path: root/77620-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77620 ***

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

STEFAN ZWEIG

HÁROM MESTER

BALZAC, DICKENS, DOSZTOJEVSZKIJ

BEVEZETTE ÉS FORDÍTOTTA

TÉREY SÁNDOR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

STEFAN ZWEIG

HÁROM MESTER

BALZAC, DICKENS, DOSZTOJEVSZKIJ

BEVEZETTE ÉS FORDÍTOTTA

TÉREY SÁNDOR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




BEVEZETÉS.


Stefan Zweig.

A háborút megelőző kilencvenes és kilencszázas évekre úgy nézünk ma
vissza sóvárgó vágyakozással, mint Ovidius az aranykorra. Ezek az évek
tele voltak valami boldog lendülettel, nagy és tiszta eszményekkel. A
technika haladása közelebb hozta az embereket, a határok nem voltak
tilalomfák. Minden nemzetben felragyogott egy-egy nagy elme, a szociális
haladás, béke, emberszeretet, testvériesülés bajnokai. Így hittük. Ám
Thomas Mann azt mondja: «tévedés; ez a nehány évtized nem jelentett
haladást, csak az emberiség nagy lélekzetvétele volt két háború között…
De mégis: nagy és szabad lélekzetvétel volt és ő sem tagadhatja, hogy
fehér köntösben új szellemi ideák léptek a világ színpadára oly megváltó
önzetlenséggel, aminő csak egyszer volt a világon.»

Ebben az arasznyi időben megdöbbentő gyorsan változtak az irodalmi
irányok, keletkeztek, eltűntek, mintha a nagy kataklizma előtt az
emberiség mindent ki akart volna próbálni. Bécs külön sziget volt a
torlódó áramlatok közt. A nagy város, az intellektualizmus legjobb
otthona, műveltségében volt már valami túléltség. A zenélőóra finoman
szólt, de kerekei megkoptak. Egy évtizednek sem kellett elmúlni s a
tegnapi boldog Bécs messzebb van tőlünk, mint a fin de siècle, letűnt
világ, letűnt emberek. Ha húsz évvel ezelőtt írt regényeket olvasunk,
saját korunkat, nem találjuk meg őket a ma életében. Ez Bécs tragédiája.
Ha nagy birodalmak szétmállanak, a kultúra, mely végre is csak
felépítmény, letöredezik. Megkapóan szól erről az elporlásról Stefan
Zweig Schnitzler 60 éves születésnapjára írt cikkében: a jó Guszti
hadnagy, Anatol, a Reigen hősei eltűntek Bécsből s más komorabb,
felhősebb lelkű embereknek adtak helyt.

Stefan Zweig jól ösmerte azt a másik Bécset. Ott született és nőtt fel
oly környezetben, hol nevelték a Schöngeistokat, ahol vallás volt a
művészet szeretete. Az Operában: Mahler Gusztáv, a Burgszínházban:
Kainz, a hangversenyteremben: Busoni s a Rosé-kvartett, az irodalomban
Schnitzler, Rilke és társai. Ott élt az úri Bécsben, mint egyik
novellája hőse, fiatalon, az élvezők között, hol művészi tökéletességre
viszik a sétát, a járkálást, a tétlen szemlélődést. Ott van a
kontinensen a legtöbb művészi habitué, aki élvez, ízlése van s olykor
«maga is próbálgat». Zweigot életkörülményei szinte predesztinálták a
litterary gentleman szerepére, melynél csúfabb szóval nem sérthetnek
művészt. Gazdag szülők gyermeke, akik nem kívánták, hogy határozott
pályát válasszon. Filozófiát hallgat Bécsben, Berlinben, beutazza a
világot. Berlinben Peter Hille, Párisban Romain Rolland, Brüsszelben
Verhaeren, Firenzében Ellen Key a társasága. Kanada, Kuba, Mexikó,
India, Ceylon, Kína és Afrika ennek az utazásnak földrajzi és lelki
állomásai.

Mégis művész lett belőle. Bizonyára érezte a céhbeliek gyanakodását,
mert vagyon kényelmes árnyékában szerezte azt, amit mások arcuk
verítékével, gonddal és nyomorral küzködve gyüjtenek be, akiknek
hiányzik a «rendezett vagyoni viszonyok vasbetonalapja», mint Peter
Altenberg írja.

Zweignak ebben is szerencséje volt. Maga vallja, hogy nem talált
akadályra úgy, hogy már szinte bántotta. Minden elébejött, nem érezte
azt a nagyszerű izgalmat, mely a művészet szenvedélyes, küzdelmes
birtokbavételével jár. Igazi energiát csak az fejt ki, akit támadnak.
Zweigot nem támadta senki. Csak hívei és barátai voltak. Így élt 18 éves
korától harmincig, finom dolgokkal bibelődve, egy verseskönyvvel,
elbeszélésekkel, egy Paul Verlaine kötettel és essaykkel, sőt a
Bauernfeld-díjat is elnyerte.

A Neue Rundschauban is találkoztunk nevével. Élete e korszakát maga nem
becsüli sokra, mert önéletrajzában ezt írja:

«Az irodalom nem jelentette számomra az életet, csak az élet
kifejezésének egy lehetőségét.» Ám a művész erősebb volt benne a
viszonyoknál, környezeténél, minden, amit átélt és látott, _élménnyé_
vált benne, egyre erősebb és sűrített energiájú élménnyé, mely
közelhozta hozzá a tömörített élmények nagy gyorsíróját: Balzacot, s az
ideges kezekkel az emberi szenvedésnek tornyot építő s a lelkeket onnan
lezuhantató Dosztojevszkijt. Ők éreztették meg vele az ember belső és
külső élete ellentétének tragédiáját, amelynek irodalmi kifejtése a
lyrától a regény és a dráma felé vitte. Új verseskönyve, első novellái a
német stílus rendkívüli gazdagodásai, darabjait a Burg-színház és német
színházak játsszák, lefordítja Verhaerent, Verlainet, essayket ír
Rimbaud, Rolland, Debordes Valmoreról, az irodalomban becsült neve van.
Ebbe a szép, színes, nyugodt és élvező életbe belerobban a háború.

Aki a háború kitörésekor külföldön volt s átélte a nagy zuhanást, mint
változtak a barátságos arcok Megærává, mint dőlt le minden, amit hívő
lelkek évtizedeken át építettek: emberszeretet! világbéke! aki gyalogolt
Párizsból jövet utitáskájával a hátán, mint egy batyus zsidó az utolsó
állomástól a svájci határ felé, egy falat kenyér, egy pohár víz nélkül,
akit mindenki elkerült, mint egy bélpoklost, mert magyar, német vagy
osztrák volt, egyszóval: boche! meg fogja érteni, mit élt át egy Zweig,
kit a háború Belgiumban talált. Még érezte Romain Rolland testvéri
kézszorítását, kitől nemrég vált el, úton Verhaerenhez, az ösztönző jó
baráthoz, akinek elsősorban köszönheti, hogy rátalált önmagára, s
hirtelen vissza kellett utaznia Ausztriába, a halálraszánt monarchiába,
a háborúba. Addig nagy kert volt Európa, hitte, minden nemzet kertjéből
magasra nőtt egy-egy ritka tő, a jövendő virágai, _egymásnak_ nyíltak s
úgy tetszett, közel az idő, az alacsony kerítéseket is le lehet bontani.
Most fegyvernél, szuronynál, shrapnelnél szörnyűbb volt az ébredés: száz
millió ember lőtte, vágta, égette, gyilkolta egymást.

Zweigban felébredt a harcos, aki küzdeni is tud az emberiség
ideáljaiért. Megírja «Jeremias» című darabját 1915-ben, – egy nép
drámáját, mely önmagát sodorja a mindent elpusztító háboruba – mely a
művész, az ember, a pacifista tiltakozása a céltalan vérontás ellen
Rollandra emlékeztető bátorsággal. És íme, csakhamar ott áll vele együtt
«a rettenhetlen baráttal, Európa élő lelkiismeretével» au dessus de la
mélée. 1917-ben Svájcba küldik, hol a Jeremiast előadják s ahol
Rollanddal együtt – «aki valamennyiünknek, németek-, franciák-, oroszok-
és semlegeseknek erkölcsi vigasz, támasz és épülés volt» – dolgozott a
lelkek békéjéért. A háború után elsőnek csatlakozik a Barbusse
alapította Clarté-társasághoz, France, Barbusse, Brandes, Blasco Ibanez,
Wells, Rolland, Rictus, Steinlennel együtt, melynek programmját mintha ő
írta volna: «Azt akarjuk, hogy írók, művészek, tudósok, akik átélték ezt
a háborút s azok, akik csak elmélkedtek felette, ebben az órában, mikor
az összetépett emberiség fel akar szabadulni az elnyomás elavult
törvényei alól, egyesüljenek s teljesen függetlenül, menten minden
előítélettől vezetők és nevelők legyenek a vérengzés után. A szabad
lelkek e testvéri csoportja állandó őre lesz a Gondolatnak.» (1919
május.) Zweig felolvasásokat tart Svájcban, majd visszavonul a forrongó
Bécsből Salzburgba, virágos házába, hol családi otthont teremt magának s
összeköttetést tart az egész világ szellemi elitjével. Hivatásának
tartja a lelkek testvéri összekapcsolódását elősegíteni.

*

Zweig a modern német irodalom egyik legfinomabb stilisztája. Nyelvének
érzéki szépsége, belső ritmusa van. Verseiben elhalkítja az érzéseket,
csak annyi a melegség bennük, hogy a színek és szavak összhangját ne
zavarják (Silberne Saiten, Die frühen Kränze). Idegvibráló, a történés
minden mozzanatát nyomon kísérő, a lelki küzdelmet gyorsírásszerűen
megrögzítő novelláiból kiérzik, hogy Bécs Freud városa (Erstes Erlebnis,
Amok). Drámái az emberi lélek rejtett zugaiba világítanak, szülő és
gyermek, férfi és nő közti örök ellentétbe, néma küzdelmekbe. (Haus am
Meere, Thersites). Stílusa tökéletességét tanulmányaiban éri el,
melyekben van muzsikáló lyra, erős lélekelemzés, tragikai mag. Teljesen
beleéli magát a nagy alkotók lelki életébe, megértő kézzel bontja ki a
zárt sorokból a mesterek életművét, tükröt tart elénk, melyben
önmagunkra ösmerünk. Ez az önmagunkra ösmerés egyik legmélyebb értéke
Zweig tanulmányainak; másik: igazi humanizmusa. Hiszi, hogy missziója
megjavítani az embert, vallja, hogy a humánus, a bölcs ember a legjobb.
Életfeladatul érzi közelebb hozni a nagy alkotókat, világító fáklyaként
adni őket az emberek kezébe, az emberszeretet prófétája. A lelkiismeret
alszik, az igazi költő felébreszti és jobbá tesz bennünket.

Stefan Zweig életművének egyik legjellegzetesebb alkotását, a «Világ
építőmesterei» című ciklusának első könyvét, a «Három mestert», Dickens,
Balzac, Dosztojevszkijt, az első magyar Zweig-kötetet adjuk itt a művelt
magyar közönség kezébe.

_A fordító._




ELŐSZÓ.

Romain Rollandnak hálából derűs és borús években változatlan
barátságáért.

Balzac, Dickens és Dosztojevszkijről szóló e három kísérletet – bár tíz
évnyi idő alatt írtam – mégsem véletlen fűzi egy könyvvé. A XIX-ik
század három nagy és az én felfogásom szerint egyedüli regényíróit
típusként bemutatni azonos szándék vezérel: hisz ellentétes
egyéniségükkel egymást kiegészítik és a romanciernek, az epikus világ
alakítójának fogalmát tisztultabb alakban mutatják be.

Ha itt Balzac, Dickens és Dosztojevszkijt a XIX-ik század egyedüli nagy
regényíróinak nevezem, e beállítással távolról sem ösmerem félre Goethe,
Keller Gottfried, Stendhal, Flaubert, Tolstoj, Hugo Viktor és mások
egyes műveinek nagyságát, kik közül némelyiknek egy-egy regénye, kivált
Balzac és Dickens különválasztott életművét, messze felülmúlja. Úgy
vélem ezért, kifejezetten fel kell állítanom egy regény írója és a
romancier közötti benső és megdönthetetlen különbséget. Végső,
legmagasabb értelemben regényíró csak az enciklopédikus lángész, az
univerzális művész, aki – s itt műveinek terjedelme s alakjainak
sokasága a döntő érv – egész világot alkot, a földi világ mellett a maga
külön világát, külön típusokkal, melynek külön nehézkedési törvénye,
külön csillagos égboltja van. Aki minden alakot, minden élményt annyira
átitat lényével, hogy nem csak ő rá tipikus, hanem reánk is azt a
szimbólikus, mély benyomást teszi, ami sokszor arra ösztönöz bennünket,
hogy élményeket és embereket róluk nevezzünk el úgyannyira, hogy az
eleven életben azt mondjuk egy emberről: balzac-i figura, dickensi alak,
Dosztojevszkij természet. E művészek mindegyike alakjaik tömegével oly
egységes szemlélettel teremt élettörvényt, életfelfogást, hogy belőle a
világ új képe támad. S könyvem főkép azt kísérli meg: hogy ezt a belső
törvényszerűséget, ezt a jellemformálást rejtett egységében bemutassa, s
megíratlan alcíme ez lehetne: A regényíró lélektana.

E három regényíró mindegyikének meg van a maga külön légköre. Balzacé a
társadalom világa, Dickensé a család világa, Dosztojevszkijé az egyén és
a mindenség világa. Ha összehasonlítjuk őket: e világok különbségeket
mutatnak, de sohasem vállalkoztunk arra, hogy e különbségekből
értékítéleteket vonjunk le, vagy egy művész nemzeti elemeit kedvezően
vagy elítélően hangsúlyozzuk. Minden nagy alkotó: egység, mely magában
bírja határainak és súlyának mértékét; – egy életművön belől csak
specifikus súly adódik, nem pedig abszolut súly az igazságosság
serpenyőjében.

Mindhárom dolgozat feltételezi a művek ösmeretét: nem is bevezetésül
akarnak szolgálni, hanem összegezésül, tömörítésül, kivonatul. És mert
összefoglalnak, csak azt hozzák tudomásra, amit személyileg is
lényegesnek éreztünk. Ezt a szükségszerű hiányosságot legjobban sajnálom
a Dosztojevszkijről szóló essayben, mert mértéknélküli mértékét csakúgy
nem bírja és nem fogja sohase átfogni a legszélesebb tanulmány sem,
akárcsak Goetheét.

Egy francia, egy angol és egy orosz nagy alakjához örömmel csatoltam
volna hozzá egy német regényíró reprezentativ képét is, ama legmagasabb
értelemben vett epikai világformálóét, amint én a romancier szót
értelmezem. De sem a jelenben, sem a multban nem találok egyetlenegy ily
magasrangbélit sem. Könyvemnek talán az is a célja, hogy a jövendő
számára követelje s a még messze rejtőzőt üdvözölje.

Salzburg, 1919.




BALZAC.

Balzac 1799-ben született, Touraineben, a bőség megyéjében, Rabelais
derűs hazájában. A dátumot érdemes megismételni: 1799 júniusa… Napoleon,
akit a tetteitől már nyugtalanított világ még csak Bonapartenak hívott,
ebben az esztendőben jött meg Egyptomból, félig győztes, félig
szökevény. Idegen csillagképek alatt, a pyramisok kőből való tanúi előtt
harcolt, s aztán belefáradva grandiózusan kezdett terve szívós
keresztülvitelébe, parányi hajón átsiklott Nelson leselkedő hadihajói
között, hazaérkezte után pár nap alatt összeszedett egy maroknyit
híveiből, elsöpörte az ellenszegülő Konventet és egy lendülettel magához
ragadta a Franciaország feletti uralmat. 1799, Balzac születési éve, az
Empire kezdete. Az új évszázad már nem ismeri többé a «petit general»-t,
sem a korzikai kalandort, hanem csak Napoleont, Franciaország császárát.
Még 10–15 év – Balzac gyermekkora – és a hatalomra éhes kezek átölelik
fél Európát, nagyravágyó álmai ezalatt már sasszárnyakon repülik át az
egész világot kelettől nyugatig. Aki olyan intenzíven beleélte magát
korába, mint Balzac, arra nem maradhatott hatás nélkül, ha világba
bepillantása első 16 éve pontosan egybeesik a világtörténelem talán
legfantasztikusabb korszakával, a császárság tizenhat esztendejével.
Korai élményei és vélt rendeltetése vajjon nem-é egy hozzá hasonlónak
külső és belső sorsát mutatják? Hogy valaki a kék Földközi-tenger
valamelyik szigetéről Párisba jöhetett, barát és foglalkozás nélkül, név
és tisztségek nélkül, s a gyeplőtlen uralmat vakmerőn kézberagadta,
magához rántotta és zablába kényszerítette, hogy valaki, egy idegen,
puszta kézzel úrrá legyen Páris felett, aztán Franciaország s végül az
egész világ felett, – a világtörténelem e legszeszélyesebb kalandját nem
legendák és történetek, hitetlen fekete betűiből tanulta, hanem
szomjasan feltáruló érzékein át közvetlen, színesen az életébe nyomult
bele, s lelkének járatlan útjait ezer tarka emlékkel népesítette be. Ily
élmény szükségkép példaadás. A kis fiú Balzac talán a proklamációkon
tanult meg olvasni, melyek tömören, gőgösen, szinte római ékesszólással
távol győzelmekről meséltek, gyakorlatlan gyermekújjai a térképen
utánahúzták a napoleoni katonák útvonalát, ma a Monte Cenis felett,
holnap a Sierra Nevadán keresztül, folyamokon át Németországba,
hómezőkön át Oroszországba, a tengeren át Gibraltárba, hol az angolok
izzó ágyúgolyókkal gyujtották fel hajóhadát, – míg Franciaország, mint
egy megáradt folyam öntötte el egész Európát. Katonákkal játszadozott
talán az utcán, katonákkal, akiknek arcába kozákkard írta éles jelét,
éjszakánként talán felriadt a haragosan dübörgő ágyúktól, melyek
Ausztria felé vonultak, hogy Austerlitznál szétzúzzák a jégpáncélt az
orosz lovasság lábai alatt. _Napoleon!_ Ifjúságának minden vágya
feloldódhatott ebben a sarkantyúzó névben, gondolatban, elképzelésben.
Diadalív borult a nagy kert felé, mely Párisból a világba vezet s rajta
ki voltak vésve a fél világ legyőzött városainak nevei, s hogy
csaphatott át ez az uralomérzés a legborzasztóbb csalódásba, mikor a
büszke boltív alatt zeneszóval, lobogó zászlókkal idegen csapatok
vonultak át! Ami a rohamátszáguldta világban odakünn _történt_, az
befelé élménnyé sűrült. Korán élte át a szellemi s az anyagi értékek
szörnyű átváltozását. Látta mint eresztették szélnek értéktelen
papirként az asszignátákat, melyek a köztársaság pecsétjével 100 és 1000
frankot igértek. Az aranypénzen, mely kezei közé került, majd a
lefejezett király kövérkés profilja, majd a szabadság jakobinus sapkája,
majd a konzul római arcéle, majd Napoleon volt császári ornátusban. Ily
rendkívüli felfordulások idején, mikor erkölcs, pénz, ország, törvény,
tekintély és minden, ami évszázadok óta szigorú gátak közé volt
szorítva, kiszáradt vagy kiöntött, még soha át nem élt változások
korában hamar rájöhetett minden érték relativitására. Körüle örvénylett
a világ és ha megszédülő tekintete a viharzó hullámok felett
áttekintést, szimbólumot, csillagképet keresett, az események apálya s
dagályában mindig az az egy volt a mozgató, akitől minden rázkódás és
hullámzás eredett. És átélte őt magát: Napoleont. Látta, amint
díszszemlére lovagol akarata teremtményeivel, Rustán mamelukkal,
Józseffel, akivel Spanyolországot megajándékozta, Muratval, akivel
Sziciliát boldogította, Bernadottetal, az árulóval, mind valamennyivel,
akiknek királyi koronát ötvöztetett és királyságokat hódított, akiket
multjuk jelentéktelenségéből felemelt jelene tündöklésébe. Egy pillanat
alatt sugárzott rá szivárványhártyájára érzékelhetőn és elevenen egy
kép, mely nagyobb volt a történelem minden alakjánál: látta a nagy
világhódítót! S vajjon világhódítót látni nem egyet jelent-é gyermeknél
azzal: hasonlóvá lenni? A világ más két részén ugyanakkor még két
világhódító pihent meg: egyik Königsbergben, aki a világ zürzavarába
áttekintésével egységet teremtett és Weimarban, hol a költő nem kisebb
mértékben lett világ hódítója, mint Napoleon és hadserege. Ám mindez
egyelőre még érzékelhetlen távolságban volt Balzactól. Azt az ösztönt,
hogy mindig az egészre menjen, soha részletekre, hogy mohón a világ
teljességére törekedjék, ezt a láztüzes becsvágyat Napoleon példája
oltotta belé.

Ez a rendkívüli világakarás nem talált mindjárt útjára. Balzac egyelőre
nem döntött egy hivatás mellett sem. Ha két évvel előbb születik,
tizennyolc évével Napoleon katonája lett volna, Belle Alliancenál a
magaslatokat rohamozta volna meg, hová az angol kartácsok lecsaptak; de
a világtörténelem nem szereti az ismétléseket. A napoleoni kor zivataros
égboltja után langyos, elpuhult, lankasztó nyári napok következtek.
XVIII. Lajos alatt a kard dísztárgy lett, a katona tányérnyaló udvaronc,
a politikus díszszónok, a magas állami tisztségeket nem a tett vasökle,
a véletlen rejtelmes bőségszarúja osztja, hanem puha női kezek
ajándékozzák a rangot és kegyet, a közélet elsekélyesedik, ellaposul és
szeliden ringó tóvá símul az események tajtékja. Fegyverrel nem lehetett
már világot hódítani. Napoleon soknak mintaképe, még többnek elrémítő
példa volt. Így nem maradt más, mint a művészet. Balzac irogatni kezd.
Ám nem úgy, mint a többiek, pénzszerzésért, szórakozásért,
könyvszekrény-tölteléknek, boulevard-beszélgetésnek tárgyul: az
irodalomban nem marsallbot, hanem császári korona után sóvárog.
Padlásszobában kezdi el. Első regényeit, mintegy erőpróbául, álnév alatt
írja. Ez még nem háború, csak hadgyakorlat, harcjáték, még nem ütközet.
Elégedetlen a sikerrel, az eredmény nem elégíti ki, abbahagyja a
mesterséget, más foglalkozási ágakban próbálkozik három-négy éven át,
irnok egy közjegyzőnél, az irodában, megfigyel, lát, élvez, pillantása
behatol a világba s akkor újra kezdi. Most azonban már a teljességre
vágyó hatalmas akarattal, azzal a gigászian fanatikus mohósággal, mely
megveti a részleteket, az egyes jelenséget, az elszakítottságot, a
jelenést, hogy ne fogjon be mást, csak a nagy körforgás lendületét, s
meglesse az eredendő ösztönök titokzatos gépezetét. Most már csak egy a
célja: az események erjedéséből a tiszta elementumot, a kúsza számokból
az összeget, a hangzavarból harmóniát, az élet teljességéből az
esszenciát szedni, az egész világot beszorítani retortáiba,
újjáteremteni, «en raccourci» pontos megrövidítésben, s az így leigázott
világot saját lelkével eltölteni, saját kezeivel kormányozni. Semmi se
vesszen el a sokféleségből, s hogy ezt a végtelenséget végessé, az
elérhetetlent emberi lehetőséggé összepréselje, arra csak egy mód van:
az összesűrítés. Minden erejét ráveti arra, hogy a jelenségeket
összeszorítsa, szűrőn átnyomja, hol minden lényegtelen visszamarad és
csak a tiszta értékes anyag szivárog át, hogy aztán ezeket a szétszórt
forma-egységeket keze forróságával eggyé olvassza, tengersokaságukat
áttekinthető, szemlélhető rendszerré egyesítse, amint Linné a növények
milliárdjait szűk rendszerbe, a vegyészek a megszámlálhatlan vegyi
kapcsolatot egy marék elembe osztották be, – ez most a becsvágya.
Leegyszerűsíti a világot, hogy aztán uralkodhassék rajta, s leigázva
bekényszeríti a «Comédie humaine» grandiózus börtönébe. Lepárló
módszerével alakjai mind típusokká válnak, a többség jellegzetes
egybefoglalásaivá, kikről minden feleslegest és lényegtelent lerázott a
hallatlan erejű művészakarat. Ezek a hatóerők az egyenesvonalú
szenvedélyek, ezek a tiszta típusok a színészek, ez a dekoratívvé
egyszerűsített környezet a Comédie humaine kulisszái. Töményít s az
irodalomba beviszi a központosító rendszer közigazgatását. Mint egy
Napoleon, Franciaországba öleli be az egész világot, Párissal, mint
központtal. S ezen körön belül, Párison belül is, újabb köröket húz, a
nemesség, papság, munkásság, költők, művészek, tudósok cirkulusait.
Ötven arisztokrata-szalonból teremt egyet, Cadigna hercegnőét. Száz
bankárból Nuncingen bárót, valamennyi uzsorásból Gobsecet, az összes
orvosokból Bianchon Horacet. Ezeket az embereket szűk egymásközelben
lakatja, gyakrabban érintkezteti, vehemensen megküzdeti egymással. Hol
az élet ezer játékfajtát teremt, ő csak egyet. Nem ösmer kevert típust.
Az ő világa szegényebb, de erősebb a valóságnál. Mert alakjai kivonatok,
szenvedélyei őselemek, tragédiái sűrítések. Mint Napoleon, Páris
meghódításán kezdi. Azután vidéket vidék után ragad magához, mondhatni
minden megye kiküld egy-egy szónokot Balzac parlamentjébe, – s mint
Bonaparte, a győzelmes konzul, csapataival ráveti magát minden országra.
Nekiiramodik, Norvégia fjordjaira küldi seregét, Spanyolország kiégett
homokos síkjaira, Egyptom tűzszínű ege alá, a Beresina jeges hídjára,
még nagy-nagy mintaképénél is messzebbre, mindenüvé elhat világakarása.
S amint Napoleon két hadjárat közti pihenőben megalkotta a Code
Napoleont, Balzac, a Comédie humaine világhódítását kipihenve, a
szerelemnek, a házasságnak erkölcsi kódexét írja meg elvi
értekezésekben, s nagy műveinek világotátfogó íve felé mosolyogva
illeszti fel a «Contes drolatiques» csintalan arabeszkjeit. A legmélyebb
nyomorból, parasztok kunyhójából a St.-Germain palotáiba vándorol,
behatol Napoleon termeibe, mindenütt feltépi a negyedik falat és vele a
zárt szobák titkait, katonákkal táboroz Bretagne sátraiban, játszik a
tőzsdén, belát a színházak kulisszái mögé, megvigyázza a tudósok
munkásságát, nincs a világnak zuga, hová varázsló lámpája be ne
világítana. Hadserege két-háromezer emberből áll, s igazán földből
gyúrta őket össze, puszta kezéből nőttek ki. A semmiből lettek,
meztelenek, ruhát dob reájuk, címeket s vagyont ajándékoz nekik, mint
marsalljainak Napoleon, ismét elveszi tőlük, játszik velük, egymásra
uszítja őket. Megszámlálhatlan az események sokasága, végtelen a
színtér, melyen az események lejátszódnak. A Comédie humaine e
világhódítása egyedül álló az újkori irodalomban, amint páratlan
Napoleon a modern történelemben, az egész összepréselt életnek ez a két
kézben tartása. De Balzac gyermekkori álma volt a világot meghódítani s
nincs hatalmasabb erejű, mint a valósággá vált ifjúkori szándék. Nem
hiába írta egyszer Napoleon arcképe alá: «Ce qu’il n’a pu achever par
l’épée, je l’accomplirai par la plume.»

S amilyen ő, olyanok a hősei. Mindegyik sóvárog a világ meghódítása
után. Központfutó erő kisodorja őket vidékről, hazulról, Párisba. Ott
van a csataterük. Ötvenezer fiatalember, egész hadtest, kihasználatlan
szűz erő, kitörésre vágyó, még nem tisztult energia tódul elő s itt a
szűk térben, mint a lövedékek pattannak egymásra, megsemmisülnek,
felszöknek, lerántják egymást az örvénybe. Egyiknek sem készítettek
helyet. A szónoki emelvényt mindegyiknek meg kell maga számára hódítani
s azt az acélkemény, mégis hajlékony fémet, amit ifjúságnak hívnak,
fegyverré kovácsolni, energiáit robbantó anyaggá töményíteni. Balzac
büszke arra, elsőnek bizonyította be, hogy a civilizáció keretében ez a
küzdelem époly elkeseredett, mint künn a harctéren, s odakiáltja a
romantikusoknak: «Az én polgárias regényeim tragikusabbak a ti
szomorújátékaitoknál!» A könyörtelenség törvénye az, amit e
fiatalemberek Balzac regényeiben elsőnek megtanulnak. Tudják, túlsokan
vannak és – ez a kép Balzac kedvencéé, Vautriné, – fel kell falják
egymást, mint pókok egy bögrében. A fegyvert, melyet ifjúságukból
kovácsoltak, még be kell hogy mártsák a tapasztalás égető mérgébe. Csak
annak van igaza, aki felülmarad. A szélrózsa mind a harminckét irányából
jönnek, mint a grande armée sansculottjai, a Páris felé vezető úton
elrongyolják cipőiket, ruháikon az országútak tapadó pora, s torkukat
élvezetek utáni rettentő szomjúság égeti. S amikor szétnéznek a divat,
gazdagság és hatalom új elvarázsoló világában, érzik, mily értéktelen
mindaz, amit magukkal hoztak, hogy e palotákat, ezeket a nőket, a
hatalmat elhódíthassák. Hogy képességeiket kihasználhassák, át kell
olvasztani mindent, az ifjúságot szívóssággá, az okosságot ravaszsággá,
a szépséget vétekké, a bizalmat álnoksággá, a vakmerőséget
alattomossággá. Balzac hősei mind erős vágyódók, az egészre törnek.
Mindegyik ugyanazt a kalandot éli át: tilbury száguld el mellettük, a
kerekek sárral fecskendezik be őket, a kocsis ostort suhogtat, s bent a
kocsiban – haján ragyog az ékszer – egy fiatal asszony. Egy pillantás
suhan el. Csábító és szép, az élvezés szimbóluma. S minden Balzac hősnek
ebben a percben csak egy a kívánsága: Kell hogy enyém legyen ez az
asszony, a fogat, a szolgák, a gazdagság, Páris, a világ! Elrontotta
őket Napoleon példája, hogy a legalantasabbnak is nyitva áll a hatalom
útja. Nem úgy, mint vidéki őseik, szőlőskertért, főispánságért,
örökségért küzdenek, hanem már szimbólumokért: hatalomért, a királyság
liliomos napja fénykörébe felemelkedésért, hol a pénz mint a víz pereg
el az újjak között. Így lesznek belőlük a nagy becsvágyók, akiknek
Balzac erősebb izmokat, szenvedélyesebb ékesszólást, energikusabb
ösztönöket és gyorsultabb, de elevenebb életet szán, mint másoknak.
Emberek, akiknek álmai tettekre váltódnak, költők, akik, mint mondja, az
élet anyagából teremtenek. A zseni, a közönségestől oly elütőn, kettős
támadási móddal különleges utat tör magának. Hogy hatalomhoz jussunk,
külön utat kell lelni magunknak, vagy meg kell tanulni a másikat, a
társadalom módszereit. Az emberek tömegébe, akik elállják előttünk a
célt, úgy kell belerobbanni, gyilkosan, mint egy ágyúgolyó vagy – mint
Vautrin, az anarkista, Balzac kedvenc, grandiózus alakja tanácsolja –
mint a pestis, alattomosan csúszva kell megmérgezni őket. A Quartier
Latinben, hol Balzac maga is kis szűk szobában kezdte, ott verődnek
össze hősei is, a társadalmi élet ősforrásai: Desplein, a medikus;
Rastignac, a stréber; Lambert, a böcsész; Bridau, a festő; Rubempré, az
ujságíró – fiatalemberek köre, akik még köszörületlen gyémántok, tiszta,
darabos karakterek, s mégis egész életük Vauquer meseszerű penziója
asztala köré csoportosul. S akkor, akkor formálódnak csak át ezek az
emberek s vesztik el eredeti lényüket, mikor beömlenek az élet nagy
retortáiba, megfőnek a szenvedélyek forróságában, s újra kihülve,
megmerevülnek a csalódásoktól, a társadalmi természet sokféle hatásának,
a mechanikus súrlódásnak, mágneses vonzásnak, kémiai bomlásnak,
molekuláris szétesésnek alávetetten. A szörnyű sav, melynek neve Páris,
egyiket feloldja, kieszi, kiválasztja, eltünteti, kikristályosítja,
másikat megkeményíti, megkövesíti. A kémiai átalakulás minden hatásán
keresztülmennek, a színeződésen, egyesülésen, az egyes elemekből új
komplexumok képződnek és tíz év multán a felülmaradottak, általakultak
jós mosolygással köszöntik egymást az élet csúcsán, Desplein, a híres
orvos; Rastignac, a miniszter; Bridau, a híres festő; míg Lambert és
Rubempré szétzúzódtak a lendítő kerék alatt.

Nem ok nélkül szerette Balzac a vegytant, nem hasztalan forgatta Cuvier,
Lavoisier műveit. A hatások és ellenhatások, a vegyi vonzás, taszítás és
vonzódás, a kiválasztódások és láncolatok, szétbomlások és
kikristályosodások e sokféle processzusában, az összetett vegyületek
atomokká egyszerűsödésében látta tisztábban, mint bárhol másutt, a
szociális összetétel tükörképét. Axiomája volt az embernek a bel- és
külvilágtól való egyetemes függősége, hogy az a sokféleség épp úgy hat
az egységre, amint az egység viszont elhatározón hat a sokaságra, – ezt
a felfogását, melyet ő Lamarquismusnak nevezett el, Taine később
fogalmakká merevítette – hogy minden individuum _termék_, amelyet
éghajlat, környezet, szokások, véletlen s minden ami sorsdöntően
megérinti, formálnak azzá, aki, hogy minden egyén a maga lényegét
atmoszférájából szívja s viszont ő maga újra új atmoszférát sugároz ki
magából. A művész legfőbb feladatának azt tartotta, hogy a szerves
életnek a szervetlenben való lenyomatait, az eleven életnek az elméletbe
markolását, társadalmi lény egy bizonyos pillanatban adott szellemi
tulajdona összeségét, egész korszakok eredményét megrajzolja. Minden
egymásba folyik, minden erő függőben van, egyik sem szabad. Határtalan
relativizmusa tagadott minden folytonosságot, még a jellem
folytonosságát is. Balzac alakjait mindig az eseményeken formálta, a
sors kezével szobrászoltatta, mint az agyagot. Hőseinek még a neve sem
állandó és egységes. Balzac húsz regényében szerepel Rastignac báró,
francia pair. Azt hisszük, ismerjük már, az utcáról, vagy a Salonból, az
ujságokból ezt a kíméletlen törtetőt, a brutálisan kegyetlen párisi
stréber prototípusát, aki a törvény minden hézagán angolnasímasággal
siklik át és mesterin jelképezi a lezüllött társadalom erkölcseit. S
aztán… itt van egy regény, melyben szintén szerepel egy Rastignac,
szegény fiatal nemesember, kit szülei sok reménységgel és kevés pénzzel
Párisba küldenek, puha, szelid, szerény, érzelmes természet. A regény
elmondja, mint jut a Vauquer-penzióba, az átalakulások e
boszorkányüstjébe, Balzac zseniális összevonásainak egyikébe, hol négy
rosszul tapétázott fal közé temperamentumok és jellemek egész seregét
befoglalta, s itt látja az ismeretlen Lear király: Goriot apó
tragédiáját, látja, hogy a Faubourg St. Germain álfényű hercegnői mohón
mint lopják meg öreg atyjukat, látja a társadalom minden aljasságát,
tragédiába feloldottan. S mikor végre a túljónak koporsóját kívüle nem
követi más, csak egy szolga és cselédlány csupán, mikor a Père Lachaise
magaslatáról abban a haragvó órában úgy látja lábai előtt elterülni
Párist zavaros piszkos-sárgán, mint egy gonosz fekélyt, akkor az élet
minden bölcseségének tudója. E percben hallja fülébe csengeni a fegyenc
Vautrin hangját, tanításait, hogy az emberrel úgy kell bánni, mint a
postakocsi lovaival, hajszolni és a célnál dögleni hagyni, ebben a
percben válik belőle a többi regények Rastignac bárója, a kíméletlen,
könyörtelen stréber, Páris pairje. S Balzac minden hőse átéli ezt a
percet az élet keresztútján. Katonái lesznek a mindenkinek mindenki
elleni harcának, valamennyien előre rohannak, s egyik holtteste felett
vezet a másik útja. Mindegyiknek meg van a maga Rubikonja, Waterlooja, s
Balzac rámutat, hogy a palotákban, kunyhókban és bányákban ugyanily
csaták folynak, s hogy papok, orvosok, katonák, ügyvédek lerongyolt
viseltes ruhái alatt ugyanazon ösztönök szabadulnak el, azt jól tudja
Vautrin, az anarkista, aki mindegyik szerepbe beéli magát és tíz
álöltözetben játszik Balzac regényeiben, de mindig, tudatosan ugyanaz. A
modern élet kiegyenlített felülete alatt a harcok földalatt dúlnak
tovább. A külső egyenlősítésnek ellene szegül a belső becsvágy. Minthogy
senkinek a számára sem tartanak fenn helyet, mint hajdan a királynak, a
nemességnek, a papoknak, mindenkinek joga van bármely helyre, ami
megtízszerezi feszültségüket. A lehetőségek csökkenése az életben az
energiák megkétszereződésében nyilvánul.

Balzacot ez izgatja: az energiáknak ez a gyilkos és öngyilkos harca.
Szenvedélye, hogy a cél elérésére fordított erőket, a tudatos életakarás
kifejezését ne hatásukban, hanem lényegükben rajzolja. Mindegy neki,
hogy ez az erő jó vagy rossz, hat vagy elpazarlódik, az a fő, hogy erős
legyen. Erőteljesség, akarat a fő, mert ez az embertől ered, siker és
dicsőség semmit sem jelent, mert véletlen dolga. A félénk kis tolvaj, ki
a péküzlet asztaláról egy kenyeret csúsztat újjasába, úntat, a hivatásos
nagy tolvaj, aki nemcsak a nyereségért, hanem szenvedélyből rabol, kinek
egész exisztenciája feloldódik a mindent magához ragadás fogalmában:
grandiózus valami. A történetírás feladata a hatásokat, a tényeket
megmérni; az intenzitást megállapítani Balzac szerint a költő dolga.
Tragikus csak a célt nem ért erő. Balzac a héros oubliés-ket írja le,
mert szerinte minden korszakban nem csak a histórikusösmerte _egy_
Napoleon van, aki 1796–1818 közt a világot meghódította, Balzac négy-öt
ilyet ismer. Az egyik talán elesett Marengonál, Desaixnek hívták, a
másikat az igazi Napoleon Egyiptomba küldte, távol a nagy eseményektől,
de talán a harmadik szenvedte el a legszörnyűbb tragédiát: egy Napoleon
lakott benne s soha nem jutott el a harctérre, beszikkadt valami kis
vidéki fészekben, a helyett, hogy rohanó vízár lett volna belőle, de
azért, ha kis dolgokban is, nem kisebb energiát fogyasztott. Így említ
meg asszonyokat, kik odaadásuknál, szépségüknél fogva, a Napkirály
hercegnői közt is híressé váltak volna, akiknek neve úgy zendült volna,
mint a Pompadouré, Poitiers Dianáé, költőkről mesél, kik elpusztultak,
mert nem fogadta őket kegyébe az idő, akiknek neve mellett elsuhant a
hírnév s akiket költőnek kell majd híressé tennie. Tudja, hogy az élet
minden pillanata hallatlan tömegű energiát pazarol el hatástalanul.
Tudja, hogy Grandet Eugénia, az érzelmes vidéki leányka, abban a
percben, mikor fösvény atyjától reszketve, pénztárcáját odaadja
unokaöccsének, épp oly hős, mint Jeanne D’Arc, akinek márványszobra ott
ragyog minden francia város piacán. Annyi karrier életrajzíróját nem
vakíthatják el, nem téveszthetik meg a sikerek, hiszen vegyileg elemezte
a társadalmi siker minden arcfestékét és kenőcsét. Balzac
megvesztegethetlen szeme, mely egyedül energiák után kutat, a tények
zürzavarában mindig csak az eleven megfeszülést keresi, a Beresina
hídjának torlódásából, hol Napoleon szétrobbantott serege a hídon át
akar törni, hol egy pillanatban sűrült össze kétségbeesés, aljasság és
hősiesség százszor vázolt jelenete, kiragadja az igazi valódi hősöket, a
negyven hidászt, kiknek neveit senki se ismeri, s akik három napon át
álltak a mellig érő, fagyos jégtábláktól zajló vízben, hogy azt a gyönge
hidat megépítsék, melyen a hadsereg fele megmenekülhetett. Tudja, hogy a
befüggönyözött párisi ablakok mögött minden pillanatban történnek
tragédiák, melyek nem kisebbek Julia halálánál, Wallenstein végénél,
Lear kétségbeesésénél, s mindig és újra ismételte a büszke mondatot:
«Polgári regényeim tragikusabbak, mint a ti szomorújátékaitok!»
Romantikája belőlről átélt. Vautrinja, ki polgári ruhában jár, épp oly
grandiózus alak, mint a Notre-Damei toronyőr harangjai között, Hugo
Viktor Quasimodója, és a lélek meredten sziklás tájai, a szenvedélyek és
mohóság bozótja éppoly borzalmas nagy stréberjeiben, mint az Islandi Han
iszonyú sziklabarlangjai. Balzac nem a díszletekben keresi a
nagyszerűséget, nem a történelmi vagy exótikus távlatban, hanem a
dimenziókfelettiben, a zártságában páratlan érzés fokozott erősségében.
Tudja, hogy minden érzés csak akkor válik jelentőssé, ha töretlen az
ereje, az ember csak akkor válik naggyá, ha egy célra összpontosítja
erejét, nem pazarolja el, nem töri szét kis vágyakra, ha szenvedélye
felissza a minden más szenvedélyre szánt nedveket, ha rablás és
elvetemültségtől lesz erős, amint az ág kettőzött lendülettel virágzik
ki, ha a kertész az ikerágakat levágta, vagy elfojtotta. Így írta le a
szenvedély mániákusait, akik a világot egyetlen szimbólumban látják, s a
kibogozhatlan körtáncból egy értelmet hoznak le maguknak. Erőműtanának
sarkigazsága a szenvedélyek bizonyos mechanikája, az a hit, hogy minden
élet egyenlő erőmennyiséget sugároz ki, akár ábrándokra fogyasztja el
ezt az akaratvágyat, akár ezer kis izgalomra forgácsolja szét, akár
takarékosan hirtelen heves kitörésekhez gyüjti fel, akár elpusztítja az
élet tüzének gyors égése vagy felrobbantásában. Nem él kevesebbet, aki
gyorsabban él, s aki egyvonalúan él, épp oly sokfélét élhet át. Oly
műre, mely csak típusokat akar leírni, egyedül az ily monomaniákusok
fontosak. Balzacot nem érdeklik a lagymatag emberek, csak egész emberek,
akik minden idegükkel, minden izmukkal, minden gondolatukkal az élet egy
ábrándján csüggnek: szerelmen, művészeten, fösvénységen, odaadáson,
bátorságon, lustaságon, politikán, barátságon. Valamely tetszőleges
szimbólumon, de ott aztán egészen. Ezek a hommes à passion,
magukteremtette vallás fanatikusai se jobbra, se balra nem tekintenek.
Eltérő nyelveken beszélnek s nem értik meg egymást. Kínáld fel a
műgyüjtőnek a világ legszebb asszonyát: észre se fogja venni, a
szerelmesnek karriert, ügyet se vet rá, – a fösvénynek mást, mint pénzt,
fel se fog tekinteni pénzesládájáról. El van veszve, ha elcsábíttatja
magát, ha elhagyja a szerette szenvedélyt egy másik kedvéért. A nem
használt izmok elpetyhüdnek, évekig ki nem feszített húr megkeményedik,
s aki életében egyetlenegy szenvedély virtuóza volt, egyetlenegy érzés
atlétája, minden más területen kontár és nyápic. A monomániává
felkorbácsolt szenvedély legyűr minden mást, aláássa forrásukat s
kiszáradni hagyja, de minden izgalomértéküket magába szívja. Szerelem,
féltékenység, gyász, kimerülés és rajongás minden fokozata és körforgása
fösvénynél takarékosságban, a gyüjtőnél gyüjtési dühben tükröződik, mert
minden abszolut tökéletesség az összes érzéslehetőségeket egyesíti. Az
egyoldalúság erőssége oly izgalmakat szerez, melyek felérnek az
elhanyagolt vágyak minden sokaságával. Innen gyökereznek Balzac nagy
tragédiái. Nuncingen, a milliókat gyüjtő pénzember, aki okosságban
túlszárnyalja Franciaország összes bankárait, együgyű gyermekké válik
egy kokott kezében, – a magát hírlapírásra vető költő szétmorzsolódik,
mint a búza a malomkövek közt. A világ minden álomképe, minden szimbólum
féltékeny, mint Jehova s nem tűr meg maga mellett más szenvedélyeket. S
e szenvedélyek közt nincs kisebb vagy nagyobb, éppúgy nincs
ranglétrájuk, mint az álmoknak vagy szép tájaknak. Egyik sem
jelentéktelen. «Miért ne lehetne az ostobaság szomorújátékát megírni?»
mondja Balzac, vagy a szégyenkezés, az aggodalmaskodás, az unalom
tragédiáját? Hiszen ezek is mozgató, hajtó erők, ezek is jelentősek, ha
erejük elég nagy, még a legszegényesebb életútnak is megvan a maga
lendülete és szépséghatalma, mihelyt töretlenül visz előre vagy csak
sorsa körül kering. Ezeket az eredendő erőket, vagy helyesebben az igazi
eredendő erők ezer Proteusformáját, az emberek szívéből kiszakítani,
légköri nyomással felizzítani, érzésekkel felkorbácsolni, a gyűlölet és
szerelem elixirjeitől megittasítani, hogy őrjöngjenek mámorukban, a
véletlen szégyenkövén szétzúzatni egyiket, majd egymáshoz préselni és
szétszakítani őket, kapcsolatokat létesíteni, hidakat verni az álmok
közt, fösvények és gyüjtők közt, becsvágyók és erotikusok közt, az erők
négyszögét szüntelen eltolni, minden sorsban felszakítani a hullámhegy
és hullámvölgy fenyegető örvényét, felülről le- és alulról fölhajítani
őket s erre a cikázó játékra úgy meredni rá izzó szemekkel, mint Gobsec
Restaud grófnő gyémántjaira, a pislákoló lángot a fujtatóval ismét
feléleszteni, az embereket, mint a rabszolgákat felizgatni, nem engedni,
hogy pihenjenek, átvonszolni őket minden országon, mint Napoleon a
katonáit Ausztriából a Vendéeba, a tengerről Egyiptomba és vissza
Rómába, a Brandenburgi kapun át és aztán az Alhambra lejtőjére,
győzelmeken és legyőzetéseken át Moszkvába végül, – a felét útközben
temetetlen otthagyni, gránátzúzottan, vagy a pusztai hó alatt, az egész
világot kifaragni, mint a bábot, kifesteni, mint egy tájat s aztán a
bábjáték felett izgalmas ujjakkal uralkodni, – ez volt az ő, ez volt
Balzac monomániája.

