path: root/77857-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77857 ***

MESTERMŰVEK

_Ebből a könyvből amatőrök számára famentes papiron, francia
félbőrkötésben 150 számozott példány készült._

ROMAIN ROLLAND

MICHELANGELO ÉLETE

FORDITOTTA

ÉBER LÁSZLÓ

RÉVAI-KIADÁS

Révai-nyomda, Budapest.

A firenzei Museo Nazionaléban van egy márványszobor, amelyet
Michelangelo a Győzőnek nevezett el. Szép testű mezitelen ifju, alacsony
homlokán göndör hajjal. Kiegyenesedve áll és térdét szakállas fogoly
hátára helyezi, aki meggörnyedve úgy nyujtja fejét előre, akár egy bika.
De a győző nem néz reá. Ahelyett, hogy lesujtana, megáll, elfordítja
szomorú száját és tétova szemét. Karja vállához hajlik vissza. Hátraveti
magát; nem kivánja már a győzelmet, megutálta. Győzött. Le van győzve.

A heroikus Kétségnek ez a képe, ez a tört szárnyú Győzelem, amely
Michelangelo valamennyi műve közül egyedül maradt a mester haláláig
firenzei műhelyében és amelylyel Daniele da Volterra, gondolatainak
letéteményese, ravatalát diszíteni akarta, – ez maga Michelangelo, ez
egész életének jelképe.

* * *

A szenvedés végtelen, minden alakot magára ölt. Oka hol a dolgok vak
zsarnoksága: a nyomor, a betegségek, a sors igazságtalanságai, az
emberek gonoszsága. Hol magában a szenvedő lényében gyökerezik. Ebben az
esetben nem kevésbbé szánalomraméltó és nem kevésbbé végzetes; mert az
ember nem választhatta meg lényét és sem élni nem kívánt, sem annak
lenni, ami.

Ez a szenvedés volt Michelangelo osztályrésze. Megvolt az az ereje,
megvolt az a ritka szerencséje, hogy küzdelemre és győzelemre volt
teremtve. Győzött is. – De ő nem kivánta a győzelmet. Nem ezt kivánta. –
Hamlet tragédiája! Megrenditő ellentét egy hősies géniusz és egy akarat
között, amely nem volt az, parancsoló szenvedélyek és egy akarat között,
amely nem akart!

Ne várja tőlünk senki, hogy sok más után ebben még egy további nagyságát
ismerjük fel. Sohasem fogjuk mondani, hogy mert egy ember túlságos nagy,
azért nem elég neki a világ. A lélek nyugtalansága nem a nagyság jele.
Az összhang hiánya a lény és a dolgok, az élet és törvényei között még a
nagy embereknél sem függ össze nagyságukkal, hanem gyengeségükkel. –
Miért törekedjünk ezt a gyengeséget elrejteni? Kevésbbé méltó-e a
szeretetre az, aki gyengébb? – Bizony sokkal méltóbb reá, mert nagyobb
szüksége van reá. Nem emelek megközelíthetetlen hősöknek szobrokat.
Gyűlölöm a gyáva idealizmust, amely szemét elfordítja az élet
nyomorúságaitól és a lélek gyengeségeitől. Meg kell mondanunk annak a
népnek, amelynek túlságos érzéke van a hangzatos szavak csalóka illuziói
iránt: a hősies hazugság gyávaság. Csak egy hősiesség van a világon: ha
olyannak látjuk a világot, amilyen – és szeretjük.

* * *

Annak a sorsnak tragikuma, melyet itt bemutatok, abban rejlik, hogy oly
szenvedés képét nyujtja, mely vele született, mely lényének legmélyéből
fakad, mely szünet nélkül emészti és csak akkor fogja elhagyni, midőn
már megsemmisítette. Egyik leghatalmasabb példája annak a nagy
emberfajtának, amelynek fájdalomból és hitből eredő kiáltásait immár
tizenkilenc évszázad óta visszhangozza Nyugatunk: a kereszténységnek.

Valamikor, a jövőben, az évszázadok mélyén, – (ha földünk emléke még
fönnmaradt), – valamikor az élők ez eltünt faj mélysége fölé fognak
hajolni, mint Dante a Malebolge partján, – csudálat, irtózat és szánalom
vegyülékével.

De ki fogja jobban érezni mint mi, akik gyermekkorunkban tanúi voltunk
ez aggodalmaknak, – akik legkedvesebbjeinket láttuk bennük vergődni, –
mi, akiknek ínye ismeri a keresztény pesszimizmus fanyar és bódító
illatát, – mi, akiknek egykor meg kellett erőnket feszítenünk, hogy ne
engedjünk, mint mások, a kételkedés pillanataiban, az Isteni Semmiség
szédületének!

Isten! Örök élet! Azoknak menedéke, akiknek nem sikerül e földön élniök!
Hit, aki vajmi gyakran nem vagy egyéb az életben való hit, a jövőben
való hit, az önmagunkban való hit hiányánál, bátorság hiányánál és öröm
hiányánál… Tudjuk, hány vereségen épül fel fájdalmas győzelmed!…

És ezért szeretlek titeket, keresztények, mert szánlak benneteket.
Szánlak titeket és csudálom melankoliátokat. Szomorúvá teszitek a
világot, de széppé is teszitek. Szegényebb lesz a világ, ha fájdalmatok
nem lesz többé benne. A gyáváknak e korszakában, akik remegnek a
fájdalom előtt és zajosan hangoztatják a boldogságra való jogukat, amely
a legtöbbször nem egyéb a mások boldogtalanságára való jognál, legyen
bátorságunk szembe nézni a fájdalommal és tisztelni azt! Dicséret az
örömnek és dicséret a fájdalomnak! Testvérek ők, szentek mind a ketten.
Ők kovácsolják a világot, ők gyarapítják a nagy lelkeket. Ők az erő, ők
az élet. Aki nem szereti mindkettőjüket, nem szereti sem az egyiket, sem
a másikat. És aki megízlelte őket, az ismeri az élet értékét és tudja,
mily édes megválni tőle.

_Romain Rolland._




Michelangelo élete




Michelangelo




MICHELANGELO

Firenzei polgár volt, – hazája Firenze, a maga komor palotáival,
lándzsák módjára égnek meredő tornyaival, hajlékony és száraz
magaslataival, amelyek finoman csiszolva emelkednek ki az ibolyaszínű
égről fekete orsóalakú kis ciprusaikkal és a hullámzóan rezgő olajfák
ezüst szalagjával, – Firenze, kiélezett eleganciájával, ahol a sápadt
Lorenzo de’ Medici ironikus alakja és a gúnyosan félrehuzott szájú
Machiavelli találkozott Botticelli _Primaverá_jával és halvány
aranyhajú, vérszegény Venusaival, – a lázas, büszke, ideges Firenze,
melyet a fanatizmus minden fajtája meghódított, amelyet minden vallási
és társadalmi hiszteria megrázott, ahol mindenki szabad volt és mindenki
zsarnok, ahol oly jó volt élni és ahol pokol volt az élet, – Firenze
városa, értelmes, türelmetlen, lelkesedő, gyűlölködő lakóival, akiknek
nyelve csípős volt, szelleme gyanakvó és akik kémlelték, irigyelték,
felfalták egymást, – az a város, ahol nem volt tere egy Leonardo szabad
szellemének, – ahol Botticelli egy skót puritán hallucinált
miszticizmusában végezte be életét, – ahol a bak arcú, izzó szemű
Savonarola szavára szerzetesei körtáncot jártak a máglya körül, amely a
műtárgyakat felemésztette, – és ahol, három évvel utóbb, újra ott
emelkedett a máglya, hogy a prófétát elemészsze.

* * *

Ebből a városból és ebből a korból való volt, minden előitéletökkel,
szenvedélyeikkel és hevülésükkel.

Bizonyos, hogy nem volt gyengéd polgártársai irányában. Szabad
lélekzetű, széles mellű géniusza megvetette köznapi művészetüket,
modoros szellemüket, lapos realizmusukat, érzelmességüket, elpuhult
aprólékosságukat. Keményen bánt velük, de szerette őket. Nem volt meg
benne az a mosolygó közömbösség hazája iránt, amely Leonardót
jellemezte. Firenzétől távol, honvágy emésztette.[1] Egész életén át
hiába merült ki erőlködésekben, hogy ott élhessen. Firenze mellé állott
a háború tragikus óráiban és azt akarta, „hogy legalább halva
visszatérhessen oda, ha már életében nem tehette.“[2]

Mint törzsökös firenzei büszke volt vérére és nemzetségére.[3] Büszkébb
volt reá, mint magára művészetére. Nem engedte meg, hogy művésznek
tekintsék:

„Nem vagyok Michelagniolo, a szobrász… Michelagniolo Buonarroti
vagyok…[4]

Arisztokrata felfogású volt és minden osztályelőitélet megvolt benne.
Odáig ment, hogy véleménye szerint „a művészettel a nemeseknek kellene
foglalkozniok, nem a plebejusoknak.“[5]

A családról vallásos, ősi, majdnem barbár képzete volt. Mindent
feláldozott neki és azt akarta, hogy a többiek is így tegyenek. Ahogy
mondta, családjáért még „rabszolgának is eladta volna magát.“[6] A
szeretetnek kevés szerepe volt ebben. Testvéreit megvetette, – meg is
érdemelték. Megvetette unokaöccsét, – örökösét is. De benne, bennök
tekintettel volt nemzetsége képviselőire. Az a szó minduntalan visszatér
leveleiben:

„Nemzetségünk… _la nostra gente_… fenntartani nemzetségünket… hogy
nemzetségünk ki ne haljon…“

E kemény és erős emberfajta minden babonája, minden fanatizmusa megvolt
benne. Azokból állott az agyag, amelylyel lényét formálták. De ebből az
agyagból kipattant a tűz, amely mindent megtisztít: a géniusz.

* * *

Aki nem hisz a géniuszban, aki nem tudja, mi az, az nézzen
Michelangelóra. Sohasem volt ember, aki annyira hatalmában lett volna.
Úgy látszott, hogy ez a géniusz nem volt vele egy természetű: hódító
volt, aki megszállotta és szolgaságában tartotta. Akaratának nem volt
ebben semmi szerepe és majdnem azt mondhatnók, hogy szellemének és
szívének sem. Őrjöngő elragadtatás volt, félelmes élet oly testben és
lélekben, amelyek gyengék voltak arra, hogy magukban foglalják.

Állandó gerjedelemben élt. E túlságos erő, amely szinte szétfeszítette,
szenvedéssel járt és arra kényszerítette, hogy cselekedjék, szünet
nélkül cselekedjék, egyetlen órai pihenés nélkül.

„Kimerülök a munkában, mint még soha senki“, – írta egyszer – „nem
gondolok egyébre, csak hogy éjjel-nappal dolgozzam“.

A tevékenységnek e beteges kényszere nemcsak azt idézte elő, hogy
halmozta a feladatokat és több megrendelést fogadott el, mint amennyit
teljesíteni képes volt: valóságos dühvé fajult el. Hegyeket akart
megfaragni. Ha emléket kellett emelnie, éveket vesztegetett el a
kőbányákban azzal, hogy tömbjeit megválogassa, hogy ezek szállítására
utakat építsen; minden akart lenni: mérnök, munkás, kőfaragó; mindent
maga akart csinálni, palotákat, templomokat, csak ő maga. Valóságos
gályarab élete volt. Még arra sem szánt magának időt, hogy egyék és
aludjék. Leveleiben mindúntalan ismétlődik ez a siralmas panasz:

„Alig érek reá enni… Nincs időm enni… Tizenkét év óta fáradalmakkal
teszem tönkre testemet, hijával vagyok a szükségesnek… Nincs egy
garasom, mezítelen vagyok, ezer bajtól szenvedek… Nyomorban és bajokban
élek… A nyomorúsággal küzködöm“.[7]

Ez a nyomor csak képzeletében volt meg. Michelangelo gazdag volt;
meggazdagodott, nagyon meggazdagodott.[8] De mi haszna volt belőle?
Szegényül élt, munkájához láncolva, mint a malomba fogott ló. Senki sem
érthette, miért töri magát ennyire. Senki sem érthette, hogy nem volt
hatalmában nem gyötörnie magát, hogy ez kényszerűség volt reá nézve. Még
atyja is, akiben pedig sok hozzá hasonló vonás volt, szemrehányásokkal
illette:

„Öcséd elmondta nekem, hogy igen takarékosan, sőt nyomorúságosan élsz: a
takarékosság jó dolog, de a nyomorgás rossz: olyan bűn, amely nem tetsző
sem Isten, sem az emberek előtt és meg fog ártani testednek is,
lelkednek is. Míg fiatal vagy, még csak megy valahogy, de ha már nem
leszel az, a betegségek és fogyatkozások, amelyek e rossz és
nyomorúságos életből fognak eredni, majd mind egyszerre lépnek fel.
Kerüld a nyomorgást, élj mértékletesen, ügyelj arra, hogy ne légy a
szükségesnek híjával, őrizkedjél a túlzott munkától…“[9]

De semmiféle tanács sem segített soha. Sohasem egyezett bele, hogy
emberibb módon éljen. Tápláléka kevés kenyér és bor volt. Alig aludt
nehány órát. Midőn Bolognában volt, II. Julius pápa bronzszobrával
elfoglalva, csak egy ágya volt a maga és három segédje számára.[10] Azon
ruhásan, csizmában feküdt le. Egy alkalommal lábai feldagadtak, úgy,
hogy fel kellett hasítani csizmáit: ahogy lehúzták őket, bőre is velük
ment.

Ez a szörnyűséges életmód okozta, hogy amitől atyja óvta, állandóan
beteg volt. Leveleiben tizennégy vagy tizenöt súlyos betegségének
nyomait állapíthatjuk meg.[11] Többször szenvedett lázban, amely nem
egyszer halállal fenyegette. Baja volt szemeivel, fogaival, fejével,
szívével.[12] Idegzsábák gyötörték, kivált álmában; az alvás kín volt
neki. Korán megvénült. Negyvenkét éves korában már hanyatlani érezte
életét.[13] Negyvennyolc éves korában azt irja, hogy ha egy nap
dolgozik, négy napon át pihennie kell.[14] Csökönyösen ellene szegült
mindennemű orvosi gyógykezelésnek.

Szelleme még erősebben megérezte az őrjöngő munkában töltött élet
következményeit, mint teste. A pesszimizmus aláaknázta. Ez öröklött baja
volt. Fiatal korában nem győzte atyját megnyugtatni, aki – úgy látszik –
időnként üldözési mánia rohamaiban szenvedett.[15] Az azonban erősebben
nehezedett Michelangelóra, mint arra, akit ápolt. Szüntelen
tevékenysége, a megőrlő erőfeszítés, amelytől sohasem pihenhette ki
magát, védelem nélkül odavetették gyanútól remegő lelke minden
eltévelyedésének. Nem bízott ellenségeiben, bizalmatlan volt barátai
iránt.[16] Nem bízott rokonaiban, testvéreiben, fogadott fiában; azzal
gyanúsította őket, hogy türelmetlenül várják halálát.

Minden nyugtalanította;[17] még övéi is gúnyolódtak örökös nyugtalansága
fölött.[18] Maga is mondja, hogy „búskomorság, vagy inkább őrület“
állapotában élt.[19] Szenvedései közepette végre is szinte kedve telt a
szenvedésben, keserű örömet talált benne:

  Minél rosszabb, annál kedvesb nekem.[20]

Minden szenvedés tárgyává vált számára, – még a szerelem,[21] – a jó
is.[22]

  A búskomorság vígság énnekem.[23]

Senki sem volt kevésbbé örömre és inkább bánatra teremtve. Csak a
bánatot látta, csak azt érezte a végtelen mindenségben. A világ minden
pesszimizmusa egybe van foglalva a kétségbeesésnek e magasztosan
igazságtalan felkiáltásában:

  Gyönyörök ezre fel nem ér egy kínnal![24]

* * *

„Emésztő energiája“ – mondja Condivi – „majdnem teljesen kirekesztette
az egész emberi társadalomból.“

Egyedül volt. – Gyűlölt: gyűlölték. Szeretett: nem szerették. Csudálták
és féltek tőle. Végül vallásos tiszteletet gerjesztett. Uralkodik
százada fölött. Ekkor kissé megenyhül. Felülről látja az embereket, ezek
alulról látják őt. De sohasem tartozik közéjük. Számára soha sincs meg
az a nyugalom, mely a legszerényebb lénynek is jutalma: hogy életének
egy pillanatában embertársa szeretetében elszunnyadhasson. Nő
szerelmében nem volt része. E sivár égen Vittoria Colonna barátságának
hideg és tiszta csillaga csak maga ragyog egy ideig. Köröskörül az éj,
melyen átfutnak gondolatának égő meteorjai: vágyai és lázas álmai. Soha
Beethoven nem ismert ilyen éjt. Mert ez az éj magában Michelangelo
szivében volt. Beethoven a világ hibájából lett szomorúvá; természettől
vidám volt, örömre vágyott. Michelangelónak bensőjében gyökerezett a
szomorúság, amely félelmet kelt az emberben és amelytől mindenki
ösztönszerűen menekül. Ürességet idézett elő maga körül.

Ez még semmi sem volt. Nem az volt a legrosszabb, hogy egyedül volt. Az
volt a legrosszabb, hogy saját magával volt egyedül és hogy nem tudott
magával élni, hogy nem volt ura magának, hogy megtagadta, támadta,
elpusztította önmagát. Géniusza oly lélekkel párosult, amely elárulta. A
végzetről szokás beszélni, amely ellensége volt és megakadályozta abban,
hogy egyetlen nagy tervét is megvalósítsa. Szerencsétlenségének kulcsa,
amely életének egész tragédiáját megmagyarázza – és ezt legkevésbbé
vették észre vagy merték észrevenni – akaratának hiánya és jellemének
gyengesége.

Ingadozó volt a művészetben, a politikában, minden cselekedetében és
minden gondolatában. Nem volt képes magát elhatározni, hogy két munka,
két terv, két párt között válaszszon. Ezt bizonyítja II. Julius pápa
emlékének, a San Lorenzo-templom homlokzatának, a Mediciek sirjainak
története. Hozzáfogott ehhez is, ahhoz is és nem ért végére. Akart és
nem akart. Alig állapodott meg választásában, azonnal kétkedni kezdett
benne. Élete végén már mitsem fejezett be: mindent megutált. Azt szokás
mondani, hogy feladatait reáerőszakolták és uraira háritják a
felelősséget azért, hogy örökösen ingadozott a tervek között. Feledik,
hogy urainak nem voltak arra eszközeik, hogy a feladatokat
ráerőszakolják, ha elhatározta volna, hogy visszutasítja azokat. De nem
merte megtenni.

Gyenge volt. Mindenképen gyenge volt, erényből és félénkségből. Gyenge
lelkiismeretből. Ezer kétely gyötörte, amelyeket egy erélyesebb
természet elvetett volna. Kötelezettségének tartotta, felelősségének
túlzott felfogásával, hogy oly közepes feladatokra vállalkozzék,
amelyeket helyette bármely munkavezető jobban teljesített volna.[25] Nem
volt képes sem eleget tenni szerződéseinek, sem elfelejteni őket.[26]

Gyenge volt okosságból és félelemből. Ugyanaz az ember, akit II. Julius
„rettenetesnek“ _(terribile)_ nevezett. Vasari szerint „okos“ volt; és
az, „aki mindenkit megfélemlített, még a pápákat is“,[27] mindenkitől
félt. Gyenge volt a fejedelmekkel szemben. Pedig ki vetette meg jobban
azokat, akik gyengék voltak a fejedelmekkel szemben, – „a fejedelmek
hátas szamarait“, ahogy őket nevezte.[28] – Menekülni akart a pápák
elől, mégis maradt s engedelmeskedett.[29] Eltűrte urai sértő leveleit
és alázatosan válaszolt reájuk.[30] Olykor mégis fellázadt, büszkén
beszélt, – de mindig engedett. Egész haláláig védekezett, de nem volt
ereje küzdeni. VII. Kelemen, aki – az általános vélemény ellenére –
valamennyi pápa közül a legjobb indulattal volt iránta, ismerte
gyengeségét és szánta érte.[31]

A szerelemben minden méltóságát elvesztette. Megalázkodott olyan ripőkök
előtt, amilyen Febo di Poggio volt.[32] Tommaso de’ Cavalierivel, aki
szeretetreméltó, de középszerű ifjú volt, úgy bánt, mint valami
„hatalmas szellemmel“.[33]

A szerelem legalább meghatókká teszi az ilyen gyengeségeket. De ezek már
csak szomorúan fájdalmasak, – nem merjük azt mondani, hogy
szégyenletesek, – midőn félelemből erednek. Hirtelen páni rettegések
lepik meg. Akkor, félelemtől űzve, Itália egyik végéről másik végére
menekül. Firenzéből elmenekül 1494-ben, midőn egy látomás megrémítette.
1529-ben is elmenekül Firenzéből, midőn ostromolják a várost, amelynek
védelmét reá bízták. Egész Velencéig menekül és kevés híja, hogy
Franciaországba nem szökik. Utóbb szégyeli ezt a botlását: helyre is
hozza, visszatér az ostromolt városba és ott az ostrom végéig teljesíti
kötelességét. De mily gyenge és remegő Firenze bevétele után, mikor a
proskripciók uralkodnak ott! Még udvarol is Valorinak, a proskripció
intézőjének, aki éppen akkor okozta barátjának, a nemes Battista della
Pallának halálát. Sajnos, odáig megy, hogy megtagadja barátait, a
firenzei száműzötteket.[34]

Fél. Halálosan szégyelli félelmét. Megveti önmagát. A saját maga iránt
való undor beteggé teszi. Meg akar halni. Azt hiszik, hogy meg fog
halni.[35]

De nem tud meghalni. Őrült életerő van benne, mely naponkint újra
születik, hogy többet szenvedjen. Ha legalább kiszakíthatta volna magát,
hogy ne cselekedjék! De ezt nem szabad neki. Nem lehet el cselekvés
nélkül. Cselekszik. Kell, hogy cselekedjék. Cselekszik-e valóban? Inkább
áldozata a cselekvésnek, játékszere őrjöngő és ellenmondó szenvedélyei
forgószelének, akár Dante valamelyik elkárhozottja.

Mily nagyon szenvedhetett!

  Ó jaj nekem! Mindegyre végigmérem
  Mult napjaim sorát és nem lelek
  Csak egyet is, mi lett volna enyém![36]

Kétségbeesetten fohászkodott Istenhez:

  … Ó Isten! Istenem!
  Én nem birok, vajjon ki bir velem?[37]

Vágyódott a halál után, mert benne látta ennek az őrjítő rabszolgaságnak
végét. Mily irígységgel beszél azokról, akik meghaltak!

  – – – – – – – – –
  Nem aggaszt többé élet változása, –
  Szint’ írigyellek, míg ezt leirám…
  Órák sora mitsem jelent tenéked,
  Eset s szükség többé nem kényszerit…[38]

Meghalni! Nem élni többé! Nem lenni többé! Megszabadulni a dolgok
zsarnokságától! Megmenekülni a saját énjének hallucinációjától!

  Segítsetek, magamhoz sohse térjek![39]

* * *

Szinte hallom, mint tör elő ez a tragikus kiáltás annak a fájdalmas
ábrázatnak szájából, amelynek nyugtalan szeme még ma is reánktekint a
Capitolium múzeumában.[40]

Középtermetű volt, szélesvállú, erős, izmos testalkatú. Testét
idomtalanná tette a munka; emelt fővel járt, homorú háttal, kidülledt
hassal. Igy mutatja be a képmás, amelyet Francisco d’Ollanda festett;
állva, oldalról, fekete ruhában; vállát római köpeny takarja, fején
posztósapka és fölötte nagy fekete nemezkalap, mélyen fejébe nyomva.[41]
Gömbölyű feje volt, négyszögletes homloka, szemei fölött kidudorodva,
ráncokkal felszántva. Haja fekete volt, ritka, borzas és göndör. Szemei
kicsinyek voltak,[42] szomorúak és erős nézésűek, változó szarúszínűek,
sárgás és kékes pettyekkel. Széles, egyenes orrát, mely közepén
kidudorodott, Torrigiani ökölcsapása betörte.[43] Orrcimpájától szája
szögletéig mély ráncok húzódtak le. Szája fínom metszésű volt; alsó ajka
kissé előre állott. Kiugró pofacsontú, sovány arcát oldalt gyér, alúl
pedig faunszerű, elágazó, ritka, négy-öt hüvelyk hosszú szakáll vette
körül.

Egész arcán a szomorúság, bizonytalanság kifejezése uralkodik. Tasso
korát jellemző aggodalmas, kételyektől megviselt ábrázat. Megindító
szemei szánalmat ébresztenek, kérnek.

* * *

Ne sajnáljuk tőle. Ajándékozzuk meg azzal a szeretettel, amelyre egész
életén át vágyódott és amelyben nem volt része. A legnagyobb
szerencsétlenségeket tapasztalta, melyek embert érhetnek. Szolgaságban
látta hazáját. Látta az évszázadokra barbároknak kiszolgáltatott
Itáliát. Látta, mint hal meg a szabadság. Látta, mint tűnnek el – egyik
a másik után – azok, akiket szeretett. Látta, mint alszik ki – egyik a
másik után – a művészet minden fényessége.

Egyedül maradt, utolsónak, a leszálló éjszakában. És midőn halála
küszöbén hátranézett, vigaszúl még azt sem mondhatta magának, hogy
mindent megtett, amit tennie kellett, amit tehetett volna. Elveszettnek
tekintette életét. Hiába volt ez örömtelen. Hiába áldozta fel a művészet
bálványának.[44]

Az emberfölötti munka, melyre saját magát ítélte, életének kilencven
évén át, egyetlen napi pihenés, egyetlen napi igazi élet nélkül, még
arra sem szolgált, hogy nagy terveinek egyikét is végrehajthassa. Nagy
munkái közül, azok közül, amelyek leginkább szívéhez nőttek, egyetlen
egy sem volt befejezve, egyetlen egy sem. A sors iróniája úgy akarta,
hogy ez a szobrász[45] csak festményeivel készülhessen el, amelyeket
akarata ellenére festett. Nagy munkái közül, amelyek váltakozva oly sok
büszke reményt és keserűséget keltettek fel benne, részben még életében
elpusztultak, így a _pisai csata_ kartonja és II. Julius bronzszobra,
mások – II. Julius síremléke, a Mediciek kápolnája – siralmasan
megfeneklettek: gondolatának torzképei.

Ghiberti, a szobrász, _Emlékirataiban_ elmondja egy szegény német ötvös
történetét, aki az anjoui herceg szolgálatában állott. „Egyenlő vala
Görögország antik szobrászaival“ és élete végén látta, mint pusztítják
el azt a művet, amelynek életét szentelte volt. – „Akkoron meglátta,
hogy minden fáradsága haszontalan volt és térdreborulva így kiáltott
fel: Ó Uram, ég és föld fejedelme, minden dolgok teremtője, engedd, hogy
ne tévelyegjek többé és ne kövessek másokat, mint téged; könyörülj
rajtam! És haladék nélkül mindenét odaadta a szegényeknek, remeteségbe
vonult és ott halt meg…“

Mint a szegény ötvös, Michelangelo is, élete végéhez érve, keserűen
tekintette át hiába élt életét, hasztalan erőlködéseit, bevégzetlen,
elpusztúlt, be nem fejezett műveit.

Ekkor lemondott. A renaissance gőgje, a mindenség fölött uralkodó szabad
lélek gőgje megtört benne.

  S egy Szerelemhez fordul csak a lélek:
  Mely a keresztről tárja karjait![46]

_Óda az Örömhöz:_ ez a termékeny kiáltás nem hangzott el ajkán. Utolsó
lehelletéig nem volt egyéb, mint Óda a fájdalomhoz, a szabadító
Halálhoz. Teljesen legyőzetett.

* * *

Ilyen volt e világ legyőzőinek egyike. Mi, akik géniuszának alkotásait
élvezzük, ugyanily módon élvezzük őseink hódításait: nem gondolunk többé
a kiontott vérre.

  Non vi si pensa
  Quanto sangue costa.[47]

Ezt a vért akartam én minden szem előtt feltárni és fejünk fölött
lobogtatni a hősök vörös lobogóját.




ELSŐ RÉSZ  A küzdelem


I.  AZ ERŐ

_Davide cholla fromba  e io choll’ arco,_

_Michelagniolo_.[48]

A casentinói Capresében született 1475 március 6.-án. „Finom
levegőjű“,[49] kietlen táj, amely szikláival és bükkerdőivel a csontos
Appeninek gerincén felülemelkedik. Nem messze innen, a Monte Alvernián,
látta Assisi Ferenc a Keresztrefeszítettnek megjelenését.

Michelangelo atyja[50] Caprese és Chiusi podestája volt. Heves,
nyugtalan, „istenfélő“ ember. Anyja[51] halálakor Michelangelo hat éves
volt.[52] Öten voltak testvérek: Lionardo, Michelagniolo, Buonarroto,
Giovan Simone és Sigismondo.[53]

Egy settignanói kőfaragó feleségéhez adták dajkaságba. Később,
tréfálkozva, ennek a tejnek tulajdonította szobrászi hivatását. Iskolába
küldték; ott azonban csak rajzolással foglalkozott. „Ezért atyja és
atyjának testvérei rossz szemmel nézték és gyakran kegyetlenül
megverték, mert gyülölték a művészi mesterséget és szégyennek tartották,
hogy házukban művész legyen.“[54] Így már kora gyermekkorában
megismerkedett az élet durvaságával és a szellem elhagyatottságával.

Csökönyössége legyőzte atyjáét. Tizenhárom éves korában mint tanuló
belépett Domenico Ghirlandajo, a legnagyobb és legegészségesebb firenzei
festő műhelyébe. Első munkáival annyi sikert aratott, hogy, a hagyomány
szerint, a mester féltékeny lett a tanítványra.[55] Egy év letelte után
megváltak egymástól.

Megutálta a festészetet. Heroikusabb művészetre törekedett. Abba a
szobrásziskolába ment át, amelyet Lorenzo de’ Medici tartott fenn a San
Marco kertjeiben.[56] A nagyúr érdeklődött iránta: palotájában adott
neki szállást és fiai asztalánál helyet. A gyermek az olasz renaissance
szivébe került be, ókori emlékek gyűjteményébe, a nagy platonikusok,
Marsilio Ficino, Benivieni, Angelo Poliziano költői és tudós légkörébe.
Megittasúlt szellemüktől; hogy az ókor világában éljen, lelkét
klasszikussá tette: görög szobrász lett. Poliziano „nagyon szerette“, az
ő vezetése alatt faragta a _Kentaurok és lapithák küzdelmét_.[57]

Ez a büszke dombormű, melyben a szenvtelen erő és szépség uralkodik,
visszatükrözteti az ifju atlétai lelkét és nyers társaival űzött vad
játékait.

Eljárt a Carmine-templomba, hogy Masaccio festményeit lerajzolja,
Lorenzo di Credivel, Bugiardinival, Granaccival és Torrigiano dei
Torrigianival együtt. Csufolódásával nem kimélte társait, akik kevésbbé
voltak ügyesek mint ő. Egyszer azután a hiú Torrigianival akadt össze.
Torrigiani ökölcsapással törte be ábrázatát. Utóbb még dicsekedett is
vele: „Összeszorítottam öklömet“ – beszélte Benvenuto Cellininek – „és
oly erővel sujtottam orrára, hogy éreztem, mint zúzódnak össze a csontok
és porcok, akár valami tészta. Így egész életére megbélyegeztem.“[58]

* * *

A pogányság nem oltotta ki Michelangelo keresztény hitét. A két
ellenséges világ vetélkedett lelkéért.

1490-ben Savonarola, a szerzetes megkezdte a Jelenésekről szóló lángoló
szónoklatait. Harminchét éves volt. Michelangelo tizenöt. Látta a kis
termetű, vézna prédikátort, akit Isten szelleme emésztett. Megdermedt a
rémülettől a rettenetes hang hallatára, mely a Duomo szószékéről
villámmal sujtott a pápa felé és Itália fölé Isten véres pallosát
függesztette. Firenze reszketett. Az emberek az utcán futkostak, sírva
és kiáltozva, mint a bolondok. A leggazdagabb polgárok, a Ruccellai,
Salviati, Albizzi, Strozzi családokból, szerzetes rendekbe kivántak
belépni. Még a tudósok, a filozófusok is, Pico della Mirandola,
Poliziano leszálltak értelmük magaslatáról.[59] Michelangelo legidősb
bátyja, Lionardo, dominikánus barát lett.[60]

Michelangelo nem maradt ment a rettegés ragályától. Midőn közelgetett
az, akinek jövetelét a próféta hirdette: az új Kyros, Isten kardja, az
idomtalan kis szörnyeteg: – VIII. Károly francia király, – rémület fogta
el. Egy álom megzavarta.

Egyik barátja, Cardiere, költő és zenész, egy éjjel Lorenzo de’
Medicit[61] látta megjelenni álmában, rongyokba burkolva, gyászban,
félig meztelenül; a halott megparancsolta neki, figyelmeztesse fiát
Pierót, hogy el fogják űzni és soha sem fog visszatérni hazájába.
Michelangelo, akivel Cardiere közölte látomását, rábeszélte, hogy
mondjon el mindent a fejedelemnek, de Cardiere, aki félt Pierótól, nem
merte megtenni. Valamelyik következő reggel ismét felkereste
Michelangelót és rémülettől eltelve elmondta neki, hogy a halott ujból
megjelent előtte, ugyanabban a ruhában és midőn a fekvő Cardiere
csendesen reánézett, az álomkép pofonütötte, büntetésül amiért nem
engedelmeskedett neki. Michelangelo heves szemrehányásokkal illette
Cardieret és reávette, hogy tüstént gyalogoljon ki a Mediciek
nyaralójába, Careggibe, Firenze mellett. Feleútban Cardiere találkozik
Pieróval, megállítja és elmondja neki mondókáját. Piero nevetésben tört
ki és lovászaival megverette. Bibbiena, a herceg kancellárja, így szólt
hozzá: „Bolond vagy. Mit gondolsz, kit szeret Lorenzo jobban, fiát vagy
téged? Ha mutatkoznia kellett volna, előtte jelent volna meg, nem te
előtted!“ A megtépázott és kigúnyolt Cardiere visszatért Firenzébe,
elmondta Michelangelónak küldetése sikertelenségét és annyira meggyőzte
a Firenzét fenyegető szerencsétlenségekről, hogy Michelangelo két nap
mulva megszökött.[62]

Ez volt az első ama babonás rettegések rohamai közül, amelyek utóbb nem
egyszer ismétlődtek életében és amelyek levették lábáról, bármint
szégyelte is.

* * *

Egész Velencéig menekült.

Alig hagyta el Firenze földjét, amely égett talpa alatt, midőn
felhevültsége lelohadt. – Visszatért Bolognába és ott töltötte a
telet,[63] tökéletesen megfeledkezve a prófétáról és jövendöléseiről. A
világ szépsége ujból hatalmába keríti. Az 1495. év tavaszán, a farsang
vallási ünnepei és a pártok elkeseredett küzdelmei közben visszatér
Firenzébe, most már azonban annyira távol áll azoktól a szenvedélyektől,
amelyek körülötte marcangolják egymást, hogy – mintegy kihívásképen
Savonarola követőivel szemben – kifaragja híres _Alvó Cupidó_-ját,
amelyet kortársai ókori műnek néztek. Egyébiránt csak néhány hónapig
marad Firenzében; Rómába megy és Savonarola haláláig ő a legpogányabb a
művészek között. Kifaragja a _részeg Bacchus_-t, a _haldokló Adonis_-t
és a nagy _Cupidó_-t, ugyanabban az évben, midőn Savonarola elégetteti
„a Hiúságokat és Anathemákat“: könyveket, ékszereket, műtárgyakat.[64]
Bátyját, Lionardo szerzetest, a prófétában való hitéért üldözik. A
veszedelmek tornyosulnak Savonarola feje fölött: Michelangelo nem tér
vissza Firenzébe, hogy védelmére keljen. Savonarolát elégetik:[65]
Michelangelo hallgat. Leveleiben nyoma sincs ennek az eseménynek.

Michelangelo hallgat, de a _Pietà_-t faragja.[66]

A halhatatlanúl fiatal Szűz térdein a halott Krisztus fekszik, aludni
látszik. Az Olympos szigorúsága lebeg a tiszta istennő és a Kálvária
Istenének vonásai fölött. De kimondhatatlan melankólia egyesül vele és
áthatja e szép testeket. A szomorúság hatalmába kerítette Michelangelo
lelkét.

* * *

Nemcsak a nyomorúságok és bűnök látása vetett reá árnyékot. Zsarnoki erő
költözött beléje, hogy soha többé el ne hagyja. Áldozata lett a géniusz
ama dühének, amely haláláig nem engedte többé kifujnia magát. Anélkül,
hogy illuziói lettek volna a győzelemre nézve, megesküdött, hogy győzni
fog, a maga és övéi dicsőségére. Súlyos családjának egész terhe csak ő
reá nehezedett. Pénzkérésekkel ostromolta. Nem volt neki, de büszkeségét
helyezte abba, hogy sohase útasítsa vissza őket: eladta volna saját
magát, csakhogy elküldhesse övéinek a pénzt, amelyet tőle követeltek.
Egészsége már hanyatlott. A rossz táplálkozás, a hideg, a nedvesség, a
túlzott munka alá kezdte ásni. Fejfájásokban szenvedett és egyik oldala
megdagadt.[67] Atyja szemére vetette életmódját, nem volt annak
tudatával, hogy ő felelős érte.

„Minden fáradalmam, amit valaha elszenvedtem, nem kevésbbé volt
magukért, mint önmagamért“ – írja neki utóbb Michelangelo.[68]

„… Minden gondomat, valamennyit a maguk iránt való szeretetemnek
köszönhetem.“[69]

* * *

Az 1501. év tavaszán visszatért Firenzébe.

A székesegyház építési bizottsága _(Opera del Duomo)_ már negyven évvel
azelőtt egy óriási márványtömböt bízott Agostino di Duccióra, hogy egy
próféta szobrát faragja ki belőle. Az alig kinagyolt mű félbemaradt.
Senki sem merte újból megkezdeni. Michelangelo vállalkozott reá[70] és
ebből a márványszirtből az óriási _Dávid_-ot keltette életre.

Azt beszélik, hogy Pietro Soderini gonfaloniere elment Michelangelóhoz,
hogy megnézze a szobrot, amelyet nála megrendelt és nehány megjegyzést
tett reá, hogy ízléséről tanúságot tegyen: kifogásolta az orr
vastagságát. Michelangelo felment az állványra, vésőt és egy kis
márványport vitt magával, majd könnyedén mozgatva a vésőt, a port
apránkint aláhintette, de vigyázott, hogy ne éríntse az orrot és úgy
hagyta, amilyen volt. Azután a gonfalonieréhez fordult és így szólt:

„Nézze meg most.“

– „Most“ – „mondá Soderini“ – „sokkal jobb lett. Életet öntött belé.“

„Akkor Michelangelo leszállott és csöndesen nevetett.“[71]

Mintha kiolvashatnók ezt a csöndes megvetést a műből. Viharos erő
nyugalom állapotában. Megvetés és melankólia feszíti. Múzeum falai
között megfullad. Szabad levegőre van szüksége, „világosságra, térre“ –
ahogy Michelangelo mondta.[72]

1504 január 25.-én egy müvészbizottság, amely Filippino Lippiből,
Botticelliből, Peruginóból és Leonardo da Vinciből állott, tárgyalta a
_Dávid_ elhelyezésének kérdését. Michelangelo kivánságára úgy
határoztak, hogy a Signoria palotája előtt állítják fel.[73] A rengeteg
tömeg szállítását a székesegyház építészeire bízták. Május 14.-én este a
márványóriást kivitték a deszkabódéból, amelyben el volt helyezve és
amelynek falát az ajtó fölött lebontották. Éjjel csőcselék kövekkel
dobálta, hogy összetörje. Gondosan kellett őrizni. A szobor csak lassan
haladt előre, egyenesen felfüggesztve, hogy szabadon lóghasson, anélkül,
hogy a földet éríntse. Négy napra volt szükség, míg a székesegyháztól a
Palazzo Vecchio elé ért. 18.-án délben megérkezett a kijelölt helyre.
Éjjel még ezután is őrizték. Minden elővigyázat ellenére egy este
kövekkel meghajigálták.[74]

Ilyen volt ez a firenzei nép, amelyet olykor mintának állítanak a miénk
elé.[75]

* * *

1504-ben Firenze Signoriája versenyben szembe állította egymással
Michelangelót és Leonardo da Vincit.

A két férfiú nem szerette egymást. Közös magányosságuk összehozhatta
volna őket. De ha távol érezték is magukat a többi embertől, még
messzebb voltak egymástól. Kettejök közül Leonardo volt az
elszigeteltebb. Ötvenkét éves volt, – húsz évvel idősebb
Michelangelónál. – Harmincéves kora óta elhagyta Firenzét, melynek
szenvedélyes zordsága tűrhetetlen volt gyengéd, kissé félénk
természetének és derült, kétkedő értelmének, amely minden előtt tárva
volt és mindent felfogott. Ez a nagy dilettáns, ez a teljesen szabad és
teljesen magányos férfiú annyira elszakadt családjától, a vallástól, az
egész világtól, hogy csak zsarnokok mellett érezte jól magát, akik époly
szabad szelleműek voltak, mint ő. Miután 1499-ben pártfogójának,
Lodovico il Morónak bukása arra kényszerítette, hogy Milanót elhagyja,
1502-ben Cesare Borgia szolgálatába lépett, de a herceg politikai
pályafutásának vége 1503-ban arra indította, hogy visszatérjen
Firenzébe. Itt ironikus mosolya szemben találta magával a sötét és lázas
Michelangelót, akit kihozott sodrából. Michelangelo, aki egészen
szenvedélyeinek és hitének élt, gyűlölte szenvedélyei és hite
ellenségeit, de még erősebben gyűlölte azokat, akiknek nem voltak
szenvedélyeik és nem volt semmiféle hitük. Minél nagyobb volt Leonardo,
annál nagyobb ellenszenvet érzett iránta Michelangelo és nem mulasztott
el egy alkalmat sem, hogy azt előtte kimutassa.

