path: root/77615-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77615 ***

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

56. KÖTET

FENN ÉS LENN

Irta

HERCZEG FERENCZ

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

FENN ÉS LENN

REGÉNY

IRTA

HERCZEG FERENCZ

MÜHLBECK KÁROLY RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

_Singer és Wolfner tulajdona._

Franklin-Társulat nyomdája.




ELŐSZÓ AZ ELSŐ KIADÁSHOZ.

Ki másnak is ajánlhatnám első regény kisérletemet, mint _anyámnak?_ Az a
jóságos, okos asszony bizonyára szemet fog hunyni könyvem gyöngéi
fölött, valamint szemet hunyt már vagy egy könyvtárra menő megiratlan
ostobaságom fölött.

Az olvasótól nem kivánhatok hasonló gyöngéd elnézést, azért jó is lesz,
ha elmondom a _Fenn és Lenn_ rövid genézisét, hogy legalább a felelősség
egy részét azokra hárítsam, kik velem szemben a felbujtó szerepét
játszották.

Úgy volt, hogy az _Egyetemes Regénytár_ szerkesztősége az 1889-ik év
folyamán 1000 frankos regénypályázatot hirdetett.

A pályázat ösztönzött arra, hogy tollhegyre tűzzek egy tarka mesét, mely
akkoriban fölbukkant szemeim előtt; libbenő szárnyakon körülcsapongott,
mondhatom: szinte üldözőbe vett. Megszületett a _Fenn és Lenn_.

A birálók elsősorban dicséretükkel tüntették ki pályaművemet, a díjat
nem itélhették oda, mert a regény már külső alakjánál fogva igen nagy
volt, terjedelme nem felelt meg a pályázat föltételeinek.

Kiadóim fölszólítására újra átdolgoztam regényemet.

Ezzel az olvasó kezébe adom. Ha elsőszülöttemnek, – kitől végre sem
tagadhatom meg teljesen apai gyöngédségemet, – ha elsőszülöttemnek,
mondom, sikerül az olvasót egy estén át szórakoztatni: akkor betöltötte
hivatását.

Budapest, 1890. évi február hóban.

_A szerző._




I.

* várostól délnek hirtelen meredek hegyláncz szökik a zúgó nádassal
borított lapály elé, komor daczczal feszülve a végtelen rónának, mintha
azt mondaná: Budától eddig te uralkodtál, – itt véged van! A róna
hatalmas földhullámokat vet, aztán megtörten simul a hegy lábához. Az
első hegyek mögött erdős kúpok emelkednek lépcsőzetesen, míg végre egy,
a távolban kéklő gerincz színfalként elzárja a szemhatárt.

A rónára dülő sziklagerincz egy meredek csúcsát csonka vártorony
koronázza, reczés ormaival élesen furódva a déli ég mély korongjába. E
torony messzi tájakat ural, uralma legitimitásának titka – mint minden
igazi legitimitásé – elvész a népvándorlás ködös homályában. Valaha
őrszem volt az ország déli kapuján, mely nem egyszer döngött súlyos
buzogánycsapások alatt, ha a Duna völgyéből feketén hömpölyögtek
északnak idegen, kalóznemzetségek pusztító árjai.

Később török bégek tanyáztak itt, az utolsó bég emlékére keresztelte el
a nép «Jó Ali tornyának». A várhegy mögött emelkedő magaslatok
«Törökköny» nevet visel. A nagy török tragédia itt egy békülékeny
akkorddal végződik: Ali, az utolsó magyarországi bég, kinek ereiben egy
csepp folyt a bölcs kalifák véréből; e magaslatról áldotta meg
Magyarországot, midőn a róna északi szemhatárán fölbukkantak a
rettenetes Eugen herczeg vértesei: az ősz bég szeme könybe borult, amint
végigrévedezett a zöldelő tájon, melyről tudta, hogy mindörökké
elveszett az igazhívők számára; aztán marczona spahijaival,
szerecseneivel és karcsúnyakú tevéivel útra kelt Allah nevében, a
fölkelő nap irányában… Az iszlam világuralmának zivataros fellege
szétfoszlott; az utolsó béggel egy elkésett ködfoszlány uszott Keletnek,
megaranyozva a költészet napjától. Jó Ali azóta már Mohamed
paradicsomába költözött, hol fiatal hurik fogadták a vén leventét. A vár
odafenn romba dőlt, de a várjobbágyok kunyhói lenn a völgyben gyarapodni
kezdtek és ma hatezer lakosa van Boros-Keve mezővárosának.

A lakosok nagyrészt ama sziléziai gyarmatosok unokái, kiket Mária
Terézia királynő telepített ide a hétéves háború után. A város fasoros,
egyenes utczáival, tágas tereivel és csinos épületeivel kedvező
benyomást tesz; a többnyire sárgára meszelt házak, tisztaságtól villogó
ablakaikkal és rikító, olajfestésű kerítésrácsaikkal, a lakosság
jólétéről és ideges rendszeretetéről tanuskodnak. Ha valamely idegen,
kit a véletlen az ország eme félreeső zugába vetett, a város
nevezetességei után tudakozódik, mindenekelőtt megmutatják neki a
lendületes gótstilusban épült templomot, aztán megbámultatják vele a
megyeház oszlopos homlokzatát; végül a bennszülöttek nem fognak
megfeledkezni arról, hogy figyelmét a «kastélyra» irányítsák.

A kastély tulajdonképen nem tartozik a városhoz, mert vagy tizenöt percz
távolságra esik ettől, a hegy lábán kanyargó, nyárfasoros országút
mentén. Egyébiránt semmiben sem különbözik mindama úri lakoktól, melyek
a mult század első felében, a magyarra fordított barok ízlésben épültek.
Tágas, komor épület, kettős tetővel, potrohos ablakrácsozattal és
túlizmos homokkő-kariatidákkal, – még a kertkerítés golyóbis oszlopai és
a megszokott czímertartó griffek is föltalálhatók. Az oszlopos pitvaron
és a kovácsolt vaserkélyen meglátszik, hogy későbbi toldás eredményei.
Az úrilak körül nagy kert terül el, melyen észrevehető, hogy évtizedek
óta fürészt és kertész-ollót nem látott, de épen emez
elhanyagoltatásának köszönheti egész báját. A kastély meredek
tetőgerincze fölött a százéves szálfák egymás felé nyujtogatják lombos
karjaikat: némely helyen a buja folyondár felkuszott a fa koronájáig,
hosszú indát bocsátva alá a magasból; a kastély mögött az ősi platánfák
törzsei aggasztóan közelre dőlnek egymáshoz, lombozatuk sűrű kupolát
alkot, melyen csak elvétve szűrődik át egy-egy halvány napsugár. A
titokzatos félhomályban egy kiszáradt szökőkút tritonjai fehérlenek s ha
hébe-korba kiváncsi rigó-rikoltás nem zavarná az ünnepélyes csöndet, az
ember azt hinné, hogy nappal is egy letünt kor álmai kisértenek a zúgó
vadonban.

[Illustration: A titokzatos félhomályban egy kiszáradt szökőkút
tritonjai fehérlenek…]

Az idegen, ki véletlenül erre kocsizik, megtudja kevei kocsisától, hogy
a kastély a Lovrich bárók tulajdona, kik utóbbi időkben csak elvétve
néztek le családi birtokukra, különben pedig Bécsben szoktak tartózkodni
állandóan. Az utas hamar észreveszi, hogy a jó keveiek csak azért látnak
nevezetességet a kastélyban, mert előkelő zárkózottsága imponál nekik s
mert megszokták, hogy lakóiban a mesés gazdagság és hatalom
megtestesítőit bámulják.

Ha aztán az utas a csalódás egy nemével fordul el a látottaktól, a
szemben levő hegylejtőn egy nyaraló szökik szemébe, mely fölkelti
érdeklődését már azért is, mert vörös bádogtetejével, csinos erkélyével
és kaczér, fehér ablakfüggönyeivel jóltevő ellentétet alkot a komor
úrilakhoz. A kit érdekel, az megtudhatja, hogy ez a «Pogányvár», melyet
tréfásan azért neveznek így, mert a boldogult Pogány Mihály építtette
családja számára. Ha beszédes a kocsis, hozzá fogja tenni, hogy uradalmi
ügyész volt a megboldogult, a kit mindenki szeretett, mert jólelkű
úriember volt és sokat lendített a szegény emberek ügyes-bajos dolgán.




II.

Esteledett.

Boros-Keve a völgyben már árnyba borult, fenn a magasban, a Pogányvár
kéményén, még egy elkésett napsugár siklott végig. A nyaraló alatti
kertből, a nagy gesztenyefa tájékáról, víg kaczagás csengett föl. A fa
egyik ágáról kezdetleges hinta függött alá, melyen patyolat jó kedvükben
ketten foglaltak helyet: egy körülbelül nyolcz éves fiú és egy leány, ki
az iskoláslány és a fiatal hölgy közötti átmeneti korszakot élte.

A fiú a hinta deszkáján ült s neki pirult arcczal, merészen és mégis
borzadva hasította a levegőt. A leány a deszkán állott s karcsú karjait
magasra emelve fogta a kötelet, – a mint a hintát lendítette, nyulánk
termete tökéletes szépségű vonalakban mozgott. Mindketten kaczagtak. Üde
tavaszi est volt, a gesztenyefa koronája illatos virágesőt hintett alá,
mindketten fiatalok voltak, – ez végre is elegendő ok a kaczagásra.

– Magasabbra, Jolán! – könyörgött a gyerek hévvel.

– Nem lehet, Béni, a mama már türelmetlen lesz. – A leány ezzel kissé
hátradőlt és keskeny lábával iparkodott a lengő hintát megakasztani.

Béni titokban eviczkélő mozdulatokat tett; miután meggyőződött, hogy a
hintát egyedül meg nem lendítheti, boszankodva vonta fülére
matrózsipkáját. E pillanatban váratlan tünemény vonta magára figyelmét.

– Jé, Jolán, nézd, egy néger fehér kalappal!

– Jé! – szólt Jolán csodálkozva, a megjelölt irányban tekintve.

– Ez mulatságos, – jegyezte meg Béni.

Aztán mindketten kezüket szemük fölé emelve, erősen a hegyi út felé
tekintettek.

A hegyi úton, mely a nyaraló mellett elhaladva, a közeli Törökkút
községbe vezetett, egy férfi alakja bukkant föl. Nem volt ugyan
szerecsen, de sötétbarna arcza, mely a délövi égalj hatására vallott,
nem szégyenítette meg Béni képzeletét. Most letért az útról és a
nyaralóba vezető fasort balra hagyva, egyenesen a gesztenyefa felé
közeledett.

– Ki ez? Mit akar ez? – kérdezte Jolán halkan s megfeledkezve arról,
hogy a hintán áll, arczát karjára támasztotta és gyermekes
kiváncsisággal figyelt a közeledőre.

Az idegen mosolyogva folytatta útját. Magas termetű fiatalember volt,
villogó fekete szemmel, különben szabályos metszésű vonásainak a sötét
arczszín s egy halántékán végigfutó sebforradás bizonyos kihívó rútságot
kölcsönzött. E hatást csak növelte az a gunyoros vonás a szemei körül.
Finom öltözéke feltünő szabású volt, kabátja alul egy selyem-ing puha
gallérja látszott ki. Hanyagul, kissé szétvetett lábakkal járt, a mi
különben csak a lovassági tisztek és tengerészek előjoga szokott lenni,
mozdulatait bizonyos öntudatos, ellentmondást nem türő határozottság
jellemezte.

A hinta előtt megállt, eldobta szivarját és levetette puha, fehér
kalapját.

– Itt vagyok!

Jolán zavartan szökött le a gyepre, Béni egyensúlyát vesztette és
rémülten kapkodott a levegőben. Az idegen, miután nem kapott választ,
egy hirtelen mozdulattal magához ölelte a leányt és habozás nélkül
megcsókolta.

– Jézus Mária! – Jolán rémülten siklott ki karjaiból, majd néhány
szökéssel a gesztenyefa mögé hátrálva, lihegve nézett farkasszemet
vakmerő támadójával.

– Tehát annyira megváltoztam, hogy már Jolán sem ismer rám? – kérdezte
az kissé bosszankodva.

– Hogyan, te, te volnál? – dadogta a leány.

– Ki más?

– Te Attila – Tila!

– Én magam.

A varázs meg volt törve. A fiatal leány előlépett a fatörzs mögül,
összekulcsolta kezeit és éghez emelte a szemét, mintha kérné az égieket,
hogy saját érdekükben vegyenek tudomást a hallatlan eseményről, mely
most a Pogányvár kertjében lefolyt.

– Ez nagyszerű, – mondta aztán.

A nagyszerű egyébiránt is kedves kifejezései sorába tartozott.

– Semmi nagyszerűt nem látok abban, ha valaki elmegy és visszajön; de ha
valaki néhány év mulva elfelejti legjobb barátját, az már szomorú.

Jolán kitörő örömmel nyujtotta mindkét kezét a megérkezett felé; most
már áradt belőle a szó.

– Te, ez aztán a meglepetés! Már azt hittük, soha többé nem jösz haza.
Merre is jártál mindenütt? Láttad már a mamát? Mit beszélek! hogy láttad
volna? menjünk a mamához!

Béni meglehetős bizalmatlansággal figyelte meg a történteket. Most gyors
fordulattal lekúszott a hintáról és sebesen iramodott a nyaraló felé,
jelenteni, hogy történt valami – mi, azt még nem lehet tudni.

– Hogyan vetődtél ily váratlanul haza? – kérdezte Jolán, a mint ketten a
nyaraló felé haladtak.

– Egy hónapja, hogy Londonba érkeztem. Eleinte az angol fővárosban
akartam maradni, de aztán – Isten tudná hogyan – olyas valami lepett
meg, amit honvágynak szokás nevezni. Hozzá még eszembe jutott, hogy van
nekem egy kis bajtársam, ott valahol az alsó Duna mentén és nagy
kiváncsiság fogott el, mivé nőhette ki magát az a borzas iskolás-leány…

– Amint látod: tiszteletreméltó agszüzzé – szolgálatodra! – szólt Jolán,
csinos bókot csapva.

– Jól használtad föl az idődet, gyermek, meg vagyok veled elégedve.

Attila mosolyogva tekintett végig rajta. A leány igazán csinos volt.
Okos gyermekarcza, melyre a nyári nap heve gyönge, barna zománczot
varázsolt, bájos ellentétet alkotott szőke hajával; nyulánk, fiatal
termetét minden mozdulatában öntudatlan kecs jellemezte.

– Már azt hittük, – kezdé Jolán, kit Attila fürkésző tekintete kissé
zavarba ejtett, – már azt hittük, örökre ott rekedtél valamelyik vad
országban; de úgy-e az ember nem feledi oly könnyen azokat, a kiket
valaha szeretett?

– Láthatod, hogy nem.

– És hol voltál, mielőtt Londonba mentél?

– Zanzibárban.

– Zan-zi-bár! Oláhországban lehet?

– Nem, keleti Afrikában.

– Tudom már. Oh, én mindent tudok. Tudom, hogy idegen országokat
fedeztél föl, hogy hires ember vagy, a ki vizilovakra vadászott és ezért
az angol királynőtől rendjeleket kapott… Mindezt és még többet olvastam
az ujságokban. Egyszer azt írták, hogy meghaltál.

– Reménylem, nem tartottál képesnek ily meggondolatlanságra?

– Nem lett volna szép tőled, ha annyira megszomorítasz bennünket. A mama
néha kissé sírt is utánad, de én nem, én csak bosszankodtam. Szeretném
is tudni, mi dolgod volt neked a négerekkel és a vizilovakkal?

– Látod, – magyarázta Attila – a dolog így áll: a térképen Afrika
közepén egy nagy fehér folt van; e folt azt jelenti – e folt nem jelent
semmit! Ez sok embert bosszantott már, újabb időben főleg a Central
Afrikan Companyt bosszantotta, mely aztán többek közt elküldött engem
is, hogy nézzük meg, mi van ama fehér folt helyén… Nejossumig akartam
menni, fájdalom, nem jutottam el oda, de meglehet, hogy más alkalommal
oda is elérek!

– És azért, hogy Béni még több földrajzot tanuljon, érdemes volt annyira
csuffá tenni a kezeidet? Minő kérgesek! Szegény arczodat is hogy
tönkrebarnítottad?

– Ez onnan van, – magyarázta Attila jókedvüen – mert a piros napernyőmet
odaajándékoztam a kaukai királynak, kinek most trónmennyezet gyanánt
szolgál. Frakkot is adtam neki. Ő még inget is kért, de ezt megtagadtam
tőle; a czivilizáczió művét nem szabad elhamarkodni. Pedig ha odaadtam
volna neki, talán elértem volna Nejossumig…

Időközben fölértek a nyaraló erkélyére, hol a nekibátorodott Béni
jelentette, hogy Pogány néni mindjárt itt lesz. Pogányné, ki Béni zavart
előadásából is sejtette a rejtélyes idegen kilétét, mielőtt mutatkozott
volna, még hamarjában rendbeszedte magát. A rendbeszedés tulajdonképpen
csak annyiból állott, hogy új selyemkötőjét más új selyemkötővel
cserélte föl és hogy néhányszor izgatottan futott körül a szobában.
Aztán megjelent az erkélyen hófehér kendővel kezében, örömtől sugárzó
arczczal. Az özvegy kissé elhízott, de még elég csinos asszony volt,
leánya különben feltünően hasonlított rá.

Az üdvözlés után, melynél a könnyen meginduló özvegy kissé sírt is,
sorra kerültek a szokásos kérdések, aztán számot adtak egymásnak az
utolsó évek eseményeiről. Pogányné hangja fájdalmasan csengett, midőn
hangsúlyozta, hogy meglehetősen jó anyagi viszonyok közt maradtak vissza
és végre büszkén, midőn a leányára mutatott, ki időközben «ugyancsak
fölcseperedett».

Azalatt teljesen beesteledett. Az erkélyen kigyultak a széllámpák. Jolán
kikereste a pohárszék féltett kincseit, nagy fáradsággal himzett
abroszokat és a nehéz ezüstneműt, aztán – szokása ellenére – segített a
csinos szobaleánynak a vacsora fölszolgálásában.

Pogányék, Attila őszinte örömére, nem kivántak «utikalandokat» hallani;
Jolán is megelégedett azzal a fölvilágosítással, hogy Afrikában sok a
szunyog és nagy a forróság. Béni, kit láthatólag sértett a mellőzés,
melyet tapasztalnia kellett, fölfordított egy borospoharat, ezzel
alkalmat adva Jolánnak, hogy kellően bemutassa a nap hősének.

– Ismered ezt a rossz fiut, Attila? A nagybácsi fia.

– Tíz közül a hatodik – tette hozzá Pogányné. – Minden évben másik jön
hozzánk nyaralni.

Béni hamarjában kiszámította, hogy tíz év mulva is rajta lesz a sor…

– Egyike a híres Pogány-fiúknak? – kérdezte Attila.

A Pogányfiúk * váron, hol atyjuk keresett orvos volt, két dologról
voltak híresek: először, hogy egyikük sem tudta könyv nélkül a fivérei
nevét; másodszor, hogy fölötte ügyesek voltak a parittya kezelésében.

A várhegy mögött fölbukkant a hold korongja, az erkélyponyvához
haragosan búgó bogarak verődtek. Attila szivarra gyujtott és
kijelentette, hogy gyermekkora óta ily jól nem találta még magát. Jolán
tapsolt örömében és alkalomszerűnek találta, hogy barátja kedélyére
hasson.

– Ugy-e, Tila, jó itt lenni? Ugy-e, nem mégy többé vizilovak után?

– Nem, – évelődött az – itt maradok, családot alapítok.

– Te – családot?

Jolán ez ötletet fölötte mulatságosnak találta.

Béni, ki nagynénje korholó tekintetéből azt következtette, hogy Jolán
valami sikerült megjegyzést tett, hirtelen teli torokból hahotázni
kezdett. Büntetésül feküdni kellett mennie.

Mikor Attila elbúcsuzott a nyaralóból, hogy fölkeresse szállását a
városban, tíz órára járt az idő. Jolán az erkély korlátjához lépett és a
távozó után hajolt.

– Mikor jössz föl ismét, Tila?

Attila visszafordult a lépcsőn és a korláthoz támaszkodott. Arcza
érintette a leány kezét.

– Feljövök holnap.

– Jőjj korán.

Azzal kezet fogtak.

Csillagos éj volt, Attila lábai előtt szabályos fénypontok jelölték a
város kivilágított utczáit. Az éj sötétjéből apró szentjánosbogarak
villantak elő. Fény a magasban, fény a mélyben, fény mindenütt.




III.

E század elején Lovrich Lázár volt a délvidék leghatalmasabb
sertéskereskedője. Csordáit a Tiszában és a Dunában usztatta, hajcsárai
tilinkózva bandukoltak Ráczország szivéből Budaváráig. A nép Pokrócz
Lázárnak nevezte, válogatott gorombaságai miatt, melyeket csodálatos
hidegvérrel vagdalt mindazok fejéhez, kik kénytelenek voltak vele
érintkezni. Pokrócz Lázár azon a vidéken, mint elvont fogalom, ma is él,
jelentve a pokrócz-gorombaság mellett a mesés gazdagságot és durva
pénzgőgöt. A napóleoni hadjáratok sok sertést fogyasztottak és Pokrócz
Lázár még Waterloo bekövetkezte előtt mondhatta termetes életpárjának:
Anyjuk, földesúr lesz a fiadból!

És a fiuból, Lovrich Vazulból, földesúr lett. A Törökkuthy grófoktól,
kik Törökkutat és Kevét birták, harminczezer sertés árán, nemesi joggal
megvette a kevei uradalmat kastélyostul. Pokrócz Lázár fia kastélyban
lakott, igazi, duplatetejü kastélyban.

Kezdetben csak nagynehezen tudta magát beleélni a földesúr szerepébe.
Főélvezete abban telt, hogy kabát nélkül kikönyökölt az oszlopos pitvar
alá. Hébe-korba kihozatta Kevéről a rokon Lovrichokat, földhöz ragadt
szegény ördögöket, megbámultatta velük kertjét és kastélyát,
üvegcsillárait és mandolafáit; ha aztán majd megpukkasztotta őket az
epés irigység, üres kézzel szélnek kergette.

Mikor asszony került a házhoz, – egy öreg granicsár-hadnagy leánya –
megváltozott sok minden. A nők könnyen szabadulnak a parvenü-illattól s
Lovrich is lassankint beletalálta magát az úri semmittevés teknikájába.

Egy nap csodálatos hír járta be a vidéket: Lovrich Vazul hétágú koronát
kapott, Pokrócz Lázár fia ezentúl «kevei Lovrich báró» lesz – «a
közügyek terén, de főleg a mezőgazdaság emelése érdekében szerzett
érdemei elismeréseül…»

Lovrich bárónak két gyermeke volt, «Iván báró» és «Sarolta bárónő» –
mint maga szokta őket nevezni.

Mire a fiatal Iván báró a bécsi Teréziánumból, hol nevelkedett, ismét
lejött atyja birtokára, kitünt, hogy néhány év alatt megtette azt az
utat, melyet a vármegye főnemessége a mohácsi vész óta megtett. Pokrócz
Lázár unokája tökéletes gentleman volt. Jól ruházkodott, beszélt jól
francziául és kevésbbé jól angolul, telelt már Párisban, nyaralt
Londonban, érdeklődött lovak és szinésznők iránt, meg tudta
különböztetni a telivért a félvértől, a St.-Julient a Cliquottól, a
sertésbőr-szivartárczát a borjúbőrtől. Kocsija néha szélsebesen robogott
végig Keve utczáin; a szegény Lovrichok, kik időközben nagyon
fölszaporodtak, most már nem utánozták a malaczvisongást (mint ezt még
atyja láttára tenni szokták), hanem lerántották süvegüket. E szögletes
arczú, komor tekintetű ifjú, ki magas bakján előrehajolva figyelt
telivéreire, már nem volt vér az ő vérükből, hanem a felső, idegen réteg
tagja.

Időközben a kastély is nagy változáson ment át. A pitvartetőről eltünt a
kék mázolás s a hivalgó aranyíczmer, az utóbbit faragott kőczímer
pótolta. A sorfalba nyomorított bokrok és a szögletesre nyirt fák kedvük
szerint nőhettek. Az öreg Lovrich Vazul feleségével a kastély hátsó
szárnyába hurczolkodott, honnan csak ritkán jött elő a «charmant
garçon-menage»-ban gyönyörködni, melyet gyermekei vittek. A megyei
birtokosok, főleg pedig a leányos anyák, csodálkozva kérdezték
egymástól, hogyan ismerhették ennyire félre Lovrichékat? A
huszártisztek, az udvarképesség tavaszának eme fecskéi, gyakorlataik
közben be-betértek a kastélyba.

Évek multak. Iván báró megnősült, neje Zalkovszky-Zelenka Adelaid
herczegnő volt… A «herczegnő» czímet különben nem kell túlságosan
komolyan venni. Zalkovszky Adelaid egy lengyel családból származott,
mely már a Jagellók kora óta messaliance-okból táplálkozott. A herczegnő
rokonszenves és szép asszony volt, ki férjét ki nem állhatta és
mindvégig meg volt győződve, hogy a túlvilágon martírkoronát fog kapni,
mert föláldozta magát családjáért. E házasság kétségkívül emelte a
Lovrichok tekintélyét. Iván báró, ha nejéről beszélt, mindig «a
herczegnőnek» nevezte. A házasság sokáig gyümölcstelen maradt, midőn
tizedik évben a herczegnőnek leánya született, ez az anya életébe
került. A leány anyja után Etel nevet nyert, – vele még találkozni
fogunk.

Iván báró nővére, Sarolta, már meglehetősen érett szépség volt, mikor
férjhezment. Addig is sok gondot okozott családjának és a vármegye
pletykáinak. A Sarolta bárónőről terjesztett mendemondákban egy Kun
Attila nevü fiatal, csinos mérnök játszott szerepet, ki a kevei
csatornázási munkálatokat vezette és miután Lovrichék a csatornázásnál
érdekelve voltak, hosszabb ideig volt a kastélyba szállva. Midőn a
mérnök hirtelen elvesztette állását, ebben mindenki ama kósza hirek
megerősítését látta. Tény, hogy Kun még sokáig tartózkodott foglalkozás
nélkül a városban; tény, hogy Sarolta bárónő, ki teljesen letett régi
kevélységéről, ez idő alatt sokat járt-kelt a városban. Végre Kun eltünt
a vidékről és Saroltát nyakra-főre férjhez adták Törökkuthy grófhoz. A
gróf egy ősrégi, de már a forradalom előtt tönkrement család utolsó
sarja volt; betegeskedése miatt kénytelen volt odahagyni a katonai
szolgálatot; – egyébiránt csak egy kifejezett egyéni vonása volt: mindig
és mindenütt unatkozott. Mikor most nejével kezébe adták az
adósságmentes törökkuti uradalmat, meg volt győződve, hogy hallatlan
szerencsét csinált.

Saroltának fia született, ki a keresztségben Agenor nevet nyert.
Törökkuthy gróf nemsokára rá tüdőbajának áldozata lett.

A gróf halálával a város pletykái ismét működésbe léphettek: Kun, a
sokat emlegetett mérnök újra feltünt és ezúttal mint a törökkuti
uradalmak igazgatója nyert alkalmazást. A közönség végre ezt is
megszokta és a Lovrich-család is szemet húnyt a dolog felett, talán,
mert főuri gondolkozását nem sértette túlságosan a lappangó botrány,
mely végre is csak a nyárspolgárias illemszabályok megvetése volt.

A lappangó botrány nyilt botránynyá vált, midőn egy nap kitünt, hogy az
özvegy titokban megesküdött jószágigazgatójával. Iván báró dühöngött,
még az öreg Vazul is előkereste atyai átkának tompa nyilait. Kunéknak el
kellett hagyniok a törökkuti uradalmat, mely a kis Agenor örökét
képezte. Boros-Kevére költöztek, hol szűk viszonyok közt, szigorú
viszavonultságban éltek. Midőn az öreg Vazul meghalt, – Iván báró
esküdözött, hogy a messaliance ölte meg – kitagadta leányát.

Kunnénak, mint szokás mondani, nem volt szerencséje a férjeivel; második
férje, rövid idővel rá, hogy neje egy fiúval ajándékozta meg, ki atyja
után Attila nevet nyert, lovaglás közben fölbukott lovával, agyrázkódást
kapott és belehalt. Az özvegy és Iván báró sokkal inkább meghidegültek
már egymás iránt, minthogy köztük kibékülés jöhetett volna létre. Kunné
tehát megmaradt a városban. Férje végzetes balesete óta a Lovrichok
családi betegségének, a szívtágulásnak tünetei kezdtek rajta mutatkozni;
a még mindig szép asszony halálos betegségével arányban nőtt lángoló
gyűlölete a «kastélybeliek» iránt és rajongó szeretete fia, Attila
iránt.

Midőn Kunné hirtelen meghalt, Iván báró megjelent ravatalánál. A báró
kissé meg volt indulva és magával vitte a nyolczéves Attilát a
kastélyba. Most már három gyermek volt a kezén: Törökkuthy Agenor, Kun
Attila és saját leánya, Etel. Legjobban megvolt akadva a kis Attilával.
A báró elhatározta, hogy a fiúnak szerény vagyoni viszonyaihoz és jövő
társadalmi állásához mért polgári nevelést fog adni, – a polgári nevelés
természetével azonban sehogy sem tudott tisztába jönni. Végre egy
szerencsés ötlete támadt. Tapasztalta, hogy a fiú az uradalmi ügyészhez,
Pogány Mihályhoz, különös ragaszkodást tanusít: Pogányék áldott jó
emberek hírében állottak, a báró tehát rájuk bizta a fiút «polgári
nevelés» czéljából – természetesen kellő kárpótlás mellett.

Így került Kun Attila a Pogány-családba, hol csakhamar elfeledtették
vele, hogy árván maradt a világon. A «polgári nevelés» annyiban állott,
hogy Pogányék versenyezve kényeztették a fiút, kiben mindig a földesurék
gyermekét látták.

Attila, miután elvégezte középiskoláit, Iván báró határozott kivánságára
teknikai pályára készült. «Legyen az, a mi az apja volt», – mondta a
báró – ki ebben a tragikai igazság egy nemét látta. A fiatalember
elnyerte a mérnöki oklevelet, nagybátyja ekkor mozgásba hozta magas
összeköttetéseit és kineveztette öcscsét a kevevidéki szabályozó
vállalathoz. Attila nem tudta méltatni a báró nagylelkűségét. Egy
csodálatos, félig alázatos, félig gunyos (a báró szerint pedig
szemtelen) levélben értesítette «méltóságos nagybátyját», hogy nincs
szándékában a felajánlott állomást elfoglalni, – sem kedve, sem
tehetsége nincs egész életén át «vágányon gördülni»; a bárótól pedig
csak egy szívességet fogad el: hogy az minél kevesebbet törődjék vele a
jövőben, egyben fölmenti őt gyámatyai kötelességei alul is. Ez elég
világosan volt mondva. A száraz hangon írt sorokból is elővillant az a
mély gyűlölet, melyet Kunné örökségképpen hagyott fiára.

A fiatal mérnök, engedve kalandos hajlamainak, egy délamerikai
vasútépítővállalathoz szerződött. Az öldöklő égalj, melynek hatása alatt
társai sorra dőltek, végre megtámadta az ő egészségét is. Kun ekkor
búcsú nélkül otthagyta munkáját és elment Kairóba gyógyulni. A véletlen
úgy akarta, hogy itt megismerkedjék a híres Sidneyvel, ki a
Central-African-Company megbizásából ekkor készült harmadik fölfedező
útjára. A két ember megtetszett egymásnak és Kun, ki testi
ruganyosságával ismét visszanyerte vállalkozó kedvét, habozás nélkül
követte Sidneyt fölfedező útjára. Az expediczióval együtt jó ideig
teljesen nyoma veszett. «Elzüllött» – mondta Iván báró a meggyőződés
hangján. – Hónapok mulva az angol lapok kalandos híreket közöltek az
expediczió sorsáról. Sidney társainak egy részével szomjan veszett, de
az életbenmaradottak, egy Kun nevü fiatalember vezérlete alatt,
csodálatos vakmerőséggel nyomultak a fekete földrész szivének. Ismét egy
félév mulva szórványos hírek érkeztek Afrika belsejéből, melyek az
utazók legyilkoltatásáról beszéltek. «Mondtam, ugy-e?» – szólt ekkor
Iván báró, bár nem mondott semmit. A hírek ismét ellentmondásra
találtak, hosszú ideig titokzatos homály fedte az expediczió sorsát, míg
végre kétséget kizáró bizonyossággá lett, hogy Kun él és fényesen
oldotta meg Sidney feladatát. A fölfedező, ki szaktudósok állítása
szerint forradalmat idézett elő Közép-Afrika földrajzában, nemsokára
Londonba érkezett, hol a tudományos világ sietett őt kitüntetéseivel
elhalmozni. A földrajzi társulat megválasztotta tagjának, mit a lapok
azzal a megjegyzéssel vettek tudomásul, hogy Kun a nagytekintetű
társulatnak, fönnállása óta, korra legifjabb tagja; a királyné pedig a
fölfedezők aranyérmével tüntette ki. Mikor Iván báró ezt megtudta,
nyugodtan mondta: «Persze, a Lovrich-vér!»




IV.

Kun Attila mindennapos vendég lett a Pogányvárban. Tulajdonképpen azzal
a szándékkal kereste föl hazáját, hogy itt visszavonultságban rendezze
az anyagot ama nagyszabású műve megírásához, melylyel a tudományos világ
előtt be akart számolni utazása eredményéről. A jegyzetek és naplók
azonban egyelőre még a hatalmas bőröndök mélyén pihentek, sem ideje, sem
kedve nem volt a munkához. Egy neme a reakcziónak volt ez, a sok évi
fáradalmak és tanulmányok után. Jolánnal ott kezdte ismét a régi
barátságot, a hol hat évvel ezelőtt félbenhagyták s mindketten
vetélkedtek a gyermekkori mulattató ostobaságok fölelevenítésében.
Bénivel háromszoros dacz- és védszövetséget kötöttek, mely hangos
működésével betöltötte a szomszédos hegyeket, fölforgatta a házirendet
és melynek hatalma előtt még Pogánynénak is meg kellett hajolnia.

– Három fiatal darázs, mely ifjúságának napfényében zümmög, – mondta a
látogatóba jött Pogány doktor.

Béni el volt ragadtatva új czimborájától.

– Ez aztán a ficzkó! Ez tud bánni a parittyával.

Pogánynéra, ki különben is maga a gyöngeség volt a «gyermekkel» szemben,
föltétlen hatással volt az az ellentmondást nem tűrő határozottság,
melylyel kedvencze föllépett.

– Lássa, édes Attila, – jegyezte meg egyizben – maga mintha
elkényeztetné Bénit…

– Az ilyen gyerek arravaló, hogy kényeztessük.

– Lássa, édes Attila, Jolán egyre futkos a hegyekben, pedig már nem is
gyermek…

– Ráér otthon ülni, ha táblai biróné lesz.

Jolán zokon vette a «táblai birónét», mert tudta, hogy ez egyedüli
udvarlójára, Kálváry Kálmán törvényszéki jegyzőre vonatkozott. A jegyző
hébe-korba föl szokott látogatni Pogányékhoz, kiket már gyermekkora óta
ismert. Csinos, szőke, örökké mosolygó, gondosan öltözködő fiatalember
volt, kinek egész ambicziója oda irányult, hogy majd egyszer a
törvényszéki elnök nyugdíját élvezhesse.

Jolánnak ezelőtt hizelgett a tudat, hogy Kálváry, kihez a kevei leányos
anyák annyi reményt fűznek, őt már nagylányszámba veszi; mióta azonban
Attila megérkezett, egészen más szemmel nézte a jegyzőt. Szinte
iparkodott magát barátja előtt mentegetni.

– Tudod, Tila, ez a Kálváry már fiúkorában is olyan kiállhatatlan
finnyás és gondos volt, mint most. Emlékezem, te néha átnyaláboltad,
ledobtad a fűbe és addig hemperegtél vele, míg ő is olyan borzas és
kuszált nem lett, mint minden rendes gyerek; – ma is így egyre lestem,
hogy mikor fogod már meghempergetni…

Egyszer Attila szeme megakadt a várromon.

– Gyerekek, oda nekünk egyszer föl kell másznunk.

Jolán és Béni tapsoltak örömükben. Még soha nem voltak fenn, – a mama
nem engedte meg, de Attilának bizonyára meg fogja engedni, hisz
Attilának meg van engedve minden.

A három barát másnap délután útnak indult a várhegy felé. A nyaraló
fölötti szőlőkben Sobri, a komondor, mint negyedik csatlakozott
hozzájuk. Az idő kedvező volt. Béni, kire Jolán kabátkáját bízták,
boldogságban úszott és azzal adott örömének kifejezést, hogy nagy
ívekben megelőzve a többieket, versenyt futott Sobrival.

Az út hosszabbra nyúlt, mint gondolták. Félórai erős gyaloglás után csak
a völgy fenekére értek, mely elválasztotta a Pogányvárt a várhegytől.
Attila műértően szemlélte a hegyet, mely most imponáló nagyságban
emelkedett előttük.

– Jó félóra kell, míg fölérünk.

Béni feltünően csendes lett és fáradtnak látszott; alig haladhattak húsz
lépést a meredek lejtőn, leült a fűbe és szomorú arczczal jelentette ki,
hogy ő nem mehet tovább, mindkét lába fel van törve. Attila lehajolt
hozzá: bizony ez nem tud fölmenni a romig. Jolán kétségbeesett arczot
csinált és lemondással tekintett a hegyre.

– Sejtettem, hogy nem fogok oda fölmenni soha! – mondta búsan. Attila
tanakodva tekintett körül, aztán a fiúval a karján gyorsan nekivágott a
völgynek, Jolán utánuk futott. A völgyön ér húzódott át, partján
vizimalom kelepelt, a házikó ajtajában öreg anyóka ült.

Az öreg asszonyra bizták Bénit, szívére kötve, hogy ne ereszsze a fiút a
vízhez, tűzhöz, a kelepelő malomkerékhez és egyéb veszedelmes dolgokhoz.
Béni megnyugodott sorsában és csak arra kérte őket, ha találnak egy
«kicsi kis sast» odafenn, hozzák el neki. Azzal ketten újra neki
indultak a hegynek; Jolán néhány lépés mulva megállt.

– Egyedül menjünk fel? – kérdezte.

– Már csak azért is, hogy sejtelmedet meghazudtoljuk.

– De hát – illik ez?

Illik! e szót most hallotta Attila első izben barátnőjétől, bosszúsan
nevetve fakadt ki: – Éppen az kell még, hogy ily iskolásleány olvassa
fejemre az illemtant!

Jolán kissé fölbigyesztette ajkát, aztán kisérőjével útnak indult.

– A várrom gyermekkorom óta sokat foglalkoztatta képzeletemet, –
jegyezte meg útközben. Nem jártam még fönn, de gyakran órákon át epedve
néztem a szürke falakat. Azt képzeltem, hogy odafönn a magasban
csodálatos, mesés lények tanyáznak; – a lényekkel sokat foglalkoztam s
meg voltam győződve, hogy ők is ismernek engem s befolyást gyakorolnak
sorsomra. Néha álmodtam is velük. Most is kissé izgatott vagyok, mintha
valami rendkívüli dolognak kellene velem történnie…

Az ösvény összeszorult, úgy, hogy nem mehettek egymás mellett. Attila ez
alkalommal egy tapasztalással gazdagodott, hogy Jolánnak csinos lába
van. A leány, ki előre ment, néha megállt, hogy lélekzetet vegyen;
ilyenkor sápadt mosolylyal tekintett vissza barátjára.

Végre fölértek a várhoz. A kapú düledező bolthajtásán át a várudvarra
léptek, melyet óriás faltörmelékek fedtek, egy résen át beléptek Ali
tornyába. Jolán félénken hökkent vissza a hűvös szellő elől, mely a
torony homályából áradt, aztán Attila kezét fogva, belépett. A
szellemek, melyekkel képzelete megnépesítette a romokat, nem
mutatkoztak, de Jolán érezni vélte leheletüket. Miután átbujtak minden
bolthajtáson és megmásztak minden bástyát, a körfalnak a rónára néző
ormára telepedtek.

Mindketten hallgattak; lassankint bizonyos emelkedett hangulat vett
rajtuk erőt, mintha elmult századok lehelete érintené arczukat. A nagy
torony fülkéiben szél üvöltött, reczés ormai közül toronyi fecskék raja
keringett félénk víjjongással. Alattuk szines térkép gyanánt terült el a
végtelen róna, sárga országútjaival, kékes erdeivel és szürke
vízfolyásaival. Úgy érezték magukat, mintha szabadon lebegnének, szédítő
magasságban, a kék semmiségben.

Délen ezüstszalag csillogott a napban. A Duna! Nem többé az illedelmesen
áthidalt és megszabályozott szőke gyermek, hanem a férfiúvá izmosodott
Danubius, ki vállán hordta nagy Szolimán gályaraját és látta lobogni
Rozgonyi Czeczil «tengerzöld ruháját». Az ősi Danubius, ki keblére
ölelte a szőke Tiszát s a zöldszemű Szávát és most ujjongva hömpölygeti
örökhabját keletnek, anyja, a Fekete-tenger ölébe… A Duna fölötti
fensíkon zajlott le, a hagyomány szerint, a hún tragédia utolsó
felvonása: Attila király árvái ott küzdötték végig az utolsó hún csatát,
mielőtt leventéikkel örökre letüntek a világtörténelem szinpadjáról.

Attila megszakította a csendet.

– Sajátságos, hogy a középkor nagy és apró zsarnokai rendesen
magaslatokon tanyáznak, pedig semmi sem alkalmasabb arra, hogy az
emberben saját törpeségének tudatát ébren tartsa, mint ily nagyszerű
kilátás.

Jolán a táj egyes pontjait kezdte magyarázni.

– Ez itt a Törökköny – ott van Törökkút községe – a kastély teteje
kilátszik a fák közül – ez a hegy alattunk, túl a szakadáson, a
Bagolykő, tetején sajátságos, könyvalakú sziklák hevernek egymáson…

– Csodálnám, – szólt közbe Attila – csodálnám, ha a Bagolykőnek nem
volna meg a maga mondája; szokatlan alakjával szinte kihívja a nép
képzeletét.

– Nem ismered a könnyelmű asszonyok mondáját?

Attila nem ismerte. Jolán kissé gondolkozott, aztán elmondta meséjét.

– A pogány időkben, mikor a most kopár hegyeket még ősi rengeteg fedte,
lakott a várban egy kegyetlen török basa, kinek hét lófark volt a
czímerében és akinek a nevét elfelejtettem. A basa nem szeretett senkit
és semmit a világon, csak a tizenkét kis fiát. Ezekből tizenkét török
basát akart nevelni, hogy irtsák a keresztényeket. Volt a basának még
tizenkét szép felesége is, de ezek nem szerették urukat, mert féltek a
tüskés szakállától és mert könnyelmű asszonykák voltak.

Egyszer a basa alkonyatkor vadászatról jött haza; mikor ellovagolt a
Bagolykő alatt, a szikla ormán egy nagy baglyot látott kuporogni, mely
egyre forgatta nagy szemét.

– Óh, te csúf bagoly! – kiáltott fel a tüskés basa. A bagoly azonban
boszorkány volt és e naptól fogva halálos ellensége lett a basának, mert
ámbátor vén és rút bagoly volt, mégis hiú volt a szemére. Azóta
alkonyatkor gyakran lehetett látni, amint ide-oda tipegett a Bagolykő
tetején, mérgesen forgatva szemét és rázva tollas karját a vár felé. Ha
aztán leszállt az éj, föllendült a magasba és nesztelenül kerengett a
vár bástyái körül, – de az őrök résen voltak és éles lándzsáikkal utána
döftek.

Egy nap a tüskés basának kedve támadt háborúba menni. Ekkor maga elé
parancsolta tizenkét feleségét, gondjukra bizta a tizenkét fiát és
megesküdött a próféta szakállára, hogy kiirt a várból minden
asszonynépet, ha a fiaiban kár esik. Azzal harczosaival elvágtatott.

Naplemente után az asszonyok kiültek a vár fokára és nézték a csillagos
eget. Néha egy-egy csillag elunta magát és sziporkázó ívben futott le a
völgybe. Az öreg keresztény remete hálókat feszített a nádasban és
felfogja a leesett csillagokat, – mondták az asszonyok – aztán kedvet
kaptak meglesni az öreg varázsló éjféli munkáját. Kiosontak a várkapun
és lefutottak a völgybe. Ezt észrevette a boszorkány odaát, lopva
átrepült a várba, ott kiszedegette a tüskés basa tizenkét fiát a
bölcsőkből és csőrében átvitte a szikla odújába. Itt levágta a szegény
kis pogányokat, megsütötte és föltálalta a nagy farkasnak, ki minden
éjjel feljött hozzá a zsombékból, mert szeretője volt…

Jolán e pillanatban hirtelen félbeszakította meséjét és rémülten
sikoltott fel, mintha a zsombék farkasa csattogtatná rá a fogát. Attila
felszökött helyéről és elkapott egy fiatal vércsét, mely eddig
észrevétlenül lapult lábaiknál a törmelék alá s most hosszú
verébugrásokban iparkodott szabadulni.

– Szerencsénk van, – mondta – megvan a kis sas Béni számára. Azzal
letépte kalapja szalagját és megkötötte a madár lábát; Jolán a vércsét
vállára ültette. Attila pedig ismét leült a leány lábaihoz.

– Ott hagytuk el mesédet, hogy a zsombék farkasa vacsorázott…

– Igen, – folytatta Jolán – a farkas megette a tizenkét fiucskát. Mikor
a tizenkét anya hajnalban fáradtan és lihegve ért fel a várba, üresen
találták a bölcsőket; erre nagy sírásra fakadtak, mert fiatalok voltak
és nem akartak meghalni.

Csakhamar megjött a tüskés basa csatlósaival és a lándzsahegyre tűzött
emberfejek mutaták, hogy győzelmes háborúból jön. Először is fiait
kédezte. A könnyelmű asszonyok zokogva borultak térdre és elmondták,
hogy míg ők aludtak, valaki elvitte a gyermekeket. Ki vitte? – kérdezte
a basa vérben forgó szemekkel. – A könnyelmű asszonykák siránkozva
tépdesték hajukat és egyik a másiktól kérdezte: ki vitte? ki vitte?

A tüskés basa éktelen dühre gerjedt és fölemelt csákánynyal rontott
nekik, megkergette őket az udvaron, végig a bástyákon, fel a nagy torony
tetejére. Itt magukra reteszelték a csapóajtót. Az ajtó döngött
üldözőjük csákánycsapásai alatt, végre beszakadt és a résen feltünt a
dühöngő tüskés feje. A könnyelmű asszonyok tudták, hogy végórájuk ütött,
összefogódzkodtak és levetették magukat a mélységbe. A basa lehajolt
utánuk és gúnyosan kiáltotta: Ki vitte?

– Ki vitte? – kérdezte vissza tizenkét hang – mert a könnyelmű asszonyok
nem zuhantak a sziklára, hanem karcsú madarakká változtak át és
nyilsebes ívekbe hasították a levegőt.

Azóta sok száz év mult el, de a könnyelmű asszonyok még egyre kerengnek
a vár körül, ijedten kérdezve egymástól: Ki vitte? Néha odalapulnak a
falak hasadékaihoz és kémlelik, odabenn vannak-e fiaik? Néha sűrű rajba
verődve, átszállanak a Bagolykőre, ha ott egy-egy nagyfejű bagolyra
találnak, mely mérgesen tipeg ide-oda, üldözőbe veszik és haragosan
visítják: ez vitte! ez vitte!

– Mi a tanulsága mesédnek? – kérdezte Attila, mikor a leány
elhallgatott. Jolán kissé gondolkozott.

– Az, hogy akinek felesége és gyermeke van, az ne kószáljon idegenben,
hanem őrizze szépen tűzhelyét.

Attila kaczagott. – Jól véded nemedet – igazi asszony-logika. Van
különben mesédnek más tanulsága is: Boros-Kevén a tüskés basa tizenkét
feleségével még nem halt ki a könnyelmű asszonyok nemzetsége, mert lám,
a fecskék időközben fölszaporodtak sok százra.

Jolán nem felelt, hanem elgondolkozva figyelt a mélységbe.

– Mily szokatlan, hogy a kastély ablakai nyitva vannak, – jegyezte meg
végre, kezével a rónára mutatva, hol a Lovrich-kastély csinos
gyermekjátékként állott. – Ez jelenti, hogy a földesúrék megjöttek
Bécsből.

– Éppen az kellett még, – szólt Attila kedvetlenül.

– Meg fogod őket látogatni?

– Nem, – volt a rövid válasz.

– Ismered Etel bárónőt? – faggatta Jolán tovább.

– Nem ismerem, nem is vágyódom e szerencsére.

– Oh, Attila, ha tudnád, minő szép. Ha a városon átkocsizik, olyan
büszke, mint egy királynő; ha én férfi volnék, oh, én utána bolondulnék.

Attila alig ügyelt e szavakra, hanem állát tenyerébe támasztva,
figyelmesen nézett barátnője arczába, melyet a nagy szalmakalap piros
karimája izzó dicsfényként övezett. A leáldozó nap apró fénypontokat
rajzolt szemébe. A fiatalembernek eszébe jutott egy festmény, mely
Ingeborgot ábrázolja a sziklán, Frithiof kedvencz sólymával vállán.

– Tudod-e, Jolán, hogy te csinos leány vagy? – kérdezte egyszerre,
minden bevezetés nélkül, aztán, hogy szavainak hatását mérsékelje,
mosolyogva tette hozzá: – Kálváry erre bizonyára kész volna esküt tenni…

Jolán felszökött helyéről és szemét égnek emelve, váratlanul daczos
elkeseredéssel mondta: – Én is szeretnék gazdag, kevély bárónő lenni!

