summaryrefslogtreecommitdiff
path: root/77751-h/77751-h.htm
blob: be4f31a553dd30e1dceed159dab67dca9e9d603a (plain) 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
81
82
83
84
85
86
87
88
89
90
91
92
93
94
95
96
97
98
99
100
101
102
103
104
105
106
107
108
109
110
111
112
113
114
115
116
117
118
119
120
121
122
123
124
125
126
127
128
129
130
131
132
133
134
135
136
137
138
139
140
141
142
143
144
145
146
147
148
149
150
151
152
153
154
155
156
157
158
159
160
161
162
163
164
165
166
167
168
169
170
171
172
173
174
175
176
177
178
179
180
181
182
183
184
185
186
187
188
189
190
191
192
193
194
195
196
197
198
199
200
201
202
203
204
205
206
207
208
209
210
211
212
213
214
215
216
217
218
219
220
221
222
223
224
225
226
227
228
229
230
231
232
233
234
235
236
237
238
239
240
241
242
243
244
245
246
247
248
249
250
251
252
253
254
255
256
257
258
259
260
261
262
263
264
265
266
267
268
269
270
271
272
273
274
275
276
277
278
279
280
281
282
283
284
285
286
287
288
289
290
291
292
293
294
295
296
297
298
299
300
301
302
303
304
305
306
307
308
309
310
311
312
313
314
315
316
317
318
319
320
321
322
323
324
325
326
327
328
329
330
331
332
333
334
335
336
337
338
339
340
341
342
343
344
345
346
347
348
349
350
351
352
353
354
355
356
357
358
359
360
361
362
363
364
365
366
367
368
369
370
371
372
373
374
375
376
377
378
379
380
381
382
383
384
385
386
387
388
389
390
391
392
393
394
395
396
397
398
399
400
401
402
403
404
405
406
407
408
409
410
411
412
413
414
415
416
417
418
419
420
421
422
423
424
425
426
427
428
429
430
431
432
433
434
435
436
437
438
439
440
441
442
443
444
445
446
447
448
449
450
451
452
453
454
455
456
457
458
459
460
461
462
463
464
465
466
467
468
469
470
471
472
473
474
475
476
477
478
479
480
481
482
483
484
485
486
487
488
489
490
491
492
493
494
495
496
497
498
499
500
501
502
503
504
505
506
507
508
509
510
511
512
513
514
515
516
517
518
519
520
521
522
523
524
525
526
527
528
529
530
531
532
533
534
535
536
537
538
539
540
541
542
543
544
545
546
547
548
549
550
551
552
553
554
555
556
557
558
559
560
561
562
563
564
565
566
567
568
569
570
571
572
573
574
575
576
577
578
579
580
581
582
583
584
585
586
587
588
589
590
591
592
593
594
595
596
597
598
599
600
601
602
603
604
605
606
607
608
609
610
611
612
613
614
615
616
617
618
619
620
621
622
623
624
625
626
627
628
629
630
631
632
633
634
635
636
637
638
639
640
641
642
643
644
645
646
647
648
649
650
651
652
653
654
655
656
657
658
659
660
661
662
663
664
665
666
667
668
669
670
671
672
673
674
675
676
677
678
679
680
681
682
683
684
685
686
687
688
689
690
691
692
693
694
695
696
697
698
699
700
701
702
703
704
705
706
707
708
709
710
711
712
713
714
715
716
717
718
719
720
721
722
723
724
725
726
727
728
729
730
731
732
733
734
735
736
737
738
739
740
741
742
743
744
745
746
747
748
749
750
751
752
753
754
755
756
757
758
759
760
761
762
763
764
765
766
767
768
769
770
771
772
773
774
775
776
777
778
779
780
781
782
783
784
785
786
787
788
789
790
791
792
793
794
795
796
797
798
799
800
801
802
803
804
805
806
807
808
809
810
811
812
813
814
815
816
817
818
819
820
821
822
823
824
825
826
827
828
829
830
831
832
833
834
835
836
837
838
839
840
841
842
843
844
845
846
847
848
849
850
851
852
853
854
855
856
857
858
859
860
861
862
863
864
865
866
867
868
869
870
871
872
873
874
875
876
877
878
879
880
881
882
883
884
885
886
887
888
889
890
891
892
893
894
895
896
897
898
899
900
901
902
903
904
905
906
907
908
909
910
911
912
913
914
915
916
917
918
919
920
921
922
923
924
925
926
927
928
929
930
931
932
933
934
935
936
937
938
939
940
941
942
943
944
945
946
947
948
949
950
951
952
953
954
955
956
957
958
959
960
961
962
963
964
965
966
967
968
969
970
971
972
973
974
975
976
977
978
979
980
981
982
983
984
985
986
987
988
989
990
991
992
993
994
995
996
997
998
999
1000
1001
1002
1003
1004
1005
1006
1007
1008
1009
1010
1011
1012
1013
1014
1015
1016
1017
1018
1019
1020
1021
1022
1023
1024
1025
1026
1027
1028
1029
1030
1031
1032
1033
1034
1035
1036
1037
1038
1039
1040
1041
1042
1043
1044
1045
1046
1047
1048
1049
1050
1051
1052
1053
1054
1055
1056
1057
1058
1059
1060
1061
1062
1063
1064
1065
1066
1067
1068
1069
1070
1071
1072
1073
1074
1075
1076
1077
1078
1079
1080
1081
1082
1083
1084
1085
1086
1087
1088
1089
1090
1091
1092
1093
1094
1095
1096
1097
1098
1099
1100
1101
1102
1103
1104
1105
1106
1107
1108
1109
1110
1111
1112
1113
1114
1115
1116
1117
1118
1119
1120
1121
1122
1123
1124
1125
1126
1127
1128
1129
1130
1131
1132
1133
1134
1135
1136
1137
1138
1139
1140
1141
1142
1143
1144
1145
1146
1147
1148
1149
1150
1151
1152
1153
1154
1155
1156
1157
1158
1159
1160
1161
1162
1163
1164
1165
1166
1167
1168
1169
1170
1171
1172
1173
1174
1175
1176
1177
1178
1179
1180
1181
1182
1183
1184
1185
1186
1187
1188
1189
1190
1191
1192
1193
1194
1195
1196
1197
1198
1199
1200
1201
1202
1203
1204
1205
1206
1207
1208
1209
1210
1211
1212
1213
1214
1215
1216
1217
1218
1219
1220
1221
1222
1223
1224
1225
1226
1227
1228
1229
1230
1231
1232
1233
1234
1235
1236
1237
1238
1239
1240
1241
1242
1243
1244
1245
1246
1247
1248
1249
1250
1251
1252
1253
1254
1255
1256
1257
1258
1259
1260
1261
1262
1263
1264
1265
1266
1267
1268
1269
1270
1271
1272
1273
1274
1275
1276
1277
1278
1279
1280
1281
1282
1283
1284
1285
1286
1287
1288
1289
1290
1291
1292
1293
1294
1295
1296
1297
1298
1299
1300
1301
1302
1303
1304
1305
1306
1307
1308
1309
1310
1311
1312
1313
1314
1315
1316
1317
1318
1319
1320
1321
1322
1323
1324
1325
1326
1327
1328
1329
1330
1331
1332
1333
1334
1335
1336
1337
1338
1339
1340
1341
1342
1343
1344
1345
1346
1347
1348
1349
1350
1351
1352
1353
1354
1355
1356
1357
1358
1359
1360
1361
1362
1363
1364
1365
1366
1367
1368
1369
1370
1371
1372
1373
1374
1375
1376
1377
1378
1379
1380
1381
1382
1383
1384
1385
1386
1387
1388
1389
1390
1391
1392
1393
1394
1395
1396
1397
1398
1399
1400
1401
1402
1403
1404
1405
1406
1407
1408
1409
1410
1411
1412
1413
1414
1415
1416
1417
1418
1419
1420
1421
1422
1423
1424
1425
1426
1427
1428
1429
1430
1431
1432
1433
1434
1435
1436
1437
1438
1439
1440
1441
1442
1443
1444
1445
1446
1447
1448
1449
1450
1451
1452
1453
1454
1455
1456
1457
1458
1459
1460
1461
1462
1463
1464
1465
1466
1467
1468
1469
1470
1471
1472
1473
1474
1475
1476
1477
1478
1479
1480
1481
1482
1483
1484
1485
1486
1487
1488
1489
1490
1491
1492
1493
1494
1495
1496
1497
1498
1499
1500
1501
1502
1503
1504
1505
1506
1507
1508
1509
1510
1511
1512
1513
1514
1515
1516
1517
1518
1519
1520
1521
1522
1523
1524
1525
1526
1527
1528
1529
1530
1531
1532
1533
1534
1535
1536
1537
1538
1539
1540
1541
1542
1543
1544
1545
1546
1547
1548
1549
1550
1551
1552
1553
1554
1555
1556
1557
1558
1559
1560
1561
1562
1563
1564
1565
1566
1567
1568
1569
1570
1571
1572
1573
1574
1575
1576
1577
1578
1579
1580
1581
1582
1583
1584
1585
1586
1587
1588
1589
1590
1591
1592
1593
1594
1595
1596
1597
1598
1599
1600
1601
1602
1603
1604
1605
1606
1607
1608
1609
1610
1611
1612
1613
1614
1615
1616
1617
1618
1619
1620
1621
1622
1623
1624
1625
1626
1627
1628
1629
1630
1631
1632
1633
1634
1635
1636
1637
1638
1639
1640
1641
1642
1643
1644
1645
1646
1647
1648
1649
1650
1651
1652
1653
1654
1655
1656
1657
1658
1659
1660
1661
1662
1663
1664
1665
1666
1667
1668
1669
1670
1671
1672
1673
1674
1675
1676
1677
1678
1679
1680
1681
1682
1683
1684
1685
1686
1687
1688
1689
1690
1691
1692
1693
1694
1695
1696
1697
1698
1699
1700
1701
1702
1703
1704
1705
1706
1707
1708
1709
1710
1711
1712
1713
1714
1715
1716
1717
1718
1719
1720
1721
1722
1723
1724
1725
1726
1727
1728
1729
1730
1731
1732
1733
1734
1735
1736
1737
1738
1739
1740
1741
1742
1743
1744
1745
1746
1747
1748
1749
1750
1751
1752
1753
1754
1755
1756
1757
1758
1759
1760
1761
1762
1763
1764
1765
1766
1767
1768
1769
1770
1771
1772
1773
1774
1775
1776
1777
1778
1779
1780
1781
1782
1783
1784
1785
1786
1787
1788
1789
1790
1791
1792
1793
1794
1795
1796
1797
1798
1799
1800
1801
1802
1803
1804
1805
1806
1807
1808
1809
1810
1811
1812
1813
1814
1815
1816
1817
1818
1819
1820
1821
1822
1823
1824
1825
1826
1827
1828
1829
1830
1831
1832
1833
1834
1835
1836
1837
1838
1839
1840
1841
1842
1843
1844
1845
1846
1847
1848
1849
1850
1851
1852
1853
1854
1855
1856
1857
1858
1859
1860
1861
1862
1863
1864
1865
1866
1867
1868
1869
1870
1871
1872
1873
1874
1875
1876
1877
1878
1879
1880
1881
1882
1883
1884
1885
1886
1887
1888
1889
1890
1891
1892
1893
1894
1895
1896
1897
1898
1899
1900
1901
1902
1903
1904
1905
1906
1907
1908
1909
1910
1911
1912
1913
1914
1915
1916
1917
1918
1919
1920
1921
1922
1923
1924
1925
1926
1927
1928
1929
1930
1931
1932
1933
1934
1935
1936
1937
1938
1939
1940
1941
1942
1943
1944
1945
1946
1947
1948
1949
1950
1951
1952
1953
1954
1955
1956
1957
1958
1959
1960
1961
1962
1963
1964
1965
1966
1967
1968
1969
1970
1971
1972
1973
1974
1975
1976
1977
1978
1979
1980
1981
1982
1983
1984
1985
1986
1987
1988
1989
1990
1991
1992
1993
1994
1995
1996
1997
1998
1999
2000
2001
2002
2003
2004
2005
2006
2007
2008
2009
2010
2011
2012
2013
2014
2015
2016
2017
2018
2019
2020
2021
2022
2023
2024
2025
2026
2027
2028
2029
2030
2031
2032
2033
2034
2035
2036
2037
2038
2039
2040
2041
2042
2043
2044
2045
2046
2047
2048
2049
2050
2051
2052
2053
2054
2055
2056
2057
2058
2059
2060
2061
2062
2063
2064
2065
2066
2067
2068
2069
2070
2071
2072
2073
2074
2075
2076
2077
2078
2079
2080
2081
2082
2083
2084
2085
2086
2087
2088
2089
2090
2091
2092
2093
2094
2095
2096
2097
2098
2099
2100
2101
2102
2103
2104
2105
2106
2107
2108
2109
2110
2111
2112
2113
2114
2115
2116
2117
2118
2119
2120
2121
2122
2123
2124
2125
2126
2127
2128
2129
2130
2131
2132
2133
2134
2135
2136
2137
2138
2139
2140
2141
2142
2143
2144
2145
2146
2147
2148
2149
2150
2151
2152
2153
2154
2155
2156
2157
2158
2159
2160
2161
2162
2163
2164
2165
2166
2167
2168
2169
2170
2171
2172
2173
2174
2175
2176
2177
2178
2179
2180
2181
2182
2183
2184
2185
2186
2187
2188
2189
2190
2191
2192
2193
2194
2195
2196
2197
2198
2199
2200
2201
2202
2203
2204
2205
2206
2207
2208
2209
2210
2211
2212
2213
2214
2215
2216
2217
2218
2219
2220
2221
2222
2223
2224
2225
2226
2227
2228
2229
2230
2231
2232
2233
2234
2235
2236
2237
2238
2239
2240
2241
2242
2243
2244
2245
2246
2247
2248
2249
2250
2251
2252
2253
2254
2255
2256
2257
2258
2259
2260
2261
2262
2263
2264
2265
2266
2267
2268
2269
2270
2271
2272
2273
2274
2275
2276
2277
2278
2279
2280
2281
2282
2283
2284
2285
2286
2287
2288
2289
2290
2291
2292
2293
2294
2295
2296
2297
2298
2299
2300
2301
2302
2303
2304
2305
2306
2307
2308
2309
2310
2311
2312
2313
2314
2315
2316
2317
2318
2319
2320
2321
2322
2323
2324
2325
2326
2327
2328
2329
2330
2331
2332
2333
2334
2335
2336
2337
2338
2339
2340
2341
2342
2343
2344
2345
2346
2347
2348
2349
2350
2351
2352
2353
2354
2355
2356
2357
2358
2359
2360
2361
2362
2363
2364
2365
2366
2367
2368
2369
2370
2371
2372
2373
2374
2375
2376
2377
2378
2379
2380
2381
2382
2383
2384
2385
2386
2387
2388
2389
2390
2391
2392
2393
2394
2395
2396
2397
2398
2399
2400
2401
2402
2403
2404
2405
2406
2407
2408
2409
2410
2411
2412
2413
2414
2415
2416
2417
2418
2419
2420
2421
2422
2423
2424
2425
2426
2427
2428
2429
2430
2431
2432
2433
2434
2435
2436
2437
2438
2439
2440
2441
2442
2443
2444
2445
2446
2447
2448
2449
2450
2451
2452
2453
2454
2455
2456
2457
2458
2459
2460
2461
2462
2463
2464
2465
2466
2467
2468
2469
2470
2471
2472
2473
2474
2475
2476
2477
2478
2479
2480
2481
2482
2483
2484
2485
2486
2487
2488
2489
2490
2491
2492
2493
2494
2495
2496
2497
2498
2499
2500
2501
2502
2503
2504
2505
2506
2507
2508
2509
2510
2511
2512
2513
2514
2515
2516
2517
2518
2519
2520
2521
2522
2523
2524
2525
2526
2527
2528
2529
2530
2531
2532
2533
2534
2535
2536
2537
2538
2539
2540
2541
2542
2543
2544
2545
2546
2547
2548
2549
2550
2551
2552
2553
2554
2555
2556
2557
2558
2559
2560
2561
2562
2563
2564
2565
2566
2567
2568
2569
2570
2571
2572
2573
2574
2575
2576
2577
2578
2579
2580
2581
2582
2583
2584
2585
2586
2587
2588

<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
<head>
<meta name="generator" content=
"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
<meta http-equiv="Content-Type" content=
"text/html; charset=utf-8" />
<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
<title>Megállt az óra by Cécile Tormay | Project Gutenberg</title>

<style type="text/css">
/*<![CDATA[*/
body {
 margin-left: 10%;
 margin-right: 10%;
}

h1,h2 {
 text-align: center;
 clear: both;
 line-height: 200%;
}

h2 {
 margin-top: 2em;
}

p {
 margin-top: 0.75em;
 margin-bottom: 0.75em;
}

body > p {
 text-align: justify;
 text-indent: 1.5em;
}

hr {
 width: 33%;
 margin-top: 2em;
 margin-bottom: 2em;
 margin-left: auto;
 margin-right: auto;
 clear: both;
}

hr.chap {width: 65%}

.pagenum {
/*  visibility: hidden; */
/*  display: none; */
 position: absolute;
 right: 2%;
 color: gray;
 font-size: smaller;
 text-align: right;
 text-indent:0;
}

.center {
 text-align: center;
 text-indent: 0;
}

.right {
 text-align: right;
 margin-right: 1.5em;
}

.smcap {
 font-variant: small-caps;
}

.dropcap {
 font-size: 200%;
}

.caption {font-weight: bold;}

.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}

.figcenter {
 margin: auto;
 text-align: center;
}

.figcenter, .figcenter img {
 max-width: 100%;
}

ul.TOC {
 list-style-type: none;
 padding-left: 10%;
/*  text-indent: 0; */
 text-indent: -5%;
 width: 70%;
 text-align: justify;
}

