1 files changed, 8893 insertions, 0 deletions

diff --git a/77874-0.txt b/77874-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..d2c6ecf
--- /dev/null
+++ b/77874-0.txt
@@ -0,0 +1,8893 @@
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77874 ***
+
+ARANY MESEKÖNYV
+
+A VILÁG LEGSZEBB MESÉI
+
+MESÉLI
+
+Benedek Elek
+
+POGÁNY WILLY, FORD H. J. ÉS KOTÁSZ KÁROLY RAJZAIVAL
+
+BUDAPEST
+
+AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
+
+CSUDALÁMPA
+
+A VILÁG LEGSZEBB MESÉI
+
+MESÉLI
+
+Benedek Elek
+
+POGÁNY WILLY, FORD H. J. ÉS KOTÁSZ KÁROLY RAJZAIVAL
+
+BUDAPEST
+
+AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
+
+
+
+
+A három kalandos[1] és az öt bagdádi nő története.
+
+(Az _Ezeregy éj_ meséiből.)
+
+Élt Bagdád városában, Harun Arresid kalifa idejében, egy teherhordó, ki
+alacsony és fáradságos foglalkozása mellett is vidám kedvű és szellemes
+ember volt.
+
+Egy reggel, amint kosarával a piacon álldogált, gyönyörű szép termetű,
+selyem fátyolos nő lépett hozzá s mondta nyájasan:
+
+– Jer és kövess a kosaraddal.
+
+A hordár, a jó kereset reményében, nagy örömmel követte a nőt.
+
+Csakhamar egy elzárt kapu előtt állott meg a nő, kopogtatott, mire
+kinyílt a kapu. Egy hosszú fehér szakállú ember állott a kapuban, annak
+a nő pénzt adott, az öreg ember pedig szó nélkül egy nagy korsó finom
+bort adott át.
+
+– Tedd a kosárba, – mondotta a nő a hordárnak.
+
+Aztán egy gyümölcsös- és virágosboltba mentek, hol a nő különféle fajta
+almát, körtét, narancsot, citromot, mirtust, liliomot, jázmint s
+mindenféle illatos virágot vásárolt. Innét a mészárszékre mentek, hol
+huszonöt font húst vettek, aztán mentek tovább s össze-visszavásárolt a
+nő uborkát, borecetet, diót, mogyorót, mandulát s mindenféle süteményt.
+
+– Na, asszonyom, – mondotta a hordár, mikor a kosár szinültig telt, – ha
+előre tudom, hogy ennyi mindent vásárol, lovat, vagy még inkább tevét
+hoztam volna magammal.
+
+A nő nevetett a hordár tréfás mondásán, de nem szólt semmit, csak
+intett, hogy kövesse. Még sok mindenféle apróságot összevásárolt, aztán
+egy pompás palota előtt állottak meg, melynek a kapuja elefántcsont
+volt. A nő kopogtatott a kapun, s hát azt egy olyan szép nő nyitotta ki,
+amilyen szépet a hordár még nem látott. A feje szédült, a szeme
+káprázott a nagy gyönyörűségtől: tiszta csuda, hogy a kosarat ki nem
+borította.
+
+A kapun belől nagy előcsarnokba léptek, onnét széles udvarba, melyet
+nyílt erkély vett körül s a fényes palota több pompás szobájába nyílt.
+Az udvar hátsó felében pazarul díszített emelvényen színarany trón
+állott, melynek ébenfa oszlopait ritka nagyságú gyémántok és gyöngyök
+ékesíték. És be volt húzva ez a trón művészi munkájú, vörös arany
+himzésű atlasszal. És volt az udvar közepén egy nagy fehér
+márványmedence, abban kristálytiszta víz, mely aranyozott
+oroszlánszájból zubogott le.
+
+Nem győzött eleget csodálkozni a hordár ezen a rengeteg pompán, de még
+csak akkor állott el igazán szeme-szája, mikor a harmadik nőt látta meg,
+aki a trónon ült. Ez még a másodiknál is szebb volt! Mindjárt látta azt
+is, hogy a három között ez a legelőkelőbb, mert a másik kettő nagy
+tiszteletet mutatott iránta. Ennek a nőnek Szobeida volt a neve; annak,
+aki ajtót nyitott, Szafia; annak, aki a piacra járt, Amina. Amint
+beléptek az udvarra, mindjárt mondta Szobeida a másik kettőnek:
+
+[Illustration: A szeme káprázott a nagy gyönyörűségtől.]
+
+– Ej, ej, kedves nővéreim, nem látjátok, hogy ez a becsületes ember
+roskadozik a teher alatt? Vegyétek le a kosarat róla.
+
+Amina és Szafia megfogták a kosarat, segített Szobeida is, s letették a
+földre. Aztán a kosár kiürítéséhez láttak s mikor ezzel elkészültek,
+Amina gazdagon megajándékozta a hordárt. Meg volt elégedve a hordár a
+pénzzel, akart is távozni, de csak állott, állott egy helyben s
+gyönyörködött a három leány szépségében. De nemcsak gyönyörködött, hanem
+csudálkozott is. Azon csodálkozott, hogy az egész házban egy férfi nem
+sok, annyit sem látott. Pedig az a sok minden jó, amit ide cipelt, arra
+vallott, hogy valami nagy dínom-dánomra készülnek itt.
+
+Szobeida eleinte azt hitte, hogy ki akarja magát pihenni a hordár, de
+mikor látta, hogy igen sokáig álldogál ott, megkérdezte:
+
+– Mire vársz még? Nem kaptál talán elég pénzt?
+
+– Nagyságos asszony, – felelt a hordár, – nem azért álldogálok itt.
+Gazdagon megfizették a fáradságomat. Jól tudom én azt, hogy illetlenség
+részemről, mikor tovább maradok itt, amint illenék, de ne vegyék rossz
+néven, ha csudálkozom, hogy három ily szép nő mellett egyetlen férfit
+sem látok. Az asszonyi társaság férfi nélkül épp oly szomorú, mint a
+férfitársaság asszony nélkül.
+
+De még egyebet is mondott a hordár. Figyelmeztette a szép asszonyokat a
+bagdádi közmondásra: »Csak úgy esik jól az étel, ha négyen ülnek az
+asztalnál s ott van csak igazi vidámság, hol hegedű, lant, citera és
+hárfa muzsikál együtt.«
+
+Az asszonyok nevettek a hordár beszédén, de Szobeida csakhamar
+elkomolyodott s mondta:
+
+– Egy kissé tolakodónak látszol, kedves barátom, s bár nem érdemled meg,
+hogy felvilágosítsalak, tudd meg mégis, hogy mi hárman testvérek
+vagyunk, s a világtól elvonultan élünk. Nagy okunk van rá, hogy senki be
+ne tolakodjék a mi titkunkba, mert jól mondja egy híres író: »Őrizd meg
+a titkodat és ne fedd fel senkinek. Ha felfeded, nem vagy többé annak
+ura. Ha saját kebled nem őrizheti meg a titkodat, kívánhatod-e, akire
+bíztad, annak a keblétől, hogy megőrizze azt?
+
+– Szép asszonyok, – mondotta a hordár, – én alacsony sorsú ember vagyok,
+de azért tőlem telhetően műveltem a lelkemet mindenféle tudós könyvek
+olvasásával. Azt olvastam egy könyvben: »Csak az olyan emberek előtt
+kell elrejtenünk a titkunkat, akikről nyilvánvaló, hogy bizalmunkkal
+visszaélnek; de aggodalom nélkül rábízhatjuk az értelmes emberekre,
+kikről bizonyosak vagyunk, hogy megőrzik azt.« A titok nálam ép oly
+biztosságban van, mintha kamarában volna, melynek ajtaja bezárva s a
+kulcsa elveszett.
+
+Szobeida most már jól látta, hogy mi a hordár kívánsága: szeretne ott
+lenni a készülő lakomán. Mondta hát neki:
+
+– Kedves barátom, tudod, hogy nagy lakomára készülünk, s azt is tudod
+bizonyára, hogy nem vehetsz részt abban, mivelhogy nem vagy rá
+hivatalos.
+
+– S nem hallottad ezt a mondást, tette hozzá a szép Szafia, hogy: ha
+hoztok, esztek, ha nem hoztok, a nagy semmivel elmehettek?
+
+A hordár nagy szégyenkezve éppen indulóban volt, mikor megszólalt a
+szelid Amina:
+
+– Kedves nővéreim, engedjétek meg, hogy itt maradhasson ez a szegény
+ember. Amint láthatjátok, okos és vidám kedvű ember. Az ő érdeme, hogy
+oly gyorsan bevásároltam, s közben elmés és bölcs mondásaival pompásan
+mulattatott.
+
+A hordár nagy örömében térdre borult Amina előtt, megcsókolta a földet a
+nyájas szavú nő lába mellett, majd felkelt s mondá a három szép nőnek:
+
+– Ha megengeditek, hogy itt maradjak, ne féljetek attól, hogy
+kegyességetekkel visszaélek, ellenkezően: a ti legalázatosabb
+rabszolgátokként viselem magamat.
+
+– Jól van, – mondotta Szobeida, – itt maradhatsz, de figyelmeztetlek,
+hogy az illendőség szabályait szigorúan meg kell tartanod.
+
+Közben Amina gyorsan asztalt terített, tele rakta az asztalt drága
+ételekkel és italokkal, aztán mind a három asszony asztalhoz ült és
+maguk mellé ültették a hordárt is. Az első falat után Amina bort töltött
+egy pohárba, kihajtotta, aztán arab szokás szerint újra töltött, azt
+átadta Szobeidának, utána egy másik poharat Szafiának, ezek is
+kihajtották a bort, végül a hordárnak töltött, ki egy szép verset
+köszöntött rájuk s úgy hajtotta ki a bort.
+
+Az asszonyok vidám kedvre derültek s már alkonyodott és még mindíg az
+asztalnál ültek. Akkor Szafia felállott az asztal mellől s mondta a
+hordárnak:
+
+– Kelj fel és menj. Itt az ideje, hogy eltávozzál.
+
+– Ó, szép asszonyok, hová menjek én most? A bor úgy elgyengített, hogy
+nem találnék haza. Engedjétek meg, hogy itt maradjak, míg magamhoz
+térek.
+
+– Igaza van ennek a jó embernek, – mondotta Amina. – Hadd maradjon itt s
+töltse velünk az estét.
+
+– Hát jó, maradj itt, – mondotta Szobeida a hordárnak, – de csak azzal a
+feltétellel, hogy bármit látsz és hallasz, egy szót sem szabad szólanod.
+Nem szabad megkérdezned, hogy ez vagy az miért történt így vagy úgy,
+mert ha kérdezni találsz, olyat hallasz tőlünk, amitől örök időkre
+elmegy a kedved a kérdezősködéstől.
+
+Mondotta a hordár:
+
+– Szép asszonyok, igérem és fogadom, hogy a nyelvem mozdulatlan marad, a
+szemem pedig tükör lesz, mely semmit sem tart meg abból, amit befogad.
+
+– Hogy azt ne hidd, – mondotta Szobeida, – mintha éppen most
+állapítottuk volna meg ezt a házirendet, ime, nézd, mi van felírva belül
+az ajtó fölé.
+
+A hordár az ajtó fölé nézett. Az volt oda írva nagy arany betűkkel:
+
+»_Aki oly dolgokról beszél, amelyek nem tartoznak rája, olyat hall, ami
+nem tetszik majd neki._«
+
+E közben Amina feltálalta a vacsorát s újra mind a négyen asztalhoz
+ültek. Ettek, ittak, daloltak, tréfáltak, szóval a legvidámabb kedvben
+voltak, mikor egyszerre csak kopogtattak az ajtón. Szafia, mert hogy az
+ő kötelessége volt az ajtónyitás, gyorsan az ajtóhoz szaladott,
+kinyitotta, aztán kevés idő mulva visszatért s jelentette a nővéreinek:
+
+– Tudjátok-e, kik állanak az ajtó előtt? Három kalandos. Bocsássuk be
+őket, mert a kalandosok, amint tudjátok, elmés, vidám kedvű emberek, s
+bizonyára fognak mulattatni minket ma este. Aztán ezeknek a
+kalandosoknak az arcuk is igen érdekes. Mind a három vak a bal szemére,
+s fejük, szakálluk és szemöldökük le van borotválva. Azt mondják, hogy
+most érkeztek Bagdádba, ma vannak itt először s mert nem tudják, hol
+találhatnának szállást, találomra kopogtattak itt. Kérve-kértek,
+könyörögtek, hogy könyörüljünk rajtuk, adjunk szállást éjszakára,
+akárhol meghuzódnak, csak fedél alatt legyenek.
+
+Szobeida és Amina egy ideig haboztak, aztán végre is beleegyeztek, de
+lelkére kötötték Szafiának, hogy figyelmeztesse őket a házirendre és
+olvastassa el velök, ami az ajtó fölé van írva.
+
+Szafia ajtót nyitott, a kalandosok beléptek, mélyen meghajlottak az
+asszonyok előtt, azok meg fogadták nyájasan, kedvesen és mindjárt
+asztalhoz ültették őket. Ettek, ittak a kalandosok, csakhamar vidám
+kedvre derültek, aztán flótát meg tamburát kértek, azon mindenféle vidám
+dalokat játszottak, az asszonyok daloltak és közbe-közbe nagyokat
+nevettek. Mikor azonban éppen leghangosabbra vált a jókedv, ismét
+kopogtattak az ajtón. Maga Harun Arresid kalifa volt, aki ily késő este
+kopogtatott. A kalifának ugyanis az volt a szokása, hogy éjjelenként
+álruhába öltözött, bejárta a várost, hogy lássa, nem töri-e meg a rendet
+s csendet valaki. Vele volt ez alkalommal Giafár is, a nagyvezír és
+Meszrur, a palotaőrök főnöke. Mind a hárman kereskedőnek voltak öltözve.
+Mikor a szép asszonyok palotájához értek s hallották a víg muzsikaszót,
+dalolást és hangos nevetést, mondotta a kalifa a vezírnek:
+
+– Eredj, kopogtass ennek a háznak az ajtaján. Be akarok menni, hadd lám,
+mi történik odabent.
+
+A vezír kopogtatott, Szafia az ajtót kinyitotta.
+
+– Nagyságos asszony, – mondotta a vezír mélyen meghajolva, mi hárman
+musszuli kereskedők vagyunk, s vagy tíz nappal ezelőtt drága portékákkal
+jöttünk ide. Ma este egy kereskedőnél voltunk vacsorán, nagy kedvünk
+kerekedett, énekeltünk, muzsikáltunk, nagy lármát csaptunk, aztán
+egyszerre csak jöttek az éjjeli őrök, a társaság egy részét
+letartóztatták, mi valahogy megugrottunk, de mert nem ismerjük a járást
+ebben a városban, félünk, hogy ránk találnak és letartóztatnak. Arra
+kérjük nagyságodat, adjon szállást nekünk ma éjszakára.
+
+Szafia jól szemügyre vette a vezírt és két társát, s mert látta, hogy
+nem közönséges emberek, azt tanácsolta nővéreinek, hogy adjanak szállást
+ezeknek is. Szobeida egy kicsit húzódozott, de végre engedett, s
+bebocsátották a kereskedőket is.
+
+A kalifa és társai igen udvariasan üdvözölték az asszonyokat és a
+kalandosokat. Épp oly udvariasan fogadták az asszonyok is az állítólagos
+kereskedőket.
+
+– Isten hozott, – üdvözölte őket Szobeida, – de ne vegyétek rossz néven,
+ha valamire figyelmeztetlek. Bármit láttok és hallotok itt, nem szabad
+kérdeznetek az okát és nem szabad beszélnetek oly dolgokról, amihez
+nincs közötök.
+
+– A te szavad parancs, – mondotta a vezír. – – Nem vagyunk mi sem
+erkölcsbírák, sem elméskedő, kíváncsiskodó emberek. Más ember dolgába
+nem elegyedünk.
+
+Most már mindnyájan asztalhoz ültek s folytatták a vígadozást. Míg a
+vezír az asszonyokat mulattatta, a kalifa nem győzte eléggé csudálni az
+asszonyok szépségét, bájosságát, jókedvét és elmésségét. És feltünt neki
+a három kalandos is s igen szerette volna megkérdezni tőlük, hogy miért
+éppen a bal szemére vak mind a három, de hát nem volt szabad
+kérdezősködnie. Feltünt neki a ház pompás, fényes berendezése is, s
+gyanakodott, hogy vajjon nincs-e varázslat ebben a szertelen nagy,
+tündéri ragyogásban.
+
+Vacsora végeztével a kalandosok táncra perdültek, mikor aztán a táncnak
+vége volt, Szobeida felkelt az asztal mellől, kézen fogta Aminát és
+mondta neki:
+
+– Jer, hugom, tegyük azt, amit tenni szoktunk. Vendégeink jelenléte
+ebben nem akadályozhat meg.
+
+Amina gyorsan leszedett az asztalról minden edényt, Szafia meg a
+bútorokat rakta helyére, aztán megkérte a kalandosokat, hogy üljenek a
+szófára, oldalt, a kalifát és társait pedig, hogy a terem másik oldalán
+foglaljanak helyet. – Te meg, – szólt a hordárnak, – majd segítesz
+nekünk.
+
+Amina most egy széket tett a terem közepére, aztán benyitott egy
+oldalszobába és intett a hordárnak, hogy kövesse. A hordár utána ment s
+csakhamar két kis fekete kutyával jött vissza. Mind a kettőnek lánc volt
+a nyakán, s erős ostorcsapások nyoma látszott a testükön. Szobeida, ki a
+kalandosok és a kalifa közt ült, most felállott, s mondá nagyot
+sóhajtva: – és most teljesítsük kötelességünket! Azzal felgyűrte az
+ujját könyökig, elvette az ostort Aminától, aztán intett a hordárnak,
+hogy az egyik kutyát adja oda Aminának, a másikat vezesse őhozzá.
+
+A hordár teljesítette a parancsot, s a kis kutya, amint Szobeidához
+közeledett, reszketve, könyörögve emelte rá a szemét. De Szobeida nem
+törődött ezzel, lélekzete fogytáig ütötte, verte a kutyát, mikor aztán
+nem bírta tovább, ledobta az ostort, a kutyát előlábánál fogva
+felemelte, végtelen szomorúsággal néztek egymásra és sírtak mind a
+ketten. Végül Szobeida elővette zsebkendőjét, letörölte a kutya könnyét
+és megcsókolta.
+
+[Illustration: »És most teljesítsük kötelességünket!« – mondá Szobeida.]
+
+– Most eredj, – szólt a hordárnak, – vezesd vissza a helyére és hozd ide
+a másikat.
+
+A hordár elvezette a megkorbácsolt kutyát, aztán odavezette a másikat és
+Szobeida ezzel is éppen úgy tett, mint az elsővel: kegyetlenül megverte,
+aztán megcsókolta.
+
+A kalandosok, nemkülönben a kalifa és társai szörnyen csodálkoztak
+Szobeida különös eljárásán. Főként azt nem értették, hogy elébb megveri,
+azután pedig megcsókolja ezeket a muzulmánok hite szerint tisztátalan
+állatokat. Roppant kiváncsiak voltak valamennyien ennek a furcsa
+dolognak a magyarázatára, különösen a kalifa majd meghalt a
+kiváncsiságtól, intett is mindegyre a vezírnek, hogy kérdezze meg, de a
+vezír visszaintett, hogy még nincs itt annak az ideje.
+
+Szobeida most leült a kalifa mellé, s egy ideig hallgatott az egész
+társaság. Akkor Szafia a terem közepére állított székre ült s mondta
+Aminának:
+
+– Kedves nővérem, állj fel. Jól tudod, hogy mit akarok mondani.
+
+Amina bement egy másik oldalszobába, onnan egy ládácskát hozott ki, mely
+sárga arannyal és zöld selyemmel gazdagon hímzett atlasszal volt
+bevonva. Odament Szafiához, kinyitotta a ládácskát, abból egy lantot
+vett elé s azt átnyujtotta neki. Szafia kezébe vette a lantot, játszani
+kezdett rajta s az elválás fájdalmairól oly végtelenül szomorú dalt
+énekelt, hogy a kalifa is, a többiek is mélyen megindultak hallatán.
+Mikor a dalt bevégezte, átadta a lantot Aminának s mondta neki: – nesze,
+játszál és dalolj te, az én hangom nem bírja tovább.
+
+Amina szintén a válás fájdalmáról dalolt megható dalt s annyira
+átérezte, amit dalolt, hogy valósággal kimerült belé. Mondta is
+Szobeida:
+
+– Csodát műveltél, édesem. Lám, mindnyájan látják, hogy érzed a
+fájdalmat, mit kidaloltál.
+
+De Amina nem hallotta a dicsérő szavakat, annyira fel volt indulva, hogy
+lélekzete elállott, keblén és nyakán magánkívül szakította fel a ruhát s
+ím, keble és nyaka tele volt beforrott sebekkel. Mind a hányan voltak,
+borzadva néztek a szép asszonyra, kinek testét szörnyen eléktelenítették
+a sebek, Amina pedig nagy felindultságában elalélt…
+
+Míg Szobeida és Szafia nővérüket élesztgették, azt mondta egyik
+kalandos:
+
+– Ha tudom, hogy ilyen borzalmas színjátékot kell végignéznünk, inkább a
+szabad ég alatt háltam volna!
+
+A kalifa magánkívül fordult a kalandosokhoz:
+
+– Mi ez? Mit jelent ez?
+
+– Uram, – felelte az egyik kalandos, – mi sem tudunk többet, mint ti.
+
+– Hogyan? – kérdezte a kalifa, – hát ti nem háziak vagytok?
+
+– Nem, uram, mi sohasem voltunk ebben a házban. Előttetek néhány perccel
+jöttünk ide.
+
+Most a hordárt szólította meg a kalifa, de ez sem tudott többet, mint
+ők. Akkor azt mondta a kalifa:
+
+– Halljátok, mi itt heten vagyunk férfiak és csak három asszonnyal van
+dolgunk: kérjünk felvilágosítást tőlük. Ha vonakodnának, majd
+kényszerítjük rá.
+
+De a nagyvezír nem helyeselte a kalifa tanácsát. Aztán félre vonta s
+mondta neki:
+
+– Uram, mindjárt virrad, légy hát türelemmel. Holnap majd elfogatjuk
+őket s akkor megtudod a valóságot. Most nem illenék erőszakoskodnunk. Ne
+feledd, uram, milyen szívesen fogadtak, mikor azt hitték, hogy
+veszedelemben vagyunk.
+
+Beszélhetett a vezír, a kalifa nem tudta legyőzni kiváncsiságát,
+visszament a társasághoz, s mert egyik kalandos sem mert vállalkozni a
+kérdezésre, a hordárt kezdette biztatni. E közben Aminát magához
+térítették s Szobeida a társasághoz ment.
+
+– Hát ti miről beszélgettek? – kérdezte Szobeida.
+
+– Nagyságos asszonyom, – felelt a hordár, – ezek az urak azt szeretnék
+tudni, hogy ha már megkorbácsoltad a két kis kutyát, miért sírtál velök
+és miért csókoltad meg? És elájult nővérednek miért van teste sebekkel
+borítva? Im, ez az, amire megkértek, hogy nevökben kérdezzem meg tőled.
+
+– Igaz, – kérdezte Szobeida a kalifát és a többieket, – hogy megbíztátok
+ezt az embert ezzel a kérdéssel?
+
+A nagyvezír kivételével mind igennel válaszoltak.
+
+Mondta most Szobeida:
+
+– Mikor ide beléptetek, figyelmeztettelek, hogy semmit sem szabad
+kérdeznetek, bármit láttok és hallotok. És figyelmeztettelek a
+kiváncsiskodás kellemetlen következéseire is, ugyebár? Megszegtétek a
+szavatokat, hát bűnhődjetek érte.
+
+Míg ezt mondta, nagyot toppantott a lábával, háromszor tapsolt a kezével
+és kiáltott:
+
+– Lépjetek be!
+
+Nyomban nyílt az ajtó s hét fekete, hatalmas, erős rabszolga lépett be,
+kezökben kard, aztán szó nélkül megragadták a hét férfit, földre dobták,
+a terem közepére hurcolták s nekikészültek, hogy a fejöket levágják.
+
+Gondolható, hogy mely nagy volt a kalifa rémülete! Bezzeg megbánta, hogy
+nem fogadta meg a vezír tanácsát. Már mind el voltak készülve a halálra,
+mikor az egyik rabszolga megszólalt:
+
+– Parancsoljátok, úrnőim, hogy levágjuk a nyakukat?
+
+– Várjatok, – szólt Szobeida, – hadd kérdezek elébb tőlük valamit.
+
+– Nagyságos asszonyom, – szakította félbe a halálra rémült hordár, – ne
+öless meg engem mások bűneiért. Én ártatlan vagyok, ezek a kalandosok a
+bűnösök. Ahová csak belépnek ezek, mindenüvé szerencsétlenséget visznek.
+Ó, nagyságos asszonyom, ne büntesd hát az ártatlant a bűnösök miatt.
+Gondold meg, hogy szebb dolog megkegyelmezni egy nyomorultnak, mint
+letiporni azt.
+
+Szobeida nagy haragja mellett sem állhatta meg, hogy ne nevessen a
+hordár jajveszékelésén. Nem törődött tovább a hordárral, a többiekhez
+fordult.
+
+– Még egy pillanatig meghagyom az életeteket. Mondjátok meg, kik
+vagytok. Nem hihetem, hogy előkelő emberek vagytok, mert ha azok
+volnátok, nem szegtétek volna meg a szavatokat.
+
+A kalifa abban a reményben, hogy, ha megmondják, kik s mik ők, Szobeida
+nem meri megöletni, halkan odaszólt a vezírnek, hogy mondja meg, kik s
+mik ők. De az okos és elővigyázatos vezír nem teljesítette ura
+parancsát, mert tudta, hogy nagy gyalázat lesz a kalifára, ha
+nyilvánosságra kerül ez a dolog. Különben is nem lett volna ideje erre,
+mert Szobeida már a kalandosokhoz fordult, s megkérdezte, hogy nem
+testvérek-e.
+
+– Nagyságos asszonyom, – válaszolt az egyik kalandos, – csak a
+foglalkozásunk tesz testvérekké.
+
+– Félszeműnek születtetek? – kérdezte Szobeida.
+
+– Nem, – válaszolt a kalandos, – én egy ritka érdekes kalandban
+vesztettem el a szememet. Hogy aztán szerencsétlenül jártam,
+leborotváltattam a hajamat, szakállamat és szemöldökömet s azóta
+kalandos ruhában járom a világot.
+
+Szobeida most a másik két kalandost is megkérdezte s ezek is azt
+felelték, mit az első, de az egyik még hozzátette:
+
+– Nem vagyunk közönséges emberek, mind a hárman királyfiak vagyunk s ma
+este ismerkedtünk meg egymással.
+
+E szavakra egy kissé csillapodott Szobeida haragja, s szólt a
+rabszolgáknak, hogy álljanak félre, de azért csak maradjanak a teremben.
+
+– Most pedig, – fordult Szobeida a kalifához s mind a többihez, – aki
+elmondja az élete történetét s azt, hogy mi vezette ide, annak nem lesz
+semmi bántódása, mehet szabadon, de nem fogom kímélni azt, ki e
+parancsomnak nem engedelmeskedik.
+
+A három asszony leült a szófára, a kalifa és a többiek szembe velök a
+szőnyegre s elsőnek a hordár kezdett beszélni.
+
+– Nagyságos asszonyom, te jól tudod, hogy mi vezetett engem ide.
+Nagyságod nővére megszólított a piacon, én meg követtem mindenüvé, ahol
+vásárolt. Alig bírtam a kosarat, annyi mindent hoztam ide, aztán
+nagyságod kegyesen megengedte, hogy itt maradjak, amiért mindig hálás
+leszek. Ennyi az én történetem.
+
+– Megkegyelmezek neked, – mondotta Szobeida, – mehetsz, s többé ne
+lássalak.
+
+Ám a hordár szerette volna hallani a többiek történetét s kérésére
+Szobeida megengedte, hogy ott maradjon.
+
+Most az egyik kalandos kezdett beszélni s a következő történetet mondta
+el:
+
+
+Az első kalandos története.
+
+– Nagyságos asszonyom, – kezdé az első kalandos, – amint már hallottad,
+én királyfinak születtem. Volt az apámnak egy testvére, aki a szomszéd
+országnak volt a királya, s ennek volt egy fia és egy leánya. A fiu
+egykorú volt velem. Mikor a nevelésem befejeződött, rendszerint minden
+esztendőben egyszer meglátogattam a nagybátyámat s az udvarában
+töltöttem egy-két hónapot. A fiatal herceg és köztem szoros barátság
+szövődött, de az utolsó látogatásom alkalmával a rendesnél is nagyobb
+melegséggel fogadott. Ebéd után, mikor csak ketten voltunk, azt mondta
+nekem:
+
+– Kedves rokon, tavaly óta, hogy utolszor láttalak, titokban egy házat
+építettem, melyet ma megmutatok neked, elébb azonban meg kell esküdnöd,
+hogy soha e titkomat el nem árulod.
+
+Habozás nélkül megesküdtem, ő meg néhány pillanatra eltávozott, aztán
+egy rendkívül szép nővel tért vissza. Nem mondta, hogy ki a nő, én meg
+nem kérdeztem.
+
+– Kedves rokon, – mondta a herceg, – kísérd el e nőt a temetőbe, ottan
+láttok majd egy újonnan épült kupolás síremléket, az ajtaja nyitva,
+lépjetek be és ott várjatok rám, azonnal utánatok megyek.
+
+Szó nélkül nyujtottam karomat a nőnek s a hold világa mellett
+elsétáltunk a temetőbe, ott a síremléket megtaláltuk és beléptünk a
+nyitott ajtón. Csakhamar jött a herceg is. Egy korsó vizet, egy kapát és
+egy zsák gipszet hozott magával. A kapával széthányta az épület közepén
+levő sírt, eltakarította a földet, mely alatt egy csapóajtó volt. E
+csapóajtó alá volt rejtve a sírbolt. Felemelte a csapóajtót s alatta egy
+csigalépscő felsőfokait pillantottam meg. Most a herceg a nőhöz fordult
+s mondta neki:
+
+– Asszonyom, itt a lejárat ahhoz a helyhez, amelyről beszéltem.
+
+A nő leszállott a lépcsőn, s ugyanakkor így szólt hozzám a herceg:
+
+– Kedves rokon, hálásan köszönöm a fáradságodat, Isten veled!
+
+– Mit jelent ez? – kérdeztem én megdöbbenve.
+
+– Elégedj meg annyival, amennyit láttál, – mondta ő, – visszamehetsz
+azon az úton, amelyen jöttél.
+
+Mit tehettem, visszamentem a palotába s reggel azt hittem, hogy álom
+volt mindaz, amit tegnap este láttam. De nem sokáig tartott ez az
+állapotom, átküldöttem a szolgát a herceg lakosztályába, hogy nézze meg,
+itthon van-e. Csakhamar jött a szolga s jelentette, hogy a herceg nem
+hált itthon, nagy az ijedelem, s keresik mindenfelé. Én, természetesen,
+az esküm miatt nem mondhattam meg, hogy hol keressék, de titokban
+kisiettem a temetőbe. Kerestem a herceg síremlékét, de csak most, a nap
+világa mellett, vettem észre, hogy egy egész sereg, a hercegéhez hasonló
+síremlék van. Egész nap kerestem, nem találtam. Kerestem másnap,
+harmadnap, negyednap, hiába. Megjegyzem, hogy nagybátyám épp ekkoriban
+ment vadászatra, még pedig hosszabb időre, nekem meg haza kellett
+mennem, de mielőtt útrakeltem, a minisztereknek erősen lelkére kötöttem
+a herceg keresését, ám eskümhöz híven, útba nem igazítottam őket.
+
+Mikor visszatértem az apám udvarába, a palota ajtajában egy sereg katona
+állotta utamat.
+
+– Mi ez? – kérdeztem meglepődve.
+
+– Herceg, – felelt a tiszt, – a hadsereg atyád helyett, akit megöltek, a
+nagyvezírnek hódolt meg, téged meg az új király nevében fogságra vetlek.
+
+Mindjárt megfogtak a katonák és egyenest az új király elé vezettek.
+Képzelhetitek az én fájdalmamat! Az új király halálosan gyűlölt engem.
+Gyűlölete onnan eredt, hogy gyermekkoromban játéknyilammal
+véletlenségből kilőttem az egyik szemét. Hiába kértem tőle bocsánatot,
+színleg ugyan megbocsátott, de valójában nem. Most, hogy hatalmában
+voltam, dühös vadként ugrott reám s ujjaival kitépte a bal szememet. De
+még ezzel nem elégedett meg, ládába záratott, kivitetett a pusztára s
+megparancsolta a hóhérnak, hogy vágja le a fejemet és hagyjon ott
+madarak prédájának. Ám a hóhér kegyelmesebb volt a királynál s szabadon
+eresztett, miután megfogadtam, hogy elhagyom az országot s többé nem
+térek vissza. Csak éjjel mehettem, nappal rejtőzködtem, így jutottam el
+a nagybátyám városába. Nagybátyám, mikor elbeszéltem a szomorú esetet,
+fájdalmasan kiáltott fel:
+
+– Ó, jaj, hát nem volt elég, hogy a fiamat elveszítettem! Meg kellett
+érnem drága testvérem halálát is, téged meg ily szánalmas állapotban
+kell látnom!
+
+Aztán elkeseregte, hogy tűvé tették az egész országot, de hasztalan, nem
+találják az ő kedves fiát. Megesett a szivem a szerencsétlen apán, meg
+kellett szegnem titkomat.
+
+– Kedves öcsém, – mondta bátyám, miután mindent elbeszéltem, – most már
+van némi reményem, hogy megtalálom őt. Tudom, hogy síremléket épített s
+tudom, hogy körülbelül mely tájon. De mert titokban építette s te
+megesküdtél, hogy nem árulod el, csak mi ketten menjünk a temetőbe,
+senki se tudjon erről.
+
+Volt erre egyéb oka is, de azt előttem is elhallgatta. Mindjárt kitünik,
+hogy miért.
+
+Álruhába öltöztünk s a kertajtón át úgy mentünk a mezőre. Szerencsésen
+eljutottunk a temetőbe, megtaláltuk a síremléket, bementünk, a
+csapóajtót nagy üggyel-bajjal felemeltük, aztán lementünk vagy ötven
+lépcsőn. Egy előszobába jutottunk, onnét egy nagy terembe, melyet több
+örökmécses világított meg. Az ajtóval szemben egy magas emelvény volt,
+annak a közepén elfüggönyözve kettős koporsó: ebben feküdt a herceg és
+az a nő, kit én vezettem volt ide. És halljátok csak, mind a kettőnek a
+teste szénné volt égve!
+
+Borzasztó volt e látvány, de még borzasztóbb, amit most hallottam. A
+király, miután kisírta magát a holttestek felett, mondta nekem:
+
+– Tudj meg mindent, fiam. A nő, kinek holtteste a fiamé mellett fekszik,
+az én drága szép leányom. Te nem ismerted őt, hisz évek óta szigorú
+fogságban tartottam. Férjhez mehetett volna a legelőkelőbb
+királyfiakhoz, de nem használt sem szép szó, sem parancs, minden kérőt
+elutasított. Annyira szerette a testvérét, hogy képtelen volt megválni
+tőle. Már gyermekkorában úgy összeforrott a szíve a testvére szívével,
+hogy nem egyszer mondta: meghalna, ha nem láthatná őt. Akkor csak
+mosolyogtam e beszéden, de az idő csak nevelte a testvéréhez való
+ragaszkodást s bár majd megszakadt a szívem, kénytelen voltam elzáratni,
+hogy ne láthassák egymást. Most már érted, hogy a fiam miért építette e
+sírboltot. Csak arra várt, hogy hosszabb időre eltávozzam hazulról,
+kiszabadította hugát a fogságból, idehozta e sírboltba, hogy ha már nem
+láthatják egymást, együtt haljanak.
+
+Szörnyű lelkiállapotban jöttünk el a sírboltból, sírtunk mind a ketten.
+Mikor aztán a palotába visszaértünk, mondta nekem a király:
+
+– Édes öcsém, én elvesztettem a fiamat, te elvesztetted atyádat és
+országodat, fiam helyett te leszel a fiam.
+
+Alig mondta ezt a király, kivülről rettenetes lárma zajlott be a
+palotába. Harsogtak a trombiták, peregtek a dobok, s az ablakon át a
+sűrű porfellegben is láthattuk, hogy egy nagy sereg közeledik a palota
+felé. Ugyanaz a nagyvezír állott a sereg élén, aki az apám országát
+elvette, s most, íme, a nagybátyám országára tört. Minthogy a rendes
+palotaőrökön kívül éppen ekkor más katonaság nem volt a városban, az
+ellenség könnyen bánt el velünk. Nagybátyám hamar elesett az egyenlőtlen
+viadalban, én magam küzdöttem még egy ideig, mikor aztán láttam, hogy
+minden hiábavaló, nagy nehezen kimenekültem a palotából s a városban
+nagybátyám egyik hű emberénél húzódtam meg estig, ott a hajamat,
+szakállamat és szemöldökömet leborotváltam, kalandosruhát vettem
+magamra, s így hagytam el a várost. Úttalan utakon bolyongva értem a
+dicső és híres Harun Arresid birodalmába s elhatároztam magamban, hogy
+idejövök Bagdádba és a nagy fejedelem lába elé vetem magamat, kinek
+nemes szívét dicsérik, dicsőítik mindenütt. Ha meghallja az én szomorú
+esetemet, bizonyosan védelmébe fogad. Ma este érkeztem a városba, az
+utcán ismerkedtem meg e két szerencsétlen társammal, s mert már késő
+volt, szállást nem találtunk, így kopogtattunk e ház kapuján. Ime,
+nagyságos asszonyom, ez az én történetem.
+
+– Elég, – mondá Szobeida, – meg vagyok elégedve, mehetsz, amerre akarsz.
+
+A kalandos azonban megkérte Szobeidát, hogy itt maradhasson és
+meghallgathassa társai történetét. Szobeida megengedte.
+
+
+A második kalandos története.
+
+– Nagyságos asszony, – kezdette a második kalandos, – atyám, a király,
+minthogy nem közönséges tehetséget látott bennem, országának leghíresebb
+tudósait és művészeit rendelte udvarába s ezekre bízta nevelésemet.
+Gyorsan megtanultam olvasni és írni, betéve tudtam a koránt, mely a mi
+hitünk tanításait, imádságait és törvényeit tartalmazza, s hogy
+alaposabban megismerjem, elolvastam a leghíresebb íróknak a koránt
+magyarázó könyveit. Emellett tanulmányoztam a történelmet, a
+széptudományokat, olvastam a költőket, szóval: semmit el nem
+hanyagoltam. Különösen szerettem az arab nyelv írásjegyeit s oly
+tökéletesen elsajátítottam a szépírást, hogy az ország leghíresebb
+szépírómestereit is felülmúltam ebben. Nagy képességeimnek Indiába is
+híre ment s India hatalmas királya kiváncsi lett rám. Követeket küldött
+az atyámhoz, hogy engedjen el engem az udvarába. Atyám igen örült a
+hatalmas fejedelem barátságának, s én csakhamar útra keltem, de az út
+hosszúsága miatt csak kevés számú kísérettel.
+
+Már egy hónapja voltunk úton, mikor egyszerre csak sűrű porfelleg
+kerekedett, s a porfellegből nagy hirtelen ötven fegyveres lovas
+ugratott elénk. Mindjárt láttuk, hogy rablókkal állunk szemben s mert
+kevesen voltunk, nem szálltunk harcba velök, hanem egyenesen megmondtuk,
+hogy az indiai király emberei vagyunk. Azt hittük, hogy nem bántanak, de
+keservesen csalódtunk.
+
+– Mi nem vagyunk az indiai szultán alattvalói, ordították a rablók s
+azzal körülfogtak minket.
+
+Védtem magamat, amíg lehetett, de mikor láttam, hogy kísérőim mind
+elestek, megsarkantyúztam lovamat. Szegény lovam nehéz sebektől vérzett,
+nem sokáig bírta a vágtatást, s holtan esett össze. Körülnéztem, de
+senkit sem láttam közelemben. A rablók a zsákmányon osztozkodtak, nem
+törődtek velem. Egyedül voltam hát, sebesülten, kimerülten, idegen
+országban. Bekötöztem különben nem veszedelmes sebeimet, aztán
+nekivágtam a pusztának. Egyszerre egy hegynek az aljába értem s ott egy
+barlangot vettem észre. Bementem a barlangba és ott háltam. Éhségemet
+útközben szedett gyümölccsel csillapítottam.
+
+Másnap reggel útnak eredtem, de teljes egy hónapi vándorlásomban sehol
+sem találtam oly helyet, ahol megállapodhattam volna. Végre egy nagy
+városba értem, melynek vidékén örök tavasz virult. Nyomorúságos
+állapotban voltam. Arcom, kezem, lábam a hosszú vándorlásban feketére
+sült, csizmám szétszakadt, ruhám lerongyolódott. Bementem egy szabóhoz,
+ki elég szívesen fogadott, még le is ültetett, miután szavaimból
+észrevette, hogy nem vagyok műveletlen ember. Megkérdezte ki vagyok,
+honnét jövök, s én elmondtam mindent, ami velem történt.
+
+– Amit nekem elbeszéltél, – mondta a szabó, – el ne beszéld másnak, mert
+ennek az országnak a királya nagy ellensége a te apádnak, s ha megtudja,
+hogy itt vagy, újabb baj érhet.
+
+Nem kételkedtem a szabó őszinteségében, amint a királyt megnevezte,
+hiszen eleget hallottam annak idején erről az ellenségeskedésről. A
+derék szabó ennem adott, sőt azt is megengedte, hogy néhány napig, míg
+magamhoz térek, nála maradjak. Mikor aztán ismét erőre kaptam,
+megkérdezte, hogy értek-e valami mesterséghez. Elmondtam, hogy több
+nyelvet ismerek, s különösen az írásom igen szép.
+
+– A te tudományoddal – mondotta a szabó, – ebben az országban éhen
+halsz, nincs itt erre szükség. De látom, hogy erős ember vagy, azt
+tanácslom hát, hogy menj a szomszéd erdőbe, ott vágj tüzifát, azt a
+piacon megveszik s ebből tisztességesen megélhetsz.
+
+Mit tehettem? Meg kellett fogadnom a tanácsot, ha nem akartam, hogy éhen
+haljak s hogy valaki rám ismerjen. A derék ember egy fejszét meg egy
+fűrészt vett nekem s én másnap reggel néhány favágó emberrel, kikkel a
+szabó megismertetett, kimentem az erdőbe. Még aznap egy jó csomó fát
+vittem a piacra s kaptam is azért egy fél aranyat. Csakhamar annyi pénzt
+szereztem, hogy a szabónak visszaadhattam a pénzt, mit reám költött.
+
+Már egy éve mult, hogy így éltem, mikor egyszer jóval beljebb mentem az
+erdőbe, mint ahogy szoktam. Egy igen szép helyre találtam s ott munkának
+láttam. Amint egy fát gyökerestől kitéptem, egy vasgyűrűt pillantottam
+meg, mely egy szintén vas csapóajtóhoz volt erősítve. Eltisztogattam a
+földet róla, felemeltem s egy lépcsőt láttam alatta. Nem sokat
+gondolkoztam, lementem a lépcsőn s ím, ahogy a lépcső aljába értem, egy
+roppant nagy palota előtt álltam. Bementem a palotába s hát az oly
+világos volt, mintha csak szabad ég alatt állott volna. Szebbnél-szebb,
+csupa vert arany falu termeken mentem át, aztán egyszerre csak egy
+gyönyörűséges szép asszony jött szembe, de oly szép, hogy önkénytelen
+megállottam, minden egyebet elfeledtem, őt néztem, őt csodáltam csupán.
+
+– Ki vagy te? – kérdezte a szép asszony, miután mélyen meghajlottam
+előtte. – Ember vagy szellem?
+
+– Ember vagyok, asszonyom, feleltem én, – a szellemekhez semmi közöm.
+
+– És hogy kerültél ide? Huszonöt esztendeje, hogy itt lakom s ez idő
+alatt még rajtad kívül embert nem láttam itt.
+
+– Asszonyom, – mondtam én, – mielőtt a kíváncsiságodat kielégíteném,
+engedd meg, hogy hálát adjak a Mindenhatónak e váratlan találkozásért,
+mely megvigasztal engem nagy nyomorúságomban s talán téged is boldogabbá
+tesz, mint amilyen most vagy.
+
+Azután elmondtam szerencsétlen esetemet és hogy hogyan kerültem e
+palotába.
+
+– Elmondom én is neked az én szomorú történetemet, – szólt a szép
+asszony s amíg beszélt, hullott a könny hófehér arcára. – Bizonyosan
+hallottál a nagy Epitimaruszról, az Ébenfasziget királyáról. Ennek a
+királynak a leánya vagyok én. Atyám egy hercegnek szánt feleségül, aki
+rokonom volt, de éppen a lakodalom napján, mikor javában folyt a
+mulatság, egy gonosz szellem elrabolt engem. Mikor megragadott a gonosz
+szellem, elvesztettem eszméletemet s itt e palotában ébredtem fel.
+Sokáig vigasztalhatatlan voltam, de az idő és a kényszerűség megtörtek s
+lassanként beletörődtem sorsomba. Mindenem van, amit kívánok, ami csak
+egy hercegnőt megillet. A gonosz szellem minden tizedik nap meglátogat s
+ha eközben valamire szükségem van, csak egy talizmánt kell megérintenem
+és ő azonnal itt van. Négy napja, hogy utoljára itt volt, tehát ha
+kedved van rá, hat napig itt maradhatsz, vendégem lehetsz.
+
+Mondanom se kell, hogy szívesen maradtam e kedves asszony társaságában.
+Illatos fürdőt csináltatott nekem s pompás, finom ruhába öltöztetett.
+Ah, mily jól éreztem magam a nyomorúságos élet után! Aztán gazdagon
+terített asztalhoz ültünk s én a finom boroktól felhevülten mondtam
+neki:
+
+– Szép hercegnő, te itt élve el vagy temetve, jer velem és örülj ismét
+az igazi napvilágnak!
+
+– Ne beszélj erről, – mondta a hercegnő mosolyogva. – A legszebb
+napvilág sem ér annyit nekem, mintha itt hat napot veled lehetek.
+
+– Ezt a gonosz szellemtől való félelem mondatja veled, – szóltam én. –
+Én nem félek tőle, annyira nem, hogy darabokra töröm a talizmánját,
+aztán jöhet, szembe állok vele, ha még oly erős és félelmetes is.
+
+De a hercegnő, ki előre látta, hogy mi fog történni, megeskettetett,
+hogy nem nyúlok a talizmánhoz.
+
+– Mind a kettőnket elpusztítana, mondta ő. – Jobban ismerem én a
+szellemeket, mint te.
+
+Hiába beszélt a hercegnő, a bor elvette az eszemet, ráléptem a
+talizmánra s darabokra tapostam.
+
+Abban a pillanatban megremegett a palota, mintha össze akart volna
+omlani, rettenetesen dörgött, villámlott, majd vastag sötétség borult
+ránk. Fejemből egyszeribe elszállott a bor gőze s láttam, de már későn,
+hogy mely nagy oktalanságot cselekedtem.
+
+– Mi ez, hercegnő!? – kiáltottam én.
+
+– Jaj neked, – rémüldözött a hercegnő, magával nem is törődve, – véged
+van, ha nem menekülsz!
+
+Megfogadtam a tanácsát, de nagy rémületemben ott hagytam a fejszét és a
+fűrészt.
+
+Alig értem a lépcsőhöz, a gonosz szellem a palotában termett s rettentő
+haraggal kiáltott a hercegnőre:
+
+– Mi történt? Miért hívtál?
+
+– Véletlenségből, – mondta a hercegnő, – ráléptem a talizmánra, ennyi az
+egész.
+
+– Hazudsz! – ordított a szellem. – Hát ez a fejsze meg ez a fűrész hogy
+kerül ide?
+
+– Talán a nagy fergetegben te magad ragadtad fel valahol, anélkül, hogy
+észrevetted volna, – okoskodott a hercegnő.
+
+Közben, míg hirtelen újra magamra szedtem a szegényes ruhát, hallottam a
+szellem gyalázkodó szavait, hallottam a kegyetlen ütéseket és hallottam
+a hercegnő szívszaggató jajgatását, s majd megszakadt a szívem amiatt,
+hogy ily nagy szerencsétlenségnek lettem az okozója. Feltámolyogtam a
+lépcsőn, a csapóajtót földdel befedtem, aztán visszatértem a városba egy
+csomó fával, mit úgy szedegettem össze, hogy nem is tudtam, mit
+csinálok.
+
+A szabó igen megörült hazaérkezésemnek. Azt hitte a jó ember, hogy
+felismertek s bizonyosan véget vetettek nyomorult életemnek.
+Megköszöntem irántam való jóságát, de nem mondtam meg, hogy mi történt
+velem. Visszahúzódtam szobácskámba s ott búsultam magamban, de egyszerre
+csak bejött a szabó és mondta nekem:
+
+– Uram, egy ősz öreg ember van itt, aki megtalálta a te fejszédet és
+fűrészedet. Társaidtól megtudta, hogy hol lakol s elhozta. Jer és
+beszélj vele, mert csak neked adja át.
+
+Reszkettem egész testemben, mikor ezt hallottam, arcom elfehéredett. Még
+jóformán meg sem kérdezhette a szabó, hogy mi bajom esett, nyílt az ajtó
+és belépett az öreg ember a fejszével és fűrésszel. Mindjárt láttam,
+hogy a gonosz szellem áll előttem. De másként sem lehetett kétségem
+ebben, mert ő maga mondta menydörgő hangon:
+
+– Szellem vagyok, a szellemek fejedelme, Iblisz leányának a fia. Nem a
+tied ez a fejsze? Hát ez a fűrész?
+
+Nem tudtam felelni, annyira kihozott sodromból e szörnyűséges alak. De
+nem is volt időm a feleletre, mert hirtelen megragadott, kivitt a
+szobából, aztán egyszerre csak felszállott velem a magas levegőégbe,
+szállott szélsebesen, messze, messze, majd hirtelen leszállott a földre,
+nagyot toppantott, megnyilt a föld és egy pillanat mulva ismét ott
+voltam a hercegnő palotájában.
+
+Ó, jaj, mit kellett látnom! Vérben fetrengett a hercegnő, inkább halt,
+mint élt, s arca könnyekben fürdött.
+
+– Nem ez az ember volt itt? – ordított a szellem, miközben reám
+mutatott.
+
+– Most látom először, – felelt a hercegnő alig hallhatóan.
+
+– Nos, ha most látod először, nesze ez a kard s vágd le a fejét.
+
+Ó, – mondta a hercegnő – hát azt én hogy tegyem, mikor meg sem tudom
+mozdítani a karomat? És ha volna is hozzá erőm, szabad megölnöm egy
+ártatlan embert?
+
+– Ebből a vonakodásból is látom, – mondta a szellem – hogy bűnös vagy.
+És te, – fordult most hozzám, – nem ismered ezt a nőt?
+
+– Hogyan ismerném, – mondtam én – mikor ma látom először?
+
+– Ha most látod először, nesze a kard, vágd le a fejét, – mondta nekem
+is a szellem. – Akkor aztán mehetsz innét.
+
+Kezembe fogtam a kardot, a hercegnő mellé léptem és úgy néztem rá, hogy
+tekintetemből láthatta: ha ő kész volt meghalni érettem, kész vagyok
+erre én is. A hercegnő hálásan nézett reám, én meg eldobtam a kardot s
+mondtam:
+
+– Megvetésreméltó volnék, ha megölném ezt az asszonyt, akit nemcsak hogy
+nem ismerek, de, amint látom, haldoklik. Tégy velem, amit akarsz,
+hatalmadban vagyok, de kegyetlen parancsodnak nem engedelmeskedem.
+
+– Látom, – mondotta a szellem, – hogy mindketten dacoltok velem, de
+hiába, tudom, hogy hazugság minden szavatok.
+
+Azzal felvette a kardot s levágta a hercegnő egyik kezét. Szegénynek
+csak annyi ideje volt, hogy másik kezével búcsút intsen nekem, egy
+szempillantás mulva lelkét kilehelte, én meg ájultan zuhantam a földre.
+Mikor magamhoz tértem, kérve kértem, hogy öljön meg engem is, ám ő
+mondotta:
+
+– Nem vagyok egészen bizonyos a te bűnösségedben, nem öllek meg hát,
+hanem megelégszem azzal, hogy kutyává, vagy szamárrá, vagy oroszlánná,
+vagy madárrá változtatlak. Reád bizom a választást, mi akarsz lenni?
+
+Hiába könyörögtem, hogy hagyjon meg emberi formámban, s mert nem akartam
+sem ezzé, sem azzá változni, megragadott, kivitt a palotából,
+felszállott velem a levegőégbe, aztán letett egy magas hegy tetején, ott
+magában mormolt valamit, majd messze hallhatóan mondta: Legyen majom
+belőle! – Azzal eltünt, én meg ott maradtam, majommá változva,
+ismeretlen helyen, azt sem tudva, hogy közel vagyok-e atyám országához
+vagy távol attól.
+
+Sokáig keseregtem magamban a hegy tetején, aztán letámolyogtam a hegy
+aljába. Végtelennek látszó pusztaság terült el előttem, s teljes egy
+hónapot bolyongtam, mígnem egyszerre tenger partjára értem. Éppen nagy
+szélcsend volt s a parttól fél mértföldnyire egy hajó vesztegelt.
+Hirtelen letörtem egy fáról egy nagy, meg két kisebb ágat, a nagyobb
+ágat bedobtam a vízbe, ráültem, a másik két ággal kormányoztam s
+szerencsésen elértem a hajót. A fedélzeten állók csakhamar észrevettek,
+s jól láttam, mennyire csudálkoznak a különös látványon. De én most csak
+azzal törődtem, hogy mielébb a fedélzeten legyek. Gyorsan felmásztam a
+fedélzetre, de mert beszélni nem tudtam, most még nagyobb veszedelem
+fenyegetett, mint amikor a szellem hatalmában voltam. A babonás
+kereskedők attól féltek, hogy szerencsétlenséget hozok a hajóra s
+magukon kivül kiabáltak:
+
+– Agyon kell verni! – mondta egyik.
+
+– Le kell nyilazni! – így a másik.
+
+[Illustration: – Nesze a kard, vágd le a fejét, mondta a szellem.]
+
+– Dobjuk a tengerbe! – kiabált a harmadik.
+
+Bizonyosan el is pusztítanak, ha hirtelen a hajó kapitányához nem
+szaladok s lába elé nem vetem magamat. Könyörögve ragadtam meg a
+ruháját, hullott a köny a szemeből, és ez annyira meghatotta a
+kapitányt, hogy védelmébe vett s szigorúan megtiltotta az utasoknak,
+hogy bántsanak. Igen gyöngéden bánt velem a derék kapitány, s amennyire
+szó nélkül lehetett, kifejeztem iránta való nagy hálámat.
+
+Két hét mulva egy szép város mellett kötött ki a hajónk. A városból
+sokan jöttek a hajóra, többek közt a szultán néhány embere is, kik a
+kereskedőkkel elegyedtek beszélgetésbe. Aztán egy nagy papirlapot vettek
+elő s kérték a kereskedőket, hogy írjanak rá néhány sort. Elmondták,
+hogy nemrég halt meg a szultán nagyvezíre, akinek amellett, hogy okosan
+végezte az ország dolgát, gyönyörű írása volt. A szultán megfogadta,
+hogy csak olyan embert választ nagyvezírnek, akinek éppen ilyen szép
+írása van. Már sokan próbálkoztak, de még eddig egyiknek sem tetszett az
+írása.
+
+A kereskedők mind írtak a papirlapra, én meg csak arra vártam, hogy az
+utolsó is elvégezze az írást, kikaptam kezéből a papirlapot. Mind azt
+hitték, hogy szét akarom szaggatni a papirost s elkezdtek kiabálni; de
+csakhamar megnyugodtak, mikor látták, hogy írni akarok. Mindazonáltal el
+akarták venni tőlem a papirost, nehogy bepiszkoljam. A kapitány azonban
+megakadályozta ezt s mondta:
+
+– Engedjétek csak, hogy írjon. Ha bepiszkolja a papirost, megbüntetem;
+de ha jól ír (s én hiszem, hogy jól fog írni, mert még ilyen ügyes és
+értelmes majmot nem láttam) fiamnak tekintem őt. Volt egy fiam, aki
+közel sem volt olyan értelmes, mint ez a majom.
+
+Minthogy senki sem ellenkezett, kezembe fogtam a tollat s addig le sem
+tettem, míg hatféle arab írással le nem írtam két-négy sort, mégpedig
+mind a szultánt dicsőítő sorokat, a tőlem telhető legszebb betükkel.
+Ámult-bámult mindenki, nem győztek eleget csudálkozni az írásom
+szépségén, a szultán emberei pedig szaladva szaladtak el vele.
+
+Mikor a szultán elolvasta írásomat; azonnal parancsolta, hogy nyergeljék
+s kantározzák fel legszebbik lovát s úgy vigyék hozzá azt az embert,
+kinek ez a szép írása van.
+
+– Uram, – mondta az egyik – nem ember, hanem majom írta ezt.
+
+– Hogyan, – álmélkodott a szultán, – nem ember írása volna ez? Nos,
+mindegy, tegyétek azt, mit parancsoltam!
+
+A szultán emberei visszajöttek a hajóra, drága ruhába öltöztettek engem
+s a parton lóra ültettek és vittek egyenest a palotába, hol már várt a
+szultán és udvara. Amíg azonban a palotába értem, a város népe kicsődült
+az utcára s úgy bámultak engem, mert közben híre futott, hogy a szultán
+egy majmot tesz meg nagyvezírnek.
+
+Trónján ült a szultán, körötte a miniszterek s mindenféle nagy urak, én
+meg háromszor mélyen meghajoltam, a szultán lába elé borultam és a
+földet megcsókoltam. Aztán majom módjára leültem. A szultán is, az
+udvara is nem győzött eléggé csudálkozni azon, hogy egy majom ennyire
+ismerje a szultánt megillető tisztelet formáit. Csak éppen beszélni nem
+tudtam, másként a viselkedésem egészen kifogástalan volt. Most a szultán
+elbocsátotta az urakat, csupán a szultánkisasszony kis udvarmestere s én
+maradtam vele. Aztán asztalt teríttetett, tálaltatott, leült az
+asztalhoz és intett nekem, hogy én is üljek oda. Engedelmességem jeléül
+megcsókoltam a földet, asztalhoz ültem s ettem, de szerényen, illendően.
+
+Mikor az ebédnek vége volt, írószerszámot kértem, s néhány verset írtam,
+melyek rendkívül tetszettek a szultánnak. Aztán sakktáblát hozatott be s
+jelek útján megkérdezte, hogy tudok-e sakkot játszani, mert játszani
+szeretne velem. Megcsókoltam a földet s mutattam jellel, hogy mennyire
+megtisztelő rám a szultán kegye. Az első játékot ő nyerte, a másodikat
+és harmadikat én, s mert észrevettem, hogy ez kissé bosszantja, a
+sakktáblára ezt írtam:
+
+»Két hadsereg egész nap növekedő hévvel hadakozott. De mikor az éj
+kiterjeszté rájok árnyékát, nyugodtan aludtak egymás mellett ugyanazon a
+csatatéren.«
+
+A szultán nem elégedett meg azzal, hogy csak maga lássa e csudát, oda
+hivatta a leányát is, hadd lássa ő is, mire képes egy majom. Csakhamar
+jött a hercegnő, de alig lépett a szobába, hirtelen elfátyolozta arcát s
+mondta a szultánnak:
+
+– Atyám, te, úgy látszik, elfeledted, hogy itt férfiak is vannak.
+
+– Hogyan, – csudálkozott a szultán – nincs itt férfi rajtam és ezen a
+kis rabszolgán, a te udvarmestereden kivül.
+
+– Atyám, – mondotta a hercegnő, – ez a majom, bár majom teste van, egy
+nagy királynak a fia. Varázsló változta őt majommá. Iblisz leányának a
+fia a varázsló, ő változtatta majommá, miután elébb az Ébenfa-sziget
+királyának, Epitimarusznak a leányát kegyetlenül megölte.
+
+A szultán felém fordult s jelekkel kérdezte, hogy igaz-e, amit a leánya
+mond, én meg igenlően bólintottam a fejemmel.
+
+– Honnét tudod ezt? – kérdezte most a szultán a leányát.
+
+– Atyám, – felelt a leány – bizonyára emlékszel, hogy növendéklány
+koromban egy öreg nő volt mellettem. Ügyes varázsló volt és a varázslat
+hetven szabályára tanított meg engem. E tudományom által azonnal
+megismerem az elvarázsolt embereket, amint rájok nézek. Tudom, hogy kik
+s azt is tudom, hogy ki varázsolta meg.
+
+– És fel tudnád oldani a herceget a varázslat alól? – kérdezte a
+szultán.
+
+– Igen, atyám, vissza tudnám adni neki az ő eredeti alakját, – felelte a
+hercegnő.
+
+– Nos, hát add vissza! Ennél nagyobb örömet nem szerezhetnél nekem, mert
+azt szeretném, ha ő lenne a nagyvezírem és feleségül venne téged.
+
+– Atyám, – mondta a hercegnő, kinél szebb leányt még nem láttam, –
+parancsolj és én engedelmeskedem.
+
+Azzal bement a szobájába és egy késsel tért vissza, melynek a pengéjébe
+héber betük voltak vésve, majd egy titkos szobába vezetett minket, ott
+helyet mutatott nekünk az erkélyen, ő meg kiment az udvarra, annak a
+közepén kört csinált s abba több régi arab írásjegyet írt. Mikor ezzel
+kész volt, verseket mondott a koránból, aztán egyszerre csak nagy fekete
+sötétség ereszkedett le, mintha hirtelen ránk szakadt volna az éjszaka.
+Rémület fogott el mindnyájunkat, de még nagyobb lett a rémületünk, mikor
+egyszerre csak megpillantottuk a gonosz szellemet, Iblisz leányának a
+fiát, rettentő nagy oroszlánnak a képében.
+
+– Te kutya, – kiáltott rá a hercegnő, – azt hiszed megijesztesz, mert
+oroszlán képében jöttél ide?
+
+– És te, – válaszolt a szellem, – nem szégyelled megszegni a
+szerződésünket, melyet ünnepélyes esküvel pecsételtél meg?
+
+[Illustration: A hercegnő kettévágta az oroszlán testét.]
+
+– Hah, átkozott, – mondta a hercegnő – ugyanezt vethetném én a te
+szemedre!
+
+– Most majd megfizetsz azért, hogy ide fárasztottál! – fenyegetődzött a
+szellem.
+
+Hirtelen kitátotta szörnyű nagy száját, hogy lenyelje a hercegnőt, ez
+azonban gyorsan visszaugrott, egy szálat kitépett a hajából, néhány szót
+mormolt, a hajszál éles karddá változott s ezzel a hercegnő kettévágta
+az oroszlán testét. Ám abban a pillanatban az oroszlán kettévágott teste
+skorpióvá változott, a hercegnő meg kígyóvá. Rettenetesen viaskodtak, de
+egyik sem tudta legyőzni a másikat. Most a szellem sassá változott és
+elrepült, de a hercegnő még erősebb fekete sassá lett azonnal, s utána
+repült. Csakhamar mindketten eltüntek a szemünk elől.
