, ragyogtak.
Szebbnél szebb, ragyogónál ragyogóbb szobákon mentem azután át, mígnem
egy óriási nagy terembe értem: ebben állott a vertaranyból készült trón
és köröskörül ragyogó csillárok, melyek szemkápráztatóan világítottak.

– Mégis csak kell itt valaki élőnek lenni, gondoltam magamban, másként a
gyertyák nem égnének.

Tovább mentem, szobáról-szobára, valamennyi ragyogó szép volt, de egy
élő lelket sem találtam sehol. Nem gondoltam már sem a hajómra, sem a
nővéreimre, csak arra, hogy kíváncsiságomat kielégítsem. Közben
esteledett, visszafordultam, de eltévelyedtem, s nem volt mit tennem,
mint hogy itt maradtam éjszakára. Éppen le akartam feküdni egy szobában,
mikor egyszerre csak férfihangot hallottam. Messziről jött a hang, de
annyit kivettem belőle, hogy valaki a koránt olvassa. Nagy örömmel
siettem a hang irányába s csakhamar egy teljesen kivilágított szobába
értem, melynek közepén egy kis szőnyeg volt kiterítve, olyan, amilyent
nálunk imádkozáshoz szoktak használni. A szőnyegen egy férfi ült, ki
nagy figyelemmel és hangosan olvasta a koránt. Beléptem a szobába s
hangosan mondtam el ezt az imát: »Áldott legyen az Úr, ki velünk volt s
a tengeren átsegített. Uram, mutasd meg nekünk kegyelmedet és segélj
vissza hazánkba! Hallgasd meg, Uram, az én imádságomat!«

Az ifju megfordult és csudálkozva nézett rám.

– Szép leány, ki vagy te, mi hozott ebbe az elpusztult városba? Ha
megmondod, viszonzásul én is megmondom, ki vagyok, miért változtak kővé
e város lakói s miért csak egyedül én kerültem ki ezt a szörnyű sorsot.

Néhány szóval elmondtam az én utazásom célját, mire az ifju visszatette
a koránt a tokjába, aztán leültetett maga mellé. Figyelmesen megnéztem
az ifjut s kedves, szép arca eddig még nem tapasztalt érzelmet
fakasztott bennem.

– Kedves ifju, – mondtam én – türelmetlenül várom elbeszélésedet.

– Szép leány, – szólt az ifju – ez a város egy hatalmas birodalomnak
volt a fővárosa s az én királyatyámnak nevét viselte. Atyám egész
udvara, a város és az egész birodalom lakói tűzimádók voltak. Nekem
azonban muzulmán dajkám volt, ki ifju koromban is mellettem maradott s
ez megismertetett engem a koránnal. Gyakran mondta nekem, hogy csak egy
igaz Isten van s óvakodjak más isteneket imádni. Szüleim tudta nélkül
erős híve lettem a muzulmán hitnek s híve maradtam dajkám halála után
is.

Ezelőtt három esztendővel és néhány hónappal az egész város felett
hatalmas szózat zengett át, melynek minden szavát jól meg lehetett
érteni. »Emberek, így szólt a szózat, hagyjatok fel a tűzimádással!
Imádjátok az egy igaz, a könyörületes Istent!«

Teljes három esztendőn át hallatszott ez a szózat, de mivelhogy senki
sem tért meg az egy igaz Istenhez, a harmadik esztendő utolsó napján,
reggel két és három óra közt, minden ember abban a helyzetben maradott,
amelyben éppen akkor volt és kővé változott. Atyámat is, anyámat is ez a
sors érte. Egyedül én maradtam életben, s azóta még erősebb hittel
imádom az egy igaz Istent. Tudom, hogy ő küldött téged is az én
vigasztalásomra, ebbe a nagy egyedülvalóságba, miért áldott legyen az
Úr!

– Herceg, – mondtam én – nyilvánvaló, hogy a Gondviselés küldött engem
ide, hogy téged megszabadítsalak e szomorú helyről. Elviszlek Bagdádba,
hol az igazhívők hatalmas ura kellő tisztelettel fogad majd téged s
védelmébe vesz.

Az ifju elfogadta ajánlatomat s reggel a hajóra siettünk, hol már nagy
aggodalmak közt vártak a nővéreim és a hajósemberek. Bemutattam a
herceget nővéreimnek s elmondtam az ő szomorú történetét. A matrózok
több napon át a királyi palota rengeteg kincseinek a hajóra
szállításával foglalkoztak, de a kincsek és mindenféle drágaságok nagy
részét ott kellett hagynunk, mivel azok elszállítására több hajó kellett
volna. Mikor aztán elegendő élelemmel és vízzel is elláttuk a hajót, az
első kedvező széllel útra keltünk.

Uram, – folytatta Szobeida – a herceg, nővéreim és én napokon át igen
kellemesen töltöttük az időt, de, fájdalom, nem sokáig tartott köztünk
ez a kellemes viszony. Nővéreim irígykedve nézték, hogy köztem és a
herceg közt napról-napra bensőbb barátság fejlődik, s egy nap bosszusan
kérdezték tőlem, hogy mit kezdünk majd a herceggel, ha Bagdádba
érkezünk? Jól tudtam, hogy miért intézik hozzám ezt a kérdést. Tudni
akarták, hogy milyen érzelmekkel viseltetem a herceg iránt. Tréfára
vettem a dolgot s azt feleltem, hogy férjül veszem a herceget, aztán
hirtelen a herceghez fordultam s kértem őt, hogy egyezzék bele.

– Asszonyom, – mondta a herceg – nem tudom, hogy nem tréfálsz-e, de a
magam részéről komolyan kijelentem itt a nővéreid előtt, hogy
ajánlatodat a legnagyobb örömmel fogadom el.

A Perzsa-öbölben járt ekkor a hajónk s kedvező szél mellett másnap
Balszorába kellett érnünk. De éjjel, míg aludtam, nővéreim a tengerbe
dobtak engem, a herceget szintén. Én egy ideig a víz színén tartottam
magamat, aztán egyszerre csak földet éreztem talpam alatt. Szerencsésen
szárazföldre értem s virradatkor láttam, hogy egy puszta szigeten
vagyok, mely nem esett messze Balszorától. Ruhámat megszárítottam a
napon, aztán ivóvizet és mindenféle gyümölcsöt is találtam, nem kellett
hát félnem az éhenhalástól. Leheveredtem egy fa árnyékába, de nem sokáig
pihenhettem ott; mert egyszerre egy szárnyas kígyót vettem észre, mely
jobbra-balra tekeregve, kiöltött nyelvvel közeledett felém. Ijedten
álltam fel s akkor láttam, hogy a kígyót egy még vastagabb kígyó üldözi,
már meg is fogta a farkát s le akarja nyelni. Ahelyett, hogy elszaladtam
volna, felkaptam egy mellettem heverő követ s úgy megdobtam a vastag
kígyó fejét, hogy egyszeribe szörnyet halt. A másik kígyó erre
kiterjesztette szárnyát és elrepült. Sokáig néztem utána, aztán, mikor
elvesztettem szemem elől, ismét lefeküdtem a fa árnyékába és elaludtam.

Képzelheted, uram, csodálkozásomat, mikor felébredtem és egy kellemes
arcú fekete asszony állott előttem, ki egy szalagon két kis fekete
kutyát tartott.

– Hát te ki vagy? – kérdeztem az asszonyt.

– Én, – felelte az asszony – az a kígyó vagyok, akit az imént
szabadítottál meg a bizonyos haláltól. Azt hittem, jobban nem
szolgálhatom meg jóságodat, mint azzal, amit tettem. Tudtam a nővéreid
árulásáról s mihelyt a te jóságod által megszabadultam, egybehivattam
tündértársaimat – mert én tündér vagyok – mind, ami portéka volt a
hajón, Bagdádba vittük, aztán a hajót elsülyesztettük. Ez a két fekete
kutya a te két nővéred. Kutyává varázsoltuk őket, de ez még nem elég
büntetés nekik. Majd megmondom, mint bánj velük.

Ezt mondván, egyik karjával engem vett fel, másik karjával a két kutyát
s egy szempillantás mulva bagdádi házamban tett le, mely tele volt a
hajóról ideszállított drága holmikkal. Mielőtt eltávozott volna, átadta
nekem a két kutyát s mondta:

– Annak a nevében, ki a tengereket mozgatja, parancsolom neked, hogy ezt
a két kutyát, kik a te életedre törtek s a te hercegedet a tengerbe
ölték, minden éjjel irgalmatlanul korbácsold meg.

Meg kellett igérnem, hogy parancsát teljesítem, s azóta, bár a szívem
majd megszakad belé, a tündér parancsa szerint cselekszem. Ime, uram, ez
az én történetem.

Most, a vezír felhívására Amina lépett elő s ezt a történetet mondta el:


Amina története.

– Igaz hívők ura, – így kezdette elbeszélését Amina, – hogy ne
ismételjem azt, amit Szobeida már elmondott, csak annyit mondok, hogy
anyám, miután özvegységre jutott és más házba költözött, csakhamar
férjhez adott engem e város egyik leggazdagabb emberéhez. De még egy éve
sem volt a házasságunknak, özvegységre jutottam s férjemről nyolcvanezer
zekkinót örököltem. Ebből a pénzből tisztességesen megélhettem volna, én
azonban, mihelyt a gyász első hat hónapja letelt, tíz olyan ruhát
csináltattam, hogy mindenik tíz-tízezer zekkinóba került s a gyászév
leteltével viselni kezdtem a drága szép ruhákat.

Egy nap, amint házi dolgaimmal foglalatoskodtam, egy idős asszony
kopogtatott be hozzám. Alázatosan köszönt, megcsókolta a földet s térden
állva mondta:

– Jó asszony, bocsáss meg, hogy alkalmatlankodom, de hallottam
jószívűséged hírét s ez bátorított fel, hogy hozzád forduljak
kérésemmel. Özvegyasszony vagyok, idegen ebben a városban, nincs itt
semmi ismeretségem. Egyetlen leányomat egy előkelő ember veszi
feleségül, s szeretném, ha látná a családja, hogy nem vagyunk
ismeretlen, jött-ment emberek. Nagy tisztesség volna hát ránk, ha oly
előkelő asszony, mint te, megjelennél leányom menyegzőjén.

Megsajnáltam a szegény asszonyt, s szívesen teljesítettem a kérését,
csak arra kértem, várjon, míg magamra veszem legszebb ruhámat. Az
asszony hálálkodva csókolta lábamat; aztán azt mondta, hogy nem kell
sietnem, elég, ha estefelé öltözöm fel, akkor aztán újra eljön értem.

Elment az asszony; én meg előszedtem legszebb ruhámat, legdrágább
gyöngyeimet és ékszereimet s felkészülve vártam az asszonyt, ki este
pontosan eljött.

– Asszonyom, – jelentette nagy örömmel – a vőm nőrokonai már
egybegyültek, csupa előkelő hölgyek. Ha szíves leszel jönni, én
elkisérlek.

Azonnal elindultunk. Ő ment elől, én utána s jöttek velem az én
rabszolganőim is. Csakhamar egy igen széles és frissen sepert utcában
egy nagy kapu elé értünk, melyet egy nagy lámpa világított meg. A kapu
felett aranybetükkel volt bevésve: »Itt van az öröm örök lakása.« Az
öregasszony kopogtatott s a kapu azonnal megnyilt. Az udvar végén egy
nagy terembe léptünk, hol egy fiatal és rendkívül szép nő fogadott. Elém
jött, megölelt és egy szófára ültetett, mely gyémántokkal gazdagon
kirakott trón mellett állott.

– Asszonyom, – mondta a szép nő – téged meghívtak, hogy jelen légy egy
menyegzőn, de remélem, ez a menyegző más lesz, mint te képzeled. Van
nekem egy fivérem, ki egyike a legműveltebb és legtökéletesebb
férfiaknak. Sokat hallott a te szépségedről és bájosságodról s annyira
szeret téged a híred után, hogy a te kezedben van az ő boldogsága vagy
boldogtalansága. Biztosíthatlak, hogy semmiképpen sem lenne méltatlan
hozzád. Kérlek, ne utasítsd el őt!

Férjem halála óta még nem gondoltam arra, hogy újra férjhez menjek, de
nem volt erőm, hogy e szép nő kérését visszautasítsam. Hallgatásom és
elpirulásom éppen eleget mondott a szép nőnek, ki tapsolt a kezével,
mire nyílt az ajtó s azon egy oly fenséges tartású és kellemetes arcú
ifju lépett be, hogy igazán boldognak éreztem magamat s büszke voltam a
hódításomra. Leült mellém s a beszélgetés során meggyőződtem, hogy még
annál is külömb férfi, mint aminőnek a nővére rajzolta. Mikor a leány
látta, hogy rendben vagyunk egymással, ismét tapsolt, mire belépett a
kádi, ki elénk tette a kész házassági szerződést. Én aláírtam, aztán
aláírta a négy tanú is, kik a kádival jöttek. Egyetlen egy dolgot kötött
ki a férjem, azt, hogy rajta kívül soha más férfival ne beszéljek s
arcomat látni ne engedjem. Ezzel megvolt a házasság s én lettem a
főszereplője a menyegzőnek, melyre mint vendéget hívtak meg.

Egy hónappal a házasságunk után valami kelmére volt szükségem s
engedelmet kértem a férjemtől, hogy vásárolni mehessek. Megadta az
engedelmet, s én annak az öregasszonynak, kiről már beszéltem, és két
rabszolganőnek kíséretében a városba mentem. Mikor a kereskedők
utcájában voltunk, mondta nekem az öregasszony:

– Drága asszonyom, mivel selyemkelmét akarsz venni, elvezetlek egy
fiatal kereskedőhöz, akit én ismerek. Biztosítlak, hogy sehol sem
találsz oly finom kelmét, mint nála.

Elmentünk a fiatal kereskedő boltjába, ott leültem s az öregasszony
megmondotta helyettem, hogy mit akarok venni. A kereskedő több kelmét
mutatott s én megkérdeztem az árát annak, amelyik legjobban tetszett.
Azt mondta az öregasszonynak, hogy ezt a kelmét nem adja semmi pénzért,
de szivesen nekem ajándékozza, ha megengedem, hogy az arcomat
megcsókolja. Felháborított a szemtelen ajánlat s megparancsoltam az
öregasszonynak, hogy mondja meg a kereskedőnek, mint vélekedem az
ajánlatáról. De az öregasszony, ahelyett, hogy engedelmeskedett volna,
azt mondta nekem, hogy az nem is olyan nagy dolog, amit a kereskedő
kíván tőlem, hiszen nem kell beszélgetnem vele s így a szerződést nem
szegem meg. Végre is annyira megtetszett a kelme, hogy megfogadtam a
tanácsot. Az öregasszony és a rabszolganők félrefordultak, hogy ne
lássanak engem és én levettem arcomról a fátyolt. Oh, de mi történt! A
kereskedő, ahelyett, hogy megcsókolt volna, véresre harapta az arcomat!
Oly nagy volt a fájdalmam és rémületem, hogy ájultan estem össze. Mikor
magamhoz tértem, éreztem, hogy arcomat vér borítja. De összeszedtem
erőmet és hazasiettem, ott azonban újra elájultam. Ágyba fektettek s ott
tértem magamhoz.

Közben este lett s hazajött az uram. Látta, hogy a fejem be van pólyázva
s kérdezte, hogy mi bajom. Azt feleltem, hogy fáj a fejem s azt hittem,
hogy nem kérdezősködik tovább. De viaszgyertyát gyújtott s meglátta,
hogy meg vagyok sebesítve. – Miféle sebek ezek? – kérdezte most már
szigorúan. Habár semmi nagy bűnt nem követtem el, mégsem tudtam
megvallani az igazat. Azt mondottam, hogy mikor vásárolni voltam, egy
szűk utcában szembe jött velem egy hordár, ki fát vitt a hátán s oly
közel ment el mellettem, hogy a fával megsebezte egy kissé az arcomat.

– Úgy? – kiáltotta az uram szörnyű haraggal. – Holnap reggel megyek a
rendőrség fejéhez, minden hordárt összefogdostatok s valamennyit
felakasztatom!

Abbeli félelmemben, hogy oly sok ártatlan ember halálának leszek az
okozója, könyörögve kértem az uramat, hogy ne bántsa szegény embereket e
csekélység miatt.

– Mondd meg hát, mitől sebesültél meg? – kiáltott rám az uram.

Most meg azt mondtam, hogy egy szegény seprűárus haladt el mellettem
szamárháton s amint félre néztem, a szamár oly erősen lökött meg, hogy
arccal egy kirakatnak estem.

– Ha ez igaz, – mondotta – holnap reggel addig nem kél fel nap, hogy
Giafárhoz, a nagyvezírhez megyek s minden seprűárust megöletek.

– Az Istenért, – mondtam én – bocsáss meg szegény ártatlanoknak!

– De asszony, – ordított magánkívül az uram – már most mit higyjek?
Mondd meg végre a való igazságot!

– Uram, – mondtam most – elszédültem s elestem. Igy sebesültem meg.

De már erre elvesztette türelmét, tapsolt a kezével s három rabszolga
lépett be.

– Húzzátok ki az ágyból, – parancsolta a rabszolgáknak – s fektessétek a
szoba közepére!

A rabszolgák teljesítették a parancsot – s míg az egyik a fejemet, a
másik meg a lábamat fogta, a harmadikkal kardot hozatott be s
parancsolta ennek, hogy vágja le a fejemet és dobja a Tigrisbe, hadd
egyék meg a halak.

– No, vágjad már! – kiáltott a rabszolgára, mikor ez habozva állott meg.

– Asszonyom, – mondta nekem a rabszolga, – közeledik életének utolsó
pillanata, nem kíván valamit rendelkezni halála előtt?

Engedelmet kértem az uramtól, hogy szólhassak s ő megengedte. Fejemet
felemeltem, szeretettel néztem rá.

– Ah, – sóhajtottam alig hallhatóan – minő helyzetbe jutottam!

Többet is akartam mondani, de könnyeim és sóhajtásaim elfojtották
szavaimat.

Ez azonban nem lágyította meg az ő szívét.

– Teljesítsd a kötelességedet, – szólt ridegen a rabszolgának.

E pillanatban berohant az öregasszony, aki az uramnak dajkája volt, lába
elé vetette magát s úgy könyörgött:

– Oh, fiam, bocsáss meg neki! Gondold meg, hogy aki öl, megölettetik;
hogy beszennyezed a nevedet és elveszted az emberek becsülését!

Oly megindítóan mondta ezt az öregasszony, miközben az arcát
elborították a könnyek, hogy az uram kissé ellágyult s mondta a
dajkának:

– Hát jó, irántad való szeretetből megkegyelmezek az életének, de a
büntetés nem marad el, hadd emlékezzék vissza egész életében a bűnére!

Szörnyű volt ez a büntetés, szörnyebb a halálnál. Az egyik rabszolgával
össze-vissza hasogattatta a mellemet s mikor magamhoz tértem, mert hisz
a kegyetlen büntetés első pillanatában elvesztettem az eszméletemet,
borzadva láttam, hogy mellem mennyire el el van éktelenítve. Nem az uram
házában ébredtem fel, hanem egy idegen házban, de ágyam szélén ott ült
az öregasszony, ki hűségesen ápolt négy hónapon át. Akkor vissza akartam
térni első férjem házába, de csak üres telket találtam a helyén. Még az
utca is eltűnt, amelyben e ház állott. Megtudtam, hogy a házamat is, az
utcát is férjemromboltatta le szertelen nagy haragjában.

Mindenemből kifosztva mentem Szobeidához; aki igaz szerettel fogadott
nagy nyomorúságomban, s később, anyám halála után, hugomat, Szafiát is
házához vette. Azóta együtt élünk békességben, megelégedésben. Ez az én
történetem.

* * *

A kalifa, miután mindent megtudott, amire kiváncsi volt, most
Szobeidához fordult s kérdezte:

– Tudod-e, hol tartózkodik az a tündér, ki nővéreidet arra a szigorú
büntetésre ítélte?

– Igazhívők ura, – mondta Szobeida – nem tudom, hol van, de egy csomó
hajszálat adott nekem s azt mondta, hogy, ha szükségem lesz rá valaha,
csak égessek el két hajszálat s azonnal nálam lesz.

– Nálad vannak azok a hajszálak? – kérdezte a kalifa.

– Mindig magammal hordom, – válaszolt Szobeida.

– Akkor hát hívd ide a tündért, – mondta a kalifa.

Szobeida félrefordult, két hajszálat kivett a kebléből s elégette. Abban
a pillanatban megrázkódott a palota s a kalifa előtt állott a tündér
ragyogó szép ruhában.

– Igazhívők ura, – szólt a tündér – íme, megjelentem. A hölgy, ki a te
parancsodra ide hívott engem, nagy jót tett velem. Hálából hűtlen
nővéreit kutyákká változtattam, de ha parancsolja felséged, visszaadom
nekik természetes alakjukat.

– Szép tündér, – mondta a kalifa – nagy örömet szerzel nekem, ha
megteszed ezt a szivességet, hisz eléggé meglakoltak azok a nők a
bűnükért. Előbb azonban még egy szívességre kérlek. Te bizonyára sok
mindent tudsz, amit mi nem tudunk, s talán ismered azt a kegyetlen
férfit, aki e nőnek – s itt Aminára mutatott – oly borzasztóan
eléktelenítette a mellét. Csudálom, hogy ez az embertelenség nem jutott
tudomásomra.

– Felség, – mondotta a tündér – a két kis kutyát visszaváltoztatom régi
alakjára, ennek a nőnek pedig nyomtalanul eltüntetem a melléről a
sebeket, aztán majd megnevezem azt a férfit is, aki oly kegyetlenül bánt
vele.

A kalifa elhozatta a két kis kutyát, a tündér egy pohár vizet hozatott,
néhány szót mormolt magában s íme, a két kis kutyából gyönyörű szép két
leány lett; Amina melléről pedig eltűntek az éktelen sebek.

– Igazhívők ura, – mondta most a tündér – most pedig megmondom, ki az az
ismeretlen férfi, aki a feleségével oly kegyetlenül bánt. Ez a férfi
Amin herceg, a te legidősebbik fiad. Az ő kegyetlensége némikép
menthető, mert a felesége kissé könnyelmű volt s mert nem vallotta meg
az igazat, nem csuda, ha a herceg a valóságnál rosszabbra gondolt.

A kalifa azonnal elhivatta a herceget s mikor elmondta, hogy mindent
tud, a herceg nem várt atyja parancsára, szíves-örömest bocsátott meg
feleségének. Ő maga, a kalifa, Szobeidát vette feleségül, a három leányt
pedig a három kalandos királyfival házasitotta össze.

Mind a három királyfinak pompás palotát építtetett s birodalmának
legmagasabb méltóságai közé emelte őket.

Ilyen nagylelkű ember volt Harun Arresid, az igazhívők hatalmas ura.




Sahabeddin sejk.

(Az Ezeregyéj-ből.)

Réges-régen, sok ezer esztendővel ennek előtte, volt Egyiptomnak egy
szultánja, aki igen szerette a tudós embereket. Ahány tudós volt
Egyiptomban, rendszerint mind a szultán palotájában lakott.
Össze-összeültek a tudósok, bölcselkedtek, vitatkoztak ezen, azon,
mindenféle dolgon, a szultán pedig hallgatta nagy figyelemmel. Egyszer
az egyik tudós azt állította, hogy Gábor angyal Mohamedet éjjel, mikor
Mohamed aludt, felkapta az ágyából s mindent megmutatott neki, mi a hét
égben, a paradicsomban és a pokolban van s hogy a nagy prófétát, miután
nyolcvanezer beszélgetést folytatott Istennel, az angyal ismét
visszavitte az ágyába. Még pedig olyan rövid idő alatt vitte vissza,
hogy Mohamed az ágyát még melegnek találta, nemcsak, hanem egy kancsó
éppen akkor esett a földre, amikor az angyal őt elvitte s ebből a
kancsóból a víz még akkor sem folyt ki egészen, amikor a prófétát az
angyal visszavitte.

– Ez lehetetlen dolog, – mondotta a szultán. – Ti azt mondjátok, hogy a
hét ég egymástól 500–5000 esztendő út-távolságra van és hogy mindenik ég
éppen éppen olyan mély, mint amilyen távolságra vagyon egymástól. Hogyan
lehetséges hát az, hogy Mohamed, miután bejárta mind a hét eget s
Istennel nyolcvanezer beszélgetést folytatott, visszatérésekor még
melegnek találta az ágyát és a kancsóból még nem folyt ki mind a víz?
Van-e olyan könnyen hívő ember a világon, hogy ezt a mesét elhigyje
nektek? Avagy nem tudjátok, hogy ha egy kancsó leesik a földre, abból
mindjárt kifolyik a víz utolsó cseppig?

A tudósok egyértelemmel azt felelték a szultánnak, hogy bizony ez nem
látszik valóságos dolognak, de a mindenható Istennek semmi sem lehetlen.
Ám mondhattak akármit a szultánnak a tudósok, a szultán mégis mesének
tartotta: nem hitte el nekik.

Ennek a dolognak nagy híre ment egész Egyiptomban. Meghallotta a hírét
Sahabeddin sejk is, aki ez időtájt nem volt a szultán palotájában, tehát
nem vett részt abban a vitában. Ahogy ezt a sejk meghallotta, nem volt
maradása otthon s a legrekkenőbb melegben elutozott Kairóba, a szultán
fővárosába. Ment egyenesen a szultánhoz, fel a palotába. Amint a szultán
megtudta, hogy a sejk megérkezett, egyszeribe eléje ment, s nagy
tisztelettel, nagy szívességgel fogadta.

– Ugyan, miért jöttél ide ebben a rekkenő hőségben? – kérdezte a sejket
a szultán. – Nem tudtad valamelyik szolgádat küldeni, ha valami
ügyes-bajos dolgod van?

– Nem, uram, – felelte a sejk, – nem küldhettem a szolgámat, mert nekem
magamnak kellett jönnöm személyesen, hogy veled beszéljek.

A szultán igen megörült a sejk szavainak, mert hát a sejkeket nagy
tiszteletben tartották a szultánok. Leültek a szobában s elkezdettek
beszélgetni. Ennek a szobának négy ablaka volt s a négy ablak a világnak
négy tájéka felé nyílt. Egyszerre csak megszólal a sejk s azt mondja a
szultánnak:

– Felséges szultán, csukasd be az ablakokat.

[Illustration: – Ugyan, miért jöttél ide ebben a rekkenő hőségben? –]

A szultán becsukatta az ablakokat, aztán tovább folytatták a
beszélgetést. Közben a sejk felkelt s az egyik ablakot kinyitotta, azt
az ablakot, amelyik a Kireldagirra, vagyis a Vörös-hegyre nyilt s kérte
a szultánt, hogy nézzen ki az ablakon. A szultán kinézett az ablakon, de
a lélegzete is elállott arra, amit látott. Megszámlálhatatlan sok,
fegyveres katonát látott a hegyen, lovasokat, gyalogosokat s az a sok
fegyveres katona szörnyű nagy sebességgel rohant le a hegyen a szultán
palotája felé. A szultán a színében fehérre változott s rémülten
kiáltotta:

– Óh, ég, mely rettenetes nagy hadsereg! Mit akar ez? Nézd, egyenesen a
palotámnak rohan.

– Ne félj, uram, – mondotta a sejk – nem lesz itt semmi baj.

Ezt mondván, bezárta az ablakot, aztán újra kinyitotta. Akkor a szultán
újra kinézett s a hegyen egy szál katona nem sok, annyit sem látott.

A másik ablak a városra nézett. Most a sejk ezt nyittatta ki, s a
szultán, ahogy kinézett ezen az ablakon még jobban elrémült: lángokban
állott Kairó városa.

– Óh, mely rettenetes tűzvész, – kiáltott a szultán, – nézd, hogy
nyargalnak a lángok a házakon át, hogy omlanak porba a paloták s hogy
vágtatnak a lángok az én palotám felé! Végünk van: mindjárt porba omlik
az én gyönyörű városom!

– Ne félj, semmit, uram, – mondotta a sejk, – nincs semmi baj.

Abban a pillanatban bezárta az ablakot, aztán ismét kinyitotta s mikor a
szultán újra kinézett az ablakon, Kairó városa állott épen, szépen, mint
egy perccel azelőtt.

– Nyittasd ki most a harmadik ablakot, – mondotta a sejk a szultánnak.

Kinyittatta ezt is. Ez az ablak a Nilusra nézett. Haj, mit látott a
szultán! Ime, a Nilus megáradott, kicsapott a medréből, zugva zúgott,
hömpölygött át a réten, egyenesen a városnak.

[Illustration: Végezetül a negyedik ablakot nyittatta ki a sejk.]

– Óh, jaj, mi lesz, – kiáltotta a szultán – mindjárt eltemeti a piszkos
áradat az én gyönyörű városomat. Elpusztul az én drága népem! Meghalok
én is csúf halállal.

– Ne félj, – mondotta a sejk – nem hal meg sem a te néped, sem te nem
halsz meg.

A sejk becsukta az ablakot, aztán ismét kinyitotta s mikor a szultán
kinézett az ablakon, a Nilus szép csendesen folydogált a medrében.

Végezetül a negyedik ablakot nyittatta ki a sejk. A negyedik ablak egy
szörnyű sivatagra nézett, de mily kellemetesen lepődött meg a szultán,
mikor látta, hogy annak a rettenetes sivatagnak nyoma sincs; hogy
felséges selyemrét van a sivatag helyén. Azon a szép selyemréten
szebbnél-szebb gyümölcsfák; azok a gyümölcsfák tele vannak pompásnál
pompásabb gyümölcsökkel s a selyemréten szerteszét szaladgálnak a
kristályvízű patakok; a patakok partján rózsák, bazsalikumok,
balzsamnövények, nárciszok, melyeknek az illata elszállott a palotába,
be az ablakon. Nem győzte nézni, csudálni a szultán ezt a gyönyörű, ezt
a felséges képet. És behallatszott a palotába a gerléknek, a
fülemiléknek édes éneke.

– Gyere, gyere, – mondotta a sejknek – menjünk. Ez a paradicsom maga!

Szeretett volna odarepülni, de a sejk becsukta az ablakot, aztán ismét
kinyitotta s mikor a szultán újra kinézett, a felséges szép
paradicsomnak nyoma sem volt, ott szomorkodott a helyén újra a kietlen
sivatag.

– Na, uram, – mondotta a sejk – úgy-e bár, elég csudálatos dolgot
láttattam veled és ez a sok csudálatos dolog mind semmi ahhoz a nagy
csudához képest, melyre a mindenható Isten nagy és végtelen ereje képes.

– Hiába, – mondotta a szultán – mégsem hiszem el, amit azok a tudós
emberek mondottak nekem.

– Nem hiszed? – mondotta a sejk – jól van, hát hozass be egy kád vizet.

A szultán behozatott egy kád vizet, aztán mondotta a sejk:

– Mostan pedig, uram, vetkőzzél le. Lépj be a kádba, a fejedet merítsd
bele a vízbe, de mindjárt kapd is vissza.

A szultán szó nélkül engedelmeskedett, belépett a kádba, a fejét
beledugta a vízbe s hirtelen vissza is rántotta.

Ám, amikor a szultán a fejét a vízbe mártotta, abban a pillanatban azt
látta, hogy ő tengernek a partján van, egy magas hegynek az oldalán.
Roppant elcsudálkozott. Nem tudta elgondolni, hogy és mint jött ő ide,
erre az ismeretlen, idegen helyre. Egyszerre aztán szörnyű haraggal
kiáltott fel:

– Hej, cudar sejk, mit tettél velem? Megcsaltál! El akartad venni a
trónomat s hogy többet vissza ne jöjjek az én országomba, a te átkos
varázslatoddal idehoztál engemet, de majd visszakerülök én még az
országomba s akkor jaj neked! Megkeserülöd azt, amit én velem tettél!

Elindult a hegy oldalán, járt fel-alá, dúlt-fúlt szörnyű haragjában, de
bizony nem tudott segíteni magán, mert azt se tudta, merre induljon,
merre menjen, jobbra-e, balra-e? Igy bolyongott össze-vissza, s
egyszerre csak az erdő felől favágó emberek közeledtek feléje. Haj, de
megörült ezeknek az embereknek, hogy mégis lát élő lelkeket, akikkel
majd beszélhet, akiktől majd kérdezősködhetik, de hirtelen meggondolta a
a dolgot: nem mondja meg nekik, hogy ki és mi. Minek mondaná, hiszen úgy
sem hinnék el. Azt mondanák róla, hogy csaló vagy bolond. Mikor a
favágók odaértek hozzá s üdvözölték, aztán megkérdezték, hogy ki és mi,
miféle járatbéli ember, azt felelte a szultán:

– Én bizony, édes barátaim, szerencsétlen kereskedő vagyok; a hajóm a
tengeren elsülyedett; egy szál deszkán mentettem meg az életemet. Most
itt vagyok, azt sem tudom, hogy hol. Azt sem tudom, hogy mit kezdjek.
Legyetek könyörületesek irántam, segítsetek rajtam.

A favágókat mélyen megindította a szultán szerencsétlensége. Szegényes
ruhájukból adtak, amit adhattak; az egyik egy kabátot, a másik sarut,
aztán elkalauzolták a szomszéd városba, ott elbúcsúztak tőle, Istennek
ajánlották. Boldoguljon úgy, ahogy tud.

Elindult a szultán a városban, ment fel s alá az utcákon, erre, arra,
aztán, amint ment, mendegélt, egyszerre csak megállott egy kovácsműhely
előtt. Fáradt volt már, alig bírta a lába. Betért a műhelybe, ottan
lerogyott egy padra. Még szólni sem tudott. A kovácsműhelyben egy öreg
ember dolgozott s hogy meglátta a szultánt, szánakozva kérdezte:

– Hát te ki s mi vagy? Honnan jöttél? Hogy kerültél ide? Mert látom,
hogy idegen vagy.

A szultán azt mondotta a kovácsnak is, mint amit a favágóknak. Aztán
elmondta, hogy azok a jó emberek elvezették őt ide, a városba. Azok
adták neki ezt a rongyos kabátot, ezt a régi sarut.

– No, ne búsulj, – mondotta az öreg kovács – adj hálát az Istennek, hogy
megmaradott az életed. Te még fiatal vagy, még boldogulhatsz. De nem
ismered ennek a városnak a szokásait. Nem tudod, hogy mit s miként kell
felhasználnod a magad javára. Mihez szabad kezdened és mihez nem.
Hallgasd meg hát az én tanácsomat. Eredj, fiam, menj el az asszonyoknak
a fürdőjéhez, ottan állj meg a fürdő ajtaja előtt s minden asszonyt, aki
ottan kilép, szólíts meg. Kérdezd meg mindeniktől sorba, hogy van-e
férje. Amelyik azt mondja, hogy nincs, az majd a te feleséged lesz. Ez a
szokás a mi országunkban.

A szultán megfogadta az öreg ember tanácsát: elment a fürdőhöz,
megállott annak az ajtaja előtt és várt. Egyszerre kilépett a fürdőből
egy gyönyörűséges szép asszony.

– Haj, de szerencsés lennék, – gondolta magában a szultán – ha ez a nő
nem volna férjes asszony. Mindjárt meg is szólította:

– Szép asszony, van-e már férjed?

– Van, – felelt az asszony, – azzal tovább ment. A szultán nagy
szomorúan lecsüggesztette a fejét s várta, hogy ki jön majd a szép
asszony után. Alig tűnt el a szép asszony, egy másik lépett ki az ajtón,
de ez olyan csunya volt, mint éppen a rút idő. Szörnyű félelem szállotta
meg a lelkét a szultánnak. Szinte bizonyos volt abban, hogy ennek a
förtelmes csunya asszonynak nincs ura. De hiába: meg kellett kérdeznie.

– Van-e férjed? – kérdezte az asszonyt.

Haj, mekkora kő esett le a szívéről! A förtelmes asszony azt mondta:

– Van! – s azzal tovább ment.

Jött a harmadik asszony. Ez még csunyább volt amannál is. Most még
jobban megijedt a szultán.

– Bár inkább annak ne lett volna férje, – gondolta magában. Szeretett
volna elszaladni, de eszébe jutott az öreg kovács. Ott maradt s
megkérdezte a harmadik asszonyt is:

– Van-e férjed?

– Van, – felelte a csunya asszony s rá se nézve továbbment.

Most aztán kilépett a fürdőből a negyedik asszony. Olyan szép volt ez az
asszony, hogy a napra lehetett nézni, de ő rá nem. Hasonlíthatatlanul
szebb, mint az első. A szultán reszketett egész testében, úgy kérdezte a
gyönyörű szép asszonyt:

– Óh, szép asszony, van-e urad?

– Nincs, – mondotta az asszony. – Aztán végignézett büszkén a szultánon;
tetőtől-talpig mérte s egy szó nélkül tovább ment, egyenesen haza.
Szegény szultán! Ott maradt egy helyben, majd felvetette a bánat s a
szomorúság.

– Úgy látszik, hogy bolondított engem az az öreg kovács, – mondotta
magában. – Láttam ezen az asszonyon, hogy nézett engemet, milyen
dölyfösen, milyen gőgösen! De csuda-e, hogy így nézett rám? Állhatott-e
szóba velem, a rongyos, toprongyos emberrel egy ilyen szép, egy ilyen
csudaszép asszony?!

Már éppen indulóban volt, hogy visszamenjen az öreg kovácshoz és szemére
hányja, hogy’ volt lelke őt így elbolondítani, amikor egyszerre csak jön
feléje nagy sietve egy inas s megszólítja:

– Te vagy az a rongyos ember, aki itt állott az imént a fürdő ajtaja
előtt?

– Én vagyok, – felelte a szultán.

[Illustration: – Óh, szép asszony, van-e urad?]

– Ha te vagy, akkor jer velem, hivat az asszonyom.

A szultán ment a szolgával, aki őt egy nagy, fényes palotába vezette.
Ott a fényes palotában leültette egy szobában, amely csupa selyem,
bársony volt. Aranyból, gyémántból voltak a székek, csupa ragyogás,
csupa gazdagság, csupa fényesség. Aztán eltűnt a szobából az inas, a
szultán egyedül maradt. Vagy két óra hosszat ült ott egymagában, de
közbe-közbe beszaladt az inas s mindegyre mondotta neki: csak legyen
türelemmel, mindjárt jön az asszonya. Aztán egyszerre csak nyilt az
ajtó, belépett a csudaszép asszony, mögötte négy nő, azok is
szebbnél-szebbek. Azon a csudaszép asszonyon drága ékszerekkel megrakott
ruha. A szeme is káprázott a szultánnak a nagy ragyogástól, pedig ő már
csak látott elég sok ragyogást, elég sok fényességet! Az asszony
nyájasan, mosolyogva közeledett a szultánhoz s mondotta neki:

– Bocsáss meg, hogy olyan sokáig várakoztattalak, de nem akartam
megjelenni akármilyen ruhában az én uram előtt. Mert tudd meg, hogy ez a
ház a te házad e pillanattól fogva. Minden, amit itt látsz, a tied. Te
csak parancsolj, te csak kívánj akármit, minden kívánságod teljesül,
minden parancsodnak engedelmeskedünk.

– Óh, szép asszony, – mondotta a szultán – nem akarok hinni a fülemnek,
nem akarom elhinni, hogy én vagyok a legboldogabb ember a világon. Nem
tudom megérteni, miért fogadsz most olyan kegyesen, mikor az előbb oly
büszkén s oly dölyfösen mértél végig? Hiszen nem csudálkoztam én ezen,
mert rongyos vagyok, szerencsétlen vagyok.

Mondotta az asszony:

– Uram, ebben a városban az a szokás, hogy az asszonyok büszkén, gőgösen
nézzenek a férfiakra az utcán, ám bent a házban barátságosak, nyájasak
vagyunk.

– Úgy, – mondotta a szultán – akkor hát én vagyok itt az úr. Hivasd ide
a városban a legjobb szabót, a legjobb csizmadiát, hogy váltsam fel
diszes ruhával az én rongyaimat. Szégyenlek így állni te eléd.

– Parancsodat már megelőztem, – mondotta az asszony – elküldöttem egy
kereskedőhöz, aki hoz majd számodra mindenféle ruhát, tehozzád illőt.

Alig mondotta ezt az asszony, nyílt is az ajtó, jöttek az inasok, az
inasokkal egyszerre a kereskedő s leteregették a szebbnél-szebb, a
finomabbnál-finomabb ruhákat. Ott mindjárt felöltöztették a szultánt s
most, hogy ebben a pompás ruhában volt, bizony megakadott rajta a szem.
Daliás szép ember volt. Igazi fejedelem, aminthogy az is volt. Aztán
asztalt terítettek s az asztalra finomabbnál-finomabb ételek és italok
kerültek. Az asztal mellé leültek ketten, mögéjük állottak az asszonyok,
s szebbnél-szebb dalokat énekeltek. Közbe-közbe harsonáztak, majd a
szultánnak a felesége is elővette citeráját, pengette a nótákat és
énekelt hozzá. Sohasem érezte magát ilyen boldognak a szultán.

No, telt, mult az idő. Éltek boldogságban, békességben. Már eltelt hét
esztendő s ezalatt a hét esztendő alatt Isten hét leány- és hét
fiu-gyermekkel áldotta meg házasságukat. Hanem mi történt? Az történt,
hogy nagy fényben, nagy pompában éltek, szórták a pénzt s egyszerre csak
elfogyott a nagy vagyon, az asszonynak a vagyona. Sor került az
ingóságokra, mind el kellett adni, aztán eladták a palotát is s a nagy
palota után kicsi kunyhóba szorult a család. Akkor azt mondotta az
asszony:

– Na, édes uram, én, amíg vagyonom volt, nem takarékoskodtam, azon
voltam, hogy kényelemben, pompában élj. Most már minden elfogyott, te
vagy a gazda, te vagy a családnak a feje, gondoskodjál a családod
eltartásáról.

[Illustration: – Hát neked mi bajod?]

Hej, megszomorodott a szultán. Hát ő ugyan mit tudjon kezdeni? Miből
tudjon pénzt szerezni, mikor a világon semmiféle mesterséghez nem ért?
Búsult, tünődött, nem találta a helyét, kóborgott fel s alá az utcán.
Aztán egyszer csak eszébe jutott az öreg kovács. Elmegy hozzá, hátha
valami jó tanácsot adna.

– Hát neked mi bajod? – kérdezte az öreg ember – miért vagy oly szomorú?

– Hogyne volnék szomorú, öreg apám, mikor feleségem van, tizennégy
gyermekem van s nincs mit enniök adnom.

– Hát nem értesz semmiféle kézművességhez? – kérdezte az öreg ember.

– Semmiféléhez, – felelte a szultán.

– Na, fiam, nesze, itt van egy tallér, ezzel menj ki a piacra, ottan
vásárolj egy kötelet s várd a jó szerencsét, amíg valaki megszólít, hogy
terhet cipelj neki.

A szultán elment a tallérral, vett egy kötelet, aztán kiállott a piacra
a többi teherhordó ember közé s várta a jó szerencsét. Hát jött is
nemsokára egy ember s kérdezte:

– Akarsz-e terhet vinni?

– Azért vagyok itt, – felelt a szultán. – Azzal az ember rámutatott egy
nagy zsákra s mondotta:

– Nohát, hozd el utánam.

No, nehéz zsák volt az. A szultán átkötözte kötéllel, nagy kínnal-bajjal
a vállára emelte. Szegénynek a kötél ugy belevágódott a húsába, hogy a
fájdalomtól felordított, de hiába, nem tehetett egyebet: vitte a zsákot.
Mikor aztán odavitte, ahova kellett, kapott ezért egy tallért. Este
hazament nagy búsan s odaadta a feleségének a tallért:

– Ihol, itt a napi keresetem.

– Hej, uram, ez bizony kevés, – mondotta az asszony – legalább tíz
tallért kell szerezned egy nap, ha nem akarod, hogy éhen pusztuljunk
mind: te is, én is s a gyermekeink is.

Szörnyű búba merült a szultán. Egész éjjel nem húnyta le a szemét. Aztán
másnap reggel kiment az utcára, de nem ment a piacra, hanem ment a
tenger partjára, arra a helyre, ahol először volt. Itt járt-kelt s
végiggondolta az ő nagy nyomorúságát, az ő rettenetes nagy
szerencsétlenségét: mi volt ő és mivé lett, Istenem, Istenem! S újra
eszébe jutott a sejk, aki őt ilyen gyalázatosan megcsalta. Átkozódva,
szitkozódva járt-kelt a tenger partján, aztán lerogyott egy helyben és
sírt keservesen. Mikor aztán jól kisírta magát, eszébe jutott, hogy már
rég nem imádkozott. A fejét belemerítette a vízbe, hogy imádság előtt
megmosakodjék. A következő pillanatban meg visszakapta a fejét a vízből
s hát Uram, teremtőm, nem akart hinni a szemének: ott volt az ő
palotájában, az ő királyi fényes palotájában – a vizes kádban! A kád
körül meg ott állottak az udvari emberek, ott állott a sejk is.

– Óh, te kegyetlen sejk! – ordított a szultán – mit tettél velem!? Hát
nem félsz az Istentől, hogy képes valál ily kegyetlenül megcsalni a te
uradat, a te szultánodat?

– Uram, – válaszolt nyugodtan a sejk – nem értem a te haragodat. Miért
haragszol te én reám? Azt mondottam neked, hogy lépj bele ebbe a kádba,
merítsd a vízbe a fejedet, húzd vissza azonnal. Te ezt meg is tetted.
Egyéb semmi sem történt. Ime, itt vannak az embereid, a bizonyságaim.

– Csaló vagy, ti is csalók vagytok! – kiáltotta a szultán – ez nem igaz,
nem így volt! Azóta, hogy én a fejemet bedugtam a vízbe, teljes hét
esztendeig voltam távol az én palotámtól. A te gonosz, a te átkos
varázslatod idegen országba vitt engemet. Idegen országban sokat
sanyarogtam. Abban az országban én megházasodtam. Hét esztendeig éltem
egy asszonnyal. Hét fiam, hét leányom volt. Emiatt nem is panaszkodom,
mert ez alatt az idő alatt boldog voltam, de aztán a boldogság után jött
a nagy nyomorúság. Mint közönséges teherhordó cipeltem a zsákot. A kötél
belevágott a husomba s ezt mind te csináltad, te, átkos varázsló!

[Illustration: – Óh, te kegyetlen sejk! –]

– Nem, – mondotta a sejk – mindez nem történt meg, uram. De látom, hogy
te nem hiszel nekem, hát mindjárt meggyőzlek az én igazságomról.

Abban a pillanatban a sejk beleszállott a kádba, a fejét belémerítette a
vízbe, de a szultánnak a haragja nem csillapodott, kardot rántott s
amikor a sejk a fejét a vízbe merítette, lecsapott a kardjával, hogy
vágja le a sejk fejét, mikor a vízből majd visszakapja. Csakhogy a sejk
nem kapta ám vissza a fejét a vízből, eltűnt nyomtalanul. A következő
pillanatban már ott volt az ő városában, Damaszkuszban. Onnét pedig a
következő levelet írta a szultánnak:

– Óh, szultán, tudd meg, hogy mi: te és én, szegény szolgái vagyunk a
mindenható Istennek. Az alatt az idő alatt, amíg te a fejedet a vízbe
merítetted, aztán ismét azonnal vissza is húztad, hét esztendő utat
tettél meg te. Feleségül vettél egy asszonyt. Neveltél hét leányt s hét
fiut és kiállottál sok mindenféle sanyarúságot, s íme, te mégsem akarod
elhinni, hogy Mohamed, a mi nagy prófétánk, az ágyát még melegen
találta, s hogy a korsajából nem folyt ki mind a víz. Ismerd el, hogy
semmi sem lehetetlen annak, aki semmiből teremtette az eget és a földet,
csupán egy szóval, ezzel az egy szóval: – Legyen!

A szultán szégyenkezve olvasta a levelet, elgondolkozott s mondotta
csendesen:

– Igaza van a sejknek. Annak, aki semmiből teremtette az eget és a
földet, annak semmi sem lehetetlen.




A föld teremtése.

(Altáji monda.)

Mielőtt Isten a földet megteremtette, víz volt az egész mindenség. Nem
volt sem föld, sem ég. Nap sem volt, hold sem volt. Isten fekete lud
képében a víz felett lebegett s vele, mellette egy ember is, szintén lud
képében. Isten nem gondolt semmire, de az ember szárnyával
meg-megcsapkodta a vizet s befecskendezte vele Istennek arcát. És
gondolkozott az ember s mind arra gondolt, hogy szeretne magasabbra
emelkedni, mint Isten. Isten azonban letaszította az embert, le a vízbe.
Mikor az ember leesett a vízbe, elkezdett fuldokolni s könyörgött:

– Óh, Isten, szabadíts meg engem!