ul.TOC li {
 margin-top: 0.25em;
}

span.ralign {
 position: absolute;
 text-align: right;
 right: 15%;
 top: auto;
}
/*]]>*/
</style>
</head>
<body>
<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77751 ***</div>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_1" id=
"Page_1">-1-</a></span></p>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_2" id="Page_2"><br />
-2-</a></span></p>
<p class="center">Minden jogot fenntartunk. A fordítás joga a
szerző tulajdona.</p>
<p class="center"><i>Copyright 1924. by Magyar Irodalmi Társaság.
Budapest.</i></p>
<p class="center"><span class="smcap">Budapest, 1924</span></p>
<p class="center"><span class="smcap">Magyar Tudományos Társulatok
Sajtóvállalata Rt</span></p>
<p class="center"><span class="smcap">Szabó T. István</span>
<span class="pagenum"><a name="Page_3" id=
"Page_3">-3-</a></span></p>
<hr class="chap" />
<p class="center"><span class="caption-150">TORMAY
CÉCILE</span></p>
<h1>MEGÁLLT AZ ÓRA</h1>
<p class="center"><span class="caption">NOVELLÁK</span></p>
<p>&nbsp;</p>
<p>&nbsp;</p>
<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST. 1924</span></p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_4" id=
"Page_4">-4-</a></span></p>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5"><br />
-5-</a></span></p>
<p><i>Azt akarjátok, hogy meséljek?</i></p>
<p><i>De hát nem tudjátok, hogy nehéz mesélni, mikor szüntelenül
nyílnak az ajtók és a láng inog a tűzhelyen a jövés-menéstől, hírek
osonnak az utcákban és borzadások futnak végig a földön.</i></p>
<p><i>De hát nem tudjátok, hogy mesélni csak olyankor lehet, mikor
odakinn nem történnek nagyobb dolgok, mint a mesében?</i></p>
<p><i>Mostanában pedig a világon szanaszét iszonyú dolgok
történnek. A valóság nagyobbakat mesél, mint a mesék és az ember
elszégyenli magát, mikor szólni kezdene. A roppant történések
tövében minden kicsinynek és feleslegesnek tetszik, amit mondani
lehet.</i></p>
<p><i>Ti mégis akarjátok, mert szeretnétek, hogy múljék az idő.
Múljanak el az emlékek a szürkületből, múljanak el az útmenti
akácfákról, a víz loccsanásából és az éjjel süvöltő autók hirtelen
megállásából, melytől még ma is összerezzennek a kapuk a házak
falában.</i> <span class="pagenum"><a name="Page_6" id=
"Page_6">-6-</a></span></p>
<p><i>Feledni, amit velünk tettek és amit hagytunk, hogy tegyenek;
elfeledni… Pedig nem lehet.</i></p>
<p><i>Eszünkbe jut, ha a szélben féloldalra fordulnak a fák, mintha
valaki lógna rajtuk. Eszünkbe jut, ha a köd ráfekszik a tetőkre, ha
eldobált villanyosjegyek fehérlenek ki a sárból, mint a megtiport
őszirózsák. Eszünkbe jut, ha a visszanéző napban Buda alatt, a Duna
mentén, olyan vörös a pesti part, mint egy elmult Május.</i></p>
<p><i>Minden emlékezik…</i></p>
<p><i>És mesélni csak olyankor lehet, mikor az emlékek halkabbak,
mint a mesék.</i></p>
<p><i>Mire a végére értek, ne feledjétek, hogy megmondtam előre. És
majd ha kérdem: miért néztek rám olyan különösen? Miért rázzátok a
fejeteket? Nem hiszitek, amit mondtam? Jusson eszetekbe: Ti
akartátok, hogy meséljek.</i></p>
<p class="right"><i>Tormay Cécile.</i> <span class=
"pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>MEGÁLLT AZ ÓRA</h2>
</div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_8" id=
"Page_8">-8-</a></span></p>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9"><br />
-9-</a></span></p>
<p><span class="dropcap">A</span> folyóról bejött a köd a városba.
A parti utcákon jött, a lármán át, borzasztó csendesen. A falakat
tapogatta, az ablakokra lehelt és megállt a házak között. Azután
nem mozdult órákon át. Szürkén, vizesen állt és a város
szétfoszlott alatta. A házak formái elmállottak, mint a feloszló
testek.</p>
<p>Estére már földszínű volt a köd. A tegnapi hó zsíros, fekete
csirizbe kenődött szét az utcák kövezésén. A gyalogjárók mentén,
mint rothadt burgonya, kormos kupacok apadoztak. Ez is hó volt,
mikor leesett.</p>
<p>És az emberek jöttek-mentek a csúszós sárban, sűrűn, idegenül,
magányosan. A legtöbben előrehajolva jártak, olyan testtartással,
mintha láthatatlan targoncákat vonszolnának.</p>
<p>Vajjon mit fuvaroznak ilyen kisértetiesen? Nem boldogságot!
Világért sem. Attól nem görnyed úgy előre az ember. Szenvedést
fuvaroznak a ködben. Kiki a magáét, senki se segít hordozni a
másét.</p>
<p>A kis utcák sötétek voltak. A körutak fölött nesztelen birkóztak
az izzó gömbök fénykarikái. <span class="pagenum"><a name="Page_10"
id="Page_10">-10-</a></span> Lenn, elvétve gázlámpák akartak
világítani. Töredezett monstranciák a ködben, egyik a másik
mögött.</p>
<p>Egy ember ment el mellettem és meglökött. Dagadt vörös nyakán
tisztátalan kötés volt és a fejét ferdén tartotta. Munkás-zubbonyt
viselt. Ekkor vettem észre, hogy oldalán gavallérosan kiöltözött
alak lépeget. A füle elállt, prémes bundát hordott és lakkcipő volt
a lábán. Rábeszélően hajolt a munkáshoz. Valamire biztatta.
Sztrájk… röptében, mint egy kő, megütött a szó. Már eltüntek.</p>
<p>A Stáhly-utca sötétjén ablaktalan, nehéz kocsi himbálódzott át.
Sokszor himbálódznak ezen a tájon ilyen fekete, vak kocsik. A
kórház udvarából jönnek elő és halált fuvaroznak. Nagyvárosi
halált… A túlsó kapunál egy másik kocsi állt meg. Ez életet
fuvarozott a halálnak. Nagyvárosi életet… A villanyfényben rémlő
kórházkapunál egyszerre fehér vászonkabátos emberek mozogtak a
ködben. Valami sötétet emeltek ki a kocsiból és vitték befelé,
mintha undorodó arccal üzletbe vinnének elromlott árút.</p>
<p>Tovább mentem. A Rákóczi-úton fénylett és csúszott a sár. És a
sárral csúszott, iramodott a gyalogjárók között az út teste. Kocsik
vágtattak zavaros rohamokban. Villanyosok csörtettek, süvítő autók
fényszórói fúródtak előre vakítón, <span class="pagenum"><a name=
"Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> sebesen, mintha a
gyalogosoknak semmi értelmük sem lenne.</p>
<p>A Rókus-kórház sok megtört világú, szomorú szemével lenézett a
kövezetre. Minden mozgott. Csak a köd állt és a kórház. És lábánál
egy katona. Hátát nekitámasztotta a falnak. Kezét kinyujtotta a
ködbe.</p>
<p>Hirtelen lesütöttem a szememet. Féltem odanézni és valami belső
kényszerből mégis oda kellett néznem. Erősen, figyelmesen… Sapkája
alatt nagy fekete pápaszem horga kapaszkodott a füle köré. Az állát
gránát téphette le, félig hiányzott. Olyan volt a szörnyű arc,
mintha megette volna a köd. Jodoform-szag érzett, valahányszor
mozdult. Az elmult háború szaga. A háború állt ott a vén kórház
szürke falánál. Az emberek elmentek mellette és már nem vették
észre, hogy kinyujtja a kezét… Dalolva virágosan indult egykor,
aztán mikor visszajött, letépték a melléről a vitézségét, aztán
visszatették és most kéreget.</p>
<p>A lámpa alatt egy másik állt a járdaszélen. Sokan vannak,
sokszor látni őket így. Át akarnak menni a túlsó oldalra és
bizonytalanul topognak, mintha veszedelmes, rohanó árba kellene
ugraniuk.</p>
<p>A Rákóczi-úton egyre több volt a kocsi. Az út két végéből, a
lámpák alatt, veszett gombolyagokat <span class="pagenum"><a name=
"Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> gurított ide-oda a forgalom.
A katona megint megkísérelte, Óvatosan előrenyujtotta otromba
cipőjét. Olyan volt ez a cipő, mintha nem lett volna benne láb.
Autó süvöltött és laposan ránk csapata a sarat. A katona
visszalépett és rázni kezdte a cipőjét. Furcsán rázta, a térde
ide-oda fordult a nadrágja szárában. Egyszerre a karja is mozogni
kezdett, már a fejét is rázta. Megint éreztem, hogy nem szeretnék
odanézni. Mégis odanéztem. Ekkor már a lámpaoszlopnak dűlt és
rángatódzott az egész ember.</p>
<p>Ez is a háború volt. A háború lárvája… Itt volt és rángatódzott
a ködben, mint akkor, abban a másik, szörnyűbb novemberi ködben,
mikor leszakadt a város körül majd az egész ország és befelé
fordultak a puskák és ropogtak a sötét utcákban.</p>
<p>Egy asszony állt meg mellettem. Nem tudtam a nevét, csak úgy
ismertem. Talán sok asszony volt… mindig kért valamit Az urát
halálra botozták az oláhok, kis házát is elvették tőle. – Majd
holnap… talán tudok addigra hírt mondani. Egy ideig még
elviselhetetlen panaszban nézett rám a szeme. Aztán szomorúan,
csoszogva ment odébb a sárban. Elnyűtt szoknyájába két gyerek
kapaszkodott.</p>
<p>A villanyosmegállónál valaki becsukta az esernyőjét. Az esernyő
alól púpos törpe került elő. <span class="pagenum"><a name=
"Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> Feje gonoszul guggolt két
válla között és leselkedett. Ahogy odanéztem, keleties sötét szeme,
görbe nagy orra, fodrozott, húsos ajka egyszerre jelekké váltak a
ködben.</p>
<p>Ettől kezdve sok ilyen jelt vettem észre, az autókban, a kocsik
ablaka mögött, közöttünk is, akik mindég gyalog járunk.
Felbukkantak és eltüntek a sárszínű homályban. Szemközt is,
mögöttem is mindenütt. Itt vannak, mint a forradalom alatt.
Ugyanazok… ugyanannyian. Csak néhányan mentek el, akik nagyon
megmutatták magukat. A többi itt maradt és meghízott és nevet és
vár.</p>
<p>Az emberek pedig botorkálnak és vonszolják a maguk fuvarát és a
mindennapi erőlködéstől nem látnak semmit…</p>
<p>Rongyaikban sápadt gyerekek nyargaltak el mellettem.
Nekieresztett patkányrajok nyirkos újságokat hurcoltak szét a
városban. Túl, egy kivilágított kirakatban is hírek voltak.
Valamelyik napilap legújabb táviratai látszottak nagy, festett
betűkkel az üveg alatt. A betűk hegyesek voltak és élesek. A szavak
úgy hatottak, mint egymásmellé rakott vasgereblyék.</p>
<p>„Csonka-Magyarország…“ Ez is olyan volt, mint egy vasgereblye…
És a csehek, oláhok, szerbek ostorral telepítik ki a mieinket… A
Ruhr-vidék és francia vésztörvényszék… tömeges <span class=
"pagenum"><a name="Page_14" id="Page_14">-14-</a></span> kivégzések
Oroszországban és kereskedelmi megegyezés a Szovjet és Anglia
között…</p>
<p>A nagyhatalmak pedig tanácskoznak. Ötödik éve már, süppedő,
kényelmes karosszékekben, az orosz máglya tűzfénye mellett, égett
emberhús szagánál. És tanácstermük párnázott ajtaja alatt
beszivárog a mi tépett országunk vére. Folyton szivárog, míg ők
össze-összehunyorognak a kicsiny keletiekkel, amelyek torkig ették
magukat a mienkből, de azért emésztés közben még mindig kaparnak
maguk felé.</p>
<p>Csend legyen! Ideát minálunk ne moccanjon senki. A nagyhatalmak
békét akarnak! A vad szenvedés, az éhség és a kín pedig nő a véres,
haldokló világrészen, amelynek egykor Phidias adott vonalakat és
Lionardo mosolyt és Goethe gondolatot és Beethoven zenét.</p>
<p>A vasgereblyék kinyúltak a kirakatból, átnyúltak az üvegen és
fogaik beleakadoztak a szemembe, az arcomba is és feltépték rajta a
szégyentől a bőrt. Az ember szégyenkezett az ember felett.</p>
<p>Menni, elmenni valamerre, ahol nincsenek hírek, ahol nem tudni
ezekről a dolgokról…</p>
<p>Közben történhetet valami. A pillanatnál is rövidebb ideig
tartott. Ágaskodó remegéssel minden előre hajlott. Az emberek, a
falak, a lámpák. Mondhatatlan iszonyat volt ebben. Aztán egy
<span class="pagenum"><a name="Page_15" id=
"Page_15">-15-</a></span> gyerekhang sikoltott és felordított az
utca. Zavar támadt. Egy autó csúszva megállt. A sárban térség
maradt a középen. Mind arrafelé rohantak. Rajzó, fekete gyűrűjükből
hangok szakadtak ki, vádoló, fenyegető, jajgató, fájdalmas emberi
hangok.</p>
<p>– Szerencsétlenség… Gyilkosság! – Egy rendőr félreparancsolta az
ácsorgókat. A katona, a lámpaoszlopnál, arcára csapta rángatódzó
kezét. Formátlan, hörgő roncsot cipeltek el előtte a kórház felé. A
kórház pedig állt a ködben és mintha mondta volna: nekem
fuvaroztok.</p>
<p>Aztán a Rókus-kápolna irányából jött valami. Fojtott templomi
zene… Litániát tartottak odabenn, a megholtak lelkéért. Arrafelé
néztem. A kápolna kapuaknájából öreges gyertyavilág derengett bele
a ködbe. Alulról szivárgott fel, mintha odalennről, egy beomlott
tárnából jönne, amelyben imádkoznak.</p>
<p>A kapunál valaki támaszkodott és lefelé nézett. Mellette
ködbevesző alakok haladtak az ájtatosan kikoptatott kőlépcsőkön,
melyek a kapuboltozat alatt besüppedtek a kápolnába, az utcák színe
alá.</p>
<p>Valamikor odalenn volt az egész város. A mélyben, a csendben.
Soká volt ott… Míg az emberek emelni nem kezdték a partokat. És az
ósdi piacok, az utcák elmerültek, a templomok már <span class=
"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> térdig
álltak a földben. Aztán hirtelen épült a régi fölé ez az új, a
gyökértelen, rohanó lármaváros, melyben idegtépő riadások, bűnök és
gyűlöletek és rossz készülődések osonnak és olyan borzadások,
amelyekről az a másik, régi város nem álmodott legboszorkányosabb
óráiban, félrevert harangok éjtszakáin, fekete pestis idején.</p>
<p>Menni… el, valahova, ahol el lehet felejteni, ami a világon tíz
év óta történt és az iszonyút, ami ebben a városban történt és nem
kell arra gondolni, ami odakinn is, idebenn is folyton
történik.</p>
<p>A menekülés szegény, kilátástalan vágya összeszorította a
szívemet.</p>
<p>Jó ideje kínlódtam így céltalanul, távolbavágyón, mire
ráeszméltem, hogy fenn a magasban egy órát látok. Egyszerre úgy
rémlett, mintha számlapján a ködben visszaestek volna a mutatók. Az
óra megállt… Körülötte lágyan rajzolódott ki Szent Rókus tornya, a
párkányon kibukkantak a homályból a kis kőszentek és a föld alá
süppedő lépcső elém terítette magát.</p>
<p>Lenn, a boltozás aknájában, egyetlen mécs égett a Boldogasszony
képénél. Világa, mint a lepke, ide-oda szállt a fonnyadt virágok és
aranyírásos fogadalmi táblák vallomásai felett.</p>
<p>A szentkép előtt egy asszony térdelt leborulva a köveken. A
padokban itt-ott kis öregek kuporogtak. <span class=
"pagenum"><a name="Page_17" id="Page_17">-17-</a></span>
Rózsafüzérjük száraz zörgéssel neszelt mozgó, fogatlan szájuk
előtt, melyben, mint elferdült kalitkákban, szegény, szürke
madarak: szavak voltak, amelyek egy egész hosszú életen át a
magasságokba készülődtek és nem tudtak soha kirepülni és
alázatosan, vergődőn mindig ott maradtak.</p>
<p>A kápolnából már elmúlt a zene. A litániának vége volt és a
külső zaj megint hangosabbnak tetszett. Mintha nem fért volna
odakinn, betolongott a kapun és belebeszélt az imádságokba. A
szívemben, mint egy kés nyisszentése, kiújult a gyerekhang
halálsikoltása. Az iszonyat megint remegni kezdett bennem. Az
újságkirakat hírei össze-vissza beszéltek a fejemben. Úgy rémlett,
az egész utca átrohan a homlokom mögött. A nyakamon hideg lehellet
futott el. A háború és a forradalom kísértetei benéztek utánam az
ajtón.</p>
<p>Ismét elfogott a menekülés vágya. El szerettem volna menni ebből
a terhes világból valahova, ahol el lehet feledni, hogy ilyen, ahol
nincsenek emlékek és hírek. Csak annyi időre, míg az ember kicsikét
kipihenheti magát…</p>
<p>A sekrestyés oltogatni kezdte a gyertyákat. Rudas rézkupakja
alatt összetorpant a láng és lefelé nyaldosott. Aztán nem volt ott
többé. A kanóc füstölt még egy darabig és a szaga <span class=
"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> érzett a
sűrűsödő homályban. Az oltáron kialudt az utolsó gyertya. Csak az
ember köszvényes ujjai között világított egy kis gyertyavég és
kezének az árnyéka és előrehajló feje is óriásira növekedett a
falon.</p>
<p>A kápolna hajójában lépések csoszogtak a kapu felé. Valami
csörrent. Talán kulcsok? A sekrestyés lángocskája az oltár mellé
billegett. A tabernaculum sötéten emelkedni kezdett. Az
oltárgyertyák árnyéka inogva a mennyezetig ért.</p>
<p>Ekkor történhetett bennem valami, amire nem emlékezem.
Elindultam, de nem a kapu irányába. Egyszerre úgy rémlett, hogy a
sekrestyés lángocskája az oltár mellett egy zajtalanul kinyíló
ajtón át alacsony, bolthajtásos szobába tűnik el. Ívelt, rácsos
kicsi ablakon még valaminő holdvilágszerű villanyfény vetődött
elém. Az autószirének sivalkodásai, a villanyoskocsik
csengőcsörtetései éles karmaikkal még egyszer utánam kaptak.</p>
<p>A lépésem váratlan lépcsőfokon zökkent le. Aztán még egy
lépcsőfok következett és még egy… Már csak a sekrestyés gyertyája
világított a sötétben. Erőlködve figyeltem a távolodó lángot és
közben lassankint magamon is sajátságos távolodást kezdtem
érezni.</p>
<p>Egyéb is történt. Az előbb még egészen tisztán láttam, hogy az
ember gyertyavéget visz a kezében. <span class="pagenum"><a name=
"Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> Azt is láttam, hogy a
nyugtalan láng körül az olvadt stearin az ujjára folyik. És most
mégis mintha szokatlan formájú kézilámpást himbálna az oldalán. A
lámpa alulról világította meg a karját. Csak ennyi látszott belőle
a sötétben. Nehéz lépésének a zaja nem hallatszott többé.</p>
<p>Hirtelen meghallottam a csendet. Nagy, régelfeledett csend volt
ez, olyan mitsem akaró, őszinte csend, amilyenre csak
gyerekkoromból emlékezem. A homlokomról lepattant egy hosszú
szorítás. Az erek lüktetése nem sietett többé, az idegek maguktól
enyhültek, mint szelid lazításban a soká kifeszített húrok. Ekkor
eszméltem rá, hogy valamilyen jó, tiszta hűvösség hull az arcomra,
melyen régóta fájt a fáradtság.</p>
<p>Hátraeresztettem a fejemet és magam fölé néztem. Alig felfogható
néma változásokba hajlott át minden. Odafenn, két oldalról öreges,
furcsa tetők eresze csúszott lassan előre. A tetőkön világítani
kezdett a hó. Egyszerre, lenn a sekrestyés kis lámpája alatt is hó
volt. Hó, amely nem lesz sáros és fekete, mint a rothadt burgonya,
de fehér marad, mint a meséskönyvek képein.</p>
<p>Csodálatosan meseszerűvé kezdett lenni az egész, mintha hulló
fehér pelyhek között egy régi képbe himbálódzott volna bele a
sekrestyés lámpája. Egy különös képbe, melyen elvétve, nagy
<span class="pagenum"><a name="Page_20" id=
"Page_20">-20-</a></span> havas tetők alatt, kicsiny házak
guggoltak magányosan. A lámpa egyre mélyebben hatolt bele a képbe.
Behavazott utcakút bukkant fel. Körülte már csoportba verődtek a
házak. Összebúvó tetőiken, fehér prémgallérban feketén, ördöngősen
ültek a kémények és pipálva hallgatództak.</p>
<p>Mikor visszanéztem, már semmi sem látszott mögöttem, csak fenn,
valahol messze, mint a hold korongja, egy világító öreg templomóra.
A torony, mely emelte, eltűnt körülte a havazásban. Számlapján
belepte a hó a mozdulatlan mutatókat. Homályosan emlékeztem. –
Hiszen az óra megállt…</p>
<p>A sekrestyés arcához emelte a lámpáját és megnézte a kanócot,
meddig győzi még? A lámpafény ekkor félköríves vén házkapura esett.
Ilyen volt a túlsó kapu is, a következő is. Küszöbüket befujta, kis
gyalogkapuik formáját körülprémezte a hó. Jó ideje se ki, se be nem
járhatott rajtuk senki.</p>
<p>Mozdulatlanul állt a kép. Az utcából találomra kinőtt magányos,
görbe fák sem rezzentek. Havasan ágaskodtak a hóban és a csend
olyan nagy volt, hogy hallatszott a sötétben, mikor ágaikról
itt-ott, mint a tépés, puhán lehullott a hó. Rejtélyes készülődés
derengett át rajtam. Olyanféle belső készülődés, mint amilyennel az
ember abba a szép csendbe hallgatódzik bele, melyből mindjárt
<span class="pagenum"><a name="Page_21" id=
"Page_21">-21-</a></span> valamilyen zene fog kilépni. Vagy talán
már ki is lépett, csak még nem ért el idáig?</p>
<p>Mindjárt, pillanatig se tart…</p>
<p>És a sötétből ekkor, mint egy régi zene vonalai, hattyúprémes
templomtornyok kezdtek emelkedni. Havas, vén városfalak könyököltek
fel és öreg háztetők, melyeken világított a hó.</p>
<p>Fehér mohával belepett fekete város a süppedő hóban…</p>
<p>Falai között valamelyik templomtorony hetet kongatott. Egyszerre
távol hangok hallatszottak. A városkapu íve alá bevöröslő őrtűz
fényében, mint az árnyképek, fegyveres alakok mozogtak. A kapu
megnyikordult, a láncok csörömpöltek rajta.</p>
<p>A sekrestyés lámpája sietni kezdett a havon. A nyílt város
elmaradt mögötte. Mire a fal tövébe ért, a kapu nehéz, vaspántos
szárnyait már befelé tolták az árnyképszerű emberi alakok.</p>
<p>A kapu mellett kétoldalt behavazott faköpönyegben mereven állt a
fegyveres őrség. A strázsák mellén fehér fegyverszíjjak
kereszteződtek a fecskefarkú kék kabáton. Szuronyos flintájuk olyan
hosszú volt, hogy nem fért el a tető alatt.</p>