„Leonardo szép megjelenésű, arányos testalkatú, megnyerő fellépésű
férfiú volt. Rövid, térdig érő, rózsaszinű köntöst viselt, holott akkor
hosszú öltözetek voltak divatban. Szép szakálla melle közepéig ért,
göndör és gondosan ápolt vala. És a nevezett Leonardo elsétált egyszer
egy barátjával a Santa Trinità-negyedbe, ahol nehány jóravaló ember épen
Dante egy passzusa fölött vitatkozott. Odahivták Leonardót és
felszólították, hogy magyarázza meg nekik azt a passzust. Véletlenül
épen akkor ment arra Michelangelo és egyikük odahítta, Leonardo pedig
így felelt: „Majd Michelangelo fogja nektek megmagyarázni.“ Michelangelo
pedig, aki azt hitte, hogy csúfságból mondta, haragosan így válaszolt
neki: „Magyarázd meg magad, aki elkészítetted egy lovasszobor mintáját,
hogy bronzba öntsed és nem voltál képes megönteni és szégyenből
otthagytad“.[76] Ezekkel a szavakkal hátat fordított nekik és elment.
Leonardo ottmaradt és Michelangelo szavai miatt elpirult. És
Michelangelo, hogy Leonardót még erősebben megcsipkedje, ezt is mondta:
„És hogy azok a milanói kappanok bíztak benned!“[77]

Ilyen volt az a két férfiú, akiket Soderini gonfaloniere egy közös
munkában, a Signoria palotájában levő tanácsterem kifestésében egymással
szembeállitott. Különös párbaj volt ez a renaissance két legnagyobb
ereje között. Leonardo 1504 májusában kezdte el az _Anghiari csata_
kartonját.[78] Ugyanaz év augusztus hónapjában Michelangelónál rendelték
meg a _Cascinai csata_ kartonját.[79] Firenze két táborra szakadt, a
vetélytársak egyike vagy másika mellé. – Az idő mindent kiegyenlített.
Mindkét mű eltünt.[80]

* * *

Az 1505. év március hónapjában II. Julius pápa Rómába hítta
Michelangelót. Akkor kezdődött életének heroikus korszaka.

A két heves és nagyszabású ember, a pápa és a művész, arra volt
teremtve, hogy megértse egymást, ha hevükben egymásba nem ütköznek.
Agyuk óriási tervektől forrott. II. Julius a régi Rómához méltó
siremléket akart emeltetni magának. Michelangelo lángolt e császári
dölyftől sugalt gondolatért. Valóságos bábeli tervet gondolt ki,
hegymagasságú épületet több mint negyven óriási méretű szoborral. A
fellelkesült pápa Carrarába küldte, hogy a kőbányákban kifejtesse az
egész szükséges márványanyagot. Michelangelo nyolc hónapnál tovább
maradt a hegyek között. Emberfölötti túlcsigázottság rabja volt. „Midőn
egyszer azon a vidéken meglátott egy hegyet, amely a tenger fölé
kiemelkedett, kedve támadt egy óriást faragni, mely távolról feltünt
volna a hajósoknak… Bizonyára meg is csinálta volna, ha lett volna reá
ideje és ha a feladat, amelyért odament, megengedte volna.“[81]

1505 decemberében visszatért Rómába, ahova egymásután érkeztek meg a
tengeren át az általa kiválasztott márványtömbök. A Szent Péter terére
szállították őket, Santa Caterina mögé, ahol Michelangelo lakott. „Oly
nagy volt a kövek tömege, hogy az emberek álmélkodását és a pápa örömét
keltette fel.“ Michelangelo munkához látott. A pápa, türelmetlenségében
igen gyakran meglátogatta és „elbeszélgetett vele, olyan bizalmasan,
mintha testvére lett volna.“ Hogy kényelmesebben odamehessen, a Vatikán
folyosójáról Michelangelo házához függő hidat készíttetett, amely titkos
átjárót biztosított számára.

De a pápa kegye nem volt tartós. II. Julius jelleme nem volt kevésbbé
hevesvérű mint Michelangelóé. Egymásután a legkülönbözőbb tervekért
lelkesedett. Úgy találta, hogy egy másik terv inkább megörökítheti
dicsőségét: Újjá akarta építeni Szent Péter templomát. Michelangelo
ellenségei vezették ebbe az irányba. Számosak voltak ők és hatalmasak.
Élükön egy oly férfiú állott, akinek géniusza nem volt csekélyebb
Michelangelóénál és akinek akarata erősebb volt: az urbinói Bramante, a
pápa épitésze és Ráfael barátja. Nem lehetett rokonszenv a két nagy
umbriai mesterben uralkodó értelem és a firenzei művész vad géniusza
között. Az azonban, hogy elhatározták szembeszállni vele,[82]
kétségkívül azért történt, mert ő hivta ki őket. Michelangelo oktalanúl
bírálgatta Bramantét és azzal vádolta – okkal vagy ok nélkül – hogy
munkáiban nem tiszta kezű.[83] Bramante azonnal elhatározta, hogy
megbuktatja.

Elforditotta tőle a pápa kegyét. Felhasználta II. Julius babonás
természetét és eszébe juttatta azt a néphitet, mely szerint rossz
előjel, ha valaki életében épitteti meg síremlékét. Sikerült is elvonni
őt vetélytársának terveitől és a maga terveit tette helyükbe. 1506
januárjában II. Julius elhatározta, hogy újjáépíti Szent Péter
templomát. A síremlék abbamaradt és Michelangelót nemcsak megalázás
érte, hanem el is adósodott ama kiadások miatt, amelyeket a munkára
előlegezett.[84] Keserűen panaszkodott. A pápa elzáratta előtte ajtaját
és midőn visszatért, II. Julius egyik lovászával kergettette el.

Egy luccai püspök, aki látta a dolgot, így szólt a lovászhoz:

– „Hát nem ismeri?“

A lovász így szólt Michelangelóhoz:

– „Bocsásson meg, uram, de ezt a parancsot kaptam és teljesitenem kell.“

Michelangelo hazament és a következő levelet irta a pápának: „Szent
Atyám, ma reggel kikergettek a palotából Szentséged parancsára, miért is
tudomására hozom, hogy mától kezdve ha szüksége lesz reám, keressen
másutt, nem Rómában.“

Elküldte a levelet, magához hivatott egy asztalost és egy kőfaragót,
akik nála laktak és így szólt hozzájuk:

„Híjjatok egy zsidót, adjatok el mindent, ami ebben a házban van és
jöjjetek Firenzébe.“

Azután lóra ült és eltávozott.[85]

Midőn a pápa megkapta a levelet, öt lovast küldött utána, akik este
tizenegy óra körül érték utól Poggibonsiban és a következő parancsot
adták át neki: „A jelen írás átvétele után azonnal térj vissza Rómába,
kegyvesztés terhe mellett.“ Michelangelo azt válaszolta, hogy visszatér,
ha a pápa megtartja kötelezettségeit, különben ne remélje, hogy valaha
viszontlátja.[86]

A következő szonettet intézte a pápához:[87]

  Uram, igaz az ős példabeszéd,
  Hogy a hatalmas nem hajlik a jóra!
  Te is hallgattál léha mese szóra,
  S jutalmazád az igaz ellenét.

  Én a te régi jó szolgád vagyok,
  Tiéd vagyok, mint napé sugara;
  De te időmet nem bánod soha,
  S kevésbbé tetszem, bármint fáradok.

  Már azt hivém, hogy fölemelsz magadhoz,
  S igaz mérték, és nagy hatalmú kardod
  Fog dönteni s nem üres szóbeszéd.

  De az Ég megvet minden hű Erényt,
  Ha e világra küldi, hol pedig
  Csak száraz fa gyümölcsét keresik![88]

A sértés, amely II. Julius részéről érte, nem volt az egyedüli ok, amely
Michelangelót szökésre késztette. Giuliano da San Gallóhoz intézett
egyik levelében sejteti, hogy Bramante meg akarta gyilkoltatni.[89]

Michelangelo távozása után Bramante vetélytárs nélkül maradt. Annak
szökését követő napon helyezteti el a Szent Péter-templom első
kövét.[90] Engesztelhetetlen boszúja Michelangelo műve ellen fordult és
úgy intéződött, hogy örökre tönkretegye azt. A csőcselékkel kifosztatta
a Szent Péter-téren levő munkahelyet, ahol a II. Julius síremlékéhez
szánt márványtömbök össze voltak gyűjtve.[91]

Ezalatt a pápa, aki dühöngött szobrászának lázadása miatt, egyik brevét
a másik után küldte a Signoriához Firenzébe, ahova Michelangelo
menekült. A Signoria maga elé idézte Michelangelót és így szólt hozzá:
„Úgy megtréfáltad a pápát, hogy még a francia király sem merte volna
megtenni… Nem akarunk miattad Julius pápával háborúba keveredni, vissza
kell tehát térned és ha visszatérsz, olyan hathatós leveleket adunk
neked, hogy aki megbántana, ezt a Signoriát bántaná meg.“[92]

De Michelangelo makacskodott. Feltételeket tűzött. Azt követelte, hogy
II. Julius csináltassa meg vele a síremléket, amelyen már nem Rómában,
hanem Firenzében szándékozott dolgozni. Midőn II. Julius hadba vonult
Perugia és Bologna ellen[93] és sürgetései mind fenyegetőbbekké váltak,
Michelangelo arra gondolt, hogy Törökországba utazik, mert a szultán azt
az ajánlatot tette neki a ferencrendiek útján, hogy menjen
Konstantinápolyba és építse meg a perai hidat.[94]

Végre engednie kellett és az 1506. év novemberének utolsó napjaiban
kelletlenül Bolognába utazott, ahova a győzedelmes II. Julius csak
kevéssel előbb vonult be.

„Egy reggel, midőn Michelangelo a San Petronio-templomba ment misére, a
pápa lovászai megismerik és őszentsége elé vezetik, aki asztalnál ült a
Tizenhatok palotájában. Midőn a pápa maga előtt látta őt, haragos arccal
így szólt: „Neked kellett volna minket felkeresnünk és te megvártad,
hogy mi keressünk fel téged!“… Michelangelo letérdelt és fennszóval
bocsánatot kért, azzal mentegetve magát, hogy nem rosszaságból, hanem
felindulásból hibázott, mert nem bírta elviselni, hogy úgy kergessék el,
ahogy megtették. A pápa lehajtotta fejét és nem felelt, látszott, hogy
nagyon fel van indulva. Ekkor egy püspök, akit Soderini biboros bízott
meg azzal, hogy Michelangelót kimentse és ajánlja, közbe akart lépni és
így szólt: „Ne nehezteljen Szentséged hibájáért, mert tudatlanságból
hibázott. A festők, művészetükön kivül, mind ilyenek.“ De a pápa
haraggal válaszolt: „Te olyan gorombaságot mondasz neki, amilyent mi nem
mondunk. Te vagy a tudatlan és szerencsétlen, nem ő. Hordd el magad a
pokolba.“ És mert nem ment el, a pápa szolgái ütlegekkel kidobták.
Miután a pápa ilyképen haragjának nagy részét a püspökre adta ki,
közelébb hítta magához Michelangelót és megbocsájtott neki.“[95]

Szerencsétlenségére, hogy II. Juliussal kibéküljön, Michelangelónak bele
kellett törődnie a pápa szeszélyeibe és a mindenható akarat újból
másfelé fordult. Már nem volt szó a siremlékről, hanem óriási
bronzszoborról, amelyet Bolognában akart állíttatni magának. Hiába
tiltakozott Michelangelo, „hogy ő nem ért a bronzöntéshez“. Meg kellett
tanulnia és keserves munkára vállalkoznia. Hitvány szobában lakott,
amelyben csak egy ágy volt és ebben aludt két firenzei segédjével,
Lapóval és Lodovicóval, valamint Bernardino nevű öntőjével. Tizenöt
hónap múlt el mindenféle kellemetlenség közepette. Összeveszett Lapóval
és Lodovicóval, akik meglopták.

„Két segédem, főleg az a gaz Lapo, mindenkivel el akarta hitetni, hogy
ők csinálják ezt a művet, vagy hogy társas viszonyban vannak velem.
Sohasem látták be, főleg Lapo, hogy nem ők a mesterek, míg csak ki nem
dobtam: csak akkor tért észre, hogy az én szolgálatomban állott…
Elkergettem mint egy kutyát.“[96]

Lapo és Lodovico zajosan panaszkodtak; Firenzében rágalmakat
terjesztettek Michelangelo ellen és végre is pénzt zsaroltak ki
atyjától, azon a címen, hogy meglopta őket.

Azután a bronzöntő tehetetlensége derült ki.

„Azt hittem volna, hogy Bernardino mester még tűz nélkül is képes lenne
önteni, oly nagy hitem volt benne.“

1507 júniusában az öntés szerencsétlenül járt. Az alak csak derékig jött
ki. Mindent újból kellett kezdeni. Michelangelót egész 1508 februárig
foglalkoztatta ez a munka. Egészsége majdnem tönkrement.

„Alig szakíthatok időt evésre“ – írja öccsének. „… A legnagyobb
nehézségek és óriási fáradalmak közepette élek és nem törődöm egyébbel,
csak éjjel-nappal munkával. Annyi bajt szenvedtem és szenvedek, hogy ha
még egyszer újból kellene csinálnom, nem hiszem, hogy életemből
kitelnék, mert igen nagy munka volt.“[97]

Ennyi fáradsághoz képest az eredmény szánalmas lett. II. Julius szobra,
melyet 1508 februárjában állítottak fel a San Petronio-templom
homlokzata előtt, csak négy évig maradt ott. 1511 decemberében a
Bentivogliók, II. Julius ellenségeinek pártja elpusztította és Alfonso
d’Este megvásárolta töredékeit, hogy ágyút öntessen belőle.

* * *

Michelangelo visszatért Rómába. A pápa egy másik feladatot rótt rá,
amely nem kevésbbé váratlan volt és még veszedelmesebb. A festőt, aki
mitsem értett a freskófestés mesterségéhez, a Sixtus-kápolna
boltozatának kifestésével bízta meg. Mintha csak kedve telt volna abban,
hogy lehetetlent kívánjon és Michelangelónak abban, hogy teljesítse azt.

Úgy látszik, Bramante volt az, aki látván, hogy Michelangelo a pápa
kegyével tér vissza, ezt a feladatot reá hárította, abban a feltevésben,
hogy ez dicsőségének veszte lesz.[98] A kísérlet annál veszedelmesebb
volt Michelangelóra nézve, mert ugyanabban az évben, 1508-ban,
vetélytársa Ráfael hasonlíthatatlan szerencsével kezdte meg a Vatikán
stanzáinak kifestését.[99] Mindent elkövetett, hogy szabaduljon a
félelmes megtiszteltetéstől, még Ráfaelt is ajánlotta maga helyett: azt
mondta, hogy ez nem az ő művészete és hogy nem fog neki sikerülni. De a
pápa ragaszkodott hozzá és engednie kellett.

Bramante Michelangelo számára állványt emelt a kápolnában és Firenzéből
elhozattak nehány festőt, akiknek a freskófestésben gyakorlatuk volt,
hogy legyenek segitségére. De Michelangelo semmiféle segítséggel sem
boldogulhatott. Azzal kezdte, hogy használhatatlannak jelentette ki
Bramante állványát és újat emelt helyébe. Ami a firenzei festőket
illeti, ezek nem voltak kedvére valók és minden magyarázat nélkül
kitette őket. „Egy reggel elhatározta, hogy mindent leveret, amit
festettek és bezárkózván a kápolnába, többé nem akart nekik ajtót
nyitni, de még házában sem mutatkozott nekik. Mikor azután úgy találták,
hogy a tréfa már túlságos hosszú ideig tart, elszánták magukat és
szégyenkezve tértek vissza Firenzébe.“[100]

Michelangelo egyedül maradt nehány munkással,[101] de ahelyett, hogy a
fokozott nehézség fékezte volna merészségét, még kibővitette tervét és
elhatározta, hogy nemcsak a boltozatot festi ki, amiről eleve szó volt,
hanem a falakat is.

Az óriási munka 1508 május 10.-én kezdődött. Komor évek, – a
legkomorabbak és legmagasztosabbak ebben az egész életben! Ez a legendai
Michelangelo, a Sistina hőse, kinek nagyszerű képe bele van vésve az
emberiség emlékezetébe és kell is, hogy ott maradjon.

Szörnyen szenvedett. Akkori levelei szenvedélyes csüggedésről tesznek
tanúságot, amely nem elégíthette ki magát isteni gondolataival:

„Nagy felindulásban vagyok, mert már egy éve, hogy egy garast sem kaptam
a pápától és nem is kérek, mert munkám nem halad úgy, hogy
megérdemelném. És ennek a munka nehézsége az oka, meg az is, hogy nem az
én mesterségem. Igy csak eredmény nélkül vesztegetem időmet. Isten
segéljen meg.“[102]

Alig fejezte be a _Vizözön_ festményét, midőn ez penészedni kezdett: az
alakok már nem voltak megkülönböztethetők. Nem akarta folytatni. De a
pápa nem fogadott el semmi kifogást. Újból munkához kellett látnia.

Fáradalmaihoz és nyugtalanságaihoz még övéinek ocsmány
alkalmatlankodásai is járultak. Az egész család reá nehezedett,
visszaélt vele, halálra szorongatta. Atyja szüntelen jajgatott,
nyugtalankodott pénzdolgok miatt. Még neki kellett azzal töltenie
idejét, hogy bátorítsa az öreget, holott maga is nyomott hangulatban
volt.

„Ne féljen semmit, mert ezek épen nem életbevágó dolgok… A szükséges
pénzben sohasem lesz hiányuk, amíg csak nekem lesz… Még ha mindenét a
világon elvennék is, akkor se hiányoznék semmijök, míg csak élek… Inkább
vagyok szegény és látom magát életben, mert ha meghalna, a világ minden
aranya mitsem érne nekem… Ha nem lehet része a világ oly
tisztességeiben, mint más polgároknak, érje be azzal, hogy van kenyere
és éljen Krisztussal jól és szegényesen, mint én itt; mert bizony
nyomorúságosan élek és nem törődöm sem az élettel, sem a világ
megtiszteltetéseivel és nagy bajok között, ezer gyanúban élek. És már
körülbelül tizenöt éve, hogy nem volt egy jó órám sem és mindent
megtettem, csakhogy segítsem magukat, pedig sohasem ismerték és hitték
el. Isten bocsásson meg mindnyájunknak! Kész vagyok ugyanígy cselekedni,
míg élek, csak legyen módom reá.“[103]

Három öccse kizsákmányolta. Tőle vártak pénzt, elhelyezkedést;
lelkifurdalás nélkül merítettek a kis tőkéből, amelyet Firenzében
összegyűjtött volt; nála szállásolták be magukat Rómában; vele
vásároltatott magának Buonarroto és Giovan Simone üzletet, Gismondo
földbirtokot Firenze mellett. És még csak nem is voltak hálásak iránta:
mintha mindezzel tartozott volna nekik. De ő sokkal büszkébb volt,
semhogy rá ne hagyta volna őket. A fickók azonban nem érték be ezzel.
Rosszúl viselték magukat, Michelangelo távollétében rosszúl bántak
atyjukkal. Akkor dühös fenyegetésben tört ki. Ostorral vezette öccseit,
mint vásott suhancokat. Szükség esetén meg is ölte volna őket.

„Giovan Simone,[104]

Azt mondják, hogy ha jó emberrel cselekszünk jót, jobbá tesszük őt, de
ha rosszal, ez még rosszabb lesz. Már több év óta szép szóval és jó
tettekkel igyekeztem, hogy helyes életre térítselek és békére atyáddal
és mivelünk: te pedig csak mindig rosszabb vagy… Hosszasan beszélhetnék
neked a te dolgaidról, de csak szavak maradnának, mint mindaz, amit már
mondtam neked. Csak röviden akarom neked megmondani, hogy nincs semmid a
világon és hogy én adom neked háztartásod költségeit és adtam már egy
idő óta Isten nevében, mert azt hittem, hogy testvérem vagy mint a
többiek. Most már azonban bizonyos vagyok benne, hogy nem vagy
testvérem, mert ha az volnál, nem fenyegetnéd meg atyámat. Állat vagy és
én úgy fogok veled bánni, mint állattal. Tudd meg, hogy aki atyját
fenyegetni vagy bántani látja, az köteles életét kockáztatni érte. De
elég! Azt mondom neked, hogy nincs semmid a világon és ha csak
legcsekélyebbet is hallok a te dolgaidról, azonnal odamegyek, megmutatom
neked hibádat és majd megtanítlak elpocsékolni vagyonodat és felgyújtani
a házat és birtokot, amelyeket nem te szereztél. Nem vagy ott, ahol
gondolod. Majd ha odamegyek, olyat mutatok neked, hogy véres könnyeket
fogsz sírni és megtudod, mire alapítod elbizakodottságodat.

Újból mondom neked: hogy ha igyekezni fogsz jól viselni magad és
megbecsülni s tisztelni atyádat, én úgy foglak segíteni, mint a többit
és rövid időn belül jó boltot szerzek neked. De ha nem így cselekszel,
én majd ott leszek és olyan módon intézem el dolgaidat, hogy jobban
megtudod mint valaha, hogy ki vagy és hogy mid van a világon… Elég ebből
ennyi. Ha nem győzöm szóval, majd kipótolom tettekkel.

Michelangelo Rómában.

Kénytelen vagyok még két verset írni neked. Tizenkét év óta járom
keservesen egész Itáliát, elviseltem minden szégyent, elszenvedtem
minden szenvedést, testemet mindenféle fáradalommal sanyargattam, még
életemet is ezer veszélynek kitettem, csak hogy segítsem családomat.
Most pedig, midőn magam kissé összeszedni kezdtem, te magad akarod
szétszedni és ledönteni mindazt, amit annyi év fáradságával építettem.
De Krisztus testére mondom, ebből nem lesz semmi! Mert, ha szükséges,
magam szét tudok szedni tizezer hozzád hasonlót. Légy tehát okos és ne
tedd próbára azt, akinek úgyis elég baja van.“[105]

Azután Gismondóra kerül a sor:

„Nagy nyugtalanság és óriási fáradalmak közepette élek itt. Semmiféle
barátom nincs, de nem is akarok. Nincs annyi időm, hogy lenyelhessem
falatomat, ne bosszantsatok tehát, mert egy szemernyit sem vagyok képes
eltűrni.“[106]

Végül harmadik öccse, Buanarroto, aki a Strozziak kereskedő házában volt
alkalmazva, mindazon pénzelőlegek után, amelyekben Michelangelo
részesítette, arcátlanul zaklatja őt és azzal dicsekszik, hogy többet
költött számára, mint amennyit kapott:

„Hálátlanságodtól kérdezném meg“ – írja neki Michelangelo – „hogyan
szerezted pénzedet. Azt is szeretném tudni, számon tartod-e azt a 228
aranyat, amit a Santa Maria Nuova bankjából vettetek ki és még sok
százat, amit a házra és reátok költöttem és azt a sok kellemetlenséget
és gondot, amelyben részem volt, hogy rajtatok segíthessek. Szeretném
tudni, számolsz-e mindezzel. Ha annyi eszed volna, hogy az igazságot
megértsd, nem mondanád: Ennyit költöttem a magaméból és nem is jöttél
volna ide, hogy ügyeddel zaklass, tekintve azt az elbánást, amelyben
benneteket a multban részesítettelek, sőt azt mondtad volna:
Michelagniolo tudja, mit írt nekünk és ha most nem tesz úgy, bizonyára
akadályozza valami, amiről mi nem tudunk. Legyetek türelemmel, mert nem
jó megsarkantyúzni azt a lovat, amely úgy fut, ahogy csak bir és jobban
amúgy sem bir. De ti sohasem ismertetek engem és ma sem ismertek. Isten
bocsássa meg nektek! mert ő részesített abban a kegyelemben, hogy
rendelkezzem azzal, amivel rendelkezem, illetőleg amivel rendelkeztem,
hogy segíthessek rajtatok. Majd rájöttök, ha én már nem leszek.“[107]

Ilyen volt a hálátlanságnak és irigységnek az a légköre, melynek
közepette Michelangelo vergődött. Egyfelől méltatlan családja, mely
zaklatta, másfelől elkeseredett ellenségei, akik kikémlelték és bukására
számítottak. Ő pedig ez alatt az idő alatt befejezte a Sistina heroikus
munkáját. De mily kétségbeesett erőlködés árán! Kevés híja, hogy mindent
ott nem hagyott és újból el nem menekült. Azt hitte, hogy meg fog
halni.[108] Talán akarta is.

A pápa haragudott reá lassúságáért és azért, hogy rejtegeti előle
munkáját. Büszke jellemeik viharfelhők gyanánt ütköztek egymásba. „Egy
nap“ – írja Condivi – „a pápa faggatta Michelangelót, mikor készül el a
kápolnával. Michelangelo a maga módján így válaszolt: „Majd ha lehet.“ A
pápa, aki hirtelen természetű volt, megütötte botjával, amelyet kezében
tartott és így szólt: „Majd ha lehet! Majd ha lehet!“ Erre Michelangelo
hazament és fölkészült, hogy szó nélkül Firenzébe utazzék, midőn
megjelent nála a pápa küldötte és ötszáz aranyat adott át neki,
kiengesztelvén, ahogy lehetett és mentegetvén a pápát.“

Másnap azonban már újra kezdték. A pápa végre is dühösen így szólt
hozzá: „Azt akarod, hogy ledobassalak arról az állványról?“
Michelangelónak engednie kellett, leszedette az állványt és az 1512. év
Mindszentek napján leleplezte művét.

A ragyogó és komor ünnepnap, amelyre reáesnek a Halottak napjának
gyászos sugarai, jól megfelelt a rettenetes mű felavatásának. Tele van
az annak az Istennek szellemével, aki teremt, öl és elnyel. Az élet
egész ereje szélviharként zúg benne.[109]


II.  AZ ERŐ, MELY MEGTÖRIK

_Rocte’ e l’alta cholonna._[110]

Herakles dicsőségesen és megtörten került ki e heraklesi munkából. A
Sixtus-kápolna boltozatának festése közben hónapokig hátraszegett fejjel
kellett dolgoznia és „ez által annyira megromlott látása, hogy még
sokáig nem volt képes levelet olvasni vagy valamit megnézni, csak ha
feje fölé tartotta, hogy jobban lásson.“[111]

Maga is tréfálkozott fogyatkozásai fölött:

  Golyvás vagyok, mint viztől ittasan
  A macskák a nedves Lombardiában,
  Vagy mit tudom, még hol a nagy világban, –
  Hogy már tokámat éri a hasam.

  A koponyám a hátamat veri,
  S büszkén az égre meredez szakállam,
  Ecsetemet se tartom föl hiában,
  Orcámat tarkára csöpögteti.

  A két csipőm a bendőmbe szorult,
  Hátam helyett szolgál az ülepem,
  S nem látom azt se, lábam hol mozog.

  Elől a bőröm hosszúra kinyult,
  Hátul meg nagyon rövid lett nekem:
  Most, mint feszült íj, oly görbe vagyok.

          Természetes dolog,
  Hogy ferde minden, amit képzelek:
  Találni görbült csőből nem lehet.

          A munkám halva született,
  Védd meg, Giovanni, a becsületem:
  Én festő nem vagyok, s nem vagyok jó helyen![112]

De ne üljünk fel e vidám hangnak. Michelangelo szenvedett csunyasága
miatt. Az olyan ember szemében, aki, mint ő, mindenkinél jobban rajong a
fizikai szépségért, a csunyaság szégyen.[113] Megaláztatásának nyoma
egyik-másik madrigaljában is felfedezhető.[114] Fájdalma annál mélyebb
volt, mert egész életén át szerelem emésztette, anélkül, hogy – úgy
látszik – valaha is viszonzásban részesült volna. Akkor saját magába
vonult vissza és a költészetbe öntötte ki gyengéd és fájdalmas
érzelmeit.

Gyermekkora óta verselt: ez parancsoló szükséglet volt neki. Rajzaira,
leveleire, elszórt feljegyzéseire kerültek gondolatainak kifejezései,
melyeket utóbb újból elővett és szüntelen átdolgozott. Fájdalom,
1518-ban ifjúkori költeményeinek legnagyobb részét elégettette, mások
halála előtt semmisültek meg. Az a kevés is azonban, ami reánk maradt,
elénk idézi szenvedélyeit.[115]

Úgy látszik, hogy Firenzében, 1504 körül írta a legrégibb
költeményt:[116]

  Boldog valék, mig annyi támadásnak
  Helytálltam és te nem birtál velem;
  Legyőzve most, hatalmad érezem
  S orcáim sűrű könnyeimtől áznak.

  Mert nyílaid eleddig nem találtak
  A célba és nem sérték meg szivem,
  Boszúd halálra váltja életem
  S a fegyvered: sugára szép szempárnak.

  Miként madárka nem kerül a lépre
  Sok évig bár, de végre fennakad
  S annál keservesebb a szörnyü vége,

  Úgy engem is sokáig megkíméle
  Kegyetlen Ámor, éltem megmaradt.
  Most elvevé: könyörtelen kivégze.[117]

Két madrigal, amelyeket 1504 és 1511 között valószínűleg ugyanahhoz a
nőhöz intézett, megkapó kifejezésű:

  Ki az, aki tehozzád kényszerít
  – Jaj, ó jaj énnekem –
  Bilincsbe verve, bár szabad vagyok?…[118]

  Miért, hogy már enyém se lehetek?
  Ó Isten, ó Egek!
  Ki az, ki már fölöttem ily erős,
  Ugyan ki az, aki engem legyőz,
  Hogy ellenébe mitse tehetek?
  Ó Isten, ó Egek!…[119]

Egy Bolognából, 1507 decemberében írott levelének hátlapján maradt fenn
ez az ifjúkori szonett, amelynek érzéki finomsága Botticelli valamelyik
látomását idézi fel:

  Vidám virágok, kötve koszorúba
  Örülve díszitik hölgyem fejét,
  S aranyhaját csókolni mind elébb
  Igyekszik, – hátra egyik sem szorulna.

  Bizony ruhája naphosszat sem únja
  Feszülni keblén, bár bővebb odébb
  S aranyfonál belé nem fáradt még,
  Arcán, nyakán fátylát hogy végighúzza.

  Legboldogabb ám a szalag talán,
  Csokorba kötve amely ott pihen
  Aranyvégével épp’ a kebelén.

  És az övecske karcsu derekán
  Rebegni látszik: „Mindig ölelem.“
  Mit tennének még karjaim helyén![120]

Egy bizalmas jellegű, hosszú költeményben – mintegy vallomásban –[121]
amely alig idézhető szószerint, Michelangelo sajátságosan nyers
kifejezésekkel írja le szerelmi gyötrelmeit:

  Ha egy nap is nem látlak tégedet,
  Békét, nyugalmat sehol sem lelek.
  Viszont ha látlak, szinte megtelek,
  Mint koplaló, ha végre már evett…
  Ha kérdezel, ugy szavam elakad,
  Berekedek, felelni nem tudok…[122]

Majd kínos sóhajok:

  … Ó mily szörnyű a gyötrelem,
  Melyet érez e szív, ha sejti azt,
  Szerelmemért hogy nem várhat vigaszt!
  Tovább nem birom életem![123]

A Mediciek kápolnájába szánt Madonnához való tanulmányok mellé írta a
következő sorokat:

  Magam gyötrődöm izzón a sötétben,
  Midőn a földet elhagyá a nap;
  Másoknak élv, nekem bánat marad
  S borulva földre, búsulok az éjben.[124]

Ugyanebből az időből való egy híres madrigal, amelyet Bartolommeo
Tromboncino zenésített meg 1518 előtt:

  Hogy merjem én, ó kincsem,
  Tenélküled már élni éltemet,
  Segélyt ha kérnem válva sem lehet?
  A sóhajok s panaszló sok sírások
  Szegény szivem, tehozzád elvivék,
  Ó úrnőm, s nékik bizton elhivéd
  Gyötrelmeim és oly közel halálom.
  De ha igaz, hogy tőled messze bár,
  Szolgád hűségét sohse feleded,
  Szivem mi nem enyém, hagyom neked.

(_Költemények_, XI.)

Michelangelo hatalmas szobraiban és festményeiben a szerelem nem jut
szóhoz: csak legheroikusabb gondolatait szólaltatta meg bennök. Úgy
látszik, mintha szégyelte volna, hogy szívének gyöngeségeit beléjök
vegyítse. Csak a költészethez volt bizalommal. Itt kell keresnünk a
kérges felülete alatt oly félős és gyengéd szív titkát:

  Szeretve, mért születtem?[125]

Hasonlítsuk össze e szerelmi költeményeket, amelyekben a szerelem és
bánat úgyszólván egyértelműek, azoknak a fiatalos és ügyetlen
szonetteknek kéjes rajongásával, amelyeket Ráfael írt a _Disputá_-hoz
való rajzok hátlapjára.

* * *

A Sixtus-kápolna mennyezetfestményének befejezése és II. Julius halála
után[126] Michelangelo visszatért Firenzébe és ahhoz a tervhez, amely
annyira szívéhez nőtt: II. Julius síremlékéhez. Szerződéssel kötelezte
magát, hogy hét év alatt elkészíti.[127] Három éven át majdnem kizárólag
ennek a munkának szentelte magát.[128] Ebben az aránylag nyugodt
korszakban, – a melankolikus és derült érettség korszakában, midőn a
Sixtus-kápolna lázas háborgása lecsillapodik, mint ahogy a felkorbácsolt
tenger visszatér medrébe, – Michelangelo legtökéletesebb műveit alkotja,
azokat, amelyek a legjobban valósítják meg szenvedélyeinek és akaratának
egyensúlyát: a _Mózest_[129] és a Louvre _Rabszolgáit_.[130]

De ez csak egy pillanatig tartott; életének viharos rohanása majdnem
azonnal újból megkezdődik: visszahanyatlik az éjbe.

Az új pápa, X. Leó, el akarta szakítani Michelangelót elődjének
dicsőitésétől, hogy saját családja diadalához kösse le. Ez inkább hiúság
mint rokonérzés kérdése volt reá nézve, mert epikurosi szelleme nem
érthette meg Michelangelo szomorú géniuszát:[131] minden kegye Ráfael
felé fordult. De a Sixtus-kápolna mestere Itália dicsősége volt: X. Leó
magához akarta édesgetni.

Felajánlotta Michelangelónak, hogy építse fel a firenzei San
Lorenzo-templom, a Mediciek templomának homlokzatát. Michelangelót
ösztönözte a Ráfaellel való vetélkedés, mert távozása után az lett a
római művészet feje.[132] Elvállalta tehát ezt az újabb feladatot,
amelyet a korábbinak elhanyagolása nélkül lehetetlen volt teljesítenie
és amely végnélküli gyötrelmek forrása lett számára. Igyekezett saját
magával elhitetni, hogy egymással párhuzamosan folytathatja II. Julius
síremlékét és a San Lorenzo-templom homlokzatát is. Arra számított, hogy
a munka zömét valamelyik segédjére háríthatja és maga csak a fő
szobrokat készíti el. De szokása szerint lassankint megmámorosodott
tervétől és csakhamar nem tűrhette, hogy annak dicsőségét mással
megoszsza. Végre is remegett, hogy a pápa majd megvonja tőle a megbízást
és még ő könyörgött X. Leónak, hogy kösse le ezzel az újabb
lánccal.[133]

Természetes, hogy II. Julius síremlékét lehetetlen volt folytatnia. A
legszomorúbb azonban, hogy époly kevéssé építette fel a San Lorenzo
homlokzatát. Nemcsak nem akart maga mellett munkatársat megtűrni:
szörnyű mániája volt, hogy mindent egymaga csináljon. Ahelyett, tehát,
hogy Firenzében maradt és művein dolgozott volna, Carrarába ment, hogy a
márványtömbök fejtését ellenőrizze. Mindenféle nehézséggel kellett itt
megküzdenie. A Mediciek inkább a pietrasantai kőbányákat akarták volna
kiaknázni, mint a carraraiakat, mert amazokat nemrég vásárolta meg
Firenze városa. Michelangelót, mert a carraraiak pártjára állott, azzal
a becsületbevágó váddal illette a pápa, hogy megvesztegették,[134] midőn
pedig engedelmeskednie kellett a pápának, a carraraiak üldözték, akik
összejátszottak a liguriai tengerészekkel: nem kapott egyetlen bárkát
sem, amely Génuából Pisába szállította volna márványait.[135] Hegyeken,
mocsaras síkságokon át utat kellett építenie, részben cölöpökre. A vidék
lakói nem akartak az út költségeihez hozzájárulni. A munkások nem
értettek feladatukhoz. A kőbányák is, a kőfaragók is újak voltak.
Michelangelo panaszkodott:

„Arra vállalkoztam, hogy halottakat támaszszak fel, midőn a hegyeket
megfékezni és a művészetet ilyen helyre bevinni igyekeztem.“[136]

Mégis kitartott:

„Amit megigértem, mindenképpen meg fogom tartani és Isten segítségével a
legszebb munkát fogom készíteni, amilyent valaha Itáliában csináltak.“

Mennyi erőt, lelkesedést, lángészt vesztegetett el hiába! 1518
szeptemberének végén a túlerőltetés és kellemetlenségek következtében
megbetegedett. Maga is tudta, hogy ez a napszámosnak való élet
megemészti egészségét és álmait. Súlyosan nehezedett reá a vágy, hogy
végre hozzálásson munkájához és a szorongás, hogy nem tehette meg. Egyéb
kötelezettségei, amelyeknek nem volt képes eleget tenni, egyre
sarkalták.[137]

„Meghalok kínomban, hogy balsorsom miatt nem csinálhattam azt, amit
akarnék… Meghalok bánatomban és úgy tünök fel magam előtt, mintha
akaratom ellenére csalóvá lettem volna.“[138]

Firenzébe visszatérve, emésztő türelmetlenséggel várta a
márványszállítmányok megérkezését, de az Arno kiszáradt és a
márványtömbökkel megrakott bárkák nem voltak képesek felfelé haladni.

Végre megérkeztek: most csak hozzálát a munkához? Nem. Visszatér a
kőbányákba. Ragaszkodik ahhoz, hogy addig nem kezdi el, míg csak egész
márványhegyet nem gyűjt össze, – mint egykor II. Julius síremléke
számára. Mindegyre halogatja a kezdet pillanatát; talán fél tőle. Nem
igért-e túlságos sokat? Nem volt-e vakmerőség, hogy erre a nagy
építészeti munkára vállalkozott? Ez nem az ő mestersége: hol is tanulta
volna? Most pedig nem képes sem előre menni, sem hátra.

Ennyi fáradsággal még azt sem érte el, hogy a márványok szállítását
biztosítsa. A Firenzébe küldött hat monolith oszlop közül négy útközben
tört el, egy már Firenzében. Munkásai felültették.

Végre is a pápa és Medici biboros türelmetlenkedni kezdtek a sok drága
idő miatt, amelyet hasztalanúl vesztegetett el a kőbányákban és sáros
utakon. 1510 márciusának 10.-én a pápa brevéje felmenti Michelangelót a
San Lorenzo homlokzatának elkészítésére kötött szerződés alól.
Michelangelo csak akkor értesült erről, midőn a felváltása céljából
Pietrasantába küldött munkáscsapatok odaérkeztek. Súlyosan megsértődött:

„Nem írom a biboros számlájára a szóban levő homlokzat famintáját,
amelyet Rómába küldtem neki; nem írom számlájára azt a három esztendőt
sem, amelyet ezzel a dologgal elvesztettem; nem írom számlájára, hogy a
San Lorenzo munkája tönkretett; nem írom számlájára azt a gyalázatot,
hogy megbíztak ezzel a munkával, majd elvették tőlem, azt sem tudom
miért!… Most így egyezhetünk meg: Leó pápa tartsa meg a kibányászott
köveket, én pedig a kezeim közt levő pénzt – és hadd szabaduljak!“[139]

Nem pártfogóit kellett volna Michelangelónak vádolnia, hanem saját
magát. Jól tudta ezt és ez volt legnagyobb bánata. Küzdött magával.
1515-től 1520-ig, erejének teljében, mit alkotott túláradó géniusza? – A
Santa Maria sopra Minerva-templom unalmas _Krisztusát_, –
Michelangelónak oly művét, amelyben nem találjuk meg Michelangelót! – És
még ezt sem fejezte be.[140]

1515-től 1520-ig, a nagy renaissance ez utolsó éveiben, azok előtt az
elemi csapások előtt, amelyek Itália tavaszának véget vetettek, Ráfael
kifestette a Vatikán loggiáit, a Stanza dell’ Incendiót, a Farnesinát,
minden nemben remekműveket alkotott, felépítette a villa Madamát,
vezette a Szent Péter-templom építkezését, az ásatásokat, az
ünnepségeket, a műemlékeket, kormányozta a művészetet, óriási iskolát
alapított és diadalmas munkája közepette halt meg.[141]

* * *

Csalódásainak keserűsége, az elveszett napok, tönkrement remények,
megtört akarat fölött való kétségbeesés visszatükröződik a következő
korszak komor műveiben: a Mediciek síremlékeiben és II. Julius síremléke
új szobraiban.[142]

A szabad Michelangelo, aki egész életében egyik iga alól a másik alá
hajtotta fejét, gazdát változtatott. Giulio de’ Medici biboros, aki VII.
Kelemen néven csakhamar pápa lett, 1520-tól 1534-ig uralkodott fölötte.

Nagyon szigorúak voltak VII. Kelemennel szemben. Kétségtelen, hogy –
mint mindegyik pápa – ő is családi büszkeségének szolgálatába akarta
hajtani a művészetet és a művészeket. De Michelangelónak nem sok panasza
lehet reá. Egyik pápa sem szerette annyira. Egyikök sem tett tanúságot
müvei iránt táplált állandóbb és mélyebb érdeklődésről.[143] Egyikök sem
értette meg jobban akaratának gyengeségét, szükség esetén saját maga
ellen védelmébe vette őt és megakadályozta abban, hogy szétforgácsolja
erejét. Még a firenzei felkelés és Michelangelo lázadása után sem
változtak meg Kelemennek iránta való érzelmei.[144] De nem függött tőle,
hogy lecsillapítsa a nyugtalanságot, lázt, pesszimizmust, halálos
búskomorságot, amely e nagy szívet emésztette. Mit használhatott neki
gazdája személyes jósága? Mégis csak gazdája volt!…

„Három pápát szolgáltam“ – mondá Michelangelo utóbb – „de
kényszerűségből.[145]

Mit jelentett számára egy kis dicsőség és egy-két szép mű? Oly távol
volt ez mindattól, amiről álmodott… És az öregség közeledett. És minden
elsötétedett körülötte. A renaissance haldoklott. Rómát csakhamar a
barbárok fosztják ki. Egy szomorú Isten fenyegető árnyéka ereszkedett le
Itália gondolatára. Michelangelo érezte a tragikus óra eljövetelét és
fojtó aggodalmat szenvedett.

Miután Michelangelót kiragadta annak a vállalkozásnak szövevényéből,
amelyben elmerült, VII. Kelemen elhatározta, hogy új irányba tereli
géniuszát és az volt a szándéka, hogy közelről felügyel reá. Megbízta a
Mediciek kápolnájának és síremlékeinek elkészítésével.[146] Teljesen a
maga szolgálatának akarta lefoglalni. Még azt az ajánlatot is tette
neki, hogy lépjen szerzetes rendbe[147] és egyházi javadalommal kínálta
meg. Michelangelo visszautasította, de VII. Kelemen mégis havi díjat
fizetett neki, a háromszorosát annak, amit kivánt és a San
Lorenzo-templom szomszédságában levő házzal ajándékozta meg.

Úgy látszott, hogy minden jó úton van és a kápolna munkálatai derekasan
haladtak, midőn Michelangelo hirtelen elhagyta házát és visszautasította
VII. Kelemen havi diját.[148] A csüggedés újabb válságán ment keresztül.
II. Julius örökösei nem bocsájtották meg neki, hogy a vállalt munkát
abbahagyta; üldözéssel fenyegették és kétségbevonták jóhiszeműségét.
Michelangelo elrémült a per gondolatától; lelkiismerete igazat adott
ellenfeleinek és azzal vádolta, hogy nem tett eleget kötelezettségeinek:
lehetetlennek látszott előtte, hogy pénzt fogadjon el VII. Kelementől,
míg vissza nem térítette azt, amelyet II. Juliustól kapott.