– Ugyan? – kérdezte Attila kellemetlen meglepetéssel. – Hogy szép
ruháid, lovaid és udvarlóid legyenek? – Oh – te iskolásleány!

Jolán e közben gyors szökéssel föntermett a bástya fokán és odalépett a
kőpárkányhoz: Attila rémülten fölugrott és rákiáltott, mint egy
neveletlen gyermekre szokás: – Jössz le rögtön? Te! – Leesel.

A leány, aki egy zerge biztonságával állott a szédítő mélység fölött,
nem ügyelt rá, hanem kinyujtotta karjait a róna fölé.

– Ej, – mondá – ha mindaz, a mit látok, a föld, a víz, a kastély, a
város az enyém lenne. Akkor a férfiak mind előttem térdelnének és
imádnának…

– Jolán, te bolond vagy, komolyan megharagszom, ha nem jössz le…

– Ne nyulj hozzám, mert föllendülök a magasba. Én tudok repülni.

Attila visszafojtott lélekzettel nézte, de nem volt bátorsága hozzá
közeledni.

– Képzeld, hogy úgy volna, amint egyszer megálmodtam, – szólt a leány –
a kastély, a föld, a város, minden, minden az enyém, – gazdag és
hatalmas vagyok – és te térdelj le előttem…

– Legyen már eszed, te kis bolond!

– Nekem nincs eszem és ha le nem térdelsz rögtön, komolyan elrepülök a
fecskékkel; te aztán egyedül mehetsz haza. Elrepüljek? egy… kettő…

A leány Attila lábaihoz dobta nagy szalmakalapját, miközben a haja a
vállára omlott, aztán kezeit fején összefonta és lassan ringatta magát
bokáin. A vércse csapkodott a szárnyaival.

– Letérdelsz? egy… kettő…

Attila nem tudta, hogy nevessen-e, vagy mérgelődjék. Miközben egyik
térdével a füvet érintette, kérlelő hangon mondta: – Jolán, édes Jolán,
ne légy gyermek, – ha bajod történik, utánad ugrom.

A leány édesen mosolygott.

– Igazán megtennéd? Ne félj, nem foglak szavadon. Nem járja, hogy egy
ilyen ember egy falusi libáért meghaljon. Ne félj, ha leesem is, azért
nem halok meg, – a könnyelmű asszonyok Ali tornyán fecskékké változnak.
És én könnyelmű asszony vagyok, mert a gazdagságra vágyódom, a kis
fiamat pedig ott hagytam az öreg boszorkánynál a malomban – ki vitte? ki
vitte?

Attila villogó szemekkel követte a leány minden mozdulatát: most egy
hirtelen szökéssel föntermett a bástyán, megragadta Jolán karját és
haragosan, majdnem durván lerántotta helyéről. A leány fájdalmasan
fölsikoltott és elesett volna, ha két izmos kar föl nem fogja.

[Illustration: A leány Attila lábaihoz dobta nagy szalmakalapját, kezeit
fején összefonta és lassan ringatta magát bokáin.]

– Ereszsz el, – könyörgött félénken. Attila nem felelt, hanem magasra
emelve a könnyű termetet, levitte a vár udvarára. Szívét csudálatos
keserűség lepte el, maga sem tudta mért, de egy pillanatig kedve lett
volna a gyermekkel, kit karjaiban tartott, a mélységbe vetni magát…
Aztán terhével leindult a völgybe. Szó nélkül haladtak. A nap még nem
hunyt le, de a hegy keleti oldala már árnyékba borult. Jolán behunyta
szemét, jól esett pihennie e hatalmas mellen, melynek tiszta, éles
dobogását érezte és az izmos karok által vitetni magát, – hová? mit
bánta ő!

A fiatalember valami gorombasággal akart könnyíteni kedvetlenségén.
Sokáig gondolkozott. – Te rossz gyermek! – mondta végre halkan.

Jolán barátja vállára hajtotta fejét, mintha ezzel kérlelni akarná;
arczuk érintkezett, Attila nyakán meleg leheletet érzett. Ez oly
hatással volt rá, hogy egyszerre megállt és ajkaival kereste Jolán
ajkait, – de csak szempilláját érte: aztán dobogó szívvel sietett
tovább. A völgyben letette terhét. Jolán fáradtnak látszott, bár arcza
lángvörös volt; midőn barátja ráparancsolt, hogy tüzze föl a haját, szó
nélkül engedelmeskedett.

Aztán Bénire gondoltak és mindkettőjüket aggodalom fogta el. A fiut a
malom melletti illatos szénakazalon találták alva, az öreg molnárné
hűségesen őrködött mellette. Attila átadta a gyereknek a «kis sast»,
aztán meglehetős hallgatagon indultak a nyaraló felé.

Pogányné már türelmetlenül várta őket. Egész délután ama szerencsétlen
turisták emlékének fölidézésével rémítgette magát, kik az Alpesek
sziklahasadékaiban és hófuvásaiban lelték gyászos halálukat…




V.

Az eső szakadt. Attila nem kis bosszúságára, szó sem lehetett arról,
hogy a Pogányvárba menjen. Józan megfontolás után úgy találta, hogy jó
is volna, ha egyelőre ritkábban látogatna föl; utolsó kirándulásuk
alkalmával az az érzékies akkord, mely oly váratlanul hangot adott
bensejében, tudatára ébresztette annak, hogy Jolán nemcsak barátja, de
nő is. Végre olyképp alkudott meg magával, hogy elhatározta, hogy ezután
– jobban fog vigyázni magára. Unalmában kéziratait kereste elő, hogy
munkához lásson, miután azonban elérte azt, hogy a bőröndökből kidobott
holmijával isszonyú rendetlenséget csinált szobáiban, türelmét
veszítette és lement a fogadó kávéházba. Itt az ablakba ült és kinézett
a kétségbeejtően szürke hegységre. Az utcza ki volt halva, a kis város
gyéren lüktető érverése teljesen szünetelni látszott.

Most néhány lovas haladt el a kávéház előtt; a czimeres pokróczokkal
letakart telivéreken angol lovászok ültek, az eső daczára is lépésben
haladtak és utánozhatatlan cselédkevélységgel viszonozták néhány
kávéházi vendég barátságos köszöntését.

– A földesúr lovai, – szólt Attilához a vendéglős, amaz elragadtatással,
mely mindig erőt vett a keveieken, ha a kastélyba tartozó dolgokról
beszéltek. – Utóbb egy bérruhás szolga lépett a kávéházba, pirosképű,
mosolygó öreg, ki bizalmasan üdvözölte a vendéglőst, aztán Attilához
lépett.

– Kun úr, nemde? – mondá, kalapját könnyen megbillentve; azzal
keresgélni kezdett zsebeiben, közben félhalkan mormogá: – Levelet hoztam
uraságodnak a méltóságos úrtól…

Attila idegesen nézte az öreget, majd kicsattant belőle a méreg, melynek
tulajdonképpen okozója a rossz időjárás volt.

– Mondd meg a bárónak: ha ezentúl levelet küld, küldje jobb nevelésű
inassal. – Azzal kivette a szolga kezéből a levelet és hátat fordított
neki. Az öreg zavartan hebegett valamit s lekapva fövegét, alázatos és
mégis megbotránkozott arczczal várt további parancsot.

– Kedves Kun! – írta Iván báró. – Leköteleznél, ha vagyoni ügyek
rendezése czéljából kastélyomban szerencséltetnél, hova tegnap
megérkeztem. Örvendenék, ha ez már ma délután lehetséges volna. Alázatos
szolgád, Lovrich.

– Délután tiszteletemet fogom tenni a méltóságos úrnál, – szólt Attila
minden gondolkozás nélkül. Azzal zsebébe gyűrte a levelet.

A következő pillanatban már megbánta elhatározását. Egész kevélysége,
ellenszenve, melyet gyermekkora óta a kastélybeliek ellen táplált, most
fölébredt benne és tiltakozott az ellen, hogy Iván báróval bármi
összeköttetésbe is lépjen. A Lovrich-névben mindenkor a brutális dölyf,
a kicsinyes gyűlölködés abstrakczióját látta; atyjának lealázó szerepe,
anyjának elhibázott élete, ama rideg napok, melyeket valaha a kastélyban
töltött: mindez emlékezetében egy nagy, keserű érzéssé folyt egybe, mely
szenvedélyes gyülölettel fordult a Lovrich-név ellen. Mint gyermekifjú,
gyakran kéjelgett a gondolatban, hogy egykor mint bosszúálló nemtő fog
szemben állani Iván báróval, – később, mikot fogalmai tisztultak,
mosolygott ugyan ez ábrándokon, de a családban ezután is mindig
ellenlábasait látta. Mióta az élet szinpadjára lépett, a nézőtéren
mindig ott látta a bárói családot és ez buzdító befolyással volt
igyekezetére. Emelkedni, magasra emelkedni, hogy szédülve tekintsenek
fel hozzád, ez volt a jeligéje.

A munka józanító hatása alatt megfeledkezett a Lovrichokról, elért
sikerei, legutóbbi időben pedig a Pogányvár tiszta légköre,
elfeledtették vele merész álmait, most pedig kinosan érintette, hogy a
Lovrich-név és mindaz, ami hozzátapad, ismét feltünik előtte.
Elhatározta, hogy el fog menni Iván báróhoz. Üzleti ügyekben tett,
fagyos, szertartásos látogatás nem kötelez semmire, de meglesz az az
előnye, hogy szemébe nézhet régi ellenségének és határozottan állást
foglalhatnak a jövőre nézve.

Mikor délután a vendéglő kocsiján végigrobogott a nyárfasoros
országúton, az eső megszünt ugyan, de az ég borult volt, a hegyeket
ólmos köd fedte, a rónán pedig tikkasztó hőség derengett. Kellemetlen
érzelmek közt lépett a kastély pitvarára. Az öreg szolga, a kivel reggel
oly rosszul bánt, alázatos mosolylyal sietett eléje, aztán hajlongva és
oldalvást tipegve vezette föl a lépcsőn. Attila emelt fővel lépett a
fogadóterembe.

A férfi, a kivel szemben találta magát, Lovrich Iván báró volt. Magas,
szikár alak, merev tartással, szögletes arczczal, tar koponyával, – a
délszláv tipust a hajlott orr és az erős állkapocs mutatta.

– Örvendek, igen örvendek, – szólt Kunhoz, azzal helyet kinált neki. –
Némely vagyoni ügyek rendezése végett fárasztottalak magamhoz…

– Leveléből tudom ezt, méltóságos uram. – Attila a méltóságos czímet
különösen hangsúlyozta. Nagybátyja nem is szabadkozott a czímzés ellen,
de továbbra is tegezte.

A báró elmondta, hogy Attila anyja után némi vagyon maradt
értékpapirokban, erről kiván leszámolni. Azzal egy táblázatos kimutatást
vett elő, látszott, hogy most olvasta el első izben, mert akadozva
olvasta. Később átadta öcscsének az értékpapirokat, a melyekről az
nyugtát írt; mindegyikük zsebre tette a maga irományait, azután
farkasszemet néztek.

– Örömmel értesültem, hogy kitüntetésekben részesültél, – törte meg a
házigazda a csendet.

– Érdememen felül méltattak, – felelt Attila épp oly banálisan. A beszéd
fonala újra megakadt.

– Mindenesetre szép, ha az ember már ily fiatal korában a saját
erejéből, – hogy is mondjam? – igen, saját erejéből pozicziót alkot
magának.

Attila a következő szünetet arra használta, hogy búcsut mondjon, fontos
teendőkkel mentegetve magát. A házigazda a szoba közepéig kisérte,
azután utána szólt: – Reménylem, még látjuk egymást?

A vendég néma meghajtással felelt és gyors léptekkel sietett le a
lépcsőn. Némi csalódást érzett! Az első találkozást nagybátyjával sokkal
jelentősebbnek, tragikusabbnak képzelte. A viharos jelenet, a melyre el
volt készülve, elmaradt, a báró semmitmondó udvariassága zavarba
ejtette. A szigorú, előitéletben megcsontosodott főúr, a kit gyermekkori
emlékei után Iván báróban látott, most hirtelen korlátolt nyárspolgárrá
változott át, a ki valószinüleg nem is rossz ember, de mindenesetre
érdemetlen a lángoló gyűlöletre, a melyet évek óta rápazarolt…

A kastély előtt hiába kereste kocsiját, cselédre se tudott akadni, így
tehát nekivágott a kertnek, a mely mögött a gazdasági épületek állottak.

A felhők mélyen jártak a kert fölött, úgy látszott, mintha a fák
koronáit érintenék, a kastélyt az a bántó, kékes fény árasztotta el, a
mely a zivatar előhírnöke. A tekervényes fasor, melyben haladt,
mindinkább sűrűsödött és zöld alagutat alkotott a feje fölött. A derengő
homály, – a nyomasztó levegő, – a halotti csend, – mindez kellemetlen,
ideges hangulatba ejtette. Egy fordulónál hirtelen megállott, – egy
óriás kőserleg alatt, a melynek nyilásából buja folyondár hullámzott
alá, fehér női alak állott. Tudta, hogy Etel bárónő. Gyakran hallotta
már magasztalni a bárónő szépségét, de e pillanatban elbűvölőnek
találta. Az urna talapzatához támaszkodott, figyelemmel szemlélve egy
apró bogárkát, a mely keztyüjén ült és szárnyát nyitogatta: a bárónő
fedetlen fejét, a melyen a fekete haj simán le volt fésülve, vállára
hajtotta, kinyujtott karjával hosszúnyelű esernyőjére támaszkodott.
Széles válla és karcsú dereka kifogástalan hajlású vonalakban szögelt
elő a háttérből, egész lénye az üde, illatos ifjúság, az erőteljes báj
varázsát lehelte. Attila közvetlenül mellette állott, a bárónő azonban
azt gondolhatta, hogy egyik szolga kiván valamit, mert nem tekintett
föl; fejét csak akkor fordította lassan feléje, midőn a bogár halk
zümmögéssel elrepült ujjáról.

Attila levett kalappal állott előtte. A bárónő összerezzent és egy
félénken kérdő pillantást vetett rá.

– Agenor? – kérdezte.

– Bocsánat bárónő, – nem szívesen háborgatom, – kocsimat kerestem és úgy
tévedtem ide…

Etel megmaradt állásában és vizsga, majdnem ellenséges szemmel tekintett
végig rajta.

– Nevem Kun Attila, – tette hozzá a fiatalember.

– Az Afrika-utazó? – kérdezte a bárónő kissé fátyolozott hangon.

– Jártam Afrikában.

– Gyakran hallottam említeni a nevét. – Ezzel kezet nyujtott neki, –
kis, kemény gyermekkéz volt, a melyet finom őzbőr fedett.

[Illustration: Az urna talapzatához támaszkodott, figyelemmel szemlélve
egy apró bogárkát, mely keztyűjén ült…]

Attila szükségesnek találta, hogy a leány előtt, a ki rokonságukat egy
szóval sem érintette, találkozásuknak véletlen voltát hangsúlyozza, s
újra visszatért az eltünt kocsira.

– Annyi nyomatékot fektet a véletlenre, mintha a lelkiismeretét akarná
tisztázni, – jegyezte meg a báróné.

– Igaza van, bárónő, nem tudom magamnak megbocsátani, hogy megzavartam
gondolataiban – vagy ábrándjaiban?

– Ábrándokat nem ismerek; a mi gondolataimat illeti, nem tudhatja, nem
tartozom-e hálával annak, a ki elvon tőlük?

– Csak azért tettem ezt a megjegyzést, mert a bárónő nagyon meglepettnek
látszott, midőn észrevett.

– Bocsásson meg az illetlen fogadásért, de ön eltünően hasonlít egy
emberhez, egy ismerősömhöz, a ki már meghalt.

– Gyakran mondták nekem, hogy hasonlítok Törökkuthy Agenorhoz, de a
gróf, tudtommal, nem halt meg?

Etel nem felelt, hanem lassú léptekkel megindult az úton, a fiatalembert
ezáltal kényszerítve, hogy oldalán haladjon. Látszott rajta, hogy szép
termetének tudatában lépeget; napernyőjét két kézzel keresztbe fogta,
fejét lassan ringatta jobbra-balra. Fehér ruhája, a melyből gyenge
chypreillat áradt, keresett egyszerüségében a körmönfont szabóművészet
remeke volt.

– Állandóan kiván ezen a vidéken maradni, vagy vannak újabb utazási
tervei? – kérdezte a bárónő.

– Mielőtt második útra készülnék, első utam tudományos eredményét kell
rendeznem és ez talán sok időt fog igénybe venni.

– Sajátságosnak találom, hogy tudományos eredményekről beszél. Nem
hihetem, hogy valaki ily fáradalmakat és veszélyeket keres – pusztán
csak tudományos eredményekért.

– S ha nem a tudományért, akkor hát miért? – kérdezte Attila.

– Meg vagyok győződve, hogy a küzdelmet nem a zsákmányért, nem is a
babérért, hanem a gyönyörért kereste, a melyet a küzdelem nyujt.

Attila csodálkozva tekintett a leányra.

– Megengedem, hogy igaza van, bárónő, de ok ez arra, hogy megvessem azt,
a mit ön babérnak nevez?

A bárónő nem felelt egyenesen, hanem szokatlan hévvel mondta:

– Mit akar most itt? Könyveket írni? Aggkoráig szedni a hervadó babért a
fáról, a melyet ifjú napjaiban leterített egy csapásra? Ha az ön
helyében lehetnék, oh, én visszamennék, irtanám tovább a rengeteget. A
küzdelem az élet, a reflexió a halál. Küzdjön reflexió nélkül, a míg
czélt nem ér!

– S mit ért bárónő czél alatt?

– A véget, – volt a nyugodt válasz.

Attila alig mert hinni a fülének, a mikor mindezt egy fiatal leány
szájából hallotta. A bárónő észrevehette megütközését, mert gyönge
mosolylyal mondta:

– Ne tekintse a vendégjog megsértésének, a mit általánosságban mondok s
a mi végre is talán csak egyéni hangulatom kifolyása. Rossz napom van
ma. – Az utóbbi szavakat mosoly, végtelenül fájdalmas mosoly kisérte, a
mely fölkeltette Attila érdeklődését. Egyideig hallgatva haladtak egymás
mellett.

– Szakítsa le nekem azt a rózsát, – törte meg a csendet Etel.

A fiatalember föllélekzett, szinte jól esett neki, hogy a bárónő virág
iránt is tud érdeklődni. A virág tövisén kissé megkarczolta az ujját,
Etel észrevette ezt és mosolyogva mondá: – Igazi lovag – vérét ontja
hölgye egy szeszélyeért.

A társalgás ezzel végre a fiatalok között szokásos mederbe lett volna
terelve, ha két újabb alak nem tünik fel a fatörzsek közt. Huszártisztek
voltak. Attila gyakran látta őket Boros-Kevén. Miután szertartásos
udvariassággal üdvözölték a bárónőt, ez megismertette az urakat
egyással. A főhadnagy Zalkovszky herczeg volt, Etel távoli rokona anyai
részről, a százados Korláth gróf. – «Vőlegényem» tette hozzá a bárónő.

A főhadnagy feltünően szép, férfias alak volt, délczeg termetéhez
pompásan illett az aranysujtásos egyenruha, minden mozdulata amaz
előkelő nyugalom bélyegét viselte, a mely a tökéletes szalonembert
jellemzi. Etel vőlegényének nem volt annyira rokonszenves a külseje.
Termete a középnagyságon alul maradt, alakja csontos és szikár volt,
csak egyenesen szétfutó, szokatlan széles válla sejtetett a rendesnél
nagyobb izomerőt; domború homloka és szorosan zárt szája erélyes
jellemre engedett volna következtetni, ha nagy, szürke szemének nincs
oly révedező, bizonytalan kifejezése. Jelentéktelen embernek látszott;
megjelenésének az sem szolgált előnyére, hogy egyik lábára észrevehetően
biczegett. Attila gyakran hallotta már a százados nevét. Mint
sportembernek európaszerte ismert neve volt. Voltak, a kik a kontinens
legjobb lovasának mondták.

Midőn Etel bemutatta Attilát a tiszteknek, ezek meglepetten tekintettek
rá. A fiatalember érezte, hogy Korláth szürke szeme gyakran irányul
arczára.

A herczeg bebizonyította, hogy ő a szó szoros értelmében az, a mit
szellemes társalgónak neveznek és csakhamar átvette a társalgás
fonalának vezetését. A környékbeli úri házak kisebb-nagyobb eseményeit
mondta el és Etel bárónő, a ki mind élénkebb lett, látható érdeklődéssel
hallgatta szellemes és csipős megjegyzéseit. Attila nem ismerte az apró
történetek hőseit és nem is vehetett részt a társalgásban.
Kiméletlenségnek találta ezt Etel részéről.

Korláth komor és hallgatag maradt és csak egyizben intézte a szót a
fiatalemberhez: – Engedelmet kérek, rokona önnek az afrikai Kun?

– Magam vagyok az, a kit százados úr az afrikainak nevez.

– Gondoltam, – szólt Korláth – fölötte hasonlít bátyjához,
Törökkuthyhoz.

A herczeg időközben észrevette Etel rózsáját.

– Gyönyörű virág!

Etel beszívta a virág illatát és odanyújtotta neki: – Ha hasznát tudja
venni – tessék!

Attila ajkába harapott és kezdett annak tudatára ébredni, hogy neki itt
fölötte jelentéktelen szerepet osztottak és hogy jelenléte már nagyon is
fölösleges. Időközben megkerülték a kastélyt, a a pitvar előtt ott
állott a kocsi. A fiatalember elpirult, midőn a társaság szeme megakadt
az ütött-kopott járművön, a parasztkocsissal bakján. Majd minden
bevezetés nélkül röviden elbúcsuzott. A bárónő közömbös arczczal
nyújtott neki kezet, – a viszontlátást egy szóval sem említette.
Zalkovszky az első pillanatban észre sem látszott venni a feléje
nyújtott kezet…

– Hajts! – kiáltott Attila, midőn magára csapta a kocsi ajtaját. A jármű
tetejét nehéz záporcseppek kezdték verni.

Attila útközben elmélkedni kezdett látogatásáról; bosszankodott, hogy
már előbb nem távozott, – Etel egy szóval sem emlékezett meg
rokonságukról!

E pillanatban vad gyűlöletet érzett a szép és kevély teremtés iránt.

A kocsi gyorsan robogott a záporban párolgó országúton, midőn Attila
összeharapott foggal mormogta: – Soha többé!




VI.

Az ég kitisztult, a ködből fölmerült hegyek üde zöld szinben pompáztak,
midőn Attila másnap a kedves hegyi úton fölmehetett a Pogányvárba.

Még egyre érezte a tegnapi látogatás keserű ízét s midőn most a lejtő
mögött felbukkant a kastély teteje, gyermekes daczczal fordította félre
fejét. Tisztában volt magával, hogy e csekély élménynek túlságos
jelentőséget tulajdonít, de éppen hiuságának tudata volt az, a mi
elkeserítette.

A mint tisztább és magasabb levegőrétegbe jutott, kicsinyes tépelődései
kezdtek elmaradozni az úton.

Jolán fehér kötővel futott eléje.

– Láttalak, Attila, a távcsövön át láttalak a szép Etellel sétálni…

– Dolgom volt a bárónál.

– Milyen ruhában volt?

– Amennyire emlékszem, koczkás kabátban.

– Ej, – kiáltott Jolán megvetéssel, – nem a földesúr, hanem Etel?!

– Mit tudom én? Egyébiránt azt is láthattad.

– Ugy-e, hogy fülig szerelmes vagy?

– Kis bolond! Épp úgy beleszerethetnék az útszéli oszlopkőbe.

– Ugy-e, hogy nagyon, nagyon szép?

Attila Jolán vállára tette két kezét és a szemébe nézett. – Te pedig a
fehér kötődben százszor többet érsz, mint Etel, minden kevélységével
együtt!

Attila nem akart ezzel bókot mondani, önkéntelenül jött ajkára, a mit e
pillanatban gondolt.

– Ne beszélj ilyen badarságokat – mondta a leány, de aztán oldalra
hajtotta fejét, hogy arczával érintse a vállán fekvő kezet.

Attila oly jól érezte magát a nyaralóban, mint megérkezése óta egyszer
sem. Úgy rémlett előtte, mintha sokáig lett volna távol a Pogányvártól
és most mindent fölségesnek talált. A keresetlen nyájasság, a társalgás
fesztelensége, a cselédek alázatos bizalmaskodása, mindez és a polgári
háztartásnak még száz apró részlete, meg volt már azelőtt is, de ő csak
most becsülte meg.

Vacsora előtt a fiatalok a kertben mulattak. Béni sem Attilával, sem
Jolánnal nem volt megelégedve, egyikük sem mutatott kedvet ama lármás
csinyekhez, a melyek máskor kedves időtöltésüket képviselték. Végre a
fiú elkeseredetten vonult a konyhába, hogy a vacsorát megsürgesse.

A két jóbarát azalatt a nagy gesztenyefa alatt pletykázott: a leány a
hintaszékben ült, míg barátja mögötte állott és lassan ringatta. Jolán
ölébe tartotta a vércsét, a melyet Alitornyáról hoztak.

– Elvettem Bénitől; csak két napig telt öröme benne, aztán
erőnek-erejével ki akarta tépni a szárnytollait, hogy a kalapja mellé
tűzze. De a vércse vitézül megvédte a tollát és Béni véres ujjal futott
meg. Szegény vércse! Most az enyim, már ismer is, olyan szelid, akár a
galamb…

[Illustration: A leány a hintaszékben ült, míg barátja mögötte állott és
lassan ringatta.]

A madár guggolva ült és mérgesen pislantott szúró, fekete szemével.
Jolán megsimogatta rozsdaszinű tollát, aztán – a nélkül, hogy fölnézne –
mondta:

– Ezután majd nem jöhetsz oly gyakran hozzánk, ugy-e, Tila?

– Ej, talán le akarsz rázni a nyakadról?

– Ne beszélj, – én jobb szeretném, ha éjjel-nappal velem volnál, de az
ember nem teheti mindig azt, a mit szeretne és neked talán sok dolgod
lesz.

– És mi dolgom lenne? – kérdezte Attila, a ki tudni akarta, hová czéloz
a leány.

– A könyvedet fogod megírni, aztán látogatásokat kell tenned, – nem?

– Az íráshoz nincs kedvem, ismerőseim pedig nincsenek.

– Hát Etel, hát a földesúr?

– Ezek aligha fognak többé látni.

Jolán hitetlenül ringatta fejét.

– Én tudom, – mondta aztán fontoskodó arczczal, – én tudom, hogyan van
az. Egyszer majd meghívnak ebédre, – ez nagyon természetes, hiszen
rokonaid – aztán egy hét mulva odamégy, a mint illik, fekete kabátban,
akkor azt mondják: kedves Attila…

– Kedves Attila! Tovább?

–… miért nem mutatja magát gyakrabban? Egyszerre aztán azon veszed észre
magadat, hogy ott vagy mindennap és eszedbe se jut, hogy fölnézzél ide,
a mi szegény Pogányvárunkba. Úgy-e, Tila?

– Nem lesz úgy, Jolán! Én hegyi lakónak születtem, – úgy, mint ez a
vércse – a fojtott levegő a völgyben nem tesz jót nekem.

– Pedig meglásd, úgy lesz, a mint mondtam. Tudom, egy ideig jól fogod
magad itt érezni, de aztán egyszerre meg fogod unni a mi szegény
kertünket, a hol más nem terem, mint vadrózsa és kökörcsin és le fogsz
kivánkozni oda a völgybe, az alóékhoz és a kaméliákhoz…

Attila kissé hátralendítette a széket, hogy a leány szemébe nézhessen.

– Tudod mit, Jolán? Nekem a vadrózsa apró neveletlenségei nagyobb örömet
okoznak, mint a kamélia királyi kevélysége.

Jolán tágra nyitott szemmel tekintett rá, a hogy a kezdő játékos, a
kinek tapasztaltabb ellenfele megmondta, milyen kártya van a kezében.
Nem is talált egyhamar feleletet és midőn szeme találkozott Attila
tekintetével, lassan lebocsátotta pilláját.

– Rózsa, vadrózsa… – szólt Attila nyujtott hangon, mintha gyermekhez
beszélne, aztán két tenyerébe fogta Jolán arczát.

– Rózsa, vadrózsa… – ismételte halkan s most már lehajolt a leány
füléhez. Jolán szíve hangosan dobogott, a mint homályosuló szemmel a
kastély felé tekintett; mikor pedig arczán érezte Attila kezét, olyféle
hangulatba jött, mint a túlérzékeny gyermek, a kinek csak kevés
dédelgetés kell, hogy sírva fakadjon…

– Rózsa, vadrózsa… – e perczben forró csók zárta le ajkát.

Attila nem egyszer csókolta már meg a leányt, de ez a csók nem volt
olyan, ez a csók arczába kergette a vért. A míg a fiatalember maga is
megindultan hallgatott, a leány fölemelkedett helyéről és összekulcsolt
kézzel, lesütött fővel állott előtte, mint a gyermek, a ki érzi, hogy
bünös és büntetését várja.

Végtelen örömére Béni rohant a kertbe. Hogy fedezze a dísztelen
visszavonulást, a melyre a konyhából kényszerítették, már messziről
kiáltotta: «Nem játszunk semmit?» Azzal Jolánnak futott. A leány ölébe
vonta és szőke fejét simogatta. «Légy jó!» – mondta halkan.

Időközben teljesen beesteledett. Attila czigarettázott és szótalanul
ringatta a széket; Jolán a fiú fejére támasztotta arczát; Béni pedig, a
ki ily gyöngéd bánásmódhoz nem volt szokva, kényelembe helyezte magát a
puha leánykar között és szaggatott hangon csacsogott a kilátásban levő
vacsoráról, a csillagokról, a komondorról és a vári ágyúkról.

A Pogányné egészséges hangja a házba szólította a fiatalokat. Máskor, ha
Attila elhagyta a nyaralót, barátnője rendesen lekísérte a hegyi útig;
midőn a fiatalember ma elindult, a leány habozva és félénken tekintett
rá, de aztán anyja mellett maradt az erkélyen.

Másnap Attila Kálváry jegyzőt találta Pogányéknál. Az ég tudná, minő
gondolatok forrongtak Jolán szőke fejében, tény azonban, hogy tüntető
szivességgel fogadta a jegyző udvarlását. Mikor kérésére Kálváry
zongorához ült, melléje támaszkodott és vállán átnyúlva lapozta a
hangjegyes füzetet. A fiatalember füle kipirult az örömtől. Attila
ezalatt lármás tornagyakorlatokat végzett Bénivel a szoba túlsó
sarkában.

Öreg este lett, mire a két fiatalember együtt elhagyta a nyaralót.
Kálváry arcza lángolt, – a vörös bor, a melyet Jolán oly szorgalmasan
töltött poharába és a leány szokatlan szeretetreméltósága, a különben
józan embert teljesen kizökkentették kerékvágásából.

Harmadnapra Attila ismét fölment a nyaralóba és jól esett neki a tudat,
hogy Kálváry ezúttal nem fog közte és a leány közt állani.

Jolán nyilt ellenségeskedéssel fogadta.

– Egyedül jössz, Tila?

– Egyedül, – ingerkedett Attila – magammal akartam hozni Kálváryt is, de
a szegényt baj érte és most nem hagyhatja el a lakását, – képzeld! a
borbélya megbetegedett és most nincs ember a megyében, a ki eltalálná a
helyes hajválasztékát…

– Nagyszerű! – méltatlankodott Jolán. – Kálváry igen jóravaló
fiatalember, a kit kár gunyolni.

A leány az egész délután folyamán föntartotta a szigorú ostromállapotot;
a kertbe a forróság és később a szunyogok miatt nem akart menni, aztán
kézimunkával ölében, leült anyja mellé, lesujtó pillantásokkal védekezve
Attila apró támadásai ellen.

Attila egészen új alakban látta most Jolánt és úgy találta, hogy ez
alakjában elbűvölő. Csiklandozó vágyat érzett, hogy barátnőjét kizavarja
erőltetett nyugalmából.

– Tudom, – mondta Pogánynénak – tudom miért nem akar Jolán a kertbe
jönni: tegnapelőtt este, mikor egyedül voltunk, bogár esett az arczára,
– láttam, hogy hirtelen borzongás járta át.

Jolán ölébe ejtette munkáját és fülig elpirult, aztán hosszú, megvető
pillantást vetett az ingerkedőre. Még ő mer tegnapelőttről beszélni!

Pogányné a konyhába nézett, Attila jóakaróan fordult a leányhoz.

– Ezután majd kifeszített ernyővel járj a kertben, hogy bogarak ne
essenek az arczodra…

– Te meg szájkosárral járj a kertben, – vágott vissza a megtámadott
lángvörös arczczal.

A fiatalember elbúcsuzott és mosolyogva nyujtott kezet ellenségének, –
ez félénken engedte át két ujját.

– Kisérj el a hegyi útig, – szólt Attila, és fogva tartotta a kezét.
Jolán egy perczig habozott, aztán engedve a szelid kényszernek,
lehajtott fővel, lassan lement a lépcsőn. Attila mellett haladva, karját
összefonta a hátán és érdekkel szemlélte a gönczöl szekerét, a mely
óriás vonalakban ragyogott a sötét hegyek fölött. Attila szintén a
csillagképet nézte és megnevezte egyes csillagjait; a leány halk
megjegyzéseket tett s ujjával a magasba mutatott. A hegyi úton elváltak.

– Jó éjt, Attila! – Jolán kissé habozva tekintett a nyaraló felé; a
holdat még eltakarta a várhegy, az ut sötét volt, csak a végén
csillogtak az erkély széllámpái, mint apró ikercsillagok. Attila tudta,
hogy barátnőjének megvan az a gyermekkori rossz szokása, hogy fél a
sötétben.

– Te félsz? majd visszakisérlek.

– Nem félek! – felelt Jolán gyorsan – csak a sötét fák ne volnának,
nincs messze, állj meg itt, míg odafutok…

– Itt maradok.

– Aztán szólj hozzám, akkor egy cseppet sem félek… Jolán fölkapta a
ruháját és könnyű szökésekben futni kezdett.

– Ott vagy, Tila? – hangzott nemsokára félénken.

– Itt vagyok.

– Tila!

– Jolán!

– Attila!

A lágy női hang, amely félénken és mégis végtelen megnyugvással
csendítette a nevét a vak éjbe, egyszerre bűvös hatást tett Attilára.
Hívták, – delejes hatalom kényszerítette, hogy menjen…

– Jolán, Jolán, megyek. Azzal a nyaraló felé sietett. Jolán az út felén
várta, mindketten lihegtek a futástól.

– Itt felejtettél valamit?

Attila felelni akart, de nem talált szavakat, aztán némán magához ölelte
Jolánt. Ez halkan fölsikoltott és lehajtotta a fejét, – halántékát és
szemét forró csókok érték… «Attila! Attila!» – susogta rémülten. Attila
szorosabban vonta magához és érezte, hogy a leány feje vállára
hanyatlik.

Ajkuk találkozott.

– Jolán! – csengett Pogányné hangja a nyaralóból…

A leány kivonta magát Attila karjából, keze végig siklott a férfi
karján, míg kezéhez ért, ezt kissé megszorította, aztán hirtelen
lehajolt és ajkát szorította az izmos férfikézre. Azzal elsietett.

Attila egy perczig még mozdulatlanul állott, aztán megindult a város
felé. Feje fölött denevérek keringtek; a várhegy fölött felbukkant a
hold óriás korongja, bűvös fényben fürösztve az ősi romot. Az éj fényes
méhéből csodálatos, zsongó hangok szürődtek elő, néha meg úgy rémlett,
mintha a távolból elhaló női hang kiáltaná a nevét…

A gyermekleány egy nap megunja szokott játékát és sarokba dobja kedves
bábuját. Kezd költeményeket olvasni, anyai gyöngédséggel szereti
virágait és ha éjjel egyedül van szegény dobogó szívével – sír és maga
sem tudja, miért. Ez így szokott történni, a mióta leányok, virágok és
dobogó szívek vannak a világon. Ha ily változás megy végbe egy leányon,
az föltünik mindenkinek; föltünik a csillagoknak, a melyek néha vakító
fényben égnek, ha rengő sugaraikat beküldik a leányszoba alacsony
ablakán; föltünik a galamboknak, amelyek sokat mondó búgással bókolnak a
háztetőn; föltünik a virágoknak, a melyek alkonyatkor sejtelmes
illatárammal töltik el a kertet; – csak azoknak nem tünik föl, a kiket a
dolog közelebbről érdekelne.

Pogányné apró-cseprő házi gondjai közepette, észre sem vette mindeme
csodálatos természetű tüneményeket. Sem a csillagokban, sem a
virágokban, sem leányában nem tapasztalt változást. Pedig Béni egyre
kongatta feje fölött a vészharangot:

– Néni, Jolán igazán úgy tesz, mint egy nagy kisasszony, – nem akar már
velem játszani…

– Ideje is, hogy valahára kissé megokosodjék…

Talán éppen e pillanatban történt, hogy a kertben két szerelmes ajk
találkozott s hogy a vércse kárörömmel csattogtatta a szárnyát…

Amaz emlékezetes nap óta, a mely Jolánra nézve legalább is oly
fontosságú volt, mint Rómára márczius idusa, néhány nap múlt el. E napok
elsején a leány föltünő szórakozott volt, arcza egyre égett, legyezőjét
folyton mozgásban tartotta, – néha lopva tekintett Attilára, arczára
azonban nem igen mert nézni. A másodikon már gyakrabban és hosszabban
találkozott a szemük. Jolán ajka szélén ilyenkor könnyű, titokzatos
mosoly vonult végig. A következő napok nevezetes eseményei között
szerepelt két kéz találkozása a lépcső karfáján, két nyugtalan czipőhegy
véletlen érintkezése az asztal alatt, aztán ismét egy hosszú, forró csók
a gesztenyefa alatt…




VII.

Egy délután, – az ég borult volt, s a hőség nem kötötte őket a
nyaralóhoz – a fiatalokat a kert alatti sziklán találjuk. Elszigetelt,
hatalmas kődarab volt az, a melyet a természet szeszélye dobott a lejtő
lábához; alatta a kevei országút kanyarodott el. Míg Béni, a ki itt
egyszer – állítólag – kígyót látott, doronggal a kezében kutatott a
csúszó-mászó szörny után, addig Jolán és Attila a szikla ormára
telepedtek. Jolán mezei virágokból koszorút font s midőn az elkészült,
Attila fekete hajára nyomta.

– Olyan vagy, mint nepomuki szent János, – jegyezte meg jókedvűen.
Egyszersmind arra használta fel az alkalmat, hogy hosszan babráljon
barátja fején s tenyerét végighúzza az arczán. Egy pillanatig tenyerén
érezte Attila ajkát s boldogan hunyta le szemét.

E perczben heves szélroham ijesztette fel őket. A táj elsötétedett, a
hegyek mögül szeszélyes alakú, kékesfekete fellegek vágtattak elő.

– Siessünk föl, mert elér az eső, indítványozta Jolán. Azzal felszökött
helyéről. Ruhája lobogott a szélben.

– Már menydörög is…

Nem volt az menydörgés, csak az országút fahídja dübörgött egy gyorsan
közeledő kocsi alatt. Magasülésű vadászfogat volt, lovait Etel bárónő
hajtotta. A két barna szélsebesen ügetett, úgy, hogy Korláth százados, a
ki a kocsi mellett lovagolt, csak rövid vágtatóban haladhatott velük
párhuzamosan. Etel és Korláth hangosan kiáltoztak egymásnak egyes
szavakat. Mikor a szikla alá értek, a bárónő fölnézett, – csodálkozó,
kérdő pillantása találkozott Attila szemével; a következő pillanatban
már eltünt az út kanyarodása mögött, gyorsan, mint egy látomány.

Attilának csak most jutott eszébe, hogy a koszorú a fején van.

– Ej, – mondta, miközben kedvetlenül dobta le a virágokat – te egész
bolondot csinálsz belőlem… Jolán nagy szemmel tekintett rá. Ez volt az
első bántó akkord, a mely megzavarta az eddigi harmóniát. Attila
gondolatai ez este ismét Etel után kalandoztak. Bántotta, hogy a bárónő
oly nevetséges helyzetben látta, oly bizalmas együttlétben Jolánnal. A
bárónő otthon bizonyára le fogja írni a szikla-jelenetet, aztán
mosolyogni fognak rajta, a kevély Etel, a szép Zalkovszky és a komor
Korláth… Maga is csodálkozott, hogy mily mély gyökeret vert szívében a
gyülölet Lovrichék, de főleg Etel iránt.

Midőn Kun Attila másnap elhagyta szállását, hogy Pogányvárba menjen, az
utczán fölkeltette figyelmét egy női alak, a mely előtte haladt. Járásán
és öltözetén látszott, hogy nem kevei. Széles vállú, karcsú alak volt,
szokatlan egyszerűségű fekete öltözéke és merész diszítésű kalapja
nagyvilági izlésre vallott; keztyűs balkezével ruháját fogta, jobbjával
óriás doggot vezetett. Nyugodt, de gyors léptekkel haladt rovább, könnyű
fejbicczenéssel fogadva a minden oldalról feléje irányuló köszöntéseket.
Attila önkéntelenül meggyorsította lépteit, úgy rémlett előtte, hogy
ismernie kell ezt az alakot: – e perczben chypreillatot érzett – most
már tudta, hogy Etel bárónő.

A sarkon egy málhás szekér állotta el a bárónő útját, így akaratlanúl is
utolérte. Meglepetten tapasztalta, hogy Etel mosolyogva nyújtja felé a
kezét.

– Lám, Kun! Már azt hittem, hogy ismét visszament Afrikába?

Rózsás kedvében volt, jó kedve szinte szebbé tette. Tiszta, szürke szeme
ragyogott, ajka szélén piczi gödör mutatkozott, a mely bájos, nőies
kifejezést kölcsönzött komoly metszésű arczának.

– Oly régóta nem mutatta magát, – folytatta – pedig szerettem volna önt
első találkozásunk után mielőbb viszontlátni.

Attilát a nem várt nyájasság gyanakodóvá tette.

– Ez annyira hizelgő rám nézve, hogy alig merem komolyan venni.

[Illustration: Széles vállú, karcsú alak volt – … óriás doggot
vezetett.]

– Pedig komolyan veheti. A mennyire emlékszem, első találkozásunk
alkalmával zivataros idő volt? Nem szeretném, ha egy foszlány ama
fellegekből, a melyek akkor fejünk fölött jártak, megmaradt volna
emlékében…

Etel félbeszakította önmagát: – Van valami dolga?

– Csak addig bárónő, míg fontosabbat nem találok.

– Elég fontos az, hogy egyedül ne fussak kocsim után? – kérdezte.

– Ha megengedi, elkisérem.

Egy perczig hallgatagon lépegettek egymás mellett, aztán Etel
elmosolyodott; a fiatalember kérdőleg tekintett rá.

– Tudni akarja, mi mulattat? – szólt a bárónő. – Ezek a jó keveiek, a
kik oly csodálkozó szemet meresztenek ránk. E pillantások felét, mint
becsületes osztályrészét, igénybe veheti. Én ismerem a keveieket. Ők
most bennünk nem látnak két sétáló emberfiát, hanem két kibékült háborus
felet. Lássa, odaát az a pápaszemes hölgy, – szinte rémülettel tekint
ránk – attól tart, hogy most örökre bezárul a kevei pletykák
Janus-temploma, a melyben harmincz év óta oly gyakran végezte
ájtatosságát.

Attila elmosolyodott az ötleten. Midőn a czukrászbolt közelébe értek, az
ajtóban több hölgy várta a közeledésüket.

– Szerezzünk ezeknek külön élvezetet, – szólt Etel gyermekes jókedvvel,
s a fiatalember karjába fűzte kezét. – Vigadj Boros-Keve, Capulet és
Montecchi karöltve jár…

Attila maga is sajátosnak találta helyzetét.

– Mondja kérem, – kérdezte a bárónő, – miről kezdtem magának az előbb
beszélni?

– A fellegekről, bárónő.

– Igen, a fellegekről. Azt akartam mondani, hogy nekem is, mint a
legtöbb halandónak, vannak verőfényes és vannak borús napjaim. A papa az
utóbbiakat nálam ossiani napoknak szokta nevezni. Ily napom rendesen
akkor van, ha bizonyos széles körben ismert kérdések jutnak eszembe,
például: miért terem a rózsa mellett tövis és miért következik a világos
napra sötét éj? Én tudniillik a napvilágot és rózsát jobban szeretem a
tövisnél és sötétségnél…

– Pedig alig hihetem, bárónő, hogy közelebbi ismeretségben álljon az
utóbbiakkal.

Etel sajátos mosolylyal tekintett Attilára, aztán szárazon mondta: –
Meglehet, hogy igaza van. Az is meglehet, hogy istenkisértés, ha igy
beszélek, – a mindennapi kenyerem megvan, a rózsa és a verőfény pedig
végre is csak fényüzési czikk, nemde?

– Ha az volna is, Lovrich bárónő ama kellemes helyzetben van, hogy a
fényűzés semmi nemét nem kell megtagadnia magától.

– Ej, ez világosan van mondva. Régi tapasztalás különben, hogy a gazdag
ember nem hisz a szegénységben.

– Engem illet a gazdag jelző, bárónő? Kissé keserű gúny.

– Nem gúny, – felelt vissza Etel – a ki kincsét az országúton állítja
ki, az ne csodálja, ha koldusok járnak a nyakára.

Attilának eszébe jutott a sziklai jelenet, mikor Etel őt Jolánnal együtt
látta, – most kaczagott, de azért mégis elpirult.

– Bárónő, – mondta – ön visszaél azzal, hogy egy ép oly gyermekes, mint
ízléstelen helyzetben látott…

– Nem volt az, – vágott szavába Etel, – helyzete nem volt sem gyermekes,
sem ízléstelen. Ha festeni tudnék, lefesteném azt a jelenetet és képemet
elkeresztelném «A lakmározó Alkibiadesnek». A hős letette a sisakot, a
szép rabnő koszorút font homlokára… De megálljunk, ma nincs ossiani
napom és azért nem is bosszantom tovább. Én tudniillik ilyen napjaimon
azoknak, a kiket balsorsuk utamba sodor, nem mondok ugyan ossiani
verseket, hanem prózai neveletlenségeket… Őszintén sajnálom, hogy első
találkozásunknak ily napon kellett végbemennie…

Mindez bizonyos száraz, jókedvű gúnynyal volt előadva; úgy látszott,
mintha a bárónő önmagát akarná ironizálni. Attila szintén fölvette ezt a
modort.

– Sajnálnám, ha a bárónőt e miatt lelkiismereti furdalások gyötörték
volna. Ha egy perczre felleges hangulatban volt is az ellentét hatása
alatt, annál jobban tudtam élvezni jó kedvének feltünő napját…

– Feltünő napját? – kérdezte Etel, gyanakvó pillantást vetve rá.

– Igen is, feltünő napját. Midőn e természeti tünemény végbement, éppen
Zalkovszky herczeg és vőlegénye csatlakoztak hozzánk.

Attila különösen hangsulyozta Zalkovszky nevét, Etel mosolygott.

– Emlékszem. Látom, ön elég éles elméjű volt kitalálni, hogy e
természeti tüneményt Zalkovszky jelenléte idézte elő.

E vallomásra Attila vetett gyanakvó pillantást a bárónőre.

– A herczeg, – folytatta Etel – jelenlétével csodálatosan megnyugtató,
hogy úgy mondjam, narkotikus hatást tesz idegeimre. Ha azokról a
bizonyos rózsákról tünődöm, akkor a kutyájáról beszél, a mely két lábon
tud járni, vagy Szentmáray Dzsina új ruhájáról, a melybe kék patkók
vannak hímezve… Lássa, ilyenkor megfeledkezem a rózsákról és tövisekről
és minden vágyam oda irányul, hogy nekem is legyen tudós kutyám és
kékpatkós ruhám. Reménylem, most már nem veszi rossz néven, ha jelenléte
nem tud rám hasonló hatást tenni?

Időközben elértek a népkerthez, a melynek fái mögött a bárónő kocsija
látszott.

– Mennyire haladt már irodalmi munkássága? – kérdezte Etel hirtelen.

– Még el sem kezdtem; mindeddig akadályozva voltam.

A bárónő mosolyogva intett fejével a hegység felé, de e mosolyban nem
volt gúny.

– Mindenesetre szeretetreméltó akadály. És, ha szabad kérdeznem, meddig
szándékozik még magát akadályoztatni?

Ez oly egyszerűen volt mondva, hogy Attila nem érezhette magát
megsértve.

– A türelmetlen utókornak egyelőre még várakoznia kell, a míg egy
csendes zugra nem találtam, a hol felüthetem műhelyemet. A fogadó erre
nem igen alkalmas.

– Ha mutatok önnek ilyen buen-retiro-t, akkor az utókor hálája mellett
ki fogom érdemelni az önét is?

– Mindenesetre bárónő, de hol legyen az?

– A kastélyunkban! – szólt Etel bárónő mosolyogva, aztán vidáman tette
hozzá:

– Ugyebár, nem vagyok rossz diplomata? Most már bevallom, hogy
diplomácziai küldetésben járok el, – atyám nevében meghivom: legyen
vendégünk itt tartózkodásának idejére.

Attila meglepetten tekintett rá. E meghívás oly váratlanúl érte, hogy
sokáig nem tudott mit felelni. Végre néhány köznapias szólásmóddal
iparkodott magát mentegetni.

A bárónő összeránczolta homlokát s kedvetlenül mondta: – Miért mondja
mindezt? Egyszerű ajánlatot tettem önnek, – feleljen rá egyszerüen
igennel, vagy nemmel.

– Nem szeretnék udvariatlannak látszani, bárónő.