<p>Ebben a pillanatban a belső utcák felől egy megkésett raj jött
elő a sötétből. Az emberek prémmel körülszegett, lapos fekete
kalapot viseltek és fekete gallérköpönyeget. Mikor az őrtűz
<span class="pagenum"><a name="Page_22" id=
"Page_22">-22-</a></span> fényébe értek, köpenyükre varrt, nagy
sárga folt látszott. Hajladozva nyüzsögték körül az öreg
strázsamestert, aki sokgombos fehér gamaslijában, szétvetett lábbal
állt a tűznél. Háromszögletű kalapját a szemére vágta és
fecskefarkú kék frakkja nyílásából kidöntötte fehérmellényes
hasát.</p>
<p>A sárgafoltosok keze meggyőző sebes kérleléssel hadonászott a
levegőben. Az egyik ravaszul, kínálón csörgette horgolt erszényét a
háttérben.</p>
<p>– Mars! – rivallt rájuk fölényesen a strázsamester. – Pestvár
falain bévül nincsen kvártélyuk hebreusoknak. Toleranciából
portanyitástól portazárásig elég sok népek romlására
uzsoráskodhattatok. Most már békesség adassék a jámbor polgároknak.
Takarodjatok a zsidó utcába!</p>
<p>A sárgafoltos, fekete köpenyek hirtelen kilebegtek a kapu alatt
és a láncos tölgyfaszárnyak bezárultak mögöttük.</p>
<p>A strázsák nagy flintáikkal megint mozdulatlanul álltak. A hó
nyugodalmas pelyhekben hullott tovább. Minden békés és tiszta volt
és tekintetem a fehér fátyolon át keresni kezdte a sekrestyés
lámpáját. A fátyol táncolt a házak apró, kivilágított ablakai
előtt, a szélkakasok körül, ráborult az erkélyek könyöklőire, a
zsindelytornyos kiugrókra. Egy kapu kőembereire turbánt csavart
magából. <span class="pagenum"><a name="Page_23" id=
"Page_23">-23-</a></span></p>
<p>Közben egyre több kicsiny világosság bukkant fel a zegzugos öreg
utcákban. Itt is, ott is rúdraakasztott kézilaternák himbálództak a
sötét falak tövén és a sekrestyés lámpája elveszett közöttük.</p>
<p>Jöttek-mentek a laternák. Találkoztak, megálltak, összebújtak,
mintha beszélgetnének egymással:</p>
<p>– Hogy jutunk át ezeken az infámis nagy hóhegyeken?</p>
<p>– A franciskánusok klastrománál, spectábilis. Egy pengő
krajcárért át lehet kelni a tulsó oldalra.</p>
<p>Két kicsi lámpa felett két beretvált arc hajolt össze. Az egyik
csak félig látszott ki a prémes kucsma alól. A másik arc fölé
szélesperemű, hihetetlenül magas filc-cilinder emelkedett.</p>
<p>Az idegenek hátterében egyszerre ráismertem a hócsipkés szép
torony tövén a Ferenciek öreg rendházára. Falánál egy ember állt és
lapátjával mindig újra friss ösvényt vágott a mély hóban:</p>
<p>– Egy krajcár az átkelés!…</p>
<p>Valahonnan messziről csengők csilingelése hallatszott.</p>
<p>– A bécsi diligence!… – kiáltotta egy hang a sötétben. –
Vigyázzatok, a gyorskocsi… – terjedt utcáról-utcára a hír.
<span class="pagenum"><a name="Page_24" id=
"Page_24">-24-</a></span></p>
<p>A kis laternák között hirtelen riadalom támadt. Mintha
veszedelem elől partra menekülnének: a falakhoz lapultak,
behúzódtak a kapuk íve alá és várakozón világítottak bele az
utcába.</p>
<p>Az ablakok itt-ott kinyíltak. A függönyök mögül kíváncsi fejek
hajoltak előre.</p>
<p>Hangok hallatszottak:</p>
<p>– Kuriózus sebesség. Ilyen nagy hóban csak két napot késett…</p>
<p>– A gyorskocsi… Jön!</p>
<p>Aztán percek múltak, mire nagy csengőcsilingelésben lassan,
nehézkesen egy félig sárgára, félig feketére festett magaskerekű,
féderes jármű kezdett elődöcögni a homályból. A kocsi mellett
kézilaternákkal gyalogos emberek haladtak. Meredek bakján, a kocsis
mellett, cilinderes alakok ültek. Tetején táskák, ládák és
kalapskatulyák inogtak. Feltűnően kicsiny ablakán fáradt arcok
tekintettek ki.</p>
<p>A városházán, a vigyázótoronyról világosság pislantott le a
mélybe. A tűzőr járt körben odafenn a torony erkélyén. Kiáltása
tompán bukdácsolt lefelé a hópelyhek között:</p>
<p>– Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus…</p>
<p>A fény eltűnt a toronyról. A városháza nagy, négyszögletes
tömegével megint visszamerült a sötétbe a Duna homokos partján.
Lenn a folyón vizimalmok aludtak a téli révecskékben. A
Városház-piac <span class="pagenum"><a name="Page_25" id=
"Page_25">-25-</a></span> közepén a Szentháromság-szobor sugaras
aranyozása kicsillant a hóból.</p>
<p>Egyszerre zegzugos sikátorokban jártam, nyugodalmas jó kis
sikátorokban. Mögöttem minden elmaradt, ami emlékezett, előmbe
semmi sem jött, ami emlékeztetne és a csend gyönyörű, halk
nevetéssel nevetni kezdett a fülemben.</p>
<p>Soká mentem így. A lépésem fehér bársonyban járt. A hópelyhek
mint könnyű, vattás cimbalomverők ugráltak a levegőben láthatatlan
zizzenő húrokon.</p>
<p>Fejem fölött váratlanul megcsikordult kampós láncán az öreg
laterna. A lángja füstölt. Pislogása álmosan karikázott egy
borbélyműhely cintányérjain. A cintányérok alatt rácsos kicsi
ablakból rácsozott kicsi világosság vetődött ki a hóra.</p>
<p>Odabenn a műhelyben még dolgoztak. A cserépkályhában égett a
tűz. A kályha ajtaja nyitva volt és a parázson nagy kolmizóvasak
melegedtek.</p>
<p>A falon, kampós szegeken, púderes parókák lógtak. Copfjuk a
földig ért, a macska játszott velük. Egy kalitkában rigó
ugrált.</p>
<p>A mester, fehér kötényében, ingujjasan állt a műhely közepén, az
állványra peckelt, kényes paróka előtt és sebes forgatással hűtötte
a fodorítóvasat. <span class="pagenum"><a name="Page_26" id=
"Page_26">-26-</a></span></p>
<p>– Hanzi, egy-kettő! Vendelin, leütöm az álladat…</p>
<p>A legények futva jöttek-mentek a kolmizókkal a cserépkályha és a
parókásállvány között.</p>
<p>– Ulrich, ne nevess – mordult a mester, – mozogj már azzal a
púderezéssel, megfullad az archivarius úr!</p>
<p>A tükör előtt, hátrakötött fésülködőgallérba süllyedten,
boldogtalanul ült az egyetlen kliens. És mialatt óriási stanicliba
temette az arcát, Ulrich inas meszelőnagyságú púderezővel mókásan
rázta fejére a hajport.</p>
<p>– Siess már, te ördögfattya – hallatszott egy síri hang a
stanicliból. – Ó, a l’hombre-partiem… megnyúzlak, ha elkésem.</p>
<p>Váratlanul kicsi lámpa állt meg melletem a gyalogjárón.
Vénségtől megzöldült háromszegletű kalapban, elnyűtt
köpönyeggallérban egy öreg úr zörgetett be az ablakon.</p>
<p>A mester kikukucskált az ajtórésen, aztán hódoló lendülettel
feltárta.</p>
<p>– Van szerencsém professor rector úr! Tessék befáradni!
Tiszteljen meg magnifice prosenior…</p>
<p>– Sietek, későn van – jelentette ki az öreg, mialatt kerek
mozdulattal leemelte kalapját és másik kezének ugyanolyan kerek
mozdulatával leemelte fejéről copfos parókáját.</p>
<p>– Gondozására bízom, borbély művész úr – <span class=
"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> mondotta
gyöngéden, mintha életepárjáról lenne szó. – Fodorítsa ki francia
csínnal. Holnap érte jövök.</p>
<p>– Sok a munka, nagy a forgalom. Holnapután teátrom van. Julius
Caesart adják elő a német komédiában – hadarta a mester. – Még ki
kell kolmiznom a komédiások allonge parókáit a színjátszáshoz. De
azért, magnificus rector, magamat úri favorjába ajánlom. Minden
parancsolatja szerint légyen.</p>
<p>Az öreg ceremoniásan föltette szinte illetlenül kopasz fejére a
kalapot. Ő is, a mester is mélyen bókoltak egymásnak és a kicsiny
lámpa önérzetesen odébb himbálódzott.</p>
<p>Tovalebegő fényében, egy-egy pillanatra, furcsán pingált
cégtáblák mutatták meg magukat a falakon. Turbános török basa,
három marcona gránátos, egy fekete kutya, egy fehér
menyasszony…</p>
<p>A sarokház falmélyedésében lajtorjás kis kéményseprő szobra
állt. A bezárt boltok felett, vaskarokon, perecek, csizmák lógtak
be az utcába. Felszerszámozott kicsi bádogló, cifrára kovácsolt
óriási kulcs. Túl, az íves kapu felett, egy hegedű meg egy flóta
függött. A falon becsületes, nehézkes vén betűk hirdették:</p>
<p class="center"><i>Aki pedig keresné, ezen házban megtalálja a
Polgári Hegedű és Flóta és Clarinét mívesek Czéhét.</i>
<span class="pagenum"><a name="Page_28" id=
"Page_28">-28-</a></span></p>
<p>Tekintetem bevetődött egy földszintes ablakon. Az alacsony,
mélyen hátranyúló szobában egyetlen faggyúgyertya égett. És a
falon, a Szűz Mária képe előtt, vörös pohárkában az olajosmécs
lángja.</p>
<p>A mécs alatt, hosszú padokon, ünneplő ruhában, illedelmes
emberek ültek. Előttük, a zöld posztóval leterített asztalon, szép
rendben feküdtek hegedűk, flóták és clarinétok.</p>
<p>A mesterek maguk között tanácskoztak. Tisztelettudón, állva
várakozott néhány legény a szegletben, a kemence mellett.</p>
<p>Egy hosszúhajú mester, fekete ruhájában, lassan felemelkedett.
Felvette az asztalról az egyik clarinétot és megpróbálta. Csendesen
fújta, csontos ujjai járatosan mozogtak a billentyűkön. A többi
komolyan, figyelmesen hallgatta. Mikor vége volt, a céhmester
lekoppantotta a gyertya kanócát és ünnepélyesen mondotta:</p>
<p>– Mielőtt pediglen határozat hozatnék, imádkozzunk az országért,
a városért és a céhért…</p>
<p>Egyöntetű mormolás hallatszott odabentről. Aztán megint közelebb
húzódtak egymáshoz az emberek és olyan lelkiismeretesen
tanácskoztak, mintha a becsületükről lenne szó. Végül felállt az
öregmester és megköszörülte a torkát. Hangja kiszűrődött az
utcára.</p>
<p>– Wohlgemuth Ferencz Christian polgári clarinét <span class=
"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> míves
legényt pedig, ezidő szerint még nem szabadítja fel a Czéh.
Meghagyatik néki, hogy szorgalmatos studiummal munkálkodjék és az
eljövendő esztendőben, Kis Asszony hava tizenkettedik napján újfent
bemutatkozzék a hegedű, flóta és clarinét mívesek polgári Czéhe
előtt. Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek áldásával.</p>
<p>Senki sem mondott ellent, mindenki rendén valónak találta. A
legények között megadóan lehajtotta az egyik a fejét.</p>
<p>A hulló hó fátyola bevonta az ablakot és repülő szőttesében vitt
magával tovább. Mögöttem, egyre halkulón, egy hegedű hangja jött a
csenden át… A céh ismét ítélni fog és ítéléséhez nincs hozzászólása
olyannak, aki maga nem tud hegedűt mívelni. A mestereket illeti a
döntés. Mert ha olyan idők járnak, hogy a mestereknek a legények, a
legényeknek külső kontárok parancsolnak, akik még egy quintet se
tudnak hangolni, egy flótabillentyűt se tudnak a helyére
illeszteni, akkor – rosszak a flóták és a hegedűk…</p>
<p>Aztán egészen hirtelen történt. Az utcalámpa alatt, a szegleten,
egy úr megemelte valaki előtt a kalapját.</p>
<p>A másik is köszönt:</p>
<p>– Tartozó tisztellettel, Illustrissime.</p>
<p>– Kriminális idő… Hová méltóztatik igyekezni? <span class=
"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span></p>
<p>– Megtekintem milyen passzazsirok érkeztek a diligenceal.</p>
<p>– Éppen magam is az Electorokba vagyok készülettel. Talán
journálokat is hozott a gyorskocsi Bécsből.</p>
<p>Emeletes sárga ház előtt álltak meg. A kapu felett, a falon,
különös festett figurák látszottak. Mint a kártyakirályok koronás
hermelinfövegben, nagyparókás, páncélos figurák sorakoztak a
furfangosan rajzolt öreg írás körül:</p>
<div class="figcenter" style="width: 672px;"><img src=
"images/i001.png" alt="" title="" /></div>
<p>Vendégfogadó a Hét Választófejedelmekhez… Sajátságos parádés
vígsággal csilingeltek le rám ezek a szavak, mint valami régi
muzsika.</p>
<p>A kapu nyitva volt. Mély boltozása alatt, kétoldalt, falra
akasztott kézilámpák lógtak. A kapualjából nagy udvar nyílott. Az
udvaron egy fáklyás ember állt. A fáklya füstös fényében kétszínnel
festett utazókocsik, félig kifogott lovak körvonalai látszottak. Az
állatok teste gőzölt a hidegben.</p>
<p>A kapu mellett néhány lépcsőfok vezetett fel egy fehérfüggönyös
kis üvegajtóhoz. A belső világítás barátságosan szűrődött át az
üvegre feszített függönyön. A sárgaréz kilincs ragyogott.
<span class="pagenum"><a name="Page_31" id=
"Page_31">-31-</a></span></p>
<p>Az idegen urak a küszöbön álltak. Fenn a szemöldökfán
csilingelni kezdett az ajtócsengő. Aztán, nem tudom, hogyan
történt, már én is benn voltam a vendégfogadó éttermében.</p>
<p>Egy pillanatra megakadt a lépésem. A fehér abrosszal terített
asztalok mellett mindenütt valószínűtlen alakok ültek. Kedvesek és
furcsák, olyanok, mintha finom ollóval régi divatlapokból vágták
volna ki őket. Hirtelen a saját öltözetemre kellett gondolnom. Ha
észrevennék? És önkéntelenül összefogtam a bundámat.</p>
<p>A szegletben szabad volt egy kis asztal. Félszegen indultam
arrafelé. Közben olyasmit éreztem, hogy a földre kell néznem, el
kell rejtőznöm a tulajdon tekintetem mögött, mert különben valami
megfoghatatlan történik.</p>
<p>Mialatt így lefelé néztem, megakadt a szemem a súrolt
deszkapadlón. Friss, havas lábnyomok olvadtak a székek körül. Az
asztalok alatt finom keresztszalagos topánkák, csattos cipők,
elnyujtott csizmás lábak látszottak. A szálában udvarias beszéd
zsongott. Elvétve porcelláncsörrenés, pohárcsengés hallatszott.
Senki se törődött velem. Egyszerre kíváncsi mosolyt éreztem az
arcomon. Lassan felemeltem a fejemet.</p>
<p>Megnyugtató szelid világosság szőtte át a termet. Csak a
terített asztalokon égtek gyertyák. A mennyezet aranyozott
fa-luszterén lángtalanul <span class="pagenum"><a name="Page_32"
id="Page_32">-32-</a></span> futottak körben a viaszszálak. Most
már figyelmesen kezdtem nézegetni a dolgokat. Az emeletes
pohárszéken öreg cinkkupák és festett alabástrom gyümölcsök között,
csillanómedrű Altwien-vázák álltak. Szemközt a fehér falon, zöld
zsinóron, aranyos keretben Mária Terézia koronás képe függött. A
királynő még egészen fiatal volt a képen és brokátkrinolinja
mellett Pozsony vára látszott és a Duna kékre festett vize.</p>
<p>Halk ajtócsapódás rezzentett fel. Nagy tálakkal fehérsapkás kis
kukták szaladtak be a konyha felől. Hosszúnyakú palackokat is
hoztak és sürögve szolgálták fel az ételeket.</p>
<p>Az egyik asztalnál ifjú gavallérok ültek. Színes frakkjuk mélyen
kinyílt a fodros ing felett. Habos batiszt-nyakkendőjük az állukon
futott át és a fülükig ért. Ezek fánkot ettek és aranyosra barnult
üvegekből tokaji bort töltögettek maguknak.</p>
<p>Mellettük magyarviseletű vidéki urak könyököltek össze egy
asztal felett és titkolódzó arccal hangosan beszéltek. Túl egy
püspök vacsorázott két testes kanonokja között. Most érkezett
Bécsből. Széke mögött feszesen állt a huszárja, ezüstzsinóros rövid
bekecsében.</p>
<p>Óriási kalapon akadt meg a szemem. Az ablak alatt rövidderekú
görögös ruhában szép fiatal <span class="pagenum"><a name="Page_33"
id="Page_33">-33-</a></span> asszony ült két gyermekével. Az asztal
végén a pap-nevelő és a gouvernante húzódott meg. Az úrnő széke
mellett táskák és ridikülök tornyosultak a földön. Netz-keztyűs
keze negédesen törte a kenyeret. Az ételeket olyan mozdulattal
szedte a tányérjára, mintha virágok lennének. Aztán piszkált
közöttük és mindent otthagyott.</p>
<p>Egyszerre azt az urat is megláttam és a másikat is, akiknek a
nyomában ide jöttem. Az öregebbik jókedvűen nézelődött aranykeretes
lorgnonján át. Valahányszor mozdult, tubákszínű frakkján
megcsillantak a nagy gyöngyházgombok… Ebben a pillanatban egy fehér
fejkötős szolgálóleány közeledett felém. Virágos ingválla,
harangozó, csíkos szoknyácskája friss és tiszta volt. Hirtelen
megint a deszkapadlót kezdtem nézni. Mire felpillantottam, a leány
már a szomszéd asztalnál állt. Ott fizetni akartak.</p>
<p>– Nagyon szerény étkezés volt – mondotta egy hang, mintha
alkudni akarna. – Seberli leves, tejfeles fogas, írósvajban pirult
krumplicskákkal, meg sült libamáj rizskásával, meg spékelt
vesepecsenye garnirozva, pulykamell kastaniákkal, marmeládos fánk,
gyümölcs és sajt. Egy flaska badacsonyi bor, két flaska egri
bikavér…</p>
<p>– Egy bécsi forint és tizenhét krajcár – felelte a leány.</p>
<p>– Micsoda summa, ilyen kis vacsoráért, micsoda <span class=
"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> drágaság –
sóhajtotta fájdalmasan a vendég, mialatt fizetett. Aztán
borravalónak adakozó fölénnyel két krajcárt tett le az
abroszra.</p>
<p>A leány csinos kis bókot vágott ki és hálásan mosolygott.</p>
<p>– És a kenyér! Majd elfelejtettem, – mondotta az úr. – Három
karaj…</p>
<p>– Az hozzá tartozik – felelte a leány. – A kenyér semmibe se
kerül…</p>
<p>Ekkor kezdődhetett el valami, ami egészen érthetetlen volt.
Furcsa nyugtalanság lepett meg. Egy tekintetet éreztem magamon,
melyről nem sejtettem, hogy honnan jön. Mi ez? Mit keresek itt?
Olyan békésen elringató volt kinn a kis utcákban a hóhullás. Miért
is jöttem ide?</p>
<p>Váratlanul egy visszatolt szék ütött zajt. Lépéseket hallottam.
Nem néztem oda és mégis biztosan tudtam, hogy azok a lépések felém
közelednek. Tudtam, hogy valaki most mindjárt szólni fog hozzám és
nekem felelnem kell. Ólom ömlött a tagjaimba és a két kezem roppant
nehéz lett. Mellettem egészen közel, nagy gyöngyházgombok
csillantak meg egy tubákszínű frakkon.</p>
<p>– De facto, meg se ismertem, kedves Barbara húgom…</p>
<p>Hideg borzongás futott végig az arcomon. Barbara… És ezt nekem
mondja. A dédanyám nevén szólít, aki több mint száz éve meghalt
már. <span class="pagenum"><a name="Page_35" id=
"Page_35">-35-</a></span></p>
<p>– Igen… én sem… – Halkan, elfogódva beszéltem és éreztem, hogy
ebben a pillanatban arcomban egy régi arc van. Szétválasztja a
vonásaimat és kihajlik sok más régi arc közül. Azok is mind hozzám
tartoznak. És a sok régi arc együtt az én arcom, melyben benne
vannak valamennyien, akik előttem éltek, akiket soha se láttam. Hol
egyik, hol másik suhan elő és mosolyog az ajkammal vagy
belelobbantja a szemembe a tekintetét és akik rám néznek, azt
hiszik, hogy én vagyok. Pedig ők is velem vannak, mindig velem,
akiket senki se ismer fel bennem többé.</p>
<p>Most… ebben a pillanatban, aranynyeles lorgnonján át egy öreg úr
felismert közülük egyet, egy régen porladót és örvendőn
rámosolygott a halvány gyertyafényben.</p>
<p>– Persze, most érkeztek Bécsből – mondotta egész természetesen.
– És kedves atyjaura? Talán a kocsival történt valami kalamitás a
nagy hóban? Ezért kényszerül itt mulatni magányosan. Fatális…
fatális, mindjárt gondoltam, de ha konveniálna kedves húgomnak,
tiszteljen meg minket. Nota bene, tíz lépésnyire se kell fáradnia.
Vagy kocsit hozassak? Feleségemnek nagy örömére szolgálna.
Hangászok muzsikálnak ma este nálunk. A rendes quartett. Kérem…
Nem, itt nem várakozhat. Azok a stutzerek, nyughatatlan modorú ifjú
arszlánok. Kivált az ott, a pomagranát <span class=
"pagenum"><a name="Page_36" id="Page_36">-36-</a></span> színű
frakkban. Impossibilis! A sok idegen passzazsir között, egyedül egy
dáma, egy vendégfogadóban…</p>
<p>Mialatt beszélt, lehullott rólam az ólmos zsibbadás. Egyszerre
megint mozdítani tudtam a fejemet. Szabadkozni próbáltam. Útról
jövök, bundában, esti ruhám sincs. Inkább máskor… De az öreg úr nem
engedett. Magához intette a csinos kis szolgálót.</p>
<p>– Ha a nemzetes úr visszajön, hiszen ismered, mondd meg neki,
hogy átinvitáltam a leányát magunkhoz.</p>
<p>Az ajtócsengő csilingelt és az öreg úr mélyen meghajolt, mikor
maga előtt kiengedett. Aztán már az utcán voltunk a hóban. Aztán
egy zsindelytetős, zömök ház kapuja előtt. Kísérőm jeladásnak
megrángatta a húzóscsengőt és nagy kulccsal felnyitotta a zárt.</p>
<p>A kapu aljában egy mángorló állt, az emeletről könnyedén,
elbájolón Mozart zenéje hangzott. A sötét kis udvar irányából,
gyertyával kezében, kikolmizott tornyos fejkötő alatt egy picinyke
nőszemély közeledett.</p>
<p>– Ne bókoljon annyit, leányasszony – mondotta az úr, – inkább
világítson.</p>
<p>A kicsinyke nőszemély nyújtózkodni kezdett. Fejkötője magasába
emelte a gyertyatartót és <span class="pagenum"><a name="Page_37"
id="Page_37">-37-</a></span> ettől kezdve lélekzeni se igen mert,
hogy a lángot meg ne ingassa.</p>
<p>A világosság beesett két fehérre meszelt fal közé és felfelé
szaladt előttem a meredek falépcsőn.</p>
<p>– Még három grádics van – hangzott mögöttem. Egyszerre
abbamaradt odafenn a zene. Alakok tűntek elő a lépcső pihenőjén.
Már tisztán láttam őket. Egy krinolinos kövér dáma. Rövidderekú
almazöld perkálruhában egy fiatal leány. Mellette ezüst kandelábert
tartott emelve valaki.</p>
<p>Magasnövésű nyulánk ember volt. Háromgalléros kék kabátja