Mondá Isten:

– Óh, ember, emelkedj hát fel a vízből!

Istennek szavára az ember felemelkedett a vízből a magasba. S mondá
ekkor Isten:

– Emelkedjék ki most a vízből egy kemény kő!

Abban a pillanatban a tengernek mélységéből kiemelkedett egy nagy,
kemény kő; annak a kőnek a hátára leült az ember s leült az Isten is.
Mondá Isten az embernek:

– Szállj le a tengernek fenekére és hozz fel földet onnan.

Az ember leszállott a tenger fenekére, onnét földet vett a kezébe, aztán
felszállott s átadta a földet Istennek. Isten ezt a földet széjjelszórta
a tenger színe felett s mondá:

– Legyen szárazföld!

És lett erre szárazföld. Aztán ismét mondá Isten az embernek:

– Szállj le a tenger fenekére s hozz ismét földet onnan

Gondolta az ember magában: Ha leszállok a tenger fenekére, magam számára
is hozok földet. Leszállott a tenger fenekére s mind a két kezét jól
teleszedte földdel s ami föld az egyik kezében volt, azt átadta
Istennek; ami a másik kezében volt, azt elrejtette a szájában. Azt
akarta, hogy titokban földet csináljon magának, Isten tudta nélkül.

Isten a földet, amit az ember átadott neki, ismét elszórta s a föld
ezzel vastagabb lett. Az ember azonban a földtől, amit a szájába vett,
elkezdett fuldokolni, de mégsem szólt Istennek, félreszaladott.
Gondolta: Hogyha félremegyek, Isten nem látja! – De Isten látta jól. Ott
állott mellette. Egyszerre az ember fuldokolni kezdett, már azt hitte,
hogy mindjárt meghal s akkor elkezdett könyörögni Istennek:

– Óh Isten, igazságos Isten, ments meg engem!

– Mit tettél? – kérdezte Isten. Ugy-e, titokban földet vettél a
szájadba, el akartad rejteni előlem! Miért rejtetted el?

Mondá az ember:

– Azért vettem a földet a szájamba, mert országot akartam csinálni a
magam számára.

Mondá Isten:

– Köpd ki!

Az ember kiköpte a földet s abból mindjárt kicsi, mocsaras halmocska
lett. És szólt most az Isten:

– Ember, ember, bűnbe keveredtél. Te gonoszat gondoltál s gonoszat
akartál cselekedni. A te alád rendelt emberek épen olyan gonoszak
lesznek, mint te. Az én alám rendelt emberek azonban szentek lesznek.
Azok látni fogják a napot, látni a világosságot, látni az igazi
Kuzbisztánt (az Isten). Ez lesz az én nevem. A te neved pedig Erlik
lészen, vagyis ördög. Az ember, aki a vétkét én előlem elrejti, a te
embered lesz, Erlik; az az ember pedig, aki a te vétked elől rejtődzik,
az enyém lesz.

Azután, hogy az Isten ezt mondá, növekedék a földből egy szép szál fa,
de annak a fának nem voltak ágai. Isten ránézett a fára s mondá:

– Ime, egyetlen egy szál fa egymagában, ága sincs, bizony nem szép fa.
Hadd legyen ennek a fának kilenc ága.

Mindjárt kilenc ága nőtt a fának.

– Kilenc ágnak a tövén legyen kilenc ember; ebből a kilenc emberből
származzék kilenc nép!

És jöve a fához Erlik s valami különös zajgást hallott, zajgást, amit ő
nem érte. Mondá Erlik Istennek:

– Honnét ered a zúgás?

Mondá Isten:

– Az én népem.

Szólt erre Erlik:

– Óh, Isten, add nekem ezt a népet!

– Nem, nem adom neked, csak várj!

Gondolta magában Erlik: Várj, várj, én azért meg fogom szerezni magamnak
Istennek a népét.

Mikor Isten eltávolodott a fától, Erlik körülnézett s látott ottan
embereket, vadállatokat, madarakat és mindenféle élő szörnyeket és
szólt:

– Hogyan csinálta mindezt Isten? És miből fog táplálkozni mindez a nép?

Nézte, nézte Isten teremtését és látta, hogy annak az egyetlenegy fának
az egyik oldaláról ettek, a másik oldaláról nem, és szólt:

– Miért esztek csak a fának az egyik oldaláról?

Felelte egy ember:

– Ezen az oldalon van a mi eledelünk. Isten ezt jelölte ki számunkra.
Azt mondotta nekünk: »Ne egyetek a fának a négy ágáról, hanem arról az
öt ágáról, amely napkelet felé néz.« Ezt mondván az Isten, égbe
szállott. A fa tövében hagyott egy kutyát s mondá: »Ha az ördög jön,
fogd meg!« És hagyott azonkívül egy kígyót, ennek azt mondta: »Ha jön az
ördög, harapd meg.« És mondá Isten azt is a kutyának és a kígyónak: »Ha
jön egy ember és enni akar arról az öt ágról, amely napkelet felé néz,
engedjétek közel a fához; ha azonban a négy ágról akar enni, közel ne
engedjétek. Ezért ez a mi eledelünk, – mondotta az ember az ördögnek.

Elment az ördög, majd újra visszatért a fához. Rögtön talált egy embert,
akinek Töröngői volt a neve. És szólt az ördög ehhez az emberhez:

– Ha Isten nektek azt mondotta, hogy ehettek a fának öt ágáról, a négy
ágáról azonban nem, ez hazugság és nem igazság. Azt mondom én, ne
egyetek a fának öt ágáról, csak a négy ágáról.

Amint ezt mondotta az ördög, azonnal elaludott a kígyó és az ördög
beléjebújt s beléje bújván, mondá:

– Mássz fel erre a fára!

A kígyó felmászott a fára és evett abból a gyümölcsből, amelyről Isten
azt mondta, hogy abból az embernek nem szabad enni. Töröngői mellett
volt egy leány is, annak Edji volt a neve.

Mondá nekik a kígyó:

– Töröngői, Edji, egyetek ebből a gyümölcsből!

Mondá Töröngői:

– Nem, hogyan ennénk mi abból, mikor Isten megmondotta, hogy ne együnk.
Én nem eszem!

A kígyó azonban a leánynak adott a tilos gyümölcsből és az meg is ette.
A gyümölcs igen édes volt; ízlett a leánynak és egy falást
beléerőszakolt Töröngői szájába. Abban a pillanatban a férfinak is,
leánynak is minden szőre lehámlott a bőréről és szégyenlették magukat
erősen. A férfi elrejtőzött egy fa mögé, a másik pedig egy másik fa
mögé. Akkor leszállott az Isten az égből, de amint leszállott,
elrejtőzött előle minden nép.

Szólt Isten:

– Töröngői, Töröngői, Edji, Edji, hol vagytok?

Felelték ők:

– Itt vagyunk a fákon, de nem jövünk hozzád. Mondá Isten:

– Mi történt veled, Töröngői?

Felelte Töröngői:

– Edji a szájamba dugott a tilos gyümölcsből.

– Miért tetted ezt, Edji? – kérdezte Isten.

– A kígyó mondotta: egyél, – felelte Edji.

Szólott az Isten:

– Kígyó, mit tettél?

Felelte a kígyó:

– Belém bújt az ördög. Én nem mondottam, hanem ő, hogy egyenek a tilos
gyümölcsből.

– Hogyan bújt beléd az ördög? – kérdezte Isten.

– Aludtam, úgy bújt belém, – felelt a kígyó.

– Hát teveled mi történt, kutyám? – kérdezte Isten. Miért nem haraptad
meg az ördögöt?

Felelt a kutya:

– Mert az én szememnek lehetetlen volt őt látni.

Szólt most Isten a kígyóhoz:

– Óh, kígyó, te most az ördögé lettél. Ellenséged lesz az ember, ütni
fog téged, ölni fog téged.

Aztán fordult Edjinek és mondá:

– Te azt a gyümölcsöt, melyről én mondottam, hogy nem szabad megennetek,
megetted, az ördögnek a szavát meghallgattad; az ördögnek gyümölcsét
megetted. Most én téged megbüntetlek. Gyermekeket fogsz szülni nehéz
fájdalmakkal s nem kerülöd el a halált, pedig én téged halhatatlannak
teremtettelek.

És szólt azután az Isten Töröngőinek:

– Megetted az ördög gyümölcsét, szavamnak nem engedelmeskedtél, de
hallgattál az ördög szavára. Az az ember, ki az ördög szavára hallgat,
az ördög országába való. Az az ember, ki az én szavamnak nem
engedelmeskedik, nem fogja látni az én világosságomat, nem részesül az
én kegyelmemben. Az örök sötétségben van az ő helye. Mert az ördög az én
ellenségem és az ördöggel együtt te is ellenségem vagy, Töröngői. Látod,
ha az ördög gyümölcsét meg nem etted volna, egyenlő volnál én velem,
mostan azonban születni fog neked kilenc fiad és kilenc leányod. Én nem
akarok több embert teremteni, szaporodjék az ember maga-magából.

Akkor Isten az ördöghöz fordult s mondá:

– Miért csaltad meg az én emberemet?

Szólt Erlik:

– Midőn én téged kértelek, hogy add nekem őket, nem adtad nekem,
megejtettem hát csellel őket. Ha lóra ülnek, ledobom róla őket; ha
pálinkát isznak, összezördítem őket; ha háborúba keverednek, ágakkal
verem őket; ha vízre szállnak, vízbe lököm őket; ha fára másznak,
ledobom onnan őket; ha sziklára másznak, onnan is ledobom őket.

Mondá Isten:

– Három földréteg alatt van a sötétség országa, ahol sem nap nincs, sem
hold nincs, oda löklek le én téged. Nem adok több ennivalót, tápláljátok
magatokat magatok erején. Nem jövök többet közétek. Elküldöm hozzátok
Mai-Terét, tanítson meg ő titeket, hogy kell megszerezni és elkészíteni
az ennivalótokat.

Eljött hozzájuk Mai-Tere s megtanította őket, hogy miképen kell
megszerezni és megkészíteni az árpát, a retket, a liliomhagymát és
minden egyéb hagymákat. Akkor szólt az ördög:

– Eredj, Mai-Tere, könyörögj az Istennek, hogy szeretnék felszállni
hozzá és ott lenni az ő oldala mellett.

Elment Mai-Tere az Istenhez, leborult előtte s ott hevert Isten előtt.
Hatvankét esztendeig kérte könyörögve Istent, hogy engedje magához
Erliket. Mondá az Isten:

– Ha nem leszel tovább ellenségem; ha nem tanítod rosszra az embereket,
hát jer!

Felszállott Erlik az égbe, ottan leborult Isten elé s mondá:

– Áldj meg, Uram, s engedd meg, hogy én is teremthessek egeket magamnak.

Mondá az Isten:

– Teremts magadnak egeket.

Erlik megteremté az ő egét Istennek áldásával és megtelt az ég
ördögökkel, megsokasodtak szörnyen. Élt ugyanekkor Istennek egy embere,
kinek Mandi-Sire volt a neve s aki gondolá magában: A mi embereink a
földön élnek, Erlik emberei pedig az égben; hogy van ez? S amint ezen
gondolkozott Mandi-Sire, erősen megharagudott Istenre s elindult, hogy
kiveri Erliket és ördögeit az égből. Ám Erlik szörnyű tüzet vetett
Mandi-Sire ellen s Mandi-Sire megfutamodott Erlik elől. Egyenesen
Istenhez menekült. Kérdezte Isten:

– Honnan jösz, Mandi-Sire?

Felelt az Istennek Mandi-Sire:

– Az Erlik népe fent él az égben, a mi népünk a földön, ez nem igazság,
Uram! Azt gondoltam magamban, hogy Erlik népét a földre kergetem, de nem
volt rá elég erőm s nem kergethetém el.

Mondá Isten:

– Senki sem erősebb, mint én; Erlik azonban erősebb most, mint te. Az ő
ideje még nem érkezett el, de ha elérkezik, mondani fogom neked. Most
indulj, eredj; ha azon az úton indulsz, amelyen én mondom, erősebb
leszel mint Erlik.

Telt, mult az idő, öreg ember lett Mandi-Sire s egyszer gondolta
magában: Itt a nap, melyről Isten nekem beszélt; ma elindulok.

Isten látta Mandi-Siret s szólt neki:

– Menj el magad, üzd el az égből Erliket s amire gondoltál, teljesülni
fog. Erős leszel, igen erős, erősebb, mint ő. S részesülsz az én
áldásomban, az én kegyelmemben.

Örült Mandi-Sire, nevetett, nevetett, és szólt:

– Uram, nincsen nekem fegyverem; nincsen nekem tegzem; nincsen nekem
dárdám; nincsen nekem kardom, csak a vörös kezem, hogyan induljak el
Erlik ellen?

– Hát mivel akarsz te elindulni? – kérdezte Isten.

Felelte Mandi-Sire:

– Nincs semmim. A lábammal ha rágázolok, a kezemmel ha összetöröm.

Szólt az Isten:

– Ime, vedd ezt a dárdát.

Mandi-Sire vette a dárdát, felment az égbe, ottan legyőzte Erliket és
kiűzte az égből. Erliknek az egét porrá zúzta dárdájával. Mindent, ami
ott volt, ledobott a földre. Ezelőtt az idő előtt sem kő, sem szikla,
sem hegy nem volt a földön. Mikor azonban Erlik egének a darabjai
leestek a földre, egyszeribe sziklák, kövek, nagy, rengeteg nagy, erdős
hegyek támadtak a gyönyörű szép síkságon. És akkor Mandi száműzte az
égből Erliket, az alattvalóit is. Az egyik a tengerbe esett, a másik le
a fákra, a fák hegyei közé, némelyek a sziklákra, sziklás hasadékok
közé. Mind, ahányan voltak, mind meghaltak, de megmaradt közülük Erlik s
mondá Istennek:

– Összetörted az egemet, most már nincs semmiféle országom, adj egy
keveset.

– Nem, nem adok neked semmiféle országot, – mondá az Úr.

– Adj bár egy hold földet, – kérte Erlik.

– Nem, nem adok neked semmiféle földet.

– Adj bár egy talpalatnyi földet!

– Nem, nem adok egy talpalattnyi földet sem.

Egy pálca volt Erlik kezében, azzal a földre ütött s mondá az Úrnak:

– Add nekem bár ezt a földet, ami a pálcám végére ragadott.

Mondá az Úr:

– Legyen! Annyi föld lehet a tiéd, amennyi a pálcád végén elfér.

Akkor Erlik ezen a kicsi földön elkezdett új eget építeni, de Isten
mondá:

– Menj le a föld alá, építs ott. Szállj le a pokolba. Neked nem szabad
látni többet soha azt a kiolthatatlan tüzet, amit én gyujtottam, sem a
napnak, sem a holdnak világát. Majd egykor a világ végén rád gondolok és
ha jól viseled magadat, megmutatom neked az én világosságomat, de ha
rossz leszel, akkor még kétszer olyan messzire küldelek, mint mostan.

Mondá Erlik:

– Uram, engedd meg legalább, hogy a halott embereket mind magammal
vihessem.

Mondotta az Úr:

– Azokat én nem adom neked.

– Óh uram, mondotta az ördög, hiszen akkor nekem egyetlenegy alattvalóm
sincsen. Le kell szállnom a földnek méhébe, mit cselekedjek én ottan?

Mondá az Úr:

– Mit kérdezel te engem? Cselekedjél tetszésed szerint, teremts magadnak
embereket.

Akkor leborult Erlik az Úr előtt s mondá:

– Ha megáldasz, ha áldásodban részeltetsz, akkor fogok teremteni
embereket.

Isten részelteté áldásában Erliket és Erlik csinált egy fujtatót és egy
csipővasat és egy pörölyt. És a pöröllyel ráütött a csipővasra és íme,
egyszerre előugrott egy béka. Másodszor is leütött a pöröllyel és
elékerengett egy kígyó. Aztán harmadszor is ütött a pöröllyel, elébújt
egy medve, de mindjárt el is szaladott. Még egyszer ütött, akkor eléjött
egy vaddisznó. Még egyszer s akkor jött egy _olmisz_, egy csupa szőr
férfi s egy asszony. Isten ráfújt az asszonyra s lett belőle egy madár,
még pediglen kócsag, akinek a szárnyával az emberek nem tollazzák fel a
nyilukat; akinek a húsát sem eszik meg; akitől a mocsár messziről
bűzlik. Aztán ráfújt Isten a férfira s abból lett egy patkány, akinek
hosszú a lába, de keze nincs, aki a házat bepiszkolja, mocskolja s aki a
csizmákat össze-vissza harapdálja.

Mondá ekkor az Úr az embereknek:

– Teremtettem nektek állatokat, szerzettem nektek ennivalót, adtam
nektek szép tiszta vizet, ihol, itt folyik előttetek a földön, azt
igyátok. Segítettem nektek mindenfélén, melyen cselekedjétek majd a jót;
én visszamegyek az égbe és egyhamar nem is jövök közétek. Állj elé, Sál
Jime, te maradsz itten helyettem az emberek között. Halljad, amit
mondok: azt az embert, aki pálinkát ivott, s a kis gyermekeket, a
disznókat, a borjukat, bárányokat védjed, oltalmazd, Sál Jime. Azt az
embert, aki jól élt a haláláig, mindig jót cselekedett, vegyed
kegyelmedbe, de aki puskával meglőtte magát, vagy akármivel megölte
magát, azt kegyelmedbe ne vedd. Aki háborúban halt meg, azt hozzad az én
országomba. Az olyant, aki másoktól valamit elvesz, aki mással
ellenségeskedik, ne vedd kegyelmedbe, de kergesd el magadtól. Aki én
érettem halt meg, azt hozd az én országomba. Az ördögöt eltávolítottam
tőletek, de ha eljön hozzátok, adjatok enni neki, ám az ördög ételéből
ne egyetek. Ha az ördög ételéből esztek, akkor az ő alattvalóivá
lesztek. El ne felejtsétek az én szavaimat és ne feledjétek el, hogy
eljövök én majd hozzátok. Most messze megyek s ha visszajövök, meglátom
köztetek a jót is, a gonoszt is. Ezt mondván Sál Jimének, fordult
Jap-Karához s mondá neki:

– Jap-Kara, te állj Sál Jime mellé és segítsd őt az ő munkájában. Ha
Erlik eljön és el akarja vinni a halott embereket, mondd meg azt Mandi
Sirenek; Mandi erős, ő legyőzi majd Erliket. Vigyázz, Sál Jime, hogy a
gonosz lelkek maradjanak a föld alatt, de ha mégis feljönnének a föld
színére, mondd meg azt akkor Mai Terének. Mai Tere is erős, ő majd
legyőzi azokat. Állj elé, Podó-Sümkü, rád bízom a Napot és a Holdat.
Mandi Sire őrzi a földet és a vizeket, te a Napot és Holdat; Mai-Tere
fogja a gonoszt a jótól távol tartani. S mégegyszer Maihoz fordult az Úr
s mondá neki:

– Mai, ha egy fejedelmet igen rossznak tartasz, ne tartsd azért rossznak
az ő alattvalóit és ne bántsd őket. Ha egy fejedelmet igenn jónak
tartasz, azért ne nézd jónak mind az ő alattvalóit. Oktasd az embereket
minden jóra, tanítsd meg őket halászni horoggal, tanítsd meg őket
halászni hálóval, tanítsd meg őket mókust lőni, tanítsd meg őket marhát
őrizni, tanítsd meg őket minden jóra, mintha én magam volnék itt.

Erre Isten eltávozott, felszállt az égbe. Mandi Sire ott maradt a
földön, csinált horgot és halászott, kenderből hálót font, aztán
csolnakot faragott s úgy halászott a tengeren. Aztán csinált fegyvert,
csinált puskaport és lőtt mókusokat és jól ment minden a földön,
Istennek szavai szerint, mert Mandi oktatott mindeneket mindenre, ami
jó. Egy nap aztán szólott Mandi:

– Ma elvisz engem innen a szél.

S íme, forgószél keletkezett egyszerre s elvitte Mandit.

Mondá Jap-Kara:

– Mandit Isten magához vette. Ne keressétek őt, mert többé meg nem
találjátok. Én Isten követe vagyok s most én is visszatérek. Visszatérek
abba az országba, hol Isten nekem lakást rendelt. Semmit el ne
felejtsetek abból, amit tanultatok s akkor Isten nem hagy el titeket
soha.

Ezt mondván, ő is felszállott az égbe.




A vízitündér és a királyfi.

(Lapp mese.)

Réges-régen élt egy király, aki ott uralkodott a tenger partján, egy
hatalmas nagy országban. Alig házasodott meg, rögtön hadat üzent neki a
szomszéd ország királya, s ő nagy bánattal elbúcsúzott fiatal
feleségétől, kifeszíttette a hajó vitorláit s elindult háborúba. Nem
sokáig ment a hatalmas hajó a tengeren, egyszerre csak egy óriás
sziklába ütközött, s ott úgy megfeneklett, hogy semmiképpen se tudtak
kiszabadulni onnan. Mind jobban-jobban sülyedt a hajó, s már azt hitték,
hogy mind elpusztulnak nyomorultul, mikor a tenger vizéből kiemelkedett
egy gyönyörű vízitündér s felkiáltott a hajósokhoz:

– Csak egy mód van arra, hogy megmeneküljetek a bizonyos haláltól: ha a
király nekem adja legelső gyermekét!

A király megrémült ettől a beszédtől, s haragosan kiáltotta le a
vízitündérnek:

– A gyermekemet nem adom, inkább meghalok!

Ebben a pillanatban hatalmas hullám csapta meg a hajó oldalát, hogy majd
elsülyedt, elkezdtek rimánkodni, könyörögni a katonák a királynak, hogy
így, meg úgy, ne engedje elpusztulni őket, mígnem a király megszánta a
katonáit és odaigérte a vízitündérnek első gyermekét.

A vihar egyszeribe megszünt, egy hullám kiszabadította a hajót a sziklák
közül s egy perc mulva kint voltak a szép, csendes tengeren.

Jó pár hónap telt el, míg a király ismét hazatért az országába, s hát a
királyné egy gyönyörű fiugyermekkel fogadta.

Boldog volt a király, hogy azt se tudta, hova legyen nagy boldogságában
s el is feledte, amit a vizitündérnek igért. De telt, mult az idő, a
gyermekből szép szál fiu lett, s bezzeg most eszébe jutott a királynak,
hogy akármelyik percben eljöhet a vízitündér a fiáért, s akkor vége a
nagy boldogságnak. Nem volt ezentúl se éjjele, se nappala, járt fel-alá
a palotában szótlanul s nem volt senki, aki jókedvre tudta volna
deríteni. Hiába kérdezte, faggatta a felesége, hogy mi bántja, a király
sokáig nem mondta meg nagy bánatja okát, de aztán mégis azt gondolta,
jobb, ha a királyné is jóelőre tudja, mintha váratlanul rabolják el a
fiát.

Bezzeg, sírt a szegény királyné, mint a záporeső, mikor meghallotta,
hogy férje egy vízitündérnek igérte oda a fiát, aztán gondolkozni,
tépelődni kezdett, hogy s mint menthetné meg ettől a szerencsétlenségtől
szegényt. Addig-addig tépelődtek, amíg azt nem határozták, hogy elküldik
a palotából a királyfit, mert itt mindenképpen megtalálja a vízitündér,
s ha eljön majd egyszer, más gyereket adnak neki helyette.

Mindjárt hivatták a királyfit, elmondták neki, hogy mi veszedelem
fenyegeti, ne maradjon hát itthon, hanem járjon-keljen a világban. Hát
bizony a királyfi egyet se búsult ezen, mert eddig úgy őrizték, hogy a
palota kertjébe se mehetett egyedül. Csináltattak neki jó erős ruhát,
cipőt, s a hátára egy bőrzsákot, abba elemózsiát raktak jócskán, s avval
elindult keserves könnyhullatások közt a királyfi.

[Illustration: A vízitündér kéri a király első gyermekét.]

Ment, mendegélt egész nap, s mikor beesteledett, egy nagy erdőbe ért,
ott szállást keresett magának. Talált is nemsokára egy fa alatt puha
mohaágyat, oda szépen leheveredett, s maga mellé tette az elemózsiás
zsákját, hogy falatozzék egyet. De bizony még ki sem nyithatta a zsákot,
nagy morgást hall a fa mögül, recsegést-ropogást, aztán egyszerre csak
előtte állott egy hatalmas oroszlán.

– Mit keresel te itt? – kérdezte tőle olyan erős hangon, hogy az erdő is
zúgott belé.

– Egy vízitündér elől jöttem el hazulról, – válaszolta remegő hangon a
királyfi.

– Adj ennem az elemózsiádból, mert eljött a vacsorám ideje, s nincs,
amit egyek!

Örült bezzeg a királyfi, hogy nem őt akarja megenni az oroszlán, sietve
elészedett hát a zsákból egy kenyeret, meg egy üveg bort, s az oroszlán
elé tette.

Meg is ette az mind egy falásig, amit odaadott neki s aztán békés hangon
mondta:

– Most már jobban érzem magam, fiam. El is álmosodtam, s ez a mohaágy
éppen jó lesz nekem. Ha kedved van rá, te is leheveredhetsz mellém.

Le is feküdt a királyfi az oroszlán mellé, s abban a nyomban el is
aludtak mindketten, s míg a nap a hasukra nem sütött, meg sem moccantak.
Először az oroszlán ébredt fel, s felköltötte a királyfit is.

– Most el kell válnunk, fiam, egymástól, – mondotta neki – de jót tettél
velem, s én meg is hálálom. Vágd csak le a fülem hegyét, rejtsd el jól
valahová, s ha azt akarod, hogy te magad is oroszlán légy, csak dörzsöld
meg jól magad evvel s abban a pillanatban azzá változol!

Megköszönte a királyfi az ajándékot, s avval elbúcsúztak egymástól: az
egyik ment jobbra, a másik balra.

Alig ment egy darabig a királyfi, egyszerre csak eszébe jutott, hogy
megpróbálja, vajjon hogy is érezné magát oroszlánbőrben, elévette hát az
oroszlánfület, jól megdörzsölte magát vele, s hát egyszerre csak érzi,
hogy a feje megnő, bozontos lesz, a nyaka vastag, a kezén karmok nőnek,
s az egész teste szőrös! Erősen tetszett így magának, s egész nap így
ment oroszlán képében.

Mikor közeledett az este, ismét azt kívánta, hogy fiu legyen, s hát
egyszerre érzi, hogy kisebbedik a feje, a szőrös test helyett az ő
rendes teste van ismét, a karmok helyett rendes lába van. Hamar keresett
egy helyet, ahol az éjszakát eltöltse, talált is egy szép páfrányos
helyet s oda leheveredett. De még arra sem volt ideje, hogy a szemét
behúnyja, a háta mögül hatalmas csörtetést hallott, s amint megfordítja
a fejét, egy hatalmas barna medvét pillantott meg.

– Mit keresel te itt? – kiáltotta a medve.

– Én egy vízitündér elől bujdosok, – felelte a királyfi remegve.

A medvét nem igen érdekelte a vízitündér, hanem hamarosan a bőrzsákra
pislantott s így dirmegett-dörmögött:

– Éhes vagyok, adj valamit enni abból a zsákból!

A királyfi kinyitotta a zsák száját, előhúzta belőle a második kenyerét
meg egy üveg bort, s odaadta a medvének. Meg is ette az mind egy
falásig, amit odaadott neki, meg se kérdezte a királyfit, hogy ő nem
enne-e?

No, ahogy befejezte a vacsoráját a medve, rögtön a finom páfrány ágyra
tekintett, ahol a királyfi heverészett, s bezzeg, meg is tetszett neki a
jó puha ágy.

– Jó puha ágyad van, fiam, – mondta a medve – remélem, belátod, hogy
nekem is jól esnék itt a pihenés, – avval leheveredett s mondta:

– Nem bánom, ha akarsz, mellém is fekhetsz!

Csudálkozott a királyfi, hogy a medve is épp úgy bánik vele, mint az
oroszlán, de bizony lefeküdt mellé, s úgy elaludtak, hogy pirkadásig fel
sem nyitották a szemüket. Először a medve ébredt fel, s hogy a királyfi
még tovább is aludta az igazak álmát, jót csapott a mancsával a lábára.
Bezzeg, hogy rögtön kiszaladt a királyfi szeméből az álom!

– El kell válnunk most, fiam, – mormogta a medve – s hogy jóságodért
jóval fizessek én is, vágd le a fülem hegyét, s ha avval megdörzsölöd
magad, belőled is medve lesz!

A királyfi megköszönte az ajándékot, elrejtette s ment az útjára.

Alig ment egy darabig, megdörzsölte magát a medvefüllel, mert kiváncsi
volt rá, hogy milyen is lesz, ha elváltozik. Rögtön karmok nőttek ismét
a keze helyett, szőrös lett, s recsegett-ropogott alatta minden, amint
nagy cammogással haladt. Estig így maradt, de aztán gondolta, mégis csak
jobb lesz fiuvá változni, mert olyan nagy zajt csapott a csörtetésével,
hogy az egész erdő zúgott bele. Hamar át is változott s most nem
keresett se mohaágyat, se páfrányost, nehogy megint valakivel meg
kelljen osztania a hálóhelyét. Lefeküdt egy nagy fa alá, s éppen el
akart szundítani, mikor hallja, hogy a füle mellett folyton zümmög
valami. Gondolta, majd csak elrepül, de biz’ az nem repült el, hanem
szépen lassan azt zümmögte a fülébe:

– Mi dolgod van neked itt? Ilyen legénykének még otthon a helye éjszaka.

– Egy vízitündér elől bujdosok, – felelte a királyfi, de a kis méh nem
igen hallgatott a válaszára, hanem megkérdezte:

– Adhatsz valamit enni? Igen éhes vagyok.

A királyfi odaadta az utolsó kenyerét s borát neki, a méh meg, mikor
utolsó morzsáig elfogyasztotta a kenyeret, megszólalt:

– Nem vagy olyan kövér, hogy együtt ne alhatnánk! – s evvel elbujt a
királyfi lába mellé, s rögtön elaludtak.

Reggel a méh ébredt fel először, odaszállott a királyfi füléhez,
zümmögött, amíg csak az ki nem nyitotta a szemét.

– El kell válnom tőled, te legény, – mondta a méh – de mielőtt
elszállanék, húzz ki egy szőröcskét belőlem, s éppen olyan méhhé
változhatol, ha eléveszed, mint én.

Azzal elrepült a méh, s a királyfi elrejtette gondosan a kis szőrszálat
a zsebében.

Egy-két órát mendegélt, de aztán erősen kiváncsi lett, hogy ugyan milyen
is lehet méh képében, elővette a kis szőröcskét, s hát a
legcsudálatosabb változás történt vele. A feje rettentő kicsivé
zsugorodott össze, a lába; mintha nem is lett volna, olyan kicsi lett, s
egész teste a legfinomabb szőrökkel volt fedve. A legjobban tetszettek
neki kis szárnyai, amelyek egész nap fáradság nélkül repültek vele.

Estefelé egy várost pillantott meg, átváltozott hát ismét emberré, s úgy
ment be a kapun. Egyszerre csak egy palotához ér, s mert nyitva volt
annak is a kapuja, bement s rengeteg embert talált egy nagy teremben,
akik össze-vissza beszélgettek. Figyelte a szavukat, s hát megtudja,
hogy itt a király palotájában van, s hogy ezek vendégek, s mind arról
beszélgettek, hogy a királynak egyetlen leánya semmiképpen sem akar
férjhez menni, még csak a szeme elé sem ereszt férfiembert. Próbálta az
apja, hogy lefesttette a világ összes királyfiának képét s megmutatta a
leányának, hogy hátha megtetszik neki valamelyik, de bizony festethette,
mert a királykisasszony még csak rájuk sem tekintett.

No, ahogy ezeket megtudta a királyfi, kezdtek elszállingózni az emberek,
s végre ő maradt egyedül a teremben. Ott meghúzta magát csendesen, s
mikor semmi zaj nem hallatszott a palotában, elővette a kis
szőrszálacskát, s méhhé változott át. Igy repült át az őrök szemeláttára
a termeken, aztán a kulcslyukon bebujt a királykisasszony szobájába.

Ott megrázta magát, s ismét férfivá lett. Abban a pillanatban felébredt
a királykisasszony s rémülten sikoltozott:

– Segítség! Segítség! Egy ember jött ide! – de mire bejött az őrség, a
királyfi ismét átváltozott méhhé és semmit sem találtak ott. Benéztek
mindenhova, szekrénybe, ágy alá, s végre, mikor látták, hogy senki sincs
a szobában, azt hitték, hogy csak rossz álmot látott a királykisasszony.
Kimentek, csendesen behúzták maguk mögött az ajtót, de alig tették ki a
lábukat, a méhecske ismét átváltozott királyfivá, s ott állott a
szobában.

– Itt van megint az az ember! – sikoltotta a királykisasszony ismét, s
persze az őrök is rohantak vissza a szobába. Megint hiába kutatták át az
egész szobát, mert a királyfi nyomban méhhé változott, s az őrök azt
gondolták magukban, hogy a királykisasszony meghibázott az eszében, s
többet, ha még úgy sikoltozna is, úgyse jönnek be a szobába.

Látta jól a királykisasszony, hogy mit gondolnak az őrök magukban s
elhatározta, hogy akármi történik is vele, többet egyet se kiált. Alig
tették ki az őrök a lábukat a szobából, ismét ott állott előtte a
királyfi, s ő remegve, szótlanul ült az ágyán.

– Ne félj tőlem, szép királykisasszony, – szólította meg nyájasan a
királyfi – nem akarlak én bántani téged! – Aztán a királykisasszony
kertjéről, szép madarairól beszélt vele, s lassankint úgy felbátorodott
a királykisasszony, hogy szép csendesen felelgetett neki a kérdéseire s
jókedvűen elbeszélgettek. Mire pirkadt a hajnal, a királykisasszony úgy
megszerette a királyfit, hogy azt mondta neki:

– A tied leszek, ha te is úgy akarod, mert én soha máshoz feleségül nem
megyek!

Mindjárt ebben meg is egyeztek, s a királykisasszony azt mondta a
vőlegényének:

– Három nap mulva háborúba indul az édes apám, s tudom, hogy a kedvenc
kardját itthon fogja felejteni a szobájában. Annak igéri majd a kezemet,
aki leghamarabb viszi oda a kardját, hát úgy igyekezz, hogy te légy az!

A királyfi aztán elbúcsúzott tőle, mert kukorékolni kezdtek a kakasok, s
arra kérte, ha valamiképpen nem találna visszajönni, menjen ki a
tengerpartra s ott hegedüljön el egy dalt, mert akárhol lesz is, azt
megfogja hallani. Azzal elment a királyfi, s rögtön jelentkezett a
király hadseregében katonának, s harmadnap ő is elment a háborúba.

Alig mentek egy jó mértföldnyire, észreveszi a király, hogy otthon
felejtette a kedves kardját. Hiába ajánlották fel a vitézek egymásután
szebbnél szebb kardjukat, a királynak egy sem kellett, összehívta a
katonáit s kihirdette:

– Aki közületek leghamarább elhozza kedvenc kardomat, azé lesz a leányom
keze, s holtom után egész királyságom.

Nosza, lóra kapott egy sereg vitéz, köztük a királyfi s a Vörös lovag
is, vágtattak a villámnál is sebesebben, de mikor közeledtek a
kastélyhoz, mit gondolt, mit nem a királyfi, megdörzsölte magát az
oroszlánfüllel, s oroszlánná változott abban a nyomban. Bezzeg
megijedtek a többiek, a lovak megbokrosodtak, hogy alig bírtak a vitézek
velük, s így jóval hamarább ért a királyfi a palotához. Ott hirtelen
méhhé változott, bebujt a kulcslyukon a királyleány szobájába,
egy-kettőre emberré lett s a királykisasszony már futott is eléje az
apja kardjával. Hirtelen megölelte a királyfi a menyasszonyát, s ez a
zsebébe csúsztatott egy arany karikagyűrűt, amelynek a párja ott
ragyogott az ujján. Megköszönte a királyfi a gyűrűt, s egy-kettőre
elvágtatott a karddal.

Amint visszafelé tartott; találkozott a többi vitézekkel, hát azok majd
meghaltak az irígységtől, amikor meglátták őt a király kardjával.
Különösen a Vörös lovag nem bírta türtőztetni a mérgét, először
erőszakkal el akarta rabolni tőle, de mikor látta, hogy sokkal erősebb a
királyfi, mint ő, elhagyta, úgy tett, mintha belényugodott volna a
dologba, s mikor a királyfi tovább vágtatott, nagy távolságra ő is utána
ment. Mindabban reménykedett, hogy valahol csak elszundít a királyfi,
akkor megöli s elrabolja a kardját.

Hát amint így lovagolt a királyfi nagy sebesen, erősen megszomjazott, s
mikor megpillantott a tenger partján egy kis forrást, leugrott a
lováról, maga mellé tette a kardot s lehasalt a földre, hogy jót igyék.
Alig ivott egy-két kortyot, a tenger vizéből kiemelkedett a vízitündér,
s hogy meglátta a királyfit, mellette termett, s mire csak egyet is
mukkanhatott volna a legény, már összecsapódott a tenger hulláma
fölöttük, s vitte le a tündér a tenger fenekére.

Bezzeg nemsokára megérkezett a Vörös lovag is, s majd elájult a nagy
csudálkozástól, hogy hová lehetett a királyfi, hogy így őrizetlenül
hagyta a kardját. De sokat nem tépelődött ezen, hanem felkapta a
földről, s úgy elvágtatott vele, mint a szél.

Mikor vége volt a csatának, nagy diadallal tért haza a király seregével,
ott lovagolt mellette a Vörös lovag, s a királykisasszony rögtön
észrevette az ablakból, hogy az ő vőlegénye nem jön a sereggel, hanem
valami szerencsétlenség érte. Amint a Vörös lovagra tekintett, érezte,
hogy csak ez lehetett az, aki ellopta a királyfitól a kardot, s hát az
apja hozta is fel rögtön a szobába s megmondotta neki, hogy ennek igérte
a kezét.

Szegény királykisasszony majd meghalt nagy bánatában, s el nem tudta
gondolni, hová lehetett a vőlegénye. Még aznap menyasszonyi ruhába
öltöztették, s estére meg volt híva, aki épkézláb ember csak volt a
városban mind a fényes lakodalomra. Ott ült a királykisasszony is nagy
búsan egy darabig, de mikor senki sem figyelt rá, felosont a szobájába s
kinézett a szobájából a hullámzó tengerre.

Fényesen sütött le a hold a tengerre, nézte, nézte a királykisasszony,
aztán egyszerre csak eszébe jut, hogy mit igért ő a királyfinak, mielőtt
az elment a háborúba. Nosza, hamar vette a hegedüjét, kiosont a
palotából, le a tengerpartra, s ott elkezdett egy szép, szomorú dalt
hegedülni.

A vizitündér és a királyfi éppen egy tengeri moszatágyon feküdtek, mikor
megszólalt a királyleány hegedüje szomorúan, bánatosan.

– Hallgasd, csak hallgasd, – mondta a vízitündér a királyfinak, – a te
régi menyasszonyod hegedül ott fenn a tengerparton!

– Nem hallok semmit, – mondta a királyfi, – mert nem akarta, hogy a
tündér lássa, milyen boldog – vigy egy kissé feljebb a vízben, hátha
akkor hallanék valamit!

A vízitündér a vállára vette, s felvitte a tenger közepéig, ott
megállott, s ismét kérdezte:

– Hát most hallod-e a hegedü hangját?

– Nem hallok én most se egyebet, mint a hullámok zúgását, – felelte
ravaszul a királyfi, – de talán ha feljebb vinnél, meghallanám!

Felvette ismét a hátára a tündér a királyfit, s szinte a víz színéig
vitte, ott megállott, s kérdezte tőle:

– Most már csak hallod a hegedü hangját?

– Csak a víz zúgását hallom most is, – felelte ismét a királyfi.

Erre felkapta a vállára ismét a királyfit a tündér s kiúszott vele a
partra, ott megállott s kérdezte:

– Itt már csak hallod?

– Várj egy pillanatig, – felelte a királyfi, mert a víz mind belément a
fülembe, s amíg ki nem folyik, semmit se hallok!

[Illustration: Hallgasd csak, hallgasd, – mondta a vízitündér a
királyfinak.]

[Illustration: A királykisasszony hegedül a tengerparton.]

Csak az kellett a királyfinak, hogy egy percre a szabad levegőn
maradhasson, nyúlt rögtön a zsebébe, előhúzta a kis méh szőröcskéjét, s
egy szempillantás alatt úgy eltünt a vízitündér szeme elől, hogy az azt
se tudta, hová legyen csudálkozásában. Bebarangolta az egész tengert,
végig kutatta a tengerpartot, aztán leszállott a tenger mélyére és soha
többé onnan elé se jött.

Hát a királyfi hová lett, mikor méhecskévé változott? Ő bizony belébujt
a királykisasszony zsebébe, s mikor az felkelt szomorúan, hogy
hazatérjen, vele együtt jutott be a palotába.

Bezzeg, ahogy felérkeztek a királykisasszony szobájába, ismét legénnyé
változott a méh, s ki tudná azt szóval elmondani, hogy milyen boldog
volt a királykisasszony, mikor megpillantotta! Rögtön kézen fogta s
levezette a vendégek közé, s így mutatta be nekik:

– Ez a fickó avval dicsekszik, hogy nagyobb varázsló a Vörös lovagnál
is, s azért hoztam ide, hogy megszégyenüljön attól, amit itt fog látni.
Azt hazudta nekem, hogy oroszlánná is tud változni, mutasd meg hát neki,
Vörös lovag, hogy az nem olyan nagy dolog!

Persze a Vörös lovag azt se tudta, mit csináljon, soha még hírét sem
hallotta, hogyan kell oroszlánná változni s eleget fincsorgatta az
arcát, hogy hátha sikerülne neki valahogyan oroszlánná lenni, de bizony
csak nem sikerült az semmiképpen. Megszólalt ekkor ismét a
királykisasszony:

– Talán túlságosan nehéz dolog oroszlánná változni, változz hát medvévé!

De bizony medvévé se tudott változni a Vörös lovag, s ott szégyenkezett,
pironkodott a vendégek előtt.

[Illustration: Szörnyű ordítással rohant a Vörös lovagra.]

– Változz hát méhhé, – mondotta a királykisasszony ismét – úgy
hallottam, hogy ez a legkönnyebb dolog!

Erre a Vörös lovag elkezdett zümmögni, de bizony zümmöghetett, mert
továbbra is csak Vörös lovag maradt, s nem változott méhhé.

– Hát akkor most próbálj te szerencsét, – fordult a királykisasszony a
királyfihoz – hadd lássuk, mit tudsz! Változz először oroszlánná!

Egy szempillantás alatt ott állott a vendégsereg előtt egy óriás
oroszlán s szörnyű ordítással rohant a Vörös lovagra. Sikoltva rohantak
szerte a vendégek, s a Vörös lovag csak a királykisasszonynak
köszönhette az életét, mert ő tartotta vissza az oroszlánt attól, hogy
szertemarcangolja. A másik percben ismét visszaváltozott emberré a
királyfi, de nem sokáig lehetett nyugton a Vörös lovag, mert rögtön
megszólalt a királykisasszony:

– Változz most medvévé! – s már ott is állott dörmögve, mancsát a Vörös
lovag felé nyújtogatva egy hatalmas medve. A Vörös lovag remegve hátrált
előle a királykisasszony mögé. A király ezalatt nyugodtan ült a helyén,
s mikor a medve ismét emberré változott, azt kérdezte tőle:

– Nem te voltál az, aki a kardot legelőbb elhoztad a palotából?

– De bizony ő volt, – felelte most boldogan a királykisasszony, s
elejétől végig elmondotta, hogy történt a dolog, s hogy lopta el a
kardot a Vörös lovag. Bezzeg, keblére ölelte a beszéd végén a királyfit
a király! Mindjárt folytatták is a lakodalmat, de bizony nem a Vörös
lovag volt már a vőlegény, hanem a királyfi.




A néma szultánkisasszony.

(Török mese.)

Hol volt, hol nem volt, valahol mégis volt, – volt egy hatalmas szultán
s annak egy fia. Egyszer a szultánfi lement az udvarba, ott elévette
aranylabdáját, s játszadozott vele. Amint jobbra, balra dobálta a
labdát, beállít az udvarba egy ősz öreg asszony, akinek kezében egy nagy
cserépkorsó volt aztán odamegy a kúthoz, hogy megmerítse. Mit gondolt,
mit nem a szultán fia, megcélozta a korsót az aranylabdával, s kopp! el
is találta az első célzásra.

No, ha eltalálta, el is törött a korsó.

Hej, búsúlt a szegény öreg asszony, de nem mert szólani egy árva szót
se. Mit tehetett szegény feje? Elment a boltba, s új korsót vett ottan.
Aztán megint csak a szultán kútjában akarta megmeríteni a korsaját, de
bizony, most sem járt több szerencsével, mint az elébb, mert a szultánfi
az új korsót is megdobta az aranylabdájával, s az is izzé-porrá törött.

Most már mérgelődött is a szegény öreg asszony, de most se szólott egy
szót sem (hogy is mert volna szólni a hatalmas szultán fiának!), hanem
ment a boltba új korsóért. Nem volt elég pénze, csak úgy majd megadomra
adták a korsót, s mégis szerencsét próbált vele az öreg asszony.

De bizony a kis szultánfi sem unta meg a mulatozását, hanem újra csak
megdobta a korsót a labdával. No de most már vége szakadt a vén asszony
türelmének is! Nagy haragjában megátkozta a szultánfit.

– Hallod-e, te szultánfi, – kiabált az öreg asszony – azt kivánom neked,
hogy szeress belé a néma szultánkisasszonyba!

[Illustration: Az öregasszony megátkozza a szultánfit.]

Csak ennyit mondott, többet nem s azzal eltünt, mintha a föld nyelte
volna el.

A szultánfi először nagyot nevetett, de aztán elkezdett gondolkodni,
tépelődni magában, hogy ugyan ki lehet az, akiről a vén asszony beszélt,
s addig-addig gondolkodott, tünődött magában, hogy egyszerre csak
sáppadozni, fogyni kezdett, s néhány nap mulva olyan beteg lett, hogy
még az ágyból sem tudott felkelni.

Hej, megijedt a szultán szörnyen! Vajjon mi baja lehet az ő egyetlen
drága fiának? Hivatta az orvosokat, kuruzslókat, de bizony egy sem
tudott segíteni a szultánfin.

Aztán kérdezte, faggatta a szultán a fiát, hogy hogy s mint esett ebbe a
nagy betegségbe, s addig faggatta, mignem el is mondta a fiu az ő nagy
búját, baját, hogy hát mivel átkozta meg őt az öreg asszony.

– Nem segít én rajtam – mondotta a szultánfi – sem doktor, sem senki,
lelkem apám. Engedje meg, hogy keressem föl a néma szultánkisasszonyt,
az talán meggyógyítja az én nagy bajomat.

Egy ideig vonakodott a szultán, mert féltette a fiát a nagy úttól, de
mikor látta, hogy az napról-napra hervadozik, azt mondotta neki:

– Hát, édes fiam, látom, hogy a te bajodon senki nem tud segíteni. Veled
eresztem a fővezírt, keressétek fel együtt a néma szultánkisasszonyt.

El is indult a nagy útra a szultánfi meg a vezír, s hat hónapig
éjjel-nappal mentek, úgy, hogy a ruha már rongyokban lógott le róluk.

A hatodik hónap végén egy magas hegynek a tetejére értek s hát ott a
föld, a kő, a virág, s minden, de minden úgy ragyogott, csillogott
valami nagy fényességtől, hogy majd megvakultak, amint szertenéztek.
Csudálkoztak, gondolkoztak eleget, hogy ugyan mi lehet ennek a szertelen
fényességnek az oka, – s mert épen előttük ment el egy szegény vándor
ember, megkérdezték tőle:

– Ugyan bizony, miért ilyen fényes itt minden?

– Az bizony azért, – felelte a vándor, – mert a néma szultánkisasszonyé
ez a hegy, s bár az hét sűrü fátyolt hord az arca körül, mégis olyan
ragyogó a szépsége, hogy megaranyozza a hegyet.

– Hol lakik a szultánkisasszony? Megtudnád-e mondani? – kérdezte a
szultánfi nagy szívdobogással.