– Az úgynevezett udvarias emberek előttem nem rokonszenvesek. Tehát:
igen, vagy nem?

– Nem! – felelt Attila most már határozottan.

– Megindokolásra nincs szükségem, – szólt Etel közönyösen, azzal kivonta
kezét a fiatalember karjából és kocsija után nézett.

Attila érezte, hogy mondania kell valamit.

– Ön igazságtalan irántam, bárónő, hogy nem akarja meghallgatni az
okokat, a melyek e különben oly hizelgő meghívás…

Etel szavába vágott. – «Különben oly hizelgő meghívás!» Ön kezd
narkotikus hatást tenni rám. Hagyja el, én ismerem ez okokat és –
legyünk méltányosak: – talán méltatom is.

Attila az utolsó szavak hallatára elvesztette hidegvérét és ingerülten
fakadt ki:

– Ha ismeri, ha méltatja, – miért akkor e játék? Alig hihetem, hogy az
illem szent nevében tagadja meg annyira érzelmeit…

Etel megállt és napernyőjére támaszkodva, nyugodtan tekintett a
fiatalember szemébe, a mely e pillanatban sötét daczban égett.

– Azt hiszi, nem tudom, mit érez ön? Nagyon jól el tudom képzelni,
mennyi keserűség és gyülölet halmozódott össze önben a Lovrichok ellen.
Tudom, hogy van oka a Lovrichokat gyűlölni. Ha az ön helyében lennék,
talán szintén az tenném. Ebben tehát egyetértünk. Van azonban egy másik
pont, a melyre nézve nem értünk egyet. Én azt képzeltem, hogy ön engem
nem fog a Lovrichok közé sorolni; magam sem tudom miért, de azt
képzeltem. Az én eremben nem folyik több Lovrich-vér, mint az önében, én
nem azonosítom magamat a Lovrichokkal: ha őszinte akarok lenni, nem is
szeretem őket. Azt hittem, hogy ön mindezt sejteni fogja, – csakis ezen
föltevésben vállaltam el atyám megbízását – úgy látszik azonban,
csalódtam.

Minthogy Attila nem felelt rögtön, a bárónő felszállt kocsijára, az
inastól átvette a gyeplőt és az ostort; egy pillanatig habozott, aztán
leszólt a bakról – angolul beszélt, hogy az inas meg ne értse: – Van még
valami mondanivalója?

Attila habozva tekintett a bárónőre, a ki most kevélyen fölvetette
fejét. Aztán levette kalapját s meghajtotta magát. – Rendelkezésére
állok, bárónő, parancsoljon velem.

Etel lehajolt a bakról s kezet nyujtott neki.

– Köszönöm – mondta – s most még egyet: tudja, hogy nem vagyok kaczér?

Ezt oly határozottan s oly nemes önérzettel mondta, hogy Attila
önkénytelenül meghajtotta a fejét.

– Mikor látjuk egymást viszont? – kérdezte Etel.

– A mikor parancsolja?

Etel gondolkozott. – Önnek rendezni való dolgai lesznek, – tűzzük ki a
határidőt holnap estére, hat órára? – Ezzel mosolyogva intett a fejével
s míg a fiatalember kalappal kezében állt, a kocsi megindult és a leány
kis keze biztosan vezette a két tüzes ügetőt.

A robogó fogat eltünt a temetőfal mögött, Attila gondolataiba mélyedve
indult fel a hegynek. Azon törte a fejét: mi birhatta rá Iván bárót,
hogy őt meghívja; de főleg mi birhatta rá Etelt, hogy e meghívás
szószólója legyen? Fölizgatott képzelete, különösen az utóbbi kérdést, a
legkalandosabb föltevésekkel iparkodott megoldani; töprengésében azonban
nem jutott elfogadható eredményhez.

A Pogányvárban meglehetősen szófukar volt, feszélyezve érezte magát és
nem tudta, minő formában adja tudtára Jolánnak a történteket. Végre úgy
segített magán, hogy vacsoraközben elmondta Pogánynénak, hogy lakását a
kastélyba fogja áttenni, – ezt lehetőleg száraz hangon mondta, mintha ez
lett volna a világon a legegyszerűbb dolog.

Jolán némán tette le kését és égő szemmel tekintett rá. Attila teljesen
Pogánynéhoz fordult, megmagyarázta neki, hogy lehetetlen volt a
meghívást visszautasítani és hogy egyébiránt is dologhoz kell látnia. Az
özvegy mindezt természetesnek találta. A szokott jókedv ezúttal azonban
sehogysem akart megjönni. Jolán kedvetlenül járt-kelt a házban, anyja
apró meghagyásait kedvetlenül teljesítette, a kastélybeliekről nem tett
említést.

Mikor Attila távozott, a leány elkisérte egy darabig, a hegyi úton kezet
fogtak. – Jó éjt! – mondta Jolán unatkozó hangon. Attila csodálkozva
tekintett rá, – a mint szemük találkozott, delejes szikra villant fel
közöttük, – a következő pillanatban a leány Attila karjába vetette
magát.

Attila megsimogatta haját.

– Látod, – mondta – azért mi a régiek maradunk, – ha nem jöhetek is föl
mindennap, azért gyakran meg foglak látogatni, – ennek, ennek úgy kell
lennie…

Jolán szenvedélyesen ölelte át nyakát.

– Attila, Attila, – ha nem szeretsz, – én meghalok!

A hegyi úton néhány elkésett munkás jött le; a fiatalember szeliden
kibontakozott a leány karjából, aztán önmagával elégedetlen hangulatban
távozott.

*

Attila másnap délután, kevés idővel hat óra előtt, gyors léptekkel
haladt a hegylejtőn kígyózó országúton. A mikor a zúgó nyárfasorba ért,
a távolban észrevette a kastély tetejét. Csodálatos izgatottság fogta
el, mert érezte, hogy a mai nappal új fejezete kezdődik életének s midőn
most kifeszített vitorlákkal sietett az ismeretlen világrész felé,
már-már megfeledkezett arról a gyermekarczról, a mely oly végtelen
levertséggel tekintett utána.

A park nyitott rácskapujában Etel bárónő állott; látszott, hogy várt
valakit. Mosolyogva, magasra emelt fővel tekintett az országútra, egyik
karjával a czímertartó griffhez támaszkodott, fehér ruhája, – a melyet a
nap vakító fénynyel árasztott el – hosszú redőkben folyt alá, kissé
előrevetett lábán. Mellette kutyája állott, a hatalmas állat figyelmesen
nézte az érkezőt…




VIII.

– Remélem, jól fogod magad nálunk érezni, – hiszen tulajdonképpen itthon
vagy.

E szavakkal fogadta Iván báró öcscsét a kastélyban.

Attila most már tisztában volt azzal, hogy a báró legkevésbbé sem az az
ember, a kinek éveken át tartotta. A valódi tragédiák intrikusait
keményebb fából faragják.

Korlátolt, szűkkeblü öreg, a ki – eltekintve bizonyos arisztokratikus
külsőségektől, – minden ízében nyárspolgár. Különben meglehetősen
különcz. Mióta a halál a Lovrich-családban oly dús aratást tartott,
hipokondrikus rögeszmékben szenvedett; az orvosokban nem bízott s maga
gyógykezelte magát. Híve volt a homeopatiának, érdeklődött az állati
delejesség hatásai iránt, újabb időben pedig beállott vegetáriánusnak.
Bár soha komolyabban beteg nem volt, egész életén át pácziens maradt, a
haláltól pedig senki sem félt úgy, mint ő.

Attila nemsokára meggyőződött arról is, hogy Iván báró ama
grand-seigneuri nimbus ellenére, a melylyel magát még otthonában is
övezni szerette, még a cselédség előtt sem bir valami túlságos nagy
tekintélylyel. A legfőbb placzet-jogot mindenben Etel bárónő gyakorolta,
a ki – ha éppen akarta – még atyja világos parancsait is hatálytalanokká
tudta tenni.

A bárót, midőn Attilát meghívta a kastélyba, csakis külső okok vezették,
esze ágában sem volt, hogy – mint ezt Attila sejtette – e meghívással
ünnepiesen véget vessen a régi családi torzsalkodásnak. Néhány nappal
ezelőtt történt, hogy egyik szomszéd birtokos, Szentmáray gróf, valami
vízszabályozási ügyben írt Iván bárónak s levele végén fölemlítette,
hogy, ha a báró őt meglátogatja, hozza magával hírneves rokonát is, mert
asszonyai égnek a vágytól Kunt megismerhetni. A megyei főnemesség
köréből a Szentmáray család volt az, a mely legtovább vonakodott a
Lovrichokat mint rangtársakat elismerni; ez elég ok volt Iván bárónak,
hogy különös tisztelettel viseltessék e család iránt. Mikor most
megtudta, hogy a gróf csillagkeresztes «asszonyai» érdeklődnek Kun
iránt, maga is más szemmel kezdte nézni öcscsét. Etel, a kivel a dolgot
megbeszélte, nem ellenezte a meghívás tervét, sőt készségesen magára
vállalta a keresztülvitelét…

A kastélybeliek meglehetős visszavonultságban éltek, Attila kedve
szerint láthatott munkához. Korláth és Zalkovszky ezredükkel a galicziai
hadgyakorlatokhoz vonultak, más vendég pedig nem igen fordult meg
Lovrichéknál.

Attilát meglepte az az udvarias közöny, melylyel a százados
menyasszonyától elbúcsuzott. Ama rövid idő alatt, a melyben a jegyeseket
megfigyelte, meggyőződést szerezhetett, hogy köztük szerelemről szó sem
lehet. Érdekházasság készült, itt a szó legridegebb értelmében és a
jegyesek alig vettek maguknak fáradtságot, hogy ezt titkolják.

Ennek az eljegyzésnek különben elég érdekes előjátéka volt.

Körülbelül négy év előtt Korláthtal egy ezredben egy fiatal főúr
szolgált, a ki a vidéki társaság elismert kedvencze volt. Ez Törökkuthy
Agenor gróf volt, Attila féltestvére. A fiatal gróf egyike volt a sors
ama ritka kegyenczeinek, a kiket a természet pazarul ruház föl
legfényesebb adományaival. Ősi neve és gazdagsága már egymaga is előkelő
helyet biztosított neki a társadalomban; társai mint kitünő tisztet és
szeretetreméltó bajtársat ismerték, férfias szépsége, szelleme és
lovagiassága elbűvölt, meghódított mindenkit. Ha Athén aranykorában él,
talán méltó versenytársa lehetett volna Alkibiadesnek.

Törökkuthy, midőn Kevén állomásozott, idejének legnagyobb részét a
kastélyban töltötte. Etel már akkor, fiatal kora ellenére is, testileg
és szellemileg annyira ki volt fejlődve, hogy nagyleány számba ment.
Agenor nem titkolta, hogy mély vonzalmat érez szép cousine-ja iránt és
az egész környék biztosra vette, hogy a két rokonból nemsokára egy pár
lesz. Zalkovszky herczeg volt egyedüli állhatatos, habár szerencsétlen
versenytársa a grófnak. Etel és főleg Iván báró (a ki szivesen látta
volna, ha az egész Lovrich-vagyon ismét egy kézbe kerül) napról-napra
várták ünnepies nyilatkozatát.

Ekkor Törökkuthy váratlanul titokzatos, nagy változáson ment át. Az
életkedvtől pezsgő tiszten kezdtek a búskomorság jelei mutalkozni,
mindent untatónak és ízléstelennek talált, régi szeretetreméltósága
eltünt, a helyett gúnyolódó, fanyar és czinikus modort vett fel. A
kastélyból minden érthető ok nélkül elmaradt. Megesett, hogy heteken át
mogorván elzárkózott legbizalmasabb barátjai elől, néha ismét vad és
olykor botrányos tivornyákban lelte kedvét. Környezete megütközve
tapasztalta a hirtelen változást, okát azonban senki sem tudta adni.
Voltak, a kik Agenor modorából keletkező elmebetegségre következtettek.

Mindez legjobban sujtotta Etelt, a leány csak most ébredt tudatára
annak, mennyire szereti ezt az embert.

Agenor egy reggel, miután az egész éjszakát átdorbézolta, félig mámoros
fővel vágtatott ki a városból. Azon vette észre magát, hogy Lovrichék
parkja alatt van. A park fái között a bárónő alakja látszott. A fiatal
tiszt átugratott a kerítésen.

– Etel, – mondta, miután a bárónőhöz érve leszökött lováról – Etel,
búcsuzni jöttem. Elmegyek. Nem fogjuk egymást viszontlátni.

Etel a dúlt, sápadt arczba tekintett és végtelen levertség szállotta
meg.

– Mindennek vége, – folytatta Agenor rekedt hangon – feledd el mindazt,
a mi köztünk történt és légy boldog.

– És azt hiszed, – szólt Etel halkan – azt hiszed, hogy én így boldog
lehetek?

Agenor tétovázó szemmel tekintett rá, arczát sötét pír futotta el. Maguk
sem tudták, hogyan történt, egyszerre csak átölelve tartották egymást,
görcsösen és félénken, mintha már hallanák végzetük közeledő lépteit, a
mely örökre szét fogja őket választani. Mikor Etel föleszmélt a forró
csókzápor után, Agenor már eltünt. Másnap megtudta, hogy a gróf az éjjel
elhagyta Kevét, előbb azonban lemondott tiszti rangjáról. Később kitünt,
hogy Agenor a fővárosba ment, a hol a külvilágtól légmentesen
elzárkózva, mint különcz élt palotájában. Látogatásokat nem fogadott,
bizalmas öreg komornyikján kivül senkivel sem érintkezett; a palotában
még levelet és hírlapot sem fogadtak el. Ismerősei most már meg voltak
győződve, hogy a gróf elmebetegség áldozata, Iván báró pedig, a ki
visszaemlékezett arra, hogy a Törökkuthyak többé-kevésbbé mind különczök
voltak, ebben az átöröklési elmélet beigazolását látta.

Etel nem említette senki előtt az utolsó találkozásuk alkalmával
történteket, de nem is hitt Agenor elmebetegségében. Sejtette, hogy a
gróf sötét világfájdalmának oka valamely titokzatos, irtóztató
katasztrófa, a mely végkép feldúlta lelki egyensúlyát. Rövid idővel
Agenor távozása után levele vett tőle, a melyben csak egy szó volt:
«Meghaltam». A bárónő megértette az üzenetet, most már vége volt
mindennek közöttük; Agenor maga kizártnak látta a lehetőséget, hogy
valaha egymáséi legyenek…

Évekkel ezután Iván báró egy nap tudtára adta Etelnek, hogy Korláth gróf
megkérte a kezét. A bárónő habozás nélkül elfogadta a százados
ajánlatát, – Korláth vagy más, egyre megy. Iván bárónak fölötte tetszett
leányának józansága; a szerelmi házasságnak, Sarolta bárónő «esete»;
óta, amúgy is rossz híre volt Lovrichéknál.

Korláth gróf fényesnevű családból származott. A kik ismerték, azt
tartották róla, hogy becsületes a szőrszálhasogatásig, lassú
gondolkozású a korlátoltságig és szófukar a kétségbeesésig. Neki csak
egy szenvedélye volt: a lovaglás sportja, – a mi ennek körén kívül
esett, az alig érdekelte. Életét épp oly meggyőződéssel szentelte a
lónak, mint Paganini a hegedünek. Soha eszébe nem jutott volna a
házasság, ha bátyját nem lövik agyon párbajban és a családi
hitbizománynyal rá nem száll a név fentartásának kötelezettsége. Etel
bárónőt különben családja választotta ki számára.

Mikor a bárónőnek bemutatták vőlegényét, kijelentette, hogy hű felesége
lesz, de egyelőre még nincs kedve férjhezmenni. Korláth ajkához vitte a
leány kezét és megnyugtatta azzal, hogy kész várni, a meddig Etelnek
tetszik. Már egy éve, hogy várt.

Iván bárót boldoggá tette jövendőbeli vejének az az igérete, hogy fel
fogja venni a Korláth-név mellé a Lovrich-nevet…

Midőn Kun Attila most először találkozott Etellel, a bárónőt rémület
szállotta meg, mintha világos nappal kisértettel állt volna szemben, – a
fiatalember annyira hasonlított Törökkuthy Agenorhoz, hogy első
pillantásra össze lehetett volna őket téveszteni. Egy csapásra új életre
ébredt benne mindaz, a mit szíve legmélyére temetett: régi szerelme
Agenor iránt, elfeledett álmai a boldogságról. Etelt, a ki a jól
fegyelmezett természetek sorába tartozott, megrémítette ez a jelenség.
Azt hitte, hogy már teljesen leszámolt a multtal, s hogy számára e
boldog ábrándokkal együtt a szív viharainak kora is egyszermindenkorra
véget ért s most megütközve tapasztalta, hogy Agenor testvérének puszta
megjelenése, a keserú és mégis oly édes emlékek egész raját idézi föl
benne és állandó veszélylyel fenyegeti lelki nyugalmát. Erős akarata
volt, hogy a veszélylyel szembeszálljon. Midőn atyja váratlanul azt
idítványozta, hogy hívják meg Kún Attilát, örömmel járult a tervhez. A
mindennapi érintkezés józanító hatása alatt bizonyára szét fognak
foszlani rémlátomásai s minden vissza fog térni régi, köznapi
kerékvágásába.




IX.

Kun Attila néhány nap mulva teljesen otthonosan érezte magát a
kastélyban, a nagyúri kényelmet gyorsan szokta meg. A báró bizonyos
tüntető szívességet tanusított iránta. Rendes beszélgetésük a
vízszabályozási ügyek körül forgott; ezekben szakember volt mindakettő,
– Attila tanulmányainál fogva, a báró sok évi gyakorlata révén.

Már egy hete időzött a kastélyban, a nélkül, hogy a bárónővel másutt
találkozott volna, mint a szokásos étkezéseknél.

Egyszer korán reggel lópatkó csattogását hallotta ablaka alatt. A bárónő
sétalovaglásra készült és türelmetlenül várt a kertben, míg a cselédség
Drillt kereste, Etel nagy kutyáját. Attilának újra be kellett ismerni,
hogy a leány szép. Sötétkék szoros lovagló-öltönye a fehér
piquet-mellénynyel elbűvölően símult előkelő termetéhez, a mely biztosan
és könnyen mozgott a nyeregben. Pompás lova nyugtalanul kaparászott
patájával. A bárónő észrevette Attilát az ablakban és mosolyogva intett
fel.

– Jó reggelt! Nincs kedve velem jönni? – Aztán, a nélkül, hogy bevárta
volna a feleletét, parancsot adott, hogy nyergeljék föl Ladyt.

– Ismeri a vöröskeresztet a dombon? Ott megvárom. Viszontlátásra! –
Azzal lovagló ostorával tisztelgett és időközben előkerülő kutyájától
követve, kiügetett az országútra.

Attila nemsokára a Lady nevű angol kancza hátán a rétnek vette az
irányt. Az ér homokjában fölfedezte a bárónő lovának a nyomát. Csakhamar
elérte a dombot, a melynek tetején vörös fakereszt állott. Évekkel
ezelőtt futóbetyárok agyonvertek egy kálvinista diákot; a jámbor
parasztok, nem törődve a kiszenvedett szegény lélek vallásfelekezetével,
ezt az egyszerű emléket emelték neki, a mely most pörlekedő szarkák
gyülekező helyéül szolgált. A fiatalember a dombról széttekintett a
tájon, a a bárónőnek azonban nyomát sem látta. Északon vasuti töltés
szegte át a rónát, egy magányos őrház alatt ludak fürödtek a
pocsolyában. A ludak most gágogva rebbentek szét, – a töltésről hirtelen
fölbukkanó lovas alak ugratott át fürdőhelyükön.

– Ez bolond! – mondta önkénytelenül Attila, a ki méltatni tudta az
ugrást. Etel sebesen vágtatva közeledett a réten, rugalmas derékkal
követve lovának szabályos szökéseit. Most árokhoz közeledett, a ló
előreszegett fővel iramodott az akadálynak, aztán hosszú ívben átvetette
magát a túlsópartra. Midőn patái egy pillanatra összeértek a levegőben,
a bárónő magasra emelte jobb kezét, a hogy ez a longeon szokás. Most
lassan léptetett föl a dombnak, a remegő állat nyakát veregetve.

[Illustration: A ludak gágogva rebbentek szét – a töltésről hirtelen
felbukkanó lovas alak ugratott át fürdőhelyükön.]

– Zerifet három napig nem jártatták, kissé meg kellett hajszolnom, hogy
nyugton maradjon, – magyarázta Attilának, aztán hozzátette: – Ha akarja,
menjünk a zárdába, kissé messzire esik ugyan, de a nap úgy sem ronthat
már sokat az arczbőrünkün.

A két lovas gyors ügetésben nekivágott a rétnek, a puha talaj dobogott
alattuk, a lovak szügybe vágott fővel, hetykén vetették lábaikat.

– A művelt társalgó szerint nem illik ugyan, hogy magával egyedül
kószáljak a réten, – kezdte Etel – de a művelt társalgó nem is tudja,
hogy mi jóbarátok vagyunk és e szerint legkevésbbé sem veszedelmesek
egymásra.

Attila kissé meglepetten tekintett a bárónőre, a ki nyugodt mosolylyal
folytatta: – Csodálkozik azon, hogy rövid ismeretség után is már
barátomnak nevezem? Lássa, én nem adok igazat azoknak, a kik azt
tartják, hogy az érzelmeknek is, mint a bornak, meg kell érniök, hogy
élvezhetők legyenek. Nekem különben nincs is időm sokáig várni.
Elmondhatom, hogy egész életemben még nem volt barátom, gyermekkoromban
még játszótársaim sem voltak. Pedig mindig szükségét éreztem egy hű,
résztvevő barátnak, jelenleg jobban, mint valaha. Nos, meg fogom találni
magában a hű, résztvevő barátot?

Minthogy Attila nem felelt rögtön, a bárónő hozzátette: – Nem kívánom
ingyen, adok cserébe egy hű résztvevő barátnőt. – Nem folytathatta
tovább, mert nyugtalankodó lovával kellett foglalkoznia. A gyér gyepen
szórványos birkanyáj delelt, a komondor rekedt csaholással vágott a
lovak elé. Zerif fölágaskodott és rakonczátlankodni kezdett; végre
Drill, a ki mezei egereket kergetve, elmaradt, elősietett és erélyesen
rendreutasította a komondort.

Időközben már megkerülték a hegylejtőt s déli oldalára értek. A bárónő
kisérőjéhez terelte lovát, lehuzta hosszú keztyűjét s oda nyujtotta neki
kezét.

– Elfogad barátjának?

A fiatalember megszorította a karcsú ujjakat és mélyen tekintett a
szürke szembe, a mely őszintén és becsületesen pillantott rá.

Harangszó figyelmeztette őket, hogy elértek a zárdához. A kis zárda,
templomával csinosan festett a hegység déli lejtőjén. Pokrócz Lázár
építtette sárkányölő szent György tiszteletére, öt kalugyer számára, a
kiknek kötelességük volt mindennap énekes misét mondani az alapító lelki
üdvéért. Az öreg Lázár ezzel az alapítványnyal jó alkut kötött. Egy
csomó bankóval szentéletü ember hírébe keveredett; a kalugyerekkel
lemiséztette bűneit, azonfelül megszerezte a családnak egy előkelő szent
különös barátságát. A klastrom tölgyfakapuja fölött a védszent képe
pompázott, a mint indigókék égbolt alatt, arany lándzsáját belemártja a
papagályzöld sárkány testébe.

Az istentisztelet már javában folyt, mikor beléptek a templomba.
«Imádkozni fogok, hogy barátságunk tartós legyen», suttogta Etel komoly
arczczal; aztán letérdelt az egyik imaszékbe. Attila a templomot nézte.
A falakat szent képek borították; bizanczi alapon csodálatos, merev
alakok, nagy mandulaszemmel és aranykoronával. A kalugyerek javában
énekelték egyhangú danájukat, az egyik hatalmas ezüst füstölőt lóbált, a
sztáric áldólag terjesztette szét kövér, fehér kezét. A bárónő gyermekes
kiváncsisággal és jámbor borzongással hallgatta a jól ismert éneket,
Attila pedig azon gondolkozott, vajjon mi történnék, ha most megcsókolná
az előtte térdelő leány ingerlően fehér nyakát?…

A lovasok még az istentisztelet vége előtt hagyták el a zárdát és a
bárónő vezérlete alatt a szőlőkön át a hegyeknek vették útjukat! Egy
órai erős ügetés után áthaladtak a hegyszakadás mélyén, aztán Keve alá
értek. A rossz kövezet miatt lépésben mentek át a városon.

– Jobbra arcz! – szólt Etel a fő-utcza sarkán. A kocsiút szélén karcsú
leányalak állott egy kis fiúval és mind a ketten tágra nyitott szemmel
nézték a lovasokat. Jolán volt. – Attila a kalapjához kapott. Hirtelen
eszébe jutott, hogy mióta a kastélyba jött, még egyszer sem járt fenn a
Pogányvárban. A véletlen találkozás oly kínosan hatott rá, hogy fülig
elvörösödött.

Etel bárónő lopva figyelt barátjára. Midőn a népkert alá értek, a hol
már csendesebb volt a város, oly közel lovagolt Attilához, hogy Drillnek
már nem jutott hely a két ló között.

– Tehát a mi baráti frigyünk minden körülmények között fennáll? –
kérdezte egyszerre a bárónő.

– Még kérdi?

– Lássa, én e barátsággal azt a régi és együgyű előítéletet szeretném
megczáfolni, mintha férfi és nő közt lehetetlen volna a valódi barátság.
Azt mondják, az ilyen barátságnak előbb-utóbb ellenségeskedéssé vagy
szerelemmé kell átváltoznia; – nos, mi be fogjuk bizonyítani az
ellenkezőjét, jó pajtások leszünk és semmi más, – ugy-e bár? Ez igen
kényelmes lesz mindkettőnkre nézve. Magának nem lesz kötelessége, hogy
nekem udvaroljon, én pedig nem leszek kénytelen «toujours en vedette»
lenni. A barátságnak már azért is föltétlen előnyt adnék a szerelem
fölött, mert nem ismeri a féltékenységet. Engem örömmel töltene el, ha
tudnám, hogy barátom egy magához méltó nőt szeret, barátsága legfőbb
jelének venném, ha beavatna titkába…

Attila tudta, hogy új barátnőjének e reflexiókra a Jolánnal történt
találkozás adott okot. Kissé elkedvetlenítette, hogy a bárónő
szükségesnek tartotta vele szemben a barátság és egyéb érzelmek között
való válaszfalt annyira hangsúlyozni.

– Nekem is hasonló nézeteim vannak a barátságról – mondta. – Mily édes
lehet az, ha az ember boldogságtól túláradó szívét kitárja a rokonkeblű
barát előtt! Ha én egyszer ily helyzetbe kerülnék, bárónő, nagyon
igénybe venném a barátságot!

A frázis, melyet Attila őszintének látszó hévvel mondott el, annyira
ellentétben volt egész lényével, hogy a bárónő sokáig bizalmatlanul
tekintett rá. Aztán meglegyintette Zerifet, a ki egy a szélben mozgó
papirdarab láttára ismét nyugtalankodni kezdett.




X.

A fiatal barátság, a melyet Etel bárónő oly ünnepiesen proklamált,
egyelőre csak azt eredményezte, hogy a két barát érintkezésének külső
formája fesztelenebb lett, különben minden maradt a régiben.

Attila még folyvást nem volt képes összeegyeztetni Etel jellemének
ellentmondásos vonásait; néha forró vágy fogta el, hogy megoldja a
talányt, a mely a szép szfinksz titokzatos mosolya alatt rejlik.

Etel sem volt megelégedve sem Attilával, sem önmagával. Érezte, hogy nem
sikerült megnyernie a fiatalember föltétlen bizalmát. Ha barátságukról
beszéltek, – a mi gyakran megesett – Attila ezt néha ama száraz,
didaktikai modorban tette, a mely önmagában hordja gúnyos kritikáját.
Néha úgy látszott, mintha túlmerész logikájával ad absurdum akarná
vezetni a bárónőnek a barátságra vonatkozó kedvencz elméletét.

Ilyenkor akaratlanul egymásra mosolyogtak, mint Cicero sokat idézett két
augura. A bárónőnek voltak pillanatai, a mikor sajnálni kezdte, hogy
Attilát meghívta a kastélyba. Éber álmaiban azon vette magát észre, hogy
képzeletében a fiatalember alakja csodálatosan összefolyik Törökkuthy
Agenor alakjával, a ki megjelent előtte, hogy újra átéreztesse vele
mindazt, a mit örökre el akart felejteni.

A hadgyakorlatok időközben véget értek, Korláth ezrede bevonult Kevére,
a százados újból mindennapos vendég lett a kastélyban. Komoly, józan
arca láttára némi megnyugvást érzett a bárónő…

Egy délután a kastélybeliek az erkély árnyas ponyvája alatt mulattak.
Etel Korláthtal kártyázott, Iván báró és Attila egy tervrajz fölé
hajoltak. A fiatalember éles kifejezésekben gáncsolta a kevei
csatornahálózat hibáit, a báró, – a ki öcscse megjegyzéseit feszült
figyelemmel hallgatta, – fölötte csodálkozott, hogy ez egyszerű dolgok
még nem jutottak neki eszébe.

– A társulat közegei csalók vagy tudatlanok, – fejezte be szavait
Attila. Iván báró akaratlanul bólintott hozzá.

– Te, Attila, – mondta aztán – én azt tartom, neked szép jövőd lehetne a
mérnöki pályán. Ha megelégelted külföldi kóborlásaidat, azt tanácsolnám,
hogy vállalj állami hivatalt.

– Nem akarok csavar lenni egy gépezetben, a melynek egész működését nem
helyeslem. Különben is sokkal tovább szívtam Isten szabad levegőjét,
semhogy kedvem lehetne a királyi irattárak porát nyelni. Ha foglalkozás
után nézek, hirlapíró leszek.

– Hirlapíró? – kérdezte a báró, minden szótagot külön hangsúlyozva.

– Ebben a pályában azt szeretem, hogy egész keretével a közvetlen
jelenben mozog.

Iván báró elvesztette hidegvérét. Ő sohasem olvasott politikai lapokat,
de a hirlapirókat, «a kiknek soha sincs nyugtuk és a kik maguk sem
tudják, mit akarnak», szívből megvetette.

– Ujságíró zsidó akarnál lenni? – kérdezte kedvetlenül. – Kérlek!
ujságot akarnál írni, a melyben olvasni lehet, hogy Péter kitörte a
lábát, Pál hamis csődöt mondott és az aszalt szilva pang? Kinevetne az
egész világ!

– Ha egynéhánynak azok közül, a kik bátyám szemében a világot
képviselik, beverném a fejét, láthatná, hogy a fejek üresek és nem
nevetnek többé…

– Csak nem akarod mondani, hogy az ujságírás úrnak való foglalkozás?

– Úrnak való foglalkozás? Ha elkártyázom a pénzemet és aztán sorra
legelem barátaimat, ez úrnak való. Ha beszegődöm egyik ismerősömhöz
maitre de plaisir-nek, vagy főbe lövöm magamat, ez is úrnak való. De ha
ép eszem és erős karom tudatában, saját munkámmal keresem meg a
kenyeremet, ez nem úrnak való. Ugyan kérem, hány száz esztendőt aludtak
végig önök?

Iván bárónak később jutott eszébe, hogy hasonló viták alkalmával
rendesen a rövidebbet szokta húzni és most a rendezett visszavonulásra
gondolt.

– Nem érdemes a dolgot élére állítani, hiszen egyelőre úgyis csak
hipotézisről van szó. De ha elfogadom is az álláspontodat, még akkor sem
fogod rámbizonyítani, hogy hasznos dolgot művelnél azzal, ha lapot adnál
ki. Ujság van több a kelleténél, úgy burjánoznak elő a fővárosi
talajból, mint nyári eső után a gomba.

– Az más kérdés – felelt Attila. – Ha lapom rossz, akkor nem fogják
olvasni és akkor nem is érdemelek jobbat, mint hogy éhen veszszek. De
nem fogok éhen veszni, mert lapom nem lesz rossz. Ti itt – bármit
mondjatok is – szeretitek a föltünést és a botrányt. Ha csak az kell,
azzal bőven szolgálhatnék. Itt van a kevei ártér terve, – lám ebből az
anyagból tudnék annyi botrányos leleplezést gyúrni, hogy akár egy évig
megtölthetném vele a lap hasábjait. A lap korbácscsá válnék kezemben, a
nagyságos és méltóságos szabályozási parókákból csak úgy rebbennének elő
a molyok!

– Keresztény embernek pedig nem tanácslom, hogy ebbe a darázsfészekbe
nyuljon… – mondta Iván báró elfojtott hangon.

– Ezredünk holnap futtatást rendez, a verseny után tánczestély is lesz,
– természetesen eljöttök, Iván? – E kérdést Korláth intézte a báróhoz,
az erkély túlsó oldaláról.

– Ha Etel akarja…

– Etel akarja. Te is meg vagy híva, Kun.

Attila habozva tekintett Etelre, a bárónő intett a fejével.

– Köszönettel fogadom – szólt Attila.

Korláth kevés idő mulva visszalovagolt a városba.

Attila késő este jegyzeteiben lapozgatott, a munka azonban nem akart
haladni; mióta hazaérkezett, régi munkakedvét bénító tunyaság váltotta
fel. Most is álmodozva lépett a nyitott ablakhoz. Az éj szép volt, a fák
hivogatóan suttogtak a kertben, a tikkasztó forróságot langyos légáram
váltotta fel. Attila kedvet kapott egy kis esti sétára. Nemsokára égő
szivarral a szájában kóborolt a sötét kert szürke kavicsútain. Kis idő
mulva megállt, szomszédságában megzördült a haraszt. Rögtön Etelre
gondolt, midőn a leány hangja csakugyan megszólalt a sötétben.
Kutyájához beszélt: «Drill, vigyázz!»

A kutya hüvös orra megérintette a fiatalember kezét.

– Drill megismerte a jóbarátot, bárónő.

– Kun, maga az? – A bárónő hangja kedvetlenül hangzott; Attila, a ki már
a délután folyamán észrevette, hogy Etelnek «ossiani» napja van, jónak
látta a felvonuló vihar elől kitérni.

– A mint látom, nemcsak engem csalt ki a gyönyörű éj, – ezért átengedem
a bárónőnek a tért.

Etel nem felelt. Midőn a fiatalember néhány lépést a kastély felé tett,
a leány nevén szólította.

– Ha kedve van, sétáljon velem.

Oly sötét volt a fasorban, hogy Attila akkor sem különböztethette meg a
leány vonásait, a mikor lassú léptekkel mellette haladt, – csak a
világos ruha, a mely mellette suhogott, győzte meg, hogy nem bolyong
egyedül a homályban.

– Csodálom bátorságát, – kezdte Attila – hogy védelem nélkül mer a
kertben járni. Veszélyről ugyan szó sem lehet, de a bozót éjnek idején
nem kelt valami megnyugtató benyomást.

– Nem is vagyok védelem nélkül. Oltalmazóm a derék Drill. Drill be van
tanítva az emberek elleni küzdelemre, – én e tulajdonságától irtózom és
talán végszükség esetén sem venném igénybe, de a papa rámerőszakolta,
hogy egyedül ne legyek magányos sétáimon.

– Mondja Etel, miért kényszerített, hogy elfogadjam Korláth meghívását a
tiszti mulatságra?

A bárónő nevetett, úgy látszott, visszanyerte jó kedvét.

– Mert azt akarom, hogy ott legyen. Meglássa, jól fogja magát érezni,
ott lesz az egész megyei birtokosság.

– Jól fogom magamat érezni – mint a varjú a pávák közt.

– Köszönöm a pávát, – felelt Etel, aztán némi szünet után hozzátette:

– Demokrata megvetéssel tekint ránk, pedig ahhoz nincs joga, maga sokkal
inkább arisztokrata, mint mi valamennyien. Merné tagadni, hogy önmagának
nagyobb belső becset tulajdonít, mint nekünk összevéve? És miben áll az
arisztokratizmus, ha nem abban, hogy egyik ember a másik fölé helyezi
magát? Ej, az úgynevezett szellemi arisztokráczia türelmetlenebb a
vérbelinél, pedig végre is csak születés dolga… Maga nem lesz varjú,
hanem sas a pávák közt. A kőszáli sas megvetéssel nézi majd a
fényestollú pávákat, a mint fölfuvalkodva tipegnek a tőbbi baromfi közt…
Büszke sas, szürke sas, el akarod velem hitetni, hogy irigyeled a
szegény páva fényes tollát?

Attila halkan kaczagott, szivarja piros fénypontként égett a sötétben.

– Ha a szegény varjú – mondta – egy perczig azt álmodta, hogy
rokonságban áll a pávákkal, az ön gúnyja kigyógyítja nagyzási
hóbortjából. Különben: akár varjú, akár sas, mindkettő rablólovag és
egyformán távol áll az udvar szárnyasaitól. Természetellenes barátságuk
egy ideig fönn fog állani, míg a kékvérű páva föl nem fuvalkodik s a
szegény rablólovag szárnyra nem kél, hogy visszasiessen vadonjába…

– És mielőtt az udvariatlan lovag útra kél, – egészítette ki a bárónő –
rendesen kedve kerekedik néhány czifratollú barátja nyakát kitekerni, –
nemde? Nos barátom, én meg fogom magát az estélyen egy kis
páva-barátnőmmel ismertetni, a ki alaposan kifecsegi majd fejéből
gyilkos szándékait. Bájos, fiatal páva, indigókék vérrel, kilenczágú
pehelykoronával, tizenhat évvel és hatvannégy őssel. És meglehet, maga
be fogja ismerni, hogy az ősök és koronák már csak azért is birnak
jogosultsággal, hogy Szentmáray Dzsina bájainak illő keret gyanánt
szolgáljanak. És meglehet, hogy a daczos rablólovag ki fog szállani a
messze világba és hirdetni fogja mindenütt: Szentmáray Dzsinának vannak
legfényesebb tollai valamennyi páva közt; a ki ezt tagadni merné, az
küzdjön meg velem életre-halálra!

– Jobbnak tart, bárónő, mint a minő vagyok. Félek, már annyira
elvadultam, hogy sem Dzsina grófnő bájai, sem Dzsina grófnő ősei már nem
szelidíthetnek meg.

– Akkor sem veszít semmit. Én rávezetem a gyanutlan táborra, magától
függ, hogy ellenség, vagy barát gyanánt viseli-e ott magát. Ha gyilkoló
kedve támad, irokéz barátom, bő zsákmányra tehet szert. Gyönyörű
parókákat fog ott találni; ha majd egyszer visszatér demokrata
őserdejébe, teleaggathatja velük vígwamja tűzhelyét, hogy késő unokái
gyönyörködjenek bennük…

A sétálók egy tisztásra értek, a hol kisértetiesen fehérlettek a
kiszáradt szökőkút tritonjai a sötétben. Etel a medencze kőkorlátjára
ült és föltekintett a csillagos égre. A közelben tücsök hallatta
egyhangú csiripelését.

– Az éjnek, különösen a csillagos éjnek, gyermekkorom óta sajátságos
hatása van rám, – mondta a leány. – Az «Ezeregyéj» meséiből tudtam, hogy
az utazó Szimbád egy idegen szigetre került, a hol a benszülöttek minden
újhold éjjelén szárnyra keltek, hogy bekalandozzák a csillagos eget.
Azóta, ha újhold idején az égboltot néztem, mindig ama boldog
szigetlakókra gondoltam és végtelen levertséggel töltött el a tudat,
hogy egész éltemen át a föld porában kell mozognom. Miért nem nevet?

Etel még egyre magasabbra tekintett és bizonyos fájdalmas humorral
folytatta, halkan, vontatott hangon szólva, mintha önmagához beszélne.

– Mindegyikünknek megvan a maga csillagképe, a mely ellenállhatatlan
erővel csalogatja. Az elérhetetlen után való szomj talán legnagyobb
szenvedése a bünös emberiségnek. Kiváltságolt lényekben e vágy hangot
ad; ez a csalogány és a költő genézise. Én értem a csalogány és a költő
vágyát, száz hangnemben szól, de mindig egyről dalol: az elérhetetlenről
és ismeretlenről. Aranynál a szivárvány után futó gyermek, másnál ismét
a hósivatagban álló fenyő, a mely a forró homokpusztában sorvadó
pálmáról álmadozik, míg betege lesz, elpusztul. Ez bizony bolond ötlet,
de nagyon szomorú, hogy az embert ily ostobaságok végtelen nyomorulttá
tudják tenni…

Etel hirtelen Attila karjára tette a kezét.

– Ért valamit ebből? Azt hiszem, igen, – maga talán szintén szivárvány
után futotta be a világot?

A leány az éj ragyogó mélysége felé fordította arczát, a finom profilt
megvilágította a sápadt csillagfény. Attila rátette kezét a karján
pihenő női kézre s halkan mondta:

– Értem. Hisz én is álmodtam, kerestem, – forró vágygyal, lázas
sietséggel. Mit? magam sem tudtam. Csak ha valamit sikerült elérnem,
tudtam, hogy nem ezt. De most már ismerem az én csillagképemet és
sejtem, hogy örökre elérhetetlen lesz számomra.

Etel még folyvást a magasba tekintett, míg Attila, a ki fogva tartotta a
kezét, lassan folytatta:

– Elérhetetlen magasban áll fölöttem, hideg, vakitó fényű csillag…

A bárónő feléje fordította arczát, aztán kivonta a kezét és száraz
hangon mondta:

– A csillagképek változnak, holnap már más csillag fog e helyen állani.
Azt hiszem különben, legfőbb ideje, hogy befejezzük csillagászati
tanulmányainkat.

Mikor megindultak a kastély felé, nyájasabb hangon mondta:

– Tudja, hogy büszke vagyok emberismeretemre? Mikor magát első ízben
láttam, azt gondoltam: végre egy ember, a kinek nem lesz az a
rögeszméje, hogy nekem udvaroljon! – Napról-napra jobban belátom, hogy
méltó bizalmamra.

A fiatalember ajkába harapott; egy pillanatig kedvet érzett azzal
felelni, hogy szó nélkül megcsókolja a leányt. A kastély előtt a bárónő
megállt, a kövezet között kiserkenő fűben apró szentjánosbogár
csillogtatta fényes fényét.

– Minő bolondok vagyunk mi emberek, Elérhetetlen égi csillagokról
ábrándozunk, s a föld szerény csillagait, a melyek után csak le kell
hajolnunk, figyelmünkre se méltatjuk.

– Ha csillag – legyen égi csillag! – felelte Attila daczosan…




XI.

Félórányira a várostól, a kevei nagyrét tarka képet mutatott. A
huszárezred tartotta lóversenyét. A megye birtokosai, a kiknek
vendégszeretetét a tisztikar egész éven át élvezte, régi szokás szerint
e napon, mint az ezred vendégei, adtak egymásnak találkát a
versenytéren.

A kezdetleges versenypályát hosszú póznákon lengő zászlók határolták; a
körön kívül helyezkedtek el a nagy számban megjelent keveiek, a kiknek
sportszenvedélyüket az évenkint egyszer tartatni szokott versenyből
kellett kielégíteniök; a körön belül csoportosultak a meghivott vendégek
fogatai a jury sátra körül. Kettős- és négyesfogatok, hintók, batárok,
parkkocsik és furcsa szerkezetű gigek egész kocsitorlaszt alkottak, a
melyet világosruhás hölgyek tartottak elfoglalva, udvarlóikkal kaczagva
és beszélgetve. A fiatal földbirtokosok, a kik merész szabású öltözékkel
és hatalmas látcsővel tüntettek sportszenvedélyük mellett, a tisztekkel
csoportba verődve, hamisítatlan turfjargonban beszélték meg a verseny
kilátásait.

A lobogó zászlók, a színes napernyők, a fehér sátor, az egyenruhák és
világos női kalapok, hozzá a lovak nyerítése és a katonazenekar harsogó
hangja, – mindez csillogó, zengő és egyre váltakozó kaleidoszkoppá
folyik össze; az alap: az ifjú, zöld gyep, a háttér a ragyogó kék ég, a
mely a rétet vakító, bántó napfénynyel árasztja el; az egész pedig
plein-air-kép a szó legmerészebb értelmében. Ha valamely művész ezt a
képet rikító részleteivel híven lefestené, a műbírálat bizonyára
kifütyölné «lehetetlen színárnyalatai» miatt.

Az altisztek versenyének vége volt, midőn egy megkésett fogat ügetett a
versenytér felé. Egy csinos hadapród, a ki addig végtelen
önmegelégedéssel jártatta fakóját a hintók között, fontoskodva sietett
az újonnan érkezők fogadására. A hintóból Lovrich, Etel és Attila
szálltak ki.

A bárónő vőlegénye karján lépett a jury sátrába, Iván báró azalatt
öcscsét hamarjában megismertette a kezeügyébe esőkkel. – Az afrikai! –
tette hozzá minden bemutatásnál. Mikor Attila egyedül maradt, háta
mögött két tiszt hangját hallotta, a mint épen róla beszéltek.

– Ki az a fekete? – kérdezte az egyik, a ki monoklit viselt, oly
hangosan, mintha nem tartaná érdemesnek halkabban szólani.

– Lovrichék egy rokona, azt mondják Afrikából jött.

– Könyvcsináló?

– Sportsman. Oroszlánokra, tigrisekre vadászott, átkozott ficzkó, – az a
sebhely az arczán is tigriskarmolás…

– Ej? Ismertess meg vele.

Attila, a ki eddig csak állatseregletben látott eleven oroszlánt,
sejtette, hogy Iván báró hiúsága szerezte meg neki ezt a reklámot és
mosolygott az előnyön, a melyben a vadász a könyvcsináló fölött
részesült.

E perczben Etel intette magához. Csak akkor vette észre, hogy a bárónő
mellett még egy leány áll, mikor már áttörte a tisztek körfalát. A leány
szokatlanul kicsi volt, Etelnek nem is kellett karját fölemelnie, hogy
átölelhesse nyakát. Nagyvilági hölgy mignon-kiadásban, csak nagy barna
szeme, a melyet most kiváncsian irányított Attilára, bizonyította, hogy
nem egyike ama csodaszép babatündéreknek, a melyek jó gyermekeknek
karácsonyéjjeli álmukban jelennek meg. Ruhája sportjelvényekkel volt
diszítve, kalapján, öltönyén, karpereczén patkók szerepeltek számos
változatban.

– Kun Attila, rokonom – Szentmáray Dzsina grófnő, barátnőm, – mutatta be
őket egymásnak Etel.

Dzsina grófnő hihetetlen kis kezet nyujtott a fiatalembernek, aztán
kifogástalan bókot csapott előtte. Még mielőtt egy szót válthattak
volna, megkondult a jelző harang, a körülállók kisiettek a sátorból és a
két új ismerős magára maradt.

– Kezdődik a tisztek vadászversenye, – fussunk a korláthoz, –
indítványozta a grófnő. Később visszaküldte Attilát a látcsöveért. Mikor
a fiatalember visszatért, a grófnőt a magas korláton találta ülve, apró
lábait himbálva, oldalán egy főhadnagy könyökölt, a ki föltünt
rendkívüli rútságával. Dzsina grófnő mint Ylang herczeget mutatta be és
francziául beszélt vele.

[Illustration: A grófnőt a magas korláton találta ülve, apró lábait
himbálva, oldalán egy főhadnagy könyökölt!…]

– Ki ez? – kérdezte Attila, a mikor a tiszt elment.

– Ylang herczeg. Nem ismeri Ylang herczeget?

– Sajátságos név.

– Nem is az igazi neve. Igazi nevét nem tudja kimondani senki, – talán ő
maga sem – de mert hasonló hangzása van, elkereszteltük Ylangnak. Kinai,
vagy japáni, vagy talán siámi, – szóval pogány, a kit ide küldtek
huszárságot tanulni. Különben nagyon jól tánczol és kár érte, hogy már
visszamegy a hazájába. Ma tartja búcsuestélyét.

Dzsina grófnő, szokása ellenére, sokáig időzött már egy tárgynál.

– Hanem én le fogok innen bukni, – mondta aztán – adja ide kérem a
kezét. Szereti a versenyeket, Kun báró?

– A versenyeket szeretem, de azért keserűen ki kell ábrándítanom: nem
vagyok báró.

Dzsina grófnő csodálkozva tekintett rá, mintha nem tudná fölfogni,
hogyan lehet valaki nem báró, aztán feszült érdekkel kezdett a versenyre
figyelni.

A díjosztás után Etel lépett hozzájuk.

– Gyermek, – szólott a grófnőhöz – egy perczre engedd át nekem
udvarlódat, sértetlenül visszahozom. – Aztán Attila karjába öltve kezét,
magával vonta.

Egy idősebb hölgy, a ki lorgnonjával figyelemmel kisérte őket, elég
hallhatóan mondta szomszédnőjének: Csinos pár!

– Lesz szíves megismertetni valakivel, a kinek ismeretsége után régóta
vágyódom? – szólt Etel barátjához.

– Ki legyen az?

– Ki más, mint a pogányvári tündér?

A fiatalember alig titkolhatta el kellemetlen meglepetését.

– Pogány Jolán, – tehát itt van?

– Nem látta még? Én rögtön, a mint ideértünk, kikerestem a tömegből.
Jöjjön, majd odavezetem.

Azzal keresztül vágtak a pályán a rét ama része felé, a hol a meg nem
hívott közönség helyezkedett el. Itt is kocsitorlasz emelkedett, de ez
nem fényes hintókból, hanem az éppen nem fényes kevei bérkocsikból és
parasztszekerekből állott.

Jolán egy ismerős családdal kocsizott a versenyre s Kálváryval és
Bénivel e perczben a külső korlátnál állt. A leány szörnyű zavarba jött,
midőn Etel hozzá lépett, – hogy ő valaha a földes úr leányával
szemtől-szembe álljon és beszélgessen, azt annyira hihetetlennek
találta, hogy most alig merte elfogadni a feléje nyujtott kezet.