„Így már nem élhetek, még kevésbbé dolgozhatom“ – írja.[149] Könyörgött
a pápának, hogy járjon közbe II. Julius örököseinél, hogy segítse
visszatéríteni mindazt, amivel nekik tartozik:

„Majd eladok és mindent elkövetek, hogy visszatéríthessem.“

Vagy pedig engedjék meg neki, hogy teljesen II. Julius síremlékének
szentelhesse magát:

„Még életemnél is jobban szeretném, ha megszabadulhatnék ettől a
kötelezettségtől.“

Arra a gondolatra, hogy ha VII. Kelemen meg találna halni, ő ki lenne
szolgáltatva ellenségei üldözésének, olyan volt, mint egy gyermek, sírt
és kétségbeesett:

„Ha a pápa cserbenhagyna, nem tudnék tovább élni… Nem csoda, ha
érthetetlenűl írok, mert teljesen elvesztettem fejemet.“[150]

VII. Kelemen nem vette nagyon komolyan a művésznek ezt a kétségbeesését
és ragaszkodott ahhoz, hogy ne szakítsa félbe a Mediciek kápolnájának
munkálatait. Barátai mitsem értettek aggályaiból és rábeszélték, hogy ne
tegye magát nevetségessé a havi díj visszautasításával. Egyikök alaposan
lehordja, hogy meggondolás nélkül cselekedett és kérte, hogy ne engedje
át magát rögeszméinek.[151] Egy másik ezt írja neki:

„Azt mondják nekem, hogy visszautasította diját, elhagyta házát és
abbahagyta munkáját: ezt én tiszta bolondságnak tartom. Barátom, komám,
ellenségeinek malmára hajtja a vizet… Ne foglalkozzék hát többet II.
Julius síremlékével és fogadja csak el a díjazást, mert jó szívvel
adják.“[152]

De Michelangelo makacskodott. – A pápai kincstár erre azzal tréfálta
meg, hogy szaván fogta: megszűntette díjazását. A szerencsétlen,
szorongatott helyzetben, néhány hónap múlva arra kényszerűlt, hogy újból
kérje azt, amit visszautasított. Először félénken, szégyenlősen:

„Kedves Giovanni, mivelhogy a toll mindig merészebb a nyelvnél, megírom
azt, amit a legutóbbi napokban több ízben nem mertem élő szóval
elmondani, tekintve az idők járását: nevezetesen azt, vajjon a mai
viszonyok közt, amelyek, mint mondottam, nem kedveznek művészetemnek,
nem tudom, számíthatok-e még díjamra. Ha bizonyos volnék benne, hogy nem
kapom tovább, azért nem tenném azt, hogy ne dolgozzam tovább és mindazt
meg ne tegyem a pápa kedvéért, amire képes vagyok, de… sokkal kisebb
költséggel kellene kijönnöm…“[153]

Majd, a kényszerűség nyomása alatt, újból előhozakodik:

„Miután tegnap elváltunk, újból meggondoltam dolgaimat és tekintve, hogy
ez a San Lorenzo-munka annyira a pápa szívéhez nőtt és hogy mennyire
sürget őszentsége, miután saját jószántából díjazást engedélyezett
nekem, csak hogy minél pontosabban szolgálatára lehessek, hátráltatna,
ha el nem fogadnám… Megváltoztattam tehát szándékomat és míg máig nem
kértem, ma kérem, mert az a véleményem, hogy az így sokkal jobban lesz,
több szempontból, amiről nem írhatok… Szeretném tehát, ha kiadná nekem
díjamat, amely megillet, attól a naptól kezdve, midőn engedélyezték, mai
napig… Legyen szíves megizenni, mikor mehetnék érte.“[154]

De meg akarták leckéztetni és nem vettek tudomást kivánságáról. Még két
hónap mulva sem kapott semmit és még több ízben meg kellett sürgetnie
pénzét.

Gyötrődés közepette dolgozott; panaszkodott, hogy gondjai akadályozzák
képzeletét:

„… A kellemetlenségek nagy hatást gyakorolnak reám… Nem lehet kézzel
dolgozni, ha az ember esze máshol jár, főleg a szobrászatban. Itt azt
mondják, hogy ez ösztökélésemre szolgál, de én azt mondom, hogy rossz
sarkantyú az, amely a lovat hátrafelé indítja. Már több mint egy éve nem
kaptam meg díjamat és szegénységgel küzködöm, egész egyedül vagyok
bajaimmal és azok oly számosak, hogy erősebben lefoglalnak, mint a
müvészet, mert nincs módom reá, hogy tartsak valakit, aki szolgálatomra
lehetne“.[155]

Szenvedései olykor meghatották VII. Kelement. Szeretetreméltóan
fejeztette ki rokonérzését előtte. Biztosította kegyelméről, „míg csak
életben marad.“[156] De a Mediciek gyógyíthatatlan könnyűvérűsége
felülkerekedett és ahelyett, hogy munkáinak egy része alól feloldta
volna, még újabb megbízásokat adott neki: így egyebek között szó volt
egy képtelen kolosszusról, melynek feje harangtorony lett volna, karja
kémény.[157] Michelangelónak egy ideig foglalkoznia kellett ezzel a
fantasztikus tervvel. Emellett állandóan résen kellett lennie
munkásaival, kőmíveseivel, fuvarosaival szemben, akiket a nyolcórás
munkaidő apostolainak előfutárai elrontani igyekeztek.[158]

Ugyanekkor házi bajai is megszaporodtak. Minél öregebb lett atyja, annál
ingerlékenyebb és igazságtalanabb lett. Egy szép napon elszökött
Firenzéből és fiát vádolta, hogy elűzte őt. Michelangelo ezt a
csodálatraméltó levelet írta neki:[159]

„Édes atyám, ugyancsak csodálkoztam a minap, midőn nem találtam otthon.
De most még jobban csodálkozom, mert azt hallom, hogy panaszkodik reám
és azt mondja, hogy én kergettem el. Biztos vagyok ugyanis benne, hogy
születésem napjától mai napig soha eszem ágában sem volt akár kis, akár
nagy dologban ellenére cselekedni és mindazt a fáradalmat, amit
elviseltem, magukhoz való szeretetből viseltem el… Mindig pártját
fogtam… Még csak néhány nap előtt is, mikor baja volt, megmondtam és
megígértem, hogy teljes örömmel mindig támogatni fogom, míg csak élek.
Most még egyszer ismétlem. Igen csodálkozom, hogy ilyen hamar
elfelejtette mindezt. Immár harminc év óta kiismerhettek engem – maga és
fiai – és tudhatják, hogy mindig magukra gondoltam és amikor csak
tehettem, jót tettem magukkal. Hogyan hiresztelheti azt, hogy én
kergettem el? Hát nem látja be, milyen rossz hírbe hoz, ha azt mondják,
hogy én kergettem el? Még csak ez hiányzik nekem, azokon a bajokon
felül, melyeket egyéb dolgok okoznak, még pedig szintén csak a maguk
iránt való szeretetből! Ugyan szépen viszonozza! De bármint áll is a
dolog, igyekszem elhitetni magammal, hogy mindig csak szégyent és kárt
okoztam magának és bocsánatot kérek, mintha úgy tettem volna. Szánja reá
magát, hogy bocsásson meg fiának, aki mindig rossz életet élt és aki
mindazt a rosszat elkövette maga ellen, amit csak lehet ezen a világon.
Még egyszer kérem, bocsásson meg nekem, akármilyen semmirekellő vagyok
is és ne híresztelje rólam, hogy én kergettem el, mert ez erősebben
érint, mintsem gondolja: hiszen mégis csak fia vagyok!“

Ez a szeretet és megalázkodás azonban csak rövid időre fegyverezte le az
aggastyán keserű kedélyét. Kevéssel utóbb azzal vádolja fiát, hogy
meglopja. Michelangelo, kinek türelme véget ért, ezt írja neki:[160]

„Már nem tudom, mit akar tőlem. Ha életem terhére van, megtalálta az
utat, hogy megszabaduljon tőle és örökölni fogja a kincshez vezető
kulcsot, amely állitása szerint nálam van. Helyesen fog cselekedni,
hiszen egész Firenze tudja, milyen dúsgazdag ember volt maga és hogy én
mindig mennyire kiraboltam. Megérdemlem a büntetést; dícsérni fogják
érte! Csak szitkozódjék és beszéljen rólam, amit akar, de ne írjon nekem
többé, mert nem hagy dolgozni. Elő kellene számlálnom mindazt, amit
huszonöt év óta kapott tőlem. Nem akarnám megmondani, de végtére is meg
kell mondanom. Vigyázzon magára… Az ember csak egyszer hal meg és nem
tér vissza, hogy helyrehozza, amit elrontott. Haláláig várt, hogy most
ilyen dolgokat csináljon! Isten segítse meg.“

Ilyen támogatásban részesítették övéi.

„Csak türelem!“ – sóhajt fel egyik barátjához intézett levelében. – „Ne
akarja Isten, hogy ellenemre legyen, ami nincs az ő ellenére.“[161]

Búslakodása közepette munkája nem haladt. Midőn bekövetkeztek azok az
események, amelyek 1527-ben Itáliát felforgatták, a Medici-kápolna
egyetlen szobra sem készült volt el.[162] Így ez az új korszak, amely
1520-tól 1527-ig tartott, még csak tetézte az előző korszak csalódásait
és fáradalmait, anélkül, hogy – több mint tiz év óta – Michelangelót
egyetlen befejezett mű, egyetlen megvalósított terv örömében
részesítette volna.


III.  A KÉTSÉGBEESÉS

_Oilme, Oilme, ch’i’son tradito_…[163]

Az általános undor – a dolgok és saját maga iránt – Michelangelót
belehajtotta annak a forradalomnak karjaiba, mely Firenzében 1527-ben
tört ki.

Politikai ügyekben Michelangelo eddig ugyanarról az ingadozó felfogásról
tett tanúságot, amely életére és művészetére mindig reánehezedett.
Sohasem sikerült egyéni érzéseit a Mediciek iránt való
lekötelezettséggel összeegyeztetnie. Ez a heves géniusz egyébiránt
mindig félénk volt, ha cselekedni kellett; nem kockáztatta meg, hogy
politikai és vallásos téren szembeszálljon e világ hatalmasságaival.
Levelei elárulják, hogy mindig nyugtalankodik maga és övéi miatt, fél,
hogy kompromittálja magát és meghazudtolja azokat a merész
nyilatkozatokat, amelyeket valamely zsarnoki tett fölött való
méltatlankodás első felhevülésében elejteni talált.[164] Minduntalan
inti övéit, hogy vigyázzanak magukra, hogy hallgassanak és az első zajra
meneküljenek:

„Viselkedjetek úgy, mint dögvész idején szokás; legyetek elsők a
menekülésben… Az élet sokkal többet ér a vagyonnál… Maradjatok békén, ne
lépjetek senkivel barátságos vagy bizalmas viszonyba, Istent kivéve; ne
beszéljetek senkiről se jót, se rosszat, mert nem tudjuk a dolgok végét.
Törődjetek csak a magatok dolgaival… Ne avatkozzatok semmibe…“[165]

Testvérei és barátai tréfálkoztak nyugtalankodása fölött és úgy bántak
vele, mintha bolond lett volna.[166]

„Ne gúnyolódjál fölöttem“ – válaszolt az elszomorodott Michelangelo –
„ne gúnyolódjunk senki fölött.“[167]

E nagy ember örökös remegése valóban épen nem nevetni való. Inkább
sajnálatraméltó, mert nyomorúlt idegei következtében oly rettegések
játékszere volt, amelyek ellen küzdött, anélkül, hogy leküzdhette volna
őket. Annál nagyobb volt érdeme, hogy e megalázó hangulatok elmúltával
beteg testét és gondolkodását arra kényszerítette, hogy szembeszálljanak
a veszélylyel, amely elől az első pillanatban menekülni akart. Különben
több oka volt a félelemre, mint másnak, mert élesebb eszű volt és
pesszimizmusa nagyon is világosan előrelátta Itália szerencsétlenségeit.
Az azonban, hogy természetes félénksége ellenére a firenzei forradalom
magával ragadhatta, csak azért volt lehetséges, mert a kétségbeesés
tetőpontján lelkének legmélye felszínre került.

Lelke, mely oly félénken húzódott vissza magába, izzó köztársasági
érzelmű volt. Ez kitűnik azokból a lángoló szavakból, amelyeket olykor –
a bizalom vagy felhevültség pillanataiban – elejtett, főleg ama
beszélgetések során, amelyeket utóbb[168] barátaival, Luigi del
Riccióval, Antonio Petreóval és Donato Giannottival[169] folytatott és
amelyeket ez utóbbi Dante Divina Commediájáról szóló párbeszédeiben
közölt.[170] A barátok csodálkoztak afölött, hogy Dante Brutust és
Cassiust a pokol legmélyére és Caesart föléjük helyezte. Michelangelo,
akit megkérdeznek, védelmébe veszi a zsarnokgyilkosságot:

„Ha figyelemmel olvastátok volna az első énekeket, észrevettétek volna,
hogy Dante nagyon is ismerte a zsarnokok természetét és tudta, mily
büntetéseket érdemeltek Istentől és az emberektől. Az „erőszakosak“ közé
helyezi őket, akik a hetedik körben, a bugyogó vérben veszik el
büntetésüket… Minthogy Dante elismerte ezt, lehetetlen feltételezni,
hogy ne ismerte volna el, hogy Caesar hazájának zsarnoka volt, akit
Brutus és Cassius igazságosan gyilkolt meg. Mert az, aki zsarnokot öl,
nem embert öl, hanem állatot emberi alakban. A zsarnokok híjával vannak
annak a szeretetnek, amelyet természettől fogva mindenkinek éreznie kell
felebarátai iránt, – semmi emberi vonzalom sincs meg bennük: nem emberek
többé, hanem állatok. Kétségtelen, hogy nincs bennük szeretet
felebarátaik iránt: különben nem vették volna el, ami másoké és másokat
eltiporva nem váltak volna zsarnokokká. … Világos tehát, hogy aki
zsarnokot öl meg, az nem követ el gyilkosságot, mert nem embert öl,
hanem állatot. Így Brutus és Cassius nem követtek el bűnt, midőn
megölték Caesart. Először, mert olyan embert öltek meg, akit minden
római polgár a törvény rendelkezése szerint tartozott megölni.
Másodszor, mert nem embert öltek meg, hanem állatot emberi
alakban.“[171]

Michelangelo a firenzei felkelők első sorában foglalt helyet a nemzeti
és köztársasági ébredés ama napjaiban, amelyek Firenzében Róma V. Károly
hadseregei által történt bevételének hírét[172] és a Mediciek
elűzését[173] követték. Ő, aki nyugodalmas időkben azt ajánlotta
övéinek, hogy őrizkedjenek a politikától mint a pestistől, a felhevülés
oly állapotában volt, hogy sem ettől, sem attól nem félt. Firenzében
maradt, ahol a pestis és forradalom dühöngött. A járvány áldozata lett
öccse, Buonarroto is, aki karjaiban halt meg.[174] 1528 októberében
résztvett a város védelme ügyében folytatott tanácskozásokban. 1529
január 10.-én beválasztották a _Nove di milizia_ testületébe, az
erőditési munkák intézésére. Április 6.-én egy évre _governatore
generale_-nak és Firenze erődítményei _procuratore_-jának nevezték ki.
Június havában megvizsgálta Pisa fellegvárát és Livorno s Arezzo
bástyáit. Július és augusztus hónapokban Ferrarába küldték ki, hogy
tekintse meg az ottani híres védelmi műveket és hogy a herceggel, az
erődítések kiváló szakértőjével, értekezzék.

Michelangelo felismerte, hogy Firenze védelmének legfontosabb pontja a
San Miniato magaslata; elhatározta tehát, hogy ezt az állást bástyákkal
biztosítja. De – nem tudni, miért – ebben megakadályozta Capponi
gonfaloniere ellenzése, aki őt Firenzéből eltávolítani igyekezett.[175]
Michelangelo, aki azzal a gyanúpörrel élt, hogy Capponi és a Mediciek
pártja meg akarnak szabadulni tőle, hogy a város védelmét meggátolják,
San Miniatóban rendezkedett be és nem mozdúlt ki onnan. De beteges
gyanakvása árulásról szóló minden hírt felkapott; ilyenek mindig
keringenek az ostromolt városokban, ez alkalommal azonban nagyon is
megokoltak voltak. A gyanús Capponi helyébe Francesco Carduccit tették
meg gonfalonierének, _condottieré_-nek azonban és a firenzei csapatok
főparancsnokának a nyugtalanító Malatesta Baglionit nevezték ki, aki a
várost utóbb átadta a pápának. Michelangelo megsejtette a bűntényt.
Aggodalmait közölte a Signoriával. „De ahelyett, hogy megköszönték volna
neki, Carducci gonfaloniere gorombáskodott vele és szemére hányta, hogy
gyáva és túlságosan gyanakvó.“[176] Malatesta értesült Michelangelo
feljelentéséről: az olyan ember mint ő, semmitől sem riadt vissza, csak
hogy eltávolítson egy veszedelmes ellenfelet és Firenzében – mint
főparancsnok – mindenható volt. Michelangelo elveszettnek hitte magát.

„Mégis elhatároztam“ – írja – „hogy félelem nélkül megvárom a háború
végét. Kedd reggel azonban, szeptember 21.-én, kijött valaki a San
Nicolo kapu elé, ahol én a bástyáknál tartózkodtam és fülembe súgta,
hogy ha meg akarom menteni életemet, ne maradjak tovább. Velem együtt
hazajött, itt ebédelt, lovakat hozott számomra és addig nem hagyott el,
míg csak Firenzéből el nem távolított.“[177]

Varchi még azzal egészíti ki ezt a tudósitást, hogy Michelangelo „12.000
aranyforintot három, alsószoknya formára tűzött ingbe varratott be és
Firenzéből nem nehézség nélkül menekült el, a Porta della Giustizián át,
amelyet a legkevésbbé őriztek, Rinaldo Corsinival és tanítványával,
Antonio Minivel.“

„Vajjon Isten vagy az ördög volt-e, – nem tudom“ – írja Michelangelo
nehány nap múlva.

Esztelen rettegésének szokott démona volt. Milyen rémületben élhetett,
ha – mint beszélik – útközben Castelnuovóban Capponinál, az előbbi
gonfalonierénél megállt és elbeszéléseivel annyira megrendítette az
aggastyánt, hogy ez néhány nappal utóbb belehalt.[178]

Szeptember 23.-án Michelangelo Ferrarában volt. Felindultságában
visszautasítja a herceg vendégszeretetét és folytatja útját. Szeptember
25.-én Velencébe érkezik. A Signoria értesülvén erről, két nemesembert
küld hozzá, hogy bocsássanak mindent rendelkezésére, amire szüksége
lehetett, de ő szégyenkezve és mogorván mindent visszaútasít és a
Giudeccához vonúl félre. Még most is attól félt, hogy nincs elég távol.
Franciaországba akart menekülni. Ugyanaz nap, midőn Velencébe érkezett,
aggodalmas és türelmetlen levelet intéz Battista della Pallához, I.
Ferenc ügynökéhez, aki műtárgyak vásárlása végett tartózkodott
Itáliában:

„Battista, kedves barátom, mint bizonyára tudja, – elhagytam Firenzét,
hogy Franciaországba menjek és Velencébe érve tájékozódtam az út felől.
Azt mondták nekem, hogy innen elindulva német földön kell keresztül
utazni és hogy ez veszélyes és nehéz. Szeretném azért megtudni, nem
volna-e hajlandó odautazni és kérem, értesítsen engem arról is, hol
várjam meg: együtt utazhatnánk… Kérem, válaszoljon leveleim vétele után,
mihelyt csak lehetséges, mert égek a vágytól, hogy elmehessek. Ha
azonban már nem volna hajlandó elutazni, legyen szíves erről is
értesíteni, hogy rászánjam magam egyedül elutazni, ahogy épen
lehet.“[179]

Franciaország velencei követe, Lazare de Baïff azonnal írt I. Ferencnek
és Montmorency connétable-nak. Sürgette őket, hogy használják fel az
alkalmat és nyerjék meg Michelangelót a francia udvar számára. A király
haladék nélkül évdijat és házat ajánlott fel Michelangelónak. A
levélváltás azonban mégis némi időbe került és midőn I. Ferenc ajánlata
megérkezett, Michelangelo már visszatért Firenzébe.

Láza lelohadt. Giudeccai magányában ráért, hogy szégyenkezzék félelme
fölött. Menekülése nagy feltűnést keltett Firenzében. Szeptember 30.-án
a Signoria kihirdette, hogy mindazokat, akik elmenekültek, mint
lázadókat száműzik, ha október 7-ike előtt vissza nem térnek. A kitűzött
határnapon az elmenekülteket lázadóknak nyilvánították és javaikat
elkobozták. Michelangelo neve azonban még nem szerepelt a lajstromon. A
Signoria végső haladékot engedett neki és Firenze ferrarai követe,
Galeotto Giugni értesítette a köztársaságot, hogy Michelangelo, aki
elkésve nyert tudomást a határozatról, kész visszatérni, ha
megkegyelmeznek neki. A Signoria kegyelmet igért Michelangelónak és
Bastiano di Francesco kőfaragóval menetlevelet küldött neki Velencébe.
Bastiano egyúttal átadta neki barátai tiz levelét is; mindannyian
sürgették, hogy térjen vissza.[180] Közülök a nemes Battista della Palla
hazaszeretettől áthatott felszólítást intézett hozzá:

„Minden barátja, egyhangúan, bármely nézeteltérés vagy habozás nélkül
kéri, hogy leveleik és a menetlevél átvétele után haladéktalanul térjen
haza és tartsa meg hazáját, barátait, becsületét és képességeit s
élvezze örömmel azokat az időket, amelyeket egykor vágyva remélt.“

Azt hitte, hogy Firenzére az aranykor következett el és nem kételkedett
a jó ügy diadalában. – Pedig, a Mediciek visszatérése után, épen a
szerencsétlen Palla lett a reakció első áldozatainak egyike.

Szavai elhatározásra bírták Michelangelót. Visszatért, – de lassan;
Battista della Palla, aki Luccáig elébe útazott, sokáig várt ott reá és
már-már kétségbeesett.[181] Végre november 20.-án, Michelangelo
megérkezett Firenzébe.[182] Ugyane hónap 23.-án a Signoria megszüntette
a száműzetéséről szóló itéletet, de három évre kizárták a Consiglio
maggiore-ból.[183]

Ezentúl Michelangelo mindvégig derekasan teljesítette kötelességét. Újra
elfoglalta helyét a San Miniatón, amelyet az ellenség egy hónap óta
bombázott, újból megerősítette a magaslatot, új hadi műveket talált fel
és – mint beszélik – megmentette a campanilét, amelyet kötelekre
függesztett gyapjúzsákokkal és derékaljakkal védett.[184] Az ostrom
idején kifejtett tevékenységének utolsó nyoma 1530 február 22.-ről szóló
tudósítás, amely szerint felmászott a székesegyház kupolájára, hogy
megfigyelje az ellenség mozdulatait vagy hogy megvizsgálja a kupola
állapotát.

Az előrelátott szerencsétlenség azonban bekövetkezett. 1530 augusztus
2.-án Malatesta Baglioni elárulja a várost. 12.-én Firenze megadja magát
és a császár átadja a várost a pápa biztosának, Baccio Valorinak.
Megkezdődtek a kivégzések. Az első napokban semmi sem tartóztatta fel a
győztesek bosszúját. A legelső áldozatok között voltak Michelangelo
legjobb barátai, Battista della Palla is. Azt mondják, hogy Michelangelo
a San Niccolò oltr’ Arno-templom tornyában bújt el. Volt is oka a
félelemre: az a hir terjedt el, hogy le akarta volt rombolni a Mediciek
palotáját. De VII. Kelemen nem vesztette el iránta való vonzalmát. Ha
hitelt adhatunk Sebastiano del Piombónak, az, amit az ostrom alatt
Michelangelóról hallott, nagyon elszomorította, de beérte azzal, hogy
vállat vont és így szólt: „Michelangelo rosszúl cselekszik; én sohasem
bántottam meg.“[185] Mihelyt a megtorlás első dühe lecsillapodott, VII.
Kelemen Firenzébe írt, meghagyta, hogy keressék meg Michelangelót és ha
hajlandó a Medici-síremlékek munkáit folytatni, bánjanak vele az őt
megillető kimélettel.[186]

Michelangelo elhagyta rejtekhelyét és újból megkezdte munkáját, –
azoknak dicsőségére, akik ellen küzdött. Még többet is tett a
boldogtalan: beleegyezett, hogy Baccio Valori, a pápa aljas
cselekedeteinek eszköze és barátjának, Battista Pallának gyilkosa
számára elkészíti a _Tegzéből nyilat kihúzó Apollo szobrát_.[187]
Csakhamar megtagadja a firenzei számüzötteket.[188] Szánalmas gyengeség
e nagy ember részéről, aki arra vetemedett, hogy gyávaságokkal
védelmezze művészi álmainak életét az anyagi erő gyilkos hatalma ellen,
amely kedve szerint megfojthatta! Nem ok nélkül szentelte életének egész
utolsó szakát annak, hogy Péter apostolnak emberfölötti emléket emeljen:
ő is, mint az apostol, nem egyszer sírva fakadhatott a kakas szavára!

Hazugságra kényszerítve, hízelegnie kellett Valorinak, dicsőítenie
Lorenzót, Urbino hercegét. Bánat és szégyen emésztette. Munkába
temetkezett, abba rejtette tagadó dühét.[189] Nem a Mediciek képmásait
faragta ki, hanem kétségbeesésének szobrait. Midőn arra figyelmeztették,
hogy Giuliano és Lorenzo de’ Medici szobrai vajmi kevéssé hasonlók, az
volt büszke válasza: „Ki látja ezt tíz évszázad múlva?“ Az egyikből a
Cselekvést alkotta, a másikból a Gondolatot, a lábazat szobrai pedig,
amelyek azokat magyarázzák – az _Éj_ és _Nap_, a _Hajnal_ és _Alkony_ –
az élet ernyesztő szenvedéséről és a lét megvetéséről beszélnek. Az
emberi fájdalom e halhatatlan jelképeit 1531-ben fejezte be.[190] A
legnagyobb irónia! Senki sem értette meg őket. Giovanni Strozzi, a
megdöbbentő _Éj_ láttára így elméskedett:

  Az Éj, akit aludni lát szemed,
  Angyalnak műve. Édesen pihen.
  Kőből van, ám mert alszik, eleven.
  Keltsd fel s megszólal, hogyha nem hiszed.

Michelangelo így válaszolt:

  Aludni jó, még jobb, hogy kő vagyok,
  Míg nem szünik a gyötrelem s a szégyen.
  Nem látni s hallani szerencse nékem;
  Ne keltsetek fel, halkan szóljatok![191]

Egy másik költeményében Michelangelo így panaszkodik:

  Sok ezer szívért, kik, ó Nő, szeretnek,
  Él itt e földön angyalalakod;
  Ugy látszik, most az ég elszunnyadott,
  Mivel mi annyié, azt egy nyeré meg.
  Síró fohászink kérnek,
  Hadd láthassuk meg ismét szép szemed,
  Kik fájdalomban nyertünk itt hazát.

A rabságba ejtett Firenze így válaszol panaszaira:[192]

  Őrizzétek meg tisztán szent reménytek,
  Mert az, ki elragadott tőletek,
  Elveszti félve vétkének díját;
  Szerelmeseknek kisebb üdvöt ád,
  Ha bőség közt a vágyak már enyésznek,
  Mint a nyomor, szülője új reménynek.[193]

Gondoljuk meg, mi volt Róma kifosztása és Firenze bukása az akkori
lelkekre nézve: az értelem szörnyű csődje, összeomlás. Sokan soha többé
nem tértek magukhoz.

Sebastiano del Piombo gondtalan skepticizmusba merül:

„Annyira jutottam, hogy az egész világ összedűlhetne anélkül, hogy
törődném vele; mindenen csak nevetek… Mintha már nem is volnék az a
Bastiano, aki Róma bevétele előtt voltam, nem tudok magamhoz
térni.“[194]

Michelangelo öngyilkosságra gondol:

  Magát megölni hogyha szabad annak,
  Ki mennybetérést ettől vár s remél,
  Bizonynyal annak is, ki hittel él
  És tagjai bús szolgaságban vannak.[195]

Szelleme kínok közt gyötrődött. 1531 júniusában megbetegszik. VII.
Kelemen hiába igyekszik lecsillapítani. Titkárával és Sebastiano del
Piombóval azt izente neki, hogy ne erőltesse túl magát, tartson
mértéket, dolgozzék belátása szerint, olykor sétáljon is és ne törje
magát annyit.[196] Ez év őszén életét féltették. Egyik barátja ezt írta
Valorinak: „Michelangelo elgyengült és lesoványodott; a minap bizalmasan
beszéltünk erről Bugiardinival és Antonio Minivel, akik állandóan
mellette vannak: végül megegyeztünk abban, hogy nem sokáig él, ha nem
segítenek rajta. Igen sokat dolgozik, keveset és rosszúl eszik, még
kevesebbet alszik. Egy hónap óta fejfájás és szédülés gyötri…“[197] – A
pápa igazán nyugtalankodott; 1531 november 21.-én kelt brévéje
kiközösítés terhe alatt megtiltotta Michelangelónak, hogy más munkával
foglalkozzék, mint II. Julius és a Mediciek síremlékeivel.[198] Kimélnie
kell egészségét, „hogy továbbra is dicsőségére válhassék Rómának,
családjának és saját magának.“

Védelmezte Valori és a gazdag koldusok alkalmatlankodásai ellen, akik –
szokás szerint – műveket kunyoráltak tőle és új megrendelésekkel
zaklatták. „Ha képet kívánnak tőled“ – ezt íratta neki – „kösd az
ecsetet lábadra, húzz négy vonást és mondd, hogy a kép kész.“[199] A
pápa járt közbe Michelangelo és II. Julius örökösei között is, mikor
ezek fenyegetőzni kezdtek.[200] 1532-ben a negyedik szerződés jött létre
az urbinói herceg képviselői és Michelangelo között a síremlékre nézve:
Michelangelo megigérte, hogy elkészíti az emléknek újabb, erősen
egyszerűsített mintáját,[201] hogy három év alatt befejezi és az összes
költségeken kívül 2000 aranyat fizet, mindannak fejében, amit II. Julius
pápától és örököseitől már kapott. „Elég, ha a munkán csak szaga
megérzik kegyelmednek“ – _(un poco del vostro odore)_, irja Sebastiano
del Piombo Michelangelónak.[202] Szomorú feltételek, – hiszen nagy
tervének csődje volt, amit Michelangelo aláírt és ezért még fizetnie is
kellett! De valóban, évről-évre, életének csődje volt ez, az Élet
csődje, melyet Michelangelo kétségbeesett műveinek mindegyikével
elismert.

II. Julius síremlékének terve után a Mediciek síremlékeié is
összeomlott. VII. Kelemen 1534 szeptember 25.-én meghalt. Michelangelo
akkor – szerencséjére – távol volt Firenzétől. Régóta nyugtalanságban
élt ott, mert Alessandro de’ Medici herceg gyülölte.[203] Ha nem
tekintette volna a pápát, meg is ölette volna. Ellenséges indulata még
erősbödött, mióta Michelangelo nem volt hajlandó arra vállalkozni, hogy
Firenze leigázásához a város fölött uralkodó erőd emelésével
hozzájáruljon: – bátorság jele, mely a félénk ember hazaszeretetének
nagyságáról tesz tanúságot. – Azóta Michelangelo a herceg részéről
mindenre el volt készülve és VII. Kelemen halálakor megmenekülését csak
annak a véletlennek köszönhette, hogy Firenzétől távol volt.[204] Nem
tért többé vissza, – sohasem látta viszont a várost. – A Mediciek
kápolnája abbamaradt, sohasem fejeződött be. Amit ezen a néven ismerünk,
csak halavány mása annak, amiről Michelangelo álmodott. Alig hogy a
falak díszítésének váza maradt meg belőle. Michelangelo nem készítette
el a szobroknak felét sem,[205] sem a festményeket, amelyeket
tervezett[206] és midőn tanítványai utóbb eredeti szándékát megtudni és
kiegészíteni igyekeztek, még azt sem volt képes nekik megmondani, hogy
mi volt az:[207] annyira lemondott minden vállalkozásáról, amelyekről
teljesen megfeledkezett.

* * *

1534 szeptember 23.-án Michelangelo visszatért Rómába és haláláig ott
maradt[208]. Huszonegy évvel azelőtt hagyta el. E huszonegy év alatt
három szobrot faragott II. Julius befejezetlen síremléke, hét
befejezetlen szobrot a Mediciek befejezetlen emléke számára. Nem fejezte
be a Laurenziana-könyvtár előcsarnokát, a Santa Maria sopra Minerva
templom _Krisztus_ szobrát és a Baccio Valorinak szánt _Apollót_.
Elvesztette egészségét, energiáját, művészetében és hazájában való
hitét. Elvesztette azt az öccsét, akit legjobban szeretett.[209]
Elvesztette atyját, akit bálványozott.[210] Mindkettőjük emlékét
fájdalomtól áthatott csodálatos költeményben örökítette meg, amely –
mint minden, amit csinált, – befejezetlen maradt és a halál izzó vágyát
fejezi ki:

  Nyomor honából felmenél az égbe,
  Sajnálj, mert holtan élek itt, atyám,
  Hol általad születtem én a létre.

  Halállal haltál s szentek oldalán
  Nem aggaszt többé élet változása, –
  Szint’ írigyellek, míg ezt leírám.

  Küszöböd vaksors s az idő futása
  Nem lépi át, holott e földön itt
  Kétes gyönyör, biztos bú jár nyomába.

  Tüzedre felhő árnyat nem borít,
  Órák sora mitsem jelent tenéked,
  Eset s szükség többé nem kényszerít.

  Le nem lohad az éj sötétjén fényed
  S nem nő, akárhogy is ragyog a nap,
  Mikor sugára itt tüzelve éget.

  Halálodból halált tanul fiad,
  Ó jó atyám és látlak gondolatban
  Ott, ahová ritkán lelünk utat.

  Mondják, hogy szörnyü a halál, azonban
  Nem az, ha végnapunk újjá virad
  Urunk előtt, örökös irgalomban.

  Hál’ Isten, ott vagy, sejti ezt fiad
  S reméli, ott talál, ha szíve végre
  Kihült és lelke a rögtől szabad.

  S ha mindjobban szeretve, fönn az égbe
  Atya s fiú, erényük egyre nő,
  – – – – – – – – – – – –[211]

Misem tartja tehát már vissza e földön: semmiféle művészet,
nagyravágyás, gyengédség, remény. Hatvan éves, élete befejezettnek
látszik. Egyedül van, nem hisz már műveiben. Sóvárog a halál után,
szenvedélyesen vágyódik, hogy végre megszabaduljon az „élet
változásától“, az „órák kényszerétől“, az „eset és szükség“
zsarnokságától.

  Ó jaj nekem, a száguldó napok
  És a tükör, amely nem csal soha.
  Belé ha nézünk, – ím elárulának!
  Igy járnak mind, kik túlsokára várnak.
  Miként magam, ki már öreg vagyok.
  Időm lejárt és napjaim oda!
  Bűnbánón mégse készülök tova,
  Itt a halál, magamba mégse szállok,
  Magammal harcban állok.
  Hiába sóhajtok már s könnyezek,
  Mind hasztalan: az élet elveszett.

  Ó jaj nekem, mindegyre végigmérem
  Múlt napjaim sorát és nem lelek
  Csak egyet is, mi lett volna enyém!
  Sok csalfa vágy és sok botor remény
  Lenyűgözött és minden szenvedélyben
  Vivódtam, mit éreznek emberek,
  Szeretve, égve, ontva könnyeket.
  S a biztos útról hogy letértem,
  Vergődöm a veszélyben.
  Kevés időmnek immár végit járom,
  Fáradt vagyok, de több ha lenne, állom.

  Vánszorgok, jaj, hová? alig tudom
  S hogy lássam, félek, megmutatja ám
  Éltem tünése, csukva bár szemem.
  S elkopva, nyűve, csak most ismerem,
  Hová jutottam a sötét uton.
  S a célnál a halál les énreám.
  Mi szörnyű látomány!
  – Való ne lenne bár, Egek! –
  Örökre elveszek:
  Szabad valék, a jót követhetém
  S hajlottam rosszra, – van-e hát remény?[212]




MÁSODIK RÉSZ  A lemondás


I.  SZERELEM

_I’me la morte, in te la vita mia_[213]

E feldúlt szívben akkor, miután mindenről le kellett mondania, ami
éltette, új élet támadt, új tavasz virágzott ki és a szerelem világosabb
lánggal égett benne. Ez a szerelem azonban majdnem teljesen ment volt az
önzéstől és érzékiségtől. Cavalieri szépségének misztikus imádása volt.
Vittoria Colonna iránt való vallásos barátság volt, – két lélek
szenvedélyes egyesülése Istenben. Ehhez járult atyai gyengédsége
elárvult unokaöccsei iránt és a könyörület, szent jótékonyság, amelyben
a szegényeket és gyengéket részesítette. Michelangelónak Tommaso de’
Cavalieri iránt való szerelme zavarba hozhatja az átlagos szellemeket, –
a tisztességeseket vagy tisztességteleneket. Még a renaissance végén és
Itáliában is ferde megvilágításra adott alkalmat. Aretino gyalázatos
célzásokat tett reá.[214] De az Aretinók sértései – ilyenek mindig
vannak – nem érinthetnek egy Michelangelót… „Új Michelangelót csinálnak
szívükben abból az anyagból, ami szívükben van.“[215]

Sohasem volt tisztább lélek a Michelangelóénál. Senkisem fogta fel a
szerelmet vallásosabb mélységgel, mint ő.

„Több ízben hallottam“ – írja Condivi – „Michelangelót a szerelemről
beszélgetni és okoskodni. Akik jelen voltak, azoktól azt hallottam, hogy
hasonlókat beszél a szerelemről, mint ami Platónál megírva vagyon. Én a
magam részéről nem tudom, miket írt róla Plato, azt azonban jól tudom,
hogy miután hosszú időn át igen bizalmas érintkezésben voltam vele,
sohasem hallottam szájából, csak a legtisztességesebb szavakat, amelyek
alkalmasak voltak arra, hogy az ifjuságban kioltsanak minden rendetlen
és féktelen vágyat, amely ébredhetne.“

Ez a platói idealizmus azonban korántsem volt irodalmi és hideg jellegű:
a gondolatnak oly szélsőséges hajlamával egyesült, mely Michelangelót
minden szépnek rabjává tette, amit látott. Maga is tudta ezt és egy
alkalommal, midőn barátjának, Giannottinak meghívását visszautasította,
így szólt: „Ha olyan embert látok, akinek valami különös tehetsége vagy
szellemi adománya van és aki valamit jobban képes csinálni vagy mondani,
mint bárki a világon, teljesen hatalmába ejt és oly tökéletesen
átengedem magam neki, hogy nem vagyok már a magam ura… Ti mindannyian
oly tehetségesek vagytok, hogy ha elfogadnám meghívástokat, elveszteném
szabadságomat és mindegyikötök elrabolna belőlem egy-egy darabot. Még a
táncos és lantos is, ha kiválnak művészetükben, azt csinálnák velem,
amit akarnak. A helyett, hogy pihenést, üdülést, vidámságot találnék
társaságtokban, az inkább szétszaggatná és a szelekbe szórná lelkemet,
úgyannyira, hogy azután napokig azt sem tudnám, micsoda világban
élek.“[216]

Ha már a gondolatok, szavak vagy hangok szépsége annyira meghóditotta,
mennyivel inkább rabbá ejthette a testi szépség!

  Szép arc: erő, mely egyre sarkal engem!
  Egyéb gyönyört világ nem tartogat…[217]

A csodálatraméltó formák e nagy alkotójának szemében, aki egyszersmind
nagy hívő is, a szép test isteni volt, – a szép test maga Isten volt,
aki a test leple alatt jelent meg. Csak remegve közelítette meg, mint
Mózes az égő csipkebokrot. Imádásának tárgya számára valóban _bálvány_
volt, ahogy mondotta. Lábaihoz borúlt és a nagy ember ez önkéntes
megalázkodása, mely magára a nemes Cavalierire nézve is kínos volt,
annál különösebb, mert a bálvány szép arca mögött gyakran köznapi és
hitvány lélek rejlett. Igy volt ez Febo di Poggiónál. De Michelangelo
ezt nem vette észre… Valóban nem vette-e észre? Nem akarta észrevenni;
szívében fejezte be a kinagyolt szobrot.

Ezek közül az ideális szeretők, az élő álmok közül Gherardo Perini volt
az első, 1522 körül.[218] Michelangelo utóbb Febo di Poggiót 1533-ban és
Cecchino de’ Braccit 1544-ben szerette meg.[219] Cavalieri iránt való
barátsága tehát nem volt kizárólagos és egyedüli, de tartós volt és az
elragadtatás oly fokára emelkedett, amelyet bizonyos mértékig barátjának
nemcsak szépsége, hanem erkölcsi nemessége is igazolt.

„Valamennyinél“ – mondja Vasari – „jobban szerette Tommaso de’
Cavalierit, fiatal és a művészetért lelkesedő római nemest. Kartont
készített képmásával, természetes nagyságban, – az egyetlen képmást,
amelyet valaha rajzolt. Irtózott ugyanis attól, hogy élő személyt
másoljon, hacsak nem volt hasonlíthatatlan szépségű.“

Vasari még ezt jegyzi meg: „Midőn Rómában Tommaso Cavalieri urat
megláttam, nemcsak hasonlíthatatlan szépségű volt, hanem oly kellemes
modorú, oly választékos szellemű és nemes magaviseletű is, hogy
megérdemelte a szeretetet, annál inkább, minél jobban megismerték.“[220]

Michelangelo Rómában találkozott vele, 1532 őszén. Az első levél,
amelylyel Cavalieri Michelangelo lángoló vallomásaira felelt,
méltósággal teljes: „Megkaptam levelét, amely annál kedvesebb volt
nekem, mert váratlan volt; azt mondom: váratlan, mert nem tartom magam
méltónak arra, hogy olyan ember mint kegyelmed írjon nekem. Ami azt
illeti, amit dícséretemre kegyelmednek mondtak és ami munkáimat illeti,
amelyek miatt – mint állítja – nem csekély rokonérzés támadt
kegyelmedben irántam, erre azt válaszolom, hogy nem oly természetűek,
amelyek alkalmat adhattak volna, hogy az olyan lángelme, mint kegyelmed,
amilyen nincs több – nem mondom, hogy hasonló, hanem második e földön –
egy fiatal embernek írjon, aki épen hogy kezdő és még teljesen tudatlan.
Mégsem hihetem, hogy hazudnék. Azt hiszem, sőt bizonyos vagyok benne,
hogy irántam való vonzalmának csak az a szeretet az oka, amelyet az
olyan embernek mint kegyelmed, aki a művészet megtestesülése,
szükségképen éreznie kell azok iránt, akik a művészetnek szentelték
magukat és szeretik azt. Én azok közé tartozom és ami a művészet
szeretetét illeti, senki mögött sem maradok el. Igérem, hogy teljesen
viszonzom vonzalmát: sohasem szerettem senkit sem úgy mint kegyelmedet,
sohasem óhajtottam senkinek barátságát sem annyira, mint kegyelmedét…
Kérem, rendelkezzék alkalmilag velem és örökre kegyeibe ajánlom magam.

