diff options
Diffstat (limited to '77620-0.txt')
| -rw-r--r-- | 77620-0.txt | 5276 |
1 files changed, 5276 insertions, 0 deletions
diff --git a/77620-0.txt b/77620-0.txt new file mode 100644 index 0000000..513e294 --- /dev/null +++ b/77620-0.txt @@ -0,0 +1,5276 @@ +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77620 *** + +KULTURA ÉS TUDOMÁNY + +STEFAN ZWEIG + +HÁROM MESTER + +BALZAC, DICKENS, DOSZTOJEVSZKIJ + +BEVEZETTE ÉS FORDÍTOTTA + +TÉREY SÁNDOR + +BUDAPEST + +FRANKLIN-TÁRSULAT + +MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA + +KIADÁSA + +STEFAN ZWEIG + +HÁROM MESTER + +BALZAC, DICKENS, DOSZTOJEVSZKIJ + +BEVEZETTE ÉS FORDÍTOTTA + +TÉREY SÁNDOR + +BUDAPEST + +FRANKLIN-TÁRSULAT + +MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA + +KIADÁSA + +FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA. + + + + +BEVEZETÉS. + + +Stefan Zweig. + +A háborút megelőző kilencvenes és kilencszázas évekre úgy nézünk ma +vissza sóvárgó vágyakozással, mint Ovidius az aranykorra. Ezek az évek +tele voltak valami boldog lendülettel, nagy és tiszta eszményekkel. A +technika haladása közelebb hozta az embereket, a határok nem voltak +tilalomfák. Minden nemzetben felragyogott egy-egy nagy elme, a szociális +haladás, béke, emberszeretet, testvériesülés bajnokai. Így hittük. Ám +Thomas Mann azt mondja: «tévedés; ez a nehány évtized nem jelentett +haladást, csak az emberiség nagy lélekzetvétele volt két háború között… +De mégis: nagy és szabad lélekzetvétel volt és ő sem tagadhatja, hogy +fehér köntösben új szellemi ideák léptek a világ színpadára oly megváltó +önzetlenséggel, aminő csak egyszer volt a világon.» + +Ebben az arasznyi időben megdöbbentő gyorsan változtak az irodalmi +irányok, keletkeztek, eltűntek, mintha a nagy kataklizma előtt az +emberiség mindent ki akart volna próbálni. Bécs külön sziget volt a +torlódó áramlatok közt. A nagy város, az intellektualizmus legjobb +otthona, műveltségében volt már valami túléltség. A zenélőóra finoman +szólt, de kerekei megkoptak. Egy évtizednek sem kellett elmúlni s a +tegnapi boldog Bécs messzebb van tőlünk, mint a fin de siècle, letűnt +világ, letűnt emberek. Ha húsz évvel ezelőtt írt regényeket olvasunk, +saját korunkat, nem találjuk meg őket a ma életében. Ez Bécs tragédiája. +Ha nagy birodalmak szétmállanak, a kultúra, mely végre is csak +felépítmény, letöredezik. Megkapóan szól erről az elporlásról Stefan +Zweig Schnitzler 60 éves születésnapjára írt cikkében: a jó Guszti +hadnagy, Anatol, a Reigen hősei eltűntek Bécsből s más komorabb, +felhősebb lelkű embereknek adtak helyt. + +Stefan Zweig jól ösmerte azt a másik Bécset. Ott született és nőtt fel +oly környezetben, hol nevelték a Schöngeistokat, ahol vallás volt a +művészet szeretete. Az Operában: Mahler Gusztáv, a Burgszínházban: +Kainz, a hangversenyteremben: Busoni s a Rosé-kvartett, az irodalomban +Schnitzler, Rilke és társai. Ott élt az úri Bécsben, mint egyik +novellája hőse, fiatalon, az élvezők között, hol művészi tökéletességre +viszik a sétát, a járkálást, a tétlen szemlélődést. Ott van a +kontinensen a legtöbb művészi habitué, aki élvez, ízlése van s olykor +«maga is próbálgat». Zweigot életkörülményei szinte predesztinálták a +litterary gentleman szerepére, melynél csúfabb szóval nem sérthetnek +művészt. Gazdag szülők gyermeke, akik nem kívánták, hogy határozott +pályát válasszon. Filozófiát hallgat Bécsben, Berlinben, beutazza a +világot. Berlinben Peter Hille, Párisban Romain Rolland, Brüsszelben +Verhaeren, Firenzében Ellen Key a társasága. Kanada, Kuba, Mexikó, +India, Ceylon, Kína és Afrika ennek az utazásnak földrajzi és lelki +állomásai. + +Mégis művész lett belőle. Bizonyára érezte a céhbeliek gyanakodását, +mert vagyon kényelmes árnyékában szerezte azt, amit mások arcuk +verítékével, gonddal és nyomorral küzködve gyüjtenek be, akiknek +hiányzik a «rendezett vagyoni viszonyok vasbetonalapja», mint Peter +Altenberg írja. + +Zweignak ebben is szerencséje volt. Maga vallja, hogy nem talált +akadályra úgy, hogy már szinte bántotta. Minden elébejött, nem érezte +azt a nagyszerű izgalmat, mely a művészet szenvedélyes, küzdelmes +birtokbavételével jár. Igazi energiát csak az fejt ki, akit támadnak. +Zweigot nem támadta senki. Csak hívei és barátai voltak. Így élt 18 éves +korától harmincig, finom dolgokkal bibelődve, egy verseskönyvvel, +elbeszélésekkel, egy Paul Verlaine kötettel és essaykkel, sőt a +Bauernfeld-díjat is elnyerte. + +A Neue Rundschauban is találkoztunk nevével. Élete e korszakát maga nem +becsüli sokra, mert önéletrajzában ezt írja: + +«Az irodalom nem jelentette számomra az életet, csak az élet +kifejezésének egy lehetőségét.» Ám a művész erősebb volt benne a +viszonyoknál, környezeténél, minden, amit átélt és látott, _élménnyé_ +vált benne, egyre erősebb és sűrített energiájú élménnyé, mely +közelhozta hozzá a tömörített élmények nagy gyorsíróját: Balzacot, s az +ideges kezekkel az emberi szenvedésnek tornyot építő s a lelkeket onnan +lezuhantató Dosztojevszkijt. Ők éreztették meg vele az ember belső és +külső élete ellentétének tragédiáját, amelynek irodalmi kifejtése a +lyrától a regény és a dráma felé vitte. Új verseskönyve, első novellái a +német stílus rendkívüli gazdagodásai, darabjait a Burg-színház és német +színházak játsszák, lefordítja Verhaerent, Verlainet, essayket ír +Rimbaud, Rolland, Debordes Valmoreról, az irodalomban becsült neve van. +Ebbe a szép, színes, nyugodt és élvező életbe belerobban a háború. + +Aki a háború kitörésekor külföldön volt s átélte a nagy zuhanást, mint +változtak a barátságos arcok Megærává, mint dőlt le minden, amit hívő +lelkek évtizedeken át építettek: emberszeretet! világbéke! aki gyalogolt +Párizsból jövet utitáskájával a hátán, mint egy batyus zsidó az utolsó +állomástól a svájci határ felé, egy falat kenyér, egy pohár víz nélkül, +akit mindenki elkerült, mint egy bélpoklost, mert magyar, német vagy +osztrák volt, egyszóval: boche! meg fogja érteni, mit élt át egy Zweig, +kit a háború Belgiumban talált. Még érezte Romain Rolland testvéri +kézszorítását, kitől nemrég vált el, úton Verhaerenhez, az ösztönző jó +baráthoz, akinek elsősorban köszönheti, hogy rátalált önmagára, s +hirtelen vissza kellett utaznia Ausztriába, a halálraszánt monarchiába, +a háborúba. Addig nagy kert volt Európa, hitte, minden nemzet kertjéből +magasra nőtt egy-egy ritka tő, a jövendő virágai, _egymásnak_ nyíltak s +úgy tetszett, közel az idő, az alacsony kerítéseket is le lehet bontani. +Most fegyvernél, szuronynál, shrapnelnél szörnyűbb volt az ébredés: száz +millió ember lőtte, vágta, égette, gyilkolta egymást. + +Zweigban felébredt a harcos, aki küzdeni is tud az emberiség +ideáljaiért. Megírja «Jeremias» című darabját 1915-ben, – egy nép +drámáját, mely önmagát sodorja a mindent elpusztító háboruba – mely a +művész, az ember, a pacifista tiltakozása a céltalan vérontás ellen +Rollandra emlékeztető bátorsággal. És íme, csakhamar ott áll vele együtt +«a rettenhetlen baráttal, Európa élő lelkiismeretével» au dessus de la +mélée. 1917-ben Svájcba küldik, hol a Jeremiast előadják s ahol +Rollanddal együtt – «aki valamennyiünknek, németek-, franciák-, oroszok- +és semlegeseknek erkölcsi vigasz, támasz és épülés volt» – dolgozott a +lelkek békéjéért. A háború után elsőnek csatlakozik a Barbusse +alapította Clarté-társasághoz, France, Barbusse, Brandes, Blasco Ibanez, +Wells, Rolland, Rictus, Steinlennel együtt, melynek programmját mintha ő +írta volna: «Azt akarjuk, hogy írók, művészek, tudósok, akik átélték ezt +a háborút s azok, akik csak elmélkedtek felette, ebben az órában, mikor +az összetépett emberiség fel akar szabadulni az elnyomás elavult +törvényei alól, egyesüljenek s teljesen függetlenül, menten minden +előítélettől vezetők és nevelők legyenek a vérengzés után. A szabad +lelkek e testvéri csoportja állandó őre lesz a Gondolatnak.» (1919 +május.) Zweig felolvasásokat tart Svájcban, majd visszavonul a forrongó +Bécsből Salzburgba, virágos házába, hol családi otthont teremt magának s +összeköttetést tart az egész világ szellemi elitjével. Hivatásának +tartja a lelkek testvéri összekapcsolódását elősegíteni. + +* + +Zweig a modern német irodalom egyik legfinomabb stilisztája. Nyelvének +érzéki szépsége, belső ritmusa van. Verseiben elhalkítja az érzéseket, +csak annyi a melegség bennük, hogy a színek és szavak összhangját ne +zavarják (Silberne Saiten, Die frühen Kränze). Idegvibráló, a történés +minden mozzanatát nyomon kísérő, a lelki küzdelmet gyorsírásszerűen +megrögzítő novelláiból kiérzik, hogy Bécs Freud városa (Erstes Erlebnis, +Amok). Drámái az emberi lélek rejtett zugaiba világítanak, szülő és +gyermek, férfi és nő közti örök ellentétbe, néma küzdelmekbe. (Haus am +Meere, Thersites). Stílusa tökéletességét tanulmányaiban éri el, +melyekben van muzsikáló lyra, erős lélekelemzés, tragikai mag. Teljesen +beleéli magát a nagy alkotók lelki életébe, megértő kézzel bontja ki a +zárt sorokból a mesterek életművét, tükröt tart elénk, melyben +önmagunkra ösmerünk. Ez az önmagunkra ösmerés egyik legmélyebb értéke +Zweig tanulmányainak; másik: igazi humanizmusa. Hiszi, hogy missziója +megjavítani az embert, vallja, hogy a humánus, a bölcs ember a legjobb. +Életfeladatul érzi közelebb hozni a nagy alkotókat, világító fáklyaként +adni őket az emberek kezébe, az emberszeretet prófétája. A lelkiismeret +alszik, az igazi költő felébreszti és jobbá tesz bennünket. + +Stefan Zweig életművének egyik legjellegzetesebb alkotását, a «Világ +építőmesterei» című ciklusának első könyvét, a «Három mestert», Dickens, +Balzac, Dosztojevszkijt, az első magyar Zweig-kötetet adjuk itt a művelt +magyar közönség kezébe. + +_A fordító._ + + + + +ELŐSZÓ. + +Romain Rollandnak hálából derűs és borús években változatlan +barátságáért. + +Balzac, Dickens és Dosztojevszkijről szóló e három kísérletet – bár tíz +évnyi idő alatt írtam – mégsem véletlen fűzi egy könyvvé. A XIX-ik +század három nagy és az én felfogásom szerint egyedüli regényíróit +típusként bemutatni azonos szándék vezérel: hisz ellentétes +egyéniségükkel egymást kiegészítik és a romanciernek, az epikus világ +alakítójának fogalmát tisztultabb alakban mutatják be. + +Ha itt Balzac, Dickens és Dosztojevszkijt a XIX-ik század egyedüli nagy +regényíróinak nevezem, e beállítással távolról sem ösmerem félre Goethe, +Keller Gottfried, Stendhal, Flaubert, Tolstoj, Hugo Viktor és mások +egyes műveinek nagyságát, kik közül némelyiknek egy-egy regénye, kivált +Balzac és Dickens különválasztott életművét, messze felülmúlja. Úgy +vélem ezért, kifejezetten fel kell állítanom egy regény írója és a +romancier közötti benső és megdönthetetlen különbséget. Végső, +legmagasabb értelemben regényíró csak az enciklopédikus lángész, az +univerzális művész, aki – s itt műveinek terjedelme s alakjainak +sokasága a döntő érv – egész világot alkot, a földi világ mellett a maga +külön világát, külön típusokkal, melynek külön nehézkedési törvénye, +külön csillagos égboltja van. Aki minden alakot, minden élményt annyira +átitat lényével, hogy nem csak ő rá tipikus, hanem reánk is azt a +szimbólikus, mély benyomást teszi, ami sokszor arra ösztönöz bennünket, +hogy élményeket és embereket róluk nevezzünk el úgyannyira, hogy az +eleven életben azt mondjuk egy emberről: balzac-i figura, dickensi alak, +Dosztojevszkij természet. E művészek mindegyike alakjaik tömegével oly +egységes szemlélettel teremt élettörvényt, életfelfogást, hogy belőle a +világ új képe támad. S könyvem főkép azt kísérli meg: hogy ezt a belső +törvényszerűséget, ezt a jellemformálást rejtett egységében bemutassa, s +megíratlan alcíme ez lehetne: A regényíró lélektana. + +E három regényíró mindegyikének meg van a maga külön légköre. Balzacé a +társadalom világa, Dickensé a család világa, Dosztojevszkijé az egyén és +a mindenség világa. Ha összehasonlítjuk őket: e világok különbségeket +mutatnak, de sohasem vállalkoztunk arra, hogy e különbségekből +értékítéleteket vonjunk le, vagy egy művész nemzeti elemeit kedvezően +vagy elítélően hangsúlyozzuk. Minden nagy alkotó: egység, mely magában +bírja határainak és súlyának mértékét; – egy életművön belől csak +specifikus súly adódik, nem pedig abszolut súly az igazságosság +serpenyőjében. + +Mindhárom dolgozat feltételezi a művek ösmeretét: nem is bevezetésül +akarnak szolgálni, hanem összegezésül, tömörítésül, kivonatul. És mert +összefoglalnak, csak azt hozzák tudomásra, amit személyileg is +lényegesnek éreztünk. Ezt a szükségszerű hiányosságot legjobban sajnálom +a Dosztojevszkijről szóló essayben, mert mértéknélküli mértékét csakúgy +nem bírja és nem fogja sohase átfogni a legszélesebb tanulmány sem, +akárcsak Goetheét. + +Egy francia, egy angol és egy orosz nagy alakjához örömmel csatoltam +volna hozzá egy német regényíró reprezentativ képét is, ama legmagasabb +értelemben vett epikai világformálóét, amint én a romancier szót +értelmezem. De sem a jelenben, sem a multban nem találok egyetlenegy ily +magasrangbélit sem. Könyvemnek talán az is a célja, hogy a jövendő +számára követelje s a még messze rejtőzőt üdvözölje. + +Salzburg, 1919. + + + + +BALZAC. + +Balzac 1799-ben született, Touraineben, a bőség megyéjében, Rabelais +derűs hazájában. A dátumot érdemes megismételni: 1799 júniusa… Napoleon, +akit a tetteitől már nyugtalanított világ még csak Bonapartenak hívott, +ebben az esztendőben jött meg Egyptomból, félig győztes, félig +szökevény. Idegen csillagképek alatt, a pyramisok kőből való tanúi előtt +harcolt, s aztán belefáradva grandiózusan kezdett terve szívós +keresztülvitelébe, parányi hajón átsiklott Nelson leselkedő hadihajói +között, hazaérkezte után pár nap alatt összeszedett egy maroknyit +híveiből, elsöpörte az ellenszegülő Konventet és egy lendülettel magához +ragadta a Franciaország feletti uralmat. 1799, Balzac születési éve, az +Empire kezdete. Az új évszázad már nem ismeri többé a «petit general»-t, +sem a korzikai kalandort, hanem csak Napoleont, Franciaország császárát. +Még 10–15 év – Balzac gyermekkora – és a hatalomra éhes kezek átölelik +fél Európát, nagyravágyó álmai ezalatt már sasszárnyakon repülik át az +egész világot kelettől nyugatig. Aki olyan intenzíven beleélte magát +korába, mint Balzac, arra nem maradhatott hatás nélkül, ha világba +bepillantása első 16 éve pontosan egybeesik a világtörténelem talán +legfantasztikusabb korszakával, a császárság tizenhat esztendejével. +Korai élményei és vélt rendeltetése vajjon nem-é egy hozzá hasonlónak +külső és belső sorsát mutatják? Hogy valaki a kék Földközi-tenger +valamelyik szigetéről Párisba jöhetett, barát és foglalkozás nélkül, név +és tisztségek nélkül, s a gyeplőtlen uralmat vakmerőn kézberagadta, +magához rántotta és zablába kényszerítette, hogy valaki, egy idegen, +puszta kézzel úrrá legyen Páris felett, aztán Franciaország s végül az +egész világ felett, – a világtörténelem e legszeszélyesebb kalandját nem +legendák és történetek, hitetlen fekete betűiből tanulta, hanem +szomjasan feltáruló érzékein át közvetlen, színesen az életébe nyomult +bele, s lelkének járatlan útjait ezer tarka emlékkel népesítette be. Ily +élmény szükségkép példaadás. A kis fiú Balzac talán a proklamációkon +tanult meg olvasni, melyek tömören, gőgösen, szinte római ékesszólással +távol győzelmekről meséltek, gyakorlatlan gyermekújjai a térképen +utánahúzták a napoleoni katonák útvonalát, ma a Monte Cenis felett, +holnap a Sierra Nevadán keresztül, folyamokon át Németországba, +hómezőkön át Oroszországba, a tengeren át Gibraltárba, hol az angolok +izzó ágyúgolyókkal gyujtották fel hajóhadát, – míg Franciaország, mint +egy megáradt folyam öntötte el egész Európát. Katonákkal játszadozott +talán az utcán, katonákkal, akiknek arcába kozákkard írta éles jelét, +éjszakánként talán felriadt a haragosan dübörgő ágyúktól, melyek +Ausztria felé vonultak, hogy Austerlitznál szétzúzzák a jégpáncélt az +orosz lovasság lábai alatt. _Napoleon!_ Ifjúságának minden vágya +feloldódhatott ebben a sarkantyúzó névben, gondolatban, elképzelésben. +Diadalív borult a nagy kert felé, mely Párisból a világba vezet s rajta +ki voltak vésve a fél világ legyőzött városainak nevei, s hogy +csaphatott át ez az uralomérzés a legborzasztóbb csalódásba, mikor a +büszke boltív alatt zeneszóval, lobogó zászlókkal idegen csapatok +vonultak át! Ami a rohamátszáguldta világban odakünn _történt_, az +befelé élménnyé sűrült. Korán élte át a szellemi s az anyagi értékek +szörnyű átváltozását. Látta mint eresztették szélnek értéktelen +papirként az asszignátákat, melyek a köztársaság pecsétjével 100 és 1000 +frankot igértek. Az aranypénzen, mely kezei közé került, majd a +lefejezett király kövérkés profilja, majd a szabadság jakobinus sapkája, +majd a konzul római arcéle, majd Napoleon volt császári ornátusban. Ily +rendkívüli felfordulások idején, mikor erkölcs, pénz, ország, törvény, +tekintély és minden, ami évszázadok óta szigorú gátak közé volt +szorítva, kiszáradt vagy kiöntött, még soha át nem élt változások +korában hamar rájöhetett minden érték relativitására. Körüle örvénylett +a világ és ha megszédülő tekintete a viharzó hullámok felett +áttekintést, szimbólumot, csillagképet keresett, az események apálya s +dagályában mindig az az egy volt a mozgató, akitől minden rázkódás és +hullámzás eredett. És átélte őt magát: Napoleont. Látta, amint +díszszemlére lovagol akarata teremtményeivel, Rustán mamelukkal, +Józseffel, akivel Spanyolországot megajándékozta, Muratval, akivel +Sziciliát boldogította, Bernadottetal, az árulóval, mind valamennyivel, +akiknek királyi koronát ötvöztetett és királyságokat hódított, akiket +multjuk jelentéktelenségéből felemelt jelene tündöklésébe. Egy pillanat +alatt sugárzott rá szivárványhártyájára érzékelhetőn és elevenen egy +kép, mely nagyobb volt a történelem minden alakjánál: látta a nagy +világhódítót! S vajjon világhódítót látni nem egyet jelent-é gyermeknél +azzal: hasonlóvá lenni? A világ más két részén ugyanakkor még két +világhódító pihent meg: egyik Königsbergben, aki a világ zürzavarába +áttekintésével egységet teremtett és Weimarban, hol a költő nem kisebb +mértékben lett világ hódítója, mint Napoleon és hadserege. Ám mindez +egyelőre még érzékelhetlen távolságban volt Balzactól. Azt az ösztönt, +hogy mindig az egészre menjen, soha részletekre, hogy mohón a világ +teljességére törekedjék, ezt a láztüzes becsvágyat Napoleon példája +oltotta belé. + +Ez a rendkívüli világakarás nem talált mindjárt útjára. Balzac egyelőre +nem döntött egy hivatás mellett sem. Ha két évvel előbb születik, +tizennyolc évével Napoleon katonája lett volna, Belle Alliancenál a +magaslatokat rohamozta volna meg, hová az angol kartácsok lecsaptak; de +a világtörténelem nem szereti az ismétléseket. A napoleoni kor zivataros +égboltja után langyos, elpuhult, lankasztó nyári napok következtek. +XVIII. Lajos alatt a kard dísztárgy lett, a katona tányérnyaló udvaronc, +a politikus díszszónok, a magas állami tisztségeket nem a tett vasökle, +a véletlen rejtelmes bőségszarúja osztja, hanem puha női kezek +ajándékozzák a rangot és kegyet, a közélet elsekélyesedik, ellaposul és +szeliden ringó tóvá símul az események tajtékja. Fegyverrel nem lehetett +már világot hódítani. Napoleon soknak mintaképe, még többnek elrémítő +példa volt. Így nem maradt más, mint a művészet. Balzac irogatni kezd. +Ám nem úgy, mint a többiek, pénzszerzésért, szórakozásért, +könyvszekrény-tölteléknek, boulevard-beszélgetésnek tárgyul: az +irodalomban nem marsallbot, hanem császári korona után sóvárog. +Padlásszobában kezdi el. Első regényeit, mintegy erőpróbául, álnév alatt +írja. Ez még nem háború, csak hadgyakorlat, harcjáték, még nem ütközet. +Elégedetlen a sikerrel, az eredmény nem elégíti ki, abbahagyja a +mesterséget, más foglalkozási ágakban próbálkozik három-négy éven át, +irnok egy közjegyzőnél, az irodában, megfigyel, lát, élvez, pillantása +behatol a világba s akkor újra kezdi. Most azonban már a teljességre +vágyó hatalmas akarattal, azzal a gigászian fanatikus mohósággal, mely +megveti a részleteket, az egyes jelenséget, az elszakítottságot, a +jelenést, hogy ne fogjon be mást, csak a nagy körforgás lendületét, s +meglesse az eredendő ösztönök titokzatos gépezetét. Most már csak egy a +célja: az események erjedéséből a tiszta elementumot, a kúsza számokból +az összeget, a hangzavarból harmóniát, az élet teljességéből az +esszenciát szedni, az egész világot beszorítani retortáiba, +újjáteremteni, «en raccourci» pontos megrövidítésben, s az így leigázott +világot saját lelkével eltölteni, saját kezeivel kormányozni. Semmi se +vesszen el a sokféleségből, s hogy ezt a végtelenséget végessé, az +elérhetetlent emberi lehetőséggé összepréselje, arra csak egy mód van: +az összesűrítés. Minden erejét ráveti arra, hogy a jelenségeket +összeszorítsa, szűrőn átnyomja, hol minden lényegtelen visszamarad és +csak a tiszta értékes anyag szivárog át, hogy aztán ezeket a szétszórt +forma-egységeket keze forróságával eggyé olvassza, tengersokaságukat +áttekinthető, szemlélhető rendszerré egyesítse, amint Linné a növények +milliárdjait szűk rendszerbe, a vegyészek a megszámlálhatlan vegyi +kapcsolatot egy marék elembe osztották be, – ez most a becsvágya. +Leegyszerűsíti a világot, hogy aztán uralkodhassék rajta, s leigázva +bekényszeríti a «Comédie humaine» grandiózus börtönébe. Lepárló +módszerével alakjai mind típusokká válnak, a többség jellegzetes +egybefoglalásaivá, kikről minden feleslegest és lényegtelent lerázott a +hallatlan erejű művészakarat. Ezek a hatóerők az egyenesvonalú +szenvedélyek, ezek a tiszta típusok a színészek, ez a dekoratívvé +egyszerűsített környezet a Comédie humaine kulisszái. Töményít s az +irodalomba beviszi a központosító rendszer közigazgatását. Mint egy +Napoleon, Franciaországba öleli be az egész világot, Párissal, mint +központtal. S ezen körön belül, Párison belül is, újabb köröket húz, a +nemesség, papság, munkásság, költők, művészek, tudósok cirkulusait. +Ötven arisztokrata-szalonból teremt egyet, Cadigna hercegnőét. Száz +bankárból Nuncingen bárót, valamennyi uzsorásból Gobsecet, az összes +orvosokból Bianchon Horacet. Ezeket az embereket szűk egymásközelben +lakatja, gyakrabban érintkezteti, vehemensen megküzdeti egymással. Hol +az élet ezer játékfajtát teremt, ő csak egyet. Nem ösmer kevert típust. +Az ő világa szegényebb, de erősebb a valóságnál. Mert alakjai kivonatok, +szenvedélyei őselemek, tragédiái sűrítések. Mint Napoleon, Páris +meghódításán kezdi. Azután vidéket vidék után ragad magához, mondhatni +minden megye kiküld egy-egy szónokot Balzac parlamentjébe, – s mint +Bonaparte, a győzelmes konzul, csapataival ráveti magát minden országra. +Nekiiramodik, Norvégia fjordjaira küldi seregét, Spanyolország kiégett +homokos síkjaira, Egyptom tűzszínű ege alá, a Beresina jeges hídjára, +még nagy-nagy mintaképénél is messzebbre, mindenüvé elhat világakarása. +S amint Napoleon két hadjárat közti pihenőben megalkotta a Code +Napoleont, Balzac, a Comédie humaine világhódítását kipihenve, a +szerelemnek, a házasságnak erkölcsi kódexét írja meg elvi +értekezésekben, s nagy műveinek világotátfogó íve felé mosolyogva +illeszti fel a «Contes drolatiques» csintalan arabeszkjeit. A legmélyebb +nyomorból, parasztok kunyhójából a St.-Germain palotáiba vándorol, +behatol Napoleon termeibe, mindenütt feltépi a negyedik falat és vele a +zárt szobák titkait, katonákkal táboroz Bretagne sátraiban, játszik a +tőzsdén, belát a színházak kulisszái mögé, megvigyázza a tudósok +munkásságát, nincs a világnak zuga, hová varázsló lámpája be ne +világítana. Hadserege két-háromezer emberből áll, s igazán földből +gyúrta őket össze, puszta kezéből nőttek ki. A semmiből lettek, +meztelenek, ruhát dob reájuk, címeket s vagyont ajándékoz nekik, mint +marsalljainak Napoleon, ismét elveszi tőlük, játszik velük, egymásra +uszítja őket. Megszámlálhatlan az események sokasága, végtelen a +színtér, melyen az események lejátszódnak. A Comédie humaine e +világhódítása egyedül álló az újkori irodalomban, amint páratlan +Napoleon a modern történelemben, az egész összepréselt életnek ez a két +kézben tartása. De Balzac gyermekkori álma volt a világot meghódítani s +nincs hatalmasabb erejű, mint a valósággá vált ifjúkori szándék. Nem +hiába írta egyszer Napoleon arcképe alá: «Ce qu’il n’a pu achever par +l’épée, je l’accomplirai par la plume.» + +S amilyen ő, olyanok a hősei. Mindegyik sóvárog a világ meghódítása +után. Központfutó erő kisodorja őket vidékről, hazulról, Párisba. Ott +van a csataterük. Ötvenezer fiatalember, egész hadtest, kihasználatlan +szűz erő, kitörésre vágyó, még nem tisztult energia tódul elő s itt a +szűk térben, mint a lövedékek pattannak egymásra, megsemmisülnek, +felszöknek, lerántják egymást az örvénybe. Egyiknek sem készítettek +helyet. A szónoki emelvényt mindegyiknek meg kell maga számára hódítani +s azt az acélkemény, mégis hajlékony fémet, amit ifjúságnak hívnak, +fegyverré kovácsolni, energiáit robbantó anyaggá töményíteni. Balzac +büszke arra, elsőnek bizonyította be, hogy a civilizáció keretében ez a +küzdelem époly elkeseredett, mint künn a harctéren, s odakiáltja a +romantikusoknak: «Az én polgárias regényeim tragikusabbak a ti +szomorújátékaitoknál!» A könyörtelenség törvénye az, amit e +fiatalemberek Balzac regényeiben elsőnek megtanulnak. Tudják, túlsokan +vannak és – ez a kép Balzac kedvencéé, Vautriné, – fel kell falják +egymást, mint pókok egy bögrében. A fegyvert, melyet ifjúságukból +kovácsoltak, még be kell hogy mártsák a tapasztalás égető mérgébe. Csak +annak van igaza, aki felülmarad. A szélrózsa mind a harminckét irányából +jönnek, mint a grande armée sansculottjai, a Páris felé vezető úton +elrongyolják cipőiket, ruháikon az országútak tapadó pora, s torkukat +élvezetek utáni rettentő szomjúság égeti. S amikor szétnéznek a divat, +gazdagság és hatalom új elvarázsoló világában, érzik, mily értéktelen +mindaz, amit magukkal hoztak, hogy e palotákat, ezeket a nőket, a +hatalmat elhódíthassák. Hogy képességeiket kihasználhassák, át kell +olvasztani mindent, az ifjúságot szívóssággá, az okosságot ravaszsággá, +a szépséget vétekké, a bizalmat álnoksággá, a vakmerőséget +alattomossággá. Balzac hősei mind erős vágyódók, az egészre törnek. +Mindegyik ugyanazt a kalandot éli át: tilbury száguld el mellettük, a +kerekek sárral fecskendezik be őket, a kocsis ostort suhogtat, s bent a +kocsiban – haján ragyog az ékszer – egy fiatal asszony. Egy pillantás +suhan el. Csábító és szép, az élvezés szimbóluma. S minden Balzac hősnek +ebben a percben csak egy a kívánsága: Kell hogy enyém legyen ez az +asszony, a fogat, a szolgák, a gazdagság, Páris, a világ! Elrontotta +őket Napoleon példája, hogy a legalantasabbnak is nyitva áll a hatalom +útja. Nem úgy, mint vidéki őseik, szőlőskertért, főispánságért, +örökségért küzdenek, hanem már szimbólumokért: hatalomért, a királyság +liliomos napja fénykörébe felemelkedésért, hol a pénz mint a víz pereg +el az újjak között. Így lesznek belőlük a nagy becsvágyók, akiknek +Balzac erősebb izmokat, szenvedélyesebb ékesszólást, energikusabb +ösztönöket és gyorsultabb, de elevenebb életet szán, mint másoknak. +Emberek, akiknek álmai tettekre váltódnak, költők, akik, mint mondja, az +élet anyagából teremtenek. A zseni, a közönségestől oly elütőn, kettős +támadási móddal különleges utat tör magának. Hogy hatalomhoz jussunk, +külön utat kell lelni magunknak, vagy meg kell tanulni a másikat, a +társadalom módszereit. Az emberek tömegébe, akik elállják előttünk a +célt, úgy kell belerobbanni, gyilkosan, mint egy ágyúgolyó vagy – mint +Vautrin, az anarkista, Balzac kedvenc, grandiózus alakja tanácsolja – +mint a pestis, alattomosan csúszva kell megmérgezni őket. A Quartier +Latinben, hol Balzac maga is kis szűk szobában kezdte, ott verődnek +össze hősei is, a társadalmi élet ősforrásai: Desplein, a medikus; +Rastignac, a stréber; Lambert, a böcsész; Bridau, a festő; Rubempré, az +ujságíró – fiatalemberek köre, akik még köszörületlen gyémántok, tiszta, +darabos karakterek, s mégis egész életük Vauquer meseszerű penziója +asztala köré csoportosul. S akkor, akkor formálódnak csak át ezek az +emberek s vesztik el eredeti lényüket, mikor beömlenek az élet nagy +retortáiba, megfőnek a szenvedélyek forróságában, s újra kihülve, +megmerevülnek a csalódásoktól, a társadalmi természet sokféle hatásának, +a mechanikus súrlódásnak, mágneses vonzásnak, kémiai bomlásnak, +molekuláris szétesésnek alávetetten. A szörnyű sav, melynek neve Páris, +egyiket feloldja, kieszi, kiválasztja, eltünteti, kikristályosítja, +másikat megkeményíti, megkövesíti. A kémiai átalakulás minden hatásán +keresztülmennek, a színeződésen, egyesülésen, az egyes elemekből új +komplexumok képződnek és tíz év multán a felülmaradottak, általakultak +jós mosolygással köszöntik egymást az élet csúcsán, Desplein, a híres +orvos; Rastignac, a miniszter; Bridau, a híres festő; míg Lambert és +Rubempré szétzúzódtak a lendítő kerék alatt. + +Nem ok nélkül szerette Balzac a vegytant, nem hasztalan forgatta Cuvier, +Lavoisier műveit. A hatások és ellenhatások, a vegyi vonzás, taszítás és +vonzódás, a kiválasztódások és láncolatok, szétbomlások és +kikristályosodások e sokféle processzusában, az összetett vegyületek +atomokká egyszerűsödésében látta tisztábban, mint bárhol másutt, a +szociális összetétel tükörképét. Axiomája volt az embernek a bel- és +külvilágtól való egyetemes függősége, hogy az a sokféleség épp úgy hat +az egységre, amint az egység viszont elhatározón hat a sokaságra, – ezt +a felfogását, melyet ő Lamarquismusnak nevezett el, Taine később +fogalmakká merevítette – hogy minden individuum _termék_, amelyet +éghajlat, környezet, szokások, véletlen s minden ami sorsdöntően +megérinti, formálnak azzá, aki, hogy minden egyén a maga lényegét +atmoszférájából szívja s viszont ő maga újra új atmoszférát sugároz ki +magából. A művész legfőbb feladatának azt tartotta, hogy a szerves +életnek a szervetlenben való lenyomatait, az eleven életnek az elméletbe +markolását, társadalmi lény egy bizonyos pillanatban adott szellemi +tulajdona összeségét, egész korszakok eredményét megrajzolja. Minden +egymásba folyik, minden erő függőben van, egyik sem szabad. Határtalan +relativizmusa tagadott minden folytonosságot, még a jellem +folytonosságát is. Balzac alakjait mindig az eseményeken formálta, a +sors kezével szobrászoltatta, mint az agyagot. Hőseinek még a neve sem +állandó és egységes. Balzac húsz regényében szerepel Rastignac báró, +francia pair. Azt hisszük, ismerjük már, az utcáról, vagy a Salonból, az +ujságokból ezt a kíméletlen törtetőt, a brutálisan kegyetlen párisi +stréber prototípusát, aki a törvény minden hézagán angolnasímasággal +siklik át és mesterin jelképezi a lezüllött társadalom erkölcseit. S +aztán… itt van egy regény, melyben szintén szerepel egy Rastignac, +szegény fiatal nemesember, kit szülei sok reménységgel és kevés pénzzel +Párisba küldenek, puha, szelid, szerény, érzelmes természet. A regény +elmondja, mint jut a Vauquer-penzióba, az átalakulások e +boszorkányüstjébe, Balzac zseniális összevonásainak egyikébe, hol négy +rosszul tapétázott fal közé temperamentumok és jellemek egész seregét +befoglalta, s itt látja az ismeretlen Lear király: Goriot apó +tragédiáját, látja, hogy a Faubourg St. Germain álfényű hercegnői mohón +mint lopják meg öreg atyjukat, látja a társadalom minden aljasságát, +tragédiába feloldottan. S mikor végre a túljónak koporsóját kívüle nem +követi más, csak egy szolga és cselédlány csupán, mikor a Père Lachaise +magaslatáról abban a haragvó órában úgy látja lábai előtt elterülni +Párist zavaros piszkos-sárgán, mint egy gonosz fekélyt, akkor az élet +minden bölcseségének tudója. E percben hallja fülébe csengeni a fegyenc +Vautrin hangját, tanításait, hogy az emberrel úgy kell bánni, mint a +postakocsi lovaival, hajszolni és a célnál dögleni hagyni, ebben a +percben válik belőle a többi regények Rastignac bárója, a kíméletlen, +könyörtelen stréber, Páris pairje. S Balzac minden hőse átéli ezt a +percet az élet keresztútján. Katonái lesznek a mindenkinek mindenki +elleni harcának, valamennyien előre rohannak, s egyik holtteste felett +vezet a másik útja. Mindegyiknek meg van a maga Rubikonja, Waterlooja, s +Balzac rámutat, hogy a palotákban, kunyhókban és bányákban ugyanily +csaták folynak, s hogy papok, orvosok, katonák, ügyvédek lerongyolt +viseltes ruhái alatt ugyanazon ösztönök szabadulnak el, azt jól tudja +Vautrin, az anarkista, aki mindegyik szerepbe beéli magát és tíz +álöltözetben játszik Balzac regényeiben, de mindig, tudatosan ugyanaz. A +modern élet kiegyenlített felülete alatt a harcok földalatt dúlnak +tovább. A külső egyenlősítésnek ellene szegül a belső becsvágy. Minthogy +senkinek a számára sem tartanak fenn helyet, mint hajdan a királynak, a +nemességnek, a papoknak, mindenkinek joga van bármely helyre, ami +megtízszerezi feszültségüket. A lehetőségek csökkenése az életben az +energiák megkétszereződésében nyilvánul. + +Balzacot ez izgatja: az energiáknak ez a gyilkos és öngyilkos harca. +Szenvedélye, hogy a cél elérésére fordított erőket, a tudatos életakarás +kifejezését ne hatásukban, hanem lényegükben rajzolja. Mindegy neki, +hogy ez az erő jó vagy rossz, hat vagy elpazarlódik, az a fő, hogy erős +legyen. Erőteljesség, akarat a fő, mert ez az embertől ered, siker és +dicsőség semmit sem jelent, mert véletlen dolga. A félénk kis tolvaj, ki +a péküzlet asztaláról egy kenyeret csúsztat újjasába, úntat, a hivatásos +nagy tolvaj, aki nemcsak a nyereségért, hanem szenvedélyből rabol, kinek +egész exisztenciája feloldódik a mindent magához ragadás fogalmában: +grandiózus valami. A történetírás feladata a hatásokat, a tényeket +megmérni; az intenzitást megállapítani Balzac szerint a költő dolga. +Tragikus csak a célt nem ért erő. Balzac a héros oubliés-ket írja le, +mert szerinte minden korszakban nem csak a histórikusösmerte _egy_ +Napoleon van, aki 1796–1818 közt a világot meghódította, Balzac négy-öt +ilyet ismer. Az egyik talán elesett Marengonál, Desaixnek hívták, a +másikat az igazi Napoleon Egyiptomba küldte, távol a nagy eseményektől, +de talán a harmadik szenvedte el a legszörnyűbb tragédiát: egy Napoleon +lakott benne s soha nem jutott el a harctérre, beszikkadt valami kis +vidéki fészekben, a helyett, hogy rohanó vízár lett volna belőle, de +azért, ha kis dolgokban is, nem kisebb energiát fogyasztott. Így említ +meg asszonyokat, kik odaadásuknál, szépségüknél fogva, a Napkirály +hercegnői közt is híressé váltak volna, akiknek neve úgy zendült volna, +mint a Pompadouré, Poitiers Dianáé, költőkről mesél, kik elpusztultak, +mert nem fogadta őket kegyébe az idő, akiknek neve mellett elsuhant a +hírnév s akiket költőnek kell majd híressé tennie. Tudja, hogy az élet +minden pillanata hallatlan tömegű energiát pazarol el hatástalanul. +Tudja, hogy Grandet Eugénia, az érzelmes vidéki leányka, abban a +percben, mikor fösvény atyjától reszketve, pénztárcáját odaadja +unokaöccsének, épp oly hős, mint Jeanne D’Arc, akinek márványszobra ott +ragyog minden francia város piacán. Annyi karrier életrajzíróját nem +vakíthatják el, nem téveszthetik meg a sikerek, hiszen vegyileg elemezte +a társadalmi siker minden arcfestékét és kenőcsét. Balzac +megvesztegethetlen szeme, mely egyedül energiák után kutat, a tények +zürzavarában mindig csak az eleven megfeszülést keresi, a Beresina +hídjának torlódásából, hol Napoleon szétrobbantott serege a hídon át +akar törni, hol egy pillanatban sűrült össze kétségbeesés, aljasság és +hősiesség százszor vázolt jelenete, kiragadja az igazi valódi hősöket, a +negyven hidászt, kiknek neveit senki se ismeri, s akik három napon át +álltak a mellig érő, fagyos jégtábláktól zajló vízben, hogy azt a gyönge +hidat megépítsék, melyen a hadsereg fele megmenekülhetett. Tudja, hogy a +befüggönyözött párisi ablakok mögött minden pillanatban történnek +tragédiák, melyek nem kisebbek Julia halálánál, Wallenstein végénél, +Lear kétségbeesésénél, s mindig és újra ismételte a büszke mondatot: +«Polgári regényeim tragikusabbak, mint a ti szomorújátékaitok!» +Romantikája belőlről átélt. Vautrinja, ki polgári ruhában jár, épp oly +grandiózus alak, mint a Notre-Damei toronyőr harangjai között, Hugo +Viktor Quasimodója, és a lélek meredten sziklás tájai, a szenvedélyek és +mohóság bozótja éppoly borzalmas nagy stréberjeiben, mint az Islandi Han +iszonyú sziklabarlangjai. Balzac nem a díszletekben keresi a +nagyszerűséget, nem a történelmi vagy exótikus távlatban, hanem a +dimenziókfelettiben, a zártságában páratlan érzés fokozott erősségében. +Tudja, hogy minden érzés csak akkor válik jelentőssé, ha töretlen az +ereje, az ember csak akkor válik naggyá, ha egy célra összpontosítja +erejét, nem pazarolja el, nem töri szét kis vágyakra, ha szenvedélye +felissza a minden más szenvedélyre szánt nedveket, ha rablás és +elvetemültségtől lesz erős, amint az ág kettőzött lendülettel virágzik +ki, ha a kertész az ikerágakat levágta, vagy elfojtotta. Így írta le a +szenvedély mániákusait, akik a világot egyetlen szimbólumban látják, s a +kibogozhatlan körtáncból egy értelmet hoznak le maguknak. Erőműtanának +sarkigazsága a szenvedélyek bizonyos mechanikája, az a hit, hogy minden +élet egyenlő erőmennyiséget sugároz ki, akár ábrándokra fogyasztja el +ezt az akaratvágyat, akár ezer kis izgalomra forgácsolja szét, akár +takarékosan hirtelen heves kitörésekhez gyüjti fel, akár elpusztítja az +élet tüzének gyors égése vagy felrobbantásában. Nem él kevesebbet, aki +gyorsabban él, s aki egyvonalúan él, épp oly sokfélét élhet át. Oly +műre, mely csak típusokat akar leírni, egyedül az ily monomaniákusok +fontosak. Balzacot nem érdeklik a lagymatag emberek, csak egész emberek, +akik minden idegükkel, minden izmukkal, minden gondolatukkal az élet egy +ábrándján csüggnek: szerelmen, művészeten, fösvénységen, odaadáson, +bátorságon, lustaságon, politikán, barátságon. Valamely tetszőleges +szimbólumon, de ott aztán egészen. Ezek a hommes à passion, +magukteremtette vallás fanatikusai se jobbra, se balra nem tekintenek. +Eltérő nyelveken beszélnek s nem értik meg egymást. Kínáld fel a +műgyüjtőnek a világ legszebb asszonyát: észre se fogja venni, a +szerelmesnek karriert, ügyet se vet rá, – a fösvénynek mást, mint pénzt, +fel se fog tekinteni pénzesládájáról. El van veszve, ha elcsábíttatja +magát, ha elhagyja a szerette szenvedélyt egy másik kedvéért. A nem +használt izmok elpetyhüdnek, évekig ki nem feszített húr megkeményedik, +s aki életében egyetlenegy szenvedély virtuóza volt, egyetlenegy érzés +atlétája, minden más területen kontár és nyápic. A monomániává +felkorbácsolt szenvedély legyűr minden mást, aláássa forrásukat s +kiszáradni hagyja, de minden izgalomértéküket magába szívja. Szerelem, +féltékenység, gyász, kimerülés és rajongás minden fokozata és körforgása +fösvénynél takarékosságban, a gyüjtőnél gyüjtési dühben tükröződik, mert +minden abszolut tökéletesség az összes érzéslehetőségeket egyesíti. Az +egyoldalúság erőssége oly izgalmakat szerez, melyek felérnek az +elhanyagolt vágyak minden sokaságával. Innen gyökereznek Balzac nagy +tragédiái. Nuncingen, a milliókat gyüjtő pénzember, aki okosságban +túlszárnyalja Franciaország összes bankárait, együgyű gyermekké válik +egy kokott kezében, – a magát hírlapírásra vető költő szétmorzsolódik, +mint a búza a malomkövek közt. A világ minden álomképe, minden szimbólum +féltékeny, mint Jehova s nem tűr meg maga mellett más szenvedélyeket. S +e szenvedélyek közt nincs kisebb vagy nagyobb, éppúgy nincs +ranglétrájuk, mint az álmoknak vagy szép tájaknak. Egyik sem +jelentéktelen. «Miért ne lehetne az ostobaság szomorújátékát megírni?» +mondja Balzac, vagy a szégyenkezés, az aggodalmaskodás, az unalom +tragédiáját? Hiszen ezek is mozgató, hajtó erők, ezek is jelentősek, ha +erejük elég nagy, még a legszegényesebb életútnak is megvan a maga +lendülete és szépséghatalma, mihelyt töretlenül visz előre vagy csak +sorsa körül kering. Ezeket az eredendő erőket, vagy helyesebben az igazi +eredendő erők ezer Proteusformáját, az emberek szívéből kiszakítani, +légköri nyomással felizzítani, érzésekkel felkorbácsolni, a gyűlölet és +szerelem elixirjeitől megittasítani, hogy őrjöngjenek mámorukban, a +véletlen szégyenkövén szétzúzatni egyiket, majd egymáshoz préselni és +szétszakítani őket, kapcsolatokat létesíteni, hidakat verni az álmok +közt, fösvények és gyüjtők közt, becsvágyók és erotikusok közt, az erők +négyszögét szüntelen eltolni, minden sorsban felszakítani a hullámhegy +és hullámvölgy fenyegető örvényét, felülről le- és alulról fölhajítani +őket s erre a cikázó játékra úgy meredni rá izzó szemekkel, mint Gobsec +Restaud grófnő gyémántjaira, a pislákoló lángot a fujtatóval ismét +feléleszteni, az embereket, mint a rabszolgákat felizgatni, nem engedni, +hogy pihenjenek, átvonszolni őket minden országon, mint Napoleon a +katonáit Ausztriából a Vendéeba, a tengerről Egyiptomba és vissza +Rómába, a Brandenburgi kapun át és aztán az Alhambra lejtőjére, +győzelmeken és legyőzetéseken át Moszkvába végül, – a felét útközben +temetetlen otthagyni, gránátzúzottan, vagy a pusztai hó alatt, az egész +világot kifaragni, mint a bábot, kifesteni, mint egy tájat s aztán a +bábjáték felett izgalmas ujjakkal uralkodni, – ez volt az ő, ez volt +Balzac monomániája. + +Mert Balzac maga egyike volt a legnagyobb monomániákusoknak, aminőket +könyveiben megörökített. Csalódottan, mert minden álmát összetörte a +kiméletlen világ, mely nem szereti a szegényeket és kezdőket, begubózott +csendjébe és önmagából világszimbólumot teremtett. Világot, mely az övé +volt, melyen uralkodott, s amely vele együtt pusztult el. A valóság +elszáguldott mellette és nem is nyúlt utána, oda volt láncolva +íróasztalához, alakjainak erdejében élt, mint Magus a műgyüjtő, képei +között. Huszonöt éves korától kezdve a valóság alig érdekelte máskép, +mint anyag, tüzelőszer, amellyel külön világa lendítőkerekét hajthatta s +ha kivételt tett, tragédia lett belőle. Szinte tudatosan ment el az élő +valóság mellett, mert az a nyugtalanító érzése volt, hogy reá nézve csak +fájdalmat hozó lehet saját és ama világ bármely érintkezése. Este nyolc +órakor kimerülten hullott az ágyba, négy órát aludt s éjfélkor +felkeltette magát; mikor hangos környezete, Páris égő szemét lehúnyta, +mikor homályba borultak a zúgó utcák, a világ eltűnt, akkor támadt fel +az övé, s akkor építette fel a maga világát, a másik mellett, külön maga +eldarabolta elemekből, órákon át lázas extázisban élt, lankadó érzékeit +újra s újra feketekávéval ajzva fel. Így dolgozott napi tíz, tizenkét, +néha tizennyolc órán át, míg valami kiragadta ebből a világból vissza a +valóságba. A felébredés e perceiben lehetett az a tekintete, melyet +Rodin örökített meg szobrán, a végtelen egekből felriadás, a