– Tudom biz én, hogy hol lakik. Éppen hat hónapig kell még erdőn-mezőn
keresztül mennetek. Akkor aztán egy szerályhoz értek, ott lakik a
szultánleány. De azt mondhatom, akinek az élete kedves, oda ne menjen,
mert halálnak halálával hal meg, ha őt meg nem szólaltatja.

A szultánfi azonban nem ijedt meg a haláltól. Ujra összeszedelőzködtek s
mentek hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön, folyóvizeken át
szakadatlan. No, sok, sok vándorlás után, (a mesében hamar mulik az
idő!) mikor már vagy három hónapig utaztak, elértek ismét egy magas hegy
tetejére. Hát ott minden olyan piros volt, mint a vér! Nem tudták
elgondolni, hogy mi lehet ennek az oka, lementek hát egy kicsi faluba,
beültek egy kávéházba s elkezdtek kérdezősködni, hogy voltaképen hol, s
merre járnak s mi oka annak az éktelen verességnek azon a magas hegyen.

Elmondják az emberek nagy szószaporítással, hogy annak bizony senki más
az oka, mint a néma szultánkisasszony, annak az ajaka olyan rózsapiros,
hogy a szine még a hegyet is pirosra festi. Megmutatták az utat, hogy
merre menjenek, ha oda akarnak menni, de kérték erősen, hogy ne áldozzák
fel hiába fiatal életüket, mert még eddig mindenki szörnyű halállal halt
meg, aki a néma szultánleányt meg akarta nézni.

De bizony nem hallgattak a sok bölcs tanácsra, felkerekedtek újra s
mentek tovább hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön, folyóvizeken át,
szakadatlan.

Egyszer csak megint egy hegy aljába érnek, s hát annak a tetején egy
olyan palota állott, amely csupa embercsontból volt kirakva.

– Na, – mondta a vezír – ez bizonyosan a néma szultánkisasszony palotája
s ezek a csontok azoké a legényeké, akik nem tudták megszólaltatni. Ide
kerül a mienk is, – vagy elvisszük a szultánkisasszonyt!

Volt a hegy lábánál egy városka, ott egy vendéglőben meghúzódtak s
gondolták, eltöltenek egy-két napot, mielőtt tovább mennének. Node olyan
csudálatos várost soha nem láttak még, mint amilyen ez volt! Az utcán, a
vendéglőben s mindenütt csupa síró embert láttak. Az egyik a fiát, a
másik a bátyját siratta: mindenkinek volt valaki siratni valója.

Kérdik a korcsmárost, hogy mi ennek a nagy szomoruságnak az oka. A
korcsmáros összecsapja a kezét bámulatában:

– Hát ti nem tudjátok, hogy hol jártok? Ez a néma szultánkisasszony
városa s az egész fiatalság felment már a várba, hogy megszólaltassa a
szultánkisasszonyt, de bizony, mind ott hagyták a fogukat, mert egy szó
nem sok, annyit sem tudtak kihúzni belőle. Azért sírnak mind az emberek,
mert mindegyiknek veszett oda valakije. Ti is jobban teszitek, ha tovább
állotok, mert bizony szörnyű halálnak halálával haltok meg szép
fiatalságotokban!

Nem szóltak egy szót sem a fiatalok, hanem kimentek a városba, hogy egy
kicsit széjjel nézzenek. Épen vásár napja volt s amint fel s alá jártak
a vásáros népek közt, meglát a szultánfi egy embert, aki egy kalickába
zárt pacsirtát árult. Megtetszett a kis pacsirta a szultánfinak, nem is
tanakodik sokat, hanem megveszi száz piaszterért. Mikor a vendéglőbe
értek, felakasztotta a szegre a kalickát s úgy nézegette nagy
szomorusággal a madarat, mert elgondolta, hogy ugyan mivel is tudná ő
megszólaltatni a szultánkisasszonyt, akiből annyi ember nem tudott egy
szót se kihúzni. Eszébe jutott, hogy milyen fiatalon kell meghalnia s
ebbéli szomoruságában hangos sírásra fakadt. Ahogy így sirdogált,
egyszerre csak megszólal a kalickában a kis madár:

– Ugyan bizony, miért sírsz, te szultánfi?

Megijedt a szultánfi, egész testében elkezdett reszketni mint a
nyárfalevél, hogy vajjon ki szólítja, a madár-e, vagy valami gonosz
szellem, de mégis megemberelte magát. Gondolta, hátha Allah küldte
segítségül ezt a kis madarat. Mondta néki:

– Hogyne sírnék, mikor akárhogy töröm a fejemet, nem tudom kigondolni,
hogy mivel szólaltassam meg a néma szultánkisasszonyt!

– No, azért kár a fejedet a falba verni. Hallgass ide: Menj fel ma este
a szerályba, vigy engem is magaddal s mikor beeresztenek a
szultánkisasszonyhoz, kezdj el beszélgetni hozzá. Engem tégy egy zsámoly
alá, hogy meg ne lásson s aztán, ha már sokáig beszéltél s még mindig
nem válaszolt, mondd azt neki: hogyha ő nem szól hozzád, hát legalább a
zsámollyal beszélgetsz egy kicsit, az bizonyosan nem lesz olyan néma,
mint ő. A többit bízd reám!

Meg is fogadta a tanácsot a szultánfi s este elindult a szerályba. Ott
leborult a szultán lába elé s úgy mondta el, hogy mi szél hozta ide.
Nézte, nézte a szultán a szultánfit, tetszett neki a fiú erősen, s mert
hogy tetszett, ugyancsak lelkire beszélt, hogy így, hogy úgy, menjen
inkább haza az apjához, ne veszítse el szép ifju életét. De
beszélhetett, a szultánfi nem tágított s végre is csak be kellett
vezetni a szultánkisasszonyhoz.

[Illustration: Megtetszett a kis pacsirta a szultán fiának.]

Ahogy belépett a szultánfi, első dolga volt, hogy a zsámoly alá tegye a
kalickát, aztán mélyen meghajolt az elfátyolozott szultánkisasszony
előtt s megkérdezte, hogy szolgál az egészsége. Sok minden egyebet
össze-visszabeszélt még, de beszélhetett annak akár ítéletnapig is, nem
szólt az egy szót se. Mikor már elfogyott a türelme a szultánfinak, azt
mondta:

– No, ha te nem szólasz hozzám, szultánkisasszony, beszélgetek evvel a
kicsi zsámollyal. Meglásd, ha nincs is lelke, lesz annyi könyörület
benne, hogy megszán s szól legalább egyet!

Csakugyan oda is fordult a zsámolyhoz s megkérdezte:

– Hogy vagy kis zsámoly?

Felelte a pacsirta:

– Igen jól, köszönöm kérdésedet. Óh, hány esztendeje vagyok már itt s
még soha senki se szólott hozzám! Téged bizonyára Allah küldött hozzám,
hogy megörvendeztess, de én sem leszek hálátlan, elmondok neked egy
történetet, hogy jobban teljék az időd!

– Volt egyszer egy szultán s annak egy gyönyörű leánya. Mikor már akkora
lett, hogy férjhez kellett volna adni, jött a palotába három kérő. A
szultán nem tudott választani közülök, hát azt mondta nekik: – Menjetek
el, fiaim, lássatok országot-világot s tanuljatok valami mesterséget.
Amelyik legügyesebb lesz közületek, annak adom a leányomat. Jól van, a
legények bele is egyeznek s elindulnak együtt világot látni, szerencsét
próbálni. Egyszer csak elérnek egy forráshoz, ott letelepednek s azt
mondja az egyik: – Én azt tanácsolom, váljunk itt el s menjünk ahányan
vagyunk annyifelé, s mikor kitanultuk a mesterségünket, találkozzunk
megint itt a forrás mellett. Hogy megtudjuk, nem ment-e valamelyikünk
már elébb haza, tegyük le a gyűrünket egy kő alá, az legyen a jel.

Meg is egyeztek abba, hogy elválnak, a gyűrüt is betették a kő alá s
elindultak hárman három felé.

A legidősebb közülök megtanulta, hogy hat hónapi utat hogy lehet egy óra
alatt megtenni, a második láthatatlanná lett, amikor akart, a harmadik
pedig még a halottat is fel tudta támasztani. Mikor már mind a hárman
jót tudták a mesterségüket, szépen hazafelé indultak s épen egyszerre
érkeztek a forráshoz, amelynél elváltak egymástól.

Az a legény, aki láthatatlan tudott lenni, ha akart, azt mondta a másik
kettőnek:

– No, mi alighanem hiába tanultuk a mesterségünket, mert a királyleány
olyan beteg, hogy hét óra mulva meg hal szegény! A harmadik azt mondta
erre:

– Én meg tudnám gyógyítani, de ki tud olyan gyorsan hozzá jutni az
orvosságommal?

– Ha csak az a baj, elviszem én, – mondta a másik – s avval repült az
orvossággal a szultán palotájába.

Meg is gyógyult egy szempillantás alatt a szultánkisasszony s már lent
sétált a kertben a legénnyel, mikor a másik kettő nagy fáradtan
megérkezett.

A pacsirta most félbehagyta a mesét s azt kérdezte a szultánfitól:

– Ugyan, melyiknek adnád a három legény közül a szultánkisasszonyt?

– Ha tőlem függene, én bizony annak adnám, akié az orvosság volt! –
felelte a szultánfi.

A pacsirta annak akarta adni, aki megtudta, hogy beteg a szultánleány s
ezen addig huzakodtak-vitatkoztak, hogy szörnyen megmérgelődött a néma
szultánkisasszony, letépte a fátyolt az arcáról s mondta:

– Na, igazi bolondok vagytok ti, hogy még annyit se tudtok, hogy ki
érdemli meg a szultánkisasszonyt. Hát aki elvitte neki az orvosságot,
nem az érdemli meg legjobban?

Hej, szaladtak a szolgák s szolgálók hamar a szultánhoz, hogy megszólalt
a leánya, de az megkötötte magát, hogy csak akkor lesz a szultánfi
felesége, ha még kétszer meg tudja szólítani.

Mit volt mit tenni a szultánnak, azt mondta a szultánfinak, hogy jöjjön
fel holnap este is, szólaltassa meg a leányát.

Hazament a szultánfi a szállására s még le sem feküdött, elkezdte törni
a fejét, hogy s mint szólaltathatná meg ismét a szultánleányt.

– Egyet se törd a fejedet, – szólalt meg a pacsirta – vigy el holnap
este is magaddal s tégy fel a szekrényre engem, mert a zsámolyt
összetörte nagy haragjában a szultánleány. A többit bízd reám.

El is vitte megint a szultánfi a pacsirtát a szerályba s feltette a
szekrényre, ő pedig elkezdett ismét a szultánkisasszonyhoz beszélni. De
bizony az olyan néma volt, mint a sír. Oda fordult akkor a szultánfi a
szekrényhez s elkezdett avval beszélgetni.

– Jó, hogy a szultánkisasszony nem szól hozzád, így legalább én velem
beszélgetsz, – felelte neki a pacsirta – s ha akarod, mondok egy szép
mesét, hogy ne undd el magadat.

– Mondjad, mondjad, jó szívvel meghallgatom, – kérte a szultánfi.

A pacsirta nem is kérette magát sokáig, hanem bele kezdett a
mondókájába:

– Élt egyszer egy kis városkában egy asszony s annak volt három kérője:
az egyiket hívták Mézcsurgatónak, a másikat Bőrnyúzónak, a harmadikat
Cserzővargának. Az asszony sokáig tanakodott magában, hogy melyikhez
menjen feleségül, de sehogy se tudott rájönni, hogy melyik a legügyesebb
a három közül. A három kérő közül egy sem tudta a másikról, hogy az is
szeretné az asszonyt, mert mindegyik máskor járt az asszonyhoz, de mind
a három egyformán sürgette az asszonyt, hogy adjon már feleletet a
kérésükre. Egyszer mit gondolt, mit nem az asszony, nem tudom magam se,
de elhivatta mind a három kérőjét egyszerre.

Legelőbb Bőrnyúzó jött el, de hogy el ne vétsem a dolgot, – még az előtt
az asszony egy mély sírgödröt ásott az udvaron s mellé leterített egy
szemfedőt. Mikor meglátta az asszony, hogy jön Bőrnyúzó, elkezdett
sírni, jajveszékelni, hogy az alig győzte kérdezni, mi történt vele.
Nagy sírással mondja az asszony, hogy egy hete, hogy eltemette az apját
ebbe a sírba, de az kiszállott belőle boszorkány képében.

– Ha szeretsz engem, – mondotta Bőrnyúzónak, – takaródz be ebbe a
szemfedőbe, feküdj belé a sírba s maradj ott három óra hosszat, hogy, ha
visszajön az apám, mást találjon benne s ne jöjjön többet rémítgetni
engem!

– Megteszem, hogyne tenném, te érted még a tengerbe is belé ugornék, –
mondotta a szerelmes Bőrnyúzó – s egy perc alatt lent feküdött a sírban.

Alighogy lefeküdt Bőrnyúzó, jött Mézcsurgató. Hát azt is nagy sírással
fogadja az asszony s mikor kérdezi, hogy miért van úgy búnak ereszkedve,
azt mondja neki az asszony:

– Hát hogyne búsulnék, bánkódnék, mikor az apám a sírjában boszorkánnyá
változott s úgy félek tőle, hogy a hideg is kiráz. Tedd meg, kedves
Mézcsurgató, a kedvemért, s állj ide egy nagy kővel a sír mellé s ha
megmozdul, üsd agyon, mert addig nem lesz nékem nyugvásom!

Megtette Mézcsurgató, hogyne tette volna meg az asszonyért, fogott egy
nagy követ, odaállott a sír mellé s le nem vette róla a szemét a
boszorkányról.

Nemsokára megérkezett Cserzővarga is. Hát azt is nagy jajveszékeléssel
fogadja az asszony s mikor megkérdezi, hogy mi baja, azt zokogja sűrü
könnyhullatással az asszony:

– Jaj, édes Cserzővargám, nagy az én bajom, csak te segíthetnél rajta.
Nézd azt a sírt, abba temettem egy hete az apámat, de egy ellensége
boszorkány képében kiásta a sírját s most nem hágy nyugtot szegénynek.
Ha volna merszed hozzá, hogy ki vedd a sírból, bizony meghálálnám!

Bezzeg Cserzővarga se volt rest, odaszaladt a sírhoz, kihúzta belőle
Bőrnyúzót, s hej, uccu neki! rohant utánuk Mézcsurgató a nagy kővel,
mert azt hitte, hogy két boszorkány lett az egyből, de Bőrnyúzó se
engedte csak úgy elvitetni magát, meg volt ijedve szörnyen, hogy no,
most elérkezett a végső órája, mert viszi a boszorkány – s ő bizony,
fogta a szemfedőt s egy perc alatt ledobta magáról.

No, volt csudálkozás, mikor megismerték egymást!

– De mondd csak, édes szultánfi, – fordult a pacsirta a legényhez – mit
gondolsz, ki érdemli meg leginkább az asszonyt a három közül? – Én azt
gondolom, hogy Cserzővarga volt a legbátrabb a három közül.

– No bizony, Mézcsurgató fáradozott a legtöbbet, én azt hiszem, –
mondotta a szultánfi.

Amint így vitatkoznak, megint megmérgelődik a szultánleány, hogy szegény
Bőrnyúzóra, aki három órán át ott feküdött a sírban, senki se gondol s
közbekiáltott nagy hirtelen:

– No, ti ugyan jól osztjátok az igazságot! Bőrnyúzó volt a
legállhatatosabb s mégis mindig a másik kettőről beszéltek!

Vitték megint nagy örömmel a hírt a szultánnak, hogy ismét megszólalt a
leánya, de bizony, még harmadikszor is fel kellett mennie a
szultánfinak, mert a szultánkisasszony megkötötte magát, hogy ő bizony,
ha még egyszer meg nem szólaltatják, nem lesz a szultánfi felesége.

Mikor hazaért a legény a pacsirtájával, ismét gondolkodni kezdett, hogy
vajjon miket mondjon a leánynak, de bizony nem hagyta a pacsirta, hogy
sokat törje a fejét rajta, hanem azt mondotta neki:

– A szultánkisasszony nagy haragjában összetörte a szekrényt, hát ma
tedd a kalickámat az ajtó sarka mellé, a többire ne gondolj.

El is mennek estére kelve, de akármennyit beszélt a szultánfi, még csak
meg se mukkant a szultánkisasszony. Odafordult aztán az ajtófélfához s
így szólt:

– Mesélj valamit nekem, ajtófélfa, mert a szultánkisasszonyt ugyan hiába
faggatom.

A pacsirta nem is kérette sokat magát, hanem elkezdett mesélni:

– Volt egyszer egy asztalos, egy szabó, s egy szofta (diák.) Elment ez a
három pajtás együtt vándorolni s első este egy kis vendéglőbe tértek s
ott egy szobácskába lefeküdtek. Hajnalfelé felébredt az asztalos, s mert
nem tudott tovább aludni, felkelt s ott a szobában széthullott
fadarabokból egy leány alakot faragott, aztán mert a munkában ismét
elálmosodott, lefeküdt megint.

Nemsokára felébred a szabó, az is felkel s mikor meglátja a szobában a
fababát, mit gondolt, mit nem, összeszedett egy csomó rongyot s szép kis
ruhát varrott neki. Aztán ő is visszafeküdött az ágyba.

Alig hogy elaludt, felkelt a szofta is, s hát amint meglátja a szép
fababát, úgy megtetszik neki, hogy letérdepelt a szoba közepére s úgy
kérte Allahot, hogy ebbe a szép testbe lelket is adjon. Meg is hallgatta
az imádságot Allah, s olyan lelkes emberré tette a fababát, hogy a
szoftának csak elállott a szeme-szája a nagy csudálkozástól. Nem sokáig
bámulhatta a szép leányt, mert nemsokára felébredt a szabó meg az
asztalos s hát azoknak is úgy megtetszett a leány, hogy mindegyik
magának akarta.

– Mondd meg hát, szultánfi, – kérdezte a pacsirta – kié legyen a leány?

A szultánfi a szabónak ítélte a leányt s amint ott huzakodnak,
vitatkoznak, megszólal nagy mérgesen a szultánkisasszony:

– Hát ti igazán bolondok vagytok? Ha a szofta nem imádkozott volna a
lélekért, kinek kellett volna egy rongyos fababa!? Őt illeti meg, senki
mást a leány.

A szultánfinak sem kellett több! Nagy boldogan szaladt a szultánhoz,
hogy harmadszor is megszólalt a leánya. De az se vonakodott már többet,
mert szó, ami szó, megtetszett neki is a legény. Hazamentek a fiu
szüleihez s ott olyan lakodalmat csaptak, hogy tizennégy napig még a
kutyák is bort ittak.

[Illustration: – Hát, ti igazán bolondok vagytok?]

A vén asszonyt, akinek a szultánfi eltörte a korsaját, felhivatták a
palotába s ott élt élete végeig. Jó dolga vót, míg meg nem hót, jó
bizony!




A feltámadott asszony.

(Maláji mese.)

Élt Kazam városában egy ember s annak gyönyörű szép felesége. Ez az
ember rendkívül szerette a feleségét, de annyira szerette, hogy az ő
szeretetének párja nem volt messze földön. Haj, Istenem, mely nagy gyász
érte ezt az embert! Mikor a legboldogabbnak gondolta magát, akkor
szállott le a halál angyala az ő gyönyörű szép feleségéért. Jöttek az
atyafiak, szomszédok, jó barátok, vigasztalták az embert, de hiába,
ráborult a felesége holt testére s nem tudták onnan elszakasztani. Mult
nap, nap után s nem volt arra lelke, hogy a feleségét eltemettesse.

– Mit gondolsz? – mondották az emberek – hiszen már oszladozik a
feleséged teste. Temettesd el!

– Nem, nem, nem temetem el, – mondotta az ember – s ha el kell temetni,
temessetek el engem is vele.

– Azt nem tesszük, – mondották az emberek – hogy temetnénk el mi
tégedet, mikor élsz?!

– Ha nem temettek el, – mondotta az ember – akkor tegyétek a feleségem
holttestét egy csolnakba. Eresszétek a csolnakot a tengerre, de a
csolnakba én is beleülök, vele megyek: hadd pusztuljak el a tengeren.

Hiába beszéltek az emberek, nem tudták eszére téríteni szegényt.
Csolnakba fektették a holttestet; ő meg beleült. A csolnakot ellökték a
parttól s egyszerre csak eltünt szem elől. Nem látta senki.

Ment, ment a csolnak a tengeren s a szegény ember csak sírt, sirdogált
folyton, keservesen, szakadott a könnye, mint a záporeső. És kesergett
folytonosan: Miért, hogy miért kellett meghalnia az ő feleségének?! S
íme, amint így kesergett, sirdogált a szegény ember, egyszerre csak
valami mennyei szózat hangzott feléje:

– Óh, te fiatal ember, aki annyira szereted a te feleségedet! Valóban,
nagy a te szerelmed, valóban, nagy a te hűséged, csudálatosan nagy.
Hallgass hát ide: add át életednek a felét a feleségednek és ő azonnal
életre fog kelni. Még 40 esztendőd van, oszd el vele. Adj át huszat a
feleségednek, marad még húsz a te számodra.

Fölnézett az ember az égre s mondotta:

– Neki adom az életem felét, csak támadjon fel újra az én feleségem.

Ahogy ezt mondotta, abban a pillanatban felnyilt az asszony szeme.
Mosolyogva ült fel a csolnakban. Szép volt, gyönyörű volt. Szebb volt,
gyönyörübb volt, mint annak előtte. A csolnak pedig csak ment tovább,
tovább s egyszerre csak elért egy szigetre. Annál a szigetnél szoktak
kikötni a hajók, hogy vizet vegyenek fel. Kiszállottak a szigetre, egy
fa alatt szépen letelepedtek s ott éltek, éldegéltek nap, nap után.
Hanem munkához kellett látni, merthogy a semmiből nem élhettek. Munkához
is láttak. A férj dolgozott reggeltől estig. Meg is szerezte a
mindennapit. Egyszer aztán szörnyen elfáradott az ember. Fejét felesége
ölébe hajtotta s elszundikált. Aludott mélyen, amikor egy hajó kötött ki
a szigetnél. A hajóból kiszállott a kapitány s véletlenül arra ment,
ahol az asszony ült. Odament egyenesen az asszonyhoz. Nézte, nézte;
szörnyen megtetszett neki s kérdezte tőle:

– Ki ez az ember, aki a te öledben fekszik?

– A férjem, – felelt az asszony.

Mondotta a kapitány:

– Ej de csunya, lerongyolódott ember felesége vagy te! Nem tudod, hogy
milyen szép vagy? Nem láttad soha a te szép arcodat? Nézd meg a víznek a
tükrében, hasonlítsd össze az urad arcával. Hogyan élhetsz vele?
Hallgass ide: jer én velem. Gazdag vagyok, előkelő ember vagyok. Nézd
meg az arcomat, ugyebár szép vagyok? Hagyd itt ezt az embert, légy az én
feleségem.

Az asszony nézte, nézte a kapitányt, aztán el kezdett gondolkozni:

– Bizony, – gondolta magában – ez csakugyan szép ember s úgy látszik,
gazdag ember is. Itt hagyom az uramat, vele megyek.

Amit gondolt, azt meg is mondotta mindjárt:

– Jól van, veled megyek, követlek.

Szép csendesen letette az ura fejét a földre, aztán elment a
kapitánnyal, beszállott a hajóra. Ahogy beszállott, a hajó azonnal el is
indult. Alig ment el a hajó, felébredt az ember. Körülnéz, keresi a
feleségét. Nem látja sehol. Bejárja, beszaladja a szigetet, kiabál:
semmi válasz. Nincs, nincs, való igaz! Eltünt a felesége! Aztán
egyszerre csak a nagy messzeségben meglátott egy hajót.

– Bizonyosan azon a hajón ment el, – gondolta magában. – S nagy lett az
ő szívének a szomorusága. Búsan bolyongott a tenger partján s mind azon
imádkozott, hogy bárcsak jönne egy másik hajó, hogy utánna mehetne a
hűtlen asszonynak. Isten meghallgatta kívánságát, íme, jött egy másik
hajó, kikötött az is a szigeten, hogy vizet vegyen fel. Ennek a hajónak
is a kapitánya kiszállott a szigetre s megkérdezte:

– Hát te miért vagy olyan szomorú? Mi történt veled?

– Óh, uram, nagy az én esetem, – kesergett az ember s elmondotta az ő
történetét.

– Ne búsulj, – mondotta a kapitány – gyere csak, ülj fel az én hajómra,
majd utólérjük mi azt a hajót.

– Óh, uram, szolgád leszek egész életemre, – hálálkodott az ember. Azzal
felült a hajóra s az indult is nyomban. Csak úgy repült a hajó a sík
tengeren s csakhamar utólérte a másikat. Egymás mellett haladott a két
hajó. Egyszerre érkeztek a kikötőbe. Ahogy horgonyt vetettek, mondotta a
kapitány az embernek:

– Na, most eredj át a másik hajóra s keresd meg ott a feleségedet,
aztán, ha megtalálod, jelentjük a dolgot a kikötő-parancsnoknak: az majd
igazságot tesz.

Általment az ember a másik hajóra, elvegyült a hajósnép között. Kereste,
vizsgálta mindenfelé, hogy megláthatná-e a feleségét. Aztán egyszerre
csak betekintett egy kis ablakon s hát íme, ott volt az asszony!

– Itt a feleségem, – mondotta a kapitánynak.

– Bizonyosan a te feleséged? – kérdezte a kapitány.

– Az enyém, az enyém, – mondotta az ember.

– Hát akkor gyere velem. Megyünk a kikötő-parancsnokhoz.

Mentek a kikötő-parancsnokhoz s ott a kapitány elmondotta, hogy mi
történt ezzel az emberrel. Kérdezte a parancsnok:

– Bizonyos vagy abban, hogy a te feleséged az, akit a hajón láttál?

– Óh, uram, tökéletesen bizonyos vagyok abban. Láttam. Saját szememmel
láttam, nem csalódtam.

– Ha úgy van, akkor jól van, – mondotta a parancsnok – mindjárt
idehozatom s igazságot teszek.

A parancsnok egyszeribe küldötte a szolgáit, hogy hívják oda a
kapitányt. Jött is a kapitány mindjárt; mélyen, alázatosan meghajolt a
parancsnok előtt. Közben megjöttek a bírák is, akiket a parancsnok
hivatott s most a parancsnok kérdezte a kapitányt:

– Ki az az asszony, kapitány, aki a te hajódon van?

Felelte ez:

– Ez az asszony az én feleségem. Fiatal ember voltam még, amikor
feleségül vettem.

Mondotta a parancsnok:

– Ez a fiatal ember pedig, aki itt áll, azt mondja, hogy az az asszony
az ő felesége s hogy te tőle elraboltad.

– Óh, uram, óh hatalmas parancsnok, – mondotta a kapitány – még igen
fiatal voltam, amikor ezt a nőt feleségül vettem. Más feleségem nem is
volt soha.

– Mit szólsz ehhez? – fordult a parancsnok a férjhez. A kapitány azt
mondja, hogy ez az asszony mindig az ő felesége volt.

Mondotta a férj:

– Ő azt mondhatja, uram, de hivasd ide az asszonyt. Kérdezd meg tőle,
hadd mondja meg ő, melyiknek a felesége. És elbeszélte újra az ő
történetét kezdettől végig.

A bírák nagy álmélkodással hallgatták a beszédét s parancsolták a
kapitánynak, hogy egyszeribe hozza ide az asszonyt. A kapitány elment
vissza a hajójára s mondotta az asszonynak:

– Hallod-e, most el kell jönnöd a bírák elé s vallomást kell tenned,
hogy kinek vagy a felesége. Mondjad, hogy mindig az én feleségem voltál;
ne hagyj engem hazugságban!

– Ne félj semmit, – biztatta az asszony.

Mentek egyenesen a parancsnok elé s ahogy oda megérkeztek, mondotta az
egyik bíró:

– Asszony! Mondjad az igazságot: e két ember közül melyik volt elébb a
te urad?

Felelt az asszony:

– Az én uram mindig ez a kapitány volt, senki más.

– Nos, fiatal ember, – fordult a bíró a férjhez – mit szólsz ehhez?

Felelet helyett a férj az asszonyhoz fordult s kérdezte tőle:

– Hát te csakugyan sohasem haltál meg? Nem igaz, hogy én nagy
szeretetből megosztottam veled az életemet? Hogy negyven esztendőre
szabott életemből huszat neked ajándékoztam?

Az asszony összecsapta a kezét:

– Óh, halljátok, urak, hogy folyik a hazugság ennek az embernek a
szájából? Hát lehetséges az, hogy halott feltámadjon? Hallottatok ti
ehhez hasonlót valaha, amit ez a hazug ember beszél?

Mondották a bírák egy értelemmel:

– Az asszonynak igaza van. Hogyan mondhatsz te, ifjú ember, olyat, hogy
halott újra feltámadjon? Most már nyilvánvaló, hogy ez az asszony a
kapitány felesége és nem a tied.

Akkor meg a kapitány szólalt meg, aki az asszonyt elrabolta s mondotta:

– Mit érdemel az olyan ember, azt kérdem én, aki másnak a feleségét el
akarja rabolni? Mert ez az ember nem akar egyebet: el akarja rabolni az
én feleségemet.

A bírák a férjhez fordultak most s mondották neki:

– Hallod, mit mond a kapitány? Bizony, súlyos ítéletet érdemel az olyan
ember, aki a más feleségét el akarja rabolni.

A férj erre az asszonyhoz fordult s mondotta elkeseredett szívvel:

– Óh, te hűtlen, te áruló asszony te! Hátha te csakugyan nem akarsz az
én feleségem lenni, ha inkább akarod a kapitányt, mert annak van aranya
s ezüstje, ám legyen, de akkor vissza is veszem tőled azt a húsz évet,
amit neked ajándékoztam.

Ezzel felemelte a kezét s imádkozott fennhangon:

– Óh, egek ura, királya, mindenható Úr, te, aki mindenütt jelen vagy s
mindent látsz, hozzád könyörgök: add vissza nekem az én éveimet, mert ez
az asszony tagadja, hogy én az ő férje vagyok!

És halljatok csudát, mi történt ebben a pillanatban!

Az történt, hogy az asszony holtan rogyott össze. Most már látták a
bírák, hogy kinek részén az igazság. Nagy felháborodással szólították be
a szolgákat s parancsolták nekik: – Fogjátok meg a kapitányt, vigyétek
ki s kövezzétek meg. Nem érdemel mást az olyan ember, aki más feleségét
elrabolja.

Megragadták a szolgák a kapitányt, kivitték az udvarra, megkövezték,
azután ami vagyona volt, annak a felét odaadták a férjnek, felét adták
az állam kincstárának, a hajóját pedig a város öreg embereinek.




Bar Kappara.

(Zsidó mese.)

Élt valahol, nagy tengernek a partján, egy igen gazdag zsidó ember, Bar
Kappara volt a neve. Elment egyszer Bar Kappara a tenger partjára, ott
sétálgatott, nézegette a tengert, s hát csak fut be a kikötőbe egy
rengeteg nagy hajó, de mielőtt parthoz érne, nekifut egy nagy sziklának,
s úgy össze-vissza törött, hogy egy perc mulva csak a deszkája úszkált
szerteszét a vizen. Hej, lett nagy ordítozás a hajó népe között! Ott
úszkáltak, vergődtek, fuldoklottak a tengerben, s nyujtogatták a
karjukat a part felé, hátha segítség jönne onnét?

Nosza, neki, a parton állók sem tátották el a szájukat, hanem futottak
ki erre, ki arra, az egyik kötélért, a másik csolnakért, sokan ruhástól
is beléugrottak a vízbe, hogy csak segíthessenek a szerencsétleneken.

Bar Kappara sem gondolkozott sokat, hanem beleugrott a vízbe, s úszott
nagy igyekezettel a hajó felé. Ott lubickolt, nem messze a sok
szertehullott deszkától egy ifju ember, el-elmerült, majd ismét
felvetette egy hatalmas hullám, afelé igyekezett Bar Kappara, s jó
szerencsére épen akkor érkezett, mikor a szerencsétlent feléje sodorta a
haragos hullám. Megfogta jó erősen, s nagy üggyel-bajjal, kievickélt
vele a partra. Meg sem állott a parton, hanem a karján hazavitte a
halottnak tetsző ifjat, otthon lefektette a saját ágyába, úgy
melengette, élesztgette sokáig.

[Illustration: Hazavitte a halottnak tetsző ifjat.]

Végre kinyitotta szemét az ifju, s Bar Kappara elmondotta neki, hogy
Isten milyen csudásan mentette meg a haláltól őt egyedül, mert a hajó
többi embere mind egy szálig odaveszett. Aztán megkérdezte tőle:

– Ki vagy te, s hol lakol?

– A római császár nagyobbik fia vagyok, – felelt az ifju – tengeri
utazást tettem az embereimmel, s most Isten tudja, hogyan, s mikor jutok
haza. Pénzem, kincsem elsülyedt, az embereim odavesztek, amíg az apám
elküldhetné számomra a pénzt, éhen veszhetek itt.

De Bar Kappara nem hagyta ám, hogy sokáig szomorkodjék a herceg. Szép
selyemköntöst hozatott be a szolgáival, abba felöltöztette, három
gyönyörű pejparipát kivezetett az istállójából, s oda vitte azokat is a
herceg elé.

– Ne búsulj, fenséges herceg azon, hogy hogyan kerülsz haza. Itt van ez
a három ló, az egyiket használd te magad, a másik kettőn két hű szolgám
fog hazáig kísérni. Hogy valamiben szükséget ne lássatok az úton, nesze,
itt van egy zacskó arany, ennyi elég lesz addig, amíg haza nem értek.

A herceg nagy örömében azt sem tudta, hova legyen, sírt is, nevetett is
egyszerre, aztán megölelte a megmentőjét, s így szóllott hozzá:

– Neked köszönhetem az életemet, te jó ember, most még haza is jutok a
te jóvoltodból. Soha, míg élek, meg nem hálálhatom a te jószívüségedet,
de azt megigérem neked, hogy, ha a császári korona valaha a fejemre
kerül, a te jóságodat azzal jutalmazom, hogy minden zsidó emberrel jól
fogok bánni.

– Az Isten tartson meg jó szándékod mellett, ifju herceg, s kísérjen
messzi utadon, hogy semmi baj ne érhessen, – mondotta Bar Kappara, s a
míg láthatta a herceget, integetett utána.

Az ifju herceg el is jutott sok vándorlás után Rómába, az édesapja
házához. Hej, örvendtek, s szörnyülködtek eleget, amíg elmondotta, hogy
milyen nagy veszedelemben volt, s mint szabadult meg! Azt is elmesélte,
hogy milyen jóságos volt hozzá az a zsidó ember, aki megmentette. Örült
a császár a fia menekülésének, csak egy nem tetszett neki, az, hogy
miért épen zsidó embernek kellett kihúzni a vízből a fiát s olyan
kegyesnek lenni hozzá! Nem szerette a zsidókat: ha jót, ha rosszat
hallott róluk, mindegy volt neki.

– No, fiam, ha zsidó ember mentette meg az életedet, s az küldött haza,
– mondotta a császár a fiának – hamar küldd vissza az embereit és küldd
vissza a pénzt is neki, mert nem akarok zsidó embernek sokáig tartozni.
Még eljönne érte s követelné rajtad.

Nem tetszett az ifju hercegnek az ilyen beszéd, de mit tehetett volna,
utnak eresztette az embereket s a pénzen kívül gyönyörű ajándékokat is
küldött Bar Kapparának, mégpedig udvari emberek által.

Mikor a küldöttek megjelentek Bar Kappara udvarán, gondolta mindjárt,
hogy valami nagy úr küldhette őket, s meg is kérdezte tőlük:

– Kinek a házától jöttök ilyen pompával?

Azt felelték a küldöttek:

– A római herceg küldött minket hozzád, azzal az izenettel, hogy ez az
ajándék, amit itt küld, nem fizetség a te jóságodért, azt sohasem
hálálhatja meg neked, de ismét megfogadja, amint a fejére teszik a
császári koronát, a zsidóknak nem lesz bántódásuk többé!

De Bar Kappara így szólt:

– Ha a herceg megjavítja az én testvéreim sorsát, én nem kivánok semmi
ajándékot tőle, vigyétek vissza.

Hiába bizonygatták az emberek, hogy szigoruan rájuk parancsoltak, hogy
semmit se vigyenek vissza, Bar Kappara nem fogadott el semmit, hanem még
megajándékozta aranygyűrükkel, karperecekkel s egyéb drágaságokkal őket.
Nem tehettek egyebet, vissza kellett fordulniok a császár udvarába.

Elmesélték a küldöttek, amikor hazaértek, hogy hogyan s mint jártak, nem
hogy a zsidó ember fogadott volna el tőlük valamit, sőt még az
ajándékozta meg őket. Megörült ennek a fiatal herceg, de bezzeg,
dúlt-fúlt magában a császár! Hogy őt egy zsidó így csúffá meri tenni!
Nagy haragjában azzal fizetett Bar Kappara nagylelküségeért, hogy
megtiltotta a zsidóknak az ünnepek megtartását, s ha valaki mégis meg
merné tartani, elrendelte, hogy azt halállal büntessék.

Hej, Istenem, imádkoztak, könyörögtek eleget a zsidók, hogy fordítsa meg
a császár akaratát az Isten, de mikor látták, hogy hiába imádkoznak,
elküldtek egy csomó embert rengeteg ajándékkal a római császárhoz, hátha
akkor enged majd nagy haragja. De bizony, ebben is csalódtak szegények!
A gőgös császár még színe elé se bocsátotta őket, úgy kellett
hazamenniök, ahogy eljöttek.

Mikor Bar Kappara látta, hogy a császár szíve semmiképen meg nem
könyörül a szegény zsidó népen, elhatározta, hogy elmegy Rómába a
császár színe elé, s megpróbálja, hátha ő majd megindítja szívét azzal,
hogy ő mentette meg a fia életét. Fel is szedelőzködött s elment Rómába.

Alig hogy odaért, a tudósok mind elébe jöttek, s nagy tisztelettel
fogadták, mert nemcsak gazdagságáról s jóságáról, de bölcsességéről is
híres volt. Mikor megtudták a tudósok, hogy miben jár, azt tanácsolták
neki, hogy elébb a herceghez menjen s annak a pártfogását kérje, az még
talán meg tudja az apja szívét puhítani.

– Ha pedig pénzre lenne szükséged, bölcs Bar Kappara, hogy célodat
elérd, – mondták a tudósok – akkor csak fordulj hozzánk, majd
megsegítünk mi téged.

– Ha Isten úgy akarja, – felelte Bar Kappara – akkor pénz nélkül is
sikerül az, amit akarok, s így nincs pénzre szükségem. Azt hiszem, az
ifju herceg szívesen fogad s könyörögni fog érettünk.

Felöltözött Bar Kappara díszes ruhájába s elment a herceg palotája elé.
Az őrnek azt mondotta:

– Mondd meg a hercegnek, hogy egy zsidó akar ő fenségével beszélni.

Mikor a hercegnek megmondták az üzenetet, gondolta, hogy maga elé se
ereszti azt a zsidó embert, bizonyosan könyörög az is, hogy puhítsa meg
az apja szívét. Mintha bizony ő nem eleget kérte volna már, de mikor még
neki se akarja megtenni! De aztán eszébe jutott, hogy mégis beereszteti
a zsidót, hadd lássák legalább, hogy ő nem gyűlöli őket úgy, mint az
apja.

Be is engedték Bar Kapparát, s bizony, a herceg meg sem ösmerte
megmentőjét, mert jó pár esztendő eltelt azóta, hogy elváltak egymástól.

Bar Kappara levetette térdre magát s könnyek között így szólott a
herceghez:

– Fenséges herceg, indítsd meg az édesapád szívét, hogy vonja vissza a
mi fejünkről azt a szigorú törvényt, amit hozott. Gondolj arra is, amit
ígértél nekem, amikor kimentettelek a vízből, hogy én érettem jó leszel
minden zsidóhoz.

Felugrott a herceg ülőhelyéből nagy lelkendezéssel, amint meghallotta,
hogy Bar Kappara az, aki a lábánál könyörög, fölemelte, maga mellé
ültette, s olyan szívesen bánt vele, hogy egy herceg is megirigyelhette
volna. De Bar Kappara nemsokára ismét megszólalt:

– Fenséges herceg, igaz, hogy nagy boldogságot szereztél nekem azzal,
hogy hozzám, az egyszerű zsidó emberhez ilyen jólelkű vagy, de mégis
arra kérlek, bocsáss el most engem, mert amikor a testvéreim ilyen nagy
bajban vannak, nem illik, hogy én ilyen tisztességben részesüljek. Menj
és kérd atyádat, s a zsidók Istene meg fog jutalmazni téged nemes
tettedért.

– Igazad van, megyek, – felelt a herceg – s bátran szembeszállok az
apámmal a ti jóvoltotokért.

Míg Bar Kappara a hercegnél volt, nagy izgalommal várakoztak rá a római
zsidók, s amikor meglátták, faggatták, kérdezték, hogy mire ment a
hercegnél. Bar Kappara azt válaszolta nekik:

– Azt gondolom, kedves testvéreim, hogy jóra fordul a mi szomorú
sorsunk, de azért ne bízzuk el magunkat, hanem imádkozzunk, hogy az
Isten megszánjon bennünket.

A zsidók szerettek volna többet is megtudni, de Bar Kappara, egy szó nem
sok, annyit se szólott hozzájuk, hanem elment a templomba, s buzgón
imádkozott.

A fiatal herceg ezalatt elment az apjához, s meghívta másnapra ebédre
magához, hátha ott majd könnyebben rá tudja beszélni, hogy kegyelmes
legyen a zsidókhoz. Alig hogy letelepedtek az asztalhoz, megjelenik Bar
Kappara a palota előtt, s kéri az ajtónállót, hogy eressze be a
herceghez.

– Dehogy eresztelek, dehogy eresztelek, – mondta az ajtónálló – épen
most ebédel a herceg.

– Ne törődj vele, engedj be, – mondta Bar Kappara, s hogy megindítsa a
szolga szívét, egy aranygyűrüt adott neki.

– Ha száz aranygyűrűt adnál, akkor sem engedhetnélek be, mert itt van az
öreg császár, az nem szenvedheti a zsidókat, s a fejemmel fizethetném
meg az aranygyűrüdet.

Akkor csak azt kérte Bar Kappara, hogy egy levelet vinne be a herceghez.
Ha elfogadja a herceg, jó, ha nem, úgy elmegy onnan, hogy senki meg nem
látja.

Megtetszett az aranygyűrü a szolgának, szerette volna megszolgálni, hát
bevitte a levelet.

Hej, megijedt a herceg, mikor a levelet elolvasta! Gondolta magában: Ha
beeresztem a zsidót, az apám bizonyosan itt hagyja az ebédet, mert nem
állhatja őket. Ha nem, akkor meg megsértem az életem megmentőjét. Én
bizony, inkább beeresztem a zsidót, legalább a szívem szerint
cselekszem. Hátha az édesapámnak is meglágyul a szíve, ha meglátja
szemtől-szembe a fia megmentőjét?

Ki is adta a parancsot, hogy eresszék be a zsidót.

És bement Bar Kappara, nagy alázatosan leborult a császár lábához s
kegyelemért könyörgött, hogy a szegény testvérei sorsán könnyítsen
valamit a császár. De alig fejezte be könyörgését, a fiatal herceg
felállott az asztaltól, maga mellé ültette, s aztán így szólott az
apjához:

– Édes jó apám, ez a zsidó ember az, aki megmentett a bizonyos haláltól.
Én szeretettel és tisztelettel tartozom neki, s meg akarom jutalmazni
bátorságáért. Az egyetlen méltó jutalom az lenne, ha te visszavonnád
szigorú parancsodat, melyet a zsidókra küldöttél; tedd meg hát, gondolj
arra, ha ez a jó ember meg nem menti az életemet, nem állanék itt
előtted, de még az sem lenne, aki utódod legyen az uralkodásban.

[Illustration: – Édes jó apám, ez a zsidó ember az, aki megmentett a
bizonyos haláltól.]

Nagy haragra gerjedt a császár, amikor hallotta a fia kivánságát, de
aztán gondolkozóba esett, s eszébe jutott, hogy mi minden történhetett
volna koronájával, birodalmával, ha a zsidó meg nem menti a fiát, s
megjuhászodott egy kicsit.

– No, édes fiam, teljesítem a kivánságodat. Ugy is nemsokára eljő az az
idő, mikor minden alattvalóm a te kezedbe kerül. A zsidókat már most
átengedem neked, csinálj velük azt, amit akarsz, csak én ne tudjak róla.

– Neked pedig, zsidó, – fordult Bar Kapparához a császár – ezt az
aranyláncot adom, jutalmul a fiam megmentéseért.

Azzal felkelt az asztaltól s átment egy másik szobába.

Bar Kappara eleget vonakodott, hogy így s úgy, ő neki elég jutalom az,
ha a szigorú parancsot visszavonják, s nem kell még az aranylánc is, a
császár nem engedte el anélkül, el kellett vinnie magával.

No, volt öröm, mikor elmondta Bar Kappara, hogy vége a szenvedésnek. A
zsidók nagy ünnepséget csaptak, s úgy tisztelték, ünnepelték őt, mint
egy fejedelmet. Bar Kappara aztán hazatért, s nagy öregséget ért, de
akkor is, azután is sokáig nem volt okuk panaszra a zsidóknak, mert amíg
a fiatal herceg élt, nem esett semmi bántódásuk.




A kőtörő.

(Japán mese.)

Réges-régen élt egy szegény ember, aki minden áldott nap kijárt a nagy
sziklás hegyek közé, ott egy nagy csákánnyal egymásután fejtette ki a
hatalmasabbnál-hatalmasabb kődarabokat, szállította be a városba az
embereknek, hogy építsenek házakat belőle. Nem volt ember a falujában,
aki nálánál ügyesebben tudott volna köveket fejteni, szívesen is vették
tőle a városiak, s ő úgy, ahogy, szegényesen megélt a mesterségéből.

Hosszú ideig élt így boldogan, sorsával megelégedetten a szegény ember,
nem irígyelte a mások gazdagságát, eszébe se jutott, hogy az ő élete is
folyhatna másként. Élt abban az időben egy szellem a hegyek között, s
mit gondolt, mit nem, nem tudom, odatelepedett arra a sziklára, ahol a
szegény ember dolgozott serényen s elkezdett beszélgetni vele.
Össze-visszabeszélt mindenfélét, hogy alig győzte hallgatni a szegény
kőtörő, hogy így s úgy, ő megsegíti varázslattal s olyan gazdaggá teszi,
amilyenné csak akarja. Csóválta az ember a fejét, egy hangot se szólt,
nem tetszett neki ez a különös dolog s otthagyta a szellemet. Ment be a
városba, vitt egy csomó követ egy nagy, gazdag embernek, s hát, a mint
ott bemegy a szobába, lát olyan sok szép dolgot, amilyent soha még csak
álmában sem látott.

Ettől a perctől fogva olyan nehéznek, s olyan szegényesnek tűnt fel a
sorsa, hogy örökösen búslakodott, békétlenkedett magában. Egyszer csak
felsóhajtott magában:

– Ó, bárcsak gazdag ember lehetnék, s aludhatnék olyan ágyban, amelynek
ezüstös függönye van, arany rojtok lógnak le róla!

Egy hang szólalt meg a feje felett:

– Meghallgattam a kívánságodat, ezentúl gazdag ember leszel!

Nézett a szegény ember mindenfelé, hogy vajjon ki szól hozzá, de sehol
senkit sem látott. Gondolta, hogy talán csak képzelődött, fogta a
csákányát, s indult hazafelé, mert semmi kedve nem volt ma a munkához.
Hát amint hazaért, szeme-szája elállott a csudálkozástól: a fakunyhó
helyett, amelyben eddig lakott, ragyogó, tündöklő palota állott! Benyit
a fényes palotába nagy boldogsággal a szegény ember, hát ott meg olyan
ezüstös-aranyos ágy állott, amilyenre vágyakozott. Na, a szegény ember
rögtön belé is feküdött, jól aludt, s reggelre még azt is elfelejtette,
hogy valaha ő valamit dolgozott is. Henyélt egész nap, sétált le s fel
egyik szobából a másikba, nézegetett ki az ablakon, s úgy töltötte el a
napját. Erősen unalmas volt bíz ez, mert nem tudta, hogy s mint szokták
eltölteni az idejüket a gazdag emberek, de segíteni nem tudott rajta.