Igaz híve, Thomao Cavaliere.“[221]

Úgy látszik, hogy Cavalieri mindvégig megőrizte a tiszteletteljes és
tartózkodó vonzalom e hangját. Hű maradt Michelangelóhoz ennek utolsó
órájáig; akkor is mellette volt. Megőrizte bizalmát; azt tartották, hogy
ő az egyedüli, akinek befolyása van Michelangelóra és ritka érdeme volt,
hogy azt mindig barátja javának és nagyságának érdekében használta fel.
Ő vette reá Michelangelót, hogy fejezze be a Szent Péter-templom
kupolájának famintáját. Ő volt az, aki számunkra fenntartotta azokat a
terveket, amelyeket Michelangelo a Capitolium kiépítésére készített és ő
munkálkodott azok megvalósításán. Végre ő volt az, aki Michelangelo
halála után az ő rendelkezései megtartására felügyelt.

De Michelangelo barátsága szinte szerelmi téboly volt. Őrjöngő leveleket
intézett hozzá. Porba hajtott fejjel járult eléje.[222] „Hatalmas
géniusznak, … csodának,… századunk világosságának“ nevezi; könyörög
neki, „hogy ne vesse meg azért, hogy nem hasonlíthatja magát őhozzá,
akihez senki sem hasonló.“ Felajánlja neki egész jelenét, egész jövőjét
és így folytatja: „Rendkívül sajnálom, hogy nem kaphatom vissza
múltamat, amelylyel sokkal hosszabb időre szolgálhatnám, mint jövőmmel
csupán, amely kevés lesz, mert már nagyon öreg vagyok…[223] Nem hiszem,
hogy bármely dolog megakadályozhassa barátságunkat, noha túlságos
önbizalommal beszélek, hiszen mélyen alatta állok…[224] Jól tudom, hogy
csak akkor felejthetem el nevét, midőn az eledelt, amelyből élek, sőt
hamarább elfelejthetem az eledelt, amelyből élek és amely csak a testet
táplálja szerencsétlenűl, mint Uraságod nevét, amely a testet és lelket
táplálja és ezt is, amazt is oly édességgel tölti el, hogy míg Uraságod
emlékezetemben van, sem unalmat, sem halálfélelmet nem érzek…[225]
Lelkem annak kezében van, akinek adtam…[226] Ha nem gondolnék reá, azt
hiszem, rögtön holtan esném össze.“[227]

Remek ajándékokat adott Cavalierinek: „csodálatos rajzokat, fekete és
vörös krétával rajzolt nagyszerű fejeket, amelyeket arra a célra
készített, hogy rajzolni tanítsa. Azután megrajzolta neki Ganymedest,
amint Zeus sasja az égbe viszi és Tityost, a keselyűvel, amely szívével
táplálkozik. Phaëton bukását a Po folyóba, a Nap szekerével és gyermekek
bacchanáliáját, – mindmegannyi ritka szépségű és elképzelhetetlen
tökéletességű művet.“[228]

Szonetteket is küldött neki, olykor csodálatraméltókat, gyakran
homályosakat. Közülök egyeseket csakhamar felolvastak az irodalmi
körökben és egész Itáliában ismerték őket.[229] A következő szonettről
azt mondták, hogy „Itália legszebb lírai költeménye a XVI.
században:“[230]

  Mily édes fénybe nézek szép szemeddel –
  Én vak szememmel azt nem láthatom
  S oly terhet könnyen hordok lábadon,
  Mit gyenge lábam sohse birna már el.

  Te szárnyaid ragadnak a magasba,
  Az ég felé emel fel szellemed,
  Sápadt, piros vagyok, mint rendeled,
  Napon didergek, izzadok a fagyba.

  Akarom azt, ami akaratod,
  Szivedből sarjad minden gondolat
  És minden szómat a te ajkad nyujtja.

  Akár a hold, magam olyan vagyok:
  Az égen az is vaksetét marad,
  Hacsak a nap sugára fel nem gyujtja.[231]

Még híresebb egy másik szonett, a legszebb dalok egyike, amelyeket
valaha a tökéletes barátság dicsőítésére írtak:

  Ha szűz szerelem, ha egy égi érzet,
  Ha jószerencse kettőt egybeköt,
  Ha ép így együtt tűrnek baj között,
  S egy akaratban, egy szellemben élnek:

  És ha két testben egy az örök lélek,
  Egyenlő szárnynyal szállva ég felé,
  S két kebel pajzsát egyben átveré
  Aranysugára szerelem ívének:

  S egymást szeretik, s egyik sem magát,
  S oly egy bennük az ízlés és a vágy,
  Hogy éltök célja egy és ugyanaz:

  Ha ily hithez, ily szerelemhez mérve
  Ezer s ezer más századrészt sem érne:
  És egy kis harag megbonthatja azt?[232]

Ez az önfeledtség, egész lényének ez az izzó odaadása, a szeretett
lénybe való beolvadás nem volt mindig ily derült. A szomorúság
kerekedett fölül és a lélek, a szerelem hatalmában, nyögve vergődött.

  Sírok és sírva égek, – a szivem
  Ebből táplálkozik – – – –[233]

  Vidám éltem rablója te valál,

mondja másutt Cavalierinek.[234]

E túlszenvedélyes költeményekkel szemben Cavalieri, „a szeretett drága
úr,[235] hideg és nyugodt vonzalmat mutatott.[236] E barátság túlhajtása
titokban bántotta is. Michelangelo mentegetődzött:

  Ha legjobb részed az, mit szeretek,
  Ó drága jó uram, ne vedd zokon,
  Hisz egyik szellem másikat szeret.

  És meg nem értik azt az emberek,
  Hogy mit csudálok bájos arcodon, –
  Megtudni azt élőknek nem lehet.[237]

A szépségnek ez a szenvedélyes szeretete valóban tisztességes volt,[238]
de ez az izzó és zavaros, mindennek ellenére szűzies szerelem[239]
sphynxe mégis csak nyugtalanító és zaklató volt.

Ezeket a beteges barátságokat, – kétségbeesett erőlködését, hogy
életének ürességét megtagadja és megteremtse azt a szerelmet, amelyre
szomjúhozott, szerencsére oly asszony derült vonzalma követte, aki meg
tudta érteni ezt a magányos, az életben elmerült öreg gyermeket, képes
volt lelkének visszaadni egy kis békét, bizalmat, józanságot, az élet és
halál búskomor vállalásával együtt.

* * *

Michelangelónak Cavalieri iránt való barátsága 1533-ban és 1534-ben érte
el tetőpontját.[240] 1535-ben kezdte Vittoria Colonnát megismerni.

Vittoria 1492-ben született. Atyja Fabrizio Colonna, Paliano ura,
Tagliacozzo hercege volt, anyja, Agnese da Montefeltro, a nagy
Federigónak, Urbino hercegének leánya. Nemzetsége a legnemesebbek egyike
volt Itáliában, azoknak egyike, amelyekben leginkább megtestesült a
renaissance világló szelleme. Tizenhét éves korában férjhez ment
marchese di Pescarához, Ferrante Francesco d’Avaloshoz, a nagy
hadvezérhez, a páviai győzőhöz. – Szerette; férje nem szerette őt. Nem
volt szép.[241] Emlékérmei, amelyeket ismerünk, férfias, akaratos, kissé
kemény arcot mutatnak be, magas homlokkal, hosszú, egyenes orral, rövid
és mogorva felső ajkkal, kissé előreálló alsó ajkkal, összeszorított
szájjal, határozott állal.[242] Filonico Alicarnasseo, aki ismerte és
életrajzát megírta, kifejezéseinek óvatossága mellett is elárulja, hogy
csúnya volt: „Midőn marchese di Pescarához férjhez ment, igyekezett
szellemi adományait kifejleszteni, mert – minthogy szépsége nem volt
nagy – a tudományokban képezte ki magát, hogy biztosítsa magának azt a
halhatatlan szépséget, amely nem múlik el úgy, mint a másik.“ – A
szellemi élet volt szenvedélye. Egy szonettjében maga mondja, hogy „a
durva érzékek, amelyek képtelenek arra, hogy megalkossák a harmóniát,
amely a nemes lelkek tiszta szerelmét hozza létre, sohasem ébresztettek
benne sem gyönyört, sem szenvedést… Tiszta láng emelte szívem oly
magasra, hogy alacsony gondolatok sértik.“ – Épen nem volt olyan, hogy a
ragyogó és érzéki Pescara szerelmét megnyerhette volna, de a szerelem
oktalansága akarta, hogy szeresse férjét és szenvedett e miatt.

Valóban kegyetlenül szenvedett férje hűtlenségei miatt, aki saját
házában, egész Nápoly tudtával és szeme láttára csalta meg. Mégis, midőn
1525-ben meghalt, Vittoria nem volt képes vígasztalódni. A vallásban és
költészetben keresett menedéket. Zárdai életet élt Rómában, majd
Nápolyban.[243] Eleinte nem mondott le a világi gondolatokról és csak
azért kereste a magányt, hogy szerelme emlékének élhessen, amelyet
költeményeiben megénekelt. Itália minden nagy írójával érintkezett,
Sadoletóval, Bembóval, Castiglionével, aki reábízta _Cortegianó_-jának
kéziratát, Ariostóval, aki _Orlandó_-jában ünnepelte, Paolo Giovióval,
Bernardo Tassóval, Lodovico Dolcéval. 1530 óta szonettjei egész
Itáliában elterjedtek és korának női között páratlan dicsőséget
szereztek neki. Ischia szigetére visszavonulva fáradhatatlanul énekelte
meg átszellemült szerelmét, a szép sziget magányában, amelyet a tenger
harmóniája vett körül.

1534-től kezdve azonban teljesen a vallás kerítette hatalmába. A
katholikus reform szelleme, a vallásos szabad szellem, amely akkor az
egyház megújítására törekedett, de kerülte az egyházszakadást, úrrá vált
fölötte. Nem tudjuk, ismerte-e Nápolyban Juan de Valdest,[244] a sienai
Bernardino Ochino szónoklatai azonban megrendítették,[245] barátnője
lett Pietro Carnesecchinek,[246] Gibertinek, Sadoletónak, a nemes
Reginald Polenak és a legnagyobbnak ama reformátor főpapok közül, akik
1536-ban a _Collegium de emendanda Ecclesia_-t alkották, Gaspare
Contarini biborosnak,[247] aki a regensburgi birodalmi gyűlésen hiába
iparkodott a protestánsokkal való egyesülést létrehozni és aki ezeket az
erős szavakat merte leírni:[248] „Krisztus törvénye a szabadság
törvénye… Nem nevezhető kormányzásnak az, amelynek irányítója egy ember
akarata, aki természeténél fogva hajlik a rosszra és számtalan
szenvedély játéka. Nem! Minden fenhatóság az értelem fenhatósága.
Tárgya, hogy mindazokat, akik alája vannak vetve, igaz utakon, igaz cél
felé vezesse. A pápa tekintélye nem más, mint az értelem tekintélye. A
pápának tudnia kell, hogy szabad emberek fölött érvényesíti tekintélyét.
Ne parancsoljon, tiltson vagy oldjon fel kénye-kedve szerint, hanem
csakis az értelem, az isteni parancsolatok és a szeretet szabályai
szerint: – oly szabály, amely mindent Istenhez és a közjóhoz vezet.“

Vittoria a legrajongóbbak közé tartozott az idealisták e kis
csoportjában, amelyben Itália legtisztább lelkiismeretei egyesültek.
Levelezett Ferrarai Renatával és Navarrai Margittal; Pier Paolo
Vergerio, aki utóbb protestánssá lett, az igazság egyik „fényességének“
nevezte. Midőn azonban megkezdődött az ellenreformáció mozgalma, melyet
a könyörtelen Caraffa[249] igazgatott, halálos kételybe esett. Ő is,
mint Michelangelo, szenvedélyes, de gyenge lélek volt: hitre volt
szüksége, képtelen volt az egyház tekintélyének ellenállni. „Bőjtökkel,
szőrruhával kinozta testét, úgy hogy már csupa csont és bőr volt.[250]“
Barátja Pole biboros[251] visszaadta nyugalmát, arra kötelezvén őt, hogy
vesse alá magát, alázza meg szellemének büszkeségét és feledje el magát
Istenben. Az áldozat mámorával teljesitette… Ha csak magát áldozta volna
fel, de magával együtt feláldozta barátait is, megtagadta Ochinót,
akinek iratait a római inkviziciónak szolgáltatta ki. Mint
Michelangelót, ezt a nagy lelket is a félelem törte meg.
Lelkifurdalásait kétségbeesett miszticizmusba temette: „Látta a
tudatlanság örvényét, amelyben voltam és a tévedések útvesztőjét,
amelyben jártam. Testem örökösen mozgásban volt, hogy nyugalmat
találjon, lelkem folytonos izgalomban, hogy békét találjon. Isten
akaratából megmondatott nekem: _Fiat lux!_ és megmutatták nekem, hogy én
semmi sem vagyok és hogy minden Krisztusban van.“[252]

Mint szabadítót hítta a halált. – 1547 február 25.-én halt meg.

* * *

Vittoria Colonna életének abban a korszakában ismerkedett meg
Michelangelóval, midőn a legerősebben át volt hatva Valdes és Ochino
szabad miszticizmusától. Ennek a szomorú és elgyötört asszonynak, akinek
mindig szüksége volt biztos vezetőre, hogy reátámaszkodhassék, nem
kevésbbé volt szüksége valakire, aki még gyengébb és szerencsétlenebb
volt, mint ő, hogy reá áraszsza mindazt az anyai szeretet, amely lelkét
eltöltötte. Belső harcát elrejteni igyekezett Michelangelo előtt.
Látszólag derűlten, tartózkodón, kissé hidegen nyújtotta neki azt a
békét, amelyet ő maga másoktól várt. Barátságuk, mely 1535 körül
kezdődött, 1538 őszétől kezdve vált meghittebbé és teljesen Istenben
gyökerezett. Vittoria negyvenhat éves volt, Michelangelo hatvanhárom.
Vittoria Rómában a San Silvestro in Capite-kolostorban lakott, a Monte
Pincio alatt, Michelangelo a Monte Cavallo közelében. Vasárnaponkint a
Monte Cavallón levő San Silvestro-templomban jöttek össze. Fra Ambrogio
Caterino Politi Szent Pál leveleit olvasta fel nekik, amelyeket azután
megbeszéltek. E beszélgetések emlékét Francisco d’ Ollanda portugal
festő őrizte meg számunkra. A _Négy beszélgetés a festészetről_ e komoly
és gyengéd barátság eleven képe.[253]

Az első alkalommal, midőn Francisco d’ Ollanda a San Silvestro-templomba
ellátogatott, a marchesa di Pescarát találta ott, amint néhány
barátjával a vallásos felolvasást hallgatta. Michelangelo nem volt ott.
Midőn a Levél olvasása véget ért, a szeretetreméltó hölgy mosolyogva
szólt az idegenhez:

– „Francisco d’ Ollanda bizonyára szívesebben hallgatná meg Michelangelo
beszédét a festészetről, mint Frate Ambrogio szentbeszédét.“

Erre Francisco, együgyű sértődöttséggel így válaszolt:

– „Hogyan, asszonyom, talán azt hiszi kegyelmességed, hogy én semmi
iránt sem érdeklődöm és egyébhez sem értek a festészeten kívül?“

– „Ne haragudjék, Francisco úr“ – szólt közbe Lattanzio Tolomei – „a
marchesa tudja, hogy az a férfi, aki a festészethez ért, ért mindenhez.
Ennyire becsüljük mi a festészetet Itáliában. Talán csak azért mondta
azt, hogy még más élvezetet adjon ahhoz, amelyben már része volt, vagyis
Michelangelót.“

Francisco mentegetőzik, a marchesa pedig így szólt egyik szolgájához:

– „Eredj Michelangelo házába és mondd meg neki, hogy én és Lattanzio úr
itt vagyunk a templomban, istentisztelet után, a hűvös és kellemes
kápolnában. Ha idejéből hajlandó volna feláldozni valamit, mi csak
nyernénk vele. De ne mondd meg neki, hogy Francisco d’Ollanda, a spanyol
is itt van“ – toldotta hozzá, ismerve Michelangelo emberkerülő
természetét.

Míg a szolga visszaérkezésére vártak, arról beszélgettek, hogy milyen
módon fogják Michelangelót reávenni arra, hogy a festészetről beszéljen,
anélkül, hogy az szándékukat észrevenné, mert különben azonnal
félbeszakítaná a beszélgetést.

„Miután rövid ideig szó nélkül voltunk, ajtókopogtatást hallottunk és
mindnyájan féltünk már, hogy Michelangelo nem jön, oly hamar jött meg a
válasz. De jó szerencsém azt akarta, hogy Michelangelo, aki a Monte
Cavallo alján lakott és épen San Silvestro irányában sétált a thermák
felé, az Esquilinus útján, Urbinójával filozofálva, küldöncünkkel
találkozott és így nem menekülhetett. Ő volt az tehát, aki az ajtón
kopogtatott. Fogadtatására felemelkedett a marchesa és jó darabig állva
maradt, mielőtt maga és Lattanzio úr közé leültette volna őt.“

Francisco d’Ollanda Michelangelo közelébe ült le, de ez nem vetett ügyet
reá. Ez bántotta Franciscót, aki végül sértődötten megszólalt:

– „A legjobb szer, hogy valakit észre ne vegyünk, az, ha közvetlenül
szemünk előtt van.“

Michelangelo meglepődve nézett reá és azonnal igen udvariasan
mentegetődzött:

– „Bocsásson meg, Francisco úr, hogy nem láttam meg kegyelmedet, mert a
marchesára figyeltem.“

„A marchesa pedig rövid hallgatás után leírhatatlan ügyességgel kezdett
mindenféle dologról helyesen és szellemesen beszélni, előkelő
kifejezésekkel, de nem érintette a festészetet. Olyanhoz hasonlíthatnám,
aki egy, csak furfanggal és fáradsággal meghódítható várost ostromol, a
festő pedig óvatosságával és éberségével hasonlóképen úgy tűnt fel
előttünk, mint az ostromlott, aki itt előörsöket állít fel, ott hidakat
veret, aknákat készít és valamennyi falat és tornyot megszállja, végre
azonban a marchesa győzedelmeskedett, nem lévén senki, aki neki
ellenállhatott volna.“

A marchesa így szólt:

– „Ismeretes, hogy aki Michelangelót az ő saját fegyverével, az
eszélyességgel támadja meg, végre is csak vesztes marad. Szükséges,
Lattanzio úr, ha el akarjuk hallgattatni vagy szóval legyőzni, hogy vagy
a brévékről, vagy a festészetről intézzünk hozzá kérdéseket.“

Ez az elmés fordulat a művészetre vezette a beszélgetést. Vittoria egy
apácakolostorról tesz említést Michelangelo előtt, amelyet építtetni
szándékszik és Michelangelo azonnal felajánlja, hogy megnézi a hely
színét, az épület fő vonásainak megállapítása céljából.

– „Nem mertem volna ily nagy dologra kérni kegyelmedet“ – válaszolt a
marchesa – „bár tudom, hogy mindenben követi az Úr tanítását: Deposuit
potentes, exaltavit humiles… Épen azért Rómában mindazok, akik ismerik
kegyelmedet, még többre becsülik személyét, mint műveit, akik pedig nem
ismerik, kegyelmednek csak legkisebb részét méltányolják, vagyis kezének
műveit. És bizonyára nem kevésbbé kell dícsérnem azért, hogy vissza tud
vonulni, tartózkodván haszontalan társalgásainktól és azért, hogy nem
festi le mindazokat a fejedelmeket, akik felkérik reá, hanem egy művét
festi egész életén át.“

Michelangelo szerényen elhárítja ezeket a bókokat és ellenszenvét fejezi
ki a fecsegők és naplopók iránt – még ha nagyurak és pápák is, – akik
megengedhetőnek vélik, hogy társaságukat a művészekre reákényszerítsék,
holott életük amúgy is rövid arra, hogy feladatukat teljesítsék.

Ezután a társalgás a művészet legmagasabb kérdéseire tér át. A marchesa
vallásos komolysággal nézi a művészetet. Előtte, mint Michelangelo előtt
is, a művészi alkotás a hit folyománya.

– „A jó festmény“ – mondá Michelangelo – „nem egyéb, mint Isten
tökéletességének visszfénye és az ő festésének hasonlatossága, olyan
zene és dallam, amelyet csak a nagy szellemek értenek meg… Az sem elég,
ha a festő csak nagy és ügyes mester, hanem életének tisztának és
szentnek kell lennie, amennyire lehetséges, hogy a Szentlélek igazgassa
gondolatait…“[254]

E valóban fenkölt, derült méltóságú beszélgetésekkel telik el a nap, a
San Silvestro-templomban, ha ugyan a barátok nem választják inkább a
kertet, amelyet Francisco d’Ollanda ír le, „a kút közelében, babérbokrok
árnyékában, kőpadon ülve, amely mögött borostyánnal befuttatott fal
emelkedik“, – ahonnan lenéztek Rómára, mely alattuk terült el.[255]

Sajnos, e szép beszélgetések nem tartottak soká. A vallásos válság,
amelyen a marchesa di Pescara keresztülment, hirtelen megszakította
azokat. 1541-ben elhagyta Rómát és Orvietóban, majd Viterbóban
kolostorba vonúlt vissza.

„De több ízben eltávozott Viterbóból és Rómába jött, semmi egyéb okból,
csak azért, hogy Michelangelót lássa… Ez pedig szerelmes volt az ő
isteni szellemébe és Vittoria is viszont szerette őt. Michelangelo sok
levelet kapott tőle, amelyek telve voltak tisztességes és édes
szerelemmel. Csak ily lélekből fakadhattak.[256]… E hölgy kivánságára a
keresztről levett Krisztus meztelen alakját alkotta meg. Az erőtlen
holttest szent anyjának lábaihoz esnék, ha két angyal karjainál fogva
nem támogatná. Mária a kereszt tövében ül, könnyes és fájdalmas arccal
és mindkét karját égnek emeli, e szavakkal, amelyek a kereszt fájára
vannak írva: _Non vi si pensa quanto sangue costa_…[257] Vittoria
kedvéért elkészítette még a kereszten függő Krisztus rajzát is. Krisztus
nem halott, ahogy rendesen ábrázolják, hanem isteni mozdulattal az Atya
felé emeli arcát, mintha az Eli, Eli! szavakat ejtené ki. Teste nem
ereszkedik meg hulla gyanánt, hanem élve érzi a kínokat, amelyekben
vonaglik.“

Talán Vittoria adott ihletet a _Feltámadást_ ábrázoló két nagyszerű
rajzhoz is, amelyek a Louvreban és a British Museumban vannak. A
Louvreban levő rajz heraklesi testű Krisztusa ledobta magáról a sír
nehéz fedőkövét. Egyik lába még a sírban van. Emelt fővel, fölfelé
kitárt karokkal emelkedik az ég felé, hatalmas lendülettel, amely a
Louvreban levő _Rabszolgák_ egyikére emlékeztet. Visszatérni Istenhez!
Elhagyni ezt a világot, ezeket az embereket, akikre nem is néz reá és
akik bárgyún, elszörnyűlködve kúsznak lábainál! Elszakadni e világ
undorától, végre, végre!… A British Museumban levő rajz derültebb.
Krisztus kikelt sírjából és erőteljes teste a levegőben lebeg, amely
hízelegve veszi körül; karjai keresztbe vannak téve, feje hátraszegve,
szemeit elragadtatásában lezárta, – mint a napsugár úgy emelkedik
fényben fölfelé.

Vittoria így újból feltárta Michelangelo művészete előtt a hit világát.
Még többet is tett: lendületet adott költői géniuszának, amelyet már a
Cavalieri iránt táplált szerelme ébresztett fel.[258] Nemcsak a vallásos
kinyilatkoztatásokról világosította fel, amelyeket homályosan sejtett,
hanem – mint Thode kimutatta – példát adott arra, miképen énekelje meg
azokat költeményeiben. Barátságuk első idejében jelentek meg az elsők
Vittoria _Sonetti spirituali_jai közül.[259] Egymásután, ahogy írta
őket, elküldte azokat barátjának.[260]

Michelangelo vígasztaló édességet, új életet merített belőlük. Egy szép
szonett, amelyet válaszúl intézett Vittoriához, gyengéd hálájáról tesz
tanúságot:

  Ó boldog szellem, aki hév tüzeddel
  Öreg szivembe életet sugárzol
  És hódolóid számtalan sorából
  Nemesb helyett csak engemet keressz fel,

  Elmémmel látlak, mint ahogy szememmel
  Ismertelek, nekem vigaszt hozol
  És lelkemet, hol csak bánat honol
  S emésztő vágy, enyhíted új reménynyel.

  Benned találom szószólómat végre,
  Sok gondod közt felém fordul kegyed,
  Irásban ím hálám kegyelmedért!

  Mert rút fogás, ha néked most cserébe
  Ajánlanék fel hitvány képeket
  Uzsoraként, élő szépségekért.[261]

Az 1544. év nyarán Vittoria ismét Rómába ment lakni, a Szent
Anna-kolostorba, hol haláláig maradt. Michelangelo meg szokta látogatni.
Vittoria szeretettel gondolt reá, igyekezett életét kellemesebbé és
kényelmesebbé tenni és titokban apró ajándékokat juttatott neki. De a
csökönyös aggastyán, aki „senkitől sem akart ajándékot elfogadni,“[262]
még azoktól sem, akiket legjobban szeretett, neki sem okozta ezt az
örömet.

Vittoria meghalt. Michelangelo látta meghalni és gyengéd szóval juttatta
kifejezésre azt a szűzies tartózkodást, amelyet nagy szerelmük megőrzött
volt:

„Leginkább azon bánkódott, hogy midőn halála előtt meglátogatta, nem
csókolta meg homlokát vagy arcát is, mint ahogy kezét megcsókolta.“[263]

„Halála miatt“ – mondá Condivi – „gyakran egészen odavolt, mintha eszét
vesztette volna.“

„Igen jó szívvel volt irántam – mondá utóbb szomorúan – és én nem
kevésbbé ő iránta. _(Mi voleva grandissimo bene, e io non meno a lei.)_
A halál igaz barátot ragadott el tőlem.“

Vittoria halálára két szonettet írt Michelangelo. Az egyiket, amely
telítve van plátói szellemmel, zord játsziság, fantasztikus idealizmus
tölti el: olyan, mint az éj, amelyen villámok cikáznak át. Michelangelo
Vittoriát az isteni szobrász kalapácsához hasonlítja, aki az anyagból
életre kelti a magasztos gondolatokat:

  Ha kalapácsom súlyos lendüléssel
  Farag a kőből emberalakot,
  Mozgást, erőt vezérétől kapott,
  S engedve néki, nyomdokába lépdel.

  De a dicső, mely az egekbe ért fel,
  Másnak s magának szépséget ad ott
  S ha kalapácsot más nem alkotott,
  Csak kalapács, – az éltet életével.

  S mivel annál hatalmasabb csapása,
  Üllő fölé minél magasbra száll,
  Fölöttem az egekbe felrepül.

  Munkámnak így nagy lesz fogyatkozása,
  Ha égi műhelyében nem talál
  Segélyt: e földön ő volt egyedűl.[264]

Gyöngédebb a másik szonett, amely a szerelem győzelmét a halál fölött
hirdeti:

  Midőn kiért epedtem, már a lélek
  Testet, világot, engem itt hagyott,
  A Természet, melynek kegyeltje volt,
  Megszégyenűlt s utána sírva néztek.

  Ám a Halál, lementén e nagy Napnak
  Ne örvendezzen, ahogyan szokott;
  Legyőzte Ámor s a dicső halott
  Él itt s az égbe, hol a szentek laknak.

  Gonosz Halál, hiába gondolod,
  Hogy hírnevét már elhallgattatád
  S a legszebb lélek hogy már a tiéd,

  Mert amit írt, az mindegyre nagyobb,
  Életnél néki élőbb éltet ád
  S éltén mit nem bírt, már övé az ég.[265]

* * *

E komoly és derült barátság idején[266] készültek Michelangelo utolsó
nagy festészeti és szobrászati művei: az _Utolsó itélet_, a Cappella
Paolina freskói és végül II. Julius pápa siremléke.

Midőn Michelangelo 1534-ben elhagyta Firenzét és Rómában telepedett le,
azt hitte, hogy VII. Kelemen halála által minden más munkától
megszabadulva nyugodtan fejezheti majd be II. Julius síremlékét és hogy
halála előtt legördül lelkiismeretéről az a teher, amely egész életén át
reá nehezedett. De alig érkezett Rómába, eltűrte, hogy új láncokat
rakjanak reá.

„Alig hogy trónra lépett, III. Pál pápa magához hívatta, nyájasságokkal
és ajánlatokkal halmozta el s felkérte, hogy szolgálja őt… Michelangelo
vonakodott és azt mondta, hogy nem teheti, mert az urbinói hercegnek
szerződéssel le van kötve, míg csak be nem fejezi Julius síremlékét. A
pápa megharagudott efölött és így szólt: Harminc év óta ez a vágyam és
most, hogy pápa vagyok, ne elégítsem ki? Össze fogom tépni a szerződést
és kívánom, hogy mindenkép engem szolgálj.“[267]

Michelangelo közel volt ahhoz, hogy elmeneküljön.

„Arra gondolt, hogy génuai területre menekül, az aleriai püspök
apátságába, aki Julius pápa kegyeltje volt és Michelangelo jó barátja.
Ott akarta befejezni művét, mert onnan könnyen megközelíthette Carrarát…
Arra is gondolt, hogy elmegy Urbinóba, hol – mint nyugodalmas helyen –
már korábban letelepedni szándékozott abban a reményben, hogy Julius
pápa emlékére való tekintettel szivesen fogják ott látni: azért már
néhány hónappal azelőtt elküldte oda egy emberét, hogy házat vásároljon
számára.“[268]

Midőn azonban határoznia kellett volna, akarata – mint mindig – cserben
hagyta. Félt cselekedeteinek következményeitől és azzal az örökös
reménynyel áltatta magát, noha örökösen csalódott benne, hogy valami
megalkuvással majd csak megoldódik a helyzet. Ujból lekötötték tehát és
bilincseitől többé nem szabadult.

1535 szeptember 1.-én Pál pápa brévével az apostoli palota
vezérépítészévé, szobrászává és festőjévé nevezte ki. Az előző év
április hónapja óta Michelangelo elvállalta az _Utolsó itélet_
festését.[269] 1536 április hónapjától 1546 novemberéig, vagyis Vittoria
római tartózkodása idején, teljesen ez a feladat foglalta le. Ez óriási
munka közben – kétségkívűl 1539-ben – az aggastyán leesett az állványról
és súlyosan megsértette lábát. „Fájdalmában és dühében nem engedte, hogy
bárki is gyógyítsa.“[270] Ki nem állhatta az orvosokat és leveleiben
komikus nyugtalanságot nyilvánított, ha arról értesűlt, hogy családjának
valamelyik tagja könnyelműen gondjaikra bízta magát. „Történetesen
azonban egyik barátja, Baccio Rontini, igen szellemes firenzei orvos,
akire művészete nagy hatást gyakorolt, megsajnálta őt és bekopogtatott
hozzá. Miután senki sem válaszolt, sem ő, sem szomszédai, titkos úton
fölmászott és végre, szobáról szobára menve eljutott Michelangelóhoz. Ez
kétségbe volt esve. Baccio mester azonban nem akarta elhagyni és mellőle
távozni, míg csak meg nem gyógyult.“[271]

Mint egykor II. Julius, most III. Pál pápa is elment megnézni, hogyan
fest Michelangelo és véleményt mondott a munkáról. Szertartásmestere,
Biagio da Cesena kísérte, akitől egy alkalommal megkérdezte a pápa, mint
vélekedik a műről. Biagio, aki – Vasari szerint – igen akadékoskodó
ember volt, kijelentette, hogy rendkívül illetlen dolog, hogy
Michelangelo ilyen szent helyre oly sok megbotránkoztató meztelenséget
festett. Az ilyen festmény – jegyezte meg – jó lehet arra, hogy
fürdőszobát vagy korcsmát diszítsenek vele. Miután Biagio távozott, a
méltatlankodó Michelangelo emlékezetből megfestette képmását, még pedig
a pokolban, Minos alakjában, amint ördögök kegyétől körülvéve nagy kígyó
csavarodik lábaira. Biagio panaszt emelt a pápánál, aki kigúnyolta: „Ha
Michelangelo csak a Purgatoriumba helyezett volna, még segíthettem volna
rajtad, de mivel a pokolba száműzött, nincs hatalmam, hogy
kiszabadítsalak, mert onnan _nulla est redemptio_.“[272]

Biagio nem volt az egyetlen, aki Michelangelo festményein
megbotránkozott. Itália szemérmeskedett és már nem volt távol az idő,
midőn Paolo Veronese az inkvizició elé kerül a _Lakoma Simon házában_
című képének illetlensége miatt.[273] Akadtak olyanok, akik botránynyá
igyekeztek felfújni az _Utolsó ítélet_ esetét. Pietro Aretino kiabált a
legerősebben. A pornografia e mestere arra vállalkozott, hogy
illendőségből megleckéztesse a tiszta életű Michelangelót.[274] Tartuffe
szemérmetlenségére emlékeztető levelet írt neki.[275] Azzal vádolta,
hogy olyan dolgokat festett, „amelyek még egy rossz házat is
elpirítanának“ és az akkor keletkezőfélben levő inkviziciónak
istentelenségért panaszolta be, mert, mint mondá, „kisebb bűn az, ha
valaki nem hisz, mint ha ily módon másnak hitét támadja meg.“
Felszólította a pápát, hogy semmisítse meg a festményt. Protestáns
érzésre irányuló vádaskodások mellett aljas gyanúsításokkal illette
Michelangelo erkölcseit,[276] betetőzésül pedig még azzal is megvádolta,
hogy meglopta II. Julius pápát. E gyalázatos zsaroló levélre,[277] mely
sárba rántotta mindazt, ami Michelangelo lelkének legmélyén gyökerezett
– jámborságát, barátságát, becsületérzését, – e levélre, melyet
Michelangelo nem olvashatott anélkül, hogy megvetésében ne nevessen és
szégyenében ne sírjon, mitsem válaszolt. Kétségkívül reá is
vonatkoztatta azt, amit némely ellenségéről lesujtó kicsinyléssel
mondott: „hogy nem érdemes ellenük hadakozni, mert legyőzésüknek semmi
jelentősége sincs.“ – Midőn azután Aretinónak és Biagiónak az _Utolsó
ítélet_-ről táplált felfogása tért hódított, semmit sem tett, hogy
megcáfolja, hogy útját állja. Nem szólt semmit, midőn művét „lutheránus
piszoknak“ minősítették.[278] Nem szólt semmit, midőn III. Pál le akarta
veretni a freskót.[279] Nem szólt semmit, midőn a pápa parancsára
Daniele da Volterra nadrágba bújtatta hőseit.[280] – Midőn véleményét
kérdezték, harag nélkül, szánalommal vegyes iróniával így szólt:
„Mondják meg a pápának, hogy ez nem nagy dolog, amelyet ugyan könnyű
elintézni. Ő szentsége iparkodjék csak a világot rendbe hozni: egy
festmény ráncbaszedése nem kerül nagy fáradságba.“ – Tudta, mily izzó
hittel festette meg művét, Vittoria Colonnával folytatott vallásos
beszélgetései idején és e szeplőtlen lélek ihlete alatt. Pirult volna
heroikus gondolatainak szűzies meztelenségét megvédelmezni a képmutatók
és aljas szívek piszkos gyanúsításai és kétértelműségei ellenében.

Midőn a Sixtus-kápolna freskója elkészült,[281] Michelangelo azt hitte,
hogy végre van joga II. Julius síremlékét befejezni. De a telhetetlen
pápa azt követelte, hogy a hetvenéves aggastyán fesse meg a Cappella
Paolina freskóit.[282] Kevés híja, hogy nem tette reá kezét a II. Julius
síremlékére szánt egynémely szoborra, hogy saját kápolnájának
diszítésére vegye igénybe azokat. Michelangelo még szerencsésnek
tarthatta magát, mert megengedték neki, hogy II. Julius örököseivel az
ötödik és utolsó szerződést megköthesse. E szerződés értelmében átadta
befejezett szobrait[283] és vállalta két szobrász fizetését, akiknek az
emléket be kellett fejezniök. Ezáltal örökre fel volt mentve minden
kötelezettség alól.

De bajai még nem értek véget. II. Julius örökösei továbbra is zaklatták
a pénzért, amelyet állításuk szerint valamikor neki előlegeztek. A pápa
azt izente neki, hogy ne törődjék vele és szentelje magát teljesen a
Cappella Paolinának. Michelangelo így válaszolt: „Az ember agyával fest,
nem kezével és aki nem ura agyának, az szégyenben marad. Ezért míg csak
ügyem rendbe nem jön, nem csinálhatok jó dolgot… Úgy állok itt, hogy
egész ifjúságomat elvesztettem, hozzáláncolva ehhez a síremlékhez és
folyton igazolnom kellett magam Leo és Kelemen pápák előtt. Túlságos
jóhiszeműségem, melyet nem akartak elismerni, tett tönkre! Ilyen az én
sorsom! Sok embert ismerek, akiknek két- és háromezer tallér jövedelmük
van, pedig csak hevernek, én pedig a legnagyobb fáradsággal is
koldusbotra juttatom magam… És még úgy bánnak velem, mint valami
gazemberrel!… Az emberek előtt – nem mondom, hogy Isten előtt is –
jóravaló embernek tartom magam, mert sohasem csaltam meg senkit, de
hogyha alávalók ellen kell védekeznem, még megbolondulok… Nem vagyok
uzsorás gazember, hanem firenzei nemes polgár, jóravaló ember fia…“[284]

Hogy kielégítse ellenfeleit, saját kezével fejezte be a _Tevékeny élet_
és _Szemlélődő élet_ szobrait, noha a szerződés erre nem kötelezte.

Végre, 1545 januárjában, II. Julius pápa síremlékét felavatták a San
Pietro in Vincoli-templomban. Mi maradt meg az eredeti szép tervből? –
Csak a _Mózes_, amely immár az emlék középpontjává vált, holott egykor
annak csak részlete volt. A nagy tervnek valóságos torzképe!

Legalább véget ért. Michelangelo megszabadult egész élete
lidércnyomásától.


II.  HIT

  _Signior mie caro, i’te sol chiamo e’nvoco_
  _Contra l’inutil mie cieco tormento._[285]

Vittoria Colonna halála után Michelangelónak az lett volna vágya, hogy
visszatérhessen Firenzébe és „atyja sírja mellett pihentesse meg fáradt
csontjait.“[286] Miután azonban egész életén át a pápák szolgálatában
állott, utolsó éveit Istennek akarta szentelni. Talán barátnője
ösztönözte volt erre és az ő utolsó akaratát teljesítette ezzel. Egy
hónappal Vittoria halála előtt, 1547 január 1.-én kelt brevéjével III.
Pál pápa a Szent Péter-templom vezérépítészévé nevezte ki Michelangelót
és az építkezésre korlátlan hatalmat adott neki. Michelangelo nem
könnyen fogadta el és nem is a pápa rábeszélése indította arra, hogy
hetvenéves vállaira vegye a legsúlyosabb terhet, amelyet valaha hordott.
Kötelességet látott benne, isteni küldetést:

„Sokan azt hiszik – magam is azt hiszem, – hogy Isten állitott erre a
helyre… Mert már öreg vagyok és nincs más, akire hagyhatnám, nem akartam
otthagyni, hiszen Isten iránt való szeretetből szolgálok és benne van
minden reményem.“[287]

E szent feladatért semmi fizetést sem fogadott el.

Sok ellenséget talált magával szemben: „Sangallo pártját,“[288] mint
Vasari mondja és mindazokat az intézőket, szállítókat, vállalkozókat,
akiknek csalásait leleplezte, holott Sangallo szemet húnyt fölöttük.
„Michelangelo megszabadította a Szent Péter-templomot a tolvajoktól és
rablóktól“ – mondja Vasari.

Valóságos szövetség alakult ellene. Élén az orcátlan Nanni di Baccio
Bigi építész állott, akit Vasari azzal vádol, hogy meg akarta lopni
Michelangelót és aki arra törekedett, hogy kitúrja őt. Elhiresztelték,
hogy Michelangelo mitsem ért az építészethez, csak fecsérli a pénzt és
nem tesz egyebet, csak lerombolja előde művét. Maga az építőbizottság is
építésze ellen foglal állást és 1551-ben ünnepélyes vizsgálatot
eszközölt ki, amelyen a pápa elnökölt. Ekkor a felügyelők és munkások
Michelangelo ellen vallottak, Salviati és Cervini[289] biborosok
támogatásával. Michelangelo alig tartotta érdemesnek, hogy igazolja
magát: minden vitát elutasított. – „Nem vagyok köteles“ – mondá Cervini
biborosnak – „hogy eminenciáddal, vagy bárki mással közöljem, mit kell
tennem, vagy mit akarok tenni. Csak az a teendőjük, hogy a kiadásokat
ellenőrizzék. A többi az én dolgom.“[290] – Hajlíthatatlan büszkesége
sohasem engedte meg, hogy terveit másoknak bemutassa. Munkásainak, midőn
panaszkodtak, így válaszolt: „A ti dolgotok, hogy falazzatok,
faragjatok, ácsoljatok, folytassátok mesterségteket és teljesítsétek
parancsaimat. Hogy mi az én gondolatom, azt sohasem fogjátok megtudni,
mert méltóságom ellen való lenne.“[291]

A pápák kegye nélkül egy pillanatig sem tarthatta volna magát az
eljárása által szított sok gyülölet ellen.[292] Csakugyan, midőn III.
Julius meghalt[293] és Cervini biboros lett pápa, Michelangelo már-már
elhagyta Rómát. De II. Marcellus csak igen rövid ideig ült a pápai
trónon és IV. Pál követte őt. Michelangelo, aki ismét bízhatott a pápa
pártfogásában, folytatta a küzdelmet. Gyalázatnak tartotta, lelki
üdvösségét féltette volna, ha elhagyja a munkát.

„Erőszakkal állítottak a Szent Péter-templom építésének élére és immár
körülbelül nyolc éve szolgálok nemcsak ingyen, hanem még nagy káromra és
hátrányomra is… Most, midőn arra került a sor, hogy a kupolát mielőbb
beboltozzam, távozásom az építkezés romlása lenne, nekem nagy szégyenem
az egész kereszténység előtt és lelkemnek nagy bűne.“[294]

Ellenségei nem szereltek le és a küzdelem egy időre tragikus fordulatot
vett. 1563-ban Michelangelo leghívebb segédjét, Pier Luigi Gaetát, lopás
hamis vádja alatt bebörtönözték és az építésvezetőt, Cesare da
Casteldurantét, tőrrel leszúrták. Michelangelo erre azzal válaszolt,
hogy Cesare helyébe Gaetát nevezte ki. Az építőbizottság elkergette
Gaetát és Michelangelo ellenségét, Nanni di Baccio Bigiót nevezte ki.
Michelangelo, magán kívül, nem mutatkozott többé az épületnél.
Elhíresztelték, hogy lemondott a vezetésről és a bizottság helyettesének
Nannit tette meg, aki azonnal a mester szerepét kezdte játszani. Arra
számított, hogy utoljára is majd kifárasztja a nyolcvannyolc éves, beteg
és halódó öreg embert. Nem ismerte ellenfelét. Michelangelo azonnal
felkereste a pápát és azzal fenyegetőzött, hogy elhagyja Rómát, ha nem
szolgáltatnak neki igazságot. Új vizsgálatot követelt, rábizonyította
Nannira, hogy nem képes megfelelni és hogy hazudik, végül is
elüzette.[295] Ez 1563 szeptemberében történt, négy hónappal halála
előtt. Igy, utolsó órájáig küzdenie kellett a féltékenység és gyűlölet
ellen.