Mert Balzac maga egyike volt a legnagyobb monomániákusoknak, aminőket
könyveiben megörökített. Csalódottan, mert minden álmát összetörte a
kiméletlen világ, mely nem szereti a szegényeket és kezdőket, begubózott
csendjébe és önmagából világszimbólumot teremtett. Világot, mely az övé
volt, melyen uralkodott, s amely vele együtt pusztult el. A valóság
elszáguldott mellette és nem is nyúlt utána, oda volt láncolva
íróasztalához, alakjainak erdejében élt, mint Magus a műgyüjtő, képei
között. Huszonöt éves korától kezdve a valóság alig érdekelte máskép,
mint anyag, tüzelőszer, amellyel külön világa lendítőkerekét hajthatta s
ha kivételt tett, tragédia lett belőle. Szinte tudatosan ment el az élő
valóság mellett, mert az a nyugtalanító érzése volt, hogy reá nézve csak
fájdalmat hozó lehet saját és ama világ bármely érintkezése. Este nyolc
órakor kimerülten hullott az ágyba, négy órát aludt s éjfélkor
felkeltette magát; mikor hangos környezete, Páris égő szemét lehúnyta,
mikor homályba borultak a zúgó utcák, a világ eltűnt, akkor támadt fel
az övé, s akkor építette fel a maga világát, a másik mellett, külön maga
eldarabolta elemekből, órákon át lázas extázisban élt, lankadó érzékeit
újra s újra feketekávéval ajzva fel. Így dolgozott napi tíz, tizenkét,
néha tizennyolc órán át, míg valami kiragadta ebből a világból vissza a
valóságba. A felébredés e perceiben lehetett az a tekintete, melyet
Rodin örökített meg szobrán, a végtelen egekből felriadás, a felejtett
valóságba visszazuhanás, ez a borzalmasan nagyszerű, majdnem sikoltó
tekintet, a borzongó vállon a ruhát összefogó kézzel, az álomból
felriasztott alvajárónak mozdulatával, akire valaki durván rákiáltott,
nevén szólítva. Egy költőnél sem volt a művébe felolvadás, az elmerülés
intenzitása, álmaiban való hite ily erős, a hallucináció sehol oly közel
az öncsalás határához. Az izgalmat nem mindig tudta megállítani, mint
egy gépet, a hatalmasan forgó lendítő kerékre nem mindig tudott megálljt
kiáltani, tükrözést és valóságot megkülönböztetni, ezen és ama világ
közt éles határvonalat húzni. Egész könyvet töltenek meg az adomák,
mennyire hitt a munka lázában alakjai létezésében, tréfás és mégis
gyakran kegyetlen adomákkal teli könyvet. Barátja nyit rá, Balzac
rémülten rohan elébe: «Képzeld, a szerencsétlen megölte magát» s csak
mikor barátja ijedten hőköl vissza, veszi észre, hogy akiről beszélt,
hősnője, Grandet Eugénia, csak az ő csillagkörében élt. S ami ezt az
állandó, intenzív, sőt tökéletes hallucinációt az őrültek házába való
patológikus rögeszmétől megkülönbözteti, csak a külső élet s a kigondolt
valóság törvényeinek azonossága, a lét azonos okozati összefüggései,
alakjainak nem is annyira életformái, mint inkább életlehetőségei, akik
mintha most érkeztek volna valahonnan s alig hogy szobája küszöbét
átlépik, már benne vannak műveiben. Ám ami e rögeszmének tartósságát,
szívósságát és befejezettségét illeti, ez az elmerülés a tökéletesen
monomániás ember elmélyedése volt, munkássága több mint szorgalom: láz,
mámor, álom és önkívület. Az elbűvölés palliativ szere volt, altatószer,
mely elfeledtette vele nagy életszomjúságát. Maga bevallotta, – aki
élvezni és pazarolni úgy tudott, mint senki más – hogy ez a lázas
tevékenység élvezeti eszköz volt számára. Az ilyen korláttalan megkívánó
minden más szenvedélyről csak úgy tudott lemondani, ha pótolta mással,
mint könyveinek monomániákusai. Az életérzés minden felkorbácsolását,
szerelmet, féltékenységet, kártyát, gazdagságot, utazást, hírt és
győzelmet nélkülözhetett, mert alkotásaival hétszeresen kárpótolta
magát. Az érzékek oly balgák, mint a gyermekek. A valódit a hamistól, a
csalókát az igazitól nem bírják megkülönböztetni. Jól akarnak csak
lakni, mindegy: élménnyel vagy álommal. Balzac egész életében megcsalta
érzékeit, élvezeteket hazudott nekik, ahelyett, hogy tényleg adott volna
belőlük, éhségüket ételek illatával csillapította, melyeket meg kellett
vonni magától. Szenvedélyesen résztvett teremtette alakjainak
élvezeteiben: ez volt az élménye. Hiszen ő volt, aki most azt a tíz
Lajosaranyat odadobta a játékasztalra, aki reszketve állt ott, míg a
roulette forgott, aki a nyereség csengő halmazát égő újjakkal beseperte,
s ő volt az, aki a színházban a nagy sikert kivívta, aki csapatával a
magaslatokat megrohamozta, földalatti aknáival a tőzsdét alapjaiban
megrendítette, teremtményeinek minden gyönyörűsége tulajdona volt, ők
voltak az extázisok, melyekben külsőleg oly szegényes élete kiélte
magát. Úgy játszott ezekkel az emberekkel, mint Gobsec, az uzsorás, a
pénzkölcsönért reményvesztetten hozzájött megkínzottakkal, akikre horgát
kivetette, s akiknek fájdalmát, gyönyörét és kínját úgy figyelte meg,
mint a többé-kevésbbé tehetséges színészek játékát. S az ő szíve szólal
meg Gobsec piszkos köntöse alatt: «Azt hiszi, nem fontos az, ha az ember
így behatolhat az emberi szív legrejtettebb redőibe, ha ott oly mélyre
hatolunk, hogy mezítelen látjuk magunk előtt?» Ő, az akarat varázslója,
máséból olvasztott magának álomból életet. Azt beszélik róla, hogy
ifjúságában padlásszobájában, mikor szerény vacsoráját, a száraz
kenyeret ette, az asztalra krétával rajzolta rá a tányérok körvonalait
és középre válogatott kedvenc ételei nevét írta be, hogy a száraz
kenyérben pusztán akarata szuggeszciójával a legpazarabb ételek ízét
érezhesse. S amint az ízt úgy ízlelte hite szerint, mint ahogy
valóságban ízlett volna, valószínűleg úgy szívta korlátlanul magába az
élet minden ingerét könyvei elixirjéből, szegénységét megcsalta
alattvalói gazdagságával és pazarlásával. Örökös adósságok gondja közt,
hitelezőktől zaklatottan, bizonnyal valami érzéki gyönyörűséget érzett,
mikor leírta: százezer frank évjáradék. Ő volt az, aki duskált Magus
Elie képeiben, aki mint Goriot apó szerette azt a két grófnőt, aki
Seraphitussal szédítő magasra szállt Norvégia soha nem látta fjordjai
fölé, aki Rubemprével élvezte az asszonyok tekintetében a csodálatot, ő
maga volt, aki mindez emberekből a gyönyörűséget úgy ontotta ki, mint a
lávát, akiknek a föld édes és keserű füveiből örömet és bánatot főzött.
Nem volt még költő, aki így együtt élvezett volna alakjaival. Épp azokon
a helyeken, hol az úgy kívánta gazdagság bűbáját írja le, még erotikus
kalandjainál is erősebben érezzük a magamegbűvölte mámorát, a magányos
ember ópiumálmait. Ez volt legmélyebb szenvedélye, a számoszlopok fel-
és levonultatása, a mohó nyerészkedés és a nagy összegek elolvadása, a
tőkének kézről-kézre dobálása, mérlegekben duskálás, az értékek viharos
zuhanása, a végtelenbe érő felemelkedések és bukások. Mint valami
záport, úgy zúdít rá milliókat egy koldusra, gyönge kezek közt elolvadni
enged tőkéket, mint higanyt, gyönyörködve festi a Faubourgok palotáit, a
pénz bűbáját. Ezt a szót: millió, milliárd, dadogja valami ájult,
tovább-már-nem-bírom-mondani módon, az érzéki megkívánás végső
hörgésével. A termek pompás berendezése úgy sorakozik fel kéjesen, mint
egy szerail asszonyai, a hatalom jelvényeit úgy ragyogtatja meg, mint a
koronagyémántokat. Ez a láz beégette magát kézirataiba is. Látni, mint
dagadnak meg az előbb nyugodt, formás sorok, mint a haragvó homlokán az
erek, mint ingadoznak, gyorsulnak, egymást őrülten kergetik, s látszik
rajtuk a kávé nyoma, mellyel a kimerült idegeket előre hajszolta, szinte
hallani a nyugság nélküli túlfűtött gép kattogó lihegését, az alkotó
fanatikus, mániákus vonaglását, az ige e Don Juanjának sóvárgását, egy
emberét, aki mindent birtokolni s mindenen uralkodni akar. Látjuk – mert
sohasem volt megelégedve magával – a korrektura ívekben viharos
kitörését, melyek merev szerkezetét újra s újra feltépte, mint a
lázbeteg a sebkötést, hogy a már merevedő, kihülő testbe mégegyszer
beleöntse sorainak lüktető piros vérét.

Ezt a titáni munkát nem lehetne megérteni, ha nem telt volna benne
gyönyörűsége s még annál is több: egy oly embernek volt egyetlen
életlehetősége, aki aszkéta módra lemondott a hatalom minden más
formájáról, egy túlszenvedélyesnek, kinek egyetlen megnyilatkozási módja
a művészet volt. Egyszer-kétszer futólag beleálmodta magát más matériába
is. Próbálkozott a gyakorlati élettel, amikor egyszer teremtő erejében
kétségeskedve a pénz igazi hatalmát akarta, spekuláns lett, nyomdát és
ujságot alapított. De a sors sajátos iróniája, melyet készen tart az
eretnekek számára, hogy ő, aki könyveiben mindent tudott, a tőzsde
embereinek fogásait, a kis és nagy üzletek ravaszkodásait, az uzsorások
furfangját, aki ösmerte minden tárgy értékét, aki műveiben száz és száz
embernek teremtett exisztenciát, helyes céltudatossággal nyert nagy
vagyonokat, aki Grandet, Popinot, Crevel Goriot, Bridau, Nuncingen,
Wehrbrust és Gobsecet gazdaggá tette: elvesztette egész tőkéjét,
csúfosan megbukott és csak az adósságok rettentő ólomsúlya maradt meg
neki, amelyet aztán széles teherhordó vállain életének félévszázadán
lihegve kellett hurcolnia, a leghallatlanabb munka rabszolgájaként, mely
alatt egy nap megpattant erekkel szótlan rogyott össze. Borzasztóan
megbosszulta magát az elhagyott szenvedély féltékenysége, az egyetlen
szenvedélyé, melynek odaadta magát. Még a szerelem is, mely másnál
átélés és valóság csodálatos egybeálmodása, nála álomból lett élménnyé.
Hanska grófnőt, aki később felesége lett, az «étrangère»-t, akihez
azokat a híres leveleket írta, már akkor szenvedélyesen szerette, mikor
még nem is látta, szerette már akkor, mikor még olyan elképzelés volt,
mint az aranyszemű lány, mint Delphine és Grandet Eugénia. Aki igazi
író, annak a teremtésen s megálmodáson kívül minden más szenvedély csak
tévelygés. «L’homme des lettres doit s’abstenir des femmes, elles font
perdre son temps, on doit se borner á leur écrire, cela forme le style»
az író tartózkodjék a nőktől, elpazaroltatják vele az idejét, csak írni
szabad nekik, ez stílusképző, mondta Téophile Gautiernak. Szívből nem is
Hanska asszonyt szerette, hanem hozzá való szerelmét, nem azokat a
helyzeteket amelyeket átélt, hanem azokat, melyeket kigondolt, s a való
utáni szomjúságát addig csillapította illuziókkal, addig játszott
képekkel és jelmezekkel, míg mint a legizgatóbb jelenetekben a színész,
maga is hitt szenvedélyében. Az alkotás szenvedélyének szüntelen
áldozott, az elégés benső folyamatát addig tartóztatta fel, míg a tűz
fellángolt, kitört, mig tönkrement belé. Élete, mint rejtelmes
novellájának elvarázsolt szamárbőre, minden új kívánság teljesültén,
minden új könyvével összébb zsugorodott és mint a játékos a kártyának,
az iszákos a bornak, az ópiumszívó a baljós végzetes pipának, a kéjenc
az asszonyoknak, úgy lett áldozata monomániájának. Tönkrement vágyainak
túlságos beteljesülésén.

Az csak természetes, hogy ily kolosszális akarat, mely vérrel, élettel s
feszültséggel úgy telített meg álmokat, hogy hullámzásai époly erősek
lettek, mint a valóság tüneményei, hogy ily rendkívüli varázserejű
akarat az élet titkát saját mágiájában látta és önmagát világtörvénnyé
emelte. Nem lehetett annak tulajdonképeni bölcselete, aki semmit sem
árult el önmagáról, s aki nem volt talán más, mint örök változó, akinek
nem volt szüksége alakra, mint Proteusnak, mert mindenkit megtestesített
magában, aki mint egy dervis, kóbor szellem, ezer alak testébe rejtőzött
és életének útvesztőjében eltűnt, ma optimista, altruista, holnap
pesszimista és relativista, aki úgy kapcsolta ki és be magában a
véleményeket és értékeket, mint a villamos áramot. Senkinek se adott
igazat, de semmit se helytelenített. Balzac csak elfogadta a mások
véleményét – épousé les opinions des autres, nincs megfelelő magyar
kifejezés arra, mikor valaki spontán átveszi mások véleményét anélkül,
hogy azonosítaná magát vele – behatolt alakjainak pillantásába,
szívkamrájába és szenvedélyeik és bűneik sodrában velük tartott. Egyet
talált csak igaznak és változhatlannak: hatalmas akaratát, ezt a
szezámos varázsszót, mely neki, az idegennek, ösmeretlen emberlelkek
barlangát felnyitotta, levezette érzéseik sötét mélységébe, ahonnan
élményeik legnemesebb drágaköveivel megrakodva újra felbukkanhatott.
Hajlott rá jobban, mint bárki más, hogy az akaratnak a szellemin is túl
az anyagi világra ható erőt tulajdonítson, hogy életelvnek és
világtörvénynek érezze. Tudta hogy ez a fluidum, az akarat, mely egy
Napoleonból kisugározva a világot megrázta, birodalmakat döntött meg,
fejedelmeket teremtett, milliók sorsát összekúszálta, hogy ez az
anyagtalan rezgés, a szellemnek tisztán légköri nyomása kell, hogy az
anyagban is nyomot hagyjon, arcvonásokat átszobrászoljon és a test egész
fizikumába beömöljön. Mert amint a pillanatnyi felindulás minden
embernél emeli az arckifejezés erejét, még ostoba arcokat is megszépít,
mennél inkább képes a tartós akarat, az állandó szenvedély az arcvonások
anyagát kiformálni! Balzac úgy nézett fel az emberarcra, mint kőbevésett
életakaratra, ércbeöntött jellemzésre, s amint a régész megkövesült
maradványokból egész ős kultúrát bír felösmerni, a költő feladatául
tekintette, hogy egy emberarcból, a körüle lebegő légkörből belső
kultúráját megösmerje. Ez az arcisme kedveltette meg vele Gall
tanítását, aki az agyban székelő képességek térképét rajzolta meg, ezért
tanulmányozta Lavatert, aki a történelemben nem látott egyebet, mint
hússá és vérré vált életakaratot, mintegy kifelé fordult karaktert.
Mindent szeretett, ami elősegítette ezt a bűvészetet, a belső és külső
titokzatos kölcsönhatását. Hitt Mesmer tanításában, az akaratnak egy
médiumról másikra való mágneses átvitelében, hitt abban, hogy az újjak
akaratkisugárzó tűzhálók, ezt a nézetet egybekapcsolta Svedenborg
misztikus átszellemítéseivel, s ezt a még teoriává sem sűrűsödött
kedvtelését Lambert Louisnak, kedvencének tanításában foglalta egybe,
aki «chemiste de la volonté», az akarat vegyésze volt, különös, fiatalon
elhalt valaki, kiben Balzac különösmód egyesítette önarcképét és benső
tökéletesbülés utáni vágyát s akihez minden alakja közt legtöbbet vett
saját életéből. Minden arc olyan volt előtte, mint megoldásra váró
rejtvény. Azt állította, hogy minden arcban valamely állat képe
ismerhető fel, hitte, hogy titkos jelről felösmerhető, ki van halálra
szánva s azzal dicsekedett, hogy minden járókelőnek foglalkozását
arcáról, mozdulatairól és ruházatáról le tudja olvasni.

De a meglátás legfőbb bűvészetét még nem is ebben az intuitiv
felismerésben látta, hiszen ez csak a létezőt, a jelenlevőt mutatta.
Mélységesen vágyott azokhoz hasonlítani, akik központosított erőkkel
nemcsak a pillanatnyit, hanem a mult nyomait és a jövendőt is
kiszimatolják egy kinyujtott kézből, szeretett volna a tenyérjósok,
jövendőmondók, horoskop-felállítók, «látók», s mindazok testvére lenni,
akiknek megadatott a «seconde vue» adománya, akik azt állítják, hogy a
külsőből a belső életet, határozott vonalakból a határtalanságot tudják
felismerni s a tenyér vékony vonalaiból meglátják a bejárt életutat s a
jövőbe vezető homályos ösvényt. Ilyen bűvészlátása Balzac szerint csak
annak van, aki intelligenciáját nem forgácsolja szét ezer irányba, hanem
– a koncentráció gondolata Balzacnál unos-untalan visszatér – egyetlen
cél felé fordulva, mindent erre tartogat magában. A «seconde vue»
adománya nemcsak a bűvészeké és a látnokoké, a seconde vue, a hirtelen
látnoki felismerés, a zseni kétségbevonhatlan ismertető jele, meg van az
anyáknál gyermekeikkel szemben, Despleinnél, az orvosnál is megvan, aki
a beteg zavaros betegség-képéből kínlódása okát és valószínű
élettartamát határozza meg, meg van Napoleonnál, a zseniális
hadvezérnél, aki azonnal felösmeri a helyet, ahová brigádjait bedobja,
hogy a csata sorsát eldöntse, a csábító Marsaynak is birtokában van, aki
a futó pillanatot ragadja meg, melyben bármely asszony elbukik,
Nuncingen, a tőzsdejátékosnak, aki kellő pillanatban robbantja ki a nagy
tőzsdei coupot; a lélek égboltja mindezen csillagjósai befelé hatoló
pillantásuknak köszönik tudományukat, mellyel, mint valami
messzelátóval, olyan horizontokat is meglátnak, hol a puszta szem csak
szürke kaoszt vesz észre. A költő látomása és a tudós levezetése, a
villámgyors, hirtelen megértés és a lassú logikus felismerés közt itt
rejlik a rokonság. Balzac, aki néha maga is értetlenül állt ösztönös
áttekintő képessége előtt, s aki talán gyakran rémülten, bódult fejjel
nézhetett megfoghatatlan életművére, a meg nem mérhető filozófiájához,
misztikumokhoz volt kénytelen menekülni, melyhez már nem volt elég de
Maistre közkeletű katolicizmusa. S benső lényébe beoltott ez a csepp
bűvészet, ez a megfoghatatlan, melytől művészete nemcsak az élet
vegyésze, hanem aranycsinálója lett, mutatja határértékét az utódokkal,
az utánzókkal, kivált Zolával szemben, aki követ kőre hordott össze ott,
ahol Balzacnak csak a varázsgyűrűt kellett megforgatni s máris ezer
ablaku palota szökkent magasba. Bármily hatalmas is életműve
erőkifejtése, az első benyomás mégis bűvészet és nem munka, nem
kölcsönzött, hanem ajándékozó és gazdagító élet.

Mert Balzac – s ez áthatlan felhőként lebeg mint titok alakja körül – az
alkotás éveiben nem tanult és nem kísérletezett többé, nem figyelte az
életet, mint Zola, aki regényírás előtt minden egyes alakjáról
bordereaut készített, nem mint Flaubert, aki újjnyi vékony könyvéhez
egész könyvtárakat buvárolt át. Balzac ritkán tért vissza abba a
világba, mely regényeinek világán kívül esett, mint börtönbe, be volt
zárva álmainak világába, odaszögezve a munka kínpadához s inkább
megbizonyosodást, mint információt hozott magával, ha egyszer-egyszer
futólag kiruccant a való világba, ha kiadóival ment veszekedni, vagy
korrekturát vitt a nyomdába, egyik barátjánál ebédelt, vagy Páris
régiségboltjait kutatta át. Mert mielőtt még az íráshoz fogott volna,
valami titokzatos módon már áthatotta az egész élet tudománya, ott
hevert benne összegyüjtve, felraktározva. Shakespeare szinte misztikus
alakja mellett ez a világirodalom legnagyobb rejtélye: hogyan, mikor,
honnan gyüjtötte be ezt a roppant, minden foglalkozási ágból, anyagból,
vérmérsékletből, jelenségekből összehordott készletét. Hiszen csak
fiatal éveiben, három-négy esztendeig volt foglalkozása, írnok egy
ügyvédnél, majd kiadó, aztán diák, de ezekben az években mindent magába
szívott, tények teljességgel megmagyarázhatlan, beláthatatlan tömegét,
mindenféle karakterek és jelenségek ösmeretét. Tekintete borzasztó
erővel, mohón szívhatta fel, amivel útján találkozott, mint egy vampir
ragadta magához belsejébe, emlékezőtehetségébe, hol semmisem sárgult el,
nem tűnt el, nem keveredett s nem romlott el, minden ott hevert rendben,
begyüjtve, feltornyosulva, mindig készenlétben, lényeges oldalával
kifelé fordulva, szinte rugókra járó frissességgel pattanva fel, ha
akaratával és óhajával csak megérintette őket. Mindentudó volt Balzac,
ösmerte a pereket, a csatákat, a tőzsdemanővereket, a telekspekulációt,
a vegyészet titkait, az illatszergyárosok fortélyait, a művészek
fogásait, a teologusok vitatkozásait, a hírlapok üzemét, a színházak s
egy másik színpad, a politika, szemfényvesztését. Ösmerte a vidéket,
Párist, a világot ő, a «connaisseur en flânerie» úgy olvasott az utcák
kúsza vonalaiban, mint egy könyvben, tudta minden házról, mikor, kinek a
számára és ki építette, az ajtók feletti címerek heraldikáját
kihüvelyezte, az építési stílusról ráösmert a korra, tudta a lakbérek
nagyságát, emberekkel népesítette be az emeleteket, butorokat rakott a
szobákba, boldogság vagy szerencsétlenség légkörét fújta rájuk és a sors
láthatatlan hálóját szőtte egyik emeletről a másikra fel. Enciklopedikus
ismeretei voltak, tudta mit ér egy Palma di Vecchio festmény, mennyibe
kerül egy hold legelő, egy csipkecsokor, úri fogat és szolgatartás,
ösmerte a divaturacsok életét, akik adósságok közt vegetálva, egy évben
húszezer frankot költenek; s ha két lappal tovább lapozunk, íme a
szegényes évjáradékból élő exisztenciája, akinek kínosan kicirkalmazott
életében már katasztrófát jelent egy elszakadt esernyő, betört
üvegtábla. Ismét pár lappal odább, az egészen szegények közt vagyunk,
követi őket, amint pár sousjukat megkeresik, a szegény auvergnei
vízhordót, akinek egyetlen vágya, hogy ne maga húzza hordóját, hanem egy
kis, egészen kis lovacskát vehessen, ösmeri a diákot, és a varrónőt, a
nagyváros e vegetáló teremtményeit. Ezer vidék tárul fel készen arra,
hogy sorsainak alakító hátteréül szolgáljon, s mindegyiket tisztábban
látja egy rápillantásra, mint mások, akik évekig ott éltek. Mindent
tudott, amit csak egyszer futólag súrolt tekintete, s – ez a művész
sajátságos paradoxonja – azt is tudta, amit soha nem ismert, álmaiból
rajzolta meg Norvégia fjordjait és Saragossa sáncait és olyanok voltak,
mint valóságban. Meglátásának villámgyorsasága megriasztó. Úgy tűnik
fel, mintha s mindazt, amit mások eltakarva, ezerféle öltözékben láttak,
azt ő meztelen és csupaszon ösmerte meg. Minden dolgon látott egy jelt,
minden tárgyhoz volt egy kulcsa, mellyel a felületet megnyithatta, hogy
bensőjüket megmutathassák neki. Megnyiltak előtte az arcok, s úgy
hullott tudatába minden, mint a gyümölcsből a mag. A lényegtelenségek
redőzetéből egy rántással szakítja ki a lényegest, nem rétegről-rétegre
lassan vájva, hogy egészen kiáshassa, hanem mintegy puskaporral
robbantva fel az élet aranybányáit. S a valóságos életformákkal együtt
megragadja a megfoghatatlant, a boldogság és balsors gáznemű felettük
lebegő légkörét is, az ég és föld közt himbálózó megrázkódtatásokat, a
közeli exploziókat, a levegő tornádóit. Amit mások, mint valami
üvegszekrényben hidegen és nyugodtan, körvonalokban láttak meg, azt
bűvészi érzékenysége úgy sejti meg, mint a hőmérő oszlopa a levegő
melegségét.

Balzac lángesze ebben a borzasztóan nagy összehasonlíthatlanul ösztönös
tudásban van. Amit még a művészhez tartozónak vélünk: az erőelosztást,
rendezést, alakítást, egybetartást és feloldást, azt már nem érezzük oly
tisztán Balzacban. Azt lehetne mondani, hogy annyira zseni volt, hogy
már nem is lehet művésznek nevezni. «Une telle force n’a pas besoin
d’art». Ekkora erőnek nincs szüksége művészetre, ez a mondás rá is
illik. Oly grandiózus nagy erő volt az övé valóban, hogy ellenszegült
minden szelidítésnek, mint az őserdők vadjai, oly szép ez az erő, mint
egy dsungel, rohanó vízár, zivatar, mint minden dolog, melyeknek
szépsége egyedül kifejezésrejutásuk erejében rejlik. Ennek a szépségnek
nincs szüksége szimmetriára, díszletezésre, segítő gondos elosztásra,
mert erejének korláttalan sokféleségével hat. Balzac sohase komponálta
regényeit előre, úgy elveszett bennük, mint egy nagy szenvedélyben, úgy
dőzsölt bennük, mintha selymek vagy meztelen friss női test volnának.
Alakokat vázol, Franciaország összes megyéiből, családjaiból,
osztályaiból úgy sorozza be őket, mint Napoleon katonáit, ezredekbe
osztja őket, egyiket huszárnak, másikat tüzérnek, harmadikat a trénhez,
fegyverük serpenyőjére puskaport önt és aztán átengedi őket benső
fékezhetlen erejüknek. A Comedie Humaineből – szép, bár utólag írt
előszava dacára, – hiányzik az átgondolt terv. Mert az életben sincs
tervszerűség, ezért ez is tervszerűtlen, nem akar erkölcsi célzatot, sem
áttekintést, örökké változón az örökké változót akarja bemutatni, ebben
az apályban és dagályban nincs tartós erő, csak pillanatnyi hatás, mint
a hold titokzatos vonzásában, testnélküli, felhőből és fényből szőtt
légkör, amelyet korszaknak neveznek. Ennek az új világrendszernek
egyetlen törvénye, hogy mindaz, ami egyidőben egymásra hat, önmagát is
megváltoztatja, senki sem hat korlátlanul, mint egy Isten, aki csak
kívülről löki az eseményeket, hanem az összes emberek, akiknek változó
csoportosulása teremt meg egy korszakot, maguk viszont ennek a
korszaknak teremtményei, mert erkölcsük, érzéseik éppoly felépítmények,
mint ők maguk. Hogy minden csak viszonylagosság; amit Párisban
erkölcsnek hívnak, az már bűn az Azori-szigeteken, hogy nincsenek örök
fogalmak, s hogy a legszenvedélyesebb embereknek úgy kell értékelniök a
világot, mint Balzac az asszonyt értékeli: annyit ér, amennyibe kerül. A
költőnek, mert nem adatott meg neki – hisz ő is kora gyermeke, terméke –
ebből a forgandóságból maradandót alkotni, csak az lehet a feladata,
hogy korának légköri nyomását, szellemi állapotát vázolja, a társadalmi
erők kölcsönhatását, melyek a molekulák millióiba lelket adtak,
összeillesztették és aztán szétdarabolták őket. A társadalmi
légáramlatok meteorologusának, az akarat matematikusának, a szenvedélyek
kémikusának, a nemzeti ősformák geologusának sokoldalú tudósnak kell
lennie, aki korának testét mindenféle tudományos eszközzel megvizsgálja
s kikopogtatja, egyben pedig mindenféle tény gyüjtőjének, a tájak
festőjének, eszmék katonájának: ilyenné válni volt Balzac becsvágya s
ezért volt oly fáradhatlan a grandiózus és a legparányibb dolgok
felrajzolásában egyaránt. Életműve, Taine szavával élve, Shakespeare óta
az emberi dokumentumok leghatalmasabb tárháza. Sajnos, kortársainak és
sok mai embernek szemében Balzac csak regényíró. Ha így szemléljük, az
esztétika szemüvegén át nézzük, nem látszik oly emberfölötti nagynak.
Voltakép kevés standard munkát írt. De Balzacot nem egyes műveiből kell
megítélni, hanem az összességből, úgy kell ránézni, mint egy tájra,
melynek völgyei és hegyei, határtalan horizontja, áruló szakadékai és
rohanó árja van. Vele kezdődik, sőt ha Dosztojevszkij nem jött volna,
azt mondtuk volna, vele végződik a regénynek, mint a lelki világ
enciklopédiájának gondolata. Előtte a költők csak kétféle módon tudták
az események lusta motorját megindítani: vagy kívülről ható véletleneket
szerkesztettek, ami éles szélként kapott a vitorlákba s előrehajtotta a
járművet, vagy belülről ható erőül egyedül az erotikus ösztönt, a
szerelmi bonyodalmat választották. Balzac «transponálta» az erotikumot.
Kétféle vágyakozót ismert (mert mint említettük, csak a vágyakozók, az
ambiciózusak érdekelték), a tulajdonképeni értelemben vett erotikust,
tehát néhány férfit és csaknem valamennyi nőt, akiknek csillaga egyedül
a szerelem, e csillag alatt születnek és pusztulnak el. De hogy az
erotikában felolvadó erők nem az egyedüliek, hogy a szenvedélyek
bonyodalma más embereknél egy csöppel sem kisebb, s anélkül, hogy a
mozgató őserő elporzanék, vagy szétforgácsolódnék, más formákban és más
szimbolumokban éli ki magát, ezzel az erőteljes felismeréssel Balzac
regényművészete óriásan sokoldalúvá vált.

De még egy másik forrásból is táplálta Balzac regényeit: belevitte a
pénzt! Mert semmiféle állandó értéket nem ismert el, mint kortársainak
titoknoka, mint a viszonyok statisztikusa pontosan megfigyelte a dolgok
külső, erkölcsi, politikai, esztétikai értékét és különösen a tárgyaknak
azt az általános érvényű értékét, mely korunkban csaknem megközelíti a
tárgyak abszolut értékét: a pénzértéket. Mióta az arisztokrácia előjogai
megszüntek, a társadalmi különbségek nivellálódása folytán a társadalmi
élet mozgató ereje, vére a pénz lett. Minden tárgyat értékével, minden
szenvedélyt a hozott anyagi áldozattal, minden embert bevételével lehet
meghatározni. Balzac azt is feladatául tűzte ki, kikutatni, hogy a
lelkiismeret bizonyos atmoszférájának mily számok felelnek meg. A pénz
körforgásban van regényeiben. Nemcsak a nagy vagyonok gyarapodását és
széthullását, a tőzsde vad spekulációit írta le, nemcsak a nagy
csatákat, hol épp annyi energiát használnak fel, mint Lipcsénél vagy
Waterloonál, nemcsak a fösvénységből, gyűlöletből, pazarlási vágyból,
ambicióból pénzgyüjtők húszféle típusát, nemcsak azokat az embereket,
akik a pénzt a pénz kedvéért szeretik, azokat, akik a pénzben csak a
szimbólumot szeretik, azokat, akiknek a pénz csak eszköz céljaik
eléréséhez, de Balzac volt az, aki elsőnek s merészen ezer példában
mutatta be, hogy a pénz még a legfinomabb, legnemesebb, leglelkibb
érzésekbe is beleszivárog. Amint mi az életben akaratlanul, az ő hősei
is mind számolgatnak. Kezdői, amint Párizsba jönnek, hamar megtanulják,
mibe kerül egy látogatás a jó társaságban, elegáns ruhák, fényes cipők,
új fogat, lakás, cselédség, ezer és ezer apróság, melyet mind megtanulni
és megfizetni kell. Ösmerik, milyen sorscsapás az, ha lenézik őket
divatjamult mellényük miatt, hamar rájönnek, hogy csak a pénz vagy a
pénz látszata nyitja meg az ajtókat s ezekből az apró szüntelen
megaláztatásokból nőnek ki a nagy szenvedélyek és a szívós kitartások.
Balzac velük megy. Kiszámítja a pazarlók kiadásait, az uzsorások
kamatjait, a kereskedők hasznát, a dandyk adósságait, az összegeket,
melyekkel a politikusokat megvesztegetik. S mert a pénz az egyetemes
becsvágy anyagi lecsapódása, mert behatol minden érzésbe: a társadalmi
élet, a beteg test kriziseit, kórtanát megösmerendő mikroszkópiai
vizsgálat alá vette a vért, hogy aranytartalmát némikép megállapíthassa.
Mert minden élet ezzel van telítve, a meghajszolt tüdőknek ez az
oxigénje, senki sem nélkülözheti; a becsvágyónak szüksége van rá
becsvágyához, a szerelmesnek boldogságához és hogy legkevésbé
nélkülözheti a művész, azt legjobban tudta ő maga, aki vállain százezer
frank adósság Atlaszát hordta, ezt a borzasztó súlyt, melyet néha a
munka extázisában egy-egy pillanatra lehajított vállairól s amely végül
mégis rázuhant s összetörte.

Balzac regényvilága végeláthatatlan. Nyolcvan kötetében benne van kora,
egy világ, egész nemzedék. Soha azelőtt nem akartak még tudatosan ily
hatalmas alkotást és soha nem nyert szebb jutalmat emberfölötti vakmerő
akarat. Azoknak, akik este, hétköznapi világukból menekülve, élvezni,
pihenni akarnak, izgalmat és játékos változatosságot nyujt, – a
drámaírónak anyagot száz szomorújátékhoz, a tudósnak – csak úgy
odavetve, mint a jóllakott asztaláról a morzsák – problémák és
ösztönzések egész tömegét, a szerelmesnek a rajongások példaképül
szolgáló lángolását. Leghatalmasabb azonban az az örökség, amit
költőknek hagyott. A «Comédie Humaine» tervezetében a befejezett
regények mellett ott van negyven megiratlan regényterve, egyiknek a címe
Moszkva, a másiké a Wagrami síkság, amazé Wien meghódoltatása, emezé a
Szenvedélyek élete. Szinte szerencse, hogy nem bírta mindezt befejezni.
Balzac azt mondta egyszer: «Az zseni, aki gondolatait bármikor tettre
tudja váltani. De az igazi nagy lángész nem fejtheti ki szüntelen ezt a
tevékenységet, hiszen akkor hasonlóvá válnék Istenhez». És ha Balzac
mindezt befejezhette, a szenvedélyek és események körét önmagába
visszavezethette volna, műve a végtelenségbe nőne. Elérhetlen
nagyságában óriási lett volna, minden elkövetkezőnek elriasztásul, míg
így páratlan torso, az elérhetetlen felé törő minden teremtő akaratnak
leghatalmasabb ösztönzője, legnagyszerűbb példaképe.




DICKENS.

Ne könyvektől és életrajzoktól kérdezzétek meg, mennyire szerették
Dickenst kortársai. Szeretet csak élőszóban dobog elevenen. Legjobb, ha
olyan angollal meséltetünk magunknak róla, akinek gyermekemlékei még
visszanyúlnak amaz első sikerek idejéig, oly valakivel, aki még ötven év
multán sem bír rászokni arra, hogy a Pickvickek költőjét Dickensnek
nevezze, hanem változatlanul, régi bizalmas, meghitt álnevén: Boznak.
Visszaemlékező elbúsuló megilletődésükből megérthetjük a tömegek
lelkesedését, akik akkor viharos lelkesedéssel kapkodták a havonta
megjelenő kék regényfüzeteket, melyek ma – könyvgyüjtők legdrágább
ritkaságai – fiókokban és szekrényekben sárgulnak. Akkortájt – így
beszélte el nekem egy az «old Dickensians» közül, – a postanapon nem
volt türelmük otthon bevárni a küldöncöt, aki végre hozta táskájában Boz
új kék füzetét. Egész hónapon keresztül áhítozták, várták, reménykedtek,
vitatkoztak, vajjon Copperfield Dorát fogja elvenni, vagy Ágnest,
örültek, hogy Micawber viszonyai ismét válságosra fordultak, hiszen
tudták, hogy jó kedélyével és forró punccsal hősiesen meg fog vele
birkózni! és most bevárják, míg a lomha postakocsin jön a postás és
megoldja mindezen víg talányokat? Nem, nem ment volna, nem bírták volna
ki. S évről-évre, öregek, ifjak, a megjelenés napján kétmértföldre eléje
mentek a postásnak, csak hogy hamarabb jussanak füzeteikhez. Hazafelé
ballagva máris hozzáfogtak az olvasáshoz, egyik a másik válla felett
pillantgatott be a füzetbe, mások hangosan olvasták fel és csak a derék
családapák loholtak hosszú léptekkel haza, hogy a zsákmányt minél
hamarabb láthassa az asszony vagy a gyerekek. Amint ez a városka, úgy
szerette akkor Dickenst minden falu, minden város, az egész ország s túl
Anglián az egész világ angolul beszélő népe, szerették a megösmerkedés
első percétől halála órájáig. A tizenkilencedik században sehol a
világon nincs mása ily változatlanul szívélyes viszonynak költő és
nemzete között. Mint egy rakéta, úgy lángolt fel ez a hír, de nem aludt
ki soha többé, mint állócsillag tündökölt a világ égboltján. A
Pickvickek első füzetét 400 példányban nyomatták, a tizenötödiket már
40,000-ben, hírneve ily lavinarohanással gördült rá korára.
Németországba is mihamar megtalálta útját, a garasos kis füzeteknek
százai és ezrei derűt és kacagást hintettek még oly elvadult szívek
barázdáiba is, Amerikába, Ausztráliába és Kanadába vándorolt a kis
Nickleby Miklós, a szegény Twist Olivér és a kimeríthetlennek sok más
ezer alakja. Ma milliónyi Dickens-könyv van forgalomban, nagy, kicsi,
vastag és vékony könyvek, olcsók szegények számára és az amerikai
legdrágább kiadás, melyet valaha költő munkáiból rendeztek (azt hiszem,
háromszázezer márkába kerül ez a milliárdosok számára készült kiadás),
de mindezen könyvekben ma is, mint hajdan ott fészkel az a boldog
kacagás, hogy felénk csendüljön, mint csicsergő madár, mihelyt
fellapozzuk. Példátlan ennek a szerzőnek sikere: s ha az évek során nem
fokozódott, csak azért volt, mert a szenvedélynek nem volt már több
fokozata. Mikor Dickens rászánta magát, hogy nyilvános felolvasásokat
tartson, mikor először állt szemtől-szembe közönségével, egész Anglia
meg volt bolondulva. Megostromolták a termeket, megtöltötték zsufolásig,
a rajongók felkapaszkodtak még a terem oszlopaira is, alábújtak az
emelvénynek, csakhogy a szeretett költőt hallhassák. Amerikában kemény
téli hidegekben magukkal hozott matracokon a jegypénztárak előtt aludtak
az emberek, pincérek hozták az ennivalót a közeli vendéglőkből, de a
tolongás kibírhatatlan volt. De minden terem kicsinek bizonyult s végül
Brooklynban egy templomot jelöltek ki felolvasóteremnek a költő számára.
A szószékről olvasta fel Twist Olivér kalandjait és a kis Nell
históriáját. Ez a hírnév nem volt szeszélyes, félretolta Scott Waltert,
egész életén át elhomályosította Thakeray zsenijét, s mikor a láng
kialudt, végignyilallt valami egész Anglián. Idegen emberek kezdtek
beszélni róla egymásnak az utcán, s megdöbbenés fogta el egész Londont,
mint egy vesztett csata után. Shakespeare és Fielding közé temették el
Anglia Pantheonjába a Westminster apátságba, ezren és ezren tódultak
ravatalához, s a szerény síremléket napokon át elborították a virágok és
koszorúk. És még ma is, negyven év multán, alig mehetünk el nyugvóhelye
mellett, hogy nehány hálás kéz reászórta virágot ne lelnénk, a dicsőség
és szeretet nem hervadt el annyi év után sem. Ma is, mint akkor, midőn
Anglia a Névtelennek, a Mitsemsejtőnek váratlan ajándékul a világhírt
nyomta kezébe, Dickens az egész világnak legkedveltebb,
legkörülrajongottabb, legünnepeltebb írója.

Egy költő művének ily rendkívüli, egyformán, szélesen átfogó és mély
hatása csak két, legtöbbször egymással szemben álló elemnek ritka
egybetalálkozásából fejthető meg: egy lángeszű embernek kora
hagyományaival való azonosságából. Rendszerint a hagyomány és a lángész
úgy állanak szemközt egymással, mint tűz és víz. Sőt a zseni egyik
ösmertető jele, hogy egy még csak leendő tradiciónak mintegy
megtestesűléseként az elmultnak ellensége, hogy mint egy új nemzedéknek
ősapja a kihaló régi törzs ellen vérbosszút esküszik. A zseni és kora
két külön világ, s bár kicserélik egymással fényüket és árnyaikat, de
más és más szférákban keringnek, bolygó pályájukon találkoznak
egymással, de soha nem egyesülnek. És most itt van a csillagos ég ama
ritka tüneménye, mikor egyik bolygó árnyéka a másik ragyogó tányérját
annyira elfödi, kitölti, hogy a kettő eggyé olvad: Dickens ennek a
századnak egyetlen nagy költője, akinek benső meggyőződése kora szellemi
törekvéseivel azonos. Regénye tökéletesen olyan, mint az akkori
Angolország ízlése, műve az angol hagyományok megtestesülése: Dickens a
csatornán túli hatvan millió embernek humora, megfigyelése, erkölcse,
esztétikája, szellemi és művészi tartalma, egészen különös, néha oly
idegen s néha oly megkapóan rokonszenves életérzése. Nem ő alkotta
műveit, hanem az angol tradició, a modern kultúrák közt a legerősebb, a
leggazdagabb, legkülöncebb és azért legveszedelmesebb is. Eleven erejét
nem szabad lebecsülnünk. Minden angol angolabb, mint a német ember
német. Az angol természet egy ember szellemi szervezetén nem holmi
lakkfesték, ráfestett szín, hanem egészen vérébe hatolt, életritmusát
szabályozó valami, s átlüktet az egyén legbensőbb, legtitkosabb,
legőseredetibb tulajdonán: a művészetén. Az angol ember mint művész is
inkább faji jellegű, mint a német vagy francia. Angliában ezért minden
művész, minden igazi költő küzdött a benne rejlő angollal, de a
legbuzgóbb, legkétségbeesettebb gyűlölettel sem bírta a tradiciót
legyűrni magában. Finom erekkel mélyen lenyúl az a lélek talajába, s aki
az angol jelleget ki akarja tépni, tönkreteszi az egész szervezetet,
mely e sebtől elvérez. Nehány arisztokrata a szabad világpolgárság utáni
vágyódásában megkísérelte: Byron, Shelley, Oscar Wilde meg akarták
semmisíteni magukban az angolt, mert gyűlölték az angolok örök-polgári
voltát. De csak önön életüket zúzták széjjel. Az angol hagyomány a
világon a legerősebb, a leggyőzelmesebb, de a művészetre a
legveszedelmesebb. Legveszedelmesebb, mert alattomos: nem valami fagyos
pusztaság, nem rideg és barátságtalan, sőt meleg tűzhellyel és szelid
kényelemmel csalogat, de be van kerítve erkölcsi határokkal, korlátoz,
szabályokat állít fel és nem fér össze a szabad művészi ösztönnel.
Szerény lakás, hol megáll a levegő, az élet viharai elől megvédett,
derüs, barátságos és vendégszerető, igazi «home», a polgári
megelégedettség kandallótüzével, de mégis börtön annak, akinek hazája
széles e világ, akinek legmélyebb gyönyörűsége a végtelenségben nomádul
boldog kalandos csapongás. Dickens kényelmesen belehelyezkedett az angol
tradiciókba, otthonosan berendezkedett annak négy fala közt. Jól érezte
magát a hazai légkörben és soha életében nem lépte át Anglia művészi,
erkölcsi vagy esztétikai korlátjait. Nem volt forradalmár. A művész
szépen megfért benne az angollal, sőt lassanként egészen felolvadt
benne. Amit Dickens alkotott, szilárdan és biztosan áll az angol
hagyományok ezeréves talpazatán, soha sem hajlik el tőle, csak talán
néha egy hajszálnyira, de palotája bűbájos architekturával mégis nem
hitt magasba szökkenti tornyait. Műve népének tudatalatti, művészetté
vált akarata, és ha költészetének intenzitását, ritka kiválóságait és
elhanyagolt lehetőségeit elhatároljuk, egyben mindig Anglia az, akivel
perbe szállunk.

Dickens legfőbb költői kifejezése az angol tradicióknak, Napoleon hősi
százada, a dicsőséges mult s a jövő álma, az imperializmus között. Ha a
nagyszerű helyett, melyre zsenije predesztinálta, csak rendkívülit
alkotott, nem Anglia, nem a faj akadályozta meg benne, hanem a véletlen
körülmény: Anglia Viktória-korszaka. Shakespeare maga is egy angol
korszak legfensőbb lehetősége, költői beteljesülése volt: az
Erzsébet-kornak, a tetterős, fiatalos hevű, életörömmel telt Angliának,
mely először nyújtotta ki kezét a világuralom felé, amely túlhabzó
erőtől forrott és vibrált. Shakespeare a tett, az akarat, az energia
századának fia volt. Új horizontok bukkantak fel, Amerikában kalandos
birodalmakat szereztek, ősi ellenséget morzsoltak szét, Olaszországból
átvilágított az északi ködbe a renaissance tüze, Isten és vallás lett
trónvesztes s a világot újra meg kellett telíteni új, eleven értékekkel.
Shakespeare a hősi Anglia inkarnációja volt, Dickens csak a bourgeois
Anglia szimbóluma. Más királynőnek, a szelid, háziasszonyos,
jelentéktelen old queen Viktóriának volt loyalis alattvalója,
lelkesültség és szenvedély nélküli, szenteskedő, kényelmes, rendezett
állam polgára. Szárnyalását lenyügözte a kor súlya, mely nem volt éhes,
csak emészteni akart, hajóinak vitorláival lankadt szellő játszott csak,
semmi sem hajtotta el az angol partoktól az ösmeretlenség veszedelmes
szépségei felé, az úttalan végtelenségbe. Óvatosan mindig a megszokott,
az otthonos, az átöröklött mellett maradt s ha Shakespeare a mohó Anglia
vakmerősége, Dickens a jóllakott ország óvatossága. 1812-ben született.
Alig hogy szemeit kinyitotta, elsötétül a világ, a nagy láng kialszik,
mely az európai államok korhadt gerendáit elégéssel fenyegette.
Waterloonál a gárda megtörik az angol gyalogságon, Anglia meg van mentve
és ősellensége távol szigeten, egyedül, hatalom és trón nélkül pusztul
el. Ezt nem élte át Dickens, ő már nem látta a világ lángját, nem látta,
amint Európa egyik végétől a másikig két tűzoszlop összecsapott,
tekintete Anglia ködébe révedt el. Mint ifjú, nem talál már hősöket, a
hősi kor letűnt. Vannak, akik ezt nem akarják elhinni Angliában, a
rohanó idő küllőit erővel és lelkesültséggel vissza akarják tartani, a
világnak visszaadni a régi, zúgó lendületet… de Anglia nyugalmat akar és
eltaszítja őket. Visszamenekülnek, romantikát hajszolva, titkos
zugaikba, szegény kis szikrákból próbálják a tüzet újra felszítani, de a
sors nem hagyja, hogy kényszerítsék. Shelley beleful a tyrrheni
tengerbe, Byron lord elég lázában Missolunghinál, ez a kor nem tűr többé
kalandokat. A világnak hamúszíne van. Anglia kényelmesen lakomázza fel a
még véres zsákmányt; a polgár, a kereskedő, az ügynök: király, és mint
nyugágyon nyujtózik a trónon. Anglia emészt. Hogy abban az időben
tetszéssel találkozzék egy művészet, digestivnek kellett lennie, nem
volt szabad zavarnia, nem volt szabad vad érzéseket keltenie, csak
simogatni és cirógatni, szentimentális lehetett csak és nem tragikus.
Nem akartak többé borzadályt, mely villámként hasít a szívbe, elállítja
a lélegzetet, megfagyasztja a vért, – hiszen oly jól ismerte mindezt a
valóságos életből, mikor a hírlapok jöttek Francia- és Oroszországból, –
legfeljebb kis hátborzongást kívántak, dorombolást és játékot, mely a
mese színes gombolyagát ide-oda gurítja. Az akkori emberek
kandallóművészetet akartak, könyveket, melyeket kényelmesen a kandalló
mellett lehessen olvasni, míg a vihar csapkodja az ajtófélfákat, s
amelyeknek sok kis veszélytelen lángja úgy pattogjon, mint a kandalló
tüze lángnyelvei, művészetet, mely a szívet felmelegítse, mint a tea s
nem olyat, mely boldogan és lobogva mámorossá teszi. A tegnapelőtti
győzők annyira nyugtalanok lettek, hogy önön erős érzéseiktől is féltek,
csak megtartani és megőrizni akartak, nem merészelni és változtatni
többé. A könyvekben csakúgy, mint az életben, csak jól felhangolt
szenvedélyeket szerettek, nem viharzó extázisokat, mindig csak normális
érzéseket, melyek illemtudóan sétálgatnak. Angliában akkor a boldogság
egyértelmű volt a nyugodt szemlélődéssel, az esztétika az
erkölcsösséggel, érzékiség annyit jelentett, mint prüdéria, nemzeti
érzés: alattvalói hűség, szerelem: házasság. Az élet minden értéke
vérszegénnyé vált. Anglia megelégedett s nem akar semmiféle változást. A
művészetnek, hogy ily jóllakott nemzet értékelhesse, valahogy szintén
megelégedettnek kellett lennie, a fennálló rendet dícsérnie és nem azon
_túl_ akarnia. S a kényelmes, barátságos, könnyen emészthető művészet
utáni vágy megtalálta a maga lángelméjét, mint egykor Erzsébet királynő
kora a maga Shakespearejét. Dickens az akkori Anglia teremtővé vált
művészeti szükséglete. Hírnevét az alkotta meg, hogy kellő percben jött,
s az a tragédiája, hogy úrrá lett rajta ez a szükséglet. Művészete a
jóllakott Anglia kényelmének hypokrita moráljából táplálkozott, s ha nem
rejlenék oly rendkívüli költői alkotóerő művei mögött, ha az érzések
belső színtelensége felett nem ragyogna aranyosan csillámló-villámló
humora, akkor csak annak az angol világnak volna értékes, s számunkra
éppoly közönbössé vált volna, mint az a sok ezer regény, melyet a
csatornán túl ügyeskezű emberek gyártanak. Csak ha az ember egész
lelkéből gyűlöli a viktoriai éra hypokrita korlátoltságát, csak akkor
mérhetjük meg teljes csodálattal annak az embernek zsenijét, aki
ránkkényszerítette, hogy a jóllakott lomhaságnak ezt az utálatos,
visszataszító világát érdekesnek, sőt szeretetreméltónak találjuk, aki
az élet legbanálisabb, prózáját költészetté változtatta.

