path: root/77726-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77726 ***




A HATTYÚ

VÍGJÁTÉK HÁROM FELVONÁSBAN

IRTA

MOLNÁR FERENC

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

KIADÁSA

_Előadási és minden egyéb jog fenntartva._

*

_Copyright 1921 by United Plays Inc. New-York._

Franklin-Társulat nyomdája.




SZEMÉLYEK

   Beatrix, özvegy hercegné  _Rákosi Szidi_
   Symphorosa, a huga        _Kürthy Sári_
   Jácint, a bátyja          _Hegedüs_
   Alexandra, a lánya        _Varsányi Irén_
   Arzén   ⎫                 _Dénes_
           ⎬ Beatrix fiai
   György  ⎭                 _Czobor_
   Ági Miklós                _Csortos_
   Albert herceg, trónörökös _Tanay_
   Mária Dominika hercegnő   _Haraszthy Hermin_
   Gróf Lützen               _Hevesi_
   Wunderlich ezredes        _Hajdu_
   Sibensteyn _grófné_       _Czeglédy Róza_
   Caesar, udvarmester       _Szerémy_
   Alfréd, inas              _Bárdi_
   Komorna                   _Szomjas Paula_
   Főispánné                 _Balla Mariska_
   Egy hölgy                 _Szemere Aranka_

Huszárok, lakájok.

Történik Beatrix hercegné kastélyában.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Először adták a budapesti Vigszínházban 1920 december 18-án._




ELSŐ FELVONÁS.

_Kerti pavillon, amely a kis hercegek tanulószobájául szolgál. Balról
nyitott ajtó, amelyen át a napsütött kertet látni. Jobboldalt ajtó más
szobákhoz. Nyári délután._

_Ági tanár Arzénnel és Györggyel az asztalnál ül. Előad. A fiúk
feszülten figyelnek._

Ági. A megaláztatásoknak ez után a sorozata után és hosszas szenvedés
után meghalt, Szent Ilona-szigetén, 1821 május ötödikén, ötvenkét éves
korában. Ott temették el, a sziget egy emelkedett pontján, ahonnan
szerette a tengert nézni. Hű környezete azt akarta a sírkövére írni,
hogy «Napoleon» – de kínzója, a gyalázatos Hudson Lowe még a síron túl
is üldözte. Tiltakozott ez ellen a felírás ellen. Csak azt engedte a
sírkőre vésni, hogy «Le Général Buonaparte» – Buonaparte tábornok.
Hamvait később ünnepélyesen Franciaországba szállították és Páris
felséges temetést rendezett a vértanuvá lett császárnak. Azóta az
Invalidusok templomában nyugszik, művészien szép és egyszerű nyitott
sírboltban.

_Elhallgat. Szünet. A fiúk meghatottan hallgatnak. Ági órájára néz._

Ági. Ezzel mára vége van a leckének. _Becsukja a könyvét._ Van
Fenségteknek valami kérdésük?

Arzén. Tegnap este nagy vitánk volt a mamával. A mama gyűlölettel beszél
Napoleonról. Azt mondta róla, hogy bitorló volt.

Ági. Ahogy vesszük.

György. Hát hogy vesszük?

Ági. Fenségteknek jogukban van véleményüket megformálni. Én úgy veszem,
hogy világraszóló lángész volt. A forradalom kavargása dobta felszínre,
ezeknek az időknek a vihara edzette meg és nyitott előtte olyan
lehetőségeket a kibontakozásra, aminők normális viszonyok közt el se
képzelhetők.

György. Ön így veszi?

Ági. Igen.

György. Akkor én is így veszem.

Arzén. Ezt nevezem önálló véleménynek.

György. Ez is önálló vélemény, csak nem az enyém, hanem a tanár úré.

Arzén. A mama nagyon haragudott.

Ági. Napoleonra?

György. És önre.

Ági. Miért?

Arzén. Mert ön nem gyűlölettel tanítja.

Ági. Én objektive tanítom.

Arzén. Ezt mi mondtuk neki, de a mama szerint ez is helytelen, mert
szerinte Napoleont gyűlölettel kell tanítani.

György. Azt mondta, hogy főleg a mi családunkban, mert mink
trónfosztottak vagyunk és ezt igen sokban Napoleonnak köszönhetjük.

Ági. Mély tisztelettel a fenséges asszony nézete iránt, én ezt a
história szempontjából kissé túlzottnak találom. Napoleon személyesen
nem avatkozott Fenségtek mélyen tisztelt családja politikai sorsába. Ha
valaki, úgy a württembergi király volt az, aki ebben közrejátszott.

György. De a württembergi király Napoleon kreaturája volt.

Ági. Így, közvetve, van benne valami. De épp erre mondottam, hogy
túlzás. És ha valahol, úgy épp egy trónját vesztett szuverén családban
kell nézetem szerint a Napoleon bátorságát, iniciativáját, sőt
szerencséjét tanítani. Mert az ő élete mutatja, hogy a trónok elérhetők.
Pedig ő egyszerű ügyvéd fia volt. Hát még, akiknek a származása jogot
ad…

Arzén. Hiába, a mama…

György. A mama most azért olyan érzékeny a trón tekintetében, mert
Albert herceg itt van nálunk.

Arzén. A mama mindig érzékeny a trón tekintetében.

György. Albert herceg igazi trónörökös és ha a mama igazi trónörököst
lát, akkor a mama nem tud enni.

Arzén. Nem csoda. Szegény. Az ő dédanyja még uralkodott. Nem bírja
megszokni, hogy ennek örökre vége.

György. Örökre?

Ági. Hát bizony… mostanában nagyon nehéz.

Arzén. És ha Alexandrát elveszi a trónörökös?

György. De nem veszi el.

Arzén. Honnan tudhatod? Ha Alexandrát elveszi a trónörökös, akkor mi,
mint családja, csatlakozunk az udvarhoz és Alexandra királyné lesz. És
ahogy én a mamát ismerem, a herceg nagyon téved, ha azt hiszi, hogy ő
fog uralkodni.

György. Ha elveszi.

Arzén. Elveszi.

György. Ugyan mért venné el?

Arzén. Mert a mama nagyon akarja. És mindenki nagyon akarja, aki itt
van. A nagynéném Symphorosa, maga Alexandra, én, te, a tanár úr…

György. Én nem is nagyon akarom. Tanár úr nagyon akarja?

Ági. Hát Istenem… Alexandra őfensége minden nagyra és szépre hivatott.

György. De azért a tanár úr még se nagyon akarja.

Ági. Én? Ugyan miért nem?

György. Mert ezt is olyan hidegen és udvariasan mondta.

Ági. Istenem… hát nagy dolog az kérem. Alig megy hamarjában a fejembe.
Nehány hónapja van szerencsém itt élni az önök fenséges családjának
körében… önökkel, ha szabad így kifejeznem magamat… és fenséges nővérük,
amilyen komoly hölgy, oly jóságos hozzám… mindnyájunkhoz. Szerencsém van
őt tőrvívásra tanítani és ha így egyszerre arra gondolok, hogy a
tanítványom hermelinpalástot ölt… megkoronázzák, trónra ül… hát… nagy
dolog ez kérem.

György. Én sajnálnám itt hagyni ezt a kedves falusi életet. A magyarok
oly kedvesek hozzánk. A megyei urak is, a parasztok is. Olyan jó kis
életünk van itt. De… ön velünk jönne oda is, úgy-e tanár úr?

Ági. Ha megparancsolnák.

Arzén. Ah, szép az mégis. Maga az udvari élet unalmas lehet. De a
politika, azt mondják, az valami mulatságos. Folyton vagy reszketni
kell, vagy nevetni.

_Belép Beatrix és Alexandra a kert felől. Mindenki feláll._

Beatrix. Amint látom, vége a leckének.

Ági. Igenis, Fenség.

_Alexandra baloldalt, elől, némán és mozdulanul áll._

Beatrix _órájára néz_. Pedig még hat perc hiányzik a négy órához.

Ági. Tíz perccel négy óra előtt érkeztem el, Fenség, Napoleon halálához.
Ezt szerény nézetem szerint oly nyugvópontnak találtam, hogy utána már
nem volt érdemes arra a tíz percre új fejezetet kezdeni.

Beatrix. Ön ezt oly nagy nyugvópontnak találta.

Ági. Mint bátorkodtam mondani.

Beatrix. Az illető halottnak tényleg nagy nyugvópont. Nekünk csak
vessző, amely után a mondat tovább folytatódik. De nem ezért jöttem.
Arzén! György! Albert herceg meg fog benneteket látogatni itt a tanuló
szobában. Érdeklődik a tanulmányaitok iránt és azt az óhajtását fejezte
ki, hogy beszélgetni akar veletek valamely studiumotokról. Úgy vettem ki
a szavaiból, hogy a történelem lesz az a studium. Gróf Lützen később
megerősített ebben a feltevésemben. Menjetek, fésülködjetek meg,
mossátok meg a kezeteket és vegyetek sötét ruhát.

Arzén. Mikor jön?

Beatrix. Amikor felébred, egyenesen ide jön.

György. Alszik?

Beatrix. Ha azt mondtam, hogy felébred, akkor kitalálhattad volna, hogy
most alszik.

György. Kitaláltam. Azért kérdeztem.

Beatrix. Ez a felelet fölösleges volt. Arzén! Azt hallom, köhögsz.

Arzén. Nem anyám, csak egyet-kettőt köhintettem.

Beatrix. Symphorosa azt mondta, hogy huzamosabban köhögtél. Ön mért nem
jelenti ezt nekem?

Ági. A fenséges úr ma délelőtt zöldpaprikát kóstolt és tanácsom ellenére
nem vágta ki a gyümölcsből az ereket. Ezért köhögött. Azért nem
jelentettem, mert ezt nem tartottam komoly köhögésnek.

Beatrix. Ön nem tudhatja, hogy komoly-e vagy nem. Ön nem orvos.

György _Arzénhez_. Ezt Napoleonért kapta.

Beatrix. Mit beszélsz?

György. Semmit, anyám. Köhögtem.

Beatrix. Rólad pedig azt hallottam, hogy ma reggel vadul lovagoltál.

György. Ezt is Symphorosa árulkodta.

Beatrix. Illetlen fiú. Nem erről van szó. Vadul lovagoltál.

György. A ló volt vad.

Beatrix. Ön miért nem jelenti nekem, ha a ló vad?

Ági. A ló szelid volt addig, amíg a fenség rá nem ült.

Beatrix. Azt ön nem tudhatja. Ön nem lovász.

György. Akkor meg nem is jelentheti.

Beatrix. Ne beszélj, ha nem kérdezlek. Arzén ma este priznicet tesz a
torkára és te holnaptól kezdve kizárólag csak Gyömbéren lovagolhatsz.

György. Gyömbér? Drága mamám, ne szeress olyan nagyon.

Beatrix. Egy szót se. _Néma csönd._ Meglepetést hoztam számotokra. Nem
érdemlitek meg.

Arzén. Mi az?

György. Mi az?

Beatrix. Találjátok ki.

Arzén. Alexandra királyné lesz.

_Nagy zavar. Csönd. Alexandra megrezzen._

Beatrix. Illetlen. Micsoda beszéd ez? Megtiltom, hogy erről még csak
gondolkozzál is. Nézd csak. Remélem, nem ön az, aki ilyen gondolatokra
ösztönzi őket.

Ági. Isten őrizz Fenség.

Beatrix. Hát hol veszed akkor ezt?

György. Én mondtam neki.

Beatrix. És te honnan vetted?

György. Saját magamból.

Beatrix. Micsoda?

György. Ne haragudj mamám, amért én is látok. Nekem is van szemem.

Beatrix. Ha Albert őfensége most nem jönne ide tanulmányaitok iránt
érdeklődni, szigorúan megbüntetnélek. De ez nem fog azért elmaradni. Ön
pedig jelenthetné nekem, hogy ilyen kérdésekkel foglalkoznak.

György. Ezt ő nem tudhatja. Ő nem rokon.

Beatrix. Robespierre, eredj a szemem elől. _Néma csönd._ Nos, megmondom,
mi a meglepetés. Albert herceg nálunk időzésének tiszteletére megjött
Károly bátyám… azaz Pater Hyacinthus.

_Vad öröm._

György. Nagyszerű! Nagyszerű!

Arzén. Jaj de boldog vagyok! _Ági nyakába ugrik._

Beatrix. Indiánok!

Alexandra. Nagyon szeretik őt, anyám. Ezt jól esik látni. Én is boldog
vagyok, hogy megjött.

Arzén. Hát még én! Tanár úr, ez a legaranyosabb ember a világon! A
nagybátyám!

György. Herceg volt, most szerzetes. Barát. Csuhája van, kámzsája,
scapuláriuma.

Beatrix. Nem ez a lényeges. Ez külsőség. Arany szíve és acél feje van.

György. Az is van.

Arzén. Lemondott a világról, belépett egy tanítórendbe.

Ági. Tudom, Fenség, hallottam.

György. De még nem látta.

Ági. Nem voltam oly szerencsés.

György. Hát most lesz olyan szerencsés és mind leszünk olyan
szerencsések. Anyám, ennél jobb hírt nem is hozhattál volna. Még ha azt
hoztad volna is, hogy Alexandra…

Alexandra. György!

Beatrix. Nem fog elmaradni a büntetés.

_Künn a kertben megszólal Jácint hangja._

Jácint _künn_. Beatrix!

Beatrix. Csönd! Mintha kiáltott volna valaki.

Jácint _künn_. Beatrix!

Beatrix. Igen. Jól sejtettem. Jácint kiabál. Rettenetes manirjai vannak.

Arzén. Drága Jácint!

György. Jácint! Jácint!

_Elébe akarnak rohanni._

Beatrix. Itt maradtok. _Hirtelen csönd._ Indiánok. Majd én elébe megyek,
mert még tovább hangoskodik, – most, amikor Albert őfensége alszik!…

_Beatrix kimegy a kertbe._

Alexandra _Ágihoz_. Anyám még azt is akarta közölni önnel, hogy a
fenség, miután a gyermekekkel diskurált, a vívást kívánja látni.

Ági. Parancsára, Fenség.

Alexandra. Már intézkedtem, hogy a vívóteremben minden rendben legyen. A
fiúk előbb önnel vívnak kardra, aztán egymással tőrre.

Ági. Ha szabad érdeklődnöm: Fenséged nem vesz részt a vívásban?

Alexandra. Nem.

_Szünet._

György. Miért nem?

Alexandra. Mert őfensége kifejezetten a ti vívásotok iránt érdeklődött.
A kosztümök rendben vannak?

Ági. Igenis, Fenség.

Alexandra. Mennyi időre van szükségük, hogy a vívó jelmezekbe
átöltözzenek?

Ági. Úgy gondolom, tíz-tizenkét perc elegendő.

Alexandra. Azért kérdezem, mert a programm pontosan van megállapítva. A
fenséges úr itt időzése után megnézi az én kis rózsakertészetemet s
onnan megy a víváshoz. A kertészetet tizenöt percre becsülöm.

Ági. Mélyen sajnálom, hogy Fenséged nem mutathatja be haladását a
tőrvívásban.

Alexandra. Előbb úgy volt, hogy én is résztveszek az akadémián. De ha a
kertben kell kalauzolnom, nem marad idő az átöltözéshez. Így hát csak a
fiúk vívnak.

Ági. Tisztelettel bátorkodom megkérdezni: nem kalauzolhatná a fenséges
urat más a rózsakertben?

Alexandra. Miért kérdi ezt?

Ági. Fenséged azalatt vívójelmezt ölthetne és inkább a vívását mutatná
be.

Alexandra _élesen_. Miért inkább a vívásomat?

Ági. Csak… gondoltam… Fenség olyan ritka, acélos gráciával vív és…

Alexandra _élesen_. És?

Ági. És… a kertet más is elmagyarázhatja.

Alexandra _élesen_. Köszönöm, ezt én is tudom.

Ági. Bocsánatot kérek, Fenség. A tanító büszkesége beszélt belőlem.

Alexandra. A programm nem az Ön büszkeségei szerint igazodik. Általában
az egészet szíveskedjék rám bízni. Igen? _Kissé sértődötten veti föl a
fejét._

Ági. Parancsára, Fenség.

_Kis szünet._

György. Kérlek, szabad nekem valamit mondani?

Alexandra. Nos?

György. A tanár úrnak van igaza. _Az ajtó felé megy._

_Künn hangok._

_Jácint egyszerű szerzetesi ruhában van, mely a karmeliták öltözékéhez
hasonló._

_Jácint és Beatrix belép._

Arzén és György _Jácintra rohan_. Édes Jácint! Drága bácsi!

Arzén. Hozta Isten!

György. Meddig marad?

Jácint. Na, na, na, na, na! Nézd csak! _Védekezik_.

Beatrix. Indiánok!

György. Meddig marad?

Jácint. Még be se jöttem – már azt kérdezed, hogy meddig maradok.

György. Mert ez a legfontosabb.

Jácint. Rég nem láttalak benneteket. _Jobbról-balról magához öleli
őket._ Hadd látom. Szép pirosak vagytok. _A karjukat fogja._ A húsotok
jó kemény.

György. Meddig marad?

Jácint. Fájdalom, nem sokáig. _Ági felé megy, aki mélyen meghajol._ És
nézzétek, milyen okos vagyok, most kitalálom, hogy ez a ti kedves
professzorotok, Ági úr, akiről annyi szépet hallottam. _Kezet fog vele._
Beatrix sok jót írt önről. Mindent tudok. Nem csak jó professzor, hanem
kitünő sportsman is. Evez, vív…

Arzén. Lovagol.

Jácint. Bravo. Ezt szeretem. És azt is szeretem, hogy szeretitek.

György. De mennyire!

Jácint. És ön hogy van megelégedve a tanítványaival?

Ági. Igazán nagyon, királyi Fenség.

Jácint. Nem fenség, tanár úr. Csak Krisztus alázatos szegény szolgája.

Ági. Bocsánat, atyám.

Jácint. Azért nem kell mindjárt elvörösödni, mert akkor én haragszom
magamra. Viszont bemutatkozásnak oly rokonszenves ez a pirulás egy
doktor filozofiétől, hogy azt hiszem, már jó barátok is vagyunk. _Ismét
kezet fog vele._ Gratulálok a módszeréhez. A sporttal kevert tudomány a
legtisztességesebb iskola.

Beatrix. Jácint szenvedélyes pedagógus. Szinte jobban érdekli a tanár,
mint a tanítvány.

Jácint. Köszönöm, édesem. Ennek éle volt. De majd egyszer, ha nagyon
esik az eső és nem tudunk mit csinálni, elmagyarázom neked, hogy mi a
gyerek iránt való végtelen szeretetből nézünk mindenekelőtt a nevelő
homloka mögé. Na gyerekek. Mit tanultatok ma?

Arzén. Ma végeztünk Napoleonnal. _Beatrixra néz._

_Zavar._

Jácint. A mama nem szereti. Mi?

Beatrix. Nem.

György. Este arról vitatkoztunk, hogy…

Alexandra. Hagyd ezt György, ne kezdjétek újra.

Jácint. Miért ne. Halljuk. Miről vitatkoztatok?

Arzén. A mama szerint Napoleont gyűlölettel kell tanítani.

György. Különösen a mi családunkban.

Jácint. És ön szerint?

Ági. Én objektive adtam elő Napoleon történetét.

Jácint. Akkor maga eljön velem fiam és én magát bemutatom a londoni
történelmi kongresszuson, mint világcsudát. Mert ilyet ott még nem
láttak. Az ember vagy szereti Napoleont, vagy gyűlöli.

György. Ő szereti, csak nem mondja.

Jácint. Mért nem mondja?

Ági. Mert azt akarom, hogy a fenségek maguk formáljanak véleményt.
Mindenesetre felhívtam figyelmüket Napoleon tetterejére, bátorságára,
sőt szerencséjére is.

Jácint. Jól tette. Ha valahol, úgy ebben a családban tanuljanak a fiúk
ebből az életrajzból. Most megint mért vörösödött el, édes fiam?

György. Mert épp az előbb mondta szóról-szóra ugyanezt.

Jácint. Attól ugyan még nincs igaza, de legalább, ha tévedünk, fiam,
ketten vagyunk hozzá.

Beatrix. Menjetek tisztálkodni, fésülködni és sötét ruhát venni.
_Jácinthoz_. Albert őfensége mindjárt ide jön hozzájuk.

Jácint. Akkor menjetek szépen. A viszontlátásra tanár úr.

_Ági meghajol és kimegy a fiúkkal jobbra._

Beatrix. És ha százszor találjátok is el egymás gondolatát, az az ember
mégis bitorló volt.

Jácint. Melyik ember?

Alexandra. A mama nem mondja ki a nevét soha.

Jácint. Pardon, ezt elfelejtettem.

_Symphorosa jön a kertből._

Symphorosa. Alszik.

Jácint. Kicsoda?

Beatrix. A trónörökös. Melyik oldalán fekszik?

Symphorosa. Várj csak. A jobb oldalán.

Beatrix. Szóval nem fekszik a szívén.

Symphorosa. Nem. A máján fekszik.

Beatrix. Jó. Menj vissza Symphorosa, őrködjél és jelents pontosan
mindent.

Symphorosa. Igen édesem.

_Kimegy a kertbe._

Jácint. Symphorosa húgom vigyáz a herceg álmára?

Beatrix. Igen. Állandó összeköttetésben van a szárnysegéddel, aki
viszont állandóan néz be a kulcslyukon.

Jácint. És ez egész nap így megy?

Beatrix. Mindent pontosan akarok tudni. Az én vendégem. Nem kis
felelősség.

Jácint. És mióta megy ez így?

Beatrix. Negyedik napja.

Jácint. És meddig marad itt?

Beatrix. Egyelőre úgy van, hogy holnap utazik el. Ezért kellett volna
előbb jönnöd. Albert váratlanul jött és mi férfi nélkül voltunk.

Jácint. Amint a sürgönyt kaptam, azonnal jöttem. Albert megváltozott.
Komoly, kellemes férfi lett.

Beatrix. Nagyon szimpatikus.

Jácint. Hozzám igazán olyan kedves volt, el se mondhatom. Majdnem
könnyezett, mikor meglátott.

Beatrix. Ő is nagyon szerette boldogult uramat. Pedig akkor még gyerek
volt.

Jácint. Olyan hévvel ölelt meg, talán négyszer is megcsókolt. Olyan
őszintén mondta, hogy itt benneteket mennyire megszeretett.

Beatrix. Hiszen éppen ez az.

Jácint. Mi az az «ez az»?

Beatrix. Menj ki édes lányom. Sétálj egy kicsit a kertben.

Alexandra. Igenis anyám.

_Kimegy a kertbe._

Beatrix _a szemét törli_.

Jácint. Mi az édesem, történt valami?

Beatrix _kinéz az ajtón, a leánya után_. Nem akarok előtte beszélni.
Éppen ez az, hogy nem történt semmi.

Jácint. Nem értem.

Beatrix. Albert neked is mondta, hogy minket mennyire megszeretett.

Jácint. Mondta.

Beatrix. Hát beleszeretett ő itt mindenkibe, csak Alexandrába nem.

Jácint. Mit vártál tőle három nap alatt?

Beatrix. Szerelmet nem. De legalább egy kis érdeklődést a lányom iránt,
valami kis közeledést. És hiába. Pedig igazán mindent megtettünk.

Jácint. Nem politikai oka van ennek?

Beatrix _mosolyogva_. Te engem lebecsülsz, Károly.

Jácint. Pardon… tudom, hogy Európa leginformáltabb asszonya vagy…

Beatrix. Majd megmutatom neked a levelezésemet. Én nem élek illuziókban,
Károly. Én tudom, hogy hozzánk csak akkor jönnek házasodni, mikor
két-három uralkodócsalád is kívánja őket és ők egyiket se akarják
megsérteni. Csak akkor kezd dobogni az ő szívük.

Jácint. És most?

Beatrix. Most dobog. Ettől vagyok úgy megvadulva, Károly. A cár akarta
őt a Konstantin lányának, Olgának. Edwárd szerette volna őt
Shortlandéknek, Patricia számára. Nagy zavarban volt az anyja, ezt
tudom. Oncle Fréderic minden nap telegrafált nekem Bécsből és Amélie
Pétervárról.

Jácint. Albert kénytelen elővenni a szívét.

Beatrix A marienbadi találkozás után ez a két jó politikai parti ki volt
zárva. Róma felé nem nézhet, nősülni muszáj, így hát tényleg a szívét
kell elővennie.