Ne szánakozzunk rajta. Tudott védekezni és még halálraváltan is képes
volt egymaga „széttépni tízezer ilyen fajzatot,“ – ahogy egykor
öccsének, Giovan Simonenak mondta volt.

* * *

A Szent Péter-templom nagy művén kívül Michelangelo élete végén egyéb
építészeti feladatokkal is foglalkozott: a Capitoliummal,[296] a Santa
Maria degli Angeli-templommal,[297] a firenzei _Laurenziana_
lépcsőjével,[298] a Porta Piával és főképen a San Giovanni dei
Fiorentini-templommal, amely az utolsó volt nagy tervei közül és, mint a
többi, ez is abban maradt.

A firenzeiek kérték volt fel, hogy építse fel nemzetük templomát
Rómában; erre nézve maga Cosimo herceg hizelgő levelet írt neki és
Michelangelo, akit Firenze iránt táplált szeretete éltetett, fiatalos
lelkesedéssel vállalkozott a munkára.[299] Azt mondta földieinek, „hogy
ha végrehajtják tervét, sem a rómaiaknak, sem a görögöknek nem volt soha
hasonló templomuk; ilyen szavakat – mondja Vasari – sem azelőtt, sem
azután nem ejtett ki soha, mert rendkívül szerény vala.“ A firenzeiek
elfogadták a tervet és semmit sem változtattak rajta. Tiberio Calcagni,
Michelangelo barátja, az ő vezetése alatt készítette el a templom
famintáját: – „oly ritka művészetű alkotás volt, hogy szépségre,
gazdagságra és változatosságra nézve nem volt párja. Megkezdték az
építést és 5000 tallért elköltöttek. Azután elfogyott a pénz, abbamaradt
a dolog és Michelangelo igen nagyon bánkódott miatta.“[300] Sohasem
építették fel a templomot és még mintája is eltűnt.

Ez volt Michelangelo utolsó művészi csalódása. Miképen remélhette volna,
midőn halála közeledett; hogy a Szent Péter-templom, amelyet alig
kezdtek még meg, valaha elkészül, hogy műveinek bármelyike is túl fogja
élni őt? Ha szabadságában lett volna, talán szétzúzta volna őket. Utolsó
szobrászati művének, a firenzei székesegyházban levő _Levétel a
keresztről_ csoportnak története tanúságot tesz róla, mennyire elszakadt
már a művészettől. Ha mégis foglalkozott még szobrászattal, ezt nem a
művészetben, hanem Krisztusban való hitétől indíttatva tette „és mert
szelleme és ereje nem állhatta meg, hogy ne alkosson.“[301] De midőn
elkészítette művét, szétzúzta.[302] „Teljesen elpusztította volna, ha
szolgája, Antonio nem könyörög érte, hogy adja neki.“[303]

Ilyen közömbös volt már Michelangelo, a halál küszöbén, művei iránt.

* * *

Vittoria halála óta semmi nagy vonzalom sem derítette már fel életét. A
szerelem eltűnt belőle:

  Szerelmes szívemnek kihűlt a lángja:
  Kisebb bajt a nagyobb baj egyre űz,
  Kopottan foszla szét lelkemnek szárnya.[304]

Elvesztette testvéreit és legjobb barátait. Luigi del Riccio 1546-ban
halt meg, Sebastiano del Piombo 1547-ben; öccse, Giovan Simone 1548-ban,
legifjabb öccse, Gismondo, akivel soha sem volt bizalmasabb viszonyban,
1555-ben. Családias, bár zsörtölődő érzelmeit árván maradt
unokaöccseire, legidősb öccsének, Buonarrotónak gyermekeire vitte át.
Ketten voltak: egy leány, Cecca (Francesca) és egy fiú, Lionardo. Ceccát
kolostorban helyezte el Michelangelo, gondoskodott kelengyéjéről,
fizette tartásdíját, meglátogatta és midőn férjhezment,[305] egyik
birtokát adta neki hozományúl.[306] Magára vállalta Lionardo nevelését,
aki atyja halálakor kilenc éves volt. Vele folytatott hosszú levelezése,
mely gyakran emlékeztet Beethovennek és unokaöccsének levelezésére,
tanúságot tesz arról a komolyságról, amelylyel atyai hivatását
betöltötte.[307] De a gyakori mérgelődések nem maradhattak el. Lionardo
nem egyszer próbára tette nagybátyja türelmét, amely különben sem volt
nagy. A gyerek rossz írása elég volt arra, hogy kihozza sodrából
Michelangelót. Az ő iránta való figyelem hiányát látta benne:

„Valahányszor levelet kapok tőled, mindig kiüt rajtam a forróság,
mielőtt el tudom olvasni: nem tudom, hol tanultál irni! Csekély szeretet
jele!… Azt hiszem, hogy ha a világ legnagyobb szamarának kellene írnod,
akkor is gondosabban írnál… Utolsó leveledet tűzbe dobtam, mert nem
voltam képes elolvasni és így nem is válaszolhatok neked. Már több ízben
megírtam, hogy valahányszor levelet kapok tőled, mindig kiüt rajtam a
forróság, mielőtt el tudom olvasni. Azért azt mondom neked, hogy ezentúl
ne írj nekem és ha valamit közölni akarsz velem, keress valakit, aki
irni tud, mert az én fejem nem arra való, hogy leveleiddel
kínlódjam.“[308]

Természettől fogva bizalmatlan volt és még gyanakvóbbá vált testvérei
viselkedése következtében, nem áltatta tehát magát unokaöccse alázatos
és mézes-mázos érzelmeinek őszinteségével, mert úgy vélte, hogy annak
vonzódása főleg pénzes ládájára irányúl, amelyről a gyerek tudta, hogy
örökölni fogja azt. Michelangelo tartózkodás nélkül meg is mondta ezt
neki. Egy ízben, midőn halálos beteg volt, megtudja, hogy Lionardo
Rómába sietett és itt tapintatlan lépéseket tett. Dühében ezt írja neki:
„Lionardo! Rosszúl voltam, te meg Giovan Francesco úrnál úgy tettél,
mintha már meghaltam volna és érdeklődtél, maradt-e hagyatékom. Hát nem
juttatok neked Firenzében eleget? Nem tagadhatod meg, hogy atyádhoz
hasonlítasz, aki Firenzében kikergetett házamból. Tudd meg, hogy olyan
módon végrendelkeztem, hogy arra, amim itt van Rómában, nem is
gondolhatsz. Azért menj Isten hírével, ne kerülj elém és ne is írj nekem
többé.“[309]

Ezek a kifakadások azonban nem nagyon hatották meg Lionardót, annál
kevésbbé, mert rendesen szeretetteljes levelek és ajándékok követték
őket.[310] Egy évvel utóbb ismét Rómába sietett, ahová 3000 tallérnyi
ajándék ígérete édesgette. Michelangelo, akit sértett az érdekből fakadó
sietség, ezt írta neki: „Ami azt illeti, hogy oly lázas sietséggel
jöttél Rómába, nem tudom, vajjon oly gyorsan eljöttél volna-e, ha
nyomorban lettem volna és nem lett volna kenyerem… Azt mondod, hogy
irántam való szeretetből volt kötelességed eljönni. Igen, a szú
szeretete a fa iránt![311] Ha szeretnél, ezt írtad volna: Michelagniolo,
csak költse azt a háromezer tallért magára, mert eleget adott már
nekünk; kedvesebb előttünk élete, mint vagyona. Már negyven évig éltetek
énbelőlem és sohasem volt hozzám egy jó szavatok, nem hogy
egyebetek.“[312]

Súlyos kérdés volt Lionardo házassága. Hat évig foglalkoztatta a
nagybácsit és az unokaöccsöt.[313] A simulékony Lionardo kedvében járt
nagybátyjának, kitől örökséget remélt, elfogadta minden észrevételét,
engedete, hogy ő válogasson, birálgasson a kinálkozó házasságok ügyében,
hogy elvesse azokat. Ő maga közömbösnek látszott. Michelangelót ellenben
annyira izgatta a dolog, mintha csak ő készült volna megházasodni. A
házasságot komoly ügynek tekintette, melynek legcsekélyebb feltétele a
szerelem, nem sokkal súlyosabban esett a latba a vagyon sem: a fő dolog
az egészség és feddhetetlenség volt. Keresetlen tanácsokat adott,
amelyek épen nem voltak költőiek, de egészségesek és józanok: „A
házasság nagy elhatározás; jusson eszedbe az is, hogy a férj és feleség
között mindig legalább tiz évnyi különbségnek kell lennie. A jóságon
kívül tekints az egészségre is… Több személyről beszéltek nekem:
némelyik tetszett, másik nem. Ha gondolsz reá, írj nekem, abban az
esetben, ha az egyik inkább kedvedre való lenne, mint a másik: majd
megmondom véleményemet… Szabadságodban van akár egyiket, akár másikat
elvenni, ha ugyan nemes származású és jó nevelésű. Inkább ne legyen
hozománya, mint hogy nagy hozománya legyen, – hogy békében élhess…[314]
A napokban egy firenzei polgár beszélt nekem egy Ginori leányról és
elmondta, hogy szóltak neked róla és hogy tetszik neked. Nem hiszem,
hogy igaz és nem adhatok tanácsot, mert nem tudok róla. De már az nem
tetszik nekem, hogy olyant végy el, akit atyja nem adna hozzád, ha illő
hozományt tudna neki adni. Azt szeretném, hogy ha valaki hozzád akarja
adni leányát, az hozzád adja, ne vagyonodhoz… Csakis a lélek és test
egészségét és a vér nemességét tekintsd és erkölcseit és hogy kik a
szülei, mert ez igen fontos… Igyekezzél olyan asszonyt találni, aki
szükség esetén nem resteli, hogy a konyhaedénynyel és egyéb házi
dologgal foglalkozzék… Ami a szépséget illeti, ne törődjél vele
túlságosan, hiszen te sem vagy a legszebb legény Firenzében, csak ne
legyen nyomorék vagy visszataszító…“[315]

Úgy látszik, mintha hosszú keresgélés után rátaláltak volna a ritka
madárra. De utolsó pillanatban mégis találtak benne egy olyan hibát,
amely meghiusította a dolgot: „Utolsó leveledből arról értesülök, hogy
rövidlátó, amit nem tartok csekély hibának. Figyelmeztetlek tehát, hogy
én itt még semmit sem igértem és mivel te ott sem igértél még semmit,
azt hiszem, legjobb lesz bele nem bocsájtkozni, ha ugyan bizonyos vagy
benne.“[316]

Lionardo csügged. Csodálja, hogy nagybátyja minden áron meg akarja
házasítani. „Megerősítlek benne“ – válaszol Michelangelo – „hogy
családunk velünk ki ne haljon, ha azért a világ nem is pusztulna el, de
hiszen mindegyik állat igyekszik, hogy fenntartsa fajtáját. Kivánom
tehát, hogy nősülj meg.“[317]

Végre Michelangelo is belefárad. Maga is szinte nevetségesnek tartja,
hogy mindig ő foglalkozik Lionardo házasságával, az meg úgy tesz, mintha
nem is lenne köze a dologhoz. Kijelenti, hogy nem fog többé
beleelegyedni: „Hatvan év óta foglalkoztam a ti ügyeitekkel; most öreg
vagyok és a magaméival kell törődnöm.“

Ugyanekkor értesül róla, hogy unokaöccse eljegyezte Cassandra Ridolfit.
Örül neki, szerencsét kíván és 1500 arany hozományt ígér. Lionardo
megnősül.[318] Michelangelo üdvözli a fiatal házaspárt és gyöngysort
ígér Cassandrának. De az öröm mégsem akadályozza meg abban, hogy ne
figyelmeztesse unokaöccsét: „Nem értek az ilyesmihez, de úgy tűnik fel
nekem, hogy mindent rendbe kellett volna hoznod, mielőtt házadba vetted
az asszonyt… Az ilyen pénzdologból mindig egyenetlenség keletkezik.“
Ezzel a tréfás intelemmel fejezi be levelét: „Igyekezzél élni és gondold
meg jól, mert mindig sokkal nagyobb az özvegyasszonyok száma, mint az
özvegyembereké.“[319]

Két hónappal utóbb az igért nyakék helyett két gyűrűt küld Cassandrának;
egyiket gyémánt, a másikat rubin diszítette. Cassandra köszönete jeléül
nyolc inget küld neki. Michelangelo így ír Lionardónak: „Igen szépek,
főleg a vászon: nagyon örülök nekik. Mégis rosszul esik, hogy
megfosztottátok magatokat, mert nekem elég van. Köszönd meg Cassandrának
az én nevemben és ajánld föl neki azt, amit itt szerezhetek, valami
római dolgot vagy egyebet. Nem fogok megfeledkezni róla… Most csak
csekélységet küldhettem, más alkalommal majd valami olyat fogok
keríteni, amire kedve volna, csak tudasd velem…“[320]

Csakhamar megszületnek a gyermekek: az első fiú, akit Michelangelo
kívánságára Buonarrotónak kereszteltek,[321] majd a második,
Michelangelo,[322] aki azonban kevéssel születése után meghal. Az öreg
nagybácsi, aki 1556-ban meghívja a fiatal párt, hogy látogassák meg
Rómában, szeretettel vesz részt a család örömében, bánatában, de soha
sem engedi meg rokonainak, hogy az ő ügyeivel, akár egészségével is
foglalkozzanak.

* * *

Családi kötelékein kívül Michelangelónak kiváló és híres emberek
barátságában is része volt.[323] Zord kedélye mellett is hamis képet
nyernénk róla, ha – Beethoven mintájára dunamelléki parasztnak
képzelnők. Olasz arisztokrata volt, magas kulturájú és fínom fajtájú.
Serdülő kora óta, melyet a San Marco kertjeiben, Lorenzo il Magnifico
környezetében töltött, érintkezésben maradt mindazokkal, akiket Itália
nagyurai, fejedelmei, főpapjai,[324] irói[325] és művészei[326]
legjobbjai közé sorolt. A szellemességben versenyre kelt Francesco Berni
költővel,[327] levelezett Benedetto Varchival, költeményeket váltott
Luigi del Riccióval és Donato Giannottival. Keresték társalgását, a
művészetről szóló mély észrevételeit és megjegyzéseit Dantéról, akit
senki sem ismert úgy, mint ő. Egy római hölgy[328] azt írta róla, hogy
amikor akart, „fínom, lebilincselő modorú nemesember volt és mint
ilyennek, alig akadt párja Európában.“ Giannotti és Francesco d’ Ollanda
párbeszédei fínom udvariasságát és nagyvilágias modorát mutatják be.
Fejedelmekhez intézett némely levelei[329] még azt is elárulják, hogy
könnyű szerrel tökéletes udvari ember válhatott volna belőle. A világ
sohasem húzódott tőle vissza; ő tartotta magát távol tőle és csak rajta
állott, hogy diadalmas életet éljen. Itália számára geniuszának
megtestesülése volt. Pályájának végén, mint az egyedüli, aki a nagy
renaissance művészei közül még életben maradt, annak személyesítője
volt, ő magában egy egész dicsőséges évszázad. A fejedelmek meghajoltak
királysága előtt. Nemcsak a művészek tekintették mintegy emberfölötti
lénynek.[330] I. Ferenc és Caterina de’ Medici hódolt neki.[331] Cosimo
de’ Medici szenátornak akarta kinevezni[332] és midőn Rómába jött,[333]
mint egyenrangúval bánt vele, maga mellé ültette, bizalmasan társalgott
vele. Cosimo fia, Don Francesco de’ Medici, levett süveggel fogadta,
„tanúságot téve a páratlan ember iránt való határtalan
tiszteletéről.“[334] Nem kevésbbé becsülték benne géniuszát mint „nagy
erényét.“[335] Aggkorát ugyanannyi dicsőség övezte, mint Goetheét és
Victor Hugóét. De más fából volt faragva. Nem szomjazott népszerűségre,
mint az egyik és nem volt meg benne a világ és az uralkodó rend iránt
való polgári tisztelet, mint a másikban, akármilyen szabad volt is ez.
Megvetette a dicsőséget, megvetette a világot és ha pápákat szolgált,
„ezt kényszerűségből tette.“ Nem is csinált belőle titkot, hogy „még a
pápák is bosszantották és megharagították olykor, ha vele beszélgettek
és érte küldtek“ és hogy „parancsaik ellenére nem jelent meg, ha nem
volt hozzá kedve.“[336] – „Ha valaki természettől, vagy akár
nevelésénél, akár születésénél fogva megveti a szertartásosságot és
képmutatást, bizony nem volna észszerű, ha meg nem hagynók a maga
életmódjában. És ha az az ember oly szerény, hogy nem kér belőletek, mit
akartok tőle? Miért akarjátok, hogy része legyen azokból a hiú
dolgokból, amelyekre az ő magányossága nem való?… Nem lehet kiváló ember
az, aki inkább a balga embereknek tesz eleget, mint a maga
hívatásának.“[337]

A világgal tehát csakis elkerülhetetlen összeköttetésben vagy teljesen
szellemi érintkezésben állott. Nem eresztette közel magához és a pápák,
a fejedelmek, az irodalom emberei és a művészek kevés helyet foglaltak
el életében. Közülök csak kevés iránt volt igaz rokonérzése és azokkal
is csak ritkán kötött tartós barátságot. Szerette barátait, nagylelkű
volt irántuk, de hevessége, büszkesége, gyanakvása gyakran halálos
ellenségeivé tette azokat, akiket leginkább lekötelezett. Ezt a szép,
szomorú levelet írta egyszer: „A szegény hálátlannak az a természete,
hogy ha megsegítitek szükségében, azt mondja, hogy ő előlegezte azt,
amit adtok neki; ha valami munkához juttatjátok, hogy jót tegyetek vele,
mindig azt mondja, hogy kénytelenségből tettétek és azért bíztátok reá,
mert magatok nem vagytok reá képesek. Valahány jótéteményben részesül,
mindegyikről azt mondja, hogy a jótevő kénytelen volt vele. Ha pedig a
jótétemények, amelyek érik, nyilvánvalók és le nem tagadhatók, a
hálátlan addig vár, míg az, aki jót tett vele, valami nyilvános hibát
követ el, hogy legyen alkalma rosszat mondani róla, hogy elhigyjék neki,
ha lekötelezettségét lerázza magáról. Velem mindig úgy jártak el és
sohasem volt velem senkinek dolga (kézműveseket értek), hogy teljes
szívemből jót ne tettem volna vele. Azt mondják, hogy különc és eszelős
vagyok, de ez csak nekem árt, pedig ezen az alapon szidnak és gyaláznak
engem: ez minden jóravaló ember jutalma.“[338]

* * *

Saját házában elég ragaszkodó, de általában közepes segédei voltak.
Azzal gyanúsították, hogy szándékosan választ ilyeneket, csak hogy
tanulékony eszközei legyenek, nem munkatársai, – ami különben jogos lett
volna. De Condivi azt mondja, hogy „nem igaz, amit sokan ráfogtak,
mintha nem akart volna tanítani, sőt örömest tette… A balsors azonban
úgy akarta, hogy kevéssé megfelelő egyénekre akadt, vagy ha megfelelők
voltak is, nem volt kitartásuk, hanem alig hogy néhány hónapig az ő
vezetése alatt voltak, már mestereknek tartották magukat.“

Kétségtelen különben, hogy az első dolog, amit segédeitől megkövetelt,
az volt, hogy teljesen vessék magukat neki alá. Amilyen kérlelhetetlen
volt azok iránt, akik vele szemben függetlenséget fitogtattak, annyira
elhalmozta szerény és hű tanítványait elnézése és nagylelkűsége
kincseivel. A lusta Urbano, „aki nem akart dolgozni“[339] – jól tette
különben, mert ha dolgozott, ügyetlenségével helyrehozhatatlanúl
elrontotta a Santa Maria sopra Minerva _Krisztusát_, – betegsége alatt
atyai gondjainak tárgya volt;[340] Michelangelót „legjobb atyának“
nevezte. – Piero di Giannotót „úgy szerette, mintha fia lett volna.“ –
Silvio di Cepparello, aki tőle kilépett és Andrea Doria szolgálatába
szegődött, bánkódott és könyörög neki, hogy vegye vissza. – Antonio Mini
megható története egyik példája annak a nagylelkűségnek, amelylyel
Michelangelo segédei iránt viseltetett. Mini, aki Vasari szerint
„jóindulatú volt, de kevéssé értelmes“, egy szegény firenzei özvegy
leányát szerette. Szüleinek kívánságára Michelangelo eltávolította
Firenzéből. Antonio Franciaországba akart menni.[341] Michelangelo
királyi módon megajándékozta „valamennyi rajzával és kartonjával, a
_Léda_ festményével[342] és valamennyi viasz- és agyagmintával, melyet
akkor készített.“ E kincsek birtokában Antonio elutazott.[343] De a
balsors, amely Michelangelo terveire nehezedett, még súlyosabban
sujtotta szerény barátja terveit. Elment Párisba, hogy a Lédát a
királynak bemutassa. I. Ferenc távol volt; Antonio egy olasz barátja,
Giuliano Buonaccorsi őrizetében hagyta a _Lédát_ és visszatért Lyonba,
ahol letelepedett. Midőn néhány hónap múlva ismét Párisba ment, a _Léda_
eltűnt: Buonaccorsi saját számlájára adta el I. Ferencnek. Antonio,
őrjöngve, anyagi eszközök és védelem lehetősége nélkül elmerült az
idegen városban és az 1533. év végén bánatába belehalt.

De valamennyi segédje közül legjobban szerette az Urbino néven ismert
casteldurantei Francesco d’ Amadoret, akinek mestere szeretete
halhatatlanságot biztosított. 1530 óta volt Michelangelo szolgálatában
és az ő parancsai szerint dolgozott II. Julius síremlékén. Michelangelót
nyugtalanította későbbi sorsa.

„Azt mondta neki: Mit csinálsz, ha meghalok?

Urbino igy válaszolt: Mást fogok szolgálni.

– Ó te szerencsétlen! – mondá Michelangelo, majd megóvlak a
nyomorúságtól.

És egyszerre 2000 tallért adott neki: olyan ajándékot, aminőt csak a
császárok és pápák adhatnak.“[344]

De Urbino halt meg előbb.[345] A halálát követő napon Michelangelo ezt
írta unokaöccsének: „Értesítlek, hogy Urbino tegnap este négy órakor
nagy fájdalmamra meghalt. Oly bánatban és keserűségben hagyott itt, hogy
édesebb lett volna vele együtt meghalnom, annyira szerettem. Meg is
érdemelte, mert derék ember volt, hű és becsületes. Halálával szinte
magam is elvesztettem életemet és nem jutok nyugalomhoz.“

Fájdalma oly mély volt, hogy három hónap múlva még emésztőbbnek
mutatkozik a Vasarihoz intézett híres levélben:

„Giorgio uram, kedves barátom! Nehezen írok ugyan, de levelére
válaszolva mégis írok valamit. Tudja, hogy Urbino meghalt, ami reám
nézve Istennek igen nagy kegyelme, de egyúttal súlyos veszteség és
végtelen fájdalom is. A kegyelem abban áll, hogy míg életében életben
tartott, halálával megtanított nem kelletlenül, hanem a halál
óhajtásával meghalni. Huszonhat évig tartottam magamnál és igen
megbízhatónak s hűnek találtam. Most, miután gazdaggá tettem és tőle
vártam, hogy öregségemnek támasza lesz, eltávozott tőlem és csak az a
reményem maradt, hogy a Paradicsomban viszont fogom látni. Ennek jelét
adta Isten az ő boldog halálával, mert a halálnál sokkal inkább bántotta
az, hogy ebben az álnok világban annyi baj között életben hagy engem.
Igaz ugyan, hogy lényem nagyobb része vele ment és nekem csak végtelen
nyomorúság maradt.“[346]

E nyugtalan lelkiállapotában megkérte unokaöccsét, hogy látogassa meg
Rómában. Lionardo és Cassandra, akik nyugtalankodtak bánata miatt,
odautaztak és igen elgyengülve találták. Új erőt merített abból a
kötelezettségből, amely azzal járt, hogy Urbino kérésére elvállalta fiai
gyámságát; egyikök keresztfia volt és az ő nevét viselte.[347]

* * *

Egyéb, különös barátságai is voltak. A társadalom kényszere ellen
irányuló reakció szükségénél fogva, mely az erős természetekben oly
erős, szívesen látott környezetében egyszerű lelkű embereket, akiknek
váratlan ötletei és szabad modora ínyére voltak, – olyan embereket, akik
nem voltak olyanok mint mindenki. Ilyen volt Topolino, a carrarai
kőfaragó, „aki azt képzelte magáról, hogy jeles szobrász és sohasem
eresztett el Rómába márványnyal megrakott bárkát anélkül, hogy ne
küldött volna vele három-négy kis alakot, amelyeket ő mintázott és
amelyek holtra nevettették Michelangelót“,[348] – Menighella, a
valdarnói festő, „aki időről-időre elment Michelangelóhoz, hogy
rajzoljon neki egy Szent Rókust vagy Szent Antalt. Ezeket aztán
kiszínezte és eladta a parasztoknak. És Michelangelo, akitől oly nehezen
kapták meg a legkisebb munkát is a királyok, mindent félretett, hogy
Menighella utasításai szerint elkészítse ezeket a rajzokat, köztük egy
csudaszép _Krucifixust_,“[349] – egy borbély, aki a festészetbe ütötte
az orrát és akinek _Szent Ferenc stigmatizálását_ ábrázoló kartont
rajzolt, – római munkásainak egyike, aki II. Julius síremlékén dolgozott
és aki azt hitte, hogy tudtán kívül nagy szobrász lett belőle, mert
híven követve Michelangelo utasításait, csodálkozására szép szobrot
hozott ki a márványból, – Piloto, a Lasca néven ismert csintalan ötvös;
– a naplopó Indaco „aki épúgy szeretett fecsegni, mint amennyire utálta
a festést“ és aki azt szokta volt mondani, „hogy az örökös munka élvezet
nélkül nem keresztényhez méltó“[350], főleg a nevetséges és ártalmatlan
Giuliano Bugiardini, akit Michelangelo különösen szeretett.
„Bugiardiniban valami természetes jóság és egyszerűség volt, semmi
rosszindulat vagy irígység és ez végtelenül tetszett Michelangelónak.
Nem volt más nagyobb hibája sem, legfeljebb az, hogy túlságosan szerette
saját műveit. … Michelangelo boldognak nevezte, mert annyira meg volt
elégedve azzal, amit tudott, mig ő boldogtalan volt, mert soha egy
munkája sem elégítette ki teljesen… Midőn Ottaviano de’ Medici úr
titokban megkérte Giulianót, hogy fesse le Michelangelót, az munkához
látott. Miután Michelangelo két óra hosszat ült már, kedve támadt
beszélgetni, mire Giuliano így szólt hozzá: Michelangelo, ha meg akarod
magad nézni, gyere ide, mert már lekaptam arcod formáját. Michelangelo
felállt és megnézte az arcképet, majd nevetve mondta Giulianónak: Mi az
ördögöt csináltál? Hiszen egyik szememet a halántékra festetted, győződj
csak meg róla. Erre Giuliano egy darabig csak állt, sokszor
összehasonlította a képmást az eredetivel, majd frissiben így szólt: Én
nem találom, de ülj le és majd meglátom úgy van-e. – Michelangelo, aki
tudta, mi a hiba és ismerte Bugiardini tévedését, mosolyogva leült és
Giuliano sokáig nézte hol Michelangelót, hol a képet, végre is e
szavakkal állott fel: A dolog úgy van, ahogy én rajzoltam és a valóság
ilyennek mutatkozik nekem. – Ez tehát – jegyezte meg Michelangelo – a
természet hibája; folytasd csak és ne kegyelmezz se az ecsetnek, se a
művészetnek.“[351]

Ez az elnézés, amely Michelangelónak nem volt más emberekkel szemben
szokása és amelyet ezekre a kis emberekre pazarolt, nem kevésbbé
vezethető vissza gúnyolódó kedvére, mely az emberi ferdeségeken
mulat,[352] mint szeretetteljes részvétre e szegény bolondok iránt, akik
nagy művészeknek tartották magukat és talán őt magát arra indították,
hogy saját bolondságát meglássa. Sok mélabús és groteszk irónia volt
ebben.


III.  MAGÁNY

_L’anima mia, che chon la morte parla_[353]

Így élt ő, egyedül szerény barátaival: – segédeivel és bolondjaival – és
még ezeknél is szerényebb barátaival, háziállataival, tyúkjaival és
macskáival.[354]

De valójában egyedül volt, mindinkább egyedül. „Mindig egyedül vagyok“ –
írja 1548-ban unokaöccsének – „és senkivel sem beszélek.“ –
Lassan-lassan elszokott nemcsak az emberek társaságától, hanem
szükségleteiktől, gyönyöreiktől, gondolataiktól is.

Az utolsó nagy érzés, amely még korának embereihez fűzte – a
köztársasági láng – szintén kialudt. Még egyszer, utoljára felcikázott,
két súlyos betegsége idején, 1544-ben és 1546-ban, midőn barátja Riccio
a köztársasági és száműzött Strozziak házába fogadta őt. Michelangelo
lábbadozóban megkérte Roberto Strozzit, aki mint menekült Lyonban
tartózkodott, hogy juttassa eszébe a francia királynak ígéreteit:
megjegyezte, hogy az esetre, ha I. Ferenc visszaállítja Firenze
szabadságát, ő saját költségén bronz lovasszobrot állít neki a Signoria
terén.[355] – Hogy meghálálja az élvezett vendégszeretetet, 1546-ban
Strozzinak adja a két _Rabszolgá_-t, melyeket az I. Ferencznek
ajándékoz.

De ez a politikai láznak már csak egy rohama volt, – az utolsó. 1545-ben
a Giannotti-féle Párbeszédek némely helyén a küzdelem haszontalanságáról
és a rossznak való ellenszegülés tagadásáról olyan gondolatokat
hangoztat, amelyek Tolsztoj nézeteit közelítik meg: „Nagy vakmerőség, ha
valaki meg mer ölni valakit, mert nem tudhatni biztosan, hogy annak
halálából jó ered-e és hogy életéből nem eredt volna-e jó. Azért nem
bírom elviselni azokat az embereket, akik azt hiszik, hogy nem lehet jót
előidézni, hacsak roszszal nem kezdik azt, vagyis gyilkossággal. Az idők
változnak, új események következnek be, a vágyak átalakúlnak, az emberek
kifáradnak… Végső eredményképen pedig mindig az következik be, amit nem
láttak előre.“

Ugyanaz a Michelangelo, aki védelmébe vette volt a zsarnokgyilkosságot,
most haragudott a forradalmárokra, akik azt képzelik, hogy a világot egy
cselekedettel megváltoztathatják. Jól tudta, hogy maga is ezek közé
tartozott és ítéletének keserűsége saját maga ellen fordúlt. Mint
Hamlet, most már mindenben kételkedett, gondolataiban, gyűlölségeiben és
mindabban, amiben egykor hitt. Hátat fordított a cselekvésnek. „Az a
derék ember, aki Giovan Francesco kérdésére azt válaszolta, hogy nem
vagyok államférfiú, igen kedvesen és tapintatosan járt el, mert igazat
mondott: ha római dolgaim csak annyi gondot okoznának nekem, mint az
állami ügyek!“ – írja unokaöccsének.[356]

Valóban nem gyűlölt többé. Már nem volt képes a gyűlöletre. Már késő
volt.

  Ó jaj nekem, ki vártam túlsokáig,
  Fáradt vagyok, célhoz mikor jutok!
  S ha jól meggondolod,
  A szív, ha büszke, nemes és derék,
  Szereti megbocsájtva ellenét.[357]

* * *

A Macel de’ Corvi-n lakott, Trajanus forumán. Háza és kertje volt ott.
Egy szolgával,[358] egy szolgálóval és háziállataival lakott benne.
Cselédségével nem volt szerencsés keze. Gyakran változtatta őket és
keserűen panaszkodott emiatt. „Mind hanyag és tisztátlan volt“ – mondja
Vasari.[359] Nem kevesebb küzdelme volt velük, mint Beethovennek és
feljegyzései _(Ricordi)_, mint Beethoven _Társalgási füzetei_ megőrizték
e házi perpatvarok nyomait: – „Ó, bár soha se lett volna itt!“ – írja
1560-ban, miután Girolama nevű szolgálóját elküldte.

Szobája olyan sötét volt mint a sír.[360] „Pókok ezernyi hálót szőttek
ott és legombolyították apró orsóikat.[361] – A lépcső közepére a Halált
festette, koporsóval vállán.[362]

Szegény módra élt, alig evett[363] és „mert nem tudott aludni, éjjel
felkelt, hogy vésőjével dolgozzék. Papirosból süveget csinált magának és
annak közepén égő gyertyát hordott fején, úgy hogy az, anélkül, hogy
kezeit akadályozta volna, megvilágította munkáját.“[364]

Minél öregebb lett, annál teljesebb magányba burkolózott; szükséglet
volt reá nézve, hogy midőn egész Róma aludt, éjszakai munkában keressen
menedéket. A csend jótétemény volt számára, az éj barátja volt:

  Sötét vagy bár, ó éj, de mégis édes!
  Békességed minden munkánk bevégzi;
  Bölcs az, ki tisztel és valód megérti
  És méltán vágyik magasztalni téged.

  Te békén elcsitítod mind a gondot,
  S elringatod hűs szárnyaid tövében
  S gyakran, mit szőttem álmodó reményben,
  Mélységből lelkem a magasba hordod.

  Halálnak árnya! minden bút lerontasz
  S űzöd a rosszat, mely szívünkre támad, –
  Orvosa vagy te minden összetörtnek.

  S a jóknak is, kik gyengülten lerogytak,
  Fáradt szeméből messze száll a bánat,
  Mert szárnyid minden könnyet eltörölnek.[365]

Vasari egy éjjel meglátogatta az aggastyánt, aki egyedül volt sivár
házában, egyedűl tragikus _Pietà_-jával és elmélkedéseivel: „Midőn
Vasari kopogtatott, Michelangelo felkelt és gyertyával kezében az
ajtóhoz ment. Vasari meg akarta tekinteni a szobrot, de Michelangelo
elejtette a gyertyát, amely kialudt, – csakhogy a vendég ne láthasson
semmit. Míg Urbino másik gyertyáért ment, a mester Vasari felé fordúlt
és így szólt: Olyan öreg vagyok, hogy a halál gyakran már ruhámnál fogva
cibál, hogy menjek vele. Egy szép napon testem ki fog dőlni, mint ez a
gyertya és mint ez, életem világossága is ki fog aludni.“

Hatalmába vette a halál gondolata, amely napról-napra sötétebb és
vonzóbb volt.

„Nem ébred bennem már oly gondolat“ – írja Vasarinak – „amelybe a halál
ne lenne bevésve.“[366]

A halált tekintette egyetlen boldogságának.

  Midőn multamnak feltünik a képe
  Előttem gyakran s hirtelen,
  Hamis világ, akkor megismerem,
  Mi az embernek gyászos tévedése.

  A szív, mely enged végre
  Hizelgő szódnak és a csalfa kéjnek,
  Csak kínt okoz és szenvedéseket.
  És tudja, ki megélte,
  Hogy csábjaid mit érnek:
  Békét és üdvöt igérsz, bár neked
  Nincs és nem is lehet:
  Nehezen üdvezűl, soká ki él,
  Míg ifjú lélek könnyen mennybe tér.[367]

*

  Lejártak éveim, int a halál,
  S Világ! most látom csak, gyönyör mit ér.
  Bár nincs neked, szavad békét igér
  S nyugalmat, amit élő nem talál.
  – – – – – – – – – –
  Halljátok, így tapasztalám:
  Az égben üdvöt inkább az remélhet,
  Korán ki elhagyá e földi éltet.[368]

Midőn unokaöccse Lionardo fiának születését ünnepelte, Michelangelo
szigorúan korholta érte: „Nem tetszik nekem ez a pompa, mert az embernek
nem szabad nevetnie, mikor az egész világ sír. Úgy tűnik fel előttem,
hogy Lionardónak nincs valami erős itélete különösen abban sem, hogy
annyira ünnepli valakinek a születését azzal a vígsággal, amelyet
olyannak halála alkalmára kell fenntartani, aki jól élt.“[369]

A következő évben szerencsét kívánt neki ahhoz, hogy zsenge korában
elvesztette második fiát.

* * *

A természet, amelyet lázas szenvedélyei és géniuszának szelleme
mindeddig elhanyagoltak,[370] utolsó éveiben vigasztalója lett. Midőn az
1556. év szeptemberében elmenekült Rómából, amelyet Alba herceg spanyol
csapatai fenyegettek, Spoletón keresztül vette útját és öt hetet töltött
ott, tölgy- és olajerdők közepette, áthatva az ősz derült ragyogásától.
Sajnálattal tért csak vissza Rómába, ahová visszahítták, október végén.
– „Alig hogy félig kerültem vissza Rómába, mert valóban, csak az
erdőkben találunk nyugalmat,“ – írja Vasarinak.

„_Veramente e’ non si trova pace se non ne’ boschi._“[371]

Rómába visszatérve a nyolcvankét éves aggastyán szép költeményt írt,
amelyben dicsőítette a mezőket és a mezei életet, szembehelyezvén a
városok hazugságaival: ez volt utolsó költői műve, melyben teljesen
megvan az ifjúság üdesége.[372]

De a természetben, mint a művészetben, mint a szerelemben, Isten volt
az, akit keresett és akihez napról-napra jobban közeledett. Mindig hívő
volt. Míg egyrészt sohasem vetette magát alá sem a papoknak és
szerzeteseknek, sem a vakbuzgó férfiaknak és nőknek és alkalmilag
ugyancsak kigúnyolta őket,[373] másrészt – úgy látszik – legkevésbbé sem
kételkedett soha hitében. Atyjának és testvéreinek betegségei és halála
alkalmából mindig az volt első gondja, hogy vegyék fel a
szentségeket.[374] Határtalanúl bízott az imádságban, „inkább hitt
benne, mint bármely orvosságban,“[375] közbenjárásának tulajdonította
mindazt a jót, amiben része volt és a rosszat, amely nem érte.
Magányában misztikus imádás válságai lepték meg. Ezek egyikének emlékét
a véletlen fenntartotta számunkra: egy egykorú leírás bemutatja nekünk a
Sixtus-kápolna hősének extatikus arcát, amint éjnek idején egyedül
imádkozik római kertjében és bánatos szemmel könyörög az égnek.[376]

Nem igaz – mint el akarták hitetni[377] – mintha hite közömbös lett
volna Mária és a szentek tisztelete iránt. Különös lenne protestánsnak
képzelnünk azt a férfiút, aki életének utolsó húsz évét Szent Péter
templomának építésére szentelte és akinek utolsó műve, amelyet a halál
szakított félbe, Szent Péter szobra volt. Ne feledjük, hogy ismételten
nagy zarándokutakra készült indulni, 1545-ben San Jago di Compostellába,
1556-ban Loretóba és hogy tagja volt a San Giovanni Decollato (Ker.
János) testvérületnek. – Igaz azonban, hogy – mint minden nagy
keresztény – Krisztusban élt és halt.[378] „Szegényen élek Krisztusban“
– írta atyjának 1512-ben és haldokolva azt kérte, hogy emlékeztessék
Krisztus szenvedéseire. Vittoria Colonna barátsága és főleg halála óta
ez a hit emelkedettebb jelleget öltött. Ugyanakkor, midőn művészetét
majdnem kizárólag Krisztus kínszenvedése[379] dicsőítésének szentelte,
költészete a miszticizmusban mélyedt el. Megtagadta a művészetet és a
keresztre feszített Krisztus kitárt karjaiba menekült:

  Éltem futása immár véget ért,
    S törékeny bárkám tenger viharából
    Ime a közös kikötőbe száll, hol
  Felelünk a rossz s a jó tettekért.

  Most látom, mily hiú a képzelem,
    Mely úrrá tevé életem felett
    És bálványommá a művészetet,
  S mily üres mindünk vágya: a szerelem.

  Szerelmi álmok egykor édesek,
  Hol vagytok most, hogy két halálhoz érek?
  Az egyik biztos, s int a második.

  Meg nem nyugtat már véső vagy ecset,
  S egy szerelemhez fordul csak a lélek:
  Mely a keresztről tárja karjait![380]

* * *

A legtisztább virág azonban, amelyet a hit és szenvedés e boldogtalan
öreg szívből fakasztott, az isteni könyörületesség volt.

Ez az ember, akit ellenségei fösvénységgel vádoltak,[381] egész életében
nem szünt meg jótéteményeivel elhalmozni a szerencsétleneket, akár
ismerte őket, akár nem. Nemcsak mindig a legmeghatóbb gyengédséget
tanusította a maga és atyja öreg szolgái, – valami Mona Margherita
iránt, akit az öreg Buonarroti halála után magához fogadott és akinek
halála „nagyobb fájdalmat okozott neki, mint ha testvére lett
volna,“[382] – egy szegény asztalos iránt, aki a Sixtus-kápolna
állványán dolgozott és akinek leányát kiházasította…[383] Hanem
állandóan segítette a szegényeket, főleg a szemérmes szegényeket.
Alamizsnálkodásához szívesen vette társakul unokaöccsét és unokahugát,
meg akarta kedveltetni velük, őket használta fel eszközül, anélkül, hogy
magát megnevezte volna: mert azt akarta, hogy jótékonysága titokban
maradjon.[384] „Jobban szeretett jót tenni, mint jótevőnek
látszani.“[385] – Rendkívűl gyengéd felfogásra vall, hogy főleg a
szegény leányokra gondolt: titokban kis hozományokat juttatott nekik,
amelyekkel lehetővé tette számukra, hogy férjhez mehessenek vagy
kolostorba léphessenek be.

„Tudakozódjál valami polgár után, aki ínségben él és akinek leányai
férjhezadók vagy kolostorba készülnek,“ – írja unokaöccsének.
„Polgárokról beszélek“ – jegyzi meg – „akik – noha ínségesek – mégis
restelnek koldulni. Adj nekik, de titokban és vigyázz, hogy be ne
csapjanak…“[386]

Más alkalommal:

„Örülnék, ha megtudnál valamit valamely nemes polgár végső
nyomorúságáról, főleg azok közűl, akiknek házánál leányok vannak és
értesítenél róla, hogy lelkem érdekében valami jót tehessek vele.“[387]




Epilogus


A HALÁL

  … _Et l’osteria_
  _E’mortre_[388]

A halál, amelyet annyira kívánt és amely oly lassan jött, –

  _c’a miseri la morte è pigra e tardi_[389]

eljött.