– Régóta kivántam megismerni, – szólt hozzá a bárónő – hiszen mi
jóformán szomszédok vagyunk, azonkívül közös barátunk annyi kedveset
beszélt nekem kegyedről…

Attilát zavarba hozta Etel hazugsága. Ő a kastélyban soha sem említette
Jolán nevét. A találkozásnak ez a formája nem volt inyére, szeretett
volna előbb valami ürügyet kigondolni, hogy hosszú elmaradását a
Pogányvárból kimentse…

Etel eközben bizalmasan karonfogta új ismerősét és lassan fel-alá
sétálva elbűvölő kedvességgel csevegett, – Kálváry jelenlétéről azonban
tudomást sem vett. Jolán még folyvást nem tért magához zavarából; mivel
nem tudta, hogyan szólítsa Etelt (az egyszerű «bárónő» czímzést
keveselte), meglehetős ügyetlen alakban adta feleletét. Néha félénk
oldalpillantást vetett Attilára.

Ez kezdte a helyzetet kinosnak találni. Óvakodott attól, hogy Jolánt
megszólitsa, mert nem akarta, Etel előtt tegezni, másrészről sajnálta a
szegény gyermeket, a kinek határozatlan modora oly szánalmas ellentétben
állott a bárónő szeretetreméltóan biztos föllépésével.

A jelző harang végre jelt adott a búcsuzásra. Etel meg nem állhatta,
hogy anyai jóakarattal megne simogassa a fiatal leány kipirult arczát,
aztán Attila karján távozott. Jolán hosszan tekintett utánuk.

– Legyen őszinte, bárónő, – szólt Attila – miért kivánta megismerni ezt
a gyermeket?

– Míg őt nem ismertem, magát sem ismertem teljesen. Ha meg akarjuk
ismerni Pált, meg kell ismerkednünk Virginiával is.

– Most ismeri Jolánt, gondolhatja, hogy ő nekem az lehetne, a mi Pálnak
Virginia volt?

– Hogy őszinte legyek, egy ideig azt hittem, hogy maguk szeretik
egymást. Most meggyőződtem az ellenkezőről. A ki ily elragadó gyermeket
nevezhet a magáénak, nem hagyja heteken át magára.

Dzsina grófnő hozzájuk futott. – Minő ostoba vagyok! – kiáltotta, – még
be se mutattam Kunt a mamának…




XII.

Este az egész társaság a boroskevei «Csillag»-fogadó nagytermében
találkozott. Attila kissé megkésett öltözködés közben; midőn belépett a
terembe, a patkóalakra terített asztal sarkáról, egy óriási virágbokréta
mögül, Dzsina grófnő integetett feléje.

– Jöjjön, – szólt a grófnő – ezt a helyet fentartottam magának,
asztalnál szeretek régi ismerősök mellett ülni.

Megjegyzendő, hogy a grófnőt az egész ezred még rövidszoknyás éveiből
ismerte, csak Attila volt új ismerőse.

Attila körülnézett és Etelt kereste. A bárónő az asztal felső végén ült,
a társasága vőlegényéből és ennek bizalmasabb barátaiból állott,
többnyire már idősebb tisztekből. A fiatalember titokban azt a
megjegyzést tette, hogy a szép leány ma egész nap az illedelmes
menyasszony szerepében tetszeleg magának.

– Nézze, minő dühös szemeket mereszt rám Vass hadapród, – jegyezte meg
Dzsina grófnő.

– És miért dühös a hadapród?

– Mert nem eresztettem magam mellé; ki nem állhatom. Nagyon képzelődő,
mert nemsokára kamarás lesz. Mintha az valami volna! Maga is kamarás?

– Nem vagyok az, grófnő, már előbb voltam bátor megjegyezni, hogy
ereimben egészen közönséges piros vér folyik.

– Igen, tudom, – vágott szavába a grófnő – csak a kedves mamája volt a
bárói családból való. Ez kellemetlen, akkor még jobb, ha a papa báró és
a mama polgári születésü. Nekem is van egy rokonom, a kinek már lehetne
annyi őse, hogy máltai lovag lehessen, de szerencsétlenségére a mamája
polgári. Most aztán ujra kezdhetik az egész családfát. Szeret tánczolni?

– Szenvedélyesen, – hazudta Attila.

– Én is rajongok a tánczért, de a papa nagyon szigorú velem és
megtiltotta a csárdást. Azt mondja, hogy mikroszkópikus termetem van és
hogy gyönge vagyok. A papa néha nagyon udvariatlan. Gyönge vagyok én?

Egy futólagos oldalpillantás meggyőzte Attilát, hogy, noha a grófnő
termete apró, még sem gyönge.

– Mikor volt utoljára udvari bálon? – kérdezte Dzsina.

– Mult év augusztusában, – felelt Attila.

– Hogyan, nyáron?

– Igen, a kaukai király udvarán.

– Tánczolt?

– Nem tánczoltam. Én ő felsége mellett ültem a nagy kenyérfa alatt és
egy égő fáklyát tartottam; ő felsége rézüstöt vert, a trónörökös
bivalyszarvat fujt, az anyakirályné pedig két kókuszdiót csattogtatott
össze; – az udvar körben ült és tapsolt, a miniszterek és zászlósurak
pedig körben tánczoltak…

– Ez érdekes, – nevetett Dzsina grófnő – az európai udvari bálok nem
ilyen mulatságosak. Engem még nem mutattak be, de Ojtózy Giza – az atyja
nagykövet Rómában – sokat járt a Kvirinálban és elmondott nekem mindent.
Az ember ott sorfalat áll és vár, vár, vár, – aztán jön a királyné és
megszólítja, akkor az embernek vigyáznia kell, hogy ostobaságot ne
mondjon, – aztán ismét vár, vár, – végre keveset tánczol, éjfélkor pedig
hazaküldik aludni. Mulatság ez?

A czigány most keringőt játszott, a türelmetlen fiatal tisztek tánczolni
kezdtek. Dzsina villogó szemmel vette le gömbölyű válláról a prémes
belépőt.

– Tánczoljunk, – mondta, miközben kezét Attila karjára tette, aztán
halkan dúdolta a keringő dallamát.

Attila később Etelhez lépett.

– Irokéz uram, – kérdezte a bárónő – gyűjtött-e már sok skalpot?

– Egész délután a békepipát szívtam. Bárónő nem tánczol?

– Mit keres a menyasszony a tánczolók között?

– Feltünően hangsulyozza ma a menyasszonyt…

– Ej, szemrehányás akar ez lenni a multra nézve?

– Nem, aggodalom a jövőre nézve.

– Pedig hálával tartozik nekem, hogy hangsúlyozom a menyasszonyt. Ha nem
tenném, ha tánczolnék és vigadnék, akkor maga, mint illedelmes ember,
kötelezve volna idejének egy részét nekem szentelni… Ily áldozatot
elfogadnom tiltja a barátság.

– Ha így folytatja, bárónő, kérni fogom, hogy vonja meg tőlem a
barátságát.

– Ezt mindkettőnk érdekében nem szeretném. De látom, Dzsina annyira
nekihevült a táncznak, nem csorbítom a jogát, ha egy perczre igénybe
veszem.

A bárónő Attila karján körülsétált a teremben.

– Nem kell féltékenynek lennie, – mondta később – ha Dzsinát annyi
hévvel látja tánczolni. Ő klasszikus szenvedélylyel tánczol, mint maga
Terpsychore, soha a tánczos, mindig a táncz kedvéért.

– Úgy látom, bárónő, – szólt Attila kedvetlenül, – el akar velem hitetni
oly dolgot, a melyet maga sem hisz: hogy én Dzsina grófnő mellett, vagy
bármely társaságban, jól érezhetem magamat, ha ön nincs ott.

– Pedig határozott kivánságom, hogy minden más társaságban épp oly jól
érezze magát, mint az enyémben.

Etel ezt komoly, majdnem parancsoló hangon mondta.

– Ezt is barátságának köszönhetem?

– El akarok mindent távolítani, a mi nem tartozik szorosan a
barátsághoz, hogy ezt annál tisztábban őrizzem meg.

– A baráttól megtagadja még amaz apró előnyöket is, a melyeket mindenki
élvez, a ki jogosítva van önnek banális módon udvarolni?

– Nem akarom, hogy udvaroljon és nem akarom, hogy súlyt fektessen amaz
apró kitüntetésekre, a melyekben udvarlóimat részesítenem kell. Azok az
emberek közönyösek előttem, maga nem közönyös előttem, magát szeretem…

Attilát az utolsó szóra mintha villamos ütés járta volna át.

– Igen, – folytatta Etel a legnagyobb nyugalommal – szeretem, mint
testvér a testvérét, vagy – ha szabad e hasonlatot használnom – mint
anya a gyermekét. Meg van elégedve ezzel a vallomással?

A leány kissé elpirult és bájos mosolylyal tekintett rá. Attila
önkéntelenül magához szorította a bárónő kezét. Időközben a hagyományos
pálmazughoz értek. Etel letelepedett a kerevetre, Attila a támlányra
könyökölt.

– Meg van velem elégedve? – kérdezte Etel újra s tiszta szemét a
fiatalemberre szögezte, miközben fejét a keringő üteme szerint ringatta.

– És ha nem volnék megelégedve? Ha azt mondom: azzal, hogy fölemel,
lealáz és leköti kezemet? Ha azt mondom: feledje el, hogy rokonvonásokat
viselek, feledje el, hogy szeret – testvéri szeretettel, ha lemondok
mindeme előnyökről, csak azért, hogy ama banális udvarlók sorába
léphessek, a kiknek joguk van remélni és elérni azt, a mit elérhetnek?

[Illustration: Etel letelepedett a kerevetre, Attila a támlányra
könyököli.]

Etel kissé elpirult, majd összevonta szemöldökét, kevélyen tekintett
végig a fiatalemberen.

– Ha elfelejteném, hogy barátom, akkor nem maradna az ön számára semmi,
– éppen semmi…

Attila az ajkába harapott és komoran tekintett maga elé; most világosan
vélte látni, hogy Etel sokat hangoztatott barátságának csak az a czélja,
hogy őt ártalmatlanná tegye.

– Bocsásson meg, – mondta gunyoros alázatossággal, – a réteg, a melyből
származom, mélyen fekszik, oda nem süt a nap, – nem szabad csodálkoznia,
ha elvakultam, mikor először tekintettem a napba.

Azzal fölemelkedett helyéről. A bárónő kellemetlen meglepetéssel
tekintett rá s aztán röviden intett neki, hogy maradjon.

– Úgy látom, kételkedik őszinteségemben és azt hiszi, hogy kaczér
játékot űzök magával? Meg fogom győzni az ellenkezőről. Beszéljünk most
már nyiltan. Én sem magától, sem mástól nem akarok hallani semmit, a mi
szerelemre vonatkozik, mert ehhez nincs jogom, – szeretek!

– Korláthot szereti? – kérdezte Attila bizalmatlanul.

A bárónő elutasítólag intett.

– Vőlegényem nem tart igényt szerelemre. Hallgasson tovább! elmondok
önnek egy dolgot, a melyet eddig senkinek sem mertem volna elmondani.
Tizenhat éves voltam, százan mondták, hogy nem vagyok rút, tudtam, hogy
gazdag vagyok; – gyermekészszel azt hittem, hogy ezzel megvásárolhatom a
boldogságot. Kezdetben úgy látszott, hogy ő is szeret, később egész
modora hirtelen megváltozott irántam. Mit mondjak még? Tizenhat éves
szívem azt sugalta, hogy a hirtelen keletkezett jégburok alatt lángoló
szív dobog…

Etel arczát sötét pír futotta el, majd fölemelte arczát és fájdalmas
mosolylyal mondta:

– Túl kell esnem egy megszégyenítő vallomáson. Egyszer, ostoba
gyermekszívem szavára hallgatva, tudtára adtam, hogy – igen, hogy
szeretem…

– És? – kérdezte Attila izgatottan.

Etel a fogát mutatta.

– És? Elment és máig sem láttam, előbb azonban elég érthetően tudtomra
adta, hogy nem lehetek az övé, hogy nem kellek neki.

– Az őrült! – kiáltotta Attila.

– Lássa, én nem haltam meg szégyenemben, de biztosítom, közel jártam
hozzá. Az egész eset oly egyszerű, oly nevetséges – és éppen ez az, ami
majd megőrjített.

– S ez az ifjukori ábránd, a melyet egy méltatlanra pazarolt, olyan
hatással van önre most is?

– Nem ismerek ábrándot. Már akkor tudtam, hogy szerelmi bánatukban csak
a költők fantáziájában halnak meg az emberek. A mint látja, nem is
haltam meg, hanem eljegyeztem magamat az első becsületes emberrel, akit
atyám hozott. Korláthban, tudom, hogy jellemes férjet kapok.

Etel kissé elhallgatott, aztán suttogó hangon folytatta: – Egy ismert
angol közmondás azt tartja, hogy minden házban van egy rejtett csontváz.
Én a szívembe rejtettem a vázamat; ha rágondolok, pirulás és irtózás fog
el; ha valaki szívemhez közeledik, pirulás ér, irtózat fog el…

A bárónő lehajtotta fejét és elfojtott hangon tette hozzá: – Irtózom és
mégis imádom, mint a szent ereklyét.

Most Attilához fordult és élesen tekintett rá.

– Maga az első, a kit beavattam titkomba, reménylem, nincs kedve
megosztani szivét egy csontvázzal?

– És ki ő? – kérdezte a fiatalember önfeledten.

– Egy halott! – volt a rövid válasz.

Dzsina grófnő hozzájuk lépett.

– Visszaadom az udvarlódat, – szólt Etel – a táncz alatt kissé hajba
kaptunk, de most ismét jó barátok vagyunk, – ugyebár Kun?

Attila megszorította a feléje nyujtott kezet.

– Én azt hiszem, hogy maga szerelmes Lovrich Etelbe? – konstatálta
Dzsina grófnő, mikor ismét kettecskén voltak.

– De grófnő!

– A táncz alatt megfigyeltem, – olyan sajátságosan néztek egymásra!

– Hová gondol grófnő – egy menyasszony!

– Igaz!

Ez a döntő érv teljesen eloszlatta Dzsina gyanuját.

Világos reggel volt már, midőn a vendégek elhagyták a Csillagot.

Lovrichék hintaja nemsokára a hegység aljában robogott, végig a
nyárfasoron, szembe a fölkelő nappal. A hegység felől hűs reggeli szellő
kerekedett, az útszéli bokrokon harmatcsöppek csillogtak.

– Na, szükségünk volt erre? – kérdezte Iván báró, aztán nemsokára
elszunnyadt. Attila és Etel szemközt ültek. A leány erőteljes
természetén alig hagyott nyomot az álmatlanul töltött éj, csak szeme, a
mely alatt piros folt mutatkozott, tekintett kissé bágyadtan, arczán
szokatlanul lágy, meleg vonás mutatkozott. Kéjes borzongással dőlt az
ülés sarkába, fejét oldalra hajtotta, nagy kalapja alól félig behunyt
szemmel tekintett a fiatalemberre. Sokáig néztek szembe, Attila térde
érintette a leány ruháját.

Attila nem volt boros, mégis a pezsgő, az ébren töltött éj, a zene, mely
még egyre csengett fülében, a chypreillat, melyet érzett, mindez
csodálatos hangulatba hozta. E hangulat hatása alatt egyszerre
megszólalt, minden bevezetés nélkül azt mondva:

– Szeretnék a lelkedbe tekinteni, te illatos talány. Ki vagy te? Mi vagy
te?

Etelt ez a megszólítás nem lepte meg, talán, mert az ő idegei sem voltak
rendes állapotban; mosolyogva nyújtott kezet a fiatalembernek, halk
hangon mondva:

– Barátod vagyok!

Attila fogva tartotta kezét, hosszú idő mulva újra megszólalt:

– Nem vagyok sem babonás, sem gyáva, csontvázaktól nem irtózom,
ereklyéket tiszteletben tudok tartani…

– Gyermek vagy! – mondta Etel, gyöngén megszorítva ujjait.

– Itthon vagyunk már? – kérdezte Iván báró, állomittas hangon…

*

Zalkovszky és Ylang herczeg még tíz órakor délelőtt sem akartak
megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy az éjnek vége legyen. Az ázsiai,
a kinek a számtalan búcsupohár fejébe szállt, tálczákat rakatott a
czimbalomra és pokoli lárma közepett húzatta a Rákóczi-indulót.
Zalkovszky herczeg pedig némán könyökölt az üres palaczkokkal borított
asztalra és komoran bámult szivarja füstjébe. Zalkovszky az adósságaira
gondolt. Mint minden Zalkovszky, ő is zilált anyagi viszonyok közt élt.
Több ízben már azt hitte, hogy el kell vesznie az apró adósságok
posványában s mindannyiszor az utolsó pillanatban találkozott egy
szerencsés véletlen, a mely partra segítette. Az a tudat, hogy ő
kedvencze a sorsnak, elbizakodottá tette. Helyzete most olyan
kedvezőtlen volt, mint még soha. Az ezredes tegnap bizalmasan tudtára
adta, hogy följelentések érkeztek ellene és három napi időt engedett
neki a dolog elsimítására. Az éjjel vad vígságba ölte gondját, a mely
most újult erővel támadt neki. Bár a legkalandosabb tervek fordultak meg
az agyában, végre is be kellett látnia, hogy helyzete kétségbeejtően
reménytelen. – A zene most elnémult, a hirtelen beállott csend még
növelte levertségét. A mióta tiszt volt és adósságokkal küzködött, mint
ultima ratiót mindig szem előtt tartotta uz öngyilkosság eszméjét. Nem
becsülte túlságosan az «élet édes megszokását». – ezt vakmerő
lovaskalandjaival és párbajaival többször bebizonyította – de az a
gondolat, hogy néhány türelmetlen zsidó kedvéért főbelőjje magát,
idegessé tette…

Ylang herczeg most szembe ült vele és reggelit rendelt.

– Nem fekszem le, – mondta, – búcsulátogatásokat kell tennem, tizenegy
órára ide rendeltem a kocsimat.

– Tanácslom, aludd ki magad, – szólt Zalkovszky.

– Nem érek rá. Ha kissé pezsgős vagyok is, az nem tesz semmit, már
tettem ily állapotban látogatásokat. Ha belépek a szobába, leülök és nem
beszélek semmit, – majd azt fogják hinni, hogy el vagyok érzékenyedve…

Ylang herczeg nevetett és feldöntötte teáját, a minek még jobban
nevetett. Később az órájára nézett.

– Mit csináljunk tizenegyig? – kérdezte.

– Játszunk? – szólt Zalkovszky ásítva.

– Nem bánom, de valami ostoba játékot, gondolkozni most nem tudok.

Eleinte kis tétekbe játszottak, miután azonban egyikük sem tett pénzt az
asztalra, egyszerűbb számítás kedvéért a vesztes fél mindig
megkétszerezte a tétet. Zalkovszky szerencsében volt.

Tizenegy órakor a pinczér jelentette, hogy a herczeg kocsija előállt.

– Nyolczezer a különbözet? – kérdezte Ylang herczeg, miközben
fölcsatolta kardját… «Szeretném látni, örökké így megy-e ez?
Tizenhatezer vagy semmi –» Zalkovszky nyert, az ázsiai újra osztott.
«Harminczkettő vagy semmi!» Lett harminczkettő. «Ez bolond dolog –
hatvannégy vagy semmi.» Zalkovszky újra nyert. «Ez nem tarthat örökké»,
mondta Ylang s azzal újra osztott. Most már Zalkovszky is felállott.

A kártyák az asztalra estek, Ylang herczeg bosszusan rugott föl egy
széket. «A különbözet százhuszonnyolcz, – holnap talán több szerencsém
lesz.» Azzal távozott.

Zalkovszky aludni ment. Vagy egy órahosszat feküdt nyitott szemmel
ágyában, aztán az éjjeli szekrény márványlapjára irta: 128,000 forint.

Ylang herczeg csak másnap délután jött vissza látogatásaiból. A Csillag
különszobájában Zalkovszkyt találta.

– Pompás, – mondta az ázsiai, – folytathatjuk a játszmát.

Zalkovszky fejét rázta. – Nem játszom.

– De hiszen én százhúszezer forinttal hátralékban vagyok?

– Százhuszonnyolczezerrel, de nekem nincs kedvem játszani.

Ylang herczeg elsápadt, – gazdag volt ugyan, de ezt az összeget mégis
sokalta.

Bajtársak közt néha megesik, ha unalmukban nekiülnek kártyázni és szóra
játszanak, hogy óriási különbözetek támadnak, – ezt nem szokás
behajtani, hanem revánzszsal egyenlítik ki. Ha az ember húszszor
egymásután megkettőzteti a tétet, végre is nyernie kell. A vesztes
féltől függ, hogy a tisztesség kedvéért akkor hagyjon föl a játékkal, ha
mérsékelt összeggel van még bátralékban.

– Sajátságosnak találom, hogy nem akarsz revánzsot adni, – jegyezte meg
Ylang élesen.

Zalkovszky fölkelt és csipőjére tette kezét.

– Sajátságosabbnak találom, hogy újabb játékra szólítasz föl, mielőtt
még adósságodat megfizetted volna. A huszonnégy óra régóta elmult…

Ylangban fölébredt az ázsiai deszpota-vér.

– Ki fogom egyenlíteni a csekélységet, – mert nekem csekélység, –
mihelyt megjön a postán. Addig légy kegyes várni.

Másnap délben Ylang herczeg, két tiszttársa kiséretében, megjelent
Zalkovszky lakásán és szó nélkül leolvasott az asztalra százhuszonnyolcz
ezerforintos bankjegyet. Az ázsiai még aznap elbúcsuzott az ezredtől és
elutazott Londonba. Rövid idő mulva a lapok jelentették, hogy
hadseregünknek ez az exotikus vendége visszatért ázsiai hazájába.

A kártyajátszma története nemsokára nyilvánosságra jutott és különböző
itéleteket provokált.

– Nagyon helyes, – mondta Vass hadapród, – Ylangnak ez az érvágás nem
árt. Hazamegy, lenyakaztat egy tuczat mandarint, elkobozza vagyonukat és
ismét ott van, a hol volt…

Korláth százados másként fogta föl a dolgot. Miután Ylang herczeget a
vasútra kisérte, egyenesen Zalkovszky lakására hajtatott.

– Tudtodra adom, hogy a tisztikarnál becsületbírósági eljárást fogok
ellened indítványozni, döntse el az, hogy bajtárshoz illő dolog-e
részegeket fosztogatni…

Két nap mulva a Kevevidéki Hirlap röviden vett tudomást a K–th gr.
százados és Z–y hg. főhadnagy közt lefolyt kardpárbajról, a melyben az
előbbi karján súlyosan, az utóbbi vállán könnyen megsebesült. A Hirlap
azzal nyugtatta meg olvasóit, hogy mindkét «közkedveltségnek örvendő»
tiszt immár gyógyulófélben van…




XIII.

Attila végre rászánta magát, hogy meglátogassa Pogányékat. A multkori
találkozás a versenytéren eszébe juttatta, mily illetlenül hanyagolta el
a pogányváriakat és most sietett, hogy hibáját lehetőleg jóvátegye.

A nyaralóban szívesen fogadták, senki egy szóval sem kérdezte hosszú
távollétének okát. Az útközben összeállított védőbeszéd teljesen kárba
veszett.

Kálváryt is ott találta; Jolán láthatólag szivesen csevegett a jegyzővel
és egyre hozzá intézte a szót. A beszélgetés a lövészkertben tartott
mulatság körül folyt, a melyben Jolán is részt vett és – Kálváry
állítása szerint – kék ruhájában olyan volt, mint egy kis grófnő.
Jolánnak minden szava elárulta, mily pompásan mulatott a bálon.

Attila titokban bevallotta magának, hogy rossz emberismerő. Ő Jolán
részéről viharos szemrehányást, vagy legjobb esetben is duzzogást várt,
de azt még álmában sem merte hinni, hogy a leány, a ki őt oly lángolóan
látszott szeretni, most kedvet érezzen tánczmulatságokba járni. E
felületesség kínosan érintette, szerette volna, ha Jolánban több érzésre
talál… Midőn most újra a bájosan félszeg gyermekleány közelében volt,
újra hallotta, a mint fontoskodó arczczal kedves semmiséget fecsegett,
egyszerre kezdte érezni, hogy Jolán nem közönyös előtte. Ha elhanyagolta
is, jól esett neki a tudat, hogy korlátlan uralma alatt áll, a melyet
bármikor érvényesíthet ismét. Hogy most kisiklani érezte kezéből ez
uralom gyeplőit, fölébredt benne a sértett hiuság, a melyet
féltékenységnek tartott. Kálváry most már határozottan udvarolt a
leánynak; ennek a jelentéktelen embernek a bátorsága is bosszantotta.

A jegyző végre eltávozott. Attila egyedül maradt Jolánnal a gesztenyefa
alatt.

Jolán kitörő lelkesedéssel kezdett Etelről beszélni; – hogy a bárónő őt
fölkereste a versenytéren és fél Keve szemeláttára karonfogta, ezt ő
élete legfontosabb eseményei közé sorozta… Egyszerre elhallgatott és
barátjára tekintett:

– Mi bajod, Tila? te nem vagy ma olyan, mint máskor.

– Semmi, beszélj csak tovább, – mit csinál a vércséd?

– Óh, képzeld, a hűtlen elhagyott. Eleinte csak a háztetőre röpült,
onnan egy darab hússal még vissza tudtam csalni, egyszer aztán fölrepült
a magasba és azóta nem jött meg.

Jolán ismét elhallgatott és figyelmesen tekintett barátjára, a ki komor
arczczal bámult maga elé. A leányt aggódás fogta el. A keserüség és
elégedetlenség, a mely Attila szívét e perczben eltöltötte, lassankint
megérintette őt is. Mély levertséget érzett, a melyről nem tudott
magának számot adni.

– Ne menjünk fel a mamához? – kérdezte félénken s miután nem nyert
feleletet, bátran elhatározta, hogy a felleget, mely kettőjük közé
ereszkedett, el fogja űzni. – Ej, Tila, ne légy olyan szomorú! –
kiáltotta vigan s azzal régi szokása szerint, végighúzta tenyerét a
fiatalember arczán.

Attilának erre az érintésre fejébe szökött a vér, – eltaszította magától
a kezet. Mikor aztán a megrémült leányra tekintett, a ki közel állt a
síráshoz, hevesen ölébe vonta és kipirult arczát szenvedélyes csókkal
halmozta el.

Jolán rémülten, megindultan, a legnagyobb zavarban, zokogva és mégis
boldogan simult hozzá… Aztán nedves szemmel tekintett föl.

– A bárónő oly szép, oly nemes, – én meg ostoba leány vagyok, – azt
hittem, nem kellek már, de még mindig szeretlek…

Attila remegő kézzel simogatta a leány haját.

– Nem tudok nélküled élni, nem tudok… – szólt Jolán szenvedélyes
fájdalommal, s mikor aztán Attila újra megcsókolta, megnyugodott és
behunyta a szemét.

Attila e perczben úgy érezte, hogy ezt az édes gyermeket nem szabad
többé kiengedni karjából. Ily határtalan szerelmet, ily bizalomteljes
odaadást nem fog sehol másutt találni. Ez a te boldogságod, ez a te
világod, melyet két karoddal átölelsz – sugta neki egy benső hang, –
minden, a mi ezenkívül esik, hiú czafrang.

Jolán zavartan és borzas hajjal ragadta ki magát karjából, a mint a
bokrok mögött Béni tipegő léptei közeledtek.

Attila megigérte Etelnek, hogy öt órakor ismét a kastélyban lesz. Mikor
most elhagyta a nyaralót, hat óra is elmult már. A kastélyban vendégeket
talált: Etel Dzsina grófnővel és Vass hadapróddal croquettezett a ház
előtti nagy gyepköröndön. A kis grófné lángvörös, merészszabású
öltözékében fölötte csinos volt; ha kissé megemelte szoknyája szegélyét
és feketeharisnyás, laktopános piczi lábát a labdára helyezte, művész
tökélylyel kezelte a hosszunyelű kalapácsot.

– Öt óra van most? – kérdezte Etel a belépőtől.

– Tudom már, – szólt Dzsina grófnő duzzogva, – hegyi tündérek után
futkos, míg mi itt elepedünk utána.

Attila esküdözött, hogy Etel nem mondta, hogy vendégeket vár.

– Mert féltékeny rám, – felelt Dzsina, barátnőjét átölelve.

Etel meglegyintette az arczát.

Alkonyatkor Szentmárayék eltávoztak, hintójuk mellett a hadapród
lovagolt. Attila még éjfélkor is nyugtalan léptekkel járt fel s alá
szobájában. Gondolataiban önkénytelen is párhuzamot vont Etel és Jolán
között. Amaz büszke szépségében, nagyvilági modorával, a gyermekkora óta
megszokott fényűzés kellemes keretével, minden ízében a herczegnő
leánya, a ki szoros barátságának ellenére is bizonyos ingerlő
tartózkodást tanusít, – a másik nyugtalan, elhamarkodott, jelentéktelen
gyermekleány, a kinek csak egy szikrára van szüksége, hogy lángra
lobbanjon és karjába repüljön annak, a kit szeret. Elégedetlen kezdett
lenni magával, Jolánnal szemben tanusított magaviselete miatt. Hiusága
ki volt elégítve, a leány egy intésére ismét a karjába futott; most úgy
találta, hogy hatalmával kegyetlen módon visszaélt, midőn újra
felizgatta Jolán képzeletét. Mi czélja lehetett e gyermekes
szerelmeskedésnek? A házasság, a szerelemnek ez a nyárspolgárias
logikája, nem volt ínyére. Forró vágyai, nagyratörő álmai, tehetségének
és erejének büszke tudata, rosszul illettek volna egy szerény, polgári
háztartás keretébe. Azok a merész tervek, a melyek agyában talán még
határozott alakot sem öltöttek, sóvár vágygyal vonzották a fényes
magasba, ama társadalmi osztály felé, a melyet azelőtt oly
szenvedélylyel gyűlölt, mint az éhező gyűlöli a dőzsölőt. A kisvárosi
polgári élet sivár terén ama metszett szárnyú gólya szerepét játszotta
volna, a mely kétségbeesetten botorkál a puszta udvaron és epedve tekint
föl a kék magasba, a hol boldogabb társai fürödnek a napfényben… Érezte,
hogy nem született nyárspolgárnak!

Tünődéséből hirtelen zongorahangok zavarták fel, a melyek a nyitott
ablakon szürődtek be. A zongorázó csak Etel bárónő lehetett. Attila
kilépett szobájából s a kertbe sietett; miután megkerülte a kastélyt s
az épület homlokzata elé jutott, meglepetve állt meg.

A zongoraszoba ablaka ki volt nyitva, keretében Etel alakja látszott.
Erőteljes, üde termetének körvonalai élesen szöktek elő a háttérből,
arczára a zongorán álló lámpák fénye világított. A leány pongyolát
viselt, karja mezítelen volt. Chopin szerzeményeinek egyikét játszotta;
csodálatos, bűvös zene, a mely könnyen pengő ütemeiben is megmérhetetlen
szenvedélyt sejtet. A borongó, mélabús akkordokban mintha egy egész
nemzet fájdalma keseregne, néha fékét vesztve, szenvedélyes panaszszal
zokog fel, hogy aztán ismét szelid bánatba ringassa önmagát. Néha
fölcsillan a lengyel könnyelműség és zsongó, könnyű lejtemben utánozza
saját fájdalmának hangjait.

A Bösendorfer hanghullámai szétrebbentek a langyos éjben, mint zengő
csalogányok. Etel technikája nem volt kifogástalan, de oly megkapó
szenvedélylyel játszott, annyi eredeti érzést öntött zenéjébe, mintha a
hangok közvetlenül túlpezsgő szívéből fakadnának. Látszott rajta, hogy a
saját zenéjében kéjeleg, mint a fülemile. Ajka szorosan le volt zárva,
szemét félig behunyta, fejét hátraszegte…

Attila sokáig nézte az elbűvölő képet és egyszerre gyökeret vert benne a
meggyőződés, hogy ily hangokat csak a szenvedélyes szerelem találhat. A
játék most egy halk akkordban elnémult, a mely fájdalmas, elégedetlen
rezgésben tartotta Attila idegeit. Etel az ablakhoz lépett s hosszasan
tekintett az éjbe.

Nem láthatta az árnyékban állót, Attila mégis úgy érezte, mintha szeme
delejes hatalommal irányulna feléje. E pillanatban emésztő, érzékies
vágy szállotta meg: bírnia kell e büszke nőt, ha az üdvösségébe kerül
is!




XIV.

Etel bárónő elvesztette régi, öntudatos nyugalmát. Kristálytiszta, józan
lelkére ködfátyol borult, a mely mögött titokzatos erők forrongtak. A
káoszból végre egy erős áram tört elő: a vágy a boldogság után. És ez az
ösztön, a mely ellen egész erejével védekezett, ama férfi felé sodorta,
a ki kiméletlen merészséggel terjesztette feléje karját. Azért hívta
közelébe ezt az embert, hogy legyőzze vele a sírjából föltámadó
kisértetet s most a halott kezet nyujtott az élőnek, a mult szövetkezett
a jelennel, hogy őt letérítse arról az útról, a melyet követnie kellett.

Most is, midőn az erkélyen kifeszített japáni ernyő alatt ült, ott
könyökölt a kisértő mögötte. A nyitott szobában atyja sétált, lenn a
kertben munkások dolgoztak, a napfény józanul sütött és Etel mégis
kétkedett, hogy ember vagy kisértet-e az, a ki füléhez hajolva, közönyös
arczczal, de villogó szemekkel suttogja:

– Azt mondja, nem boldog? Meg kell mondanom az igazat. Nem boldog, mert
túlságosan fél a boldogtalanságtól. Nem szeret, mert nem akar
csalatkozni. Érzéketlen és ezért beleélte magát egy gyermekes ábrándba,
melyhez makacsul ragaszkodik, hogy megóvja magát minden kényelmetlen
szenvedélytől. Lemondott a boldogság édenéről, hogy elkerülje a
boldogtalanság vadonját. A közöny arany középútját választotta és az
észszerű házasság kényelmes országútján akar az életen át kocsizni. Ha
van bátorsága boldognak lenni, mondjon le a józanságról és okosságról,
vesse magát behunyt szemmel ama férfi kebelére, a ki azt mondja önnek:
boldogíts és boldogítani foglak…

Etel nem tekintett föl, hanem épp oly halkan mondta:

– Miért mondja nekem mindezt? Menyasszony vagyok!

– Tudom és saját szavaiból tudom, hogy ez az eljegyzés nem egyéb
frázisnál: Nem szereti vőlegényét, vőlegénye pedig nem is tud szeretni.
Ezt az eljegyzést ketten komoly oknak tartják arra, hogy egy hosszú,
sivár élet tartamára egymáshoz lánczolják magukat? Ha ezt teszi, akkor
nincs joga boldogságért esedezni az éghez…

A bárónő szó nélkül fölemelkedett helyéről s a szoba ajtajába lépett, a
hol atyja járt föl s alá.

Másnap reggel Korláth százados jött a kastélyba, karja még föl volt
kötve. Menyasszonya hívta meg, hogy szabadságidejét töltse közelében.

Attila most már tudta, hogy Etel fél, – de kitől fél? Tőle vagy
önmagától? A bárónő szokatlanul szeretetreméltó volt vőlegénye iránt,
százféle apró előzékenységgel környezte a sebesültet. Délután órákon át
sétáltak a kertben; Attila láthatta őket ablakredőnyein át a magas fák
alatt; az üde női alak csodálatos ellentét volt a komor férfi szikár
alakjával.

A véletlen úgy akarta, hogy Korláthot néhány nap mulva a
hadtestparancsnok egy sürgönye *várra szólította. Félórával később a
százados Kevére hajtott, Etel az erkélyen ült és hosszan tekintett az
országúton robogó hintó után.

Délután egyedül sétált a kert árnyas fasoraiban. A szökőkútnál Kun
Attilára bukkant, a ki egy füzet olvasásába volt elmélyedve. Etel
megérintette legyezőjével a vállát s nyájas hangon mondta:

– Remélem, nagy utat tett a halhatatlanság felé az utolsó öt nap alatt,
– sokat dolgozott?

– Egy sort sem írtam.

– Miért zárkózott akkor el oly légmentesen?

– Őszinte leszek: nem akarok bűntársa lenni eljegyzése hazugságának.

Etel szomoruan csüggesztette le fejét.

– Még mindig ez a keserű hang, – most már magam sem hiszem, hogy barátok
maradhassunk.

– Én sem hiszem, de nem is akarom, – szólt Attila növekedő indulattal. –
Barátságunk nem volt egyéb, mint fegyver az ön kezében, hogy engem
ártalmatlanná tegyen. Barátságba burkolta közönyét, hogy engem is
közönyre kényszerítsen. Megelégeltem e fagyos barátságot. Láthatja,
őszinte vagyok, nyilt kártyával játszom. Fölmondom önnek a barátságot,
legyünk ezentúl ellenségek. Megengedem önnek, hogy teljes szívéből
gyűlöljön, viszont engedje meg nekem, hogy lángolóan szeressem. Menjen
teljesedésbe sorsom, lássuk, mi erősebb: a barátság-e, vagy a gyűlölet…

Etel szó nélkül indulni készült. Attila, a kit a bárónő külső nyugalma
bántott, indulatosan szólt: – Biztosnak érzi magát? Figyelmeztetem, ne
építsen előitéletemre. Nem leszek válogatós fegyvereimben. Bírni akarom
önt és bírásáért nem rettenek vissza semmitől…

Etel megállt és kijátszotta utolsó kártyáját, a melyet hetek óta
tartogatott.

– A vendégjog megsértésétől sem?

Ez elég érthető volt. – Attila meghajtotta magát.

– Attól nem kell tartania, bárónő. Holnap indulok.

– Ez lojális eljárás! – mondta a bárónő, fejét kissé meghajtva, s azzal
nyugodt léptekkel ment a kastély felé.

Hová fog ez vezetni? kérdezte Attila magában. Nem ragadtatta-e magát
túlmesszire szenvedélye által? A büszke nyiltság, a melylyel Etelnek
elárulta szerelmét, jól megfontolt tervéhez tartozott ugyan, de a
lehetőséget, hogy a kastélyt el kell hagynia, nem vonta be számításai
körébe. Most nem tudta, hogyan fogja majd kevély igéretét beváltani, –
de érezte, hogy a megkezdett úton kell haladnia, ha valaha czélt akar
érni…




XV.

Attila kellemetlen meglepetésére, másnap délben Zalkovszky herczeg
hajtatott az udvarba. Különben sem rokonszenvezett Zalkovszkyval, de ma
e váratlan látogatás halomra döntötte mindama reményeket, a melyeket
ittlétének utolsó napjához fűzött. Etel tüntető barátsággal fogadta a
herczeget.

– Tulajdonképpen búcsuzni jöttem, – mondta Zalkovszky. – Lemondtam a
tényleges szolgálatról és a tartalékba vonulok. Köztem és a tisztikar
egyrésze közt nézeteltérés merült fel, a mely végleg elkedvetlenített a
szolgálattól. Mióta a polgári elemek tért nyertek a lovasságban, nálunk
is divatba jött az a szentimentális kultusz, a melyet a bajtársiassággal
űznek. Nekem pedig nincs kedvem más magatartást tanusítani bárki iránt
is, mint a minővel minden gentlemannek tartozom…

Iván báró meg volt győződve, hogy a főhadnagyot adósságai üldözték el az
ezredtől és óvatosságból czélzásokat kezdett tenni az idei termés
kedvezőtlen kilátásaira.

A kastélybeliek nyáron a nap egy részét a szabadban töltötték, Etel
bárónő tehát délután vendégével a kertben sétált. Drill követte őket.

– Nem sajnálja itt hagyni az ezredet? – kérdezte a leány, csak hogy
mondjon valamit.

– Ha valamit sajnálok itt hagyni, az csakis maga.

Etel kissé meghajtotta fejét, de nyugtalan oldalpillantást vetett a
főhadnagyra, a ki keserűen folytatta: – Tudja kinek köszönhetem, hogy
kardomat szögre kell akasztanom? Vőlegényének, Korláthnak. Ő uszította
rám az ezred nyárspolgárias elemeit. Ennek a becsületes embernek a
barátságát már drágán fizettem meg, először magát rabolta el tőlem…

– Álmában beszél! – szólt Etel bosszusan.

– Etel, maga tudja, hogy szeretem…

– Kérem, hagyjuk ezt. Öt évi ismeretségünk alatt már annyi alakban
vallotta be szerelmét, – a melyben maga épp oly kevéssé hisz, mint én, –
hogy újat most nem mondhatna.

– Ej, ha szerelmem mögött milliók állanának!

– Zalkovszky, úgy találom, hogy izléstelen kezd lenni: – kissé visszaél
távoli rokonságunkkal.

– Izléstelennek találná, ha mindezt más távoli rokona mondaná, – például
az afrikai?

Etel elpirult, aztán kevélyen tekintett a herczegre:

– Honnan veszi a bátorságot, hogy velem ily hangon beszéljen?

A herczeg villogó szemmel nézte a szép leányt. Nem ok nélkül beszélt ily
merész hangon. Korláthtal való viszályát a lefolyt párbaj kétes
eredményével nem tekintette még elintézettnek; brutális bátorsága
ösztökélte, hogy a nevén ejtett csorbát véresen torolja meg. Etel által
akarja kényszeríteni a századost, hogy újra szembeszálljon vele. Mielőtt
elhagyná a vidéket, csattanósan akart megválni ellenségeitől, – régi
gyöngéje a szép leány iránt, mellőztetése miatt való bosszúsága, arra
birták, hogy ezt egy vakmerő szerelmi vallomással iparkodjék elérni. Ha
Etel igénybe veszi vőlegénye védelmét (és valószinű, hogy ezt tenni is
fogja), akkor elérte czélját, – ha nem veszi igénybe, annál jobb! – A
bárónő most hátat fordított neki és Drillel megindult a kastély felé.
Zalkovszky gyors elhatározással kezén fogta.

– Etel – én imádom…

– Erőszak? Arczátlan! – Hiába iparkodott kezét a herczeg ujjai közül
kiszabadítani.

– Ily ingerlő ajk sérteni is tud? – szólt Zalkovszky mosolyogva s azzal
közelebb vonta a leányt.

– Zalkovszky, – ismeri Korláthot!

– Éppen azért…

Zalkovszky ajkai megérintették a leány ajkát.

– Attila! – kiáltotta a bárónő rémülten.

– Tehát ő? ha ő, miért nem én is?

Zalkovszky karjába zárta a leányt és forró csókzáporral árasztotta el
arczát. Etel lángvörös arczczal, a legnagyobb undorral védekezett.

– Drill – segits! – sikoltotta…

A herczeg e perczben vad morgást hallott, vállán tüzes fájdalmat érzett;
midőn meglepetten fordult meg, egy hatalmas lökésre egyensúlyát vesztve,
leszédült a gyepre. A bárónő óriás doggja villogó szemekkel, bőszült
morgással állott mellén, éles fogai a herczeg torkát érintették.
Zalkovszky fegyvertelen volt. Sápadtan, hörögve feküdt a földön, egész
lényét az irtóztató meggyaláztatás érzete remegtette meg.

[Illustration: Etel lángvörös arczczal, a legnagyobb undorral
védekezett.]

– Átkozott fenevad!

Mozdulni nem mert, tudta, hogy a felbőszült állat, a melynek forró
leheletét nyakán érezte, szétmarczangolná.

Etel már rég eltünt a kastély felé. Drill egyideig hiába várt további
parancsot, aztán szikrázó szemmel és agyarkodva vonult a harasztba.

A herczeg halottsápadtan sietett a gazdasági udvarba, a hol kocsiját
tartotta. Zubonya szét volt tépve, válla vérzett. Mikor kendője után
nyult, hogy hideg verejtéktől gyöngyöző homlokát megtörölje, ujjai
forgópisztolya hideg csövét érintették. – Oh, én bolond! – mondta
dühösen, homlokára csapva.

Kocsija néhány percz mulva kirobogott az országútra, a lovakat a groom
hajtotta, a herczeg a forróság ellenére is, vállára vonta a köpenyét.

A kert alatt Drill fogadta a kocsit, szokása szerint víg csaholással.
Zalkovszky megállította a kocsit és éles füttyöt hallatott. A kutya
megállt s fülét hegyezte, – a következő pillanatban gyors egymásutánban
két lövés dörrent. Az elsőre Drill egyik lába után kapott, a másodikra
gyenge vakkanással a gyepre hempergett. A groom a lovak közé csapott…

Estefelé a kertész föllármázta a kastélyt, a bárónő doggja véresen és
fájdalmasan nyihogva kuporodott a park egy félreeső zugában.

Etel maga is lement, hívására elővánszorgott az eb, egyik lába szét volt
zuzva, mellén véres seb volt, melyet nyaldosott.

– Hívják elő Kun urat, az ért a sebekhez.

Az elősiető Attila a gyepen térdelve találta Etelt, ölében az állat
hatalmas feje nyugodott, csipkekendőjével a vérzést iparkodott
elállítani.

Attila megvizsgálta a kutyát, a cselédség elálló lélegzettel
csoportosult köréje.

– Drillt meggyilkolták, – egyik golyó a tüdejében maradt, – a szegény
Drill meg fog halni.

– Szegény, hős védőm, – mondta Etel megindult hangon. A haldokló eb
fájdalmasan nyöszörgött; midőn úrnője simogató kezét érezte, megcsóválta
farkát.

A kevei állatorvos már későn jött, – Drill elköltözött e világból, a hol
oly rosszul jutalmazzák a hűséget. A cselédség eltemette a kertben. Etel
kis groomja, a ki a kutya gondozásával volt megbízva, keservesen
zokogott, mintha árván maradna a világon.

A kastély másnap is halottas házhoz hasonlított, a cselédség szomorú
arczczal járt-kelt. Attila tíz órakor bejelentette magát a bárónőnél.

Etel szobájában fogadta. Az előbb tért csak vissza lovaglásából és már
át is öltözködött. Jókedvünek látszott és éppen hosszú keztyűjét húzta
fel.

– Mi jót hoz, Kun?

– Búcsuzni jöttem, bárónő, – engedje meg, hogy őszinte köszönetet
mondjak szives vendéglátásáért.

A bárónő helyet kinált neki és maga is szembe ült vele; keztyűjével
babrált, aztán hosszan tekintett szemébe, miközben ajkán könnyű mosoly
czikázott át.

– Hová szándékozik innen menni?

– Egyelőre a fővárosba, a telet ott akarom tölteni.

– Ez szerencsés gondolat, – mondta Etel; – a farsangon találkozni fogunk
odafenn, Szentmárayék is Budapesten fogják tölteni a telet. Az idei
farsang szépnek igerkezik, mondják, az udvar is a fővárosba jön…

Etel mindezt nyugodtan, csevegve mondta. Attila szivére lassankint
keserűség nehezedett, éles tekintettel nézett a bárónőre – midőn
végtelen meglepetésére, szemében egy könyet látott csillogni. E köny
váratlan hatással volt rá.

– Etel, – kérdezte megindultan, – kinek szól a köny szemében?

A leány mosolyogva babrált keztyűjén és vállat vont. – A fele Drillnek,
– a fele meg magának…

Szemeik találkoztak. A fiatalember felállt helyéről és kezét vakmerően a
bárónő vállára téve, lehajolt és felcsókolta a könyet. A bárónő
mozdulatlan maradt, csak a keze remegett. Attila térdre vetette magát.

– Itt marad? – kérdezte Etel halkan.

A kérdezett nem felelt. A leány most lehajolt és ajkával könnyedén
megérintette homlokát, aztán újra kérdezte:

– Itt marad?

– Itt! – válaszolt Attila tompa hangon.

Mindketten hallgattak, a bárónő hüvös keze végigsimított a fiatalember
forró homlokán.

– És mi lesz most? – kérdezte végre Etel.

– Tegyen velem, a mit akar.

– Azt én mondom magának.

Attila lassan emelte föl szemét, aztán hevesen karjába vonta a leányt és
szenvedélyes csókjaival halmozta el arczát. Etel nem védekezett, de
arczát sötét pír futotta el, rémülten tekintett rá, majd fölkelt s az
ablakhoz lépett, hol zavartan rendezte fürteit.

A fiatalember homályosuló szemmel nézte, melle lihegett, valami
ismeretlen, félelmes nyomást érzett mellén – talán boldogságának terhe
volt? A bárónő most ismét közeledett hozzá s a kerevet támlányára
könyökölve, fájdalmasan tekintett szemébe.

– Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – de legyen, a mint kívánja!

E pillanatban halk sarkantyúpengés és biczegő léptek nesze hallatszott
az előszobából. Az ajtó kinyilt s belépett Etel vőlegénye.




XVI.

Attila elérte azt, a mi után vágyódott.

A mi még rövid idő előtt legmerészebb álmainak a tárgya volt, azt a sors
ama pillanatban dobta ölébe, midőn reménytelen lemondással volt eltelve.
A szép, a kevély Etel, a «herczegnő» leánya, az övé akart lenni.

Nem tudta diadalát tiszta szívvel élvezni. A váratlan szerencse szinte
nyomasztólag hatott rá és el fojtotta benne az öröm érzetét. Maga is
csodálkozott ezen állapotán. Az ujongó örömmámor helyett fájdalmas
reflexiók töltötték el.

Végre sikerült magát kiragadnia álmadozásaiból s lassankint erőt vett
rajta az a kellemes büszkeség, a mely a szerencse kedveltjeit szokta
eltölteni, a kik érzik, hogy a kivételes lények sorába tartoznak.

Korláth jelenléte miatt Attila nem beszélhetett Etellel bizalmasan.
Délután, mikor az egész társaság a kertben sétált, Etel közeledett hozzá
s halnak mondta:

– Még ma találkoznunk kell, – fontos közlenivalóm van.

– Talán este a kertben, mint akkor?

