diff options
Diffstat (limited to '77615-0.txt')
| -rw-r--r-- | 77615-0.txt | 7830 |
1 files changed, 7830 insertions, 0 deletions
diff --git a/77615-0.txt b/77615-0.txt new file mode 100644 index 0000000..bf9be82 --- /dev/null +++ b/77615-0.txt @@ -0,0 +1,7830 @@ +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77615 *** + +MAGYAR REGÉNYIRÓK + +KÉPES KIADÁSA + +Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja + +MIKSZÁTH KÁLMÁN + +56. KÖTET + +FENN ÉS LENN + +Irta + +HERCZEG FERENCZ + +BUDAPEST + +FRANKLIN-TÁRSULAT + +magyar irod. intézet és könyvnyomda + +1908 + +FENN ÉS LENN + +REGÉNY + +IRTA + +HERCZEG FERENCZ + +MÜHLBECK KÁROLY RAJZAIVAL + +BUDAPEST + +FRANKLIN-TÁRSULAT + +magyar irod. intézet és könyvnyomda + +1908 + +_Singer és Wolfner tulajdona._ + +Franklin-Társulat nyomdája. + + + + +ELŐSZÓ AZ ELSŐ KIADÁSHOZ. + +Ki másnak is ajánlhatnám első regény kisérletemet, mint _anyámnak?_ Az a +jóságos, okos asszony bizonyára szemet fog hunyni könyvem gyöngéi +fölött, valamint szemet hunyt már vagy egy könyvtárra menő megiratlan +ostobaságom fölött. + +Az olvasótól nem kivánhatok hasonló gyöngéd elnézést, azért jó is lesz, +ha elmondom a _Fenn és Lenn_ rövid genézisét, hogy legalább a felelősség +egy részét azokra hárítsam, kik velem szemben a felbujtó szerepét +játszották. + +Úgy volt, hogy az _Egyetemes Regénytár_ szerkesztősége az 1889-ik év +folyamán 1000 frankos regénypályázatot hirdetett. + +A pályázat ösztönzött arra, hogy tollhegyre tűzzek egy tarka mesét, mely +akkoriban fölbukkant szemeim előtt; libbenő szárnyakon körülcsapongott, +mondhatom: szinte üldözőbe vett. Megszületett a _Fenn és Lenn_. + +A birálók elsősorban dicséretükkel tüntették ki pályaművemet, a díjat +nem itélhették oda, mert a regény már külső alakjánál fogva igen nagy +volt, terjedelme nem felelt meg a pályázat föltételeinek. + +Kiadóim fölszólítására újra átdolgoztam regényemet. + +Ezzel az olvasó kezébe adom. Ha elsőszülöttemnek, – kitől végre sem +tagadhatom meg teljesen apai gyöngédségemet, – ha elsőszülöttemnek, +mondom, sikerül az olvasót egy estén át szórakoztatni: akkor betöltötte +hivatását. + +Budapest, 1890. évi február hóban. + +_A szerző._ + + + + +I. + +* várostól délnek hirtelen meredek hegyláncz szökik a zúgó nádassal +borított lapály elé, komor daczczal feszülve a végtelen rónának, mintha +azt mondaná: Budától eddig te uralkodtál, – itt véged van! A róna +hatalmas földhullámokat vet, aztán megtörten simul a hegy lábához. Az +első hegyek mögött erdős kúpok emelkednek lépcsőzetesen, míg végre egy, +a távolban kéklő gerincz színfalként elzárja a szemhatárt. + +A rónára dülő sziklagerincz egy meredek csúcsát csonka vártorony +koronázza, reczés ormaival élesen furódva a déli ég mély korongjába. E +torony messzi tájakat ural, uralma legitimitásának titka – mint minden +igazi legitimitásé – elvész a népvándorlás ködös homályában. Valaha +őrszem volt az ország déli kapuján, mely nem egyszer döngött súlyos +buzogánycsapások alatt, ha a Duna völgyéből feketén hömpölyögtek +északnak idegen, kalóznemzetségek pusztító árjai. + +Később török bégek tanyáztak itt, az utolsó bég emlékére keresztelte el +a nép «Jó Ali tornyának». A várhegy mögött emelkedő magaslatok +«Törökköny» nevet visel. A nagy török tragédia itt egy békülékeny +akkorddal végződik: Ali, az utolsó magyarországi bég, kinek ereiben egy +csepp folyt a bölcs kalifák véréből; e magaslatról áldotta meg +Magyarországot, midőn a róna északi szemhatárán fölbukkantak a +rettenetes Eugen herczeg vértesei: az ősz bég szeme könybe borult, amint +végigrévedezett a zöldelő tájon, melyről tudta, hogy mindörökké +elveszett az igazhívők számára; aztán marczona spahijaival, +szerecseneivel és karcsúnyakú tevéivel útra kelt Allah nevében, a +fölkelő nap irányában… Az iszlam világuralmának zivataros fellege +szétfoszlott; az utolsó béggel egy elkésett ködfoszlány uszott Keletnek, +megaranyozva a költészet napjától. Jó Ali azóta már Mohamed +paradicsomába költözött, hol fiatal hurik fogadták a vén leventét. A vár +odafenn romba dőlt, de a várjobbágyok kunyhói lenn a völgyben gyarapodni +kezdtek és ma hatezer lakosa van Boros-Keve mezővárosának. + +A lakosok nagyrészt ama sziléziai gyarmatosok unokái, kiket Mária +Terézia királynő telepített ide a hétéves háború után. A város fasoros, +egyenes utczáival, tágas tereivel és csinos épületeivel kedvező +benyomást tesz; a többnyire sárgára meszelt házak, tisztaságtól villogó +ablakaikkal és rikító, olajfestésű kerítésrácsaikkal, a lakosság +jólétéről és ideges rendszeretetéről tanuskodnak. Ha valamely idegen, +kit a véletlen az ország eme félreeső zugába vetett, a város +nevezetességei után tudakozódik, mindenekelőtt megmutatják neki a +lendületes gótstilusban épült templomot, aztán megbámultatják vele a +megyeház oszlopos homlokzatát; végül a bennszülöttek nem fognak +megfeledkezni arról, hogy figyelmét a «kastélyra» irányítsák. + +A kastély tulajdonképen nem tartozik a városhoz, mert vagy tizenöt percz +távolságra esik ettől, a hegy lábán kanyargó, nyárfasoros országút +mentén. Egyébiránt semmiben sem különbözik mindama úri lakoktól, melyek +a mult század első felében, a magyarra fordított barok ízlésben épültek. +Tágas, komor épület, kettős tetővel, potrohos ablakrácsozattal és +túlizmos homokkő-kariatidákkal, – még a kertkerítés golyóbis oszlopai és +a megszokott czímertartó griffek is föltalálhatók. Az oszlopos pitvaron +és a kovácsolt vaserkélyen meglátszik, hogy későbbi toldás eredményei. +Az úrilak körül nagy kert terül el, melyen észrevehető, hogy évtizedek +óta fürészt és kertész-ollót nem látott, de épen emez +elhanyagoltatásának köszönheti egész báját. A kastély meredek +tetőgerincze fölött a százéves szálfák egymás felé nyujtogatják lombos +karjaikat: némely helyen a buja folyondár felkuszott a fa koronájáig, +hosszú indát bocsátva alá a magasból; a kastély mögött az ősi platánfák +törzsei aggasztóan közelre dőlnek egymáshoz, lombozatuk sűrű kupolát +alkot, melyen csak elvétve szűrődik át egy-egy halvány napsugár. A +titokzatos félhomályban egy kiszáradt szökőkút tritonjai fehérlenek s ha +hébe-korba kiváncsi rigó-rikoltás nem zavarná az ünnepélyes csöndet, az +ember azt hinné, hogy nappal is egy letünt kor álmai kisértenek a zúgó +vadonban. + +[Illustration: A titokzatos félhomályban egy kiszáradt szökőkút +tritonjai fehérlenek…] + +Az idegen, ki véletlenül erre kocsizik, megtudja kevei kocsisától, hogy +a kastély a Lovrich bárók tulajdona, kik utóbbi időkben csak elvétve +néztek le családi birtokukra, különben pedig Bécsben szoktak tartózkodni +állandóan. Az utas hamar észreveszi, hogy a jó keveiek csak azért látnak +nevezetességet a kastélyban, mert előkelő zárkózottsága imponál nekik s +mert megszokták, hogy lakóiban a mesés gazdagság és hatalom +megtestesítőit bámulják. + +Ha aztán az utas a csalódás egy nemével fordul el a látottaktól, a +szemben levő hegylejtőn egy nyaraló szökik szemébe, mely fölkelti +érdeklődését már azért is, mert vörös bádogtetejével, csinos erkélyével +és kaczér, fehér ablakfüggönyeivel jóltevő ellentétet alkot a komor +úrilakhoz. A kit érdekel, az megtudhatja, hogy ez a «Pogányvár», melyet +tréfásan azért neveznek így, mert a boldogult Pogány Mihály építtette +családja számára. Ha beszédes a kocsis, hozzá fogja tenni, hogy uradalmi +ügyész volt a megboldogult, a kit mindenki szeretett, mert jólelkű +úriember volt és sokat lendített a szegény emberek ügyes-bajos dolgán. + + + + +II. + +Esteledett. + +Boros-Keve a völgyben már árnyba borult, fenn a magasban, a Pogányvár +kéményén, még egy elkésett napsugár siklott végig. A nyaraló alatti +kertből, a nagy gesztenyefa tájékáról, víg kaczagás csengett föl. A fa +egyik ágáról kezdetleges hinta függött alá, melyen patyolat jó kedvükben +ketten foglaltak helyet: egy körülbelül nyolcz éves fiú és egy leány, ki +az iskoláslány és a fiatal hölgy közötti átmeneti korszakot élte. + +A fiú a hinta deszkáján ült s neki pirult arcczal, merészen és mégis +borzadva hasította a levegőt. A leány a deszkán állott s karcsú karjait +magasra emelve fogta a kötelet, – a mint a hintát lendítette, nyulánk +termete tökéletes szépségű vonalakban mozgott. Mindketten kaczagtak. Üde +tavaszi est volt, a gesztenyefa koronája illatos virágesőt hintett alá, +mindketten fiatalok voltak, – ez végre is elegendő ok a kaczagásra. + +– Magasabbra, Jolán! – könyörgött a gyerek hévvel. + +– Nem lehet, Béni, a mama már türelmetlen lesz. – A leány ezzel kissé +hátradőlt és keskeny lábával iparkodott a lengő hintát megakasztani. + +Béni titokban eviczkélő mozdulatokat tett; miután meggyőződött, hogy a +hintát egyedül meg nem lendítheti, boszankodva vonta fülére +matrózsipkáját. E pillanatban váratlan tünemény vonta magára figyelmét. + +– Jé, Jolán, nézd, egy néger fehér kalappal! + +– Jé! – szólt Jolán csodálkozva, a megjelölt irányban tekintve. + +– Ez mulatságos, – jegyezte meg Béni. + +Aztán mindketten kezüket szemük fölé emelve, erősen a hegyi út felé +tekintettek. + +A hegyi úton, mely a nyaraló mellett elhaladva, a közeli Törökkút +községbe vezetett, egy férfi alakja bukkant föl. Nem volt ugyan +szerecsen, de sötétbarna arcza, mely a délövi égalj hatására vallott, +nem szégyenítette meg Béni képzeletét. Most letért az útról és a +nyaralóba vezető fasort balra hagyva, egyenesen a gesztenyefa felé +közeledett. + +– Ki ez? Mit akar ez? – kérdezte Jolán halkan s megfeledkezve arról, +hogy a hintán áll, arczát karjára támasztotta és gyermekes +kiváncsisággal figyelt a közeledőre. + +Az idegen mosolyogva folytatta útját. Magas termetű fiatalember volt, +villogó fekete szemmel, különben szabályos metszésű vonásainak a sötét +arczszín s egy halántékán végigfutó sebforradás bizonyos kihívó rútságot +kölcsönzött. E hatást csak növelte az a gunyoros vonás a szemei körül. +Finom öltözéke feltünő szabású volt, kabátja alul egy selyem-ing puha +gallérja látszott ki. Hanyagul, kissé szétvetett lábakkal járt, a mi +különben csak a lovassági tisztek és tengerészek előjoga szokott lenni, +mozdulatait bizonyos öntudatos, ellentmondást nem türő határozottság +jellemezte. + +A hinta előtt megállt, eldobta szivarját és levetette puha, fehér +kalapját. + +– Itt vagyok! + +Jolán zavartan szökött le a gyepre, Béni egyensúlyát vesztette és +rémülten kapkodott a levegőben. Az idegen, miután nem kapott választ, +egy hirtelen mozdulattal magához ölelte a leányt és habozás nélkül +megcsókolta. + +– Jézus Mária! – Jolán rémülten siklott ki karjaiból, majd néhány +szökéssel a gesztenyefa mögé hátrálva, lihegve nézett farkasszemet +vakmerő támadójával. + +– Tehát annyira megváltoztam, hogy már Jolán sem ismer rám? – kérdezte +az kissé bosszankodva. + +– Hogyan, te, te volnál? – dadogta a leány. + +– Ki más? + +– Te Attila – Tila! + +– Én magam. + +A varázs meg volt törve. A fiatal leány előlépett a fatörzs mögül, +összekulcsolta kezeit és éghez emelte a szemét, mintha kérné az égieket, +hogy saját érdekükben vegyenek tudomást a hallatlan eseményről, mely +most a Pogányvár kertjében lefolyt. + +– Ez nagyszerű, – mondta aztán. + +A nagyszerű egyébiránt is kedves kifejezései sorába tartozott. + +– Semmi nagyszerűt nem látok abban, ha valaki elmegy és visszajön; de ha +valaki néhány év mulva elfelejti legjobb barátját, az már szomorú. + +Jolán kitörő örömmel nyujtotta mindkét kezét a megérkezett felé; most +már áradt belőle a szó. + +– Te, ez aztán a meglepetés! Már azt hittük, soha többé nem jösz haza. +Merre is jártál mindenütt? Láttad már a mamát? Mit beszélek! hogy láttad +volna? menjünk a mamához! + +Béni meglehetős bizalmatlansággal figyelte meg a történteket. Most gyors +fordulattal lekúszott a hintáról és sebesen iramodott a nyaraló felé, +jelenteni, hogy történt valami – mi, azt még nem lehet tudni. + +– Hogyan vetődtél ily váratlanul haza? – kérdezte Jolán, a mint ketten a +nyaraló felé haladtak. + +– Egy hónapja, hogy Londonba érkeztem. Eleinte az angol fővárosban +akartam maradni, de aztán – Isten tudná hogyan – olyas valami lepett +meg, amit honvágynak szokás nevezni. Hozzá még eszembe jutott, hogy van +nekem egy kis bajtársam, ott valahol az alsó Duna mentén és nagy +kiváncsiság fogott el, mivé nőhette ki magát az a borzas iskolás-leány… + +– Amint látod: tiszteletreméltó agszüzzé – szolgálatodra! – szólt Jolán, +csinos bókot csapva. + +– Jól használtad föl az idődet, gyermek, meg vagyok veled elégedve. + +Attila mosolyogva tekintett végig rajta. A leány igazán csinos volt. +Okos gyermekarcza, melyre a nyári nap heve gyönge, barna zománczot +varázsolt, bájos ellentétet alkotott szőke hajával; nyulánk, fiatal +termetét minden mozdulatában öntudatlan kecs jellemezte. + +– Már azt hittük, – kezdé Jolán, kit Attila fürkésző tekintete kissé +zavarba ejtett, – már azt hittük, örökre ott rekedtél valamelyik vad +országban; de úgy-e az ember nem feledi oly könnyen azokat, a kiket +valaha szeretett? + +– Láthatod, hogy nem. + +– És hol voltál, mielőtt Londonba mentél? + +– Zanzibárban. + +– Zan-zi-bár! Oláhországban lehet? + +– Nem, keleti Afrikában. + +– Tudom már. Oh, én mindent tudok. Tudom, hogy idegen országokat +fedeztél föl, hogy hires ember vagy, a ki vizilovakra vadászott és ezért +az angol királynőtől rendjeleket kapott… Mindezt és még többet olvastam +az ujságokban. Egyszer azt írták, hogy meghaltál. + +– Reménylem, nem tartottál képesnek ily meggondolatlanságra? + +– Nem lett volna szép tőled, ha annyira megszomorítasz bennünket. A mama +néha kissé sírt is utánad, de én nem, én csak bosszankodtam. Szeretném +is tudni, mi dolgod volt neked a négerekkel és a vizilovakkal? + +– Látod, – magyarázta Attila – a dolog így áll: a térképen Afrika +közepén egy nagy fehér folt van; e folt azt jelenti – e folt nem jelent +semmit! Ez sok embert bosszantott már, újabb időben főleg a Central +Afrikan Companyt bosszantotta, mely aztán többek közt elküldött engem +is, hogy nézzük meg, mi van ama fehér folt helyén… Nejossumig akartam +menni, fájdalom, nem jutottam el oda, de meglehet, hogy más alkalommal +oda is elérek! + +– És azért, hogy Béni még több földrajzot tanuljon, érdemes volt annyira +csuffá tenni a kezeidet? Minő kérgesek! Szegény arczodat is hogy +tönkrebarnítottad? + +– Ez onnan van, – magyarázta Attila jókedvüen – mert a piros napernyőmet +odaajándékoztam a kaukai királynak, kinek most trónmennyezet gyanánt +szolgál. Frakkot is adtam neki. Ő még inget is kért, de ezt megtagadtam +tőle; a czivilizáczió művét nem szabad elhamarkodni. Pedig ha odaadtam +volna neki, talán elértem volna Nejossumig… + +Időközben fölértek a nyaraló erkélyére, hol a nekibátorodott Béni +jelentette, hogy Pogány néni mindjárt itt lesz. Pogányné, ki Béni zavart +előadásából is sejtette a rejtélyes idegen kilétét, mielőtt mutatkozott +volna, még hamarjában rendbeszedte magát. A rendbeszedés tulajdonképpen +csak annyiból állott, hogy új selyemkötőjét más új selyemkötővel +cserélte föl és hogy néhányszor izgatottan futott körül a szobában. +Aztán megjelent az erkélyen hófehér kendővel kezében, örömtől sugárzó +arczczal. Az özvegy kissé elhízott, de még elég csinos asszony volt, +leánya különben feltünően hasonlított rá. + +Az üdvözlés után, melynél a könnyen meginduló özvegy kissé sírt is, +sorra kerültek a szokásos kérdések, aztán számot adtak egymásnak az +utolsó évek eseményeiről. Pogányné hangja fájdalmasan csengett, midőn +hangsúlyozta, hogy meglehetősen jó anyagi viszonyok közt maradtak vissza +és végre büszkén, midőn a leányára mutatott, ki időközben «ugyancsak +fölcseperedett». + +Azalatt teljesen beesteledett. Az erkélyen kigyultak a széllámpák. Jolán +kikereste a pohárszék féltett kincseit, nagy fáradsággal himzett +abroszokat és a nehéz ezüstneműt, aztán – szokása ellenére – segített a +csinos szobaleánynak a vacsora fölszolgálásában. + +Pogányék, Attila őszinte örömére, nem kivántak «utikalandokat» hallani; +Jolán is megelégedett azzal a fölvilágosítással, hogy Afrikában sok a +szunyog és nagy a forróság. Béni, kit láthatólag sértett a mellőzés, +melyet tapasztalnia kellett, fölfordított egy borospoharat, ezzel +alkalmat adva Jolánnak, hogy kellően bemutassa a nap hősének. + +– Ismered ezt a rossz fiut, Attila? A nagybácsi fia. + +– Tíz közül a hatodik – tette hozzá Pogányné. – Minden évben másik jön +hozzánk nyaralni. + +Béni hamarjában kiszámította, hogy tíz év mulva is rajta lesz a sor… + +– Egyike a híres Pogány-fiúknak? – kérdezte Attila. + +A Pogányfiúk * váron, hol atyjuk keresett orvos volt, két dologról +voltak híresek: először, hogy egyikük sem tudta könyv nélkül a fivérei +nevét; másodszor, hogy fölötte ügyesek voltak a parittya kezelésében. + +A várhegy mögött fölbukkant a hold korongja, az erkélyponyvához +haragosan búgó bogarak verődtek. Attila szivarra gyujtott és +kijelentette, hogy gyermekkora óta ily jól nem találta még magát. Jolán +tapsolt örömében és alkalomszerűnek találta, hogy barátja kedélyére +hasson. + +– Ugy-e, Tila, jó itt lenni? Ugy-e, nem mégy többé vizilovak után? + +– Nem, – évelődött az – itt maradok, családot alapítok. + +– Te – családot? + +Jolán ez ötletet fölötte mulatságosnak találta. + +Béni, ki nagynénje korholó tekintetéből azt következtette, hogy Jolán +valami sikerült megjegyzést tett, hirtelen teli torokból hahotázni +kezdett. Büntetésül feküdni kellett mennie. + +Mikor Attila elbúcsuzott a nyaralóból, hogy fölkeresse szállását a +városban, tíz órára járt az idő. Jolán az erkély korlátjához lépett és a +távozó után hajolt. + +– Mikor jössz föl ismét, Tila? + +Attila visszafordult a lépcsőn és a korláthoz támaszkodott. Arcza +érintette a leány kezét. + +– Feljövök holnap. + +– Jőjj korán. + +Azzal kezet fogtak. + +Csillagos éj volt, Attila lábai előtt szabályos fénypontok jelölték a +város kivilágított utczáit. Az éj sötétjéből apró szentjánosbogarak +villantak elő. Fény a magasban, fény a mélyben, fény mindenütt. + + + + +III. + +E század elején Lovrich Lázár volt a délvidék leghatalmasabb +sertéskereskedője. Csordáit a Tiszában és a Dunában usztatta, hajcsárai +tilinkózva bandukoltak Ráczország szivéből Budaváráig. A nép Pokrócz +Lázárnak nevezte, válogatott gorombaságai miatt, melyeket csodálatos +hidegvérrel vagdalt mindazok fejéhez, kik kénytelenek voltak vele +érintkezni. Pokrócz Lázár azon a vidéken, mint elvont fogalom, ma is él, +jelentve a pokrócz-gorombaság mellett a mesés gazdagságot és durva +pénzgőgöt. A napóleoni hadjáratok sok sertést fogyasztottak és Pokrócz +Lázár még Waterloo bekövetkezte előtt mondhatta termetes életpárjának: +Anyjuk, földesúr lesz a fiadból! + +És a fiuból, Lovrich Vazulból, földesúr lett. A Törökkuthy grófoktól, +kik Törökkutat és Kevét birták, harminczezer sertés árán, nemesi joggal +megvette a kevei uradalmat kastélyostul. Pokrócz Lázár fia kastélyban +lakott, igazi, duplatetejü kastélyban. + +Kezdetben csak nagynehezen tudta magát beleélni a földesúr szerepébe. +Főélvezete abban telt, hogy kabát nélkül kikönyökölt az oszlopos pitvar +alá. Hébe-korba kihozatta Kevéről a rokon Lovrichokat, földhöz ragadt +szegény ördögöket, megbámultatta velük kertjét és kastélyát, +üvegcsillárait és mandolafáit; ha aztán majd megpukkasztotta őket az +epés irigység, üres kézzel szélnek kergette. + +Mikor asszony került a házhoz, – egy öreg granicsár-hadnagy leánya – +megváltozott sok minden. A nők könnyen szabadulnak a parvenü-illattól s +Lovrich is lassankint beletalálta magát az úri semmittevés teknikájába. + +Egy nap csodálatos hír járta be a vidéket: Lovrich Vazul hétágú koronát +kapott, Pokrócz Lázár fia ezentúl «kevei Lovrich báró» lesz – «a +közügyek terén, de főleg a mezőgazdaság emelése érdekében szerzett +érdemei elismeréseül…» + +Lovrich bárónak két gyermeke volt, «Iván báró» és «Sarolta bárónő» – +mint maga szokta őket nevezni. + +Mire a fiatal Iván báró a bécsi Teréziánumból, hol nevelkedett, ismét +lejött atyja birtokára, kitünt, hogy néhány év alatt megtette azt az +utat, melyet a vármegye főnemessége a mohácsi vész óta megtett. Pokrócz +Lázár unokája tökéletes gentleman volt. Jól ruházkodott, beszélt jól +francziául és kevésbbé jól angolul, telelt már Párisban, nyaralt +Londonban, érdeklődött lovak és szinésznők iránt, meg tudta +különböztetni a telivért a félvértől, a St.-Julient a Cliquottól, a +sertésbőr-szivartárczát a borjúbőrtől. Kocsija néha szélsebesen robogott +végig Keve utczáin; a szegény Lovrichok, kik időközben nagyon +fölszaporodtak, most már nem utánozták a malaczvisongást (mint ezt még +atyja láttára tenni szokták), hanem lerántották süvegüket. E szögletes +arczú, komor tekintetű ifjú, ki magas bakján előrehajolva figyelt +telivéreire, már nem volt vér az ő vérükből, hanem a felső, idegen réteg +tagja. + +Időközben a kastély is nagy változáson ment át. A pitvartetőről eltünt a +kék mázolás s a hivalgó aranyíczmer, az utóbbit faragott kőczímer +pótolta. A sorfalba nyomorított bokrok és a szögletesre nyirt fák kedvük +szerint nőhettek. Az öreg Lovrich Vazul feleségével a kastély hátsó +szárnyába hurczolkodott, honnan csak ritkán jött elő a «charmant +garçon-menage»-ban gyönyörködni, melyet gyermekei vittek. A megyei +birtokosok, főleg pedig a leányos anyák, csodálkozva kérdezték +egymástól, hogyan ismerhették ennyire félre Lovrichékat? A +huszártisztek, az udvarképesség tavaszának eme fecskéi, gyakorlataik +közben be-betértek a kastélyba. + +Évek multak. Iván báró megnősült, neje Zalkovszky-Zelenka Adelaid +herczegnő volt… A «herczegnő» czímet különben nem kell túlságosan +komolyan venni. Zalkovszky Adelaid egy lengyel családból származott, +mely már a Jagellók kora óta messaliance-okból táplálkozott. A herczegnő +rokonszenves és szép asszony volt, ki férjét ki nem állhatta és +mindvégig meg volt győződve, hogy a túlvilágon martírkoronát fog kapni, +mert föláldozta magát családjáért. E házasság kétségkívül emelte a +Lovrichok tekintélyét. Iván báró, ha nejéről beszélt, mindig «a +herczegnőnek» nevezte. A házasság sokáig gyümölcstelen maradt, midőn +tizedik évben a herczegnőnek leánya született, ez az anya életébe +került. A leány anyja után Etel nevet nyert, – vele még találkozni +fogunk. + +Iván báró nővére, Sarolta, már meglehetősen érett szépség volt, mikor +férjhezment. Addig is sok gondot okozott családjának és a vármegye +pletykáinak. A Sarolta bárónőről terjesztett mendemondákban egy Kun +Attila nevü fiatal, csinos mérnök játszott szerepet, ki a kevei +csatornázási munkálatokat vezette és miután Lovrichék a csatornázásnál +érdekelve voltak, hosszabb ideig volt a kastélyba szállva. Midőn a +mérnök hirtelen elvesztette állását, ebben mindenki ama kósza hirek +megerősítését látta. Tény, hogy Kun még sokáig tartózkodott foglalkozás +nélkül a városban; tény, hogy Sarolta bárónő, ki teljesen letett régi +kevélységéről, ez idő alatt sokat járt-kelt a városban. Végre Kun eltünt +a vidékről és Saroltát nyakra-főre férjhez adták Törökkuthy grófhoz. A +gróf egy ősrégi, de már a forradalom előtt tönkrement család utolsó +sarja volt; betegeskedése miatt kénytelen volt odahagyni a katonai +szolgálatot; – egyébiránt csak egy kifejezett egyéni vonása volt: mindig +és mindenütt unatkozott. Mikor most nejével kezébe adták az +adósságmentes törökkuti uradalmat, meg volt győződve, hogy hallatlan +szerencsét csinált. + +Saroltának fia született, ki a keresztségben Agenor nevet nyert. +Törökkuthy gróf nemsokára rá tüdőbajának áldozata lett. + +A gróf halálával a város pletykái ismét működésbe léphettek: Kun, a +sokat emlegetett mérnök újra feltünt és ezúttal mint a törökkuti +uradalmak igazgatója nyert alkalmazást. A közönség végre ezt is +megszokta és a Lovrich-család is szemet húnyt a dolog felett, talán, +mert főuri gondolkozását nem sértette túlságosan a lappangó botrány, +mely végre is csak a nyárspolgárias illemszabályok megvetése volt. + +A lappangó botrány nyilt botránynyá vált, midőn egy nap kitünt, hogy az +özvegy titokban megesküdött jószágigazgatójával. Iván báró dühöngött, +még az öreg Vazul is előkereste atyai átkának tompa nyilait. Kunéknak el +kellett hagyniok a törökkuti uradalmat, mely a kis Agenor örökét +képezte. Boros-Kevére költöztek, hol szűk viszonyok közt, szigorú +viszavonultságban éltek. Midőn az öreg Vazul meghalt, – Iván báró +esküdözött, hogy a messaliance ölte meg – kitagadta leányát. + +Kunnénak, mint szokás mondani, nem volt szerencséje a férjeivel; második +férje, rövid idővel rá, hogy neje egy fiúval ajándékozta meg, ki atyja +után Attila nevet nyert, lovaglás közben fölbukott lovával, agyrázkódást +kapott és belehalt. Az özvegy és Iván báró sokkal inkább meghidegültek +már egymás iránt, minthogy köztük kibékülés jöhetett volna létre. Kunné +tehát megmaradt a városban. Férje végzetes balesete óta a Lovrichok +családi betegségének, a szívtágulásnak tünetei kezdtek rajta mutatkozni; +a még mindig szép asszony halálos betegségével arányban nőtt lángoló +gyűlölete a «kastélybeliek» iránt és rajongó szeretete fia, Attila +iránt. + +Midőn Kunné hirtelen meghalt, Iván báró megjelent ravatalánál. A báró +kissé meg volt indulva és magával vitte a nyolczéves Attilát a +kastélyba. Most már három gyermek volt a kezén: Törökkuthy Agenor, Kun +Attila és saját leánya, Etel. Legjobban megvolt akadva a kis Attilával. +A báró elhatározta, hogy a fiúnak szerény vagyoni viszonyaihoz és jövő +társadalmi állásához mért polgári nevelést fog adni, – a polgári nevelés +természetével azonban sehogy sem tudott tisztába jönni. Végre egy +szerencsés ötlete támadt. Tapasztalta, hogy a fiú az uradalmi ügyészhez, +Pogány Mihályhoz, különös ragaszkodást tanusít: Pogányék áldott jó +emberek hírében állottak, a báró tehát rájuk bizta a fiút «polgári +nevelés» czéljából – természetesen kellő kárpótlás mellett. + +Így került Kun Attila a Pogány-családba, hol csakhamar elfeledtették +vele, hogy árván maradt a világon. A «polgári nevelés» annyiban állott, +hogy Pogányék versenyezve kényeztették a fiút, kiben mindig a földesurék +gyermekét látták. + +Attila, miután elvégezte középiskoláit, Iván báró határozott kivánságára +teknikai pályára készült. «Legyen az, a mi az apja volt», – mondta a +báró – ki ebben a tragikai igazság egy nemét látta. A fiatalember +elnyerte a mérnöki oklevelet, nagybátyja ekkor mozgásba hozta magas +összeköttetéseit és kineveztette öcscsét a kevevidéki szabályozó +vállalathoz. Attila nem tudta méltatni a báró nagylelkűségét. Egy +csodálatos, félig alázatos, félig gunyos (a báró szerint pedig +szemtelen) levélben értesítette «méltóságos nagybátyját», hogy nincs +szándékában a felajánlott állomást elfoglalni, – sem kedve, sem +tehetsége nincs egész életén át «vágányon gördülni»; a bárótól pedig +csak egy szívességet fogad el: hogy az minél kevesebbet törődjék vele a +jövőben, egyben fölmenti őt gyámatyai kötelességei alul is. Ez elég +világosan volt mondva. A száraz hangon írt sorokból is elővillant az a +mély gyűlölet, melyet Kunné örökségképpen hagyott fiára. + +A fiatal mérnök, engedve kalandos hajlamainak, egy délamerikai +vasútépítővállalathoz szerződött. Az öldöklő égalj, melynek hatása alatt +társai sorra dőltek, végre megtámadta az ő egészségét is. Kun ekkor +búcsú nélkül otthagyta munkáját és elment Kairóba gyógyulni. A véletlen +úgy akarta, hogy itt megismerkedjék a híres Sidneyvel, ki a +Central-African-Company megbizásából ekkor készült harmadik fölfedező +útjára. A két ember megtetszett egymásnak és Kun, ki testi +ruganyosságával ismét visszanyerte vállalkozó kedvét, habozás nélkül +követte Sidneyt fölfedező útjára. Az expediczióval együtt jó ideig +teljesen nyoma veszett. «Elzüllött» – mondta Iván báró a meggyőződés +hangján. – Hónapok mulva az angol lapok kalandos híreket közöltek az +expediczió sorsáról. Sidney társainak egy részével szomjan veszett, de +az életbenmaradottak, egy Kun nevü fiatalember vezérlete alatt, +csodálatos vakmerőséggel nyomultak a fekete földrész szivének. Ismét egy +félév mulva szórványos hírek érkeztek Afrika belsejéből, melyek az +utazók legyilkoltatásáról beszéltek. «Mondtam, ugy-e?» – szólt ekkor +Iván báró, bár nem mondott semmit. A hírek ismét ellentmondásra +találtak, hosszú ideig titokzatos homály fedte az expediczió sorsát, míg +végre kétséget kizáró bizonyossággá lett, hogy Kun él és fényesen +oldotta meg Sidney feladatát. A fölfedező, ki szaktudósok állítása +szerint forradalmat idézett elő Közép-Afrika földrajzában, nemsokára +Londonba érkezett, hol a tudományos világ sietett őt kitüntetéseivel +elhalmozni. A földrajzi társulat megválasztotta tagjának, mit a lapok +azzal a megjegyzéssel vettek tudomásul, hogy Kun a nagytekintetű +társulatnak, fönnállása óta, korra legifjabb tagja; a királyné pedig a +fölfedezők aranyérmével tüntette ki. Mikor Iván báró ezt megtudta, +nyugodtan mondta: «Persze, a Lovrich-vér!» + + + + +IV. + +Kun Attila mindennapos vendég lett a Pogányvárban. Tulajdonképpen azzal +a szándékkal kereste föl hazáját, hogy itt visszavonultságban rendezze +az anyagot ama nagyszabású műve megírásához, melylyel a tudományos világ +előtt be akart számolni utazása eredményéről. A jegyzetek és naplók +azonban egyelőre még a hatalmas bőröndök mélyén pihentek, sem ideje, sem +kedve nem volt a munkához. Egy neme a reakcziónak volt ez, a sok évi +fáradalmak és tanulmányok után. Jolánnal ott kezdte ismét a régi +barátságot, a hol hat évvel ezelőtt félbenhagyták s mindketten +vetélkedtek a gyermekkori mulattató ostobaságok fölelevenítésében. +Bénivel háromszoros dacz- és védszövetséget kötöttek, mely hangos +működésével betöltötte a szomszédos hegyeket, fölforgatta a házirendet +és melynek hatalma előtt még Pogánynénak is meg kellett hajolnia. + +– Három fiatal darázs, mely ifjúságának napfényében zümmög, – mondta a +látogatóba jött Pogány doktor. + +Béni el volt ragadtatva új czimborájától. + +– Ez aztán a ficzkó! Ez tud bánni a parittyával. + +Pogánynéra, ki különben is maga a gyöngeség volt a «gyermekkel» szemben, +föltétlen hatással volt az az ellentmondást nem tűrő határozottság, +melylyel kedvencze föllépett. + +– Lássa, édes Attila, – jegyezte meg egyizben – maga mintha +elkényeztetné Bénit… + +– Az ilyen gyerek arravaló, hogy kényeztessük. + +– Lássa, édes Attila, Jolán egyre futkos a hegyekben, pedig már nem is +gyermek… + +– Ráér otthon ülni, ha táblai biróné lesz. + +Jolán zokon vette a «táblai birónét», mert tudta, hogy ez egyedüli +udvarlójára, Kálváry Kálmán törvényszéki jegyzőre vonatkozott. A jegyző +hébe-korba föl szokott látogatni Pogányékhoz, kiket már gyermekkora óta +ismert. Csinos, szőke, örökké mosolygó, gondosan öltözködő fiatalember +volt, kinek egész ambicziója oda irányult, hogy majd egyszer a +törvényszéki elnök nyugdíját élvezhesse. + +Jolánnak ezelőtt hizelgett a tudat, hogy Kálváry, kihez a kevei leányos +anyák annyi reményt fűznek, őt már nagylányszámba veszi; mióta azonban +Attila megérkezett, egészen más szemmel nézte a jegyzőt. Szinte +iparkodott magát barátja előtt mentegetni. + +– Tudod, Tila, ez a Kálváry már fiúkorában is olyan kiállhatatlan +finnyás és gondos volt, mint most. Emlékezem, te néha átnyaláboltad, +ledobtad a fűbe és addig hemperegtél vele, míg ő is olyan borzas és +kuszált nem lett, mint minden rendes gyerek; – ma is így egyre lestem, +hogy mikor fogod már meghempergetni… + +Egyszer Attila szeme megakadt a várromon. + +– Gyerekek, oda nekünk egyszer föl kell másznunk. + +Jolán és Béni tapsoltak örömükben. Még soha nem voltak fenn, – a mama +nem engedte meg, de Attilának bizonyára meg fogja engedni, hisz +Attilának meg van engedve minden. + +A három barát másnap délután útnak indult a várhegy felé. A nyaraló +fölötti szőlőkben Sobri, a komondor, mint negyedik csatlakozott +hozzájuk. Az idő kedvező volt. Béni, kire Jolán kabátkáját bízták, +boldogságban úszott és azzal adott örömének kifejezést, hogy nagy +ívekben megelőzve a többieket, versenyt futott Sobrival. + +Az út hosszabbra nyúlt, mint gondolták. Félórai erős gyaloglás után csak +a völgy fenekére értek, mely elválasztotta a Pogányvárt a várhegytől. +Attila műértően szemlélte a hegyet, mely most imponáló nagyságban +emelkedett előttük. + +– Jó félóra kell, míg fölérünk. + +Béni feltünően csendes lett és fáradtnak látszott; alig haladhattak húsz +lépést a meredek lejtőn, leült a fűbe és szomorú arczczal jelentette ki, +hogy ő nem mehet tovább, mindkét lába fel van törve. Attila lehajolt +hozzá: bizony ez nem tud fölmenni a romig. Jolán kétségbeesett arczot +csinált és lemondással tekintett a hegyre. + +– Sejtettem, hogy nem fogok oda fölmenni soha! – mondta búsan. Attila +tanakodva tekintett körül, aztán a fiúval a karján gyorsan nekivágott a +völgynek, Jolán utánuk futott. A völgyön ér húzódott át, partján +vizimalom kelepelt, a házikó ajtajában öreg anyóka ült. + +Az öreg asszonyra bizták Bénit, szívére kötve, hogy ne ereszsze a fiút a +vízhez, tűzhöz, a kelepelő malomkerékhez és egyéb veszedelmes dolgokhoz. +Béni megnyugodott sorsában és csak arra kérte őket, ha találnak egy +«kicsi kis sast» odafenn, hozzák el neki. Azzal ketten újra neki +indultak a hegynek; Jolán néhány lépés mulva megállt. + +– Egyedül menjünk fel? – kérdezte. + +– Már csak azért is, hogy sejtelmedet meghazudtoljuk. + +– De hát – illik ez? + +Illik! e szót most hallotta Attila első izben barátnőjétől, bosszúsan +nevetve fakadt ki: – Éppen az kell még, hogy ily iskolásleány olvassa +fejemre az illemtant! + +Jolán kissé fölbigyesztette ajkát, aztán kisérőjével útnak indult. + +– A várrom gyermekkorom óta sokat foglalkoztatta képzeletemet, – +jegyezte meg útközben. Nem jártam még fönn, de gyakran órákon át epedve +néztem a szürke falakat. Azt képzeltem, hogy odafönn a magasban +csodálatos, mesés lények tanyáznak; – a lényekkel sokat foglalkoztam s +meg voltam győződve, hogy ők is ismernek engem s befolyást gyakorolnak +sorsomra. Néha álmodtam is velük. Most is kissé izgatott vagyok, mintha +valami rendkívüli dolognak kellene velem történnie… + +Az ösvény összeszorult, úgy, hogy nem mehettek egymás mellett. Attila ez +alkalommal egy tapasztalással gazdagodott, hogy Jolánnak csinos lába +van. A leány, ki előre ment, néha megállt, hogy lélekzetet vegyen; +ilyenkor sápadt mosolylyal tekintett vissza barátjára. + +Végre fölértek a várhoz. A kapú düledező bolthajtásán át a várudvarra +léptek, melyet óriás faltörmelékek fedtek, egy résen át beléptek Ali +tornyába. Jolán félénken hökkent vissza a hűvös szellő elől, mely a +torony homályából áradt, aztán Attila kezét fogva, belépett. A +szellemek, melyekkel képzelete megnépesítette a romokat, nem +mutatkoztak, de Jolán érezni vélte leheletüket. Miután átbujtak minden +bolthajtáson és megmásztak minden bástyát, a körfalnak a rónára néző +ormára telepedtek. + +Mindketten hallgattak; lassankint bizonyos emelkedett hangulat vett +rajtuk erőt, mintha elmult századok lehelete érintené arczukat. A nagy +torony fülkéiben szél üvöltött, reczés ormai közül toronyi fecskék raja +keringett félénk víjjongással. Alattuk szines térkép gyanánt terült el a +végtelen róna, sárga országútjaival, kékes erdeivel és szürke +vízfolyásaival. Úgy érezték magukat, mintha szabadon lebegnének, szédítő +magasságban, a kék semmiségben. + +Délen ezüstszalag csillogott a napban. A Duna! Nem többé az illedelmesen +áthidalt és megszabályozott szőke gyermek, hanem a férfiúvá izmosodott +Danubius, ki vállán hordta nagy Szolimán gályaraját és látta lobogni +Rozgonyi Czeczil «tengerzöld ruháját». Az ősi Danubius, ki keblére +ölelte a szőke Tiszát s a zöldszemű Szávát és most ujjongva hömpölygeti +örökhabját keletnek, anyja, a Fekete-tenger ölébe… A Duna fölötti +fensíkon zajlott le, a hagyomány szerint, a hún tragédia utolsó +felvonása: Attila király árvái ott küzdötték végig az utolsó hún csatát, +mielőtt leventéikkel örökre letüntek a világtörténelem szinpadjáról. + +Attila megszakította a csendet. + +– Sajátságos, hogy a középkor nagy és apró zsarnokai rendesen +magaslatokon tanyáznak, pedig semmi sem alkalmasabb arra, hogy az +emberben saját törpeségének tudatát ébren tartsa, mint ily nagyszerű +kilátás. + +Jolán a táj egyes pontjait kezdte magyarázni. + +– Ez itt a Törökköny – ott van Törökkút községe – a kastély teteje +kilátszik a fák közül – ez a hegy alattunk, túl a szakadáson, a +Bagolykő, tetején sajátságos, könyvalakú sziklák hevernek egymáson… + +– Csodálnám, – szólt közbe Attila – csodálnám, ha a Bagolykőnek nem +volna meg a maga mondája; szokatlan alakjával szinte kihívja a nép +képzeletét. + +– Nem ismered a könnyelmű asszonyok mondáját? + +Attila nem ismerte. Jolán kissé gondolkozott, aztán elmondta meséjét. + +– A pogány időkben, mikor a most kopár hegyeket még ősi rengeteg fedte, +lakott a várban egy kegyetlen török basa, kinek hét lófark volt a +czímerében és akinek a nevét elfelejtettem. A basa nem szeretett senkit +és semmit a világon, csak a tizenkét kis fiát. Ezekből tizenkét török +basát akart nevelni, hogy irtsák a keresztényeket. Volt a basának még +tizenkét szép felesége is, de ezek nem szerették urukat, mert féltek a +tüskés szakállától és mert könnyelmű asszonykák voltak. + +Egyszer a basa alkonyatkor vadászatról jött haza; mikor ellovagolt a +Bagolykő alatt, a szikla ormán egy nagy baglyot látott kuporogni, mely +egyre forgatta nagy szemét. + +– Óh, te csúf bagoly! – kiáltott fel a tüskés basa. A bagoly azonban +boszorkány volt és e naptól fogva halálos ellensége lett a basának, mert +ámbátor vén és rút bagoly volt, mégis hiú volt a szemére. Azóta +alkonyatkor gyakran lehetett látni, amint ide-oda tipegett a Bagolykő +tetején, mérgesen forgatva szemét és rázva tollas karját a vár felé. Ha +aztán leszállt az éj, föllendült a magasba és nesztelenül kerengett a +vár bástyái körül, – de az őrök résen voltak és éles lándzsáikkal utána +döftek. + +Egy nap a tüskés basának kedve támadt háborúba menni. Ekkor maga elé +parancsolta tizenkét feleségét, gondjukra bizta a tizenkét fiát és +megesküdött a próféta szakállára, hogy kiirt a várból minden +asszonynépet, ha a fiaiban kár esik. Azzal harczosaival elvágtatott. + +Naplemente után az asszonyok kiültek a vár fokára és nézték a csillagos +eget. Néha egy-egy csillag elunta magát és sziporkázó ívben futott le a +völgybe. Az öreg keresztény remete hálókat feszített a nádasban és +felfogja a leesett csillagokat, – mondták az asszonyok – aztán kedvet +kaptak meglesni az öreg varázsló éjféli munkáját. Kiosontak a várkapun +és lefutottak a völgybe. Ezt észrevette a boszorkány odaát, lopva +átrepült a várba, ott kiszedegette a tüskés basa tizenkét fiát a +bölcsőkből és csőrében átvitte a szikla odújába. Itt levágta a szegény +kis pogányokat, megsütötte és föltálalta a nagy farkasnak, ki minden +éjjel feljött hozzá a zsombékból, mert szeretője volt… + +Jolán e pillanatban hirtelen félbeszakította meséjét és rémülten +sikoltott fel, mintha a zsombék farkasa csattogtatná rá a fogát. Attila +felszökött helyéről és elkapott egy fiatal vércsét, mely eddig +észrevétlenül lapult lábaiknál a törmelék alá s most hosszú +verébugrásokban iparkodott szabadulni. + +– Szerencsénk van, – mondta – megvan a kis sas Béni számára. Azzal +letépte kalapja szalagját és megkötötte a madár lábát; Jolán a vércsét +vállára ültette. Attila pedig ismét leült a leány lábaihoz. + +– Ott hagytuk el mesédet, hogy a zsombék farkasa vacsorázott… + +– Igen, – folytatta Jolán – a farkas megette a tizenkét fiucskát. Mikor +a tizenkét anya hajnalban fáradtan és lihegve ért fel a várba, üresen +találták a bölcsőket; erre nagy sírásra fakadtak, mert fiatalok voltak +és nem akartak meghalni. + +Csakhamar megjött a tüskés basa csatlósaival és a lándzsahegyre tűzött +emberfejek mutaták, hogy győzelmes háborúból jön. Először is fiait +kédezte. A könnyelmű asszonyok zokogva borultak térdre és elmondták, +hogy míg ők aludtak, valaki elvitte a gyermekeket. Ki vitte? – kérdezte +a basa vérben forgó szemekkel. – A könnyelmű asszonykák siránkozva +tépdesték hajukat és egyik a másiktól kérdezte: ki vitte? ki vitte? + +A tüskés basa éktelen dühre gerjedt és fölemelt csákánynyal rontott +nekik, megkergette őket az udvaron, végig a bástyákon, fel a nagy torony +tetejére. Itt magukra reteszelték a csapóajtót. Az ajtó döngött +üldözőjük csákánycsapásai alatt, végre beszakadt és a résen feltünt a +dühöngő tüskés feje. A könnyelmű asszonyok tudták, hogy végórájuk ütött, +összefogódzkodtak és levetették magukat a mélységbe. A basa lehajolt +utánuk és gúnyosan kiáltotta: Ki vitte? + +– Ki vitte? – kérdezte vissza tizenkét hang – mert a könnyelmű asszonyok +nem zuhantak a sziklára, hanem karcsú madarakká változtak át és +nyilsebes ívekbe hasították a levegőt. + +Azóta sok száz év mult el, de a könnyelmű asszonyok még egyre kerengnek +a vár körül, ijedten kérdezve egymástól: Ki vitte? Néha odalapulnak a +falak hasadékaihoz és kémlelik, odabenn vannak-e fiaik? Néha sűrű rajba +verődve, átszállanak a Bagolykőre, ha ott egy-egy nagyfejű bagolyra +találnak, mely mérgesen tipeg ide-oda, üldözőbe veszik és haragosan +visítják: ez vitte! ez vitte! + +– Mi a tanulsága mesédnek? – kérdezte Attila, mikor a leány +elhallgatott. Jolán kissé gondolkozott. + +– Az, hogy akinek felesége és gyermeke van, az ne kószáljon idegenben, +hanem őrizze szépen tűzhelyét. + +Attila kaczagott. – Jól véded nemedet – igazi asszony-logika. Van +különben mesédnek más tanulsága is: Boros-Kevén a tüskés basa tizenkét +feleségével még nem halt ki a könnyelmű asszonyok nemzetsége, mert lám, +a fecskék időközben fölszaporodtak sok százra. + +Jolán nem felelt, hanem elgondolkozva figyelt a mélységbe. + +– Mily szokatlan, hogy a kastély ablakai nyitva vannak, – jegyezte meg +végre, kezével a rónára mutatva, hol a Lovrich-kastély csinos +gyermekjátékként állott. – Ez jelenti, hogy a földesúrék megjöttek +Bécsből. + +– Éppen az kellett még, – szólt Attila kedvetlenül. + +– Meg fogod őket látogatni? + +– Nem, – volt a rövid válasz. + +– Ismered Etel bárónőt? – faggatta Jolán tovább. + +– Nem ismerem, nem is vágyódom e szerencsére. + +– Oh, Attila, ha tudnád, minő szép. Ha a városon átkocsizik, olyan +büszke, mint egy királynő; ha én férfi volnék, oh, én utána bolondulnék. + +Attila alig ügyelt e szavakra, hanem állát tenyerébe támasztva, +figyelmesen nézett barátnője arczába, melyet a nagy szalmakalap piros +karimája izzó dicsfényként övezett. A leáldozó nap apró fénypontokat +rajzolt szemébe. A fiatalembernek eszébe jutott egy festmény, mely +Ingeborgot ábrázolja a sziklán, Frithiof kedvencz sólymával vállán. + +– Tudod-e, Jolán, hogy te csinos leány vagy? – kérdezte egyszerre, +minden bevezetés nélkül, aztán, hogy szavainak hatását mérsékelje, +mosolyogva tette hozzá: – Kálváry erre bizonyára kész volna esküt tenni… + +Jolán felszökött helyéről és szemét égnek emelve, váratlanul daczos +elkeseredéssel mondta: – Én is szeretnék gazdag, kevély bárónő lenni! + +– Ugyan? – kérdezte Attila kellemetlen meglepetéssel. – Hogy szép +ruháid, lovaid és udvarlóid legyenek? – Oh – te iskolásleány! + +Jolán e közben gyors szökéssel föntermett a bástya fokán és odalépett a +kőpárkányhoz: Attila rémülten fölugrott és rákiáltott, mint egy +neveletlen gyermekre szokás: – Jössz le rögtön? Te! – Leesel. + +A leány, aki egy zerge biztonságával állott a szédítő mélység fölött, +nem ügyelt rá, hanem kinyujtotta karjait a róna fölé. + +– Ej, – mondá – ha mindaz, a mit látok, a föld, a víz, a kastély, a +város az enyém lenne. Akkor a férfiak mind előttem térdelnének és +imádnának… + +– Jolán, te bolond vagy, komolyan megharagszom, ha nem jössz le… + +– Ne nyulj hozzám, mert föllendülök a magasba. Én tudok repülni. + +Attila visszafojtott lélekzettel nézte, de nem volt bátorsága hozzá +közeledni. + +– Képzeld, hogy úgy volna, amint egyszer megálmodtam, – szólt a leány – +a kastély, a föld, a város, minden, minden az enyém, – gazdag és +hatalmas vagyok – és te térdelj le előttem… + +– Legyen már eszed, te kis bolond! + +– Nekem nincs eszem és ha le nem térdelsz rögtön, komolyan elrepülök a +fecskékkel; te aztán egyedül mehetsz haza. Elrepüljek? egy… kettő… + +A leány Attila lábaihoz dobta nagy szalmakalapját, miközben a haja a +vállára omlott, aztán kezeit fején összefonta és lassan ringatta magát +bokáin. A vércse csapkodott a szárnyaival. + +– Letérdelsz? egy… kettő… + +Attila nem tudta, hogy nevessen-e, vagy mérgelődjék. Miközben egyik +térdével a füvet érintette, kérlelő hangon mondta: – Jolán, édes Jolán, +ne légy gyermek, – ha bajod történik, utánad ugrom. + +A leány édesen mosolygott. + +– Igazán megtennéd? Ne félj, nem foglak szavadon. Nem járja, hogy egy +ilyen ember egy falusi libáért meghaljon. Ne félj, ha leesem is, azért +nem halok meg, – a könnyelmű asszonyok Ali tornyán fecskékké változnak. +És én könnyelmű asszony vagyok, mert a gazdagságra vágyódom, a kis +fiamat pedig ott hagytam az öreg boszorkánynál a malomban – ki vitte? ki +vitte? + +Attila villogó szemekkel követte a leány minden mozdulatát: most egy +hirtelen szökéssel föntermett a bástyán, megragadta Jolán karját és +haragosan, majdnem durván lerántotta helyéről. A leány fájdalmasan +fölsikoltott és elesett volna, ha két izmos kar föl nem fogja. + +[Illustration: A leány Attila lábaihoz dobta nagy szalmakalapját, kezeit +fején összefonta és lassan ringatta magát bokáin.] + +– Ereszsz el, – könyörgött félénken. Attila nem felelt, hanem magasra +emelve a könnyű termetet, levitte a vár udvarára. Szívét csudálatos +keserűség lepte el, maga sem tudta mért, de egy pillanatig kedve lett +volna a gyermekkel, kit karjaiban tartott, a mélységbe vetni magát… +Aztán terhével leindult a völgybe. Szó nélkül haladtak. A nap még nem +hunyt le, de a hegy keleti oldala már árnyékba borult. Jolán behunyta +szemét, jól esett pihennie e hatalmas mellen, melynek tiszta, éles +dobogását érezte és az izmos karok által vitetni magát, – hová? mit +bánta ő! + +A fiatalember valami gorombasággal akart könnyíteni kedvetlenségén. +Sokáig gondolkozott. – Te rossz gyermek! – mondta végre halkan. + +Jolán barátja vállára hajtotta fejét, mintha ezzel kérlelni akarná; +arczuk érintkezett, Attila nyakán meleg leheletet érzett. Ez oly +hatással volt rá, hogy egyszerre megállt és ajkaival kereste Jolán +ajkait, – de csak szempilláját érte: aztán dobogó szívvel sietett +tovább. A völgyben letette terhét. Jolán fáradtnak látszott, bár arcza +lángvörös volt; midőn barátja ráparancsolt, hogy tüzze föl a haját, szó +nélkül engedelmeskedett. + +Aztán Bénire gondoltak és mindkettőjüket aggodalom fogta el. A fiut a +malom melletti illatos szénakazalon találták alva, az öreg molnárné +hűségesen őrködött mellette. Attila átadta a gyereknek a «kis sast», +aztán meglehetős hallgatagon indultak a nyaraló felé. + +Pogányné már türelmetlenül várta őket. Egész délután ama szerencsétlen +turisták emlékének fölidézésével rémítgette magát, kik az Alpesek +sziklahasadékaiban és hófuvásaiban lelték gyászos halálukat… + + + + +V. + +Az eső szakadt. Attila nem kis bosszúságára, szó sem lehetett arról, +hogy a Pogányvárba menjen. Józan megfontolás után úgy találta, hogy jó +is volna, ha egyelőre ritkábban látogatna föl; utolsó kirándulásuk +alkalmával az az érzékies akkord, mely oly váratlanul hangot adott +bensejében, tudatára ébresztette annak, hogy Jolán nemcsak barátja, de +nő is. Végre olyképp alkudott meg magával, hogy elhatározta, hogy ezután +– jobban fog vigyázni magára. Unalmában kéziratait kereste elő, hogy +munkához lásson, miután azonban elérte azt, hogy a bőröndökből kidobott +holmijával isszonyú rendetlenséget csinált szobáiban, türelmét +veszítette és lement a fogadó kávéházba. Itt az ablakba ült és kinézett +a kétségbeejtően szürke hegységre. Az utcza ki volt halva, a kis város +gyéren lüktető érverése teljesen szünetelni látszott. + +Most néhány lovas haladt el a kávéház előtt; a czimeres pokróczokkal +letakart telivéreken angol lovászok ültek, az eső daczára is lépésben +haladtak és utánozhatatlan cselédkevélységgel viszonozták néhány +kávéházi vendég barátságos köszöntését. + +– A földesúr lovai, – szólt Attilához a vendéglős, amaz elragadtatással, +mely mindig erőt vett a keveieken, ha a kastélyba tartozó dolgokról +beszéltek. – Utóbb egy bérruhás szolga lépett a kávéházba, pirosképű, +mosolygó öreg, ki bizalmasan üdvözölte a vendéglőst, aztán Attilához +lépett. + +– Kun úr, nemde? – mondá, kalapját könnyen megbillentve; azzal +keresgélni kezdett zsebeiben, közben félhalkan mormogá: – Levelet hoztam +uraságodnak a méltóságos úrtól… + +Attila idegesen nézte az öreget, majd kicsattant belőle a méreg, melynek +tulajdonképpen okozója a rossz időjárás volt. + +– Mondd meg a bárónak: ha ezentúl levelet küld, küldje jobb nevelésű +inassal. – Azzal kivette a szolga kezéből a levelet és hátat fordított +neki. Az öreg zavartan hebegett valamit s lekapva fövegét, alázatos és +mégis megbotránkozott arczczal várt további parancsot. + +– Kedves Kun! – írta Iván báró. – Leköteleznél, ha vagyoni ügyek +rendezése czéljából kastélyomban szerencséltetnél, hova tegnap +megérkeztem. Örvendenék, ha ez már ma délután lehetséges volna. Alázatos +szolgád, Lovrich. + +– Délután tiszteletemet fogom tenni a méltóságos úrnál, – szólt Attila +minden gondolkozás nélkül. Azzal zsebébe gyűrte a levelet. + +A következő pillanatban már megbánta elhatározását. Egész kevélysége, +ellenszenve, melyet gyermekkora óta a kastélybeliek ellen táplált, most +fölébredt benne és tiltakozott az ellen, hogy Iván báróval bármi +összeköttetésbe is lépjen. A Lovrich-névben mindenkor a brutális dölyf, +a kicsinyes gyűlölködés abstrakczióját látta; atyjának lealázó szerepe, +anyjának elhibázott élete, ama rideg napok, melyeket valaha a kastélyban +töltött: mindez emlékezetében egy nagy, keserű érzéssé folyt egybe, mely +szenvedélyes gyülölettel fordult a Lovrich-név ellen. Mint gyermekifjú, +gyakran kéjelgett a gondolatban, hogy egykor mint bosszúálló nemtő fog +szemben állani Iván báróval, – később, mikot fogalmai tisztultak, +mosolygott ugyan ez ábrándokon, de a családban ezután is mindig +ellenlábasait látta. Mióta az élet szinpadjára lépett, a nézőtéren +mindig ott látta a bárói családot és ez buzdító befolyással volt +igyekezetére. Emelkedni, magasra emelkedni, hogy szédülve tekintsenek +fel hozzád, ez volt a jeligéje. + +A munka józanító hatása alatt megfeledkezett a Lovrichokról, elért +sikerei, legutóbbi időben pedig a Pogányvár tiszta légköre, +elfeledtették vele merész álmait, most pedig kinosan érintette, hogy a +Lovrich-név és mindaz, ami hozzátapad, ismét feltünik előtte. +Elhatározta, hogy el fog menni Iván báróhoz. Üzleti ügyekben tett, +fagyos, szertartásos látogatás nem kötelez semmire, de meglesz az az +előnye, hogy szemébe nézhet régi ellenségének és határozottan állást +foglalhatnak a jövőre nézve. + +Mikor délután a vendéglő kocsiján végigrobogott a nyárfasoros +országúton, az eső megszünt ugyan, de az ég borult volt, a hegyeket +ólmos köd fedte, a rónán pedig tikkasztó hőség derengett. Kellemetlen +érzelmek közt lépett a kastély pitvarára. Az öreg szolga, a kivel reggel +oly rosszul bánt, alázatos mosolylyal sietett eléje, aztán hajlongva és +oldalvást tipegve vezette föl a lépcsőn. Attila emelt fővel lépett a +fogadóterembe. + +A férfi, a kivel szemben találta magát, Lovrich Iván báró volt. Magas, +szikár alak, merev tartással, szögletes arczczal, tar koponyával, – a +délszláv tipust a hajlott