+
+Kevés idővel az eltünésük után megnyílt a föld előttünk s egy
+feketés-fehéres macska ugrott ki. Szörnyen fel volt borzolódva a szőre
+és rettenetesen nyávogott. Egy fekete farkas jött utána, mely nem hagyta
+nyugton. Az erősen szorongatott macska nagy hirtelen féreggé változott s
+belefúrta magát egy gránátalmába, mely véletlenül éppen akkor esett le a
+fájáról. A fa egy meglehetős mély, de nem igen széles csatorna mellett
+állott. Az alma, amint a féreg belebujt, akkorára nőtt, mint egy jó nagy
+tök, felugrott az erkély fedelére, s miután ott egy ideig ide-oda
+gurult, leesett az udvarra és több darabba törött. A farkas, amely
+közben kakassá változott, hirtelen felkapkodta a gránátalma magvait s
+egymásután lenyelte. Mikor nem látott több magot, szárnyát
+megcsattogtatta és felénk nézett, mintha kérdezte volna, hogy nincs-e
+több mag? Még egyet megpillantott a csatorna partján, gyorsan
+odaröppent, de mikor éppen fel akarta csippenteni, a mag a csatornába
+gurult és ott egy kis hallá változott. Most a kakas csukává változott s
+üldözőbe vette a kis halat. Két teljes órát maradtak a víz alatt, nem
+tudtuk, mi történt velük, mikor egyszerre olyan szörnyű kiáltást
+hallottunk, hogy megreszkettünk belé. Kevés idővel ezután lobogó lángban
+láttuk a hercegnőt és a szellemet. Szörnyű nagy lángokat fujtak
+egymásra, majd a lángokból vastag füstfellegek gomolyogtak, szálltak fel
+az ég felé. Nem ok nélkül féltünk, hogy a lángok meggyujtják a palotát,
+de nemsokára még alaposabb okunk lett a félelemre, mert a szellem, mely
+megszabadult a hercegnőtől, egyenesen az erkélynek tartott és tüzes
+forgószelet fujt reánk. Bár nyomban ott volt a hercegnő, nem
+akadályozhatta meg, hogy a szultán szakálla meg ne perzselődjék, az
+arcát is megsebezte a láng, a hercegnő kis udvarmesterét meg egészen
+elégette, nekem pedig egy szikra a bal szemembe pattant. Igy lettem
+félszeművé. Mindketten el voltunk készülve a halálra, a szultán is, én
+is, mikor egyszerre csak halljuk a kiáltást: győzelem, győzelem! – és
+ott állott előttünk a hercegnő igazi alakjában, a gonosz szellemből
+pedig egy nagy rakás hamu lett. Gyorsan egy pohár vizet hozott a
+hercegnő s néhány szót mondva magában, leöntött engem és én abban a
+pillanatban visszaváltoztam emberré.
+
+Meg akartam köszönni a hercegnőnek, ami nagy jót tett velem, de nem volt
+rá időm, mert mindjárt a szultánhoz fordult és mondta neki: – Atyám,
+legyőztem a gonosz szellemet, de igen drága nekem ez a győzelem. Néhány
+pillanat mulva meghalok s így nem teljesülhet az a kívánságod, hogy a
+herceg felesége legyek. A tűz egészen általjárta testemet ebben a
+rettenetes viadalban és érzem, hogy lassan-lassan elemészt. Nem történt
+volna ez velem, ha idejében észrevettem volna a gránátalma utolsó
+magját. A szellem ebbe az utolsó magba menekült, ha ez nem sikerült
+volna neki, magam veszte nélkül győztem volna le őt. Emiatt voltam
+kénytelen tűzzé változni s bár legyőztem őt, magam is elpusztulok…
+
+– Édes szép leányom, – zogokott a szultán végtelen nagy fájdalmában, –
+csuda, hogy magam is élek. Lásd, kis udvarmestered szénné égett, a
+herceg, kit a varázslat alól felszabadítottál, félszemét vesztette…
+Tovább nem tudott beszélni, zokogásba fulladt szava. Vele sírt a
+hercegnő; velök sírtam én is. Egyszerre csak rémítően kezdett sikoltozni
+a hercegnő:
+
+– Égek! Égek!
+
+Ezt sikoltozta folyton, mígnem a halál véget vetett rettenetes
+szenvedéseinek. Néhány pillanat mulva hamuvá lett ő is mint a szellem.
+
+Nem tudom kimondani, mennyire megrázott ez a szomorú eset. Semhogy így
+lássam elpusztulni jótevőmet, inkább egész életemre majom vagy kutya
+maradtam volna. A szultán ájultan esett össze, s attól lehetett félni,
+hogy belepusztul a nagy csapásba. Közben beszaladtak az udvari emberek s
+nagy nehezen életre térítettük.
+
+[Illustration: – Égek! Égek!]
+
+Nagy volt a bánat az egész városban s hét napig tartottak a
+gyászünnepségek. A gonosz szellem hamvát szélnek eresztették, a
+hercegnőét pedig egy drága hordóban gyüjtötték össze, hogy abban
+megőrizzék, s a hordót egy síremlékben helyezték el.
+
+A szultánt beteggé tette a leánya után való bánkódás, s már egy hónapja
+feküdött, mikor magához rendelt.
+
+– Herceg, – mondta nekem – teljes boldogságban éltem mindig s
+boldogságomat semmi sem zavarta meg. A te idejöveteleddel tünt el az én
+szerencsém. Leányom meghalt, s csuda, hogy életben maradtam. Te vagy az
+oka minden szerencsétlenségnek, azért menj innen békével, még pedig
+azonnal, mert meg vagyok győződve, hogy jelenléted újabb bajt hoz reám.
+Eredj és többé vissza ne térj országomba, mert bizony megbánnád
+keservesen.
+
+Szólni akartam, de megtiltotta s én, mit tehettem, szó nélkül távoztam
+el a palotából. Mielőtt elhagytam a várost, bementem egy fürdőbe s ott
+leborotváltattam szakállamat és szemöldökömet, kalandosruhát vettem
+magamra. Több országon mentem át és sehol sem ismertek fel. Végre azt
+határoztam, hogy ide jövök Bagdádba, elmondom történetemet a kalifának s
+ő bizonnyal megszán nyomorult állapotomban. Ma este érkeztem ide s az
+első, akivel beszéltem, ez a kalandos testvér volt, aki előttem mondta
+el a történetét.
+
+Mikor a kalandos elvégezte a történetét, mondta Szobeida:
+
+– Jól van, mehetsz, amerre tetszik, nem lesz bántódásod.
+
+De aztán neki is, éppen mint az elsőnek, megengedte, hogy ott maradjon
+és meghallgassa a harmadik kalandos történetét.
+
+
+A harmadik kalandos története.
+
+Az én nevem – kezdte történetét a harmadik kalandos – Agib, s Kasszib
+király fia vagyok. Atyámnak több országa volt, de én az ő halála után
+annak az országnak a fővárosát választottam lakóhelyül, amelyben ő
+lakott. Ez a város tenger partján fekszik, s rengeteg nagy kikötőjében
+állandóan száz hadihajó állott felszerelten, emellett számtalan másfajta
+hajó. Hatalmas birodalmamnak több tartománya volt és több sziget is
+tartozott hozzá. Ezeket mind sorba látogattam, s mert többnyire hajón
+jártam, annyira megszerettem a hajózást, hogy egyszer aztán nagy útra
+indultam: hadd lássam, mi van az én szigeteimen túl. Tíz hajóval
+indultam el, s már negyven napja utaztunk, mindig szép időben, mikor
+egyszerre rettentő nagy vihar kerekedett. Csaknem tönkre ment mind a tíz
+hajó, de, szerencsére, ismét szép idő lett, s két nap mulva egy szigeten
+kötöttünk ki. A nagy vihar azonban annyira megviselte a hajókat, hogy
+lemondtam tervemről, s a hajókat visszafelé irányittattam. Már tíz napja
+voltunk ismét tengeren, mikor észrevettem, hogy a kormányos nem tudja,
+hol vagyunk. Felmászattam egy matrózt a nagy árbóc tetejére, s ez azt
+jelentette, hogy jobbra és balra tengernél és égnél egyebet nem lát, de
+egyenesen előre nézve nagy feketeséget vett észre.
+
+A kormányos, mikor ezt hallotta, elsápadott s magánkívül kiáltotta:
+
+– Ó, uram, király, elvesztünk! Olyan vesze delmes helyre jutottunk,
+ahonnét nincs menekvés.
+
+[Illustration: Az érclovas lezuhan a tengerbe.]
+
+– Mit beszélsz? Hová jutottunk?
+
+– Uram, – magyarázta a kormányos, – az a nagy vihar eltérítette hajónkat
+az útjából s holnap délben a Mágneshegyhez érünk, mely
+ellenállhatatlanul húzza magához a hajót a benne s rajta levő
+vasszerkezetnél fogvást. A Mágneshegy rendkívül meredek s van a tetején
+egy érctemplom, annak a tetején meg egy ércparipa, a paripán ül egy
+lovas, kinek a melle ólomlapokkal van fedve, melyekbe varázsjelek vannak
+bevésve. A monda szerint ez a szobor az okozója oly sok hajó
+pusztulásának s valameddig ezt a szobrot le nem rombolják, minden hajó
+elpusztul, mely erre vetődik.
+
+A kormányos beszéde szörnyen megrémítette embereimet s magam is
+elkészültem a közeli halálra. És másnap reggel már elénk meredt a
+félelmetes fekete hegy s déltájban már láthattuk a rettentő sok
+vasszeget és mindenféle vasdarabot, melyek elpusztult hajókról kerültek
+a hegy oldalára s a szélben szörnyen csengtek-bongtak, fülsiketítően
+zakatoltak. Egy pillanat és mind a tíz hajóm elmerült, valamennyi
+emberem tengerbe fulladott, csupán rajtam könyörült az Isten: sikerült
+egy deszkába belekapaszkodnom, melyet a szél egyenest a hegy lábához
+vitt, még pedig olyan helyre, hol lépcsők voltak a hegybe vágva. Ezeken
+a lépcsőkön felmentem a hegy tetejére, aztán beléptem a templomba, ott a
+földre dobtam magamat, és Istenhez hálaimát rebegtem.
+
+Éjszakára a templomban maradtam, s ím álmomban egy ősz öreg ember jelent
+meg nekem, ki azt mondta:
+
+– Figyelj reám, Agib! Reggel, mikor felébredsz, a lábad alatt ásd fel a
+földet, Ott majd egy ércíjat és három ólom nyílvesszőt találsz. Mind a
+három nyilat lődd rá a szoborra s a lovas azonnal a tengerbe esik, a ló
+meg melléd. Ásd el a lovat arra a helyre, hol az íjat és a nyílvesszőket
+találtad. Abban a pillanatban a tenger a templom aljáig fog emelkedni és
+akkor látsz majd ott egy csónakot, melyben egy ércember ül, mindkét
+kezében evező. Ülj a csónakba, de vigyázz, Isten nevét ki ne ejtsd a
+szájadon. Ez az ércember tíz nap alatt más tengerre visz, onnét aztán
+épségben hazajutsz, ha egész úton Isten nevét ki nem ejted.
+
+Amint felébredtem, követtem az ősz ember tanácsát, s minden úgy történt,
+amint ő megjelentette. Beleültem a csónakba s vigyáztam, hogy Isten
+nevét ki ne ejtsem. Már kilenc napja evezett velem az ércember, mikor
+egy szigetet pillantottam meg. Oly nagy volt az örömem, hogy önkénytelen
+felkiáltottam: Isten, legyen áldott a te neved!
+
+Abban a pillanatban a csónak az ércemberrel együtt elsülyedt, én azonban
+fenntartottam magamat a víz színén, s úsztam a sziget felé. Közben sötét
+este borult a tengerre, s már-már készültem a halálra, mikor hirtelen
+nagy szél kerekedett s egy magas hullám partra vetett. Vizes ruhámat
+kiteregettem a homokban, reggel aztán, mikor a ruhám megszáradott,
+hirtelen magamra szedtem s mentem tovább, hadd lássam, hol is vagyok
+tulajdonképpen. Egy puszta, de kedves kis szigetre vetett a hullám, s
+végtelen nagy örömömre csakhamar egy hajót láttam a sziget felé
+közeledni. Mivel nem tudhattam, hogy jó barátot vagy ellenséget hoz-e a
+hajó, felmásztam egy sűrű lombos fára s onnét figyeltem, hogy kik jöttek
+a hajóval. Közben a hajó kikötött s arról tíz rabszolga lépett a
+szigetre, kik mindenféle ásószerszámokat hoztak magukkal. Egyenest a
+sziget közepére mentek, ott ásni kezdettek, majd úgy láttam, egy
+csapóajtót emeltek fel. Aztán visszamentek a hajóhoz, onnét mindenféle
+élelmiszereket vittek a felásott helyre és a csapóajtó alatt eltüntek.
+Majd ismét visszatértek a hajóhoz s kevés idő mulva egy öreg ember jött
+velük a felásott helyhez, aki egy előkelő formájú növendékifjat
+vezetett. Most mind leszállottak s mikor visszajöttek, lezárták a
+csapóajtót, visszamentek a hajóra s csak akkor vettem észre, hogy az
+ifju nincs közöttük. A hajó hirtelen elindult a szárazföld felé, én meg
+leszállottam a fáról s gyorsan a titokzatos helyhez siettem. Elhánytam a
+földet a csapóajtóról, aztán felemeltem, s ím, kőlépcső volt alatta,
+mely nagy, tágas szobába vezetett. A szoba földje puha szőnyeggel volt
+borítva, volt ott selyemmel behúzott szófa is: ezen ült az ifju s egy
+legyezővel legyezgette magát. Roppant megijedt, mikor meglátott, de
+megnyugtattam, elmondtam neki, hogy szerencsétlenül járt király vagyok,
+hogy láttam, mikor eltemették s nem hallgattam el azon való
+csodálkozásomat, hogy ellenkezés nélkül engedte magát élve eltemettetni.
+
+Az ifjut megnyugtatták szavaim s mosolyogva kínált meg hellyel, aztán
+mondta: – Hát bizony az én esetem ritka egy eset. Atyám gazdag
+kereskedő. Házasságát Isten sokáig nem áldotta meg gyermekkel. Egyszer
+aztán azt álmodta, hogy fia születik, de az nem fog sokáig élni. Az álom
+beteljesedett, megszületett a fiu, s akkor az én atyám egy csillagjóshoz
+fordult. »A te fiad, mondotta a jós, baj nélkül éri meg a
+tizenötesztendőt, akkor aztán halálos veszedelembe kerül. Ám, ha ettől
+szerencsésen megmenekszik, hosszú életű lesz. Mikor a fiad
+tizenötesztendős lesz, akkor fogja Agib, Kasszib király fia a Mágneshegy
+tetejéről az érclovast a tengerbe dönteni s ötven napra rá Agib megöli a
+fiadat«. Atyámat mélyen megszomorította ez a jóslat, mivelhogy az
+álmával megegyezett. Mindazonáltal gondosan neveltetett mostanáig.
+Tegnap tudta meg, hogy Agib herceg tíz nap előtt az érclovast a tengerbe
+döntötte. Már régebben építette ide ezt a menedékhelyet, hogy szükség
+esetén ide rejtsen s most idehozott, hogy itt várjam meg az ötven nap
+leteltét. Magam is azt hiszem, tette hozzá nevetve az ifju, hogy Agib
+herceg itt nem fog felkeresni.
+
+Természetesen, nem mondtam meg, hogy én vagyok az az Agib herceg, kiről
+ilyen képtelenséget jósolt a csillagjós. Kinevettem a jóslatot, s
+megnyugtattam a fiut, hogy vele maradok, míg a negyven nap letelik. A
+negyven nap pedig igen gyorsan eltelt. Étel, ital volt bőven, semmiben
+sem szűkölködtünk, s mert volt a fiunak sok játéka is, egész nap
+játszottunk. Az egész idő alatt úgyszólván kiszolgáltam a kissé
+gyámoltalan fiut, de szívesen tettem, mert hálás volt ezért, meg aztán
+arra is gondoltam, hogy majd hálás lesz az apja is és hazasegít
+országomba. Szóval, csakúgy repült az idő s a legjobb kedvben virradtunk
+a negyvenedik nap reggelére. Amint felkeltem, langyos meleg fürdőt
+készítettem a fiunak, fürdés után visszafektettem az ágyba és gondosan
+betakartam. Mily boldog volt a fiu és mily boldog voltam én is! Ime,
+mindjárt üt szabadulásunk órája! Nagyokat nevettünk a jóslaton, én meg
+magamban meg voltam győződve arról, hogy csaló volt az a jós. Már hogy
+én megöljem ezt az ártatlan fiút!
+
+Mikor éppen ezen mosolyogtam, a fiu megkert, hogy adjak neki dinnyét.
+Kiválasztottam a legszebbet, de a kést nem találtam a rendes helyén.
+Végre megpillantottam: ott volt a fiu ágya felett, a polcon. Gyorsan a
+kés után nyúltam, de mikor éppen megmarkoltam, a lábam megcsúszott, s
+oly szerencsétlenül estem a fiura, hogy a kést szívébe döftem!
+Egyszeribe szörnyethalt.
+
+Leírhatatlan volt kétségbeesésem. Magamon kívül vertem fejemet, arcomat,
+mellemet, szaggattam a ruhámat s jajgatva dobtam magamat a földre. – Ó,
+jaj, keseregtem, hát mégis igaza volt a jósnak, meggyilkoltam ezt az
+ártatlan gyermeket! S szememet és kezemet az égnek emelve könyörögtem az
+Istenhez: ha bűnös vagyok büntessen, vessen véget nyomorult életemnek!
+De hiába vártam a halált, az volt az Úr akarata, hogy tovább szenvedjek.
+Mit tehettem? A szegény fiut nem támaszthattam fel, mellette nem
+maradhattam, hogy az atyja ott találjon, elhagytam a rejtekhelyet, s a
+csapóajtót betakartam. Alig végeztem el e munkát, láttam, hogy jön a
+hajó a fiuért. Gyorsan felmásztam egy sűrű lombos fára s ott úgy
+elrejtőztem, hogy emberi szem nem vehetett észre. Csakhamar partra
+szállott az öregember a rabszolgákkal s láttam, mint sápad el arca,
+mikor a csapóajtón a friss földhányást megpillantotta. Aztán felemelték
+a csapóajtót, lementek és hallottam, amint a fiu nevét kiabálják és
+hallottam az öregember szívszaggató jajgatását. És láttam, amint a
+rabszolgák hozzák az elájult apát és halott fiát. Éppen az alá a fa alá
+fektették le őket, amelyen én elbujtam. Nagy nehezen eszméletre
+térítették az apát, aztán sírgödröt ástak s a fiut, miután drága ruhába
+öltöztették, lebocsátották a sírba. Mikor aztán a halottat elföldelték,
+a rejtekhelyről mindent a hajóra szállítottak s csakhamar útrakelt a
+hajó.
+
+Egyedül maradtam a szigeten. Teljes egy hónapot tengődtem itt vad
+gyümölcsön, mikor egyszerre csak észrevettem, hogy a tenger vize
+szemlátomást apad. Annyira leapadt, hogy bátran belemehettem, s mert a
+szárazföld nem volt messze a szigettől, hamarosan átláboltam a vizen.
+Végre ismét a szárazföldön voltam s csakhamar nagy tüzet pillantottam
+meg a messzeségben. De amint tovább-tovább haladtam, láttam, hogy amit
+én tűznek véltem, vörösréz palota volt, mely lángolni látszott a
+rátűzött napsugaraktól. Amint a palota közelébe értem, leültem pihenni s
+úgy gyönyörködtem benne. De még ki sem gyönyörködhettem magamat, tíz
+előkelő fiatal embert pillantottam meg, kik egy magas és tisztes öreg
+ember társaságában sétáltak. Ennél azonban sokkal inkább meglepett az,
+hogy mind a tíz fiatalember a bal szemére vak volt. Barátságosan
+közeledtek hozzám s megkérdezték, hogy mi hozott ide. Azt feleltem
+nekik, hogy az én történetem igen hosszú s kértem, ha hallani kívánják,
+üljenek le mellém. Leültek s elejétől végig elbeszéltem a történetemet.
+
+Nagy érdekkel hallgatták a történetemet, aztán felhívtak a palotába. A
+szebbnél-szebb szobák egész során haladtunk át, s végre egy nagy terembe
+értünk, melyben köröskörül tíz szófa volt: ezen hevertek nappal s háltak
+éjjel a fiatalemberek. A terem közepén is volt egy szófa, melyre az
+öregember ült, a többire az ifjak ültek. Minthogy egy szófán csak egynek
+volt hely, engem a terem közepén a szőnyegre ültettek s ugyanakkor az
+egyik ifju figyelmeztetett, hogy ne kérdezzek semmit, s különösen arra
+ne legyek kiváncsi, hogy miért vesztették el a bal szemüket.
+
+Kevés idő multán az öregember kiment, majd visszajött, az ifjaknak
+egy-egy darab kenyeret hozott, adott nekem is s mikor a kenyeret
+megettük, egy-egy pohár bort is adott nekünk.
+
+Vacsora után újra el kellett beszélnem a történetemet s még késő éjjel
+is mind erről beszélgettünk, mikor az egyik ifju hirtelen így szólt az
+öregnek:
+
+– Látod, hogy itt az alvás ideje, s te még sem hozol semmit nekünk, hogy
+kötelességünket teljesítsük! – Erre az öreg egy oldalszobába ment s
+onnan tíz tálat hozott ki, melyek kék posztóval voltak betakarva. Az
+ifjak levették a takarót a tálakról, melyekben hamu, szénpor és valami
+fekete máz volt, ezeket gyorsan összekeverték, s a vegyülékkel igazán
+félelmetesre mázolták az arcukat. Akkor aztán elkezdtek sírni, jajgatni,
+verték az arcukat, mellüket s közben szüntelen kiabálták: Ime, bűnös
+életünk büntetése!
+
+Ezzel telt el az egész éjszaka, aztán megmosakodtak, tiszta ruhát vettek
+magukra, mintha semmi sem történt volna. Bizony nehéz volt megállanom,
+hogy ne szóljak, de valahogy mégis elfojtottam kíváncsiságomat. Ám
+reggel, mikor sétálni mentünk, kitört belőlem a kíváncsiság. De hiába
+faggattam, nem magyarázták meg különös viselkedésük okát s komolyan
+figyelmeztettek, hogy ne törődjem a dolgukkal. Nem is faggattam tovább s
+közömbös dolgokról beszélgettünk egész nap. Éjjel azonban ismétlődött az
+előző éjjeli jelenet s a következő éjjeleken szintén. Végre aztán azt
+mondtam nekik, hogy vagy elégítsék ki a kíváncsiságomat, vagy mutassák
+meg az útat országom felé, mert képtelen vagyok nézni minden éjjel ezt a
+különös színjátékot, ha nem tudom az okát. Akkor aztán megszólalt egyik
+ifju s mondá:
+
+– Ha nem szóltunk eddig, azt irántad való barátságból tettük, mert nem
+akarjuk, hogy a mienkhez hasonló szerencsétlenség érjen téged is.
+Jegyezd meg, hogy félszemedbe kerül, ha kíváncsiságodat kielégítjük. S
+figyelmeztetünk arra is, hogy ha félszemedet elveszted, nem maradhatsz
+köztünk, mert teljes a számunk, több félszemű nem lehet itt.
+
+De hiábavaló volt az ijesztgetés, makacsúl megmaradtam kívánságom
+mellett.
+
+– Jó, teljesüljön a kívánságod, – mondotta az ifju, s a következő
+pillanatban egy hatalmas nagy ürüt vezettek be a terembe, nyomban
+megfojtották, a bőrét lehúzták, akkor aztán átadták nekem a kést s
+mondták: – Nesze, ez a kés, majd szükséged lesz reá. Most belevarrunk
+ebbe a bőrbe, aztán elviszünk egy helyre, és ott hagyunk. Amint ott
+hagyunk, leszáll hozzád egy óriás sas, felvisz a fellegek közé, s egy
+magas hegy tetején letesz. Mihelyt földet érez a lábad, a késsel hasítsd
+le magadról az ürübőrt s a sas majd ijedten repül tovább. Menj tovább te
+is, s csakhamar egy rengeteg nagy palota elé érsz, melynek a fala
+arannyal, smaragddal és mindenféle drágakövekkel van kirakva. A palota
+kapuja állandóan nyitva, bemehetsz bátran. Hogy mit találsz ott, arról
+nem beszélünk, csak annyit mondunk meg előre, hogy ez az a palota, ahol
+a félszemünket elvesztettük.
+
+Nem szóltam semmit, ők meg gyorsan belevarrtak a bőrbe, aztán valahol
+kitettek. És én éreztem nemsokára, hogy szállok felfelé, majd földet
+érzett a lábam, s gyorsan kihasítottam a bőrt. A sas, mikor meglátott,
+ijedten repült el, én meg tovább mentem s csakhamar megpillantottam a
+palotát, melynél szebbet, ragyogóbbat álmomban sem láttam. Beléptem a
+nyitott kapun s egy nagy négyszögű udvarban találtam magamat, melyből 99
+szandál, aloé és aranyajtó nyilt kertekbe és különféle helyiségekbe,
+köröskörül rengeteg sok lépcsőzet vezetett a palota felsőbb részeibe,
+szembe velem pedig egy nyitott ajtó volt, a századik, mely egy óriás
+nagy terembe nyílt. Ebben a teremben pedig negyven olyan szép fiatal
+leány ült a puha szőnyegen, aminő csudaszépeket még nem láttam. Amint
+megpillantottak, azonnal felállottak, elém siettek, s meg sem várva
+köszönésemet, nyájas Isten hozottal üdvözöltek.
+
+[Illustration: Aztán körbe ültek s kértek, hogy mondjam el kalandomat.]
+
+– Már rég várunk egy olyan lovagot, minőnek te látszol, – mondta egy
+közülök. – Reméljük, minden jó tulajdonság megvan benned s nem lesz
+kellemetlen neked a mi társaságunk.
+
+Aztán, hiába húzódoztam, a legpompásabb helyre ültettek. Azt mondták:
+
+– Ez a te helyed. E pillanattól fogva urunk és bíránk vagy, mi meg
+rabszolgáid vagyunk s várjuk parancsaidat.
+
+Lehetetlen elképzelni, milyen készséggel szolgáltak ki engem. Az egyik
+meleg vizet hozott s megmosta lábamat, a másik a legpompásabb ruhába
+öltöztetett, a harmadik finom ételeket szolgált fel, a negyedik drága
+borral kínált. És így tovább. Mikor aztán jól ettem, ittam, körbe ültek
+s kértek, hogy mondjam el a kalandomat. Szívesen teljesítettem
+kívánságukat, s este lett, mire kalandom elbeszélése véget ért. Akkor a
+leányok egy része gyertyát gyujtott s egyszerre tündéri fény áradt szét
+a teremben. Mások meg asztalt terítettek s megrakták az asztalt a
+legdrágább ételekkel és italokkal. Néhányan hangszereket hoztak be s míg
+én a többiekkel vacsoráztam, ők szebbnél-szebb dalokat játszottak és
+énekeltek. Mikor meg a vacsorának vége volt, a leányok egy része táncra
+perdült. Micsoda szép, micsoda fenséges tánc volt ez!
+
+Késő éjszaka volt már, mikor megmutatták az én szobámat. De jól esett a
+pihenés! Rég nem aludtam ilyen puha ágyban, s nem csuda, hogy másnap
+későn ébredtem. Mikor azonban felébredtem, mind ahányan voltak, készen
+állottak szolgálatomra. Langyos meleg fürdőt készítettek nekem s ki volt
+készítve a ruha is, a tegnapinál sokkal fényesebb. És ez így volt nap
+nap után, így telt el egy esztendő: egy pillanatra sem változott meg a
+leányok irántam való kedvessége. Az esztendő elteltével azonban egy
+reggel a negyven leány kisírt szemmel jött be hozzám. Megöleltek és
+sírva búcsúztak:
+
+– Isten veled, kedves herceg, el kell hagynunk téged!
+
+Csak hosszas faggatásomra mondották el, hogy miért kell elmenniök. Azt
+mondta egy közülök:
+
+– Hát tudj meg mindent. Mi mind a negyvenen királyleányok és hercegnők
+vagyunk s amint láthattad, igen boldogan élünk itt, de minden esztendő
+végén el kell távoznunk innen negyven napra bizonyos kötelességek
+teljesítése végett, melyekről azonban nem beszélhetünk neked. Tegnap
+volt az év vége s ma el kell hagynunk téged. Átadjuk neked a palota
+valamennyi kulcsát, járhatsz, kelhetsz szabadon, minden ajtót
+kinyithatsz az aranyajtó kivételével. Ha ezt kinyitod, soha ez életben
+nem látjuk egymást. Gondold meg, hogy életeddel játszol s a te halálod a
+mi boldogtalanságunk. Nem akarunk megsérteni azzal, hogy magunkkal
+vigyük az aranyajtó kulcsát, de kérve kérünk, győzd le kíváncsiságodat
+éretted és mi érettünk.
+
+Megnyugtattam őket, aztán sűrű könnyhullatás közt elbúcsúztunk.
+
+Egyedűl maradtam a palotában s végtelen nagy szomorúság nehezedett a
+szívemre. Oly kellemesen telt el az esztendő e szép és vidám kedvű
+leányok társaságában, hogy ügyet sem vetettem a palota csudaszépségeire
+s eszembe sem jutott, hogy valami titokzatos dolgok is lehetnek benne.
+De most, hogy egyedül maradtam, örökkévalóságnak tetszett a negyven nap.
+Hogy bánatomat és unalmamat elűzzem, kinyitottam az első ajtót s egy
+olyan gyümölcsöskertbe léptem, melyhez hasonló, azt hiszem, az egész
+világon nincs. Az a kert, melyet vallásunk halálunk után igér nekünk,
+nem lehet szebb ennél. Ennek a kertnek a tisztasága, a fák csudálatos
+elrendezése, ezer meg ezer fajta gyümölcs bősége, frissesége, valósággal
+elkápráztatta szememet. Alig tudtam megválni e kerttől. Most a második
+ajtót nyitottam ki s egy virágos kertbe léptem, melyben az volt a
+csudálatos, hogy a virágok minden elképzelhető fajtája egyszerre
+virágzott. A harmadik ajtó egy óriás madárházra nyílt, mely a
+legfinomabb s legritkább márvánnyal volt kikövezve. Mindenféle madár
+volt itt pompás kalitkákban, s drágaköves vályucskákban volt az ételük
+és italuk. Mindenütt a legnagyobb tisztaság és nem láttam sehol egy
+embert, holott csak a madárház rendbentartására kellett volna legalább
+száz ember.
+
+Este lett, mire a madárházat elhagytam s visszamentem a szobámba, azzal
+az elhatározással, hogy másnap a többi ajtót nyitom ki, természetesen,
+az aranyajtó kivételével. Amit aztán másnap láttam, minden eddig
+látottat messze felülmult. Egy nagy udvarba léptem, melyet egy csodaszép
+épület vett körül. Negyven nyitott ajtaja volt ennek az épületnek s
+mindenik ajtó egy olyan kincseskamarába nyílt, mely értékesebb volt a
+legnagyobb birodalomnál. Az egyikben egy halom drágagyöngy volt, s nem
+egy, de ezer meg ezer jóval nagyobb galambtojásnál. A másodikban
+gyémántok, karbunkulusok, a harmadikban smaragdok, a negyedikben
+aranyrudak, az ötödikben vert arany, a hatodikban ezüstrudak, a
+hetedikben vert ezüst, a többiben mindenféle drágakövek.
+
+De nem fárasztlak, asszonyom, mindazoknak a csudadolgoknak az
+elmondásával, amiket a további napokon láttam. Csak annyit mondok, hogy
+harminckilenc nap kellett arra, míg mindent láttam, a mi 99 ajtón túl
+van, s most még a századik ajtó volt hátra, melynek a kinyitását
+megtiltották…
+
+Ha a negyvenedik napon uralkodni tudtam volna kíváncsiságomon, ma én
+volnék a világ legboldogabb embere. De az ördög nem hagyott nyugodni,
+ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy kinyissam a századik ajtót s én –
+kinyitottam. Alig léptem a küszöbre, valami különös illat csapta meg az
+orromat s én eszméletlenül terültem el a földön. Bár hamar magamhoz
+tértem, ahelyett, hogy kisiettem volna a friss levegőre, beljebb léptem.
+Tágas, boltíves helyiség volt ez, melyet óriás aranycsillárok
+világítottak meg, s erős aloé- és ámbra-illat áradott a csillárok
+gyertyáiból. A sok mindenféle érdekes látnivaló között főként egy remek
+szép fekete ló vonta magára figyelmemet. Vert arany volt a nyerge és
+zablája s szinarany vályujának egyik felében puhafinom sarju, a másik
+felében rózsavíz volt. Megfogtam a kantárját s kivezettem az udvarra,
+hogy a nap világánál jobban szemügyre vehessem. Aztán nagy kedvem
+támadt, hogy ráüljek a gyönyörű szép állatra, melyhez hasonló szépet még
+nem láttam. Hirtelen rá is vetettem magamat, de mert keccentésemre nem
+mozdult, meglegyintettem a korbáccsal, melyet az aranyszobából hoztam
+magammal. Bár csak alig legyintettem rá, szörnyű fájdalmasan nyerített
+fel a nemes állat, aztán egyszerre csak kibontotta szárnyát, melyet
+eddig észre sem vettem, s szédítő sebességgel szállott fel a levegőégbe.
+Amily rettenetes sebesen szállott felfelé, épp oly sebesen szállott le
+egy palota sík fedelére, hanyatt vágódva zuhantam le róla s ebben a
+pillanatban farkával kisujtotta a bal szememet.
+
+Igy lettem félszeművé. A ló elrepült, én meg nagy búsan lementem a
+terraszról s ím, egy pillanat mulva ott állottam a félszemű
+fiatalemberek szobájában. Senki sem volt bent, de csakhamar jött a tíz
+ifju az öregemberrel. Az ifjak sem a visszatérésemen, sem a
+félszeműségemen nem csudálkoztak.
+
+– Sajnáljuk a szerencsétlenségedet, – mondták – de hát vigasztaljon,
+hogy mi velünk is megesett ez a szerencsétlenség. Egy esztendeig mi is
+oly vigan éltünk mint te, ép úgy nem tartottuk meg a fogadásunkat, mint
+te s most nem tudjuk, még meddig kell szenvednünk ezért. Azt már
+megmondtuk neked, hogy velünk nem maradhatsz, azt tanácsoljuk hát, hogy
+eredj Bagdádba, ott tán jobbra fordul sorsod.
+
+Megmutatták az utat Bagdád felé s én útrakeltem. Útközben szakállamat és
+szemöldökömet leborotváltattam, kalandosruhába öltöztem s hosszú
+vándorlás után végre ide értem. Itt a kapuban találkoztam szerencsétlen
+társaimmal, csudálkoztunk, hogy mind a hármunknak éppen a bal szeme
+hiányzik, de már nem volt időnk erről beszélnünk, mert te, asszonyom,
+csakhamar bebocsátottál minket.
+
+[Illustration: Lezuhantam róla s farkával kisujtotta balszememet.]
+
+Mikor a harmadik kalandos is befejezte a történetét, mondta Szobeida:
+
+– Mindhárman szabadok vagytok, mehettek, amerre tetszik.
+
+De kérésükre megengedte, hogy ott maradjanak s meghallgassák a más három
+ember történetét is.
+
+– Nos, – fordult Szobeida ezekhez, most – rajtatok a sor, beszéljetek!
+
+– Nemes asszonyom, – mondta a nagyvezír – mi most sem mondhatunk
+egyebet, mint amikor ide jöttünk.
+
+És újra elmondta, hogy ők musszuli kereskedők és hogy s mint kerültek
+ide.
+
+Szobeida sokáig habozott, hogy mit tegyen velük, de végre is
+megkegyelmezett nekik, azzal a feltétellel, hogy azonnal távoznak
+valamennyien.
+
+*
+
+Szó nélkül távoztak mind a heten, mikor aztán az utcán voltak, a kalifa
+halkan oda szólt a nagyvezírnek, hogy a három kalandost vigye magához
+szállásra, reggel pedig vezesse fel hozzá a palotába. A nagyvezír
+magával vitte a kalandosokat, a hordár hazament, a kalifa pedig a
+palotaőrrel a palotájába.
+
+Lefeküdt a kalifa azonnal, de nem jött szemére álom, annyira felizgatták
+az éjjel látott és hallott csudálatos történetek. Különösen az izgatta,
+hogy ki lehet Szobeida, miért bánik oly kegyetlenül a fekete
+kutyácskákkal és miért van Amina melle össze-visszavagdalva. A felkelő
+nap ébren találta, s nem volt maradása az ágyban, felkelt s ment a
+fogadószobába, hol már várakozott rá a nagyvezír.
+
+– Vezír, – mondotta a kalifa – azonnal hozasd ide azt a három nőt és a
+három kalandost. Nincs addig nyugvásom, míg a három nő történetével meg
+nem ismerkedem. Siess és ne feledd, hogy türelmetlenül várom
+visszaérkezésedet.
+
+A vezír elsietett a nőkhöz, udvariasan közölte velük a kalifa parancsát,
+anélkül, hogy említette volna az éjjel történteket, s a nők szó nélkül
+követték a vezírt sűrűn elfátyolozott arccal. Egyszerre érkeztek meg a
+palotába a kalandosokkal, kikkel már előzetesen közölte a vezir, hogy ma
+éjjel a kalifa társaságában voltak.
+
+A kalifa igen kegyesen fogadta a nőket, aztán mondta, amint következik:
+
+– Szép hölgyeim, titeket bizonyára nyugtalanít, hogy a kereskedőben, ki
+ma éjjel vendégetek volt, a kalifát ismeritek fel. De nincs okotok a
+nyugtalanságra, mert én, ami velem történt, elfeledtem. Szíves
+fogadásotokkal meg vagyok elégedve, s vajha minden bagdádi asszony oly
+elmés és kedves volna, mint amilyennek titeket láttalak. Csak azért
+hivattalak ide, hogy megtudjam, miért sírt egyiktek együtt a
+kutyácskákkal, miután azokat kegyetlenül megverte? És kiváncsi vagyok
+arra is, hogy a másik hölgynek a melle miért van sebekkel borítva?
+
+Miután a vezír ismételte a kalifa kérdéseit, Szobeida mélyen meghajtotta
+magát s belefogott az ő történetének elmondásába.
+
+
+Szobeida története.
+
+– Igazhitűek hatalmas ura, az én történetem igen csudálatos történet. A
+két kis fekete kutya édestestvérem, ez a két asszony azonban csak apáról
+az. Amina a neve annak, akinek a melle sebekkel van borítva, a másiknak
+a neve Szafia. Az én nevem Szobeida.
+
+Atyánk halála után a vagyon egyformán oszlott el köztünk, aztán ez a két
+nővérem az anyjával más lakásba költözött, mi pedig, a három
+édestestvér, az anyánkkal maradtunk, ki még élt akkor s ki halálakor
+hármunknak ezer-ezer cekkinót hagyott. Nővéreim, kik idősebbek voltak,
+csakhamar férjhez mentek, s én egyedül maradtam. Kevés idő mulva a
+legidősebbik nővérem férje az egész vagyont pénzzé tette, s mind a
+ketten Afrikába utaztak, hol sógorom csakhamar elverte a pénzt s mikor a
+legnagyobb nyomorúságban voltak, a feleségét a faképnél hagyta.
+Szerencsétlen nővérem visszajött Bagdádba, könnyekig meghatott szomorú
+sorsa, s nemcsak hogy szeretettel a házamba fogadtam, de megosztottam
+vele időközben megnövekedett vagyonomat. Ami az enyém, az övé is volt,
+szabadon rendelkezett azzal.
+
+Már több hónapja éltünk együtt a legnagyobb egyetértésben, mikor
+egyszerre a harmadik nővérem is a legnyomorúságosabb állapotban tért be
+hozzám. Ő is éppen úgy járt, mint a másik s én őt is hasonló szeretettel
+fogadtam.
+
+Telt, mult az idő, s egyszer, azzal az ürüggyel, hogy bizonyára terhemre
+vannak, azt mondták, hogy ismét férjhez mennek. Igyekeztem megnyugtatni
+őket, hogy, ha más okuk nincs a férjhezmenésre, nyugodtan maradhatnak
+nálam, elég az én vagyonom arra, hogy mind a hárman tisztességesen
+megéljünk. De attól tartok, mondtam nekik, hogy nem ez az ok s hogy
+csakugyan újra férjhez akartok menni, amin nem tudok eléggé csudálkozni.
+Jól tudjátok, hogy mily ritka a becsületes ember, jobb lesz hát, ha
+tovább is velem maradtok.
+
+Hiába beszéltem, másodszor is férjhez mentek, de néhány hónap mulva
+ismét csak visszakerültek hozzám és sírva kértek bocsánatot, hogy nem
+fogadták meg a tanácsomat. Készek voltak rabszolganők módjára élni
+nálam, csak újra befogadjam őket, én azonban most is testvéri
+szerettetel fogadtam s mindenemet megosztottam velük.
+
+Egy esztendő telt már el a legnagyobb egyetértésben, mikor azt
+határoztam magamban, hogy selyemhernyótenyésztéssel megnevelt vagyonomat
+még nagyobbra nevelem s megvettem egy hajót, hogy azon selyemárut
+szállítsak a tengerentúli országokba. A persa tengeröbölből indult a
+hajó. Velem jöttek nővéreim is. Egyenesen Indiának tartottunk, s húsz
+napi hajózás után szárazföldet pillantottunk meg. Egy magas hegy volt
+ez, melynek a tövében igen szép város feküdt. Hajónk kikötött s nekem
+nem volt türelmem megvárni, míg a nővéreim is felkészülődnek, egyedül
+mentem be a városba. A város kapuja előtt számos őr ült és állt,
+mindeniknek bot volt a kezében, s mikor egészen közelükbe értem,
+rémülten láttam, hogy mind meg vannak kövülve. Bent a város utcáin is
+számtalan ember állott és ült: mind meg voltak kövülve ezek is. A
+kereskedők negyedében a boltok nagy része be volt zárva, a nyitott
+boltokban pedig szintén megkövesedett emberek ültek. A kéményekből nem
+szállott füst s ebből láthattam, hogy kint és bent egyaránt minden ember
+kővé változott itt. Mikor a város közepére értem, nagy, aranylemezekkel
+fedett ajtót pillantottam meg, melynek mind a két szárnya nyitva volt.
+Egy selyemfüggöny össze volt vonva az ajtó között s lámpa függött
+felette. Felnéztem s egy palota állott előttem, mely, nem kételkedem
+abban, csak ez ország fejedelmének palotája lehetett. Félrehúztam a
+függönyt s az előcsarnokban ott állt, ült meg feküdt néhány
+megkövesedett katona. Bent az udvarban jönni-menni látszottak az
+emberek, de valójában mind állottak úgy, amint a jövés-menés
+pillanatában megkövesedtek. Bementem a második, a harmadik udvarba s
+mindenütt ugyanaz a borzasztó halálos csend fogadott. A negyedik
+udvarban egy gyönyörű szép palotára esett a tekintetem. Vertarany
+rácsokkal voltak elzárva az ablakai s ezért a királyné palotájának
+néztem. Bementem a palotába s ott először is egy nagy terembe léptem,
+hol csupa megkövesedett fekete rabszolgákat találtam. A második teremben
+egy kővé vált asszony feküdt a pamlagon. Korona volt a fején: ez volt
+hát a királyné. Nyakát mogyorónagyságú gyöngyök ékesítették,
+arannyal-ezüsttel hímzett ruháján drága kövek csillogtak, ragyogtak.
+Szebbnél szebb, ragyogónál ragyogóbb szobákon mentem azután át, mígnem
+egy óriási nagy terembe értem: ebben állott a vertaranyból készült trón
+és köröskörül ragyogó csillárok, melyek szemkápráztatóan világítottak.
+
+– Mégis csak kell itt valaki élőnek lenni, gondoltam magamban, másként a
+gyertyák nem égnének.
+
+Tovább mentem, szobáról-szobára, valamennyi ragyogó szép volt, de egy
+élő lelket sem találtam sehol. Nem gondoltam már sem a hajómra, sem a
+nővéreimre, csak arra, hogy kíváncsiságomat kielégítsem. Közben
+esteledett, visszafordultam, de eltévelyedtem, s nem volt mit tennem,
+mint hogy itt maradtam éjszakára. Éppen le akartam feküdni egy szobában,
+mikor egyszerre csak férfihangot hallottam. Messziről jött a hang, de
+annyit kivettem belőle, hogy valaki a koránt olvassa. Nagy örömmel
+siettem a hang irányába s csakhamar egy teljesen kivilágított szobába
+értem, melynek közepén egy kis szőnyeg volt kiterítve, olyan, amilyent
+nálunk imádkozáshoz szoktak használni. A szőnyegen egy férfi ült, ki
+nagy figyelemmel és hangosan olvasta a koránt. Beléptem a szobába s
+hangosan mondtam el ezt az imát: »Áldott legyen az Úr, ki velünk volt s
+a tengeren átsegített. Uram, mutasd meg nekünk kegyelmedet és segélj
+vissza hazánkba! Hallgasd meg, Uram, az én imádságomat!«
+
+Az ifju megfordult és csudálkozva nézett rám.
+
+– Szép leány, ki vagy te, mi hozott ebbe az elpusztult városba? Ha
+megmondod, viszonzásul én is megmondom, ki vagyok, miért változtak kővé
+e város lakói s miért csak egyedül én kerültem ki ezt a szörnyű sorsot.
+
+Néhány szóval elmondtam az én utazásom célját, mire az ifju visszatette
+a koránt a tokjába, aztán leültetett maga mellé. Figyelmesen megnéztem
+az ifjut s kedves, szép arca eddig még nem tapasztalt érzelmet
+fakasztott bennem.
+
+– Kedves ifju, – mondtam én – türelmetlenül várom elbeszélésedet.
+
+– Szép leány, – szólt az ifju – ez a város egy hatalmas birodalomnak
+volt a fővárosa s az én királyatyámnak nevét viselte. Atyám egész
+udvara, a város és az egész birodalom lakói tűzimádók voltak. Nekem
+azonban muzulmán dajkám volt, ki ifju koromban is mellettem maradott s
+ez megismertetett engem a koránnal. Gyakran mondta nekem, hogy csak egy
+igaz Isten van s óvakodjak más isteneket imádni. Szüleim tudta nélkül
+erős híve lettem a muzulmán hitnek s híve maradtam dajkám halála után
+is.
+
+Ezelőtt három esztendővel és néhány hónappal az egész város felett
+hatalmas szózat zengett át, melynek minden szavát jól meg lehetett
+érteni. »Emberek, így szólt a szózat, hagyjatok fel a tűzimádással!
+Imádjátok az egy igaz, a könyörületes Istent!«
+
+Teljes három esztendőn át hallatszott ez a szózat, de mivelhogy senki
+sem tért meg az egy igaz Istenhez, a harmadik esztendő utolsó napján,
+reggel két és három óra közt, minden ember abban a helyzetben maradott,
+amelyben éppen akkor volt és kővé változott. Atyámat is, anyámat is ez a
+sors érte. Egyedül én maradtam életben, s azóta még erősebb hittel
+imádom az egy igaz Istent. Tudom, hogy ő küldött téged is az én
+vigasztalásomra, ebbe a nagy egyedülvalóságba, miért áldott legyen az
+Úr!
+
+– Herceg, – mondtam én – nyilvánvaló, hogy a Gondviselés küldött engem
+ide, hogy téged megszabadítsalak e szomorú helyről. Elviszlek Bagdádba,
+hol az igazhívők hatalmas ura kellő tisztelettel fogad majd téged s
+védelmébe vesz.
+
+Az ifju elfogadta ajánlatomat s reggel a hajóra siettünk, hol már nagy
+aggodalmak közt vártak a nővéreim és a hajósemberek. Bemutattam a
+herceget nővéreimnek s elmondtam az ő szomorú történetét. A matrózok
+több napon át a királyi palota rengeteg kincseinek a hajóra
+szállításával foglalkoztak, de a kincsek és mindenféle drágaságok nagy
+részét ott kellett hagynunk, mivel azok elszállítására több hajó kellett
+volna. Mikor aztán elegendő élelemmel és vízzel is elláttuk a hajót, az
+első kedvező széllel útra keltünk.
+
+Uram, – folytatta Szobeida – a herceg, nővéreim és én napokon át igen
+kellemesen töltöttük az időt, de, fájdalom, nem sokáig tartott köztünk
+ez a kellemes viszony. Nővéreim irígykedve nézték, hogy köztem és a
+herceg közt napról-napra bensőbb barátság fejlődik, s egy nap bosszusan
+kérdezték tőlem, hogy mit kezdünk majd a herceggel, ha Bagdádba
+érkezünk? Jól tudtam, hogy miért intézik hozzám ezt a kérdést. Tudni
+akarták, hogy milyen érzelmekkel viseltetem a herceg iránt. Tréfára
+vettem a dolgot s azt feleltem, hogy férjül veszem a herceget, aztán
+hirtelen a herceghez fordultam s kértem őt, hogy egyezzék bele.
+
+– Asszonyom, – mondta a herceg – nem tudom, hogy nem tréfálsz-e, de a
+magam részéről komolyan kijelentem itt a nővéreid előtt, hogy
+ajánlatodat a legnagyobb örömmel fogadom el.
+
+A Perzsa-öbölben járt ekkor a hajónk s kedvező szél mellett másnap
+Balszorába kellett érnünk. De éjjel, míg aludtam, nővéreim a tengerbe
+dobtak engem, a herceget szintén. Én egy ideig a víz színén tartottam
+magamat, aztán egyszerre csak földet éreztem talpam alatt. Szerencsésen
+szárazföldre értem s virradatkor láttam, hogy egy puszta szigeten
+vagyok, mely nem esett messze Balszorától. Ruhámat megszárítottam a
+napon, aztán ivóvizet és mindenféle gyümölcsöt is találtam, nem kellett
+hát félnem az éhenhalástól. Leheveredtem egy fa árnyékába, de nem sokáig
+pihenhettem ott; mert egyszerre egy szárnyas kígyót vettem észre, mely
+jobbra-balra tekeregve, kiöltött nyelvvel közeledett felém. Ijedten
+álltam fel s akkor láttam, hogy a kígyót egy még vastagabb kígyó üldözi,
+már meg is fogta a farkát s le akarja nyelni. Ahelyett, hogy elszaladtam
+volna, felkaptam egy mellettem heverő követ s úgy megdobtam a vastag
+kígyó fejét, hogy egyszeribe szörnyet halt. A másik kígyó erre
+kiterjesztette szárnyát és elrepült. Sokáig néztem utána, aztán, mikor
+elvesztettem szemem elől, ismét lefeküdtem a fa árnyékába és elaludtam.
+
+Képzelheted, uram, csodálkozásomat, mikor felébredtem és egy kellemes
+arcú fekete asszony állott előttem, ki egy szalagon két kis fekete
+kutyát tartott.
+
+– Hát te ki vagy? – kérdeztem az asszonyt.
+
+– Én, – felelte az asszony – az a kígyó vagyok, akit az imént
+szabadítottál meg a bizonyos haláltól. Azt hittem, jobban nem
+szolgálhatom meg jóságodat, mint azzal, amit tettem. Tudtam a nővéreid
+árulásáról s mihelyt a te jóságod által megszabadultam, egybehivattam
+tündértársaimat – mert én tündér vagyok – mind, ami portéka volt a
+hajón, Bagdádba vittük, aztán a hajót elsülyesztettük. Ez a két fekete
+kutya a te két nővéred. Kutyává varázsoltuk őket, de ez még nem elég
+büntetés nekik. Majd megmondom, mint bánj velük.
+
+Ezt mondván, egyik karjával engem vett fel, másik karjával a két kutyát
+s egy szempillantás mulva bagdádi házamban tett le, mely tele volt a
+hajóról ideszállított drága holmikkal. Mielőtt eltávozott volna, átadta
+nekem a két kutyát s mondta:
+
+– Annak a nevében, ki a tengereket mozgatja, parancsolom neked, hogy ezt
+a két kutyát, kik a te életedre törtek s a te hercegedet a tengerbe
+ölték, minden éjjel irgalmatlanul korbácsold meg.
+
+Meg kellett igérnem, hogy parancsát teljesítem, s azóta, bár a szívem
+majd megszakad belé, a tündér parancsa szerint cselekszem. Ime, uram, ez
+az én történetem.
+
+Most, a vezír felhívására Amina lépett elő s ezt a történetet mondta el:
+
+
+Amina története.
+
+– Igaz hívők ura, – így kezdette elbeszélését Amina, – hogy ne
+ismételjem azt, amit Szobeida már elmondott, csak annyit mondok, hogy
+anyám, miután özvegységre jutott és más házba költözött, csakhamar
+férjhez adott engem e város egyik leggazdagabb emberéhez. De még egy éve
+sem volt a házasságunknak, özvegységre jutottam s férjemről nyolcvanezer
+zekkinót örököltem. Ebből a pénzből tisztességesen megélhettem volna, én
+azonban, mihelyt a gyász első hat hónapja letelt, tíz olyan ruhát
+csináltattam, hogy mindenik tíz-tízezer zekkinóba került s a gyászév
+leteltével viselni kezdtem a drága szép ruhákat.
+
+Egy nap, amint házi dolgaimmal foglalatoskodtam, egy idős asszony
+kopogtatott be hozzám. Alázatosan köszönt, megcsókolta a földet s térden
+állva mondta:
+
+– Jó asszony, bocsáss meg, hogy alkalmatlankodom, de hallottam
+jószívűséged hírét s ez bátorított fel, hogy hozzád forduljak
+kérésemmel. Özvegyasszony vagyok, idegen ebben a városban, nincs itt
+semmi ismeretségem. Egyetlen leányomat egy előkelő ember veszi
+feleségül, s szeretném, ha látná a családja, hogy nem vagyunk
+ismeretlen, jött-ment emberek. Nagy tisztesség volna hát ránk, ha oly
+előkelő asszony, mint te, megjelennél leányom menyegzőjén.
+
+Megsajnáltam a szegény asszonyt, s szívesen teljesítettem a kérését,
+csak arra kértem, várjon, míg magamra veszem legszebb ruhámat. Az
+asszony hálálkodva csókolta lábamat; aztán azt mondta, hogy nem kell
+sietnem, elég, ha estefelé öltözöm fel, akkor aztán újra eljön értem.
+
+Elment az asszony; én meg előszedtem legszebb ruhámat, legdrágább
+gyöngyeimet és ékszereimet s felkészülve vártam az asszonyt, ki este
+pontosan eljött.
+
+– Asszonyom, – jelentette nagy örömmel – a vőm nőrokonai már
+egybegyültek, csupa előkelő hölgyek. Ha szíves leszel jönni, én
+elkisérlek.
+
+Azonnal elindultunk. Ő ment elől, én utána s jöttek velem az én
+rabszolganőim is. Csakhamar egy igen széles és frissen sepert utcában
+egy nagy kapu elé értünk, melyet egy nagy lámpa világított meg. A kapu
+felett aranybetükkel volt bevésve: »Itt van az öröm örök lakása.« Az
+öregasszony kopogtatott s a kapu azonnal megnyilt. Az udvar végén egy
+nagy terembe léptünk, hol egy fiatal és rendkívül szép nő fogadott. Elém
+jött, megölelt és egy szófára ültetett, mely gyémántokkal gazdagon
+kirakott trón mellett állott.
+
+– Asszonyom, – mondta a szép nő – téged meghívtak, hogy jelen légy egy
+menyegzőn, de remélem, ez a menyegző más lesz, mint te képzeled. Van
+nekem egy fivérem, ki egyike a legműveltebb és legtökéletesebb
+férfiaknak. Sokat hallott a te szépségedről és bájosságodról s annyira
+szeret téged a híred után, hogy a te kezedben van az ő boldogsága vagy
+boldogtalansága. Biztosíthatlak, hogy semmiképpen sem lenne méltatlan
+hozzád. Kérlek, ne utasítsd el őt!
+
+Férjem halála óta még nem gondoltam arra, hogy újra férjhez menjek, de
+nem volt erőm, hogy e szép nő kérését visszautasítsam. Hallgatásom és
+elpirulásom éppen eleget mondott a szép nőnek, ki tapsolt a kezével,
+mire nyílt az ajtó s azon egy oly fenséges tartású és kellemetes arcú
+ifju lépett be, hogy igazán boldognak éreztem magamat s büszke voltam a
+hódításomra. Leült mellém s a beszélgetés során meggyőződtem, hogy még
+annál is külömb férfi, mint aminőnek a nővére rajzolta. Mikor a leány
+látta, hogy rendben vagyunk egymással, ismét tapsolt, mire belépett a
+kádi, ki elénk tette a kész házassági szerződést. Én aláírtam, aztán
+aláírta a négy tanú is, kik a kádival jöttek. Egyetlen egy dolgot kötött
+ki a férjem, azt, hogy rajta kívül soha más férfival ne beszéljek s
+arcomat látni ne engedjem. Ezzel megvolt a házasság s én lettem a
+főszereplője a menyegzőnek, melyre mint vendéget hívtak meg.
+
+Egy hónappal a házasságunk után valami kelmére volt szükségem s
+engedelmet kértem a férjemtől, hogy vásárolni mehessek. Megadta az
+engedelmet, s én annak az öregasszonynak, kiről már beszéltem, és két
+rabszolganőnek kíséretében a városba mentem. Mikor a kereskedők
+utcájában voltunk, mondta nekem az öregasszony:
+
+– Drága asszonyom, mivel selyemkelmét akarsz venni, elvezetlek egy
+fiatal kereskedőhöz, akit én ismerek. Biztosítlak, hogy sehol sem
+találsz oly finom kelmét, mint nála.
+
+Elmentünk a fiatal kereskedő boltjába, ott leültem s az öregasszony
+megmondotta helyettem, hogy mit akarok venni. A kereskedő több kelmét
+mutatott s én megkérdeztem az árát annak, amelyik legjobban tetszett.
+Azt mondta az öregasszonynak, hogy ezt a kelmét nem adja semmi pénzért,
+de szivesen nekem ajándékozza, ha megengedem, hogy az arcomat
+megcsókolja. Felháborított a szemtelen ajánlat s megparancsoltam az
+öregasszonynak, hogy mondja meg a kereskedőnek, mint vélekedem az
+ajánlatáról. De az öregasszony, ahelyett, hogy engedelmeskedett volna,
+azt mondta nekem, hogy az nem is olyan nagy dolog, amit a kereskedő
+kíván tőlem, hiszen nem kell beszélgetnem vele s így a szerződést nem
+szegem meg. Végre is annyira megtetszett a kelme, hogy megfogadtam a
+tanácsot. Az öregasszony és a rabszolganők félrefordultak, hogy ne
+lássanak engem és én levettem arcomról a fátyolt. Oh, de mi történt! A
+kereskedő, ahelyett, hogy megcsókolt volna, véresre harapta az arcomat!
+Oly nagy volt a fájdalmam és rémületem, hogy ájultan estem össze. Mikor
+magamhoz tértem, éreztem, hogy arcomat vér borítja. De összeszedtem
+erőmet és hazasiettem, ott azonban újra elájultam. Ágyba fektettek s ott
+tértem magamhoz.
+
+Közben este lett s hazajött az uram. Látta, hogy a fejem be van pólyázva
+s kérdezte, hogy mi bajom. Azt feleltem, hogy fáj a fejem s azt hittem,
+hogy nem kérdezősködik tovább. De viaszgyertyát gyújtott s meglátta,
+hogy meg vagyok sebesítve. – Miféle sebek ezek? – kérdezte most már
+szigorúan. Habár semmi nagy bűnt nem követtem el, mégsem tudtam
+megvallani az igazat. Azt mondottam, hogy mikor vásárolni voltam, egy
+szűk utcában szembe jött velem egy hordár, ki fát vitt a hátán s oly
+közel ment el mellettem, hogy a fával megsebezte egy kissé az arcomat.
+
+– Úgy? – kiáltotta az uram szörnyű haraggal. – Holnap reggel megyek a
+rendőrség fejéhez, minden hordárt összefogdostatok s valamennyit
+felakasztatom!
+
+Abbeli félelmemben, hogy oly sok ártatlan ember halálának leszek az
+okozója, könyörögve kértem az uramat, hogy ne bántsa szegény embereket e
+csekélység miatt.
+
+– Mondd meg hát, mitől sebesültél meg? – kiáltott rám az uram.
+
+Most meg azt mondtam, hogy egy szegény seprűárus haladt el mellettem
+szamárháton s amint félre néztem, a szamár oly erősen lökött meg, hogy
+arccal egy kirakatnak estem.
+
+– Ha ez igaz, – mondotta – holnap reggel addig nem kél fel nap, hogy
+Giafárhoz, a nagyvezírhez megyek s minden seprűárust megöletek.
+
+– Az Istenért, – mondtam én – bocsáss meg szegény ártatlanoknak!
+
+– De asszony, – ordított magánkívül az uram – már most mit higyjek?
+Mondd meg végre a való igazságot!
+
+– Uram, – mondtam most – elszédültem s elestem. Igy sebesültem meg.
+
+De már erre elvesztette türelmét, tapsolt a kezével s három rabszolga
+lépett be.
+
+– Húzzátok ki az ágyból, – parancsolta a rabszolgáknak – s fektessétek a
+szoba közepére!
+
+A rabszolgák teljesítették a parancsot – s míg az egyik a fejemet, a
+másik meg a lábamat fogta, a harmadikkal kardot hozatott be s
+parancsolta ennek, hogy vágja le a fejemet és dobja a Tigrisbe, hadd
+egyék meg a halak.
+
+– No, vágjad már! – kiáltott a rabszolgára, mikor ez habozva állott meg.
+
+– Asszonyom, – mondta nekem a rabszolga, – közeledik életének utolsó
+pillanata, nem kíván valamit rendelkezni halála előtt?
+
+Engedelmet kértem az uramtól, hogy szólhassak s ő megengedte. Fejemet
+felemeltem, szeretettel néztem rá.
+
+– Ah, – sóhajtottam alig hallhatóan – minő helyzetbe jutottam!
+
+Többet is akartam mondani, de könnyeim és sóhajtásaim elfojtották
+szavaimat.
+
+Ez azonban nem lágyította meg az ő szívét.
+
+– Teljesítsd a kötelességedet, – szólt ridegen a rabszolgának.
+
+E pillanatban berohant az öregasszony, aki az uramnak dajkája volt, lába
+elé vetette magát s úgy könyörgött:
+
+– Oh, fiam, bocsáss meg neki! Gondold meg, hogy aki öl, megölettetik;
+hogy beszennyezed a nevedet és elveszted az emberek becsülését!
+
+Oly megindítóan mondta ezt az öregasszony, miközben az arcát
+elborították a könnyek, hogy az uram kissé ellágyult s mondta a
+dajkának:
+
+– Hát jó, irántad való szeretetből megkegyelmezek az életének, de a
+büntetés nem marad el, hadd emlékezzék vissza egész életében a bűnére!
+
+Szörnyű volt ez a büntetés, szörnyebb a halálnál. Az egyik rabszolgával
+össze-vissza hasogattatta a mellemet s mikor magamhoz tértem, mert hisz
+a kegyetlen büntetés első pillanatában elvesztettem az eszméletemet,
+borzadva láttam, hogy mellem mennyire el el van éktelenítve. Nem az uram
+házában ébredtem fel, hanem egy idegen házban, de ágyam szélén ott ült
+az öregasszony, ki hűségesen ápolt négy hónapon át. Akkor vissza akartam
+térni első férjem házába, de csak üres telket találtam a helyén. Még az
+utca is eltűnt, amelyben e ház állott. Megtudtam, hogy a házamat is, az
+utcát is férjemromboltatta le szertelen nagy haragjában.
+
+Mindenemből kifosztva mentem Szobeidához; aki igaz szerettel fogadott
+nagy nyomorúságomban, s később, anyám halála után, hugomat, Szafiát is
+házához vette. Azóta együtt élünk békességben, megelégedésben. Ez az én
+történetem.
+
+* * *
+
+A kalifa, miután mindent megtudott, amire kiváncsi volt, most
+Szobeidához fordult s kérdezte:
+
+– Tudod-e, hol tartózkodik az a tündér, ki nővéreidet arra a szigorú
+büntetésre ítélte?
+
+– Igazhívők ura, – mondta Szobeida – nem tudom, hol van, de egy csomó
+hajszálat adott nekem s azt mondta, hogy, ha szükségem lesz rá valaha,
+csak égessek el két hajszálat s azonnal nálam lesz.
+
+– Nálad vannak azok a hajszálak? – kérdezte a kalifa.
+
+– Mindig magammal hordom, – válaszolt Szobeida.
+
+– Akkor hát hívd ide a tündért, – mondta a kalifa.
+
+Szobeida félrefordult, két hajszálat kivett a kebléből s elégette. Abban
+a pillanatban megrázkódott a palota s a kalifa előtt állott a tündér
+ragyogó szép ruhában.
+
+– Igazhívők ura, – szólt a tündér – íme, megjelentem. A hölgy, ki a te
+parancsodra ide hívott engem, nagy jót tett velem. Hálából hűtlen
+nővéreit kutyákká változtattam, de ha parancsolja felséged, visszaadom
+nekik természetes alakjukat.
+
+– Szép tündér, – mondta a kalifa – nagy örömet szerzel nekem, ha
+megteszed ezt a szivességet, hisz eléggé meglakoltak azok a nők a
+bűnükért. Előbb azonban még egy szívességre kérlek. Te bizonyára sok
+mindent tudsz, amit mi nem tudunk, s talán ismered azt a kegyetlen
+férfit, aki e nőnek – s itt Aminára mutatott – oly borzasztóan
+eléktelenítette a mellét. Csudálom, hogy ez az embertelenség nem jutott
+tudomásomra.