Jácint. Ilyenkor Montenegróba szoktak menni.

Beatrix. Ettől félek én is. Nagyon engedelmes fiú és az anyja, Dominika,
dirigálja. Na, most aztán elindult a szívével… Előbb Drezdába ment, ott
Leopoldina Saroltát nézte meg, de az nem tetszett neki, mert hajlamos a
hízásra. Onnan Lisszabonba vitte a szívét Gonzaga Silvina infánsnőhöz,
ez kitünő leány, de olyan rettenetesen csúnya, hogy azt már nem is
szabad. Onnan felszaladt Belgiumba a szívével, Mária Herminához, de az
meg két fejjel magasabb mint ő, – igaza van, így nem lehet a nép előtt
reprezentálni. Most itt van. És ha innen így eresztjük el, akkor igazán
elmegy Montenegróba. _A szemét törli._

_Symphorosa belép a kert felől._

Beatrix. Nos?

Symphorosa. Kinyúlt az ágyból.

Beatrix. Miért nyúlt ki?

Symphorosa. Cukrosvizet ivott.

Beatrix. Volt ott cukrosvíz?

Symphorosa. Hát ha ivott.

Beatrix. Csak megijedtem, hogy nem volt. És aztán?

Symphorosa. Megfordult és most megint alszik.

Beatrix. Köszönöm, édesem.

Symphorosa. Szivesen, édesem.

_Symphorosa kimegy._

Beatrix. És tudod, hogy szegény uramnak is kedvenc gondolata volt ez a
házasság. A nagy barátsága Albert apja iránt is ebből fakadt.

Jácint. Az a szívéből fakadt.

Beatrix. De ezzel a gondolattal öntözgette. És mióta szegények ugyanegy
évben meghaltak, ez a gondolat bennem él tovább és fog élni addig, amíg
én. Ha azt hagyhatnám a lányomra, hogy trónra kerül, szívesen meghalnék
ma.

Jácint. Ebben kevés alázatosság volt, Beatrix.

Beatrix. Bocsáss meg Károly, de három nap óta azt kell mondanom, nem
vagyok normális. Biztosan tudom, hogy a lány miatt állt meg itt nálunk.
És most mégis… mintha Alexandra nem is volna a világon. És az anyjáról,
Dominikáról semmi életjel. Ha komoly volna a szándéka, Dominika már itt
volna. Sír.

Jácint. De Beatrix!

Beatrix. Mondom, nem vagyok normális. Vedd azt, még csak egy napunk van.
Ma délután, ma este az estély, és ha most nem történik valami… bármi…
akkor vége, talán örökre.

Jácint. És semmi jel?

Beatrix. Semmi. Képzelheted, hogy figyelek.

Jácint. Talán Alexandra…

Beatrix. Ő tökéletes. Szép, okos, mérsékelt, szegény apja olyan jól
jellemezte őt, mikor hattyúnak nevezte. «Az én büszke fehér hattyúm». És
most is olyan: méltóságteljes, néma, komoly, tiszta… magasan hordja a
fejét… igazán tökéletesen viselkedik. Képzelheted, hogy erre is
figyelek. Ez az Albert meg közömbös, hogy öngyilkos lehet bele az ember.

Jácint. Beatrix, te nagyon kijöttél a sodrodból.

Beatrix. Tudom, de nem bánom. Ez nemcsak az én életem, ez a mi egész
családunk utolsó nagy ütközete. Most, vagy soha. És csodát fogsz látni,
mert én keresztül viszem, ha beleszakadok is!

_Symphorosa beszól az ajtón._

Symphorosa. Alszik tovább, normálisan.

Beatrix. Köszönöm, édesem.

_Symphorosa kimegy._

Jácint. Nem kell így kínoznod magadat. Lesz, ahogy lesz. Ha most nem
sikerül, majd sikerül máskor.

Beatrix. Mikor? Albert már harmincöt éves és képzelheted, mit áll ki a
családjától, hogy már házasodjék. És mit gondolsz, Alexandra fölött nem
mulnak el az évek?

Jácint. Hány éves most Alexandra?

Beatrix. Huszon.

Jácint. Huszon… mennyi?

Beatrix. Semmi. Csak huszon.

Jácint. Ez új szám.

Beatrix. Igen, édesem. Ezt én találtam ki. Mint anya.

Jácint. Kérlek. Rendben van. Szóval huszon.

Beatrix. És ezt se lehet sokáig. Elvirágzik. Politikai családban ez
mindegy. De a mi lányainknak szépeknek kell lenniök! Tudom én, hogy
bűnös vagyok.

Jácint. Nem vagy bűnös. Szenvedélyes anya vagy édesem. Te átérzed, hogy
a mi életünk nem az egyének boldogsága, hanem a családé. Sokszor a
legboldogabb királyi család csupa boldogtalan egyénekből áll. Ezt
viselni kell, vagy… nem kellett volna kikezdeni a történelemmel.

Beatrix. Szegény Xaxa!

Jácint. Ki az?

Beatrix. Alexandra.

Jácint. Most így hívjátok? Azelőtt, ha jól tudom, Xixi volt.

Beatrix. Igen. De most, hogy idestova huszon… éves, most már Xaxa. És ha
ez így megy tovább, Xoxo is lesz.

Jácint. Vagy becsületesen Alexandra.

Beatrix. Soha. Kicsinyítünk öregem, mindhalálig.

_Symphorosa belép._

Symphorosa. A helyzet változatlan.

_Symphorosa kimegy._

Beatrix. Szóval nagyon, nagyon kérlek, állj most erre a rövid időre te
is az ügy szolgálatába.

Jácint. Én? Angyalom, mit tehetek én?

Beatrix. A te charmeur modoroddal…

Jácint. De édes fiam, nem engem kell elvennie.

Beatrix. Te férfi! Nem érted te ezt. A környezetnek minden
szeretetreméltósága a lányra világít. És hátha még csak ez az egy kis
sugár hiányzik, hogy egyszerre csak észrevegye őt.

Jácint. A lány hogy gondolkozik a dologról?

Beatrix. Úgy mint én.

Jácint. Beszél erről?

Beatrix. Hallgat. De folyton erről hallgat. Ő mindent belül intéz el.

_Symphorosa sietve jön._

Symphorosa _lihegve teszi a mellére a kezét._

Beatrix. Nos?

Symphorosa. Felébredt.

Beatrix _izgatottan mozdul_.

Symphorosa. Gróf Lützen köhögött az ajtaja előtt.

Beatrix. Véletlenül?

Symphorosa. Nem. Szándékosan.

Beatrix. Hát nem az ezredes őrködött?

Symphorosa. De igen. Gróf Lützen csak köhögni jött.

Jácint. Mért nem az ezredes?

Symphorosa. Mert ő csak erősen tud köhögni. Gróf Lützen símán és finoman
köhög. A fenség az övét szokta meg ébresztőnek.

Beatrix. És?

Symphorosa. Otkolont kért.

Beatrix. És?

Symphorosa. Egy csésze üres teát kért.

Beatrix. És?

Symphorosa. Ne rémüldözz! Mindent kapott, amit kért.

Beatrix. És mikor jön ide a fiúkhoz?

Symphorosa. Ezt elfelejtettem megkérdezni.

Beatrix. Nahát ez borzasztó! Rohanj!

_Symphorosa elrohan._

Beatrix. Épp azt felejti el, ami a legfontosabb! Istenem, és a fiúk még
talán fel sincsenek öltözve! _Jobb felé indul._

Jácint _elfogja_. Drágám, ez nem megy, hogy te ilyen ideges légy.
Nyugodj meg, ne félj, minden rendben lesz, a fiúk azóta már rég
átöltöztek… ejnye, ejnye… nem ismerek rád. A te fegyelmezett nyugalmad!

Beatrix. Békében igen. De háborúban! Ütközetben! Megyek elébe. Te addig
hívd be a fiúkat. Istenem…

Jácint. Nyugalom.

Beatrix. De Károly, ne idegesíts ezzel a csillapítással! Az utolsó
remény izgalma ez… olyan ez, mint a finish… most minden erőt ki kell
magamból hoznom, a végső erőfeszítés… láz, láz, láz!…

_Symphorosa sietve jön._

Symphorosa. Jön.

Beatrix. Mikor?

Symphorosa. Most.

Beatrix. Rögtön?

Symphorosa. Rögtön, rögtön. Már kezdett jönni, mikor ideszaladtam.

Beatrix. Gyere, gyere, elébe. _Elsiet a kertbe, Symphorosa utána
szalad._

Jácint _a jobboldali ajtóhoz megy, kinyitja, beszól._ Na, mi van
veletek?

_A két fiú bejön Ágival._

György. Készen vagyunk. Vártunk.

Arzén. Jön?

Jácint. Mindjárt itt lesz. _Ágihoz_. Mondja édes fiam. Azok után,
amikről itt beszéltünk, most hogy fogja tanítani Napoleont?

Ági. Ahogy én érzem.

Jácint. És ha a húgom megkéri, hogy az ő elvei szerint tanítsa?

Ági. Akkor megpróbálom meggyőzni a fenséges asszonyt.

Jácint. És ha a fenséges asszony, hogy úgy mondjam, erélyes lesz…

Ági. Akkor mély sajnálattal eltávozom.

Jácint. Szervusz fiam. _Kezet fog vele._ Most már többet tudok rólad,
mint egy félórával ezelőtt.

György _az ajtóban áll, eddig kinézett a kertbe._ Jönnek!

Jácint. Maradjatok, én elibük megyek.

_Kimegy a kertbe._

Ági. Így álljunk… az asztal mellett, ahol ülni szoktunk. Arzén fenség
ott, György fenség itt, én a helyemen.

_Felállnak._

Ági. És György fenség… ha igaz az, amit az imént mondott, hogy úgy
szeret…

György. Ne féljen. Jól fogom viselni magamat.

Ági. Most az egyszer. Ha jó lesz, este felmegyünk a csillagdába.

Arzén _örömmel_. A csillagdába!

Ági. Megnézzük a Capellát, a Végát… és én megmagyarázom az egész nyári
égboltot.

György. Olyan leszek, mint a tej!

_Kis szünet. A kertből közeledő csevegés hallatszik. Albert herceg
bevonul. Mosolygós elegáns fiatal generális. Elől jön, Jácinttal
beszélgetve. Utána lép Beatrix, Symphorosa, Alexandra, Lützen,
Wunderlich. Mindenki oda áll, ahova majd le fog ülni._

Albert _jókedvűen, folytatva a beszélgetést_… Azonkívül ő katona és mint
olyan, neki egyenes, bátor köhögése van, nyilt, férfias… és én attól úgy
hirtelen riadtam fel mindig, tudod? De ő viszont diplomata, a Lützen, ő
egy finom és melódikus köhögő, opportunus köhögő, tudod, ügyesen,
crescendóval, behizelgően köhög… az ember lassan és kellemesen ébred.
Komisch, dass man das überall merkt. Gute Beobachtung, nicht?
Menschlich. _Körülnéz_. Also! Szervusztok, ti kedves kis fiúk. _Ágihoz,
aki mélyen meghajol._ Jónapot. Ez a brilliáns professzor. Mi? _Szünet_.
Mért nem ültök le? _Leül_.

_Utána mindenki leül._

Beatrix. Kellemesen aludtál?

Albert. Hát az valami csodálatos, hogy nálatok milyen jól alszom. Én nem
tudom, ez a lágy levegő teszi-e, vagy az a pompás ágy, vagy ez a
kellemes környezet, ennek a megnyugtató, boldogító hatása! Olyan ez az
idegeimnek, mint egy tejfürdő… de igazán, boldog vagyok itt köztetek.
Már ki fogtok nevetni, hogy annyiszor mondom, de higyjétek el, ezt soha
nem felejtem el, ezt a pár napot nálatok. Ez az aranyos Beatrix… azzal
az ő mindenre kiterjedő figyelmével… ez a kedves régi ház, ez a nyugodt
dombos vidék, amit az édesanyám úgy szeret és ami nekem is geografiai
ideálom! És az a békesség, ami az egészen nyugszik és amiben van valami
morálisan felemelő: a tiszta és zavartalan családi élet, csupa kedves,
jó ember… én… nem mondhatok mást, minthogy szerelmes vagyok belétek.

Beatrix. Boldogok vagyunk, Albert, hogy nálunk jól érzed magad.

Symphorosa. Nincs más célunk, Albert.

Albert. És úgy este, mikor magamra maradok, el szoktam gondolkozni
szegény apámon és a boldogult férjeden, Henriken… mennyit sétáltak itt a
parkban…

Beatrix. Mindig a gyermekeikről beszélgettek.

Albert. Mindakettő olyan jó apa volt. Szinte betöltötte az életüket a
gyerekekért való aggódás.

Beatrix. Ez volt a kedvenc témájuk. Milyen jól tudod! Mindig a gyerekek.
A gyermekek jövője. Mi lesz velük. Hova kerülnek. _Albert felé mozdul,
székestül._ Hogy alapítják meg ők a maguk családját.

Albert _Jácinthoz_. Tudod, kihajolok este az ablakon és elképzelem a két
öreget, amint ott sétál a fehér úton. És milyen rózsaillat jön be így
este az ablakon…

Beatrix _Albert felé mozdul, székestül_. Alexandra rózsái.

Albert. Hogyhogy… a te rózsáid?

Alexandra. Az enyéim.

Albert. Te ültetted őket?

Alexandra. Részben. De én ápolom őket.

Albert. És ez… téged… mulattat?

Alexandra. Ó igen.

Albert. És… nem szúrod meg magad?

Alexandra. De gyakran.

Albert. Hát mért nem használsz kesztyűt?

Alexandra. Használok.

Albert. És… mégis megszúrod magad?

Alexandra. Mert átszúrnak a kesztyűn.

Albert. Hát vegyél vastagabb kesztyűt.

Alexandra. Igen. Meg fogom próbálni.

Albert. Na ja. Ilyen az élet. Védekezni kell.

Beatrix. Bizony. Milyen kedvesen érdeklődik… Látod? És milyen igaza van.

Albert. Na nem… csak… úgye? Az embernek van egy kis praxisa. Ezt én az
én jó édesanyámtól láttam, otthon. Nna. _Feláll. Utána mindenki feláll._
Hát… lássuk azokat a gyerekeket. Itt szoktatok tanulni?

Arzén. Igen.

Albert. Te most tizenhat éves vagy.

Arzén. Igen.

Albert. És te tizenhét.

György. Igen.

Albert. Hogy mulik az idő. A fejünkre nőnek.

Beatrix. Nagyon, Albert. Nagyon.

Albert. Hát ti persze most azt hiszitek, hogy én kérdezni foglak
benneteket, mint egy tanfelügyelő. Mi?

György. Nem hisszük.

Albert. Ne is féljetek. Én egy jó bácsi vagyok. Én csak a tanár urat
kérdezem. A kedves fiatal professzor urat.

Beatrix. Abba is beleszeret.

Jácint. Nagyon ajánlom figyelmedbe. Tudós és sportsman. Csillagász és
vívó.

Albert. Bravó, ezt szeretem. Ez modern. _Észreveszi, hogy mind állnak.
Int, hogy üljenek le. Jácint, Alexandra, Beatrix és Symphorosa leül. A
többi nem._ Most mivel foglalkoznak?

Ági. Történelemmel, Fenség.

Albert. Igen. Hát azzal lehet is. Milyen kor?

Ági. Tizenkilencedik század első évei.

Albert. Napoleon.

Ági. Igenis, Fenség.

Albert. Te foglalkozol pedagógiával, Károly.

Jácint. Igen.

Albert. Tudod te, hogy Napoleon Meudonban egy király-iskolát akart
alapítani?

Jácint. Bizony, az okos lett volna.

Albert. Ott csak olyan fiúk tanultak volna, akikre trón várt. Nagyon
érdekes volt a tanterve. Semmi részletezés. Nagy általánosságok. Nem
tudomány, hanem tájékozottság. Semmi teória, csupa praxis. Benne van a
Las Cases-féle emlékiratokban. Én ezt az ideát zseniálisnak találom.

Jácint. Ezt más nem is csinálhatta volna meg, csak ő.

Albert. Bizony, ő sok mindent megcsinálhatott volna. De jó gondolat:
iskola, amelyből uralkodói diplomával távozik az ember. Mi?

_Tiszteletteljes nevetés._

Albert _Györgyöt magához ölelve_. Örülök, hogy ilyen szép egészséges
fiúk vagytok. Milyen szép szeme van ennek a fiúnak. Milyen mély
tekintete.

Beatrix. Ugyanaz a tekintet, mint Alexandráé. Csudálatosan egyforma a
szemük. Általában, ő nagyon hasonlít Alexandrához.

Albert. Csak ne olvass sokat, fiam. Az nyugtalanná teszi a szemet. A
legszebb szemük a tengerészeknek van, mert azok mindig nagyon messzire
néznek. Az égre, a tengerre.

Jácint. Ennek örül, mert ő tengerész akar lenni.

Albert. Hát te?

Arzén. Én… utazó.

Albert. Hova?

Arzén. A sarkra.

Albert. Melyikre, fiam?

Arzén. A délire.

Albert. Nagyon csalódol, ha azt hiszed, hogy ott melegebb van, mint az
északin. És mikor indulsz?

Beatrix. Ő most indul mindjárt, Györggyel együtt, átöltözni a víváshoz.
Albert bácsi látni akarja, hogy hogy vívtok.

Albert. Hogyne, hogyne. Erre nagyon kiváncsi vagyok.

_A fiúk meghajolnak._

Albert. A viszontlátásra. _Ágihoz_. Önt látom még, úgy-e?

Ági. Parancsára, Fenség, a vívóteremben.

Albert. Vívni is ön tanítja őket?

Ági. Igenis, Fenség.

Albert. Bravó. Milyen sokoldalúság! A viszontlátásra.

_Ági kimegy a fiúkkal jobbra._

Albert. Milyen diszkrét, szimpatikus jelenség ez a tanár. El vagyok
ragadtatva tőle.

Jácint. Nekem is megtetszett már az első percben.

Albert. És milyen csinos fiú.

Beatrix _Symphorosához_. Mondom, ebbe is beleszeretett.

Symphorosa. Kérlek, ne légy ideges.

Albert. Hát most addig is, amíg a nagy vívóakadémia megkezdődik…

Beatrix. Nagyon sok látnivalóval nem tudunk neked szolgálni. De ha
érdekelnek a szép rózsák, Alexandrának a külön kis rózsakertészete…

Albert. Ah, igen.

Beatrix. Ez az ő büszkesége, az ő boldogsága, az ő rózsái. Meg kell
adni, van köztük egy pár kertészeti csoda.

Albert. Nagyszerű!

Wunderlich _előlép_. Vagy ha érdekli Fenségedet, én tegnap láttam itt az
új tehenészetet. Egy különös újítás van. Abszolut modern dolog: a
tehenekből vakuummal szívják ki a tejet.

Albert. Vakuummal?

Wunderlich. Igen, Fenség.

Albert. Mint a port a szőnyegekből?

Wunderlich. Éppen úgy. Rendkívül érdekes.

Albert. Nahát ez fantasztikus. Ezt igazán meg kell nézni, ilyet még sose
láttam. Ezt mind te szervezed, Beatrix néni?

Beatrix. Én vezettem be kísérletképpen.

Albert. Nahát, te igazán hatalmas asszony vagy.

Beatrix. Ha megengedsz egy megjegyzést Albert: a tehenészet egy kicsit
messze van.

Albert. Annál jobb, legalább járunk egyet.

Beatrix. Ahogy neked kellemesebb. Menjünk a tehenészetbe

Albert. Azt nem. Hogyne, hogy ti most fáradjatok miattam. Majd én
Lützennel és a jó ezredessel elmegyek. Jól kilépünk.

Jácint. Ha megengeded, veletek tartok.

Albert. Neked se engedem meg. Ha én turista vagyok, abból senkinek
másnak ne legyen fáradsága.

Jácint. De…

Albert. Nem, nem. _Indul_. Hogyne, hogy itt szaladgáljatok velem, mintha
valami idegen volnék. Előre, Lützen. Gyerünk ezredes úr. A vívóteremben
pontosan ott leszünk. Küldjetek majd értünk valakit.

Beatrix. Majd telefonálok.

Albert. De mi a tehenekhez megyünk.

Beatrix. Oda, oda.

Albert. Hát ott is van telefon?

Beatrix. Minden istállóban.

Albert. Nahát, te egy kolosszális asszony vagy. Hallatlan. Pá! _Kisiet a
kertbe Lützennel és Wunderlich ezredessel._

_Kínos szünet._

Alexandra _mélyen megsértve elmegy jobbra._

_Szünet._

Jácint. Na, ez ugyan letette a rózsakertet.

Beatrix. Na? Hát mit mondtam neked? És te még azt mondod, hogy ne legyek
ideges. Hisz ez már egyenesen feltünő. Hallottad az ezredest? Alig
jöttem én a rózsakerttel, rögtön jött az ezredes a tehenekkel.

Jácint. Ez véletlen.

Beatrix. Igen? Hát én nekimegyek ennek a véletlennek.

Jácint. Láttam, ahogy egy párszor nekiugrottál. Nem nagy sikerrel.

Beatrix. Nem hagyom magamat, amíg csak egy atomnyi remény van. És amíg
egy óra idő van. Majd meglátjátok most.

Symphorosa. Mit fogsz csinálni?

Beatrix. Borzasztó, hogy csak ez az egy mód van.

Symphorosa. Melyik mód?

Beatrix. Csak egy. Egy borzasztó.

Symphorosa. Félek tőled, Beatrix.

Beatrix. Bizony most félhetsz is. Mert ami most jön, az olyan
rettenetes, hogyha más csinálná, egész életemben megvetném érte.

Jácint. El se tudom képzelni, mire gondolsz.

Beatrix. Isten meg fogja bocsátani egy anyának, amit a gyermeke
boldogságáért tesz. És egy özvegynek, amit a családja hivatásáért
cselekszik. _Könnyezve, Jácinthoz._ Te ezt meg fogod bocsátani nekem.

Jácint. Én már meg is bocsátottam, kedves Beatrix, teljesen és
tökéletesen. De ezért legalább annyit kérek, hogy tudjam, mit követsz
el.

Beatrix. A legborzasztóbbat, amit anya elkövethet. De most nem tudom
különválasztani magamban a jó anyát az okos asszonytól.

Jácint. Azt nem is szabad.

Symphorosa. Én ismerlek Beatrix. Ha te így beszélsz, én előre azt a
tanácsot adom neked, hogy ne kövesd el.

Beatrix. Te leszel szíves hallgatni. – Itt egy baj van. Az, hogy Albert
figyelme nincs felhíva a lányra. A figyelme – mint férfié.

Symphorosa. Szent Isten.

Beatrix. Miért? Olyan borzasztóan kezdődik?

Jácint. Elég ijesztően.

Beatrix. Hát készüljetek el még erősebbre is. Alexandra nem mehet túl
bizonyos határon. Alexandra nem kacsinthat rá.

Symphorosa. Kezdek megnyugodni.

Beatrix. Alexandra nem kínálhatja magát neki.

Symphorosa. Hála Istennek.

Beatrix. Képtelen is volna megtenni, de az én büszkeségem ezt nem is
tudná túlélni.

Jácint. Tehát?

Beatrix. A férfi figyelmét egy nőre igazán csak… egy más férfi figyelme
tudja felhívni.

Symphorosa. Rettenetes.

Jácint. Eddig még nem. Csak éppen furcsán kezdődik. Folytasd.

Beatrix. Más cél nincs, mint hogy Albert észrevegye Alexandrában a nőt.
A többi aztán a mi dolgunk. Idő nincs. Holnap utazik. Alexandra okos és
fegyelmezett. És Albertnek nagyon megtetszett… a tanár.

Jácint. Tyhű angyalom, ez kezd melegedni.

Symphorosa. Beatrix!

Beatrix. Hagyjátok a szenvedés tetőpontjára érkezett anyát! Senki ne
zavarja az anyát az ő végtelen szeretetének paroxizmusában. Én ebben az
őrületemben szent és sérthetetlen vagyok.

Jácint. És mi történjék avval a tanárral?

Beatrix. Meg fogjuk hívni ma este a búcsúestélyre.

Symphorosa. Vége van a világnak.

Beatrix. És Alexandra foglalkozni fog vele.

Symphorosa. Ez… ez… Dante tollára méltó.