felejtett +valóságba visszazuhanás, ez a borzalmasan nagyszerű, majdnem sikoltó +tekintet, a borzongó vállon a ruhát összefogó kézzel, az álomból +felriasztott alvajárónak mozdulatával, akire valaki durván rákiáltott, +nevén szólítva. Egy költőnél sem volt a művébe felolvadás, az elmerülés +intenzitása, álmaiban való hite ily erős, a hallucináció sehol oly közel +az öncsalás határához. Az izgalmat nem mindig tudta megállítani, mint +egy gépet, a hatalmasan forgó lendítő kerékre nem mindig tudott megálljt +kiáltani, tükrözést és valóságot megkülönböztetni, ezen és ama világ +közt éles határvonalat húzni. Egész könyvet töltenek meg az adomák, +mennyire hitt a munka lázában alakjai létezésében, tréfás és mégis +gyakran kegyetlen adomákkal teli könyvet. Barátja nyit rá, Balzac +rémülten rohan elébe: «Képzeld, a szerencsétlen megölte magát» s csak +mikor barátja ijedten hőköl vissza, veszi észre, hogy akiről beszélt, +hősnője, Grandet Eugénia, csak az ő csillagkörében élt. S ami ezt az +állandó, intenzív, sőt tökéletes hallucinációt az őrültek házába való +patológikus rögeszmétől megkülönbözteti, csak a külső élet s a kigondolt +valóság törvényeinek azonossága, a lét azonos okozati összefüggései, +alakjainak nem is annyira életformái, mint inkább életlehetőségei, akik +mintha most érkeztek volna valahonnan s alig hogy szobája küszöbét +átlépik, már benne vannak műveiben. Ám ami e rögeszmének tartósságát, +szívósságát és befejezettségét illeti, ez az elmerülés a tökéletesen +monomániás ember elmélyedése volt, munkássága több mint szorgalom: láz, +mámor, álom és önkívület. Az elbűvölés palliativ szere volt, altatószer, +mely elfeledtette vele nagy életszomjúságát. Maga bevallotta, – aki +élvezni és pazarolni úgy tudott, mint senki más – hogy ez a lázas +tevékenység élvezeti eszköz volt számára. Az ilyen korláttalan megkívánó +minden más szenvedélyről csak úgy tudott lemondani, ha pótolta mással, +mint könyveinek monomániákusai. Az életérzés minden felkorbácsolását, +szerelmet, féltékenységet, kártyát, gazdagságot, utazást, hírt és +győzelmet nélkülözhetett, mert alkotásaival hétszeresen kárpótolta +magát. Az érzékek oly balgák, mint a gyermekek. A valódit a hamistól, a +csalókát az igazitól nem bírják megkülönböztetni. Jól akarnak csak +lakni, mindegy: élménnyel vagy álommal. Balzac egész életében megcsalta +érzékeit, élvezeteket hazudott nekik, ahelyett, hogy tényleg adott volna +belőlük, éhségüket ételek illatával csillapította, melyeket meg kellett +vonni magától. Szenvedélyesen résztvett teremtette alakjainak +élvezeteiben: ez volt az élménye. Hiszen ő volt, aki most azt a tíz +Lajosaranyat odadobta a játékasztalra, aki reszketve állt ott, míg a +roulette forgott, aki a nyereség csengő halmazát égő újjakkal beseperte, +s ő volt az, aki a színházban a nagy sikert kivívta, aki csapatával a +magaslatokat megrohamozta, földalatti aknáival a tőzsdét alapjaiban +megrendítette, teremtményeinek minden gyönyörűsége tulajdona volt, ők +voltak az extázisok, melyekben külsőleg oly szegényes élete kiélte +magát. Úgy játszott ezekkel az emberekkel, mint Gobsec, az uzsorás, a +pénzkölcsönért reményvesztetten hozzájött megkínzottakkal, akikre horgát +kivetette, s akiknek fájdalmát, gyönyörét és kínját úgy figyelte meg, +mint a többé-kevésbbé tehetséges színészek játékát. S az ő szíve szólal +meg Gobsec piszkos köntöse alatt: «Azt hiszi, nem fontos az, ha az ember +így behatolhat az emberi szív legrejtettebb redőibe, ha ott oly mélyre +hatolunk, hogy mezítelen látjuk magunk előtt?» Ő, az akarat varázslója, +máséból olvasztott magának álomból életet. Azt beszélik róla, hogy +ifjúságában padlásszobájában, mikor szerény vacsoráját, a száraz +kenyeret ette, az asztalra krétával rajzolta rá a tányérok körvonalait +és középre válogatott kedvenc ételei nevét írta be, hogy a száraz +kenyérben pusztán akarata szuggeszciójával a legpazarabb ételek ízét +érezhesse. S amint az ízt úgy ízlelte hite szerint, mint ahogy +valóságban ízlett volna, valószínűleg úgy szívta korlátlanul magába az +élet minden ingerét könyvei elixirjéből, szegénységét megcsalta +alattvalói gazdagságával és pazarlásával. Örökös adósságok gondja közt, +hitelezőktől zaklatottan, bizonnyal valami érzéki gyönyörűséget érzett, +mikor leírta: százezer frank évjáradék. Ő volt az, aki duskált Magus +Elie képeiben, aki mint Goriot apó szerette azt a két grófnőt, aki +Seraphitussal szédítő magasra szállt Norvégia soha nem látta fjordjai +fölé, aki Rubemprével élvezte az asszonyok tekintetében a csodálatot, ő +maga volt, aki mindez emberekből a gyönyörűséget úgy ontotta ki, mint a +lávát, akiknek a föld édes és keserű füveiből örömet és bánatot főzött. +Nem volt még költő, aki így együtt élvezett volna alakjaival. Épp azokon +a helyeken, hol az úgy kívánta gazdagság bűbáját írja le, még erotikus +kalandjainál is erősebben érezzük a magamegbűvölte mámorát, a magányos +ember ópiumálmait. Ez volt legmélyebb szenvedélye, a számoszlopok fel- +és levonultatása, a mohó nyerészkedés és a nagy összegek elolvadása, a +tőkének kézről-kézre dobálása, mérlegekben duskálás, az értékek viharos +zuhanása, a végtelenbe érő felemelkedések és bukások. Mint valami +záport, úgy zúdít rá milliókat egy koldusra, gyönge kezek közt elolvadni +enged tőkéket, mint higanyt, gyönyörködve festi a Faubourgok palotáit, a +pénz bűbáját. Ezt a szót: millió, milliárd, dadogja valami ájult, +tovább-már-nem-bírom-mondani módon, az érzéki megkívánás végső +hörgésével. A termek pompás berendezése úgy sorakozik fel kéjesen, mint +egy szerail asszonyai, a hatalom jelvényeit úgy ragyogtatja meg, mint a +koronagyémántokat. Ez a láz beégette magát kézirataiba is. Látni, mint +dagadnak meg az előbb nyugodt, formás sorok, mint a haragvó homlokán az +erek, mint ingadoznak, gyorsulnak, egymást őrülten kergetik, s látszik +rajtuk a kávé nyoma, mellyel a kimerült idegeket előre hajszolta, szinte +hallani a nyugság nélküli túlfűtött gép kattogó lihegését, az alkotó +fanatikus, mániákus vonaglását, az ige e Don Juanjának sóvárgását, egy +emberét, aki mindent birtokolni s mindenen uralkodni akar. Látjuk – mert +sohasem volt megelégedve magával – a korrektura ívekben viharos +kitörését, melyek merev szerkezetét újra s újra feltépte, mint a +lázbeteg a sebkötést, hogy a már merevedő, kihülő testbe mégegyszer +beleöntse sorainak lüktető piros vérét. + +Ezt a titáni munkát nem lehetne megérteni, ha nem telt volna benne +gyönyörűsége s még annál is több: egy oly embernek volt egyetlen +életlehetősége, aki aszkéta módra lemondott a hatalom minden más +formájáról, egy túlszenvedélyesnek, kinek egyetlen megnyilatkozási módja +a művészet volt. Egyszer-kétszer futólag beleálmodta magát más matériába +is. Próbálkozott a gyakorlati élettel, amikor egyszer teremtő erejében +kétségeskedve a pénz igazi hatalmát akarta, spekuláns lett, nyomdát és +ujságot alapított. De a sors sajátos iróniája, melyet készen tart az +eretnekek számára, hogy ő, aki könyveiben mindent tudott, a tőzsde +embereinek fogásait, a kis és nagy üzletek ravaszkodásait, az uzsorások +furfangját, aki ösmerte minden tárgy értékét, aki műveiben száz és száz +embernek teremtett exisztenciát, helyes céltudatossággal nyert nagy +vagyonokat, aki Grandet, Popinot, Crevel Goriot, Bridau, Nuncingen, +Wehrbrust és Gobsecet gazdaggá tette: elvesztette egész tőkéjét, +csúfosan megbukott és csak az adósságok rettentő ólomsúlya maradt meg +neki, amelyet aztán széles teherhordó vállain életének félévszázadán +lihegve kellett hurcolnia, a leghallatlanabb munka rabszolgájaként, mely +alatt egy nap megpattant erekkel szótlan rogyott össze. Borzasztóan +megbosszulta magát az elhagyott szenvedély féltékenysége, az egyetlen +szenvedélyé, melynek odaadta magát. Még a szerelem is, mely másnál +átélés és valóság csodálatos egybeálmodása, nála álomból lett élménnyé. +Hanska grófnőt, aki később felesége lett, az «étrangère»-t, akihez +azokat a híres leveleket írta, már akkor szenvedélyesen szerette, mikor +még nem is látta, szerette már akkor, mikor még olyan elképzelés volt, +mint az aranyszemű lány, mint Delphine és Grandet Eugénia. Aki igazi +író, annak a teremtésen s megálmodáson kívül minden más szenvedély csak +tévelygés. «L’homme des lettres doit s’abstenir des femmes, elles font +perdre son temps, on doit se borner á leur écrire, cela forme le style» +az író tartózkodjék a nőktől, elpazaroltatják vele az idejét, csak írni +szabad nekik, ez stílusképző, mondta Téophile Gautiernak. Szívből nem is +Hanska asszonyt szerette, hanem hozzá való szerelmét, nem azokat a +helyzeteket amelyeket átélt, hanem azokat, melyeket kigondolt, s a való +utáni szomjúságát addig csillapította illuziókkal, addig játszott +képekkel és jelmezekkel, míg mint a legizgatóbb jelenetekben a színész, +maga is hitt szenvedélyében. Az alkotás szenvedélyének szüntelen +áldozott, az elégés benső folyamatát addig tartóztatta fel, míg a tűz +fellángolt, kitört, mig tönkrement belé. Élete, mint rejtelmes +novellájának elvarázsolt szamárbőre, minden új kívánság teljesültén, +minden új könyvével összébb zsugorodott és mint a játékos a kártyának, +az iszákos a bornak, az ópiumszívó a baljós végzetes pipának, a kéjenc +az asszonyoknak, úgy lett áldozata monomániájának. Tönkrement vágyainak +túlságos beteljesülésén. + +Az csak természetes, hogy ily kolosszális akarat, mely vérrel, élettel s +feszültséggel úgy telített meg álmokat, hogy hullámzásai époly erősek +lettek, mint a valóság tüneményei, hogy ily rendkívüli varázserejű +akarat az élet titkát saját mágiájában látta és önmagát világtörvénnyé +emelte. Nem lehetett annak tulajdonképeni bölcselete, aki semmit sem +árult el önmagáról, s aki nem volt talán más, mint örök változó, akinek +nem volt szüksége alakra, mint Proteusnak, mert mindenkit megtestesített +magában, aki mint egy dervis, kóbor szellem, ezer alak testébe rejtőzött +és életének útvesztőjében eltűnt, ma optimista, altruista, holnap +pesszimista és relativista, aki úgy kapcsolta ki és be magában a +véleményeket és értékeket, mint a villamos áramot. Senkinek se adott +igazat, de semmit se helytelenített. Balzac csak elfogadta a mások +véleményét – épousé les opinions des autres, nincs megfelelő magyar +kifejezés arra, mikor valaki spontán átveszi mások véleményét anélkül, +hogy azonosítaná magát vele – behatolt alakjainak pillantásába, +szívkamrájába és szenvedélyeik és bűneik sodrában velük tartott. Egyet +talált csak igaznak és változhatlannak: hatalmas akaratát, ezt a +szezámos varázsszót, mely neki, az idegennek, ösmeretlen emberlelkek +barlangát felnyitotta, levezette érzéseik sötét mélységébe, ahonnan +élményeik legnemesebb drágaköveivel megrakodva újra felbukkanhatott. +Hajlott rá jobban, mint bárki más, hogy az akaratnak a szellemin is túl +az anyagi világra ható erőt tulajdonítson, hogy életelvnek és +világtörvénynek érezze. Tudta hogy ez a fluidum, az akarat, mely egy +Napoleonból kisugározva a világot megrázta, birodalmakat döntött meg, +fejedelmeket teremtett, milliók sorsát összekúszálta, hogy ez az +anyagtalan rezgés, a szellemnek tisztán légköri nyomása kell, hogy az +anyagban is nyomot hagyjon, arcvonásokat átszobrászoljon és a test egész +fizikumába beömöljön. Mert amint a pillanatnyi felindulás minden +embernél emeli az arckifejezés erejét, még ostoba arcokat is megszépít, +mennél inkább képes a tartós akarat, az állandó szenvedély az arcvonások +anyagát kiformálni! Balzac úgy nézett fel az emberarcra, mint kőbevésett +életakaratra, ércbeöntött jellemzésre, s amint a régész megkövesült +maradványokból egész ős kultúrát bír felösmerni, a költő feladatául +tekintette, hogy egy emberarcból, a körüle lebegő légkörből belső +kultúráját megösmerje. Ez az arcisme kedveltette meg vele Gall +tanítását, aki az agyban székelő képességek térképét rajzolta meg, ezért +tanulmányozta Lavatert, aki a történelemben nem látott egyebet, mint +hússá és vérré vált életakaratot, mintegy kifelé fordult karaktert. +Mindent szeretett, ami elősegítette ezt a bűvészetet, a belső és külső +titokzatos kölcsönhatását. Hitt Mesmer tanításában, az akaratnak egy +médiumról másikra való mágneses átvitelében, hitt abban, hogy az újjak +akaratkisugárzó tűzhálók, ezt a nézetet egybekapcsolta Svedenborg +misztikus átszellemítéseivel, s ezt a még teoriává sem sűrűsödött +kedvtelését Lambert Louisnak, kedvencének tanításában foglalta egybe, +aki «chemiste de la volonté», az akarat vegyésze volt, különös, fiatalon +elhalt valaki, kiben Balzac különösmód egyesítette önarcképét és benső +tökéletesbülés utáni vágyát s akihez minden alakja közt legtöbbet vett +saját életéből. Minden arc olyan volt előtte, mint megoldásra váró +rejtvény. Azt állította, hogy minden arcban valamely állat képe +ismerhető fel, hitte, hogy titkos jelről felösmerhető, ki van halálra +szánva s azzal dicsekedett, hogy minden járókelőnek foglalkozását +arcáról, mozdulatairól és ruházatáról le tudja olvasni. + +De a meglátás legfőbb bűvészetét még nem is ebben az intuitiv +felismerésben látta, hiszen ez csak a létezőt, a jelenlevőt mutatta. +Mélységesen vágyott azokhoz hasonlítani, akik központosított erőkkel +nemcsak a pillanatnyit, hanem a mult nyomait és a jövendőt is +kiszimatolják egy kinyujtott kézből, szeretett volna a tenyérjósok, +jövendőmondók, horoskop-felállítók, «látók», s mindazok testvére lenni, +akiknek megadatott a «seconde vue» adománya, akik azt állítják, hogy a +külsőből a belső életet, határozott vonalakból a határtalanságot tudják +felismerni s a tenyér vékony vonalaiból meglátják a bejárt életutat s a +jövőbe vezető homályos ösvényt. Ilyen bűvészlátása Balzac szerint csak +annak van, aki intelligenciáját nem forgácsolja szét ezer irányba, hanem +– a koncentráció gondolata Balzacnál unos-untalan visszatér – egyetlen +cél felé fordulva, mindent erre tartogat magában. A «seconde vue» +adománya nemcsak a bűvészeké és a látnokoké, a seconde vue, a hirtelen +látnoki felismerés, a zseni kétségbevonhatlan ismertető jele, meg van az +anyáknál gyermekeikkel szemben, Despleinnél, az orvosnál is megvan, aki +a beteg zavaros betegség-képéből kínlódása okát és valószínű +élettartamát határozza meg, meg van Napoleonnál, a zseniális +hadvezérnél, aki azonnal felösmeri a helyet, ahová brigádjait bedobja, +hogy a csata sorsát eldöntse, a csábító Marsaynak is birtokában van, aki +a futó pillanatot ragadja meg, melyben bármely asszony elbukik, +Nuncingen, a tőzsdejátékosnak, aki kellő pillanatban robbantja ki a nagy +tőzsdei coupot; a lélek égboltja mindezen csillagjósai befelé hatoló +pillantásuknak köszönik tudományukat, mellyel, mint valami +messzelátóval, olyan horizontokat is meglátnak, hol a puszta szem csak +szürke kaoszt vesz észre. A költő látomása és a tudós levezetése, a +villámgyors, hirtelen megértés és a lassú logikus felismerés közt itt +rejlik a rokonság. Balzac, aki néha maga is értetlenül állt ösztönös +áttekintő képessége előtt, s aki talán gyakran rémülten, bódult fejjel +nézhetett megfoghatatlan életművére, a meg nem mérhető filozófiájához, +misztikumokhoz volt kénytelen menekülni, melyhez már nem volt elég de +Maistre közkeletű katolicizmusa. S benső lényébe beoltott ez a csepp +bűvészet, ez a megfoghatatlan, melytől művészete nemcsak az élet +vegyésze, hanem aranycsinálója lett, mutatja határértékét az utódokkal, +az utánzókkal, kivált Zolával szemben, aki követ kőre hordott össze ott, +ahol Balzacnak csak a varázsgyűrűt kellett megforgatni s máris ezer +ablaku palota szökkent magasba. Bármily hatalmas is életműve +erőkifejtése, az első benyomás mégis bűvészet és nem munka, nem +kölcsönzött, hanem ajándékozó és gazdagító élet. + +Mert Balzac – s ez áthatlan felhőként lebeg mint titok alakja körül – az +alkotás éveiben nem tanult és nem kísérletezett többé, nem figyelte az +életet, mint Zola, aki regényírás előtt minden egyes alakjáról +bordereaut készített, nem mint Flaubert, aki újjnyi vékony könyvéhez +egész könyvtárakat buvárolt át. Balzac ritkán tért vissza abba a +világba, mely regényeinek világán kívül esett, mint börtönbe, be volt +zárva álmainak világába, odaszögezve a munka kínpadához s inkább +megbizonyosodást, mint információt hozott magával, ha egyszer-egyszer +futólag kiruccant a való világba, ha kiadóival ment veszekedni, vagy +korrekturát vitt a nyomdába, egyik barátjánál ebédelt, vagy Páris +régiségboltjait kutatta át. Mert mielőtt még az íráshoz fogott volna, +valami titokzatos módon már áthatotta az egész élet tudománya, ott +hevert benne összegyüjtve, felraktározva. Shakespeare szinte misztikus +alakja mellett ez a világirodalom legnagyobb rejtélye: hogyan, mikor, +honnan gyüjtötte be ezt a roppant, minden foglalkozási ágból, anyagból, +vérmérsékletből, jelenségekből összehordott készletét. Hiszen csak +fiatal éveiben, három-négy esztendeig volt foglalkozása, írnok egy +ügyvédnél, majd kiadó, aztán diák, de ezekben az években mindent magába +szívott, tények teljességgel megmagyarázhatlan, beláthatatlan tömegét, +mindenféle karakterek és jelenségek ösmeretét. Tekintete borzasztó +erővel, mohón szívhatta fel, amivel útján találkozott, mint egy vampir +ragadta magához belsejébe, emlékezőtehetségébe, hol semmisem sárgult el, +nem tűnt el, nem keveredett s nem romlott el, minden ott hevert rendben, +begyüjtve, feltornyosulva, mindig készenlétben, lényeges oldalával +kifelé fordulva, szinte rugókra járó frissességgel pattanva fel, ha +akaratával és óhajával csak megérintette őket. Mindentudó volt Balzac, +ösmerte a pereket, a csatákat, a tőzsdemanővereket, a telekspekulációt, +a vegyészet titkait, az illatszergyárosok fortélyait, a művészek +fogásait, a teologusok vitatkozásait, a hírlapok üzemét, a színházak s +egy másik színpad, a politika, szemfényvesztését. Ösmerte a vidéket, +Párist, a világot ő, a «connaisseur en flânerie» úgy olvasott az utcák +kúsza vonalaiban, mint egy könyvben, tudta minden házról, mikor, kinek a +számára és ki építette, az ajtók feletti címerek heraldikáját +kihüvelyezte, az építési stílusról ráösmert a korra, tudta a lakbérek +nagyságát, emberekkel népesítette be az emeleteket, butorokat rakott a +szobákba, boldogság vagy szerencsétlenség légkörét fújta rájuk és a sors +láthatatlan hálóját szőtte egyik emeletről a másikra fel. Enciklopedikus +ismeretei voltak, tudta mit ér egy Palma di Vecchio festmény, mennyibe +kerül egy hold legelő, egy csipkecsokor, úri fogat és szolgatartás, +ösmerte a divaturacsok életét, akik adósságok közt vegetálva, egy évben +húszezer frankot költenek; s ha két lappal tovább lapozunk, íme a +szegényes évjáradékból élő exisztenciája, akinek kínosan kicirkalmazott +életében már katasztrófát jelent egy elszakadt esernyő, betört +üvegtábla. Ismét pár lappal odább, az egészen szegények közt vagyunk, +követi őket, amint pár sousjukat megkeresik, a szegény auvergnei +vízhordót, akinek egyetlen vágya, hogy ne maga húzza hordóját, hanem egy +kis, egészen kis lovacskát vehessen, ösmeri a diákot, és a varrónőt, a +nagyváros e vegetáló teremtményeit. Ezer vidék tárul fel készen arra, +hogy sorsainak alakító hátteréül szolgáljon, s mindegyiket tisztábban +látja egy rápillantásra, mint mások, akik évekig ott éltek. Mindent +tudott, amit csak egyszer futólag súrolt tekintete, s – ez a művész +sajátságos paradoxonja – azt is tudta, amit soha nem ismert, álmaiból +rajzolta meg Norvégia fjordjait és Saragossa sáncait és olyanok voltak, +mint valóságban. Meglátásának villámgyorsasága megriasztó. Úgy tűnik +fel, mintha s mindazt, amit mások eltakarva, ezerféle öltözékben láttak, +azt ő meztelen és csupaszon ösmerte meg. Minden dolgon látott egy jelt, +minden tárgyhoz volt egy kulcsa, mellyel a felületet megnyithatta, hogy +bensőjüket megmutathassák neki. Megnyiltak előtte az arcok, s úgy +hullott tudatába minden, mint a gyümölcsből a mag. A lényegtelenségek +redőzetéből egy rántással szakítja ki a lényegest, nem rétegről-rétegre +lassan vájva, hogy egészen kiáshassa, hanem mintegy puskaporral +robbantva fel az élet aranybányáit. S a valóságos életformákkal együtt +megragadja a megfoghatatlant, a boldogság és balsors gáznemű felettük +lebegő légkörét is, az ég és föld közt himbálózó megrázkódtatásokat, a +közeli exploziókat, a levegő tornádóit. Amit mások, mint valami +üvegszekrényben hidegen és nyugodtan, körvonalokban láttak meg, azt +bűvészi érzékenysége úgy sejti meg, mint a hőmérő oszlopa a levegő +melegségét. + +Balzac lángesze ebben a borzasztóan nagy összehasonlíthatlanul ösztönös +tudásban van. Amit még a művészhez tartozónak vélünk: az erőelosztást, +rendezést, alakítást, egybetartást és feloldást, azt már nem érezzük oly +tisztán Balzacban. Azt lehetne mondani, hogy annyira zseni volt, hogy +már nem is lehet művésznek nevezni. «Une telle force n’a pas besoin +d’art». Ekkora erőnek nincs szüksége művészetre, ez a mondás rá is +illik. Oly grandiózus nagy erő volt az övé valóban, hogy ellenszegült +minden szelidítésnek, mint az őserdők vadjai, oly szép ez az erő, mint +egy dsungel, rohanó vízár, zivatar, mint minden dolog, melyeknek +szépsége egyedül kifejezésrejutásuk erejében rejlik. Ennek a szépségnek +nincs szüksége szimmetriára, díszletezésre, segítő gondos elosztásra, +mert erejének korláttalan sokféleségével hat. Balzac sohase komponálta +regényeit előre, úgy elveszett bennük, mint egy nagy szenvedélyben, úgy +dőzsölt bennük, mintha selymek vagy meztelen friss női test volnának. +Alakokat vázol, Franciaország összes megyéiből, családjaiból, +osztályaiból úgy sorozza be őket, mint Napoleon katonáit, ezredekbe +osztja őket, egyiket huszárnak, másikat tüzérnek, harmadikat a trénhez, +fegyverük serpenyőjére puskaport önt és aztán átengedi őket benső +fékezhetlen erejüknek. A Comedie Humaineből – szép, bár utólag írt +előszava dacára, – hiányzik az átgondolt terv. Mert az életben sincs +tervszerűség, ezért ez is tervszerűtlen, nem akar erkölcsi célzatot, sem +áttekintést, örökké változón az örökké változót akarja bemutatni, ebben +az apályban és dagályban nincs tartós erő, csak pillanatnyi hatás, mint +a hold titokzatos vonzásában, testnélküli, felhőből és fényből szőtt +légkör, amelyet korszaknak neveznek. Ennek az új világrendszernek +egyetlen törvénye, hogy mindaz, ami egyidőben egymásra hat, önmagát is +megváltoztatja, senki sem hat korlátlanul, mint egy Isten, aki csak +kívülről löki az eseményeket, hanem az összes emberek, akiknek változó +csoportosulása teremt meg egy korszakot, maguk viszont ennek a +korszaknak teremtményei, mert erkölcsük, érzéseik éppoly felépítmények, +mint ők maguk. Hogy minden csak viszonylagosság; amit Párisban +erkölcsnek hívnak, az már bűn az Azori-szigeteken, hogy nincsenek örök +fogalmak, s hogy a legszenvedélyesebb embereknek úgy kell értékelniök a +világot, mint Balzac az asszonyt értékeli: annyit ér, amennyibe kerül. A +költőnek, mert nem adatott meg neki – hisz ő is kora gyermeke, terméke – +ebből a forgandóságból maradandót alkotni, csak az lehet a feladata, +hogy korának légköri nyomását, szellemi állapotát vázolja, a társadalmi +erők kölcsönhatását, melyek a molekulák millióiba lelket adtak, +összeillesztették és aztán szétdarabolták őket. A társadalmi +légáramlatok meteorologusának, az akarat matematikusának, a szenvedélyek +kémikusának, a nemzeti ősformák geologusának sokoldalú tudósnak kell +lennie, aki korának testét mindenféle tudományos eszközzel megvizsgálja +s kikopogtatja, egyben pedig mindenféle tény gyüjtőjének, a tájak +festőjének, eszmék katonájának: ilyenné válni volt Balzac becsvágya s +ezért volt oly fáradhatlan a grandiózus és a legparányibb dolgok +felrajzolásában egyaránt. Életműve, Taine szavával élve, Shakespeare óta +az emberi dokumentumok leghatalmasabb tárháza. Sajnos, kortársainak és +sok mai embernek szemében Balzac csak regényíró. Ha így szemléljük, az +esztétika szemüvegén át nézzük, nem látszik oly emberfölötti nagynak. +Voltakép kevés standard munkát írt. De Balzacot nem egyes műveiből kell +megítélni, hanem az összességből, úgy kell ránézni, mint egy tájra, +melynek völgyei és hegyei, határtalan horizontja, áruló szakadékai és +rohanó árja van. Vele kezdődik, sőt ha Dosztojevszkij nem jött volna, +azt mondtuk volna, vele végződik a regénynek, mint a lelki világ +enciklopédiájának gondolata. Előtte a költők csak kétféle módon tudták +az események lusta motorját megindítani: vagy kívülről ható véletleneket +szerkesztettek, ami éles szélként kapott a vitorlákba s előrehajtotta a +járművet, vagy belülről ható erőül egyedül az erotikus ösztönt, a +szerelmi bonyodalmat választották. Balzac «transponálta» az erotikumot. +Kétféle vágyakozót ismert (mert mint említettük, csak a vágyakozók, az +ambiciózusak érdekelték), a tulajdonképeni értelemben vett erotikust, +tehát néhány férfit és csaknem valamennyi nőt, akiknek csillaga egyedül +a szerelem, e csillag alatt születnek és pusztulnak el. De hogy az +erotikában felolvadó erők nem az egyedüliek, hogy a szenvedélyek +bonyodalma más embereknél egy csöppel sem kisebb, s anélkül, hogy a +mozgató őserő elporzanék, vagy szétforgácsolódnék, más formákban és más +szimbolumokban éli ki magát, ezzel az erőteljes felismeréssel Balzac +regényművészete óriásan sokoldalúvá vált. + +De még egy másik forrásból is táplálta Balzac regényeit: belevitte a +pénzt! Mert semmiféle állandó értéket nem ismert el, mint kortársainak +titoknoka, mint a viszonyok statisztikusa pontosan megfigyelte a dolgok +külső, erkölcsi, politikai, esztétikai értékét és különösen a tárgyaknak +azt az általános érvényű értékét, mely korunkban csaknem megközelíti a +tárgyak abszolut értékét: a pénzértéket. Mióta az arisztokrácia előjogai +megszüntek, a társadalmi különbségek nivellálódása folytán a társadalmi +élet mozgató ereje, vére a pénz lett. Minden tárgyat értékével, minden +szenvedélyt a hozott anyagi áldozattal, minden embert bevételével lehet +meghatározni. Balzac azt is feladatául tűzte ki, kikutatni, hogy a +lelkiismeret bizonyos atmoszférájának mily számok felelnek meg. A pénz +körforgásban van regényeiben. Nemcsak a nagy vagyonok gyarapodását és +széthullását, a tőzsde vad spekulációit írta le, nemcsak a nagy +csatákat, hol épp annyi energiát használnak fel, mint Lipcsénél vagy +Waterloonál, nemcsak a fösvénységből, gyűlöletből, pazarlási vágyból, +ambicióból pénzgyüjtők húszféle típusát, nemcsak azokat az embereket, +akik a pénzt a pénz kedvéért szeretik, azokat, akik a pénzben csak a +szimbólumot szeretik, azokat, akiknek a pénz csak eszköz céljaik +eléréséhez, de Balzac volt az, aki elsőnek s merészen ezer példában +mutatta be, hogy a pénz még a legfinomabb, legnemesebb, leglelkibb +érzésekbe is beleszivárog. Amint mi az életben akaratlanul, az ő hősei +is mind számolgatnak. Kezdői, amint Párizsba jönnek, hamar megtanulják, +mibe kerül egy látogatás a jó társaságban, elegáns ruhák, fényes cipők, +új fogat, lakás, cselédség, ezer és ezer apróság, melyet mind megtanulni +és megfizetni kell. Ösmerik, milyen sorscsapás az, ha lenézik őket +divatjamult mellényük miatt, hamar rájönnek, hogy csak a pénz vagy a +pénz látszata nyitja meg az ajtókat s ezekből az apró szüntelen +megaláztatásokból nőnek ki a nagy szenvedélyek és a szívós kitartások. +Balzac velük megy. Kiszámítja a pazarlók kiadásait, az uzsorások +kamatjait, a kereskedők hasznát, a dandyk adósságait, az összegeket, +melyekkel a politikusokat megvesztegetik. S mert a pénz az egyetemes +becsvágy anyagi lecsapódása, mert behatol minden érzésbe: a társadalmi +élet, a beteg test kriziseit, kórtanát megösmerendő mikroszkópiai +vizsgálat alá vette a vért, hogy aranytartalmát némikép megállapíthassa. +Mert minden élet ezzel van telítve, a meghajszolt tüdőknek ez az +oxigénje, senki sem nélkülözheti; a becsvágyónak szüksége van rá +becsvágyához, a szerelmesnek boldogságához és hogy legkevésbé +nélkülözheti a művész, azt legjobban tudta ő maga, aki vállain százezer +frank adósság Atlaszát hordta, ezt a borzasztó súlyt, melyet néha a +munka extázisában egy-egy pillanatra lehajított vállairól s amely végül +mégis rázuhant s összetörte. + +Balzac regényvilága végeláthatatlan. Nyolcvan kötetében benne van kora, +egy világ, egész nemzedék. Soha azelőtt nem akartak még tudatosan ily +hatalmas alkotást és soha nem nyert szebb jutalmat emberfölötti vakmerő +akarat. Azoknak, akik este, hétköznapi világukból menekülve, élvezni, +pihenni akarnak, izgalmat és játékos változatosságot nyujt, – a +drámaírónak anyagot száz szomorújátékhoz, a tudósnak – csak úgy +odavetve, mint a jóllakott asztaláról a morzsák – problémák és +ösztönzések egész tömegét, a szerelmesnek a rajongások példaképül +szolgáló lángolását. Leghatalmasabb azonban az az örökség, amit +költőknek hagyott. A «Comédie Humaine» tervezetében a befejezett +regények mellett ott van negyven megiratlan regényterve, egyiknek a címe +Moszkva, a másiké a Wagrami síkság, amazé Wien meghódoltatása, emezé a +Szenvedélyek élete. Szinte szerencse, hogy nem bírta mindezt befejezni. +Balzac azt mondta egyszer: «Az zseni, aki gondolatait bármikor tettre +tudja váltani. De az igazi nagy lángész nem fejtheti ki szüntelen ezt a +tevékenységet, hiszen akkor hasonlóvá válnék Istenhez». És ha Balzac +mindezt befejezhette, a szenvedélyek és események körét önmagába +visszavezethette volna, műve a végtelenségbe nőne. Elérhetlen +nagyságában óriási lett volna, minden elkövetkezőnek elriasztásul, míg +így páratlan torso, az elérhetetlen felé törő minden teremtő akaratnak +leghatalmasabb ösztönzője, legnagyszerűbb példaképe. + + + + +DICKENS. + +Ne könyvektől és életrajzoktól kérdezzétek meg, mennyire szerették +Dickenst kortársai. Szeretet csak élőszóban dobog elevenen. Legjobb, ha +olyan angollal meséltetünk magunknak róla, akinek gyermekemlékei még +visszanyúlnak amaz első sikerek idejéig, oly valakivel, aki még ötven év +multán sem bír rászokni arra, hogy a Pickvickek költőjét Dickensnek +nevezze, hanem változatlanul, régi bizalmas, meghitt álnevén: Boznak. +Visszaemlékező elbúsuló megilletődésükből megérthetjük a tömegek +lelkesedését, akik akkor viharos lelkesedéssel kapkodták a havonta +megjelenő kék regényfüzeteket, melyek ma – könyvgyüjtők legdrágább +ritkaságai – fiókokban és szekrényekben sárgulnak. Akkortájt – így +beszélte el nekem egy az «old Dickensians» közül, – a postanapon nem +volt türelmük otthon bevárni a küldöncöt, aki végre hozta táskájában Boz +új kék füzetét. Egész hónapon keresztül áhítozták, várták, reménykedtek, +vitatkoztak, vajjon Copperfield Dorát fogja elvenni, vagy Ágnest, +örültek, hogy Micawber viszonyai ismét válságosra fordultak, hiszen +tudták, hogy jó kedélyével és forró punccsal hősiesen meg fog vele +birkózni! és most bevárják, míg a lomha postakocsin jön a postás és +megoldja mindezen víg talányokat? Nem, nem ment volna, nem bírták volna +ki. S évről-évre, öregek, ifjak, a megjelenés napján kétmértföldre eléje +mentek a postásnak, csak hogy hamarabb jussanak füzeteikhez. Hazafelé +ballagva máris hozzáfogtak az olvasáshoz, egyik a másik válla felett +pillantgatott be a füzetbe, mások hangosan olvasták fel és csak a derék +családapák loholtak hosszú léptekkel haza, hogy a zsákmányt minél +hamarabb láthassa az asszony vagy a gyerekek. Amint ez a városka, úgy +szerette akkor Dickenst minden falu, minden város, az egész ország s túl +Anglián az egész világ angolul beszélő népe, szerették a megösmerkedés +első percétől halála órájáig. A tizenkilencedik században sehol a +világon nincs mása ily változatlanul szívélyes viszonynak költő és +nemzete között. Mint egy rakéta, úgy lángolt fel ez a hír, de nem aludt +ki soha többé, mint állócsillag tündökölt a világ égboltján. A +Pickvickek első füzetét 400 példányban nyomatták, a tizenötödiket már +40,000-ben, hírneve ily lavinarohanással gördült rá korára. +Németországba is mihamar megtalálta útját, a garasos kis füzeteknek +százai és ezrei derűt és kacagást hintettek még oly elvadult szívek +barázdáiba is, Amerikába, Ausztráliába és Kanadába vándorolt a kis +Nickleby Miklós, a szegény Twist Olivér és a kimeríthetlennek sok más +ezer alakja. Ma milliónyi Dickens-könyv van forgalomban, nagy, kicsi, +vastag és vékony könyvek, olcsók szegények számára és az amerikai +legdrágább kiadás, melyet valaha költő munkáiból rendeztek (azt hiszem, +háromszázezer márkába kerül ez a milliárdosok számára készült kiadás), +de mindezen könyvekben ma is, mint hajdan ott fészkel az a boldog +kacagás, hogy felénk csendüljön, mint csicsergő madár, mihelyt +fellapozzuk. Példátlan ennek a szerzőnek sikere: s ha az évek során nem +fokozódott, csak azért volt, mert a szenvedélynek nem volt már több +fokozata. Mikor Dickens rászánta magát, hogy nyilvános felolvasásokat +tartson, mikor először állt szemtől-szembe közönségével, egész Anglia +meg volt bolondulva. Megostromolták a termeket, megtöltötték zsufolásig, +a rajongók felkapaszkodtak még a terem oszlopaira is, alábújtak az +emelvénynek, csakhogy a szeretett költőt hallhassák. Amerikában kemény +téli hidegekben magukkal hozott matracokon a jegypénztárak előtt aludtak +az emberek, pincérek hozták az ennivalót a közeli vendéglőkből, de a +tolongás kibírhatatlan volt. De minden terem kicsinek bizonyult s végül +Brooklynban egy templomot jelöltek ki felolvasóteremnek a költő számára. +A szószékről olvasta fel Twist Olivér kalandjait és a kis Nell +históriáját. Ez a hírnév nem volt szeszélyes, félretolta Scott Waltert, +egész életén át elhomályosította Thakeray zsenijét, s mikor a láng +kialudt, végignyilallt valami egész Anglián. Idegen emberek kezdtek +beszélni róla egymásnak az utcán, s megdöbbenés fogta el egész Londont, +mint egy vesztett csata után. Shakespeare és Fielding közé temették el +Anglia Pantheonjába a Westminster apátságba, ezren és ezren tódultak +ravatalához, s a szerény síremléket napokon át elborították a virágok és +koszorúk. És még ma is, negyven év multán, alig mehetünk el nyugvóhelye +mellett, hogy nehány hálás kéz reászórta virágot ne lelnénk, a dicsőség +és szeretet nem hervadt el annyi év után sem. Ma is, mint akkor, midőn +Anglia a Névtelennek, a Mitsemsejtőnek váratlan ajándékul a világhírt +nyomta kezébe, Dickens az egész világnak legkedveltebb, +legkörülrajongottabb, legünnepeltebb írója. + +Egy költő művének ily rendkívüli, egyformán, szélesen átfogó és mély +hatása csak két, legtöbbször egymással szemben álló elemnek ritka +egybetalálkozásából fejthető meg: egy lángeszű embernek kora +hagyományaival való azonosságából. Rendszerint a hagyomány és a lángész +úgy állanak szemközt egymással, mint tűz és víz. Sőt a zseni egyik +ösmertető jele, hogy egy még csak leendő tradiciónak mintegy +megtestesűléseként az elmultnak ellensége, hogy mint egy új nemzedéknek +ősapja a kihaló régi törzs ellen vérbosszút esküszik. A zseni és kora +két külön világ, s bár kicserélik egymással fényüket és árnyaikat, de +más és más szférákban keringnek, bolygó pályájukon találkoznak +egymással, de soha nem egyesülnek. És most itt van a csillagos ég ama +ritka tüneménye, mikor egyik bolygó árnyéka a másik ragyogó tányérját +annyira elfödi, kitölti, hogy a kettő eggyé olvad: Dickens ennek a +századnak egyetlen nagy költője, akinek benső meggyőződése kora szellemi +törekvéseivel azonos. Regénye tökéletesen olyan, mint az akkori +Angolország ízlése, műve az angol hagyományok megtestesülése: Dickens a +csatornán túli hatvan millió embernek humora, megfigyelése, erkölcse, +esztétikája, szellemi és művészi tartalma, egészen különös, néha oly +idegen s néha oly megkapóan rokonszenves életérzése. Nem ő alkotta +műveit, hanem az angol tradició, a modern kultúrák közt a legerősebb, a +leggazdagabb, legkülöncebb és azért legveszedelmesebb is. Eleven erejét +nem szabad lebecsülnünk. Minden angol angolabb, mint a német ember +német. Az angol természet egy ember szellemi szervezetén nem holmi +lakkfesték, ráfestett szín, hanem egészen vérébe hatolt, életritmusát +szabályozó valami, s átlüktet az egyén legbensőbb, legtitkosabb, +legőseredetibb tulajdonán: a művészetén. Az angol ember mint művész is +inkább faji jellegű, mint a német vagy francia. Angliában ezért minden +művész, minden igazi költő küzdött a benne rejlő angollal, de a +legbuzgóbb, legkétségbeesettebb gyűlölettel sem bírta a tradiciót +legyűrni magában. Finom erekkel mélyen lenyúl az a lélek talajába, s aki +az angol jelleget ki akarja tépni, tönkreteszi az egész szervezetet, +mely e sebtől elvérez. Nehány arisztokrata a szabad világpolgárság utáni +vágyódásában megkísérelte: Byron, Shelley, Oscar Wilde meg akarták +semmisíteni magukban az angolt, mert gyűlölték az angolok örök-polgári +voltát. De csak önön életüket zúzták széjjel. Az angol hagyomány a +világon a legerősebb, a leggyőzelmesebb, de a művészetre a +legveszedelmesebb. Legveszedelmesebb, mert alattomos: nem valami fagyos +pusztaság, nem rideg és barátságtalan, sőt meleg tűzhellyel és szelid +kényelemmel csalogat, de be van kerítve erkölcsi határokkal, korlátoz, +szabályokat állít fel és nem fér össze a szabad művészi ösztönnel. +Szerény lakás, hol megáll a levegő, az élet viharai elől megvédett, +derüs, barátságos és vendégszerető, igazi «home», a polgári +megelégedettség kandallótüzével, de mégis börtön annak, akinek hazája +széles e világ, akinek legmélyebb gyönyörűsége a végtelenségben nomádul +boldog kalandos csapongás. Dickens kényelmesen belehelyezkedett az angol +tradiciókba, otthonosan berendezkedett annak négy fala közt. Jól érezte +magát a hazai légkörben és soha életében nem lépte át Anglia művészi, +erkölcsi vagy esztétikai korlátjait. Nem volt forradalmár. A művész +szépen megfért benne az angollal, sőt lassanként egészen felolvadt +benne. Amit Dickens alkotott, szilárdan és biztosan áll az angol +hagyományok ezeréves talpazatán, soha sem hajlik el tőle, csak talán +néha egy hajszálnyira, de palotája bűbájos architekturával mégis nem +hitt magasba szökkenti tornyait. Műve népének tudatalatti, művészetté +vált akarata, és ha költészetének intenzitását, ritka kiválóságait és +elhanyagolt lehetőségeit elhatároljuk, egyben mindig Anglia az, akivel +perbe szállunk. + +Dickens legfőbb költői kifejezése az angol tradicióknak, Napoleon hősi +százada, a dicsőséges mult s a jövő álma, az imperializmus között. Ha a +nagyszerű helyett, melyre zsenije predesztinálta, csak rendkívülit +alkotott, nem Anglia, nem a faj akadályozta meg benne, hanem a véletlen +körülmény: Anglia Viktória-korszaka. Shakespeare maga is egy angol +korszak legfensőbb lehetősége, költői beteljesülése volt: az +Erzsébet-kornak, a tetterős, fiatalos hevű, életörömmel telt Angliának, +mely először nyújtotta ki kezét a világuralom felé, amely túlhabzó +erőtől forrott és vibrált. Shakespeare a tett, az akarat, az energia +századának fia volt. Új horizontok bukkantak fel, Amerikában kalandos +birodalmakat szereztek, ősi ellenséget morzsoltak szét, Olaszországból +átvilágított az északi ködbe a renaissance tüze, Isten és vallás lett +trónvesztes s a világot újra meg kellett telíteni új, eleven értékekkel. +Shakespeare a hősi Anglia inkarnációja volt, Dickens csak a bourgeois +Anglia szimbóluma. Más királynőnek, a szelid, háziasszonyos, +jelentéktelen old queen Viktóriának volt loyalis alattvalója, +lelkesültség és szenvedély nélküli, szenteskedő, kényelmes, rendezett +állam polgára. Szárnyalását lenyügözte a kor súlya, mely nem volt éhes, +csak emészteni akart, hajóinak vitorláival lankadt szellő játszott csak, +semmi sem hajtotta el az angol partoktól az ösmeretlenség veszedelmes +szépségei felé, az úttalan végtelenségbe. Óvatosan mindig a megszokott, +az otthonos, az átöröklött mellett maradt s ha Shakespeare a mohó Anglia +vakmerősége, Dickens a jóllakott ország óvatossága. 