+
+– Felség, – mondotta a tündér – a két kis kutyát visszaváltoztatom régi
+alakjára, ennek a nőnek pedig nyomtalanul eltüntetem a melléről a
+sebeket, aztán majd megnevezem azt a férfit is, aki oly kegyetlenül bánt
+vele.
+
+A kalifa elhozatta a két kis kutyát, a tündér egy pohár vizet hozatott,
+néhány szót mormolt magában s íme, a két kis kutyából gyönyörű szép két
+leány lett; Amina melléről pedig eltűntek az éktelen sebek.
+
+– Igazhívők ura, – mondta most a tündér – most pedig megmondom, ki az az
+ismeretlen férfi, aki a feleségével oly kegyetlenül bánt. Ez a férfi
+Amin herceg, a te legidősebbik fiad. Az ő kegyetlensége némikép
+menthető, mert a felesége kissé könnyelmű volt s mert nem vallotta meg
+az igazat, nem csuda, ha a herceg a valóságnál rosszabbra gondolt.
+
+A kalifa azonnal elhivatta a herceget s mikor elmondta, hogy mindent
+tud, a herceg nem várt atyja parancsára, szíves-örömest bocsátott meg
+feleségének. Ő maga, a kalifa, Szobeidát vette feleségül, a három leányt
+pedig a három kalandos királyfival házasitotta össze.
+
+Mind a három királyfinak pompás palotát építtetett s birodalmának
+legmagasabb méltóságai közé emelte őket.
+
+Ilyen nagylelkű ember volt Harun Arresid, az igazhívők hatalmas ura.
+
+
+
+
+Sahabeddin sejk.
+
+(Az Ezeregyéj-ből.)
+
+Réges-régen, sok ezer esztendővel ennek előtte, volt Egyiptomnak egy
+szultánja, aki igen szerette a tudós embereket. Ahány tudós volt
+Egyiptomban, rendszerint mind a szultán palotájában lakott.
+Össze-összeültek a tudósok, bölcselkedtek, vitatkoztak ezen, azon,
+mindenféle dolgon, a szultán pedig hallgatta nagy figyelemmel. Egyszer
+az egyik tudós azt állította, hogy Gábor angyal Mohamedet éjjel, mikor
+Mohamed aludt, felkapta az ágyából s mindent megmutatott neki, mi a hét
+égben, a paradicsomban és a pokolban van s hogy a nagy prófétát, miután
+nyolcvanezer beszélgetést folytatott Istennel, az angyal ismét
+visszavitte az ágyába. Még pedig olyan rövid idő alatt vitte vissza,
+hogy Mohamed az ágyát még melegnek találta, nemcsak, hanem egy kancsó
+éppen akkor esett a földre, amikor az angyal őt elvitte s ebből a
+kancsóból a víz még akkor sem folyt ki egészen, amikor a prófétát az
+angyal visszavitte.
+
+– Ez lehetetlen dolog, – mondotta a szultán. – Ti azt mondjátok, hogy a
+hét ég egymástól 500–5000 esztendő út-távolságra van és hogy mindenik ég
+éppen éppen olyan mély, mint amilyen távolságra vagyon egymástól. Hogyan
+lehetséges hát az, hogy Mohamed, miután bejárta mind a hét eget s
+Istennel nyolcvanezer beszélgetést folytatott, visszatérésekor még
+melegnek találta az ágyát és a kancsóból még nem folyt ki mind a víz?
+Van-e olyan könnyen hívő ember a világon, hogy ezt a mesét elhigyje
+nektek? Avagy nem tudjátok, hogy ha egy kancsó leesik a földre, abból
+mindjárt kifolyik a víz utolsó cseppig?
+
+A tudósok egyértelemmel azt felelték a szultánnak, hogy bizony ez nem
+látszik valóságos dolognak, de a mindenható Istennek semmi sem lehetlen.
+Ám mondhattak akármit a szultánnak a tudósok, a szultán mégis mesének
+tartotta: nem hitte el nekik.
+
+Ennek a dolognak nagy híre ment egész Egyiptomban. Meghallotta a hírét
+Sahabeddin sejk is, aki ez időtájt nem volt a szultán palotájában, tehát
+nem vett részt abban a vitában. Ahogy ezt a sejk meghallotta, nem volt
+maradása otthon s a legrekkenőbb melegben elutozott Kairóba, a szultán
+fővárosába. Ment egyenesen a szultánhoz, fel a palotába. Amint a szultán
+megtudta, hogy a sejk megérkezett, egyszeribe eléje ment, s nagy
+tisztelettel, nagy szívességgel fogadta.
+
+– Ugyan, miért jöttél ide ebben a rekkenő hőségben? – kérdezte a sejket
+a szultán. – Nem tudtad valamelyik szolgádat küldeni, ha valami
+ügyes-bajos dolgod van?
+
+– Nem, uram, – felelte a sejk, – nem küldhettem a szolgámat, mert nekem
+magamnak kellett jönnöm személyesen, hogy veled beszéljek.
+
+A szultán igen megörült a sejk szavainak, mert hát a sejkeket nagy
+tiszteletben tartották a szultánok. Leültek a szobában s elkezdettek
+beszélgetni. Ennek a szobának négy ablaka volt s a négy ablak a világnak
+négy tájéka felé nyílt. Egyszerre csak megszólal a sejk s azt mondja a
+szultánnak:
+
+– Felséges szultán, csukasd be az ablakokat.
+
+[Illustration: – Ugyan, miért jöttél ide ebben a rekkenő hőségben? –]
+
+A szultán becsukatta az ablakokat, aztán tovább folytatták a
+beszélgetést. Közben a sejk felkelt s az egyik ablakot kinyitotta, azt
+az ablakot, amelyik a Kireldagirra, vagyis a Vörös-hegyre nyilt s kérte
+a szultánt, hogy nézzen ki az ablakon. A szultán kinézett az ablakon, de
+a lélegzete is elállott arra, amit látott. Megszámlálhatatlan sok,
+fegyveres katonát látott a hegyen, lovasokat, gyalogosokat s az a sok
+fegyveres katona szörnyű nagy sebességgel rohant le a hegyen a szultán
+palotája felé. A szultán a színében fehérre változott s rémülten
+kiáltotta:
+
+– Óh, ég, mely rettenetes nagy hadsereg! Mit akar ez? Nézd, egyenesen a
+palotámnak rohan.
+
+– Ne félj, uram, – mondotta a sejk – nem lesz itt semmi baj.
+
+Ezt mondván, bezárta az ablakot, aztán újra kinyitotta. Akkor a szultán
+újra kinézett s a hegyen egy szál katona nem sok, annyit sem látott.
+
+A másik ablak a városra nézett. Most a sejk ezt nyittatta ki, s a
+szultán, ahogy kinézett ezen az ablakon még jobban elrémült: lángokban
+állott Kairó városa.
+
+– Óh, mely rettenetes tűzvész, – kiáltott a szultán, – nézd, hogy
+nyargalnak a lángok a házakon át, hogy omlanak porba a paloták s hogy
+vágtatnak a lángok az én palotám felé! Végünk van: mindjárt porba omlik
+az én gyönyörű városom!
+
+– Ne félj, semmit, uram, – mondotta a sejk, – nincs semmi baj.
+
+Abban a pillanatban bezárta az ablakot, aztán ismét kinyitotta s mikor a
+szultán újra kinézett az ablakon, Kairó városa állott épen, szépen, mint
+egy perccel azelőtt.
+
+– Nyittasd ki most a harmadik ablakot, – mondotta a sejk a szultánnak.
+
+Kinyittatta ezt is. Ez az ablak a Nilusra nézett. Haj, mit látott a
+szultán! Ime, a Nilus megáradott, kicsapott a medréből, zugva zúgott,
+hömpölygött át a réten, egyenesen a városnak.
+
+[Illustration: Végezetül a negyedik ablakot nyittatta ki a sejk.]
+
+– Óh, jaj, mi lesz, – kiáltotta a szultán – mindjárt eltemeti a piszkos
+áradat az én gyönyörű városomat. Elpusztul az én drága népem! Meghalok
+én is csúf halállal.
+
+– Ne félj, – mondotta a sejk – nem hal meg sem a te néped, sem te nem
+halsz meg.
+
+A sejk becsukta az ablakot, aztán ismét kinyitotta s mikor a szultán
+kinézett az ablakon, a Nilus szép csendesen folydogált a medrében.
+
+Végezetül a negyedik ablakot nyittatta ki a sejk. A negyedik ablak egy
+szörnyű sivatagra nézett, de mily kellemetesen lepődött meg a szultán,
+mikor látta, hogy annak a rettenetes sivatagnak nyoma sincs; hogy
+felséges selyemrét van a sivatag helyén. Azon a szép selyemréten
+szebbnél-szebb gyümölcsfák; azok a gyümölcsfák tele vannak pompásnál
+pompásabb gyümölcsökkel s a selyemréten szerteszét szaladgálnak a
+kristályvízű patakok; a patakok partján rózsák, bazsalikumok,
+balzsamnövények, nárciszok, melyeknek az illata elszállott a palotába,
+be az ablakon. Nem győzte nézni, csudálni a szultán ezt a gyönyörű, ezt
+a felséges képet. És behallatszott a palotába a gerléknek, a
+fülemiléknek édes éneke.
+
+– Gyere, gyere, – mondotta a sejknek – menjünk. Ez a paradicsom maga!
+
+Szeretett volna odarepülni, de a sejk becsukta az ablakot, aztán ismét
+kinyitotta s mikor a szultán újra kinézett, a felséges szép
+paradicsomnak nyoma sem volt, ott szomorkodott a helyén újra a kietlen
+sivatag.
+
+– Na, uram, – mondotta a sejk – úgy-e bár, elég csudálatos dolgot
+láttattam veled és ez a sok csudálatos dolog mind semmi ahhoz a nagy
+csudához képest, melyre a mindenható Isten nagy és végtelen ereje képes.
+
+– Hiába, – mondotta a szultán – mégsem hiszem el, amit azok a tudós
+emberek mondottak nekem.
+
+– Nem hiszed? – mondotta a sejk – jól van, hát hozass be egy kád vizet.
+
+A szultán behozatott egy kád vizet, aztán mondotta a sejk:
+
+– Mostan pedig, uram, vetkőzzél le. Lépj be a kádba, a fejedet merítsd
+bele a vízbe, de mindjárt kapd is vissza.
+
+A szultán szó nélkül engedelmeskedett, belépett a kádba, a fejét
+beledugta a vízbe s hirtelen vissza is rántotta.
+
+Ám, amikor a szultán a fejét a vízbe mártotta, abban a pillanatban azt
+látta, hogy ő tengernek a partján van, egy magas hegynek az oldalán.
+Roppant elcsudálkozott. Nem tudta elgondolni, hogy és mint jött ő ide,
+erre az ismeretlen, idegen helyre. Egyszerre aztán szörnyű haraggal
+kiáltott fel:
+
+– Hej, cudar sejk, mit tettél velem? Megcsaltál! El akartad venni a
+trónomat s hogy többet vissza ne jöjjek az én országomba, a te átkos
+varázslatoddal idehoztál engemet, de majd visszakerülök én még az
+országomba s akkor jaj neked! Megkeserülöd azt, amit én velem tettél!
+
+Elindult a hegy oldalán, járt fel-alá, dúlt-fúlt szörnyű haragjában, de
+bizony nem tudott segíteni magán, mert azt se tudta, merre induljon,
+merre menjen, jobbra-e, balra-e? Igy bolyongott össze-vissza, s
+egyszerre csak az erdő felől favágó emberek közeledtek feléje. Haj, de
+megörült ezeknek az embereknek, hogy mégis lát élő lelkeket, akikkel
+majd beszélhet, akiktől majd kérdezősködhetik, de hirtelen meggondolta a
+a dolgot: nem mondja meg nekik, hogy ki és mi. Minek mondaná, hiszen úgy
+sem hinnék el. Azt mondanák róla, hogy csaló vagy bolond. Mikor a
+favágók odaértek hozzá s üdvözölték, aztán megkérdezték, hogy ki és mi,
+miféle járatbéli ember, azt felelte a szultán:
+
+– Én bizony, édes barátaim, szerencsétlen kereskedő vagyok; a hajóm a
+tengeren elsülyedett; egy szál deszkán mentettem meg az életemet. Most
+itt vagyok, azt sem tudom, hogy hol. Azt sem tudom, hogy mit kezdjek.
+Legyetek könyörületesek irántam, segítsetek rajtam.
+
+A favágókat mélyen megindította a szultán szerencsétlensége. Szegényes
+ruhájukból adtak, amit adhattak; az egyik egy kabátot, a másik sarut,
+aztán elkalauzolták a szomszéd városba, ott elbúcsúztak tőle, Istennek
+ajánlották. Boldoguljon úgy, ahogy tud.
+
+Elindult a szultán a városban, ment fel s alá az utcákon, erre, arra,
+aztán, amint ment, mendegélt, egyszerre csak megállott egy kovácsműhely
+előtt. Fáradt volt már, alig bírta a lába. Betért a műhelybe, ottan
+lerogyott egy padra. Még szólni sem tudott. A kovácsműhelyben egy öreg
+ember dolgozott s hogy meglátta a szultánt, szánakozva kérdezte:
+
+– Hát te ki s mi vagy? Honnan jöttél? Hogy kerültél ide? Mert látom,
+hogy idegen vagy.
+
+A szultán azt mondotta a kovácsnak is, mint amit a favágóknak. Aztán
+elmondta, hogy azok a jó emberek elvezették őt ide, a városba. Azok
+adták neki ezt a rongyos kabátot, ezt a régi sarut.
+
+– No, ne búsulj, – mondotta az öreg kovács – adj hálát az Istennek, hogy
+megmaradott az életed. Te még fiatal vagy, még boldogulhatsz. De nem
+ismered ennek a városnak a szokásait. Nem tudod, hogy mit s miként kell
+felhasználnod a magad javára. Mihez szabad kezdened és mihez nem.
+Hallgasd meg hát az én tanácsomat. Eredj, fiam, menj el az asszonyoknak
+a fürdőjéhez, ottan állj meg a fürdő ajtaja előtt s minden asszonyt, aki
+ottan kilép, szólíts meg. Kérdezd meg mindeniktől sorba, hogy van-e
+férje. Amelyik azt mondja, hogy nincs, az majd a te feleséged lesz. Ez a
+szokás a mi országunkban.
+
+A szultán megfogadta az öreg ember tanácsát: elment a fürdőhöz,
+megállott annak az ajtaja előtt és várt. Egyszerre kilépett a fürdőből
+egy gyönyörűséges szép asszony.
+
+– Haj, de szerencsés lennék, – gondolta magában a szultán – ha ez a nő
+nem volna férjes asszony. Mindjárt meg is szólította:
+
+– Szép asszony, van-e már férjed?
+
+– Van, – felelt az asszony, – azzal tovább ment. A szultán nagy
+szomorúan lecsüggesztette a fejét s várta, hogy ki jön majd a szép
+asszony után. Alig tűnt el a szép asszony, egy másik lépett ki az ajtón,
+de ez olyan csunya volt, mint éppen a rút idő. Szörnyű félelem szállotta
+meg a lelkét a szultánnak. Szinte bizonyos volt abban, hogy ennek a
+förtelmes csunya asszonynak nincs ura. De hiába: meg kellett kérdeznie.
+
+– Van-e férjed? – kérdezte az asszonyt.
+
+Haj, mekkora kő esett le a szívéről! A förtelmes asszony azt mondta:
+
+– Van! – s azzal tovább ment.
+
+Jött a harmadik asszony. Ez még csunyább volt amannál is. Most még
+jobban megijedt a szultán.
+
+– Bár inkább annak ne lett volna férje, – gondolta magában. Szeretett
+volna elszaladni, de eszébe jutott az öreg kovács. Ott maradt s
+megkérdezte a harmadik asszonyt is:
+
+– Van-e férjed?
+
+– Van, – felelte a csunya asszony s rá se nézve továbbment.
+
+Most aztán kilépett a fürdőből a negyedik asszony. Olyan szép volt ez az
+asszony, hogy a napra lehetett nézni, de ő rá nem. Hasonlíthatatlanul
+szebb, mint az első. A szultán reszketett egész testében, úgy kérdezte a
+gyönyörű szép asszonyt:
+
+– Óh, szép asszony, van-e urad?
+
+– Nincs, – mondotta az asszony. – Aztán végignézett büszkén a szultánon;
+tetőtől-talpig mérte s egy szó nélkül tovább ment, egyenesen haza.
+Szegény szultán! Ott maradt egy helyben, majd felvetette a bánat s a
+szomorúság.
+
+– Úgy látszik, hogy bolondított engem az az öreg kovács, – mondotta
+magában. – Láttam ezen az asszonyon, hogy nézett engemet, milyen
+dölyfösen, milyen gőgösen! De csuda-e, hogy így nézett rám? Állhatott-e
+szóba velem, a rongyos, toprongyos emberrel egy ilyen szép, egy ilyen
+csudaszép asszony?!
+
+Már éppen indulóban volt, hogy visszamenjen az öreg kovácshoz és szemére
+hányja, hogy’ volt lelke őt így elbolondítani, amikor egyszerre csak jön
+feléje nagy sietve egy inas s megszólítja:
+
+– Te vagy az a rongyos ember, aki itt állott az imént a fürdő ajtaja
+előtt?
+
+– Én vagyok, – felelte a szultán.
+
+[Illustration: – Óh, szép asszony, van-e urad?]
+
+– Ha te vagy, akkor jer velem, hivat az asszonyom.
+
+A szultán ment a szolgával, aki őt egy nagy, fényes palotába vezette.
+Ott a fényes palotában leültette egy szobában, amely csupa selyem,
+bársony volt. Aranyból, gyémántból voltak a székek, csupa ragyogás,
+csupa gazdagság, csupa fényesség. Aztán eltűnt a szobából az inas, a
+szultán egyedül maradt. Vagy két óra hosszat ült ott egymagában, de
+közbe-közbe beszaladt az inas s mindegyre mondotta neki: csak legyen
+türelemmel, mindjárt jön az asszonya. Aztán egyszerre csak nyilt az
+ajtó, belépett a csudaszép asszony, mögötte négy nő, azok is
+szebbnél-szebbek. Azon a csudaszép asszonyon drága ékszerekkel megrakott
+ruha. A szeme is káprázott a szultánnak a nagy ragyogástól, pedig ő már
+csak látott elég sok ragyogást, elég sok fényességet! Az asszony
+nyájasan, mosolyogva közeledett a szultánhoz s mondotta neki:
+
+– Bocsáss meg, hogy olyan sokáig várakoztattalak, de nem akartam
+megjelenni akármilyen ruhában az én uram előtt. Mert tudd meg, hogy ez a
+ház a te házad e pillanattól fogva. Minden, amit itt látsz, a tied. Te
+csak parancsolj, te csak kívánj akármit, minden kívánságod teljesül,
+minden parancsodnak engedelmeskedünk.
+
+– Óh, szép asszony, – mondotta a szultán – nem akarok hinni a fülemnek,
+nem akarom elhinni, hogy én vagyok a legboldogabb ember a világon. Nem
+tudom megérteni, miért fogadsz most olyan kegyesen, mikor az előbb oly
+büszkén s oly dölyfösen mértél végig? Hiszen nem csudálkoztam én ezen,
+mert rongyos vagyok, szerencsétlen vagyok.
+
+Mondotta az asszony:
+
+– Uram, ebben a városban az a szokás, hogy az asszonyok büszkén, gőgösen
+nézzenek a férfiakra az utcán, ám bent a házban barátságosak, nyájasak
+vagyunk.
+
+– Úgy, – mondotta a szultán – akkor hát én vagyok itt az úr. Hivasd ide
+a városban a legjobb szabót, a legjobb csizmadiát, hogy váltsam fel
+diszes ruhával az én rongyaimat. Szégyenlek így állni te eléd.
+
+– Parancsodat már megelőztem, – mondotta az asszony – elküldöttem egy
+kereskedőhöz, aki hoz majd számodra mindenféle ruhát, tehozzád illőt.
+
+Alig mondotta ezt az asszony, nyílt is az ajtó, jöttek az inasok, az
+inasokkal egyszerre a kereskedő s leteregették a szebbnél-szebb, a
+finomabbnál-finomabb ruhákat. Ott mindjárt felöltöztették a szultánt s
+most, hogy ebben a pompás ruhában volt, bizony megakadott rajta a szem.
+Daliás szép ember volt. Igazi fejedelem, aminthogy az is volt. Aztán
+asztalt terítettek s az asztalra finomabbnál-finomabb ételek és italok
+kerültek. Az asztal mellé leültek ketten, mögéjük állottak az asszonyok,
+s szebbnél-szebb dalokat énekeltek. Közbe-közbe harsonáztak, majd a
+szultánnak a felesége is elővette citeráját, pengette a nótákat és
+énekelt hozzá. Sohasem érezte magát ilyen boldognak a szultán.
+
+No, telt, mult az idő. Éltek boldogságban, békességben. Már eltelt hét
+esztendő s ezalatt a hét esztendő alatt Isten hét leány- és hét
+fiu-gyermekkel áldotta meg házasságukat. Hanem mi történt? Az történt,
+hogy nagy fényben, nagy pompában éltek, szórták a pénzt s egyszerre csak
+elfogyott a nagy vagyon, az asszonynak a vagyona. Sor került az
+ingóságokra, mind el kellett adni, aztán eladták a palotát is s a nagy
+palota után kicsi kunyhóba szorult a család. Akkor azt mondotta az
+asszony:
+
+– Na, édes uram, én, amíg vagyonom volt, nem takarékoskodtam, azon
+voltam, hogy kényelemben, pompában élj. Most már minden elfogyott, te
+vagy a gazda, te vagy a családnak a feje, gondoskodjál a családod
+eltartásáról.
+
+[Illustration: – Hát neked mi bajod?]
+
+Hej, megszomorodott a szultán. Hát ő ugyan mit tudjon kezdeni? Miből
+tudjon pénzt szerezni, mikor a világon semmiféle mesterséghez nem ért?
+Búsult, tünődött, nem találta a helyét, kóborgott fel s alá az utcán.
+Aztán egyszer csak eszébe jutott az öreg kovács. Elmegy hozzá, hátha
+valami jó tanácsot adna.
+
+– Hát neked mi bajod? – kérdezte az öreg ember – miért vagy oly szomorú?
+
+– Hogyne volnék szomorú, öreg apám, mikor feleségem van, tizennégy
+gyermekem van s nincs mit enniök adnom.
+
+– Hát nem értesz semmiféle kézművességhez? – kérdezte az öreg ember.
+
+– Semmiféléhez, – felelte a szultán.
+
+– Na, fiam, nesze, itt van egy tallér, ezzel menj ki a piacra, ottan
+vásárolj egy kötelet s várd a jó szerencsét, amíg valaki megszólít, hogy
+terhet cipelj neki.
+
+A szultán elment a tallérral, vett egy kötelet, aztán kiállott a piacra
+a többi teherhordó ember közé s várta a jó szerencsét. Hát jött is
+nemsokára egy ember s kérdezte:
+
+– Akarsz-e terhet vinni?
+
+– Azért vagyok itt, – felelt a szultán. – Azzal az ember rámutatott egy
+nagy zsákra s mondotta:
+
+– Nohát, hozd el utánam.
+
+No, nehéz zsák volt az. A szultán átkötözte kötéllel, nagy kínnal-bajjal
+a vállára emelte. Szegénynek a kötél ugy belevágódott a húsába, hogy a
+fájdalomtól felordított, de hiába, nem tehetett egyebet: vitte a zsákot.
+Mikor aztán odavitte, ahova kellett, kapott ezért egy tallért. Este
+hazament nagy búsan s odaadta a feleségének a tallért:
+
+– Ihol, itt a napi keresetem.
+
+– Hej, uram, ez bizony kevés, – mondotta az asszony – legalább tíz
+tallért kell szerezned egy nap, ha nem akarod, hogy éhen pusztuljunk
+mind: te is, én is s a gyermekeink is.
+
+Szörnyű búba merült a szultán. Egész éjjel nem húnyta le a szemét. Aztán
+másnap reggel kiment az utcára, de nem ment a piacra, hanem ment a
+tenger partjára, arra a helyre, ahol először volt. Itt járt-kelt s
+végiggondolta az ő nagy nyomorúságát, az ő rettenetes nagy
+szerencsétlenségét: mi volt ő és mivé lett, Istenem, Istenem! S újra
+eszébe jutott a sejk, aki őt ilyen gyalázatosan megcsalta. Átkozódva,
+szitkozódva járt-kelt a tenger partján, aztán lerogyott egy helyben és
+sírt keservesen. Mikor aztán jól kisírta magát, eszébe jutott, hogy már
+rég nem imádkozott. A fejét belemerítette a vízbe, hogy imádság előtt
+megmosakodjék. A következő pillanatban meg visszakapta a fejét a vízből
+s hát Uram, teremtőm, nem akart hinni a szemének: ott volt az ő
+palotájában, az ő királyi fényes palotájában – a vizes kádban! A kád
+körül meg ott állottak az udvari emberek, ott állott a sejk is.
+
+– Óh, te kegyetlen sejk! – ordított a szultán – mit tettél velem!? Hát
+nem félsz az Istentől, hogy képes valál ily kegyetlenül megcsalni a te
+uradat, a te szultánodat?
+
+– Uram, – válaszolt nyugodtan a sejk – nem értem a te haragodat. Miért
+haragszol te én reám? Azt mondottam neked, hogy lépj bele ebbe a kádba,
+merítsd a vízbe a fejedet, húzd vissza azonnal. Te ezt meg is tetted.
+Egyéb semmi sem történt. Ime, itt vannak az embereid, a bizonyságaim.
+
+– Csaló vagy, ti is csalók vagytok! – kiáltotta a szultán – ez nem igaz,
+nem így volt! Azóta, hogy én a fejemet bedugtam a vízbe, teljes hét
+esztendeig voltam távol az én palotámtól. A te gonosz, a te átkos
+varázslatod idegen országba vitt engemet. Idegen országban sokat
+sanyarogtam. Abban az országban én megházasodtam. Hét esztendeig éltem
+egy asszonnyal. Hét fiam, hét leányom volt. Emiatt nem is panaszkodom,
+mert ez alatt az idő alatt boldog voltam, de aztán a boldogság után jött
+a nagy nyomorúság. Mint közönséges teherhordó cipeltem a zsákot. A kötél
+belevágott a husomba s ezt mind te csináltad, te, átkos varázsló!
+
+[Illustration: – Óh, te kegyetlen sejk! –]
+
+– Nem, – mondotta a sejk – mindez nem történt meg, uram. De látom, hogy
+te nem hiszel nekem, hát mindjárt meggyőzlek az én igazságomról.
+
+Abban a pillanatban a sejk beleszállott a kádba, a fejét belémerítette a
+vízbe, de a szultánnak a haragja nem csillapodott, kardot rántott s
+amikor a sejk a fejét a vízbe merítette, lecsapott a kardjával, hogy
+vágja le a sejk fejét, mikor a vízből majd visszakapja. Csakhogy a sejk
+nem kapta ám vissza a fejét a vízből, eltűnt nyomtalanul. A következő
+pillanatban már ott volt az ő városában, Damaszkuszban. Onnét pedig a
+következő levelet írta a szultánnak:
+
+– Óh, szultán, tudd meg, hogy mi: te és én, szegény szolgái vagyunk a
+mindenható Istennek. Az alatt az idő alatt, amíg te a fejedet a vízbe
+merítetted, aztán ismét azonnal vissza is húztad, hét esztendő utat
+tettél meg te. Feleségül vettél egy asszonyt. Neveltél hét leányt s hét
+fiut és kiállottál sok mindenféle sanyarúságot, s íme, te mégsem akarod
+elhinni, hogy Mohamed, a mi nagy prófétánk, az ágyát még melegen
+találta, s hogy a korsajából nem folyt ki mind a víz. Ismerd el, hogy
+semmi sem lehetetlen annak, aki semmiből teremtette az eget és a földet,
+csupán egy szóval, ezzel az egy szóval: – Legyen!
+
+A szultán szégyenkezve olvasta a levelet, elgondolkozott s mondotta
+csendesen:
+
+– Igaza van a sejknek. Annak, aki semmiből teremtette az eget és a
+földet, annak semmi sem lehetetlen.
+
+
+
+
+A föld teremtése.
+
+(Altáji monda.)
+
+Mielőtt Isten a földet megteremtette, víz volt az egész mindenség. Nem
+volt sem föld, sem ég. Nap sem volt, hold sem volt. Isten fekete lud
+képében a víz felett lebegett s vele, mellette egy ember is, szintén lud
+képében. Isten nem gondolt semmire, de az ember szárnyával
+meg-megcsapkodta a vizet s befecskendezte vele Istennek arcát. És
+gondolkozott az ember s mind arra gondolt, hogy szeretne magasabbra
+emelkedni, mint Isten. Isten azonban letaszította az embert, le a vízbe.
+Mikor az ember leesett a vízbe, elkezdett fuldokolni s könyörgött:
+
+– Óh, Isten, szabadíts meg engem!
+
+Mondá Isten:
+
+– Óh, ember, emelkedj hát fel a vízből!
+
+Istennek szavára az ember felemelkedett a vízből a magasba. S mondá
+ekkor Isten:
+
+– Emelkedjék ki most a vízből egy kemény kő!
+
+Abban a pillanatban a tengernek mélységéből kiemelkedett egy nagy,
+kemény kő; annak a kőnek a hátára leült az ember s leült az Isten is.
+Mondá Isten az embernek:
+
+– Szállj le a tengernek fenekére és hozz fel földet onnan.
+
+Az ember leszállott a tenger fenekére, onnét földet vett a kezébe, aztán
+felszállott s átadta a földet Istennek. Isten ezt a földet széjjelszórta
+a tenger színe felett s mondá:
+
+– Legyen szárazföld!
+
+És lett erre szárazföld. Aztán ismét mondá Isten az embernek:
+
+– Szállj le a tenger fenekére s hozz ismét földet onnan
+
+Gondolta az ember magában: Ha leszállok a tenger fenekére, magam számára
+is hozok földet. Leszállott a tenger fenekére s mind a két kezét jól
+teleszedte földdel s ami föld az egyik kezében volt, azt átadta
+Istennek; ami a másik kezében volt, azt elrejtette a szájában. Azt
+akarta, hogy titokban földet csináljon magának, Isten tudta nélkül.
+
+Isten a földet, amit az ember átadott neki, ismét elszórta s a föld
+ezzel vastagabb lett. Az ember azonban a földtől, amit a szájába vett,
+elkezdett fuldokolni, de mégsem szólt Istennek, félreszaladott.
+Gondolta: Hogyha félremegyek, Isten nem látja! – De Isten látta jól. Ott
+állott mellette. Egyszerre az ember fuldokolni kezdett, már azt hitte,
+hogy mindjárt meghal s akkor elkezdett könyörögni Istennek:
+
+– Óh Isten, igazságos Isten, ments meg engem!
+
+– Mit tettél? – kérdezte Isten. Ugy-e, titokban földet vettél a
+szájadba, el akartad rejteni előlem! Miért rejtetted el?
+
+Mondá az ember:
+
+– Azért vettem a földet a szájamba, mert országot akartam csinálni a
+magam számára.
+
+Mondá Isten:
+
+– Köpd ki!
+
+Az ember kiköpte a földet s abból mindjárt kicsi, mocsaras halmocska
+lett. És szólt most az Isten:
+
+– Ember, ember, bűnbe keveredtél. Te gonoszat gondoltál s gonoszat
+akartál cselekedni. A te alád rendelt emberek épen olyan gonoszak
+lesznek, mint te. Az én alám rendelt emberek azonban szentek lesznek.
+Azok látni fogják a napot, látni a világosságot, látni az igazi
+Kuzbisztánt (az Isten). Ez lesz az én nevem. A te neved pedig Erlik
+lészen, vagyis ördög. Az ember, aki a vétkét én előlem elrejti, a te
+embered lesz, Erlik; az az ember pedig, aki a te vétked elől rejtődzik,
+az enyém lesz.
+
+Azután, hogy az Isten ezt mondá, növekedék a földből egy szép szál fa,
+de annak a fának nem voltak ágai. Isten ránézett a fára s mondá:
+
+– Ime, egyetlen egy szál fa egymagában, ága sincs, bizony nem szép fa.
+Hadd legyen ennek a fának kilenc ága.
+
+Mindjárt kilenc ága nőtt a fának.
+
+– Kilenc ágnak a tövén legyen kilenc ember; ebből a kilenc emberből
+származzék kilenc nép!
+
+És jöve a fához Erlik s valami különös zajgást hallott, zajgást, amit ő
+nem érte. Mondá Erlik Istennek:
+
+– Honnét ered a zúgás?
+
+Mondá Isten:
+
+– Az én népem.
+
+Szólt erre Erlik:
+
+– Óh, Isten, add nekem ezt a népet!
+
+– Nem, nem adom neked, csak várj!
+
+Gondolta magában Erlik: Várj, várj, én azért meg fogom szerezni magamnak
+Istennek a népét.
+
+Mikor Isten eltávolodott a fától, Erlik körülnézett s látott ottan
+embereket, vadállatokat, madarakat és mindenféle élő szörnyeket és
+szólt:
+
+– Hogyan csinálta mindezt Isten? És miből fog táplálkozni mindez a nép?
+
+Nézte, nézte Isten teremtését és látta, hogy annak az egyetlenegy fának
+az egyik oldaláról ettek, a másik oldaláról nem, és szólt:
+
+– Miért esztek csak a fának az egyik oldaláról?
+
+Felelte egy ember:
+
+– Ezen az oldalon van a mi eledelünk. Isten ezt jelölte ki számunkra.
+Azt mondotta nekünk: »Ne egyetek a fának a négy ágáról, hanem arról az
+öt ágáról, amely napkelet felé néz.« Ezt mondván az Isten, égbe
+szállott. A fa tövében hagyott egy kutyát s mondá: »Ha az ördög jön,
+fogd meg!« És hagyott azonkívül egy kígyót, ennek azt mondta: »Ha jön az
+ördög, harapd meg.« És mondá Isten azt is a kutyának és a kígyónak: »Ha
+jön egy ember és enni akar arról az öt ágról, amely napkelet felé néz,
+engedjétek közel a fához; ha azonban a négy ágról akar enni, közel ne
+engedjétek. Ezért ez a mi eledelünk, – mondotta az ember az ördögnek.
+
+Elment az ördög, majd újra visszatért a fához. Rögtön talált egy embert,
+akinek Töröngői volt a neve. És szólt az ördög ehhez az emberhez:
+
+– Ha Isten nektek azt mondotta, hogy ehettek a fának öt ágáról, a négy
+ágáról azonban nem, ez hazugság és nem igazság. Azt mondom én, ne
+egyetek a fának öt ágáról, csak a négy ágáról.
+
+Amint ezt mondotta az ördög, azonnal elaludott a kígyó és az ördög
+beléjebújt s beléje bújván, mondá:
+
+– Mássz fel erre a fára!
+
+A kígyó felmászott a fára és evett abból a gyümölcsből, amelyről Isten
+azt mondta, hogy abból az embernek nem szabad enni. Töröngői mellett
+volt egy leány is, annak Edji volt a neve.
+
+Mondá nekik a kígyó:
+
+– Töröngői, Edji, egyetek ebből a gyümölcsből!
+
+Mondá Töröngői:
+
+– Nem, hogyan ennénk mi abból, mikor Isten megmondotta, hogy ne együnk.
+Én nem eszem!
+
+A kígyó azonban a leánynak adott a tilos gyümölcsből és az meg is ette.
+A gyümölcs igen édes volt; ízlett a leánynak és egy falást
+beléerőszakolt Töröngői szájába. Abban a pillanatban a férfinak is,
+leánynak is minden szőre lehámlott a bőréről és szégyenlették magukat
+erősen. A férfi elrejtőzött egy fa mögé, a másik pedig egy másik fa
+mögé. Akkor leszállott az Isten az égből, de amint leszállott,
+elrejtőzött előle minden nép.
+
+Szólt Isten:
+
+– Töröngői, Töröngői, Edji, Edji, hol vagytok?
+
+Felelték ők:
+
+– Itt vagyunk a fákon, de nem jövünk hozzád. Mondá Isten:
+
+– Mi történt veled, Töröngői?
+
+Felelte Töröngői:
+
+– Edji a szájamba dugott a tilos gyümölcsből.
+
+– Miért tetted ezt, Edji? – kérdezte Isten.
+
+– A kígyó mondotta: egyél, – felelte Edji.
+
+Szólott az Isten:
+
+– Kígyó, mit tettél?
+
+Felelte a kígyó:
+
+– Belém bújt az ördög. Én nem mondottam, hanem ő, hogy egyenek a tilos
+gyümölcsből.
+
+– Hogyan bújt beléd az ördög? – kérdezte Isten.
+
+– Aludtam, úgy bújt belém, – felelt a kígyó.
+
+– Hát teveled mi történt, kutyám? – kérdezte Isten. Miért nem haraptad
+meg az ördögöt?
+
+Felelt a kutya:
+
+– Mert az én szememnek lehetetlen volt őt látni.
+
+Szólt most Isten a kígyóhoz:
+
+– Óh, kígyó, te most az ördögé lettél. Ellenséged lesz az ember, ütni
+fog téged, ölni fog téged.
+
+Aztán fordult Edjinek és mondá:
+
+– Te azt a gyümölcsöt, melyről én mondottam, hogy nem szabad megennetek,
+megetted, az ördögnek a szavát meghallgattad; az ördögnek gyümölcsét
+megetted. Most én téged megbüntetlek. Gyermekeket fogsz szülni nehéz
+fájdalmakkal s nem kerülöd el a halált, pedig én téged halhatatlannak
+teremtettelek.
+
+És szólt azután az Isten Töröngőinek:
+
+– Megetted az ördög gyümölcsét, szavamnak nem engedelmeskedtél, de
+hallgattál az ördög szavára. Az az ember, ki az ördög szavára hallgat,
+az ördög országába való. Az az ember, ki az én szavamnak nem
+engedelmeskedik, nem fogja látni az én világosságomat, nem részesül az
+én kegyelmemben. Az örök sötétségben van az ő helye. Mert az ördög az én
+ellenségem és az ördöggel együtt te is ellenségem vagy, Töröngői. Látod,
+ha az ördög gyümölcsét meg nem etted volna, egyenlő volnál én velem,
+mostan azonban születni fog neked kilenc fiad és kilenc leányod. Én nem
+akarok több embert teremteni, szaporodjék az ember maga-magából.
+
+Akkor Isten az ördöghöz fordult s mondá:
+
+– Miért csaltad meg az én emberemet?
+
+Szólt Erlik:
+
+– Midőn én téged kértelek, hogy add nekem őket, nem adtad nekem,
+megejtettem hát csellel őket. Ha lóra ülnek, ledobom róla őket; ha
+pálinkát isznak, összezördítem őket; ha háborúba keverednek, ágakkal
+verem őket; ha vízre szállnak, vízbe lököm őket; ha fára másznak,
+ledobom onnan őket; ha sziklára másznak, onnan is ledobom őket.
+
+Mondá Isten:
+
+– Három földréteg alatt van a sötétség országa, ahol sem nap nincs, sem
+hold nincs, oda löklek le én téged. Nem adok több ennivalót, tápláljátok
+magatokat magatok erején. Nem jövök többet közétek. Elküldöm hozzátok
+Mai-Terét, tanítson meg ő titeket, hogy kell megszerezni és elkészíteni
+az ennivalótokat.
+
+Eljött hozzájuk Mai-Tere s megtanította őket, hogy miképen kell
+megszerezni és megkészíteni az árpát, a retket, a liliomhagymát és
+minden egyéb hagymákat. Akkor szólt az ördög:
+
+– Eredj, Mai-Tere, könyörögj az Istennek, hogy szeretnék felszállni
+hozzá és ott lenni az ő oldala mellett.
+
+Elment Mai-Tere az Istenhez, leborult előtte s ott hevert Isten előtt.
+Hatvankét esztendeig kérte könyörögve Istent, hogy engedje magához
+Erliket. Mondá az Isten:
+
+– Ha nem leszel tovább ellenségem; ha nem tanítod rosszra az embereket,
+hát jer!
+
+Felszállott Erlik az égbe, ottan leborult Isten elé s mondá:
+
+– Áldj meg, Uram, s engedd meg, hogy én is teremthessek egeket magamnak.
+
+Mondá az Isten:
+
+– Teremts magadnak egeket.
+
+Erlik megteremté az ő egét Istennek áldásával és megtelt az ég
+ördögökkel, megsokasodtak szörnyen. Élt ugyanekkor Istennek egy embere,
+kinek Mandi-Sire volt a neve s aki gondolá magában: A mi embereink a
+földön élnek, Erlik emberei pedig az égben; hogy van ez? S amint ezen
+gondolkozott Mandi-Sire, erősen megharagudott Istenre s elindult, hogy
+kiveri Erliket és ördögeit az égből. Ám Erlik szörnyű tüzet vetett
+Mandi-Sire ellen s Mandi-Sire megfutamodott Erlik elől. Egyenesen
+Istenhez menekült. Kérdezte Isten:
+
+– Honnan jösz, Mandi-Sire?
+
+Felelt az Istennek Mandi-Sire:
+
+– Az Erlik népe fent él az égben, a mi népünk a földön, ez nem igazság,
+Uram! Azt gondoltam magamban, hogy Erlik népét a földre kergetem, de nem
+volt rá elég erőm s nem kergethetém el.
+
+Mondá Isten:
+
+– Senki sem erősebb, mint én; Erlik azonban erősebb most, mint te. Az ő
+ideje még nem érkezett el, de ha elérkezik, mondani fogom neked. Most
+indulj, eredj; ha azon az úton indulsz, amelyen én mondom, erősebb
+leszel mint Erlik.
+
+Telt, mult az idő, öreg ember lett Mandi-Sire s egyszer gondolta
+magában: Itt a nap, melyről Isten nekem beszélt; ma elindulok.
+
+Isten látta Mandi-Siret s szólt neki:
+
+– Menj el magad, üzd el az égből Erliket s amire gondoltál, teljesülni
+fog. Erős leszel, igen erős, erősebb, mint ő. S részesülsz az én
+áldásomban, az én kegyelmemben.
+
+Örült Mandi-Sire, nevetett, nevetett, és szólt:
+
+– Uram, nincsen nekem fegyverem; nincsen nekem tegzem; nincsen nekem
+dárdám; nincsen nekem kardom, csak a vörös kezem, hogyan induljak el
+Erlik ellen?
+
+– Hát mivel akarsz te elindulni? – kérdezte Isten.
+
+Felelte Mandi-Sire:
+
+– Nincs semmim. A lábammal ha rágázolok, a kezemmel ha összetöröm.
+
+Szólt az Isten:
+
+– Ime, vedd ezt a dárdát.
+
+Mandi-Sire vette a dárdát, felment az égbe, ottan legyőzte Erliket és
+kiűzte az égből. Erliknek az egét porrá zúzta dárdájával. Mindent, ami
+ott volt, ledobott a földre. Ezelőtt az idő előtt sem kő, sem szikla,
+sem hegy nem volt a földön. Mikor azonban Erlik egének a darabjai
+leestek a földre, egyszeribe sziklák, kövek, nagy, rengeteg nagy, erdős
+hegyek támadtak a gyönyörű szép síkságon. És akkor Mandi száműzte az
+égből Erliket, az alattvalóit is. Az egyik a tengerbe esett, a másik le
+a fákra, a fák hegyei közé, némelyek a sziklákra, sziklás hasadékok
+közé. Mind, ahányan voltak, mind meghaltak, de megmaradt közülük Erlik s
+mondá Istennek:
+
+– Összetörted az egemet, most már nincs semmiféle országom, adj egy
+keveset.
+
+– Nem, nem adok neked semmiféle országot, – mondá az Úr.
+
+– Adj bár egy hold földet, – kérte Erlik.
+
+– Nem, nem adok neked semmiféle földet.
+
+– Adj bár egy talpalatnyi földet!
+
+– Nem, nem adok egy talpalattnyi földet sem.
+
+Egy pálca volt Erlik kezében, azzal a földre ütött s mondá az Úrnak:
+
+– Add nekem bár ezt a földet, ami a pálcám végére ragadott.
+
+Mondá az Úr:
+
+– Legyen! Annyi föld lehet a tiéd, amennyi a pálcád végén elfér.
+
+Akkor Erlik ezen a kicsi földön elkezdett új eget építeni, de Isten
+mondá:
+
+– Menj le a föld alá, építs ott. Szállj le a pokolba. Neked nem szabad
+látni többet soha azt a kiolthatatlan tüzet, amit én gyujtottam, sem a
+napnak, sem a holdnak világát. Majd egykor a világ végén rád gondolok és
+ha jól viseled magadat, megmutatom neked az én világosságomat, de ha
+rossz leszel, akkor még kétszer olyan messzire küldelek, mint mostan.
+
+Mondá Erlik:
+
+– Uram, engedd meg legalább, hogy a halott embereket mind magammal
+vihessem.
+
+Mondotta az Úr:
+
+– Azokat én nem adom neked.
+
+– Óh uram, mondotta az ördög, hiszen akkor nekem egyetlenegy alattvalóm
+sincsen. Le kell szállnom a földnek méhébe, mit cselekedjek én ottan?
+
+Mondá az Úr:
+
+– Mit kérdezel te engem? Cselekedjél tetszésed szerint, teremts magadnak
+embereket.
+
+Akkor leborult Erlik az Úr előtt s mondá:
+
+– Ha megáldasz, ha áldásodban részeltetsz, akkor fogok teremteni
+embereket.
+
+Isten részelteté áldásában Erliket és Erlik csinált egy fujtatót és egy
+csipővasat és egy pörölyt. És a pöröllyel ráütött a csipővasra és íme,
+egyszerre előugrott egy béka. Másodszor is leütött a pöröllyel és
+elékerengett egy kígyó. Aztán harmadszor is ütött a pöröllyel, elébújt
+egy medve, de mindjárt el is szaladott. Még egyszer ütött, akkor eléjött
+egy vaddisznó. Még egyszer s akkor jött egy _olmisz_, egy csupa szőr
+férfi s egy asszony. Isten ráfújt az asszonyra s lett belőle egy madár,
+még pediglen kócsag, akinek a szárnyával az emberek nem tollazzák fel a
+nyilukat; akinek a húsát sem eszik meg; akitől a mocsár messziről
+bűzlik. Aztán ráfújt Isten a férfira s abból lett egy patkány, akinek
+hosszú a lába, de keze nincs, aki a házat bepiszkolja, mocskolja s aki a
+csizmákat össze-vissza harapdálja.
+
+Mondá ekkor az Úr az embereknek:
+
+– Teremtettem nektek állatokat, szerzettem nektek ennivalót, adtam
+nektek szép tiszta vizet, ihol, itt folyik előttetek a földön, azt
+igyátok. Segítettem nektek mindenfélén, melyen cselekedjétek majd a jót;
+én visszamegyek az égbe és egyhamar nem is jövök közétek. Állj elé, Sál
+Jime, te maradsz itten helyettem az emberek között. Halljad, amit
+mondok: azt az embert, aki pálinkát ivott, s a kis gyermekeket, a
+disznókat, a borjukat, bárányokat védjed, oltalmazd, Sál Jime. Azt az
+embert, aki jól élt a haláláig, mindig jót cselekedett, vegyed
+kegyelmedbe, de aki puskával meglőtte magát, vagy akármivel megölte
+magát, azt kegyelmedbe ne vedd. Aki háborúban halt meg, azt hozzad az én
+országomba. Az olyant, aki másoktól valamit elvesz, aki mással
+ellenségeskedik, ne vedd kegyelmedbe, de kergesd el magadtól. Aki én
+érettem halt meg, azt hozd az én országomba. Az ördögöt eltávolítottam
+tőletek, de ha eljön hozzátok, adjatok enni neki, ám az ördög ételéből
+ne egyetek. Ha az ördög ételéből esztek, akkor az ő alattvalóivá
+lesztek. El ne felejtsétek az én szavaimat és ne feledjétek el, hogy
+eljövök én majd hozzátok. Most messze megyek s ha visszajövök, meglátom
+köztetek a jót is, a gonoszt is. Ezt mondván Sál Jimének, fordult
+Jap-Karához s mondá neki:
+
+– Jap-Kara, te állj Sál Jime mellé és segítsd őt az ő munkájában. Ha
+Erlik eljön és el akarja vinni a halott embereket, mondd meg azt Mandi
+Sirenek; Mandi erős, ő legyőzi majd Erliket. Vigyázz, Sál Jime, hogy a
+gonosz lelkek maradjanak a föld alatt, de ha mégis feljönnének a föld
+színére, mondd meg azt akkor Mai Terének. Mai Tere is erős, ő majd
+legyőzi azokat. Állj elé, Podó-Sümkü, rád bízom a Napot és a Holdat.
+Mandi Sire őrzi a földet és a vizeket, te a Napot és Holdat; Mai-Tere
+fogja a gonoszt a jótól távol tartani. S mégegyszer Maihoz fordult az Úr
+s mondá neki:
+
+– Mai, ha egy fejedelmet igen rossznak tartasz, ne tartsd azért rossznak
+az ő alattvalóit és ne bántsd őket. Ha egy fejedelmet igenn jónak
+tartasz, azért ne nézd jónak mind az ő alattvalóit. Oktasd az embereket
+minden jóra, tanítsd meg őket halászni horoggal, tanítsd meg őket
+halászni hálóval, tanítsd meg őket mókust lőni, tanítsd meg őket marhát
+őrizni, tanítsd meg őket minden jóra, mintha én magam volnék itt.
+
+Erre Isten eltávozott, felszállt az égbe. Mandi Sire ott maradt a
+földön, csinált horgot és halászott, kenderből hálót font, aztán
+csolnakot faragott s úgy halászott a tengeren. Aztán csinált fegyvert,
+csinált puskaport és lőtt mókusokat és jól ment minden a földön,
+Istennek szavai szerint, mert Mandi oktatott mindeneket mindenre, ami
+jó. Egy nap aztán szólott Mandi:
+
+– Ma elvisz engem innen a szél.
+
+S íme, forgószél keletkezett egyszerre s elvitte Mandit.
+
+Mondá Jap-Kara:
+
+– Mandit Isten magához vette. Ne keressétek őt, mert többé meg nem
+találjátok. Én Isten követe vagyok s most én is visszatérek. Visszatérek
+abba az országba, hol Isten nekem lakást rendelt. Semmit el ne
+felejtsetek abból, amit tanultatok s akkor Isten nem hagy el titeket
+soha.
+
+Ezt mondván, ő is felszállott az égbe.
+
+
+
+
+A vízitündér és a királyfi.
+
+(Lapp mese.)
+
+Réges-régen élt egy király, aki ott uralkodott a tenger partján, egy
+hatalmas nagy országban. Alig házasodott meg, rögtön hadat üzent neki a
+szomszéd ország királya, s ő nagy bánattal elbúcsúzott fiatal
+feleségétől, kifeszíttette a hajó vitorláit s elindult háborúba. Nem
+sokáig ment a hatalmas hajó a tengeren, egyszerre csak egy óriás
+sziklába ütközött, s ott úgy megfeneklett, hogy semmiképpen se tudtak
+kiszabadulni onnan. Mind jobban-jobban sülyedt a hajó, s már azt hitték,
+hogy mind elpusztulnak nyomorultul, mikor a tenger vizéből kiemelkedett
+egy gyönyörű vízitündér s felkiáltott a hajósokhoz:
+
+– Csak egy mód van arra, hogy megmeneküljetek a bizonyos haláltól: ha a
+király nekem adja legelső gyermekét!
+
+A király megrémült ettől a beszédtől, s haragosan kiáltotta le a
+vízitündérnek:
+
+– A gyermekemet nem adom, inkább meghalok!
+
+Ebben a pillanatban hatalmas hullám csapta meg a hajó oldalát, hogy majd
+elsülyedt, elkezdtek rimánkodni, könyörögni a katonák a királynak, hogy
+így, meg úgy, ne engedje elpusztulni őket, mígnem a király megszánta a
+katonáit és odaigérte a vízitündérnek első gyermekét.
+
+A vihar egyszeribe megszünt, egy hullám kiszabadította a hajót a sziklák
+közül s egy perc mulva kint voltak a szép, csendes tengeren.
+
+Jó pár hónap telt el, míg a király ismét hazatért az országába, s hát a
+királyné egy gyönyörű fiugyermekkel fogadta.
+
+Boldog volt a király, hogy azt se tudta, hova legyen nagy boldogságában
+s el is feledte, amit a vizitündérnek igért. De telt, mult az idő, a
+gyermekből szép szál fiu lett, s bezzeg most eszébe jutott a királynak,
+hogy akármelyik percben eljöhet a vízitündér a fiáért, s akkor vége a
+nagy boldogságnak. Nem volt ezentúl se éjjele, se nappala, járt fel-alá
+a palotában szótlanul s nem volt senki, aki jókedvre tudta volna
+deríteni. Hiába kérdezte, faggatta a felesége, hogy mi bántja, a király
+sokáig nem mondta meg nagy bánatja okát, de aztán mégis azt gondolta,
+jobb, ha a királyné is jóelőre tudja, mintha váratlanul rabolják el a
+fiát.
+
+Bezzeg, sírt a szegény királyné, mint a záporeső, mikor meghallotta,
+hogy férje egy vízitündérnek igérte oda a fiát, aztán gondolkozni,
+tépelődni kezdett, hogy s mint menthetné meg ettől a szerencsétlenségtől
+szegényt. Addig-addig tépelődtek, amíg azt nem határozták, hogy elküldik
+a palotából a királyfit, mert itt mindenképpen megtalálja a vízitündér,
+s ha eljön majd egyszer, más gyereket adnak neki helyette.
+
+Mindjárt hivatták a királyfit, elmondták neki, hogy mi veszedelem
+fenyegeti, ne maradjon hát itthon, hanem járjon-keljen a világban. Hát
+bizony a királyfi egyet se búsult ezen, mert eddig úgy őrizték, hogy a
+palota kertjébe se mehetett egyedül. Csináltattak neki jó erős ruhát,
+cipőt, s a hátára egy bőrzsákot, abba elemózsiát raktak jócskán, s avval
+elindult keserves könnyhullatások közt a királyfi.
+
+[Illustration: A vízitündér kéri a király első gyermekét.]
+
+Ment, mendegélt egész nap, s mikor beesteledett, egy nagy erdőbe ért,
+ott szállást keresett magának. Talált is nemsokára egy fa alatt puha
+mohaágyat, oda szépen leheveredett, s maga mellé tette az elemózsiás
+zsákját, hogy falatozzék egyet. De bizony még ki sem nyithatta a zsákot,
+nagy morgást hall a fa mögül, recsegést-ropogást, aztán egyszerre csak
+előtte állott egy hatalmas oroszlán.
+
+– Mit keresel te itt? – kérdezte tőle olyan erős hangon, hogy az erdő is
+zúgott belé.
+
+– Egy vízitündér elől jöttem el hazulról, – válaszolta remegő hangon a
+királyfi.
+
+– Adj ennem az elemózsiádból, mert eljött a vacsorám ideje, s nincs,
+amit egyek!
+
+Örült bezzeg a királyfi, hogy nem őt akarja megenni az oroszlán, sietve
+elészedett hát a zsákból egy kenyeret, meg egy üveg bort, s az oroszlán
+elé tette.
+
+Meg is ette az mind egy falásig, amit odaadott neki s aztán békés hangon
+mondta:
+
+– Most már jobban érzem magam, fiam. El is álmosodtam, s ez a mohaágy
+éppen jó lesz nekem. Ha kedved van rá, te is leheveredhetsz mellém.
+
+Le is feküdt a királyfi az oroszlán mellé, s abban a nyomban el is
+aludtak mindketten, s míg a nap a hasukra nem sütött, meg sem moccantak.
+Először az oroszlán ébredt fel, s felköltötte a királyfit is.
+
+– Most el kell válnunk, fiam, egymástól, – mondotta neki – de jót tettél
+velem, s én meg is hálálom. Vágd csak le a fülem hegyét, rejtsd el jól
+valahová, s ha azt akarod, hogy te magad is oroszlán légy, csak dörzsöld
+meg jól magad evvel s abban a pillanatban azzá változol!
+
+Megköszönte a királyfi az ajándékot, s avval elbúcsúztak egymástól: az
+egyik ment jobbra, a másik balra.
+
+Alig ment egy darabig a királyfi, egyszerre csak eszébe jutott, hogy
+megpróbálja, vajjon hogy is érezné magát oroszlánbőrben, elévette hát az
+oroszlánfület, jól megdörzsölte magát vele, s hát egyszerre csak érzi,
+hogy a feje megnő, bozontos lesz, a nyaka vastag, a kezén karmok nőnek,
+s az egész teste szőrös! Erősen tetszett így magának, s egész nap így
+ment oroszlán képében.
+
+Mikor közeledett az este, ismét azt kívánta, hogy fiu legyen, s hát
+egyszerre érzi, hogy kisebbedik a feje, a szőrös test helyett az ő
+rendes teste van ismét, a karmok helyett rendes lába van. Hamar keresett
+egy helyet, ahol az éjszakát eltöltse, talált is egy szép páfrányos
+helyet s oda leheveredett. De még arra sem volt ideje, hogy a szemét
+behúnyja, a háta mögül hatalmas csörtetést hallott, s amint megfordítja
+a fejét, egy hatalmas barna medvét pillantott meg.
+
+– Mit keresel te itt? – kiáltotta a medve.
+
+– Én egy vízitündér elől bujdosok, – felelte a királyfi remegve.
+
+A medvét nem igen érdekelte a vízitündér, hanem hamarosan a bőrzsákra
+pislantott s így dirmegett-dörmögött:
+
+– Éhes vagyok, adj valamit enni abból a zsákból!
+
+A királyfi kinyitotta a zsák száját, előhúzta belőle a második kenyerét
+meg egy üveg bort, s odaadta a medvének. Meg is ette az mind egy
+falásig, amit odaadott neki, meg se kérdezte a királyfit, hogy ő nem
+enne-e?
+
+No, ahogy befejezte a vacsoráját a medve, rögtön a finom páfrány ágyra
+tekintett, ahol a királyfi heverészett, s bezzeg, meg is tetszett neki a
+jó puha ágy.
+
+– Jó puha ágyad van, fiam, – mondta a medve – remélem, belátod, hogy
+nekem is jól esnék itt a pihenés, – avval leheveredett s mondta:
+
+– Nem bánom, ha akarsz, mellém is fekhetsz!
+
+Csudálkozott a királyfi, hogy a medve is épp úgy bánik vele, mint az
+oroszlán, de bizony lefeküdt mellé, s úgy elaludtak, hogy pirkadásig fel
+sem nyitották a szemüket. Először a medve ébredt fel, s hogy a királyfi
+még tovább is aludta az igazak álmát, jót csapott a mancsával a lábára.
+Bezzeg, hogy rögtön kiszaladt a királyfi szeméből az álom!
+
+– El kell válnunk most, fiam, – mormogta a medve – s hogy jóságodért
+jóval fizessek én is, vágd le a fülem hegyét, s ha avval megdörzsölöd
+magad, belőled is medve lesz!
+
+A királyfi megköszönte az ajándékot, elrejtette s ment az útjára.
+
+Alig ment egy darabig, megdörzsölte magát a medvefüllel, mert kiváncsi
+volt rá, hogy milyen is lesz, ha elváltozik. Rögtön karmok nőttek ismét
+a keze helyett, szőrös lett, s recsegett-ropogott alatta minden, amint
+nagy cammogással haladt. Estig így maradt, de aztán gondolta, mégis csak
+jobb lesz fiuvá változni, mert olyan nagy zajt csapott a csörtetésével,
+hogy az egész erdő zúgott bele. Hamar át is változott s most nem
+keresett se mohaágyat, se páfrányost, nehogy megint valakivel meg
+kelljen osztania a hálóhelyét. Lefeküdt egy nagy fa alá, s éppen el
+akart szundítani, mikor hallja, hogy a füle mellett folyton zümmög
+valami. Gondolta, majd csak elrepül, de biz’ az nem repült el, hanem
+szépen lassan azt zümmögte a fülébe:
+
+– Mi dolgod van neked itt? Ilyen legénykének még otthon a helye éjszaka.
+
+– Egy vízitündér elől bujdosok, – felelte a királyfi, de a kis méh nem
+igen hallgatott a válaszára, hanem megkérdezte:
+
+– Adhatsz valamit enni? Igen éhes vagyok.
+
+A királyfi odaadta az utolsó kenyerét s borát neki, a méh meg, mikor
+utolsó morzsáig elfogyasztotta a kenyeret, megszólalt:
+
+– Nem vagy olyan kövér, hogy együtt ne alhatnánk! – s evvel elbujt a
+királyfi lába mellé, s rögtön elaludtak.
+
+Reggel a méh ébredt fel először, odaszállott a királyfi füléhez,
+zümmögött, amíg csak az ki nem nyitotta a szemét.
+
+– El kell válnom tőled, te legény, – mondta a méh – de mielőtt
+elszállanék, húzz ki egy szőröcskét belőlem, s éppen olyan méhhé
+változhatol, ha eléveszed, mint én.
+
+Azzal elrepült a méh, s a királyfi elrejtette gondosan a kis szőrszálat
+a zsebében.
+
+Egy-két órát mendegélt, de aztán erősen kiváncsi lett, hogy ugyan milyen
+is lehet méh képében, elővette a kis szőröcskét, s hát a
+legcsudálatosabb változás történt vele. A feje rettentő kicsivé
+zsugorodott össze, a lába; mintha nem is lett volna, olyan kicsi lett, s
+egész teste a legfinomabb szőrökkel volt fedve. A legjobban tetszettek
+neki kis szárnyai, amelyek egész nap fáradság nélkül repültek vele.
+
+Estefelé egy várost pillantott meg, átváltozott hát ismét emberré, s úgy
+ment be a kapun. Egyszerre csak egy palotához ér, s mert nyitva volt
+annak is a kapuja, bement s rengeteg embert talált egy nagy teremben,
+akik össze-vissza beszélgettek. Figyelte a szavukat, s hát megtudja,
+hogy itt a király palotájában van, s hogy ezek vendégek, s mind arról
+beszélgettek, hogy a királynak egyetlen leánya semmiképpen sem akar
+férjhez menni, még csak a szeme elé sem ereszt férfiembert. Próbálta az
+apja, hogy lefesttette a világ összes királyfiának képét s megmutatta a
+leányának, hogy hátha megtetszik neki valamelyik, de bizony festethette,
+mert a királykisasszony még csak rájuk sem tekintett.
+
+No, ahogy ezeket megtudta a királyfi, kezdtek elszállingózni az emberek,
+s végre ő maradt egyedül a teremben. Ott meghúzta magát csendesen, s
+mikor semmi zaj nem hallatszott a palotában, elővette a kis
+szőrszálacskát, s méhhé változott át. Igy repült át az őrök szemeláttára
+a termeken, aztán a kulcslyukon bebujt a királykisasszony szobájába.
+
+Ott megrázta magát, s ismét férfivá lett. Abban a pillanatban felébredt
+a királykisasszony s rémülten sikoltozott:
+
+– Segítség! Segítség! Egy ember jött ide! – de mire bejött az őrség, a
+királyfi ismét átváltozott méhhé és semmit sem találtak ott. Benéztek
+mindenhova, szekrénybe, ágy alá, s végre, mikor látták, hogy senki sincs
+a szobában, azt hitték, hogy csak rossz álmot látott a királykisasszony.
+Kimentek, csendesen behúzták maguk mögött az ajtót, de alig tették ki a
+lábukat, a méhecske ismét átváltozott királyfivá, s ott állott a
+szobában.
+
+– Itt van megint az az ember! – sikoltotta a királykisasszony ismét, s
+persze az őrök is rohantak vissza a szobába. Megint hiába kutatták át az
+egész szobát, mert a királyfi nyomban méhhé változott, s az őrök azt
+gondolták magukban, hogy a királykisasszony meghibázott az eszében, s
+többet, ha még úgy sikoltozna is, úgyse jönnek be a szobába.
+
+Látta jól a királykisasszony, hogy mit gondolnak az őrök magukban s
+elhatározta, hogy akármi történik is vele, többet egyet se kiált. Alig
+tették ki az őrök a lábukat a szobából, ismét ott állott előtte a
+királyfi, s ő remegve, szótlanul ült az ágyán.
+
+– Ne félj tőlem, szép királykisasszony, – szólította meg nyájasan a
+királyfi – nem akarlak én bántani téged! – Aztán a királykisasszony
+kertjéről, szép madarairól beszélt vele, s lassankint úgy felbátorodott
+a királykisasszony, hogy szép csendesen felelgetett neki a kérdéseire s
+jókedvűen elbeszélgettek. Mire pirkadt a hajnal, a királykisasszony úgy
+megszerette a királyfit, hogy azt mondta neki:
+
+– A tied leszek, ha te is úgy akarod, mert én soha máshoz feleségül nem
+megyek!