Erős szervezete ellenére, amely kiállotta remetei életmódjának
szigorúságát, a betegség nem kimélte meg. Sohasem gyógyúlt ki teljesen
az 1544. és 1546. évi két veszedelmes lázból; vesekő,[390]
köszvény,[391] mindenféle egyéb bajok végre is aláásták egészségét.
Utolsó éveiből való egyik költeményében szomorú tréfálkozással írja le
nyomorult testét, amelyet annyi betegség támadott meg:

  Mint korhadó fa, kérge börtönében,
  Úgy élek én, szegényen, egyedül
  – – – – – – –
  Csak zümmögök, mint a darázs bezárva,
  Csontnál és bőrnél nincsen egyebem
  S három golyó zörög a skatulyába.{1}

  Kőportól már kipállott a szemem
  S fogaim hangra meginognak menten,
  Akárcsak a billentyűk hangszeren.

  Pókhálót őrzök az egyik fülemben,
  Másikban folyton cirpel egy tücsök;
  Álom kerül, köhögés kínoz engem.
  – – – – – – –
  Rémítő már egész ábrázatom
  – – – – – – –
  Világ kegyét adá már a művészet
  Nekem, majd vesztem okozója volt
  S szegény öreg, most szolgaságban élek,

  Mely összetör, Halál ha fel nem old.
  – – – – – – –
  Hogy összezúzott, kínzott, elcsigázott
  Küzdelmes éltem és a fogadóm
  Már a halál – – – – – –[392]

„Kedves Giorgio uram“ – írja Vasarinak 1555 júniusában – „tudom,
megismeri irásomból, hogy elérkeztem már a huszonnegyedik órába…“[393]

Vasari, aki 1560 tavaszán meglátogatta, rendkívűl elgyengűlve találta.
Alig járt már ki, alig aludt már és minden arra vallott, hogy már nem
fog sokáig élni. Minél inkább elerőtlenedett, annál érzékenyebb lett és
könnyen sírva fakadt.

„Felkerestem az én nagy Michelangelómat,“ – írja Vasari – „Nem tudott
érkezésemről, azért mintha csak elveszett fiát kapta volna vissza
váratlanúl, nyakamba borúlt, össze-vissza csókolt és örömében sírt“
_(lacrimando per dolcezza)_.[394]

Mitsem veszített azonban elméjének élességéből és erélyéből. Ugyanazon
látogatás alkalmából, amelyről Vasari írt, hosszasan elbeszélgetett vele
különféle művészeti kérdésekről, tanácsokat adott neki munkáihoz és
lovon kísérte el a Szent Péter-templomhoz.[395]

Az 1561. év augusztus havában roham érte. Három óra hosszat rajzolt
egyfolytában, mezítláb, mire hirtelen fájdalmak lepték meg és görcsös
vonaglásba esett. Szolgája Antonio önkivületben találta. Cavalieri,
Bandini és Calcagni odasiettek. Midőn odaértek, Michelangelo már magához
tért. Néhány nap múlva már újból kilovagolt és a _porta Pia_ rajzain
dolgozott.[396]

A nehezen kezelhető aggastyán semmi szín alatt sem engedte meg, hogy
vele foglalkozzanak. Barátaira nézve állandó nyugtalanság tárgya volt az
a tudat, hogy egyedül van, újabb rohamnak kitéve, hanyag és gondatlan
cselédséggel.

Az örökös, Lionardo, előzetesen már oly kemény visszautasításban
részesült, midőn nagybátyja egészségi állapota miatt Rómába akart
utazni, hogy nem merte többé megkockáztatni. 1563 júliusában Daniele da
Volterrával kérdeztette meg, szívesen látná-e és hogy elejét vegye a
gyanúnak, amely jövetelének célja tekintetében Michelangelo bizalmatlan
lelkében keletkezhetett volna, megizente, hogy gazdag és hogy semmire
sincs már szüksége. Az aggastyán azt a csípős választ juttatta el hozzá,
hogy nagyon örül, ha így áll a dolog és hogy azt a keveset, amije van, a
szegényekre fogja hagyni.

Egy hónap múlva Lionardo, akit a válasz épen nem elégített ki,
megújította a támadást és nyugtalanságát nyilvánította előtte egészségi
állapota és környezete miatt. Ez alkalomból Michelangelo dühöngő
levéllel válaszolt, amely tanúságot tesz a nyolcvannyolc éves ember
bámulatos életerejéről, – hat hónappal halála előtt: „Leveledből látom,
hogy hitelt adsz némely irígy gazembereknek, akik nem tudnak rajtam
kifogni és meglopni, tehát mindenféle hazugságot írnak neked. Valóságos
rablóbanda, te meg olyan együgyű vagy, hogy az én dolgaimban hitelt adsz
nekik, mintha csak gyerek volnék. Távolítsd el őket, a botrányos, irígy,
sötét alakokat! Ami a kiszolgálást és egyebet illeti, amiről írsz,
mondhatom, hogy nem lehetnék jobban és semmi tekintetben sem
szolgálhatnának ki és láthatnának el hűségesebben. Azt hiszem, azt is
akarod mondani, mintha meglopnának, én meg azt mondom neked, hogy olyan
háznépem van, hogy teljesen nyugton lehetek. Törődj tehát magaddal és ne
gondolj az én dolgaimmal, mert szükség esetén tudok magamra vigyázni,
hiszen nem vagyok gyerek. Jó egészséget!“[397]

De nemcsak Lionardo nyugtalankodott Michelangelo öröksége miatt. Egész
Itália Michelangelo örököse volt, – főleg a toscanai herceg és a pápa,
akik súlyt helyeztek arra, hogy el ne veszítsék a San Lorenzo- és Szent
Péter-templomok építésére vonatkozó rajzokat és terveket. Az 1563. év
júniusában Cosimo herceg, Vasari ösztönzésére megbízta követét, Averardo
Serristorit, hogy járjon el titokban a pápánál oly célból, hogy –
tekintve Michelangelo testi erejének hanyatlását – tartsák gondos
megfigyelés alatt háznépét és mindazokat, akik nála megfordulnak.
Hirtelen halál esetén haladéktalanúl el kellene készíteni a leltárt
minden vagyonáról: a rajzokról, kartonokról, iratokról, pénzről és
ügyelni arra, hogy a beálló rendetlenségben semmit se vigyenek el. Ily
irányban intézkedtek is, de természetesen óvakodtak, nehogy Michelangelo
megtudjon valamit.[398]

Ez az elővigyázat nem volt felesleges. Elérkezett az óra.

Michelangelo utolsó levele 1563 december 28.-án kelt. Egy év óta már
alig írt saját kezével; tollba mondott és aláírt. Daniele da Volterra
intézte levelezését.

Mindig dolgozott. 1564 február 12.-én egész nap, állva, _Pietà_-jával
foglalkozott.[399] 14.-én láz lepte meg. Tiberio Calcagni, akit
értesítettek, odasiet, de nem találja otthon. Bár esett, gyalogsétára
indult a Campagnába. Midőn hazatért, Calcagni azt mondta neki, hogy ez
nem észszerű, hogy nem kellett volna ily rossz időben kimennie.

„Mit akar?“ – válaszolt Michelangelo „Beteg vagyok és sehol sem találok
nyugalmat.“

Beszédének bizonytalansága, nézése, arcszíne erősen nyugtalanította
Calcagnit. „A vég nem következhetik be mindjárt. De nagyon félek, hogy
már nincs messze“ –, írja Lionardónak.[400]

Ugyanaz nap Michelangelo kérette Daniele da Volterrát, hogy jőjjön el
hozzá és maradjon mellette. Daniele elhívatta az orvost, Federigo
Donatit, február 15.-én pedig, Michelangelo kivánságára, megírta
Lionardónak, hogy eljöhet, „de nagyon vigyázzon, mert az utak
rosszak.[401] Most hagyom el“ – folytatja Daniele „kevéssel nyolc óra
után; teljesen magánál van, békés hangulatban, de makacs kábulásban. Ez
annyira terhére volt, hogy ma délután, három és négy óra között ki akart
lovagolni, amint minden este szokott, ha szép az idő. De a hideg és
fejének és lábainak gyengesége megakadályozták benne: visszafordúlt
tehát és a kandalló mellett levő karosszékbe ült, amelyet sokkal jobban
szeret ágyánál.“

A hű Cavalieri volt mellette.

Csak a halálát megelőző napon egyezett bele, hogy ágyba feküdjék. Teljes
öntudattal tollba mondotta a végrendeletet, barátai és háznépe
közepette. „Lelkét Istennek, testét a földnek“ ajánlotta. Azt kivánta,
„hogy legalább halva visszatérhessen“ kedves Firenzéjébe. – Azután
átment.

  Szörnyű viharból már a csendes révbe.[402]

Február hónapnak egyik pénteki napján volt, este öt óra felé.[403]

  „Utolsó napjaim közül…
  Legelső nap csendesb birodalomban.“[404]

Végre pihent. Elérte vágyainak célját: kiemelkedett az időből.

  _Beata l’alma, ove non corre tempo!_[405]

* * *

Ilyen volt ez az élet, isteni bánattól eltelve.

  Fuss’ io pur lui! e’ a tal fortuna nato,
  Per l’aspro esilio suo con la virtute
  Dare’ del mondo il piu felice stato.[406]

* * *

E tragikus történet végén kétség gyötör. Azt kérdem magamtól, hogy midőn
azoknak, akik szenvednek, a szenvedésben társakat akartam adni, hogy
támogassák őket, nem toldottam-e még meg ezek szenvedésével amazokét.
Talán úgy kellett volna cselekednem, mint oly sok másnak és a hősöknek
csak heroizmusát mutatnom be és fátyolt borítanom a bennök rejlő
szomorúság örvénye fölé?

– De nem! Az igazság! Nem igértem barátaimnak hazugság árán vett
boldogságot, – boldogságot minden ellenére, minden áron. Az igazságot
igértem nekik, még ha a boldogság árán is, a férfias igazságot, amely az
örök lelkeket kovácsolja. Kemény a lehellete, de tiszta: füröszszük meg
benne vérszegény sziveinket.

A nagy lelkek olyanok, mint a magas hegycsúcsok. Szél süvölt körülöttük,
a felhők beburkolják őket, de jobban és könnyebben lélekzünk ott mint
egyebütt. Az ottani levegő tisztasága lemossa a szív foltjait és ha
eloszlanak a fellegek, letekinthetünk az emberi nemre.

Ilyen volt ez az óriási hegy, amely a renaissance Itáliája fölé
emelkedett és amelynek szaggatott vonala a távolban összeolvad az éggel.

Nem állítom, hogy a köznapi emberek fenn élhetnének ezeken az ormokon.
De zarándokoljanak fel oda évenkint egyszer. Meg fogják ujítani tüdejük
lélekzetét és ereik vérét. Ott fenn közelebb fogják magukat érezni az
Örökkévalóhoz. Azután le fognak szállani az élet sikjára, a mindennapi
harcra edzett szívvel.

Romain Rolland.




Jegyzetek

[Note 1: „Olykor sokat epekedem, mindenféle okból, mint olyan, aki távol
van hazulról.“ (Levél 1497 augusztus 19.-ről Rómából).]

[Note 2: Önmagára gondolt, midőn barátjának, Cecchino dei Braccinak, a
Rómában élő firenzei számüzöttek egyikének e szókat adta szájába:

  „… üdvözlöm a halált;
  Kegyéből végre hazatérek holtan,
  Képben ugyan, honnan kizárva voltam.“

(Michelangelo költeményei, kiad. Carl Frey, LXXIII, 24.)]

[Note 3: A Buonarroti Simoniakat, akik Settignanóból származtak, a
firenzei krónikák a tizenkettedik századtól kezdve említik. Tudta ezt
Michelangelo, aki ismerte családfáját. „Mi is igen nemes törzsből
származott polgárok vagyunk.“ (Levél unokaöccséhez Lionardóhoz, 1546
december). Midőn unokaöccse arra gondolt, hogy nemességet szerez,
Michelangelo ezt rossz néven vette: „Nem valami megtiszteltetés, ha azt
mondja, hogy mintha nemesíttetni akarnád magad, mert tudhatja, hogy régi
firenzei polgárok vagyunk, époly nemesek, mint bármely más család.“
(1549 február). Megkisértette nemzetségét talpraállitani, övéinek a
Simoniak régi nevét visszaszerezni, Firenzében patriciusi házat
alapítani, de mindig-beleütközött testvérei középszerűségébe. Szégyelte,
hogy egyikök (Gismondo) az ekeszarvát fogta és paraszt módjára élt.
1520-ban Alessandro, Canossa grófja azt írta neki, hogy családi
levéltárában bizonyítékokat talált, amely szerint rokonok. Az értesülés
téves volt, de Michelangelo hitt benne és meg akarta szerezni Canossa
várkastélyt, nemzetségének vélt bölcsőjét. Életírója Condivi az ő adatai
alapján ősei között felsorolja Beatricét, II. Henrik testvérét és
Matildot, a nagy grófnőt.

1515-ben, abból az alkalomból, midőn X. Leo Firenzébe érkezett,
Buonarroto, Michelangelo öccse, _comes palatinus_-sá neveztetett ki és a
Buonarrotiak megkapták a jogot, hogy címerükbe felvegyék a Mediciek
_pallá_-ját, három liliommal és a pápa monogrammját.]

[Note 4: „… sohasem voltam festő vagy szobrász, mint azok, akik árúba
bocsájtják művészetüket. Én mindig őrizkedtem ettől, atyám és testvéreim
iránt való tiszteletből…“ (Levél Lionardóhoz, 1548 május 2.)]

[Note 5: Condivi.]

[Note 6: Levél atyjához, 1497 augusztus 19. – Atyja csak 1508 március
13.-án „szabadította fel“, midőn harminchárom éves volt (március 8.-án
beiktatott okirat).]

[Note 7: Levelek 1507, 1509, 1512, 1513, 1525, 1547-ből.]

[Note 8: Halála után római házában 7–8000 aranyat találtak, ami ma
4–500.000 franknak felel meg. Ezenfelül Vasari azt mondja, hogy
unokaöccsének két ízben 7000 tallért adott és 2000-et szolgájának,
Urbinónak. Nagy tőkéi voltak Firenzében elhelyezve. Az 1534. évi
_Denunzia dei beni_ szerint hat háza és hét földbirtoka volt,
Firenzében, Settignanóban, Rovezzanóban, Stradellóban, San Stefano di
Pozzolaticóban, stb. A földbirtok szenvedélye volt. Állandóan vásárolt
ilyet: 1505-ben, 1506-ban, 1512-ben, 1515-ben, 1517-ben, 1518-ban,
1519-ben, 1520-ban, stb. Ez paraszti örökség volt nála. Különben, ha
vagyont gyűjtött, úgy ezt nem magának tette: másokra költött, magától
pedig mindent megvont.]

[Note 9: Néhány egészségügyi tanács következik, mely jellemző ama kor
barbár felfogására: „Első sorban is ápold fejedet, tartsd magad
egyenletes melegen és _ne mosdjál soha:_ tisztíttasd le magad, de _ne
mosdjál soha_.“ _Levelek_, 1500 december 19.]

[Note 10: _Levelek_, 1506.]

[Note 11: Az 1517. év szeptemberében, midőn a San Lorenzo-templom
homlokzatával és a Sta Maria sopra Minerva _Krisztusával_ foglalkozik,
„beteg, halálán van.“ 1518 szeptemberében, a seravezzai kőbányákban,
túlerőltetéstől, boszúságtól megbetegszik. Újabb betegség 1520-ban,
Ráfael halála idején. Az 1521. év végén egy barátja, Lionardo sellajo,
szerencsét kíván hozzá, „hogy oly betegségből gyógyult fel, amelyből
kevesen lábalnak ki.“ 1531 júniusában, Firenze bevétele után, sem
aludni, sem enni nem képes, baja van fejével és szívével; ez az állapot
egész az év végéig elhúzódik s barátai azt hiszik, hogy el van veszve.
1539-ben leesik a Sixtus-kápolna állványáról és lábát töri. Az 1544. év
júniusában igen súlyos lázban szenved; a Strozziak firenzei házában
barátja, Luigi del Riccio ápolja. 1545 decemberében és a következő év
január hónapjában a láz veszedelmes alakban ismétlődik és igen
elgyengíti; újból Riccio ápolja a Strozziaknál. Az 1549. év márciusában
kegyetlenül szenved kőbántalmaitól. 1559 júliusában ugyanebben és
mindenféle egyéb bajokban szenved; igen elgyengült. 1561 augusztusában
roham lepi meg „önkivületben összeesik, görcsös rángatózásokkal“.]

[Note 12: „_Febbre, fianchi dolor’, morbi ochi e denti._“ Költemények,
LXXXII.]

[Note 13: 1517 július. Carrarából Domenico Buoninsegninek írt levél.]

[Note 14: 1523 július. Levél Bart. Angiolinihoz.]

[Note 15: Atyjához intézett leveleiben minduntalan: „_Ne gyötörje
magát_…“ (1509 tavaszán.) – „_Rosszul esik nekem, hogy ilyen
aggodalomban él; könyörgök, ne gondoljon többé erre._“ (1509 január 27.)
– „_Ne ijedjen meg, ne okozzon magának egy szemernyi szomoruságot se_“
(1509 szeptember 15).

Ugy látszik, hogy az öreg Buonarrotit is, mint fiát, páni rettegés
krizisei lepték meg. 1521-ben – mint látni fogjuk – hirtelen elmenekül
saját házából, azzal a panaszszal, hogy fia üldözte el.]

[Note 16:

  Tökéletes barátság édessége
  Becsületünk és éltünk ellenében
  Orvtámadás…

(LXXIV. szonett, barátjához, Luigi del Riccióhoz, aki épen akkor,
1509-ben mentette meg súlyos betegségéből.)

Lásd a tisztázásra szolgáló szép levelet, amelyet 1561 november 15.-én
írt neki hű barátja Tommaso de’ Cavalieri, akit igazságtalanúl
gyanúsított meg: – „Teljesen biztos vagyok benne, hogy soha meg nem
sértettem; de túlságos könnyen hisz olyanoknak, akiknek legkevésbbé
kellene hinnie…“]

[Note 17: „Folytonos bizalmatlanságban élek… Ne bízzatok senkiben,
aludjatok nyitott szemmel.“]

[Note 18: 1515 szeptemberében és októberében öccséhez, Buonarrotóhoz
intézett levelek: „… Ne gúnyolódj afölött, amit neked írok… Nem szabad
senkit se kifigurázni és a mai időkben nem árthat, ha félünk és
testünkről, lelkünkről gondoskodunk… Mindenkor helyes nyugtalankodni…“]

[Note 19: Leveleiben gyakran nevezi magát „búskomornak és bolondnak“, –
„vén bolondnak“, – „bolondnak és gonosznak“. – Másutt védekezik a
bolondság ellen, amit szemére hánytak, kiemelve, „hogy az soha sem
ártott senkinek, csak saját magának.“]

[Note 20: _Költemények_, XLII.]

[Note 21:

  Szerelmeseknek kisebb üdvöt ád,
  Ha bőség közt a vágyak már enyésznek,
  Mint a nyomor, szülője új reménynek.

(_Költemények_, CIX, 48.)]

[Note 22: Így ír: „Minden elszomorít… Még a jó is túlságosan rövid
tartama miatt nem kevésbbé búsítja és nyomja lelkemet, mint maga a
rossz.“]

[Note 23: _Költemények_, LXXXI.]

[Note 24: _Költemények_, LXXIV.]

[Note 25: Tudjuk, hogy a San Lorenzo-templom homlokzata miatt éveket
töltött el a seravezzai kőbányákban.]

[Note 26: Ilyen a Sta Maria sopra Minerva _Krisztus_-a, melyre a
megrendelést 1514-ben fogadta el és 1518-ban azon kesereg, hogy még el
sem kezdte. „Meghalok bánatomban… Mintha csak tolvaj lennék…“ – A sienai
Piccolomini-kápolna esetében 1501-ben írta alá a szerződést, azzal a
kikötéssel, hogy munkáját három éven belül szállítani fogja. Hatvan
évvel később, 1501-ben, még mindig bántotta, hogy kötelezettségének nem
tett eleget!]

[Note 27: „_Facte paura a ognuno insino a’ papi_“, – írja neki
Sebastiano del Piombo 1520 október 27-én.]

[Note 28: Vasarival folytatott beszélgetésben.]

[Note 29: Igy 1534-ben, midőn menekülni akar III. Pál elől, végre is
beletörődik feladatába.]

[Note 30: Ilyen Giulio de’ Medici biboros (utóbb VII. Kelemen pápa)
lealázó levele 1518 február 2.-áról, amelyben meggyanusítja, hogy a
carraraiakkal megvásároltatta magát. Michelangelo meghajol,
belenyugszik, azt írja, „hogy a világon semmi egyebet sem akar, csak
hogy tetszését elnyerje.“]

[Note 31: Lásd leveleit és azokat a leveleket, amelyeket Sebastiano del
Piombóval irat neki Firenze bevétele után. Nyugtalankodik egészségi
állapota, kellemetlenségei miatt. 1531-ben brevét bocsájt ki, hogy
megvédje azoknak alkalmatlankodásaitól, akik visszaéltek szívességével.]

[Note 32: Hasonlítsuk össze Michelangelónak 1533 decemberében Febóhoz
intézett alázatos levelét Febo 1534 januárjában kelt kunyoráló,
közönséges levelével.]

[Note 33: „… Ha nem leszek képes hatalmas elméjének hullámain hajózni,
az meg fog nekem bocsájtani és nem fog azért haragudni, hogy nem vagyok
hozzá hasonlatos és nem fog tőlem olyat kivánni, ami nincs meg bennem:
mert aki mindenben páratlan, annak semmiféle dologban sem lehetnek
társai.“ (Michelangelo Tommaso de’ Cavalierihez, 1533 január 1.-én.)]

[Note 34: „… Már mai napig is őrizkedtem attól, hogy a számüzöttekkel
beszéljek és érintkezzem, de jövőre még inkább őrizkedem majd… Mindig
egyedül vagyok, keveset járok ki és senkivel sem beszélek, legkevésbbé
firenzeiekkel. Ha az utcán köszönnek nekem, nem állhatom meg, hogy
szíves szavakkal ne válaszoljak és tovább megyek, de ha tudnám, kik azok
a számüzöttek, sehogysem válaszolnék.“ (Rómából 1548-ban unokaöccséhez,
Lionardóhoz intézett levél, miután az tudomására hozta azt a vádat,
amelylyel Firenzében illették, hogy tudniillik érintkezésben van a
számüzöttekkel, akik ellen II. Cosimo éppen akkor igen szigoru
rendeletet bocsájtott ki.)

De még tovább is megy. Megtagadja azt a vendégszeretetet, amelyben,
betegsége alatt, a Strozziaknál részesült:

„Ami azt illeti, hogy betegen Strozziék házában voltam, én nem úgy fogom
föl, hogy az ő házukban voltam, hanem Luigi del Riccio uram szobájában,
aki jó barátom vala.“ (Luigi del Riccio a Strozziak szolgálatában
állott). – Oly kevéssé volt kétséges, hogy Michelangelo a Strozziak
vendége volt és nem Riccióé, hogy ő maga két évvel előbb a jelenleg a
Louvreban levő két rabszolga-szobrot elküldte Roberto Strozzinak, hogy
meghálálja vendégszeretetét.]

[Note 35: 1531-ben, Firenze bevétele után, miután Michelangelo
alávetette magát VII. Kelemennek és Valorihoz közeledett.]

[Note 36: _Költemények_, XLIX. (Valószinűleg 1532 körül.)]

[Note 37: _Ugyanott_, VI. (1504 és 1511 között).]

[Note 38: _Ugyanott_, LVIII. (Atyjának halálára, 1534).]

[Note 39: _Ugyanott_, CXXXV.]

[Note 40: A következő leírás Michelangelo különböző arcképeiből van
merítve, főleg Jacopo del Conte festményéből (1544–45), amely a firenzei
Uffizi-képtárban van és amelyről Marcello Venusti módosított ismétlést
készített (a capitoliumi múzeumban), Francisco d’Ollanda (1538–39) és
Giulio Buonasone metszeteiből (1546), valamint Condivi leírásából
(1553). Daniele da Volterra, tanítványa és barátja, halála után
elkészítette mellszobrát. Leone Leoni 1561-ben érmet készített
arcképével.]

[Note 41: Igy látták még azok, akik 1564-ben koporsóját felnyittatták,
midőn testét Rómából elvitték Firenzébe. Mintha csak aludt volna, fején
nemezkalappal, lábain sarkantyús csizmákkal.]

[Note 42: Condivi, Venusti arcképén szemei meglehetős nagyok.]

[Note 43: 1490–92 körül.]

[Note 44:

  … mily hiú a képzelem,
  Mely úrrá tevé életem felett
  És bálványommá a müvészetet.

(_Költemények_, CXLVII. – 1555 és 1556 között.)]

[Note 45: „Szobrásznak“ nevezte magát, nem „festőnek“. „Ma“ – írja 1508
március 10.-én – „én, Michelagniolo, _szobrász_, elkezdtem a Kápolna
(Sixtus-kápolna) festményeit“. – Egy évvel utóbb, 1509 január 27.-én így
ír: „Ez nem az én mesterségem. Haszon nélkül vesztegetem el időmet.“ – E
tekintetben sohasem változtatta meg véleményét.]

[Note 46: _Költemények_, CXLVII.]

[Note 47: Dante: _Paradiso_, XXIX. 91.]

[Note 48: _Költemények_, I. (a Louvreban őrzött lapon, a Dávid-ra
vonatkozó vázlatok mellett).]

[Note 49: Michelangelo azt szokta volt mondogatni, hogy géniuszát „az
arezzovidéki finom levegőnek“ köszönheti.]

[Note 50: Lodovico di Lionardo Buonarroti Simoni. – A család valódi neve
Simoni volt.]

[Note 51: Francesca di Neri di Miniato del Sera.]

[Note 52: Néhány évvel utóbb, 1485-ben atyja ujból megnősült és elvette
Lucrezia Ubaldinit, aki 1497-ben halt meg.]

[Note 53: Lionardo 1473-ban született, Buonarroto 1477-ben, Giovan
Simone 1479-ben, Sigismondo 1431-ben. – Lionardo szerzetesnek ment és
igy Michelangelo lett a legidősebb fiú, a család feje.]

[Note 54: Condivi.]

[Note 55: Valójában alig hihetünk az oly hatalmas művész
féltékenységében. Semmi esetre sem gondolom, hogy az lett volna
Michelangelo hirtelen távozásának oka. Öregségéig megőrizte az első
mestere iránt való tiszteletet.]

[Note 56: Ezt az iskolát Bertoldo, Donatello tanítványa igazgatta.]

[Note 57: A _Kentaurok és lapithák küzdelme_ a firenzei Casa
Buonarrotiban van. Ugyanabból az időből való a _Nevető faun_ maszkja,
mely megszerezte Michelangelónak Lorenzo de’ Medici barátságát és a
_Madonna a lépcsőnél_ domborműve a Casa Buonarrotiban.]

[Note 58: 1491 felé történt.]

[Note 59: Kevéssel utóbb, 1494-ben meghaltak: Poliziano azzal a
kéréssel, hogy mint dominikánust temessék el a San Marco templomban,
Savonarola templomában; – Pico de la Mirandolára halála előtt reáadták a
dominikánus szerzetesek csuháját.]

[Note 60: 1491-ben.]

[Note 61: Lorenzo de’ Medici 1492 április 8.-án halt meg; fia Piero
következett utána. Michelangelo elhagyta a palotát, visszatért atyjához
és egy darabig foglalkozás nélkül maradt. Utóbb Piero visszafogadta
szolgálatába és megbizta, hogy vásároljon számára vésett és metszett
köveket. Ekkor faragta _Herakles_ nagy márványszobrát, amely először a
Strozzi-palotában volt, majd 1529-ben I. Ferenc megvásárolta és
Fontainebleauban helyezte el, ahonnan a tizenhetedik században eltünt.
Ebből az időből való a Santo Spirito-kolostor számára készült _fából
faragott feszület_, amelyhez Michelangelo oly hévvel tanulmányozta
hullákról az anatómiát, hogy belebetegedett (1494).]

[Note 62: Condivi. – Michelangelo szökése 1494 október hónapjában
történt. Egy hónappal utóbb Piero de’ Medici is elmenekül a nép
felkelése elől. Firenzében népkormány alakul Savonarola támogatásával,
aki megjósolta, hogy Firenze az egész világba be fogja vinni a
köztársaságot. Ez a köztársaság azonban mégis elismert egy királyt:
Jézus Krisztust.]

[Note 63: Bolognában a nemes Giovanni Francesco Aldovrandinak volt
vendége, aki a rendőrséggel való némely kellemetlenségeiben segitségére
volt. Ekkor dolgozott San Petronio szobrán és egy kis angyalszobron San
Domenico ereklyetartó koporsója _(arca)_ számára. Ezek a munkák azonban
legkevésbbé sem vallásos jellegűek. A büszke erő uralkodik bennük.]

[Note 64: Michelangelo 1496 júniusában érkezett Rómába. _A Részeg
Bacchus, a Haldokló Adonis_ (a Bargello múzeumában) és a _Cupido_
(South-Kensington) 1497-ből valók. – Úgy látszik, ugyanekkor rajzolta
meg _Szent Ferenc stigmatizációjá_-nak kartonját a San Pietro in
Montorio számára.]

[Note 65: 1498 május 23.-án.]

[Note 66: Mai napig mindig azt mondták, hogy a _Pietà_ egy francia
biboros, Jean de Groslaye de Villiers, Saint-Denis apátja, VIII. Károly
követe számára készült, aki Michelangelónál a francia királyoknak a
Szent Péter templomban levő kápolnája számára rendelte meg (szerződés
1498 augusztus 27.-én). Samaran Charles, _La Maison d’Armagnac au XV-e
siècle_ cimű dolgozatában megállapította, hogy a francia biboros, aki a
_Pietà_-t faragtatta, Jean de Bilhères pessani apát, lombezi püspök,
saint-denisi apát volt. Michelangelo 1501-ig dolgozott rajta.

Michelangelónak Condivivel folytatott beszélgetése lovagias
miszticizmusból fakadó gondolattal magyarázza a Szűz fiatalságát, mely
annyira eltér Donatello, Signorelli, Mantegna és Botticelli heves,
fonnyadt, fájdalomtól rángatott _Mater Dolorosá_-itól.]

[Note 67: Levél atyjához, 1500 december 19.]

[Note 68: Levél atyjához 1509 tavaszán.]

[Note 69: Levél atyjához, 1521.]

[Note 70: 1501 augusztus. – Az előző hónapokban a sienai székesegyház
Piccolomini-oltárának diszítésére Francesco Piccolomini biborossal
szerződést kötött, de ennek sohasem tett eleget.]

[Note 71: Vasari.]

[Note 72: Michelangelo igy szólt egy szobrászhoz, aki azzal vesződött,
hogy oly módon irányitsa a világosságot műhelyében, hogy műve előnyösen
tünjék fel: „Ne törd magad annyira, csak az számit, hogy milyen
világosság lesz a téren.“]

[Note 73: A tárgyalások részletei fennmaradtak (Milanesi: _Contratti
artistici_, 620. köv. II.)

A _Dávid_ 1873-ig azon a helyen maradt, amelyet Michelangelo jelölt ki
számára, a Signoria palotája előtt. Akkor a szobrot, amelyet az eső
nyugtalanító módon megtámadott, a firenzei Academia di Belle Artiba,
külön kerek terembe _(Tribuna del David)_ vitték át. A firenzei _Circolo
Artistico_ mostanában ajánlja, hogy készítsenek róla fehér márvány
másolatot és állítsák fel régi helyén, a Palazzo Vecchio előtt.]

[Note 74: Egykorú tudósítás és Pietro di Marco Parenti: _Storie
Fiorentine_.]

[Note 75: Jegyezzük még meg, hogy a _Dávid_ szűzies meztelensége
megbotránkoztatta Firenze szemérmét. Aretino, Michelangelo szemére
vetvén _Utolsó itélet_-ének illetlenségét, 1545-ben ezt írja neki:
„Utánozza a firenzeiek szemérmességét, akik aranylevelekkel takarják el
szép Kolosszusuk elrejtendő részeit.“]

[Note 76: Célzás Francesco Sforza lovasszobrára, melyet Leonardo
befejezetlenül hagyott és amelynek gipszmintáját XII. Lajos ijjászai
mulatságából összelődöztek.]

[Note 77: Egykorú tudósítás (a _Maglabecchiana Anonymusa_).]

[Note 78: Az a megalázó feladat jutott neki, hogy a firenzeieknek
barátain, a milanóiakon aratott győzelmét örökítse meg.]

[Note 79: Vagy a _Pisai csata_.]

[Note 80: Michelangelo kartonja – csak ez készült el 1505 óta – 1512-ben
a Mediciek visszatérése által Firenzében előidézett zavargások
alkalmából tünt el. A művet csak töredékes másolatokból ismerjük,
amelyek közül a leghíresebb Marcontonio metszete (A kúszók). – Ami
Leonardo freskóját illeti, maga Leonardo okozta romlását. Tökéletesiteni
akarta a freskó-festés eljárását, olajos réteggel próbálkozott meg,
amely azonban nem tartott és a festmény, amelyet elkedvetlenedve
1506-ban abbahagyott, 1550-ben már nem volt meg.

Michelangelo életének ebből a korszakából (1501 – 1505) valók még: a
_Madonna és a kis Jézus_ kerek domborművei a londoni Royal Academyben és
a firenzei Bargello múzeumában; – a _Brüggei Madonna_, melyet flamand
kereskedők 1506-ban szereztek meg és a _Szent családot_ ábrázoló nagy
temperafestmény az Uffizi-képtárban, Michelangelo legszebb és
leggondosabban kimunkált képe. Puritán méltósága, heroikus hangulata
éles ellentétben áll Leonardo művészetének nőies lágyságával.]

[Note 81: Condivi.]

[Note 82: Legalább Bramante. Ráfael sokkal inkább barátja és
lekötelezettje volt, semhogy ne állott volna melléje, de nincs
bizonyitékunk, hogy személyesen is Michelangelo ellen cselekedett volna.
Ez ugyan határozott formában megvádolja: „Minden egyenetlenség, ami
köztem és Julius pápa között támadt, az urbinói Bramante és Ráfael
irigységéből származott: ez volt az oka hogy életében nem folytatta
síremlékét, hogy tönkretegyen. És Ráfaelnak volt is oka reá, mert amit a
művészetből tudott, az tőlem eredt.“ (1542 októberében ismeretlenhez
intézett levél. – _Levelek_, kiad. Milanesi, 489.–494. II.)]

[Note 83: Condivi, akit Michelangelo iránt táplált vak barátsága kissé
gyanussá tesz, igy szól: „Az irigységen kívűl az is sarkalta Bramantét,
hogy félt Michelangelo ítéletétől, aki sok hibáját fedezte fel. Mert
Bramanténak, aki – mint mindenki tudja – minden fajta élvezeteket
keresett és sokat költött, nem volt elég az a fizetés, amit a pápától
kapott, noha bőséges volt. Igyekezett tehát munkáiból hasznot húzni, oly
módon, hogy a falakat rossz anyagból építtette, miáltal azok
nagyságukhoz és kiterjedésükhöz képest kevésbbé voltak szilárdak és
biztosak. Mindenki világosan felismerheti ezt a Szent Péter-templom
építkezésében, a San Pietro ad Vincula kolostorában és egyéb
épületeiben. Mindezeket újból kellett alapozni és kapcsokkal,
támaszokkal megerősíteni, mert már düledeztek vagy rövid időn belűl
bedőltek volna.“]

[Note 84: „… Midőn Julius pápa megmásította szándékát, vagyis hogy a
síremléket életében elkészíttesse és az általam már korábban Carrarában
megrendelt márványnyal megrakott hajók a Ripára érkeztek, nem voltam
képes a pápától pénzt kapni, mert megbánta az egészet és nekem kellett a
hajókat kifizetnem… És ugyanazon időtájt Firenzéből megérkeztek a
kőfaragók, akiket a síremlék végett fogadtam fel és akik közül némelyek
még ma is élnek. Felszereltem számukra ágyakkal és egyéb bútorokkal a
házat, amelyet Julius adott nekem Santa Caterina mögött… Pénz nélkül
maradtam, nagy zavarban…“ (már idézett levél, 1542 október).]

[Note 85: 1506 április 17.-én.]

[Note 86: Ez az egész elbeszélés szószerint Michelangelo 1542. évi
októberi leveléből van véve.]

[Note 87: Erre az időpontra teszem, amelyet a legvalószínűbbnek tartok,
noha Frey – kellő ok nélkül – a szonett keletkezését 1511 táján keresi.]

[Note 88: _Költemények_ III.

A „száraz fa“ célzás a zöldelő tölgyre, mely a della Rovere család (II.
Julius családja) címerében szerepel.]

[Note 89: „Ez nem volt távozásom egyedüli oka; más dolog is volt, amiről
azonban nem akarok írni. Elég az ahhoz, hogy ez a dolog azt a gondolatot
keltette föl bennem, hogy ha Rómában maradok, az én síremlékem még előbb
el talál készülni, mint a pápáé. És ez volt hirtelen távozásom oka.“]

[Note 90: 1506 április 18.-án.]

[Note 91: _Levél_, 1542 október.]

[Note 92: _Ugyanott_.]

[Note 93: 1506 augusztus végén.]

[Note 94: Condivi. – Michelangelo már 1504-ben gondolt arra, hogy
Törökországba megy, 1519-ben pedig érintkezett „Drinápoly urával“, aki
felszólította, hogy menjen oda számára festményeket készíteni.

Tudjuk, hogy Leonardo da Vinci is Törökországba készült.]

[Note 95: Condivi.]

[Note 96: Atyjához intézett levél, 1507 február 8.]

[Note 97: Öccséhez intézett levél, 1507 szeptember 29 és november 10.]

[Note 98: Legalább ezt állítja Condivi. Mégis megjegyzendő, hogy már
mielőtt Michelangelo Bolognába menekült, szó volt róla, hogy vele
festessék ki a Sixtus-kápolnát, de akkor ez a terv kevéssé volt Bramante
ínyére, aki el akarta távolítani Rómából vetélytársát (Pietro Rosselli
levele Michelangelóhoz, 1506 május).]

[Note 99: 1508 április és szeptember között kifestette a _Stanza della
Segnaturá_-t (_Athéni iskola_ és _Disputa_).]

[Note 100: Vasari.]

[Note 101: Az 1510. évben atyjához intézett leveleiben panaszkodik egyik
segédje miatt, aki semmire sem használható, „csak arra, hogy
kiszolgáltassa magát… Még csak ez a foglalkozás hiányzott nekem! Mintha
nem lett volna elég!… Szerencsétlenné tesz, mint egy állatot.“]

[Note 102: Levél atyjához 1509 január 27.]

[Note 103: Levelek atyjához, 1509–1512.]

[Note 104: Giovan Simone durván bánt atyjával, akinek Michelangelo így
ír:

„Utolsó leveléből értesültem róla, hogy miként mennek otthon a dolgok és
Giovan Simone hogy viselkedik. Tíz év óta nem kaptam rosszabb hírt… Ha
tehettem volna, még ugyanaznap, midőn levelét megkaptam, lóra ültem
volna és mostanáig mindent rendbe hoztam volna. Minthogy azonban nem
tehettem, megírom neki véleményemet és ha ezentúl nem javul meg, vagy
elvisz valamit a házból, még ha csak egy hajítófát ér is, avagy más
kellemetlenséget okoz, legyen szíves értesíteni; majd igyekszem a
pápától szabadságot kapni, elmegyek oda és majd rápirítok.“]

[Note 105: Giovan Simonéhoz intézett levél. Henry Thode 1509 tavaszára
teszi (Milanesi kiadásában 1508 julius).

Megjegyzendő, hogy Giovan Simone akkor már harminc éves volt és
Michelangelo csak négy évvel idősebb.]

[Note 106: Levél Buonarrotóhoz, 1509 október 17.]

[Note 107: Levél Buonarrotóhoz, 1513 julius 30.]

[Note 108: _Levelek_, 1512 augusztus.]

[Note 109: A művel a _Les Maitres de l’Art_-gyűjtemény Michelangelónak
szentelt kötetében foglalkoztam. Itt nem térek ki reá.]

[Note 110: _Költemények_, I.]

[Note 111: Vasari.]

[Note 112: _Költemények_, IX. – Ez a költemény, Francesco Berni burleszk
stilusában, Giovanni da Pistojához van intézve. Keletkezését Frey 1510
juliusára teszi.]

[Note 113: Thode Henry helyesen világította meg Michelangelo jellemének
ezt az oldalát _Michelangelo und das Ende der Renaissance_ cimű művének
I. kötetében (Berlin, 1902).]

[Note 114:

  … Midőn szabad a lélek
  És csillagához megtér,
  Hogy lássa ott fenn az Urat,
  Halottaknak ki testet ad,
  Örököset örömre, kárhozatra,
  Enyémet kérem, bárha gyatra,
  Olyan ha fönn is, mint itt lenn veled:
  Felér szép arccal a szív, mely szeret.

(_Költemények_, CIX, 12).

  Mintha maga az ég is haragudna,
  Hogy ily csunyának látszom szép szemedben.

(_U. o._, CIX, 93).]

[Note 115: Michelangelo költeményeinek első teljes kiadását
dédunokaöccse tette közzé a XVII. század elején, _Rime di Michelangelo
Buonarroti, raccolte da M. A. suo nipote_ cimen, Firenze, 1623. Tele van
hibákkal. Majdnem pontos Cesare Guasti kiadása, mely 1863-ban jelent meg
Firenzében. De az egyetlen valóban tudományos értékű és teljes kiadás
Carl Frey bámulatraméltó műve: _Die Dichtungen des Michelagniolo
Buonarroti, herausgegeben und mit kritischem Apparate versehen von Dr.
Carl Frey_, Berlin 1897. A jelen életrajzban erre hivatkozom.]

[Note 116: Ugyanazon a papírlapon lovakat és harcoló embereket ábrázoló
rajzok láthatók.]

[Note 117: _Költemények_, II.]

[Note 118: _U. o._, V.]

[Note 119: _U. o._, VI.]

[Note 120: _U. o._, VII.]

[Note 121: A kifejezés Freytől való, aki a költeményt – nézetem szerint
kellő ok nélkül – az 1531–32. évekre teszi. Én sokkal fiatalabbnak
tartom.]

[Note 122: _Költemények_, XXXVI.]

[Note 123: _U. o._, XIII.]

[Note 124: _U. o._, XXII.]

[Note 125: _Költemények_, CIX., 35.]

[Note 126: II. Julius pápa 1513 február 21.-én halt meg, három és fél
hónappal a Sistina freskóinak felavatása után.]

[Note 127: Szerződés 1513 március 6.-ról. – Az új terv, amely
tekintélyesebb volt, mint az eredeti, 32 nagy szobrot foglalt magában.]

[Note 128: Úgy látszik, hogy Michelangelo ez alatt az idő alatt csak
egyetlen rendelést fogadott el, a Santa Maria sopra Minerva-templom
_Krisztus_-át.]