Dickens soha nem küzdött _ezen_ Anglia ellen. De mélyen, a
tudatalattiban, a művész birkózott benne az angollal. Eredetileg erősen
és biztos léptekkel indult, lassanként azonban elfárasztotta korának
puha, néha szívós, néha lágy homokja és végül mind gyakrabban és
gyakrabban lépett rá a hagyomány kitaposott ösvényére. Dickenst legyűrte
saját kora, s ha sorsára gondolok, mindig Gullivernek a liliputiakkal
való kalandja jut eszembe. Míg az óriás alszik, a törpék ezer kis
szállal kötözik a földhöz, az ébredezőt leszorítják s nem engedik addig
szabadon, míg nem kapitulál és meg nem esküszik, hogy nem sérti meg soha
az ország törvényeit. Az angol tradició így fonta be és tartotta foglyul
Dickenst a névtelenség álmában, sikerekkel láncolta le az angol röghöz,
berántotta a hírnévbe s megkötözte vele a kezeit. Hosszú, szomorú
gyermekség után gyorsíró lett a parlamentben, egyszer megpróbált kis
karcolatokat írni, nem annyira impulzív költői szükségérzetből, mint
inkább azért, hogy bevételét szaporítsa. Az első kísérlet sikerült, egy
ujság szerződtette. Aztán egy kiadó szatirikus széljegyzeteket kért tőle
egy klubhoz, mely tulajdonkép az angol gentryől való karikaturák szövege
lett volna. Dickens belement. És sikerült, minden várakozáson felül
sikerült. A Pickwick-klub első füzetei példa nélküli sikert hoztak, két
hónap mulva Boz a nemzet írója lett. A siker többre késztette és a
Pickwickből regény lett. Ez is sikerült. A kis hálók, a nemzeti dicsőség
titkos bilincsei még szorosabban fonódnak rá. A tetszés egyik műtől a
másikhoz hajszolja, és mindjobban beszorítja a korabeli ízlés
szélirányába. S a tetszésből, pénzbeli sikerből, s a művészi akarat
büszke öntudatából a legkúszáltabban összefont százezer háló most már
szorosan odakötötte, ott tartotta az angol földön, amíg behódolt és
megfogadta magában, hogy sohasem lépi át hazájának esztétikai és
erkölcsi törvényeit. Az angol tradició, a polgári ízlés hatalmába
került, modern Gulliver a liliputok között. Csodálatos fantáziája, mely
sasként lebeghetett volna e szűk világ felett, beleakadt a siker
béklyóiba. Művészeti előretörését, művészi röptét lehúzza a benső
megelégedettség ólomsúlya. Dickens elégedett ember volt. Meg volt
elégedve a világgal, Angliával, kortársaival s azok is ő vele,
kölcsönösen egymáshoz akartak hasonlítani. Nem volt meg benne a fenyítni
képes haragvó szeretet, mely felráz, sarkantyuz és felemel, nem volt meg
benne a nagy művész ősereje, aki Istennel perlekedik, eldobja a világot
és önön akarata szerint formálja újjá. Dickens szelíd, istenfélő volt, a
fennálló rendet jóakaratúan csodálta, örökké gyermeki játékos kedvvel
gyönyörködött benne. Megelégedett volt. Nem akart sokat. Valaha egész
szegény, sorsfeledte, világijedt fiúcska volt, akinek ifjúságát
nyomorult foglalkozások őrölték meg. Akkor tarka, színes vágyai voltak,
de mindenki visszalökte hosszú és makacsul viselt megfélemlítésbe. Ez
égette a lelkét. Gyermekkora volt tulajdonkép egyetlen tragikusan költői
élménye, s itt vettetett el teremtő akarata magva a néma fájdalom
termékeny talajába; legmélyebb lelki vágya az volt, mikor hatása
lehetősége és ereje végtelenbe nyilt, hogy ezt a gyermekkort
megbosszulja. Segíteni akart regényeivel minden szegény, elhagyott,
elfeledett gyermeken, kik, mint egykor ő maga, igazságtalanul szenvedtek
rossz tanítók, elhanyagolt iskolák, közönyös szülők, a legtöbb ember
nembánom, szeretetlen, önző magatartása miatt. Meg akarta menteni
számukra a gyermeki örömök pár színes virágát, melyek az ő lelke
kertjében elhervadtak, mert nem érte jóság harmata. Az élet később
mindent megadott neki, nem volt oka panaszkodni rá, de a gyermekkor
bosszúért kiáltott benne. S költészetének az volt egyetlen erkölcsi
célja, benső életakarata, hogy segítsen e gyengéken, korának
életviszonyain itt akart javítani. Az állam normáit nem tagadta meg, nem
ágaskodott fel ellene, nem rázta ökleit haragosan az egész nemzedék
ellen, a törvényhozók, polgárok, a társadalmi hazugságok ellen, hanem
vigyázatos ujjal mutatott rá itt-ott a nyílt sebekre. Anglia az egyetlen
ország Európában, hol akkor, 48-ban, nem volt forradalom és ő sem akart
felfordulást, ujjáteremtést, csak javítást és javulást, a társadalmi
jogtalanságok jelenségeit, ahol tövisük nagyon élesen és sebzőn vágott a
húsba, le akarta köszörülni, enyhíteni, de sohasem a benső okot, a
gyökeret kiásni és elpusztítani. Mint igazi angol, nem mert az erkölcs
fundamentumához nyúlni, mert a konzervatívnak az szentek szentje, oltár,
evangélium. Korának ez a megelégedettsége, langyos temperamentumának
párlata a legjellemzőbb Dickensre. Sem hősei, sem ő nem akartak sokat az
élettől. A balzaci hős mohó és uralomvágyó, hatalom utáni nagyravágyó
kívánságok égnek benne. Semmi sem elég neki, mindegyik éhes,
világhódító, felforgató, anarchista és zsarnok egyszemélyben. Napoleoni
a temperamentumuk. Dosztojevszkij hősei is tüzesek és rajongók, akaratuk
ereje elhajítja a világot és isteni elégedetlenséggel nyúl a való életen
túl az igaz élet felé, nem polgárok és emberek akarnak lenni, hanem
minden alázatosságon átragyog mindegyiken a veszedelmes gőg: üdvözítőnek
lenni. A balzaci hős leigázni, Dosztojevszkij hőse meggyőzni akarja a
világot. Mindegyikük a mindennapiságon túl van íjjra feszítve, s a nyíl
iránya a végtelen. Dickens alakjai mind szerények. Istenem, mit is
akarnak? Egy évre száz fontot, csinos asszonyt, egy tucat gyereket, jó
barátoknak barátságos terített asztalt, London mellett kerti házat, az
ablak előtt zöld lombokkal, kis kerttel és egy marék boldogsággal.
Ideáljuk nyárspolgári, kispolgári: ezzel számolnunk kell Dickensnél.
Hősei bensőjükben nem kívánják a világ rendjének megváltoztatását, nem
akarnak sem gazdagok, sem szegények lenni, csak a kényelmes középszert
akarják, a boltosok és napszámosok bölcs életigazságát, mely oly
veszedelmes a művészre. Dickens ideáljai felvették a szegény környezet
színeit. Művei mögött mint alkotó, mint a kaosz megfékezője, nem haragos
Isten áll gigászian és emberfelettin, hanem megelégedett szemlélő,
loyalis polgár. Dickens összes regényeinek polgári a levegője.

Nagy és felejthetetlen tette voltaképen ez volt: felfedezte a burzsoázia
romantikáját és a prózaiság költészetét. Első volt, aki a nemzet
legköltőietlenebb hétköznapiságát költői ünnepnappá változtatta. Ezen a
tompa szürkeségen át napot ragyogtatott; és aki Angliában egyszer látta,
milyen ragyogó az az aranyos fény, amint a felkelő nap a köd zavaros
sűrűjén átsugárzik, az tudhatja csak, mily boldoggá tehette a költő
nemzetét, amikor az ólmos borulatból való felszabadulásnak ezt a
pillanatát művészi ajándékul adta neki. Dickens az angol hétköznap
aranygyűrűje, az egyszerű dolgok és egyszerű emberek dicsfénye, Anglia
idillje. Hőseit, sorsukat a külvárosok szűk utcáiból kereste ki, amelyek
mellett más költők elmentek anélkül, hogy észrevették volna, mert
hőseiket az arisztokrata szalónok ragyogó csillárjai alatt, a
tündérmesék elvarázsolt erdeinek útjain keresték, távolit, szokatlant és
rendkívülit kutattak. Számukra a polgár az anyaggá vált földi
nehézkedési erő volt, ők pedig csak tüzes, értékes, rajongva feltörő
lelkeket akartak, a lírai, a hősi embert. Dickens nem szégyelte az egész
egyszerű napszámost hőssé avatni. Ő maga is selfmademan volt, alulról
jött és a milieu iránt megható kegyelettel viseltetett. A mindennapiért
csodálatosan lelkesedett, egészen értéktelen nagyapói dolgok, az élet
lomkamrája iránt. Könyvei szintén ilyen «régiségek boltjai», mindenféle
lim-lommal, amelyet más értéktelennek tartott volna, különösségek és
tréfás semmiségek összevisszasága, amelyek évtizedekig hiába várnak a
gyüjtőre. Ő azonban elővette ezeket a régi, értéktelen, porlepte
dolgokat, fényesre tisztogatta, összeillesztgette és vidámságának
napfényébe állította. És íme egyszerre hallatlan fénnyel felragyognak.
Így vette elő egyszerű emberek szívéből a sok kis megvetett érzést,
megleste óraművüket, összeillesztette, amíg ismét elevenen tik-takoltak.
És hirtelen, mint valami kis zenélő-órák, elkezdenek zümmögni, dudolni
és azután énekelni, halkan, valami multszázadbeli melódiát, amely
kedvesebb, mint a legendák országa lovagjainak komor balladái és a
tenger asszonyának dalai. Dickens az elfelejtés hamurakásából így
kotorta elő az egész polgári világot és kifényesítve összeillesztette:
csak az ő műveiben váltak élő világgá. Bolondságaikat és
korlátoltságaikat felfoghatóvá, szépségeiket szeretetteljesen
megérthetővé tette, babonáikat új és igen költői mithológiává
változtatta. Novelláiban a tűzhely tücskének cirpelése zenévé vált, a
szilveszteri harangok emberi nyelven beszélnek és a karácsonyi éjszaka
varázsa a költészetet kibékíti a vallásos érzéssel. A kis ünnepekből
mély értelmet merített: hozzásegítette ezeket az egyszerű embereket
ahhoz, hogy mindennapi életük költészetét felfedezzék, ami eddig is
legkedvesebbjük volt, még kedvesebbé tette otthonukat, a szűk szobát,
ahol a kandalló piros lángokban pattog, a száradó fa szikrázik, a
teafőző zümmög és dalol az asztalon és ahová a vágynélküli exisztenciák
elzárkóznak a mohó viharok, a világ vad vakmerőségei elől. A
mindennapiság költészetére akarta megtanítani mindazokat, akiket a sors
mindennapiságba száműzött. Ezreknek és millióknak mutatta meg, hogy az ő
szegényes életükben hová ér le az örökkévalóság, hol fekszik a
hétköznapok hamuja alá rejtve a szelid örömök szikrája, megtanította
őket, hogy vidám, kellemes parázzsá szítsák fel újra. Segíteni akart a
szegényeken és gyermekeken. Ami aztán az életnek e középszerűségét
szellemileg vagy anyagilag meghaladta, ellenszenves volt előtte; teljes
szívéből csak a megszokottat, az általánost szerette. Haragudott a
gazdagokra és az arisztokratákra, az élet kiváltságosaira. Könyveiben
gazemberek és fösvényekként szerepelnek, nem is portrék, hanem
karikaturák. Nem szerette őket. Gyakran, nagyon is sokszor, vitte a
leveleket atyjának a marshaleai adósok börtönébe, látta a végrehajtót,
ismerte a pénzhiány gondjait, éveken át ült Hungerford Stairsben egészen
fenn kis, piszkos, napnemérte szobában, cipőkrémet kent dobozokba és
naponta száz és száz tégelyt kötött át spárgával, míg kis gyermekkezei
kivörösödtek és szemeiből a megalázottság könnyei hulltak. Nagyon is jól
ismerte a londoni utcák hideg, ködös reggelein az éhséget és
nélkülözést. Akkor senki sem segített rajta, a hintók elrobogtak, a
lovagló urak elszáguldtak, a kapuk nem nyíltak meg a fázós kis fiú
előtt. Csak kis embereknél tapasztalt jóságot, s csak nekik akarta
viszonozni, amit adtak. Költészete elsősorban demokratikus, – nem
szociális, mert nincs érzéke a radikalizmus iránt – szeretet és részvét
patetikus tüze lángol benne. Ott szeretett legjobban élni, a polgári
világban, a szegényház és életjáradék közötti rétegben, csak ily
egyszerű emberek közt érezte jól magát. Kényelmesen, részletesen festi
le lakásaikat, mintha ő maga is ott laknék köztük, tarka és mindig
napfény aranyával átszőtt sorsokat fon számukra, álmodja szerény
álmaikat, ügyvédje, papja, kedvence, ragyogó, örökké melegítő napja
egyszerű, szürke tónusú világuknak.

S mily gazdaggá lett általa a kis exisztenciák szerény élete! Az egész
polgári mindenség, házi felszerelésével, foglalkozásai tarka
össze-visszaságával, érzései beláthatlan vegyületeivel könyveiben újra
külön világ rangjára emelkedett, melynek csillagai és Istenei vannak. A
kis emberek élete álló vizének alacsony, alig hullámzó víztükre alatt
vigyázó szeme kincseket sejtett meg és finommívű hálójával napfényre
hozta. A forgatagból embereket halászott ki, óh mennyi embert, száz és
száz alakot, egy kis város benépesítésére is elegendőt. Felejthetlen
alakok vannak köztük, akik megöröklődtek az irodalomban és mintha a népi
fogalomkörbe tartoznának, mint valóságok: Pickwick és Weller Sam,
Pecksniff és Trotwood Betsy, mind, mind, akiknek csak neve is bűbájosan
mosolygó emlékeket ébreszt fel bennünk. Milyen gazdagság van e
regényekben! Copperfield Dávidnak csak epizódjai elegendők arra, hogy
egy más író egész irodalmi tevékenységét egy életen át ellássák
adatokkal; Dickens regényei ezért a bőség és szüntelen mozgalmasság
értelmében vett igazi regények, nem pedig kiszélesített lélektani
novellák, mint a mi német regényeink. Nincsenek benne holt pontok, üres,
homokos területek, az események folytonos apálya és dagálya bennük, s
igazán kifürkészhetlenek s beláthatlanok, mint a tenger. Alig bírja az
ember nyüzsgő alakjainak vidám és szeszélyes sokaságát áttekinteni,
odatódulnak a szívnek színpadára, egyik a másikat leszorítja, elcikáznak
előttünk. A világvárosok habjából úgy merülnek fel, mint a habtaréj,
lezuhannak az események vízesésébe, de újra felbukkannak, felszállnak és
lebuknak, átölelik vagy eltaszítják egymást és mégis egyik mozdulat sem
véletlen, a mulattató zürzavar mögött Rend kormányoz és a szálak mindig
s újra színes szőnyeggé szövődnek össze. Látszólag mintha csak elsétálna
egy alak előttünk, de nem tűnik el, valamennyien kiegészítik, segítik
egymást, ellenségeskednek, fényt vagy árnyékot halmoznak. A cselekmény
gombolyagát macskaszerű játékkal ide-oda gördítik kúsza, vidám és komoly
bonyodalmak, az érzés minden lehetősége gazdag skálában csendül fel és
le, ujjongás, borzadály és öröm túlsága egybekeveredik; majd a
megindultság, majd a fékevesztett vidámság könnyei ragyognak. Felhők
felhőznek, szétszakadnak, újból tornyosulnak, ám végre a zivatartól
megtisztult levegő csodaszép napfényben ragyog. Némely regénye ezer kis
csatának Iliásza, istenek nélküli, földi világ Iliásza, némelyik pedig
csak szerény, békességes idyll, de a pazar sokféleség bélyegét mindegyik
magán viseli: a kitűnő regények csakúgy, mint az olvashatlanok. És
valamennyiben, a legvadabban, a legmélabúsabban, a tragikus vidék
szikláin mindenütt apró kedvességek nyílnak, mint a virágok. Ezek az
elfelejthetlenül bájos dolgok szerényen, elrejtőzve, mint a kis ibolyák,
mindenfelől kivirulnak könyvei roppant füvészkertjében, várnak ránk, s a
meredek események sötét kőzeteiről gondtalan vidámság patakja csevegve
csörgedez alá mindenütt. Dickensnél találunk fejezeteket, melyeket
hatásukban csak a szabad természettel lehet összemérni, oly tiszták,
emberi ösztönöktől ment isteni érintetlenségben, vidám, szelid
humanizmusuk tündöklő napfényében. Már csak érettük is szeretni kell
Dickenst, mert ezeket a kis kunsztokat oly pazarul szórta el műveiben,
hogy bőségük már nagysággá vált. Ki is bírná elősorolni alakjait, e
kúsza, joviális, jólelkű, kissé komikus és mégis mindig oly mulatságos
embereket? Minden rigolyáikkal és egyéni különcségeikkel mutatja be
őket, a legkülönösebb foglalkozásokban, bebonyolódva a legmulattatóbb
kalandokba. De bármily sokan is vannak, egyik sem hasonlít a másikhoz, a
legkisebb részletig személyszerint, minuciózusan kidolgozottak, nincs
bennük semmi öntvényszerű, vagy másolat, minden csupa érzék és
elevenség, nem kitalált, hanem meglátott lények. S aki meglátta őket,
teljességgel páratlan szemű költő.

Ennek a szemnek pontossága összehasonlíthatlan, csodálatos, csalhatatlan
műszer. Dickens zsenije a meglátásban van. Nézzük meg bármely ifjúkori
és a meglett férfikori képét: mindegyik ezt a különös szempárt uralja.
Ez a szem nem az ihlet mámorában forgó vagy elégikusan fátyolozott
költő-szem, nem puha, odaadó vagy tüzesen látnoki. Angol ember szeme:
hideg, szürke, éles ragyogású, mint az acél. Mint egy páncélszekrény,
acélból való, s benne minden eléghetlenűl, elveszíthetlenűl, szinte
légmentesen elzártan pihent, amit valaha, tegnap, vagy sok évvel azelőtt
a külvilág megőrzésre átadott: a fenséges csak úgy, mint a mindennapi,
egy londoni füszeresbolt valamely színes cégtáblája, melyet
elképzelhetlen régen, talán ötéves korában látott, vagy virágban álló
fa, épp ott az ablak előtt. Semmit sem vesztett el ez a szem, erősebb
volt az időnél, az emlékezet kincseskamrájába takarékosan rakott be
benyomást benyomás után, míg a költőnek szüksége volt rá. Semmi sem tűnt
el feledésbe, semmi sem halványult vagy sápadt el, minden ott feküdt
beraktározva, nedvdúsan és illatosan várt, színesen és tisztán, semmi
sem pusztult el s nem hervadt el. Nincs párja Dickens látása
emlékezőtehetségének. Acélos bárdjával vágta át a gyermekkor ködét,
Copperfield Dávidban, ebben a burkolt önéletrajzban a kétéves gyermeknek
anyjához, cselédlányhoz való emlékeit mint éles szilhuetteket hasítja le
a tudatalatti hátteréről. Dickensnél nem találunk határozatlan
körvonalakat, pontosságra kényszerít, s nem enged képzeletünknek sok
lehetőséget. Szobrászoló ereje az olvasó fantáziájának nem hagy szabad
akaratot, szinte erőszakot tesz rajta (ez az oka, hogy képzelőtehetség
nélküli nemzetének ideális költője lett). Állítsatok húsz rajzolóművészt
könyvei elé s rajzoltassátok le velük Copperfield és a Pickwickek
képeit, a képek valahogy hasonlítani fognak egymáshoz és
megmagyarázhatlan egyformaságban mutatnak vagy egy kövér urat fehér
mellényben s a szemüvegek mögül kitekintő jóságos szemekkel, vagy a
Yarmontba vivő postakocsin egy csinos, szőke, félénk fiúcskát… Dickens
oly élesen, oly aprólékosan rajzol, hogy kénytelenek vagyunk követni
hipnotizáló tekintetét; nem volt meg neki Balzac bűvészi látása, melyben
az emberek szenvedélyeik tüzes felhőjéből zűrzavaros küzdés után
bukkantak elő, hanem egészen földi tekintete volt, kis emberi dolgokat a
tengerész, a vadász sólyomtekintetével látott meg. Ám – így írta egyszer
– a kicsiségek adják meg az élet értelmét. Kis megfigyelések után kap
pillantása, látja a ruhák foltjait, a zavarodottság ügyetlen kis
mozdulatait, s mikor gazdájuk dühbe gurul, meglátja a sötét paróka alól
kibomló vörös haj fürtjeit. Érzi az árnyalatokat, s egy kézszorításnál
kitapintja mindegyik újj mozdulását, egy mosoly minden nüanszát.
Irodalmi korszaka előtt évekig gyorsíró volt a parlamentben és
gyakorlatot szerzett abban, hogy a részletest összegezze, egy jellel egy
szót, kis kacskaringóval egy egész mondatot. És később a valóság valami
költői gyorsírás-művészetét alkalmazta, hol kis jelek állanak leírás
helyett, s a tények tarkaságából a megfigyelés esszenciáját
desztillálja. Hallatlan éleslátása volt ezekhez a kis külsőségekhez,
semmise rejtőzhetett el szeme elől, s mint valami fényképezőgépen a jó
zárókészülék, a pillanat ezredrészében fogott meg egy kézmozdulatot, egy
mozdulást. Mindent észrevett. Éleslátását csak fokozta még látásának
sajátos fénytörése, mely a tárgynak nem természetes nagyságú tükörképét
adta vissza, hanem görbe tükörként a jellegzetest túlozta. Dickens
alakjainak jellegzetes vonásait mindig aláhúzza, az objektív szögből
átviszi őket a felfokozottba, torzításba. Intenzívebbek lesznek,
szimbólumokká válnak általa. A kövér Pickwick lelkileg is gömbölyű, a
sovány Jingle lelke is száraz, a rossz sátánná lesz, a jó teremtett
tökéletességgé. Dickens túloz, mint minden nagy művész, de nem a
nagyszerűség, hanem a humor irányában. Előadásmódjának egész
kimondhatlanul mulattató hatása nem hangulat, nem pajkos túlelevenség
nála, hanem benne van a szemnek sajátos fénytörési képességében, mely
túlélességével az élet összes jelenségeit valahogy csodálatossá és
komikussá torzítva tükröztette vissza.

Valóban: ebben az egyéni optikában, és nem annyira kissé mindig
polgárias lelkében rejlik Dickens zsenije. Dickens voltakép nem volt
soha lélekbuvár, aki varázserővel ragadja meg az emberek lelkét és
világos vagy borús magból titokzatos máguserővel szökkenti fel színekben
és formákban a dolgokat. Az ő lélektana a szemmelláthatónál kezdődött,
külsőségekkel jellemez, igaz, a legfinomabb és leghajszálabb jelekkel,
amelyeket csak költőileg éleslátású szem vesz észre. Mint az angol
bölcselők, nem feltételezésekkel, hanem ismertető jelekkel dolgozik. A
lélek legjelentéktelenebb, egészen materiális megnyilvánulásait figyeli
meg és különös, karrikizáló optikájával szembeszökővé teszi az egész
jellemet. A jelekből ismerjük fel a fajt. Creakle tanítónak halk hangja
van, nehezen leli meg a szavakat. S az ember érzi, mint borzadnak,
félnek a gyermekek ettől az embertől, kinek ereit kidagasztja homlokán a
beszéd erőlködése. Heep Uriásnak hideg, nedves kezei vannak, az alakból
csak úgy árad a kényelmetlen érzés, kígyószerű aljasság. Kis dolgok
ezek, külsőségek, de mindig olyanok, melyek a lélekre hatnak. Gyakran
holmi megelevenült kényszerképzet, amit ábrázol, egy képzet, mely
emberrel van körülöntve és azt bábként mozgatja. Máskor emberét kísérője
karakterizálja, mert mi volna Pickwick Weller Sam nélkül, Dóra Jip
nélkül, Barnaby a hollók nélkül, Kit Pony nélkül, s az alak
sajátszerűségeit nem magán a modellen, hanem groteszk árnyékán rajzolja
le. Karakter nála mindig kis jelek összesége, de oly élesvágásúak, hogy
maradéktalan egybeillenek és a mozaikból kitűnő képet alkotnak. Épp
ezért rendszerint csak külsőleg hatnak, szembeötlőn, a szem intenzíven
emlékszik rájuk, de az érzés csak homályosan. Ha megnevezzük, nevén
szólítjuk Balzac vagy Dosztojevszkij egy hősét, Goriot apót, vagy
Raszkolnikowot, a válasz egy érzés, odaadásra, kétségbeesésre, a
szenvedély kaoszára való emlékezés. Ha Pickwicket említjük, képet
látunk, joviális bácsit tekintélyes embonpointnel, mellényén
aranygombokkal. S itt érezzük: Dickens alakjaira valahogy úgy
emlékszünk, mint festett képekre, Dosztojevszkij és Balzacéra mint
muzsikára. Emezek intuitive alkotnak, Dickens csak reprodukál, azok
lelki, Dickens testi szemmel. Nem ott fogja meg a lelket, ahol
kísértetként a látnoki szellemidézés hétszeresen ízzó fényétől
kényszerítve, a tudatalatti éjszakájából előtűnik, hanem a testetlen
fluidumra ott vigyáz rá, ahol a valóságban csapódik le, a lelki élet
ezernyi hatását a testi mivoltában lesi meg, ott azonban nem hagy
megfigyeletlen egyet sem. Képzelőtehetsége voltakép csak _nézés_, s
ezért csak annak a középső szférának érzéseit és alakjait láttatja meg,
akik a földi világból valók, alakjai csak a normális érzések mérsékelt
hőmérsékletében plasztikusak. A szenvedély forrpontján, mint
viaszfigurák olvadnak el az érzelmességben, vagy gyűlölettől merevülnek
meg s eltörnek. Dickensnek csak az egyenesvonalú karakterek sikerülnek,
nem azok a sokkal érdekesebbek, kik a jótól rosszhoz, Istentől az
állathoz ezer és ezer átmenetben jutnak el. Alakjai mindig egyértelműek,
vagy kitűnő hősök, vagy gyalázatos gazemberek, eleve
elrendeléstermészetek, szentek glóriájával vagy bitó bélyegével a
homlokukon. A good és wicked, az érzelmes és érzéketlen közt ingadozik
világa. Azon túl, a titokzatos összefüggések, a misztikus
összekapcsolások világába, művészete nem talál ösvényre. A nagyszerűt
nem lehet megfogni, a hősiességet nem lehet eltanulni. Dickens dicsősége
és tragédiája, hogy lángész és hagyomány, hallatlan és banális közt
mindig a középúton maradt: a földi világ szabályozott pályáján, kedvesen
és megragadón, kényelmesen és polgárian.

Ám nem elégedett meg ezzel a dicsőséggel, az idillikus ember tragikumra
vágyódott. Mindig törekedett a tragédia felé, de mindig csak melodráma
lett belőle. Tehetségének itt volt a határa. Ezek a kísérletek nem
valami örvendetesek: lehet, Angliában nagyértékű alkotásoknak tartják a
«Két város történetét», a «Bleak-House»-t, a mi érzésünkben nincs
visszhangjuk, mert széles gesztusuk nem természetes. A tragikus felé
való erőltetettségük igazán csodálatraméltó, e regényekben Dickens
összeesküvéseket tornyosít, hősei feje felé nagy katasztrófák
sziklatömbjeit görgeti, viharos éjszakák, népfelkelések és forradalmak
borzongását idézi fel, s a borzalom és rémület egész készülékét
nekiszabadítja. Ám az a fenséges borzongás még sem fut át rajtunk, csak
hátborzongatás, az ijedelem puszta testi reflexe áll elő, nem pedig a
lélek borzadása. Könyveiből soha nem törnek elő azok a mély
megrázkódtatások, zivatarszerű hatások, hol a szív szorongva vár a
villámos kirobbanásra. Dickens veszedelmeket veszedelmekre halmoz, de
nem ijeszt meg vele. Dosztojewszkinél néha szakadékok ásítanak, az
embernek eláll a lélekzete, ha érzi, mint szakad szívére ez a sötétség,
a névtelen örvény; lábunk alatt meginog a talaj, hirtelen szédülést
érzünk, égő, de édes szédületet, az ember szeretne lezuhanni és
ugyanakkor visszaborzad ez érzés elől, hol gyönyör és fájdalom oly
rettenetes magas hőfokig fehérenizzók, hogy nem lehet többé őket
egymástól megkülönböztetni. Dickensnél is vannak ily szakadékok. Feltépi
őket, sötétséggel telíti, megmutatja, mily veszedelmesek, ám mégis, nem
borzadunk össze, nem érezzük a szellemi lezuhanás amaz édes szédületét,
mely talán a művészi élvezet legfőbb gyönyöre. Nála valahogy mindig
biztonságban érezzük magunkat, mintha karfához támaszkodnánk, tudjuk,
hogy nem engedi, hogy lezuhanjunk, tudjuk, hősei nem pusztulnak el, a
két angyal, a részvét vagy igazságosság, akik fehér szárnyakkal lebegnek
ez angol költő világa felett, sértetlenül viszi őket át minden mélységen
és szakadékon. Dickensből hiányzik a brutalitás, az igazi tragédia
bátorsága. Nem heroikus, csak szentimentális. A tragikum dacolniakarás,
a szentimentalizmus könny utáni vágyódás. Dickens sohasem jutott el a
kétségbeesett fájdalom végső, néma, könnytelen hatalmáig, a legfensőbb
komoly érzés nála a szelid megindultság, – mint Dora halála
Copperfieldben – melyet oly mesterin tud rajzolni. Ha egyszer széles
lendülettel indul is el, a részvét mindig karjába kapaszkodik. Az elemek
viharát mindig lecsillapítja a részvét (gyakran avas) olaja, a hatalmas
utáni akaratot legyűri az angol «román» érzelmes hagyománya. Mert
Angliában a regény meséje voltakép csak arra szolgál, hogy a megszokott
erkölcsi elveket illusztrálja, a sors dallamán mindig átzeng, mint
valami verkli: «Légy mindig hű és becsületes». A regény befejezése
apokalipszis legyen, világítélet, a jók felemelkedjenek, a rosszak
megbűnhödjenek. Ezt az osztó igazságot, sajnos, belevitte Dickens
legtöbb regényébe, hol a gazfickók vízbefulnak, egymást gyilkolják, a
gőgösök és gazdagok csődbejutnak, s a hősök melegen ülnek a
gyapjúzsákon. Az angol ember ma se szereti a drámát, melynek végén nem
lélegezhet fel megkönnyebbülten, hogy ezen a világon mégis minden
rendben van. S az angol erkölcsi érzés ezen hypertrópiája Dickens
legnagyszerűbb, tragikus regényinspirációit is valahogy megjózanította.
Műveinek világnézete, a beleépített pörgetyű, mely forogva az egyensúlyt
fentartja bennük, nem a szabad művész, hanem az angol polgár
igazságszeretete. Dickens megcenzurázza az érzéseket, ahelyett, hogy
szabadon engedné hatni őket, nem hagyja mint Balzac, hogy elemi erővel
feltajtékozzanak, hanem gödrökkel és gátakkal csatornákba vezeti le,
hogy a polgári erkölcs malomkerekét forgassák. A predikátor, a
tiszteletes, a commonsens bölcselkedő, az iskolamester, láthatatlanul
egy széken ülnek vele a művész műhelyében és beleszólnak: arra
késztetik, hogy komoly regénye a szabad valóság alázatos mása helyett
fiatalembereknek szóló mintakép és intelem legyen. Természetesen, a
gutgesinntséget jól jutalmazták: mikor Dickens meghalt, a winchesteri
érsek megdícsérhette könyveit, hogy bármelyiket oda lehet adni egy
gyermek kezébe is, de épp az, hogy az életet nem valóságában mutatta
meg, hanem úgy, amint azt gyermekeknek mesélik, csökkenti meggyőző
erejét. A nem angoloknak kissé túlságosan dagad és feszűl az
erkölcsösségtől. Hogy Dickens-hős lehessen valaki, erények mintaképének,
puritán ideálnak kell lennie. Fieldingnél, Smolletnél, akik szintén
angolok voltak, bár oly évszázad gyermekei, mely jobban élvezte az
életet, egyáltalán nem ártott a hősnek, ha valami parázs verekedésnél
betörte ellenfelének az orrát, vagy ha a nemes hölgy iránti tüzes
szerelme dacára komornájával egy ágyban hált. Dickensnél még a kéjencek
sem engednek meg maguknak ilyen szörnyűségeket. Még kicsapongó alakjai
is voltakép ártalmatlan emberek, élvezeteik olyanok, hogy még egy
aggszűz is pirulás nélkül olvashatja. Itt van Swiveller Dick, a
«libertin». Miben is áll erkölcstelensége? Istenem, hát négy pohár alet
iszik meg kettő helyett, igen pontatlanul fizeti a számláit, kicsit
kimarad este, ez az egész. De végül a legjobb időben örököl, – szerény
vagyont természetesen – s igazán becsületesen elveszi azt a leányt, aki
az erény útjára segítette. Még a gazemberek sem igazán erkölcstelenek
Dickensnél, minden gonosz ösztönük dacára is higított a vérük. Az
erotikátlanság angol hazugsága bélyeget nyom minden Dickens-regényre, a
kancsalszemű álszenteskedés, mely nem látja meg, akit nem akar meglátni,
Dickens fürkésző tekintetét elfordítja a valóságtól. Viktória angol
királynő megakadályozta Dickenst abban, hogy a tökéletesen tragikus
regényt megírja, mely szíve legbensőbb vágya volt. S talán egészen
lehúzta volna jóllakott középszerűségébe, a népszerűség lenyügöző
ölelésével talán a maga szexuális hazugsága védőjéül tette volna meg, ha
nem nyilt volna szabadon a művésznek egy egész világ, melybe alkotási
vágya elmenekülhetett, ha nem lett volna meg az az ezüstös szárnyverése,
mely büszkén feléje emelte ilyen célszerűségek sötét szempontjain:
boldog és csaknem földöntúli humora.

Ez az egy boldogságos, ideálisan szabad világ, melyre nem nehezült rá
Anglia köde, a gyermekkor birodalma. Az angol hazugság elvágja az
emberekben az érzékiséget s a felnőtteket igája alá vonja, a gyermekek
azonban paradicsomi nemtörődömséggel élhetik ki érzéseiket, még nem
angolok, csak kis fényes emberpalánták, tarka világukat még nem
árnyékolja be az angol álszenteskedés kéményfüstje. S itt, hol Dickens
akadályozatlan, angol polgári lelkiismeretétől felszabadulva
tehetett-vehetett: halhatatlant alkotott. Regényeiben a gyermekség évei
páratlanul szépek, azt hiszem, a világirodalomban soha el nem mulnak
ezek az alakok, a kora gyermekség derűs és komoly epizódjai. Ki fogná
valaha elfeledni a kis Nell odysszeáját, amint ősz nagyapjával a nagy
városok korma és füstjéből a mezők serkedő zöldjébe megy, ártatlanul és
szeliden és angyali mosolyát minden akadályon és veszedelmen átmenti
egész halála órájáig. Ez megható s távol van minden
szentimentalizmustól, mert valódi, igazi emberi érzést mutat. Itt van
Traddles, a felfuvódott nadrágú kövér fiú, aki a verések feletti
fájdalmát csontvázak rajzolásába önti. Kitt, a hívek híve, a kis
Nickleby és az az egy, aki mindenütt visszatér, «a csinos, nagyon kis
fiú, akivel nem a legbarátságosabban bánnak» s aki nem más, mint maga
Dickens Károly, a költő, aki saját gyermekkorának örömét és bánatát
halhatatlanná tette, mint senki más. Újra és újra mesél erről a
megalázott, elhagyott, megfélemlített, álmodozó fiúról, akit szülei
árván hagytak, s itt ékesszólása könnyfátyolos, dallamos hangja zengő és
érces, mint a harangoké. Feledhetetlen ez a gyermeki kar Dickens
regényeiben. Egyetlen szivárvánnyá borul itt sírás és kacagás, fenséges
és nevetséges, és újjá, soha nem hallott széppé békülnek össze
szentimentális és fenséges, tragikus és komikus, ábránd és való. Itt
legyűri angolságát, földi voltát, itt Dickens korlátlanul nagy és
páratlan. Ha szobrot állítanának neki, akkor gyermeki láncnak kell
márványból ércalakját körülövezni, mint védelmezőjükét, atyjukét,
testvérükét. Mert a gyermekséget, mint az emberek legtisztább
nyilvánulását szerette. Ha szimpatikussá akarja tenni egy alakját,
gyermekesnek rajzolja. A gyermekek kedvéért még azokat is szerette, akik
már nem gyermekek, hanem gyermekesek voltak: a gyengeelméjűeket és az
elmezavarodottakat. Mindegyik regényében szerepel egy ily szelid bolond,
akinek szegény elborult elméje mint valami fehér madár röpdös a
gondokkal és panaszokkal teli világ felett, aki előtt az élet nem
probléma, nem fáradság és feladat, hanem csak boldog, teljességgel
érthetetlen, de szép játék. Megindító nézni, hogy rajzolja ezeket az
embereket. Vigyázva nyúl hozzájuk, mint a betegekhez, s mint valami
glóriát, sok-sok jóságot illeszt a fejük köré. Boldogak előtte, mert
örökké a gyermekkor paradicsomában maradhatnak. Mert Dickens műveiben a
gyermekkor: paradicsom. Ha Dickens-regényt olvasok, mindig valami
fájdalmas aggódást érzek gyermekalakjai felnőttén; mert tudom, most
veszendőbe megy a legédesebb, a legvisszahozhatlanabb, a költői szép
most mindennapisággal elegyül, a tiszta igazság az angol hazugsággal. S
ezt az érzést ő is osztja lelkében. Nem szívesen engedi ki kedvenc
hőseit az életbe. Nem kíséri el őket soha öreg korukba, ahol banálisakká
válnak, az élet boltosaivá és napszámosaivá, elbúcsúzik tőlük, ha
átvezette őket a házasság templomajtaján, minden akadályon keresztül a
kényelmes exisztencia tükörsíma kikötőjébe. S azt a gyermeket, aki
legkedvesebbje volt a tarka sorban, akiben egy drága, korán elhalt
emlékét örökítette meg, a kis Nellt nem is engedte a csalódások, a
hazugságok világába. Megtartotta mindvégig a gyermekség paradicsomában,
lezárta a szelid kék szemeket, s a gyermekkor világosságából, mit sem
gyanítva engedte átsiklani a halál homályába. Túlságosan szerette ahhoz,
hogy erre a világra való lett volna.

Mert ez a világ Dickensnél, mint már mondtam, a polgári, szerény, fáradt
és jóllakott Anglia, az élet hallatlan lehetőségeinek szűk szelete. Ily
szegény világot csak nagy érzés tehet gazdaggá. Balzac a polgárt
gyűlölete által tette naggyá, Dosztojevszkij üdvözítő-szeretetével. És
Dickens a művész, szintén megváltja embereit a földi súlytól, mely rájuk
nehézkedik: humora által. Nem objektív fontoskodással figyeli ezt a
kispolgári világot, nem harsogja a derék emberek, az egyedül boldogító
szorgalom és józanság himnuszát, mely oly ellenszenvessé teszi a német
hazai ipar legtöbb regénytermékét. Hanem rákacsint, ráhunyorít embereire
jóságosan és mégis vidáman és mint Keller Gottfried és Raabe Vilmos, egy
kissé nevetségessé teszi őket liliputi gondjaikkal. De barátságos,
jóindulatú módon nevetségessé, úgy, hogy az ember csak még jobban
szereti őket minden rigolyáikkal és furcsaságaikkal együtt. Ez a humor
napként ragyog művei felett, szerény tájait egyszerre vidámmá és
végtelen kedvessé teszi, tele ezer gyönyörködtető csodával, ettől a
jóságos melegítő lángtól minden elevenebbé, valószínűbbé lesz, még az
álkönnyek is gyémántként ragyognak, s a kis szenvedélyek úgy lángolnak,
mint a valóságos tűzvész. Dickens humora örökre minden idők fölé emeli
műveit, megmenti az angolok szokott unalmától, s a hazugságot is legyőzi
mosolyával. Arielként lebeg ez a humor könyvei levegőjében, megtölti
meghitt muzsikával, tánc forgatagába, uj életörömbe ragadja. Mindenütt
jelenvaló. Még a legsötétebb zürzavarok, bonyodalmak aknájában is
felcsillan, mint egy bányászlámpa, megoldja a túlságos feszültségeket, s
az irónia halk kísérete megszelidíti a nagyon érzelmest, a túlzottat, a
groteszket megárnyékolja, ez a mindent kibékítő, kiegyenlítő,
elmulhatlan Dickens életművében. Ez a humor is, mint minden Dickensnél,
természetesen angol, hamisítatlan angol. Hiányzik belőle az érzékiség,
nem feledkezik meg magáról, sohasem ittasul meg önön hangulatától és
sohasem csapongó. Még túlzásában is mértéket tart, nem csuklik és
böffen, mint Rabelais, nem hány bukfencet bolondos jókedvében, mint
Cervantes és nem ugrik fejest a lehetetlenbe, mint az amerikai humor.
Mindig talpon és hűvös marad. Dickens, mint minden angol, csak ajka
szélével mosolyog, nem egész testével. Vidámsága nem égeti el önmagát,
csak ragyog, és fényét beleszikrázza az emberek ereibe, tündöklő ezer
kis tűz, mint a szellemek lidérclángosan csúfolkodó, elragadó képe a
valóság közepette. Humora is – ez már Dickens sorsa, hogy mindig
középszerrel járjon – kiegyenlítődés az érzés mámora, a szilaj hangulat
és a hidegen mosolygó irónia között. Humora nem hasonlítható a többi
nagy angol írókhoz sem. Nincs benne semmi Sterne csípős, szétboncoló
iróniájából, sem Fielding szélesre taposott, langyos, nemesemberi
derekasságából, nem edzi, marja bele humorát az emberbe fájdalmasan,
mint Thakeray, csak jóleső és sohase fájó, s kezük s fejük fölött, mint
a napfény gyűrűzése, jókedvűen játszi. Nem akar erkölcsös és nem
szatirikus lenni, sem valami ünnepélyes komolyságot alárejteni a
bohócsipkának. Egyáltalában nem akar semmit. Létezik. Léte szándék
nélküli és magától értetődő, a huncutkodás már benne van Dickens sajátos
szemállásában, elkacskaringózza és túlozza az alakokat, mulatságos
arányokat ad nekik, komikus ficamokat, melyeken milliók derültek fel.
Ebben a körben minden ragyogó, szinte világítanak belőlről, még a
gazembereknek és csirkefogóknak is humor-glóriája van, az egész világnak
valahogy mosolyogni kell, ha Dickens rátekint. Minden csillog, forog, s
egy ködös ország napsugárvágya végre betelt. A nyelv cigánykereket hány,
a mondatok egymásba fonódnak, elfutnak, talányosdit játszanak,
kérdéseket dobnak egymáshoz, bosszantják egymást, tévelyegnek, majd egy
hangulatban táncra perdülnek. Ez a humor megingathatlan. Ízes a
sexualitás sója nélkül, melyet az angol konyha megtagadott tőle, az sem
hozta zavarba, hogy a költő mögött már ott állott a szedőgyerek, mert
lett légyen lázas, inséges és bosszús Dickens, máskép, mint derűsen, nem
is tudott írni. Humora ellenállhatatlan, megült a nagyszerűen éles
szemekben és csak akkor aludt ki, mikor örök álomra zárultak. A földi
élet nem tudta kikezdeni és az időnek sem fog sikerülni ez. Mert nem
birok embert elképzelni, aki ne szeretne oly elbeszélést, mint a «Tücsök
a tűzhelyen», aki e könyvek némely epizódjánál ne derülne fel. A lelki
szükségletek csakúgy változásnak alávetettek, mint az irodalmiak. De míg
az emberekben él a vágy a derű után, a jóleső nyugalom azon óráiban, hol
az életakarat pihen és az embert az élet érzésének szelid hullámai
ringatják, amikor az ember nem vágyik semmi másra, csak a szív ártatlan
dallamos izgalmára, Angliában és az egész világon e páratlan könyveket
fogják kézbe venni.

S ebben áll ezeknek a földi, nagyon is földi műveknek nagysága és
halhatatlansága: nap süt bennük, ragyog és melegít. A nagy remekműveknél
nem csupán az intenzitást kell figyelnünk, nemcsak a férfit, aki
mögöttük áll, hanem kifelé hatásukat, tömeghatásukat is. S Dickensről,
mint századunkban senki másról, elmondhatjuk, hogy a világörömöt
gyarapította. Millió szem úszott könnyekben könyvei olvastán, s ezrek,
kiknek a nevetés lehervadt vagy eltünt ajkáról, újra megtanultak
mosolyogni: az irodalmi jelentőségen messze túlér a hatása. Gazdag
emberek elgondolkoztak rajta és alapítványokat tettek, mikor a
Chereby-testvérekről olvastak, kőszívek meglágyultak, tény, hogy
gyermekek több alamizsnát kaptak az utcán, mikor Twist Olivér megjelent,
a kormány megjavította a szegényházakat s ellenőrzése alá vette a
magániskolákat. Dickens által erősebb lett Angliában a részvét és
jóakarat és sok sok szegény és szerencsétlen sorsa enyhült. Jól tudom,
hogy egy remekmű esztétikai értékelésének nincs köze ily rendkívüli
hatásokhoz. De mégis fontosak, mert azt mutatják, hogy minden valóban
nagy műalkotás a fantázia világán túl, hol a teremtő akarat varázsosan
szabadon szárnyalhat, a való világban is változásokat képes előidézni. A
lényegben, a látható világban, az érzés erejének temperamentumában való
változásokat. Dickens – más költőkkel ellentétben, akik csak maguk
számára követeltek részvétet és bátorítást, – korának vidámságát és
életkedvét növelte, vérkeringését gyorsította. A világ derűsebb lett
azóta, hogy a parlament fiatal gyorsírója tollat vett kezébe, hogy
emberek és sorsok írója legyen. Kora számára örömet szerzett és
átmentette későbbi generációk számára a «merry old England» vidámságát,
a napoleoni háborúk és az imperializmus közti Angliáét. Sok-sok év mulva
is vissza fognak tekinteni ebbe a már nagyapó-világba, különös,
eltünedezett foglalkozási ágaival, melyeket régen szétmorzsolt az ipari
élet mozsártörője, s vágyódni ezen élet után, mely gondtalan, egyszerű,
csöndes vidámsággal volt teli. Dickens költői megteremtője az angol
idyllnek: ez főműve. Ne becsüljük le a hatalmas alkotásokhoz mérve ezt a
halkított megelégedést, az idyll is örökkévaló, ősidőktől visszatérő. A
Georgikon vagy Bukolikon a menekülő, a vágy reszketését kipihenő ember
költeménye feltámadt itt, amint a nemzedékek váltakozásával mindig és
újra fel fog támadni. Jön, hogy eltűnjék újra, izgalmak közti pihenőnek,
kifáradás utáni erőszerzésnek, a megnyugvás percének a szüntelen dobogó
szív számára. Vannak, akik hatalmat teremtenek, mások csöndet. Az élet
nagy költeményéhez Dickens a világnak a csönd egy percét ajándékozta. A
világ ma hangosabb, a gépek dübörögnek, az idő lendítő kereke
hatalmasabb lendülettel zúg. De az idyll halhatatlan, mert életöröm van
benne, visszatér újra, mint viharok után az ég kékje, a lélek válságai
és megrázkódtatásai után az élet örök derűje. S így fog újra és újra
előtűnni Dickens a feledésből, amikor az embereknek vidámságra lesz
szükségük és a szenvedély túlfeszültségétől kifáradva, még a leghalkabb
dolgokból is ki akarják hallani a költészet lélekkelteljes muzsikáját.




DOSZTOJEVSZKIJ.

«Dass du nicht enden kannst, das macht dich gross!»

_Goethe._


Előhang.

Dosztojevszkijről és lelki világunkra való jelentőségéről hozzá méltóan
írni nehéz és felelősséggel teljes, mert ennek az Egyetlennek
nagyságához és erejéhez új mértékre van szükség.