1812-ben született. +Alig hogy szemeit kinyitotta, elsötétül a világ, a nagy láng kialszik, +mely az európai államok korhadt gerendáit elégéssel fenyegette. +Waterloonál a gárda megtörik az angol gyalogságon, Anglia meg van mentve +és ősellensége távol szigeten, egyedül, hatalom és trón nélkül pusztul +el. Ezt nem élte át Dickens, ő már nem látta a világ lángját, nem látta, +amint Európa egyik végétől a másikig két tűzoszlop összecsapott, +tekintete Anglia ködébe révedt el. Mint ifjú, nem talál már hősöket, a +hősi kor letűnt. Vannak, akik ezt nem akarják elhinni Angliában, a +rohanó idő küllőit erővel és lelkesültséggel vissza akarják tartani, a +világnak visszaadni a régi, zúgó lendületet… de Anglia nyugalmat akar és +eltaszítja őket. Visszamenekülnek, romantikát hajszolva, titkos +zugaikba, szegény kis szikrákból próbálják a tüzet újra felszítani, de a +sors nem hagyja, hogy kényszerítsék. Shelley beleful a tyrrheni +tengerbe, Byron lord elég lázában Missolunghinál, ez a kor nem tűr többé +kalandokat. A világnak hamúszíne van. Anglia kényelmesen lakomázza fel a +még véres zsákmányt; a polgár, a kereskedő, az ügynök: király, és mint +nyugágyon nyujtózik a trónon. Anglia emészt. Hogy abban az időben +tetszéssel találkozzék egy művészet, digestivnek kellett lennie, nem +volt szabad zavarnia, nem volt szabad vad érzéseket keltenie, csak +simogatni és cirógatni, szentimentális lehetett csak és nem tragikus. +Nem akartak többé borzadályt, mely villámként hasít a szívbe, elállítja +a lélegzetet, megfagyasztja a vért, – hiszen oly jól ismerte mindezt a +valóságos életből, mikor a hírlapok jöttek Francia- és Oroszországból, – +legfeljebb kis hátborzongást kívántak, dorombolást és játékot, mely a +mese színes gombolyagát ide-oda gurítja. Az akkori emberek +kandallóművészetet akartak, könyveket, melyeket kényelmesen a kandalló +mellett lehessen olvasni, míg a vihar csapkodja az ajtófélfákat, s +amelyeknek sok kis veszélytelen lángja úgy pattogjon, mint a kandalló +tüze lángnyelvei, művészetet, mely a szívet felmelegítse, mint a tea s +nem olyat, mely boldogan és lobogva mámorossá teszi. A tegnapelőtti +győzők annyira nyugtalanok lettek, hogy önön erős érzéseiktől is féltek, +csak megtartani és megőrizni akartak, nem merészelni és változtatni +többé. A könyvekben csakúgy, mint az életben, csak jól felhangolt +szenvedélyeket szerettek, nem viharzó extázisokat, mindig csak normális +érzéseket, melyek illemtudóan sétálgatnak. Angliában akkor a boldogság +egyértelmű volt a nyugodt szemlélődéssel, az esztétika az +erkölcsösséggel, érzékiség annyit jelentett, mint prüdéria, nemzeti +érzés: alattvalói hűség, szerelem: házasság. Az élet minden értéke +vérszegénnyé vált. Anglia megelégedett s nem akar semmiféle változást. A +művészetnek, hogy ily jóllakott nemzet értékelhesse, valahogy szintén +megelégedettnek kellett lennie, a fennálló rendet dícsérnie és nem azon +_túl_ akarnia. S a kényelmes, barátságos, könnyen emészthető művészet +utáni vágy megtalálta a maga lángelméjét, mint egykor Erzsébet királynő +kora a maga Shakespearejét. Dickens az akkori Anglia teremtővé vált +művészeti szükséglete. Hírnevét az alkotta meg, hogy kellő percben jött, +s az a tragédiája, hogy úrrá lett rajta ez a szükséglet. Művészete a +jóllakott Anglia kényelmének hypokrita moráljából táplálkozott, s ha nem +rejlenék oly rendkívüli költői alkotóerő művei mögött, ha az érzések +belső színtelensége felett nem ragyogna aranyosan csillámló-villámló +humora, akkor csak annak az angol világnak volna értékes, s számunkra +éppoly közönbössé vált volna, mint az a sok ezer regény, melyet a +csatornán túl ügyeskezű emberek gyártanak. Csak ha az ember egész +lelkéből gyűlöli a viktoriai éra hypokrita korlátoltságát, csak akkor +mérhetjük meg teljes csodálattal annak az embernek zsenijét, aki +ránkkényszerítette, hogy a jóllakott lomhaságnak ezt az utálatos, +visszataszító világát érdekesnek, sőt szeretetreméltónak találjuk, aki +az élet legbanálisabb, prózáját költészetté változtatta. + +Dickens soha nem küzdött _ezen_ Anglia ellen. De mélyen, a +tudatalattiban, a művész birkózott benne az angollal. Eredetileg erősen +és biztos léptekkel indult, lassanként azonban elfárasztotta korának +puha, néha szívós, néha lágy homokja és végül mind gyakrabban és +gyakrabban lépett rá a hagyomány kitaposott ösvényére. Dickenst legyűrte +saját kora, s ha sorsára gondolok, mindig Gullivernek a liliputiakkal +való kalandja jut eszembe. Míg az óriás alszik, a törpék ezer kis +szállal kötözik a földhöz, az ébredezőt leszorítják s nem engedik addig +szabadon, míg nem kapitulál és meg nem esküszik, hogy nem sérti meg soha +az ország törvényeit. Az angol tradició így fonta be és tartotta foglyul +Dickenst a névtelenség álmában, sikerekkel láncolta le az angol röghöz, +berántotta a hírnévbe s megkötözte vele a kezeit. Hosszú, szomorú +gyermekség után gyorsíró lett a parlamentben, egyszer megpróbált kis +karcolatokat írni, nem annyira impulzív költői szükségérzetből, mint +inkább azért, hogy bevételét szaporítsa. Az első kísérlet sikerült, egy +ujság szerződtette. Aztán egy kiadó szatirikus széljegyzeteket kért tőle +egy klubhoz, mely tulajdonkép az angol gentryől való karikaturák szövege +lett volna. Dickens belement. És sikerült, minden várakozáson felül +sikerült. A Pickwick-klub első füzetei példa nélküli sikert hoztak, két +hónap mulva Boz a nemzet írója lett. A siker többre késztette és a +Pickwickből regény lett. Ez is sikerült. A kis hálók, a nemzeti dicsőség +titkos bilincsei még szorosabban fonódnak rá. A tetszés egyik műtől a +másikhoz hajszolja, és mindjobban beszorítja a korabeli ízlés +szélirányába. S a tetszésből, pénzbeli sikerből, s a művészi akarat +büszke öntudatából a legkúszáltabban összefont százezer háló most már +szorosan odakötötte, ott tartotta az angol földön, amíg behódolt és +megfogadta magában, hogy sohasem lépi át hazájának esztétikai és +erkölcsi törvényeit. Az angol tradició, a polgári ízlés hatalmába +került, modern Gulliver a liliputok között. Csodálatos fantáziája, mely +sasként lebeghetett volna e szűk világ felett, beleakadt a siker +béklyóiba. Művészeti előretörését, művészi röptét lehúzza a benső +megelégedettség ólomsúlya. Dickens elégedett ember volt. Meg volt +elégedve a világgal, Angliával, kortársaival s azok is ő vele, +kölcsönösen egymáshoz akartak hasonlítani. Nem volt meg benne a fenyítni +képes haragvó szeretet, mely felráz, sarkantyuz és felemel, nem volt meg +benne a nagy művész ősereje, aki Istennel perlekedik, eldobja a világot +és önön akarata szerint formálja újjá. Dickens szelíd, istenfélő volt, a +fennálló rendet jóakaratúan csodálta, örökké gyermeki játékos kedvvel +gyönyörködött benne. Megelégedett volt. Nem akart sokat. Valaha egész +szegény, sorsfeledte, világijedt fiúcska volt, akinek ifjúságát +nyomorult foglalkozások őrölték meg. Akkor tarka, színes vágyai voltak, +de mindenki visszalökte hosszú és makacsul viselt megfélemlítésbe. Ez +égette a lelkét. Gyermekkora volt tulajdonkép egyetlen tragikusan költői +élménye, s itt vettetett el teremtő akarata magva a néma fájdalom +termékeny talajába; legmélyebb lelki vágya az volt, mikor hatása +lehetősége és ereje végtelenbe nyilt, hogy ezt a gyermekkort +megbosszulja. Segíteni akart regényeivel minden szegény, elhagyott, +elfeledett gyermeken, kik, mint egykor ő maga, igazságtalanul szenvedtek +rossz tanítók, elhanyagolt iskolák, közönyös szülők, a legtöbb ember +nembánom, szeretetlen, önző magatartása miatt. Meg akarta menteni +számukra a gyermeki örömök pár színes virágát, melyek az ő lelke +kertjében elhervadtak, mert nem érte jóság harmata. Az élet később +mindent megadott neki, nem volt oka panaszkodni rá, de a gyermekkor +bosszúért kiáltott benne. S költészetének az volt egyetlen erkölcsi +célja, benső életakarata, hogy segítsen e gyengéken, korának +életviszonyain itt akart javítani. Az állam normáit nem tagadta meg, nem +ágaskodott fel ellene, nem rázta ökleit haragosan az egész nemzedék +ellen, a törvényhozók, polgárok, a társadalmi hazugságok ellen, hanem +vigyázatos ujjal mutatott rá itt-ott a nyílt sebekre. Anglia az egyetlen +ország Európában, hol akkor, 48-ban, nem volt forradalom és ő sem akart +felfordulást, ujjáteremtést, csak javítást és javulást, a társadalmi +jogtalanságok jelenségeit, ahol tövisük nagyon élesen és sebzőn vágott a +húsba, le akarta köszörülni, enyhíteni, de sohasem a benső okot, a +gyökeret kiásni és elpusztítani. Mint igazi angol, nem mert az erkölcs +fundamentumához nyúlni, mert a konzervatívnak az szentek szentje, oltár, +evangélium. Korának ez a megelégedettsége, langyos temperamentumának +párlata a legjellemzőbb Dickensre. Sem hősei, sem ő nem akartak sokat az +élettől. A balzaci hős mohó és uralomvágyó, hatalom utáni nagyravágyó +kívánságok égnek benne. Semmi sem elég neki, mindegyik éhes, +világhódító, felforgató, anarchista és zsarnok egyszemélyben. Napoleoni +a temperamentumuk. Dosztojevszkij hősei is tüzesek és rajongók, akaratuk +ereje elhajítja a világot és isteni elégedetlenséggel nyúl a való életen +túl az igaz élet felé, nem polgárok és emberek akarnak lenni, hanem +minden alázatosságon átragyog mindegyiken a veszedelmes gőg: üdvözítőnek +lenni. A balzaci hős leigázni, Dosztojevszkij hőse meggyőzni akarja a +világot. Mindegyikük a mindennapiságon túl van íjjra feszítve, s a nyíl +iránya a végtelen. Dickens alakjai mind szerények. Istenem, mit is +akarnak? Egy évre száz fontot, csinos asszonyt, egy tucat gyereket, jó +barátoknak barátságos terített asztalt, London mellett kerti házat, az +ablak előtt zöld lombokkal, kis kerttel és egy marék boldogsággal. +Ideáljuk nyárspolgári, kispolgári: ezzel számolnunk kell Dickensnél. +Hősei bensőjükben nem kívánják a világ rendjének megváltoztatását, nem +akarnak sem gazdagok, sem szegények lenni, csak a kényelmes középszert +akarják, a boltosok és napszámosok bölcs életigazságát, mely oly +veszedelmes a művészre. Dickens ideáljai felvették a szegény környezet +színeit. Művei mögött mint alkotó, mint a kaosz megfékezője, nem haragos +Isten áll gigászian és emberfelettin, hanem megelégedett szemlélő, +loyalis polgár. Dickens összes regényeinek polgári a levegője. + +Nagy és felejthetetlen tette voltaképen ez volt: felfedezte a burzsoázia +romantikáját és a prózaiság költészetét. Első volt, aki a nemzet +legköltőietlenebb hétköznapiságát költői ünnepnappá változtatta. Ezen a +tompa szürkeségen át napot ragyogtatott; és aki Angliában egyszer látta, +milyen ragyogó az az aranyos fény, amint a felkelő nap a köd zavaros +sűrűjén átsugárzik, az tudhatja csak, mily boldoggá tehette a költő +nemzetét, amikor az ólmos borulatból való felszabadulásnak ezt a +pillanatát művészi ajándékul adta neki. Dickens az angol hétköznap +aranygyűrűje, az egyszerű dolgok és egyszerű emberek dicsfénye, Anglia +idillje. Hőseit, sorsukat a külvárosok szűk utcáiból kereste ki, amelyek +mellett más költők elmentek anélkül, hogy észrevették volna, mert +hőseiket az arisztokrata szalónok ragyogó csillárjai alatt, a +tündérmesék elvarázsolt erdeinek útjain keresték, távolit, szokatlant és +rendkívülit kutattak. Számukra a polgár az anyaggá vált földi +nehézkedési erő volt, ők pedig csak tüzes, értékes, rajongva feltörő +lelkeket akartak, a lírai, a hősi embert. Dickens nem szégyelte az egész +egyszerű napszámost hőssé avatni. Ő maga is selfmademan volt, alulról +jött és a milieu iránt megható kegyelettel viseltetett. A mindennapiért +csodálatosan lelkesedett, egészen értéktelen nagyapói dolgok, az élet +lomkamrája iránt. Könyvei szintén ilyen «régiségek boltjai», mindenféle +lim-lommal, amelyet más értéktelennek tartott volna, különösségek és +tréfás semmiségek összevisszasága, amelyek évtizedekig hiába várnak a +gyüjtőre. Ő azonban elővette ezeket a régi, értéktelen, porlepte +dolgokat, fényesre tisztogatta, összeillesztgette és vidámságának +napfényébe állította. És íme egyszerre hallatlan fénnyel felragyognak. +Így vette elő egyszerű emberek szívéből a sok kis megvetett érzést, +megleste óraművüket, összeillesztette, amíg ismét elevenen tik-takoltak. +És hirtelen, mint valami kis zenélő-órák, elkezdenek zümmögni, dudolni +és azután énekelni, halkan, valami multszázadbeli melódiát, amely +kedvesebb, mint a legendák országa lovagjainak komor balladái és a +tenger asszonyának dalai. Dickens az elfelejtés hamurakásából így +kotorta elő az egész polgári világot és kifényesítve összeillesztette: +csak az ő műveiben váltak élő világgá. Bolondságaikat és +korlátoltságaikat felfoghatóvá, szépségeiket szeretetteljesen +megérthetővé tette, babonáikat új és igen költői mithológiává +változtatta. Novelláiban a tűzhely tücskének cirpelése zenévé vált, a +szilveszteri harangok emberi nyelven beszélnek és a karácsonyi éjszaka +varázsa a költészetet kibékíti a vallásos érzéssel. A kis ünnepekből +mély értelmet merített: hozzásegítette ezeket az egyszerű embereket +ahhoz, hogy mindennapi életük költészetét felfedezzék, ami eddig is +legkedvesebbjük volt, még kedvesebbé tette otthonukat, a szűk szobát, +ahol a kandalló piros lángokban pattog, a száradó fa szikrázik, a +teafőző zümmög és dalol az asztalon és ahová a vágynélküli exisztenciák +elzárkóznak a mohó viharok, a világ vad vakmerőségei elől. A +mindennapiság költészetére akarta megtanítani mindazokat, akiket a sors +mindennapiságba száműzött. Ezreknek és millióknak mutatta meg, hogy az ő +szegényes életükben hová ér le az örökkévalóság, hol fekszik a +hétköznapok hamuja alá rejtve a szelid örömök szikrája, megtanította +őket, hogy vidám, kellemes parázzsá szítsák fel újra. Segíteni akart a +szegényeken és gyermekeken. Ami aztán az életnek e középszerűségét +szellemileg vagy anyagilag meghaladta, ellenszenves volt előtte; teljes +szívéből csak a megszokottat, az általánost szerette. Haragudott a +gazdagokra és az arisztokratákra, az élet kiváltságosaira. Könyveiben +gazemberek és fösvényekként szerepelnek, nem is portrék, hanem +karikaturák. Nem szerette őket. Gyakran, nagyon is sokszor, vitte a +leveleket atyjának a marshaleai adósok börtönébe, látta a végrehajtót, +ismerte a pénzhiány gondjait, éveken át ült Hungerford Stairsben egészen +fenn kis, piszkos, napnemérte szobában, cipőkrémet kent dobozokba és +naponta száz és száz tégelyt kötött át spárgával, míg kis gyermekkezei +kivörösödtek és szemeiből a megalázottság könnyei hulltak. Nagyon is jól +ismerte a londoni utcák hideg, ködös reggelein az éhséget és +nélkülözést. Akkor senki sem segített rajta, a hintók elrobogtak, a +lovagló urak elszáguldtak, a kapuk nem nyíltak meg a fázós kis fiú +előtt. Csak kis embereknél tapasztalt jóságot, s csak nekik akarta +viszonozni, amit adtak. Költészete elsősorban demokratikus, – nem +szociális, mert nincs érzéke a radikalizmus iránt – szeretet és részvét +patetikus tüze lángol benne. Ott szeretett legjobban élni, a polgári +világban, a szegényház és életjáradék közötti rétegben, csak ily +egyszerű emberek közt érezte jól magát. Kényelmesen, részletesen festi +le lakásaikat, mintha ő maga is ott laknék köztük, tarka és mindig +napfény aranyával átszőtt sorsokat fon számukra, álmodja szerény +álmaikat, ügyvédje, papja, kedvence, ragyogó, örökké melegítő napja +egyszerű, szürke tónusú világuknak. + +S mily gazdaggá lett általa a kis exisztenciák szerény élete! Az egész +polgári mindenség, házi felszerelésével, foglalkozásai tarka +össze-visszaságával, érzései beláthatlan vegyületeivel könyveiben újra +külön világ rangjára emelkedett, melynek csillagai és Istenei vannak. A +kis emberek élete álló vizének alacsony, alig hullámzó víztükre alatt +vigyázó szeme kincseket sejtett meg és finommívű hálójával napfényre +hozta. A forgatagból embereket halászott ki, óh mennyi embert, száz és +száz alakot, egy kis város benépesítésére is elegendőt. Felejthetlen +alakok vannak köztük, akik megöröklődtek az irodalomban és mintha a népi +fogalomkörbe tartoznának, mint valóságok: Pickwick és Weller Sam, +Pecksniff és Trotwood Betsy, mind, mind, akiknek csak neve is bűbájosan +mosolygó emlékeket ébreszt fel bennünk. Milyen gazdagság van e +regényekben! Copperfield Dávidnak csak epizódjai elegendők arra, hogy +egy más író egész irodalmi tevékenységét egy életen át ellássák +adatokkal; Dickens regényei ezért a bőség és szüntelen mozgalmasság +értelmében vett igazi regények, nem pedig kiszélesített lélektani +novellák, mint a mi német regényeink. Nincsenek benne holt pontok, üres, +homokos területek, az események folytonos apálya és dagálya bennük, s +igazán kifürkészhetlenek s beláthatlanok, mint a tenger. Alig bírja az +ember nyüzsgő alakjainak vidám és szeszélyes sokaságát áttekinteni, +odatódulnak a szívnek színpadára, egyik a másikat leszorítja, elcikáznak +előttünk. A világvárosok habjából úgy merülnek fel, mint a habtaréj, +lezuhannak az események vízesésébe, de újra felbukkannak, felszállnak és +lebuknak, átölelik vagy eltaszítják egymást és mégis egyik mozdulat sem +véletlen, a mulattató zürzavar mögött Rend kormányoz és a szálak mindig +s újra színes szőnyeggé szövődnek össze. Látszólag mintha csak elsétálna +egy alak előttünk, de nem tűnik el, valamennyien kiegészítik, segítik +egymást, ellenségeskednek, fényt vagy árnyékot halmoznak. A cselekmény +gombolyagát macskaszerű játékkal ide-oda gördítik kúsza, vidám és komoly +bonyodalmak, az érzés minden lehetősége gazdag skálában csendül fel és +le, ujjongás, borzadály és öröm túlsága egybekeveredik; majd a +megindultság, majd a fékevesztett vidámság könnyei ragyognak. Felhők +felhőznek, szétszakadnak, újból tornyosulnak, ám végre a zivatartól +megtisztult levegő csodaszép napfényben ragyog. Némely regénye ezer kis +csatának Iliásza, istenek nélküli, földi világ Iliásza, némelyik pedig +csak szerény, békességes idyll, de a pazar sokféleség bélyegét mindegyik +magán viseli: a kitűnő regények csakúgy, mint az olvashatlanok. És +valamennyiben, a legvadabban, a legmélabúsabban, a tragikus vidék +szikláin mindenütt apró kedvességek nyílnak, mint a virágok. Ezek az +elfelejthetlenül bájos dolgok szerényen, elrejtőzve, mint a kis ibolyák, +mindenfelől kivirulnak könyvei roppant füvészkertjében, várnak ránk, s a +meredek események sötét kőzeteiről gondtalan vidámság patakja csevegve +csörgedez alá mindenütt. Dickensnél találunk fejezeteket, melyeket +hatásukban csak a szabad természettel lehet összemérni, oly tiszták, +emberi ösztönöktől ment isteni érintetlenségben, vidám, szelid +humanizmusuk tündöklő napfényében. Már csak érettük is szeretni kell +Dickenst, mert ezeket a kis kunsztokat oly pazarul szórta el műveiben, +hogy bőségük már nagysággá vált. Ki is bírná elősorolni alakjait, e +kúsza, joviális, jólelkű, kissé komikus és mégis mindig oly mulatságos +embereket? Minden rigolyáikkal és egyéni különcségeikkel mutatja be +őket, a legkülönösebb foglalkozásokban, bebonyolódva a legmulattatóbb +kalandokba. De bármily sokan is vannak, egyik sem hasonlít a másikhoz, a +legkisebb részletig személyszerint, minuciózusan kidolgozottak, nincs +bennük semmi öntvényszerű, vagy másolat, minden csupa érzék és +elevenség, nem kitalált, hanem meglátott lények. S aki meglátta őket, +teljességgel páratlan szemű költő. + +Ennek a szemnek pontossága összehasonlíthatlan, csodálatos, csalhatatlan +műszer. Dickens zsenije a meglátásban van. Nézzük meg bármely ifjúkori +és a meglett férfikori képét: mindegyik ezt a különös szempárt uralja. +Ez a szem nem az ihlet mámorában forgó vagy elégikusan fátyolozott +költő-szem, nem puha, odaadó vagy tüzesen látnoki. Angol ember szeme: +hideg, szürke, éles ragyogású, mint az acél. Mint egy páncélszekrény, +acélból való, s benne minden eléghetlenűl, elveszíthetlenűl, szinte +légmentesen elzártan pihent, amit valaha, tegnap, vagy sok évvel azelőtt +a külvilág megőrzésre átadott: a fenséges csak úgy, mint a mindennapi, +egy londoni füszeresbolt valamely színes cégtáblája, melyet +elképzelhetlen régen, talán ötéves korában látott, vagy virágban álló +fa, épp ott az ablak előtt. Semmit sem vesztett el ez a szem, erősebb +volt az időnél, az emlékezet kincseskamrájába takarékosan rakott be +benyomást benyomás után, míg a költőnek szüksége volt rá. Semmi sem tűnt +el feledésbe, semmi sem halványult vagy sápadt el, minden ott feküdt +beraktározva, nedvdúsan és illatosan várt, színesen és tisztán, semmi +sem pusztult el s nem hervadt el. Nincs párja Dickens látása +emlékezőtehetségének. Acélos bárdjával vágta át a gyermekkor ködét, +Copperfield Dávidban, ebben a burkolt önéletrajzban a kétéves gyermeknek +anyjához, cselédlányhoz való emlékeit mint éles szilhuetteket hasítja le +a tudatalatti hátteréről. Dickensnél nem találunk határozatlan +körvonalakat, pontosságra kényszerít, s nem enged képzeletünknek sok +lehetőséget. Szobrászoló ereje az olvasó fantáziájának nem hagy szabad +akaratot, szinte erőszakot tesz rajta (ez az oka, hogy képzelőtehetség +nélküli nemzetének ideális költője lett). Állítsatok húsz rajzolóművészt +könyvei elé s rajzoltassátok le velük Copperfield és a Pickwickek +képeit, a képek valahogy hasonlítani fognak egymáshoz és +megmagyarázhatlan egyformaságban mutatnak vagy egy kövér urat fehér +mellényben s a szemüvegek mögül kitekintő jóságos szemekkel, vagy a +Yarmontba vivő postakocsin egy csinos, szőke, félénk fiúcskát… Dickens +oly élesen, oly aprólékosan rajzol, hogy kénytelenek vagyunk követni +hipnotizáló tekintetét; nem volt meg neki Balzac bűvészi látása, melyben +az emberek szenvedélyeik tüzes felhőjéből zűrzavaros küzdés után +bukkantak elő, hanem egészen földi tekintete volt, kis emberi dolgokat a +tengerész, a vadász sólyomtekintetével látott meg. Ám – így írta egyszer +– a kicsiségek adják meg az élet értelmét. Kis megfigyelések után kap +pillantása, látja a ruhák foltjait, a zavarodottság ügyetlen kis +mozdulatait, s mikor gazdájuk dühbe gurul, meglátja a sötét paróka alól +kibomló vörös haj fürtjeit. Érzi az árnyalatokat, s egy kézszorításnál +kitapintja mindegyik újj mozdulását, egy mosoly minden nüanszát. +Irodalmi korszaka előtt évekig gyorsíró volt a parlamentben és +gyakorlatot szerzett abban, hogy a részletest összegezze, egy jellel egy +szót, kis kacskaringóval egy egész mondatot. És később a valóság valami +költői gyorsírás-művészetét alkalmazta, hol kis jelek állanak leírás +helyett, s a tények tarkaságából a megfigyelés esszenciáját +desztillálja. Hallatlan éleslátása volt ezekhez a kis külsőségekhez, +semmise rejtőzhetett el szeme elől, s mint valami fényképezőgépen a jó +zárókészülék, a pillanat ezredrészében fogott meg egy kézmozdulatot, egy +mozdulást. Mindent észrevett. Éleslátását csak fokozta még látásának +sajátos fénytörése, mely a tárgynak nem természetes nagyságú tükörképét +adta vissza, hanem görbe tükörként a jellegzetest túlozta. Dickens +alakjainak jellegzetes vonásait mindig aláhúzza, az objektív szögből +átviszi őket a felfokozottba, torzításba. Intenzívebbek lesznek, +szimbólumokká válnak általa. A kövér Pickwick lelkileg is gömbölyű, a +sovány Jingle lelke is száraz, a rossz sátánná lesz, a jó teremtett +tökéletességgé. Dickens túloz, mint minden nagy művész, de nem a +nagyszerűség, hanem a humor irányában. Előadásmódjának egész +kimondhatlanul mulattató hatása nem hangulat, nem pajkos túlelevenség +nála, hanem benne van a szemnek sajátos fénytörési képességében, mely +túlélességével az élet összes jelenségeit valahogy csodálatossá és +komikussá torzítva tükröztette vissza. + +Valóban: ebben az egyéni optikában, és nem annyira kissé mindig +polgárias lelkében rejlik Dickens zsenije. Dickens voltakép nem volt +soha lélekbuvár, aki varázserővel ragadja meg az emberek lelkét és +világos vagy borús magból titokzatos máguserővel szökkenti fel színekben +és formákban a dolgokat. Az ő lélektana a szemmelláthatónál kezdődött, +külsőségekkel jellemez, igaz, a legfinomabb és leghajszálabb jelekkel, +amelyeket csak költőileg éleslátású szem vesz észre. Mint az angol +bölcselők, nem feltételezésekkel, hanem ismertető jelekkel dolgozik. A +lélek legjelentéktelenebb, egészen materiális megnyilvánulásait figyeli +meg és különös, karrikizáló optikájával szembeszökővé teszi az egész +jellemet. A jelekből ismerjük fel a fajt. Creakle tanítónak halk hangja +van, nehezen leli meg a szavakat. S az ember érzi, mint borzadnak, +félnek a gyermekek ettől az embertől, kinek ereit kidagasztja homlokán a +beszéd erőlködése. Heep Uriásnak hideg, nedves kezei vannak, az alakból +csak úgy árad a kényelmetlen érzés, kígyószerű aljasság. Kis dolgok +ezek, külsőségek, de mindig olyanok, melyek a lélekre hatnak. Gyakran +holmi megelevenült kényszerképzet, amit ábrázol, egy képzet, mely +emberrel van körülöntve és azt bábként mozgatja. Máskor emberét kísérője +karakterizálja, mert mi volna Pickwick Weller Sam nélkül, Dóra Jip +nélkül, Barnaby a hollók nélkül, Kit Pony nélkül, s az alak +sajátszerűségeit nem magán a modellen, hanem groteszk árnyékán rajzolja +le. Karakter nála mindig kis jelek összesége, de oly élesvágásúak, hogy +maradéktalan egybeillenek és a mozaikból kitűnő képet alkotnak. Épp +ezért rendszerint csak külsőleg hatnak, szembeötlőn, a szem intenzíven +emlékszik rájuk, de az érzés csak homályosan. Ha megnevezzük, nevén +szólítjuk Balzac vagy Dosztojevszkij egy hősét, Goriot apót, vagy +Raszkolnikowot, a válasz egy érzés, odaadásra, kétségbeesésre, a +szenvedély kaoszára való emlékezés. Ha Pickwicket említjük, képet +látunk, joviális bácsit tekintélyes embonpointnel, mellényén +aranygombokkal. S itt érezzük: Dickens alakjaira valahogy úgy +emlékszünk, mint festett képekre, Dosztojevszkij és Balzacéra mint +muzsikára. Emezek intuitive alkotnak, Dickens csak reprodukál, azok +lelki, Dickens testi szemmel. Nem ott fogja meg a lelket, ahol +kísértetként a látnoki szellemidézés hétszeresen ízzó fényétől +kényszerítve, a tudatalatti éjszakájából előtűnik, hanem a testetlen +fluidumra ott vigyáz rá, ahol a valóságban csapódik le, a lelki élet +ezernyi hatását a testi mivoltában lesi meg, ott azonban nem hagy +megfigyeletlen egyet sem. Képzelőtehetsége voltakép csak _nézés_, s +ezért csak annak a középső szférának érzéseit és alakjait láttatja meg, +akik a földi világból valók, alakjai csak a normális érzések mérsékelt +hőmérsékletében plasztikusak. A szenvedély forrpontján, mint +viaszfigurák olvadnak el az érzelmességben, vagy gyűlölettől merevülnek +meg s eltörnek. Dickensnek csak az egyenesvonalú karakterek sikerülnek, +nem azok a sokkal érdekesebbek, kik a jótól rosszhoz, Istentől az +állathoz ezer és ezer átmenetben jutnak el. Alakjai mindig egyértelműek, +vagy kitűnő hősök, vagy gyalázatos gazemberek, eleve +elrendeléstermészetek, szentek glóriájával vagy bitó bélyegével a +homlokukon. A good és wicked, az érzelmes és érzéketlen közt ingadozik +világa. Azon túl, a titokzatos összefüggések, a misztikus +összekapcsolások világába, művészete nem talál ösvényre. A nagyszerűt +nem lehet megfogni, a hősiességet nem lehet eltanulni. Dickens dicsősége +és tragédiája, hogy lángész és hagyomány, hallatlan és banális közt +mindig a középúton maradt: a földi világ szabályozott pályáján, kedvesen +és megragadón, kényelmesen és polgárian. + +Ám nem elégedett meg ezzel a dicsőséggel, az idillikus ember tragikumra +vágyódott. Mindig törekedett a tragédia felé, de mindig csak melodráma +lett belőle. Tehetségének itt volt a határa. Ezek a kísérletek nem +valami örvendetesek: lehet, Angliában nagyértékű alkotásoknak tartják a +«Két város történetét», a «Bleak-House»-t, a mi érzésünkben nincs +visszhangjuk, mert széles gesztusuk nem természetes. A tragikus felé +való erőltetettségük igazán csodálatraméltó, e regényekben Dickens +összeesküvéseket tornyosít, hősei feje felé nagy katasztrófák +sziklatömbjeit görgeti, viharos éjszakák, népfelkelések és forradalmak +borzongását idézi fel, s a borzalom és rémület egész készülékét +nekiszabadítja. Ám az a fenséges borzongás még sem fut át rajtunk, csak +hátborzongatás, az ijedelem puszta testi reflexe áll elő, nem pedig a +lélek borzadása. Könyveiből soha nem törnek elő azok a mély +megrázkódtatások, zivatarszerű hatások, hol a szív szorongva vár a +villámos kirobbanásra. Dickens veszedelmeket veszedelmekre halmoz, de +nem ijeszt meg vele. Dosztojewszkinél néha szakadékok ásítanak, az +embernek eláll a lélekzete, ha érzi, mint szakad szívére ez a sötétség, +a névtelen örvény; lábunk alatt meginog a talaj, hirtelen szédülést +érzünk, égő, de édes szédületet, az ember szeretne lezuhanni és +ugyanakkor visszaborzad ez érzés elől, hol gyönyör és fájdalom oly +rettenetes magas hőfokig fehérenizzók, hogy nem lehet többé őket +egymástól megkülönböztetni. Dickensnél is vannak ily szakadékok. Feltépi +őket, sötétséggel telíti, megmutatja, mily veszedelmesek, ám mégis, nem +borzadunk össze, nem érezzük a szellemi lezuhanás amaz édes szédületét, +mely talán a művészi élvezet legfőbb gyönyöre. Nála valahogy mindig +biztonságban érezzük magunkat, mintha karfához támaszkodnánk, tudjuk, +hogy nem engedi, hogy lezuhanjunk, tudjuk, hősei nem pusztulnak el, a +két angyal, a részvét vagy igazságosság, akik fehér szárnyakkal lebegnek +ez angol költő világa felett, sértetlenül viszi őket át minden mélységen +és szakadékon. Dickensből hiányzik a brutalitás, az igazi tragédia +bátorsága. Nem heroikus, csak szentimentális. A tragikum dacolniakarás, +a szentimentalizmus könny utáni vágyódás. Dickens sohasem jutott el a +kétségbeesett fájdalom végső, néma, könnytelen hatalmáig, a legfensőbb +komoly érzés nála a szelid megindultság, – mint Dora halála +Copperfieldben – melyet oly mesterin tud rajzolni. Ha egyszer széles +lendülettel indul is el, a részvét mindig karjába kapaszkodik. Az elemek +viharát mindig lecsillapítja a részvét (gyakran avas) olaja, a hatalmas +utáni akaratot legyűri az angol «román» érzelmes hagyománya. Mert +Angliában a regény meséje voltakép csak arra szolgál, hogy a megszokott +erkölcsi elveket illusztrálja, a sors dallamán mindig átzeng, mint +valami verkli: «Légy mindig hű és becsületes». A regény befejezése +apokalipszis legyen, világítélet, a jók felemelkedjenek, a rosszak +megbűnhödjenek. Ezt az osztó igazságot, sajnos, belevitte Dickens +legtöbb regényébe, hol a gazfickók vízbefulnak, egymást gyilkolják, a +gőgösök és gazdagok csődbejutnak, s a hősök melegen ülnek a +gyapjúzsákon. Az angol ember ma se szereti a drámát, melynek végén nem +lélegezhet fel megkönnyebbülten, hogy ezen a világon mégis minden +rendben van. S az angol erkölcsi érzés ezen hypertrópiája Dickens +legnagyszerűbb, tragikus regényinspirációit is valahogy megjózanította. +Műveinek világnézete, a beleépített pörgetyű, mely forogva az egyensúlyt +fentartja bennük, nem a szabad művész, hanem az angol polgár +igazságszeretete. Dickens megcenzurázza az érzéseket, ahelyett, hogy +szabadon engedné hatni őket, nem hagyja mint Balzac, hogy elemi erővel +feltajtékozzanak, hanem gödrökkel és gátakkal csatornákba vezeti le, +hogy a polgári erkölcs malomkerekét forgassák. A predikátor, a +tiszteletes, a commonsens bölcselkedő, az iskolamester, láthatatlanul +egy széken ülnek vele a művész műhelyében és beleszólnak: arra +késztetik, hogy komoly regénye a szabad valóság alázatos mása helyett +fiatalembereknek szóló mintakép és intelem legyen. Természetesen, a +gutgesinntséget jól jutalmazták: mikor Dickens meghalt, a winchesteri +érsek megdícsérhette könyveit, hogy bármelyiket oda lehet adni egy +gyermek kezébe is, de épp az, hogy az életet nem valóságában mutatta +meg, hanem úgy, amint azt gyermekeknek mesélik, csökkenti meggyőző +erejét. A nem angoloknak kissé túlságosan dagad és feszűl az +erkölcsösségtől. Hogy Dickens-hős lehessen valaki, erények mintaképének, +puritán ideálnak kell lennie. Fieldingnél, Smolletnél, akik szintén +angolok voltak, bár oly évszázad gyermekei, mely jobban élvezte az +életet, egyáltalán nem ártott a hősnek, ha valami parázs verekedésnél +betörte ellenfelének az orrát, vagy ha a nemes hölgy iránti tüzes +szerelme dacára komornájával egy ágyban hált. Dickensnél még a kéjencek +sem engednek meg maguknak ilyen szörnyűségeket. Még kicsapongó alakjai +is voltakép ártalmatlan emberek, élvezeteik olyanok, hogy még egy +aggszűz is pirulás nélkül olvashatja. Itt van Swiveller Dick, a +«libertin». Miben is áll erkölcstelensége? Istenem, hát négy pohár alet +iszik meg kettő helyett, igen pontatlanul fizeti a számláit, kicsit +kimarad este, ez az egész. De végül a legjobb időben örököl, – szerény +vagyont természetesen – s igazán becsületesen elveszi azt a leányt, aki +az erény útjára segítette. Még a gazemberek sem igazán erkölcstelenek +Dickensnél, minden gonosz ösztönük dacára is higított a vérük. Az +erotikátlanság angol hazugsága bélyeget nyom minden Dickens-regényre, a +kancsalszemű álszenteskedés, mely nem látja meg, akit nem akar meglátni, +Dickens fürkésző tekintetét elfordítja a valóságtól. Viktória angol +királynő megakadályozta Dickenst abban, hogy a tökéletesen tragikus +regényt megírja, mely szíve legbensőbb vágya volt. S talán egészen +lehúzta volna jóllakott középszerűségébe, a népszerűség lenyügöző +ölelésével talán a maga szexuális hazugsága védőjéül tette volna meg, ha +nem nyilt volna szabadon a művésznek egy egész világ, melybe alkotási +vágya elmenekülhetett, ha nem lett volna meg az az ezüstös szárnyverése, +mely büszkén feléje emelte ilyen célszerűségek sötét szempontjain: +boldog és csaknem földöntúli humora. + +Ez az egy boldogságos, ideálisan szabad világ, melyre nem nehezült rá +Anglia köde, a gyermekkor birodalma. Az angol hazugság elvágja az +emberekben az érzékiséget s a felnőtteket igája alá vonja, a gyermekek +azonban paradicsomi nemtörődömséggel élhetik ki érzéseiket, még nem +angolok, csak kis fényes emberpalánták, tarka világukat még nem +árnyékolja be az angol álszenteskedés kéményfüstje. S itt, hol Dickens +akadályozatlan, angol polgári lelkiismeretétől felszabadulva +tehetett-vehetett: halhatatlant alkotott. Regényeiben a gyermekség évei +páratlanul szépek, azt hiszem, a világirodalomban soha el nem mulnak +ezek az alakok, a kora gyermekség derűs és komoly epizódjai. Ki fogná +valaha elfeledni a kis Nell odysszeáját, amint ősz nagyapjával a nagy +városok korma és füstjéből a mezők serkedő zöldjébe megy, ártatlanul és +szeliden és angyali mosolyát minden akadályon és veszedelmen átmenti +egész halála órájáig. Ez megható s távol van minden +szentimentalizmustól, mert valódi, igazi emberi érzést mutat. Itt van +Traddles, a felfuvódott nadrágú kövér fiú, aki a verések feletti +fájdalmát csontvázak rajzolásába önti. Kitt, a hívek híve, a kis +Nickleby és az az egy, aki mindenütt visszatér, «a csinos, nagyon kis +fiú, akivel nem a legbarátságosabban bánnak» s aki nem más, mint maga +Dickens Károly, a költő, aki saját gyermekkorának örömét és bánatát +halhatatlanná tette, mint senki más. Újra és újra mesél erről a +megalázott, elhagyott, megfélemlített, álmodozó fiúról, akit szülei +árván hagytak, s itt ékesszólása könnyfátyolos, dallamos hangja zengő és +érces, mint a harangoké. Feledhetetlen ez a gyermeki kar Dickens +regényeiben. Egyetlen szivárvánnyá borul itt sírás és kacagás, fenséges +és nevetséges, és újjá, soha nem hallott széppé békülnek össze +szentimentális és fenséges, tragikus és komikus, ábránd és való. Itt +legyűri angolságát, földi voltát, itt Dickens korlátlanul nagy és +páratlan. Ha szobrot állítanának neki, akkor gyermeki láncnak kell +márványból ércalakját körülövezni, mint védelmezőjükét, atyjukét, +testvérükét. Mert a gyermekséget, mint az emberek legtisztább +nyilvánulását szerette. Ha szimpatikussá akarja tenni egy alakját, +gyermekesnek rajzolja. A gyermekek kedvéért még azokat is szerette, akik +már nem gyermekek, hanem gyermekesek voltak: a gyengeelméjűeket és az +elmezavarodottakat. Mindegyik regényében szerepel egy ily szelid bolond, +akinek szegény elborult elméje mint valami fehér madár röpdös a +gondokkal és panaszokkal teli világ felett, aki előtt az élet nem +probléma, nem fáradság és feladat, hanem csak boldog, teljességgel +érthetetlen, de szép játék. Megindító nézni, hogy rajzolja ezeket az +embereket. Vigyázva nyúl hozzájuk, mint a betegekhez, s mint valami +glóriát, sok-sok jóságot illeszt a fejük köré. Boldogak előtte, mert +örökké a gyermekkor paradicsomában maradhatnak. Mert Dickens műveiben a +gyermekkor: paradicsom. Ha Dickens-regényt olvasok, mindig valami +fájdalmas aggódást érzek gyermekalakjai felnőttén; mert tudom, most +veszendőbe megy a legédesebb, a legvisszahozhatlanabb, a költői szép +most mindennapisággal elegyül, a tiszta igazság az angol hazugsággal. S +ezt az érzést ő is osztja lelkében. Nem szívesen engedi ki kedvenc +hőseit az életbe. Nem kíséri el őket soha öreg korukba, ahol banálisakká +válnak, az élet boltosaivá és napszámosaivá, elbúcsúzik tőlük, ha +átvezette őket a házasság templomajtaján, minden akadályon keresztül a +kényelmes exisztencia tükörsíma kikötőjébe. S azt a gyermeket, aki +legkedvesebbje volt a tarka sorban, akiben egy drága, korán elhalt +emlékét örökítette meg, a kis Nellt nem is engedte a csalódások, a +hazugságok világába. Megtartotta mindvégig a gyermekség paradicsomában, +lezárta a szelid kék szemeket, s a gyermekkor világosságából, mit sem +gyanítva engedte átsiklani a halál homályába. Túlságosan szerette ahhoz, +hogy erre a világra való lett volna. + +Mert ez a világ Dickensnél, mint már mondtam, a polgári, szerény, fáradt +és jóllakott Anglia, az élet hallatlan lehetőségeinek szűk szelete. Ily +szegény világot csak nagy érzés tehet gazdaggá. Balzac a polgárt +gyűlölete által tette naggyá, Dosztojevszkij üdvözítő-szeretetével. És +Dickens a művész, szintén megváltja embereit a földi súlytól, mely rájuk +nehézkedik: humora által. Nem objektív fontoskodással figyeli ezt a +kispolgári világot, nem harsogja a derék emberek, az egyedül boldogító +szorgalom és józanság himnuszát, mely oly ellenszenvessé teszi a német +hazai ipar legtöbb regénytermékét. Hanem rákacsint, ráhunyorít embereire +jóságosan és mégis vidáman és mint Keller Gottfried és Raabe Vilmos, egy +kissé nevetségessé teszi őket liliputi gondjaikkal. De barátságos, +jóindulatú módon nevetségessé, úgy, hogy az ember csak még jobban +szereti őket minden rigolyáikkal és furcsaságaikkal együtt. Ez a humor +napként ragyog művei felett, szerény tájait egyszerre vidámmá és +végtelen kedvessé teszi, tele ezer gyönyörködtető csodával, ettől a +jóságos melegítő lángtól minden elevenebbé, valószínűbbé lesz, még az +álkönnyek is gyémántként ragyognak, s a kis szenvedélyek úgy lángolnak, +mint a valóságos tűzvész. Dickens humora örökre minden idők fölé emeli +műveit, megmenti az angolok szokott unalmától, s a hazugságot is legyőzi +mosolyával. Arielként lebeg ez a humor könyvei levegőjében, megtölti +meghitt muzsikával, tánc forgatagába, uj életörömbe ragadja. Mindenütt +jelenvaló. Még a legsötétebb zürzavarok, bonyodalmak aknájában is +felcsillan, mint egy bányászlámpa, megoldja a túlságos feszültségeket, s +az irónia halk kísérete megszelidíti a nagyon érzelmest, a túlzottat, a +groteszket megárnyékolja, ez a mindent kibékítő, kiegyenlítő, +elmulhatlan Dickens életművében. Ez a humor is, mint minden Dickensnél, +természetesen angol, hamisítatlan angol. Hiányzik belőle az érzékiség, +nem feledkezik meg magáról, sohasem ittasul meg önön hangulatától és +sohasem csapongó. Még túlzásában is mértéket tart, nem csuklik és +böffen, mint Rabelais, nem hány bukfencet bolondos jókedvében, mint +Cervantes és nem ugrik fejest a lehetetlenbe, mint az amerikai humor. +Mindig talpon és hűvös marad. Dickens, mint minden angol, csak ajka +szélével mosolyog, nem egész testével. Vidámsága nem égeti el önmagát, +csak ragyog, és fényét beleszikrázza az emberek ereibe, tündöklő ezer +kis tűz, mint a szellemek lidérclángosan csúfolkodó, elragadó képe a +valóság közepette. Humora is – ez már Dickens sorsa, hogy mindig +középszerrel járjon – kiegyenlítődés az érzés mámora, a szilaj hangulat +és a hidegen mosolygó irónia között. Humora nem hasonlítható a többi +nagy angol írókhoz sem. Nincs benne semmi Sterne csípős, szétboncoló +iróniájából, sem Fielding szélesre taposott, langyos, nemesemberi +derekasságából, nem edzi, marja bele humorát az emberbe fájdalmasan, +mint Thakeray, csak jóleső és sohase fájó, s kezük s fejük fölött, mint +a napfény gyűrűzése, jókedvűen játszi. Nem akar erkölcsös és nem +szatirikus lenni, sem valami ünnepélyes komolyságot alárejteni a +bohócsipkának. Egyáltalában nem akar semmit. Létezik. Léte szándék +nélküli és magától értetődő, a huncutkodás már benne van Dickens sajátos +szemállásában, elkacskaringózza és túlozza az alakokat, mulatságos +arányokat ad nekik, komikus ficamokat, melyeken milliók derültek fel. +Ebben a körben minden ragyogó, szinte világítanak belőlről, még a +gazembereknek és csirkefogóknak is humor-glóriája van, az egész világnak +valahogy mosolyogni kell, ha Dickens rátekint. Minden csillog, forog, s +egy ködös ország napsugárvágya végre betelt. A nyelv cigánykereket hány, +a mondatok egymásba fonódnak, elfutnak, talányosdit játszanak, +kérdéseket dobnak egymáshoz, bosszantják egymást, tévelyegnek, majd egy +hangulatban táncra perdülnek. Ez a humor megingathatlan. Ízes a +sexualitás sója nélkül, melyet az angol konyha megtagadott tőle, az sem +hozta zavarba, hogy a költő mögött már ott állott a szedőgyerek, mert +lett légyen lázas, inséges és bosszús Dickens, máskép, mint derűsen, nem +is tudott írni. Humora ellenállhatatlan, megült a nagyszerűen éles +szemekben és csak akkor aludt ki, mikor örök álomra zárultak. A földi +élet nem tudta kikezdeni és az időnek sem fog sikerülni ez. Mert nem +birok embert elképzelni, aki ne szeretne oly elbeszélést, mint a «Tücsök +a tűzhelyen», aki e könyvek némely epizódjánál ne derülne fel. A lelki +szükségletek csakúgy változásnak alávetettek, mint az irodalmiak. De míg +az emberekben él a vágy a derű után, a jóleső nyugalom azon óráiban, hol +az életakarat pihen és az embert az élet érzésének szelid hullámai +ringatják, amikor az ember nem vágyik semmi másra, csak a szív ártatlan +dallamos izgalmára, Angliában és az egész világon e páratlan könyveket +fogják kézbe venni. + +S ebben áll ezeknek a földi, nagyon is földi műveknek nagysága és +halhatatlansága: nap süt bennük, ragyog és melegít. A nagy remekműveknél +nem csupán az intenzitást kell figyelnünk, nemcsak a férfit, aki +mögöttük áll, hanem kifelé hatásukat, tömeghatásukat is. S Dickensről, +mint századunkban senki másról, elmondhatjuk, hogy a világörömöt +gyarapította. Millió szem úszott könnyekben könyvei olvastán, s ezrek, +kiknek a nevetés lehervadt vagy eltünt ajkáról, újra megtanultak +mosolyogni: az irodalmi jelentőségen messze túlér a hatása. Gazdag +emberek elgondolkoztak rajta és alapítványokat tettek, mikor a +Chereby-testvérekről olvastak, kőszívek meglágyultak, tény, hogy +gyermekek több alamizsnát kaptak az utcán, mikor Twist Olivér megjelent, +a kormány megjavította a szegényházakat s ellenőrzése alá vette a +magániskolákat. Dickens által erősebb lett Angliában a részvét és +jóakarat és sok sok szegény és szerencsétlen sorsa enyhült. Jól tudom, +hogy egy remekmű esztétikai értékelésének nincs köze ily rendkívüli +hatásokhoz. De mégis fontosak, mert azt mutatják, hogy minden valóban +nagy műalkotás a fantázia világán túl, hol a teremtő akarat varázsosan +szabadon szárnyalhat, a való világban is változásokat képes előidézni. A +lényegben, a látható világban, az érzés erejének temperamentumában való +változásokat. Dickens – más költőkkel ellentétben, akik csak maguk +számára követeltek részvétet és bátorítást, – korának vidámságát és +életkedvét növelte, vérkeringését gyorsította. A világ derűsebb lett +azóta, hogy a parlament fiatal gyorsírója tollat vett kezébe, hogy +emberek és sorsok írója legyen. Kora számára örömet szerzett és +átmentette későbbi generációk számára a «merry old England» vidámságát, +a napoleoni háborúk és az imperializmus közti Angliáét. Sok-sok év mulva +is vissza fognak tekinteni ebbe a már nagyapó-világba, különös, +eltünedezett foglalkozási ágaival, melyeket régen szétmorzsolt az ipari +élet mozsártörője, s vágyódni ezen élet után, mely gondtalan, egyszerű, +csöndes vidámsággal volt teli. Dickens költői megteremtője az angol +idyllnek: ez főműve. Ne becsüljük le a hatalmas alkotásokhoz mérve ezt a +halkított megelégedést, az idyll is örökkévaló, ősidőktől visszatérő. A +Georgikon vagy Bukolikon a menekülő, a vágy reszketését kipihenő ember +költeménye feltámadt itt, amint a nemzedékek váltakozásával mindig és +újra fel fog támadni. Jön, hogy eltűnjék újra, izgalmak közti pihenőnek, +kifáradás utáni erőszerzésnek, a megnyugvás percének a szüntelen dobogó +szív számára. Vannak, akik hatalmat teremtenek, mások csöndet. Az élet +nagy költeményéhez Dickens a világnak a csönd egy percét ajándékozta. A +világ ma hangosabb, a gépek dübörögnek, az idő lendítő kereke +hatalmasabb lendülettel zúg. De az idyll halhatatlan, mert életöröm van +benne, visszatér újra, mint viharok után az ég kékje, a lélek válságai +és megrázkódtatásai után az élet örök derűje. S így fog újra és újra +előtűnni Dickens a feledésből, amikor az embereknek vidámságra lesz +szükségük és a szenvedély túlfeszültségétől kifáradva, még a leghalkabb +dolgokból is ki akarják hallani a költészet lélekkelteljes muzsikáját. + + + + +DOSZTOJEVSZKIJ. + +«Dass du nicht enden kannst, das macht dich gross!» + +_Goethe._ + + +Előhang. + +Dosztojevszkijről és lelki világunkra való jelentőségéről hozzá méltóan +írni nehéz és felelősséggel teljes, mert ennek az Egyetlennek +nagyságához és erejéhez új mértékre van szükség. + +Azt hisszük, mikor a költő közelébe érünk, hogy zárt életműre találtunk +s íme, végtelenségre bukkanunk, világrendszerre, melynek külön +bolygórendszere és éterének külön muzsikája van. A lélek bátorságát +veszti, hiszen lehetetlen ezt a világot valaha maradéktalanul bejárni, +bűvereje nagyon idegen első megismerésre, gondolatmenete nagyon messze, +végtelenbe felhőzik, híradása túlságosan szokatlan ahhoz, hogy lelkünk +úgy pillantson fel erre az égre, mint a megszokott égboltra. +Dosztojevszkij