nyílásában, a könnyű ingfodor felett, szertelenül széles, fekete
atlaszkendő csavarodott a nyakára. Hófehér posztónadrágot és
sárgahajtókás Souvarov-csizmát viselt. Egy pillanatra úgy rémlett,
mintha egy régi képet néznék. Talán láttam is már ezt a képet
valahol, vagy álmodtam egyszer? Hirtelen elmosódott fejemben a
gondolat. Milyen keskeny és halvány az arca és zöld szeme milyen
sajátságosan árnyékos.</p>
<p>Valaminő zavar támadt. Az árnyékos szemekben kezdődött és onnan
terjedt át a többi arcra. Egy ifjú ember, akit eddig nem vettem
észre, túlzottan mélyen meghajolt. Bokáig érő nanking pantalló és
kékcsíkos harisnya volt rajta. Hosszúra növesztett szőke haja előre
lendült a mozdulatától. <span class="pagenum"><a name="Page_38" id=
"Page_38">-38-</a></span></p>
<p>Hangokat hallottam magam körül. Eszembe jutott, hogy már az
előbb is hallatszottak. Barátságosan csengtek és mégis
nyugtalanítottak. A krinolinos asszonyság megint mondta, vegyem le
a bundámat. Mind bíztattak. A fiatal leány meggyőzően ismételgette,
hogy odabenn meleg van. Ég a tűz a kályhában… Egy pillanatig szinte
kínzóan éreztem az ő és a magam ruházata közötti különbséget: több
mint száz esztendő volt a ruháink között. Pedig most még takart a
bunda.</p>
<p>– Nem, köszönöm. Kissé átfáztam. Fenntartanám, ha
megengednék…</p>
<p>– Talán a vizitszobában örvendezzünk tovább egymás látásán, –
mondotta ekkor udvariasan a háziúr és feltárta a magas üveges
ajtót.</p>
<p>Bolthajtásos szobába léptem. Itt-ott gyertyalángok világítottak
a comodeszekrényeken, az asztalon és minden megismétlődött a
tükörben. A zöldcsíkos papírkárpiton, a divány fölött, ovális
keretekben, fekete silhouette-portrék körvonalozódtak. A
cseresznyefa-bútorokon, a gyönggyel hímzett virágképeken játszott a
fény. Derűs, gyermekes vígság, tiszta élet áradt a fehér
mullfüggönyös szobában. A kótatartók mögül borzas muzsikusfejek
néztek rám kíváncsian. Egy nagy karosszékből sajátságos öreg katona
emelkedett fel. Varkocsba font fehér paróka volt a fején.
<span class="pagenum"><a name="Page_39" id=
"Page_39">-39-</a></span> Copfján, mint két varjúszárny ült a
fekete selyemszalag csokra. Az aggastyán magas botjára görnyedt és
hosszú ideig figyelmesen nézett rám. Senki se merte zavarni.
Mindenki hallgatott.</p>
<p>– Jó barátom, tábori batjársam volt kedves húgomnak az öregatyja
ura – mondotta végre, vontatott hangon.</p>
<p>Nyugtalanság kuszálta meg a gondolataimat. Hiszen ő a dédanyám
nagyatyjáról beszél… És megint ugyanazt a hűvös borzongást éreztem
az arcomon, mint az előbb, a Hét Választófejedelmek fehér
szálájában.</p>
<p>Az öreg óbester visszaereszkedett a karosszékbe és ahogy a
botjára támasztotta az állát, nem lehetett megkülönböztetni, hol
végződik a bot elefántcsont-fogantyúja, hol kezdődik
elefántcsontszerű arca. Különösen, lárvaszerűen mosolygott valahova
messzire, ahová csak ő látott el.</p>
<p>– A prusszus király ellen verekedtünk akkor… és milyen veszettül
fiatalok voltunk. Megálljon csak kedves húgom! Anno… anno
ezerhétszázötvenhétben…</p>
<p>A hegedűkön megint felébredt az alvó melódia és szállt és
zengett. A cello mély vágyban kísérte, a spinett billentyűi alól
tünő szárnycsapással, mint ezüst pillangók, repkedtek ki a
hangok.</p>
<p>És mialatt az öreg katona valószínűtlen, távol fiatalságáról
beszélt, finom viaszszagot kezdtem <span class="pagenum"><a name=
"Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> érezni. Olyanfélét, mint
amilyen akkor támad, mikor valaki mellett az utolsó viaszgyertyák
égnek. Jobbról, balról égnek és a viasz mondanivalójába valamilyen
virág szaga is belevegyül. Itt is érzett, lilaszínű virágillat, –
lavendula érzett a szobában.</p>
<p>Előttem az ovális asztalon, az alacsony ezüsttartóban csendesen
fogytak a viaszgyertyák. Egy fehér kis kéz minduntalan
lekoppantotta a megnyúló kanócot.</p>
<p>– Számtalan pennás munkák tésznek bizonyságot sok jeles
huszárcselekedetinkről – mondotta a aggastyán halkan, a zene
hangjain át. – Sunt quorum non est memoria… az idegen népek mindig
újra megfeledkeznek a magyar vitézi cselekedetekről, mert mi
idehaza se tartjuk emlékezetünkben a magunk becsületét. – Egy
darabig komoran nézett a gyertyafénybe. – Pedig a megboldogult
prusszus király lovasgenerálisa, Ziethen úr is tőlünk tanulta el a
huszárháborút. – Kissé felegyenesedett a karosszékben: – És odatúl
Dettingennél, mikor együtt verekedtünk az anglusokkal és úgy
meggyőztük a franciákat, hogy a Rénus vizén is átkeltünk utánuk,
tisztességet adott az armadánknak az anglusok generálisa. Mondják,
a minapában Bonaparte császár is levette a kalapját a magyar
huszárroham szemléletében. Ezt is elfelejtik majd… De azért, ha
<span class="pagenum"><a name="Page_41" id=
"Page_41">-41-</a></span> egyszer Isten igazában megint elindulunk,
leveszik még az anglusok, a prusszusok is, a franciák meg a többi
közönséges népek is a kalapjukat…</p>
<p>Az idők összezavarodtak a fejemben és várni kezdtem, hogy
elmúljék ez. De semmi sem változott. Az elefántcsontra támaszkodott
parókás fő még mindig felém fordult. Felgombolt zöld dolmánya
nyílásában, szaggatott lélekzésétől gyorsan emelkedett és horpadt a
kibuggyanó fodros patyolat, a sűrű ezüst pitykék fölött.</p>
<p>– Zenebonás idők voltak akkor, most meg nagy csendesség vagyon…
– mondotta alig mozduló szájjal, mintha önmagának beszélne
titkokat. – Nagy csendesség… Elnyugodott a háborúskodás,
kóborlóknak és haramiáknak nincsen vigadásuk. Az emberek
békességben élnek és azt hiszik, jeles dolgot mívelnek, ha a diétán
vagy a magisztrátusban a hatalomért veszekednek. – Kivette dolmánya
zsebéből tubákszelencéjét és megvetően rákoppintott. – A kályha
mellett tubákolnak, fundust vesznek, literátus dolgokról
gondolkoznak és nem tudják, amit mi tudunk és nem értik, ha
mondjuk. Mi is így voltunk az öregekkel. Azelőtt is így volt és
ezért kezdődik a világon mindig minden újra. Mint a hinta fel-le,
egyhelyben. Majd eljönnek megint a zenebonás idők, azután megint
lészen jó csendesség… <span class="pagenum"><a name="Page_42" id=
"Page_42">-42-</a></span></p>
<p>Senki se figyelt rá, mindenki a zenét hallgatta. A diván
szegletében, egyenesen ült indiai shawljában a krinolinos dáma és
kötőtűi ütemes kis neszeléssel mozogtak. A háziúr a spinett mellett
állt. Nagy gyöngyházgombjain játszott a fény, valahányszor a kóta
lapjait forgatta. A muzsikusok a G-moll Quartett andalító
Rondójához értek.</p>
<p>Ekkor koppantotta le ismét a kis fehér kéz a gyertya kanócát.
Túlságosan lekoppantotta. Egy pillanatra szinte minden
elhomályosult. Önkénytelenül odanéztem. Almazöld perkálruhájában, a
tükrös consolera hajolt a leány és hosszú tekintettel mosolygott el
a vergődő láng fölött. A szőke ifjú ember, aki egész idő alatt
mozdulatlanul ült egy magasan párnázott széken, összerezzent. Kissé
nyitott szájjal, elragadtatottan ő is mosolyogni kezdett. A két
fiatal mosoly átjárta a szobát, ragyogott és világított a
homályban. És a végtelennek ez az időtlen beszédje, mely a szó és a
csók között száll örök tavaszban, két élet minden titkát
elárulta.</p>
<p>Így találkoztak ők, míg a gyertyaláng újra erőre nem kapott. A
zene pedig szállt és kitárt szárnyaival eltakarta őket a többiek
elől.</p>
<p>Mozart meséje zengett a csendben. Az ablakok és ajtók felől nem
jött be semmi zaj. Odalenn hallgatott az utca. A lépcsőt nem verték
fel <span class="pagenum"><a name="Page_43" id=
"Page_43">-43-</a></span> váratlan lépések, a gyertyák lángja nem
ingott a jövés-menéstől és híreket sem mondott senki. A világ
messze volt és az ember közel volt önmagához.</p>
<p>Egyszerre, magam sem tudtam miért, olyan mozdulatot tettem a
kezemmel, mint amilyennel az ember az éjjeli lepkét elhajtja a
szeme elől. Aztán kisvártatva megint ugyanannak a mozdulatnak a
kényszerét éreztem a kezemben. Lassan az ajtó felé fordítottam a
tekintetemet. Háromgalléros kék kabátjában az árnyékosszemű idegen
állt ott. Kezét a csípőjére támasztotta. Hullámos haja egy elmult
mozdulattól visszalendült a homlokából. Szép fejét hátraszegve
tartotta és egyenesen rámnézett. Nem tévedtem, rámnézett, kérdőn,
megfoghatatlanul.</p>
<p>Ebben a pillanatban odalenn valamerre kocsicsengők kezdtek
csilingelni. A lépcsőfelőli ajtó kinyílt és tornyos fejkötője alatt
megjelent a kicsiny leányasszony.</p>
<p>– Kocsi jön – jelentette lelkendezve, – már a Régiposta-utcában
lehet. Mindjárt ideér.</p>
<p>Senki sem kételkedett, hogy a kocsi csakis értem jöhet. A zene
félbenmaradt, mindenki felállt és sajnálkozott. A quartett búcsúzva
hajlongott, a krinolinos dáma kedvesen sóhajtott, a háziúr lekísért
a lépcső aljáig. Mikor visszanéztem, <span class="pagenum"><a name=
"Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> odafenn, a homályban már
csak az almazöld ruha szegélye és a kékcsíkos harisnya
látszott.</p>
<p>– Megengedi, hogy besegítsem a kocsijába? – hallottam egészen a
közelből. Az árnyékosszemű idegen nesztelen lépéssel jött
mellettem.</p>
<p>Már kinn álltunk a hóban. A kapu bezárult mögöttünk és megint
olyasmit éreztem, hogy egyszer, valamikor álmodtam ezt. Mielőtt
azonban minden az eszembe juthatott volna, a gondolatom megint
elmosódott. Kocsicsengők közeledtek és nevettek, mint az
ezüstcsengők a régi operák zenekarában. Aztán elhaladtak előttem,
távolodtak, elmultak, de a kocsi nem látszott, kerékcsapás nem
maradt a hóban.</p>
<p>– Megbocsásson – mondotta ekkor sajátságos szomorúsággal az
idegen. – Régen vártam erre. Még egyszer beszélnem kell, még
egyszer hallanom kell a hangját. Még ha azt mondaná is, hogy – nem.
Ugyanúgy mondaná, mint akkor… Ajándék lesz, szép lesz a nem is,
mert Barbara adja. Nekem adja és senkivel se kell megosztanom. Az
az enyém marad, egészen az enyém, mindenkorra, amíg élek… És közben
kinyujtotta a kezét, mintha át akart volna venni valamit.</p>
<p>A hó egyre nagyobb pelyhekben hullott és a hangja tompán jutott
el hozzám, mintha messziről beszélne, egyre messzebbről. Hideg,
fehér fátyol sűrűsödött közöttünk. Már csak a körvonalait
<span class="pagenum"><a name="Page_45" id=
"Page_45">-45-</a></span> láttam és csodálatos szemét. Jóformán
egészen eltünt. Csakis kinyujtott keze látszott még a szép
mozdulatban. Halványan, egyre halványabban.</p>
<p>Ott, ahol az előbb állt, egy kis világosság támadt. Mikor jobban
odanéztem, úgy rémlett, magányos lámpa fénye himbálódzik elmosódó
házak tövén. Görnyedten, lassan botorkált alabárdjával egy éjjeli
őr: – Tűzre, vízre vigyázzatok… Már ez is csak alig hogy
hallatszott, csendesen zizegett, mint a hópelyhek.</p>
<p>Az út hosszú volt és sötét. A lámpafényen egyre ritkulón
szálltak át a fehér pihék. Egyszerre a sekrestyés jutott az
eszembe. Köszvényes ujjai között világított a kis gyertyavég,
kezének az árnyéka óriásira növekedett a falon.</p>
<p>A havazás megszünt és mintha felülről jönne, nyugtalan zaj
hatolt le hozzám. A cipőm orra lépcsőbe ütődött. A falnak
támasztottam a kezemet. Még egy lépcső következett és még egy. És
minden lépcsőfokkal nőtt a zaj, zsibongott, dübörgött, zihált.
Nyöszörgés, vágy és jajgatás, lihegés, bosszú és gyűlölet forrt
benne és ömlött felém.</p>
<p>Küszöbhöz értem. Már csak egy sötét kapuív választott el a zaj
katlanától. Egyszerre másfajta levegő csapott az arcomba. A város
rámlehelt. Minden ablakával, minden ajtajával lehelt. <span class=
"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span>
Rohanásának a szele megcsapott. Összerázkódtam. Hirtelen, hosszú
tűkkel éles világosság szúrt bele a szemembe. Egy villanylámpa
fénye. Sok villanylámpa, izzó gömbök, száguldó fényszórók, égő
ablakok… Sivító autók tülköltek, csörtettek a villanyosok,
vágtattak a kocsik a csirizes fekete hóban. Rikkancsok nyargaltak a
ködön át, emberek tolongtak, rohant, kavargott az utca és a város
egész szenvedésével hurcolta, gázolta, tiporta önmagát.</p>
<p>Egy pillanatig szédülve támaszkodtam a Rókus-kápolna öreg
falához. Mire való mindez, mikor másként is lehetne?… A zaj a
fejemre szakadt, a jelen tudata a mellemre könyökölt. A csend
messze volt. Hasztalan a visszavágyás… Az a csend az övék, nem a
mienk. Nekünk mennünk kell, előre, át ezen, át kell esnünk
mindenen, hogy kijussunk a csendbe, amely majd a mienk lesz.
<span class="pagenum"><a name="Page_47" id=
"Page_47">-47-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>AZ UTOLSÓ DEREGLYE</h2>
</div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_48" id=
"Page_48">-48-</a></span></p>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49"><br />
-49-</a></span></p>
<p><span class="dropcap">A</span> szél üvöltve nyargalt a vad hideg
vizen és az ég vele nyargalt bomlottan, feketén.</p>
<p>Odafentről is lehallatszott az iszonyat. A szörnyű sivításban
vak bődüléssel ütődtek össze a kátrányos nehéz fellegek.
Viszhangzott, tombolt a levegő és a hullámok már őrjöngve tépték
egymást a sülyedő hajó körül. Felugráltak a fedélzetre. Fehéren,
magasan forogtak. Visszabuktak és mindig újra magukkal rántottak
egy darab életet.</p>
<p>Segítség…</p>
<p>A hajó remegett, mintha haláltusájában a hideg törte volna.
Körülte hullák táncoltak a tajtékban. Szirénje fuldokolva sikoltott
utolsót. A parancsnoki hídon már csak egyetlen ember állt. Nem volt
kinek parancsoljon, csak állt és várta a halált.</p>
<p>Ekkor történt. Egy hullám nőtt a többiek fölé és ahogy jött,
fehér karmaival a sötét eget kaparta. Nyomában a rettentő szántás
között nyitott tölcsér rohant. Puszta szelétől oldalt dűlt a hajó.
Egyszerre ijesztően fenn volt a magasban. Beleütődött az alacsony
égbe és az árboca reccsenve letört. Mint szakadt inak csapkodtak
<span class="pagenum"><a name="Page_50" id=
"Page_50">-50-</a></span> körülötte a kötelek. Aztán orral zuhant a
mélybe és úgy maradt, félig alámerülten, egy emberölő rémes
pillanatig.</p>
<p>A szétcsattant víz visszahullott és ami a hajóból még a
felszínen volt, kísértetiesen rángatódzott az ég alatt, mintha
elmerült testével sötét hatalmak birkóznának odalenn, hogy magukhoz
rántsák az egészet.</p>
<p>Segítség…</p>
<p>Már semmi sem segített. A tenger szörnyű erővel beszívta a
sülyedő hajót.</p>
<p>Ahol az előbb még vergődött fekete teste, hirtelen üresség
maradt az ég és a víz között. A vízben feltátongott egy nagy, sötét
torok és ragadozón falta be a hajó után a vonagló roncsokat,
bomlottan ágaskodó emberfejeket, ordítva menekülő csónakokat.
Mindent, amit elért.</p>
<p>És ami túl a halálgyűrűn még élt, egy percre megdermedt a
szörnyű sülyedés körül.</p>
<p>Vége… Középütt, ahol a kémények szája eltünt, öklendve buggyant
fel a levegő, mintha utolsót lélekzett volna a hajó. Aztán bőgve
egymásba rohantak a hullámok és a vizek végtelen szántása egyforma,
nyugtalan iszonyat lett a szemhatártól a szemhatárig.</p>
<p>Minden elmerült… Csak messze kinn, ugráló roncsok, hányódó
emberi testek között táncolt halálos tébolyban egy utolsó dereglye.
<span class="pagenum"><a name="Page_51" id=
"Page_51">-51-</a></span></p>
<p>Lucskos emberi alakok álltak rajta. Vonítva lóbálták a karjukat
a fejük felett és inogtak, mintha a dereglye mozgása szerint ők is
valami borzasztó táncot járnának.</p>
<p>És a habzásból minden arrafelé fordult. Elkékült, csapzott hajú
fejek forogtak, mint a srófok, karmokká lett kezek kapkodtak.</p>
<p>Utolsó reménység… Utolsó dereglye…</p>
<p>Kicsiny, fekete test vetődött a víz fölé. Odalentről jött
vissza. A forrongó tenger okádta ki. Még élt. Szájából, orrából
folyt a víz. Hörögve könyörgött:</p>
<p>– Kötelet… dobjatok kötelet…</p>
<p>De csak a hullám segítette. Odacsapta fejét a szálfákhoz.
Félönkívületében, őrjöngve megkapaszkodott.</p>
<p>Horpadtmellű, sárgafejű ember ugrott elé. Ugatott, mint egy
gonosz állat és fejszét lóbált a szélben.</p>
<p>– Nincs hely… ereszd el…</p>
<p>A fejsze visítva lecsapott.</p>
<p>Már csak két levált véres kéz markolta a dereglye szélét, a test
visszabukott és mint egy kő alámerült.</p>
<p>Mások jöttek, vergődő rimánkodók. Elkékült kezük megfogódzott:
Csak engem… De a fejszés senkin se könyörült. Suhintott és a vizes
deszkákon szétázott a friss vér. <span class="pagenum"><a name=
"Page_52" id="Page_52">-52-</a></span></p>
<p>A hullámok pedig átugráltak a dereglye felett, alája bujtak,
felpúpolták a hátukat, lebillentették magukról, dobálták egymásnak
és csattogó körben vihogtak körülte.</p>
<p>A sárgaarcú fejszés még mindig állt és mindenkire lecsapott, aki
az elsülyedt hajóból a dereglyéhez menekült. Halálordítás vegyült a
viharba. Testek loccsantak vissza. Mire ismét felvetődtek, mereven
libegtek a hullámokon, mint az üres palackok… Ő nem irgalmazott. Az
emberek látták ezt és nem tettek semmit ellene. Hátha?… mégis? Míg
veszni hagy mindent, talán őket menti meg?</p>
<p>Aztán egyszerre nem volt ott több. Egy másik kapta ki kezéből a
fejszét. – Sokan vagyunk! – ordította és leütött néhányat, hogy
kevesebben legyenek.</p>
<p>A hajótöröttek nem mertek mozdulni. Az ő kezében volt a fejsze!
Babonás rémületben meredtek rá és várták, hogy történjék
valami.</p>
<p>A dúlt, fekete szemhatáron árnyék bukkant fel ekkor és sebesen
haladt. A dereglyéről egy hullám leütötte a második fejszést is és
sodorta, mint a rongyot. De az emberek nem néztek utána. Csak a
láthatárt kémlelték:</p>
<p>– Hajó!… Hajó!…</p>
<p>Valamennyien egy oldalra tolongtak. Sírtak, könyörögtek, mindent
ígértek: – Száz szál viaszgyertyát… <span class="pagenum"><a name=
"Page_53" id="Page_53">-53-</a></span> A földemet… A házamat…
Templomot építek… Alázatos leszek… És a reménység ellágyultságának
a deliriumában térdre estek és kitárták a hajó felé a karjukat…
Jöjjön… Csak erre, mifelénk…</p>
<p>De az árnyék sebesen himbálódva halványult a hullámhegyek
felett, ott messze kinn.</p>
<p>Egyetlen hanggal ordított fel a dereglye:</p>
<p>– Segítség!</p>
<p>Egy ember letépte magáról az ingét és övig mezítelenül
csapkodott vele a dermesztő hidegben. A szél elkapta tőle az inget.
Az árnyékhajó pedig eltünt és nem segített.</p>
<p>Fejvesztett jajveszékelés szakadt bele a förgetegbe és a
jajgatók nem vették észre, hogy a dereglye sülyed azon az oldalon,
ahol összefutottak.</p>
<p>– Felborulunk! Ide mellém! – A bátor tengerészhang, amely
parancsolni tudott a rémületben túlkiáltotta a vihart.</p>
<p>Állati hálával néztek fel rá a kitágult szemek és mindenki
engedelmeskedett…</p>
<p>Aztán hosszú idő telt el. Az emberi fenevadak rabszolgák lettek.
Mindentígérők, alázatosak… A fekete ég mögött valahol, nem tudni
hol, lefelé sülyedt a nap, amely nem látszott, és mint boszorkányos
kuszált hálót húzta magával a hullámokat is a vízről.</p>
<p>A vihar elfáradt. Korbácsai beleestek a tengerbe. <span class=
"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> A hullámok
lefeküdtek. Az alkonyatban behorpadtak az óriási hantok a nagy
temető felett…</p>
<p>A dereglyén üres aggyal, kimerülten görnyedtek össze az emberi
testek. Azután félönkívületben egymásra hullva elnyúltak a vizes
deszkákon. Aludni akartak, hiszen volt közöttük egy, aki majd
virraszt helyettük…</p>
<p>Virrasztott is, egész éjtszakán vigyázott rájuk és mikor
szürkült a reggel, kémlelte a szemhatárt.</p>
<p>Ólmosan, nehezen virradt. Az emberek nyögve eszméltek a lucskos
dereglyén. Ébredésükben keserű rémület volt.</p>
<p>Semmi sem történt tegnap óta. Kétségbeejtően minden úgy maradt.
Ezt nem lehetett sokáig elviselni.</p>
<p>Az ég egész nap sűrű és borús volt, de alatta a levegő lassan
átlangyosodott. Az emberek már nem fáztak. Megszáradt rajtuk az
ázott ruha, pihentek is az éjjel. Eszükbe jutott, hogy éhesek. És
az, aki átvirrasztotta felettük az éjtszakát, hiába hívta őket
Magányosan ácsolt árbocot, magányosan emelte: – Adjátok ide
vitorlának az ingeteket!…</p>
<p>Tegnap még odaadták volna neki az ingüket is. Most már nem
adták. Már nem féltek. Lehúzták a fejüket. A parancsszó elgurult
felettük és beleesett a tengerbe. <span class="pagenum"><a name=
"Page_55" id="Page_55">-55-</a></span></p>
<p>Aztán másnap is minden így maradt. A nap még mindig nem
látszott. Az alacsony, vak ég mint nehéz, szürke fedő, rátapadt
körüskörül a szemhatárra és nem engedett be maga alá friss