+
+Mindjárt ebben meg is egyeztek, s a királykisasszony azt mondta a
+vőlegényének:
+
+– Három nap mulva háborúba indul az édes apám, s tudom, hogy a kedvenc
+kardját itthon fogja felejteni a szobájában. Annak igéri majd a kezemet,
+aki leghamarabb viszi oda a kardját, hát úgy igyekezz, hogy te légy az!
+
+A királyfi aztán elbúcsúzott tőle, mert kukorékolni kezdtek a kakasok, s
+arra kérte, ha valamiképpen nem találna visszajönni, menjen ki a
+tengerpartra s ott hegedüljön el egy dalt, mert akárhol lesz is, azt
+megfogja hallani. Azzal elment a királyfi, s rögtön jelentkezett a
+király hadseregében katonának, s harmadnap ő is elment a háborúba.
+
+Alig mentek egy jó mértföldnyire, észreveszi a király, hogy otthon
+felejtette a kedves kardját. Hiába ajánlották fel a vitézek egymásután
+szebbnél szebb kardjukat, a királynak egy sem kellett, összehívta a
+katonáit s kihirdette:
+
+– Aki közületek leghamarább elhozza kedvenc kardomat, azé lesz a leányom
+keze, s holtom után egész királyságom.
+
+Nosza, lóra kapott egy sereg vitéz, köztük a királyfi s a Vörös lovag
+is, vágtattak a villámnál is sebesebben, de mikor közeledtek a
+kastélyhoz, mit gondolt, mit nem a királyfi, megdörzsölte magát az
+oroszlánfüllel, s oroszlánná változott abban a nyomban. Bezzeg
+megijedtek a többiek, a lovak megbokrosodtak, hogy alig bírtak a vitézek
+velük, s így jóval hamarább ért a királyfi a palotához. Ott hirtelen
+méhhé változott, bebujt a kulcslyukon a királyleány szobájába,
+egy-kettőre emberré lett s a királykisasszony már futott is eléje az
+apja kardjával. Hirtelen megölelte a királyfi a menyasszonyát, s ez a
+zsebébe csúsztatott egy arany karikagyűrűt, amelynek a párja ott
+ragyogott az ujján. Megköszönte a királyfi a gyűrűt, s egy-kettőre
+elvágtatott a karddal.
+
+Amint visszafelé tartott; találkozott a többi vitézekkel, hát azok majd
+meghaltak az irígységtől, amikor meglátták őt a király kardjával.
+Különösen a Vörös lovag nem bírta türtőztetni a mérgét, először
+erőszakkal el akarta rabolni tőle, de mikor látta, hogy sokkal erősebb a
+királyfi, mint ő, elhagyta, úgy tett, mintha belényugodott volna a
+dologba, s mikor a királyfi tovább vágtatott, nagy távolságra ő is utána
+ment. Mindabban reménykedett, hogy valahol csak elszundít a királyfi,
+akkor megöli s elrabolja a kardját.
+
+Hát amint így lovagolt a királyfi nagy sebesen, erősen megszomjazott, s
+mikor megpillantott a tenger partján egy kis forrást, leugrott a
+lováról, maga mellé tette a kardot s lehasalt a földre, hogy jót igyék.
+Alig ivott egy-két kortyot, a tenger vizéből kiemelkedett a vízitündér,
+s hogy meglátta a királyfit, mellette termett, s mire csak egyet is
+mukkanhatott volna a legény, már összecsapódott a tenger hulláma
+fölöttük, s vitte le a tündér a tenger fenekére.
+
+Bezzeg nemsokára megérkezett a Vörös lovag is, s majd elájult a nagy
+csudálkozástól, hogy hová lehetett a királyfi, hogy így őrizetlenül
+hagyta a kardját. De sokat nem tépelődött ezen, hanem felkapta a
+földről, s úgy elvágtatott vele, mint a szél.
+
+Mikor vége volt a csatának, nagy diadallal tért haza a király seregével,
+ott lovagolt mellette a Vörös lovag, s a királykisasszony rögtön
+észrevette az ablakból, hogy az ő vőlegénye nem jön a sereggel, hanem
+valami szerencsétlenség érte. Amint a Vörös lovagra tekintett, érezte,
+hogy csak ez lehetett az, aki ellopta a királyfitól a kardot, s hát az
+apja hozta is fel rögtön a szobába s megmondotta neki, hogy ennek igérte
+a kezét.
+
+Szegény királykisasszony majd meghalt nagy bánatában, s el nem tudta
+gondolni, hová lehetett a vőlegénye. Még aznap menyasszonyi ruhába
+öltöztették, s estére meg volt híva, aki épkézláb ember csak volt a
+városban mind a fényes lakodalomra. Ott ült a királykisasszony is nagy
+búsan egy darabig, de mikor senki sem figyelt rá, felosont a szobájába s
+kinézett a szobájából a hullámzó tengerre.
+
+Fényesen sütött le a hold a tengerre, nézte, nézte a királykisasszony,
+aztán egyszerre csak eszébe jut, hogy mit igért ő a királyfinak, mielőtt
+az elment a háborúba. Nosza, hamar vette a hegedüjét, kiosont a
+palotából, le a tengerpartra, s ott elkezdett egy szép, szomorú dalt
+hegedülni.
+
+A vizitündér és a királyfi éppen egy tengeri moszatágyon feküdtek, mikor
+megszólalt a királyleány hegedüje szomorúan, bánatosan.
+
+– Hallgasd, csak hallgasd, – mondta a vízitündér a királyfinak, – a te
+régi menyasszonyod hegedül ott fenn a tengerparton!
+
+– Nem hallok semmit, – mondta a királyfi, – mert nem akarta, hogy a
+tündér lássa, milyen boldog – vigy egy kissé feljebb a vízben, hátha
+akkor hallanék valamit!
+
+A vízitündér a vállára vette, s felvitte a tenger közepéig, ott
+megállott, s ismét kérdezte:
+
+– Hát most hallod-e a hegedü hangját?
+
+– Nem hallok én most se egyebet, mint a hullámok zúgását, – felelte
+ravaszul a királyfi, – de talán ha feljebb vinnél, meghallanám!
+
+Felvette ismét a hátára a tündér a királyfit, s szinte a víz színéig
+vitte, ott megállott, s kérdezte tőle:
+
+– Most már csak hallod a hegedü hangját?
+
+– Csak a víz zúgását hallom most is, – felelte ismét a királyfi.
+
+Erre felkapta a vállára ismét a királyfit a tündér s kiúszott vele a
+partra, ott megállott s kérdezte:
+
+– Itt már csak hallod?
+
+– Várj egy pillanatig, – felelte a királyfi, mert a víz mind belément a
+fülembe, s amíg ki nem folyik, semmit se hallok!
+
+[Illustration: Hallgasd csak, hallgasd, – mondta a vízitündér a
+királyfinak.]
+
+[Illustration: A királykisasszony hegedül a tengerparton.]
+
+Csak az kellett a királyfinak, hogy egy percre a szabad levegőn
+maradhasson, nyúlt rögtön a zsebébe, előhúzta a kis méh szőröcskéjét, s
+egy szempillantás alatt úgy eltünt a vízitündér szeme elől, hogy az azt
+se tudta, hová legyen csudálkozásában. Bebarangolta az egész tengert,
+végig kutatta a tengerpartot, aztán leszállott a tenger mélyére és soha
+többé onnan elé se jött.
+
+Hát a királyfi hová lett, mikor méhecskévé változott? Ő bizony belébujt
+a királykisasszony zsebébe, s mikor az felkelt szomorúan, hogy
+hazatérjen, vele együtt jutott be a palotába.
+
+Bezzeg, ahogy felérkeztek a királykisasszony szobájába, ismét legénnyé
+változott a méh, s ki tudná azt szóval elmondani, hogy milyen boldog
+volt a királykisasszony, mikor megpillantotta! Rögtön kézen fogta s
+levezette a vendégek közé, s így mutatta be nekik:
+
+– Ez a fickó avval dicsekszik, hogy nagyobb varázsló a Vörös lovagnál
+is, s azért hoztam ide, hogy megszégyenüljön attól, amit itt fog látni.
+Azt hazudta nekem, hogy oroszlánná is tud változni, mutasd meg hát neki,
+Vörös lovag, hogy az nem olyan nagy dolog!
+
+Persze a Vörös lovag azt se tudta, mit csináljon, soha még hírét sem
+hallotta, hogyan kell oroszlánná változni s eleget fincsorgatta az
+arcát, hogy hátha sikerülne neki valahogyan oroszlánná lenni, de bizony
+csak nem sikerült az semmiképpen. Megszólalt ekkor ismét a
+királykisasszony:
+
+– Talán túlságosan nehéz dolog oroszlánná változni, változz hát medvévé!
+
+De bizony medvévé se tudott változni a Vörös lovag, s ott szégyenkezett,
+pironkodott a vendégek előtt.
+
+[Illustration: Szörnyű ordítással rohant a Vörös lovagra.]
+
+– Változz hát méhhé, – mondotta a királykisasszony ismét – úgy
+hallottam, hogy ez a legkönnyebb dolog!
+
+Erre a Vörös lovag elkezdett zümmögni, de bizony zümmöghetett, mert
+továbbra is csak Vörös lovag maradt, s nem változott méhhé.
+
+– Hát akkor most próbálj te szerencsét, – fordult a királykisasszony a
+királyfihoz – hadd lássuk, mit tudsz! Változz először oroszlánná!
+
+Egy szempillantás alatt ott állott a vendégsereg előtt egy óriás
+oroszlán s szörnyű ordítással rohant a Vörös lovagra. Sikoltva rohantak
+szerte a vendégek, s a Vörös lovag csak a királykisasszonynak
+köszönhette az életét, mert ő tartotta vissza az oroszlánt attól, hogy
+szertemarcangolja. A másik percben ismét visszaváltozott emberré a
+királyfi, de nem sokáig lehetett nyugton a Vörös lovag, mert rögtön
+megszólalt a királykisasszony:
+
+– Változz most medvévé! – s már ott is állott dörmögve, mancsát a Vörös
+lovag felé nyújtogatva egy hatalmas medve. A Vörös lovag remegve hátrált
+előle a királykisasszony mögé. A király ezalatt nyugodtan ült a helyén,
+s mikor a medve ismét emberré változott, azt kérdezte tőle:
+
+– Nem te voltál az, aki a kardot legelőbb elhoztad a palotából?
+
+– De bizony ő volt, – felelte most boldogan a királykisasszony, s
+elejétől végig elmondotta, hogy történt a dolog, s hogy lopta el a
+kardot a Vörös lovag. Bezzeg, keblére ölelte a beszéd végén a királyfit
+a király! Mindjárt folytatták is a lakodalmat, de bizony nem a Vörös
+lovag volt már a vőlegény, hanem a királyfi.
+
+
+
+
+A néma szultánkisasszony.
+
+(Török mese.)
+
+Hol volt, hol nem volt, valahol mégis volt, – volt egy hatalmas szultán
+s annak egy fia. Egyszer a szultánfi lement az udvarba, ott elévette
+aranylabdáját, s játszadozott vele. Amint jobbra, balra dobálta a
+labdát, beállít az udvarba egy ősz öreg asszony, akinek kezében egy nagy
+cserépkorsó volt aztán odamegy a kúthoz, hogy megmerítse. Mit gondolt,
+mit nem a szultán fia, megcélozta a korsót az aranylabdával, s kopp! el
+is találta az első célzásra.
+
+No, ha eltalálta, el is törött a korsó.
+
+Hej, búsúlt a szegény öreg asszony, de nem mert szólani egy árva szót
+se. Mit tehetett szegény feje? Elment a boltba, s új korsót vett ottan.
+Aztán megint csak a szultán kútjában akarta megmeríteni a korsaját, de
+bizony, most sem járt több szerencsével, mint az elébb, mert a szultánfi
+az új korsót is megdobta az aranylabdájával, s az is izzé-porrá törött.
+
+Most már mérgelődött is a szegény öreg asszony, de most se szólott egy
+szót sem (hogy is mert volna szólni a hatalmas szultán fiának!), hanem
+ment a boltba új korsóért. Nem volt elég pénze, csak úgy majd megadomra
+adták a korsót, s mégis szerencsét próbált vele az öreg asszony.
+
+De bizony a kis szultánfi sem unta meg a mulatozását, hanem újra csak
+megdobta a korsót a labdával. No de most már vége szakadt a vén asszony
+türelmének is! Nagy haragjában megátkozta a szultánfit.
+
+– Hallod-e, te szultánfi, – kiabált az öreg asszony – azt kivánom neked,
+hogy szeress belé a néma szultánkisasszonyba!
+
+[Illustration: Az öregasszony megátkozza a szultánfit.]
+
+Csak ennyit mondott, többet nem s azzal eltünt, mintha a föld nyelte
+volna el.
+
+A szultánfi először nagyot nevetett, de aztán elkezdett gondolkodni,
+tépelődni magában, hogy ugyan ki lehet az, akiről a vén asszony beszélt,
+s addig-addig gondolkodott, tünődött magában, hogy egyszerre csak
+sáppadozni, fogyni kezdett, s néhány nap mulva olyan beteg lett, hogy
+még az ágyból sem tudott felkelni.
+
+Hej, megijedt a szultán szörnyen! Vajjon mi baja lehet az ő egyetlen
+drága fiának? Hivatta az orvosokat, kuruzslókat, de bizony egy sem
+tudott segíteni a szultánfin.
+
+Aztán kérdezte, faggatta a szultán a fiát, hogy hogy s mint esett ebbe a
+nagy betegségbe, s addig faggatta, mignem el is mondta a fiu az ő nagy
+búját, baját, hogy hát mivel átkozta meg őt az öreg asszony.
+
+– Nem segít én rajtam – mondotta a szultánfi – sem doktor, sem senki,
+lelkem apám. Engedje meg, hogy keressem föl a néma szultánkisasszonyt,
+az talán meggyógyítja az én nagy bajomat.
+
+Egy ideig vonakodott a szultán, mert féltette a fiát a nagy úttól, de
+mikor látta, hogy az napról-napra hervadozik, azt mondotta neki:
+
+– Hát, édes fiam, látom, hogy a te bajodon senki nem tud segíteni. Veled
+eresztem a fővezírt, keressétek fel együtt a néma szultánkisasszonyt.
+
+El is indult a nagy útra a szultánfi meg a vezír, s hat hónapig
+éjjel-nappal mentek, úgy, hogy a ruha már rongyokban lógott le róluk.
+
+A hatodik hónap végén egy magas hegynek a tetejére értek s hát ott a
+föld, a kő, a virág, s minden, de minden úgy ragyogott, csillogott
+valami nagy fényességtől, hogy majd megvakultak, amint szertenéztek.
+Csudálkoztak, gondolkoztak eleget, hogy ugyan mi lehet ennek a szertelen
+fényességnek az oka, – s mert épen előttük ment el egy szegény vándor
+ember, megkérdezték tőle:
+
+– Ugyan bizony, miért ilyen fényes itt minden?
+
+– Az bizony azért, – felelte a vándor, – mert a néma szultánkisasszonyé
+ez a hegy, s bár az hét sűrü fátyolt hord az arca körül, mégis olyan
+ragyogó a szépsége, hogy megaranyozza a hegyet.
+
+– Hol lakik a szultánkisasszony? Megtudnád-e mondani? – kérdezte a
+szultánfi nagy szívdobogással.
+
+– Tudom biz én, hogy hol lakik. Éppen hat hónapig kell még erdőn-mezőn
+keresztül mennetek. Akkor aztán egy szerályhoz értek, ott lakik a
+szultánleány. De azt mondhatom, akinek az élete kedves, oda ne menjen,
+mert halálnak halálával hal meg, ha őt meg nem szólaltatja.
+
+A szultánfi azonban nem ijedt meg a haláltól. Ujra összeszedelőzködtek s
+mentek hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön, folyóvizeken át
+szakadatlan. No, sok, sok vándorlás után, (a mesében hamar mulik az
+idő!) mikor már vagy három hónapig utaztak, elértek ismét egy magas hegy
+tetejére. Hát ott minden olyan piros volt, mint a vér! Nem tudták
+elgondolni, hogy mi lehet ennek az oka, lementek hát egy kicsi faluba,
+beültek egy kávéházba s elkezdtek kérdezősködni, hogy voltaképen hol, s
+merre járnak s mi oka annak az éktelen verességnek azon a magas hegyen.
+
+Elmondják az emberek nagy szószaporítással, hogy annak bizony senki más
+az oka, mint a néma szultánkisasszony, annak az ajaka olyan rózsapiros,
+hogy a szine még a hegyet is pirosra festi. Megmutatták az utat, hogy
+merre menjenek, ha oda akarnak menni, de kérték erősen, hogy ne áldozzák
+fel hiába fiatal életüket, mert még eddig mindenki szörnyű halállal halt
+meg, aki a néma szultánleányt meg akarta nézni.
+
+De bizony nem hallgattak a sok bölcs tanácsra, felkerekedtek újra s
+mentek tovább hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön, folyóvizeken át,
+szakadatlan.
+
+Egyszer csak megint egy hegy aljába érnek, s hát annak a tetején egy
+olyan palota állott, amely csupa embercsontból volt kirakva.
+
+– Na, – mondta a vezír – ez bizonyosan a néma szultánkisasszony palotája
+s ezek a csontok azoké a legényeké, akik nem tudták megszólaltatni. Ide
+kerül a mienk is, – vagy elvisszük a szultánkisasszonyt!
+
+Volt a hegy lábánál egy városka, ott egy vendéglőben meghúzódtak s
+gondolták, eltöltenek egy-két napot, mielőtt tovább mennének. Node olyan
+csudálatos várost soha nem láttak még, mint amilyen ez volt! Az utcán, a
+vendéglőben s mindenütt csupa síró embert láttak. Az egyik a fiát, a
+másik a bátyját siratta: mindenkinek volt valaki siratni valója.
+
+Kérdik a korcsmárost, hogy mi ennek a nagy szomoruságnak az oka. A
+korcsmáros összecsapja a kezét bámulatában:
+
+– Hát ti nem tudjátok, hogy hol jártok? Ez a néma szultánkisasszony
+városa s az egész fiatalság felment már a várba, hogy megszólaltassa a
+szultánkisasszonyt, de bizony, mind ott hagyták a fogukat, mert egy szó
+nem sok, annyit sem tudtak kihúzni belőle. Azért sírnak mind az emberek,
+mert mindegyiknek veszett oda valakije. Ti is jobban teszitek, ha tovább
+állotok, mert bizony szörnyű halálnak halálával haltok meg szép
+fiatalságotokban!
+
+Nem szóltak egy szót sem a fiatalok, hanem kimentek a városba, hogy egy
+kicsit széjjel nézzenek. Épen vásár napja volt s amint fel s alá jártak
+a vásáros népek közt, meglát a szultánfi egy embert, aki egy kalickába
+zárt pacsirtát árult. Megtetszett a kis pacsirta a szultánfinak, nem is
+tanakodik sokat, hanem megveszi száz piaszterért. Mikor a vendéglőbe
+értek, felakasztotta a szegre a kalickát s úgy nézegette nagy
+szomorusággal a madarat, mert elgondolta, hogy ugyan mivel is tudná ő
+megszólaltatni a szultánkisasszonyt, akiből annyi ember nem tudott egy
+szót se kihúzni. Eszébe jutott, hogy milyen fiatalon kell meghalnia s
+ebbéli szomoruságában hangos sírásra fakadt. Ahogy így sirdogált,
+egyszerre csak megszólal a kalickában a kis madár:
+
+– Ugyan bizony, miért sírsz, te szultánfi?
+
+Megijedt a szultánfi, egész testében elkezdett reszketni mint a
+nyárfalevél, hogy vajjon ki szólítja, a madár-e, vagy valami gonosz
+szellem, de mégis megemberelte magát. Gondolta, hátha Allah küldte
+segítségül ezt a kis madarat. Mondta néki:
+
+– Hogyne sírnék, mikor akárhogy töröm a fejemet, nem tudom kigondolni,
+hogy mivel szólaltassam meg a néma szultánkisasszonyt!
+
+– No, azért kár a fejedet a falba verni. Hallgass ide: Menj fel ma este
+a szerályba, vigy engem is magaddal s mikor beeresztenek a
+szultánkisasszonyhoz, kezdj el beszélgetni hozzá. Engem tégy egy zsámoly
+alá, hogy meg ne lásson s aztán, ha már sokáig beszéltél s még mindig
+nem válaszolt, mondd azt neki: hogyha ő nem szól hozzád, hát legalább a
+zsámollyal beszélgetsz egy kicsit, az bizonyosan nem lesz olyan néma,
+mint ő. A többit bízd reám!
+
+Meg is fogadta a tanácsot a szultánfi s este elindult a szerályba. Ott
+leborult a szultán lába elé s úgy mondta el, hogy mi szél hozta ide.
+Nézte, nézte a szultán a szultánfit, tetszett neki a fiú erősen, s mert
+hogy tetszett, ugyancsak lelkire beszélt, hogy így, hogy úgy, menjen
+inkább haza az apjához, ne veszítse el szép ifju életét. De
+beszélhetett, a szultánfi nem tágított s végre is csak be kellett
+vezetni a szultánkisasszonyhoz.
+
+[Illustration: Megtetszett a kis pacsirta a szultán fiának.]
+
+Ahogy belépett a szultánfi, első dolga volt, hogy a zsámoly alá tegye a
+kalickát, aztán mélyen meghajolt az elfátyolozott szultánkisasszony
+előtt s megkérdezte, hogy szolgál az egészsége. Sok minden egyebet
+össze-visszabeszélt még, de beszélhetett annak akár ítéletnapig is, nem
+szólt az egy szót se. Mikor már elfogyott a türelme a szultánfinak, azt
+mondta:
+
+– No, ha te nem szólasz hozzám, szultánkisasszony, beszélgetek evvel a
+kicsi zsámollyal. Meglásd, ha nincs is lelke, lesz annyi könyörület
+benne, hogy megszán s szól legalább egyet!
+
+Csakugyan oda is fordult a zsámolyhoz s megkérdezte:
+
+– Hogy vagy kis zsámoly?
+
+Felelte a pacsirta:
+
+– Igen jól, köszönöm kérdésedet. Óh, hány esztendeje vagyok már itt s
+még soha senki se szólott hozzám! Téged bizonyára Allah küldött hozzám,
+hogy megörvendeztess, de én sem leszek hálátlan, elmondok neked egy
+történetet, hogy jobban teljék az időd!
+
+– Volt egyszer egy szultán s annak egy gyönyörű leánya. Mikor már akkora
+lett, hogy férjhez kellett volna adni, jött a palotába három kérő. A
+szultán nem tudott választani közülök, hát azt mondta nekik: – Menjetek
+el, fiaim, lássatok országot-világot s tanuljatok valami mesterséget.
+Amelyik legügyesebb lesz közületek, annak adom a leányomat. Jól van, a
+legények bele is egyeznek s elindulnak együtt világot látni, szerencsét
+próbálni. Egyszer csak elérnek egy forráshoz, ott letelepednek s azt
+mondja az egyik: – Én azt tanácsolom, váljunk itt el s menjünk ahányan
+vagyunk annyifelé, s mikor kitanultuk a mesterségünket, találkozzunk
+megint itt a forrás mellett. Hogy megtudjuk, nem ment-e valamelyikünk
+már elébb haza, tegyük le a gyűrünket egy kő alá, az legyen a jel.
+
+Meg is egyeztek abba, hogy elválnak, a gyűrüt is betették a kő alá s
+elindultak hárman három felé.
+
+A legidősebb közülök megtanulta, hogy hat hónapi utat hogy lehet egy óra
+alatt megtenni, a második láthatatlanná lett, amikor akart, a harmadik
+pedig még a halottat is fel tudta támasztani. Mikor már mind a hárman
+jót tudták a mesterségüket, szépen hazafelé indultak s épen egyszerre
+érkeztek a forráshoz, amelynél elváltak egymástól.
+
+Az a legény, aki láthatatlan tudott lenni, ha akart, azt mondta a másik
+kettőnek:
+
+– No, mi alighanem hiába tanultuk a mesterségünket, mert a királyleány
+olyan beteg, hogy hét óra mulva meg hal szegény! A harmadik azt mondta
+erre:
+
+– Én meg tudnám gyógyítani, de ki tud olyan gyorsan hozzá jutni az
+orvosságommal?
+
+– Ha csak az a baj, elviszem én, – mondta a másik – s avval repült az
+orvossággal a szultán palotájába.
+
+Meg is gyógyult egy szempillantás alatt a szultánkisasszony s már lent
+sétált a kertben a legénnyel, mikor a másik kettő nagy fáradtan
+megérkezett.
+
+A pacsirta most félbehagyta a mesét s azt kérdezte a szultánfitól:
+
+– Ugyan, melyiknek adnád a három legény közül a szultánkisasszonyt?
+
+– Ha tőlem függene, én bizony annak adnám, akié az orvosság volt! –
+felelte a szultánfi.
+
+A pacsirta annak akarta adni, aki megtudta, hogy beteg a szultánleány s
+ezen addig huzakodtak-vitatkoztak, hogy szörnyen megmérgelődött a néma
+szultánkisasszony, letépte a fátyolt az arcáról s mondta:
+
+– Na, igazi bolondok vagytok ti, hogy még annyit se tudtok, hogy ki
+érdemli meg a szultánkisasszonyt. Hát aki elvitte neki az orvosságot,
+nem az érdemli meg legjobban?
+
+Hej, szaladtak a szolgák s szolgálók hamar a szultánhoz, hogy megszólalt
+a leánya, de az megkötötte magát, hogy csak akkor lesz a szultánfi
+felesége, ha még kétszer meg tudja szólítani.
+
+Mit volt mit tenni a szultánnak, azt mondta a szultánfinak, hogy jöjjön
+fel holnap este is, szólaltassa meg a leányát.
+
+Hazament a szultánfi a szállására s még le sem feküdött, elkezdte törni
+a fejét, hogy s mint szólaltathatná meg ismét a szultánleányt.
+
+– Egyet se törd a fejedet, – szólalt meg a pacsirta – vigy el holnap
+este is magaddal s tégy fel a szekrényre engem, mert a zsámolyt
+összetörte nagy haragjában a szultánleány. A többit bízd reám.
+
+El is vitte megint a szultánfi a pacsirtát a szerályba s feltette a
+szekrényre, ő pedig elkezdett ismét a szultánkisasszonyhoz beszélni. De
+bizony az olyan néma volt, mint a sír. Oda fordult akkor a szultánfi a
+szekrényhez s elkezdett avval beszélgetni.
+
+– Jó, hogy a szultánkisasszony nem szól hozzád, így legalább én velem
+beszélgetsz, – felelte neki a pacsirta – s ha akarod, mondok egy szép
+mesét, hogy ne undd el magadat.
+
+– Mondjad, mondjad, jó szívvel meghallgatom, – kérte a szultánfi.
+
+A pacsirta nem is kérette magát sokáig, hanem bele kezdett a
+mondókájába:
+
+– Élt egyszer egy kis városkában egy asszony s annak volt három kérője:
+az egyiket hívták Mézcsurgatónak, a másikat Bőrnyúzónak, a harmadikat
+Cserzővargának. Az asszony sokáig tanakodott magában, hogy melyikhez
+menjen feleségül, de sehogy se tudott rájönni, hogy melyik a legügyesebb
+a három közül. A három kérő közül egy sem tudta a másikról, hogy az is
+szeretné az asszonyt, mert mindegyik máskor járt az asszonyhoz, de mind
+a három egyformán sürgette az asszonyt, hogy adjon már feleletet a
+kérésükre. Egyszer mit gondolt, mit nem az asszony, nem tudom magam se,
+de elhivatta mind a három kérőjét egyszerre.
+
+Legelőbb Bőrnyúzó jött el, de hogy el ne vétsem a dolgot, – még az előtt
+az asszony egy mély sírgödröt ásott az udvaron s mellé leterített egy
+szemfedőt. Mikor meglátta az asszony, hogy jön Bőrnyúzó, elkezdett
+sírni, jajveszékelni, hogy az alig győzte kérdezni, mi történt vele.
+Nagy sírással mondja az asszony, hogy egy hete, hogy eltemette az apját
+ebbe a sírba, de az kiszállott belőle boszorkány képében.
+
+– Ha szeretsz engem, – mondotta Bőrnyúzónak, – takaródz be ebbe a
+szemfedőbe, feküdj belé a sírba s maradj ott három óra hosszat, hogy, ha
+visszajön az apám, mást találjon benne s ne jöjjön többet rémítgetni
+engem!
+
+– Megteszem, hogyne tenném, te érted még a tengerbe is belé ugornék, –
+mondotta a szerelmes Bőrnyúzó – s egy perc alatt lent feküdött a sírban.
+
+Alighogy lefeküdt Bőrnyúzó, jött Mézcsurgató. Hát azt is nagy sírással
+fogadja az asszony s mikor kérdezi, hogy miért van úgy búnak ereszkedve,
+azt mondja neki az asszony:
+
+– Hát hogyne búsulnék, bánkódnék, mikor az apám a sírjában boszorkánnyá
+változott s úgy félek tőle, hogy a hideg is kiráz. Tedd meg, kedves
+Mézcsurgató, a kedvemért, s állj ide egy nagy kővel a sír mellé s ha
+megmozdul, üsd agyon, mert addig nem lesz nékem nyugvásom!
+
+Megtette Mézcsurgató, hogyne tette volna meg az asszonyért, fogott egy
+nagy követ, odaállott a sír mellé s le nem vette róla a szemét a
+boszorkányról.
+
+Nemsokára megérkezett Cserzővarga is. Hát azt is nagy jajveszékeléssel
+fogadja az asszony s mikor megkérdezi, hogy mi baja, azt zokogja sűrü
+könnyhullatással az asszony:
+
+– Jaj, édes Cserzővargám, nagy az én bajom, csak te segíthetnél rajta.
+Nézd azt a sírt, abba temettem egy hete az apámat, de egy ellensége
+boszorkány képében kiásta a sírját s most nem hágy nyugtot szegénynek.
+Ha volna merszed hozzá, hogy ki vedd a sírból, bizony meghálálnám!
+
+Bezzeg Cserzővarga se volt rest, odaszaladt a sírhoz, kihúzta belőle
+Bőrnyúzót, s hej, uccu neki! rohant utánuk Mézcsurgató a nagy kővel,
+mert azt hitte, hogy két boszorkány lett az egyből, de Bőrnyúzó se
+engedte csak úgy elvitetni magát, meg volt ijedve szörnyen, hogy no,
+most elérkezett a végső órája, mert viszi a boszorkány – s ő bizony,
+fogta a szemfedőt s egy perc alatt ledobta magáról.
+
+No, volt csudálkozás, mikor megismerték egymást!
+
+– De mondd csak, édes szultánfi, – fordult a pacsirta a legényhez – mit
+gondolsz, ki érdemli meg leginkább az asszonyt a három közül? – Én azt
+gondolom, hogy Cserzővarga volt a legbátrabb a három közül.
+
+– No bizony, Mézcsurgató fáradozott a legtöbbet, én azt hiszem, –
+mondotta a szultánfi.
+
+Amint így vitatkoznak, megint megmérgelődik a szultánleány, hogy szegény
+Bőrnyúzóra, aki három órán át ott feküdött a sírban, senki se gondol s
+közbekiáltott nagy hirtelen:
+
+– No, ti ugyan jól osztjátok az igazságot! Bőrnyúzó volt a
+legállhatatosabb s mégis mindig a másik kettőről beszéltek!
+
+Vitték megint nagy örömmel a hírt a szultánnak, hogy ismét megszólalt a
+leánya, de bizony, még harmadikszor is fel kellett mennie a
+szultánfinak, mert a szultánkisasszony megkötötte magát, hogy ő bizony,
+ha még egyszer meg nem szólaltatják, nem lesz a szultánfi felesége.
+
+Mikor hazaért a legény a pacsirtájával, ismét gondolkodni kezdett, hogy
+vajjon miket mondjon a leánynak, de bizony nem hagyta a pacsirta, hogy
+sokat törje a fejét rajta, hanem azt mondotta neki:
+
+– A szultánkisasszony nagy haragjában összetörte a szekrényt, hát ma
+tedd a kalickámat az ajtó sarka mellé, a többire ne gondolj.
+
+El is mennek estére kelve, de akármennyit beszélt a szultánfi, még csak
+meg se mukkant a szultánkisasszony. Odafordult aztán az ajtófélfához s
+így szólt:
+
+– Mesélj valamit nekem, ajtófélfa, mert a szultánkisasszonyt ugyan hiába
+faggatom.
+
+A pacsirta nem is kérette sokat magát, hanem elkezdett mesélni:
+
+– Volt egyszer egy asztalos, egy szabó, s egy szofta (diák.) Elment ez a
+három pajtás együtt vándorolni s első este egy kis vendéglőbe tértek s
+ott egy szobácskába lefeküdtek. Hajnalfelé felébredt az asztalos, s mert
+nem tudott tovább aludni, felkelt s ott a szobában széthullott
+fadarabokból egy leány alakot faragott, aztán mert a munkában ismét
+elálmosodott, lefeküdt megint.
+
+Nemsokára felébred a szabó, az is felkel s mikor meglátja a szobában a
+fababát, mit gondolt, mit nem, összeszedett egy csomó rongyot s szép kis
+ruhát varrott neki. Aztán ő is visszafeküdött az ágyba.
+
+Alig hogy elaludt, felkelt a szofta is, s hát amint meglátja a szép
+fababát, úgy megtetszik neki, hogy letérdepelt a szoba közepére s úgy
+kérte Allahot, hogy ebbe a szép testbe lelket is adjon. Meg is hallgatta
+az imádságot Allah, s olyan lelkes emberré tette a fababát, hogy a
+szoftának csak elállott a szeme-szája a nagy csudálkozástól. Nem sokáig
+bámulhatta a szép leányt, mert nemsokára felébredt a szabó meg az
+asztalos s hát azoknak is úgy megtetszett a leány, hogy mindegyik
+magának akarta.
+
+– Mondd meg hát, szultánfi, – kérdezte a pacsirta – kié legyen a leány?
+
+A szultánfi a szabónak ítélte a leányt s amint ott huzakodnak,
+vitatkoznak, megszólal nagy mérgesen a szultánkisasszony:
+
+– Hát ti igazán bolondok vagytok? Ha a szofta nem imádkozott volna a
+lélekért, kinek kellett volna egy rongyos fababa!? Őt illeti meg, senki
+mást a leány.
+
+A szultánfinak sem kellett több! Nagy boldogan szaladt a szultánhoz,
+hogy harmadszor is megszólalt a leánya. De az se vonakodott már többet,
+mert szó, ami szó, megtetszett neki is a legény. Hazamentek a fiu
+szüleihez s ott olyan lakodalmat csaptak, hogy tizennégy napig még a
+kutyák is bort ittak.
+
+[Illustration: – Hát, ti igazán bolondok vagytok?]
+
+A vén asszonyt, akinek a szultánfi eltörte a korsaját, felhivatták a
+palotába s ott élt élete végeig. Jó dolga vót, míg meg nem hót, jó
+bizony!
+
+
+
+
+A feltámadott asszony.
+
+(Maláji mese.)
+
+Élt Kazam városában egy ember s annak gyönyörű szép felesége. Ez az
+ember rendkívül szerette a feleségét, de annyira szerette, hogy az ő
+szeretetének párja nem volt messze földön. Haj, Istenem, mely nagy gyász
+érte ezt az embert! Mikor a legboldogabbnak gondolta magát, akkor
+szállott le a halál angyala az ő gyönyörű szép feleségéért. Jöttek az
+atyafiak, szomszédok, jó barátok, vigasztalták az embert, de hiába,
+ráborult a felesége holt testére s nem tudták onnan elszakasztani. Mult
+nap, nap után s nem volt arra lelke, hogy a feleségét eltemettesse.
+
+– Mit gondolsz? – mondották az emberek – hiszen már oszladozik a
+feleséged teste. Temettesd el!
+
+– Nem, nem, nem temetem el, – mondotta az ember – s ha el kell temetni,
+temessetek el engem is vele.
+
+– Azt nem tesszük, – mondották az emberek – hogy temetnénk el mi
+tégedet, mikor élsz?!
+
+– Ha nem temettek el, – mondotta az ember – akkor tegyétek a feleségem
+holttestét egy csolnakba. Eresszétek a csolnakot a tengerre, de a
+csolnakba én is beleülök, vele megyek: hadd pusztuljak el a tengeren.
+
+Hiába beszéltek az emberek, nem tudták eszére téríteni szegényt.
+Csolnakba fektették a holttestet; ő meg beleült. A csolnakot ellökték a
+parttól s egyszerre csak eltünt szem elől. Nem látta senki.
+
+Ment, ment a csolnak a tengeren s a szegény ember csak sírt, sirdogált
+folyton, keservesen, szakadott a könnye, mint a záporeső. És kesergett
+folytonosan: Miért, hogy miért kellett meghalnia az ő feleségének?! S
+íme, amint így kesergett, sirdogált a szegény ember, egyszerre csak
+valami mennyei szózat hangzott feléje:
+
+– Óh, te fiatal ember, aki annyira szereted a te feleségedet! Valóban,
+nagy a te szerelmed, valóban, nagy a te hűséged, csudálatosan nagy.
+Hallgass hát ide: add át életednek a felét a feleségednek és ő azonnal
+életre fog kelni. Még 40 esztendőd van, oszd el vele. Adj át huszat a
+feleségednek, marad még húsz a te számodra.
+
+Fölnézett az ember az égre s mondotta:
+
+– Neki adom az életem felét, csak támadjon fel újra az én feleségem.
+
+Ahogy ezt mondotta, abban a pillanatban felnyilt az asszony szeme.
+Mosolyogva ült fel a csolnakban. Szép volt, gyönyörű volt. Szebb volt,
+gyönyörübb volt, mint annak előtte. A csolnak pedig csak ment tovább,
+tovább s egyszerre csak elért egy szigetre. Annál a szigetnél szoktak
+kikötni a hajók, hogy vizet vegyenek fel. Kiszállottak a szigetre, egy
+fa alatt szépen letelepedtek s ott éltek, éldegéltek nap, nap után.
+Hanem munkához kellett látni, merthogy a semmiből nem élhettek. Munkához
+is láttak. A férj dolgozott reggeltől estig. Meg is szerezte a
+mindennapit. Egyszer aztán szörnyen elfáradott az ember. Fejét felesége
+ölébe hajtotta s elszundikált. Aludott mélyen, amikor egy hajó kötött ki
+a szigetnél. A hajóból kiszállott a kapitány s véletlenül arra ment,
+ahol az asszony ült. Odament egyenesen az asszonyhoz. Nézte, nézte;
+szörnyen megtetszett neki s kérdezte tőle:
+
+– Ki ez az ember, aki a te öledben fekszik?
+
+– A férjem, – felelt az asszony.
+
+Mondotta a kapitány:
+
+– Ej de csunya, lerongyolódott ember felesége vagy te! Nem tudod, hogy
+milyen szép vagy? Nem láttad soha a te szép arcodat? Nézd meg a víznek a
+tükrében, hasonlítsd össze az urad arcával. Hogyan élhetsz vele?
+Hallgass ide: jer én velem. Gazdag vagyok, előkelő ember vagyok. Nézd
+meg az arcomat, ugyebár szép vagyok? Hagyd itt ezt az embert, légy az én
+feleségem.
+
+Az asszony nézte, nézte a kapitányt, aztán el kezdett gondolkozni:
+
+– Bizony, – gondolta magában – ez csakugyan szép ember s úgy látszik,
+gazdag ember is. Itt hagyom az uramat, vele megyek.
+
+Amit gondolt, azt meg is mondotta mindjárt:
+
+– Jól van, veled megyek, követlek.
+
+Szép csendesen letette az ura fejét a földre, aztán elment a
+kapitánnyal, beszállott a hajóra. Ahogy beszállott, a hajó azonnal el is
+indult. Alig ment el a hajó, felébredt az ember. Körülnéz, keresi a
+feleségét. Nem látja sehol. Bejárja, beszaladja a szigetet, kiabál:
+semmi válasz. Nincs, nincs, való igaz! Eltünt a felesége! Aztán
+egyszerre csak a nagy messzeségben meglátott egy hajót.
+
+– Bizonyosan azon a hajón ment el, – gondolta magában. – S nagy lett az
+ő szívének a szomorusága. Búsan bolyongott a tenger partján s mind azon
+imádkozott, hogy bárcsak jönne egy másik hajó, hogy utánna mehetne a
+hűtlen asszonynak. Isten meghallgatta kívánságát, íme, jött egy másik
+hajó, kikötött az is a szigeten, hogy vizet vegyen fel. Ennek a hajónak
+is a kapitánya kiszállott a szigetre s megkérdezte:
+
+– Hát te miért vagy olyan szomorú? Mi történt veled?
+
+– Óh, uram, nagy az én esetem, – kesergett az ember s elmondotta az ő
+történetét.
+
+– Ne búsulj, – mondotta a kapitány – gyere csak, ülj fel az én hajómra,
+majd utólérjük mi azt a hajót.
+
+– Óh, uram, szolgád leszek egész életemre, – hálálkodott az ember. Azzal
+felült a hajóra s az indult is nyomban. Csak úgy repült a hajó a sík
+tengeren s csakhamar utólérte a másikat. Egymás mellett haladott a két
+hajó. Egyszerre érkeztek a kikötőbe. Ahogy horgonyt vetettek, mondotta a
+kapitány az embernek:
+
+– Na, most eredj át a másik hajóra s keresd meg ott a feleségedet,
+aztán, ha megtalálod, jelentjük a dolgot a kikötő-parancsnoknak: az majd
+igazságot tesz.
+
+Általment az ember a másik hajóra, elvegyült a hajósnép között. Kereste,
+vizsgálta mindenfelé, hogy megláthatná-e a feleségét. Aztán egyszerre
+csak betekintett egy kis ablakon s hát íme, ott volt az asszony!
+
+– Itt a feleségem, – mondotta a kapitánynak.
+
+– Bizonyosan a te feleséged? – kérdezte a kapitány.
+
+– Az enyém, az enyém, – mondotta az ember.
+
+– Hát akkor gyere velem. Megyünk a kikötő-parancsnokhoz.
+
+Mentek a kikötő-parancsnokhoz s ott a kapitány elmondotta, hogy mi
+történt ezzel az emberrel. Kérdezte a parancsnok:
+
+– Bizonyos vagy abban, hogy a te feleséged az, akit a hajón láttál?
+
+– Óh, uram, tökéletesen bizonyos vagyok abban. Láttam. Saját szememmel
+láttam, nem csalódtam.
+
+– Ha úgy van, akkor jól van, – mondotta a parancsnok – mindjárt
+idehozatom s igazságot teszek.
+
+A parancsnok egyszeribe küldötte a szolgáit, hogy hívják oda a
+kapitányt. Jött is a kapitány mindjárt; mélyen, alázatosan meghajolt a
+parancsnok előtt. Közben megjöttek a bírák is, akiket a parancsnok
+hivatott s most a parancsnok kérdezte a kapitányt:
+
+– Ki az az asszony, kapitány, aki a te hajódon van?
+
+Felelte ez:
+
+– Ez az asszony az én feleségem. Fiatal ember voltam még, amikor
+feleségül vettem.
+
+Mondotta a parancsnok:
+
+– Ez a fiatal ember pedig, aki itt áll, azt mondja, hogy az az asszony
+az ő felesége s hogy te tőle elraboltad.
+
+– Óh, uram, óh hatalmas parancsnok, – mondotta a kapitány – még igen
+fiatal voltam, amikor ezt a nőt feleségül vettem. Más feleségem nem is
+volt soha.
+
+– Mit szólsz ehhez? – fordult a parancsnok a férjhez. A kapitány azt
+mondja, hogy ez az asszony mindig az ő felesége volt.
+
+Mondotta a férj:
+
+– Ő azt mondhatja, uram, de hivasd ide az asszonyt. Kérdezd meg tőle,
+hadd mondja meg ő, melyiknek a felesége. És elbeszélte újra az ő
+történetét kezdettől végig.
+
+A bírák nagy álmélkodással hallgatták a beszédét s parancsolták a
+kapitánynak, hogy egyszeribe hozza ide az asszonyt. A kapitány elment
+vissza a hajójára s mondotta az asszonynak:
+
+– Hallod-e, most el kell jönnöd a bírák elé s vallomást kell tenned,
+hogy kinek vagy a felesége. Mondjad, hogy mindig az én feleségem voltál;
+ne hagyj engem hazugságban!
+
+– Ne félj semmit, – biztatta az asszony.
+
+Mentek egyenesen a parancsnok elé s ahogy oda megérkeztek, mondotta az
+egyik bíró:
+
+– Asszony! Mondjad az igazságot: e két ember közül melyik volt elébb a
+te urad?
+
+Felelt az asszony:
+
+– Az én uram mindig ez a kapitány volt, senki más.
+
+– Nos, fiatal ember, – fordult a bíró a férjhez – mit szólsz ehhez?
+
+Felelet helyett a férj az asszonyhoz fordult s kérdezte tőle:
+
+– Hát te csakugyan sohasem haltál meg? Nem igaz, hogy én nagy
+szeretetből megosztottam veled az életemet? Hogy negyven esztendőre
+szabott életemből huszat neked ajándékoztam?
+
+Az asszony összecsapta a kezét:
+
+– Óh, halljátok, urak, hogy folyik a hazugság ennek az embernek a
+szájából? Hát lehetséges az, hogy halott feltámadjon? Hallottatok ti
+ehhez hasonlót valaha, amit ez a hazug ember beszél?
+
+Mondották a bírák egy értelemmel:
+
+– Az asszonynak igaza van. Hogyan mondhatsz te, ifjú ember, olyat, hogy
+halott újra feltámadjon? Most már nyilvánvaló, hogy ez az asszony a
+kapitány felesége és nem a tied.
+
+Akkor meg a kapitány szólalt meg, aki az asszonyt elrabolta s mondotta:
+
+– Mit érdemel az olyan ember, azt kérdem én, aki másnak a feleségét el
+akarja rabolni? Mert ez az ember nem akar egyebet: el akarja rabolni az
+én feleségemet.
+
+A bírák a férjhez fordultak most s mondották neki:
+
+– Hallod, mit mond a kapitány? Bizony, súlyos ítéletet érdemel az olyan
+ember, aki a más feleségét el akarja rabolni.
+
+A férj erre az asszonyhoz fordult s mondotta elkeseredett szívvel:
+
+– Óh, te hűtlen, te áruló asszony te! Hátha te csakugyan nem akarsz az
+én feleségem lenni, ha inkább akarod a kapitányt, mert annak van aranya
+s ezüstje, ám legyen, de akkor vissza is veszem tőled azt a húsz évet,
+amit neked ajándékoztam.
+
+Ezzel felemelte a kezét s imádkozott fennhangon:
+
+– Óh, egek ura, királya, mindenható Úr, te, aki mindenütt jelen vagy s
+mindent látsz, hozzád könyörgök: add vissza nekem az én éveimet, mert ez
+az asszony tagadja, hogy én az ő férje vagyok!
+
+És halljatok csudát, mi történt ebben a pillanatban!
+
+Az történt, hogy az asszony holtan rogyott össze. Most már látták a
+bírák, hogy kinek részén az igazság. Nagy felháborodással szólították be
+a szolgákat s parancsolták nekik: – Fogjátok meg a kapitányt, vigyétek
+ki s kövezzétek meg. Nem érdemel mást az olyan ember, aki más feleségét
+elrabolja.
+
+Megragadták a szolgák a kapitányt, kivitték az udvarra, megkövezték,
+azután ami vagyona volt, annak a felét odaadták a férjnek, felét adták
+az állam kincstárának, a hajóját pedig a város öreg embereinek.
+
+
+
+
+Bar Kappara.
+
+(Zsidó mese.)
+
+Élt valahol, nagy tengernek a partján, egy igen gazdag zsidó ember, Bar
+Kappara volt a neve. Elment egyszer Bar Kappara a tenger partjára, ott
+sétálgatott, nézegette a tengert, s hát csak fut be a kikötőbe egy
+rengeteg nagy hajó, de mielőtt parthoz érne, nekifut egy nagy sziklának,
+s úgy össze-vissza törött, hogy egy perc mulva csak a deszkája úszkált
+szerteszét a vizen. Hej, lett nagy ordítozás a hajó népe között! Ott
+úszkáltak, vergődtek, fuldoklottak a tengerben, s nyujtogatták a
+karjukat a part felé, hátha segítség jönne onnét?
+
+Nosza, neki, a parton állók sem tátották el a szájukat, hanem futottak
+ki erre, ki arra, az egyik kötélért, a másik csolnakért, sokan ruhástól
+is beléugrottak a vízbe, hogy csak segíthessenek a szerencsétleneken.
+
+Bar Kappara sem gondolkozott sokat, hanem beleugrott a vízbe, s úszott
+nagy igyekezettel a hajó felé. Ott lubickolt, nem messze a sok
+szertehullott deszkától egy ifju ember, el-elmerült, majd ismét
+felvetette egy hatalmas hullám, afelé igyekezett Bar Kappara, s jó
+szerencsére épen akkor érkezett, mikor a szerencsétlent feléje sodorta a
+haragos hullám. Megfogta jó erősen, s nagy üggyel-bajjal, kievickélt
+vele a partra. Meg sem állott a parton, hanem a karján hazavitte a
+halottnak tetsző ifjat, otthon lefektette a saját ágyába, úgy
+melengette, élesztgette sokáig.
+
+[Illustration: Hazavitte a halottnak tetsző ifjat.]
+
+Végre kinyitotta szemét az ifju, s Bar Kappara elmondotta neki, hogy
+Isten milyen csudásan mentette meg a haláltól őt egyedül, mert a hajó
+többi embere mind egy szálig odaveszett. Aztán megkérdezte tőle:
+
+– Ki vagy te, s hol lakol?
+
+– A római császár nagyobbik fia vagyok, – felelt az ifju – tengeri
+utazást tettem az embereimmel, s most Isten tudja, hogyan, s mikor jutok
+haza. Pénzem, kincsem elsülyedt, az embereim odavesztek, amíg az apám
+elküldhetné számomra a pénzt, éhen veszhetek itt.
+
+De Bar Kappara nem hagyta ám, hogy sokáig szomorkodjék a herceg. Szép
+selyemköntöst hozatott be a szolgáival, abba felöltöztette, három
+gyönyörű pejparipát kivezetett az istállójából, s oda vitte azokat is a
+herceg elé.
+
+– Ne búsulj, fenséges herceg azon, hogy hogyan kerülsz haza. Itt van ez
+a három ló, az egyiket használd te magad, a másik kettőn két hű szolgám
+fog hazáig kísérni. Hogy valamiben szükséget ne lássatok az úton, nesze,
+itt van egy zacskó arany, ennyi elég lesz addig, amíg haza nem értek.
+
+A herceg nagy örömében azt sem tudta, hova legyen, sírt is, nevetett is
+egyszerre, aztán megölelte a megmentőjét, s így szóllott hozzá:
+
+– Neked köszönhetem az életemet, te jó ember, most még haza is jutok a
+te jóvoltodból. Soha, míg élek, meg nem hálálhatom a te jószívüségedet,
+de azt megigérem neked, hogy, ha a császári korona valaha a fejemre
+kerül, a te jóságodat azzal jutalmazom, hogy minden zsidó emberrel jól
+fogok bánni.
+
+– Az Isten tartson meg jó szándékod mellett, ifju herceg, s kísérjen
+messzi utadon, hogy semmi baj ne érhessen, – mondotta Bar Kappara, s a
+míg láthatta a herceget, integetett utána.
+
+Az ifju herceg el is jutott sok vándorlás után Rómába, az édesapja
+házához. Hej, örvendtek, s szörnyülködtek eleget, amíg elmondotta, hogy
+milyen nagy veszedelemben volt, s mint szabadult meg! Azt is elmesélte,
+hogy milyen jóságos volt hozzá az a zsidó ember, aki megmentette. Örült
+a császár a fia menekülésének, csak egy nem tetszett neki, az, hogy
+miért épen zsidó embernek kellett kihúzni a vízből a fiát s olyan
+kegyesnek lenni hozzá! Nem szerette a zsidókat: ha jót, ha rosszat
+hallott róluk, mindegy volt neki.
+
+– No, fiam, ha zsidó ember mentette meg az életedet, s az küldött haza,
+– mondotta a császár a fiának – hamar küldd vissza az embereit és küldd
+vissza a pénzt is neki, mert nem akarok zsidó embernek sokáig tartozni.
+Még eljönne érte s követelné rajtad.
+
+Nem tetszett az ifju hercegnek az ilyen beszéd, de mit tehetett volna,
+utnak eresztette az embereket s a pénzen kívül gyönyörű ajándékokat is
+küldött Bar Kapparának, mégpedig udvari emberek által.
+
+Mikor a küldöttek megjelentek Bar Kappara udvarán, gondolta mindjárt,
+hogy valami nagy úr küldhette őket, s meg is kérdezte tőlük:
+
+– Kinek a házától jöttök ilyen pompával?
+
+Azt felelték a küldöttek:
+
+– A római herceg küldött minket hozzád, azzal az izenettel, hogy ez az
+ajándék, amit itt küld, nem fizetség a te jóságodért, azt sohasem
+hálálhatja meg neked, de ismét megfogadja, amint a fejére teszik a
+császári koronát, a zsidóknak nem lesz bántódásuk többé!
+
+De Bar Kappara így szólt:
+
+– Ha a herceg megjavítja az én testvéreim sorsát, én nem kivánok semmi
+ajándékot tőle, vigyétek vissza.
+
+Hiába bizonygatták az emberek, hogy szigoruan rájuk parancsoltak, hogy
+semmit se vigyenek vissza, Bar Kappara nem fogadott el semmit, hanem még
+megajándékozta aranygyűrükkel, karperecekkel s egyéb drágaságokkal őket.
+Nem tehettek egyebet, vissza kellett fordulniok a császár udvarába.
+
+Elmesélték a küldöttek, amikor hazaértek, hogy hogyan s mint jártak, nem
+hogy a zsidó ember fogadott volna el tőlük valamit, sőt még az
+ajándékozta meg őket. Megörült ennek a fiatal herceg, de bezzeg,
+dúlt-fúlt magában a császár! Hogy őt egy zsidó így csúffá meri tenni!
+Nagy haragjában azzal fizetett Bar Kappara nagylelküségeért, hogy
+megtiltotta a zsidóknak az ünnepek megtartását, s ha valaki mégis meg
+merné tartani, elrendelte, hogy azt halállal büntessék.
+
+Hej, Istenem, imádkoztak, könyörögtek eleget a zsidók, hogy fordítsa meg
+a császár akaratát az Isten, de mikor látták, hogy hiába imádkoznak,
+elküldtek egy csomó embert rengeteg ajándékkal a római császárhoz, hátha
+akkor enged majd nagy haragja. De bizony, ebben is csalódtak szegények!
+A gőgös császár még színe elé se bocsátotta őket, úgy kellett
+hazamenniök, ahogy eljöttek.
+
+Mikor Bar Kappara látta, hogy a császár szíve semmiképen meg nem
+könyörül a szegény zsidó népen, elhatározta, hogy elmegy Rómába a
+császár színe elé, s megpróbálja, hátha ő majd megindítja szívét azzal,
+hogy ő mentette meg a fia életét. Fel is szedelőzködött s elment Rómába.
+
+Alig hogy odaért, a tudósok mind elébe jöttek, s nagy tisztelettel
+fogadták, mert nemcsak gazdagságáról s jóságáról, de bölcsességéről is
+híres volt. Mikor megtudták a tudósok, hogy miben jár, azt tanácsolták
+neki, hogy elébb a herceghez menjen s annak a pártfogását kérje, az még
+talán meg tudja az apja szívét puhítani.
+
+– Ha pedig pénzre lenne szükséged, bölcs Bar Kappara, hogy célodat
+elérd, – mondták a tudósok – akkor csak fordulj hozzánk, majd
+megsegítünk mi téged.
+
+– Ha Isten úgy akarja, – felelte Bar Kappara – akkor pénz nélkül is
+sikerül az, amit akarok, s így nincs pénzre szükségem. Azt hiszem, az
+ifju herceg szívesen fogad s könyörögni fog érettünk.
+
+Felöltözött Bar Kappara díszes ruhájába s elment a herceg palotája elé.
+Az őrnek azt mondotta:
+
+– Mondd meg a hercegnek, hogy egy zsidó akar ő fenségével beszélni.
+
+Mikor a hercegnek megmondták az üzenetet, gondolta, hogy maga elé se
+ereszti azt a zsidó embert, bizonyosan könyörög az is, hogy puhítsa meg
+az apja szívét. Mintha bizony ő nem eleget kérte volna már, de mikor még
+neki se akarja megtenni! De aztán eszébe jutott, hogy mégis beereszteti
+a zsidót, hadd lássák legalább, hogy ő nem gyűlöli őket úgy, mint az
+apja.
+
+Be is engedték Bar Kapparát, s bizony, a herceg meg sem ösmerte
+megmentőjét, mert jó pár esztendő eltelt azóta, hogy elváltak egymástól.
+
+Bar Kappara levetette térdre magát s könnyek között így szólott a
+herceghez:
+
+– Fenséges herceg, indítsd meg az édesapád szívét, hogy vonja vissza a
+mi fejünkről azt a szigorú törvényt, amit hozott. Gondolj arra is, amit
+ígértél nekem, amikor kimentettelek a vízből, hogy én érettem jó leszel
+minden zsidóhoz.
+
+Felugrott a herceg ülőhelyéből nagy lelkendezéssel, amint meghallotta,
+hogy Bar Kappara az, aki a lábánál könyörög, fölemelte, maga mellé
+ültette, s olyan szívesen bánt vele, hogy egy herceg is megirigyelhette
+volna. De Bar Kappara nemsokára ismét megszólalt:
+
+– Fenséges herceg, igaz, hogy nagy boldogságot szereztél nekem azzal,
+hogy hozzám, az egyszerű zsidó emberhez ilyen jólelkű vagy, de mégis
+arra kérlek, bocsáss el most engem, mert amikor a testvéreim ilyen nagy
+bajban vannak, nem illik, hogy én ilyen tisztességben részesüljek. Menj
+és kérd atyádat, s a zsidók Istene meg fog jutalmazni téged nemes
+tettedért.
+
+– Igazad van, megyek, – felelt a herceg – s bátran szembeszállok az
+apámmal a ti jóvoltotokért.
+
+Míg Bar Kappara a hercegnél volt, nagy izgalommal várakoztak rá a római
+zsidók, s amikor meglátták, faggatták, kérdezték, hogy mire ment a
+hercegnél. Bar Kappara azt válaszolta nekik:
+
+– Azt gondolom, kedves testvéreim, hogy jóra fordul a mi szomorú
+sorsunk, de azért ne bízzuk el magunkat, hanem imádkozzunk, hogy az
+Isten megszánjon bennünket.
+
+A zsidók szerettek volna többet is megtudni, de Bar Kappara, egy szó nem
+sok, annyit se szólott hozzájuk, hanem elment a templomba, s buzgón
+imádkozott.
+
+A fiatal herceg ezalatt elment az apjához, s meghívta másnapra ebédre
+magához, hátha ott majd könnyebben rá tudja beszélni, hogy kegyelmes
+legyen a zsidókhoz. Alig hogy letelepedtek az asztalhoz, megjelenik Bar
+Kappara a palota előtt, s kéri az ajtónállót, hogy eressze be a
+herceghez.
+
+– Dehogy eresztelek, dehogy eresztelek, – mondta az ajtónálló – épen
+most ebédel a herceg.
+
+– Ne törődj vele, engedj be, – mondta Bar Kappara, s hogy megindítsa a
+szolga szívét, egy aranygyűrüt adott neki.
+
+– Ha száz aranygyűrűt adnál, akkor sem engedhetnélek be, mert itt van az
+öreg császár, az nem szenvedheti a zsidókat, s a fejemmel fizethetném
+meg az aranygyűrüdet.
+
+Akkor csak azt kérte Bar Kappara, hogy egy levelet vinne be a herceghez.
+Ha elfogadja a herceg, jó, ha nem, úgy elmegy onnan, hogy senki meg nem
+látja.
+
+Megtetszett az aranygyűrü a szolgának, szerette volna megszolgálni, hát
+bevitte a levelet.
+
+Hej, megijedt a herceg, mikor a levelet elolvasta! Gondolta magában: Ha
+beeresztem a zsidót, az apám bizonyosan itt hagyja az ebédet, mert nem
+állhatja őket. Ha nem, akkor meg megsértem az életem megmentőjét. Én
+bizony, inkább beeresztem a zsidót, legalább a szívem szerint
+cselekszem. Hátha az édesapámnak is meglágyul a szíve, ha meglátja
+szemtől-szembe a fia megmentőjét?
+
+Ki is adta a parancsot, hogy eresszék be a zsidót.
+
+És bement Bar Kappara, nagy alázatosan leborult a császár lábához s
+kegyelemért könyörgött, hogy a szegény testvérei sorsán könnyítsen
+valamit a császár. De alig fejezte be könyörgését, a fiatal herceg
+felállott az asztaltól, maga mellé ültette, s aztán így szólott az
+apjához:
+
+– Édes jó apám, ez a zsidó ember az, aki megmentett a bizonyos haláltól.
+Én szeretettel és tisztelettel tartozom neki, s meg akarom jutalmazni
+bátorságáért. Az egyetlen méltó jutalom az lenne, ha te visszavonnád
+szigorú parancsodat, melyet a zsidókra küldöttél; tedd meg hát, gondolj
+arra, ha ez a jó ember meg nem menti az életemet, nem állanék itt
+előtted, de még az sem lenne, aki utódod legyen az uralkodásban.
+
+[Illustration: – Édes jó apám, ez a zsidó ember az, aki megmentett a
+bizonyos haláltól.]
+
+Nagy haragra gerjedt a császár, amikor hallotta a fia kivánságát, de
+aztán gondolkozóba esett, s eszébe jutott, hogy mi minden történhetett
+volna koronájával, birodalmával, ha a zsidó meg nem menti a fiát, s
+megjuhászodott egy kicsit.
+
+– No, édes fiam, teljesítem a kivánságodat. Ugy is nemsokára eljő az az
+idő, mikor minden alattvalóm a te kezedbe kerül. A zsidókat már most
+átengedem neked, csinálj velük azt, amit akarsz, csak én ne tudjak róla.
+
+– Neked pedig, zsidó, – fordult Bar Kapparához a császár – ezt az
+aranyláncot adom, jutalmul a fiam megmentéseért.
+
+Azzal felkelt az asztaltól s átment egy másik szobába.
+
+Bar Kappara eleget vonakodott, hogy így s úgy, ő neki elég jutalom az,
+ha a szigorú parancsot visszavonják, s nem kell még az aranylánc is, a
+császár nem engedte el anélkül, el kellett vinnie magával.
+
+No, volt öröm, mikor elmondta Bar Kappara, hogy vége a szenvedésnek. A
+zsidók nagy ünnepséget csaptak, s úgy tisztelték, ünnepelték őt, mint
+egy fejedelmet. Bar Kappara aztán hazatért, s nagy öregséget ért, de
+akkor is, azután is sokáig nem volt okuk panaszra a zsidóknak, mert amíg
+a fiatal herceg élt, nem esett semmi bántódásuk.
+
+
+
+
+A kőtörő.
+
+(Japán mese.)
+
+Réges-régen élt egy szegény ember, aki minden áldott nap kijárt a nagy
+sziklás hegyek közé, ott egy nagy csákánnyal egymásután fejtette ki a
+hatalmasabbnál-hatalmasabb kődarabokat, szállította be a városba az
+embereknek, hogy építsenek házakat belőle. Nem volt ember a falujában,
+aki nálánál ügyesebben tudott volna köveket fejteni, szívesen is vették
+tőle a városiak, s ő úgy, ahogy, szegényesen megélt a mesterségéből.
+
+Hosszú ideig élt így boldogan, sorsával megelégedetten a szegény ember,
+nem irígyelte a mások gazdagságát, eszébe se jutott, hogy az ő élete is
+folyhatna másként. Élt abban az időben egy szellem a hegyek között, s
+mit gondolt, mit nem, nem tudom, odatelepedett arra a sziklára, ahol a
+szegény ember dolgozott serényen s elkezdett beszélgetni vele.