Azt hisszük, mikor a költő közelébe érünk, hogy zárt életműre találtunk
s íme, végtelenségre bukkanunk, világrendszerre, melynek külön
bolygórendszere és éterének külön muzsikája van. A lélek bátorságát
veszti, hiszen lehetetlen ezt a világot valaha maradéktalanul bejárni,
bűvereje nagyon idegen első megismerésre, gondolatmenete nagyon messze,
végtelenbe felhőzik, híradása túlságosan szokatlan ahhoz, hogy lelkünk
úgy pillantson fel erre az égre, mint a megszokott égboltra.
Dosztojevszkij nem jelent semmit, ha nem belőlről éljük át. Vele
együttérzésünk s együttszenvedésünk erejét önmagunkban kell előbb
megvizsgálni s megacélozni mélyen, hogy megérzésünk új és fokozott
legyen: lényünk legzártabb, legtitkosabb rétegéig, gyökeréig kell
leásnunk, hogy felfedezzük humanizmusának első pillantásra fantasztikus,
majd csodálatosan igaz kapcsolatait. Csak ott remélhetjük, hogy
Dosztojevszkijbe kapcsolódhatunk: egészen a mélységben, gyökerünket
gyökerébe eresztve, lényünk örökkévaló, megváltozhatlan talajában,
hiszen ez az orosz vidék oly szokatlan földi szemnek, ez az orosz tájék,
mely oly úttalan, mint hazája pusztái s mily más világ, mint a mi
világunk! A barátságtalan láthatáron semmi kedves, ritkán int szelíd óra
pihenőre. Az érzés villámokkal terhes misztikus borulata a lélek fagyos,
sokszor jeges világosságával váltakozik s az égbolton nem melegítő nap
süt, de titokzatosan vérszínű északi fény lobog alá. Dosztojevszkij
világába lépve, ősvilági tájra, misztikus világra találunk, mely ősrégi
és szűzies egyben, s mint örök elemek közelében, az embert valami édes
borzalom remegteti meg. A csodálat szeretne sokáig hívőn itt időzni és
mégis valami sejtelem inti az elfogódott szívet: itt nem szabad magunkat
örökre otthonosan érezni, vissza kell térnünk a mi melegebb,
barátságosabb, bár szűkebb világunkba. Szégyenkezve érezzük, túlságosan
nagy ez az ércből való tájék a hétköznapi látásnak, túlságosan erős,
fojtó a lihegő lélegzetnek ez a majd nyomasztóan jeges, majd szikrázó
levegő. És a lélek elmenekülne ekkora borzadály fensége elől, ha nem
volna kifeszítve e könyörtelenül tragikus, megdöbbentően földi tájék
felé a jóságnak végtelen, csillagvilágos égboltozatja, amely a mi
világunknak is égboltja, de e lélek éles hidegétől sokkal magasabbra
boltozott a végtelenbe, mint a mi mérsékelt égtájainkon. Csak a nyugodt
pillantás érzi meg először ennek a végtelen földi gyásznak végtelen
vigasztalását, ha e tájról annak égboltjára tekintünk és akkor sejtjük
borzadályában a nagyszerűt, sötétségében az Istent.

Dosztojevszkij művei iránti hódolatunkat izzó szeretetté átváltoztatni
csak végső értelmébe való bepillantás képes, csak egyéniségébe ható
legbelsőbb meglátás tárja fel előttünk ennek az orosz embernek
mélységésen testvéri, örök emberi voltát. De mily végtelen és mily
labirintusos e hatalmas szív legbensejébe leszállás, mert az a páratlan
életmű, amely kiterjedésében hatalmas, messzeségében ijesztő, abban a
mértékben lesz titokzatosabb, amint végnélküli távolából végtelen
mélységébe behatolni akarunk. Mindenütt át van itatva titkokkal.
Alakjainak mindegyikétől akna vezet le a földi élet démoni mélységébe, a
lelkibe való minden fellendülés szárnycsapásával Isten arcát érinti.
Munkájának minden lapja mögött, alakjainak arca mögött, álruháinak
minden redőjében, minden hajtásában örök éjszaka pihen és örök fény
sugárzik: mert Dosztojevszkij élete rendeltetése és sorsa alakulása
által az emberiség minden titkával maradéktalanul testvérisült. Halál és
őrület, álom és égetően nyilt valóság között áll az ő világa. Egyéni
problémái mindenütt az emberiség egy megoldhatatlan kérdésével
határosak, minden egyes bevilágított felület a végtelenséget tükrözi
vissza. Mint ember, mint költő, mint orosz, mint politikus, mint
próféta, lénye mindenütt az örökkévalóságot sugározza. Végére járni nem
lehet, nem visz út szíve legeslegmélyebb szakadékához. Csak lelkesedés
közeledhet hozzá és ez is a szégyenkezés alázatában, hogy érezzük,
kicsinyebbek vagyunk, mint az ember misztériuma iránti odaadó szeretete.

Ő maga, Dosztojevszkij, sohasem nyujt kezet, hogy magához segítsen.
Korunk hatalmas épületének többi építőmesterei kinyilatkoztatták
akaratukat. Wagner műve mellé programmagyarázatot, vitázó védekezést
adott, Tolsztoj felszakította hétköznapi életének minden ajtaját, hogy
minden kíváncsi beléphessen és minden kérdést megválaszoljon.
Dosztojevszkij azonban sohasem árulta el terveit, csak magában a
befejezett műben, a terveket elégette a teremtés kohójában. Hallgatag és
félénk volt egész életében, még külsőségeire, testi mivoltára is alig
van tanunk. Barátai csak az ifjúnak voltak, mint férfi magános ember
volt, az egész emberiséghez való szeretete fogyatkozását látta volna
abban, ha egyeseknek adja magát. Levelei is csak existenciájának
végszükségét, megkínzott testének szenvedéseit árulják el. De
bármennyire is panaszok és segélykiáltások, mégis mintha csukott ajkuak
volnának. Életének sok esztendeje, egész gyermekkora homályba borult és
már a Ma előtt is, Ő, akinek tekintetét felgyúlni még sokan látták a mi
korunkból, emberileg valami egész távolivá és érzékfölöttivé vált,
legendává, hőssé és szentté. Az igazságnak és a sejtelemnek az a
félhomálya, amely Homér, Dante és Shakespeare fenséges arcait
körülfogja, az Ő képét is földöntúlivá emeli előttünk. Sorsát nem
dokumentumokból, hanem egyedül a megértő és tudatos szeretetből lehet
megformálni.

Így egyedül és vezető nélkül kell tapogatóznunk e labirintus szívéhez és
Ariadne fonalát saját életünk szenvedélyeiből kell legombolyítanunk.
Mert minél mélyebben szállunk alá Benne, annál mélyebben érezzük
önmagunkat. Csak akkor, ha igazi, örökemberi lényünkhöz eljutottunk,
akkor érünk közel Ő hozzá is. Aki sokat tud önmagáról, sokat tud Ő róla
is, aki mint senki más, minden emberinek legvégső mértéke volt. És ez az
út művei felé átvisz a szenvedélyek minden tisztító tüzén, a bűnök
minden poklán, a földi szenvedésnek minden lépcsőfokán: az embereknek
kínja, az emberiség kínja, a művész kínja és a végső, a legkegyetlenebb:
az Isten-kín. Sötét az út és belülről kell felizzani szenvedélyeinknek
és igazságszeretetünknek, hogy el ne tévedjünk, saját mélységeinken kell
először átvándorolunk, mielőtt az Övébe merészkednénk. Nincsenek
hírnökei, egyedül az élmény vezet Dosztojevszkijhez. És nincs más
tanuja, csak a művésznek testben és lélekben misztikus Szentháromsága:
Arca, sorsa és művei.


Az arc.

Arca először úgy néz ki, mintha egy paraszté volna. Agyagszínű, szinte
szennyesen ráncos, beesett arc, melyet felszántott sok esztendő
szenvedése, a felmart bőr szomjasan és elégetve feszül ki, mert húsz
esztendei nyomorúság vámpirja kiszívta vérét és színét. Jobbra és balra,
mint két hatalmas kőtömb, merednek ki a szláv arccsontok, a kemény
szájat, a törékeny állat ellepi a szakáll kúsza bozótja. Föld, szikla és
erdő, tragikusan elementáris tájék, ezek Dosztojevszkij arcának
mélységei. Minden sötét, rögös és szépség nélkül való ebben a paraszti,
majdnem koldusarcban; laposan, színtelen, sugárzás nélkül sötétül: egy
darab sziklára tévedt orosz pusztaság. Még a szemek, ezek a mélyen
beesett szemek sem tudnak üregeikből e szikkadt agyagra fényt sugárzani,
mert előretörő fényük nem kifelé su gárzik tisztán és vakítóan, hanem
mélyen be, magába a vérbe süti pusztító, önmagát fogyasztó, éles
tekintetét. Ha bezárulnak e szemek, az arcon rögtön elterül a halál, –
és az az ideges magas feszültség, amely különben összetartja a széteső
vonásokat, alábukik a letargikus élettelenségbe.

Amint művei, úgy arca is az érzések körtáncának borzongását kelti fel,
amelyhez lassan félelem és azután szenvedélyesen növekvő elbűvöltségben
csodálat társul. Mert arcának csak alsó része borul el e komoran
fenséges természetes gyászba. Mint egy kupola, vakító fehéren és
boltozatosan emelkedik a zárt, szűk paraszti arc felé kimagasulva a
homlok feltörő domborulata. Árnyékból és sötétségből, fehéren és
kikovácsolva szökken fel a lelki dóm; kemény márvány a húsnak puha
agyaga és a hajzatnak zilált őserdeje fölött. Ebben az arcban minden
fény felfelé süt és ha az ember rátekint képére, akkor mindig csak ezt
az egyetlenegyet érzi, ezt a szélesen hatalmas, királyi homlokot, amely
mindennél sugárzóbban ragyog és úgy tetszik, mintha kiszélesülne, mennél
inkább komorul és pusztul a betegségben vénülő arc. Úgy áll magasan és
megdönthetetlenül törékeny testének esendő volta felett, mint az élet,
mint a lélek dicsfénye, mint mennybolt a földi gyász felett. És egyetlen
képen sem ragyog a győzelmes lélek szent palotája dicsőségesebben, mint
azon a napon, a halottaságyon, ahol a szemhéjak ernyedten hullnak a
megtört szemek felé, ahol a megsápadt kezek fakón és mégis erősen, mohón
ölelik körül a keresztet (azt a szegényes, kis fakeresztet, amelyet
egyszer egy parasztasszony ajándékozott a fegyencnek). És ekkor, mint
reggel a kelő nap a még éjszakai tájék fölé, reásugárzik az arcra,
amelyből elszállt a lélek és fényességével ugyanazt hirdeti, mint minden
munkája, hogy a lélek és a hit megváltották a tompa, alsóbbrendű, testi
életből. A végső mélységben van mindig Dosztojevszkij végső nagysága és
sohasem szól hozzánk hatalmasabban arca, mint halálában.


Életének tragédiája.

«Non vi si pensa quanto sangue costa.»

_Dante._

Dosztojevszkijről első benyomásunk mindig a borzadály, és csak második a
nagyszerűség. Sorsa is első, futó pillantásra oly kegyetlen és
közönséges, amint arca paraszti és mindennapi. Először, mint valami
érthetetlen mártiriumságot érezzük, mert a kínzásnak minden eszközével
gyötri hat évtized ezt a törékeny testet. A nyomorúság reszelője
ledörzsöli fiatalságáról és aggkoráról az élet minden édességét. A testi
fájdalom fűrésze csikorog csontjaiban, a nélkülözések csavarja keményen
belefúr egészen az életidegéig, az idegek égő drótjai folytonosan
vonaglanak és összekúszálódnak tagjain keresztül, az élvezetek finom
fullánkja izgatja telhetetlenül szenvedélyeit. Nem menekül meg egy
kíntól sem és nem feledkezik meg róla egyetlen gyötrelem. Ez a sors első
pillantásra érthetetlen kegyetlenségnek, vakon dühöngő
ellenségeskedésnek látszik, csak visszapillantva értjük meg, hogy azért
kovácsolódott oly kemény kalapáccsá, mert örökkévalót akart belőle
sulykolni, azért volt oly hatalmas, hogy méltó legyen ehhez a
Hatalmashoz. Mert semmit sem mér kényelmesen ennek a Megmérhetetlennek,
sehol sem hasonlít élete futása a XIX-ik század többi költőinek jól
kikövezett, széles járdájához. Mindenütt érezzük a sötét Sorsistennek
kedvét, hogy erejét e legerősebben kipróbálja. Dosztojevszkij sorsa
ó-testamentumi, hősies és semmiben sem újkori és polgári. Mint Jákobnak,
örökké küzdeni kell az angyallal, örökké fellázadni Isten ellen és
örökké meghajolni, mint Jóbnak. Sohasem hagyja biztonságban, nem hagyja
lustálkodni, mindig kell, hogy érezze az Istent, aki bünteti Őt, mert
szereti. Egy pillanatig sem pihenhet boldogságban, mert útjának a
végtelenbe kell érnie. Néha úgy látszik, hogy sorsa démona már-már
szünetet tart haragjában és megengedi neki, mint annyi másnak, hogy az
élet közönséges országútját járhassa, de ismét és újra kinyúlik a
hatalmas kéz és visszahajítja őt a sűrűségbe, az égő csipkebokorba. Ha a
magasba röpíti, csak azért van, hogy annál mélyebb szakadékba buktassa
le, hogy megtanítsa az extázisnak és a kétségbeesésnek széles skálájára,
felemeli a reménykedés magaslatára, ahol más gyengék gyönyörűségben
olvadnak el és leveti a szenvedés örvényébe, ahol mindenki más
szétzúzódik a fájdalomtól és mint Jóbot, a legteljesebb biztonságnak
pillanatában zúzza széjjel, elveszi tőle feleségét és gyermekét,
betegséget zudít rá, megvetéssel sujtja, hogy ne szünjön meg az Istennel
perlekedni és csak annál inkább övé legyen szüntelen lázongásában és
szüntelen reménykedésében. Úgy tetszik, mintha a közönbös embereknek ez
a kor, ezt az Egyet fentartotta volna, megmutatni, hogy ezen a mi
világunkon a kéjnek és kínnak még milyen titáni mértéke lehetséges. És
Dosztojevszkij, mintha érezné homályosan maga felett ezt a hatalmas
akaratot, sohasem küzd sorsa ellen, sohasem rázza öklét. Sebes teste
vonagló reszketésekbe ágaskodik fel, leveleiből mint vérömlés szakad fel
néha forró kiáltás, de a lélek, a hit mindig leküzdi a lázadást. Az, ami
misztikusan tudatos Dosztojevszkijben, érzi ennek a kéznek szentségét és
sorsának tragikusan gyümölcshozó értelmét. Mert szenved, megszereti a
szenvedést és kínlódásának tudatos tüzével a maga korát és az egész
világát átfűti.

Háromszor szökken fel élete magasba és háromszor zuhan alá. Már korán
ajnározza a dicsőség édes étkeivel; már első könyve nevessé teszi, de
gyorsan megragadja a kemény ököl és visszalódítja a névtelenségbe, a
fegyházba, katorgára, Szibériába. Még erősebben és bátrabban bukkan fel
újra: «Emlékek a halottas házból» egész Oroszországot önkívületbe ejtik.
A cár is könnyeket hullat a könyvre, az orosz fiatalság lángol érte.
Folyóiratot alapít, hangja zengőn szól az egész néphez, megírja első
regényeit. Ekkor égszakadásként összeomlik anyagi exisztenciája, adósság
és gondok kikorbácsolják hazájából, betegség rágja be magát testébe,
nomádként bolyongja be egész Európát, nemzetétől elfelejtve. Ám
nélkülözések és munkák sok esztendeje után harmadszor is felbukkan az
embertelen nyomorúság szürke tócsájából: Puskin emlékezetére tartott
beszéde úgy mutatja újra, mint hazájának prófétáját, legeslegelső
költőjét. Most már hírneve kitörölhetetlen. De éppen ekkor lesújt rá
újra a vaskéz és egész népének ujjongó lelkesedése ájultan torlódik meg
koporsója előtt. A sorsnak nincs rá többé szüksége, a kegyetlen bölcs
Akarat mindent elért és lényéből kivonta azt, ami a legdrágább benne: a
lélek gyümölcsét és könyörtelenül dobja el a test üres hüvelyét.

E tudatos kegyetlenségen keresztül vált Dosztojevszkij élete remekművé
és életrajza tragédiává. És csodálatos szimbolizmussal művészi munkája
sorsa tipikus képét ölti magára. Titokzatos azonosságok, misztikus
összefüggések, csodálatos visszatükrözésekre bukkanunk, amelyeket nem
lehet sem megmagyarázni, sem megfejteni. Már életének kezdete is
szimbólum. Dosztojevszkij szegényházban született. Már élete első órája
is kijelöli exisztenciája helyét, valahol félre, a lenézettek közt,
közel az élet aljához és mégis emberi sorsok közepette, szenvedés,
fájdalmak és halál szomszédságában. Soha, utolsó órájáig nem tudott
kimenekülni ebből a környezetből (munkásnegyedben halt meg, negyedik
emeleti zuglakásban), élete 56 súlyos évén keresztül az élet
szegényházában marad, nyomorúságosan, szegényen, betegen, nélkülözve.
Atyja, mint Schilleré, nemesi származású katonaorvos, anyja parasztvér:
az orosz népnek mindkét forrása megtermékenyítőleg folyik össze
életében. Szigorúan vallásos nevelés már korán rajongássá váltja
érzékiségét. Ott, a moszkvai szegényházban, egy szűk zugban, amelyet
fivérével oszt meg, élte le élete első éveit. Az első évek: az ember nem
meri mondani: gyermeksége, mert ez a fogalom valahogy egészen
elkallódott az életéből. Sohasem beszélt róla és Dosztojevszkij némasága
mindig szégyenkezés, vagy idegen részvéttől való büszke félelem. Ott,
ahol más költőknél tarka képek mosolyogva rajzanak, gyengéd emlékezések
és édes sajnálkozások, ott életrajza csak szürke, üres folt. De ha az
ember mélyebben tekint a megteremtette gyermek-alakok égő szemébe, mégis
úgy tetszik, mintha ráismernénk. Olyan lehetett mint Koljä, koránérett,
tele fantáziával egészen a hallucinációig és tele azzal a cikázó
bizonytalan tűzzel, hogy valami nagy legyen belőle, tele azzal az
erőszakos és gyermekes fanatizmussal, hogy túlnőjjön önmagán és
«szenvedjen az egész emberiségért». Mint a kis Njetosa Neszvanova tele
kellett, hogy legyen szerelemmel és egyszersmind a hisztérikus
aggodalommal, hogy elárulja magát. És mint Iljutska, a részeg kapitány
fia, a házi bajok miatti szégyennel és a nélkülözések nyomorúságával
tele, de mégis mindig készen arra, hogy hozzátartozóit a világ előtt
megvédelmezze.

És mikor aztán fiatalemberként ebből a sötét világból előlép, mintha
elmosták volna gyermekségét. Oda menekül minden ki nem elégített ember
örökkévaló földi országába, az elhagyottak menedékhelyére, a könyvek
tarka és veszélyes világába. Fivérével együtt végtelenül sokat olvasott
akkor, napokon és éjszakákon át, – mert ő a Kielégíthetetlen, már akkor
is minden hajlamot egészen a bűnig fokozott fel – és ez a fantasztikus
világ még jobban eltávolítja a valóságtól. Tele az emberiség iránti
legizzóbb lelkesedéssel, mégis a betegességig embergyűlölő és zárkózott.
Zsarátnok és jég egyszerre, a legveszedelmesebb magánosság fanatikusa.
Szenvedélyei zavarosan tétováznak és ezekben a «pinceévekben» keresztül
megy a kicsapongás minden homályos útján, de mindig egyedül, ahol kéjt
utálat, boldogságot bűnbánat követ és mindig összeharapott szájjal. Mert
nincs pénze, csak néhány rubelért, katonának áll: de ott sem talál
egyetlen barátra sem. Egynéhány komor suhancév. Mint könyveinek hősei,
egy zugolyban özönvíz előtti életet él álmodozva, elgondolkozva, a
gondolatnak és az érzékeknek minden titkos bűnével. Nagyravágyásának még
nincs meg az útja, önmagára figyel és kikölti erejét. Gyönyörűséggel és
borzadállyal érzi, mint forr mélyen benne, szereti és féli ezt az erőt
és nem mer megmozdulni, nehogy elpusztítsa homályos életrekelését.
Egynéhány évig marad a magánosságnak és a hallgatásnak ebben a fekete,
alaktalan bábállapotában, hypochondria lepi meg, valami misztikus
halálfélelem, gyakran a világtól, önmagától való rémület és valami ősi
borzadály saját lelkének zűrzavarától. Éjente fordítja Balzac Eugenie
Grandet-ját és Schiller Don Carlos-át, hogy zavaros anyagi helyzetén
segítsen (pénzét, igen jellemzően, a legellentétesebb hajlamokra,
alamizsnákra és kicsapongásokra költi). E napok ködös homályából
formálódnak ki lassan alakjai és a félelemnek és extázisnak e ködös
álomszerű világában végre megérik első költői műve: «Szegény emberek»
című kis regénye.

1844-ben, 24 éves korában, írta ezt a mesteri embertanulmányt, ő, a
legmagánosabb ember, «szenvedélyes tűzzel, csaknem könnyek között». Az
alkotta meg, amivel legmélyebben aláztatott meg: a szegénysége és
legnagyobb ereje, a szenvedések iránti szeretete, végtelen részvét
áldotta meg azt. A leírt lapokat bizalmatlanul nézi. Mintha egy kérdést
sejtene bennük sorsához, a döntést és csak nehezen határozza el magát,
hogy Nekrasoffra a költőre bízza a kézirat bírálatát. Két nap telik el,
semmi válasz. Egyedül, tépelődve ül otthon éjszaka, dolgozik, a lámpa
kialvóban. Négy órakor hajnalban, hirtelen hevesen megrántják a csengőt
és a csodálkozva ajtót nyitó Dosztojevszkij karjaiba esik Nekrasoff,
átöleli, megcsókolja és ujjongva üdvözli. Ő és egy barátja együtt
olvasták a kéziratot egész éjszakán át, figyeltek, ujjongtak és sírtak
és a végén egyikük se bírta megállani, meg kellett, hogy öleljék.
Dosztojevszkij életében ez az első pillanat, ez az éjféli csengetés,
amely a dicsőséghez hívja. Hajnalpirkadásig beszélgetnek a barátok,
boldog elragadtatásban, forró szavakban. Nekrasoff akkor Bjelinskihez,
Oroszország mindenható kritikusához siet. «Új Gogolyunk van!» kiáltja
már az ajtóban, a kéziratot zászlóként lobogtatva. «Nálatok úgy nőnek a
Gogolyok, mint a gombák», dörmögi a bizalmatlan, akit bosszant ez a nagy
lelkesedés. De mikor Dosztojevszkij másnap felkeresi, át van változva.
«Nos, fel bírja fogni egyáltalában, hogy mit alkotott itt!» kiált rá
felindultan a zavarodott fiatalemberre. Borzalom és édes borzongás lepi
meg Dosztojevszkijt ettől az új, hirtelen rászakadó dicsőségtől. Mint az
álomjáró megy le a lépcsőkön, az utcaszegleten elkábulva áll meg. Most
először érzi, de nem meri hinni, hogy mind az a homályos és veszedelmes,
amely szívét felzavarta, talán az a nagy és hatalmas, melyről
gyermekségében kúsza álmokat álmodott: a halhatatlanság, az egész
világért való szenvedés. Felmagasztosultság és szégyenkezés, büszkeség
és alázat hullámzanak át a lelkén és nem tudja, hogy melyik hangnak
higyjen. Ittasultan bolyong az utcákon és könnyeibe boldogság és
fájdalom vegyülnek.

Milyen melodráma Dosztojevszkijnek költői felfedezése! Életének folyása
itt is titokzatosan utánozza műveit. Ebben is, mint azokban, nyers
körvonalakban hátborzongató regény banális romantikája, a
sorscsapásokban valami gyermekesen primitív érzik és csak belső nagysága
és igazsága emeli fel a nagyszerűségig. Dosztojevszkij életében is a
kezdet gyakran melodráma, de mindig tragédia válik belőle. Egész élete
feszültségre van berendezve; minden átmenet nélkül egyes pillanatokba
sűrűlnek össze a döntő események és az extázisnak, vagy alázuhanásnak
tíz vagy húsz ilyen pillanatába van egész sorsa leszögezve. Élete
epileptikus rohamainak – egy pillanatnyi extázis és ájult összeomlás –
lehetne ezeket nevezni. Minden extázis megett ott áll már fenyegetően az
elernyedt érzés szürke borongása és a sűrűsödő felhőkből alattomosan
gyűlik össze az új gyilkos életvillám. Minden felemelkedést
alázuhanással fizet meg és a kegyelemnek ezt az egy pillanatát a
robotnak és kétségbeesésnek sok, reménytelen órájával. A dicsőség, ez a
ragyogó abroncs, amelyet Bjelinski abban az órában fejére tesz, egyben
első gyűrűje is annak a bilincsnek, amelyen Dosztojevszkij fegyencként,
egész életén keresztül, a munka súlyos golyóját csörömpölve hurcolja…
Első könyve, «Világos éjszakák», az utolsó is, amelyet szabad emberként,
egyedül a teremtés gyönyöréért alkotott. Költeni, ettől kezdve már csak
azt jelenti néki: szerezni, visszafizetni, törleszteni, mert minden
munka, amelyhez ettől fogva hozzákezd, már az első sortól kezdve
előlegekkel megterhelt, a még meg sem született gyermeket már eladta
foglalkozása rabszolgaságában. Most már örökké oda van láncolva az
irodalom bagnójához, egész életén keresztül sikolt a megbilincselt
kétségbeesett kiáltással szabadság után, de csak a halál töri szét
láncait. Még kezdő, még nem érzi első gyönyörűségében a kínokat.
Egynéhány elbeszélést gyorsan befejez és már új regényt tervez.

Ekkor sorsa felemeli intő újját. Rávigyázó démona nem engedi, hogy
könnyű legyen élete. És hogy ismerni tanulja minden mélységében, az ő
Istene, akit szeret, kipróbálja őt.

Ujra, mint akkor, amaz éjszakán, megszólal a csengő. Dosztojevszkij
csodálkozva nyit ajtót, de ezúttal a csengetyűszó nem az élet hangja,
nem újjongó barát, nem dicsőség hírnöke, hanem a halál hívása. Tisztek
és kozákok nyomulnak a szobába, a megriasztottat elfogják, papirjait
lepecsételik. Négy hónapig sanyarog a Szent Pál-erőd cellájában,
anélkül, hogy csak sejtené is a bűnt, amellyel vádolják. Részt vett
néhány felizgult fiatalember beszélgetésében, akiket túlozva
Petrasevszki-összeesküvőknek neveztek el. Ez az egész bűne és elfogatása
kétség telenül félreértés. És mégis lesújt reá, mint a villám, az
ítélet, a legszigorúbb büntetés, a főbelövetés.

Sorsa ismét egy új pillanattá sűrűlt össze, életének legszűkebb és
leggazdagabb, végtelen pillanatává, amelyben élet és halál ajkukat izzó
csókban értetik egymáshoz. Hajnali szürkületben kilenc társával együtt
kihozzák a börtönből, halottas ingbe öltöztetik, kezét-lábát odakötözik
a bitófához és bekötik a szemét. Még hallja, a mint felolvassák halálos
ítéletét, dobok peregnek, egész sorsa össze van préselve egy marék
várakozásba, végtelen kétségbeesésbe és végtelen életvágyba, egyetlen
időmolekulába. Ekkor a tiszt felemeli kezét, int a fehér zsebkendővel és
felolvassa a megkegyelmezést, amely a halálos ítéletet szibériai
fogsággá változtatja.

Első fiatal dicsőségéből így zuhan alá a névtelenség örvényébe. Négy
éven keresztül egész horizontját ezerötszáz tölgyfakaró határolja,
ezeken számolja el napról-napra sírva a négyszer 365 napot.
Fogolytársai: betörők, tolvajok, gyilkosok; munkája: alabástromfejtés,
téglahordás, hólapátolás. Az egyetlen könyv, amelyet olvashat, a biblia,
egy rühes kutya és egy csonka szárnyú sas egyetlen barátai. Négy
esztendeig élt a «halottas házban», az alvilágban, árnyék az árnyékok
között, névtelenül, elfelejtve. Mikor aztán lefürészelik a láncot
kisebzett lábáról és a karók, ez a barna, korhadt fal, elmarad mögötte,
más ember lett belőle. Egészsége tönkrement, dicsősége elporladt,
exisztenciája megsemmisült. Csak életkedve maradt sértetlen és
sérthetetlen, mert meggyötört testének olvadó viaszából, sugárzóbban,
mint valaha, lángol fel az ihlet izzó lángja. Még néhány évig
Szibériában kell maradnia, félig szabadlábon, de nem engedik meg neki,
hogy csak egy sort is nyilvánosságra hozhasson. Ott a száműzetésben, a
legkeserűbb kétségbeesésben és magánosságban köti meg azt a különös
házasságot első feleségével, egy beteg és különc asszonnyal, aki
részvétteljes szerelmét kedvetlenül viszonozza. Van az önfeláldozásnak
valami homályos tragédiája ebben az elhatározásában – a kíváncsiság és a
hódolat elől örökre elzártan – és csak sejthetjük a «Megalázottak és
megsértettek» néhány célzásából ennek a fantasztikus áldozatnak néma
hősiességét.

Mikor visszatér Szent-Pétervárra: elfelejtett ember. Irodalmi pártolói
magára hagyták, barátai eltűntek. De bátran és erőteljesen küzdi ki
magát a hullámból, amely lesujtotta, ismét a napfényre. «Emlékek a
halottasházból», fegyenckorának ez az utólérhetetlen rajzolása, egész
Oroszországot felrázza közönyösségéből. Rémülve fedezi fel az egész
nemzet, hogy nyugodtnak látszó világának síma rétege alatt, lélegzetnyi
közelségben, egy más világ él, minden szenvedések purgatóriuma. A vád
lángja felcsap egészen a Kremlig, a cár felzokog a könyvet olvasván,
ezer ajkon zendül fel Dosztojevszkij neve. Egyetlen év alatt épül fel
dicsősége palotája, magasabban és tartósabban, mint valaha. Az újra
feltámadott, testvérével együtt folyóiratot alapít, amelyet csaknem
egyedül, maga ír, és a költőhöz társul a prédikátor, a politikus, a
«Præceptor Russiæ». Viharosan szól a visszhang, a folyóirat rendkívüli
elterjedtségnek örvend. Új regényt fejez be, alattomosan hunyorgó
szemekkel csalogatja a szerencse. Úgy látszik, Dosztojevszkij sorsa
mindörökre biztosítva van.

De még egyszer így szól a sötét Akarat, mely életét kormányozza: korai
még. Még egy földi kín ismeretlen előtte, a száműzetés martiriuma és a
mindennapi nyomorult megélhetés maró gyötrelme. Szibéria és a Katorga,
Oroszországnak legborzasztóbb torzképe, még mindig «otthon» volt, most
meg kell, hogy ismerje a nomádok sátor utáni vágyát és nemzete iránti
őserejű szerelmét. Még egyszer vissza kell térnie a névtelenségbe, még
mélyebben lesülyedni a homályba, mielőtt nemzetének költője, heroldja
lehetne. Ismét lecsap a villám, a megsemmisülés egy pillanata: a
folyóiratot betiltják. Újra csak egy félreértés, de éppen olyan
gyilkoló, mint az első. És ettől fogva vihar-viharra, borzasztó dolgok
szakadnak életére. Felesége meghal, nemsokára azután fivére, aki
egyúttal legjobb barátja és segítőtársa. Két család adósságai nehezülnek
reá ólomsúllyal és az elviselhetetlen terhek meggörbítik hátgerincét.
Még küzd kétségbeesetten, lázasan dolgozik éjjel-nappal, ír, szerkeszt,
maga szed, csakhogy pénzt takarítson meg, hogy megmentse becsületét,
exisztenciáját. De a sors erősebb, mint ő. Egy éjszaka gonosztevő
gyanánt menekül hitelezői elől ki a világba.

Ekkor kezdődik meg az az éveken át tartó, céltalan vándorlás az európai
száműzetésen át, az Oroszországtól, életének éltető forrásától való
szörnyű elszakadás, amely még jobban meggyötörte lelkét, mint a Katorga
kerítése. Szörnyű elgondolni is, hogy a legnagyobb orosz költő,
nemzedékének géniusza, a halhatatlanság hírnöke, pénztelenül,
hontalanul, céltalanul bolyongjon országról-országra. Csak nehezen lel
szállásra kis, alacsony szobákban, melyeket megtölt a szegénység párája,
hol az epilepszia démona beleváj idegeibe, adósságok, váltók,
kötelezettségek munkáról-munkára hajszolják, zavar és szégyenkezés
városról-városra űzik. Ha egy sugárnyi boldogság ragyog az életébe,
akkor a sors mindjárt új, sötét felhőket von eléje. Gyorsírónője, egy
fiatal leány, lett a második felesége, de az első gyermeket, akivel
megajándékozza, már néhány nap mulva elragadja a gyengeség, a száműzetés
nyomorúsága. Ha Szibéria purgatóriuma, előcsarnoka szenvedéseinek,
Franciaország, Németország, Olaszország bizonyára a pokol. Alig bírja az
ember elképzelni ezt a tragikus életmódot. Valahányszor Drezdában
végigmegyek az utcákon, valahol egy kis, alacsony, piszkos ház előtt,
megfog valami, mintha tán itt lakott volna ő, kis szász szatócsok és
ügynökök között, fent a negyedik emeleten egyedül, végtelen egyedül
ebben az idegen üzletes világban. Senkisem ismerte ezekben az években.
Egy órányi távolságra Naumburgban lakik Nietzsche, az egyetlen, aki
megértette volna. Wagner, Hebbel, Flaubert, Gottfried Keller kortársak,
itt vannak, de nem tud róluk semmit és ők sem tudnak róla semmit. Mint
egy nagy, veszedelmes állat, borzasan és viseltes ruhákban félénken
bújik elő barlangjából az utcákra, mindig ugyanazon egy úton Drezdában,
Genfben vagy Párisban; egy kávéházba, egy klubba, csak azért, hogy orosz
ujságokat olvashasson. Orosz földet akar érezni, az otthoni cirill betűk
puszta látását, a hazai szónak elröppenő lehelletét. Gyakran letelepedik
valamelyik képteremben, nem a művészet iránti szeretetből, mert örökké
bizánci barbár, képromboló maradt, hanem azért, hogy átmelegedjék. Nem
tud semmit azokról az emberekről, akik körülötte élnek, csak gyűlöli
őket, mert nem oroszok, gyűlöli a németeket Németországban, a franciákat
Franciaországban. Szíve csak Oroszország felé figyel, csak a test
vegetál részvétlenül ebben az idegen világban. Nincs német, francia,
vagy olasz költő, aki vele való beszélgetésről vagy találkozásról adna
számot. Csak a bankban ismerik, ahová nap-nap után sápadtan jön a
pénztárhoz és izgalomtól remegő hangon kérdezi, hogy vajjon nem jött-e
meg Oroszországból az utalvány, a száz rubel, amelyért kis, idegen
emberek előtt, már ezerszer csúszott térden. Az alkalmazottak már
kinevetik a szegény bolondot és örökös várakozását. A zálogházban is
állandó vendég; mindenét elzálogosította ott, sőt egyszer az utolsó
nadrágját is, csak hogy táviratot küldhessen Pétervárra, egyikét azoknak
a velőkig ható jajkiáltásoknak, amelyek sikoltva mindig visszatérnek
leveleiben. Összeszorul az ember szíve, ha olvassa ennek a Hatalmasnak
kéznyaló, farkcsóválóan alázatos leveleit, amelyekben a könyörögte tiz
rubelért ötször emlegeti az Üdvözítőt, ezeket a borzasztó leveleket,
amelyek lihegnek, jajgatnak és nyöszörögnek egy marék nyomorult pénzért.
Éjszakákon át dolgozik és ír, mialatt felesége mellette gyermekágyban
kínlódik, mialatt az epilepszia már feszíti karmait, hogy az életet
torkából kiszorítsa, mialatt a háziasszony a lakbérért rendőrökkel
fenyegetőzik és a szülésznő a fizetségért szitkozódik – és így írja meg
a «Raszkolnyikov»-ot, az «Idióták»-at, a «Démonok»-at, a «Játékos»-t, a
XIX. század e monumentális műveit, egész lelki világunk univerzális
alkotásait. A munka mentsvára és a gyötrelme. Ezekben mintha
Oroszországban, otthon élne. Ha pihen, akkor újra Európában gyötrődik,
amely az ő Katorgája. Éppen ezért mindig mélyebben ássa be magát
műveibe. Ők az elixir, amely ittassá teszi, ők a játék, amelytől
megkínzott idegei a legmagasabb gyönyörűségig feszülnek ki. És közben
mohón számolja, mint egykor a fegyház léceit, a napokat. Ha egyszer
hazatérhetne, akár mint koldus, de csak haza, haza! Nyomorúságában
örökös kiáltása: Oroszország, Oroszország! De még mindig nem szabad
visszatérnie, még mindig névtelenül kell maradnia a nagy mű kedvéért,
idegen utcák mártirja, kiáltás és panasz nélküli magánosan tűrő. Még
mindig az élet férgeinél kell laknia, mielőtt felszállhatna az örök
dicsőség nagyszerű pompájába. Teste lesoványodott a nélkülözésektől,
mind gyakrabban sujtanak le a betegségek pörölycsapásai agyvelejére, úgy
hogy elhomályosult tudattal, napokig kábultan fekszik, s fel-felújuló
erejével, támolyogva az íróasztalhoz vonszolja magát. Ötven éves
Dosztojevszkij, de évezredek kínját élte keresztül.

És ekkor végre az utolsó, legfenyegetőbb pillanatban így szól a sorsa:
«Elég volt!» Isten ismét Jób felé fordítja arcát: 52 éves korában
Dosztojevszkij visszatérhet Oroszországba. Könyvei emeltek szót érte,
Turgenyeff, Tolsztoj mind árnyékban maradnak. Oroszország már csak reá
tekint. Az «Egy író naplója» népe heroldjává avatta és végső erejével és
legfensőbb művészettel befejezi népe jövőjéhez írott végrendeletét, a
«Karamasoff fivérek»-et. Most végre leleplezi sorsa célját és a
megpróbáltatottnak a legmagasabb boldogság egy pillanatát ajándékozza,
bizonyságul annak, hogy életének magvai végtelen vetésbe szökkentek.
Végül egy pillanatban Dosztojevszkij dicsősége is úgy összepréselődik,
mint egykor gyötrelme, villámot küld le reá Isten, de most nem olyant,
amely lesujtja, hanem olyant, amely őt, mint prófétáját tüzes szekeren
röpíti fel az örökkévalóságba. Puskin századik születésnapjára
elhivattak Oroszország nagy költői ünnepi beszéd tartására. Turgenyev, a
nyugatos, a költő, aki egy életen át elbitorolja tőle a dicsőséget, szól
elsőnek és beszél langyos és barátságos helyeslés között. Ám a következő
napon Dosztojevszkijé a szó és úgy emeli fel szavát démoni ittasságban,
mint egy mennykövet. Az extázis tüzével, mely halk, rekedt hangjából
hirtelen úgy tör ki, mint egy zivatar, hirdeti az orosz kiengesztelődés
szent misszióját, mint a learatott kalászok borulnak hallgatói térdre. A
terem megreng a lelkesedés kirobbanásában, asszonyok csókolják a kezeit,
egy tanuló ájultan esik össze előtte és az összes többi szónokok
lemondanak arról, hogy utána beszéljenek. A lelkesedés végtelenbe nő és
tüzesen ragyog fel a glória tövissel koronázott feje felett.

Ezt akarta még a sorsa; sugárzó pillanatban megmutatni küldetésének
beteljesülését, művének diadalát. Ekkor – a szín-gyümölcs megmentetett,
– elhajítja testének elszáradt hüvelyét. 1881 február 10-én meghal
Dosztojevszkij. Egy pillanatra szótlan gyász nyilallik át egész
Oroszországon. Ám aztán anélkül, hogy előre megbeszélték volna,
egyszerre, a legtávolibb városokból is küldöttségek utaznak fel, hogy a
végtisztességet megadják neki. Az ezer palotájú város minden szögletéből
áramlik, későn! későn már! a tömeg rajongó szeretete, mindenki a
halottat akarja látni, akiről életében oly soká elfeledkeztek. Az utca,
ahol fel van ravatalozva, feketéll, forrong a néptől, sötét tömegek árja
lepi el borzongó némaságban a munkásház lépcsőit és tölti meg a szűk
szobákat egészen a koporsóig. Pár óra mulva a virágdísz, amelyre
felravatalozták, eltűnt, mert száz és száz kéz viszi el a virágokat,
mint drága relikviákat. A szűk szobákban oly fojtó lesz a lég, hogy a
gyertyáknak nincs levegőjük és kialszanak. Mind sűrűbben áramlanak a
tömegek, hullám hullámra tör meg a halotton. Rohamuktól meginog a
koporsó és már-már leszakad. Az özvegynek és a megrémült gyermekeknek
kezükkel kell fenntartani. A rendőrfőnök be akarja tiltani a nyilvános
temetést, mert a diákok a fegyenc láncait akarják koporsója után vinni,
de végül is nem meri, mert a lelkesedés oly nagy, hogy fegyverekkel
kényszerítették volna ki a részvételt. És a temetési menetben hirtelen
Dosztojevszkij legszentebb álma, az egységes Oroszország egy órányi
időre valósággá válik. Amint műveiben is a testvéri érzés
üdvözűltségében Oroszország minden rendű és rangú népe, úgy válnak
koporsója mögött százezerek fájdalmuk által egyetlen tömeggé, fiatal
hercegek, aranyruhás pópák, munkások, diákok, tisztek, lakájok és
koldusok mind valamennyien, templomi zászlók és jelvények lobogó erdeje
alatt, egy hangon siratják a drága halottat. A templom, amelyben
beszentelik, egyetlen nagy virágos kert és a nyitott sír előtt minden
párt egyesül a szeretet és csodálat esküjében. Utolsó órájában így
ajándékozza nemzetének a kibékülés egy pillanatát és még egyszer
összetartja démoni erővel korának az őrületig kifeszült ellentéteit. És
utolsó útja után, mint a halottnak szánt nagyszerű üdvlövés, felrobban a
borzasztó földalatti akna: a forradalom. Három héttel később
meggyilkolják a cárt, mennydörög a lázadás, a megfenyítés villámai
cikáznak át az országon: mint Beethoven, Dosztojevszkij is az elemek
szent lázadásában, zivatarban hal meg.


Sorsának értelme.

Ein Meister bin ich worden Zu tragen Lust und Leid, Und meine Lust zu
leiden, Ward mir zur Seligkeit.

_Gottfried Keller._

Dosztojevszkij és sorsa között szüntelen áll a harc, szeretetteljes
ellenségeskedés különös módján. Sorsa minden összeütközést fájdalmasan
hegyez ki feléje, minden ellentétet a megszakadásig fájdalmasan feszít
ki; szereti az élet s mégis fájtatja, és ő is szereti, mert oly erősen
megragadja, mert ez a mindent megértő a szenvedésben ismeri fel a
legerősebb érzéslehetőséget. Sorsa sohasem engedi szabadon, újra és újra
leigázza, hogy ezt az egy hivő embert hatalmának és dicsőségének örök
vértanújává avassa. Mint Jákob küzd vele, életének végtelen éjszakáján,
a halál hajnalpirkadásáig és nem engedi ki görcsös öleléséből, mielőtt
meg nem áldotta. És Dosztojevszkij, «Isten szolgája» megérti e küldetés
nagyságát és legnagyobb boldogságát abban találja, hogy végtelen
hatalmak örök legyőzöttje legyen. Lázas ajakkal csókolja keresztjét:
«Nincs érzés, mely az ember számára szükségesebb volna, mint a Hatalmas
előtt meghajolhatni!» Sorsának terhétől térdrerogyva, jámboran emeli fel
kezeit és bizonygatja az élet szent nagyságát.

A sors e jobbágyságában így lett Dosztojevszkij alázatosság és belátás
útján minden szenvedés nagy legyőzője, a testamentumok ideje óta a
leghatalmasabb Mester, a nagy átértékelő. Csak azért vált
erőszakoskodóvá, mert sorsa is erőszakoskodott, a kalapácsütések,
amelyek életének üllőjére csaptak, elsősorban belső erejét kovácsolták
meg. Minél mélyebbre zuhan a teste, annál magasabbra szárnyal fel hite;
minél többet szenved, mint ember, annál üdvözültebben ismeri fel a
világfájdalom értelmét és szükségét. Amor fati, a sorshoz való odaadó
szeretet, amelyet Nietzsche az élet legtermékenyebb törvényéül dicsőít,
minden ellenségeskedésben csak a teljességet érezteti vele, minden
megpróbáltatásban csak az üdvösséget. Mint Bileam, a kiválasztottnak
minden átok áldássá, minden megalázás felmagasztaltatássá változik.
Szibériában, bilincsbe vert lábakkal himnuszt ír a cárhoz, aki őt
ártatlanul halálra ítéltette és számunkra érthetetlen alázattal csókolja
meg újra a kezet, amely megfenyítette. Alig, hogy mint Lázár
koporsójából, kísérteti halványan feltámad, mindig kész bizonyságot
tenni az élet szépsége mellett és mindennapi halódásából, görcseiből és
epileptikus vonaglásaiból még habzó szájjal összeszedi magát, hogy azt
az Istent dicsőíthesse, aki ezt a megpróbáltatást küldte reá. Megnyíló
lelkében minden szenvedés a szenvedéshez való új szeretetet támaszt,
kielégíti sóvárgó, flagelláns szomjúságát új mártírkoronák után. Ha
keményen rásújt a sorsa, véresen összeroskadva már új csapások után
sóhajtozik. Minden lesújtó villámot felfog és amitől el kellett volna
égnie, átváltoztatja lelki tűzzé és teremtő rajongássá.

Az élmény ily démoni átváltoztató erejével szemben a külső sorsnak
elvész minden hatalma. Ami büntetésnek és megpróbáltatásnak látszik, az
a megértőnek segítség, ami mást térdre roskaszt, az állítja még csak
talpra a költőt. Ami gyengébbet szétmorzsolt volna, az csak megacélozta
erejét e rajongónak. A század, amely oly szívesen játszik jelképekkel,
hasonló élmény hasonló kettős hatására már mutatott példát. Korunk másik
költőjét, Wilde Oszkárt hasonló villámcsapás éri. Mindketten híres írók,
nemesi rangúak, exisztenciájuknak polgári köréből egy nap fegyházba
zuhannak alá. Míg azonban a költő Wilde úgy morzsolódik szét e
megpróbáltatásban, mint egy mozsárban, a költő Dosztojevszkij éppen
ettől formálódik ki, mint az ízzó tégelyben az érc. Mert Wilde, akinek
még van társadalmi érzéke, a társasági ember külső ösztönével
meggyalázva érzi magát a polgári szégyenbélyeg által és legborzasztóbb
lealázása az a fürdő Reading Goalban, ahol ápolt, úri testét be kell
meríteni a már tíz más fegyenc által bemocskolt vízbe. A gentleman, ez
az egészen különjogú osztály kultúrája borzong össze benne az utálattól,
közönséges emberekkel fizikailag keveredéstől. Dosztojevszkij a minden
rendek felett való új ember, sorsittas lélekkel vágyódik e felé a
közösség felé, s ugyanaz a piszkos fürdő gőgjének purgatóriuma. És mikor
segít egy zsíros tatáron, rajongva éli át a lábmosás keresztény
misztériumát. Wildet, akiben a lord túlélte az embert, a fegyencek
között az a félelem gyötri, hogy azok talán magukhoz hasonlónak tartják.
Dosztojevszkij csak addig szenved, amíg a tolvajok és gyilkosok
megtagadják tőle a testvéri közösséget, mert minden távolságot, minden
nemtestvériségét úgy tekinti, mint emberi mivolta szégyenfoltját,
elégtelenségét. Amint szén és gyémánt azonos elemek, úgy ez a kettős
sors a két költőre nézve egy és mégsem ugyanaz. Wilde «kész», amikor a
fegyházból kijön, Dosztojevszkij akkor kezdi. Wilde értéktelen salakká
ég el ugyanabban a tűzben, amely Dosztojevszkijt szikrázó keménységűvé
formálja. Wildet megfenyítik, mint egy szolgát, mert védekezik,
Dosztojevszkij győzedelmeskedik sorsa felett, mert szereti sorsát.

Dosztojevszkij úgy átformálja megpróbáltatásait, úgy átértékeli
megaláztatásait, hogy csak a legkeményebb sors méltó hozzá. Mert
életének épp külső veszedelmeiből szerzi meg a legmagasabb belső
biztonságot, szenvedései nyereséggé válnak, bűnei gyarapodássá, gátjai
magasba töréssé. Valami démoni átértékelő erőnél fogva Szibéria, a
katorga, az epilepszia, a szegénység, a játékdüh, a bujaság, lényének
mindezek a válságai megtermékenyítik művészetét, mert amint az emberek,
a robbanó viheder veszélye között, mélyen a biztos földi élet sétateres
felülete alatt, a bányák legfeketébb mélységéből nyerik a legértékesebb
fémeket, úgy bányássza a művész leglángolóbb igazságait, legmélyebb
megismeréseit lénye legveszélyesebb örvényeiből. Művészi szempontból
tragédiának, erkölcsi szempontból páratlan vívmánynak tekinthetjük
Dosztojevszkij életét, mert az ember győzelme sorsa felett, a külső
életnek belső bűvészettel átértékelése.