fuvallatot. Az összenyomott levegő sűrű lett és alatta az ájult
tenger órákon át lassan, egyhelyben himbálta a dereglyét.</p>
<p>A tétlen emberi testek, mint egy fülledt opálszínű katlanban,
furcsán, inogva ültek a deszkákon. Dél felé párákkal telt meg a
katlan. Halszagú gőzök hömpölyödtek benne, ágaskodtak, erőlködtek,
hogy feljebb tolják a nehéz eget. De a fedőt nem bírták
felemelni.</p>
<p>Újra este lett és újra reggel s a szemhatáron még mindig nem
látszott mentő hajó. Az áthevített szürke bura alatt pedig nőtt a
szomjúság és az éhség és kísérteties krétával átrajzolta az
arcokat. Az emberek nem fordították a fejüket, nem tördelték a
kezüket. A mozdulatlan ég és tenger között mozdulatlanná lett a
dereglye, mintha langyos viaszba dermedt volna. A poshadt borzasztó
csendben csak a sómarta, cserepes ajkak elvétett ordítása
hallatszott a végtelen vizek felett: – Vizet!… Vizet!</p>
<p>A hajótöröttek nem nézték többé a láthatárt. Üres, rettentő
szemmel egymást figyelték. Kinek van közülök elesége? Ki mer enni,
amíg a többi éhezik? <span class="pagenum"><a name="Page_56" id=
"Page_56">-56-</a></span></p>
<p>Valaki a zsebébe dugta a kezét. Akkor történt-e, vagy csak
sokkal később? Az egyik aszott csontváz felugrott és mint a hiéna
rávetette magát arra, akinek talán volt valamije.</p>
<p>Dühös dulakodás támadt egy pillanatra. Majd megint fülledt csend
következett és a magányos dereglyén két táborba szakadtak az
emberek. Fölemelt ököllel álltak… álltak. A forróság beszivárgott a
kiszikkadt agyvelőkbe. Az izzó koponyák burkát mérges gőzök
feszítették belülről. A szenvedés és gyűlölet őrülete elborította a
látásukat. És az árva dereglye hajótöröttjei egymásnak
rohantak.</p>
<p>Valaki rekedt parancsokat üvöltött, de semmi se használt
többé.</p>
<p>Az emberek tébolyodottan tépték egymást. Fogukkal marcangolták
egymás húsát, a körmükkel vájták egymás szemét. És nem látták
többé, hogy a szemhatáron nagy hajók húzódnak el, nem hallották,
hogy a megkötözött szelek újra csaholnak a tengeren és a vizek
felett fellökik az ólmos fedőt…</p>
<p>Nem láttak, nem hallottak többé semmit. Az életet elfelejtették,
csak a gyűlöletet tudták. És véres gomolyagban, egymást halálra
marva sodródtak tova az utolsó dereglyén. <span class=
"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>A VÉN ZSIBÁRÚS SZERENCSÉJE</h2>
</div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_58" id=
"Page_58">-58-</a></span></p>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59"><br />
-59-</a></span></p>
<p><span class="dropcap">O</span>lyan szűk volt az utca, hogy nem
fért bele a napsütés. A lármás, rohanó körutak felől jött.
Kanyargott, szorongott, összehúzta magát a meredek házak között és
ment, mendegélt, míg a temető faláig nem ért.</p>
<p>Ott a fal közelében nyílott az utcából a vén zsibárús boltja.
Piszkos, szomorú odu volt ez a bolt és a dolgok is piszkosak és
szomorúak voltak benne. Mintha köd szivárgott volna a deszkapadló
dohos gödreiből, penészes szürkeség tapadt mindenen. Köröskörül
rokkant polcokon zsufolva halmozódott a tömérdek zagyva lom;
csempeszájú öreg kancsók, rozsdás zárak, aranyvágású régi
könyvtáblák, törött mérlegek, zongorabillentyűk, petroleumlámpák,
szines poharak. Az ablaknyílás deszkáján sok karos-gyertyatartó
állt. A ferde szeglet sötétjében, a szénvasalók mögött nyomorék
flóták, repedtmellű hegedűk, zenélőórás olajnyomatok, kályhacsövek,
kopott képek dűltek egymásnak. A mennyezet füstös repedései között
fehér mészdarabkákkal teleszórt, nagy öreg pókhálók fityegtek.
Valahányszor kocsi döcögött végig az utcán, a mészdarabkák
<span class="pagenum"><a name="Page_60" id=
"Page_60">-60-</a></span> rezegni kezdtek a pókhálókban. Kinn a
boltajtó fölöttt pedig olyan fájdalmasan nyekergett az elfakult
cégtábla, mintha már nem bírnák tartani a szegek.</p>
<p>A cégtábla alatt két kimeredő vasrúdon ernyedt ponyva terült a
gyalogjáró fölé. Az ajtófélfán konyhaórák és molyos szőnyegek
függtek, meg egy kalitka, melyben furcsa rigó ugrált. A rigó is
olyan volt, mintha megrágták volna a molyok. Unta magát és leszórta
a zöld salátaleveleket a kecskelábú asztalkára, mely a gyalogjárón
állt, a ponyva árnyékában. Diványrugók és könyvek hevertek
rajta.</p>
<p>Az asztalka mellett üldögélte el napjait az öreg zsibárús,
szürkén, kopottan, mint vén lom a többi lom között. Ha nem akadt
üzlet, vasbafoglalt pápaszemét pihenni a homlokára tolta és szokása
szerint a temető irányába nézett. Szalmaszékének lelógó fonásával
ilyenkor zavartalanul játszottak az utcájabeli macskák.</p>
<p>A nap sohase sütött le hozzá. Csak a szemközti ház harmadik
emeletét érte el. De ha a nótás szabómester kinyitotta az ablakát,
visszaverődő fénye mégis lesurrant a magasból. A légvonat olykor
meglengette az ablakot. A tükröződő nap villanása hirtelen cikázni
kezdett a falakon, repült ide-oda bolondul, sebesen, mint egy égő
madár. <span class="pagenum"><a name="Page_61" id=
"Page_61">-61-</a></span></p>
<p>Az öreg lehunyta ilyenkor a szemét és azt gondolta, hogy most
tavasz van…</p>
<p>Nagyon régen lakott már ezen a tájon. A lámpagyujtogató, aki
létrájáról benézett az ablakokon s mindent tudott és a hireket
hordta, úgy mesélte, hogy mikor a zsibárús nagyatyja odaköltözött
Budáról, még olaj égett a laternákban, nem volt utca az utca, csak
afféle városvége és a falvakból erre jártak be az echós szekerek a
pesti piacra. Azóta minden más lett. A város kinyujtózott a bolton
túlra. A ház mögötti térségen temérdek fabódé kerekedett ki a
földből. És zajongva tódult beléjük a sok idegen zsidó népség.</p>
<p>Az öreg szívéből gyűlölte ezt az üzletrontó lármás hadat. Nem
állt velük soha szóba. Pedig hosszú volt a délután és sokáig
tartott, míg a lámpagyujtógató létrája bekanyarodott a szegleten. A
lámpa a közelben állt a gyalogjáró szélén. Míg az ember a létrán
guggolt és az üvegeket tisztogatta, az időről, meg az ismerősökről
beszéltek.</p>
<p>Aztán mikor az utca végében lefordult az estifény a nagy fal
pereméről, mintha a nap beleesett volna a temetőbe, akkor
összeverődtek az öreg barátai. Jött a koszorúkötő, aki a fal
tövében kereskedett. Kisvártatva előbujt a szemközti házból a nótás
szabó is, aki reggeltől estig kabátgallérokat <span class=
"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> varrt egy
nagy cégnek és ott lakott a harmadik emeleten, ahol a nap
sütött.</p>
<p>A koszorús csoszogva járt. A szabó táncolósan lépett.</p>
<p>– Jó estét! – Leültek a boltajtó elé a küszöb lépcsőjére.</p>
<p>– Jó estét, – dörmögte az öreg nagysokára, mintha köszöntés
helyett pénzt kértek volna tőle. Közben félszemmel átpislantott a
hosszúlábú szőke óráshoz: mikor oltja már el szerszámos asztalkája
felett a zöldernyős lámpát? Ezt az órást tartották az utcában a
legelőkelőbb embernek, mert volt egyszer egy cilindere, előfizetett
a kölcsönkönyvtárra és a cognacról és pezsgőről olyan bizalmasan
beszélt, mint más ember a rokonairól. A zsibárús felette
nagyrabecsülte őt, és ha zárás után átlábalt hozzá a jeles mester,
tisztelettudóan átengedte neki a szalmaszékét; maga pedig
letelepedett a küszöb lépcsőjére a többiek közé.</p>
<p>Amíg a félhomályban láthatták egymás arcát, mindahányan az
üzletről beszéltek. Panaszkodtak, sóhajtoztak, szitkozódtak. Csak
mikor az este lassan eltakarta az embereket, a fáradtságot és a
várost, a csendet és a temetőt és sem az élet, sem a halál nem
mondott ellent a reménységnek, csak akkor bátorodtak neki.
Mindenféle tervet kezdtek emlegetni. <span class="pagenum"><a name=
"Page_63" id="Page_63">-63-</a></span></p>
<p>A koszorús a foga közé szorította a pipáját, lassú füstfelhőket
eregetett… Ha megépítik az új villamosvasutat és több ember fog
járni a temetőbe, vászonponyvás bódéja helyett kirakatos boltot
nyit a füszeres mellett. Az órás valami örökségre számított. A
szabónak sorsjegye volt és biztosra vette, hogy a főnyereményt
megnyeri.</p>
<p>– Selyemruhát veszek az asszonynak. Három segédet tartok. A
gallérokat velük csináltatom; én csak kabátot szabok!</p>
<p>A zsibárús eleinte csodálkozott, mert nem tudta addig, hogy mint
ő, a többi ember is vár valamire… A szegények, a gazdagok, az
öregek, a fiatalok, az okosak, a buták, a gyöngék, az erősek, mind,
még az órás is, aki komoly és művelt férfi volt.</p>
<p>– El kell jönnie a szerencsének – mondotta a szabó és furcsa,
sovány állát a levegőbe tolta.</p>
<p>A zsibárús mohón nézett rá:</p>
<p>– Csak jöjjön is, de hamar… Hirtelen elhallgatott és szokása
ellenére elkapta tekintetét a temető faláról. Valami olyasfélét
szeretett volna mondani: ha nem siet az a szerencse, hát majd itt
sem éri őt, – de nem jutottak eszébe a szavak. Ötven éven át ülni
egy dohos kis boltban, ötven éven át dolgozni, aztán semmi… hiszen
így nem volna értelme az egésznek.</p>
<p>Ettől a naptól fogva a vén zsibárús sokat gondolt <span class=
"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> ezekre a
dolgokra és még csökönyösebben nézegetett le az utcavége felé.
Egyetlen életbölcsessége az volt, hogy az egyik ember szerencséjét
mindig a másiknak a tudatlansága hozza el. Nem mondta ki soha, csak
úgy érezte és éppen ezért onnan a fal környékéről, a külvárosi
szegény utcákból, ahol tudatlan népek laktak, onnan várta a maga
szerencséjét.</p>
<p>Annyit már régen sejtett, hogy az a szerencse csakis egy kép
lehet. Aranykeretes, finom kép, melyet olcsó pénzen vesz meg valami
tudatlantól és sok aranyért ad el valami városi úrnak. Fiatal
éveiben hallott egy zsibárúsról, aki így lett gazdag ember. Az
ismeretlen zsibárús egyszerre megfoghatatlanul kísérteni kezdett a
pinceszagú kis boltban. És elmosódottan, bizonytalanul a kép is
kísérteni kezdett. Az öreg rá gondolt, mikor zárás után
hazaballagott, rá gondolt éjjel is, mikor nem tudott aludni, sőt
még üzletkötés közben is, mialatt egy horpadt petroleumos kannát
vett és egy kályhacsövet eladott.</p>
<p>Idővel egyre világosabb lett előtte, hogy milyennek kell majd
lennie annak a képnek: szűkös képzeletében mindjobban kialakult az
ő szerencséjének a formája. Már pontosan látta legkisebb részletét…
Kékítőszínű égben, selyemruhás Szűz Mária. A Szűz fényes
felhőgomolyokon ül, melyeknek a gondolatát a külvárosi udvarkertek
<span class="pagenum"><a name="Page_65" id=
"Page_65">-65-</a></span> ezüstös üveggolyói kelthették fel benne.
Később merészebb lett, koronát is képzelt a szent Szűz feje fölé,
gyöngyös láncot a nyakába. Gyerekkori emlékek segíthettek neki:
elfeledett vásári olajnyomatok lármás színei. Talán egy fogadalmi
kép, melyet akkor látott, mikor kisfiú volt és anyja kézenfogva
vezette a processzióban.</p>
<p>De ő ezt nem tudta. – Vannak előérzetek – dörmögte titokzatosan.
És mikor apróra mindent kigondolt, ragaszkodni kezdett ahhoz a
formához, melyben a szerencséjét képzelte. Belekapaszkodott ebbe az
utolsó reménységbe, mint ahogy az öreg ember belekapaszkodik a
botba és nem gondol rá, hogy hiszen ő maga viszi a kezében… Az
órással és a szabóval pedig nem beszélt többé a dologról.
Túlságosan szerette már. Ösztönszerűleg attól tartott, hátha ki
akarnák verni a fejéből.</p>
<p>Kékítőszínű ég, csillogó fellegek…</p>
<p>Egy csendes, meleg délután elbóbiskolt gondolatai felett az
öreg. Az órás macskája a ponyva peremén ült és a madarat leste. A
rigó pedig biztonsága tudatában fölényesen hárfázott kicsiny
karmaival a kalitka dróthálóján. A szabó énekelt, a temető felől
egy ismeretlen úr jött felfelé az utcán. Bepillantott a vén
zsibárús boltjába, aztán szórakozottan ment tovább. De a szomszéd
háznál megállt, mint akinek valami hirtelen az <span class=
"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> eszébe
jut. Visszament a küszöbhöz, összehúzta a szemét és vizsgálódva
benézett a nyitott ajtón.</p>
<p>Az órás kitekintett az ablakán. A macska leugrott a ponyváról.
Az öreg riadtan nyitotta fel a szemét:</p>
<p>– Szolgálhatok? – dünnyögte félálomban, de mikor meglátta az
idegen urat, akinek aranylánc volt a mellényébe gombolva,
felállt.</p>
<p>– Régiségeket gyüjtök – mondotta sebesen az aranyláncos s már
bent volt a boltban. Szakértő szimattal nézett körül, mialatt a
legértéktelenebb holmi között válogatott. Csempe bögrét vett a
kezébe, aztán egy aranyvágású könyvtáblát. Magasztalni kezdte az
olajnyomatokat és alkudozva mindinkább a szeglethez húzódott.</p>
<p>Az öreg vérszemet kapott, ő is dícsérni kezdett egy gyönggyel
himzett kályhaellenzőt, mely Othellót és Desdemonát ábrázolta s
szétvetett lábakkal állt az ósdi szekrény tetején.</p>
<p>– Szép darab – mondotta önérzetesen, – a Király-utcából hozta
egy uraság.</p>
<p>Az idegen szórakozottan követte tekintetével a zsibárús mutogató
kezének a mozdulatát… A hímzett képen, ívelt márványablak
párkányán, csakugyan Othelló ült és sárga ruhában lelkesen mesélt,
bár orra hegyén a megkopott gyöngyök vakítóan fehérlettek.
Desdemonának egyik gyöngyszeme foszlott selyemszálon a térde
tájékán <span class="pagenum"><a name="Page_67" id=
"Page_67">-67-</a></span> fityegett, de ez legkevésbbé sem zavarta
abban, hogy megmaradt szemével ábrándosan nézzen mór
szerelmesére.</p>
<p>– A kis hibákon könnyű segíteni… – Az öreg nem fejezhette be,
amit mondani akart, tompa puffanás riasztotta meg.</p>
<p>Mintha véletlenül történt volna, az idegen feldöntött a háta
mögött egy képet. A por gomolyokban csapott ki a kép alól és az
aranyláncos idegesen kapott utána.</p>
<p>– Hát ez miféle lom? – A hangja fitymáló akart lenni, de hamisan
hangzott.</p>
<p>A zsibárús gyanakodva pillantott fel. Aztán közönyösen vont
vállat:</p>
<p>– Vagy úgy!… Isten tudja mióta fogja már itt a helyet… olcsón
adom, ha akarná.</p>
<p>Az idegen úr az ajtóhoz lépett. Mohón tartotta oda a
világosságnak a vak keretre feszített képet s lefujta róla a
kőszénfüstös port.</p>
<p>A por alatt, a rejtélyes homályból, érdekesen rút férfialak vált
ki, mely előkelően hátraszegte fejét a hatalmas prémgallérban. A
madárszerű patricius-arcot sajátságos meleg fény éltette. A
délvidéki alkonyok zöld reflexei játszottak a keskeny fejedelmi
homlokon és a hosszú, gyér szakállban, mely mint a sekély ezüst
vizek hullámai átlátszóan futott le redős, meggyszínű zekéje
<span class="pagenum"><a name="Page_68" id=
"Page_68">-68-</a></span> drágaköves gombjain. Az elfeketült háttér
függönye is meggyszínű volt és gazdagon omló bársonyában, kicsiny
nyíláson át, álomszerű messze táj képe zöldelt.</p>
<p>– Mit néz olyan nagyon? – dünnyögte a zsibárús, aki időközben
egy régi zsebórát kotort elő a pohos szekrény fiókjából. – Ezt
nézze!</p>
<p>– Igen, igen, – mormogta az idegen elfulladt hangon. Izgatottan
lépett vissza a küszöbről. A keze remegett, mikor lebocsátotta a
vásznat; homloka verejtékes volt.</p>
<p>– Hát mennyiért is adja azt az órát? – Üres szemmel nézett az
öregre.</p>
<p>– Harminc forint nem lesz sok?… Üt is, ha az ember rátalál a
rugójára.</p>
<p>– Húszat adok érte.</p>
<p>– Adjon harmincat és vigye azt a képet ráadásul…</p>
<p>Az utca ezalatt elsötétült, a lámpagyujtogató bekiáltott
elmenőben, a szabó már nem énekelt. Az idegennek egyszerre sietős
lett az útja. Gyorsan fizetett, hóna alá vette a vásznat és indult
kifelé.</p>
<p>– Jó éjszakát, – dörmögte az öreg.</p>
<p>Mikor magára maradt, kiballagott az utcára, leült a szalmaszékre
és csak úgy megszokásból, pihenésnek, elővette kedvenc gondolatát.
Azt a <span class="pagenum"><a name="Page_69" id=
"Page_69">-69-</a></span> másik képet, azt a gyönyörűt – az ő
szerencséjét. Kékítőszínű égben, kemény, csillogó fellegek…</p>
<p>Aszott szája ferdére húzódott. Mosolyogni kezdett és várt.
<span class="pagenum"><a name="Page_70" id=
"Page_70">-70-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_71"
id="Page_71"><br />
-71-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>A SÍRÓ EMBER MEG A NEVETŐ EMBER</h2>
</div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_72" id=
"Page_72">-72-</a></span></p>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73"><br />
-73-</a></span></p>
<p><span class="dropcap">O</span>dakinn ugattak a kutyák. Folyton
ugattak, pedig nem jött senki és nem ment el senki. Az asszony még
akkor elment, mikor sütött a nap. Nem nyitotta ki az ajtót, szép
szürke szemével nem is nézett vissza, mint máskor, ha indult, csak
félrebillentette fejét a párnán.</p>
<p>Azóta Árva Péter akarat nélkül, mozdulatlan elviselésben ült az
ágya mellett. Felhúzott térddel ült az alacsony széken. Gyűrött
kabátja szárnya, lecsüngő keze a földet érte. Beretválatlan arcában
két száraz gödör volt a szeme.</p>
<p>Mikor besötétedett, ugatni kezdtek a kutyák. Azután már olyan
régen ugattak, hogy ez is hozzátartozott az éjtszakához. Az ember
arcában pedig lassan megtelt a két száraz gödör kimondhatatlan
fájdalommal.</p>
<p>Elment, elment az asszony… Hőkölve formálódtak fejében a szavak.
Haboztak, fennakadtak, megmutatták magukat, megint elbujtak. Nem…
azzal a másik, végleges szóval nem merte volna ezt elgondolni. Csak
így, és még így is iszonyú volt és mikor suttogva kimondta, úgy
hangzott, mintha ordítva valaki más mondta volna helyette.
<span class="pagenum"><a name="Page_74" id=
"Page_74">-74-</a></span></p>
<p>Összerázkódott. Már vissza szerette volna vonni. Nem bírta
el…</p>
<p>Hirtelen az ágy felé nézett. Várta, hogy onnan talán majd
ellentmondanak neki.</p>
<p>– Antónia… – Váratlanul történt ez is, még nem határozta el,
hogy kimondja a nevét, hiszen nem tudhatta, mi lesz, ha elhangzik,
mi lesz, ha nem felel? Ijedten hallgatódzott egy darabig. Aztán
panaszosan, sokszor egymásután megismételte:</p>
<p>– Antónia…</p>
<p>A gyertya világa egyenletes időközökben csendesen szállt és
emelkedett a felesége mozdulatlan melle felett, mintha valaki
kívülállón, idegenül lélekzett volna helyette.</p>
<p>Az ember körülhurcolta szegény tekintetét a szobában. A falon is
lélekzett a gyertyafény, az egyik ablak üvegjén is.</p>
<p>Túl, sötét volt minden. Errefelé már faluvá lapult a kis város
vége. Elhagyatott kertek között rokkant pajták bujkáltak a lomb
alatt. Utcalámpa nem égett a környéken, csak Árva Péter
kőfaragómester udvarán világított néhány félig kifaragott
sírkereszt.</p>
<p>A kutyák ugattak. Bomlott, iszonyodó vonításuk elnyelte az
éjtszaka minden hangját. Nem hallatszott, ha kő indult a töltésről,
ha denevér surrant ki az eresz alól, nem hallatszott a halk,
<span class="pagenum"><a name="Page_75" id=
"Page_75">-75-</a></span> zengő nesz, mely alacsonyan zenélt a
fekete láthatártól végig a nagy földön.</p>
<p>Odakintről bejöttek a búzatáblák a kőfaragó udvaráig és
hullámverésük a sövényt nyaldosta. Az élet ostromolta a halottas
házat, de kívül maradt. A pitvarajtó öreg repedésén csak a halált
ugató kutyák vonítása tört be.</p>
<p>Az ajtóval szemközt, a sötét konyhában egy falióra ketyegett.
Azelőtt mindig az asszony húzta fel és ahogy húzta a hosszú
láncokat, a vaskölöncök árnyékai, mint fekete patkányok, sebesen
futottak fel a meszelt falon.</p>
<p>Az órában ilyenkor furcsán, vígan mekegett az olcsó szerkezet.
Az asszony pedig nyújtózva állt és szép, fehér fogai kiragyogtak az
ajka között.</p>
<p>Most is nyújtózott, de ez más volt és kissé nyitott, feszes ajka
között fénytelenül, szárazon fehérlett ki két sor foga. A falióra
ketyegése is más volt. Olyan kísértetiesen visszhangzott az üres
konyhában, mintha lassan-lassan vérzett volna el benne az idő és a
vére sűrűn, cseppenkint hullott volna le az ingáról, minden
lendülésnél, halk csettenéssel a téglázott földre.</p>
<p>Árva Péter mellében is ugyanígy ketyegett valami és odabenn is
sűrűn, cseppenkint kínlódott az ingán a vér. Odabenn, a szíve
táján…</p>
<p>Lelógó keze idegenszerűen felemelkedett és odakapott, mintha
szíjakat akarna magáról <span class="pagenum"><a name="Page_76" id=
"Page_76">-76-</a></span> letépni, szörnyű, szoros szíjakat, melyek
elzsibbasztották a testét. Eszeveszetten rázni kezdte a fejét és
szaggatta, tépte melle felett a ruhát. Aztán egyszerre, egy
borzasztó sóhajtásban lepattantak róla a szíjak, a melle vadul
tágult és kitört belőle az első zokogás.</p>