Beatrix. Nem nyúltam volna ehhez a végső eszközhöz, de maga Albert hívta
fel rá a figyelmemet… mikor dícsérte… szinte kijelölte. És ezt kell
felhasználnom, ezt az elcsépelt udvari romantikát… a nevelő úr és a
királykisasszony… mert higyjétek el, még mindig az ilyesmi hat rájuk a
legerősebben. Egy rangjabeli riválist lenézne. De egy… alkalmazott… az
félelmes.

Symphorosa. Nem élem túl.

Beatrix. Parancsolom, hogy túléld. Alexandra rá fog nézni a tanárra. És…
és… Alexandra egy négyest fog táncolni a tanárral. És Isten pedig meg
fog bocsátani nekem is és Alexandrának is. Én viszont a tanárnak soha
nem fogok megbocsátani.

Jácint. Mért?

Beatrix. Amért rászorultam.

Symphorosa. A trónörökösre nem mosolyoghat. És a tanárra igen?

Beatrix. Az más. Az olyan, mintha a ponnira mosolyogna.

Symphorosa. Károly, édes Károly, mért hallgatsz? Te hallgatsz ezekre a
borzalmakra?

Jácint. Ezek nem borzalmak. Ezek asszonyi praktikák, amiket ti fújtok
fel ilyen nagyra. Én nem is ezért hallgatok. Másért hallgatok.

Beatrix. Ugyan miért?

Jácint. A tanárért, szegényért.

Beatrix. Mi baj történik a tanárral?

Jácint. Mondd édesem. Mosolygott már valaha Alexandra a tanárra?

Beatrix. Hogy kérdezhetsz ilyet?

Jácint. Szóval nem. Hát mit gondolsz édesem, ha most egyszerre
rámosolyog…

Beatrix. Attól ne félj, hogy az az úr ebből valami reményt formáljon.
Arra itt vagyok én.

Jácint. Meg ő. A tanár fiatal és temperamentumos. Az én szemem ugyan már
elszokott az ilyesmitől, de csak egyszer kell látni, hogy hogyan néz ez
a fiú a lányodra. Áhítattal, de férfiasan. Mint a macska a kanárira,
amikor énekel. Tiszteli, de… meg is enné.

Beatrix. Csak nem akarod azt mondani, hogy szerelmes bele?

Jácint. Nem. De hogy az ő figyelme fel van híva, az bizonyos.

Beatrix. Tehát?

Jácint. Tehát egy ilyen szegény tisztességes fiú nem arra való, hogy
vért csapoljanak belőle és aztán kidobják.

Beatrix. Szóval te tanár-párti vagy.

Jácint. Ember-párti vagyok.

Beatrix. Szóval neked az ő esetleges két-háromnapos kis melankólikus
felhőzete drágább, mint a testvéred és a niéce-ed boldogsága és a
családod történelmi szerepe.

Jácint. Te már annyiszor láttad rajtam ezt a ruhát, hogy észre se
veszed. Én nekem az emberi szív méltósága drága; nekem semmi se drága,
csak a szeretet és az egészséges fiatal érzés; nekem nem drága a te
terved és az Albert trónja, nekem nem drága az Alexandra koronája, –
nekem drága az ember, aki nem eszköz, hanem Isten gyermeke. Mikor még
versenyistállóm volt, futtattam lovat én is úgy, hogy vezesse a másikat,
hogy iramot diktáljon neki és a célnál szépen maradjon le, hogy a másik
nyerje meg a versenyt. De ez ló volt, édes fiam. És aki egy ember
szívével ilyen… ilyen érvényesülési manővert akar csinálni, aki egy
ember lelkének a nyugalmát csak ennyire becsüli, az, édes húgom, az
igazán nagyon rászorul arra a mentségre, hogy anya. Ez az én véleményem
édesem és most megyek én is egy percre megnézni azt a vakuumot. _Elsiet,
ki a kertbe._

_Szünet._

Beatrix. Engem az utamon nem állít meg senki és semmi. Ne sírj.
Parancsolom, hogy tedd el a zsebkendődet. Most én életveszélyes vagyok.
Ő vele pedig ne törődj. Mindig volt véleménye és sose volt modora. Ha a
férfiakon mult volna, már a tizennyolcadik században trónfosztottak
lettünk volna. Menj és küldd be Alexandrát.

Symphorosa _kimegy jobbra_.

_Pillanatnyi szünet._

_Alexandra bejön jobbról._

Alexandra. Hivattál, anyám.

Beatrix. Igen gyermekem. Ezen a világon te állsz legközelebb az én
szívemhez. Benned az én vérem folyik. Te meg fogsz érteni engem.

Alexandra. Igen, anyám.

Beatrix. Te épp úgy tudsz akarni, mint én.

Alexandra. Óh igen, anyám.

Beatrix. És ha nem tudnál, akkor akarj úgy akarni. Olyan nagyon, olyan
szívósan, mint én. És azt, amit én.

Alexandra. Igen anyám.

Beatrix. Tudod, miről beszélek és tudod, mit akarok. Akarod-e te is,
olyan nagyon, mint én.

Alexandra. Akarom, anyám. Tudom az értelmét, a súlyát, a jelentőségét.
Mindent tudok és értek.

Beatrix. A hiúság kis sebei hamar begyógyulnak. Végül a rózsák mégis
csak szebb teremtményei Istennek, mint a tehenek…

Alexandra. Óh anyám…

Beatrix. És az akarat az egyetlen erő ebben a földi küzdelemben. Értesz,
lányom.

Alexandra. Értelek, de nem tudom, hogy mit parancsolsz.

Beatrix. A mai búcsúestélyre meg fogjuk hívni a tanárt. Te fogod a mai
búcsúestélyre meghívni a tanárt.

Alexandra. Én, anyám?

Beatrix. Te.

Alexandra. A tanárt?

Beatrix. Azt. _Könnyezve_. Belátom, édes gyermekem, hogy borzalmas, amit
itt most mondtam… De a végső kétségbeesés kényszeríti a te szegény
anyádat… Szeress engem, szegény, szegény, kis lányom… szeress engem,
amért ennyire szeretlek téged…

Alexandra _nyugodtan és fegyelmezetten_. Anyám…

Beatrix _könnyeit letörölve_. Mit magyarázzam neked? Hiszen tudsz
mindent, minden gondolatomat tudod, érted.

Alexandra. Értem, anyám.

Beatrix. Bécsből akartam hozatni egy herceget, de arra már nincs idő. És
nem is olyan jó.

Alexandra. Amint parancsolod. Meg fogom hívni a tanárt a mai estélyre.

Beatrix. De nem ezzel az arccal.

Alexandra. Tudom, anyám. Más arccal.

Beatrix. És meg fogod neki engedni, hogy… _Sírva fakad._ Hogy egy
négyest táncoljon veled. _Alexandra hallgat._ Nos? Mért hallgatsz?

Alexandra. Nagyon hirtelen jön ez, anyám.

Beatrix. Nincs időnk, nincs időnk! Hiszen ha időnk volna! Nos? Beszélj!

Alexandra. Anyám, ne értsd félre ezt a komolyságomat. De kell egy perc,
néhány pillanat, amíg ezt a gondolatot megszokom. A tanár egyszerű
kisbirtokosok gyermeke.

Beatrix. Fájdalom, az.

Alexandra. És ha elgondolom, hogy a karján fogom nyugtatni a karomat…

Beatrix. Hosszú kesztyű lesz rajtad, lányom.

Alexandra. Nem az érintés teszi, anyám. A gondolat.

Beatrix. Ő éppúgy Isten teremtménye, mint mi, édes gyermekem.

Alexandra. Tudomásul veszem, anyám.

Beatrix. Hát kérdezed a növényektől, vagy a kedves állatoktól a
származásukat?

Alexandra. Nem, anyám.

Beatrix. Na látod. Hiszen egy kedves lovacskára is rámosolyogsz. Egy kis
mókuskára is. Azokkal is foglalkozol.

Alexandra. Igen anyám, így már megnyugtatóbb a dolog.

Beatrix. Na látod, édesem.

Alexandra. Csak… Valami mégis van.

Beatrix. Csak mondd bátran, fiam. Megfelelek rá.

Alexandra. Ő is… hát mégis ember. Úgy-e?

Beatrix. Óh, hogyne. Hogyne.

Alexandra. Ő mindenesetre gondol erről valamit. Itt az ő nagy különbsége
a mókuskával.

Beatrix. Az az ő dolga.

Alexandra. De megtörténhetik, hogy félreért.

Beatrix. Te nem fogsz olyat tenni, amit ő félreérthetne. E felől nyugodt
vagyok.

Alexandra. Nyugodt is lehetsz anyám. De ez a hirtelen változás mégis
csak hatni fog rá.

Beatrix. Azzal mi ne törődjünk.

Alexandra. De tudnom kell, hogy mit csináljak, ha… Isten ments… csak
azért mondom, mert mindenre kell gondolni… ha vonzódni talál.

Beatrix. Csak nem vettél rajta észre ilyesmit?

Alexandra. Arra is kell gondolni.

Beatrix. Észre vettél rajta ilyesmit?

Alexandra. Én nem veszek észre semmi olyat, amit nem akarok észrevenni.

Beatrix. Szóval… igen?

Alexandra. Nem mondhatnám. De… ő nem nyugodt, mikor velem beszél. Ő nem
nyugodt.

Beatrix. Ez nem baj, gyermekem. Ne resteld, ez nem megszégyenítő. Nem
hagy foltot. Istenem, elvégre… volt már arra sok eset. Néha vonzódnak
így magasabb katonatisztek… sőt orvosok is.

Alexandra. De észrevenni… nem szabad.

Beatrix. Isten őrizz. Azt ők végezzék el magukkal. De ők nem is szólnak.
Ők ezt önmagukkal szokták elintézni, néha igen nobilisan.

Alexandra. És azután?

Beatrix. A többivel ne törődj. Itt vagyunk mi. Neked csak egy célod van.
A jövőd felé menni, semerre se nézni, csak előre.

Alexandra. Igen, anyám.

_Alfréd inas jobbról belép._

Alfréd. Fenség, a tanár úr jelenti Fenségednek, hogy a kis fenségek
víváshoz öltözve várják fenséged parancsát.

Beatrix. A fiúk menjenek a vívóterembe és ott várjanak. A tanár úr pedig
jőjjön be.

_Alfréd kimegy jobbra._

Beatrix _könnyezve_. Légy erős… szegény, szegény kis lányom…
_Megcsókolja, két kezét forrón megrázza._ Légy erős… _Balra kisiet a
kertbe._

_Alexandra egy pillanatra egyedül marad. E rövid szünet után jobbról
belép Ági, vívójelmezben. Balkezében a maszk, jobbjában a kard.
Parancsra várva feszesen áll az ajtó mellett._

Alexandra _balról, elől áll_. Ma éjszaka valami csillagászati esemény
van?

Ági. Igen, Fenség.

Alexandra. És mi az?

Ági. Ma éjjel látható legszebben a Véga és a Capella.

Alexandra. Mi az a Véga?

Ági. A Lant főcsillaga, Fenség. Zöld csillag, amely ezerszer fényesebb,
mint a Nap.

Alexandra. És a másik?

Ági. Capella, a szép arany csillag.

Alexandra. Ön ezt ma éjjel meg akarja mutatni a fiúknak.

Ági. Igen, Fenség. A toronyban.

Alexandra. Ön szereti a csillagokat?

Ági. Nagyon, Fenség.

Alexandra. És tud róluk mindent?

Ági. Nagyon keveset tudok róluk, Fenség. De ez a kevés is csudálatosan
szép.

Alexandra. Ez a ma esti csillagnézés elmarad.

Ági. Parancsára, Fenség.

Alexandra. Ma este búcsúestély van a kastélyban a trónörökös
tiszteletére. Ő holnap elutazik.

Ági. Milyen kár.

Alexandra. A búcsúestélyen a környék előkelő hivatalos személyiségei is
részt vesznek. Nem leszünk sokan. Én azt az óhajomat fejeztem ki, hogy
mi önt erre a mai estélyre meghívjuk.

Ági _nagyot néz, aztán közelebb jön néhány lépéssel._

Alexandra. Ezért marad el a csillagvizsgálás.

Ági. Boldog vagyok Fenség, és ha valami fokozhatja ezt a boldogságot,
úgy ez az, hogy Fenséged ajkairól hallhatom ezt a megtiszteltetést.

Alexandra. Remélem, nem fog unatkozni, bár valószínű, hogy kissé feszes
lesz a dolog.

Ági. Fenségtek környezetében legszebb perceimet fogom tölteni.

Alexandra. Ha nagyon unná magát a főispánok és kegyelmes urak közt,
keressen föl.

Ági. Ha megengedi, Fenség.

Alexandra. Legalább egyszer másról is hallhatom beszélni, mint a
tőrvívás fogásairól. Mert eddig másról nem is beszélt velem.

Ági. Nem rajtam mult, Fenség.

Alexandra. A csillagokról fog nekem beszélni. A zöld csillagról és az
arany csillagról.

Ági. Boldogan, Fenség.

_Szünet._

Alexandra. Érdekes… most félek öntől.

Ági. Miért, Fenség?

Alexandra. Olyan agresszív jelenség így, nekiöltözve, karddal a kezében.

Ági. A legtöbbször ilyennek méltóztatott látni… a vívóteremben.

Alexandra. Az más volt. Akkor az én kezemben is kard volt. Egészen
különös. Védtelennek érzem így magamat.

Ági. Olyan rossz az impresszió?

Alexandra. Nem rossz.

Ági. Hanem?

Alexandra. Támadó.

Ági. Csudálatos, Fenség. Én úgy érzem, csupa védekezés vagyok most,
ebben a percben.

Alexandra. Szóval… eljön, úgy-e?

Ági. Igen, Fenség

Alexandra. Nem sajnálja a zöld csillagot?

Ági. Nem, Fenség.

Alexandra. Tehát… kilenc órakor.

Ági. Köszönöm, Fenség.

Alexandra. Szívesen, tanár úr.

_Fejbiccentéssel kimegy balra a kertbe._

Ági _felgyulladt szemmel, emelt fejjel, csudálkozva, elgondolkozva néz
utána._

_Pillanatnyi szünet._

FÜGGÖNY.




MÁSODIK FELVONÁS.

_Az estély. Díszes terem, fényesen kivilágítva. Jobbról és balról
egy-egy nagy kétszárnyú ajtó. Ugyanilyen két ajtó a háttér falon,
jobbról és balról. E hátsó ajtók nyitva vannak. Mögöttük folyosó van és
mindkét ajtóval szemben a folyosó hátsó falán egy-egy földig üvegezett,
áttetsző-függönyös ajtó, amely mögött fény látható. Ott mulatnak a
vendégek. Halkan szűrődik be a zene. A színpad jobbfelén hét személyre
terített buffet-asztal. Az asztal előtt két puff. Hét szék. Éjfél. Mikor
a függöny felgördül, rövid ideig némaság a színpadon. Caesar bort tölt
és rakosgat az asztalon, majd aztán mint szobor, áll a jobb hátsó ajtó
előtt. Aztán nyílik ki a baloldali leghátsó függönyös üvegajtó.
Symphorosa jön be. Egy pillanatra erősebben hallatszik a zene.
Táncolnak. Az ajtó becsukódik._ _Symphorosa áll és visszatekintve vár
maga után valakit. Rövidke szünet után megint nyílik az az ajtó és
Beatrix jön be._

Beatrix. Jól értettelek? Intettél, hogy jőjjek ki?

Symphorosa. Igen.

Beatrix. Mit akarsz? Mért vagy olyan titokzatos?

Symphorosa. Nem akartam bent sugdosódni veled.

Beatrix. Mért vagy olyan izgatott? Mi az? Nyugodtan mondd meg, mit
akarsz.

Symphorosa. Úgy gondolom, Beatrix, hogy Alexandra már túlságosan sokáig
ül a tükör alatt a tanárral.

Beatrix. Oly boldog vagyok Symphorosa, hogy életemben először hajlandó
vagyok igazat adni neked.

Symphorosa. Hidd el, ez már épp hogy egy hajszállal több, mint kellene.

Beatrix. Valószínű, hogy a siker boldogságában kissé elvesztettem a
mértékemet. Nyugalom édesem. Szóval?

Symphorosa. Jelezni kellene neki, hogy most egyelőre elég volt. Hagyja
ott a tanárt.

Beatrix. Jól van, Symphorosa. Menj édesem és jelezd neki, hogy hagyja
ott a tanárt. Hogy fogod jelezni neki?

Symphorosa. Így, a szememmel. _Mutatja._

Beatrix. Jól van, Symphorosa. _Mosolyogva öleli meg._ Menj drágám, édes
drágám.

Symphorosa. Te vagy a legokosabb nő a világon.

Beatrix. Nem, Symphorosa. Csak ebben a szobában. _Symphorosa
mozdulatára._ Mert a másik szobában van egy nálam is okosabb nő: a
lányom.

Symphorosa _sóhajt_.

Beatrix. Ne sóhajts. Inkább bámuld azt a finomságot, azt a mértéktudást,
ahogy viselkedik. És azt a hatást! Albert már kétszer mondta nekem ma
este, hogy most látja csak, milyen szép ez a lány. Meg fogod látni,
holnap nem utazik el és nem adok neki két napot, itt lesz az anyja,
Mária Dominika. _Meglátja Symphorosán, hogy türelmetlenkedik._ Jó, jó,
édesem. Türelmetlen vagy. Menj és ints neki a szemeddel.

_Symphorosa visszasiet a bálterembe, Beatrix boldog mosollyal néz utána,
aztán szétnéz és a mereven álló Caesaron akad meg a szeme._

Beatrix. Cæsar!

Caesar. Fenség.

Beatrix. Rendben van minden?

Caesar. Parancsára, Fenség.

Beatrix. Ez az?

Caesar _az asztalra mutat_. A buffet. Öt teríték a trónörökös és a
fenséges család számára és egy-egy teríték az adjutáns úr és a tanár úr
számára.

Beatrix. A felszolgálás mintaszerű lesz.

Caesar. Fenség!

Beatrix. A menü?

Caesar. Ahogy a magas vendég szereti. Gróf Lützen őexcellenciája volt
szíves elárulni a magas vendég legintimebb nyári ízlését.

Beatrix. Vagyis?

Caesar. Hideg bouillon.

Beatrix. Igen.

Caesar. Hideg lazac.

Beatrix. Igen.

Caesar. Hideg beef.

Beatrix. Igen.

Caesar. Saját mustárjukkal.

Beatrix. Kiknek a saját mustárjukkal?

Caesar. A trónörökös őfensége saját mustárjával.

Beatrix. Hát ez megint micsoda?

Caesar. A saját titkos mustárjukat mindenüvé magukkal viszik.

Beatrix. Ez valami új dolog.

Caesar. A chef azt mondja, hogy ez már a régi görögöknél is szokás volt.
Egyéniségek a speciális fűszereiket vendégségbe is magukkal vitték.

Beatrix. A chef ilyen tudós?

Caesar. Igen, Fenség. Azt is mondta, hogy a görög inyencek védőtokot
viseltek a nyelvükön és csak evéskor húzták le.

Beatrix _szigorúan néz rá_. Ki kérdezte ezt öntől?

Caesar. Csak mint kuriózumot bátorkodtam.

Beatrix. Bátorkodjék a felelésre szorítkozni.

Caesar. Igenis, Fenség. És hideg csirke.

Beatrix. Micsoda?

Caesar. Hideg csirke is lesz. A hideg beef után.

Beatrix. Mikor tálalják a szupét?

Caesar. Huszonegy perc mulva, Fenség. És fagylalt.

Beatrix. Nekem ez a menü nagyon hideg. Én kérek az én leveses csészémbe
forró teát keserűen.

Caesar. Attól félek, Fenség, hogy a tea elárulja magát, ha egyedül
gőzölög itt a hideg levesek közt.

Beatrix. Hát ne gőzölögjön. Legyen forró, gőz nélkül.

Caesar. Még nem tudom, hogy fogom csinálni, de meglesz. És minden
rendben lesz.

Beatrix. El is várom. _Caesar visszalép._

_Symphorosa jön._

Beatrix. Nos?

Symphorosa. Intettem.

Beatrix. És?

Symphorosa. Azonnal felkelt a tanár mellől.

Beatrix. Jó. Szeretem, ha a dolgok símán mennek. Most menj és nézd meg,
tett-e Arzén priznicet a nyakára.

Symphorosa. Milyen anya vagy!

Beatrix. Hidd el, nincs más öröm a világon. _Symphorosa el balra.
Caesarhoz._ Honnan fognak szervirozni?

Caesar. Innen, Fenség. _Kettőt tapsol._

_A tapsjelre jobbról, hátul bevonul a személyzet libasorban. Elől Alfréd
egy tállal, utána egy-egy lakáj egy-egy tállal. Magasan tartják,
ceremóniásan lépnek. Utánuk a két huszár egy-egy italos vödörrel. Alfréd
és a két lakáj az asztal elé vonul, háttal a közönségnek, leteszi az
asztalra a három tálat. Ugyanarra a mozdulatra a két huszár a jobb fal
hátsó részén leteszi a két vödröt._ _Aztán a huszárok a jobbhátsó
ajtótól balra sorakoznak. Két lakáj a jobb és a jobbhátsó ajtó közt,
profilban. Alfréd közibük lép, meghajol._

Caesar. Voilà!

Beatrix. Bravó, Cæsar! _Visszasiet a bálterembe._

_Caesar mélyen meghajol._

_Miután Beatrix mögött becsukódott az ajtó._

Caesar. Huszárok!

_A két huszár előlép._

Caesar _végignéz rajtuk_. Hátra arc!

_A huszárok megfordulnak._

Caesar _igazgatja a spencerjüket_. Előre arc!

_A huszárok előrefordulnak._

Caesar. Jól van.

_A huszárok visszalépnek._

Caesar. Alfréd!

Alfréd _előkelően, lassan, némán előrelép_.

Caesar. Seine königliche Hoheit, die Herzogin Mutter, bekommt anstatt
«bouillon froid» «thé chaud». Aber ohne Dampf. «Thé chaud» muss in Farbe
und äusseres Aussehen die Impression eines «bouillon froid» geben.

Alfréd. Yes, Sir. You may rely upon me. I shall do my best. Nobody has
ever been disappointed who honoured me with an order. I am the right man
in the right place.

Caesar. Oui, oui, très bien, mon cher, très bien, très bien.

_Alfréd el. Két inas utána el. Huszárok foglalatoskodni kezdenek a
vödrökkel és palackokkal. Caesar ellenőrzi őket és halkan beszél
hozzájuk._

_Ezalatt balhátul belép Alexandra. Félig mögötte, félig mellette,
tiszteletteljesen, de kipirulva Ági._

Alexandra. Caesar!

Caesar. Parancs, Fenség.

Alexandra. Itt lesz a szupé?

Caesar. Itt, Fenség. A vendégek kis asztaloknál szupiroznak a sárga
teremben. A magas vendég a szűkebb családdal itt. Most méltóztatott
távozni innen a fenséges asszonynak.

Alexandra. Az más, ha már a mama itt volt. Akkor már nincs ellenőrizni
való. És mikor eszünk?

Caesar. Tizenhét perc mulva. Parancsol valamit, Fenség?

Alexandra. Köszönöm, nem.

_Caesar visszamegy az italokhoz. Intésére a két huszár kimegy. A
következők alatt a tálaló asztalon és az étkező asztalon rendezget,
aszúbort tölt mindenki poharába stb._

Ági. Szabad visszakísérnem a tánchoz?

Alexandra. Nem, kérem… itt úgy látszik, egy kis félreértés van köztünk.
Ugyanis, mikor én azt mondtam, hogy megyek megnézni az asztalt… ez… nem
jelentette azt, hogy ön is jőjjön velem.

Ági. Bocsánat, Fenség… _Mozdul._

Alexandra. Hiszen nem baj… maradjon. _Zavartan_. Most nem tudom… talán
kissé túlvilágosan fejeztem ki magam. Nem így akartam mondani.

Ági. De kérem, Fenség!

_Caesar diszkréten el jobbhátul._

Alexandra. Bocsásson meg, de gyakorlatlan vagyok az ilyesmiben. Nem
akartam rossz lenni.

Ági. Tudom, Fenség. A félreértés onnan van, hogy mikor én épp a Sas
csillagképet magyaráztam, Fenséged a mondat közepén állott fel és akkor
én azt hittem, hogy kötelességem nekem is felállani és a mondatot
útközben befejezni. Azt akartam mondani, hogy az a hét csillag egy
repülő sast ábrázol, a sasnak a feje pedig…

Alexandra. Ekkor keltem én fel.