Mindenekfelett példa nélkül való a szellemi életerőnek a törékeny,
gyarló test feletti győzelme. Ne felejtsük el, hogy Dosztojevszkij beteg
volt, hogy ezeket az ércből való, halhatatlan műveket szétpattanó,
roskadt testtel, vonagló, cikázva szikrázó idegekkel teremtette. Testét
átnyársalta a legszörnyűbb baj, a halál örökké jelenvaló borzalmas
jelképe, az epilepszia. Dosztojevszkij művészi élete teljes harminc
esztendejében epileptikus volt. Irásközben, az utcán, beszélgetésben,
néha még álmában is a «fojtogató démon» keze hirtelen torkába vágja
karmait és míg hab ül ajka szélére, oly hirtelen vágja földhöz, hogy a
meglepett test esésében véresre üti magát. Már mint ideges gyermek érzi
különös hallucinációkban, borzalmas lelki feszültségben a veszedelem
távol villanását, a «szent betegséget» azonban először a fegyház
kovácsolja villámmá. Idegeinek borzasztó túlfeszültsége ott préselődik
rettentővé és mint minden balsors, mint a szegénység és a nélkülözések,
testi baja is híven követi Dosztojevszkijt utolsó órájáig. Különös, a
meggyötrött soha egy szóval sem lázad fel a megpróbáltatás ellen.
Sohasem panaszkodott testi fogyatkozása miatt, mint Beethoven süketsége,
Byron sánta lába, mint Rousseau hólyagbaja felett, sehol sincs nyoma
sem, hogy valaha komolyabb gyógyulást keresett volna rá. Bizonyosnak
vehetjük a legvalószínűtlenebbet, hogy azzal a végtelen amor fatival,
ezt a betegségét is szerette, mint minden bűnét és minden baját, úgy
szerette, mint egy sorscsapást. A költő megfigyelő vágya megfékezi az
ember szenvedését. Dosztojevszkij úr lesz szenvedései felett, mert
megfigyeli őket. Életének legnagyobb veszedelme, az epilepszia,
művészetének legfensőbb titkává válik; ebből az állapotából soha nem
ismert titokzatos szépségeket szűr le, az «Én» csodálatos, kábult
előérzet-pillanataiban meggyülemlett önkívületét. Itt éli át a
legborzasztóbb összesűrítésben, bent az életben a halált s az ily halál
előtti pillanatban a lét legerősebb, mámorosító esszenciáját, az
«önmagát-megérzés» lélektanilag fokozott feszültségét. Mint valami
varázsos szimbólumot, sorsa mindig visszahozza vérébe életének
legmélyebben átélt pillanatát, azt a percet a Szemenovskij-téren, azért,
hogy soha el ne felejtse érzése a minden és a semmi közötti irtózatos
ellentétet. Itt is homály borul tekintetére, itt is úgy ömlik ki
testéből a lélek, mint víz a túlságosan telemert s eldőlt csészéből,
kifeszített szárnyakkal már Istenéhez remeg fel, már érzi a testnélküli
lebegésben a földöntúli fényt, egy más világ sugarát és irgalmát, már
alásülyedt a föld, már megzendültek a mennyek és akkor a felébredés
mennydörgése összezúzva ismét visszahajítja a hétköznapi életbe.
Valahányszor Dosztojevszkij ezt az egy pillanatot leírja, a boldogság
álomszerű érzését, amelybe hihetetlen éles megfigyelőképessége lelket
önt, a visszaemlékezéstől és a borzongás pillanatától, hangja
szenvedélyes himnusszá válik: «Ti egészséges emberek, nem is sejtitek, –
így prédikál lelkesülve – milyen csodálatos gyönyör hatja át az
epileptikust a roham előtti pillanatban. Mohamed meséli el a Koránban,
hogy a paradicsomban volt az alatt a rövid idő alatt, amíg korsója
feldőlt és a víz kiömlött belőle – és az összes balga bölcsek azt
állítják, hogy hazug és csaló. Ez azonban nem áll, mert nem hazudik,
bizonyára volt a paradicsomban egy epileptikus rohama alatt, mert talán
ő is szenvedett e betegségben, mint én! Sohase tudom, a gyönyörűség e
pillanata órákig tart-e, de higyjétek meg nekem, az élet minden örömét
sem cserélném el vele.»

Ezekben az izzó pillanatokban Dosztojevszkij tekintete felülemelkedik a
világon és lobogó mindentátérzésben öleli át a végtelenséget. Ám
elhallgatja a keserű bűnhödést, amellyel Istenhez való minden görcsös
közelítést megfizet. A pillanatok kristályát szörnyű összeomlás hasogató
cserepekké zúzza össze, megtört tagokkal és tompult elmével zuhan vissza
a földi éjszakába, mint egy új Ikarus. A végtelen fénytől még káprázó
lélek fáradságosan tapogatózik vissza a test börtönébe, a lét földjén,
mint a férgek, vakon csúsznak az érzékek, amelyek még előbb üdvözült
suhanással fogták körül Isten arculatját. Minden roham után valami
idióta tompultság fogja el Dosztojevszkijt, amelynek egész borzadályát
önkínzó világossággal rajzolta le Myskin hercegben. Ott fekszik az
ágyban, összetört, gyakran szétzúzott tagokkal, nyelve nem
engedelmeskedik a hangoknak, keze nem bírja a tollat, mogorván és
lesujtva húzódik vissza az emberektől. Agyvelejének bevilágító sugára,
amely előbb harmónikus összefoglalásban ezer részletet egyesített,
megtört, nem emlékszik vissza a legközelebbi dolgokra sem, elszakadt az
életfonál, amely őt a világgal, műveivel összeköti. Egyszer éppen a
«Démonok» írása közben éri a roham és utána borzadva veszi észre, hogy
nem emlékszik többé kigondolt története eseményére, sőt még hősének
nevét is elfelejtette. Kínlódva kell ismét beleélni magát önnön
alkotásába, az ellankadt viziókat kegyetlen akarattal hajszolja, míg
újra teljes világosságban állnak előtte, míg újabb roham ismét mindent
összerombol. Így keletkeznek utolsó, leghatalmasabb regényei,
hátgerincében az epilepszia irtózatával, a halál keserű utóízével ajkán,
nélkülözésektől és gondoktól hajszolva. Alkotóereje a halál és őrület
szélén alvajáró biztonságával tör a magasba, ebből a folytonos
halódásból nő fel az örökké feltámadónak az a démoni ereje, amellyel
mohón öleli át az életet s kipréseli belőle azt, ami benne
erőteljességben és szenvedélyben a legfenségesebb.

Ennek a betegségnek, ennek a démoni balsorsnak Dosztojevszkij ugyannyit
köszön, mint Tolsztoj egészséges voltának. (Mereskovszkij ezt az
ellentétet vakító szellemességgel vezette le.) Ez röpítette fel a
legkoncentráltabb érzésállapotokig, amelyekhez a normális megérzés
sohasem jutott volna el. Ez adta neki azt a titokzatos bepillantást az
érzések alvilágába és a lélek tudatalatti birodalmába. Lényének ez a
nagyszerű kétlakisága, hogy a legizgatóbb álomban is ébren volt, hogy az
érzés labirintusának legvégére is be tudott surranni értelme, tette őt
képessé arra, hogy a lelki történéseknek elsőnek tudta metafizikáját
adni és tökéletesen vázolni azt, amit a tudomány analitikus bonckése a
halott klinikai eseten csak tökéletlenül tudott kitapogatni. Mint
Odysseus, a világ vándora, az alvilág hirnöke, úgy hozza fel ő, az
egyedül élve-visszatérő, az árnyékok és lángok alvilágából a legkínzóbb
leírásokat és vérével és ajkának hideg borzongásával tanusítja az élet
és halál közötti nem sejtett állapotok létezését. Éppen betegségének
köszönheti művészete legmagasabb fokát, a Stendhal által formulázott,
«d’inventer des sensations inédites»-t, hogy teljes trópikus
kifejlődésben mutathasson be érzéseket, amelyek mindnyájunknál megvannak
csírájukban és csak vérünk hűvös éghajlata miatt nem jutnak el a
megérésig. A beteg finom hallása érzékelteti vele a lélek legvégső
szavait. Mielőtt deliriumba sülyed, fokozott érzékenysége a legerősebb
hatással méri fel az érzékek legfinomabb remegéseit és az előérzet
pillanatainak misztikus éleslátásában megadatott neki a második arc
jövőbelátó adománya, az összefüggések bűvészete. Oh, csodálatos, a szív
minden válságában gyümölcshozó átalakulás! Dosztojevszkij, a művész
minden veszedelmet a tulajdonává kényszerít és az ember is új méretű új
nagyságokat szerez általa. Mert boldogság és szenvedés, az érzés két
végpontja, számára nem más, mint összehasonlíthatatlanul fokozott
intenzitás, nem az átlagos élet hétköznapi mértékeivel mér, hanem saját
indulata izzó fokozataival. A boldogság tetőfoka másoknál: egy tájat
élvezni, egy asszonyt bírni, harmóniát érezni, mindez azonban csak földi
viszonyok megengedte bírlalás. Dosztojevszkijnél az érzés forrpontjai
már az elviselhetetlenben, a halálosban vannak. Boldogsága a görcsös
feszültség, a tajtékos görcs, szenvedése az összezúzatás, a collapsus,
az összeomlás, de mindig villámszerűen összesűrített lelkiállapotok,
amelyek a földi létben nem tarthatnak sokáig, amelyek olyan forrpontot
érnek el, hogy nincs pillanat, mely soká kezében bírná tartani és
fájdalomtól felszisszenve el kell ejtenie. Aki az életben folytonosan
átéli a halált, az őseredetibb borzongást érez, mint a közönséges ember,
aki átérezte a testnélküli lebegést, magasabbfokú gyönyört ismer, mint a
test, amely sohasem hagyta el a kemény földet. A boldogságról való
fogalma az elragadtatás, a kínlódásról való fogalma a megsemmisülés.
Éppen ezért alakjai boldogsága nem fokozott vidámságban áll, hanem
csillámlik és ég, mint a tűz, visszatartott könnyektől reszket és
veszedelmektől tikkasztó, elviselhetetlen, tarthatatlan állapot, inkább
szenvedés, mint élvezet. Kínlódásában ismét van valami, amely már
áthidalta a tompa, fojtogató, súlyos aggodalom és borzongás
köznapiságát: a jéghideg, majdnem mosolygó világosság, a keserűség utáni
ördögi vágy, amely nem ismer könnyeket, száraz, dörgő nevetés és démoni
vigyorgás, amely már szinte élvezet. Soha ő előtte senkinek sem tárult
így fel az érzések ellentétje, soha a világ senkinek oly fájdalmas
messziségre nem feszült ki, mint a rajongás és megsemmisülés e két új
pólusa között, amelyet öröm és szenvedés minden megszokott földi
mértékén túl állított fel magának.

Dosztojevszkijt csak ebből a polaritásból, melyet sorsa vésett rá, lehet
megérteni. Kétfelé hasadt életének áldozata és – mint sorsának
szenvedélyes igenlője, – ellentétjeinek fanatikusa. Művészi
temperamentumának izzó tüze csak ez ellentéteknek folytonos
összekoccanásából támad és a helyett, hogy egyesítné a veleszületett
kettéhasadást, ez a mértéket nem ismerő ember még szélesebbre szakítja,
éggé és pokollá és a tátongó seb nem gyógyul be még az alkotás izzó,
lelki lázában sem. Dosztojevszkij, a művész, az ellentétek
legtökéletesebb terméke, a művészetnek és talán az emberiségnek is
legnagyobb dualistája. Lényének ez az ősakarata egyik szenvedélye által
szimbólikusan látható formába ömlik: ez a hazárd-játék iránti beteges
szeretete. Már mint gyermek szenvedélyes kártyás, de Európában ismeri
meg igazán idegeinek ördögi tükrét, a vörös és feketét, a
roulette-asztalt, ezt a primitív kettősségében oly kegyetlenül
veszedelmes játékot. Baden-Baden zöld asztala, Montecarló játékbarlangja
szerzik meg számára Európában a legnagyobb gyönyörűséget, jobban
hipnotizálják idegeit, mint a sixtusi Madonna, Michelangelo szobrai, a
Dél tájai és az egész világ művészete és kultúrája. Mert itt van
feszültség, döntés, – fekete vagy piros, páros vagy páratlan, szerencse
vagy megsemmisülés, nyereség vagy veszteség – a forgó kerék egyetlen
másodpercébe összepréselve; itt van a tömörített feszültség a szökellő
ellentétek azon fájdalmasan-kéjes villámlásában, mely egyedül felel meg
jellemének. A szelíd átmenetek, a kiegyenlítődések, langyos fokozások
elviselhetetlenek lázas türelmetlenségének, nem akar német módra,
«Wurstmacher» módra pénzt szerezni, körültekintéssel, takarékossággal,
számítással, őt a véletlen, a teljes odaadás izgatja. Külső sorsa
alakulását utánozza a zöld asztal melletti tudatos-öntudatlan örökös
kihívásban: a döntésnek egyetlen pillanattá megkurtítását, az élessé
kihegyezett izgalmat, mely izzó tűjét mélyen az idegbe fúrja, s
rejtelmesen hasonlít az epileptikus villám megérzése és lesujtása
pillanatához és ahhoz a felejthetetlen pillanathoz a Szemenovskij-téren.
Amint a sors vele, úgy játszik most ő a sorssal: a véletlent művészi
feszültséggé ingerli, amikor léte biztosítva van, remegő kezekkel akkor
dobja egész exisztenciáját a zöld asztalra. Dosztojevszkij nem
pénzéhségből játszik, hanem valami hallatlan, «illetlen»
Karamasoff-szerű életszomjból, mely mindent a legerősebb kivonatban akar
érezni, a szédülés utáni beteges vágyból, abból a sajátságosan kéjes
«torony-érzésből», mely arra késztet, hogy a mélység felé hajoljunk.
Mert szereti ezt az örvényt, az élet mélységét, a véletlen démoniságát,
fanatikus alázattal szereti a hatalmakat, amelyek erősebbek, mint saját
ereje, és örökös ingerléssel mindig lehívja fejére a gyilkos villámokat.
Dosztojevszkij a szerencsejátékban is sorsát hívja ki, amit feltesz egy
kártyalapra, az nem pénz és nem az utolsó garasa, hanem egész
exisztenciája, amit nyer, az a legmagasabbfokú idegizgalom, halálos
borzongás, ősfélelem, démonikus világátérzés. Dosztojevszkij még az
arany-méregből is az Istenség utáni új szomjúságot oltotta magába.

Természetes, hogy ezt a szenvedélyt is, mint minden mást, minden
mértéken felül, egészen a bűnözésig űzte. E titáni vérmérséklet előtt
megállás, elővigyázat, meggondolás mind idegen: «Mindenütt és egész
életemen keresztül mindig átléptem a határokat!» És ez a határokat
átlépés művészi szempontból nagysága és emberileg veszedelme: mert nem
áll meg a polgári erkölcsi kerítésénél és senkisem tudja pontosan
megmondani, hogy élete mennyire lépte át a jogi határokat és hőseinek
gonosztevő ösztöneiből mennyit váltott tettre. Egyik-másikról van
bizonyságunk, de ezek mind csekélységek. Mint gyermek csalt a
kártyajátékban és mint a «Bűn és bűnhödés» tragikus bolondja,
Marmeládov, pálinka utáni mohóságból felesége harisnyáit, épp úgy lopja
ki Dosztojevszkij felesége pénzét és egy ruháját a szekrényből, hogy a
rouletten eljátssza. Hogy érzéki kicsapongásai a «pinceévekből» mennyire
hullámoztak át perverzitásba, Swidrigailov, Stravrogin és Karamasoff
Fedor, a «kéj pókjaiból» mennyi háló szövődött át sexuális életébe, azt
az életrajzírók nem merik fejtegetni. Hajlamai és perverzitásai, ezek is
mind a romlottság és ártatlanság ellentétének szertelen mohóságában
gyökereznek, de nem lényeges ezeket a legendákat és találgatásokat
(bármennyire is kézenfekvők) magyarázgatni. Fontos csak félre nem
ismerni, hogy Dosztojevszkij-Karamasoffal a megváltóval, a szenttel,
Aljósával vérrokon ellenlábasa, a kéjenc, aljas, túlizgatott érzékiségű
Fedor.

Csak egy bizonyos: Dosztojevszkij érzékiségében is átlépte a polgári
mértéket és pedig nem Goethe írta szelid értelemben, aki egykor azokat a
híres szavakat mondta, hogy elevenen érez magában képességet mindenféle
gyalázatosságra és bűnre. Goethe egész óriási fejlődése egyetlen
hatalmas erőlködés, hogy ezeket a veszélyesen felburjánzott csirákat
magából kiirtsa. Olimpusi harmóniát akart, legfőbb vágya az ellentétek
lerombolása, vérének lehiggasztása, az erők nyugodt egyensúlya. Megöli
magában az érzékiséget és az erkölcs kedvéért művészetére nézve súlyos
vérveszteséggel kiirtja magából lassanként az összes veszélyes csírákat,
természetes, hogy ezekkel együtt erejéből is sok megsemmisül.
Dosztojevszkij azonban, aki kettősségében is szenvedélyes, mint
mindenben, amit az élettől kapott, nem akar a megmerevítő harmóniáig
jutni, nem köti meg ellentéteit az isteni harmóniában, hanem
szétválasztja Isten és ördöggé és a kettő közé állítja a világot.
Végnélküli életet akar. És életnek csak azt tekinti, amely állandó
villamos kisülés az ellentétek pólusai között. Ami csira benne volt,
jóság és rosszaság, veszélyes és a világot előre vivő, annak ki kell
törnie, tropikus szenvedélyében minden kivirágzik és gyümölcsöt hoz.
Hagyja bűneit vadul felburjánozni, gonosztevő ösztöneit is akadálytalan
engedi világgá menni. Szereti vétkeit, betegségét, a játékot,
gonoszságát és még a bujaságot is, mert az a test metafizikája, az
élvezetek végtelen akarása. Goethe antik Apollo-féle akar lenni,
Dosztojevszkij Bachchus. Nem akar olimpusi, Istenhez hasonló lenni,
hanem csak erős ember. Erkölcse nem klasszicitást, szabályt akar, hanem
intenzitást. Helyesen élni számára azt jelenti: erősen és mindent
átélni, mindkettőt egyszerre, a jót és rosszat és mind a kettőt
legerősebb, legmámorosítóbb módon. Ezért nem keresett Dosztojevszkij
sohasem szabályt, hanem mindig csak teljességet. Ezzel szemben Tolsztoj,
munkája közben, nyugtalanul kel fel, megáll, otthagyja a művészetet és
egész életén át kínozza magát, hogy vajjon mi a jó, mi a rossz, helyesen
élt-e, vagy nem. Tolsztoj élete ezért oktató, mint egy tankönyv, egy
pamflet, Dosztojevszkij élete remekmű, tragédia, balsors. Nem tudatosan,
célszerűen cselekszik, nem vizsgálja meg magát, csak magát erősíti.
Tolsztoj az összes halálos bűnökkel vádolja magát, hangosan, az egész
nép előtt. Dosztojevszkij hallgat, de hallgatása többet beszél
Szodomáról, mint Tolsztoj minden önvádja. Dosztojevszkij nem akarja
magát megítélni, megváltoztatni, megjavítani, csak mindig egyet: önmagát
erőssé tenni. A gonosz ellen, veszélyes természete ellen nem fejt ki
semmiféle ellenállást, ellenkezőleg, szereti ezt a veszélyt, mint
hajtóerőt, mint ösztönzőt, isteníti bűnét a bűnbánat, – és büszkeségét
az alázat kedvéért. Gyermekes volna elhallgatni lényének démoniságát
(amely oly közel testvér az Istenihez), ha őt erkölcsileg mentegetni
akarnók, megmenteni a polgári mérték kicsinyes harmóniája számára azt,
amiben a mértéktelenség elementáris szépsége vagyon.

Aki a Karamasoffot, az «Ifjúságban» a diák alakját, a «Démonok»
Stravroginját, a «Raskolnikoff» Swidrigailovját, a test e fanatikusait,
a bujaság nagy megszállottjait, az erkölcstelenség e tudós mestereit
megteremtette, az bizonyára tudatosan átélte életében az érzékiség
legalacsonyabb formáit, mert a kicsapongások szellemi szeretete
szükséges ahhoz, hogy ezeket az alakokat borzalmas valóságukban
bemutathassa. Hihetetlen ingerlékenysége ismerte az erotikát kettős
értelmében, ismerte a testi ittasultságot, amely az iszapban támolyog és
fajtalansággá válik, egész a legfinomabb szellemi lejtőig, hol
gonoszsággá és bűnné merevül, megismerte az erotikát minden álarca alatt
és megértő pillantással mosolyog őrjöngésére. És ismeri őt legnemesebb
változataiban, ahol a szerelem testetlen részvét, lelki könyörület,
világtestvériség és hulló könny. Mindezek a titokzatos esszenciák
megvoltak benne és pedig mint minden valódi költőben, nemcsak elilló
vegyi nyomokban, hanem a legtisztább, legerősebb kivonatokban. Minden
kicsapongást az érzékek szexuális izgalmával és szinte kitapintható
remegésével vázol és sokat közülök valószínűleg gyönyörűséggel át is
élt. Ezzel nem azt akarom mondani (nehogy vadidegenek talán így értsék),
hogy Dosztojevszkij kéjenc volt, «Lebemann», aki gyönyörűséget talál a
testiségben. Ő csak úgy szerette a kéjt, mint a kínzást, ösztönök
jobbágya, hatalmas testi és lelki kíváncsiság rabja volt, amelyek őt
vesszőkkel korbácsolták bele a veszedelembe, a félreutak tüskés
sűrűjébe. Vágya sem valami közönséges élvezés, hanem az egész érzéki
életerő játéka és odaadása; az epilepszia titokzatos, viharos, fojtó
levegőjének újra és újra érezni akarása, az érzékek koncentrációja a kéj
előtti néhány veszedelmes, megfeszült másodpercben és azután a
megbánásba való tompa zuhanás. A kéjben nemcsak a veszély ragyogását, az
idegek játékát, – mely öntestében oly természetes – szereti, hanem a
fojtott szemérem és tudatosság különös keverékével minden kéjben az
ellentétet keresi, a bűnbánat alját, a meggyalázásban az ártatlanságot,
a bűntettben a veszélyt. Dosztojevszkij érzékisége labirint, amelyben
minden út összefonódott, egy és ugyanazon testben szomszédosak Isten és
az állat és így kell értelmezni a Karamasoffok szimbólumát, hol Aljósa,
az angyal, a szent, éppen Fedornak, a kegyetlen «kéjpóknak» a fia. A kéj
termi a tisztaságot, a bűn a nagyságot, a gyönyörűség a szenvedést és a
szenvedés viszont a gyönyörűséget. Az ellentétek örökké találkoznak, ég
és pokol, Isten és ördög között feszül ki az ő világa.

Dosztojevszkijnek végső és egyetlen titka, rajongásának teremtő
tűzforrása ezért az amor fati, egész kettéhasadt sorsához való
határtalan, tudatosan védtelen, teljes odaadása. Éppen mert oly hatalmas
életet szabtak ki számára, ahol az érzések megmérhetlensége szenvedésben
tárult fel, ezért szerette a kegyetlenül-jóságos, istenien érthetetlen,
örökké megtanulhatatlan, örökké misztikus életet. Mert mértéke a
teljesség, a végtelenség. Sohasem akart szelid hullámverésű életet, csak
önmagát még koncentráltabbnak, még intenzívebbnek és ezért sohasem tért
ki a belső és külső veszedelmek elől, hiszen azok az izgalom
lehetőségei, az idegek felhevítői. Minden csirát, a jónak és rossznak a
csiráját, ami benne volt, minden szenvedélyt, minden bűnt önextázis és
lelkesültség által felfokozott és mindenttudó véréből semmi vészthozót
nem irtott ki. A játékos benne teljesen odaadja önmagát betétül a
hatalmak szenvedélyes játékába, mert létének egész gyönyörűségét csak a
fekete és vörös, az élet vagy halál gurulásában érzi szédítően-édesen.
«Te beállítottál ide engem, te is fogsz innen kivezetni» ez a válasza,
mint Goethenek a természethez. Sohasem jut eszébe, «corriger la
fortune», sorsát elkerülni, felhigítani. Sohasem keres tökéletességet,
befejezést, nyugalomban való véget, csak az életnek szenvedésben való
felfokozását. Mindig magasabbra dobja fel érzéseit új feszültségekig,
mert nem önmagát akarja elnyerni, hanem az érzések legfőbb summáját. Nem
akar kristállyá meredni, mint Goethe, hogy a nyugtalan kaoszt ezer
kristálylapjával tükrözze hidegen, hanem önmagát naponként elpusztító
láng akar lenni, hogy mindennap újból épüljön, örökké ismételni magát,
de mindig fokozottabb erővel és kifeszültebb ellentétekben. Nem akar
élet felett úrkodni, hanem az életet érezni, sorsának nem parancsolója,
hanem fanatikus jobbágya lenni. És csak így, mint «Isten-szolga», mint
mindenek között legodaadóbb, így vált minden emberinek tudósává.

Dosztojevszkij sorsa feletti úrkodást visszaadta a sorsnak és a véletlen
Idő felett ezért lett oly hatalmassá élete. Ő, a démoni ember, az örök
hatalmak alattvalója; alakjában újra feltámadnak korunk tiszta,
dokumentált világosságában, mégegyszer, misztikus időknek rég eltűntnek
hitt költői, a látnok, a nagy őrjöngő, a sorsember. Ebben a titáni
alakban van valami ősidőkből való és hősies. Az idők lapályából más
irodalmi munkák, mint virágos hegyek emelkednek ki, alkotó őserőnek
tanubizonyságai ugyan, de időtartamuk korlátolt és csúcsaik még ott is
hozzáférhetők, hol fehér hókoronájuk végtelenbe ér. Dosztojevszkij
munkáinak hegycsúcsa fantasztikus szürke, vulkáni eredetű, terméketlen
kőzet. Mégis széttépett szívének kráteréből izzó láva ér le világunk
legbensőbb tűzfolyós magváig; itt kezdetek kezdetével való
összefüggésre, az őserő elemeivel való kapcsolatra bukkanunk, és
borzongva érezzük sorsában és műveiben minden emberiességnek titokzatos
mélységét.


Dosztojevszkij alakjai.

«Oh, ne higyjetek az ember egységében.»

_Dosztojevszkij._

Ő maga is vulkáni, ezért hősei is vulkáni eredetűek, mert minden ember
végül is bizonysága az Istennek, aki megteremtette. Nem helyezkednek be
békésen a mi világunkba, hanem érzésükkel mindenütt a legősibb
problémákig nyúlnak le. A modern idegember párosul bennük a teremtés
első lényével, aki az életből még nem tud egyebet, csak saját
szenvedélyét, és a legvégsőbb meglátással egyidejűleg, a világ első
kérdéseit dadogja. Formáik még nincsenek kihülve, kőzetük még nem
rétegeződött, arcuk még nem símult ki. Örökké befejezetlenek és ezért
kétszeresen elevenek. Hiszen a tökéletes ember egyszersmind lezárt
valami és Dosztojevszkijnél minden a végtelen felé törekszik. Ő az
embereket csak addig tartja hősnek, művészi kiformálásra érdemesnek,
amíg önmagukkal meghasonlottak, míg problematikus természetűek. A
tökéleteseket, a megéretteket lerázza magáról, mint gyümölcsét a fa.
Dosztojevszkij csak addig szereti az alakjait, amíg szenvednek, amíg a
saját életének fokozott, kettéhasadt alakját öltik magukra, amíg kaosz
van bennük, amely sorssá akar átváltozni.

Állítsuk hőseit egy más kép elé, hogy csodálatos különlegességüket
jobban megérthessük. Hívjuk fel emlékezetünkbe Balzac egy hősét, mint a
francia regény típusát és akkor egyszerre valami egyenesvonalúra,
körülhatároltra és belsően zártra gondolunk öntudatlanul. Fogalom, oly
érthető és szabályos, mint egy mértani ábra. Balzac minden hőse
egyetlen, lelki vegyészettel pontosan meghatározható anyagból készült.
Mind elemek és éppen ezért annak összes lényeges tulajdonságaival bírnak
és ezért erkölcsi és lelki reakciójuk is tipikus. Már nem is emberek,
hanem szinte emberré vált tulajdonságok, egy szenvedély preciziós gépei.
Balzacnál minden név mellé pótlékul egy tulajdonságot tehetünk:
Rastignac annyi, mint nagyravágyás. Goriot annyi, mint önfeláldozás,
Vautrin annyi, mint anarchia. Ez emberek mindegyikénél egy uralkodó
ösztönerő minden más belső erőt magához ragadott és a központi
életakarat irányába kényszerített. E hősök jellemtanilag osztályozhatók,
lelkükbe az ösztön egyetlen rugója van beépítve, amely őket
meghatározott energiaforrással hajtja az emberi társadalmon keresztül; e
fiatal embereket úgy hajítja bele az életbe, mint egy lövedéket. Az
ember szinte szeretné legmagasabb értelemben vett automatáknak nevezni
őket, annál a precisiónál fogva, amellyel az élet minden egyes ingerére
reagálnak és tényleg, a technikához értő, mint egy gépnél, kiszámíthatja
előre erőkifejtésüket és ellenállásukat. Ha az ember belejön Balzac
olvasásába, akkor előre megmondhatjuk, mint reagálnak jellemei az
eseményekre, amint kiszámíthatjuk egy kődobás paraboláját a lendület
erejéből és a kő súlyából. Grandet, a Harpagon, oly mértékben lesz
fösvényebb, amint leánya önfeláldozóbb és hősiesebb. És Goriotról már
előre lehet tudni, akkor, mikor még tűrhető jólétben élt és parókáját
gondosan puderezte, hogy egyszer el fogja adni még a mellényét is
leányaiért és utolsó vagyonát, az ezüstkészletét összetörni.
Szükségképpen így kell cselekednie, jellemének egységénél fogva,
ösztönből, amelyet földi test csak tökéletlenül önt emberi alakba.
Balzacnak épp úgy, mint Viktor Hugonak, Scottnak, Dickensnek alakjai,
mind primitívek, egyszínűek, cél felé törekvők. Egységek és éppen ezért
az erkölcs mérlegén megmérhetők. Ebben a szellemi világban csak a
véletlen, amellyel találkoznak, sokszínű és ezer alkatú. Amaz
epikusoknál az élmény sokféle, az ember az egység és a regény
voltaképpen harc a földi hatalmakkal a hatalomért. Balzacnak és az egész
francia regényirodalomnak hősei vagy erősebbek vagy gyengébbek, mint a
társadalom ellenállása. Legyőzik az életet, vagy pedig a kerekek alá
kerülnek.

A német regény hőse, amelynek típusául Wilhelm Meisterre vagy a Zöld
Henrikre gondoljunk, nem oly biztos a maga céljában. Sok hang zendül
benne; lélektanilag differenciált, lelkileg polyphon. Lelkén keresztül
egybefolynak a jó és a rossz, az erős és a gyenge, eredete zürzavar és
az ifjúság köde befátyolozza tiszta tekintetét. Még ki nem forrott
ellenszegülő erőket érez magában, nincs benne harmónia, de lelkesíti
egység iránti akarata. A német zseni végeredményben mindig rendre
törekszik. És mindezek a «fejlődést» ábrázoló regények a német hősökben
nem fejlesztenek ki mást, csak az egyéniséget. Az erőket azért gyüjtik,
hogy az embert derekas német ideállá emeljék, mivel Goethe szavai
szerint «a jellem a világ folyamában képződik ki». Az élet összerázta
elemek a kiküzdött nyugalomban kikristályosulnak, a tanoncévekből előlép
a Mester és mind e könyvek végső lapjáról, a Zöld Henrikből, a
Hyperionból, Wilhelm Meisterből, Ofterdingenből, a tisztult szem
tetterősen tekint egy tiszta világba. Az élet kibékül az ideállal; az
elrendezett erők nem pazarlóan, kúszáltan, hanem a legmagasabb célra
összegyüjtve működnek. Goethének és minden németnek hősei legmagasabb
életformájukban valósulnak meg, dolgosak és szorgalmasak lesznek,
tanulnak az élet tapasztalataiból.

Dosztojevszkij hősei azonban nem keresnek és nem is találnak a valóságos
élethez való kapcsolatot: ebben van különösségük. Egyáltalában nem is
akarnak a valóságban élni, hanem a kezdet kezdetétől fogva azon túl, a
végtelenben. Sorsuk nem valami külső sorsban, hanem belső értelemben él
számukra. Az ő világuk nem e földről való. Értékeknek, címeknek,
hatalomnak és pénznek, minden látható tulajdonnak álképei, nem
jelentenek számukra sem célbeli értéket, mint Balzacnál, sem pedig
eszközt, mint a németeknél. Ezen a világon ők egyáltalában semmit sem
akar nak keresztülvinni, sem megtartani, sem rendbeszedni. Nem
takarékoskodnak önmagukkal, ellenkezőleg, elpazarolják magukat, nem
számolnak és örökké beszámíthatatlanok maradnak. Az, ami rendszertelen
lényükben, először tétlen és fantasztikus álmodozóknak mutatja őket, de
pillantásuk csak azért tetszik üresnek, mert nem kifelé bámul, hanem
lánggal és tűzzel mindig önmagába, saját lényébe sugároz vissza. Az
orosz ember mindig az egészre megy. Önmagukat akarják érezni és az
életet, de nem annak árny- vagy tükörképét, a külső valóságot, hanem a
nagy, titokzatos elemierőket, az egyetemes hatalmat, a létérzést.
Bárhová ásson is be az ember mélyebben Dosztojevszkij művébe, mindenütt,
mint földalatti forrás buzog ez az egészen kezdetleges, csaknem
vegetativ fanatikus életösztön, a létérzés, ez az egészen ősi ösztön,
amely nem boldogságot, vagy szenvedést akar, amelyek már egyedi formái
az életnek, nem értékeléseket, megkülönböztetéseket, hanem a teljesen
egységes gyönyört, amit az ember a lélegzésnél érez. Az ősforrásból
akarnak inni, nem pedig a városok és utcák kútjaiból, az
örökkévalóságot, a végtelenséget akarják magukban érezni és levetkezni a
mindennapiságot. Csak egy örök világot ismernek és nem egy szociálist.
Nem akarják az életet sem megtanulni, sem legyőzni, mintegy meztelenül
csak érezni akarják és érzik, mint a létezés önkívületét.

Világszerelemből idegenei e világnak, a valósághoz való szenvedélyből
valószínűtlenül hatnak és Dosztojevszkij hősei első pillantásra kissé
együgyűeknek tetszenek. Nincs semmi előre megállapított irányuk, sem
látható céljuk, ezek a mégis már felnőtt emberek, mint vakok, vagy
részegek csetlenek-botlanak a világban. Megállnak, körülnéznek, minden
kérdést megkérdeznek és választ se várva rohannak tovább az
ismeretlenbe, úgy tetszik, egészen frissen léptek világunkba és még nem
szoktak bele. És az ember alig érti meg ezeket a
Dosztojevszkij-embereket, ha nem gondol arra: hogy ezek mind oroszok,
egy olyan nép gyermekei, amely ezeresztendős barbár öntudatlanságból
belerohant európai kultúránk közepébe. A régi, patriarkális kultúrától
elszakítva, az újba még bele nem szokva, középúton állanak mind egy
útjelző keresztnél és az egyes ember bizonytalansága az egész népben
benne van. Mi európaiak úgy élünk a régi tradiciókban, mint meleg
szobában. A XIX. századnak, Dosztojevszkij idejének orosza elégette maga
mögött a barbár előidők fából épült kunyhóját, de új házát még nem
építette fel. Valamennyien gyökerüket vesztettek, irányt tévesztettek.
Még öklükben az ifjúságnak ereje, a barbárnak ereje, de ösztönüket
megzavarta a problémák ezerfélesége: csupaerő kezük nem tudja, hogy mibe
fogjon. Így mindenhez hozzányulnak és még sincs elegük. Az egész nép
sorsából, minden egyes Dosztojevszkij ember tragikumát, kettéhasadását
és gátlását érezzük ki. Ez az Oroszország a XIX. század közepén nem
tudja, hogy merre menjen: nyugatra, vagy keletre, Európába, vagy
Ázsiába, Pétervárra, a «mesterséges városba», a kultúrába, vagy pedig
vissza a parasztbirtokra, a pusztára. Turgenyev előrelöki, Tolsztoj
pedig visszalöki őket. Minden nyugtalanság. A cárizmus közvetlenül
kommunista-anarchizmussal áll szemben és az ősöktől örökölt igazhitűség,
fanatikus és őrjöngő istentagadásba ugrik át. Semmi sem áll a talpán,
semminek sincs sem értéke, sem mértéke ezekben az időkben; a hit
csillagai már nem ragyognak fejük felett és a törvény már régen nincsen
szívükbe vésve. A Dosztojevszkij-emberek egy nagy tradició földjéből
kiszakított gyökértelenek, igazi oroszok, átmeneti emberek, új kezdet
káoszával szívükben, gátlásokkal és bizonytalanságokkal megrakva. Mindig
megijedtek és megfélemlítettek, mindig alázottnak és megsértettnek érzik
magukat és mindezt nemzetüknek egyetlen ősérzéséből: mert nem tudják,
hogy kicsodák? Mert nem tudják, hogy sokat, vagy keveset érnek-e?
Örökösen a büszkeség és a megalázkodás, a túlzott önbecsülés és az
önmegvetés szélén állanak, mindig mások felé pillantanak és mindnyájukat
őrjöngő aggodalom emészti, hogy talán nevetségesek. Folyton
szégyenkeznek, majd egy elviselt prémgallér miatt, majd egész nemzetük
miatt, de mindig-mindig szégyenkeznek, nyugtalanok, felzavartak.
Túlhatalmas érzésüknek nincs pihenője, nincs vezetője, egyiküknek sincs
mértéke, törvénye, tradiciója, amelyhez támaszkodhatnának, nincs
kezükben az öröklött világnézetek mankója. Mindnyájan ismeretlen
világban állnak, mérték nélkül és tanácstalanul. Kérdésükre sehol nem
kapnak választ, nincs útjuk, amely el volna egyengetve. Átmeneti időnek,
kezdetnek emberei valamennyien. Mindegyik egy Cortez, hátuk mögött
felégetett hidak, előttük az ismeretlenség.

De éppen az a csodálatos, hogy, mert új kornak az emberei, mindegyikben
újra kezdődik az egész világ. Hogy mindazok a kérdések, amelyek nálunk
már hideg fogalmakká meredtek, nekik még vérükben lángolnak. A mi
kényelmesen kitaposott útjaink erkölcsi karfáikkal és etikai
útmutatóikkal előttük még ismeretlenek: mindig és mindenütt bozóton
keresztül mennek a végtelenbe, a határtalanba. Sehol a bizonyosság
templomtornyai, a biztonság hídjai: minden szent ősvilág. Mindegyik úgy
érzi magát, mint Lenin és Trockij Oroszországa, hogy az egész
világrendet újból fel kell építeni. Éppen ebben van a kultúrájába már
belekérgesedett Európára nézve az orosz ember leírhatatlan értéke, hogy
itt egy még elhasználatlan kíváncsiság az élet minden kérdését még
egyszer odaállítja a végtelenség elé. Hogyha mi már ellustultunk
kultúránktól, mások még lángolnak. Dosztojevszkijnél minden egyes hős
mégegyszer revidiálja az összes problémákat, vérző kezekkel ő maga
állítja fel a jó és a rossz határköveit és minden egyes a maga káoszából
teremti meg újból a világot. Nála mindenki új Krisztusnak hirdetője,
szolgája, a harmadik birodalom mártirja és hirdetője. Még az elkezdés
káosza van bennük, de egyben az első nap pirkadása, amely a földre a
világosságot teremtette és a hatodik napnak megsejtése, amely az új
embert létrehozta. Hősei új világ útépítői. Dosztojevszkij regénye az új
embernek, az orosz lélek öléből való születésének a mitosza.

A mitosz, különösen, ha nemzeti, erős hitet kíván. Ezért ne próbáljuk
ezeket az embereket az értelem kristályüvegén át nézni. Csak testvéri
érzéssel lehet megérteni őket. A «common sens»-nek, angolnak,
amerikainak, praktikus embernek a négy Karamasoff négy különböző bolond
gyanánt tűnhetik fel, Dosztojevszkij egész tragikus világa bolondok
házának. Mert ami eddig az egyszerű, egységes emberi életnek alfája és
omegája volt és örökké az lesz, az az ő szemükben a legközönyösebb a
földön, tudniillik: boldognak lenni. Üssétek fel az ötvenezer könyvet,
amit Európa évről-évre termel, miről is szólnak: a boldogságról! Egy
asszony akar egy férfit, vagy valaki gazdag, hatalmas és közbecsült akar
lenni. Dickensnél minden kívánság vége csinos családi ház a zöldben,
vidám gyermeksereggel, Balzacnál kastély, pairséggel és milliókkal. És
ha körülnézünk az utcákon, a butikokban, az alacsony szobákban, a
ragyogó termekben, mit akarnak ott az emberek? Boldogok, megelégedettek,
gazdagok, hatalmasak akarnak lenni. És ki akarja ezeket Dosztojevszkij
emberei közül? Senki. Egyetlen egy sem! Sehol sem akarnak megállapodni:
még a boldogságban sem. Mindnyájan még ezen is túl akarnak, mert az a
«magasabbrendű szívük» van, amely gyötri magát. Boldognak lenni közönyös
előttük, a megelégedettség is közönyös, a gazdagságot inkább megvetik,
mint kívánják. Ezek a különcök nem akarnak semmit abból, amit az egész
mai emberiség akar. Nincs józaneszük, semmit sem akarnak, ami erről a
világról való.

Talán megelégedettek? Az élet flegmatikusai, közönbösek, vagy aszkéták?
Ellenkezőleg! Dosztojevszkij emberei, mint mondtam, egy új kezdet
emberei. Minden zsenialitásuk és gyémántragyogású értelmük mellett
gyermeki szívük és gyermekes vágyaik vannak! Nem ezt, vagy amazt
akarják, hanem mindent akarnak és mindent nagyon erősen akarnak, a jót
és a rosszat, a forrót és a hideget, a közelt és a távolt. Túlzók,
mértéktelenek. Azt mondtam fentebb, semmit sem akarnak, ami erről a
világról való. Rosszul mondtam! Nem holmi részt akarnak belőle, hanem
mindent, egész érzését, egész mélységét, magát az életet. Ne felejtsük
el, hogy nem valami gyönge legények, nem Lovelace-ok, nem Hamletek, nem
Wertherek és nem Rénék, – kemény izmaik vannak és brutálisan éhezik az
életet. Ezek a Dosztojevszkij emberek, Karamasoffok, a «sóvárgás
vadállatai», azzal az «illetlenül fanatikus» életvággyal bírnak, amely a
kehely utolsó cseppjét is felissza, mielőtt falhoz vágná. Minden
dologban a felső fokot keresik, mindenütt az érzések vörös izzását, ahol
a mindennapiság közönséges ötvözetei szétolvadnak és nem marad más, mint
a tűzfolyós égető világérzés. Mint az Amokfutók, belerohannak az életbe,
a vágyból a bűnbánatba, a megbánásból vissza a tetthez, a bűnből a
vallomásba, a vallomásból a rajongásba, és sorsuk minden utcáján
keresztül végül a legvégsőbe, amíg összeroskadnak, habzik a szájuk, vagy
amíg valaki leteríti őket. Oh, ezeknek az embereknek életszomja! – egy
egész új nemzedék, egy egész új emberiség sóvárog ajkaikon világ, tudás,
igazság felé! Keressetek, mutassatok egyetlen embert Dosztojevszkij
művében, aki nyugodtan lélegzik, aki pihen, aki célját elérte! Egy sem,
egyetlen egy sem! Mind őrült versenyfutásban rohannak a magasba, vagy a
mélybe, – mert Aljósa formulája szerint, aki az első lépcsőre rálépett,
annak a legfelső lépcsőfokra kell törekednie, – fagyottan és tüzesen
hozzányulnak mindenhez, mohóskodnak, ezek a kielégítetlenek, ezek a
mértéktelenek, akik mértéküket csak a végtelenben keresik és találják
meg. Erejük húrjairól, amely örökké ki van feszítve, mint nyilakat
röpítik magukat az égbe, mindig az elérhetetlen irányában, mindig a
csillagokra célozva, mindegyik egy láng, a nyugtalanság tűzcsóvája. És a
nyugtalanság kín. Ezért Dosztojevszkij hősei mind nagy szenvedők.
Mindegyiknek eltorzult az arca, mindnyájan lázban, görcsben,
feszültségben élnek. Egy nagy francia ijedten nevezte Dosztojevszkij
világát idegbetegek kórházának és valóban az első, felületes
pillantásra, milyen zavaros, milyen fantasztikus világ! Kocsmaszobák
pálinkabűzzel, börtöncellák, elővárosok zuglakásai, bordélyok és kocsmák
utcái és ott rembrandti félhomályban önkívületben levő alakok gomolyaga,
a gyilkos, áldozatának vérével felemelt kezein, a részeges, hallgatósága
röheje között, a sárgacédulás leány az utca félhomályában, az utcasarkon
kolduló epileptikus gyermek, a hétszeres gyilkos Szibéria katorgájában,
a játékos játszócimborái öklei közt, Rogosin, aki felesége bezárt
szobája előtt, mint egy állat vonaglik, a becsületes tolvaj, amint
piszkos ágyán haldoklik, oh az érzések milyen alvilága, a szenvedés
milyen Hadesze! Oh, milyen tragikus egy emberiség, milyen orosz, szürke,
örökké borult, alacsony ég hajol ezek fölé az alakok fölé, a szívnek és
a tájnak milyen homálya! Balsors vidékei, kétségbeesés pusztái, irgalom
és igazságosság nélküli pokol tüze ez.

És ez az emberiség, ez az orosz világ, első pillantásra milyen zavart,
sötét, idegen, ellenszenves! Elárasztja a szenvedés, mert ez a föld,
mint Karamasoff Iván olyan bőszen mondja, «legbensőbb magváig könnyekkel
van átitatva». De amint Dosztojevszkij arca csak első pillantásra komor,
agyagos, lenyomott, paraszti és meghajolt, de aztán homlokának fénye
beesett vonásainak földiségét besugározza és kiragyog hitének mélysége,
úgy sugározza át műveiben az érzéketlen anyagot a szellem világossága.
Úgy látszik, mintha Dosztojevszkij világát egyedül szenvedésből alkotta
volna. Mégis alakjai szenvedéseinek summája csak látszólag nagyobb, mint
bármely más regényben. Mert ezek az emberek Dosztojevszkij gyermekei,
mind érzésének változatai, ellentétről ellentétre hajszolják és túlozzák
azt. És ez a szenvedés, önnönszenvedésük, gyakran legmélyebb
boldogságuk. Valami hat bennük, ami a boldogság gyönyörűségével a
búbánatot, a fájdalom gyönyörűségét állítja szembe: szenvedésük egyben
boldogságuk is, beleakaszkodnak a fogaikkal, a keblükön melengetik,
kezeikkel cirógatják és egész lelkükkel szeretik. És csak akkor volnának
igazán boldogtalanok, ha nem szeretnék. Ez a csere, a belső érzéseknek
tomboló, ujjongó kicserélése, Dosztojevszkij embereinek ez az örökös
átértékelése, talán egy példán mutatható be legjobban és én egyet
választok ki, mely ezer alakban visszatérő: azt a szenvedést, amely egy
embert tényleges, vagy képzelt lealázás következtében ér. Valakit, egy
egyszerű, szerény, érzékeny teremtést, legyen kishivatalnok, vagy
tábornok leánya, megsértenek. Büszkeségében megsértik egy szóval, vagy
talán egy semmiséggel. Ez az első sértés, az alapaffektus, amely az
egész szervezetet fellázítja. Az ember szenved. Meg van sértve, lesben
áll, feszülten vár új sértésre. És a második sértés is megjön, tehát
voltaképpen szenvedés – halmozás. De különös, most már nem fáj. A
megsértett ugyan panaszkodik, kiált, vagy jajgat, de panasza már többé
nem őszinte, mert hiszen szereti ezt a sértést. Ebben az örökös
«önszégyenre való emlékezésben van valami természetellenesen titkos
élvezet». A megsértett büszkeség helyébe új lép: mártirnak lenni. És
ekkor szomjúság fogja el új sértések után, mind több és több után. Most
már maga idézi elő, túlozza, kiköveteli: a szenvedés most már vágyódása,
sóvárgása és gyönyörűsége: megalázták és ezért (a mértéknélküli ember)
egészen lealázott akar lenni. És ezután, most már nem adja többé oda
szenvedését, összeharapott fogakkal szorosan tartja, aki segíteni akar
rajta, a szerető ember: az ellenség. Így vágja a kis Nelly az orvosnak
arcába háromszor is az orvosságot, így löki vissza Raszkolnyikov
Szonját, így harapja meg Iljutska a jámbor Aljosa újját, – szeretetből,
szenvedésükhöz való fanatikus szeretetből. És mind-mind szeretik a
szenvedést, mert benne a szeretett életet oly erősen érezik, mert
tudják, «ezen a földön csak szenvedés által lehet igazán szeretni», és
ezt akarják, ezt mindenekelőtt! Ez nekik a lét legerősebb bizonysága, a
cogito, ergo sum, «gondolkodom, tehát vagyok», helyébe ezt teszik:
«szenvedek, tehát vagyok». És ez az «Én vagyok» Dosztojevszkijnél és
minden alakjánál az élet legfensőbb diadala. A világérzés legfelsőbb
foka. Dimitrij a börtönben ehhez az «én vagyok»-hoz ujjongja a nagy
himnuszt, a létezés gyönyörűségéhez, és éppen ehhez az életszeretethez
valamennyiüknek elsősorban szenvedésre van szükségük. Azt mondtam, hogy
csak látszólag nagyobb Dosztojevszkijnél a szenvedések summája, mint a
többi összes költőknél. Mert ha van világ, ahol nincsen könyörtelenség,
ahol minden szakadékból még vezet ki egy út, minden szerencsétlenségből
rajongás, minden kétségbeeséséből még remény, úgy ez az ő világa. Hiszen
mi más az ő életműve, mint modern apostoltörténetek sorozata, a
szenvedésből lélek által való megváltás legendája? Az élet hitéhez
megtérés, a megismeréshez való kalváriajárás? Damaszkus felé vivő út
egész világunkon keresztül?