orr és az erős állkapocs mutatta. + +– Örvendek, igen örvendek, – szólt Kunhoz, azzal helyet kinált neki. – +Némely vagyoni ügyek rendezése végett fárasztottalak magamhoz… + +– Leveléből tudom ezt, méltóságos uram. – Attila a méltóságos czímet +különösen hangsúlyozta. Nagybátyja nem is szabadkozott a czímzés ellen, +de továbbra is tegezte. + +A báró elmondta, hogy Attila anyja után némi vagyon maradt +értékpapirokban, erről kiván leszámolni. Azzal egy táblázatos kimutatást +vett elő, látszott, hogy most olvasta el első izben, mert akadozva +olvasta. Később átadta öcscsének az értékpapirokat, a melyekről az +nyugtát írt; mindegyikük zsebre tette a maga irományait, azután +farkasszemet néztek. + +– Örömmel értesültem, hogy kitüntetésekben részesültél, – törte meg a +házigazda a csendet. + +– Érdememen felül méltattak, – felelt Attila épp oly banálisan. A beszéd +fonala újra megakadt. + +– Mindenesetre szép, ha az ember már ily fiatal korában a saját +erejéből, – hogy is mondjam? – igen, saját erejéből pozicziót alkot +magának. + +Attila a következő szünetet arra használta, hogy búcsut mondjon, fontos +teendőkkel mentegetve magát. A házigazda a szoba közepéig kisérte, +azután utána szólt: – Reménylem, még látjuk egymást? + +A vendég néma meghajtással felelt és gyors léptekkel sietett le a +lépcsőn. Némi csalódást érzett! Az első találkozást nagybátyjával sokkal +jelentősebbnek, tragikusabbnak képzelte. A viharos jelenet, a melyre el +volt készülve, elmaradt, a báró semmitmondó udvariassága zavarba +ejtette. A szigorú, előitéletben megcsontosodott főúr, a kit gyermekkori +emlékei után Iván báróban látott, most hirtelen korlátolt nyárspolgárrá +változott át, a ki valószinüleg nem is rossz ember, de mindenesetre +érdemetlen a lángoló gyűlöletre, a melyet évek óta rápazarolt… + +A kastély előtt hiába kereste kocsiját, cselédre se tudott akadni, így +tehát nekivágott a kertnek, a mely mögött a gazdasági épületek állottak. + +A felhők mélyen jártak a kert fölött, úgy látszott, mintha a fák +koronáit érintenék, a kastélyt az a bántó, kékes fény árasztotta el, a +mely a zivatar előhírnöke. A tekervényes fasor, melyben haladt, +mindinkább sűrűsödött és zöld alagutat alkotott a feje fölött. A derengő +homály, – a nyomasztó levegő, – a halotti csend, – mindez kellemetlen, +ideges hangulatba ejtette. Egy fordulónál hirtelen megállott, – egy +óriás kőserleg alatt, a melynek nyilásából buja folyondár hullámzott +alá, fehér női alak állott. Tudta, hogy Etel bárónő. Gyakran hallotta +már magasztalni a bárónő szépségét, de e pillanatban elbűvölőnek +találta. Az urna talapzatához támaszkodott, figyelemmel szemlélve egy +apró bogárkát, a mely keztyüjén ült és szárnyát nyitogatta: a bárónő +fedetlen fejét, a melyen a fekete haj simán le volt fésülve, vállára +hajtotta, kinyujtott karjával hosszúnyelű esernyőjére támaszkodott. +Széles válla és karcsú dereka kifogástalan hajlású vonalakban szögelt +elő a háttérből, egész lénye az üde, illatos ifjúság, az erőteljes báj +varázsát lehelte. Attila közvetlenül mellette állott, a bárónő azonban +azt gondolhatta, hogy egyik szolga kiván valamit, mert nem tekintett +föl; fejét csak akkor fordította lassan feléje, midőn a bogár halk +zümmögéssel elrepült ujjáról. + +Attila levett kalappal állott előtte. A bárónő összerezzent és egy +félénken kérdő pillantást vetett rá. + +– Agenor? – kérdezte. + +– Bocsánat bárónő, – nem szívesen háborgatom, – kocsimat kerestem és úgy +tévedtem ide… + +Etel megmaradt állásában és vizsga, majdnem ellenséges szemmel tekintett +végig rajta. + +– Nevem Kun Attila, – tette hozzá a fiatalember. + +– Az Afrika-utazó? – kérdezte a bárónő kissé fátyolozott hangon. + +– Jártam Afrikában. + +– Gyakran hallottam említeni a nevét. – Ezzel kezet nyujtott neki, – +kis, kemény gyermekkéz volt, a melyet finom őzbőr fedett. + +[Illustration: Az urna talapzatához támaszkodott, figyelemmel szemlélve +egy apró bogárkát, mely keztyűjén ült…] + +Attila szükségesnek találta, hogy a leány előtt, a ki rokonságukat egy +szóval sem érintette, találkozásuknak véletlen voltát hangsúlyozza, s +újra visszatért az eltünt kocsira. + +– Annyi nyomatékot fektet a véletlenre, mintha a lelkiismeretét akarná +tisztázni, – jegyezte meg a báróné. + +– Igaza van, bárónő, nem tudom magamnak megbocsátani, hogy megzavartam +gondolataiban – vagy ábrándjaiban? + +– Ábrándokat nem ismerek; a mi gondolataimat illeti, nem tudhatja, nem +tartozom-e hálával annak, a ki elvon tőlük? + +– Csak azért tettem ezt a megjegyzést, mert a bárónő nagyon meglepettnek +látszott, midőn észrevett. + +– Bocsásson meg az illetlen fogadásért, de ön eltünően hasonlít egy +emberhez, egy ismerősömhöz, a ki már meghalt. + +– Gyakran mondták nekem, hogy hasonlítok Törökkuthy Agenorhoz, de a +gróf, tudtommal, nem halt meg? + +Etel nem felelt, hanem lassú léptekkel megindult az úton, a fiatalembert +ezáltal kényszerítve, hogy oldalán haladjon. Látszott rajta, hogy szép +termetének tudatában lépeget; napernyőjét két kézzel keresztbe fogta, +fejét lassan ringatta jobbra-balra. Fehér ruhája, a melyből gyenge +chypreillat áradt, keresett egyszerüségében a körmönfont szabóművészet +remeke volt. + +– Állandóan kiván ezen a vidéken maradni, vagy vannak újabb utazási +tervei? – kérdezte a bárónő. + +– Mielőtt második útra készülnék, első utam tudományos eredményét kell +rendeznem és ez talán sok időt fog igénybe venni. + +– Sajátságosnak találom, hogy tudományos eredményekről beszél. Nem +hihetem, hogy valaki ily fáradalmakat és veszélyeket keres – pusztán +csak tudományos eredményekért. + +– S ha nem a tudományért, akkor hát miért? – kérdezte Attila. + +– Meg vagyok győződve, hogy a küzdelmet nem a zsákmányért, nem is a +babérért, hanem a gyönyörért kereste, a melyet a küzdelem nyujt. + +Attila csodálkozva tekintett a leányra. + +– Megengedem, hogy igaza van, bárónő, de ok ez arra, hogy megvessem azt, +a mit ön babérnak nevez? + +A bárónő nem felelt egyenesen, hanem szokatlan hévvel mondta: + +– Mit akar most itt? Könyveket írni? Aggkoráig szedni a hervadó babért a +fáról, a melyet ifjú napjaiban leterített egy csapásra? Ha az ön +helyében lehetnék, oh, én visszamennék, irtanám tovább a rengeteget. A +küzdelem az élet, a reflexió a halál. Küzdjön reflexió nélkül, a míg +czélt nem ér! + +– S mit ért bárónő czél alatt? + +– A véget, – volt a nyugodt válasz. + +Attila alig mert hinni a fülének, a mikor mindezt egy fiatal leány +szájából hallotta. A bárónő észrevehette megütközését, mert gyönge +mosolylyal mondta: + +– Ne tekintse a vendégjog megsértésének, a mit általánosságban mondok s +a mi végre is talán csak egyéni hangulatom kifolyása. Rossz napom van +ma. – Az utóbbi szavakat mosoly, végtelenül fájdalmas mosoly kisérte, a +mely fölkeltette Attila érdeklődését. Egyideig hallgatva haladtak egymás +mellett. + +– Szakítsa le nekem azt a rózsát, – törte meg a csendet Etel. + +A fiatalember föllélekzett, szinte jól esett neki, hogy a bárónő virág +iránt is tud érdeklődni. A virág tövisén kissé megkarczolta az ujját, +Etel észrevette ezt és mosolyogva mondá: – Igazi lovag – vérét ontja +hölgye egy szeszélyeért. + +A társalgás ezzel végre a fiatalok között szokásos mederbe lett volna +terelve, ha két újabb alak nem tünik fel a fatörzsek közt. Huszártisztek +voltak. Attila gyakran látta őket Boros-Kevén. Miután szertartásos +udvariassággal üdvözölték a bárónőt, ez megismertette az urakat +egyással. A főhadnagy Zalkovszky herczeg volt, Etel távoli rokona anyai +részről, a százados Korláth gróf. – «Vőlegényem» tette hozzá a bárónő. + +A főhadnagy feltünően szép, férfias alak volt, délczeg termetéhez +pompásan illett az aranysujtásos egyenruha, minden mozdulata amaz +előkelő nyugalom bélyegét viselte, a mely a tökéletes szalonembert +jellemzi. Etel vőlegényének nem volt annyira rokonszenves a külseje. +Termete a középnagyságon alul maradt, alakja csontos és szikár volt, +csak egyenesen szétfutó, szokatlan széles válla sejtetett a rendesnél +nagyobb izomerőt; domború homloka és szorosan zárt szája erélyes +jellemre engedett volna következtetni, ha nagy, szürke szemének nincs +oly révedező, bizonytalan kifejezése. Jelentéktelen embernek látszott; +megjelenésének az sem szolgált előnyére, hogy egyik lábára észrevehetően +biczegett. Attila gyakran hallotta már a százados nevét. Mint +sportembernek európaszerte ismert neve volt. Voltak, a kik a kontinens +legjobb lovasának mondták. + +Midőn Etel bemutatta Attilát a tiszteknek, ezek meglepetten tekintettek +rá. A fiatalember érezte, hogy Korláth szürke szeme gyakran irányul +arczára. + +A herczeg bebizonyította, hogy ő a szó szoros értelmében az, a mit +szellemes társalgónak neveznek és csakhamar átvette a társalgás +fonalának vezetését. A környékbeli úri házak kisebb-nagyobb eseményeit +mondta el és Etel bárónő, a ki mind élénkebb lett, látható érdeklődéssel +hallgatta szellemes és csipős megjegyzéseit. Attila nem ismerte az apró +történetek hőseit és nem is vehetett részt a társalgásban. +Kiméletlenségnek találta ezt Etel részéről. + +Korláth komor és hallgatag maradt és csak egyizben intézte a szót a +fiatalemberhez: – Engedelmet kérek, rokona önnek az afrikai Kun? + +– Magam vagyok az, a kit százados úr az afrikainak nevez. + +– Gondoltam, – szólt Korláth – fölötte hasonlít bátyjához, +Törökkuthyhoz. + +A herczeg időközben észrevette Etel rózsáját. + +– Gyönyörű virág! + +Etel beszívta a virág illatát és odanyújtotta neki: – Ha hasznát tudja +venni – tessék! + +Attila ajkába harapott és kezdett annak tudatára ébredni, hogy neki itt +fölötte jelentéktelen szerepet osztottak és hogy jelenléte már nagyon is +fölösleges. Időközben megkerülték a kastélyt, a a pitvar előtt ott +állott a kocsi. A fiatalember elpirult, midőn a társaság szeme megakadt +az ütött-kopott járművön, a parasztkocsissal bakján. Majd minden +bevezetés nélkül röviden elbúcsuzott. A bárónő közömbös arczczal +nyújtott neki kezet, – a viszontlátást egy szóval sem említette. +Zalkovszky az első pillanatban észre sem látszott venni a feléje +nyújtott kezet… + +– Hajts! – kiáltott Attila, midőn magára csapta a kocsi ajtaját. A jármű +tetejét nehéz záporcseppek kezdték verni. + +Attila útközben elmélkedni kezdett látogatásáról; bosszankodott, hogy +már előbb nem távozott, – Etel egy szóval sem emlékezett meg +rokonságukról! + +E pillanatban vad gyűlöletet érzett a szép és kevély teremtés iránt. + +A kocsi gyorsan robogott a záporban párolgó országúton, midőn Attila +összeharapott foggal mormogta: – Soha többé! + + + + +VI. + +Az ég kitisztult, a ködből fölmerült hegyek üde zöld szinben pompáztak, +midőn Attila másnap a kedves hegyi úton fölmehetett a Pogányvárba. + +Még egyre érezte a tegnapi látogatás keserű ízét s midőn most a lejtő +mögött felbukkant a kastély teteje, gyermekes daczczal fordította félre +fejét. Tisztában volt magával, hogy e csekély élménynek túlságos +jelentőséget tulajdonít, de éppen hiuságának tudata volt az, a mi +elkeserítette. + +A mint tisztább és magasabb levegőrétegbe jutott, kicsinyes tépelődései +kezdtek elmaradozni az úton. + +Jolán fehér kötővel futott eléje. + +– Láttalak, Attila, a távcsövön át láttalak a szép Etellel sétálni… + +– Dolgom volt a bárónál. + +– Milyen ruhában volt? + +– Amennyire emlékszem, koczkás kabátban. + +– Ej, – kiáltott Jolán megvetéssel, – nem a földesúr, hanem Etel?! + +– Mit tudom én? Egyébiránt azt is láthattad. + +– Ugy-e, hogy fülig szerelmes vagy? + +– Kis bolond! Épp úgy beleszerethetnék az útszéli oszlopkőbe. + +– Ugy-e, hogy nagyon, nagyon szép? + +Attila Jolán vállára tette két kezét és a szemébe nézett. – Te pedig a +fehér kötődben százszor többet érsz, mint Etel, minden kevélységével +együtt! + +Attila nem akart ezzel bókot mondani, önkéntelenül jött ajkára, a mit e +pillanatban gondolt. + +– Ne beszélj ilyen badarságokat – mondta a leány, de aztán oldalra +hajtotta fejét, hogy arczával érintse a vállán fekvő kezet. + +Attila oly jól érezte magát a nyaralóban, mint megérkezése óta egyszer +sem. Úgy rémlett előtte, mintha sokáig lett volna távol a Pogányvártól +és most mindent fölségesnek talált. A keresetlen nyájasság, a társalgás +fesztelensége, a cselédek alázatos bizalmaskodása, mindez és a polgári +háztartásnak még száz apró részlete, meg volt már azelőtt is, de ő csak +most becsülte meg. + +Vacsora előtt a fiatalok a kertben mulattak. Béni sem Attilával, sem +Jolánnal nem volt megelégedve, egyikük sem mutatott kedvet ama lármás +csinyekhez, a melyek máskor kedves időtöltésüket képviselték. Végre a +fiú elkeseredetten vonult a konyhába, hogy a vacsorát megsürgesse. + +A két jóbarát azalatt a nagy gesztenyefa alatt pletykázott: a leány a +hintaszékben ült, míg barátja mögötte állott és lassan ringatta. Jolán +ölébe tartotta a vércsét, a melyet Alitornyáról hoztak. + +– Elvettem