Egyszer nagy forró meleg nap volt, sütötte úgy a palotát a nap, hogy
majd megsült benne a szegény ember, aztán kidugta a fejét az ablakon,
hogy hátha egy kis friss szellőcske fujna arrafelé, s ím, éppen akkor
robogott arra a herceg kocsija nagy büszkén, s a herceg feje felett egy
aranyos napernyő tartott árnyékot.

[Illustration: – Ó, bár csak gazdag ember lehetnék!]

– Ó, bár én herceg lehetnék, – sóhajtott fel a kőtörő, – s lenne egy
ilyen gyönyörű fogatom, meg ilyen aranyos napernyőm!

– Kívánságodat meghallgattam, s teljesítem is! – hangzott ismét a hang,
– légy ezentúl herceg!

Úgy is lett, ahogy a szellem akarta, herceg lett a szegény kőtörőből,
skárlát-piros ruhás, arany-sujtásos szolgák állottak sorfalat előtte, s
mikor gyönyörű fogatával s az arany napernyővel kocsizni indult, a nép
csak úgy tolongott utána, hogy megbámulja a gazdagságát. Büszke is volt
a kőtörő a hercegségére, de, amint így kocsikázott keresztül-kasul a
városon egész nap, hiába tartotta maga fölé az aranyos napernyőt, mégis
csak keresztül törtek azon is a napsugarak, s napról-napra feketébb lett
az arca. Mérgelődött erősen a szegény ember, hogy a nap mégis csak
nagyobb úr őnála, s így sóhajtott fel:

– A nap mégis csak hatalmasabb, mint én, ó, bárcsak én is az lehetnék!

A hegy szelleme ismét megszólalt a feje felett:

– Meghallgattam a kívánságodat, te léssz ezután a nap!

Úgy is lett s a kőtörő boldogan küldte le égető sugarait a földre,
perzselte ki hatalmas forróságával a zöld füvet, megrepesztette a
földet, feketére sütötte a hercegek s a szegény emberek arcát. Boldog
volt, mert úgy érezte, hogy most már igazán ő a leghatalmasabb a
világon. De egyszerre csak egy felhő közeledett hozzá, eléje húzódott s
ő nem látott többé semmit, nem küldhette le a sugarait a földre.

– Hát ez a rongyos felhő hatalmasabb, mint én? – kiáltott fel dühösen, –
nos, akkor felhő akarok lenni!

– Kívánságodat teljesítem, – hangzott ismét a szellem hangja.

Rögtön felhővé változott a kőtörő s ezentúl ott lebegett a nap és a föld
között. Öntötte a vizet magából, s boldogan látta, hogy a hatalma
mekkora; hogy a földön ismét virágzik és zöldellik minden a nagy
forróság után. Öntötte, öntötte a vizet napokon, heteken át magából, a
patakok kiáradtak a medrükből, elöntötték a vetéseket, elvitték a
falvakat, s a felhő boldogan látta, hogy az ő hatalma elől semmi sem
menekül meg. De egyszerre csak a sziklára pillantott, amelyen azelőtt
oly szorgalmasan dolgozott, az állott szilárdan, megingathatatlanul
magában. Csodálkozva kiáltott fel a felhő:

– Hát a szikla erősebb, mint én? Ó, bárcsak azzá lehetnék!

Ismét hallatszott a szikla szellemének a szava:

– Teljesítem kívánságodat, légy szikla!

Boldog volt most a szegény ember, nap sütése, eső esése őt meg nem
zavarhatták, úgy érezte, hogy most igazán ő a leghatalmasabb a világon.
Ám egy reggelen nagy ütéseket érzett a fején; odapillant, hát egy ember
vágja a követ csákányával, s szakadnak le egymásután a kődarabok.
Roppant félelem reszketett át minden részén, s szomorúan mondta:

– Hát egy földi emberke hatalmasabb lehet, mint én? Ó, bárcsak még
egyszer én is az lehetnék!

– Légy hát emberré, ha úgy kívánod, – szólt ismét a szikla szelleme.

Azzá is lett egy szempillantás alatt, s boldogan kezdte ismét fejteni a
köveket a szikláról. Soha többé nem gondolt arra, hogy hatalmasabb
legyen annál, a mi; szorgalmasan dolgozott, kemény ágyon aludt,
fakunyhóban lakott, s mégis elégedett, boldog volt mindég. Sokszor
hallgatódzott azután is, hogy vajjon nem szólítja-e meg ismét a szikla
szelleme, de soha-soha nem hallotta többé a hangját.




A féleszű Lull.

(A Felső-Indus vidékéről.)

Volt egyszer egy féleszű legény. Lull volt a neve. Ennek a Lullnak épen
a születése napján halt meg az apja. Régi példabeszéd, hogy a fiu,
akinek nincs apja, király az, mert azt tehet, amit akar. Na, még csak
Lull lett igazán király! Mert Lullnak egy csipetnyi esze sem volt.
Szegény anyja beszélhetett neki akármit, nem tudta meggyőzni az eszét.
Ostobának született, ostoba maradott Lull. Hanem azért az anyja mégis
csak anyja volt, szerette Lullt erősen s mind azon járatta az eszét, ha
valahol egy ügyes feleséget találna neki.

Volt a Lull anyjának egy huga, özvegy asszony, s annak egyetlen egy
leánya. Lull anyja mindegyre eljárt a hugához s folyton mondogatta:

– Hallod-e, hugom, neked van leányod, nekem van fiam. Látod, a két
gyermekből egy párt csinálhatnánk!

Mondotta a másik asszony:

– Ugyan, mit gondolsz? Hogy adjam a leányomat ehhez a féleszű legényhez?
Nem, édes néném, ezt nem tehetem.

De a Lull anyja csak beszélt, beszélt tovább. Nem hagyta magát:

– Lásd, te nekem édes testvérem vagy, ha még te sem adod a leányodat az
én együgyű fiamhoz, hát ugyan ki adja más?

Addig beszélt, addig könyörgött, míg végre is azt mondotta a huga:

– Jól van, néném, nem bánom, küldd el a fiadat, majd meglátom. Beszélek
vele. Lesz, ahogy lesz.

Hazament a Lull anyja nagy örömmel s ahogy hazament, mindjárt vett
mindenféle drága ruhákat, ajándékokat, azt általadta a fiának:

– Eredj, fiam, vidd a nénédhez, add által a leányának: az lesz a te
menyasszonyod. Az ám: a feleséged. Lull nem szólt semmit, csak röhögött.
Vette a sok, drága, szép ruhát, a mindenféle ajándékot, ment a
menyasszonyához s általadta neki, de szólni nem szólt semmit, csak ült
egy helyben. Aztán, mikor este lett, szépen hazament. Elment másnap is a
menyasszonyához. Elment harmadnap is. Minden nap elment, pedig hát a
szokás szerint nem illett, hogy valaki minden nap elmenjen a
menyasszonyához. Bizony meg is unták Lullt, de szörnyen megunták.
Egyszer, amint Lull a menyasszonyától jött hazafelé, találkozik egy
leánnyal. Ez a leány épen a kút mellett állott, akkor merte tele a
dézsát vízzel, s fel akarta emelni a fejére.

– Hallod-e, Lull, – szólította meg a leány – gyere ide, segélj nekem, te
erős vagy szörnyen: emeld a fejemre ezt a dézsát. Lull odament, a leány
azonban a szeme közé nevetett. El kezdett évődni vele:

– Hát igazán vőlegény vagy te, Lull? Hát ilyen bolond legénynek is adnak
leányt?

Addig évődött, addig gúnyolódott a leány, hogy Lull bizony kifogyott a
béketűrésből. Hirtelen megragadta a leányt, felemelte, megforgatta a
levegőben s azzal belelódította a kútba. Aztán mintha semmi sem történt
volna, szépen hazament.

Ahogy hazament, kérdi az anyja tőle:

– Hol voltál, Lull?

– Ott voltam – felelt Lull – s annyit ettem, amennyi csak belém fért.

– Hallod-e, Lull, – mondotta az anyja – nem volna szabad minden nap
elmenned, amíg jegyes vagy. Látod, a leányok kinevetnek, tréfát űznek
belőled s még vége szakadhat a mátkaságnak emiatt.

– Tréfát űznek belőlem? – kérdezte Lull. – Hát hiszen egy leány már meg
is próbálta, de meg is járta ám! Megfogtam a nyakánál fogva s belédobtam
a kútba. Olyan halott az, tudom, mint a kő. S Lull akkorát kacagott,
hogy csakúgy rengett belé.

– Óh, jaj, mit cselekedtél, – sopánkodott az asszony – tudod-e, hogy
ezért felakasztanak téged? Esze nélkül szaladott ki az asszony a házból.
Épen sötét volt. Nem látta senki, szaladott egyenesen a kúthoz,
leszállott a fenekére s nagy kínlódással a leány holttestét fölcipelte,
aztán egy korsót megtöltött homokkal, azt a leánynak a nyakára kötötte s
belédobta a folyóvizbe.

Amint jött hazafelé az asszony, egyszerre csak megbotlik valamibe. Nézi,
nézi, mi lehet. Tapogatja, hát egy kecskebaknak a hullája. Mit gondolt,
mit nem, felvette a kecskebakot, vitte a kúthoz s beledobta; azzal
szépen hazament. De az asszony félt erősen, hogy az ő bolond fia az
egész világnak el fogja mesélni, mit csinált. Hogy megmentse a haláltól,
össze-vissza gondolt mindent. Gondolt ide, gondolt oda, aztán
elszaladott a boltba, vett egy nagy skatulya cukrot, azzal hazaszaladott
s a cukrot az udvaron széjjelhintette. Akkor bement a szobába,
szólította Lullt, aki már aludott javában:

– Kelj fel, Lull! Kelj fel, Lull! Szaladj ki hamar. Láss csudát:
cukor-eső esett.

Lull egyszeribe kiugrott az ágyból, szaladott ki az udvarra, mert hát
Lull erősen szerette a cukrot. Hiszen fel is szedte egyszeribe mind,
amennyi cukor volt. Egyre-kettőre felhabzsolta.

Közben a kútba vetett leánynak a házánál nagy volt a riadalom! Nem
tudták elgondolni, hogy mi történhetett a leánnyal. Délután ment el
hazulról a kútra, már rég sötét este s még mindig nincs itthon a leány.
Elindult az egész ház népe, a szomszédság. Összecsődültek az emberek
mindenfelől, tűvé tettek mindent, keresték erre, keresték arra, egész
éjjel, de elmult az éjszaka, reggel lett, a leány nem volt sehol. –
Bizonyosan megölte valaki, mert drága fülönfüggője volt, – mondották az
emberek – s a holttestet valahol elrejtették.

Épen arra járt Lull, hallja az össze-vissza beszédet, látja a nagy
csődületet, odamegy s kérdi az embereket:

– Hát itt mi történt?

– Óh, Lull, – mondotta a leánynak az anyja – szegény kis leányom kútra
ment vizért, még tegnap elment s azóta nem jött vissza. Keressük
mindenfelé s nem találjuk.

– Hát ezért óbégattok? – kérdezte Lull. – Hiszen én a kútba dobtam! Nem
néztétek ott?

Egyszeribe megragadták Lullt s vitték a kúthoz.

– Gyere, Lull, gyere, mutasd meg.

Amint mentek, útközben kérdezi az egyik:

– Hát mikor dobtad a kútba?

– Mikor? – mondotta Lull – bezzeg hogy tegnap este, amikor a cukor-eső
esett.

– Hiszen ez bolond, – mondották az emberek – mit töltjük vele az időt?

De voltak, akik azt mondották:

– Mégis csak menjünk a kúthoz, nézzünk bele, hátha csakugyan ott van a
leány. Odanéztek a kúthoz s mondotta Lullnak a leány apja:

– Na, Lull, szállj le a kútba, keresd meg a leányomat s ha ott van, hozd
fel.

– Jól van, – mondotta Lull – hát csak kössetek egy kötelet a derekamra.
Én lemegyek és majd meglátjátok, hogy megtalálom.

Jó, erős kötelet kötöttek Lull derekára, leeresztették a kútba, aztán az
emberek körülállották, belenéztek s várták, hogy mi történik.

Lull szépen leereszkedett a kútnak a fenekére, belemerült a vízbe,
kezével-lábával tapogatódzott a kút fenekén. Aztán egyszerre csak
valamibe megakadott a keze. Egyszeribe felbukkant a vízből és kikiáltott
a kútból:

– Hé, volt-e a leányotoknak két szarva?

– Csak hozd fel a holttestet, – kiáltott le a szegény ember – majd
meglátjuk.

Lull ismét belemerült a vízbe, aztán egy kis idő mulva felbukkant s
felkiáltott:

– Mondjátok, volt-e a leánynak négy lába?

De amikor ezt hallották, zúgolódtak, morgolódtak az emberek:

– Mit töltjük itt az időt ezzel a bolonddal?

De voltak, akik meg azt kiáltozták le:

– Hát csak hozd fel a holttestet, Lull. Derék fiu vagy! Hozd fel! Mutasd
meg.

Lull harmadszor is lemerült a vízbe, de most sokkal tovább maradott a
víz alatt, mint az elébb, utána nagy későre megint felbukkant s
felkiáltott az embereknek:

– Volt-e a leánynak hosszú farka?

Na, de erre majd felvetette a méreg s a bosszúság az embereket.

– Miért nem hozod fel a holttestet, te bolond?! S megfenyegették, hogyha
mindjárt nem jön, agyonverik. Lull hirtelen lebukott a vízbe negyedszer
is s most olyan sokáig maradott a víz alatt, hogy azt hitték az emberek,
bizonyosan belefulladott; de nagy későre mégis csak felbukkant a feje s
jó magasra tartotta a kecskebaknak a fejét a víz felett s torka
szakadtából kiáltott a boldogtalan apának:

– Na, mondjad, ez a te leányod?

De hiszen még csak most lett hadd-el-hadd! Az embereket szinte széjjel
vetette a méreg, a düh, a bosszúság. De voltak olyanok is, akik meg a
kacagástól pukkadtak meg szinte. Nem tudták, mit mondjanak, mit
gondoljanak, hova tegyék ezt a bolondot!

– No, ez igazán szörnyű nagy ostobaság, – mondotta egy ember, a
legkomolyabb valamennyi között – hogy ezt a sok drága időt
elvesztegettük emiatt a féleszű miatt.

Voltak, akik azt tanácsolták, hogy a kötelet húzzák a nyakára a
bolondnak, fojtsák meg s hagyják ott a kútban. De a boldogtalan apa azt
mondotta:

– Ne, ne, hagyjátok szegény bolondot, ne bántsátok!

Felhúzták Lullt a kútból, jól eldöngették s azzal Isten hírével
elkergették.

Amíg ez történt, Lullnak az anyja, szegény asszony, nagy gondban, nagy
aggodalomban volt otthon. Temérdek kenyeret sütött, azt mind kiosztotta
a szegények között s imádkozott az istenekhez, hogy irgalmazzanak az ő
boldogtalan fiának. Hát csakugyan az istenek meg is hallgatták a szegény
asszonynak az imádságát. Egyszerre csak Lull beállított épen,
egészségesen, mintha semmi sem történt volna. Hej, hogy örült szegény!
Mert ha bolond is volt Lull, mégis a napja volt az ő életének. Hanem,
mikor kiörvendezte magát, akkor aztán elkezdette szidni Lullt:

– Óh, te bolond, te, mit tettél?! Mit tettél! Látod, most elvesztetted a
menyasszonyodat. Ki lesz a feleséged ezután?

Mert hát közben ott járt az asszonynak a huga s azt mondotta:

– Na, igazán szép dolgokat beszélnek a fiadról a faluban. Hogy nincs
több olyan bolond kerek e földön, mint ő. Már bizony sajnállak, édes
néném, de én az én leányomat nem adom a te bolond fiadnak! Már el is
jegyeztem egy más emberrel.

Igy lett vége a Lull mátkaságának. S nem is házasodott meg soha. Nem
bizony, mert nem akadott leány, aki az ő felesége legyen, kerek e
világon.




A teve és a patkány.

(A Felső-Indus vidékéről.)

Egyszer egy teve megszökött a gazdájától. Ment, mendegélt magában
úttalan-utakon, jobbra-balra, mindenfelé s amint ment, húzódott utána a
kötőfék. Arrafelé járt egy patkány. Mit gondolt, mit nem a patkány,
megkapta a kötőféknek a végét, aztán hirtelen a teve elé szaladott,
mintha vezette volna. Mondotta is magában:

– Lám, milyen erős vagyok én! Egy tevét vezetek!

Hát csak mentek, mendegéltek, hanem egyszer egy nagy folyamnak a
partjára értek. Ott a patkány megállott. Nézett jobbra, balra, előre,
hátra, de menni tovább nem mert.

– Na, eredj tovább, – biztatta a teve.

– Nem merek ám, – mondotta a patkány – mert mély a víz nekem!

– Ugyan, – mondotta a teve – nem mély víz az, legfeljebb térdig ér.

Azzal szépen be is ment a vízbe a teve, be egészen a közepére. Ottan
megállott s visszaszólt a patkánynak:

– Na, látod, hogy csak a térdemig ér a víz?

– Meghiszem azt, – mondotta a patkány – csakhogy nagy különbség van a te
térded meg az én térdem között. Tudod mit, teve? Gyere vissza, felülök a
hátadra s vígy át a vizen.

A teve vissza is jött, de azt mondta a patkánynak:

– Hallod-e, patkány, valld meg a hibádat. Lásd be, hogy önhitt voltál s
igérd meg nekem, hogy szerény leszel ezután. Akkor aztán átviszlek a
vizen.

Bezzeg hogy a patkány megigérte.

Azzal szépen felült a teve hátára s általmentek a víznek a másik
partjára.

Itt a vége, fuss el véle.




Napvilág és Holdvilág.

(Kalmuk mese.)

Élt egyszer egy hatalmas kán, Kun-Szuany volt a neve. A kán
megházasodott s született ebből a házasságból egy gyönyörű szép fiu.
Ennek a gyönyörű szép fiunak Napvilág volt a neve. De alig született meg
a fiu, meghalt az édesanyja s a kán megházasodott másodszor is. Ebből a
házasságból is született egy fiu s ennek a neve Holdvilág lett. Amint
nőttek, növekedtek a fiuk, az asszony elkezdett tűnődni, gondolkozni
magában:

– Ha az idősebbik fiam életben marad, – gondolta magában az asszony –
akkor az én édes fiam sohasem lesz ennek az országnak fejedelme. Ki kell
gondolnom valamit, hogy a nagyobbik fiut, Napvilágot, eltegyem láb alól.

Gondolkozott erre, arra, össze-vissza gondolt mindent, hogy kezdjen a
dolgába. Egyszer aztán, mit gondolt, mit nem, nagy betegnek tetette
magát, lefeküdött az ágyába, nyöszörgött, jajgatott keservesen. Egész
éjjel nem tudta lehunyni a szemét. Éjjel-nappal csak a jajgatás, csak a
nyöszörgés. A kán, aki erősen szerette a feleségét, kétségbeesett.
Hivatta a leghíresebb doktorokat, nemcsak az országból, a világ minden
tájékáról, de hivathatta: a feleségén nem tudtak segíteni. Az csak
jajgatott, az csak nyöszörgött rettenetesen. Egyszer aztán azt mondotta
az asszony:

– Hivathatod te a világnak minden doktorát, egy sem tud engem
meggyógyítani. Az én betegségemnek csak egy orvossága van, de azt én nem
mondom meg neked, inkább meghalok szörnyű halálnak halálával.

Szörnyen megijedett erre a mondásra a kán, mert igen szerette a
feleségét, s mondotta neki:

– Hát, ha országomat s vagyonomat kellene adnom a te életedért, nem
adnám-e szívesen? Csak mondjad bátran, bármi legyen az orvosszere a
betegségednek, megszerzem azt én teneked!

Mondotta erre az asszony:

– Óh, édes uram, én csak úgy tudok meggyógyulni, ha két fiunk közül az
egyiknek a szívét szelámolajban megsütik és azt én megeszem. De melyiket
áldoznád fel a kettő közül? Napvilágot, tudom, nem áldoznád fel, hiszen
ő az első fiad; Holdvilágot pedig én nem engedem, mert az az én édes
fiam. Megszakadna a szívem, ha meg kellene ennem az ő szívét. Nincs más
mód, édes uram, meg kell halnom.

– Nem, nem, – mondotta a kán – nem fogsz te meghalni. Bármennyire
szeretem, bármennyire sajnálom az én nagyobbik fiamat, Napvilágot,
holnap lesz az a nap: hóhér kezére adom, hadd ölje meg, a szívét vegye
ki. Neked meg kell gyógyulnod.

Mikor ez a beszéd folyt a kán s a felesége között, a szomszéd szobában
volt Holdvilág. Minden szót jól hallott s mert hogy erősen szerette az ő
bátyját, Napvilágot, szörnyű nagy búbánat nehezedett a szívére.

– Nem, azt nem engedem, – mondotta magában – hogy az én kedves bátyámat
megöljék. Megmondom neki, mit hallottam, hadd meneküljön, mentse meg az
életét. Vele megyek én is.

Szaladott a bátyjához s elmondotta szóról-szóra, hogy mit hallott.

– Hát, ha így van, amint te mondod, akkor nekem el kell mennem, –
mondotta Napvilág. – Te csak maradj itthon, édes öcsém, tiszteld,
szeresd a te szüleidet, élj boldogan. Én megyek.

– Nem úgy, bátyám, – mondotta Holdvilág – ha te mégy, én is megyek
teveled; nem maradok itthon. Lesz, ami lesz, veled tartok halálig.

Egyszeribe elhatározták, hogy még akkor éjjel elszöknek hazulról. Nagy
titokban felkészültek. Egy zsákot megtöltöttek szárított
baling-kaláccsal s éjnek éjszakáján, amikor épen a hold felkelt,
kilopóztak a palotából s kelet felé elindultak. Ahogy csak győzték a
menést, sietve siettek hegyeken-völgyeken, pusztákon át, éjjel-nappal,
szakadatlanul. Addig mentek, mendegéltek, amíg egyszerre egy
eliszaposodott folyóhoz értek, amelyben egy csepp víz nem sok, annyi sem
volt. Ami kalácsot vittek magukkal, már mind egy falásig elfogyott.
Szerettek volna inni: víz nem volt. Szegény Holdvilág a nagy
fáradtságtól, a nagy szomjuságtól lerogyott a földre s mondotta:

– Édes bátyám, te csak eredj tovább, hagyj itt engem, én nem tudok
tovább menni. Úgy látszik: itt kell meghalnom.

– Nem, nem, – mondotta Napvilág – csak pihenj, én majd tovább megyek s
addig járok-kelek, keresek, amíg vizet nem találok neked.

El is indult Napvilág, járt-kelt mindenfelé, hegyeken-völgyeken,
keresgélt, keresgélt, de sem forrást, sem patakot nem talált.
Visszafordult nagy búsan az öccséhez s íme, szegény Holdvilág
élettelenül feküdött a földön. Meghalt a rettentő nagy szomjuság miatt.
Napvilág sírva borult az öccsére. Mikor aztán kisírta magát keservesen,
begöngyölgette egy lepedőbe, aztán szépen elrejtette egy nagy kő alá.
Imádkozott, hogy a feltámadáskor újra találkozzanak, aztán keserves
könnyhullatás között tovább ment.

[Illustration: Napvilág sirva borult az öccsére.]

Ment, mendegélt s amint ment, egyszerre csak egy szörnyű nagy, sziklás
hegynek az aljába ért. Nekivágott a hegynek, ment feljebb, feljebb s
íme, egyszerre a sziklás hegynek az oldalában egy vörös kaput lát.

A kapu vas volt. Belépett rajta s íme, bent egy öreg remete ült
egymagában. Kérdi a remete:

– Hát te honnan jösz, fiam? Úgy látszik, nagy a a te szomoruságod.
Mondjad, mi bánat ért?

Elmondotta Napvilág kezdettől végig, hogy mi minden történt vele s azt
mondja erre a remete:

– Ne búsulj, édes fiam. Van nekem olyan szerem, hogy azzal a halottat
fel lehet támasztani. Vezess csak engem oda, ahova az öcsédet
eltemetted: majd meglátod, hogy feltámasztom én őt.

Azzal elékeresett valami csudaszert, aztán elindultak ketten s meg sem
állottak, amig ahhoz a kőhöz nem értek, ahová Napvilág az öccsét
eltemette. Szépen kigöngyölték a lepedőből, a remete azzal a szerrel
végigkente Holdvilágnak a testét s íme, Holdvilág egyszeribe kinyitotta
a szemét, mintha csak egy nagyot aludott volna.

– Most pedig legyetek az én fiaim, – mondotta a vén remete – jertek
velem az én házamba.

El is mentek a fiuk a vén remetével, ott éltek vele az ő házában
békességben, csendességben. Nem is vágyódtak el onnét sehova. Hanem
egyszer mi történt? Abban az országban, ahol a vén remete lakott, volt
egy folyó. Abból a folyóból öntözték meg az emberek a végtelen nagy
síkságot, hogy teremjen valamit. Ám ott, ahol a folyó eredett, volt egy
nagy tó. Abban a tóban lakott a sárkányoknak a fejedelme s ez csak úgy
adott vizet az embereknek, ha valahányszor vízre volt szükségük, egy
tizenöt esztendős fiut áldoztak neki. Épen, amikor a fiúk a remetéhez
mentek, nem volt egy csepp víz, amit az emberek igyanak. Nem volt egy
csepp víz, amivel a sivatagot megöntözzék, s nem volt már az egész
országban egyetlenegy tizenöt esztendős fiu, akit feláldozzanak: mind
feláldozták már. Nagy volt a szomoruság az országban. Óh jaj, mit
tegyenek? Hanem arrafelé legeltette a nyáját egy pásztorember, ahol a
remete lakott s ez valahogy észrevette, hogy van a remeténél egy fiu,
aki ép tizenöt esztendős lehet, s ahogy ezt észrevette, ment a kánhoz.
Mondotta neki:

– Uram, tudok egy fiut, aki tizenöt esztendős. Ott lakik a vén
remeténél. Áldoztasd fel ezt s lesz víz megint.

Ahogy ezt a kán meghallotta, nagy lett az ő öröme. Egyszeribe küldette
katonáit a remete házához, hogy hozzák el azt a fiut. El is mentek ezek.
Kopogtattak a remete ajtaján; ez meg kiszólt, kérdezte:

– Mit akartok?

Felelték ezek:

– A kán küldött ide minket. Van nálad egy tizenöt esztendős fiu, azonnal
ereszd ki, hadd vigyük el hozzá.

Mondotta a remete:

– Mit beszéltek, ti emberek? Hogyan volna énnekem fiam? Sohasem is volt,
nem is lesz soha!

Hanem a katonák ott maradtak az ajtó előtt s várták, hogy nyissa ki a
remete az ajtót. Ám ez, mielőtt az ajtót kinyitotta volna, Napvilágot
hirtelen elrejtette egy kőhordóba, azt nagyhirtelen bemázolta agyaggal,
hogy pálinkás hordónak lássék, akkor aztán kinyitotta az ajtót,
beeresztette a katonákat. Azok keresték mindenfelé a fiut, tűvé tették a
remete házának minden szögletét, nem találták sehol.

– Úgy látszik, – mondotta az egyik katona – hogy csakugyan nincs fiad.

– Nincs, nincs, – mondotta a remete.

– De hátha mégis van, – mondotta a másik, – s azzal a kardjával
rettenetesen vagdalni és szabdalni kezdette a remetét.

– Ne bántsátok az apámat, itt vagyok, – kiáltott ki a hordóból Napvilág
– s abban a pillanatban elő is lépett. Bezzeg, hogy a katonák megfogták
Napvilágot s vitték magukkal. A vén remete pedig összeesett szörnyű
bánatában. Sírt keservesen, siratta Napvilágot, akit úgy megszeretett,
mintha édes fia lett volna.

Hát elvitték Napvilágot a kán palotájába. Vitték egyenesen a hatalmas úr
elébe. Mondották neki:

– Ime, itt a tizenöt esztendős fiu, akit feláldozhatsz a sárkányok
fejedelmének.

Épen abban a pillanatban lépett be a szobába a kánnak a leánya. Ahogy
ránézett Napvilágra, rajta felejtette a tekintetét. Szeme-lelke megtelt
gyönyörüséggel s apjának nagy szörnyűködésére egyszerre csak nyakába
ugrott Napvilágnak.

– Nem engedem, nem engedem, – kiabált a leány, – hogy feláldozzák ezt a
fiut. Ha pedig őt is feláldozzátok, áldozzatok fel engem is!

Szörnyű haragra gerjedett a kán, dúlt, fúlt, nem tudta, mit kezdjen, mit
csináljon. Egyszerre azonban odafordult a katonákhoz s mondotta nekik:

– Vigyétek hát őt is, beste lélek leányát! Varrjátok be ezzel a fiuval
bőrbe s dobjátok belé a tóba. Nem érdemel jobbat!

Elszörnyűködtek az emberek a kán parancsára, de ismerték jól a
természetét. Ellenmondani nem mert senki. Fogták az ifjut, fogták a
leányt, vitték a palotából, aztán bőrbe varrták mind a kettőt s úgy
vitték a tóhoz. Ott aztán bedobták áldozatul a sárkányok fejedelmének.

Vitte, vitte a tó vize Napvilágot s a kán leányát.

[Illustration: A vén remete összeesett szörnyű bánatában.]

Aztán egyszerre csak megszólalt Napvilág:

– Hiszen, ha csakugyan tizenöt esztendős fiu kell a sárkányok
fejedelmének, akkor megillet engem, hogy beledobjanak a tóba s meghaljak
szörnyű halálnak halálával, de mit vétett ez a gyönyörű szép leány,
akinek nincs egyéb bűne, mint hogy szeret engem?

Megszólalt a leány is:

– Ha engemet a vízbe dobnak, mert én csak leány vagyok, abban tán van
igazság, de miért dobják be ezt a szépséges szép fiut, aki senkinek sem
vétett?

Meghallotta a sárkányok fejedelme az ifjak beszédét s íme, megesett a
szíve rajtuk. Szépen a hátára emelte őket, kiúszott a tóból velük, ott a
bőrt szétvágta s szabadon bocsátotta őket. Abban a pillanatban a tónak a
vize megeredt, általfolyt a folyó száraz medrébe. Volt víz elegendő az
egész országnak. Napvilág pedig mondotta a leánynak:

– Te most menj haza szépen az apád palotájába, én is elmegyek az én
apámhoz, a remetéhez. Megvígasztalom, hogy nem történt semmi bajom,
aztán ismét felkereslek téged az apád palotájában, hogy egymásé legyünk
egész életünkre.

Szépen elbúcsuztak egymástól. A leány ment az apja palotájába, Napvilág
pedig a remete házába. Megállott Napvilág a remete háza előtt,
kopogtatott az ajtón.

– Ki az? – kérdezte a remete.

– A fiad vagyok, a fiad, – felelt Napvilág.

– Nekem egyetlenegy fiam volt, – mondotta a remete, aki azt hitte, hogy
megint a kán emberei jöttek ide – azt pedig a kán elraboltatta,
megölette. Hagyjatok békében engem, én most ülök az én házamnak a
földjén és gyászolok.

Ismét szólt Napvilág:

– Bizony a te fiad vagyok én, édes öregapám, nyisd ki csak az ajtót. A
kán beledobatott a vízbe, de a sárkányok fejedelme megkönyörült rajtam,
szabadságomat visszaadta. Ne gyászolj többé engemet.

Most már a remete kinyitotta az ajtót. Szegény öreg ember, hogy
lesoványodott! Haja, szakálla, bajúsza össze-visszakúszálódott. Alig
volt jártányi ereje.

– Jókor jöttél, – mondotta a remete – a sír szélén állok.

De Napvilág hirtelen tejet és vizet keresett, azt összevegyítette, azzal
megkenegette a remete testét, attól a remete elkezdett éledezni; közben
mindenféle, kedves szavakat mondott, tréfált, s íme, a remetének derülni
kezdett a kedve: Napvilág visszaadta neki az életét.

Közben a leány is hazaért s haj, volt szörnyű nagy csudálkozás, nagy
álmélkodás! A népek összecsődültek mindenfelől. Megtelt az udvar.

– Ilyen nagy csuda még nem történt! – kiabálták össze-vissza az emberek.
– Abból a tóból, akit oda dobtak, még élve nem jött vissza senki. Mely
nagy csuda! Vajjon, mi történhetett?

Akármi történt, az bizonyos, hogy ott állott előttük elevenen a kán
leánya. Körülvették a népek, hajlongtak előtte, csókolták a ruhája
szegélyét s mondottak neki minden szépet, minden jót. Aztán jött a kán
is. Haj, de nagy volt az ő öröme, mikor meglátta a leányát!

– És a fiuval mi történt? – kérdezte a kán. Azt ugyebár megölte a
sárkány?

– Nem, nem, – mondotta a leány – nem ölte meg. Megesett a szíve a derék
fiun. Hallotta az ő szép beszédét, az ő szép szavait. Hallotta az én
szavaimat s nem volt lelke, hogy megöljön minket. Szépen a hátára vett,
kiúszott velünk a tóból s szabadon eresztett.

[Illustration: A remete fia vagy te?]

– Na, ez valóban csudálatos egy dolog, – mondotta a kán. – Mindjárt
menjetek – parancsolta embereinek – hozzátok ide azt az ifjut,

Egyszeribe mentek Napvilágért s hozták magukkal mind a két fiut:
Napvilágot is, Holdvilágot is, s velük az öreg remetét is. Mikor a
palota közelébe értek s a kán meglátta őket, mondotta az ő
minisztereinek:

– Ne várjuk meg, amíg feljönnek a palotába, menjünk eléjök, mert ők
megérdemlik ezt mitőlünk.

Lementek a palotából, ki a kapu elé, ottan fogadták nagy tisztelettel a
vén remetét és a két fiut.

– Igazi csuda vagy te, fiam, – mondotta a kán Napvilágnak. A remete fia
vagy te?

– Nem, – mondotta Napvilág – nem, egy kánnak a fia vagyok. A mostoha
anyám meg akart ölni engemet s ezért menekültem el hazulról öcsémmel,
mert velem jött ő is, pedig ő édes fia a mostoha anyámnak.

Aztán elbeszélte végig a történetüket. Még jobban csudálkozott a kán.
Felvezette a palotába, aranyszékbe ültette őket, drága ételeket,
italokat hordatott az asztalra s mikor odaültek valamennyien, mondá:

– Ha csakugyan úgy van, ahogy ti mondottátok, neked adom az én
leányomat, Napvilág! Rengeteg kincsemnek fele az én leányomé, vidd ezt
magaddal: hadd lássa a te apád s anyád, hogy kánnak a leánya az, akit az
ő palotájába viszel.

Még másnap felkerekedtek, rengeteg katona kísérte őket, rengeteg szekér
vitte a temérdek sok kincset. Igy érkeztek Napvilág apjának az
országába. Ám mielőtt a városba értek volna, levelet küldött Napvilág az
apjának, jelentette, hogy jönnek mind a ketten: ő is, Holdvilág is. Arra
felkerekedett a kán is egész udvarával, úgy ment ki a város szélére, a
fiai elébe. Haj volt öröm az egész városban, amikor meglátták a rég
elveszett fiukat! Lett nagy ünnepség a palotában, hét országra szóló!
Csak a gonosz szívü asszony nem ünnepelt. Amikor meglátta a fiukat,
szörnyű nagy ijedtében meghasadt a szíve.




A kigyókirály.

(Svéd mese.)

Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis csak volt, volt egyszer egy
hatalmas király s annak gyönyörű szép felesége. Nagy gazdagságban éltek,
semmi gondjuk-bajuk nem lett volna, de esztendő telt esztendő után s nem
született gyermekük.

Búsult erősen a király, hogy nincs, akire hagyja halála után gyönyörű
országát, s bú volt a királyné élete is, mert látta, hogy a nagy bánat
mint emészti az urát.

Történt egyszer, hogy egy vén koldusasszony állott meg a palota kapuja
előtt s arra kérte a szolgákat, hogy engedjék be a királynéhoz. Nagyot
kacagtak ezen az udvarbéliek, hogy egy ilyen rongyos koldusasszony a
királyné szeme elé akar kerülni, s odavetettek egynéhány krajcárt neki,
hadd menjen tovább Isten hírével. De a szegény asszony nem akart
semmiképpen elmenni, folyton azt hajtogatta, hogy neki beszélnie kell a
királynéval, mert egyedül csak ő tudja meggyógyítani az ő nagy bánatát.

Addig s addig erősködött, hogy felmentek s jelentették a királynénak,
hogy ki van itt, mit akar. A királyné bizony nem kergette el a szegény
asszonyt, hamar felhívatta magához, hadd hallja, mit tud.

– Felséges királyné, én ismerem a te szomorú titkodat, – szólalt meg a
szegény asszony – és segítek is rajta. Szeretnéd, ha fiad születne, s ha
követed az én tanácsomat, nem egy, de két fiuval fog megáldani az Isten.

Csudálkozott a királyné, hogy így eltalálta a bánatát ez a szegény
asszony s persze rögtön megkérdezte, hogy mit tegyen.

– Menj fel, királyné, ma este a fürdőszobádba, fürödjél meg, s amikor
megfürödtél, nyúlj le a kád fenekére, ott találsz két hagymát, azokat
gondosan hámozd meg s edd meg egymásután. Ha megfogadod a szavamat,
mához egy esztendőre két gyönyörű fiad lesz.

Bezzeg örvendett a királyné a tanácsnak s amint leszállott az este,
elkészítette a fürdőt, beléült s amikor készen volt, csakugyan
megtalálta azt a két hagymát, amiről a vénasszony beszélt neki. Úgy
megörvendett, amikor meglátta, hogy elfelejtette az öregasszony tanácsát
s nem hámozta meg az elsőt, csak úgy, ahogy volt, megette. Amint
lenyelte, eszébe jutott a dolog s bezzeg bánta erősen, de már nem
segíthetett rajta, csak a másodikat hántotta s ette meg úgy.

Na, telik, múlik az idő, eltelt egy esztendő s hát a királynénak egy
csúf kígyógyermeke született először s aztán egy gyönyörű szép kicsi
fiacskája. Nem sokat gondolkoztak a dolgon, a kicsi kígyót kihajították
az ablakon, a kis királyfit pedig aranybölcsőbe tették s úgy mutogatták
mindenkinek boldogan. Senki nem tudta az országban, hogy a királynénak
az elsőszülöttje egy csúf kígyó volt s hogy az most valahol az erdőben
bolyong szegény.

Telt, mult az idő, a fiatal herceg húsz esztendős lett s akkor azt
mondták neki a szülei:

– No, fiam, te már elég idős vagy hozzá, hogy megházasodjál, eredj s
keress magadnak feleséget.

Megfogadta a királyfi a szülei parancsát, befogatott négy paripát
aranyos hintóba s elindult, hogy feleséget keressen magának. Na, nem
messzire haladhatott, mert alig ért el az első keresztúthoz, ott feküdt
keresztben egy óriás kígyó, hogy semerre se lehetett tőle előre jutni.
Megállottak a lovak, kitekint a királyfi a kocsi ablakán s hát, Uram,
Teremtőm, megszólal a kígyó s kérdi a királyfit:

– Hová mégy?

– Semmi közöd hozzá, – mondotta a királyfi – oda megyek, ahova akarok,
mert én királyfi vagyok.

– Fordulj rögtön vissza, – mondotta ismét a kígyó – tudom én jól, hogy
menyasszonyt keresel magadnak, de addig, amíg én meg nem házasodtam, te
ne járj leánynézőbe.

Szörnyen mérgelődött a királyfi, hogy egy kígyó így mer beszélni vele,
de mit volt mit tennie, semerre se tudott előre menni a kígyótól s
szégyenszemre vissza kellett fordulnia.

Elmondta otthon, hogy s mint járt s elhatározták, hogy nem hagyják
annyiban a dolgot, hanem másnap újra megindulnak más úton, hátha nem
állaná ott útjokat a kígyó.

De bizony rosszul gondolták, ha így gondolták, mert a legelső
keresztúton ismét ott feküdt az óriás kígyó, s visszakergette őket. Igy
történt ez harmadnap is: a királyfi újra megpróbálkozott, hogy útra
keljen, de a kígyó aznap is ott hevert s haragosan sziszegte:

– Addig te ne járj leánynézőbe, amíg én meg nem házasodtam!

Mikor a király és felesége meghallották, hogy megint hogy s mint járt a
fiuk, elhatározták, hogy meghívják a palotába a kígyót s valahogy
feleséget szereznek neki.

Azt hitték, jó lesz neki akármilyen rabszolgalány s odaadták a
legcsúfabbat neki, de mikor reggel bementek a szobába, darabokra
szaggatva hevert ott a szegény lány. Bezzeg meggyült most a baja a
királynak s feleségének, hogy honnan szerezzenek a kígyónak kedvire való
feleséget! Kihirdették az egész országban, hogy feleséget keresnek az
óriás kígyónak, s várták a jó szerencsét, hogy valaki majd csak
ajánlkozik.

Élt ebben az időben egy szegény ember, akinek volt egy gyönyörűséges
szép leánya, s egy második felesége, akinél gonoszabb s irígyebb
teremtést messze földön nem lehetett találni. Volt neki is egy leánya,
de az olyan csúf és gonosz volt, hogy senki még csak rá sem tudott
nézni. Haragudott bezzeg a gonosz mostoha az ura leányára, s amikor
meghallotta, hogy a király egy kígyónak keres feleséget, rögtön az
jutott az eszébe, hogy a szép leánykát odaküldi, hadd szaggassa
darabokra az óriás kígyó.

Úgy tett, ahogy elgondolta: felment a király udvarába s bejelentette,
hogy az ő mostohalánya feleségül akar menni a kígyóhoz. Bezzeg örömmel
fogadták ott s másnap korán reggel elküldtek érte. Mikor a szegény
leányka meghallotta, hogy a mostohája milyen sorsra szánta, sírt,
zokogott s csak azért könyörgött, hogy legalább még egy éjszaka engedjék
otthon aludni. Meg is engedték neki nagy sokára s ő, ahogy elérkezett az
este, kilopódzott a házból, elsietett a temetőbe s ott könyörgött az
anyja sírján, hogy valamiképpen segítsen rajta nagy bánatában. Addig
sírt, zokogott, hogy végre elszenderedett, s fel sem ébredt addig, amíg
a nap fel nem kelt. Akkor felugrott vidáman és boldogan, nekivágott a
mezőnek s addig ment, amíg csak három diót nem talált. Azokat gondosan a
zsebébe rejtette s így suttogott magában:

– Ha nagy bajban leszek, egyet a három közül feltörök!

Aztán hazasietett s nyugodtan kelt útra a király embereivel. Amerre
ment, mindenfelé sajnálkoztak szomorú sorsán, de ő csak mosolygott s
bátran lépett a királyi pár elé. Az esküvő napján nagy tüzet rakatott a
kályhába s egy nagy fazék lúgot tett fel rá főni, három vadonatúj
súrolókefét pedig beledobott a lúgba. Ő maga hét hófehér vászoninget
vett magára s úgy ment az esküvőre.

Mikor egyedül maradt a kígyóval, az megszólalt nagy sziszegéssel:

– Későre jár az idő, vetkőzz le s feküdjél le!

– Előbb vetkőzz le te, – mondta a leány.

– Ezt még senki se mondta nekem, – csudálkozott a kígyó.

– Én pedig kérlek téged, – mondta a lány.

A kígyó elkezdett erre fujni, nyögni, sziszegni dühében, de egyszerre
csak lehámlott róla a legfelső bőre. Mikor ott feküdt a bőr a földön, a
szép leány is levetett egy inget magáról s a bőrt belécsavarta. Megint
rászólt a kígyó a leányra, hogy vetkőzzék le, de az megint csak azt
mondta:

– Vetkőzz le te!

Ismét megfogadta a kígyó a felesége szavát s nagy sziszegéssel, fujással
levetette magáról a második bőrt is, aztán a harmadikat, negyediket,
ötödiket, hatodikat… s már úgy feküdt az asszony előtt, mint egy nagy
csomó rongy, mozdulatlanul. Fogta az asszony akkor a súroló keféket,
elkezdte dörzsölni, súrolni teljes erejéből a kígyót s addig súrolta,
amíg a három kefe el nem romlott, s hát, lássatok csudát! amikor készen
volt evvel, egy gyönyörű szép legény állott előtte, aki lelkes szóval
hálálkodott neki a megszabadításáért. Elmondotta a szép legény, hogy ő a
király idősebbik fia, de kígyó képében élt eddig a földön s élhetett
volna a világ végéig is, ha ő meg nem szabadítja.

[Illustration: Egyszerre csak lehámlott róla a legfelső bőr.]

Na, reggel korán küldte a király az emberét, hogy nézze meg, él-e még a
leány, s hát amint az bekukucskált az ajtón, majd meghalt a
csudálkozástól, amikor a sok kígyóbőrt s vászoninget meglátta a földön,
az ágyon pedig egy szép lány meg egy dali szép legény aludott csendesen.
Szaladt mindjárt jelenteni a királynak a dolgot, s bezzeg hogy eszébe
jutott a királynénak a vénasszony beszéde, akinek a tanácsára megette a
hagymákat s bezzeg az is eszébe jutott, hogy az első hagymát héjjastul
ette meg s az lehetett az oka, hogy kígyófia született. Szaladtak rögtön
az ifju párhoz, ölelték, csókolták a fiukat s nem győzték eleget
kérdezni, hogy s mint telt el az élete a szomorú egyedülvalóságban.
Mindjárt kihirdették az egész országban, hogy megkerült a király
idősebbik fia s ő lesz az ország királya, ha meghal az öreg király.

Jó darabig élt a kígyókirályfi boldogan fiatal feleségével a palotában,
nemsokára aztán meghaltak az öregek is s a kígyókirályfi lett a király,
de alig telt el egy esztendő, hadat üzent a szomszéd ország királya. Mit
tehetett a kígyókirály, elindult a háborúba, nagy búval-bánattal
elbúcsúzott szép fiatal feleségétől. De mielőtt utnak eredett, meghagyta
minden szolgájának s szolgálójának, hogy úgy vigyázzanak a feleségére,
amíg vissza nem tér, mint a szemük világára. A feleségének pedig adott
egy pecsétgyűrűt, hogy, ha levelet akar írni neki, avval nyomtassa le,
nehogy valaki más is olvashassa. Azzal elment a király, a szegény
királyné meg otthon maradt nagy bánatban, nagy szomorúságban.

Megtudta a gonosz mostoha hamar, hogy elment a kígyókirály s mert majd
felvetette a méreg s a bosszuság, hogy olyan jó sorba került az ő
mostoha lánya, elgondolta magában, hogy most elmegy hozzá, s akárhogy is
megrontja a szerencséjét. Úgy is tett, ahogy elgondolta, s nagy
hízelkedéssel beállított a királynéhoz, össze-vissza hazudott mindent,
hogy ő előre tudta, hogy a kígyó a király fia s csak el van varázsolva,
s addig-addig hízelkedett, hogy a királyné mindent elhitt neki, amit
mondott s ott tartotta maga mellett a palotában.

Nemsokára két gyönyörű fia született a királynénak, olyan szépek, hogy a
napra lehetett nézni, de rájuk nem. Irt is a királyné rögtön az urának,
hogy milyen nagy öröm érte, de boritékba sem tehette a levelet, bejött a
mostohája s mondotta nagy hízelkedéssel:

– Engedd meg, lányom, hogy vágjak le egy tincset a hajadból, küldjük el
az uradnak, majd megörvend neki.

A királyné meg is engedte, hogyne engedte volna, de abban a
szempillantásban, hogy a mostoha lenyisszentette a hajtincset, mélyen
elaludott. Egyéb se kellett a gonosz asszonynak, egy-kettőre más levelet
írt a kígyókirálynak, amelyben nagy szomorúsággal tudatta vele, hogy két
kutyakölyke született a királynénak. Akkor aztán lelopta a pecsétgyűrűt
a királyné nyakából, lepecsételte vele a levelet s abban a nyomban el is
küldte.

Hej, elszomorodott szegény király, amikor ezt megtudta, de gondolta
magában, ő is csak kígyó képében született, s húsz évet az erdőben
töltött, mégis megváltódott a varázslattól, írt hát haza rögtön, hogy a
királynéra s a két kutyakölyökre úgy vigyázzanak, mint a szemük
világára.

Bezzeg nem várta meg a mostoha, hogy valaki másnak kezébe kerüljön a
levél, ellopta s egy másik levelet dugott belé, amelyben az volt írva,
hogy amint ez a levél megérkezik, rögtön égessék meg a királynét mind a
két gyermekével együtt, s ezt a levelet egyszeribe odaadta a király
leghűségesebb szolgájának.