[Note 129: A _Mózes_ egyike lett volna annak a hat óriási alaknak,
amelyek II. Julius síremlékének felső emeletére voltak szánva.
Michelangelo 1545-ig dolgozott rajta.]

[Note 130: A _Rabszolgák_-at, amelyeken Michelangelo 1513-ban dolgozott,
1546-ban Roberto Strozzinak, a firenzei republikánusnak adta, aki akkor
Franciaországban volt számkivetésben és azokat I. Ferencnek
ajándékozta.]

[Note 131: Gyengédsége nyilvánításaiban nem fukarkodott vele szemben, de
félt Michelangelótól, nem érezte jól magát vele:

„Ha a pápa kegyelmedről beszél“ – írja Sebastiano del Piombo
Michelangelónak – „úgy beszél, mintha csak valamelyik testvéréről lenne
szó, – majd hogy nem könnyezik. Azt mondta nekem, hogy együtt
nevelkedtek és hangoztatja, hogy ismeri és szereti kegyelmedet; de
mindenki fél kegyelmedtől, – még a pápák is.“ (1520 október 27).

X. Leo udvarában gúnyolódtak Michelangelo fölött. Meggondolatlan
nyilatkozataival csúfolódásra adott alkalmat. Egy szerencsétlen levél,
amelyet Bibbiena biboroshoz, Ráfael pártfogójához intézett,
megörvendeztette ellenségeit. „Egyébről sem beszélnek a palotában, mint
a kegyelmed leveléről“ – írja Sebastiano del Piombo Michelangelónak –
„mindenkit megnevettet.“ (1520 július 3).]

[Note 132: Bramante 1514-ben halt meg, mire Ráfael lett a Szent
Péter-templom építésének vezetője.]

[Note 133: „… Vállalkozom arra, hogy elkészítem a San Lorenzo-templom
homlokzatát, úgy, hogy az mind az építészet, mind a szobrászat
tekintetében egész Itália tükre legyen, de szükséges, hogy a pápa és a
biboros (Giulio de’ Medici, a későbbi VII. Kelemen pápa), mielőbb
elhatározzák magukat, vajjon akarják-e, hogy megcsináljam, vagy sem. És
ha akarják, hogy megcsináljam, valami megállapodásra kell jutni…
Domenico úr, kérem, válaszoljon határozottan a pápa és biboros szándéka
felől. Nagy örömet fog ezzel okozni nekem.“ (Levél Domenico
Buoninsegnihez, 1517 július). – A szerződést 1518 január 19.-én kötötték
meg X. Leóval. Michelangelo vállalkozott, hogy nyolc év alatt felépíti a
homlokzatot.]

[Note 134: Giulio de’ Medici biboros levele Michelangelóhoz 1518 február
2.-án: „… Némi gyanu támadt bennünk, nem akarja-e kegyelmed saját
érdekében a carrarai márványokat túlságos előnyben részesíteni és a
pietrasantai márványokat rossz hírbe hozni… Miért is azt mondjuk
kegyelmednek, hogy Őszentsége minden tekintet mellőzésével minden áron
azt akarja, hogy minden végzendő munkához, mind a Szent
Péter-templomhoz, mind a firenzei székesegyházhoz és a San
Lorenzo-templomhoz csakis pietrasantai márványt vegyenek, ne mást… Ha
máskép történnék, ez ellenkeznék Őszentsége és a mi kívánságunkkal és
okot adna arra, hogy nagyon megharagudjunk kegyelmedre… Tegyen tehát le
konokságáról.“]

[Note 135: „Egész Génuáig kellett elmennem, hogy bárkákat szerezzek… A
carraraiak megvesztegették a bárkák gazdáit… Pisába kell mennem…“
(Michelangelo levele Urbanóhoz, 1518 április 2.-án.) – „A bárkák,
amelyeket Pisában béreltem, sohasem érkeztek meg, azt hiszem, becsaptak:
mindennel úgy vagyok. Ezerszer átkozott a nap és óra, midőn Carrarából
eltávoztam! Ez az én romlásom oka…“ (Levél, 1518 április 18.)]

[Note 136: Levél 1518 április 18.-ról. – Nehány hónappal később: „A
bányászható hely igen meredek és az emberek járatlanok ebben a munkában,
miért is nagy türelemre van szükség nehány hónapig, míg a hegyeket
megszelidítjük és az embereket kitanítjuk…“ (Levél 1518 szeptember,
Berto da Filicajához.)]

[Note 137: A Santa Maria sopra Minerva _Krisztus_-a és II. Julius
síremléke.]

[Note 138: 1518 december 21.-én az ageni biboroshoz intézett levél. –
Úgy látszik, ebből az időből való a firenzei Giardino Boboli grottáiban
levő négy befejezetlen, alig kinagyolt szobor (Négy _Rabszolga_ II.
Julius síremléke számára.)]

[Note 139: _Levelek_, 1520 (Milanesi kiad., 415 l.)]

[Note 140: A _Krisztus_ befejezésének gondját Michelangelo ügyetlen
tanítványára, Pietro Urbanóra bízta, aki „elnyomorította“. (Sebastiano
del Piombo levele Michelangelóhoz 1521 szeptember 6.-án.) Frizzi római
szobrász aztán jól-rosszúl helyrehozta.

Mindezek a keserűségek azonban nem akadályozták meg Michelangelót abban,
hogy még újabb feladatokat ne igyekezzék azokra halmozni, amelyek máris
fojtogatták. 1519 október 20.-án aláírta a firenzei akademikusoknak X.
Leóhoz intézett kérvényét, hogy Ravennából vigyék haza Firenzébe Dante
hamvait és ajánlkozott, „hogy az isteni költőhöz méltó síremléket fog
neki állítani.“]

[Note 141: 1520 április 6.-án.]

[Note 142: A _Győztes_.]

[Note 143: 1526-ban Michelangelo köteles volt minden héten írni neki.]

[Note 144: „Imád mindent, amit kegyelmed csinál“ – írja Sebastiano del
Piombo Michelangelónak – „annyira szereti, hogy jobban nem lehet. Oly
tisztelettel és szeretettel beszél kegyelmedről, hogy egy atya sem
mondaná fiáról mindazt, amit ő mond kegyelmedről…“ (1531 április 29.) –
„Ha eljönne Rómába, az lenne, ami akar, herceg vagy király… Része lenne
ebből a pápaságból, amelynek kegyelmed az ura és amelyből tetszése
szerint részesülhetne.“ (1531 december 5.) Számolni kell azonban e
nyilatkozatokban Sebastiano del Piombo velenceies nagyzolásával.]

[Note 145: Michelangelo levele unokaöccséhez Lionardóhoz (1548).]

[Note 146: A munkák már 1521 márciusában megkezdődtek, de a tényleges
munka csak akkor indult meg, midőn Giulio de’ Medici biboros 1523
november 19.-én VII. Kelemen néven a pápai trónra került.

Az eredeti terv négy síremléket foglalt magában: Lorenzo il Magnificóét,
öccséét Giulianóét, fia, Giuliano nemoursi herceg és unokája, Lorenzo
urbinói herceg emlékeit. 1524-ben VII. Kelemen elhatározta, hogy
felállíttatja azonkívül – még pedig a fő helyen – X. Leo és a maga
kőkoporsóit. – Lásd Marcel Reymond: _L’architecture des tombeaux des
Médicis_ (Gazette des Beaux-Arts, 1907.)

Ugyanakkor Michelangelo megbizást nyert a San Lorenzo-könyvtár
épitésére.]

[Note 147: Szent Ferenc rendjéről volt szó. (Levél, amelyet Fattucci
VII. Kelemen nevében 1524 január 2.-án intézett Michelangelóhoz).]

[Note 148: 1524 március.]

[Note 149: Michelangelo levele Giovanni Spinához, a pápa ügynökéhez,
1525 április 19.]

[Note 150: Michelangelo levele Fattuccihoz (1526 november 1).]

[Note 151: Fattucci levele Michelangelóhoz (1524 március 22).]

[Note 152: Lionardo sellajo levele Michelangelóhoz (1524 március 24).]

[Note 153: Michelangelo levele Giovanni Spinához (1524., Milanesi kiad.,
425. l.)]

[Note 154: Michelangelo levele Giovanni Spinához (1525 augusztus 29).]

[Note 155: Michelangelo levele Fattuccihoz (1525 október 24).]

[Note 156: Pier Paolo Marzi levele Michelangelóhoz, VII. Kelemen pápa
megbízásából (1525 december 23).]

[Note 157: Levelek 1525 októberétől decemberig (Milanesi kiad. 448–449.
l.) – E különös ügy ismertetését és Michelangelo tervét lásd a _Maitres
de l’art_ sorozatban megjelent életrajzban.]

[Note 158: Michelangelo levele Fattuccihoz (1526 junius 17).]

[Note 159: Henry Thode az 1521. év tájára teszi ezt a levelet. Milanesi
kiadásában (helytelenül) az 1516. évre van téve.]

[Note 160: _Levelek_ (1525 június).]

[Note 161: Michelangelo levele Fattuccihoz (1526 június 17).]

[Note 162: Ugyanaz a levél, 1526 júniusáról, arról értesít, hogy az
egyik vezér szobra el van kezdve, úgyszintén a sarkophagok négy
allegorikus alakja és a Madonna is.]

[Note 163: _Költemények_ XLIX.]

[Note 164: Levél 1512 szeptemberéből, arra nézve, amit Prato városának a
császáriak, a Mediciek szövetségesei által történt kifosztásáról
mondott.]

[Note 165: Michelangelo levele Buonarrotóhoz (1512 szeptember).]

[Note 166: „Nem vagyok olyan bolond, amilyennek gondoltok…“
(Michelangelo levele Buonarrotóhoz, 1515 szeptember).]

[Note 167: Michelangelo levele Buonarrotóhoz (1512 szeptember és
október).]

[Note 168: 1545-ben.]

[Note 169: Donato Giannorti számára készítette Michelangelo _Brutus_
mellszobrát. Nehány évvel a Párbeszéd előtt, 1536-ban gyilkolta meg
Alessandro de’ Medicit Lorenzino, akit második Brutusként ünnepeltek.]

[Note 170: _De’ giorni che Dante consumo nel cercare l’Inferno e’l
Purgatorio._ – A barátok afölött a kérdés fölött vitatkoznak, hogy hány
napot töltött Dante a pokolban: péntek estétől szombat estéig volt-e
ott, vagy csütörtök estétől vasárnap reggelig? Michelangelóhoz
fordultak, aki bárkinél jobban ismerte Dante művét.]

[Note 171: Michelangelo (vagy Giannotti, aki az ő nevében beszél) mégis
megkülönbözteti a zsarnoktól az örökös királyokat vagy alkotmányos
fejedelmeket: „Nem beszélek itt azokról az uralkodókról, akiknek hatalma
évszázados tekintélyen vagy a nép akaratán alapúl és akik városukat a
néppel való teljes megegyezéssel kormányozzák…“]

[Note 172: 1527 május 6.-án.]

[Note 173: Ippolito és Alessandro de’ Medici kiűzése (1527 május 17).]

[Note 174: 1528 július 2.]

[Note 175: Busini, – Michelangelo közlései nyomán.]

[Note 176: Condivi. – „És bizony“ – folytatja Condivi – „jobb lett volna
a jó tanácsra hallgatnia, mert midőn a Mediciek visszatértek,
lefejezték.“]

[Note 177: Michelangelo levele Battista della Pallához (1529 szeptember
25).]

[Note 178: Segni.]

[Note 179: Michelangelo levele Battista della Pallához (1529 szeptember
25).]

[Note 180: 1529 október 22.-én.]

[Note 181: Ismételten irt neki és könyörgött, hogy térjen vissza.]

[Note 182: Négy nappal előbb a Signoria végzéssel szüntette meg
díjazását.]

[Note 183: Michelangelónak Sebastiano del Piombóhoz intézett levele
szerint 1500 arany birságot is kellett volna fizetnie.]

[Note 184: „Midőn Kelemen pápa és a spanyolok ostrom alá fogták
Firenzét,“ – beszéli Michelangelo Francisco d’Ollandának – „az
ellenségeket sokáig feltartóztatták azok a gépek, amelyeket a tornyokra
állíttattam. Egyik éjjel gyapjúzsákokkal boríttattam a falak külsejét,
más éjjel árkokat ásattam és azokat puskaporral töltöttem meg, hogy
elijesszem a castiliaikat; széttépett tagjaikat a levegőbe röpítettem…
Ime, mire jó a festészet! Hadi gépekre és szerszámokra is jó, arra is,
hogy megfelelő alakot adjunk a bombavetőknek és puskáknak, továbbá, hogy
hidakat verjünk és létrákat készítsünk, de főleg az erődök, bástyák,
árkok, aknák és ellenaknák terveire és arányaira szolgál…“

(Francisco d’Ollanda, _Római beszélgetések a festészetről_, harmadik
rész, 1549).]

[Note 185: Sebastiano del Piombo levele Michelangelóhoz (1531 április
29.)]

[Note 186: Condivi. – 1530 december 11.-től a pápa visszaállította
Michelangelo járadékát.]

[Note 187: 1530 őszén. – A szobor a firenzei _Museo Nazionale_-ban van.]

[Note 188: 1544-ben.]

[Note 189: Ugyanezekben az években, amelyek egész életében a
legkomorabbak voltak, Michelangelo, a természetéből fakadó és őt
fojtogató keresztény pesszimizmus ellen vad visszahatás következtében
merészen pogány műveket alkotott. Ilyen a _Léda és a hattyú_ (1529 –
30), melyet Michelangelo a ferrarai herceg számára festett, majd
tanítványának, Antonio Mininek adott, aki Franciaországba vitte. Itt
állítólag 1643 körül Sublet de Noyers érzékisége miatt megsemmisítette.
Kevéssel utóbb Michelangelo Bartolommeo Bettini számára festette a
_Vénus és Ámor_ kartónját, amely után Pontormo a firenzei
Uffizi-képtárban levő festményét készítette. Valószínüleg ugyanebből a
korszakból való néhány nagyszerű és szigorú szemérmetlenségű rajza.
Egyiköket Charles Blanc írja le: „egy nő vergődése, akin erőszakot
követnek el és aki nagy erővel védekezik a még erősebb férfi ellen, de
önkénytelenül is boldogságot és büszkeséget fejez ki.“]

[Note 190: Az _Éj_-t valószínüleg az 1530. év őszén faragta Michelangelo
és a következő év tavaszán fejezte be, az _Aurorá_-t 1531
szeptemberében, az _Alkony_-t és _Nap_-ot kevéssel utóbb. – Lásd Ernst
Steinmann: _Das Geheimnis der Medicigräber Michelangelos_, Leipzig,
1907.]

[Note 191: _Költemények_, CIX, 16, 17. – Frey az 1545. évre teszi őket.]

[Note 192: Michelangelo Firenzét és a száműzött firenzeieket szólaltatja
meg.]

[Note 193: _Költemények_, CIX, 48.]

[Note 194: Sebastiano del Piombo levele Michelangelóhoz 1531 február
24.-én, az első, melyet a Sacco di Roma után neki írt:

„Isten a megmondhatója, mily boldog vagyok, hogy annyi nyomorúság, baj
és veszély után a Mindenható könyörületessége és szánalma életben és jó
egészségben őrzött meg bennünket; ha meggondoljuk, valóságos csoda ez…
Komám, most, miután tűzön-vizen keresztülmentünk és elképzelhetetlen
dolgokat tapasztaltunk, köszönjünk meg Istennek mindent és azt a rövid
életet, ami még reánk vár, töltsük lehetőleg nyugalomban. Nagyon kevéssé
számíthatunk csak a Sorsra, oly gonosz és fájdalmas az.“

Leveleiket felbontották. Sebastiano azt ajánlja a gyanús
Michelangelónak, hogy ferdítse el írását.]

[Note 195: _Költemények_, XXXVIII.]

[Note 196: „… _Non voria che ve fachinasti tanto_…“ (Pier Paolo Marzi
levele Michelangelóhoz 1531 junius 20.-án). – V. ö. Sebastiano del
Piombo levelét Michelangelóhoz (1531 junius 16).]

[Note 197: Giovanni Battista di Paolo Mini levele Valorihoz (1531
szeptember 29).]

[Note 198: „… _Ne aliquo modo laborare debeas, nisi in sepoltura et
opera nostra, quam tibi commisimus_…“]

[Note 199: Benvenuto della Volpaja levele Michelangelóhoz (1531 november
26).]

[Note 200: „Ha nem védené a pápa pajzsa“, – írja neki Sebastiano del
Piombo – „nekiugranának, mint a kígyók“ _(Sallariano come serpenti)_.
1532 szeptember 15.]

[Note 201: Most már csak arról volt szó, hogy a San Pietro in Vincoli
templomban felállítandó síremlékre hat elkezdett, de még be nem fejezett
szobrot szállítson. (Kétségkívül _Mózes_, a _Győzelem_, a _Rabszolgák_
szobrai és a Giardino Boboliban levő alakok).]

[Note 202: Sebastiano del Piombo levele Michelangelóhoz (1532 április
6.).]

[Note 203: VII. Kelemennek több ízben kellett Michelangelo védelmére
kelnie unokaöccsével, Alessandro herceggel szemben. Sebastiano del
Piombo elmondott Michelangelónak egy ilyen jelenetet, „midőn a pápa oly
hevességgel, dühvel és nehezteléssel beszélt, oly rettenetes
kifejezésekkel, hogy nem szabad azokat leírni.“ (1533 szeptember 16).]

[Note 204: Condivi.]

[Note 205: Michelangelo részben elkészített hét szobrot (Lorenzo urbinói
és Giuliano nemoursi herceg síremlékeit és a Madonnát). Még nem kezdte
el a négy folyó szobrait, amelyeket tervezett és másoknak engedte át a
Lorenzo il Magnifico és Giuliano, Lorenzo testvérének síremlékeire szánt
szobrokat.]

[Note 206: 1563 március 17.-én Vasari azt kérdi Michelangelótól, „hogyan
gondolja ő a falfestményeket.“]

[Note 207: Már azt sem tudták, hova helyezzék a már elkészült szobrokat,
sem azt, hogy milyen szobrokat akart készíteni az üresen maradt
fülkékbe. Vasari és Ammanati, akiket I. Cosimo herceg a Michelangelo
által megkezdett munka befejezésével megbízott, hiába fordultak hozzá: ő
már semmire sem emlékezett. „Emlékező tehetségem és eszem elment és
máshol vár meg engem“ – írja 1557 augusztusában.]

[Note 208: Michelangelo 1546 március 20.-án kapta meg a római
polgárjogot.]

[Note 209: Buonarroto pestisben halt meg 1528-ban.]

[Note 210: 1534 júniusában.]

[Note 211: _Költemények_, LVIII.]

[Note 212: _Költemények_, XLIX.]

[Note 213: _Költemények_, LIX.]

[Note 214: Michelangelo dédöccse a _Rime_ 1623. évi első kiadásában nem
merte a Tommaso dei Cavallerihez intézett költeményeket híven kiadni,
hanem olyan formában, mintha nőhöz intézte volna őket. Scheffler és
Symonds legújabb munkái előtt Cavalierit költött névnek tartották, amely
mögött Vittoria Colonna rejlett.]

[Note 215: Michelangelónak egy ismeretlenhez intézett levele (1542
október). _Levelek_, Milanesi kiad. CDXXXV.]

[Note 216: Donato Giannotti: _Dialogi_, 1545.]

[Note 217: _Költemények_, CXXXXI.]

[Note 218: Aretino támadásai különösen Gherardo Perini ellen irányultak.
Frey néhány igen gyengéd levelét tette közzé, 1522-ből: „… _che avendo
di voi lettera, mi paia chon esso voi essere, che altro desiderio non
o_,“ („… ha levelet kapok kegyelmedtől, úgy vagyok, mintha együtt volnék
kegyelmeddel és nincs is egyéb vágyam.“) Aláírása: „_vostro come
figlio_“ („mintha fia volnék“). – Úgy látszik, hozzá intézte
Michelangelo egy szép költeményét, amely a távollét és feledés fájdalmát
fejezi ki:

  Itt e helyen ragadta Ámor el
  Kegyesen szívem, sőt az életem,
  És üdvösséget ígért itt nekem,
  – De el is vette szép szem fényivel.

  Itt kötözött meg és ott olda fel
  S én sírtam egyedül keservesen,
  Amint illanni látta bús szemem
  S mit elrabolt, ó, mégse vitte el.]

[Note 219: _Henry_ Thode, aki _Michelangelo und das Ende der
Renaissance_ című művében nem áll mindenütt ellen annak a törekvésnek,
hogy hősét – olykor akár a valóság rovására is – a legszebb színben ne
tüntesse fel, a Gherardo Perini iránt való barátság után helyezi a Febo
di Poggio iránt való barátságot, hogy fokozatosan emelkedjék fel a
Tommaso dei Cavalieri iránt való barátságig, mert nem engedheti meg,
hogy Michelangelo a legtökéletesebb szerelem magaslatáról szállott volna
alá Febo di Poggióhoz. Tény azonban, hogy Michelangelo már több mint egy
év óta érintkezett Cavalierivel, midőn beleszeretett Febóba és neki
alázatos leveleket (Thode szerint 1533 decemberben, Frey szerint 1534
szeptemberben) és zagyva és hóbortos költeményeket írt, amelyekben a
_Febo_ és _Poggio_ nevekkel játszik (Frey, CIII, CIV). Ezekre a
levelekre és költeményekre a kis huncut azzal felelt, hogy pénzt kért
tőle. (Lásd Frey, _Dichtungen_, 526. l.) – Ami Cecchino dei Braccit
illeti, aki barátjának, Luigi del Ricciónak, volt barátja, Michelangelo
csak több mint tíz évvel Cavalieri után ismerkedett meg vele. Cecchino
firenzei száműzöttnek volt a fia és fiatalon halt meg Rómában 1544-ben.
Michelangelo _negyvennyolc_ síríratban örökítette meg emlékét, amelyek
úgyszólván bálványozó idealizmussal vannak telítve és amelyek némelyike
fenségesen szép. Talán a legkomorabbak Michelangelo összes költeményei
közül. Néhány közülök:

  Halálé most örökre, kedvesem,
  Egy röpke órán voltam a tied.
  Gyönyört okoztam, hoztam könnyeket:
  S ha nem születtem volna sohasem?

_Költemények_, LXXIII, 29.

  Ki megsirat, hiába várja azt,
  Öntözve könynyel csontjaim, hogy majd
  Miként a fa, sirom gyümölcsbe hajt,
  Mert a halott nem lát meg több tavaszt.

U. o., LXXIII. 21.

  Ki eltakarsz, ó kő, múlt éltemet
  Csak te tudod s a földön már emlékem
  Álom csupán. Halálban elenyésztem:
  Mi volt, – olyan mint mi nem létezett.

U. o., LXXIII. 22.]

[Note 220: Benedetto Varchi: _Due lezzioni_, 1549.]

[Note 221: Tommaso dei Cavalieri levele Michelangelóhoz (1523 január
1).]

[Note 222: Lásd különösen Michelangelo válaszát Cavalieri első levelére,
ugyanaz nap, midőn megkapta (1533 január 1.). E levél három kusza
fogalmazványa maradt fenn, amelyek egyikéhez Michelangelo ezt az
utóiratot fűzte: „Szabad lenne ugyan, ha ajándékot adunk valakinek, azt
neki megnevezni, de ez alkalommal illendőségből nem teszem.“ – Világos,
hogy ez esetben a szerelem szó az.]

[Note 223: Michelangelo levele Cavalierihez (1533 január 1).]

[Note 224: Michelangelo levele Cavalierihez, fogalmazvány (1533 július
28.)]

[Note 225: Michelangelo levele Cavalierihez (1533 július 28).]

[Note 226: Michelangelo levele Bartolommeo Angiolinihoz.]

[Note 227: Michelangelo levele Sebastiano del Piombóhoz.]

[Note 228: Vasari.]

[Note 229: Kettőt közülök Varchi nyilvánosan magyarázott és a _Due
Lezzioni_-ban kiadott. – Michelangelo nem titkolta szerelmét. Beszélt
róla Bartolommeo Angiolinak, Sebastiano del Piombónak. Az ilyen
barátságok nem leptek meg senkit. Midőn Cecchino dei Bracci meghalt,
Riccio az egész világnak kikiáltotta szerelmét és kétségbeesését: „Ó,
Donato barátom! Cecchinónk meghalt. Egész Róma meghalt, Michelangelo
készíti számomra síremléke tervét. Írjon kérem számomra egy sírfeliratot
és vigasztaljon meg levelével: bánatom elvette eszemet. Csak türelem!
Minden órában ezer és ezer halált élek át. Ó Istenem! Mennyire
megváltozott a szerencse képe!“ (Levél Donato Giannottihoz, 1544
január). –

  „… Ezernyi szeretőnek
  Lelkét hordám szivemben“


– mondatja Michelangelo Cecchinóval sírfeliratai egyikében.
(_Költemények_, Frey kiad. LXXIII, 12.).]

[Note 230: Scheffler.]

[Note 231: _Költemények_, CIX, 19.]

[Note 232: _Költemények_, XLIV.]

[Note 233: _Költemények_, LII. – Lásd még LXXVI. A szonett végén
szójáték Cavalieri nevével:

  _Resto prigion d’un Cavalier armato._
  (Rabúl ejtett egy fegyveres lovag).]

[Note 234:

  _Onde al mio viver lieto, che m’ha tolto…_

_Költemények_, (IX, 18).]

[Note 235: _Il desiato mie dolce signiore_… (U. o., L),]

[Note 236: _Un freddo aspetto_… (U. o., CIX, 18.)]

[Note 237: _Költemények_, XLV.]

[Note 238:

  _Il foco onesto, che m’arde_… (_Költemények_, L).
  _La casta voglia, che’l cor dentro intiamma._

  (U. o., XLIII.)]

[Note 239: Michelangelo egyik szonettjében azt szeretné, ha bőre a
szeretett lény ruhájául szolgálna. A cipő szeretne lenni, mely hólábát
hordja:

  Ó lenne bár bőrömből köntösöd,
  Gyengéden, mely borítja tagjaid
  És boldogan takarja kebledet:

  Érezném így, belém hogy költözött
  Lényednek része. – Vagy hólábaid
  Topánja, büszkén hordva terhedet.

(_Költemények_, LXVI).]

[Note 240: Leginkább 1533 június és október között, midőn Michelangelo,
aki visszatért Firenzébe, Cavalieritől távol volt.]

[Note 241: Azok a szép arcképek, amelyekben Vittoriát vélték felismerni,
épen nem hitelesek. Ilyen a firenzei Uffizi-gyüjteményben levő rajz,
amely sisakos fiatal nőt ábrázol. Legfeljebb az lehetséges, hogy midőn
rajzolta, öntudatlanul Vittoria emlékének hatása alatt állott,
idealizálva és fiatalítva azt, mert a rajzon levő arc Vittoria szabályos
vonásaira és szigorú kifejezésére emlékeztet. Nagy szeme nyugtalan,
kemény tekintetű. Nyaka meztelen, keble födetlen. Kifejezése erőteljes
és koncentrált, de hideg.]

[Note 242: Ilyennek ábrázolja egy ismeretlen mestertől való emlékérem,
melyet a _Carteggio di Vittoria Colonna_ (kiad. Ermanno Ferrero és
Giuseppe Müller) közöl. Ilyen lehetett, midőn Michelangelo látta. Haját
nagy, csíkos fejkötő rejti el, ruhája szigorúan zárt, csak nyakánál van
kissé kivágva.

Egy másik névtelen emlékérem fiatalon, idealizálva mutatja be (Lásd
Müntz, _Histoire de l’Art pendant la Renaissance_, III. 248 _l’Oeuvre et
la Vie de Michel-Ange_, kiad. _Gazette des Beaux-Arts_). Felfelé fésült
haját szalag tartja össze a homlok fölött, egy hajfürt az arcra hull,
finom fürtöcskék a nyakra. Homloka magas és egyenes, szeme kissé súlyos
figyelemmel néz, orra hosszú és szabályos, cimpája vastag, arca telt,
füle széles és formás, álla egyenes és erős, meztelen nyakát könnyű
fátyol veszi körül, keble födetlen. Kifejezése közömbös, inkább
rosszkedvű.

E két emlékérem, amelyek különböző életkorokban keletkeztek, a következő
közös vonásokat tünteti fel: az orrcimpa és a felső ajk duzzadtsága, ami
kissé mogorva kifejezést ad, – a hallgatag, megvető kis száj. Az alak
nyugodtságra vall, de illuziók, öröm nélkül.

Frey, kissé merészen, Vittoria képmását látja Michelangelo egy
sajátságos rajzában, amely egy szonett kéziratának hátlapján található.
Michelangelo ez esetben alig engedte volna, hogy a szép, szomorú rajzot
más is lássa. – Az ábrázolt nő öreg, derékig mezitelen, üres emlői
lelógnak, arca, melyet nem érintett az öregség, egyenes, gondolatokba
merült és büszke. Hosszú, karcsú nyakát gyöngysor veszi körül, fölfelé
fésült haját sapkába rejti el, amely az áll alatt sisak módjára van
megkötve és a füleket eltakarja. Vele szemben egy öreg ember feje, mely
Michelangelóhoz hasonlít, nézi őt, – utoljára. – Kevéssel Vittoria
halála után készitette Michelangelo ezt a rajzot. A másik oldalon levő
szonett a Vittoria halálára írt szép költemény: _Quand’ el ministro de
sospir mie tanti_… A rajzot közzétette Frey, Michelangelo költeményeinek
kiadásában, 385. l.]

[Note 243: Lelki tanácsadója akkor Matteo Giberti veronai püspök volt,
az elsők egyike, akik a katholikus egyház reformálását megkísérlették.
Giberti titkára Francesco Berni, a költő volt.]

[Note 244: Juan de Valdes, V. Károly császár egyik titkos tanácsosának
fia, 1534-ben Nápolyban telepedett le és ott a reformmozgalom feje lett.
Előkelő, nemes hölgyek csoportosultak körülötte. Sokat írt; főmunkái:
_Cento e dieci divine considerazioni_ (Basel, 1550) és _Aviso sobre los
interpretes de la Sagrada Escritura_. Csak a hit által való igazulást
ismerte el és a Szentírás által való okulást alárendelte a Szentháromság
ihletének. 1541-ben halt meg. Nápolyban állitólag több mint háromezren
csatlakoztak hozzá.]

[Note 245: Bernardino Ochino, a nagy hitszónok, a kapucinusok
generálisa, 1539-ben barátja lett Valdesnak, aki az ő befolyása alá
került; a besúgások ellenére is folytatta vakmerő szónoklatait
Nápolyban, Rómában, Velencében. A nép az egyházi tilalom ellenére
melléje állott, 1542-ig, midőn mint lutheránust majdnem elitélték és ő
Firenzéből Ferrarába, innen Genuába menekült, ahol a protestantizmusra
tért át. Meghitt barátja volt Vittoria Colonnának és mielőtt Itáliát
elhagyta, elhatározását bizalmas levélben közölte vele.]

[Note 246: A firenzei Pietro Carnesecchit, VII. Kelemen protonotariusát,
Valdes barátját és tanítványát első ízben 1546-ban idézték az inkvizició
elé, 1567-ben pedig Rómában megégették. Vittoria Colonna haláláig
összeköttetésben maradt vele.]

[Note 247: Gasparo Contarini főrangú velencei családból származott és
először Velence követe volt V. Károlynál Németalföldön, Németországban
és Spanyolországban, majd – 1528-tól 1530-ig – VII. Kelemennél. III. Pál
1535-ben biborossá nevezte ki és 1541-ben a regensburgi birodalmi
gyűlésre küldte ki. De nem sikerült a protestánsokkal megegyezésre
jutnia, a katholikusok előtt pedig gyanússá vált. Elcsüggedve tért
vissza és Bolognában halt meg 1542 augusztus havában. Sokat írt, művei:
_De immortalitate animae. – Compendium primae philosophiae_ és értekezés
az _Igazulásról_, amelyben igen közel állott a kegyelemről való
protestáns eszmékhez.]

[Note 248: Thode idézete szerint.]

[Note 249: Giampietro Caraffa, chiesi püspök, 1524-ben alapította a
theatinusok rendjét és 1528-tól kezdve Velencében megkezdte az
ellenreformáció munkáját, amelyet mint biboros, majd miután 1555-ben IV.
Pál néven pápa lett, kérlelhetetlen szigorúsággal folytatott. A
jezsuiták rendje 1540-ben nyert megerősítést, 1542 júliusában pedig
Itáliában felállították az inkvizició törvényszékét, teljes hatalommal
az eretnekek ellen. 1545-ben nyílt meg a trienti zsinat. Ez volt a vége
a szabad katholicizmusnak, amelyről a Contariniak, Gibertiek és Pole-ok
álmodoztak.]

[Note 250: Carnesecchi vallomása az inkvizició előtt 1566-ban.]

[Note 251: Reginald Pole, a York-ház sarjadéka, Angliába volt kénytelen
menekülni, ahol VIII. Henrikkel viszályba keveredett; 1532-ben Velencébe
ment és itt Contarini lelkes barátja lett. III. Pál pápa biborossá és
Szt. Péter patrimoniumának legatusává nevezte ki. Az egyénileg igen
vonzó és békülékeny szellemű férfiú alávetette magát az
ellenreformációnak és engedelmességre bírt sok szabadgondolkodót
Contarini csoportjából, akik készek voltak arra, hogy a
protestantizmusra térjenek át. Viterbóban, 1541-től 1544-ig Vittoria
Colonna teljesen az ő vezetésére bízta magát. – 1554-ben Pole mint
legátus Angliába tért vissza, Canterbury érseke lett és 1558-ban halt
meg.]

[Note 252: Vittoria Colonna levele Morone biboroshoz (1543 december
22.-én). – Vittoria Colonnára nézve lásd Alfred von Reumont művét és
Thode _Michelangelo_jának második kötetét.]

[Note 253: A négy beszélgetést, amelyeket Francisco d’Ollanda 1548-ban
írt, német fordítással kiadta Joaquim de Vasconcellos (Bécs, 1899). –
Francia fordítása A. Raczynski: _Les Arts en Portugal_ (Páris, 1846) c.
művében.]

[Note 254: A _Beszélgetések_ első része.]

[Note 255: _Ugyanott_, harmadik rész. – E beszélgetés napján vette el
Ottavio Farnese, III. Pál unokaöccse, Margheritát, Alessandro de’ Medici
özvegyét. Ez alkalomból tizenkét, klasszikus alkatú szekérből álló
diadalmenet vonult a Piazza Navonára, ahol nagy tömeg tolongott.
Michelangelo barátaival a San Silvestro magányába, a város fölé
menekült.]

[Note 256: Condivi. – A Vittoriától reánk maradt levelek voltaképen nem
ilyenek; kétségkívül nemesek, de kissé hidegek. – Meggondolandó azonban,
hogy ebből az egész levelezésből csak öt levél maradt meg, öt Orvietóból
és Viterbóból és három Rómából, 1539 és 1541 között.]

[Note 257: A. Grenier kimutatta, hogy ez a rajz volt alapja a különböző
_Pietàk_-nak, amelyeket Michelangelo később faragott: a firenzeinek
(1550–1555), a Rondanini-féle _Pietà_-nak (1563) és annak, amelyet
legújabban fedeztek fel Palestrinában (1555 és 1560 között). – Ehhez a
kompozicióhoz csatlakoznak még az oxfordi könyvtárban levő vázlatok és a
londoni National-Gallery-ben levő _Sirbatétel_. – Lásd A. Grenier: _Une
Pietà inconnue de Michel-Ange à Palestrina_, Gazette des Beaux-Arts,
1907 március, a különböző _Pietà_-k képeivel. (V. Wallerstein szerint is
– Die Pietà des Michelangelo zu Palestrina, Zeitschrift für bildende
Kunst 1914, 325. köv. II. – a palestrinai csoport a firenzei Pietà után
és a Rondanini-féle Pietà előtt keletkezett. – A fordító).]

[Note 258: Ekkor gondolt Michelangelo összegyüjtött költeményeinek
kiadására, amire barátai, Luigi del Riccio és Donato Giannotti beszélték
reá. Addig nem nagy jelentőséget tulajdonított annak, amit írt.
Giannotti foglalkozott e kiadványnyal, 1545 táján. A Michelangelo által
kiválasztott költeményeket barátai lemásolták. De Riccio halála,
1546-ban és Vittoriáé, 1547-ben eltérítette e szándékától, amely immár
hiúságnak tünt fel előtte. Költeményeit nem is adták ki az ő életében,
nehányat kivéve, amelyek Varchi, Giannotti, Vasari munkáiban jelentek
meg, de másolatokban kézről-kézre jártak. A legnagyobb zeneszerzők,
Archadelt, Tromboncino, Consilium, Costanzo Festa zenésítették meg őket.
A szonettek egyikét Varchi olvasta fel és magyarázta 1546-ban a firenzei
akadémia előtt. „Dante klasszikus tisztaságát és gondolatainak
gazdagságát“ találta meg benne.

Dante teljesen áthatotta Michelangelót. „Senki sem ismerte jobban“ –
mondja Giannotti – „és senki sem sajátította el tökéletesebben az ő
művét.“ Senki sem hódolt neki nagyszerübben, mint Michelangelo a „_Dal
ciel discese_…“ (_Költemények_, CIX, 37) kezdetű szép szonettel. – Nem
kevésbbé ismerte Petrarcát, Cavalcantit, Cino da Pistoját és az olasz
költészet klasszikusait. Azokon edződött stilusa, de a mindent
megelevenítő érzés izzó platói idealizmusa volt.]

[Note 259: _Rime con giunta di XVI Sonetti spirituali_, 1539.

_Rime con giunta di XXIV Sonetti spirituali e Trionfo della Croce_,
1544. Velence.]

[Note 260: „Van egy pergamen könyvecském, amelyet a marchesa di Pescara
ajándékozott nekem körülbelül tíz évvel ezelőtt“ – írja Michelangelo
1551 március 7.-én unokaöccsének Lionardónak – „Százhárom szonett van
benne, azokon kívül, amelyeket utóbb Viterbóból küldött nekem. Ezt a
negyven költeményt, amelyek rongypapirra vannak írva, ugyanabba a
könyvecskébe köttettem be… Van azonkívül sok levelem, amelyeket
Orvietóból és Viterbóból írt nekem.“]

[Note 261: _Költemények_, LXXXVIII.]

[Note 262: Vasari. – Egy időre meghasonlott legkedvesebb barátainak
egyikével, Luigi del Riccióval, mert ez, akarata ellenére,
megajándékozta: „Rendkívüli jóságod jobban bánt“ – írja neki – „mintha
meglopnál. Barátok között egyenlőségre van szükség: ha az egyik győz, a
másik nem bocsájtja meg.“]

[Note 263: Condivi.]

[Note 264: _Költemények_, CI. – Michelangelo ezt a magyarázatot fűzi
hozzá: „Ő (a kalapács: Vittoria) a földön egymaga emelte föl az
erényeket az ő nagy erényével; nem volt senkije, aki a tüzet szította
volna. Most az égben sok társa lesz, mert ott csak olyanok vannak, akik
szerették az erényt. Ezért azt reménylem, hogy az én kalapácsom oda föl
fog kerülni. – Most majd az égben lesz, aki neki szítsa a tüzet, míg
idelenn nem volt segítő társa műhelyében, ahol az erényeket fölemelik.“]

[Note 265: _Költemények_, C. – E szonett kézíratának hátlapján van az a
tollrajz, amelyben – a fonnyadt keblű női alakban – Vittoriát vélték
felismerni.]

[Note 266: Michelangelo barátsága Vittoria Colonna iránt nem zárt ki
egyéb érzéseket. Nem töltötte be egészen lelkét. Óvakodtak ezt
kimondani, mert azt hitték, hogy Michelangelót „idealizálni“ kell.
Mintha Michelangelónak szüksége lett volna reá, hogy „idealizálják!“ –
Vittoriával való barátsága idején, 1535 és 1546 között. Michelangelo
szeretett egy „szép és kegyetlen“ nőt, _donna aspra e bella_ (Költ.,
CIX, 89), – _lucente e fera stella, iniqua e fella, dolce pieta con
dispietato core_ (CIX. 9). – _cruda e fera stella_ (CIX. 14). – _belezza
e gratia equalmente infinita_ (CIX. 3), – „ellenséges hölgyem“ _la donna
mia nemica_ (CIX, 54), ahogy nevezi. – Szenvedélyesen szerette,
megalázkodott előtte, majdnem feláldozta volna neki örök üdvösségét:

_Godo gl’inganni d’una donna bella_… (CIX, 90)

_Porgo umilmente al’aspro giogo il colla_… (CIX, 54)

_Dolce mi saria l’inferno teco_… (CIX, 55)

Ez a szerelem gyötörte őt. Hölgye mulatott rajta:

  Oly csintalan s merész a kedvesem,
  Meggyilkol engem s hozzá még kacsint,
  Sok jót igérve, ád is valamit,
  Holott tőrétől vérzik még sebem. (CIX, 15).

Féltékenységet keltett benne és másokkal kacérkodott. Michelangelo végül
is meggyülölte. Kérte a sorsot, bár lenne kedvese csunya és szeresse őt,
– míg ő már nem szeretné és igy megtorolná a szenvedéseket, amelyeket
neki okozott:

  Ámor, miért is engeded,
  Hogy a te legnagyobb kegyed
  Kegyetlen szépség elragadja
  Attól, aki méltó lehet
  S jutalmul a bambáknak adja?
  Bár volna Ámor akaratja,
  Hogy lenne rút s szerelmes ő belém
  S nem kéne nékem, – mint most néki én.

(_Költemények_, CIX, 63.)]

[Note 267: Vasari.]

[Note 268: Condivi.]

[Note 269: Ennek az óriási, a Sixtus-kápolna bejárati falát a pápa
oltára fölött teljesen elborító freskónak eszméje még VII. Kelemen pápa
idejébe, 1533-ra vezethető vissza.]

[Note 270: Vasari.]

[Note 271: Vasari.]

[Note 272: Ugyanott.]

[Note 273: 1573 július havában. – Paolo Veronese nem mulasztotta el,
hogy az _Utolsó itélet_ példájára ne hivatkozzék:

„Elismerem, hogy helytelen, de most is azt mondom, amit már mondtam,
hogy kötelességem azokat a példákat követnem, amelyeket mestereim adtak
nekem.

– Hát mit csináltak azok a mesterek? Talán valami hasonló dolgokat?

– Michelangelo Rómában, a pápa kápolnájában Krisztus Urunkat, a
Szűzanyát, Szent Jánost, Pétert és a szenteket ábrázolta, valamennyit
meztelenül, még Szűz Máriát is és olyan helyzetekben, amelyeket nem
sugallt a legszigorúbb vallásosság.“ – (A. Baschet: _Paul Véronèse
devant le Saint-Office_, 1880).]

[Note 274: Ez bosszú műve volt. Aretino – szokása szerint –
műalkotásokat akart tőle kicsikarni, sőt oly orcátlan volt, hogy
programmot készített az Utolsó itélethez. Michelangelo udvariasan
elhárította magától e különös közreműködési ajánlatot és nem vett
tudomást kéregetéséről. Aretino meg akarta mutatni Michelangelónak, hogy
milyen ára van vele szemben az előzékenység hiányának.]

