path: root/77650-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77650 ***

A VÖRÖS MALOM

SZÍNJÁTÉK

KÉT RÉSZBEN, 26 KÉPBEN

ÍRTA

MOLNÁR FERENC

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

_magyar irod. intézet és könyvnyomda_

KIADÁSA

_Előadási, fordítási és minden egyéb jog fenntartva._

*

_Copyright 1923 by Hans Bartsch, New-York._

Franklin-Társulat nyomdája




SZEMÉLYEK

EMBEREK:

   János               _Somlay_
   Ilonka, a felesége  _Pécsi B._
   Tanító              _Kertész_
   Etel, a felesége    _Komlóssy I._
   Költő               _Dávid_
   Palmyra             _Hegyi R._
   Postatiszt          _Gárdonyi_
   Öreg szolga         _Réthey_
   Képviselő           _Hatvani K._
   Marcsa              _Nép E._

BÁBUK:

   Mima                _Darvas Lili_
   Alfonz              _Tarnay_
   Claribella          _Horváthy E._
   A férj              _Ihász A._
   Croupier            _Vándor_
   Biró                _Hatvani E._
   Francia nő          _Kászonyi G._
   Portás              _Lubinszky_
   Öreg kártyás        _Szarvasi_
   Fiatal kártyás      _Belay_
   Szobalány           _Orosz V._
   Levélhordó          _Németh_
   Groom               _Hajós_
   Pincér              _Takács_
   Maitre d’hotel      _Antalfy_
   Fräulein            _Bera P._

   Kártyások, málhahordók, pincérek, parasztok.

ÖRDÖGÖK:

   A Rex Infernus      _Tiszay_
   Adjutánsa           _Pártos_
   Magister            _Gellért_
   Malacoda            _Toronyi_
   Rubicante           _Körmendy_
   Draghignazzo        _Ábel_
   Alichino            _Dinda_
   Calcabrina          _Gyurkovits_
   Scarmiglione        _Kovács_
   Cagnazzo            _Kollár_
   Barbariccia         _Gerő_
   Libicocco           _Kiss_
   Ciriatto            _Garas_
   Graffiacane         _ifj. Hatvani_
   Farfarello          _Korponai_

   Árk-ördögök, zászlótartók, ördögfiókák.

Történik a pokol mélységes fenekén.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Először adták a budapesti Magyar Színházban 1923 október 9-ikén._




ELSŐ RÉSZ.

_A pokolban. A szín háttere: síma fekete függöny. Vérvörös szőnyeg a
földön. Ugyanilyen szőnyeggel bevont lépcső vezet le a színpad egész
szélességében a zenekarba. A zenekarban karosszékek, szemben a
színpaddal._

_A színpadon oldalt földgömb, állványon._

_Kis ideig üres a színpad._

Malacoda ördög _nagy amerikai pápaszemmel, vörös zubbonyban, balról
besiet, a középig jön. Drótnélküli telefonkészüléket hoz, ezt szájához
és füléhez illeszti._ Halló! Igen. – Itt a pokol mélységes feneke. Igen,
kérem. A Magister kísérleti telepe beszél. Én vagyok, Malacoda
adjunktus. Tudomásul veszem és a Magisternek azonnal jelenteni fogom.
Értettem, kérem. Igen. Őfelsége, az udvar és a magas kormány elindult és
néhány perc mulva programm szerint ideérkezik. Köszönöm.

_Balról besiet a Magister. Mérnök, feltaláló a pokolban. Talpig
vörösben. Frakkja,_ _nadrágja, harisnyája, cipője vörös, csak inge,
nyakkendője és mellénye fehér._

Magister. Nos, Malacoda?

Malacoda. Ebben a pillanatban jelentik telefonon, mester, hogy az udvar
elindult. Néhány perc mulva itt lesz Őfelsége és a kormány.

Magister. Köszönöm, Malacoda. Csodálkozva nézel rám. _Fanyarul
mosolyog._ Igazad van. Szégyen, de izgatott vagyok. Kérlek, ezen a nagy
napon állj fokozottabb mértékben rendelkezésemre.

Malacoda. Hű szolgád és bámulód, uram, félmillió év óta. Jóban,
rosszban. Ideges vagy.

Magister. A hiúság teszi. Nem csoda. Még itt a pokolban is fázom ettől a
naptól. Malacoda! Ma megindul, először indul meg a gép, a nagy
találmány, amelyen félmillió év óta dolgozunk. Elgondolni, hogy annyi
munka, annyi kínlódás után, végre kész és publikum elé kerül!
Elgondolni, hogy ott áll, lent a nagy gépteremben, befűtve, minden
porcikájában munkára készen és hogy ma végre megmutathatja, mit tud. Az
én találmányom, pokoléletem nagy műve, a vörös malom, a Corruptor
Magnus, a Psychocorruptor Infernalis, a pokoli gondolat és az ördögi
ötlet legszebb mechanikai csodája!

Malacoda. A te lángeszed dicsősége, mester! Te vagy a pokol Marconija!

Magister. Kevés!

Malacoda. A pokoli Edison!

Magister. Még ez is kevés!

Malacoda. Te vagy a poklok Leonardo da Vincije!

Magister. Ez már beszéd! Ah, Malacoda, csakhogy ma végre odajuthattunk,
hogy levethettem a munkászubbonyt és felölthettem az ünnepi ruhát
felséges uralkodóm tiszteletére, aki eljön az ő kíséretével,
megtekinteni a találmányomat. Ah… Malacoda! De hagyjuk most a lírát. Nem
kell érzékenység. Hidegvér, ezer szem, nyugodt kéz. Milyen az új
frakkom?

Malacoda. Kifogástalan.

Magister. Mert erre is sokat adok. Nem vagyok elhanyagolt szobatudós. A
zseni legyen szép, kívülről is. _Zsebkendőt tart az orra alá._ A
parfümöm?

Malacoda. Bódító.

Magister. Szintétikus. Magam kevertem. Sokkal intenzívebb, mint az igazi
záptojás. Kénhidrogén és ammoniák. Csodabüdös. _Kéjjel szagolja._

Malacoda. Elragadóan büdös.

Magister. Köszönöm ezt a kis hizelgést is, Malacoda. Jól esik. _Kezet
szorít vele._ De most munkára. Az utolsó ellenőrzés. Az utolsó
utasítások. _Tapsol._ Scarmiglione! Alichino! Calcabrina! Cagnazzo!
Barbariccia! Libicocco! Draghignazzo! Ciriatto! Graffiacane! Farfarello!
Rubicante!

_A megnevezett munkás-ördögök nevükre egyenként beszaladnak. Mindeniknél
valami gépész-szerszám van. Jobbról-balról jövet köréje kuporodnak.
Barbariccia lemegy a zenekarba._

Magister. Már jelezték az udvar érkezését. A bemutatás nagy napja
elkövetkezett. Ti hű munkatársaim voltatok a gép megépítésében. Ma
mutassátok meg, hogy igazán a tűz gyermekei vagytok, és méltók vagytok a
nevekre, amiket a nagy Dante adott nektek. Legyetek fürgék, ügyesek,
gyorsak és okosak a kezelésben.

A munkások. Igen, mester.

Magister. Rendben van minden?

A munkások. Igen, mester.

Magister. Emeltyű, szellentyű, billentyű, forgattyú, tolattyú,
lengettyű, dugattyú, lövettyű?

A munkások. Rendben van, mester.

Magister. Kelepek, telepek, szelepek?

A munkások. Igen, mester.

Magister. Alapok, kalapok, falapok?

A munkások. Igen, mester.

Magister. Minden legkisebb részecske jól simul, nyomul, mozdul, tolul,
fordul?

A munkások. Simul, nyomul mozdul, tolul, fordul.

Magister. Hát akkor…

_A nézőtérre belép egy ördög, a pokol királyának adjutánsa._

Magister. Nos? Mi az?

Adjutáns _harsányan kiáltva_. Vexilla prodeunt Regis Inferni!

Magister. Ah! Máris? _A szívére teszi a kezét. A munkások felugrálnak._

Barbariccia _a zenekarból_. Vexilla prodeunt Regis Inferni!

Magister. Vexilla prodeunt! Őfelsége zászlói közelednek! Itt a nagy
pillanat! Gyorsan! Cagnazzo, Barbariccia! A reflektorokhoz! Malacoda,
szólj a zenekarnak! Scarmiglione, a dinamohoz! Alichino, a lendkerékhez!
Calcabrina, a kazánokhoz! Libicocco, a centrifugához! Draghignazzo, a
manométerhez! Ciriatto, az olajozókhoz! Graffiacane, a hanglemezekhez!
Farfarello, az áttételekhez! Rubicante, fel a gépmesteri hídra!

_Ahogy mondta, mind elrohantak, jobbra-balra. Most egyedül marad.
Egy-két lépcsőt lejön a zenekarba. A színfalak mögött megszólal_ _az
Ördöghimnusz. A nézőtéren át bevonul Sátán, a pokol királya, udvarával.
Elől jön az adjutáns, aki az imént kiáltott. Utána a két zászlótartó a
két feketevörös zászlóval. Utánuk egyedül a Sátán, talpig vörösben,
hatalmas szarvakkal, koronával a fején. A Sátán után a hét árk-ördög,
kis koronával a fejükön, kétágú villával a kezükben. Lassan vonulnak
előre. A két zászlótartó a zenekaron át a lépcsőzetre megy és
jobbról-balról feláll. A zene elhallgat._

Magister. Hódolattal üdvözlöm ő pokoli felségét, hatalmas uramat, aki
megtisztelte szerény munkám hajlékát.

Adjutáns. Őfelsége szívesen jött a nagyhírű találmányt megtekinteni.
Reméli, hogy nemcsak az ő megelégedését, de az egész pokolfajzat
dicsőségét fogja kivívni a mester találmánya. Őfelsége azt kívánja, hogy
minden felesleges ceremónia mellőzésével azonnal térjünk a dologra.

Magister. A felség óhaja parancs. Méltóztassanak helyet foglalni. _Az
udvar bevonul a zenekarba és helyet foglal a karosszékeken._ _A két
zászlótartó lemegy a lépcsőn és jobbról-balról a földre kuporodik._

Magister _felszalad a színpad közepére_. Úgy hát… Felséges uram, magas
kormány, engedelmükkel röviden ismertetni fogom találmányom lényegét. Én
egy emberrontó gépet csináltam. Műszaki neve: Psychocorruptor. Psyché:
az lélek. Corrumpere: annyit tesz mint: elrontani. Tehát:
«Psychocorruptor» azt jelenti, hogy lélek-elrontó. Az én gépem igazi
büszke ördögi gondolat. Beledobsz egy ártatlan, tiszta, becsületes
embert és egy óra mulva másik végén kijön egy kész gazember. Ez az
egész. Hogy mi volt vele a célom? Semmi. Szeszélyből csináltam, mint
Edison a grammofont. Ötletből, viccből, nyugtalanságból, gonoszságból,
zseniből! Ördögi feladat: rontani. A jóból rosszat csinálni. És ezt
produkálja ez a hatalmas malomgép, amely itt lent türelmetlenkedik a
lábunk alatt a nagy gépteremben. A jó emberből rosszat csinál. Ahogy
beledobod a jó embert, sorra őrli meg az illuzióit, koptatja a hitét,
szaggatja a tisztességét, megtöri a szeretetét, bepiszkolja a szerelmét,
megkeményíti a szívét, elveszi a becsületét, – megőrli, mint a malom,
mindazt, ami benne nemes, ami isteni!

Az udvar. Bravó!

Magister _meghajol_. Fenn a földön vannak már régóta ilyen emberrontó
intézmények. A nagyvárosok. Az ártatlan vidéki jófiú felmegy Párizsba és
húsz év alatt Párizs elrontja. De ez húsz év. Az én gépem ezt egy óra
alatt végzi el. Rohamosan vágtat át az ember a malom rekeszein,
lélekzethez se jut, s a gép elvégzi hatvan perc alatt azt, amihez egy
romlott nagyvárosnak évtizedekre van szüksége. Félmillió évig dolgoztam,
felséges uram, ezen a gépen! Néha már-már kedvemet vesztettem, de akkor
eszembe jutott, hogy milyen istentelen gazságot csinálok, – és ebből
újra meg újra erőt merítettem. Ma végre itt áll készen a bemutatásra, az
első kísérletre. Felhasználtam hozzá mindazt, amit az emberi kutatás a
mai napig kitalált. Teremteni mi nem tudunk, felség. De amit más
teremtett, azt rosszra felhasználni a lángész szikrázásával, – ez a mi
dicsőségünk.

Az udvar. Bravó!

Magister. Nincs az az anyag, nincs az az erő, nincs az a gépészi
kombináció, ami ebben a malomban benne nem volna. Holt és élő anyag
keveredik benne egy csodaszörnyeteggé, melynek külseje érc, de belseje
izzik, nyüzsög, a mindentől ami benne van.

Adjutáns. Őfelsége azt kérdi, hogy mégis, milyen anyagokból és milyen
szerkezetekből van összetéve a malom.

Magister. Van ebben minden, felséges uram, de itt nem üres szó az, hogy
«minden», de minden, minden van ebben a gépben.

  Ha felségteknek van türelme hozzá
  Picinyke részét elmondhatom annak,
  Mi benne ég, forr, mozdul, fordul,
  Simul, hajlik, lendül, visít, csikordul!
  Van benne vas, nikkel, réz, ezüst, bádog,
  Gleccserjég, grammofonlemezen átok,
  Kutyagyomorsav, drótkötél, kő, festék,
  Festett képek, szép reggelek és esték.
  Van benne durhigany, szén, selyem, fa, tolattyú,
  Lánc, kapocs, anyatej, élő hattyú,
  Platina, vér, higanygőz, tövis, éther,
  Fogideg, esővíz, jódezüst, mikrométer,
  Napfény, holdfény, sróf, kéksav, csepű, gyanta,
  Ópium, brokát, cukor, zenebanda,
  Kvarcfény, orgonasíp, mész, gőz, gáz, posztó,
  Glicerin, cérna, kard, áramelosztó,
  Keresztfejvezetéktartó, planéta,
  Gummi, női haj, csalán, spirochéta,
  Rubintengelyágy, békateknő, újbor,
  Csikóbőr, pajzsmirigy, csigabibor,
  Szakállszőr, porcellán, szijj, rózsabimbók,
  Májmétely, kénsav, mákony, pisztoly, csimbók,
  Alizarin, bőr, rozsda, drót, sár, túró,
  Tartalékkapocságy, bróm, gyémántfúró,
  Szög, nyirok, ólomszuperoxid, kókusz,
  Tű, gyapot, zománc, kés, fékpofa, lókusz,
  Gyöngyház, jég, kamgarn, finomszövésű,
  Cső, lift, só, kén, fű, áramszedő fésű,
  Lengettyű, sóhaj, tömszelence, kaptár,
  Arany, hamuzsír, pálmabor, naptár,
  Madártoll, kapcsolócsap, tányér, tálca,
  Gyopár, tengervíz, gyapjú, rostélypálca,
  Izzadság, zongora, ital, étel,
  Falevél, fogaskerékáttétel,
  Turbina, lószőr, olló, lencse, borsó,
  Fenyőtoboz, kormánycsavarorsó,
  Konnektor, kompresszor és kommutátor,
  Kastély, palota, villa, kunyhó, sátor,
  Kert, part, hegy, völgy, sírás és kacagások,
  Felhők, szerelmek, kéjes halódások,
  Ölések, ölelések, csalódások,
  Minden, ami kapcsol, és ami bont…
  Minden, ami kapcsolódik… és ami ront…
  Minden van benne. Milliónyi szóval
  Csak milliomodrészét mondhatnám el
  Annak, mi benne ég, forr, mozdul, fordul,
  Simul, hajlik, lendül, visít, csikordul,
  S _beszél!_… Mert végül… Van benne… Ah bocsánat
  Az izgalomért, mely urrá lett most rajtam,
  De felnyerít az ördögvér a szívben,
  És lobbot vet az ősi tűz vad lelke,
  Mert még valami van benne, felségtek,
  Anélkül hitvány földi eszme lenne…
  Felséges uram… _ember_ van benne!

_Izgatottan, fáradtan ül le a lépcsőre, ott vizionáriusan, tranceban,
halkan mondja:_

Magister. Preparált emberek vannak benne, felséges uram. Rab lelkek és
testek, amiket a földön fogdostam össze. Itt a nagy műtőteremben sok
ezeréves életre preparáltuk őket. Vágtuk a testüket, hipnotizáltuk a
lelküket… szereket kaptak… elevenen vannak bebalzsamozva… élő bábuk…
némelyiknek három szíve van… és nincs veséje. A másiknak kiszedtük az
idegeit. Az agyvelejükön lékek vannak. Az egyiknek nincs becsületérzése.
A másiknak háromszoros adag érzékisége van. Az egyik csak felejt. A
másik csak emlékezik. A harmadik csak hazudik. Élnek és mégis bele
vannak komponálva a gépbe. Sugarak és áramok igazgatják őket. Lemezek
beszéltetik őket. Könnycsatornák ríkatják őket Csiklandós sugarak
nevettetik őket. Erős áramok forralják őket. A szerelmük égő hipnózis… a
gonoszságuk alkohol… a közömbösségük kokain… a rajongásuk hasis…
Rettenetes dolgot csináltam a rabjaimmal… de most felségesen játszanak
benn a gépben… úgy illeszkednek bele, mint a kerekek, szijjak csavarok,
dugattyúk… összejátszanak a géprészekkel, a sugarakkal, az áramokkal…
_Hirtelen felkiáltva._ Óhajtod látni a babáimat, felség?

Adjutáns. Őfelsége a legnagyobb érdeklődéssel kéri az ily módon
preparált emberbábúk bemutatását.

Magister _felszalad a lépcsőn_. Rubicante!

Rubicante _(beszalad, megáll_.)

Magister: A babákat!

Rubicante. Igenis, Magister. _Leszalad a_ _lépcsőn, a zenekarban
csapóajtót nyit fel, a mélységben eltűnik. Hallatszik, amint mondja:_ A
magister a babákat kéri!

Magister. A babák jégen vannak. Emberi szervezetük nem bírná ki a mi
klimánkat.

_A babák menete megjelenik a csapóajtóban, felmegy a lépcsőn. Az ördögök
körülveszik, terelik őket. A babák: a második felvonás összes szereplői,
Mima kivételével. Mind abban a ruhában vannak, amelyben szerepelni
fognak. Lassan vonulnak fel, szomorú, élő-halott, néma menet,
lehunytszemű, hipnotizált rabok. Fenn a színpadon megállnak._

Magister _gyönyörködve és büszkén mutat rájuk._ A malomköveim, felség!
Most némák és bágyadtak. Olyanok, mint a halottak. De ha az áramvezető
sugár éri őket, életet kapnak. Rubicante! A viola sugarat!

_Viola sugár suhan végig a csoporton. A babák lassan élednek, mozdulnak,
előbb igen halkan, majd fokozatosan hangosabban_ _beszélnek. Valamennyi
egyszerre kezdi mondani a szerepét, amit a második felvonásban mondani
fog. Csevegés, sírás, nevetés, kiáltozás, össze-vissza, mozgással._

Magister _vezényelve_. Vissza a sugarat!

_A sugár lesuhan róluk. A lárma elhalkul, majd egészen elhallgat. Megint
a néma, mozdulatlan, halott csoport._

Magister. Vigyétek őket le a gépterembe!

_Az ördögök kiterelik a csoportot jobbra._

Magister _Rubicantehoz, aki nem ment ki_. Most hozzátok Mimát!

_Rubicante lerohan a lépcsőn a mélységbe._

Magister. Most, felséges uram, most jön a fő-baba! A nő! A nő, aki ront.
A szép. A gonosz. A nő.

_Rubicante és az iménti ördögök a mélységből felkisérik a lépcsőn Mimát.
Mima fehér ruhában, sápadtan, lassan megy fel a lépcsőn, mint ahogy a
többi baba ment. Fenn a színpad közepén megáll. Az ördögök tisztelettel,
lábujjhegyen elhúzódnak tőle, a színpad sarkában a földre kuporodnak._

Magister. Nézd felséges uram, milyen tökéletes! Lángok lobognak a
bensőmben, ha nézem. Évezredek kellettek, amíg kitenyésztettem az
emberek közt. Egy babyloni leányon kezdtem. Túlságosan vérengző volt.
Akkor a lyoni szűz mártirok véréből kevertem rokont egy generációjához.
Aztán Messalina-vért kapott. Mikor nem volt elég kegyetlen és elszánt,
egy Borgia-rokont kevertem a családjához. Van benne egy Bonaparte-rokon
vére. Van benne Petrarca-vér, hogy lágy és költői legyen. Beethoven-vér.
És minden nagy komédiás véréből egy csöpp, a régi görög szinészektől
egészen Duseig! Mikor megvolt, megszületett, felnőtt, elkárhozott,
elraboltam és a műtőterembe vittem, felség. Az ereiben megkettőztem a
vérmennyiséget. Az idegeihez még egy idegrendszert szőttem a testébe.
Most két ideghálózat reszket benne. A szivéhez még egy szivet ültettem.
Most két szíve van.

Adjutáns. Hogy hívják?

Magister. Mindegy. Neve nincs. Én Mimának hívom, mert az latinul
komédiásasszonyt jelent.

Adjutáns. Mit tud?

Magister. Mindent tud. Ha én a sugárral igazgatom. Ő az én nagy
rontógépemnek a szíve közepe. Felség, óhajtasz mintát látni abból, amit
tud?

Adjutáns. Őfelsége kívánja.

Magister _a színpad bal szélére megy, az ott elhelyezett kis villanyos
kapcsolótáblán megmozdít egy konnektort._ Méltóztassanak figyelni.
Rábocsátom az áramvezető sugarat. Fel fog éledni. _Mozdulatára éles
fénysugár éri Mima arcát._

Mima _lassan megmozdul, kinyitja a szemét, elmosolyodik, fellélekzik,
jobbról-balról a két szívére teszi a kezét._

Magister. Méltóztassanak figyelni. Bemutatom, hogy hogy tud szeretni. _A
konnektorhoz nyúl. A sugár megrezzen Mima arcán._

Mima _nagy, forró szenvedéllyel_. Szeretlek minden idegemmel, te szép,
erős, forró legény, törj magad alá, csókold sebesre a számat, imádlak
mint az Istent, meghalok érted, meghalok érted…

Magister. _A konnektorhoz nyúl._ Méltóztassanak figyelni. Most gyűlölni
fog. _A sugár rezzen._

Mima _szenvedéllyel_. Gyűlöllek minden idegemmel, te rút, gyönge, hideg
szörnyeteg, menj tőlem, utálom a szádat, gyűlöllek mint az ellenséget,
pusztulj el, pusztulj el! _Elhallgat, kis szünet._

Magister. Most egy kis mutatvány. Gyűlölet és szerelem gyors
váltakozása. _A konnektorhoz nyúl, a sugár rezzen._

Mima. Szeretlek. Gyűlöllek. Szeretlek. Gyűlöllek. Szeretlek. Gyűlöllek.
Szeretlek.

Magister. Közömbösség! _A konnektorhoz nyúl, a sugár rezzen._

Mima _megvetően_. Tőlem jöhet, mehet, mondhat, amit akar, bánom is én,
még ha főbe is lövi magát, semmi közöm magához.

Magister. Most hazudni fog! _Rezzenti a sugarat._

Mima _szenvedéllyel_. Gyereket akarok, gyereket, tőled gyereket, anya
akarok lenni, a te édes, szép gyereked anyja akarok lenni, – _forrón
felkiáltva_. Gyereket akarok tőled!

Magister. Most az ellenkezőjét! _Rezzenti a sugarat._

Mima. Nem akarok gyereket, csak gyereket ne, így se tudunk megélni és
nem akarok szülni, elrontja a termetemet. Jolán is attól olyan széles,
megölöm magam, ha másállapotba jutok!

Magister. Más példa. _Rezzenti a sugarat,_

Mima. Utálom az ékszert, nem kell, sose viseltem ékszert! _Rezzen a
sugár._ Vedd meg édes, azt a gyöngyöt a Seligmannál, nem tudok aludni,
meghalok, ha meg nem kapom, imádom a szép ékszert, azért vagyok asszony.

Magister. Más! _Rezzenti a sugarat._

Mima. Kikérem magamnak, az uram nem nyúlt hozzám egy év óta! _Rezzen a
sugár._ Oh, édes, édes, esküszöm, tegnap éjjel az uram karjaiban is rád
gondoltam!

Magister. Házasság! _Rezzenti a sugarat._

Mima. Nem leszek a feleséged soha! Meg akarom mutatni, hogy nem azért
adtam oda magamat, hogy elvégy, nem leszek a feleséged soha! _Rezzen a
sugár._ Ha egy hónapon belül el nem veszel, megcsallak, elhagylak, te
gyáva, szégyeld magad, bujkáló szeretődnek jó vagyok, de a nevedet, azt
nem adod nekem!

Magister. Esküdni fog! _Rezzenti a sugarat._

Mima. _Igen gyorsan._ Esküszöm anyám életére, hogy fehér, apám életére,
hogy fekete, esküszöm szüleim életére, hogy se nem fehér, se nem fekete.
Esküszöm boldogult anyám sírjára, hogy itt állok, boldogult apám
sírjára, hogy nem állok itt, esküszöm szüleim sírjára, hogy állok is itt
és nem is állok itt. Úgy gyógyuljon meg a beteg nővérem, hogy ez,
_ruháját mutatja,_ egymillióba került, úgy legyen szerencsém az életben,
hogy nem került egy millióba. Esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem
csókolóztam, esküszöm mindenre, ami szent, hogy csókolóztam. Úgy legyek
valaha boldog, hogy ez igazi selyem… _ruháját_ _megemelve a harisnyáját
mutatja_… Úgy légy te valaha boldog, hogy műselyem. Esküszöm, hogy ma
hétfő van, esküszöm, hogy ma kedd van, esküszöm, hogy ma szerda van,
esküszöm, hogy ma csütörtök van…

Magister: Satöbbi, péntek, szombat, vasárnap. És?

Mima: És esküszöm, hogy megesküdtem, hogy soha nem esküszöm. _A sugár
rezzen._

Magister. Tud még ezerszer ennyit, de rövid az idő. Még csak néhány
apróság. _Rezzen a sugár._ Egy igen nehéz helyzetben gyorsan feltalálja
magát és meg is oldja a helyzetet.

Mima _igen gyorsan_. Nem igaz, nem igaz, nem igaz, szégyeld magad, hogy
betörted az ajtót, mit jelent az, hogy itt vagyok az Ödönnél? Azért
jöttem ide, mert beteg szegény, látod, azért fekszik az ágyban és én nem
feküdtem mellette, csak ültem az ágya szélén és borogattam és azért
vettem le a ruhámat, hogy be ne vizezzem a borogatással és azért vettem
le a fűzőmet, mert szorított, és hogy’ borogassak fűzőben, ki borogat
fűzőben, mikor nem lehet borogatni fűzőben… de minek is beszélek annyit,
pfuj, hiszen te őrült vagy, ez az egész gyanusítás jellemzi a te aljas
gondolkozásodat és piszkos fantáziádat, ölj meg, ha akarsz, de hogy
lásd, mennyire szeretlek, nem bánom, haljunk meg együtt, hol a revolver,
várj, várj, nem, ne te ölj meg engem, majd előbb én öllek meg téged és
aztán magamat!