Hej, búsult a hű szolga, amikor olvasta, hogy mit parancsol neki a
király! Nem tudta, mit csináljon, sajnálta erősen a királynét s a két
gyönyörű gyermeket, de nem mert ellenszegülni a király parancsának. Nagy
máglyát rakatott hát, de ahelyett, hogy a királynét s a fiait égettette
volna el, egy anyabárányt s két kis bárányt égetett el a tűzben. Senki
nem tudott erről a cseréről a palotában, még a gonosz mostoha sem, aki
elhíresztelte mindenfelé, hogy boszorkány volt a leánya s azért égették
meg; a hű szolga pedig azt mondta a királynénak hogy rejtőzzék el, mert
a király azt üzente, hogy amíg ő haza nem érkezik, egy teremtett lélek
se lássa meg őt és gyermekeit.

Szót fogadott a királyné s elbujt a palota legkisebb szobájába a két
gyerekével: senki lélek nem tudta, hogy ő csendesen ott éldegél. Na, így
telt, mult az idő, egyszerre csak hírt kap a hű szolga a királytól, hogy
nemsokára hazaérkezik. Bezzeg, megijedt most, hogy mit szól majd a
király, hogy nem teljesítette hűségesen a parancsát. Mit volt mit
tennie, felment hát a királynéhoz s eléadta neki az igaz valóságot, hogy
az ura meg akarta égettetni a gyerekeivel együtt s most el kell menniök
innen, nehogy itt találja őket.

Elment hát nagy búsan a szegény királyné a két kicsi fiával, ment,
mendegélt, amíg csak egy rengeteg nagy erdőbe nem ért. Erősen elfáradott
szegény, estére is állott az idő s nem tudta, hogy hova hajtsa le ma
éjjel a fejét. Egyszerre csak tűzpislákolást látott, nagy nehezen újra
nekiindult a rengetegnek s nemsokára egy kis kunyhó előtt állott meg,
ahol egy szegény ember éppen vacsoráját főzte a tűz mellett.

– Jó ember, – szólította meg a királyné a szegény embert – nem adnál-e
szállást éjszakára?

Adott biz’ az jó szívvel s nemsokára le is feküdtek mind a hárman a
kicsi kunyhóban. Reggel, mire a királyné felkelt, nem volt ott a szegény
ember, ő szépen feltakarított mindent, ebédet főzött, s úgy várta, hogy
jöjjön haza délre.

Jött is a szegény ember, még pedig lovon vágtatva, nyomában egy kutya,
de olyan szomorú volt a szegény ember arca, az ingjén meg úgy folyt a
friss vér, hogy a királyné meg se merte kérdeni, hol járt. Mikor
asztalhoz telepedtek, a szegény ember ismét tiszta ingben volt, a
véreset pedig beledobta egy nagy vizeskádba. Igy volt ez mindennap
ezután. Véres inggel jött haza a szegény ember, a királyné meg szépen
kimosta neki s megszárogatta, de nem tudta elgondolni, hogy miért olyan
szomorú ez az ember s miért jő minden nap vértől csurgó inggel haza.

Egyszer aztán, amikor éppen ebédnél ültek, megkérdezte tőle, hogy hogy s
mint van ez, de bizony Péter (mert így hívták) nem akarta semmiképpen se
elárulni a titkot. Gondolta a királyné, majd ő is eléadja szomorú
történetét, hátha akkor ő se restelkedik. El is mondott mindent elejétől
végig. Amikor elvégezte, Péter is elkezdette a maga történetét s
elmondotta a királynénak, hogy ő igen rossz ember volt valamikor s
eladta magát az ördögnek. Irást is csináltak róla s most hiába javult
meg, hiába él itt bűnbánóan egyedül az erdőben, az ördög minden áldott
nap magához hívja s véresre veri.

Másnap, amikor ismét szomorú útjára készült Péter, a királyné azt mondta
neki, hogy csak maradjon itthon a két királyfi mellett, majd elmegy ő az
ördöghöz. Semmiképpen se akarta engedni Péter, hogy a királyné olyan
veszedelmes helyre menjen, de az megvígasztalta, hogy van neki három
diója, amit régen az anyja sírján talált s az megmenti, ha nagy bajban
lesz. Azzal felült a Péter lovára, magával hívta a kutyát s ellovagoltak
az erdőben.

Nem sokáig ment, egyszerre csak elébe ugrott az ördög s megszólalt:

– Itt jön Péter lova és kutyája, de Péter nem jött velük!

Egy-két pillanatig szótlanul állott az ördög, aztán rettenetes hangon
kérdezte:

– Mit akarsz te itt?

– A Péter írásáért jöttem, – mondta a királyné.

Hej, elöntötte a méreg az ördögöt s csak úgy üvöltött:

– Menj haza s mondd meg Péternek, hogy holnap itt várom s háromszor
annyi ütést kap tőlem, mint amennyit szokott!

A királyné egyet sem szólt többet, csak feltörte az egyik dióját s hát
egyszeribe lángba borultak az erdő fái, az ördög meg ordítva szaladt
vissza az odujába.

Másnap megint kilovagolt az erdőbe a királyné s csak a tűzön túl látta
az ördögöt, aki most még hatalmasabban ordított, hogy küldje Pétert el,
mert különben ő megy utána. Nem szólt egyet se az asszony, hanem
elővette a második dióját, azt is feltörte s hát még nagyobb tűz lángolt
fel, hogy az ördögnek még messzebb kellett szaladnia. Avval a királyné
megfordult s hazalovagolt. Harmadnap ismét ott volt kora reggel s kérte
az írást az ördögtől, de az most is csak Pétert követelte s úgy
üvöltött, hogy zengett, zúgott belé az erdő.

Nem sokat teketóriázott a királyné most se, csak feltörte a harmadik
diót s hát olyan hatalmas tűz lángolt fel mindenünnen, hogy az ördög nem
menekülhetett semerre se. Most már könyörgésre fogta a dolgot s egy
hosszú faágra ráhúzta a Péter írását, úgy nyujtotta át a tűzön a
királynénak. Mindjárt elhamvadt a tűz s a királyné boldogan vágtatott
vissza az írással. Bezzeg boldog volt Péter is, hogy megszabadult örökre
az ördögtől, nem tudott eleget hálálkodni a királynénak, hogy ilyen nagy
jót tett vele.

Ezalatt a kígyókirály is megérkezett a háborúból s az első kérdése az
volt, amikor belépett a palota kapuján:

– Hol van a királyné s a két kutyakölyök?

Elcsodálkoztak persze, hogy miféle kutyakölyköket keres s elmondták
neki, hogy nem kutyakölykei születtek a királynénak, hanem két gyönyörű
fia, de hát a király azt parancsolta, égessék meg őket.

Elsápadott a szegény király, reszketett egész testében s eléhozatta azt
a levelet, amiben a gonosz mostoha az ő nevében megírta, hogy elégessék
a feleségét s a gyermekeit. Hej, nagy búnak eresztette a fejét szegény,
de mikor ezt látta a hűséges szolga, elmondta a dolgot úgy, ahogy volt,
hogy bárányokat égetett meg a királyné és gyermekei helyett s hogy most
attól való féltében, hogy a király itthon találja őket, elküldte az
erdőbe.

Bezzeg egy percnyi nyugalma nem volt több a királynak, felpattant a
lovára s ellovagolt az erdőbe a felesége után. Ment, mendegélt három
napon s éjen át s egy teremtett lelket nem látott. Negyedik nap érkezett
Péter kunyhajához s Isten nevében szállást kért. Nem ösmerte meg a
feleségét, olyan szegényes ruhában volt s olyan szomorú volt az arca. Az
bezzeg rögtön tudta, hogy az urának ad szállást, de egy szó nem sok,
annyit sem szólt, egy lócára ágyat vetett neki, s a király nemsokára
elaludt.

Keskeny volt a lóca s amint forgolódott a király, lelógott az egyik
karja a földre. Odaszólt a királyné az egyik fiának:

– Tedd fel, fiam, az apád kezét az ágyra!

Odamegy a fiu, de ügyetlenül fogta meg a király kezét s ahogy feltette,
rögtön felébredett. Nem szólt semmit, még a szemét se nyitotta ki,
gondolta, meghallgatja, mit beszélnek. Megint úgy tett, mintha
lecsúszott volna a karja s hát a királyné megint megszólalt:

– Menj, fiam, tedd fel apád kezét, de vigyázz, ne légy olyan ügyetlen,
mint a testvéred, mert még felköltöd álmából.

[Illustration: A királyné az ördögtől visszaszerzi az írást.]

Hát érzi a király, hogy egy kis kéz szép gyöngéden megfogja a kezét s a
mellére teszi. Hej, felugrott most a király nagy boldogan, bezzeg, most
megismerte a feleségét, ölelte, csókolta őt meg fiait s rögtön indultak
haza. Persze, Pétert se hagyták ott, hanem lovastól, kutyástól vitték
magukkal.

Otthon nagy volt bezzeg az öröm, mikor megérkeztek, csak a gonosz
mostoha nem örült, mert még aznap máglyán égették el a beste lelkét.

A kígyókirály még sokáig élt ezután a feleségével s a gyerekeivel nagy
boldogságban, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.




Az első esztendő.

(Zsidó monda.)

Élt egyszer valahol egy jóságos öreg rabbi, akinek Ruben volt a neve.
Egyszer, amint a rabbi sétálgat az utcán csöndesen, békén, megjelenik
előtte a halál angyala, s így szól hozzá:

– Ruben, hallgasd meg, amit mondok néked. Én vagyok a halál angyala, s
eljöttem, hogy elvigyem magammal a te fiadat!

Azt felelte nagy szomorúsággal Ruben:

– Amit Isten akar, azon senki sem változtathat, azt tudom. Bele is
nyugodnám a fiam halálába, csak legalább megházasodhatott volna szegény.

– No, ha csak az a bajod, – felelte az angyal, – azon könnyen
segíthetünk. Szívesen megvárom, amíg megházasodik a fiad, majd csak
azután viszem el.

Nem volt bizony nagy kedve a rabbinak az esküvőhöz, de már megvolt a
menyasszony, s nem is akarta a fia kedvét búra fordítani, hát
megtartották az eljegyzést nagy pompával. Négy hét mulva lett volna a
lakodalom napja, Ruben hát elküldte a fiát, hogy hívjon vendégeket a
nagy napra.

Alig ment az ifju egy-két lépést az utcán, megállítja Éliás próféta az
útjában, s így szól hozzá:

– Hová, hová olyan sebesen, fiam?

– A lakodalmamra hivok vendégeket, – felelte az ifjú.

– Hát nem tudod, hogy neked még a lakodalom előtt meg kell halnod? –
kérdezte Éliás próféta.

– Ha ez Istennek akarata, – felelte a vőlegény, – akkor bizonyára
beteljesedik, hiszen én sem vagyok különb a többinél, akik előttem
haltak meg.

Eliás azonban így válaszolt:

– Adok neked egy jó tanácsot, fiam. A lakodalmi ebédnél leülhetsz te is
az asztalhoz, de se ne igyál, se ne egyél egy falatot se, de még a
szemedet se vesd fel a tányérodról. Megjelenik majd később egy ember a
szobában, fedetlen fejjel, borzas hajjal s össze-vissza tépett ruhában,
de te mégis menj elébe, hajolj meg előtte, vezesd az asztalfőre, a
legelőkelőbb vendégek közé. Ha aztán ő más helyet keres, akkor te ülj
mellé, s járj a kedvében, ahogy csak tudsz. Ez az én tanácsom. Ha
megfogadod, jól jársz.

A legény megigérte, hogy az ő tanácsa szerint cselekszik, aztán
hazatért, de egy árva szót sem szólt arról, hogy kivel találkozott, még
búját sem mutatta, hanem vígan készült az esküvőre.

Amint megesküdött a fiatal pár, a vendégsereg is az asztalhoz ült,
elkezdődött a nagy evés, ivás, vigadozás, csak az ifjú vőlegény volt
szomorú, hallgatag, s egy falatot nem evett, egy kortyot nem ivott.

Nemsokára nyilt az ajtó, s csakugyan belépett az az öreg ember, akiről
Éliás beszélt az ifjunak, rongyosan, piszkosan, mint egy koldus. A fiu
rögtön felállott, s odavezette a fő-fő vendégek közé az öreget, de az
szégyelte ott letelepedni, hanem leült a fiu mellé. Az meg úgy tett,
ahogy Éliás tanácsolta neki: nagy becsületben tartotta az öreget.

Egyszer csak nagy hangosan megszólal az öreg ember:

– Fiam, szeretnék kérdezni tőled valamit.

– Kérdezz hát, – felelt reszketve az ifju.

– Ha egy házat kellene építened, s ahhoz szalmát meg agyagot keverned,
honnan vennéd a szalmát?

– Elmennék egy paraszt emberhez, s annyi szalmát vennék tőle, amennyi
csak kell.

– De hátha az a paraszt, mikor már mind a szalma össze van keverve az
agyaggal, eljönne hozzád, s követelné vissza a szalmáját, mit tennél
akkor? – mondotta az öreg.

– Kifizetném a szalmáját, vagy más szalmát vennék, s azt adnám neki.

– De ha se pénz, se a más szalmája nem kell neki, csak az, amit ő adott
neked, akkor mit csinálnál, fiam?

– Hát bizony, akkor nem tehetnék egyebet, mint hogy széttörjem az
agyagot, s abból kiválasszam a paraszt szalmáját, máskép vissza nem
adhatnám, – mondotta a vőlegény.

– Magad mondtad ki magadra az ítéletet, – szólott az öreg ember. Mert
látod, a paraszt, aki a szalmát adta, nem más, mint a jó Isten, az agyag
te vagy, a szalma pedig a lelked. Most visszakéri Isten azt a lelket,
amit néked adott, s engem, a halál angyalát küldött le érte, hogy vigyem
el hozzá.

Hej, nagy csendesség lett a nagy vigasságból! Mindenki úgy ült a helyén,
mintha odacövekelték volna. Egyedül a vőlegény szólott:

– Ha már elviszel magaddal, engedd meg legalább, hogy a szüleimtől, s a
menyasszonyomtól búcsut vehessek.

– Tedd meg, fiam, megengedem.

Nagy sírás, jajgatás lett a búcsuzkodásból, Ruben rabbi buzgón
imádkozott az Istenhez, a fiatal asszony meg sírt keservesen, aztán
kérdezte a vőlegényétől:

– De hát ki az, aki azt mondja, hogy neked meg kell halnod?

– A halál angyala jött el értem, ott ül, s vár reám. Csak annyi időm
van, hogy elbúcsuzzam tőletek, aztán mennem kell vele.

Avval megölelte, megcsókolta forró könnyhullatás között a feleségét, s
menni akart. Ekkor megszólalt a fiatal asszony: – Várj egy kicsit,
odamegyek én a halál angyalához, s könyörgök neki. Én nem hiszem, hogy ő
meg akarna ölni téged.

Oda is ment nagy bátran, s igy szólt:

– Te vagy az, aki a férjemet meg akarod ölni?

– Én vagyok! – válaszolt a halál angyala.

– No hát, – mondotta az asszony, – ha te vagy, menj is vissza az
Istenhez, aki küldött téged, s juttasd eszébe azt a parancsát, ami a
Thora könyvében van: »Ha valaki megházasodott, egy évig legyen a
hadiszolgálat alól felszabadítva, nehogy elessék a csatában, s feleségét
más ember vehesse el.« Csak nem akarja az Isten saját parancsát
megtagadni, hisz az annyi volna, mintha az összes parancsát
megtagadhatná!

A halál angyalát meghatotta a fiatal asszony beszéde, felment ismét az
Isten szine elé, s a többi angyalokkal együtt kegyelemért könyörgött
hozzá, a fiatal férj életéért.

Az Isten meg is hallgatta kérésüket, adott még két esztendőt az ifjunak,
s így teljesedett a zsoltárnak szava: »Akik félik Istent, azoknak vágyát
teljesíti Isten, s megsegíti szorongattatásukban.«




Világszép Nádszál kisasszony.

(Magyar mese.)

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az óperenciás
tengeren is túl, de még az üveghegyeken is egy sánta arasszal túl, volt
egyszer egy király, s annak két fia. Az idősebbik fiu, ahogy egy kicsit
fölcseperedett s kiserkedett a bajusza, feleségül vett egy szép
királykisasszonyt, de a kisebbiket hiába biztatta az édesapja: azt
mondta, hogy ő addig meg nem házasodik, míg kerek e világon a legszebb
királykisasszonyt meg nem találja.

– No, azt keresheted, – mondta a bátyja, – mert a legszebb
királykisasszonyt én vettem feleségül.

– Hiszen, szép a feleséged, – mondotta a királyfi, – de nem hiszem, hogy
még szebb ne volna ezen a világon.

Hallja ezt a beszédet a kisebbik fiu fölnevelő dajkája, s amikor az
idősebbik királyfi tovább ment, azt mondta a kicsi királyfinak:

– Bizony, jól mondottad, hogy van ezen a világon a bátyád feleségénél
szebb királykisasszony. Csakhogy sem a bátyád, sem a felesége nem
árulják el neked, mert az a világszép királykisasszony a te bátyád
feleségének a huga.

– No, bizony, ha az, megyek is utána.

– Megállj, csak fiam, – mondja az öreg asszony, – nem találod meg azt az
apja házában. El vagyon az rejtve egy nádszálban. Hallottad-e hírét a
Fekete-tengernek? Fekete-tengernek a hetvenhetedik szigetjében vagyon
három nádszál, a középsőben van a világszép királykisasszony, a két
szélsőben a két szobalánya. De ezen a szigeten olyan nagy sötétség van,
hogy a kardodat felakaszthatod rája. Aztán, ha odatalálsz is, egy vén
boszorkány őrzi a három nádszálat, s jobban vigyáz rájuk, mint a két
szemevilágára, mert csak addig ég az élete gyertyája, amíg valaki ezt a
három nádszálat le nem vágja.

Hiszen a királyfinak se kellett egyéb, felnyergelte legjobbik lovát, s
indult még aznap, hogy felkeresse a világszép Nádszál kisasszonyt. Ment
hetedhét ország ellen, estére kelve betért egy rengeteg nagy erdőbe,
rengeteg nagy erdőben egy kicsi házikóba. Nem lakott ott más, csak egy
öreg asszony. Köszön az asszonynak illendőképpen, fogadja az is
nemkülönben, s kérdi:

– Ugyan, hol jársz itt, fiam, ahol a madár sem jár?

– Világszép Nádszál kisasszonyt keresem, aki a Fekete-tenger
hetvenhetedik szigetjében egy nádszálba vagyon elrejtve. Ugyan bizony,
hallotta-e a hírét?

– Sem hírét, sem nevét nem hallottam, édes fiam, de túl a hegyen, kerek
erdő aljában, lakik a néném, az talán hallotta hírét. Hé, Miczi, hopp
elé a sutból! – szólott a macskájának. – Igazítsd útba ezt a legényt.

Kiszökött a macska a sutból, s a királyfi ment utána.

Mire pitymallott, megtalálta a másik öreg asszonyt is. Elémondja, hogy
mi jóban jár. Hallgat, hallgat az öreg asszony, mintha erősen
gondolkoznék, s aztán mondja:

– Hej, fiam, nem érsz te soha oda világon való életedben, ha olyan
paripát nem szerzesz, amely sárkánytejet szopott, égő parazsat evett, s
tűzlángot ivott. De nini, mi van a fejeden? Ihol, három arany hajszál,
ezt a három arany hajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy
kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg erre a magas hegyre, ott a
madzaggal csapd meg a három arany hajszálat, s egyszeribe elébed toppan
a táltos paripa.

Kihúzta az öreg asszony a királyfi fejéből a három arany hajszálat,
odaadja a kilincsmadzagot, megköszöni a királyfi, s meg sem állott, míg
annak a magas hegynek a tetejére nem ért. Ott megcsapja a
kilincsmadzaggal a három arany hajszálat s ím, halljatok csudát! – ég,
föld megrendül, száll a levegőégből nagyerős vágtatással egy aranyszőrű
ménes, aranyszőrű ménesből kiválik egy paripa, szakad a láng a két
orralikán, s nyerít hármat egymásután, hogy megcsendült-bondult belé az
egész világ, s csak elejébe toppan a királyfinak:

– Itt vagyok, kicsi gazdám!

De hallgassatok csak ide, mi lett a madzagból! Szép aranyos kantár, hogy
csak úgy ragyogott, hogy csak úgy tündökölt.

– No, kicsi gazdám, hogy menjek? Úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a
madár? Vagy még annál is sebesebben, úgy, mint a gondolat?

Mondotta a királyfi:

– Mint a gondolat, édes lovam.

– Jól van, jól, kicsi gazdám, tudom én, mi a szíved szándéka. De addig
hiába megyünk a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére, amíg meg nem
jártuk a Napnak fényes pitvarát, s onnét egy égő sugarat el nem hozunk.

Nekiereszkedik a táltos a levegőnek, felszáll, mint a madár, aztán
nekivág, hasítja a levegőt, vágtat, mint a gondolat, s egy jó
szempillantás sem telt belé, megérkeznek a Föld kapujához. Az ám,
csakhogy a Föld kapujában két farkas állott istrázsát, s azt mondták,
hogy addig be nem eresztik a kapun a királyfit, amíg két font húst nem
ad a lovából. Gondolja a királyfi, bizony, nem adok én a lovam húsából,
inkább adok a magaméból. Kivette a zsebéből csillagos bicskáját,
kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak:

– Most már mehettek, – mondták a farkasok. Repült a táltos, s ím,
jóformán be sem húnyta a szemét a királyfi, megszólal a táltos:

– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, itt vagyunk a Napnak fényes
pitvarában.

Leszáll a királyfi s hát ott a Nap pitvarában van egy arany kád, arany
kádban tűzfürdő: megfürdött abban; gyémánt szegen arany törülköző: abban
megtörülközött; ezüst polcon arany fésű: azzal megfésülködött; s vala
ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát. De Uram, Teremtőm,
halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba egy haragos öreg ember,
bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti
magát a tükörben, nagy mérgesen ráfuj, kerekedik rettentő nagy szélvész,
s úgy elfujja lovastól, mindenestől, hogy hetvenhétezer mérföldig sem
ért földet a talpuk. Akkor meg leestek, olyan sötét lyukba, hogy sem
eget, sem földet nem láttak.

Hej, búnak ereszkedik a királyfi! Azt hitte, hogy soha, míg ez a világ s
még két nap, meg nem látja az áldott fényes napot, nem hogy annak egy
sugarát a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére vihesse. Csúszva, mászva
tapogattak elébb-elébb, hol kígyóra, hol békára léptek, s mikor vagy hét
nap s hét éjszaka eltelhetett, akkor értek egy nagy vaskapuhoz. Na, ide
ugyan elcsúszhattak, mászhattak, mert itt meg egy százfejű sárkány
állott istrázsát. Az ugyan által nem ereszti a kapun.

Sóhajtozott, tűnődött a szegény királyfi, hogy most már mit csináljon.
Tapogatott erre, tapogatott arra a kezével, hátha másfelé mehetne, s ím,
egyszerre valami pálcácska akad a kezébe. Az ám, nem pálca volt ez,
hanem furulya. Nagy bújában, bánatjában belefujt a furulyába, s hát az
olyan szépen szólt, hogy annál az angyalok se muzsikálhatnak szebben. S
mit gondoltok, mi történt? Az történt, hogy a százfejű sárkány szépen
lefeküdött a földre, egy feje sem mozdult meg, úgy hallgatta a
furulyaszót. De, bezzeg, nekibátorodott a királyfi is s a vaskapun
szépen kisétált.

Hát ahogy keresztülment a vaskapun, nyiladozni kezd a sötétség, s mit
látnak szemei? Jön elébe egy szépséges leány, aki nem vala más, mint
maga a Hajnal, a Napnak legszebb s legkedvesebb leánya. Hogy történt,
mint történt, én bizony nem tudom, úgy láttam, mint ma, elég az, hogy
megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas
lovára, s vitte hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta
gyönyörüséges szép tartományokon keresztül. Először levitte a rézerdőbe.
Ott dolgoztak a Nap favágói, vágták, döngették a fákat, rakták a
szekerekre, s vitték a Nap konyhájára. Innét vitte az ezüsterdőbe. Ottan
ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb dalokat, s az ezüstfák háromszor
egymásután szépen meghajoltak Hajnal előtt. Ezüsterdőből az aranyerdőbe
vitte. Csengett is az az arany madarak énekétől, s Hajnal előtt a fák
háromszor egymásután szépen meghajoltak.

Ennek az aranyerdőnek a közepén volt a Hajnal kertje, ennek a kertnek a
közepén a Hajnal gyémántpalotája, s ahogy megérkezett Hajnal,
összegyűltek mind a ragyogó csillagok, azután intett Hajnal, leszállott
a levegőégből bíboros fellegkocsi, bíborosfellegkocsiban volt az
aranylóca, arra ült a királyfival, s azután úgy szállottak feljebb,
feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ottan
kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a királyfi hajába s
mondotta:

– Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod világszép Nádszál
kisasszonyt. – S ím, abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, ott
terem a királyfi táltos paripája, fölpattan rá a királyfi s vágtattak
hetedhét ország ellen, a Fekete-tenger felé. Hanem egyszer csak
megszólal a táltos s mondja:

– Hallod-e, kicsi gazdám, mindjárt ott leszek a Fekete-tenger
hetvenhetedik szigetjén, de jól vigyázz, úgy vágj a három nádszálhoz,
hogy egyszerre vágd le, mert különben vége az életednek. Azt a három
nádszálat pedig fel ne hasítsd, míg valami vízhez nem érünk, mert, ha
vizet nem tudsz adni nekik, szemed láttára szörnyet halnak mind a
hárman.

Hét nap s hét éjjel vágtatott a táltos, akkor értek a Fekete tenger
hetvenhetedik szigetére. Na, ez a sziget csakugyan olyan sötét volt,
hogy a királyfi felakaszthatta volna rá a kardját. De a királyfi levette
a süvegét, megvillant a hajába font napsugár, s lett egyszerre ragyogó
világosság. Hát csakugyan ott van a sziget közepén három nádszál, s
amint a királyfi odaér, a három nádszál szépen meghajlik előtte, pedig
szellő sem fújt. Kirántja a kardját a királyfi, megsuhintotta, s egy
csapásra tőből levágta mind a három nádszálat. S im, a három nádszál
tövéből fekete vér bugyogott ki s valami keserves jajgatás hallatszott a
földből. Az a fekete vér a vén boszorkány vére volt; a keserves jajgatás
az ő jajgatása volt. No, ez ugyan nem árt senki léleknek, bátran
visszaindulhatott tőle a királyfi. Szépen az ölébe fektette a három
nádszálat s mondotta a lovának.

– No most, édes lovam, vigy az én hazámba; rég nem láttam apámat,
anyámat.

Vágtatott a táltos hetedhét ország ellen, a királyfi meg csak nézte,
nézegette a három nádszálat, szerette volna felhasítani, hadd lássa,
csakugyan leány van-e bennük? Hátha csak hiába idebolondították a
Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére? Ő bizony elővette csillagos
bicskáját, felhasított egy nádszálat, s kiesett belőle egy gyönyörüséges
szép leány, világszép Nádszál kisasszony egyik szobalánya. Az volt az
első szava:

– Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!

De csak most ijedt meg igazán a királyfi! Adott volna vizet, de nem volt
sehol. Egy jó szempillantás sem telt belé, meghalt a leány, a két
nádszálból pedig keserves sírás hallatszott. A szegény leányt siratták
bizonyosan. Búsult a királyfi, majd felvetette a búbánat. Költögette a
leányt, ébresztgette, de hiába, nem ébredt fel. Leszállott a lováról,
sírt ásott a kardjával s eltemette a leányt.

Aztán mentek tovább s az ördög szállott-e belé, vagy mi, a jó Isten
tudja, felhasította a másik nádszálat is. Éppen úgy járt, mint először.
Nem tudott vizet adni neki s a világszép Nádszál kisasszonynak meghalt a
másik szobalánya is. No, de most megfogadta a királyfi, hogy a harmadik
nádszálra vigyáz, mint a szeme világára. Hogy azt addig fel nem hasítja,
míg valahol forrásvízhez nem érnek. Hej, pedig úgy szerette volna látni
a világszép Nádszál kisasszonyt! De amerre mentek, mindenütt szörnyű
nagy pusztaság volt. Nem láttak egy csepp vizet, majd meghaltak a nagy
szomjuságban. Hanem egyszerre csak leszállott a táltos a levegőégből,
éppen egy forrásvíz mellé.

[Illustration: – Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!]

– No, édes kicsi gazdám, most felhasíthatod a nádszálat. De elébb meríts
vizet a süvegedbe.

Telemeríti süvegét a királyfi, aztán szépen felhasítja a nádszálat,
nehogy megsértse a világszép Nádszál kisasszony gyönge testét, s im,
csak kipattan a nádszálból egy olyan szépséges szép leány, amilyent még
emberi szem nem látott. Ott mindjárt egymás nyakába borultak.

– Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagy harang válasszon el minket!

Aztán felültek mind a ketten a táltos paripára, s a táltos egyet ugrott,
kettőt szökött, leszállott a királyfi apjának az udvarába.

Ott ült éppen a király a palota tornácában, ott ült az idősebbik fia is
s a menye is, de bezzeg volt álmélkodás! Már el is siratták a királyfit,
nem hitték, hogy valaha lássák. S íme, megkerült. Elhozta a legszebb
királykisasszonyt kerek e világon. Örült az öreg király, s mit csináljon
a fia, meg a menye, örültek azok is. Csaptak lakodalmat, hét országra
szólót, húzták a cigányok, járták a legények s leányok, még ma is
járják, ha ugyan birják.

Itt a vége, fuss el véle.




Az átok.

(Welszi mese.)

Réges-régen élt Pantamasban egy öreg ember. Jól élhetett volna, volt
nagy gazdasága, de mi öröme volt benne, ha a tündérek minden áldott
éjjel a földjére jártak táncolni s mindent letapostak? Gondolkozott az
öregember, hogy ugyan mit is csináljon, de mert semmi okos nem jutott az
eszébe, elment egy híres boszorkányhoz s attól kért tanácsot. A
boszorkány gondolkozott egy darabig, aztán azt mondta neki:

– Lesd meg, fiam, a tündéreket s ha még egyszer ott látod őket, szántsd
fel azon a helyen, ahol táncoltak, a földet vesd be búzával, s ne félj,
nem jönnek többet oda.

Megtette az öreg, amit a boszorkány tanácsolt, s hát igaza volt a vén
banyának: nem jöttek oda többet a tündérek. Boldog volt az öreg, hogy
olyan szépen elmult a veszedelem, s mindennap kijárt a földre, hogy
nézegesse a vetést. Egy nap, mikor már estvéledett, éppen hazatérőben
volt a mezőről, egyszerre csak előtte termett egy pirinyó emberke vörös
ruhában, aki a kezében egy hegyes kardot szorongatott. A kardot az
öregember mellének szegezte s így szólt:

[Illustration: A tündérek minden éjjel a földjére jártak táncolni.]

– Vigyázz magadra, mert nem kerülöd el a bosszunkat! – s avval eltünt.

Először nagyot nevetett az ember a kis emberkén, de aztán, amikor a
szavaira gondolt, elkomolyodott, s nem érezte valami bátorságosan magát.

Na, telt, mult az idő, a tavaszból nyár lett, a nyárból ősz, mind
megérett a gabona, s az öregember nagyban készülődött az egész
családjával, hogy másnap learatják a búzát. A kis vörös öregemberre nem
is gondolt már, szégyelte is magát, hogy félni tudott tőle. Hát, ahogy
lefekszenek az aratás előtt való este s mind elalszanak, egyszerre csak
megroppan az egész ház, mintha össze akarna roskadni, kiugranak nagy
ijedten az ágyból, s hallják, hogy valaki azt mondja:

– Vigyázzatok, mert a bosszu közeledik!

Néztek jobbra-balra, de bizony senkit se láttak, aztán nagy remegve
ismét lefeküdtek. Hát, amikor másnap kimennek aratni a mezőre, még csak
egy szál búza se volt sehol, fekete hamu fedte az egész földet!
Keresztül-kasul járta az öreg a földet, hogy ugyan ki égethette el ezt a
sok drága búzát, s egyszerre csak ismét előtte termett a kis vörös
emberke, a mellének szegezte a kardját s mondta:

– Ez csak a kezdete volt a bosszunknak, lesz még folytatása is!

Elfehéredett a szegény öreg, mint a fehérített vászon s elkezdett
könyörögni a kis embernek, hogy így s úgy, ne tegyék tönkre, inkább
megengedi, hogy a tündérek örökké ott táncoljanak ezután a földjén.

– Ez nem elég, – felelte szigorúan a kis ember – a királyom annyira
megharagudott reád, hogy téged is el akar varázsolni s ezen már senki
nem segít.

Zokogni kezdett a szegény ember, s addig-addig könyörgött a kis
embernek; mígnem az megigérte neki, hogy megkéri a királyt, változtassa
meg a szavát.

– Három nap mulva, mikor a nap leszáll, várj itt reám, akkor itt leszek
a király válaszával, – mondotta az embernek és eltünt. Harmadnap
csakugyan megjelent az emberke s így szólt a remegő gazdához:

– A királyom nem engedte el a büntetést, de avval enyhítette, hogy, ha
te nem akarsz megszenvedni érte, átszáll ez az átok a családodra s majd
valamelyik fiad vagy unokád fog szenvedni érted!

Ez a szabadulás igen megtetszett az öregnek, ő bizony nem gondolt a
maradékaira, hanem szépen hazament, s nem szólt senkinek. Sok-sok évig
élt még azután s amikor meghalt, a fiai nagy sírással kísérték ki a
temetőbe. A tündérek ismét ott táncoltak minden éjszaka s folyton azt
énekelték:

– Vár a bosszu, vár, tireátok vár!

De bizony az öreg fiai úgy megszokták már ezt az örökös éneket, hogy nem
is féltek tőle, s egymásután haltak meg késő öregségben, mind ahányan
voltak.

Több száz esztendő elmult már, mikor Madoc, az ükunokája az öregnek
éppen a lakodalmát tartotta egy gyönyörű leánnyal s nagy vígságban
voltak mind az asztal körül, amikor egyszerre a patak zúgásából mindenki
tisztán hallotta ezeket a szavakat:

– Nemsokára üt a bosszu órája!

Mindnyájan az ablakhoz szaladtak, de most már csak a patak csobogása
hallatszott, semmi más. Ismét visszaültek a lakodalmas asztalhoz, ettek,
ittak, vígan voltak, de egyszerre recsegni-ropogni kezdett a ház, mintha
össze akarna dőlni, s ugyanaz a hang, amelyet előbb hallottak, újra
megszólalt:

– Üt már a bosszú órája!

A vendégek persze annyifelé szaladtak, ahányan voltak, magát a
menyasszonyt is hazakísérte Madoc a szüleihez, hogy ne kelljen ebben a
félelmetes házban maradnia.

Várták, várták Madocot a szülei haza, amikor a menyasszonyát
hazakísérte, de bizony azt várhatták, nem jött az meg se reggel, se
este. Tűvé tették az egész falut, de nem volt egy teremtett lélek sem,
aki látta volna; keresték, kutatták mindenfelé, de sehol még a lába
nyomát se látták.

Elmentek az öregek egy vén remetéhez, hogy attól kérjenek tanácsot, hol
keressék egyetlen fiukat, s a remete így válaszolt:

– Hiába keresitek Madocot, szegény emberek, mert egy régi átok
teljesedett be rajta s ti soha, míg ez a világ világ lesz, őt többet meg
nem látjátok. Gondoljátok azt, hogy meghalt, bár valamikor, tán sok száz
év mulva, elő fog kerülni, dehát ti azt úgy sem éritek meg.

A két szegény öreg nagy búsan hazament, s csakugyan úgy is történt,
ahogy az öreg remete mondotta. Évek teltek, multak egymásután, de
Madocnak semmi híre se jött, mindenki elhitte, hogy meghalt, csak a
menyasszonya várta hűségesen. Minden áldott nap kiment egy nagy hegyre,
onnan tekintgetett szerte-széjjel, hogy vajjon nem látja-e meg valamerre
Madocot, s mindennap szomorúbban tért haza. Szeme elhomályosodott a sok
sírástól, haja megőszült az évek multával, aztán ő is meghalt s Madocnak
minden rokona, anélkül, hogy valamit is hallottak volna róla,

Pedig Madoc élt! Mikor hazafelé ment a menyasszonyától, egyszerre csak
tündéri szép zene hangjai ütötték meg a fülét, megállt, hallgatódzott s
mind közeledett az égi hangok felé. Egy barlanghoz ért, onnan zendültek
ki a hangok, s őt annyira elbájolta, hogy csak ment, ment, mindég
beljebb.

Amint beért a barlang belsejébe, ott se látott semmit, csak a zenét
hallotta. De egyszerre csak eszébe jutott, hogy a szülei már aggódni
fognak, hogy ilyen sokáig nem tért haza, s indult ki a barlangból.
Odakint délre sütött a nap, pedig éjszaka volt, amikor bement a
barlangba. Csudálkozott nagyon, sietett is haza, s hát amint nagy futva
beront a házba, egy ősz, öreg embert pillant meg a kályha mellett. Az
öreg rákiáltott:

– Hát te miért futsz úgy, mintha kergetnének?

Madoc visszahökkent: egy idegen ember ült ott, s a szoba is egész idegen
volt neki. Bátortalanul szólalt meg, mert érezte, hogy itt valami
csudának kellett történnie:

– Én Madoc vagyok!

– Madoc? – mondotta az öreg fejcsóválva – semmiféle Madocot nem ismerek
errefelé. Régen mesélte az öregapám, hogy élt itt egyszer egy Madoc s az
úgy eltünt, hogy soha meg nem lelték. De van annak már száz esztendeje
is.

Madoc zokogva ült le egy székre, s az öregember vígasztalva topogott
hozzá, de mikor megérintette a vállát, egyszerre összeomlott, mintha
homokból lett volna.

Egy marék hamu maradt a helyén…




A hűség jutalma.

(Újgörög mese.)

Volt egyszer egy szegény ember, de olyan szegény, hogy még csak annyi
pénze sem volt, hogy olajat vegyen a lámpásába s meggyujtsa az ő
szentjének. A szegény ember mit gondolt, mit nem, hogy lámpást
gyujthasson az ő szentjének, eladta egyetlenegy fiát egy gazdag basának.
Szép volt, okos gyermek volt a fiú s annyira megtetszett a basának, hogy
amikor nagyra nőtt, elhatározta, hogy egyetlen leányát feleségül adja
neki. A gyermekek szerették is egymást, jobban, mintha igazi testvérek
lettek volna. Ha az egyiknek egy dinnyéje volt, a világért meg nem ette
volna: megosztotta a másikkal.

Szép volt a basa leánya is, szép és okos leány. Híre ment az egész
országban a szépségének, az okosságának. S egyszer csak mi történt? Jött
egy hatalmas, gazdag basa s megkérte a leány kezét a fia számára. A
leány apja bizony ingadozni kezdett. Gondolta magában: – Mégis csak jobb
gazdag emberekkel atyafiságba keveredni, mintha egy szegény ember fiának
adja a leányát s oda is igérte a leány kezét.

Amikor ezt a szegény fiú meghallotta, hej, nagy búnak eredett szegény
feje! Nagy bújában, bánatjában otthagyta a basa palotáját, kiment a
mezőre, ahol a basa juhnyája legelészett, ottan felöltözött juhászruhába
s attól kezdve a juhokat őrizgette. Minden nap elhaladott a basa
palotája alatt a nyájával, aztán leült egy nagy platánfa alá s, amíg a
juhai legeltek, csak nézett, nézett nagy szomorúan a világba. Nézte,
nézte, hogy hulldogálnak a levelek a platánfáról. Egyszer, amint ott
üldögélt a fa alatt, a basa leánya kinézett az ablakon s lekiáltott:

– Hé, juhász, gyere fel hozzám!

A juhász felment a palotába, de amikor az ajtón benyitott, megállott az
ajtó mellett, nem mert rálépni a szőnyegre.

– Gyere beljebb, – mondotta a leány – ne állj meg az ajtó sarkában.
Gyere, ülj ide mellém a diványra.

– Hogy mennék én oda, hogy ülnék én a diványra, – mondotta a legény, –
nem látod, hogy bocskor van a lábamon? Csak nem piszkolom be a
szőnyeget!

Akkor a leány kiszaladott a szobából, behozott egy pohár vizet, ebbe a
pohár vízbe titkon beledobta a mátkagyűrűjét és kínálta a legényt:

– Igyál, juhász!

– Nem iszom, – mondotta a legény – hogyan érinteném én meg a szájammal
ezt a szép poharat? Még bepiszkolnám!

Hiába beszélt a leány, hiába kinálta, erőltette, a legény nem ivott a
vízből! Megharagudott a leány erősen s kiszidta a legényt a palotából,
de másnap reggel ismét ott ült ez a platánfa alatt. Nézte, nézte, hogyan
hulldogálnak a levelek a fáról. A leány meg ismét lekiáltott hozzá.
Mondotta neki:

– Gyere fel, juhász! Tegnap megbosszantottál, de azért csak gyere fel.
Húzd le a bocskorodat, ülj mellém a diványra.

A legény lehúzta a bocskorát, felment a palotába, leült a leány mellé a
diványra, aztán elkezdettek beszélgetni. Beszéltek erről, arról,
mindenről, aztán a leány ismét megtöltötte a poharat vízzel, titokban
beledobta a mátkagyűrűjét. Kinálta a legényt:

– Igyál, juhász, igyál!

De a legény azt mondotta:

– Nem iszom, félek, hogy bepiszkolom a poharat.

– Egyébtől félsz, te legény! Bizonyosan attól, hogy méreg van a vízben,
úgy-e? Na, nézd, először én iszom belőle! – Kiitta a víznek a felét,
aztán a másik felét odanyujtotta a juhásznak.

– No, nesze, idd ki utolsó cseppig.

A juhász most ki is hajtotta a poharat az utolsó cseppig s a gyűrű a
szájába esett.

– Hát ez mi? – kérdezte a juhász. – Mit jelent ez?

Hej, szörnyen megharagudott a leány, hogy még most sem tudja, hogy mit
akar ez jelenteni! Haragos szavakkal kiszidta a palotából, de a juhász
magával vitte a gyürüt s amikor lement a nyájához s leült ismét a fa
alá, lánccal az övéhez kötötte a gyűrűt, aztán szép csendesen
hazaterelte a nyáját.

Következő reggel a leány bement a szüleihez s mondotta nekik:

– Nektek egyetlenegy leányotok van s egyetlen leányotokat két embernek
igértétek oda. Én pedig azt mondom nektek, hogy azt tegyétek, amit én
akarok, mert másképen szörnyű halálnak halálával halok meg. Mondjátok
meg a basának, adjon a fiának ezer piasztert, én is adok a juhásznak
ezret, menjen mind a kettő világgá, s amelyik ezzel a pénzzel több pénzt
szerez, az legyen az én uram.

Amikor a szülei látták, hogy a leány nem tréfál, szóltak is a basának,
hogy adjon a fiának ezer piasztert, hadd menjen, próbáljon szerencsét. A
basa bele is egyezett. A leány is adott ezer piasztert a juhásznak s a
két ifjú elindult világgá. A basa fia nagy kisérettel indult útnak,
harminc lovas vitéz kisérte s rengeteg sok holmit vittek magukkal. A
juhász gyalogszerrel indult. A hátán volt egy tarisznya, a tarisznyában
egy kevés kenyér, így indult világgá. Hanem azért egyszerre érkeztek egy
városba, mégpedig Janinába.

Ott a basa fia beült egy vendégfogadóba, élt nagyúri módra. Reggelre
elköltött háromszáz piasztert, ebédre százat, vacsorára ezret, amikor
aztán elmult két-három nap, mondotta neki a juhász:

– Jó lenne, ha tovább mennénk s megmutatnók hogy melyik szerez több
pénzt.

– Nem megyek én, – mondotta a basa fia – jól érzem én itt magamat. Eredj
csak te, szerezz, amennyi neked teszik, mit bánom én.

Elindult a juhász egymagában, ment hegyeken völgyeken, erdőkön-mezőkön
által. Egyszer aztán egy nagy hegynek az aljában megállapodott. Fáradt
is volt, szomjas is volt szörnyen, nem tudott tovább menni.
Leheveredett. Amint ott hevert, egyszerre csak jön egy öreg ember.
Megáll mellette, kérdi:

– Hát te, fiam, hol jársz, merre jársz?

– Adj egy csepp vizet, – mondotta a juhász – olyan szomjas vagyok, úgy
eltikkadtam, hogy beszélni sem tudok.

– Nézd, fiam, emitt van egy forrás, eredj, igyál ebből, – mondotta az
öreg ember.

A legény feltápászkodott, elment a forráshoz s ámbátor szörnyen szemetes
volt annak a forrásnak a vize, ivott belőle. Aztán elbeszélte az öreg
embernek az ő történetét. Elmondotta, hogy miért indult világgá.

– Hát mennyi pénzed van? – kérdezte az öreg ember?

– Éppen ezer piaszter, – felelt a legény.

– Na, fiam, nesze, adok neked még ezer piasztert, menj el ebbe s ebbe a
városba, ott aztán kérdezősködjél az után a kávéház után, amelyik
kávéház gazdájának majma van. Ott kérdezd meg a kávéház gazdájától, hogy
mennyiért adja neked a majmát. Bizonyos lehetsz abban, hogy amikor
megnézi a ruhádat, a szemed közé kacag s azt mondja majd, hogy kétezer
piaszterért neked adja. Te abban a pillanatban vedd ki a kétezer
piasztert, olvasd le tanuk előtt s ha nem akarja a majmot általadni,
eredj törvényre s panaszold be.

A legény úgy tett, ahogy az öreg ember tanácsolta. Elment a városba,
felkereste azt a kávéházat, hát csakugyan ott volt a majom. Megigérte a
kétezer piasztert, tanuk előtt oda is igérte a gazda, de, amikor
leszámolta a pénzt, nem akarta általadni. Hát, jó, elmentek törvényre s
bezzeg, hogy a törvény neki ítélte a majmot! Azzal szépen fogta a majmot
a legény s elment vissza az öreg emberhez.

– Na, fiam, látom, hogy megszerezted a majmot, – mondta az öreg ember –
de hát ennek a fele az enyém, most már osszuk el.

– Úgy van, ez az igazság, – mondotta a legény.

Az öreg ember kést vett elő, kettéhasította a majmot a fejétől a
farkáig, két egyenlő részre. Az egyik felét adta a legénynek, a másik
felét megtartotta magának. De a legény a felét sem akarta megtartani,
eldobta.

– Ha egy róka húsáért ötszáz piasztert kapnék s a bőréért egy piasztert,
– mondotta a legény – még akkor sem kapnám vissza a pénzemet, mert
hiszen ez a fele hús éppen két róka.

Nevetett az öreg ember s mondotta:

– Jó, jó, gyere csak velem, menjünk be a kunyhóba.

Bementek. Ott ételt, italt vett elé az öreg ember, megvendégelte a
legényt, aztán kivette a majomnak az agyát, abból csinált valami
kenőcsöt s azt odaadta a legénynek:

– Na, fiam, nesze, tedd el ezt a kenőcsöt. Ezzel már most világnak
mehetsz. Aki vak emberrel találkozol, annak a szemét ezzel a kenőccsel
kend be, egyszeribe megjön a szemevilága. Ne szabd meg előre, hogy mit
kívánsz a vak embertől, elégedjél meg azzal, amit fizetnek majd neked.

A legény megköszönte az öreg embernek nagy jóindulatát, azzal
elbúcsúzott tőle, ment, mendegélt s addig ment, amíg a tenger partjára
ért. Nem messze a tenger partjától volt egy sziget. Éppen akkor indult
el egy nagy csónak, abba beleült, hogy menjen át a szigetre, de amikor a
szigetre átment s fizetnie kellett volna a csónakosnak, csak akkor
jutott eszébe, hogy egy fillér sincs nála. Pedig négy tallért kellett
fizetni az átszállításért.

– Na, bizony, ha nincsen pénzed, – mondotta a csónakos – vissza is
viszlek oda, ahonnét elindítottalak.

Indult is vissza a csónak, de amint ment visszafelé a tengeren,
egyszerre csak meglát egy vak embert a legény. Megszólítja:

– Ha kifizeted az átkelésnek az árát, meggyógyítlak, visszaadom a szemed
világát.

– Csak gyógyíts meg, – mondotta a vak ember – ne félj, nem leszek
háládatlan.