nem jelent semmit, ha nem belőlről éljük át. Vele +együttérzésünk s együttszenvedésünk erejét önmagunkban kell előbb +megvizsgálni s megacélozni mélyen, hogy megérzésünk új és fokozott +legyen: lényünk legzártabb, legtitkosabb rétegéig, gyökeréig kell +leásnunk, hogy felfedezzük humanizmusának első pillantásra fantasztikus, +majd csodálatosan igaz kapcsolatait. Csak ott remélhetjük, hogy +Dosztojevszkijbe kapcsolódhatunk: egészen a mélységben, gyökerünket +gyökerébe eresztve, lényünk örökkévaló, megváltozhatlan talajában, +hiszen ez az orosz vidék oly szokatlan földi szemnek, ez az orosz tájék, +mely oly úttalan, mint hazája pusztái s mily más világ, mint a mi +világunk! A barátságtalan láthatáron semmi kedves, ritkán int szelíd óra +pihenőre. Az érzés villámokkal terhes misztikus borulata a lélek fagyos, +sokszor jeges világosságával váltakozik s az égbolton nem melegítő nap +süt, de titokzatosan vérszínű északi fény lobog alá. Dosztojevszkij +világába lépve, ősvilági tájra, misztikus világra találunk, mely ősrégi +és szűzies egyben, s mint örök elemek közelében, az embert valami édes +borzalom remegteti meg. A csodálat szeretne sokáig hívőn itt időzni és +mégis valami sejtelem inti az elfogódott szívet: itt nem szabad magunkat +örökre otthonosan érezni, vissza kell térnünk a mi melegebb, +barátságosabb, bár szűkebb világunkba. Szégyenkezve érezzük, túlságosan +nagy ez az ércből való tájék a hétköznapi látásnak, túlságosan erős, +fojtó a lihegő lélegzetnek ez a majd nyomasztóan jeges, majd szikrázó +levegő. És a lélek elmenekülne ekkora borzadály fensége elől, ha nem +volna kifeszítve e könyörtelenül tragikus, megdöbbentően földi tájék +felé a jóságnak végtelen, csillagvilágos égboltozatja, amely a mi +világunknak is égboltja, de e lélek éles hidegétől sokkal magasabbra +boltozott a végtelenbe, mint a mi mérsékelt égtájainkon. Csak a nyugodt +pillantás érzi meg először ennek a végtelen földi gyásznak végtelen +vigasztalását, ha e tájról annak égboltjára tekintünk és akkor sejtjük +borzadályában a nagyszerűt, sötétségében az Istent. + +Dosztojevszkij művei iránti hódolatunkat izzó szeretetté átváltoztatni +csak végső értelmébe való bepillantás képes, csak egyéniségébe ható +legbelsőbb meglátás tárja fel előttünk ennek az orosz embernek +mélységésen testvéri, örök emberi voltát. De mily végtelen és mily +labirintusos e hatalmas szív legbensejébe leszállás, mert az a páratlan +életmű, amely kiterjedésében hatalmas, messzeségében ijesztő, abban a +mértékben lesz titokzatosabb, amint végnélküli távolából végtelen +mélységébe behatolni akarunk. Mindenütt át van itatva titkokkal. +Alakjainak mindegyikétől akna vezet le a földi élet démoni mélységébe, a +lelkibe való minden fellendülés szárnycsapásával Isten arcát érinti. +Munkájának minden lapja mögött, alakjainak arca mögött, álruháinak +minden redőjében, minden hajtásában örök éjszaka pihen és örök fény +sugárzik: mert Dosztojevszkij élete rendeltetése és sorsa alakulása +által az emberiség minden titkával maradéktalanul testvérisült. Halál és +őrület, álom és égetően nyilt valóság között áll az ő világa. Egyéni +problémái mindenütt az emberiség egy megoldhatatlan kérdésével +határosak, minden egyes bevilágított felület a végtelenséget tükrözi +vissza. Mint ember, mint költő, mint orosz, mint politikus, mint +próféta, lénye mindenütt az örökkévalóságot sugározza. Végére járni nem +lehet, nem visz út szíve legeslegmélyebb szakadékához. Csak lelkesedés +közeledhet hozzá és ez is a szégyenkezés alázatában, hogy érezzük, +kicsinyebbek vagyunk, mint az ember misztériuma iránti odaadó szeretete. + +Ő maga, Dosztojevszkij, sohasem nyujt kezet, hogy magához segítsen. +Korunk hatalmas épületének többi építőmesterei kinyilatkoztatták +akaratukat. Wagner műve mellé programmagyarázatot, vitázó védekezést +adott, Tolsztoj felszakította hétköznapi életének minden ajtaját, hogy +minden kíváncsi beléphessen és minden kérdést megválaszoljon. +Dosztojevszkij azonban sohasem árulta el terveit, csak magában a +befejezett műben, a terveket elégette a teremtés kohójában. Hallgatag és +félénk volt egész életében, még külsőségeire, testi mivoltára is alig +van tanunk. Barátai csak az ifjúnak voltak, mint férfi magános ember +volt, az egész emberiséghez való szeretete fogyatkozását látta volna +abban, ha egyeseknek adja magát. Levelei is csak existenciájának +végszükségét, megkínzott testének szenvedéseit árulják el. De +bármennyire is panaszok és segélykiáltások, mégis mintha csukott ajkuak +volnának. Életének sok esztendeje, egész gyermekkora homályba borult és +már a Ma előtt is, Ő, akinek tekintetét felgyúlni még sokan látták a mi +korunkból, emberileg valami egész távolivá és érzékfölöttivé vált, +legendává, hőssé és szentté. Az igazságnak és a sejtelemnek az a +félhomálya, amely Homér, Dante és Shakespeare fenséges arcait +körülfogja, az Ő képét is földöntúlivá emeli előttünk. Sorsát nem +dokumentumokból, hanem egyedül a megértő és tudatos szeretetből lehet +megformálni. + +Így egyedül és vezető nélkül kell tapogatóznunk e labirintus szívéhez és +Ariadne fonalát saját életünk szenvedélyeiből kell legombolyítanunk. +Mert minél mélyebben szállunk alá Benne, annál mélyebben érezzük +önmagunkat. Csak akkor, ha igazi, örökemberi lényünkhöz eljutottunk, +akkor érünk közel Ő hozzá is. Aki sokat tud önmagáról, sokat tud Ő róla +is, aki mint senki más, minden emberinek legvégső mértéke volt. És ez az +út művei felé átvisz a szenvedélyek minden tisztító tüzén, a bűnök +minden poklán, a földi szenvedésnek minden lépcsőfokán: az embereknek +kínja, az emberiség kínja, a művész kínja és a végső, a legkegyetlenebb: +az Isten-kín. Sötét az út és belülről kell felizzani szenvedélyeinknek +és igazságszeretetünknek, hogy el ne tévedjünk, saját mélységeinken kell +először átvándorolunk, mielőtt az Övébe merészkednénk. Nincsenek +hírnökei, egyedül az élmény vezet Dosztojevszkijhez. És nincs más +tanuja, csak a művésznek testben és lélekben misztikus Szentháromsága: +Arca, sorsa és művei. + + +Az arc. + +Arca először úgy néz ki, mintha egy paraszté volna. Agyagszínű, szinte +szennyesen ráncos, beesett arc, melyet felszántott sok esztendő +szenvedése, a felmart bőr szomjasan és elégetve feszül ki, mert húsz +esztendei nyomorúság vámpirja kiszívta vérét és színét. Jobbra és balra, +mint két hatalmas kőtömb, merednek ki a szláv arccsontok, a kemény +szájat, a törékeny állat ellepi a szakáll kúsza bozótja. Föld, szikla és +erdő, tragikusan elementáris tájék, ezek Dosztojevszkij arcának +mélységei. Minden sötét, rögös és szépség nélkül való ebben a paraszti, +majdnem koldusarcban; laposan, színtelen, sugárzás nélkül sötétül: egy +darab sziklára tévedt orosz pusztaság. Még a szemek, ezek a mélyen +beesett szemek sem tudnak üregeikből e szikkadt agyagra fényt sugárzani, +mert előretörő fényük nem kifelé su gárzik tisztán és vakítóan, hanem +mélyen be, magába a vérbe süti pusztító, önmagát fogyasztó, éles +tekintetét. Ha bezárulnak e szemek, az arcon rögtön elterül a halál, – +és az az ideges magas feszültség, amely különben összetartja a széteső +vonásokat, alábukik a letargikus élettelenségbe. + +Amint művei, úgy arca is az érzések körtáncának borzongását kelti fel, +amelyhez lassan félelem és azután szenvedélyesen növekvő elbűvöltségben +csodálat társul. Mert arcának csak alsó része borul el e komoran +fenséges természetes gyászba. Mint egy kupola, vakító fehéren és +boltozatosan emelkedik a zárt, szűk paraszti arc felé kimagasulva a +homlok feltörő domborulata. Árnyékból és sötétségből, fehéren és +kikovácsolva szökken fel a lelki dóm; kemény márvány a húsnak puha +agyaga és a hajzatnak zilált őserdeje fölött. Ebben az arcban minden +fény felfelé süt és ha az ember rátekint képére, akkor mindig csak ezt +az egyetlenegyet érzi, ezt a szélesen hatalmas, királyi homlokot, amely +mindennél sugárzóbban ragyog és úgy tetszik, mintha kiszélesülne, mennél +inkább komorul és pusztul a betegségben vénülő arc. Úgy áll magasan és +megdönthetetlenül törékeny testének esendő volta felett, mint az élet, +mint a lélek dicsfénye, mint mennybolt a földi gyász felett. És egyetlen +képen sem ragyog a győzelmes lélek szent palotája dicsőségesebben, mint +azon a napon, a halottaságyon, ahol a szemhéjak ernyedten hullnak a +megtört szemek felé, ahol a megsápadt kezek fakón és mégis erősen, mohón +ölelik körül a keresztet (azt a szegényes, kis fakeresztet, amelyet +egyszer egy parasztasszony ajándékozott a fegyencnek). És ekkor, mint +reggel a kelő nap a még éjszakai tájék fölé, reásugárzik az arcra, +amelyből elszállt a lélek és fényességével ugyanazt hirdeti, mint minden +munkája, hogy a lélek és a hit megváltották a tompa, alsóbbrendű, testi +életből. A végső mélységben van mindig Dosztojevszkij végső nagysága és +sohasem szól hozzánk hatalmasabban arca, mint halálában. + + +Életének tragédiája. + +«Non vi si pensa quanto sangue costa.» + +_Dante._ + +Dosztojevszkijről első benyomásunk mindig a borzadály, és csak második a +nagyszerűség. Sorsa is első, futó pillantásra oly kegyetlen és +közönséges, amint arca paraszti és mindennapi. Először, mint valami +érthetetlen mártiriumságot érezzük, mert a kínzásnak minden eszközével +gyötri hat évtized ezt a törékeny testet. A nyomorúság reszelője +ledörzsöli fiatalságáról és aggkoráról az élet minden édességét. A testi +fájdalom fűrésze csikorog csontjaiban, a nélkülözések csavarja keményen +belefúr egészen az életidegéig, az idegek égő drótjai folytonosan +vonaglanak és összekúszálódnak tagjain keresztül, az élvezetek finom +fullánkja izgatja telhetetlenül szenvedélyeit. Nem menekül meg egy +kíntól sem és nem feledkezik meg róla egyetlen gyötrelem. Ez a sors első +pillantásra érthetetlen kegyetlenségnek, vakon dühöngő +ellenségeskedésnek látszik, csak visszapillantva értjük meg, hogy azért +kovácsolódott oly kemény kalapáccsá, mert örökkévalót akart belőle +sulykolni, azért volt oly hatalmas, hogy méltó legyen ehhez a +Hatalmashoz. Mert semmit sem mér kényelmesen ennek a Megmérhetetlennek, +sehol sem hasonlít élete futása a XIX-ik század többi költőinek jól +kikövezett, széles járdájához. Mindenütt érezzük a sötét Sorsistennek +kedvét, hogy erejét e legerősebben kipróbálja. Dosztojevszkij sorsa +ó-testamentumi, hősies és semmiben sem újkori és polgári. Mint Jákobnak, +örökké küzdeni kell az angyallal, örökké fellázadni Isten ellen és +örökké meghajolni, mint Jóbnak. Sohasem hagyja biztonságban, nem hagyja +lustálkodni, mindig kell, hogy érezze az Istent, aki bünteti Őt, mert +szereti. Egy pillanatig sem pihenhet boldogságban, mert útjának a +végtelenbe kell érnie. Néha úgy látszik, hogy sorsa démona már-már +szünetet tart haragjában és megengedi neki, mint annyi másnak, hogy az +élet közönséges országútját járhassa, de ismét és újra kinyúlik a +hatalmas kéz és visszahajítja őt a sűrűségbe, az égő csipkebokorba. Ha a +magasba röpíti, csak azért van, hogy annál mélyebb szakadékba buktassa +le, hogy megtanítsa az extázisnak és a kétségbeesésnek széles skálájára, +felemeli a reménykedés magaslatára, ahol más gyengék gyönyörűségben +olvadnak el és leveti a szenvedés örvényébe, ahol mindenki más +szétzúzódik a fájdalomtól és mint Jóbot, a legteljesebb biztonságnak +pillanatában zúzza széjjel, elveszi tőle feleségét és gyermekét, +betegséget zudít rá, megvetéssel sujtja, hogy ne szünjön meg az Istennel +perlekedni és csak annál inkább övé legyen szüntelen lázongásában és +szüntelen reménykedésében. Úgy tetszik, mintha a közönbös embereknek ez +a kor, ezt az Egyet fentartotta volna, megmutatni, hogy ezen a mi +világunkon a kéjnek és kínnak még milyen titáni mértéke lehetséges. És +Dosztojevszkij, mintha érezné homályosan maga felett ezt a hatalmas +akaratot, sohasem küzd sorsa ellen, sohasem rázza öklét. Sebes teste +vonagló reszketésekbe ágaskodik fel, leveleiből mint vérömlés szakad fel +néha forró kiáltás, de a lélek, a hit mindig leküzdi a lázadást. Az, ami +misztikusan tudatos Dosztojevszkijben, érzi ennek a kéznek szentségét és +sorsának tragikusan gyümölcshozó értelmét. Mert szenved, megszereti a +szenvedést és kínlódásának tudatos tüzével a maga korát és az egész +világát átfűti. + +Háromszor szökken fel élete magasba és háromszor zuhan alá. Már korán +ajnározza a dicsőség édes étkeivel; már első könyve nevessé teszi, de +gyorsan megragadja a kemény ököl és visszalódítja a névtelenségbe, a +fegyházba, katorgára, Szibériába. Még erősebben és bátrabban bukkan fel +újra: «Emlékek a halottas házból» egész Oroszországot önkívületbe ejtik. +A cár is könnyeket hullat a könyvre, az orosz fiatalság lángol érte. +Folyóiratot alapít, hangja zengőn szól az egész néphez, megírja első +regényeit. Ekkor égszakadásként összeomlik anyagi exisztenciája, adósság +és gondok kikorbácsolják hazájából, betegség rágja be magát testébe, +nomádként bolyongja be egész Európát, nemzetétől elfelejtve. Ám +nélkülözések és munkák sok esztendeje után harmadszor is felbukkan az +embertelen nyomorúság szürke tócsájából: Puskin emlékezetére tartott +beszéde úgy mutatja újra, mint hazájának prófétáját, legeslegelső +költőjét. Most már hírneve kitörölhetetlen. De éppen ekkor lesújt rá +újra a vaskéz és egész népének ujjongó lelkesedése ájultan torlódik meg +koporsója előtt. A sorsnak nincs rá többé szüksége, a kegyetlen bölcs +Akarat mindent elért és lényéből kivonta azt, ami a legdrágább benne: a +lélek gyümölcsét és könyörtelenül dobja el a test üres hüvelyét. + +E tudatos kegyetlenségen keresztül vált Dosztojevszkij élete remekművé +és életrajza tragédiává. És csodálatos szimbolizmussal művészi munkája +sorsa tipikus képét ölti magára. Titokzatos azonosságok, misztikus +összefüggések, csodálatos visszatükrözésekre bukkanunk, amelyeket nem +lehet sem megmagyarázni, sem megfejteni. Már életének kezdete is +szimbólum. Dosztojevszkij szegényházban született. Már élete első órája +is kijelöli exisztenciája helyét, valahol félre, a lenézettek közt, +közel az élet aljához és mégis emberi sorsok közepette, szenvedés, +fájdalmak és halál szomszédságában. Soha, utolsó órájáig nem tudott +kimenekülni ebből a környezetből (munkásnegyedben halt meg, negyedik +emeleti zuglakásban), élete 56 súlyos évén keresztül az élet +szegényházában marad, nyomorúságosan, szegényen, betegen, nélkülözve. +Atyja, mint Schilleré, nemesi származású katonaorvos, anyja parasztvér: +az orosz népnek mindkét forrása megtermékenyítőleg folyik össze +életében. Szigorúan vallásos nevelés már korán rajongássá váltja +érzékiségét. Ott, a moszkvai szegényházban, egy szűk zugban, amelyet +fivérével oszt meg, élte le élete első éveit. Az első évek: az ember nem +meri mondani: gyermeksége, mert ez a fogalom valahogy egészen +elkallódott az életéből. Sohasem beszélt róla és Dosztojevszkij némasága +mindig szégyenkezés, vagy idegen részvéttől való büszke félelem. Ott, +ahol más költőknél tarka képek mosolyogva rajzanak, gyengéd emlékezések +és édes sajnálkozások, ott életrajza csak szürke, üres folt. De ha az +ember mélyebben tekint a megteremtette gyermek-alakok égő szemébe, mégis +úgy tetszik, mintha ráismernénk. Olyan lehetett mint Koljä, koránérett, +tele fantáziával egészen a hallucinációig és tele azzal a cikázó +bizonytalan tűzzel, hogy valami nagy legyen belőle, tele azzal az +erőszakos és gyermekes fanatizmussal, hogy túlnőjjön önmagán és +«szenvedjen az egész emberiségért». Mint a kis Njetosa Neszvanova tele +kellett, hogy legyen szerelemmel és egyszersmind a hisztérikus +aggodalommal, hogy elárulja magát. És mint Iljutska, a részeg kapitány +fia, a házi bajok miatti szégyennel és a nélkülözések nyomorúságával +tele, de mégis mindig készen arra, hogy hozzátartozóit a világ előtt +megvédelmezze. + +És mikor aztán fiatalemberként ebből a sötét világból előlép, mintha +elmosták volna gyermekségét. Oda menekül minden ki nem elégített ember +örökkévaló földi országába, az elhagyottak menedékhelyére, a könyvek +tarka és veszélyes világába. Fivérével együtt végtelenül sokat olvasott +akkor, napokon és éjszakákon át, – mert ő a Kielégíthetetlen, már akkor +is minden hajlamot egészen a bűnig fokozott fel – és ez a fantasztikus +világ még jobban eltávolítja a valóságtól. Tele az emberiség iránti +legizzóbb lelkesedéssel, mégis a betegességig embergyűlölő és zárkózott. +Zsarátnok és jég egyszerre, a legveszedelmesebb magánosság fanatikusa. +Szenvedélyei zavarosan tétováznak és ezekben a «pinceévekben» keresztül +megy a kicsapongás minden homályos útján, de mindig egyedül, ahol kéjt +utálat, boldogságot bűnbánat követ és mindig összeharapott szájjal. Mert +nincs pénze, csak néhány rubelért, katonának áll: de ott sem talál +egyetlen barátra sem. Egynéhány komor suhancév. Mint könyveinek hősei, +egy zugolyban özönvíz előtti életet él álmodozva, elgondolkozva, a +gondolatnak és az érzékeknek minden titkos bűnével. Nagyravágyásának még +nincs meg az útja, önmagára figyel és kikölti erejét. Gyönyörűséggel és +borzadállyal érzi, mint forr mélyen benne, szereti és féli ezt az erőt +és nem mer megmozdulni, nehogy elpusztítsa homályos életrekelését. +Egynéhány évig marad a magánosságnak és a hallgatásnak ebben a fekete, +alaktalan bábállapotában, hypochondria lepi meg, valami misztikus +halálfélelem, gyakran a világtól, önmagától való rémület és valami ősi +borzadály saját lelkének zűrzavarától. Éjente fordítja Balzac Eugenie +Grandet-ját és Schiller Don Carlos-át, hogy zavaros anyagi helyzetén +segítsen (pénzét, igen jellemzően, a legellentétesebb hajlamokra, +alamizsnákra és kicsapongásokra költi). E napok ködös homályából +formálódnak ki lassan alakjai és a félelemnek és extázisnak e ködös +álomszerű világában végre megérik első költői műve: «Szegény emberek» +című kis regénye. + +1844-ben, 24 éves korában, írta ezt a mesteri embertanulmányt, ő, a +legmagánosabb ember, «szenvedélyes tűzzel, csaknem könnyek között». Az +alkotta meg, amivel legmélyebben aláztatott meg: a szegénysége és +legnagyobb ereje, a szenvedések iránti szeretete, végtelen részvét +áldotta meg azt. A leírt lapokat bizalmatlanul nézi. Mintha egy kérdést +sejtene bennük sorsához, a döntést és csak nehezen határozza el magát, +hogy Nekrasoffra a költőre bízza a kézirat bírálatát. Két nap telik el, +semmi válasz. Egyedül, tépelődve ül otthon éjszaka, dolgozik, a lámpa +kialvóban. Négy órakor hajnalban, hirtelen hevesen megrántják a csengőt +és a csodálkozva ajtót nyitó Dosztojevszkij karjaiba esik Nekrasoff, +átöleli, megcsókolja és ujjongva üdvözli. Ő és egy barátja együtt +olvasták a kéziratot egész éjszakán át, figyeltek, ujjongtak és sírtak +és a végén egyikük se bírta megállani, meg kellett, hogy öleljék. +Dosztojevszkij életében ez az első pillanat, ez az éjféli csengetés, +amely a dicsőséghez hívja. Hajnalpirkadásig beszélgetnek a barátok, +boldog elragadtatásban, forró szavakban. Nekrasoff akkor Bjelinskihez, +Oroszország mindenható kritikusához siet. «Új Gogolyunk van!» kiáltja +már az ajtóban, a kéziratot zászlóként lobogtatva. «Nálatok úgy nőnek a +Gogolyok, mint a gombák», dörmögi a bizalmatlan, akit bosszant ez a nagy +lelkesedés. De mikor Dosztojevszkij másnap felkeresi, át van változva. +«Nos, fel bírja fogni egyáltalában, hogy mit alkotott itt!» kiált rá +felindultan a zavarodott fiatalemberre. Borzalom és édes borzongás lepi +meg Dosztojevszkijt ettől az új, hirtelen rászakadó dicsőségtől. Mint az +álomjáró megy le a lépcsőkön, az utcaszegleten elkábulva áll meg. Most +először érzi, de nem meri hinni, hogy mind az a homályos és veszedelmes, +amely szívét felzavarta, talán az a nagy és hatalmas, melyről +gyermekségében kúsza álmokat álmodott: a halhatatlanság, az egész +világért való szenvedés. Felmagasztosultság és szégyenkezés, büszkeség +és alázat hullámzanak át a lelkén és nem tudja, hogy melyik hangnak +higyjen. Ittasultan bolyong az utcákon és könnyeibe boldogság és +fájdalom vegyülnek. + +Milyen melodráma Dosztojevszkijnek költői felfedezése! Életének folyása +itt is titokzatosan utánozza műveit. Ebben is, mint azokban, nyers +körvonalakban hátborzongató regény banális romantikája, a +sorscsapásokban valami gyermekesen primitív érzik és csak belső nagysága +és igazsága emeli fel a nagyszerűségig. Dosztojevszkij életében is a +kezdet gyakran melodráma, de mindig tragédia válik belőle. Egész élete +feszültségre van berendezve; minden átmenet nélkül egyes pillanatokba +sűrűlnek össze a döntő események és az extázisnak, vagy alázuhanásnak +tíz vagy húsz ilyen pillanatába van egész sorsa leszögezve. Élete +epileptikus rohamainak – egy pillanatnyi extázis és ájult összeomlás – +lehetne ezeket nevezni. Minden extázis megett ott áll már fenyegetően az +elernyedt érzés szürke borongása és a sűrűsödő felhőkből alattomosan +gyűlik össze az új gyilkos életvillám. Minden felemelkedést +alázuhanással fizet meg és a kegyelemnek ezt az egy pillanatát a +robotnak és kétségbeesésnek sok, reménytelen órájával. A dicsőség, ez a +ragyogó abroncs, amelyet Bjelinski abban az órában fejére tesz, egyben +első gyűrűje is annak a bilincsnek, amelyen Dosztojevszkij fegyencként, +egész életén keresztül, a munka súlyos golyóját csörömpölve hurcolja… +Első könyve, «Világos éjszakák», az utolsó is, amelyet szabad emberként, +egyedül a teremtés gyönyöréért alkotott. Költeni, ettől kezdve már csak +azt jelenti néki: szerezni, visszafizetni, törleszteni, mert minden +munka, amelyhez ettől fogva hozzákezd, már az első sortól kezdve +előlegekkel megterhelt, a még meg sem született gyermeket már eladta +foglalkozása rabszolgaságában. Most már örökké oda van láncolva az +irodalom bagnójához, egész életén keresztül sikolt a megbilincselt +kétségbeesett kiáltással szabadság után, de csak a halál töri szét +láncait. Még kezdő, még nem érzi első gyönyörűségében a kínokat. +Egynéhány elbeszélést gyorsan befejez és már új regényt tervez. + +Ekkor sorsa felemeli intő újját. Rávigyázó démona nem engedi, hogy +könnyű legyen élete. És hogy ismerni tanulja minden mélységében, az ő +Istene, akit szeret, kipróbálja őt. + +Ujra, mint akkor, amaz éjszakán, megszólal a csengő. Dosztojevszkij +csodálkozva nyit ajtót, de ezúttal a csengetyűszó nem az élet hangja, +nem újjongó barát, nem dicsőség hírnöke, hanem a halál hívása. Tisztek +és kozákok nyomulnak a szobába, a megriasztottat elfogják, papirjait +lepecsételik. Négy hónapig sanyarog a Szent Pál-erőd cellájában, +anélkül, hogy csak sejtené is a bűnt, amellyel vádolják. Részt vett +néhány felizgult fiatalember beszélgetésében, akiket túlozva +Petrasevszki-összeesküvőknek neveztek el. Ez az egész bűne és elfogatása +kétség telenül félreértés. És mégis lesújt reá, mint a villám, az +ítélet, a legszigorúbb büntetés, a főbelövetés. + +Sorsa ismét egy új pillanattá sűrűlt össze, életének legszűkebb és +leggazdagabb, végtelen pillanatává, amelyben élet és halál ajkukat izzó +csókban értetik egymáshoz. Hajnali szürkületben kilenc társával együtt +kihozzák a börtönből, halottas ingbe öltöztetik, kezét-lábát odakötözik +a bitófához és bekötik a szemét. Még hallja, a mint felolvassák halálos +ítéletét, dobok peregnek, egész sorsa össze van préselve egy marék +várakozásba, végtelen kétségbeesésbe és végtelen életvágyba, egyetlen +időmolekulába. Ekkor a tiszt felemeli kezét, int a fehér zsebkendővel és +felolvassa a megkegyelmezést, amely a halálos ítéletet szibériai +fogsággá változtatja. + +Első fiatal dicsőségéből így zuhan alá a névtelenség örvényébe. Négy +éven keresztül egész horizontját ezerötszáz tölgyfakaró határolja, +ezeken számolja el napról-napra sírva a négyszer 365 napot. +Fogolytársai: betörők, tolvajok, gyilkosok; munkája: alabástromfejtés, +téglahordás, hólapátolás. Az egyetlen könyv, amelyet olvashat, a biblia, +egy rühes kutya és egy csonka szárnyú sas egyetlen barátai. Négy +esztendeig élt a «halottas házban», az alvilágban, árnyék az árnyékok +között, névtelenül, elfelejtve. Mikor aztán lefürészelik a láncot +kisebzett lábáról és a karók, ez a barna, korhadt fal, elmarad mögötte, +más ember lett belőle. Egészsége tönkrement, dicsősége elporladt, +exisztenciája megsemmisült. Csak életkedve maradt sértetlen és +sérthetetlen, mert meggyötört testének olvadó viaszából, sugárzóbban, +mint valaha, lángol fel az ihlet izzó lángja. Még néhány évig +Szibériában kell maradnia, félig szabadlábon, de nem engedik meg neki, +hogy csak egy sort is nyilvánosságra hozhasson. Ott a száműzetésben, a +legkeserűbb kétségbeesésben és magánosságban köti meg azt a különös +házasságot első feleségével, egy beteg és különc asszonnyal, aki +részvétteljes szerelmét kedvetlenül viszonozza. Van az önfeláldozásnak +valami homályos tragédiája ebben az elhatározásában – a kíváncsiság és a +hódolat elől örökre elzártan – és csak sejthetjük a «Megalázottak és +megsértettek» néhány célzásából ennek a fantasztikus áldozatnak néma +hősiességét. + +Mikor visszatér Szent-Pétervárra: elfelejtett ember. Irodalmi pártolói +magára hagyták, barátai eltűntek. De bátran és erőteljesen küzdi ki +magát a hullámból, amely lesujtotta, ismét a napfényre. «Emlékek a +halottasházból», fegyenckorának ez az utólérhetetlen rajzolása, egész +Oroszországot felrázza közönyösségéből. Rémülve fedezi fel az egész +nemzet, hogy nyugodtnak látszó világának síma rétege alatt, lélegzetnyi +közelségben, egy más világ él, minden szenvedések purgatóriuma. A vád +lángja felcsap egészen a Kremlig, a cár felzokog a könyvet olvasván, +ezer ajkon zendül fel Dosztojevszkij neve. Egyetlen év alatt épül fel +dicsősége palotája, magasabban és tartósabban, mint valaha. Az újra +feltámadott, testvérével együtt folyóiratot alapít, amelyet csaknem +egyedül, maga ír, és a költőhöz társul a prédikátor, a politikus, a +«Præceptor Russiæ». Viharosan szól a visszhang, a folyóirat rendkívüli +elterjedtségnek örvend. Új regényt fejez be, alattomosan hunyorgó +szemekkel csalogatja a szerencse. Úgy látszik, Dosztojevszkij sorsa +mindörökre biztosítva van. + +De még egyszer így szól a sötét Akarat, mely életét kormányozza: korai +még. Még egy földi kín ismeretlen előtte, a száműzetés martiriuma és a +mindennapi nyomorult megélhetés maró gyötrelme. Szibéria és a Katorga, +Oroszországnak legborzasztóbb torzképe, még mindig «otthon» volt, most +meg kell, hogy ismerje a nomádok sátor utáni vágyát és nemzete iránti +őserejű szerelmét. Még egyszer vissza kell térnie a névtelenségbe, még +mélyebben lesülyedni a homályba, mielőtt nemzetének költője, heroldja +lehetne. Ismét lecsap a villám, a megsemmisülés egy pillanata: a +folyóiratot betiltják. Újra csak egy félreértés, de éppen olyan +gyilkoló, mint az első. És ettől fogva vihar-viharra, borzasztó dolgok +szakadnak életére. Felesége meghal, nemsokára azután fivére, aki +egyúttal legjobb barátja és segítőtársa. Két család adósságai nehezülnek +reá ólomsúllyal és az elviselhetetlen terhek meggörbítik hátgerincét. +Még küzd kétségbeesetten, lázasan dolgozik éjjel-nappal, ír, szerkeszt, +maga szed, csakhogy pénzt takarítson meg, hogy megmentse becsületét, +exisztenciáját. De a sors erősebb, mint ő. Egy éjszaka gonosztevő +gyanánt menekül hitelezői elől ki a világba. + +Ekkor kezdődik meg az az éveken át tartó, céltalan vándorlás az európai +száműzetésen át, az Oroszországtól, életének éltető forrásától való +szörnyű elszakadás, amely még jobban meggyötörte lelkét, mint a Katorga +kerítése. Szörnyű elgondolni is, hogy a legnagyobb orosz költő, +nemzedékének géniusza, a halhatatlanság hírnöke, pénztelenül, +hontalanul, céltalanul bolyongjon országról-országra. Csak nehezen lel +szállásra kis, alacsony szobákban, melyeket megtölt a szegénység párája, +hol az epilepszia démona beleváj idegeibe, adósságok, váltók, +kötelezettségek munkáról-munkára hajszolják, zavar és szégyenkezés +városról-városra űzik. Ha egy sugárnyi boldogság ragyog az életébe, +akkor a sors mindjárt új, sötét felhőket von eléje. Gyorsírónője, egy +fiatal leány, lett a második felesége, de az első gyermeket, akivel +megajándékozza, már néhány nap mulva elragadja a gyengeség, a száműzetés +nyomorúsága. Ha Szibéria purgatóriuma, előcsarnoka szenvedéseinek, +Franciaország, Németország, Olaszország bizonyára a pokol. Alig bírja az +ember elképzelni ezt a tragikus életmódot. Valahányszor Drezdában +végigmegyek az utcákon, valahol egy kis, alacsony, piszkos ház előtt, +megfog valami, mintha tán itt lakott volna ő, kis szász szatócsok és +ügynökök között, fent a negyedik emeleten egyedül, végtelen egyedül +ebben az idegen üzletes világban. Senkisem ismerte ezekben az években. +Egy órányi távolságra Naumburgban lakik Nietzsche, az egyetlen, aki +megértette volna. Wagner, Hebbel, Flaubert, Gottfried Keller kortársak, +itt vannak, de nem tud róluk semmit és ők sem tudnak róla semmit. Mint +egy nagy, veszedelmes állat, borzasan és viseltes ruhákban félénken +bújik elő barlangjából az utcákra, mindig ugyanazon egy úton Drezdában, +Genfben vagy Párisban; egy kávéházba, egy klubba, csak azért, hogy orosz +ujságokat olvashasson. Orosz földet akar érezni, az otthoni cirill betűk +puszta látását, a hazai szónak elröppenő lehelletét. Gyakran letelepedik +valamelyik képteremben, nem a művészet iránti szeretetből, mert örökké +bizánci barbár, képromboló maradt, hanem azért, hogy átmelegedjék. Nem +tud semmit azokról az emberekről, akik körülötte élnek, csak gyűlöli +őket, mert nem oroszok, gyűlöli a németeket Németországban, a franciákat +Franciaországban. Szíve csak Oroszország felé figyel, csak a test +vegetál részvétlenül ebben az idegen világban. Nincs német, francia, +vagy olasz költő, aki vele való beszélgetésről vagy találkozásról adna +számot. Csak a bankban ismerik, ahová nap-nap után sápadtan jön a +pénztárhoz és izgalomtól remegő hangon kérdezi, hogy vajjon nem jött-e +meg Oroszországból az utalvány, a száz rubel, amelyért kis, idegen +emberek előtt, már ezerszer csúszott térden. Az alkalmazottak már +kinevetik a szegény bolondot és örökös várakozását. A zálogházban is +állandó vendég; mindenét elzálogosította ott, sőt egyszer az utolsó +nadrágját is, csak hogy táviratot küldhessen Pétervárra, egyikét azoknak +a velőkig ható jajkiáltásoknak, amelyek sikoltva mindig visszatérnek +leveleiben. Összeszorul az ember szíve, ha olvassa ennek a Hatalmasnak +kéznyaló, farkcsóválóan alázatos leveleit, amelyekben a könyörögte tiz +rubelért ötször emlegeti az Üdvözítőt, ezeket a borzasztó leveleket, +amelyek lihegnek, jajgatnak és nyöszörögnek egy marék nyomorult pénzért. +Éjszakákon át dolgozik és ír, mialatt felesége mellette gyermekágyban +kínlódik, mialatt az epilepszia már feszíti karmait, hogy az életet +torkából kiszorítsa, mialatt a háziasszony a lakbérért rendőrökkel +fenyegetőzik és a szülésznő a fizetségért szitkozódik – és így írja meg +a «Raszkolnyikov»-ot, az «Idióták»-at, a «Démonok»-at, a «Játékos»-t, a +XIX. század e monumentális műveit, egész lelki világunk univerzális +alkotásait. A munka mentsvára és a gyötrelme. Ezekben mintha +Oroszországban, otthon élne. Ha pihen, akkor újra Európában gyötrődik, +amely az ő Katorgája. Éppen ezért mindig mélyebben ássa be magát +műveibe. Ők az elixir, amely ittassá teszi, ők a játék, amelytől +megkínzott idegei a legmagasabb gyönyörűségig feszülnek ki. És közben +mohón számolja, mint egykor a fegyház léceit, a napokat. Ha egyszer +hazatérhetne, akár mint koldus, de csak haza, haza! Nyomorúságában +örökös kiáltása: Oroszország, Oroszország! De még mindig nem szabad +visszatérnie, még mindig névtelenül kell maradnia a nagy mű kedvéért, +idegen utcák mártirja, kiáltás és panasz nélküli magánosan tűrő. Még +mindig az élet férgeinél kell laknia, mielőtt felszállhatna az örök +dicsőség nagyszerű pompájába. Teste lesoványodott a nélkülözésektől, +mind gyakrabban sujtanak le a betegségek pörölycsapásai agyvelejére, úgy +hogy elhomályosult tudattal, napokig kábultan fekszik, s fel-felújuló +erejével, támolyogva az íróasztalhoz vonszolja magát. Ötven éves +Dosztojevszkij, de évezredek kínját élte keresztül. + +És ekkor végre az utolsó, legfenyegetőbb pillanatban így szól a sorsa: +«Elég volt!» Isten ismét Jób felé fordítja arcát: 52 éves korában +Dosztojevszkij visszatérhet Oroszországba. Könyvei emeltek szót érte, +Turgenyeff, Tolsztoj mind árnyékban maradnak. Oroszország már csak reá +tekint. Az «Egy író naplója» népe heroldjává avatta és végső erejével és +legfensőbb művészettel befejezi népe jövőjéhez írott végrendeletét, a +«Karamasoff fivérek»-et. Most végre leleplezi sorsa célját és a +megpróbáltatottnak a legmagasabb boldogság egy pillanatát ajándékozza, +bizonyságul annak, hogy életének magvai végtelen vetésbe szökkentek. +Végül egy pillanatban Dosztojevszkij dicsősége is úgy összepréselődik, +mint egykor gyötrelme, villámot küld le reá Isten, de most nem olyant, +amely lesujtja, hanem olyant, amely őt, mint prófétáját tüzes szekeren +röpíti fel az örökkévalóságba. Puskin századik születésnapjára +elhivattak Oroszország nagy költői ünnepi beszéd tartására. Turgenyev, a +nyugatos, a költő, aki egy életen át elbitorolja tőle a dicsőséget, szól +elsőnek és beszél langyos és barátságos helyeslés között. Ám a következő +napon Dosztojevszkijé a szó és úgy emeli fel szavát démoni ittasságban, +mint egy mennykövet. Az extázis tüzével, mely halk, rekedt hangjából +hirtelen úgy tör ki, mint egy zivatar, hirdeti az orosz kiengesztelődés +szent misszióját, mint a learatott kalászok borulnak hallgatói térdre. A +terem megreng a lelkesedés kirobbanásában, asszonyok csókolják a kezeit, +egy tanuló ájultan esik össze előtte és az összes többi szónokok +lemondanak arról, hogy utána beszéljenek. A lelkesedés végtelenbe nő és +tüzesen ragyog fel a glória tövissel koronázott feje felett. + +Ezt akarta még a sorsa; sugárzó pillanatban megmutatni küldetésének +beteljesülését, művének diadalát. Ekkor – a szín-gyümölcs megmentetett, +– elhajítja testének elszáradt hüvelyét. 1881 február 10-én meghal +Dosztojevszkij. Egy pillanatra szótlan gyász nyilallik át egész +Oroszországon. Ám aztán anélkül, hogy előre megbeszélték volna, +egyszerre, a legtávolibb városokból is küldöttségek utaznak fel, hogy a +végtisztességet megadják neki. Az ezer palotájú város minden szögletéből +áramlik, későn! későn már! a tömeg rajongó szeretete, mindenki a +halottat akarja látni, akiről életében oly soká elfeledkeztek. Az utca, +ahol fel van ravatalozva, feketéll, forrong a néptől, sötét tömegek árja +lepi el borzongó némaságban a munkásház lépcsőit és tölti meg a szűk +szobákat egészen a koporsóig. Pár óra mulva a virágdísz, amelyre +felravatalozták, eltűnt, mert száz és száz kéz viszi el a virágokat, +mint drága relikviákat. A szűk szobákban oly fojtó lesz a lég, hogy a +gyertyáknak nincs levegőjük és kialszanak. Mind sűrűbben áramlanak a +tömegek, hullám hullámra tör meg a halotton. Rohamuktól meginog a +koporsó és már-már leszakad. Az özvegynek és a megrémült gyermekeknek +kezükkel kell fenntartani. A rendőrfőnök be akarja tiltani a nyilvános +temetést, mert a diákok a fegyenc láncait akarják koporsója után vinni, +de végül is nem meri, mert a lelkesedés oly nagy, hogy fegyverekkel +kényszerítették volna ki a részvételt. És a temetési menetben hirtelen +Dosztojevszkij legszentebb álma, az egységes Oroszország egy órányi +időre valósággá válik. Amint műveiben is a testvéri érzés +üdvözűltségében Oroszország minden rendű és rangú népe, úgy válnak +koporsója mögött százezerek fájdalmuk által egyetlen tömeggé, fiatal +hercegek, aranyruhás pópák, munkások, diákok, tisztek, lakájok és +koldusok mind valamennyien, templomi zászlók és jelvények lobogó erdeje +alatt, egy hangon siratják a drága halottat. A templom, amelyben +beszentelik, egyetlen nagy virágos kert és a nyitott sír előtt minden +párt egyesül a szeretet és csodálat esküjében. Utolsó órájában így +ajándékozza nemzetének a kibékülés egy pillanatát és még egyszer +összetartja démoni erővel korának az őrületig kifeszült ellentéteit. És +utolsó útja után, mint a halottnak szánt nagyszerű üdvlövés, felrobban a +borzasztó földalatti akna: a forradalom. Három héttel később +meggyilkolják a cárt, mennydörög a lázadás, a megfenyítés villámai +cikáznak át az országon: mint Beethoven, Dosztojevszkij is az elemek +szent lázadásában, zivatarban hal meg. + + +Sorsának értelme. + +Ein Meister bin ich worden Zu tragen Lust und Leid, Und meine Lust zu +leiden, Ward mir zur Seligkeit. + +_Gottfried Keller._ + +Dosztojevszkij és sorsa között szüntelen áll a harc, szeretetteljes +ellenségeskedés különös módján. Sorsa minden összeütközést fájdalmasan +hegyez ki feléje, minden ellentétet a megszakadásig fájdalmasan feszít +ki; szereti az élet s mégis fájtatja, és ő is szereti, mert oly erősen +megragadja, mert ez a mindent megértő a szenvedésben ismeri fel a +legerősebb érzéslehetőséget. Sorsa sohasem engedi szabadon, újra és újra +leigázza, hogy ezt az egy hivő embert hatalmának és dicsőségének örök +vértanújává avassa. Mint Jákob küzd vele, életének végtelen éjszakáján, +a halál hajnalpirkadásáig és nem engedi ki görcsös öleléséből, mielőtt +meg nem áldotta. És Dosztojevszkij, «Isten szolgája» megérti e küldetés +nagyságát és legnagyobb boldogságát abban találja, hogy végtelen +hatalmak örök legyőzöttje legyen. Lázas ajakkal csókolja keresztjét: +«Nincs érzés, mely az ember számára szükségesebb volna, mint a Hatalmas +előtt meghajolhatni!» Sorsának terhétől térdrerogyva, jámboran emeli fel +kezeit és bizonygatja az élet szent nagyságát. + +A sors e jobbágyságában így lett Dosztojevszkij alázatosság és belátás +útján minden szenvedés nagy legyőzője, a testamentumok ideje óta a +leghatalmasabb Mester, a nagy átértékelő. Csak azért vált +erőszakoskodóvá, mert sorsa is erőszakoskodott, a kalapácsütések, +amelyek életének üllőjére csaptak, elsősorban belső erejét kovácsolták +meg. Minél mélyebbre zuhan a teste, annál magasabbra szárnyal fel hite; +minél többet szenved, mint ember, annál üdvözültebben ismeri fel a +világfájdalom értelmét és szükségét. Amor fati, a sorshoz való odaadó +szeretet, amelyet Nietzsche az élet legtermékenyebb törvényéül dicsőít, +minden ellenségeskedésben csak a teljességet érezteti vele, minden +megpróbáltatásban csak az üdvösséget. Mint Bileam, a kiválasztottnak +minden átok áldássá, minden megalázás felmagasztaltatássá változik. +Szibériában, bilincsbe vert lábakkal himnuszt ír a cárhoz, aki őt +ártatlanul halálra ítéltette és számunkra érthetetlen alázattal csókolja +meg újra a kezet, amely megfenyítette. Alig, hogy mint Lázár +koporsójából, kísérteti halványan feltámad, mindig kész bizonyságot +tenni az élet szépsége mellett és mindennapi halódásából, görcseiből és +epileptikus vonaglásaiból még habzó szájjal összeszedi magát, hogy azt +az Istent dicsőíthesse, aki ezt a megpróbáltatást küldte reá. Megnyíló +lelkében minden szenvedés a szenvedéshez való új szeretetet támaszt, +kielégíti sóvárgó, flagelláns szomjúságát új mártírkoronák után. Ha +keményen rásújt a sorsa, véresen összeroskadva már új csapások után +sóhajtozik. Minden lesújtó villámot felfog és amitől el kellett volna +égnie, átváltoztatja lelki tűzzé és teremtő rajongássá. + +Az élmény ily démoni átváltoztató erejével szemben a külső sorsnak +elvész minden hatalma. Ami büntetésnek és megpróbáltatásnak látszik, az +a megértőnek segítség, ami mást térdre roskaszt, az állítja még csak +talpra a költőt. Ami gyengébbet szétmorzsolt volna, az csak megacélozta +erejét e rajongónak. A század, amely oly szívesen játszik jelképekkel, +hasonló élmény hasonló kettős hatására már mutatott példát. Korunk másik +költőjét, Wilde Oszkárt hasonló villámcsapás éri. Mindketten híres írók, +nemesi rangúak, exisztenciájuknak polgári köréből egy nap fegyházba +zuhannak alá. Míg azonban a költő Wilde úgy morzsolódik szét e +megpróbáltatásban, mint egy mozsárban, a költő Dosztojevszkij éppen +ettől formálódik ki, mint az ízzó tégelyben az érc. Mert Wilde, akinek +még van társadalmi érzéke, a társasági ember külső ösztönével +meggyalázva érzi magát a polgári szégyenbélyeg által és legborzasztóbb +lealázása az a fürdő Reading Goalban, ahol ápolt, úri testét be kell +meríteni a már tíz más fegyenc által bemocskolt vízbe. A gentleman, ez +az egészen különjogú osztály kultúrája borzong össze benne az utálattól, +közönséges emberekkel fizikailag keveredéstől. Dosztojevszkij a minden +rendek felett való új ember, sorsittas lélekkel vágyódik e felé a +közösség felé, s ugyanaz a piszkos fürdő gőgjének purgatóriuma. És mikor +segít egy zsíros tatáron, rajongva éli át a lábmosás keresztény +misztériumát. Wildet, akiben a lord túlélte az embert, a fegyencek +között az a félelem gyötri, hogy azok talán magukhoz hasonlónak tartják. +Dosztojevszkij csak addig szenved, amíg a tolvajok és gyilkosok +megtagadják tőle a testvéri közösséget, mert minden távolságot, minden +nemtestvériségét úgy tekinti, mint emberi mivolta szégyenfoltját, +elégtelenségét. Amint szén és gyémánt azonos elemek, úgy ez a kettős +sors a két költőre nézve egy és mégsem ugyanaz. Wilde «kész», amikor a +fegyházból kijön, Dosztojevszkij akkor kezdi. Wilde értéktelen salakká +ég el ugyanabban a tűzben, amely Dosztojevszkijt szikrázó keménységűvé +formálja. Wildet megfenyítik, mint egy szolgát, mert védekezik, +Dosztojevszkij győzedelmeskedik sorsa felett, mert szereti sorsát. + +Dosztojevszkij úgy átformálja megpróbáltatásait, úgy átértékeli +megaláztatásait, hogy csak a legkeményebb sors méltó hozzá. Mert +életének épp külső veszedelmeiből szerzi meg a legmagasabb belső +biztonságot, szenvedései nyereséggé válnak, bűnei gyarapodássá, gátjai +magasba töréssé. Valami démoni átértékelő erőnél fogva Szibéria, a +katorga, az epilepszia, a szegénység, a játékdüh, a bujaság, lényének +mindezek a válságai megtermékenyítik művészetét, mert amint az emberek, +a robbanó viheder veszélye között, mélyen a biztos földi élet sétateres +felülete alatt, a bányák legfeketébb mélységéből nyerik a legértékesebb +fémeket, úgy bányássza a művész leglángolóbb igazságait, legmélyebb +megismeréseit lénye legveszélyesebb örvényeiből. Művészi szempontból +tragédiának, erkölcsi szempontból páratlan vívmánynak tekinthetjük +Dosztojevszkij életét, mert az ember győzelme sorsa felett, a külső +életnek belső bűvészettel átértékelése. + +Mindenekfelett példa nélkül való a szellemi életerőnek a törékeny, +gyarló test feletti győzelme. Ne felejtsük el, hogy Dosztojevszkij beteg +volt, hogy ezeket az ércből való, halhatatlan műveket szétpattanó, +roskadt testtel, vonagló, cikázva szikrázó idegekkel teremtette. Testét +átnyársalta a legszörnyűbb baj, a halál örökké jelenvaló borzalmas +jelképe, az epilepszia. Dosztojevszkij művészi élete teljes harminc +esztendejében epileptikus volt. Irásközben, az utcán, beszélgetésben, +néha még álmában is a «fojtogató démon» keze hirtelen torkába vágja +karmait és míg hab ül ajka szélére, oly hirtelen vágja földhöz, hogy a +meglepett test esésében véresre üti magát. Már mint ideges gyermek érzi +különös