A bárónő hevesen rázta fejét.

– Nem! jőjjön tizenegy órakor az ablakom alá…

Tizenegy órakor éjjel Attilának sikerült észrevétlenül lejutni a kertbe.
Etel emeleti szobaablaka nem volt kivilágítva, de úgy tetszett, mintha a
vasrács mögött világos alak könyökölne.

Egy ősrégi platánfa embervastagságú ága közvetlenül az ablak alatt
hajolt le, lombozatát a potrohos rácsba fonva. Attila gyorsan
elhatározta magát. Egy szökéssel elérhette ujjaival az ágat, egy
lendülettel felvonta magát a lombozatba, – mikor felállt, elérte az
ablakrácsozatot és keze találkozott Etel kezével. A bárónő simogatta
kezét és suttogva mondta:

– Tudtam, hogy talál majd módot közelembe jutni, ámbár a fára nem
gondoltam. Hallgasson rám. Győzött, – kezébe teszem a sorsomat, –
behunyt szemmel követem. Gondolkozzék most már helyettem is, mert én nem
tudok többé gondolkozni. Nem tudja, mennyit küzködtem, de most már vége;
azt hiszem, ez volt a legjobb, a mit tehettem. Néha nagyon
boldogtalannak éreztem magamat. Mit akartam mondani? Igen, Korláth! Ez a
becsületes, jó Korláth még menyasszonyának tekint, – ma jövőnkről
beszélt, a mit azelőtt sohasem tett. Ez a hazugság égeti arczomat. Meg
akartam neki vallani mindent, de nem volt hozzá erőm – zsibbadás fogott
el, a szó torkomon akadt…

– Szegény gyermekem! – szólt Attila.

– Kérem, Attila, tegye meg maga. Mondjon el neki mindent.

– Már gondoltam erre, de nem tudom, minő formában tegyem.

– Beszéljen vele nyiltan és becsületesen; én ismerem Korláthot, ezzel el
lehet nála érni mindent. Rendezze úgy, hogy holnap már ne legyek
menyasszonya…

– Egy dolog nyugtalanít, – szólt Attila, – nem tartom még elérkezettnek
az időt arra, hogy atyád megtudjon valamit…

– Mondja meg Korláthnak, hogy ne szóljon apámnak, mondja meg neki, hogy
én kéretem erre, akkor meg fogja tenni…

Tovább beszéltek. Attila élvezetet talált abban, hogy tegezze a leányt,
Etel ezt szívesen hallotta, de nem viszonozta.

Egyszerre megcsörrent a szomszédos ablak. Attila egy sötét árnyat látott
eltünni.

– Ránk lestek! – mondta indulatosan.

Attila álmatlanul töltötte az éj nagyobb részét; mikor végre nyugtalan
álomba merült, az ablakfüggönyök mögött már sápadt fény derengett, a
fecskék vigan csiripeltek az eresz alatt.

Forró délelőtt volt, mikor égő szemmel fölébredt. Még nem fejezte be
öltözködését és már Korláth lépett be.

– Az egész házban nincs egy pohár cognac, – panaszkodott a százados.

Attila most már tudta, hogy nem ő leste meg tegnapi találkáját. Korláth
az ablak alatt álló alacsony kerevetre dőlt, míg Attila nyakravalójával
babrált.

– Te, Korláth, – mondta egyszerre, – tudom, hogy becsületes ember vagy.

– Hál’ istennek, tudja az egész hadsereg, – felelt a százados jókedvüen.

– Ez teszi kötelességemmé, hogy fölvilágosítsalak egy kinos ügyben…

A százados, a ki az ezred eleven párbajkodexe volt, meg volt győződve,
hogy valami bonyolult becsületügyet fognak előtte föltálalni.

– Te rólad van szó, – folytatta Attila, – te rólad és Etelről. Etel nem
lehet a nőd…

A jég meg volt törve, most már habozás nélkül beszélt. Elmondott
mindent, a mint az éjjel összeállította magának. Hogyan vert gyökeret
mindkettőjükben az egymás iránt való szerelem, mint küzdöttek sokáig e
szenvedély ellen, hogyan sodorta őket egymás karjaiba az
ellenállhatatlan delej… Beszédközben izgatottan járt fel s alá a
szobában, zsebre tett kézzel.

A százados mereven és némán ült a helyén, egy szóval, egy mozdulattal
sem szakította félbe elbeszélését. Háttal ült az ablaknak, arczát nem
lehetett látni, de csontos keze, a mely az asztalon nyugodott,
lassankint remegni kezdett. Attila rég befejezte szavait s megállt a
százados előtt.

– Minden jól van, nagyon jól van, – szólt végre Korláth rekedt hangon. –
Ha Etel nem akar, csak szólnia kell, – én megyek tovább…

Most fölállott s meggyujtotta kialudt szivarját az égő viaszgyertyán.
Most látszott csak, hogy arcza halottsápadt volt.

– Mindezt, – mondotta Attila, – mindezt így csak neked mondhattam el,
mert ismerlek és tudom, mivel tartozom neked.

– Én is jobb szeretem, ha becsületesen végeznek velem. Mond meg Etelnek,
hogy szabad – legyen boldog.

A százados a szivart, a mely ezúttal már égett, ismételten a gyertya
fölé tartotta. Attila nyugtalanul figyelt rá, az irtóztató fölindulás, a
mely Korláthon látszott, fölötte meglepte. Álmodni se merte volna, hogy
e száraz ember szerethesse Etelt.

– Mit szándékozol most tenni? – kérdezte, midőn Korláth sapkája után
nyult.

– A mit tennem kell! Ivánnal beszélek.

– Ezt nem szabad tenned. Még nincs itt az ideje, hogy Iván megtudja a
történteket, azért ne is mond meg neki az eljegyzés fölbomlásának valódi
okát. Etel kéri ezt tőled, mint baráti szolgálatot.

– Etel? – A százados gondolkozott. – Jól van, az ő kedvéért megtanulok
hazudni is.

– Okvetlenül szükséges, hogy most beverjük egymás fejét? – kérdezte
Attila.

A százados a fejét rázta és kezet nyujtott neki. A keze jéghideg volt.

Aztán biczegő léptekkel távozott.




XVII.

Iván báró magához kérette öcscsét.

Attila érezte, hogy életének egy nagyhorderejű mozzanata előtt áll;
bármennyire ideges természetü volt különben, e perczben nem volt
izgatott; mint viharos multjának minden kritikus helyzetében, most is
bizonyos álomszerű fásultság vett rajta erőt, a melyet könnyen lehetett
hidegvérszámba venni.

Iván báró szobájának ablakai sűrűn be voltak függönyözve, úgy, hogy
Attila első pillanatra sötétben találta magát. A bárónak reggel óta
heves szívdobogása volt, szokása szerint maga rendelt magának – brómot
és nyugalmat. A brómot már bevette, a nyugalmat még nem tudta
megtalálni, bár az egész ház lábujjhegyen járt és suttogva beszélt. Most
az asztalnál ült s szorgalmasan keresgélt egy bőrtokban, homeopatikus
kicsinységű üvegcsék közt.

– Bátyám, hivatott?

– Ah, itt vagy!

A báró egy fölbontott levelet tolt az asztal szélére.

– Olvasd ezt!… – mondta.

Attila az ablakhoz lépett s kissé szétvonta a függöny szárnyait, a résen
vakító fehér fénysáv czikázott be a sötét szobába, megvilágítva a báró
tar koponyáját.

A levelet Korláth írta. A százados tudtára adta a bárónak, hogy
eljegyzésétől visszalép. Egy év óta volt alkalma tapasztalni, hogy a
bárónő nem szereti, pedig Etel sokkal finomabb kedélyű nő, semhogy egy
érdekházasság rideg lánczai közt boldog lehessen. Egyébiránt ő maga is
érzi, hogy csak úgy lehet boldog, ha tűzhelyéhez egy szerető nőt vezet…
Őszinte örömére fog szolgálni, ha Etel arra használja szabadságát, hogy
szíve választása szerint legyen boldog, őt tekintse ezentúl is leghűbb
barátjának, s a többi.

Ama hely, melyen egy «szerető nőről» tesz említést, csodálatos ellentét
volt Korláth rideg, szögletes kezevonásával.

– Kész vagy? – kérdezte Iván, türelmetlenül lecsapva a bőrtok tetejét.

– Elolvastam.

– Mit szólsz hozzá?

A báró hátradőlt székén és ujjaival az asztalon kezdett dobolni, mint a
bíró, a ki egy hosszú védőbeszéd meghallgatására készül, a melyről előre
tudja, hogy nem használhat a vádlottnak.

– Mit szóljak hozzá? A levél elég világos. Korláth házasodni akar és
talán már ki is szemelt valakit…

– Bolondítani akarsz? – Iván báró az asztalra csapott tenyerével. –
Korláth és szerelmi házasság! A ki csak egyszer látta az utczán, az sem
tartja képesnek ily ostobaságra. Majd megmondom én, miért lép vissza az
eljegyzéstől; mert gentleman és nem akar elvenni egy nőt, a ki kedvesét
éjjel fára mászatja, hogy találkát adjon neki – igen!

– Ki kémkedett utánam? – kérdezte Attila indulattal.

– Azt hiszem, jogom van hozzá, becsületére ügyelni, nem?

– Nem vonom kétségbe, de nem is sértettem meg háza becsületét.

– Hagyjuk azt; a becsületről különböző fogalmak vannak, – mondta Iván,
az állát dörzsölve, – nekünk talán más fogalmaink vannak, mint nektek.
Nem erről van szó. A százados faképnél hagyta a leányomat s ennek te
vagy az oka. Miféle elégtételt tudsz ezért nekem adni?

Attila belátta, hogy ha valami, úgy csak a merészség segíthet rajta.

– Nem tagadom, – mondta, – szeretem Etelt és Etel is szeret. Szerettem
volna ezt bátyámnak más alkalommal elmondani, de így is jól van. Miután
leánya szívét birom, kérem a kezét…

A báró felszökött helyéről, – szerencsére jókor eszébe jutott a bróm és
a nyugalom, azért lenyelte az ajkára tóduló feleletet s megelégedett
azzal, hogy megrántsa mellényét. Végre szelid hangon mondta:

– Tudod, hogy szemtelen vagy?

– Bátyám!

Iván összekulcsolta a kezeit és szelid mosolylyal folytatá:

– Teremtőm! Az első jött-ment beállít hozzám az utczáról és mert egy
ebédet adtam neki, elém áll és megkéri leányomat. Az én leányomat! Ez –
ez – nem rossz!

Attila visszanyerte önuralmát.

– Bátyám, elveti a sulykot, nem vagyok jött-ment. Nevemet ismeri Európa
és a társadalmi állás, a melyet magamnak kivívtam, nem áll túlságosan az
öné mögött.

– Lám! – gúnyolódott Iván báró. – Fejedbe ment, hogy Szentmáray gróf
kezet fogott, hogy Dzsina grófnő kaczérkodott s hogy a fiatal mágnások
per tu lettek veled? Meglásd, ha kidoblak a házamból, mindez meg fog
változni. A gróf a a főrendiház üléseire kocsizik és nem áll meg, hogy
veled kezet szorítson, a grófnő az ischli esplenade-on sétál a
főherczeggel és nem kaczérkodik veled, a fiatal urak pedig udvari
vadászatokra lovagolnak és nem ismernek rád…

Attila kedvetlenül szakította félbe a bátyját:

– Nem irigylem az emberek gyermekes előitéleteit, de kérem, vezettesse
magát komolyabb szempontok által, ha gyermeke boldogságáról van szó.

Iván báró megvetőleg intett a kezével.

– Boldogság! Miféle boldogságot nyujthatnál gyermekemnek? Azt, a melyet
atyád nyujtott a nővéremnek. Jól ismerem azt a daczos boldogságot, a
melyet anyád egy elhibázott élet árán vásárolt, – azt a boldogságot, a
melyet szívesen cserélt volna föl a halállal, ha büszkesége nem tartja
vissza. Én nem hiszek a szerelem tragikumában, én csak a
meggondolatlanság tragikumában hiszek. Ha mindazok, a kik a szerelem
ürügye alatt öngyilkosságra vagy mesalliancera vetemednek, egy-két évi
gondolkozási időt engednének maguknak, akkor öngyilkosságok és
mesalliance-ok nem fordulnának elő. Én Etelnek gondolkozási időt fogok
adni, ő ezért egyszer köszönetet fog nekem mondani. De mit beszélek?
Tudd meg elhatározásomat: végrendeletet csinálok, vagyonomat nevemmel
együtt Korláthra hagyom, – ha ő nem akarja, vesszen a név, a pénz legyen
a réti pópáké. Amíg élek, magam fogok vigyázni a leányomra…

Attila lehajtotta a fejét. A határtalan gyűlölet, a mely a báró
erőltetett nyugalma ellenére is kicsengett szavaiból, mélyen lesujtotta.
Egy pillanatig úgy érezte, hogy térdre kell borulnia az agg előtt, ki
anyjának vonásait viselte.

– Bátyám – mondta esdő hangon, Ivánhoz közeledve. E megszólításra kitört
a báróból nehezen visszafojtott haragja.

– Ne nevezz így! Istenemre mondom, nem rajtam mult, hogy egy Kunnak joga
van engem ma bátyjának nevezni…

– Őrjöngő! – mormogta Attila kedvetlenül, kalapja után nyulva.

Iván báró meghallotta ezt a szót.

– Igen, őrjöngök! – kiáltotta és most már dühbe beszélte magát. – Oh, én
bolond, én százszoros bolond! Hogy el tudom felejteni, a mit minden
paraszt tud: az alma nem esik messze a fájától! Magam hívtam házamba –
épp úgy, mint atyám. Vak voltam – épp úgy, mint atyám. Most ott állok, a
hol atyám állt. Kun! nem volt elég egy Lovrich-leány? Az utolsót, a
legjobbat is el akarod ragadni? Az én szép, büszke Etelemet… Ej, résen
találsz, korbácscsal űzlek ki a házamból, valamint korbácsot érdemelt
volna apád is…

Attila már csak nehezen türtőztette magát. Látta, hogy jelenléte csak
tüzeli a lángoló gyűlöletet, melyet atyjának emléke fölkeltett a
báróban. Távozóban visszafordult s komoran mondta:

– Anyám testvérétől eltűröm e sértéseket, de senkinek sem tanácslom,
hogy atyám emlékét gyalázza…

Iván báró, a kivel életében nem beszéltek így, teljesen elvesztette
eszméletét.

– Atyád emlékét? Haha! Tudod, mi volt atyád? Kitartott férfi!

Attila fölemelt ököllel rontott a bárónak, a ki sápadtan menekült az
asztal mögé. Egy perczig farkasszemet néztek, a fiatalember szeme vérben
forgott, – most lassan leeresztette a kezét s lihegő hangon mondta:

– Te! Apámnak két hibája volt: gyönge ember volt és nagyon szerette az
anyámat. Én talán nem szeretem annyira leányodat, de nem is vagyok
gyönge ember. Megkeményített az élet kohója. Én szembe merek szállni
veled, pénzeddel, czímeres rongyaiddal és csatlósaiddal. Kettőt igérek
neked becsületszavamra: pénzed, melyet egy csaló kufár kapart össze, nem
kell, – add a pópáknak, én undorodom a szennytől. Leányodról azonban
soha le nem mondok önként, – az ő dolga, hogy lemond-e rólam…

Aztán nyugodtabb hangon folytatta:

– Te egész életedben a porban mozogtál, nem is tudhatod, hogy vannak
emberek, a kik föl tudnak emelkedni a magasba…

Iván báró kerekre nyitott szemmel tekintett öcscsére, a ki most öklével
mellére ütött:

– Nézz rám! – mondta és hangja most már diadalmas és elbizakodott volt,
– Nézz rám! nekem szárnyam van, föl fogok emelkedni, a hová te vakandok
szemeddel el sem látsz. És oda fogom fölemelni leányodat, – a
sertéskereskedő unokáját…

Midőn Attila elhagyta a szobát, a kilincs kisiklott kezéből s az ajtó
döngve csapódott be utána. A folyosón olyan hangulat vett erőt rajta, a
melyet akasztófa-humornak szokás nevezni.

Etel ajtaja előtt egy sárgaarczu asszonyság állt, a kit eddig még nem
látott a kastélyban.

– A bárónő gyöngélkedik és nem fogadhat senkit.

A fiatalember nyugodtan vonta elő névjegyét és behajtotta sarkát.

– Mondja a bárónőnek, hogy búcsútiszteletemet kivántam tenni…

Szobájába érve, cselédeket talált, a kik holmiját csomagolták. Attila
intézkedéseket tett podgyásza iránt, aztán felöltővel a karján, elhagyta
a házat, a melyhez oly sokféle emlék kötötte.

Az udvaron befogott hintó várta. Midőn a fogat elhaladt a kapu két
griffje közt, úgy rémlett neki, mintha Etel ablakán megmozdult volna a
függöny.

A hintó az országúton robogott, sűrű porfelhőt hagyott maga után. A
tájra tikkasztó hőség nehezedett, csak a hegység felől kerekedett üdítő
szellő. Attila föltekintett a zöldelő, hűs magaslatra, a honnan a
Pogányvár nézett alá. E pillanatban a sivár hangzavarba, a mely eltölté
lelkét, új hang vegyült. Csodálatos, sóvár vágy fogta el. Ki akart
szökni a czimeres hintóból, a melynek bakján mereven ült a két
czilinderes alak, lélekszakadva akart feltörtetni a magasba, végig a
hullámos szőlőkön, keresztül a bokros szakadásokon, míg föl nem ér a
bádogtetejű házikóhoz… E perczben a rét felől egy fiú futott a kocsi
felé, kalapjával integetve. Etel bárónő groomja volt, a ki lihegve ért
az országútra s levelet adott át Attilának. A fiatalember egy bankjegyet
nyomott a fiú kezébe s míg a hintó továbbgördült a nyárfasorban, olvasni
kezdte a levelet, Etel levelét.

A levél irónnal volt írva, megszólítása nem volt.

«Irtóztató jeleneten mentem át, a melyet szeretnék kitörölni életemből.
Lealázó őrizet alatt állok, beteg vagyok az izgalomtól és a
megszégyenüléstől. Atyám teljesen megváltozott. Most már én kérem:
szeressen tovább is, mert sokat szenvedek önért és sejtem, hogy
szenvedéseim csak most kezdődnek. Jövőmet kezébe teszem. Isten önnel.»

A fiatalember még egyre nézte a papirlapot, a melynek egyik sarkát a
Lovrichok bárói czímere foglalta el, – a kocsi azalatt rég elhaladt a
nyaraló alatt.

– Hová hajtsak, nagyságos úr? – kérdezte a kocsis.

Attila az órájára nézett.

– Hajts egyenesen a vasúthoz…

Nemsokára föltünt előtte a vasuti töltés, a mely északnak futott, a
végtelen rónán át, a távoli fővárosba.

Az őrház jelző-harangja mélán kondult. A nap vakító, forró sugárkévéket
hintett a rónára, Attila mégis úgy látta, mintha szürke korong borulna a
táj fölé s mintha a messzi szemhatáron homályos foltok úsznának…




XVIII.

A boroskevei kastélyban történtek óta harmadfél év mult el.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Néhány korai verőfényes nap már-már elbizakodottá tette a főváros
járdataposóit, midőn a búcsuzó tél még egyszer visszafordult a küszöbön
és hatalmas hóförgeteget zúdítva a város nyakába, bebizonyította, hogy
még nem hajlandó föladni törvényes jogait.

A főváros ismét téli képet öltött. A Rákos felől hófellegek torlódtak
össze, a körútakon dermesztő hideg szél csörrentette meg a gázlámpákat.
A hótorlaszokkal szegélyezett utczákon nesztelenül surrantak fel s alá a
bérkocsik; a járó-kelők rohamlépésben haladtak.

Este hat óra lehetett. Egy belvárosi klubban, a mely főleg az
országgyülés fiatalabb tagjainak és a sportkörök egy részének szolgál
találkozó helyül, az olvasóterem monumentális kandallója körül nagyobb
társaság gyűlt össze.

A véletlen hozta össze az egész társaságot; egyik része szinházba és
estélyekre készült, másik része a klub játszótermeinek törzsvendégei
közé tartozott. A jelenlevők izgatott hangulatban voltak és az
olvasóterem szabályzata ellenére, fenhangon folytatták beszélgetésüket,
a mely vitának is beillett.

E pillanatban egy magas, deli férfialak lépett a terembe; a belépőben
polgári ruhája ellenére is Zalkovszky herczegre ismerünk. A herczeg,
miután a hadsereg tartalékállományába vonult, egyik miniszter rokona
útján megszerezte egy képviselői kerület mandátumát; – a mandátum
bizonyos jelentőséget kölcsönöz a jeunesse dorée ama tagjainak, a kiket
vagyoni viszonyaik eltiltanak költségesebb sportnemektől. A kifogástalan
frakk egyébiránt épp oly délczegen simult férfias termetéhez, mint
hajdan az aranyzsinóros attila.

– Olvasta, herczeg, a Nemzetőr esti lapját? – kérdezte a társaság egyik
idősebb tagja.

– Nem olvastam, – persze újabb botrány?

– Hallatlan botrány…

– Úgynevezett leleplezések?

– Ismét a kevei vízszabályozás ügyében szólal fel.

– A papír türelmes, – mondta Zalkovszky s azzal az asztalon levő
hirlapok közt keresgélni kezdett.

– Kun Attiláról senki sem mondhatja, hogy valaha visszaélt volna a papir
türelmével. – E megjegyzés egy fiatal ellenzéki képviselőtől eredt.

A herczeg szemébe tolta üvegét, aztán szárazon mondta: – Tudjuk, minő
eszközökkel küzd az új néptribun. A szabályozási hajszához a társulat
egy elcsapott könyvelője szolgáltatta neki az anyagot, a kit sikerült
megvesztegetnie.

– A milyen az ellenség, olyan a harczmodor. Nem tagadhatod különben,
hogy Kun mindenkor bátran és nyilt sisakrostélylyal küzdött. Nem lehet
róla ma már kicsinylő hangon beszélni; oly éles tolla, mint neki, alig
van embernek az országban, hogy minő debatter, azt bebizonyította a
tegnapi ülésen… Kun ma talán legnépszerűbb képviselőnk.

A herczeg a «népszerű» szó hallatára gúnyosan mosolygott, aztán kissé
türelmetlenül mondta:

Mindez engem kevéssé érdekel, – megengedem, hogy a csatornatisztítás
hasznos foglalkozás, de semmi esetre sem tiszta munka.

E megjegyzést az egész társaság izléstelennek találta, de senki sem
felelt rá, ama fiatal képviselőnek sem volt kedve Zalkovszkyval
összetűzni. Egy, a társaságtól távolabb ülő alak most szükségesnek
találta a társalgást más mederbe terelni. Ősz férfi volt, élénken
villogó, fekete szeme meglepő ellentétben volt hófehér hajával, éles
metszésü vonásai keleti származásra vallottak. Ez Bóditz lovag,
szelleméről és czinizmusáról jól ismert és rettegett alakja a
parlamentnek. Fiatal korában egy hatalmas párt agent provokatőrje volt,
most mint egy bank vezérigazgatója élvezte jól megérdemelt babérait és
dús nyugdijait. A kormányok ezt az éleseszü és lelkiismeretlen hívüket
csak ritkán, bonyolult kérdések megoldásánál léptették működésbe,
ilyenkor is gyakran kétélű fegyvernek bizonyult.

– Hallom, – mondta Bóditz bántó, rikácsoló hangon, – hallom, a múzeum
mögötti Faubourg St. Germainnek új lakói vannak?

– Kik azok? – kérdezte egy hang.

– Lovrich Iván és leánya.

– Ej, a rácz nábob?

– Az öreg eredeti alak, – folytatta Bóditz – azt mondják, utazási
mániában szenved. Már évek óta keresztül-kasul járja egész Európát,
mindenütt magával hurczolva leányát…

– Be fogják vezetni a leányt? – kérdezte ama fiatal ellenzéki.

E kérdésre egy lovaregyleti tag szolgált fölvilágositással. – Azt
hiszem, igen, ha ugyan Lovrichnak sikerül leányát rábírni, hogy emberek
közé menjen. A leánynak tudniillik egész idioszinkraziája van minden
társaság ellen.

– Miért nem adják férjhez?

– E körül fordul éppen a dolog. Azt mondják, búskomorságának oka egy
reménytelen, egy lehetetlen szerelem. Egyszer már jegyben is járt
Korláthtal, a híres lovassal; Korláth azonban jónak látta visszalépni,
midőn értesült, minő versenytársa van… Az angol hígh-lifeben megszokott
dolog, hogy egy különben fashionable woman trainerbe vagy jockeybe
szeret. A Lovrich-családban különben már volt ilyen eset…

– Gyerekmese! – szólt közbe Zalkovszky kedvetlenül.

– Nem hiába zörög a haraszt, – jegyezte meg Bóditz, a ki láthatólag
kedvét lelte a pletykában. – Tegnapelőtt az Operában érdekes jelenet
tanuja voltam; e jelenet nem folyt le a színpadon, hanem egyik
páholyban. A Säkkingenit adták; mikor Werner untig hallott búcsudalát
énekelte, szokott trombitakíséret mellett, egy földszinti páholyban egy
fiatal hölgy görcsös zokogásba tört ki. A dolog annyira feltünt volt,
hogy atyja sietve volt kénytelen kivezetni. A hölgy Lovrich bárónő volt.

– Nem látok abban semmi feltünőt, ha egy fiatal leány egy émelyítő dal
hallatára sírva fakad – jegyezte meg Zalkovszky.

– Különösen, ha a helyzet annyira találó, – élhetetlenkedett Bóditz; – a
trombita helyett csak oda kellett képzelnie az idomító ostort… Bóditz
hirtelen elhallgatott és egy ujságlap fölé hajolt, midőn két ujabb alak
lépett a terembe; Korláth és Kun Attila.

Korláth nemrég lett őrnagyi ranggal a főhadparancsnoksághoz beosztva.
Midőn feljött a fővárosba, fölkereste Attilát; – a képviselő kezdetben
feszélyezve érezte magát az őrnagygyal szemben, Korláth nemes
egyszerűsége azonban csakhamar helyreállította köztük a régi jó
viszonyt.

A két barát az olvasóasztalhoz telepedett, Attila az élczlapokat kezdte
lapozgatni. Mindegyikben saját torzképére talált; az egyikben mint
rókavadász űzte a szabályozási botrányban kompromittáltakat, a másik
lap, mint csatornatisztítót mutatta be, a ki alámerül a fölmerült
iszapban.

– Nem szívesen járok ide, – mondta Korláth. – Nem szeretek Zalkovszkyval
találkozni. Egész modorában van valami gyerekes kihívás. A mennyire
ismerem, előbb-utóbb belém fog kötni, – ha ennek már meg kell lennie,
szeretném, ha botrány nélkül történhetnék.

Attila a herczegre tekintett, a ki e pillanatban élesen nézett szemébe.

– Minő szerepet játszik? – kérdezte az őrnagy. Attila vállat vont.

– Az egész világ ismeri Ylang herczeg esetét, de különbözőképp itélik
meg. Némelyek fosztogatónak nevezik, mások – köztük tekintélyes emberek
is – hevesen védik. Végre is tartalékos tiszt és képviselő. A főuri
körök tartózkodnak tőle, kártyáznak vele, de nem viszik házaikba.

Az őrnagy később az órájára nézett. – Ha akarod, menjünk az operába, a
nagy áriát még meghallgathatjuk.

Korláth hintója nemsokára megállt az Operaház arkádjai alatt, a két
barát a gróf családi páholyába lépett. A telt házból több látcső
irányult Attila felé, a kit a közönség a főváros érdekes alakjai közé
sorozott.

A nagy ária után, a melyet a tenorista szokott bravurral énekelt végig,
harsogó tapsvihar töltötte be a házat.

– Ki az a rózsaszínű hölgy ott az emeleti páholyban? – kérdezte az
őrnagy.

– A ki oly erősen ránk szegezi látcsövét?

– Az.

– Csodálom, hogy nem ismered, a fővárosi botránykrónika sokat
foglalkozik vele, – Livia, a prima ballerina.

– Emlékszem rá; Bóditz kedvese…

A főváros botránykrónikája akkoriban sokat foglalkozott Bóditz lovagnak
a szép tánczosnőhöz való viszonyával. Az ősz államférfit mindenki
hidegen számító embernek ismerte, még fiatal korában sem követett el
úgynevezett ostobaságokat, – annál nagyobb föltünést keltett, hogy vén
napjaira jutott a tánczosnő hálójába.

Időközben egy fiatalember, egy ismert szinházlátogató, kopogtatott be a
páholyba.

– Diszkrét megbizásban jövök, – mondta Attilához, – Livia kéret, hogy
egy perczre látogasd meg páholyában – fontos mondanivalója van.

– Vajjon mit akarhat? – kérdezte Attila, a ki nem ismerte személyesen a
tánczosnőt.

A parlamentair mosolyogva húzta fel a vállát.

Attila felnézett a páholyra. Nem bánom, – mondta, – elég csinos, hogy az
ember az ő kedvéért fölmenjen a lépcsőn.

A föltűnően csinos tánczosnő egyedül ült páholyában. Alakja a két
kariatid által szegélyezett homályos keretben illatos genreképre
emlékeztetett. Minden rózsaszinű volt rajta; ruhája, színházi kalapja,
legyezője, keztyüje és zsebkendője. A szeretetreméltó szeszély, a
melylyel az idény divatjának fittyet hányt, kitünő összhangban állott
egész személyével, – az ember azt hitte, hogy másképp nem lehet, mint
hogy e karcsu, gömbölyü alakot rózsaszirmok takarják.

[Illustration: A föltűnően csinos tánczosnő egyedül ült páholyában.]

Livia nem várta be, hogy Attilát bemutassák neki, hanem fejét kecsesen
hátra hajtva, mosolyogva nyujtotta feléje jobbját.

– Képzelem, milyen önmegtagadásába került puritán lelkének, míg lábát be
merte tenni a bűnbarlangba.

Meglehetősen beszélt magyarul, az olaszosan éneklő hangsúlyozás jól
hangzott szájából. Attila biztosította, hogy nem érzi magát puritánnak,
s hogy a páholy rózsaillata nem emlékeztet bűnbarlangra.

– Mondja kérem, – szólt Livia hirtelen elkomolyodva, – hogy mer felőlem
olyan dolgokat iratni a lapjában?

– Nem emlékszem, mi vonhatta magára neheztelését. A szinházi rovattal
nem törődöm, ha azonban tudósítónk udvariatlan volt…

– Mit? Udvariatlan? Tudja, hogy korbácscsal – igen! korbácscsal akartam
fölmenni a szerkesztőségbe? Botrányos hazugságokat írtak össze, – ki a
referens?

Attila nevetett és megnevezte egyik munkatársát. Livia diadalmasan
koppintott a homlokára. – Az a vöröshajú? Ah, én azt az embert egyszer
kidobtam az öltözőmből, – őt és még néhányat.

Attila megigérte, hogy mérsékletre fogja inteni a munkatársát s most már
szent lett közöttük a béke.

– Tehát béke, – mondta Livia, örvendek, hogy nem vettem igénybe az
ultima ratiót.

– Ej, ez tehát ultimátum volt?

Livia bólintott. – Ha nem jött volna páholyomba, látta volna holnap azt
a botrányt a szerkesztőségben… Voi forse parlate italiano?

– Per costume di casa.

A signorina nevetett és milanói tájszólásban szédítő sebességgel kezdett
beszélni.

– Io sono fiero, – la meta dal pubblico az én páholyomra néz most.

– De nem éppen barátságos szemmel, különösen cavaliere Bóditz nem, –
felelt Attila, egy szemben levő páholyra mutatva.

A tánczosnő fölbigyesztette ajkát, aztán mosolyogva felelt: – Az a bella
bruna franciula sem látszik együttlétünknek örülni.

Attila a kijelölt irányba tekintett és szeme Szentmáray Dzsina grófnő
pillantásával találkozott. A grófnő egyenesen ült anyja mellett, az
engedelmes gyermek merevségével, de most csendes megbotránkozással
fordította el fejét Attilától. Aztán újra és újra föltekintett hozzá,
csakhogy előbbi műveletét ismételhesse… Livia nevetett és bizalmasan
hajolt Attilához.

– Eh, la picciola talán féltékeny?

Attilának eszébe jutott, hogy már nagyon is sokáig időzött a szép
tánczosnő páholyában.

– Ha nincs okosabb dolga, látogasson meg egyszer, – szólt Livia, midőn
kezet nyujtott a távozónak.

– Bocsásson meg, túl vagyok halmozva teendőkkel, alig lesz időm, hogy
tiszteletemet tegyem…




XIX.

Midőn Kun Attila harmadfél év előtt hirtelen megjelent a fővárosban, a
külföld elismerése, a mely nevéhez fűződött, kitünő ajánló levélnek
bizonyult. A fiatal fölfedező teljesen meg lehetett elégedve a
fogadtatással, a melyben a mérvadó körök, de főleg a sajtó
részesítették. Attila mint mondani szokás, «divatba jött» és elég ügyes
volt, a kedvező hangulatot fölhasználva, pozicziót teremteni magának.

Új környezetében eszébe jutott egy ember, a kivel a sors oly csodálatos
viszonyba hozta s a kivel most egy város falai között él: Törökkuthy
Agenor gróf. Sohasem szerette bátyját, a kit röviden a kastélybeliekhez
számitott és felelőssé tette amaz igazságtalanságért, a melylyel a sors
megosztotta köztük javait.

Az új világítás, a melyben most látta, csak növelte ellenszenvét; ő a
tett és küzdelem embere, megvetést érzett a korán elaggott világfi
iránt, aki unatkozó magányában élt különcz szeszélyeinek.

Első és természetes gondolata az volt, hogy egyszerűen nem törődik
Agenorral, később azonban megváltoztatta szándékát. Méltatlannak találta
magához a határozatlanságot, a mely bátyjához való viszonyában volt,
érzett magában bátorságot, hogy arczába nézzen, – hadd foglaljanak
állást egymással szemben.

Ily gondolatokkal eltelve, kocsizott a fővárosban való tartózkodásának
első félévében, a Törökkuthy-palota elé, hogy ott rövid látogatást
tegyen. A palota – ha egy rideg, kaszárnyaízlésben emelt épületet szabad
így nevezni – sötétbarna homlokzata csak egyemeletes ugyan, de jóval
magasabb a szomszéd kétemeletes házaknál is; tölgyfaajtaja és óriás
ablakai légmentesen elzártaknak látszanak; az elzárkózottság benyomását
növelik a falvédő kőoszlopok, amelyek vaslánczokkal vannak összekötve.

A kicsengetett kapus mogorván jelentette, hogy a méltóságos úr
elutazott.

– Ezzel gyorsan végeztem, – gondolta Attila, aztán átadta a névjegyét.
Meglepetésére, a kapus most feltárta a kaput: – Méltóztassék, a gróf úr
várja.

Attila lépteinek nesze visszhangot keltett a ház komor csendjében. A
lépcsőház kőlapjaira és kovácsolt vaslámpáira festett ablak szórta
előkelően bágyadt fényét, a hosszu, kihalt folyosók a józan napvilág
ellenére is kisérteties benyomást keltettek. A portás harangütése
bántóan kongott a mély csendben, egy elősiető szolga szó nélkül tárta ki
a szárnyasajtókat.

Attila tágas terembe lépett, a mely világítását szokatlan nagy, boltíves
ablakon át nyerte. A terem egyedüli díszét óriás arányokban tartott
kandalló képezte, a butorzat nagy tölgyfaasztalból és hasonló faragott
székekből állott, a falakat embermagasságig tölgyfaburkolat fedte.

Az ablakfülkében egy férfi állt, most megfordult s a belépő felé
közeledett. Attila kínos meglepetéssel tekintett rá, – babonás érzés
fogta el, mintha váratlanul hasonmását látná kilépni egy tükör
keretéből. A két testvér első pillantásra csalódásig hasonlított
egymáshoz, közelebbi megfigyelésre tünt csak fel, hogy a gróf valamivel
alacsonyabb öcscsénél, arcza soványabb és fehérebb, homloka, a melyen
haja már gyérülni kezdett, magasabb, mint Attiláé, orra pedig élesebb
metszésű és nagyobb.

– Törökkuthy Agenor gróf? – kérdezte Attila zavarában.

– Kevei és törökkuti Törökkuthy Agenor gróf – Kevevár ura – Kevemegye
örökös főispánja – császári és királyi kamarás – főrendiházi tag –
huszárfőhadnagy – a többit tán elengeded?

A gróf ezt ércztelen hangon hadarta el, aztán mosolyogva nyújtott kezet
öcscsének, majd melegebben tette hozzá: – Remélem, mindezt már
megbocsátottad nekem?

Attila elpirult.

– Nem tudtam, hogy valami megbocsátani valóm volna…

– Akkor csodálom nemes gondolkozásodat, – én sokáig nem tudtam neked
megbocsátani, hogy elvetted tőlem anyám szeretetét.

A két testvér tekintete találkozott, Attila csodálkozva, Agenor
fürkészőleg tekintett fivérére.

– Régóta várlak már, – szólt a gróf, – szerettem volna, ha előbb jössz
hozzám s csak aztán mégy a többiekhez.

– Kit értesz a többiek alatt?

– Mindenkit – főleg Lovrichékat. Szerettem volna, ha az én utasításaim
alapján ismered meg őket s nem az övék alapján engem. Ez nagy különbség
lett volna. Azt mondták, ugy-e bár, hogy bolond vagyok? – Agenor
szivaros dobozt tolt öcscse elé.

– Nem tételezel fel rólam annyi önállóságot, hogy itéletemet
utasításokról menten meg tudjam alkotni?

Agenor szivarra gyujtott, aztán fejét rázta.

– Elméletben igen, gyakorlatban nem… – mondta szárazon, aztán öcscse
hirlapírói működéséről kezdett beszélni. – Figyelemmel kisérem lapodat,
– te tudsz írni!

Beszélgetés közben rávezette öcscsét, hogy politikai elveit fejtegesse.
Attila fölkapta a tárgyat s bizonyos hévvel beszélt, közbe némi
önérzettel emlékezve meg eddigi sikereiről.

Agenor helyeslőleg bólingatott fejével és feszült figyelemmel hallgatta.

– Úgy látom, te mindenben osztod nézeteimet? – kérdé végül Attila.

– Helyeslem mindenben, de nem osztom semmiben, abból az okból nem, mert
nekem nincsenek politikai elveim. Minden jelszó jó, csak zászlóra
lehessen írni és legyen, a ki lelkesedik érte. Még az önzést is
jogosultnak tartom, ha az, a ki zászlajára írta, komolyan hisz
jogosultságában. Piros rózsa, fehér rózsa, kurucz, labancz…
valamennyinek egy a czélja: közvetlenül a küzdelem és közvetve a
győzelem. És ez jól van így, mert a küzdelem az élet, a nyugalom a
halál…

Attilának úgy rémlett, mintha ily nézeteket már Etel bárónőtől is
hallott volna egy «ossiani napján». Most mindketten hallgattak, Agenor
fel s alá kezdett járni a teremben, a mely döngve adta vissza lépteit,
majd újra megállt öcscse előtt és hevesen mondta: – Legokosabb, ha
őserdőnek képzeled a világot, ennek egyes fáit kereszteld el bűnnek vagy
előitéletnek, szóval oly dolognak, a melyet szívből gyűlölsz, te meg
hitesd el magaddal, hogy élethivatásod az erdőt irtani. Vedd fejszédet
és vágjad! Vágjad hajnaltól naplementig, míg karod bírja, ha
belefáradtál, csak addig pihenj, míg újra lélegzethez jutsz. Ha ezt
teszed, akkor nem fogsz unatkozni, étvágyad, álmod jó leszen és
diadallal fog eltölteni minden egyes ledöntött fatörzs. Ne mérlegeld
munkád becsét, ne kérdezd: hasznos munka-e fákat irtani, ne is kutasd,
miért kell éppen neked ezt a munkát teljesítened? Arra se gondolj, hogy
nyomodban buján hajtanak a levágott gyökerek, hogy előtted beláthatatlan
rengeteg terül még el, – csak vágd, vágd, vágd!

Attila gondolkozni kezdett, nem mondanak-e igazat azok, a kik Agenort
egyszerűen bolondnak nevezik?

– Ha fölismerted magadban a szkepszist, mért nem szabadulsz tőle? –
kérdezte.

– Több joggal mondhatnád a kigyó által megmartnak, ha vérét már
megbomlasztotta a méreg: mért nem szabadulsz tőle?

Időközben alkonyodni kezdett, Attila csak néha vehette ki a szemben ülő
vonásait, ha szivarja fölcsillámlott a homályban. Lámpát nem hoztak.

– Van istened? – kérdezte Agenor hirtelen, minden bevezetés nélkül.

– Vallásos nem vagyok, de nem is alkottam magamnak még végleges
meggyőződést. Őszintén szólva: ki szoktam térni ily kérdések elől.
Fegyelmezetlen fő vagyok, nem szeretem az absztrakt tünődéseket.

– Jobb is, ha érintetlenül hagyod a kihült tűzhelyet. Egyszer, ha
megdermeszt az élet tele, meglehet, hogy a hamu alatt még találsz egy
szikrát, a melylyel tüzet rakhatsz magadnak. Én nem hiszek semmiben!
Emlékszel gyermekkorunkra? Ha álmos fővel eldaráltuk az esti áldást, azt
hittük, őrangyalunk oda száll fejpárnánk mellé; – az angyal nem volt
ott, de mi édesen szunnyadtunk. Ma nem imádkozom, de az édes álmok ideje
is elmult számomra. Könnyű az istent lelkedből kifilozofálni, de
semmiféle logikával vissza nem filozofálhatod többé…

Agenor újra elhallgatott, öcscse a bekövetkező hosszú szünetet arra
használta, hogy elbúcsuzzék.

– Szeretném, ha gyakrabban keresnél föl, – mondta a gróf. – Házam ugyan
unalmas, mint egy kripta, de meghozhatod nekem ezt az áldozatot, végre
is, testvéred vagyok.

Attila e naptól kezdve gyakran kereste föl Agenort. Már első
találkozásuk részben eloszlatta ellenszenvét bátyja iránt, minél
gyakrabban látta, annál több részvétet és rokonszenvet érzett a talányos
ember iránt, a ki minden hóbortja mellett végtelen boldogtalannak
látszott.

Öcscsét kivéve, a gróf nem érintkezett senkivel, látogatásokat nem
fogadott, palotáját soha el nem hagyta. A palotához fedett lovarda volt
építve, abban néha lovagolt. A személye körüli szolgálatokat öreg
szolgája, Gábor teljesítette, a kiben föltétlenül bízott.

Attilában, midőn testvérét jobban megfigyelte, mindinkább gyökeret vert
a meggyőződés, hogy a gróf sötét világfájdalmának oka nem egyszerű
életúntság. Sejtette, hogy Agenort valami irtóztató csapás sújthatta,
támpontot azonban e részben nem nyerhetett, bátyja sohasem érintette
saját multját és mesterileg értett hozzá, hogy minden erre vonatkozó
czélzás elől idejekorán kitérjen. Társalgásuk rendesen általános
mederben mozgott, a fiatalember ilyenkor csodálkozva tapasztalta,
mennyire általános a rombolás munkája, a mely bátyja kedélyében
végbement. Soha egy egészséges, meleg érzésre nem akadt. Agenor
láthatólag rendszeresen kiirtott lelkéből minden napvilágot,
virágillatot és madárdalt, csak egy pozitiv dolgot ismert: a sírt!

Ha Attila kezdetben ama reménynyel biztatta magát, hogy idővel, ha
megnyerte bátyja bizalmát, gyógyító hatást fog rá gyakorolhatni,
csakhamar be kellett ismernie, hogy csalódott. Agenor hozzáférhetetlen
maradt. A gyógyítási kísérletek szánalmas balsikerrel végződtek s
Attila, miután hozzátörődött bátyja csodálatos modorához, felhagyott a
kisérletekkel.

A gróf egyébiránt nagy érdeklődést tanusított minden iránt, a mi öcscsét
érintette. Láthatólag tanulmányozta, tanulmánya eredményét azonban sem
itélet, sem tanács alakjában nem közölte vele.

Kun Attila nemsokára az országgyűlés tagja lett.

Bóditz lovag, a ki különös előszeretettel viseltetett a fiatal
publicista iránt (saját ifjított kiadását látta benne), egyszer a
klubban minden bevezetés nélkül kérdezte:

– Van fölösleges hatezer forintja, barátom?

– Miért kérdi, méltóságos uram?

– Van egy olcsó kerületünk.

– Pénzért vegyek mandátumot?

Az öreg csodálkozva tekintett rá, aztán szárazon mondta: – Olcsóbb, ha
szép igéretekkel fizetheti meg, – de az ilyen kerületek már nagyon
ritkák.

Attila ez emlékezetes párbeszéd után nemsokára Boros-Kevén lépett föl,
pártonkívüli programmal. A kormányon levő párt s egyik ellenzéki párt
ellenjelölteket állítottak; midőn Kun és a kormánypárt közt döntő
szavazásra került a sor, az örökké ellenzéki keveiek a törökkutiakkal
szövetkezve, kivívták neki a mandátumot a Lovrich- és Szentmáray
birtokokhoz tartozó falvak ellen.

Soknemű elfoglaltsága ellenére, a melylyel parlamenti működése és
lapjának szerkesztése járt, Attila talált rá időt, hogy fentartsa az
összeköttetést bátyjával. Tudta, hogy Agenornak szüksége van
társaságára, de neki is jól esett koronként a nagyvárosi élet zajos
hullámverése elől a palota előkelő csendjébe menekülni. Itt rendszerint
számot adott bátyjának küzdelmeiről, kifejtette terveit, mérlegelte a
győzelem valószinűségét, élvezte sikereit. Agenor volt az ő közönsége, a
mely nem tapsolt ugyan, de nem is pisszegett, hanem feszült figyelemmel
hallgatta.

A gróf két év alatt nagyobb hatalmat nyert Attila fölött, mint ez maga
is sejtette, hatalmát azonban sohasem használta arra, hagy öcscse
elhatározásait befolyásolja. Attila lassanként hozzászokott, hogy
bátyjában második énjét lássa, a kit habozás nélkül avatott be
legtitkosabb gondolataiba is. A gróf ismerte öcscsének viszonyát Etelhez
és tudomással birt a kastélyban történtekről, Jolán, a kit Attila több
ízben említett, kűlönösen érdekelte, ezt bizonyították gyakori kérdései.

– Gondolod, hogy Jolán még szeret?

Attila a fejét rázta.

– Ártatlan szerelmeskedés volt az egész. Tulajdonképpen ostobaság volt
tőlem, hogy fölizgattam a gyermek képzeletét, nem is megyek egyhamar
Boros-Kevére…

– És mi lesz a vége? – kérdezte Agenor más alkalommal, midőn Attila
kitörő gyűlölettel emlékezett meg Iván báróról.

– Elpusztulok vagy győzni fogok. Ha győztem és elértem oda, a hová
vágyódom, akkor kiragadom Etelt atyja kezei közül s megmondom Ivánnak:
szavadon foglak, – add pénzedet a nagyréti pópáknak…




XX.

A józsefvárosi Lovrich-palota előtt zárt hintó állt meg.

Az inas leszökött a bakról s kinyitotta a czímeres ajtót, – a hintó
mélyéből először két hófehér terrier szökött elő, aztán egy nevetségesen
kicsi kéz, majd egy hasonló arányu láb mutatkozott, végre maga Dzsina
grófnő termett az aszfalton. A grófnő halkan füttyentett kutyáinak,
aztán fölfutott velük a lépcső szőnyegén.

A fogadóteremben egy éltes nővel találta magát szemben, a ki kínos
meglepetéssel tekintett a berohanóra. Rövid haja, a melyről hamarjában
nem lehetett tudni, hogy szürke-e vagy hamvasszőke, kaczér fürtökben
kunkorodott öreg fejére, puritán szabásu öltönye koczkás volt, mint egy
sakkdeszka, szürke halszeme és durva szája oly hatással voltak Dzsinára,
hogy ösztönszerűleg azt mondta: «Good evening, Missis, may I speak with
the lady!»

A grófnő csak nemrégiben szabadult ki a tanulószobából és nagy
fogékonysága volt egy telivérű missis tekintélye iránt, ezért örömmel
látta megjelenni a mellékszoba ajtajában Etel bárónő magas alakját.
Dzsina szenvedélyesen vetette magát Etel karjaiba.

– Etel, Etel! csakhogy megvagy ismét…

A bárónő mosolyogva, de maga is kissé megindultan várta be, míg kis
barátnője visszanyeri önuralmát, aztán magával vonta a szobájába.

– Csakhogy megvagy ismét, – szólt Dzsina, karját barátnője derekára
fonva – már azt hittem, sohasem látjuk egymást…

Miután helyet foglaltak, Dzsina fogva tartotta Etel kezét.

– Tegnap az Operában hallottam Korláthtól, hogy megjöttél. A mama nem
akart ideereszteni, a míg ti nálunk nem voltatok, – tudod, kissé
apprehendál, hogy harmadéve búcsu nélkül mentetek el Kevéről, – de én
nem engedtem magamat visszatartani…

Dzsina hirtelen elhallgatott s jelentős pillantást vetett a mellékszoba
felé, a hol a missis hosszú léptekkel járt föl s alá.

– Bátran beszélhetsz, – nem ért magyarul, – nyugtatta meg Etel.

– De hát mit akar ez itt?

– Társalkodónőm.

– Rabtartónőhöz hasonlít. Te eddig oly szabad voltál, mint egy amerikai
lady, – ezt nem értem most…

Etel két kezébe fogta barátnője arczát.

– Az ilyen gyermek sokat nem ért meg!

Dzsina gyanakodva tekintett rá, a gyermek szóra azonban eszébe jutott
valami.

– Édes Etel, mondd, nőttem egy keveset?