Ági. Igen. És én nem vettem észre, hogy menekül előlem.

Alexandra. Lehet. Mert nem beszélt szépen a csillagokról.

Ági. Nagyon szégyellem, Fenség.

Alexandra. Azt hittem, csupa csodát és titkot fogok hallani, de maga
folyton millió kilométereket mond és rendszereket magyaráz. Nem tudtam,
hogy ez ilyen száraz.

Ági. Nem voltam olyan merész, hogy a saját érzéseimet mondjam el a
csillagokról.

Alexandra. Pedig azok talán… jobban szórakoztattak volna.

Ági. A nagy távolságok számai mögött ott vannak az én reszkető
gondolataim Istenről, a végtelenségről, életről, halálról… szeretetről…
_halkan_… szerelemről…

Alexandra _hidegen_. Ön el tud képzelni ilyen nagy távolságokat?

Ági. Ha Fenségedre fölnézek, igen.

_Szünet._

Alexandra _még hidegebben_. És a végtelenséget?

Ági. Ha magamba nézek, Fenség.

_Szünet._

Alexandra. És hisz ezekben a csodákban?

Ági. Minden csodában hiszek, Fenség. Ez az én bátorságom. Ha nem hinnék
a csodákban, hogy bírnám el az életemet?

Alexandra. Az ön élete… olyan elbírhatatlan?

Ági. Az volna, ha…

Alexandra. Ha?

Ági. Ha nem volna belőle kettő. Egy kifelé. És egy másik, belül, egy
lázbeteg és fájdalmas élet.

Alexandra. Csudálatos. Mért nem láttam én ezt meg?

Ági. Mert Fenséged is hisz a csodákban.

Alexandra. Hogyan?

Ági. Elhiszi az én hideg és mozdulatlan arcomat… akkor is, amikor
beleütnek.

Alexandra _borzadva_. Önnek az arcába ütnek?

Ági. Mindennap.

_Szünet_.

Alexandra. Kicsoda üt önnek az arcába?

Ági _nem felel_.

Alexandra. Kicsoda? Mi tesszük ezt? Talán… én is?

Ági _lehajtja a fejét_.

Alexandra. Anélkül, hogy tudnám?

Ági. Azok a legfájdalmasabbak, Fenség.

Alexandra. Szent Isten… hisz ez titokzatosabb, mint a csillagok. Én
bántom önt?

Ági. Fenséged itt mindennap látja azt a csodát, hogy egy férfi arca,
hangja, egész külső élete nyugodt és egyensúlyozott marad… mikor belül
lánggal ég a fiatal büszkesége. És nem keresi az okát ennek a csodának.

Alexandra. Az okát?

Ági _egyre növekvő hévvel_. Mit gondol Fenséged, miért tűrök el itt
mindent? Miért tanítok alázatosan és hallgatok alázatosan? Mit gondol
Fenséged, miért tiprom le az önérzetemet? Miért vagyok itt, ahol vagyok,
miért élek, kiért élek itt, ahol élek és így, ahogy élek?…

_Balról hátul belép Albert két hölggyel._

Alexandra. Ön olyan dolgok felé irányítja a figyelmemet…

Albert _jókedvűen vág közbe_. Ez aztán az ideális házikisasszony!
Koncert előtt a zenészeknél, szupé előtt a terítésnél. Mindenütt ott van
az a szép, figyelmes szeme!

Első hölgy. A szegényeknél látná, Fenséges uram, a szegény betegeknél a
kórházban!

Alexandra. Ne dícsérjenek, kegyelmes asszony. Az érdem az önöké. Én csak
reprezentálok.

Második hölgy. Óh, óh, Fenség!

Első hölgy. Óh, óh!

Albert. Úgy-e, hogy csak szerénykedik! Ismerlek én téged. Te ugyanaz a
nagyszerű karakter vagy, mint a kedves édesanyád. Jóestét, tanár úr.

Ági _mélyen meghajol_.

Albert _a hölgyekhez_. Ez egy brilliáns ember, ez a fiatal ember.
_Kifelé sétál a hölgyekkel._ Ez nemcsak tudományosan képzett csillagász
és pedagógus, hanem elsőrangú vívó is. Én láttam ma délután a fiúkkal.
Mondhatom: Alle Achtung! _Beszélgetve kimegy a két hölggyel jobbra._

Alexandra. És most… hirtelen még szomorúbb lett… Miért?

Ági. Megmondjam, Fenség?

Alexandra. Valami borzasztó? Amit nem volna szabad hallanom?

Ági. Két szó.

Alexandra. Csak? És a külön engedelmem kell hozzá.

Ági. Igen. Mert ez a két szó… a végtelenséget nyitja ki, Fenség.

Alexandra. A végtelenséget?

Ági _Albert után néz_. Féltékeny vagyok, Fenség.

_Szünet._

Alexandra. Én… tökéletesen meg vagyok zavarva, tanár úr. A két szót…
most hallottam… de az értelmét nem tudom…

Ági. Most már sajnálom is, hogy kimondtam.

Alexandra. Én végtelenül szomorú vagyok most, tanár úr.

Ági _lehajtja a fejét_.

Alexandra. Ez nem frázis, tanár úr. Én most nagyon, nagyon
elszomorodtam.

Ági _hallgat_.

Alexandra. Én most egyszerre szembekerültem valamivel… azt hiszem, tanár
úr, azzal a végtelenséggel, amit ön mondott.

Ági. Ez a mai este… ez hozott ki a sodromból.

Alexandra. Igen… ez… ez a mai este…

Ági. Hónapokon át… minden, amit hozzám szólt… rövid volt és éles volt…
az udvariassága hamis… csak a közömbössége volt őszinte… És most végre…
egyszerre úgy nézett rám, mintha én is ember volnék… férfi volnék… és
mondott egy pár meleg szót…

Alexandra. Én semmi olyat nem mondtam, ami…

Ági _növekvő bátorsággal_. De minden, amit mondott… és tett… és nézett…
az mind megzavart és felforgatott… és megbontotta bennem azt a szép
fegyelmet, ami eddig fenntartott. És… tönkretette bennem a
reménytelenségnek a költészetét. Ezt én ma este örökre elvesztettem.
Pedig ez szép volt. Ez történt ma este. Soha nem szóltam volna.

Alexandra. Kérem… nem tudom, mit mondjak most önnek. Nem akarom, hogy ez
így legyen!

Ági. Csakhogy itt aztán megszünt a hatalom, kis hercegnő.

Alexandra. Milyen furcsa megszólítás. Nem bírom ezt az egészet kérem.

Ági. Nem fog többé látni. Elmegyek, ha parancsolja. És ha azt
parancsolja, hogy maradjak – elmegyek akkor is. Lássa, most én se tudok
rendesen beszélni. Egy kicsit elvette az eszemet, Fenség. Majd holnap…
holnap…

Alexandra. Nem, nem. Most mindjárt kell erről beszélni. Mert én nem
akarok félreértést. Én önnek mindent el fogok mondani. Én olyan
rettenetesen szégyellem magamat…

Ági. Miért, Fenség?

Alexandra. Nem, ezt nem lehet…

Ági. De könyörgöm… nem kérném, de látom, hogy akar valamit, hogy küzd
magával… _reménykedve_ és látom a félénkségét… talán csak az én kérésem,
az én forró kérésem kell,… hogy szóljon… hogy felbátorodjék és kinyíljon
a szive… hogy megszólaljon, beszéljen… és boldoggá tegyen egy szavával!

Alexandra. Nem, nem. Megint félreért! De én vagyok az oka ennek is! Nem,
nem, itt egészen másról van szó. De lássa, ha hallgatok, az még
rosszabb… félreért. Kérem… itt valami borzasztóról van szó.

Ági. De miről, Fenség?

Alexandra. Árulásról.

Ági. Árulás?

_Szünet._

Alexandra. Ön férfi… És becsül engem, úgy-e?

Ági. Fenség…

Alexandra. És hallgat.

Ági. Hallgatok.

Alexandra. Örökre.

Ági. Örökre.

Alexandra. Azt akarom, hogy becsüljön továbbra is… és azt akarom, hogy
én nyugodt legyek… olyan nyugodt, mint még ma délután is voltam. Maga
becsületes ember és azt hiszem, jó barátunk. Hallgasson ide. A
családomnak, az anyámnak, egy életcélja van: hogy én a trónörökös
felesége legyek… hogy én vigyem vissza a családomat a trónra. Becsülje
meg ezt a pillanatot, tanár úr, tiszteljen ezért engem most, minden
szavamért… mert úgy érzem, ahogy beszélek, hogy a vérem folyik… egy
seben át. Tanár úr… a trónörökös nem törődik velem… és az én drága anyám
úgy gondolta, hogy legyen valaki… egy férfi… akin keresztül engem…
Albert észrevegyen. Érezze meg tanár úr, érezze meg, milyen
nagyrabecsülöm én a maga szenvedését… és milyen tisztára akarom én mosni
az én szivemet. Én nem bántottam soha senkit. Maga az első ember a
világon, akinek fájdalmat okoztam. Én magát se bántottam volna soha. Én
azért voltam sokszor olyan nyers magához, mert én úgy éreztem, én
sejtettem… hogy maga miattam… nyugtalan. De most gyönge voltam… és az
anyám úgy tud parancsolni nekem… és én kis gyermekkorom óta soha-soha
nem mondtam neki, hogy «nem». Ő úgy gondolta, hogy én hívjam meg önt ide
ma estére… és nézzek önre. És ha én tudtam volna tanár úr… ha én ki
tudtam volna előre mérni azt, amit nem lehet, ha én nekem sejtelmem lett
volna, hogy hogyan világít egy férfi szeme, mikor egyszerre fellobban
benne a parázs… és hogy van a világon ilyen bátorság… és hogy az
merészel a szemembe lángolni és hogy az így éget! _Kis szünet._ _Az
asztalhoz megy, leül._ Tanár úr, én most megmondtam mindent… és most
fellélekzem. Könnyű vagyok és tiszta vagyok… Ön most tud mindent. És
becsüljön meg engem ezért az árulásért… De emberebb vagyok, mint
gondoltam… és hála az én szegény jó anyám… nagy szeretetének… hogy ezt
most megtaláltam magamban.

Ági _lehajtja a fejét_.

_Szünet._

Alexandra. Nem felel semmit?

Ági. Ön… csak a parancsnak engedelmeskedett?

Alexandra. Nem akarok ártatlanabbnak látszani, mint vagyok. Bűnös vagyok
én is. Csúnya tőlem, hogy az anyámra fogok mindent. _Szünet_. Királyné
akarok lenni. _A karjára hajtja a fejét._

_Szünet._

Ági. Vagyis, akkor én most már mehetek.

Alexandra. Mért mondja ezt?

Ági. Csak épp erre voltam jó.

Alexandra _fölkel_. Ne rémítsen meg. Én meg akartam becsülni azzal, hogy
felvilágosítottam. De úgy látom rosszat cselekedtem. Milyen furcsán néz
rám.

_A zene elhallgat._

Ági. Fejbe vagyok vágva, Fenség. Összetört bennem valami. Mért is mondta
ezt meg nekem.

Alexandra. Rosszul tettem?

Ági. Mért mondta?

Alexandra. Mert becsülöm. Azt akartam, hogy barátom legyen.

Ági. És ezt el tudja képzelni?

Alexandra. Milyen éles lett a hangja.

Ági. Mint a beretva. Én is érzem. Pedig nem akarom.

Alexandra. Meg fog büntetni?

Ági. Imádom, Fenség. Most már megalázva, de legalább megint
reménytelenül. _Keserűen, komolyan, gúnnyal._ És nem kell félni tőlem.
Alázatos leszek és szolga leszek. Továbbra is állok rendelkezésére a
fenséges családnak. Kicsit vérzem, kicsit haldoklom, de meg vagyok
tisztelve az érdekes szereptől, amit nekem szántak. Mulattat és izgat.
Most lesz csak szép. Így kell szolgálni egy királykisasszonyt. Halálosan
megsebesítve, de mosolyogva.

Alexandra. Hamisan hangzik, amit mond.

Ági. Talán csak keserűen.

Alexandra _nyugtalanul_. És én, aki azt hittem, hogy jót teszek, mikor
nyiltan bevallok mindent.

Ági. Mert már rám nincs szüksége. A vőlegény tüzet fogott, a tanárt el
lehet oltani.

Alexandra. Nem tűröm, hogy ezt higyje rólam és hogy így beszéljen velem.

Ági. Ne féljen tőlem. Hallgatok és szolgálok. Ne nézzen rám olyan
gyanakodva. Mosolyogjunk és tegyünk úgy, mintha nem történt volna semmi.
_Belép Albert._ Nem tud mosolyogni? Lássa én tudok. Ott hagytuk el a
sasnál. _Hangosabban._ A sasnak a feje pedig…

_Albert herceg belép Beatrix-szal és a két hölggyel._

Albert. Még mindig itt?

Alexandra. A tanár úr oly érdekes dolgokat beszél. Ma éjjel nagy
csillagászati esemény van.

Albert. Hol?

Ági _idegesen_. Az égen, Fenség.

Albert. Azt tudom. De milyen csillagoknál?

Ági. Tulajdonkép nem is esemény. Csak ma éjszaka különösen jól
észlelhető néhány úgynevezett nyári csillag. A Capella, az Arcturus, a
Vega és a Sas csillagképe… _Célzatosan_. Amely hét csillagból áll, ez a
hét csillag egy repülő sast ábrázol, a sasnak a feje pedig…

Albert _éllel_. Nem is tudtam, hogy ez a mai este ilyen érdekes este.

Alexandra. A sasnak a feje pedig?

Albert. Téged ennyire érdekelnek a csillagok, Alexandra?

Alexandra. Eddig nem nagyon foglalkoztam velük.

Albert. Inkább a rózsákkal, mi? De ma este felragyogott az ég, mi? Szép
nyári éjszaka. _Célzással_. Ragyognak a csillagok. Mint a szemek.

Beatrix. Ha érdekel, a toronyban egész kis obszervatóriumunk van.

Albert. Igazán? Ezt nem is tudtam.

Alexandra. Csak olyan amatőr csillagda.

Albert. Biztosan ezt is a brilliáns tanár úr rendezte be. Az ezermester
úr. Mi?

Ági. Nem, Fenség. Ez már itt volt, mikor én jöttem.

Albert. Látja, ilyesmit nekem meg se mutatnak.

Alexandra. Mert korán szoktál lefeküdni. A csillagok pedig nem
alkalmazkodnak az etiketthez.

Albert. Ez jó. Ez a bölcs mondás a tanár úrtól van… mi?

Alexandra. Nem Albert. Ez tőlem van.

_Jácint jön Symphorosával._

Albert. Hallottad mit mondott?

Jácint. Kicsoda?

Albert. A Xaxa. Azt mondta, hogy a csillagok nem alkalmazkodnak az
etiketthez.

_Gongütés_.

_Caesar jön a két huszárral és Alfréddal jobb hátul. Az ezredes is
megjelenik, bal hátul._

Beatrix. A tanár urat ma megfosztottuk az ő kedves csillagjaitól.

Jácint. És a szegény fiúkat is.

Symphorosa. Szegény fiúk pedig úgy örültek neki egész nap. Boldogok, ha
nem kell korán lefeküdni.

Jácint. Majd megnézik holnap. Látod milyen jó az, hogy a csillagok
örökké élnek. El lehet őket tenni holnapra. _A két hölgy bal hátul el._

Albert _az asztal felé indul_. _Jácinthoz._ Nem is tudtam, hogy
csillagdátok is van.

Jácint. Még boldogult Henrik sógorom vett egy nagy távcsövet. Ezredes úr
látta, gyakran.

Wunderlich. Oh igen. Egyszer ott meg is égettem a nyelvemet.

Albert. A távcsővel?

Wunderlich. Nem, Fenség. Egy csészében sósav volt ottan és én azt
megkóstoltam.

Symphorosa. Képzelem, milyen benyomást tett ez önre.

Wunderlich. Nagy benyomást, Fenség.

Beatrix. Azt hiszem Albert, ideje lesz enni valami keveset.

Albert. Talán inkább valami sokat. Éjjel mindig rendkívüli étvágyam van,
úgy-e Wunderlich?

Wunderlich. Hála Istennek, Fenség.

Alexandra _Ágihoz, halkan_. Nagyon szeretném, ha most az arcán nem
lehetne meglátni, amit beszéltünk.

_Alexandra és Ági a színpad bal szélén áll elől. – Jácint és Albert a
színpad közepén, kissé hátrább. – Beatrix és Symphorosa a színpad jobb
szélén, elől az asztal előtt._

Albert. A Xaxa el van merülve a csillagászatba.

Ági _Alexandrához_. Igyekezni fogok, Fenség. De azt hiszem már késő.

Beatrix _Alberthez_. Őt nagyon érdekli a fiúk nevelése. Állandóan
ellenőrzi.

Alexandra _Ágihoz_. Ne akarja, hogy megijedjek magától.

Albert. Xaxából még csillagász lesz.

Jácint. A nők nem szeretik ezt a pályát.

Alexandra _Ágihoz_. Én magát vérig sértettem.

Ági. Igen, Fenség.

Alexandra. Megbocsát nekem?

Ági. Nem, Fenség.

Albert _lassan indul Alexandra felé_.

Symphorosa _Beatrixhoz rémülten, súgva_. Beatrix, ezek közt történt
valami.

Beatrix. Te ne ijessz meg, mert itt ájulok el a szoba közepén. _Indul
Ági felé._

Albert _Alexandra felé közeledve_. Xaxa, hagyd ott a csillagos égboltot
és szállj le hozzánk a földre. Szabad kérnem a karodat?

Alexandra _belekarol, idegesen_. Milyen váratlan kegy, Fenség.

Symphorosa _Beatrixhoz_. Nézd milyen izgatott. Vörös a füle. Azonnal
küldjük el.

Beatrix. Ne rémíts. Majd én elküldöm. Bízd rám.

Albert _lassan az asztal felé vezeti Alexandrát._ Gúnyolsz? Elhanyagolsz
és még gúnyolsz is?

Alexandra. Én? Hogy mondhatod, hogy elhanyagollak?

Ági _ezalatt lassan elindult Alexandra után._

Beatrix _a színpad közepén útját állja_. Tanár úrnak mintha rossz kedve
volna.

Ági. Nem, Fenség. Engedelmével ez a legszebb éjszakája az életemnek.

Beatrix. De mintha ideges volna. Ki van pirulva.

Ági. A szokatlan környezet teszi, Fenség.

Jácint _az asztalnál, Alexandrához_. Ki vagy pirulva kis lányom. De nem
baj. Szép vagy, mikor kipirulsz.

Alexandra _az asztalnál_. Ha szép zenét hallok, mindig kipirulok.

Beatrix _Ágihoz_. Ha fáradt, nem tartóztatjuk. Reggel korán kell kelnie.

Ági. Nem vagyok fáradt, Fenség. Sőt most kezdek felfrissülni.

Albert _Alexandrához_. Szereted a zenét?

Beatrix _átszól az asztalhoz_. Szereti a zenét. Ő énekel is.

Albert _Alexandrához_. És látod, nekem nem énekeltél semmit az egész idő
alatt.

Symphorosa _Ágival és Beatrixszal áll együtt._ Igazán ne zsenirozza
magát tanár úr, ha aludni akar menni.

Ági. Aludni, Fenség? Most ébredtem fel. Nincs még öt perce.

Alexandra _az asztalnál, Alberthez_. Előtted restellek énekelni. Te nagy
zeneértő vagy.

Albert. Én zeneértő? Ez jó. Hallja Wunderlich?

Wunderlich. Hallom, Fenség.

Symphorosa _Beatrixhoz_. Legalább a mi asztalunkhoz ne üljön.

Beatrix _Ágihoz, akinek ismét útját állta_. Tanár úrnak rossz kedve van.
A szobájába fogjuk küldeni a vacsorát.

Ági. Nem fogják odaküldeni a vacsorát, Fenség. Itt fogom megenni a
vacsorát.

Albert. Mi az tante Beatrix, te is csillagász lettél? Ki akarsz
éheztetni bennünket?

Beatrix _az asztalhoz siet_. Isten ments, kedves Albert!

Symphorosa _szintén az asztalhoz megy_. _Útközben mondja
kétségbeesetten._ Végünk van!

Albert. Én megfigyeltem magamon, hogy éjjel van a legjobb étvágyam.

Jácint. XIV. Lajos volt erről híres.

Beatrix. Üljünk le. _Albert és Alexandra_ _leül. Ágihoz._ Tanár úr, ide.
_Helyet mutat neki maga és Symphorosa közt._

Ági. Köszönöm. _Nem oda ül, hanem Alexandra mellé._

Beatrix. Nem oda tanár úr. Ide, ide.

Ági _ülve_. Köszönöm, már most itt is jó lesz. _Kínos csönd. Jácint
fejcsóválva ül le._

Symphorosa. Ezredes úr! _Helyet mutat neki maga mellett. Súgva
Beatrixhoz._ Végünk van. Itt botrány lesz.

Albert. A Bourbonok általában nappal is sokat ettek. XVIII. Lajos
tizenöt ürükotlettet evett meg egy nyilvános ebéden. Képzeld mennyit
evett, mikor nem látták. Téged ez diszgusztál Beatrix. Nem is figyelsz.

Beatrix _idegesen_. Dehogy nem. Hallom, igen. XV. Lajos tizennyolc
kotlettet.

Albert. Nem! XVIII. Lajos. És csak tizenöt kotlettet.

_Inasok rendezgetik a tálaló asztalon a levest._

Beatrix _édeskésen_. Nem tudom, Albert, szereted-e a jégbehűtött
bouillont?

Albert. Nemcsak hogy szeretem, de eltaláltad a kedvenc nyári italomat.

Beatrix. Na, ennek nagyon örülök.

Symphorosa. Milyen véletlen!

Jácint. És milyen sokáig tart, amíg hozzák.

Beatrix. Már jön, édesem. _Int Caesarnak. Caesar elindítja az inasokat._
Azért nincs az asztalon, hogy meg ne melegedjék. _Mindenki kap csészét.
Kóstolás. Áhitatos csönd._

Ági _váratlanul megszólal a csöndben, Alexandrához._ A sasnak a feje
pedig, hogy most végre talán befejezzem ezt a mondatot, az Altair nevű
csillag, az Alpha Aquilæ, amely gyönyörű szép erős zöld fényben ragyog
ma éjszaka. Ezt akartam mondani.

Alexandra. Nehezen jutott hozzá, hogy befejezze.

Albert. A tanár úr bizonyosan nagyon szépen tud beszélni, hogy a Xaxa
úgy szereti hallgatni.

Beatrix. Nagyon szép volt, de én egy szót se értettem belőle.

Ági. Nem tudok szépen beszélni. Épp az imént vetette a szememre
Őfensége.

Albert _Alexandrához_. A szemére vetetted?

Alexandra. Igen.

Beatrix _hogy eltérítse őket a tárgytól_. Nem nagyon hideg a leves,
Albert?

_A zene megszólal._

Albert. Nem. Éppen jó a hőmérséklete.

Wunderlich. Őfensége levese nyolc fok Celsius szokott lenni.

Jácint. Nem a cifra beszéd a fontos. Az a fő, hogy tanult és tud.

Ági. Épp azért nem tudok szépen beszélni, mert agyontanultam magamat.

Jácint. Az sose baj fiam.

Albert. Naponta, kérem szépen, hány órát tanult?

Ági. Többnyire tizet. És éjjel is annyit.

Albert. Tíz meg tíz az húsz. _Feláll_.

Beatrix. Mit keresel, édes fiam?

Albert. A sót.

Wunderlich. Méltóztassék.

Albert. Köszönöm. _Leül és sóz._ Maradt az alvásra négy óra.

Ági. Néha annyi sem.

Albert. Ez borzasztó. Nekem tizenöt órai alvás kell.

Symphorosa. Nekem nyolc.

Jácint. Nekem hat.

Symphorosa _Wunderlichhoz_. És önnek?

Wunderlich. Kettő.

Ági. Ez különbözik egyéniség szerint. Például Napoleon… _Hirtelen
elhallgat, Beatrixra néz._

_Kínos csönd. Mindenki egyszerre emeli ajkához a leveses csészét.
Isznak. Aztán a csészéket egyszerre teszik le, a nagy csöndben egyszerre
csörren a tányéron valamennyi._

Beatrix _hogy megtörje a csöndet_. És azért nem tud szépen beszélni,
mert annyit tanult?