Bénitől; csak két napig telt öröme benne, aztán +erőnek-erejével ki akarta tépni a szárnytollait, hogy a kalapja mellé +tűzze. De a vércse vitézül megvédte a tollát és Béni véres ujjal futott +meg. Szegény vércse! Most az enyim, már ismer is, olyan szelid, akár a +galamb… + +[Illustration: A leány a hintaszékben ült, míg barátja mögötte állott és +lassan ringatta.] + +A madár guggolva ült és mérgesen pislantott szúró, fekete szemével. +Jolán megsimogatta rozsdaszinű tollát, aztán – a nélkül, hogy fölnézne – +mondta: + +– Ezután majd nem jöhetsz oly gyakran hozzánk, ugy-e, Tila? + +– Ej, talán le akarsz rázni a nyakadról? + +– Ne beszélj, – én jobb szeretném, ha éjjel-nappal velem volnál, de az +ember nem teheti mindig azt, a mit szeretne és neked talán sok dolgod +lesz. + +– És mi dolgom lenne? – kérdezte Attila, a ki tudni akarta, hová czéloz +a leány. + +– A könyvedet fogod megírni, aztán látogatásokat kell tenned, – nem? + +– Az íráshoz nincs kedvem, ismerőseim pedig nincsenek. + +– Hát Etel, hát a földesúr? + +– Ezek aligha fognak többé látni. + +Jolán hitetlenül ringatta fejét. + +– Én tudom, – mondta aztán fontoskodó arczczal, – én tudom, hogyan van +az. Egyszer majd meghívnak ebédre, – ez nagyon természetes, hiszen +rokonaid – aztán egy hét mulva odamégy, a mint illik, fekete kabátban, +akkor azt mondják: kedves Attila… + +– Kedves Attila! Tovább? + +–… miért nem mutatja magát gyakrabban? Egyszerre aztán azon veszed észre +magadat, hogy ott vagy mindennap és eszedbe se jut, hogy fölnézzél ide, +a mi szegény Pogányvárunkba. Úgy-e, Tila? + +– Nem lesz úgy, Jolán! Én hegyi lakónak születtem, – úgy, mint ez a +vércse – a fojtott levegő a völgyben nem tesz jót nekem. + +– Pedig meglásd, úgy lesz, a mint mondtam. Tudom, egy ideig jól fogod +magad itt érezni, de aztán egyszerre meg fogod unni a mi szegény +kertünket, a hol más nem terem, mint vadrózsa és kökörcsin és le fogsz +kivánkozni oda a völgybe, az alóékhoz és a kaméliákhoz… + +Attila kissé hátralendítette a széket, hogy a leány szemébe nézhessen. + +– Tudod mit, Jolán? Nekem a vadrózsa apró neveletlenségei nagyobb örömet +okoznak, mint a kamélia királyi kevélysége. + +Jolán tágra nyitott szemmel tekintett rá, a hogy a kezdő játékos, a +kinek tapasztaltabb ellenfele megmondta, milyen kártya van a kezében. +Nem is talált egyhamar feleletet és midőn szeme találkozott Attila +tekintetével, lassan lebocsátotta pilláját. + +– Rózsa, vadrózsa… – szólt Attila nyujtott hangon, mintha gyermekhez +beszélne, aztán két tenyerébe fogta Jolán arczát. + +– Rózsa, vadrózsa… – ismételte halkan s most már lehajolt a leány +füléhez. Jolán szíve hangosan dobogott, a mint homályosuló szemmel a +kastély felé tekintett; mikor pedig arczán érezte Attila kezét, olyféle +hangulatba jött, mint a túlérzékeny gyermek, a kinek csak kevés +dédelgetés kell, hogy sírva fakadjon… + +– Rózsa, vadrózsa… – e perczben forró csók zárta le ajkát. + +Attila nem egyszer csókolta már meg a leányt, de ez a csók nem volt +olyan, ez a csók arczába kergette a vért. A míg a fiatalember maga is +megindultan hallgatott, a leány fölemelkedett helyéről és összekulcsolt +kézzel, lesütött fővel állott előtte, mint a gyermek, a ki érzi, hogy +bünös és büntetését várja. + +Végtelen örömére Béni rohant a kertbe. Hogy fedezze a dísztelen +visszavonulást, a melyre a konyhából kényszerítették, már messziről +kiáltotta: «Nem játszunk semmit?» Azzal Jolánnak futott. A leány ölébe +vonta és szőke fejét simogatta. «Légy jó!» – mondta halkan. + +Időközben teljesen beesteledett. Attila czigarettázott és szótalanul +ringatta a széket; Jolán a fiú fejére támasztotta arczát; Béni pedig, a +ki ily gyöngéd bánásmódhoz nem volt szokva, kényelembe helyezte magát a +puha leánykar között és szaggatott hangon csacsogott a kilátásban levő +vacsoráról, a csillagokról, a komondorról és a vári ágyúkról. + +A Pogányné egészséges hangja a házba szólította a fiatalokat. Máskor, ha +Attila elhagyta a nyaralót, barátnője rendesen lekísérte a hegyi útig; +midőn a fiatalember ma elindult, a leány habozva és félénken tekintett +rá, de aztán anyja mellett maradt az erkélyen. + +Másnap Attila Kálváry jegyzőt találta Pogányéknál. Az ég tudná, minő +gondolatok forrongtak Jolán szőke fejében, tény azonban, hogy tüntető +szivességgel fogadta a jegyző udvarlását. Mikor kérésére Kálváry +zongorához ült, melléje támaszkodott és vállán átnyúlva lapozta a +hangjegyes füzetet. A fiatalember füle kipirult az örömtől. Attila +ezalatt lármás tornagyakorlatokat végzett Bénivel a szoba túlsó +sarkában. + +Öreg este lett, mire a két fiatalember együtt elhagyta a nyaralót. +Kálváry arcza lángolt, – a vörös bor, a melyet Jolán oly szorgalmasan +töltött poharába és a leány szokatlan szeretetreméltósága, a különben +józan embert teljesen kizökkentették kerékvágásából. + +Harmadnapra Attila ismét fölment a nyaralóba és jól esett neki a tudat, +hogy Kálváry ezúttal nem fog közte és a leány közt állani. + +Jolán nyilt ellenségeskedéssel fogadta. + +– Egyedül jössz, Tila? + +– Egyedül, – ingerkedett Attila – magammal akartam hozni Kálváryt is, de +a szegényt baj érte és most nem hagyhatja el a lakását, – képzeld! a +borbélya megbetegedett és most nincs ember a megyében, a ki eltalálná a +helyes hajválasztékát… + +– Nagyszerű! – méltatlankodott Jolán. – Kálváry igen jóravaló +fiatalember, a kit kár gunyolni. + +A leány az egész délután folyamán föntartotta a szigorú ostromállapotot; +a kertbe a forróság és később a szunyogok miatt nem akart menni, aztán +kézimunkával ölében, leült anyja mellé, lesujtó pillantásokkal védekezve +Attila apró támadásai ellen. + +Attila egészen új alakban látta most Jolánt és úgy találta, hogy ez +alakjában elbűvölő. Csiklandozó vágyat érzett, hogy barátnőjét kizavarja +erőltetett nyugalmából. + +– Tudom, – mondta Pogánynénak – tudom miért nem akar Jolán a kertbe +jönni: tegnapelőtt este, mikor egyedül voltunk, bogár esett az arczára, +– láttam, hogy hirtelen borzongás járta át. + +Jolán ölébe ejtette munkáját és fülig elpirult, aztán hosszú, megvető +pillantást vetett az ingerkedőre. Még ő mer tegnapelőttről beszélni! + +Pogányné a konyhába nézett, Attila jóakaróan fordult a leányhoz. + +– Ezután majd kifeszített ernyővel járj a kertben, hogy bogarak ne +essenek az arczodra… + +– Te meg szájkosárral járj a kertben, – vágott vissza a megtámadott +lángvörös arczczal. + +A fiatalember elbúcsuzott és mosolyogva nyujtott kezet ellenségének, – +ez félénken engedte át két ujját. + +– Kisérj el a hegyi útig, – szólt Attila, és fogva tartotta a kezét. +Jolán egy perczig habozott, aztán engedve a szelid kényszernek, +lehajtott fővel, lassan lement a lépcsőn. Attila mellett haladva, karját +összefonta a hátán és érdekkel szemlélte a gönczöl szekerét, a mely +óriás vonalakban ragyogott a sötét hegyek fölött. Attila szintén a +csillagképet nézte és megnevezte egyes csillagjait; a leány halk +megjegyzéseket tett s ujjával a magasba mutatott. A hegyi úton elváltak. + +– Jó éjt, Attila! – Jolán kissé habozva tekintett a nyaraló felé; a +holdat még eltakarta a várhegy, az ut sötét volt, csak a végén +csillogtak az erkély széllámpái, mint apró ikercsillagok. Attila tudta, +hogy barátnőjének megvan az a gyermekkori rossz szokása, hogy fél a +sötétben. + +– Te félsz? majd visszakisérlek. + +– Nem félek! – felelt Jolán gyorsan – csak a sötét fák ne volnának, +nincs messze, állj meg itt, míg odafutok… + +– Itt maradok. + +– Aztán szólj hozzám, akkor egy cseppet sem félek… Jolán fölkapta a +ruháját és könnyű szökésekben futni kezdett. + +– Ott vagy, Tila? – hangzott nemsokára félénken. + +– Itt vagyok. + +– Tila! + +– Jolán! + +– Attila! + +A lágy női hang, amely félénken és mégis végtelen megnyugvással +csendítette a nevét a vak éjbe, egyszerre bűvös hatást tett Attilára. +Hívták, – delejes hatalom kényszerítette, hogy menjen… + +– Jolán, Jolán, megyek. Azzal a nyaraló felé sietett. Jolán az út felén +várta, mindketten lihegtek a futástól. + +– Itt felejtettél valamit? + +Attila felelni akart, de nem talált szavakat, aztán némán magához ölelte +Jolánt. Ez halkan fölsikoltott és lehajtotta a fejét, – halántékát és +szemét forró csókok érték… «Attila! Attila!» – susogta rémülten. Attila +szorosabban vonta magához és érezte, hogy a leány feje vállára +hanyatlik. + +Ajkuk találkozott. + +– Jolán! – csengett Pogányné hangja a nyaralóból… + +A leány kivonta magát Attila karjából, keze végig siklott a férfi +karján, míg kezéhez ért, ezt kissé megszorította, aztán hirtelen +lehajolt és ajkát szorította az izmos férfikézre. Azzal elsietett. + +Attila egy perczig még mozdulatlanul állott, aztán megindult a város +felé. Feje fölött denevérek keringtek; a várhegy fölött felbukkant a +hold óriás korongja, bűvös fényben fürösztve az ősi romot. Az éj fényes +méhéből csodálatos, zsongó hangok szürődtek elő, néha meg úgy rémlett, +mintha a távolból elhaló női hang kiáltaná a nevét… + +A gyermekleány egy nap megunja szokott játékát és sarokba dobja kedves +bábuját. Kezd költeményeket olvasni, anyai gyöngédséggel szereti +virágait és ha éjjel egyedül van szegény dobogó szívével – sír és maga +sem tudja, miért. Ez így szokott történni, a mióta leányok, virágok és +dobogó szívek vannak a világon. Ha ily változás megy végbe egy leányon, +az föltünik mindenkinek; föltünik a csillagoknak, a melyek néha vakító +fényben égnek, ha rengő sugaraikat beküldik a leányszoba alacsony +ablakán; föltünik a galamboknak, amelyek sokat mondó búgással bókolnak a +háztetőn; föltünik a virágoknak, a melyek alkonyatkor sejtelmes +illatárammal töltik el a kertet; – csak azoknak nem tünik föl, a kiket a +dolog közelebbről érdekelne. + +Pogányné apró-cseprő házi gondjai közepette, észre sem vette mindeme +csodálatos természetű tüneményeket. Sem a csillagokban, sem a +virágokban, sem leányában nem tapasztalt változást. Pedig Béni egyre +kongatta feje fölött a vészharangot: + +– Néni, Jolán igazán úgy tesz, mint egy nagy kisasszony, – nem akar már +velem játszani… + +– Ideje is, hogy valahára kissé megokosodjék… + +Talán éppen e pillanatban történt, hogy a kertben két szerelmes ajk +találkozott s hogy a vércse kárörömmel csattogtatta a szárnyát… + +Amaz emlékezetes nap óta, a mely Jolánra nézve legalább is oly +fontosságú volt, mint Rómára márczius idusa, néhány nap múlt el. E napok +elsején a leány föltünő szórakozott volt, arcza egyre égett, legyezőjét +folyton mozgásban tartotta, – néha lopva tekintett Attilára, arczára +azonban nem igen mert nézni. A másodikon már gyakrabban és hosszabban +találkozott a szemük. Jolán ajka szélén ilyenkor könnyű, titokzatos +mosoly vonult végig. A következő napok nevezetes eseményei között +szerepelt két kéz találkozása a lépcső karfáján, két nyugtalan czipőhegy +véletlen érintkezése az asztal alatt, aztán ismét egy hosszú, forró csók +a gesztenyefa alatt… + + + + +VII. + +Egy délután, – az ég borult volt, s a hőség nem kötötte őket a +nyaralóhoz – a fiatalokat a kert alatti sziklán találjuk. Elszigetelt, +hatalmas kődarab volt az, a melyet a természet szeszélye dobott a lejtő +lábához; alatta a kevei országút kanyarodott el. Míg Béni, a ki itt +egyszer – állítólag – kígyót látott, doronggal a kezében kutatott a +csúszó-mászó szörny után, addig Jolán és Attila a szikla ormára +telepedtek. Jolán mezei virágokból koszorút font s midőn az elkészült, +Attila fekete hajára nyomta. + +– Olyan vagy, mint nepomuki szent János, – jegyezte meg jókedvűen. +Egyszersmind arra használta fel az alkalmat, hogy hosszan babráljon +barátja fején s tenyerét végighúzza az arczán. Egy pillanatig tenyerén +érezte Attila ajkát s boldogan hunyta le szemét. + +E perczben heves szélroham ijesztette fel őket. A táj elsötétedett, a +hegyek mögül szeszélyes alakú, kékesfekete fellegek vágtattak elő. + +– Siessünk föl, mert elér az eső, indítványozta Jolán. Azzal felszökött +helyéről. Ruhája lobogott a szélben. + +– Már menydörög is… + +Nem volt az menydörgés, csak az országút fahídja dübörgött egy gyorsan +közeledő kocsi alatt. Magasülésű vadászfogat volt, lovait Etel bárónő +hajtotta. A két barna szélsebesen ügetett, úgy, hogy Korláth százados, a +ki a kocsi mellett lovagolt, csak rövid vágtatóban haladhatott velük +párhuzamosan. Etel és Korláth hangosan kiáltoztak egymásnak egyes +szavakat. Mikor a szikla alá értek, a bárónő fölnézett, – csodálkozó, +kérdő pillantása találkozott Attila szemével; a következő pillanatban +már eltünt az út kanyarodása mögött, gyorsan, mint egy látomány. + +Attilának csak most jutott eszébe, hogy a koszorú a fején van. + +– Ej, – mondta, miközben kedvetlenül dobta le a virágokat – te egész +bolondot csinálsz belőlem… Jolán nagy szemmel tekintett rá. Ez volt az +első bántó akkord, a mely megzavarta az eddigi harmóniát. Attila +gondolatai ez este ismét Etel után kalandoztak. Bántotta, hogy