Magister. Most még csak köszönni fog, szép skálában lefelé, rang
szerint. _Rezzenti a sugarat._

Mima. Lábaihoz borulok, felséges uram. – Hódolattal üdvözlöm, fenség. –
Van szerencsém, kegyelmes uram. – Jónapot, méltóságos uram. – Jónapot,
tanácsos úr. – Jónapot, Frédi. – Jónapot, Pista, na, egészségesek a
lovak? – _nagyon megvetően._ Jónapot, Kaufmann úr.

Magister. Nevet! _Rezzenti a sugarat._

Mima _hiszterikus jókedvvel, túlzóan felkacag, hosszan, nagyon._

Magister. Sír! _Rezzenti a sugarat._

Mima _tragikusan felzokog és lassan csöndes sírásba halkul, majd lihegve
elhallgat. A sugár lerezzen róla._

Magister _előlép, büszkén mosolyog_. Voilà! _Meghajol._

Az udvar. Bravo! Bravo! _Tapsolnak._

Magister. Vigyétek a gépterembe, óvatosan, vigyázzatok rá, mint a
szemetek fényére. Hatvanezer ampères sugár mind a két szívére!

_Rubicante jobbra előremegy, utána az ördögök tisztelettel kísérik,
vezetik Mimát jobbra. Kimennek. Aztán az ördögök visszajönnek
Rubicanteval együtt, két csoportba oszolva, jobbról-balról lekuporodnak
a színpad széleire._

Magister. Most tehát, felség, az én élő bábuim a helyükön vannak, a gép
munkára készen áll. Most már csak valami földi ember kell hozzá, akin
bemutathassa, hogy mit tud. Erre nézve bátor leszek indítványt tenni.
Méltóztattak látni tudományomat, amellyel földi embereket így
preparáltam. Ha most én hozok ide egy jó embert, hogy bedobjuk a gépbe
és elrontsuk, joggal hihetik, hogy csalás van a dologban, hogy ez a jó
ember, akit bedobok, szintén valami ilyen preparált bábú. Ezért azt
indítványozom, méltóztassanak maguk, méltóztassék maga őfelsége a földi
életből kiválasztani azt az embert, akin a malom tudományát bemutassuk.

Adjutáns. Őfelsége kíváncsi, hogy mi ennek a módja.

Magister _a földgömbhöz megy és réznyelű nagyítólencsét, igen nagy lupét
vesz elő._ Nagyon egyszerű. Nagyítólencsénkkel rávilágítunk a földi élet
egy-egy picinyke pontjára. Szétnézünk a világban, a derék emberek közt
és kiválasztjuk azt, aki a legromlatlanabb, legtisztább,
legbecsületesebb, a legjámborabb. Azt lehozzuk ide és beledobjuk a malom
garatjába. Természetesen férfit. Mert nőt rontani olyan volna, mint sót
sózni, olajat zsírozni, mézet cukrozni, tűt szúrni, kardot vágni, jeget
hűteni, napot melegíteni…

Adjutáns. Ez oly természetes, hogy őfelsége fölöslegesnek tartja az ön
további fecsegését.

Magister. Igaza van. Tehát nézzünk szét a földgolyón. _A lupéval ráhajol
a földgömbre és keresgél rajta._ Keresgéljünk az egyszerű, szerény
emberek közt… valami csöndes otthonban… ahol a tiszta becsület tanyáz.
Hopp… itt látok valamit. Külváros. Kis csöndes utca. Szerény, de tiszta
lakás. Megvan! _Még közelebb hajol a lupéval a földgömbhöz._ Egy tanító.
Nagyon szeretik a gyerekek. Ez nem lehet rossz ember. Most megy haza
ebédelni a feleségéhez. Parancsolnak betekinteni a szobájába, az
életébe?

Adjutáns. Lássuk!

Magister. Felvetítem. Nézzük és hallgassuk figyelmesen. _A
nagyítólencsét a fekete függöny közepére irányítja. A földgömbből vékony
sugár túz át a lencsén, fényfoltot vet a függönyre. A függöny azon a
helyen lassan szétnyílik. Egyszerű, világos, polgári szobát látunk. Kis
terített asztal,_ _két szék. A tanító jön haza, virágokkal. A felesége,
Etel, az asztalnál áll._

Tanító. Jónapot édes kis feleségem.

Etel. Isten hozott drága jó kis uram. De sok virágot hoztál.

Tanító. A gyerekek, a gyerekek! _Átadja a virágokat._ Neked adom édes
szívem. Így aztán öröm tanítónak lenni. Minden nap telerakják virággal
az asztalomat. _Leveti a kabátját._

Etel. Az ilyen arany ember meg is érdemli. _Megcsókolja_. Ezerannyit is
megérdemel. Fáradt vagy, édesem?

Tanító. Éhes vagyok, édesem. _Leül_. Hol a leves?

Etel _kinyúl, átvesz egy levesestálat és az asztalra teszi. Ad belőle a
tanítónak._ Itt a jó leveske, édesem.

Tanító _kavargatja a levest_. Nem frázis ez angyalom. A mi pályánk a
legszebb pálya. Csak szív kell hozzá.

Etel. És neked van szíved édesem.

Tanító. Szeretnek a gyerekek. Ez nagy sor. Ma is, hogy a Steiner
megbosszantott, láttad volna a többit: mind úgy nézett rá, mintha meg
akarná ölni. De én nem bántottam a Steinert. Szelid szóval megbánásra
bírtam a Steinert. Boldog voltam, hogy jó szóval célt értem a
Steinernél.

Etel. Micsoda nemes gondolkozás. Milyen boldog vagyok, hogy a feleséged
lehetek. _Leül ő is._

Tanító. Hidd el, felemelő érzés jónak lenni. Milyen leves ez?

Etel. Találd ki. A te kedvenced. Na?

Az idén először! Meglepetés! Nem is örülsz neki?

Tanító. Nem tudom, micsoda.

Etel. Borsóleves!

Tanító _piszkálja a levest a kanállal_. És mi ez itt benne?

Etel. Csurgatott tészta.

Tanító. De ezek a kis golyók?

Etel. Golyók?

Tanító. Igen.

Etel. Ez borsó.

Tanító. Milyen borsó?

Etel. Milyen borsó. Borsó!

Tanító. Ne járjon a szád, mit fecsegsz? Kétféle borsó van, zöldborsó és
szárazborsó.

Etel. Hát nem látod édesem, hogy ez zöldborsó?

Tanító. Nem látom, mert nem zöld, hanem piszokszínű.

Etel. Piszokszínű a te fejed, te undok ember, megint feldühösített az a
kölyök az iskolában és most rajtam öntöd ki. Direkt lejártam a lábamat a
csarnokban idei zöldborsóért.

Tanító. Ez idei zöldborsó? Ez? Hiszen éppen azért piszokszínű, mert nem
idei, hanem tavalyi borsó, eltett borsó, konzerv borsó!

Etel. Lejárom a lábamat friss idei zöldborsóért neki, nem is a
kosztpénzből vettem, a kézimunkámból, amit eladtam és ő így beszél róla!

Tanító. Ha térdig jártad is le a lábad érte, mégsem idei. És a leves
pedig hideg.

Etel. Mert addig piszkáltad, amíg kihült.

Tanító. Én leszámítom a hőfokából ezt a piszkálási különbözetet és
visszakövetkeztetek az eredeti hőfokára. Ez már hideg volt, mikor
piszkálni kezdtem.

Etel. Ne kínozz kérlek! Hát bánom is én, piszkos a borsó, hideg a leves,
mit csináljak? Szegény anyám megmondta ezt előre! Későn jössz, azért
hideg a leves! És még piszkálod egy félóráig.

Tanító _dühösen_. Azért hideg, mert hanyag és felületes vagy, és a
szárított borsót is azért sózzák a nyakadba idei helyett, mert meg se
nézed, csak jössz, mégysz, szaladsz…

Etel _sírva_. De mikor én jót akartam!

Tanító. A hózentrágeremet se varrtad meg! Mikor Napoleon győzelmeit
tanítottam, leesett rólam a nadrág, röhögtek a gyerekek!

Etel _sírva_. Korán kellett elszaladni a borsóért.

Tanító. Nem varrtál gombot a mellényemre, hiányzik a madzag az
alsónadrágomról, a fogkefém ereszti a szőrt, nem hegyezted meg a
ceruzámat, görcs van a cipőzsinóromon…

Etel _sírva_. Korán kellett szaladni a borsóért, ma volt az idén először
borsó és nagyon keresik, mert friss.

Tanító. És terád mégis büdöset sóztak.

Etel _zokogva_. Most már büdös is!

Tanító _kiáltva_. Ne bőgj! Ne bőgj az ebédembe, mert összetörök mindent!

Etel _zokogva_. Bocsáss meg, nem bírom visszatartani, úgy el vagyok
keseredve. _Újból felzokog._

Tanító _ordítva_. Ne bőgj, a teremtésit annak a keserves, büdös
életemnek, a teremtésit annak a hétszentséges… _Össze-vissza tör az
asztalon mindent, felkel, fel-alá kezd járni, az asszony az asztalra
borulva zokog._

Adjutáns _harsányan_. Mester!

Magister _int, a függöny összecsukódik_. Parancs!

Adjutáns. Őfelsége is úgy gondolja, hogy ebből elég volt, mert ez a
jóságos tanító úr olyan komisz ember, hogy ez ugyis idekerül mihozzánk,
ezen nincs mit rontani az ön masinájának. Már a nagy Dante megírta, hogy
az ilyen ember itt nálunk sárban fog fulladozni, és sarat fog enni az
idők végezetéig, mert haragosságban bűnös.

Magister. Sajnálom, pedig olyan jól indult. Mikor a virágokkal hazajött,
avval a szelid pofájával, már azt hittem, ez a mi emberünk. Hát ha
megengedik, másfelé keresgélünk. _Megint vizsgálgatni kezdi a földgömböt
a lupéval._ Nézzük csak. Itt volna egy másik ember, kérem. Író. Költő. A
nemes érzelmek költője. Ábrándozó, szelídlelkű…

Adjutáns. Nem rossz.

Magister _közelebbről nézi a földgömböt_. Mint látom, imádják a nők.

Adjutáns. Az se rossz.

Magister _a földgömböt nézve_. És még hozzá szerelmes is… nagyon
szerelmes. Most, kérem szépen, épp most megy az imádottjához. Nézzük meg
ezt a randevut?

Adjutáns. De még mennyire!

Magister _még mindig a földgömböt vizsgálgatva_. Be fogunk nézni a szép
hölgy szalónjába. _Mint az imént, nyílást varázsol a függönyre._

_A függöny szétválik. Színes ernyős lámpa, chaise longue. Gyönyörű nő,
színes pongyolában, áll a chaise longue mellett és karját tárja valaki
felé, akit még nem látunk._

Magister. Nagyon szeretheti, mert tetszik látni, hogy várja?
_Csöngetés_. Ő jön. Csöngetett.

Költő _belép_.

Magister. Itt van! Figyeljünk!

Palmyra. Csakhogy itt vagy, édes, édes, édes, édes, édes! _Nagy csók._
Óh, istenem, hogy vártalak!

Költő. Késtem talán, angyalom? _Ijedten nézi az óráját._

Palmyra. Dehogy, gyönyörűségem! Csak én vagyok türelmetlen.

Költő. Mert nagyon fájna, ha csak egy percnyi késéssel is bánatot
okoznék az én édes, szép babámnak.

Palmyra. Te jóságos!

Költő. Ne boruljon felhő egy pillanatra se a szépséges szemedre.

Palmyra. Te áldott, te jó!

Költő. És elhoztam ezt. _Kis virágbokrétát ad át._

Palmyra. Ibolya? Most? Hisz ez a legnagyobb ritkaság!

Költő. Tegnap egy elejtett szavadból kivettem, hogy szereted.

Palmyra. Te gyöngéd… te áldott! Olyan bájos, olyan tiszta a jóságod,
mint egy gyermeké. Hát csoda, hogy imádlak?

Költő. Így, így… Ezzel a rajongó mosollyal az arcodon, így csókoljalak
agyon, így… _Vadul csókolja._

Palmyra. Ne harapj, Albert!

Költő. Haraplak… megeszlek… mindenestül… _Folytatja._

Palmyra. Ne, ne! Megfojtaszt! Megfulladok!

Költő. Nem esik jól?

Palmyra. De jól esik, csak…

Költő _hirtelen_. Csak?

Palmyra. Ülj le szépen ide mellém. Oly rég akarom ezt már neked
megmondani. _A szájához nyul._ Nézd, vérzik a szám. Csupa vér.

Költő. Lecsókolom róla! _Nekiugrik_.

Palmyra. Ne, ne! Fáj! Maradj nyugton. Ez most jó alkalom megmondani,
amit akarok. _Sírni kezd._ Olyan boldogtalan vagyok!

Költő. Miért?

Palmyra. Mert csak erre kellek neked.

Költő. Mire?

Palmyra. Csak erre az érzékiségre.

Költő. Csak erre? Hát nem szeretlek?

Palmyra. Szeretsz! De ahányszor együtt vagyunk, az első pillanatban
rámveted magadat mint egy tigris. Én még veled soha egy félórát nem
beszéltem, mindjárt nekemjössz és összeharapsz és megeszel… mikor én
olyan boldog volnék, ha a lelkedet is érezném… Ha beszélnél velem az
életedről, a gondolataidról, a bánatodról…

Költő. A bánatomról… mikor így ülsz, hogy térdig látni ezt a szép
lábadat, ezt a karcsut… _elébeborul_… hiszen vérbeborul a szemem, olyan
őrjítő… _átöleli a térdét._

Palmyra _sírva_. Ne, ne! Látod, ez az! Látod, csak a testemet szereted!
_Zokogva rugdalódzik._

Költő. Nézd csak, hogy rugdalódzik a kis makrancos. _Mellé ül, lefogja…_
Ejnye, milyen erős… _dulakodik vele_… ejnye, de haragszik most. Ilyenkor
kell megfékezni, lefogni, szerelemmel legyűrni az ilyen dühös kis
vadmacskát! _Lefogta és csókolja._

Palmyra _védekezik_. Ne, ne! Albert! Egy szót, egy jó szót… Csak
egyszer, csak egyszer egy csöndes pillanatot, hogy a válladra hajthassam
a fejemet… _megteszi_… mint egy szomorú gyerek, így… és most csöndesen
beszélj velem, beszélj, taníts, oktass, nemesíts… jó akarok lenni…
hozzád méltó… tanulni tőled… és nézd… te küzdesz az életben… annyi
irígyed van… mondd el nekem a bajaidat, hogy vigasztalhassalak.

Költő _a haját szagolva_. Milyen illatos a hajad! Valami speciális,
vadító illata van a hajadnak. Meg kell ettől bolondulni.

_Vadul megkapja a fejét, csókolja a haját._

Palmyra. Ne ezt! Egy jó szót! Én meghalok abba, hogy nem lehetek a
barátod! _Sír_. A költő… a bús versek költője nem adja a lelkét… Pedig
azért szeretlek!

Költő _közelről néz az arcába_. Mért ilyen vérpiros a szád… mért ilyen
forró… mért ilyen duzzadt… _Vadul csókolja._

Palmyra _sírva_. Az édesanyád meghalt… nem is mondtad meg. Pedig
istenem… a könnyeidet letörölni, anyád helyett anyád lenni…

Költő. Mért szomorítsalak?

Palmyra. Ide se jöttél akkor.

Költő. A temetés után fáradt voltam.

Palmyra. Épp azért, pihenni, nálam.

Költő. Pihenni, nálad? Fáradtan jönni hozzád? Te égő, forró, te piros,
te tűzparázs, te… te… _Nekiugrik_.

Palmyra _sikoltva_. Nem ez kell! Nem ez kell! Én kétségbe vagyok esve!
Én megölöm magamat! _Keservesen zokog._

Költő _nagyon érzékien_. Most… most… milyen tragikusan szép, mikor így
zokog! Hát van-e istenibb perc, mint ezt a kis zokogó állatot csókkal
elhallgattatni, megnyugtatni, felvidítani, felforralni… Amíg nem zokog,
hanem sóhajt, amíg sikolt, amíg nevet… a gyönyörűségtől kacag… a könnyei
közt sikoltva kacag… gyere, gyere… _Átöleli, a chaise longuera akarja
dönteni._

Palmyra _őszintén felzokogva_. Én megölöm magam! Én öngyilkos leszek! Én
nem tudok így élni!

Magister _int_.

_A függöny összecsukódik._

Magister _némán, kérdő arccal, előrelép_.

Adjutáns. Őfelségének két megjegyzése van. Az első az, hogy épp abban a
pillanatban tetszett ráereszteni a függönyt, mikor érdekes kezdett
lenni.

Magister. Azt belátom.

Adjutáns. A másik az, hogy önnek ebben igaza volt, mert ezt az érzéki
gazembert kár tovább hallgatni, ez is biztosan a mienk. Őt az örökös
forgószél fogja rángatni szennyes örvényében, mert bűnösen szeretett.

Magister. Magam is úgy vélem. De eleinte reménykedtem, mert nagyon
szeretik a nők és ő is oly gyöngéden jött, mint az engedelem. Ha nem
türelmetlen őfelsége, kutathatunk tovább.

Adjutáns. Bátran, akár holnapig is, ha már itt vagyunk. Kutassunk addig,
amíg egy igazi jó embert, igazán tisztát, erkölcsöset, ártatlant nem
találunk.

Magister. Nekem is ez a célom.

Adjutáns. Hát gyerünk tovább.

Magister _vizsgálja a földgömböt a lupéval_. Kérem alásan, volna itt egy
erkölcsös, komoly férfi.

Adjutáns. Miféle?

Magister. Hivatalnok.

Adjutáns. Nem rossz. Milyen hivatala van?

Magister _vizsgálódva_. Postatiszt.

Adjutáns. Azok egyszerű, derék emberek szoktak lenni.

Magister _vizsgálódva_. Ez a főpostán ül. Vasárnap délután. Nagyon
szeretik a főnökei. Tegnap volt a jubileuma. Ezüst evőeszközt kapott a
kollégáitól. És egy albumot.

Adjutáns. Lássuk.

Magister. Otthon, vagy a hivatalban?

Adjutáns. A hivatalban.

Magister. Függöny!

_A függöny szétválik. Postahivatal. A postás asztalánál ül és buzgón
bélyegez leveleket. Egy nagyon-nagyon öreg, fehérszakállas, rongyos
ember lép elébe, levelekkel a kezében._

Öreg. Jónapot kívánok.

Postás. Jónapot, mi tetszik?

Öreg. Lehet itt ajánlott levelet feladni?

Postás. Lehet. Ma vasárnap van, ma nem is lehet máshol, csak itt a
főpostán.

Öreg. Bocsánat, akkor előbb kiszuszogom magamat. Nagyon messziről jövök.
Nyolcvankétéves vagyok. Cseléd vagyok.

Postás. Isten éltesse. Na üljön le ott. _Buzgón tovább bélyegez._

Öreg _leül egy székre_.

Postás. Nem akar egy korty vizet?

Öreg. De bizony kérnék alássan.

Postás _egy pohár vizet nyujt ki neki_. Itt van, friss, most hozták.

Öreg. Köszönöm szépen. _Iszik_. Isten fizesse meg.

Postás. Örülök, hogy jólesett. _Visszaül a helyére, tovább bélyegez._
Csak szuszogja ki magát. Az édesapámra gondolok, az is ilyen öreg,
derék, munkás, szegény ember.

Adjutáns _Magisterhez_. Ez nagyon tisztességes ember.

Magister. Úgy látszik.

Öreg _fölkel_.

Postás. Nos?

Öreg. Kiszuszogtam magam, kérem. Tessék kérem. Ajánlott leveleket
hoztam.

Postás. Adja ide.

Öreg. Tessék. _Beadja_.

Postás. Ez hat darab. Ezt így nem veszem fel.

Öreg. Miért, kérem?

Postás. Mert csak ötöt lehet feladni. Hathoz már consignatio kell…

Öreg. Mi az a consignatio? kérem?

Postás. Az egy lap papiros, egy jegyzék, amire fel kell írni a hat levél
címzettjének a nevét és a címét, rá kell vezetni a feladó nevét,
kiállítandó két példányban, az egyik ittmarad, a másik visszamegy.
_Visszaadja a leveleket._

Öreg. És öt levélnél ezt nem kell?

Postás. Nem. Ötöt még én irok be a könyvbe.

Öreg. És hatot már nem?

Postás. Nem.

Öreg. Miért nem?

Postás. Öreg, maga egy kicsit sokat kérdez. Ez a szabály. Írja fel a
jegyzékre a címeket és hozza vissza. Gyerünk, gyerünk.

Öreg. Kérem alássan, én nem tudok írni.

Postás. Hát akkor vigye vissza a feladónak és az írja fel a hat címet.

Öreg. Kérem alássan, a feladó a Gellérthegy tetején lakik, oda most
másszak fel az öreg lábammal? Éjfél lesz, mire visszaszenvedek ide.

Postás. A főpostán éjjel is van inspekció.

Öreg. De hát csak nem tetszik most engemet visszaküldeni a Belvárosból a
Gellérthegyre azért a pár sor írásért?

Postás. Szabály, szabály.

Öreg. És ha a hatodik levelet nem én hoznám, hanem egy másik ember?

Postás. Attól felvenném.

Öreg. És tőlem nem veszi fel?

Postás. Nem.

Öreg. Miért?

Postás. Mert a másik ötöt is maga hozta.

Öreg. Hát tessék azt képzelni, hogy ezt az ötöt én hoztam, aztán én itt
kimegyek az ajtón, megint begyövök, ne tessék rám visszaemlékezni és
tessék felvenni a hatodikat külön. Tessék azt képzelni, hogy más hozta.

Postás. Öregem, én nem azért vagyok itt, hogy képzeljek, hanem, hogy a
kötelességemet teljesítsem.

Öreg. De már annyi időt tetszett itt elvitatkozni, mintha azt a
hatodikat is felvette volna.

Postás. Nem az idő a fontos, hanem a szabály. Mit ellenkezik? Lássa,
ezért nincs rend ebben az országban.

Öreg. Szóval én most törjem az öreg lábomat fel a Gellérthegyre és
vissza.

Postás. Bizony törje.

Öreg. És attól lesz rend ebben az országban.

Postás _dühösen_. Attól, hogy az emberek a kötelességüket teljesítik!

Öreg. Nahát, ha ez kötelesség…

Postás. Ne pofázzon, takarodjék innen. Mások is várnak. Mars!

Öreg. Nahát kérem, én visszamászok a Gellérthegyre, de azt megmondom,
hogyha ez így van, ahogy van, akkor én megmondom, hogy kegyed micsoda.
Kegyed kérem, kegyed egy…

Adjutáns _harsányan_. Állj!

Magister _intésére a függöny összecsukódik_.

Adjutáns. Őfelsége óhajtja ezt a mondatot befejezni. Őfelsége
legmagasabb véleménye szerint ez a «kegyed» egy disznó és ő itt fog
nálunk a vörös folyóban, gőzölgő forró vérben főni és bőgni évmilliókig,
mert zsarnokságban találtatik bűnösnek. Ez se volt sikerült választás,
Magister!

Magister. Mit csináljak, kérem? Pechünk van. Nagyon nehéz igazi jó
embert találni. De találunk, kérem, addig nem megyünk haza, amíg nem
találunk, még ha mindnyájan itt alszunk is. _Keresgél a lupéval._ Hopp!
Itt van egy nagyon híres, népszerű ember, az ország jótevője, akit a
tömegek bálványoznak… akit a nép szeret, imád…

_A függöny szétválik. Színes posztóval bevont emelvényen egy szónok
beszél._

Képviselő. Polgártársaim! Én, aki egész életemet politikával töltöttem…

Adjutáns _ordítva_. Elég!!!

Az udvar _felháborodva_. Elég! Ne lássuk! Vissza!

_Nagy felháborodás, zaj, a függöny összecsukódik. A felháborodás zaja
csak nehezen csillapul._

Magister. Bocsánatot kérek, ez nyilvánvaló tévedés volt. Ezer bocsánat!

_A lárma elcsöndesedik. Ezalatt Magister tovább keresgél a lupéval._

Magister _vizsgálgatva_. Kérem szépen! Egy fiatal erdész! A természet
embere. Próbáljuk meg?

Adjutáns. Lehet.

Magister. Szelíd fiú. Egyszerű ember. Szerény ember. Csöndesen éldegél
egy házikóban az erdőszélen.

Adjutáns. Szeretik?

Magister. A felesége imádja.

Adjutáns. Szép a felesége?

Magister. Se szép, se csunya. Jó arca van.

Adjutáns. Nézzük meg.

_A függöny szétnyílik. Pad az erdőszélen. Alkonyodik. A fa alatt ül
János az erdész, és a felesége, a padon._

Ilonka. Milyen szép este. Mindjárt nyolc óra és még világos van.

János. Hosszabbodnak a napok. Itt a nyár. Szép a nyár az erdőn.
Végtelenül szeretem az erdőt.

Ilonka. Én is, mert te szereted, jó uram.

János. Drága jó feleségem.

Ilonka. Én édes derék uram. Téged szeretlek legjobban a világon. De
kapsz is jó vacsorát. Olyat főztem neked, édes egy uram, hogy őfelsége a
király is lenyalná utána a tíz ujját. De meg is érdemled, mert ma sokat
dolgoztál. Sokfelé jártál, alig láttalak. Mit csináltál egész nap?

János. Hát hogy is volt csak… hogy ki ne hagyjak valamit belőle. Reggel
korán keltem, imádkoztam, aktákat írtam, megreggeliztem. Akkor a postára
mentem, feladtam a pénzt az én drága jó öreg édesanyámnak, ahogy minden
hónapban szoktam.

Ilonka. Mindig azt becsültem benned a legjobban, hogy így szereted az
édesanyádat.

János. Ez az én legmélyebb érzésem, fiacskám. Az édesanyám. Áldja meg az
isten hosszú élettel. Bizony. _Egy könnyet töröl ki szeméből._ Hát aztán
onnan a postáról elmentem, meglátogattam a szegény öreg beteg
vadőrünket, a Rezmegi Jánost, vittem neki egy üveg bort, egy egész fehér
kenyeret és a sült csirkét, amit nekem sütöttél ebédre, azt odaadtam
neki. Olyan hálás volt érte.

Ilonka. Aranyból van a szíved.

János. Kötelesség a betegen segíteni. Akkor megint hazanéztem, enni
adtam a kutyának, macskának, stiglicnek, papagálynak, tengeri nyúlnak, a
kis fehéregereknek, a leveli békának, a mókusnak, az aranyhalacskáknak
és a selyemhernyóknak. Milyen jóízűen reggeliztek. Láttad volna.

Ilonka. Azok is szeretnek téged.

János. Aztán kimentem az erdőre, felmásztam a fára és visszatettem a
madárfészket, amit a rossz gyerekek tegnap leszedtek. Hogy örültek a
fiókáknak az öregek! Láttad volna!

Ilonka. Megáld érte az isten!