– Azt hiszem, igen, egy keveset…

A bárónő hazudott, barátnője azt a benyomást tette, mintha utolsó
találkozásuk óta kisebb lett volna. Dzsina, fájdalmas lemondással
arczán, lépett az álló tükör elé és karcsu derekára tette két kezét.

– Mindenki azt mondja, hogy hízom, – ugy-e nem igaz?

Ez oly esdő hangon volt mondva, hogy embertelenség lett volna
ellentmondani. A grófnő ismét leült Etel mellé és szokott gyorsasággal
tért át más tárgyra.

– Sokat utaztál? Irigyellek, – merre jártál?

– Jártam mindenütt, – felelt Etel! – láttam Madridot, Konstantinápolyt,
a trondheimi hegyeket, a nápolyi öblöt és még mit tudom én mit, – most
pedig csak egyet kivánok: nyugalmat! A bárónő ezt mosolyogva, de fáradt
hangon mondta.

– Hogy van az, hogy most Budapesten teleltek? Máskor nem szoktatok ide
jönni.

– Utóbbi időben hébe-korba szívdobogásom volt, – a szivem kissé
megtágult, ez már szokás a családunkban… Az orvosok megtiltották a
további utazást és azt mondták a papának, vigyen olyan helyre, a hol jól
érzem magamat és a hol szórakozást találok, – én Budapestet
választottam.

– Okosan tetted.

– Mi ujság Kevemegyében?

– Mikor otthagytuk Szentmárát, még minden a régiben volt. Az idei
versenybál nem ért sokat, az urak nagyon siettek és éjfélkor már mind be
voltak csípve. A papa még reggel a kocsin is dalolta: Ha férfilelkedet
egy hölgyre föltevéd… Vass Pista hadnagy lett, de a piros kadétsipka
jobban illett az arczához. Már párbaja is volt. Névnapomra ezt a két
kutyát küldte ajándékba, az ő tiszteletére elkereszteltem az egyiket
Vassnak, a másikat Pistának. A kastélyotok nagyon elhagyatott,
meglátogattam a szegény Drill sírját is…

Dzsina grófnő fáradhatatlanul csevegett tovább, emlékezetéből száz
apróságot szedegetve elő, a melyeket aztán tarka egyvelegben tálalt fel
barátnőjének.

– Engem az idén be fognak mutatni az udvarnál, aztán elmegyek a fiatal
urak báljára is. Azt hiszem, fehér ruhát fogok viselni. Szeretnék egy
empire-öltözéket, de mikor olyan kicsi vagyok! De most jut eszembe,
Etel, tudod, kit láttam tegnap? Az afrikait, Kun Attilát!

A bárónő nem tett erre semmi megjegyzést.

– Az Operában láttam és nagyon megharagudtam rá! Képzeld, egy egész
felvonáson át a híres Livia páholyában ült. Nem is néztem rá egyetlen
egyszer sem.

– Ki az a híres Livia? – kérdezte Etel habozva.

– Nem hallottad a hírét? Az Opera első tánczosnője, nagyon szép és
nagyon kaczér, – az egész város beszél róla, és ha valahol említik, a
fiatal gavallérok mindig összemosolyognak. Az ujságok is borzasztó
dolgokat tudnak felőle, – nem is szabad a mama előtt elolvasnom, a mit
róla írnak… Most egy öreg zsidó akarja nőül venni.

Etel némán hallgatta mindezt.

– Volt már Kun nálatok? – kérdezte később a grófnő.

– Nem volt.

– Hogy van az?

– Nem tudom.

– Nálunk se járt. Te, Etel, én azt tartom, az az ember elkövetett
valamit. A papa azelőtt nagyon szerette, de most nem szereti. Azt
mondja, veszedelmes ember, izgató…

Dzsina grófnő még tovább fejtegette volna az atyja politikai nézeteit,
ha a mellékszobában sarkantyúpengés nem hallatszik.

Iván báró lépett be, Korláthot vezetve karján.

– Nézze, Etel, kit hoztam! – mondta a báró.

A leány sokkal jobban tudott magán uralkodni, semhogy volt vőlegényével
szemben zavart mutatott volna. Korláth ellenben elvörösödött, midőn
megérintette a feléje nyújtott kezet.

– Szép, hogy nem feledkezett meg régi barátnőjéről, – szólt Etel.

– Nem szabad ezt a látogatást érdeméül betudni, – vágott szavába Iván
báró, – úgy fogtam el az utczán.

Dzsina grófnő feszült érdeklődéssel figyelt a volt jegyesekre. Etel
azonban nagyvilági könnyedséggel segítette át az őrnagyot az első
találkozás kínos benyomásain. Csakhamar élénk, de mindennapi beszélgetés
fejlődött.

Iván báró megelégedéssel látta, minő szivesen fogadja leánya a grófot.
Titokban nem adta fel a reményt, hogy Etelt még mint Korláth grófnőt
fogja látni. A mi Kunt illeti, ez az ő számára nem létezett – legalább a
világ előtt nem, – igaz, hogy gondolataiban annál többet foglalkozott
vele. Képzeletében a Kun név állandó veszedelem volt, a mely
becstelenséggel fenyegeti a Lovrich nevet. Attila alakja összefolyt az
elhalt uradalmi igazgató alakjával, a ki föltámadt sírjából, hogy
teljessé tegye a megaláztatást, a melyet a büszke Lovrichokra mért.

A báró első fölhevülésében egy angol társalkodónőt adott leánya mellé. A
rideg missis, a ki a bárótól szigorú utasításokat kapott, meg volt
győződve, hogy Etel ártatlan arcza mögött csökönyös bűnös lappang és az
alárendeltek szokott túlbuzgalmával a rabtartó szerepét játszotta. Még
attól a megalázástól sem kímélte meg, hogy felbontotta a leveleit. A
bárónő mindezt megváltoztathatta volna, de méltóságán alólinak tartotta,
hogy atyjánál panaszt tegyen, inkább kevély alázattal tűrte az angol
otrombaságokat. Etel sohasem ragaszkodott atyjához; ama sértések óta
pedig, a melyeket a kevei kastélyban Attila miatt el kellett tűrnie a
feldühödött bárótól, a megvetés egy nemét érezte ellene, csak a férfit
látta benne, a ki egy nőt bántalmazni tud.

Iván bárót ellenben leányának szokatlan alázatossága megindította, most
ébredt csak tudatára annak, mennyire imádja «a herczegnő leányát». Etel
egészségi állapota aggasztotta. A leány, a ki eddig a viruló erő
megtestesülése volt és aczélidegekkel látszott bírni, most gyakran
szívdobogásban szenvedett. – A bárónő remek szervezete le fogja győzni a
keletkező bajt, – mondták az orvosok, – a bárónő kerüljön minden
felindulást, vegyen mindent könnyedén, vigadjon, mulasson. Legjobb
gyógyszer a kaczagás…

Etel komoly arczczal igérte, hogy kaczagni fog, ha aztán sötét éjjel
egyedül volt szilajul dobogó szivével, kezei hidegülni kezdtek és
rémület vett erőt rajta: párnáiba rejtette arczát, nehogy a missis a
mellékszobában meghallja zokogását.

A sok keserüség között növekedő diadalérzettel várta szabadítóját. A
hangok, a melyek Kun Attila nevét a nyilvánosság előtt mind gyakrabban
hangoztatták, eljutottak hozzá is.

– Reménylem, ezentúl saját jóvoltodból is el fogsz jönni? – szólt Iván
báró, midőn Korláth elbúcsuzott.

Az őrnagy habozva tekintett Etelre, – a ki kezet nyújtott neki.

– Örvendeni fogok, ha legrégibb barátomat minél gyakrabban láthatom.




XXI.

A gázlángok már kigyuladtak a Nemzetőr szerkesztőségében, a munka
javában folyt.

Csapó szerkesztő, a ki a lap tulajdonképpeni lelke és éltető eleme volt,
kavargó füstfelleg közepett könyökölt dolgozóasztala fölött. Jeles
hirlapiró, de igénytelen külsejű ember volt, rövidlátó arcza a
túlfeszített éjjeli munka következtében kedvtelen, életunt kifejezést
nyert, elhanyagolt ruházata eléggé mutatta, mily bölcseleti
gondatlansággal viseltetik Csapó úr az ő külső megjelenése iránt. A
Nemzetőr szép olvasónői, ha hébe-korba illatos levélkéket menesztettek a
szerkesztőségbe, képzeletükben bizonyára más külsővel ruházták fel a
hires «Ráspolyt», a ki szellemtől és finom gúnytól csillogó napi
csevegéseivel híressé tette lapja tárczarovatát.

Csapó úr éppen «a közélet egy előkelő faktorának» tollából származott
czikket dolgozott át. Csapó úr művészi tökélyre vitte a munka e nemét –
néhány közbeszúrt ötlettel, egy megpendített eszme továbbfejtésével, a
legrosszabb czikket is élvezhetővé tudta tenni. Csapó úr kegyelméből a
közélet nem egy előkelő faktora keveredett már ügyes tollú ember hírébe.

A mellékszoba ajtajából most a főszerkesztő szólította Csapót. Kun egy
kéziratot nyujtott szerkesztője felé, a melyen az utolsó sorok még
nedvesek voltak.

– Olvassa el e czikket, – mondta, széket tolva Csapó elé.

Három rövid czikk volt, mindhárom ismét a kevemegyei vízszabályozásoknál
fölmerült visszaélésekre vonatkozott és élesen támadta a közmunkaügyi
tárczát.

– Mit szól hozzá? – kérdezte Attila.

– Remekül van megírva, – felelt Csapó, – de ha követni akarja a
tanácsomat, dobja tűzbe.

– Tudtam, hogy ezt fogja mondani, – szólt Attila nevetve.

– E czikkek megjelenése után a Nemzetőr nem lesz többé az, a mi volt.
Eddig bizonyos értelemben a pártok felett állott, szavát meghallgatták
minden táborban, – ennek köszönhette nagy befolyását. Ez most meg fog
változni, mert e czikkekben nyilt támadás van a kormány ellen s mi
teljes erővel evezünk az ellenzék felé…

– Nem fogunk csatlakozni egy ellenzéki párthoz sem.

– De nem akadályozhatjuk meg, hogy ők ne csatlakozzanak hozzánk. Ez
egyre megy; a Nemzetőr pártlap lesz.

– Látott már embert, a ki nem megy harczba, mert sajnálja fényes
fringiáját? A lap különben mindenben követi régi irányát, nincs is
ellenvetésem, ha főleg a miniszterelnökkel szemben nem kíméli a
tömjénfüstöt; – támadólag csak a közmunkaügyi tárcza ellen lépünk föl –
ezt a polémiát magam fogom vezetni.

Csapó urat e nyilatkozat kissé megnyugtatta s mert a mellékszobában
vinnyogni kezdett a telefon csengője, otthagyta főnökét.

Kevés idő mulva egy katonatiszt lépett a szerkesztőségbe, Kun után
tudakozódott. Fiatal százados volt, éles, merész vonásokkal, nyulánk
termetéhez jól illett a törzskari egyenruha.

– Bóditz vagyok, – mondta, Attila szobájába lépve.

– Örvendek. A családi hasonlatosságot atyjával fölismertem.

– Képviselő úr barátja atyámnak?

– A méltóságos úr tisztelői sorába tartozom.

– Emlékszem, hogy atyám gyakran különös rokonszenvvel emlékezett meg
képviselő úrról, – e barátságos viszony fölbátorít egy kérésre…

Attila helyet kínált látogatójának, a ki folytatta:

– Kérelmem nagyon bizalmas természetű. Nyiltságom meg fogja lepni, de
szolgáljon mentségemül, hogy bennem egy szikrája sincs atyám
diplomácziai tehetségének és hogy kényszerhelyzetben vagyok.

Attilát e bevezetés kiváncsivá tette.

– Képviselő úr mindenesetre hallott ama botrányos viszonyról, a melyben
atyám Grimaldi Liviához áll? Ismeri atyámat és a dolgot épp oly
érthetetlennek fogja találni, mint magam. Tény azonban, hogy atyám öreg
napjaira teljesen a tánczosnő hatalmába került. Elképzelheti, hogy e
szerencsétlen szenvedélye sok kínos és viharos jelenetet idézett elő
otthonunkban; a vége az lett, hogy szegény anyám, a ki már
ezüstlakodalmát is megülte, kénytelen volt az én lakásomba költözni,
atyám pedig megindította ellene a válókeresetet és komolyan el van
határozva, hogy ama személyt nőül veszi…

– Nem tudott százados úr semmit sem elérni atyjánál?

– Semmit; meglehet, hogy magam vagyok az oka, mert túlheves voltam.
Atyám kiutasított házából és kitagadással fenyegetett.

– Azt hiszi, hogy fenyegetését teljesíteni fogja?

– Isten a tanum, hogy könnyű szívvel mondanék le örökrészemről, ha a
dolog nem érintené életboldogságomat. Én vőlegény vagyok. Jegyesem nem
gazdag, de előkelő családból, a Hajváry-családból származik. A család
előitéleteit az új nemessel szemben csak arám állhatatossága tudta
legyőzni. Ha most a hirhedt Livia atyám neje lesz, a Hajváryak nem
fognak rokonságba lépni egy névvel, a melyhez országos botrány emléke
fűződik… Mindezt azért mondtam el képviselő úrnak, mert tudom, hogy
befolyással bír atyámra…

Attila szavába vágott.

– Félek, hogy félreismeri viszonyomat atyjához. Nem állunk oly közel
egymáshoz, mint talán gondolja, és sejtem, hogy utaink a közel jövőben
teljesen el fognak válni.

– Magam sem reménylem, hogy valaki egyszerüen kibeszélhesse atyám
fejéből ezt a szerencsétlen rögeszmét. Emlékszem azonban, hogy a
Nemzetőr egy időben élesen birálta meg Livia erkölcsi viseletét;
akkoriban azt hittem, hogy e czikkek talán lehetetlenné fogják tenni a
tánczosnőt, – újabb időben azonban azt kellett tapasztalnom, hogy a lap
megváltoztatta nézetét és most – bocsánat! – most ön csinálja neki a
legnagyobb reklámot…

– Ujságczikkektől ne várjon eredményt. Ha kiüldöznők is az Operából,
azzal még nem nyernénk semmit.

– A mennyire atyámat ismerem: igaza lehet.

A százados kissé gondolkozott, aztán megadással mondta:

– Bocsásson meg, hogy ennyi időn át untatom, de lássa, nekem sajátságos
ösztönöm sugallta, hogy ha valaki, úgy ön segíthet rajtam. Atyám egyszer
a képviselőházból jött, ha jól tudom, a költségvetést tárgyalták…

– Akkor kissé összekaptunk, – jegyezte meg Attila.

– Atyám az ülés után elragadtatással beszélt önről. – Ember a talpán, –
mondta, – úgy sarokba szorított, hogy mozdulni sem bírtam. Másnap meg
azt mondta önről: ha van ember, a ki a kártyámba lát, úgy Kun az.

Attila elmosolyodott.

A százados folytatta:

– Mikor most hiába törtem fejemet, miként vethetnék gáncsot Livia
terveinek, elhatároztam, hogy feljövök önhöz, elmondok önnek mindent,
megkérem, hogy legyen barátom és segítsen rajtam.

A képviselő kezet nyujtott a századosnak, a kinek nyiltsága megnyerte
tetszését.

– Barátságomat már is megnyerte. Minő stádiumban van különben atyjának
válópöre?

– Egy hónap mulva már be is lehet fejezve.

Attila gondolkozva járt fel és alá a szobájában, a százados feszült
figyelemmel tekintett arczába.

– Atyja nem fog lemondani Liviáról, – mondta a képviselő, – de Liviát
talán rá lehetne bírni, hogy kikosarazza az atyját. Ha Livia például
beleszeretne valakibe, komolyan beleszeretne, – akkor a kérdés meg lenne
oldva.

– Tud is az szeretni! – szólt Bóditz.

– Nem ismeri a balletcsillagok természetrajzát. Önzők és szívtelenek
azokkal szemben, akik őket szeretik, de föláldozók azok iránt, a kiket
szeretnek. Százados úr! Volna bátorsága arra, hogy atyja versenytársa
gyanánt lépjen föl?

A százados meglepetten tekintett Attilára, aztán fejét csóválta.

– Az lehetetlen, mit szólna menyasszonyom?

Attila elgondolkozott, aztán elmosolyodott és órájára nézett.

– Hagyjuk a dolgot egyelőre függőben, meglehet, hogy rövid idő mulva
nemcsak jó tanácscsal, de tettel is segíthetek önön…

A százados elment, Attila pedig kiszólt a szerkesztőségbe:

– Ma magam megyek az Operába.




XXII.

A következő vasárnap a Nemzetőr volt a főváros legolvasottabb hírlapja.
Daczára annak, hogy a lap (Csapó úr elővigyázata folytán) a szokottnál
nagyobb kiadásban jelent meg, az ujságárusítók csakhamar elkapkodták az
utolsó példányig. A nap eseménye az államtitkár ellen intézett támadás
volt.

A Nemzetőr főszerkesztője este kissé izgatott hangulatban hagyta el a
szerkesztőséget és az Andrássy-út felé irányította lépteit. A
képzőművészetek palotájában egy külföldi művész állította ki
festményeit; a mióta a kiállítás megnyilt, egész nap tarka tömeg
hullámzott a termekben, este pedig hosszú kocsisor várakozott a villamos
fényben úszó főbejárat előtt.

Attila meglehetősen későn vett magának időt a kiállítás megtekintésére.
A záróóra közel volt, a termekben csak néhány rajongó műbarát késett
még, vissza-visszatérve egy-egy képhez. Attila a folyosón át a nagy
terembe lépett, hogy megszemlélje a kiállítás fénypontját, egy óriás
csoportképet. A teremben már csak két személyt talált: egy fiatal
hirlapírót, a ki könyvében jegyezgetett s egy koczkás ruhájú éltesebb
hölgyet, a ki a kereveten ült s tárgymutatója fölött csöndesen
elszunyadt.

Midőn Attila a kisebb mellékterembe lépett, az ajtóban meglepetve állott
meg. A szobában magas női alak állott egy kép szemléletébe merülve,
klasszikus metszésű vonásai a villamos fényben márványfehérek voltak. A
fiatalember szíve viharosan dobogott…

– Etel!

A bárónő lassan az ajtó felé fordította fejét, aztán kezét keblére
szorította, ujját pedig ajkához emelte, hallgatást parancsolva. Attila
mozdulatlanul maradt, mintha igézet alatt állana s tétovázó szemmel
tekintett a leányra.

Most feléje lépett, a bárónő gyorsan az ablakmélyedésbe hátrált, ujját
még egyre ajkán tartva.

– Legyen nyugodt, kérem, őröm a mellékszobában van. Tegyen úgy, mintha
egy képet szemlélne s beszéljen halkan…

Ezt suttogó hangon mondta.

Attila néhány lépésnyire állott Eteltől, a ki félig hátat fordítva neki,
egy magasan függő kép szemléletébe látszott elmerülni.

– Etel! Oly régóta nem láttalak…

– Halkabban!

– Itt maradsz most a fővárosban?!

A bárónő igent intett.

– Gyakran foglak láthatni?

A bárónő fejét rázta.

– Csak ha véletlenül találkozunk. Őrizet alatt állok. Ne tegyen
kisérletet, hogy közelembe jusson, ezzel csak rosszabbítaná a
helyzetemet. Sokat szenvedtem önért.

– Légy erős! – mondta Attila. – Nemsokára meg fog változni minden.
Sorsomnak most kell eldőlnie, ha győztes maradok, kiszabadítlak…

– Imádkozni fogok, hogy győzzön; de ha nem győz?

– Akkor vége, mindennek vége!

Etel a fejét ringatta.

– Akkor is megosztom sorsát, – mondta egyszerűen.

E szavaknál hátraszegett fővel, nyugodtan tekintett a magasba, a halkan
zümmögő üveggömb bűvös fénynyel árasztotta el.

Fiatal házaspár lépett most a terembe. Egy pillanatig habozva néztek a
bárónőre, vajjon az is a kiállított tárgyakhoz tartozik-e, aztán sorra
vették a festményeket. A férj suttogó hangon magyarázta azt, a mit
könyvéből olvasott, a csinos nő hivő áhitattal biczczentett fejével.
Midőn végre távoztak, Etel újra megszólalt, most már Attilára szegezte
szemeit.

– Még egyet! Tudja, hogy nem vagyok féltékeny, de gyűlölöm a hazugságot,
még a gondolatban elkövetett hazugságot is…

– Kétkedel bennem?

– Egyszer azt mondta, szeret. Elvárom, hogy a mely perczben érzi, hogy
nem szeret többé, ezt nyiltan és becsületesen tudtomra fogja adni…

E pillanatban gyors, botorkáló léptek közeledtek. Etel összerezzent és
ajkába harapott. A missis lépett a szobába; miután álmos, gyanakvó
pillantást vetett Attilára, nehány torokhangot hallatott és védenczével
távozott. Nemsokára harangütés jelezte a záróórát.

Attilának nem volt alváshoz kedve, fölkereste a bátyját. A grófot festői
műhelyében találta. Tehetsége fölülemelkedett a műkedvelők szokott
színvonalán, futólagosan odavetett tanulmányai meglepő tehetségről
tanuskodtak, mivel azonban nem merített a természet örök forrásából és
modellek után sem dolgozott, alkotásai a valószinütlenség és a
bevégzetlenség bélyegét hordták magukon. A mit első hevében jól
alkotott, azt kidolgozás közben ismét elrontotta. Rendesen egyes
részleteket kezdett az összbenyomás rovására kidomborítani, ha aztán
belátta, hogy nem képes többé az eredeti eszme magaslatára emelkedni,
kedvét veszítette és megsemmisítette a bevégzetlen munkát.

Műterme – egy üvegkupolás szoba – teljesen nélkülözte a divatos
művészműhelyek szeszélyes díszítését. Összes művészi berendezését néhány
festőállvány és fabáb s a fal mellett elhelyezett nagyszámú gipszöntvény
képezte, modellek hiányában az utóbbiakról készítette
tanulmányvázlatait. Ezek közt volt a mediczii, a knidoszi, az
akropoliszi, úgyszintén a Kallipygos és Astragaligusa melléknevekkel
felruházott Vénusz. Márványszobor csak egy volt köztük: a milói Vénuszé.
A háttérben harmónium állott, a melyen a ház ura néha játszani szokott.

[Illustration: A grófot festői műhelyében találta.]

Midőn a képviselőt most belépni látta, szó nélkül leemelt az állványról
egy megkezdett képet s festett oldalával a falnak támasztotta. Attila
megszokta már bátyjának ilyféle különczködéseit s a kerevetre vetette
magát.

– Tudod, – kérdezte, – kivel találkoztam ma?

Agenor kérdőleg tekintett rá.

– Etellel!

A gróf hirtelen megfordult sarkán s az ablakmélyedésbe lépett. Egy ideig
ujjaival az üvegen dobolt, aztán nyugodtan kérdezte:

– Itt vannak Lovrichék?

– Itt vannak és éppen jókor jöttek, hogy tanui legyenek a döntő
ütközetnek. Ma dördült el a Nemzetőrben az első robbantó lövés, holnap a
kormánynyal már nyilt harczban állok, – meglehet, hogy a válságtól már
csak hetek választanak el.

Agenor a harmóniumhoz ült s szárazon mondta:

– Ha azok a szegény ördögök, a kik leleplezéseid folytán kenyerüket
veszítették, legalább tudnák, hogy nekik a szép Lovrich Etelért kell
éhezniök!

– Mit akarsz? Thersites is a szép Helenáért szenvedett. C’est la guerre!

– Thersites kenyérért harczolt, valamint Hektor hazájáért, Achilles
pedig a halhatatlanságért, – de egyik sem az asszonyért. Barátom, te sem
küzdesz asszonyért!

Agenor végigfuttatta ujjait a billentyűkön s mielőtt Attila még
válaszolhatott volna, megkérdezte:

– Bizton tudod, hogy Etel szeret?

– Sajátságos kérdés! Ha nem szeretne, miért kötné sorsát az enyémhez? Az
egész leány különben élő talány előttem s éppen ez az, a mi
ellentállhatatlanul vonz feléje.

Agenor játszani kezdett hangszerén, a hosszan nyujtott, telt
hanghullámok szétáradtak a kupola alatt. Attila elmerengve hallgatta a
sajátszerű zenét s a milói Vénusz szobrára tekintett, a mely fenséges
márványszépségében állott előtte.

– Az istennő arcza csodálatosan emlékeztet Etelre, – mondta egyszerre.

– Csak most veszed észre ezt a hasonlatosságot? – kérdezte Agenor,
megszakítva játékát.

– A műcsarnokban tünt föl először. A villamos fény és az éles árnyék
meglepővé tették a hasonlatosságot.

– Hiszel a szerelemben? – kérdezte Agenor váratlanul.

– Hogy hiszek-e? – Az emberek évezredek óta mást se tesznek, mint
szeretnek.

– Oh igen, az emberek! Az emberek évezredeken át hittek kísértetekben,
szellemekben és boszorkányokban is. Hány boszorkányt égettek meg? Látod,
azért még sincsenek boszorkányok.

Attila észrevette, hogy Agenor ma a szokottnál is komorabb hangulatban
van, azért nem is mondott neki ellent. Bátyja időközben zsebretett
kézzel lépett a milói szobor elé és sajátságos mosolylyal tekintett
végig a márvány-istennőn.

– És tudod mi az asszonyi szépség? A zsiradék helyes elosztása a bőr
alatt…

A gróf fel-alá kezdett járni és szokása szerint szárnyra bocsátotta
szeszélyes röptű szellemét:

– A teremtés minden teremtményét fegyverrel ruházta fel, hogy
megállhasson a létért való küzdelemben. Az oroszlánnak körmöket adott, a
verticellának pedig tapadó csápot, a melylyel hozzá tapad a kagylóhoz
vagy békához, hogy egész életén át hurczoltassa és tápláltassa magát. A
mi a verticellának a csáp, az az asszonynak a szépség. Schopenhauer
mondta, hogy a természet a női szépséggel rövid ideig tartó csattanó
hatást akart elérni; – a férfi a szépség részegítő hatása alatt szem
elől téveszti józan önérdekét és – a verticella hozzá tapad, hogy
gondtalanul eviczkéljen az élet tengerében. Ez a szerelem s a házasság
genézise, értve mindkettőt eredeti, tehát tökéletes alakjában… A mit a
költők és rajongók még hozzáadtak, az mind sallang, hogy szalonképessé
tegyék vele a meztelen ösztönt.

Attila kaczagott, de bosszankodott is.

– E szerint a szerelem s a nőiesség egész kultusza az – izmok s a
zsiradékok felosztásán alapszik? Ha ez áll, akkor a lángész az agy
foszfortartalma, az erény a kellő csábítás hiánya, az egész világ pedig…

– Az egész világ pedig nem templom rajongók számára, hanem műhely, –
egészítette ki szárazon Agenor.

Attilának nem volt bátorsága kommentárt adni a «műhely» fogalmához, a
mely oly kevéssé egyezett meg bátyja életmódjával.




XXIII.

Attila Korláthtal az Operában volt, a hová egy idő óta gyakran eljárt.

A szemben levő páholyban Bóditz ült, az első helyet egy kiélt arczú öreg
foglalta el, a ki élénken látcsövezte a közönséget.

– Ki az Bóditz mellett? – kérdezte Attila.

– Ojtózy, – volt a felelet. – Ojtózy gróf e napokban jött csak meg egyik
külföldi udvarból, a hol magasabb diplomácziai állásban tartózkodott.

A kegyelmes úr most a színpadra irányította látcsövét, aztán
szomszédjához fordult.

– Csinos! mi a neve?

– Livia, Grimaldi Livia, – felelt Bóditz.

– Kinek a gyémántjait viseli? – kérdezte a kegyelmes, a ki még sokkal
rövidebb idő óta volt itthon, semhogy ismerhette volna a Bóditzról
keringő pletykákat.

– Nem tudom, kegyelmes uram, én nem törődöm ilyenekkel…

A gróf még egyre a színpadra figyelt.

– Jól tánczol. Van valami a mozdulataiban, a mi Elszler Fánnira
emlékeztet, csak valamivel lágyabb. Ah, most már tudom, ki fizeti az
ékszerész-számláit.

– Kit gondolsz, kegyelmes uram? – kérdezte Bóditz kelletlenül.

– Ott szemben a páholyban – egyik a kettő közül. – Az egyik talán
Korláth – de a fekete.

– Kun Attila.

– Kun? Úgylátszik, a néptribunnak főúri kedvtelései vannak. – Livia neki
tánczolja egész szólóját.

És valóban, a szép tánczosnő – nem törődve a közönséggel – szemét
folyton Attila páholyára szegezte. A mint gömbölyű karjait feje felett
összefonva, könnyen és karcsún perdült a lámpák elé, az ember azt
hihette volna, hogy illatos almafavirág, a melynek csak gyönge légáramra
van szüksége, hogy lihegve és csillogva szálljon ama földszinti páholy
homályába…

Attila tapsolt, Livia a karnak engedte át a tért s pihegve, csípőre tett
kezekkel sétált föl-alá a háttérben. A tánczbetétnek vége lett, a dalmű
tovább folyt, midőn Livia bizalmasainak egyike megjelent Attila
páholyában.

– A művésznő egy perczre öltözőjébe kéreti a képviselő urat; azt hiszem,
lapjának dícséretét akarja megköszönni.

Attila kissé gondolkozott, azután kijelentette, hogy nem megy, nem
hagyhatja egyedül barátját.

– De Livia azt mondta, hozzam fel minden áron.

– Mondja neki, hogy nem sikerült semmi áron.

– Nem fogja elhinni, majd azzal gyanusít, hogy féltékenységből át sem
adtam üzenetét. Adjon legalább valami bizonyítékot kezembe.

Attila kivette gomblyukából az ibolyacsokrot s odaadta.

Ojtózy gróf időközben érdeklődéssel szemlélte a Nemzetőr szerkesztőjét,
végre letette látcsövét s Bóditzhoz fordult.

– Ez az ember sok főfájást okoz nektek? – kérdezte.

– Attól félek, hogy a java még hátra van. Olvastad ma a lapját?

– Olvastam. Azt hiszem, a titkár nemsokára megrongált egészségét valami
külföldi fürdőben fogja helyreállítani. Botrányhajhászatból teszi ezt
Kun, vagy akar valamit?

– Akar valamit. Mióta tanulmányozni kezdtem, meggyőződtem, hogy jól
megfontolt terv szerint halad egy kitűzött czél felé.

Bóditz önmegelégedéssel kezdte magyarázni azt, a mit Kun tervének
nevezett. Bóditz a parlamenti aréna forró porondján vénült meg és
bizonyos gyöngédséggel figyelte meg a fiatal nemzedék ama tagjait, a
kik, véleménye szerint, ügyesen forgatták az alkotmányos küzdelem
fegyvereit. Ez nem akadályozta a vén gladiátort abban, hogy alkalomadtán
egy fiatal bajnoknak nyakát szegje.

– Első czikkeiben, a melyeket a kevei szabályozás ügyében írt – szólt
Bóditz, – a védművek szakszerű kritikáját hozta, több baklövést mutatva
ki. Ez feltünést keltett és néhány alantas közegnek állásába került. Egy
későbbi czikk sikkasztással vádolta a társulat vezetőit. Az elcsapott
mérnökök mint tanuk jelentkeztek; bebizonyult, hogy a kevei töltés
czölöpjei egy méterrel rövidebbek az előirányzatnál, egyik igazgató
lemondott az állásáról, egyik vállalkozó pedig hüvösre került. A per be
volt fejezve, mindenki elintézettnek gondolta a dolgot, Kun ekkor azt
állította, hogy a társulatot ellenőrző kormánybiztos megvesztegettette
magát. A biztos nem várta be a vizsgálatot, hanem előrehaladott kora
miatt nyugalomba vonult. Mi akkor kezdtük sejteni, hogy egy óvatos, de
vakmerő ellennel állunk szemben s mert erélyének és kiváló
szakértelmének nem egy bizonyítékát adta már, azon voltunk, hogy
megnyerjük magunknak.

– Tettetek kisérletet?

– Tettünk.

Bóditz hangja suttogássá vált, midőn folytatta:

– Magam jártam nála, értésére adtam, hogy a kormánybiztos állása
üresedésben van…

– Mit felelt?

– Azt mondta: az istenek nem arra valók, hogy fazekat drótozzanak.

– Ej, hisz ez nagyzási hóbortban szenved!

Bóditz vállat vont.

– Nagyon bízik magában.

– Azt hiszed, hogy veszedelmes lehet?

– Már is a fejünkre nőtt. A csőcselék rajong érte, a titkár bukása csak
növelni fogja erejét és önbizalmát.

– Akkor a miniszterre kerülne a sor? Azt hiszed, hogy Kun egyedül fogja
ostromolni a kormányt?

– Egyedül? Ő kívül áll ugyan a pártokon, de a kormány elleni küzdelemben
számíthat valamennyi ellenzéki párt támogatására.

A kegyelmes úr ismét Kunra irányította látcsövét, közben halkan mondta:

– Arisztokratikus orr, tüzes szem, érzékies száj – barátom! Ily anyagból
nem gyúrnak Cézárokat, legfölebb Alkibiadeseket. Sokkal fiatalabb és
vérmesebb, semhogy sokáig fenn tudja magát tartani a közvélemény
kegyében. A nép azt kívánja bálványaitól, hogy legyenek mentek emberi
gyöngéktől, járjanak otthon is fekete kabátban és csináljanak
borotválkozás közben is ünnepélyes arczot. Meglásd, Kun ezt nem győzi
sokáig. Egyszer majd alkibiadesi mámorában széttör néhányat az útszéli
istenek közül, akkor halált fognak rá kiáltani azok, a kik ma vállaikra
emelik. Talán a legjobb, a mit Kunnal szemben tehettek: várjatok!

– Az a kérdés, lesz-e időnk erre. Nem hiszem, hogy Kun rendszeres ostrom
alá vegye pozicziónkat; ez ostrom alatt kénytelen volna kimutatni saját
gyöngéit is. Váratlan, vakmerő támadással fog ránk törni; ily támadás az
ő hatalma és népszerűsége mellett veszélyes lehetne. Tudod, hogy nincs
egységes kormánypártunk, a párttöredékek, a melyeket a miniszter oly
ügyesen tud egymás ellen kijátszani, csak lazán függnek össze… Ha nem
értek rá várni, akkor tegyétek ártalmatlanná. Egy fiatalembernek, a ki a
tribunt adja, de sem erkölcseiben, sem elveiben nem puritán, mindig
elevenére lehet találni. Egy ostobaság, egy párbaj, egy botrányos
szerelmi kaland, – ilyesmi lerántja válláról a tribun-tógát. A mennyire
emlékszem, te értesz ily apró komédiák rendezéséhez! Talán éppen ez a
tánczosnő lehetne fegyver a kezedben.

Bóditz nem felelt, nem tetszett neki, hogy a kegyelmes úr oly
állhatatosan összeköttetésbe hozza Liviát az afrikaival…

Attila időközben elbucsúzott Korláthtól s még az előadás vége előtt
hagyta el a szinházat. Az utczasarkon bérkocsi állt, a bakon leánycseléd
ült nagy ruhás-kosárral, a kocsi előtt karcsú női alak várakozott.
Attila fölismerte Liviát.

– Az éj oly szép, hogy szeretnék gyalog menni, ha nem volnék egyedül, –
szólt a tánczosnő a szobaleányhoz, a kivel láthatólag bizalmas lábon
állt.

– Ha elfogadja kíséretemet, nem lesz egyedül, – szólt Attila.

A tánczosnő hátra fordult.

– Ej, lám, Kun! A jó alkalmat nem szalasztom el. Hajts!

Az utóbbi meghagyás a kocsisnak szólt.

Livia könnyű léptekkel haladt Attila mellett.

– Nem lett volna szabad kiséretét elfogadnom, büntetésül, hogy nem jött
föl a színpadra.

– Nekem pedig nem lett volna szabad kíséretemet fölajánlanom.

– Udvariatlan! És miért nem?

– Hazudjak?

– Nem, mondjon igazat; jutalmul megbocsátok.

– Megigéri? Tehát hallja: óvakodom a tűztől, nem akarom megperzselni a
szárnyamat.

Livia kaczagott.

– Ezt olyan hangon mondja, hogy nem tudom, bóknak vegyem-e vagy
gorombaságnak?

– Egyiknek sem, vegye igazságnak.

Livia kissé elgondolkozott, majd büszkén mondta:

– Pedig elhiheti, ha tehetségemben állana, akkor sem éreznék kedvet önt
– hogy is mondta? – megperzselni.

– Abban nem kétkedem.

– Én azt hiszem, barátom, maga kissé képzelődő; kissé nagyon is
képzelődő. A csokrot, a melyet küldött, természetesen eldobtam.

A tánczosnő fehér fogait mutatta és merészen hazudott; az ibolyacsokor a
mellére volt tűzve.

– Csak azért hívattam a színpadra, – folytatta, hogy megköszönjem a
Nemzetőr birálatát.

Attilának csak most tünt föl, minő bizalmas lábon áll már Liviával.

– Meg van most elégedve velem? – kérdezte.

– Köszönöm, többet tett értem, mint a mennyit megérdemeltem. Most már
jól találom itt magamat, a közönség is kezd szeretni. Kezdetben sokat
boszantottak, képzelje, egyik élczlap versben azt állította, hogy két
kedvesem van egyszerre. Nem infámis hazugság?

– Én mindig csak a felét hiszem annak, a mit a világ mond.

Livia megállt s végignézett rajta.

– Mit jelentsen ez?

– Vegye úgy, a mint mondtam. Vagy említsek nevet?

– Tegye, kérem!

– Bóditz lovag.

Livia nevetett.

– Ennyi az egész? Bóditz! El fogja hinni, ha becsületszavamra mondok
valamit? Hallja, Bóditz még a kisujjam hegyét sem csókolta meg, nem,
egyszer sem…

Aztán fölemelte fejét:

– A kit nem szeretek, annak nem leszek kedvese, legfölebb felesége.

– Ha ismeretségünk nem volna oly újkeletű, kérdeznék öntől valamit.

– Kérdezzen, mintha gyermekkori játszótársak volnánk.

– Mi birta arra, hogy az öreget – elbolondítsa?

– Nem udvarias, de legalább őszinte. Elhiheti, nem törődöm Bóditz
pénzével. Ezt könnyebben kaphatnám meg, ha nem lennék a neje. De nekem a
neve kell! A fővárosiak eleget boszantottak ostoba pletykáikkal, most én
fogom őket visszabosszantani azzal, hogy lovag Bóditzné és méltóságos
asszony leszek.

– S e szeszélyért fel akarja dúlni egy család boldogságát? Bóditz neje
öreg anyóka, fiatal korában együtt küzdött és koplalt férjével; most,
midőn öreg napjait kényelmes jólétben tölthetné, elkergeti házából? Van
lelkiismerete?

– Nincs! Az olyan nőnek, mint én vagyok, lelkiismeretre nincs szüksége.
De miért mondja nekem mindezt?

– Még nincs vége! Bóditznak van egy fia, nyiltszivű, becsületes katona,
atyja kitagadta – ennek ön az oka. A fiu vőlegény és imádja
menyasszonyát; az eljegyzés felbomlott, – ennek is ön az oka!

– Mért mondja nekem ezt? – kérdezte Livia egymásra harapott fogakkal.

– Szíve meg fogja adni a választ.

– Már megint a szívem! Hát van nekem szívem?

– Bizton tudom, hogy most érzi dobbanását.

Livia félvállról nézett kisérőjére, aztán halkan mondta:

– Minderről nem tudtam semmit. Az öreg azt mondta, hogy felesége akar
válni, az ügyvéd is azt mondta, barátaim mind azt mondták.

– Akkor versenyt hazudtak, – igen, hazudtak! Őrízkedjék különben
úgynevezett barátaitól. Ezeket az alázatos, igénytelen embereket csak a
hiuság viszi az ön közelébe, ezek jobban rontják hírét, mint a
legkérlelhetetlenebb ellenségei.

– Itthon vagyok, – mondta Livia egy bérház kapuja előtt.

Attila megnyomta a csengetyű gombját s a tánczosnőhöz fordult, a ki
némán támaszkodott a kapunak s nagy szemekkel tekintett rá.

– Haragszik?

Livia lassan rázta fejét.

– Nem haragszom, – úgy látom, magának több van megengedve, mint
másoknak.

Attila fogva tartotta a kezét, a melyet Livia feléje nyújtott.

– Ha bizton tudnám, hogy nekem több van megengedve, szeretnék e jogommal
visszaélni.

– Mit akar?

– Fogadja el látogatásomat.

– Most?

– Most.

– Ezt megérdemeltem, – szólt Livia, miközben iparkodott ujjait
kiszabadítani. Midőn ez nem sikerült, gúnyosan mondta:

– És ha most fölviszem, ugy-e bár, akkor kész nekem megbocsájtani, hogy
tönkre akarom tenni egy család boldogságát?

– Nem, Livia, maga félreért. Ha most fölvisz lakására, kérni fogom, hogy
holnap dobja ki onnan Bóditzot.

Livia nagy szemeket meresztett rá, aztán elfojtott hangon kérdezte:

– Tehát azt kívánja, hogy válasszak Bóditz és maga közt?

– Ha azt kívánnám?

– Ne így! Kívánja vagy nem kívánja?

– Tehát: kívánom!

– Ej! S mit nyújt maga nekem?

– Nem veszem nőül, de nem is sértem meg gyémántokkal.

A házmester kulcsa megfordult a zárban.

Attila még mindig fogva tartotta a kis kezet.

– Ő – vagy én? – kérdezte most hévvel s e hév nem volt egészen
mondvacsinált.

– Nem, – önnel szemben tisztességes maradok.

Livia kiragadta kezét s befutott a kapun.




XXIV.

A mit Ojtózy gróf Bóditznak az Operában megjósolt, az nemsokára
szóról-szóra bekövetkezett, A Nemzetőrben megtámadott titkár «megrongált
egészségének helyreállítása czéljából» hosszabb szabadságot vett s a
czitromok honába utazott. A hivatalos frázis nem tartotta magát sokáig,
a mérvadó körök csakhamar kénytelenek voltak leplezetlenül bevallani a
titkár bukását. Ojtózy a titkár legjobb barátai közé tartozott, de azért
büszke volt a diadalra, a melyet politikai előérzetének csalhatatlansága
aratott.

Kun hatalma és a mérvadó körök zavara félelmetes mérvben kezdett nőni. A
kisebb hirlapok, a melyek a Nemzetőr uszályába kapaszkodtak, siketítő
diadalrivalgásba törtek ki, a félhivatalosak pedig jó arczczal
beleharaptak a savanyú almába, megelégedéssel konstatálva, hogy a
kormánynak van hatalma és jóakarata minden vétkest – álljon az bármily
magasan – megbüntetni.

A Nemzetőr tartózkodó állást foglalt el, néhány czélzása sejttette, hogy
a purifikáczió művét még nem tekinti befejezettnek.

Mit akar ez még? kérdezték egymástól a kormány bizalmasai.

A tigris csakhamar kimutatta karmait. Parlamenti körökben hire járt,
hogy Kun interpellálni szándékozik a közmunkaügyi minisztert a
szabályozási ügyben.

Attila maga gondoskodott róla, hogy a hír jóeleve elterjedést nyerjen, –
talán, mert szüksége volt a közönség feszült figyelmére, a telt
karzatokra és a képviselőház előtt tolongó tömegre, mint statiszta
eszközökre.

A sajtó napok óta foglalkozott a történendőkkel s mikor elérkezett a
várt nap, a közönség kiváncsiságának húrja pattanásig meg volt feszítve.
A szabályozási visszaélések alárendelt kérdése teljesen háttérbe
szorult, mindenki érezte, hogy nagyobb dolgokról, talán a kormányon levő
párt tűzpróbájáról van szó.

A parlament előtt már korán reggel tarka néptömeg tolongott. Azzal
töltötték idejüket, hogy az érkező képviselőkkel lármás módon tudatták
rokonszenvüket vagy ellenszenvüket. Zalkovszky – deli alakja miatt –
először életében kapott harsány éljent, a min ő csodálkozott leginkább.
A meginterpellálandó miniszter ellen tulajdonképpen tüntetés volt
tervezve, midőn azonban a méltóságteljes aggastyán, a ki egy történelmi
név viselője volt, kiszállt kocsijából, a tömeg némán csinált neki
helyet.

A folyosókon nyomott csend uralkodott, a képviselők sűrű csoportokba
verődve, beszélgettek.

Az ülés kezdetét vette, Kun még nem mutatkozott. A száraz napirendet
gyorsan leőrölték. Most az utczáról tompa moraj hallatszott, a mely
zúgva közeledett és harsogva áradt a képviselőház előcsarnokáig.

– Üdvöz légy, Grachus! – szólt Bóditz a buffetbe lépő Kunhoz.

– Grachus sorsára akarsz juttatni? – kérdezte a megszólított.

– Ma még nem – ma te dobhatod a Dunába a szenátust…

A karzatok szakadásig voltak megtömve, a képviselők látcsövei főleg egy
pont felé irányultak, a hol óriás legyező mögül Livia csinos arcza
mosolygott alá.

Sorra kerülnek az interpellácziók. A villamos csengetyűk megszólalnak, a
padok csakhamar megtelnek. Egy öreg képviselő nagy bőbeszédűséggel
interpellál a romániai marhabevitel tárgyában…

Végre Kun nevét olvassák. Attila fölegyenesedik és szólni kezd. Első
szavait elnyeli a zaj, végre csend áll be. Akadozva beszél, mintha el
volna fogulva, előadása meglehetősen száraz. A hallgatóság elfojtott
lélegzettel követi szavait. A szónok lassanként nekihevül, kilép
tartózkodásából, öblös hangja betölti a termet. Most egy pillanatra
elhallgat, ajkain gúnyos mosoly fut keresztül, aztán maró iróniával
kezdi ecsetelni a kormány «elsimító gépezetének» működését… Minden
megjegyzése egy ragyogó darázs, a mely mérges fullánkot hagy ott, a hová
száll. A rövid szüneteket zúgó helyeslés tölti be. Most hangja halkabban
cseng, a mint rátér a követett rendszer következményeinek ecsetelésére.
A hallgatóság egy része teljesen a szónok uralma alá kerül. A ház –
köznapiasan szólva – zúgó tenger, a melynek hullámai felcsapkodnak a
karzatokig. Kun szavára elemi erővel törnek elő a meglepetés, a
megbotránkozás, a helyeslés hangjai, kezének egyetlen intésére mély
csend áll be. Amint most kevélyen visszavetett fővel, villogó szemmel és
a miniszter felé kinyújtott kézzel áll és fejtegetéseit abban vonja
össze, hogy a miniszter, a ki alatt ily dolgok történhettek, vagy
tehetetlen, vagy czinkos – fölséges és merész volt, mint a bosszú
nemtője… Végül fölvette az előtte fekvő lapot és meglepő nyugodt hangon
elolvasta interpellácziójának szövegét. Aztán fölharsant a végtelen
helyeslés, a képviselők zajongva és vitatkozva tolongtak köréje, az
elnöki csengetyű hangja elveszett a siketítő zsongásban.

[Illustration: Attila felegyenesedik és szólni kezd.]

Az interpellált miniszter végzetes taktikai hibát követett el, a midőn a
felszólalásra rögtön felelt. Hangja remegett a felindulástól, de
előadása színtelen és erőtlen volt, a különben oly szellemes debatter
elvesztette lába alól a talajt.

Kun felszökött s egy rövid: szellemtől szikrázó rögtönzéssel halomra
döntötte a miniszteri logika kártyavárát, zúgó helyeslés közepett
kijelentve, hogy nem fogadhatja el a választ.

A miniszter újabb szavait zavart lárma nyelte el, a ház a szavazást
követelte. A feszült figyelem közt megejtett szavazás, csekély
szavazatkülönbséggel, elvetette a minister válaszát. Az eredmény óriás
izgatottságot keltett, a minisztérium határozott vereséget szenvedett.

A ház elnöke csak nagynehezen tudott szóhoz jutni, hogy a bekövetkező
ünnepek miatt az ülések hosszabb időre való elnapolását indítványozza.

A künn várakozó sokaság zajos tüntetéssel fogadta a fiatal képviselőt. A
mint beszállt Törökkuthynak rá várakozó hintójába, egy öreg ember
tekintett utána hideg verejtéktől gyöngyöző homlokkal. A miniszter volt.

Agenor szürkéi magasra emelt fővel indultak meg a sokaságban, az elegáns
kocsis és az inas mereven ültek a bakon, Attila pedig jobbra, balra
integetett kalapjával. Egy fiatal leány, a ki anyjával a karzatról jött,
önfeledten rózsát dobott a hintóba. Attila fölvette a virágot és
mosolyogva hajtotta meg fejét.

– Cirkuszi bohócz, – dörmögte Zalkovszky herczeg, aztán karját nyújtotta
a miniszternek s a kocsijához vezette, kiméletlenül taszítva félre az
útjában állókat.

– Tehetetlen vagy czinkos! – mormogta a miniszter önfeledten. – Ezt
nekem mondja, nekem, a ki vagyonom felét áldoztam föl állásomnak. Óh,
miért nem vagyok fiatalabb!

Attila kocsiját diadalrivalgás kisérte, a kocsit, a melyben a miniszter
és Zalkovszky ültek, füttyök és fölemelt öklök fogadták. Kun és
Zalkovszky e pillanatban mégis egyet gondoltak: hogy a mai nap
eseményeire fogják fölépíteni jövőjüket.

– Ave Caesar, moriturus te salutat! Arczod sugárzik, mint Mózesé, – jó
napod volt? – E szavakkal fogadta Agenor öcscsét.

– Jó, minden várakozáson felül jó, – mondta Attila. – Azzal részletesen
elmondta a történteket. Agenor feszült érdekkel hallgatta.