Dosztojevszkij műveiben az ember a legvégsőbb igazságért, legemberibb
énjéért küzd. Gyilkosságot követnek el, vagy egy asszony szerelemre
gyullad, ez mind mellékes, külső dolog, színfal. Regénye a legbensőbb
emberben, a lélek szobájában, a szellem világában játszódik le: a
véletlenek, az események, a külső élet sorsfordulatai csak jelszavak,
gépezet, szcenikai keret. A tragédia mindig belőlről való. És mindig azt
jelenti: akadályokat leküzdeni, igazságért harcolni. Mindegyik hőse
megkérdezi önmagától, mint Oroszország: Ki vagyok én? Mit érek? Önmagát,
vagy talán lényének legfelsőbb fokát a tarthatatlanban, az ürben, az
időtlenségben keresi. Arra az emberre akar magában ismerni, aki Isten
színe előtt való és vallomást akar tenni. Mert minden
Dosztojevszki-embernek az igazság több, mint szükséglet, valami
kicsapongás, gyönyörűség és a vallomás a legszentebb élvezet,
feszültség. Épp a vallomással tör Dosztojevszkinél, az egyetemes, a
benső, az Istenember, a földi emberen át és testi létén tör át az
igazság: az Isten. Oh, micsoda gyönyörűséggel játszanak ezért a
vallomással, mint rejtik el és mint Raskolnikoff, Porphyri Petrovics
előtt, titkon mindig megmutatják és ismét eldugják, hogy aztán később
önmagukat túlkiáltva, többet ismerjenek be, mint amennyi igaz, amikor
örjöngő maguk-megmutatásában hibáikat felfedezik, bűnt és erényt
összekevernek, itt, csak itt, az igaz énért való küzdelemben vannak
Dosztojevszkijnek igazi feszültségei. Itt, embereinek nagy harcában, a
szívnek hatalmas hőskölteményében, egészen bent, ahol az orosz, az
idegenszerű felemészti magát, itt válik tragédiája először egészen
miénkké, általános emberivé. Itt válik alakjainak tipikus sorsa
jelentőssé és megrázóvá. És itt éljük át Dosztojevszkijnek az új
emberről, minden földi emberben az egyetemes emberről való mithoszát, az
önmagából való születés misztériumában.

Az önmagából születés misztériuma: így nevezem Dosztojevszkij
világegyetemében, világteremtésében, az új ember megalkotását. És
szeretném megpróbálni Dosztojevszkij minden karakterének történetét
egyszerre elbeszélni, mint valami mithoszt, mert mindezeknek a
különféle, százszor variált embereknek végeredményben egységes sorsuk
van. Mindnyájan egyetlen élménynek változatait élik át: az emberré
lételt. Ne felejtsük el: Dosztojevszkij művészete mindig a központra,
lélektanában emberre az emberben céloz, az abszolut, elvont, messze
minden kultúrális réteg mögötti emberre. A legtöbb művész előtt ezek a
rétegek még lényegesek, az átlagregények meséje, társadalmi, társasági,
erotikus vagy megszokott légkörben játszódik le és rétegekhez tapad.
Dosztojevszkij, mert iránya központi, mindig az egyetemes emberire, az
egyetemes énre bukkan az emberben. Mindig ezt a végső embert alkotja és
küldetésének formái is azonosak. Minden hősének kezdete egyforma. Mint
igazi oroszok, saját életerejüktől nyugtalanok. A serdültség, az érzéki
és szellemi felébredés éveiben vidám és szabad tekintetük elkomorul,
nyomasztón érzik, mint erjed bennük valami erő, titokzatos szorongás;
valami bezárt, növekvő, felbuggyanó akar kiszakadni gyermekruháikból.
Titokzatos terhesség teszi álmodozóvá őket: az új ember, aki bennük
csirázik, de még nem tudnak róla. Dohos szobákban, csaknem az
«elvadultságig» magánosan ülnek, magános szögletekben és napokon-éjeken
át gondolkoznak, gondolkoznak maguk felett. Éveken keresztül gyötrődnek
ebben a sajátságos ataraxiában és a lélekmerevségnek e csaknem buddhista
állapotában kitartanak és mélyen saját testük felé hajolnak, hogy, mint
az asszonyok az első hónapokban, annak a második szívnek a lüktetését
magukon megfigyeljék. A megtermékenyülésnek minden titokzatos stádiumát
átélik: a haláltól való hisztérikus félelmet, az élettől való
borzongást, beteges kegyetlen vágyakat, perverz érzéki kívánságokat.

Végre tudják, hogy valami új eszmétől termékenyültek meg és most már
próbálják felfedezni a titkot. Gondolataikat kiköszörülik, amíg hegyesek
és élesek lesznek, mint a bonctani eszközök, állapotukat felboncolják,
szorongattatásukat fanatikus beszélgetésekben tagolják szét, agyukat
betegre gondolják, míg attól lehet félni, hogy őrületbe gyúl ki, összes
gondolataikat egyetlen rögeszmévé kovácsolják, – melyet a legvégsőbb
végezetig elgondolnak, – veszedelmes csúccsá, mely kezükben önmaguk
ellen fordul. Kirillow, Schatov, Raskolnikoff, Karamasoff Iván,
mindezeknek a magánosoknak van «saját» ideájuk, a nihilizmus, az
altruizmus, a napoleoni világtéboly és mindezt ebben a beteges
magánosságban költötték ki. Fegyvert akarnak kezükbe az új ember ellen,
amely belőlük válandó, büszkeségük védekezni akar ellene, le akarja
gyűrni. Mások ezt a titokzatos csirát, ezt a szorongató, erjedő
életfájdalmat, felkorbácsolt érzékekkel akarják legázolni. Hogy a képnél
maradjunk, a magzatot el akarják hajtani, amint az asszonyok lépcsőkről
ugrálnak le, vagy pedig tánccal és méreggel akarják magukat
megszabadítani a nem kívánatostól. Tombolnak, hogy azt a halk szívverést
magukban túlharsogják, sőt gyakran önmagukat is elpusztítják, csakhogy
ezt a csirát elpusztíthassák. Szándékosan belevesznek ezekbe az évekbe.
Isznak, játszanak, kicsapongók lesznek és mindezt a legszélsőbb őrületig
fanatikusan (mert hiszen különben nem volnának Dosztojevszkij-emberek).
A bűnhöz nem valami lusta vágy, hanem fájdalom kergeti őket. Nem a
nyugalomért és az álomért isznak, ez nem német ivás a puha ágyért, hanem
a mámorért, rögeszméjük elfelejtéséért, ez a játék nem pénzre megy,
hanem időpusztításra, kicsapongásuk nem a kéjért van, hanem azért, hogy
a túlzásban önönmértéküket elveszítsék. Tudni akarják, hogy kicsodák és
ezért keresik a határokat. Énjüknek legkülsőbb szélét akarják
megismerni, túlhevültségben és lehülésben, de mindenekelőtt önnön
mélységüket. E vágyakban fel az Istenig lángolnak, az állatig sülyednek
alá, de mindig azért, hogy magukban az embert megrögzítsék. Vagy
megpróbálják, mert önmagukat nem ismerik, legalább magukat megmutatni.
Koljä vonat alá veti magát, hogy bizonyságot tegyen bátorságáról,
Raskolnikoff meggyilkolja az öreg asszonyt, hogy Napoleon elméletét
bebizonyítsa, valamennyien többet tesznek, mint amennyit voltaképpen
akarnak, csak azért, hogy az érzés legszélsőbb határáig eljussanak. Hogy
emberi voltuk mértékét, önnön mélységüket megismerjék, minden mélységbe
levetik magukat. Érzékiességből kicsapongásba rohannak, kicsapongásból
kegyetlenségbe és onnan le, annak legalsóbb végéig, a hideg, lelketlen,
kiszámított gonoszságig, mindezt azonban átváltozott szeretetből, saját
lényüknek megismerése utáni vágyból, mely a vallási tébollyal rokon.
Bölcs éberségből őrültség körkörébe rohannak, lelki kíváncsiságuk az
érzékek perverziójává válik, bűneik gyermekgyalázásba és gyilkosságba
gyúlnak, de jellemző valamennyiükre a fokozott kéjben fokozott
kiábrándulás és őrjöngésük legalsóbb szakadékáig szikrázik fanatikus
megbánásuk tudatának lángja.

De minél jobban belehajszolják magukat a gondolkodás és az érzékiség
túlzásába, annál közelebb érnek önmagukhoz, és minél jobban akarják
önmagukat megsemmisíteni, annál inkább nyerik vissza magukat. Szomorú
bacchanáliáik csak vonaglások, bűneik csak az önmagából való születés
görcsei. Önkínzásuk a belső ember héját teszi csak tönkre és voltaképpen
a legmagasabb értelemben vett önmentés. Minél jobban kifeszülnek, minél
jobban görbülnek és összecsavarodnak, öntudatlanul annál jobban segítik
elő a születést. Mert ez az új lény csak a legégetőbb fájdalmak közt
jöhet a világra. Valami borzasztónak, valami idegennek kell
hozzásegíteni őket a szabaduláshoz, valami hatalomnak kell a legnehezebb
órában bábául szegődni, a jóságnak, az örök emberi szeretetnek kell
segíteni rajtuk. Valami rendkívüli tett, bűncselekmény, amely minden
érzéküket a kétségbeesésig feszíti meg, szükséges ahhoz, hogy az
ártatlanság megszülessék és mint az életben, itt is minden születést
halálos veszedelem árnyal be. Az emberi képességnek két legszélsőbb
ereje, a halál és az élet, ebben a pillanatban bensően összeforr.

Dosztojevszkij emberi mithosza az tehát, hogy minden egyes ember komor,
sokféle énjét, az igaz embernek, a tisztán isteni lénynek őserejű
csirája termékenyíti meg (a középkori világnézet azon ősemberének
csirája, aki ment az eredendő bűntől). Hogy ez az ős, örök ember, a
kultúrember halandó testéből megszülessék, ez a legfőbb feladat és a
legigazibb földi kötelesség. Mindenki meg van termékenyítve, mert az
élet senkit sem dob el magától, minden halandóban egy boldog percben
szerelemmel fogant meg, csak nem mindenki szüli meg magzatát. Soknál
lelki lustaságban rothad el, meghal és megmérgezi őt. Mások vajudás
közben halnak meg és csak a gyermek, az eszme jön a világra. Kirilov, az
a valaki, aki meg kell, hogy ölje magát, hogy igazán igaz maradhasson és
Schatov, az a valaki, akit meggyilkolnak, hogy igazságáról bizonyságot
tegyen.

De a többiek, Dosztojevszkij heroikus hősei: Sossima, Raskolnikoff,
Stapanowits, Rogosin, Karamasoff Dimitrij, megsemmisítik társadalmi
énjüket, belső lényüknek sötét hernyóját, hogy a kihalt alakból, mint a
pillangók a csúszómászókból, mint szárnyalók, a földhözragadtakból, mint
fölemelkedettek felröpüljenek. A lelki gátlások kérge széttörik, kiárad
a lélek, az egyetemes emberi lélek és visszaömlik a végtelenbe. Minden
személyes, minden egyéni megszünik bennük és éppen ezért tökéletesülésük
pillanatában mindezek az alakok teljesen hasonlók egymáshoz. Alig lehet
Aljosát a staretztől, Karamasoffot Raskolnikofftól megkülönböztetni,
amint vétkükből könnyáztatott arccal az új élet világosságába lépnek.
Dosztojevszkij minden regényének vége a görög tragédia katharzisa, a
nagy vezeklés: az eldörgő zivatarok és a megtisztult levegő felett
felgyúl a szivárvány fenséges glóriája, a kiengesztelődés legszentebb
orosz szimbóluma.

Csak amikor Dosztojevszkij hősei magukból a tiszta embert megszülték,
akkor lépnek az igazi közösségbe. Balzacnál a hős akkor diadalmaskodik,
ha a társadalmat legyőzi, Dickensnél, hogyha társadalmi rétegébe, a
polgári életbe, családba, hivatásba békésen besorozta magát. A közösség,
amelyre Dosztojevszkij hősei törekszenek, már nem társadalmi többé,
hanem vallásos, nem társaságot keres, hanem világtestvériséget és
műveiben az egyetlen hierarchia saját szíve legmélyebb rejtekéhez s
ezzel a misztikus közösséghez való eljutás. Minden regénye végül is
arról a legbensőbb emberről szól: túl a szociális emberen, a társadalom
közbenső állomásain, fél-büszkeségek és ferde gyűlöleteken túl; az
egyéni ember egyetemes emberré lett, mindegyik széttörte magánosságát,
kevélykedő elkülönözöttségét és végtelen alázatban és izzó szeretetben
üdvözli szíve minden más emberben a testvért, a tiszta embert. Ez a
legvégső, megtisztult ember nem ismer többé különbségeket, sem
társadalmi osztálytudatot, lelke, amely meztelen, mint a paradicsomban,
nem ismer szeméremérzetet, büszkeséget, gyülöletet és megvetést. Bűnösök
és bukott nők, gyilkosok és szentek, fejedelmek és részegek beszélgetnek
egymással életük e legalsóbb s legigazabb énjében, minden réteg egymásba
olvad, szív a szívvel, lélek a lélekkel. Dosztojevszkijnél döntő az,
hogy egy ember mennyire válik igazzá és mennyire jut el a valódi
emberséghez. Hogy ez a vezeklés, az önmagát visszanyerés mint jön létre,
közönbös. Nincs kicsapongás, amely bepiszkít, nincs bűn, amely megront,
Isten előtt nincs más bíró, csak a lelkiismeret. Jog és jogtalanság, jó
és gonosz, ezek a szavak elomlanak a szenvedések tüzében. Aki igaz az
akarásban, az megvezekelt: mert aki igaz, az alázatos. Aki eljutott a
megismeréshez, megért mindent és tudja, «hogy az emberi elme törvényei
még olyannyira kikutatlanok és titokzatosak, hogy nincsenek sem alapos
orvosok, sem végérvényesen ítélő bírák»; tudja, vagy senki sem bűnös,
vagy mindenki, senkinek sem szabad bírónak lenni, mindenki csak testvér
a testvérrel. Dosztojevszkij világában ezért nincsenek teljesen
romlottak, nincsenek «gazemberek», poklok és «alsó körök», mint
Dantenél, melyekből maga Krisztus sem képes az elítélteket magához
emelni. Csak tisztítótüzet ismer és tudja, hogy a tévelygő ember
lelkileg még mindig ragyogóbb és közelebb van az igaz emberhez, mint a
büszkék, a hidegek, a korrektek, akiknek keblében a lélek polgári
törvényszerűséggé fagyott. Az ő igaz emberei szenvedtek, azért tisztelik
a szenvedést és ezzel a föld legvégső titkát. Aki szenved, már testvér a
részvétben, és minden embernek testvére, mert csak a belső emberre, a
testvérre tekintenek és idegen tőlük a félelem. Megvan a fenkölt
képességük, melyet egyszer tipikusan orosznak nevezett, hogy nem tudnak
soká gyűlölni és ezért minden földi dolog határtalan megértésére
képesek. Még perelnek gyakran egymással, még gyötrődnek, mert
szeretetüket szégyenlik magukban, mert alázatukat gyengeségnek tartják
és még nem sejtik, hogy ebben van az emberiség legfélelmetesebb ereje.
De egy benső hang már ismeri az igazságot. Mialatt szavakkal hadakoznak
és gyalázzák egymást, a benső szemek már régóta üdvözült megértéssel
pillantanak egymásra és szenvedő ajkuk csókolja a testvér szájat. A
meztelen, az örök ember felösmerte egymást és a testvéri felismerésben
való engesztelődés misztériuma, a lelkeknek ez az orfeuszi éneke,
Dosztojevszkij sötét művének lírai zenéje.


Valóság és képzelet.

«Mi lehet számomra fantasztikusabb, mint a valóság?»

_Dosztojevszkij._

Dosztojevszkij embere az igazságot, elhatárolt létének közvetlen
valóságát keresi. Igazságot, a mindenségnek közvetlen lényegét keresi
Dosztojevszkij, a művész. Következetesen realista: mindig a legvégsőbb
határig megy el, ahol a formák tükörképükhöz: az ellentétekhez, oly
titokzatosan hasonlóvá lesznek, úgy, – hogy ez a valóság a középszerhez
szokott mindennapi tekintetnek fantasztikusnak tűnik fel. «Én a
realizmust egészen odáig szeretem, hol már fantasztikussá válik», mondja
ő maga, «mert mi lehet fantasztikusabb és váratlanabb, sőt
valószínűtlenebb, mint maga a valóság?» Az Igazság – ezt egy művésznél
sem érzi az ember erősebben, mint Dosztojevszkijnél, – nem a
valószínűség mögött, hanem szinte szemközt van vele. Túl van a
közönséges, lélektanilag járatlan szem látóképességén; amint puszta
szemmel mikroszkóp nélkül egy vízcseppben tiszta, tükröző egységet,
mikroszkóppal azonban nyüzsgő sokféleséget és az infusóriák miriádnyi
kaoszát látjuk, egy világot, ahol eddig csak egységes formát vettünk
észre, úgy ismer fel a művész magasabbrendű realizmussal igazságokat,
amelyek képtelennek tűnnek fel azzal szemben, melyet érzékelünk.

Ezt a magasabb, vagy talán mélyebb igazságot megismerni, amely mélyen,
szinte a dolgok bőre alatt fekszik, már közel minden lét szíve
közepéhez, ez volt Dosztojevszkij szenvedélye. Egyszerre akarja az
embert megismerni, mint egységet és sokféleséget, puszta szemmel és
átható pillantásra egyformán igaznak és ezért látnoki és mindentudó
realizmusát, melyben a mikroszkóp ereje és a jós látnoki képessége
egyesül, mintegy fal választja el attól, amit elsőnek a franciák
neveztek el naturalizmusnak és a valóság művészetének. Mert noha
Dosztojevszkij analiziseiben alaposabb és mélyebbre hatol, mint bárki
azok közül, akik magukat «következetes naturalisták»-nak nevezik (ami
alatt azt értik, hogy egészen a határig mennek, holott Dosztojevszkij
minden határon túl megy), pszichológiája mégis az alkotó lélek más
köréből való. Zola idejének szabatos naturalizmusa egyenesen a
tudományból lépett ki. Kifordított kísérleti lélektan, szorgalomhoz és
izzadsághoz, tanulmányokhoz és tapasztalatokhoz kötött; Flaubert
agyveleje retortájában lepárolja a párisi Nemzeti Könyvtár 2000 kötetét,
hogy a «Tentation» vagy a «Salambô» eredeti színeit megtalálja, Zola,
mint valami ujságíró, három hónapon át szaladgál jegyzőkönyvecskéjével a
tőzsdére, az árúházakba és műtermekbe, mielőtt regényeit megírná, hogy
modelleket rajzoljon és tényeket szedjen össze. E világmásolóknál a
valóság hideg, kiszámítható, feltárt anyag. Mindnyájan a fényképész
nyílt, mérlegelő, meghatározó pillantásával nézik a dolgokat. Gyüjtik,
rendezik, keverik, lepárolják az élet egyes elemeit a művészet e hűvös
tudósai és a kapcsolatokkal, oldatokkal vegyészkednek.

Ellenben a Dosztojevszkij-féle művészi megfigyelő folyamatot nem lehet
elválasztani a démonitól. Ha amazoknak a tudomány művészkedés, az övé
bűvészkedés. Nem kísérleti vegytan: hanem a valóság alchimiája, a
léleknek nem csillagászata, hanem csillagjóslása. Nem hideg kutató. Izzó
hallucinációkban mered az élet mélységébe, mint valami démoni
szorongásos álomban. És mégis szökellő látománya tökéletesebb, mint
amazok rendszeres szemlélődése. Nem gyüjt és mégis mindene megvan, nem
számolgat és mértéke mégis csalhatatlan. Kórismejóslatai a titokzatos
betegséget a jelenségek lázában fogják meg a nélkül, hogy újját csak
hozzá is értetné a dolgok érveréséhez. Tudásában van valami az álmok
jövőbelátásából és művészetében valami a szemfényvesztésből. Bűvészként
áthatol az élet kérgén és az édes, felszökő nedvekből iszik. Pillantása
mindenttudó lényének önnön mélységeiből száll fel, démoni természetének
velejéből és idegéből és mégis valószínűségében és realitásában felülmúl
minden realistát. Misztikusan mindent belülről fedez fel. Csak egy jel
és már Faustként megfogja az egész világot. Egy pillantás és már kész a
kép. Nem kell sokat rajzolnia, nem kell a részletek talyigásmunkáját
végeznie. Bűbájossággal rajzol. Gondoljunk csak ennek a nagy realistának
hatalmas alakjaira: Raskolnikoff, Aljosa, Fedor Karamasoff, Myskinre,
ezekre, akik mindannyiunk előtt oly elevenen élnek érzésünkben. Hogy
rajzolja őket? Valami festői gyorsírással, talán három sorban írja le
őket. Talán csak egy jelzőt mond róluk, négy-öt egyszerű mondatban írja
le arcukat és ez az egész. Koruk, foglalkozásuk, rangjuk, ruházatuk,
hajuk színe, arckifejezésük, a személyleírásnak mind ez a látszólag oly
lényeges része, gyorsírói rövidséggel van összefoglalva. És mégis minden
alak mily izzón él a vérünkben. Hasonlítsuk csak össze ezt a bűvészi
realizmust egy «következetes naturalistának» szabatos leírásával. Zóla,
mielőtt munkához lát, egész leltárt vesz fel alakjairól, valóságos
körözőlevelet szövegez, szinte minden ember számára, aki regénye
küszöbét átlépi, útlevelet állít ki (ma már bepillanthatunk ezekbe a
különös dokumentumokba), megméri, hány centiméter magas, lejegyzi, hány
foga hiányzik, megszámolja arcán a szemölcsöket, végigsimítja szakállát,
vajjon durva, vagy finom-e, bőrén kitapogat minden dudort, megérinti a
körmeit, ismeri embereinek hangját, lélekzetét, követi vérüket,
örökségüket, terheltségüket, fellapozza folyószámlájukat a bankban, hogy
bevételeiket megtudja. Megméri, ami külsőleg egyáltalában megmérhető. És
mégis, alig, hogy az alakok megmozdulnak, a látomány egysége elröppen, a
mesterséges mozaik ezer darabra törik össze. Valami lelki szörnyeteg
marad hátra, nem pedig egy eleven ember.

Ez a hibája az ily művészetnek: a francia naturalisták a regény kezdetén
hőseiket nyugalmi állapotukban vázolják pontosan, mikor mintegy lelki
álomban pihennek és ezért képük olyan, mint a halotti maszkok hasztalan
hűsége. Az ember a holtat, az alakot, nem pedig az életet látja benne.
Azonban éppen ott, ahol ez a naturalizmus végződik, ott kezdődik
Dosztojevszkij ijedelmesen nagy naturalizmusa. Az ő emberei csak
izgalomban, szenvedélyben, felfokozott állapotukban lesznek
plasztikussá. Míg amazok a lelket a testen keresztül próbálják
ábrázolni, ő a testet a lelken keresztül rajzolja és csak mikor
alakjainak vonásait szenvedély feszíti és markolja, amikor szemük
érzéstől lesz fátyolos, amikor lehull róluk a polgári csendnek, a lélek
merevségének maszkja, akkor lesz a képe először képszerű. Csak amikor
már izzóvá váltak alakjai, akkor lép Dosztojevszkij a látnok, a műhöz,
hogy kiformálja.

Dosztojevszkij első felvázolásának eleinte homályos és kissé árnyékszerű
körvonalai tehát szándékosak és nem véletlenek. Regényeibe úgy lépünk,
mint egy sötét szobába. Csak körvonalakat látunk, érthetetlen hangokat
hallunk, anélkül, hogy tudnánk, hogy kiéi. Csak lassanként szokjuk meg,
a szem megélesül és mint a rembrandti festményekről, a mély sötétségből
beleragyog az emberekbe valami finom, lelki fluidum. Csak amikor
szenvedélytől lángolnak, akkor lépnek ki a világosságra.
Dosztojevszkijnél az embernek lángolni kell, hogy látható legyen,
idegeinek megpattanásig megfeszültnek kell lenniök, hogy
megcsendüljenek: «A test csak a lélek kedvéért, a kép csak a szenvedély
ábrázolására való.» Csak amikor már át vannak fűtve, amikor abba a
különös lázállapotba jutnak – hiszen a Dosztojevszkij-emberek mind
vándorló lázállapotok, – akkor kezdődik démoni realizmusa, akkor
kezdődik az a részletek utáni varázsos vadászat, csak akkor lopakodik
utána a legkisebb mozdulatnak, ássa ki a mosolyokat, mászik be a kúszált
érzések görbe rókalyukába és gondolataiknak minden lábnyomát egészen a
tudatalatti árnyékbirodalomig kíséri. Minden mozdulat plasztikusan
rajzolódik ki, minden gondolat kristálytiszta lesz és minél jobban
bebonyolódnak a hajszolt lelkek a drámaiságba, annál jobban izzanak
belülről és annál átlátszóbbá válik lényük. Éppen a leglehetetlenebb, a
szinte túlvilági, beteges, hipnotikus, önkívületi, epileptikus
állapotukat rajzolja Dosztojevszkij egy klinikai diagnózis
pontosságával, mértani ábra tiszta körrajzával. A legfinomabb árnyalat
sem mosódik el, a legkisebb rezgés sem tűnik el kiélesedett érzékei
előtt, ott ahol más művészek felmondják a szolgálatot és elfordítják
arcukat, szinte elkáprázva a természetfeletti fénytől, ott válik
Dosztojevszkij realizmusa a legláthatóbbá. És ezek a pillanatok, ahol az
ember lehetőségei legszélsőbb határát éri el, ahol a tudás már őrületté,
a szenvedély már bűnné válik, azok műveinek legfelejthetetlenebb
látomásai.

Ha felhívjuk lelkünkben Raskolnikoff képét, akkor nem az utcán vagy
szobájában ődöngő alaknak, nem 25 éves fiatal orvosnak, nem ilyen és
ilyen külső sajátosságú embernek látjuk, hanem azonnal feltámad bennünk
tébolyult szenvedélyének drámai viziója, amint reszkető kezekkel, hideg
veritékkel a homlokán, szinte becsukott szemekkel lopózkodik fel a ház
lépcsőjén, ahol gyilkolt és titokzatos önkívületben, hogy kínjait még
egyszer érzékin élvezze, meghúzza a bádogcsengőt a meggyilkolt
ajtajánál. Látjuk Karamasoff Dimitrijt a kihallgatás purgatóriumában,
dühtől tajtékozva, szenvedélytől lihegve, amint az asztalt széttöri
örjöngő ökleivel. Képszerűen csak akkor látjuk Dosztojevszkijnél az
embert, amikor legmagasabb, legfeszültebb izgalmi állapotában érzéseinek
végpontjához érkezett. Amint Leonardo nagyszerű karrikaturáiban a test
groteszkségeit, fizikai rendellenességeit ott rajzolja, ahol túllépi a
mindennapi formákat, úgy ragadja meg Dosztojevszkij az emberek lelkét a
túlzás pillanatában, azokban a másodpercekben, ahol az ember áthajol
lehetőségeinek legszélsőbb korlátján is. Gyűlöli a közbenső állapotot,
mint minden harmóniát, mint minden kiegyezést. Művészi szenvedélyét csak
a rendkívüli, a láthatatlan, a démoni izgatja legszélsőbb realizmusra. A
rendkívülinek összehasonlíthatatlanul legnagyobb szobrásza, a
felizgatott beteg lélek legnagyobb anatomusa, akit a művészet valaha
ismert.

Az a titokzatos eszköz, amellyel Dosztojevszkij embereinek mélységébe
hatol: a szó! Goethe tekintete által vázol, ő szemember, Dosztojevszkij
fülember; Wagner találta el legszerencsésebben ezt a megkülönböztetést.
Dosztojevszkijnek kell, hogy embereit beszélni hallja, beszéltesse, hogy
kézzelfoghatón érezzük őket és Mereskovszkij a két orosz epikusról szóló
lángeszű analizisében kifejezetten megmondta: Tolsztojnál hallunk, mert
látunk, Dosztojevszkijnél látunk, mert hallunk. Az ő emberei árnyékok és
lárvák, amíg meg nem szólalnak, a szó az a nedves harmat, amely
felfrissíti a lelküket. Beszélgetésben tárul fel belsejük, mint valami
fantasztikus virág, megmutatják színeiket, termékenységük porzóit.
Beszélgetés közben felmelegednek, felébrednek lelki álmukból és csak –
mint említettem – ez ébredő, szenvedélyes ember felé fordul
Dosztojevszkij művészi szenvedélye. A szót kicsalja a lélekből, hogy
aztán magát a lelket is megfoghassa. A részleteknek ez a démoni
lélektani éleslátása Dosztojevszkijnél végső fokon nem más, mint
hihetetlenül finom hallás. A világirodalom nem ismer tökéletesebb
plasztikus alkotást, mint Dosztojevszkij embereinek kijelentéseit. A
szórend szimbólikus, a szóképzés jellegzetes, semmi sem véletlen, minden
félbeszakított szótag, minden elpattant hang maga a szükségesség. Minden
szünet, minden ismétlés, minden lélegzetvétel, minden dadogás lényeges,
mert a kimondott szó alatt mindig érezzük az elfojtott együttrezgést; a
beszéddel együtt árad fel a lélek egész titokzatos izgalma.
Dosztojevszkijnél a beszédből nemcsak azt tudjuk meg, amit az egyes
ember mond, vagy mondani akar, hanem azt is, amit elhallgat. És a lelki
hallásnak ez a lángeszű realizmusa tökéletesen behatol a szavak
titokzatos állapotába, az ittas, zavaros beszéd mocsaras felületébe, az
epileptikus roham szárnyaló, lihegő révületébe, a hazug zavartságok
bozótjába. A felhevült beszéd gőzéből támad fel a lélek és a lélekből
lassanként kikristályosodik a test. Anélkül, hogy az ember tudná, a szó
ködéből, a beszéd ópiumfüstjéből testi képben száll fel a beszélő
viziója. Amit mások szorgalmasan összerakott mozaikkal, színnel, rajzzal
és elhatárolással érnek el, Dosztojevszkijnél látományszerűen gomolyog
ki a kép a szóból. Dosztojevszkijnél szinte delejes álomban álmodjuk meg
alakjait, mihelyt beszélni halljuk őket. Dosztojevszkijnek nincs
szüksége rá, hogy grafikusan rajzoljon, mert beszédének hipnozisában mi
magunk leszünk látnokokká.

Egy példát hozok fel: a «Félkegyelmű»-ben az öreg, patologikusan hazug
tábornok Myskin herceggel sétál és elmeséli emlékeit. Hazudozik, mind
mélyebben belecsúszik hazugságaiba és egészen belebonyolódik. Beszél,
beszél, beszél. Oldalakon keresztül folynak hazugságai.

Dosztojevszkij egy sorral sem írja le tartását, azonban beszédéből,
botlásaiból, fennakadásaiból, ideges sietségéből kiérzem, mint megy
Myskin mellett, mint bonyolódik bele beszédébe, látom, amint feltekint
és a hercegre óvatos oldalpillantást vet, hogy vajjon elhiszi-e; látom,
amint megáll, remélve, hogy a herceg félbe fogja szakítani. Látom, amint
izzadság gyöngyözik homlokán, látom, hogy eleinte lelkesült arca most
görcsösen megvonaglik a félelemtől, látom, amint összekuporodik, mint
egy kutya, amely fél a veréstől és aztán látom a herceget, aki átérzi és
lefojtja a hazugnak minden erőfeszítését. Hol van ez megírva
Dosztojevszkijben? Sehol! Egyetlen egy sorban sem! És mégis indulatos
világossággal látom az arc minden egyes redőjét. Valahol a beszédben, a
hangsúlyozásban, a szótagok elhelyezésében van a látnok csodaszere és a
visszaadás művészete olyan mágikus, hogy még az elkerülhetetlen
finomságvesztés dacára is, melyet a bármely idegen nyelvre fordítás
okoz, ott remeg alakjainak egész lelke. Az ember egész karaktere
Dosztojevszkijnél beszédének ritmusában van. És ez az összesűrítés
lángeszű intuitiójának gyakran parányi kis részlettel, néha egy
szótaggal sikerül. Mikor Karamasoff Fedor a Grusenkának írt levele
borítékára a név mellé odaírja: «Kis báránykám!» akkor látni lehet a
szenilis kéjenc arcát, rossz fogait, amelyeken át a nyál csurog
mosolygásra rántott ajkaira és ha az «Emlékek a halottasházból»
szadisztikus majorja a botbüntetésnél azt kiáltja: Üs-sed, Üs-sed! ebben
a kis idézetben benne van egész jelleme, egy égő kép, a sóvárgás
lihegése, a tétova szemek, a kivörösödött arc, a gonosz kéj hörgése.
Dosztojevszkijnél ezek a kis realisztikus részletek, amelyek hegyes
horgokként akaszkodnak be érzésünkbe és ellenállhatatlanul belerántanak
az idegen élménybe, művészetének legválogatottabb eszközei és egyben az
intuitív realizmusnak a programmos naturalizmus feletti nagyszerű
diadala. És Dosztojevszkij még nem is nagyon pazarolja ezeket a
részleteket. Egyetlenegyet helyez oda, ahol mások százat használnak fel,
de a legvégső igazságnak ezeket a kis, kegyetlen részleteit valami kéjes
«raffinement»-nal tartogatja és a legmagasabb izgalmaknak éppen abban a
pillanatában lep meg velük, amikor az ember legkevésbbé várja. A
rajongás kelyhébe könyörtelen kézzel mindig beleönti a földi létnek egy
epecsöppjét, mert valóság és igazság előtte egyértelmű az
antiromantikussal és antiszentimentálissal. Dosztojevszkij és ezt nem
szabad egy percig sem elfelejteni, ellentéteinek nemcsak foglya, hanem
prédikátora is. Szenvedélye, a művészetben is, az élet két végét, a
legkegyetlenebb, legmeztelenebb és legsárosabb valóságot, a legnemesebb,
legfenségesebb álmokkal összepárosítani. Azt akarja, hogy minden
földiben érezzük az istenit, a valóságban a képzeletet, a fenségesben a
közönségest, a leszűrt lélekben a föld roszizű sóját és mindezt mindig
egyszerre. Azt akarja, hogy meghasonlottan élvezzünk, amint ő maga is
meghasonlottan érez, itt sem tűr összhangot, kiegyezést. Minden művében
megvan ez a késéles széttagoltság, sátáni részletezéssel a legfinomabb
pillanatokat szétbontja és az élet legszentebb dolgaiból is kivigyorog
banalitása. Csak a «Félkegyelmű» tragédiájára emlékeztetek, hogy
láthatóvá tegyem az ellentétek ily pillanatát. Rogosin meggyilkolja
Natasát és most Myskint, a fivért keresi. Rátalál az utcán és kezével
megérinti. Nem is kell, hogy egymáshoz szóljanak, mert a borzasztó
sejtelem már mindent előre tud. Az utcán át bemennek a házba, ahol a
meggyilkolt fekszik. Nagyságnak és ünnepélyességnek valami szörnyű
előérzete támad fel az egyikben, megzendül a világ. Egy élet mindkét
ellensége, érzésben testvérek, odalépnek a szobában a meggyilkolthoz.
Natasa ott fekszik halottan. Érezzük, hogy ezek az emberek most a
legvégsőt is meg fogják egymásnak mondani, amint szemben állanak az
asszony hullájánál, aki összeveszítette őket. És aztán megindul a
beszélgetés, – és a meztelen, brutális, izzón földi, ördögien szellemi
tárgyilagosság arculüt minden égit. Arról beszélnek mint első,
legfontosabbról: vajjon a hulla szagos lesz-e. És Rogosin csontvágó
tárgyilagossággal beszéli el, hogy jó «amerikai viaszkosvásznat» vett és
«négy kis üveg fertőtlenítő folyadékot» öntött rá.

Ezek a részletek azok, amelyeket én Dosztojevszkijnél szadisztikusnak,
sátáninak nevezek, mert itt a realizmus több, mint puszta technikai
műfogás, mert metafizikai bosszú, titokzatos kéjnek kitörése, hatalmas,
irónikus kiábrándítás. A «négy kis üveg» számszerűsége, «amerikai
viaszkosvászon!» a részletek borzalmas pontossága nem más, mint a lelki
harmónia szándékos feldúlása, az érzés egysége elleni irtózatos lázadás.
Itt az igazság, önmagát túllépve, már kicsapongássá, vétekké és kínzássá
válik és Dosztojevszkijt elviselhetetlenné tennék az érzések egéből a
valóság piszkos kőbányáiba való e borzalmas lezuhanások, hogyha ily
hatalmas ellentéteknek nem volna hasonló ellentét-párja, ha nem támadna
fel nála valami rendkívüli lelki rajongás a durva való legmocskosabb
szögletében is. Gondoljunk csak vissza Dosztojevszkij világára. Tisztán
társadalmilag, az egész egy féreglyuk, az élet csatornájának széle,
mindenütt a szegénység és nyomorúság legfojtóbb légkörében. Mert
regényellenes és mert ellensége az érzés túltengésének, szándékos
tudatossággal színhelyül mindig a banalitást választja. Csupa piszkos
pincehelyiség, amely sörtől és pálinkától bűzlik, szűk, fojtó «koporsó»
szobák, amelyeket csak fafalak választanak el egymástól, sohasem
szalonok, hôtelek, paloták, irodák. És embereiben szándékosan nincs
semmi különös «érdekfeszítő»; tüdővészes asszonyok, elzüllött diákok,
semmittevők, tékozlók, naplopók, de sohasem társadalmi egyéniségek.
Éppen ebbe a komor mindennapiságba állítja korának legnagyobb
tragédiáit. Minden képzeletet felülmúlóan emelkedik ki a nyomorúságosból
a fenséges. Semmi sem hat démonibban nála, mint a külső józanságnak és
lelki mámornak, a földi szegénységnek és a jóság pazarlásának ez az
ellentéte. Korcsmákban részeg emberek hirdetik a «harmadik birodalom»
megjöttét és szentje, Aljósa, azalatt beszéli el a legszebb legendát,
amíg egy utcaleány ül az ölében. Mulatókban és kártyabarlangokban
bontakoznak ki a jóság és jelenések apostolai és Raskolnikoff
legfenségesebb jelenete, ahol a gyilkos földreveti magát és az egész
emberiség szenvedése előtt meghajtja a fejét, egy dadogó szabónál,
Kapernaumovnál játszódik le, egy utcaleány szobája szegletében.

Szenvedélyessége átdobogja az egész életet, meg nem szakított váltakozó
áramban, forrón, vagy hidegen, hidegen vagy forrón, de sohasem
langyosan, egészen az apokalipszis értelmében. Az ellentétek
őrjöngésében a költő mindig szemtől-szembe állítja a fenségest a
banálissal és a felizgatott érzéseket egyik nyugtalanságból a másikba
kergeti. Dosztojevszkij regényeinél ezért soha nem jutunk pihenőre,
sohasem ölel körül az olvasás szelid, muzikális ritmusa, sohasem hagy
nyugodt lélekzetet vennünk, az olvasó mindig nyugtalanul rezzen fel,
mintha elektromos ütések érnék és mindig izzóbb, égőbb, nyugtalanabb,
kíváncsibb lapról-lapra. Amíg költői hatalmában vagyunk, hozzá
hasonlókká válunk. Amint önmagában, az örökké dualistában, a
kettéhasadás keresztfájára feszített emberben, mint alakjaiban, úgy az
olvasóban is szétrobbantja Dosztojevszkij az érzés egységét.

Előadásának örök sajátszerűsége ez, és lebecsülés volna oly ipari
kifejezéssel illetni, mint «technika», mert ez a művészet közvetlenül
Dosztojevszkij egyéniségéből ered, érzésének égő, ősi kettéhasadásából.
Világa megnyilatkozó igazság és titok, egyben a valóságnak delejes álmú
felismerése, tudomány és bűvészet. A legmegfoghatlanabb érthetővé válik
és a megérthető megfoghatlanná; mert bár a problémák a lehetőségek
legszélsőbb szélén tulhajolnak, sohasem zuhannak alá az alaktalanságba.
Alakjainak látnoki és reális részletei hallatlan erővel markolnak bele a
földi valóságba és sohasem siklanak át valami árnyékvilágba. Akit
Dosztojevszkij lerajzol, annak lényét látnokilag, idegszálainak
legvégsőbb összekuszáltságáig ismeri, álmainak tengerfenekéig nyúl le,
elkapja szenvedélye lázát, átszűri ittasságát, a lelki élmény egy
lélegzetvétele sem vész el nála és egy gondolatot sem ugrik át.
Művészetének foglya körül a lélektani láncot szemről-szemre kovácsolja.
Nincsenek nála lélektani tévedések, nincs bonyodalom, amelyet látnoki
értelme, távolba látó logikája át ne sugározna. Sohasem vét és nem
hibázik a belső igazság ellen. A léleknek és a látomásnak mily
beláthatlan, elpusztíthatlan remek palotáit építi fel! Petrovics
Porfirnak és Raskolnikoffnak szóharca, a bűnök felépítése, a
Karamasoffok logikai labirintja páratlan szellemi felépítmény, hibátlan,
mint a mathematika és mégis mámorosító, mint a zene. A szellem
legfensőbb erőit a lélek látnoki voltával új mély igazsággá egyesítik,
mélyebbé, mint aminőt az emberiség valaha ismert.

De mégis – erre a kérdésre felelnünk kell – miért hat az igazságának
démoni tökéletessége dacára, Dosztojevszkij életműve, minden földi mű
legföldibbje, földöntúlian reánk; világ ez, de mégsem mienk, hanem
mellette, vagy felette való. Miért állunk benne legmélyebb érzésünkkel
és miért vagyunk hozzá valahogy idegenek? Regényeiben miért ég valami
mesterséges fény, miért hallucinációkkal és álmokkal teli? Miért érezzük
ezt a legtúlzóbb realistát inkább alvajárónak, mint a valóság
szobrászolójának? Miért nincs minden tűz, sőt túlfűtöttség dacára
termékenyítő napsugár benne, hanem valami fájó, véres és vakító északi
fény, az életnek ember valaha adta legigazabb ábrázolását miért nem
érezzük mégsem úgy, mint a való életet? Mint saját életünket?

Megpróbálok felelni reá. Dosztojevszkijnél a másokkal összehasonlítás
legmagasabb mértéke is kicsi, csak a világirodalom legfenségesebbjeit,
leghalhatatlanabbjait lehet hozzámérni. Én előttem a Karamasoffok
tragédiája nem kisebb, mint az Oresteia bonyodalmai, Homér epikája, és
Goethe műveinek fenséges körrajza. Mindezek a művek sokkal egyszerűbbek,
szerényebbek, megismerésben kevésbbé gazdagok, és nem oly jövővel
terhesek, mint a Dosztojevszkijé. De mégis valahogy szelidebbek és
barátságosabbak lelkünkhöz, az érzés megoldását adják, míg
Dosztojevszkij csak a megismerést adja. Azt hiszem, ennek a
felszabadulásnak köszönik, hogy nem oly emberiek, nem csak emberiek. A
ragyogó égnek, a világnak, mezőknek és réteknek lélegzete, az ég
csillagtekintete, mint szent keret veszi őket körül, ahová az
elijesztett érzés felszabadulva menekül, és fellélegzik. Homérban a
csatáknak, az emberek legvéresebb mészárlásainak közepette pár sor
leírás áll, és beszívjuk a tenger sós lehelletét, a véres szintér felett
Görögország ezüstös fénye ragyog és érzésünk boldogan ösmer rá, hogy az
emberek dübörgő küzdelme kis, semmis bolondság a dolgok örök voltával
szemben. Fellélegzünk, meg vagyunk váltva az emberi bánattól. Faustnak
is meg van a maga Husvétvasárnapja, amikor önnön kínja a szétdúlt
természetbe lendül és ujjongását beledobja a világtavaszba. Mindezekben
a művekben a természet megvált a földi világtól, az emberek világától.
Dosztojevszkijnél azonban hiányzik a tájék, hiányzik a kiszabadulás. Az
ő kozmosa nem a világ, hanem csak az Ember. Süket a muzsikához, vak a
képekhez, nem érzi a tájékot, a természettel, művészettel szemben valami
borzalmas közönbösséggel viseltetik: ez az ára kifürkészhetetlen,
összehasonlíthatatlan emberismeretének. És minden Csak-Emberi az
elégtelenség bánatát rejti magába. Az ő istene csak a lélekben lakik és
nem a tárgyakban, hiányzik belőle a pantheizmusnak az a drága magva,
amely a német és a görög műveket oly boldogítóvá és felszabadítóvá
teszi. Dosztojevszkij művei szellőzetlen szobákban, sáros utcákon,
füstös korcsmákban játszódnak le valahogy, fojtón emberi és nagyon is
emberi levegő van bent, amelyen nem zúgat át megtisztítóan az égboltok
szele és az évszakok rohanása. Próbáljunk csak visszaemlékezni hatalmas
műveire: a «Raskolnikoff»-ra, a «Karamasoffra», a «Félkegyelmű»-re,
vajjon melyik évszakban, melyik vidéken játszódnak le, nyáron,
tavasszal, vagy ősszel? Talán meg is mondja valahol, de nem érzi az
ember. Az ember belélegzi, érzi, kóstolja, de nem éli át. Valahol a szív
legsötétebb kamrájában játszódnak le, amelyet a felismerés
villámcsapásai cikázón világítanak meg, az agyvelő légüres üregében,
csillagtalan, virágtalan, csend és hallgatás nélkül. Lelkeiknek
égboltját elhomályosítja a nagyvárosok kéményfüstje. Hiányzanak nála az
emberitől való megváltás nyugvópontjai, azok a lelki pihenők, amelyek az
ember legértékesebbjei, melyek legboldogabbá teszik, mikor tekintete
önmagáról és a szenvedéseiről az érzéketlen, szenvedélytelen világ felé
fordul. És ez az árnyékszerű könyveiben: nyomornak és sötétségnek szürke
faláról domborulnak alakjai, nem állnak szabadon és tisztán, való
világban, hanem pusztán az érzés végtelenségében. Az ő köre a lélek
világa és nem a természet az ő országa, hanem csak az Emberiség.

De az ő emberisége, bármily csodálatosan valószerű minden egyes
részlete, bármily hibátlan logikai szerkezete, összességében mégis
bizonyos mértékben valószerűtlen: valami tapad hozzájuk az álmok
alakjaiból, és lépésük úgy tűnik az ürben, mint az árnyékoké. Ezzel nem
azt mondtam, hogy nem volnának valamiképpen valóságok. Sőt ellenkezőleg:
túlságosan azok! Mert Dosztojevszkij pszichológiája hibátlan, de
embereit nem plasztikusan, hanem valami fenséges távlatból nézi és érzi
át, mert egyesegyedül lélekből és nem egyúttal testiségből formáltak.
Dosztojevszkij embereit csak mozgó és ruhába öltöztetett érzéseknek
ösmerjük, idegekből és lélekből való lényeknek, akiknél csaknem
elfelejtjük, hogy vérük húson át folyik. Az ember valahogyan nem is
testileg nyúl hozzájuk. Műveinek húszezer oldalán sehol sem olvassuk,
hogy alakjainak valamelyike ülne, ennék, innék, mert mindig csak
éreznek, beszélnek, vagy harcolnak. Nem is alszanak (hacsak tán nem
nappali álmodozásban), nem nyugszanak, mindig lázasak, mindig
gondolkodnak. Sohasem élnek élettanilag, mint a növények vagy állatok,
mindig izgatottak, nyugtalanok, megfeszültek, és mindig ébren vannak.
Ébren, sőt túléberen. Mindig lényüknek felfokozottságában. Mindegyik
bírja Dostojevszkij lelki áttekintőképességét, valamennyien
távolbalátók, telepátikusok, hallucinálók, mind jósok és lényüknek
legbensőbb mélyéig át vannak itatva a lélektan tudományával. Emlékezzünk
csak reá, a közönséges, banális életben az emberek azért állanak
egymással és a sorssal harcban, mert nem értik meg egymást, mert csak
földi értelemmel bírnak. Shakespeare, az emberiség másik nagy
lélekbuvára, tragédiái felét erre a velünk született tudatlanságra, erre
a sötétségből való alapra építi, amely ember és ember között, mint
valami vaksors, mint a megbotránkozás köve fekszik. Lear nem bízik a
leányában, mert nem is sejti nemeslelkűségét, a szeretet nagyságát,
amely elsáncolja magát a szemérmetesség mögé, Othello ismét Jágóra
hallgat, mint besugóra, Caesar szereti Brutust, a gyilkosát, és
valamennyien a földi világ valódi lényegének: a csalódásnak áldozatai.
Shakespearenél éppen úgy, mint a való életben, a félreértés, a földi
képességek elhatároltsága, teremtő tragikai erővé, minden összeütközés
forrásává válik. Ám Dosztojevszkij mindentudó emberei nem ismerik a
félreértést. Mindegyik mint egy próféta sejti meg a másikat, a legvégső
határig maradéktalan megértik egymást, a szavakat szinte kiszívják a
szájból, még mielőtt kimondták volna és az érzés méhéből előre kiveszik
a gondolatokat. Megszimatolnak, megsejtenek egymásról mindent előre,
sohasem csalatkoznak, sohasem csudálkoznak és titokzatos megérzésben
mindegyik lelkét átfogja a másik gondolata. A nem ismert, a tudatalatti
náluk túlfejlett, valamennyien próféták, táltosok és látók, akiket
Dosztojevszkij lényének és tudásának misztikus átható képességével ruház
fel. Hogy jobban megérttessem magam, egy példát választok: Philipovna
Natasát Rogosin meggyilkolja. Már az első napon, amikor az asszony
megpillantja, tudja és valahányszor az övé lesz, tudja, hogy meg fogja
gyilkolni, elmenekül előle, mert tudja és visszatér hozzá, mert vágyódik
elkerülhetetlen sorsa után. Már hónapokkal előbb ösmeri a kést is, amely
majd szívét átszúrja. Rogosin is tudja, ő is ismeri a kést és éppen így
Myskin. Ajkai reszketnek, ha egyszer véletlenül, beszédközben, Rogosin
játszani kezd ezzel a késsel. És Karamasoff Fedor meggyilkolásánál
hasonlóképpen mindenki tudja a leglehetetlenebbet. A staretz térdre
hull, mert megérzi a bűnt, sőt a gúnyolódó Rakitin is meg tudja fejteni
e jeleket. Aljosa megcsókolja atyja vállát, amikor búcsúzik tőle, érzése
is sejti, hogy nem fogja többé viszontlátni. Ivan Tsermasnajába utazik,
hogy ne legyen tanuja a gyilkosságnak. A piszkos Smerdjakoff mosolyogva
előre megmondja neki. Mind, mind tudják azt a napot és órát és a helyet,
valami prófétai ihlet túlzásában, amely valószínűtlennek látszik
sokoldalúsága miatt. Valamennyien próféták, felismerők, mindent
megértők.