+Össze-visszabeszélt mindenfélét, hogy alig győzte hallgatni a szegény
+kőtörő, hogy így s úgy, ő megsegíti varázslattal s olyan gazdaggá teszi,
+amilyenné csak akarja. Csóválta az ember a fejét, egy hangot se szólt,
+nem tetszett neki ez a különös dolog s otthagyta a szellemet. Ment be a
+városba, vitt egy csomó követ egy nagy, gazdag embernek, s hát, a mint
+ott bemegy a szobába, lát olyan sok szép dolgot, amilyent soha még csak
+álmában sem látott.
+
+Ettől a perctől fogva olyan nehéznek, s olyan szegényesnek tűnt fel a
+sorsa, hogy örökösen búslakodott, békétlenkedett magában. Egyszer csak
+felsóhajtott magában:
+
+– Ó, bárcsak gazdag ember lehetnék, s aludhatnék olyan ágyban, amelynek
+ezüstös függönye van, arany rojtok lógnak le róla!
+
+Egy hang szólalt meg a feje felett:
+
+– Meghallgattam a kívánságodat, ezentúl gazdag ember leszel!
+
+Nézett a szegény ember mindenfelé, hogy vajjon ki szól hozzá, de sehol
+senkit sem látott. Gondolta, hogy talán csak képzelődött, fogta a
+csákányát, s indult hazafelé, mert semmi kedve nem volt ma a munkához.
+Hát amint hazaért, szeme-szája elállott a csudálkozástól: a fakunyhó
+helyett, amelyben eddig lakott, ragyogó, tündöklő palota állott! Benyit
+a fényes palotába nagy boldogsággal a szegény ember, hát ott meg olyan
+ezüstös-aranyos ágy állott, amilyenre vágyakozott. Na, a szegény ember
+rögtön belé is feküdött, jól aludt, s reggelre még azt is elfelejtette,
+hogy valaha ő valamit dolgozott is. Henyélt egész nap, sétált le s fel
+egyik szobából a másikba, nézegetett ki az ablakon, s úgy töltötte el a
+napját. Erősen unalmas volt bíz ez, mert nem tudta, hogy s mint szokták
+eltölteni az idejüket a gazdag emberek, de segíteni nem tudott rajta.
+
+Egyszer nagy forró meleg nap volt, sütötte úgy a palotát a nap, hogy
+majd megsült benne a szegény ember, aztán kidugta a fejét az ablakon,
+hogy hátha egy kis friss szellőcske fujna arrafelé, s ím, éppen akkor
+robogott arra a herceg kocsija nagy büszkén, s a herceg feje felett egy
+aranyos napernyő tartott árnyékot.
+
+[Illustration: – Ó, bár csak gazdag ember lehetnék!]
+
+– Ó, bár én herceg lehetnék, – sóhajtott fel a kőtörő, – s lenne egy
+ilyen gyönyörű fogatom, meg ilyen aranyos napernyőm!
+
+– Kívánságodat meghallgattam, s teljesítem is! – hangzott ismét a hang,
+– légy ezentúl herceg!
+
+Úgy is lett, ahogy a szellem akarta, herceg lett a szegény kőtörőből,
+skárlát-piros ruhás, arany-sujtásos szolgák állottak sorfalat előtte, s
+mikor gyönyörű fogatával s az arany napernyővel kocsizni indult, a nép
+csak úgy tolongott utána, hogy megbámulja a gazdagságát. Büszke is volt
+a kőtörő a hercegségére, de, amint így kocsikázott keresztül-kasul a
+városon egész nap, hiába tartotta maga fölé az aranyos napernyőt, mégis
+csak keresztül törtek azon is a napsugarak, s napról-napra feketébb lett
+az arca. Mérgelődött erősen a szegény ember, hogy a nap mégis csak
+nagyobb úr őnála, s így sóhajtott fel:
+
+– A nap mégis csak hatalmasabb, mint én, ó, bárcsak én is az lehetnék!
+
+A hegy szelleme ismét megszólalt a feje felett:
+
+– Meghallgattam a kívánságodat, te léssz ezután a nap!
+
+Úgy is lett s a kőtörő boldogan küldte le égető sugarait a földre,
+perzselte ki hatalmas forróságával a zöld füvet, megrepesztette a
+földet, feketére sütötte a hercegek s a szegény emberek arcát. Boldog
+volt, mert úgy érezte, hogy most már igazán ő a leghatalmasabb a
+világon. De egyszerre csak egy felhő közeledett hozzá, eléje húzódott s
+ő nem látott többé semmit, nem küldhette le a sugarait a földre.
+
+– Hát ez a rongyos felhő hatalmasabb, mint én? – kiáltott fel dühösen, –
+nos, akkor felhő akarok lenni!
+
+– Kívánságodat teljesítem, – hangzott ismét a szellem hangja.
+
+Rögtön felhővé változott a kőtörő s ezentúl ott lebegett a nap és a föld
+között. Öntötte a vizet magából, s boldogan látta, hogy a hatalma
+mekkora; hogy a földön ismét virágzik és zöldellik minden a nagy
+forróság után. Öntötte, öntötte a vizet napokon, heteken át magából, a
+patakok kiáradtak a medrükből, elöntötték a vetéseket, elvitték a
+falvakat, s a felhő boldogan látta, hogy az ő hatalma elől semmi sem
+menekül meg. De egyszerre csak a sziklára pillantott, amelyen azelőtt
+oly szorgalmasan dolgozott, az állott szilárdan, megingathatatlanul
+magában. Csodálkozva kiáltott fel a felhő:
+
+– Hát a szikla erősebb, mint én? Ó, bárcsak azzá lehetnék!
+
+Ismét hallatszott a szikla szellemének a szava:
+
+– Teljesítem kívánságodat, légy szikla!
+
+Boldog volt most a szegény ember, nap sütése, eső esése őt meg nem
+zavarhatták, úgy érezte, hogy most igazán ő a leghatalmasabb a világon.
+Ám egy reggelen nagy ütéseket érzett a fején; odapillant, hát egy ember
+vágja a követ csákányával, s szakadnak le egymásután a kődarabok.
+Roppant félelem reszketett át minden részén, s szomorúan mondta:
+
+– Hát egy földi emberke hatalmasabb lehet, mint én? Ó, bárcsak még
+egyszer én is az lehetnék!
+
+– Légy hát emberré, ha úgy kívánod, – szólt ismét a szikla szelleme.
+
+Azzá is lett egy szempillantás alatt, s boldogan kezdte ismét fejteni a
+köveket a szikláról. Soha többé nem gondolt arra, hogy hatalmasabb
+legyen annál, a mi; szorgalmasan dolgozott, kemény ágyon aludt,
+fakunyhóban lakott, s mégis elégedett, boldog volt mindég. Sokszor
+hallgatódzott azután is, hogy vajjon nem szólítja-e meg ismét a szikla
+szelleme, de soha-soha nem hallotta többé a hangját.
+
+
+
+
+A féleszű Lull.
+
+(A Felső-Indus vidékéről.)
+
+Volt egyszer egy féleszű legény. Lull volt a neve. Ennek a Lullnak épen
+a születése napján halt meg az apja. Régi példabeszéd, hogy a fiu,
+akinek nincs apja, király az, mert azt tehet, amit akar. Na, még csak
+Lull lett igazán király! Mert Lullnak egy csipetnyi esze sem volt.
+Szegény anyja beszélhetett neki akármit, nem tudta meggyőzni az eszét.
+Ostobának született, ostoba maradott Lull. Hanem azért az anyja mégis
+csak anyja volt, szerette Lullt erősen s mind azon járatta az eszét, ha
+valahol egy ügyes feleséget találna neki.
+
+Volt a Lull anyjának egy huga, özvegy asszony, s annak egyetlen egy
+leánya. Lull anyja mindegyre eljárt a hugához s folyton mondogatta:
+
+– Hallod-e, hugom, neked van leányod, nekem van fiam. Látod, a két
+gyermekből egy párt csinálhatnánk!
+
+Mondotta a másik asszony:
+
+– Ugyan, mit gondolsz? Hogy adjam a leányomat ehhez a féleszű legényhez?
+Nem, édes néném, ezt nem tehetem.
+
+De a Lull anyja csak beszélt, beszélt tovább. Nem hagyta magát:
+
+– Lásd, te nekem édes testvérem vagy, ha még te sem adod a leányodat az
+én együgyű fiamhoz, hát ugyan ki adja más?
+
+Addig beszélt, addig könyörgött, míg végre is azt mondotta a huga:
+
+– Jól van, néném, nem bánom, küldd el a fiadat, majd meglátom. Beszélek
+vele. Lesz, ahogy lesz.
+
+Hazament a Lull anyja nagy örömmel s ahogy hazament, mindjárt vett
+mindenféle drága ruhákat, ajándékokat, azt általadta a fiának:
+
+– Eredj, fiam, vidd a nénédhez, add által a leányának: az lesz a te
+menyasszonyod. Az ám: a feleséged. Lull nem szólt semmit, csak röhögött.
+Vette a sok, drága, szép ruhát, a mindenféle ajándékot, ment a
+menyasszonyához s általadta neki, de szólni nem szólt semmit, csak ült
+egy helyben. Aztán, mikor este lett, szépen hazament. Elment másnap is a
+menyasszonyához. Elment harmadnap is. Minden nap elment, pedig hát a
+szokás szerint nem illett, hogy valaki minden nap elmenjen a
+menyasszonyához. Bizony meg is unták Lullt, de szörnyen megunták.
+Egyszer, amint Lull a menyasszonyától jött hazafelé, találkozik egy
+leánnyal. Ez a leány épen a kút mellett állott, akkor merte tele a
+dézsát vízzel, s fel akarta emelni a fejére.
+
+– Hallod-e, Lull, – szólította meg a leány – gyere ide, segélj nekem, te
+erős vagy szörnyen: emeld a fejemre ezt a dézsát. Lull odament, a leány
+azonban a szeme közé nevetett. El kezdett évődni vele:
+
+– Hát igazán vőlegény vagy te, Lull? Hát ilyen bolond legénynek is adnak
+leányt?
+
+Addig évődött, addig gúnyolódott a leány, hogy Lull bizony kifogyott a
+béketűrésből. Hirtelen megragadta a leányt, felemelte, megforgatta a
+levegőben s azzal belelódította a kútba. Aztán mintha semmi sem történt
+volna, szépen hazament.
+
+Ahogy hazament, kérdi az anyja tőle:
+
+– Hol voltál, Lull?
+
+– Ott voltam – felelt Lull – s annyit ettem, amennyi csak belém fért.
+
+– Hallod-e, Lull, – mondotta az anyja – nem volna szabad minden nap
+elmenned, amíg jegyes vagy. Látod, a leányok kinevetnek, tréfát űznek
+belőled s még vége szakadhat a mátkaságnak emiatt.
+
+– Tréfát űznek belőlem? – kérdezte Lull. – Hát hiszen egy leány már meg
+is próbálta, de meg is járta ám! Megfogtam a nyakánál fogva s belédobtam
+a kútba. Olyan halott az, tudom, mint a kő. S Lull akkorát kacagott,
+hogy csakúgy rengett belé.
+
+– Óh, jaj, mit cselekedtél, – sopánkodott az asszony – tudod-e, hogy
+ezért felakasztanak téged? Esze nélkül szaladott ki az asszony a házból.
+Épen sötét volt. Nem látta senki, szaladott egyenesen a kúthoz,
+leszállott a fenekére s nagy kínlódással a leány holttestét fölcipelte,
+aztán egy korsót megtöltött homokkal, azt a leánynak a nyakára kötötte s
+belédobta a folyóvizbe.
+
+Amint jött hazafelé az asszony, egyszerre csak megbotlik valamibe. Nézi,
+nézi, mi lehet. Tapogatja, hát egy kecskebaknak a hullája. Mit gondolt,
+mit nem, felvette a kecskebakot, vitte a kúthoz s beledobta; azzal
+szépen hazament. De az asszony félt erősen, hogy az ő bolond fia az
+egész világnak el fogja mesélni, mit csinált. Hogy megmentse a haláltól,
+össze-vissza gondolt mindent. Gondolt ide, gondolt oda, aztán
+elszaladott a boltba, vett egy nagy skatulya cukrot, azzal hazaszaladott
+s a cukrot az udvaron széjjelhintette. Akkor bement a szobába,
+szólította Lullt, aki már aludott javában:
+
+– Kelj fel, Lull! Kelj fel, Lull! Szaladj ki hamar. Láss csudát:
+cukor-eső esett.
+
+Lull egyszeribe kiugrott az ágyból, szaladott ki az udvarra, mert hát
+Lull erősen szerette a cukrot. Hiszen fel is szedte egyszeribe mind,
+amennyi cukor volt. Egyre-kettőre felhabzsolta.
+
+Közben a kútba vetett leánynak a házánál nagy volt a riadalom! Nem
+tudták elgondolni, hogy mi történhetett a leánnyal. Délután ment el
+hazulról a kútra, már rég sötét este s még mindig nincs itthon a leány.
+Elindult az egész ház népe, a szomszédság. Összecsődültek az emberek
+mindenfelől, tűvé tettek mindent, keresték erre, keresték arra, egész
+éjjel, de elmult az éjszaka, reggel lett, a leány nem volt sehol. –
+Bizonyosan megölte valaki, mert drága fülönfüggője volt, – mondották az
+emberek – s a holttestet valahol elrejtették.
+
+Épen arra járt Lull, hallja az össze-vissza beszédet, látja a nagy
+csődületet, odamegy s kérdi az embereket:
+
+– Hát itt mi történt?
+
+– Óh, Lull, – mondotta a leánynak az anyja – szegény kis leányom kútra
+ment vizért, még tegnap elment s azóta nem jött vissza. Keressük
+mindenfelé s nem találjuk.
+
+– Hát ezért óbégattok? – kérdezte Lull. – Hiszen én a kútba dobtam! Nem
+néztétek ott?
+
+Egyszeribe megragadták Lullt s vitték a kúthoz.
+
+– Gyere, Lull, gyere, mutasd meg.
+
+Amint mentek, útközben kérdezi az egyik:
+
+– Hát mikor dobtad a kútba?
+
+– Mikor? – mondotta Lull – bezzeg hogy tegnap este, amikor a cukor-eső
+esett.
+
+– Hiszen ez bolond, – mondották az emberek – mit töltjük vele az időt?
+
+De voltak, akik azt mondották:
+
+– Mégis csak menjünk a kúthoz, nézzünk bele, hátha csakugyan ott van a
+leány. Odanéztek a kúthoz s mondotta Lullnak a leány apja:
+
+– Na, Lull, szállj le a kútba, keresd meg a leányomat s ha ott van, hozd
+fel.
+
+– Jól van, – mondotta Lull – hát csak kössetek egy kötelet a derekamra.
+Én lemegyek és majd meglátjátok, hogy megtalálom.
+
+Jó, erős kötelet kötöttek Lull derekára, leeresztették a kútba, aztán az
+emberek körülállották, belenéztek s várták, hogy mi történik.
+
+Lull szépen leereszkedett a kútnak a fenekére, belemerült a vízbe,
+kezével-lábával tapogatódzott a kút fenekén. Aztán egyszerre csak
+valamibe megakadott a keze. Egyszeribe felbukkant a vízből és kikiáltott
+a kútból:
+
+– Hé, volt-e a leányotoknak két szarva?
+
+– Csak hozd fel a holttestet, – kiáltott le a szegény ember – majd
+meglátjuk.
+
+Lull ismét belemerült a vízbe, aztán egy kis idő mulva felbukkant s
+felkiáltott:
+
+– Mondjátok, volt-e a leánynak négy lába?
+
+De amikor ezt hallották, zúgolódtak, morgolódtak az emberek:
+
+– Mit töltjük itt az időt ezzel a bolonddal?
+
+De voltak, akik meg azt kiáltozták le:
+
+– Hát csak hozd fel a holttestet, Lull. Derék fiu vagy! Hozd fel! Mutasd
+meg.
+
+Lull harmadszor is lemerült a vízbe, de most sokkal tovább maradott a
+víz alatt, mint az elébb, utána nagy későre megint felbukkant s
+felkiáltott az embereknek:
+
+– Volt-e a leánynak hosszú farka?
+
+Na, de erre majd felvetette a méreg s a bosszúság az embereket.
+
+– Miért nem hozod fel a holttestet, te bolond?! S megfenyegették, hogyha
+mindjárt nem jön, agyonverik. Lull hirtelen lebukott a vízbe negyedszer
+is s most olyan sokáig maradott a víz alatt, hogy azt hitték az emberek,
+bizonyosan belefulladott; de nagy későre mégis csak felbukkant a feje s
+jó magasra tartotta a kecskebaknak a fejét a víz felett s torka
+szakadtából kiáltott a boldogtalan apának:
+
+– Na, mondjad, ez a te leányod?
+
+De hiszen még csak most lett hadd-el-hadd! Az embereket szinte széjjel
+vetette a méreg, a düh, a bosszúság. De voltak olyanok is, akik meg a
+kacagástól pukkadtak meg szinte. Nem tudták, mit mondjanak, mit
+gondoljanak, hova tegyék ezt a bolondot!
+
+– No, ez igazán szörnyű nagy ostobaság, – mondotta egy ember, a
+legkomolyabb valamennyi között – hogy ezt a sok drága időt
+elvesztegettük emiatt a féleszű miatt.
+
+Voltak, akik azt tanácsolták, hogy a kötelet húzzák a nyakára a
+bolondnak, fojtsák meg s hagyják ott a kútban. De a boldogtalan apa azt
+mondotta:
+
+– Ne, ne, hagyjátok szegény bolondot, ne bántsátok!
+
+Felhúzták Lullt a kútból, jól eldöngették s azzal Isten hírével
+elkergették.
+
+Amíg ez történt, Lullnak az anyja, szegény asszony, nagy gondban, nagy
+aggodalomban volt otthon. Temérdek kenyeret sütött, azt mind kiosztotta
+a szegények között s imádkozott az istenekhez, hogy irgalmazzanak az ő
+boldogtalan fiának. Hát csakugyan az istenek meg is hallgatták a szegény
+asszonynak az imádságát. Egyszerre csak Lull beállított épen,
+egészségesen, mintha semmi sem történt volna. Hej, hogy örült szegény!
+Mert ha bolond is volt Lull, mégis a napja volt az ő életének. Hanem,
+mikor kiörvendezte magát, akkor aztán elkezdette szidni Lullt:
+
+– Óh, te bolond, te, mit tettél?! Mit tettél! Látod, most elvesztetted a
+menyasszonyodat. Ki lesz a feleséged ezután?
+
+Mert hát közben ott járt az asszonynak a huga s azt mondotta:
+
+– Na, igazán szép dolgokat beszélnek a fiadról a faluban. Hogy nincs
+több olyan bolond kerek e földön, mint ő. Már bizony sajnállak, édes
+néném, de én az én leányomat nem adom a te bolond fiadnak! Már el is
+jegyeztem egy más emberrel.
+
+Igy lett vége a Lull mátkaságának. S nem is házasodott meg soha. Nem
+bizony, mert nem akadott leány, aki az ő felesége legyen, kerek e
+világon.
+
+
+
+
+A teve és a patkány.
+
+(A Felső-Indus vidékéről.)
+
+Egyszer egy teve megszökött a gazdájától. Ment, mendegélt magában
+úttalan-utakon, jobbra-balra, mindenfelé s amint ment, húzódott utána a
+kötőfék. Arrafelé járt egy patkány. Mit gondolt, mit nem a patkány,
+megkapta a kötőféknek a végét, aztán hirtelen a teve elé szaladott,
+mintha vezette volna. Mondotta is magában:
+
+– Lám, milyen erős vagyok én! Egy tevét vezetek!
+
+Hát csak mentek, mendegéltek, hanem egyszer egy nagy folyamnak a
+partjára értek. Ott a patkány megállott. Nézett jobbra, balra, előre,
+hátra, de menni tovább nem mert.
+
+– Na, eredj tovább, – biztatta a teve.
+
+– Nem merek ám, – mondotta a patkány – mert mély a víz nekem!
+
+– Ugyan, – mondotta a teve – nem mély víz az, legfeljebb térdig ér.
+
+Azzal szépen be is ment a vízbe a teve, be egészen a közepére. Ottan
+megállott s visszaszólt a patkánynak:
+
+– Na, látod, hogy csak a térdemig ér a víz?
+
+– Meghiszem azt, – mondotta a patkány – csakhogy nagy különbség van a te
+térded meg az én térdem között. Tudod mit, teve? Gyere vissza, felülök a
+hátadra s vígy át a vizen.
+
+A teve vissza is jött, de azt mondta a patkánynak:
+
+– Hallod-e, patkány, valld meg a hibádat. Lásd be, hogy önhitt voltál s
+igérd meg nekem, hogy szerény leszel ezután. Akkor aztán átviszlek a
+vizen.
+
+Bezzeg hogy a patkány megigérte.
+
+Azzal szépen felült a teve hátára s általmentek a víznek a másik
+partjára.
+
+Itt a vége, fuss el véle.
+
+
+
+
+Napvilág és Holdvilág.
+
+(Kalmuk mese.)
+
+Élt egyszer egy hatalmas kán, Kun-Szuany volt a neve. A kán
+megházasodott s született ebből a házasságból egy gyönyörű szép fiu.
+Ennek a gyönyörű szép fiunak Napvilág volt a neve. De alig született meg
+a fiu, meghalt az édesanyja s a kán megházasodott másodszor is. Ebből a
+házasságból is született egy fiu s ennek a neve Holdvilág lett. Amint
+nőttek, növekedtek a fiuk, az asszony elkezdett tűnődni, gondolkozni
+magában:
+
+– Ha az idősebbik fiam életben marad, – gondolta magában az asszony –
+akkor az én édes fiam sohasem lesz ennek az országnak fejedelme. Ki kell
+gondolnom valamit, hogy a nagyobbik fiut, Napvilágot, eltegyem láb alól.
+
+Gondolkozott erre, arra, össze-vissza gondolt mindent, hogy kezdjen a
+dolgába. Egyszer aztán, mit gondolt, mit nem, nagy betegnek tetette
+magát, lefeküdött az ágyába, nyöszörgött, jajgatott keservesen. Egész
+éjjel nem tudta lehunyni a szemét. Éjjel-nappal csak a jajgatás, csak a
+nyöszörgés. A kán, aki erősen szerette a feleségét, kétségbeesett.
+Hivatta a leghíresebb doktorokat, nemcsak az országból, a világ minden
+tájékáról, de hivathatta: a feleségén nem tudtak segíteni. Az csak
+jajgatott, az csak nyöszörgött rettenetesen. Egyszer aztán azt mondotta
+az asszony:
+
+– Hivathatod te a világnak minden doktorát, egy sem tud engem
+meggyógyítani. Az én betegségemnek csak egy orvossága van, de azt én nem
+mondom meg neked, inkább meghalok szörnyű halálnak halálával.
+
+Szörnyen megijedett erre a mondásra a kán, mert igen szerette a
+feleségét, s mondotta neki:
+
+– Hát, ha országomat s vagyonomat kellene adnom a te életedért, nem
+adnám-e szívesen? Csak mondjad bátran, bármi legyen az orvosszere a
+betegségednek, megszerzem azt én teneked!
+
+Mondotta erre az asszony:
+
+– Óh, édes uram, én csak úgy tudok meggyógyulni, ha két fiunk közül az
+egyiknek a szívét szelámolajban megsütik és azt én megeszem. De melyiket
+áldoznád fel a kettő közül? Napvilágot, tudom, nem áldoznád fel, hiszen
+ő az első fiad; Holdvilágot pedig én nem engedem, mert az az én édes
+fiam. Megszakadna a szívem, ha meg kellene ennem az ő szívét. Nincs más
+mód, édes uram, meg kell halnom.
+
+– Nem, nem, – mondotta a kán – nem fogsz te meghalni. Bármennyire
+szeretem, bármennyire sajnálom az én nagyobbik fiamat, Napvilágot,
+holnap lesz az a nap: hóhér kezére adom, hadd ölje meg, a szívét vegye
+ki. Neked meg kell gyógyulnod.
+
+Mikor ez a beszéd folyt a kán s a felesége között, a szomszéd szobában
+volt Holdvilág. Minden szót jól hallott s mert hogy erősen szerette az ő
+bátyját, Napvilágot, szörnyű nagy búbánat nehezedett a szívére.
+
+– Nem, azt nem engedem, – mondotta magában – hogy az én kedves bátyámat
+megöljék. Megmondom neki, mit hallottam, hadd meneküljön, mentse meg az
+életét. Vele megyek én is.
+
+Szaladott a bátyjához s elmondotta szóról-szóra, hogy mit hallott.
+
+– Hát, ha így van, amint te mondod, akkor nekem el kell mennem, –
+mondotta Napvilág. – Te csak maradj itthon, édes öcsém, tiszteld,
+szeresd a te szüleidet, élj boldogan. Én megyek.
+
+– Nem úgy, bátyám, – mondotta Holdvilág – ha te mégy, én is megyek
+teveled; nem maradok itthon. Lesz, ami lesz, veled tartok halálig.
+
+Egyszeribe elhatározták, hogy még akkor éjjel elszöknek hazulról. Nagy
+titokban felkészültek. Egy zsákot megtöltöttek szárított
+baling-kaláccsal s éjnek éjszakáján, amikor épen a hold felkelt,
+kilopóztak a palotából s kelet felé elindultak. Ahogy csak győzték a
+menést, sietve siettek hegyeken-völgyeken, pusztákon át, éjjel-nappal,
+szakadatlanul. Addig mentek, mendegéltek, amíg egyszerre egy
+eliszaposodott folyóhoz értek, amelyben egy csepp víz nem sok, annyi sem
+volt. Ami kalácsot vittek magukkal, már mind egy falásig elfogyott.
+Szerettek volna inni: víz nem volt. Szegény Holdvilág a nagy
+fáradtságtól, a nagy szomjuságtól lerogyott a földre s mondotta:
+
+– Édes bátyám, te csak eredj tovább, hagyj itt engem, én nem tudok
+tovább menni. Úgy látszik: itt kell meghalnom.
+
+– Nem, nem, – mondotta Napvilág – csak pihenj, én majd tovább megyek s
+addig járok-kelek, keresek, amíg vizet nem találok neked.
+
+El is indult Napvilág, járt-kelt mindenfelé, hegyeken-völgyeken,
+keresgélt, keresgélt, de sem forrást, sem patakot nem talált.
+Visszafordult nagy búsan az öccséhez s íme, szegény Holdvilág
+élettelenül feküdött a földön. Meghalt a rettentő nagy szomjuság miatt.
+Napvilág sírva borult az öccsére. Mikor aztán kisírta magát keservesen,
+begöngyölgette egy lepedőbe, aztán szépen elrejtette egy nagy kő alá.
+Imádkozott, hogy a feltámadáskor újra találkozzanak, aztán keserves
+könnyhullatás között tovább ment.
+
+[Illustration: Napvilág sirva borult az öccsére.]
+
+Ment, mendegélt s amint ment, egyszerre csak egy szörnyű nagy, sziklás
+hegynek az aljába ért. Nekivágott a hegynek, ment feljebb, feljebb s
+íme, egyszerre a sziklás hegynek az oldalában egy vörös kaput lát.
+
+A kapu vas volt. Belépett rajta s íme, bent egy öreg remete ült
+egymagában. Kérdi a remete:
+
+– Hát te honnan jösz, fiam? Úgy látszik, nagy a a te szomoruságod.
+Mondjad, mi bánat ért?
+
+Elmondotta Napvilág kezdettől végig, hogy mi minden történt vele s azt
+mondja erre a remete:
+
+– Ne búsulj, édes fiam. Van nekem olyan szerem, hogy azzal a halottat
+fel lehet támasztani. Vezess csak engem oda, ahova az öcsédet
+eltemetted: majd meglátod, hogy feltámasztom én őt.
+
+Azzal elékeresett valami csudaszert, aztán elindultak ketten s meg sem
+állottak, amig ahhoz a kőhöz nem értek, ahová Napvilág az öccsét
+eltemette. Szépen kigöngyölték a lepedőből, a remete azzal a szerrel
+végigkente Holdvilágnak a testét s íme, Holdvilág egyszeribe kinyitotta
+a szemét, mintha csak egy nagyot aludott volna.
+
+– Most pedig legyetek az én fiaim, – mondotta a vén remete – jertek
+velem az én házamba.
+
+El is mentek a fiuk a vén remetével, ott éltek vele az ő házában
+békességben, csendességben. Nem is vágyódtak el onnét sehova. Hanem
+egyszer mi történt? Abban az országban, ahol a vén remete lakott, volt
+egy folyó. Abból a folyóból öntözték meg az emberek a végtelen nagy
+síkságot, hogy teremjen valamit. Ám ott, ahol a folyó eredett, volt egy
+nagy tó. Abban a tóban lakott a sárkányoknak a fejedelme s ez csak úgy
+adott vizet az embereknek, ha valahányszor vízre volt szükségük, egy
+tizenöt esztendős fiut áldoztak neki. Épen, amikor a fiúk a remetéhez
+mentek, nem volt egy csepp víz, amit az emberek igyanak. Nem volt egy
+csepp víz, amivel a sivatagot megöntözzék, s nem volt már az egész
+országban egyetlenegy tizenöt esztendős fiu, akit feláldozzanak: mind
+feláldozták már. Nagy volt a szomoruság az országban. Óh jaj, mit
+tegyenek? Hanem arrafelé legeltette a nyáját egy pásztorember, ahol a
+remete lakott s ez valahogy észrevette, hogy van a remeténél egy fiu,
+aki ép tizenöt esztendős lehet, s ahogy ezt észrevette, ment a kánhoz.
+Mondotta neki:
+
+– Uram, tudok egy fiut, aki tizenöt esztendős. Ott lakik a vén
+remeténél. Áldoztasd fel ezt s lesz víz megint.
+
+Ahogy ezt a kán meghallotta, nagy lett az ő öröme. Egyszeribe küldette
+katonáit a remete házához, hogy hozzák el azt a fiut. El is mentek ezek.
+Kopogtattak a remete ajtaján; ez meg kiszólt, kérdezte:
+
+– Mit akartok?
+
+Felelték ezek:
+
+– A kán küldött ide minket. Van nálad egy tizenöt esztendős fiu, azonnal
+ereszd ki, hadd vigyük el hozzá.
+
+Mondotta a remete:
+
+– Mit beszéltek, ti emberek? Hogyan volna énnekem fiam? Sohasem is volt,
+nem is lesz soha!
+
+Hanem a katonák ott maradtak az ajtó előtt s várták, hogy nyissa ki a
+remete az ajtót. Ám ez, mielőtt az ajtót kinyitotta volna, Napvilágot
+hirtelen elrejtette egy kőhordóba, azt nagyhirtelen bemázolta agyaggal,
+hogy pálinkás hordónak lássék, akkor aztán kinyitotta az ajtót,
+beeresztette a katonákat. Azok keresték mindenfelé a fiut, tűvé tették a
+remete házának minden szögletét, nem találták sehol.
+
+– Úgy látszik, – mondotta az egyik katona – hogy csakugyan nincs fiad.
+
+– Nincs, nincs, – mondotta a remete.
+
+– De hátha mégis van, – mondotta a másik, – s azzal a kardjával
+rettenetesen vagdalni és szabdalni kezdette a remetét.
+
+– Ne bántsátok az apámat, itt vagyok, – kiáltott ki a hordóból Napvilág
+– s abban a pillanatban elő is lépett. Bezzeg, hogy a katonák megfogták
+Napvilágot s vitték magukkal. A vén remete pedig összeesett szörnyű
+bánatában. Sírt keservesen, siratta Napvilágot, akit úgy megszeretett,
+mintha édes fia lett volna.
+
+Hát elvitték Napvilágot a kán palotájába. Vitték egyenesen a hatalmas úr
+elébe. Mondották neki:
+
+– Ime, itt a tizenöt esztendős fiu, akit feláldozhatsz a sárkányok
+fejedelmének.
+
+Épen abban a pillanatban lépett be a szobába a kánnak a leánya. Ahogy
+ránézett Napvilágra, rajta felejtette a tekintetét. Szeme-lelke megtelt
+gyönyörüséggel s apjának nagy szörnyűködésére egyszerre csak nyakába
+ugrott Napvilágnak.
+
+– Nem engedem, nem engedem, – kiabált a leány, – hogy feláldozzák ezt a
+fiut. Ha pedig őt is feláldozzátok, áldozzatok fel engem is!
+
+Szörnyű haragra gerjedett a kán, dúlt, fúlt, nem tudta, mit kezdjen, mit
+csináljon. Egyszerre azonban odafordult a katonákhoz s mondotta nekik:
+
+– Vigyétek hát őt is, beste lélek leányát! Varrjátok be ezzel a fiuval
+bőrbe s dobjátok belé a tóba. Nem érdemel jobbat!
+
+Elszörnyűködtek az emberek a kán parancsára, de ismerték jól a
+természetét. Ellenmondani nem mert senki. Fogták az ifjut, fogták a
+leányt, vitték a palotából, aztán bőrbe varrták mind a kettőt s úgy
+vitték a tóhoz. Ott aztán bedobták áldozatul a sárkányok fejedelmének.
+
+Vitte, vitte a tó vize Napvilágot s a kán leányát.
+
+[Illustration: A vén remete összeesett szörnyű bánatában.]
+
+Aztán egyszerre csak megszólalt Napvilág:
+
+– Hiszen, ha csakugyan tizenöt esztendős fiu kell a sárkányok
+fejedelmének, akkor megillet engem, hogy beledobjanak a tóba s meghaljak
+szörnyű halálnak halálával, de mit vétett ez a gyönyörű szép leány,
+akinek nincs egyéb bűne, mint hogy szeret engem?
+
+Megszólalt a leány is:
+
+– Ha engemet a vízbe dobnak, mert én csak leány vagyok, abban tán van
+igazság, de miért dobják be ezt a szépséges szép fiut, aki senkinek sem
+vétett?
+
+Meghallotta a sárkányok fejedelme az ifjak beszédét s íme, megesett a
+szíve rajtuk. Szépen a hátára emelte őket, kiúszott a tóból velük, ott a
+bőrt szétvágta s szabadon bocsátotta őket. Abban a pillanatban a tónak a
+vize megeredt, általfolyt a folyó száraz medrébe. Volt víz elegendő az
+egész országnak. Napvilág pedig mondotta a leánynak:
+
+– Te most menj haza szépen az apád palotájába, én is elmegyek az én
+apámhoz, a remetéhez. Megvígasztalom, hogy nem történt semmi bajom,
+aztán ismét felkereslek téged az apád palotájában, hogy egymásé legyünk
+egész életünkre.
+
+Szépen elbúcsuztak egymástól. A leány ment az apja palotájába, Napvilág
+pedig a remete házába. Megállott Napvilág a remete háza előtt,
+kopogtatott az ajtón.
+
+– Ki az? – kérdezte a remete.
+
+– A fiad vagyok, a fiad, – felelt Napvilág.
+
+– Nekem egyetlenegy fiam volt, – mondotta a remete, aki azt hitte, hogy
+megint a kán emberei jöttek ide – azt pedig a kán elraboltatta,
+megölette. Hagyjatok békében engem, én most ülök az én házamnak a
+földjén és gyászolok.
+
+Ismét szólt Napvilág:
+
+– Bizony a te fiad vagyok én, édes öregapám, nyisd ki csak az ajtót. A
+kán beledobatott a vízbe, de a sárkányok fejedelme megkönyörült rajtam,
+szabadságomat visszaadta. Ne gyászolj többé engemet.
+
+Most már a remete kinyitotta az ajtót. Szegény öreg ember, hogy
+lesoványodott! Haja, szakálla, bajúsza össze-visszakúszálódott. Alig
+volt jártányi ereje.
+
+– Jókor jöttél, – mondotta a remete – a sír szélén állok.
+
+De Napvilág hirtelen tejet és vizet keresett, azt összevegyítette, azzal
+megkenegette a remete testét, attól a remete elkezdett éledezni; közben
+mindenféle, kedves szavakat mondott, tréfált, s íme, a remetének derülni
+kezdett a kedve: Napvilág visszaadta neki az életét.
+
+Közben a leány is hazaért s haj, volt szörnyű nagy csudálkozás, nagy
+álmélkodás! A népek összecsődültek mindenfelől. Megtelt az udvar.
+
+– Ilyen nagy csuda még nem történt! – kiabálták össze-vissza az emberek.
+– Abból a tóból, akit oda dobtak, még élve nem jött vissza senki. Mely
+nagy csuda! Vajjon, mi történhetett?
+
+Akármi történt, az bizonyos, hogy ott állott előttük elevenen a kán
+leánya. Körülvették a népek, hajlongtak előtte, csókolták a ruhája
+szegélyét s mondottak neki minden szépet, minden jót. Aztán jött a kán
+is. Haj, de nagy volt az ő öröme, mikor meglátta a leányát!
+
+– És a fiuval mi történt? – kérdezte a kán. Azt ugyebár megölte a
+sárkány?
+
+– Nem, nem, – mondotta a leány – nem ölte meg. Megesett a szíve a derék
+fiun. Hallotta az ő szép beszédét, az ő szép szavait. Hallotta az én
+szavaimat s nem volt lelke, hogy megöljön minket. Szépen a hátára vett,
+kiúszott velünk a tóból s szabadon eresztett.
+
+[Illustration: A remete fia vagy te?]
+
+– Na, ez valóban csudálatos egy dolog, – mondotta a kán. – Mindjárt
+menjetek – parancsolta embereinek – hozzátok ide azt az ifjut,
+
+Egyszeribe mentek Napvilágért s hozták magukkal mind a két fiut:
+Napvilágot is, Holdvilágot is, s velük az öreg remetét is. Mikor a
+palota közelébe értek s a kán meglátta őket, mondotta az ő
+minisztereinek:
+
+– Ne várjuk meg, amíg feljönnek a palotába, menjünk eléjök, mert ők
+megérdemlik ezt mitőlünk.
+
+Lementek a palotából, ki a kapu elé, ottan fogadták nagy tisztelettel a
+vén remetét és a két fiut.
+
+– Igazi csuda vagy te, fiam, – mondotta a kán Napvilágnak. A remete fia
+vagy te?
+
+– Nem, – mondotta Napvilág – nem, egy kánnak a fia vagyok. A mostoha
+anyám meg akart ölni engemet s ezért menekültem el hazulról öcsémmel,
+mert velem jött ő is, pedig ő édes fia a mostoha anyámnak.
+
+Aztán elbeszélte végig a történetüket. Még jobban csudálkozott a kán.
+Felvezette a palotába, aranyszékbe ültette őket, drága ételeket,
+italokat hordatott az asztalra s mikor odaültek valamennyien, mondá:
+
+– Ha csakugyan úgy van, ahogy ti mondottátok, neked adom az én
+leányomat, Napvilág! Rengeteg kincsemnek fele az én leányomé, vidd ezt
+magaddal: hadd lássa a te apád s anyád, hogy kánnak a leánya az, akit az
+ő palotájába viszel.
+
+Még másnap felkerekedtek, rengeteg katona kísérte őket, rengeteg szekér
+vitte a temérdek sok kincset. Igy érkeztek Napvilág apjának az
+országába. Ám mielőtt a városba értek volna, levelet küldött Napvilág az
+apjának, jelentette, hogy jönnek mind a ketten: ő is, Holdvilág is. Arra
+felkerekedett a kán is egész udvarával, úgy ment ki a város szélére, a
+fiai elébe. Haj volt öröm az egész városban, amikor meglátták a rég
+elveszett fiukat! Lett nagy ünnepség a palotában, hét országra szóló!
+Csak a gonosz szívü asszony nem ünnepelt. Amikor meglátta a fiukat,
+szörnyű nagy ijedtében meghasadt a szíve.
+
+
+
+
+A kigyókirály.
+
+(Svéd mese.)
+
+Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis csak volt, volt egyszer egy
+hatalmas király s annak gyönyörű szép felesége. Nagy gazdagságban éltek,
+semmi gondjuk-bajuk nem lett volna, de esztendő telt esztendő után s nem
+született gyermekük.
+
+Búsult erősen a király, hogy nincs, akire hagyja halála után gyönyörű
+országát, s bú volt a királyné élete is, mert látta, hogy a nagy bánat
+mint emészti az urát.
+
+Történt egyszer, hogy egy vén koldusasszony állott meg a palota kapuja
+előtt s arra kérte a szolgákat, hogy engedjék be a királynéhoz. Nagyot
+kacagtak ezen az udvarbéliek, hogy egy ilyen rongyos koldusasszony a
+királyné szeme elé akar kerülni, s odavetettek egynéhány krajcárt neki,
+hadd menjen tovább Isten hírével. De a szegény asszony nem akart
+semmiképpen elmenni, folyton azt hajtogatta, hogy neki beszélnie kell a
+királynéval, mert egyedül csak ő tudja meggyógyítani az ő nagy bánatát.
+
+Addig s addig erősködött, hogy felmentek s jelentették a királynénak,
+hogy ki van itt, mit akar. A királyné bizony nem kergette el a szegény
+asszonyt, hamar felhívatta magához, hadd hallja, mit tud.
+
+– Felséges királyné, én ismerem a te szomorú titkodat, – szólalt meg a
+szegény asszony – és segítek is rajta. Szeretnéd, ha fiad születne, s ha
+követed az én tanácsomat, nem egy, de két fiuval fog megáldani az Isten.
+
+Csudálkozott a királyné, hogy így eltalálta a bánatát ez a szegény
+asszony s persze rögtön megkérdezte, hogy mit tegyen.
+
+– Menj fel, királyné, ma este a fürdőszobádba, fürödjél meg, s amikor
+megfürödtél, nyúlj le a kád fenekére, ott találsz két hagymát, azokat
+gondosan hámozd meg s edd meg egymásután. Ha megfogadod a szavamat,
+mához egy esztendőre két gyönyörű fiad lesz.
+
+Bezzeg örvendett a királyné a tanácsnak s amint leszállott az este,
+elkészítette a fürdőt, beléült s amikor készen volt, csakugyan
+megtalálta azt a két hagymát, amiről a vénasszony beszélt neki. Úgy
+megörvendett, amikor meglátta, hogy elfelejtette az öregasszony tanácsát
+s nem hámozta meg az elsőt, csak úgy, ahogy volt, megette. Amint
+lenyelte, eszébe jutott a dolog s bezzeg bánta erősen, de már nem
+segíthetett rajta, csak a másodikat hántotta s ette meg úgy.
+
+Na, telik, múlik az idő, eltelt egy esztendő s hát a királynénak egy
+csúf kígyógyermeke született először s aztán egy gyönyörű szép kicsi
+fiacskája. Nem sokat gondolkoztak a dolgon, a kicsi kígyót kihajították
+az ablakon, a kis királyfit pedig aranybölcsőbe tették s úgy mutogatták
+mindenkinek boldogan. Senki nem tudta az országban, hogy a királynénak
+az elsőszülöttje egy csúf kígyó volt s hogy az most valahol az erdőben
+bolyong szegény.
+
+Telt, mult az idő, a fiatal herceg húsz esztendős lett s akkor azt
+mondták neki a szülei:
+
+– No, fiam, te már elég idős vagy hozzá, hogy megházasodjál, eredj s
+keress magadnak feleséget.
+
+Megfogadta a királyfi a szülei parancsát, befogatott négy paripát
+aranyos hintóba s elindult, hogy feleséget keressen magának. Na, nem
+messzire haladhatott, mert alig ért el az első keresztúthoz, ott feküdt
+keresztben egy óriás kígyó, hogy semerre se lehetett tőle előre jutni.
+Megállottak a lovak, kitekint a királyfi a kocsi ablakán s hát, Uram,
+Teremtőm, megszólal a kígyó s kérdi a királyfit:
+
+– Hová mégy?
+
+– Semmi közöd hozzá, – mondotta a királyfi – oda megyek, ahova akarok,
+mert én királyfi vagyok.
+
+– Fordulj rögtön vissza, – mondotta ismét a kígyó – tudom én jól, hogy
+menyasszonyt keresel magadnak, de addig, amíg én meg nem házasodtam, te
+ne járj leánynézőbe.
+
+Szörnyen mérgelődött a királyfi, hogy egy kígyó így mer beszélni vele,
+de mit volt mit tennie, semerre se tudott előre menni a kígyótól s
+szégyenszemre vissza kellett fordulnia.
+
+Elmondta otthon, hogy s mint járt s elhatározták, hogy nem hagyják
+annyiban a dolgot, hanem másnap újra megindulnak más úton, hátha nem
+állaná ott útjokat a kígyó.
+
+De bizony rosszul gondolták, ha így gondolták, mert a legelső
+keresztúton ismét ott feküdt az óriás kígyó, s visszakergette őket. Igy
+történt ez harmadnap is: a királyfi újra megpróbálkozott, hogy útra
+keljen, de a kígyó aznap is ott hevert s haragosan sziszegte:
+
+– Addig te ne járj leánynézőbe, amíg én meg nem házasodtam!
+
+Mikor a király és felesége meghallották, hogy megint hogy s mint járt a
+fiuk, elhatározták, hogy meghívják a palotába a kígyót s valahogy
+feleséget szereznek neki.
+
+Azt hitték, jó lesz neki akármilyen rabszolgalány s odaadták a
+legcsúfabbat neki, de mikor reggel bementek a szobába, darabokra
+szaggatva hevert ott a szegény lány. Bezzeg meggyült most a baja a
+királynak s feleségének, hogy honnan szerezzenek a kígyónak kedvire való
+feleséget! Kihirdették az egész országban, hogy feleséget keresnek az
+óriás kígyónak, s várták a jó szerencsét, hogy valaki majd csak
+ajánlkozik.
+
+Élt ebben az időben egy szegény ember, akinek volt egy gyönyörűséges
+szép leánya, s egy második felesége, akinél gonoszabb s irígyebb
+teremtést messze földön nem lehetett találni. Volt neki is egy leánya,
+de az olyan csúf és gonosz volt, hogy senki még csak rá sem tudott
+nézni. Haragudott bezzeg a gonosz mostoha az ura leányára, s amikor
+meghallotta, hogy a király egy kígyónak keres feleséget, rögtön az
+jutott az eszébe, hogy a szép leánykát odaküldi, hadd szaggassa
+darabokra az óriás kígyó.
+
+Úgy tett, ahogy elgondolta: felment a király udvarába s bejelentette,
+hogy az ő mostohalánya feleségül akar menni a kígyóhoz. Bezzeg örömmel
+fogadták ott s másnap korán reggel elküldtek érte. Mikor a szegény
+leányka meghallotta, hogy a mostohája milyen sorsra szánta, sírt,
+zokogott s csak azért könyörgött, hogy legalább még egy éjszaka engedjék
+otthon aludni. Meg is engedték neki nagy sokára s ő, ahogy elérkezett az
+este, kilopódzott a házból, elsietett a temetőbe s ott könyörgött az
+anyja sírján, hogy valamiképpen segítsen rajta nagy bánatában. Addig
+sírt, zokogott, hogy végre elszenderedett, s fel sem ébredt addig, amíg
+a nap fel nem kelt. Akkor felugrott vidáman és boldogan, nekivágott a
+mezőnek s addig ment, amíg csak három diót nem talált. Azokat gondosan a
+zsebébe rejtette s így suttogott magában:
+
+– Ha nagy bajban leszek, egyet a három közül feltörök!
+
+Aztán hazasietett s nyugodtan kelt útra a király embereivel. Amerre
+ment, mindenfelé sajnálkoztak szomorú sorsán, de ő csak mosolygott s
+bátran lépett a királyi pár elé. Az esküvő napján nagy tüzet rakatott a
+kályhába s egy nagy fazék lúgot tett fel rá főni, három vadonatúj
+súrolókefét pedig beledobott a lúgba. Ő maga hét hófehér vászoninget
+vett magára s úgy ment az esküvőre.
+
+Mikor egyedül maradt a kígyóval, az megszólalt nagy sziszegéssel:
+
+– Későre jár az idő, vetkőzz le s feküdjél le!
+
+– Előbb vetkőzz le te, – mondta a leány.
+
+– Ezt még senki se mondta nekem, – csudálkozott a kígyó.
+
+– Én pedig kérlek téged, – mondta a lány.
+
+A kígyó elkezdett erre fujni, nyögni, sziszegni dühében, de egyszerre
+csak lehámlott róla a legfelső bőre. Mikor ott feküdt a bőr a földön, a
+szép leány is levetett egy inget magáról s a bőrt belécsavarta. Megint
+rászólt a kígyó a leányra, hogy vetkőzzék le, de az megint csak azt
+mondta:
+
+– Vetkőzz le te!
+
+Ismét megfogadta a kígyó a felesége szavát s nagy sziszegéssel, fujással
+levetette magáról a második bőrt is, aztán a harmadikat, negyediket,
+ötödiket, hatodikat… s már úgy feküdt az asszony előtt, mint egy nagy
+csomó rongy, mozdulatlanul. Fogta az asszony akkor a súroló keféket,
+elkezdte dörzsölni, súrolni teljes erejéből a kígyót s addig súrolta,
+amíg a három kefe el nem romlott, s hát, lássatok csudát! amikor készen
+volt evvel, egy gyönyörű szép legény állott előtte, aki lelkes szóval
+hálálkodott neki a megszabadításáért. Elmondotta a szép legény, hogy ő a
+király idősebbik fia, de kígyó képében élt eddig a földön s élhetett
+volna a világ végéig is, ha ő meg nem szabadítja.
+
+[Illustration: Egyszerre csak lehámlott róla a legfelső bőr.]
+
+Na, reggel korán küldte a király az emberét, hogy nézze meg, él-e még a
+leány, s hát amint az bekukucskált az ajtón, majd meghalt a
+csudálkozástól, amikor a sok kígyóbőrt s vászoninget meglátta a földön,
+az ágyon pedig egy szép lány meg egy dali szép legény aludott csendesen.
+Szaladt mindjárt jelenteni a királynak a dolgot, s bezzeg hogy eszébe
+jutott a királynénak a vénasszony beszéde, akinek a tanácsára megette a
+hagymákat s bezzeg az is eszébe jutott, hogy az első hagymát héjjastul
+ette meg s az lehetett az oka, hogy kígyófia született. Szaladtak rögtön
+az ifju párhoz, ölelték, csókolták a fiukat s nem győzték eleget
+kérdezni, hogy s mint telt el az élete a szomorú egyedülvalóságban.
+Mindjárt kihirdették az egész országban, hogy megkerült a király
+idősebbik fia s ő lesz az ország királya, ha meghal az öreg király.
+
+Jó darabig élt a kígyókirályfi boldogan fiatal feleségével a palotában,
+nemsokára aztán meghaltak az öregek is s a kígyókirályfi lett a király,
+de alig telt el egy esztendő, hadat üzent a szomszéd ország királya. Mit
+tehetett a kígyókirály, elindult a háborúba, nagy búval-bánattal
+elbúcsúzott szép fiatal feleségétől. De mielőtt utnak eredett, meghagyta
+minden szolgájának s szolgálójának, hogy úgy vigyázzanak a feleségére,
+amíg vissza nem tér, mint a szemük világára. A feleségének pedig adott
+egy pecsétgyűrűt, hogy, ha levelet akar írni neki, avval nyomtassa le,
+nehogy valaki más is olvashassa. Azzal elment a király, a szegény
+királyné meg otthon maradt nagy bánatban, nagy szomorúságban.
+
+Megtudta a gonosz mostoha hamar, hogy elment a kígyókirály s mert majd
+felvetette a méreg s a bosszuság, hogy olyan jó sorba került az ő
+mostoha lánya, elgondolta magában, hogy most elmegy hozzá, s akárhogy is
+megrontja a szerencséjét. Úgy is tett, ahogy elgondolta, s nagy
+hízelkedéssel beállított a királynéhoz, össze-vissza hazudott mindent,
+hogy ő előre tudta, hogy a kígyó a király fia s csak el van varázsolva,
+s addig-addig hízelkedett, hogy a királyné mindent elhitt neki, amit
+mondott s ott tartotta maga mellett a palotában.
+
+Nemsokára két gyönyörű fia született a királynénak, olyan szépek, hogy a
+napra lehetett nézni, de rájuk nem. Irt is a királyné rögtön az urának,
+hogy milyen nagy öröm érte, de boritékba sem tehette a levelet, bejött a
+mostohája s mondotta nagy hízelkedéssel:
+
+– Engedd meg, lányom, hogy vágjak le egy tincset a hajadból, küldjük el
+az uradnak, majd megörvend neki.
+
+A királyné meg is engedte, hogyne engedte volna, de abban a
+szempillantásban, hogy a mostoha lenyisszentette a hajtincset, mélyen
+elaludott. Egyéb se kellett a gonosz asszonynak, egy-kettőre más levelet
+írt a kígyókirálynak, amelyben nagy szomorúsággal tudatta vele, hogy két
+kutyakölyke született a királynénak. Akkor aztán lelopta a pecsétgyűrűt
+a királyné nyakából, lepecsételte vele a levelet s abban a nyomban el is
+küldte.
+
+Hej, elszomorodott szegény király, amikor ezt megtudta, de gondolta
+magában, ő is csak kígyó képében született, s húsz évet az erdőben
+töltött, mégis megváltódott a varázslattól, írt hát haza rögtön, hogy a
+királynéra s a két kutyakölyökre úgy vigyázzanak, mint a szemük
+világára.
+
+Bezzeg nem várta meg a mostoha, hogy valaki másnak kezébe kerüljön a
+levél, ellopta s egy másik levelet dugott belé, amelyben az volt írva,
+hogy amint ez a levél megérkezik, rögtön égessék meg a királynét mind a
+két gyermekével együtt, s ezt a levelet egyszeribe odaadta a király
+leghűségesebb szolgájának.
+
+Hej, búsult a hű szolga, amikor olvasta, hogy mit parancsol neki a
+király! Nem tudta, mit csináljon, sajnálta erősen a királynét s a két
+gyönyörű gyermeket, de nem mert ellenszegülni a király parancsának. Nagy
+máglyát rakatott hát, de ahelyett, hogy a királynét s a fiait égettette
+volna el, egy anyabárányt s két kis bárányt égetett el a tűzben. Senki
+nem tudott erről a cseréről a palotában, még a gonosz mostoha sem, aki
+elhíresztelte mindenfelé, hogy boszorkány volt a leánya s azért égették
+meg; a hű szolga pedig azt mondta a királynénak hogy rejtőzzék el, mert
+a király azt üzente, hogy amíg ő haza nem érkezik, egy teremtett lélek
+se lássa meg őt és gyermekeit.
+
+Szót fogadott a királyné s elbujt a palota legkisebb szobájába a két
+gyerekével: senki lélek nem tudta, hogy ő csendesen ott éldegél. Na, így
+telt, mult az idő, egyszerre csak hírt kap a hű szolga a királytól, hogy
+nemsokára hazaérkezik. Bezzeg, megijedt most, hogy mit szól majd a
+király, hogy nem teljesítette hűségesen a parancsát. Mit volt mit
+tennie, felment hát a királynéhoz s eléadta neki az igaz valóságot, hogy
+az ura meg akarta égettetni a gyerekeivel együtt s most el kell menniök
+innen, nehogy itt találja őket.
+
+Elment hát nagy búsan a szegény királyné a két kicsi fiával, ment,
+mendegélt, amíg csak egy rengeteg nagy erdőbe nem ért. Erősen elfáradott
+szegény, estére is állott az idő s nem tudta, hogy hova hajtsa le ma
+éjjel a fejét. Egyszerre csak tűzpislákolást látott, nagy nehezen újra
+nekiindult a rengetegnek s nemsokára egy kis kunyhó előtt állott meg,
+ahol egy szegény ember éppen vacsoráját főzte a tűz mellett.
+
+– Jó ember, – szólította meg a királyné a szegény embert – nem adnál-e
+szállást éjszakára?
+
+Adott biz’ az jó szívvel s nemsokára le is feküdtek mind a hárman a
+kicsi kunyhóban. Reggel, mire a királyné felkelt, nem volt ott a szegény
+ember, ő szépen feltakarított mindent, ebédet főzött, s úgy várta, hogy
+jöjjön haza délre.
+
+Jött is a szegény ember, még pedig lovon vágtatva, nyomában egy kutya,
+de olyan szomorú volt a szegény ember arca, az ingjén meg úgy folyt a
+friss vér, hogy a királyné meg se merte kérdeni, hol járt. Mikor
+asztalhoz telepedtek, a szegény ember ismét tiszta ingben volt, a
+véreset pedig beledobta egy nagy vizeskádba. Igy volt ez mindennap
+ezután. Véres inggel jött haza a szegény ember, a királyné meg szépen
+kimosta neki s megszárogatta, de nem tudta elgondolni, hogy miért olyan
+szomorú ez az ember s miért jő minden nap vértől csurgó inggel haza.
+
+Egyszer aztán, amikor éppen ebédnél ültek, megkérdezte tőle, hogy hogy s
+mint van ez, de bizony Péter (mert így hívták) nem akarta semmiképpen se
+elárulni a titkot. Gondolta a királyné, majd ő is eléadja szomorú
+történetét, hátha akkor ő se restelkedik. El is mondott mindent elejétől
+végig. Amikor elvégezte, Péter is elkezdette a maga történetét s
+elmondotta a királynénak, hogy ő igen rossz ember volt valamikor s
+eladta magát az ördögnek. Irást is csináltak róla s most hiába javult
+meg, hiába él itt bűnbánóan egyedül az erdőben, az ördög minden áldott
+nap magához hívja s véresre veri.
+
+Másnap, amikor ismét szomorú útjára készült Péter, a királyné azt mondta
+neki, hogy csak maradjon itthon a két királyfi mellett, majd elmegy ő az
+ördöghöz. Semmiképpen se akarta engedni Péter, hogy a királyné olyan
+veszedelmes helyre menjen, de az megvígasztalta, hogy van neki három
+diója, amit régen az anyja sírján talált s az megmenti, ha nagy bajban
+lesz. Azzal felült a Péter lovára, magával hívta a kutyát s ellovagoltak
+az erdőben.
+
+Nem sokáig ment, egyszerre csak elébe ugrott az ördög s megszólalt:
+
+– Itt jön Péter lova és kutyája, de Péter nem jött velük!
+
+Egy-két pillanatig szótlanul állott az ördög, aztán rettenetes hangon
+kérdezte:
+
+– Mit akarsz te itt?
+
+– A Péter írásáért jöttem, – mondta a királyné.
+
+Hej, elöntötte a méreg az ördögöt s csak úgy üvöltött:
+
+– Menj haza s mondd meg Péternek, hogy holnap itt várom s háromszor
+annyi ütést kap tőlem, mint amennyit szokott!
+
+A királyné egyet sem szólt többet, csak feltörte az egyik dióját s hát
+egyszeribe lángba borultak az erdő fái, az ördög meg ordítva szaladt
+vissza az odujába.
+
+Másnap megint kilovagolt az erdőbe a királyné s csak a tűzön túl látta
+az ördögöt, aki most még hatalmasabban ordított, hogy küldje Pétert el,
+mert különben ő megy utána. Nem szólt egyet se az asszony, hanem
+elővette a második dióját, azt is feltörte s hát még nagyobb tűz lángolt
+fel, hogy az ördögnek még messzebb kellett szaladnia. Avval a királyné
+megfordult s hazalovagolt. Harmadnap ismét ott volt kora reggel s kérte
+az írást az ördögtől, de az most is csak Pétert követelte s úgy
+üvöltött, hogy zengett, zúgott belé az erdő.
+
+Nem sokat teketóriázott a királyné most se, csak feltörte a harmadik
+diót s hát olyan hatalmas tűz lángolt fel mindenünnen, hogy az ördög nem
+menekülhetett semerre se. Most már könyörgésre fogta a dolgot s egy
+hosszú faágra ráhúzta a Péter írását, úgy nyujtotta át a tűzön a
+királynénak. Mindjárt elhamvadt a tűz s a királyné boldogan vágtatott
+vissza az írással. Bezzeg boldog volt Péter is, hogy megszabadult örökre
+az ördögtől, nem tudott eleget hálálkodni a királynénak, hogy ilyen nagy
+jót tett vele.
+
+Ezalatt a kígyókirály is megérkezett a háborúból s az első kérdése az
+volt, amikor belépett a palota kapuján:
+
+– Hol van a királyné s a két kutyakölyök?
+
+Elcsodálkoztak persze, hogy miféle kutyakölyköket keres s elmondták
+neki, hogy nem kutyakölykei születtek a királynénak, hanem két gyönyörű
+fia, de hát a király azt parancsolta, égessék meg őket.
+
+Elsápadott a szegény király, reszketett egész testében s eléhozatta azt
+a levelet, amiben a gonosz mostoha az ő nevében megírta, hogy elégessék
+a feleségét s a gyermekeit. Hej, nagy búnak eresztette a fejét szegény,
+de mikor ezt látta a hűséges szolga, elmondta a dolgot úgy, ahogy volt,
+hogy bárányokat égetett meg a királyné és gyermekei helyett s hogy most
+attól való féltében, hogy a király itthon találja őket, elküldte az
+erdőbe.
+
+Bezzeg egy percnyi nyugalma nem volt több a királynak, felpattant a
+lovára s ellovagolt az erdőbe a felesége után. Ment, mendegélt három
+napon s éjen át s egy teremtett lelket nem látott. Negyedik nap érkezett
+Péter kunyhajához s Isten nevében szállást kért. Nem ösmerte meg a
+feleségét, olyan szegényes ruhában volt s olyan szomorú volt az arca. Az
+bezzeg rögtön tudta, hogy az urának ad szállást, de egy szó nem sok,
+annyit sem szólt, egy lócára ágyat vetett neki, s a király nemsokára
+elaludt.
+
+Keskeny volt a lóca s amint forgolódott a király, lelógott az egyik
+karja a földre. Odaszólt a királyné az egyik fiának:
+
+– Tedd fel, fiam, az apád kezét az ágyra!
+
+Odamegy a fiu, de ügyetlenül fogta meg a király kezét s ahogy feltette,
+rögtön felébredett. Nem szólt semmit, még a szemét se nyitotta ki,
+gondolta, meghallgatja, mit beszélnek. Megint úgy tett, mintha
+lecsúszott volna a karja s hát a királyné megint megszólalt:
+
+– Menj, fiam, tedd fel apád kezét, de vigyázz, ne légy olyan ügyetlen,
+mint a testvéred, mert még felköltöd álmából.
+
+[Illustration: A királyné az ördögtől visszaszerzi az írást.]
+
+Hát érzi a király, hogy egy kis kéz szép gyöngéden megfogja a kezét s a
+mellére teszi. Hej, felugrott most a király nagy boldogan, bezzeg, most
+megismerte a feleségét, ölelte, csókolta őt meg fiait s rögtön indultak
+haza. Persze, Pétert se hagyták ott, hanem lovastól, kutyástól vitték
+magukkal.
+
+Otthon nagy volt bezzeg az öröm, mikor megérkeztek, csak a gonosz
+mostoha nem örült, mert még aznap máglyán égették el a beste lelkét.
+
+A kígyókirály még sokáig élt ezután a feleségével s a gyerekeivel nagy
+boldogságban, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
+
+
+
+
+Az első esztendő.
+
+(Zsidó monda.)
+
+Élt egyszer valahol egy jóságos öreg rabbi, akinek Ruben volt a neve.
+Egyszer, amint a rabbi sétálgat az utcán csöndesen, békén, megjelenik
+előtte a halál angyala, s így szól hozzá:
+
+– Ruben, hallgasd meg, amit mondok néked. Én vagyok a halál angyala, s
+eljöttem, hogy elvigyem magammal a te fiadat!
+
+Azt felelte nagy szomorúsággal Ruben:
+
+– Amit Isten akar, azon senki sem változtathat, azt tudom. Bele is
+nyugodnám a fiam halálába, csak legalább megházasodhatott volna szegény.
+
+– No, ha csak az a bajod, – felelte az angyal, – azon könnyen
+segíthetünk. Szívesen megvárom, amíg megházasodik a fiad, majd csak
+azután viszem el.
+
+Nem volt bizony nagy kedve a rabbinak az esküvőhöz, de már megvolt a
+menyasszony, s nem is akarta a fia kedvét búra fordítani, hát
+megtartották az eljegyzést nagy pompával. Négy hét mulva lett volna a
+lakodalom napja, Ruben hát elküldte a fiát, hogy hívjon vendégeket a
+nagy napra.
+
+Alig ment az ifju egy-két lépést az utcán, megállítja Éliás próféta az
+útjában, s így szól hozzá:
+
+– Hová, hová olyan sebesen, fiam?
+
+– A lakodalmamra hivok vendégeket, – felelte az ifjú.
+
+– Hát nem tudod, hogy neked még a lakodalom előtt meg kell halnod? –
+kérdezte Éliás próféta.
+
+– Ha ez Istennek akarata, – felelte a vőlegény, – akkor bizonyára
+beteljesedik, hiszen én sem vagyok különb a többinél, akik előttem
+haltak meg.