– Benned megvannak a jó szónok kellékei, – szólt Agenor, – szeretnék
egyszer nagyobbszabású beszédet hallani tőled.

Attilának, a ki még mindig sikerének hatása alatt volt, hizelgett
bátyjának érdeklődése; a szobában fel-alá járva, röviden összegezte
interpellácziója tartalmát. Hangja azonban csakhamar érczesebben
csengett, előadása szónoki lendületet vett, a mint mindinkább
elsodortatta magát heve által. Csakhamar ismét parlamenti szónoklatának
medrébe tért; újra mesterileg eltalálta az elbeszélés, a gúny, a nemes
harag finom változatait.

Agenor nyugodtan bólintott a fejével.

– Sejtettem, hogy jó szónok vagy, de fogalmam sem volt, hogy ily művészi
tökéletességre vitted. El tudom képzelni a hatást a parlamentben. Ily
közvetlen hatást csak az őszinte meggyőződés érhet el. Nem csodálom,
hogy a miniszter fejét vesztette…

– A hatásos szónoklat főkelléke a tárgynak megfelelő hangulat, –
magyarázta Attila. – A miniszter nem tudta eltalálni a kellő hangulatot,
a disszonánczia, a mely szavai és a helyzet közt uralkodott, elrontotta
a hatást.

Agenor a fejét rázta.

– Ha a miniszter hatással akart volna védekezni, a sértett önérzet, a
megbotránkozás hangján kellett volna válaszolnia. De az önérzet s az
őszinteség nem a tüdőben van, – honnan öntse szavaiba, ha nem érzi?

– A jó debatter rendben tartja fegyvertárát. Talán meggyőzhetlek, ha a
miniszter helyzetébe képzelem magamat…

Attila fényesen oldotta meg föladatát, látszott, hogy saját szellemének
tűzijátékában gyönyörködik.

Sikerült rögtönzéssel válaszolt előbbi vádjaira, meglepő őszinteséggel
adta a méltatlanul gyanusított szerepét, a kinek önérzete tiltja, hogy
az ellene koholt rágalmak czáfolásába bocsátkozzék…

Agenor fanyar arczczal kelt föl helyéről.

– Bocsáss meg, hogy egy perczig hihettem őszinteségedben. Most már
elhiszem, hogy az őszinteség, a lelkesedés és minden, a mit akarsz, a
tüdőben van. A hazafiság is mindenesetre a tüdőben rejlik. A tüdő
uralkodik a közvélemény, az ország fölött. Csak azt csodálom, hogy nem
nevettek egymás szemébe, ha ilyen beszédeket mondtok. Ha tőlem függne, a
mai leczke után kizárnék minden úgynevezett szónokot a parlamentből…

Most is egy lehelet elég volt, hogy fölkavarja az egész keserűséget, a
mely lelkét eltöltötte. Fanyar szelleme csodálatosan zavarta össze az
igazságot szofizmákkal, hogy aztán egy megoldatlan kérdésnél, egy bántó,
hamis hangnál elhallgasson.




XXV.

Több napja mult már a viharos képviselőházi ülésnek, a főváros
közvéleménye még egyre ideges mozgásban volt.

Kun Attila dolgozószobájában ült s éppen egyikét ama vezérczikkeknek
fejezte be, a melyek hivatva voltak a nyilvánosság idegességét ébren
tartani. Miután a kézirat alá jegyezte nevét, kilépett lakásának nagy
üvegerkélyére, a mely alatt a körút impozáns képe terült el.

A bérház kapuja előtt számozatlan bérkocsi állt meg. Attila ismerhette a
kocsit, mert arczát hirtelen pír futotta el. Aztán az ablak hideg
üvegének támasztotta homlokát, halántékere dobbanásán számítva az időt,
a mely eltelhet, a míg valaki fölér a második emeletre.

Bóditz lépett a lakásba.

– Vártál? – kérdezte az öreg, a kit lihegésbe hozott a lépcsőmászás.

Attila napok óta nem gondolt Bóditzra, de azért jónak találta azt
mondani:

– Sejtettem, hogy föl fogsz keresni, méltóságos uram.

– Akkor azt is sejted, miért kereslek föl?

– Nem kímélhetlek meg a fáradságtól, hogy elmondjad.

– Tehát azért jöttem el, hogy szerencsét kivánjak neked a multkori
sikerült meglepetéshez. Győzelemnek nem fogod nevezni a pillanatnyi
zavart, a melybe táborunkat ejtetted! Mondhatom különben, hogy kitünő
voltál. Önmagamra ismertem benned, erőm teljében, – csak a hangom nem
volt soha olyan jó. Magaddal sodortad az egész házat; ha a
miniszterelnök e pillanatban fölveti a bizalmi kérdést, meglehet, hogy a
megbotránkozás forgószele lesodorja a bársonyszékről. Te is tudod
azonban, hogy a forgószelek rövid ideig tartanak. A ház el van napolva,
a hazaoszlott képviselők apró-cseprő gondjaik között kijózanodnak nemes
lelkesedésükből, a pártfegyelem apparátusa működésbe lép, röviden: a
pártdíszcziplina százegyedszer is győzni fog a lelkesedés fölött.
Másodszor nem fogod meglephetni az óvatossá lett tábort…

Attila elmosolyodott.

– Magamévá tettem Frithiof jeligéjét: a ki elfogatja magát, bitófát
érdemel. Hanem tudod, méltóságos uram, kissé emlékeztetsz az agg
Veturiára?

– Hallgass rám, – folytatta Bóditz. – Ha a kormány támadólag lépne föl
ellened, a harcz rövid és eredményében kétségtelen lenne. A kormány
azonban nem keresi az ilyen győzelmet, a mely sem hasznot, sem
dicsőséget nem hozhatna zászlóira. Mit szólnál hozzá, ha a tábor vezére,
a kit oly vakmerően megtámadtál, hozzád lépne s azt mondaná: Merészséged
tetszik nekem, ily emberekre szükségem van – légy az enyém!

Attila fölállott.

– A miniszterelnök megbizásából vagy itt?

– Ha nem bízott is meg egyenesen, tudhatnád, hogy tanácsomat követni
szokta.

– Ti tehát azt várjátok tőlem, hogy Coriolanként vonuljak el Róma falai
alól, esetleg tépessem szét magamat volszkusaim által?

– Ellenkezőleg, kitárjuk előtted Róma kapuit, volt szövetségeseidet
pedig nevetheted a falakról, a melyek a te védelmed alatt megvívhatlanok
lesznek.

– És hogyan lenne ez lehetséges?

– Nagyon egyszerűen. A miniszter újra felelni fog interpellácziódra.
Megköszöni neked buzgóságodat a visszaélések kiirtása körül, igéri, hogy
szigorú vizsgálatot fog indítani a tárgyban. Ez lojális. Te megnyugszol
e válaszban és a lapokban terjesztett álhírek czáfolására kijelented,
hogy meggyőződésed szerint a gyanu árnyéka sem férhet a miniszter
jelleméhez és hazafiságához. Ez is lojális.

– És aztán? – kérdezte Attila.

– Aztán? Az államtitkár állása nemsokára üresedésbe jön; az országban
nincs jelesebb szakemberünk, mint te, – ha akarod, két hónap mulva
bevonulhatsz a közmunkaügyi miniszterium palotájába. Akarod?

– Nem akarom! – mondta Attila minden habozás nélkül, aztán kedvetlenül
dobta el czigarettáját.

– Semmi esetre?

– Semmi esetre!

Bóditz izgatottan kelt fel székéről.

– Az istenért, hát mit akarsz? – csattant ki belőle a szó.

Attila vállat vont.

– Ki mondja, hogy akarok valamit tőletek? Kötelességemet teljesítem, ez
az egész. Elveimet nem adom fel…

– Elveidet nem is kell feladnod, éppen azt akarjuk, hogy érvényesítsed
azokat. Figyelj rám! Mint titkár, lelke leszel a minisztériumnak. A
miniszter öreg ember, a ki keveset ért szakmájához és örül, ha békében
hagyják. A Házban is te fogod képviselni a tárczát. A miniszter régóta
nyugalomba akart már vonulni, most meg éppen el van kedvetlenítve, – a
történtek után nem teheti egyhamar, ez bukáshoz hasonlítana. Egyideig
még névszerint vezetni fogja a tárczát, – mondjuk egy évig, – aztán…

Bóditz észrevette, hogy Attila foga alatt egy vércsepp szivárog alá
ajkából és elfojtott hangon egészítette ki:

–… aztán a nélkülözhetetlen titkár lép helyébe.

Attila mosolygott, bár szokatlanul halvány volt.

– Jól játszod szerepedet, méltóságos uram.

– Szerepemet? – kérdezte Bóditz.

– No igen, – ki kezeskedik nekem arról, hogy mindezt komolyan mondod?

– Kétkedel szavamban?

– Bóditz-Talleyrand szavában?

– El fogod hinni, ha oly szájból hallod, a melynek szavában nincs jogod
kétkedni.

Attila kissé lehajtotta fejét.

– Tehát igen, vagy nem? – kérdezte Bóditz.

– A feleletet annak fogom adni, a kinek szavában nincs jogom kétkedni…

Bóditz savanyú arczczal tekintett Attilára, aztán kalapja után nyúlt.

– Valamennyire tehát mégis rendben volnánk? – mondta. – A dolog
természetesen mély titok egyelőre. Ne tégy semmiféle lépést, míg újra
föl nem kereslek.

Attila a lépcsőig kisérte vendégét, a ki itt újra megszólalt.

– Mázsás kő esett le a szívemről. Már azt hittem, meg sem állasz, a míg
szét nem verted az országgyűlést s a Rákoson ki nem kiáltatod magadat
magyar császárnak. – Még valamit! Sejtem, hogy nem fogsz végleg megállni
a helyen, a melyre nemsokára följutsz. Ha majd egyszer magasan, nagyon
magasan állasz, ne feledd el, hogy egy Bóditz nevű öreg volt az, a ki
Aeneas aranyágával jelent meg másodemeleti legénylakásodon…

– Nem fogom soha elfeledni, hogy van egy jóakaróm, a kit Bóditznak
hívnak.

Az öreg mélyen, majdnem alázattal hajtotta meg magát. – Attila egy
pillanatig gondolkozott, nem űz-e gúnyt belőle?

Midőn visszatért szobájába, első dolga volt ezer darabra tépni az
íróasztalon fekvő kéziratot, aztán Agenorhoz ment.

Több nap mult el. Késő este volt, midőn Attila visszatért lakására. Az
erkélyre lépett és gondolataiba mélyedve tekintett alá a csöndes
körútra, a melynek lámpasorai hosszú tűzfonalakként futottak össze a
távolban. Ismét ama érthetetlen, fájdalmas tanulság vett erőt rajta, a
mely megzsibbasztotta idegeit, mikor először csókolta Etel büszke
ajkait. Elérhető közelben látta midama dolgokat, a melyek után valaha
forró vágy epesztette, most azon vette észre magát, hogy kételkedni kezd
becsükben. Egy neme a honvágynak lepte meg régmult napok után,
beleálmodta magát ismét a jókedvű Pierrot szerepébe, a ki szeszélyesen
kalandozza be Isten napsütötte világát s a hol egy zöldelő virányra
bukkan, ott lefekszik a gyepre és fölbámul a kék égboltra…

– Egy idegen úr járt itt délután, – mondta a szolga, névjegyet nyújtva
Attilának.

– Kálváry Kálmán, – olvasta Attila, a kire e név oly hatással volt,
mintha egy rég letünt mesevilág emlékét idézné elő. A névjegy írónnal
sűrűn tele volt írva.

«Kétszer hiába kerestelek, – írta a jegyző – reménylem, holnap reggel
szerencsésebb leszek. Egyelőre is ennyit: Jolán k. a. állapota még nem
fordult jobbra, a láz nem akar csökkenni. Az orvosok már föladtak minden
reményt. A beteg folyton a te nevedet emlegeti. Többet szóval.»

Attila zavartan tekintett a névjegyre, nem tudta fölfogni, mit jelentsen
ez. A mint újra és újra átolvasta, lassanként forró vérhullám emelkedett
föl szívéből agyába, zsongással töltve el fülét.

Jolán beteg, – az orvosok lemondtak róla – Kálváry úgy beszél a
dologról, mintha föltenné, hogy ismeri az előzményeket, – a leány őt
kívánja… Mind e gondolatok nyílsebesen járták át agyát. A váratlan hír
lesujtotta.

Ismét az a húr rezzent meg keblében, a melynek hangját sokáig erőszakkal
elfojtotta. Szemei előtt megjelent a leány alakja, üde közvetlenségében,
minden bájos félszegségével. S ez a szerelmes kis bolond, a ki teljesen
az ő teremtése volt, a ki még beszédmodorát és apró neveletlenségeit is
tőle tanulta, Jolán most szenved, a halállal vívódik…

Attila úgy érezte, hogy bűnös a leány halálában.

Aztán hirtelen elhatározta, hogy le fog utazni Boros-Kevére, le fog
utazni a reggeli vonattal, a mint Kálváryval beszélt. Ez egyszerű ötlet
megnyugvással töltötte el. Az éjszakát nyugtalanul töltötte, gyakran
fölijedt szendergéséből s ilyenkor lázas álmaiból iparkodott kifejteni a
valóságot.

Kálváry még reggel ágyban találta a képviselőt.

– Jolán? Hogy van Jolán? – kérdezte Attila mohón.

A jegyző mosolygott s egy sürgönylapot nyújtott át neki.

– Ezt tegnap este a fogadóban találtam.

Attila elálló lélegzettel olvasta:

«Jolán veszedelmen kívül. Dr. Pogány.»

– Tehát van Isten az égben!

– Bizony, mondta Kálváry, – nagyon meg voltunk ijedve, mikor Jolán
kisasszony hagymázba esett.

Attila röstelte bevallani, hogy Jolán betegségéről nem volt tudomása és
kerűlő úton iparkodott valamit megtudni.

– Hogyan is történhetett ez? – kérdezte.

– Ez a betegsége jó tanulság lesz Jolán kisasszonynak, – mondta Kálváry.
– A kaszinóban rontotta el magát. Mikor már hajnalban valamennyien
hazakészültünk, ő még egyre járta a csárdást azzal a bolondos
hadnagygyal. Az anyja úgy vitte el a czigánytól. Így kimelegedve ment az
utczára s itt még atlaszczipőben gázolt a mély hóban, persze, hogy aztán
meghűtötte magát.

Kálváry aztán áttért a saját dolgára. Egy nagybátyja volt az igazságügyi
minisztériumban, ezt fölkereste, hogy támogassa pályázatát a boroskevei
törvényszéknél megürült bírói állásra; a bácsi kevés reményt adott neki,
azt mondta, elvből nem pártfogolja rokonait.

Mikor a jegyző elbúcsuzott, Attila megkérdezte, melyik vonattal utazik
el.

– A déli vonattal.

– Akkor együtt megyünk.

– Lejösz Kevére? Hogy fog a szegény Jolán örűlni!

Attila azonban nem utazott Kevére. A délelőtt folyamán a véletlen
összehozta a fiatal képviselővel, a ki a miniszterelnökkel rokonságban
állott.

– Eljösz ma az Operába? – kérdezte a képviselő.

– Nem mehetek, elutazom.

– Pedig szerettelek volna a kegyelmes úrral összehozni. Megkért, hogy
rendezzek valami nyilvános helyen véletlen találkozást, – ma az Operában
lesz családjával.

Attila habozott. Jolán veszedelmen kivül volt, a tudat, hogy a leány
gyermekes könnyelműségeért bűnhődött, különben is lehűtötte kissé…

– Ott leszek az Operában, – az utazásra holnap is ráérek.

– Ez helyes! A szép Livia bizonyára zokon is venné, ha nem néznéd meg új
szerepében.

– Livia? – kérdezte Attila kellemetlen meglepetéssel.

– Bocsánat, nem akarok indiszkrét lenni, de a miről az egész város
beszél és a miért az egész férfivilág őszintén irigyel…

– S miről beszél az egész város?

– Arról, hogy Livia kidobta az öreg Bóditzot s szélnek eresztette
udvarlóit. A szegény Zalkovszky majd kicsattan a méregtől – gyémánt
ékszert küld Liviának és Livia odaajándékozza valami elzüllött
gyermekeket mentő egyesületnek, hozzá a hírlapokban nyugtáztatja… Csúnya
felsülés!

– Ezt most hallom először, – de miért irigyelne engem a férfivilág?

– Nos barátom, mert a férfivilág nagyon jól tudja, hogy Livia mindezt a
te kedvedért teszi.

– Álmodol?

– Éppen nem, Livia különben szokott naivitással maga hirdeti úton-
útfélen…

Attilának mindez nem volt inyére, ily mendemondák az ő nyilvános
szereplésének sehogysem lehettek hasznára.




XXVI.

– Úgylátszik, Livia szándékosan azt akarja, hogy az egész közönség ránk
figyeljen, – jegyezte meg Korláth, midőn este Attila mellett ült az
Operában.

A szép tánczosnő tüntetően, szinte kihívóan kaczérkodott a páholy felé.
Attila kedvetlenül húzódott vissza, sejtette egyébiránt, hogy e
demonstráczió Bóditznak szól, a ki Zalkovszky herczeggel egy szemben
levő páholyban foglalt helyet.

Később a miniszter páholyába hívták. A kegyelmes úr tüntető barátsággal
fogadta, kövér kalmár arcza, a mely azonban oly finoman tudott
mosolyogni, sugárzott a szívességtől, a mint megismertette nejével és
leányával.

A nézőtérről számos arcz fordult a páholy felé, a közönség úgy érezte,
hogy nagyfontosságú jelenet folyik le szeme előtt. A páholyban élénk
társalgás fejlődött, a szerencse napfényében, a mely oly vakító
sugárkévékben hullott Attila fejére, szelleme pompás színgazdagságban
mutatkozott.

– Az afrikai a kegyelmesnél? – szólt Zalkovszky Bóditzhoz; – hogyan
került az oda?

– Hivatlanul bizonyára nem ment, – válaszolt az öreg rosszkedvüen.

– S a miniszter mennyire előzékeny vele, – mit jelent ez?

– Azt jelenti, hogy az afrikai egy lépéssel tovább ér, mint mi
valamennyien ezer lépéssel, – úgy a politikában, mint az asszonyoknál.

Bóditz nevetett mérgében, Zalkovszky pedig gyémántjaira gondolt és
ajkába harapott.

– Hogyan, – kérdezte, – a kormány talán megjutalmazza botrányaiért?

– Ama bizonyos erdei logika diadala ez, a melynek jeligéje: tárczádat
vagy életedet! Ha az ilyképp meginterpellált gyöngébbnek érzi magát az
interpellálónál, odaadja a tárczát, csakhogy megtarthassa az életét.

A herczeg meglepetve tekintett Bóditzra, a kit rossz kedve vigyázatlanná
tett.

– Nem volt más mód ezt az embert elhallgattatni? – kérdezte.

– Ott voltál a parlamentben, láthattad, hogy nem.

– A parlament! – szólt Zalkovszky megvetéssel… – A hol szóárról van szó,
ott a Kun Attiláék persze legyőzhetetlenek, – az ilyen fajzat ellen
drasztikusabb eszközökkel kell küzdeni.

– Ez igen szép, – de csak elméletben.

Zalkovszky ingerülten suttogta:

– Már két hete, hogy rálesek, – a lakására csak nem törhetek?

– Ez huszárlogika, – szólt Bóditz, – ilyesmi különben is többet
használna Kunnak, mint ártana. Még az kellene, hogy megverekedjék
politikai elveiért!

A herczeg jó ideig hallgatott; aztán Bóditz füléhez hajolt.

– Tudod mi az ugratás, méltóságos uram?

– Csak sejtem.

– Ha az embernek valakire fáj a foga s néhány szikrázó kardvágással vagy
pisztolylövéssel szeretne magán könnyíteni, de nem vallhatja be az igazi
okot, akkor csinált ürügy alatt ugratja be ellenfelét a párbajba.

– Ez érdekes, – szólt Bóditz, – értesz te ehhez?

Zalkovszky nevetett.

– Mondhatom, hogy e művészetben bizonyos tökélyre vittem. Keress ki
nekem a közönségből egy tisztességes embert, mondj valami ürügyet, –
legyen az bármily badar, – fogadok, hogy ő fog engem az adott ürügy
alatt provokálni.

– De hiszen így lehetetlenné lehet tenni a legtisztességesebb embert is!

– A mint veszszük.

– Azt mondod: bármily badar ürügy is? Ha például Kunt beugratnád, hogy
kihívjon Livia jó hírnevéért – eh, ostobaság!

Zalkovszky nevetett.

– Nem is rossz gondolat! Ilyesmit kerestem én…

Kun és Korláth korán hagyták el a színházat s a klubba hajtattak
vacsorára. A klub alapító-ünnepét ülte, a termek túl voltak zsúfolva, a
két barát egy kisebb étteremben telepedett le.

A színház végével újabb társaság vetődött szobájukba, az érkezők közt
volt Zalkovszky is, a ki egyenesen a két barát asztalához ült.

– Ennek az embernek pléharcza van, – suttogta Korláth.

A két barát már a fekete kávénál tartott, midőn a zene elhallgatott.
Zalkovszky sűrűn hajtogatta poharát s fennhangon adomázott az asztal
felső végén. Livia forgott szóban.

– A gyermekvédőknek adta gyémántjaimat, – szólt Zalkovszky, – nekem
pedig azt üzente, hogy ő rózsadíjra pályázik.

A többiek nevettek.

– Mi juthatott eszébe? – kérdezte egy hang.

– Egyszerű dolog: Livia szerelmes, új kedvese pedig féltékeny, mint a
velenczei mór. Miután pedig a házasság nincs kizárva, egyikünk sem lesz
oly szívtelen, hogy ezt a szép frigyet megzavarja…

Az asztalnál kínos csend állott be, mindenki ismerte az Attiláról
kerengő pletykákat. Attila hátradőlt székében s élesen figyelt
Zalkovszkyra. A jelenlevők egyike tréfával akarta élét venni a dolognak.

– Jelentkezzél a póttartalékba, Zalkovszky, hiszen neked különben
szerencséd szokott lenni az asszonyoknál.

– Tévedsz, – felelte Zalkovszky, – nekem e téren sohasem volt
szerencsém, mert nem vagyok az, a mit érdekes embernek szokás nevezni.
Egy közönséges tuczatgentleman nem lehet Don Juan. Hanem egy kalandor, a
kinek anyja talán grófnő és atyja talán komornyik, félig svihák, félig
gentleman, kifeszített könyökkel tolakodik a társaságba, itt produkálja
magát kóczevésben, vagy könyvcsinálásban.

– Esetleg kártyaosztásban! – vágott közbe Attila élesen.

Zalkovszky kissé elvörösödött, aztán halotti csendben folytatá:

– Esetleg imponál a mobnak utazásaival a majmok országában, – nos, ez
Livia ízlése is.

Attila halálsápadtá vált s föl akart emelkedni helyévől, Korláth keze
azonban visszatartotta. Zalkovszky ajkán megvető mosoly jelent meg,
aztán még tovább ment.

– Ily emberrel mi nem versenyezhetünk; ő szerelmet nyujt – mi csak
hitvány pénzt. Én ismerem Liviát s tudom, hogy attól, a kit szeret,
áldozatokat nem fogad el, – sőt talán – ő maga – volna – képes
áldozatra…

A szó torkán rekedt. Attila eltaszította az őrnagy kezét s felszökött
helyéről. A csillárok forogtak szemei előtt, de azért néhány lépéssel a
herczeg előtt termett, – a ki mosolyogva, de sápadtan emelkedett föl, –
és arczul ütötte,

A monokli kirepült a herczeg szeméből és nyakára csavarodott.

A csattanást mély csend követte, csak Korláth elkésett szava
hallatszott: üsd arczul!

Attila vérben forgó szemmel tekintett Zalkovszkyra.

– Ezt akartad? – kérdezte rekedt hangon.

A herczeg elfakult arczczal kapott baloldalához, hol tisztkorában
kardját viselte, aztán az asztalról egy nehéz ezüst kagylót ragadott
föl, – barátjai azonban megfogták a karját.

– Ezt másképp is el lehet intézni.

A két ellenfél között most már tízen is tolongtak.

– Ezt nekem! ezt nekem! – hörögte Zalkovszky fölemelt ököllel.

A szomszéd termekből frakkos és egyenruhás alakok özönlöttek be, a zene
hirtelen elnémult, – Attila fásultan követte az őrnagyot a kijárat felé.

– Kit akarsz második szekundánsnak? – kérdezte Korláth, midőn Attila
lakásán voltak.

– Ismered Bóditz századost?

– A vezérkarból? Majd elmegyek hozzá.

Mikor elváltak, Korláth visszaszólt.

– Készülj el minden eshetőségre, Zalkovszky bátor és kitünő lövő.




XXVII.

A segédek tárgyalásai másnap gyorsan be lettek fejezve. A herczeg a
lehető legszigorúbb föltételeket szabta ki. Attila segédei megjegyzés
nélkül elfogadtak mindent. A párbaj a következő nap reggel fog lefolyni.

Attila a Törökkuthy palotába hajtatott, hogy bátyját a történtekről
értesítse, a gróf azonban nem volt otthon, az éjjeli vonattal Bécsbe
utazott. Attila sokkal inkább el volt foglalva saját dolgaival, minthogy
e rendkívüli eseményből következtetést vont volna le.

Késő estig irományait rendezte, aztán levélíráshoz látott. Mikor a kész
leveleket elolvasta, úgy találta, hogy érzelgősek s elégette. Aztán
száraz, közönyös hangon akart írni, ekkor meg úgy találta, hogy nincs is
mit írnia.

Mikor végre elaludt, meglepően közvetlen és tiszta álomkép csalta
érzékeit. Úgy látta, mintha a Jolán betegágya előtt térdelne, – a leány
láztól lihegő kebellel, homályos szemekkel, tehetetlenül feküdt, Attila
egész valóját végtelen fájdalmas szánakozás járta át, midőn ajkaival
megérintette a beteg gyermek szempilláit.

– Meg fogok halni, – suttogott Jolán – azt mondják, azért, mert
tánczoltam, – ne hidd! meghalok, mert nem szeretsz…

Attila a leány szűzies vállaira hajtotta fejét, mondva:

– Élned kell, szeretlek és mindig szerettelek!

Álmában úgy érezte, hogy nem mondott valótlanságot. A leány boldogan
mosolygott és arcza kivirult a bájos örömtől… Most gomolygó fellegeken
pihentek, Jolán szerelemittasan simult karjaiba, – a fellegeken sötét,
fenyegető alakok közeledtek taposó léptekkel, köztük Bóditz lovag szúró
szemével, Livia csillogó jelmezben, Agenor fanyar mosolyával, vállán a
milói Vénuszt hurczolva, az istennő márványarcza csodálatosan
hasonlított Lovrich Etelhez.

Világos reggel volt, midőn Attila fölébredt, ágya előtt Korláth és
Bóditz százados álltak.

Tíz perczczel később már Korláth kocsijában ültek. Attila még egyre
álmának hatása alatt állott, arczán még érezni vélte Jolán csókjának
melegét. Rendkívüli helyzetekben a lélek fogékonynyá lesz az álom-élet
titokzatos behatásai iránt.

Zsebkönyvéből kitépett egy lapot, erre irónnal írta:

«Szerettem volna élni, hogy a tied lehessek.»

A lapot Korláthnak adta.

– Boros-Kevén van egy Pogány Jolán nevű leány, – ha valami ostobaság
történik velem, add át neki ezt személyesen.

A fogat egy fedett lovarda előtt állt meg. Zalkovszky és szekundánsai
czigarettázva heverésztek a váróterem kerevetein, két fiatal orvos
sebészeti műszereket csomagolt ki.

– Ha úgy tetszik, megkezdhetjük, – szólt Korláth.

A társaság kiment a hideg lovardába, Korláth kimérte a lépéseket, aztán
a pisztolyokért sorsoltak.

A két ellenfél szemben állt, – Korláth tapsolt, Zalkovszky eldobta
szivarját, fölemelte pisztolyát és gyorsan kilépte az avance-ot, aztán
előrehajolva, bal kezét ökölbe szorítva, czélozott, – az üveget
kiejtette szeméből, ezúttal látni akart. Attila lassan lépett előre, a
midőn a homokba tűzött kardhoz ért, eldördült ellenfelének lövése.
Attila éles ütést érzett balkezén, – a golyó szétzúzta kezét.
Összelapított ujjaiból lassan szivárgott a vér a homokba. Az orvos
feléje sietett, ő visszaintette fejével és fölemelte pisztolyát.
Zalkovszky nyugodt mosolylyal várta a golyót. A lövés eldördült és nem
talált.

A herczeg halkan mondta hozzálépett segédének:

– Mindkét pisztoly jobbra rugott.

Korláth bosszusan suttogta:

– Rosszul lősz, Attila, pedig oly közel álltál hozzá…

Az orvosok megvizsgáltak a sebesültet, három újja szét volt zúzva, de
kevés vért veszített. A segédek tanakodva tekintettek össze. Zalkovszky
savanyú arczot vágott.

Attilát az égő fájdalom, a melyet kezén érzett, csakhamar dühbe hozta;
selyemkendőt csavarva öklére, mondta:

– Én folytathatom!

Zalkovszky udvariasan hajtotta meg a fejét. Újra felálltak, a herczeg
ismét gyorsabban lépte ki az avance-ot s élesen czélozva várta be, míg
ellenfele megáll.

Korláth fanyar arczczal gombolta be mentéjét, Bóditz százados fogai közt
szívta fel a levegőt.

Zalkovszky lövése csattanó visszhangot keltett a tető alatt. – Attilát
hatalmas ütés rázkódtatta meg. Karját forró fájdalom járta át, szemei
egy perczre elhomályosultak, fölemelte fegyverét s a sötétbe lőtt.

Korláth hozzásietett és megtapogatta mellét.

– Semmi?

Attila fejét rázta.

– Csak a karom.

– Akkor jól van.

A herczeg a lövés után egy pillanatig mozdulatlan maradt, aztán mintegy
csodálkozva rázta fejét és támolygó léptekkel hátrált a falig, a hol
lihegve dőlt a faburkolatnak. Az orvos hozzásietett, hogy támogassa, de
a herczeg már lecsúszott a falon a fagyos homokba. Föltépték mellényét,
– a finom, fehér ingen nagy, forró vérfolt mutatkozott, a mely gyorsan
szivárgott tovább. Az orvos fejét vesztette és párnák után kiáltozott,
mintha ezektől függne a sebesült megmentése. A vívóterem üvegfala mögött
rémült cselédarczok mutatkoztak.

Zalkovszky sápadtan mosolygott.

– Azt hiszem, a beleimet lyukasztotta át, – mondta rekedt hangon.

[Illustration: Az orvos hozzásietett, hogy támogassa, de a herczeg már
lecsúszott a falon a hideg homokba.]

Időközben szétfejtették Attila balkarján a ruhát. A felső karon a
domború izmok szét voltak roncsolva, a golyó az átzúzott csontban akadt
meg.

Félóra mulva már lakásán feküdt. Az előhívott egyetemi sebész a golyó
kereséséhez látott, félórai munka után diadalmasan tartotta az
összelapított ólomdarabot a sebesült homályosuló szeme elé. Aztán az
összezúzott ujjakat választotta le kezéről. Korláth hidegvérűen
segédkezett a műtétnél.

A délutánt a sebesült egyedül töltötte szolgájával s a klinikai
ápolóval, estefelé Korláth ismét fölkereste. Attila most már sokkal
könynyebben érezte magát. Az őrnagy szokott hallgatásába merülve ült az
ágy mellett.

– Hogy van ő? – kérdezte Attila egyszerre.

– Egy óra előtt meghalt, – volt a száraz felelet.

Attila kissé fölemelkedett párnáiból, aztán visszahanyatlott s a fal
felé fordulva, sokáig feküdt mozdulatlanul. Az őrnagy azt hitte, hogy
elaludt és sapkája után nyult. Sarkantyújának halk pengésére a sebesült
megszólalt.

– Szeretném, ha ez nem történt volna meg.

– Ha te nem tetted volna, megpróbáltam volna én, – válaszolt Korláth
közömbösen, aztán távozott.

Alkonyodni kezdett. Attila ismét egyedül maradt s mereven bámult a
szobamennyezet festményeire. Agyára lassankint tompa nyomás nehezedett,
szemére szürke köd ereszkedett, néha fölrezzent, mintha ismét érezné
csontjaiban az orvos hideg aczélfogóját. Egyszerre az a tudat járta át,
hogy most már minden, a miért eddig küzdött, örökre elveszett számára.
Levertség fogta el. Hiába erőlködött, hogy e kínos érzés alól
szabaduljon, forrongó agyában a gondolatok már szédítő sebességgel
iramodtak ide s tova. A mult napok eseményei és szereplői csodálatos
zűrzavarban folytak össze s a keringő egyvelegből fölbukkantak Bóditz,
Zalkovszky, Agenor és Jolán alakjai.

– Elővette a sebláz, – mondta a betegápoló. A két cseléd halkan
suttogott, midőn megszólalt az előszoba csengője.

Karcsú, elegáns női alak lépett be. A cselédek csodálkozva látták, hogy
a feketeruhás nő egyenesen az ágyhoz siet, ott térdre veti magát és
megcsókolja a beteg kezét. Livia – ő volt a késői látogató – ledobta
kalapját és keztyűjét s azt mondta, hogy virrasztani fog a beteg
mellett. Azzal az ágyhoz ült s hűvös kezével végigsimította Attila forró
homlokát.




XXVIII.

A miről az egész város beszélt, a mit a bérkocsisok a bakon s a hordárok
a sarkon vitattak: Kun Attila párbajának híre csak estefelé hatolt a
Lovrich-kastély előkelő csendjébe.

Etel bárónő a zongoránál ült és halk akkordokat hallatva, iparkodott egy
bánsági népdalt visszaidézni emlékébe. A missis kedvencz olvasmányába,
Shakespeare sonettjeibe volt elmélyedve.

– Mit gondol, bárónő, mit akar a költő mondani, midőn imádottját
férfi-nőnek nevezi?

Etel vállat vont és mert időközben megtalálta a keresett futamot, hévvel
kezdte játszani dalát. Aztán hirtelen megszakítva játékát, a zongorán
még fölbontatlanul heverő esti lap után nyult.

– Halálos végű párbaj, – a bárónő a szereplők neveit kereste, lélegzete
elállt, a mint Kun Attila nevét olvasta. Lázas mohósággal futotta át a
hírt.

Aztán Attilára gondolt, – elképzelte a fiatalembert, a mint szétlőtt
karral, láztól s a kioltott emberélet tudatától gyötörve, fekszik
elhagyatott lakásán; – s mindez ő érte történt! ő érte, a kinek
bírásáért Attila ama vakmerő küzdelmet folytatja, a melynek a mai párbaj
egyik epizódja!

Etel szó nélkül szobájába ment, itt föltette kalapját s egy alvajáró
ösztönével haladt le a lépcsőn, maga sem tudta, mit akar. A félig
nyitott kapu előtt habozva állott meg, – a mint kitekintett az idegen,
népes utczára, a melynek gázlámpái már égtek, a tehetetlenség érzete
szállta meg. Visszafordult és belépett atyjához.

– Atyám, Kun Attila sebesülten fekszik lakásán, – kérem, kisérjen oda…

Iván báró nem hitt füleinek.

– Én kisérjem Kun lakására? – kérdezte majdnem rémülten.

Etel igent intett.

– Az előbb egyedül akartam menni, – mondta nyugodtan, – de a kapuban
eszembe jutott, hogy illendőbb, ha atyámmal megyek.

Iván báró felszökött helyéről.

– Etel, maga gonosz tréfát űz velem!

– Nekem el kell mennem Attilához, – szólt a bárónő monoton hangon.

A báró nem fojthatta vissza tovább fölindulását, féktelen szavakkal
támadt leányára. Etel némán hallgatta végig, aztán kérve mondta:

– Vezessen oda!

A bárónő sápadt volt, szemei tágra voltak nyitva, pillái néha
lezáródtak, mintha hirtelen fény bántaná. Iván rögtön elfelejtette
haragját, a mint leányán észrevette a közelgő szívgörcs előjeleit.

– Rosszul van, Etel?

– Kérem, vezessen Attilához.

A bárón erőt vett a szánalom, kezén fogva a kerevethez vezette leányát.
Etel szó nélkül követte s szórakozottan tekintett körül. Az öreg majdnem
sírva fakadt, midőn szép, beteg gyermekére tekintett, a kit annyira
szeretett s a ki mégis idegen volt hozzá. Most már parancsot adott a
befogásra s midőn leánya mellett ült a kocsiban, bundájával gondosan
betakarta a lábait.

– Be lehet menni gazdádhoz? – kérdezte Iván Attila szolgáját.

A szolga felelet helyett fölemelte a hálószoba ajtófüggönyét. A
betegszoba karbolszagába átható ibolyaillat vegyüt, a beteg ágya fölé
karcsú női alak hajolt, gyöngéden figyelve ziháló lélegzetére. A nő most
a belépőkre szegezte szép, sötét szemét. – Etel rögtön megismerte a
tánczosnőt, a kinek nevét utóbbi időben oly sűrűn hallotta említeni.
Livia kecsesen meghajolt s a háttérbe vonult.

A bárónőnek nem volt bátorsága a beteghez közeledni; az ajtóban állva,
mereven tekintett a sötét férfiarczra, a mely nyugtalanul hánykolódott a
fehér párnák közt. Iván báró néhány szokásos résztvevő kérdést intézett
a szolgához. A bárónő még egyre mozdulatlanul állt, a kínos csendet most
csak a sebesült lihegése s az ébresztő óra ketyegése zavarta.

– Talán mehetnénk? – indítványozta a báró. Etel atyja karjára
támaszkodva távozott, a tánczosnő mély meghajlását merev főhajtással
viszonozta…

Hajnalfelé a Lovrich-palota csöndjét sikoltó hangok zavarták meg. A báró
éjfél után csodálatos ösztön által vezéreltetve, fölébresztette a bárónő
komornáját s beküldte úrnője hálószobájába, – a leány rémülten
jelentette, hogy a bárónő hidegen és élettelenül fekszik ágyában.

Az előhívott orvos már ismét eszméletnél találta Etelt s a báróval
reggelig virrasztott mellette. Etel erős szervezete csakhamar
helyreállította a szívgörcs által megszakított életműködést, másnap
délben elhagyhatta ágyát.

A délután folyamán Szentmáray Dzsina látogatta meg, a grófnő szokása
szerint kaczagva sietett barátnője nyakába.

– Mit látok, Etel, te is tudsz beteg lenni?

– Az éjjel egy kis szédülésem volt.

Dzsina levetette kabátkáját, aztán Etel lábához ült egy zsámolyra,
barátnője térdére támasztva karját.

– Persze, Etel, már hallottál a párbajról? Az egész város másról se
beszél. Szegény Zalkovszky – borzasztó! Ha ezt előre tudtam volna, néha
udvariasabb lettem volna hozzá. A papa nagyon haragszik Kunra, – nem
azért, hogy verekedett, de hogy ilyen nőért verekedett…

Etel figyelni kezdett. A párbaj okáról nem tudott még semmit, Iván báró
gondosan elrejtette előle a hírlapokat.

– Nőért? – kérdezte.

– Talán nem is tudod, hogy Liviáért verekedtek, a szép tánczosnőért? Nem
olvastad a lapokat?

– Nem olvastam semmit…

Dzsina grófnő kabátkája után futott és zsebéből előkeresett egy
ujságlapot.

– Ezt kiollóztam magamnak – majd elolvasom…

Azzal a zárdában nevelkedett leányok éneklő hangsúlyozásával olvasni
kezdte:

– Ma már teljesen lehullott a fátyol a tragédia részleteiről; keserű
érzés tölti el az embert, ha megtudja, hogy egy történelmi nevezetességű
név utolsó viselőjének el kellett véreznie egy kaczérságáról ismert
tánczosnő kedvéért. Szomorú világot vet ferde társadalmi…

Dzsina megszakította magát, hogy ez nem érdekes, aztán más helyen
folytatta az olvasást:

– Az összetűzés egy előkelő klubban történt, a melynek alapító
ünnepélyén a két ellenfél találkozott. A boldogtalan herczeg néhány
humoros és bizalmas körben éppen nem szokatlan megjegyzése egy ismert
nevű tánczosnő magánéletére, annyira fölingerelte Kunt, hogy
megfeledkezve magáról, elkövette az irtóztató sértést. Jellemző Kunra
nézve, hogy ő ragaszkodott a küzdelem folytatásához, midőn az első
golyóváltás után a herczeg megelégedett a nyert elégtétellel.

Dzsina grófnő gondosan összehajtotta az ujságlapot, mondva:

– Többet is tudok.

Azzal gondosan körülnézett s óvatosan suttogta Etel fülébe:

– Az a Livia kedvese Kunnak…

Aztán suttogó hangon folytatta:

– Kun nagyon féltékeny volt és megtiltotta neki, hogy udvaroltasson
magának. Livia vissza is adta szavát egy gazdag zsidónak, a ki el akarta
venni. Zalkovszky aztán a klubban panaszkodott, hogy Livia nem fogadta
el a gyémántjait, a másét pedig elfogadja, – erre Kun megharagudott és
arczul ütötte. Ez az igazság. Valószínűleg mindketten be voltak csípve,
ilyenkor a férfiak könnyen összevesznek.

Etel bárónő elszoruló szívvel hallgatta barátnője pletykáit.

A herczeg ravatala egy vele rokonságban álló főúr palotájában állott. A
temetés a közönség minden rétegeinek részvéte mellett folyt le; az
elhunyt rangtársai, a kik életében tartózkodtak tőle, miután becsülete
védelmében esett el, rehabilitáltnak tekintették és gondoskodtak róla,
hogy a temetés a gyász és főúri pompa impozáns tüntetése legyen.

Az utczákat, a melyeken a gyászmenet áthaladt, nagy közönség lepte el, –
a herczegi czímerrel díszített halottas kocsit a politikai és katonai
világ előkelőségei követték.

Midőn a menet a Lovrich-palota elé ért, Dzsina grófnő megindultan ölelte
át barátnőjét. A lobogó fáklyák, a koszorúkkal borított koporsó, a zene
vontatott hangjai, a melyek a vastag ablaküvegen átszűrődtek, nem
tévesztették el hatásukat: a grófnő keserves zokogásra fakadt. Szegény
Zalkovszky!

Etel nedves szemmel bámult alá a zsibongó sokaságra. A mulandóság
melankolikus akkordjai megérintették és végtelen csüggedéssel töltötték
el. Most már tisztán tudta, hogy közte és Kun közt mindennek vége. Az
érczkoporsóban pihenő halottal együtt örök nyugalomra tértek az ő lázas,
szenvedélyes álmai is; jövő életében csak egy elv vezérelheti: a józan
kötelességérzet.

Dzsina grófnő távozása után újabb látogató jött: Korláth gróf. Az őrnagy
Zalkovszky temetéséről jött és teljes díszben volt.

– Hogy van Kun? – kérdezte Etel.

– Legyen nyugodt, sebei nem veszélyesek. Két hét mulva már elhagyhatja
az ágyát.

Az őrnagy magyarázni kezdte, hogy a hirlapok teljesen elferdítve
közölték a dolgot. Liviának semmi köze a párbajhoz, Kun alig ismeri a
tánczosnőt és Zalkovszky puszta verekedési vágyból kötött bele. Etel
gyönge mosolylyal hallgatta az őrnagy szavait, a melyek csak egy
dologról győzték meg: hogy Korláth becsületes ember.

Sokáig tekintett elmerengve az utczára, aztán váratlan kérdezte:

– Emlékszik arra, hogy egykor menyasszonya voltam?

Korláth elpirult a gallérjáig…

– Úgy látom, emlékszik, – szólt Etel. – Arra is fog emlékezni, hogy
eljegyzésünket sértő módon fölbontottam. Elhatároztam, hogy ezért
elégtételt adok magának. Ha akarja, most ön utasíthat el engem, –
fölajánlom a kezemet!

Az őrnagy talán először életében érzett szívdobogást.

– Nem tudja, mit tesz! – mondta szemrehányó hangon.

– De tudom. Azt is tudom, hogy szeret. Megértette ajánlatomat?
Felajánlom kezemet, föltétel és magyarázat nélkül.

Korláthot keserűség szállta meg.

– Ha nem sejteném, minek köszönhetem boldogságomat…

– Téved, ha azt hiszi, hogy féltékeny szeszélynek. Magyarázatot azonban
nem adok. Ha van bátorsága elfogadni, úgy, a mint vagyok – itt vagyok!

Az őrnagy szürke szeme villogni kezdett.

– Előbb azonban felelnie kell egy kérdésre, – szólt Etel. – Van jogom
kezem fölött rendelkezni? Maga azt tudni fogja…

A bárónő élesen figyelt az őrnagyra. Ez nem habozott a felelettel.
Reggel papirlapot talált tárczájában, s miután nem emlékezett, hogyan
került az oda, elolvasta.

– Szeretnék élni, hogy a tiéd lehessek, – írta Attila Pogány Jolánnak.
Korláth egyszerű fölfogása szerint ez csak egyet jelenthetett, – erre
gondolt, midőn Etelnek a kérdésére felelt.

– Van joga!

A bárónő fájdalmas mosolylyal nyujtott neki kezet.

– Ha nem utasít vissza…

Az őrnagy ajkához vonta a finom ujjakat.




XXIX.

A mint Törökkuthy Agenor két napi távolléte után megjött Bécsből,
egyenesen Attila lakására hajtatott. A gróf itt mint házigazda lépett
föl és rendelkezéseit ellentmondást nem tűrő határozottsággal adta.
Liviát, a kit a betegnél talált, udvariasan, de határozottan hazaküldte,
megigérvén neki, hogy naponkint többször értesíteni fogja a beteg
hogylétéről; a betegápolót elbocsátotta s helyébe saját komornyikját, az
öreg Gábort rendelte; magának ágyat készíttetett a betegszobába s
kijelentette, hogy egyelőre itt fog lakni. A sebesült ápolását
szakértelemmel és önfeláldozással teljesítette; a jeges borogatásokat
rendesen maga váltogatta, a míg szükségesnek látta s felváltva
virrasztott Gáborral.

Attila úgy érezte magát, mintha gondos anyai kéz dédelgetné. A grófban
most nem lehetett ráismerni az embergyűlölőre, kitünően értett hozzá,
mint kell elűzni a betegszoba unalmát. Attila csak most látta, mily
elbűvölően szeretetreméltó tud lenni Agenor.

A párbajról csak egyszer volt szó köztük.

– Szédültem s a sötétbe lőttem, de a sátán vezette a kezemet…

A végzetes párbaj Kun Attilára nézve messzire ható következményekkel
járt. A herczeg tragikus sorsa részvétet keltett mindenütt. Kiki ismerte
délczeg alakját, a mely a fővárosi élet érdekes jelenségei közé
tartozott. Zalkovszky az utolsó időben sűrűn közlekedett polgári
körökkel és itt számos csodálója akadt. A lapok nekrológokat szenteltek
neki, egyik-másikban az elhunyt életéből bizalmas visszaemlékezéseket
közöltek ama bizonyos «vigasztalhatatlan barátok», a kik minden előkelő
halott nevével reklámot csinálnak maguknak. A közönség szájában számos
adomaszerű vonás keringett, a mely jellemezte a herczeg rokonszenves
személyét. Egy képviselőnek, a ki meglátogatta halálos ágyán, tréfásan
azt mondta:

– Végrendeletet nem csinálok, nincs egyebem, mint becsületem és
monoklim… Egy előkelő lap erre megjegyezte, hogy ily «aeschilosi humora»
csakis klasszikus lelkierejű embernek lehet. Voltak, a kik a herczegben
egy erkölcsi elvet láttak elvérezni, a mely állást foglalt a terjedő
erkölcsromlással szemben…

Minél tisztább fény esett az elhunyt sírjára, annál sötétebb árnyba
borult Kun Attila alakja. A néptribun, a ki epébe mártott tollal
gáncsolta az erkölcstelenséget, – viszonyt folytat egy
ballettánczosnővel; az elvek férfia egy rózsaszínű rongy miatt kioltja
egy ember életét! A homályos szerkesztői irodákból a megbotránkozás
kiáltása tört elő. A zakatoló rotácziós gépek quousque-tandemet
kiáltottak «az élettel és becsülettel űzött frivol játék» elé; – komoly
hangok szólaltak föl, a melyek a törvényhozástól erélyes rendszabályokat
követeltek az erkölcsök terjedő elvadulása ellen. A lovardában
fölvillant puskapor ismét éles világosságot vetett a párbaj
előitéletének rákbajára; a társadalom vezeklést vélt teljesíteni, midőn
Kunt ostorozta.

Kun nem érzett magában hivatást a bűnbak szerepére. Nyilatkozatot tett
közzé, a nyilatkozat rövid volt, de erős. Ez nem volt már a tömeg kegyét
hajhászó politikus, hanem a zsentleman, a ki a magánéletéhez vezető
ajtót becsapja a csőcselék orra előtt.

A nyilatkozat rossz hatást tett. A hetedik nagyhatalom veszélyeztetve
érezte szuverén placet-jogát és sietett népfölkelését mozgósítani.
Mindazok, a kik eddig Kun legkellemetlenebb szövetségesei voltak: apró
zuglapok munkatársai, részben pápaszemes, szűkmellű urak, részben fiatal
sihederek, félig tőzsde-galopinek, félig revolver-zsurnaliszták, – most
poros íróasztalaik mögött megbotránkoztak azon, hogy akadt ember, a ki
becsületbeli ügyben kétségbe merte vonni csalhatatlanságukat. A kormány
lapjai siettek a fuldoklót teljesen alámeríteni. Olyan embert, a ki
vizet prédikál és bort iszik, nem lehet komolyan venni. Egyik
félhivatalos, a melynek politikai rovatát Bóditz szokta sugalmazni,
komoly társadalmi bajt látott abban, hogy manapság lelkiismeretlen
kalandorok képesek a közvéleményt terrorizálni.