<p class="center">*</p>
<p>Szerette, szerette az asszonyt!… Az övé volt és rajta kívül nem
volt senkije a világon… Az atyja, az anyja régen meghalt, az igazi
neve is elveszett és az emberek árva Péternek hívták. A gyerekkora:
sokemeletes nagy, sötét bérház volt; a suhancévei: mély, szemetes
udvarok, meredek lépcsők, rosszszagú szennyes kamrák, melyekben
csak kegyelemből tűrték meg idegen emberek. Mindig kegyelemből,
mindig idegenek.</p>
<p>És ő is idegen maradt mindenütt.</p>
<p>– Konok, hálátlan fiú, nem érdemli meg a kenyeret!… – Ezt mondta
róla az az asszony, aki olykor enni adott neki és este beengedte az
ablaktalan, gőzös kamrába.</p>
<p>Árva Péter ilyenkor összeharapta a fogát és arra gondolt, hogy
majd másként is lesz még. Aztán még egynéhányszor másként lett, –
koplalt, fázott, lázadt, – de nem lett jobb. Szegény emberek adták
és vették át egymástól megtűrt, kihasznált fiatal életét.
<span class="pagenum"><a name="Page_77" id=
"Page_77">-77-</a></span></p>
<p>Évek mulva is sokszor álmodta éjjel, hogy még úgy van, mint
akkor volt és hánykolódott és nyöszörgött a kiújult kíntól.</p>
<p>Ekkoriban már egy kőfaragómester műhelyében dolgozott. És
munkaközben, mikor vésője alatt pattant a szilánk, gyakran eszébe
jutott hajdani mezítlábas szegény gyerekönmaga. Akkoriban hányszor
elálldogált a kőfaragómester kapujánál. Milyen sóvárogva nézett be
az udvarába. Nagy legények dolgoztak odabenn a kövek között és
olyan erőseknek és hatalmasoknak tetszettek, mint az óriások a
mesében. A kalapácsuk csillant a napban, a vésőjük szisszent és a
kipattantott szilánk amint visszahullott, csenget a kövön.</p>
<p>Ez szép volt és – most ő az a nagy legény, aki odabenn az
udvaron ráparancsolja a terméskőre az akaratát.</p>
<p>Egyszer aztán egy megrendelő, aki fogaton jött és nem is
alkudott, azt mondta a munkájáról, hogy szobrászembernek is
becsületére válnék.</p>
<p>Árva Péternek felragyogott a szeme és ettől kezdve valami
szüntelenül, gyönyörűen nyugtalanítatta a lekét. A többiek nem
egyszer rajtakapták, amint elgondolkozva állt és a vésőjével
vonalakat rajzolt a levegőbe. Azt is látták, mikor széndarabkákkal
befirkálta a padot az öreg ákác tövén és késő este, vizes kendő
alatt agyagot cipelt a szobájába. <span class="pagenum"><a name=
"Page_78" id="Page_78">-78-</a></span></p>
<p>– Talán bizony művész akarnál lenni, te komisz kőfaragólegény?…
– Kinevették és ezentúl szobrász úrnak csúfolták a műhelyben. Idő
teltével egyre komolyabban fogadta e megszólítást, szinte úgy,
mintha megilletné.</p>
<p>– Nézzétek, milyen buta! Még elhiszi – nevettek a legények.</p>
<p>– Pedig az leszek! – Árva Péterbe belemart a nevetésük.
Kiegyenesedett és fenyegetően megrázta a kalapácsot hátravetett
fiatal feje felett.</p>
<p>Ekkor látta meg, hogy kinn az udvaron, a nagy terméskődarabok
közül éppen feléje néz a mester leánya. Szép szeme olyan ragyogóan
szürke volt, mint a vadgalamb billenő szárnya a napsütésben. A
leány nem nevetett. A kőfaragólegénynek belülről valami megdöngette
a mellét.</p>
<p>És ezentúl mindig ilyesmi történt vele, ha a leány elmenőben
benézett a műhely ablakán. Maga se tudta miért volt ez így, az öreg
mester azonban valahogyan tudhatta, mert egy napon csak kiadta az
útját.</p>
<p>– Pusztulj innen, fiam, keress más gazdát, itt nem tűrlek
tovább. Mennie kellett. Vége volt, pedig el se kezdődött.</p>
<p>A legények összesúgtak a háta mögött. Ekkor is nevettek. Árva
Péter dacosan vágta fejébe a kalapját, mikor indult.</p>
<p>– Majd megmutatom nekik! – És így jutott <span class=
"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> el a
hegyre, az üvegfalú házba. Beszegődött inasnak a szobrászhoz. Nagy
tervei voltak. Tanulni akart, várta, hogy észreveszik. De bizony
csak a kőfaragómester szürkeszemű leánya vette észre, most, hogy
nem látta többé.</p>
<p>Néhány hét mulva egészen véletlenül találkoztak az utcán. A
leány megmondta neki, hogy szereti. Sohase hallotta ezt ilyen
tisztán, ártatlanul senkitől. Senki se nézett rá eddig úgy, mint ez
a leány. Elcsodálkozott a boldogságán és még akkor is csodálkozott,
mikor a kőfaragómester szürkeszemű leánya a felesége lett.</p>
<p>Az öreg sohase bocsátotta meg a leánya fejességét. Kitiltotta a
házából, kitagadta az örökrészéből. Úgy halt meg, hogy viszont se
látta, konok haragban, engesztelhetetlenül.</p>
<p>Árva Péter annál jobban szerette a párját. És könnyebben bízott
önmagában, mióta volt, aki bízott benne s erősebbnek érezte magát,
mióta volt, aki támaszkodott reá.</p>
<p>Küzdeni akart érte, meg akarta neki mutatni, hogy igaz, amit
hisz. Nem kőfaragó, nem mesterember ő, de művész, csak a többiek
nem látják még.</p>
<p>Talán ekkor tévesztette el az utat. Sokat akart, semmi se
sikerült neki. Hiába tanult, hiába keresett munkát. A pályázatokon
elbukott, a <span class="pagenum"><a name="Page_80" id=
"Page_80">-80-</a></span> szobrait észre se vették. Szobrász nem
tudott lenni, kőfaragó nem akart lenni. És egyik év múlt a másik
után. Lassankint kételkedni kezdtek benne még a kormos bérház
negyedik emeletén is, ahol az asszony nagy, napos hite eleinte
megejtette a szomszédokat. A reménység unatkozni kezdett. Már a kis
emberek se tartották őt nagy embernek, azok se vártak tőle
semmit.</p>
<p>A semmi betelepedett az életébe. A nyomorúság pedig olyan nagyra
nőtt szomorú kis lakásukban, hogy alig fértek tőle. Terjedt,
terpeszkedett, leszedte az ablakról a függönyt, a falról a képet,
kiemelte a fiókokból a vasárnapi holmit, a láncot, a zsebórát, majd
kilakoltatta őket az utcára. Már a gyerekek is észrevették ezt a
házban. A lakók bizalmatlanul néztek rá. És a kapualjából gúnyos
nevetés hallatszott mögötte, ha csüggedten, lassan felfele
kapaszkodott a lépcsőn. Ők nevetnek… Valamit tenni kellett. Aztán,
sok vívódás után az asszony találta ki, hogy mit. Elmennek a
fővárosból valahová, ahol olcsóbb az élet, ahol eleinte nem ismeri
őket senki. Ott könnyebb lesz.</p>
<p>Antónia mosolygott és megcsókolta a férjét:</p>
<p>– Majd visszajövünk és előttünk szalad a hírneved. – Olyan
erősen hitte, amit mond, hogy Péter is hinni kezdte és ezentúl még
nagyobb szüksége volt a feleségére. <span class="pagenum"><a name=
"Page_81" id="Page_81">-81-</a></span></p>
<p>Kínlódni is, örülni is, dolgozni is tudott magányosan, de hinni
csak akkor tudott, ha az asszony hitét érezte.</p>
<p>A vidéki városkában, ahol meghúzódtak, egy ideig megint csupa
várakozás volt az élet. Mintha előlről kezdődnék. Pedig semmi se
kezdődött. A kisvárosi porban, az álmos ákácfák alatt nem igen
került szobrásznak való munka. Legföljebb egy-egy sírkereszt és
elvétve egy buzogányos Árpád vezér a kályha tetejére.</p>
<p>A gyógyszertárban, ha összeverődtek, sohase beszéltek róla az
urak. Az emberek közömbösen néztek rá, alig vették észre és
egyszerűen kőfaragómesternek nevezték. Most már igazán
egyes-egyedül csak az asszony hitte róla, hogy művész.</p>
<p>Hitte, és ha kocsi zörgött az úton, kiszaladt a ház elé,
beárnyékolta a kezével a szemét és nézte, nézte, nem az ő férjéért
jönnek-e a városból, mert megtudták végre, milyen nagy művész lakik
ott az alsó végen, a roskadt parasztházban.</p>
<p>Biztos volt benne, hogy így lesz és esténkint, mikor Péter
komoran ült a padkán a kemence mellett, olyan szépen tudott erről
mesélni, hogy a párját is magával csalta. És mind a ketten
mosolyogtak. Ezek voltak a legszebb óráik. Reggelre nyomuk se
maradt. De mire megint besötétedett és a kemence előtt táncolt a
fény a téglázott földön, újra kezdődtek az órák, mindig újra
<span class="pagenum"><a name="Page_82" id=
"Page_82">-82-</a></span> és Antónia sohase fáradt el. Pedig a mult
tavasz óta mindig fáradtnak látszott.</p>
<p>Mikor a házban tett-vett, gyakran megállt ok nélkül, csak nézett
és nem mozdult. Szegény kifakult ruhája egyre mélyebb ráncot vetett
keresztben a mellén. Fogyott. Mindennap eltűnt belőle valami. És
éjjel szárazon, halkan köhögött. Péter aludt, ilyenkor minden aludt
az éjszakában. Csak ő köhögött és félt.</p>
<p>Az utóbbi időben félni kezdett, valahányszor magára maradt. Ha a
férje váratlanul betoppant, összeijedt, mintha valamit rejtegetne
előle. Máskor meg riadtan nézett fel rá és szomorúan mondta:</p>
<p>– Meglásd, meglásd, én tudom… – De hogy mit tud, azt nem merte
megmondani.</p>
<p>Péter biztatni akarta volna, csakhogy nem értett hozzá, az
asszony rászoktatta, hogy ő az, aki biztat. A nagy, erős ember
gyámoltalanul álldogált egy darabig előtte, aztán hirtelen kinézett
az ablakon és fütyörészni kezdett, mintha nem lenne semmi baj.
Antónia ezt is megértette. Úgyis hiába beszélt volna, mindent
tudott róla, mióta szerette.</p>
<p>Őszre fordult az idő. A nagy szelek fújni kezdtek a síkon és
rázták az ablakot és besivítottak a kéményen. Antónia meséi egyre
szakadozottabbak lettek. Félbenmaradtak a tervek ő csak köhögött,
<span class="pagenum"><a name="Page_83" id=
"Page_83">-83-</a></span> fájó, száraz kis köhögéssel. Péter lopva
felpillantott rá az alacsony székről. Aztán megint a tűzbe nézett.
Csak a keze rándult egyet-egyet a térdén. A tél kemény volt.
Esténkint a kemence mellett egyre hosszabbra nyúltak a hallgatások.
Sohase beszéltek róla, de tudták mind a ketten, hogy egy nagy
szerencsétlenség készülődik felettük. Régen tudták…</p>
<p>És azért mégis miyen váratlan és szörnyű volt az a komoly, merev
viaszarc ott a párnán, milyen megfoghatatlan, hogy nem nyitja fel
soha többé azt a ragyogó, szép szürke szemét.</p>
<p>Árva Péter most lett igazán árva. Egyedül maradt. Elment az
egyetlen, aki szerette. És mellette holtan feküdt minden, ami csak
az ő hite volt…</p>
<p class="center">*</p>
<p>Odakinn megijedt valami a falióra szerkezetében és félbenmaradt
a ketyegés. Az inga megállt, mintha elvérzett volna az idő.</p>
<p>Péter összerezzent. Egyszerre meghallotta a csendet. A szobában,
a házban… A kutyák már nem ugattak. Csend volt az egész világon. És
ez a csend onnan az ágy felől terjedt. Sötét, hideg csend
köröskörül és a virrasztó ember úgy érezte, hogy mindig így
marad.</p>
<p>– Meghalt! – Most már ki merte mondani, ki akarta mondani, hogy
összemarcangolja, elpusztítsa <span class="pagenum"><a name=
"Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> magát ezzel a rettentő,
végleges szóval. – Meghalt… – Hogy fájt ez! Mégis mondta,
kényszerítette magát, hogy mondja, hangosan, kegyetlenül
telekiabálja vele a roppant ürességet.</p>
<p>Semmi sincs többé. Ne is legyen! Ő is már csak alig van. Ő az
utolsó élő ember. Szinte csodálkozott, hogy még mindig lélekzik.
Nem akart volna lélekzeni. Ez is mozgás volt. Ez is zajt ütött.
Pedig Antónia meghalt.</p>
<p>– Meghalt… – Megint mondani kezdte ezt a legiszonyúbb szót,
addig akarta mondani, míg kiirtja magát vele. Aztán elfáradt és
lehúnyta a szemét.</p>
<p>És ekkor váratlanul, mintha kést döftek volna bele a végtelen
csendbe, emberi hang nyilallott át az éjtszakán.</p>
<p>Valaki messze, messze valamerre énekelt.</p>
<p>Árva Péter nem értette, mi történt. Felnyitotta a szemét. A
testtartása hirtelen megváltozott. Hiszen ő azt hitte, sohase lesz
másként, ezentúl mindig minden így marad. Sötét, csendes, nagy
éjtszaka…</p>
<p>– Énekelnek! – Egyszerre felugrott és a szája úgy eltorzult,
hogy fájt neki. – Hogy lehetséges ilyesmi? Hogy merhet valaki ilyet
tenni? Most, mikor Antónia a halottas ágyán fekszik. Micsoda
jogon?</p>
<p>A kín összeszorította a torkát. – Hát még <span class=
"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span> énekelnek
a világon? Tovább folytatódik minden? Van olyan, aki víg és nevet?
– Mint borzasztó sértés csapott le rá ez a tudat. És ez mindig így
volt, mikor neki fájt az élet, ők nevettek és énekeltek. És most
is… most is… Két öklét rázta a levegőben. A homlokán kidagadtak az
erek. Odakapott. Testtartása hirtelen változott minden pillanatban,
már összegörnyedt, alázatos lett, szinte könyörgött: – Nem, nem,
csak erre ne jöjjön… – És félni kezdett valamitől, ami még nem
látszott a gondolatai mögött. Két remegő kezét összekulcsolta,
mintha koldulna. Sokáig nem mozdult. Oldalthajtott fejjel,
dermedten hallgatódzott és közben egyre a feleségét nézte.</p>
<p>– Csak erre ne jöjjön!… – Az a valami, amitől félt, már nem
bujkált a gondolatai mögött, már legelől volt a fejében.
Kétségbeesetten fordult az ajtó felé. Vadul felágaskodott és
árnyéka, mint egy ugrásra készülő rém, szökött a mennyezetig.</p>
<p>A nótás ember pedig odakinn csak egyre jött és énekelt
torkaszakadtából, mintha az egész világ vígságát dalolná.</p>
<p>Minden pillanattal közelebb ért a házhoz. Már a kertek alatt
járt. Jött feltartóztathatatlanul…</p>
<p>A halottaságy mellett eltorzult a virrasztó ember arca. Az a
nóta iszonyatossá növelte a fájdalmát. <span class=
"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> Lázadón
rikácsolta: – Most, miért éppen most? – … Kínjában az öklét kezdte
harapni, aztán egyszerre vakon előrebotlott. Felrántotta az ajtót.
Ki, ki a szabadba! És elállta a nótás ember útját.</p>
<p>– Ne énekelj! – A hangja hörgött a szenvedéstől. Az arca olyan
fehér volt az éjtszakában, mint a fal. Egy pillanatra csend lett.
És a két ember egymásra meredt, mint két nagy ellenség, amelyik nem
tudja, miért gyűlöli egymást, amelyik rég keresi egymást és most
összeméri az erejét. Rövid ideig tartott. Az a másik a tarkójára
tolta a kalapját és nevetni kezdett.</p>
<p>A nevetés egy pillanatra elborította a világot. Árva Péter
felordított fájdalmában.</p>
<p>Ez az ordítás erősebb volt, mint a nevetés.</p>
<p>De a másik nem törődött vele. Kurjantott egyet, mintha útszéli
kocsmára talált volna, és legvígabb nótájával a nyitott ajtó felé
tántorgott.</p>
<p>A kőfaragó dühös nagy ugrással utolérte és rettenetes öklével
lesujtott a fejére.</p>
<p>A nóta bugyborékoló hörgésbe fulladt. Az ember visszafordult. A
vér már elborította az arcát. Egy ideig még állva maradt, aztán
lassan dűlni kezdett.</p>
<p>A síró ember megölte a nevető embert. – És ahogy dűlt,
tágranyitott, szemével még estében is mintha kérdezte volna, hogy
miért? <span class="pagenum"><a name="Page_87" id=
"Page_87">-87-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>AZ ERDEI HÁZ</h2>
</div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_88" id=
"Page_88">-88-</a></span></p>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89"><br />
-89-</a></span></p>
<p><span class="dropcap">C</span>sak neked írom, senki másnak, mert
titok, amit mondani akarok.</p>
<p>Hét éve múlt, hogy utolsó találkozásunkról tudnak az emberek.
Hét éve. Azóta senki se látott bennünket együtt, azóta senki se
tudja, hogy mindennap találkozunk.</p>
<p>A háború feltépte az utakat erre is, arra is, a gránátok
vermeket szaggattak a réten, melyen át hozzád mentem dúdolva,
fiatalon, boldogan. A mezőkön meghaltak a virágok és az emberek.
Más lett a hegyek arca, a rengetegek kidőltek, a vizek medre
megváltozott, de az erdei ház áll érintetlenül, áll az erdő és mi
mindennap találkozunk.</p>
<p>Látlak messziről, ha jössz az ösvényen, a napsütésben. Puskád
békésen himbálódzik a válladon, szépszemű vadászkutyád nesztelenül
szedegeti a lábát a lépésed szerint és végtelen a csend.</p>
<p>Köröskörül összeomló világok robaja morajlik évek óta, de a mi
erdőnkben csend van, olyan nagy, tiszta csend, hogy hallatszik, ha
madár repül fel a cserjésből, ha a szikla alatt, ott a fordulónál,
lecsurran a fenyőfa kérgén a meleg, <span class="pagenum"><a name=
"Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> aranysárga szurok, ha száraz
levél hull és lebegve úszik a mély délóra magánya felett.</p>
<p>Én várlak és te jössz…</p>
<p>Most jut eszembe, a patak hangja is hallatszik a csendben. Hideg
és friss a hang és mindig újra új; nevet, amint a köveken leugrál
és cseng, mint az ezüst.</p>
<p>Én várlak és te jössz.</p>
<p>A zúgó alatt talpraugrik a víz. Egy pillanatig tart… porrá
törik. Csillogó pora nedvesen ragyog a lehajló lombokon és a sötét
mohán.</p>
<p>Emlékszel-e még rá? Együtt terveztük az erdőt és a házat, akkor
régen, mikor még láttalak.</p>
<p>Te akartad, hogy patak is legyen ott túl, pisztrángos vad patak
és egy tisztás a zöld árnyékok között, amelyre mindig besüt a
nap.</p>
<p>Emlékszel-e?</p>
<p>A mi házunk, a tied, meg az enyém… És a teteje búbos legyen, az
eresze mély, a fala fehér. Te mosolyogtál közben, én mindig komoly
maradtam. Halkan beszéljünk. Rajtunk kívül ne tudja ezt senki a
világon.</p>
<p>Senki se építette a házat, csak mi ketten. Víg
kőműveslegényeknek, mogorva öreg ácsoknak nem volt közük hozzá. Úgy
épült, vágyból és magányos fájdalomból, mert sóvárogtunk utána,
hogy legyen egy kis helyünk, ahol találkozunk. Az erdő is úgy nőtt
fel a vágyból, hogy legyen valami, ami <span class=
"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> eltakar,
ha velem vagy, ha veled vagyok. A patak is úgy fakadt, mert a
zenéje kellett ott a fák tövén, melyek olyan nagyra nőttek
pillanatok alatt, amilyen nagyra másutt száz év alatt se nőnek a
fák.</p>
<p>Minden követ, minden ágat, minden virágot ismerek az erdőn.
Ismerem a madaraink fészkét, vad méheink zsongó oduját. Olyan
sokszor voltam ott. Behúnyt szemmel meglelem az utat. Csillagtalan
éjtszakában is, sötét viharban, mély hóban is. És ez az, ami szép.
Más nem talál oda.</p>
<p>De ugye, te odatalálsz?</p>
<p>A hét esztendő nem mosta el emlézetedből az utat. Látlak jönni.
A puskád himbálódzik a válladon és a kutyád csaholva fut a ház
felé.</p>
<p>Mindig megelőzlek, te lassabban jársz és nem sietsz. Az ajtóban
várlak, a küszöbön. Rég várlak, elfáradtam egy kissé. Az ajtó
keskeny, a karom átéri a nyílását, a kezem a túlsó félfához
támaszkodik, a fejemet a karomra hajtom. Úgy nézek ki az útra és
olyan régóta nézek, hogy a szemem könnybe lábadt. Most már elmúlt.
Hirtelen letörlöm a könnyet az arcomról a vállam mozdulatával és
tetetem magamat, mintha nem vennélek észre.</p>
<p>Te is úgy teszel, látom félig lehúnyt szempilláim alól. És
mosolyogsz te is. Aztán egyszerre, mintha két rabot engednének a
szabadságba <span class="pagenum"><a name="Page_92" id=
"Page_92">-92-</a></span> futni, futunk egymás felé. Karom a nyakad
köré fonódik s fejem ott van a válladon. Még közelebb szorítod,
magadhoz szorítod és megsímogatod a hajamat. Ilyen szépen senki se
tudta ezt előtted a világon. Oldalt hajolva lenézel rám. Ragyogó
magasból nézel és mégis úgy, hogy önmagad fölé emelsz. Egyszer
láttam az erdőszélen mozdulatodat, mikor virágzó gallyakat
nyaláboltál és vittél könnyen, nevetve a két karodban. Ezzel a
mozdulattal viszel engem is. Viszel a ház felé, ott a fák között,
ahová nem látnak el az emberek.</p>
<p>Benn, a nyitott kéményköpönyeg alatt, tűz ég a kis kandallóban.
Nem azért ég, hogy melegítsen, csak ég, mert szereted látni a
tüzet. Könnyű füstszag érzik és nyíló rózsáknak a szaga. Virágok
állnak az asztalon és a csendben lehull a szirmuk. Nem kellettek
neked, mégis odaadják magukat. Tompán csörrennek a cseréptányérok a
gyalult asztalon, a pohár üvegje megfutamodik a forrásvíz
hidegétől, a tűz táncol, táncol, a kutyád a küszöbre fekszik és
kinn dúdol az erdő.</p>
<p>Keveset beszélünk, de látom, hogy boldog vagy. Odaülök melléd az
alacsony székre, térdedre hajtom a fejemet. Messziről jöttem,
mindig messziről kell hozzád jönnöm, fáradt vagyok.</p>
<p>És te azt mondod, húnyjam be a szememet, aludjak, majd őrködöl
felettem. De én nem akarok <span class="pagenum"><a name="Page_93"
id="Page_93">-93-</a></span> aludni, tudni akarok minden percről,
melyben veled lehetek.</p>
<p>A kezed símogat. Csak régesrégen, finom hangszerekhez tudtak így
nyúlni az emberek, csak régen. És azért zenéltek régen csodákat a
hangszerek.</p>
<p>Csakugyan, közben olyan különösen tartod a fejedet, mintha
zenére figyelnél. Vagy talán nem is arra figyelsz? A fákon túlról a
patak csörgését hallgatod?</p>
<p>Érted a patak jelentését? Vagy csak a zenéjét szereted? Érted az
én jelentésemet, vagy csak a lelkem zenélését szereted?</p>
<p>Milyen jó megpihenni itt a térdeden, csak símogass tovább,