Ági. A sok anyagnak, Fenség, előbb vérré kell válni, ki kell forrani,
mint a bornak. Akkor adja csak ki azt a muskotály-illatot, amit
poézisnek nevezünk. Ami kis költő van az emberben, az addig vár és
hallgat. És még akkor is sok minden kell, hogy az megszólaljon.

Albert. Egy szép hölgy. Mi?

Ági. Talán az.

Beatrix. Ugyan… Albert!

Jácint. Attól függ, milyen a hölgy… Mert én már láttam olyan hölgyet is,
aki elnémította a költőt.

Beatrix. Jól tette. Nem szeretem a költőket.

Ági. A férfin múlik. Van férfi, akinek nő nem tud szenvedést okozni.
Irigylem az ilyet.

_A csészéket elviszik._

Alexandra. Miért?

Ági. Mert én az ellenkezője vagyok. Én mindig csak ettől féltem.

Albert. Félt? Szép hölgytől? Erős hatástól?

Ági. Csak ettől. Túlérzékeny vagyok. Ami mellől más nevetve megy tovább,
én abba talán belepusztulnék.

Albert. Pedig az egyáltalában nem szükséges.

Ági. Tudom.

Beatrix. És nem is nagyon valószínű.

_Alfréd tálat visz körül, amelyből csak Jácint, Albert és Wunderlich
vesz. A többi visszautasítja._

Albert. De csak érdeklődött szép hölgyek iránt?

Ági. Soha, Fenség. Tanultam.

Albert. No-no-no-no.

Ági. De így van, Fenség. Most jöttem ki a világba, a könyveim közül. És
most még kár volna, ha valami baj érne.

Jácint. De még milyen kár volna.

Ági. Ne méltóztassanak félreérteni. Nem én sajnálom magamat. De… van
anyám, akinél érthető… az egyetlen fia vagyok… hogy mindene vagyok. És
van egy húgom, nem szép lány szegényke… de én neveltem. Okos, jó kis
teremtés… és annyit dolgoztam érte. Szeretném tisztességesen férjhez
adni. _Körülnéz_. Bocsánat, most veszem csak észre, hogy folyton én
beszélek.

Alexandra. Beszéljen, beszéljen, úgy érdekel amit mond.

Ági. És van egy öreg tanárom Waldbrott…

Jácint. A heidelbergi egyetemen.

Ági. Igen atyám, ott tanít.

Albert. Mit tanít?

Ági. Asztrokémiát.

Albert _Jácinthoz_. Kérlek alássan, mi az?

Jácint. Csillagászati vegytan.

Albert. Bravó.

Jácint. Ismerem az öreg urat. Nagyszerű legény, kiváló tudós.

Ági. Úgy-e? Ő… megtisztel a szeretetével.

Albert. Csillagászati vegytan…

Ági. Tessék?

Albert. Semmi. Csillagászati vegytan…

Ági. Igen.

Albert. Igen.

Ági. Az öreg Waldbrott azt szokta nekem mondani, hogy nyugodtan hal meg,
mert élete munkáját én fogom folytatni. Ő úgyszólván rám bízta a két
nagy elméletét.

Albert. Kérem, hány nagy elmélete van összesen?

Ági. Ez a kettő.

Albert. Bravó. És mind a kettőt önre bízta?

Ági. Igen.

Albert. Bravó.

Ági. Igen és ez… ez nagyon felemelő. Ő és a húgom és az anyám… Igazán
csak őmiattuk féltem ezt a kis életemet, mikor… _Alexandrára néz._ Mikor
bajba kerülök. _Csönd. Megfogja a poharát._ Én ezt a szép házikisasszony
egészségére ürítem. _Fenékig üríti a poharat._

Symphorosa _lökdösi Beatrixet_.

Albert. Prosit, ez jó korty volt. _Mosolyogva koccint két
szomszédjával._

Jácint. Dilettáns korty volt, fiam. Ebből a nehéz borból nem húz ekkorát
az ember.

Ági. Nem ismerem atyám, még nem volt hozzá szerencsém.

Jácint. Hát akkor mutatkozzál be neki illő tisztelettel, mert ez tokaji,
édes fiam. Még pedig hat puttonyos.

Beatrix. A desszerthez való, nem a leveshez.

Jácint. Két hiba történt: korán ittál, nagyot ittál.

Ági. Nem tudtam, atyám. Bevallom, ez az első pohár bor, amit életemben
ittam.

Jácint. Ne mondd.

Ági. Igazán, atyám. De hát… ma éjszaka ez is megtörtént velem.

Alexandra _szintén fenékig üríti a poharát._

Beatrix. Alexandra!

Jácint _Alexandra pohara felé nyul_. Ho-ho-hó! Most mondtam, hogy ebből
nem kell ekkorát húzni!

Albert. Én tudom, mért húzott a Xaxa ekkorát.

Jácint. Miért?

Albert. Rehabilitálni akarta a tanár úr kortyát.

Beatrix _szigorúan_. Arra semmi szükség nem volt. Nem szoktál bort inni.

Alexandra. Ma éjszaka velem is megtörtént, anyám. _Alberthez_. Albert…
neveztesd ki valamivé azt az öreg tanárt. Waldbrott a neve úgy-e?

Jácint. Waldbrott, igen.

Albert. Ha te óhajtod… írhatok a császárnak. Kérem, Wunderlich, írja
fel.

Wunderlich _írja_. Már írom, Fenség.

Alexandra. Mivé lehet az ilyen embert kinevezni?

_Az inasok kezdenek lazacot felszolgálni._

Ági. Az az éppen, hogy semmivé se.

Albert. A császár csak adhat neki valamit…

Ági. Nehezen, Fenség. Nagyobb urat szolgál az.

Albert. Nagyobb urat mint a császárt?

Ági. Sokkal nagyobbat. _Felfelé mutat._ Csillagász.

Alexandra. Szeretném ismerni a hugát.

Ági. Drezdában van, Fenség.

Alexandra. Nagyon szereti?

Ági. Nagyon, Fenség.

Alexandra. Úgy-e ez ostoba kérdés volt?

Beatrix. Igen, lányom, az volt.

Ági. Nem, Fenség, okos kérdés volt, mert jól esik rá felelni. Szeretem,
nagyon szeretem… a húgomat. Minden rossz napomon rágondolok. Ő benne a
legerősebb a hit, hogy én nem arra való vagyok, hogy elgázoljanak, hogy
kár értem, mert én is egy egész világ vagyok.

Albert _kissé gúnyosan_. Egy egész világ?

Ági. Igen, Fenség.

Alexandra. Milyen szép ez.

Albert. Nem lesz ez egy kicsit sok?

Ági _bátran_. Nem, Fenség. Én csillagász vagyok: ott tanulja meg az
ember, hogy nem szabad lenézni a legkisebb pontot sem. _Célzatosan_.
Azok a kis pontok az égen, az mind egy-egy nagy világ.

Albert. Mind?

Ági _bátrabban_. Mind!

Albert _kissé élesen_. Talán csak hiszik ezt azok a kis pontok.

Ági _még bátrabban_. Oh én tudom, hogy a nagy urak ezt nehezen tudják
elképzelni. Ők úgy beszélnek: tízmillió lakos, kétmilliós hadsereg…
pedig az mind külön-külön egy szuverén világ, amit nem szabad
összetörni.

Beatrix _idegesen_. Kérem, tanár úr… ki akar világokat összetörni?

Ági. Hölgyek például mosolyogva teszik ezt. _Alexandrához_. Szép Fenség,
olyan erősen néz rám.

Alexandra. Mert tetszik, amit mond.

Ági _Beatrixhoz_. És Fenség olyan nyugtalanul néz reám. Biztosan, mert
nem tetszik, amit mondok.

Beatrix _hidegen_. A tónus szokatlan.

Ági. Erős kedvem van ma, Fenség.

Beatrix. Talán erősebb is, mint kellene.

Alexandra _csititólag_. Anyám, bálban vagyunk és pezsgőt iszunk…
_Felemeli a poharát._

Beatrix. Nagyon csudálkozom, tanár úr.

Symphorosa _ijedten, hirtelen_. Erre a lazacra külön felhívom a
figyelmedet Albert, az a mi szakácsunk büszkesége.

Albert. Mondom, hogy szépen beszél. Ez tetszik olyan nagyon Xaxának. Mi
van a lazaccal? _Symphorosához_. Valamit mondtál a lazacról.

Symphorosa. Hogy a mi szakácsunk büszkesége.

Albert. Igen. Na jó… de mi köze ennek ehhez?

Symphorosa. Semmi. Csak mondtam.

Albert. Ja vagy úgy. Igen. Na igen. Kis pontok az égen. Csillagászat.
Romantika. Csupa frázis.

Ági _hévvel_. Nem frázis, Fenség.

Albert. De igen. Még pedig hölgyek számára való frázis. Imponálni vele.
«Minden csillag egy szuverén világ.»

Ági _agressziven_. Nem minden csillag, Fenség.

Albert. Nem?

Ági. Nem. Az a nagy fehér hold például, az nagyképű és fényes, pedig
neki magának nincs is fénye. Csak attól ragyog, amit a naptól kap.
Viszont az a ma esti kis Véga, amit le méltóztatik nézni, az a nagyon
messzi, nagyon pislogó szerény kis csillag, az a maga alázatosságában
pont ezerszer fényesebb, mint a nap!

Symphorosa _lökdösi Beatrixot_.

Albert _élesen_. És milyen szép dolog, hogy mégis olyan szerény

Ági _élesen_. Nem szerény, Fenség. Csak nagyon messze van.

Albert. Épp azért illik, hogy csak pislogjon.

Ági _nyíltan, támadóan_. Önöknek, Fenség, pislog. De nekem, aki tudom,
hogy ő kicsoda, felragyog az ő igazi értéke, és én büszkén vallom, hogy
fényesebb, mint a nap és ez a nagy fény, ez az örök nagy fény az övé,
Fenség, mert ezt közvetlenül ő kapta Istentől. _A mellére teszi a
kezét._ Ő maga.

Albert. Lehet, tanár úr. Úgy látszik, én nem értek ehhez.

Ági _bátran_. Nem, Fenség.

Beatrix _súgva Symphorosához_. Nem bírom tovább!

Albert. Elragadó! Végre egy ember, aki megmondja nekem, hogy van valami,
amihez nem értek.

Ági _csökönyösen_. Ehhez nem, Fenség.

Beatrix. Tanár úr!

Albert _erőltetett vígsággal_. Húsz éve keresem ezt a hangot! Végre egy
úr, aki úgy beszél velem, mint embertársával. Tanár úr, úgyis mint
csillagásztól, úgyis mint embertől, el vagyok öntől ragadtatva! Ez nekem
tetszik.

Ági _sértőn_. Azt én nem ambicionálom. Viszont, ha nem tetszik, azt meg
nem bánom.

Albert _vígan_. Nahát ez a közvetlenség elragadó! Hogy én nálatok milyen
jól érzem magamat. _Fölemeli a poharát._

Beatrix _elbágyad_. Ah! _Feltápászkodik a székről._

_Általános ijedtség._

Albert _leteszi a poharát_. Was hast Du? _Fölkel_. Tante Beatrix! Ist
Dir nicht Wohl?

_Mindenki fölkel._

Beatrix _gyönge hangon_. A fejem… egyszerre… lass mich, kérlek…
bocsássatok meg… _Wunderlich odalépett hozzá és támogatja._ Merci mon
colonel… hagyja… _Huszárok kisietnek és leeresztik a hátsó két nagy
falnyílás függönyeit._

Wunderlich _ellép tőle és Caesarhoz megy_.

Albert _megfogja Beatrixot_. Nem jól érzed magad, Tante Beatrix?

Beatrix. Bocsássatok meg… egy kis rosszullét… csak semmi feltünés… én
visszavonulok…

Wunderlich _Caesarhoz_. A zene hallgasson el. _Caesar Alfrédnak súg, aki
kisiet._

_A zene elhallgat._

Albert _karonfogja_. Biztosan, mert annyit fáradtál ma egész nap. Majd
én felvezetlek a szobádba. Jó?

Jácint. Ne fáradj, Albert, majd én felkísérem.

Albert. Nem, nem. Ti csak maradjatok. _Az induló Symphorosához._
Symphorosa, maradj itt a lazacnál, Xaxa ülj le. Semmi izgalom. Majd én.

Beatrix _elhalóan_. Nem kell… feltünést… a ház tele van idegenekkel…

Albert. Jól van, édesem, úgy lesz. _A többiekhez._ Kérlek, kívánságom,
hogy maradjatok mind. _Bal felé indul, Beatrixszal a karján._ Semmi
feltünés. _Mikor Caesar előtt halad el._ A zene mért hallgatott el?

Wunderlich _felel helyette_. Azt gondoltam, Fenség, a katasztrófát talán
zene nélkül méltóztatik kívánni…

Albert _lassan vezeti balfelé Beatrixot_. A zene folytassa. A zene
mindig folytassa. Minél… inkább, annál… jobban.

Caesar _int Alfrédnak, aki elsiet_. _Wunderlich a baloldali ajtót
kinyitja előttük._

Beatrix. Pardonnez moi… merci mon cher…

Albert _Beatrixszal együtt kimegy_.

Wunderlich _mielőtt kimegy_. Zene! _Caesarra néz._

_Kis szünet után a zene újra megszólal. Wunderlich csak erre megy ki.
Ugyanakkor mindenki lassan visszaül a helyére, csak Symphorosa nem._

Ági. Fenséged is rosszul van?

Symphorosa. Nem.

Ági. Hát akkor?

Symphorosa. Nem tudom, most mit csináljak.

Ági. Én tudom. Méltóztassék utánuk menni. És a zene folytassa. Minél
inkább, annál jobban.

Symphorosa _bal felé indul_. _Alexandrához._ És te?

Alexandra _tanácstalanul kel fel_.

Jácint. Maradj itt. Édesanyád megtiltotta, hogy felmenj.

Symphorosa _Jácinthoz_. És te?

Jácint. Nézd édesem. Én nagyon szeretem Beatrixot, de ezt mi ketten már
harminc éve ismerjük. Ne ijesztgessük egymást. Eleget láttuk ezt az
előkelő rosszullétet. Ha állva lesz rosszul, leül. Ha ülve lesz rosszul,
feláll.

Symphorosa. Károly!

Jácint _komolyan_. Nagyobb baj van itt, édesem. Én ezt megmondtam
délután félötkor.

Symphorosa. Milyen szerencsétlenség! _El, balra._

Caesar _hátravonul, huszárjainak utasításokat ad, elküldi őket. Huszárok
jobbhátul, ő maga a bal hátsó üvegajtón át eltünik._

_Jácint, Ági és Alexandra hárman magukra maradtak._

_Szünet. Alexandra elől ül a jobboldali puffon._

Jácint _komolyan, szigorúan_. Na, édes fiam, te itt valami nagy
bolondságot csináltál.

Alexandra _izgatottan_. Én vagyok a hibás, Jácint, mindenért én vagyok
felelős. Én azért maradtam itt, hogy…

Jácint. Ne légy izgatott, gyermekem. Szép csöndesen beszéljünk. Mert én
meg ezért maradtam itt. Ne félj, amíg engem látsz. _Ágihoz_. Te meg
reszkess.

Ági. Nem én, atyám. Azt már nem.

Alexandra. Nem ő a hibás. Milyen mélyen lehet megbántva, ha ilyet tudott
tenni. Én oda vagyok, Jácint. _Ráhajol a mellette álló Jácintra, aki
magához öleli._

Jácint. Nyugodj meg kislányom. Tudom, miről van szó. És sejtem, mitől
jutott ez idáig.

Ági _hevesen_. Nem bírtam tovább, atyám. Nem bírtam, pedig, Isten látja
a lelkemet, ki akartam húzni némán holnap reggelig. De ember vagyok és…
szerelmes vagyok, atyám, és már nem is tudtam, mit mondok, még most se
tudom, mit csináltam, csak érzem, hogy valami borzasztót tettem. De
amióta megtudtam, atyám, hogy az én alázatos és hallgatag életemmel,
mint egy ronggyal, a padlót surolják fel, csakhogy másvalaki símábban
léphessen… mintha felfakadt volna itt benn a szívem, szétömlött bennem a
forró vér… és mikor célozgatni kezdett rám és gúnyolni kezdte a
fájdalmamat, hát… akkor égni kezdtem valami keserű szilajságtól és attól
égek úgy most is, mint, mint…

Jácint. Mondd fiam, én rám is haragszol?

Ági. Dehogy, atyám.

Jácint. Hát akkor beszélj csöndesebben. Nemcsak hallom, amit mondasz, de
értelek is fiam.

Ági. Elpusztulok, de most már nem adom olcsón az életemet. Még ennek a
szép királykisasszonynak sem. Tegnap, még ma délután is, odaadtam volna
a zsebkendőjéért. Most már drágább. Mert vérzett.

Jácint. Te olyat tettél…

Ági. Nem szököm meg az elől, amit tettem.

Jácint. Azt fel is teszem rólad, fiam.

Ági. Tudom, hogy fellázadtam és szétromboltam valamit. De állok
rendelkezésére mindenkinek, a családnak, a hercegnek, az adjutánsnak,
kardra, ágyúra, torpedóra, mindenre. De ez kellett nekem. Sőt még több
is kell.

Jácint. Még több is?

Ági. Több.

Jácint. Nézd a komoly ifjú tudóst. _Alexandrához_. Na, kislányom.
Idejutottunk. Most itt állunk. _Szemrehányóan_. Hogy tetszik ez neked?

Alexandra. Gyere ide.

Jácint _odalép hozzá_. Nos?

Alexandra. Ülj le ide. _Maga mellé ülteti._

Jácint. Nos? _Leül a másik puffra._

Alexandra _hozzásímul, a vállára hajtja a fejét._ Most kérdezd még
egyszer, hogy hogy tetszik ez nekem.

Jácint. Hogy tetszik?

Alexandra _a vállára borulva, halkan, de elragadtatással._ Jácint… én
nekem ez… nagyon tetszik.

Jácint _meglepődött arccal_. Tyhű, édes lányom! Itt nagyobb baj van,
mint gondoltam. Gyerünk csak egy kicsit közelebb egymáshoz. _Még
közelebb húzódik Alexandrához._

Alexandra _Jácint vállára hajolva_. Jácint… édes Jácint… én… én…

Jácint. No, fiam. Mi az? Ki vele.

Alexandra. Jácint… az a pohár bor… az nekem is az első pohár borom volt
az életemben.

Jácint. Ahhoz képest szép nagyot húztál, fiam.

Alexandra _Ágira néz_. Őmiatta, Jácint. Hogy ne nevessék ki.

Jácint. Tyhű, micsoda ritkaságokat látok én itt ma este. Jó volt
legalább?

Alexandra. Kábít… melegít. Legjobban szeretnék így meghalni… de előbb a
tanár úr bocsásson meg nekem.

Ági. Hogy tudjak én önnek megbocsátani.

Jácint. Csönd! Nézd csak! Én bocsátok meg helyette kislányom. _Alexandra
a könnyeit törli._ Sírd ki magad és ne félj semmitől.

Alexandra. Nem azért sírok, atyám.

Jácint. Hát miért?

Alexandra. Mert nagyon sajnálom… ezt a fiatal embert.

Ági. Engem? Nagyon kérem, engem ne sajnáljon.

Jácint _szeliden_. Megvonom tőled a szót, fiam.

Alexandra. Így még nem is sajnáltam senkit, pedig a kórházban súlyos
betegeket ápoltam.

Jácint. Ha rád néz, jobban sajnálod.

Alexandra _Ágira néz_. Ha rámnéz, a tekintete süti az arcomat, édes
Jácint. Mint amikor kinyitjuk a kályhaajtót.

Jácint. Igen, igen. Kályhaajtó. Igen. És?

Alexandra. Aztán a tekintete… mintha leszaladna a mellembe és ott
megérintené… a szivemet. Mint mikor úgy egy ujjal finoman… érintünk a
zongorán egy billentyűt.

Jácint. Billentyű. Igen. Igen. És?

Alexandra. Ha beszél… mióta megbántottam… ha szól hozzám… akkor úgy
tovább búg a lelkiismeretemben a hangja… mint a harang. És ez fáj. Úgy
sajnálom!

Jácint _aggódva_. Helyben vagyunk már, lányom. Attól félek, nem sajnálat
ez, se nem lelkiismeret.

Alexandra. Hát mi?

Jácint. Egy kis mellbaj. Tüdőcsúcs. Szívcsúcs. _A melléhez hajol._ Végy
mély lélekzetet. Sóhajts.

Alexandra _sóhajt_.

Jácint. Most mondd: tanár úr.

Alexandra _Ágira néz_. Tanár úr…

Jácint. Szívcsúcs.

Alexandra _szomorúan, szemrehányással_. Tréfálsz velem, Jácint.

Jácint. Nem én, fiam. Elég komoly a dolog, gyermekem. Mikor… izé…
sajnáltad meg olyan nagyon?

Alexandra. Az előbb. Itt ebben a teremben. Egy pillanat alatt. Ő mondott
valamit.

Jácint. Mit mondott?

Alexandra _Ágira néz_. Ő biztosan emlékszik arra a szóra.

Jácint _Ágihoz_. Mi volt az, fiam?

Ági. Tudom atyám, mi volt. Mikor azt mondtam, hogy én is egy egész világ
vagyok.

Alexandra. Nem.

Ági. Nem? Akkor még előbb… mikor a reménytelenség költészetét mondtam.

Alexandra. Akkor sem.

Jácint. Hát mikor hatott meg úgy?

Alexandra _Jácinthoz_. Mikor azt mondta: beretva. _Ágira néz._

Jácint. Beretva? Miért mondta, hogy beretva?

Alexandra. Azt mondta, valamire: éles, mint a beretva.

Jácint. És ez volt az?

Alexandra. Tudod, én mindig úgy hallottam, hogy borotva. Nálunk mindenki
így mondja a családban. És ő szegény azt mondta: beretva, ilyen magas
e-vel… olyan végtelenül kedvesen… és én egyszerre úgy éreztem, hogy ezt
bizonyosan őnáluk odahaza mondják így… az ő szülei… és valami olyan
otthonos érzésem támadt… mintha én is ott lettem volna vele… az ő
falujában… ahol úgy mondják: beretva. Olyan kis gömbölyű akácok vannak
ott… kis alacsony tiszta házak… és láttam az édes anyját… a húgát… azok
is úgy mondják: beretva… szeretik őt, aggódnak érte. És evvel úgy tele
lett a lelkem… és mikor ránéztem, forró lett a szemem.

_Kis szünet._

Jácint. Na öcsém, hát ehhez mit szólsz?

Alexandra. Édes Jácint, mondd: te hogy szoktad mondani? Borotva?

Jácint. Soha. Beretva az, fiam.

Alexandra. Drága! _Megöleli._

Jácint. _A leány karjai közt Ágihoz._ Látod fiam? Én tudom, mi kell a
nőknek.

Ági. Szépséges… jóságos… már rég, rég megbocsátottam… mindent.

Alexandra. Most már én nem tudok magamnak megbocsátani. Soha többé.
_Felriad_. Istenem, mi történt itt velünk? _Hirtelen_. És szegény mama…
_Fel akar kelni._

Jácint. Maradj, lányom. Most nem lesz jó odamenned. Csillapodjál le,
majd aztán felmegyünk hozzá, ketten együtt.

Ági _átmegy az asztal mögött_. A mama nagyon kegyetlen volt. _Leül
Jácint asztali helyére._

Alexandra. Az is nekem fáj, lássa. Minden nekem fáj. És mégis most olyan
jó itt. Olyan édes nekem, hogy itt vagy. _Megöleli Jácintot._ Olyan
vagy, mint a méz. És milyen bátor vagy. Hogy lehet az, hogy te így meg
tudod érteni az embert?