a bárónő +oly nevetséges helyzetben látta, oly bizalmas együttlétben Jolánnal. A +bárónő otthon bizonyára le fogja írni a szikla-jelenetet, aztán +mosolyogni fognak rajta, a kevély Etel, a szép Zalkovszky és a komor +Korláth… Maga is csodálkozott, hogy mily mély gyökeret vert szívében a +gyülölet Lovrichék, de főleg Etel iránt. + +Midőn Kun Attila másnap elhagyta szállását, hogy Pogányvárba menjen, az +utczán fölkeltette figyelmét egy női alak, a mely előtte haladt. Járásán +és öltözetén látszott, hogy nem kevei. Széles vállú, karcsú alak volt, +szokatlan egyszerűségű fekete öltözéke és merész diszítésű kalapja +nagyvilági izlésre vallott; keztyűs balkezével ruháját fogta, jobbjával +óriás doggot vezetett. Nyugodt, de gyors léptekkel haladt rovább, könnyű +fejbicczenéssel fogadva a minden oldalról feléje irányuló köszöntéseket. +Attila önkéntelenül meggyorsította lépteit, úgy rémlett előtte, hogy +ismernie kell ezt az alakot: – e perczben chypreillatot érzett – most +már tudta, hogy Etel bárónő. + +A sarkon egy málhás szekér állotta el a bárónő útját, így akaratlanúl is +utolérte. Meglepetten tapasztalta, hogy Etel mosolyogva nyújtja felé a +kezét. + +– Lám, Kun! Már azt hittem, hogy ismét visszament Afrikába? + +Rózsás kedvében volt, jó kedve szinte szebbé tette. Tiszta, szürke szeme +ragyogott, ajka szélén piczi gödör mutatkozott, a mely bájos, nőies +kifejezést kölcsönzött komoly metszésű arczának. + +– Oly régóta nem mutatta magát, – folytatta – pedig szerettem volna önt +első találkozásunk után mielőbb viszontlátni. + +Attilát a nem várt nyájasság gyanakodóvá tette. + +– Ez annyira hizelgő rám nézve, hogy alig merem komolyan venni. + +[Illustration: Széles vállú, karcsú alak volt – … óriás doggot +vezetett.] + +– Pedig komolyan veheti. A mennyire emlékszem, első találkozásunk +alkalmával zivataros idő volt? Nem szeretném, ha egy foszlány ama +fellegekből, a melyek akkor fejünk fölött jártak, megmaradt volna +emlékében… + +Etel félbeszakította önmagát: – Van valami dolga? + +– Csak addig bárónő, míg fontosabbat nem találok. + +– Elég fontos az, hogy egyedül ne fussak kocsim után? – kérdezte. + +– Ha megengedi, elkisérem. + +Egy perczig hallgatagon lépegettek egymás mellett, aztán Etel +elmosolyodott; a fiatalember kérdőleg tekintett rá. + +– Tudni akarja, mi mulattat? – szólt a bárónő. – Ezek a jó keveiek, a +kik oly csodálkozó szemet meresztenek ránk. E pillantások felét, mint +becsületes osztályrészét, igénybe veheti. Én ismerem a keveieket. Ők +most bennünk nem látnak két sétáló emberfiát, hanem két kibékült háborus +felet. Lássa, odaát az a pápaszemes hölgy, – szinte rémülettel tekint +ránk – attól tart, hogy most örökre bezárul a kevei pletykák +Janus-temploma, a melyben harmincz év óta oly gyakran végezte +ájtatosságát. + +Attila elmosolyodott az ötleten. Midőn a czukrászbolt közelébe értek, az +ajtóban több hölgy várta a közeledésüket. + +– Szerezzünk ezeknek külön élvezetet, – szólt Etel gyermekes jókedvvel, +s a fiatalember karjába fűzte kezét. – Vigadj Boros-Keve, Capulet és +Montecchi karöltve jár… + +Attila maga is sajátosnak találta helyzetét. + +– Mondja kérem, – kérdezte a bárónő, – miről kezdtem magának az előbb +beszélni? + +– A fellegekről, bárónő. + +– Igen, a fellegekről. Azt akartam mondani, hogy nekem is, mint a +legtöbb halandónak, vannak verőfényes és vannak borús napjaim. A papa az +utóbbiakat nálam ossiani napoknak szokta nevezni. Ily napom rendesen +akkor van, ha bizonyos széles körben ismert kérdések jutnak eszembe, +például: miért terem a rózsa mellett tövis és miért következik a világos +napra sötét éj? Én tudniillik a napvilágot és rózsát jobban szeretem a +tövisnél és sötétségnél… + +– Pedig alig hihetem, bárónő, hogy közelebbi ismeretségben álljon az +utóbbiakkal. + +Etel sajátos mosolylyal tekintett Attilára, aztán szárazon mondta: – +Meglehet, hogy igaza van. Az is meglehet, hogy istenkisértés, ha igy +beszélek, – a mindennapi kenyerem megvan, a rózsa és a verőfény pedig +végre is csak fényüzési czikk, nemde? + +– Ha az volna is, Lovrich bárónő ama kellemes helyzetben van, hogy a +fényűzés semmi nemét nem kell megtagadnia magától. + +– Ej, ez világosan van mondva. Régi tapasztalás különben, hogy a gazdag +ember nem hisz a szegénységben. + +– Engem illet a gazdag jelző, bárónő? Kissé keserű gúny. + +– Nem gúny, – felelt vissza Etel – a ki kincsét az országúton állítja +ki, az ne csodálja, ha koldusok járnak a nyakára. + +Attilának eszébe jutott a sziklai jelenet, mikor Etel őt Jolánnal együtt +látta, – most kaczagott, de azért mégis elpirult. + +– Bárónő, – mondta – ön visszaél azzal, hogy egy ép oly gyermekes, mint +ízléstelen helyzetben látott… + +– Nem volt az, – vágott szavába Etel, – helyzete nem volt sem gyermekes, +sem ízléstelen. Ha festeni tudnék, lefesteném azt a jelenetet és képemet +elkeresztelném «A lakmározó Alkibiadesnek». A hős letette a sisakot, a +szép rabnő koszorút font homlokára… De megálljunk, ma nincs ossiani +napom és azért nem is bosszantom tovább. Én tudniillik ilyen napjaimon +azoknak, a kiket balsorsuk utamba sodor, nem mondok ugyan ossiani +verseket, hanem prózai neveletlenségeket… Őszintén sajnálom, hogy első +találkozásunknak ily napon kellett végbemennie… + +Mindez bizonyos száraz, jókedvű gúnynyal volt előadva; úgy látszott, +mintha a bárónő önmagát akarná ironizálni. Attila szintén fölvette ezt a +modort. + +– Sajnálnám, ha a bárónőt e miatt lelkiismereti furdalások gyötörték +volna. Ha egy perczre felleges hangulatban volt is az ellentét hatása +alatt, annál jobban tudtam élvezni jó kedvének feltünő napját… + +– Feltünő napját? – kérdezte Etel, gyanakvó pillantást vetve rá. + +– Igen is, feltünő napját. Midőn e természeti tünemény végbement, éppen +Zalkovszky herczeg és vőlegénye csatlakoztak hozzánk. + +Attila különösen hangsulyozta Zalkovszky nevét, Etel mosolygott. + +– Emlékszem. Látom, ön elég éles elméjű volt kitalálni, hogy e +természeti tüneményt Zalkovszky jelenléte idézte elő. + +E vallomásra Attila vetett gyanakvó pillantást a bárónőre. + +– A herczeg, – folytatta Etel – jelenlétével csodálatosan megnyugtató, +hogy úgy mondjam, narkotikus hatást tesz idegeimre. Ha azokról a +bizonyos rózsákról tünődöm, akkor a kutyájáról beszél, a mely két lábon +tud járni, vagy Szentmáray Dzsina új ruhájáról, a melybe kék patkók +vannak hímezve… Lássa, ilyenkor megfeledkezem a rózsákról és tövisekről +és minden vágyam oda irányul, hogy nekem is legyen tudós kutyám és +kékpatkós ruhám. Reménylem, most már nem veszi rossz néven, ha jelenléte +nem tud rám hasonló hatást tenni? + +Időközben elértek a népkerthez, a melynek fái mögött a bárónő kocsija +látszott. + +– Mennyire haladt már irodalmi munkássága? – kérdezte Etel hirtelen. + +– Még el sem kezdtem; mindeddig akadályozva voltam. + +A bárónő mosolyogva intett fejével a hegység felé, de e mosolyban nem +volt gúny. + +– Mindenesetre szeretetreméltó akadály. És, ha szabad kérdeznem, meddig +szándékozik még magát akadályoztatni? + +Ez oly egyszerűen volt mondva, hogy Attila nem érezhette magát +megsértve. + +– A türelmetlen utókornak egyelőre még várakoznia kell, a míg egy +csendes zugra nem találtam, a hol felüthetem műhelyemet. A fogadó erre +nem igen alkalmas. + +– Ha mutatok önnek ilyen buen-retiro-t, akkor az utókor hálája mellett +ki fogom érdemelni az önét is? + +– Mindenesetre bárónő, de hol legyen az? + +– A kastélyunkban! – szólt Etel bárónő mosolyogva, aztán vidáman tette +hozzá: + +– Ugyebár, nem vagyok rossz diplomata? Most már bevallom, hogy +diplomácziai küldetésben járok el, – atyám nevében meghivom: legyen +vendégünk itt tartózkodásának idejére. + +Attila meglepetten tekintett rá. E meghívás oly váratlanúl érte, hogy +sokáig nem tudott mit felelni. Végre néhány köznapias szólásmóddal +iparkodott magát mentegetni. + +A bárónő összeránczolta homlokát s kedvetlenül mondta: – Miért mondja +mindezt? Egyszerű ajánlatot tettem önnek, – feleljen rá egyszerüen +igennel, vagy nemmel. + +– Nem szeretnék udvariatlannak látszani, bárónő. + +– Az úgynevezett udvarias emberek előttem nem rokonszenvesek. Tehát: +igen, vagy nem? + +– Nem! – felelt Attila most már határozottan. + +– Megindokolásra nincs szükségem, – szólt Etel közönyösen, azzal kivonta +kezét a fiatalember karjából és kocsija után nézett. + +Attila érezte, hogy mondania kell valamit. + +– Ön igazságtalan irántam, bárónő, hogy nem akarja meghallgatni az +okokat, a melyek e különben oly hizelgő meghívás… + +Etel szavába vágott. – «Különben oly hizelgő meghívás!» Ön kezd +narkotikus hatást tenni rám. Hagyja el, én ismerem ez okokat és – +legyünk méltányosak: – talán méltatom is. + +Attila az utolsó szavak hallatára elvesztette hidegvérét és ingerülten +fakadt ki: + +– Ha ismeri, ha méltatja, – miért akkor e játék? Alig hihetem, hogy az +illem szent nevében tagadja meg annyira érzelmeit… + +Etel megállt és napernyőjére támaszkodva, nyugodtan tekintett a +fiatalember szemébe, a mely e pillanatban sötét daczban égett. + +– Azt hiszi, nem tudom, mit érez ön? Nagyon jól el tudom képzelni, +mennyi keserűség és gyülölet halmozódott össze önben a Lovrichok ellen. +Tudom, hogy van oka a Lovrichokat gyűlölni. Ha az ön helyében lennék, +talán szintén az tenném. Ebben tehát egyetértünk. Van azonban egy másik +pont, a melyre nézve nem értünk egyet. Én azt képzeltem, hogy ön engem +nem fog a Lovrichok közé sorolni; magam sem tudom miért, de azt +képzeltem. Az én eremben nem folyik több Lovrich-vér, mint az önében, én +nem azonosítom magamat a Lovrichokkal: ha őszinte akarok lenni, nem is +szeretem őket. Azt hittem, hogy ön mindezt sejteni fogja, – csakis ezen +föltevésben vállaltam el atyám megbízását – úgy látszik azonban, +csalódtam. + +Minthogy Attila nem felelt rögtön, a bárónő felszállt kocsijára, az +inastól átvette a gyeplőt és az ostort; egy pillanatig habozott, aztán +leszólt a bakról – angolul beszélt, hogy az inas meg ne értse: – Van még +valami mondanivalója? + +Attila habozva tekintett a bárónőre, a ki most kevélyen fölvetette +fejét. Aztán levette kalapját s meghajtotta magát. – Rendelkezésére +állok, bárónő, parancsoljon velem. + +Etel lehajolt a bakról s kezet nyujtott neki. + +– Köszönöm – mondta – s most még egyet: tudja, hogy nem vagyok kaczér? + +Ezt oly határozottan s oly nemes önérzettel mondta, hogy Attila +önkénytelenül meghajtotta a fejét. + +– Mikor látjuk egymást viszont? – kérdezte Etel. + +– A mikor parancsolja? + +Etel gondolkozott. – Önnek rendezni való dolgai lesznek, – tűzzük ki a +határidőt holnap estére, hat órára? – Ezzel mosolyogva intett a fejével +s míg a fiatalember kalappal kezében állt, a kocsi megindult és a leány +kis keze biztosan vezette a két tüzes ügetőt. + +A robogó fogat eltünt a temetőfal mögött, Attila gondolataiba mélyedve +indult fel a hegynek. Azon törte a fejét: mi birhatta rá Iván bárót, +hogy őt meghívja; de főleg mi birhatta rá Etelt, hogy e meghívás +szószólója legyen? Fölizgatott képzelete, különösen az utóbbi kérdést, a +legkalandosabb föltevésekkel iparkodott megoldani; töprengésében azonban +nem jutott elfogadható eredményhez. + +A Pogányvárban meglehetősen szófukar volt, feszélyezve érezte magát és +nem tudta, minő formában adja tudtára Jolánnak a történteket. Végre úgy +segített magán, hogy vacsoraközben elmondta Pogánynénak, hogy lakását a +kastélyba fogja áttenni, – ezt lehetőleg száraz hangon mondta, mintha ez +lett volna a világon a legegyszerűbb dolog. + +Jolán némán tette le kését és égő szemmel tekintett rá. Attila teljesen +Pogánynéhoz fordult, megmagyarázta neki, hogy lehetetlen volt a +meghívást visszautasítani és hogy egyébiránt is dologhoz kell látnia. Az +özvegy mindezt természetesnek találta. A szokott jókedv ezúttal azonban +sehogysem akart megjönni. Jolán kedvetlenül járt-kelt a házban, anyja +apró meghagyásait kedvetlenül teljesítette, a kastélybeliekről nem tett +említést. + +Mikor Attila távozott, a leány elkisérte egy darabig, a hegyi úton kezet +fogtak. – Jó éjt! – mondta Jolán unatkozó hangon. Attila csodálkozva +tekintett rá, – a mint szemük találkozott, delejes szikra villant fel +közöttük, – a következő pillanatban a leány Attila karjába vetette +magát. + +Attila megsimogatta haját. + +– Látod, – mondta – azért mi a régiek maradunk, – ha nem jöhetek is föl +mindennap, azért gyakran meg foglak látogatni, – ennek, ennek úgy kell +lennie… + +Jolán szenvedélyesen ölelte át nyakát. + +– Attila, Attila, – ha nem szeretsz, – én meghalok! + +A hegyi úton néhány elkésett munkás jött le; a fiatalember szeliden +kibontakozott a leány karjából, aztán önmagával elégedetlen hangulatban +távozott. + +* + +Attila másnap délután, kevés idővel hat óra előtt, gyors léptekkel +haladt a hegylejtőn kígyózó országúton. A mikor a zúgó nyárfasorba ért, +a távolban észrevette a kastély