zenélj rajtam, én többet tudok minden hegedűnél. A hegedű csak a
fájdalmat tudja igazán, én a boldogságot is tudom.</p>
<p>– Egy pillangó, nézd, ott… berepült a nyitott ajtón. Hozzánk
jött, mint egy szárnyas kis kék virág. Ez jót jelent. A tisztás
felől, rézsút, a nap is besüt hozzánk az ablakon. És a zsarátnok
felett füstöl a fenyőág, melyet rávetettél, finoman, jószagúan
füstöl bele a rózsák szagába.</p>
<p>Szeretsz?</p>
<p>Mintha az erdő lassan ráhajolna a házra. Szegletbe támasztott
fegyvered csövén kialszik a fény. A nap kifordul az ajtón. Már a
küszöbön van, a kutyád fején, – már ott sincs. <span class=
"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span></p>
<p>Kezed megállt a homlokomon. Mi történt?… Még mosolyogsz, de ez
azelőttről maradt az arcodon. Csak a felszínen van, alatta nem
mozdul többé szemedben az árnyék és a kutyád is nyugtalan.</p>
<p>Még rám hajolsz, még felnézek reád. Aztán már magaddal emelsz,
amint felállsz.</p>
<p>Későn van, mennünk kell…</p>
<p>Mindig te mondod ki, mindig te látod meg az órát. Tartóztatni
akarlak, hamar, hamar kérdéseket találok ki, mesélni kezdek, hisz
úgy szereted hallgatni a meséimet.</p>
<p>A tekinteted mintha elmosódnék az alkonyatban. Már nem vagy ott.
Pedig látom, amint a válladra veted a puskát, hallom mikor
füttyentsz a kutyádnak.</p>
<p>Még ne, még ne… Utolérlek az ösvényen, megfogom a kezedet. Veled
megyek, elkísérlek egy darabon, a szikláig, a fordulóig. Azon túl
már úgyis mindenki odalát.</p>
<p>Érezni kezdem, hogy a kezed lassan elereszti a kezemet. Ilyen
gyöngéden, szépen csak a gondolat tudja elereszteni azt, amit
szeret.</p>
<p>Holnap…</p>
<p>Holnap…</p>
<p>Kedvesem…</p>
<p>De ez már messzebbről hallatszik, mint ahol állsz, végtelen
messziről. <span class="pagenum"><a name="Page_95" id=
"Page_95">-95-</a></span></p>
<p>Isten veled…</p>
<p>Hét éve nem láttalak és mégis mindennap találkozunk.</p>
<p>Az erdei házban találkozunk, ott, ahova nem vezet út. És ha
késel, ha nem jössz, mikor várlak, levelet írok, amilyent soha
senkinek se írtak. Neked írom és az odvas fa üregébe teszem, hogy
megtaláld. Aztán vigyázz, el ne veszítsd. Különben… úgyse értené
meg más. Hiszen ők nem látják az erdőt, az ösvényt, a házat. Csak
mi látjuk, te meg én, akik hét éve nem láttuk egymást és mégis
mindennap találkozunk. Nem, még ha elvesztenéd is a levelemet,
mégha olvasnák is, akkor se értenék.</p>
<p>Vagy…</p>
<p>Most jut eszembe valami. Talán mégis megértenék. Talán másoknak
is van erdei házuk? Talán mindenkinek van erdei háza, ahol azzal
találkozik, akivel másutt nem találkozhat. <span class=
"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span>
<span class="pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97"><br />
-97-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>A SORSFOLYÓ</h2>
</div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_98" id=
"Page_98">-98-</a></span></p>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99"><br />
-99-</a></span></p>
<p><span class="dropcap">É</span>lt egyszer, valamikor az Úr
ezeredik esztendeje idején, az ájtatos Bavaria földjén egy
hercegkisasszony, akit Gyzlának hívtak a Duna völgyében.</p>
<p>Atyja Henrik úr volt, a hűbéres Bavaria hercege, anyja egy
nibelungi hercegnő. És mert istenesek voltak mind a ketten, az
Evangélium igéjén nevelték Gyzlát is. Mikor nyolcadik esztendejébe
fordult volna, felkészültek véle Regensburg városából és ahogy
illett, a földi hiúságok elől elvitték őt a szenthírű gandersheimi
kolostorba.</p>
<p>Ettől kezdve Gyzla ott élt és növekedett az imák és árnyak
csendes klastromában, Gerberga fejedelemasszony fehér kámzsás
szűzei között. És a lázasszemű, halavány testvértől, akit soror
Hrosswithának hívtak a többiek, templomi énekeket, írásvetést,
latin szót és muzsikát tanult. Mikor pedig pihent, kicsiny keze sok
szent legendát hímzett aranyfonállal, tiszta fehér gyolcsra,
bizánci selyemre.</p>
<p>Az évek elmúltak. Ives, mély klastromablakok fösvény világánál
pedig Gyzla csak egyre hímezte az oltárkendőket, a casulákat. És
mint tegnap és <span class="pagenum"><a name="Page_100" id=
"Page_100">-100-</a></span> azelőtt, szeliden, halkan ismételte a
Vesperát, melyet a feszület alatt Gerberga fejedelemasszony
fennhangon imádkozott.</p>
<p>A polcon lefutott a homokóra… Gerberga, a császár leánya, az ima
végéhez ért.</p>
<p>– Uram, óvj meg minket a gonosztól, a Brocken
hegyiboszorkányaitól, a döghaláltól, a démonoktól és minden
magyaroktól…</p>
<p>A fejedelemasszony ilyenkor félelmes fenséggel, szinte
bosszútkönyörgőn emelte sápadt apácakezét a feszület felé. Mintha
holt urára gondolt volna, a tündöklő frank lovagra, akit Augsburg
alól, a Lech-mezejéről, magyar nyílak küldtek fel a
mennyországba.</p>
<p>Gyzla összeborzadt. És éjjel, mikor a Brocken szakadékaiból, a
Harz felől, üvöltött a szél és maguktól kongtak a klastromi
harangok, felsírt rémületében. A pannóniai szörnyű magyarokra
gondolt, akiket kiégett, messze pusztaságokban, boszorkányokkal
nemzettek az ördögök.</p>
<p>Kutyafejüek, idétlen hústömegek. A kezük még lóhátról is a
földig ér. Gyilkosfényű apró szemük megöli azt, aki bele mer
tekinteni…</p>
<p>Így mondta Regensburgban a nép. Így mesélte Gyzla öreg dajkája
az abachi erdők felett, a hercegi sziklavárban, otthon, a kicsiny
kamrában. Az öreg dajka a mécsvilágnál… És a rokka pergett, iramodó
kerekének az árnyéka, mintha <span class="pagenum"><a name=
"Page_101" id="Page_101">-101-</a></span> menekülni akart volna,
riadtan csak egyre forgott a fehér falon.</p>
<p>A dajka meséi… Gerberga imádsága… Gyzla szívében elzsibbadt a
vér, ha a magyarokról elmélkedett.</p>
<p>– De szabadíts meg a gonosztól…</p>
<p>Aztán egy napon, Quidlinburg felől, császári hírnökök és
kengyelfutók jöttek a kolostorba. És Gyzla megtudta, hogy a császár
parancsából, atyja, Henrik úr, Krisztus nevében odaígérte őt a
pogány magyarok fejedelmének, aki követeivel a germán császárok
véréből való menyasszonyt kért tőlük Vajk fia számára.</p>
<p>Gyzlát ájultan emelték fel a földről a rémült sororok. Gerberga
pedig pihenni sem hagyva kergette vissza Quidlinburgba a
kengyelfutókat. Írásos üzenetben megtagadta a császárnak az
engedelmességet.</p>
<p>„A bavariai Gyzla fel fogja venni a fátyolt és Krisztus nem adja
ki többé menyasszonyát.“</p>
<p>De alig múlt el két-három újhold, már ismét követségek zörgettek
a monostor kapuján. A pápa üzent. A császár parancsolt. És
Regensburgból fenyegetően ott termett háromszáz jó bavarus lovassal
maga Henrik herceg.</p>
<p>Gerberga nem ellenkezett tovább. Elbúcsúzott Gyzlától.
Véges-végig, a klastromi folyosók homályán suttogó beszéd
borzongott át. <span class="pagenum"><a name="Page_102" id=
"Page_102">-102-</a></span></p>
<p>– Hallottad, soror?… A pannóniai magyarok napkeletről békét és
jó szomszédságot kínálnak Gyzláért minden német országoknak.</p>
<p>– A pogány fejedelem Gyejcs fia Vajk megtért!… István vértanu
nevével újra született a keresztségben.</p>
<p>– A császár üzente! Amit a germán fegyver nem győzött, azt
elvégzi a római kereszt. Megszelidíti az ázsiai vad harcosokat.
Békesség a német földeknek!…</p>
<p>Gerberga lehajolt a térdelő leányhoz.</p>
<p>– Testvérem Krisztusban! Nagy küldetésre választott az Úr
kegyelme. Miként a szentek és vértanuk, az igaz hit kezese, az
üdvözítő vallás záloga lész a pogányok országában, akik
fejedelmükkel ígérik megtérésüket.</p>
<p>A suttogó folyosók hangja elakadt.</p>
<p>Gyzla hajadoni, halavány fenségében, mint a vértanuságra
indulók, felemelt fejjel haladt el a zárdaszűzek között.</p>
<p>Aztán ugyanezzel a mozdulattal hagyta el fiatal éveinek sötéten
békés kolostorát. Hat újholddal később pedig, ugyanezzel a
mozdulattal indult el a regensburgi székesegyházon át, hogy
testvérje, Bruno apát, per procurationem eljegyezze őt a magyarok
távol fejedelme számára.</p>
<p>Hűbéres birodalmi hercegek között a császár koronája fénylett a
templomi homályban. A pannóniai <span class="pagenum"><a name=
"Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> követek feje felett,
vezetőjüknek, a keresztelő Adalbertus püspöknek kincses
pásztorbotja csillant. Vajk kedves mestere: a sanseverinói gróf és
wasserburgi Wencelin úr, Tibold, a tannenburgi és a svábországi két
egytestvér páncélos vitézek: Hunt és Pazman lovag… ott álltak
tanuskodni mind.</p>
<p>Mire pedig kialudtak a viaszgyertyák az oltáron és elmult a
menyegzői vígság és elhallgattak a sípok és hegedűk, megélénkült az
ősi dunai rév. Panaszkodó búcsúzással siránkozott a part. A borus
éjben felzokogtak a regensburgi harangok.</p>
<p>Gyzla hajóra szállt. Szigonyos csáklyák taszították a partot.
Vitorlák szárnya bomlott. Vízbe merültek a hosszú evezők. És a Duna
mentén útnak eredt a gálya fegyveres kísérete. Negyven tegzes
lovaggal a vildonai Wolfger és Hedrich úr; páncélosaival a
norinbergi Hermann. Míg lenn, a víz barázdájában, a tajtékzó
hajónyomon, temérdek bárkán, hű bavariai kézművesek, ötvöskovácsok,
aranyhímzők, kötélfonók, takácsok követték hercegnőjüket az új
hazába, napkelet felé.</p>
<p>Regensburg falai elmerültek a fák mögött. Az úszó gálya mellett
a partokon erdős hegyek, városok, bástyás monostorok, vad
sziklavárak őrtornyai mentek lassan visszafelé nyugatnak…</p>
<p>Gyzla könnyes szemmel üzent a tájnak. De <span class=
"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> semmi
sem állt meg. Minden vissza ment, egyedül ő nem térhetett többé
haza.</p>
<p>A szilaj Duna vitte, mint ellenállhatatlan, titokzatos erő. És a
hosszú út alatt a magyarok fiatal fejedelemasszonya egyre
halaványabb, egyre szótlanabb lett.</p>
<p>Eső verte a hajósátrat. Felhők görögtek le a hegyek éléről a
megvakult, párás folyóra. Gyzla keserves bús nászútján nem látta
viszont többé Bavariában a napot, nem látta többé a
csillagokat.</p>
<p>Sötét, nedves éjszakák kísérték az álmatlan asszony hajóját, az
alvó országokon át.</p>
<p>– Ők alszanak és én virrasztok. Én, a zálog a kezes…
Fejedelemasszonyok végzete.</p>
<p>Tizenegy nappalon és tizenegy éjtszakán át tartott az út. A
gálya már elhagyta az ostermarki őrgrófság hináros vizét. Langyos
szél kúszálta a nádast a morva mezőn. Az eső elállt. És mikor Gyzla
hajója a dacos dévényi sziklavár alatt járt a zátonyos Dunán,
egyszerre, mintha sok apró szövétnekkel küldöttség jött volna eléje
az égen, kibukkantak a felhők között a csillagok.</p>
<p>A derengésben rorátéra gyülekeztek a hajósátor előtt Gyzla
asszonyai és a lovagok. A gálya kis harangja csengett. A kapellanus
énekelni kezdte a hajnali misét.</p>
<p>Gyzla kezében megremegett az imádságos könyv. <span class=
"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span></p>
<p>„Uram, de szabadíts meg a gonosztól és minden démonoktól és
minden magyaroktól.“</p>
<p>A hajó előtt a távol messzeségben felkelt a nap. Gyzla az arcán
és lesütött szempilláin érezte a nyarat. Ez a nyár forróbb és
naposabb volt, mint otthon, a régi bavariai nyarak. A melege
megérintette fiatal mellét. Áthatott köntösén és feloldotta
szívében a zsibbadt vért. De az imádságoskönyvből azért még mindig
nem tekintett fel. Ekkor történt, hogy a part felől rejtélyes szép
kiáltás hangzott a napsütésen át. A magas hegyen egy hang kiáltott
ki a rengetegből. És a szomszéd hegyorom felkapta a kiáltást s mint
zengő kincset hajította tovább az ősi szűz erdők felett. Tovább
keletnek, amerre a gálya haladt.</p>
<p>Gyzla halkan szólt fel az imádságából:</p>
<p>– Mi az, amit Vajk országában kiáltanak hozzám a magyarok?</p>
<p>Pazman lovag felelt:</p>
<p>– Gyzla, regina mater nostra, – azt kiáltják: Anyánk
királyné…</p>
<p>A kiáltás kiért a hegyek közül és szétáradt, mintha síkra jutott
volna, ömlött, terjedt, zengett szemhatártól szemhatárig. És Gyzla
ellenállhatatlan vágyban felvetette a homlokát. Kék tekintete
káprázva itta fel a soha nem látott róna merengő végtelenjét.
<span class="pagenum"><a name="Page_106" id=
"Page_106">-106-</a></span></p>
<p>– Te vagy hát, te, te magyarok országa…</p>
<p>A dunai füzes irányába hajlékony testű lovasok jöttek nyargalva
a síkon át és mintha lángot hoztak volna a kezükben, fejük felett
magasan lobogott az emelt süveg. A buja réteken nyájak, gulyák,
ménesek legeltek. Egy pásztor kürtjébe fújt. Túl búzát arattak
énekelve. A kicsiny szállások táján leányok zöld gallyakat
lengettek a víz tükrén. A part felett, gyermeküket emelve karjukon,
magyar anyák köszöntötték a fejedelmi hajót.</p>
<p>És Gyzla kinyujtotta feléjük a kezét, mintha adni akart volna
valamit nekik.</p>
<p>A hajóharang halkan csengett a ringástól. Odalenn, mint
lantverés játszott a víz a gálya testén. Az evezők csapásától, mint
az ezüst rokka kereke, pergett, surrogott a kerengő hab.</p>
<p>Harangok csengése, lantok pengése, rokkák perdülése… Ezt adja ő
majd magyarok népének. S tekintete legyőzhetetlen mosolyban szállt
ki új országába.</p>
<p>A láthatáron, mintha álomból merült volna elő, egyszerre feltünt
Esztergom uralkodó vára a hegyen. A Duna partján hirtelen, égigérő
ezüst oszlop közeledett. Csavarodva sziporkázó, örvénylő por
csapott a boltozatra egy beláthatatlan, vágtató erdő felett…</p>
<p>Háromezer kopjás lovasa élén, nagy távolságban <span class=
"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span> seregei
előtt, magányosan léptetett fehér lován a fiatal király.</p>
<p>Fedetlen fővel jött, ragyogó sötét haját csak aranyabroncs
szorította le. És amint a fény cikázott a koronáján, szinte világos
volt tőle homloka körül a levegő. Szép, merész arca barna volt a
naptól. Nyulánk ifjú testéhez sodrott ezüst símult. Kezében, a
fejedelmi lándzsa helyett, keresztet emelt.</p>
<p>– Stephanus… – suttogta Gyzla megilletődve és elpirult, most,
hogy először szólította így őt, akit eddig irtózatában a pogány
Vajknak nevezett.</p>
<p>Kürtök harsantak, örömet fújtak a trombiták és a rivalgó partok
között, a bavariai hajók élén, lassan, méltóságteljesen úszott a
fejedelmi gálya a magyar rév felé. A Duna vitte a frigykötéshez, az
a fenséges sorsfolyó, mely kanyargó ezüstírással írja, csak egyre
írja germán és magyar földekbe két faj végzetét. <span class=
"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span>
<span class="pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109"><br />
-109-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>A SIKER</h2>
</div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_110" id=
"Page_110">-110-</a></span></p>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111"><br />
-111-</a></span></p>
<p><span class="dropcap">A</span> kútból lassan szállt felfelé a
rézveder. És amint emelkedett, neki-nekikondult a megzöldült
köveknek. Kiloccsanó vize hosszú csurranással hullott alá a hűvös,
visszhangos mélybe és az ég összetört odalenn.</p>
<p>Glaukos a lengő ércveder után kapott. Két kezével emelte ki a
nedves homályból a napra. Föléhajolt. A víz hidege megcsapta az
arcát. Szép, fiatal feje a vágy mozdulatával nézett rá vissza és
mégis tiltón ingott a nyugtalan tükörben. Mit bánta… Szomjas volt,
inni akart hosszasan, féktelen ivással és a kút kőkáváján
megbillentette a vedret, mintha csókra asszonyi fejet billentene
magához. Egyszerre megrettent a saját mozdulatától. Dacosan
visszakapta kinyíló száját és eltaszította a vedret.</p>
<p>A víz loccsanva ömlött ki a hideg ércből és szétfutott a forró,
fehér kövezeten. Egy pillanatig még terjedt, látszott, mintha felhő
kúszna a földön. Majd beitták nedves nyomát a kövek és az ifjú
ember lába előtt ismét vakító és izzó volt a tér.</p>
<p>Szomjúság… Glaukos gyötrődve nyújtózott <span class=
"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> a
magasba. Aztán, mintha halk kiáltásban elpattant volna a nyújtózás,
teste szinte összetorpant és égő tekintete gyűlölettel nézett bele
a korinthosi nyárba. Ellenségesen nézett bele, ökölbe szorított
kézzel, mintha mindent le akart volna ütni, ami ifjúságának kínzón
odakínálta magát, a kutat is, a nyarat is, a gyepes lankát is,
amelyen jó lett volna hanyatt heverni az olajfák árnyékában.</p>
<p>Csak a vágy volt az övé, semmi más. A nyár sem, a kút sem, a fák
árnyéka sem, csak a vágy… a lányok sem, a bor sem…</p>
<p>Még kicsiny fiú volt, mikor egyszer anyja mellett botorkált a
porban, a fehér argolisi úton. Szemközt, napkelte óta jött már felé
az út, egyre jött, kecskerágta bokrok, törtlevelű, vén aloék
mentén, görbe fügefák alatt, tikkadtan, porosan jött és nem fogyott
el mezítelen kis lába elől.</p>
<p>Belekapaszkodott az anyja lecsüngő chitonába. Panaszosan
nyöszörgött:</p>
<p>– Fáradt vagyok… nagyon fáradt vagyok.</p>
<p>Két vándorló ember érte őket utol. Az egyik mondott valamit és
nevetett. A másik elhaladóban visszanézett. Borostás, kék állú,
hegyesorrú ember volt. Apró, gyulladt szeme gúnyosan
hunyorgott.</p>
<p>– Valóban nyomorult kis féreg. Hitvány <span class=
"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span>
semmirevaló. És milyen lustán vonszoltatja magát…</p>
<p>Az emberek odébb mentek. A borostás kék arc már jó ideje eltünt,
de azért csodálatosan mégis ott maradt a poros napsütésben.
Gyulladt, kicsiny szeme, mint két gonosz seb, hunyorgott Glaukosra,
hegyes orra tovább csúfolódott.</p>
<p>A fiú hirtelen eleresztette az anyja köntösét és gyorsabban
kezdte szedegetni a lábát.</p>
<p>Sötét, nagy ciprusok árnyéka vetődött elé. A súlyos zöld lombok
között egy bronzszobor állt. Homlokán olajágból font koszorú volt.
Ki ez? Az olympiai győző, Lysias? A halhatatlan diskosvető?…</p>
<p>Glaukos ettől a naptól kezdve gyakran gondolt a gyulladtszemű,
vigyorgó kék arcra és a bronz athlétára is sokszor gondolt.
Valamikor Lysias is lehetett fáradt, kicsiny fiú… És most mégis ott
áll a szobra az út mentén. A porból felnéznek rá a vándorlók és
megkoszorúzzák és akkor is él, mikor már nincs többé.</p>
<p>Minden olympiai győző kapaszkodott hajdan egyszer az anyja
köntösébe… Az ő homlokán is lehet koszorú és a szobra is állhat még
az utak mentén és lenn a porban a kék borostás arcú ember leveszi a
kalapját.</p>
<p>Névtelen vágyódások derengtek fel benne. <span class=
"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span>
Nyugtalan sóvárgás kínozta valami után, amiről nem sejtette, hogy
mi, nem sejtette, hogy hol van.</p>
<p>Éjjenkint sokszor felriadt. Ilyenkor bódult sietség volt a
belsejében, melynek kezdete még öntudatlanságában fogant. A
lélekzete zihált, kapkodni kezdett, mintha valami hajszolta volna
és a homloka mögött ijesztő birkózást érezett.</p>
<p>Már nem nevetett úgy, mint régen. Az anyjának nem panaszkodott,
ha fájt valami. Kék szeme sötétebb lett és régi játszótársait
elkerülte.</p>
<p>Egy alkonyaton azután, a kraneioni kapu előtt, egy ifjú embert
látott, akit lármás, rivalgó tömeg sodra vitt a ciprusligeten át,
Herakles temploma felé. Vállán vitte a nép, mint egy istenszobrot.
És az erőnek és szépségnek élő istenszobra diadalmasan
mosolygott.</p>
<p>– Győzött!… – kiáltozták körülte eszeveszetten a férfiak. Az
asszonyok pedig virágokat dobtak elé.</p>
<p>– Győzött… – suttogta Glaukos elragadtatottan. Ragyogó nagy
tekintettel nézett fel az idegen athlétára és egyszerre világosan
érezte, hogy a győztes és az ujjongó tömeg… ez volt az, aminek a
vágya régóta babonázza őt.</p>
<p>A kép belevésődött a szemébe. Ezt akarta, ez után sóvárgott…
Siker… mindenható siker. És többé nem volt az övé a nyár, a kút és
az árnyék hűvöse a puha fűben, az olajfák alatt. <span class=
"pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115">-115-</a></span> És nem
lehettek övé a leányok és nem lehetett övé az agyag-amphorák
mámora.</p>
<p>A győzelem és a siker kegyetlen istenek. Oltáruk ott áll minden
út fordulójánál és minden áldozatot magának követel.</p>
<p>Glaukos már rádobta az oltárra a suhancévek vad féktelenségeit,
rádobta fiatal tavaszát, holdas, szerelmes éjszakák kerítő mámorát,
nótás csapszékek részegségeit, kifestett leányok hívó mosolyát, az
anyja könnyeit.</p>
<p>Sikert akart, ujjongó tömeget, szobrot, koszorút, templomot. És
ha szomjas ifjúsága égő kínban kiáltott enyhülés után, visszakapta