+
+Eliás azonban így válaszolt:
+
+– Adok neked egy jó tanácsot, fiam. A lakodalmi ebédnél leülhetsz te is
+az asztalhoz, de se ne igyál, se ne egyél egy falatot se, de még a
+szemedet se vesd fel a tányérodról. Megjelenik majd később egy ember a
+szobában, fedetlen fejjel, borzas hajjal s össze-vissza tépett ruhában,
+de te mégis menj elébe, hajolj meg előtte, vezesd az asztalfőre, a
+legelőkelőbb vendégek közé. Ha aztán ő más helyet keres, akkor te ülj
+mellé, s járj a kedvében, ahogy csak tudsz. Ez az én tanácsom. Ha
+megfogadod, jól jársz.
+
+A legény megigérte, hogy az ő tanácsa szerint cselekszik, aztán
+hazatért, de egy árva szót sem szólt arról, hogy kivel találkozott, még
+búját sem mutatta, hanem vígan készült az esküvőre.
+
+Amint megesküdött a fiatal pár, a vendégsereg is az asztalhoz ült,
+elkezdődött a nagy evés, ivás, vigadozás, csak az ifjú vőlegény volt
+szomorú, hallgatag, s egy falatot nem evett, egy kortyot nem ivott.
+
+Nemsokára nyilt az ajtó, s csakugyan belépett az az öreg ember, akiről
+Éliás beszélt az ifjunak, rongyosan, piszkosan, mint egy koldus. A fiu
+rögtön felállott, s odavezette a fő-fő vendégek közé az öreget, de az
+szégyelte ott letelepedni, hanem leült a fiu mellé. Az meg úgy tett,
+ahogy Éliás tanácsolta neki: nagy becsületben tartotta az öreget.
+
+Egyszer csak nagy hangosan megszólal az öreg ember:
+
+– Fiam, szeretnék kérdezni tőled valamit.
+
+– Kérdezz hát, – felelt reszketve az ifju.
+
+– Ha egy házat kellene építened, s ahhoz szalmát meg agyagot keverned,
+honnan vennéd a szalmát?
+
+– Elmennék egy paraszt emberhez, s annyi szalmát vennék tőle, amennyi
+csak kell.
+
+– De hátha az a paraszt, mikor már mind a szalma össze van keverve az
+agyaggal, eljönne hozzád, s követelné vissza a szalmáját, mit tennél
+akkor? – mondotta az öreg.
+
+– Kifizetném a szalmáját, vagy más szalmát vennék, s azt adnám neki.
+
+– De ha se pénz, se a más szalmája nem kell neki, csak az, amit ő adott
+neked, akkor mit csinálnál, fiam?
+
+– Hát bizony, akkor nem tehetnék egyebet, mint hogy széttörjem az
+agyagot, s abból kiválasszam a paraszt szalmáját, máskép vissza nem
+adhatnám, – mondotta a vőlegény.
+
+– Magad mondtad ki magadra az ítéletet, – szólott az öreg ember. Mert
+látod, a paraszt, aki a szalmát adta, nem más, mint a jó Isten, az agyag
+te vagy, a szalma pedig a lelked. Most visszakéri Isten azt a lelket,
+amit néked adott, s engem, a halál angyalát küldött le érte, hogy vigyem
+el hozzá.
+
+Hej, nagy csendesség lett a nagy vigasságból! Mindenki úgy ült a helyén,
+mintha odacövekelték volna. Egyedül a vőlegény szólott:
+
+– Ha már elviszel magaddal, engedd meg legalább, hogy a szüleimtől, s a
+menyasszonyomtól búcsut vehessek.
+
+– Tedd meg, fiam, megengedem.
+
+Nagy sírás, jajgatás lett a búcsuzkodásból, Ruben rabbi buzgón
+imádkozott az Istenhez, a fiatal asszony meg sírt keservesen, aztán
+kérdezte a vőlegényétől:
+
+– De hát ki az, aki azt mondja, hogy neked meg kell halnod?
+
+– A halál angyala jött el értem, ott ül, s vár reám. Csak annyi időm
+van, hogy elbúcsuzzam tőletek, aztán mennem kell vele.
+
+Avval megölelte, megcsókolta forró könnyhullatás között a feleségét, s
+menni akart. Ekkor megszólalt a fiatal asszony: – Várj egy kicsit,
+odamegyek én a halál angyalához, s könyörgök neki. Én nem hiszem, hogy ő
+meg akarna ölni téged.
+
+Oda is ment nagy bátran, s igy szólt:
+
+– Te vagy az, aki a férjemet meg akarod ölni?
+
+– Én vagyok! – válaszolt a halál angyala.
+
+– No hát, – mondotta az asszony, – ha te vagy, menj is vissza az
+Istenhez, aki küldött téged, s juttasd eszébe azt a parancsát, ami a
+Thora könyvében van: »Ha valaki megházasodott, egy évig legyen a
+hadiszolgálat alól felszabadítva, nehogy elessék a csatában, s feleségét
+más ember vehesse el.« Csak nem akarja az Isten saját parancsát
+megtagadni, hisz az annyi volna, mintha az összes parancsát
+megtagadhatná!
+
+A halál angyalát meghatotta a fiatal asszony beszéde, felment ismét az
+Isten szine elé, s a többi angyalokkal együtt kegyelemért könyörgött
+hozzá, a fiatal férj életéért.
+
+Az Isten meg is hallgatta kérésüket, adott még két esztendőt az ifjunak,
+s így teljesedett a zsoltárnak szava: »Akik félik Istent, azoknak vágyát
+teljesíti Isten, s megsegíti szorongattatásukban.«
+
+
+
+
+Világszép Nádszál kisasszony.
+
+(Magyar mese.)
+
+Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az óperenciás
+tengeren is túl, de még az üveghegyeken is egy sánta arasszal túl, volt
+egyszer egy király, s annak két fia. Az idősebbik fiu, ahogy egy kicsit
+fölcseperedett s kiserkedett a bajusza, feleségül vett egy szép
+királykisasszonyt, de a kisebbiket hiába biztatta az édesapja: azt
+mondta, hogy ő addig meg nem házasodik, míg kerek e világon a legszebb
+királykisasszonyt meg nem találja.
+
+– No, azt keresheted, – mondta a bátyja, – mert a legszebb
+királykisasszonyt én vettem feleségül.
+
+– Hiszen, szép a feleséged, – mondotta a királyfi, – de nem hiszem, hogy
+még szebb ne volna ezen a világon.
+
+Hallja ezt a beszédet a kisebbik fiu fölnevelő dajkája, s amikor az
+idősebbik királyfi tovább ment, azt mondta a kicsi királyfinak:
+
+– Bizony, jól mondottad, hogy van ezen a világon a bátyád feleségénél
+szebb királykisasszony. Csakhogy sem a bátyád, sem a felesége nem
+árulják el neked, mert az a világszép királykisasszony a te bátyád
+feleségének a huga.
+
+– No, bizony, ha az, megyek is utána.
+
+– Megállj, csak fiam, – mondja az öreg asszony, – nem találod meg azt az
+apja házában. El vagyon az rejtve egy nádszálban. Hallottad-e hírét a
+Fekete-tengernek? Fekete-tengernek a hetvenhetedik szigetjében vagyon
+három nádszál, a középsőben van a világszép királykisasszony, a két
+szélsőben a két szobalánya. De ezen a szigeten olyan nagy sötétség van,
+hogy a kardodat felakaszthatod rája. Aztán, ha odatalálsz is, egy vén
+boszorkány őrzi a három nádszálat, s jobban vigyáz rájuk, mint a két
+szemevilágára, mert csak addig ég az élete gyertyája, amíg valaki ezt a
+három nádszálat le nem vágja.
+
+Hiszen a királyfinak se kellett egyéb, felnyergelte legjobbik lovát, s
+indult még aznap, hogy felkeresse a világszép Nádszál kisasszonyt. Ment
+hetedhét ország ellen, estére kelve betért egy rengeteg nagy erdőbe,
+rengeteg nagy erdőben egy kicsi házikóba. Nem lakott ott más, csak egy
+öreg asszony. Köszön az asszonynak illendőképpen, fogadja az is
+nemkülönben, s kérdi:
+
+– Ugyan, hol jársz itt, fiam, ahol a madár sem jár?
+
+– Világszép Nádszál kisasszonyt keresem, aki a Fekete-tenger
+hetvenhetedik szigetjében egy nádszálba vagyon elrejtve. Ugyan bizony,
+hallotta-e a hírét?
+
+– Sem hírét, sem nevét nem hallottam, édes fiam, de túl a hegyen, kerek
+erdő aljában, lakik a néném, az talán hallotta hírét. Hé, Miczi, hopp
+elé a sutból! – szólott a macskájának. – Igazítsd útba ezt a legényt.
+
+Kiszökött a macska a sutból, s a királyfi ment utána.
+
+Mire pitymallott, megtalálta a másik öreg asszonyt is. Elémondja, hogy
+mi jóban jár. Hallgat, hallgat az öreg asszony, mintha erősen
+gondolkoznék, s aztán mondja:
+
+– Hej, fiam, nem érsz te soha oda világon való életedben, ha olyan
+paripát nem szerzesz, amely sárkánytejet szopott, égő parazsat evett, s
+tűzlángot ivott. De nini, mi van a fejeden? Ihol, három arany hajszál,
+ezt a három arany hajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy
+kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg erre a magas hegyre, ott a
+madzaggal csapd meg a három arany hajszálat, s egyszeribe elébed toppan
+a táltos paripa.
+
+Kihúzta az öreg asszony a királyfi fejéből a három arany hajszálat,
+odaadja a kilincsmadzagot, megköszöni a királyfi, s meg sem állott, míg
+annak a magas hegynek a tetejére nem ért. Ott megcsapja a
+kilincsmadzaggal a három arany hajszálat s ím, halljatok csudát! – ég,
+föld megrendül, száll a levegőégből nagyerős vágtatással egy aranyszőrű
+ménes, aranyszőrű ménesből kiválik egy paripa, szakad a láng a két
+orralikán, s nyerít hármat egymásután, hogy megcsendült-bondult belé az
+egész világ, s csak elejébe toppan a királyfinak:
+
+– Itt vagyok, kicsi gazdám!
+
+De hallgassatok csak ide, mi lett a madzagból! Szép aranyos kantár, hogy
+csak úgy ragyogott, hogy csak úgy tündökölt.
+
+– No, kicsi gazdám, hogy menjek? Úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a
+madár? Vagy még annál is sebesebben, úgy, mint a gondolat?
+
+Mondotta a királyfi:
+
+– Mint a gondolat, édes lovam.
+
+– Jól van, jól, kicsi gazdám, tudom én, mi a szíved szándéka. De addig
+hiába megyünk a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére, amíg meg nem
+jártuk a Napnak fényes pitvarát, s onnét egy égő sugarat el nem hozunk.
+
+Nekiereszkedik a táltos a levegőnek, felszáll, mint a madár, aztán
+nekivág, hasítja a levegőt, vágtat, mint a gondolat, s egy jó
+szempillantás sem telt belé, megérkeznek a Föld kapujához. Az ám,
+csakhogy a Föld kapujában két farkas állott istrázsát, s azt mondták,
+hogy addig be nem eresztik a kapun a királyfit, amíg két font húst nem
+ad a lovából. Gondolja a királyfi, bizony, nem adok én a lovam húsából,
+inkább adok a magaméból. Kivette a zsebéből csillagos bicskáját,
+kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak:
+
+– Most már mehettek, – mondták a farkasok. Repült a táltos, s ím,
+jóformán be sem húnyta a szemét a királyfi, megszólal a táltos:
+
+– Nyisd ki a szemedet, kicsi gazdám, itt vagyunk a Napnak fényes
+pitvarában.
+
+Leszáll a királyfi s hát ott a Nap pitvarában van egy arany kád, arany
+kádban tűzfürdő: megfürdött abban; gyémánt szegen arany törülköző: abban
+megtörülközött; ezüst polcon arany fésű: azzal megfésülködött; s vala
+ottan egy talpig tükör, odaállott, s nézegette magát. De Uram, Teremtőm,
+halljátok csak, mi történt! Kijön a pitvarba egy haragos öreg ember,
+bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti
+magát a tükörben, nagy mérgesen ráfuj, kerekedik rettentő nagy szélvész,
+s úgy elfujja lovastól, mindenestől, hogy hetvenhétezer mérföldig sem
+ért földet a talpuk. Akkor meg leestek, olyan sötét lyukba, hogy sem
+eget, sem földet nem láttak.
+
+Hej, búnak ereszkedik a királyfi! Azt hitte, hogy soha, míg ez a világ s
+még két nap, meg nem látja az áldott fényes napot, nem hogy annak egy
+sugarát a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére vihesse. Csúszva, mászva
+tapogattak elébb-elébb, hol kígyóra, hol békára léptek, s mikor vagy hét
+nap s hét éjszaka eltelhetett, akkor értek egy nagy vaskapuhoz. Na, ide
+ugyan elcsúszhattak, mászhattak, mert itt meg egy százfejű sárkány
+állott istrázsát. Az ugyan által nem ereszti a kapun.
+
+Sóhajtozott, tűnődött a szegény királyfi, hogy most már mit csináljon.
+Tapogatott erre, tapogatott arra a kezével, hátha másfelé mehetne, s ím,
+egyszerre valami pálcácska akad a kezébe. Az ám, nem pálca volt ez,
+hanem furulya. Nagy bújában, bánatjában belefujt a furulyába, s hát az
+olyan szépen szólt, hogy annál az angyalok se muzsikálhatnak szebben. S
+mit gondoltok, mi történt? Az történt, hogy a százfejű sárkány szépen
+lefeküdött a földre, egy feje sem mozdult meg, úgy hallgatta a
+furulyaszót. De, bezzeg, nekibátorodott a királyfi is s a vaskapun
+szépen kisétált.
+
+Hát ahogy keresztülment a vaskapun, nyiladozni kezd a sötétség, s mit
+látnak szemei? Jön elébe egy szépséges leány, aki nem vala más, mint
+maga a Hajnal, a Napnak legszebb s legkedvesebb leánya. Hogy történt,
+mint történt, én bizony nem tudom, úgy láttam, mint ma, elég az, hogy
+megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas
+lovára, s vitte hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta
+gyönyörüséges szép tartományokon keresztül. Először levitte a rézerdőbe.
+Ott dolgoztak a Nap favágói, vágták, döngették a fákat, rakták a
+szekerekre, s vitték a Nap konyhájára. Innét vitte az ezüsterdőbe. Ottan
+ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb dalokat, s az ezüstfák háromszor
+egymásután szépen meghajoltak Hajnal előtt. Ezüsterdőből az aranyerdőbe
+vitte. Csengett is az az arany madarak énekétől, s Hajnal előtt a fák
+háromszor egymásután szépen meghajoltak.
+
+Ennek az aranyerdőnek a közepén volt a Hajnal kertje, ennek a kertnek a
+közepén a Hajnal gyémántpalotája, s ahogy megérkezett Hajnal,
+összegyűltek mind a ragyogó csillagok, azután intett Hajnal, leszállott
+a levegőégből bíboros fellegkocsi, bíborosfellegkocsiban volt az
+aranylóca, arra ült a királyfival, s azután úgy szállottak feljebb,
+feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ottan
+kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a királyfi hajába s
+mondotta:
+
+– Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod világszép Nádszál
+kisasszonyt. – S ím, abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, ott
+terem a királyfi táltos paripája, fölpattan rá a királyfi s vágtattak
+hetedhét ország ellen, a Fekete-tenger felé. Hanem egyszer csak
+megszólal a táltos s mondja:
+
+– Hallod-e, kicsi gazdám, mindjárt ott leszek a Fekete-tenger
+hetvenhetedik szigetjén, de jól vigyázz, úgy vágj a három nádszálhoz,
+hogy egyszerre vágd le, mert különben vége az életednek. Azt a három
+nádszálat pedig fel ne hasítsd, míg valami vízhez nem érünk, mert, ha
+vizet nem tudsz adni nekik, szemed láttára szörnyet halnak mind a
+hárman.
+
+Hét nap s hét éjjel vágtatott a táltos, akkor értek a Fekete tenger
+hetvenhetedik szigetére. Na, ez a sziget csakugyan olyan sötét volt,
+hogy a királyfi felakaszthatta volna rá a kardját. De a királyfi levette
+a süvegét, megvillant a hajába font napsugár, s lett egyszerre ragyogó
+világosság. Hát csakugyan ott van a sziget közepén három nádszál, s
+amint a királyfi odaér, a három nádszál szépen meghajlik előtte, pedig
+szellő sem fújt. Kirántja a kardját a királyfi, megsuhintotta, s egy
+csapásra tőből levágta mind a három nádszálat. S im, a három nádszál
+tövéből fekete vér bugyogott ki s valami keserves jajgatás hallatszott a
+földből. Az a fekete vér a vén boszorkány vére volt; a keserves jajgatás
+az ő jajgatása volt. No, ez ugyan nem árt senki léleknek, bátran
+visszaindulhatott tőle a királyfi. Szépen az ölébe fektette a három
+nádszálat s mondotta a lovának.
+
+– No most, édes lovam, vigy az én hazámba; rég nem láttam apámat,
+anyámat.
+
+Vágtatott a táltos hetedhét ország ellen, a királyfi meg csak nézte,
+nézegette a három nádszálat, szerette volna felhasítani, hadd lássa,
+csakugyan leány van-e bennük? Hátha csak hiába idebolondították a
+Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére? Ő bizony elővette csillagos
+bicskáját, felhasított egy nádszálat, s kiesett belőle egy gyönyörüséges
+szép leány, világszép Nádszál kisasszony egyik szobalánya. Az volt az
+első szava:
+
+– Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!
+
+De csak most ijedt meg igazán a királyfi! Adott volna vizet, de nem volt
+sehol. Egy jó szempillantás sem telt belé, meghalt a leány, a két
+nádszálból pedig keserves sírás hallatszott. A szegény leányt siratták
+bizonyosan. Búsult a királyfi, majd felvetette a búbánat. Költögette a
+leányt, ébresztgette, de hiába, nem ébredt fel. Leszállott a lováról,
+sírt ásott a kardjával s eltemette a leányt.
+
+Aztán mentek tovább s az ördög szállott-e belé, vagy mi, a jó Isten
+tudja, felhasította a másik nádszálat is. Éppen úgy járt, mint először.
+Nem tudott vizet adni neki s a világszép Nádszál kisasszonynak meghalt a
+másik szobalánya is. No, de most megfogadta a királyfi, hogy a harmadik
+nádszálra vigyáz, mint a szeme világára. Hogy azt addig fel nem hasítja,
+míg valahol forrásvízhez nem érnek. Hej, pedig úgy szerette volna látni
+a világszép Nádszál kisasszonyt! De amerre mentek, mindenütt szörnyű
+nagy pusztaság volt. Nem láttak egy csepp vizet, majd meghaltak a nagy
+szomjuságban. Hanem egyszerre csak leszállott a táltos a levegőégből,
+éppen egy forrásvíz mellé.
+
+[Illustration: – Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!]
+
+– No, édes kicsi gazdám, most felhasíthatod a nádszálat. De elébb meríts
+vizet a süvegedbe.
+
+Telemeríti süvegét a királyfi, aztán szépen felhasítja a nádszálat,
+nehogy megsértse a világszép Nádszál kisasszony gyönge testét, s im,
+csak kipattan a nádszálból egy olyan szépséges szép leány, amilyent még
+emberi szem nem látott. Ott mindjárt egymás nyakába borultak.
+
+– Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagy harang válasszon el minket!
+
+Aztán felültek mind a ketten a táltos paripára, s a táltos egyet ugrott,
+kettőt szökött, leszállott a királyfi apjának az udvarába.
+
+Ott ült éppen a király a palota tornácában, ott ült az idősebbik fia is
+s a menye is, de bezzeg volt álmélkodás! Már el is siratták a királyfit,
+nem hitték, hogy valaha lássák. S íme, megkerült. Elhozta a legszebb
+királykisasszonyt kerek e világon. Örült az öreg király, s mit csináljon
+a fia, meg a menye, örültek azok is. Csaptak lakodalmat, hét országra
+szólót, húzták a cigányok, járták a legények s leányok, még ma is
+járják, ha ugyan birják.
+
+Itt a vége, fuss el véle.
+
+
+
+
+Az átok.
+
+(Welszi mese.)
+
+Réges-régen élt Pantamasban egy öreg ember. Jól élhetett volna, volt
+nagy gazdasága, de mi öröme volt benne, ha a tündérek minden áldott
+éjjel a földjére jártak táncolni s mindent letapostak? Gondolkozott az
+öregember, hogy ugyan mit is csináljon, de mert semmi okos nem jutott az
+eszébe, elment egy híres boszorkányhoz s attól kért tanácsot. A
+boszorkány gondolkozott egy darabig, aztán azt mondta neki:
+
+– Lesd meg, fiam, a tündéreket s ha még egyszer ott látod őket, szántsd
+fel azon a helyen, ahol táncoltak, a földet vesd be búzával, s ne félj,
+nem jönnek többet oda.
+
+Megtette az öreg, amit a boszorkány tanácsolt, s hát igaza volt a vén
+banyának: nem jöttek oda többet a tündérek. Boldog volt az öreg, hogy
+olyan szépen elmult a veszedelem, s mindennap kijárt a földre, hogy
+nézegesse a vetést. Egy nap, mikor már estvéledett, éppen hazatérőben
+volt a mezőről, egyszerre csak előtte termett egy pirinyó emberke vörös
+ruhában, aki a kezében egy hegyes kardot szorongatott. A kardot az
+öregember mellének szegezte s így szólt:
+
+[Illustration: A tündérek minden éjjel a földjére jártak táncolni.]
+
+– Vigyázz magadra, mert nem kerülöd el a bosszunkat! – s avval eltünt.
+
+Először nagyot nevetett az ember a kis emberkén, de aztán, amikor a
+szavaira gondolt, elkomolyodott, s nem érezte valami bátorságosan magát.
+
+Na, telt, mult az idő, a tavaszból nyár lett, a nyárból ősz, mind
+megérett a gabona, s az öregember nagyban készülődött az egész
+családjával, hogy másnap learatják a búzát. A kis vörös öregemberre nem
+is gondolt már, szégyelte is magát, hogy félni tudott tőle. Hát, ahogy
+lefekszenek az aratás előtt való este s mind elalszanak, egyszerre csak
+megroppan az egész ház, mintha össze akarna roskadni, kiugranak nagy
+ijedten az ágyból, s hallják, hogy valaki azt mondja:
+
+– Vigyázzatok, mert a bosszu közeledik!
+
+Néztek jobbra-balra, de bizony senkit se láttak, aztán nagy remegve
+ismét lefeküdtek. Hát, amikor másnap kimennek aratni a mezőre, még csak
+egy szál búza se volt sehol, fekete hamu fedte az egész földet!
+Keresztül-kasul járta az öreg a földet, hogy ugyan ki égethette el ezt a
+sok drága búzát, s egyszerre csak ismét előtte termett a kis vörös
+emberke, a mellének szegezte a kardját s mondta:
+
+– Ez csak a kezdete volt a bosszunknak, lesz még folytatása is!
+
+Elfehéredett a szegény öreg, mint a fehérített vászon s elkezdett
+könyörögni a kis embernek, hogy így s úgy, ne tegyék tönkre, inkább
+megengedi, hogy a tündérek örökké ott táncoljanak ezután a földjén.
+
+– Ez nem elég, – felelte szigorúan a kis ember – a királyom annyira
+megharagudott reád, hogy téged is el akar varázsolni s ezen már senki
+nem segít.
+
+Zokogni kezdett a szegény ember, s addig-addig könyörgött a kis
+embernek; mígnem az megigérte neki, hogy megkéri a királyt, változtassa
+meg a szavát.
+
+– Három nap mulva, mikor a nap leszáll, várj itt reám, akkor itt leszek
+a király válaszával, – mondotta az embernek és eltünt. Harmadnap
+csakugyan megjelent az emberke s így szólt a remegő gazdához:
+
+– A királyom nem engedte el a büntetést, de avval enyhítette, hogy, ha
+te nem akarsz megszenvedni érte, átszáll ez az átok a családodra s majd
+valamelyik fiad vagy unokád fog szenvedni érted!
+
+Ez a szabadulás igen megtetszett az öregnek, ő bizony nem gondolt a
+maradékaira, hanem szépen hazament, s nem szólt senkinek. Sok-sok évig
+élt még azután s amikor meghalt, a fiai nagy sírással kísérték ki a
+temetőbe. A tündérek ismét ott táncoltak minden éjszaka s folyton azt
+énekelték:
+
+– Vár a bosszu, vár, tireátok vár!
+
+De bizony az öreg fiai úgy megszokták már ezt az örökös éneket, hogy nem
+is féltek tőle, s egymásután haltak meg késő öregségben, mind ahányan
+voltak.
+
+Több száz esztendő elmult már, mikor Madoc, az ükunokája az öregnek
+éppen a lakodalmát tartotta egy gyönyörű leánnyal s nagy vígságban
+voltak mind az asztal körül, amikor egyszerre a patak zúgásából mindenki
+tisztán hallotta ezeket a szavakat:
+
+– Nemsokára üt a bosszu órája!
+
+Mindnyájan az ablakhoz szaladtak, de most már csak a patak csobogása
+hallatszott, semmi más. Ismét visszaültek a lakodalmas asztalhoz, ettek,
+ittak, vígan voltak, de egyszerre recsegni-ropogni kezdett a ház, mintha
+össze akarna dőlni, s ugyanaz a hang, amelyet előbb hallottak, újra
+megszólalt:
+
+– Üt már a bosszú órája!
+
+A vendégek persze annyifelé szaladtak, ahányan voltak, magát a
+menyasszonyt is hazakísérte Madoc a szüleihez, hogy ne kelljen ebben a
+félelmetes házban maradnia.
+
+Várták, várták Madocot a szülei haza, amikor a menyasszonyát
+hazakísérte, de bizony azt várhatták, nem jött az meg se reggel, se
+este. Tűvé tették az egész falut, de nem volt egy teremtett lélek sem,
+aki látta volna; keresték, kutatták mindenfelé, de sehol még a lába
+nyomát se látták.
+
+Elmentek az öregek egy vén remetéhez, hogy attól kérjenek tanácsot, hol
+keressék egyetlen fiukat, s a remete így válaszolt:
+
+– Hiába keresitek Madocot, szegény emberek, mert egy régi átok
+teljesedett be rajta s ti soha, míg ez a világ világ lesz, őt többet meg
+nem látjátok. Gondoljátok azt, hogy meghalt, bár valamikor, tán sok száz
+év mulva, elő fog kerülni, dehát ti azt úgy sem éritek meg.
+
+A két szegény öreg nagy búsan hazament, s csakugyan úgy is történt,
+ahogy az öreg remete mondotta. Évek teltek, multak egymásután, de
+Madocnak semmi híre se jött, mindenki elhitte, hogy meghalt, csak a
+menyasszonya várta hűségesen. Minden áldott nap kiment egy nagy hegyre,
+onnan tekintgetett szerte-széjjel, hogy vajjon nem látja-e meg valamerre
+Madocot, s mindennap szomorúbban tért haza. Szeme elhomályosodott a sok
+sírástól, haja megőszült az évek multával, aztán ő is meghalt s Madocnak
+minden rokona, anélkül, hogy valamit is hallottak volna róla,
+
+Pedig Madoc élt! Mikor hazafelé ment a menyasszonyától, egyszerre csak
+tündéri szép zene hangjai ütötték meg a fülét, megállt, hallgatódzott s
+mind közeledett az égi hangok felé. Egy barlanghoz ért, onnan zendültek
+ki a hangok, s őt annyira elbájolta, hogy csak ment, ment, mindég
+beljebb.
+
+Amint beért a barlang belsejébe, ott se látott semmit, csak a zenét
+hallotta. De egyszerre csak eszébe jutott, hogy a szülei már aggódni
+fognak, hogy ilyen sokáig nem tért haza, s indult ki a barlangból.
+Odakint délre sütött a nap, pedig éjszaka volt, amikor bement a
+barlangba. Csudálkozott nagyon, sietett is haza, s hát amint nagy futva
+beront a házba, egy ősz, öreg embert pillant meg a kályha mellett. Az
+öreg rákiáltott:
+
+– Hát te miért futsz úgy, mintha kergetnének?
+
+Madoc visszahökkent: egy idegen ember ült ott, s a szoba is egész idegen
+volt neki. Bátortalanul szólalt meg, mert érezte, hogy itt valami
+csudának kellett történnie:
+
+– Én Madoc vagyok!
+
+– Madoc? – mondotta az öreg fejcsóválva – semmiféle Madocot nem ismerek
+errefelé. Régen mesélte az öregapám, hogy élt itt egyszer egy Madoc s az
+úgy eltünt, hogy soha meg nem lelték. De van annak már száz esztendeje
+is.
+
+Madoc zokogva ült le egy székre, s az öregember vígasztalva topogott
+hozzá, de mikor megérintette a vállát, egyszerre összeomlott, mintha
+homokból lett volna.
+
+Egy marék hamu maradt a helyén…
+
+
+
+
+A hűség jutalma.
+
+(Újgörög mese.)
+
+Volt egyszer egy szegény ember, de olyan szegény, hogy még csak annyi
+pénze sem volt, hogy olajat vegyen a lámpásába s meggyujtsa az ő
+szentjének. A szegény ember mit gondolt, mit nem, hogy lámpást
+gyujthasson az ő szentjének, eladta egyetlenegy fiát egy gazdag basának.
+Szép volt, okos gyermek volt a fiú s annyira megtetszett a basának, hogy
+amikor nagyra nőtt, elhatározta, hogy egyetlen leányát feleségül adja
+neki. A gyermekek szerették is egymást, jobban, mintha igazi testvérek
+lettek volna. Ha az egyiknek egy dinnyéje volt, a világért meg nem ette
+volna: megosztotta a másikkal.
+
+Szép volt a basa leánya is, szép és okos leány. Híre ment az egész
+országban a szépségének, az okosságának. S egyszer csak mi történt? Jött
+egy hatalmas, gazdag basa s megkérte a leány kezét a fia számára. A
+leány apja bizony ingadozni kezdett. Gondolta magában: – Mégis csak jobb
+gazdag emberekkel atyafiságba keveredni, mintha egy szegény ember fiának
+adja a leányát s oda is igérte a leány kezét.
+
+Amikor ezt a szegény fiú meghallotta, hej, nagy búnak eredett szegény
+feje! Nagy bújában, bánatjában otthagyta a basa palotáját, kiment a
+mezőre, ahol a basa juhnyája legelészett, ottan felöltözött juhászruhába
+s attól kezdve a juhokat őrizgette. Minden nap elhaladott a basa
+palotája alatt a nyájával, aztán leült egy nagy platánfa alá s, amíg a
+juhai legeltek, csak nézett, nézett nagy szomorúan a világba. Nézte,
+nézte, hogy hulldogálnak a levelek a platánfáról. Egyszer, amint ott
+üldögélt a fa alatt, a basa leánya kinézett az ablakon s lekiáltott:
+
+– Hé, juhász, gyere fel hozzám!
+
+A juhász felment a palotába, de amikor az ajtón benyitott, megállott az
+ajtó mellett, nem mert rálépni a szőnyegre.
+
+– Gyere beljebb, – mondotta a leány – ne állj meg az ajtó sarkában.
+Gyere, ülj ide mellém a diványra.
+
+– Hogy mennék én oda, hogy ülnék én a diványra, – mondotta a legény, –
+nem látod, hogy bocskor van a lábamon? Csak nem piszkolom be a
+szőnyeget!
+
+Akkor a leány kiszaladott a szobából, behozott egy pohár vizet, ebbe a
+pohár vízbe titkon beledobta a mátkagyűrűjét és kínálta a legényt:
+
+– Igyál, juhász!
+
+– Nem iszom, – mondotta a legény – hogyan érinteném én meg a szájammal
+ezt a szép poharat? Még bepiszkolnám!
+
+Hiába beszélt a leány, hiába kinálta, erőltette, a legény nem ivott a
+vízből! Megharagudott a leány erősen s kiszidta a legényt a palotából,
+de másnap reggel ismét ott ült ez a platánfa alatt. Nézte, nézte, hogyan
+hulldogálnak a levelek a fáról. A leány meg ismét lekiáltott hozzá.
+Mondotta neki:
+
+– Gyere fel, juhász! Tegnap megbosszantottál, de azért csak gyere fel.
+Húzd le a bocskorodat, ülj mellém a diványra.
+
+A legény lehúzta a bocskorát, felment a palotába, leült a leány mellé a
+diványra, aztán elkezdettek beszélgetni. Beszéltek erről, arról,
+mindenről, aztán a leány ismét megtöltötte a poharat vízzel, titokban
+beledobta a mátkagyűrűjét. Kinálta a legényt:
+
+– Igyál, juhász, igyál!
+
+De a legény azt mondotta:
+
+– Nem iszom, félek, hogy bepiszkolom a poharat.
+
+– Egyébtől félsz, te legény! Bizonyosan attól, hogy méreg van a vízben,
+úgy-e? Na, nézd, először én iszom belőle! – Kiitta a víznek a felét,
+aztán a másik felét odanyujtotta a juhásznak.
+
+– No, nesze, idd ki utolsó cseppig.
+
+A juhász most ki is hajtotta a poharat az utolsó cseppig s a gyűrű a
+szájába esett.
+
+– Hát ez mi? – kérdezte a juhász. – Mit jelent ez?
+
+Hej, szörnyen megharagudott a leány, hogy még most sem tudja, hogy mit
+akar ez jelenteni! Haragos szavakkal kiszidta a palotából, de a juhász
+magával vitte a gyürüt s amikor lement a nyájához s leült ismét a fa
+alá, lánccal az övéhez kötötte a gyűrűt, aztán szép csendesen
+hazaterelte a nyáját.
+
+Következő reggel a leány bement a szüleihez s mondotta nekik:
+
+– Nektek egyetlenegy leányotok van s egyetlen leányotokat két embernek
+igértétek oda. Én pedig azt mondom nektek, hogy azt tegyétek, amit én
+akarok, mert másképen szörnyű halálnak halálával halok meg. Mondjátok
+meg a basának, adjon a fiának ezer piasztert, én is adok a juhásznak
+ezret, menjen mind a kettő világgá, s amelyik ezzel a pénzzel több pénzt
+szerez, az legyen az én uram.
+
+Amikor a szülei látták, hogy a leány nem tréfál, szóltak is a basának,
+hogy adjon a fiának ezer piasztert, hadd menjen, próbáljon szerencsét. A
+basa bele is egyezett. A leány is adott ezer piasztert a juhásznak s a
+két ifjú elindult világgá. A basa fia nagy kisérettel indult útnak,
+harminc lovas vitéz kisérte s rengeteg sok holmit vittek magukkal. A
+juhász gyalogszerrel indult. A hátán volt egy tarisznya, a tarisznyában
+egy kevés kenyér, így indult világgá. Hanem azért egyszerre érkeztek egy
+városba, mégpedig Janinába.
+
+Ott a basa fia beült egy vendégfogadóba, élt nagyúri módra. Reggelre
+elköltött háromszáz piasztert, ebédre százat, vacsorára ezret, amikor
+aztán elmult két-három nap, mondotta neki a juhász:
+
+– Jó lenne, ha tovább mennénk s megmutatnók hogy melyik szerez több
+pénzt.
+
+– Nem megyek én, – mondotta a basa fia – jól érzem én itt magamat. Eredj
+csak te, szerezz, amennyi neked teszik, mit bánom én.
+
+Elindult a juhász egymagában, ment hegyeken völgyeken, erdőkön-mezőkön
+által. Egyszer aztán egy nagy hegynek az aljában megállapodott. Fáradt
+is volt, szomjas is volt szörnyen, nem tudott tovább menni.
+Leheveredett. Amint ott hevert, egyszerre csak jön egy öreg ember.
+Megáll mellette, kérdi:
+
+– Hát te, fiam, hol jársz, merre jársz?
+
+– Adj egy csepp vizet, – mondotta a juhász – olyan szomjas vagyok, úgy
+eltikkadtam, hogy beszélni sem tudok.
+
+– Nézd, fiam, emitt van egy forrás, eredj, igyál ebből, – mondotta az
+öreg ember.
+
+A legény feltápászkodott, elment a forráshoz s ámbátor szörnyen szemetes
+volt annak a forrásnak a vize, ivott belőle. Aztán elbeszélte az öreg
+embernek az ő történetét. Elmondotta, hogy miért indult világgá.
+
+– Hát mennyi pénzed van? – kérdezte az öreg ember?
+
+– Éppen ezer piaszter, – felelt a legény.
+
+– Na, fiam, nesze, adok neked még ezer piasztert, menj el ebbe s ebbe a
+városba, ott aztán kérdezősködjél az után a kávéház után, amelyik
+kávéház gazdájának majma van. Ott kérdezd meg a kávéház gazdájától, hogy
+mennyiért adja neked a majmát. Bizonyos lehetsz abban, hogy amikor
+megnézi a ruhádat, a szemed közé kacag s azt mondja majd, hogy kétezer
+piaszterért neked adja. Te abban a pillanatban vedd ki a kétezer
+piasztert, olvasd le tanuk előtt s ha nem akarja a majmot általadni,
+eredj törvényre s panaszold be.
+
+A legény úgy tett, ahogy az öreg ember tanácsolta. Elment a városba,
+felkereste azt a kávéházat, hát csakugyan ott volt a majom. Megigérte a
+kétezer piasztert, tanuk előtt oda is igérte a gazda, de, amikor
+leszámolta a pénzt, nem akarta általadni. Hát, jó, elmentek törvényre s
+bezzeg, hogy a törvény neki ítélte a majmot! Azzal szépen fogta a majmot
+a legény s elment vissza az öreg emberhez.
+
+– Na, fiam, látom, hogy megszerezted a majmot, – mondta az öreg ember –
+de hát ennek a fele az enyém, most már osszuk el.
+
+– Úgy van, ez az igazság, – mondotta a legény.
+
+Az öreg ember kést vett elő, kettéhasította a majmot a fejétől a
+farkáig, két egyenlő részre. Az egyik felét adta a legénynek, a másik
+felét megtartotta magának. De a legény a felét sem akarta megtartani,
+eldobta.
+
+– Ha egy róka húsáért ötszáz piasztert kapnék s a bőréért egy piasztert,
+– mondotta a legény – még akkor sem kapnám vissza a pénzemet, mert
+hiszen ez a fele hús éppen két róka.
+
+Nevetett az öreg ember s mondotta:
+
+– Jó, jó, gyere csak velem, menjünk be a kunyhóba.
+
+Bementek. Ott ételt, italt vett elé az öreg ember, megvendégelte a
+legényt, aztán kivette a majomnak az agyát, abból csinált valami
+kenőcsöt s azt odaadta a legénynek:
+
+– Na, fiam, nesze, tedd el ezt a kenőcsöt. Ezzel már most világnak
+mehetsz. Aki vak emberrel találkozol, annak a szemét ezzel a kenőccsel
+kend be, egyszeribe megjön a szemevilága. Ne szabd meg előre, hogy mit
+kívánsz a vak embertől, elégedjél meg azzal, amit fizetnek majd neked.
+
+A legény megköszönte az öreg embernek nagy jóindulatát, azzal
+elbúcsúzott tőle, ment, mendegélt s addig ment, amíg a tenger partjára
+ért. Nem messze a tenger partjától volt egy sziget. Éppen akkor indult
+el egy nagy csónak, abba beleült, hogy menjen át a szigetre, de amikor a
+szigetre átment s fizetnie kellett volna a csónakosnak, csak akkor
+jutott eszébe, hogy egy fillér sincs nála. Pedig négy tallért kellett
+fizetni az átszállításért.
+
+– Na, bizony, ha nincsen pénzed, – mondotta a csónakos – vissza is
+viszlek oda, ahonnét elindítottalak.
+
+Indult is vissza a csónak, de amint ment visszafelé a tengeren,
+egyszerre csak meglát egy vak embert a legény. Megszólítja:
+
+– Ha kifizeted az átkelésnek az árát, meggyógyítlak, visszaadom a szemed
+világát.
+
+– Csak gyógyíts meg, – mondotta a vak ember – ne félj, nem leszek
+háládatlan.
+
+Azzal bekente a vak embernek a szemét s íme, abban a pillanatban megjött
+a szeme világa! Kapott ezért ötven piasztert, abból kifizette a
+csónakosnak a négy tallért s ez meg szépen általvitte a szigetre. Itt
+aztán elindult a legény, ment erre, arra, mindenfelé, bejárta az egész
+szigetet s ahány vak embert csak talált, azokat sorban mind
+meggyógyította. Ettől is kapott valamit, attól is kapott valamit, nem
+törődött vele, hogy mennyit. Egyszer aztán hallja, hogy egy rettentő
+gazdag ember van a szigeten, aki már huszonöt esztendeje nem lát; aki a
+világnak már minden csudadoktorával gyógyíttatta magát s azok mind nem
+tudták helyrehozni a szemevilágát. Most is éppen hallotta, három doktor
+van nála, gyógyítják, kuruzsolják, de hiába. Ment a legény egyenesen a
+gazdag ember palotájába, ottan jelentette magát, de a cselédek nem
+akarták beereszteni. Azt mondották neki:
+
+– Mit akarsz te? Itt van a világ három leghíresebb doktora, azok sem
+tudnak semmire menni.
+
+El akarták kergetni, de addig erősködött a legény, hogy mégis csak
+beeresztették. Ahogy bement a gazdag emberhez, elémondotta: ki s mi ő,
+hogy s mint jutott a csudaorvossághoz, engedje meg, hogy kenje meg a
+szemét. A vak ember meg is engedte s íme, ahogy egyszer bekente, kezdett
+nyiladozni a szeme világa. Bekente egymásután hatszor s íme, látott
+tisztán, tökéletesen.
+
+– Na, édes fiam, – mondotta a gazdag ember – huszonöt esztendeje, hogy
+nem láttam Isten áldott napját. Ezt neked köszönhetem. Úgy sincs
+gyermekem: fiamnak fogadlak. Minden vagyonom legyen a tied.
+
+– Köszönöm, – mondotta a legény – de nekem vissza kell mennem az én
+hazámba, mert van ott egy leány, akinek én megigértem, hogy feleségül
+veszem.
+
+– Hát, fiam, ha nem maradhatsz itt, adok én neked annyi pénzt, amennyit
+csak elbírsz.
+
+Azzal a tarisznyáját, övét megtöltötte színarannyal, aztán elkisérte a
+legényt a tenger partjára. Ott a tengerparton hatvan hajója volt a
+gazdag embernek. Kérdezte:
+
+– Akarod-e, hogy mind a hatvan hajót neked ajándékozzam?
+
+Mondotta a legény:
+
+– Ha nekem ajándékozod, köszönettel fogadom.
+
+Azzal felszállott az egyik hajóra, elindult, utánament a többi s meg sem
+állott, amíg ki nem kötött a tenger partján.
+
+Ment egyenesen az öreg emberhez, ottan megosztozott vele, harminc hajót
+adott az öreg embernek, harminc hajó maradott neki. Akkor kiürítette a
+tarisznyáját is, ki az övét is és ami pénz ebben volt, azt is
+becsületesen megosztotta az öreg emberrel. Amikor szépen megosztoztak,
+megköszönte a legény az öreg embernek minden jóságát s nagy
+hálálkodással elbúcsúzott tőle, hogy menjen vissza a menyasszonyához.
+Visszafelé mentében betért abba a városba, ahol a basa fiától elvált.
+Hej, Istenem! Milyen állapotban volt a basa fia! Tartozott az egész
+városnak. Már nem is adott neki senki semmit. Éhezett, szakadott le a
+rongy róla. De a legény kifizette a basa fiának minden adósságát,
+felöltöztette szépen, hanem elébb kikötötte:
+
+– Csak akkor fizetem ki minden adósságodat, akkor öltöztetlek fel, ha
+megengeded, hogy a pecsétemet rásüssem a homlokodra.
+
+– Ne, azt ne tedd, – mondotta a basa fia – ne gyalázz meg. Süsd a
+pecsétet a hónom alá, ahol nem látják az emberek.
+
+– Jól van, – mondotta a legény – hát a hónod alá sütöm.
+
+Megmelegítette a pecsétet s rányomta a basa fiának a hónaaljára. Azzal
+Istennek ajánlotta s ment vissza a menyasszonyához.
+
+Hanem, amíg a tengeren ment hajóival, a basa fia lóra kerekedett s három
+nappal hamarább ért haza. Rögtön ment a leány palotájába s azt hazudta,
+hogy a juhász meghalt a tengeren, ne is várjanak rá hiába, tartsák meg a
+lakodalmat. A leány apja csakugyan belé is egyezett; készültek is a
+lakodalomra erősen. De éppen az nap, amelyre a lakodalmat tűzték s a
+basa fia s a nagy vendégsereg felmentek a palotába, aznap kötött ki
+harminc hajójával a legény. Nagy híre ment ennek, hogy megérkezett egy
+ifjú, akinek harminc hajója van.
+
+Egyszeribe lementek a tenger partjára. Lement a basa is, sokan csődültek
+össze s merthogy látták, hogy valami igen gazdag ember lehet az, akinek
+annyi hajója van, meghívták a lakodalomra nagy tisztességgel. Nem
+ismerték meg a legényt, merthogy olyan szép, aranyos, gyémántos ruhába
+volt öltözve. Ki gondolta volna, hogy a juhászlegény legyen az? Éppen
+kezdődött a lakodalom, amikor a legény aranyos, gyémántos ruhájában
+belépett a palotába. A leány csak ránézett, megismerte azonnal a
+legényt. Felugrott az asztal mellől, szaladott a legény elé, nyakába
+szökött.
+
+– Ihol van, ihol van az én édes mátkám!
+
+Hej, lett egyszerre nagy felfordulás a palotában!
+
+– Hiszen te azt mondtad, hogy meghalt ez a legény! – förmedett a basa
+fiára a leány apja.
+
+– Te mondtad azt? – kérdezte a legény. – Tudjátok-e, hogy mi van ennek a
+hóna alatt? Mutasd csak meg!
+
+Egyszeribe lehúzták róla a drága köntöst, nézték a hónaalját s íme,
+rajta volt a juhászlegény pecsétje. Bezzeg, hogy kikergették a palotából
+a basa fiát, de a vendégsereg ottmaradt s megtartották a lakodalmat a
+juhászlegénnyel. Mikor azonban a vendégsereg eloszlott s a juhászlegény
+a feleségével visszavonult a szobájába, egyszerre csak kopogtat az ajtón
+valaki.
+
+– Ki vagy? – kérdezte a juhászlegény.
+
+– Én vagyok, – válaszolt valaki.
+
+A juhászlegény megismerte a hangjáról, hogy ez az öreg ember. Egyszeribe
+kinyitotta az ajtót.
+
+– Na, fiam, eljöttem osztozni. Eddig is becsületesen megosztoztál velem,
+már most tudod-e, hogy a feleségednek is a fele az enyém? Éppen úgy el
+kell osztanunk, ahogy elosztottuk volt a majmot.
+
+A juhászlegény megdöbbent. Arca elfehéredett, mint a fehér vászon, de
+nem szólt semmit. Elővette a kését és végig akarta hasitani a feleségét,
+de az öregember megragadta a kezét. Mondotta neki:
+
+– Állj meg! Csak a hűségedet akartam próbára tenni. Ne bántsd a
+feleségedet. Tudd meg, hogy én az Isten angyala vagyok, aki öreg ember
+képében járok a földön. Én vagyok az, akinek a te édesapád lámpást akart
+gyujtani s minthogy nem volt olajravalója, téged eladott a basának.
+Azóta kisérem minden lépésedet, azóta védlek, óvlak téged mindenütt,
+amerre jársz. Élj hát csak tovább a te feleségeddel békességben,
+boldogságban!
+
+Azzal az öreg ember eltűnt és a fiatalok éltek tovább békességben,
+boldogságban.
+
+
+
+
+A hal-leány.
+
+(Spanyol mese.)
+
+Réges-régen élt egy nagy folyó partján egy szegény ember a feleségével s
+a leányával. Nem volt ezen a leányukon kívül több gyermekük, s ezt úgy
+kényeztették, úgy becézték, mintha király leánya lett volna. Nem
+dolgozott az semmit az égvilágán, táncolt, játszadozott egész áldott nap
+a folyó partján. Ha akármennyit dolgozott az anyja, soha nem jutott
+eszébe, hogy valamit ő is segíthetne neki a főzésben s takarításban.
+
+Egy nap mégis annyit dolgozott a szegény asszony, hogy még a lusta leány
+is megsajnálta, s megkérdezte, nem segíthet-e valamit neki? Bezzeg,
+megörvendett a szegény asszony, s csudálkozott erősen: ugyan mi érhette
+a leányát, hogy dolgozni akar s mindjárt, hogy meg ne bánja jó
+szándékát, kezébe nyomta a hálót, hogy menjen az apja helyett halászni,
+mert az már két napja kint járt a tengeren.
+
+Fogta hát a leány a hálót, s beléeresztette a folyóba, de bizony, bár
+ott ült délig, egy hal nem sok, annyi sem akadt meg benne. Erősen
+megúnta magát, s gondolta, ő bizony egyet sem lesi többet a halakat,
+hanem haza megy. Ki is húzta a hálót a vízből s éppen el akar indulni,
+mikor megcsobban a víz, s felugrik a levegőbe egy kis hal, s vissza
+megint a vízbe. Uccu, beleszaladt a leány a vízbe, puszta kézzel kifogta
+egy perc alatt a halat a vízből.
+
+– Milyen gyönyörű kis hal! – kiáltotta boldogan, – de egyszeribe
+megszólalt a kis hal:
+
+– Ne ölj meg engem, te leány, mert ha megölsz, téged is hallá
+változtatlak!
+
+Nagyot nevetett a kis hal beszédén a leány, s szaladt vele haza.
+
+– Nézd csak, anyám, – mondta otthon – milyen nagyszerű halat fogtam! Ezt
+aztán élvezet lesz megenni, mert még beszélni is tud! Azt mondja, hogy
+hallá változtat engem, ha megöljük!
+
+– Dobd akkor vissza a vízbe, édes lányom, – könyörgött neki az anyja –
+hátha csakugyan el tud varázsolni, s akkor én is, apád is meghalunk
+bánatunkban!
+
+– Ugyan, anyám, – nevetett a leány – mit gondolsz, hogy egy ilyen kis
+állat el tudna varázsolni engem? Különben is erősen éhes vagyok, s ha
+meg nem készíted, meghalok.
+
+Avval kiment a kertbe, feldíszítette a fejét szebbnél szebb virágokkal,
+úgy tért megint vissza. Az anyja akkorára már elkészítette a halat, a
+leány jókedvűen ült le az asztalhoz, s egy jó darabot vett ki a
+tányérjába. Alig vette az első falatot a szájába, egyszerre érezte, hogy
+meghidegül a teste, a feje meglaposodik, s a szeme csak egy oldalra
+tekint, keze, lába eltünt, úszószárnyacskák termettek helyébe, s úgy
+érezte, hogy rögtön meg fog fulladni. Kapkodott a levegő után, aztán egy
+hatalmas ugrással kivetette magát az ablakon: onnan egyenesen a folyóba
+esett. Itt könnyebben érezte magát, gyorsan leúszott a tengerbe, s ott
+elvegyült a többi halak közé. Rögtön észrevették rajta a többiek, hogy
+ez nem közibük való, s megkérdezték tőle, honnan jő, s mit keres itt?
+
+– Nem voltam én mindég hal, – mondotta szomorúan a hal-leány, – alig öt
+perce, hogy azzá változtam, de hogy miért, azt nem mondhatom el nektek!
+– Avval elmerült a habok közé, hogy ne lássák könnye hullását.
+
+A többiek azonban utána úsztak, s egy öreg hal így szólt hozzá:
+
+– Ha nem is akarod megmondani, úgy is tudjuk, hogy miként lettél hallá,
+mert mi is úgy változtunk azzá. De ne búsulj, nem rossz élet ez a miénk.
+Gyere velünk a királynőnkhöz, majd meglátod, hogy annak olyan
+gyönyörűséges palotája van, hogy akármelyik földi királynő
+megirígyelhetné!
+
+A hal-leány félt egy kicsit ettől a kirándulástól, de még jobban félt
+volna egyedül, hát inkább úgy tett, mintha tetszenék neki a dolog, s
+útra kelt a sok ezernyi hallal.
+
+Az emberek, akik a szikláról s hajókról látták ezt a nagy haltömeget,
+azt hitték, hogy talán zátony van ott s jó messzire elkerülték őket.
+Fogalmuk se lehetett ezeknek, hogy mi minden gyönyörűség volt itt a
+tenger fenekén, a hal-leány se tudott hova lenni a bámulattól, amint
+szertetekintgetett a tenger fenekén.
+
+Látott ő ember korában is búvárharangot, tengeri moszatot, – de mi volt
+ez mindahhoz képest, amit itt látott!
+
+Arany, ezüst, drágakövek, gyöngyök halomban feküdtek a tenger fenekén.
+Halott emberek fehér csontja fehérlett messziről, s óriás tengeri
+szörnyek suhantak el mellette, amelyek soha fel nem jönnek a tenger
+felszínére. Eleinte oly sötétnek tetszett a hal-leány előtt minden, hogy
+alig bírta követni a többieket, de lassankint hozzászokott a szeme a
+zöldes fényhez, amely a tenger fenekét megvilágította, s mindent épp úgy
+meglátott, mint a többiek.
+
+– Végre itt vagyunk! – kiáltott az egyik hal, s megállottak egy lankás
+völgyben. Mert itt is épp úgy vannak hegyek és völgyek, mint akár a
+földön.
+
+Megmutatták a királynő palotáját a kis halacskának, s valóban
+gyönyörűnek találta, sokkal szebbnek, mint a többi királyokét. A falak
+vörös korállból épültek, az ablakok gyöngyből voltak, a hatalmas ajtók
+tárva-nyitva állottak, s a rengeteg hal beözönlött rajta a trónterembe,
+ahol a királynő ott ült trónusán. A királynő teste leány volt, csak a
+lába helyett volt halfarka. Ott ült egy kék és zöld kagylókból készült
+trónuson, s rögtön a hal-leányt szólította meg, mert azt tolták előre a
+társai.
+
+– Hol voltál eddig s honnan jöttél ide?
+
+Halkan, remegő hangan mondta el a hal-leány a történetét. Alig fejezte
+be, a királynő megszólalt:
+
+– Én sem voltam örökké a tenger lakója, hanem egy hatalmas királynak a
+lánya. Amikor megnőttem, férjhez mentem egy dali királyfihoz, az
+esküvőmön apám rátette fejemre a koronáját, s azt mondotta:
+
+– Jól őrizd meg ezt a koronát, leányom, mert csak addig leszel királynő,
+amíg a tied lesz a koronád. Én vigyáztam is rá, mint a szemem világára,
+s boldogan éltem a férjemmel, s később kicsi fiammal. Mert avval is
+megáldott a jó Isten. De egy nap lementem a kertembe virágot szedni, s
+amint ott sétálgatok, mellettem termett egy óriás, lekapta a fejemről a
+koronát, megfogott jó erősen, hogy moccanni se tudtam s azt mondta:
+
+– Ezentúl a leányom lesz helyetted királyné, s úgy elvarázsolom a
+férjedet, hogy az nem is fogja észrevenni.
+
+– Úgy is tett, ahogy beszélt, s én bánatomba a tengerbe ugrottam, s
+utánam ugrottak az udvarhölgyeim is, akik nem tudtak volna nélkülem
+élni. Aztán mind halakká változtatta őket egy varázsló, engem pedig
+félig ember, félig hal képében a halak királyává tett, s itt is kell
+lennem addig, míg valahogy meg nem kaphatom a régi koronámat.
+
+– Én elhozom neked, felséges királynő, – kiáltott most a kis halacska, –
+csak adj tanácsot, hogy hogyan tudnék hozzájutni?
+
+– Hogyne mondanám meg, – felelte örömmel a királynő, – s nem is fog
+semmi baj érni, ha mindenben követed tanácsomat. Hallgass hát ide!
+Legelőször is vissza kell térned a szárazföldre, s felmenni egy nagy,
+magas hegyre. Ott épített az óriás palotát magának. Ott fogod találni őt
+a palotában, éppen akkor fogja megtudni, hogy meghalt a leánya, amíg a
+király vadászaton járt. Egy hűséges szolgával elküldte a királyné az én
+koronámat az apjának, s tőle kell valahogy elhoznod. Erősen kell
+vigyáznod magadra, hogy hozzád ne férhessen, s meg ne tudjon ölni, éppen
+ezért úgy elvarázsollak, hogy csak meg kell érintened a homlokodat, s
+annak az állatnak a nevét mondanod, amelyet a legkevésbbé bánthat, – s
+rögtön azzá is fogsz válni.
+
+A leány-hal rögtön útnak is indult, s most már oly ügyesen úszott, hogy
+csakhamar elérte a szárazföldet. Ott megérintette a homlokát, s így
+szólt:
+
+[Illustration: A kis hal visszavitte a királyné koronáját.]
+
+– Legyek szarvas! – s ebben a pillanatban a hal helyén ott állott vékony
+lábakkal, szép szarvakkal egy szarvas. Könnyed szökésekkel haladt a
+dombos, völgyes helyeken, s egyszerre csak elért a király erdejébe, ahol
+a királyfi vadászott. Egész nap hiába töltötte az idejét a királyfi,
+egyetlen egy vadat se tudott elejteni, haragos volt erősen, s hát, amint
+így halad a lován, egyszerre csak megpillantja a gyönyörú szarvast.
+Üldözőbe veszi, s bezzeg hiába futott teljes erejéből a szarvas,
+csakhamar utólérte a királyfi, s már felhúzta az íját, hogy meglövi.
+Megszólalt ekkor remegve, könnyező szemekkel a szarvas:
+
+– Ne ölj meg engem, királyfi, – mondotta, – s a királyfi úgy
+elcsudálkozott, hogy rögtön leeresztette az íjját, s amire magához tért
+volna a csudálkozásból, már híre-pora se volt a szarvasnak.
+
+– Nem lehetett ez igazi szarvas, – gondolta magában a királyfi, –
+bizonyosan elvarázsolt leány lesz ez, s vagy ez lesz a feleségem, vagy
+senki.
+
+Amint ezt elgondolta, csendesen visszalovagolt a palotájába.
+
+Ezalatt a szarvas nagy lélekszakadva elért a kastélyhoz, s mert nem
+találta ott kint a lépcsőn az óriást, elkezdett gondolkodni, hogy hogy
+is tudjon ő bejutni a palota belsejébe. Hirtelen eszébe jutott valami s
+felkiáltott:
+
+– Hangya legyek!
+
+Ebben a pillanatban eltüntek szép karcsú lábai, szarvai, s egy kis
+fekete hangya mászkált a porban. Neki indúlt az óriás kőfalnak s addig
+mászott nagy igyekezettel, amíg csak fel nem ért a tetejére, s be nem
+tudott pislantani a falon keresztül az udvarba. Először semmiképen se
+tudta elgondolni, hogyan kerül majd az óriás elébe, de aztán
+megpillantott egy nagy fát, amelynek egy ága benyúlt az ablakon.
+Megérintette a homlokát, s ezt mondta:
+
+– Majom akarok lenni!
+
+Mire felpillantott, már fürge majom volt s úgy szökött egyik ágról a
+másikra, amíg csak arra nem ért, amely a szobába nyúlt. Innen bevetette
+magát a szobába s hát ott volt az óriás: éppen aludott, hatalmasan
+hortyogott.
+
+– Papagáj akarok lenni! – mondotta most.
+
+Rögtön egy tarka-barka papagáj állott az óriás ágya előtt, aki éppen
+akkor kezdte törülgetni az álmot a szeméből. A papagáj megvárta, amíg
+nagy sóhajtozások között felült, s csak akkor kezdett beszélni, amikor
+az csudálkozva rátekintett.
+
+– Azért jöttem, – mondotta, – hogy elvigyem koronádat, mert a lányod
+meghalt már s így nincs miért magadnál tartsad!
+
+Felordított nagy dühében az óriás, amint leánya halálát hallotta
+emlegetni, odarohant a papagájhoz, s ki akarta csavarni rögtön a nyakát.
+Bezzeg az se volt rest, hirtelen az óriás háta mögé rebbent, s azt
+mondta neki:
+
+– Légy türelemmel hozzám, hatalmas óriás, avval úgy sem érsz semmit, ha
+engem megölsz!
+
+– Abban bizony igazad van, – mondotta az óriás szelidebben – de csak nem
+vagyok bolond, hogy a koronámat ingyen odaadjam. Várj, hadd
+gondolkozzam, mit kérjek érte cserébe!
+
+Elkezdte törni az óriás a fejét, sok gondolkozás után aztán felragyogott
+az arca, s felkiáltott nagy boldogan:
+
+– Megvan már! Odaadom neked a koronámat, ha elhozod nekem a Kék
+Barlangból a kékköves nyakláncot!
+
+Sokszor hallott a papagáj leány korában beszélni erről a csudálatos
+barlangról, mely tele volt drága márványkövekkel, s mindenféle
+ékszerekkel. Nem tudta ugyan, hogyan hozza el majd a kékköves
+nyakláncot, de meghajolt az óriás előtt, kirepült az ablakon s így
+szólt:
+
+– Sas legyek! – s abban a pillanatban már hatalmas ívekben szelte a
+levegőt, s mire a nap lemenőben volt, ott állott a Kék Barlang szája
+előtt. Minden egyes szem kék követ külön kellett a csőrével lekoppantani
+a szikláról, s bizony jó idejébe került s istenesen elfáradt, amíg annyi
+követ összegyüjtött, hogy elég volt egy nyakláncra. Valamelyik faágon
+talált egy kis zsinórt, arra szemenként felfűzte a köveket, körültekerte
+a nyakán s huss! repült vissza az óriás házába. Az ablaknál ismét
+papagájjá változott s átnyujtotta a nyakláncot az óriásnak. Majd
+kiugrott ennek a szeme örömében, de mégsem adta oda a koronát, hanem így
+szólt a papagájhoz:
+
+– Nem adom ezért a nyakláncért oda a koronát, hanem hozz a fénylő
+csillagokból egyet, akkor megkapod, de úgy vigyázz, ha nem sikerül, az
+életeddel játszol.
+
+A papagáj kirepült szó nélkül az ablakon, s amikor eltünt az óriás szeme
+elől, azt mormogta:
+
+– Béka legyek! – s avval kiugrált egy fényes tóba, ott kikereste a
+legragyogóbb csillagok képemását, egy zacskóba összegyüjtötte azokat s
+visszatért a csillagfényű vízzel a palotába, ott hamarosan koronává
+formálta őket s vitte az óriáshoz.
+
+– Itt van a csillagkorona, amit kívántál, – mondta az óriásnak, s az
+majd meghalt örömében, mikor megpillantotta a gyönyörű koronát.
+
+– A te varázsló erőd nagyobb az enyémnél, – kiáltotta az óriás – most
+már odaadom a koronát, vigyed!
+
+Egyéb se kellett a papagáj-leánynak, kiröppent vele az ablakon s
+hangosan kiáltotta:
+
+– Majom akarok lenni!
+
+Rögtön majommá is lett, felszökött a fára, s mikor a falhoz felért,
+ismét elkiáltotta magát:
+
+– Legyek hangya!
+
+Igy mászott lassan hangya képében le a falról, s mikor leért, szarvassá
+változott, s mint a szél úgy vágtatott a tenger partjára. Hal képében
+beszökött a vízbe, s úszott oly sebesen, ahogy csak tőle kitelt.
+
+A tenger fenekén már nagy volt a szomorúság, mert nem tudták elképzelni,
+hol jár ennyi ideig a kis hal. Mind ott voltak a halak a királyné körül,
+s róla beszélgettek. Az egyik azt mondta, bizonyosan az óriás ölte meg,
+a másik azt, hogy talán valami óriás hal kapta be, s egyszerre, amikor
+éppen ezen gondolkoztak, megszólalt hátul egy hang:
+
+– Nézzétek csak, mi az a fényesség, ami felénk közeledik?
+
+Felpattant a királynő is hamar, hogy lássa, mi lehet az, s hát
+megpillantja a kis halat, szájában a koronát! A kis hal csendesen ért
+oda, s rátette a királynő fejére a koronát és erre csudálatos változás
+történt! A halfark levált testéről, két láb állott a helyén, a halak
+körülötte mind leányokká változtak s boldogan ölelték, csókolták a kis
+halat, azaz a leányt, mert ő is leánnyá változott, s még hétszerte szebb
+lett, mint annakelőtte volt. Úgy, ahogy voltak, mind felkészülődtek s
+mentek haza a királynő országába, de bizony a királynő férje rég meghalt
+már s a fia uralkodott az országban. Bezzeg boldog volt a királyfi, hogy
+rég elveszett anyját újra láthatta, rögtön karonfogta s levitte a
+kertbe, ott sétálgattak, beszélgettek egymással. A királynő mindjárt
+észrevette, hogy fiát valami titkos bánat bántja s megkérdezte tőle:
+
+– Mi bánt téged, édes fiam?