János. Aztán bennjártam a bírónál, megbocsátottam a vén Zsiga cigánynak,
aki rőzsét lopott tegnap. Kibocsátottuk a kóterből. Sírva csókolt kezet
érte. Nagyon megszántam, adtam neki egy öl fát a magunkéból és az öreg
kockás szürke téli nadrágomat is neki adtam.

Ilonka. Jól tetted, édes fiam.

János. Azonkívül cipőt igértem neki.

Ilonka. Mindezt azért, mert rőzsét lopott?

János. Nem, angyalom, hanem azért, mert megtért bűnös és földhözragadt
szegény ember.

Adjutáns _suttogva_. Mester!

Magister. Parancs?

Adjutáns. Ez kitünőnek mutatkozik.

Magister. Igen. Azért csak nézzük még egy kicsit.

Ilonka. Hát aztán mit csináltál?

János. Levelet írtam Balajkó Pistának, az iskolatársamnak, aki, tudod,
meghívott, hogy menjünk fel hozzá Szentistvánkor Budapestre, legyünk a
vendégei. Megírtam neki, angyalom, hogy mi nem szeretjük a bűnös, lármás
várost, nem kell nekünk színház meg lóverseny…

Ilonka. Isten ments!

János. Semmiféle bűnös élvezete annak a romlott világnak. Majd csak
megleszünk mi itt a jó isten erdeje mellett, a tiszta kék ég alatt, a
friss patak partján, a mi tiszta szegénységünkben és harmóniánkban… az
én hűséges hitvesemmel…

Ilonka. Jól tetted, szívem.

János. Na aztán, ahogy ballagok az erdőn, egyszerre csak lódobogást
hallok… hát lassú trappban jön az úton a szépséges szép grófné az ő
fekete lován…

Adjutáns. Hopp!

Magister. Parancs?

Adjutáns. Figyeljünk csak!

Ilonka. Alice grófné, aki szerelmes beléd. _Mosolyogva cirógatja meg._

János _megcsókolja a kezét_. Bizony az, aki levélben írta, hogy
otthagyná értem az urát… Emlékszel, hogy elszörnyűködtünk azon a ronda
levélen?

Ilonka. Pfuj! Csupa érzékiség volt!

János. Milyen romlottság! Ilyen világszép fiatal asszony és meg akarja
csalni az urát! Az isten verje meg az ilyet!

Adjutáns. Bravó. Ez egyre javul!

Magister. Kitünő… csak még egy kicsit nézzük…

János. Hát tudod-e, mit csináltam, mikor nagymessziről megláttam a fák
közt, hogy ő az? Mint a macska, gyorsan felmásztam egy nagy fára,
elbujtam a sűrű lomb közé, odabujtam előle. Eltrappolt a fa alatt,
jobbra-balra nézegetett, engem keresett, láttam jól. Aztán, hogy nem
talált, megfordult, eltűnt, visszavágtatott a kastélyba.

Ilonka _meghatottan_. Drága, jó, hűséges uram.

János. Nem adnálak én téged a világ legszebb grófnéjáért sem, édes jó
feleségem! Büszke vagyok a férfi-tisztaságomra. Nem láttam én még nőt se
fürödni, se táncolni. Nem is fogok.

Ilonka. Te drága, komoly! – Hát aztán mit csináltál?

János. Templomban is voltam, imádkoztam, hogy áldja meg a jó isten
gyermekáldással a mi házasságunkat, aztán takarékba tettem egy kis
megspórolt pénzecskét, hiszen tudod, édesem, arra spórolok, hogy
vehessek neked egy zöldköves gyűrűt, amire úgy vágyol…

Ilonka. Köszönöm, édes uram, előre is.

János. Smaragdkő lesz benne.

Ilonka. Nem kell smaragd. Van egy szép, olcsó zöld kő is: a beryll. És a
gyűrű ezüst is lehet. Nem cifrálkodni akarok én vele… Csak emléknek
kérem, amit a koporsómba is elvigyek. Mikor kislány voltam, nálunk
odahaza… egy pincében… egyszer kiástak egy régi, régi csontvázat…
asszony volt. Az ujján gyűrű volt… akkor úgy sírtam… még akkor is rajta
volt szegénykén az emlék, valakitől, akit szeretett… Csak ezért kérem
tőled.

János. Megkapod édesem. Egyelőre, hogy lásd, hogy ma is gondoltam rád,
vettem neked a búcsún egy szép mézeskalács-szívet, aztán hazajövet olyan
boldog voltam, hogy a halálra kellett gondolnom, – mert hogy el ne
bízzuk magunkat, és igazi jó kereszténynek mindez itt lenn csak rút
siralomvölgye, mert a mi igazi életünk odaát van, a másvilágon.

Adjutáns. Hát kérem, ez nagyszerű.

Magister. Magam is azt hiszem. Eddig semmi hiba nincs benne.

Ilonka. Derék ember vagy, én édes jó uram, de kapsz is olyan rakott
káposztát, mint senki fia ezen a világon!

János _kitörő boldogsággal_. Rakott káposztát! Oh, te kedves, jó
asszony! De nem eszünk belőle sokat, mert a falánkság bűn.
Mértékletesség!

Ilonka. Mindjárt készen lesz. Idáig hozza a szellő a szagát. Én
csináltam.

János. Aztán hogy csináltad édesem?

Ilonka. Hát vettem, angyalom, egy kiló káposztát, megdinszteltem tejben.
Egy kiló fiatal sertéshúst apróra vágtam, de nem őröltem, csak nagyon
apróra vagdaltam, pörköltnek megcsináltam. Aztán egy csésze rizskását
tejben megdinszteltem. Na már most a nagy lábasba tettem a káposztának a
felét, fölibe terítettem az egész pörköltet, szépen lesimítottam, a
fölibe teregettem a finom, puhára dinsztelt tejes rizskását, azt is
lesimítottam, erre terítettem a káposztának a másik felét. Namár mostan
ezt az egészet félliter jó friss vastag tejföllel nyakonöntöttem és be a
sütőbe az egészet. Ott aztán elkezdett csöndesen suttogni, levedzeni,
rotyogni…

Adjutáns _vágyakozva kiált fel_. Jaj, jaj, de jó…

_Az egész udvar nyáladzik, csettint, csámcsog, morog, élvez._

Ilonka. Félóra alatt most majd egészen felrottyan, vigyáz rá a Marcsa…
akkor megfogjuk, kivesszük, kifordítjuk, mint egy tortát, avval a
szafttal együtt, amit kisírt magából. A tetejét körülrakjuk frissen sült
füstölt kolbásszal…

_Nagy zaj az udvar körében._

Ilonka… még pedig minden kolbász mellé odatesszük azt a vékony szeletke
finom szalonnát, ami a tepsiben együtt sült vele. Ez az én rakott
káposztám!

Adjutáns _nagy lelkesedéssel_. Bravó!!!

_Óriási taps az udvar körében. Az összes ördögök morognak, vihognak,
nyerítenek, csámcsognak és tapsolnak._

Ilonka. Most pedig megyek, megnézem, hogy hányadán vagyunk evvel a jó
vacsorával. Majd kiszólok érted, édes uram, ha az asztalra tesszük, jó
forrón. _Elmegy balra._

János _pipára gyujt_. Mily boldog nyugalom… jó kis pipa… becsületben
eltöltött nap… csöndes este… tiszta lelkiismeret… rakott káposzta…

Magister _gyorsan, izgatottan, suttogva az Adjutánshoz_. Kérném
jelenteni Őfelségének, hogy én ebben semmi hibát nem találok,
alkalmasnak tartom, nagyon ajánlom.

Adjutáns. Őfelsége helyesli az ön nézetét.

Magister. Hát akkor, kérem, én ezt az embert megfogatom és lehozatom.
Ezen fogjuk kipróbálni a gépet.

Adjutáns. Őfelsége beleegyezik.

Magister _tapsol_. Calcabrina! Alichino!

_Calcabrina és Alichino előugrik._

Magister. Nagy fekete gallért a nyakatok köré! _Megtörténik_. Érte
mentek… _a képre mutat,_… oda, ni… jobbról-balról óvatosan
közrefogjátok… megragadjátok, ide lehurcoljátok. Egykettő!

_Calcabrina és Alichino, az egyik balra, a másik jobbra, kiszáguld._

János _boldog arckifejezéssel üldögél, pipázgat, közben halkan ezt
mondja:_ Beatus ille… qui… procul… negotiis… _Szeliden dudolgatni kezd._

_Calcabrina és Alichino nagy fekete köpenygallérba burkolózva, lopózva
jelenik meg fenn a képen, jobbról az egyik, balról a másik. Egyszerre
csak nekiugranak Jánosnak és felrántják a padról._

János _rémülten_. Mi az?! Gazemberek! Segítség! Rablók! Vadorzók!

Calcabrina. Ne ordíts!

Alichino. Velünk jössz!

János. Rablók! Segítség! Mit akartok tőlem!

Calcabrina. Ne ordíts! _Huzzák jobbfelé._

János. Hova hurcoltok?! Segítség!!!

Alichino. Tömd be a száját!

Calcabrina _betömi János száját, hirtelen_.

János _betömött szájjal fojtottan ordít_.

Calcabrina. Fogd meg!

Alichino. Fogom!

Calcabrina. Vigyük!

Alichino. Gyerünk!

_Elhurcolják jobbra. A szín üresen marad. Messziről még hallani ordítani
Jánost, egyre elhalóbban, aztán csönd._

Magister _int, a fekete függöny összecsukódik, ő előlép. A színpad
kivilágosodik._ Felséges uram, magas minisztérium, most Calcabrina és
Alichino lehozza ide hozzánk ezt az embert, akit, úgy látom, mindnyájan
elég ártatlannak, romlatlannak, jónak, becsületesnek találtunk arra,
hogy rajta próbáljuk ki találmányomat, az emberrontó vörös malmot, a
Corruptor Magnust. Az erdész úr azonban emberlábon jár, bármily hévvel
rángatják is fürge ördögei. Miután az erdő széle, ahol őt látni
szerencsénk volt, a pokolnak ettől a pontjától
egybilliónyolcszázhetvennégyezermillióhatszázötvenhatezer kilométernyire
fekszik, – tekintve Calcabrina és Alichino erős rángatását, – még mindig
legalább tíz-tizenkét percnyi időt kell adnunk nekik arra, míg vele
ideérnek. Nagyon kérném Őfelségét és magas kíséretét, hogy erre a rövid
időre a bemutatásban szünetet méltóztassanak elrendelni, s azalatt talán
a büffébe fáradni, ahol könnyű és kellemes sandvichekről és hűsítő
italokról bátorkodtam gondoskodni. Tíz perc mulva megjön a kísérleti
ember és akkor megkezdődhetik a találmány részletes bemutatása.
_Meghajol_.

_Zene harsan fel a színfalak mögött, – az iménti Ördöghimnusz – a Sátán
és kísérete felmegy a lépcsőn a színpadra._ _Magister a középen áll és
mélyen meghajolva balfelé mutat. Az udvar zeneszóra lassan kivonul
balra. Magister utolsónak marad. Az összes többi ördögök a színpad
jobbsarkában kuporognak, elől._

Magister _fölegyenesedve, az ördögeihez, boldogan._ Gyerekek, eddig
minden kitünően megy! Tíz perc szünet!

_Az ördögök mind kitódulnak jobbra, Magister futva siet az udvar után
balra._

_Függöny_.




MÁSODIK RÉSZ.

_Mikor a függöny felgördül, hasonló színpadot látunk, mint az első
felvonásban. A különbség csak az, hogy jobbról-balról, egészen elől,
keskeny, magasba nyuló vasszerkezetek látszanak, s a háttérben, pontosan
az első felvonásbeli fekete függöny helyén vérvörös függöny van._


I. KÉP.

_Jobbról besiet Draghignazzo, balról ugyanakkor a Magister. A színpad
közepén találkoznak._

Magister. Nos?

Draghignazzo. Megjöttek.

Magister. Sértetlenül hozták ide? Nem történt az úton semmi baja?

Draghignazzo. Nem. Azt mondják, nem igen akart jönni, hát a hátukra
vették.

Magister. A szép régi ördögtradició! Most hol vannak!

Draghignazzo. A tornácon. Várják parancsaidat.

Magister. Vigyék a laboratóriumba, vizsgálják meg, vegyék fel róla a
kellő adatokat.

Draghignazzo. Már ez is megtörtént, mester. Minden rendben van.

Magister. Akkor megkezdődik a munka. Menj, várjatok parancsra.

Draghignazzo _jobbra kiszalad_.

Magister _balra megy, kikiált a színfalak mögé._ Jelentem felségteknek,
hogy a kísérleti ember megérkezett. Ha nincs kifogásuk, méltóztassanak
helyeiket elfoglalni.

_Künn megszólal az Ördöghimnusz, az udvar bevonul a színpadra, a lépcsőn
lemegy a zenekarba és elfoglalja helyét. A zene elhallgat._

Magister _tapsol_. Fel a függönyt!

_A vörös függöny felemelkedik. Látjuk a gépet. Lomhán fordul a
lendkereke. Sistereg,_ _zug. Kéményeiből halvány, izzó füst száll. Kékes
villanyszikrák pattognak fölötte._

[Illustration]

Magister _büszkén mutat rá_. Íme a malom, felség!

Adjutáns _rövidke szünet után, mely alatt az udvar megbámulta a gépet._
Őfelsége véleménye szerint a gép külseje impozáns.

_A gépen, már akkor, mikor a vörös függöny felhúzódott, láthatóak voltak
őrhelyeiken Libicocco, Ciriatto, Farfarello és Barbariccia. Hajladoznak,
olajoznak, lassan mozognak a gépen, mint gépkezelő munkások._

Magister. Köszönöm. Gondoskodni fogunk, hogy őfelsége a gép belsejét is
láthassa. Sorba ki fogjuk nyitogatni a gépezetet takaró vaslemezeket,
bele fogunk látni a szívébe a malomnak, s őfelsége figyelemmel kísérheti
a gépezet működését. _Harsányan kiált._ Rubicante!

Rubicante _jobbról megjelenik, parancsra vár._

Magister. A babákat!

_A babák menete, Mima kivételével jobbról_ _bevonul, Scarmiglione és
Cagnazzo kíséri őket. A babák megállanak a gép előtt._

Magister _vezényelve_. Be a malomba!

Scarmiglione. Mind a helyére!

Cagnazzo. Mozduljatok, előre!

_A babák felmennek a gépre és annak titkos nyílásaiban egyszerre mind
eltünnek._

Scarmiglione _miután a babák eltüntek, felszalad a gépre, elfoglalja
kijelölt őrhelyét._

Cagnazzo _miután a babák eltüntek, felszalad a gépre, elfoglalja
kijelölt őrhelyét._

Magister _harsányan kiált_. Hozzátok be Mimát!

Mima _jobbról megjelenik, Rubicante és Graffiacane kíséretében. Megáll a
színpad közepén._

Magister. A helyére!

Graffiacane. A helyedre!

Rubicante. Éledj! Mozdulj!

Mima _lassan felmegy a gépre, egy pillanatra megáll egy titkos nyílás
előtt, majd hirtelen eltünik a nyílásban._

Graffiacane _felszalad a gépre, elfoglalja őrhelyét._

Rubicante _felszalad a gépmesteri hídra_.

_Meglehetős sötét van a színpadon. A gép már elcsöndesedett, most lassan
jár, nesztelenül._

Magister _harsányan_. Felség, most, hogy úgy mondjam, meg van töltve a
gép. Most benne vannak a kövek a malomban. _Vezényelve_. Munkások!
Mindenki a helyén van?

A gépen levők. Igen!

Magister. Vigyázz! Csönd és figyelem! _Pillanatnyi szünet után._ Jöhet
az ember!

_Calcabrina és Alichino behozza Jánost, aki nem szívesen jön, rémült és
csökönyös. Hármuk mögött jön Malacoda, aktákkal a kezében._

János _rémülten_. Jaj, jaj, végem van! Édes uramisten, hova jutottam!

Calcabrina. Csönd!

Alichino. Kuss!

János. Édes uramisten, hol vagyok!

Magister. Ön ugyan mástól kérdezi, de majd én fogok felelni: a pokolban
van.

János. Jaj, jaj, isten segíts!

Magister. Ne féljen, ne ordítson, ne fohászkodjék. Egy óra mulva otthon
lesz a rakott káposztánál.

János. De hát mit akarnak velem? Miért hurcoltak ide? Ébren vagyok, vagy
álmodom? Élek, vagy meghaltam?!

Magister. Legyen szíves befogni a száját. Ne legyen kíváncsi.

János _siránkozik_.

Magister. Ha ön nem hajlandó befogni a száját, befogjuk mi. Fogjátok be
a száját!

_Calcabrina és Alichino megkapják, kezükkel betapasztják a száját, János
elhallgat._

Magister. Malacoda! Megvizsgáltátok?

Malacoda _előlép_. Igen, mester. _Átadja neki az aktákat, sorban._ Ez
itt a Röntgenképe. Ez a vérnyomás-vizsgálata. Ez a Wassermann-lelete. Ez
a nedveinek vegyvizsgálata. Ez a hőfoka. Ezek az electrocardiogrammjai.
_A csomó többi részét is átadja._ És ez is mind vizsgálati eredmény.

Magister _igen gyorsan nézegeti, lapozgatja az aktákat._ A Röntgen-képen
egy kis szívtágulás látható. _Felkiált a gépre._ Szívmozgató áramok
száztizennégyről száztizenötre! _Tovább lapoz az akták közt._ Átlagos
hőmérséklet… szóval melegvérű ember… _Felkiált a gépre._ Hűtőkészülék
negyvenöt! _Lapoz_. Vérnyomás… igen… _Felkiált a gépre._ Kis turbina
vissza, kettő és egynegyedre! _Aktába néz._ Wassermann negatív.
_Felkiált a gépre_. Higanyoszlopot kikapcsolni. _Gyorsan átlapozza a
hátralevő aktákat._ A többi nem lényeges. _Visszaadja Malacodának az
aktákat._

Malacoda _hátrahúzódik és láthatatlan kéznek kiadja a színpadról az
aktacsomót._

Magister _a két ördöghöz, aki Jánost fogja._ Eresszétek el! _Calcabrina
és Alichino elereszti Jánost, és mind a kettő felszalad a gépre,
elfoglalja őrhelyét._

Magister. Figyeljetek jól. Mindenki a helyén van?

Mindazok, akik a gépen vannak. Igen!

Magister. Felséges uram, most az következik, hogy a gépet be kell
igazítanunk ennek az úrnak az egyénisége szerint. Most úgyszólván
mértéket veszünk róla. _Felkiált a gépre._ Vigyázz!

Mindazok, akik a gépen vannak. Kész!

Magister _Jánoshoz_. Hány éves?

János. Harminckettő.

Magister _a gépre_. Áttétel huszonhét, tizennyolc! _Jánoshoz_. Sík
földön született, vagy hegyen?

János. Alföldön.

Magister _a gépre_. Légritkaság kettő! – Vallásos?

János. Igen.

Magister. Turbina nyolc, át az ötre! – Szereti a pénzt?

János. Hát… Jó ha van.

Magister. Váltócsap tizennégy! – Szülei élnek?

János. Az édesanyám.

Magister. Szereti?

János. A legjobban a világon.

Magister. Főáram, nagykör, negyven! – Volt Párizsban?

János. Soha.

Magister. Négyes kapcsoló, hatezer ampére! – Jó tanuló volt?

János. Tiszta kitünő.

Magister. Hatos át a kettőre! – Volt szerelmes?

János. Szerelem… hát kérem…

Magister. Ne dadogjon. Volt szerelmes? Sírás, csók, ablak alatt séta,
fájdalom, öröm, levél, ágy, vágy?…

János. Nem, kérem.

Magister. Ön a fára mászott a szép grófné előtt.

János. Igen, kérem.

Magister. Miért tette ezt? Nem bizott az érzékeiben?

János. Hát… kérem… emberek vagyunk… ami biztos, az biztos.

Magister. Félt az érzékeitől.

János. A bujasággal nem harcolni kell, hanem futni előle. Az egyházatyák
is ezt tanítják. A bibliai József is futva maradt tisztán.

Magister _felszól a gépre_. A kompresszorok be! A nagy kazán alá
tizenhatezer kalória! – Ön a feleségének zöldköves gyűrűt igért.

János. Igen.

Magister. Köszönöm, készen vagyunk. _Az udvarhoz._ Ha parancsolják,
elkezdhetjük.

Adjutáns. Méltóztassék!

Rubicante _telefonál fenn a gépen_. A nagy kazán alá tizenhatezer
kalória.

Malacoda. Kompresszorok rendben?

Rubicante. Rendben.

Magister. Malacoda, a munkazubbonyomat! _Leveti a frakkját._

Malacoda _láthatatlan kéztől hosszú, vérvörös munkaköpenyt vesz át és
felsegíti a Magisterre. A frakkot kiadja a színpadról._

Magister. Fogd meg!

Malacoda _megfogja János karját_.

Magister _felszalad a gépre, a gépmesteri hídra, a kapcsolótáblához._
Még csak egyet, felséges uram! A gépen igen érzékeny jelzőkészülék van.
Egy nagy csengő. Ahányszor az ember, akit a gépbe teszünk, rosszat
cselekszik, a csengő automatikusan megszólal. Minden aljasságra
megkondul. Ezért neveztem el _aljasságjelzőnek_. Méltóztassék figyelni,
azonnal be is mutatom egy példával, hogy hogyan működik. Malacoda!

Malacoda. Parancs, mester!

Magister. Mondj egy mondatot, amelynek a végén valami aljasság van.
Várj. Belekapcsollak a sugárba. _Rávilágít._

Malacoda. A szülék felnevelik a gyermeket, testi és lelki táplálékot
adnak neki, de ha a gyermek felnő és eltávozik a szülei házból, ha
érdeke úgy követeli, bátran fordulhat szülei ellen is, mert érdeke ellen
senkisem tartozik tisztelni apját és anyját. _Megkondul a jelzőharang._

Magister. Kifogástalanul működik. _Leveszi Malacodáról a fénysugarat._
Tehát indulunk. Rubicante! Play?

Rubicante _aki a gép másik oldalán, a másik kapcsolótáblánál áll._
Ready!

Magister. Bekapcsolás!

_A gépen levő munkásördögök mind megmozdulnak és a géphez nyulnak._

Magister _harsányan vezényelve_. Fütők, előre!

_Jobbról-balról beszalad a színpadra hat-hat, összesen tizenkét apró
ördögfióka. Vérvörösbe öltözött kis gépészinasok. Néhányan kis
vastalicskán szenet tolnak be. Akiknek közülük nincs talicskájuk,
felszaladnak a gépre és a két nagy kémény alatt sorban egymás mellé
kuporodnak, úgy ülnek ott, mint madarak az ágon. Halványan izzó piros
fény világítja meg őket. Rubicante «nyisd ki» vezényszavára a
talicskások egyszerre ugyanabban a pillanatban nyitják ki a kis
vasajtókat, melyek mögül a tűztorkokból rettenetes tűz világít ki.
Egy-egy lapát szenet dobnak a torkokba. Aztán hirtelen, Rubicante «csukd
be» vezényszavára egyszerre becsapják a vasajtókat. Elfoglalják kijelölt
helyeiket, lekuporodnak talicskájuk mellé._

Fiókák _karban, valamennyien_.

  Dohog a tűz,
  Lobog a tűz,
  Robog a tűz,
  Hejj! Hejj!

_Kórusban visítanak._

Magister _harsányan vezényelve_. Indulunk! Vigyázz! Előre! _Nagyot
mozdít egy emeltyúkaron._

_A gép megindul. Pattog, szikrázik, füstöl, sistereg, dübörög. A nagy
lendkerék lassan, lustán fordul. Színes fénysugarak villognak a gép
különböző részein. Ez az egész zaj és mozgás lassan elcsöndesedik és
meglassudik_

János _rémülten bámulva ezt_. Jaj, jaj! Uram segíts

Magister _harsányan_. Fogd meg! Fel a malomra!

Malacoda _megragadja a rémüldöző Jánost, bal szélről a gép talapzatára,
az emelvényre állítja. Ő maga felszalad a gépre, a Magister mellé._

_Meglehetős sötét van a színpadon. A gép elcsöndesedik, lassan jár. A
munkásördögök mozdulatlanul állnak helyeiken, csak Magister, Malacoda és
Rubicante dolgozik, igen kis mozdulatokkal, fenn a kapcsolók, emeltyűk,
kerekek közt._


II. KÉP.

_A gép bal szélső vas fedő-táblája nagy dübörgéssel eltolódik helyéből.
Helyén világítani, majd kápráztatón kezd ragyogni, szikrázni egy
ékszerészkirakat._

János _bámulva nézi ezt, előtte áll_. Szent isten, mi ez… Nézd csak már
no! _Olvassa a felírást._ «Ékszerész…» _Bámulja a kirakatot._
Hatvanmillió… nyakék… fülbevaló… hetvenmillió… gyémánt, arany, zafir,
topáz… gyűrű… húszmillió… gyöngy… az is gyöngy… kétszázmillió… fekete
gyöngy… háromszázmillió… Hogy ragyog! Nézni se birom. Az embernek
belefájdul a szeme. Jaj de fényes, de gyönyörű. Höj, haj… smaragdgyűrű…
zöldköves smaragdgyűrű… és mennyi! Egész sor. És még egy sor. Kettő,
három, hat, nyolc sor. Mind csupa zöldköves gyűrű. Jaj ha ezt látnád,
édes Ilonkám! Éppen ilyet akartam venni neked édesem! De hát hol veszi
az ember a pénzt az ilyesmihez! Hogy örülnél neki édes Ilonkám, drága jó
feleségem! Tizenhárommillió. Harmincnégymillió. Hát ha száz évig
dolgozom is… Lesz nekem valaha tizenhárommillióm, hogy ezt megvehessem
neked? De fáj érte a szívem. Hát lehet ennyi pénzt keresni? Hát lehet
valaha ennyi pénzhez jutni!

Magister _harsányan_. Igenis, lehet! _Nekifekszik a gépezetnek._ Áttétel
tizennégy! Kapcsold!

Rubicante. Kész!

Magister. Lassan fordítsd. Lassan indítsd. Sötétben bocsásd rá az
áramot. Lassú átmenettel a fénysugarat. Nagyon ügyelj a finom
hanglemezekre.

Rubicante. Úgy vigyázok rájuk, mester, mint a szemem világára.

Magister. Megvan?

Rubicante. Parancs szerint.

Magister. Vigyázz. Előre! _Berregés, dörgés._

_A kép hirtelen elsötétül. Dübörgés._


III. KÉP.

_A gépnek az ékszerészkirakat mellett levő része megnyílik és
baccarat-asztal ugrik onnan elő. Zöldfényű lámpa világít. Körben állnak
frakkos játékosok._

Croupier. Mindenki tett? Nincs tovább.

Első játékos. Kérek!

_Kártya repül._

Első játékos. Kilenc!

Croupier _a háta mögött álló Jánoshoz_. Ön nyert. _Pénzt olvas._ Öt,
hat, hét, nyolc, tíz és tíz, az húszmillió. _Nagy köteg pénzt nyom a
markába._

János. Én, kérem? Hát mi ez?