Jácint. Én most furcsán vagyok veletek, angyalom. Szigorúnak kell lennem
és leszek is. Mikor a lovacskák megbokrosodtak, a te mamád szépen
kiugrott a kocsiból. És most nekem kell megfognom a gyeplőt. _Igen
komolyan._ Ezt el kell intézni gyermekeim. Ebből… kérlek szépen… soha
nem lehet semmi. Ezt remélem, ti is tudjátok. Úgy-e? Nna. Annál
mindaketten okosabbak vagytok. Úgy-e. És most… szigorúan meg foglak
róni, lányom. Nagyon sajnálom. És téged is fiam. _Ágihoz_. Amit te ma
itt tettél, az… ejnye, ne búsulj úgy neki, fiam, mert akkor én nem tudok
erélyes lenni. Nézd csak. _Ujra kezdi._ Amit te ma itt tettél, az,
kérlek szépen… _más hangon_… kérlek szépen, ne hallgass ilyen okosan, ez
engem zavar. Tulajdonképpen te is, meg ő is… _Alexandrához_… te meg ne
nézz rám olyan boldogan, semmi okod nincs rá. Mégis csak hallatlan!
_Egy-két lépést jár._ Hallatlan, hogy terrorizálják az embert. Nézd
csak. _Megáll. Pattogva._ Itt ülnek, néznek, hallgatnak, az ember nem
jut szóhoz. _Ágihoz, újra nekikezdve._ Amit te ma itt tettél, az
tulajdonképpen, kérlek szépen… _elfordul a tekintetétől, mérgesen_… az
tulajdonképpen… kérlek szépen… az tulajdonképpen nagyon érthető. Nna.
Most megmondtam. _Alexandrához, dühösen._ Mért nézel rám olyan kedvesen?

Alexandra. Te nézel kedvesen énrám, Jácint.

Jácint _mérgesen_. Az éppen a baj. Igenis, az éppen a baj, hogy én rád
nézek és rátok nézek és ahogy így rátok nézek… hát rátok nézek.
Hallatlan! Igenis, rátok nézek… és nagyon sajnálom… de ti… ti kedves
szép gyerekek… fiatalok vagytok, tiszták, szomorúak, romlatlanok… hát…
igenis, én nem születtem bírónak. Próbálom, de hiába próbálom. Nem tudok
én ítélni. Mert… itt ültök… ebben a szűz órában… amikor a férfi bátor és
csacsi… és a lány ártatlan és csacsi… és… öreg fejemnek megadatott látni
egy ilyen tiszta pillanatot. Két ilyen szivecskét. Két jó kis embert,
így nekikeseredve. Ilyen zavarban. Ilyen boldogan. Soha többé nem
lesztek ilyen boldogok. Már nem is vagytok talán. Úgy röpül ez. Mire
megérezzük, már nincs is itt. És aztán a valóság… ami majd reggel rátok
virrad… ami majd szétválaszt benneteket, az helyes lesz, de egy kicsit
szomorú lesz, édes gyermekeim. Volt ez már ilyenformán az életben
egyszer, valamikor régen, amikor még én is frakkban, meg uniformisban
jártam. Nagyon régen. Ezt csak azért mondom kislányom, mert… azt
kérdezted: hogy lehet az, hogy én ezt értem. Hát csak úgy, hogy… hát
visszaemlékszik az ember… pedig nem kéne… tudod. Viszont a lényeg az,
hogy okosabbnak kell lenni… és talán most hagyjuk is abba ezt az
egészet. _A pohara után nyúl. Halkan. Isten éltessen benneteket.
Felemeli a poharát és egy kis kortyot iszik. Leül oda, ahol a vacsoránál
Ági ült._

_Szünet. Alexandra és Ági mozdulatlanul nézik._

Jácint. Mért hallgatsz, kislányom.

Alexandra. Valami énekel bennem, Jácint.

Jácint. Nem az, amit az igazgatónő születésnapjára tanultatok.

Alexandra. Nem, Jácint. Annál sokkal édesebb és szomorúbb.

_Caesar halkan jön._

Jácint. Mi az, fiam?

Caesar. A fenséges asszony kéreti atyámat, hogy kegyeskedjék felfáradni
hozzá.

Jácint. Most rögtön?

Caesar. Őfensége úgy fejezte ki magát, hogy: azonnal.

Jácint _felkel_. Épp most, amikor izleni kezdett a vacsora?

Caesar _ijedten_. Atyám nem volt megelégedve a levessel?

Jácint. Levessel? Keserű forró teát adtatok nekem, csak nem szóltam.

Caesar. Szent Isten. Tévedés volt. Öngyilkos leszek, atyám.

Jácint. Azt megtiltom, fiam, hogy könnyebb legyen lemondanod róla. De te
nem is leszel öngyilkos, hanem ha jól látom, inzultálni fogsz valakit.
Ez se szép, de ezt hiába tiltanám meg. Rögtön jövök vissza, gyerekek.

Alexandra _feláll_. De Jácint… hogy maradhatunk itt? És a mama! Nekem
mégis ott kéne lennem.

Caesar. Symphorosa fenség megkérdezte, hogy a fenséges asszony kívánja-e
látni Fenségedet.

Alexandra. És?

Caesar. Őfensége, hogy úgy mondjam, kifejezte magát.

Alexandra. Hogy?

Caesar. Azt mondta: a szemem elé ne kerüljön.

_Szünet. Caesar hátralép és Alfréddal sugdos._

Jácint. Na, látod édes lányom. Ülj csak le szépen. Most előbb nekem kell
anyáddal beszélnem. Ne irigyelj. Ti pedig azalatt… szép csöndesen… és
okosan búcsúzzatok el egymástól és bocsássatok meg egymásnak. Aztán
visszajövök érted, kislányom. Hát csak… okosan. Elmegy balra.

_Szünet. Alfréd kimegy._

Alexandra _szünet után, mialatt többször Ágira nézett._ Kérem… a
keresztnevét nem is tudom. Hogy hívják?

Ági. Miklós.

Alexandra. Hány éves?

Ági. Huszonhat.

Alexandra. Hol született?

Ági. Cegléden.

Alexandra. Milyen megye?

Ági. Fenség… mi itt végre… magunkra maradtunk… és ön a nacionálémat
veszi fel?

Alexandra _ügyetlenül, zavarban_. Nem tudom, hogy szokták. Én ismerni
akarom. Most hamar mindent tudni akarok magáról. _Majdnem sír._ Nem
tudom, hogy szokták ezt elkezdeni.

Ági. És holnap reggel?

Alexandra. Arra most nem akarok gondolni. Csak most, ez a pár perc
legyen szép és gyönyörű. Magának is, nekem is. Kérem… szíveskedjék…
kedves lenni.

Ági. Holnap kisöpörnek innen, mint a szemetet.

Alexandra. És ha én nem engedem, Miklós?

Ági. Akkor is megyek, megyek!

Alexandra _észreveszi Caesart_. Mire vár?

Caesar. Parancsra, Fenség.

Alexandra _feléje megy_. Parancsolom a zenének, hogy húzzanak valami
olyat, amit nem szabad.

Caesar. Bocsásson meg, Fenség, de nincs jogom beleszólni a zenekar
művészi irányításába.

Alexandra. Megbocsátok. Annak a szegény embernek is, aki tévedett a
forró teával.

Caesar. Fenség, kiderült, hogy a leves helyett a forró teát én adtam
Jácint atyának. Nem csoda ebben a zavarban ma este.

Alexandra. Köszönöm. Elmehet.

Caesar. Igen. _Nem mozdul._

Alexandra. Elmehet.

Caesar. Innen?

Alexandra. Persze, hogy innen.

Caesar. Innen… menjek ki?

Alexandra. Úgy gondolom, azt mondtam.

Caesar. Fenség… szabad szólanom?

Alexandra. Nos?

Caesar. Vége van a világnak, Fenség! _Felzokog és sírva megy ki._

_Ági az ajtóig megy, amelyen át Caesar távozott. Megáll, Alexandrára
néz._

_Szünet._

Ági _miután kinézett_. Nincs itt senki. A vendégek most mennek.
_Érzékien, halkan beszél._ Most végre ketten vagyunk szép királylány.
Talán még csak egy pár perc… és aztán, ami szép az én életemben volt,
vége.

Alexandra _remegve_. Istenem… így… egyedül lenni egy férfivel…

Ági _indul feléje_. Fél tőlem?

Alexandra. Nem tudom. Ha ez félelem, akkor… mindig szeretnék félni.

Ági. Az utolsó óra… Talán az utolsó perc, hogy láthatom. Szeret?

Alexandra _szinte dadogva, mint egy kis gyerek._ Ha ez a szerelem,
akkor… úgy vagyok vele most… mint egyszer… kiskoromban… az orosz cárral…

Ági _csudálkozva bámul rá_.

Alexandra. Igen. Sok képét láttam a cárnak… aranykoronával a fején…
dicsőségben… és aztán, mikor egyszer civilben belépett hozzánk… nem
ismertem meg.

Ági. Szép, okos királylány… _Még közelebb megy hozzá._

Alexandra _remegve_. Ne jőjjön olyan közel, Miklós. Először látok
szerelmes embert… és az is épp én belém szerelmes.

Ági. Nagyon fél tőlem? _Megfogja a kezét._

Alexandra _húzódozva_. Irtózatosan. Arra a gondolatra, hogy… hozzám
nyul… Milyen hideg a keze.

Ági. Nem. A magáé forró. Mit érez, hogy így reszket a keze a kezemben?

Alexandra. Valami forróságot és…

Ági. És?

Alexandra. És a rangomat, Miklós. Folyton a rangomat érzem. Milyen
furcsa, hogy ezt kimondom. Miklós… Most… most… enni szeretnék adni
magának. Kedves szeretnék lenni magához. Tudja, hogy én is imádom
Napoleont.

Ági. Imádni, az sok.

Alexandra. Hát mit kell vele csinálni? Mondja meg. Én azt fogom tenni,
amíg élek. Most kinevet ezért.

Ági. Nagyon szomorúan nevetek, Fenség.

Alexandra. Nem tudom, most bizonyos, hogy rosszat kell… valami
tiltottat… Például… mindenkit elárulok magának. Tudja, hogy nekünk egy
színésznő is van a családunkban? Nem elég neki! Még rosszabbnak kell
lennem. Tudja, hogy én… mért nem szeretem a trónörököst?

Ági. Mert a felesége akar lenni.

Alexandra. Nem. Hanem egyszer Münchenben a régensnél… élőképeket
játsztunk és ő női szerepet adott. Azóta az én szememben…

Ági. Mindjárt virrad, Fenség. Az idő múlik.

Alexandra _egyre idegesebben_. Most sürget. Mit kíván tőlem? Édes jó
Istenem, add, hogy kedves tudjak hozzá lenni. Mondja, akar engem
tegezni?

Ági. Fenség…

Alexandra. Ezt visszautasítja? Tudja, hogy bennem Bourbon-vér is van?

Ági. Tudom, Fenség.

Alexandra. És mégis? _Az asztalra néz._ Egyél _te_ valamit.

Ági. Nem.

Alexandra. Mért nem akarsz _te_ enni?

Ági. Mert nem vagyok _én_ éhes. _Szerelmesen mozdul feléje._ Szomjas
vagyok.

Alexandra _remegve_. Te… inni akarsz?

Ági. Nem. Rád vagyok szomjas… a te szádra, a szemedre… a te
sikoltásodra…

Alexandra _rémülten_. Hogy néz rám? Mikor én az egész lelkemmel… az
anyja szeretnék lenni!

Ági _hévvel_. Nem. Együtt elégni, megsemmisülni, együtt… és a nagy
tűzben folyton a szemedbe nézni… mélyen a szemedbe… és aztán látni,
ahogy a szemed lecsukódik…

Alexandra. Mire gondol?

Ági. Nem megállni az úton. Menni tovább, tovább…

Alexandra _nagy rémülettel_. Hova kérem?

Ági _egyre hevesebben_. Amerre indított, Fenség. Én az én gyáva
szerénységemben ma este… alig mertem érezni, hogy egy király riválisa
vagyok. De most tudom. És azt is tudom, Fenség, hogy győztem. Az előbb
dadogtam, de most énekelni szeretnék, mert fiatal vagyok, Fenség, férfi
vagyok és győztem, programm ellenére győztem, Fenség! Most pedig…

Alexandra _rémülten_. Mi lesz most pedig?

Ági. Holnap vége mindennek… Hát hadd lássuk Fenség, ki ma itt a király:
ő-e vagy én! _Szorosan melléje lép, megfogja a kezét._

Alexandra. Meghalok ebbe… kegyelmezzen…

Ági. Akkor kellett volna megijedni, mikor hallgattam.

Alexandra _nagy félelemben_. Most… bosszút akar állni rajtam…

Ági. Szerelmes vagyok! És _egy_ életem van!

Alexandra _rémülettel néz a szemébe_. Hogy gyűlöl… most…

Ági. Nem bírom ki, hogy sajnál! Mindjárt jönnek. Egy perc még és én egy
kilökött cseléd vagyok. És most ez így végződjék? Ne tudjam elérni, hogy
megint gőgös legyen és sértsen meg, hogy bennem felforrjon a lázadó
parasztvér… hogy haragomban derékon kapjam… és elvigyem… ki a rózsái
közé… a nyári éjszakába… azt a dacos száját szerelembe fullasztani… _Meg
akarja ölelni._

Alexandra _rémülten, szerelmesen védekezik_. Miklós… Miklós…

_Zajt hallanak balról, szétválnak._

_Kis szünet._

_Caesar belép balról, mögötte az ajtó mindkét szárnya nyitva marad._

Alexandra. Mi az?

Caesar. A trónörökös őfensége aludni megy. Táviratot kapott. Holnap
reggel érkezik az édesanyja, Mária Dominika hercegnő őfensége.

Alexandra. Az anyja? Ide mihozzánk?

Caesar. Igen, Fenség.

_Nagy szünet._

Caesar. Bátorkodom jelezni, hogy a trónörökös őfensége ezen a termen fog
most keresztül haladni.

Alexandra _idegesen_. És Jácint… még mindig nem jött vissza… és most itt
vagyunk… így… ketten…

Caesar. Ha méltóztatik… átkerülni erre, a sárga szobán keresztül, még
éppen van annyi idő.

Alexandra _gőgösen_. Micsoda ajánlat ez? Ön talán ivott a maradék
borokból.

Caesar. Nem, Fenség. Csak elvesztettem a lelki egyensúlyomat.

Alexandra _dacos gőggel_. Nem szököm senki elől.

_Caesar meghajol és visszamegy balra. Szünet. A baloldali ajtón belép
két lakáj kandeláberekkel, égő gyertyákkal. Mögöttük jön Albert az
ezredessel és Lützen gróffal. Ezek mögött Caesar és két másik lakáj
gyertyák nélkül. Lassan megy át a menet a színen. Mikor az asztal
közelébe érnek, Albert mosolyogva_ _megáll. A két gyertyavivő lakáj a
jobboldali ajtóhoz lép, kinyitja és megáll jobbról balról az ajtófélfa
mellett. A két másik lakáj elmegy jobbra. Az ezredes és Lützen a
küszöbön áll._

Albert _közvetlenül, kedves halk hangon_. Kedves Xaxa, milyen szerencsés
véletlen, hogy még itt talállak és jó éjszakát mondhatok neked. _Kezet
nyujt._ Úgy volt, hogy holnap el kell utaznom. De boldogan jelentem
neked, hogy reggel megérkezik ide az én drága édesanyám. Vagy már tudod?

Alexandra. Tudom, Albert és boldog vagyok.

Albert. Ő nagyon-nagyon szeret téged.

Alexandra. Én is őt, Albert. Nagyon.

Albert. A mamád lefeküdt. De sokkal jobban van. Kicsit sokat járt ma.
Mondtam, hogy nem szabad neki. De ő olyan aranyos háziasszony, nem
hallgatott rám.

_Jácint belép balról. Később utána Symphorosa. Jácint lassan beljebb
jön, Symphorosa a balajtó küszöbén marad._

Alexandra. A mamának legnagyobb öröme, ha kedves lehet a vendégeihez.

Albert. De nem kell ezt túlságba vinni. Én igazán szemrehányásokat
tettem magamnak. Ki is fogok kapni a mamámtól. De szerencsére nincs
komolyabb baj. Jó éjszakát Xaxa. _Kezet nyujt._

Alexandra _mélyen meghajol_.

Ági _meghajol_.

Albert _mintha csak most venné észre_. Ah a tanár úr! Jó éjszakát tanár
úr. Nagyon érdekes volt, amit mondott. És főleg a modor volt nagyon
eredeti. Kicsit rebellis, de eredeti. Mikor őfensége rosszul lett, nem
volt módomban megtenni igen szerény kritikai megjegyzéseimet. Csak most
tudtam meg, hogy maga egy kis rebellis.

Alexandra _idegesen, erőltetett mosollyal_. Albert, te tévedésben vagy…

Albert. Nem, nem. Ez nagyon érdekes volt, ez a csillagászati
gorombáskodás. Valami új. És általában az egész. Ezt nevezem
temperamentumnak. _Jácint felé._ Egészen szerényen ült oda és aztán egy
crescendóval… felvitt minket az égbe… aztán ő ott maradt… és engem
lepottyantott. _Ági felé._ De lendülettel beszélt… Egyre feljebb,
feljebb…

Alexandra _izgatottan_. Bocsáss meg, de igaztalan ez a gúnyos kritikád,
Albert. Ő nem olyan ember, mint mi.

Albert. Azt vettem észre.

Alexandra _egyre izgatottabban_. Ő tudós, ő szabad szellem… neki joga
van szabadabb modorban beszélni, mint nekünk…

Albert. Te oly nobel vagy most is, mikor véded, mint voltál, mikor
tűrted. Te egy derék, okos lány vagy, egy kis mártir. Én csak most
tudtam meg a mamádtól, hogy te… izé… _gúnyosan_ bizonyos érzelmek
ártatlan céltáblája voltál… és ezt ilyen türelemmel, ilyen jósággal
viselted.

Alexandra _nagyon izgatott, a szeme Albert és Ági között jár. Fél, hogy
összetűzés lesz ebből._ A mama téved, Albert. És te is rosszul ítéled
meg őt. Te őt nem érted.

Albert. Olyan könnyű őt érteni.

Alexandra. De te most nem értheted. _Albert gúnyosan nevet._ Ne nevesd
ki, Albert. Ő tudós és költő… ő csillagász!

Albert. Egy kis neveletlen csillagász.

Ági _megmozdul_. Fenség!

Alexandra _remegve az izgalomtól, hévvel_. Albert, te túlzásba mégy!
Ilyet nem mondhatsz neki.

Albert _erősen_. Dehogy nem.

Alexandra. Nem bírom, hogy én miattam… itt most…

Ági _Alberthez_. Fenség, én…

Albert. Ön egy kis tolakodó.

Alexandra _halkan felsikolt, Ági elé áll, az izgalom tetőpontján van._
Egy szót se feleljen, Miklós. _Ránéz_. Megtiltom! _Elhalóan_. Istenem…
Miklós… _Pillanatnyi habozás után előbb ránéz Albertre, aztán ráborul
Ágira, forrón megöleli, megcsókolja, kissé a keblén marad._

_A négy ajtó küszöbén: balról állt Symphorosa, jobbról a két gyertyavivő
és Lützen. Bal hátul Caesar és mögötte Alfréd inas. Jobb_ _hátul
Wunderlich. A csók pillanatában mindezek egyszerre, halkan kisuhannak.
Jácint bennmarad és a tarkóját vakarja._

Alexandra _elbocsátotta Ágit_. _Mereven áll, szinte félájultan dől az
asztalhoz._

_Szünet._

Albert _finoman, gúnyosan, halkan_. Pardon. Az más. Az egészen más.
Akkor… bocsánatot kérek, tanár úr. _Katonásan hajol meg, Alexandra és
Ági felé._ Jójcakát. _Elmegy jobbra._

_Szünet._

_Symphorosa balról bejön és gyöngéden kivezeti balra a félájult
Alexandrát. Mikor ezek kimentek, Jácint komolyan, sőt fenyegető
tekintettel indul Ági felé, szigorúan megáll előtte, aztán hirtelen
megcsókolja és elsiet balra Alexandra után, kedves mosollyal. Ági utána
bámul._

FÜGGÖNY.




HARMADIK FELVONÁS.

_Másnap korán reggel. Nappali szoba, a Mária Dominika részére
fenntartott vendéglakosztályban. Jobbról és balról ajtó. A háttérfal
baloldalán bejárat-ajtó._

_Mikor a függöny felgördül, Symphorosa beszélget a komornával._

Symphorosa. Nem tudhatjuk, hogy Mária Dominika őfensége mikor ér ide. A
sürgönyben csak annyi volt, hogy ma reggel. Vonat pedig reggel nem jön,
tehát bizonyára automobilon érkezik. Szóval úgy kell készülnünk, hogy
bármely pillanatban jöhet.

Komorna. Igenis, Fenség.

_Beatrix belép balról._

Symphorosa _hozzá siet, megöleli_. Édesem… Drágám. Miért keltél fel
ilyen korán? Még hét óra sincs. Elintéztünk volna mindent nélküled is.
Ejnye, ejnye. Jobban vagy valamivel?

Beatrix. Nem tudtam aludni. Be se húnytam a szememet. Nyugtalan vagyok.
Rendben van a vendég lakása?

Komorna. Minden a legnagyobb rendben, Fenség.

Beatrix. A fürdő?

Komorna. Most fűtöttünk be. Félóra mulva meleg lesz. _Beatrix
bólintására jobbra elmegy._

Beatrix. Ezt a három szobát kapja?

Symphorosa. Igen. Ezt a nappalit, _jobbra mutat_ azt a szalont, a
hálószobát és a toalett-szobát, fürdőt.

Beatrix _a könnyeit törli_.

Symphorosa. Ne sírj édesem. A jó Isten meg fog segíteni bennünket.

Beatrix. Itt igazán már csak ő tud segíteni. Mikor érkezik Dominika?

Symphorosa. Nem lehet kiszámítani. Autón jön.

Beatrix. Ha tegnap jött volna! Még tegnap este…

Symphorosa _sóhajtva_. Hja ja!

Beatrix. Ez a szép nyári nap… ez az életem legnehezebb napja. Talán a
legszerencsétlenebb is. Gondoltam volna valaha… hogy Mária Dominika ide
jön a fia számára megkérni a lányom kezét… és én sírva fogom várni…
_Sír._

Symphorosa. Édesem. _Megöleli._

Beatrix. Albert mit csinál?

Symphorosa. Alszik.

Beatrix. Boldog ember! És Alexandra?

Symphorosa. Már hat órakor kilovagolt. Egyedül. Úgy tudom, hajnalban
fent volt nálad.

Beatrix. Igen. Három óra volt. Bár sose értem volna meg azt a tíz
percet, amit ott töltött az ágyam mellett.

Symphorosa. Tiszteletlen volt?

Beatrix. Nem. Sápadt volt. Mindent elmondott. Mindent ami történt.

Symphorosa. A legvégét is?

Beatrix. Bár ne mondta volna.

Symphorosa. És te?

Beatrix. Meghaltam.

Symphorosa. Csak nem?

Beatrix. Kihűltem. Az egész testem hideg lett, mint a jég. Egy szót se
szóltam neki. Rá se néztem. Képtelen voltam.

Symphorosa. És ő?

Beatrix. Kezet csókolt és kiment. Azóta nem láttam. _Kis szünet._ Az az
ember… az még itt van?

Symphorosa. Itt van, de…

Beatrix _idegesen_. Itt van?

Symphorosa. Igen, de…

Beatrix. Mi az a «de», ami mentheti azt, hogy még itt van?

Symphorosa. Az, hogy már csomagol.

_Komorna jobbról belép._

Komorna. Fenség, egy autó jön. Látni az ablakból. Most futott be a
parkba. Két hölgy ül benne.

Beatrix _izgatottá lesz_. Most kezdődik az én kálváriám. Symphorosa…
légy velem. Jácint hol van?

Symphorosa. Sétálni ment.

Beatrix. Nem akarom látni. Az éjjel felhivattam, hogy megmossam a fejét.

Symphorosa. És?

Beatrix. Ő mosta meg az én fejemet. A szemem elé ne kerüljön.

Symphorosa. De mért haragszol úgy rá?

Beatrix. Mert igaza volt.

_Caesar belép balhátul._

Caesar. Fenség, az autó megjött.

Beatrix. Megyünk, megyünk! _Kisiet hátul Symphorosával._

_Caesar utánuk el hátul._

_Az ajtó nyitva marad. Künn üdvözlő hangok. Dominika belép Beatrix-szel
és Symphorosával. Autóköpönyeg van rajta. Mögötte jön a grófné, aki
lesegíti a ruháit, fátyolát, kalapját stb. és átadja a komornának.
Komorna jobbra elvisz mindent._

Dominika _élénken folytatva a künn megkezdett beszélgetést…_ Hát csak
úgy édesem, hogy már hajnalban négy órakor elindultam. Nem szeretek
nyáron nappal utazni. Nem bírom a nagy meleget. A kocsi nagyszerűen
jött. Nem egészen három órát. Pedig ez több, mint kétszáz kilométer.