hallucinációkban, borzalmas lelki feszültségben a veszedelem +távol villanását, a «szent betegséget» azonban először a fegyház +kovácsolja villámmá. Idegeinek borzasztó túlfeszültsége ott préselődik +rettentővé és mint minden balsors, mint a szegénység és a nélkülözések, +testi baja is híven követi Dosztojevszkijt utolsó órájáig. Különös, a +meggyötrött soha egy szóval sem lázad fel a megpróbáltatás ellen. +Sohasem panaszkodott testi fogyatkozása miatt, mint Beethoven süketsége, +Byron sánta lába, mint Rousseau hólyagbaja felett, sehol sincs nyoma +sem, hogy valaha komolyabb gyógyulást keresett volna rá. Bizonyosnak +vehetjük a legvalószínűtlenebbet, hogy azzal a végtelen amor fatival, +ezt a betegségét is szerette, mint minden bűnét és minden baját, úgy +szerette, mint egy sorscsapást. A költő megfigyelő vágya megfékezi az +ember szenvedését. Dosztojevszkij úr lesz szenvedései felett, mert +megfigyeli őket. Életének legnagyobb veszedelme, az epilepszia, +művészetének legfensőbb titkává válik; ebből az állapotából soha nem +ismert titokzatos szépségeket szűr le, az «Én» csodálatos, kábult +előérzet-pillanataiban meggyülemlett önkívületét. Itt éli át a +legborzasztóbb összesűrítésben, bent az életben a halált s az ily halál +előtti pillanatban a lét legerősebb, mámorosító esszenciáját, az +«önmagát-megérzés» lélektanilag fokozott feszültségét. Mint valami +varázsos szimbólumot, sorsa mindig visszahozza vérébe életének +legmélyebben átélt pillanatát, azt a percet a Szemenovskij-téren, azért, +hogy soha el ne felejtse érzése a minden és a semmi közötti irtózatos +ellentétet. Itt is homály borul tekintetére, itt is úgy ömlik ki +testéből a lélek, mint víz a túlságosan telemert s eldőlt csészéből, +kifeszített szárnyakkal már Istenéhez remeg fel, már érzi a testnélküli +lebegésben a földöntúli fényt, egy más világ sugarát és irgalmát, már +alásülyedt a föld, már megzendültek a mennyek és akkor a felébredés +mennydörgése összezúzva ismét visszahajítja a hétköznapi életbe. +Valahányszor Dosztojevszkij ezt az egy pillanatot leírja, a boldogság +álomszerű érzését, amelybe hihetetlen éles megfigyelőképessége lelket +önt, a visszaemlékezéstől és a borzongás pillanatától, hangja +szenvedélyes himnusszá válik: «Ti egészséges emberek, nem is sejtitek, – +így prédikál lelkesülve – milyen csodálatos gyönyör hatja át az +epileptikust a roham előtti pillanatban. Mohamed meséli el a Koránban, +hogy a paradicsomban volt az alatt a rövid idő alatt, amíg korsója +feldőlt és a víz kiömlött belőle – és az összes balga bölcsek azt +állítják, hogy hazug és csaló. Ez azonban nem áll, mert nem hazudik, +bizonyára volt a paradicsomban egy epileptikus rohama alatt, mert talán +ő is szenvedett e betegségben, mint én! Sohase tudom, a gyönyörűség e +pillanata órákig tart-e, de higyjétek meg nekem, az élet minden örömét +sem cserélném el vele.» + +Ezekben az izzó pillanatokban Dosztojevszkij tekintete felülemelkedik a +világon és lobogó mindentátérzésben öleli át a végtelenséget. Ám +elhallgatja a keserű bűnhödést, amellyel Istenhez való minden görcsös +közelítést megfizet. A pillanatok kristályát szörnyű összeomlás hasogató +cserepekké zúzza össze, megtört tagokkal és tompult elmével zuhan vissza +a földi éjszakába, mint egy új Ikarus. A végtelen fénytől még káprázó +lélek fáradságosan tapogatózik vissza a test börtönébe, a lét földjén, +mint a férgek, vakon csúsznak az érzékek, amelyek még előbb üdvözült +suhanással fogták körül Isten arculatját. Minden roham után valami +idióta tompultság fogja el Dosztojevszkijt, amelynek egész borzadályát +önkínzó világossággal rajzolta le Myskin hercegben. Ott fekszik az +ágyban, összetört, gyakran szétzúzott tagokkal, nyelve nem +engedelmeskedik a hangoknak, keze nem bírja a tollat, mogorván és +lesujtva húzódik vissza az emberektől. Agyvelejének bevilágító sugára, +amely előbb harmónikus összefoglalásban ezer részletet egyesített, +megtört, nem emlékszik vissza a legközelebbi dolgokra sem, elszakadt az +életfonál, amely őt a világgal, műveivel összeköti. Egyszer éppen a +«Démonok» írása közben éri a roham és utána borzadva veszi észre, hogy +nem emlékszik többé kigondolt története eseményére, sőt még hősének +nevét is elfelejtette. Kínlódva kell ismét beleélni magát önnön +alkotásába, az ellankadt viziókat kegyetlen akarattal hajszolja, míg +újra teljes világosságban állnak előtte, míg újabb roham ismét mindent +összerombol. Így keletkeznek utolsó, leghatalmasabb regényei, +hátgerincében az epilepszia irtózatával, a halál keserű utóízével ajkán, +nélkülözésektől és gondoktól hajszolva. Alkotóereje a halál és őrület +szélén alvajáró biztonságával tör a magasba, ebből a folytonos +halódásból nő fel az örökké feltámadónak az a démoni ereje, amellyel +mohón öleli át az életet s kipréseli belőle azt, ami benne +erőteljességben és szenvedélyben a legfenségesebb. + +Ennek a betegségnek, ennek a démoni balsorsnak Dosztojevszkij ugyannyit +köszön, mint Tolsztoj egészséges voltának. (Mereskovszkij ezt az +ellentétet vakító szellemességgel vezette le.) Ez röpítette fel a +legkoncentráltabb érzésállapotokig, amelyekhez a normális megérzés +sohasem jutott volna el. Ez adta neki azt a titokzatos bepillantást az +érzések alvilágába és a lélek tudatalatti birodalmába. Lényének ez a +nagyszerű kétlakisága, hogy a legizgatóbb álomban is ébren volt, hogy az +érzés labirintusának legvégére is be tudott surranni értelme, tette őt +képessé arra, hogy a lelki történéseknek elsőnek tudta metafizikáját +adni és tökéletesen vázolni azt, amit a tudomány analitikus bonckése a +halott klinikai eseten csak tökéletlenül tudott kitapogatni. Mint +Odysseus, a világ vándora, az alvilág hirnöke, úgy hozza fel ő, az +egyedül élve-visszatérő, az árnyékok és lángok alvilágából a legkínzóbb +leírásokat és vérével és ajkának hideg borzongásával tanusítja az élet +és halál közötti nem sejtett állapotok létezését. Éppen betegségének +köszönheti művészete legmagasabb fokát, a Stendhal által formulázott, +«d’inventer des sensations inédites»-t, hogy teljes trópikus +kifejlődésben mutathasson be érzéseket, amelyek mindnyájunknál megvannak +csírájukban és csak vérünk hűvös éghajlata miatt nem jutnak el a +megérésig. A beteg finom hallása érzékelteti vele a lélek legvégső +szavait. Mielőtt deliriumba sülyed, fokozott érzékenysége a legerősebb +hatással méri fel az érzékek legfinomabb remegéseit és az előérzet +pillanatainak misztikus éleslátásában megadatott neki a második arc +jövőbelátó adománya, az összefüggések bűvészete. Oh, csodálatos, a szív +minden válságában gyümölcshozó átalakulás! Dosztojevszkij, a művész +minden veszedelmet a tulajdonává kényszerít és az ember is új méretű új +nagyságokat szerez általa. Mert boldogság és szenvedés, az érzés két +végpontja, számára nem más, mint összehasonlíthatatlanul fokozott +intenzitás, nem az átlagos élet hétköznapi mértékeivel mér, hanem saját +indulata izzó fokozataival. A boldogság tetőfoka másoknál: egy tájat +élvezni, egy asszonyt bírni, harmóniát érezni, mindez azonban csak földi +viszonyok megengedte bírlalás. Dosztojevszkijnél az érzés forrpontjai +már az elviselhetetlenben, a halálosban vannak. Boldogsága a görcsös +feszültség, a tajtékos görcs, szenvedése az összezúzatás, a collapsus, +az összeomlás, de mindig villámszerűen összesűrített lelkiállapotok, +amelyek a földi létben nem tarthatnak sokáig, amelyek olyan forrpontot +érnek el, hogy nincs pillanat, mely soká kezében bírná tartani és +fájdalomtól felszisszenve el kell ejtenie. Aki az életben folytonosan +átéli a halált, az őseredetibb borzongást érez, mint a közönséges ember, +aki átérezte a testnélküli lebegést, magasabbfokú gyönyört ismer, mint a +test, amely sohasem hagyta el a kemény földet. A boldogságról való +fogalma az elragadtatás, a kínlódásról való fogalma a megsemmisülés. +Éppen ezért alakjai boldogsága nem fokozott vidámságban áll, hanem +csillámlik és ég, mint a tűz, visszatartott könnyektől reszket és +veszedelmektől tikkasztó, elviselhetetlen, tarthatatlan állapot, inkább +szenvedés, mint élvezet. Kínlódásában ismét van valami, amely már +áthidalta a tompa, fojtogató, súlyos aggodalom és borzongás +köznapiságát: a jéghideg, majdnem mosolygó világosság, a keserűség utáni +ördögi vágy, amely nem ismer könnyeket, száraz, dörgő nevetés és démoni +vigyorgás, amely már szinte élvezet. Soha ő előtte senkinek sem tárult +így fel az érzések ellentétje, soha a világ senkinek oly fájdalmas +messziségre nem feszült ki, mint a rajongás és megsemmisülés e két új +pólusa között, amelyet öröm és szenvedés minden megszokott földi +mértékén túl állított fel magának. + +Dosztojevszkijt csak ebből a polaritásból, melyet sorsa vésett rá, lehet +megérteni. Kétfelé hasadt életének áldozata és – mint sorsának +szenvedélyes igenlője, – ellentétjeinek fanatikusa. Művészi +temperamentumának izzó tüze csak ez ellentéteknek folytonos +összekoccanásából támad és a helyett, hogy egyesítné a veleszületett +kettéhasadást, ez a mértéket nem ismerő ember még szélesebbre szakítja, +éggé és pokollá és a tátongó seb nem gyógyul be még az alkotás izzó, +lelki lázában sem. Dosztojevszkij, a művész, az ellentétek +legtökéletesebb terméke, a művészetnek és talán az emberiségnek is +legnagyobb dualistája. Lényének ez az ősakarata egyik szenvedélye által +szimbólikusan látható formába ömlik: ez a hazárd-játék iránti beteges +szeretete. Már mint gyermek szenvedélyes kártyás, de Európában ismeri +meg igazán idegeinek ördögi tükrét, a vörös és feketét, a +roulette-asztalt, ezt a primitív kettősségében oly kegyetlenül +veszedelmes játékot. Baden-Baden zöld asztala, Montecarló játékbarlangja +szerzik meg számára Európában a legnagyobb gyönyörűséget, jobban +hipnotizálják idegeit, mint a sixtusi Madonna, Michelangelo szobrai, a +Dél tájai és az egész világ művészete és kultúrája. Mert itt van +feszültség, döntés, – fekete vagy piros, páros vagy páratlan, szerencse +vagy megsemmisülés, nyereség vagy veszteség – a forgó kerék egyetlen +másodpercébe összepréselve; itt van a tömörített feszültség a szökellő +ellentétek azon fájdalmasan-kéjes villámlásában, mely egyedül felel meg +jellemének. A szelíd átmenetek, a kiegyenlítődések, langyos fokozások +elviselhetetlenek lázas türelmetlenségének, nem akar német módra, +«Wurstmacher» módra pénzt szerezni, körültekintéssel, takarékossággal, +számítással, őt a véletlen, a teljes odaadás izgatja. Külső sorsa +alakulását utánozza a zöld asztal melletti tudatos-öntudatlan örökös +kihívásban: a döntésnek egyetlen pillanattá megkurtítását, az élessé +kihegyezett izgalmat, mely izzó tűjét mélyen az idegbe fúrja, s +rejtelmesen hasonlít az epileptikus villám megérzése és lesujtása +pillanatához és ahhoz a felejthetetlen pillanathoz a Szemenovskij-téren. +Amint a sors vele, úgy játszik most ő a sorssal: a véletlent művészi +feszültséggé ingerli, amikor léte biztosítva van, remegő kezekkel akkor +dobja egész exisztenciáját a zöld asztalra. Dosztojevszkij nem +pénzéhségből játszik, hanem valami hallatlan, «illetlen» +Karamasoff-szerű életszomjból, mely mindent a legerősebb kivonatban akar +érezni, a szédülés utáni beteges vágyból, abból a sajátságosan kéjes +«torony-érzésből», mely arra késztet, hogy a mélység felé hajoljunk. +Mert szereti ezt az örvényt, az élet mélységét, a véletlen démoniságát, +fanatikus alázattal szereti a hatalmakat, amelyek erősebbek, mint saját +ereje, és örökös ingerléssel mindig lehívja fejére a gyilkos villámokat. +Dosztojevszkij a szerencsejátékban is sorsát hívja ki, amit feltesz egy +kártyalapra, az nem pénz és nem az utolsó garasa, hanem egész +exisztenciája, amit nyer, az a legmagasabbfokú idegizgalom, halálos +borzongás, ősfélelem, démonikus világátérzés. Dosztojevszkij még az +arany-méregből is az Istenség utáni új szomjúságot oltotta magába. + +Természetes, hogy ezt a szenvedélyt is, mint minden mást, minden +mértéken felül, egészen a bűnözésig űzte. E titáni vérmérséklet előtt +megállás, elővigyázat, meggondolás mind idegen: «Mindenütt és egész +életemen keresztül mindig átléptem a határokat!» És ez a határokat +átlépés művészi szempontból nagysága és emberileg veszedelme: mert nem +áll meg a polgári erkölcsi kerítésénél és senkisem tudja pontosan +megmondani, hogy élete mennyire lépte át a jogi határokat és hőseinek +gonosztevő ösztöneiből mennyit váltott tettre. Egyik-másikról van +bizonyságunk, de ezek mind csekélységek. Mint gyermek csalt a +kártyajátékban és mint a «Bűn és bűnhödés» tragikus bolondja, +Marmeládov, pálinka utáni mohóságból felesége harisnyáit, épp úgy lopja +ki Dosztojevszkij felesége pénzét és egy ruháját a szekrényből, hogy a +rouletten eljátssza. Hogy érzéki kicsapongásai a «pinceévekből» mennyire +hullámoztak át perverzitásba, Swidrigailov, Stravrogin és Karamasoff +Fedor, a «kéj pókjaiból» mennyi háló szövődött át sexuális életébe, azt +az életrajzírók nem merik fejtegetni. Hajlamai és perverzitásai, ezek is +mind a romlottság és ártatlanság ellentétének szertelen mohóságában +gyökereznek, de nem lényeges ezeket a legendákat és találgatásokat +(bármennyire is kézenfekvők) magyarázgatni. Fontos csak félre nem +ismerni, hogy Dosztojevszkij-Karamasoffal a megváltóval, a szenttel, +Aljósával vérrokon ellenlábasa, a kéjenc, aljas, túlizgatott érzékiségű +Fedor. + +Csak egy bizonyos: Dosztojevszkij érzékiségében is átlépte a polgári +mértéket és pedig nem Goethe írta szelid értelemben, aki egykor azokat a +híres szavakat mondta, hogy elevenen érez magában képességet mindenféle +gyalázatosságra és bűnre. Goethe egész óriási fejlődése egyetlen +hatalmas erőlködés, hogy ezeket a veszélyesen felburjánzott csirákat +magából kiirtsa. Olimpusi harmóniát akart, legfőbb vágya az ellentétek +lerombolása, vérének lehiggasztása, az erők nyugodt egyensúlya. Megöli +magában az érzékiséget és az erkölcs kedvéért művészetére nézve súlyos +vérveszteséggel kiirtja magából lassanként az összes veszélyes csírákat, +természetes, hogy ezekkel együtt erejéből is sok megsemmisül. +Dosztojevszkij azonban, aki kettősségében is szenvedélyes, mint +mindenben, amit az élettől kapott, nem akar a megmerevítő harmóniáig +jutni, nem köti meg ellentéteit az isteni harmóniában, hanem +szétválasztja Isten és ördöggé és a kettő közé állítja a világot. +Végnélküli életet akar. És életnek csak azt tekinti, amely állandó +villamos kisülés az ellentétek pólusai között. Ami csira benne volt, +jóság és rosszaság, veszélyes és a világot előre vivő, annak ki kell +törnie, tropikus szenvedélyében minden kivirágzik és gyümölcsöt hoz. +Hagyja bűneit vadul felburjánozni, gonosztevő ösztöneit is akadálytalan +engedi világgá menni. Szereti vétkeit, betegségét, a játékot, +gonoszságát és még a bujaságot is, mert az a test metafizikája, az +élvezetek végtelen akarása. Goethe antik Apollo-féle akar lenni, +Dosztojevszkij Bachchus. Nem akar olimpusi, Istenhez hasonló lenni, +hanem csak erős ember. Erkölcse nem klasszicitást, szabályt akar, hanem +intenzitást. Helyesen élni számára azt jelenti: erősen és mindent +átélni, mindkettőt egyszerre, a jót és rosszat és mind a kettőt +legerősebb, legmámorosítóbb módon. Ezért nem keresett Dosztojevszkij +sohasem szabályt, hanem mindig csak teljességet. Ezzel szemben Tolsztoj, +munkája közben, nyugtalanul kel fel, megáll, otthagyja a művészetet és +egész életén át kínozza magát, hogy vajjon mi a jó, mi a rossz, helyesen +élt-e, vagy nem. Tolsztoj élete ezért oktató, mint egy tankönyv, egy +pamflet, Dosztojevszkij élete remekmű, tragédia, balsors. Nem tudatosan, +célszerűen cselekszik, nem vizsgálja meg magát, csak magát erősíti. +Tolsztoj az összes halálos bűnökkel vádolja magát, hangosan, az egész +nép előtt. Dosztojevszkij hallgat, de hallgatása többet beszél +Szodomáról, mint Tolsztoj minden önvádja. Dosztojevszkij nem akarja +magát megítélni, megváltoztatni, megjavítani, csak mindig egyet: önmagát +erőssé tenni. A gonosz ellen, veszélyes természete ellen nem fejt ki +semmiféle ellenállást, ellenkezőleg, szereti ezt a veszélyt, mint +hajtóerőt, mint ösztönzőt, isteníti bűnét a bűnbánat, – és büszkeségét +az alázat kedvéért. Gyermekes volna elhallgatni lényének démoniságát +(amely oly közel testvér az Istenihez), ha őt erkölcsileg mentegetni +akarnók, megmenteni a polgári mérték kicsinyes harmóniája számára azt, +amiben a mértéktelenség elementáris szépsége vagyon. + +Aki a Karamasoffot, az «Ifjúságban» a diák alakját, a «Démonok» +Stravroginját, a «Raskolnikoff» Swidrigailovját, a test e fanatikusait, +a bujaság nagy megszállottjait, az erkölcstelenség e tudós mestereit +megteremtette, az bizonyára tudatosan átélte életében az érzékiség +legalacsonyabb formáit, mert a kicsapongások szellemi szeretete +szükséges ahhoz, hogy ezeket az alakokat borzalmas valóságukban +bemutathassa. Hihetetlen ingerlékenysége ismerte az erotikát kettős +értelmében, ismerte a testi ittasultságot, amely az iszapban támolyog és +fajtalansággá válik, egész a legfinomabb szellemi lejtőig, hol +gonoszsággá és bűnné merevül, megismerte az erotikát minden álarca alatt +és megértő pillantással mosolyog őrjöngésére. És ismeri őt legnemesebb +változataiban, ahol a szerelem testetlen részvét, lelki könyörület, +világtestvériség és hulló könny. Mindezek a titokzatos esszenciák +megvoltak benne és pedig mint minden valódi költőben, nemcsak elilló +vegyi nyomokban, hanem a legtisztább, legerősebb kivonatokban. Minden +kicsapongást az érzékek szexuális izgalmával és szinte kitapintható +remegésével vázol és sokat közülök valószínűleg gyönyörűséggel át is +élt. Ezzel nem azt akarom mondani (nehogy vadidegenek talán így értsék), +hogy Dosztojevszkij kéjenc volt, «Lebemann», aki gyönyörűséget talál a +testiségben. Ő csak úgy szerette a kéjt, mint a kínzást, ösztönök +jobbágya, hatalmas testi és lelki kíváncsiság rabja volt, amelyek őt +vesszőkkel korbácsolták bele a veszedelembe, a félreutak tüskés +sűrűjébe. Vágya sem valami közönséges élvezés, hanem az egész érzéki +életerő játéka és odaadása; az epilepszia titokzatos, viharos, fojtó +levegőjének újra és újra érezni akarása, az érzékek koncentrációja a kéj +előtti néhány veszedelmes, megfeszült másodpercben és azután a +megbánásba való tompa zuhanás. A kéjben nemcsak a veszély ragyogását, az +idegek játékát, – mely öntestében oly természetes – szereti, hanem a +fojtott szemérem és tudatosság különös keverékével minden kéjben az +ellentétet keresi, a bűnbánat alját, a meggyalázásban az ártatlanságot, +a bűntettben a veszélyt. Dosztojevszkij érzékisége labirint, amelyben +minden út összefonódott, egy és ugyanazon testben szomszédosak Isten és +az állat és így kell értelmezni a Karamasoffok szimbólumát, hol Aljósa, +az angyal, a szent, éppen Fedornak, a kegyetlen «kéjpóknak» a fia. A kéj +termi a tisztaságot, a bűn a nagyságot, a gyönyörűség a szenvedést és a +szenvedés viszont a gyönyörűséget. Az ellentétek örökké találkoznak, ég +és pokol, Isten és ördög között feszül ki az ő világa. + +Dosztojevszkijnek végső és egyetlen titka, rajongásának teremtő +tűzforrása ezért az amor fati, egész kettéhasadt sorsához való +határtalan, tudatosan védtelen, teljes odaadása. Éppen mert oly hatalmas +életet szabtak ki számára, ahol az érzések megmérhetlensége szenvedésben +tárult fel, ezért szerette a kegyetlenül-jóságos, istenien érthetetlen, +örökké megtanulhatatlan, örökké misztikus életet. Mert mértéke a +teljesség, a végtelenség. Sohasem akart szelid hullámverésű életet, csak +önmagát még koncentráltabbnak, még intenzívebbnek és ezért sohasem tért +ki a belső és külső veszedelmek elől, hiszen azok az izgalom +lehetőségei, az idegek felhevítői. Minden csirát, a jónak és rossznak a +csiráját, ami benne volt, minden szenvedélyt, minden bűnt önextázis és +lelkesültség által felfokozott és mindenttudó véréből semmi vészthozót +nem irtott ki. A játékos benne teljesen odaadja önmagát betétül a +hatalmak szenvedélyes játékába, mert létének egész gyönyörűségét csak a +fekete és vörös, az élet vagy halál gurulásában érzi szédítően-édesen. +«Te beállítottál ide engem, te is fogsz innen kivezetni» ez a válasza, +mint Goethenek a természethez. Sohasem jut eszébe, «corriger la +fortune», sorsát elkerülni, felhigítani. Sohasem keres tökéletességet, +befejezést, nyugalomban való véget, csak az életnek szenvedésben való +felfokozását. Mindig magasabbra dobja fel érzéseit új feszültségekig, +mert nem önmagát akarja elnyerni, hanem az érzések legfőbb summáját. Nem +akar kristállyá meredni, mint Goethe, hogy a nyugtalan kaoszt ezer +kristálylapjával tükrözze hidegen, hanem önmagát naponként elpusztító +láng akar lenni, hogy mindennap újból épüljön, örökké ismételni magát, +de mindig fokozottabb erővel és kifeszültebb ellentétekben. Nem akar +élet felett úrkodni, hanem az életet érezni, sorsának nem parancsolója, +hanem fanatikus jobbágya lenni. És csak így, mint «Isten-szolga», mint +mindenek között legodaadóbb, így vált minden emberinek tudósává. + +Dosztojevszkij sorsa feletti úrkodást visszaadta a sorsnak és a véletlen +Idő felett ezért lett oly hatalmassá élete. Ő, a démoni ember, az örök +hatalmak alattvalója; alakjában újra feltámadnak korunk tiszta, +dokumentált világosságában, mégegyszer, misztikus időknek rég eltűntnek +hitt költői, a látnok, a nagy őrjöngő, a sorsember. Ebben a titáni +alakban van valami ősidőkből való és hősies. Az idők lapályából más +irodalmi munkák, mint virágos hegyek emelkednek ki, alkotó őserőnek +tanubizonyságai ugyan, de időtartamuk korlátolt és csúcsaik még ott is +hozzáférhetők, hol fehér hókoronájuk végtelenbe ér. Dosztojevszkij +munkáinak hegycsúcsa fantasztikus szürke, vulkáni eredetű, terméketlen +kőzet. Mégis széttépett szívének kráteréből izzó láva ér le világunk +legbensőbb tűzfolyós magváig; itt kezdetek kezdetével való +összefüggésre, az őserő elemeivel való kapcsolatra bukkanunk, és +borzongva érezzük sorsában és műveiben minden emberiességnek titokzatos +mélységét. + + +Dosztojevszkij alakjai. + +«Oh, ne higyjetek az ember egységében.» + +_Dosztojevszkij._ + +Ő maga is vulkáni, ezért hősei is vulkáni eredetűek, mert minden ember +végül is bizonysága az Istennek, aki megteremtette. Nem helyezkednek be +békésen a mi világunkba, hanem érzésükkel mindenütt a legősibb +problémákig nyúlnak le. A modern idegember párosul bennük a teremtés +első lényével, aki az életből még nem tud egyebet, csak saját +szenvedélyét, és a legvégsőbb meglátással egyidejűleg, a világ első +kérdéseit dadogja. Formáik még nincsenek kihülve, kőzetük még nem +rétegeződött, arcuk még nem símult ki. Örökké befejezetlenek és ezért +kétszeresen elevenek. Hiszen a tökéletes ember egyszersmind lezárt +valami és Dosztojevszkijnél minden a végtelen felé törekszik. Ő az +embereket csak addig tartja hősnek, művészi kiformálásra érdemesnek, +amíg önmagukkal meghasonlottak, míg problematikus természetűek. A +tökéleteseket, a megéretteket lerázza magáról, mint gyümölcsét a fa. +Dosztojevszkij csak addig szereti az alakjait, amíg szenvednek, amíg a +saját életének fokozott, kettéhasadt alakját öltik magukra, amíg kaosz +van bennük, amely sorssá akar átváltozni. + +Állítsuk hőseit egy más kép elé, hogy csodálatos különlegességüket +jobban megérthessük. Hívjuk fel emlékezetünkbe Balzac egy hősét, mint a +francia regény típusát és akkor egyszerre valami egyenesvonalúra, +körülhatároltra és belsően zártra gondolunk öntudatlanul. Fogalom, oly +érthető és szabályos, mint egy mértani ábra. Balzac minden hőse +egyetlen, lelki vegyészettel pontosan meghatározható anyagból készült. +Mind elemek és éppen ezért annak összes lényeges tulajdonságaival bírnak +és ezért erkölcsi és lelki reakciójuk is tipikus. Már nem is emberek, +hanem szinte emberré vált tulajdonságok, egy szenvedély preciziós gépei. +Balzacnál minden név mellé pótlékul egy tulajdonságot tehetünk: +Rastignac annyi, mint nagyravágyás. Goriot annyi, mint önfeláldozás, +Vautrin annyi, mint anarchia. Ez emberek mindegyikénél egy uralkodó +ösztönerő minden más belső erőt magához ragadott és a központi +életakarat irányába kényszerített. E hősök jellemtanilag osztályozhatók, +lelkükbe az ösztön egyetlen rugója van beépítve, amely őket +meghatározott energiaforrással hajtja az emberi társadalmon keresztül; e +fiatal embereket úgy hajítja bele az életbe, mint egy lövedéket. Az +ember szinte szeretné legmagasabb értelemben vett automatáknak nevezni +őket, annál a precisiónál fogva, amellyel az élet minden egyes ingerére +reagálnak és tényleg, a technikához értő, mint egy gépnél, kiszámíthatja +előre erőkifejtésüket és ellenállásukat. Ha az ember belejön Balzac +olvasásába, akkor előre megmondhatjuk, mint reagálnak jellemei az +eseményekre, amint kiszámíthatjuk egy kődobás paraboláját a lendület +erejéből és a kő súlyából. Grandet, a Harpagon, oly mértékben lesz +fösvényebb, amint leánya önfeláldozóbb és hősiesebb. És Goriotról már +előre lehet tudni, akkor, mikor még tűrhető jólétben élt és parókáját +gondosan puderezte, hogy egyszer el fogja adni még a mellényét is +leányaiért és utolsó vagyonát, az ezüstkészletét összetörni. +Szükségképpen így kell cselekednie, jellemének egységénél fogva, +ösztönből, amelyet földi test csak tökéletlenül önt emberi alakba. +Balzacnak épp úgy, mint Viktor Hugonak, Scottnak, Dickensnek alakjai, +mind primitívek, egyszínűek, cél felé törekvők. Egységek és éppen ezért +az erkölcs mérlegén megmérhetők. Ebben a szellemi világban csak a +véletlen, amellyel találkoznak, sokszínű és ezer alkatú. Amaz +epikusoknál az élmény sokféle, az ember az egység és a regény +voltaképpen harc a földi hatalmakkal a hatalomért. Balzacnak és az egész +francia regényirodalomnak hősei vagy erősebbek vagy gyengébbek, mint a +társadalom ellenállása. Legyőzik az életet, vagy pedig a kerekek alá +kerülnek. + +A német regény hőse, amelynek típusául Wilhelm Meisterre vagy a Zöld +Henrikre gondoljunk, nem oly biztos a maga céljában. Sok hang zendül +benne; lélektanilag differenciált, lelkileg polyphon. Lelkén keresztül +egybefolynak a jó és a rossz, az erős és a gyenge, eredete zürzavar és +az ifjúság köde befátyolozza tiszta tekintetét. Még ki nem forrott +ellenszegülő erőket érez magában, nincs benne harmónia, de lelkesíti +egység iránti akarata. A német zseni végeredményben mindig rendre +törekszik. És mindezek a «fejlődést» ábrázoló regények a német hősökben +nem fejlesztenek ki mást, csak az egyéniséget. Az erőket azért gyüjtik, +hogy az embert derekas német ideállá emeljék, mivel Goethe szavai +szerint «a jellem a világ folyamában képződik ki». Az élet összerázta +elemek a kiküzdött nyugalomban kikristályosulnak, a tanoncévekből előlép +a Mester és mind e könyvek végső lapjáról, a Zöld Henrikből, a +Hyperionból, Wilhelm Meisterből, Ofterdingenből, a tisztult szem +tetterősen tekint egy tiszta világba. Az élet kibékül az ideállal; az +elrendezett erők nem pazarlóan, kúszáltan, hanem a legmagasabb célra +összegyüjtve működnek. Goethének és minden németnek hősei legmagasabb +életformájukban valósulnak meg, dolgosak és szorgalmasak lesznek, +tanulnak az élet tapasztalataiból. + +Dosztojevszkij hősei azonban nem keresnek és nem is találnak a valóságos +élethez való kapcsolatot: ebben van különösségük. Egyáltalában nem is +akarnak a valóságban élni, hanem a kezdet kezdetétől fogva azon túl, a +végtelenben. Sorsuk nem valami külső sorsban, hanem belső értelemben él +számukra. Az ő világuk nem e földről való. Értékeknek, címeknek, +hatalomnak és pénznek, minden látható tulajdonnak álképei, nem +jelentenek számukra sem célbeli értéket, mint Balzacnál, sem pedig +eszközt, mint a németeknél. Ezen a világon ők egyáltalában semmit sem +akar nak keresztülvinni, sem megtartani, sem rendbeszedni. Nem +takarékoskodnak önmagukkal, ellenkezőleg, elpazarolják magukat, nem +számolnak és örökké beszámíthatatlanok maradnak. Az, ami rendszertelen +lényükben, először tétlen és fantasztikus álmodozóknak mutatja őket, de +pillantásuk csak azért tetszik üresnek, mert nem kifelé bámul, hanem +lánggal és tűzzel mindig önmagába, saját lényébe sugároz vissza. Az +orosz ember mindig az egészre megy. Önmagukat akarják érezni és az +életet, de nem annak árny- vagy tükörképét, a külső valóságot, hanem a +nagy, titokzatos elemierőket, az egyetemes hatalmat, a létérzést. +Bárhová ásson is be az ember mélyebben Dosztojevszkij művébe, mindenütt, +mint földalatti forrás buzog ez az egészen kezdetleges, csaknem +vegetativ fanatikus életösztön, a létérzés, ez az egészen ősi ösztön, +amely nem boldogságot, vagy szenvedést akar, amelyek már egyedi formái +az életnek, nem értékeléseket, megkülönböztetéseket, hanem a teljesen +egységes gyönyört, amit az ember a lélegzésnél érez. Az ősforrásból +akarnak inni, nem pedig a városok és utcák kútjaiból, az +örökkévalóságot, a végtelenséget akarják magukban érezni és levetkezni a +mindennapiságot. Csak egy örök világot ismernek és nem egy szociálist. +Nem akarják az életet sem megtanulni, sem legyőzni, mintegy meztelenül +csak érezni akarják és érzik, mint a létezés önkívületét. + +Világszerelemből idegenei e világnak, a valósághoz való szenvedélyből +valószínűtlenül hatnak és Dosztojevszkij hősei első pillantásra kissé +együgyűeknek tetszenek. Nincs semmi előre megállapított irányuk, sem +látható céljuk, ezek a mégis már felnőtt emberek, mint vakok, vagy +részegek csetlenek-botlanak a világban. Megállnak, körülnéznek, minden +kérdést megkérdeznek és választ se várva rohannak tovább az +ismeretlenbe, úgy tetszik, egészen frissen léptek világunkba és még nem +szoktak bele. És az ember alig érti meg ezeket a +Dosztojevszkij-embereket, ha nem gondol arra: hogy ezek mind oroszok, +egy olyan nép gyermekei, amely ezeresztendős barbár öntudatlanságból +belerohant európai kultúránk közepébe. A régi, patriarkális kultúrától +elszakítva, az újba még bele nem szokva, középúton állanak mind egy +útjelző keresztnél és az egyes ember bizonytalansága az egész népben +benne van. Mi európaiak úgy élünk a régi tradiciókban, mint meleg +szobában. A XIX. századnak, Dosztojevszkij idejének orosza elégette maga +mögött a barbár előidők fából épült kunyhóját, de új házát még nem +építette fel. Valamennyien gyökerüket vesztettek, irányt tévesztettek. +Még öklükben az ifjúságnak ereje, a barbárnak ereje, de ösztönüket +megzavarta a problémák ezerfélesége: csupaerő kezük nem tudja, hogy mibe +fogjon. Így mindenhez hozzányulnak és még sincs elegük. Az egész nép +sorsából, minden egyes Dosztojevszkij ember tragikumát, kettéhasadását +és gátlását érezzük ki. Ez az Oroszország a XIX. század közepén nem +tudja, hogy merre menjen: nyugatra, vagy keletre, Európába, vagy +Ázsiába, Pétervárra, a «mesterséges városba», a kultúrába, vagy pedig +vissza a parasztbirtokra, a pusztára. Turgenyev előrelöki, Tolsztoj +pedig visszalöki őket. Minden nyugtalanság. A cárizmus közvetlenül +kommunista-anarchizmussal áll szemben és az ősöktől örökölt igazhitűség, +fanatikus és őrjöngő istentagadásba ugrik át. Semmi sem áll a talpán, +semminek sincs sem értéke, sem mértéke ezekben az időkben; a hit +csillagai már nem ragyognak fejük felett és a törvény már régen nincsen +szívükbe vésve. A Dosztojevszkij-emberek egy nagy tradició földjéből +kiszakított gyökértelenek, igazi oroszok, átmeneti emberek, új kezdet +káoszával szívükben, gátlásokkal és bizonytalanságokkal megrakva. Mindig +megijedtek és megfélemlítettek, mindig alázottnak és megsértettnek érzik +magukat és mindezt nemzetüknek egyetlen ősérzéséből: mert nem tudják, +hogy kicsodák? Mert nem tudják, hogy sokat, vagy keveset érnek-e? +Örökösen a büszkeség és a megalázkodás, a túlzott önbecsülés és az +önmegvetés szélén állanak, mindig mások felé pillantanak és mindnyájukat +őrjöngő aggodalom emészti, hogy talán nevetségesek. Folyton +szégyenkeznek, majd egy elviselt prémgallér miatt, majd egész nemzetük +miatt, de mindig-mindig szégyenkeznek, nyugtalanok, felzavartak. +Túlhatalmas érzésüknek nincs pihenője, nincs vezetője, egyiküknek sincs +mértéke, törvénye, tradiciója, amelyhez támaszkodhatnának, nincs +kezükben az öröklött világnézetek mankója. Mindnyájan ismeretlen +világban állnak, mérték nélkül és tanácstalanul. Kérdésükre sehol nem +kapnak választ, nincs útjuk, amely el volna egyengetve. Átmeneti időnek, +kezdetnek emberei valamennyien. Mindegyik egy Cortez, hátuk mögött +felégetett hidak, előttük az ismeretlenség. + +De éppen az a csodálatos, hogy, mert új kornak az emberei, mindegyikben +újra kezdődik az egész világ. Hogy mindazok a kérdések, amelyek nálunk +már hideg fogalmakká meredtek, nekik még vérükben lángolnak. A mi +kényelmesen kitaposott útjaink erkölcsi karfáikkal és etikai +útmutatóikkal előttük még ismeretlenek: mindig és mindenütt bozóton +keresztül mennek a végtelenbe, a határtalanba. Sehol a bizonyosság +templomtornyai, a biztonság hídjai: minden szent ősvilág. Mindegyik úgy +érzi magát, mint Lenin és Trockij Oroszországa, hogy az egész +világrendet újból fel kell építeni. Éppen ebben van a kultúrájába már +belekérgesedett Európára nézve az orosz ember leírhatatlan értéke, hogy +itt egy még elhasználatlan kíváncsiság az élet minden kérdését még +egyszer odaállítja a végtelenség elé. Hogyha mi már ellustultunk +kultúránktól, mások még lángolnak. Dosztojevszkijnél minden egyes hős +mégegyszer revidiálja az összes problémákat, vérző kezekkel ő maga +állítja fel a jó és a rossz határköveit és minden egyes a maga káoszából +teremti meg újból a világot. Nála mindenki új Krisztusnak hirdetője, +szolgája, a harmadik birodalom mártirja és hirdetője. Még az elkezdés +káosza van bennük, de egyben az első nap pirkadása, amely a földre a +világosságot teremtette és a hatodik napnak megsejtése, amely az új +embert létrehozta. Hősei új világ útépítői. Dosztojevszkij regénye az új +embernek, az orosz lélek öléből való születésének a mitosza. + +A mitosz, különösen, ha nemzeti, erős hitet kíván. Ezért ne próbáljuk +ezeket az embereket az értelem kristályüvegén át nézni. Csak testvéri +érzéssel lehet megérteni őket. A «common sens»-nek, angolnak, +amerikainak, praktikus embernek a négy Karamasoff négy különböző bolond +gyanánt tűnhetik fel, Dosztojevszkij egész tragikus világa bolondok +házának. Mert ami eddig az egyszerű, egységes emberi életnek alfája és +omegája volt és örökké az lesz, az az ő szemükben a legközönyösebb a +földön, tudniillik: boldognak lenni. Üssétek fel az ötvenezer könyvet, +amit Európa évről-évre termel, miről is szólnak: a boldogságról! Egy +asszony akar egy férfit, vagy valaki gazdag, hatalmas és közbecsült akar +lenni. Dickensnél minden kívánság vége csinos családi ház a zöldben, +vidám gyermeksereggel, Balzacnál kastély, pairséggel és milliókkal. És +ha körülnézünk az utcákon, a butikokban, az alacsony szobákban, a +ragyogó termekben, mit akarnak ott az emberek? Boldogok, megelégedettek, +gazdagok, hatalmasak akarnak lenni. És ki akarja ezeket Dosztojevszkij +emberei közül? Senki. Egyetlen egy sem! Sehol sem akarnak megállapodni: +még a boldogságban sem. Mindnyájan még ezen is túl akarnak, mert az a +«magasabbrendű szívük» van, amely gyötri magát. Boldognak lenni közönyös +előttük, a megelégedettség is közönyös, a gazdagságot inkább megvetik, +mint kívánják. Ezek a különcök nem akarnak semmit abból, amit az egész +mai emberiség akar. Nincs józaneszük, semmit sem akarnak, ami erről a +világról való. + +Talán megelégedettek? Az élet flegmatikusai, közönbösek, vagy aszkéták? +Ellenkezőleg! Dosztojevszkij emberei, mint mondtam, egy új kezdet +emberei. Minden zsenialitásuk és gyémántragyogású értelmük mellett +gyermeki szívük és gyermekes vágyaik vannak! Nem ezt, vagy amazt +akarják, hanem mindent akarnak és mindent nagyon erősen akarnak, a jót +és a rosszat, a forrót és a hideget, a közelt és a távolt. Túlzók, +mértéktelenek. Azt mondtam fentebb, semmit sem akarnak, ami erről a +világról való. Rosszul mondtam! Nem holmi részt akarnak belőle, hanem +mindent, egész érzését, egész mélységét, magát az életet. Ne felejtsük +el, hogy nem valami gyönge legények, nem Lovelace-ok, nem Hamletek, nem +Wertherek és nem Rénék, – kemény izmaik vannak és brutálisan éhezik az +életet. Ezek a Dosztojevszkij emberek, Karamasoffok, a «sóvárgás +vadállatai», azzal az «illetlenül fanatikus» életvággyal bírnak, amely a +kehely utolsó cseppjét is felissza, mielőtt falhoz vágná. Minden +dologban a felső fokot keresik, mindenütt az érzések vörös izzását, ahol +a mindennapiság közönséges ötvözetei szétolvadnak és nem marad más, mint +a tűzfolyós égető világérzés. Mint az Amokfutók, belerohannak az életbe, +a vágyból a bűnbánatba, a megbánásból vissza a tetthez, a bűnből a +vallomásba, a vallomásból a rajongásba, és sorsuk minden utcáján +keresztül végül a legvégsőbe, amíg összeroskadnak, habzik a szájuk, vagy +amíg valaki leteríti őket. Oh, ezeknek az embereknek életszomja! – egy +egész új nemzedék, egy egész új emberiség sóvárog ajkaikon világ, tudás, +igazság felé! Keressetek, mutassatok egyetlen embert Dosztojevszkij +művében, aki nyugodtan lélegzik, aki pihen, aki célját elérte! Egy sem, +egyetlen egy sem! Mind őrült versenyfutásban rohannak a magasba, vagy a +mélybe, – mert Aljósa formulája szerint, aki az első lépcsőre rálépett, +annak a legfelső lépcsőfokra kell törekednie, – fagyottan és tüzesen +hozzányulnak mindenhez, mohóskodnak, ezek a kielégítetlenek, ezek a +mértéktelenek, akik mértéküket csak a végtelenben keresik és találják +meg. Erejük húrjairól, amely örökké ki van feszítve, mint nyilakat +röpítik magukat az égbe, mindig az elérhetetlen irányában, mindig a +csillagokra célozva, mindegyik egy láng, a nyugtalanság tűzcsóvája. És a +nyugtalanság kín. Ezért Dosztojevszkij hősei mind nagy szenvedők. +Mindegyiknek eltorzult az arca, mindnyájan lázban, görcsben, +feszültségben élnek. Egy nagy francia ijedten nevezte Dosztojevszkij +világát idegbetegek kórházának és valóban az első, felületes +pillantásra, milyen zavaros, milyen fantasztikus világ! Kocsmaszobák +pálinkabűzzel, börtöncellák, elővárosok zuglakásai, bordélyok és kocsmák +utcái és ott rembrandti félhomályban önkívületben levő alakok gomolyaga, +a gyilkos, áldozatának vérével felemelt kezein, a részeges, hallgatósága +röheje között, a sárgacédulás leány az utca félhomályában, az utcasarkon +kolduló epileptikus gyermek, a hétszeres gyilkos Szibéria katorgájában, +a játékos játszócimborái öklei közt, Rogosin, aki felesége bezárt +szobája előtt, mint egy állat vonaglik, a becsületes tolvaj, amint +piszkos ágyán haldoklik, oh az érzések milyen alvilága, a szenvedés +milyen Hadesze! Oh, milyen tragikus egy emberiség, milyen orosz, szürke, +örökké borult, alacsony ég hajol ezek fölé az alakok fölé, a szívnek és +a tájnak milyen homálya! Balsors vidékei, kétségbeesés pusztái, irgalom +és igazságosság nélküli pokol tüze ez. + +És ez az emberiség, ez az orosz világ, első pillantásra milyen zavart, +sötét, idegen, ellenszenves! Elárasztja a szenvedés, mert ez a föld, +mint Karamasoff Iván olyan bőszen mondja, «legbensőbb magváig könnyekkel +van átitatva». De amint Dosztojevszkij arca csak első pillantásra komor, +agyagos, lenyomott, paraszti és meghajolt, de aztán homlokának fénye +beesett vonásainak földiségét besugározza és kiragyog hitének mélysége, +úgy sugározza át műveiben az érzéketlen anyagot a szellem világossága. +Úgy látszik, mintha Dosztojevszkij világát egyedül szenvedésből alkotta +volna. Mégis alakjai szenvedéseinek summája csak látszólag nagyobb, mint +bármely más regényben. Mert ezek az emberek Dosztojevszkij gyermekei, +mind érzésének változatai, ellentétről ellentétre hajszolják és túlozzák +azt. És ez a szenvedés, önnönszenvedésük, gyakran legmélyebb +boldogságuk. Valami hat bennük, ami a boldogság gyönyörűségével a +búbánatot, a fájdalom gyönyörűségét állítja szembe: szenvedésük egyben +boldogságuk is, beleakaszkodnak a fogaikkal, a keblükön melengetik, +kezeikkel cirógatják és egész lelkükkel szeretik. És csak akkor volnának +igazán boldogtalanok, ha nem szeretnék. Ez a csere, a belső érzéseknek +tomboló, ujjongó kicserélése, Dosztojevszkij embereinek ez az örökös +átértékelése, talán egy példán mutatható be legjobban és én egyet +választok ki, mely ezer alakban visszatérő: azt a szenvedést, amely egy +embert tényleges, vagy képzelt lealázás következtében ér. Valakit, egy +egyszerű, szerény, érzékeny teremtést, legyen kishivatalnok, vagy +tábornok leánya, megsértenek. Büszkeségében megsértik egy szóval, vagy +talán egy semmiséggel. Ez az első sértés, az alapaffektus, amely az +egész szervezetet fellázítja. Az ember szenved. Meg van sértve, lesben +áll, feszülten vár új sértésre. És a második sértés is megjön, tehát +voltaképpen szenvedés – halmozás. De különös, most már nem fáj. A +megsértett ugyan panaszkodik, kiált, vagy jajgat, de panasza már többé +nem őszinte, mert hiszen szereti ezt a sértést. Ebben az örökös +«önszégyenre való emlékezésben van valami természetellenesen titkos +élvezet». A megsértett büszkeség helyébe új lép: mártirnak lenni. És +ekkor szomjúság fogja el új sértések után, mind több és több után. Most +már maga idézi elő, túlozza, kiköveteli: a szenvedés most már vágyódása, +sóvárgása és gyönyörűsége: megalázták és ezért (a mértéknélküli ember) +egészen lealázott akar lenni. És ezután, most már nem adja többé oda +szenvedését, összeharapott fogakkal szorosan tartja, aki segíteni akar +rajta, a szerető ember: az ellenség. Így vágja a kis Nelly az orvosnak +arcába háromszor is az orvosságot, így löki vissza Raszkolnyikov +Szonját, így harapja meg Iljutska a jámbor Aljosa újját, – szeretetből, +szenvedésükhöz való fanatikus szeretetből. És mind-mind szeretik a +szenvedést, mert benne a szeretett életet oly erősen érezik, mert +tudják, «ezen a földön csak szenvedés által lehet igazán szeretni», és +ezt akarják, ezt mindenekelőtt! Ez nekik a lét legerősebb bizonysága, a +cogito, ergo sum, «gondolkodom, tehát vagyok», helyébe ezt teszik: +«szenvedek, tehát vagyok». És ez az «Én vagyok» Dosztojevszkijnél és +minden alakjánál az élet legfensőbb diadala. A világérzés legfelsőbb +foka. Dimitrij a börtönben ehhez az «én vagyok»-hoz ujjongja a nagy +himnuszt, a létezés gyönyörűségéhez, és éppen ehhez az életszeretethez +valamennyiüknek elsősorban szenvedésre van szükségük. Azt mondtam, hogy +csak látszólag nagyobb Dosztojevszkijnél a szenvedések summája, mint a +többi összes költőknél. Mert ha van világ, ahol nincsen könyörtelenség, +ahol minden szakadékból még vezet ki egy út, minden szerencsétlenségből +rajongás, minden kétségbeeséséből még remény, úgy ez az ő világa. Hiszen +mi más az ő életműve, mint modern apostoltörténetek sorozata, a +szenvedésből lélek által való megváltás legendája? Az élet hitéhez +megtérés, a megismeréshez való kalváriajárás? Damaszkus felé vivő út +egész világunkon keresztül? + +Dosztojevszkij műveiben az ember a legvégsőbb igazságért, legemberibb +énjéért küzd. Gyilkosságot követnek el, vagy egy asszony szerelemre +gyullad, ez mind mellékes, külső dolog, színfal. Regénye a legbensőbb +emberben, a lélek szobájában, a szellem világában játszódik le: a +véletlenek, az események, a külső élet sorsfordulatai csak jelszavak, +gépezet, szcenikai keret. A tragédia mindig belőlről való. És mindig azt +jelenti: akadályokat leküzdeni, igazságért harcolni. Mindegyik hőse +megkérdezi önmagától, mint Oroszország: Ki vagyok én? Mit érek? Önmagát, +vagy talán lényének legfelsőbb fokát a tarthatatlanban, az ürben, az +időtlenségben keresi. Arra az emberre akar magában ismerni, aki Isten +színe előtt való és vallomást akar tenni. Mert minden +Dosztojevszki-embernek az igazság több, mint szükséglet, valami +kicsapongás, gyönyörűség és a vallomás a legszentebb élvezet, +feszültség. Épp a vallomással tör Dosztojevszkinél, az egyetemes, a +benső, az Istenember, a földi emberen át és testi létén tör át az +igazság: az Isten. Oh, micsoda gyönyörűséggel játszanak ezért a +vallomással, mint rejtik el és mint Raskolnikoff, Porphyri Petrovics +előtt, titkon mindig megmutatják és ismét eldugják, hogy aztán később +önmagukat túlkiáltva, többet ismerjenek be, mint amennyi igaz, amikor +örjöngő maguk-megmutatásában hibáikat felfedezik, bűnt és erényt +összekevernek, itt, csak itt, az igaz énért való küzdelemben vannak +Dosztojevszkijnek igazi feszültségei. Itt, embereinek nagy harcában, a +szívnek hatalmas hőskölteményében, egészen bent, ahol az orosz, az +idegenszerű felemészti magát, itt válik tragédiája először egészen +miénkké, általános emberivé. Itt válik alakjainak tipikus sorsa +jelentőssé és megrázóvá. És itt éljük át Dosztojevszkijnek az új +emberről, minden földi emberben az egyetemes emberről való mithoszát, az +önmagából való születés misztériumában. + +Az önmagából születés misztériuma: így nevezem Dosztojevszkij +világegyetemében, világteremtésében, az új ember megalkotását. És +szeretném megpróbálni Dosztojevszkij minden karakterének történetét +egyszerre elbeszélni, mint valami mithoszt, mert mindezeknek a +különféle, százszor variált embereknek végeredményben egységes sorsuk +van. Mindnyájan egyetlen élménynek változatait élik át: az emberré +lételt. Ne felejtsük el: Dosztojevszkij művészete mindig a központra, +lélektanában emberre az emberben céloz, az abszolut, elvont, messze +minden kultúrális réteg mögötti emberre. A legtöbb művész előtt ezek a +rétegek még lényegesek, az átlagregények meséje, társadalmi, társasági, +erotikus vagy megszokott légkörben játszódik le és rétegekhez tapad. +Dosztojevszkij, mert iránya központi, mindig az egyetemes emberire, az +egyetemes énre bukkan az emberben. Mindig ezt a végső embert alkotja és +küldetésének formái is azonosak. Minden hősének kezdete egyforma. Mint +igazi oroszok, saját életerejüktől nyugtalanok. A serdültség, az érzéki +és szellemi felébredés éveiben vidám és szabad tekintetük elkomorul, +nyomasztón érzik, mint erjed bennük valami erő, titokzatos szorongás; +valami bezárt, növekvő, felbuggyanó akar kiszakadni gyermekruháikból. +Titokzatos terhesség teszi álmodozóvá őket: az új ember, aki bennük +csirázik, de még nem tudnak róla. Dohos szobákban, csaknem az +«elvadultságig» magánosan ülnek, magános szögletekben és napokon-éjeken +át gondolkoznak, gondolkoznak maguk felett. Éveken keresztül gyötrődnek +ebben a sajátságos ataraxiában és a lélekmerevségnek e csaknem buddhista +állapotában kitartanak és mélyen saját testük felé hajolnak, hogy, mint +az asszonyok az első hónapokban, annak a második szívnek a lüktetését +magukon megfigyeljék. A megtermékenyülésnek minden titokzatos stádiumát +átélik: a haláltól való hisztérikus félelmet, az élettől való +borzongást, beteges kegyetlen vágyakat, perverz érzéki kívánságokat. + +Végre tudják, hogy valami új eszmétől termékenyültek meg és most már +próbálják felfedezni a titkot. Gondolataikat kiköszörülik, amíg hegyesek +és élesek lesznek, mint a bonctani eszközök, állapotukat felboncolják, +szorongattatásukat fanatikus beszélgetésekben tagolják szét, agyukat +betegre gondolják, míg attól lehet félni, hogy őrületbe gyúl ki, összes +gondolataikat egyetlen rögeszmévé kovácsolják, – melyet a legvégsőbb +végezetig elgondolnak, – veszedelmes csúccsá, mely kezükben önmaguk +ellen fordul. Kirillow, Schatov, Raskolnikoff, Karamasoff Iván, +mindezeknek a magánosoknak van «saját» ideájuk, a nihilizmus, az +altruizmus, a napoleoni világtéboly és mindezt ebben a beteges +magánosságban költötték ki. Fegyvert akarnak kezükbe az új ember ellen, +amely belőlük válandó, büszkeségük védekezni akar ellene, le akarja +gyűrni. Mások ezt a titokzatos csirát, ezt a szorongató, erjedő +életfájdalmat, felkorbácsolt érzékekkel akarják legázolni. Hogy a képnél +maradjunk, a magzatot el akarják hajtani, amint az asszonyok lépcsőkről +ugrálnak le, vagy pedig tánccal és méreggel akarják magukat +megszabadítani a nem kívánatostól. Tombolnak, hogy azt a halk szívverést +magukban túlharsogják, sőt gyakran önmagukat is elpusztítják, csakhogy +ezt a csirát elpusztíthassák. Szándékosan belevesznek ezekbe az évekbe. +Isznak, játszanak, kicsapongók lesznek és mindezt a legszélsőbb őrületig +fanatikusan (mert hiszen különben nem volnának Dosztojevszkij-emberek). +A bűnhöz nem valami lusta vágy, hanem fájdalom kergeti őket. Nem a +nyugalomért és az álomért isznak, ez nem német ivás a puha ágyért, hanem +a mámorért, rögeszméjük elfelejtéséért, ez a játék nem pénzre megy, +hanem időpusztításra, kicsapongásuk nem a kéjért van, hanem azért, hogy +a túlzásban önönmértéküket elveszítsék. Tudni akarják, hogy kicsodák és +ezért keresik a határokat. Énjüknek legkülsőbb szélét akarják +megismerni, túlhevültségben és lehülésben, de mindenekelőtt önnön +mélységüket. E vágyakban fel az Istenig lángolnak, az állatig sülyednek +alá, de mindig azért, hogy magukban az embert megrögzítsék. Vagy +megpróbálják, mert önmagukat nem ismerik, legalább magukat megmutatni. +Koljä vonat alá veti magát, hogy bizonyságot tegyen bátorságáról, +Raskolnikoff meggyilkolja az öreg asszonyt, hogy Napoleon elméletét +bebizonyítsa, valamennyien többet tesznek, mint amennyit voltaképpen +akarnak, csak azért, hogy az érzés legszélsőbb határáig eljussanak. Hogy +emberi voltuk mértékét, önnön mélységüket megismerjék, minden mélységbe +levetik magukat. Érzékiességből kicsapongásba rohannak, kicsapongásból +kegyetlenségbe és onnan le, annak legalsóbb végéig, a hideg, lelketlen, +kiszámított gonoszságig, mindezt azonban átváltozott szeretetből, saját +lényüknek megismerése utáni vágyból, mely a vallási tébollyal rokon. +Bölcs éberségből őrültség körkörébe rohannak, lelki kíváncsiságuk az +érzékek perverziójává válik, bűneik gyermekgyalázásba és gyilkosságba +gyúlnak, de jellemző valamennyiükre a fokozott kéjben fokozott +kiábrándulás és őrjöngésük legalsóbb szakadékáig szikrázik fanatikus +megbánásuk tudatának lángja. + +De minél jobban belehajszolják magukat a gondolkodás és az érzékiség +túlzásába, annál közelebb érnek önmagukhoz, és minél jobban akarják +önmagukat megsemmisíteni, annál inkább nyerik vissza magukat. Szomorú +bacchanáliáik csak vonaglások, bűneik csak az önmagából való születés +görcsei. Önkínzásuk a belső ember héját teszi csak tönkre és voltaképpen +a legmagasabb értelemben vett önmentés. Minél jobban kifeszülnek, minél +jobban görbülnek és összecsavarodnak, öntudatlanul annál jobban segítik +elő a születést. Mert ez az új lény csak a legégetőbb fájdalmak közt +jöhet a világra. Valami borzasztónak, valami idegennek kell +hozzásegíteni őket a szabaduláshoz, valami hatalomnak kell a legnehezebb +órában bábául szegődni, a jóságnak, az örök emberi szeretetnek kell +segíteni rajtuk. Valami rendkívüli tett, bűncselekmény, amely minden +érzéküket a kétségbeesésig feszíti meg, szükséges ahhoz, hogy az +ártatlanság megszülessék és mint az életben, itt is minden születést +halálos veszedelem árnyal be. Az emberi képességnek két legszélsőbb +ereje, a halál és az élet, ebben a pillanatban bensően összeforr. + +Dosztojevszkij emberi mithosza az tehát, hogy minden egyes ember komor, +sokféle énjét, az igaz embernek, a tisztán isteni lénynek őserejű +csirája termékenyíti meg (a középkori világnézet azon ősemberének +csirája, aki ment az eredendő bűntől). Hogy ez az ős, örök ember, a +kultúrember halandó testéből megszülessék, ez a legfőbb feladat és a +legigazibb földi kötelesség. Mindenki meg van termékenyítve, mert az +élet senkit sem dob el magától, minden halandóban egy boldog percben +szerelemmel fogant meg, csak nem mindenki szüli meg magzatát. Soknál +lelki lustaságban rothad el, meghal és megmérgezi őt. Mások vajudás +közben halnak meg és csak a gyermek, az eszme jön a világra. Kirilov, az +a valaki, aki meg kell, hogy ölje magát, hogy igazán igaz maradhasson és +Schatov, az a valaki, akit meggyilkolnak, hogy igazságáról bizonyságot +tegyen. + +De a többiek, Dosztojevszkij heroikus hősei: Sossima, Raskolnikoff, +Stapanowits, Rogosin, Karamasoff Dimitrij, megsemmisítik társadalmi +énjüket, belső lényüknek sötét hernyóját, hogy a kihalt alakból, mint a +pillangók a csúszómászókból, mint szárnyalók, a földhözragadtakból, mint +fölemelkedettek felröpüljenek. A lelki gátlások kérge széttörik, kiárad +a lélek, az egyetemes emberi lélek és visszaömlik a végtelenbe. Minden +személyes, minden egyéni megszünik bennük és éppen ezért tökéletesülésük +pillanatában mindezek az alakok teljesen hasonlók egymáshoz. Alig lehet +Aljosát a staretztől, Karamasoffot Raskolnikofftól megkülönböztetni, +amint vétkükből könnyáztatott arccal az új élet világosságába lépnek. +Dosztojevszkij minden regényének vége a görög tragédia katharzisa, a +nagy vezeklés: az eldörgő zivatarok és a megtisztult levegő felett +felgyúl a szivárvány fenséges glóriája, a kiengesztelődés legszentebb +orosz szimbóluma. + +Csak amikor Dosztojevszkij hősei magukból a tiszta embert megszülték, +akkor lépnek az igazi közösségbe. Balzacnál a hős akkor diadalmaskodik, +ha a társadalmat legyőzi, Dickensnél, hogyha társadalmi rétegébe, a +polgári életbe, családba, hivatásba békésen besorozta magát. A közösség, +amelyre Dosztojevszkij hősei törekszenek, már nem társadalmi többé, +hanem vallásos, nem társaságot keres, hanem világtestvériséget és +műveiben az egyetlen hierarchia saját szíve legmélyebb rejtekéhez s +ezzel a misztikus közösséghez való eljutás. Minden regénye végül is +arról a legbensőbb emberről szól: túl a szociális emberen, a társadalom +közbenső állomásain, fél-büszkeségek és ferde gyűlöleteken túl; az +egyéni ember egyetemes emberré lett, mindegyik széttörte magánosságát, +kevélykedő elkülönözöttségét és végtelen alázatban és izzó szeretetben +üdvözli szíve minden más emberben a testvért, a tiszta embert. Ez a +legvégső, megtisztult ember nem ismer többé különbségeket, sem +társadalmi osztálytudatot, lelke, amely meztelen, mint a paradicsomban, +nem ismer szeméremérzetet, büszkeséget, gyülöletet és megvetést. Bűnösök +és bukott nők, gyilkosok és szentek, fejedelmek és részegek beszélgetnek +egymással életük e legalsóbb s legigazabb énjében, minden réteg egymásba +olvad, szív a szívvel, lélek a lélekkel. Dosztojevszkijnél döntő az, +hogy egy ember mennyire válik igazzá és mennyire jut el a valódi +emberséghez. Hogy ez a vezeklés, az önmagát visszanyerés mint jön létre, +közönbös. Nincs kicsapongás, amely bepiszkít, nincs bűn, amely megront, +Isten előtt nincs más bíró, csak a lelkiismeret. Jog és jogtalanság, jó +és gonosz, ezek a szavak elomlanak a szenvedések tüzében. Aki igaz az +akarásban, az megvezekelt: mert aki igaz, az alázatos. Aki eljutott a +megismeréshez, megért mindent és tudja, «hogy az emberi elme törvényei +még olyannyira kikutatlanok és titokzatosak, hogy nincsenek sem alapos +orvosok, sem végérvényesen ítélő bírák»; tudja, vagy senki sem bűnös, +vagy mindenki, senkinek sem szabad bírónak lenni, mindenki csak testvér +a testvérrel. Dosztojevszkij világában ezért nincsenek teljesen +romlottak, nincsenek «gazemberek», poklok és «alsó körök», mint +Dantenél, melyekből maga Krisztus sem képes az elítélteket magához +emelni. Csak tisztítótüzet ismer és tudja, hogy a tévelygő ember +lelkileg még mindig ragyogóbb és közelebb van az igaz emberhez, mint a +büszkék, a hidegek, a korrektek, akiknek keblében a lélek polgári +törvényszerűséggé fagyott. Az ő igaz emberei szenvedtek, azért tisztelik +a szenvedést és ezzel a föld legvégső titkát. Aki szenved, már testvér a +részvétben, és minden embernek testvére, mert csak a belső emberre, a +testvérre tekintenek és idegen tőlük a félelem. Megvan a fenkölt +képességük, melyet egyszer tipikusan orosznak nevezett, hogy nem tudnak +soká gyűlölni és ezért minden földi dolog határtalan megértésére +képesek. Még perelnek gyakran egymással, még gyötrődnek, mert +szeretetüket szégyenlik magukban, mert alázatukat gyengeségnek tartják +és még nem sejtik, hogy ebben van az emberiség legfélelmetesebb ereje. +De egy benső hang már ismeri az igazságot. Mialatt szavakkal hadakoznak +és gyalázzák egymást, a benső szemek már régóta üdvözült megértéssel +pillantanak egymásra és szenvedő ajkuk csókolja a testvér szájat. A +meztelen, az örök ember felösmerte egymást és a testvéri felismerésben +való engesztelődés misztériuma, a lelkeknek ez az orfeuszi éneke, +Dosztojevszkij sötét művének lírai zenéje. + + +Valóság és képzelet. + +«Mi lehet számomra fantasztikusabb, mint a valóság?» + +_Dosztojevszkij._ + +Dosztojevszkij embere az igazságot, elhatárolt létének közvetlen +valóságát keresi. Igazságot, a mindenségnek közvetlen lényegét keresi +Dosztojevszkij, a művész. Következetesen realista: mindig a legvégsőbb +határig megy el, ahol a formák tükörképükhöz: az ellentétekhez, oly +titokzatosan hasonlóvá lesznek, úgy, – hogy ez a valóság a középszerhez +szokott mindennapi tekintetnek fantasztikusnak tűnik fel. «Én a +realizmust egészen odáig szeretem, hol már fantasztikussá válik», mondja +ő maga, «mert mi lehet fantasztikusabb és váratlanabb, sőt +valószínűtlenebb, mint maga a valóság?» Az Igazság – ezt egy művésznél +sem érzi az ember erősebben, mint Dosztojevszkijnél, – nem a +valószínűség mögött, hanem szinte szemközt van vele. Túl van a +közönséges, lélektanilag járatlan szem látóképességén; amint puszta +szemmel mikroszkóp nélkül egy vízcseppben tiszta, tükröző egységet, +mikroszkóppal azonban nyüzsgő sokféleséget és az infusóriák miriádnyi +kaoszát látjuk, egy világot, ahol eddig csak egységes formát vettünk +észre, úgy ismer fel a művész magasabbrendű realizmussal igazságokat, +amelyek képtelennek tűnnek fel azzal szemben, melyet érzékelünk. + +Ezt a magasabb, vagy talán mélyebb igazságot megismerni, amely mélyen, +szinte a dolgok bőre alatt fekszik, már közel minden lét szíve +közepéhez, ez volt Dosztojevszkij szenvedélye. Egyszerre akarja az +embert megismerni, mint egységet és sokféleséget, puszta szemmel és +átható pillantásra egyformán igaznak és ezért látnoki és mindentudó +realizmusát, melyben a mikroszkóp ereje és a jós látnoki képessége +egyesül, mintegy fal választja el attól, amit elsőnek a franciák +neveztek el naturalizmusnak és a valóság művészetének. Mert noha +Dosztojevszkij analiziseiben alaposabb és mélyebbre hatol, mint bárki +azok közül, akik magukat «következetes naturalisták»-nak nevezik (ami +alatt azt értik, hogy egészen a határig mennek, holott Dosztojevszkij +minden határon túl megy), pszichológiája mégis az alkotó lélek más +köréből való. Zola idejének szabatos naturalizmusa egyenesen a +tudományból lépett ki. Kifordított kísérleti lélektan, szorgalomhoz és +izzadsághoz, tanulmányokhoz és tapasztalatokhoz kötött; Flaubert +agyveleje retortájában lepárolja a párisi Nemzeti Könyvtár 2000 kötetét, +hogy a «Tentation» vagy a «Salambô» eredeti színeit megtalálja, Zola, +mint valami ujságíró, három hónapon át szaladgál jegyzőkönyvecskéjével a +tőzsdére, az árúházakba és műtermekbe, mielőtt regényeit megírná, hogy +modelleket rajzoljon és tényeket szedjen össze. E világmásolóknál a +valóság hideg, kiszámítható, feltárt anyag. Mindnyájan a fényképész +nyílt, mérlegelő, meghatározó pillantásával nézik a dolgokat. Gyüjtik, +rendezik, keverik, lepárolják az élet egyes elemeit a művészet e hűvös +tudósai és a kapcsolatokkal, oldatokkal vegyészkednek. + +Ellenben a Dosztojevszkij-féle művészi megfigyelő folyamatot nem lehet +elválasztani a démonitól. Ha amazoknak a tudomány művészkedés, az övé +bűvészkedés. Nem kísérleti vegytan: hanem a valóság alchimiája, a +léleknek nem csillagászata, hanem csillagjóslása. Nem hideg kutató. Izzó +hallucinációkban mered az élet mélységébe, mint valami démoni +szorongásos álomban. És mégis szökellő látománya tökéletesebb, mint +amazok rendszeres szemlélődése. Nem gyüjt és mégis mindene megvan, nem +számolgat és mértéke mégis csalhatatlan. Kórismejóslatai a titokzatos +betegséget a jelenségek lázában fogják meg a nélkül, hogy újját csak +hozzá is értetné a dolgok érveréséhez. Tudásában van valami az álmok +jövőbelátásából és művészetében valami a szemfényvesztésből. Bűvészként +áthatol az élet kérgén és az édes, felszökő nedvekből iszik. Pillantása +mindenttudó lényének önnön mélységeiből száll fel, démoni természetének +velejéből és idegéből és mégis valószínűségében és realitásában felülmúl +minden realistát. Misztikusan mindent belülről fedez fel. Csak egy jel +és már Faustként megfogja az egész világot. Egy pillantás és már kész a +kép. Nem kell sokat rajzolnia, nem kell a részletek talyigásmunkáját +végeznie. Bűbájossággal rajzol. Gondoljunk csak ennek a nagy realistának +hatalmas alakjaira: Raskolnikoff, Aljosa, Fedor Karamasoff, Myskinre, +ezekre, akik mindannyiunk előtt oly elevenen élnek érzésünkben. Hogy +rajzolja őket? Valami festői gyorsírással, talán három sorban írja le +őket. Talán csak egy jelzőt mond róluk, négy-öt egyszerű mondatban írja +le arcukat és ez az egész. Koruk, foglalkozásuk, rangjuk, ruházatuk, +hajuk színe, arckifejezésük, a személyleírásnak mind ez a látszólag oly +lényeges része, gyorsírói rövidséggel van összefoglalva. És mégis minden +alak mily izzón él a vérünkben. Hasonlítsuk csak össze ezt a bűvészi +realizmust egy «következetes naturalistának» szabatos leírásával. Zóla, +mielőtt munkához lát, egész leltárt vesz fel alakjairól, valóságos +körözőlevelet szövegez, szinte minden ember számára, aki regénye +küszöbét átlépi, útlevelet állít ki (ma már bepillanthatunk ezekbe a +különös dokumentumokba), megméri, hány centiméter magas, lejegyzi, hány +foga hiányzik, megszámolja arcán a szemölcsöket, végigsimítja szakállát, +vajjon durva, vagy finom-e, bőrén kitapogat minden dudort, megérinti a +körmeit, ismeri embereinek hangját, lélekzetét, követi vérüket, +örökségüket, terheltségüket, fellapozza folyószámlájukat a bankban, hogy +bevételeiket megtudja. Megméri, ami külsőleg egyáltalában megmérhető. És +mégis, alig, hogy az alakok megmozdulnak, a látomány egysége elröppen, a +mesterséges mozaik ezer darabra törik össze. Valami lelki szörnyeteg +marad hátra, nem pedig egy eleven ember. + +Ez a hibája az ily művészetnek: a francia naturalisták a regény kezdetén +hőseiket nyugalmi állapotukban vázolják pontosan, mikor mintegy lelki +álomban pihennek és ezért képük olyan, mint a halotti maszkok hasztalan +hűsége. Az ember a holtat, az alakot, nem pedig az életet látja benne. +Azonban éppen ott, ahol ez a naturalizmus végződik, ott kezdődik +Dosztojevszkij ijedelmesen nagy naturalizmusa. Az ő emberei csak +izgalomban, szenvedélyben, felfokozott állapotukban lesznek +plasztikussá. Míg amazok a lelket a testen keresztül próbálják +ábrázolni, ő a testet a lelken keresztül rajzolja és csak mikor +alakjainak vonásait szenvedély feszíti és markolja, amikor szemük +érzéstől lesz fátyolos, amikor lehull róluk a polgári csendnek, a lélek +merevségének maszkja, akkor lesz a képe először képszerű. Csak amikor +már izzóvá váltak alakjai, akkor lép Dosztojevszkij a látnok, a műhöz, +hogy kiformálja. + +Dosztojevszkij első felvázolásának eleinte homályos és kissé árnyékszerű +körvonalai tehát szándékosak és nem véletlenek. Regényeibe úgy lépünk, +mint egy sötét szobába. Csak körvonalakat látunk, érthetetlen hangokat +hallunk, anélkül, hogy tudnánk, hogy kiéi. Csak lassanként szokjuk meg, +a szem megélesül és mint a rembrandti festményekről, a mély sötétségből +beleragyog az emberekbe valami finom, lelki fluidum. Csak amikor +szenvedélytől lángolnak, akkor lépnek ki a világosságra. +Dosztojevszkijnél az embernek lángolni kell, hogy látható legyen, +idegeinek megpattanásig megfeszültnek kell lenniök, hogy +megcsendüljenek: «A test csak a lélek kedvéért, a kép csak a szenvedély +ábrázolására való.» Csak amikor már át vannak fűtve, amikor abba a +különös lázállapotba jutnak – hiszen a Dosztojevszkij-emberek mind +vándorló lázállapotok, – akkor kezdődik démoni realizmusa, akkor +kezdődik az a részletek utáni varázsos vadászat, csak akkor lopakodik +utána a legkisebb mozdulatnak, ássa ki a mosolyokat, mászik be a kúszált +érzések görbe rókalyukába és gondolataiknak minden lábnyomát egészen a +tudatalatti árnyékbirodalomig kíséri. Minden mozdulat plasztikusan +rajzolódik ki, minden gondolat kristálytiszta lesz és minél jobban +bebonyolódnak a hajszolt lelkek a drámaiságba, annál jobban izzanak +belülről és annál átlátszóbbá válik lényük. Éppen a leglehetetlenebb, a +szinte túlvilági, beteges, hipnotikus, önkívületi, epileptikus +állapotukat rajzolja Dosztojevszkij egy klinikai diagnózis +pontosságával, mértani ábra tiszta körrajzával. A legfinomabb árnyalat +sem mosódik el, a legkisebb rezgés sem tűnik el kiélesedett érzékei +előtt, ott ahol más művészek felmondják a szolgálatot és elfordítják +arcukat, szinte elkáprázva a természetfeletti fénytől, ott válik +Dosztojevszkij realizmusa a legláthatóbbá. És ezek a pillanatok, ahol az +ember lehetőségei legszélsőbb határát éri el, ahol a tudás már őrületté, +a szenvedély már bűnné válik, azok műveinek legfelejthetetlenebb +látomásai. + +Ha felhívjuk lelkünkben Raskolnikoff képét, akkor nem az utcán vagy +szobájában ődöngő alaknak, nem 25 éves fiatal orvosnak, nem ilyen és +ilyen külső sajátosságú embernek látjuk, hanem azonnal feltámad bennünk +tébolyult szenvedélyének drámai viziója, amint reszkető kezekkel, hideg +veritékkel a homlokán, szinte becsukott szemekkel lopózkodik fel a ház +lépcsőjén, ahol gyilkolt és titokzatos önkívületben, hogy kínjait még +egyszer érzékin élvezze, meghúzza a bádogcsengőt a meggyilkolt +ajtajánál. Látjuk Karamasoff Dimitrijt a kihallgatás purgatóriumában, +dühtől tajtékozva, szenvedélytől lihegve, amint az asztalt széttöri +örjöngő ökleivel. Képszerűen csak akkor látjuk Dosztojevszkijnél az +embert, amikor legmagasabb, legfeszültebb izgalmi állapotában érzéseinek +végpontjához érkezett. Amint Leonardo nagyszerű karrikaturáiban a test +groteszkségeit, fizikai rendellenességeit ott rajzolja, ahol túllépi a +mindennapi formákat, úgy ragadja meg Dosztojevszkij az emberek lelkét a +túlzás pillanatában, azokban a másodpercekben, ahol az ember áthajol +lehetőségeinek legszélsőbb korlátján is. Gyűlöli a közbenső állapotot, +mint minden harmóniát, mint minden kiegyezést. Művészi szenvedélyét csak +a rendkívüli, a láthatatlan, a démoni izgatja legszélsőbb realizmusra. A +rendkívülinek összehasonlíthatatlanul legnagyobb szobrásza, a +felizgatott beteg lélek legnagyobb anatomusa, akit a művészet valaha +ismert. + +Az a titokzatos eszköz, amellyel Dosztojevszkij embereinek mélységébe +hatol: a szó! Goethe tekintete által vázol, ő szemember, Dosztojevszkij +fülember; Wagner találta el legszerencsésebben ezt a megkülönböztetést. +Dosztojevszkijnek kell, hogy embereit beszélni hallja, beszéltesse, hogy +kézzelfoghatón érezzük őket és Mereskovszkij a két orosz epikusról szóló +lángeszű analizisében kifejezetten megmondta: Tolsztojnál hallunk, mert +látunk, Dosztojevszkijnél látunk, mert hallunk. Az ő emberei árnyékok és +lárvák, amíg meg nem szólalnak, a szó az a nedves harmat, amely +felfrissíti a lelküket. Beszélgetésben tárul fel belsejük, mint valami +fantasztikus virág, megmutatják színeiket, termékenységük porzóit. +Beszélgetés közben felmelegednek, felébrednek lelki álmukból és csak – +mint említettem – ez ébredő, szenvedélyes ember felé fordul +Dosztojevszkij művészi szenvedélye. A szót kicsalja a lélekből, hogy +aztán magát a lelket is megfoghassa. A részleteknek ez a démoni +lélektani éleslátása Dosztojevszkijnél végső fokon nem más, mint +hihetetlenül finom hallás. A világirodalom nem ismer tökéletesebb +plasztikus alkotást, mint Dosztojevszkij embereinek kijelentéseit. A +szórend szimbólikus, a szóképzés jellegzetes, semmi sem véletlen, minden +félbeszakított szótag, minden elpattant hang maga a szükségesség. Minden +szünet, minden ismétlés, minden lélegzetvétel, minden dadogás lényeges, +mert a kimondott szó alatt mindig érezzük az elfojtott együttrezgést; a +beszéddel együtt árad fel a lélek egész titokzatos izgalma. +Dosztojevszkijnél a beszédből nemcsak azt tudjuk meg, amit az egyes +ember mond, vagy mondani akar, hanem azt is, amit elhallgat. És a lelki +hallásnak ez a lángeszű realizmusa tökéletesen behatol a szavak +titokzatos állapotába, az ittas, zavaros beszéd mocsaras felületébe, az +epileptikus roham szárnyaló, lihegő révületébe, a hazug zavartságok +bozótjába. A felhevült beszéd gőzéből támad fel a lélek és a lélekből +lassanként kikristályosodik a test. Anélkül, hogy az ember tudná, a szó +ködéből, a beszéd ópiumfüstjéből testi képben száll fel a beszélő +viziója. Amit mások szorgalmasan összerakott mozaikkal, színnel, rajzzal +és elhatárolással érnek el, Dosztojevszkijnél látományszerűen gomolyog +ki a kép a szóból. Dosztojevszkijnél szinte delejes álomban álmodjuk meg +alakjait, mihelyt beszélni halljuk őket. Dosztojevszkijnek nincs +szüksége rá, hogy grafikusan rajzoljon, mert beszédének hipnozisában mi +magunk leszünk látnokokká. + +Egy példát hozok fel: a «Félkegyelmű»-ben az öreg, patologikusan hazug +tábornok Myskin herceggel sétál és elmeséli emlékeit. Hazudozik, mind +mélyebben belecsúszik hazugságaiba és egészen belebonyolódik. Beszél, +beszél, beszél. Oldalakon keresztül folynak hazugságai. + +Dosztojevszkij egy sorral sem írja le tartását, azonban beszédéből, +botlásaiból, fennakadásaiból, ideges sietségéből kiérzem, mint megy +Myskin mellett, mint bonyolódik bele beszédébe, látom, amint feltekint +és a hercegre óvatos oldalpillantást vet, hogy vajjon elhiszi-e; látom, +amint megáll, remélve, hogy a herceg félbe fogja szakítani. Látom, amint +izzadság gyöngyözik homlokán, látom, hogy eleinte lelkesült arca most +görcsösen megvonaglik a félelemtől, látom, amint összekuporodik, mint +egy kutya, amely fél a veréstől és aztán látom a herceget, aki átérzi és +lefojtja a hazugnak minden erőfeszítését. Hol van ez megírva +Dosztojevszkijben? Sehol! Egyetlen egy sorban sem! És mégis indulatos +világossággal látom az arc minden egyes redőjét. Valahol a beszédben, a +hangsúlyozásban, a szótagok elhelyezésében van a látnok csodaszere és a +visszaadás művészete olyan mágikus, hogy még az elkerülhetetlen +finomságvesztés dacára is, melyet a bármely idegen nyelvre fordítás +okoz, ott remeg alakjainak egész lelke. Az ember egész karaktere +Dosztojevszkijnél beszédének ritmusában van. És ez az összesűrítés +lángeszű intuitiójának gyakran parányi kis részlettel, néha egy +szótaggal sikerül. Mikor Karamasoff Fedor a Grusenkának írt levele +borítékára a név mellé odaírja: «Kis báránykám!» akkor látni lehet a +szenilis kéjenc arcát, rossz fogait, amelyeken át a nyál csurog +mosolygásra rántott ajkaira és ha az «Emlékek a halottasházból» +szadisztikus majorja a botbüntetésnél azt kiáltja: Üs-sed, Üs-sed! ebben +a kis idézetben benne van egész jelleme, egy égő kép, a sóvárgás +lihegése, a tétova szemek, a kivörösödött arc, a gonosz kéj hörgése. +Dosztojevszkijnél ezek a kis realisztikus részletek, amelyek hegyes +horgokként akaszkodnak be érzésünkbe és ellenállhatatlanul belerántanak +az idegen élménybe, művészetének legválogatottabb eszközei és egyben az +intuitív realizmusnak a programmos naturalizmus feletti nagyszerű +diadala. És Dosztojevszkij még nem is nagyon pazarolja ezeket a +részleteket. Egyetlenegyet helyez oda, ahol mások százat használnak fel, +de a legvégső igazságnak ezeket a kis, kegyetlen részleteit valami kéjes +«raffinement»-nal tartogatja és a legmagasabb izgalmaknak éppen abban a +pillanatában lep meg velük, amikor az ember legkevésbbé várja. A +rajongás kelyhébe könyörtelen kézzel mindig beleönti a földi létnek egy +epecsöppjét, mert valóság és igazság előtte egyértelmű az +antiromantikussal és antiszentimentálissal. Dosztojevszkij és ezt nem +szabad egy percig sem elfelejteni, ellentéteinek nemcsak foglya, hanem +prédikátora is. Szenvedélye, a művészetben is, az élet két végét, a +legkegyetlenebb, legmeztelenebb és legsárosabb valóságot, a legnemesebb, +legfenségesebb álmokkal összepárosítani. Azt akarja, hogy minden +földiben érezzük az istenit, a valóságban a képzeletet, a fenségesben a +közönségest, a leszűrt lélekben a föld roszizű sóját és mindezt mindig +egyszerre. Azt akarja, hogy meghasonlottan élvezzünk, amint ő maga is +meghasonlottan érez, itt sem tűr összhangot, kiegyezést. Minden művében +megvan ez a késéles széttagoltság, sátáni részletezéssel a legfinomabb +pillanatokat szétbontja és az élet legszentebb dolgaiból is kivigyorog +banalitása. Csak a «Félkegyelmű» tragédiájára emlékeztetek, hogy +láthatóvá tegyem az ellentétek ily pillanatát. Rogosin meggyilkolja +Natasát és most Myskint, a fivért keresi. Rátalál az utcán és kezével +megérinti. Nem is kell, hogy egymáshoz szóljanak, mert a borzasztó +sejtelem már mindent előre tud. Az utcán át bemennek a házba, ahol a +meggyilkolt fekszik. Nagyságnak és ünnepélyességnek valami szörnyű +előérzete támad fel az egyikben, megzendül a világ. Egy élet mindkét +ellensége, érzésben testvérek, odalépnek a szobában a meggyilkolthoz. +Natasa ott fekszik halottan. Érezzük, hogy ezek az emberek most a +legvégsőt is meg fogják egymásnak mondani, amint szemben állanak az +asszony hullájánál, aki összeveszítette őket. És aztán megindul a +beszélgetés, – és a meztelen, brutális, izzón földi, ördögien szellemi +tárgyilagosság arculüt minden égit. Arról beszélnek mint első, +legfontosabbról: vajjon a hulla szagos lesz-e. És Rogosin csontvágó +tárgyilagossággal beszéli el, hogy jó «amerikai viaszkosvásznat» vett és +«négy kis üveg fertőtlenítő folyadékot» öntött rá. + +Ezek a részletek azok, amelyeket én Dosztojevszkijnél szadisztikusnak, +sátáninak nevezek, mert itt a realizmus több, mint puszta technikai +műfogás, mert metafizikai bosszú, titokzatos kéjnek kitörése, hatalmas, +irónikus kiábrándítás. A «négy kis üveg» számszerűsége, «amerikai +viaszkosvászon!» a részletek borzalmas pontossága nem más, mint a lelki +harmónia szándékos feldúlása, az érzés egysége elleni irtózatos lázadás. +Itt az igazság, önmagát túllépve, már kicsapongássá, vétekké és kínzássá +válik és Dosztojevszkijt elviselhetetlenné tennék az érzések egéből a +valóság piszkos kőbányáiba való e borzalmas lezuhanások, hogyha ily +hatalmas ellentéteknek nem volna hasonló ellentét-párja, ha nem támadna +fel nála valami rendkívüli lelki rajongás a durva való legmocskosabb +szögletében is. Gondoljunk csak vissza Dosztojevszkij világára. Tisztán +társadalmilag, az egész egy féreglyuk, az élet csatornájának széle, +mindenütt a szegénység és nyomorúság legfojtóbb légkörében. Mert +regényellenes és mert ellensége az érzés túltengésének, szándékos +tudatossággal színhelyül mindig a banalitást választja. Csupa piszkos +pincehelyiség, amely sörtől és pálinkától bűzlik, szűk, fojtó «koporsó» +szobák, amelyeket csak fafalak választanak el egymástól, sohasem +szalonok, hôtelek, paloták, irodák. És embereiben szándékosan nincs +semmi különös «érdekfeszítő»; tüdővészes asszonyok, elzüllött diákok, +semmittevők, tékozlók, naplopók, de sohasem társadalmi egyéniségek. +Éppen ebbe a komor mindennapiságba állítja korának legnagyobb +tragédiáit. Minden képzeletet felülmúlóan emelkedik ki a nyomorúságosból +a fenséges. Semmi sem hat démonibban nála, mint a külső józanságnak és +lelki mámornak, a földi szegénységnek és a jóság pazarlásának ez az +ellentéte. Korcsmákban részeg emberek hirdetik a «harmadik birodalom» +megjöttét és szentje, Aljósa, azalatt beszéli el a legszebb legendát, +amíg egy utcaleány ül az ölében. Mulatókban és kártyabarlangokban +bontakoznak ki a jóság és jelenések apostolai és Raskolnikoff +legfenségesebb jelenete, ahol a gyilkos földreveti magát és az egész +emberiség szenvedése előtt meghajtja a fejét, egy dadogó szabónál, +Kapernaumovnál játszódik le, egy utcaleány szobája szegletében. + +Szenvedélyessége átdobogja az egész életet, meg nem szakított váltakozó +áramban, forrón, vagy hidegen, hidegen vagy forrón, de sohasem +langyosan, egészen az apokalipszis értelmében. Az ellentétek +őrjöngésében a költő mindig szemtől-szembe állítja a fenségest a +banálissal és a felizgatott érzéseket egyik nyugtalanságból a másikba +kergeti. Dosztojevszkij regényeinél ezért soha nem jutunk pihenőre, +sohasem ölel körül az olvasás szelid, muzikális ritmusa, sohasem hagy +nyugodt lélekzetet vennünk, az olvasó mindig nyugtalanul rezzen fel, +mintha elektromos ütések érnék és mindig izzóbb, égőbb, nyugtalanabb, +kíváncsibb lapról-lapra. Amíg költői hatalmában vagyunk, hozzá +hasonlókká válunk. Amint önmagában, az örökké dualistában, a +kettéhasadás keresztfájára feszített emberben, mint alakjaiban, úgy az +olvasóban is szétrobbantja Dosztojevszkij az érzés egységét. + +Előadásának örök sajátszerűsége ez, és lebecsülés volna oly ipari +kifejezéssel illetni, mint «technika», mert ez a művészet közvetlenül +Dosztojevszkij egyéniségéből ered, érzésének égő, ősi kettéhasadásából. +Világa megnyilatkozó igazság és titok, egyben a valóságnak delejes álmú +felismerése, tudomány és bűvészet. A legmegfoghatlanabb érthetővé válik +és a megérthető megfoghatlanná; mert bár a problémák a lehetőségek +legszélsőbb szélén tulhajolnak, sohasem zuhannak alá az alaktalanságba. +Alakjainak látnoki és reális részletei hallatlan erővel markolnak bele a +földi valóságba és sohasem siklanak át valami árnyékvilágba. Akit +Dosztojevszkij lerajzol, annak lényét látnokilag, idegszálainak +legvégsőbb összekuszáltságáig ismeri, álmainak tengerfenekéig nyúl le, +elkapja szenvedélye lázát, átszűri ittasságát, a lelki élmény egy +lélegzetvétele sem vész el nála és egy gondolatot sem ugrik át. +Művészetének foglya körül a lélektani láncot szemről-szemre kovácsolja. +Nincsenek nála lélektani tévedések, nincs bonyodalom, amelyet látnoki +értelme, távolba látó logikája át ne sugározna. Sohasem vét és nem +hibázik a belső igazság ellen. A léleknek és a látomásnak mily +beláthatlan, elpusztíthatlan remek palotáit építi fel! Petrovics +Porfirnak és Raskolnikoffnak szóharca, a bűnök felépítése, a +Karamasoffok logikai labirintja páratlan szellemi felépítmény, hibátlan, +mint a mathematika és mégis mámorosító, mint a zene. A szellem +legfensőbb erőit a lélek látnoki voltával új mély igazsággá egyesítik, +mélyebbé, mint aminőt az emberiség valaha ismert. + +De mégis – erre a kérdésre felelnünk kell – miért hat az igazságának +démoni tökéletessége dacára, Dosztojevszkij életműve, minden földi mű +legföldibbje, földöntúlian reánk; világ ez, de mégsem mienk, hanem +mellette, vagy felette való. Miért állunk benne legmélyebb érzésünkkel +és miért vagyunk hozzá valahogy idegenek? Regényeiben miért ég valami +mesterséges fény, miért hallucinációkkal és álmokkal teli? Miért érezzük +ezt a legtúlzóbb realistát inkább alvajárónak, mint a valóság +szobrászolójának? Miért nincs minden tűz, sőt túlfűtöttség dacára +termékenyítő napsugár benne, hanem valami fájó, véres és vakító északi +fény, az életnek ember valaha adta legigazabb ábrázolását miért nem +érezzük mégsem úgy, mint a való életet? Mint saját életünket? + +Megpróbálok felelni reá. Dosztojevszkijnél a másokkal összehasonlítás +legmagasabb mértéke is kicsi, csak a világirodalom legfenségesebbjeit, +leghalhatatlanabbjait lehet hozzámérni. Én előttem a Karamasoffok +tragédiája nem kisebb, mint az Oresteia bonyodalmai, Homér epikája, és +Goethe műveinek fenséges körrajza. Mindezek a művek sokkal egyszerűbbek, +szerényebbek, megismerésben kevésbbé gazdagok, és nem oly jövővel +terhesek, mint a Dosztojevszkijé. De mégis valahogy szelidebbek és +barátságosabbak lelkünkhöz, az érzés megoldását adják, míg +Dosztojevszkij csak a megismerést adja. Azt hiszem, ennek a +felszabadulásnak köszönik, hogy nem oly emberiek, nem csak emberiek. A +ragyogó égnek, a világnak, mezőknek és réteknek lélegzete, az ég +csillagtekintete, mint szent keret veszi őket körül, ahová az +elijesztett érzés felszabadulva menekül, és fellélegzik. Homérban a +csatáknak, az emberek legvéresebb mészárlásainak közepette pár sor +leírás áll, és beszívjuk a tenger sós lehelletét, a véres szintér felett +Görögország ezüstös fénye ragyog és érzésünk boldogan ösmer rá, hogy az +emberek dübörgő küzdelme kis, semmis bolondság a dolgok örök voltával +szemben. Fellélegzünk, meg vagyunk váltva az emberi bánattól. Faustnak +is meg van a maga Husvétvasárnapja, amikor önnön kínja a szétdúlt +természetbe lendül és ujjongását beledobja a világtavaszba. Mindezekben +a művekben a természet megvált a földi világtól, az emberek világától. +Dosztojevszkijnél azonban hiányzik a tájék, hiányzik a kiszabadulás. Az +ő kozmosa nem a világ, hanem csak az Ember. Süket a muzsikához, vak a +képekhez, nem érzi a tájékot, a természettel, művészettel szemben valami +borzalmas közönbösséggel viseltetik: ez az ára kifürkészhetetlen, +összehasonlíthatatlan emberismeretének. És minden Csak-Emberi az +elégtelenség bánatát rejti magába. Az ő istene csak a lélekben lakik és +nem a tárgyakban, hiányzik belőle a pantheizmusnak az a drága magva, +amely a német és a görög műveket oly boldogítóvá és felszabadítóvá +teszi. Dosztojevszkij művei szellőzetlen szobákban, sáros utcákon, +füstös korcsmákban játszódnak le valahogy, fojtón emberi és nagyon is +emberi levegő van bent, amelyen nem zúgat át megtisztítóan az égboltok +szele és az évszakok rohanása. Próbáljunk csak visszaemlékezni hatalmas +műveire: a «Raskolnikoff»-ra, a «Karamasoffra», a «Félkegyelmű»-re, +vajjon melyik évszakban, melyik vidéken játszódnak le, nyáron, +tavasszal, vagy ősszel? Talán meg is mondja valahol, de nem érzi az +ember. Az ember belélegzi, érzi, kóstolja, de nem éli át. Valahol a szív +legsötétebb kamrájában játszódnak le, amelyet a felismerés +villámcsapásai cikázón világítanak meg, az agyvelő légüres üregében, +csillagtalan, virágtalan, csend és hallgatás nélkül. Lelkeiknek +égboltját elhomályosítja a nagyvárosok kéményfüstje. Hiányzanak nála az +emberitől való megváltás nyugvópontjai, azok a lelki pihenők, amelyek az +ember legértékesebbjei, melyek legboldogabbá teszik, mikor tekintete +önmagáról és a szenvedéseiről az érzéketlen, szenvedélytelen világ felé +fordul. És ez az árnyékszerű könyveiben: nyomornak és sötétségnek szürke +faláról domborulnak alakjai, nem állnak szabadon és tisztán, való +világban, hanem pusztán az érzés végtelenségében. Az ő köre a lélek +világa és nem a természet az ő országa, hanem csak az Emberiség. + +De az ő emberisége, bármily csodálatosan valószerű minden egyes +részlete, bármily hibátlan logikai szerkezete, összességében mégis +bizonyos mértékben valószerűtlen: valami tapad hozzájuk az álmok +alakjaiból, és lépésük úgy tűnik az ürben, mint az árnyékoké. Ezzel nem +azt mondtam, hogy nem volnának valamiképpen valóságok. Sőt ellenkezőleg: +túlságosan azok! Mert Dosztojevszkij pszichológiája hibátlan, de +embereit nem plasztikusan, hanem valami fenséges távlatból nézi és érzi +át, mert egyesegyedül lélekből és nem egyúttal testiségből formáltak. +Dosztojevszkij embereit csak mozgó és ruhába öltöztetett érzéseknek +ösmerjük, idegekből és lélekből való lényeknek, akiknél csaknem +elfelejtjük, hogy vérük húson át folyik. Az ember valahogyan nem is +testileg nyúl hozzájuk. Műveinek húszezer oldalán sehol sem olvassuk, +hogy alakjainak valamelyike ülne, ennék, innék, mert mindig csak +éreznek, beszélnek, vagy harcolnak. Nem is alszanak (hacsak tán nem +nappali álmodozásban), nem nyugszanak, mindig lázasak, mindig +gondolkodnak. Sohasem élnek élettanilag, mint a növények vagy állatok, +mindig izgatottak, nyugtalanok, megfeszültek, és mindig ébren vannak. +Ébren, sőt túléberen. Mindig lényüknek felfokozottságában. Mindegyik +bírja Dostojevszkij lelki áttekintőképességét, valamennyien +távolbalátók, telepátikusok, hallucinálók, mind jósok és lényüknek +legbensőbb mélyéig át vannak itatva a lélektan tudományával. Emlékezzünk +csak reá, a közönséges, banális életben az emberek azért állanak +egymással és a sorssal harcban, mert nem értik meg egymást, mert csak +földi értelemmel bírnak. Shakespeare, az emberiség másik nagy +lélekbuvára, tragédiái felét erre a velünk született tudatlanságra, erre +a sötétségből való alapra építi, amely ember és ember között, mint +valami vaksors, mint a megbotránkozás köve fekszik. Lear nem bízik a +leányában, mert nem is sejti nemeslelkűségét, a szeretet nagyságát, +amely elsáncolja magát a szemérmetesség mögé, Othello ismét Jágóra +hallgat, mint besugóra, Caesar szereti Brutust, a gyilkosát, és +valamennyien a földi világ valódi lényegének: a csalódásnak áldozatai. +Shakespearenél éppen úgy, mint a való életben, a félreértés, a földi +képességek elhatároltsága, teremtő tragikai erővé, minden összeütközés +forrásává válik. Ám Dosztojevszkij mindentudó emberei nem ismerik a +félreértést. Mindegyik mint egy próféta sejti meg a másikat, a legvégső +határig maradéktalan megértik egymást, a szavakat szinte kiszívják a +szájból, még mielőtt kimondták volna és az érzés méhéből előre kiveszik +a gondolatokat. Megszimatolnak, megsejtenek egymásról mindent előre, +sohasem csalatkoznak, sohasem csudálkoznak és titokzatos megérzésben +mindegyik lelkét átfogja a másik gondolata. A nem ismert, a tudatalatti +náluk túlfejlett, valamennyien próféták, táltosok és látók, akiket +Dosztojevszkij lényének és tudásának misztikus átható képességével ruház +fel. Hogy jobban megérttessem magam, egy példát választok: Philipovna +Natasát Rogosin meggyilkolja. Már az első napon, amikor az asszony +megpillantja, tudja és valahányszor az övé lesz, tudja, hogy meg fogja +gyilkolni, elmenekül előle, mert tudja és visszatér hozzá, mert vágyódik +elkerülhetetlen sorsa után. Már hónapokkal előbb ösmeri a kést is, amely +majd szívét átszúrja. Rogosin is tudja, ő is ismeri a kést és éppen így +Myskin. Ajkai reszketnek, ha egyszer véletlenül, beszédközben, Rogosin +játszani kezd ezzel a késsel. És Karamasoff Fedor meggyilkolásánál +hasonlóképpen mindenki tudja a leglehetetlenebbet. A staretz térdre +hull, mert megérzi a bűnt, sőt a gúnyolódó Rakitin