Croupier _miközben a többi játékosnak is fizet._ Ön megnyerte a tétet,
ne kérdezzen annyit. Gyerünk tovább. Tessék tenni. Mindenki tett?

János. Dehát én ezt mért kaptam, kérem? Ez nekem nem jár! _Visszadobja a
pénzköteget az asztalra._

Játékosok. Psszt!

Croupier. Mindenki tett, nincs tovább!

Első játékos. Kilenc!

Croupier. Nyert. _Jánoshoz, újra pénzt olvasva._ Ön megtette az egész
húszmilliót. Ön ismét nyert. _Fizet neki._ Húsz, harminc, és tíz, az
negyven. Tessék. _Dupla köteget nyom a markába. A többi játékosnak
tovább fizet._ Huszonöt… hatvan… tessék.

János _csodálkozva_. Negyvenmillió! Dehát kéremalássan…

Croupier _türelmetlenül_. Ne tessék zavarni a játékot, tessék csöndben
maradni. _A játékosoknak tovább fizet._ Nyolcvanöt, tizenhat…

János. Dehát kérem, én nem akarok kártyázni! Minek tömik belém ezt az
istentelen sok pénzt! Itt van, egyétek meg! _Az újabb köteget is
visszadobja az asztalra._

Első játékos. Kilenc!

Croupier _Jánoshoz_. Ön megint nyert!

Második játékos. Kitünően játszik!

Első játékos. Merészen játszik!

Croupier _pénzt olvas_. Negyven és negyven… nyolcvanmillió! _János
markába_ _nyomja_. Gyűrű, smaragdgyűrű, nyolcvanmillió, Ilonka. _A
játékosokhoz._ Tessék tenni! _A szín lassan sötétedik._ Mindenki tett?
_Sötét van, az egész látomány eltünik._ Mindenki tett? Nincs tovább.

_Sötét van, csak Jánost látni halványan megvilágítva, amint ott áll, két
kezében két hatalmas köteg bankóval._

_A lendkerék szikrázik és fordul._

János _ezalatt_. Milliók… milliók… Hogy történt ez? Mi történik itt
velem? A fejem forró. A szám kiszárad. A kezem reszket. És ez a csomó
pénz. Milliók…


IV. KÉP.

_A gépnek János közvetlen közelében levő vasfedője nagy dübörgéssel
kinyílik. Aranybrokátos szalónfal egy darabkája látszik, melyen
aranyozott falikar ragyogva világít. Arany fotelben ül Mima, dekoltálva,
isteni szépen, legyezi magát. János bambán áll mellette, két kezében a
pénzkötegekkel._

Mima _mintha egy beszélgetést folytatna_. Nincs igazad, édes szívem. A
pénz nem piszkolja be a szerelmet. Igen, volt idő a multban, mikor pénz
és szerelem két külön dolog volt. De ma… mikor egy asszonynak csakhogy
_tiszta_ lehessen, milliók kellenek… És lásd, én imádlak, szeretlek… és
az uram szegény, neki nincsenek meg az anyagi eszközei, hogy engem, aki
szép és fiatal vagyok, méltón lásson el… És tudod, hogy őt gyűlölöm, és
téged szeretlek, mert tiszta vagy, romlatlan, erős és szenvedélyes, mint
egy lovag… te forró szerelmem, te… hát bánom én, hogy pénzt adsz, hát
kevésbé szeretlek azért? Hiszen ugyis arra költeném, hogy neked tessem,
violaszín fátyolharisnyára… habos ingre… selyemköntösökre… amiket
leszaggass rólam… hogy elcsábítsalak végre… hogy megtörjelek végre, hogy
felgyújtsalak ebből a férfi-szüzességedből… te drága… Ne resteld, add
ide azt a pénzt.

János. Nekem nem kell. Nem is az enyém. Ha úgy vágyódik rá… boldog
vagyok, hogy segíthetek az embertársamon. _Mind a két köteg pénzt átadja
neki._

Mima. Oh, köszönöm, köszönöm! _A keblébe rejti a pénzt._ Tudom, hogy nem
szerelemből adod. Nem szeretsz. Jóságból adod. Még nem szeretsz. De ezen
a pénzen megveszlek. Szeretni fogsz.

János. Mindenkit szeretni kell, aki szenved.

Mima _feláll_. Engedd meg, hogy megköszönjem.

János. Már megköszönte.

Mima _kezet akar neki csókolni_. Te jóságos!

János _elhúzza kezét_. Ugyan! Férfinak… kezetcsókolni!

Mima. Hát a homlokodat. _Közeledik hozzá._

János. Nem jár érte semmi, még egy szó sem.

Mima _idegesen_. De nekem kell, hogy egy csókkal köszönjem meg. Ne alázz
meg!

János. Nem… az bűn!

Mima. A hálának a csókja bűn? Megalázol. Fájdalmat okozol. Pénzt adtál
és megvetsz. Nem vagyok testvéred, akivel jót tettél?

János. Testvérem. Istenem… hol vagyok?… Mi ez?

Mima. Megalázol?

János. Nem… nem.

Mima _homlokon csókolja_. Köszönöm, köszönöm, hogy a méltóságomat
visszaadtad. _Megcsókolja a szemét._ A szemedet… azt a szomorú, szép
szemedet…

János _védekezve_. Ne, ne… elég…

Mima _csókolja_. Nem, nem elég! Nekem nem elég! A szádat! _Megcsókolja a
száját._

János. Istenem! Megégetsz! Mi ez?

Mima _csókolja_. Szeretlek… csókollak… végre csókollak… szeress engem…

János. Szikrázik az ajkad! Megégetsz!

Mima. Csókollak! Forróbban csókolok, mint a feleséged?

János. Oh! _Fájdalmasan kiált fel._ Jaj, a feleségem!

Magister _kárörvendően, harsányan_. Most mássz a fára, ha tudsz!

Fiókák _kórusban visítanak_. Hejj! Hejj!

Mima. Ne gondolj a feleségedre. Részegedj meg a számtól. Érzem, hogy
ízlik, te szemérmes férfi, te… ölelj meg. Oh, de forró a szád!

János. Bocsáss el! Meggyulladok!

Mima. Égsz már. Olyan vagy mint a tűz. Kívánsz? Nagyon kívánsz?

János. Oh milyen rettenetes bűn! Ki vagy te? Megcsaltál! Befontál. A
jóságommal visszaéltél… nem vagy hálás… csupa érzékiség vagy!

Mima _érzékien_. Kívánsz?

János _kínlódva, lihegve_. Nem!

Mima. Ne hazudj! Hazudni bűn. Kívánsz?

János _fájdalmasan kiált fel_. Istenem, de magamra hagytál!

Mima. Kívánsz?

János. Kívánlak! Most, ebben a percben igen… de tudom, hogy bűn… hogy
meg fogom bánni… csak a testem kíván… most, ebben a percben… a bűnös
testem!

Mima _kacéran_. Szebb vagyok mint a feleséged! Na hazudj!

János. Szebb vagy.

Mima. Forróbb vagyok.

János. Forróbb vagy.

Mima. Izgatóbb vagyok! Ne hazudj!

János. Megbolondítasz!

Mima. Te forró legény!… Na? Kell még a feleséged? Kell most a feleséged?
Ne hazudj!

János. Most… most nem kell… most… most csak te…

Mima. Most megcsalod!

János. Megcsalom! Megcsalom! _Vadul megcsókolja._

_Megkondul a jelzőharang._

Magister _fenn a gépen_. Hurráh! Az első rosszaság!

Fiókák. Hejj! Hejj!

Magister. Rakjatok a tűzre!

Rubicante. Nyisd ki!

_Talicskások és a többi fiókák, akik a tűztorkok közelében vannak
elhelyezve, raknak a tűzre._

_Ezalatt tart a nagy, néma csók._

Rubicante. Csukd be! _Hatalmas csörrenéssel csapódnak be a vasajtók._

_Csönd._

Mima _miután szétváltak egymástól_. Ha tisztességes ember vagy, elhagyod
a feleségedet.

János. Nem… azt nem…

Mima. Tudod milyen aljasság az, együtt élni egy nővel, ha az ember mást
szeret?

János. Ne bolondíts!

Mima. Ilyen aljasságot akarsz elkövetni? Hogy fogsz a szemébe nézni?
Hogy fogsz az ágyába feküdni? Birod azt? Elhagyod! Elhagyod!

János _fájdalommal_. Elhagyom…

Mima. Mert szeretsz.

János. Soha… ilyen égőt… ilyen illatosat… ilyen bűnöset nem öleltem. Te
boszorkány. A nyelved mint a gyík… a hajad, mint a napsütött bazsalikom
illata a réten… forró nyári délben… meleg és édes…

Mima. És édesem… sok pénzt hoztál, rengeteget hoztál, nyolcvanmilliót…

János. Már meg is olvastad?

Mima. Mialatt olyan hosszan csókoltál… jaj de jó volt… mialatt az a
hosszú csók volt… itt a keblemen gyorsan megolvastam. De szerelmem, ez
kevés. Még kell. Sok kell.

János. Hozok még!

Mima. Hol veszed?

János. Ott, ahol ezt vettem. A kártyaasztalon. _Szenvedéllyel_. Megyek
vissza… nyerni… milliókat… neked!

Mima _diadalmasan_. Kártyázni mégy?

János. Kártyázni megyek!

_Kondul a jelzőharang._

Magister. Hurráh!

Fiókák. Hejj!

Mima. Na most menj, menj, szívem, szent isten, minden pillanatban jöhet
az uram!

János _elbódul_. Még csak egy csókot. Még ölelj meg egyszer. Nem tudok
elválni tőled.

_Nagy csók._


V. KÉP.

_Még egy vasfedő nyílik, ezáltal a szoba megnagyobbodik, függöny
látszik. A függöny mögül megjelenik Alfonz, csinos, elegáns, hideg és
gonoszarcu fiatal férfi. Vár, míg a nagy csók véget ér. János meglátja
és harcrakészen néz rá._

Alfonz. Bravó! Ez szép, forró, őszinte csók volt!

János _izgalommal_. Ön a férje?

Mima _gyorsan_. Hála istennek, nem. Még csak az kellett volna. Ez a
legjobb barátom. _Szenvedélyesen_. A legjobb barátom. _Bemutatja_.
Alfonz!

_János kezet fog Alfonzzal._

Mina. Szeresd Alfonzot, édesem, szeresd nagyon. Hogy jöttél be ilyen
titokban?

Alfonz. Hátul, a tapétaajtón.

Mima. Hogy megijesztettél. _Jánoshoz_. Szeresd Alfonzot, ő neked is jó
barátod lesz.

János. Én mindenkit szeretek.

Mima. Én nem. De őt szeretem. Ő minden bajból mindig ki fog segíteni
bennünket. Ő gonosz, okos, ügyes, hideg, aljas és szép.

Alfonz. Ön most a szeretője a nagyságos asszonynak?

János. Én őt sajnáltam és ő felkorbácsolta az érzékeimet. Azt a piszkos
szót visszautasítom!

Alfonz. Szereti.

János. Most igen.

Mima _elejti a pénzköteget_. Jaj! Leesett a pénzem.

_Mind a hárman lehajolnak a pénzért._

Alfonz. Milliók és milliók. Ezt a sok pénzt ön adta neki?

Mima _igen gyorsan_. Nem ő adta, nem tőle van. Esküszöm.

János. De igen, én adtam.

Mima _szemrehányóan_. János!

János. Nem hazudhatom.

Alfonz. Nem hazudhatik?

János _határozottan_. Nem.

Alfonz. Inkább lovagiatlanul közhírré teszi, hogy pénzel egy férjes
asszonyt?

János. Tiszta érzéssel adtam. Nem akarok érte semmit. Hazudni pedig nem
tudok.

Mima. Majd megtanulsz, ha engem akarsz szeretni!

_Élesen szólal meg az előszobacsengő._

Mima _rémülten_. Csöngettek! Ez az uram! Bujj el!

János. Nem bujok el, mert nem vétettem semmit.

_Ujabb csöngetés._

Mima. Bújj el, az istenért, tönkre akarsz tenni? Alfonz, segíts!

Alfonz. Jőjjön ide a függöny mögé… _Megfogja a karját, hátrahúzza a
homályba._


VI. KÉP.

_A gép bal szélső vasfedője elmozdult helyéből és helyén világítani kezd
egy előszobaajtó üvegje. Az üveg mögött látni a férj árnyékát. A szín
jobbszéléről az emelvényen végigsiet egy szobalány és kinyitja ezt az
előszobaajtót._

Férj _belép_. _Haragosan_. Meddig kell csöngetnem, hogy kinyissa?

Szobalány. Mindjárt jöttem, nagyságos úr.

Férj. Mit csinálnak itt velem? A kulcsot nem akarják ideadni, váratnak
az ajtó előtt. Mi folyik itten? Mi történik itt?

Szobalány _sírvafakad_. Én nem tehetek róla, nagyságos úr. _Sírva megy
el balfelé, eltünik a gép egy sötét oldalnyílásában._

_Az előszobaajtó elsötétedik._

Férj _Mima felé megy_.

Mima _hamisan, tettetett közvetlenséggel_. Jóestét édesem. Te csöngettél
olyan sokáig?

Férj _izgatottan_. Miért nem nyitjátok ki rögtön az ajtót?

Mima. Ne légy oly ideges, te engem agyonkínozol, én megölöm magamat.

Férj. Mit várattok az ajtó előtt? Mi történik itt? Hetek óta történik
itt valami a házamban! Érzem, szagolom, tudom. Te megváltoztál.
Nyugtalan vagy. Sose vagy itthon. És ruhák, új ruhák, harisnyák! Egy
szegény ember felesége izgató selyemharisnyákban!

Mima. Te bolond vagy! Kikérem magamnak! _A lábát mutatja._ Ez a rongy?
Ez műselyem! Mercerizált pamut!

Férj. Ez igazi selyem!

Mima. Esküszöm boldogságomra, az életemre, a te boldogságodra és
életedre, hogy műselyem. Te bolond vagy. Én ezt nem fogom türni.

Férj. Hallgass! Most is ez a tétova nézés, ez a rémület a szemedben. Ki
volt itt?

Mima. Senki!

Férj. Ki van itt?

Mima. Te őrült vagy! Itt nincs senki. Béla, te egészen kijöttél a
sodrodból, esküszöm mindenre, ami nekem szent, hogy itt nincs senki!

János _váratlanul előlép_.

Mima… csak ez az úr…

Alfonz _előlép_.

Mima… és Alfonz. _Hirtelen_. Csak ez az úr és Alfonz. Esküszöm, nincs
itt senki más.

_Kínos pillanat._

Férj. Kicsoda ön?

János. Jánosi János vagyok.

Férj. Hogy kerül ide?

Alfonz _bátran_. Velem jött. Én hoztam.

János. Nem igaz.

Mima _szándékoltan odébb lép, láthatóvá válik a földön egy nagy
pénzköteg._

Férj _meglátja ezt_. Mi ez a pénz? _Felveszi a földről._ Megöllek!

Mima. Ez nem az enyém. Mi közöm hozzá?

Férj. Hát kié?

Mima. Alfonzé.

Férj _gunyosan nevet_. Alfonzé? Nálad ennyi pénz? A századrészét se
bízza rád soha senki! Hacsak nem loptad…

Alfonz. Az enyém. Jánosi János úrtól kaptam.

Férj. Ki ez az úr?

Alfonz. Jó barátom. Iskolatársam. Fiatal politikus, azért hoztam ide,
hogy bemutassam neked.

Férj _Jánoshoz_. Ön adta ezt a pénzt? Milliókat?

János _bátran_. Én adtam.

Férj. Kinek adta?

Mima _aki János mellett áll, titokban, gyorsan, suttogva._ Az istenért,
ha van szíved, ments meg a szégyentől és a haláltól!

Férj _sürgetőleg, erősen_. Kinek adta?

János _rövid habozás után, Alfonzra mutatva._ Ennek az úrnak adtam!

_Kondul a jelzőharang._

Magister _diadalmasan süvítve_. Hazudott!!!

Fiókák _kórusban_. Hazudott! Hejj! Hejj!

_Kis szünet. A férj leteszi a karosszékre felsőkabátját és kalapját._

Férj _Alfonzhoz_. Hát kérlek alássan. Beszéljünk őszintén és nyersen. Te
hazudsz és ez a gazember is hazudik. Te most meg akartad menteni ezt az
asszonyt. De már nem lehet. Én mindent tudok. Ez az ember a szeretője.
Régóta figyelem ezt az aljasságot. _Jánoshoz_. Gazember! Valld be!
Szereted a feleségemet!

János. Becsülettel fogok felelni. Én ezt a szép hölgyet mélyen
megsajnáltam. Nem tagadom, hogy a bűnös érzékeim kívánják őt. Ha ez az?…

Férj. Igenis, ez az.

János. Akkor szeretem.

Férj. Gazember! _Öklével az arcába üt._

János _védekezik_.

Mima _felsikolt_.

Alfonz _közibük lép_.

_Az egész egy pillanat._

Férj _fájdalmasan ordít fel_. Aljas banda vagytok mindnyájan! Még
találkozunk! _Hirtelen felkapja felsőkabátját és kalapját a
karosszékről, elrohan balra, eltünik a bal szélső sötét nyílásban._

_Kis szünet._

Alfonz. Bravó! Ez szép, forró, őszinte ütés volt.

Mima. Megszégyenített téged… megalázott téged édesem… jóságom…
_Ráborul_.

János _mély, fájdalmas szégyenérzettel_. Belehalok a szégyenbe.

Alfonz _hidegen, élesen_. Vagy ő hal bele.

János _csodálkozik_. Ő?

Alfonz _hidegen_. Ilyen az élet. A sajnálatból pénz lesz, a pénzből
csók, a csókból pofon, a pofonból párbaj, a párbajból halál. De ez a
halál lehet az övé is.

János. Hogy én megöljem szegényt?

Alfonz. Sajnálja?

János. Nagyon.

Mima _hirtelen, hiszterikusan_. Ha nem verekszel meg vele, én
kinevetlek, megutállak, lenézlek… és talán még én is megütlek.
Tönkretettél és nem állod meg a helyedet.

János _elszántan_. De megállom a helyemet.

Mima. Kiállsz vele.

János. Kiállok.

Mima. Rácélzol és rálősz.

János. Igen.

_Jelzőharang. Sötétség. A vasfedő becsukódik._

Magister _diadalmasan süvít_. Megbarátkozott a gondolattal, hogy embert
öljön.

Fiókák. Embert akar ölni! Hejj! Hejj!

_A gép zártan áll, minden vasfedője be van csukva._

Magister. Tisztelettel kérek csöndet és figyelmet, míg a párbaj
lefolyik. Nagyon kell vigyáznunk, hogy a golyók úgy repüljenek, ahogy
kiszámítottuk. Rubicante, vigyázz! Kapcsolás: kettő, hat tized.
Feszültség mennyi?

Rubicante. Nyolcszáztíz, huszonkettő.

Magister. Főkapcsoló, egy fordulat, előre!

_Berregés, dörgés. Aztán csönd. Aztán két pisztolylövés hallatszik._

Magister. Nos?

Rubicante _telefonál_. A mester pontos jelentést kér a párbajról.
Köszönöm. _Átszól a magisterhez._ A golyók pontosan repültek. A földi
ember könnyű sebet kapott.

Magister. Akkor mehetünk tovább. Vigyázz. Előre!


VII. KÉP.

_A gép egy fedő-táblája dübörögve nyílik. Karosszékben ül János,
bekötött homlokkal. Mellette áll Alfonz._

János. Mit mondott az orvos?

Alfonz. Hiszen hallottad.

János. De mikor kikísérted, kint mit mondott?

Alfonz. Ugyanazt, amit bent. Néhány napig maradj nyugodtan. A golyó nem
sértette meg a csontot. Semmi az egész.

János. Te hűséges jó barát! Mellettem álltál a párbaj nehéz órájában.
Most is itt ápolsz, mintha a testvéred volnék.

Alfonz. Mindnyájan testvérek vagyunk. De most másról van szó. Mi lesz az
asszonnyal?

János _izgatottan_. Hol van most?

Alfonz. Ne izgasd magad. Visszament a régi lakásba, megpróbálja megkapni
az urától a ruháit és az ékszereit. De nem hiszem, hogy megkapja. Az ura
gyűlöli. Koldussá akarja tenni.

János. És mindez miattam történik.

Alfonz. Szeret téged. De szegény. Egy szál ingben áll a világban. A
rokonsága előkelő és befolyásos. Ezért rettenetes a helyzete most.
Kidobott asszony.

János. Édes, szép, mártir angyalom.

Alfonz. A részvénytársaságod megalakul. Holnapután vezetem be a Kátai
vasrészvényeket a tőzsdére. Ha ez sikerül…

János. Ha sikerül… fényben fürösztöm ezt a drága nőt… A világ
királynőjévé teszem!

Alfonz. Egyelőre csak koldussá tetted.

_Mima belép._

Mima. Cicám, drágám, kutyám, paripám, hogy vagy? Jobban vagy?
_Megcsókolja_. Dohányszagú vagy. Hát szabad cigarettáznod? Az uram
kilökött. Egy inget nem engedett elhozni. Pöröljem be? Azért se pörölöm
be. Súlyos a sérülésed?

Alfonz. Nem.

Mima. Hála istennek. Autotaxira nem volt pénzem. Konflison jöttem. A
konflisban sírógörcsöm volt. Imádlak. Az ezüst retikülömet se adta ki.
Volt egy zománc bonbonniérem, Párisban vettem, kilencszáznégyben,
aránylag olcsó volt, azt se adta ki. Ugye a golyó nem érintette a
csontot? Borzasztó lett volna, ha a csontot érinti. Egy fagylaltot
ettem, úgy odavoltam. Émelygett a gyomrom az izgalomtól. Szeretsz?

János. Imádlak.

Mima. Előbb azt hittem, hogy a hal volt rossz, amit tegnap ettünk. De
csak idegesség volt. Kilökött nő vagyok. A válópört beadta. A hajtűimet
sem tudtam megkapni tőle. Az anyámnál lakom. Nagyon szépen lakik. De
konyhaszag van a lakásban. Imádlak. Tudod, a konyha belenyílik az
előszobába. Milyen sápadt vagy. Így szép vagy. Te, a kocsiban olyan
rosszul voltam, igazán azt hittem, hogy halmérgezés. Szeretsz?

János. Meghalok érted.

Mima. Az nem sikerült, hála istennek. De most tenni kell valamit.
_Keservesen sírva fakad._ Ezt rendezni kell. Én nem élhetek így tovább
egy napig sem. Alfonz, mondd meg, mit kell tennem. A bátyám főispán, a
nagybátyám államtitkár, mit csináljak egy ingben az utca kövezetén?

Alfonz. János segíteni fog.

Mima. A pénzzel nem érek sokat. A becsületem! A pozicióm!

János. Mindenem a tiéd.

Alfonz. Feleségül fogod venni. Ez kötelességed. _Elfordul és a szemét
törli._

János. Miért remeg a hangod? Miért fordulsz el?

Alfonz. Mert én is szeretem.

Mima _idegesen_. Alfonz, ne komplikáld a dolgot. Nagyon kérlek.

János. Nem komplikálja, sőt egyszerűsíti. Drága jó barátaim, testvéreim
legyetek egymáséi. _Mély fájdalommal._ Én lemondok.

Alfonz. Hogy képzeled, hogy én a boldogulásának útjába állok?

János. Ha szereted…

Alfonz. Szeretem, de koldus vagyok. Koldusabb, mint ő.

János. Én gazdagokká teszlek benneteket.

Alfonz. Az nem segít rajtam. Ő téged szeret.

Mima _idegesen, türelmetlenül_. Minek komplikálod, te buta, minek
komplikálod?

János _Alfonzhoz_. Hogy fáj a szívem most érted, te jóságos, hű barát…
_Mimához fordul_… és teéretted, aki olyan régen szereted ezt a fiút! De
nem birom, gyönge vagyok… belepusztulok, ha nem rabollak el tőle!
_Mimához_. Én elviszlek, elveszlek, mert megbolondulok érted… mert
tönkretettelek és meg akarok részegedni attól, hogy hogyan emellek fel a
porból a csillagokig… légy az enyém!

_Mind megmozdulnak. Levélhordó jön._

Levélhordó. Ajánlott levél. Jánosi János úr.

János. Én vagyok.

Levélhordó. Tessék aláírni. _Átad egy levelet és feléje nyujtja a
könyvet._

János _átveszi a levelet, aláírja a könyvet_.

Levélhordó. Jónapot. _A könyvet visszaveszi, elmegy._

János _bámulja a borítékot_.

Mima. Milyen furcsán nézed. Ismerős írás?

János. A feleségem írása.

Mima. Hát… még emlékezel rá? Még megvan?

János. Az utolsó kis maradványai vannak még meg. Annyi esztendő.
Szerettük egymást. Ő oly jó és derék.

Mima _ráborul Alfonzra_. Meghasad a szívem. _Hisztérikusan_… nem
töltöttem be a lelkét egészen, maradványokról beszél, felesége van.
Meghalok ebbe. _Görcsösen ragadja meg Alfonzot._ Féltékeny vagyok,
szerelmes vagyok, éhes vagyok!

János. De édesem!

Mima. Ne nyulj hozzám! Dicsérd a feleségedet! Háziasabb mint én. De
szárazabb a szája mint az enyém. Nem olyan síma a bőre a derekán. Nem
olyan forró mint én. Te nem tudod úgy csókolni, mint engem, mért
haraptad meg tegnap a mellemet, ha még van más asszony, akire gondolsz?!

János. De szerelmem!

Mima _türelmetlenül, idegesen_. Alfonz, vigyél magaddal.

János. Nem engedlek, nem, nem!

Mima _Alfonzhoz_. De vigyél! Én nem birom ezt! Hetek óta ez a zaklatott
élet… és soha egy nyugodt éjszaka az ágyamban… a megnyugtató férfi
mellett. Már tizedik napja, nem tudom, mi az, férfi. Éhes vagyok,
szomjas vagyok, fiatal vagyok és ő leveleket kap! Vigyél magadhoz,
csókolj, amíg elájulok.

János. Ne őrjíts meg, te boszorkány!

Alfonz _szenvedéllyel_. Ha megölellek, meghalunk bele mind a ketten!

János _nagyon szenved, leborul Mima lábához._ Ne gyötörj! Miért
kínozol?! _Felkiáltva_. Mi ez? Kőrisbogarat ettem, hogy ordítanak az
érzékeim és ég a lágyékom utánad! _Ordítva_. Én elhagyom a feleségemet!

_Csönd._

Mima. Kelj fel.

János _felkel_.

Mima. Add ide a zsebkendődet.

János _zsebkendőjét átadja neki_.

Mima. Megtörülöm a szemedet. Egy ilyen nagy legény. És sír. Egy ilyen
szép nagy legény. _Szeliden simogatja._ Milyen forró a szemed a
sírástól. Mutasd azt a levelet.

János _a felbontatlan levelet feléje nyujtja_.

Mima. Nem, nem. Csak bontsd ki te.

János _felszakítja a levelet_.

Mima. Mit ír?

János _miután belepillantott a levélbe, eltakarja az arcát._

Mima _türelmetlenül_. Mit ír?!