Beatrix. Hát akkor mikor keltél fel?

Dominika. Félháromkor. Ti még itt akkor a legjobban mulattatok.

Beatrix _sóhajt_.

Symphorosa. Micsoda fess asszony vagy te Dominika! Micsoda fiatalság!

Dominika _lelkesen_. A fiamért mindent!

Beatrix _sóhajt_.

Dominika. Te már másodszor sóhajtasz.

Beatrix. Szegény jó uram, Henrik jut eszembe. Hogy szeretett téged.

Dominika. Én is Henriket, nagyon.

Beatrix. Symphorosa, menjetek megnézni, mi van az előkészületekkel. Nem
hittük, hogy ilyen korán érkezel.

Dominika. Nem telegrafáltam érkezési időt, mert autón sose tudhatja az
ember. De szívesen várok. _Leül_. Szinte jól esik egy kicsit ülni így,
hogy nem szalad az emberrel a fotel… milyen megnyugtató.

Symphorosa. Utána nézek édesem, hogy minden kényelmed meglegyen. _Jobbra
el._

Beatrix. Akarsz most reggelizni?

Dominika. Köszönöm, majd aztán. Indulás előtt teáztam. Grófné, kérem…
szóljon Lützennek, hogy a fiamat valahogy fel ne költsék miattam. Nehogy
felköhögje idő előtt.

_Grófné jobbra el._

Dominika Hallom, későn feküdtetek le. Lumpoltatok Alberttel. Ezt ő
szereti. Képzelem, milyen jól érezte magát.

Beatrix. Óh… ő olyan igénytelen…

Dominika. Csak ne szerénykedjél. Képzelem, mi mindent találtatok ki,
csakhogy szórakoztassátok. Milyen meglepetéseket!

Beatrix _keservesen_. Hát Istenem… ami éppen tellett tőlünk.

Dominika. Most pedig, édes angyalom, térjünk rögtön a tárgyra. Te tudod,
hogy én egyszerű praktikus asszony vagyok, nem hiába hívnak Bécsben
szakácsnénak.

Beatrix. Óh!

Dominika. Hagyd csak, én tudom, hogy így hívnak és büszke vagyok rá.
Mindenekelőtt adj egy külön puszit. _Összecsókolódznak_. Így. És most a
tárgyra. Remélem sejted, mért vagyok itt.

Beatrix. Óh Dominika!…

Dominika. Olyan boldogan repültem ide, mint egy szerelmes. A magam
eljegyzésére nem mentem ilyen boldogan. Szegény uram, Viktor. Mindegy
na. Szóval a tárgyra. A fiam feleségül akarja venni a lányodat.

_Összecsókolódznak, Beatrix sír._

Dominika. Ne sírj, Beatrix, ez nem szomorú.

Beatrix. Nem is… de oly izgatott vagyok.

Dominika. Csillapodjál, édesem. Ezen át kell esned egyszer. Őfelsége
boldogan egyezik bele ebbe a házasságba. A fiamtól pedig hosszú
táviratot kaptam tegnap. Azt írja, hogy nélkülem nem meri még csak jelét
sem adni annak, mennyire tetszik neki Alexandra. Tudod, nélkülem egy
lépést se tesz.

Beatrix. Drága jó fiú.

Dominika. Bizony az. Boldog lehet az a nép, amelyiknek ilyen királya
lesz. Csupa szív.

Beatrix. Csupa jóság, szeretet, megbocsátás.

Dominika. Ez az egy baja van, ez az egy, amit nem szeretek nála. Könnyen
bocsát meg. Mindenkinek rögtön megbocsát. Ez borzasztó.

Beatrix. Sokszor kell ez az életben.

Dominika. Az életet igazgatni kell, édesem. A könnyű megbocsátás
korrumpálja az ember környezetét. Dehát… ne térjünk el. Azt írja… milyen
kedves!… hogy már kellemetlen kezd neki lenni ez a tartózkodó
magatartás, fél, hogy Alexandrát elidegeníti magától, jőjjek azonnal,
hogy megvallhassa neki, mennyire el van ragadtatva tőle és milyen boldog
tudna vele lenni.

Beatrix. Óh Dominikám!…

_Összecsókolódznak._

Dominika. Nem csuda. A lányod tökéletes teremtés. Szép, jó, okos és
rezervált. Nekem ez tetszik benne legjobban, ez a tartózkodó modora.

Beatrix. Milyen kedves vagy.

Dominika. Igaz is. Ez a szabad hang, amit az utóbbi tíz évben külföldről
importáltak, már a mi lányainkat is kikezdte. De ő komoly és szűzies,
talán kissé túlságosan is rezervált… az alantasokhoz talán túl hideg is
kissé…

Beatrix. Óh… hideg? Azt éppen nem lehet mondani.

Dominika. Hagyd, én éppen ezt szeretem benne.

Beatrix. Az utóbbi időben megváltozott… Most meleg az alkalmazottakhoz.

Dominika. Boldogult uram vágya is teljesül. Tudod, hogy ez a házasság…

Beatrix. Kedvenc gondolata volt. _Sóhajt_.

Dominika _részvéttel_. Ez benned is szomorú emlékeket ébreszt…

Beatrix. Szegény uram. Ha ő ezt megérhette volna.

Dominika. Szegény urad, Henrik. És szegény uram, Viktor. Dehát… a jó
Isten így akarta. Én nagyon örülök, Beatrix. Ami akadálya ennek a
házasságnak eddig volt, az eltünt. Mostan nősülhet a szíve szerint.
_Nagyot sóhajt._

Beatrix. Most meg te sóhajtassz.

Dominika. Mit tagadjam, Beatrix, nem nagy dicsőség a mi diplomatáinkra,
hogy a fiam szerelemből nősül. Bánt, hogy a diplomatáink olyan
tehetségtelenek, hogy a fiam kénytelen a szíve szerint nősülni.

Beatrix. Neki talán így jobb.

Dominika. Ha egy Metternichünk volna, Albert sírna a fájdalomtól, de az
aztán házasság volna! Ne haragudj, hogy őszinte vagyok. Dehát… a család!
Mi nem azért vagyunk itt, hogy a magunk boldogságát keressük.

Beatrix. Bizony, bizony.

Dominika. Ha tudnád, Albert mi mindenen ment keresztül. Először az orosz
nő, Olga Konstantinovna.

Beatrix. Óh, tudom én jól. És az angol nő, Patricia!

Dominika. Ezt is tudod?

Beatrix. Mindig figyelemmel kísértem őt. Aztán Drezdában, Leopoldina
Sarolta, a kövér nő.

Dominika. Nagyszerű, milyen jól tudod. Onnan Lisszabonba ment.

Beatrix. Július közepén. Gonzaga Silvina. A csúnya infánsnő.

Dominika. Csúnya? Ez nem elég. Talán portugálul van erre szó. Mert
csúnya, az erre nem szó. És aztán az a meglepetés Mária Herminával
Brüsszelben.

Beatrix. Két fejjel volt nagyobb, mint ő.

Dominika. Igen. De ezt eleinte nem tudtuk róla.

Beatrix. Tudom. Mert mindig mellképeket küldtek.

Dominika. Elragadó, hogy mindent tudsz.

Beatrix. Óh, én Albertet már gyerekkora óta a magunkénak tekintettem.

_Jácint belép balról._

Jácint. Óh, csókolom a kezedet. _Megöleli Dominikát._

Dominika. Károly!

Jácint _Beatrixhoz megy, homlokon csókolja,_ Jó reggelt, Beatrix.
Nagyszerű színben vagy Dominika.

Dominika. Hát még te! Itt nyaralsz?

Jácint. Pár napra jöttem. De folytassátok édesem… ha nem zavarlak…

Dominika. Sőt ellenkezőleg. Remélem neked nem kell mondanom semmit. Itt
látsz… tudsz mindent.

Jácint. És boldog vagyok. _Megfogja a kezét._

Dominika. Épp mondom, mielőtt ebbe a boldog révbe, a ti családotokba ért
volna az én drága fiam, mi mindenen hajszolta keresztül a politika. Olga
Konstantinovna…

Jácint. A kékszemű. Gyönyörű lány.

Dominika. Ismered?

Jácint. Táncoltam a mamájával Münchenben.

Dominika. Furcsa ezt tőled hallani.

Jácint. Óh, még akkor!

Dominika. Igazán szép lány volt. Albertnek is tetszett és neki Albert
nagyon. Az oroszok akkor a tíz milliárdos francia kölcsön előtt álltak.
A francia sajtóban ellenünk kezdtek írni.

Beatrix. Kik?

Dominika. Én azt hiszem, az angolok. Edvárd nagyon akarta Albertet
Shortlandéknak. A francia milliárdok truccolni kezdtek. Egyszerre csak
Izvolszki Pétervárra utazott és másnap a szép Olga belesírt az ebédnél a
levesbe.

Beatrix. Tudom. Konstantin megírta nekem. Céklaleves volt.

Dominika. Szegény fiam. Akkor tette át a hadgyakorlatot délről északra.
Mutatni kellett, hogy nem nősül észak felé. Szegény Olgát meg
Németországba küldték zenét hallgatni. Mottl dirigált Münchenben. Akkor
táncoltál te ott vele.

Jácint. A régensnél. Reggelig.

Dominika. Talán épp aznap éjjel ment át a vonat Münchenen az első
milliárddal. Hja, már ez így van. És mikor Edvárd hazautazott
Marienbadból, akkor az angol kombinációnak is vége lett. A
Shortland-leány bolgárul kezdett tanulni. A bolgár trónörökös miatt.

Jácint. És Albert?

Dominika. Elküldtük a szív-szellőztetőbe. Afrikába.

Beatrix. És a Shortland-leány megtanult bolgárul.

Dominika. Folyékonyan. De ebből se lett semmi. Svédországba ment férjhez
Olaf herceghez. Most ott áll a svédek közt a bolgár tudományával.
Hallom, a stockholmi bolgár követ oda van a boldogságtól, mert vele
mindig bolgárul beszél. Ebből egy nagy nyersvasüzlet lett Svédország és
Bulgária közt. A jó bolgárok ma sem tudják, minek köszönhetik azt a sok
vasat. Ilyen az élet. Már mint minálunk.

Beatrix. Azt tudod, hogy a bolgár házasságból mért nem lett semmi?

Dominika. Azt hiszem, a szerbek léptek közbe Delcassé útján.

Beatrix. Ez a hivatalos ok. Az igazi ok jobb. Egy utolsó megbeszélésre
küldték Shortlandék Arturt és a bolgár udvar Fülöpöt. És tudod, Artur a
bal fülére nem hall. Fülöp pedig a jobb fülére süket. Az udvari ebéden,
ahol találkozniok kellett, egymás mellé ültették őket, de etikett és
rang szerint ültek, úgy, hogy a süket fülüket fordították egymás felé.
Ezt ők nem tudták. Eleinte szóltak egy pár szót, de aztán kölcsönösen
nem feleltek, megsértődtek és hazamentek. Ezért lett Patriciából svéd
hercegnő és ezért van most olyan sok nyersvas Bulgáriában.

Jácint. Ezt nem is tudtam. Az én demokratikus magányomba ez nem hatolt
el.

Beatrix. Ugyan hagyd már azt a demokráciát.

Dominika. Nem szereted?

Beatrix. Nem. Mindenkit korrumpál. Már a királyok közt is alig van
egy-két royalista.

Jácint. Szóval, elviszitek a lányunkat, Dominika.

Dominika. El, Károly. Kegyetlenül elraboljuk. Még alszik?

Beatrix. Nem. Kilovagolt már korán.

Dominika. Mikor láthatom?

Beatrix _ijedten_. Hogy mikor láthatod?… Istenem… _Nagy zavarban van, a
homlokára teszi a kezét._ A fejem… jaj… _Elgyöngül, támolyog._

Jácint. Kérlek angyalom, a legkomolyabban felszólítalak, hogy ne légy
rosszul. Most igazán ne légy rosszul.

Dominika. Mi bajod édesem?

Beatrix. Már az éjjel is… a szupénál hirtelen oly rosszul lettem.

Jácint. Elég rosszul tetted.

Beatrix. De Károly!

Dominika. De ha tényleg nem érzed jól magad…

Jácint. Hát jól nem érzi magát. Én se érzem e pillanatban jól magamat.
De kérlek, most ne ájulj el, ülj le.

_Beatrix leül, rémülten._

Dominika _ijedten megy feléje_. Dehát mi az?

Jácint _visszatartja_. Én elmondom neked Dominika.

Beatrix _rémülten, könyörgő hangon_. Károly! Károly!

Jácint. Most nyugalom, édesem. Én beszélek. Dominika! Nem ok nélkül
mondják, hogy te vagy a legokosabb nő Középeurópában.

Dominika. De Károly…

Jácint. Semmi szerénység. Ne félj, erre a nagy okosságodra mindjárt
szükséged lesz. Itt egy kis nehézség van. Nem én mondom, de Beatrix az ő
aggódó természetével… itt történt valami, Dominika.

Dominika. Jesszus… csak nem Alexandrával!

Jácint. Mit mondtam… milyen okos nő.

Dominika. Alexandrával… történt valami?

Jácint. Nem. De majdnem.

Beatrix _könyörögve_. Károly!

Dominika. Szent Isten!

Jácint. Kérlek, te se légy rosszul. Hallgasd meg, elmondom az esetet.

Dominika. Károly ne ijessz meg.

Jácint. Ellenkezőleg. Meg foglak nyugtatni.

Dominika. Mi történt az istenért?

Jácint. Az történt angyalom, hogy Albert itt van napok óta és úgy
viselkedett itt, mint egy pisztráng.

Dominika. Mint egy pisztráng?

Beatrix. Hogy mondhatsz ilyet?

Jácint. Igen. Hideg volt és néma volt.

Dominika. Szegény Albert. Ezt miattam tette. Nélkülem nem akart…

Jácint. Azt a világon senki nem tudhatta. Legkevésbé Alexandra, aki el
volt és el van telve tőle és akit mélyen bántott ez a nemtörődömség.

Dominika. Olyan feltünően csinálta?

Jácint. Nem is lehet feltünőbben. Ő nagyon jó gyermek, de nagyon rossz
vőlegényjelölt. De mindegy. A te fiadat itt imádják. A lány is, ez a jó
anya is.

Dominika. Te drága, kedves…

Beatrix. Óh Dominika, ha tudnád… ha tudnád…

Jácint. És ő itt sétált ebben az imádatban mint egy… egy…

Dominika. Pisztráng.

Jácint. Még annál is pisztrángabban. A lány nem aludt, éjszakánként
sírt…

Dominika. Borzasztó.

Jácint. Itt szenvedett mindenki, aki ezt látta… az anyja, én, a fiúk, a
tanár…

Dominika. Milyen tanár?

Jácint. Éppen ez az. Van egy tanár a fiúk mellett. Fiatal, művelt,
csinos, kedves ember. És itt egy furcsa dolog történt a végső
elkeseredésben, mind csak a fiad iránt való imádatból…

Beatrix _rémülten, könyörögve_. Károly!

Dominika. Nos?

Jácint. Már ahogy asszonyok szokták, alkalmasnak találták ezt a tanárt
arra, hogy a tegnapi estélyen… tegye egy kicsit érdeklődővé Albertet.
Ostobaság úgye, de ebből is láthatod ezt a rajongást a fiad iránt.

Dominika. Milyen naiv, kedves dolog.

Jácint. Ugye? Na és most jött, amire nem számítottak. Ez a tanár, egy
jómodorú, komoly, rendes ember, erről kiderült, hogy… képzeld!… titokban
szerelmes volt Alexandrába. _Beatrix rémülten feláll._

Dominika. Das kommt vor. _Beatrix megnyugodva leül._

Jácint. Es ist ja kein Wunder. Er sieht Sie jeden Tag, Sie ist schön und
gütig, etwas stolz… sofort ist die alte Romantik fertig… Denk an all’
diese Romane: nevelő és hercegkisasszony…

Dominika. Nos és?

Jácint. Képzeld, ez a szegény, halálosan szerelmes fiú nemcsak odaadta
magát ehhez az ártatlan játékhoz, de emberfölöttit szenvedett… látva,
hogy ő csak eszköz… hogy ő csak másvalakinek az érdeklődését hívja fel…
és csak arra való, hogy…

Dominika. Albert az oka. Mért nem mert szólani?… Én ezt túlzottnak
találom tőle.

Jácint. Miattad tette. Hisz az fantasztikus, hogy ez milyen jó fiad
neked.

Dominika. Azért jól esik ez… _Könnyezik_. No és aztán?

Jácint. Kérlek, ez velünk vacsorázott ez a fiú, ez a mártir… igazán ezt
kell mondanom… ez a szegény, derék önfeláldozó ember… és úgy szenvedett
ott, ebben a szerepében, hogy nekem a könnyeim csordultak ki.

Dominika. Nem csuda. Ez megható.

Jácint. És ez a szegény lány, aki csupa szív és jóság… nézni se bírta
ezt… már küldte volna el… de a tanár… csak a családért… csak
Alexandráért… csak a fiad boldogságáért… folytatta, vérezve, kínlódva…

Dominika. Szegény…

Jácint. Egészen addig, amíg Albert, aki erről semmit se tudhatott,
megsértette.

Dominika _rémülten_. A tanárt?

Jácint. Azt.

Dominika. Azt a szegény fiút?

Jácint. Azt. Képzeld.

Dominika. Mit csinált vele?

Jácint. Azt mondta neki: tolakodó.

Dominika. Borzasztó. És te nem léptél közbe?

Jácint. Hogy tehettem volna?

Dominika. És az a szegény fiú mit csinált?

Jácint. Mit csinálhatott? Lehajtotta a fejét. Én azt hittem, a szívem
szakad meg erre a jelenetre.

Dominika. Borzasztó. Szegény jó emberke. És Alexandra?

Jácint. Jólesik nekem, hogy te így megsajnálod ezt a fiút. Látod,
nemcsak csupa ész vagy, de csupa szív is. Ha láttad volna ott állni ezt
a szegény szorgalmas tudóst… egy csillagász, kérlek,… az ő reménytelen
halálos szerelmével, amit leküzdött magában, az ő összeomlott
romantikájával, az ő vérző szívével… amint Albert elegánsan és élesen
megsértette… és ő ott állt lehajtott fejjel… egy életre megszégyenítve…
összetörve… miután _ilyen_ áldozatot hozott a családért… tudod ez a
hűség… ez a mártirium… hát mondd, te mint asszony, nem derék ember az
ilyen?

Dominika. De még milyen derék!

Jácint. Hát kilökni való ember ez? Lenézni való ember ez?

Dominika. Dehogy!

Jácint _növekvő hévvel_. Hát sérteni való ember ez? Ütni való ember ez?
Büntetni való ember ez?

Dominika. Isten ments!

Jácint _még lelkesebben_. Hát… kidobni való ember ez? Bántani való ember
ez? Hisz ez egy… mitcsinálnivaló… egy… nem is tudom… ez egy… egy…

Dominika _lelkesen_. Csókolni való ember!

Jácint. Nahát ez történt vele!!! _Fáradtan zökken le egy fotelbe. A
homlokát törli. Félre._ De nehezen jött rá.

Dominika. Hogyan?… hogy ez történt vele.

Jácint. Amit te mondtál. Alexandra megcsókolta.

Dominika. Alexandra?

Jácint. Ahogy te mondtad.

Dominika. Igen. Na igen.

Jácint. Mert nem bírta már tovább nézni a szenvedését, mikor Albert
megsértette. Ott csókolta meg az én jelenlétemben és Albert
jelenlétében.

Dominika. És Albert?

Jácint. Honnan tudhatta szegény, hogy itt miről van szó? Ő nem érezte
ezt akkor olyan tisztán, mint te most.

Dominika. Igen… igen… Hogyne.

Jácint. És ez a Beatrix… aki annyira rabja a formáknak… nézd… ez itt
most haldoklik emiatt. _Beatrixhoz_. Amiatt, amit, látod, Dominika
természetesnek talál, sőt majdnem megkövetel. Mi?

Dominika. Hogyne, hogyne.

Jácint. Elragadó ötlet volt ettől a csupaszív lánytól. Boldog vagyok,
hogy tudtán kívül úgy gondolkozott erről, mint te. Ebben a csókban annyi
minden volt: jellem, jóság, tisztesség, lelkiismeret, felelősségérzés,
hála, részvét, emberség, szánalom… és önfeláldozás, édesem! Le kell
borulni ez előtt a lány előtt. _Közben Beatrix titokban, boldogan
simogatta._

Dominika. Derék lány. Bátor lány. Boldog az a nép, amelynek ilyen
királynéja lesz.

Jácint. Ha láttad volna abban a pillanatban… hogy reszketett… hogy
haldoklott… de megtette. Érezte, hogy tartozik mint embernek, mint
testvérének… ezzel. Felemelni őt a megaláztatásból! És ha épp tudni
akarod, én is megcsókoltam szegényt.

Dominika. Jól tetted. XVI. Lajos a felesége életveszélyes szülése után
örömében megcsókolt egy cselédet. Das kommt vor. Hát ez az a nagy
borzasztóság?

Jácint. Ez. _Beatrixra mutat._ Ő oda van. Dehát ő… haragszik a tanárra,
ettől függetlenül.

Beatrix. Én? Én épúgy gondolkodom, mint Dominika. Csak nem tudtam, hogy
ő úgy gondolkodik, mint én.

Jácint. Te haragszol a tanárra Napoleon miatt. A fiúkat tudniillik…

Dominika. Te se? Napoleont?

Jácint. Tyhű, de még mennyire nem!

Dominika. Te. Az én boldogult uram könyvtárában van egy kuriózum, egy
kis francia könyv, amely világosan bebizonyítja, hogy Napoleon nem is
élt soha. Majd elküldöm. Olvasd ezt, ez nagyon megnyugtató. – Na édesem.
Hát ez volt az a nagy eset?

Beatrix. Ez. Te okos, derék asszony. Ha én tudtam volna, hogy neked
ennyi érzéked van a pszichológia iránt…

Jácint. Beatrix tegnap rögtön megértette, mi?

Beatrix. Oh, rögtön.

Jácint. Neki nagyon nagy érzéke van a pszichológia iránt.

Dominika. Szegény kis tanár. Most ő kezd érdekelni. Mi lesz vele?

Beatrix. Csomagol. Oh, ő érzi, hogy ezek után egy percig sem maradhat
itt.

Dominika. Azt helyesen érzi. De ti csak így bocsátjátok el?

Beatrix. Hát tudod édesem… ő most már… ő szegény most már olyan, mint
egy kilőtt patron.

Dominika. Patronnal mindig vigyázni kell. Ezt el kell intézni vele,
mielőtt innen kimegy egy más világba. Ezekből lesznek a memoár-írók,
amerikai felolvasók, vagy ellenzéki publicisták. Nagyon kell vigyázni.
Nekem fájdalom, praxisom van az ilyenekben. Nevelők, adjutánsok. Sok baj
van velük. Majd én beszélek vele.

Beatrix. Köszönöm, te okos asszony.

Dominika. Ha előbb jöttem volna, megmondtam volna neked, hogy nevelővel
nem szabad kezdeni. Nevelőhöz úgy nem szabad hercegnővel közelíteni,
mint benzinhez gyufával. Felrobban. És még egy bölcsesség: nem kell úgy
sietni. Vártatok volna egy napig, látod, megjöttem. Van egy régi angol
közmondás: aki négy hét alatt akar meggazdagodni, azt rendszerint már az
első héten felakasztják.

Jácint. Angliában.

Beatrix. Csodállak Dominika és irigyellek ezért az önálló
gondolkozásodért. Oly erélyes vagy.

Dominika. Én vad anya vagyok!

Beatrix. Én is. De én izgatott vad anya vagyok és te higgadt vad anya
vagy.

Dominika. Kinek milyen a vérmérséklete. Azért te is elég férfias vagy.

Beatrix. Mert nagy fiúkkal jutottam özvegységre. Az ilyen anya
elapásodik. A fiúknak kell az apai szigor és milyen szép az, ha ezt is
az anya liferálja.

Dominika. Boldogult urad Henrik szelid apa volt.