Azzal bekente a vak embernek a szemét s íme, abban a pillanatban megjött
a szeme világa! Kapott ezért ötven piasztert, abból kifizette a
csónakosnak a négy tallért s ez meg szépen általvitte a szigetre. Itt
aztán elindult a legény, ment erre, arra, mindenfelé, bejárta az egész
szigetet s ahány vak embert csak talált, azokat sorban mind
meggyógyította. Ettől is kapott valamit, attól is kapott valamit, nem
törődött vele, hogy mennyit. Egyszer aztán hallja, hogy egy rettentő
gazdag ember van a szigeten, aki már huszonöt esztendeje nem lát; aki a
világnak már minden csudadoktorával gyógyíttatta magát s azok mind nem
tudták helyrehozni a szemevilágát. Most is éppen hallotta, három doktor
van nála, gyógyítják, kuruzsolják, de hiába. Ment a legény egyenesen a
gazdag ember palotájába, ottan jelentette magát, de a cselédek nem
akarták beereszteni. Azt mondották neki:

– Mit akarsz te? Itt van a világ három leghíresebb doktora, azok sem
tudnak semmire menni.

El akarták kergetni, de addig erősködött a legény, hogy mégis csak
beeresztették. Ahogy bement a gazdag emberhez, elémondotta: ki s mi ő,
hogy s mint jutott a csudaorvossághoz, engedje meg, hogy kenje meg a
szemét. A vak ember meg is engedte s íme, ahogy egyszer bekente, kezdett
nyiladozni a szeme világa. Bekente egymásután hatszor s íme, látott
tisztán, tökéletesen.

– Na, édes fiam, – mondotta a gazdag ember – huszonöt esztendeje, hogy
nem láttam Isten áldott napját. Ezt neked köszönhetem. Úgy sincs
gyermekem: fiamnak fogadlak. Minden vagyonom legyen a tied.

– Köszönöm, – mondotta a legény – de nekem vissza kell mennem az én
hazámba, mert van ott egy leány, akinek én megigértem, hogy feleségül
veszem.

– Hát, fiam, ha nem maradhatsz itt, adok én neked annyi pénzt, amennyit
csak elbírsz.

Azzal a tarisznyáját, övét megtöltötte színarannyal, aztán elkisérte a
legényt a tenger partjára. Ott a tengerparton hatvan hajója volt a
gazdag embernek. Kérdezte:

– Akarod-e, hogy mind a hatvan hajót neked ajándékozzam?

Mondotta a legény:

– Ha nekem ajándékozod, köszönettel fogadom.

Azzal felszállott az egyik hajóra, elindult, utánament a többi s meg sem
állott, amíg ki nem kötött a tenger partján.

Ment egyenesen az öreg emberhez, ottan megosztozott vele, harminc hajót
adott az öreg embernek, harminc hajó maradott neki. Akkor kiürítette a
tarisznyáját is, ki az övét is és ami pénz ebben volt, azt is
becsületesen megosztotta az öreg emberrel. Amikor szépen megosztoztak,
megköszönte a legény az öreg embernek minden jóságát s nagy
hálálkodással elbúcsúzott tőle, hogy menjen vissza a menyasszonyához.
Visszafelé mentében betért abba a városba, ahol a basa fiától elvált.
Hej, Istenem! Milyen állapotban volt a basa fia! Tartozott az egész
városnak. Már nem is adott neki senki semmit. Éhezett, szakadott le a
rongy róla. De a legény kifizette a basa fiának minden adósságát,
felöltöztette szépen, hanem elébb kikötötte:

– Csak akkor fizetem ki minden adósságodat, akkor öltöztetlek fel, ha
megengeded, hogy a pecsétemet rásüssem a homlokodra.

– Ne, azt ne tedd, – mondotta a basa fia – ne gyalázz meg. Süsd a
pecsétet a hónom alá, ahol nem látják az emberek.

– Jól van, – mondotta a legény – hát a hónod alá sütöm.

Megmelegítette a pecsétet s rányomta a basa fiának a hónaaljára. Azzal
Istennek ajánlotta s ment vissza a menyasszonyához.

Hanem, amíg a tengeren ment hajóival, a basa fia lóra kerekedett s három
nappal hamarább ért haza. Rögtön ment a leány palotájába s azt hazudta,
hogy a juhász meghalt a tengeren, ne is várjanak rá hiába, tartsák meg a
lakodalmat. A leány apja csakugyan belé is egyezett; készültek is a
lakodalomra erősen. De éppen az nap, amelyre a lakodalmat tűzték s a
basa fia s a nagy vendégsereg felmentek a palotába, aznap kötött ki
harminc hajójával a legény. Nagy híre ment ennek, hogy megérkezett egy
ifjú, akinek harminc hajója van.

Egyszeribe lementek a tenger partjára. Lement a basa is, sokan csődültek
össze s merthogy látták, hogy valami igen gazdag ember lehet az, akinek
annyi hajója van, meghívták a lakodalomra nagy tisztességgel. Nem
ismerték meg a legényt, merthogy olyan szép, aranyos, gyémántos ruhába
volt öltözve. Ki gondolta volna, hogy a juhászlegény legyen az? Éppen
kezdődött a lakodalom, amikor a legény aranyos, gyémántos ruhájában
belépett a palotába. A leány csak ránézett, megismerte azonnal a
legényt. Felugrott az asztal mellől, szaladott a legény elé, nyakába
szökött.

– Ihol van, ihol van az én édes mátkám!

Hej, lett egyszerre nagy felfordulás a palotában!

– Hiszen te azt mondtad, hogy meghalt ez a legény! – förmedett a basa
fiára a leány apja.

– Te mondtad azt? – kérdezte a legény. – Tudjátok-e, hogy mi van ennek a
hóna alatt? Mutasd csak meg!

Egyszeribe lehúzták róla a drága köntöst, nézték a hónaalját s íme,
rajta volt a juhászlegény pecsétje. Bezzeg, hogy kikergették a palotából
a basa fiát, de a vendégsereg ottmaradt s megtartották a lakodalmat a
juhászlegénnyel. Mikor azonban a vendégsereg eloszlott s a juhászlegény
a feleségével visszavonult a szobájába, egyszerre csak kopogtat az ajtón
valaki.

– Ki vagy? – kérdezte a juhászlegény.

– Én vagyok, – válaszolt valaki.

A juhászlegény megismerte a hangjáról, hogy ez az öreg ember. Egyszeribe
kinyitotta az ajtót.

– Na, fiam, eljöttem osztozni. Eddig is becsületesen megosztoztál velem,
már most tudod-e, hogy a feleségednek is a fele az enyém? Éppen úgy el
kell osztanunk, ahogy elosztottuk volt a majmot.

A juhászlegény megdöbbent. Arca elfehéredett, mint a fehér vászon, de
nem szólt semmit. Elővette a kését és végig akarta hasitani a feleségét,
de az öregember megragadta a kezét. Mondotta neki:

– Állj meg! Csak a hűségedet akartam próbára tenni. Ne bántsd a
feleségedet. Tudd meg, hogy én az Isten angyala vagyok, aki öreg ember
képében járok a földön. Én vagyok az, akinek a te édesapád lámpást akart
gyujtani s minthogy nem volt olajravalója, téged eladott a basának.
Azóta kisérem minden lépésedet, azóta védlek, óvlak téged mindenütt,
amerre jársz. Élj hát csak tovább a te feleségeddel békességben,
boldogságban!

Azzal az öreg ember eltűnt és a fiatalok éltek tovább békességben,
boldogságban.




A hal-leány.

(Spanyol mese.)

Réges-régen élt egy nagy folyó partján egy szegény ember a feleségével s
a leányával. Nem volt ezen a leányukon kívül több gyermekük, s ezt úgy
kényeztették, úgy becézték, mintha király leánya lett volna. Nem
dolgozott az semmit az égvilágán, táncolt, játszadozott egész áldott nap
a folyó partján. Ha akármennyit dolgozott az anyja, soha nem jutott
eszébe, hogy valamit ő is segíthetne neki a főzésben s takarításban.

Egy nap mégis annyit dolgozott a szegény asszony, hogy még a lusta leány
is megsajnálta, s megkérdezte, nem segíthet-e valamit neki? Bezzeg,
megörvendett a szegény asszony, s csudálkozott erősen: ugyan mi érhette
a leányát, hogy dolgozni akar s mindjárt, hogy meg ne bánja jó
szándékát, kezébe nyomta a hálót, hogy menjen az apja helyett halászni,
mert az már két napja kint járt a tengeren.

Fogta hát a leány a hálót, s beléeresztette a folyóba, de bizony, bár
ott ült délig, egy hal nem sok, annyi sem akadt meg benne. Erősen
megúnta magát, s gondolta, ő bizony egyet sem lesi többet a halakat,
hanem haza megy. Ki is húzta a hálót a vízből s éppen el akar indulni,
mikor megcsobban a víz, s felugrik a levegőbe egy kis hal, s vissza
megint a vízbe. Uccu, beleszaladt a leány a vízbe, puszta kézzel kifogta
egy perc alatt a halat a vízből.

– Milyen gyönyörű kis hal! – kiáltotta boldogan, – de egyszeribe
megszólalt a kis hal:

– Ne ölj meg engem, te leány, mert ha megölsz, téged is hallá
változtatlak!

Nagyot nevetett a kis hal beszédén a leány, s szaladt vele haza.

– Nézd csak, anyám, – mondta otthon – milyen nagyszerű halat fogtam! Ezt
aztán élvezet lesz megenni, mert még beszélni is tud! Azt mondja, hogy
hallá változtat engem, ha megöljük!

– Dobd akkor vissza a vízbe, édes lányom, – könyörgött neki az anyja –
hátha csakugyan el tud varázsolni, s akkor én is, apád is meghalunk
bánatunkban!

– Ugyan, anyám, – nevetett a leány – mit gondolsz, hogy egy ilyen kis
állat el tudna varázsolni engem? Különben is erősen éhes vagyok, s ha
meg nem készíted, meghalok.

Avval kiment a kertbe, feldíszítette a fejét szebbnél szebb virágokkal,
úgy tért megint vissza. Az anyja akkorára már elkészítette a halat, a
leány jókedvűen ült le az asztalhoz, s egy jó darabot vett ki a
tányérjába. Alig vette az első falatot a szájába, egyszerre érezte, hogy
meghidegül a teste, a feje meglaposodik, s a szeme csak egy oldalra
tekint, keze, lába eltünt, úszószárnyacskák termettek helyébe, s úgy
érezte, hogy rögtön meg fog fulladni. Kapkodott a levegő után, aztán egy
hatalmas ugrással kivetette magát az ablakon: onnan egyenesen a folyóba
esett. Itt könnyebben érezte magát, gyorsan leúszott a tengerbe, s ott
elvegyült a többi halak közé. Rögtön észrevették rajta a többiek, hogy
ez nem közibük való, s megkérdezték tőle, honnan jő, s mit keres itt?

– Nem voltam én mindég hal, – mondotta szomorúan a hal-leány, – alig öt
perce, hogy azzá változtam, de hogy miért, azt nem mondhatom el nektek!
– Avval elmerült a habok közé, hogy ne lássák könnye hullását.

A többiek azonban utána úsztak, s egy öreg hal így szólt hozzá:

– Ha nem is akarod megmondani, úgy is tudjuk, hogy miként lettél hallá,
mert mi is úgy változtunk azzá. De ne búsulj, nem rossz élet ez a miénk.
Gyere velünk a királynőnkhöz, majd meglátod, hogy annak olyan
gyönyörűséges palotája van, hogy akármelyik földi királynő
megirígyelhetné!

A hal-leány félt egy kicsit ettől a kirándulástól, de még jobban félt
volna egyedül, hát inkább úgy tett, mintha tetszenék neki a dolog, s
útra kelt a sok ezernyi hallal.

Az emberek, akik a szikláról s hajókról látták ezt a nagy haltömeget,
azt hitték, hogy talán zátony van ott s jó messzire elkerülték őket.
Fogalmuk se lehetett ezeknek, hogy mi minden gyönyörűség volt itt a
tenger fenekén, a hal-leány se tudott hova lenni a bámulattól, amint
szertetekintgetett a tenger fenekén.

Látott ő ember korában is búvárharangot, tengeri moszatot, – de mi volt
ez mindahhoz képest, amit itt látott!

Arany, ezüst, drágakövek, gyöngyök halomban feküdtek a tenger fenekén.
Halott emberek fehér csontja fehérlett messziről, s óriás tengeri
szörnyek suhantak el mellette, amelyek soha fel nem jönnek a tenger
felszínére. Eleinte oly sötétnek tetszett a hal-leány előtt minden, hogy
alig bírta követni a többieket, de lassankint hozzászokott a szeme a
zöldes fényhez, amely a tenger fenekét megvilágította, s mindent épp úgy
meglátott, mint a többiek.

– Végre itt vagyunk! – kiáltott az egyik hal, s megállottak egy lankás
völgyben. Mert itt is épp úgy vannak hegyek és völgyek, mint akár a
földön.

Megmutatták a királynő palotáját a kis halacskának, s valóban
gyönyörűnek találta, sokkal szebbnek, mint a többi királyokét. A falak
vörös korállból épültek, az ablakok gyöngyből voltak, a hatalmas ajtók
tárva-nyitva állottak, s a rengeteg hal beözönlött rajta a trónterembe,
ahol a királynő ott ült trónusán. A királynő teste leány volt, csak a
lába helyett volt halfarka. Ott ült egy kék és zöld kagylókból készült
trónuson, s rögtön a hal-leányt szólította meg, mert azt tolták előre a
társai.

– Hol voltál eddig s honnan jöttél ide?

Halkan, remegő hangan mondta el a hal-leány a történetét. Alig fejezte
be, a királynő megszólalt:

– Én sem voltam örökké a tenger lakója, hanem egy hatalmas királynak a
lánya. Amikor megnőttem, férjhez mentem egy dali királyfihoz, az
esküvőmön apám rátette fejemre a koronáját, s azt mondotta:

– Jól őrizd meg ezt a koronát, leányom, mert csak addig leszel királynő,
amíg a tied lesz a koronád. Én vigyáztam is rá, mint a szemem világára,
s boldogan éltem a férjemmel, s később kicsi fiammal. Mert avval is
megáldott a jó Isten. De egy nap lementem a kertembe virágot szedni, s
amint ott sétálgatok, mellettem termett egy óriás, lekapta a fejemről a
koronát, megfogott jó erősen, hogy moccanni se tudtam s azt mondta:

– Ezentúl a leányom lesz helyetted királyné, s úgy elvarázsolom a
férjedet, hogy az nem is fogja észrevenni.

– Úgy is tett, ahogy beszélt, s én bánatomba a tengerbe ugrottam, s
utánam ugrottak az udvarhölgyeim is, akik nem tudtak volna nélkülem
élni. Aztán mind halakká változtatta őket egy varázsló, engem pedig
félig ember, félig hal képében a halak királyává tett, s itt is kell
lennem addig, míg valahogy meg nem kaphatom a régi koronámat.

– Én elhozom neked, felséges királynő, – kiáltott most a kis halacska, –
csak adj tanácsot, hogy hogyan tudnék hozzájutni?

– Hogyne mondanám meg, – felelte örömmel a királynő, – s nem is fog
semmi baj érni, ha mindenben követed tanácsomat. Hallgass hát ide!
Legelőször is vissza kell térned a szárazföldre, s felmenni egy nagy,
magas hegyre. Ott épített az óriás palotát magának. Ott fogod találni őt
a palotában, éppen akkor fogja megtudni, hogy meghalt a leánya, amíg a
király vadászaton járt. Egy hűséges szolgával elküldte a királyné az én
koronámat az apjának, s tőle kell valahogy elhoznod. Erősen kell
vigyáznod magadra, hogy hozzád ne férhessen, s meg ne tudjon ölni, éppen
ezért úgy elvarázsollak, hogy csak meg kell érintened a homlokodat, s
annak az állatnak a nevét mondanod, amelyet a legkevésbbé bánthat, – s
rögtön azzá is fogsz válni.

A leány-hal rögtön útnak is indult, s most már oly ügyesen úszott, hogy
csakhamar elérte a szárazföldet. Ott megérintette a homlokát, s így
szólt:

[Illustration: A kis hal visszavitte a királyné koronáját.]

– Legyek szarvas! – s ebben a pillanatban a hal helyén ott állott vékony
lábakkal, szép szarvakkal egy szarvas. Könnyed szökésekkel haladt a
dombos, völgyes helyeken, s egyszerre csak elért a király erdejébe, ahol
a királyfi vadászott. Egész nap hiába töltötte az idejét a királyfi,
egyetlen egy vadat se tudott elejteni, haragos volt erősen, s hát, amint
így halad a lován, egyszerre csak megpillantja a gyönyörú szarvast.
Üldözőbe veszi, s bezzeg hiába futott teljes erejéből a szarvas,
csakhamar utólérte a királyfi, s már felhúzta az íját, hogy meglövi.
Megszólalt ekkor remegve, könnyező szemekkel a szarvas:

– Ne ölj meg engem, királyfi, – mondotta, – s a királyfi úgy
elcsudálkozott, hogy rögtön leeresztette az íjját, s amire magához tért
volna a csudálkozásból, már híre-pora se volt a szarvasnak.

– Nem lehetett ez igazi szarvas, – gondolta magában a királyfi, –
bizonyosan elvarázsolt leány lesz ez, s vagy ez lesz a feleségem, vagy
senki.

Amint ezt elgondolta, csendesen visszalovagolt a palotájába.

Ezalatt a szarvas nagy lélekszakadva elért a kastélyhoz, s mert nem
találta ott kint a lépcsőn az óriást, elkezdett gondolkodni, hogy hogy
is tudjon ő bejutni a palota belsejébe. Hirtelen eszébe jutott valami s
felkiáltott:

– Hangya legyek!

Ebben a pillanatban eltüntek szép karcsú lábai, szarvai, s egy kis
fekete hangya mászkált a porban. Neki indúlt az óriás kőfalnak s addig
mászott nagy igyekezettel, amíg csak fel nem ért a tetejére, s be nem
tudott pislantani a falon keresztül az udvarba. Először semmiképen se
tudta elgondolni, hogyan kerül majd az óriás elébe, de aztán
megpillantott egy nagy fát, amelynek egy ága benyúlt az ablakon.
Megérintette a homlokát, s ezt mondta:

– Majom akarok lenni!

Mire felpillantott, már fürge majom volt s úgy szökött egyik ágról a
másikra, amíg csak arra nem ért, amely a szobába nyúlt. Innen bevetette
magát a szobába s hát ott volt az óriás: éppen aludott, hatalmasan
hortyogott.

– Papagáj akarok lenni! – mondotta most.

Rögtön egy tarka-barka papagáj állott az óriás ágya előtt, aki éppen
akkor kezdte törülgetni az álmot a szeméből. A papagáj megvárta, amíg
nagy sóhajtozások között felült, s csak akkor kezdett beszélni, amikor
az csudálkozva rátekintett.

– Azért jöttem, – mondotta, – hogy elvigyem koronádat, mert a lányod
meghalt már s így nincs miért magadnál tartsad!

Felordított nagy dühében az óriás, amint leánya halálát hallotta
emlegetni, odarohant a papagájhoz, s ki akarta csavarni rögtön a nyakát.
Bezzeg az se volt rest, hirtelen az óriás háta mögé rebbent, s azt
mondta neki:

– Légy türelemmel hozzám, hatalmas óriás, avval úgy sem érsz semmit, ha
engem megölsz!

– Abban bizony igazad van, – mondotta az óriás szelidebben – de csak nem
vagyok bolond, hogy a koronámat ingyen odaadjam. Várj, hadd
gondolkozzam, mit kérjek érte cserébe!

Elkezdte törni az óriás a fejét, sok gondolkozás után aztán felragyogott
az arca, s felkiáltott nagy boldogan:

– Megvan már! Odaadom neked a koronámat, ha elhozod nekem a Kék
Barlangból a kékköves nyakláncot!

Sokszor hallott a papagáj leány korában beszélni erről a csudálatos
barlangról, mely tele volt drága márványkövekkel, s mindenféle
ékszerekkel. Nem tudta ugyan, hogyan hozza el majd a kékköves
nyakláncot, de meghajolt az óriás előtt, kirepült az ablakon s így
szólt:

– Sas legyek! – s abban a pillanatban már hatalmas ívekben szelte a
levegőt, s mire a nap lemenőben volt, ott állott a Kék Barlang szája
előtt. Minden egyes szem kék követ külön kellett a csőrével lekoppantani
a szikláról, s bizony jó idejébe került s istenesen elfáradt, amíg annyi
követ összegyüjtött, hogy elég volt egy nyakláncra. Valamelyik faágon
talált egy kis zsinórt, arra szemenként felfűzte a köveket, körültekerte
a nyakán s huss! repült vissza az óriás házába. Az ablaknál ismét
papagájjá változott s átnyujtotta a nyakláncot az óriásnak. Majd
kiugrott ennek a szeme örömében, de mégsem adta oda a koronát, hanem így
szólt a papagájhoz:

– Nem adom ezért a nyakláncért oda a koronát, hanem hozz a fénylő
csillagokból egyet, akkor megkapod, de úgy vigyázz, ha nem sikerül, az
életeddel játszol.

A papagáj kirepült szó nélkül az ablakon, s amikor eltünt az óriás szeme
elől, azt mormogta:

– Béka legyek! – s avval kiugrált egy fényes tóba, ott kikereste a
legragyogóbb csillagok képemását, egy zacskóba összegyüjtötte azokat s
visszatért a csillagfényű vízzel a palotába, ott hamarosan koronává
formálta őket s vitte az óriáshoz.

– Itt van a csillagkorona, amit kívántál, – mondta az óriásnak, s az
majd meghalt örömében, mikor megpillantotta a gyönyörű koronát.

– A te varázsló erőd nagyobb az enyémnél, – kiáltotta az óriás – most
már odaadom a koronát, vigyed!

Egyéb se kellett a papagáj-leánynak, kiröppent vele az ablakon s
hangosan kiáltotta:

– Majom akarok lenni!

Rögtön majommá is lett, felszökött a fára, s mikor a falhoz felért,
ismét elkiáltotta magát:

– Legyek hangya!

Igy mászott lassan hangya képében le a falról, s mikor leért, szarvassá
változott, s mint a szél úgy vágtatott a tenger partjára. Hal képében
beszökött a vízbe, s úszott oly sebesen, ahogy csak tőle kitelt.

A tenger fenekén már nagy volt a szomorúság, mert nem tudták elképzelni,
hol jár ennyi ideig a kis hal. Mind ott voltak a halak a királyné körül,
s róla beszélgettek. Az egyik azt mondta, bizonyosan az óriás ölte meg,
a másik azt, hogy talán valami óriás hal kapta be, s egyszerre, amikor
éppen ezen gondolkoztak, megszólalt hátul egy hang:

– Nézzétek csak, mi az a fényesség, ami felénk közeledik?

Felpattant a királynő is hamar, hogy lássa, mi lehet az, s hát
megpillantja a kis halat, szájában a koronát! A kis hal csendesen ért
oda, s rátette a királynő fejére a koronát és erre csudálatos változás
történt! A halfark levált testéről, két láb állott a helyén, a halak
körülötte mind leányokká változtak s boldogan ölelték, csókolták a kis
halat, azaz a leányt, mert ő is leánnyá változott, s még hétszerte szebb
lett, mint annakelőtte volt. Úgy, ahogy voltak, mind felkészülődtek s
mentek haza a királynő országába, de bizony a királynő férje rég meghalt
már s a fia uralkodott az országban. Bezzeg boldog volt a királyfi, hogy
rég elveszett anyját újra láthatta, rögtön karonfogta s levitte a
kertbe, ott sétálgattak, beszélgettek egymással. A királynő mindjárt
észrevette, hogy fiát valami titkos bánat bántja s megkérdezte tőle:

– Mi bánt téged, édes fiam?

– Nem mondom meg én azt, édes anyám, úgy se tud azon segíteni senki.

– Hátha én tudok, – szólt a királynő – mondd csak el nekem.

A királyfi huzakodott egy darabig, de addig-addig faggatta az anyja,
hogy végre így szólt:

– Ki fogsz nevetni, anyám, mert az az én szomorúságom, hogy egy gyönyörű
szép szarvasba szerettem belé!

– Ez az egész? – nevetett a királynő, s avval elmondta hamarosan, hogy
mint került vissza az ő koronája, s hogy az a szarvas itt van leány
képében az ő udvarukban.

Rögtön hivatta is a leányt, s a királyfi csak állott előtte szótlanul,
mert ilyen gyönyörűt még soha életében nem látott. A szeme ugyanaz volt,
mint a szarvasé. A királyfi boldogan fogta meg kezét s mondotta:

– Te az enyém, én a tiéd, ásó s kapa válasszon el minket.

A királynő mosolyogva nézte őket, aztán felvezették a hal-leányt a
palotába, nagy lakodalmat csaptak, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.




Hófehérke és Rózsapiroska.

(Német mese.)

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony. Nem volt egyebe, csak egy
házacskája, a házacska előtt egy kertecske s abban két rózsafácska:
fehér rózsa nyílt az egyiken, piros a másikon. Két kis leánya volt az
özvegyasszonynak s mert hogy hasonlítottak a két rózsafához,
Hófehérkének hívta az anyjuk az egyiket, Rózsapiroskának a másikat.
Kedves, jó gyermek volt mindakettő, szorgalmatos, engedelmes s a
természetük csak annyit különbözött, hogy Rózsapiroska elevenebb,
vidámabb kedvű volt, mint Hófehérke. Szerette egymást a két leányka,
igen szerette, mindég együtt jártak erdőn, mezőn; nem féltek az erdei
vadaktól, nem is bántotta őket soha egy sem, de sőt ha látták őket,
szeliden közeledtek hozzájuk. Madarak, ha megpillantották, vidáman
énekeltek, őzek, szarvasok ugráltak, táncoltak körülöttük. Akárhányszor
megesett, hogy egész nap az erdőben jártak-keltek, még éjjel is kint
háltak s az édes anyjuk nem nyugtalankodott miattok: tudta, hogy nem
esik semmi bántódásuk. Egyszer megtörtént, hogy az erdőben háltak s
reggel, amikor felébredtek, egy szép kis gyermek állott mellettük,
ragyogó fehér ruhácskában, nem szólt semmit, csak mosolygott s azzal
eltűnt. Amikor aztán körülnéztek, látták, hogy egy szörnyű nagy szakadék
mellett háltak s ha csak egyet lépnek a sötétben, szörnyű halálnak
halálával haltak volna meg. Mondták otthon, hogy mi történt velük. Az
édesanyjuk mosolygott:

– Az a gyermek bizonyosan angyal volt, aki vigyázott rátok éjjel.

Esténként az özvegyasszony mesélt nekik, ők meg hallgatták, reggel jókor
keltek, segítettek az anyjuknak minden dolgában. Igy telt, mult az idő
szép lassan.

Hát egyszer aztán, egy este, mi történt? Az történt, hogy amint
asztalnál ültek s beszélgettek, kopogtatott valaki az ajtón.

– Nyiss ajtót, Rózsapiroska, szólt az asszony, hátha vándorember keres
szállást.

Rózsapiroska az ajtóhoz sietett, hátratolta a zárt, kinyitotta az ajtót,
de mindjárt vissza is ugrott: nem ember, de medve állott az ajtóban.
Rózsapiroska is, Hófehérke is az ágy mögé bújtak ijedtükben, de a medve
megszólalt s mondta:

– Ne féljetek, nem bántok én senkit. A nagy hidegben majd megfagytam,
azért jöttem, hogy felmelegedjem itt.

– Szegény medve, sajnálkozott az asszony, kerülj beljebb, feküdj a
tűzhely elé, csak arra vigyázz, nehogy a bundád meggyúljon.

Aztán szólt a leánykáknak:

– Hófehérke, Rózsapiroska, jertek elé, ne féljetek, nem bánt a medve.

Mindaketten elésompolyogtak s leültek ők is a tűzhely mellé. Megszólalt
a medve megint, kérte a leánykákat, olyan szépen kérte:

– Jó leánykák, verjétek ki a bundámból a havat.

A leánykák elévették a kis söprűjöket s kiverték a medve bundájából a
havat, a medve meg dörmögött megelégedetten s hálálkodva pislogatott a
leánykákra. Ugy nekibátorodtak a leánykák, hogy le is ültek mellé a
földre, hempergőztek rajta, simogatták a bundáját, csiklandozták a
talpát: majd felvetették a házat, olyan jókedvük kerekedett. Aztán,
amikor elálmosodtak, lefeküdtek, elaludtak, elszundított a medve is.
Reggel jókor felkelt a medve, megköszönte a szállást, elbúcsuzott s
visszament az erdőbe. Hanem ettől a naptól kezdve minden este eljött a
medve, játszott a leánykákkal s ezek úgy megszerették, hogy várva-várták
minden este.

Elmult a tél, jött a tavasz s mondja a medve Hófehérkének:

– Na, most elmegyek s az egész nyáron nem jövök el.

– Hová mégy? kérdezte Hófehérke s a köny kicsordult szeméből, úgy
elszomorodott erre.

– El kell mennem a rengetegbe, hogy megőrizzem a kincseimet a gonosz
törpéktől. Télen, mikor fagyos a föld, nem tudnak feljönni, de nyáron
kibújnak a föld alúl s ezer szemem legyen, hogy meg ne lopjanak. Áldjon
meg az Isten, Hófehérke!

Nem is ment, de szaladt a medve. Bizony, bizony, úgy tetszett
Hófehérkének, mintha a medve szeméből is kicsordult volna a köny.

Telt, mult az idő, s Hófehérke és Rózsapiroska kimentek az erdőbe, hogy
száraz galyat gyüjtsenek. Amint mennek elébb, elébb, meglátnak egy nagy,
földre döntött fát s látták, hogy azon ugrált föl s alá valaki, vagy
valami: ember-e, állat-e, nem tudták. Közelebb mennek a fához, hát egy
vén, hosszú fehérszakállas törpe az, kinek a szakálla a fa hasadéka közé
szorult s nem tudott kiszabadulni semmiletteképpen.

– No, mit álldogáltok itt? – kiáltott a leánykákra. – Jertek, segéljetek
rajtam.

[Illustration: – No, mit álldogáltok itt?]

– Hát mi történt kigyelmeddel? – kérdezték a leánykák.

– Nem látjátok, ostobák? Amint el akartam hasítani ezt a fát, a
szakállam beléakadt, a hasadék hirtelen összecsapódott s ide fogta szép
fehér szakállamat.

Próbálták a leánykák mindenféleképpen, de sehogysem tudták kiszabadítani
a törpe szakállát.

– Elfutok a faluba emberekért, mondotta Rózsapiroska.

– Te, ostoba! förmedt rá a törpe, hát ennél okosabbat nem tudsz
kitalálni?

– Csak ne türelmetlenkedjék kelmed, csitította Hófehérke, mindjárt
segítek én.

Történetesen zsebében volt a kis ollója, azzal nyissz, nyissz!
lenyisszentette a törpe szakállát. Ahogy megszabadult a törpe, fölkapta
a zsákját, amely ott hevert a fa mellett s amely tele volt arannyal, s
ahelyett, hogy csak egy szóval is megköszönte volna a leánykák jóságát,
felkapta a zsákot a vállára, rá se nézett a leánykákra, csak eltűnt a
rengetegben.

– No, ez igazi fura ember, mondották a leánykák, de többet nem törődtek
vele. Amint elegendő galyat szedtek, hazamentek.

Telt, mult az idő, egyszer Hófehérke és Rózsapiroska kimentek a patakra,
hogy horgásszanak. Amint a patakhoz közelednek, látják, hogy a patak
partján valaki, valami vergelődik, mintha bele akarna ugorni a patakba.
Oda futnak s hát – a törpe volt az.

– Mit akar kelmed? kérdezte Rózsapiroska, csak nem akar a vízbe ugorni?

– De már olyan bolond csak nem vagyok, kiabált a törpe. Nem látjátok,
hogy a hal akar belerántani?

Az ám, a törpe hosszú szakálla valahogy összegabalyodott a horoggal s
annál fogva rángatni kezdette egy nagy hal. Húzta, rángatta a horgot, de
a szakálla miatt nem tudta rándítani elég erővel s ha oda nem érnek a
leánykák, bizonyosan belebukik a vízbe. De a leánykák hirtelen elvágták
a szakállát, kiszabadították a horogból. Hát azt hiszitek, megköszönte
ezt a törpe? Dehogy köszönte, dehogy köszönte! Elkezdett kiabálni,
szitkozódni, hogy egyebet sem tudnak, csak mindég az ő szép szakállából
vágnak le, úgy segítnek rajta!

Ahogy megszabadult, fölkapott egy zsákot a nádasból, (az a zsák tele
volt drága gyöngyökkel), s egy szempillantás alatt eltűnt, mintha a föld
nyelte volna el.

Telt, mult ismét az idő, az özvegyasszony beküldötte a városba a
leánykákat, hogy vegyenek tűt, cérnát, szalagot s mi mást. Egy nagy
kopár pusztaságon mentek át a leánykák, azon a pusztaságon nagy, óriás
sziklák voltak szerte-széjjel. Ott a sziklák felett egy szörnyű madár
kerengett, aztán egyszerre csak leszállott a földre egy szikla mellé.
Abban a pillanatban szörnyű sikoltást hallanak, futnak oda s hát az a
nagy madár – keselyűsas volt az! – éppen fel akarja venni a törpét a
hátára s vinni, ki tudja, hová, merre. Nosza, a leánykák megragadták a
törpét, s addig küzdöttek a sassal, hogy az végre is eleresztette. Ahogy
megszabadult a törpe s magához tért az ijedtségtől, rárivalt a
leánykákra:

– Hát aztán nem tudtatok vigyázni jobban? Mind összeszaggattátok a
ruhámat, haszontalanok, ügyetlenek!

Azzal felkapott egy zsákot a szikla mellől (tele volt a zsák drágakővel)
s eltűnt.

A leánykák csak mosolyogtak rajta, megszokták már a hálátlanságát, nem
törődtek vele. Bementek a városba, ott elvégezték vásárjukat, aztán
jöttek vissza szép csendesen. Hát amint jönnek visszafelé a pusztaságon,
kit látnak megint? Ott ült egy kicsi tiszta helyen a törpe, kiürítette a
zsákból a drágaköveket. A nap éppen akkor szállott le, visszasütött a
drágakövekre, ragyogtak, tündököltek s a leánykák ámulva, bámulva
állottak meg, úgy csudálták a ragyogó drágaköveket. Egyszerre csak
felpillant a törpe, meglátja őket, rájuk kiált:

– Na, mit álltok, mit tátjátok itt a szájatokat?

Felugrott nagy mérgesen, hogy tovább állítson, de abban a pillanatban
kilép az erdőből a medve, szalad feléjük szörnyű ordítással, szaladott
volna a törpe is, de a félelemtől földbe gyökerezett a lába. Amikor a
medve odaérkezett, a törpe összefogta a kezét, úgy könyörgött:

– Hagyd meg életemet s neked adom ezt a sok drágakövet!

De a medve nem hallgatott rá, csak rátapintott a talpával s a gonosz
törpe még jajt sem kiálthatott – vége volt.

Hófehérke s Rózsapiroska is, amikor messziről látták a medvét,
elszaladtak, mert nem ismerték meg az ő kedves medvéjüket, de a medve
utánuk szaladt, megállította:

– Ne féljetek, Hófehérke s Rózsapiroska, várjatok, veletek megyek én is.

A leánykák megismerték a hangjáról, megálltak, s ím, amint a medve
közelükbe ért, nem volt az már medve! Hirtelen levetette magáról a
medvebőrt s színarany gúnyába öltözött, deli, szép királyfi állott
előttük. Mondta a leánykáknak:

– A király fia vagyok én, de ez az istentelen törpe, aki a kincseimet
ellopta volt, megvarázsolt, medveként kellett élnem az erdőben, míg
kezem közé nem került s ki nem nyomtam belőle a gonosz lelkét.

Még aznap eljegyezte a királyfi Hófehérkét, a testvére meg
Rózsapiroskát. Az anyjukat s a két rózsafát magukkal vitték a királyi
palotába, volt ott aztán lakodalom, hét országra szóló. A rózsafácskákat
elültették az ablakuk előtt s nyílott minden esztendőben fehér rózsa,
piros rózsa, nyílik most is – aki nem hiszi, menjen oda s nézze meg!




A párjanincs szép királykisasszony.

(Orosz mese.)

Volt egyszer egy cár s annak felesége s egyetlenegy fia. Egy-két napos
volt még a gyermek, de szörnyen sírós: egy sereg dajka volt körülötte,
folytonosan ringatták-rengették, csicsísgatták, de ha egyszer sírni
kezdett, nem voltak képesek elhallgattatni. Sorba dültek ki a dajkák
mellőle. Egyszer azután az egyik dajka beszaladt a cárhoz és mondotta
neki:

– Gyere, nagy cár, gyere, ringasd el a fiacskádat, mi nem vagyunk rá
képesek.

Szaladott a cár, elkezdette ringatni a bölcsőt s dúdolgatta magában:

– Aludj, fiacskám, édes fiacskám, aludj, aludj! Nőjj nagyra, szépre,
majd azután a feleséged lesz a párjanincs szép királykisasszony, aki
három anyának a leánykája, három nagyanyának az unokája és kilenc
testvérnek a hugocskája!

A cárevics azonnal elaludott, három teljes napig meg sem mozdult,
aludott szépen, csendesen. De amikor felébredett, olyan keservesen sírt,
hogy a dajkák hiába csicsísgatták, hiába ringatták-rengették, nem tudták
elaltatni. Megint szaladott az egyik dajka a cárhoz.

– Gyere, nagy cár, gyere, siess. Altasd el a fiacskádat! – Jött a cár,
rengette, ringatta a bölcsőt s dudolgatta magában:

– Aludj, édes fiam, aludj. Nőjj nagyra, szépre; azután a feleséged lesz
a párjanincs szép királykisasszony, aki három anyának a leánykája, három
nagyanyának az unokája, kilenc testvérnek a hugocskája!

A cárevics ismét elaludott és három napig meg sem mozdult. Aludott
szépen, csendesen. Amikor aztán felébredett, megszólalt s mondotta a
cárnak:

– Apácskám! Add rám áldásodat, mert én elmegyek messze földre világot
látni.

– Mit gondoltál, fiacskám, hiszen még csak kilenc napos vagy! – mondotta
a cár.

– Add rám áldásodat, mert akár adod, akár nem, én megyek.

– Hát csak eredj, fiam, legyen rajtad Isten áldása! – mondotta a cár.

De akkor már a cárevics szép nagy fiú volt. Aki látta, megcsudálta, nem
hitt a szemének.

Elbúcsuzott apjától, anyjától, mindenkitől, aztán elindult a cárevics,
hogy megkeresse a párjanincs szép királykisasszonyt. Amint ment,
mendegélt, találkozott egy öregemberrel.

– Hova mégy, fiacskám? – kérdezte az öregember. – Szabad akaratból mégy,
vagy kényszerűségből?

– Semmi kedvem arra, hogy veled beszélgessek! – felelte a cárevics. De
amint egy-két lépéssel tovább haladott, megbánta nyers beszédét,
visszafordult az öregemberhez s mondotta neki:

– Várj, nagyapácskám, várj! Mit is kérdeztél te tőlem?

– Azt kérdeztem, hogy szabad akaratból indultál-e útnak, vagy
kényszerűségből?

– Félig szabad akaratból, félig kényszerűségből, – felelte a cárevics. –
Mikor még bölcsőbeli gyermek voltam, az apám azzal altatott el, hogy
enyém lesz a párjanincs szép királykisasszony, aki három anyának a
leánykája, három nagyanyának az unokája s kilenc testvérnek a
hugocskája.

– Szép, szép, – mondotta az öregember – hanem gyalogszerrel nem érsz te
el ahhoz a párjanincs szép királykisasszonyhoz. Messze, igen messze
lakik az ide.

– Hát hol lakik? – kérdezte a cárevics.

– Az aranyországban, a világnak a végén.

– Hát hogyan juthatok én oda? Hol találhatok én magamnak való csikót,
amely odavigyen?

Mosolygott az öregember:

– Hol találhatsz? Hát nincs az apádnak elég lova? Eredj vissza! Van
otthon harminc egyforma ló, s parancsold meg a lovásznak, hogy hajtsa ki
azt a harminc lovat a Kéktengerre. Amelyik ló legmesszebb megy be a
tengerbe, akkor, amikor éppen nyakáig ér a víz, s nagyot csendül a hab,
akkorát, hogy a csendülés a tenger egyik partjától a másik partjáig
hallik: azt a lovat, amikor visszajön, fogd meg, nyergeld fel, azzal
indulj az aranyországba.

– Köszönöm a jó tanácsot, nagyapácskám! – mondotta a cárevics, s úgy
tett, amint az öregember tanácsolta. Hazament, még egy éjjel otthon
aludott, másnap reggel a harminc lovat kihajtotta a Kéktengerre. Azt a
lovat, amelyik a legbeljebb ment a tengerbe, amikor visszajött,
megfogta, felnyergelte, s felült reá. Ahogy a kapún kiértek, megszólalt
a ló:

– Fordulj le a földre, cárevics, hadd lépek rád háromszor!

A cárevics lefordult a ló hátáról, de a ló csak kétszer lépett rá és
mondta:

– Mégis sok volna háromszor rád lépnem, mert akkor olyan nehéz lennél,
hogy kettőnket a föld nem bírna el.

A cárevics visszaült a lóra és azzal elvágtattak. Egész nap vágtatott a
ló, szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Amikor aztán
esteledett, alkonyodott, a félhomályosságban valami épületfélét
pillantott meg a cárevics. – Vajjon mi lehet ez? – kérdezte magában. –
Kunyhó-e, torony-e, ház-e? – Nem tudta kivenni. Odament az épülethez, a
lovát megkötötte a kapu rézgyűrüjéhez, ő pedig belépett az udvarba.
Ahogy belépett, egy öregasszony állott előtte. Üdvözölte az
öregasszonyt, az fogadta nyájasan s marasztotta:

– Maradj itt, fiam, éjszakára! Hova indultál?

– Ne kérdezd ezt most, öreganyám. Elébb adj ennem-innom, hagyd, hogy
lefeküdjem. Éhes is vagyok, szomjas is vagyok, igen fáradt vagyok; majd
azután kérdezősködhetel.

Bement az öregasszony házába, az meg mindjárt készített jó vacsorát,
vetett neki jó puha ágyat. Hamarosan megvacsorázott, aztán lefeküdött az
ágyba a cárevics s mondta:

– Na, öreganyám, most már kérdezhetsz.

– Hát, hova indultál, édes fiam?

– Anyácskám, amikor én kicsi gyermek voltam, az édes apám, a cár, azzal
ringatott el, hogy a párjanincs szép királykisasszony lesz a feleségem,
aki három anyának a leánykája, három nagyanyának az unokája s kilenc
testvérnek a hugocskája.

– Hej, fiam, – mondotta az öregasszony – hetven esztendős vagyok, de a
párjanincs szép királykisasszonyról soha sem hallottam. Talán a néném
tud róla. Egy napi távolságra lakik ide. Majd reggel menj hozzá, addig
csak aludjál. A reggel okosabb, mint az este.

A cárevics lefeküdött, elaludott szépen, egész éjjel meg sem mozdult,
aztán jókor reggel felkelt, megmosakodott, a lovát felnyergelte;
elbúcsuzott az öregasszonytól, azután elvágtatott hegyeken, völgyeken,
erdőkön, mezőkön át. Amikor esteledett, alkonyodott, a félhomályosságban
ismét valami épületfélét pillantott meg. De nem tudta, ház-e, palota-e,
amit lát. Közelébe vágtatott: ház volt az is. Nagy kapuja volt, a kapun
ezüst gyűrü, ahhoz kötötte a lovát, azután belépett az udvarba. Éppen az
udvaron állott egy öregasszony.

– Pfuj, pfuj, még sohasem szagoltam orosz csontot! – mondotta az
öregasszony. – Hogy kerültél te ide?

– Majd megmondom, édes öreganyám. Elébb azonban adj ennem, innom s vess
nekem jó ágyat, mert éhes vagyok, szomjas vagyok s igen elfáradtam.

Az öregasszony mindjárt vacsorát készített, jól megvendégelte a
cárevicset, ágyat is vetett neki, azután kérdezte:

– Na, fiacskám, hát honnét vezérelt ide az Isten?

– Anyácskám, amikor még kicsi gyermek voltam, édes apám, a cár, azt
mondotta, hogy a párjanincs szép királykisasszony lesz a feleségem.

– Hej, fiam, – mondotta az öregasszony – nyolcvan esztendős vagyok,
azóta itt lakom folyton ebben az erdőben, de hírét sem hallottam a
párjanincs szép királykisasszonynak. Hanem van nekem egy idősebb néném,
annak a szolgálatában vannak az erdő vadjai, a levegő madarai, a vizek
halai. Ami csak ezen a világon van, ezek mindenről tudnak. Most csak
feküdj le szépen, aludjál, reggel menj tovább. A reggel okosabb, mint az
este.

A cárevics lefeküdött, aludott szépen; reggel korán felkelt,
megmosakodott, a lovát felnyergelte, elbúcsuzott az öregasszonytól.
Vágtatott hegyeken-völgyeken át s meg sem állott, amíg nem esteledett,
alkonyodott. Akkor megint egy házhoz ért. Annak a háznak rengeteg nagy
kapuja volt, azon a kapun aranygyűrü. Idekötötte a lovát, azután bement,
hogy szállást kérjen éjszakára. Ott állott az udvar közepén egy
öregasszony és rákiáltott a sötétségben:

– Ki jött ide? Arra sem vagy érdemes, hogy vasgyűrühöz kösd a lovadat,
nemhogy aranyhoz kössed!

– Jó anyácskám, – mondotta a cárevics – ne haragudj, inkább eloldom a
lovamat s valahova máshova kötöm!

– Hát csak maradjon a lovad, gyere be, nem akarok én semmi rosszat. Csak
azt mondd meg: honnét jöttél, mióta jöttél, s merre szándékozol?

– Hej, anyácskám, hiszen majd elmondom én azt, hanem reggel óta egy
befaló falás nem sok, annyit sem ettem, egy csepp vizet nem ittam. Éhes
vagyok, fáradt vagyok, adj nekem előbb vacsorát, azután majd mindent
elmondok.

Adott neki az öregasszony vacsorát, vetett jó puha ágyat, akkor azután
elmondotta a cárevics, hogy mivel altatta őt el az apja, amikor gyermek
volt.

– Hej, fiam, fiam! Kilencven esztendős vagyok, mióta megszülettem, itt
lakom ebben az erdőben, de a párjanincs szép királykisasszonynak még
hírét sem hallottam. Hanem csak feküdj le, aludjál, majd reggel
elészólítom én az állataimat, valamelyik csak tud a párjanincs szép
királykisasszonyról.

Lefeküdött a cárevics, aludott szépen, csendesen.

Reggel, amikor felkelt, felkelt az öregasszony is, kiállott az udvar
közepére s csengő hangon kiáltotta:

– Halak, halak! Gyertek ide mind!

Abban a pillanatban háborogni kezdett a Kéktenger, zajgott, hullámzott,
kicsapott a medréből, azután megint visszacsapott és rengeteg sok hal
maradt a szárazföldön, a kapu előtt. Kérdezte az öregasszony:

– Hallottatok-e ti a párjanincs szép királykisasszonyról, aki három
anyának a leánykája, három nagyanyának az unokája és kilenc testvérnek a
hugocskája?

– Nem, sohasem hallottunk! – felelték a halak mind egyértelemmel.

Akkor újra kiáltott az öregasszony:

– Erdő vadjai, gyertek ide!

Egyszeribe megmozdult az erdő, s amennyi vad volt benne, mind ott
termett az öregasszony előtt. Kérdezte ezeket is:

– Hallottátok-e hírét a párjanincs szép királykisasszonynak?

– Soha, de soha nem hallottuk! – felelték egyértelemmel az erdő vadjai.

– Gyertek ide, levegő madarai! – kiáltott az öregasszony.

Még az ég is elfeketedett, annyi madár szállott le egyszerre a magas
levegőégből.

– Hallottátok-e hírét a párjanincs szép királykisasszonynak?

– Soha, de soha nem hallottuk! – felelték a madarak is egyértelemmel.

Az öregasszony megfogta a cárevics kezét, bevezette a házába. Szomorú
volt maga is, de még szomorúbb a cárevics.

– Látod, fiam, látod, még ezek sem hallották a párjanincs szép
királykisasszonynak a hírét! – De alig léptek be a házba, egyszerre csak
jött nagy szárnycsattogással, hogy csakúgy zúgott-búgott bele a levegő,
a Mogol madár. Leszállott a ház elé.