János. Hogy térjek vissza hozzá… mindent megbocsát… hogy gyerekünk fog
születni… teherben van… kínlódik…

Mima _Alfonzhoz, nagyon fájdalmasan, de gyorsan._ Kérlek, vigyél.
Vigyél, nem birom. Jó, hogy nem küldtem el a kocsit.

János. Én boldogtalan életem!

Mima _gyorsan, türelmetlenül, fájdalmasan_. Kérlek, vigyél, ezt már nem
óhajtom hallani, ezt az apai drámát. _Jánoshoz_. Gratulálok, fiam, menj
haza pelenkát mosni, én belepusztulok, de odadobom magam ennek a
csirkefogónak és tépje össze a testemet, az életemet ez a gazember, ez a
szép, hideg gazember, pusztuljon el az ölemben, de kábítson el mint a
morfium és csókoljon a halálba. Isten veled, te, papa. Sírj tele egy
pelenkát.

János _felkiáltva_. Miért kínozol?

Mima. Nem kívánhatom egy apától, hogy a feleségét és a gyerekét
elhagyja.

János _nagy meggyőződéssel_. Hát lehet azt?!!

Mima. Tudom, hogy nem lehet. _Alfonz szájához közelíti a száját._ Itt az
én vigasztalásom. Tudom, hogy nem lehet. Miért nem borotválkoztál, te
lump? Úgy szursz.

János. Egy kis idő… majd kieszelünk valamit, mindennek megvan a módja.

Mima. Gyerünk innen, ezt nem tudom hallgatni. Azonnal meg fogsz
borotválkozni. Készüljünk fel erre a forró elpusztulásra. Hiszen te
tanítottál sikoltani… gyere! Tizedik napja nem tudom, mi az: férfi,
pedig engem nem így szoktattak. Az uram unalmas volt, de megbízható.
_Jánoshoz_. Isten veled, te apa. Majd sürgönyözd meg, hány kiló a
gyerek.

János. Ne kínozz!

Mima. Nem lesz olyan szép gyerek, mint amilyent én tudtam volna neked
szülni! Mindenesetre sürgönyözzél.

János _a lábához borul_. Én nem birom! Te látod a lelkemet, én uram
isten, engem megmérgezett a testi szerelem! Maradj itt, te bálvány, te…

Mima _titokban int Alfonznak, hogy távozzék._

Alfonz _lábujjhegyen elsompolyog_.

Mima _megcirógatja az előtte térdelő János fejét._

János. Én… én esküszöm, hogy elhagyom érted a feleségemet és a szegény
kis gyerekemet… esküszöm… _Átöleli a lábát._

Mima _diadalmasan mosolyog_.

_Jelzőharang._

_A vasfedő becsukódik._

Magister _diadalmasan süvit_. Aljas lett!

Fiókák _kórusban_. Aljas lett! Hejj! Hurráh! Hejj! Hejj!

_Hirtelen sötétség._

Magister. Vagyok bátor felhívni felséged figyelmét arra, hogy még
tizenöt perce sincs, hogy ezt az embert őrli a malom, és máris:
hazudott, házasságot tört, emberre lőtt, elhagyta a feleségét és
megtagadta gyermekét.

Adjutáns. Őfelsége el van ragadtatva!

Magister _lelkesen_. És ez még semmi, felséges uram!

Adjutáns. Lássuk tovább!

Magister _vezényelve_. Rubicante! Át a másik kapcsolóra. Harmincnégyezer
Ampére! Két fordulat! A felső kazánban a tűzre!

Rubicante. Nyisd ki!

Fiókák _csak fenn, a gép felső részén raknak a tűzre._

  Lobog a tűz,
  Robog a tűz,
  Hurráh a mester!
  Hejj! Hejj!

Rubicante. Csukd be!

_A vasajtók becsapódnak._

Magister. Mehet?

Rubicante. Kész!

_A gép zártan áll. Minden vasfedője be van csukva._

Magister. Indítsd a fényes karriért!

Rubicante. Mit kapcsoljak be előbb? A tőzsdét, vagy a politikát?

Magister. Mindig előbb a politikát, és utána a tőzsdét. Politika, előre!

_A gép dübörög, aztán elhallgat. Sötét van. A zárt gép belsejéből
hallani egy kortestanya lármáját. Aztán halljuk Alfonz harsány hangját._

Alfonz hangja. Választópolgárok!

Parasztok hangjai. Halljuk! Halljuk!

Alfonz hangja. Eljöttem ide közétek, hogy képviselőtökül ajánljam Jánosi
János urat. Jánosi János maga a tiszta becsület. Jánosi János a
leggazdagabb ember hazánkban. Jánosi János menyasszonya a legelőkelőbb
családból való. Jánosi János megépítteti a vashidat, megszerzi a
dohánygyárat, összevásárolja a kátai vasművek részvényeit, kibővítteti
az üzemet, minden embert boldoggá tesz, mindenkinek elengedteti
mindennemű adóját és mindenkinél keresztapaságot vállal!

_A parasztok hatalmasan éljeneznek._

Alfonz hangja. Ezek után határozatilag kimondom, hogy Jánosi János urat
jelöljük képviselőnek!

_Dörgő éljen._

Alfonz hangja. Most pedig vonuljunk küldöttségileg a mi szeretett
képviselőjelöltünkhöz!

_A sötétben, a gép méhéből erőteljesen zendül fel a régi magyar
kortesnóta._

  Jaj de magas, jaj de magas
  Ez a vendégfogadó!
  Van-e benne, van-e benne
  Jánospárti szavazó?
  Ha nincs benne Jánospárti szavazó,
  Dűljön össze ez a vendégfogadó!

_Dörgő éljen._

Magister. Vigyázz! Előre!

_Dübörgés. Egy vasfedő kinyílik._


VIII. KÉP.

_Kertre nyíló szép szoba. János egyedül áll a szobában. A kertben, az
ablak alatt megjelenik Alfonz, lengeti kortestollas kalapját és
beordít._

Alfonz. Éljen a mi szeretett képviselőjelöltünk!

Parasztok hangjai. Éljen!

Mima _lelkendezve siet be_. Édes szívem, paripám, itt van a küldöttség.
Alfonz vezeti a küldöttséget. Milyen boldog vagyok. Itt vannak a kedves
kátai parasztok, képviselőjüknek akarnak téged.

János. Hívságos földi dolgok ezek. _Fájdalmasan_. Nem volna jobb
elutazni együtt, mindent felejteni, napfényes Riviera, kék ég, tenger,
rózsák, boldog szerelem…

Mima. Te elfelejted édesem, hogy én egy kirugott nő vagyok, semmi
pozicióm nincs, a bátyám főispán, a nagybátyám államtitkár, és te még el
se vettél, csak viszonyozunk, mert még nincs végük a válópöröknek.

János. Az néhány nap kérdése.

Mima. Épp azért, mire egymáséi leszünk, minden legyen rendben. Te Kátán
képviselő leszel és a Kátai vasrészvényt bevezetik a tőzsdére.

János. Holnap…

Mima. Holnap ilyenkor már gazdagok leszünk. Királyok leszünk.

_Alfonz belép._

Alfonz. Itt a küldöttség. Fogadd őket szívesen. Megválasztásod biztos.

Mima. Képzeld, vonakodik!

Alfonz. Hogyan? Vonakodol, szerencséd küszöbén? A részvényeidet óriási
izgalommal várják. Azt mondják, szenzáció lesz holnap a tőzsdén.

János _Alfonz kezét szorongatva_. Ezt mind, mind neked köszönhetem, te
hűséges jóbarát… A párbajban az életemet… a szívemben az imádott nőt
köszönhetem neked. Most karriert… gazdagságot… Hogyan hálálom ezt meg
neked?

Alfonz. Tiérettetek az életemet is. _Tiszteletteljesen kezet csókol
Mimának._

Mima _felkiált_. Ne harapd a kezemet. Mindig megharapsz, mikor
kezetcsókolsz.

János. Ugyan, édesem.

Alfonz. Bejöhet a küldöttség?

János. Bejöhet.

Alfonz. Választópolgárok!

_Néhány paraszt jelenik meg, színes népviseletben._

Alfonz _szónoki pózban áll János elé_. Van szerencsém Nagyságodnak
bemutatni a kátai küldöttség tagjait. Nagy János, Kis János, Nagy Péter,
Kis Péter, Nagy István, Kis István, Nagy András, Kis András. – Mélyen
tisztelt, nagynevű hazánkfia, szeretett vezérünk és politikai
példaképünk!

Parasztok. Éljen!

Alfonz. Azon kérelemmel járulunk magas színed elé, kegyeskedjél
elvállalni a kátai kerület képviselőjelöltségét. Tudjuk, hogy ez nagy
áldozat neked, aki nem keresed a szereplést. De a népnek szüksége van a
te ragyogó tehetségedre, a te tiszta becsületedre és a te hatalmas
munkaerődre!

Parasztok. Éljen!

János _kérdőleg néz Mimára_.

Mima _suttogva, gyorsan_. Vállald el! Kirugott nő vagyok! Nincs
pozicióm! Szeretlek!

János. Teéretted beledobom magam ebbe a szörnyűségbe. Egész életemben
irtóztam a politika piszkától. De teéretted elvállalom. Istenemre,
csakis teéretted, senki másért! _A parasztokhoz, hangosan._
Választópolgárok! Elvállalom! De kiért vállalom? Istenemre… csakis a
népért vállalom, senki másért!

_Jelzőharang._

_Sötétség. A vasfedő becsukódik._

Magister _diadalmasan_. Csaló lett!

Fiókák. Csaló! Csaló! Hejj! Hejj! Hurráh!

Magister. Gyorsan, tovább!

_Magister, Malacoda és Rubicante a szerkezetekhez nyúl._


IX. KÉP.

_A gép zártan áll ismét, mint az imént a kortesjelenetnél. De most Mima
és János a gépen kivül, a gép előtt marad. Onnan mindketten lassan
előrejönnek, bal felé a színpad szélére. Ott leülnek, mint valami
meredek partról a zenekarba lógatják a lábukat. Halvány sugár kíséri és
világítja őket._

Magister. Vigyázz a sugárral! Pontosan kísérjed őket! Erősebb áram!

_Rubicante a szerkezethez nyúl, a gépből tompa berregés hallatszik, a
sugár hirtelen nagyon erősen világítja meg őket._

János. Alfonz boldogtalan lesz.

Magister _a lehunytszemű Mimára mutat_. Kapcsold be a hangját!

_Mimát sugár éri. Kinyitja a szemét és megszólal._

Mima. Az oly szép, mikor egy férfi boldogtalan. _Megöleli_. Esküszöm
cicám, esküszöm, hogy nem volt soha viszonyom Alfonzzal.

János. De édesem… nem kérdeztem.

Mima. Mégis esküszöm. Néha megharapta a kezemet, de tovább nem mentünk
soha. Esküszöm! Nem hiszed.

János. De hiszem.

Mima. Esküdj meg, hogy hiszed.

János. Esküszöm, hogy hiszem.

Mima. Ez nem elég. Esküdj meg, hogy nem volt viszonyom vele.

János. Esküszöm.

_Jelzőharang._

Mima. Látod, így szép, ha hiszel bennem. Akkor mindjárt nekem is van
bizalmam. Mi egyszer együtt nyaraltunk vele.

János. Kivel?

Mima. Alfonzzal. Én az uramat akkor gyűlöltem. Én akkor meg voltam
bolondulva. És mindössze azon az egy nyáron, akkor is csak egy hónapig
volt vele viszonyom. Esküszöm. Most megint nem bízol bennem. Nem hiszed.

János. De hiszem.

Mima. Esküdj meg, hogy hiszed.

János. Esküszöm.

Mima. Ez nem elég. Esküdj meg, hogy csak egy hónapig volt vele
viszonyom.

János _lehajtja a fejét_.

Magister _harsányan_. Rakjatok a tűzre!

Rubicante. Nyisd ki!

_A vasajtók kinyílnak. Mindenütt raknak a tűzre. Az ajtók nyitva
maradnak._

Mima. Esküdj meg, hogy csak egy hónapig volt vele viszonyom!

János. Az imént… megeskettél… az ellenkezőjére.

Mima. Esküdj meg, hogy csak egy hónapig volt vele viszonyom.

János _hallgat_.

Magister _izgatottan, harsányan_. Még egyszer rakjatok a tűzre!

_Megint raknak a tűzre. A tűz iszonyúan világít._

Mima. Esküdj meg, hogy csak egy hónapig volt viszonyom vele.

János _megadva magát, szégyenkezve_. Esküszöm.

Magister. Na végre!

_Jelzőharang._

Fiókák _felsikoltva_. Hejj!

Rubicante. Csukd be!

_Minden vasajtó becsapódik._

Mima _feláll_. De most nem ez a fontos. Mi lesz velünk kettőnkkel?

János _előtte térdel_. A feleségem leszel.

Mima. Ne szavald ezt ilyen ünnepélyesen, ez egészen természetes.

János _lelkesen_. A hitvesem leszel.

Mima. Nem a hitvesed leszek, kérlek, ne cifrázd. Te elveszel engem, mert
kutyakötelességed, te egy rendes ember vagy. Ha nem tennéd, gazember
volnál.

János. Miért bántasz? Nem hat meg ez a halálos szerelmem?

Mima. Bocsáss meg, cicám, én szép vagyok, fiatal vagyok, – akkor volnék
meghatva, ha vén, csunya dög volnék és _te_ mégis imádnál. De így… légy
te meghatva.

János. A porban térdelek előtted.

Mima. Az semmi. Nekem repülés kell. Ki a porból. A csillagokig fel,
bűnben, élvezetben, szilajságban! _Simogatja a fejét._ Nem vagy elég
gazdag.

János. Most indul el a pénzem. Ma indul el a tőzsdén a karriérem. Oh,
hogy gyűlölöm a tőzsdét… Ezt a gaz rablást!

Mima. Ne gyűlöld! Milliárdok kellenek. Nem tudok szegény lenni. Aki
szegény, annak szaga van. Ne légy szegény! Hatalmas légy!

_A gépből halk, morajló zúgás hallatszik._

Magister. Négyes kapcsoló! Tőzsde! Előre!

_Az összes ördögök a szerkezetekhez nyúlnak, a moraj erősbödik._

János. Mi ez a zúgás?

Mima _felragyogó arccal_. Figyelj csak. A tőzsde! Ma van a nagy nap. A
te részvényeid napja!

Egy börziáner hangja _a gép belsejéből_. Adok Kátait!

Második börziáner hangja _ugyanonnan_. Veszek Kátait!

_Moraj, zúgás._

János _feláll, izgatottan_. A Kátai részvény… Most vonul be a tőzsdére!
Oh, elveszett tisztaságom!

Mima _megragadja a karját_. Az én új, nagy, vad életem, veled! A forró,
meztelen rabszolgád lenni… pénzért, pénzért! Rettenetes gazdagságban
élni… Akarod?

János. Akarom!

_A zúgó moraj erősbödik, kihallani belőle szakadatlanul ezt a szót:
«Kátai!» «Kátai!»._

Mima. A hatalmad előtt térdelni… pénz, pénz kell! Félni tőled… mert
pénzed van… pénz! pénz! Felnézni rád, mint egy istenre, pénz… pénz! Puha
selymekbe csavarodni, neked, a pénzedért… aranytól csörögni… pénzzel,
pénzért… illattól ájulni… pénzzel, pénzért, pénz, pénz…

János _a morajt túlkiáltva_. Mások éheznek, milliók éheznek!

Mima _még jobban túlkiáltva a zúgást_. De én egy tündérkertben szaladok
eléd, mert pénzed van, damaszkuszi rózsák közt… fátyollal a testem
körül… nevetve, szerelmesen, úgy-e, az kell?

János. Oh szegény koldus testvéreim!

Mima _fokozva a hangját_. Drága pénzért… tiszta rózsaolajban fürödni…
neked! Aranypiros madarakat akarok… pénzért! tollas halakat… repülő
kocsit!

_A zúgás már nagyon erősödik. Kihallani a morajból ezeket a kiáltásokat:
«Kátai egy és félmillió!» – «Kátai! Kátai!» – «Veszek Kátait három
millióért!»_

János. Hogy zúg, hogy dagad, mint a tenger!

Mima. A mi gazdagságunk!

János. Pénz! Pénz!

Mima. Mit tudod te, mi az? Csak egy asszony tudja igazán szeretni a
pénzt!

János. Az én erőm!

_A zúgás erősbödik. Ilyeneket hallani: – «Kátait veszek!» –
«Négymillió!» – «Veszek ötért!» – «Hat!» – «Nyolc!» – «Tízmillió!»_

Mima. Hogy zeng a te királyságod… És az én rabszolgaságom! Pénz! Pénz!

_A zúgásból mint zenekíséretből most már a kiáltások egyre tisztábban
hangzanak: «Húszmillió!» – «Ötvenmillió» – «Kátai!» – «Adok hatvanért!»
– «Kátai!» – «Hetvenmillió!» – «Százmillió!»_

János _elragadtatva kiált fel_. Király vagyok!

Mima. Több vagy! Vezérigazgató vagy!

_A gépből harsogva: «Száztízmillió!» – «Százhúszmillió!» –
«Százharminc!» – «Kátai!» – «Negyven!» – «Ötven!» – «Veszek!» «Kátai!» –
«Százhatvanmillió!» – A vad ordítás a végsőkig fokozódik. Majd az éles
tőzsdei csengő lezárja a lármát: vége a börzeidőnek. Az ordítás gyorsan
lecsillapul. Az utolsó hangok, egyre halkabban: «Száznyolcvanmillió!» –
«Kétszázmillió!»_

Mima. A világ királya lettél.

János. Szerelmem!

Mima. Most a menyasszonyod vagyok.

_A zúgás egészen elhallgatott._

János _a nagy csöndben_. Áldva legyen a pénz, amiért téged nekem
megszerzett. Áldva legyen a pénz. _Zokogva_. Áldva legyen a véres, a
piszkos, a rettenetes pénz… áldva legyen… én, szegény koldusa a te
szerelmednek leborulok előtte… _Mima elé térdre borul sírva._

_Jelzőharang_.

Magister _diadalmasan mutat a térdelőre_. Pénzimádó lett!

Fiókák. Hejj! Hejj! Börzézett! Ajjajajjajjajj!

Mima. Kelj fel!

János _felkel, letörli könnyeit_.

Mima. Gyere az esküvőre!

_Balról egy ördög ugrik be, magasan tart Mima feje fölé menyasszonyi
koszorút. A koszorúról tengersok hosszú fehér fátyol hull alá. Egy
ördögfióka cipeli a nagy fátyol végét. Mima felnyúl a koszorúért és a
fejére illeszti, mintha megkoronázná magát._

_A gépből orgonaszó hallatszik. Boldog nászinduló._

Mima. Isten és ember előtt összekötjük testünket és lelkünket!

_Kezet fognak._


X. KÉP.

_Mintha meghasadna a gép, alulról egészen a legmagasabb pontjáig, a
középen óriási gótikus templomkapu nyílik, templomba_ _látunk. Oltár,
gyertyák, színes ablak, dús, ragyogó kép. Az orgona szól._

_János és Mima a kapu előtt áll._

János _ünnepélyesen_. Új életre indulsz velem.

Mima. Veled, királyom.

János. Enyém a lelked.

Mima. A tied, királyom.

János. A tested.

Mima. A tiéd, királyom.

János. A multad, a jövőd.

Mima. A tied, királyom.

János. A tekinteted, az ajkad, a melled.

Mima. A tied.

János. A karod és a térded szorítása.

Mima. A karom… a térdem…

János. A lélegzeted.

Mima. És a sikoltásom…

János. A könnyeid és a véred…

Mima. És a termékenységem… amiből ezer és millió évre indul a nagy
család fája…

János. Enyémek mind… fiak, unokák… generációk…

Mima. A testem szakadásával… örökítem meg a te életedet… a gyermekemben
és annak gyermekében.

János. Holtomiglan. Holtodiglan.

_Elindulnak, be a templomba. Egyszerre megállnak, mert Ilonka jön ki a
templomból, kezében párolgó fazékkal._

_Az orgona elhallgat._

Ilonka _nagyon fájdalmasan, de egyszerűen_. János, édes jó uram! Hol
maradsz olyan sokáig? Mért nem jössz vacsorázni? Nézd, már kész a
káposztád, édesem… Itt van, nézd, ha nem jössz, odasül, kiszárad!
Drágám! Elveszti az ízét… Nézd, a káposztád, édesem! Az én szeretetem
fől benne! Az én szívem jósága illatozik benne! Az én hűségem a tápláló
ereje, az íze, a zamatja! Az én gondosságom, az én szorgalmam, az én
hitvesi forróságom párolog benne… az én szerelmem sirdogál benne… Az én
kisgyerekem hangja pityereg benne… gyere haza, János, gyere már
vacsorázni… nézd, itt a te káposztád… az én könnyeimtől ilyen forró…
gyere vacsorálni… _Letérdel előtte._

János. Nem megyek.

Ilonka _felkel és sírva indul jobbfelé_. _Kis távolságban megáll a gép
előtt._

Mima. Ismered ezt a szegény asszonyt?

János _lehajtja a fejét, nem felel_.

Mima. Ki volt ez a szegény asszony?

János _dacosan felveti fejét_. Nem tudom!

_Jelzőharang._

Magister _harsányan_. Megtagadta a feleségét!

_Hirtelen nagy erővel, harsányan zúg fel az orgona._

János _a karját nyujtja Mimának_.

Mima _belekapaszkodik és hozzásimul_.

_Az orgonaharsogásban büszkén vonulnak be a templomba. A nagykapu
becsukódik mögöttük. Az orgona elhalkul._

Ilonka _lassan, sírva megy végig a gép egész frontján balfelé, bal
szélen eltűnik._

Magister. Megtagadta a feleségét, a káposztát és a magzatot is, felséges
uram, a magzatot is, amit az asszony a méhében hord.

Fiókák. Megtagadta, hejj! Megtagadta, hurráh! hurráh! hejj! hejj!

Magister. Az időkereket bekapcsolni! Rohannak a szíjak?

Rubicante. Rohannak, mint a forgószél!

Fiókák. A szíjjak, a szíjjak, a szíjjak!!!

Magister. Fut az idő! Rubicante! Napok, hetek, hónapok előre!

Rubicante. Kapcsolom, bontom, transzformálom! Fut az idő!

Magister. Centrifúga!

Rubicante. Kész!

Magister. Előre!

_Dübörgés. Egy vasfedő nyílik._


XI. KÉP.

_Lámpa alatt ül János és levelet olvas._

János _olvas_… «Drága jó uram»… – azt írja: «drága jó uram, jól vagyunk
itt Gradóban, a gyönyörű adriai tenger partján. Egész nap fürdöm és
sétálok, rád gondolok és alig várom a napot, hogy ismét nálad lehessek.
Haragszom arra a nyomorult politikára, amely a parlamenthez láncol és
nem engedi, hogy itt a tenger partján ülj mellettem és cirógasd gyönyörű
kis gyermekünket, akinek csodájára jár az egész fürdőközönség. Mult
levelemben azt írtam, hogy a jövő héten hazautazunk. De a gyerek oly
szépen fejlődik, hogy az orvos azt mondta: még legalább négy hétig…»
_Felnéz a levélből, ismét belenéz_… ezt írja: «az orvos azt mondta, még
legalább négy hétig maradjunk, élvezzük ezt a gyönyörű időt, a tengert».
_Felnéz_. Micsoda orvos mondta ezt? És mért mondta ezt egy orvos? Hogy
kerül oda hozzájuk… az én gyerekemhez… orvos?… _Olvas_. «De a gyerek
olyan szépen fejlődik, hogy az orvos azt mondta… még legalább négy
hétig…» _Rémülten_. Istenem! Édes jó istenem… csak nincs valami baja
annak a gyereknek!!!

_Sötétség. A vasfedő becsukódik. Dübörgés. Másik vasfedő nyílik._


XII. KÉP.

_A sötétből asztalmagasságú emelvényen piciny gyerekkoporsó bontakozik
ki. Két gyertya. Jobbról áll Mima, talpig gyászban. Balról János. Köztük
a kis koporsó._

János. Mikor azt a levelet írtad Gradóból, mindjárt rosszat sejtettem.
«Az orvos azt mondta, hogy még legalább négy hétig maradjunk…»

Mima. Pedig, hogy vigyáztam, mikor írtam.

János. Mindent tudtam.

Mima. Akkor már csak csont és bőr volt szegényke. _Zokog_. Mindent
megtettünk, de hiába.

János. Minden reményem. Az én kis életkém. Az én kis gyertyalángom, ami
az én végtelen nagy szerelmem tűzvészén gyulladt.

Mima. Szerelmem… ha láttad volna… mielőtt lecsukódott a kis szeme…
egyszerre váratlanul rámnézett, komolyan és mélyen. Olyan volt a
tekintete, mint a tiéd, mikor a szerelemtől sötét… Ezzel a tekintettel…
mintha visszaadta volna a kis életét nekem…

János. Milyen rettenetes és milyen szép: ebben a szent fájdalomban újra
meg újra csak téged szeretni!

Mima. A zokogásban… terád gondoltam… abban az iszonyú pillanatban, mikor
kihült, megfehéredett, elhervadt szegényke. Valami felséges vágy fogott
el… utánad… hozzád menni… összeforrni veled! Ahogy erre a hideg, fehér
kis csecsemőre néztem… mintha megmozdult volna a testemben az az ezer
meg ezer másik… a többi… csupa rózsaszínű, édes, születésre váró… égni
kezdett a testem, a lágyékom, a mellem… az anyaságom… utánad… hogy jőjj…
belevadultam a vágyba: életet, életet adni… tőled, veled… hogy jőjj… és
gyujtsd életre őket bennem, mind! A szám kiszáradt, a csókod után
lihegtem az éjszakában… de oly messze voltál… sikoltottam, hívtalak…
aztán… elájultam… úgy találtak meg… a kis ágya mellett… a földön…
szerelmem… párom… hím-állatom… emberteremtő istenem!…

János _leborul a koporsó elé_.

Alfonz _nesztelenül megjelenik Mima mögött._

_Kis szünet. Mima lecsukott szemmel, sápadtan áll._

Alfonz _suttogva_. Eljöttem. Egy percre. Egy pillanatra. Hogy lássalak.
Hogy érintselek. Hogy megcsókoljalak. _Mima mellé áll._

Mima _lassan kinyitja a szemét és Alfonz vállára hajtja a fejét._
Szívem… édes, édes szívem…

Alfonz _suttogva_. Egy könnyet sírj csak az arcomra, aztán megyek,
bujdosom tovább. Egy könnyet nekem, szegény árva apának… akinek a
gyereke itt fekszik halva… és másnak kell adnom még ezt a szent
fájdalmat is…

János _felmozdul, mert ezt hallotta, most rémült arccal, feszülten
figyeli őket._

Mima _suttogva_. A temetőben légy ott. A tömegben vegyülj el. De úgy
állj, hogy szembenállj velem. És nézz a szemembe folyton. Meredj a
szemembe… És én is a te szemedet fogom nézni, folyton, folyton… amíg a
földbe nem teszik a mi édes gyerekünket…

Alfonz. A mi gyerekünket.