+
+– Nem mondom meg én azt, édes anyám, úgy se tud azon segíteni senki.
+
+– Hátha én tudok, – szólt a királynő – mondd csak el nekem.
+
+A királyfi huzakodott egy darabig, de addig-addig faggatta az anyja,
+hogy végre így szólt:
+
+– Ki fogsz nevetni, anyám, mert az az én szomorúságom, hogy egy gyönyörű
+szép szarvasba szerettem belé!
+
+– Ez az egész? – nevetett a királynő, s avval elmondta hamarosan, hogy
+mint került vissza az ő koronája, s hogy az a szarvas itt van leány
+képében az ő udvarukban.
+
+Rögtön hivatta is a leányt, s a királyfi csak állott előtte szótlanul,
+mert ilyen gyönyörűt még soha életében nem látott. A szeme ugyanaz volt,
+mint a szarvasé. A királyfi boldogan fogta meg kezét s mondotta:
+
+– Te az enyém, én a tiéd, ásó s kapa válasszon el minket.
+
+A királynő mosolyogva nézte őket, aztán felvezették a hal-leányt a
+palotába, nagy lakodalmat csaptak, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
+
+
+
+
+Hófehérke és Rózsapiroska.
+
+(Német mese.)
+
+Volt egyszer egy szegény özvegyasszony. Nem volt egyebe, csak egy
+házacskája, a házacska előtt egy kertecske s abban két rózsafácska:
+fehér rózsa nyílt az egyiken, piros a másikon. Két kis leánya volt az
+özvegyasszonynak s mert hogy hasonlítottak a két rózsafához,
+Hófehérkének hívta az anyjuk az egyiket, Rózsapiroskának a másikat.
+Kedves, jó gyermek volt mindakettő, szorgalmatos, engedelmes s a
+természetük csak annyit különbözött, hogy Rózsapiroska elevenebb,
+vidámabb kedvű volt, mint Hófehérke. Szerette egymást a két leányka,
+igen szerette, mindég együtt jártak erdőn, mezőn; nem féltek az erdei
+vadaktól, nem is bántotta őket soha egy sem, de sőt ha látták őket,
+szeliden közeledtek hozzájuk. Madarak, ha megpillantották, vidáman
+énekeltek, őzek, szarvasok ugráltak, táncoltak körülöttük. Akárhányszor
+megesett, hogy egész nap az erdőben jártak-keltek, még éjjel is kint
+háltak s az édes anyjuk nem nyugtalankodott miattok: tudta, hogy nem
+esik semmi bántódásuk. Egyszer megtörtént, hogy az erdőben háltak s
+reggel, amikor felébredtek, egy szép kis gyermek állott mellettük,
+ragyogó fehér ruhácskában, nem szólt semmit, csak mosolygott s azzal
+eltűnt. Amikor aztán körülnéztek, látták, hogy egy szörnyű nagy szakadék
+mellett háltak s ha csak egyet lépnek a sötétben, szörnyű halálnak
+halálával haltak volna meg. Mondták otthon, hogy mi történt velük. Az
+édesanyjuk mosolygott:
+
+– Az a gyermek bizonyosan angyal volt, aki vigyázott rátok éjjel.
+
+Esténként az özvegyasszony mesélt nekik, ők meg hallgatták, reggel jókor
+keltek, segítettek az anyjuknak minden dolgában. Igy telt, mult az idő
+szép lassan.
+
+Hát egyszer aztán, egy este, mi történt? Az történt, hogy amint
+asztalnál ültek s beszélgettek, kopogtatott valaki az ajtón.
+
+– Nyiss ajtót, Rózsapiroska, szólt az asszony, hátha vándorember keres
+szállást.
+
+Rózsapiroska az ajtóhoz sietett, hátratolta a zárt, kinyitotta az ajtót,
+de mindjárt vissza is ugrott: nem ember, de medve állott az ajtóban.
+Rózsapiroska is, Hófehérke is az ágy mögé bújtak ijedtükben, de a medve
+megszólalt s mondta:
+
+– Ne féljetek, nem bántok én senkit. A nagy hidegben majd megfagytam,
+azért jöttem, hogy felmelegedjem itt.
+
+– Szegény medve, sajnálkozott az asszony, kerülj beljebb, feküdj a
+tűzhely elé, csak arra vigyázz, nehogy a bundád meggyúljon.
+
+Aztán szólt a leánykáknak:
+
+– Hófehérke, Rózsapiroska, jertek elé, ne féljetek, nem bánt a medve.
+
+Mindaketten elésompolyogtak s leültek ők is a tűzhely mellé. Megszólalt
+a medve megint, kérte a leánykákat, olyan szépen kérte:
+
+– Jó leánykák, verjétek ki a bundámból a havat.
+
+A leánykák elévették a kis söprűjöket s kiverték a medve bundájából a
+havat, a medve meg dörmögött megelégedetten s hálálkodva pislogatott a
+leánykákra. Ugy nekibátorodtak a leánykák, hogy le is ültek mellé a
+földre, hempergőztek rajta, simogatták a bundáját, csiklandozták a
+talpát: majd felvetették a házat, olyan jókedvük kerekedett. Aztán,
+amikor elálmosodtak, lefeküdtek, elaludtak, elszundított a medve is.
+Reggel jókor felkelt a medve, megköszönte a szállást, elbúcsuzott s
+visszament az erdőbe. Hanem ettől a naptól kezdve minden este eljött a
+medve, játszott a leánykákkal s ezek úgy megszerették, hogy várva-várták
+minden este.
+
+Elmult a tél, jött a tavasz s mondja a medve Hófehérkének:
+
+– Na, most elmegyek s az egész nyáron nem jövök el.
+
+– Hová mégy? kérdezte Hófehérke s a köny kicsordult szeméből, úgy
+elszomorodott erre.
+
+– El kell mennem a rengetegbe, hogy megőrizzem a kincseimet a gonosz
+törpéktől. Télen, mikor fagyos a föld, nem tudnak feljönni, de nyáron
+kibújnak a föld alúl s ezer szemem legyen, hogy meg ne lopjanak. Áldjon
+meg az Isten, Hófehérke!
+
+Nem is ment, de szaladt a medve. Bizony, bizony, úgy tetszett
+Hófehérkének, mintha a medve szeméből is kicsordult volna a köny.
+
+Telt, mult az idő, s Hófehérke és Rózsapiroska kimentek az erdőbe, hogy
+száraz galyat gyüjtsenek. Amint mennek elébb, elébb, meglátnak egy nagy,
+földre döntött fát s látták, hogy azon ugrált föl s alá valaki, vagy
+valami: ember-e, állat-e, nem tudták. Közelebb mennek a fához, hát egy
+vén, hosszú fehérszakállas törpe az, kinek a szakálla a fa hasadéka közé
+szorult s nem tudott kiszabadulni semmiletteképpen.
+
+– No, mit álldogáltok itt? – kiáltott a leánykákra. – Jertek, segéljetek
+rajtam.
+
+[Illustration: – No, mit álldogáltok itt?]
+
+– Hát mi történt kigyelmeddel? – kérdezték a leánykák.
+
+– Nem látjátok, ostobák? Amint el akartam hasítani ezt a fát, a
+szakállam beléakadt, a hasadék hirtelen összecsapódott s ide fogta szép
+fehér szakállamat.
+
+Próbálták a leánykák mindenféleképpen, de sehogysem tudták kiszabadítani
+a törpe szakállát.
+
+– Elfutok a faluba emberekért, mondotta Rózsapiroska.
+
+– Te, ostoba! förmedt rá a törpe, hát ennél okosabbat nem tudsz
+kitalálni?
+
+– Csak ne türelmetlenkedjék kelmed, csitította Hófehérke, mindjárt
+segítek én.
+
+Történetesen zsebében volt a kis ollója, azzal nyissz, nyissz!
+lenyisszentette a törpe szakállát. Ahogy megszabadult a törpe, fölkapta
+a zsákját, amely ott hevert a fa mellett s amely tele volt arannyal, s
+ahelyett, hogy csak egy szóval is megköszönte volna a leánykák jóságát,
+felkapta a zsákot a vállára, rá se nézett a leánykákra, csak eltűnt a
+rengetegben.
+
+– No, ez igazi fura ember, mondották a leánykák, de többet nem törődtek
+vele. Amint elegendő galyat szedtek, hazamentek.
+
+Telt, mult az idő, egyszer Hófehérke és Rózsapiroska kimentek a patakra,
+hogy horgásszanak. Amint a patakhoz közelednek, látják, hogy a patak
+partján valaki, valami vergelődik, mintha bele akarna ugorni a patakba.
+Oda futnak s hát – a törpe volt az.
+
+– Mit akar kelmed? kérdezte Rózsapiroska, csak nem akar a vízbe ugorni?
+
+– De már olyan bolond csak nem vagyok, kiabált a törpe. Nem látjátok,
+hogy a hal akar belerántani?
+
+Az ám, a törpe hosszú szakálla valahogy összegabalyodott a horoggal s
+annál fogva rángatni kezdette egy nagy hal. Húzta, rángatta a horgot, de
+a szakálla miatt nem tudta rándítani elég erővel s ha oda nem érnek a
+leánykák, bizonyosan belebukik a vízbe. De a leánykák hirtelen elvágták
+a szakállát, kiszabadították a horogból. Hát azt hiszitek, megköszönte
+ezt a törpe? Dehogy köszönte, dehogy köszönte! Elkezdett kiabálni,
+szitkozódni, hogy egyebet sem tudnak, csak mindég az ő szép szakállából
+vágnak le, úgy segítnek rajta!
+
+Ahogy megszabadult, fölkapott egy zsákot a nádasból, (az a zsák tele
+volt drága gyöngyökkel), s egy szempillantás alatt eltűnt, mintha a föld
+nyelte volna el.
+
+Telt, mult ismét az idő, az özvegyasszony beküldötte a városba a
+leánykákat, hogy vegyenek tűt, cérnát, szalagot s mi mást. Egy nagy
+kopár pusztaságon mentek át a leánykák, azon a pusztaságon nagy, óriás
+sziklák voltak szerte-széjjel. Ott a sziklák felett egy szörnyű madár
+kerengett, aztán egyszerre csak leszállott a földre egy szikla mellé.
+Abban a pillanatban szörnyű sikoltást hallanak, futnak oda s hát az a
+nagy madár – keselyűsas volt az! – éppen fel akarja venni a törpét a
+hátára s vinni, ki tudja, hová, merre. Nosza, a leánykák megragadták a
+törpét, s addig küzdöttek a sassal, hogy az végre is eleresztette. Ahogy
+megszabadult a törpe s magához tért az ijedtségtől, rárivalt a
+leánykákra:
+
+– Hát aztán nem tudtatok vigyázni jobban? Mind összeszaggattátok a
+ruhámat, haszontalanok, ügyetlenek!
+
+Azzal felkapott egy zsákot a szikla mellől (tele volt a zsák drágakővel)
+s eltűnt.
+
+A leánykák csak mosolyogtak rajta, megszokták már a hálátlanságát, nem
+törődtek vele. Bementek a városba, ott elvégezték vásárjukat, aztán
+jöttek vissza szép csendesen. Hát amint jönnek visszafelé a pusztaságon,
+kit látnak megint? Ott ült egy kicsi tiszta helyen a törpe, kiürítette a
+zsákból a drágaköveket. A nap éppen akkor szállott le, visszasütött a
+drágakövekre, ragyogtak, tündököltek s a leánykák ámulva, bámulva
+állottak meg, úgy csudálták a ragyogó drágaköveket. Egyszerre csak
+felpillant a törpe, meglátja őket, rájuk kiált:
+
+– Na, mit álltok, mit tátjátok itt a szájatokat?
+
+Felugrott nagy mérgesen, hogy tovább állítson, de abban a pillanatban
+kilép az erdőből a medve, szalad feléjük szörnyű ordítással, szaladott
+volna a törpe is, de a félelemtől földbe gyökerezett a lába. Amikor a
+medve odaérkezett, a törpe összefogta a kezét, úgy könyörgött:
+
+– Hagyd meg életemet s neked adom ezt a sok drágakövet!
+
+De a medve nem hallgatott rá, csak rátapintott a talpával s a gonosz
+törpe még jajt sem kiálthatott – vége volt.
+
+Hófehérke s Rózsapiroska is, amikor messziről látták a medvét,
+elszaladtak, mert nem ismerték meg az ő kedves medvéjüket, de a medve
+utánuk szaladt, megállította:
+
+– Ne féljetek, Hófehérke s Rózsapiroska, várjatok, veletek megyek én is.
+
+A leánykák megismerték a hangjáról, megálltak, s ím, amint a medve
+közelükbe ért, nem volt az már medve! Hirtelen levetette magáról a
+medvebőrt s színarany gúnyába öltözött, deli, szép királyfi állott
+előttük. Mondta a leánykáknak:
+
+– A király fia vagyok én, de ez az istentelen törpe, aki a kincseimet
+ellopta volt, megvarázsolt, medveként kellett élnem az erdőben, míg
+kezem közé nem került s ki nem nyomtam belőle a gonosz lelkét.
+
+Még aznap eljegyezte a királyfi Hófehérkét, a testvére meg
+Rózsapiroskát. Az anyjukat s a két rózsafát magukkal vitték a királyi
+palotába, volt ott aztán lakodalom, hét országra szóló. A rózsafácskákat
+elültették az ablakuk előtt s nyílott minden esztendőben fehér rózsa,
+piros rózsa, nyílik most is – aki nem hiszi, menjen oda s nézze meg!
+
+
+
+
+A párjanincs szép királykisasszony.
+
+(Orosz mese.)
+
+Volt egyszer egy cár s annak felesége s egyetlenegy fia. Egy-két napos
+volt még a gyermek, de szörnyen sírós: egy sereg dajka volt körülötte,
+folytonosan ringatták-rengették, csicsísgatták, de ha egyszer sírni
+kezdett, nem voltak képesek elhallgattatni. Sorba dültek ki a dajkák
+mellőle. Egyszer azután az egyik dajka beszaladt a cárhoz és mondotta
+neki:
+
+– Gyere, nagy cár, gyere, ringasd el a fiacskádat, mi nem vagyunk rá
+képesek.
+
+Szaladott a cár, elkezdette ringatni a bölcsőt s dúdolgatta magában:
+
+– Aludj, fiacskám, édes fiacskám, aludj, aludj! Nőjj nagyra, szépre,
+majd azután a feleséged lesz a párjanincs szép királykisasszony, aki
+három anyának a leánykája, három nagyanyának az unokája és kilenc
+testvérnek a hugocskája!
+
+A cárevics azonnal elaludott, három teljes napig meg sem mozdult,
+aludott szépen, csendesen. De amikor felébredett, olyan keservesen sírt,
+hogy a dajkák hiába csicsísgatták, hiába ringatták-rengették, nem tudták
+elaltatni. Megint szaladott az egyik dajka a cárhoz.
+
+– Gyere, nagy cár, gyere, siess. Altasd el a fiacskádat! – Jött a cár,
+rengette, ringatta a bölcsőt s dudolgatta magában:
+
+– Aludj, édes fiam, aludj. Nőjj nagyra, szépre; azután a feleséged lesz
+a párjanincs szép királykisasszony, aki három anyának a leánykája, három
+nagyanyának az unokája, kilenc testvérnek a hugocskája!
+
+A cárevics ismét elaludott és három napig meg sem mozdult. Aludott
+szépen, csendesen. Amikor aztán felébredett, megszólalt s mondotta a
+cárnak:
+
+– Apácskám! Add rám áldásodat, mert én elmegyek messze földre világot
+látni.
+
+– Mit gondoltál, fiacskám, hiszen még csak kilenc napos vagy! – mondotta
+a cár.
+
+– Add rám áldásodat, mert akár adod, akár nem, én megyek.
+
+– Hát csak eredj, fiam, legyen rajtad Isten áldása! – mondotta a cár.
+
+De akkor már a cárevics szép nagy fiú volt. Aki látta, megcsudálta, nem
+hitt a szemének.
+
+Elbúcsuzott apjától, anyjától, mindenkitől, aztán elindult a cárevics,
+hogy megkeresse a párjanincs szép királykisasszonyt. Amint ment,
+mendegélt, találkozott egy öregemberrel.
+
+– Hova mégy, fiacskám? – kérdezte az öregember. – Szabad akaratból mégy,
+vagy kényszerűségből?
+
+– Semmi kedvem arra, hogy veled beszélgessek! – felelte a cárevics. De
+amint egy-két lépéssel tovább haladott, megbánta nyers beszédét,
+visszafordult az öregemberhez s mondotta neki:
+
+– Várj, nagyapácskám, várj! Mit is kérdeztél te tőlem?
+
+– Azt kérdeztem, hogy szabad akaratból indultál-e útnak, vagy
+kényszerűségből?
+
+– Félig szabad akaratból, félig kényszerűségből, – felelte a cárevics. –
+Mikor még bölcsőbeli gyermek voltam, az apám azzal altatott el, hogy
+enyém lesz a párjanincs szép királykisasszony, aki három anyának a
+leánykája, három nagyanyának az unokája s kilenc testvérnek a
+hugocskája.
+
+– Szép, szép, – mondotta az öregember – hanem gyalogszerrel nem érsz te
+el ahhoz a párjanincs szép királykisasszonyhoz. Messze, igen messze
+lakik az ide.
+
+– Hát hol lakik? – kérdezte a cárevics.
+
+– Az aranyországban, a világnak a végén.
+
+– Hát hogyan juthatok én oda? Hol találhatok én magamnak való csikót,
+amely odavigyen?
+
+Mosolygott az öregember:
+
+– Hol találhatsz? Hát nincs az apádnak elég lova? Eredj vissza! Van
+otthon harminc egyforma ló, s parancsold meg a lovásznak, hogy hajtsa ki
+azt a harminc lovat a Kéktengerre. Amelyik ló legmesszebb megy be a
+tengerbe, akkor, amikor éppen nyakáig ér a víz, s nagyot csendül a hab,
+akkorát, hogy a csendülés a tenger egyik partjától a másik partjáig
+hallik: azt a lovat, amikor visszajön, fogd meg, nyergeld fel, azzal
+indulj az aranyországba.
+
+– Köszönöm a jó tanácsot, nagyapácskám! – mondotta a cárevics, s úgy
+tett, amint az öregember tanácsolta. Hazament, még egy éjjel otthon
+aludott, másnap reggel a harminc lovat kihajtotta a Kéktengerre. Azt a
+lovat, amelyik a legbeljebb ment a tengerbe, amikor visszajött,
+megfogta, felnyergelte, s felült reá. Ahogy a kapún kiértek, megszólalt
+a ló:
+
+– Fordulj le a földre, cárevics, hadd lépek rád háromszor!
+
+A cárevics lefordult a ló hátáról, de a ló csak kétszer lépett rá és
+mondta:
+
+– Mégis sok volna háromszor rád lépnem, mert akkor olyan nehéz lennél,
+hogy kettőnket a föld nem bírna el.
+
+A cárevics visszaült a lóra és azzal elvágtattak. Egész nap vágtatott a
+ló, szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Amikor aztán
+esteledett, alkonyodott, a félhomályosságban valami épületfélét
+pillantott meg a cárevics. – Vajjon mi lehet ez? – kérdezte magában. –
+Kunyhó-e, torony-e, ház-e? – Nem tudta kivenni. Odament az épülethez, a
+lovát megkötötte a kapu rézgyűrüjéhez, ő pedig belépett az udvarba.
+Ahogy belépett, egy öregasszony állott előtte. Üdvözölte az
+öregasszonyt, az fogadta nyájasan s marasztotta:
+
+– Maradj itt, fiam, éjszakára! Hova indultál?
+
+– Ne kérdezd ezt most, öreganyám. Elébb adj ennem-innom, hagyd, hogy
+lefeküdjem. Éhes is vagyok, szomjas is vagyok, igen fáradt vagyok; majd
+azután kérdezősködhetel.
+
+Bement az öregasszony házába, az meg mindjárt készített jó vacsorát,
+vetett neki jó puha ágyat. Hamarosan megvacsorázott, aztán lefeküdött az
+ágyba a cárevics s mondta:
+
+– Na, öreganyám, most már kérdezhetsz.
+
+– Hát, hova indultál, édes fiam?
+
+– Anyácskám, amikor én kicsi gyermek voltam, az édes apám, a cár, azzal
+ringatott el, hogy a párjanincs szép királykisasszony lesz a feleségem,
+aki három anyának a leánykája, három nagyanyának az unokája s kilenc
+testvérnek a hugocskája.
+
+– Hej, fiam, – mondotta az öregasszony – hetven esztendős vagyok, de a
+párjanincs szép királykisasszonyról soha sem hallottam. Talán a néném
+tud róla. Egy napi távolságra lakik ide. Majd reggel menj hozzá, addig
+csak aludjál. A reggel okosabb, mint az este.
+
+A cárevics lefeküdött, elaludott szépen, egész éjjel meg sem mozdult,
+aztán jókor reggel felkelt, megmosakodott, a lovát felnyergelte;
+elbúcsuzott az öregasszonytól, azután elvágtatott hegyeken, völgyeken,
+erdőkön, mezőkön át. Amikor esteledett, alkonyodott, a félhomályosságban
+ismét valami épületfélét pillantott meg. De nem tudta, ház-e, palota-e,
+amit lát. Közelébe vágtatott: ház volt az is. Nagy kapuja volt, a kapun
+ezüst gyűrü, ahhoz kötötte a lovát, azután belépett az udvarba. Éppen az
+udvaron állott egy öregasszony.
+
+– Pfuj, pfuj, még sohasem szagoltam orosz csontot! – mondotta az
+öregasszony. – Hogy kerültél te ide?
+
+– Majd megmondom, édes öreganyám. Elébb azonban adj ennem, innom s vess
+nekem jó ágyat, mert éhes vagyok, szomjas vagyok s igen elfáradtam.
+
+Az öregasszony mindjárt vacsorát készített, jól megvendégelte a
+cárevicset, ágyat is vetett neki, azután kérdezte:
+
+– Na, fiacskám, hát honnét vezérelt ide az Isten?
+
+– Anyácskám, amikor még kicsi gyermek voltam, édes apám, a cár, azt
+mondotta, hogy a párjanincs szép királykisasszony lesz a feleségem.
+
+– Hej, fiam, – mondotta az öregasszony – nyolcvan esztendős vagyok,
+azóta itt lakom folyton ebben az erdőben, de hírét sem hallottam a
+párjanincs szép királykisasszonynak. Hanem van nekem egy idősebb néném,
+annak a szolgálatában vannak az erdő vadjai, a levegő madarai, a vizek
+halai. Ami csak ezen a világon van, ezek mindenről tudnak. Most csak
+feküdj le szépen, aludjál, reggel menj tovább. A reggel okosabb, mint az
+este.
+
+A cárevics lefeküdött, aludott szépen; reggel korán felkelt,
+megmosakodott, a lovát felnyergelte, elbúcsuzott az öregasszonytól.
+Vágtatott hegyeken-völgyeken át s meg sem állott, amíg nem esteledett,
+alkonyodott. Akkor megint egy házhoz ért. Annak a háznak rengeteg nagy
+kapuja volt, azon a kapun aranygyűrü. Idekötötte a lovát, azután bement,
+hogy szállást kérjen éjszakára. Ott állott az udvar közepén egy
+öregasszony és rákiáltott a sötétségben:
+
+– Ki jött ide? Arra sem vagy érdemes, hogy vasgyűrühöz kösd a lovadat,
+nemhogy aranyhoz kössed!
+
+– Jó anyácskám, – mondotta a cárevics – ne haragudj, inkább eloldom a
+lovamat s valahova máshova kötöm!
+
+– Hát csak maradjon a lovad, gyere be, nem akarok én semmi rosszat. Csak
+azt mondd meg: honnét jöttél, mióta jöttél, s merre szándékozol?
+
+– Hej, anyácskám, hiszen majd elmondom én azt, hanem reggel óta egy
+befaló falás nem sok, annyit sem ettem, egy csepp vizet nem ittam. Éhes
+vagyok, fáradt vagyok, adj nekem előbb vacsorát, azután majd mindent
+elmondok.
+
+Adott neki az öregasszony vacsorát, vetett jó puha ágyat, akkor azután
+elmondotta a cárevics, hogy mivel altatta őt el az apja, amikor gyermek
+volt.
+
+– Hej, fiam, fiam! Kilencven esztendős vagyok, mióta megszülettem, itt
+lakom ebben az erdőben, de a párjanincs szép királykisasszonynak még
+hírét sem hallottam. Hanem csak feküdj le, aludjál, majd reggel
+elészólítom én az állataimat, valamelyik csak tud a párjanincs szép
+királykisasszonyról.
+
+Lefeküdött a cárevics, aludott szépen, csendesen.
+
+Reggel, amikor felkelt, felkelt az öregasszony is, kiállott az udvar
+közepére s csengő hangon kiáltotta:
+
+– Halak, halak! Gyertek ide mind!
+
+Abban a pillanatban háborogni kezdett a Kéktenger, zajgott, hullámzott,
+kicsapott a medréből, azután megint visszacsapott és rengeteg sok hal
+maradt a szárazföldön, a kapu előtt. Kérdezte az öregasszony:
+
+– Hallottatok-e ti a párjanincs szép királykisasszonyról, aki három
+anyának a leánykája, három nagyanyának az unokája és kilenc testvérnek a
+hugocskája?
+
+– Nem, sohasem hallottunk! – felelték a halak mind egyértelemmel.
+
+Akkor újra kiáltott az öregasszony:
+
+– Erdő vadjai, gyertek ide!
+
+Egyszeribe megmozdult az erdő, s amennyi vad volt benne, mind ott
+termett az öregasszony előtt. Kérdezte ezeket is:
+
+– Hallottátok-e hírét a párjanincs szép királykisasszonynak?
+
+– Soha, de soha nem hallottuk! – felelték egyértelemmel az erdő vadjai.
+
+– Gyertek ide, levegő madarai! – kiáltott az öregasszony.
+
+Még az ég is elfeketedett, annyi madár szállott le egyszerre a magas
+levegőégből.
+
+– Hallottátok-e hírét a párjanincs szép királykisasszonynak?
+
+– Soha, de soha nem hallottuk! – felelték a madarak is egyértelemmel.
+
+Az öregasszony megfogta a cárevics kezét, bevezette a házába. Szomorú
+volt maga is, de még szomorúbb a cárevics.
+
+– Látod, fiam, látod, még ezek sem hallották a párjanincs szép
+királykisasszonynak a hírét! – De alig léptek be a házba, egyszerre csak
+jött nagy szárnycsattogással, hogy csakúgy zúgott-búgott bele a levegő,
+a Mogol madár. Leszállott a ház elé.
+
+– Hol voltál, – kérdezte az öregasszony – hogy olyan későn értél ide?
+
+– Ott voltam a párjanincs szép királykisasszonynál, – felelte a Mogol
+madár. – Éppen templomba készült, én díszítettem fel a ruháját.
+
+– Na, ez jó, – mondotta az öregasszony – ez majd téged elvisz, cárevics,
+ne búsulj. Hallod, – fordult a Mogol madárhoz az öregasszony – ezt a
+fiút elviszed a párjanincs szép királykisasszonyhoz!
+
+– Jó szívvel, – mondotta a Mogol madár – hanem ugyancsak el kell látni
+magunkat ennivalóval, mert messze útra megyünk!
+
+– Mennyi hús kell? – kérdezte a cárevics.
+
+– Bizony kell 120 font hús és egy hordó víz.
+
+A cárevics ökröt vásárolt, levágatta, azután egy hordót megtöltetett
+vízzel, a húst is, a vizet is rátette a madár hátára, akkor ment a
+kovácshoz, csináltatott egy hosszú vaslándsát, aztán elbúcsuzott az
+öregasszonytól s felült a Mogol hátára. A lovat otthagyta az
+öregasszonynál; rábízta, hogy őrizze, amíg visszatér.
+
+Felszállott a Mogol madár a magas levegőégbe, repült erdőkön, tengereken
+át s amint repült, vissza-visszafordította a fejét. A cárevics pedig
+egy-egy nagy darab húst rákötött a lándsára, odanyujtotta. Már csak egy
+darab hús volt, félt a szegény cárevics, vajjon mi lesz most, ha az is
+elfogy? Mondta a Mogolnak:
+
+– Mogol madár, Mogol madár! Szállj le a földre, mert mindjárt nem lesz,
+amit egyél.
+
+– Mit gondolsz, cárevics? Rengeteg erdő van itt alattunk és szörnyű
+süppedős mocsár. Ha itt leszállunk, innen soha ki nem kerülünk.
+
+Odaadta az utolsó darab húst is a Mogol madárnak, aztán a madár csak
+repült, repült tovább. Még mindig nem szállhatott le.
+
+– Adj húst! – kiáltott vissza a Mogol madár.
+
+Mit volt mit nem tenni szegény cárevicsnek, kivágott a combjából egy
+darab húst, azt nyújtotta elé. Amikor aztán azt is megette a Mogol
+madár, megcsattogtatta a szárnyát, hogy rengeteg szél kerekedett belé s
+a következő pillanatban leereszkedett szép csendesen a földre. Gyönyörű
+szép selyemrét volt, ahova a Mogol madár leszállott. Tele volt ez a
+selyemrét csupa kék virággal. A cárevics leszállott a madárról,
+elindult, de szörnyen sántított.
+
+– Hát te miért sántálsz, cárevics? – kérdezte a Mogol.
+
+– Én bizony azért, Mogol madár, mert az utolsó falatot a combomból
+vágtam ki.
+
+– Bizony, ha a combodból, nesze! – s kiköpte a szájából a cárevics
+combját, visszatette a helyére. Azután ráfujt, megint ráköpött s a
+cárevics combja visszaforrott a helyére.
+
+– Na, cárevics, ihol a város. Én itt majd várlak téged. Te csak menj be
+bátran, ott lakik a párjanincs szép királykisasszony. Elébb azonban
+feküdj le szépen, pihend ki magadat, aludjál. Majd reggel, amikor a
+harangok megkondulnak, felébresztlek, menj a templomba, ott meglátod a
+párjanincs szép királykisasszonyt.
+
+Lefeküdött a cárevics, elaludott, s amikor aztán reggel megkondultak a
+harangok, költötte, ébresztgette a Mogol madár, de a cárevics meg sem
+mozdult. Csipkedte a csőrével, rugdosta a karmával: hiába! Meg sem
+mozdult. Egész délelőtt nem ébredett fel. Aztán délben megint
+megkondultak a harangok a déli litániára, akkor nagynehezen felébredett
+a cárevics. Hirtelen felugrott, megmosakodott, szépen felöltözködött,
+sietett a templomba, belépett, meghajtotta magát négy felé, azután még
+egyszer a párjanincs szép királykisasszony előtt. Akkor szépen a leány
+mellé állott s egymás mellett állva imádkoztak. Amikor a litániának vége
+volt, a cárevics szépen kijött a templomból, körülnézett s hát éppen
+akkor jön a Kéktengeren egy hajó, ebből a hajóból kiszállott hat vitéz.
+Azért jöttek, hogy megverekedjenek a párjanincs szép
+királykisasszonyért. Amint a hat vitéz meglátta a cárevicset, gúnyosan
+szóltak rá:
+
+– Hát ez a parasztfickó mit akar itt? A párjanincs szép
+királykisasszonynak még a kisujjára sem érdemes!
+
+De hiszen ezt csak egyszer mondották, másodszor nem, mert a cárevics
+szörnyű haraggal felemelte az öklét, egyet sujtott, s három vitéz esett
+el abban a pillanatban. Azután megint felemelte az öklét, sujtott
+másodszor is, s megint három vitéz esett le a porba. Akkor aztán
+visszament a Mogol madárhoz.
+
+– Na, cárevics, láttad-e a párjanincs szép királykisasszonyt?
+
+– Láttam, láttam és el sem is felejtem soha.
+
+– Hát akkor csak feküdj le, pihend ki magadat, reggel majd
+felébresztlek, ha megkondítják a harangot.
+
+Lefeküdött, elaludott, hanem mikor reggel megkondultak a harangok, hiába
+ébresztgette, költögette, csipkedte, rugta a Mogol madár, nem tudta
+felébreszteni, olyan mélyen aludott. Aludt délig, akkor ismét
+megkondultak a harangok a déli litániára. A cárevics felébredett,
+hirtelen felugrott, megmosakodott, felöltözött és szaladott a templomba.
+Ott találta ismét a templomban a párjanincs szép királykisasszonyt,
+melléje állott, a királykisasszony ránézett, elpirult, de nem szólt
+semmit, csak szép csendesen imádkozott. Imádkozott a cárevics is.
+
+Mikor a litániának vége volt, egymás mellett mentek ki a templomból, de
+ahogy kilépett a templomból a cárevics, íme megint jött egy hajó a
+Kéktengeren s a hajóból kiszállott most tizenkét vitéz. Ezek is
+megnézték gúnyosan a cárevicset és mondták:
+
+– Hát ez a parasztfickó mit akar itt? Hisz még a kisujjára sem érdemes a
+párjanincs szép királykisasszonynak!
+
+Szörnyű haragra lobbant a cárevics, öklét felemelte, közibök sujtott és
+egyszerre hat vitéz harapott a fűbe. Aztán ismét felemelte az öklét,
+közéjük sujtott s a másik hat vitéz is a fűbe harapott. Azzal visszament
+a Mogol madárhoz.
+
+– Na, cárevics, láttad-e a párjanincs szép királykisasszonyt?
+
+– Láttam, láttam s el sem is feledem soha, amíg élek!
+
+– Hát csak aludjál, majd reggel fölkeltlek, amikor a harangok
+megkondulnak.
+
+Elaludott a cárevics, reggel megkondultak a harangok, ébresztgette a
+Mogol madár, de hiába: nem volt képes felébreszteni. Mikor azonban a
+déli harangszó megkondult, akkor felébredett magától, hirtelen
+felugrott, megmosakodott, felöltözött és szaladva szaladott a templomba.
+Most már üdvözölte a leányt. Megfogta jobb kezét, úgy állottak egymás
+mellett, úgy imádkoztak. Mikor a litániának vége volt, szépen kijött a
+templomból, de íme, ismét jött egy hajó a Kék tengeren s a hajóból most
+24 vitéz szállott ki. Azok is gúnyolódva, mosolyogva nézték a cárevicset
+s mondották neki:
+
+– Oh, te parasztkölyök, te! Mit akarsz itt? Talán bizony a párjanincs
+szép királykisasszonyért jöttél? Hisz még a kisujjára sem vagy érdemes!
+
+Egyszeribe körülfogták a cárevicset és el akarták vinni a párjanincs
+szép királykisasszonyt. De a cárevics fölemelte az öklét, ismét közéjük
+sújtott, s egyszerre tizenkét vitéz harapott a fűbe. Akkor ismét
+fölemelte az öklét, ismét közéjük sújtott: másik tizenkét vitéz is a
+fűbe harapott. Most pedig szép gyöngén megfogta a párjanincs szép
+királykisasszony a cárevics kezét, elvezette a palotájába, aztán asztalt
+teríttetett, arra hordatott mindenféle drága ételt és italt, leültette
+az asztal mellé s mondotta neki lelkes szóval:
+
+– Te vagy az én mátkám, cárevics. Feleséged leszek!
+
+Még ott mindjárt megtartották a lakodalmat. Lakodalom után a cárevics
+lefeküdött s mondotta a párjanincs szép királykisasszonynak:
+
+– Most pedig hagyj engem magamra, teljes kilenc napig aludni fogok.
+Senki engem meg ne háborítson. Hiába is próbálsz felkelteni, úgysem
+ébredek fel. Majd felébredek magamtól, amikor eljön az ideje.
+
+– Soká lesz az, cárevics, – mondotta a felesége. Mi lesz addig velem?
+
+– Sokáig, vagy nem sokáig: nem tesz semmit, – mondotta a cárevics. –
+Most aludnom kell.
+
+Lefeküdött s kilenc nap és kilenc éjjel aludott.
+
+Hej! hanem aközben mi történt? Egyszerre csak ott termett a palotában a
+világhíres csontvázkirály. Csupa csontváz volt ez az ember. Igazi
+szörnyeteg. S ez a csontvázkirály, mire felébredett a cárevics,
+elrabolta a feleségét. Kereste szegény cárevics mindenfelé a palotában,
+az udvaron, a kertben: nem találta. Amint járt-kelt, bolyongott szegény,
+egyszerre csak találkozott egy öregasszonnyal.
+
+– Hej, cárevics, – mondotta az öregasszony, – itt hiába ne is keresd a
+feleségedet! Eredj a csontvázkirály országába. Ott van ő szomorú
+rabságban.
+
+Elindult nagy búsan a cárevics, ment, mendegélt hetedhét ország ellen,
+hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön át. Addig meg nem állott, míg a
+csontvázkirály országába nem ért, a csontvázkirály országában is az ő
+városába. Ottan bement egy házba, abban a házban lakott egy öregasszony;
+szállást kért tőle.
+
+– Mért vagy olyan szomorú, cárevics? – kérdezte az öregassszony.
+
+– Azért vagyok, öreganyám, mert mindenem volt és most semmim sincs már!
+– Aztán elmondta, hogy mi történt vele. – Hej, ha még egyszer láthatnám
+az én feleségemet! – sóhajtozott a cárevics.
+
+– Hát csak feküdj le és aludjál! – mondotta az öregasszony. – Holnap
+reggel háboruba megy a csontvázkirály, akkor majd elmehetsz a
+feleségedért.
+
+A cárevics lefeküdött, de nem jött álom a szemére, egész éjjel nem
+aludott. Jókor reggel felkelt és ment egyenesen a csontvázkirály
+palotájába, kopogtatott a kapun. Hát édes Istenem, a párjanincs szép
+királykisasszony nyitotta ki a kaput! Sírva borult a nyakába, aztán
+felmentek a palotába, ottan leültek egy asztal mellé s keseregtek,
+panaszkodtak, kiöntötték szívük bánatát.
+
+– Hiába minden, a csontvázkirálytól nem szabadulok én meg soha. Mert a
+csontvázkirály halhatatlan ember. Hiszen, ha tudnám, hol van a halála! –
+kesergett az asszony.
+
+– Kérdezd meg, – mondotta a cárevics.
+
+– Jó, meg is kérdezem.
+
+Ahogy hazajött a csontvázkirály, az volt az első szava:
+
+– Orosz szagot érzek, bizonyosan itt volt a cárevics.
+
+– Ugyan, mit gondolsz, – mondta az asszony – hiszen ott maradott a
+rengeteg erdőben, bizonyosan összeszaggatták a vadak.
+
+– Aztán leültek vacsorázni. Vacsora közben elkezdette
+cirókálni-morókálni az asszony a csontvázkirályt és kérdezte:
+
+– Ugyan bizony, hol van a te halálod?
+
+– Te ostoba asszony, te! Mit akarsz tudni? Be van kötve a seprűbe.
+
+Jókor reggel elment a csontvázkirály, a cárevics pedig visszajött a
+feleségéhez és a mikor megtudta, hogy a csontvázkirály halála a seprűbe
+van kötve, aranyporral behintette, aztán elment. Estére meg visszajött a
+csontvázkirály.
+
+– Hej, asszony, asszony! – ez volt az első szava, – orosz szagot érzek!
+Bizonyosan itt volt a cárevics!
+
+– Ugyan, hogy gondolsz ilyet! Te bizonyosan átnyargalsz egész
+Oroszországon, azért érzed az orosz szagot. Hogy lehetne itt a cárevics,
+mikor ott maradt a rengeteg erdőben, ahol bizonyosan felfalták szegényt
+a vadállatok.
+
+Aztán leültek a vacsorához. Az asszony ült a székre, a csontvázkirály a
+padra s hát egyszerre csak meglátja az aranyozott seprűt.
+
+– Mi ez?
+
+– Óh, halhatatlan csontvázkirály, látod, mennyire tisztellek, milyen
+drága vagy te nékem. Még a halálod is kedves: bearanyoztam.
+
+– Ostoba asszony! – nevetett a csontvázkirály, hiszen csak tréfa volt!
+Az én halálom az ajtófélfában van.
+
+Na jó. Másnap ismét elment az csontvázkirály, a cárevics pedig
+visszajött. Mikor megtudta, hogy az ajtófélfában van a csontvázkirály
+halála, azt aranyozta meg.
+
+Jön haza este a csontvázkirály s megint az volt az első szava:
+
+– Orosz szagot érzek, bizonyosan itt volt a cárevics.
+
+– Mit gondolsz, hiszen ott maradott a rengeteg erdőben, bizonyosan
+felfalták a vadak.
+
+Vacsorához ültek, a csontvázkirály körülnézett és látta, hogy csakugy
+ragyog az ajtófélfa.
+
+– Mi ez? – kérdezte a csontvázkirály.
+
+– Látod, látod, csontvázkirály! Mennyire tisztellek én téged! Még a
+halálod is kedves nekem, azért aranyoztam be az ajtófélfát.
+
+– Ostoba asszony, ostoba asszony! Hiszen az csak tréfa volt! Az én
+halálom egy tojásban van. Az a tojás pedig egy kacsában, a kacsa pedig
+egy fatönkben, az a fatönk pedig a tengeren úszik.
+
+Másnap a csontvázkirály ismét elment háborúba s jött a cárevics. Mondta
+neki az asszony:
+
+– Na, most már mégis csak megtalálom a csontvázkirály halálát! Azt
+mondotta: egy tojásban van, az a tojás pedig egy kacsában, az a kacsa
+pedig egy fatönkben és az a fatönk a tengeren úszik. Ime, adok neked
+kenyeret, kalácsot, minden jót, vidd magaddal, mert ki tudja, meddig
+jársz oda.
+
+Elindult a cárevics, ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken, erdőkön,
+mezőkön által. Addig ment, mendegélt, hogy amit magával vitt, minden
+elfogyott. Szörnyen megéhezett. Nézett erre, nézett arra, ha valami
+ennivalót találna. Egyszer csak látja, hogy fenn a magas levegőégben
+repül egy ölyvmadár. Fogta a fegyverét, megcélozta az ölyvet. De az ölyv
+lekiáltott neki:
+
+– Ne lőjj meg, cárevics, mert bizony mondom neked, hogy, ha bajba
+kerülsz, nagy hasznomat veszed. – A cárevics nem lőtte meg az ölyvet.
+Ment tovább s amint ment, mendegélt, szembe jött vele egy medve.
+Mondotta a cárevics:
+
+– Na, Miska, meg kell halnod, mert szörnyen éhes vagyok!
+
+– Ne ölj meg, cárevics, mert még nagy hasznomat veheted. – Nem ölte meg
+a medvét sem. Tovább ment, mendegélt, elérkezett a tenger partjára. A
+tengernek a szélén ott uszkált egy csuka.
+
+– Na, éppen jókor jössz, csuka! – mondotta a cárevics. – Ebbe a helybe
+meglőlek s megeszlek.
+
+– Ne lőjj meg, cárevics, mert bizony mondom, még nagy hasznomat veszed.
+
+Nem bántotta a cárevics a csukát sem, hagyta, hogy visszaússzon a
+tengerbe, a tengernek a közepébe; ő meg ottan állt, álldogált, nézett
+jobbra, nézett balra. Hát Uram, Teremtőm, egyszerre csak megmozdul a
+tenger. Zuhogott, kavargott, kicsapott a partra. A cárevics
+megfutamodott, szaladott a tenger elől magas hegynek oldalába, ottan
+állott egy ágas fa, arra hirtelen felmászott, hogy el ne lepje a tenger.
+De amint felmászott a fára, a tenger vize szép csendesen
+visszaereszkedett s ím, a szárazföldön ott maradott egy fatönk. Abban a
+pillanatban ott volt a medve s szót se szólt, csak megragadta a
+fatönköt, szerteszaggatta, akkor a fatönkből kiröppent egy kacsa,
+felszállott a magas levegőégbe. De ím, jött az ölyv is. Utána a
+kacsának! Megragadta s darabokra szaggatta. S ím, kiesett a kacsából egy
+tojás. Egyenesen belé a tengerbe. De ott volt ám a csuka! Kifogta a
+tojást, úszott vele a tenger partjára és általadta a cárevicsnek. Az meg
+szépen a zsebébe tette a tojást és ment vissza a csontvázkirály
+palotájába. Felment egyenesen a palotába, s ámbátor ott volt a
+csontvázkirály, megölelte, megcsókolta a feleségét. Rárivallt a
+csontvázkirály:
+
+– Hát te mit akarsz, cárevics? – Talán bizony el akarod venni ezt az
+asszonyt? Mindjárt szörnyű halálnak halálával halsz meg!
+
+– Elraboltad az én asszonyomat, – mondotta a cárevics, – de most
+kezemben a halálod! – S kivette a tojást a zsebéből és mutatta a
+csontvázkirálynak. És ím, abban a pillanatban elhomályosodott a
+csontvázkirály szeme. Legyengűlt, elerőtlenedett. A cárevics
+történetesen egyik kezéből a másikba tette a tojást s hát abban a
+pillanatban a csontvázkirály a szoba egyik sarkából a másik sarkába
+szaladott, de úgy szaladott, hogy beleütődött a feje. Ahogy ezt meglátta
+a cárevics, nagy gyorsan dobta egyik kezéből a másikba, meg vissza a
+tojást, a csontvázkirály pedig esze nélkül szaladott a szoba egyik
+sarkából a másikba, össze-vissza, míg egyszer csak összeesett,
+lerogyott, meghalt szörnyű halállal.
+
+Hej Istenem, volt öröm! A cárevics mindjárt befogott hat lovat aranyos
+hintóba, egy zsákot megraktak arannyal-ezüsttel, azt feltették a
+hintóba, aztán elindult a feleségével haza, az apjának az országába.
+
+Útközben betértek ahhoz az öregasszonyhoz, akinek a halak, madarak s
+mindenféle vadak a szolgálatában állottak. Akinél a cárevics hagyta az ő
+lovát. Hej, de örült a cárevics, amikor a lovát meglátta! Megajándékozta
+gazdagon az öregasszonyt arannyal-ezüsttel; annyit adott, hogy még
+kilencven esztendeig élhetett belőle. Aztán futárt küldött az apjához,
+hogy jelentse: jön a fia, még pedig a feleségével, a párjanincs szép
+királykisasszonnyal. Még haza sem ért a futár jóformán, már otthon volt
+a cárevics a feleségével. Volt öröm otthon!
+
+– Ihol, édesapám, hazajöttem, elhoztam a párjanincs szép
+királykisasszonyt!
+
+Bezzeg, a cárnál nem kellett sokáig főzni a sört, égetni a pálinkát:
+volt ott minden bőviben. Mindjárt megtartották a lakodalmat, rengeteg
+sok hordót gurítottak ki az utcára, tele voltak azok mindenféle jó
+italokkal: ihatott belőle boldog, boldogtalan, amennyi csak belefért. Én
+is ott voltam, mézet és sört ittam, de mind lefolyt a szakállamon, egy
+csepp sem be a szájamon.
+
+
+
+
+Bella-Flór hercegnő.
+
+(Spanyol mese.)
+
+Réges-régen élt egy ember, s annak volt két fia. Az egyik, amikor
+felcseperedett, elment világot látni, s teltek, multak az évek, senki
+semmi hírt nem hallott róla, azt hitték, hogy talán meg is halt. Az
+apjuk is lassan-lassan megöregedett, aztán meg is halt, s ráhagyta egész
+vagyonát a kisebbik fiára, aki ezentúl egyedül gazdálkodott a birtokon.
+Egyszer, amikor jő haza, látja, hogy a szobában egy idegen ember áll, s
+nézeget jobbra-balra, mintha nem ismerné meg a házat. Amikor a fiatal
+legény bejött, megkérdezte tőle az idegen:
+
+– Elfelejtettél engem?
+
+– Nem felejthetek el olyan valakit, akit nem is ismertem soha, – felelte
+barátságtalanul a legény.
+
+– Én vagyok a te rég elvándorolt testvéred, – válaszolta az utas, – s
+egy krajcár nélkül tértem haza. Itt hallottam a faluban, hogy meghalt az
+édesapánk, Isten nyugosztalja szegényt.
+
+– Már hat hónapja meghalt, – felelt a gazdag legény, – s rád hagyott egy
+vén fakoporsót, ott van most is a padlás tetején. Jobb lesz, ha sok
+fecsegés helyett az után nézel, mert én ugyan nem töltöm veled a drága
+időmet! – Azzal megfordult, s otthagyta a szegény embert a házban.
+
+[Illustration: Bella Flór hercegnő etetgette a tyúkjait.]
+
+Mit volt mit tenni, felkapaszkodott a padlásra a szegény vándor, s hát
+ott csakugyan megtalálta a fakoporsót, de az olyan rozoga volt, hogy
+alig tartotta össze egy-két szeg a deszkáit.
+
+– Minek ez az ócska koporsó nekem? – mondotta magában. – Legfeljebb
+tüzet rakhatok belőle, egyébre úgy se jó.
+
+Le is vitte a hátán a koporsót az udvarra, elkezdte hasogatni egy
+fejszével, s hát, amint hasogatja, egyszerre egy kis titkos rekeszt lát
+benne, azt mindjárt kinyitja, s egy írást talál benne. Nézi, nézi,
+jobbról-balról a papírt, hát látja, hogy adóslevél, amely az apja nevére
+szólt s egy gazdag ember volt az adós. Zsebredugta hamar az írást,
+szaladt vele a bíróhoz, mutatja neki, s hát az azt mondja, hogy attól az
+embertől ugyan hiába kéri a pénzét, mert az apjának se akarta
+semmiképpen megfizetni az adósságát. Nem sokat törődött José (mert így
+hívták a szegény embert) evvel a beszéddel, szaladt az adóshoz, s addig
+fenyegette, hogy így s úgy, viszi akár a király elébe is a dolgot, hogy
+az nagy keservesen kifizette neki a pénzt. Bezzeg, boldog volt most
+José, zsebredugta a sok aranyat, többet nem is nézett az öccse háza
+felé, hanem elindult a szomszéd város irányában.
+
+Amint ment, mendegélt, jön vele szembe egy szegény asszony nagy
+sírással. Kérdezi José tőle:
+
+– Hát neked mi bajod, te szegény asszony?
+
+– Nagy baj az én bajom, – felelte zokogva az asszony, – halálán van az
+uram, s egy kegyetlen ember, akinek pénzzel tartozik, ilyen betegen be
+akarja záratni a börtönbe!
+
+– Ne búsulj, te szegény asszony, – mondta José neki, – adok én pénzt,
+hogy kifizesd az urad adósságát!
+
+Bezzeg, hálálkodott a szegény asszony Josénak, s szaladt haza boldogan a
+pénzzel, átadta annak, akinek tartozott, s futott az urához. No, annak
+szegénynek többet semmire se volt szüksége, meg volt már halva, mire a
+felesége hazaért. Mikor José beérkezett a városba, ismét ott találta az
+utcán a szegény asszonyt, siratta az urát, hogy még csak el se
+temetheti, mert mind ami pénzt kapott, odaadta adósságba. Megsajnálta
+José, kifizette a koporsó árát is, s ment tovább. Erősen megfogyatkozott
+most már a pénze, össze-vissza három arany volt a zsebében. Gondolta
+magában, evvel ugyan nem jut messzire, ő bizony beáll a királyhoz
+szolgálatba.
+
+Úgy is tett, ahogy elgondolta magában, elment a királyi udvarba, s ott
+legelőször szolga lett, de olyan ügyesen végezte a dolgát, hogy a király
+csakhamar lovaggá tette.
+
+Telt, mult az idő, az ifjabbik testvér mind elpazarolta a pénzét, s
+olyan szegény lett, mint a templom egere. Hallotta, hogy a bátyja milyen
+szerencsésen járt a királyi udvarban, elment hát oda, s addig könyörgött
+a bátyjának, amíg az ő szavára fel nem vették szolgának.
+
+Itt is irígy, s rosszlelkű maradt, mint amilyen azelőtt volt, s amikor
+megtudta, hogy az öreg, csúf király szerelmes Bella-Flór hercegnőbe, aki
+elmenekült előle valahová, – elhatározta, hogy azt hazudja a királynak,
+hogy az ő bátyja tudja, hová bujdosott a hercegnő, s el is tudja hozni.
+Gondolta, majd karóba huzatja a király a José fejét, ha leány nélkül tér
+vissza.
+
+Úgy is tett, ahogy a gonosz eszével elgondolta, felsompolygott a
+királyhoz, s eléadta, a mondókáját. Hej, felugrott a király nagy
+örömében, s szalajtott rögtön José után! Jött is az lélekszakadva, mert
+el nem tudta gondolni, hogy miért hivatják olyan sebbel-lobbal. Hát,
+alig hogy beteszi a lábát a király szobájába, mondta ez neki:
+
+– Ebben a pillanatban rohanj Bella-Flór hercegnőért, s ha nélküle térsz
+haza, az életeddel játszol! – Amint ezt mondta, hátat fordított a király
+s otthagyta egyedül a teremben.
+
+Állt, állt egy darabig nagy csudálkozással José s nem tudta elgondolni,
+hogy ugyan honnan is tudja ő elhozni Bella-Flór hercegnőt, mikor azt se
+tudja, hogy hol van? De a világ végéig még se állhatott a király
+szobájában, nagy búsan lement az istállóba, hogy lovat válasszon magának
+az útra. Nézegette a szebbnél-szebb lovakat egymásután, olvasgatta le a
+nevüket az aranytábláról, mert abba volt mindegyiké belevésve, de egyik
+se tetszett neki, s már végire ért az istállónak, mikor egy öreg fehér
+ló feléje fordította fejét, s így szólt hozzá suttogva:
+
+– Válassz engem s minden jóra fordul!
+
+José nem is gondolkodott a dolgon sokat, rátette a nyerget a fehér lóra,
+kivezette az istállóból, ráugrott s elindultak. Ott volt a kemence előtt
+három frissen sütött cipó, azt felvétette a ló Joséval, s betették a
+tarisznyába, úgy mentek ki a kapun. Jó messzire haladtak már, anélkül,
+hogy valami történt volna velük, egyszerre aztán a ló megpillant egy
+hatalmas hangyabolyt, ott megállott, s azt mondta Josénak:
+
+– Morzsáld el azt a három cipót ezeknek a hangyáknak, fiam.
+
+– Jó lenne az nekünk is, édes lovam, – felelte José, de a ló nem
+hallgatott a szavára, s azt válaszolta:
+
+– Egy alkalmat se mulassz el soha, hogy jót tégy valakivel! Add oda a
+cipókat!
+
+Többet José egyet sem ellenkezett, hanem elmorzsálta a cipókat, aztán
+felült a lova hátára s mentek tovább: Alig mentek ismét egy jó darabon,
+sziklás, meredek helyre értek, s hát ott vergődött egy hatalmas sas a
+vadász hálójában. Megállott a ló a sas előtt, s mondta Josénak:
+
+– Szállj le, s szabadítsd ki azt a szegény madarat!
+
+– Igen sokáig fog tartani, édes lovam, – felelte José, – s mikor érünk
+akkor a hercegnőhöz?
+
+– Ne törődj te avval, te csak ne mulassz el soha egy alkalmat se, hogy
+jót tégy valakivel, – mondotta a ló Josénak.
+
+Leszállott hát kénytelen-kelletlen a legény, s kiszabadította a sast a
+hálóból, s akkor indultak ismét tovább. Amint jó darabon mentek, egy
+folyó partjára érnek, hát ott látnak a homokban egy kis halat, amint
+tátogtat nagy keservesen, s szeretne visszajutni a vízbe.
+
+– Nem látod, édes gazdám, azt a kis halat? – szólalt meg ismét a ló, –
+hiszen ha nem teszed vissza a vízbe, meg fog fulladni a homokban?
+
+– Nohát, mi így soha rá nem találunk Bella-Flór hercegnőre, ha minden
+percben megállunk, – dohogott José, – de mégis leszállott, s visszadobta
+a vízbe a halat.
+
+– Ne félj, az nem időveszteség, amikor másokon segítünk, – mondotta a
+ló, – s avval mentek ismét tovább.
+
+Kis idő mulva rengeteg erdő közepébe értek, ott állott a Bella-Flór
+hercegnő palotája, s ő éppen mikor odaértek, etetgette a tyúkjait,
+kakasait.
+
+[Illustration: – Egy alkalmat se mulassz el soha, hogy jót tégy
+valakivel!]
+
+– Álljunk meg itt az udvaron, majd én ficánkolok s kelletem magam, –
+mondotta a ló, – hogy a hercegnő is kedvet kapjon egy kis lovaglásra.
+Akkor aztán, ha felült reám, ugrálni kezdek, úgy teszek, mintha le
+akarnám dobni a hátamról, s te mondjad neki, hogy bizonyosan azért
+ugrálok, mert nem szokott nő ülni rajtam, aztán kérjed, engedje meg,
+hogy te is felülj a háta mögé, hogy vigyázhass rá. Ha aztán te is a
+nyeregben leszel, egyet se búsulj, repülünk haza a király udvarába, mint
+a szél.
+
+Minden úgy is történt, ahogy a ló előre megmondotta, s alig telt belé
+egy jó fertályóra, már vágtattak, sebesebben, mint a szél, a királyi vár
+felé. A hercegnő rögtön látta, hogy őt bizony csúffá tették, de nem
+szólt egy szót sem, hanem hirtelen leoldotta a kötényét, amely tele volt
+csirkéknek való korpával, s egy szempillantás alatt mind leszórta a
+földre.
+
+– Ó Istenem, – sikoltott most, – elejtettem mind a korpámat, kérlek,
+lovag, szállj le s szedd fel.
+
+De José nem állította meg a lovat, hanem azt felelte neki:
+
+– Lesz ott elég korpa, ahova mi megyünk! – s avval vágtattak is tovább.
+
+Nemsokára egy sűrű erdőbe értek, ott elévette Bella-Flór hercegnő a
+zsebkendőjét, elengedte s a szél felfujta a legmagasabb fa tetejére.
+
+– Ó Istenem, – kiáltott fel – állítsd meg a lovat, s menj fel a fa
+tetejére a zsebkendőmért!
+
+– Lesz ott elég zsebkendő, ahová mi megyünk, – felelte José és vágtatott
+tovább.
+
+Az erdőből hamarosan kijutottak s egy patakhoz értek, ott lehúzta
+Bella-Flór hercegnő az ujjáról az aranygyűrűjét, behajította a vízbe, s
+felsikoltott:
+
+– Jaj Istenem, a legkedvesebb gyűrűm beleesett a vízbe, szálljunk le és
+nézzük meg, hol lehet.
+
+De José nem állította meg most sem a lovat, hanem azt mondta:
+
+– Lesz ott szebbnél-szebb gyűrű elég, ahová mi megyünk.
+
+Nemsokára a palotához értek. Hát, a király már ott várta őket, de bizony
+a hercegnő még csak rá sem vetette a tekintetét, hamar beszaladt egy
+szobába s magára zárta az ajtót. Hiába könyörgött a király neki, hogy
+jöjjön ki, egyre azt hajtogatta, hogy csak akkor jön ki, ha elhozza neki
+valaki azt a három dolgot, amit elvesztett az úton. Hivatta a király
+ismét Josét, mert azt gondolta, ha valaki, akkor csak ő fogja tudni,
+hogy mit, s hol vesztett el a hercegnő. No, szegény José, amint
+meghallotta a király parancsát, megint búnak eresztette a fejét, de
+bizony azt ereszthette, mert ha kedves volt az élete, újra vissza
+kellett indulnia. Legelőször is hű társához, a fehér lóhoz ment,
+elkeseregte a bánatát, de az megvígasztalta:
+
+– Egyet se búsulj, édes gazdám, ülj fel a hátamra, majd csak megleszünk
+valahogy.
+
+Fel is pattant José rögtön a hátára, s mentek a sebes szélnél is
+sebesebben, addig, amíg a hangyabolyhoz nem értek. Ott megállott a ló, s
+azt mondta Josénak:
+
+– Akarod, hogy megkapjad a hercegnő korpáját?
+
+– Hát persze, hogy akarom, – felelte José, – de hiába akarom, mert míg a
+világ, meg két nap, nem tudnám én azt összeszedni!
+
+– Kiálts csak egyet a hangyáknak, ne félj, összeszedik azok neked,
+hálából, hogy jóllakattad őket! – mondotta a ló.
+
+Csudálkozva tekintett José a lóra, de mert okosabb dolog úgy sem jutott
+az eszébe, hát kiáltott a hangyáknak, s ím, alig mondta el nekik, hogy
+mit akar, nagy sürgés-forgás támadt közöttük, s hordták nagy buzgón
+mindenünnen a korpamorzsákat. José leült egy fa alá pihenni, a lova meg
+ropogtatta mellette a jó friss füvet, amíg csak egy jókora halom korpa
+nem állott előttük. Azt hamar felszedte José, bekötötte egy zsákba,
+felpattant a lóra és mentek tovább. Addig vágtattak, amíg csak ahhoz a
+hatalmas fához nem értek, amelyre felröpítette a szél Bella-Flór
+hercegnő zsebkendőjét. Csóválta szegény José a fejét, amikor
+megpillantotta a fa legeslegtetején, egy vékonyka ág végén lobogni a
+zsebkendőt.
+
+– Hej, ha madár volnék, – sóhajtotta, – akkor talán le tudnám hozni
+onnan, de ember képében sohase!
+
+– Egyet se félj, édes gazdám – mondotta a ló, – hívd csak azt a sast,
+amelyiket megszabadítottál a hálóból, majd lehozza az neked a
+zsebkendőt.
+
+Kiáltott is mindjárt José a sasnak, s az ott termett, egy perc mulva már
+hozta is csőrében a Bella-Flór hercegnő zsebkendőjét. Köszönte nagy
+boldogan José s felpattant ismét a fehér lóra, s addig vágtattak, míg
+csak a patak partjára nem értek.
+
+Már sötétedett az idő, s José alig látott az orráig, nemhogy a patak
+fenekén meg tudta volna találni a gyűrűt. Felsóhajtott nagy szomorúan:
+
+– Hogy tudnám én megtalálni azt a gyűrűt, mikor azt sem tudom, hogy
+merre keressem?
+
+– Ne búsulj, – felelte a fehér ló – kiálts csak egyet annak a halnak,
+amelyiket bedobtál a vízbe, majd eléhozza az mindjárt!
+
+Csakugyan így is tett José, kiáltott a halnak, az ott is termett, s egy
+szempillantás mulva hozta szájában a gyűrűt. Köszönte José, s felpattant
+a lóra, visszalovagolt a palotába. Hej, vitte a király nagy örömmel a
+hercegnő szobájához az elveszett holmikat, de bizony az most se akarta
+semmiképpen beereszteni, hanem azt kiáltotta ki:
+
+– Addig az én szobám ajtaját ki nem nyitja senki, amíg azt a gazembert,
+aki elrabolt engem a váramból, forró olajban meg nem főzik!
+
+A király megszomorodott erre a beszédre, hogy így fizessen a José
+hűséges szolgálatáért, de aztán mégis maga elé hivatta, s azt mondta
+neki:
+
+– Nem tehetek róla, édes szolgám, hogy így kell hűségedet meghálálnom,
+de Bella-Flór hercegnő azt akarja, hogy forró olajban főzesselek meg, s
+én az ő kívánsága ellen semmit sem tehetek.
+
+Elbúsulta magát szegény José, lement nagy búsan az istállóba s
+elpanaszolta szomorú sorsát a fehér lónak.
+
+– Egyet se búsulj, – vígasztalta meg a ló – csak ülj az én hátamra.
+Amikor be kell ugranod a forró olajba, én felszippantom az egyik
+orrlyukamon a forró olajat, s mire kieresztem a másikon, már le is hült,
+semmi bajod se lesz tőle.
+
+Többet egyet se kérdezősködött José, hanem úgy tett, ahogy a fehér ló
+tanácsolta, s amikor az egész udvar összegyült, mosolygó arccal ugratott
+belé a forró olajba. Hát majd meghalt mindenki a nagy csudálkozástól,
+amikor egy perc mulva kiugrott az olajoskatlanból, de úgy megfiatalodva
+s megszépülve, hogy a szemük-szájuk elállott a bámulástól. Bella-Flór
+hercegnő is eléjött a szobájából erre a csudálatos hírre, s amint
+meglátta a gyönyörű legényt, rögtön a nyakába borult s azt mondta:
+
+[Illustration: A király beleugrott az olajoskádba.]
+
+– Én a tiéd, te az enyém, ásó, kapa s a nagy harang válasszon el minket!