– Hol voltál, – kérdezte az öregasszony – hogy olyan későn értél ide?

– Ott voltam a párjanincs szép királykisasszonynál, – felelte a Mogol
madár. – Éppen templomba készült, én díszítettem fel a ruháját.

– Na, ez jó, – mondotta az öregasszony – ez majd téged elvisz, cárevics,
ne búsulj. Hallod, – fordult a Mogol madárhoz az öregasszony – ezt a
fiút elviszed a párjanincs szép királykisasszonyhoz!

– Jó szívvel, – mondotta a Mogol madár – hanem ugyancsak el kell látni
magunkat ennivalóval, mert messze útra megyünk!

– Mennyi hús kell? – kérdezte a cárevics.

– Bizony kell 120 font hús és egy hordó víz.

A cárevics ökröt vásárolt, levágatta, azután egy hordót megtöltetett
vízzel, a húst is, a vizet is rátette a madár hátára, akkor ment a
kovácshoz, csináltatott egy hosszú vaslándsát, aztán elbúcsuzott az
öregasszonytól s felült a Mogol hátára. A lovat otthagyta az
öregasszonynál; rábízta, hogy őrizze, amíg visszatér.

Felszállott a Mogol madár a magas levegőégbe, repült erdőkön, tengereken
át s amint repült, vissza-visszafordította a fejét. A cárevics pedig
egy-egy nagy darab húst rákötött a lándsára, odanyujtotta. Már csak egy
darab hús volt, félt a szegény cárevics, vajjon mi lesz most, ha az is
elfogy? Mondta a Mogolnak:

– Mogol madár, Mogol madár! Szállj le a földre, mert mindjárt nem lesz,
amit egyél.

– Mit gondolsz, cárevics? Rengeteg erdő van itt alattunk és szörnyű
süppedős mocsár. Ha itt leszállunk, innen soha ki nem kerülünk.

Odaadta az utolsó darab húst is a Mogol madárnak, aztán a madár csak
repült, repült tovább. Még mindig nem szállhatott le.

– Adj húst! – kiáltott vissza a Mogol madár.

Mit volt mit nem tenni szegény cárevicsnek, kivágott a combjából egy
darab húst, azt nyújtotta elé. Amikor aztán azt is megette a Mogol
madár, megcsattogtatta a szárnyát, hogy rengeteg szél kerekedett belé s
a következő pillanatban leereszkedett szép csendesen a földre. Gyönyörű
szép selyemrét volt, ahova a Mogol madár leszállott. Tele volt ez a
selyemrét csupa kék virággal. A cárevics leszállott a madárról,
elindult, de szörnyen sántított.

– Hát te miért sántálsz, cárevics? – kérdezte a Mogol.

– Én bizony azért, Mogol madár, mert az utolsó falatot a combomból
vágtam ki.

– Bizony, ha a combodból, nesze! – s kiköpte a szájából a cárevics
combját, visszatette a helyére. Azután ráfujt, megint ráköpött s a
cárevics combja visszaforrott a helyére.

– Na, cárevics, ihol a város. Én itt majd várlak téged. Te csak menj be
bátran, ott lakik a párjanincs szép királykisasszony. Elébb azonban
feküdj le szépen, pihend ki magadat, aludjál. Majd reggel, amikor a
harangok megkondulnak, felébresztlek, menj a templomba, ott meglátod a
párjanincs szép királykisasszonyt.

Lefeküdött a cárevics, elaludott, s amikor aztán reggel megkondultak a
harangok, költötte, ébresztgette a Mogol madár, de a cárevics meg sem
mozdult. Csipkedte a csőrével, rugdosta a karmával: hiába! Meg sem
mozdult. Egész délelőtt nem ébredett fel. Aztán délben megint
megkondultak a harangok a déli litániára, akkor nagynehezen felébredett
a cárevics. Hirtelen felugrott, megmosakodott, szépen felöltözködött,
sietett a templomba, belépett, meghajtotta magát négy felé, azután még
egyszer a párjanincs szép királykisasszony előtt. Akkor szépen a leány
mellé állott s egymás mellett állva imádkoztak. Amikor a litániának vége
volt, a cárevics szépen kijött a templomból, körülnézett s hát éppen
akkor jön a Kéktengeren egy hajó, ebből a hajóból kiszállott hat vitéz.
Azért jöttek, hogy megverekedjenek a párjanincs szép
királykisasszonyért. Amint a hat vitéz meglátta a cárevicset, gúnyosan
szóltak rá:

– Hát ez a parasztfickó mit akar itt? A párjanincs szép
királykisasszonynak még a kisujjára sem érdemes!

De hiszen ezt csak egyszer mondották, másodszor nem, mert a cárevics
szörnyű haraggal felemelte az öklét, egyet sujtott, s három vitéz esett
el abban a pillanatban. Azután megint felemelte az öklét, sujtott
másodszor is, s megint három vitéz esett le a porba. Akkor aztán
visszament a Mogol madárhoz.

– Na, cárevics, láttad-e a párjanincs szép királykisasszonyt?

– Láttam, láttam és el sem is felejtem soha.

– Hát akkor csak feküdj le, pihend ki magadat, reggel majd
felébresztlek, ha megkondítják a harangot.

Lefeküdött, elaludott, hanem mikor reggel megkondultak a harangok, hiába
ébresztgette, költögette, csipkedte, rugta a Mogol madár, nem tudta
felébreszteni, olyan mélyen aludott. Aludt délig, akkor ismét
megkondultak a harangok a déli litániára. A cárevics felébredett,
hirtelen felugrott, megmosakodott, felöltözött és szaladott a templomba.
Ott találta ismét a templomban a párjanincs szép királykisasszonyt,
melléje állott, a királykisasszony ránézett, elpirult, de nem szólt
semmit, csak szép csendesen imádkozott. Imádkozott a cárevics is.

Mikor a litániának vége volt, egymás mellett mentek ki a templomból, de
ahogy kilépett a templomból a cárevics, íme megint jött egy hajó a
Kéktengeren s a hajóból kiszállott most tizenkét vitéz. Ezek is
megnézték gúnyosan a cárevicset és mondták:

– Hát ez a parasztfickó mit akar itt? Hisz még a kisujjára sem érdemes a
párjanincs szép királykisasszonynak!

Szörnyű haragra lobbant a cárevics, öklét felemelte, közibök sujtott és
egyszerre hat vitéz harapott a fűbe. Aztán ismét felemelte az öklét,
közéjük sujtott s a másik hat vitéz is a fűbe harapott. Azzal visszament
a Mogol madárhoz.

– Na, cárevics, láttad-e a párjanincs szép királykisasszonyt?

– Láttam, láttam s el sem is feledem soha, amíg élek!

– Hát csak aludjál, majd reggel fölkeltlek, amikor a harangok
megkondulnak.

Elaludott a cárevics, reggel megkondultak a harangok, ébresztgette a
Mogol madár, de hiába: nem volt képes felébreszteni. Mikor azonban a
déli harangszó megkondult, akkor felébredett magától, hirtelen
felugrott, megmosakodott, felöltözött és szaladva szaladott a templomba.
Most már üdvözölte a leányt. Megfogta jobb kezét, úgy állottak egymás
mellett, úgy imádkoztak. Mikor a litániának vége volt, szépen kijött a
templomból, de íme, ismét jött egy hajó a Kék tengeren s a hajóból most
24 vitéz szállott ki. Azok is gúnyolódva, mosolyogva nézték a cárevicset
s mondották neki:

– Oh, te parasztkölyök, te! Mit akarsz itt? Talán bizony a párjanincs
szép királykisasszonyért jöttél? Hisz még a kisujjára sem vagy érdemes!

Egyszeribe körülfogták a cárevicset és el akarták vinni a párjanincs
szép királykisasszonyt. De a cárevics fölemelte az öklét, ismét közéjük
sújtott, s egyszerre tizenkét vitéz harapott a fűbe. Akkor ismét
fölemelte az öklét, ismét közéjük sújtott: másik tizenkét vitéz is a
fűbe harapott. Most pedig szép gyöngén megfogta a párjanincs szép
királykisasszony a cárevics kezét, elvezette a palotájába, aztán asztalt
teríttetett, arra hordatott mindenféle drága ételt és italt, leültette
az asztal mellé s mondotta neki lelkes szóval:

– Te vagy az én mátkám, cárevics. Feleséged leszek!

Még ott mindjárt megtartották a lakodalmat. Lakodalom után a cárevics
lefeküdött s mondotta a párjanincs szép királykisasszonynak:

– Most pedig hagyj engem magamra, teljes kilenc napig aludni fogok.
Senki engem meg ne háborítson. Hiába is próbálsz felkelteni, úgysem
ébredek fel. Majd felébredek magamtól, amikor eljön az ideje.

– Soká lesz az, cárevics, – mondotta a felesége. Mi lesz addig velem?

– Sokáig, vagy nem sokáig: nem tesz semmit, – mondotta a cárevics. –
Most aludnom kell.

Lefeküdött s kilenc nap és kilenc éjjel aludott.

Hej! hanem aközben mi történt? Egyszerre csak ott termett a palotában a
világhíres csontvázkirály. Csupa csontváz volt ez az ember. Igazi
szörnyeteg. S ez a csontvázkirály, mire felébredett a cárevics,
elrabolta a feleségét. Kereste szegény cárevics mindenfelé a palotában,
az udvaron, a kertben: nem találta. Amint járt-kelt, bolyongott szegény,
egyszerre csak találkozott egy öregasszonnyal.

– Hej, cárevics, – mondotta az öregasszony, – itt hiába ne is keresd a
feleségedet! Eredj a csontvázkirály országába. Ott van ő szomorú
rabságban.

Elindult nagy búsan a cárevics, ment, mendegélt hetedhét ország ellen,
hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön át. Addig meg nem állott, míg a
csontvázkirály országába nem ért, a csontvázkirály országában is az ő
városába. Ottan bement egy házba, abban a házban lakott egy öregasszony;
szállást kért tőle.

– Mért vagy olyan szomorú, cárevics? – kérdezte az öregassszony.

– Azért vagyok, öreganyám, mert mindenem volt és most semmim sincs már!
– Aztán elmondta, hogy mi történt vele. – Hej, ha még egyszer láthatnám
az én feleségemet! – sóhajtozott a cárevics.

– Hát csak feküdj le és aludjál! – mondotta az öregasszony. – Holnap
reggel háboruba megy a csontvázkirály, akkor majd elmehetsz a
feleségedért.

A cárevics lefeküdött, de nem jött álom a szemére, egész éjjel nem
aludott. Jókor reggel felkelt és ment egyenesen a csontvázkirály
palotájába, kopogtatott a kapun. Hát édes Istenem, a párjanincs szép
királykisasszony nyitotta ki a kaput! Sírva borult a nyakába, aztán
felmentek a palotába, ottan leültek egy asztal mellé s keseregtek,
panaszkodtak, kiöntötték szívük bánatát.

– Hiába minden, a csontvázkirálytól nem szabadulok én meg soha. Mert a
csontvázkirály halhatatlan ember. Hiszen, ha tudnám, hol van a halála! –
kesergett az asszony.

– Kérdezd meg, – mondotta a cárevics.

– Jó, meg is kérdezem.

Ahogy hazajött a csontvázkirály, az volt az első szava:

– Orosz szagot érzek, bizonyosan itt volt a cárevics.

– Ugyan, mit gondolsz, – mondta az asszony – hiszen ott maradott a
rengeteg erdőben, bizonyosan összeszaggatták a vadak.

– Aztán leültek vacsorázni. Vacsora közben elkezdette
cirókálni-morókálni az asszony a csontvázkirályt és kérdezte:

– Ugyan bizony, hol van a te halálod?

– Te ostoba asszony, te! Mit akarsz tudni? Be van kötve a seprűbe.

Jókor reggel elment a csontvázkirály, a cárevics pedig visszajött a
feleségéhez és a mikor megtudta, hogy a csontvázkirály halála a seprűbe
van kötve, aranyporral behintette, aztán elment. Estére meg visszajött a
csontvázkirály.

– Hej, asszony, asszony! – ez volt az első szava, – orosz szagot érzek!
Bizonyosan itt volt a cárevics!

– Ugyan, hogy gondolsz ilyet! Te bizonyosan átnyargalsz egész
Oroszországon, azért érzed az orosz szagot. Hogy lehetne itt a cárevics,
mikor ott maradt a rengeteg erdőben, ahol bizonyosan felfalták szegényt
a vadállatok.

Aztán leültek a vacsorához. Az asszony ült a székre, a csontvázkirály a
padra s hát egyszerre csak meglátja az aranyozott seprűt.

– Mi ez?

– Óh, halhatatlan csontvázkirály, látod, mennyire tisztellek, milyen
drága vagy te nékem. Még a halálod is kedves: bearanyoztam.

– Ostoba asszony! – nevetett a csontvázkirály, hiszen csak tréfa volt!
Az én halálom az ajtófélfában van.

Na jó. Másnap ismét elment az csontvázkirály, a cárevics pedig
visszajött. Mikor megtudta, hogy az ajtófélfában van a csontvázkirály
halála, azt aranyozta meg.

Jön haza este a csontvázkirály s megint az volt az első szava:

– Orosz szagot érzek, bizonyosan itt volt a cárevics.

– Mit gondolsz, hiszen ott maradott a rengeteg erdőben, bizonyosan
felfalták a vadak.

Vacsorához ültek, a csontvázkirály körülnézett és látta, hogy csakugy
ragyog az ajtófélfa.

– Mi ez? – kérdezte a csontvázkirály.

– Látod, látod, csontvázkirály! Mennyire tisztellek én téged! Még a
halálod is kedves nekem, azért aranyoztam be az ajtófélfát.

– Ostoba asszony, ostoba asszony! Hiszen az csak tréfa volt! Az én
halálom egy tojásban van. Az a tojás pedig egy kacsában, a kacsa pedig
egy fatönkben, az a fatönk pedig a tengeren úszik.

Másnap a csontvázkirály ismét elment háborúba s jött a cárevics. Mondta
neki az asszony:

– Na, most már mégis csak megtalálom a csontvázkirály halálát! Azt
mondotta: egy tojásban van, az a tojás pedig egy kacsában, az a kacsa
pedig egy fatönkben és az a fatönk a tengeren úszik. Ime, adok neked
kenyeret, kalácsot, minden jót, vidd magaddal, mert ki tudja, meddig
jársz oda.

Elindult a cárevics, ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken, erdőkön,
mezőkön által. Addig ment, mendegélt, hogy amit magával vitt, minden
elfogyott. Szörnyen megéhezett. Nézett erre, nézett arra, ha valami
ennivalót találna. Egyszer csak látja, hogy fenn a magas levegőégben
repül egy ölyvmadár. Fogta a fegyverét, megcélozta az ölyvet. De az ölyv
lekiáltott neki:

– Ne lőjj meg, cárevics, mert bizony mondom neked, hogy, ha bajba
kerülsz, nagy hasznomat veszed. – A cárevics nem lőtte meg az ölyvet.
Ment tovább s amint ment, mendegélt, szembe jött vele egy medve.
Mondotta a cárevics:

– Na, Miska, meg kell halnod, mert szörnyen éhes vagyok!

– Ne ölj meg, cárevics, mert még nagy hasznomat veheted. – Nem ölte meg
a medvét sem. Tovább ment, mendegélt, elérkezett a tenger partjára. A
tengernek a szélén ott uszkált egy csuka.

– Na, éppen jókor jössz, csuka! – mondotta a cárevics. – Ebbe a helybe
meglőlek s megeszlek.

– Ne lőjj meg, cárevics, mert bizony mondom, még nagy hasznomat veszed.

Nem bántotta a cárevics a csukát sem, hagyta, hogy visszaússzon a
tengerbe, a tengernek a közepébe; ő meg ottan állt, álldogált, nézett
jobbra, nézett balra. Hát Uram, Teremtőm, egyszerre csak megmozdul a
tenger. Zuhogott, kavargott, kicsapott a partra. A cárevics
megfutamodott, szaladott a tenger elől magas hegynek oldalába, ottan
állott egy ágas fa, arra hirtelen felmászott, hogy el ne lepje a tenger.
De amint felmászott a fára, a tenger vize szép csendesen
visszaereszkedett s ím, a szárazföldön ott maradott egy fatönk. Abban a
pillanatban ott volt a medve s szót se szólt, csak megragadta a
fatönköt, szerteszaggatta, akkor a fatönkből kiröppent egy kacsa,
felszállott a magas levegőégbe. De ím, jött az ölyv is. Utána a
kacsának! Megragadta s darabokra szaggatta. S ím, kiesett a kacsából egy
tojás. Egyenesen belé a tengerbe. De ott volt ám a csuka! Kifogta a
tojást, úszott vele a tenger partjára és általadta a cárevicsnek. Az meg
szépen a zsebébe tette a tojást és ment vissza a csontvázkirály
palotájába. Felment egyenesen a palotába, s ámbátor ott volt a
csontvázkirály, megölelte, megcsókolta a feleségét. Rárivallt a
csontvázkirály:

– Hát te mit akarsz, cárevics? – Talán bizony el akarod venni ezt az
asszonyt? Mindjárt szörnyű halálnak halálával halsz meg!

– Elraboltad az én asszonyomat, – mondotta a cárevics, – de most
kezemben a halálod! – S kivette a tojást a zsebéből és mutatta a
csontvázkirálynak. És ím, abban a pillanatban elhomályosodott a
csontvázkirály szeme. Legyengűlt, elerőtlenedett. A cárevics
történetesen egyik kezéből a másikba tette a tojást s hát abban a
pillanatban a csontvázkirály a szoba egyik sarkából a másik sarkába
szaladott, de úgy szaladott, hogy beleütődött a feje. Ahogy ezt meglátta
a cárevics, nagy gyorsan dobta egyik kezéből a másikba, meg vissza a
tojást, a csontvázkirály pedig esze nélkül szaladott a szoba egyik
sarkából a másikba, össze-vissza, míg egyszer csak összeesett,
lerogyott, meghalt szörnyű halállal.

Hej Istenem, volt öröm! A cárevics mindjárt befogott hat lovat aranyos
hintóba, egy zsákot megraktak arannyal-ezüsttel, azt feltették a
hintóba, aztán elindult a feleségével haza, az apjának az országába.

Útközben betértek ahhoz az öregasszonyhoz, akinek a halak, madarak s
mindenféle vadak a szolgálatában állottak. Akinél a cárevics hagyta az ő
lovát. Hej, de örült a cárevics, amikor a lovát meglátta! Megajándékozta
gazdagon az öregasszonyt arannyal-ezüsttel; annyit adott, hogy még
kilencven esztendeig élhetett belőle. Aztán futárt küldött az apjához,
hogy jelentse: jön a fia, még pedig a feleségével, a párjanincs szép
királykisasszonnyal. Még haza sem ért a futár jóformán, már otthon volt
a cárevics a feleségével. Volt öröm otthon!

– Ihol, édesapám, hazajöttem, elhoztam a párjanincs szép
királykisasszonyt!

Bezzeg, a cárnál nem kellett sokáig főzni a sört, égetni a pálinkát:
volt ott minden bőviben. Mindjárt megtartották a lakodalmat, rengeteg
sok hordót gurítottak ki az utcára, tele voltak azok mindenféle jó
italokkal: ihatott belőle boldog, boldogtalan, amennyi csak belefért. Én
is ott voltam, mézet és sört ittam, de mind lefolyt a szakállamon, egy
csepp sem be a szájamon.




Bella-Flór hercegnő.

(Spanyol mese.)

Réges-régen élt egy ember, s annak volt két fia. Az egyik, amikor
felcseperedett, elment világot látni, s teltek, multak az évek, senki
semmi hírt nem hallott róla, azt hitték, hogy talán meg is halt. Az
apjuk is lassan-lassan megöregedett, aztán meg is halt, s ráhagyta egész
vagyonát a kisebbik fiára, aki ezentúl egyedül gazdálkodott a birtokon.
Egyszer, amikor jő haza, látja, hogy a szobában egy idegen ember áll, s
nézeget jobbra-balra, mintha nem ismerné meg a házat. Amikor a fiatal
legény bejött, megkérdezte tőle az idegen:

– Elfelejtettél engem?

– Nem felejthetek el olyan valakit, akit nem is ismertem soha, – felelte
barátságtalanul a legény.

– Én vagyok a te rég elvándorolt testvéred, – válaszolta az utas, – s
egy krajcár nélkül tértem haza. Itt hallottam a faluban, hogy meghalt az
édesapánk, Isten nyugosztalja szegényt.

– Már hat hónapja meghalt, – felelt a gazdag legény, – s rád hagyott egy
vén fakoporsót, ott van most is a padlás tetején. Jobb lesz, ha sok
fecsegés helyett az után nézel, mert én ugyan nem töltöm veled a drága
időmet! – Azzal megfordult, s otthagyta a szegény embert a házban.

[Illustration: Bella Flór hercegnő etetgette a tyúkjait.]

Mit volt mit tenni, felkapaszkodott a padlásra a szegény vándor, s hát
ott csakugyan megtalálta a fakoporsót, de az olyan rozoga volt, hogy
alig tartotta össze egy-két szeg a deszkáit.

– Minek ez az ócska koporsó nekem? – mondotta magában. – Legfeljebb
tüzet rakhatok belőle, egyébre úgy se jó.

Le is vitte a hátán a koporsót az udvarra, elkezdte hasogatni egy
fejszével, s hát, amint hasogatja, egyszerre egy kis titkos rekeszt lát
benne, azt mindjárt kinyitja, s egy írást talál benne. Nézi, nézi,
jobbról-balról a papírt, hát látja, hogy adóslevél, amely az apja nevére
szólt s egy gazdag ember volt az adós. Zsebredugta hamar az írást,
szaladt vele a bíróhoz, mutatja neki, s hát az azt mondja, hogy attól az
embertől ugyan hiába kéri a pénzét, mert az apjának se akarta
semmiképpen megfizetni az adósságát. Nem sokat törődött José (mert így
hívták a szegény embert) evvel a beszéddel, szaladt az adóshoz, s addig
fenyegette, hogy így s úgy, viszi akár a király elébe is a dolgot, hogy
az nagy keservesen kifizette neki a pénzt. Bezzeg, boldog volt most
José, zsebredugta a sok aranyat, többet nem is nézett az öccse háza
felé, hanem elindult a szomszéd város irányában.

Amint ment, mendegélt, jön vele szembe egy szegény asszony nagy
sírással. Kérdezi José tőle:

– Hát neked mi bajod, te szegény asszony?

– Nagy baj az én bajom, – felelte zokogva az asszony, – halálán van az
uram, s egy kegyetlen ember, akinek pénzzel tartozik, ilyen betegen be
akarja záratni a börtönbe!

– Ne búsulj, te szegény asszony, – mondta José neki, – adok én pénzt,
hogy kifizesd az urad adósságát!

Bezzeg, hálálkodott a szegény asszony Josénak, s szaladt haza boldogan a
pénzzel, átadta annak, akinek tartozott, s futott az urához. No, annak
szegénynek többet semmire se volt szüksége, meg volt már halva, mire a
felesége hazaért. Mikor José beérkezett a városba, ismét ott találta az
utcán a szegény asszonyt, siratta az urát, hogy még csak el se
temetheti, mert mind ami pénzt kapott, odaadta adósságba. Megsajnálta
José, kifizette a koporsó árát is, s ment tovább. Erősen megfogyatkozott
most már a pénze, össze-vissza három arany volt a zsebében. Gondolta
magában, evvel ugyan nem jut messzire, ő bizony beáll a királyhoz
szolgálatba.

Úgy is tett, ahogy elgondolta magában, elment a királyi udvarba, s ott
legelőször szolga lett, de olyan ügyesen végezte a dolgát, hogy a király
csakhamar lovaggá tette.

Telt, mult az idő, az ifjabbik testvér mind elpazarolta a pénzét, s
olyan szegény lett, mint a templom egere. Hallotta, hogy a bátyja milyen
szerencsésen járt a királyi udvarban, elment hát oda, s addig könyörgött
a bátyjának, amíg az ő szavára fel nem vették szolgának.

Itt is irígy, s rosszlelkű maradt, mint amilyen azelőtt volt, s amikor
megtudta, hogy az öreg, csúf király szerelmes Bella-Flór hercegnőbe, aki
elmenekült előle valahová, – elhatározta, hogy azt hazudja a királynak,
hogy az ő bátyja tudja, hová bujdosott a hercegnő, s el is tudja hozni.
Gondolta, majd karóba huzatja a király a José fejét, ha leány nélkül tér
vissza.

Úgy is tett, ahogy a gonosz eszével elgondolta, felsompolygott a
királyhoz, s eléadta, a mondókáját. Hej, felugrott a király nagy
örömében, s szalajtott rögtön José után! Jött is az lélekszakadva, mert
el nem tudta gondolni, hogy miért hivatják olyan sebbel-lobbal. Hát,
alig hogy beteszi a lábát a király szobájába, mondta ez neki:

– Ebben a pillanatban rohanj Bella-Flór hercegnőért, s ha nélküle térsz
haza, az életeddel játszol! – Amint ezt mondta, hátat fordított a király
s otthagyta egyedül a teremben.

Állt, állt egy darabig nagy csudálkozással José s nem tudta elgondolni,
hogy ugyan honnan is tudja ő elhozni Bella-Flór hercegnőt, mikor azt se
tudja, hogy hol van? De a világ végéig még se állhatott a király
szobájában, nagy búsan lement az istállóba, hogy lovat válasszon magának
az útra. Nézegette a szebbnél-szebb lovakat egymásután, olvasgatta le a
nevüket az aranytábláról, mert abba volt mindegyiké belevésve, de egyik
se tetszett neki, s már végire ért az istállónak, mikor egy öreg fehér
ló feléje fordította fejét, s így szólt hozzá suttogva:

– Válassz engem s minden jóra fordul!

José nem is gondolkodott a dolgon sokat, rátette a nyerget a fehér lóra,
kivezette az istállóból, ráugrott s elindultak. Ott volt a kemence előtt
három frissen sütött cipó, azt felvétette a ló Joséval, s betették a
tarisznyába, úgy mentek ki a kapun. Jó messzire haladtak már, anélkül,
hogy valami történt volna velük, egyszerre aztán a ló megpillant egy
hatalmas hangyabolyt, ott megállott, s azt mondta Josénak:

– Morzsáld el azt a három cipót ezeknek a hangyáknak, fiam.

– Jó lenne az nekünk is, édes lovam, – felelte José, de a ló nem
hallgatott a szavára, s azt válaszolta:

– Egy alkalmat se mulassz el soha, hogy jót tégy valakivel! Add oda a
cipókat!

Többet José egyet sem ellenkezett, hanem elmorzsálta a cipókat, aztán
felült a lova hátára s mentek tovább: Alig mentek ismét egy jó darabon,
sziklás, meredek helyre értek, s hát ott vergődött egy hatalmas sas a
vadász hálójában. Megállott a ló a sas előtt, s mondta Josénak:

– Szállj le, s szabadítsd ki azt a szegény madarat!

– Igen sokáig fog tartani, édes lovam, – felelte José, – s mikor érünk
akkor a hercegnőhöz?

– Ne törődj te avval, te csak ne mulassz el soha egy alkalmat se, hogy
jót tégy valakivel, – mondotta a ló Josénak.

Leszállott hát kénytelen-kelletlen a legény, s kiszabadította a sast a
hálóból, s akkor indultak ismét tovább. Amint jó darabon mentek, egy
folyó partjára érnek, hát ott látnak a homokban egy kis halat, amint
tátogtat nagy keservesen, s szeretne visszajutni a vízbe.

– Nem látod, édes gazdám, azt a kis halat? – szólalt meg ismét a ló, –
hiszen ha nem teszed vissza a vízbe, meg fog fulladni a homokban?

– Nohát, mi így soha rá nem találunk Bella-Flór hercegnőre, ha minden
percben megállunk, – dohogott José, – de mégis leszállott, s visszadobta
a vízbe a halat.

– Ne félj, az nem időveszteség, amikor másokon segítünk, – mondotta a
ló, – s avval mentek ismét tovább.

Kis idő mulva rengeteg erdő közepébe értek, ott állott a Bella-Flór
hercegnő palotája, s ő éppen mikor odaértek, etetgette a tyúkjait,
kakasait.

[Illustration: – Egy alkalmat se mulassz el soha, hogy jót tégy
valakivel!]

– Álljunk meg itt az udvaron, majd én ficánkolok s kelletem magam, –
mondotta a ló, – hogy a hercegnő is kedvet kapjon egy kis lovaglásra.
Akkor aztán, ha felült reám, ugrálni kezdek, úgy teszek, mintha le
akarnám dobni a hátamról, s te mondjad neki, hogy bizonyosan azért
ugrálok, mert nem szokott nő ülni rajtam, aztán kérjed, engedje meg,
hogy te is felülj a háta mögé, hogy vigyázhass rá. Ha aztán te is a
nyeregben leszel, egyet se búsulj, repülünk haza a király udvarába, mint
a szél.

Minden úgy is történt, ahogy a ló előre megmondotta, s alig telt belé
egy jó fertályóra, már vágtattak, sebesebben, mint a szél, a királyi vár
felé. A hercegnő rögtön látta, hogy őt bizony csúffá tették, de nem
szólt egy szót sem, hanem hirtelen leoldotta a kötényét, amely tele volt
csirkéknek való korpával, s egy szempillantás alatt mind leszórta a
földre.

– Ó Istenem, – sikoltott most, – elejtettem mind a korpámat, kérlek,
lovag, szállj le s szedd fel.

De José nem állította meg a lovat, hanem azt felelte neki:

– Lesz ott elég korpa, ahova mi megyünk! – s avval vágtattak is tovább.

Nemsokára egy sűrű erdőbe értek, ott elévette Bella-Flór hercegnő a
zsebkendőjét, elengedte s a szél felfujta a legmagasabb fa tetejére.

– Ó Istenem, – kiáltott fel – állítsd meg a lovat, s menj fel a fa
tetejére a zsebkendőmért!

– Lesz ott elég zsebkendő, ahová mi megyünk, – felelte José és vágtatott
tovább.

Az erdőből hamarosan kijutottak s egy patakhoz értek, ott lehúzta
Bella-Flór hercegnő az ujjáról az aranygyűrűjét, behajította a vízbe, s
felsikoltott:

– Jaj Istenem, a legkedvesebb gyűrűm beleesett a vízbe, szálljunk le és
nézzük meg, hol lehet.

De José nem állította meg most sem a lovat, hanem azt mondta:

– Lesz ott szebbnél-szebb gyűrű elég, ahová mi megyünk.

Nemsokára a palotához értek. Hát, a király már ott várta őket, de bizony
a hercegnő még csak rá sem vetette a tekintetét, hamar beszaladt egy
szobába s magára zárta az ajtót. Hiába könyörgött a király neki, hogy
jöjjön ki, egyre azt hajtogatta, hogy csak akkor jön ki, ha elhozza neki
valaki azt a három dolgot, amit elvesztett az úton. Hivatta a király
ismét Josét, mert azt gondolta, ha valaki, akkor csak ő fogja tudni,
hogy mit, s hol vesztett el a hercegnő. No, szegény José, amint
meghallotta a király parancsát, megint búnak eresztette a fejét, de
bizony azt ereszthette, mert ha kedves volt az élete, újra vissza
kellett indulnia. Legelőször is hű társához, a fehér lóhoz ment,
elkeseregte a bánatát, de az megvígasztalta:

– Egyet se búsulj, édes gazdám, ülj fel a hátamra, majd csak megleszünk
valahogy.

Fel is pattant José rögtön a hátára, s mentek a sebes szélnél is
sebesebben, addig, amíg a hangyabolyhoz nem értek. Ott megállott a ló, s
azt mondta Josénak:

– Akarod, hogy megkapjad a hercegnő korpáját?

– Hát persze, hogy akarom, – felelte José, – de hiába akarom, mert míg a
világ, meg két nap, nem tudnám én azt összeszedni!

– Kiálts csak egyet a hangyáknak, ne félj, összeszedik azok neked,
hálából, hogy jóllakattad őket! – mondotta a ló.

Csudálkozva tekintett José a lóra, de mert okosabb dolog úgy sem jutott
az eszébe, hát kiáltott a hangyáknak, s ím, alig mondta el nekik, hogy
mit akar, nagy sürgés-forgás támadt közöttük, s hordták nagy buzgón
mindenünnen a korpamorzsákat. José leült egy fa alá pihenni, a lova meg
ropogtatta mellette a jó friss füvet, amíg csak egy jókora halom korpa
nem állott előttük. Azt hamar felszedte José, bekötötte egy zsákba,
felpattant a lóra és mentek tovább. Addig vágtattak, amíg csak ahhoz a
hatalmas fához nem értek, amelyre felröpítette a szél Bella-Flór
hercegnő zsebkendőjét. Csóválta szegény José a fejét, amikor
megpillantotta a fa legeslegtetején, egy vékonyka ág végén lobogni a
zsebkendőt.

– Hej, ha madár volnék, – sóhajtotta, – akkor talán le tudnám hozni
onnan, de ember képében sohase!

– Egyet se félj, édes gazdám – mondotta a ló, – hívd csak azt a sast,
amelyiket megszabadítottál a hálóból, majd lehozza az neked a
zsebkendőt.

Kiáltott is mindjárt José a sasnak, s az ott termett, egy perc mulva már
hozta is csőrében a Bella-Flór hercegnő zsebkendőjét. Köszönte nagy
boldogan José s felpattant ismét a fehér lóra, s addig vágtattak, míg
csak a patak partjára nem értek.

Már sötétedett az idő, s José alig látott az orráig, nemhogy a patak
fenekén meg tudta volna találni a gyűrűt. Felsóhajtott nagy szomorúan:

– Hogy tudnám én megtalálni azt a gyűrűt, mikor azt sem tudom, hogy
merre keressem?

– Ne búsulj, – felelte a fehér ló – kiálts csak egyet annak a halnak,
amelyiket bedobtál a vízbe, majd eléhozza az mindjárt!

Csakugyan így is tett José, kiáltott a halnak, az ott is termett, s egy
szempillantás mulva hozta szájában a gyűrűt. Köszönte José, s felpattant
a lóra, visszalovagolt a palotába. Hej, vitte a király nagy örömmel a
hercegnő szobájához az elveszett holmikat, de bizony az most se akarta
semmiképpen beereszteni, hanem azt kiáltotta ki:

– Addig az én szobám ajtaját ki nem nyitja senki, amíg azt a gazembert,
aki elrabolt engem a váramból, forró olajban meg nem főzik!

A király megszomorodott erre a beszédre, hogy így fizessen a José
hűséges szolgálatáért, de aztán mégis maga elé hivatta, s azt mondta
neki:

– Nem tehetek róla, édes szolgám, hogy így kell hűségedet meghálálnom,
de Bella-Flór hercegnő azt akarja, hogy forró olajban főzesselek meg, s
én az ő kívánsága ellen semmit sem tehetek.

Elbúsulta magát szegény José, lement nagy búsan az istállóba s
elpanaszolta szomorú sorsát a fehér lónak.

– Egyet se búsulj, – vígasztalta meg a ló – csak ülj az én hátamra.
Amikor be kell ugranod a forró olajba, én felszippantom az egyik
orrlyukamon a forró olajat, s mire kieresztem a másikon, már le is hült,
semmi bajod se lesz tőle.

Többet egyet se kérdezősködött José, hanem úgy tett, ahogy a fehér ló
tanácsolta, s amikor az egész udvar összegyült, mosolygó arccal ugratott
belé a forró olajba. Hát majd meghalt mindenki a nagy csudálkozástól,
amikor egy perc mulva kiugrott az olajoskatlanból, de úgy megfiatalodva
s megszépülve, hogy a szemük-szájuk elállott a bámulástól. Bella-Flór
hercegnő is eléjött a szobájából erre a csudálatos hírre, s amint
meglátta a gyönyörű legényt, rögtön a nyakába borult s azt mondta:

[Illustration: A király beleugrott az olajoskádba.]

– Én a tiéd, te az enyém, ásó, kapa s a nagy harang válasszon el minket!

Bezzeg, José se mondatta kétszer ezt magának, a király meg szertelen
nagy bosszuságában beleugrott az olajoskádba, s abban a szempillantásban
porrá is égett. Josét ekkor kikiáltották királlyá s még aznap
megtartotta a lakodalmát Bella-Flór hercegnővel. Amikor a legnagyobb
dínom-dánom folyt a palotában, ő kisurrant az istállóba, s megkérdezte a
fehér lovat:

– Mondd meg most már, édes lovam, miért tettél te annyi jót velem?

A fehér ló pedig így válaszolt neki:

– Nem vagyok én ló, hanem annak a szegény embernek a lelke, akinek az
adósságát kifizetted s akit eltemettettél. Hálából tettem mindent, amit
tettem, s jegyezd meg jól magadnak, hogy minden jótettnek megvan a
jutalma, elébb vagy utóbb.

Azzal eltünt a fehér ló, s José felment a palotába. Még sokáig élt
boldogságban a szép Bella-Flór hercegnővel, s jóságosan uralkodott élete
végéig.




Porkó király.

(Sziciliai mese.)

Volt egyszer egy király s egy királyné. Nem volt gyermekük s mindig
amiatt siránkoztak, gyermekért epekedtek, de bizony hiába. Egyszer a
királyné elment sétálni s amint sétált, látott egy kocát a malackáival.
Felsóhajtott a királyné:

– Ó, Istenem, lám, ennek az oktalan állatnak is mennyi gyereke van, csak
nekem nem adott az Isten gyermeket, pedig mennyit imádkoztam! Nem bánnám
én, bárcsak egy gyermekem volna, mégha malac volna is az a gyermek!

Hiszen ha ezt kívánta: kívánsága teljesedett is a királynénak. Született
neki egy kis malackája.

Hej, lett nagy bánat a királyi palotában! Nemcsak a királyi palotában,
hanem az egész országban. Búsult a királyné, sírt keservesen, de aztán
lassacskán megvígasztalódott s mondotta:

– Hát ez a malacka mégis csak az én gyermekem s éppen úgy szeretem,
éppen olyan kedves nekem, mintha egy szép gyermek volna! – A kebeléhez
szorította a malackát, szoptatta, ápolta, dajkálta s a malacka nőtt
napról-napra, mind nagyobb s nagyobb lett.

Egyszer aztán mi történt, mi nem: elég az, hogy a kis malacka elkezdett
szaladgálni körül a palotában s mind azt mormogta:

– Feleséget akarok! Feleséget akarok!

– Ó, Istenem! – mondotta a királyné az urának. – Mit csináljunk? Hisz
nem kapunk hozzá királykisasszonyt! Nincs az a leány, aki hozzámenjen
feleségül. Mit tegyünk? Merre forduljunk? – kesergett, tűnődött magában
a királyné. Egyszer aztán eszébe jut, hogy jár a palotába egy mosónő,
annak van három szép leánya. Megpróbálja: hátha az feleségül adná az
egyik leányát az ő fiának. A királyné mindjárt el is hivatta a mosónőt s
mondotta neki:

[Illustration: Ó, felséges királyné, hogy adjam gyermekemet egy
disznóhoz?]

– Hallod-e, tégy nekem egy szívességet! A fiam meg akar házasodni. A
legidősebb leányodat add hozzá!

– Ó, felséges királyné, – mondotta a mosónő – hogy adjam a gyermekemet
egy disznóhoz?

– Meg kell tenned! – mondotta a királyné. – Különben is jó dolga lesz a
leányodnak: királyné lesz belőle. Neked pedig mindent adok, amit a
szemed, szájad kíván.

Szegény volt a mosónő, hogyne lett volna! Rábeszéltette magát, elment
haza s mondotta az idősebbik leányának:

– Hallod-e, leányom, a király fia meg akar házasodni. Most, ha akarsz,
királyné lehetsz, mert feleségül vesz téged.

Bezzeg, hogy a leány nem szívesen lett a királyfi felesége. Dehát aztán
meggondolta: sok szép ruhát kap, lesz arany, gyémánt, mindenféle ékszer,
drágaság; jó dolga lesz. Azt mondta hát az anyjának:

– Jól van, édes anyám, felesége leszek.

Egyszeribe vitték a palotába, ott nagy vendégséget csaptak, három nap,
három éjjel folyt folytonosan a lakodalom. Mikor aztán a harmadik nap is
eltelt, mit gondolt, mit nem a királyfi: kiszaladott az udvarra, ottan
egy pocsolyában meghengergőzött, aztán ismét beszaladott a palotába s
hozzádörgölődzött a feleségének a drága szép ruhájához. De az asszony
mérgesen ellódította magától s mondotta neki:

– Ó, te utálatos állat, te, eredj, bepiszkolod drága szép ruhámat! De a
királyfi nem törődött vele, újra, meg újra visszaszaladott hozzá, a
ruhájához dörgölődzött, az asszony meg mindannyiszor ellökte magától s
mindenféle csúf szavakkal illette.

Harmadik nap este a fiatal asszony bement a menyasszonyi szobába,
lefeküdött. Bement a királyfi is, de várt addig, amíg a felesége
elaludott, akkor aztán bezárta az ajtót, ledobta magáról a disznóbőrt s
gyönyörű szép fiú lett belőle. Akkor leakasztott a szegről egy kardot,
egyet suhintott s úgy leszelte a felesége fejét, mintha nem is lett
volna. Mikor aztán megvirradott, ismét visszabujt a disznó bőrébe,
szaladott keresztül-kasul a palotában s mind azt mormogta:

– Feleséget akarok!

Hej, megijedett a királyné! Vajjon mi történhetett? Bement a
menyasszonyi szobába s hát im ott feküdött a menye fej nélkül, véresen.

– Jaj, Istenem, Istenem! – sopánkodott a királyné. – Most már mit
mondjak a szegény mosónőnek? – A fia pedig csak folyton szaladgált,
köröskörül a palotában s mind azt mormogta:

– Feleséget akarok! Feleséget akarok!

Mit volt mit tenni a királynénak: elment a mosónőhöz, nagy
sírással-rivással elkeseregte, hogy mi történt. Aztán mondotta:

– Add ide a második leányodat is, hátha az szerencsésebb lesz.

– Ó, Istenem, – mondotta a mosónő – hát én hogy küldjem halálba
szívemről szakadt drága gyermekemet?

– Meg kell tenned! – mondotta a királyné. – Meglásd, ő majd
szerencsésebben jár. Aztán halálom után az övé lesz az egész ország.

Addig beszélt a királyné, hogy a mosónő beleegyezett. Vitték fel a
palotába a második leányát is, megtartották a lakodalmat: ez is tartott
három teljes nap. Gyönyörű szép ruhába öltözött a menyasszony, de bizony
öltözhetett, mert a disznó folyton körülötte szaladgált, mindegyre
hozzádörgölődzött, bepiszkolta a drága szép ruhát.

– Ó, te utálatos állat, te! – förmedett rá a felesége – eredj innét, ne
piszkold a drága szép ruhámat! – De ahányszor elkergette, annyiszor
visszajött a királyfi s újra bepiszkolta a ruhát.

Harmadik nap este bement az asszony a menyasszonyi szobájába s amint
elaludott, jött utána a királyfi is, lerántotta a szegről a kardot s
ennek is levágta a fejét.

Reggel aztán kiszaladott a szobából, futott fel s alá a palotában, mind
azt mormogta-hörögte;

– Feleséget akarok! Feleséget akarok!

– Jaj Istenem! – szörnyűlködött a királyné s beszaladott a menyasszonyi
szobába. Hát csakugyan a második leány is ott feküdött véresen, fej
nélkül.

Most már mit tudjon csinálni? De a fia csak szaladgált tovább s
folytonosan azt mormogta:

– Feleséget akarok! Feleséget akarok!

Nem volt maradása a királynénak, harmadszor is elment a mosónőhöz,
elkeseregte neki, hogy mi történt; de azért csak kérte az asszonyt, adja
oda a harmadik leányát is. Majd meglátja, hogy az szerencsésebb lesz.

– Ó, felséges királyném, hogy kívánhat tőlem ilyet? Két gyermekemet
megölte a királyfi, most a harmadikat is odaadjam a bizonyos halálnak?

– Ne félj, ne félj, csak add! Nem a halálé lesz. Meglásd, hogy nem lesz
semmi bántódása.

Addig beszélt a királyné, hogy a szegény mosónő odaadta a harmadik
leányát is.

Felvitték a palotába a leányt, felöltöztették drága szép ruhába. De
olyan szép volt az a leány, szebb a holdnál, szebb a napnál, szebb a
ragyogó csillagoknál. Mikor aztán ott ült az asztalnál s hozzászaladott
a disznó s piszkos testével hozzádörgölődött, nem kergette el magától,
hanem szépen megsimogatta, lehajolt hozzá s úgy mondogatta:

– Édes kicsi állatocskám!

[Illustration: Édes kicsi állatocskám!]

Három napig tartott most is a lakodalom, a harmadik nap este bement a
menyasszonyi szobájába az asszony, bement utána a királyfi is,
piszkosan, rondán, megint hozzádörgölőzött a ruhájához. Az asszony pedig
lehajolt hozzá, mondotta neki nyájasan, kedvesen:

– Gyere, csak gyere! Csak dörgölőzz hozzám! Nem bánom, ha piszkos lesz a
ruhám: kimosom, mást veszek magamra.

Egyik ruháját a másik után vetette le, vette magára az asszony, de nem
fogyott el a türelme. Folyton csak biztatgatta az urát:

– Piszkold, piszkold a ruhámat, van elég: mást veszek helyette.

Igy telt el az első éjszaka, így a második, így a harmadik. Harmadik
éjjel, amikor az asszony elaludott, a királyfi levetette a disznóbőrét,
lefeküdött ő is az ágyba, de mire hajnalodott, ismét felkelt, visszabujt
a disznó bőrébe. A feleségének sejtelme sem volt arról, hogy mi változás
történt vele.

Bemegy aztán reggel a királyné, mert nem tudta elgondolni, hogy mi
történt: három napja, hogy nem mutatta magát sem a fia, sem a menye. Azt
hitte, hogy mindkettő szörnyű halált halt. S ím, ott volt a menye is,
elevenen, szépen, ott volt a fia is, de disznó képében.

Igy telt, múlt az idő. Egy este azonban a fiatal asszony nem aludott el
s mikor az ura levetette magáról a disznóbőrét s látta, hogy gyönyörű
szép ifjuvá változott, mondotta magában:

– Hát úgy? Te nem vagy disznó? És te nem szólsz erről?

Azzal felnyitotta a szemét, felült az ágyban s mondotta az urának:

– Hiába titkolózol előttem, most már láttam, hogy mi történt. Hiszen te
igazi ember vagy! Nem vagy te disznó!

Felelt a királyfi:

– Igazad van, de ne szólj senkinek. Mert ha szólsz valakinek, akkor el
kell mennem s neked is hét esztendeig, hét hónapig kell vándorolnod, el
kell szaggatnod hét pár cipőt: addig fel nem szabadulok a varázslat
alól.

Az asszony megigérte, hogy nem szól senkinek. Nem is szólott sokáig, de
fúrta az oldalát a titok, mégse állhatta meg, hogy ne szóljon az
anyósának. Mondotta neki:

– Hej, édes, anyám, ha tudná: milyen szép ember az én uram, amikor
leveti magáról a disznó bőrét!

Ahogy ezt mondotta, abban a pillanatban a királyfi eltűnt a palotából,
mintha a föld nyelte volna el. Keresték mindenfelé, tűvé tették az egész
palotát, az udvart, a várost, aztán az országot: nem találták sehol.
Hej! sírt keservesen a fiatal királyné, nem tudta, hová legyen nagy
bánatában.

– Én vagyok az oka mindennek, – kesergett magában – én kergettem
világgá! Most már nekem is el kell vándorolnom, hét esztendeig, hét
hónapig s hét napig folyton-folyvást mennem kell: addig őt meg nem
találom.

Csináltatott magának hét pár vas cipőt s hiába marasztották, hiába
mondották: maradjon ott, ne menjen világgá: elment, nem volt otthon
maradása.

Ment hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön át s az első este ért egy
házikóhoz. Abban a házikóban lakott egy jó öregasszony. Belépett,
köszönt; az asszony fogadta szívesen, nyájasan, a kicsi királyné pedig
mondta:

– Jó öregasszony, engedd meg, hogy töltsem itt az éjszakát! Úgy
elfáradtam, hogy nem tudok már tovább menni.

– Ülj le, édes fiam, – mondotta az öregasszony, aztán adott neki
vacsorát. Közben amíg vacsorázott, elbeszéltette: honnét jön, merre
megy, mi jóban jár.