Mima. A szemedet akarom látni a temetőben. A sötét tekintetedet… Mielőtt
lecsukódott a szeme, rámnézett… olyan volt a tekintete, mint a tied,
mikor a szerelemtől sötét… Mintha visszaadta volna nekem az életét,
szegényke… és akkor vártalak, vártalak, hogy jőjj… úgy égtem utánad…
sikoltottam, hívtalak… de oly messze voltál, aztán elájultam… úgy
találtak meg a kis ágya mellett… a földön… szerelmem… Most menj, menj
szívem… és a temetőben a szemedet… a szemedet… azt a tekintetet, amivel
a kisgyereked meghalt…

Alfonz. Szomorú, bűnös szerelmem! _Forrón megcsókolja Mimát._

János _fölemelkedik_. Ugyanazok a szavak… ugyanazok a szavak…

_Hárman sokáig néznek egymásra._

János _állatian felhördülve_. Rablók! Csalók! Ringyó anya! Ringyó anya!
Meghaltok! _Rájuk rohan._

Mima _eltűnik_.

Alfonz _lefogja János kezét_.

János _sírva, ordítva_. Ölj meg! Nem akarok tovább élni! _A földre
borul._ Nem akarok tovább élni! Istenem, vedd el ezt a kínt belőlem, az
életemmel együtt! Meghalni! Meghalni!

Alfonz _rettenetesen, kegyetlenül_. Itthagyni? Nekem adni?

János _rémülten ordít fel_. Nem! Nem!

Alfonz _hideg gúnnyal_. Meghalni?

János. Élni! Élni! Visszavenni tőled! Szeretni! Megbüntetni! Megölni! De
szeretni, imádni!

Alfonz _kegyetlenül_. Ha férfi vagy, el kell válnod tőle.

János. Nem! Élni! Megbocsátani neki! Megtisztítani a bűntől! Megölelni
és csókolni! Belepusztulni! Visszavenni! Gyűlölni és imádni! _Ismét a
földre borul._

Alfonz _erősen, parancsolóan_. El kell válnod tőle!

János _állati ordítással, felzokogva_. Nem!!!

_Sötétség. Jelzőharang. A vasfedő becsukódik._

Magister _süvítve_. Összetört! Aljas lett!

Fiókák. Hejj! Hejj!

Magister _lelkesen, kéjelegve_. Most fogja jól a malom! Most van benn
jól a hengerek közt, most röpítik a szíjak, a kerekek! Most lett jó
anyaggá, felség! Most kerül a nagy koptatóba! Előre, Rubicante, be a
nagytáblát… mind a tizenkét kapcsolót! Fenn ég a nagy kalória?

Fiókák. Ég! Ég!

Magister. Félfordulat, sugárosztó, hatezerötszáz! Vigyázz!

A gépen levők mind. Mehet!

Magister. Előre!

_Dübörgés. Egy vasfedő nyílik._


XIII. KÉP.

_A válópört vezető bíró előtt hárman állnak: János, Alfonz és a
gyászruhás Mima._

Bíró. Szíveskedjék elmondani, mik voltak indokai, hogy a válópört itt
jelenlevő férje ellen megindította.

Mima. Kérem, én nem tudom magamat jogilag kifejezni, bíró úr, ő engem
megrontott, a züllésbe kergetett.

János. Én? Téged?

Mima. Azzal kezdte, hogy ezt az urat odahozta a házhoz.

János. Én hoztam oda?

Bíró. Ne tessék közbeszólni.

Mima. Ez az úr kérem, Alfonz úr, ez írta a kortesbeszédeit, kérem, ez
mondta neki, hogy milyen nyakkendőt vegyen, ez volt az esze, a jobbkeze,
kérem, ez csinálta az egész karrierjét és ezért kényszerített engem,
kérem, hogy odaadjam magamat neki.

János. Iszonyú dolgokat beszél, bíró úr, ez a szegény nő megzavarodott!

Bíró. Ne tessék folyton zavarni.

Mima. Én ezt az urat ki akartam dobni ezerszer, de ő folyton jött, hogy
édes cicám, tűrd meg, édes cicám, csókold meg, ő a mi szerencsénk… és
kéremszépen, éjszakákon át ott volt nálunk Alfonz úr és ő direkt elment
hazulról, ez akkor volt, mikor a részvényeit bevezették… pénzért kérem,
nyomorult pénzért, odadobta a feleségét egy ilyen kalandornak, csakhogy
ő képviselő és milliárdos lehessen! _Zokog_. Pénzért, pénzért, amit úgy
útálok!

János. Bíró úr kérem, erre én nem tudok felelni. Ezek oly szörnyű
hazugságok. Valami hipnózisban beszél, nem lehet, hogy ilyen romlott, az
nem lehet, én még most is hiszek benne!

Magister. Rakjatok a tűzre!

Rubicante. Nyisd ki!

_Kinyílnak a vasajtók. Tűzvillanás. Raknak a tűzre._

Rubicante. Csukd be!

_Becsapódnak a vasajtók._

Magister. Majd adok én neked, hinni benne! Tovább!

Mima. Hiszel bennem? Hát ha hiszel, hidd el, amit most mondok. Örülök,
hogy most rákényszerítlek a válásra. Fizetni fogsz, most lesz pénzem,
most végre azé lehetek, akit szeretek, nem a tied, te gyűlöletes, bamba,
te szenteskedő, te útálatos! _Felordít_. Szabadulni tőled! Tőled
szabadulni!

János. Nem engedem elzülleni! Elpusztul, ha elhagyom. _A bíróhoz nagy
fájdalommal, szinte kiabálva._ Bíró úr, ez az asszony a legértékesebb
anyag… ha van, aki vezeti… Ha most elválunk, elzüllik, a piszokba
keveredik, nem bírom ki ezt a gondolatot! Én meg tudnám még menteni.

Mima. Nem kellesz! Nem vagy te jó! Szerelmes vagy! Pfuj! Nem kellesz,
ittmaradsz és én megyek a cimborámmal Montecarlóba kártyázni, pezsgőzni
és csókolózni!

Bíró. A törvény szerint ki kell mondanom a válást. Önök nem férj és
feleség többé. _Fölkel, eltűnik._

Alfonz. Gyere. A jegyek megvannak, az autó lenn vár, a vonat egy óra
mulva indul. _A karját nyujtja._

Mima. Egy pillanatra! Menj csak előre, valamit akarok még ennek mondani.

Alfonz _eltűnik_.

Mima _Jánoshoz lép_. Ha volt férfi ezen a világon, akit szerettem, az te
voltál.

János. Szívem! Szegény szívem!

Mima. Ha volt valaki, aki megégette az életemet, az te voltál. Azért
öllek meg, mert szeretlek. Azért kínozlak agyon, mert látni akarom,
meddig ér a szerelmed. Retteneteseket csinálj értem, őrülj meg értem, a
földön fetrengj értem, haldokolj értem… mert ez is még mind kevés lesz.
_Hizelkedve_. Cicám… Montecarloba megyünk… jőjj utánam… siess, mert
minél később jössz, annál többször leszek az övé… Gyere, utánam, ments
meg! Vegyél vissza tőle!

János. Utánad megyek… A kezedet.

Mima. Nem… nem… _Indul_.

János. Egy csókot… _Ölelni akarja._

Mima. Nem, nem! _Szeliden visszatolja._ Itt most egyet se… ott lenn a
tengernél ezret, milliót! Elsiet.

János. Utánad megyek! _Elrohan_.

_Sötétség. Jelzőharang. A vasfedő becsukódik._

Magister. Most meg van puhítva minden rosszra! Most előre a legnagyobb
kalóriákkal! Hajjhó! Fiókák! Búgnak a nagy tüzek?

Fiókák. Búgnak! Hejj!

Magister. Időkerekek! Indítsd!

Rubicante. Kész!

Magister. Minden sugár együvé! A színkeverő lombikokat izzásig hevíteni!
Jelentést!

Rubicante _telefonál_. A szineket! Kéket, mint a tenger. Kéket, mint az
ég. Fehéret, mint a márvány. Megvan? Na most: pirosat, zöldet, sárgát,
okkert, karmint, kobaltot. Virágot, napfényt, tengert!

Magister. A húros hangszereket édesen és halkan.

Rubicante _a telefonba_. Hegedű. Viola. Gordonka. Édesen, mint a
fájdalom!

Magister. Jelentést!

Rubicante _egy nyíláson benéz a gép belsejébe_. A színek lángolnak,
mester. A nap süt, az ég ragyog, a tenger szikrázik. A levegő lágy, mint
a méz. A vonók finoman suhannak a húrokon. _A telefonba._ A virágok?
_Magisterhez._ Pillanatnyi pontossággal nyíltak, mester. Az
illatvezetékek precizen dolgoznak. Egyéb parancs?

Magister. Nincs.

_A gép belsejében édes zene szólal meg._

Fiókák. Muzsika! Édes! Édes! Édes! Hejj!

Magister. Vigyázz! Az összes táblákat félre!

A gépen levők mind. Kész!

Magister. Előre!

_Dübörgés. A gép alsó része végig megnyílik._


XIV. KÉP.

_Montecarlo. Tengerpart. Ragyogó ég, virágok, tenger. Két pad. Az összes
vasfedők nyitva vannak a színpad egész szélességében. Könnyű
kvartett-zene._

János _szomoruan ül egy padon_.

Francia nő _jön balról_. Szomorú ember, ki vagy?

János. Idegen vagyok.

Francia nő. Adj egy aranyat.

János. Nincs. Az utolsó pénzemen utaztam ide, Montecarlóba.

Francia nő. Hát akkor mibe fogsz játszani?

János. Az életembe.

Francia nő _nevetve_. Kinek kell a te életed?

János. Egy nő után jöttem ide. Talán annak kell.

Francia nő. Nő után? Pénz nélkül? _Nevet és elmegy jobbra._

_Kis szünet. Zene. Csoport jön balról: két nő, két férfi, nevetve,
hangosan beszélgetve, mennek át a színen, kimennek jobbra._

Mima _belép, elegáns kokottnak van öltözve_.

János. Szívem! _Felugrik a padról._

Mima. Eljöttél! Utánam jöttél! _Nagy csók._ Ülj le ide.

János. Alfonz hol van?

Mima. A rendőrségen. Most bocsátják el, egész éjszaka fogva volt. _Sír_.
Szegény édes babám egész éjjel a börtönben volt. De most kibocsátják.
Kifizettem érte az összeget. Lopott szegény, énmiattam lopott,
aranyakat. De kevés volt még az is. Rengeteg pénz kell nekem, cicám,
hiszen tudod.

János. Lopott? Aranyakat?

Mima. Mikor idejöttünk, első nap mindent elvesztettünk. Én
megismerkedtem egy gazdag orosszal, együtt vacsoráztunk vele, de Alfonz
nem engedte, hogy továbbmenjek. Pedig nemcsak gazdag volt, hanem csinos
is. Kövér volt, de szép arca volt. Szívesen elmentem volna vele… ha
nagyon sok pénzt adott volna. Azt hiszem, adott volna. Ostoba voltam.
Tetszett is egy kicsit. Nagy piros szája volt. Sok pénze volt. Egy
kicsit szerelmes vagyok bele. Annyit sírtam miatta.

János. Hogy beszélsz, drága szívem?

Mima. Akkor Alfonz nagy áldozatot hozott értem. Croupier lett. Ő, aki
olyan úri gondolkozásu. De nem keresett eleget. Az a kövér orosz nagyon
tetszik nekem. Én akarom azt a kövér oroszt! Szép szeme van, olyan
mélabús szláv tekintete és hófehér a bőre, mint egy lánynak. Alfonz
lopott aranyakat, tudod, mint croupier lopott. Ruhákra kellett a pénz.
Mert kokott vagyok, édesem, a te hibád. Kokott vagyok, nem is az első
itten. De nem tudott eleget lopni, mert megcsipték, elfogták. Imádtam,
mikor vitték a rendőrök. Olyan szomorúan nézett rám. Utálatos volt.
Láttál már tolvajt? Meg tudtam volna halni érte. Egész éjszaka a
rendőrségen volt. Reggel kifizettem a kárt.

János. A pénzt hol vetted?

Mima. Bementem éjjel egy gazdag ember szobájába.

János. Az orosz…

Mima. Oh, nem. Attól félek. Abba nagyon bele tudnék szeretni. Nem kell a
pénze. Egy amerikai van itt. Már tíz levelet írt. Iszonyú gazdag.
Gyönyörű fiú. De túlerős nekem. Brutális. Én a gyöngédséget szeretem.
Most is beteg vagyok ettől az éjszakától. _A vállára hajlik._ Pedig
olyan biztonságos érzés… megcsalni valakit, aki a börtönben van.

János. Szegény romlott gyerekem… szegény… elzüllött szerelmem…

Mima. Te vagy az oka. Te vagy az egyetlen, akit valaha szerettem. Te
kergettél a bűnbe, mert elhagytál.

János. Én?

Mima. Meg tudsz nekem bocsátani?

János. Hiszen azért jöttem ide… utánad, hogy a tíz körmömmel kaparjalak
ki a sárból. A könnyeimmel csókoljalak tisztára… elvigyelek a becsületes
szegénységbe…

Mima. Szegény vagy?

János. Mindent neked adtam. Ami kevés maradt, tönkrement.

Mima. Látod, hogy szeretlek. Te is koldus, ő is koldus. És mégis a tied
vagyok.

Alfonz _belép_.

Mima. János van itt. Az én örök hitvesem isten és ember előtt. Koldusabb
mint mi.

Alfonz _brutálisan_. Miből fizetted ki ma reggel a kárt a rendőrségen?
Miből váltottál ki? _Fenyegetően_. Hol vetted a pénzt?

Mima _Jánoshoz_. Védj meg, meg akar verni! Gazember! Miattad lettem
utolsó… most meg akarsz verni?

János _átöleli_. Ne bántsd. Bocsáss meg neki.

_Zene elhallgat._

Mima. Ments meg tőle. Vigyél el magaddal. Szerezz pénzt, akkor szeretni
foglak és veled megyek örökre.

Alfonz. Szerezz pénzt… én meggyűlöltem, de ingyen nem adom.

Mima. Szerezz pénzt! Ments meg tőle!

János. Elviszlek innen! Segíts rajtunk Alfonz, ha még van benned
maradéka az emberi érzésnek.

Mima. Ne frázisokat! Pénzt szerezz! _Hirtelen_. Én tudom, hogy
szerezhetnél pénzt.

János. Mondd… akárhogyan, még ha rabolni kell is.

Mima. Azt nem. Sokkal veszélytelenebb és édesebb. Van itt egy rettenetes
gazdag német lány. Előbb azt akartam, hogy Alfonz vegye feleségül. De ez
most már lehetetlen, mert Alfonz börtönben ült. Szép ostoba kis
szűzlány. Ha te ránézel azzal a szép sötét szemeddel, a tied. Ne nézz
rá, meghalok bele. Ha beszélsz vele a te szomorú hangodon, a tied. Ne
beszélj vele, nem élem túl. Ha megcsókolod a száját… jaj, hogy fog ez
nekem fájni… olyan puhán és forrón csókold meg, ahogy csak te tudsz és
akkor már viheted is az esküvőre… és akkor pénzt kapsz, rengeteg pénzt
kapsz és akkor a tied leszek örökre!

Alfonz. Igaza van! Csábítsd el a lányt. Várok egy hétig. Akkor kifizetsz
engem és én eltűnök.

János. Vegyem… feleségül?

Mima. Más mód nincs. Ha engem akarsz.

János. Akarlak… de…

Mima. Nincs «de». Gyorsan kell. Ne hagyj nála! Ne hagyj a sárban!

Alfonz. Megismerkedel a családjával, jársz velük itt néhány napig,
hazudol, csalsz, hizelegsz, elcsavarod a fejét.

Mima. Most fog idejönni… Bemutatunk neki… Küldj virágot neki… Légy
gavallér… Vesztegesd meg a társalkodónőjét!

János. De hiszen annyi pénzem sincs, hogy egy szál virágot vehessek
neki.

Alfonz. Itt van előleg a vállalkozáshoz. _Aranyakat ad neki._

János. Aranyak?

Alfonz. Eldugtam, amennyit lehetett, a lopott aranyakból. Nesze még.
_Aranyakat ad neki._ Ne félj, százszorennyi lesz a vételár.

Mima. Ne bámuld. Tedd el. Engem fogsz megvenni rajta.

János _szomorúan_. Elfogadom. És még meg is köszönöm. _Zsebreteszi_.

_Jelzőharang_.

Magister. A lopott pénzt! Orgazda! Tolvaj!

Fiókák. Hejj! Hejj!

_A zene ismét megszólal._

Mima. Vigyázz, figyelj, itt jön a német szűz!

Claribella _bejön a Fräuleinnal_.

Mima. Claribella kisasszony, itt van a magyar mágnás, akiről annyit
beszéltünk.

Claribella. Ah, báróné, milyen kedves.

Alfonz. Bemutatom. Gróf Jánosi úr. A híres politikus, képviselő,
milliárdos, úrlovas, földbirtokos.

Claribella. Ah? Ön az?

János _kezet csókol_.

Claribella. A báróné annyit beszélt szüleimnek egy barátjáról, a híres
politikusról, akit idevár… Atyám rajong a nagynevű emberekért.
_Alfonzhoz_. Eleinte azt hittem, ön az.

Alfonz. Nem, kisasszony, ő az.

Claribella. Gróf Jánosi?

Mima. Hazudj!

János. Gróf Jánosi, igen.

_Jelzőharang_.

Claribella. Atyám oly boldog lesz. És igaz, hogy egyike hazája
leghíresebb embereinek?

Mima. Hazudj!

János. Igen!

_Jelzőharang_.

Alfonz. A legrégibb nemesi családok egyike. Úgy-e nyolcszázéves a
nemességtek?

János. Annyi.

_Jelzőharang_.

Mima. De most bocsásson meg kisasszony, nekem ma még csomagolnom kell,
Párisba megyünk.

Claribella _Alfonzhoz_. Ön is megy?

Alfonz. Igen.

Claribella. Kár.

Alfonz. Megigértem a bárónénak, hogy elkísérem.

Mima. Jőjjön, Alfonz. Isten velük. Pá Jánosi. A viszontlátásra Párisban!
_Suttogva_. Gyere Párisba.

János. Hogyan?

Mima. Vele.

János. Mikor?

Mima. Az esküvő napján… nászútra… nászra… hozzám! Várlak!

János. Eljövök!

_Mima és Alfonz elsiet, János hosszasan néz utánuk._

Claribella. Milyen hosszan néz utána. Szép asszony!

János. Gyönyörű. De mi az ő szépsége a maga csodálatos bájához képest?

Claribella. Ő érdekes, izgató, nyugtalan, ideges, változékony.

János. És maga derült, nyugodt, tiszta.

Claribella. Nem csodálnám, ha szeretné.

János. Gyűlölöm… amióta magát megláttam. Úgy vágyódom a tisztaság, a
szűziesség után. Az első látás, a maga első szavai, a megjelenése…
életemben még nő nem hatott rám így.

Claribella. Ön hisz abban, hogy van ilyen pillanat alatt támadó
szerelem?

János. Csak ebben hiszek? Ha én magát most el tudnám innen ragadni,
most, ebben a percben, mint egy rabló, erős karral elvinni, örökre… A
szemedbe nézni… az ajkadra forrni… vezetni téged egy életen át!…

Claribella. Megéget evvel a forró beszéddel.

János. Hol láthatom megint?

Claribella. Ma este… a Hotel de Paris-ban… ismerkedjék meg a szüleimmel.

János. Boldogan.

Claribella. Maga végtelenül tetszik nekem. Nyíltszívű, bátor, erős,
ragadozó.

János. Tudna a feleségem lenni?

Claribella. Szabad a szíve?

János. Ha maga akarja.

Claribella. Ezt az asszonyt szereti.

János. Nem! Nem!

Claribella. Hát kit?

János. Senkit. Szeretni senkit. Ha maga most nem jön egyszerre ide elém
az ismeretlenségből… mint egy csoda… megmentő… odadobtam volna az
életemet.

Claribella. Kinek?

János. Nem ismeri. Egy… orosz kisasszony van itt. Nagyon gazdag… Egy
kövér lány, de szép feje van… piros szája… hófehér bőre… mélabús szláv
tekintete… majdnem belebódultam ebbe a tekintetbe…

_Jelzőharang_.

Magister. Halljátok a gonosz kutyát, hogy’ tanul Mimától?

Claribella. Nem ismerem a kövér orosz hölgyet, de nem lehet gazdagabb
mint én.

János. Nem kell nekem a pénze.

Claribella. És… ha majd megcsókoltál egyszer, nekem pirosabb lesz a
szám, mint az övé. És ha nem látlak egy napig, szomorúbb lesz a
tekintetem.

János. Megbolondítasz! _Szenvedélyesen csókol kezet._

Claribella. Fräulein! Megyünk.

Fraulein. Ja wohl! _Közelebb lép._

Claribella. Este a hotel halljában. A szüleimnél.

_Belép Ilonka a fazékkal._

Ilonka. Leroskadok már, édes istenem… jaj de elfáradtam, mondd, János,
miért teszed ezt velem?… Drága jó fiam, már egészen kiszárad a
káposztád, gyere már vacsorálni, az istenért, mit csinálsz velem,
odahaza sír a kisgyerek!… _Féltérdre borul előtte._

Claribella. Oh, a szegény koldusasszony. _Pénzt keresgél a
retiküljében._

Ilonka. Nem kell nekem pénz, drága, szép kisasszony. Az uramat adják
vissza, szegény, jó, elbolondított uramat várom haza, tessék nézni
kérem, neki csináltam ezt az illatos, jóféle, tejfölös, rakottkáposztát
vacsorára és mióta várom, de ő csak nem jön, nem jön… már tessék nézni,
hogy összeesik, összeszárad, már semmi szaftja nincs, oly régen várom…
_Jánoshoz, fájdalmasan, kedvesen._ Gyere haza édes uram, hiszen egészen
összeszárad, aztán nem fog neked ízleni, ha elromlik.

János. Fogja szegény asszony, itt van egy arany, aztán menjen isten
hírével. _Aranyat ad neki._

Ilonka. Nem kell nekem az aranyad. Tőled nem kell. Inkább éhenhalok, de
gyere vissza. Nézd, milyen messzire jöttem, a tengerig hoztam ide utánad
ezt a fazekat!

János _Claribellához_. Szegény koldusasszony, bizonyára őrült.

Claribella. Oh, szegény! Segítsünk rajta!

Ilonka _kedvesen_. Gyere haza, édes jó uram.

Claribella. Itt ezen a fényes helyen ilyen nagy nyomorúság!

Ilonka. Gyere, szívem, könyörgöm. _Megfogja János kabátját._

János _idegesen_. Eresszen el, kérem. Csak menjenek nyugodtan,
kisasszony, én gondoskodom róla.

Claribella. Milyen jó ember! Gyerünk Fräulein! A viszontlátásra.

János. A viszontlátásra, este!

_Claribella és Fräulein elmegy._

Ilonka. Ne menj oda, este. Gyere hozzám este. Nézd, a káposztád
elhervad.

János. Eressze el a ruhámat. Itt van pénz és menjen.

Ilonka _kiüti a kezéből a pénzt_. Nem kell a pénze! Vacsorázni jőjjön!

János _nagyon idegesen_. Ha nem takarodik innen, ki fogom innen
utasíttatni! Érti?! Fel fogom jelenteni a rendőrségen, hogy zaklatja a
fürdővendégeket.

Ilonka _sírva_. Oh, én édes, jó uram, hogy lehetsz ilyen szívtelen!

János. Takarodjék, mert lecsukatom, eltoloncoltatom. Nem akarom látni!
Nem birom látni! Mars innen, ronda koldusasszony!

Ilonka. Oh édes jó uram, megfoglak, nem eresztelek, hazaviszlek!
_(Megragadja újból.)_

János. Hozzám ne nyuljon, mert megütöm! _(Ráemeli a kezét.)_

Ilonka. Jaj, meg akart ütni! _(Sírva elmegy.)_

_Sötétség. Jelzőharang. Minden vasfedő becsukódik._

Magister. Kezet emelt rá! Aljas! Szívtelen! Kegyetlen! Büszke vagyok,
felség, oly pompásan fejlődik.

Fiókák. Hejj! Hejj!

Magister. Gyorsan tovább! Lássuk a többit. Kapcsold az időt!

Rubicante. Rohan az idő! Rohan a távolság.

Magister. Hol vannak?

Rubicante _kis nyíláson a gép belsejébe néz._ A tengerparton. Az
éjszakában. Csattog a csók. Szép az idő.

Magister. És most?

Rubicante. Repül velük a hajó, mint a szél.

Magister. És most?

Rubicante. A templomban. Mennek az esküvőre.

_Valahol messze orgona búg._

Magister. Tovább. Gyorsabban!

Rubicante. Tizedik sebesség!

Magister. Hol vannak?

Rubicante. Repül velük a vonat, mint az orkán.

Magister. És most?

Rubicante. Párisban vannak, mester!

Magister. Na végre! Vigyázz! Hőfok ötvenöt Celsius a vérforralóban!
Előre!

_Dübörgés. Megint meghasad a gép a közepén, egész magasságában._


XVII. KÉP.

_Nagyon előkelő párisi szálloda előcsarnoka. A portás fülkéje előtt.
Este. Csillár ég._

Portás _Groomhoz_. Szaladj, nyisd az ajtót a magyar milliárdosnak. Most
jönnek a vonatról. Szeretem a nászutasokat.

Groom _kiszalad_. Rohanok, Monsieur!

_Balról belép két málhahordó szolga kofferekkel, átmegy a színen. Utánuk
jön Claribella és János._

Portás. Van szerencsém jóestét kívánni méltóságos uram, isten hozta
Párisban. _Meghajol Claribella felé._

János. Jóestét.

Portás. A félemeleten rezerváltunk appartement-t méltóságodnak. Két
hálószoba, szalon, ebédlő, előszoba, fürdőszoba, garderobe-szoba. A
Maitre d’Hotel felvezeti méltóságtokat.

Maitre d’Hotel. Méltóztassanak parancsolni, erre…

János. Postám van?

Portás. Méltóztassék. _Átadja._ Egy távirat várja méltóságodat és ez az
egy levél. A levél nem postán jött. Egy hölgy hozta egy órával ezelőtt.

János _átveszi a két papirost, a táviratot feltépi, olvassa._ «Vacsora
kész, káposzta kiszárad, jőjj azonnal, Ilonka.» _Összegyüri, összetépi,
eldobja, dühösen._ Az inasnak és a komornának a szobája?

Portás. Rendben van.

János. Reggel jön a két automobilom. Egy kis villamosautó és egy nagy
túrakocsi.

Portás. A garázsban már intézkedtem. A soffőrnek is megvan a szobája.

János. Két soffőrünk van.

Portás. Két szoba lesz.

Maitre d’Hotel. Parancsoljanak… _Mutatja, hogy merre._

Portás. Legyen szabad négyszemközt egy szót szólnom.

János. Kérem. _Közel hajol hozzá._

Portás. A hölgy, aki a levelet hozta, arra kéri, szíveskedjék elolvasni,
mielőtt felmegy a szobájába.

János _Claribellához_. Bocsáss meg, angyalom, egy pillanatra. _Feltépi
és olvassa a levelet._

Portás. A hölgy különben itt van.