a fejét és kiöntötte a vederből a vizet.</p>
<p>– Glaukos, hát nem látod, ha esténkint a palestra felől
hazatérsz? Nem látod, hogy mindig várakozom reád a kertek alatt, a
fal tövén?</p>
<p>Phyllis hátraeresztette könnyű peplosát és mintha kis testét oda
akarta volna vetni elé, elállta az útját:</p>
<p>– Ó, Glaukos, hát nem tudsz szeretni engem?</p>
<p>Az ifjú ember megremegett, mint a tenger szelében a ciprusok.
Olyan közel volt hozzá a leány és olyan szép volt.</p>
<p>De a siker kegyetlen isten és oltára ott áll minden út
fordulójánál… A szemöldöke összeszökött és durván eltaszította
magától a leányt. <span class="pagenum"><a name="Page_116" id=
"Page_116">-116-</a></span></p>
<p>– Eredj, a kikötőben elég hajós van, akinek kellenél.</p>
<p>Aztán futni kezdett és a két kezében, mint forró élő kínt, vitte
a leány megérintett testének a melegét. El szerette volna dobni, ki
szerette volna harapni a tenyeréből ezt a gyönyörű forróságot.
Felnyögött és a szájára szorította a kezét és… kicsókolta belőle,
ami a leányból ott maradt.</p>
<p>Soká futott. Szűk sikátorok magas, meleg falai között rohant
előre. Kétoldalt lihegtek a kövek, rálihegték a napsütés beszívott
melegét. A kertek bódult szaga az arcához ért, elkábította a halk
virágmenyegzők mámora. Leányokra gondolt, akik mindig elhaladnak,
soha meg nem állnak. Kupákra, melyekből nem ő iszik. Menekülni
akart és futtában a kőfalakon törölte le a kezét. A tenyere
vérzett, a lába botladozott, a haja lobogott, a melle zihált. Nagy,
tántorgó szökkenésekkel, meredek sikátorok lépcsőin ugrált le.
Asszonyok hívták, asszonyok nevettek utána.</p>
<p>A barátságtalan, szegényutcák mind mélyebbre süllyedtek. A házak
egyre magasabbak és keskenyebbek lettek. Falaik között színes
rongyok száradtak a szélben. A tenger szaga érzett.</p>
<p>Gaukos már a kikötőben járt. Az ingó árbocok között, mint
duzzadt, fekete erek feszültek a kötelek a zöldes alkonyati égen. A
hajók sötét <span class="pagenum"><a name="Page_117" id=
"Page_117">-117-</a></span> teste mellett itt-ott csillant a
mozgolódó víz. A tenger élt, de hangja nem volt az emberi
zsivajban. A part felett tüzek égtek. Felborított kosarak között
hálók, döglött halak, rothadt gyümölcsök hevertek a földön. A
tengerész-csapszékekből izgatott zene tódult ki a szabadba.</p>
<p>Glaukos megint érezte, hogy szomjas. Az ajka sós volt a tenger
lehelletétől. A torka kiszáradt. Innen is, onnan is utánakapott a
csapszékek zenéje. Hirtelen megállt.</p>
<p>Odabenn rhodusi emberek mulattak a peleponnesusi hajósok között.
A szurtos olajosmécs világában egy miletosi leány táncolt, lassan
forogva az asztal tetején. Vörös haja meggyulladt és kialudt a feje
körül, aszerint, ahogy a fény érte és elhagyta. A tánca ígért és
tiltott, mint a csábítás.</p>
<p>A csapszék sötét mélyében valaki felnyögött:</p>
<p>– Bacchis rossz vagy… szép vagy…</p>
<p>– Szép vagy… – dadogta Glaukos és babonázottan nézte őt. A
homályból nekivadult durva arcok tolúltak bele a mécsvilágba. Nehéz
tengerészkezek kapkodtak a levegőbe, mintha a leány után
kapkodnának.</p>
<p>Egy részeg hajós tántorogva, borral telt kantharust emelt felé.
A leány kikapta kezéből és ledéren himbálni kezdte a karcsú kancsót
a teste mozgása szerint. Kínálta, visszavette és közben
<span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
"Page_118">-118-</a></span> táncolt és minden forduló után, mintha
a tánchoz tartoznék, hátraeresztett fejjel ingerlőn ivott.</p>
<p>– Evoe… hörgött felé az egész csapszék.</p>
<p>– Evoe… Glaukos megrázkódott ettől a kiáltástól, mintha belőle
egy másik kiáltás, egy másik kép nyilalt volna az eszébe. Ujjongó
tömegeket látott és egy koszorús ifjút és Herakles templomát…
Hátrálni kezdett. A felhabzott vér visszafele szaladt az ereiben és
régi mozdulatával ökölbeszorította két kezét, mintha le akarta
volna ütni a leányt, a boros kantharust, a csábítást. Most… éppen
most, mikor a miletosi Bacchis magátkínálón előre hajlott. Szép égő
sörénye az arcába lógott. Kifestett ajka között mint egy harapni
készülő ragadozónak, megcsillantak a fogai. Egyszerre beárnyékolta
a szemét… Há!… Veséket tépő madárvijjogást hallatott:</p>
<p>– Te vagy! Hahó, emberek, Glaukos van itt! Az asszonykerülő!
Fogjátok meg! Hozzátok be nekem…</p>
<p>Vad röhögés üvöltött ki a csapszékből. Gonosz csúfolódás
visított át a levegőn. A részeg hajósok Glaukosra rohantak. Izzadt
kezek kaptak hozzá. Már gúnyolódva vonszolták befelé. A sötétben
lompos, céda asszonyok vihogtak.</p>
<p>Egy pillanatig tartott. Glaukos felegyenesedett, karcsún,
félelmesen, mint egy fiatal párduc <span class="pagenum"><a name=
"Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> és elhasználatlan,
rettentő erejével lerázta magáról a belecsimpaszkodó
tivornyázókat.</p>
<p>Öklök suhogtak felé, elhajított kancsók repültek át a zsivajon.
Valami keményen, élesen a homlokát érte. Felordított… Tört
agyagcserepek hullottak vissza. Meleg vörös fátyol csapott a
szemére és a vörös fátyolban kegyetlenül nevetett a miletosi
leány.</p>
<p>Glaukos izmai kilendültek a helyükből, mint az íjjak elpendített
idegei. Két karjával maga köré suhintott. Támadói egymásrabukva
estek lába elé a bortól lucskos földre. Átugrott felettük. És mire
a csapszékben feleszmélt a rémület, már nem volt ott. Futott
magányosan, sötéten, szomjasan, kanyargó, szűk sikátorok homályán
át. Futott az anyja háza felé.</p>
<p>A hegyoldalon, a köves út mentén szegényesen, némán álltak a
világtalan ház falai és felettük, a mély égből, kicsordultak az
első csillagok. Valamelyik ligetben még nyílhattak Korinthos
ibolyái. Nem látszottak a sötétben, csak bódító lélekzésükről
lehetett tudni, hogy ott vannak. Glaukos sarúja egyre vontatottabb
neszt ütött a meredek úton.</p>
<p>Odabenn a házban mégis meghallották a jöttét. Valaki napszállta
óta figyelt a falak között, valaki régóta várt. Az alacsony ajtóban
egy ingó mécs jelent meg és világa tétován kifaragta a kék
<span class="pagenum"><a name="Page_120" id=
"Page_120">-120-</a></span> éjszakából Glaukos anyjának képét. Az
asszony sáfrányszínű peplosában mereven állt a küszöbön és
összevont szemöldökkel kémlelt bele a sötétbe.</p>
<p>– Te vagy?…</p>
<p>Mikor fia homlokán meglátta az alvadt vért, halkan
felsikoltott.</p>
<p>Az ifjú ember félrefordította a fejét, mintha nem akarta volna,
hogy az anyja aggódása hozzáérjen és elgyöngítse őt.</p>
<p>– Semmi, – dörmögte elutasítón és hátravetette a homlokát, –
majd betakarja a koszorú. Az asszony felsóhajtott és mialatt
bereteszelte az ajtót, valamit mondott, ami csak lenn, mélyen, a
szívében hallatszott: – Ó, Glaukos, Glaukos, hát miért nem tudod,
hogy nincs olyan koszorú Hellasban, mint amilyen az anyád két keze
lenne a homlokod körül…</p>
<p>Fáradt lépése végighangzott a tornácon, a kis peristylion
kövezetén, aztán befordult a mécsvilág a kamrába. Az asszony
szótlanul tette Glaukos elé a kenyeret. És mint ünnepnapokon,
juhsajtot, kyprosi hagymát, fügét és egy cserépedényben jószagú
sűrű attikai mézet is tett elé.</p>
<p>Az ifjú ember megtörte a kenyeret, de nem igen evett. Az
asszony, miközben lopva figyelte Glaukost, leakasztotta kecskeszőr
köpenyét a szegről és ölébe vette, mint régen, kis gyerekkorában
<span class="pagenum"><a name="Page_121" id=
"Page_121">-121-</a></span> őt magát. Így közelebb volt hozzá a
fia. Aztán belehajolt a mécsvilágba és öltögetni kezdett.</p>
<p>Az idő mult. Semmi sem változott és az este néma és hideg maradt
közöttük. Csak mikor a mécs kialudt a házban és az éjtszaka kéken,
mélyen leszállt és a kicsiny kamrában elvitte az álom Glaukos
öntudatát, vallott a fájdalma halk nyöszörgésben az
édesanyjának.</p>
<p>Virradattal hasztalan tartóztatta az anyja, hasztalan hozott
friss vizet a kútból a homlokára. Mire az új nap beleragyogott
Korinthos alatt a kettős öbölbe, Glaukos már a palestra felé vette
útját.</p>
<p>Nyugtalan, soha nem enyhülő sietség dulakodott még sajgó homloka
mögött is. Ő nem pihenhetett. Hiszen a jövendő holdváltozáskor
Elisbe fog menni és tíz holdváltozás után eljönnek az olympiai
napok és a szent játékok stadiumján győznie kell.</p>
<p>Felette a kék égben szépségüket ünnepelték a hellén hegyek,
lenn, a mélyben bíborvirágos boldog mező volt a tenger. És a
végtelen mezőn ezüstfolyók futottak át, a hajnal fodros
áramlásai.</p>
<p>Glaukos nyúlánk szépségében megállt a hegyoldalon, mint egy
bronzszobor állt az emelkedő nap ragyogásában és mosolygott a jövő
felé. <span class="pagenum"><a name="Page_122" id=
"Page_122">-122-</a></span></p>
<p>A jövő az elisi gymnasionban, az olympiai győztesek szobrai
alatt várt reá.</p>
<p>Aztán sokáig nézett utána az anyja, mikor egy másik hajnalon,
mint Korinthos küldötte, valóban útnak eredt szegény házukból Elis
felé.</p>
<p>Némán búcsúzott tőle, nehogy a hangja árulkodjék és nem nézett
rá, nehogy a szemén át asszonyi bánata a szívére szálljon. Csak túl
a kerteken, csak akkor, mikor már nem hallhatta, mondta neki:
anyám, a koszorút neked hozom… És Phyllisnek is mondott valamit,
mikor a háza messze elmaradt mögötte: az alpheos legszebb virágait
ajtód fölé fonom, ha győztesen visszatérek…</p>
<p>Mentében bólintott a kút felé, benevetett a kis csapszékekbe.
Ezen a reggelen jónak, barátságosnak látott mindent, ami azelőtt
ellensége volt. A leányoktól sem fordult el, mikor integettek.</p>
<p>– Nézzétek őt – mondotta az egyik.</p>
<p>– Elisbe megy.</p>
<p>– Korinthosnak hoz koszorút!</p>
<p>Az agorán is hallotta, mikor a tömeg nevét mondta. Őszfejű
aggastyánok tisztelettel néztek reá.</p>
<p>Glaukosnak gyakran eszébe jutott ez, mialatt a tengeren hajózott
és sóvárgó tekintete messze-messze az Erymanthos hóban álmodó
csúcsait kereste az isteni azúrban. És gyakran eszébe <span class=
"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span> jutott
a mély Elisben is, mialatt tízszer változott a hold és ő minden
szomjas akaratával az olympiai napra készült.</p>
<p>Homlokán viszi Korinthosba a koszorút…</p>
<p>Közben kizöldült a fű a stadium körül. A völgyekben elmult a
tavasz. Nyár lett. Az Alpheos lassú vize felett szitakötők
szálltak. Arkadia felől megjöttek az első vándorok.</p>
<p>Aztán már csapatosan tódult a hét nagy úton Argolis, Achaia,
Messenia és Lakonika népe. És kivirágzott a tenger is. A kék
vizeken Attika, Thessalia és a messze szigetek színes vitorlái
szálltak Chelonatas szép hegyfoka felé.</p>
<p>Holnap ünnep lesz. És Glaukos végre látta kigyúlni a hegyeken az
örömtüzeket. Olympia papsága hosszú fehér sorokban vonult a
templomok felé. Hatvan oltárról szállt szakadatlanul a füst. Zeus
szobra körül egész éjjel zengtek a ligetek. Hymnusokat dalolt a
völgy. Virradatig suttogott a folyó partja.</p>
<p>A nap ragyogva kelt fel a szent játékok stadiumja felett.
Glaukos belenézett. Eddig nem volt övé a nap, a nyár, nem volt övé
az asszony és a bor. A sikeristen oltárára dobta mindenét. És
mindenéért vajjon megkapja-e a pisatisi olajfa koszorúját?</p>
<p>Csak erre akart gondolni és semmi másra. <span class=
"pagenum"><a name="Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> Az
anyja?… Majd aztán. És Phyllis?… Majd később…</p>
<p>A nagy reggelen szótlanul, megilletődve haladt társai között az
olympiai stadium felé. A nép suttogva nyitott utat az athléták
előtt. Glaukos érezte, hogy sápadt. Testében kínzón remegett minden
izom.</p>
<p>Egyszerre nyugtalanító zsibongás ütődött a füléhez. A
versenypálya kőküszöbe, mint kiköszörült titáni pallos csillant elő
a homokból. Felkapta a fejét. Szinte megrettent. A stadium óriás
négyszöge körül, roppant rajzásban morajlott a tömeg. Mozgásától
köröskörül inogni látszottak a Kronos domb ellepett lejtői, míg az
azurba vésődő márványoszlopok alatt, mozdulatlanul álltak
évszázados olympiai győzők szobrai.</p>
<p>Hát itt dűl majd el a végzete…</p>
<p>Hirtelen csend támadt. De ez a csend még a zsivajnál is
nyugtalanítóbb volt. Ezernyi és ezernyi fej ágaskodott a magasba és
minden szem Demeter papnői felé nézett. Most vonultak istennőjük
oltárához. Sortálltak a lépcsőin, fehéren, ünnepélyesen, mint látó
oszlopok. Felszállt a füst. Virágok hullottak. Cipruságak inogtak a
tömeg felett. Kuszálódva színes szalagok libbentek át a
levegőn.</p>
<p>És Altis kapuján közben szüntelenül jöttek Hellas városainak és
gyarmatainak küldöttségei, <span class="pagenum"><a name="Page_125"
id="Page_125">-125-</a></span> az athenei philék követei, hírneves
strategosok, előkelő polgárok, szolgák seregei. Aztán kiragyogtak a
felvert porból a magasba emelt kis istenszobrok bronzai. Kígyózó
menetben az Olympias papsága közeledett és biborba öltözötten a
tizenkét versenybíró.</p>
<p>A tömeg mozdulatlanná lett. A versenybírák most esküdtek
Herakles oltáránál, hogy pártatlanok lesznek. Már elfoglalták
díszhelyüket a magas kőlépcsőkön.</p>
<p>Glaukos összefont karokkal, halálos izgalomban nézte a
készülődéseket. Egyszerre elmosódott a háttér. Középütt, a mély
homokból, mint valószínűtlen, álomszerű jelenések, kinőttek a
diskosvetők.</p>
<p>Rajtuk volt a sor. Az emberlepte lejtők lélekzete elállt.
Tökéletes ephebostestek ragyogtak a napfényben. Felágaskodtak, a
testük előre lendült, lehajlott, mintha gyönyörűen önmagába tért
volna vissza minden alak és a diskos pengve sivított át a
levegőn.</p>
<p>Glaukosnak úgy rémlett, hogy a nap rohanni kezd a stadium felett
és magával ragadja az időt. Az órák csak pillanatok és minden csak
álom. A papnők, a bírák, a nézők nem éltek számára többé, dermedt
szobrok voltak. Csupán a mérkőzők éltek lenn a stadium forró
homokján. Csak <span class="pagenum"><a name="Page_126" id=
"Page_126">-126-</a></span> az ő lihegésük hallatszott, csak az ő
szívük dobogott a roppant térség felett.</p>
<p>Aztán lovasok jöttek, mint vad, káprázó jelenés beletüntek a nap
vakításába.</p>
<p>Karcsú dárdavetők szöktek ki a földből. Felbuggyanó ifjú
források. Suhogás hallatszott, mintha bronzfejű solymok szálltak
volna a magasba. A dárdák megsebezték az eget…</p>
<p>Már ökölvívók olajos teste ágaskodott, görnyedt, hajlott,
torpant, bonyolódott a középen. A tömeg kiáltása meg-megrázta a
levegőt… A stadium nagy kőküszöbén át valakit holtan vittek
kifelé.</p>
<p>Ez is elmult.</p>
<p>Most mindjárt… Csak az ugrók voltak még hátra. Mint élő
parittyák repültek a fiatal testek. Fellendültek, leszálltak,
mintha láthatatlan hullámok emelték volna őket a magasba és
ejtették volna vissza a földre.</p>
<p>Glaukosnak verejték gyöngyözött ki a homlokán. A szíve döngött a
mellében, a torka kiszáradt, egy pillanatra félelem mart belé.
Mindig csak erre készült, ami eljött, mindég várta és most mégis
megriadt, mintha korán jött volna, mintha nem lenne kész.</p>
<p>A bírák bíborából mezítelen kar emelkedett és intett.</p>
<p>– Herakles Idaeus… Glaukos szédülni kezdett. <span class=
"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> A szeme
megkáprázott, mintha előtte egy sáfrányszínű peplos lobbant volna
el a füvön. A térde remegett, a lépése ingadozott, de a sárga
peplos lengett mellette, mint gyerekkorában, mikor járni megtanult.
Úgy tetszett neki, valaki vezeti, valaki támogatja, aki nem látszik
és mégis vele van.</p>
<p>Ez jó volt. Csak pillanatig tartott. Egyszerre, mintha egy
borostás kék arc meredt volna reá. Az arc nevetett és gyulladt
szeme olyan volt, mint két gonosz seb. Glaukos hirtelen erőt vett
magán. A gondolata megszégyenülten eleresztette azt, amibe az előbb
kapaszkodott.</p>
<p>A versenybírák előrehajoltak. Fiatal, mezítelen szépségükben, a
stadium kőküszöbén sorban álltak a versenyzők. Glaukos közöttük
állt.</p>
<p>Szíve már nem a mellében vert, de döngve verte a templomkoronás
hegyek oldalát, betörte az Alpheos tükrét, remegve rázta talpa
alatt a földet. Vajjon hallják-e ezt a többiek is, vajjon látják-e,
ami láthatatlanul történik benne? Felvetette halvány homlokát és
nagy égő tekintete kábultan suhant el a várakozó tömeg felett.
Gyűlölte ezt a várakozást, mely tőle követelt, kegyetlenül, irgalom
nélkül, parancsolón. Gyűlölte a tömeget, melynek ezernyi és ezernyi
arca egyetlen borostás kék arcba folyt össze, amely felnéz a
porból, de csúfolódva lenevet a porra… <span class=
"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span></p>
<p>Éles kiáltás hangzott el riasztón, mint egy kürtjel… Inlúljatok!
A futók előreszöktek és szép fergetegük szele megcsapta és magával
sodorta Glaukost. Egyszerre könnyű lett a teste, a lábán szárnyak
voltak és az erő és hatalom mámora ragadta őt előre. Már nem félt
és nem gondolkozott, már senki sem parancsolt neki, úgy érezte, ő
parancsol mindeneknek. A versenybíráknak, a tömegnek, a napnak, a
földnek, a futóknak, akik lihegve törtettek mellette, míg ő könnyen
repült ki közülük a végtelen felé.</p>
<p>A stadium büszke porondja eléje borult, alázatos lett és odaadta
magát. Legyűrte, uralkodott felette, korlátlanul uralkodott
versenytársai felett és elbizakodottságában játszani kezdett velük.
Előre engedte egyiket-másikat, megmérte és megvetette
valamennyit.</p>
<p>A pálya homokja eltűnt sarútlan, könnyű lába alatt,
aranyfövényes süppedő bársonyszőnyeg volt, mely visszafelé futott,
míg ő előre repült, bele a szélbe. Széttépte a szelet, széttépte
maga előtt a napsütést, belerohant mint végtelen selyemszőttesbe és
tépte, újra tépte és mögötte minden elmaradt.</p>
<p>A tömeg lélekzete fennakadt. Már csak ő lélekzett az olympiai
síkon és homloka körül fonódni kezdett a koszorú. Érezte a vad
olajágat halántéka <span class="pagenum"><a name="Page_129" id=
"Page_129">-129-</a></span> felett. És a szobra már emelkedik az
Alpeos partján, Korinthosban már építik a templomát, az ő nevét
fogja viselni Hellasban az eljövendő negyvennyolc holdváltozás.</p>
<p>A Kronos-domb ezerfejű lejtői még nem láttak ilyen
diadalfutást.</p>
<p>– Isteni Glaukos! – zúgott az ég és a föld között. – Evoe!…
morajlott a tömeg ajkán. A borostás, kék arc leborult előtte…
Evoe!… Ez a kiáltás már az övé volt. Növekvő óriási szárny, mely
felkapta őt és ő a győzelemben újra született. Mámora túlemelte
Ikaros határain és futtában megrészegülten visszanézett. Hol
maradtak a többiek?</p>
<p>– Evoe, evoe!… Az örvénylő rivalgástól megtántorodott előtte a
levegő. A lába botlott és rohanó teste a viharos lendületben,
rettentő zuhanással a földre csapódott.</p>
<p>Még hallotta az ezertorkú kiáltást, még neki szólt, az övé volt.
Felakart állni. Futni a célig, a bírák elé. Küzdeni akart az
ikarosi végzet ellen, repülni tört szárnyakkal is. Hanyattesett…
Újra felkönyökölt, még egyszer… de a fájdalom vad szisszenéssel
visszalökte őt. És bukásában szétpattant homlokán a megálmodott
koszorú.</p>
<p>– Evoe!… Nem szünt meg, hömpölyögve foytatódott, de árja
elejtette őt. Feje felett, mint <span class="pagenum"><a name=
"Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> nagy madarak repültek el
a többiek. Árnyékuk átsuhant az arcán, futó lábuk szemébe vágta a
port.</p>
<p>Siker, kegyetlen isten… hát csak ennyi vagy? És az Evoe, mely
már az övé volt, tovább zúgott, újjongott, ünnepelt és… nem volt
többé az övé. <span class="pagenum"><a name="Page_131" id=
"Page_131">-131-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>TARTALOM</h2>
</div>
<ul class="TOC">
<li>Előszó <span class="ralign"><a href="#Page_5">5</a></span></li>
<li>Megállt az óra <span class="ralign"><a href=
"#Page_7">7</a></span></li>
<li>Az utolsó dereglye <span class="ralign"><a href=
"#Page_47">47</a></span></li>
<li>A vén zsibárús szerencséje <span class="ralign"><a href=
"#Page_57">57</a></span></li>
<li>A síró ember meg a nevető ember <span class="ralign"><a href=
"#Page_71">71</a></span></li>
<li>Az erdei ház <span class="ralign"><a href=
"#Page_87">87</a></span></li>
<li>A sorsfolyó <span class="ralign"><a href=
"#Page_97">97</a></span></li>
<li>A siker <span class="ralign"><a href=
"#Page_109">109</a></span></li>
</ul>
<hr class="chap" />
<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77751 ***</div>
</body>
</html>
generated by cgit v1.2.3 (git 2.25.1) at 2026-08-28 10:17:27 +0000