Beatrix. Az apa, az mindig dilletáns szülő. _A mellére üt._ Az anya a
professzionátus.

Dominika. Mikor láthatom a tanárt?

Beatrix. Mindjárt intézkedem. De félek, hogy nehéz dolgod lesz vele.

Jácint. Fogadjunk, hogy öt perc alatt elintézed.

Dominika. Nem fogadok Károly 1896 óta, mióta boldogult urammal fogadtam,
hogy fiam születik.

Jácint. És lányod született?

Dominika. Kettő, Károly. Kettő egyszerre.

_Komorna belép jobbról._

Beatrix. Mi az? Készen vannak?

Komorna. Igenis, Fenség.

_Grófné és Symphorosa belép jobbról._

Symphorosa. Drága Dominikám, minden rendben van és meglepetés is vár rád
a szalonodban.

Dominika. Meglepetés? Engem ma már nehéz meglepni, édes Symphorosám.

Symphorosa. Ez azonban mégis, azt hiszem, jól fog esni neked. Albert vár
rád a szalonban.

Dominika. Albert? Felkelt ilyen korán? Miattam? Igazad van: ez
meglepetés és öröm. Megyek. _Indul_. Hát addig… hivassátok nekem ide azt
a tanár urat.

Beatrix. Idehivatom, édesem. Itt fog rád várni ebben a szobában. _A
komornához._ Menjen, küldje Caesart azonnal. _Komorna hátul el_. Édes
Dominikám… ez a tanár tisztességes fiú, de nagyon fiatal és lobbanékony.

Dominika. Ne félj édesem, bízd csak rám. Ha lobbanékony, nem kell
ingerelni. Az első dolog: megbocsátani neki. Rögtön megbocsátani.

Beatrix. Hogyan? Te ilyen könnyen bocsátasz meg?

Dominika. Nagyon könnyen.

Beatrix. Az előbb a fiadban úgy kárhoztattad ezt a tulajdonságot.

Dominika. Igen, édesem, de elfelejtettem hozzátenni, hogy tőlem
örökölte. Gyerünk, grófné. _Elmegy jobbra, a grófné és Symphorosa
követi._

_Szünet._

_Jácint és Beatrix hosszasan néz egymásra. Jácint diadalmasan mosolyog._

Beatrix. Aranyszíved van, kedves Károly. És nagyon jó fejed van, kedves
Károly. _Homlokon csókolja._ Most már csak attól félek…

Jácint. Most meg már csak mitől félsz?

Beatrix. Ha most találkozik a fiával… és beszélnek… nem lesz-e Albert
más véleményen?

Jácint. Két okból nem lesz más véleményen. Először nem lesz bolond
máskép gondolkozni, mint a mamája, másodszor pedig magam is ott leszek
ennél a találkozásnál. _Indul._ Még pedig sürgősen.

Beatrix _utána siet_. Mondd te kedves… én igaztalan voltam hozzád… mit
tegyek, hogy megbocsáss?

Jácint _a jobboldali ajtónál_. Most egyelőre csak annyit kérek, hogy ne
borulj a nyakamba. Holnap aztán le fogod írni egy irkába százszor, hogy:
«jó az öreg a háznál». _El._

Beatrix _balfelé menet_. Modora, az nincs.

_Hátul belép Caesar._

Beatrix. Caesar! Lemegy és megmondja Ági tanár úrnak, hogy jőjjön fel
ide és itt ebben a szobában várjon. A főhercegnő őfensége akar vele
beszélni.

Caesar. Parancsára, Fenség.

Beatrix. Mi lesz a reggelije Mária Dominika őfenségének?

Caesar. A teához hideg lazac, hideg beef, hideg csirke…

Beatrix. Cæsar! Hisz ez a tegnapi vacsora.

Caesar. Bocsánat, Fenség, ez a mai reggeli. Ma éjfél után egykor tettem
az asztalra és eddig még mindig nem evett belőle senki.

Beatrix. Ön megőrült.

Caesar. Parancsára, Fenség. Más reggeli lesz.

Beatrix. És mért olyan sápadt?

Caesar. Nem aludtam, Fenség. Szenvedtem. Főként a tea miatt.

Beatrix. Milyen tea miatt.

Caesar. A borzasztó tévedés miatt. Jácint atya kapta a forró teát és
Fenséged a hideg levest.

Beatrix. Azért csak hálás vagyok. Ha abban a rémes pillanatban nincs ott
az a korty jéghideg leves, talán összeestem volna. Az térített magamhoz.

Caesar. Az éjjel egy tégla esett a fejemre, Fenség. Most egy kő esik le
a szívemről.

Beatrix. Ne büntesse meg a bűnöst, aki tévedett.

Caesar. Parancsára, Fenség. Talán adjak neki valami kis jutalmat?

Beatrix. Túlzásba ne menjünk. – A tanár itt várjon. _Jobbra el. Caesar
indul a bal hátsó ajtó felé, de ez nyílik és belép rajta Alexandra._

Alexandra. A főhercegnő megjött?

Caesar. Meg, Fenség.

Alexandra. Hol van?

Caesar. Itt, Fenség. _Jobbra mutat._ Azt hiszem, átöltözik a hosszú
autó-út után.

Alexandra. És maga mit csinál itt?

Caesar. Megyek, ahova küldtek.

Alexandra. Hova küldték?

Caesar. Ági tanár úrhoz.

Alexandra _idegesen_. Mit akarnak Ági tanár úrtól?

Caesar. Hogy jőjjön ide és várjon itt.

Alexandra. Akkor jó. Menjen és küldje. _Leül._

Caesar. De… ha megengedi, Fenség… azért kell ideküldenem a tanárt…

Alexandra. A tanár _urat_.

Caesar. A tanár urat, mert a fenséges asszonyok óhajtanak vele beszélni.

Alexandra. Ön ne keresse az okokat. Ön tegye azt, amit parancsoltak.
Küldje ide a tanár urat.

Caesar. Parancsára, Fenség. _El bal hátul._

_Rövid szünet._

_Ági belép bal hátul, útiruhában._

Ági Fenség hivatott?

Alexandra. Nem. De azért vagyok itt, mert megtudtam, hogy idehívják.

Ági. Parancsoljon velem.

Alexandra. Milyen ruha van magán?

Ági. Utazó ruha.

Alexandra. Elutazó ruha?

Ági. Az is. Meg is érkeztem valahonnan. El is utazom valahova. _Szünet_.
Parancsoljon velem.

Alexandra. Akkor a fiúkkal mi lesz?

Ági. Nem tudom.

Alexandra. Nem sajnálja őket itthagyni?

Ági. De nagyon. _Szünet_. Parancsoljon velem.

Alexandra. Mária Dominika főhercegnő, a trónörökös anyja megérkezett.

Ági. Tudom.

Alexandra. És azt is tudja, miért jött?

Ági. Azt is tudom.

Alexandra. És?

_Szünet_.

Alexandra. Foglaljon helyet kérem.

Ági. Köszönöm. _Nem ül le._

Alexandra _feláll_. Én eddig még nem beszéltem a főhercegnővel. Nem is
láttam. Most fogok vele találkozni. Talán már egy perc mulva. És akkor
ő… nekem is meg fogja mondani, hogy mért jött.

Ági. Igen.

_Szünet._

Alexandra. Ez az egész véleménye erről a dologról?

Ági. Körülbelül.

Alexandra. Nem értem, hogy most miért gúnyos? Megint éles.

Ági. Mint a borotva.

Alexandra. Mint a borotva? _Nagyon nézi Ágit._ Igen… igen.

Ági. Igen, Fenség. Borotva.

Alexandra _szigorúan néz rá_. Hogy viselkedik ön itt most velem?

Ági. A legnagyobb tisztelettel, Fenség.

Alexandra. Miféle játék ez? Elfelejtette ami az éjszaka történt?

Ági. El, Fenség.

Alexandra. Úgy! Azt a pillanatot is, amikor én…

Ági. Azt a pillanatot is, Fenség.

Alexandra. Ilyen könnyű ezt elfelejteni?

Ági. Azt nem mondtam.

Alexandra. Ha ezt én tudtam volna…

Ági. Tudnia kellett volna.

Alexandra. Hogy el fogja felejteni?

Ági. Ezt… nekem el kell felejteni, Fenségednek le kell tagadni… és… a
harmadiknak meg se szabad látni.

Alexandra. Én nem tagadom le, és ő látta. Úgy veszem észre, maga túl
drága ajándékot kapott tőlem. Nagyobbat, mint aminőt megérdemel. Talán…
egy országot!

Ági. Az nem nagy dolog. Volt már eset, hogy egy lóért kínálták.

Alexandra. Még meg is sért. Úgy beszél, mint egy durcás gyerek.

Ági. Nem, Fenség. Ahogy én itt most beszélek, amit én ma cselekszem,
ahogy én innen ma eltünök, az az én válaszom a Fenséged csókjára.

Alexandra. Azt nem kértem, hogy ezt a szót kimondja.

Ági. Nem fájt kimondani. Kapni sokkal fájdalmasabb volt.

Alexandra. Fájdalmasabb, mint adni?

Ági. Oh, igen. Benne éreztem minden szánalmát, de minden lenézését is.
Gőgös dolog volt. Azt jelentette, hogy nem vagyok ember. Hogy engem
szabad. Mint egy kis gyereket, vagy egy állatot.

Alexandra. Így érezte?

Ági. Ha nem így éreztem volna…

Alexandra. Akkor?

Ági. Akkor úgy visszaadtam volna, Fenség, hogy talán még most is
tartana.

Alexandra _idegesen_. Szóval ostobaság volt tőlem.

Ági. Sok volt, Fenség. Sok volt egyszerre. És ez tette gyanussá.

Alexandra. Gyanussá.

Ági. Igen. Mert _ott_ még nem tartottunk. És mégis… egyszerre megkaptam.
Aztán hajnalban… tetszik tudni, lehült a levegő. A csók után… kimentem a
parkba, a forró fejemet szellőztetni… virradatkor. Sokáig sétáltam. Nem
a rózsák felé. A tölgyek közt, ahol illattalan és erős a levegő. Ott
megnyugszik a szív és bírál. Ott aztán úgy éreztem magamat, mint a
koldus, akinek egy ezrest dobtak a kalapjába… és aki szeretne utána
szaladni az adakozónak, mert fél, hogy tévedés volt… sok volt.

Alexandra _dacosan, idegesen_. Lássa, nagyon-nagyon örülök, hogy ilyen
fegyelmezetten gondolkozik.

Ági. Reggel van, Fenség. A nap süt.

Alexandra. Nem a csillagok?

Ági. Nem.

Alexandra _idegesen_. Nagyon-nagyon örülök.

Ági. Én is. Én annak, hogy ön örül.

Alexandra _idegesen_. Nagyon-nagyon örülök. Ez így jó és így szép.

Ági. Szebb nem is lehet.

_Jácint belép jobbról, Ági meghajol._

Jácint. Na végre fiam, hogy látlak. Dominika főhercegnő szeretne veled
beszélni. Sőt a trónörökös is.

Ági. A trónörökös?

Jácint. Boldog volna, ha jóvátehetné ezt a… tegnapi félreértést.

Ági. Bocsánat atyám, de legyen szabad kitérnem előlük. Én elmegyek. A
kofferem már a kocsin van.

Jácint. Búcsú nélkül hagysz itt bennünket?

Ági. Most búcsúztam Őfenségétől.

Alexandra. Még pedig igen furcsán.

Jácint. Hogyhogy?

Alexandra. Hidegen, dacosan. Mintha én bántottam volna meg őt.

Jácint. Hát nem érdekes? Másodszor találja el a gondolatomat. Bizony
megbántottad lányom. Még pedig a hiúságát. Tán az önérzetét is… Azzal az
alamizsnás puszival. Erről van szó úgy-e, fiam?

Ági. Erről, atyám.

Alexandra. Egy ilyen tragikus pillanatot puszinak nevezni?

Jácint _Ágihoz_. Látod, ezt a bölcsességet, ezt a józan ítéletet, ezt
mind a sport teszi.

Alexandra. Tegnap miket mondott. Élete, végtelensége, halála. Ez mind
nem volt igaz?

Jácint. Dehogy nem. A hirtelen fájdalom a legerősebb szavakat keresi.
Ezen alapul például a népnél a káromkodás.

Alexandra. Hát ez csak ennyit ért?

Jácint. Csak? Sok ez lányom, mert a nagy fájdalmat jelenti. Kiáltás,
aminek a szövege nem fontos.

Alexandra. Hát akkor mely szavait vegyem komolyan?

Jácint _Ágira mutat_. Amiket most itt elhallgat. _Kis szünet._ No… és te
lányom? Na! Őszintén!

Alexandra. Én Jácint… hogy őszinte legyek, azt hiszem… szeretem egy
kicsit.

Jácint. Amíg meg nem csókoltad, én is azt hittem, hogy szereted.

Alexandra. Te is ezt mondod? Hogy beszéltek itt? Mi ez? Hát nem dült
össze a világ ma éjjel?

Jácint. Nem, lányom.

Alexandra. Maga is ezt érzi?

Ági. Igen, Fenség.

Alexandra. De hiszen…

Jácint. Megint nem tudod, mi a bajod lányom. Ez volt az a sajnálat, amit
az éjjel kerestél magadban. Végül félháromkor meg is találtad abban a
savanyú csókban.

Alexandra. Savanyú?

Jácint. Nem én kaptam, mégis éreztem.

Alexandra. Szomorú vagyok, Jácint. De ha így beszélsz velem… ha most itt
maradsz egy-két napig… és mindig így beszélsz velem… megnyugszom.

Jácint. Itt maradok lányom. Itt maradok még két-három napig, hogy igazán
megnyugtassalak.

_Kis szünet._

Ági. Engedjék meg, hogy elbúcsúzzam. _Meghajol_. Fenség.

Alexandra _nem tudva ebbe belenyugodni_. Csudálom ezt a nyugalmát. Ezt
az önuralmat. Tudom, hogy ez mind nem igaz, ahogy itt most viselkedik.
Mást szeretne tenni.

Ági. Meglehet, Fenség.

Alexandra. Mást szeretne mondani.

Ági. Az is meglehet.

Alexandra _dacosan, idegesen_. Dehát… ha ilyen csudálatos önuralma van…
mért nem tegnap este mutatta ezt meg? _Izgatottan_. Most még csak ezt az
egyet szeretném tudni.

Jácint. Ne légy ideges, lányom. Itt maradok két hétig.

Alexandra _egyre idegesebben_. Ha most ilyen nyugodt tud lenni, akkor
mért csinálta ezt tegnap? Mit akart? Nem tudom!

Ági. Nyugodjék meg, Fenség, én se tudom. Az éppen a szép ennek az
éjszakának a történetében, hogy nem tudtam mit akarok.

Alexandra. Nem tudta?

Ági. Nem.

Alexandra. Nem tudta és…

Jácint. Csöndesebben lányom. És nyugodtan. Egy hónapig maradok itt.

Alexandra _oda se hallgatva, egyre izgatottabban_. Nem tudta, hogy mit
akar. És engem azért mégis vitt magával a jóságomnál fogva… az
ügyetlenségemnél fogva… belevitt mindenbe… a legborzasztóbba. Nem tudta
mit akar… és én vele voltam a szívemben… és elszántam magam mindenre,
még arra is, hogy vele együtt lázadjak fel… és kitartsak mellette… még…
még ha összedül is velem az egész világ! És ő…

_Albert halkan belép._

Alexandra _látja Albertet, de nem törődik vele és izgatottan folytatja
beszédét._ Ő «nem tudta mit akar». Csak rombolni akart. Engedett egy hiú
pillanat szilajságának… ahelyett, hogy akkor lett volna okos és
analitikus. De gyerek volt és bolond volt… mikor odaült mellém az
asztalhoz… igenis rebellis volt…

Albert _szerény hangon, finom gúnnyal_. Xaxa, te nem jól ítéled meg őt.
Ő szabad szellem. Nem olyan, mint mi.

Alexandra _nem törődik vele_. Nem akart egyebet, csak lázadni… csak a
botrányt akarta… és igenis modortalan volt és lelkiismeretlen volt és…

Albert. Te igaztalan vagy. Ő csillagász.

Alexandra. És igenis most én mondom, hogy amit csinált, az tolakodás
volt!

Ági. Fenség!

Albert. Egy szót se feleljen, Miklós. Megtiltom, Miklós. És ha megengedi
Miklós… most én csókolom meg. _Hozzálép, megöleli és megcsókolja Ágit._

Jácint. Bravó! Holnap elutazom.

Ági _jókedvűen_. Nagyon köszönöm, Fenség. Erre igazán nem voltam
elkészülve.

Albert. Jól esett?

Ági. Ez jól, Fenség.

Albert. Akar még egyet?

Ági. Köszönöm, Fenség, az sok volna. Így ez éppen elég.

_A hátsó ajtón belép György és Arzén. Mindeniknél virágbokréta van. Egy
pillanatra megállnak az ajtóban, aztán a szín közepére jönnek, ott
elfogódottan megállnak, Ágira néznek. Albert átmegy balra, elől._

György. Tanár úr… _A meghatottságtól elakad._

_Mindketten egyszerre nyújtják Ági felé bokrétáikat._

Ági. Nekem? _Átveszi a két bokrétát._

_György és Arzén elfordul, mind a kettő könnyeit törli. Arzén György
vállára hajol. Háttal állnak a közönségnek._

Ági. Ejnye… Indiánok! Híres indiánok!

_György és Arzén megfordul, gyöngéden megöleli mind a kettő Ágit._

Ági. Vígabban kell búcsúzni. Nem így. Örülni kell. Most nem következik
több történelemóra. Most már maga a történelem következik. _Meghajol és
elmegy hátul. A fiúk utána mennek._

_Szünet_.

Albert. Na haragudjál Xaxa, ezzel tartoztam neki.

Alexandra. Neki?

Albert. Ki kellett engesztelni szegényt azért a csókért, amit tegnap
tőled kapott.

Alexandra _gyanakodva néz Jácintra_.

Jácint _mosolyogva_. Igen-igen. Ez így van.

Alexandra. Nem voltam bűnös?

Jácint. Nem, lányom.

Alexandra. Még csak hős se voltam?

Jácint. Nem, lányom.

Alexandra. Hát mi voltam?

Jácint. Ne kérdezd, lányom.

Albert _ünnepélyesen_. Alexandra… te ma éjjel jóvátetted egy hibámat,
amely az én emberi gyöngeségemből fakadt. Most arra akarlak megkérni,
hogy maradj mellettem végig az életen és ha hibázom, mindig légy oly
bátor, mint ebben az esetben voltál. Akarod? _A kezét nyujtja._

Alexandra _kezet ad neki_.

_Kis szünet._

Alexandra. Albert… nekem kötelességem az igazat megmondani. Ha én most
becsületesen megmondom neked, hogy e pillanatban nem érzek irántad
egyebet, mint becsülést és… szeretetet?

Albert. Akkor azt válaszolom Xaxa, hogy ez nekem most elég.

Alexandra _kedves szomorúsággal_. Nem mi találtuk fel a szerelmi
házasságot.

Albert. Nem. Határozottan nem. _Mindenik «nem»-nél megrázza a kezét._

Alexandra. Nem.

Jácint. Nem.

Albert. Megengedsz ehhez egy pótlást?

Alexandra. Igen.

Albert. Mi feltaláltunk… valami szebbet. A házasság után következő
szerelmet. Ezt a klasszikus és erős boldogságot, ami… ami…

Jácint. Később jön, de tovább tart.

Albert. Roppant érdekes, hogy te mindig ki tudod fejezni, amit az ember
gondol. Kérlek, Württembergi Katalin volt a legboldogabb feleség a
világon. Pedig ezt a házasságot erőszakkal csinálta Napole… _Körülnéz_.
Napoleon. És mégis.

Alexandra. És mégis…

_Szünet. Dominika belép._

Dominika. Alexandrám! _Megöleli_.

Alexandra. Hozta Isten Dominika néni. _Kezet csókol, mély meghajlással._

Dominika. Mondjátok, nem jelentkezett még az a tanár úr, akit hivattunk.

Jácint. De itt volt.

Dominika. És?

Jácint. Elment.

_Csönd. Hosszú szünet._

Dominika. Mit jelent ez a csönd? Mért hallgattok?

_Ujabb szünet, mely alatt Beatrix belép._

Beatrix _nézi a hallgató csoportot_. _Megrémül, erőset sikolt._ Szent
Isten… megint történt valami?

Jácint. Megcsókolta a tanárt.

Beatrix. Kicsoda?

Jácint. Albert.

Beatrix _fellélekzik_.

Dominika. Mi az, ti itt sorra csókoljátok ezt az embert? Úgy látszik,
mégis csak valami kitünő férfiú.

Jácint. Bizony az.

Beatrix. Te is megcsókoltad?

Jácint. Még tegnap. De most megint meg fogom, mielőtt elmegy.

Dominika. Akkor nekem már nincs mit beszélnem vele. Meg van szegénykének
az elégtétele.

Albert. Úgy gondoltam anyám, hogy aki ilyen nagy szolgálatot tett a
családnak, annak ez kijár. Nemcsak a menyasszonytól, hanem a vőlegénytől
is. _Dominika helyeslőleg bólogat._

Jácint. Sőt attól inkább.

Dominika. Nagyon helyes.

Beatrix. Esetleg, ha még nem ment el a házból… talán én is
megcsókolhatnám… mi?

Alexandra. Én azt hiszem anyám, most már elég volt. Inkább engem csókolj
meg… ha érdemesnek tartasz rá.

Beatrix _megcsókolja_.

Dominika _szintén megcsókolja_, És én is megcsókollak lányom, azzal a
szerény tanáccsal, hogy most már jusson sokszor az eszedbe, hogy
boldogult apád téged az ő fehér hattyújának szokott nevezni. Ez jusson
sokszor az eszedbe. Hattyúnak lenni: mikor a hold fénylik a tavon,
méltóságosan siklani, mint az álom… Fenségesen. Csak siklani a kék
fényben, lányom… a partra nem menni. _Jácint, Beatrix és Albert
bólogat._ Gyalog sose járni. Ott a szárazon, ahol az emberek járnak,
ügyetlen a hattyú. Tán nevetséges is.

Albert _kérően_. Aber liebe Mama…

Dominika. A hattyú, ha gyalogol… ha a parton totyog… bizony valami más
madárhoz hasonlít.

Alexandra. Liba?

Dominika. Majdnem, lányom. A természetrajz azt tanítja, hogy a hattyú
csak egy fenséges kacsa. Ha a földre lép, ez ki is derül róla. Ezért
kell neki a tó tükrén maradni, büszkén úszni, díszesnek lenni a néma
fehér méltóságtól. Madárnak lenni és nem repülni. Egy dalt tudni, de
mindhalálig el nem énekelni. Igen, lányom. _Alexandra a keblére hajol._
Vissza a kék tóra, édesem… és ott emelt fő, reprezentativ némaság… hűvös
közöny azok iránt, akik a partról bámulnak… és dal: soha!

_Szünet._

Caesar _jobbról belép_. A reggeli.

_Jácint karját nyujtja Dominikának és indul vele jobb felé. Utánuk
Beatrix megy egyedül. Albert Alexandrát fogja karon és követi őket.
Kimennek. Caesar méltóságteljesen lépdel utánuk._

FÜGGÖNY.




MOLNÁR FERENC MŰVEI:

=Egy gazdátlan csónak története.= Regény.

=Egy haditudósító emlékei.=

=Az éhes város.= Regény. Két kötet.

=A farkas.= Vigjáték 3 felvonásban.

=Hétágú síp.= Tréfák, karcolatok, tárcák.

=Józsi= és egyéb kis komédiák.

=Ketten beszélnek.= Tárcák, rajzok.

=Kis Hármaskönyv.= Elbeszélések. Három kis kötet, tokban.

=Lillom.= Egy csirkefogó élete és halála. Külvárosi legenda 7 képben.

=Muzsika.= Elbeszélések.

=Az ördög.= Vigjáték 3 felvonásban.

=A Pál-utcai fiúk.= Diákregény.

=Rabok.= Regény.

=A testőr.= Vigjáték 3 felvonásban.

=A fehér felhő.= Mirákulum 5 változásban.

=Ismerősök.= Elbeszélések.

=Az óriás.= Elbeszélések.

=Égi és földi szerelem.= Dráma 5 felv.

=Szinház.= Három egyfelvonásos.

=A hattyú.= Vigjáték 3 felvonásban.




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77726 ***