János _izgatottan_. Hol van?

Portás. Benn vár az olvasóban.

János _izgatottan, Claribellához_ Édes, angyalom, menj fel a Maitre
d’Hotel-lel én egy pillanat mulva jövök. Valamit azonnal el kell
intéznem.

Claribella. Jó, édesem. A viszontlátásra, szerelmem. _Megcsókolják
egymást._ Szeretsz?

János. Imádlak.

Claribella. Siess!

János. Egy perc az egész.

Claribella. Csókolj meg!

János. Te drága! _Csók._

Claribella. Ne várass!

János. Rohanok!

Claribella _jobbra elsiet a Maitre d’Hotel-lel._

János _olvassa a levelet_… «Fel ne menj addig a szobádba, amíg velem nem
beszéltél…»

_Mima megjelenik. Nagy köpenye alatt táncosnőnek öltözve, félmeztelenül.
Erősen kifestve. Szép és vad._

Mima. Én vagyok. Én írtam. Én hoztam. Én várlak. Agyonlövöm magam, ha
felmégy a nászéjszakára. Gyere azonnal velem.

János. Egyetlenem! Hiszen azért jöttem ide utánad Párisba. Azért
csaltam, azért hazudtam, azért nősültem… hát persze, hogy jövök hozzád!

Mima. De most rögtön.

János. Most rögtön? Szívem. Délben volt az esküvőm, most értünk ide… az
első este… az első éjszaka…

Mima. Éppen azért.

János. Dehát hogy képzeled ezt!

Mima. Kint vár az autotaxim. Velem jössz a Tabarinbe. Én ott táncolok
neked, aztán addig isszuk a pezsgőt és az édes pálinkát, amíg az
eszméletünk bírja, akkor eljössz hozzám és felrepülünk az égbe.
_Hirtelen_. Ne mondd cicám, hogy ezt nem lehet, mert ebben a pillanatban
agyonlőlek és rögtön magamat. _Revolvert csillogtat._ Most olyan
rettenetesen szenvedek, mint még soha életemben. Ne mozdulj. Ne felelj.
Ez a szűzlány olyan szép, hogy megbolondulok, ha rágondolok. A hangját
hallottam, ahogy beszélt veled. Olyan szerelmes beléd, mint én. Érzéki
kutya, éhes lány, most láza van fönt a szobában, úgy vár téged. De te
nem mégy hozzá. Te velem jössz.

János. A nászéjszaka…

Mima. Nekem kell.

János. Drágám…

Mima. Nekem, a rongyos kifestettnek, az utolsónak, aki cifra lettem
miattad. Ez a szép nőstény most elvesz téged tőlem az égő szüzességével,
és én sírva fulladok bele a piszokba! _Zokog._

János. Jövök veled… édes, szép szenvedő gyermekem…

Mima. Ne törődj vele. Gazdag vagy?

János. Nagyon.

Mima. Mindened az enyém?

János. Mindenem.

Mima. Gyere, az autó vár. _Indulni akar._

János. Egy pillanatra. Amíg megmondom neki, hogy elmegyek.

Mima. De csak egy pillanatra. Egy percre már nem. Ha egy percig maradsz,
átölel és nem ereszt. És olyan szép, és olyan fiatal és szűz és én
belehalok.

János. Egy pillanat… ülj be az autóba… azonnal itt leszek.

Mima. A nászéjszakádat akarom!

János. A tied!

Mima. Siess! _Eltünik balra, János elszalad_ _jobbra. Sötétség.
Dübörgés. A nagy vasfedők becsukódnak._

Magister _süvítve_. Százezer Ampére! Nagy fordulat. Alkoholgőzt a
hajszálcsövekbe!

Rubicante. Megvan, mester.

Magister. A szobalevegő?

Rubicante. Meleg és illatos.

Magister. Vigyázz! Előre!

_Dübörgés. Egy vasfedő nyílik._


XVIII. KÉP.

_A hotelben, Claribella hálószobája._

Claribella _az ágyban fekszik, csipkésen, nászra várva az urát. Az ágy
körül habos fehér függöny. A függöny mögött rózsaszínű sugarak
ragyognak._

János _sietve jön be_.

Claribella. Na végre! Uram, parancsolóm, egyetlenem! _Felül az ágyban,
karjait tárja._

János _idegesen_. Claribella, csak egy pillanatra jöttem… Azonnal
visszajövök, de most el kell mennem!

Claribella. Most?… El kell… menned?…

János _idegesen_. Egy percre… Azonnal visszajövök… de egy fontos ügyem…

Claribella. Fontos ügyed, most?

János. Ne tégy idegessé. Elég baj ez nekem. De nincs egy pillanat
veszteni való időm!

Claribella. Mit tettél velem! Mit tettél velem!

János. Egy barátom van életveszélyben. Esküszöm neked a boldogságunkra,
az életemre esküszöm, egy barátom vagyona van veszélyben.

Claribella. Mit hazudsz?!

János. Az anyám egész vagyona forog kockán… ennél a barátomnál… az anyám
becsülete… Azonnal kell intézkedni… A családunk hírneve… Esküszöm neked
az anyám életére… Claribella… mennem kell…

Claribella. Hazudsz!

János. Nem hazudom, esküszöm!

Claribella. Csaló vagy! Kalandor vagy!

János _fenyegetően_. Ne beszélj velem így!

Claribella. Itthagyod a nászágyon a szűz feleségedet… Elcsábítottál!
Megcsaltad a szüleimet… a pénzemért… rabló!

János. Nem igaz! Egy szót se!

Claribella. Így, meztelenül rohanok utánad, ha egy lépést mozdulsz ebből
a szobából! Én megmutatom neked, te csaló, hogy német lány vagyok! Én
megvédem magamat! _Megragadja._

János. Eressz el! Már eltelt a perc! Megyek!

Claribella. Nem mégy! Ordítani fogok! Rendőrt hivatok! Csaló vagy!

János. Bocsáss el!

Claribella. Mindent tudok! A szeretődhöz akarsz menni! Te rabló! Ne
hagyj el! Megöllek, ha elhagysz! _Ordítva_. Segítség!

János. Ne kiálts! Ne csinálj botrányt! _Tenyerével betapasztja a
száját._

Claribella. Meg akar fojtani!

_Dulakodnak_.

János. Ne ordíts!

Claribella _lihegve_. Az apám… hatalmas ember… nagyiparos… utólér a
keze… reszkess az apámtól… te aljas… az apám a gyárosok szövetségének…
elnöke… a kormány… a rendőrség… börtönbe csukatunk… a legelső német
lány… én voltam a legelső lány Frankfurtban… és itt kell… becstelenül…
verekednem… egy ágyban… egy gazemberrel…

János. Ne kiálts! Megütlek! Ne karmolj! Eressz el! _Megüti_.

Claribella. Megütött! _Visszaüti_. Megütötte… _Üti_… Henninghausen…
_Üti_… Claribellát… a gyáva… _Üti_… rabló!

János _fojtogatja_. Agyonverlek, ha nem hallgatsz!

Claribella. Vérzem… vérzik a szemem… véresre vertél… te… Te azért ütsz
engem, mert mást szeretsz…

János. Igen! Azért! Te is szeretsz egy diákot, tudok mindent!

Claribella. De én otthagytam miattad, te rabló! Most szenved szegény!
Most sír otthon, mert tudja, hogy ma van a nászéjszakám! Mást képzel!
_Zokog_. Mit képzel most szegény!

János _ordítva_. Hallgass!

Claribella _a párnába furja fejét és sír_.

János. Úgy. Hallgass. _Liheg_.

Claribella _zokog a párnába_.

János. Végre! _A homlokát végigsimítja, nyakkendőjét megigazítja._

_Kopogtatás az ajtón._

János. Jövök! _Elrohan_.

_Sötétség._

Claribella _fájdalmasan, halkan zokog a sötétben._

_Jelzőharang. Dübörgés. A vasfedő becsukódik._

Magister. Ehhez nem kell magyarázat! A nászéjszakán megverte a
feleségét!

Fiókák. Hejj! Hejj!

Magister. Száznyolcvanezer Ampére! A nagy szikrabontót beállítani!

Rubicante _a telefonba_. A szikrabontót!

Magister. Jelentést!

Rubicante. Sötét az éjszaka, mester. Zúgnak a hegedűk. Sikolt a
gyönyörűség. Égnek a pálinkák. Lüktet a fájdalom.

Magister. Koffeint a szívekbe! Indítsd a zongorát!

_Zongoraszó_.

Rubicante. Megtörtént.

Magister. Az összes táblákat el a helyükről! Vigyázz! Előre!

_Dübörgés. Végig kinyílnak alul az összes vasfedők, úgy mint az imént, a
tengerparti jelenetnél._


XIX. KÉP.

_Éjjeli mulatóhely, a színpad egész szélességében. Bar, asztalok, füst,
ragyogó világítás._

_Nők, férfiak. Zene._

_Egy asztalnál ül Alfonz Mimával._

János _lélekszakadva rohan be_. Miért nem vártál meg?

Mima. Több volt mint egy perc.

János. Az istenért lásd be, borzasztó nehéz helyzetem volt.

Mima. Mindegy. Késtél.

János. Meg kellett neki magyaráznom!

Mima. Megcsókoltad!

János. Nem!

Mima. Esküszöl?

János. Arra, hogy szeress!

Mima. Miért rendetlen a nyakkendőd… a hajad… a gallérod?…

János. Megvertem.

Mima _felsikolt_. Szereted!

János. Nem. Téged imádlak. És a feleségemet… a nászéjszakán… megvertem
az ágyában… mert nem akart hozzád engedni… véresre vertem…

Mima _boldogan felsikoltva_. Te! Igaz ez?

János. Igaz.

Mima. Igaz ez? _Vadul megöleli, csókolja._ Megverte… a mennyasszonyát…
_Csókolja_… miattam… _Csókolja_… Ez rossz cicám, mert ő most még jobban
fog téged szeretni és te… te szereted… láttam, mikor megcsókoltad… és
most, hogy megbántottad… még jobban fogod szeretni… nem birom… féltékeny
vagyok… ostoba voltam… én vagyok mindennek az oka! Miért vetted el?
Miért szeretted meg?!

János. Nem szeretem… Csak téged!

Mima. Nem igaz!

János. De igaz!

Pincér _italt hoz_.

János. Gyere, igyunk, igyunk mámort, felejtést! _Isznak. Alfonzhoz._
Igyál, te szomorú ember! Eleget voltál boldog, most én következem!

Alfonz _Mimához_. Ülj az ölébe. Csókold. Engem senki ne sajnáljon!
_Nagyot iszik._

Mima _Jánosra borul_. Gazdag vagy! Otthagyod! Velem jössz! Most már
örökre együttmaradunk. Szeretsz?

János. Imádlak!

Mima. Kívánsz?

János. Megtébolyodom érted.

Mima. Két nap, két éjszaka ki se jövünk a szobából!

János. Te boszorkány… _Vadul csókolóznak._

Mima _fájdalmasan_. Alfonz… búcsúzz el tőlem! _Koccintásra emeli
poharát._

János _pénzcsomót dob az asztalra Alfonz elé._ Nesze pénz, hogy ne
fájjon!

Alfonz. De aljas vagy!

Magister. Bizony az!

Fiókák. Aljas! Aljas! Hejj!

_Isznak mind a hárman. A zene iszonyuan szól. Csókolózás. Tánc._

Francia nő _kacéran közeledik Alfonzhoz_. Gyere!

Alfonz _felugrik, táncolni kezd a francia nővel._

Francia nő _tánc közben_. Hagyd ott azt a nőt! Én többet fizetek!

Mima _hirtelen_. Mindig evvel a nővel táncol, én nem birom ezt,
belehalok a féltékenységbe! _Sikoltva_. Alfonz!!!

Alfonz _tovább táncol_.

Mima _kiáltva_. Alfonz! Ne táncolj evvel, megtiltom! _Felugrik, eltépi
őket egymástól, a nővel összeverekszik._

Francia nő _sikoltozva elmenekül_.

_A zene most halkan szól._

Alfonz _brutális ütésre emelve öklét_. Miért nem hagysz békén?

Mima. Nem türöm, hogy ezzel táncolj.

Alfonz. Most vagy féltékeny, mikor megjött a szeretőd és örökre elvisz?

Mima. Most. Most és mindig.

Alfonz. Mit akarsz tőlem?

Mima. Hogy szeress és szenvedj!

_János elbóbiskol._

Alfonz _visszaroskad az asztal mellé_. Megölöm ezt a gazembert!
Meggyilkolom ezt a gazdag gazembert. Nem birom tovább. Megölöm.

Mima. Te csacsi. _Cirógatja_. Meg tudnád ölni?

Alfonz. Ezerszer. Ha ezer élete volna.

Mima. Ennyire tudnál szeretni?

Alfonz. Te boszorkány.

Mima. Milyen nagy érzés! Valakiért embert ölnek… _A két férfi közt ül,
most a félálomban levő Jánoshoz fordul_… A menyasszonyodra gondolsz!

János _kábultan_. Részeg vagyok a bortól, a fáradságtól, a szerelemtől…
tőled és a boldogságtól… csókolj meg! _Csókolóznak_.

Mima. Ha a menyasszonyodat szereted, meghalsz. Elvesztettelek. Oly
édesek és forrók ezek a tejillatu lányok, akik soká vártak. Mindent
tudok. Végem van.

Alfonz _sírva borul az asztalra_.

Mima _fájdalmasan_. Ne sírj, te gyerek. Még egy pár év és oly csöndesek
leszünk a temetőben. Igyál. Kihül a szívünk és nem fogjuk egymást
szeretni. Csak én foglak még ott is szeretni… _Jánoshoz fordul_… téged.
Mikor már csont leszek… akkor is foglak szeretni… _Alfonzhoz_. Ne sírj,
unlak, sose szerettelek, ezt az egyet szerettem, de ez most eljön velem,
az ágyamba és én még részegebbre csókolom, és ő józanra csókolja magát a
karjaimban és megcsömörlik és visszamegy a friss szűzhöz, akit megvert
és felcsókolja a könnyeit és felszakítja az életét és gyereket éget a
testébe és engem megátkoznak mind a ketten… _Jánoshoz_. Alszol?

János _félálomban, kábulatban_. Részeg vagyok… tőled…

Mima _Alfonzhoz, aki még egyre sír_. Ne sírj, szamár. Te se mutattad még
meg nekem, hogy hogy tudsz szeretni. Mindig csak hasznod meg gyönyöröd
volt belőlem.

Alfonz. Aljas lettem érted.

Mima. Mi az? Semmi.

Alfonz. Csaltam érted.

Mima. Semmi.

Alfonz. Loptam, raboltam.

Mima. Semmi.

Alfonz. Hát?

Mima. Ölni. Tudnál értem?

Alfonz. Egyvalakit.

Mima. Kit?

Alfonz. Ezt itt.

Mima. Róla van szó.

Alfonz. Megölni?

Mima. Még ma éjjel.

Alfonz. Vigyázz, hallja.

Mima. Részeg. Alszik. Még ma éjjel megölöd. A pénze a tied. És én is a
tied vagyok. Ha a kés benne van a szívében, nyugodt lehetsz, örökre. Én
mást nem fogok szeretni. Csak ezt szerettem. De abba bele kell
nyugodnod, hogyha meghalt, akkor is fogom szeretni. Csak épp hogy nem
fogom látni többet.

Alfonz. Vigyázz, hallja.

Mima. Nem hallja. Részeg. Szerelmes a menyasszonyába. Ha nem öljük meg,
én belehalok és elpusztítalak téged is. Védjük magunkat. Rádnézve többé
ebben az életben nincs jobb üzlet. Gazdag leszel és én a tied maradok.
_Nagyon fájdalmasan._ Csak abba nyugodj bele, hogy még akkor is szeretni
fogom. Csak nem találkozunk többé. Tehát?

Alfonz. Igen. Mikor?

Mima. Ma éjjel.

Alfonz. Hol?

Mima. Nálam. Az én szobámban. Odaviszem. Te elbujsz az ágy alá.

Alfonz. És végigvárjam, amíg…

Mima. Nem. Most már soha többé. Maradjon örökké adós nekem ezzel az
éjszakával. Hadd sírjam vissza ezer évig mindig, mindig csak ezt az egy
éjszakát. A pénze a tied.

Alfonz. És te?… végre senki másé…

Mima. Egy halotté. Amíg élek, a haszonélvezet a tiéd. Pfuj, de utállak.

Alfonz _feláll_.

Mima. Menj előre. Bujj az ágy alá. Ha bejövök vele, ne mozdulj. Az ágyra
ültetem, ez lesz a jel. Akkor fogd meg a lábát, én meg hátralököm a
testét. Aztán szurd keresztül a szívét. Menj. Bátor katonám. Pfuj… de
imádlak.

Alfonz _elmegy_.

_Jánoson észrevesszük, hogy mindezt hallotta. Az utolsó mondat alatt
titokban elővette a hátsó zsebéből a revolverét és áttette a
kabátzsebébe._

Mima _hamisan_. Alszol, édesem?

János. Tessék? _Ugy tesz, mintha most riadna fel._ Nem alszom szívem,
részeg vagyok, kábult vagyok.

Mima _túlkedvesen_. Megyünk szívem.

János. Hozzád?

Mima. Igen. Az én szegény padlásszobámba. Az ragyogjon fel a
szerelmünktől, mint egy templom. Ott öleljük át egymást… és sírjunk és
nevessünk…

János. Gyere… _Felkel_.

Mima _szenvedéllyel_. Gyere, vőlegényem!

_Egymást átölelve elmennek._

_Hirtelen iszonyu erős zene szólal meg, amely gyorsan lehalkul. Lassan
sötétség támad és csönd lesz._

_Jelzőharang. Dübörgés. Az összes vasfedők becsukódnak._

Magister. Rubicante! Minden kapcsolót be! Szikrabontó a maximumra!
Nyolcszázezer Volt a középen! Nagy feszültség mindenütt! Graffiacane! A
millió kalóriás pokolszenet! Malacoda! A manometerhez! Farfarello,
Scarmiglione, Alichino, Calcabrina, Cagnazzo, Barbariccia, Libicocco,
Draghignazzo, Ciriatto! Mind a helyén van?

A megnevezett ördögök. Igen!

Magister. Fiókák! A tűzre, hogy reszkessenek a kazánok!

Rubicante. Nyisd ki!

Fiókák _mindenütt raknak a tűzre_. Hejj! Hejj! A tűzre!

  Lobog a tűz!
  Dohog a tűz!
  Robog a tűz!
  A tűz, a tűz, a tűz!
  Hejj! Hejj!

_Óriási sugárzások. A lendkerék fordul, szikrák pattognak körülötte._

Magister. Lezárni a tűztorkokat.

Rubicante. Csukd be!

_A vasajtók becsapódnak._

Magister. Kész?

Valamennyien. Kész!

Magister. Vigyázz! Előre! _Megmozdít egy emeltyűt. Dübörgés. A középen
vasfedő nyílik._


XX. KÉP.

_Mima szegényes padlásszobája. Vaságy. Egy szék. Semmi más._

Alfonz _óvatosan, lábujjhegyen jön be és hirtelen elbujik az ágy alá._

Mima _egy pillanattal ezután jön be_. Itt vagy?

Alfonz _az ágy alól_. Itt.

Mima. Mindjárt jön. A hátsó traktuson, ablakon mászattam be, hogy ne
lássa senki, mikor idejön. Psszt! Vigyázz! Hallom a lépését. Itt van!

János _belép_. Itt vagyok, szívem. Nem látott senki.

_Mikor Mima beszélni kezd, közben egyszer egy pillanatra elfordul, akkor
János az ágy alá les és titokban előveszi revolverét, megvizsgálja és
ismét visszateszi kabátja zsebébe._

Mima. Itt vagy nálam. Az én börtönömben vagy. Most már innét soha többé
nem mégy el. Nem mégy vissza soha többé a gyönyörű német kisasszonyhoz.
_Megöleli_. Soha többé. Csókolj meg.

János _szeliden megcsókolja_.

Mima. Szeretsz?

János _sírvafakad_. Szeretlek.

Mima. Miért sírsz? Csókolj meg jobban. Nagyon. _Csók_. Még jobban. Úgy
hogy vérezzen az ajkam. _Csók_. Így. És most… ülj le oda az ágy szélére.
_Nagyon fájdalmasan._ Isten veled.

János. Isten veled, – de nem úgy, ahogy te gondolod. _Előveszi a
revolverét, az ágy alá szegzi._ Tudom, hogy odabujtál az ágy alá. Meg ne
mozdulj. Ha azonnal ki nem dobálod ide a lábam elé a két késedet és a
revolveredet, minden golyót beléd eresztek. Egykettő!

Alfonz _az ágy alól_. Kegyelem! _Kidobja a két kést és a revolvert._

János _fölveszi ezeket és zsebreteszi_. _Mimához fordul._ Te ne mozdulj.
Légy nyugodt, most nem fogsz meghalni. _Alfonzhoz_. Gyere elő, gazember.

Alfonz _az ágy alól_. Kegyelem.

János. Az életedet ajándékba kapod tőlem. Becsületszavamra. Jőjj elő.

Alfonz _kibujik az ágy alól_.

_Most Alfonz és Mima egymás mellett áll oldalt. János a revolverrel
sakkban tartja őket._

János. Nem azért jöttem, szívem, hogy szeresselek. Mindent tudtam,
mindent hallottam, mégis eljöttem. Hóhérnak jöttem, szívem, édes,
egyetlen szerelmem, szenvedésem, életem nyomorúsága… szép boszorkányom…
büntetni jöttem. Ne mozduljatok… minden hiába. A kapunál autó áll, tele
rendőrrel. Adtál rá időt, te szép, ostoba boszorkány, hogy értesítsem
őket. De nem úgy lesz, ahogy gondoljátok. Most kiélem magamat, én,
Jánosi János, a legnyomorultabb a férfiak közt. Most megölöm az én
lelkemet és megöletem a te szép testedet, boszorkány. A hóhérral öletem
meg. Párisban vagyunk, boszorkány, elvánszorgok a guillotinehoz, ott
leszek, mikor azt a szép fejedet levágják. Isten legyen neked irgalmas
és az én szegény lelkemnek. _Alfonzhoz_. Te lépj elő.

Alfonz _előlép_.

János. Te nem kellesz nekem a bosszúhoz. Te férfi vagy, velem egy a
sorsod. _Pénztárcát dob elibe a földre._ Nesze itt a pénz, amiért meg
akartál ölni. Ezt azért kapod, hogy most szökjél meg a hátsó traktuson,
azon az ablakon, amin én bemásztam. Ezért a pénzért és az életedért
hagyd cserben ezt az asszonyt. Mert csak ő egyedül menjen a
guillotinera.

Mima. Ez nem igazság. A cinkosok együtt fognak menni a vérpadra.

János. _Csak te_ fogsz menni a vérpadra. Ő elszökik és cserbenhagy
téged. Az igazság pedig nem érdekel.

Mima. Ha büntetni jössz, bíró vagy.

János. Hóhér vagyok. És szerelmes vagyok. _Csak te_ halsz meg. Ha ketten
mentek a bíró elé, te őrá fogsz mindent és megmenekülsz. Azért követeled
most az igazságot, hogy őt vérpadra juttasd. De nem fogod! Én a gyilkost
futni engedem, fütyülök az igazságra! Gyűlöllek! Eltaposlak!

_Jelzőharang_.

Magister _harsányan, büszkén_. Felség!… A büszkeségem! Az első igazi
ördögi gondolat!

Az udvar. Bravó!

Magister. Vigyázz mindenki! Tovább! _Megmozdít egy emeltyűkart._

János _Alfonzhoz_. Gazember, szedd fel a pénzt és szökjél. Vidd az
irhádat!

Mima _Alfonzhoz_. Elhagysz?

Alfonz. Hogyne! _Felszedi a földről a pénzt._

Mima. Anyja voltam a gyerekednek.

Alfonz. Az meghalt.

Mima. A vérpadra juttatsz?

Alfonz. Inkább te, mint én!

_János már nyitvatartja az ajtót, Alfonz most kirohan._

János. És most… mi ketten, édes. _Fájdalmas hangon, végig._ Nyugodtan és
hidegen, ahogy hozzánk illik. Te meg fogsz engem érteni. Hiszen az imént
magyaráztad meg, hogyan kell megölni azt, akit szeretünk. Én téged
szeretlek. Most statárium van Párisban. Te gyilkosságra bujtottál fel
valakit. Huszonnégy óra mulva a La Roquette-téren levágják a fejedet. És
_majd én_ leszek az, aki még azután is szeretni foglak. Jó?

Mima _halkan_. Ha még egyszer… csak egyszer az ágyamba jönnél.

János. Soha.

Mima. Ha még egyszer, utoljára megcsókolhatnálak.

János. Nem.

Mima. Ha még egyszer… megérinthetném a kezedet.

János. Nem.

Mima. Ha csak egyszer még hosszan rámnéznél…

János. Nem, boszorkány, nem.

Mima _letérdel_. Én egy beteg állat vagyok, zárass éltem fogytáig
börtönbe, de kegyelmezz!

János. Nem.

Mima. Én egyszer betegen és lázban, melléd feküdtem,
mellhártyagyulladással, lázban, te még örültél, hogy olyan forró vagyok…
nem mondtam meg, hogy beteg vagyok… mert láttam, hogy vágyódol rám,
kegyelmezz!

János. Nem.

Mima. És ha semmit se tettem, én bűnös vagyok, és te keresztény vagy,
kegyelmezz!

János. Nem!

Mima _a földön fetrengve, ordítva_. A legutolsó szennyes féregnek, a
kutyádnak, a rongynak, kegyelmezz!

János. Nem!

Mima _már hisztérikus kiáltozással, akadozva, kapkodva._ Én egyszer… ezt
soha nem mondtam meg neked… a választásodon… egy ember vasbottal rád
akart ütni… meg akart ölni… ezt ma se tudod… együtt mentünk… én
felfogtam az ütést az arcommal… az arccsontom megrepedt, akkor azt
mondtam, foghártyagyulladás… operáltak… emlékszel? Még csak meg se
mondtam… most megmondom… kegyelmezz!

János _kegyetlenül_. Nem!

Magister _kéjjel néz le rájuk_. Bravó!

Mima. Én egyszer… mikor férj és feleség voltunk… melletted feküdtem az
ágyban… te aludtál… egy félőrült szerelmes éjszaka után… kielégülten
aludtál… és én úgy szerettelek, hogy nem tudtam elaludni a zokogástól…
és úgy zokogtam, hogy nem akartalak fölkelteni, és kimentem… és künn az
előszobábam állt a sáros csizmád… és én ráborultam a te sáros csizmádra
és csakhogy megalázkodjam a nagy szerelmemben… hogy összetörjem a
lelkemet… hogy a kutyádnál kutyábban szeresselek… a forró könnyeimmel…
lemostam a csizmádat… a piszkos csizmádat tisztára mostam a forró,
szerelmes könnyeimmel, csakhogy érezzem, mennyire szeretlek… emlékszel?…
másnap nevetve kérdeztem: mitől olyan tiszta a csizmád… Kegyelmezz!

János. Nem!

Magister. Bravó!