+
+Bezzeg, José se mondatta kétszer ezt magának, a király meg szertelen
+nagy bosszuságában beleugrott az olajoskádba, s abban a szempillantásban
+porrá is égett. Josét ekkor kikiáltották királlyá s még aznap
+megtartotta a lakodalmát Bella-Flór hercegnővel. Amikor a legnagyobb
+dínom-dánom folyt a palotában, ő kisurrant az istállóba, s megkérdezte a
+fehér lovat:
+
+– Mondd meg most már, édes lovam, miért tettél te annyi jót velem?
+
+A fehér ló pedig így válaszolt neki:
+
+– Nem vagyok én ló, hanem annak a szegény embernek a lelke, akinek az
+adósságát kifizetted s akit eltemettettél. Hálából tettem mindent, amit
+tettem, s jegyezd meg jól magadnak, hogy minden jótettnek megvan a
+jutalma, elébb vagy utóbb.
+
+Azzal eltünt a fehér ló, s José felment a palotába. Még sokáig élt
+boldogságban a szép Bella-Flór hercegnővel, s jóságosan uralkodott élete
+végéig.
+
+
+
+
+Porkó király.
+
+(Sziciliai mese.)
+
+Volt egyszer egy király s egy királyné. Nem volt gyermekük s mindig
+amiatt siránkoztak, gyermekért epekedtek, de bizony hiába. Egyszer a
+királyné elment sétálni s amint sétált, látott egy kocát a malackáival.
+Felsóhajtott a királyné:
+
+– Ó, Istenem, lám, ennek az oktalan állatnak is mennyi gyereke van, csak
+nekem nem adott az Isten gyermeket, pedig mennyit imádkoztam! Nem bánnám
+én, bárcsak egy gyermekem volna, mégha malac volna is az a gyermek!
+
+Hiszen ha ezt kívánta: kívánsága teljesedett is a királynénak. Született
+neki egy kis malackája.
+
+Hej, lett nagy bánat a királyi palotában! Nemcsak a királyi palotában,
+hanem az egész országban. Búsult a királyné, sírt keservesen, de aztán
+lassacskán megvígasztalódott s mondotta:
+
+– Hát ez a malacka mégis csak az én gyermekem s éppen úgy szeretem,
+éppen olyan kedves nekem, mintha egy szép gyermek volna! – A kebeléhez
+szorította a malackát, szoptatta, ápolta, dajkálta s a malacka nőtt
+napról-napra, mind nagyobb s nagyobb lett.
+
+Egyszer aztán mi történt, mi nem: elég az, hogy a kis malacka elkezdett
+szaladgálni körül a palotában s mind azt mormogta:
+
+– Feleséget akarok! Feleséget akarok!
+
+– Ó, Istenem! – mondotta a királyné az urának. – Mit csináljunk? Hisz
+nem kapunk hozzá királykisasszonyt! Nincs az a leány, aki hozzámenjen
+feleségül. Mit tegyünk? Merre forduljunk? – kesergett, tűnődött magában
+a királyné. Egyszer aztán eszébe jut, hogy jár a palotába egy mosónő,
+annak van három szép leánya. Megpróbálja: hátha az feleségül adná az
+egyik leányát az ő fiának. A királyné mindjárt el is hivatta a mosónőt s
+mondotta neki:
+
+[Illustration: Ó, felséges királyné, hogy adjam gyermekemet egy
+disznóhoz?]
+
+– Hallod-e, tégy nekem egy szívességet! A fiam meg akar házasodni. A
+legidősebb leányodat add hozzá!
+
+– Ó, felséges királyné, – mondotta a mosónő – hogy adjam a gyermekemet
+egy disznóhoz?
+
+– Meg kell tenned! – mondotta a királyné. – Különben is jó dolga lesz a
+leányodnak: királyné lesz belőle. Neked pedig mindent adok, amit a
+szemed, szájad kíván.
+
+Szegény volt a mosónő, hogyne lett volna! Rábeszéltette magát, elment
+haza s mondotta az idősebbik leányának:
+
+– Hallod-e, leányom, a király fia meg akar házasodni. Most, ha akarsz,
+királyné lehetsz, mert feleségül vesz téged.
+
+Bezzeg, hogy a leány nem szívesen lett a királyfi felesége. Dehát aztán
+meggondolta: sok szép ruhát kap, lesz arany, gyémánt, mindenféle ékszer,
+drágaság; jó dolga lesz. Azt mondta hát az anyjának:
+
+– Jól van, édes anyám, felesége leszek.
+
+Egyszeribe vitték a palotába, ott nagy vendégséget csaptak, három nap,
+három éjjel folyt folytonosan a lakodalom. Mikor aztán a harmadik nap is
+eltelt, mit gondolt, mit nem a királyfi: kiszaladott az udvarra, ottan
+egy pocsolyában meghengergőzött, aztán ismét beszaladott a palotába s
+hozzádörgölődzött a feleségének a drága szép ruhájához. De az asszony
+mérgesen ellódította magától s mondotta neki:
+
+– Ó, te utálatos állat, te, eredj, bepiszkolod drága szép ruhámat! De a
+királyfi nem törődött vele, újra, meg újra visszaszaladott hozzá, a
+ruhájához dörgölődzött, az asszony meg mindannyiszor ellökte magától s
+mindenféle csúf szavakkal illette.
+
+Harmadik nap este a fiatal asszony bement a menyasszonyi szobába,
+lefeküdött. Bement a királyfi is, de várt addig, amíg a felesége
+elaludott, akkor aztán bezárta az ajtót, ledobta magáról a disznóbőrt s
+gyönyörű szép fiú lett belőle. Akkor leakasztott a szegről egy kardot,
+egyet suhintott s úgy leszelte a felesége fejét, mintha nem is lett
+volna. Mikor aztán megvirradott, ismét visszabujt a disznó bőrébe,
+szaladott keresztül-kasul a palotában s mind azt mormogta:
+
+– Feleséget akarok!
+
+Hej, megijedett a királyné! Vajjon mi történhetett? Bement a
+menyasszonyi szobába s hát im ott feküdött a menye fej nélkül, véresen.
+
+– Jaj, Istenem, Istenem! – sopánkodott a királyné. – Most már mit
+mondjak a szegény mosónőnek? – A fia pedig csak folyton szaladgált,
+köröskörül a palotában s mind azt mormogta:
+
+– Feleséget akarok! Feleséget akarok!
+
+Mit volt mit tenni a királynénak: elment a mosónőhöz, nagy
+sírással-rivással elkeseregte, hogy mi történt. Aztán mondotta:
+
+– Add ide a második leányodat is, hátha az szerencsésebb lesz.
+
+– Ó, Istenem, – mondotta a mosónő – hát én hogy küldjem halálba
+szívemről szakadt drága gyermekemet?
+
+– Meg kell tenned! – mondotta a királyné. – Meglásd, ő majd
+szerencsésebben jár. Aztán halálom után az övé lesz az egész ország.
+
+Addig beszélt a királyné, hogy a mosónő beleegyezett. Vitték fel a
+palotába a második leányát is, megtartották a lakodalmat: ez is tartott
+három teljes nap. Gyönyörű szép ruhába öltözött a menyasszony, de bizony
+öltözhetett, mert a disznó folyton körülötte szaladgált, mindegyre
+hozzádörgölődzött, bepiszkolta a drága szép ruhát.
+
+– Ó, te utálatos állat, te! – förmedett rá a felesége – eredj innét, ne
+piszkold a drága szép ruhámat! – De ahányszor elkergette, annyiszor
+visszajött a királyfi s újra bepiszkolta a ruhát.
+
+Harmadik nap este bement az asszony a menyasszonyi szobájába s amint
+elaludott, jött utána a királyfi is, lerántotta a szegről a kardot s
+ennek is levágta a fejét.
+
+Reggel aztán kiszaladott a szobából, futott fel s alá a palotában, mind
+azt mormogta-hörögte;
+
+– Feleséget akarok! Feleséget akarok!
+
+– Jaj Istenem! – szörnyűlködött a királyné s beszaladott a menyasszonyi
+szobába. Hát csakugyan a második leány is ott feküdött véresen, fej
+nélkül.
+
+Most már mit tudjon csinálni? De a fia csak szaladgált tovább s
+folytonosan azt mormogta:
+
+– Feleséget akarok! Feleséget akarok!
+
+Nem volt maradása a királynénak, harmadszor is elment a mosónőhöz,
+elkeseregte neki, hogy mi történt; de azért csak kérte az asszonyt, adja
+oda a harmadik leányát is. Majd meglátja, hogy az szerencsésebb lesz.
+
+– Ó, felséges királyném, hogy kívánhat tőlem ilyet? Két gyermekemet
+megölte a királyfi, most a harmadikat is odaadjam a bizonyos halálnak?
+
+– Ne félj, ne félj, csak add! Nem a halálé lesz. Meglásd, hogy nem lesz
+semmi bántódása.
+
+Addig beszélt a királyné, hogy a szegény mosónő odaadta a harmadik
+leányát is.
+
+Felvitték a palotába a leányt, felöltöztették drága szép ruhába. De
+olyan szép volt az a leány, szebb a holdnál, szebb a napnál, szebb a
+ragyogó csillagoknál. Mikor aztán ott ült az asztalnál s hozzászaladott
+a disznó s piszkos testével hozzádörgölődött, nem kergette el magától,
+hanem szépen megsimogatta, lehajolt hozzá s úgy mondogatta:
+
+– Édes kicsi állatocskám!
+
+[Illustration: Édes kicsi állatocskám!]
+
+Három napig tartott most is a lakodalom, a harmadik nap este bement a
+menyasszonyi szobájába az asszony, bement utána a királyfi is,
+piszkosan, rondán, megint hozzádörgölőzött a ruhájához. Az asszony pedig
+lehajolt hozzá, mondotta neki nyájasan, kedvesen:
+
+– Gyere, csak gyere! Csak dörgölőzz hozzám! Nem bánom, ha piszkos lesz a
+ruhám: kimosom, mást veszek magamra.
+
+Egyik ruháját a másik után vetette le, vette magára az asszony, de nem
+fogyott el a türelme. Folyton csak biztatgatta az urát:
+
+– Piszkold, piszkold a ruhámat, van elég: mást veszek helyette.
+
+Igy telt el az első éjszaka, így a második, így a harmadik. Harmadik
+éjjel, amikor az asszony elaludott, a királyfi levetette a disznóbőrét,
+lefeküdött ő is az ágyba, de mire hajnalodott, ismét felkelt, visszabujt
+a disznó bőrébe. A feleségének sejtelme sem volt arról, hogy mi változás
+történt vele.
+
+Bemegy aztán reggel a királyné, mert nem tudta elgondolni, hogy mi
+történt: három napja, hogy nem mutatta magát sem a fia, sem a menye. Azt
+hitte, hogy mindkettő szörnyű halált halt. S ím, ott volt a menye is,
+elevenen, szépen, ott volt a fia is, de disznó képében.
+
+Igy telt, múlt az idő. Egy este azonban a fiatal asszony nem aludott el
+s mikor az ura levetette magáról a disznóbőrét s látta, hogy gyönyörű
+szép ifjuvá változott, mondotta magában:
+
+– Hát úgy? Te nem vagy disznó? És te nem szólsz erről?
+
+Azzal felnyitotta a szemét, felült az ágyban s mondotta az urának:
+
+– Hiába titkolózol előttem, most már láttam, hogy mi történt. Hiszen te
+igazi ember vagy! Nem vagy te disznó!
+
+Felelt a királyfi:
+
+– Igazad van, de ne szólj senkinek. Mert ha szólsz valakinek, akkor el
+kell mennem s neked is hét esztendeig, hét hónapig kell vándorolnod, el
+kell szaggatnod hét pár cipőt: addig fel nem szabadulok a varázslat
+alól.
+
+Az asszony megigérte, hogy nem szól senkinek. Nem is szólott sokáig, de
+fúrta az oldalát a titok, mégse állhatta meg, hogy ne szóljon az
+anyósának. Mondotta neki:
+
+– Hej, édes, anyám, ha tudná: milyen szép ember az én uram, amikor
+leveti magáról a disznó bőrét!
+
+Ahogy ezt mondotta, abban a pillanatban a királyfi eltűnt a palotából,
+mintha a föld nyelte volna el. Keresték mindenfelé, tűvé tették az egész
+palotát, az udvart, a várost, aztán az országot: nem találták sehol.
+Hej! sírt keservesen a fiatal királyné, nem tudta, hová legyen nagy
+bánatában.
+
+– Én vagyok az oka mindennek, – kesergett magában – én kergettem
+világgá! Most már nekem is el kell vándorolnom, hét esztendeig, hét
+hónapig s hét napig folyton-folyvást mennem kell: addig őt meg nem
+találom.
+
+Csináltatott magának hét pár vas cipőt s hiába marasztották, hiába
+mondották: maradjon ott, ne menjen világgá: elment, nem volt otthon
+maradása.
+
+Ment hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön át s az első este ért egy
+házikóhoz. Abban a házikóban lakott egy jó öregasszony. Belépett,
+köszönt; az asszony fogadta szívesen, nyájasan, a kicsi királyné pedig
+mondta:
+
+– Jó öregasszony, engedd meg, hogy töltsem itt az éjszakát! Úgy
+elfáradtam, hogy nem tudok már tovább menni.
+
+– Ülj le, édes fiam, – mondotta az öregasszony, aztán adott neki
+vacsorát. Közben amíg vacsorázott, elbeszéltette: honnét jön, merre
+megy, mi jóban jár.
+
+– Hát fiam, – mondotta az öregasszony – neked most a föld alatt kell
+tovább vándorolnod s addig kell ott maradnod, amíg éppen négy pár cipőd
+szerteszakad.
+
+Búsult a szegény asszonyka, egész éjjel nem jött szemére álom. Reggel
+aztán, mikor búcsúzkodott, az öreg asszony adott neki egy lámpácskát,
+megmutatta az útat a föld alá s azzal szegény kicsi királyné elindult a
+föld alatt, ment, mendegélt, vándorolt négy teljes esztendőn, négy
+hónapon s négy napon keresztül, mindig a föld alatt. Addig ment, amíg a
+négy pár cipő rongyokba szakadott. Akkor aztán ismét napvilágra ért s
+vándorolt tovább a föld színén. S ahogy ment, mendegélt, ért egy sűrű
+rengetegbe, de olyan sűrű rengetegbe, hogy semmiképen nem tudott abból
+kijutni. Ment jobbra, ment balra s amint ment, mendegélt, látott
+messze-messze valami világosságot.
+
+Egyenesen a világosság felé tartott. S amint közelébe jutott, látta,
+hogy egy házikó van ott. Kopogtatott a házikó ajtaján s mindjárt nyílt
+is az, s egy öreg ember nyitott ajtót neki. Az öreg ember pedig remete
+volt.
+
+– Mit akarsz? – kérdezte a remete.
+
+– Ó, öregapám, – felelt a kicsi királyné – szegény leány vagyok;
+elindultam, hogy megkeressem az uramat. S elbeszélte az egész
+történetét.
+
+– Ó, szegény gyermek! – mondotta a remete. – Még nagyon messze kell
+vándorolnod, én pedig nem tudok rajtad segíteni. Hanem itt az erdőben
+egy napi járóra lakik az én idősebbik bátyám, az talán tud valami
+tanácsot adni. Maradj itt éjszakára, holnap jókor reggel tovább mehetsz.
+
+Reggel felköltötte a remete, megmutatta neki az útat s mikor
+elbúcsúzott, adott neki egy diót s útnak eresztette.
+
+Ment a kicsi királyné egész nap s estére elérkezett a második remetének
+a kunyhajához. Annál töltötte az éjszakáját, annak is elpanaszolta az ő
+búját-baját.
+
+– Ó, szegény gyermek! – mondotta a remete. – Én nem tudok rajtad
+segíteni. Hanem egy napi járóra lakik az én bátyám, itt az erdőben,
+talán az adhat tanácsot.
+
+Reggel aztán tovább ment a kicsi királyné, a remete pedig adott neki egy
+gesztenyét s mondotta:
+
+– Tedd el jól, még hasznát veheted.
+
+Egész nap mendegélt a sűrű rengetegben a kicsi királyné s estére
+megérkezett a harmadik remetéhez. Ennél töltötte az éjszakát, neki is
+elkeseregte az ő búját-baját. De az sem tudott rajta segíteni, hanem a
+még öregebb bátyjához igazította, aki egy napi járóra lakott az erdőben.
+Mikor azonban elbúcsúzott, adott neki egy mogyorót.
+
+Negyedik nap este aztán megérkezett a legöregebb remetéhez, aki olyan
+öreg volt, hogy a szakálla a földet verte. Bizony megijedett tőle a
+kicsi királyné, olyan öreg volt. Mikor aztán elkeseregte ennek a baját,
+mondotta az neki;
+
+– Hej, szegény gyermek, neked még messzire kell menned, amíg a hét
+esztendő, hét hónap s hét nap letelik! Akkor aztán érsz egy városba,
+ahol a királyfid időzik. Nesze, adok neked egy varázspálcát. Éjjel menj
+a királyi palota elé, üss a földre, azonnal egy gyönyörű szép palota
+lesz azon a helyen. Abban fogsz te lakni, szemben éppen a király
+palotájával. – Többet nem mondott, csak megáldotta s útnak eresztette.
+
+[Illustration: Nesze, adok neked egy varázspálcát.]
+
+Igy ment tovább a szegény ifjú királyné. Addig ment, amíg a hét pár cipő
+szerteszakadott, míg a hét esztendő, hét hónap s hét nap letelt. Akkor
+csakugyan egy este megérkezett abba a városba, ahol Porkó király lakott.
+
+Porkó király már rég visszakapta az emberi alakját, megszabadult a
+varázs alól, hanem a hű asszonyt elfelejtette s egy szép királynénál
+lakott, azaz hogy az tartotta őt fogságban. Azt akarta, hogy feleségül
+vegye. Hallotta ezt a kicsi királyné, nagyon elkeseredett a szíve, aztán
+ment a királyi palota elé, ottan a földet, amint a remete tanácsolta,
+megsujtotta a varázspálczával. Egyszeribe gyönyörű szép palota
+kerekedett oda. Abban a palotában csak úgy nyüzsögtek, forgolódtak a
+cselédek. Volt abban minden, de minden, amit szem és száj kíván,
+ennivaló, innivaló; arany, ezüst, gyémánt, minden, de minden.
+
+[Illustration: Az arany tyúk és csirkéi.]
+
+Reggel, mikor Porkó király felkelt s kilépett az erkélyre, látja a
+gyönyörű szép palotát: ámult-bámult s hítta a királynét, nézze ő is.
+Amíg nézegették s csudálták a gyönyörű szép palotát, a kicsi királyné
+feltörte a diót, amelyet az első remete adott neki s ím, abban a
+pillanatban egy gyönyörű szép aranytyúk s a gyönyörű aranytyúk mellett
+egy sereg aranycsirke futkosott köröskörül, a palota erkélyén. Szem még
+nem látott olyan szép tyúkot, olyan szép csirkéket, mint amilyenek ezek
+voltak. Mikor ezt meglátta az átelleni palotából a királyné, szörnyen
+megkívánta a csirkéket meg a tyúkot. Egyszeribe küldötte a szobaleányt
+át a palotába, hogy kérdezze meg attól az asszonytól, aki ott lakik:
+eladja-e a tyúkot, meg a csirkéket. Ad neki értük, amit csak kíván.
+
+Általment a szobaleány, megkérdezte a kicsi királynét, ez azonban azt
+üzente:
+
+– Mondd meg az asszonyodnak, szívesen adom, ingyen odaadom a tyúkot is,
+a csirkéket is, ha megengedi, hogy egy éjjel a királyfi szobájában
+háljak.
+
+Visszament a szobaleány, mondotta az üzenetet, de a királyné rettentő
+haragra gerjedett:
+
+– Mit gondol ez az asszony? Nem, azt nem engedem meg!
+
+– Ugyan miért ne? – mondotta a szobaleány. – Ma este öntsön álomitalt a
+királyfi poharába s bátran beeresztheti azt az asszonyt a szobájába.
+
+Tetszett ez a tanács a királynénak, egyszeribe visszaküldötte a
+szobaleányt, elhozatta az aranytyúkot, az aranycsirkéket s estére
+meghívta a kicsi királynét a királyfi szobájába.
+
+Mikor a kicsi királyné bement a királyfi szobájába, az már aludott
+mélyen. Ő meg ráborult, sírt keservesen.
+
+– Kelj fel, kelj fel, édes királyfi! – De hiába költötte, nem kelt föl.
+– Hát elfelejtettél engem? Hét esztendeig, hét hónapig s hét napig
+folyton vándoroltam érted. Eső vert, szél fujt, nap feketített, hét pár
+vas cipőt elszaggattam, hogy feloldjalak téged a varázslat alól. S te
+most hűtlen akarsz lenni énhozzám?
+
+Igy kesergett, így sírt egész éjjel a kicsi királyné, de a királyfi nem
+ébredett fel, mert hogy álomitalt ivott. Nem hallotta a felesége
+kesergését, sírását. Reggel pedig az asszonynak el kellett mennie a
+palotából, mielőtt a királyfi felébredett volna.
+
+Volt azonban a királyfi szobája alatt egy börtön, abban sok ember
+sínylődött szomorú fogságban. Ezek hallották alulról, hogy egy szegény
+asszony odafenn milyen keservesen sírt, panaszkodott. S csudálkoztak
+ezen erősen, vajjon mi történhetett odafönn.
+
+Hát jó, a szegény kicsi királyné visszament a palotájába. De alig ment
+vissza, feltörte a gesztenyét s im, halljatok csudát: mi történt! A
+gesztenyéből kipattant egy tiszta színarany kicsi-kicsi tanító
+kisasszony s vele egy sereg kicsi, csupa színarany leányka; azok ott
+ültek körülötte, varrtak, hímeztek, egyik szebb volt a másnál, egyik
+kedvesebb a másnál. Mikor ezt az átelleni palotából a királyné meglátta,
+bezzeg hogy megint nagy kedve kerekedett reá; nagyon megkívánta,
+szerette volna megvenni ezeket is. Küldötte is mindjárt a szobaleányt,
+kérdezte, hogy mi az áruk. Azt üzente a kicsi királyné:
+
+– Ingyen adom, csak engedje meg, hogy ma éjszakára bemehessek a királyfi
+szobájába.
+
+A szobaleány nem is ment vissza válaszért a királynéhoz, mondotta neki:
+csak jöjjön bátran. Azzal felszedte a játékszert s nagy örömmel szaladt
+az asszonyához.
+
+Este el is jött a kicsi királyné a palotába, bement a királyfi
+szobájába, de az már aludt mélyen. Hiába sírt, hiába kesergett: nem
+ébredett fel. Reggel el kellett mennie, mielőtt felébredett volna a
+királyfi. De lent a börtönben jól hallották az ő sírását, az ő
+kesergését. S mikor felkelt a királyfi, meg is mondották neki a foglyok:
+
+– Hej, felséges uram, már két éjszaka valami keserves sírást, keserves
+panaszkodást hallunk a szobájából. Micsoda lehet az?
+
+– Na, ez igazán csuda, – mondotta a királyfi – mert én semmit sem
+hallottam.
+
+De elkezdett gondolkozni: hátha csakugyan altatót tettek a poharába,
+azért nem ébredett fel s feltette magában, hogy a következő este egy
+csepp bort sem iszik.
+
+A kicsi királyné pedig hazament nagy szomorúan s feltörte a mogyorót. S
+ím, a mogyoróból egy csudaszép aranysas röppent ki. Ragyogott, mint a
+fényes nap. Aki látta, megcsudálta. A sast feltette szépen az erkélyre,
+hadd lássa az egész világ. Hát hiszen látták is sokan, látta a királyné
+is s bezzeg hogy megkívánta az aranysast is. Mindjárt szalasztotta a
+szobaleányt, hogy vegye meg. Azt mondotta megint a szobaleánynak:
+
+– Adom én jó szívvel, ingyen is odaadom, csak azt engedje meg a
+királyné, hogy a királyfi szobájában töltsem az éjszakát.
+
+– Hát csak jöjjön! – mondotta a szobaleány. – Azzal felkapta az
+aranysast s szaladott vele az asszonyához.
+
+Este azonban a királyfit hiába kínálták borral: nem ivott. A szájához
+vitte a poharat, de titokban kiöntötte az asztal alá, nem ivott egy
+cseppet sem. Aztán bement a szobájába, lefeküdött, úgy tett, mintha
+aludnék. De bizony nem aludott. Aztán egyszerre csak megnyílt az ajtó,
+belépett rajta a felesége, leült az ágya mellé, kesergett, sirdogált
+magában:
+
+– Hát csakugyan egészen elfeledtél? Hét esztendeig, hét hónapig és hét
+napig folyton vándoroltam, eső verte, szél fujta, nap feketítette
+arcomat, hét pár vascipőt elszaggattam, hogy feloldjalak a varázslat
+alól és te most hűtlen akarsz lenni énhozzám?
+
+De bezzeg hogy amikor a királyfi ezt hallotta, egyszeribe eszébe jutott
+az ő felesége. Felugrott az ágyból, átölelte, megcsókolta s mondta
+lelkes szóval:
+
+– Te vagy az én édes feleségem! Ne sírj, ne könnyezz, holnap jókor
+reggel megszökünk innen!
+
+Jókor reggel a kicsi királyné elment a palotából, aztán felkelt a
+királyfi is. Mind a foglyokat, akik ott sínylődtek a börtönben,
+kiszabadította, azok aztán hálából vele tartottak, nagy hirtelen
+felszereltek egy hajót, még mielőtt a királyné észrevette volna, aztán
+mind, ahányan voltak, felkerekedtek a hajóra. Vitték a szép kicsi
+királynét magukkal, vissza egyenesen az édesapjuk országába. Hej,
+gondolhatjátok, mekkora volt otthon az öröm, amikor a király s a
+királyné meglátta az édes fiát s annak gyönyörű szép feleségét!
+Egyszeribe nagy vendégséget csaptak. Bezzeg hogy mind megvigasztalódtak,
+boldogok voltak, csak mi ülünk itten magunkban, árván, szomorúan…
+
+
+
+
+Bukolla.
+
+(Izlandi mese.)
+
+Volt egyszer egy öregember meg egy öregasszony s azoknak egy fiok. Egy
+kicsi rozoga kunyhócskában laktak hárman s nem volt egyéb vagyonuk,
+éppen csak egy tehén. Ennek a tehénnek Bukolla volt a neve. Egyszer,
+amikor a tehén megborjadzott, az öregasszony éppen kint volt a pajtában,
+még segített is a borjúnak, hogy szopjon, de amikor aztán kiment a
+pajtából s egy kevés idő mulva ismét visszatért, híre-nyoma sem volt sem
+a tehénnek, sem a borjúnak.
+
+Hej, de elszomorodott az öregasszony meg az öregember! Elindultak mind a
+ketten, hogy megkeressék a tehenet. Keresték mindenfelé, a faluban, a
+mezőn, az erdőn, de nem találták sehol. Aztán estére hazatértek nagy
+szomorún s mondották a fiúnak:
+
+– Na, most eredj, indulj te, keresd a tehenet, mert anélkül nem élünk
+meg.
+
+Adtak a fiúnak útravalót, még egy új cipőt is, azzal a fiú elindult.
+Ment céltalan, maga sem tudta, hogy merre. Aztán egyszer csak
+elfáradott, megéhezett. Leült egy helybe, s elkezdett falatozni.
+
+Amint ott üldögélt s ott falatozott, egyre kiabálta:
+
+– Bőgj, kedves Bukolla, bőgj, ha valahol életben vagy! – s hát csakugyan
+abban a pillanatban, valahol messze, elbődülte magát a tehén. A fiú
+hirtelen felkelt helyéből, elindult a bőgés irányában. Ment sokáig,
+sokáig, jó messzire, de csak nem találta a tehenet. Aztán ismét
+elfáradott, megéhezett, leült, elkezdett falatozni s közben egyre
+kiabálta:
+
+– Bőgj, kedves Bukolla, bőgj, ha valahol életben vagy!
+
+És csakugyan, Bukolla ismét elkezdett bőgni, s most már valamivel
+közelebb hallatszott a bőgése. Újra elindult a fiú, ment, mendegélt s
+addig ment, amíg egy szörnyű nagy sziklához ért. Felment annak a
+sziklának a tetejére, ottan leült, ismét elkezdett enni s kiabálta:
+
+– Bőgj, kedves Bukolla, bőgj, ha valahol életben vagy!
+
+Hát csakugyan bőgött is Bukolla, még pedig a sziklának a tövéből
+hallatszott most a bőgése. A fiú lemászott a szikláról s ott, annak a
+tövében talált egy nagy-nagy barlangot.
+
+Bement abba a barlangba s ím, ott állott a Bukolla. Meg volt kötve. A
+fiú nem sokáig gondolkozott, elszabadította Bukollát, kivezette a
+barlangból s indult vele hazafelé. De még nem haladott messzire,
+egyszerre csak hallja, hogy kiabál utána valaki. Visszanéz, hát egy
+rettentő óriás asszony szalad mögötte s a nagy óriásasszony mellett egy
+másik, egy kisebbik.
+
+– Jaj, Istenem, ezek mindjárt utólérnek! – sóhajtott a fiú. – Most már
+mit csináljak?
+
+Kérdezte Bukollát is:
+
+– Na, édes Bukollám, mit csináljunk? Adj tanácsot!
+
+Mondotta a tehén:
+
+– Szakíts ki a farkamból egy szálat s dobd le a földre.
+
+A fiú kiszakított egy szálat a tehén farkából, ledobta a földre. Akkor
+aztán a tehén mondotta a szőrszálnak:
+
+– Parancsolom s rendelem neked, hogy egyszeribe nagy folyammá változzál;
+de olyan naggyá, hogy azon senki által ne jöhessen, csak a repülő madár!
+
+Abban a pillanatban a szőrszálból rengeteg nagy folyó lett. De amikor az
+óriásasszony odaért, átkiabált a fiúhoz:
+
+– Ezzel nem segítettél magadon, fickó! Eredj haza, – szólott a hugához,
+a kicsi óriásleányhoz – hozd ide az apám nagy ökrét!
+
+Visszaszaladott a kicsi óriásleány s csakhamar vissza is ért egy
+rettentő nagy ökörrel. Ez az ökör egy szempillantásra megitta az egész
+folyót. Azzal az óriásasszony átlépett a folyón, szaladott a fiú után,
+az meg kétségbe esett, nem tudta: mit csináljon. Kérdezte ismét a
+tehenet:
+
+– Jaj, Bukolla, kedves Bukolla, mit csináljunk? Mindjárt utólér az
+óriásasszony!
+
+– Tépj ki még egy szálat a farkamból, – mondotta a tehén – s dobd le a
+földre.
+
+Úgy tett a fiú, ahogy Bukolla tanácsolta s akkor Bukolla mondotta a
+szőrszálnak:
+
+– Parancsolom s rendelem, hogy nagy égő máglya legyen belőled, de olyan
+nagy, hogy senki rajtad által ne jöhessen, csak a repülő madár.
+
+Abban a szempillantásban nagy égő máglyává változott a szőrszál. De az
+óriásasszony felemelte az öklét, megfenyegette a fiút, átkiabált a
+máglyán s mondotta:
+
+– Ezzel nem segítettél magadon, fickó! Eredj, – szólt a hugához –
+szaladj vissza, hozd el az apám nagy ökrét!
+
+A kicsi óriásleány visszaszaladott s egyszeribe jött az ökörrel. Azzal
+az ökörrel jött, amelyik a folyót mind megitta. Most pedig, ami víz volt
+benne, mind kieresztette s egy szempillantásra kialudott a rettentő nagy
+égő máglya. Na, most szaladott utána az óriásasszony! De hogy szaladott!
+Mint a fergeteg. Még annál is sebesebben. Szinte már a nyomába ért a
+fiúnak.
+
+– Jaj, mi lesz most, – kérdezte a fiú – mit csinálunk, édes Bukolla?
+
+– Tépj ki egy szálat a farkamból, – mondotta – s dobd le a földre! Ne
+félj semmit!
+
+Úgy tett, ahogy a tehén tanácsolta: ledobta a szőrszálat a földre, a
+tehén meg mondotta neki:
+
+– Parancsolom s rendelem, hogy nagy heggyé változzál, de olyan magas
+heggyé, hogy azon senki által ne jöhessen, csak a repülő madár!
+
+Egyszeribe magas heggyé változott a szőrszál, de olyan magas heggyé,
+hogy a fiú nem látta a tetejét. De a következő szempillantásban az
+óriásasszony már ott állott a hegy oldalán s mondotta:
+
+– Nem segítettél ezzel magadon, fickó!
+
+Azzal odaszólott a hugának s mondotta neki:
+
+– Hozd ide az apám vasfúróját!
+
+A kicsi óriásleány hazaszaladt s egyszeribe jött a vasfúróval. Azzal
+vette az óriásasszony a vasfúrót, fúrta-fúrta a lyukat a sziklán át. Egy
+szempillantás alatt által is fúrta, hogy szépen által tudott rajta
+nézni. Aztán hasra feküdött s elkezdett mászni a lyukban. De hát a lyuk
+nem volt elég tágas, az óriásasszony a hegy közepén megakadott benne,
+sem előre, sem hátra nem tudott menni. Ott maradott s kővé változott.
+Ott van még ma is.
+
+A fiú pedig szerencsésen hazaérkezett Bukollával s attól kezdve az
+öregember s az öregasszony nagy boldogságban élt.
+
+
+
+
+A vízitündér fia.
+
+(Dán mese.)
+
+Volt egyszer egy kicsike kis faluban egy szegény kovácsmester. Dolgozott
+naphosszat szegény feje, de úgy is csak alig hogy meg tudtak élni, mert
+annyi gyereke volt, mint a rosta lika, még annál is eggyel több. Ha nem
+volt a faluban elég dolga a szegény kovácsnak, kiment a tenger partjára,
+s ha valami szerencsétlenül járt hajó vetődött arra, azon szorgoskodott,
+ha pedig semmi dolga nem akadt a parton, beléült a kis fekete
+csolnakjába s halászgatott.
+
+Egy nap elment ismét halászgatni, várja estére haza a felesége, hát nem
+jő; várják másnap is, harmadnap is, s hogy nem jött, azt hitték,
+bizonyosan belefulladt a tengerbe. De harmadnap este egyszer csak
+kikötött a parton kis csolnakjával, az teli s teli volt szebbnél-szebb s
+kövérebb halakkal, hogy annyi gyönyörű halat még soha emberi szem együtt
+nem látott. Kérdezték tőle, hol járt, hol fogta azt a rengeteg halat, de
+ő csak annyit felelt, hogy köd ereszkedett a tengerre, s nem talált
+haza, azért nem jött, s amíg kereste a partot, addig fogta a szép
+halakat.
+
+Hát bizony hitték is ezt jódarabig az emberek, pedig nem ez volt az
+igazság, mert a kovács, amint ott evezett a tengeren, egyszerre csak egy
+gyönyörű vízitündért pillantott meg, azt követte le a vizek mélyére s
+három napig annak a vendége volt. Mikor aztán haza került, többet sohase
+volt kedve semmihez, sem a rossz hajókat nem javította, sem otthon nem
+dolgozott, még csak nem is halászgatott, ült csendesen, búsan a tenger
+partján.
+
+[Illustration: A kovács és a vízitündér.]
+
+Igy telt, múlt az idő hét esztendeig, s hát egy napon, amint a kovács
+éppen ott állott a műhelye ajtajában, egy hat esztendős fiú jött arra,
+illedelmesen köszönt a kovácsnak s így szólt hozzá:
+
+– Üdvözletét küldi neked, édesatyám, az én tündéranyám, s azt üzeni,
+hogy hat esztendeig tartott ő, most már viseljed gondomat te!
+
+Hatalmas erős fiú volt, tizennyolc esztendősnek látszott, pedig alig
+volt még hat esztendős.
+
+– Éhes vagy-e, fiam? – kérdezte a kovács.
+
+– Az biz’ én, édesapám, még pedig erősen! – felelte János, mert ez volt
+a neve a legénykének.
+
+Beszólt a kovács a feleségének, hogy adjon a fiúnak kenyeret, az le is
+szelt egy jó karajat s odaadta neki, de bizony egyet nyelt János s még
+csak egy morzsa nem sok, annyi se maradt belőle.
+
+Kérdi tőle a kovács:
+
+– Jóllaktál-e, fiam?
+
+– Nem biz’ én, édesapám, még egy fogamra is kevés volt az, amit ettem! –
+mondta a fiú.
+
+No, ha kevés volt, elévett a kovács egy egész kenyeret, azt ketté
+szelte, vajat s mézet hozott neki, annak is neki látott János, de bizony
+alig térült-fordult egyet a szobában a kovács, mire visszatért a fiához,
+kenyérnek, vajnak, méznek híre-pora sem volt.
+
+Megkérdezte megint tőle:
+
+– Jóllaktál-e, édes fiam?
+
+– Még közel sem járok a jóllakáshoz, édesapám, – felelte a fiú, – s
+megyek is innen egy házzal tovább, mert látom, hogy engem étellel itt
+nem tudnak eltartani.
+
+Mindjárt fel is kerekedett János, csak egy vasbotot kért az apjától,
+amivel útnak indulhasson.
+
+No, hozott az apja egy rendes botnagyságú vasrudat, de azt csak úgy
+összeroppantotta János az ujjai között. Ment megint a kovács, hogy
+keressen vastagabbat neki, s hozott is olyan vastagot, mint egy vasúti
+sín, de azt csak a térdére fektette s úgy eltörte, ahogy más ember a
+tüzelőágat. Megy megint nagy csudálkozva a kovács, hogy keressen még
+vastagabb vasrudat, hát talált is egy olyan vastagot, mint egy nagy-nagy
+fának a dereka. No, megörült ennek János s mondta az apjának:
+
+– Evvel már elindulok, édesapám, az Isten áldja meg! – El is indult, s
+bizony a kovács egyet se búsult rajta, hogy elment, mert gondolta, hogy
+mindenéből kifosztotta volna ez a nagyétvágyú legény, ha itt marad.
+
+Ment, ment János jó darabon, s egyszer csak elérkezett egy földesúr
+udvarába, ott bement s éppen a gazdával találkozott szembe. Kérdi tőle a
+gazda:
+
+– Hova mégy, te legény?
+
+– Én bizony olyan szolgálatot keresek, ahol sokat kell dolgozni, de ahol
+enni is kapok eleget! – felelte János.
+
+– Éppen jókor jössz, – mondotta a gazda, – van már huszonnégy szolgám
+erre az esztendőre, még kellene tizenkettő, egynek jó leszel te is.
+
+– No, gazd’uram, ha tizenkét emberre van csak szüksége, akkor itt vagyok
+én egyedül, elvégzem én magam is tizenkettőnek a dolgát, csak aztán
+legyen annyinak való étel is!
+
+Megegyeznek a gazdával s az mindjárt be is vezette a konyhába, s mert
+vacsoraidő volt, megparancsolta a szolgálónak, hogy az új legénynek
+annyi ételt adjanak, amennyit tizenkettőnek szoktak. Csudálkoztak erősen
+a konyhán, hogyne csudálkoztak volna, amikor hallották a gazda
+parancsát, de akkor tátották csak el a szájukat, amikor János egy
+ülőhelyében mind egy falásig megette tizenkét ember vacsoráját. Akkor
+aztán lefeküdt, mert erősen el volt fáradva, s aludt, mint a bunda.
+
+Várja másnap reggel a gazda, hogy jöjjön ki a mezőre a többi munkás
+közé, mert igen kiváncsi volt, hogy ugyan mennyit is tud dolgozni a
+nagyétvágyú legény. Várta, várta egy darabig, de mikor már delelőn járt
+a nap, megsokallotta a dolgot, bement Jánoshoz s felrázta az ágyból.
+
+– Kelj fel, János, eleget alhattál már!
+
+Amint felnyitotta szemét a legény, felugrott az ágyból s mondta:
+
+– Igaza van, gazd’uram, érzem én is, hogy elkéstem a reggelitől!
+
+Azzal felöltözött hamar s ment a konyhába, ahol egy-kettőre
+elfogyasztott tizenkét embernek készült reggelit.
+
+– Hát most már mivel dolgozzam, gazd’uram? – kérdezte János.
+
+Éppen cséplés ideje volt, a gazda elvezette Jánost egy óriás csűrbe, ott
+hat asztag gabonát mutatott neki s azt mondta:
+
+– Ha tizenkét ember helyett tudsz csakugyan dolgozni, akkor ezt a
+gabonát mind kicsépeled!
+
+A gazda elment s János hozzákezdett a csépléshez olyan cséppel,
+amilyennel a többi munkás dolgozott, de alig csapódott le egyszer a
+csép, ízzé-porrá törött. Vett egy másikat, de avval is csak úgy járt.
+Mérgelődött erősen, elindult, hogy keressen új csépet, hát egyszer csak
+meglát két szénatartó rudat a szín hátulján, nosza, felkapja azokat, egy
+hámistránggal jól összekötözi s szalad vissza a csűrbe. Elkezdi verni az
+új cséppel a gabonát. No, ez igazán nem törött össze, csak egy baj volt,
+hogy bele-beleütődött a csűr fedelébe. Nem sokat gondolkozott János,
+hogy már most mit csináljon. Felemelte szépen a cséppel az egész tetőt s
+lerakta az udvarra, aztán nyugodt lélekkel folytatta a munkáját.
+Délutánig mindahány asztag volt, kiverte, eléhozta ami árpa, zab, rozs
+még a csűrben volt s egymás tetején kiverte azt is. Mikor aztán egy szál
+nem sok, annyi gabona sem volt, a cséppel ismét felemelte a csűr tetejét
+s a helyére tette. Akkor aztán beszaladt a gazdához s jelentette, hogy
+kész a csépléssel. Bezzeg hogy nem akarta hinni a gazda, futott ki a
+csűrbe, s hát Uram, Teremtőm, még az is ki van verve, amit nem kellett
+volna! Ámult, bámult a gazda, hát még mikor elmondták a többi cselédek,
+hogy a csűr tetejét hogy vette le s tette vissza, bizony megijedt a
+gazda erősen. De nem mutatta az ijedelmét, csak azt mondta neki:
+
+– Jól dolgoztál, fiam, de így nem használhatom ezt a gabonát, hiszen
+tele van polyvával! Még a mai nap meg legyen tisztítva, hallod-e?
+
+Fogja magát János s kezdi szemelgetni a tenyerén a gabonát, de látja,
+hogy így egy esztendeig se lenne készen, kinyitotta hát a csűrnek mind a
+két ajtaját, fújt keresztül rajta a szél s egy perc alatt, ami polyva
+volt, mind kifújta az udvarra, hogy az csak úgy sárgállott tőle, mint a
+tenger partja. A gabona meg ott állott a másik oldalán, tisztán, mint az
+arany. Ment s jelentette a gazdának, hogy elkészült evvel a munkával is,
+az meg szaladt, hogy lássa, igaz-e. Bezzeg, hogy igaz volt! Aznap nem is
+kellett Jánosnak többet dolgoznia, mert alkonyodott, de meg reggel óta
+egy falatot sem evett. Hiszen ha nem, evett most huszonnégy ember
+helyett is.
+
+No, a szegény gazdának ettől a perctől nem volt többet nyugta, szaladt a
+feleségéhez, s elmondta neki, hogy az új szolga milyen csuda dolgokat
+csinált megint. Megijedt az asszony is, ketten elszaladtak a
+gazdatiszthez, hogy hátha az valami okosat ki tudna találni s meg
+tudnának ettől a félelmetes erős embertől szabadulni? A gazdatiszt
+gondolkozott egy darabig, aztán mondta a gazdának:
+
+– Egyet se búsuljon kigyelmed, tudom én, hogy szabaduljunk meg ettől a
+legénytől! Parancsoljuk meg az embereknek, hogy holnap menjenek el az
+erdőbe fát vágni, s aki legkésőbben érkezik haza, azt karóba húzatjuk.
+Jánosnak pedig ne mondjuk meg a dolgot, csak küldjük el fáért.
+Bizonyosan ő jön majd legkésőbben haza, mert az útat sem ösmeri, meg
+aztán nem is szereti a koránkelést!
+
+Örült a gazda ennek a jó tanácsnak, mindjárt ki is adja a cselédeknek a
+parancsolatot holnapra, s megfenyegeti őket, hogy aki legkésőbben jön
+haza, halálnak a fia. Bezzeg, egyébről sem beszéltek aznap este a
+cselédek, meghallotta János is, de bizony nem sokat törte rajta a fejét,
+lefeküdt s aludt mint a bunda.
+
+A többiek, alig pirkadott a hajnal, már mind talpon voltak, befogták a
+legjobban járó lovakat, a legkeményebb szekerekbe, s nagy
+ostorcsattogatás között indultak el az erdőbe, csak János maradott az
+ágyban, aludt mint a fekete föld s csak akkor ébredt fel, mikor a nap
+már a hasára sütött. Akkor felugrott az ágyból, hamar magára kapta a
+ruháját s mormogta magában:
+
+– Igazán ideje már, hogy megreggelizzem! – avval ment is, megette a
+tizenkét emberre valót, s aztán dolognak látott.
+
+Keresett szekeret, amibe beléfogjon, de bizony csak egy rozoga
+alkotmányt talált, ló is csak a legrosszabb négy volt otthon, egyik
+bogos, másik sánta, a többi se jobb. De nem törődött vele, egy-kettőre
+befogott s megindult a többi szekér nyomán az erdő felé. Ment, ment,
+csendesen eregélt, hát egyszerre csak egy jókora szakadékhoz ért,
+amelybe szinte beleestek a lovai. Nézegette egy ideig, hogy mehetne ott
+át. Hát látja, hogy a többi emberek ott leselkednek rá az erdő szélén,
+hadd lássák, hogy tud segíteni magán. Megmérgelődik János, felkapott egy
+hét méter széles, hét méter hosszú követ, s beléhajította a szakadékba s
+úgy ment aztán keresztül rajta. Bezzeg, elment a kedvük a nevetéstől az
+embereknek, szaladtak, hogy rakják meg az utolsó szekeret is, mert úgy
+akarták, hogy ők tizenketten egyszerre érkezzenek meg, s János maradjon
+egyedül utolsónak. János is elévette a fejszéjét, de alig hogy
+hozzácsapott a fához, rögtön izzé-porrá törött kezében a fejsze nyele,
+aztán nem is teketóriázott sokat, a két karjával átölelte s egymásután
+döntötte ki a fákat.
+
+Bámulták egy darabig az emberek, hogy mit csinál János, de aztán hamar
+megrakták a tizenkettedik szekeret is s elindultak hazafelé. János is
+felrakott egy csomó fát a rozoga szekérre, jól átalkötözte, a lovakat
+kifogta belőle, mert azok még csak meg se tudtak moccanni vele, utána
+kötötte a szekérnek, felkapta aztán fástól, mindenestől a vállára, s
+megindult a többi után.
+
+Alig megy egy darabon, hát látja, hogy ott áll mind a tizenkét szekér
+egymás nyomában s az emberek kínlódnak, emelnek valamit a szekerek
+előtt. Odamegy, hát látja, hogy az a kő, amit ő beléhengerített a
+szakadékba, nem áll elég erősen, hogy tizenkét szekér átmehessen rajta,
+s az emberek azon kínlódnak, hogy még egy olyat hengerítsenek melléje,
+de bizony, meg sem tudták mozdítani.
+
+– Hát tizenkét ember se tud egy ilyen követ megmozdítani? – kiáltotta
+János, amikor odaért hozzájuk. Letette a szekeret a hátáról, s felemelt
+egy óriás nagy követ, odatette a másik mellé. Mire a többiek felocsudtak
+a csudálkozástól, már tovább ment a szekérrel. Meg is érkezett elsőnek a
+házhoz, de bizony bezárták előtte a kaput, mert megleste a gazda, hogy
+melyik jön elől, s amikor meglátta Jánost a szekérrel a hátán, szaladt,
+mint a bolond, s bezáratott minden ajtót, nehogy be tudjon jönni a
+legény. No, János se kopogott sokáig, amikor látta, hogy nem akarják
+beereszteni, szépen áthajította a kapun a szekeret fástul.
+
+Hej, megijedt a gazda, hogy talán a lovait is így hajigálja át, szaladt
+a kapuhoz s kinyitotta.
+
+– Jó napot adjon Isten, – köszönt nagy nyugalommal János a gazdájának –
+s vitte a vén gebéket, szépen bekötözte az istállóba, s amikor a dolgát
+elvégezte, ment egyenesen a konyhába, hogy elfogyassza a vacsoráját.
+Nagysokára megérkeztek egymásután a többi cselédek is, s amikor mind
+megérkeztek, azt kérdezte tőlük János:
+
+– No, fiúk, hát melyik jött legutolsónak, mert ott szeretnék lenni az
+akasztásán!
+
+Bezzeg, most azt mondták Jánosnak, hogy csak tréfa volt, ugyan hogy is
+gondolhatott arra, hogy felakasszák, amelyik a legkésőbben jön haza? No,
+János annyiba hagyta a dolgot, tudta ő jól, hogy mibe sántikál a
+gazdája.
+
+Most is ott tanácskozott a szobában a gazda, a felesége, meg a
+gazdatiszt, hogy miképen tudjanak megszabadulni ettől a rettenetes
+embertől. A gazdatisztnek eszébe jutott, hogy meg kéne csináltatni a
+kutat, belül is kitisztíttatni, oda leküldeni Jánost egyedül, s amikor
+lent van, akkor kövekkel agyonverhetnék. Tetszett a gazdának a dolog, s
+ebbe meg is egyeztek a többi cseléddel is, s másnap mind kutjavításnak
+állottak. János most is szinte délig aludt, akkor megúnta várni már a
+gazda, bement s felköltötte. Felugrott az ágyból, hamar felöltözött,
+rögtön szaladt a konyhába, hogy megegye a reggelijét. Evés közben
+kérdezte meg a gazdáját:
+
+– Hát ma mit dolgozunk, gazduram?
+
+Mondja a gazda, hogy a kutat tisztítják ki, avval ment is ki ismét a
+kúthoz, s csakhamar ment utána János is. Hát ott úgy bajlódtak,
+kínlódtak az emberek a kút fenekén, hogy egy nagy követ elmozdítsanak,
+hogy majd megszakadtak belé. Amikor ezt látta János, mind felhívta,
+ahányan voltak, s egyedül szállott le a kút fenekére. No bezzeg, csak
+ezt várta a gazda, hogy odalent legyen, hamar jó nagy köveket
+cipeltetett oda az embereivel, s dobálták be egymásután a kútba, hogy
+agyonüssék vele Jánost. No, ha bedobálták a köveket, János se tartotta
+oda a fejét, hanem egyenkint mind kifogta őket, s visszahajította a kút
+kávájára. Látták az emberek, hogy így ugyan még ők járhatnak rosszul,
+hamar hoztak egy nagy malomkövet, nagy erőlködéssel felemelték a kútra,
+s bedobták a János fejére. Ha bedobták, bizony János se tátotta el a
+száját, hanem szépen keresztül dugta a fejét a malomkő likán, aztán
+szépen felmászott, kilépett a kútból s mondta a gazdának:
+
+– Megkövetem alásan, gazduram, többet a kútban nem dolgozom, mert úgy
+veszem észre, hogy bolondot akarnak csinálni belőlem! – Avval kibujtatta
+a fejét a malomkőből, lehajította a földre, hogy csakúgy döngött a föld.
+
+Se szó, se beszéd, szaladt a gazda nagy ijedten a feleségéhez; aztán
+ismét összebujtak, tanakodtak, hogy s mint tudnának megszabadulni ettől
+a rettenetes embertől. Ott volt már a gazdatiszt is, s hárman
+tanakodtak. Megint csak a gazdatisztnek jutott eszébe a legokosabb
+tanács. Azt javasolta a gazdának, küldje ki másnap Jánost az Ördög
+tavára halászni, ott aztán majd megöli az _Öreg Erik_, a tó gonosz
+szörnyetege. Örültek ennek a tanácsnak, rögtön be is hivatták Jánost.
+Mondja neki a gazda:
+
+– No, János fiam, holnap neked itthon semmi dolgot nem adok, hanem menj
+el csak az Ördög-tavára halászni, s addig haza se gyere, amíg a
+csolnakod tele nem lesz hallal.
+
+– Elmegyek én szívesen, gazduram, – mondta János – csak adjon velem egy
+sütet kenyeret, egy ládikó vajat, egy kevés túrót, s pálinkát, mert ki
+tudja, mikor jövök haza?
+
+Adott mindent szívesen a gazda, hogyne adott volna, csakhogy többet ne
+lássa Jánost. Amikor szépen mindent felpakoltak neki, fogta a vasbotját,
+amit még otthonról hozott, s elindult az Ördög-tavához. Nemsokára
+odaért, beleült a csolnakba, s evezett csendesen a tó közepe felé. Ott
+aztán megpihent, leeresztette az evezőt, s nekiállott a falatozásnak,
+mert erősen megéhezett. De bizony alig ette meg az első kenyeret,
+elkezdett hullámzani az Ördög-tava, kiszökött belőle az Öreg Erik, s
+nagy haraggal megragadta Jánosnak a nyakát hátulról, s húzta belé a
+vízbe. Hej, most már János is azt hitte, hogy ez az utolsó napja, de
+gondolta, nem hagyja magát halálig, megfogta a nagy vasbotot, s
+hátrafelé olyat sujtott az Öreg Erik fejére, hogy az csak eleresztette a
+nyakát, s nyögni, rimánkodni kezdett az életéért. Jól elrakta János a
+vasbottal, mikor aztán ő maga is megelégelte a dolgot, kérdezte tőle:
+
+[Illustration: … nagy haraggal megragadta János nyakát.]
+
+– Kedves-e az életed, Öreg Erik?
+
+– Jaj, jaj, hogyne volna, édes fiam, adok mindent, ami kell, csak eressz
+el a kezed közül! – felelte az Öreg Erik.
+
+– No bizony, ha kedves, akkor amennyi hal csak van az Ördög Tavában,
+holnap reggel mind ott legyen a gazdám udvarában, mert különben jaj
+neked!
+
+Bezzeg, meg is ígérte Öreg Erik, hogy amennyi hal van a tóban, az mind
+ott lesz, csak engedje el. El is engedte János, jól belécsubbantotta a
+vízbe, azzal fogta az evezőt s kievezett a partra.
+
+Éppen este volt, amikor hazaért, lefeküdt s aludt, mint a bunda. Hát
+reggel, amikor kel fel a gazda, s megy ki az udvarra, nem tud egyet sem
+lépni, úgy nyüzsgött a lába alatt a rengeteg hal. Fut nagy ijedten
+vissza a szobába, mondja a feleségének, meg a gazdatisztnek, hogy János
+megint csak túljárt az eszükön, s elkezdtek megint tanácskozni, hogy
+ugyan hogy szabadulhatnának meg tőle?
+
+No, gondolkoztak egy jó darabig s egyszerre csak azt mondja az asszony:
+
+– Tudod-e, mit csinálj, édes uram?
+
+– Mit? – kérdezte az ember.
+
+– Küldd el a purgatóriumba s mondd meg neki, hogy kérjen az ördögöktől
+három esztendőre adót!
+
+Örült a gazda ennek a tanácsnak, futott is mindjárt, hogy mondja meg
+Jánosnak a dolgot, de amíg odaért, egy nagy bottal folyton csapkodnia
+kellett a halakat a lába előtt, úgy forgolódtak, vickándoztak az egész
+udvaron.
+
+Aludt még János, amikor belépett a gazda, de bizony az nem várta, hogy
+magától ébredjen fel, megrázta s amikor a legény nagy álmosan felült,
+azt mondta neki:
+
+– Köszönöm, édes fiam, hogy ezt a rengeteg halat mind kihalásztad nekem,
+ebből látom, hogy hűséges, szorgalmas cselédem vagy. Most még egy
+nagyobb szolgálatot kell megtenned, mert ezt a dolgot senki másra nem
+bízhatom, csak rád!
+
+– Mi legyen az? – kérdezte a legény.
+
+– Az bizony az, édes fiam, hogy el kell menned a purgatóriumba s az
+ördögöktől három évi adót kell elhoznod!
+
+Azt felelte erre János:
+
+– Ugyan, gazd’uram, miért nem kigyelmed megy oda?
+
+Nem tudta a gazda, hogy mit feleljen erre a kérdésre, futott vissza a
+feleségéhez, hogy megkérdje, ugyan mit is mondjon Jánosnak, miért nem
+megy ő a pénzért.
+
+– Ó, te bolond, – szidta a felesége – hát mondd, hogy erősen rossz az út
+az erdőn át, s azért nem mégy!
+
+Megy vissza ismét a gazda s mondja Jánosnak, amit az asszony tanácsolt,
+akkor aztán csakugyan nem volt mit szóljon a parancs ellen, s hamarosan
+felkészűlődött János az útra, hogy menjen a purgatóriumha.
+
+Feltarisznyáltatott magának két sütet kenyer et két láda vajat, egy üveg
+olajat, egy üveg pálinkát, ezt mind a hátára vette, a vasbotját a kezébe
+s elindult.
+
+Ment, ment, mendegélt s egyszerre egy nagy sűrü erdőbe ért. Ott
+háromfelé szakadt az út, nem tudta, merre forduljon. Gondolta magában,
+előbb leül s eszik, aztán majd csak kitalál valamit. Le is telepedett
+egy nagy fa alá s eléveszi az elemózsiát, vágná a kenyeret, de bizony a
+bicskáját sehol se találja. Körülnéz, hogy nincs-e arrafelé valami
+vágószerszám, hát az egyik fa alatt ott hevert egy eke. Bánta is ő, hogy
+nagy egy kicsit a kenyérszelésre, vágta a kenyeret vele, mint a
+parancsolat. Amint ott szépen eddegél, ellovagol mellette egy legény.
+Kérdi tőle János:
+
+– Honnan jössz, te legény?
+
+– A purgatóriumból, öcsém, – felelte a legény.
+
+– Állj meg hát egy kicsit, – kiáltott János a legényre, de bizony az,
+mintha süket lett volna, tovább vágtatott. Megmérgelődik János, szalad a
+ló után, meg is fogja a két hátulsó lábánál olyan erősen, hogy a lovas
+egy percz alatt keresztülbucskázott az állat fején, be egy sűrü
+ciheresbe.
+
+– No látod, öcsém, miért nem vártál rám, ha szólok, – mondta neki János,
+aztán többet nem szólt, azt is lassan mondta, visszamentek a fa alá, az
+elemózsiát felrakta a ló hátára, úgy mentek tovább.
+
+Mentek, mendegéltek, alig szólottak egyet-kettőt, hát egyszerre csak egy
+kapuhoz értek, ott: volt, nincs, egyszerre csak eltűnt a ló is, meg a
+legény is, mintha soha ott se lettek volna. Vár egy darabig János a kapu
+előtt, hátha őt is beeresztik, de bizony elvárhatott volna ott
+ítéletnapjáig, mert senki még csak a kapu felé se jött. Hej,
+megmérgelődött János, elkezdte ütni a vasbottal a kaput, ahogy csak
+tudta, s hát szaladnak ki nagy rémülten a kis ördögök, hogy mi van
+odaki. Kérdik Jánost: mit akar?
+
+Mondja János, hogy miért jött, erre mind oda futottak a kapuhoz s neki
+dűltek, nehogy be tudjon jönni. De biz’ azt támogathatták, mert János
+még egyet-kettőt sújtott a vasbottal a kapura s az úgy széjjelreccsent,
+hogy még csak kapuformája se volt többet. Hej, szaladtak az ördögök, ki
+erre, ki arra, a legtöbben be az Öreg Erikhez, aki még most is az ágyban
+nyögte a János verését. Mondják neki, hogy mit kíván az a rettenetes
+erős legény s hát Öreg Erik rögtön megérezte, hogy ez csak János lehet s
+ijedten parancsolta az ördögeinek:
+
+– Adjátok oda, amit kér, mert különben mindegyikünket agyonver az a
+legény!
+
+Vitték is hamar, ami ezüst és arany csak volt a háznál, s adták oda nagy
+alázatosan Jánosnak, aki soha életében ilyen rengeteg pénzt nem látott.
+Megtömte a tarisznyáját, zsebeit úgy, hogy mozdúlni is alig tudott.
+Akkor aztán szépen hazament a gazdájához, aki ijedtében majd szörnyet
+halt, amikor meglátta. János leszámolta a rengeteg pénz felét s aztán
+elbúcsuzott örökös-örökre, meg sem állott hazáig. Az apjának hagyta a
+pénz másik felét, aztán tőle is elbúcsuzott s visszament az anyjához,
+mert hogy erősen megúnta a földi életet.
+
+Ettől a perctől fogva többet senki sem látta Jánost, a vizitündér erős
+fiát.
+
+
+
+
+Kavó-fó.
+
+(Niasszi mese.)
+
+Volt egyszer egy Kavó-fó nevű ember. Ez a Kavó-fó elment vadászni az
+erdőbe. Szeretett volna vaddisznót lőni. Ahogy elindult, egyszeribe
+szakadni kezdett az eső, de Kavó-fó azt mondta:
+
+– Mindegy, hadd szakadjon, én azért csak megyek vadászni.
+
+Addig ment, amíg az erdőbe nem ért. Bejárta az erdőt, hanem vaddisznót
+nem talált. Aztán nagy búsan elindult hazafelé. Amint ment, mendegélt,
+egy tanyaház mellett látott egy asszonyt, aki nagy tüzet rakott s a tűz
+mellett pecsenyét sütött. Éhes volt Kavó-fó, fázott szörnyen, mivelhogy
+az esőben egészen általázott. Odament a tűz közelébe. Amint odaért, egy
+fának a tetején kiabálni kezdett egy holló. Mind ezt kiabálta;
+
+– A! A! (Egyél! egyél!)
+
+Mondotta Kavó-fó:
+
+– Hát most mit csináljak? Enném biz’ én, de ha nem kínálnak!
+
+A holló pedig csak kiabált tovább:
+
+– A! A! (Egyél, egyél!)
+
+Megszólalt az asszony is:
+
+– Hát én most mit csináljak? Kínáljam ezt az embert? De ő nem kér engem,
+hogy kínáljam.
+
+A holló csak folyton kiabált, kiabált:
+
+– A! A! A! A!
+
+Kavó-fó pedig folyton mondotta magában:
+
+– Enném biz’ én jó szívvel, de ez az asszony nem kínál.
+
+Az asszony is folyton mondotta magában:
+
+– Kínálnám biz’ én jó szívvel, de nem kér, hogy kínáljam.
+
+És ez így ment tovább folyton. Kavó-fó jó szívvel evett volna, de az
+asszony nem kínálta. Az asszony jó szívvel kínálta volna, de Kavó-fó nem
+kérte, hogy kinálja…
+
+Itt a mese, fuss el vele.
+
+
+
+
+Lábjegyzetek.
+
+[Footnote 1: Volt egy _Kalender_ nevü hires és bölcs orvos, ki
+gyógyításával csudadolgokat művelt s jó kedvével, szellemességével
+felvidította a társaságokat. A ruházkodása igen különös volt. Feje le
+volt borotválva, inget nem viselt, egy állati bőrt vetett át a vállán s
+nehány fényesre csiszolt kő övezte a derekát, karján pedig igen fényes
+hamiskövek csillogtak. Az ő nevéről nevezik kalandosoknak azokat a vidám
+kedvü embereket, kik különös öltözetükben, borotvált fejjel
+becsavarogják Perzsiát és Törökországot, itt is, ott is beállítnak s
+mulattatják a társaságot. Az ebben a mesében szereplő kalandosok
+azonban, mint csakhamar kitünik, kénytelenségből öltöztek
+kalandosoknak.]
+
+
+
+
+TARTALOM.
+
+  A három kalandos és az öt bagdádi nő története  5
+  Az első kalandos története  21
+  A második kalandos története  26
+  A harmadik kalandos története  45
+  Szobeida története  64
+  Amina története  71
+  Sahabeddin sejk  79
+  A föld teremtése  97
+  A vízitündér és a királyfi  109
+  A néma szultánkisasszony  125
+  A feltámadott asszony  140
+  Bar Kappara  147
+  A kőtörő  157
+  A féleszű Lull  163
+  A teve és a patkány  170
+  Napvilág és Holdvilág  172
+  A kígyókirály  184
+  Az első esztendő  199
+  Világszép Nádszál kisasszony  203
+  Az átok  212
+  A hűség jutalma  218
+  A hal-leány  228
+  Hófehérke és Rózsapiroska  238
+  A párjanincs szép királykisasszony  246
+  Bella-Flór hercegnő  264
+  Porkó király  276
+  Bukolla  292
+  A vízitündér fia  296
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77874 ***