is meg tudja fejteni +e jeleket. Aljosa megcsókolja atyja vállát, amikor búcsúzik tőle, érzése +is sejti, hogy nem fogja többé viszontlátni. Ivan Tsermasnajába utazik, +hogy ne legyen tanuja a gyilkosságnak. A piszkos Smerdjakoff mosolyogva +előre megmondja neki. Mind, mind tudják azt a napot és órát és a helyet, +valami prófétai ihlet túlzásában, amely valószínűtlennek látszik +sokoldalúsága miatt. Valamennyien próféták, felismerők, mindent +megértők. + +Ebben a lélektanban felismerhetjük, hogy a művész előtt minden +igazságnak kétféle alakja van. Bár Dosztojevszkij az embert mélyebben +ismeri, mint előtte bárki más, mégis Shakespeare túltesz rajta az +emberiség ismeretében. Felismerte a lét vegyességét, a közönségest és +közönyöst a nagyszerű mellé állította, ott, ahol Dosztojevszkij mindent +a végtelenbe fokoz fel. Shakespeare a világot a testben ismerte fel, +Dosztojevszkij a szellemben. Az ő világa talán a világ legtökéletesebb +hallucinációja, a lélek mély és prófétai álma, álom, mely túlszárnyal a +valóságon, realizmus, amely önmagán túl a fantasztikum világába ér. A +realizmuson felülemelkedő Dosztojevszkij, minden határok áthágója, nem a +valóságot rajzolja, mert a valóságot önönmagán túl felfokozta. + +A világot itt tehát belülről, egyedül a lélekből formálta művészetté, +belülről kötötte meg és belülről oldotta meg. A művészet e legmélyebb és +legemberibb fajának nincsenek ősei az irodalomban, sem Oroszországban, +sehol a világon. Ennek az életműnek csak a messzeségben vannak +testvérei. Kínlódása néha a görög tragédiákra emlékeztet, ez az +emberfeletti kín az emberekben, akik a túlhatalmas sors karmai között +vergődnek és talán Michel-Angelóra emlékeztet a léleknek misztikus, +megkövesült, megoldhatatlan szomorúságával. Mégis Dosztojevszkijnek +minden időkön át Rembrandt az igazi testvére. Mind a ketten kínlódás, +nélkülözés, megvetésből álló életből származnak, a földi lét +kitagadottjai, akiket a pénz vesszői korbácsoltak alá az emberi lét +legmélyebb fenekéig. Mindketten ösmerik az ellentétek teremtő értelmét, +a sötétség és világosság örök küzdelmét és tudják, hogy nincs mélyebb +szépség a lélek szent szépségénél, amelyet a lét egyszerűségéből +merítenek. Amint Dosztojevszkij szentjeit orosz parasztok, játékosok és +gonosztevők közül választja, úgy alakítja Rembrandt bibliai képeit a +kikötők utcáiról felszedett modellekből: mert mindkettő úgy látja, hogy +az élet legalantabb formáiba valami titokzatos, új szépség van berejtve, +mindkettő a nép söpredékében találja meg Krisztusát. Mindketten ismerik +a földi erők, a fény és homály örökös játékát és ellenjátékát, amely az +élőben és a lelkiben egyforma erővel uralkodik és itt is, ott is az élet +legmélyebb sötétségéből veszik a sugárzást. Minél mélyebben tekint az +ember Rembrandt képeinek, Dosztojevszkij könyveinek mélységébe, annál +jobban látja a világi és szellemi formák végső titkának kiküzdését: az +általános emberszeretetet. És ahol a lélek elsőbb csak árnybavesző +alakokat, komor valóságot vél látni, mélyebbre pillantva felismeri +megismerő gyönyörűséggel a kivívott világosságot, azt a szent sugárzást, +amely, mint valami mártirkorona ül az élet legvégső dolgain. + + +Építészet és szenvedély. + +«Nem szeret az igazán, aki mértékkel szeret!» + +_La Boetie._ + +«Mindent egész a szenvedélyességig űzöl», Philipovna Natasa e mondása +Dosztojevszkij minden emberére ráillik, de valamennyi között +Dosztojevszkijt találja legjobban szíven. Ez a hatalmas az +életjelenségek elé csak szenvedéllyel tud lépni és azért legodaadóbb +szerelmében legszenvedélyesebb: a művészetben. Természetes, hogy a +teremtő folyamat, a művészi fáradozás nála nem rendszeresen felépítő, +hidegen számító, mint egy épületnél. Dosztojevszkij lázban ír, lázban +gondolkodik, lázban él. Keze alatt kettős veréssel ver a pulzusa, amint +a szavakat, mint valami elomló kis gyöngyláncokat, végigpergeti a +papiron (idegesen kurtított betűkkel ír, mint minden heves ember) és +idegei szinte görcsösen vonaglanak. Az alkotás nála önkívület, kínzás, +gyönyörűség, összeomlás, fájdalomig fokozott kéj, kéjig fokozott +fájdalom, örökös feszültség, túlhatalmas életének örökké ismétlődő +vulkánikus kitörése. «Könnyek között» írta a 22 éves Dosztojevszkij első +regényét, a «Szegény emberek»-et és azóta minden műve válság, betegség. +«Idegesen, kínok és gondok közt dolgozom. Hogyha megerőltetve dolgozom, +fizikailag is beteg vagyok» és tényleg az epilepsia, titokzatos +betegsége, lázas, gyulladt ritmussal, sötét, tompa gátlással nyomul be +művének legfinomabb remegésébe is. De Dosztojevszkij mindig lényének +teljességével, hisztérikus dühvel alkot. Még művének legkisebb, +látszólag közönbös része, mint például hirlapi cikkei is, szenvedélyének +tüzes tégelyében olvadtak meg és ömlöttek formába. Sohasem alkot költői +erejének csak levált, szabadonható részével, könnyen, mintegy csuklóból, +a technika játékos könnyűségével, hanem a történésbe mindig egész +fizikai izgalmát beledobja és alakjaival élete legvégső idegéig szenved +és együttérez. Minden műve őrült viharverésben, mintegy robbanólag árad +szörnyű légnyomáson át. Dosztojevszkij nem tud benső részvét nélkül +alkotni s reá is illik az ismert mondás Stendhalról: «Lorsqu’il n’avait +pas d’émotion, il était sans esprit!» Hogyha Dosztojevszkij nem volt +szenvedélyes, akkor nem volt költő. + +De a szenvedély épp oly bomlasztó elemmé válik a művészetben, amennyire +alkotni képes. Az erők káoszát teremti, amelyből a tiszta szellem váltja +csak ki az örök formákat. Minden művészetnek szüksége van a +nyugtalanságra, mint az alkotóerő ösztönzőjére, de épp annyira van +szüksége fölényesen megfontolt nyugalomra, amikor a tökéletességet +mérlegeli. Dosztojevszkijnek hatalmas, a valóságot mintegy gyémántként +átfúró szelleme ismeri azt a márványszerű, acélos hidegséget, amely +körüllebegi a nagy műalkotásokat. Szereti, isteníti a nagy építészeti +formákat, a pompás méreteket, terveket készít a világ fenséges +rendjéről, de az alapzatot újra és újra elönti szenvedélyes érzése. Az +örök kettősség szív és lélek között, művébe is behatol és itt mint a +művészi formák és szenvedély ellentéte mutatkozik. Hiába próbál +Dosztojevszkij, mint művész, tárgyilagosan alkotni, kívülmaradni, csak +elbeszélni és formálni, epikusnak lenni, az események elbeszélője, az +érzések analitikusa lenni. Ellenállhatatlanul ragadja magával +szenvedélye, szenvedésben és együttérzésben mindig be, a saját világába. +Dosztojevszkijnek legtökéletesebb műveiben is van valami a kezdet +zűrzavarából, sohasem éri el a harmóniát. («Gyűlölöm a harmóniát» – így +kiált fel Karamasoff Iván, Dosztojevszkij legtitkosabb gondolatainak +elárulója.) Itt sincs béke forma és akarat között, nincs kiegyezés, +hanem örökös belső és külső harc Óh, lényének örök kettőssége, amely +minden formán áthatol, a hideg kéregtől egész az izzó magig! Lényének +örökös dualizmusa az epikus műben felépítés és szenvedély közti harcot +jelenti. + +Sohasem éri el Dosztojevszkij regényeiben azt, amit a szakember «epikus +előadásnak» nevez, a nagy titkot, mozgalmas eseményeket nyugodt +ábrázolásban megkötni, amit Homértől Kellerig és Tolsztojig az ősök +végtelen sorozata mesterről mesterre örökölt át. Szenvedélyesen formálja +világát és csak szenvedélyesen, izgalmi állapotban élvezhetők. +Könyveiben sohasem érezzük az otthonosságnak azt a szelid, elringató +ritmusos érzését, sohasem érezzük magunkat az eseményeken kívül és +biztonságban, mint valami biztos parton, ahol a viharzó tenger +örvénylését és zűrzavarát, mint valami színjátékot figyeljük. Az ember +nála mindig fel van kavarva, tragédiába bonyolítva. Vérünkben úgy +érezzük alakjainak válságát, mint egy betegséget, és felkorbácsolt +érzésünkben úgy égnek a problémák, mint valami gyulladás. Összes +érzékeinkkel együtt belemárt izzó légkörébe, odalök a lélek örvényének +szélére, ahol lihegve, szédülő érzéssel, elfuló lélegzettel állunk meg. +És csak amikor érverésünk is olyan, mint az övé, amikor mi is áldozatai +lettünk démoni szenvedélyének, akkor uraljuk mi a művet és akkor ural +egészen bennünket. Dosztojevszkij azt szereti, ha regényeit felfokozott, +felizgatott emberek élvezik, épp olyanok, aminőket hőseiül választ. A +kölcsönkönyvtárak fogyasztói, az olvasás kényelmes asztfaltbetyárai, a +kitaposott problémák járdáján sétálók, le kell mondjanak róla és ő is +lemond róluk. Csak az izzó ember, a szenvedélyre gyulladt, az érzésben +lángoló talál utat igazi szférájába. + +Nem lehet eltagadni, eltitkolni, sem kiszépíteni: Dosztojevszkijnek +viszonya az olvasóhoz nem barátságos, nem kellemes, hanem veszedelmes, +kegyetlen, kéjes ösztönök ellentétével van teli. Valami oly szenvedélyes +viszony ez, mint férfi és asszony közt, nem mint más költőknél, a +barátságnak és bizalomnak viszonya. Kortársai: Dickens, Keller Gottfried +szelid rábeszéléssel, muzsikás csalogatással hivogatják olvasóikat +világukba, barátságosan beszélgetve vonják be a történésbe, csak +kíváncsiságát, képzelőtehetségét izgatják, nem pedig, mint +Dosztojevszkij egész felviharzó szívünket. Ő, a szenvedélyes, egészen +magáénak akar bennünket, nemcsak a kíváncsiságunkat, érdeklődésünket, +hanem egész lelkünket és egész testi életünket kívánja. A belső légkört +először villamossággal tölti meg, és raffináltan fokozza +érzékenységünket. Mintha hipnotizálva volnánk, szenvedélyes akaratának +hatása alatt elveszítjük akaratunkat: Mint a varázsló tompa mormolása, +értelmünket végtelen és értelemnélküli hosszas beszélgetésekkel fogja +körül és titkokkal és célzásokkal izgatja fel részvétünket, egészen +mélyen bent. Nem tűri, hogy korán odaadjuk magunkat, az előkészületek +gyötrelmét fokozza kéjes hozzáértéssel, az emberben lassan forrni kezd a +nyugtalanság, de mindig halogatja, új alakok előtérbe állításával, új +képek lepergetésével az eseményekbe való betekintést. Mindenttudó, kéjes +erotikus, aki ördögi akaraterővel tartja vissza a saját és a mi +odaadásunkat, és ezzel a belső nyomást, a légkör izgatottságát a +végtelenségig fokozza. Fejünk felett sorstól terhesen érezzük a tragikum +felhőtáborát (milyen soká tart Raskolnikoffban, míg megtudjuk, hogy +mindezek az érthetetlen lelkiállapotok gyilkossághoz való előkészületek +és idegeinkben mégis valami borzalmast érzünk előre!), a lélek égboltján +borzongó sejtések villámlanak. De Dosztojevszkij érzéki kéjessége +megmámorosodik a halogatás raffinementjában és az érzések bőrét kis +célzások tűszurásaival bizseregteti. Sátáni vontatottsággal állít nagy +jelenetei elé misztikus és démoni-unalmas, hosszú fejezeteket, míg az +idegemberben (más úgy sem ért az ilyen dolgokhoz) lelki lázat, fizikai +kínt teremt. Az ellentétek e fanatikusa a feszültség gyönyörérzetét is +egész a fájdalomig hajtja és csak amikor már forr az érzés a szív +túlfűtött kazánjában és a falak már majd szétpattannak, akkor üt egyet a +kalapáccsal szívünkre és akkor cikázik el a fenséges pillanatok egyike, +hol művének égboltjáról, mint az istennyila sujt le szívünk mélyébe a +megváltás. Csak amikor a feszültség már elviselhetetlenné vált, akkor +szakítja szét Dosztojevszkij az epikus titkot és oldja fel a szétpattant +érzést puha, áramló, könnyektől nedves érzékenységgé. + +Így fogja körül Dosztojevszkij ellenségesen, kéjesen, raffináltan, +szenvedélyesen olvasóját. Nem birkózva gyűri le őket, hanem mint a +gyilkos, aki órák és órákon át kering áldozata körül s azután egy éles +pillanattal átüti a szívet. Oly szenvedélyes önnön lázongásában, hogy az +ember kételkedik, vajjon lehet-e őt egyáltalán epikusnak nevezni. +Technikája robbantó, nem ás lapátról-lapátra, kubikosként utat műveibe, +hanem belülről, a legutolsó atómig megfeszült erővel robbantja fel a +világot és a megváltott szívet. Előkészületei egészen földalattiak és +úgy hatnak az olvasóra, mint összeesküvés, mint villámgyors meglepetés. +Sohasem tudjuk, bár érezzük, hogy katasztrófa elé megyünk, hogy mely +emberekbe ássa be tárnáinak aknajáratait, honnan és mely órában +következik be a borzalmas kitörés. Mindegyiktől akna vezet a történet +központjáig és minden egyes ember a szenvedély gyujtóanyagával van +megtöltve. Hogy ki fogja a gyujtózsinórt meggyujtani (például, hogy ki +fogja az azonos egy gondolattól megmérgezettek közül Karamasoff Fedort +megölni), hallatlan művészettel el van rejtve egészen az utolsó +pillanatig, mert Dosztojevszkij, aki mindent sejtetni enged, nem árul el +semmit titkából. Az ember csak érzi, hogy a sors, mint valami vakondok +ássa alá az élet felületét, ássa be keményen egészen szívünk alá az +aknát és az ember a végtelen feszültségben ellankad, emészti magát, a +perc azon kis részéig, amely aztán, mint valami villám hasítja át a +nyomasztó levegőt. + +Dosztojevszkijnek, az epikusnak ezekre a kis percekre, a helyzetek +hallatlan összpontosítására, a leírás eddig nem ismert súlyára és +szélességére van szüksége. Ilyen intenzitást, ilyen összpontosítást csak +monumentális művészet érhet el, csak ősvilági nagyságú és mitikus +lendületű művészet. Itt a terjedelmesség nem szószátyárság, hanem +architektura: amint a piramisok csucsainak óriási alapokra, +Dosztojevszkij csúcsos magasságú jeleneteinek regényei hatalmas +méreteire van szüksége. És valóban, mint hazájának nagy folyói: a Volga +és a Dnyeper, úgy folynak az ő regényei is tova. Valamennyiükben van +valami folyamszerű és az élet hatalmas sokasága lassan hullámozva gördül +tova. Ezer és ezer oldalon keresztül, néha a művészi alkotás partjait +átlépve a politikának sok görgetegét és a vitának sok kavicsát ragadják +magukkal. Gyakran, ahol az inspiráció kihagy, széles, homokos helyeket +találunk. Már-már úgy látszik, hogy kiapad. Az események rohama akadozva +és fáradságosan préseli át magát kanyarodókon és zavarokon, az áramlás +órákra megáll a dialógusok fövénybuckáin, míg ismét megtalálja mélységét +és szenvedélyének lendületét. + +De aztán a tenger, a végtelenség közelében hirtelen elérjük a rohanó +folyam hallatlan helyeit, ahol a széles elbeszélés forgóvá szorul, ahol +a lapok szinte röpülnek, az iram aggasztó és az elkapott lélek az érzés +örvényébe zuhan alá. Már érezzük a közeli mélységet, már mennydörög a +vízesés, az egész széles, súlyos tömeg hirtelen tajtékzó sebességgé +válik és amint vízesés mágneses erejétől vonzott elbeszélés habtorlata a +katarzis felé áramlik, úgy száguldunk át mi is önkéntelenül gyorsabban +ezeken az oldalakon és aztán mintegy szétzúzott érzéssel belerohanunk +hirtelen az események szakadékába. + +És ez az érzés, ahol az élet óriási összege egy számmá sűrül össze, a +legvégső összpontosításnak ez az érzése, amely egyszerre kínzó és +szédítő és amelyet ő maga egyszer «toronyérzésnek» nevezett, ez az +isteni őrület, amely önnön mélységei felé hajol, hogy a halálos +lezuhanás üdvösségét megsejtve érezze, ez a legvégsőbb érzés, amelyben +az ember egész életével a halált is megérzi, ezek egyben Dosztojevszkij +nagy regénypiramisainak láthatatlan csúcsai. Mintha minden regényét +talán ezért, a fehéren izzó érzés e pillanataiért írta volna. +Dosztojevszkij húsz vagy harminc ilyen nagyszerű helyzetet teremtett és +valamennyien a szenvedélyes összepréselés oly páratlan vehemenciájával +bírnak, hogy nemcsak első olvasásra, amikor az ember szinte védtelenül +ki van nekik szolgáltatva, hanem negyedszerre és ötödszörre is, mint +valami tüzes nyíl ütnek át a szívünkön. Az ilyen pillanatokban az egész +könyv összes alakjai összegyülnek egyszerre egy szobába, valamennyien +akaratuknak legvégső feszültségében. Minden utca, minden folyó, minden +erő boszorkányosan egybefut és egyetlen gesztusban, egyetlen +mozdulatban, egyetlen szóban oldódik fel. Csak a «Démonok» azon +jelenetére emlékeztetek, ahol Satov arculütése «száraz csapásával» +szétszakítja a titkok pókhálóját, vagy ahol a «Félkegyelmű»-ben Natasa a +százezer rubelt tűzbe dobja, vagy a «Raskolnikoff» és a «Karamasoff» +vallomási jelenete. Művészetének e legmagasabb, már nem is anyagszerű, +hanem egészen elementáris erővel ható pillanataiban a szenvedély és +architektura maradéktalanul párosul. Dosztojevszkij csak az extázisban +egységes ember és csak ezekben a kurta pillanatokban tökéletes művész. +De ezek a jelenetek tisztán művészi szempontból a művészetnek az ember +feletti páratlan diadalai, mert csak visszalapozva vesszük észre, hogy +milyen zseniális kiszámítottsággal vezetnek fel a lépcsők ehhez a +magaslathoz, hogy mily tudatos elosztással egészítik ki egymást +mágikusan emberek és körülmények, hogy a hatalmas ezer számjegyű és +összefont egyenlet mint oszlik fel hirtelen a legkisebb számban, az +érzés végső maradéknélküli egységében: az önkívületben. +Dosztojevszkijnek ez a legnagyobb művészi titka, hogy minden regényét +ilyen csúcsokig építi fel, amelyekben az érzés egész villamos +atmoszférája összegyül és amelyek a sors villámát hibátlan biztonsággal +fogják fel. + +Rámutassunk-e még külön ez egyedülálló művészi forma eredetére, amelynek +Dosztojevszkij első ura és amellyel hasonló mértékben talán sohasem fog +bírni művész? Megmondjuk-e még, hogy az összes életerőknek egyetlen +pillanatban való ilyen felcikázása nem más, mint saját életének és +démoni betegségének kézzelfogható, művészetté vált formája? Sohasem volt +még oly gyümölcshozó művész szenvedése, mint az epilepsziának ez a +művészivé átváltoztatása, mert soha Dosztojevszkij előtt nem tudta +művészet az idő és tér ily legkisebb egységébe az élet teljességének +hasonló töményített voltát beleszorítani. Ő, aki ott állott a +Szemenovszkij-téren, bekötött szemmel és két perc alatt egész elmult +életét mégegyszer átélte és aki minden epileptikus rohamnál a tántorgó +szédület és a székről a földre való kemény lezuhanás között, mint egy +látomást, világokat szállt át, csak ő tudta elérni azt a művészetet, +hogy dióhéjnyi időbe az események egész kosmosát ágyazza be. Csak ő +tudta ilyen robbanó pillanatok valószerűtlenségéből a démoni valóságot +kikényszeríteni, hogy ezt a tér és időt átívelő képességét alig vesszük +észre. Művei a tömörítésnek valóságos csodái. Csak egy példát említek: +Olvassuk el a «Félkegyelmű» első kötetét, amely több ötszáz oldalnál. A +sors forgószele kavarog, lelkek káoszán röpülünk át, sokszámú embert +elevenít meg belűlről. Utcákon át vándorlunk velük, házakban ülünk és +egyszerre, ha az ember véletlen rágondol, akkor fedezi fel, hogy az +eseményeknek ez az egész óriási tömege alig 12 órai időtartam alatt +folyt le, reggeltől éjfélig. A «Karamasoff»-oknak fantasztikus világa +éppen így mindössze néhány napba, Raskolnikoffé egy hétbe van +összemarkolva, a tömörítés oly mesterművei, aminőt epikus még soha és az +élet maga is csak a legritkább pillanatokban ért el. Talán csak Ödipusz +antik tragédiája, amely déltől estig való szűk időközben perget le egy +egész életet és mult generációk életét, ismeri a magaslatról a +mélységbe, a mélységről a magaslatba való őrült rohanást, a sors +könyörtelen felhőszakadását, de egyben a lelki zivatarok tisztító erejét +is. Semmiféle epikus művel nem hasonlítható össze ez a művészet és ezért +hat Dosztojevszkij a legnagyszerűbb pillanatokban, mint drámaíró és +regényei úgy hatnak, mint beburkolt átalakított drámák. Végső fokon a +Karamasoffok lelkek a görög tragédiák lelkéből és Shakespeare húsából és +véréből valók. Bennük meztelen, védtelen és kicsinyen áll az óriási +ember a sors tragikus égboltja alatt. + +És különös, a lezuhanások legszenvedélyesebb pillanataiban +Dosztojevszkij regényei hirtelen elveszítik elbeszélő jellegüket is. Az +érzések forróságában leolvad a vékony epikus héj és elpárolog. Nem marad +más, csak a sápadt, fehéren izzó párbeszéd. Dosztojevszkij regényeiben a +nagy jelenetek csupasz, drámai párbeszédek. Átültethetjük őket a +színpadra, a nélkül, hogy egy szót hozzá kellene fűzni, vagy elhagyni, +úgy ki van faragva minden egyes figura, a nagy regényeknek szélesen +áramló tartalma bennük oly annyira drámai jelenetekké sűrül össze. +Dosztojevszkij tragikai megérzése, amely mindig valami végleges, valami +hatalmas feszültség felé, villámszerű kirobbanásig szorítja, epikai +remekműveit e magaslati ponton szinte maradéktalanul drámaivá formálja +át. + +Azt, ami e jelenetekben drámailag, sőt színházi erővel hat, +természetesen mindjárt felismerték a gyorskezű színházi mesteremberek és +boulevard-drámaírók még a filológusok előtt és gyorsan összeácsoltak +néhány robusztus színdarabot a «Raskolnikoff»-ból, a «Félkegyelmű»-ből +és a «Karamasoff»-ból. Azonban itt látszott meg, mily siralmasan +hajótörést szenved minden kísérlet, mely Dosztojevszkij alakjait +kívülről, testileg, sorsukban akarja megfogni, mennyire nem lehet őket +légkörükből, lelki világukból kiemelni és ritmikus ingerlékenységük +viharos atmoszférájától elválasztani. Dramatizáltan ezek az alakok oly +meztelenül és élettelenül hatnak, mintha lehántott fatörzsek volnának az +eleven, suttogó, zúgó fakorona-eredetijükhöz hasonlítva, amely az égig +ér és mégis ezer titkos idegszállal az epikai talajban gyökerezik. Az +érrendszer, amely könyvei száz és száz lapjára ágazik el, sötétségből, +célzásokból és sejtelmekből szívja legerősebb képalkotó erejét. +Dosztojevszkij pszichológiája nem éles lámpafényre való és kineveti +«átdolgozóit» és kivonatolóit. Mert ebben az epikai alvilágban +titokzatos lelki kapcsolatok, földalatti áramlatok és árnyalatok vannak. +Hőse nem látható mozdulatokból, hanem ezer és ezer kis látható célzásból +alakul és formálódik és az irodalom nem ismer pókhálószerűen finomabbat, +mint ezt a lelki hálózatot. Hogy az ember érezze az elbeszélésnek +subkután, mintegy a bőr alatt folyó folyamatosságát, próbáljunk meg egy +Dosztojevszkij regényt rövidített francia kiadásban olvasni. Látszólag +semmisem hiányzik belőle: az események filmje gyorsabban gördül le, sőt +az alakok még mozgékonyabbak, zártabbak, szenvedélyesebbek. De mégis +valahogy szegényesebbek, hiányzik lelkükből a csodálatosan irizáló fény, +légkörükből a szikrázó villamosság, a tikkasztó feszültség, amely a +kirobbanást oly borzalmassá és mégis oly jólesővé teszi. Valami szét van +törve bennük, amelyet nem lehet pótolni, a bűvös kör megszakadt. És +éppen ezekből a megrövidítési és dramatizálási kísérletekből lehet +legjobban megismerni Dosztojevszkij széles stílusának értelmét, +látszólagos bőbeszédűségének célszerűségét. Mert a kis, elfutó, alkalmi +célzások, amelyek egészen véletlennek és feleslegesnek tűnnek fel, száz +és száz oldallal később feleletre találnak. Az elbeszélés felülete alatt +rejtett villanyvezetékek szaladnak, amelyek híreket visznek és +titokzatos jeleket cserélnek. Van nála lelki titkosírás, egészen parányi +testi és lelki jelek, amelyek értelmét csak a második, harmadik olvasás +mutatja meg. Nincs még epikus, aki a történés csontváza, a dialógok bőre +alatt az elbeszélésnek ilyen idegekkel átszőtt, az eseményeknek ily +földalatti láncolatával bírna. És mégis alig lehet rendszernek nevezni: +mert ezt a lélektani folyamatot magának az embernek látszólagos +önkényűségével és mégis titokzatos rendszerességével lehet csak +összehasonlítani. Míg a többi epikus művészek, különösen Goethe, inkább +a természetet igyekeznek utánozni, mint az embert és a történést úgy +élveztetik velünk szervesen, mint egy növényt, felfestve, mint egy +tájat, Dosztojevszkij regényeit úgy éljük át, mint egy különösen mély és +szenvedélyes emberrel való találkozást. Dosztojevszkij remekművei +örökkévalóan őseredeti, kettéhasadt, tudatos, izgatottan-szenvedélyes +ideglények, mindig csak megerjedt hús és agy, sohasem acélos anyag, +tisztán kiizzott elem. Kiszámíthatlan és kifürkészhetlen, amilyen +kifürkészhetlen a lélek a test határán belől és a művészet formáin belől +nincs párja. + +Összehasonlíthatlan: művészetének csodálatossága, lélektanának mesteri +volta; túl van minden mértéken és minél mélyebben hatolunk be művébe, +annál valószínűtlenebbnek és hatalmasabbnak tűnik fel nagysága. Ezzel +távolról sem akarjuk azt mondani, hogy ezek a regények mind tökéletes +mesterművek, sőt sokkal kevésbbé azok, mint más szegényesebb művek, +amelyek szűkebb kört fognak be és kevesebbel is megelégszenek. A +mértéknélküli elérheti az örökkévalót, de nem tudja utánozni. Hallatlan +építő munkájának sok részét elmosta a szenvedély, sok hatalmas +koncepciót tönkretett a türelmetlenség. Ám Dosztojevszkijnek ez a +türelmetlensége művészete tragédiájától visszavezet élete tragédiájához, +mely éppúgy, mint Balzacnál, külső sors és nem belső könnyelműség, mert +az élet ösztökélte és túlságosan hajszolta ahhoz, hogy műveit +tökéletesre alkothatta volna. Ne felejtsük el, hogy keletkeztek ezek a +művek! Az egész regényt már előre eladta Dosztojevszkij, amikor még csak +az első fejezeteknél tartott, és minden munkája előlegről új előlegre +való hajtóvadászat. «Mint egy vén postagebe» úgy dolgozik, az egész +világ szökevénye, gyakran hiányzik ideje és nyugalma ahhoz, hogy az +utolsó simítást elvégezze és ezt tudja ő, minden ember közt a legtudóbb +és mint egy vétket, úgy érzi. «Látná csak ön, mily állapotban dolgozom! +Makulátlan mesterművet követel tőlem, de a legkeserűbb, legnyomorultabb +szükség gyorsasága kényszerít» – így kiált fel elkeseredetten. +Megátkozza Tolsztojt és Turgenyevet, akik kényelmesen, birtokukon ülve +kerekítik és rendezgethetik a sorokat és akiktől különben semmitsem +irigyel, mint ember. Nem fél a szegénységtől, de a művész, akit a munka +proletárjává alacsonyítottak, művészi volta fékezhetetlen vágyódásából +fellázad a «földbirtokos-irodalom» ellen, mert szeretne egyszer végre +nyugodtan, tökéletest alkotni. Műveinek minden hibáját ismeri és tudja, +hogy amint epilepsziás rohama után enged a feszültség, a remekmű +megfeszült burkolata elveszti áthatlanságát és közönyös dolgok is +beleömlenek. Sokszor barátainak vagy feleségének kell őt figyelmeztetni, +amikor a kéziratot felolvassa, egy-egy durva feledékenységre, melyet +rohamtól elhomályosult elméjével elkövet. Ez a proletár, a munka +napszámosa, az előlegek rabszolgája, aki legszörnyűbb nyomorúsága idején +egymásután három gigászi regényt ír, bensőleg a legtudatosabb artista. +Fanatikusan szereti az aranyműves munkát, a tökéletesítés +filigránkodását. A szükség korbácsa alatt is órák hosszát ötvöz és +mintáz egyes oldalakat és bár felesége éhezik és a szülésznőt még nem +fizették ki, kétszer megsemmisíti a «Félkegyelmű» kéziratát. A +tökéleteshez való akarata végtelen, de nyomorúsága is végtelen. Lelkéért +ismét a két legerőszakosabb hatalom küzd, a külső és a belső kényszer. +Mint művész is a kettősség nagy kettéhasítottja marad. Amint benne az +ember harmónia és nyugalom után, úgy szomjazik benne a művész örökösen +tökéletesség után. És amint ott, itt is szétzúzott karokkal feszül rá +sorsának keresztjére. + +A művészet tehát, az egyedül-egyetlen, még az sem megváltás a +kettéhasadás e felfeszítettjének, még az is kín, nyugtalanság, rohanás +és menekülés, a hontalannak még az sem otthona. És a szenvedély, amely +alkotásra űzi, a tökéletességen túlhajszolja. Itt is a tökéletességen +túl kergeti az örökké elérhetetlen felé, nem teljesen felépített csonka +tornyokkal (mert úgy a Karamasoff, mint a Raskolnikoff egy soha meg nem +írt befejező részt igér) magasulnak regényei palotái, a vallás +égboltjára, az örök kérdések felhőzetébe. Ne nevezzük regényeknek többé +és ne epikai mértékkel értékeljük őket: hiszen már rég nem pusztán +irodalom ez, hanem valami új, titkos kezdet, új emberről való mitosznak +prófétai előhangja, nyitánya és jóslata. Bármennyire is szereti +Dosztojevszkij a művészetet, még mindig nem ez a legvégsőbb számára és +mint minden fenséges orosz, ő is csak úgy tekinti a művészetét, mint az +embernek Istenhez, a megismerés felé vezető hídját. Emlékezzünk csak: +Gogoly a «Holt lelkek» után ott hagyja az irodalmat és misztikus lesz, +az új Oroszország titokzatos hírnöke. Tolsztoj 60 éves korában elátkozza +saját és más művészetét és a jóságnak és igazságnak evangélistája lesz. +Gorkij lemond a dicsőségről és forradalmat hirdet. Dosztojevszkij +végórájáig nem ejtette el a tollat, de amit alkotott, már régtől fogva +nem földi, szűk értelemben vett remekmű, hanem a harmadik birodalom +evangéliuma, az új orosz világ valamilyen mitosza, apokaliptikus, sötét +és rejtélyes jóslat. Ennek az örökké elégedetlennek a művészet csak +kezdet s befejezése a végtelenbe ér. Csak lépcső volt számára és nem +maga a templom. Műveinek tökéletességében van valami nagyszerű, amit nem +lehet szavakba foglalni és éppen ezért, mert ezt a legvégsőt csak +sejteni lehet bennük és nincs mulandó formába öntve, utakká lettek, +melyek az emberiség és az emberek tökéletesbüléséhez visznek… + + +A határok átlépője. + +«Dass du nicht enden kannst, das macht dich gross.» + +_Goethe._ + +A tradició a multak határköve a jelen körül: aki a jövendőbe akar +eljutni, kell hogy átlépjen rajtuk. Mert a természet nem ismer megállást +a megismerésben. Látszólag rendet követel, de mégis csak azt szereti, +aki új rend kedvéért széttöri a határokat. Egyes emberekből önnön +erejének túlságával azokat a hódítókat teremti ki magának, akik a lélek +megszokott tájairól az ismeretlenség sötét óceánjaira hajóznak, a szív +új világrészeibe, a lélek új szférájába. E vakmerő határátlépők nélkül +az emberiség önmaga foglya volna és a fejlődése körfutás. E nagy +hírnökök nélkül, akikben a természet mintegy önmagát küldi előre, nem +volna nemzedék, amely útját ismerné. A nagy álmodók nélkül az emberiség +nem ismerné fel legmélyebb értelmét. A világot nem a nyugodt felfedezők, +az otthon földrajztudósai tették tágassá, hanem a desperádók, akik +ismeretlen tengereken át új Indiákba utaztak; nem a pszichológusok, a +tudósok ismerték fel a modern lélek egész mélységét, hanem a költők közt +a mértéktelenek, a határok átlépői. + +Dosztojevszkij napjaink irodalmának nagy határátlépői között a +legnagyobb volt és senkisem fedezett fel a lélekben annyi új világrészt, +mint ez a háborgó, ez a mértéktelen, akinek, saját bevallása szerint: «A +megmérhetetlen és a végtelen oly szükséges volt, mint maga a föld!» +Sohasem állott meg, «mindenütt átléptem én a határokat» – írta büszkén +és önvádlóan egy levelében – «mindenütt». És csaknem lehetetlen +valamennyi tettét felsorolni, a gondolat jeges gerincén való +vándorlásait, a tudatalatti legrejtettebb forrásáig való leszállását és +az önmegismerés szédítő csúcsaihoz való, csaknem holdkóros feljutást. +Ahol nem volt járt út, azt járta be és ott élt legszívesebben, ahol +labirint és zűrzavar volt. Soha azelőtt az emberiség nem ismerte fel ily +mélyen lelki lényének szerkezetét és rejtélyét; tisztábban látott, +tudatosabb lett és egyben érzésben titokzatosabb és istenibb. Nélküle, +minden mérték nagy áthágója nélkül, az emberiség kevésbé ismerné +veleszületett titkát és műveinek csúcsairól messzebbre pillanthatunk be +a jövendőbe, mint valaha! + +Az első határ, amelyet Dosztojevszkij átlépett, az első messzeség, +amelyet előttünk megnyitott: Oroszország. Felfedezte nemzetét a világ +számára, európai tudatunkat kibővítette és elsőnek ismertette meg velünk +az orosz lelket, mint a világlélek egy töredékét és legdrágább kincsét. +Míg nem jött, Oroszország Európának csak egy határ volt, Ázsiába való +átmenet, színes folt a térképen, és saját kultúránk barbár, már +túlhaladott gyermekkora és multja. Elsőnek mutatta meg ebben a +pusztaságban a jövendő erőt, ő éreztette meg velünk Oroszországot, mint +új vallásosság lehetőségét, mint az emberiség nagy költeményében az +eljövendő Betűt. A világ szívét így gazdagította új felismeréssel és új +várakozással. Puskin (aki számunkra oly nehezen hozzáférhető, mert +költői nyelve minden fordításban elveszti villamos erejét) csak az orosz +arisztokráciával ismertetett meg bennünket, Tolsztoj pedig az egyszerű, +patriarchálisan-paraszti emberrel, a régi, elfoszló, kiélt világ +lényével. Dosztojevszkij az első, aki lelkünket új lehetőségek +hírüladásával felgyujtotta, ő az első, aki ezen új nemzetnek géniuszát +fellángoltatja és odavisz bennünket, hogy csaknem vágyakozunk arra, hogy +orosz népének kezdetleges lelke és világgyermeksége égő cseppjét a vén +Európa fáradt, stagnáló világába beleizzítsuk. És különösen ebben a +háborúban éreztük, hogy mindazt, amit Oroszországról tudtunk, csak ő +általa tudtuk és ő tette lehetővé, hogy ezt az ellenséges országot +lelkünk testvérhazájának érezhessük. + +De a világnak Oroszországról való fogalma kultúrális kibővítésénél (mert +ezt talán Puskin is elérte volna, hogyha 37 éves korában nem esik el +pisztolypárbajban) még jelentősebb és mélyebb lelki öntudatunknak az a +borzasztó kiszélesbülése, amely az irodalomban példanélkül való. +Dosztojevszkij a lélekbuvárok lélekbuvára. Mágikusan vonzza az emberi +szív mélysége; az ösmeretlen, a tudatalatti, a kifürkészhetetlen az ő +igazi világa. Shakespeare óta senki másnál nem tanultunk annyit az érzés +titkáról és korlátjainak mágikus törvényeiről, s mint Odysseus, az +egyetlen, aki Hadeszből, a földalatti világból visszatért, ő a lélek +alvilágáról mesél nekünk. Mert őt is, mint Odysseust, Isten, démon +kísérte. Betegsége, amely az érzés magaslatára száguldott fel vele, +amelyet közönséges halandó soha el nem ér és amely lezúdította a +borzalom és aggodalom állapotába, amelyek már túl vannak az élet +határán, tette képessé, hogy az élettelennek és életfelettinek ebben a +majd fagyos, majd tüzes légkörében lélegzetet vehessen. Amint az éjjeli +állatok a sötétben látnak, ő is az öntudat e félhomályában tisztábban +lát, mint más a napvilágon. A tüzes elemek között, hol mások megégtek, +ott érzi csak az érzés igaz, jóleső melegét, túlnőtt messze az +egészséges lelken, bentlakott a beteg lélekben és ezzel az élet +legmélyebb titkában. Lehelletnyi közelségre világított arcába az +őrületnek, mint alvajáró járt biztosan az érzés háztetőin, amelyről az +ébrek és tudók ájultan alázuhantak. Dosztojevszkij mélyebben hatolt a +tudat alatti alvilágba, mint az orvosok, a jogászok, a kriminalisták és +lélekbuvárok. Mindazt, amit a tudomány csak később fedezett fel és +nevezett el, amelyet a holt ösmeretből, mint valami bonckéssel, +kísérletek útján kihámozott, mind a távolba érző, hisztérikus, távolba +halló és perverz jelenségeket jós együttérzésével mindenkit megelőzve +írta le. A lélek jelenségeit egészen az őrület széléig (amely a lélek +túlzása), egészen a bűn széléig (amely az érzés túlzása) kutatta ki és +ezzel a lélek új földrészeinek végtelen területeit járta be. Egy régi +tudomány könyvének utolsó lapját véle zárta le, Dosztojevszkij a +művészetben új lélektant kezdett meg. + +Egy új lélektan: mert a lélek tudományának is meg vannak a maga +módszerei és a művészetnek, amely minden időkön keresztül végtelen +egységnek látszott, örökké új törvényekre van szüksége. Itt is változik +a tudás, a felismerés mindig új megoldások és meghatározásokkal halad +előre, és mint a kémia lecsökkentette kísérletekkel a látszólag +oszthatatlan őselemek számát, s viszont a látszólag legegyszerűbben is +összetételekre bukkant, így oldotta fel a lélektan az érzés egységét, +mind mélyebb és mélyebbre nyomuló differenciálódással az ösztönök és +ellenösztönök végtelenségébe. Egyes emberek előrelátó zsenialitása +dacára nem lehet félreismerni a régi és az új lélektan közti +határvonalat. Homértól messze, még Shakespearen is túl voltaképp csak +egyvonalú lélektant ismertünk. Az ember még formula, csontba és húsba +öltöztetett tulajdonság: Odysseus ravasz, Achilles bátor, Ajax haragos, +Nesztor bölcs… Ezeknek az embereknek minden elhatározása, minden tette +világosan és nyíltan akaratuk lőtávolában fekszik. Még Shakespeare is, a +régi és új művészet fordulójának költője, úgy rajzolta embereit, hogy +lényöknek ellentmondó melódikáját mindig egy domináns fogja fel. De épp +ő az első, aki elsőnek küld embereket a lélek középkorából újkori +világunkba. Hamletjében teremti meg az első problematikus természetet, a +modern differenciált ember ősét. Itt törik meg az akarat először, az új +lélektan értelmében, különböző akadályokban; itt kerül az önmegfigyelés +tükre magába a lélekbe s megteremti az önmagát felismerő embert, aki +kétszeresen él, kifelé és befelé egyszerre, aki tettekben gondolkozik és +gondolkodásban váltja magát valósággá. Itt éli az ember először az +életet, úgy, mint ahogy mi érezzük, érez, amint mi érzünk mostan, igaz, +hogy még csak a tudatnak félhomályában, mert a dán herceget még babonás +világ maradványai fogják körül és kényszerképzetek, sejtelmek helyett +még varázsitalok és szellemek hatnak nyugtalan elméjére. De mégis, itt +be van fejezve már az érzés kettősségének borzasztó lélektani eseménye. +A lélek új kontinensét felfedezték és szabad útjuk van a jövendő +kutatóknak. Byron, Goethe, Shelley, Child Harold, Werther romantikus +embere, aki lényének a józan világgal szembehelyezkedett szenvedélyes +ellentmondását örökös ellentétként érzi, nyugtalanságával segíti elő az +érzések kémiai szétbomlását. Az exakt tudomány még néhány értékes egyéni +megismerésre bukkant. Ezután jön Stendhal. Ő már többet tud, mint minden +előzője az érzések kristályképződéséről, az érzelmek sokféleségéről és +átváltozó képességéről. Sejti a szív titkos harcát minden egyes +elhatározása előtt. De lángeszének lelki lustasága, jellemének +sétafikáló lomhasága még nem képes arra, hogy a tudatalattinak egész +dinamikájára rávilágítson. + +Dosztojevszkij, az egységnek nagy elpusztítója, az örökös dualista, +hatol be elsőnek a titokba. Ő vagy senki más teremtette meg az érzés +tökéletes analizisét. Dosztojevszkijnél az érzések egysége tömeggé +foszlott szét, mintha embereibe más lelket építettek volna be, mint a +régi emberekbe. Minden eddigi költőnek legvakmerőbb lelki analizise is +felületesnek tűnik fel e differenciáltság mellett, valahogy úgy hatnak, +mint az elektrotechnika harminc évvel ezelőtt kiadott tankönyve, +amelyben még csak kezdetleges dolgokról van szó, mely a lényegest még +csak nem is sejti. Lelki szférájában nincs egyszerű érzés, osztatlan +elem, minden konglomerát, közbenső állomás, átmeneti határállomás. Az +érzés végtelen visszásságban és zűrzavarban tétovázik, ingadozik, míg +tetté válik és az akaratnak és igazságnak eszeveszett kicserélődése +rázza össze-vissza az érzéseket. Az ember azt hiszi, hogy egy +elhatározásnak, egy vágynak legvégső széléig jutott már el és mindig és +újra egy másikra mutat vissza. Gyűlölség, szerelem, kéj, gyengeség, +hiúság, büszkeség, uralomvágy, alázat, tisztelet, valamennyi ösztön +örökös átváltozásban egymásba fonódik. A lélek dzsungel, szent chaosz +Dosztojevszkij műveiben. Vannak nála: iszákosok tisztaság utáni +vágyódásból, bűnösök a bűnbánat utáni vágyból, lánymeggyalázók az +ártatlanság becsüléséből, istenkáromlók vallásos szükségből. Alakjai +vágyódása egyforma a visszautasítás, vagy a beteljesülés reményében. +Dacuk, hogyha az ember egészen szétbontja, nem más, mint elrejtett +szemérem, szerelmük csökevény gyűlölet, gyűlöletük elrejtett szerelem. +Ellentét ellentétet termékenyít meg. Találunk nála kéjenceket a +szenvedés utáni vágyból és önkínzókat kéj utáni vágyból, akaratuk +pergettyűje őrjöngő körforgásban forog. A vágyban már az élvezetet +élvezik, az élvezetben az undort, a tettben élvezik a megbánást és a +megbánásban visszaérzőn újra a tettet. Egyszerre van náluk fent és lent, +az érzéseknek megsokszorosodása. Amit kezeik tesznek, arról nem tud a +szívük, szívük szaváról nem tud az ajkuk, minden egyes érzés +kettéhasadt, sokféle, sokértelmű. Sohasem sikerül Dosztojevszkijnél az +érzések egységére bukkanni, egy emberét sem lehet egy fogalom hálójában +megfogni. Nevezzük Karamasoff Fedort kéjencnek, ez a fogalom, úgy +látszik, mintha kimerítő volna és mégis: hiszen Swidrigailov is kéjenc +és a «Sihederek»-ben a névtelen diák is ilyen és mégis egész világ van +köztük és érzéseik között. Swidrigailovnál a kéj hideg, lelketlen +kicsapongás, ő a fajtalanság számító taktikusa. Karamasoff kéjérzése +viszont életvágy, az önbemocskolásig hajtott kicsapongás, mély ösztön, +belevegyülni az élet legaljába, mert hiszen az is élet és az életkedv +extázisában még ezt a legalsóbbat, az alját is élvezni. Azok +érzéshiányból kéjencek, ezek pedig annak túlságából; ami ezeknél a lélek +beteg izgalma, azoknál krónikus gyulladás. Swidrigailov a kéj +középutasa, akinek «bűnöcskéi» vannak bűn helyett, kis piszkos állatka, +érzékrovar és a másik, a névtelen diák a «Sihederek»-ben, lelki +gonoszságok szexualitásba átvitt perverziója. Látjuk, hogy közöttük az +érzések egész világa áll, holott egyazon fogalom illik rájuk, s amint +itt a kéj titokzatos gyökereire és alkotó elemeire oszlott és +differenciálódott, úgy vezet vissza Dosztojevszkij minden érzést, minden +ösztönt a legmélyebb mélységbe, minden erőáramlat őseredetéhez, az én és +a világ, a talponállás és odaadás, büszkeség és alázat, tékozlás és +takarékosság, magánosság és közösség, centrifugális és centripetális +erő, önértékelés vagy önmegsemmisítés, én vagy Isten közötti végső +ellentéthez. Nevezzük őket ellentétpároknak, amint a pillanat követeli, +mindannyiszor a legvégsők, lélek és test közti ama világ ősérzései. +Sohasem tudtunk az érzések e nyüzsgő sokféleségéről, lelki életünknek +ily összevegyítettségéről annyit, mint Dosztojevszkij óta. + +Az érzésnek ez a feloldása legmeglepőbb Dosztojevszkijnél a szerelemben. +A tettek tette nála, hogy a regényt, sőt az egész irodalmat, amely +évszázadok óta, az antik kor óta, mindig a férfi és nő közötti központi +érzésből, mint minden élet ősforrásából indult ki, még mélyebbre lefelé +és még magasabbra felfelé, a legvégső megismerésig vitte el. A szerelem, +mely más költőknél az élet végcélja, a művészi munka elbeszélési célja, +ő nála sohasem őselem, hanem az életnek csak egy lépcsőfoka. Másoknál a +megbékélés glóriás pillanata, az ellentétek kiegyenlítődése abban a +percben harsan fel, ahol lélek és érzék, nem és nem maradéktalanul +feloldódik az isteni érzésben. Végső fokon ezeknél a többi költőknél az +életkonfliktusok Dosztojevszkijhez viszonyítva nevetségesen primitívek. +A szerelem, ez az isteni felhőből készült varázspálca, megérinti az +embert, ez a titok, a nagy bűbáj, az élet megmagyarázhatatlan, +kifürkészhetetlen, végső misztériuma. És a szerelmes szeret, boldog, ha +eléri, akit megkívánt, boldogtalan, ha nem kapja meg. Minden költőnél az +emberiség mennyországa: viszontszeretettnek lenni. De Dosztojevszkij +mennyboltja még magasabb. Az ölelkezés nála még nem egyesülés, a +harmónia nála még nem egység. A szerelem előtte nem boldogsági állapot, +kiegyezés, hanem emelkedett harc, intenzívebben fájó örök seb, a +szenvedések egy pillanata, erősebb életszenvedés, mint a közönséges +perceké. Ha Dosztojevszkij alakjai szeretik egymást, akkor nem +nyugosznak. Ellenkezőleg, alakjait akkor rázza meg legjobban valójuk +ellentétessége, amikor szerelmük