Ily támadásokért sovány elégtételt nyujthatott Attilának, hogy főleg
főúri körökben, magaviseletét kifogástalannak találták. Ama dilemmába
jutott, hogy őt, a ki mindenkor demokrata elveket hirdetett, Zalkovszky
rangtársai vették oltalmukba a «mob» támadásaival szemben…

Midőn először hagyta el lakását, a klubba ment ebédelni. Asztalnál az
öreg Bóditz mellé került. Attila tudta, hogy a lovag már megbékült
nejével s ezért nem minden él nélkül kérdezte:

– Még mindig legényéletet folytatsz, méltóságos uram?

– A hosszabb üléseket ürügyül szoktam használni, hogy egy-egy ebédre
elpártoljak hazulról. A házi boldogságban is jó mértéket tartani.

Bóditz buzgón látott leveséhez, néhányszor lopva tekintett Attilára,
végre közönyösen kérdezte:

– Mikor utazol?

– Ki mondta, hogy utazom?

– Nem emlékszem már, de úgy rémlik előttem, mintha valaki szóba hozta
volna, hogy újabb afrikai útra készülsz. Te ott szép sikereket értél el.

Bóditz ezzel csak meg akarta erősíteni, a mit Attila úgy is tudott: hogy
a kormány végleg elejtette.

– Hallottam, – mondta Bóditz később, – hallottam, hogy az ügyészség meg
fogja inditani ellened a vizsgálatot.

– A számkivetésbe menőnek utolsó kivánságát teljesíteni szokás, – szólt
Attila; – neked van befolyásod az igazságügyi tárczánál?

– Vajmi kevés! – szabadkozott Bóditz.

– Egy iskolatársam van, a kit szeretnék kineveztetni a kevei
törvényszékhez.

Bóditz föllélegzett és följegyezte magának Kálváry nevét.

Délután Korláth látogatta meg Attilát.

– Sebeid szépen gyógyulnak? – kérdezte az őrnagy.

– Már alig érzek valamit.

Korláth sokáig gondolkozott, látszott rajta, hogy akar valamit. Végre
megszólalt.

– Te Attila, emlékszel még utolsó párbeszédünkre a kevei kastélyban?

Attila meglepetten tekintett rá.

– Augusztus huszonkettedikén volt, – folytatta az őrnagy, – benéztem
hozzád egy pohár konyakra, te akkor elmondtad, hogy Etel nem akar az
enyém lenni.

– Miért említed ezt most?

– Mert azóta minden megváltozott. Etel az enyém akar lenni, – kért, hogy
adjam ezt tudtodra…

Attila felszökött, mint a bozót farkasa a kopók csaholására, Korláth
nyugodtan, de kissé sápadtan folytatta:

– Etel maga tette nekem ezt az ajánlatot. Én szó nélkül elfogadtam, úgy,
a mint Kevén szó nélkül visszaléptem.

Az őrnagy egyszerű nyugalma oly hatással volt Attilára, hogy szintén
erőt vett magán. Sötéten tekintett maga elé, de nem válaszolt.

– Meg vagyok győződve, – mondta Korláth, – és Etel is meg van győződve,
hogy ezzel csak saját kívánságod teljesül.

– Honnan merítettétek ezt a meggyőződést?

Korláth azt a nyitott lapot nyujtotta át Attilának, a melyet ez a párbaj
reggelén írt, lázas álmának hatása alatt.

– Tárczámban találtam, – mondta, – nem tudtam mi az, elolvastam.

Attila szórakozottan gyürte össze a czédulát.

– Tehát ezzel vége. Nincs egyéb hátra, minthogy szerencsét kivánjak.

Az őrnagy kissé meghajtotta magát. A hang, a melylyel barátja ezt
mondta, nem tetszett neki. Mikor elindult, az ajtóban visszafordult.

– Nem szeretném, ha megbántottalak volna.

Attila barátja vállára tette kezét.

– Te becsületes ember, akarva se tudnál bántani.

Mikor egyedül volt gondolataival, arczpirító szégyenérzet vett rajta
erőt…

– Mit szándékozol most tenni? – kérdezte Agenor, a kit meglátogatott.

– A komédiának vége, a lámpákat eloltják. Mielőtt teljesen besötétedik,
elbúcsuzom jóakaróimtól s lemegyek Boros-Kevére.

– Minő terveid vannak jövődre nézve?

Attila kaczagott.

– Jövőmre nézve? Igaz! hisz nekem kenyér után kell néznem. Ej, majd
pályázom a szabályozó társulathoz, – hátha megtesznek szakaszmérnöknek?
A fizetés nem sok, de majd keresek magamnak takarékos asszonyt, a ki
maga varrja a ruháit és rendben tartja a házamat. Vasárnap majd a
polgármesterrel fogok tarokkozni…

– Kérdés, hogy a polgármester leül-e közönséges szakaszmérnökkel
tarokkozni, – jegyezte meg Agenor, aztán leült a harmóniuma mellé.
Később felhagyott játékával s mosolyogva lépett Attilához.

– Ezen is túl kell esned. Meglehet, hogy egyszer még szépnek fogod
találni a ruhákat, a melyeket a feleséged szab. Egyelőre nem csodálnám,
ha öngyilkosságra gondolnál.

Attilát elkeserítette, hogy bátyja oly könnyedén veszi mindazt, a mi ő
vele történt.

– Tulajdonképpen jól van minden, a mint van, – mondta, – ha mások nem
döntik fel kártyaváraimat, előbb-utóbb megtettem volna magam. A mit
mondtam, azt szóról-szóra meg fogom tenni: lemegyek Kevére, megnősülök
és pályázom a társulathoz. Ha nem adnak állást, talán te fogsz megtenni
uradalmi mérnöknek – atyám is olyasmi volt.

– Atyánk is az volt, – igazította ki Agenor nyugodtan.

Attila meglepetten tekintett a grófra. Sejtette ugyan, hogy atyai
részről is egy vérből származnak, de ezt a gondolatot soha ki nem
fejezte.

Midőn távozott, Agenor melegen szorított vele kezet: ezt máskor nem
szokta megtenni.

Az Andrássy-úton jól ismert fogat jött vele szemben. A hatalmas
carossier-k kényesen ügettek, a kerekek nesztelenül surrantak végig a
faburkolaton. A kocsiban Etel ült társalkodónőjével. A bárónő szeme
futólagosan érintette Attilát, köszönését hideg fejbólintással fogadta.

Otthon levelet talált kiadójától. A derék nyomdatulajdonos, a kit a
Nemzetőr rövid fönnállása óta vagyonos emberré tett, családapai
minőségére hivatkozva, folyamodott a «képviselő úr ismert
nagylelküségéhez», hogy lépjen vissza önként szerződésüktől, mert ha
neve tovább is ott áll a lap alatt, a szép virágzásnak indult Nemzetőr
rövid idő alatt tönkre fog menni. Egy tuczat vidéki kaszinó máris
zamatos levelek kíséretében mondta föl az előfizetést…

– Patkány! – mormogta Attila.




XXX.

A pohár csordultig volt. A keserűség, a mely hetek óta összehalmozódott
Attila szivében, csakhamar előtört.

A mint mozdulatlanul hevert a pamlagon, egy terv fogamzott meg agyában,
a mely ellen első pillanatban föllázadt minden jobb érzése, de a mely
éppen képtelensége által behálózta túlcsigázott képzeletét.

Ha e terv sikerül, bukása egy csapásra emelkedéssé fog válni. Vissza fog
vonulni, de mint legyőzött is oly zsákmányt fog vinni magával, a melyért
legyőzői irigyelni fogják. Az egyenetlen harczban övé lesz az utolsó
szó. A társadalomnak, – a mely őt botrányhajhászással vádolja, – oly
botránynyal fog felelni, a melynek emléke fenmarad évek multán is…

Íróasztalához sietett és remegő kézzel szakgatott mondatokat vetett
papirra:

«Etel! Midőn küzdöttem, érted küzdöttem, – ha győztem volna, veled
osztom meg győzelmem jutalmát. Elbuktam, le vagyok alázva, el kell
hagynom a fővárost: követelem, oszd meg velem sorsomat! Nem kérdem,
szeretsz-e, de ama hatalomra, a mely egykor karjaimba sodort,
parancsolom, hogy kövess! Ma este kilencz órakor az indóháznál várlak.
Bizton tudom, hogy ott leszel. Ne válaszolj, hanem jőjj! Várlak.
Attila.»

Attila ezt a levelet a szolgájának adta, hogy vigye el a
Lovrich-palotába és adja át Etel bárónőnek, úgy, hogy senki észre ne
vegye.

Midőn a szolga visszajött és jelentette, hogy a levelet átadta, Attila
pénzt és revolvert vett magához és elhagyta a lakását.

A pályaudvarnál oly meggyőződéssel szállt ki a bérkocsijából, hogy Etel
nem fog eljönni. Így is jó! mondta elszántan. Megnyugvással töltötte el,
hogy sorsa nemsokára teljesedésbe fog menni. Még csak nyolcz óra volt.
Az elsőosztályú váróteremben egy képviselőtársát találta, a ki
kerületébe készült, hogy beszámoló beszédet tartson. A képviselő meg
volt győződve, hogy az elmondandó beszéd lesz nemsokára a politikai
világ világ legfontosabb eseménye. Az új iskolának volt híve, zászlajára
a közigazgatás államosítását írta.

– Vakmerőség tőlem, – mondta Attilának, – a főispán dühös lesz reám.

Oly fontosságot tulajdonított a dolognak, mintha az ész imádását akarná
indítványozni a konventben. A képviselő végre fölült a vonatra, Attila
kisietett a pályaudvar elé. Ha Etel jönni akar, most kell jönnie. A
bérkocsik egymásután robogtak a fényesen világított csarnok elé. A
futárvonat indulásra készen állt. Attila izgatottan járta be a
várótermeket, – hátha Etel már ott van? – aztán ismét a kijárathoz
sietett. Most egy elkésett fogat vágtatott az indóház elé, a kövezet
szikrázott a lovak patkója alatt. A fogatból elfátyolozott, magas női
alak szökött ki – nem volt Etel. A vonat elindult, zakatoló visszhangot
keltve a csarnokban, majd eltünt az éjben.

Attila a menetrendet kezdte tanulmányozni. Valószínűnek tartotta, hogy
Etel nem szabadulhatott idejekorán, de meg fog jönni az éjféli vonathoz.
Jönni fog, hisz oly hangon írt neki, hogy jönnie kell.

Belépett az étterembe. A pinczérek unatkozva suttogtak a pénztár
mellett, csak egyik asztalnál ült két utas. Midőn közelükbe telepedett,
suttogni kezdtek. Kiváncsi lett, nem róla beszélnek-e és figyelni
kezdett.

– Azt hiszi, hogy még tarthatja magát? – kérdezte az egyik.

– Semmiesetre, hacsak Weisz és fiai meg nem elégszenek harmincz
százalékkal.

Újra a pénztárcsarnokba ment. A kocsik ismét robogtak, a szolgák
futkostak, a portás unatkozó hangon hadarta el az állomásokat…

Éjfél után belátta, hogy várakozásának nincs czélja. Lassú léptekkel
hagyta el a csarnokot. Az utczán gyerekes dacz szállta meg – jönnie
kell! Azzal visszasietett. Döngő léptei egyhangú visszhangot keltettek a
csarnokban, a villamos óra mutatója félelmetes gyorsasággal szökött
előre.

Az üvegkupolán sápadt fény szűrődött be, – elindult az első reggeli
vonat. A csarnokban nedves, fojtó szag terjedt, a pénztár előtt
bepólyázott alakok mozogtak, rekedt hangon beszélgetve és kedvetlenül
szivarozva.

Attilát idegessé tette az a gondolat, hogy a világos nap itt fogja
találni és gyalog nekiindult a városnak.

A külváros apró házai közt egyes házóriások magaslottak, feketén furódva
a sápadt égboltba. Az üzletek még be voltak zárva, csak itt-ott
pislogott egy csapszék előtt piros lámpa. Attila nem vette útját lakása
felé, hanem czéltalanul bolyongott tovább. A reggeli ég mocskos
üvegharangként borult a városra, az utczákon nyomasztó kátrányszag
terjedt el. A kocsiúton néhány otromba seprőgép haladt el. A reggeli
csendet csak itt-ott kongó léptek és rekedt köhögés zavarta. Néha
egy-egy nyurga alak siklott el mellette, hosszú léptekkel, szivarcsutkák
után hajlongva.

Attila nem érzett bágyadtságot és önkénytelenül a Dunának vette útját.
Csak akkor eszmélt föl, mikor már áthaladt a lánczhidon s az alagút
sötétlő torka előtt állt, a melynek méhében még hosszú sorban csillogtak
a gázlángok.

Nemsokára fölért a várba, a melynek falai közt mély csend honolt. –
Megállt a bástya fokán s letekintett a pesti partra. Szeme
végigrévedezett a háztömegen, a mely a parttól szétfutott a ködös
szemhatárig. Az egész kép sűrű párakörben folyt össze, keleten számtalan
gyári kémény okádta feketén kavargó füstellegeit a ködös magasba, az
utczatorkolatokban violaszínű gőzfoszlányok úsztak, a tetők tengerére
kétségbeejtő szürkeség nehezedett.

Attila ujjai görcsösen kapcsolódtak a revolver agya körül…

E pillanatban a keleti szemhatáron fölvillant az első napsugár. A város
tornyai és szeszélyes kupolái diadalmasan bontakoztak ki a ködös
fátyolból, a Dunán halvány aranypontok csillantak meg.

Attila feje fölött megnyílt egy ablak, csinos nő, fején piros kendővel,
mosolyogva tekintett a napba.

Tehát van még napsugár, van még mosoly a világon?!

Attilát jóltevő melegség járta át. Gondolatai tisztulni kezdtek. Az
éjjel szenvedélyes dacz töltötte el, később a tehetetlen düh vett rajta
erőt, hajnalban kétségbeejtő fásultságot érzett, – az elő napsugárra
megszólalt szíve, mint Memnon szobra, a hangzavarból békülékeny akkord
csengett elő. Úgy érezte, hogy félelmetes álmon ment keresztül, álmon, a
mely telve volt szívtelen önzéssel, gyötrő nagyravágyással, rideg
dölyffel. Undor fogta el, midőn az elmult éjre gondolt, a melyet forró
agygyal és sivár szívvel töltött az indóházban, – hálát érzett Etel
iránt, hogy nem egyezett bele őrült tervébe.

Hajdani elpusztíthatatlan életkedve visszatért. Érezte, hogy mindaz, a
mit pótolhatatlan veszteségnek tartott, nyomasztó tehertől szabadította
meg. Most már semmi, semmi sem akadályozhatja abban, hogy Jolán karjába
siessen és ezt a gyermeket oly boldoggá tegye, a mint az megérdemli.

Ruganyos léptekkel indult le a városba.

*

Hogy Etel bárónő semmi választ nem adott Attila levelére, annak egyszerű
magyarázata az, hogy el sem olvasta a levelet.

A missis, a ki semmit sem vesztett rabtartó buzgalmából, véletlenül
tanúja volt a bárónő és Attila szolgája közt lefolyt rövid párbeszédnek
és a mint a szolga távozott, ölyvként csapott a a levélre, a melyet Etel
a kezében tartott.

– Mit jelent ez? – kérdezte Etel megütközve.

– E levél Kuntól van, ismerem kötelességemet. – A missis zsákmányával az
ablakhoz lépett.

Ez több volt, mint a mennyit Etel büszkesége elviselhetett. Sápadt volt
a felindulástól. E pillanatban Iván báró lépett a szobába. Nem értette,
mi történt itt, de ösztönszerűleg a levél után nyúlt, a melyet a missis
feléje tartott.

– Atyám, – szólt Etel, – e levél hozzám van czímezve.

– Kun írta, – vágott szavába a missis.

– Kun?

Iván bárót villamos ütés járta át. – Etel azonban megelőzte és gyors
mozdulattal kikapta a levelet társalkodónője ujjai közül.

– A levelet! – kiáltotta Iván.

Etel a kandallóig hátrált, sápadtan és villogó szemmel tekintett
atyjára.

– A levelet meg fogom mutatni vőlegényemnek, – senki másnak!

– Látni akarom! – kiáltott Iván báró magánkívül, azzal megragadta leánya
csuklóját.

Etel villámgyorsan a kandallóba vetette a papirlapot – egy föllobbanó
lángnyelv megsemmisítette a vita tárgyát. Aztán kiszabadította karját
atyja kezéből és a missishez fordulva, hidegen mondta:

– Arczátlan cselédet nem tűrök meg szolgálatomban, – ön el van bocsátva!

Úgy látszott, hogy atyjának is tudna hasonlót mondani, de aztán
megelégedett azzal, hogy egyetlen szót vágjon az arczába:

– Nemes?!




XXXI.

Attila az éj izgalmai után édes szendergésbe merült. Egyszerre álmából
az a kellemetlen érzés riasztotta föl, hogy éles szempár irányul rá. A
kerevet előtt Gábor állt, Agenor komornyikja.

Az öreg lassan bólintgatott fejével Attila felé.

– Mi az? – kérdezte a képviselő álomittasan.

Gábor beszélni akart, de csak néhány érthetetlen szót dünnyögött, aztán
hosszú, görcsös zokogásba tört ki.

– Az én uram… az én jó uram… – dadogta.

Attilát szörnyű sejtelem fogta el.

– A grófot baj érte? A gróf – meghalt?

A komornyik igent intett. Attila visszahanyatlott nyugvóhelyére, majd
talpra szökött s kalapja után nyúlt.

A Törökkuthy-palota kapuja tárva volt, a folyosókon rémült arczú
cselédek tanácskoztak. Attilát ösztöne a gróf hálószobájába vonta. A
szobában két férfit talált: egy orvost meg egy rendőrtisztet, az utóbbi
éppen a jegyzőkönyvet vette föl. Az éjjeli szekrényen két viaszgyertya
égett, a szobát sajátságos, édeskés illat töltötte be. A halott ágyában
feküdt. A selyemtakaró föl volt vonva mellére, megtört szeme nyiva
maradt, egyik keze lecsüngött az ágy szélén.

– Az öngyilkosság megállapítható? – kérdezte a rendőrtiszt.

– Meg! – felelte az orvos; – a gróf úr éjfél után két órakor követte el
tettét, – a kandallón álló órát legalább akkor állította meg. E
selyemkendőt kloroformba áztatta és arczára borította, – a belélegzett
gőz nemsokára álomba merítette; a halálnak még hajnal előtt kellett
bekövetkeznie.

A rendőrtiszt egy papirlapot mutatott Attilának.

– Megismeri a gróf úr írását?

A lapon csak néhány szó volt:

«Tettem oka életuntság. Végrendeletem a közjegyzőnél van. A szükséges
rendelkezéseket öcsém, Kun Attila fogja teljesíteni.»

– Bátyám írása, – szólt Attila.

A két úr eltávozott, Attila magára maradt a halottal. Leült az ágy
szélére és kezét bátyja hideg kezére téve, hosszasan tekintett arczára.

Tehát bevégeztetett! A titokzatos tragédia utolsó felvonása
lejátszódott!

A reggeli szellő megmozgatta a nyitott ablak függönyeit és meglobogtatta
a gyertya lángját, Attilának úgy tetszett, mintha a halott lassan
ringatná fejét…

Merengéséből Gábor zavarta föl, a ki szónélkül levelet nyujtott át neki.
A levél Agenor kezétől származott. Attila az ablakhoz lépett, alig
olvasott azonban néhány sort, midőn az ajtó újra megfordult sarkában s
egy inas borotvált arcza tekintett be.

– Senki sincs bent, – szólt hátra.

Attila önkénytelenül összevonta a függönyt, midőn Etel és Iván báró
léptek a halottas szobába. A bárónő világos ruhát viselt; a mint gyors
léptekkel az ágyhoz sietett, chypre-illat vegyült a szoba viasz- és
kloroformszagába. Etel letérdelt a a szőnyegre és imádkozni kezdett,
Iván báró kiváncsi borzongással tekintett a halottra és szánakozva
csucsorította össze a száját.

– Szegény! – mondta, – mindig gondoltam, hogy ez lesz a vége…

– Hagyjanak magamra, – szólt Etel fátyolozott hangon.

Atyja csodálkozva tekintett rá, de aztán teljesítette a kivánságát.

A mint az ajtó bezáródott, a leányon hirtelen változás ment végbe, úgy,
hogy Attila, a ki már ki akart lépni rejtekéből, újra összevonta a
függönyszárnyakat. Etel felszökött a szőnyegről, ajkán halk, de végtelen
fájdalmas sikoly tört ki, a minőt csak a halálra sebzett szív talál,
aztán szemrehányó, keserű hangon szólt a halotthoz:

– Nem akartál élni? Te kevély, te bűnös ember!

Szavait kínos zokogás fojtotta el. Most bizonytalan léptekkel közeledett
az ágyhoz s lehanyatlott annak szélére. Sokáig nézte a halottat, félénk,
majdnem ellenséges szemmel, aztán egyszerre könyei közt mosolyogva,
halk, édes hangon mondta:

– Most nem tilthatod meg, hogy szeresselek, mint megtiltottad életedben.

[Illustration: A bárónő világos ruhát viselt; gyors léptekkel az ágyhoz
sietett…]

Attilán borzadás futott végig, mintha őrültet hallana beszélni.

Etel most már egészen közel hajolt a halotthoz s kezével gyér haját
simogatta.

Az ajtón halk kopogtatás hallatszott, Iván báró bedugta fejét.

– Talán elég volt már, Etel? Fölizgatja magát…

– Még egy pillanatig! – szólt Etel esdő hangon.

Miután az ajtó újra bezáródott, ismét a halott fölé hajolt.

– Bocsáss meg – én is megbocsátottam neked.

És habozás nélkül megcsókolta Agenor hideg ajkát. Aztán megtette azt, a
mi eddig senkinek sem jutott eszébe: lezárta a halott nyitott pilláit.

Attila ismét egyedül volt gondolataival. Rövid pár percz éles
világosságot vetett oly sok dologra, a mely eddig homályban volt előtte.
Most már ismerte Etel titkát. Mily mély lehetett a bárónő szerelme, ha a
sok évi mellőztetés után is ily szenvedélyesen tört napfényre! A
megszégyenülés egy nemét érezte, a midőn megtudta, hogy a gyöngéd
rokonszenv, a melyet Etel ő iránta érzett, nem volt szerelem, hanem
Agenor iránti szerelmének egy szegény morzsája, a melyet talán csak
bátyjához való hasonlatosságának köszönhetett.

Aztán bátyja levelét kezdte olvasni, a levél hosszú volt.

«Keserű gúnyja a sorsnak,» – írta Agenor, – «hogy engem, a ki mindenkor
őszinte megvetést éreztem társadalmi előitéletek iránt, társadalmi
előitélet kerget halálba. Hogy rövid legyek: amerikai párbaj «áldozata»
vagyok. Ellenfelem nem él már. Nem akarom magamat az úgynevezett
«lovagiasság» nimbuszával övezni, azért elmondok neked mindent, a mi
érdekelhet.

Hét év előtt, – midőn még tettleges szolgálatban voltam, – Zalkovszky
herczeg és én egy leányt szerettünk. Kiki a maga módja szerint szerette.
Én meg voltam győződve, hogy boldogságom függ a leány birásától, –
Zalkovszky érzelmeire, mint nyiltan bevallotta, nagy hatással volt
imádottjának vagyona.

A leány nekem adott előnyt. Zalkovszky véralkata mellett semmi sem volt
természetesebb, minthogy e miatt belém tűzzön. Egy alkalommal egy ló
patkolása miatt vitát provokált velem s mert fölismertem szándékát,
súlyos sértéssel vetettem véget az ízetlen jelenetnek. Ő ezt ugratásnak
nevezte. A sértés fölötte súlyos volt. Ellenfelem még aznap lakásomra
jött s indítványozta, hogy amerikai párbajjal intézzük el viszályunkat.
Bármennyire szokatlan is tisztek közt a párbaj eme neme, álszégyenből,
nehogy kevésbbé elszántnak tartson, elfogadtam ajánlatát. Pezsgős fővel
tettem, de józan állapotban sem tettem volna egyebet. Ketten aztán épp
oly regényes, mint ízetlen módon elhatároztuk, hogy közös imádottunk
döntsön sorsunk fölött.

Tervünk keresztülvitelére másnap közös látogatást tettünk a kastélyban.
Délután kártyáztunk Etellel. Etel osztott, az első kártya, a melyet
fölütött, pique-hetes volt. Megállapodásunk szerint ezzel el volt
döntve, hogy a vesztes fél hét év mulva tartozik magát megölni. Azt
hiszem, mindketten megkönnyebbülést éreztünk, – hét év hosszú idő! A
komédia tovább folyt. A ki kettőnk közül elveszíti az első játszmát,
eljátszotta életét. Etel vesztette el az első játszmát, én a másodikat.
Ezzel sorsom el volt döntve. Szolgálati teendők ürügye alatt elhagytam a
kastélyt.

Nem tudom, undor vagy kaczagás fog-e el, midőn ezt olvasod, – mindkettő
jogosult. Becsületszavam arra is kötelezett, hogy végleg lemondjak
Etelről. Visszavonultam tőle, e lépésnek köszönhettem a fölfedezést,
hogy szeret. Sokat szenvedtem, a midőn egy tiszta szerelem szűzies
nyilvánulásaira közönynyel kellett felelnem. Sokáig nem is győztem a
természetellenes küzdelmet.

Egyszer, – magam sem tudom már, hogyan esett, – egyszerre karomban
tartottam a leányt s éreztem csókjait ajkamon. Midőn kíjózanodtam
mámoromból, beláttam, hogy kerülnöm kell Etel veszélyes közellétét.
Kezdetben az volt szándékomban, hogy szilaj vígságban töltöm életem
utolsó éveit, most azonban magány és nyugalom után vágyódtam. A mint
tudod, lemondtam a szolgálatról és följöttem a fővárosba – haldokolni.
Itt, a nagyváros zajában, a hol mindenki el van foglalva magával,
könnyebben kerülhettem el az emberek figyelmét.

Gyakran zúgolódtam sorsom ellen, – hogyne! Sorsomat egy pezsgős fővel
adott «becsületszó» képviselte. Gyakran vetettem föl magamban a kérdést:
vajjon az ember, a kinek a teremtés szeszélye egy csöppet engedélyezett
a végtelenség tengeréből, kötelezheti-e magát az önmegsemmisítésre?
Midőn most rövid, talányos álomélet után fejjel ugrom a szürke semmibe,
kaczagtató frázis gyanánt cseng fülemben a – «lovagiasság!»

Most veszem észre, hogy fölösleges dolgokkal untatlak. Rövidebb leszek.
Egy keserű elégtételem megvolt: Zalkovszky nem ért czélt a leánynál!

Mikor Zalkovszkyt lelőtted, sohasem érzett öröm érzete vett rajtam erőt.
Az elfojtott életkedv fölpezsgett bennem. Fiatal vagyok, boldog lehetek
még! Zalkovszky sírjába vitte párbajunk titkát, – én élhetek! élhetek!

Ekkor levelet kaptam, a melyet Zalkovszky halálos ágyán írt. _Elvárom,
hogy beváltod szavadat!_ Ez a volt tartalma. Sorsom el volt döntve. Nem
mintha ez a figyelmeztetés hatással lett volna «becsületérzésemre», – de
a határtalan fanatizmus, a mely túléli a halált is, lesujtott. A klubok
lelkiismeretlen fosztogatója meghal a becsület nevében és sírba szólít a
becsület nevében. És ezt őszintén teszi! Meg vagyok győződve, hogy
Zalkovszky, ha az én helyzetemben lett volna, egy perczig sem habozna
«szavát beváltani»…

A sok évi haldoklás kifárasztott, ha akarnék sem tudnék már boldog
lenni. Érzem, hogy nem vagyok köteles meghalni, – de nincs erőm élni.
Édes megnyugvással tölt el a pihenés, a végnélküli pihenés eszméje. Hogy
a frázis teljes győzelmet ne arasson, egy nappal később hajtom végre
magamon az itéletet, a mint «becsületemmel» kötelezve vagyok. Hidd el,
alig győzöm már ennek az egy napnak a végét bevárni.

Sejteni fogod, hogy a leány, a kinek szerelme oly végzetes befolyással
volt életemre, Lovrich Etel. Kivánom, hogy Etel soha meg ne tudja,
mennyire szerettem és szeretem most is. Ő még boldog lehet, nem akarom
megháborítani lelke nyugalmát.

Vagyonomat rád hagytam.

Végül még egyet. Tanulmányoztalak, ismerem előnyeidet és hibáidat. Ha
boldog akarsz lenni, ne vezettesd magad eszed, de még kevésbbé
képzeleted által, hallgass egyszerűen szíved szavára. Én mondom neked: a
világ még nem annyira romlott, hogy benne a szív delejtűjével el ne
lehetne igazodni.

Feledd el minél előbb halványuló árnyékomat, de ha éppen rám gondolsz,
jusson eszedbe, hogy jobban szerettelek, mint sejtetted. Jó éjt!
Agenor.»

Attila növekedő megindulással olvasta végig e sorokat. Megszégyenülés és
bánat fogta el; – bánat, hogy bátyját ama torzképek után itélhette meg,
a melyekben a haldokló kedvét lelte, megszégyenülés, midőn saját
kellemetlenségeit összehasonlította e martir szenvedéseivel.

Midőn most a halotthoz lépett, keserű elégedetlenséget érzett a sors
igazságtalansága miatt, hogy ennyi fájdalomnak nem tudott más megoldást
találni, mint a megsemmisülést…

– Megsemmisülés?

Minél tovább szemlélte a rokonvonásokat, annál inkább lepte meg a vidám
nyugalom, a mely az arczon elterült, mióta Etel keze lezárta pilláit. A
megtört, félig behunyt szem titokzatos fényben csillog, az ajk körül
rejtelmes, diadalmas mosoly mutatkozik, – mintha az anyag bilincseiből
fölszabadult szellem éppen most siklana ki a kutató emberi elme durva
keze közül, hogy ujjongva szálljon a napfényes magasba…




XXXII.

Verőfényes tavaszi nap volt, Kun Attila gyors léptekkel sietett a
Lovrich-palotába. A kapustól megtudta, hogy Etel bárónő a kertben van,
tehát odairányította lépteit. Rövid keresés után rátalált. Etel egy
padon ült a verőfényben, gondolataiba volt elmerülve és napernyője
hegyével íveket rajzolt a sárga homokba. Attilának eszébe jutott első
találkozásuk, mikor a bárónőt hasonló helyzetben lepte meg, csakhogy
termetét most fekete gyászruha fedte, a mely megindító bájt kölcsönzött
halvány arczának.

A bárónő meglepetten tekintett föl.

– Csodálkozik, hogy itt lát? – kérdé Attila. – Ittlétemnek egyszerű oka
van: búcsuzni jöttem.

Etel zavart volt, midőn ösztönszerű udvariassággal helyet kinált neki.

– Elutazik? – kérdezte aztán szokott fátyolozott hangján.

– Elutazom. Valószinü, hogy sokáig nem fogjuk egymást látni, de az is
meglehet, hogy utaink szétválnak örökre. Nem akarok távozni anélkül,
hogy öntől egy szives búcsúszót ne vigyek magammal.

Etel kissé összevonta szemöldökét s szótlanul tekintett Attilára.

– Feledje el mindazt, a mi köztünk történt, – folytatta az – és
bocsásson meg, hogy valaha utjába álltam. Egyszer azt mondta, hogy úgy
szeret, mintha testvére volnék. Kényszeríteni akartam, hogy nekem több
legyen testvéremnél, – meglakoltam érte. Ama testvéri szeretet emlékére
kérem: bocsásson meg vakmerő levelemért… Őrült voltam, midőn irtam.

– És mi volt ama levélben? – kérdezte Etel.

– Hogyan, nem olvasta?

– Nem. Atyám kényszerrel akarta tőlem elvenni, én olvasatlanul
elégettem.

– Ezt őrangyalom tanácsolta önnek! – szólt Attila a legnagyobb örömmel.
– Most már meg fog bocsátani, hiszen nem tudja, minő nyomorult voltam!

Etel nem válaszolt, hanem hidegen kérdezte:

– Hová utazik most?

– Boros-Kevére.

– Mi dolga lesz ott?

– Egy régi tartozást kell megfizetnem. Itt már nincs mit keresnem, de
nem is tudnék itt maradni. Megelégeltem a fővárosi életet. Az utczákat,
a palotákat, az embereket, – mindezt rútnak, kicsinyesnek,
kétségbeejtően szürkének találom. Haza fogok menni. Az utolsó évek
emlékét kitörlöm életemből és újra ott kezdem életemet, a hol három év
előtt voltam.

– Eszerint nem volt szerelem, – szólt Etel, – hanem szeszély, a mi ama
nőhöz – ama tánczosnőhöz lánczolta?

– Liviához? Sem egyik, sem másik. Livia, mint oly sokan, szinte abban a
meggyőződésben élt, hogy miatta volt a párbaj…

– És nem úgy van? – kérdezte Etel bizalmatlanul.

– Nem.

– Igazat beszél?

– Hinni fog, ha bátyám emlékére mondom.

– És – hogyan került ama nő az ön lakására?

– Regényes kötelességének tartotta, hogy ápoljon. Én akkor eszméletlen
voltam. Agenor később eltávolította, – azóta nem is találkoztam vele…

A bárónő arczát sötét pir futotta el, fejét keblére csüggesztette.
Sokáig hallgatott, végre tétovázó szemmel tekintett Attilára.

– Megbocsát?

A fiatalember ajkához emelte a feléje nyújtott kezet.

– Most már a régi, testvéri szeretettel kivánom: legyen boldog! – mondta
Etel.

Attila fölkelt. A bárónő egy gyűrűt huzott le ujjáról, tejopál czímer,
apró gyémántokkal szegélyezve.

– Szeretném, ha e gyűrűvel jegyezné el menyasszonyát, – azt fogom
képzelni, hogy hozzájárultam a boldogságához.

Attila ujjára vonta a gyűrűt, aztán eszébe jutott valami.

– Ajándékát ezzel viszonozom, – mondta, selyemkendőt nyújtva át Etelnek.
Sötétpiros ceyloni kendő volt, sarkába Agenor czímere hímezve.

Etel ösztönszerűen arczához emelte a kendőt.

– Csodálatos illat, ezt már éreztem valahol.

– Kloroform illat, – szólt Attila halkan.

Etel arczát hirtelen pir futotta el, a kendőt ajkához szorítva, mohón
szívta be illatát.

– Isten önnel, – szólt Attila.

A bárónő kezet nyújtott neki, de aztán meggondolta magát és viruló
arczát nyújtotta. Egy pillanatig úgy látszott, mintha kedve volna sírni,
de aztán kivonta magát karjából.

Attila Korláthot és Bóditz századost találta lakásán.

– Kikisérlek a vasúthoz, – mondta az őrnagy.

– Én pedig újra köszönetet jöttem mondani, – szólt Bóditz, – atyámtól
pedig ezt a levelet hoztam.

A levelet az igazságügyminiszter írta Bóditz lovaghoz, értesítve, hogy a
boros-kevei bírói állást Kálváry Kálmánnal, – mint a szorgalma és
képzettsége folytán legméltóbb pályázóval – szándékozik betölteni.

Attila tárczájába rejtette a levelet. Egy hasznát hát mégis látta
politikai szereplésének: örömet okozhatott egy becsületes embernek.




XXXIII.

A lapály fölött tavaszi szél csattogtatta szárnyait, a nádas zúgva
hajlongott előtte. A vasuti töltés mentén hollósereg emelkedett föl,
lomha szárnycsapásokkal lendülve a ködös magasba.

A római sánczra dülő czigánysátorból barna arczok bámultak a futárvonat
után, a mely a sápadt reggeli fényben zakatolva sietett délnek, a kevei
róna méhébe.

Mire kivilágosodott, halk tavaszi eső kezdett permetezni, párhuzamos
gyöngysorokat rajzolva a kocsiablakokra. Attila álmodozva ült egyik
kocsiban, a vágtató kerekek üteméből egy régi, gyermekkori dalt
zümmögött fülébe

Álmodozásából éles fütty riasztotta föl: Boros-Keve!

Még minden a régiben van! Előtte fekszik a hegység a török várral, a
város, a melynek apró házai félénken lapulnak a hatalmas templom körül.
Az indóház előtt ott áll a Csillag ütött-kopott bérkocsija, a bakon
ugyanaz a parasztkocsis pipázgat, a ki évekkel ezelőtt a
Lovrich-kastélyba vitte. Az a titokzatos gyári kazán is ott fekszik még
az út szélén…

Amint a kocsi lassan végigdöczögött a főutczán, a melynek alacsony,
virágos ablakai mögött halkan suttogott a kisvárosi élet, Attilát
egyszerre csodálatos látomány szállta meg. Tegnap Jolánnál járt, a leány
fehér kötőjével kaczagva futott eléje. Ma ismét Jolánhoz megy és a leány
ismét kaczagva fog karjába repülni. A mi pedig tegnap és ma közt
történt, az egyike volt ama félelmetes álmoknak, a melyeket a
gondviselés sötét éjjel azért bocsát ránk, hogy véget vessen
kételyeinknek és édessé tegye a verőfényes napot.

Pogányék csak nyáron tartózkodtak a Pogányvárban, különben a főutczában
levő házukban laktak.

Midőn Attila belépett a csinos udvarra, úgy érezte, hogy térdre kell
borulnia és megcsókolnia a hófehérre súrolt küszöböt. A komondor rögtön
megismerte régi jóakaróját és nyihogva ugrándozta körül.

A csinos szobaleány felsikított:

– Jézus! a nagyságos Attila úr, – hogy fog Jolán kisasszony örülni!

Attila megtudta, hogy Pogányné a nyaralóba ment, a tavaszi munkálatokra
vigyázni; Jolán valamelyik barátnőjét kereste föl, délelőtt azonban ő is
felmegy a hegyre.

Elhatározta, hogy megkeresi Jolánt a városban. Ha kétszer végigsétál a
főutczán, bizton az ablakokba csődül az egész leánynépség, ezek közül
kiválaszthatja magának Jolánt.

A templom boltíves kapujából énekhangok szürődtek elő. Delejes erő
vonzotta befelé; egy jóarczu öreg helyet csinált neki a padban.

A főoltár Mária-képe élő virággal volt koszorúzva, a lépcsőket piros
szőnyeg fedte, az istentisztelet nagy ünnepélyességgel folyt. Az orgona
hangjai szétáradtak a hatalmas oszlopok közt, a keskeny gót ablakokon
ferde fénysávok szürődtek az oltárfülke hüvös homályába. A gomolygó
tömjénfüstöt ezüst köddé változtatta a verőfény.

A zene és ének halk zsongássá folyt össze Attila fülében és idegeit, a
melyek hetek óta kínos rezgésben voltak, édes megnyugvással töltötte el.
Kezére hajtotta homlokát; midőn mély csend közepett harangcsengés
hirdette az áldozat bemutatását, gyermekkora óta nem érzett kegyeletes
borzongás futotta át. Az egyhangu éneket mekegő férfihang vezette,
máskor ez kihivta volna gunyolódását, most halk zümmögéssel kisérte. Úgy
érezte, hogy ez egyszerű alakok közé kell vegyülnie, hogy velük
egyetemben jámbor áhítattal dicsérje istent, a bűnbocsátó, az irgalmas
istent.

A boltíves ablak egy kék üvegvirágán napsugár tört keresztül, vakító
fénynyel árasztva el egy női kalapot, a melynek viselője a túlsó padsor
sarkán térdelt, Attila nem láthatta arczát, de üde, fehér nyaka delejes
erővel bilincselte le szemét. A leány, a ki eddig buzgón imádkozott,
most fölemelte fejét és gyermekes kiváncsisággal tekintett a magasba,
honnan ízzó üvegvirág kék dicsfényt szórt rá. Attila szíve félelmetes
hangon dobogott. – Jolán volt! Vállban és csípőben kissé szélesebb,
derékben kissé karcsubb, a félszeg gyermekleányból viruló nő fejlődött,
de még mindig a régi Jolán. Ugyanaz a gyermekes, puha áll, az a komoly
és mégis kiváncsi szem, azok a megindító tiszta vonások, a melyek utóbbi
időben oly gyakran jelentek meg álmában.

[Illustration: Attila nem láthatta arczát, de üde, fehér nyaka delejes
erővel bilincselte le szemét.]

– Minő ünnep van ma? – kérdezte szomszédjától.

Az öreg csodálkozva tekintett rá.

– Gyümölcsoltó boldogasszony.

Az istentisztelet véget ért, a hivők tolongva hagyták el a templomot.
Attila iparkodott Jolánhoz jutni, de az ellenkező irányban hullámzó
emberáradat szétválasztotta őket. A szabadban hiába nézett körül a
zsibongó sokaságban; miután az utolsó anyóka is elhagyta a templomot, jó
ideig még kutatva bolyongott az utczákon, aztán gyors léptekkel a
hegynek indult.

A lejtőt hűvös szél járta, az útszélen a rügyező kökénybokrokon
esőcseppek csillogtak, a fényes, tejszínű magasban csiripelő pontok
úsztak. Attila levette kalapját és teli tüdővel szívta a nedves tavaszi
levegőt; lépteit mindinkább gyorsította, a legmeredekebb helyen már
futott is.

A nyaraló elhagyatva állt a még puszta kert fölött. Attila nem ment az
ajtó felé, hanem a szőlőknek vágva, megkerülte a házat. Az erkély
ponyvája le volt eresztve, talán éppen most feszítették ki. Dobogó
szívvel állt meg, közvetlen közelében, a ponyva mögött két ismerős hang
hallatszott: Jolán és Kálváry hangja.

– Nyáron majd fürdőbe viszem, – szólt éppen a jegyző.

– Mi jutott eszébe, maga pazarló! – feleselt Jolán. – Itt fogunk lakni a
Pogányvárban, maga reggel lemegy a hivatalba és délután feljön ismét.

– Délben is feljövök.

– Azt nem engedem meg, – tönkre futná magát. Majd a Csillagban fog
ebédelni.

– Abból nem lesz semmi, nem azért házasodom meg, hogy tovább is a
Csillag sületlen rostélyosait egyem.

– Ej? Talán azért, hogy kisült rostélyosokat kapjon? Telhetetlen!

– Maga tudja, hogy akkor is elvenném, ha egész életemen át száraz
kenyeret kellene ennem.

– Nem tudom, nem is hiszek semmit.

– Elhiszi most?

Egy csók, – a leány kaczagva védekezett. Attila a fal tövének durva
köveihez támasztotta homlokát. A jegyesek vígan fecsegtek tovább.

– Kissé mégis szeret? – kérdezte Kálváry.

– Kissé, – bár magam sem tudom, hogyan jött az egyszerre. Még mikor
beteg lettem, azt hittem, sohasem fogom szerethetni. Magának akkor
Budapestre kellett utaznia és rajtam kinzó türelmetlenség vett erőtt, –
vártam, egyre vártam…

– De nem engem!

– Nem tudtam, kit várok, de éreztem, hogy valakinek jönnie kell és
egészséges leszek ismét. Mikor betegágyam mellett egy résztvevő alak
jelent meg, egyszerre nyugodt lettem. Lázamban sokat töprengtem azon, ki
lehet az, a ki a mamával ágyam mellett virraszt – néha a keze után is
tapogattam. Mikor aztán egy nap fölismertem magát, lássa, akkor öröm
fogott el, hogy maga az és nem más, és éreztem, hogy magát szeretem és
nem mást. Hanem illetlen volt a mamától, hogy az ágyamhoz eresztette!

Kálváry kissé el volt érzékenyedve.

– Lássa, édes, – mondta, – oly boldog vagyok, hogy kezdek félni a
boldogságomtól. Szinte hihetetlen, hogy ez így tartson. Ha most nem
neveznek ki bírónak, várnunk kell az esküvővel talán egy évig, talán
tovább is…

– Várni fogunk egy évet, ha kell tizet is, – szólt Jolán határozottan.

– De – ha az az ember visszajön.

– Kálmán!

– Minden sikerül neki, amit akar, – meglehet, hogy ki fogja nyujtani a
kezét maga után, – Jolán, én nem tudok maga nélkül élni!

– Maga néha ostobaságot beszél, – jegyezte meg a leány szárazon. –
Törődik ő ilyen vidéki libával, a minő én vagyok?

– De ha mégis törődik? – élhetetlenkedett Kálváry.

– Akkor azt mondom neki: sohasem szerettél, most sem szeretsz, nem is
tudsz te igazán szeretni. És ha szeretnél is, tanulj meg te is egyszer
lemondani.

A jegyesek elhallgattak, Pogányné lépett az erkélyre. A jó asszony
egyszerre fölsikoltott:

– Irgalmas Istenem, – Attila!

Attila mosolyogva lépett az erkélyre.

– Ez aztán meglepetés! – dadogta Kálváry.

– Minő sápadt; talán beteg? – kérdezte az özvegy aggódva.

Attila fejét rázta.

– Semmi, – kissé kifáradtam, rég nem jártam hegyen.

– Ülj le! – szólt Jolán, – a ki csipőre tett kézzel, nagy szemmel
tekintett rá.

Attila leült és mosolyogva tekintett barátjaira. Homlokán hideg verejték
gyöngyözött.

– Tulajdonképpen azért jöttem, – mondta, – hogy szerencsét kivánjak
eljegyzéstekhez. Kálmánnak hoztam is valamit. – Azzal kivette
tárczájából a miniszter levelét.

A jegyző növekedő örömmel olvasta, aztán vígan kiáltotta:

– Hat hét mulva megtartjuk az esküvőt!

Mikor Jolán komoly arczába tekintett, hirtelen elnémult, a leány azonban
lopva érintette a kezét.

– Ugy-e, Tila, – szólt a leány, – ezután törökkúti földesúr leszel, –
akkor majd büszkeségedben meg sem látsz bennünket!

Attila egy pillanatig Jolán szemébe nézett, homlokán a sebhely vérvörös
lett, aztán fölállott s kalapja után nyult.

– Maradj hát! – szólt Jolán kedvetlenül.

– Nem lehet, dolgom van.

– Mikor látunk ismét?

– Talán néhány év mulva.

– Hogyan? Hová mégy?

– Afrikába, – volt a száraz felelet. – Már első izben Nejosszumig
akartam menni, de nem sikerült, – most ráérek s el fogok menni
Nejosszumig.

A jelenlevők összenéztek, egyik sem tett kisérletet, hogy a fiatalembert
tovább tartóztassa. Amint Jolán végigtekintett barátján, a ki sápadt
arczczal, beesett szemmel, béna karral állt előtte, egyszerre köny
szivárgott a szemébe.

Attila távozott. A hegyi úton habozva megállt, úgy látszott, mintha a
város felé akarna menni, de aztán megfordult s a törökkuti hegyeknek
vágott.

Jolán némán állt anyja és vőlegénye közt s nedves szemmel tekintett a
magas alak után, a mely sietve haladt föl a távoli magaslaton.

– Minő ember! – mondta keserüen, – egyszer sem néz vissza!

Attila lihegő mellel és lüktető halántékkal folytatta útját. Érezte,
hogy a fárasztó hegymászás jót tesz neki és ösztönszerűen a
legmeredekebb kúpnak, a várhegynek vett irányt.

Nemsokára belépett a törökvár düledező kapuján, aztán fáradtan dőlt az
északi bástya fokára.

Egykor itt ült amaz iskolás leány a vércsével vállán, amikor elmondta a
könnyelmű asszonyok bohó regéjét.

A városban most delet harangoztak. A sugártornyok kőrostélyaiból kitörő
harangzúgás diadalmasan járta át az éles tavaszi levegőt.

Lenn a mélyben komoran állt a kastély a park lombtalan fái közt, – a
lejtőről a Pogányvár piros bádogteteje integetett. Két csinos játékszer,
a melyet valamely óriás gyermek felejtett ott.

Attila a magasba tekintett s egy korai fecskére figyelt, a mely félénk
csicsergéssel kerengett a végtelen ürben. Néha sebes ívekben
lecsavarodott a magasba, a hol elenyésző pontnak látszott, aztán ismét
lesiklott a mélybe, hogy fáradt szárnynyal újra kezdje czéltalan útját.

Attila úgy érezte, mintha az árva madár saját lelke volna, a mely
czéltalanul tévelyeg a nagy, szürke semmiségben.

A kevély férfi lehajtotta fejét és keservesen sírt.




KÉPJEGYZÉK.

1. A titokzatos félhomályban egy kiszáradt szökőkút tritonjai fehérlenek
5

2. A leány Attila lábaihoz dobta nagy szalmakalapját, kezeit fején
összefonta és lassan ringatta magát bokáin  35

3. Az urna talapzatához támaszkodott, figyelemmel szemlélve egy apró
bogárkát, mely keztyűjén ült  43

4. A leány a hintaszéken ült, míg barátja mögötte állott és lassan
ringatta  50

5. Széles vállú, karcsú alak volt – … óriás doggot vezetett  62

6. A ludak gágogva rebbentek szét – a töltésről hirtelen felbukkanó
lovas alak ugratott át fürdőhelyükön  80

7. A grófnőt a magas korláton találta ülve, apró lábait himbálva,
oldalán egy főhadnagy könyökölt  98

8. Etel letelepedett a kerevetre, Attila a támlányra könyökölt  107

9. Etel lángvörös arczczal, a legnagyobb undorral védekezett  130

10. A föltünően csinos tánczosnő egyedül ült páholyában  155

11. A grófot festői műhelyében találta  184

12. Attila felegyenesedik és szólni kezd  201

13. Az orvos hozzásietett, hogy támogassa, de a herczeg már lecsúszott a
falon a hideg homokba  225

14. A bárónő világos ruhát viselt; gyors léptekkel az ágyhoz sietett
253

15. Attila nem láthatta arczát, de üde, fehér nyaka delejes erővel
bilincselte le szemét  266


*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77615 ***