[Note 275: Aretino egyik vígjátéka, a _Hipocrito_, volt a _Tartuffe_
forrása (P. Gauthier: _l’Arétin_, 1895).]

[Note 276: Gyalázatos célzást tett „Gherardi és Tomai“-ra (Gherardo
Perini és Tommaso dei Cavalieri).]

[Note 277: Ez a zsaroló szemtelenül pöffeszkedik. E fenyegető levélhez,
miután Michelangelo eszébe juttatta, hogy mit vár tőle, – vagyis
ajándékokat – Aretino még ezt az utóiratot fűzi: „Most, hogy kissé
kiadtam mérgemet és megmutattam kegyelmednek, hogy ha kegyelmed
_isteni_, én sem vagyok kutya (szójáték: _divino – di vino – acqua_),
tépje össze ezt a levelet, mint én és határozza el magát…“]

[Note 278: Egy firenzei, 1549-ben (Gaye, _Carteggio_, II. 500)]

[Note 279: 1596-ban VIII. Kelemen pápa is meg akarta semmisíttetni.]

[Note 280: 1559-ben. – E művelet miatt Daniele da Volterrára reáragadt a
„nadrágszabó“ (_braghettone_) név. Daniele Michelangelo barátja volt.
Egy másik barátja, Ammanati szobrász, botrányosoknak ítélte meztelen
ábrázolásait. Ez alkalomból tehát még tanítványai sem álltak
Michelangelo mellé.]

[Note 281: Az _Utolsó itélet_-et rá 1541 december 25.-én avatták fel, az
egész Itáliából, sőt Franciaországból, Angliából és Flandriából is
egybesereglettek jelenlétében. – Lásd a mű leírását a _Maitres de l’art_
sorozat kötetében, 90–93. ll.]

[Note 282: Ezeken a freskókon (_Szent Pál megtérése, Szent Péter
vértanúsága_) Michelangelo 1542 óta dolgozott, de két betegsége miatt
1544-ben és 1546-ban félbe kellett szakítania munkáját, amelyet csak
nagynehezen fejezhetett be 154-ben. Ezek voltak „az utolsó festmények,
amelyeket alkotott“ – írja Vasari – „még pedig nagy erőfeszítéssel, mert
a festészet, főleg a freskófestés, nem öregeknek való művészet.“]

[Note 283: A _Mózesen_ kívül készen volt a két _Rabszolga_, de
Michelangelo úgy vélte, hogy a _Rabszolgák_ már nem illenének az
összezsugorodott emlékre, miért is két más szobrot faragott helyettük: a
_Tevékeny életet_ és a _Szemlélődő életet (Lea és Ráchel)_.]

[Note 284: Levél egy ismeretlen _Monsignore_-hoz (1542 október;
_Levelek_, Milanesi kiad., CDXXXV).]

[Note 285: _Költemények_, CXXIII.]

[Note 286: Michelangelo levele Vasarihoz (1554 szeptember 19).]

[Note 287: Michelangelo levele unokaöccséhez, Lionardóhoz (1557 julius
1).]

[Note 288: Antonio da Sangallóról van itt szó, aki a Szent Péter-templom
vezérépítésze volt 1537-től 1546 októberében bekövetkezett haláláig.
Mindig ellensége volt Michelangelónak, aki nem kimélte őt. Mint
ellenfelek állottak egymással szemben a borgói (vatikáni városrész)
erődítési munkák alkalmából, 1545-ben, midőn Michelangelo mellőztette
Sangallo terveit és a Farnese palota építésekor, amelyet a második
emeletig Sangallo vezetett, de amelyet Michelangelo fejezett be.
1549-ben a főpárkányhoz készített saját tervét vette alapul és
vetélytársának tervét kiküszöbölte. – (Lásd Thode: _Michelangelo_.)]

[Note 289: Később II. Marcellus pápa.]

[Note 290: Vasari.]

[Note 291: Bottari.]

[Note 292: Az 1551. évi vizsgálat végén Michelangelo az elnöklő III.
Julius pápához fordulva így szólt: „Szent atyám, látja, mi az én
nyereségem! Ha fáradalmaim nem szolgálnak lelkem javára, elvesztem
időmet és fáradságomat.“ A pápa, aki szerette őt, két vállára tette
kezeit és így válaszolt neki: „Te mindkettőnek dolgozol, testednek is,
lelkednek is. Ne félj!“ (Vasari).]

[Note 293: III. Pál pápa 1549 november 10.-én halt meg. III. Julius,
aki, mint elődje, szerette Michelangelót, 1550 február 8.-tól 1555
március 23.-ig uralkodott. Cervini biborost 1555 április 9.-én
választották meg pápának III. Marcellus néven, de csak nehány napig
uralkodott és már 1555 május 23.-án IV. Pál pápa (Caraffa) követte őt.]

[Note 294: Michelangelo levele Vasarihoz (1555 május 11.-én) –
Barátainak bírálatai mégis oly hatást gyakoroltak reá, hogy 1560-ban
kérte, „mentenék fel ez alól a teher alól, amelyet tizenkét év óta
ingyen, a pápák parancsára hordott.“ De nem fogadták el lemondását és
IV. Pius brevével megújította megbízását. – Akkor határozta el végre
Cavalieri sürgetéseire, hogy elkészítteti a kupola famintáját, míg addig
fejében őrízte meg minden tervét és senkinek sem akart semmit elárulni.]

[Note 295: Nanni mégis, a Michelangelo halálát követő napon, arra kérte
Cosimo herceget, hogy juttassa neki Michelangelo helyét a Szent
Péter-templomnál.]

[Note 296: Michelangelo csak a lépcsők és tér építését élte meg. A
Capitolium épületeit csak a tizenhetedik században fejezték be.]

[Note 297: Michelangelo templomából semmi sem maradt. A tizennyolcadik
században teljesen újjáépítették.]

[Note 298: A mintát kőből készítették, nem fából, mint Michelangelo
akarta.]

[Note 299: 1559–1560-ban.]

[Note 300: Vasari.]

[Note 301: Ugyanott. – 1553-ban kezdte meg ezt a művet, amely a
legmegkapóbb valamennyi műve közül, mert a legbensőbb: érezzük, hogy
csak saját magához szól benne, szenved és átengedi magát szenvedésének.
Úgy látszik egyébiránt, hogy saját magát ábrázolta a fájdalmas arcú
aggastyánban, aki Krisztus holttestét támogatja.]

[Note 302: 1555-ben.]

[Note 303: Tiberio Calcagni visszavásárolta Antoniótól és engedélyt kért
Michelangelótól, hogy kijavíthassa. Michelangelo beleegyezett, Calcagni
helyrehozta a csoportot, de meghalt és a mű befejezetlen maradt.]

[Note 304: _Költemények_, LXXXI. (1550 körül). – Nehány költeménye
azonban, amelyek nyilván élete legvégéről valók, elárulja, hogy a láng
nem aludt ki annyira, mint ahogy hitte és hogy „a régi üszök“ – mint
mondá – akkor még tüzet fogott.

  Mi lesz velem? Feléleszted-e újra
  Az üszkös fát és bánatos szívet?
  Hadd Ámor! Vajj’ minek?

(_Költemények_, CX.)

  Ámor. . . . . . . . . .
  Fáradt öregben nem lesz örömed:

  Már-már a túlsó partra szálla lelkem
  És hév sugáridnak pajzsot szegez;
  A fa kiégett, – nem fog több tüzet.

(_Költemények_, CXIX.)]

[Note 305: 1538-ban Michele di Niccoló Guicciardinihoz ment férjhez.]

[Note 306: Pozzolaticóban.]

[Note 307: Ez a levelezés 1540-ben kezdődik.]

[Note 308: … _Stare a spasimare intorno alle tue lettere_. (_Levelek_,
1536–1548).]

[Note 309: Levél, 1544 julius 11.-ről.]

[Note 310: Betegsége alatt, 1549-ben, Michelangelo siet unokaöccsét
értesíteni, hogy örökölni fog utána. „A végrendelet szerint neked és
Gismondónak hagyom, olyképen, hogy öcsém, Gismondo ugyanannyit kapjon,
mint te, unokaöcsém, és hogy vagyonomból egyikőtök se vehessen el semmit
a másiknak beleegyezése nélkül.“]

[Note 311: _L’amore del tarlo!_]

[Note 312: 1546 február 16.-án. – Végül még: „Igaz, hogy mult évben
addig beszéltem a fejeddel, míg csak elszégyelted magad és egy akó
trebbianóit küldtél nekem, – bár ne küldted volna!“]

[Note 313: 1547-től 1553-ig.]

[Note 314: És máshol: „Ne nézz a pénzre, csak a jóságra és jó hírnévre…
Olyan asszony kell neked, aki veled él és akinek parancsolhatsz, aki nem
fújja fel magát és nem akar minden nap lakomákra, lakodalmakra menni,
mert ha udvarolnak neki, könnyen rossz útra térhet _(diventar puttana)_,
kivált ha nincsenek szülei.“ (_Levelek_, 1549 február 1).]

[Note 315: … _storpiata o schifa_ (_Levelek_, 1547–1552).]

[Note 316: _Ugyanott_,1551 december 19.]

[Note 317: Mégis megjegyzi: „… de ha úgy éreznéd, hogy nem vagy elég
egészséges a házasélethez, inkább élj magadban, semhogy kinlódva
másoknak adj létet“ (_Levelek_, 1552 junius 24).]

[Note 318: 1553 május 16.-án.]

[Note 319: _Levelek_, 1553 május 20.-án.]

[Note 320: _Levelek_, 1553 augusztus 5.-én.]

[Note 321: 1554-ben.]

[Note 322: 1555-ben.]

[Note 323: Különbséget kell azonban tenni életének egyes korszakai
között. Hosszú pályafutásában vannak szakaszok, amelyeket sivár
egyedüllét, de olyanok is, amelyeket barátságok jellemeznek. 1515 körül
Rómában a firenzeieknek kis köre él, – mindannyian szabadok, az életet
élvezők: – Domenico Buoninsegni, Lionardo sellajo, Giovanni Spetiale,
Bartolommeo Verazzano, Giovanni Gellesi, Canigiani. – Valamivel utóbb,
VII. Kelemen pápasága alatt, Francesco Berni és Fra Sebastiano del
Piombo szellemes társasága. Az utóbbi odaadó, de veszedelmes barátja
volt Michelangelónak, akinek besúgta mindazokat a pletykákat, amelyek az
ő rovására forgalomban voltak és még szította ellenséges érzését Ráfael
pártja iránt. – Különösen kiemelendő azonban, Vittoria Colonna idejében,
Luigi del Riccio köre. Riccio firenzei kereskedő és Michelangelónak
ügyeiben tanácsadója, utóbb legbizalmasabb barátja volt, akinél Donato
Giannottival, Archadelt zenészszel és a szép Cecchinóval találkozott.
Mindannyian egyformán szerették a költészetet, a zenét és a jó
falatokat. A Cecchino halála miatt kétségbeesett Riccio számára írta
Michelangelo negyvennyolc halotti epigrammját és Riccio mindegyik
epigrammot pisztrángokkal, gombákkal, dinnyékkel, galambokkal stb.
viszonozza. (l. Michelangelo _költeményei_, Frey kiad. LXXIII). –
Ricciónak 1546-ban bekövetkezett halála után Michelangelónak alig voltak
már barátai, inkább tanítványai: Vasari, Condivi, Daniele da Volterra,
Bronzino, Leone Leoni, Benvenuto Cellini, akik rajongón tisztelték őt,
míg Michelangelo megható jóindulatot tanusított irántuk.]

[Note 324: A Vatikánban kifejtett tevékenysége és nem kevésbbé vallásos
szellemének emelkedettsége révén Michelangelo különösen az egyházi
főméltóságokkal érintkezett.]

[Note 325: Talán érdemes az említésre, hogy Michelangelo ismerte
Machiavellit. Biagio Buonaccorsi 1508 szeptember 6.-án kelt levelében
értesíti Machiavellit, hogy Michelangelo útján pénzt küldött neki egy nő
részéről, akit nem nevez meg.]

[Note 326: Kétségtelen, hogy legkevesebb barátja a művészek közt akadt,
kivéve élete végén, midőn tanítványok vették körül, akik bálványozták
őt. – A legtöbbet közülök nem kedvelte és ezt nem is titkolta előttük.
Igen rossz viszonyban volt Leonardo da Vincivel, Franciával,
Peruginóval, Signorellivel, Ráfaellel, Bramantéval, Sangallóval. „Legyen
átkozott a nap, midőn jót mondott valakiről!“ – írta neki Jacopo
Sansovino 1517 junius 30.-án. Ez azonban nem akadályozta meg
Michelangelót abban, hogy utóbb (1524-ben) Sansovinónak szivességet ne
tegyen, amint sok másnak is. De szelleme sokkal szenvedélyesebb volt,
semhogy a magáén kívül más ideált szerethessen és sokkal őszintébb volt,
semhogy szeretetet színlelt volna, midőn nem szeretett. Tiziano iránt
különben igen udvarias volt, midőn az 1545-ben Rómában járt. – Általában
jobban szerette az írók és a tett embereinek társaságát, mint a
művészekét, akiknek műveltsége gyakran fogyatékos volt.]

[Note 327: Baráti és tréfás hangú verses leveleket váltottak
(_Költemények_, LVII. és CLXXII). _Capitolo a fra Sebastiano del
Piombó_-jában Berni ékes szavakkal magasztalja Michelangelót: „Ő magában
a szobrászat és építészet Eszméje volt, mint Astraea az igazságé, csupa
jóság és értelem.“ Második Platónak nevezi és e szellemes, gyakran
idézett szavakkal fordul a többi költőhöz: „Hallgassatok, zengzetes
hangszerek! Ti szókat mondtok, csak ő mond lényeget… _Ei dice cose, et
voi dite parole_.“]

[Note 328: Dona Argentina Malaspina, 1516-ban.]

[Note 329: Kivált 1546 április 26.-án I. Ferenchez intézett levele.]

[Note 330: Condivi így kezdi meg Michelangelo életrajzát. „Attól az
órától kezdve, midőn az Úristen különös kegyéből nemcsak arra méltatott,
hogy lássam Michelangelo Buonarrotit, a páratlan festőt és szobrászt,
noha alig remélhettem volna, hogy azt is elérjem, – hanem hogy
szeretetében és beszélgetéseiben, meghítt bizalmában is részesüljek,
hálából e kegyért és az ő jósága iránt való szeretetből teljes
figyelemmel és igyekezettel arra vállalkoztam, hogy megfigyelem és
egybegyűjtöm nemcsak azokat az utasításokat, amelyeket a művészetre
nézve nekem adott, hanem mondásait, tetteit és szokásait is, mindazzal,
ami csodálatra, utánzásra vagy dicséretre méltónak tünt fel előttem az ő
életében…“]

[Note 331: I. Ferenc 1546-ban; Caterina de’Medici 1559-ben, Bloisból írt
neki „tudván, mint az egész világ, mennyire fölötte áll ő e században
mindenkinek“ és kérte, készítse el II. Henrik lovasszobrát vagy legalább
is annak rajzát (1559 november 14).]

[Note 332: 1552-ben. Michelangelo nem válaszolt és ez bántotta a
herceget. – Midőn Benvenuto Cellini említést tett a dologról,
Michelangelo gúnyosan válaszolt.]

[Note 333: 1560 novemberében.]

[Note 334: 1561 októberében.]

[Note 335: Vasari (abból az alkalomból, hogy Cosimo fogadta
Michelangelót.)]

[Note 336: Francisco d’Ollanda: _Beszélgetések a festészetről_.]

[Note 337: Ugyanott.]

[Note 338: Levél Piero Gondihoz, 1524 január 26.]

[Note 339: Vasari igy írja le Michelangelo segédeit: „A pistojai Pietro
Urbano értelmes ember volt, de sohasem akarta megerőltetni magát.
Antonio Miniben lett volna akarat, de nem volt képesség. Ascanio della
Ripa Transone igyekezett, de soha sem ment semmire.“]

[Note 340: Michelangelót legjelentéktelenebb bajai is nyugtalanították,
így midőn egyszer Urbano megvágta újját. Őrködik afölött, hogy eleget
tegyen vallási kötelességeinek: „Gyónj meg, dolgozzál és ügyelj a házra“
(_Levelek_, 1518 március 29).]

[Note 341: Már előbb, 1529-ben, Firenzéből való menekülése után,
Michelangelo Antonio Minivel akart Franciaországba utazni.]

[Note 342: A festményt az ostrom alatt a ferrarai herceg számára
készítette, de azután vonakodott neki odaadni, mert a ferrarai herceg
nem tanusított iránta kellő tiszteletet.]

[Note 343: 1531-ben.]

[Note 344: Vasari.]

[Note 345: 1555 december 3.-án, nehány nappal Gismondo, Michelangelo
utolsó testvérének halála után.]

[Note 346: 1556 február 23-án.

Michelangelo így fejezi be levelét: „Kegyeibe ajánlom magam és kérem,
legyen szíves Benvenuto (Cellini) úrnál kimenteni, amiért nem
válaszoltam levelére, de az ilyen gondolatok annyi szenvedést okoznak
nekem, hogy nem vagyok képes írni.“

Lásd még a CLXII. költeményt:

_Et piango et parlo del mio morto Urbino_…]

[Note 347: Szeretetteljes leveleket írt Corneliának, Urbino özvegyének
és megigérte neki, hogy magához veszi a kis Michelangelót, „nagyobb
szeretettel lesz hozzá, mint unokaöccsének, Lionardónak gyermekeihez és
megtanítja arra, amire – mint tudja – atyjának vágya volt taníttatni
őt.“ (1557 március 28.-án). – Nem bocsájtotta meg Corneliának, hogy
1559-ben újból férjhezment.]

[Note 348: Bohóságainak elbeszélését lásd Vasarinál.]

[Note 349: _Ugyanott_.]

[Note 350: _Ugyanott_.]

[Note 351: _Ugyanott_.]

[Note 352: Mint majdnem minden komor léleknek, Michelangelónak is olykor
hajlama volt a bohóságok iránt; tréfás költeményeket írt Berni
modorában. De tréfás kedve mindig érdes, szinte tragikus. Ilyen az
öregkor bajairól írt siralmas torzképe (_Költemények_, LXXXI). Lásd egy
szerelmi költemény parodiáját is. (_Ugyanott_, XXXVII).]

[Note 353: _Költemények_, CX.]

[Note 354: „A tyukok és kakas koma diadalmaskodnak“ – írja Angiolini
Michelangelo egyik távolléte alkalmából, – „de a macskák szomorkodnak,
hogy nem látják, noha nincsenek eleség híjával.“]

[Note 355: Riccio levele Roberto di Filippo Strozzihoz 1544 julius
21-én.]

[Note 356: Michelangelo levele unokaöccséhez, Lionardóhoz, 1547-ben.]

[Note 357: _Költemények_, CIX, 64. – Michelangelo itt a költőnek egy
firenzei számüzöttel folytatott képzelt párbeszédét adja. – Lehetséges,
hogy ez a költemény akkor keletkezett, miután Lorenzino meggyilkolta
Alessandro de’ Medicit. – 1543-ban jelent meg először Giacomo Archadelt
zenéjével.]

[Note 358: Egyik szolgája francia volt: _Riccardo franzese_ (1552 junius
18.-án. – _Ricordi_, 606. lap).]

[Note 359: „Jó lenne“ – írja unokaöccsének, Lionardónak, – „ha egy jó és
rendes szolgálót találnál számomra, ugyan nehéz, mert valamennyi
rosszéletű és szutykos _(son tutte puttane e porche)_… Tíz forintot
fizetek havonkint; szegényesen élek, de jól fizetek.“ (_Levelek_, 1550
augusztus 16.-án).]

[Note 360: _La mia scura tomba_… (_Költemények_, LXXXI).]

[Note 361:

  _Dov’è Aragn’e mill’opre et lavoranti_
  _Et fan di lor filando fusaiuolo._ (_Ugyanott_).]

[Note 362: A koporsón ez a felírat volt:

  Halljátok ti, világnak kik adátok
  Testestül, lelkestül szellemteket:
  Biz e sötét koporsó lesz hazátok.

(_Költemények_, CXXXVII).]

[Note 363: „Életmódja igen józan volt. Fiatal korában beérte egy kis
kenyérrel és borral, hogy teljesen a munkának szentelhesse magát.
Öregségében, azóta, hogy az _Utolsó_ _itélet_-en dolgozott,
hozzászokott, hogy egy keveset igyék, de csak este, midőn napi munkája
be volt fejezve és akkor is a legnagyobb mérséklettel. Noha gazdag volt,
szegényül élt. Soha vagy csak nagy ritkán látott vendéget asztalánál és
nem is akart senkitől ajándékot elfogadni, mert így örökre az ajándékozó
lekötelezettjének tekintette magát. Józansága következtében mindig
nagyon éber volt és csak igen kevés alvásra volt szüksége.“ (Vasari).]

[Note 364: Vasari, észrevevén, hogy nem használt viaszból, hanem
kecskefaggyúból készült gyertyákat, negyven font viaszgyertyát küldött
neki. Michelangelo szolgája vitte el őket, de Michelangelo nem akarta
elfogadni. A szolga így szólt: „Uram, karjaim egészen oda vannak a
cipeléstől és nincs kedvem visszavinni őket. Ha nem kellenek, úgy
beletűzködöm őket a ház előtt levő száraz sárkupacba és valamennyit
meggyujtom.“ Erre Michelangelo így válaszolt: „Rakd hát le őket, mert
nem akarom, hogy bolondokat csinálj ajtóm előtt.“ (Vasari).]

[Note 365: _Költemények_, LXXVIII. – Ezt a költeményt Frey az 1546. év
tájára, az _Utolsó itélet_ és a Cappella Paolina idejére teszi, Grimm
valamivel későbbre, az 1554. év tájára.

Az éjről szóló másik szonett (_Költemények_, LXXVII) rendkivüli költői
szépségű, de inkább irodalmi jellegű és kissé mesterkélt.]

[Note 366: „_Non nasce in me pensiero che non vi sia dentro sculpita la
morte_“ (_Levelek_, 1555 junius 22).]

[Note 367: _Költemények_, CIX. 32.]

[Note 368: _Költemények_, CIX. 34.]

[Note 369: Levél Vasarihoz, kelt „1554 április havának nem tudom
hányadikán“ (_A di non so quanti d’aprile_ 1554).]

[Note 370: Mindig elég kevés figyelemben részesítette a természetet,
amaz évek ellenére, amelyeket a várostól távol Carrarában vagy
Seravezzában töltött. A tájkép elenyésző szerepet játszik művészetében;
nehány összevont, majdnem schematikus jelzésre szorítkozik a
Sixtus-kápolna freskóiban. Ebben Michelangelo távol áll kortársaitól:
Ráfaeltől, Tizianótól, Peruginótól, Franciától, Leonardo da Vincitől.
Megvetette a flamand művészek tájképeit, amelyek akkor igen divatosak
voltak: „rongyok – mondá –, falak, fáktól árnyékolt élénk zöld mezők,
folyók és hidak, – ezeket nevezik tájképeknek és bennük sok elszórt
alak.“ (Francisco d’Ollanda. _Beszélgetések_).]

[Note 371: _Levelek_, 1556 december 28.]

[Note 372: Azt az igen hosszu, 115 versből álló, befejezetlen költeményt
értem, amely így kezdődik:

  Uj élvezet, valóban nagy öröm
  A kecskéket szirten legelni látni,
  Mint ugrálnak, hol egy, hol más kövön…

(_Költemények_, CLXIII, Frey kiad. 249–253. l.)

Freyhez csatlakozom, aki a költemény keletkezését az 1556. év
október-december hónapjaira teszi. Thodenak más a véleménye és
Michelangelo ifjúkorára vezeti vissza, de ezt – nézetem szerint – nem
okolja meg kellőképen.]

[Note 373: 1548-ban lebeszéli unokaöccsét, Lionardót, a loretói
zarándoklásról és azt tanácsolja neki, hogy a pénzt költse inkább
alamizsnákra. „Mert ha pénzt adunk a papoknak; Isten tudja mit csinálnak
vele!“ (1548 április 7.-én).

Sebastiano del Piombónak egy szerzetest kellett a San Pietro in
Montorióba festenie, – Michelangelo úgy véli, hogy ez a szerzetes
mindent el fog rontani: „A szerzetesek tették tönkre a világot, amely
oly nagy, nem lenne tehát meglepő, ha egy ily kis kápolnát
tönkretennének.“

Abban az időben, mikor Michelangelo unokaöccsét megházasítani
igyekezett, egy igen ájtatos asszony fordult hozzá, kioktatta,
jámborságra buzditotta és Lionardo számára egy jámbor, helyes érzületű
leányt ajánlott. Michelangelo azt mondta, hogy „sokkal jobban tenné, ha
fonással vagy szövéssel foglalkoznék, mintsem szent dolgokkal
kufárkodjék.“ (_Levelek_, 1549 julius 19).

A római szentségtörések és simoniák ellen dacos, savonarolai érzéstől
áthatott költeményeket írt. Ilyen a szonett, amelynek kezdete:

  Kelyhekből kard készül itt és sisak,
  Iccével mérik Krisztus drága vérét…

(_Költemények_, X; 1512 körül).]

[Note 374: Levél Buonarrotóhoz, atyja betegsége alkalmából (1516
november 23). – Levél Lionardóhoz, Giovan Simone halála alkalmából (1548
január): „Szeretném részletesen megtudni, hogyan halt meg, vajjon
meggyónt és áldozott-e az Egyház által előírt módon, mert ha tudom, hogy
igen, kevesebbet fogok szenvedni.“]

[Note 375: „_Piu credo agli orazioni che alle medicine_“. (Levél
Lionardóhoz, 1549 április 25).]

[Note 376: „… Az Úr 1513. évében, X. Leo pápaságának első esztendejében
Michelangelo, aki akkor Rómában tartózkodott, – ha nem csalódom, ősszel
volt – egy éjjel szabad ég alatt, házának kertjében imádkozott és
szemeit az ég felé emelte. Hirtelen csodálatos meteort látott, három
sugárral: – az egyik, amely kelet felé nyúlt ki, fényes és tündöklő
volt, mint valami csíszolt kardpenge és végén kampósan begörbült; a
második rubin színü volt, vöröseskék és Róma fölé nyúlt ki; a harmadik
tűzszínű, elágazó és oly hosszú, hogy Firenzéig ért… Midőn Michelangelo
meglátta ezt az isteni jelet, házába ment papirért, tollért és
festékért, lerajzolta a tüneményt, amely a rajz befejeztével eltünt…“
(Fra Benedetto: _Vulnera diligentis_, harmadik rész. Kézírat
Riccardianus 2985. – Idézi Thode, Villari nyomán).]

[Note 377: Henry Thode.]

[Note 378: Midőn Leone Leoni 1560-ban emlékérmet készített Michelangelo
képmásával, ez az érem hátlapjára sast tétetett, amelyet kutya vezet,
ezzel a felírattal: _Docebo iniquos vias tuas et impii ad te
convertentur_ (Vasari).]

[Note 379: _Krisztus a kereszten, Krisztus sírbatétele, Krisztus
levétele a keresztről, Krisztus siratása._]

[Note 380: _Költemények_, CXLVII.

Ez a szonett, amelyet Frey nem ok nélkül a legszebbnek mond Michelangelo
valamennyi költeménye közül, 1555–1556-ból való.

Más költeményeinek nagy száma ugyan csekélyebb formai szépséggel, de nem
kevesebb bensőséggel és hittel azonos érzést fejez ki.

Ilyenek például:

  Súlyos tehertől szabadúlva végre
  S világtól válva, Hozzád, ó Uram!
  Törékeny sajkaként vezet utam
  Szörnyü viharból már a csöndes révbe…

  Nap-nap után, már gyermekéveimtől
  Vezérem s védőm Te valál, Uram!…

  Világ meséi elrabolták tőlem
  Időmet, hogy szemléljem Istenem.
  – – – – – – – – – –

  Hosszú az út, mely Hozzád felvezet,
  Ó jó Uram, rövidítsd meg nekem.
  – – – – – – – – – –

  Öröm mi volt, legyen már gyűlölet,
  Világ csudált szépsége förtelem,
  Örökös éltet adjon a halál.

(_Költemények_, CL).

  Görnyedve évek s bűneim sulyától…

(_Költemények_, CLV).

  Biztos halál, bizonytalan az óra…

(_Költemények_, CLVII).]

[Note 381: Pietro Aretino és Bandinelli terjesztették ezeket a
pletykákat. Az urbinói herceg 1542-ben fűnek-fának elmesélte, hogy
Michelangelo roppant meggazdagodott azáltal, hogy uzsorakamatra adta
kölcsön azt a pénzt, amelyet II. Julius pápától kapott a síremlékért,
melyet nem készített el. – Michelangelo némi mértékben alkalmat is adott
ezekre a vádakra, pénzügyekben olykor tanusított kiméletlenségével, (így
például az öreg Signorellivel szemben, akit 1518-ban egy 1513-ban
felvett kölcsönért zaklatott) és a kincseket halmozó paraszt ösztönszerű
kapzsiságával, amely benne természetes nagylelkűségével egyesült. Pénzt
és birtokokat harácsolt össze, de úgyszólván gépiesen, örökölt
hajlamból. A valóságban rendkívül hanyag volt ügyeiben; semmiféle
számadást nem vezetett, azt sem tudta mije van és teli marokkal
adakozott. Családja szüntelenül merített tőkéjéből. Királyi ajándékokat
adott barátainak, szolgáinak. Műveinek nagy részét nem adta el, hanem
elajándékozta. Ingyen dolgozott a Szent Péter-templomon. Senki sem
itélte el nála szigorúbban a pénz szeretetét: „A nyereségszomj igen nagy
bün“ – írja öccsének, Buonarrotónak. Vasari méltatlankodva tiltakozik
Michelangelo ellenségeinek rágalmai ellen. Felsorolja mindazt, amit
mestere elajándékozott: – Tommaso dei Cavalierinek, Bindo Altovitinak,
Sebastiano del Piombónak, Gherardo Perininek megbecsülhetetlen rajzokat;
Antonio Mininek a _Lédát_, valamennyi kartonnal és mintával együtt;
Bartolommeo Bettininek egy remek _Venust és Cupidót_; del Vasto
marchesének egy _Noli me tangere_-t; Roberto Strozzinak a két
_Rabszolgát_; szolgájának, Antoniónak, a _Keresztlevételt_, stb. – „Nem
értem“ – mondja végül – „miképen mondhatják fösvénynek ezt az embert,
aki olyan bőkezű volt ezekkel a sok ezer tallért érő művekkel.“]

[Note 382: Levelek Giovan Simonnéhoz (1533), – Lionardo Buonarrotihoz
(1540 november).]

[Note 383: Vasari.]

[Note 384: „Úgy tünik fel előttem, hogy nagyon is elhanyagolod az
alamizsnálkodást“ – írja 1547-ben Lionardónak.

„Azt írod, hogy annak az asszonynak négy aranytallért fogsz adni Isten
iránt való szeretetből; – ez tetszik nekem.“ (1547 augusztus).

„Ügyelj arra, hogy oda adakozz, ahol szükség van és ne barátságból vagy
rokonságból, hanem Isten iránt való szeretetből és ne mondd meg, honnan
jön.“ (1549 március 29).

„Ne tégy említést rólam“ (1547 szeptember).

„Jobban örülnék, ha azt a pénzt, amelyből nekem ajándékokat küldesz,
inkább Isten iránt való szeretetből adnád ki, mert, amint hallom,
nálatok nagy az ínség.“ (1558).

„Öreg létemre szeretnék lelkem üdvösségeért valami jót tenni,
alamizsnálkodni, mert más módon nem vagyok képes jót tenni.“]

[Note 385: Condivi.]

[Note 386: Levél Lionardóhoz (1547. augusztus).]

[Note 387: Ugyanaz (1550. december 20.).

Más alkalommal érdeklődik egy Cerretani iránt, akinek leánya zárdába
készül (1549 március 29.). – Unokahuga Cecca közbenjár nála egy szegény
leány érdekében, aki zárdába lép be. Michelangelo örömmel küldi el neki
a kért összeget. (Lionardóhoz, 1556 május 31.).

„Egy szegény leányt elvenni“ – mondja egy alkalommal – „szintén az
alamizsnálkodás egy módja.“]

[Note 388: _Költemények_, LXXXI.]

[Note 389: „A nyomorultnak lassú a halál“

_Költemények_, LXXIII, 30.]

[Note 390: 1549 márciusban: viterbói vizet ajánlottak neki, amely
csakugyan jót is tett (Levelek Lionardóhoz). – Még 1559 júliusban is
kő-bántalmai voltak.]

[Note 391: 1555. július.]

[Note 392: _Költemények_, LXXXI.]

[Note 393: Levél Vasarihoz (1555. június 22.). – „Nemcsak öreg vagyok“ –
irta Varchinek már 1549-ben – „hanem szinte már a halottak közé
tartozom“ _(Non solo son vecchio, ma quasi nel numero de’ morti.)_]

[Note 394: Vasari levele Cosimo de’ Medicihez (1560 április 8.)]

[Note 395: Nyolcvanöt éves volt.]

[Note 396: Akkor jutott eszébe a szerződés, amelyet hatvan év előtt
kötött III. Pius pápa örököseivel a sienai székesegyház
Piccolomini-oltárára nézve. Most akarta elkészíteni.]

[Note 397: Levél Lionardóhoz (1563. augusztus 21.).]

[Note 398: Vasari.]

[Note 399: A Palazzo Rondaniniben levő _Pietá_-ról van szó. – (Daniele
da Volterra levele Lionardóhoz 1564 június 11.).]

[Note 400: Tiberio Calcagni levele Lionardóhoz, 1564. február 14.]

[Note 401: Daniele da Volterra levele Vasarihoz (1564. március 17.)]

[Note 402: _Költemények_, CLII.]

[Note 403: 1564 február 18.-án. – Halálakor mellette voltak: Tommaso dei
Cavalieri, Daniele da Volterra, Diomede Leoni, két orvos, úgymint
Federigo Donati és Gherardo Fidelissimi és szolgája Antonio del
Franzese. Lionardo csak három nap múlva érkezett Rómába.]

[Note 404:

  _De giorni mie’_…
  _L’ultimo primo in piu tranquilla corte._

(_Költemények_. CIX. 41.)]

[Note 405: Boldog a lélek, hol nincsen idő!

(_Költemények_, LIX.)]

[Note 406: _Költemények_, CIX, 37.]




Irodalom


I. Michelangelo iratai.


A. – _Költemények_.

Rime di Michelagnolo Buonarroti raccolte da Michelagnolo suo nipote,
Firenze, Giunti, 1623.

(Michelangelo összes költeményeinek első – fogyatékos – kiadása,
dédöccsétől, az ifjabb Michelangelótól).

Le Rime di M. A. B. cavate dagli autografi e pubblicate da Cesare
Guasti, Firenze 1863.

(A költeményeknek első, valóban történeti jellegű kiadása).

Die Dichtungen des Michelagniolo Buonarroti, herausgegeben und mit
kritischem Apparate versehen von Dr. Carl Frey, Professor der neueren
Kunstgeschichte an der Universität Berlin. Mit einer Porträtradlerung
von Albert Krüger und einer Heliographie nach Francesco da Hollanda. –
Berlin, G. Grote 1897.

(Mintaszerű, egyedül pontos és teljes kiadás, csudálatraméltó filologiai
és történeti kommentárral, Michelangelóhoz intézett költemények
szemelvényével, időrendi táblázattal a költeményekre vonatkozó levelek
kivonataival, betűrendes mutatóval).


B. – _Levelek_.

Le Lettere di Michelangelo Buonarroti, pubblicate coi Ricordi ed i
Contratti artistici per cura di Gaetano Milanesi. Firenze, Le Monnier,
1875. (Lettere di M. B. Con prefazione di G. Papini, Lanciano, B.
Carabba, 1910. – A fordító.)


II. Michelangelo életére vonatkozó művek.


A. – _Egykorú iratok_.

Giorgio Vasari: Vite degli architetti, pittori e scultori, 1550. (első
kiadás); – 1568. (második kiadás).

Ascanio Condivi: Vita di Michelangelo Buonarroti Róma, Antonio Blado,
1553.

Francisco d’Ollanda: Vier Gespräche über die Malerei, geführt zu Rom
1538 (Quellenschriften für Kunstgeschichte und Kunsttechnik, új sorozat
IX. kötet). Szövegkiadás német fordítással bő magyarázattal Joaquim de
Vasconcellostól. Bécs, 1899. (V. ö. Éber László: Művészettörténeti
olvasmányok, Budapest, 1909, 122. lap. – A fordító.) – Francia fordítás
Les Arts en Portugalban gróf Raczynski A.-tól. Páris, Renouard, 1846.

Donato Giannotti: Dialoghi de’giorni che Dante consumò nel cercare
l’Inferno e’l Purgatorio, 1545-ből, első kiadás Firenze, 1859.

Paolo Giovio: Michaelis Angeli Vita, először kiadta Tiraboschi: Stor’a
della letteratura italiana, IX. kötet, Modena, 1781.

Benvenuto Celini: La Vita, – iródott 1559 és 1562 között, első kiadás
Nápoly, 1728.

Benedetto Varchi: Orazione funerale recitata nelle esequie di
Michelangelo Buonarroti, Firenze. Giunti, 1564.

Francesco Berni: Opere burlesche, Firenze, Giunti, 1548.

Les Correspondants de Michel-Ange: l. Sebastiano del Piombo, – texte
italien publié pour la première fois par Gaetano Milanesi avec
traduction française de A. le Pileur, Paris, Librairie de l’Art, 1890.

Sammlung ausgewählter Biographien Vasaris, herausgegeben von Carl Frey,
– II. kötet, Le vite di Michelangelo Buonarroti. (Michelangelo
valamennyi egykorú életrajzának kritikai kiadása.)

Giovanni Gaye: Carteggio inedito d’artisti dei secoli XIV, XV, XVI.
Firenze, 1840.

Daelli: Carte Michelangiolesche inedite. Milano, 1865.

Sammlung ausgewählter Briefe an Michelangelo Buonarroti, herausgegeben
von Carl Frey. Berlin, 1899.


B. – _Ujabb művek_.

Richard Duppa: The life and literary works of M. B. (London, 1806,
1807).

Quatremère de Quincy: Histoire de la vie et des ouvrages de M. B.
(Páris, 1835).

Hermann Grimm: Das Leben Michelangelos, első kiadás Hannover 1860,
hetedik illusztrált kiadás 1900.

Aurelio Gotti: Vita di M. B. Firenze 1875.

L’Oeuvre et la Vie de Michel-Ange, dessinateur sculpteur, peintre,
architecte et poète, par MM. Charles Blanc, E. Guillaume, Paul Mantz,
Charles Garnier, Mézières, A. de Montaiglon, G. Duplessis et Louis
Gonze. Paris, Gazette des Beaux-Arts, 1876.

C. Heath Wilson: Life and works of M. B. London 1876.

Anton Springer: Raffael und Michelangelo, Lipcse 1878.

Ludwig von Scheffler: Michelangelo, eine Renaissance-Studie, Altenburg
1892.

John Addington Symonds: The Sonnets of M. B. and Campanella. London
1878.

John Addington Symonds: The lite of M. B. London 1893.

Carl Justi: Michelangelo. Lipcse 1900.

(Carl Justi; Michelangelo, neue Beiträge, u. o. 1909. – A fordító).

Corrado Ricci: Michelangelo, Firenze, 1901.

(Meller Simon: Michelangelo. Budapest, 1903. – A fordító.)

Ernst Steinmann: Die sixtinische Kapelle II. köt. München, Bruckmann
1905. (Michelangelo és Vittoria Colonna ikonografiájára nézve).

(Ernst Steinmann: Das Geheimnis der Medici-Gräber, Lipcse, 1907.

Mackowsky: Michelagniolo. Berlin, 1908.

Heinr. Brockhaus: M. und die Medici-Capelle, Lipcse, 1909.

Frey: Michelagniolo Buonarroti, I. Berlin, 1907. – A fordító).

Dr. Paul Garnault: Les Portraits de Michel-Ange, Paris 1913.

Henry Thode: Michelangelo und das Ende der Renaissance. Berlin, Grote,
I. köt. 1902, II. köt. 1903, III. köt. 1912. IV. és V. köt. Kritische
Untersuchungen über Michelangelos Werke, 1908.

(Ez a jelentékeny mű a legfontosabb eddigi kisérlet Michelangelonak és
korának pszichologiai és filozófiai szempontból való tárgyalására. Nem
tekintve a benne kísértő fura és fantasztikus wagnerizmust, sajnálatos
az elvont kategóriákkal és skolasztikus felosztásokkal való visszaélés,
mert azok inkább elhomályosítják, mint megvilágítják a tárgyat és még
fokozzák a túlzsúfolt kompozició rendetlenségét. – De e könyvek gazdagok
gondolatokban és rendkivül sok adatot tartalmaznak. Bőven merítettem
belőlük, ugyszintén Carl Frey csudálatraméltó kiadásaiból és
tanulmányaiból is).


III. – Vittoria Colonna.

Rime, első kiadás Parma 1538; – második kiadás 1539; – con giunta di XVI
Sonetti Spirituali, 1539; – con giunta di XXIV Sonetti Spirituali, e
Trionfo della Croce, Velence 1544; – sok kiadás a XVI. században.

Carteggio, kiad. Erm. Ferrero és Gius. Müller, Torino, Torchi, 1892
(Vittorio Colonnának és a hozzá intézett leveleknek gyűjteménye és
életére vonatkozó kútfők, köztük a Vita di Vittoria Colonna, Filonico
Alicarnasseo-tól).

Lettere inedite, kiad. Salza, Firenze 1898.

II codice delle rime di V. C. appartenente a Margherita, regina di
Navarra, scoperto ed illustrato da D. Tordi, Pistoja 1900.

Henry Roscoe: V. C., her life and poems. London. 1868.

Giuseppe Campori: V. C. (Atti e Memorie delle R. R. Deputazioni di
Stonia Patria per le prov. dell’ Emilia, III. köt. Modena, 1878).

Alfred von Reumont: Vittoria Colonna, Freiburg 1881, olaszra ford.
Müller és Ferrero, Torino 1892.

Alessandro Luzio: Victoria Colonna (Rivista Storica Mantovana, I. köt.
Mantova 1885.)

(F. X. Kraus: Vittoria Colonna. Essays, Berlin 1896.

Joh. Wyss: Vittoria Colonna. Leben – Wirken – Werke, Frauenfeld, 1916. –
A fordító).

[Footnote 1. Célzás a vesekövekre, melyektől szenvedett: „_Tre pietre
nella vesica_“ magyarázza Frey.]




TARTALOM

  Michelangelo  11

ELSŐ RÉSZ

  A küzdelem  27
  I.  Az erő  29
  II.  Az erő, mely megtörik  55
  III.  A kétségbeesés  71

MÁSODIK RÉSZ

  A lemondás  87
  I.  Szerelem  89
  II.  Hit  117
  III.  Magány  137
  Epilogus  147
  A halál  149
  Jegyzetek  157
  Irodalom  217

A 40.–41., 55.–54. és 144. lapon levő költemények, valamint a 95. lapon
kezdődő szonett forditása Meller Simontól való; az ő szives engedelmével
vannak Michelangelo életrajzából átvéve.

A 140. lapon levő szonettet Graff Kálmán fordította.


*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77857 ***