viszonzott, mert szertelenségükben nem +merülnek el, hanem azt még fokozni igyekszenek. Kettősségük igazi +gyermekei, nem állanak meg ennél a végső pillanatnál. Megvetik a +pillanat szelid kiegyenlítődését, (amelyet mások legszebbnek tartanak) +hol a szerető férfi és szerető asszony egyformán és erősen szeretnek és +szerettetnek, mert ez harmónia volna, vég, határ és ők csak a +határtalannak élnek. Dosztojevszkij emberei nem akarnak úgy szeretni, +amennyire őket szeretik: csak szeretni akarnak és áldozat akarnak lenni, +az, aki többet ad az, aki kevesebbet kap és egymásra licitálnak az érzés +őrült felfokozásában, míg lihegés, sóhajtás, harc, kín lesz abból, ami +szelid játékkal kezdődött. Őrjöngő átváltozásban akkor válnak boldoggá, +ha visszalökik, ha kigúnyolják, ha megvetik őket, mert hiszen akkor ők +azok, akik adnak, végtelen sokat adnak és semmit sem követelnek érte és +ezért hasonlít úgy nála, az ellentétek mesterénél, a gyűlölet a +szerelemhez és a szerelem mindig úgy hasonlít a gyűlölethez. Azokban a +rövid időközökben is, amikor egymást szinte koncentrikusan szeretik, az +érzés egysége mégegyszer szétrobban, mert Dosztojevszki emberei nem +képesek arra, hogy érzékeik és lelkük zárt erejével egyszerre szeressék +egymást. Vagy az egyikkel, vagy a másikkal szeretnek, a test és a lélek +soha sincs náluk harmóniában. Figyeljük csak meg nőalakjait. +Valamennyien Kundryk, egyszerre az érzés két világában élnek, lelkeik a +szent Grált szolgálják, de egyszersmind testüket gyönyörteljesen égetik +el Titurel virágligeteiben. A kettős szerelem jelensége, amely más +költőknél a legkomplikáltabbak egyike, nála mindennapi, magától +értetődő. Philipowna Natasa lelki lényével Myskint, a szelid angyalt +szereti és nemi szenvedéllyel ugyanakkor Rogosinba, ellenségébe +szerelmes. A templomajtó előtt elszakítja magát a hercegtől, – a másik +ágyába, s részeg dorbézolásából visszarohan üdvözítőjéhez. Lelke felette +áll és rémülve néz arra, amit lent teste művel, teste ugyanakkor mintegy +hipnotikus álomban alszik, míg lelke önkívületben a másik felé fordul. +És éppen így Grusenka, egyszerre szereti és gyűlöli első csábítóját, +szenvedélyesen szereti Dimitrijét és hódolatával egészen testetlenül +Aljosát. A «Sihederek» édesanyja hálából szereti első urát, ugyanakkor +rabszolgaságból, alázatosságból Wersilovot. Végtelenek, megmérhetetlenek +a fogalom átváltozásai, amelyet más lélekbuvárok szerelem név alatt +fognak össze könnyelműen, úgy amint letűnt korok orvosai egy név alá +szorították össze a betegségek egész csoportját, amelyre ma száz nevük +és száz módszerük van. A szerelem Dosztojevszkijnél átváltozott gyűlölet +(Alexandra), részvét (Dunia), dac (Rogosin), érzékiség (Karamasoff +Fedor), önkínzás, de a szerelem mögött mindig más érzés is áll, egy +ősérzés. A szerelem nála sohasem elementáris, oszthatatlan, +megmagyarázhatatlan, ősi jelenség, csoda; mindig megmagyarázza és +szétdarabolja a legszenvedélyesebb érzést is. Oh, végtelenek, végtelenek +ezek az átváltozások és mindegyik közülük más és más színben csillog, a +hidegségtől faggyá dermed és ismét felizzik végtelenül és áthatlanul, +mint az élet sokfélesége. Csak Iwanovna Katerinára akarok emlékeztetni. +Meglátja Dimitrit egy bálon, az bemutatkozik neki, megsérti és ezért +meggyűlöli a férfit. Az bosszút áll, megalázza és akkor a leány szereti, +vagy voltaképpen nem is őt szereti, hanem a lealázást, amelyben +részesítette. Feláldozza magát és azt hiszi, hogy szereti, de nem szeret +mást, mint saját önfeláldozását, szereti szerelmi pózát és látszólag +minél jobban szereti, annál jobban gyűlöli újra. És ez a gyűlölet +rászabadul az életére és elpusztítja; s abban a pillanatban, ahol +kitűnik, hogy önfeláldozása csak hazugság volt és lealázása meg van +bosszúlva, – szerelmes belé újra! Dosztojevszkijnél ilyen komplikált egy +szerelmi viszony. Lehet-e ezt azokhoz a könyvekhez hasonlítani, hol az +utolsó oldalon ketten szeretik egymást végre és az élet minden akadályán +keresztül egymásra találnak? Ahol a többiek végződnek, ott kezdődnek még +csak Dosztojevszkij tragédiái, mert nem szerelmet akar a világ értelméül +és diadalául, nem a nemeknek langyos kibékülését. Az antik világ nagy +tradicióihoz kapcsolódik, ahol a sorsnak értelme és nagysága nem egy +asszony meghódítása volt, hanem megállani a sarat a világgal és az +istenekkel szemben. Nála ismét felemelkedik az ember és tekintetét nem a +nőkhöz emeli, hanem nyílt homlokkal fordul Isten felé. Tragédiája több, +mint a nemnek a nemhez, a férfinak a nőhöz való tragédiája. + +Ha az ember felismeri Dosztojevszkijt megismerése mélységében, az +érzések maradéktalan feloldásában, akkor tudjuk, hogy nincs többé út +tőle a multba vissza. Ha egy művészet igaz akar lenni, ezentul nem +állíthatja fel az érzéseknek kis szentképeit amelyeket ő már +szétrombolt, nem szabad többé, hogy a regényt a társaságnak és +érzéseknek kis körébe szorítsa, nem szabad, hogy a lélek titokzatos +közbenső birodalmát elhomályosítsa, amelyen keresztül világított. Ő volt +az első, aki annak az embernek megsejtését adta, akik voltaképp vagyunk, +a multtal ellentétben, érzésben differenciáltabban és megismeréssel +megrakottabban, mint minden előző korok. Senkisem tudja kimérni, hogy az +utolsó ötven esztendőben, könyvei óta, mennyivel jobban hasonlítunk +Dosztojevszkij emberéhez és próféciái közül mennyi ment át már a +vérünkbe, sejtelmei közül hány töltötte el a lelkünket. Az új világ, +amelyet elsőnek lépett át, talán már a mi világunk és a határok, +amelyeken áthaladt, talán a mi biztos hazánk. + +A mi végső igazságunkból, amelyet most élünk át, végtelen sokat tárt fel +előttünk, mint egy próféta. Az emberi mélységnek új mértéket adott: soha +halandó ő előtte nem tudott annyit a lélek halhatatlan titkáról. Azonban +csodálatos: bármennyire is kitágította önmagunkról ismereteinket, +bármily sokat is tanultunk tőle, sohasem felejtjük el megismerésénél a +nagyszerű érzést: alázatosnak lenni és az életet, mint valami démonit +érezni. Hogy tudatosabbak lettünk általa, nem tett bennünket szabadabbá, +hanem megkötöttebbé. Mert mikép a modern emberek a villámot nem kevésbbé +érzik hatalmasnak, mint az előző nemzedékek bár elektromos jelenségnek +ismerték fel és légköri feszültségnek és kisülésnek nevezték el, épp oly +kevéssé tudja az emberek lelki mechanizmusának magasabb felismerése +bennünk az emberiség iránti tiszteletet megkisebbíteni. Éppen +Dosztojevszkij, aki a lélek egyes részleteit oly tudatosan mutatta fel +előttünk, ő a nagy analitikus, az érzések anatomusa, korunk minden +költőjénél mélyebben adja az univerzális világérzést. És ő, aki +mélyebben ismerte meg az embert, mint bárki más előtte, viseltetik a +legmélyebb tisztelettel a Megfoghatatlan iránt, aki őt alkotta, az +Isteni iránt, az Isten iránt. + + +Az Istenkín. + +«Egész életemben kínzott engem Isten!» + +_Dosztojevszkij._ + +«Van Isten, vagy nincs?» kiált rá Karamasoff Iván abban a borzasztó +beszélgetésben «Doppelgängerjére», az ördögre. A kísértő mosolyog. Nem +siet felelni, hogy egy megkínzott emberről levegye a legnehezebb terhet. +«Dühös makacssággal» támadja Iván istenőrjöngésében a sátánt, kell, hogy +feleljen neki a lét e legfontosabb kérdésére. Az ördög azonban csak +szítja a türelmetlenség tüzét. «Nem, igazán nem tudom» feleli a +kétségbeesettnek. Csakhogy az embert megkínozza, az Isten után való +kérdést válaszolatlan hagyja és meghagyja neki az Istenkínt. + +Dosztojevszkij minden alakjának és nem utolsóul önmagának lelkében is +benne van a sátán, aki az istenkérdést felveti és nem felel reá. +Valamennyiüknek meg van az a «magasabb szíve», amely képes arra, hogy +önmagát gyötörje e kínzó kérdésekkel. «Hisz Ön Istenben?» támad rá +hirtelen Stawrogin, egy másik, emberré vált ördög az alázatos Satowra. +Mint valami izzó acélt, gyilkolóan szúrja be ezt a kérdést szívébe. +Satow visszahőköl. Reszket, elsápad, mert Dosztojevszkijnél éppen a +legőszintébb emberek reszketnek ez előtt a végső vallomás előtt (és ő, ő +maga is mennyire reszketett e miatt szentséges rettegésében!). És amikor +Stawrogin jobban és jobban szorongatja, a vértelen ajkak ezt a kifogást +dadogják: «Hiszek Oroszországban!» és csak Oroszország kedvéért vallja +magát istenhívőnek. + +Dosztojevszkijnek minden művében ez a rejtett Isten a legfőbb probléma, +a bennünk lakozó Isten, a rajtunk kívüli Istennek felébresztése. Mint +igazi orosznak, a legnagyobbnak és legemberibbnek, akit ez a milliónyi +nép alkotott, saját meghatározása szerint Istennek és a +halhatatlanságnak ez a kérdése, «az élet legfontosabbja». Nincs hőse, +aki ezt a kérdést kikerülhetné, úgy hozzájuk van nőve, mint tetteiknek +árnyéka, majd előttük szalad, majd pedig hátuk megett, mint Megbánás. +Nem tudnak menekülni előle és az egyetlen, aki megkísérli a tagadást, a +gondolat e borzasztó martirja, a «Démonok»-ban Kirilloff, meg kell, hogy +ölje magát, hogy Istent megölje és ezzel a többieknél is +szenvedélyesebben bizonyítsa létezését és azt, hogy nem lehet kisiklani +kezei közül. Figyeljük csak dialógusait, mint igyekeznek az emberek +elkerülni, hogy Őt megemlítsék, mint kerülik és térnek ki az útjából. +Szívesebben szeretnek a hétköznapi beszéd keretében, az angol regény +«small talk»-jában maradni, a jobbágyságról, asszonyokról, a sixtini +Madonnáról, Európáról beszélnek, azonban az Istenkérdés végtelen +ólomsúllyal nehezedik rá minden témára és végül mágikusan vonzza le azt +kifürkészhetetlen mélységébe. Dosztojevszkijnél minden vitatkozás vagy +az orosz gondolatnál, vagy az Istengondolatnál végződik – és látjuk, +hogy ez a két gondolat nála egy és ugyanaz. Orosz emberek, az ő hősei, +sem érzéseikben, sem gondolataikban nem tudnak «megállj»-t találni, a +tényleges világból elkerülhetetlenül az elvonthoz, a végesből a +végtelenhez, mindig a legvégére kényszerülnek. És minden kérdésnek a +vége az Istenkérdés. Ez az a belső örvény, amely ideáikat menthetetlenül +magával ragadja, húsukban a genyt okozó szálka, amely lelkeiket lázzal +telíti. + +Lázzal. Mert az Isten – Dosztojevszkij Istene – minden nyugtalanság +principiuma, mert ő, az ellentétek ősatyja, egyben az Igen és a Nem is. +Nem mint a régi mesterek képein, a misztikusok írásaiban: felhők felett +szelid lebegő, üdvözülten alátekintő fenségesség, – Dosztojevszkij +Istene az ősellentétek villamos sarkai közötti átszökő szikra, nem lény, +hanem állapot, feszültségi állapot, az érzések elégési processzusa, ő a +tűz, a láng, aki minden embert felhevít és túlhevít az önkívületben. Ő +az ostor, aki őket nyugodt, meleg testükből a végtelenségbe hajszolja, +aki őket a szavak és tettek túlzásaira csábítja, aki őket bűneiknek égő +csipkebokrába kergeti. Olyan ő, mint hősei, mint az, aki őt teremtette, +elégedetlen Isten, akit nem gyűr le semmi erőfeszítés, akit nem merít ki +semmiféle gondolat és nem elégít ki semmiféle odaadás. Ő az örök +Elérhetetlen, minden kínlódás kínja és maga Dosztojevszkij az, akinek +szívéből feltör Kirillov jajkiáltása: «Egész életemen keresztül kínzott +engem az Isten!» + +Ez Dosztojevszkij titka: Szüksége van Istenre és mégsem talál reá. Néha +már azt hiszi, hogy övé lett és rajongva öleli körül, de tagadó ösztöne +ismét a földre hajítja vissza. Senki sem ismerte fel nála erősebben +Isten szükségét. «Isten azért szükséges nekem – mondta egyszer – mert ő +az egyetlen lény, akit mindig lehet szeretni», és egy más helyt: «Nincs +az embernek szakadatlanabb és kínzóbb aggodalma, mint valamire +rátalálni, ami előtt meg kell hajolni!» Hatvan esztendeig szenved ebben +az Istenkínban és úgy szereti Istent, mint minden szenvedését, jobban +szereti, mint bármi mást, mert ő minden szenvedés között a legősibb és a +szenvedés szeretete lényének legmélyebb gondolatát jelenti. Hatvan +esztendeig küzd, hogy elérjen hozzá és mint «az aszu fű» szomjazik a hit +után. Egységet akar, az örökké szétrobbantott, az örökké hajszolt +pihenőt, a szenvedélynek minden hullámtorlatán örökké gördített, az +önmagát szétömlesztő a deltát, a nyugalmat, a tengert keresi. +Megnyugvásnak álmodja meg magának az Istent, ám úgy találja meg mint +tüzet. Szeretne egészen kicsiny lenni, mint a lelki szegények, hogy +felolvadhasson benne, szeretne hinni abban a hitben, mint «a tíz pud +súlyú szatócsné», és ő a legtudatosabb, szeretné, ha nem tudna semmit, +hogy hinni tudjon és mint Verlaine könyörög: «Donnez-moi de la +simplicité». Az az álma, hogy agyveleje elégjen az érzésben, beleömöljön +az Istennyugalomba, állatiasan eltompulva. Oh, mint nyujtja ki kezeit +feléje, tombol áhitatosan, kiált, kiveti a logika szigonyait, hogy +megfoghassa és a bizonyságoknak legvakmerőbb csapdáit állítja fel, +nyílként lövi ki szenvedélyét, hogy eltalálja, szerelme Isten után való +vágyódás, csaknem «illetlen szenvedély», paroxizmus, túlzás. + +De vajjon hívő-e, mert oly fanatikusan hinni akar? Vajjon +Dosztojevszkij, az Istenhivőségnek legrábeszélőbb védője, a pravoszláv, +vajjon maga is hivő volt-e, egy poeta christianissimus? Bizonyára voltak +ilyen percei: Amikor a végtelenbe reszket a lelke, amikor görcsösen +kapaszkodik Istenbe, amikor kezei közt tartja a harmóniát, amelyet a +földön nem bírt feltalálni, amikor a kettéhasadás e keresztrefeszítettje +feltámad az egyedülvaló egekben. De mégis: valami még akkor is ébren +marad benne és nem olvad fel a lélek e tűzvészében. Amikor úgy látszik, +hogy teljesen feloldódott már az egészen földöntúli mámorban, az +analizis ama borzasztó szelleme bizalmatlanul áll lesben és megméri a +tengert, amelybe el akar sülyedni. A könyörtelen «Doppelgänger» +védekezik a személyiség feladása ellen. Az Istenkérdésben is ott tátong +a gyógyíthatatlan hasadék, amely mindegyikünkkel veleszületik, de +amelyet ily széles örvénnyé még egy földi ember sem szakított szét, mint +Dosztojevszkij. Egy lélekben minden ember közt a leghivőbb és a +legszélsőbb atheista egyben és hőseiben mindkét eshetőségnek poláris +lehetőségeit egyforma meggyőzően írta le, (anélkül, hogy magát meggyőzte +volna, vagy pedig döntött volna) a magát odaadó alázatosságot, a +porszemet, mely Istenben feloldódik, másrészt a legnagyszerűbb túlzást, +Istenné válni: «Elismerni, hogy van Isten és egyszersmind elismerni, +hogy mi magunk nem váltunk Istenné, őrültség volna, amely öngyilkosságba +kergeti az embert». És szíve mindkettőhöz húzza, az Istenszolgához és az +Istentagadóhoz, Aljosához és Karamasoff Ivánhoz. Műveiben szüntelen +zsinatot tart, de nem hoz döntést, együtt van az Istenhivőkkel és az +eretnekekkel. Hivő volta az igen és a nem, a világ két pólusa közötti +tüzes váltakozó áram, Isten előtt is megmarad Dosztojevszkij az egység +nagy kitaszítottjának. + +Így válik belőle Sisyphus, aki a megismerés magaslatára gördíti fel a +mindig visszahulló követ. Az örökké Isten felé fáradozó, akit soha el +nem ér. De vajjon nem tévedek: vajjon Dosztojevszkij nem-e a hitnek +legnagyobb prédikátora az emberek között? Vajjon műveiből nem szól-e +hatalmas orgonahimnusz Istenhez? Nem tanusítják-e összes politikai, +irodalmi munkái egyértelműen, parancsolólag, kétségtelenül Isten +szükséges voltát, létezését, nem rendelik-e el mind valamennyien az +igazhivőséget és nem vetik-é meg az atheizmust, az Istentagadást, mint a +legnagyobb bűnt? De ne tévesszük itt össze az akaratot az igazsággal és +a hitet a hit követelésével. Dosztojevszkij, az örök megtérés költője, +ez a testté vált ellentét, a hitet szükségességül prédikálja és annál +buzgóbban prédikálja másoknak, minél kevésbbé hisz ő maga (az állandó, +biztos, nyugodt, bízó hitet értve ez alatt, a «megtisztult lelkesedést», +mint legfőbb kötelességet). Szibériából ezt írja egy asszonynak: «Meg +akarom Önnek írni magamról, hogy én ennek a kornak gyermeke vagyok, a +hitetlenség és kételkedés gyermeke és valószínű, igen, tudom bizonyosan, +hogy az fogok maradni életem végéig. Mily borzasztóan kínzott engem és +kínoz még ma is a hit után való vágy, amely annál erősebb, minél több +ellenbizonyság áll előttem!» Soha ily világosan nem fejezte ki azt, +hogy: a hitetlenség érzetéből vágyódik hit után. És ez is Dosztojevszkij +fenséges átértékeléseinek egyike: éppen mert _nem_ hisz és ismeri a +hitetlenség kínját, mert, saját szavai szerint, a kínt mindig csak +magáért szereti és részvéttel van mások iránt, ezért prédikálja másoknak +az egy Istenben való hitet, akiben ő maga nem hisz. Isten megkínzottja +Istenben üdvözült emberiséget, a fájdalmasan hitnélküli boldogan hivőket +akar. Hitetlenségének keresztjére feszítve népének az orthodoxiát +prédikálja, erőszakot tesz felismerésén, mert tudja, hogy vele csak +szétszakítana, elégetne és hazugságot prédikál, szigorú, betűkhöz +ragaszkodó paraszti hitet, mert az boldogságot ad. Ő, akiben egy +«mustármagnyi hit» sincs, aki fellázad Isten ellen és amint maga büszkén +beismeri: «az Istentagadást oly erővel fejezte ki, mint senki más +Európában», azt követeli, hogy alávessék magukat a pópáknak. Az +embereket Istenkíntól megóvandó, – amelyet saját bőrén érzett, mint +senki más – az Istenszeretetet hirdeti. Mert tudja, hogy «az ingadozás +és a hit nyugtalansága lelkiismeretes embernek oly borzasztó kín, hogy +jobb volna, ha felakasztaná magát». Ő maga nem tért ki előle és mint egy +martir fogadta be magába a kétséget. De a végtelenül szeretett +emberiséget meg akarja menteni tőle és mint nagy inkvizitora, meg akarja +menteni az emberiséget a lelkiismereti szabadság kínjától és a tekintély +holt ritmusával akarja elringatni. És így a helyett, hogy gőgösen +tudásának igazságát hirdetné, a hitnek alázatos hazugságát teremti meg. +A vallásos problémát nemzetivé fordítja és isteni fanatizmust olt belé. +És mint leghívebb szolga a kérdésre: «Hisz Ön Istenben?» életének +legigazibb gyónásával felel: «Hiszek Oroszországban!» + +Menekvése, kifogása, megmentése: Oroszország. Szavában itt már nincs +kettéhasadás, itt már dogmává válik. Mert Isten elzárta fülét előtte: +közötte és lelkiismerete között teremt magának Krisztust, az új +emberiség új hírnökét, az orosz Jézust. A valóságból, az időből, hit +iránti vágyát borzasztó a határozatlanság felé hajtja, – mert csak a +határozatlannak, határtalannak tudja magát ez a mértéknélküli ember +egészen odaadni, – Oroszország óriási gondolatába, ebbe a zóba, amelyet +hivő voltának minden mértéktelenségével tölt meg. Mint új Keresztelő +János hirdeti ezt a soha nem látott Krisztust. De nevében beszél, +Oroszország nevében, az egész világ számára. + +Ezek az ő messiási iratai, politikai cikkei és a Karamasoffok némely +kitörései homályosak. Zavarosan bukkan fel belőlük az új Krisztus-arc, +az új megváltás és általános béke gondolata. Bizánci arc, kemény +vonásokkal, szigorú redőkkel. Mint régi füsttől megfeketült ikónokból, +fekete, szúró szemek merednek reánk, végtelen áhítattal, ám egyben +gyűlölettel és kegyetlenséggel. És maga Dosztojevszkij is elrémítő, +amikor nekünk európaiaknak, mint eltévedt nyájnak, ezt az orosz +Megváltót hirdeti. Mint egy középkori gonosz, fanatikus szerzetes, aki a +bizánci keresztet korbácsul tartja a kezében, úgy áll a politikus, a +vallásos fanatikus velünk szemben. Mint lázbeteg, misztikus görcsökben +vonaglón hirdeti nekünk a tanítást, nem szelid papi beszédben, hanem +démoni haragkitörésekben robban ki végtelen szenvedélyessége. Bunkókkal +üt le minden ellenvetést és lázasan, gőggel övezve, gyűlölettől égve +rohanja meg az idő tribüneit. Habzik a szája és reszkető kezekkel +átkozza meg a világot. + +Képrombolón, őrjöngőn, támad rá az európai kultúra szentségeire. Mindent +letapos ez a nagy romboló ideáljainkból, hogy az új, orosz Krisztusnak +utat csinálhasson. Egészen a tébolyig ér el moszkovita türelmetlensége. +Mi is az az európai kultúra? Temető, drága sírokkal, de most már a +rothadástól szagos, még trágyául sem való az új vetésnek. _Az_ egyedül +orosz földből virágzik fel. A franciák – hiú bolondok, a németek – +közönséges virstlicsináló nép, az angolok – a bölcselkedés +kiskereskedői, a zsidók – foghagymaszagú gőg, a katholicizmus – +ördögtanítás, Krisztus kigunyolása, a protestantizmus – okoskodó +államvallás, valamennyien torzképei az egyetlen igaz Istenhitnek: az +orosz egyháznak. A pápa – sátán tiarában, városaink Babylonok, az +apokalipszis legnagyobb szajhái, tudományunk – hiú szemfényvesztés, +demokráciánk – meglágyult agyvelők gyenge forrázata, a forradalom – +bolondok és elbolondítottak gaz csínye, a pacifizmus – vén asszonyok +fecsegése. Európának minden eszméje elvirágzott, elhervadt virágcsokor, +csak arra való, hogy sárba tapossák. Csak az orosz gondolat az egyedül +igaz, egyedül nagy, egyedül helyes. Mint az Amoktól megszállott rohan az +őrjöngő túlzó tovább és minden ellentmondást ezzel a tőrrel szúr le: «Mi +megértünk titeket, de ti nem érttek meg bennünket!» és minden vita +véresen összeomlik. «Mi oroszok mindent megértünk, ti vagytok a +korlátoltak!» rendeli. Oroszország az egyedül igaz és Oroszországban +minden: a cár és a kancsuka, a pópa és a paraszt, a troika és az ikónok +annál igazabbak, minél európaellenesebbek, ázsiaiak, mongolok, tatárok, +annál igazabbak, minél konzervativabbak, maradiak, haladás ellenségei, +szellemnélküliek, bizánciak. Oh, mint tombolja itt ki magát a nagy +túlzó! Felujjong: «Legyünk ázsiaiak, legyünk szarmaták, el Pétervártól, +el az európai Pétervártól, vissza Moszkvába, el Szibériába, az új +Oroszország a harmadik birodalom!» Ez az Istentől ittas középkori +szerzetes e felett nem is tűr vitát. Le az ésszel! Oroszország a dogma, +amelyet ellentmondás nélkül kell elfogadni. «Oroszországot nem ésszel, +hanem hittel lehet megérteni.» Aki nem borul térdre, az ellenség, +Antikrisztus: keresztes-hadjáratot ellene! Harsányan fuj be a háború +kürtjébe. Ausztriát szét kell zúzni, a félholdat letépni Konstantinápoly +Szófia-mecsetjéről, Németországot meg kell alázni, Angliát legyőzni, – +őrjöngő imperializmus, mely szerzetesi csuhába rejti el gőgjét és így +kiált fel: «Dieu le veut!» Az isteni birodalom kedvéért az egész világ +legyen Oroszországé. + +Oroszország tehát a Krisztus, az új Megváltó és mi vagyunk a pogányok. +Semmi sem ment meg bennünket, elzüllötteket, bűneink tisztító tüzéből; +elkövettük az eredendő bűnt azzal, hogy nem vagyunk oroszok. A mi +világunk számára nincs hely ebben az új harmadik birodalomban, kell, +hogy előbb egész Európa beleolvadjon az orosz világbirodalomba, az új +Isten államába, mert csak akkor lehet megváltani. Szó szerint azt +mondja: «Minden embernek előbb orosszá kell válni!» Akkor kezdődik csak +az új világ! Oroszország Isten választott népe: karddal kezében kell a +földet meghódítania, akkor fogja csak «végső szavát» mondani az +emberiségnek. És ez a végső szó Dosztojevszkijnél kibékülést jelent. Az +orosz zsenit abban a képességben látja, hogy mindent megért és minden +ellentétet meg tud oldani. Az orosz a mindent megértő és ezért a +legmagasabb értelemben vett engedékenység. És országa, a jövő állama: az +egyház, az emberi közösség egy formája, egymást megértés, alárendeltség +helyett. És mint valami nyitány, úgy hangzik a világháború eseményeihez, +(amely kezdetén az ő gondolataiból táplálkozott, amint a végén +Tolsztojéból), amikor azt mondja: «Legyünk az elsők, akik a világnak +hirdetik, hogy nem az egyéniség és idegen nemzetiségek elnyomásával +akarjuk elérni saját felvirágzásunkat, hanem éppen ellenkezőleg, ezt +minden nemzetek legszabadabb és legönállóbb fejlődésében és testvéri +egyesülésében keressük!» Lenin és Trockij ebben a «igéret»-ben vannak, +benne van azonban a háború is, amelyet ő, minden ellentétek +kifeszítésének örökös ügyvédje oly szenvedélyesen dicsért. Általános +kibékülés a cél, de Oroszország. az egyetlen út, amely «Keletről a +földet újjáteremteni fogja». Az Ural hegyein ki fog gyúlni az örök fény +és az egyszerű nép – nem pedig a tudatos szellem, nem az európai +kultúra, – fogja a föld sötét titkaival összeforrt erőkkel a világot +megváltani. Nem hatalom lesz, hanem dolgos szeretet, nem a személyiségek +viszálya, hanem örök emberi érzés és az új orosz Krisztus a világbékét +fogja hozni, az ellentétek feloldását. És a tigris a bárány mellett fog +legelni és az őz az oroszlán mellett; hogy remeg Dosztojevszkij hangja, +amikor a harmadik birodalomról beszél, minden oroszok országáról a +földön, mint reszket a hívő extázisában, milyen csodálatos, a valóságok +legtudatosabbja, messiási álmaiban! + +Mert az Oroszország szóba, az orosz gondolatba álmodja bele +Dosztojevszkij ezt a Krisztus-álmot, az ellentétek kibékítésének +gondolatát, amelyet életében, művészetében és Istenében hatvan éven +keresztül hiába keresett. De melyik ez az Oroszország, az igazi, a +reális, vagy a misztikus, a politikai vagy a prófétai? Mint +Dosztojevszkijnél: minden, mind a kettő egyszerre! Hiába kívánjuk egy +szenvedélyes embertől, hogy logikus legyen és hiába kérünk indokolást +dogmáihoz. Dosztojevszkij messiási irataiban, politikai, irodalmi +műveiben a fogalmak őrülten össze-vissza tántorognak. Oroszország majd +Krisztus, majd Isten, majd Nagy Péter birodalma, majd az új Róma, a +szellem és hatalom egyesülése, tiara és császári korona, fővárosa majd +Moszkva, majd Konstantinápoly, majd az új Jeruzsálem. A legalázatosabb +örök emberi ideálok hatalomra vágyó, szlavofil, hódító ösztönökkel +meghökkentően váltakoznak és megdöbbentő biztosságú politikai +horoszkopok, fantasztikus, apokaliptikus igéretekkel. Majd a politika +szorosába préseli be Oroszország fogalmát, majd a végtelenbe emeli fel. +És itt is, mint remekműveiben, a realizmus és fantázia, a tűz és víz +ugyanazon sistergő keveréke. Ami benne démoni, őrjöngően túlzó, és amit +regényeiben kénytelen mérsékelni, itt pythiai jóslásokban szabadon éli +ki: izzó szenvedélyének egész ihletével prédikálja Oroszországot a világ +üdvösségének, a világ megváltójának, egyedüli üdvhozójának. Soha még +Európának nem hirdettek nemzeti eszmét, mint világgondolatot, +gőgösebben, zseniálisabban, kérőbben, csábítóbban, mámorosítóbban, +rajongóbban, mint Dosztojevszkij könyveiben az orosz gondolatot. + +Fajának ez a fanatikusa olyan, mint egy nagy szervezet szervetlen +kinövése, ez a részvétnélküli, rajongó orosz szerzetes, ez a gőgös +csúfolkodó, ez a hitetlen hitvalló. Azonban Dosztojevszkij egyéniségének +egységéhez éppen ez szükséges. Ahol Dosztojevszkijnél egy jelenséget nem +értünk meg, szükségességét ellentétében kell keresnünk. Ne felejtsük el: +Dosztojevszkij mindig igen és nem, önmegsemmisítés és önmaga felé +emelés, kihegyezett ellentét. És ez a túlhajtott gőg csak ellenlábasa +túlzott alázatosságának, fokozott népi öntudata sarki ellentéte önmaga +túlizgatott személyes jelentéktelenségi érzésének. Egyszerre két félre +hasad szét: büszkeségre és alázatra. Személyiségét megalázza: műveinek +húsz kötetét hiába lapozzuk át a hiúság, büszkeség, a túlzás, gőg, +hivalkodás egy szava után! Csak önmaga megkisebbítését, undort, vádat, +lealázást találunk bennük. Ami büszkeség van benne, azt fajába, népének +gondolatába önti bele. Ami elkülönített személyiségére vonatkozik, azt +megsemmisíti és mindazt, ami benne személytelen, orosz, örök emberi, azt +istenítésig emeli fel. Mert nem hisz Istenben, prédikálja Istent, mert +nem hisz magában, prófétája nemzetének és az emberiségnek. Az ideálok +világában is mártir, aki magát feszíti keresztre, hogy az eszmét +megváltsa. + +Ez az ő nagy titka: az ellentétek által megtermékenyülni. Kifeszíteni a +végtelenbe, hogy az egész világot átfogja és azután a belőle termő erőt +a jövendőre felhasználni. A többi költők ideáljukat rendszerint +önnönszemélyiségük fokozásából teremtik meg, amennyiben önmagukat +másolva, megtisztítva, megjavítva, magasabb fokra emelik és a jövendő +embert valahogy önmaguknak megtisztult típusa gyanánt mutatják be. +Dosztojevszkij az ellentétember, az alkotó dualista, önmagának +ellentétjéből alkotja ideálját és Istenét: és önmagát, az eleven embert, +negativummá alázza. Csak agyag, csak föld akar lenni, amelyből az új +formát öntik és baljának a jövendőbeli képen jobb felel meg, mélységének +magaslat, kétségeinek hit, kettéhasadásának egység! «Pusztuljak el én, +csak a többiek legyenek boldogok!» – staretzének ezt a mondását így +változtatja át gondolatban. Megsemmisül, hogy a jövendő emberében +feltámadjon. + +Dosztojevszkij ideálja ezért: Nem olyannak lenni, mint amilyen. Olyat +érezni, amit nem érzett. Úgy gondolkozni, amint nem gondolkodott. Nem +úgy élni, ahogy ő él. Egyéni lényének legkisebb részéig, +vonásról-vonásra ellentéte az új ember, önlényének minden árnyékából +fény, minden homályából ragyogás képződik. Így szól önmagához: «Nem!» s +ebből teremti ki az új emberiség felé szenvedélyesen kiáltott Igent! +Egész a testiségig folytatja önvoltának ezt a példátlan erkölcsi +elítélését, a jövendő ember kedvéért, az én megsemmisítését, az +örökemberiért. Vegyük elő képét, fényképét, halotti maszkját és tegyük +mellé azon emberek képét, akikben ideáljait formálta: Karamasoff Aljosa, +Sossima, Myskin herceg mellé, az orosz Krisztus e három vázlata mellé, +akiket üdvözítőül alkotott. És a legkisebb részletig minden vonal az ő +ellentmondó ellenlábasa. Dosztojevszkij arca komor, titokkal és +homállyal teli, – amazok arca nyílt, békés őszinteségű; az ő hangja +rekedt és kopott, amaz embereké szelid és halk. Az ő haja sötét és +kuszált, szemei mélyenfekvők és nyugtalanok, amazok arca tisztult, sima +hajtól körülövezett és szemeik nyugtalanság és aggodalom nélkül +ragyognak. Azt mondja róluk kifejezetten, hogy egyenesen előre néznek és +tekintetükben benne van a gyermekek édes mosolya. Az ő ajkát a +szenvedély és gúny gyorsan bevésődő ráncai fogják körül és ezért nem tud +nevetni, de Aljosa és Sossima fehér fogaiból ragyog az önmagában bízó +ember szabad mosolygása. Vonásról-vonásra így állítja be saját képét, +mint negativumot az új képpel szemben. Az ő arca egy megkötözött emberé, +aki szenvedélyek rabszolgája, és akin rajta van a gondolatok terhe, +amazoké benső szabadságot, gátnélküliséget, lebegést fejez ki. Ő maga a +szétszakítottság, a kettősség, amazok összhang és egység. Ő az énember, +az önmagába bebörtönzött, amazok az örök emberek, akik lényüknek minden +részéből Istenbe ömlenek át. + +Soha ily tökéletesen nem teremtettek még önmegvetésből erkölcsi ideált, +az erkölcsi és szellemi világ egyetlen szférájában sem. Önmagát +elítélve, lényének ereit mintegy felmetszvén, önnönvérével festi a +jövendő ember képét. Ő még a szenvedélyes, a görcsös, a nekiugró +tigrisszerű mozdulatoknak volt az embere, lelkesedése még az érzékek +vagy idegek feszültségéből fellángoló villámfény, amazoké a szelíd, de +örökké mozzanatos szűzi ragyogás. Amazoké a szelíd kitartás, amely +tovább ér, mint az önkívület vad ugrásai, amazoké az igazi alázatosság, +amely nem fél a nevetségességtől. Mások ők, mint az örökké lealázottak +és megsértettek, az akadályozottak és meggyötörtek. Amazok mindenki +nyelvén tudnak és mindenki megnyugvást érez közelükben, mert nincs +bennük a félelem örök hisztériája, hogy valakit megbántanak, vagy +megbántódnak és nem néznek kérdőn minden lépésnél maguk körül. Isten nem +kínozza többé, hanem megnyugtatja őket. Mindenttudók, de épp azért, mert +mindent tudnak és mindent megértenek, nem ítélnek el senkit és nem +ítélkeznek, nem törik a fejüket a dolgokon, hanem hálásan hisznek. +Különös: hogy ez az örök nyugtalankodó, az élet legfelsőbb formáját a +felvilágosodott, higgadt emberben látja és ez az egyenetlenkedő +legfelsőbb ideálul az egységet, ez a lázadó a meghódolást állítja fel. +Istenkínja Istenkéjjé kétsége bizonysággá, hisztériája egységgé és +szenvedése mindent átfogó boldogsággá vált bennük. Az élet legmagasabb +foka és legdrágábbja, legszebbje számára az, amit ő a tudatos és +tudatfeletti soha nem ismert és amit, mint legfenségesebbet kíván az +emberek számára: naivitást, a szív gyermeki voltát, a szelíd, magától +értetődő derűt. + +Nézzétek legkedvesebb embereit, mint mennek: szelíd mosollyal az +ajkukon, mindent megértenek és mégsem büszkék, az élet titkában nem úgy +élnek, mint valami tüzes örvényben, hanem mint kék égboltot vonják maguk +felé. Az élet ősellenségét, «a fájdalmat és aggodalmat legyőzték» és a +dolgoknak végtelen testvériségében Istenben üdvözültekké váltak. +Felszabadultak saját énjüktől. Az emberek legfőbb boldogsága a +személytelenség, és így változtatja át a legegyénibb ember Goethe +bölcsességét új hitté. + +A szellemi élet története nem ismeri egy ember ehhez hasonló erkölcsi +önmegsemmisítésének példáját, nem ismeri egy ideálnak ellentétekből való +ily termékeny kiteremtését. Dosztojevszkij önmagának mártírjaként +feszítette magát keresztre: tudását, hogy hitvalló legyen, testét, hogy +a művészet által az új embert teremtse, egyéniségét, az összesség +kedvéért. Mint típus el akar pusztulni, hogy egy boldogabb, jobb +emberiség támadjon, minden szenvedést magára vesz mások boldogsága +kedvéért. És ő, aki önmagát ellentétei legfájdalmasabb távoláig +feszítette hatvan éven át és lényének mélységeit feldúlta, hogy Istenét +és ezzel az élet értelmét megtalálja, a felhalmozott megismeréseket +félredobja az új emberiség kedvéért, amelynek legmélyebb titkát, a +legvégső, legfelejthetetlenebb formuláját súgja meg: «Jobban szeretni az +életet, mint az élet értelmét!» + + +Győzedelmes élet. + +«Bármilyen is volt az élet, mégis szép!» + +_Goethe._ + +Mily sötét az út Dosztojevszkij mélységein át, mily komor a tája, mily +nyomasztó végtelensége, mely oly titokzatosan hasonlít tragikus arcához, +amely magába szobrászolta az élet minden fájdalmát! A szív szakadékos +pokolkörei, a lélek bíboros tisztítótüze, a legmélyebb bánya, amelyet +valaha földi kéz az érzések alvilágába ásott. Mennyi sötétség van ebben +az emberi világban, mennyi szenvedés ebben a sötétségben! Mennyi gyász +az ő földjén, ezen a földön, «amely legbensőbb kérgéig könnyekkel van +átitatva!» Mélységében a pokol körei sötétebbek, mint aminőknek Dante, a +látnok, egy évezreddel előbb megálmodta. Földi mivoltának meg nem +váltott áldozata, önnönérzésének mártírja, kit átölelnek a szenvedélyek +kígyói, akit a lélek minden ostorai kínoznak, ájult lázadás áradatában +tajtékozva, oh milyen világ Dosztojevszkijnek ez a világa! Minden öröm +elfalazva, minden remény száműzve, nincs menekülés a szenvedés elől, +amely végtelenül feltornyosuló fallal veszi körül áldozatát! Nincs hát +részvét, amely megváltsa embereit mélységükből, nem robbantja szét +apokaliptikus óra ezt a poklot, amelyet egy Istenember teremtett +kínjaiból? + +Ebből a mélységből zavar és panasz árad, aminőt még nem hallott az +emberiség. Soha még életmű felett nem volt annyi sötétség! Még +Michel-Angelo alakjai is szelídebbek gyászukban és Dante mélységei +felett paradicsomának üdvözítő ragyogása fénylik. Vajjon Dosztojevszkij +műveiben az élet valóban csak örök éjszaka és a szenvedés az élet +egyetlen értelme? A lélek reszketve hajol e mélységek felé és +megborzong, mert testvéreitől csak kínt és panaszt hall. + +Ám ekkor egy szó száll fel a mélyből, szelíden és mégis magasan lebegve +a zűrzavarban, mint ahogy egy galamb felszáll a viharverte tenger felé. +Szelid a szó, de nagy az értelme és üdvözítő a hangja: «Barátaim, ne +féljetek az élettől!» És ebből a szóból csönd árad, borzongva figyelnek +a mélységek és a szó lebeg, felszáll, átszáll minden kínlódást és azt +mondja: «Az életet csak kínlódás által tanulhatjuk meg szeretni!» + +És a szenvedés e vigasztaló szavát ki mondja ki? Aki mind közt a +legszenvedőbb, maga Dosztojevszkij. A kitárt kezek még kétségei +keresztjére vannak feszítve, törékeny testében még ott vannak a kínok +szögei, de alázatosan csókolja meg ennek az életnek mártírkeresztfáját +és az ajkak szelíden mondják a nagy titkot a felebarátoknak: «Azt +hiszem, valamennyiünknek elsőbb az életet kell szeretni tanulnunk!» + +És szavaiból felpirkad a nap, az apokaliptikus óra. Felpattannak a sírok +és a börtönök: a mélységből felkelnek mind a halottak és elcsukottak, +mind-mind köréje sereglenek, hogy szavainak prófétái legyenek, +gyászukból fölemelkednek. A börtönökből tódulnak elő, Szibéria +katorgájából, láncukat csörgetve, zugszobákból, éjjeli mulatókból és +kolostorcellákból, mind-mind valamennyien a szenvedélyek nagy szenvedői; +még vér tapad kezeikhez, még ég megkorbácsolt hátuk, még lealázottak +haragjukban és elesettségükben, de a jajkiáltás már elhallgat szájukban +és könnyeikből bizalom ragyog. Oh Bileam örök csodája, amely az égő +ajkakon áldássá váltja az átkot, amint a mester hozsánnáját hallják, a +hozsannát, amely «a kétség minden tisztítótüzén keresztülment». A +legkomorabbak vannak legelől, a legszomorúbbak a leghívőbbek, mind előre +tolonganak, hogy bizonyítsák ezt a szót. Durva és megsebzett szájukból a +szenvedésnek himnusza, mint valami hatalmas templomi ének árad fel, az +önkívület őserejében, az élet himnusza. Mind-mind itt vannak a martírok, +hogy dicsőítsék az életet. Karamasoff Dimitri, az ártatlanul elítélt, +láncokkal kezén, erejének teljességében újjong fel: «Minden szenvedést +le fogok győzni, csakhogy azt mondhassam magamnak: «én vagyok!» Ha +vergődöm a kínzópadon, akkor is tudom, hogy «én vagyok». A gályához +láncolva látom a napot és ha nem is látom, akkor is élek és tudom, hogy +süt a nap!» És Iván, a fivér odalép hozzá és hirdeti: «Nincs +kitörölhetetlenebb boldogtalanság a halálnál». És az élet rajongása +sugárként ég be szívébe és ő, az Istentagadó, így kiált fel: «Szeretlek +téged, Istenem, mert hatalmas az élet!» Trofimovits István, az örök +kételkedő, összekulcsolt kezekkel emelkedik fel halálos ágyán és ezt +dadogja: «Oh milyen szívesen élném az életet újra, minden perc, minden +pillanat üdvössége az embernek!» A hangok mind tisztábbak, fénylőbbek, +fenségesebbek lesznek. Myskin herceg, akit kúsza lelkének ingadozó +szárnyai visznek, zavartan tárja ki karjait és így rajong: «Nem értem, +hogy mehet el az ember egy fa előtt, a nélkül, hogy boldog volna, mert +él és mert szeretik… ennek az életnek minden lépésénél mennyi sok +csodálatos dolog van, dolgok, amelyeket még a legelvetemültebb is +csodálatosnak érez!» És Sossima így prédikál: «Akik Istent és az életet +megátkozzák, önmagukat átkozzák meg. Ha minden dolgot szeretni fogsz, +akkor Isten titka minden dologban megnyilvánul és végül az egész világot +mindent átfogó szeretettel fogod átölelni!» És még a «zugutcából való +ember» a kis félszeg Névtelen, kopott köpenykéjében, ő is oda jön és +széttárja karjait: «Az élet szépség, csak a szenvedésben van lélek, óh +milyen gyönyörű az élet!» A «nevetséges ember» kilép álmaiból, hogy «a +hatalmas életet hirdesse», mind-mind férgekként másznak elő lényük +zugolyaiból, hogy együtt dalolják a nagy éneket. Egyik sem akar +meghalni, egyik sem akarja a szentül szeretett életet itthagyni, nincs +oly mély szenvedés, amelyet a halállal cserélne fel, a halállal, az örök +ellenféllel. És a pokol, a kétségbeesés homálya kemény falai egyszerre +visszhangozzák a sors dicsénekét, a tisztítótűzből felgyúl a hála tüze. +Fény, végtelen fény áramlik be, Dosztojevszkij égboltja borul a föld +fölé és mindenki felett zugva mennydörög az utolsó szó, amelyet +Dosztojevszkij leírt, a gyermekek szava a nagy kőnél való beszédnél, a +szent barbár kiáltás: «Az élet, hurrá!» + +Oh csodálatos élet, aki magadnak tudatos akarattal mártírokat teremtesz, +hogy téged dícsérjenek, oh bölcs, kegyetlen élet, ki jobbágyaiddá teszed +a legnagyobbakat szenvedés által, hogy diadalodat hirdessék! Jób örök +kiáltását, mely évezredeken át zendül, mert a csapásokban Istent ismeri, +Te újra és újra hallani akarod és Dániel férfiainak diadalmi énekét, +amíg testüket tüzes kemence pörköli. Mindörökké daloló parazsat gyujtasz +a költők nyelvén, akiket szenvedőkké teszel, hogy örökké jobbágyaid +legyenek és Téged szerelemmel hívjanak! Beethovent a zene lelkével vered +meg, hogy megsüketülten Isten szárnycsapását hallja és a halál +angyalától megérintve az örömök himnuszát alkossa meg Neked, Rembrandtot +behajszolod a szegénység éjszakájába, hogy színekben keresse a fényt, a +Te örök fényedet, Dantet elűzöd hazájából, hogy álmában meglássa az eget +és a poklot, valamennyiüket korbácsoddal kergetted végtelenségedbe! És +őt, akit jobban korbácsoltál, mint bárki mást, őt is szolgáddá +kényszerítetted és íme tajtékzó ajakkal, görcsökben vonagolva, hozsannát +újjong feléd, a szent hozsannát, «amely átment minden kétségek +tisztítótüzén!» Oh mint győzöl te az emberben, akit megszenvedtetsz, +éjszakából nappalt csinálsz, szenvedésből szerelmet és a pokolból hozol +fel Magadnak szent dícsérő éneket. Mert a legjobban szenvedő mindeneknek +tudója, és aki téged tud, az meg kell, hogy áldjon: és aki téged +legmélyebben megismert, íme lásd, erősebb bizonyságod, mint bárki más és +jobban szeretett téged, mint bárki más! + + + + +Stefan Zweig könyvei. + + +Silberne Saiten. Wien. Költemények. + +Die frühen Kränze. 3. ezer. Költemények. Insel-Verlag. + +Die gesammelten Gedichte. Költemények. Insel-Verlag. + +Erstes Erlebnis. Négy történet. 16.–19. ezer. Insel-Verlag. + +Brennendes Geheimnis. Novella. (Insel-Bücherei. 122.) 55. ezer. + +Das Haus am Meer. Színmű két részben. Insel-Verlag. + +Tersites. Szomorújáték három felvonásban. 2. ezer. Insel-Verlag. + +Der verwandelte Komödiant. Színjáték a német rokoko idejéből. 2. ezer. +Insel-Verlag. + +Jeremias. Drámai költemény kilenc képben. 25. ezer. Insel-Verlag. + +Legende eines Lebens. Kamarajáték három felvonásban. 4. ezer. +Insel-Verlag. + +Der Zwang. Novella. (470 példányban Frans Masreel fametszeteivel.) + +Die Augen des ewigen Bruders. (Insel-Bücherei. 349.) 10. ezer. + +Drei Meister: Balzac, Dickens, Dosztojevszkij. 15. ezer. Insel-Verlag. + +Amok. Novellen einer Leidenschaft. 21. ezer. Insel-Verlag. + +Der Kampf mit dem Demon: Hölderlin, Kleist, Nietzsche. Insel-Verlag. + +_Írói életrajzok._ Verhaeren. Desbordes–Valmore. Romain Rolland. Artur +Rimbaud. Paul Verlaine. + + + + +Térey Sándor könyvei. + + +KÖLTEMÉNYEK: + + +_Versek._ Singer és Wolfner kiadása. Budapest. (Elfogyott.) + +_A fehér hegedű._ Singer és Wolfner. (Elfogyott.) + +_Feltámadás._ Singer és Wolfner. II. kiadás. + +_A Magányos Ember._ Méliusz-kiadás. + + +PRÓZA: + + +_Visszatérés._ A Kisfaludy-Társaság Franklin-pályázatán I. díjat nyert +regény. Franklin-Társulat kiadása. + +_Leveleki Anna szerelme._ Kis regény a 40-es évekből. (Kézirat.) + +_E. T. A. Hoffmann. J. P. Jacobsen. Hermann Bang. Stefan Zweig._ Négy +tanulmány. (Sajtó alatt.) + + +FORDÍTÁSOK: + + +_Baudelaire._ Versek a Fleurs du Malból. Athenaeum r.-t. kiadása. II. +kiadás. Bevezetéssel. + +_Verlaine válogatott versei._ Singer és Wolfner, 1924. II. kiadás. +Bevezetéssel. + +_André Ady:_ Choix de poésies. Paris. Jouve et Cie Editeurs. Avec un +portrait d’Ady par Étienne Zádor, et précédé d’une préface par Jean +Mistler d’Auriol. + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77620 *** |