Ebben a lélektanban felismerhetjük, hogy a művész előtt minden
igazságnak kétféle alakja van. Bár Dosztojevszkij az embert mélyebben
ismeri, mint előtte bárki más, mégis Shakespeare túltesz rajta az
emberiség ismeretében. Felismerte a lét vegyességét, a közönségest és
közönyöst a nagyszerű mellé állította, ott, ahol Dosztojevszkij mindent
a végtelenbe fokoz fel. Shakespeare a világot a testben ismerte fel,
Dosztojevszkij a szellemben. Az ő világa talán a világ legtökéletesebb
hallucinációja, a lélek mély és prófétai álma, álom, mely túlszárnyal a
valóságon, realizmus, amely önmagán túl a fantasztikum világába ér. A
realizmuson felülemelkedő Dosztojevszkij, minden határok áthágója, nem a
valóságot rajzolja, mert a valóságot önönmagán túl felfokozta.

A világot itt tehát belülről, egyedül a lélekből formálta művészetté,
belülről kötötte meg és belülről oldotta meg. A művészet e legmélyebb és
legemberibb fajának nincsenek ősei az irodalomban, sem Oroszországban,
sehol a világon. Ennek az életműnek csak a messzeségben vannak
testvérei. Kínlódása néha a görög tragédiákra emlékeztet, ez az
emberfeletti kín az emberekben, akik a túlhatalmas sors karmai között
vergődnek és talán Michel-Angelóra emlékeztet a léleknek misztikus,
megkövesült, megoldhatatlan szomorúságával. Mégis Dosztojevszkijnek
minden időkön át Rembrandt az igazi testvére. Mind a ketten kínlódás,
nélkülözés, megvetésből álló életből származnak, a földi lét
kitagadottjai, akiket a pénz vesszői korbácsoltak alá az emberi lét
legmélyebb fenekéig. Mindketten ösmerik az ellentétek teremtő értelmét,
a sötétség és világosság örök küzdelmét és tudják, hogy nincs mélyebb
szépség a lélek szent szépségénél, amelyet a lét egyszerűségéből
merítenek. Amint Dosztojevszkij szentjeit orosz parasztok, játékosok és
gonosztevők közül választja, úgy alakítja Rembrandt bibliai képeit a
kikötők utcáiról felszedett modellekből: mert mindkettő úgy látja, hogy
az élet legalantabb formáiba valami titokzatos, új szépség van berejtve,
mindkettő a nép söpredékében találja meg Krisztusát. Mindketten ismerik
a földi erők, a fény és homály örökös játékát és ellenjátékát, amely az
élőben és a lelkiben egyforma erővel uralkodik és itt is, ott is az élet
legmélyebb sötétségéből veszik a sugárzást. Minél mélyebben tekint az
ember Rembrandt képeinek, Dosztojevszkij könyveinek mélységébe, annál
jobban látja a világi és szellemi formák végső titkának kiküzdését: az
általános emberszeretetet. És ahol a lélek elsőbb csak árnybavesző
alakokat, komor valóságot vél látni, mélyebbre pillantva felismeri
megismerő gyönyörűséggel a kivívott világosságot, azt a szent sugárzást,
amely, mint valami mártirkorona ül az élet legvégső dolgain.


Építészet és szenvedély.

«Nem szeret az igazán, aki mértékkel szeret!»

_La Boetie._

«Mindent egész a szenvedélyességig űzöl», Philipovna Natasa e mondása
Dosztojevszkij minden emberére ráillik, de valamennyi között
Dosztojevszkijt találja legjobban szíven. Ez a hatalmas az
életjelenségek elé csak szenvedéllyel tud lépni és azért legodaadóbb
szerelmében legszenvedélyesebb: a művészetben. Természetes, hogy a
teremtő folyamat, a művészi fáradozás nála nem rendszeresen felépítő,
hidegen számító, mint egy épületnél. Dosztojevszkij lázban ír, lázban
gondolkodik, lázban él. Keze alatt kettős veréssel ver a pulzusa, amint
a szavakat, mint valami elomló kis gyöngyláncokat, végigpergeti a
papiron (idegesen kurtított betűkkel ír, mint minden heves ember) és
idegei szinte görcsösen vonaglanak. Az alkotás nála önkívület, kínzás,
gyönyörűség, összeomlás, fájdalomig fokozott kéj, kéjig fokozott
fájdalom, örökös feszültség, túlhatalmas életének örökké ismétlődő
vulkánikus kitörése. «Könnyek között» írta a 22 éves Dosztojevszkij első
regényét, a «Szegény emberek»-et és azóta minden műve válság, betegség.
«Idegesen, kínok és gondok közt dolgozom. Hogyha megerőltetve dolgozom,
fizikailag is beteg vagyok» és tényleg az epilepsia, titokzatos
betegsége, lázas, gyulladt ritmussal, sötét, tompa gátlással nyomul be
művének legfinomabb remegésébe is. De Dosztojevszkij mindig lényének
teljességével, hisztérikus dühvel alkot. Még művének legkisebb,
látszólag közönbös része, mint például hirlapi cikkei is, szenvedélyének
tüzes tégelyében olvadtak meg és ömlöttek formába. Sohasem alkot költői
erejének csak levált, szabadonható részével, könnyen, mintegy csuklóból,
a technika játékos könnyűségével, hanem a történésbe mindig egész
fizikai izgalmát beledobja és alakjaival élete legvégső idegéig szenved
és együttérez. Minden műve őrült viharverésben, mintegy robbanólag árad
szörnyű légnyomáson át. Dosztojevszkij nem tud benső részvét nélkül
alkotni s reá is illik az ismert mondás Stendhalról: «Lorsqu’il n’avait
pas d’émotion, il était sans esprit!» Hogyha Dosztojevszkij nem volt
szenvedélyes, akkor nem volt költő.

De a szenvedély épp oly bomlasztó elemmé válik a művészetben, amennyire
alkotni képes. Az erők káoszát teremti, amelyből a tiszta szellem váltja
csak ki az örök formákat. Minden művészetnek szüksége van a
nyugtalanságra, mint az alkotóerő ösztönzőjére, de épp annyira van
szüksége fölényesen megfontolt nyugalomra, amikor a tökéletességet
mérlegeli. Dosztojevszkijnek hatalmas, a valóságot mintegy gyémántként
átfúró szelleme ismeri azt a márványszerű, acélos hidegséget, amely
körüllebegi a nagy műalkotásokat. Szereti, isteníti a nagy építészeti
formákat, a pompás méreteket, terveket készít a világ fenséges
rendjéről, de az alapzatot újra és újra elönti szenvedélyes érzése. Az
örök kettősség szív és lélek között, művébe is behatol és itt mint a
művészi formák és szenvedély ellentéte mutatkozik. Hiába próbál
Dosztojevszkij, mint művész, tárgyilagosan alkotni, kívülmaradni, csak
elbeszélni és formálni, epikusnak lenni, az események elbeszélője, az
érzések analitikusa lenni. Ellenállhatatlanul ragadja magával
szenvedélye, szenvedésben és együttérzésben mindig be, a saját világába.
Dosztojevszkijnek legtökéletesebb műveiben is van valami a kezdet
zűrzavarából, sohasem éri el a harmóniát. («Gyűlölöm a harmóniát» – így
kiált fel Karamasoff Iván, Dosztojevszkij legtitkosabb gondolatainak
elárulója.) Itt sincs béke forma és akarat között, nincs kiegyezés,
hanem örökös belső és külső harc Óh, lényének örök kettőssége, amely
minden formán áthatol, a hideg kéregtől egész az izzó magig! Lényének
örökös dualizmusa az epikus műben felépítés és szenvedély közti harcot
jelenti.

Sohasem éri el Dosztojevszkij regényeiben azt, amit a szakember «epikus
előadásnak» nevez, a nagy titkot, mozgalmas eseményeket nyugodt
ábrázolásban megkötni, amit Homértől Kellerig és Tolsztojig az ősök
végtelen sorozata mesterről mesterre örökölt át. Szenvedélyesen formálja
világát és csak szenvedélyesen, izgalmi állapotban élvezhetők.
Könyveiben sohasem érezzük az otthonosságnak azt a szelid, elringató
ritmusos érzését, sohasem érezzük magunkat az eseményeken kívül és
biztonságban, mint valami biztos parton, ahol a viharzó tenger
örvénylését és zűrzavarát, mint valami színjátékot figyeljük. Az ember
nála mindig fel van kavarva, tragédiába bonyolítva. Vérünkben úgy
érezzük alakjainak válságát, mint egy betegséget, és felkorbácsolt
érzésünkben úgy égnek a problémák, mint valami gyulladás. Összes
érzékeinkkel együtt belemárt izzó légkörébe, odalök a lélek örvényének
szélére, ahol lihegve, szédülő érzéssel, elfuló lélegzettel állunk meg.
És csak amikor érverésünk is olyan, mint az övé, amikor mi is áldozatai
lettünk démoni szenvedélyének, akkor uraljuk mi a művet és akkor ural
egészen bennünket. Dosztojevszkij azt szereti, ha regényeit felfokozott,
felizgatott emberek élvezik, épp olyanok, aminőket hőseiül választ. A
kölcsönkönyvtárak fogyasztói, az olvasás kényelmes asztfaltbetyárai, a
kitaposott problémák járdáján sétálók, le kell mondjanak róla és ő is
lemond róluk. Csak az izzó ember, a szenvedélyre gyulladt, az érzésben
lángoló talál utat igazi szférájába.

Nem lehet eltagadni, eltitkolni, sem kiszépíteni: Dosztojevszkijnek
viszonya az olvasóhoz nem barátságos, nem kellemes, hanem veszedelmes,
kegyetlen, kéjes ösztönök ellentétével van teli. Valami oly szenvedélyes
viszony ez, mint férfi és asszony közt, nem mint más költőknél, a
barátságnak és bizalomnak viszonya. Kortársai: Dickens, Keller Gottfried
szelid rábeszéléssel, muzsikás csalogatással hivogatják olvasóikat
világukba, barátságosan beszélgetve vonják be a történésbe, csak
kíváncsiságát, képzelőtehetségét izgatják, nem pedig, mint
Dosztojevszkij egész felviharzó szívünket. Ő, a szenvedélyes, egészen
magáénak akar bennünket, nemcsak a kíváncsiságunkat, érdeklődésünket,
hanem egész lelkünket és egész testi életünket kívánja. A belső légkört
először villamossággal tölti meg, és raffináltan fokozza
érzékenységünket. Mintha hipnotizálva volnánk, szenvedélyes akaratának
hatása alatt elveszítjük akaratunkat: Mint a varázsló tompa mormolása,
értelmünket végtelen és értelemnélküli hosszas beszélgetésekkel fogja
körül és titkokkal és célzásokkal izgatja fel részvétünket, egészen
mélyen bent. Nem tűri, hogy korán odaadjuk magunkat, az előkészületek
gyötrelmét fokozza kéjes hozzáértéssel, az emberben lassan forrni kezd a
nyugtalanság, de mindig halogatja, új alakok előtérbe állításával, új
képek lepergetésével az eseményekbe való betekintést. Mindenttudó, kéjes
erotikus, aki ördögi akaraterővel tartja vissza a saját és a mi
odaadásunkat, és ezzel a belső nyomást, a légkör izgatottságát a
végtelenségig fokozza. Fejünk felett sorstól terhesen érezzük a tragikum
felhőtáborát (milyen soká tart Raskolnikoffban, míg megtudjuk, hogy
mindezek az érthetetlen lelkiállapotok gyilkossághoz való előkészületek
és idegeinkben mégis valami borzalmast érzünk előre!), a lélek égboltján
borzongó sejtések villámlanak. De Dosztojevszkij érzéki kéjessége
megmámorosodik a halogatás raffinementjában és az érzések bőrét kis
célzások tűszurásaival bizseregteti. Sátáni vontatottsággal állít nagy
jelenetei elé misztikus és démoni-unalmas, hosszú fejezeteket, míg az
idegemberben (más úgy sem ért az ilyen dolgokhoz) lelki lázat, fizikai
kínt teremt. Az ellentétek e fanatikusa a feszültség gyönyörérzetét is
egész a fájdalomig hajtja és csak amikor már forr az érzés a szív
túlfűtött kazánjában és a falak már majd szétpattannak, akkor üt egyet a
kalapáccsal szívünkre és akkor cikázik el a fenséges pillanatok egyike,
hol művének égboltjáról, mint az istennyila sujt le szívünk mélyébe a
megváltás. Csak amikor a feszültség már elviselhetetlenné vált, akkor
szakítja szét Dosztojevszkij az epikus titkot és oldja fel a szétpattant
érzést puha, áramló, könnyektől nedves érzékenységgé.

Így fogja körül Dosztojevszkij ellenségesen, kéjesen, raffináltan,
szenvedélyesen olvasóját. Nem birkózva gyűri le őket, hanem mint a
gyilkos, aki órák és órákon át kering áldozata körül s azután egy éles
pillanattal átüti a szívet. Oly szenvedélyes önnön lázongásában, hogy az
ember kételkedik, vajjon lehet-e őt egyáltalán epikusnak nevezni.
Technikája robbantó, nem ás lapátról-lapátra, kubikosként utat műveibe,
hanem belülről, a legutolsó atómig megfeszült erővel robbantja fel a
világot és a megváltott szívet. Előkészületei egészen földalattiak és
úgy hatnak az olvasóra, mint összeesküvés, mint villámgyors meglepetés.
Sohasem tudjuk, bár érezzük, hogy katasztrófa elé megyünk, hogy mely
emberekbe ássa be tárnáinak aknajáratait, honnan és mely órában
következik be a borzalmas kitörés. Mindegyiktől akna vezet a történet
központjáig és minden egyes ember a szenvedély gyujtóanyagával van
megtöltve. Hogy ki fogja a gyujtózsinórt meggyujtani (például, hogy ki
fogja az azonos egy gondolattól megmérgezettek közül Karamasoff Fedort
megölni), hallatlan művészettel el van rejtve egészen az utolsó
pillanatig, mert Dosztojevszkij, aki mindent sejtetni enged, nem árul el
semmit titkából. Az ember csak érzi, hogy a sors, mint valami vakondok
ássa alá az élet felületét, ássa be keményen egészen szívünk alá az
aknát és az ember a végtelen feszültségben ellankad, emészti magát, a
perc azon kis részéig, amely aztán, mint valami villám hasítja át a
nyomasztó levegőt.

Dosztojevszkijnek, az epikusnak ezekre a kis percekre, a helyzetek
hallatlan összpontosítására, a leírás eddig nem ismert súlyára és
szélességére van szüksége. Ilyen intenzitást, ilyen összpontosítást csak
monumentális művészet érhet el, csak ősvilági nagyságú és mitikus
lendületű művészet. Itt a terjedelmesség nem szószátyárság, hanem
architektura: amint a piramisok csucsainak óriási alapokra,
Dosztojevszkij csúcsos magasságú jeleneteinek regényei hatalmas
méreteire van szüksége. És valóban, mint hazájának nagy folyói: a Volga
és a Dnyeper, úgy folynak az ő regényei is tova. Valamennyiükben van
valami folyamszerű és az élet hatalmas sokasága lassan hullámozva gördül
tova. Ezer és ezer oldalon keresztül, néha a művészi alkotás partjait
átlépve a politikának sok görgetegét és a vitának sok kavicsát ragadják
magukkal. Gyakran, ahol az inspiráció kihagy, széles, homokos helyeket
találunk. Már-már úgy látszik, hogy kiapad. Az események rohama akadozva
és fáradságosan préseli át magát kanyarodókon és zavarokon, az áramlás
órákra megáll a dialógusok fövénybuckáin, míg ismét megtalálja mélységét
és szenvedélyének lendületét.

De aztán a tenger, a végtelenség közelében hirtelen elérjük a rohanó
folyam hallatlan helyeit, ahol a széles elbeszélés forgóvá szorul, ahol
a lapok szinte röpülnek, az iram aggasztó és az elkapott lélek az érzés
örvényébe zuhan alá. Már érezzük a közeli mélységet, már mennydörög a
vízesés, az egész széles, súlyos tömeg hirtelen tajtékzó sebességgé
válik és amint vízesés mágneses erejétől vonzott elbeszélés habtorlata a
katarzis felé áramlik, úgy száguldunk át mi is önkéntelenül gyorsabban
ezeken az oldalakon és aztán mintegy szétzúzott érzéssel belerohanunk
hirtelen az események szakadékába.

És ez az érzés, ahol az élet óriási összege egy számmá sűrül össze, a
legvégső összpontosításnak ez az érzése, amely egyszerre kínzó és
szédítő és amelyet ő maga egyszer «toronyérzésnek» nevezett, ez az
isteni őrület, amely önnön mélységei felé hajol, hogy a halálos
lezuhanás üdvösségét megsejtve érezze, ez a legvégsőbb érzés, amelyben
az ember egész életével a halált is megérzi, ezek egyben Dosztojevszkij
nagy regénypiramisainak láthatatlan csúcsai. Mintha minden regényét
talán ezért, a fehéren izzó érzés e pillanataiért írta volna.
Dosztojevszkij húsz vagy harminc ilyen nagyszerű helyzetet teremtett és
valamennyien a szenvedélyes összepréselés oly páratlan vehemenciájával
bírnak, hogy nemcsak első olvasásra, amikor az ember szinte védtelenül
ki van nekik szolgáltatva, hanem negyedszerre és ötödszörre is, mint
valami tüzes nyíl ütnek át a szívünkön. Az ilyen pillanatokban az egész
könyv összes alakjai összegyülnek egyszerre egy szobába, valamennyien
akaratuknak legvégső feszültségében. Minden utca, minden folyó, minden
erő boszorkányosan egybefut és egyetlen gesztusban, egyetlen
mozdulatban, egyetlen szóban oldódik fel. Csak a «Démonok» azon
jelenetére emlékeztetek, ahol Satov arculütése «száraz csapásával»
szétszakítja a titkok pókhálóját, vagy ahol a «Félkegyelmű»-ben Natasa a
százezer rubelt tűzbe dobja, vagy a «Raskolnikoff» és a «Karamasoff»
vallomási jelenete. Művészetének e legmagasabb, már nem is anyagszerű,
hanem egészen elementáris erővel ható pillanataiban a szenvedély és
architektura maradéktalanul párosul. Dosztojevszkij csak az extázisban
egységes ember és csak ezekben a kurta pillanatokban tökéletes művész.
De ezek a jelenetek tisztán művészi szempontból a művészetnek az ember
feletti páratlan diadalai, mert csak visszalapozva vesszük észre, hogy
milyen zseniális kiszámítottsággal vezetnek fel a lépcsők ehhez a
magaslathoz, hogy mily tudatos elosztással egészítik ki egymást
mágikusan emberek és körülmények, hogy a hatalmas ezer számjegyű és
összefont egyenlet mint oszlik fel hirtelen a legkisebb számban, az
érzés végső maradéknélküli egységében: az önkívületben.
Dosztojevszkijnek ez a legnagyobb művészi titka, hogy minden regényét
ilyen csúcsokig építi fel, amelyekben az érzés egész villamos
atmoszférája összegyül és amelyek a sors villámát hibátlan biztonsággal
fogják fel.

Rámutassunk-e még külön ez egyedülálló művészi forma eredetére, amelynek
Dosztojevszkij első ura és amellyel hasonló mértékben talán sohasem fog
bírni művész? Megmondjuk-e még, hogy az összes életerőknek egyetlen
pillanatban való ilyen felcikázása nem más, mint saját életének és
démoni betegségének kézzelfogható, művészetté vált formája? Sohasem volt
még oly gyümölcshozó művész szenvedése, mint az epilepsziának ez a
művészivé átváltoztatása, mert soha Dosztojevszkij előtt nem tudta
művészet az idő és tér ily legkisebb egységébe az élet teljességének
hasonló töményített voltát beleszorítani. Ő, aki ott állott a
Szemenovszkij-téren, bekötött szemmel és két perc alatt egész elmult
életét mégegyszer átélte és aki minden epileptikus rohamnál a tántorgó
szédület és a székről a földre való kemény lezuhanás között, mint egy
látomást, világokat szállt át, csak ő tudta elérni azt a művészetet,
hogy dióhéjnyi időbe az események egész kosmosát ágyazza be. Csak ő
tudta ilyen robbanó pillanatok valószerűtlenségéből a démoni valóságot
kikényszeríteni, hogy ezt a tér és időt átívelő képességét alig vesszük
észre. Művei a tömörítésnek valóságos csodái. Csak egy példát említek:
Olvassuk el a «Félkegyelmű» első kötetét, amely több ötszáz oldalnál. A
sors forgószele kavarog, lelkek káoszán röpülünk át, sokszámú embert
elevenít meg belűlről. Utcákon át vándorlunk velük, házakban ülünk és
egyszerre, ha az ember véletlen rágondol, akkor fedezi fel, hogy az
eseményeknek ez az egész óriási tömege alig 12 órai időtartam alatt
folyt le, reggeltől éjfélig. A «Karamasoff»-oknak fantasztikus világa
éppen így mindössze néhány napba, Raskolnikoffé egy hétbe van
összemarkolva, a tömörítés oly mesterművei, aminőt epikus még soha és az
élet maga is csak a legritkább pillanatokban ért el. Talán csak Ödipusz
antik tragédiája, amely déltől estig való szűk időközben perget le egy
egész életet és mult generációk életét, ismeri a magaslatról a
mélységbe, a mélységről a magaslatba való őrült rohanást, a sors
könyörtelen felhőszakadását, de egyben a lelki zivatarok tisztító erejét
is. Semmiféle epikus művel nem hasonlítható össze ez a művészet és ezért
hat Dosztojevszkij a legnagyszerűbb pillanatokban, mint drámaíró és
regényei úgy hatnak, mint beburkolt átalakított drámák. Végső fokon a
Karamasoffok lelkek a görög tragédiák lelkéből és Shakespeare húsából és
véréből valók. Bennük meztelen, védtelen és kicsinyen áll az óriási
ember a sors tragikus égboltja alatt.

És különös, a lezuhanások legszenvedélyesebb pillanataiban
Dosztojevszkij regényei hirtelen elveszítik elbeszélő jellegüket is. Az
érzések forróságában leolvad a vékony epikus héj és elpárolog. Nem marad
más, csak a sápadt, fehéren izzó párbeszéd. Dosztojevszkij regényeiben a
nagy jelenetek csupasz, drámai párbeszédek. Átültethetjük őket a
színpadra, a nélkül, hogy egy szót hozzá kellene fűzni, vagy elhagyni,
úgy ki van faragva minden egyes figura, a nagy regényeknek szélesen
áramló tartalma bennük oly annyira drámai jelenetekké sűrül össze.
Dosztojevszkij tragikai megérzése, amely mindig valami végleges, valami
hatalmas feszültség felé, villámszerű kirobbanásig szorítja, epikai
remekműveit e magaslati ponton szinte maradéktalanul drámaivá formálja
át.

Azt, ami e jelenetekben drámailag, sőt színházi erővel hat,
természetesen mindjárt felismerték a gyorskezű színházi mesteremberek és
boulevard-drámaírók még a filológusok előtt és gyorsan összeácsoltak
néhány robusztus színdarabot a «Raskolnikoff»-ból, a «Félkegyelmű»-ből
és a «Karamasoff»-ból. Azonban itt látszott meg, mily siralmasan
hajótörést szenved minden kísérlet, mely Dosztojevszkij alakjait
kívülről, testileg, sorsukban akarja megfogni, mennyire nem lehet őket
légkörükből, lelki világukból kiemelni és ritmikus ingerlékenységük
viharos atmoszférájától elválasztani. Dramatizáltan ezek az alakok oly
meztelenül és élettelenül hatnak, mintha lehántott fatörzsek volnának az
eleven, suttogó, zúgó fakorona-eredetijükhöz hasonlítva, amely az égig
ér és mégis ezer titkos idegszállal az epikai talajban gyökerezik. Az
érrendszer, amely könyvei száz és száz lapjára ágazik el, sötétségből,
célzásokból és sejtelmekből szívja legerősebb képalkotó erejét.
Dosztojevszkij pszichológiája nem éles lámpafényre való és kineveti
«átdolgozóit» és kivonatolóit. Mert ebben az epikai alvilágban
titokzatos lelki kapcsolatok, földalatti áramlatok és árnyalatok vannak.
Hőse nem látható mozdulatokból, hanem ezer és ezer kis látható célzásból
alakul és formálódik és az irodalom nem ismer pókhálószerűen finomabbat,
mint ezt a lelki hálózatot. Hogy az ember érezze az elbeszélésnek
subkután, mintegy a bőr alatt folyó folyamatosságát, próbáljunk meg egy
Dosztojevszkij regényt rövidített francia kiadásban olvasni. Látszólag
semmisem hiányzik belőle: az események filmje gyorsabban gördül le, sőt
az alakok még mozgékonyabbak, zártabbak, szenvedélyesebbek. De mégis
valahogy szegényesebbek, hiányzik lelkükből a csodálatosan irizáló fény,
légkörükből a szikrázó villamosság, a tikkasztó feszültség, amely a
kirobbanást oly borzalmassá és mégis oly jólesővé teszi. Valami szét van
törve bennük, amelyet nem lehet pótolni, a bűvös kör megszakadt. És
éppen ezekből a megrövidítési és dramatizálási kísérletekből lehet
legjobban megismerni Dosztojevszkij széles stílusának értelmét,
látszólagos bőbeszédűségének célszerűségét. Mert a kis, elfutó, alkalmi
célzások, amelyek egészen véletlennek és feleslegesnek tűnnek fel, száz
és száz oldallal később feleletre találnak. Az elbeszélés felülete alatt
rejtett villanyvezetékek szaladnak, amelyek híreket visznek és
titokzatos jeleket cserélnek. Van nála lelki titkosírás, egészen parányi
testi és lelki jelek, amelyek értelmét csak a második, harmadik olvasás
mutatja meg. Nincs még epikus, aki a történés csontváza, a dialógok bőre
alatt az elbeszélésnek ilyen idegekkel átszőtt, az eseményeknek ily
földalatti láncolatával bírna. És mégis alig lehet rendszernek nevezni:
mert ezt a lélektani folyamatot magának az embernek látszólagos
önkényűségével és mégis titokzatos rendszerességével lehet csak
összehasonlítani. Míg a többi epikus művészek, különösen Goethe, inkább
a természetet igyekeznek utánozni, mint az embert és a történést úgy
élveztetik velünk szervesen, mint egy növényt, felfestve, mint egy
tájat, Dosztojevszkij regényeit úgy éljük át, mint egy különösen mély és
szenvedélyes emberrel való találkozást. Dosztojevszkij remekművei
örökkévalóan őseredeti, kettéhasadt, tudatos, izgatottan-szenvedélyes
ideglények, mindig csak megerjedt hús és agy, sohasem acélos anyag,
tisztán kiizzott elem. Kiszámíthatlan és kifürkészhetlen, amilyen
kifürkészhetlen a lélek a test határán belől és a művészet formáin belől
nincs párja.

Összehasonlíthatlan: művészetének csodálatossága, lélektanának mesteri
volta; túl van minden mértéken és minél mélyebben hatolunk be művébe,
annál valószínűtlenebbnek és hatalmasabbnak tűnik fel nagysága. Ezzel
távolról sem akarjuk azt mondani, hogy ezek a regények mind tökéletes
mesterművek, sőt sokkal kevésbbé azok, mint más szegényesebb művek,
amelyek szűkebb kört fognak be és kevesebbel is megelégszenek. A
mértéknélküli elérheti az örökkévalót, de nem tudja utánozni. Hallatlan
építő munkájának sok részét elmosta a szenvedély, sok hatalmas
koncepciót tönkretett a türelmetlenség. Ám Dosztojevszkijnek ez a
türelmetlensége művészete tragédiájától visszavezet élete tragédiájához,
mely éppúgy, mint Balzacnál, külső sors és nem belső könnyelműség, mert
az élet ösztökélte és túlságosan hajszolta ahhoz, hogy műveit
tökéletesre alkothatta volna. Ne felejtsük el, hogy keletkeztek ezek a
művek! Az egész regényt már előre eladta Dosztojevszkij, amikor még csak
az első fejezeteknél tartott, és minden munkája előlegről új előlegre
való hajtóvadászat. «Mint egy vén postagebe» úgy dolgozik, az egész
világ szökevénye, gyakran hiányzik ideje és nyugalma ahhoz, hogy az
utolsó simítást elvégezze és ezt tudja ő, minden ember közt a legtudóbb
és mint egy vétket, úgy érzi. «Látná csak ön, mily állapotban dolgozom!
Makulátlan mesterművet követel tőlem, de a legkeserűbb, legnyomorultabb
szükség gyorsasága kényszerít» – így kiált fel elkeseredetten.
Megátkozza Tolsztojt és Turgenyevet, akik kényelmesen, birtokukon ülve
kerekítik és rendezgethetik a sorokat és akiktől különben semmitsem
irigyel, mint ember. Nem fél a szegénységtől, de a művész, akit a munka
proletárjává alacsonyítottak, művészi volta fékezhetetlen vágyódásából
fellázad a «földbirtokos-irodalom» ellen, mert szeretne egyszer végre
nyugodtan, tökéletest alkotni. Műveinek minden hibáját ismeri és tudja,
hogy amint epilepsziás rohama után enged a feszültség, a remekmű
megfeszült burkolata elveszti áthatlanságát és közönyös dolgok is
beleömlenek. Sokszor barátainak vagy feleségének kell őt figyelmeztetni,
amikor a kéziratot felolvassa, egy-egy durva feledékenységre, melyet
rohamtól elhomályosult elméjével elkövet. Ez a proletár, a munka
napszámosa, az előlegek rabszolgája, aki legszörnyűbb nyomorúsága idején
egymásután három gigászi regényt ír, bensőleg a legtudatosabb artista.
Fanatikusan szereti az aranyműves munkát, a tökéletesítés
filigránkodását. A szükség korbácsa alatt is órák hosszát ötvöz és
mintáz egyes oldalakat és bár felesége éhezik és a szülésznőt még nem
fizették ki, kétszer megsemmisíti a «Félkegyelmű» kéziratát. A
tökéleteshez való akarata végtelen, de nyomorúsága is végtelen. Lelkéért
ismét a két legerőszakosabb hatalom küzd, a külső és a belső kényszer.
Mint művész is a kettősség nagy kettéhasítottja marad. Amint benne az
ember harmónia és nyugalom után, úgy szomjazik benne a művész örökösen
tökéletesség után. És amint ott, itt is szétzúzott karokkal feszül rá
sorsának keresztjére.

A művészet tehát, az egyedül-egyetlen, még az sem megváltás a
kettéhasadás e felfeszítettjének, még az is kín, nyugtalanság, rohanás
és menekülés, a hontalannak még az sem otthona. És a szenvedély, amely
alkotásra űzi, a tökéletességen túlhajszolja. Itt is a tökéletességen
túl kergeti az örökké elérhetetlen felé, nem teljesen felépített csonka
tornyokkal (mert úgy a Karamasoff, mint a Raskolnikoff egy soha meg nem
írt befejező részt igér) magasulnak regényei palotái, a vallás
égboltjára, az örök kérdések felhőzetébe. Ne nevezzük regényeknek többé
és ne epikai mértékkel értékeljük őket: hiszen már rég nem pusztán
irodalom ez, hanem valami új, titkos kezdet, új emberről való mitosznak
prófétai előhangja, nyitánya és jóslata. Bármennyire is szereti
Dosztojevszkij a művészetet, még mindig nem ez a legvégsőbb számára és
mint minden fenséges orosz, ő is csak úgy tekinti a művészetét, mint az
embernek Istenhez, a megismerés felé vezető hídját. Emlékezzünk csak:
Gogoly a «Holt lelkek» után ott hagyja az irodalmat és misztikus lesz,
az új Oroszország titokzatos hírnöke. Tolsztoj 60 éves korában elátkozza
saját és más művészetét és a jóságnak és igazságnak evangélistája lesz.
Gorkij lemond a dicsőségről és forradalmat hirdet. Dosztojevszkij
végórájáig nem ejtette el a tollat, de amit alkotott, már régtől fogva
nem földi, szűk értelemben vett remekmű, hanem a harmadik birodalom
evangéliuma, az új orosz világ valamilyen mitosza, apokaliptikus, sötét
és rejtélyes jóslat. Ennek az örökké elégedetlennek a művészet csak
kezdet s befejezése a végtelenbe ér. Csak lépcső volt számára és nem
maga a templom. Műveinek tökéletességében van valami nagyszerű, amit nem
lehet szavakba foglalni és éppen ezért, mert ezt a legvégsőt csak
sejteni lehet bennük és nincs mulandó formába öntve, utakká lettek,
melyek az emberiség és az emberek tökéletesbüléséhez visznek…


A határok átlépője.

«Dass du nicht enden kannst, das macht dich gross.»

_Goethe._

A tradició a multak határköve a jelen körül: aki a jövendőbe akar
eljutni, kell hogy átlépjen rajtuk. Mert a természet nem ismer megállást
a megismerésben. Látszólag rendet követel, de mégis csak azt szereti,
aki új rend kedvéért széttöri a határokat. Egyes emberekből önnön
erejének túlságával azokat a hódítókat teremti ki magának, akik a lélek
megszokott tájairól az ismeretlenség sötét óceánjaira hajóznak, a szív
új világrészeibe, a lélek új szférájába. E vakmerő határátlépők nélkül
az emberiség önmaga foglya volna és a fejlődése körfutás. E nagy
hírnökök nélkül, akikben a természet mintegy önmagát küldi előre, nem
volna nemzedék, amely útját ismerné. A nagy álmodók nélkül az emberiség
nem ismerné fel legmélyebb értelmét. A világot nem a nyugodt felfedezők,
az otthon földrajztudósai tették tágassá, hanem a desperádók, akik
ismeretlen tengereken át új Indiákba utaztak; nem a pszichológusok, a
tudósok ismerték fel a modern lélek egész mélységét, hanem a költők közt
a mértéktelenek, a határok átlépői.

Dosztojevszkij napjaink irodalmának nagy határátlépői között a
legnagyobb volt és senkisem fedezett fel a lélekben annyi új világrészt,
mint ez a háborgó, ez a mértéktelen, akinek, saját bevallása szerint: «A
megmérhetetlen és a végtelen oly szükséges volt, mint maga a föld!»
Sohasem állott meg, «mindenütt átléptem én a határokat» – írta büszkén
és önvádlóan egy levelében – «mindenütt». És csaknem lehetetlen
valamennyi tettét felsorolni, a gondolat jeges gerincén való
vándorlásait, a tudatalatti legrejtettebb forrásáig való leszállását és
az önmegismerés szédítő csúcsaihoz való, csaknem holdkóros feljutást.
Ahol nem volt járt út, azt járta be és ott élt legszívesebben, ahol
labirint és zűrzavar volt. Soha azelőtt az emberiség nem ismerte fel ily
mélyen lelki lényének szerkezetét és rejtélyét; tisztábban látott,
tudatosabb lett és egyben érzésben titokzatosabb és istenibb. Nélküle,
minden mérték nagy áthágója nélkül, az emberiség kevésbé ismerné
veleszületett titkát és műveinek csúcsairól messzebbre pillanthatunk be
a jövendőbe, mint valaha!

Az első határ, amelyet Dosztojevszkij átlépett, az első messzeség,
amelyet előttünk megnyitott: Oroszország. Felfedezte nemzetét a világ
számára, európai tudatunkat kibővítette és elsőnek ismertette meg velünk
az orosz lelket, mint a világlélek egy töredékét és legdrágább kincsét.
Míg nem jött, Oroszország Európának csak egy határ volt, Ázsiába való
átmenet, színes folt a térképen, és saját kultúránk barbár, már
túlhaladott gyermekkora és multja. Elsőnek mutatta meg ebben a
pusztaságban a jövendő erőt, ő éreztette meg velünk Oroszországot, mint
új vallásosság lehetőségét, mint az emberiség nagy költeményében az
eljövendő Betűt. A világ szívét így gazdagította új felismeréssel és új
várakozással. Puskin (aki számunkra oly nehezen hozzáférhető, mert
költői nyelve minden fordításban elveszti villamos erejét) csak az orosz
arisztokráciával ismertetett meg bennünket, Tolsztoj pedig az egyszerű,
patriarchálisan-paraszti emberrel, a régi, elfoszló, kiélt világ
lényével. Dosztojevszkij az első, aki lelkünket új lehetőségek
hírüladásával felgyujtotta, ő az első, aki ezen új nemzetnek géniuszát
fellángoltatja és odavisz bennünket, hogy csaknem vágyakozunk arra, hogy
orosz népének kezdetleges lelke és világgyermeksége égő cseppjét a vén
Európa fáradt, stagnáló világába beleizzítsuk. És különösen ebben a
háborúban éreztük, hogy mindazt, amit Oroszországról tudtunk, csak ő
általa tudtuk és ő tette lehetővé, hogy ezt az ellenséges országot
lelkünk testvérhazájának érezhessük.

De a világnak Oroszországról való fogalma kultúrális kibővítésénél (mert
ezt talán Puskin is elérte volna, hogyha 37 éves korában nem esik el
pisztolypárbajban) még jelentősebb és mélyebb lelki öntudatunknak az a
borzasztó kiszélesbülése, amely az irodalomban példanélkül való.
Dosztojevszkij a lélekbuvárok lélekbuvára. Mágikusan vonzza az emberi
szív mélysége; az ösmeretlen, a tudatalatti, a kifürkészhetetlen az ő
igazi világa. Shakespeare óta senki másnál nem tanultunk annyit az érzés
titkáról és korlátjainak mágikus törvényeiről, s mint Odysseus, az
egyetlen, aki Hadeszből, a földalatti világból visszatért, ő a lélek
alvilágáról mesél nekünk. Mert őt is, mint Odysseust, Isten, démon
kísérte. Betegsége, amely az érzés magaslatára száguldott fel vele,
amelyet közönséges halandó soha el nem ér és amely lezúdította a
borzalom és aggodalom állapotába, amelyek már túl vannak az élet
határán, tette képessé, hogy az élettelennek és életfelettinek ebben a
majd fagyos, majd tüzes légkörében lélegzetet vehessen. Amint az éjjeli
állatok a sötétben látnak, ő is az öntudat e félhomályában tisztábban
lát, mint más a napvilágon. A tüzes elemek között, hol mások megégtek,
ott érzi csak az érzés igaz, jóleső melegét, túlnőtt messze az
egészséges lelken, bentlakott a beteg lélekben és ezzel az élet
legmélyebb titkában. Lehelletnyi közelségre világított arcába az
őrületnek, mint alvajáró járt biztosan az érzés háztetőin, amelyről az
ébrek és tudók ájultan alázuhantak. Dosztojevszkij mélyebben hatolt a
tudat alatti alvilágba, mint az orvosok, a jogászok, a kriminalisták és
lélekbuvárok. Mindazt, amit a tudomány csak később fedezett fel és
nevezett el, amelyet a holt ösmeretből, mint valami bonckéssel,
kísérletek útján kihámozott, mind a távolba érző, hisztérikus, távolba
halló és perverz jelenségeket jós együttérzésével mindenkit megelőzve
írta le. A lélek jelenségeit egészen az őrület széléig (amely a lélek
túlzása), egészen a bűn széléig (amely az érzés túlzása) kutatta ki és
ezzel a lélek új földrészeinek végtelen területeit járta be. Egy régi
tudomány könyvének utolsó lapját véle zárta le, Dosztojevszkij a
művészetben új lélektant kezdett meg.

Egy új lélektan: mert a lélek tudományának is meg vannak a maga
módszerei és a művészetnek, amely minden időkön keresztül végtelen
egységnek látszott, örökké új törvényekre van szüksége. Itt is változik
a tudás, a felismerés mindig új megoldások és meghatározásokkal halad
előre, és mint a kémia lecsökkentette kísérletekkel a látszólag
oszthatatlan őselemek számát, s viszont a látszólag legegyszerűbben is
összetételekre bukkant, így oldotta fel a lélektan az érzés egységét,
mind mélyebb és mélyebbre nyomuló differenciálódással az ösztönök és
ellenösztönök végtelenségébe. Egyes emberek előrelátó zsenialitása
dacára nem lehet félreismerni a régi és az új lélektan közti
határvonalat. Homértól messze, még Shakespearen is túl voltaképp csak
egyvonalú lélektant ismertünk. Az ember még formula, csontba és húsba
öltöztetett tulajdonság: Odysseus ravasz, Achilles bátor, Ajax haragos,
Nesztor bölcs… Ezeknek az embereknek minden elhatározása, minden tette
világosan és nyíltan akaratuk lőtávolában fekszik. Még Shakespeare is, a
régi és új művészet fordulójának költője, úgy rajzolta embereit, hogy
lényöknek ellentmondó melódikáját mindig egy domináns fogja fel. De épp
ő az első, aki elsőnek küld embereket a lélek középkorából újkori
világunkba. Hamletjében teremti meg az első problematikus természetet, a
modern differenciált ember ősét. Itt törik meg az akarat először, az új
lélektan értelmében, különböző akadályokban; itt kerül az önmegfigyelés
tükre magába a lélekbe s megteremti az önmagát felismerő embert, aki
kétszeresen él, kifelé és befelé egyszerre, aki tettekben gondolkozik és
gondolkodásban váltja magát valósággá. Itt éli az ember először az
életet, úgy, mint ahogy mi érezzük, érez, amint mi érzünk mostan, igaz,
hogy még csak a tudatnak félhomályában, mert a dán herceget még babonás
világ maradványai fogják körül és kényszerképzetek, sejtelmek helyett
még varázsitalok és szellemek hatnak nyugtalan elméjére. De mégis, itt
be van fejezve már az érzés kettősségének borzasztó lélektani eseménye.
A lélek új kontinensét felfedezték és szabad útjuk van a jövendő
kutatóknak. Byron, Goethe, Shelley, Child Harold, Werther romantikus
embere, aki lényének a józan világgal szembehelyezkedett szenvedélyes
ellentmondását örökös ellentétként érzi, nyugtalanságával segíti elő az
érzések kémiai szétbomlását. Az exakt tudomány még néhány értékes egyéni
megismerésre bukkant. Ezután jön Stendhal. Ő már többet tud, mint minden
előzője az érzések kristályképződéséről, az érzelmek sokféleségéről és
átváltozó képességéről. Sejti a szív titkos harcát minden egyes
elhatározása előtt. De lángeszének lelki lustasága, jellemének
sétafikáló lomhasága még nem képes arra, hogy a tudatalattinak egész
dinamikájára rávilágítson.

Dosztojevszkij, az egységnek nagy elpusztítója, az örökös dualista,
hatol be elsőnek a titokba. Ő vagy senki más teremtette meg az érzés
tökéletes analizisét. Dosztojevszkijnél az érzések egysége tömeggé
foszlott szét, mintha embereibe más lelket építettek volna be, mint a
régi emberekbe. Minden eddigi költőnek legvakmerőbb lelki analizise is
felületesnek tűnik fel e differenciáltság mellett, valahogy úgy hatnak,
mint az elektrotechnika harminc évvel ezelőtt kiadott tankönyve,
amelyben még csak kezdetleges dolgokról van szó, mely a lényegest még
csak nem is sejti. Lelki szférájában nincs egyszerű érzés, osztatlan
elem, minden konglomerát, közbenső állomás, átmeneti határállomás. Az
érzés végtelen visszásságban és zűrzavarban tétovázik, ingadozik, míg
tetté válik és az akaratnak és igazságnak eszeveszett kicserélődése
rázza össze-vissza az érzéseket. Az ember azt hiszi, hogy egy
elhatározásnak, egy vágynak legvégső széléig jutott már el és mindig és
újra egy másikra mutat vissza. Gyűlölség, szerelem, kéj, gyengeség,
hiúság, büszkeség, uralomvágy, alázat, tisztelet, valamennyi ösztön
örökös átváltozásban egymásba fonódik. A lélek dzsungel, szent chaosz
Dosztojevszkij műveiben. Vannak nála: iszákosok tisztaság utáni
vágyódásból, bűnösök a bűnbánat utáni vágyból, lánymeggyalázók az
ártatlanság becsüléséből, istenkáromlók vallásos szükségből. Alakjai
vágyódása egyforma a visszautasítás, vagy a beteljesülés reményében.
Dacuk, hogyha az ember egészen szétbontja, nem más, mint elrejtett
szemérem, szerelmük csökevény gyűlölet, gyűlöletük elrejtett szerelem.
Ellentét ellentétet termékenyít meg. Találunk nála kéjenceket a
szenvedés utáni vágyból és önkínzókat kéj utáni vágyból, akaratuk
pergettyűje őrjöngő körforgásban forog. A vágyban már az élvezetet
élvezik, az élvezetben az undort, a tettben élvezik a megbánást és a
megbánásban visszaérzőn újra a tettet. Egyszerre van náluk fent és lent,
az érzéseknek megsokszorosodása. Amit kezeik tesznek, arról nem tud a
szívük, szívük szaváról nem tud az ajkuk, minden egyes érzés
kettéhasadt, sokféle, sokértelmű. Sohasem sikerül Dosztojevszkijnél az
érzések egységére bukkanni, egy emberét sem lehet egy fogalom hálójában
megfogni. Nevezzük Karamasoff Fedort kéjencnek, ez a fogalom, úgy
látszik, mintha kimerítő volna és mégis: hiszen Swidrigailov is kéjenc
és a «Sihederek»-ben a névtelen diák is ilyen és mégis egész világ van
köztük és érzéseik között. Swidrigailovnál a kéj hideg, lelketlen
kicsapongás, ő a fajtalanság számító taktikusa. Karamasoff kéjérzése
viszont életvágy, az önbemocskolásig hajtott kicsapongás, mély ösztön,
belevegyülni az élet legaljába, mert hiszen az is élet és az életkedv
extázisában még ezt a legalsóbbat, az alját is élvezni. Azok
érzéshiányból kéjencek, ezek pedig annak túlságából; ami ezeknél a lélek
beteg izgalma, azoknál krónikus gyulladás. Swidrigailov a kéj
középutasa, akinek «bűnöcskéi» vannak bűn helyett, kis piszkos állatka,
érzékrovar és a másik, a névtelen diák a «Sihederek»-ben, lelki
gonoszságok szexualitásba átvitt perverziója. Látjuk, hogy közöttük az
érzések egész világa áll, holott egyazon fogalom illik rájuk, s amint
itt a kéj titokzatos gyökereire és alkotó elemeire oszlott és
differenciálódott, úgy vezet vissza Dosztojevszkij minden érzést, minden
ösztönt a legmélyebb mélységbe, minden erőáramlat őseredetéhez, az én és
a világ, a talponállás és odaadás, büszkeség és alázat, tékozlás és
takarékosság, magánosság és közösség, centrifugális és centripetális
erő, önértékelés vagy önmegsemmisítés, én vagy Isten közötti végső
ellentéthez. Nevezzük őket ellentétpároknak, amint a pillanat követeli,
mindannyiszor a legvégsők, lélek és test közti ama világ ősérzései.
Sohasem tudtunk az érzések e nyüzsgő sokféleségéről, lelki életünknek
ily összevegyítettségéről annyit, mint Dosztojevszkij óta.