– Hát fiam, – mondotta az öregasszony – neked most a föld alatt kell
tovább vándorolnod s addig kell ott maradnod, amíg éppen négy pár cipőd
szerteszakad.

Búsult a szegény asszonyka, egész éjjel nem jött szemére álom. Reggel
aztán, mikor búcsúzkodott, az öreg asszony adott neki egy lámpácskát,
megmutatta az útat a föld alá s azzal szegény kicsi királyné elindult a
föld alatt, ment, mendegélt, vándorolt négy teljes esztendőn, négy
hónapon s négy napon keresztül, mindig a föld alatt. Addig ment, amíg a
négy pár cipő rongyokba szakadott. Akkor aztán ismét napvilágra ért s
vándorolt tovább a föld színén. S ahogy ment, mendegélt, ért egy sűrű
rengetegbe, de olyan sűrű rengetegbe, hogy semmiképen nem tudott abból
kijutni. Ment jobbra, ment balra s amint ment, mendegélt, látott
messze-messze valami világosságot.

Egyenesen a világosság felé tartott. S amint közelébe jutott, látta,
hogy egy házikó van ott. Kopogtatott a házikó ajtaján s mindjárt nyílt
is az, s egy öreg ember nyitott ajtót neki. Az öreg ember pedig remete
volt.

– Mit akarsz? – kérdezte a remete.

– Ó, öregapám, – felelt a kicsi királyné – szegény leány vagyok;
elindultam, hogy megkeressem az uramat. S elbeszélte az egész
történetét.

– Ó, szegény gyermek! – mondotta a remete. – Még nagyon messze kell
vándorolnod, én pedig nem tudok rajtad segíteni. Hanem itt az erdőben
egy napi járóra lakik az én idősebbik bátyám, az talán tud valami
tanácsot adni. Maradj itt éjszakára, holnap jókor reggel tovább mehetsz.

Reggel felköltötte a remete, megmutatta neki az útat s mikor
elbúcsúzott, adott neki egy diót s útnak eresztette.

Ment a kicsi királyné egész nap s estére elérkezett a második remetének
a kunyhajához. Annál töltötte az éjszakáját, annak is elpanaszolta az ő
búját-baját.

– Ó, szegény gyermek! – mondotta a remete. – Én nem tudok rajtad
segíteni. Hanem egy napi járóra lakik az én bátyám, itt az erdőben,
talán az adhat tanácsot.

Reggel aztán tovább ment a kicsi királyné, a remete pedig adott neki egy
gesztenyét s mondotta:

– Tedd el jól, még hasznát veheted.

Egész nap mendegélt a sűrű rengetegben a kicsi királyné s estére
megérkezett a harmadik remetéhez. Ennél töltötte az éjszakát, neki is
elkeseregte az ő búját-baját. De az sem tudott rajta segíteni, hanem a
még öregebb bátyjához igazította, aki egy napi járóra lakott az erdőben.
Mikor azonban elbúcsúzott, adott neki egy mogyorót.

Negyedik nap este aztán megérkezett a legöregebb remetéhez, aki olyan
öreg volt, hogy a szakálla a földet verte. Bizony megijedett tőle a
kicsi királyné, olyan öreg volt. Mikor aztán elkeseregte ennek a baját,
mondotta az neki;

– Hej, szegény gyermek, neked még messzire kell menned, amíg a hét
esztendő, hét hónap s hét nap letelik! Akkor aztán érsz egy városba,
ahol a királyfid időzik. Nesze, adok neked egy varázspálcát. Éjjel menj
a királyi palota elé, üss a földre, azonnal egy gyönyörű szép palota
lesz azon a helyen. Abban fogsz te lakni, szemben éppen a király
palotájával. – Többet nem mondott, csak megáldotta s útnak eresztette.

[Illustration: Nesze, adok neked egy varázspálcát.]

Igy ment tovább a szegény ifjú királyné. Addig ment, amíg a hét pár cipő
szerteszakadott, míg a hét esztendő, hét hónap s hét nap letelt. Akkor
csakugyan egy este megérkezett abba a városba, ahol Porkó király lakott.

Porkó király már rég visszakapta az emberi alakját, megszabadult a
varázs alól, hanem a hű asszonyt elfelejtette s egy szép királynénál
lakott, azaz hogy az tartotta őt fogságban. Azt akarta, hogy feleségül
vegye. Hallotta ezt a kicsi királyné, nagyon elkeseredett a szíve, aztán
ment a királyi palota elé, ottan a földet, amint a remete tanácsolta,
megsujtotta a varázspálczával. Egyszeribe gyönyörű szép palota
kerekedett oda. Abban a palotában csak úgy nyüzsögtek, forgolódtak a
cselédek. Volt abban minden, de minden, amit szem és száj kíván,
ennivaló, innivaló; arany, ezüst, gyémánt, minden, de minden.

[Illustration: Az arany tyúk és csirkéi.]

Reggel, mikor Porkó király felkelt s kilépett az erkélyre, látja a
gyönyörű szép palotát: ámult-bámult s hítta a királynét, nézze ő is.
Amíg nézegették s csudálták a gyönyörű szép palotát, a kicsi királyné
feltörte a diót, amelyet az első remete adott neki s ím, abban a
pillanatban egy gyönyörű szép aranytyúk s a gyönyörű aranytyúk mellett
egy sereg aranycsirke futkosott köröskörül, a palota erkélyén. Szem még
nem látott olyan szép tyúkot, olyan szép csirkéket, mint amilyenek ezek
voltak. Mikor ezt meglátta az átelleni palotából a királyné, szörnyen
megkívánta a csirkéket meg a tyúkot. Egyszeribe küldötte a szobaleányt
át a palotába, hogy kérdezze meg attól az asszonytól, aki ott lakik:
eladja-e a tyúkot, meg a csirkéket. Ad neki értük, amit csak kíván.

Általment a szobaleány, megkérdezte a kicsi királynét, ez azonban azt
üzente:

– Mondd meg az asszonyodnak, szívesen adom, ingyen odaadom a tyúkot is,
a csirkéket is, ha megengedi, hogy egy éjjel a királyfi szobájában
háljak.

Visszament a szobaleány, mondotta az üzenetet, de a királyné rettentő
haragra gerjedett:

– Mit gondol ez az asszony? Nem, azt nem engedem meg!

– Ugyan miért ne? – mondotta a szobaleány. – Ma este öntsön álomitalt a
királyfi poharába s bátran beeresztheti azt az asszonyt a szobájába.

Tetszett ez a tanács a királynénak, egyszeribe visszaküldötte a
szobaleányt, elhozatta az aranytyúkot, az aranycsirkéket s estére
meghívta a kicsi királynét a királyfi szobájába.

Mikor a kicsi királyné bement a királyfi szobájába, az már aludott
mélyen. Ő meg ráborult, sírt keservesen.

– Kelj fel, kelj fel, édes királyfi! – De hiába költötte, nem kelt föl.
– Hát elfelejtettél engem? Hét esztendeig, hét hónapig s hét napig
folyton vándoroltam érted. Eső vert, szél fujt, nap feketített, hét pár
vas cipőt elszaggattam, hogy feloldjalak téged a varázslat alól. S te
most hűtlen akarsz lenni énhozzám?

Igy kesergett, így sírt egész éjjel a kicsi királyné, de a királyfi nem
ébredett fel, mert hogy álomitalt ivott. Nem hallotta a felesége
kesergését, sírását. Reggel pedig az asszonynak el kellett mennie a
palotából, mielőtt a királyfi felébredett volna.

Volt azonban a királyfi szobája alatt egy börtön, abban sok ember
sínylődött szomorú fogságban. Ezek hallották alulról, hogy egy szegény
asszony odafenn milyen keservesen sírt, panaszkodott. S csudálkoztak
ezen erősen, vajjon mi történhetett odafönn.

Hát jó, a szegény kicsi királyné visszament a palotájába. De alig ment
vissza, feltörte a gesztenyét s im, halljatok csudát: mi történt! A
gesztenyéből kipattant egy tiszta színarany kicsi-kicsi tanító
kisasszony s vele egy sereg kicsi, csupa színarany leányka; azok ott
ültek körülötte, varrtak, hímeztek, egyik szebb volt a másnál, egyik
kedvesebb a másnál. Mikor ezt az átelleni palotából a királyné meglátta,
bezzeg hogy megint nagy kedve kerekedett reá; nagyon megkívánta,
szerette volna megvenni ezeket is. Küldötte is mindjárt a szobaleányt,
kérdezte, hogy mi az áruk. Azt üzente a kicsi királyné:

– Ingyen adom, csak engedje meg, hogy ma éjszakára bemehessek a királyfi
szobájába.

A szobaleány nem is ment vissza válaszért a királynéhoz, mondotta neki:
csak jöjjön bátran. Azzal felszedte a játékszert s nagy örömmel szaladt
az asszonyához.

Este el is jött a kicsi királyné a palotába, bement a királyfi
szobájába, de az már aludt mélyen. Hiába sírt, hiába kesergett: nem
ébredett fel. Reggel el kellett mennie, mielőtt felébredett volna a
királyfi. De lent a börtönben jól hallották az ő sírását, az ő
kesergését. S mikor felkelt a királyfi, meg is mondották neki a foglyok:

– Hej, felséges uram, már két éjszaka valami keserves sírást, keserves
panaszkodást hallunk a szobájából. Micsoda lehet az?

– Na, ez igazán csuda, – mondotta a királyfi – mert én semmit sem
hallottam.

De elkezdett gondolkozni: hátha csakugyan altatót tettek a poharába,
azért nem ébredett fel s feltette magában, hogy a következő este egy
csepp bort sem iszik.

A kicsi királyné pedig hazament nagy szomorúan s feltörte a mogyorót. S
ím, a mogyoróból egy csudaszép aranysas röppent ki. Ragyogott, mint a
fényes nap. Aki látta, megcsudálta. A sast feltette szépen az erkélyre,
hadd lássa az egész világ. Hát hiszen látták is sokan, látta a királyné
is s bezzeg hogy megkívánta az aranysast is. Mindjárt szalasztotta a
szobaleányt, hogy vegye meg. Azt mondotta megint a szobaleánynak:

– Adom én jó szívvel, ingyen is odaadom, csak azt engedje meg a
királyné, hogy a királyfi szobájában töltsem az éjszakát.

– Hát csak jöjjön! – mondotta a szobaleány. – Azzal felkapta az
aranysast s szaladott vele az asszonyához.

Este azonban a királyfit hiába kínálták borral: nem ivott. A szájához
vitte a poharat, de titokban kiöntötte az asztal alá, nem ivott egy
cseppet sem. Aztán bement a szobájába, lefeküdött, úgy tett, mintha
aludnék. De bizony nem aludott. Aztán egyszerre csak megnyílt az ajtó,
belépett rajta a felesége, leült az ágya mellé, kesergett, sirdogált
magában:

– Hát csakugyan egészen elfeledtél? Hét esztendeig, hét hónapig és hét
napig folyton vándoroltam, eső verte, szél fujta, nap feketítette
arcomat, hét pár vascipőt elszaggattam, hogy feloldjalak a varázslat
alól és te most hűtlen akarsz lenni énhozzám?

De bezzeg hogy amikor a királyfi ezt hallotta, egyszeribe eszébe jutott
az ő felesége. Felugrott az ágyból, átölelte, megcsókolta s mondta
lelkes szóval:

– Te vagy az én édes feleségem! Ne sírj, ne könnyezz, holnap jókor
reggel megszökünk innen!

Jókor reggel a kicsi királyné elment a palotából, aztán felkelt a
királyfi is. Mind a foglyokat, akik ott sínylődtek a börtönben,
kiszabadította, azok aztán hálából vele tartottak, nagy hirtelen
felszereltek egy hajót, még mielőtt a királyné észrevette volna, aztán
mind, ahányan voltak, felkerekedtek a hajóra. Vitték a szép kicsi
királynét magukkal, vissza egyenesen az édesapjuk országába. Hej,
gondolhatjátok, mekkora volt otthon az öröm, amikor a király s a
királyné meglátta az édes fiát s annak gyönyörű szép feleségét!
Egyszeribe nagy vendégséget csaptak. Bezzeg hogy mind megvigasztalódtak,
boldogok voltak, csak mi ülünk itten magunkban, árván, szomorúan…




Bukolla.

(Izlandi mese.)

Volt egyszer egy öregember meg egy öregasszony s azoknak egy fiok. Egy
kicsi rozoga kunyhócskában laktak hárman s nem volt egyéb vagyonuk,
éppen csak egy tehén. Ennek a tehénnek Bukolla volt a neve. Egyszer,
amikor a tehén megborjadzott, az öregasszony éppen kint volt a pajtában,
még segített is a borjúnak, hogy szopjon, de amikor aztán kiment a
pajtából s egy kevés idő mulva ismét visszatért, híre-nyoma sem volt sem
a tehénnek, sem a borjúnak.

Hej, de elszomorodott az öregasszony meg az öregember! Elindultak mind a
ketten, hogy megkeressék a tehenet. Keresték mindenfelé, a faluban, a
mezőn, az erdőn, de nem találták sehol. Aztán estére hazatértek nagy
szomorún s mondották a fiúnak:

– Na, most eredj, indulj te, keresd a tehenet, mert anélkül nem élünk
meg.

Adtak a fiúnak útravalót, még egy új cipőt is, azzal a fiú elindult.
Ment céltalan, maga sem tudta, hogy merre. Aztán egyszer csak
elfáradott, megéhezett. Leült egy helybe, s elkezdett falatozni.

Amint ott üldögélt s ott falatozott, egyre kiabálta:

– Bőgj, kedves Bukolla, bőgj, ha valahol életben vagy! – s hát csakugyan
abban a pillanatban, valahol messze, elbődülte magát a tehén. A fiú
hirtelen felkelt helyéből, elindult a bőgés irányában. Ment sokáig,
sokáig, jó messzire, de csak nem találta a tehenet. Aztán ismét
elfáradott, megéhezett, leült, elkezdett falatozni s közben egyre
kiabálta:

– Bőgj, kedves Bukolla, bőgj, ha valahol életben vagy!

És csakugyan, Bukolla ismét elkezdett bőgni, s most már valamivel
közelebb hallatszott a bőgése. Újra elindult a fiú, ment, mendegélt s
addig ment, amíg egy szörnyű nagy sziklához ért. Felment annak a
sziklának a tetejére, ottan leült, ismét elkezdett enni s kiabálta:

– Bőgj, kedves Bukolla, bőgj, ha valahol életben vagy!

Hát csakugyan bőgött is Bukolla, még pedig a sziklának a tövéből
hallatszott most a bőgése. A fiú lemászott a szikláról s ott, annak a
tövében talált egy nagy-nagy barlangot.

Bement abba a barlangba s ím, ott állott a Bukolla. Meg volt kötve. A
fiú nem sokáig gondolkozott, elszabadította Bukollát, kivezette a
barlangból s indult vele hazafelé. De még nem haladott messzire,
egyszerre csak hallja, hogy kiabál utána valaki. Visszanéz, hát egy
rettentő óriás asszony szalad mögötte s a nagy óriásasszony mellett egy
másik, egy kisebbik.

– Jaj, Istenem, ezek mindjárt utólérnek! – sóhajtott a fiú. – Most már
mit csináljak?

Kérdezte Bukollát is:

– Na, édes Bukollám, mit csináljunk? Adj tanácsot!

Mondotta a tehén:

– Szakíts ki a farkamból egy szálat s dobd le a földre.

A fiú kiszakított egy szálat a tehén farkából, ledobta a földre. Akkor
aztán a tehén mondotta a szőrszálnak:

– Parancsolom s rendelem neked, hogy egyszeribe nagy folyammá változzál;
de olyan naggyá, hogy azon senki által ne jöhessen, csak a repülő madár!

Abban a pillanatban a szőrszálból rengeteg nagy folyó lett. De amikor az
óriásasszony odaért, átkiabált a fiúhoz:

– Ezzel nem segítettél magadon, fickó! Eredj haza, – szólott a hugához,
a kicsi óriásleányhoz – hozd ide az apám nagy ökrét!

Visszaszaladott a kicsi óriásleány s csakhamar vissza is ért egy
rettentő nagy ökörrel. Ez az ökör egy szempillantásra megitta az egész
folyót. Azzal az óriásasszony átlépett a folyón, szaladott a fiú után,
az meg kétségbe esett, nem tudta: mit csináljon. Kérdezte ismét a
tehenet:

– Jaj, Bukolla, kedves Bukolla, mit csináljunk? Mindjárt utólér az
óriásasszony!

– Tépj ki még egy szálat a farkamból, – mondotta a tehén – s dobd le a
földre.

Úgy tett a fiú, ahogy Bukolla tanácsolta s akkor Bukolla mondotta a
szőrszálnak:

– Parancsolom s rendelem, hogy nagy égő máglya legyen belőled, de olyan
nagy, hogy senki rajtad által ne jöhessen, csak a repülő madár.

Abban a szempillantásban nagy égő máglyává változott a szőrszál. De az
óriásasszony felemelte az öklét, megfenyegette a fiút, átkiabált a
máglyán s mondotta:

– Ezzel nem segítettél magadon, fickó! Eredj, – szólt a hugához –
szaladj vissza, hozd el az apám nagy ökrét!

A kicsi óriásleány visszaszaladott s egyszeribe jött az ökörrel. Azzal
az ökörrel jött, amelyik a folyót mind megitta. Most pedig, ami víz volt
benne, mind kieresztette s egy szempillantásra kialudott a rettentő nagy
égő máglya. Na, most szaladott utána az óriásasszony! De hogy szaladott!
Mint a fergeteg. Még annál is sebesebben. Szinte már a nyomába ért a
fiúnak.

– Jaj, mi lesz most, – kérdezte a fiú – mit csinálunk, édes Bukolla?

– Tépj ki egy szálat a farkamból, – mondotta – s dobd le a földre! Ne
félj semmit!

Úgy tett, ahogy a tehén tanácsolta: ledobta a szőrszálat a földre, a
tehén meg mondotta neki:

– Parancsolom s rendelem, hogy nagy heggyé változzál, de olyan magas
heggyé, hogy azon senki által ne jöhessen, csak a repülő madár!

Egyszeribe magas heggyé változott a szőrszál, de olyan magas heggyé,
hogy a fiú nem látta a tetejét. De a következő szempillantásban az
óriásasszony már ott állott a hegy oldalán s mondotta:

– Nem segítettél ezzel magadon, fickó!

Azzal odaszólott a hugának s mondotta neki:

– Hozd ide az apám vasfúróját!

A kicsi óriásleány hazaszaladt s egyszeribe jött a vasfúróval. Azzal
vette az óriásasszony a vasfúrót, fúrta-fúrta a lyukat a sziklán át. Egy
szempillantás alatt által is fúrta, hogy szépen által tudott rajta
nézni. Aztán hasra feküdött s elkezdett mászni a lyukban. De hát a lyuk
nem volt elég tágas, az óriásasszony a hegy közepén megakadott benne,
sem előre, sem hátra nem tudott menni. Ott maradott s kővé változott.
Ott van még ma is.

A fiú pedig szerencsésen hazaérkezett Bukollával s attól kezdve az
öregember s az öregasszony nagy boldogságban élt.




A vízitündér fia.

(Dán mese.)

Volt egyszer egy kicsike kis faluban egy szegény kovácsmester. Dolgozott
naphosszat szegény feje, de úgy is csak alig hogy meg tudtak élni, mert
annyi gyereke volt, mint a rosta lika, még annál is eggyel több. Ha nem
volt a faluban elég dolga a szegény kovácsnak, kiment a tenger partjára,
s ha valami szerencsétlenül járt hajó vetődött arra, azon szorgoskodott,
ha pedig semmi dolga nem akadt a parton, beléült a kis fekete
csolnakjába s halászgatott.

Egy nap elment ismét halászgatni, várja estére haza a felesége, hát nem
jő; várják másnap is, harmadnap is, s hogy nem jött, azt hitték,
bizonyosan belefulladt a tengerbe. De harmadnap este egyszer csak
kikötött a parton kis csolnakjával, az teli s teli volt szebbnél-szebb s
kövérebb halakkal, hogy annyi gyönyörű halat még soha emberi szem együtt
nem látott. Kérdezték tőle, hol járt, hol fogta azt a rengeteg halat, de
ő csak annyit felelt, hogy köd ereszkedett a tengerre, s nem talált
haza, azért nem jött, s amíg kereste a partot, addig fogta a szép
halakat.

Hát bizony hitték is ezt jódarabig az emberek, pedig nem ez volt az
igazság, mert a kovács, amint ott evezett a tengeren, egyszerre csak egy
gyönyörű vízitündért pillantott meg, azt követte le a vizek mélyére s
három napig annak a vendége volt. Mikor aztán haza került, többet sohase
volt kedve semmihez, sem a rossz hajókat nem javította, sem otthon nem
dolgozott, még csak nem is halászgatott, ült csendesen, búsan a tenger
partján.

[Illustration: A kovács és a vízitündér.]

Igy telt, múlt az idő hét esztendeig, s hát egy napon, amint a kovács
éppen ott állott a műhelye ajtajában, egy hat esztendős fiú jött arra,
illedelmesen köszönt a kovácsnak s így szólt hozzá:

– Üdvözletét küldi neked, édesatyám, az én tündéranyám, s azt üzeni,
hogy hat esztendeig tartott ő, most már viseljed gondomat te!

Hatalmas erős fiú volt, tizennyolc esztendősnek látszott, pedig alig
volt még hat esztendős.

– Éhes vagy-e, fiam? – kérdezte a kovács.

– Az biz’ én, édesapám, még pedig erősen! – felelte János, mert ez volt
a neve a legénykének.

Beszólt a kovács a feleségének, hogy adjon a fiúnak kenyeret, az le is
szelt egy jó karajat s odaadta neki, de bizony egyet nyelt János s még
csak egy morzsa nem sok, annyi se maradt belőle.

Kérdi tőle a kovács:

– Jóllaktál-e, fiam?

– Nem biz’ én, édesapám, még egy fogamra is kevés volt az, amit ettem! –
mondta a fiú.

No, ha kevés volt, elévett a kovács egy egész kenyeret, azt ketté
szelte, vajat s mézet hozott neki, annak is neki látott János, de bizony
alig térült-fordult egyet a szobában a kovács, mire visszatért a fiához,
kenyérnek, vajnak, méznek híre-pora sem volt.

Megkérdezte megint tőle:

– Jóllaktál-e, édes fiam?

– Még közel sem járok a jóllakáshoz, édesapám, – felelte a fiú, – s
megyek is innen egy házzal tovább, mert látom, hogy engem étellel itt
nem tudnak eltartani.

Mindjárt fel is kerekedett János, csak egy vasbotot kért az apjától,
amivel útnak indulhasson.

No, hozott az apja egy rendes botnagyságú vasrudat, de azt csak úgy
összeroppantotta János az ujjai között. Ment megint a kovács, hogy
keressen vastagabbat neki, s hozott is olyan vastagot, mint egy vasúti
sín, de azt csak a térdére fektette s úgy eltörte, ahogy más ember a
tüzelőágat. Megy megint nagy csudálkozva a kovács, hogy keressen még
vastagabb vasrudat, hát talált is egy olyan vastagot, mint egy nagy-nagy
fának a dereka. No, megörült ennek János s mondta az apjának:

– Evvel már elindulok, édesapám, az Isten áldja meg! – El is indult, s
bizony a kovács egyet se búsult rajta, hogy elment, mert gondolta, hogy
mindenéből kifosztotta volna ez a nagyétvágyú legény, ha itt marad.

Ment, ment János jó darabon, s egyszer csak elérkezett egy földesúr
udvarába, ott bement s éppen a gazdával találkozott szembe. Kérdi tőle a
gazda:

– Hova mégy, te legény?

– Én bizony olyan szolgálatot keresek, ahol sokat kell dolgozni, de ahol
enni is kapok eleget! – felelte János.

– Éppen jókor jössz, – mondotta a gazda, – van már huszonnégy szolgám
erre az esztendőre, még kellene tizenkettő, egynek jó leszel te is.

– No, gazd’uram, ha tizenkét emberre van csak szüksége, akkor itt vagyok
én egyedül, elvégzem én magam is tizenkettőnek a dolgát, csak aztán
legyen annyinak való étel is!

Megegyeznek a gazdával s az mindjárt be is vezette a konyhába, s mert
vacsoraidő volt, megparancsolta a szolgálónak, hogy az új legénynek
annyi ételt adjanak, amennyit tizenkettőnek szoktak. Csudálkoztak erősen
a konyhán, hogyne csudálkoztak volna, amikor hallották a gazda
parancsát, de akkor tátották csak el a szájukat, amikor János egy
ülőhelyében mind egy falásig megette tizenkét ember vacsoráját. Akkor
aztán lefeküdt, mert erősen el volt fáradva, s aludt, mint a bunda.

Várja másnap reggel a gazda, hogy jöjjön ki a mezőre a többi munkás
közé, mert igen kiváncsi volt, hogy ugyan mennyit is tud dolgozni a
nagyétvágyú legény. Várta, várta egy darabig, de mikor már delelőn járt
a nap, megsokallotta a dolgot, bement Jánoshoz s felrázta az ágyból.

– Kelj fel, János, eleget alhattál már!

Amint felnyitotta szemét a legény, felugrott az ágyból s mondta:

– Igaza van, gazd’uram, érzem én is, hogy elkéstem a reggelitől!

Azzal felöltözött hamar s ment a konyhába, ahol egy-kettőre
elfogyasztott tizenkét embernek készült reggelit.

– Hát most már mivel dolgozzam, gazd’uram? – kérdezte János.

Éppen cséplés ideje volt, a gazda elvezette Jánost egy óriás csűrbe, ott
hat asztag gabonát mutatott neki s azt mondta:

– Ha tizenkét ember helyett tudsz csakugyan dolgozni, akkor ezt a
gabonát mind kicsépeled!

A gazda elment s János hozzákezdett a csépléshez olyan cséppel,
amilyennel a többi munkás dolgozott, de alig csapódott le egyszer a
csép, ízzé-porrá törött. Vett egy másikat, de avval is csak úgy járt.
Mérgelődött erősen, elindult, hogy keressen új csépet, hát egyszer csak
meglát két szénatartó rudat a szín hátulján, nosza, felkapja azokat, egy
hámistránggal jól összekötözi s szalad vissza a csűrbe. Elkezdi verni az
új cséppel a gabonát. No, ez igazán nem törött össze, csak egy baj volt,
hogy bele-beleütődött a csűr fedelébe. Nem sokat gondolkozott János,
hogy már most mit csináljon. Felemelte szépen a cséppel az egész tetőt s
lerakta az udvarra, aztán nyugodt lélekkel folytatta a munkáját.
Délutánig mindahány asztag volt, kiverte, eléhozta ami árpa, zab, rozs
még a csűrben volt s egymás tetején kiverte azt is. Mikor aztán egy szál
nem sok, annyi gabona sem volt, a cséppel ismét felemelte a csűr tetejét
s a helyére tette. Akkor aztán beszaladt a gazdához s jelentette, hogy
kész a csépléssel. Bezzeg hogy nem akarta hinni a gazda, futott ki a
csűrbe, s hát Uram, Teremtőm, még az is ki van verve, amit nem kellett
volna! Ámult, bámult a gazda, hát még mikor elmondták a többi cselédek,
hogy a csűr tetejét hogy vette le s tette vissza, bizony megijedt a
gazda erősen. De nem mutatta az ijedelmét, csak azt mondta neki:

– Jól dolgoztál, fiam, de így nem használhatom ezt a gabonát, hiszen
tele van polyvával! Még a mai nap meg legyen tisztítva, hallod-e?

Fogja magát János s kezdi szemelgetni a tenyerén a gabonát, de látja,
hogy így egy esztendeig se lenne készen, kinyitotta hát a csűrnek mind a
két ajtaját, fújt keresztül rajta a szél s egy perc alatt, ami polyva
volt, mind kifújta az udvarra, hogy az csak úgy sárgállott tőle, mint a
tenger partja. A gabona meg ott állott a másik oldalán, tisztán, mint az
arany. Ment s jelentette a gazdának, hogy elkészült evvel a munkával is,
az meg szaladt, hogy lássa, igaz-e. Bezzeg, hogy igaz volt! Aznap nem is
kellett Jánosnak többet dolgoznia, mert alkonyodott, de meg reggel óta
egy falatot sem evett. Hiszen ha nem, evett most huszonnégy ember
helyett is.

No, a szegény gazdának ettől a perctől nem volt többet nyugta, szaladt a
feleségéhez, s elmondta neki, hogy az új szolga milyen csuda dolgokat
csinált megint. Megijedt az asszony is, ketten elszaladtak a
gazdatiszthez, hogy hátha az valami okosat ki tudna találni s meg
tudnának ettől a félelmetes erős embertől szabadulni? A gazdatiszt
gondolkozott egy darabig, aztán mondta a gazdának:

– Egyet se búsuljon kigyelmed, tudom én, hogy szabaduljunk meg ettől a
legénytől! Parancsoljuk meg az embereknek, hogy holnap menjenek el az
erdőbe fát vágni, s aki legkésőbben érkezik haza, azt karóba húzatjuk.
Jánosnak pedig ne mondjuk meg a dolgot, csak küldjük el fáért.
Bizonyosan ő jön majd legkésőbben haza, mert az útat sem ösmeri, meg
aztán nem is szereti a koránkelést!

Örült a gazda ennek a jó tanácsnak, mindjárt ki is adja a cselédeknek a
parancsolatot holnapra, s megfenyegeti őket, hogy aki legkésőbben jön
haza, halálnak a fia. Bezzeg, egyébről sem beszéltek aznap este a
cselédek, meghallotta János is, de bizony nem sokat törte rajta a fejét,
lefeküdt s aludt mint a bunda.

A többiek, alig pirkadott a hajnal, már mind talpon voltak, befogták a
legjobban járó lovakat, a legkeményebb szekerekbe, s nagy
ostorcsattogatás között indultak el az erdőbe, csak János maradott az
ágyban, aludt mint a fekete föld s csak akkor ébredt fel, mikor a nap
már a hasára sütött. Akkor felugrott az ágyból, hamar magára kapta a
ruháját s mormogta magában:

– Igazán ideje már, hogy megreggelizzem! – avval ment is, megette a
tizenkét emberre valót, s aztán dolognak látott.

Keresett szekeret, amibe beléfogjon, de bizony csak egy rozoga
alkotmányt talált, ló is csak a legrosszabb négy volt otthon, egyik
bogos, másik sánta, a többi se jobb. De nem törődött vele, egy-kettőre
befogott s megindult a többi szekér nyomán az erdő felé. Ment, ment,
csendesen eregélt, hát egyszerre csak egy jókora szakadékhoz ért,
amelybe szinte beleestek a lovai. Nézegette egy ideig, hogy mehetne ott
át. Hát látja, hogy a többi emberek ott leselkednek rá az erdő szélén,
hadd lássák, hogy tud segíteni magán. Megmérgelődik János, felkapott egy
hét méter széles, hét méter hosszú követ, s beléhajította a szakadékba s
úgy ment aztán keresztül rajta. Bezzeg, elment a kedvük a nevetéstől az
embereknek, szaladtak, hogy rakják meg az utolsó szekeret is, mert úgy
akarták, hogy ők tizenketten egyszerre érkezzenek meg, s János maradjon
egyedül utolsónak. János is elévette a fejszéjét, de alig hogy
hozzácsapott a fához, rögtön izzé-porrá törött kezében a fejsze nyele,
aztán nem is teketóriázott sokat, a két karjával átölelte s egymásután
döntötte ki a fákat.

Bámulták egy darabig az emberek, hogy mit csinál János, de aztán hamar
megrakták a tizenkettedik szekeret is s elindultak hazafelé. János is
felrakott egy csomó fát a rozoga szekérre, jól átalkötözte, a lovakat
kifogta belőle, mert azok még csak meg se tudtak moccanni vele, utána
kötötte a szekérnek, felkapta aztán fástól, mindenestől a vállára, s
megindult a többi után.

Alig megy egy darabon, hát látja, hogy ott áll mind a tizenkét szekér
egymás nyomában s az emberek kínlódnak, emelnek valamit a szekerek
előtt. Odamegy, hát látja, hogy az a kő, amit ő beléhengerített a
szakadékba, nem áll elég erősen, hogy tizenkét szekér átmehessen rajta,
s az emberek azon kínlódnak, hogy még egy olyat hengerítsenek melléje,
de bizony, meg sem tudták mozdítani.

– Hát tizenkét ember se tud egy ilyen követ megmozdítani? – kiáltotta
János, amikor odaért hozzájuk. Letette a szekeret a hátáról, s felemelt
egy óriás nagy követ, odatette a másik mellé. Mire a többiek felocsudtak
a csudálkozástól, már tovább ment a szekérrel. Meg is érkezett elsőnek a
házhoz, de bizony bezárták előtte a kaput, mert megleste a gazda, hogy
melyik jön elől, s amikor meglátta Jánost a szekérrel a hátán, szaladt,
mint a bolond, s bezáratott minden ajtót, nehogy be tudjon jönni a
legény. No, János se kopogott sokáig, amikor látta, hogy nem akarják
beereszteni, szépen áthajította a kapun a szekeret fástul.

Hej, megijedt a gazda, hogy talán a lovait is így hajigálja át, szaladt
a kapuhoz s kinyitotta.

– Jó napot adjon Isten, – köszönt nagy nyugalommal János a gazdájának –
s vitte a vén gebéket, szépen bekötözte az istállóba, s amikor a dolgát
elvégezte, ment egyenesen a konyhába, hogy elfogyassza a vacsoráját.
Nagysokára megérkeztek egymásután a többi cselédek is, s amikor mind
megérkeztek, azt kérdezte tőlük János:

– No, fiúk, hát melyik jött legutolsónak, mert ott szeretnék lenni az
akasztásán!

Bezzeg, most azt mondták Jánosnak, hogy csak tréfa volt, ugyan hogy is
gondolhatott arra, hogy felakasszák, amelyik a legkésőbben jön haza? No,
János annyiba hagyta a dolgot, tudta ő jól, hogy mibe sántikál a
gazdája.

Most is ott tanácskozott a szobában a gazda, a felesége, meg a
gazdatiszt, hogy miképen tudjanak megszabadulni ettől a rettenetes
embertől. A gazdatisztnek eszébe jutott, hogy meg kéne csináltatni a
kutat, belül is kitisztíttatni, oda leküldeni Jánost egyedül, s amikor
lent van, akkor kövekkel agyonverhetnék. Tetszett a gazdának a dolog, s
ebbe meg is egyeztek a többi cseléddel is, s másnap mind kutjavításnak
állottak. János most is szinte délig aludt, akkor megúnta várni már a
gazda, bement s felköltötte. Felugrott az ágyból, hamar felöltözött,
rögtön szaladt a konyhába, hogy megegye a reggelijét. Evés közben
kérdezte meg a gazdáját:

– Hát ma mit dolgozunk, gazduram?

Mondja a gazda, hogy a kutat tisztítják ki, avval ment is ki ismét a
kúthoz, s csakhamar ment utána János is. Hát ott úgy bajlódtak,
kínlódtak az emberek a kút fenekén, hogy egy nagy követ elmozdítsanak,
hogy majd megszakadtak belé. Amikor ezt látta János, mind felhívta,
ahányan voltak, s egyedül szállott le a kút fenekére. No bezzeg, csak
ezt várta a gazda, hogy odalent legyen, hamar jó nagy köveket
cipeltetett oda az embereivel, s dobálták be egymásután a kútba, hogy
agyonüssék vele Jánost. No, ha bedobálták a köveket, János se tartotta
oda a fejét, hanem egyenkint mind kifogta őket, s visszahajította a kút
kávájára. Látták az emberek, hogy így ugyan még ők járhatnak rosszul,
hamar hoztak egy nagy malomkövet, nagy erőlködéssel felemelték a kútra,
s bedobták a János fejére. Ha bedobták, bizony János se tátotta el a
száját, hanem szépen keresztül dugta a fejét a malomkő likán, aztán
szépen felmászott, kilépett a kútból s mondta a gazdának:

– Megkövetem alásan, gazduram, többet a kútban nem dolgozom, mert úgy
veszem észre, hogy bolondot akarnak csinálni belőlem! – Avval kibujtatta
a fejét a malomkőből, lehajította a földre, hogy csakúgy döngött a föld.

Se szó, se beszéd, szaladt a gazda nagy ijedten a feleségéhez; aztán
ismét összebujtak, tanakodtak, hogy s mint tudnának megszabadulni ettől
a rettenetes embertől. Ott volt már a gazdatiszt is, s hárman
tanakodtak. Megint csak a gazdatisztnek jutott eszébe a legokosabb
tanács. Azt javasolta a gazdának, küldje ki másnap Jánost az Ördög
tavára halászni, ott aztán majd megöli az _Öreg Erik_, a tó gonosz
szörnyetege. Örültek ennek a tanácsnak, rögtön be is hivatták Jánost.
Mondja neki a gazda:

– No, János fiam, holnap neked itthon semmi dolgot nem adok, hanem menj
el csak az Ördög-tavára halászni, s addig haza se gyere, amíg a
csolnakod tele nem lesz hallal.

– Elmegyek én szívesen, gazduram, – mondta János – csak adjon velem egy
sütet kenyeret, egy ládikó vajat, egy kevés túrót, s pálinkát, mert ki
tudja, mikor jövök haza?

Adott mindent szívesen a gazda, hogyne adott volna, csakhogy többet ne
lássa Jánost. Amikor szépen mindent felpakoltak neki, fogta a vasbotját,
amit még otthonról hozott, s elindult az Ördög-tavához. Nemsokára
odaért, beleült a csolnakba, s evezett csendesen a tó közepe felé. Ott
aztán megpihent, leeresztette az evezőt, s nekiállott a falatozásnak,
mert erősen megéhezett. De bizony alig ette meg az első kenyeret,
elkezdett hullámzani az Ördög-tava, kiszökött belőle az Öreg Erik, s
nagy haraggal megragadta Jánosnak a nyakát hátulról, s húzta belé a
vízbe. Hej, most már János is azt hitte, hogy ez az utolsó napja, de
gondolta, nem hagyja magát halálig, megfogta a nagy vasbotot, s
hátrafelé olyat sujtott az Öreg Erik fejére, hogy az csak eleresztette a
nyakát, s nyögni, rimánkodni kezdett az életéért. Jól elrakta János a
vasbottal, mikor aztán ő maga is megelégelte a dolgot, kérdezte tőle:

[Illustration: … nagy haraggal megragadta János nyakát.]

– Kedves-e az életed, Öreg Erik?

– Jaj, jaj, hogyne volna, édes fiam, adok mindent, ami kell, csak eressz
el a kezed közül! – felelte az Öreg Erik.

– No bizony, ha kedves, akkor amennyi hal csak van az Ördög Tavában,
holnap reggel mind ott legyen a gazdám udvarában, mert különben jaj
neked!

Bezzeg, meg is ígérte Öreg Erik, hogy amennyi hal van a tóban, az mind
ott lesz, csak engedje el. El is engedte János, jól belécsubbantotta a
vízbe, azzal fogta az evezőt s kievezett a partra.

Éppen este volt, amikor hazaért, lefeküdt s aludt, mint a bunda. Hát
reggel, amikor kel fel a gazda, s megy ki az udvarra, nem tud egyet sem
lépni, úgy nyüzsgött a lába alatt a rengeteg hal. Fut nagy ijedten
vissza a szobába, mondja a feleségének, meg a gazdatisztnek, hogy János
megint csak túljárt az eszükön, s elkezdtek megint tanácskozni, hogy
ugyan hogy szabadulhatnának meg tőle?

No, gondolkoztak egy jó darabig s egyszerre csak azt mondja az asszony:

– Tudod-e, mit csinálj, édes uram?

– Mit? – kérdezte az ember.

– Küldd el a purgatóriumba s mondd meg neki, hogy kérjen az ördögöktől
három esztendőre adót!

Örült a gazda ennek a tanácsnak, futott is mindjárt, hogy mondja meg
Jánosnak a dolgot, de amíg odaért, egy nagy bottal folyton csapkodnia
kellett a halakat a lába előtt, úgy forgolódtak, vickándoztak az egész
udvaron.

Aludt még János, amikor belépett a gazda, de bizony az nem várta, hogy
magától ébredjen fel, megrázta s amikor a legény nagy álmosan felült,
azt mondta neki:

– Köszönöm, édes fiam, hogy ezt a rengeteg halat mind kihalásztad nekem,
ebből látom, hogy hűséges, szorgalmas cselédem vagy. Most még egy
nagyobb szolgálatot kell megtenned, mert ezt a dolgot senki másra nem
bízhatom, csak rád!

– Mi legyen az? – kérdezte a legény.

– Az bizony az, édes fiam, hogy el kell menned a purgatóriumba s az
ördögöktől három évi adót kell elhoznod!

Azt felelte erre János:

– Ugyan, gazd’uram, miért nem kigyelmed megy oda?

Nem tudta a gazda, hogy mit feleljen erre a kérdésre, futott vissza a
feleségéhez, hogy megkérdje, ugyan mit is mondjon Jánosnak, miért nem
megy ő a pénzért.

– Ó, te bolond, – szidta a felesége – hát mondd, hogy erősen rossz az út
az erdőn át, s azért nem mégy!

Megy vissza ismét a gazda s mondja Jánosnak, amit az asszony tanácsolt,
akkor aztán csakugyan nem volt mit szóljon a parancs ellen, s hamarosan
felkészűlődött János az útra, hogy menjen a purgatóriumha.

Feltarisznyáltatott magának két sütet kenyer et két láda vajat, egy üveg
olajat, egy üveg pálinkát, ezt mind a hátára vette, a vasbotját a kezébe
s elindult.

Ment, ment, mendegélt s egyszerre egy nagy sűrü erdőbe ért. Ott
háromfelé szakadt az út, nem tudta, merre forduljon. Gondolta magában,
előbb leül s eszik, aztán majd csak kitalál valamit. Le is telepedett
egy nagy fa alá s eléveszi az elemózsiát, vágná a kenyeret, de bizony a
bicskáját sehol se találja. Körülnéz, hogy nincs-e arrafelé valami
vágószerszám, hát az egyik fa alatt ott hevert egy eke. Bánta is ő, hogy
nagy egy kicsit a kenyérszelésre, vágta a kenyeret vele, mint a
parancsolat. Amint ott szépen eddegél, ellovagol mellette egy legény.
Kérdi tőle János:

– Honnan jössz, te legény?

– A purgatóriumból, öcsém, – felelte a legény.

– Állj meg hát egy kicsit, – kiáltott János a legényre, de bizony az,
mintha süket lett volna, tovább vágtatott. Megmérgelődik János, szalad a
ló után, meg is fogja a két hátulsó lábánál olyan erősen, hogy a lovas
egy percz alatt keresztülbucskázott az állat fején, be egy sűrü
ciheresbe.

– No látod, öcsém, miért nem vártál rám, ha szólok, – mondta neki János,
aztán többet nem szólt, azt is lassan mondta, visszamentek a fa alá, az
elemózsiát felrakta a ló hátára, úgy mentek tovább.

Mentek, mendegéltek, alig szólottak egyet-kettőt, hát egyszerre csak egy
kapuhoz értek, ott: volt, nincs, egyszerre csak eltűnt a ló is, meg a
legény is, mintha soha ott se lettek volna. Vár egy darabig János a kapu
előtt, hátha őt is beeresztik, de bizony elvárhatott volna ott
ítéletnapjáig, mert senki még csak a kapu felé se jött. Hej,
megmérgelődött János, elkezdte ütni a vasbottal a kaput, ahogy csak
tudta, s hát szaladnak ki nagy rémülten a kis ördögök, hogy mi van
odaki. Kérdik Jánost: mit akar?

Mondja János, hogy miért jött, erre mind oda futottak a kapuhoz s neki
dűltek, nehogy be tudjon jönni. De biz’ azt támogathatták, mert János
még egyet-kettőt sújtott a vasbottal a kapura s az úgy széjjelreccsent,
hogy még csak kapuformája se volt többet. Hej, szaladtak az ördögök, ki
erre, ki arra, a legtöbben be az Öreg Erikhez, aki még most is az ágyban
nyögte a János verését. Mondják neki, hogy mit kíván az a rettenetes
erős legény s hát Öreg Erik rögtön megérezte, hogy ez csak János lehet s
ijedten parancsolta az ördögeinek:

– Adjátok oda, amit kér, mert különben mindegyikünket agyonver az a
legény!

Vitték is hamar, ami ezüst és arany csak volt a háznál, s adták oda nagy
alázatosan Jánosnak, aki soha életében ilyen rengeteg pénzt nem látott.
Megtömte a tarisznyáját, zsebeit úgy, hogy mozdúlni is alig tudott.
Akkor aztán szépen hazament a gazdájához, aki ijedtében majd szörnyet
halt, amikor meglátta. János leszámolta a rengeteg pénz felét s aztán
elbúcsuzott örökös-örökre, meg sem állott hazáig. Az apjának hagyta a
pénz másik felét, aztán tőle is elbúcsuzott s visszament az anyjához,
mert hogy erősen megúnta a földi életet.

Ettől a perctől fogva többet senki sem látta Jánost, a vizitündér erős
fiát.




Kavó-fó.

(Niasszi mese.)

Volt egyszer egy Kavó-fó nevű ember. Ez a Kavó-fó elment vadászni az
erdőbe. Szeretett volna vaddisznót lőni. Ahogy elindult, egyszeribe
szakadni kezdett az eső, de Kavó-fó azt mondta:

– Mindegy, hadd szakadjon, én azért csak megyek vadászni.

Addig ment, amíg az erdőbe nem ért. Bejárta az erdőt, hanem vaddisznót
nem talált. Aztán nagy búsan elindult hazafelé. Amint ment, mendegélt,
egy tanyaház mellett látott egy asszonyt, aki nagy tüzet rakott s a tűz
mellett pecsenyét sütött. Éhes volt Kavó-fó, fázott szörnyen, mivelhogy
az esőben egészen általázott. Odament a tűz közelébe. Amint odaért, egy
fának a tetején kiabálni kezdett egy holló. Mind ezt kiabálta;

– A! A! (Egyél! egyél!)

Mondotta Kavó-fó:

– Hát most mit csináljak? Enném biz’ én, de ha nem kínálnak!

A holló pedig csak kiabált tovább:

– A! A! (Egyél, egyél!)

Megszólalt az asszony is:

– Hát én most mit csináljak? Kínáljam ezt az embert? De ő nem kér engem,
hogy kínáljam.

A holló csak folyton kiabált, kiabált:

– A! A! A! A!

Kavó-fó pedig folyton mondotta magában:

– Enném biz’ én jó szívvel, de ez az asszony nem kínál.

Az asszony is folyton mondotta magában:

– Kínálnám biz’ én jó szívvel, de nem kér, hogy kínáljam.

És ez így ment tovább folyton. Kavó-fó jó szívvel evett volna, de az
asszony nem kínálta. Az asszony jó szívvel kínálta volna, de Kavó-fó nem
kérte, hogy kinálja…

Itt a mese, fuss el vele.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Volt egy _Kalender_ nevü hires és bölcs orvos, ki
gyógyításával csudadolgokat művelt s jó kedvével, szellemességével
felvidította a társaságokat. A ruházkodása igen különös volt. Feje le
volt borotválva, inget nem viselt, egy állati bőrt vetett át a vállán s
nehány fényesre csiszolt kő övezte a derekát, karján pedig igen fényes
hamiskövek csillogtak. Az ő nevéről nevezik kalandosoknak azokat a vidám
kedvü embereket, kik különös öltözetükben, borotvált fejjel
becsavarogják Perzsiát és Törökországot, itt is, ott is beállítnak s
mulattatják a társaságot. Az ebben a mesében szereplő kalandosok
azonban, mint csakhamar kitünik, kénytelenségből öltöztek
kalandosoknak.]




TARTALOM.

  A három kalandos és az öt bagdádi nő története  5
  Az első kalandos története  21
  A második kalandos története  26
  A harmadik kalandos története  45
  Szobeida története  64
  Amina története  71
  Sahabeddin sejk  79
  A föld teremtése  97
  A vízitündér és a királyfi  109
  A néma szultánkisasszony  125
  A feltámadott asszony  140
  Bar Kappara  147
  A kőtörő  157
  A féleszű Lull  163
  A teve és a patkány  170
  Napvilág és Holdvilág  172
  A kígyókirály  184
  Az első esztendő  199
  Világszép Nádszál kisasszony  203
  Az átok  212
  A hűség jutalma  218
  A hal-leány  228
  Hófehérke és Rózsapiroska  238
  A párjanincs szép királykisasszony  246
  Bella-Flór hercegnő  264
  Porkó király  276
  Bukolla  292
  A vízitündér fia  296


*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77874 ***