Mima _végső izgalomban, lihegve rémülten_. Egy pillanatig még! Te! Én
egyszer… ezt nem tudom bizonyítani… én egyszer minden ok nélkül egy
szál… egyetlenegy szál száraz ibolyát… amit gyerekkorom óta őriztem egy
imakönyvben… levélben elküldtem az anyádnak… névtelenül… minden ok
nélkül… ajánlott levélben… én ezt nem tudom bizonyítani, de nem is kell
bizonyítani, mert igaz… Kegyelmezz, Megkegyelmezel?

János _igen rövid habozás után_. Igen.

Mima _felordít_. Oh, te jóságos! _A lábához borul, zokogva._

Magister _harsányan_. Állj! Állítsd meg a gépet!

_Hirtelen csönd. Mima és János mozdulatlan._

Magister _idegesen_. Rubicante! Itt valami baj van! Ez igent mondott,
pedig megint nem-et kellett volna mondania. Nézzetek utána! A
horganykapocs?

Rubicante. Rendben!

Magister. A karburátor?

Draghignazzo. Tizenötön!

Magister. Szikrabontó?

Draghignazzo. A maximumon!

Magister. Nem értem, miért bocsátott meg neki! Rubicante! Mindenesetre
kapcsold be a pótdinamót! Megvan?

Rubicante. Meg!

Magister. Akkor időkerék vissza húsz másodperccel! Lássuk még egyszer az
utolsó jelenetet! Vigyázz! Előre! _Az emeltyűhöz nyúl, izgatottan néz le
Jánosra és Mimára._

_Halk, rövid dübörgés._

Mima _pontosan ugyanúgy, mint az imént_… a forró könnyeimmel lemostam a
csizmádat, a piszkos csizmádat tisztára mostam a forró, szerelmes
könnyeimmel, csakhogy érezzem, mennyire szeretlek, emlékszel… másnap
nevetve kérdeztem: mitől olyan tiszta a csizmád! Kegyelmezz!

János _ugyanúgy, mint az imént_. Nem!

Mima _ugyanúgy_. Egy pillanatig még! Te! Én egyszer… ezt nem tudom
bizonyítani, én egyszer minden ok nélkül egy szál… egyetlenegy szál
száraz ibolyát… amit gyerekkorom óta őriztem egy imakönyvben… levélben
elküldtem az anyádnak… névtelenül… minden ok nélkül… ajánlott levélben…
én ezt nem tudom bizonyítani, de nem is kell bizonyítani, mert igaz.
Kegyelmezz! Megkegyelmezel?

János _most határozottabban_. Igen!

Mima _felordít_. Oh, te jóságos! _A lábához borul zokogva, pontosan
ugyanúgy, mint az imént._

Magister. Állj! Állítsd meg! Másodszor is ugyanaz a hiba! _Nagyon
izgatottan._ Felség, neki megint azt kellett volna felelnie, hogy «nem»,
– és rá kellett volna kiáltania a nőre, hogy: «Hiába minden könyörgés,
nincs kegyelem, én téged kivégeztetlek!» – és ehelyett kérem, egyszerre
ellágyul, igen-t mond és megbocsát. _Ordítva_. Vigyázz! Mindenki
maradjon a helyén. Magam nézem meg a szikrabontót, talán ott van a hiba.
_A gépmesteri hídról még följebb szalad a gépre._

_János és Mima mozdulatlan._

Rubicante _átkiált a jobboldali hídról a baloldalira Malacodához._
Adjunktus úrnak jelentem, valami nyugtalanító van a gépben, nem akarom a
mestert izgatni…

Malacoda. Na mi az? mi az?

Rubicante. Amióta ez megbocsátott, a csapágyak egyszerre mind
felmelegedtek… Valami belső remegés fogja el az egész gépet… a finom
vezetékekben az emberi könnyek felforrottak… itt valami nincs rendben.

Malacoda. Vészhütőket a csapágyakra! A vezetékeket víz alá. Vigyázz a
manometerre! Odafönt négyszáz atmoszféra. Csak hidegvér.

Rubicante. Igenis.

Magister _ezalatt visszaért a helyére_. Minden kapcsoló egész fordulat!
Minden a maximumra! Rakjatok a tűzre!

Rubicante. Nyisd ki!

Fiókák _gyorsan, némán raknak a tűzre_. Ezalatt:

Malacoda. Mester, ez már a legnagyobb kalória.

Magister. Ne fecsegj! Lezárni a tűztorkokat!

Rubicante. Csukd be!

Fiókák _hirtelen egyszerre csukják le a tűztorkokat._

Magister. Még egyszer egy perccel vissza. Csináljuk újra ugyanazt a
jelenetet! Lassan indíts! Vigyázz! Előre! _Halk, rövid dübörgés._

Mima _a mozdulatlanságból lassan emelkedik fel, újra kezdi ugyanúgy,
mint az imént._… én egyszer minden ok nélkül egy szál… egyetlenegy szál
száraz ibolyát… amit gyerekkorom óta őriztem egy imakönyvben… levélben
elküldtem az anyádnak… névtelenül… minden ok nélkül… ajánlott levélben…
én ezt nem tudom bizonyítani, de nem is kell bizonyítani, mert igaz…
Kegyelmezz! Megkegyelmezel?

János _felordítva_. Igen!!!

Mima _felordít_. Oh, te jóságos! _A lábához borul zokogva._

Magister _üvöltve_. Állj! Állítsd meg!

János _felordítva_. Nem állj! Nem mondok mást, – igen, igen, és százszor
igen, és megbocsátok és megkegyelmezek és azért születtem erre a
világra, hogy megbocsássak és igen, igen, igen, igen, te szegény, bűnös
asszony, megbocsátok neked, igen!!! _Sírva emeli fel magához._

Magister _ordítva_. Rubicante! Állítsd meg a gépet!

Rubicante _kiáltva_. Nem lehet, mester! Eltörte a centrifugát!

Magister. Bedobni a pótszíjat! Nagy dinamó előre!

János _Mimát ölelve_. Szabadon lélegzem! Nem érzem a forróságot az
agyamon! Megbocsátok neked, te szegény, bűnös gyerek…

Mima _zokogva_. Rossz vagyok!

János. Nem igaz! _Hatalmasan kiáltva._ Jók vagyunk! Nem, vagyunk
rosszak! Igenis megbocsátok, mert szeretem az anyámat és szeretem a kis
elszáradt virágot és szeretem a szegény együgyű gondolatot és ebben a
förtelmes életben, ha meglátom, rárohanok és sírva csókolom, még ha mind
meg is dögöltök belé, pokol fajzatja!

Mima _sírva_. Te jóságos, te jóságos, te szabadító! _Zokogva csókolja a
kezét._

Magister _harsányan vezényelve, mint hajóskapitány a viharban._ Vigyázz!
Ki ne bocsásd a sugár hatalmából! Kapcsold be a nagy szikrázót!

János. Kapcsolhatod már!

Rubicante. Nem lehet, mester!

Magister _rettenetes haraggal_. Micsoda szó az, hogy: nem lehet!?

Rubicante. Amióta azt mondta, hogy szereti az anyját, az asszonyi idegek
a nagy ideghárfában mind elszakadtak és most rövidzárlat van az
áramfordítónál!

János. Fordíthatod már! Szeretem az anyámat! Igen! Szeretem a kis száraz
virágot! Szeretem a bűnöst, mikor sír! _Átöleli és magához szorítja
Mimát._ Szeretem mint a testvéremet!

_A gépből zugás, dübörgés hallatszik._

Malacoda. Mester, az embervér felforrt a tartályokban! Kicsordul és ég!

Magister. Oxigénhütőket!

János. Szeretem mint a testvéremet!

_A gépből recsegés, dübörgés._

Malacoda. A láncok úgy szakadnak, mintha papirból volnának!

Magister. Acélhevedereket!

Rubicante. Pattognak a szigetelők! A nagy áttétel elszakadt! Mester,
valami kárhozat fut végig a gépen!

János. Ne sírj, gyermekem, az élet keserű, de a szeretet édes, mint a
virágméz! _Szeretettel simogatja._ Nézz rám. Milyen más most a szemed!

Mima. Szabadító!

_Zugás a gépben._

Rubicante _lerohan a helyéről_. Mester!… Attól az egy igen-től, amit az
ember kimondott, tönkremegy a gépünk. Mint egy éles homokszem, úgy fut
végig a finom szerkezeteken, végigkarcol és hasít mindent! A sugarak
elgörbülnek! A babák valami ismeretlen fájdalomtól remegnek! Valahol
hiba volt a számításban!

Magister _lerohan a gépről, gyűlölettel áll meg Jánossal szemben._ Egy
homokszem! Ez az átkozott egy kis porszem, gyémánt vagy micsoda, ami
mindnyájukban benne van, ez az, amit nem tudtam megőrölni,
megolvasztani, átkozott szem gyémánt!

_Hatalmasan kondul meg a gépben egy harang és szakadatlanul szól._

_János dacosan néz farkasszemet a Magisterrel. Mima János lábánál ül a
földön és rajongva néz fel rá._

Mima _rajongva_. Harang! Édes harangszó!

Magister. Mi az?!

Malacoda. A harangok maguktól megszólaltak, mester! A vezetékük nem
funkcionál!!

Draghignazzo. A kerekek visszafelé forognak, mester!

Calcabrina. A nagy szíj visszafelé fut, mester!

Alichino. Baj van, mester!

Rubicante _rettenetes kiáltással_. Vége a gépnek!

Mima _diadalmasan felordítva_. Vége a gépnek! Szabadítóm! Hallod a
harangot?

_Állandó zugás, a harang szakadatlanul szól._

Magister _görnyedezve, öklét rázva János felé, aki összefont karral áll
és büszkén néz_ _le rá._ Felséges uram… félmillió év munkája omlik itt
össze előtted! Egy porszemen, egy szón dűl össze az ördögi lángész nagy
alkotása! Felség, ezúttal nem birtam ezzel az emberállattal! Van bennük,
legbelül, legalul, legmélyen, valami csöppnyi csöpp, ami romolhatatlan!
Mikor már olyan rothadt, hogy visít az ördög az örömtől, akkor még
mindig felcsillan benne ez a fényes porszem, ez a kis örökmécs, talán a
Napnak egy paránya, talán az ő istenüknek egy vércsöppje, – ezt mind
magával hordja, csak nem tudni, hol és mikor bukkan rá a kutató!
Romlott, egyre jobban, gyönyörűen romlott, már gyűlöletből embert
készült ölni… már a gépnek ebben a rekeszében… itt, ni… már várt a hóhér
és a vérpad… _A gép egy vasfedője némán nyílik. Látni a lenyugvó nap
fényében komoran meredő guillotinet._ És akkor egyszerre kibuggyant
belőle ez a puha, «igen!», amikor legkevésbbé vártam, egy semmiségnél,
egy giccsnél, egy buta, fantáziátlan közhelynél, egy lapos, ordináré kis
csacsiságnál! Egy semmi, egy szó… de végigfutott a gépemen és
tönkretette. _A földre rogy, ott fetreng, mint a hernyó._

János _elbocsátja Mimát_. _Harsányan, ünnepélyesen kiáltva._ Istentől
származom! Istentől származom! _A messzeségből egyetlen erős, felujjongó
trombitaszó hallatszik, aztán elhal._ Boruljatok le a fényes porszem
előtt, amit tőle kaptam útravalónak, amivel eljegyeztem magam az én
Uramnak, boruljatok le!

_Hatalmasan dördül meg az orgona hangja a gépben._

Rubicante Mester, magától dörög az orgona! Mester! Maguktól énekelnek a
sípok!

Alichino _fájdalmasan felsivítva_. Fellázadt a rab orgona!

Hotelportás _feldultan rohan elő a gép egy nyílásából, hadarva beszél._
Szaladj, nyiss ajtót a magyar milliárdosnak! Hozta isten Párisban,
méltóságos uram! Egy hölgy várja önt! _Fájdalmasan felzokog._ Én vagyok
mindennek az oka, mert én adtam át neki a levelet. _Keservesen zokog._

János. Ne sírj! Én azért jöttem a világra, hogy megbocsássak neki és
neked és mindenkinek, aki ellenem vét, még nektek is, büdös ördögök.

Claribella _más nyílásból rohan elő_. Én nem akartam hozzád feleségül
menni, én tudtam, hogy mást szeretsz, de égette az agyamat a forró
sugár… Én tisztességes vagyok! _Jánoshoz rohan és leborul előtte._

János. Jó vagy és tiszta vagy és mind azok vagyunk és bocsásd meg nekem,
hogy megütöttelek, de nem tudtam, mit cselekszem!

Portás _felzokogva_. Én adtam neki a levelet!

Férj _Mima első férje, előrohan egy más nyílásból._ Én szerettem őt, nem
akartam elkergetni, meg akartam bocsátani neki, de égek valamitől!

Alfonz _más nyílásból rohan elő_. János! A barátod akartam lenni! Nem
birtam, mert nincs szívem, kivették a szívemet… késsel vágták ki a
szívemet, János!

Portás _felzokogva_. Én adtam neki a levelet!

Férj. Térj vissza hozzám! _Mimának mondta._

Mima. Édes, jó, szegény uram! Hogy dobolnak a szíveim! Két szívem van!
Idegen vér ég bennem! Meggyulladok!

János. Bocsássatok meg nekem mind, mind!

Alfonz _felordítva_. Kivették a szívemet!

_A vasfedők egymásután maguktól kinyílnak, a babák mind kirohannak és
térdreborulnak János előtt. Sírnak, a kezüket tördelik._

Francia nő _felkiált_. Nem akartalak gunyolni! Idegen hang szólt
belőlem!

János. Nyugodjatok meg! Mindent tudok!

Groom. Én gyerek vagyok! Szegény kis gyerek vagyok! Mit tettek velem!

Magister _kétségbeesetten_. Miért beszélnek ezek össze-vissza?

Rubicante _harsányan_. Felszabadultak, mester! Össze-vissza érik őket a
sugarak!

Magister. Összefogdosni valamennyit! Vissza a jégre!

Rubicante. Felszabadultak a sugarak hatalma alól!

Portás _zokogva_. Én adtam neki a levelet.

János. A szívetekbe látok, ti szegény rab lelkek!

Alfonz. Barátod akartam lenni! De kivették a szívemet! Úgy fáj a helye!

Férj _Mimához_. Édes jó feleségem!

Mima. Szegény jó uram!

Alfonz _ordítva_. Nem akartam csalni! Nem akartam lopni! _Végtelen
fájdalommal, panaszosan._ De nincs szívem! Nem akartam ölni! Úgy vérzik
a szívem helye! Úgy fáj!

János _felszalad a gépre_.

Mima _végtelen fájdalommal, Jánoshoz, kiáltva._ Mit tettél velem! Te élő
ember! Úgy égnek a szíveim! Fájnak a szíveim! _Két tenyerét két szívére
szorítja._

_Mindezek alatt a harang és az orgona szakadatlanul szól a gép
belsejében, ugyancsak szünetlenül hallani a zugást, morajlást, tompa
dübörgést._

János _már felment a gép felsőrészére, onnan lekiált, mindent
túlharsogva._ Mind az én testvéreim vagytok! Mind az én szegény
testvéreim vagytok Istenben!

_Ujjongva harsan fel egy trombita valahol a magasban._

Rubicante _minden lármát túlordítva_. Felforrt a víz a kazánokban!
Szabadon futnak az áramok! Meggyulladt a gép!

Fiókák _teljes erejükből visítva_. Hejj! Hejj! Hejj! Hejj!

_A fiókák és az összes ördögök lemenekülnek a gépről. A fiókák
visítanak, miközben leszaladnak. Valamennyien lent kuporodnak le, a
színpad sarkában. A gép füstölni kezd, a kéményekből lángok csapnak elő,
a zugás, dübörgés erősödik. Az udvar hirtelen feláll._

János _már egészen fenn áll a gépen, a tetején, néhány baba közt, akik a
lábaihoz_ _borultak és térdét átölelték. Nagyon harsányan kiált, minden
zajt túlharsogva._ No, büdös ördögök, én most itthagylak titeket,
veszekedjetek meg, ahányan vagytok! Hol a kalapom?!

Malacoda _alulról felkiált hozzá_. Ilyenkor a kalapját keresi? Örüljön,
nyomorult, hogy megmenekült!

János _leordít hozzá_. Hogyne! Majd itthagyom nektek a kedves kis
kalapomat, ti kutyazsírral kikent, ronda, kénköves ördögök! _Az egyik
babától átveszi a kalapját, feje fölött meglengeti._ Én édes rakott
káposztám, jó kis Ilonkám, drága feleségem, mit tettem veled, mit tettem
veled! Jövök már Ilonkám, csak tartsd melegen a vacsorát! _Hatalmas
diadalordítással._ Ajánlom magamat! _A gép legfelső pontjáról hátul
leszalad, eltünik._

_A babák lassu mozgásokkal széledeznek a gépen, most egyik se szól,
mindnyájan csöndesen zokognak._

Magister _aki eddig megtörten támolygott és ájuldozott lenn a színpad
elején, az_ _ördögei közt, akik támogatták._ Felség… meneküljön, aki
tud… én itt maradok… _Erőre kap_… és újra kezdem! _Kiegyenesedik, a
színpad közepére áll, harsányan kiált._ Újra építeni! Újra kezdeni!

_Az udvar elmenekül a nézőtéren át, kirohan a nézőtérről._

Magister _erőre kapva_. Malacoda! Rubicante! Előre, pimasz ördögök,
mind! Megmenteni a babákat! A babákat!

_Az ördögök kétoldalt láncba fonódnak és a rémüldöző babákat
összeterelik. Mikor a babák jönni látják őket, felsikoltanak, zokognak,
félnek, reszketnek._

Mima _most a gép legfelső részén áll, ott ahol János elszaladt. Karjait
fölemeli, hátrakiált János után._ Te élő ember, mit tettél az én két
szívemmel? _Végtelen fájdalommal felzokogva._ Mit tettél velem, te
drága, jó élő ember!

Magister. Eresszétek elibük a függönyt, hogy egy se szabaduljon!

_A nagy vörös függöny hirtelen leereszkedik._


XXI. KÉP.

_A függöny előtt most egyesegyedül a Magister áll, zordul összefonva
karjait a mellén._

_A zugás, dübörgés, harang, orgona, emberhang, sikoltozás most fojtottan
hallatszik, tompul. Egyszerre mennydörgésszerű hatalmas robaj
hallatszik, mely lassan elhal. Ugyanekkor az egész lárma nagyon
csöndesre, távolból hallatszó dübörgéssé csöndesedik, amely azonban
tovább szól, szakadatlanul._

_Rövid szünet._

_Aztán jobbról megjelenik a szomorú csapat. Mima kivételével az összes
babák, szorosan egymás mellett, mint egymáshoz láncolt rabok,
lehorgasztott fővel jönnek. Az ördögök vasvillákkal kísérik őket.
Átvonulnak balra, a lépcsőn le a zenekarba, a mélységbe, ahonnan jöttek.
Az őket kísérő ördögök velük együtt tünnek el._

Magister _miután elvonultak előtte_. _Gyűlölettel_. A jégbe valamennyit!
A leghidegebb jégre fagyasszátok vissza valamennyit, hogy millió évig is
elálljon!

_A csoport eltünik a mélységben._

_A hátsó zaj erőre kap, felzug, főként a harangot és az orgonát
hallani._

_Most jobbról, egyedül jön Mima, ugyanabban a fehér lepelben, amelyben
először megjelent, hátrakötött kézzel, Malacoda és Rubicante közt. Őt
csak az ördögfiókák kísérik, görnyedve, guggolva mennek mellette. Mima
némán, felemelt fővel, kibontott hajjal, sápadtan, lehunyt szemmel
lépdel, mintha élő-halott volna. Lassan megy ez a csoport is a többi
után. Rettenetes dübörgés, dörgés, csattogás a függöny mögött, mintha a
haldokló gép utolsó búcsút ordítana Mima után._

_Mikor Mima eltünt, a zaj lassan teljesen elcsöndesedik, csak a harang
szól, egyre halkabban._

János _szerényen jelenik meg jobbról_. Bocsánatot kérek, de hogy a
fenébe kell innen kimenni?

Magister _zord tekintettel, összefont karral nézi. Nem felel._

János. Futkosok itt jobbra-balra, könyörgöm és nem találom a kijárást

Magister _nem felel, csak nézi_.

Malacoda _jön fel a zenekarból, a lépcsőn, baloldalt, ahol Mimát
lekísérték. A lépcső felső részén megáll. Jánoshoz._ Mit akar?

János _szerényen_. Haza szeretnék menni, vacsorázni, könyörgöm. Merre
van itt a kijárás?

Malacoda. Maga csak menjen mindig a káposztaillat után. Érzi?

János _a levegőbe szaglász_. Hát úgy… nagyon messziről…

Malacoda. Hát csak mindig menjen utána, pontosan a szag után…

János. Köszönöm szépen. _Megint körülszaglász a levegőben, aztán balra
mutat._ Úgy érzem, erről jön! _Alázatosan kalapot_ _emel_. Istennek
ajánlom! _Szaglászva megy el balra._

Magister és Malacoda _erre a köszöntésre hirtelen bosszusan félrefordul
mind a kettő, mind a kettő nagyot prüszköl._

_A harang halkan, szeliden szól._

Magister _összefont karral fordul János után, nézi, követi a szemével._
Nem érdemes hinni az emberekben. Én hittem bennük… és csalódtam.
_Sóhajt._

Malacoda _tiszteletteljesen_. Mester!

Magister _ránéz_.

Malacoda. Nem kellett volna elereszteni.

Magister. Amíg él, nincs jogom itt tartani.

Malacoda. De kérem, lármát fog csapni a földön, majd jár a szája… mesél…
nagy szégyenben maradunk…

Magister. Nem hiszik el neki. Azt fogják mondani, hogy álmodta. _Nagyot
sóhajt és elmegy jobbra._

Malacoda _felmegy a színpadra, baloldalt_ _megáll, körülnéz, hogy nem
látja-e senki. Balra, a színfalak mögé int._

Két fióka _balról behozza a földgömböt és leteszi ugyanoda, ahol az első
felvonásban állt, aztán visszaszalad, el._

Malacoda _zsebéből kiveszi a nagyító lencsét és vizsgálgatni kezdi a
földgömböt. Aztán, ugyanúgy, mint az első felvonásban a Magister, kis
fényfoltot vetít a vörös függöny közepére. A vörös függöny szétnyílik._


XXII. KÉP.

_Az erdőszélen. Ugyanaz a kép, mint az első felvonásban. Csakhogy most
már beesteledett. Holdvilág. A harang szakadatlanul szól, szeliden, most
már mintha távolból hangzó estharang volna._

János _ülve alszik a padon_.

Ilonka hangja _messziről_. János! Édes uram!

_Szünet_.

János _nem felel, alszik_.

Ilonka hangja _közelebbről_. János! Édes uram!

_Nincs válasz_.

Ilonka _belép balról_. Nézz csak, elaludt. Nem csuda. _Nagy
szeretettel._ Annyit fáradt szegény egész nap.

Marcsa _parasztcseléd, Ilonka mögött belép balról._ Szinte kár
felkölteni, olyan édesen alszik.

Ilonka _kedvesen_. Megállj csak Marcsa… fel ne riasszuk. Majd úgy
költjük fel, hogy öröme legyen benne… hogy kellemes legyen az ébredése.
Hozd ki csak, fiam, a káposztásfazekat. De vigyázz, mert forró, meg ne
égesd magad!

Marcsa _kiszalad balra_.

Ilonka. Édes, jó, derék uram… isten áldja meg még ezt a kis álmodat is!

Marcsa _balról boldogan jelenik meg a fazekkal, kendőben fogja, mert
forró. A fazék gőzölög._

Ilonka. Add ide. _Átveszi tőle a fazekat._ Ez az ő legkedvesebb illatja…
evvel fogjuk felkölteni… _Letérdel eléje és kedvesen az orra alá tartja
a fazekat. A hold élesen világítja meg ezt a kis jelenetet, János
arcára, Ilonka arcára és a fazékra süt. A fazékon bádogfedő van._

Ilonka _halkan, Marcsához_. Nyisd ki!

Marcsa _lekapja a bádogfedőt a fazékról_.

_A káposzta dúsan gőzölög a holdfényben._

Ilonka. Csukd be!

Marcsa _visszacsapja a fazékra a fedőt_.

János _mint aki mély álomból ébredezik_. Káposzta… káposztaillat!
_Felébred_. Rakott káposzta… Mi az? _Feltámaszkodik, a szemét törli._

Ilonka _nagyon kedvesen, nagyon jóságosan_. Ébredj édes, jó uram, itt
van a te jó vacsorád, a te jó rakott káposztád, a szívemmel csináltam
neked, gyere, gyere szépen utána, gyere csak az illatja után… ott benn
vár a tiszta terített asztal… gyere csak szépen… gyere, gyere… gyere
csak szépen… _Elindul a fazékkal balra._

János. Hogy elaludtam ebbe a jó levegőbe… Ejnye, ejnye… Már harangoznak
is…

Ilonka. Gyere, drágám, gyere. _Csalogatja balfelé a fazékkal, mint ahogy
kukoricával szokták vezetni a baromfit._

_Elballagnak balra, elől Ilonka a fazékkal, utána János, leghátul
boldogan mosolyogva, Marcsa._

_A szín egy pillanatig üres. Az estharang szakadatlanul szól._

_A vörös függöny összecsukódik._

_A harangszó elhallgat._

Malacoda _magasra emelt orral, az eltünt kép után szaglász. Mély
meggyőződéssel._ Húszmillió évet adnék az életemből egy kis rakott
káposztáért! _Földhözvágja a nagyítóüveget és kisiet jobbra._

_Függöny._




MOLNÁR FERENC  SZÍNMŰVEI:


=Az ördög.= Vígjáték 3 felvonásban.

=Liliom.= Egy csirkefogó élete és halála. Külvárosi legenda hét képben.

=Józsi.= Bohózat 3 felvonásban.

=A doktor úr.= Bohózat 3 felvonásban.

=A testőr.= Vígjáték 3 felvonásban.

=A fehér felhő.= Mirákulum 5 változásban.

=Farsang.= Színmű 3 felvonásban.

=Úri divat.= Vígjáték 3 felvonásban.

=A farkas.= Vígjáték 3 felvonásban.

=Égi és földi szerelem.= Dráma 5 felv.

=Színház.= Három egyfelvonásos.

=A hattyú.= Vígjáték 3 felvonásban.

=A vörös malom.= Színjáték két részben, 26 képben.




MOLNÁR FERENC  MŰVEI:


=A Pál utcai fiúk.= Regény.

=Az éhes város.= Regény.

=Egy haditudósító emlékei= 1914 november – 1915. november.

=Hétágú síp.= Tréfák, tárcák, karcolatok.

=Józsi= és egyéb kis komédiák.

=Ketten beszélnek.= Tárcák, rajzok.

=Kis hármaskönyv.= Elbeszélések.

=Egy gazdátlan csónak története.= Regény.

=Muzsika.= Elbeszélések.

=Ismerősök.= Feljegyzések, krónikák.

=Az óriás és egyéb elbeszélések.=

=Rabok.= Regény.


*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77650 ***