Az érzésnek ez a feloldása legmeglepőbb Dosztojevszkijnél a szerelemben.
A tettek tette nála, hogy a regényt, sőt az egész irodalmat, amely
évszázadok óta, az antik kor óta, mindig a férfi és nő közötti központi
érzésből, mint minden élet ősforrásából indult ki, még mélyebbre lefelé
és még magasabbra felfelé, a legvégső megismerésig vitte el. A szerelem,
mely más költőknél az élet végcélja, a művészi munka elbeszélési célja,
ő nála sohasem őselem, hanem az életnek csak egy lépcsőfoka. Másoknál a
megbékélés glóriás pillanata, az ellentétek kiegyenlítődése abban a
percben harsan fel, ahol lélek és érzék, nem és nem maradéktalanul
feloldódik az isteni érzésben. Végső fokon ezeknél a többi költőknél az
életkonfliktusok Dosztojevszkijhez viszonyítva nevetségesen primitívek.
A szerelem, ez az isteni felhőből készült varázspálca, megérinti az
embert, ez a titok, a nagy bűbáj, az élet megmagyarázhatatlan,
kifürkészhetetlen, végső misztériuma. És a szerelmes szeret, boldog, ha
eléri, akit megkívánt, boldogtalan, ha nem kapja meg. Minden költőnél az
emberiség mennyországa: viszontszeretettnek lenni. De Dosztojevszkij
mennyboltja még magasabb. Az ölelkezés nála még nem egyesülés, a
harmónia nála még nem egység. A szerelem előtte nem boldogsági állapot,
kiegyezés, hanem emelkedett harc, intenzívebben fájó örök seb, a
szenvedések egy pillanata, erősebb életszenvedés, mint a közönséges
perceké. Ha Dosztojevszkij alakjai szeretik egymást, akkor nem
nyugosznak. Ellenkezőleg, alakjait akkor rázza meg legjobban valójuk
ellentétessége, amikor szerelmük viszonzott, mert szertelenségükben nem
merülnek el, hanem azt még fokozni igyekszenek. Kettősségük igazi
gyermekei, nem állanak meg ennél a végső pillanatnál. Megvetik a
pillanat szelid kiegyenlítődését, (amelyet mások legszebbnek tartanak)
hol a szerető férfi és szerető asszony egyformán és erősen szeretnek és
szerettetnek, mert ez harmónia volna, vég, határ és ők csak a
határtalannak élnek. Dosztojevszkij emberei nem akarnak úgy szeretni,
amennyire őket szeretik: csak szeretni akarnak és áldozat akarnak lenni,
az, aki többet ad az, aki kevesebbet kap és egymásra licitálnak az érzés
őrült felfokozásában, míg lihegés, sóhajtás, harc, kín lesz abból, ami
szelid játékkal kezdődött. Őrjöngő átváltozásban akkor válnak boldoggá,
ha visszalökik, ha kigúnyolják, ha megvetik őket, mert hiszen akkor ők
azok, akik adnak, végtelen sokat adnak és semmit sem követelnek érte és
ezért hasonlít úgy nála, az ellentétek mesterénél, a gyűlölet a
szerelemhez és a szerelem mindig úgy hasonlít a gyűlölethez. Azokban a
rövid időközökben is, amikor egymást szinte koncentrikusan szeretik, az
érzés egysége mégegyszer szétrobban, mert Dosztojevszki emberei nem
képesek arra, hogy érzékeik és lelkük zárt erejével egyszerre szeressék
egymást. Vagy az egyikkel, vagy a másikkal szeretnek, a test és a lélek
soha sincs náluk harmóniában. Figyeljük csak meg nőalakjait.
Valamennyien Kundryk, egyszerre az érzés két világában élnek, lelkeik a
szent Grált szolgálják, de egyszersmind testüket gyönyörteljesen égetik
el Titurel virágligeteiben. A kettős szerelem jelensége, amely más
költőknél a legkomplikáltabbak egyike, nála mindennapi, magától
értetődő. Philipowna Natasa lelki lényével Myskint, a szelid angyalt
szereti és nemi szenvedéllyel ugyanakkor Rogosinba, ellenségébe
szerelmes. A templomajtó előtt elszakítja magát a hercegtől, – a másik
ágyába, s részeg dorbézolásából visszarohan üdvözítőjéhez. Lelke felette
áll és rémülve néz arra, amit lent teste művel, teste ugyanakkor mintegy
hipnotikus álomban alszik, míg lelke önkívületben a másik felé fordul.
És éppen így Grusenka, egyszerre szereti és gyűlöli első csábítóját,
szenvedélyesen szereti Dimitrijét és hódolatával egészen testetlenül
Aljosát. A «Sihederek» édesanyja hálából szereti első urát, ugyanakkor
rabszolgaságból, alázatosságból Wersilovot. Végtelenek, megmérhetetlenek
a fogalom átváltozásai, amelyet más lélekbuvárok szerelem név alatt
fognak össze könnyelműen, úgy amint letűnt korok orvosai egy név alá
szorították össze a betegségek egész csoportját, amelyre ma száz nevük
és száz módszerük van. A szerelem Dosztojevszkijnél átváltozott gyűlölet
(Alexandra), részvét (Dunia), dac (Rogosin), érzékiség (Karamasoff
Fedor), önkínzás, de a szerelem mögött mindig más érzés is áll, egy
ősérzés. A szerelem nála sohasem elementáris, oszthatatlan,
megmagyarázhatatlan, ősi jelenség, csoda; mindig megmagyarázza és
szétdarabolja a legszenvedélyesebb érzést is. Oh, végtelenek, végtelenek
ezek az átváltozások és mindegyik közülük más és más színben csillog, a
hidegségtől faggyá dermed és ismét felizzik végtelenül és áthatlanul,
mint az élet sokfélesége. Csak Iwanovna Katerinára akarok emlékeztetni.
Meglátja Dimitrit egy bálon, az bemutatkozik neki, megsérti és ezért
meggyűlöli a férfit. Az bosszút áll, megalázza és akkor a leány szereti,
vagy voltaképpen nem is őt szereti, hanem a lealázást, amelyben
részesítette. Feláldozza magát és azt hiszi, hogy szereti, de nem szeret
mást, mint saját önfeláldozását, szereti szerelmi pózát és látszólag
minél jobban szereti, annál jobban gyűlöli újra. És ez a gyűlölet
rászabadul az életére és elpusztítja; s abban a pillanatban, ahol
kitűnik, hogy önfeláldozása csak hazugság volt és lealázása meg van
bosszúlva, – szerelmes belé újra! Dosztojevszkijnél ilyen komplikált egy
szerelmi viszony. Lehet-e ezt azokhoz a könyvekhez hasonlítani, hol az
utolsó oldalon ketten szeretik egymást végre és az élet minden akadályán
keresztül egymásra találnak? Ahol a többiek végződnek, ott kezdődnek még
csak Dosztojevszkij tragédiái, mert nem szerelmet akar a világ értelméül
és diadalául, nem a nemeknek langyos kibékülését. Az antik világ nagy
tradicióihoz kapcsolódik, ahol a sorsnak értelme és nagysága nem egy
asszony meghódítása volt, hanem megállani a sarat a világgal és az
istenekkel szemben. Nála ismét felemelkedik az ember és tekintetét nem a
nőkhöz emeli, hanem nyílt homlokkal fordul Isten felé. Tragédiája több,
mint a nemnek a nemhez, a férfinak a nőhöz való tragédiája.

Ha az ember felismeri Dosztojevszkijt megismerése mélységében, az
érzések maradéktalan feloldásában, akkor tudjuk, hogy nincs többé út
tőle a multba vissza. Ha egy művészet igaz akar lenni, ezentul nem
állíthatja fel az érzéseknek kis szentképeit amelyeket ő már
szétrombolt, nem szabad többé, hogy a regényt a társaságnak és
érzéseknek kis körébe szorítsa, nem szabad, hogy a lélek titokzatos
közbenső birodalmát elhomályosítsa, amelyen keresztül világított. Ő volt
az első, aki annak az embernek megsejtését adta, akik voltaképp vagyunk,
a multtal ellentétben, érzésben differenciáltabban és megismeréssel
megrakottabban, mint minden előző korok. Senkisem tudja kimérni, hogy az
utolsó ötven esztendőben, könyvei óta, mennyivel jobban hasonlítunk
Dosztojevszkij emberéhez és próféciái közül mennyi ment át már a
vérünkbe, sejtelmei közül hány töltötte el a lelkünket. Az új világ,
amelyet elsőnek lépett át, talán már a mi világunk és a határok,
amelyeken áthaladt, talán a mi biztos hazánk.

A mi végső igazságunkból, amelyet most élünk át, végtelen sokat tárt fel
előttünk, mint egy próféta. Az emberi mélységnek új mértéket adott: soha
halandó ő előtte nem tudott annyit a lélek halhatatlan titkáról. Azonban
csodálatos: bármennyire is kitágította önmagunkról ismereteinket,
bármily sokat is tanultunk tőle, sohasem felejtjük el megismerésénél a
nagyszerű érzést: alázatosnak lenni és az életet, mint valami démonit
érezni. Hogy tudatosabbak lettünk általa, nem tett bennünket szabadabbá,
hanem megkötöttebbé. Mert mikép a modern emberek a villámot nem kevésbbé
érzik hatalmasnak, mint az előző nemzedékek bár elektromos jelenségnek
ismerték fel és légköri feszültségnek és kisülésnek nevezték el, épp oly
kevéssé tudja az emberek lelki mechanizmusának magasabb felismerése
bennünk az emberiség iránti tiszteletet megkisebbíteni. Éppen
Dosztojevszkij, aki a lélek egyes részleteit oly tudatosan mutatta fel
előttünk, ő a nagy analitikus, az érzések anatomusa, korunk minden
költőjénél mélyebben adja az univerzális világérzést. És ő, aki
mélyebben ismerte meg az embert, mint bárki más előtte, viseltetik a
legmélyebb tisztelettel a Megfoghatatlan iránt, aki őt alkotta, az
Isteni iránt, az Isten iránt.


Az Istenkín.

«Egész életemben kínzott engem Isten!»

_Dosztojevszkij._

«Van Isten, vagy nincs?» kiált rá Karamasoff Iván abban a borzasztó
beszélgetésben «Doppelgängerjére», az ördögre. A kísértő mosolyog. Nem
siet felelni, hogy egy megkínzott emberről levegye a legnehezebb terhet.
«Dühös makacssággal» támadja Iván istenőrjöngésében a sátánt, kell, hogy
feleljen neki a lét e legfontosabb kérdésére. Az ördög azonban csak
szítja a türelmetlenség tüzét. «Nem, igazán nem tudom» feleli a
kétségbeesettnek. Csakhogy az embert megkínozza, az Isten után való
kérdést válaszolatlan hagyja és meghagyja neki az Istenkínt.

Dosztojevszkij minden alakjának és nem utolsóul önmagának lelkében is
benne van a sátán, aki az istenkérdést felveti és nem felel reá.
Valamennyiüknek meg van az a «magasabb szíve», amely képes arra, hogy
önmagát gyötörje e kínzó kérdésekkel. «Hisz Ön Istenben?» támad rá
hirtelen Stawrogin, egy másik, emberré vált ördög az alázatos Satowra.
Mint valami izzó acélt, gyilkolóan szúrja be ezt a kérdést szívébe.
Satow visszahőköl. Reszket, elsápad, mert Dosztojevszkijnél éppen a
legőszintébb emberek reszketnek ez előtt a végső vallomás előtt (és ő, ő
maga is mennyire reszketett e miatt szentséges rettegésében!). És amikor
Stawrogin jobban és jobban szorongatja, a vértelen ajkak ezt a kifogást
dadogják: «Hiszek Oroszországban!» és csak Oroszország kedvéért vallja
magát istenhívőnek.

Dosztojevszkijnek minden művében ez a rejtett Isten a legfőbb probléma,
a bennünk lakozó Isten, a rajtunk kívüli Istennek felébresztése. Mint
igazi orosznak, a legnagyobbnak és legemberibbnek, akit ez a milliónyi
nép alkotott, saját meghatározása szerint Istennek és a
halhatatlanságnak ez a kérdése, «az élet legfontosabbja». Nincs hőse,
aki ezt a kérdést kikerülhetné, úgy hozzájuk van nőve, mint tetteiknek
árnyéka, majd előttük szalad, majd pedig hátuk megett, mint Megbánás.
Nem tudnak menekülni előle és az egyetlen, aki megkísérli a tagadást, a
gondolat e borzasztó martirja, a «Démonok»-ban Kirilloff, meg kell, hogy
ölje magát, hogy Istent megölje és ezzel a többieknél is
szenvedélyesebben bizonyítsa létezését és azt, hogy nem lehet kisiklani
kezei közül. Figyeljük csak dialógusait, mint igyekeznek az emberek
elkerülni, hogy Őt megemlítsék, mint kerülik és térnek ki az útjából.
Szívesebben szeretnek a hétköznapi beszéd keretében, az angol regény
«small talk»-jában maradni, a jobbágyságról, asszonyokról, a sixtini
Madonnáról, Európáról beszélnek, azonban az Istenkérdés végtelen
ólomsúllyal nehezedik rá minden témára és végül mágikusan vonzza le azt
kifürkészhetetlen mélységébe. Dosztojevszkijnél minden vitatkozás vagy
az orosz gondolatnál, vagy az Istengondolatnál végződik – és látjuk,
hogy ez a két gondolat nála egy és ugyanaz. Orosz emberek, az ő hősei,
sem érzéseikben, sem gondolataikban nem tudnak «megállj»-t találni, a
tényleges világból elkerülhetetlenül az elvonthoz, a végesből a
végtelenhez, mindig a legvégére kényszerülnek. És minden kérdésnek a
vége az Istenkérdés. Ez az a belső örvény, amely ideáikat menthetetlenül
magával ragadja, húsukban a genyt okozó szálka, amely lelkeiket lázzal
telíti.

Lázzal. Mert az Isten – Dosztojevszkij Istene – minden nyugtalanság
principiuma, mert ő, az ellentétek ősatyja, egyben az Igen és a Nem is.
Nem mint a régi mesterek képein, a misztikusok írásaiban: felhők felett
szelid lebegő, üdvözülten alátekintő fenségesség, – Dosztojevszkij
Istene az ősellentétek villamos sarkai közötti átszökő szikra, nem lény,
hanem állapot, feszültségi állapot, az érzések elégési processzusa, ő a
tűz, a láng, aki minden embert felhevít és túlhevít az önkívületben. Ő
az ostor, aki őket nyugodt, meleg testükből a végtelenségbe hajszolja,
aki őket a szavak és tettek túlzásaira csábítja, aki őket bűneiknek égő
csipkebokrába kergeti. Olyan ő, mint hősei, mint az, aki őt teremtette,
elégedetlen Isten, akit nem gyűr le semmi erőfeszítés, akit nem merít ki
semmiféle gondolat és nem elégít ki semmiféle odaadás. Ő az örök
Elérhetetlen, minden kínlódás kínja és maga Dosztojevszkij az, akinek
szívéből feltör Kirillov jajkiáltása: «Egész életemen keresztül kínzott
engem az Isten!»

Ez Dosztojevszkij titka: Szüksége van Istenre és mégsem talál reá. Néha
már azt hiszi, hogy övé lett és rajongva öleli körül, de tagadó ösztöne
ismét a földre hajítja vissza. Senki sem ismerte fel nála erősebben
Isten szükségét. «Isten azért szükséges nekem – mondta egyszer – mert ő
az egyetlen lény, akit mindig lehet szeretni», és egy más helyt: «Nincs
az embernek szakadatlanabb és kínzóbb aggodalma, mint valamire
rátalálni, ami előtt meg kell hajolni!» Hatvan esztendeig szenved ebben
az Istenkínban és úgy szereti Istent, mint minden szenvedését, jobban
szereti, mint bármi mást, mert ő minden szenvedés között a legősibb és a
szenvedés szeretete lényének legmélyebb gondolatát jelenti. Hatvan
esztendeig küzd, hogy elérjen hozzá és mint «az aszu fű» szomjazik a hit
után. Egységet akar, az örökké szétrobbantott, az örökké hajszolt
pihenőt, a szenvedélynek minden hullámtorlatán örökké gördített, az
önmagát szétömlesztő a deltát, a nyugalmat, a tengert keresi.
Megnyugvásnak álmodja meg magának az Istent, ám úgy találja meg mint
tüzet. Szeretne egészen kicsiny lenni, mint a lelki szegények, hogy
felolvadhasson benne, szeretne hinni abban a hitben, mint «a tíz pud
súlyú szatócsné», és ő a legtudatosabb, szeretné, ha nem tudna semmit,
hogy hinni tudjon és mint Verlaine könyörög: «Donnez-moi de la
simplicité». Az az álma, hogy agyveleje elégjen az érzésben, beleömöljön
az Istennyugalomba, állatiasan eltompulva. Oh, mint nyujtja ki kezeit
feléje, tombol áhitatosan, kiált, kiveti a logika szigonyait, hogy
megfoghassa és a bizonyságoknak legvakmerőbb csapdáit állítja fel,
nyílként lövi ki szenvedélyét, hogy eltalálja, szerelme Isten után való
vágyódás, csaknem «illetlen szenvedély», paroxizmus, túlzás.

De vajjon hívő-e, mert oly fanatikusan hinni akar? Vajjon
Dosztojevszkij, az Istenhivőségnek legrábeszélőbb védője, a pravoszláv,
vajjon maga is hivő volt-e, egy poeta christianissimus? Bizonyára voltak
ilyen percei: Amikor a végtelenbe reszket a lelke, amikor görcsösen
kapaszkodik Istenbe, amikor kezei közt tartja a harmóniát, amelyet a
földön nem bírt feltalálni, amikor a kettéhasadás e keresztrefeszítettje
feltámad az egyedülvaló egekben. De mégis: valami még akkor is ébren
marad benne és nem olvad fel a lélek e tűzvészében. Amikor úgy látszik,
hogy teljesen feloldódott már az egészen földöntúli mámorban, az
analizis ama borzasztó szelleme bizalmatlanul áll lesben és megméri a
tengert, amelybe el akar sülyedni. A könyörtelen «Doppelgänger»
védekezik a személyiség feladása ellen. Az Istenkérdésben is ott tátong
a gyógyíthatatlan hasadék, amely mindegyikünkkel veleszületik, de
amelyet ily széles örvénnyé még egy földi ember sem szakított szét, mint
Dosztojevszkij. Egy lélekben minden ember közt a leghivőbb és a
legszélsőbb atheista egyben és hőseiben mindkét eshetőségnek poláris
lehetőségeit egyforma meggyőzően írta le, (anélkül, hogy magát meggyőzte
volna, vagy pedig döntött volna) a magát odaadó alázatosságot, a
porszemet, mely Istenben feloldódik, másrészt a legnagyszerűbb túlzást,
Istenné válni: «Elismerni, hogy van Isten és egyszersmind elismerni,
hogy mi magunk nem váltunk Istenné, őrültség volna, amely öngyilkosságba
kergeti az embert». És szíve mindkettőhöz húzza, az Istenszolgához és az
Istentagadóhoz, Aljosához és Karamasoff Ivánhoz. Műveiben szüntelen
zsinatot tart, de nem hoz döntést, együtt van az Istenhivőkkel és az
eretnekekkel. Hivő volta az igen és a nem, a világ két pólusa közötti
tüzes váltakozó áram, Isten előtt is megmarad Dosztojevszkij az egység
nagy kitaszítottjának.

Így válik belőle Sisyphus, aki a megismerés magaslatára gördíti fel a
mindig visszahulló követ. Az örökké Isten felé fáradozó, akit soha el
nem ér. De vajjon nem tévedek: vajjon Dosztojevszkij nem-e a hitnek
legnagyobb prédikátora az emberek között? Vajjon műveiből nem szól-e
hatalmas orgonahimnusz Istenhez? Nem tanusítják-e összes politikai,
irodalmi munkái egyértelműen, parancsolólag, kétségtelenül Isten
szükséges voltát, létezését, nem rendelik-e el mind valamennyien az
igazhivőséget és nem vetik-é meg az atheizmust, az Istentagadást, mint a
legnagyobb bűnt? De ne tévesszük itt össze az akaratot az igazsággal és
a hitet a hit követelésével. Dosztojevszkij, az örök megtérés költője,
ez a testté vált ellentét, a hitet szükségességül prédikálja és annál
buzgóbban prédikálja másoknak, minél kevésbbé hisz ő maga (az állandó,
biztos, nyugodt, bízó hitet értve ez alatt, a «megtisztult lelkesedést»,
mint legfőbb kötelességet). Szibériából ezt írja egy asszonynak: «Meg
akarom Önnek írni magamról, hogy én ennek a kornak gyermeke vagyok, a
hitetlenség és kételkedés gyermeke és valószínű, igen, tudom bizonyosan,
hogy az fogok maradni életem végéig. Mily borzasztóan kínzott engem és
kínoz még ma is a hit után való vágy, amely annál erősebb, minél több
ellenbizonyság áll előttem!» Soha ily világosan nem fejezte ki azt,
hogy: a hitetlenség érzetéből vágyódik hit után. És ez is Dosztojevszkij
fenséges átértékeléseinek egyike: éppen mert _nem_ hisz és ismeri a
hitetlenség kínját, mert, saját szavai szerint, a kínt mindig csak
magáért szereti és részvéttel van mások iránt, ezért prédikálja másoknak
az egy Istenben való hitet, akiben ő maga nem hisz. Isten megkínzottja
Istenben üdvözült emberiséget, a fájdalmasan hitnélküli boldogan hivőket
akar. Hitetlenségének keresztjére feszítve népének az orthodoxiát
prédikálja, erőszakot tesz felismerésén, mert tudja, hogy vele csak
szétszakítana, elégetne és hazugságot prédikál, szigorú, betűkhöz
ragaszkodó paraszti hitet, mert az boldogságot ad. Ő, akiben egy
«mustármagnyi hit» sincs, aki fellázad Isten ellen és amint maga büszkén
beismeri: «az Istentagadást oly erővel fejezte ki, mint senki más
Európában», azt követeli, hogy alávessék magukat a pópáknak. Az
embereket Istenkíntól megóvandó, – amelyet saját bőrén érzett, mint
senki más – az Istenszeretetet hirdeti. Mert tudja, hogy «az ingadozás
és a hit nyugtalansága lelkiismeretes embernek oly borzasztó kín, hogy
jobb volna, ha felakasztaná magát». Ő maga nem tért ki előle és mint egy
martir fogadta be magába a kétséget. De a végtelenül szeretett
emberiséget meg akarja menteni tőle és mint nagy inkvizitora, meg akarja
menteni az emberiséget a lelkiismereti szabadság kínjától és a tekintély
holt ritmusával akarja elringatni. És így a helyett, hogy gőgösen
tudásának igazságát hirdetné, a hitnek alázatos hazugságát teremti meg.
A vallásos problémát nemzetivé fordítja és isteni fanatizmust olt belé.
És mint leghívebb szolga a kérdésre: «Hisz Ön Istenben?» életének
legigazibb gyónásával felel: «Hiszek Oroszországban!»

Menekvése, kifogása, megmentése: Oroszország. Szavában itt már nincs
kettéhasadás, itt már dogmává válik. Mert Isten elzárta fülét előtte:
közötte és lelkiismerete között teremt magának Krisztust, az új
emberiség új hírnökét, az orosz Jézust. A valóságból, az időből, hit
iránti vágyát borzasztó a határozatlanság felé hajtja, – mert csak a
határozatlannak, határtalannak tudja magát ez a mértéknélküli ember
egészen odaadni, – Oroszország óriási gondolatába, ebbe a zóba, amelyet
hivő voltának minden mértéktelenségével tölt meg. Mint új Keresztelő
János hirdeti ezt a soha nem látott Krisztust. De nevében beszél,
Oroszország nevében, az egész világ számára.

Ezek az ő messiási iratai, politikai cikkei és a Karamasoffok némely
kitörései homályosak. Zavarosan bukkan fel belőlük az új Krisztus-arc,
az új megváltás és általános béke gondolata. Bizánci arc, kemény
vonásokkal, szigorú redőkkel. Mint régi füsttől megfeketült ikónokból,
fekete, szúró szemek merednek reánk, végtelen áhítattal, ám egyben
gyűlölettel és kegyetlenséggel. És maga Dosztojevszkij is elrémítő,
amikor nekünk európaiaknak, mint eltévedt nyájnak, ezt az orosz
Megváltót hirdeti. Mint egy középkori gonosz, fanatikus szerzetes, aki a
bizánci keresztet korbácsul tartja a kezében, úgy áll a politikus, a
vallásos fanatikus velünk szemben. Mint lázbeteg, misztikus görcsökben
vonaglón hirdeti nekünk a tanítást, nem szelid papi beszédben, hanem
démoni haragkitörésekben robban ki végtelen szenvedélyessége. Bunkókkal
üt le minden ellenvetést és lázasan, gőggel övezve, gyűlölettől égve
rohanja meg az idő tribüneit. Habzik a szája és reszkető kezekkel
átkozza meg a világot.

Képrombolón, őrjöngőn, támad rá az európai kultúra szentségeire. Mindent
letapos ez a nagy romboló ideáljainkból, hogy az új, orosz Krisztusnak
utat csinálhasson. Egészen a tébolyig ér el moszkovita türelmetlensége.
Mi is az az európai kultúra? Temető, drága sírokkal, de most már a
rothadástól szagos, még trágyául sem való az új vetésnek. _Az_ egyedül
orosz földből virágzik fel. A franciák – hiú bolondok, a németek –
közönséges virstlicsináló nép, az angolok – a bölcselkedés
kiskereskedői, a zsidók – foghagymaszagú gőg, a katholicizmus –
ördögtanítás, Krisztus kigunyolása, a protestantizmus – okoskodó
államvallás, valamennyien torzképei az egyetlen igaz Istenhitnek: az
orosz egyháznak. A pápa – sátán tiarában, városaink Babylonok, az
apokalipszis legnagyobb szajhái, tudományunk – hiú szemfényvesztés,
demokráciánk – meglágyult agyvelők gyenge forrázata, a forradalom –
bolondok és elbolondítottak gaz csínye, a pacifizmus – vén asszonyok
fecsegése. Európának minden eszméje elvirágzott, elhervadt virágcsokor,
csak arra való, hogy sárba tapossák. Csak az orosz gondolat az egyedül
igaz, egyedül nagy, egyedül helyes. Mint az Amoktól megszállott rohan az
őrjöngő túlzó tovább és minden ellentmondást ezzel a tőrrel szúr le: «Mi
megértünk titeket, de ti nem érttek meg bennünket!» és minden vita
véresen összeomlik. «Mi oroszok mindent megértünk, ti vagytok a
korlátoltak!» rendeli. Oroszország az egyedül igaz és Oroszországban
minden: a cár és a kancsuka, a pópa és a paraszt, a troika és az ikónok
annál igazabbak, minél európaellenesebbek, ázsiaiak, mongolok, tatárok,
annál igazabbak, minél konzervativabbak, maradiak, haladás ellenségei,
szellemnélküliek, bizánciak. Oh, mint tombolja itt ki magát a nagy
túlzó! Felujjong: «Legyünk ázsiaiak, legyünk szarmaták, el Pétervártól,
el az európai Pétervártól, vissza Moszkvába, el Szibériába, az új
Oroszország a harmadik birodalom!» Ez az Istentől ittas középkori
szerzetes e felett nem is tűr vitát. Le az ésszel! Oroszország a dogma,
amelyet ellentmondás nélkül kell elfogadni. «Oroszországot nem ésszel,
hanem hittel lehet megérteni.» Aki nem borul térdre, az ellenség,
Antikrisztus: keresztes-hadjáratot ellene! Harsányan fuj be a háború
kürtjébe. Ausztriát szét kell zúzni, a félholdat letépni Konstantinápoly
Szófia-mecsetjéről, Németországot meg kell alázni, Angliát legyőzni, –
őrjöngő imperializmus, mely szerzetesi csuhába rejti el gőgjét és így
kiált fel: «Dieu le veut!» Az isteni birodalom kedvéért az egész világ
legyen Oroszországé.

Oroszország tehát a Krisztus, az új Megváltó és mi vagyunk a pogányok.
Semmi sem ment meg bennünket, elzüllötteket, bűneink tisztító tüzéből;
elkövettük az eredendő bűnt azzal, hogy nem vagyunk oroszok. A mi
világunk számára nincs hely ebben az új harmadik birodalomban, kell,
hogy előbb egész Európa beleolvadjon az orosz világbirodalomba, az új
Isten államába, mert csak akkor lehet megváltani. Szó szerint azt
mondja: «Minden embernek előbb orosszá kell válni!» Akkor kezdődik csak
az új világ! Oroszország Isten választott népe: karddal kezében kell a
földet meghódítania, akkor fogja csak «végső szavát» mondani az
emberiségnek. És ez a végső szó Dosztojevszkijnél kibékülést jelent. Az
orosz zsenit abban a képességben látja, hogy mindent megért és minden
ellentétet meg tud oldani. Az orosz a mindent megértő és ezért a
legmagasabb értelemben vett engedékenység. És országa, a jövő állama: az
egyház, az emberi közösség egy formája, egymást megértés, alárendeltség
helyett. És mint valami nyitány, úgy hangzik a világháború eseményeihez,
(amely kezdetén az ő gondolataiból táplálkozott, amint a végén
Tolsztojéból), amikor azt mondja: «Legyünk az elsők, akik a világnak
hirdetik, hogy nem az egyéniség és idegen nemzetiségek elnyomásával
akarjuk elérni saját felvirágzásunkat, hanem éppen ellenkezőleg, ezt
minden nemzetek legszabadabb és legönállóbb fejlődésében és testvéri
egyesülésében keressük!» Lenin és Trockij ebben a «igéret»-ben vannak,
benne van azonban a háború is, amelyet ő, minden ellentétek
kifeszítésének örökös ügyvédje oly szenvedélyesen dicsért. Általános
kibékülés a cél, de Oroszország. az egyetlen út, amely «Keletről a
földet újjáteremteni fogja». Az Ural hegyein ki fog gyúlni az örök fény
és az egyszerű nép – nem pedig a tudatos szellem, nem az európai
kultúra, – fogja a föld sötét titkaival összeforrt erőkkel a világot
megváltani. Nem hatalom lesz, hanem dolgos szeretet, nem a személyiségek
viszálya, hanem örök emberi érzés és az új orosz Krisztus a világbékét
fogja hozni, az ellentétek feloldását. És a tigris a bárány mellett fog
legelni és az őz az oroszlán mellett; hogy remeg Dosztojevszkij hangja,
amikor a harmadik birodalomról beszél, minden oroszok országáról a
földön, mint reszket a hívő extázisában, milyen csodálatos, a valóságok
legtudatosabbja, messiási álmaiban!

Mert az Oroszország szóba, az orosz gondolatba álmodja bele
Dosztojevszkij ezt a Krisztus-álmot, az ellentétek kibékítésének
gondolatát, amelyet életében, művészetében és Istenében hatvan éven
keresztül hiába keresett. De melyik ez az Oroszország, az igazi, a
reális, vagy a misztikus, a politikai vagy a prófétai? Mint
Dosztojevszkijnél: minden, mind a kettő egyszerre! Hiába kívánjuk egy
szenvedélyes embertől, hogy logikus legyen és hiába kérünk indokolást
dogmáihoz. Dosztojevszkij messiási irataiban, politikai, irodalmi
műveiben a fogalmak őrülten össze-vissza tántorognak. Oroszország majd
Krisztus, majd Isten, majd Nagy Péter birodalma, majd az új Róma, a
szellem és hatalom egyesülése, tiara és császári korona, fővárosa majd
Moszkva, majd Konstantinápoly, majd az új Jeruzsálem. A legalázatosabb
örök emberi ideálok hatalomra vágyó, szlavofil, hódító ösztönökkel
meghökkentően váltakoznak és megdöbbentő biztosságú politikai
horoszkopok, fantasztikus, apokaliptikus igéretekkel. Majd a politika
szorosába préseli be Oroszország fogalmát, majd a végtelenbe emeli fel.
És itt is, mint remekműveiben, a realizmus és fantázia, a tűz és víz
ugyanazon sistergő keveréke. Ami benne démoni, őrjöngően túlzó, és amit
regényeiben kénytelen mérsékelni, itt pythiai jóslásokban szabadon éli
ki: izzó szenvedélyének egész ihletével prédikálja Oroszországot a világ
üdvösségének, a világ megváltójának, egyedüli üdvhozójának. Soha még
Európának nem hirdettek nemzeti eszmét, mint világgondolatot,
gőgösebben, zseniálisabban, kérőbben, csábítóbban, mámorosítóbban,
rajongóbban, mint Dosztojevszkij könyveiben az orosz gondolatot.

Fajának ez a fanatikusa olyan, mint egy nagy szervezet szervetlen
kinövése, ez a részvétnélküli, rajongó orosz szerzetes, ez a gőgös
csúfolkodó, ez a hitetlen hitvalló. Azonban Dosztojevszkij egyéniségének
egységéhez éppen ez szükséges. Ahol Dosztojevszkijnél egy jelenséget nem
értünk meg, szükségességét ellentétében kell keresnünk. Ne felejtsük el:
Dosztojevszkij mindig igen és nem, önmegsemmisítés és önmaga felé
emelés, kihegyezett ellentét. És ez a túlhajtott gőg csak ellenlábasa
túlzott alázatosságának, fokozott népi öntudata sarki ellentéte önmaga
túlizgatott személyes jelentéktelenségi érzésének. Egyszerre két félre
hasad szét: büszkeségre és alázatra. Személyiségét megalázza: műveinek
húsz kötetét hiába lapozzuk át a hiúság, büszkeség, a túlzás, gőg,
hivalkodás egy szava után! Csak önmaga megkisebbítését, undort, vádat,
lealázást találunk bennük. Ami büszkeség van benne, azt fajába, népének
gondolatába önti bele. Ami elkülönített személyiségére vonatkozik, azt
megsemmisíti és mindazt, ami benne személytelen, orosz, örök emberi, azt
istenítésig emeli fel. Mert nem hisz Istenben, prédikálja Istent, mert
nem hisz magában, prófétája nemzetének és az emberiségnek. Az ideálok
világában is mártir, aki magát feszíti keresztre, hogy az eszmét
megváltsa.

Ez az ő nagy titka: az ellentétek által megtermékenyülni. Kifeszíteni a
végtelenbe, hogy az egész világot átfogja és azután a belőle termő erőt
a jövendőre felhasználni. A többi költők ideáljukat rendszerint
önnönszemélyiségük fokozásából teremtik meg, amennyiben önmagukat
másolva, megtisztítva, megjavítva, magasabb fokra emelik és a jövendő
embert valahogy önmaguknak megtisztult típusa gyanánt mutatják be.
Dosztojevszkij az ellentétember, az alkotó dualista, önmagának
ellentétjéből alkotja ideálját és Istenét: és önmagát, az eleven embert,
negativummá alázza. Csak agyag, csak föld akar lenni, amelyből az új
formát öntik és baljának a jövendőbeli képen jobb felel meg, mélységének
magaslat, kétségeinek hit, kettéhasadásának egység! «Pusztuljak el én,
csak a többiek legyenek boldogok!» – staretzének ezt a mondását így
változtatja át gondolatban. Megsemmisül, hogy a jövendő emberében
feltámadjon.

Dosztojevszkij ideálja ezért: Nem olyannak lenni, mint amilyen. Olyat
érezni, amit nem érzett. Úgy gondolkozni, amint nem gondolkodott. Nem
úgy élni, ahogy ő él. Egyéni lényének legkisebb részéig,
vonásról-vonásra ellentéte az új ember, önlényének minden árnyékából
fény, minden homályából ragyogás képződik. Így szól önmagához: «Nem!» s
ebből teremti ki az új emberiség felé szenvedélyesen kiáltott Igent!
Egész a testiségig folytatja önvoltának ezt a példátlan erkölcsi
elítélését, a jövendő ember kedvéért, az én megsemmisítését, az
örökemberiért. Vegyük elő képét, fényképét, halotti maszkját és tegyük
mellé azon emberek képét, akikben ideáljait formálta: Karamasoff Aljosa,
Sossima, Myskin herceg mellé, az orosz Krisztus e három vázlata mellé,
akiket üdvözítőül alkotott. És a legkisebb részletig minden vonal az ő
ellentmondó ellenlábasa. Dosztojevszkij arca komor, titokkal és
homállyal teli, – amazok arca nyílt, békés őszinteségű; az ő hangja
rekedt és kopott, amaz embereké szelid és halk. Az ő haja sötét és
kuszált, szemei mélyenfekvők és nyugtalanok, amazok arca tisztult, sima
hajtól körülövezett és szemeik nyugtalanság és aggodalom nélkül
ragyognak. Azt mondja róluk kifejezetten, hogy egyenesen előre néznek és
tekintetükben benne van a gyermekek édes mosolya. Az ő ajkát a
szenvedély és gúny gyorsan bevésődő ráncai fogják körül és ezért nem tud
nevetni, de Aljosa és Sossima fehér fogaiból ragyog az önmagában bízó
ember szabad mosolygása. Vonásról-vonásra így állítja be saját képét,
mint negativumot az új képpel szemben. Az ő arca egy megkötözött emberé,
aki szenvedélyek rabszolgája, és akin rajta van a gondolatok terhe,
amazoké benső szabadságot, gátnélküliséget, lebegést fejez ki. Ő maga a
szétszakítottság, a kettősség, amazok összhang és egység. Ő az énember,
az önmagába bebörtönzött, amazok az örök emberek, akik lényüknek minden
részéből Istenbe ömlenek át.

Soha ily tökéletesen nem teremtettek még önmegvetésből erkölcsi ideált,
az erkölcsi és szellemi világ egyetlen szférájában sem. Önmagát
elítélve, lényének ereit mintegy felmetszvén, önnönvérével festi a
jövendő ember képét. Ő még a szenvedélyes, a görcsös, a nekiugró
tigrisszerű mozdulatoknak volt az embere, lelkesedése még az érzékek
vagy idegek feszültségéből fellángoló villámfény, amazoké a szelíd, de
örökké mozzanatos szűzi ragyogás. Amazoké a szelíd kitartás, amely
tovább ér, mint az önkívület vad ugrásai, amazoké az igazi alázatosság,
amely nem fél a nevetségességtől. Mások ők, mint az örökké lealázottak
és megsértettek, az akadályozottak és meggyötörtek. Amazok mindenki
nyelvén tudnak és mindenki megnyugvást érez közelükben, mert nincs
bennük a félelem örök hisztériája, hogy valakit megbántanak, vagy
megbántódnak és nem néznek kérdőn minden lépésnél maguk körül. Isten nem
kínozza többé, hanem megnyugtatja őket. Mindenttudók, de épp azért, mert
mindent tudnak és mindent megértenek, nem ítélnek el senkit és nem
ítélkeznek, nem törik a fejüket a dolgokon, hanem hálásan hisznek.
Különös: hogy ez az örök nyugtalankodó, az élet legfelsőbb formáját a
felvilágosodott, higgadt emberben látja és ez az egyenetlenkedő
legfelsőbb ideálul az egységet, ez a lázadó a meghódolást állítja fel.
Istenkínja Istenkéjjé kétsége bizonysággá, hisztériája egységgé és
szenvedése mindent átfogó boldogsággá vált bennük. Az élet legmagasabb
foka és legdrágábbja, legszebbje számára az, amit ő a tudatos és
tudatfeletti soha nem ismert és amit, mint legfenségesebbet kíván az
emberek számára: naivitást, a szív gyermeki voltát, a szelíd, magától
értetődő derűt.

Nézzétek legkedvesebb embereit, mint mennek: szelíd mosollyal az
ajkukon, mindent megértenek és mégsem büszkék, az élet titkában nem úgy
élnek, mint valami tüzes örvényben, hanem mint kék égboltot vonják maguk
felé. Az élet ősellenségét, «a fájdalmat és aggodalmat legyőzték» és a
dolgoknak végtelen testvériségében Istenben üdvözültekké váltak.
Felszabadultak saját énjüktől. Az emberek legfőbb boldogsága a
személytelenség, és így változtatja át a legegyénibb ember Goethe
bölcsességét új hitté.

A szellemi élet története nem ismeri egy ember ehhez hasonló erkölcsi
önmegsemmisítésének példáját, nem ismeri egy ideálnak ellentétekből való
ily termékeny kiteremtését. Dosztojevszkij önmagának mártírjaként
feszítette magát keresztre: tudását, hogy hitvalló legyen, testét, hogy
a művészet által az új embert teremtse, egyéniségét, az összesség
kedvéért. Mint típus el akar pusztulni, hogy egy boldogabb, jobb
emberiség támadjon, minden szenvedést magára vesz mások boldogsága
kedvéért. És ő, aki önmagát ellentétei legfájdalmasabb távoláig
feszítette hatvan éven át és lényének mélységeit feldúlta, hogy Istenét
és ezzel az élet értelmét megtalálja, a felhalmozott megismeréseket
félredobja az új emberiség kedvéért, amelynek legmélyebb titkát, a
legvégső, legfelejthetetlenebb formuláját súgja meg: «Jobban szeretni az
életet, mint az élet értelmét!»


Győzedelmes élet.

«Bármilyen is volt az élet, mégis szép!»

_Goethe._

Mily sötét az út Dosztojevszkij mélységein át, mily komor a tája, mily
nyomasztó végtelensége, mely oly titokzatosan hasonlít tragikus arcához,
amely magába szobrászolta az élet minden fájdalmát! A szív szakadékos
pokolkörei, a lélek bíboros tisztítótüze, a legmélyebb bánya, amelyet
valaha földi kéz az érzések alvilágába ásott. Mennyi sötétség van ebben
az emberi világban, mennyi szenvedés ebben a sötétségben! Mennyi gyász
az ő földjén, ezen a földön, «amely legbensőbb kérgéig könnyekkel van
átitatva!» Mélységében a pokol körei sötétebbek, mint aminőknek Dante, a
látnok, egy évezreddel előbb megálmodta. Földi mivoltának meg nem
váltott áldozata, önnönérzésének mártírja, kit átölelnek a szenvedélyek
kígyói, akit a lélek minden ostorai kínoznak, ájult lázadás áradatában
tajtékozva, oh milyen világ Dosztojevszkijnek ez a világa! Minden öröm
elfalazva, minden remény száműzve, nincs menekülés a szenvedés elől,
amely végtelenül feltornyosuló fallal veszi körül áldozatát! Nincs hát
részvét, amely megváltsa embereit mélységükből, nem robbantja szét
apokaliptikus óra ezt a poklot, amelyet egy Istenember teremtett
kínjaiból?

Ebből a mélységből zavar és panasz árad, aminőt még nem hallott az
emberiség. Soha még életmű felett nem volt annyi sötétség! Még
Michel-Angelo alakjai is szelídebbek gyászukban és Dante mélységei
felett paradicsomának üdvözítő ragyogása fénylik. Vajjon Dosztojevszkij
műveiben az élet valóban csak örök éjszaka és a szenvedés az élet
egyetlen értelme? A lélek reszketve hajol e mélységek felé és
megborzong, mert testvéreitől csak kínt és panaszt hall.

Ám ekkor egy szó száll fel a mélyből, szelíden és mégis magasan lebegve
a zűrzavarban, mint ahogy egy galamb felszáll a viharverte tenger felé.
Szelid a szó, de nagy az értelme és üdvözítő a hangja: «Barátaim, ne
féljetek az élettől!» És ebből a szóból csönd árad, borzongva figyelnek
a mélységek és a szó lebeg, felszáll, átszáll minden kínlódást és azt
mondja: «Az életet csak kínlódás által tanulhatjuk meg szeretni!»

És a szenvedés e vigasztaló szavát ki mondja ki? Aki mind közt a
legszenvedőbb, maga Dosztojevszkij. A kitárt kezek még kétségei
keresztjére vannak feszítve, törékeny testében még ott vannak a kínok
szögei, de alázatosan csókolja meg ennek az életnek mártírkeresztfáját
és az ajkak szelíden mondják a nagy titkot a felebarátoknak: «Azt
hiszem, valamennyiünknek elsőbb az életet kell szeretni tanulnunk!»

És szavaiból felpirkad a nap, az apokaliptikus óra. Felpattannak a sírok
és a börtönök: a mélységből felkelnek mind a halottak és elcsukottak,
mind-mind köréje sereglenek, hogy szavainak prófétái legyenek,
gyászukból fölemelkednek. A börtönökből tódulnak elő, Szibéria
katorgájából, láncukat csörgetve, zugszobákból, éjjeli mulatókból és
kolostorcellákból, mind-mind valamennyien a szenvedélyek nagy szenvedői;
még vér tapad kezeikhez, még ég megkorbácsolt hátuk, még lealázottak
haragjukban és elesettségükben, de a jajkiáltás már elhallgat szájukban
és könnyeikből bizalom ragyog. Oh Bileam örök csodája, amely az égő
ajkakon áldássá váltja az átkot, amint a mester hozsánnáját hallják, a
hozsannát, amely «a kétség minden tisztítótüzén keresztülment». A
legkomorabbak vannak legelől, a legszomorúbbak a leghívőbbek, mind előre
tolonganak, hogy bizonyítsák ezt a szót. Durva és megsebzett szájukból a
szenvedésnek himnusza, mint valami hatalmas templomi ének árad fel, az
önkívület őserejében, az élet himnusza. Mind-mind itt vannak a martírok,
hogy dicsőítsék az életet. Karamasoff Dimitri, az ártatlanul elítélt,
láncokkal kezén, erejének teljességében újjong fel: «Minden szenvedést
le fogok győzni, csakhogy azt mondhassam magamnak: «én vagyok!» Ha
vergődöm a kínzópadon, akkor is tudom, hogy «én vagyok». A gályához
láncolva látom a napot és ha nem is látom, akkor is élek és tudom, hogy
süt a nap!» És Iván, a fivér odalép hozzá és hirdeti: «Nincs
kitörölhetetlenebb boldogtalanság a halálnál». És az élet rajongása
sugárként ég be szívébe és ő, az Istentagadó, így kiált fel: «Szeretlek
téged, Istenem, mert hatalmas az élet!» Trofimovits István, az örök
kételkedő, összekulcsolt kezekkel emelkedik fel halálos ágyán és ezt
dadogja: «Oh milyen szívesen élném az életet újra, minden perc, minden
pillanat üdvössége az embernek!» A hangok mind tisztábbak, fénylőbbek,
fenségesebbek lesznek. Myskin herceg, akit kúsza lelkének ingadozó
szárnyai visznek, zavartan tárja ki karjait és így rajong: «Nem értem,
hogy mehet el az ember egy fa előtt, a nélkül, hogy boldog volna, mert
él és mert szeretik… ennek az életnek minden lépésénél mennyi sok
csodálatos dolog van, dolgok, amelyeket még a legelvetemültebb is
csodálatosnak érez!» És Sossima így prédikál: «Akik Istent és az életet
megátkozzák, önmagukat átkozzák meg. Ha minden dolgot szeretni fogsz,
akkor Isten titka minden dologban megnyilvánul és végül az egész világot
mindent átfogó szeretettel fogod átölelni!» És még a «zugutcából való
ember» a kis félszeg Névtelen, kopott köpenykéjében, ő is oda jön és
széttárja karjait: «Az élet szépség, csak a szenvedésben van lélek, óh
milyen gyönyörű az élet!» A «nevetséges ember» kilép álmaiból, hogy «a
hatalmas életet hirdesse», mind-mind férgekként másznak elő lényük
zugolyaiból, hogy együtt dalolják a nagy éneket. Egyik sem akar
meghalni, egyik sem akarja a szentül szeretett életet itthagyni, nincs
oly mély szenvedés, amelyet a halállal cserélne fel, a halállal, az örök
ellenféllel. És a pokol, a kétségbeesés homálya kemény falai egyszerre
visszhangozzák a sors dicsénekét, a tisztítótűzből felgyúl a hála tüze.
Fény, végtelen fény áramlik be, Dosztojevszkij égboltja borul a föld
fölé és mindenki felett zugva mennydörög az utolsó szó, amelyet
Dosztojevszkij leírt, a gyermekek szava a nagy kőnél való beszédnél, a
szent barbár kiáltás: «Az élet, hurrá!»

Oh csodálatos élet, aki magadnak tudatos akarattal mártírokat teremtesz,
hogy téged dícsérjenek, oh bölcs, kegyetlen élet, ki jobbágyaiddá teszed
a legnagyobbakat szenvedés által, hogy diadalodat hirdessék! Jób örök
kiáltását, mely évezredeken át zendül, mert a csapásokban Istent ismeri,
Te újra és újra hallani akarod és Dániel férfiainak diadalmi énekét,
amíg testüket tüzes kemence pörköli. Mindörökké daloló parazsat gyujtasz
a költők nyelvén, akiket szenvedőkké teszel, hogy örökké jobbágyaid
legyenek és Téged szerelemmel hívjanak! Beethovent a zene lelkével vered
meg, hogy megsüketülten Isten szárnycsapását hallja és a halál
angyalától megérintve az örömök himnuszát alkossa meg Neked, Rembrandtot
behajszolod a szegénység éjszakájába, hogy színekben keresse a fényt, a
Te örök fényedet, Dantet elűzöd hazájából, hogy álmában meglássa az eget
és a poklot, valamennyiüket korbácsoddal kergetted végtelenségedbe! És
őt, akit jobban korbácsoltál, mint bárki mást, őt is szolgáddá
kényszerítetted és íme tajtékzó ajakkal, görcsökben vonagolva, hozsannát
újjong feléd, a szent hozsannát, «amely átment minden kétségek
tisztítótüzén!» Oh mint győzöl te az emberben, akit megszenvedtetsz,
éjszakából nappalt csinálsz, szenvedésből szerelmet és a pokolból hozol
fel Magadnak szent dícsérő éneket. Mert a legjobban szenvedő mindeneknek
tudója, és aki téged tud, az meg kell, hogy áldjon: és aki téged
legmélyebben megismert, íme lásd, erősebb bizonyságod, mint bárki más és
jobban szeretett téged, mint bárki más!




Stefan Zweig könyvei.


Silberne Saiten. Wien. Költemények.

Die frühen Kränze. 3. ezer. Költemények. Insel-Verlag.

Die gesammelten Gedichte. Költemények. Insel-Verlag.

Erstes Erlebnis. Négy történet. 16.–19. ezer. Insel-Verlag.

Brennendes Geheimnis. Novella. (Insel-Bücherei. 122.) 55. ezer.

Das Haus am Meer. Színmű két részben. Insel-Verlag.

Tersites. Szomorújáték három felvonásban. 2. ezer. Insel-Verlag.

Der verwandelte Komödiant. Színjáték a német rokoko idejéből. 2. ezer.
Insel-Verlag.

Jeremias. Drámai költemény kilenc képben. 25. ezer. Insel-Verlag.

Legende eines Lebens. Kamarajáték három felvonásban. 4. ezer.
Insel-Verlag.

Der Zwang. Novella. (470 példányban Frans Masreel fametszeteivel.)

Die Augen des ewigen Bruders. (Insel-Bücherei. 349.) 10. ezer.

Drei Meister: Balzac, Dickens, Dosztojevszkij. 15. ezer. Insel-Verlag.

Amok. Novellen einer Leidenschaft. 21. ezer. Insel-Verlag.

Der Kampf mit dem Demon: Hölderlin, Kleist, Nietzsche. Insel-Verlag.

_Írói életrajzok._ Verhaeren. Desbordes–Valmore. Romain Rolland. Artur
Rimbaud. Paul Verlaine.




Térey Sándor könyvei.


KÖLTEMÉNYEK:


_Versek._ Singer és Wolfner kiadása. Budapest. (Elfogyott.)

_A fehér hegedű._ Singer és Wolfner. (Elfogyott.)

_Feltámadás._ Singer és Wolfner. II. kiadás.

_A Magányos Ember._ Méliusz-kiadás.


PRÓZA:


_Visszatérés._ A Kisfaludy-Társaság Franklin-pályázatán I. díjat nyert
regény. Franklin-Társulat kiadása.

_Leveleki Anna szerelme._ Kis regény a 40-es évekből. (Kézirat.)

_E. T. A. Hoffmann. J. P. Jacobsen. Hermann Bang. Stefan Zweig._ Négy
tanulmány. (Sajtó alatt.)


FORDÍTÁSOK:


_Baudelaire._ Versek a Fleurs du Malból. Athenaeum r.-t. kiadása. II.
kiadás. Bevezetéssel.

_Verlaine válogatott versei._ Singer és Wolfner, 1924. II. kiadás.
Bevezetéssel.

_André Ady:_ Choix de poésies. Paris. Jouve et Cie Editeurs. Avec un
portrait d’Ady par Étienne Zádor, et précédé d’une préface par Jean
Mistler d’Auriol.


*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77620 ***