tetejét. Csodálatos izgatottság fogta +el, mert érezte, hogy a mai nappal új fejezete kezdődik életének s midőn +most kifeszített vitorlákkal sietett az ismeretlen világrész felé, +már-már megfeledkezett arról a gyermekarczról, a mely oly végtelen +levertséggel tekintett utána. + +A park nyitott rácskapujában Etel bárónő állott; látszott, hogy várt +valakit. Mosolyogva, magasra emelt fővel tekintett az országútra, egyik +karjával a czímertartó griffhez támaszkodott, fehér ruhája, – a melyet a +nap vakító fénynyel árasztott el – hosszú redőkben folyt alá, kissé +előrevetett lábán. Mellette kutyája állott, a hatalmas állat figyelmesen +nézte az érkezőt… + + + + +VIII. + +– Remélem, jól fogod magad nálunk érezni, – hiszen tulajdonképpen itthon +vagy. + +E szavakkal fogadta Iván báró öcscsét a kastélyban. + +Attila most már tisztában volt azzal, hogy a báró legkevésbbé sem az az +ember, a kinek éveken át tartotta. A valódi tragédiák intrikusait +keményebb fából faragják. + +Korlátolt, szűkkeblü öreg, a ki – eltekintve bizonyos arisztokratikus +külsőségektől, – minden ízében nyárspolgár. Különben meglehetősen +különcz. Mióta a halál a Lovrich-családban oly dús aratást tartott, +hipokondrikus rögeszmékben szenvedett; az orvosokban nem bízott s maga +gyógykezelte magát. Híve volt a homeopatiának, érdeklődött az állati +delejesség hatásai iránt, újabb időben pedig beállott vegetáriánusnak. +Bár soha komolyabban beteg nem volt, egész életén át pácziens maradt, a +haláltól pedig senki sem félt úgy, mint ő. + +Attila nemsokára meggyőződött arról is, hogy Iván báró ama +grand-seigneuri nimbus ellenére, a melylyel magát még otthonában is +övezni szerette, még a cselédség előtt sem bir valami túlságos nagy +tekintélylyel. A legfőbb placzet-jogot mindenben Etel bárónő gyakorolta, +a ki – ha éppen akarta – még atyja világos parancsait is hatálytalanokká +tudta tenni. + +A bárót, midőn Attilát meghívta a kastélyba, csakis külső okok vezették, +esze ágában sem volt, hogy – mint ezt Attila sejtette – e meghívással +ünnepiesen véget vessen a régi családi torzsalkodásnak. Néhány nappal +ezelőtt történt, hogy egyik szomszéd birtokos, Szentmáray gróf, valami +vízszabályozási ügyben írt Iván bárónak s levele végén fölemlítette, +hogy, ha a báró őt meglátogatja, hozza magával hírneves rokonát is, mert +asszonyai égnek a vágytól Kunt megismerhetni. A megyei főnemesség +köréből a Szentmáray család volt az, a mely legtovább vonakodott a +Lovrichokat mint rangtársakat elismerni; ez elég ok volt Iván bárónak, +hogy különös tisztelettel viseltessék e család iránt. Mikor most +megtudta, hogy a gróf csillagkeresztes «asszonyai» érdeklődnek Kun +iránt, maga is más szemmel kezdte nézni öcscsét. Etel, a kivel a dolgot +megbeszélte, nem ellenezte a meghívás tervét, sőt készségesen magára +vállalta a keresztülvitelét… + +A kastélybeliek meglehetős visszavonultságban éltek, Attila kedve +szerint láthatott munkához. Korláth és Zalkovszky ezredükkel a galicziai +hadgyakorlatokhoz vonultak, más vendég pedig nem igen fordult meg +Lovrichéknál. + +Attilát meglepte az az udvarias közöny, melylyel a százados +menyasszonyától elbúcsuzott. Ama rövid idő alatt, a melyben a jegyeseket +megfigyelte, meggyőződést szerezhetett, hogy köztük szerelemről szó sem +lehet. Érdekházasság készült, itt a szó legridegebb értelmében és a +jegyesek alig vettek maguknak fáradtságot, hogy ezt titkolják. + +Ennek az eljegyzésnek különben elég érdekes előjátéka volt. + +Körülbelül négy év előtt Korláthtal egy ezredben egy fiatal főúr +szolgált, a ki a vidéki társaság elismert kedvencze volt. Ez Törökkuthy +Agenor gróf volt, Attila féltestvére. A fiatal gróf egyike volt a sors +ama ritka kegyenczeinek, a kiket a természet pazarul ruház föl +legfényesebb adományaival. Ősi neve és gazdagsága már egymaga is előkelő +helyet biztosított neki a társadalomban; társai mint kitünő tisztet és +szeretetreméltó bajtársat ismerték, férfias szépsége, szelleme és +lovagiassága elbűvölt, meghódított mindenkit. Ha Athén aranykorában él, +talán méltó versenytársa lehetett volna Alkibiadesnek. + +Törökkuthy, midőn Kevén állomásozott, idejének legnagyobb részét a +kastélyban töltötte. Etel már akkor, fiatal kora ellenére is, testileg +és szellemileg annyira ki volt fejlődve, hogy nagyleány számba ment. +Agenor nem titkolta, hogy mély vonzalmat érez szép cousine-ja iránt és +az egész környék biztosra vette, hogy a két rokonból nemsokára egy pár +lesz. Zalkovszky herczeg volt egyedüli állhatatos, habár szerencsétlen +versenytársa a grófnak. Etel és főleg Iván báró (a ki szivesen látta +volna, ha az egész Lovrich-vagyon ismét egy kézbe kerül) napról-napra +várták ünnepies nyilatkozatát. + +Ekkor Törökkuthy váratlanul titokzatos, nagy változáson ment át. Az +életkedvtől pezsgő tiszten kezdtek a búskomorság jelei mutalkozni, +mindent untatónak és ízléstelennek talált, régi szeretetreméltósága +eltünt, a helyett gúnyolódó, fanyar és czinikus modort vett fel. A +kastélyból minden érthető ok nélkül elmaradt. Megesett, hogy heteken át +mogorván elzárkózott legbizalmasabb barátjai elől, néha ismét vad és +olykor botrányos tivornyákban lelte kedvét. Környezete megütközve +tapasztalta a hirtelen változást, okát azonban senki sem tudta adni. +Voltak, a kik Agenor modorából keletkező elmebetegségre következtettek. + +Mindez legjobban sujtotta Etelt, a leány csak most ébredt tudatára +annak, mennyire szereti ezt az embert. + +Agenor egy reggel, miután az egész éjszakát átdorbézolta, félig mámoros +fővel vágtatott ki a városból. Azon vette észre magát, hogy Lovrichék +parkja alatt van. A park fái között a bárónő alakja látszott. A fiatal +tiszt átugratott a kerítésen. + +– Etel, – mondta, miután a bárónőhöz érve leszökött lováról – Etel, +búcsuzni jöttem. Elmegyek. Nem fogjuk egymást viszontlátni. + +Etel a dúlt, sápadt arczba tekintett és végtelen levertség szállotta +meg. + +– Mindennek vége, – folytatta Agenor rekedt hangon – feledd el mindazt, +a mi köztünk történt és légy boldog. + +– És azt hiszed, – szólt Etel halkan – azt hiszed, hogy én így boldog +lehetek? + +Agenor tétovázó szemmel tekintett rá, arczát sötét pír futotta el. Maguk +sem tudták, hogyan történt, egyszerre csak átölelve tartották egymást, +görcsösen és félénken, mintha már hallanák végzetük közeledő lépteit, a +mely örökre szét fogja őket választani. Mikor Etel föleszmélt a forró +csókzápor után, Agenor már eltünt. Másnap megtudta, hogy a gróf az éjjel +elhagyta Kevét, előbb azonban lemondott tiszti rangjáról. Később kitünt, +hogy Agenor a fővárosba ment, a hol a külvilágtól légmentesen +elzárkózva, mint különcz élt palotájában. Látogatásokat nem fogadott, +bizalmas öreg komornyikján kivül senkivel sem érintkezett; a palotában +még levelet és hírlapot sem fogadtak el. Ismerősei most már meg voltak +győződve, hogy a gróf elmebetegség áldozata, Iván báró pedig, a ki +visszaemlékezett arra, hogy a Törökkuthyak többé-kevésbbé mind különczök +voltak, ebben az átöröklési elmélet beigazolását látta. + +Etel nem említette senki előtt az utolsó találkozásuk alkalmával +történteket, de nem is hitt Agenor elmebetegségében. Sejtette, hogy a +gróf sötét világfájdalmának oka valamely titokzatos, irtóztató +katasztrófa, a mely végkép feldúlta lelki egyensúlyát. Rövid idővel +Agenor távozása után levele vett tőle, a melyben csak egy szó volt: +«Meghaltam». A bárónő megértette az üzenetet, most már vége volt +mindennek közöttük; Agenor maga kizártnak látta a lehetőséget, hogy +valaha egymáséi legyenek… + +Évekkel ezután Iván báró egy nap tudtára adta Etelnek, hogy Korláth gróf +megkérte a kezét. A bárónő habozás nélkül elfogadta a százados +ajánlatát, – Korláth vagy más, egyre megy. Iván bárónak fölötte tetszett +leányának józansága; a szerelmi házasságnak, Sarolta bárónő «esete»; +óta, amúgy is rossz híre volt Lovrichéknál. + +Korláth gróf fényesnevű családból származott. A kik ismerték, azt +tartották róla, hogy becsületes a szőrszálhasogatásig, lassú +gondolkozású a korlátoltságig és szófukar a kétségbeesésig. Neki csak +egy szenvedélye volt: a lovaglás sportja, – a mi ennek körén kívül +esett, az alig érdekelte. Életét épp oly meggyőződéssel szentelte a +lónak, mint Paganini a hegedünek. Soha eszébe nem jutott volna a +házasság, ha bátyját nem lövik agyon párbajban és a családi +hitbizománynyal rá nem száll a név fentartásának kötelezettsége. Etel +bárónőt különben családja választotta ki számára. + +Mikor a bárónőnek bemutatták vőlegényét, kijelentette, hogy hű felesége +lesz, de egyelőre még nincs kedve férjhezmenni. Korláth ajkához vitte a +leány kezét és megnyugtatta azzal, hogy kész várni, a meddig Etelnek +tetszik. Már egy éve, hogy várt. + +Iván bárót boldoggá tette jövendőbeli vejének az az igérete, hogy fel +fogja venni a Korláth-név mellé a Lovrich-nevet… + +Midőn Kun Attila most először találkozott Etellel, a bárónőt rémület +szállotta meg, mintha világos nappal kisértettel állt volna szemben, – a +fiatalember annyira hasonlított Törökkuthy Agenorhoz, hogy első +pillantásra össze lehetett volna őket téveszteni. Egy csapásra új életre +ébredt benne mindaz, a mit szíve legmélyére temetett: régi szerelme +Agenor iránt, elfeledett álmai a boldogságról. Etelt, a ki a jól +fegyelmezett természetek sorába tartozott, megrémítette ez a jelenség. +Azt hitte, hogy már teljesen leszámolt a multtal, s hogy számára e +boldog ábrándokkal együtt a szív viharainak kora is egyszermindenkorra +véget ért s most megütközve tapasztalta, hogy Agenor testvérének puszta +megjelenése, a keserú és mégis oly édes emlékek egész raját idézi föl +benne és állandó veszélylyel fenyegeti lelki nyugalmát. Erős akarata +volt, hogy a veszélylyel szembeszálljon. Midőn atyja váratlanul azt +idítványozta, hogy hívják meg Kún Attilát, örömmel járult a tervhez. A +mindennapi érintkezés józanító hatása alatt bizonyára szét fognak +foszlani rémlátomásai s minden vissza fog térni régi, köznapi +kerékvágásába. + + + + +IX. + +Kun Attila néhány nap mulva teljesen otthonosan érezte magát a +kastélyban, a nagyúri kényelmet gyorsan szokta meg. A báró bizonyos +tüntető szívességet tanusított iránta. Rendes beszélgetésük a +vízszabályozási ügyek körül forgott; ezekben szakember volt mindakettő, +– Attila tanulmányainál fogva, a báró sok évi gyakorlata révén. + +Már egy hete időzött a kastélyban, a nélkül, hogy a bárónővel másutt +találkozott volna, mint a szokásos étkezéseknél. + +Egyszer korán reggel lópatkó csattogását hallotta ablaka alatt. A bárónő +sétalovaglásra készült és türelmetlenül várt a kertben, míg a cselédség +Drillt kereste, Etel nagy kutyáját. Attilának újra be kellett ismerni, +hogy a leány szép. Sötétkék szoros lovagló-öltönye a fehér +piquet-mellénynyel elbűvölően símult előkelő termetéhez, a mely biztosan +és könnyen mozgott a nyeregben. Pompás lova nyugtalanul kaparászott +patájával. A bárónő észrevette Attilát az ablakban és mosolyogva intett +fel. + +– Jó reggelt! Nincs kedve velem jönni? – Aztán, a nélkül, hogy bevárta +volna a feleletét, parancsot adott, hogy nyergeljék föl Ladyt. + +– Ismeri a vöröskeresztet a dombon? Ott megvárom. Viszontlátásra! – +Azzal lovagló ostorával tisztelgett és időközben előkerülő kutyájától +követve, kiügetett az országútra. + +Attila nemsokára a Lady nevű angol kancza hátán a rétnek vette az +irányt. Az ér homokjában fölfedezte a bárónő lovának a nyomát. Csakhamar +elérte a dombot, a melynek tetején vörös fakereszt állott. Évekkel +ezelőtt futóbetyárok agyonvertek egy kálvinista diákot; a jámbor +parasztok, nem törődve a kiszenvedett szegény lélek vallásfelekezetével, +ezt az egyszerű emléket emelték neki, a mely most pörlekedő szarkák +gyülekező helyéül szolgált. A fiatalember a dombról széttekintett a +tájon, a a bárónőnek azonban nyomát sem látta. Északon vasuti töltés +szegte át a rónát, egy magányos őrház alatt ludak fürödtek a +pocsolyában. A ludak most gágogva rebbentek szét, – a töltésről hirtelen +fölbukkanó lovas alak ugratott át fürdőhelyükön. + +– Ez bolond! – mondta önkénytelenül Attila, a ki méltatni tudta az +ugrást. Etel sebesen vágtatva közeledett a réten, rugalmas derékkal +követve lovának szabályos szökéseit. Most árokhoz közeledett, a ló +előreszegett fővel iramodott az akadálynak, aztán hosszú ívben átvetette +magát a túlsópartra. Midőn patái egy pillanatra összeértek a levegőben, +a bárónő magasra emelte jobb kezét, a hogy ez a longeon szokás. Most +lassan léptetett föl a dombnak, a remegő állat nyakát veregetve. + +[Illustration: A ludak gágogva rebbentek szét – a töltésről hirtelen +felbukkanó lovas alak ugratott át fürdőhelyükön.] + +– Zerifet három napig nem jártatták, kissé meg kellett hajszolnom, hogy +nyugton maradjon, – magyarázta Attilának, aztán hozzátette: – Ha akarja, +menjünk a zárdába, kissé messzire esik ugyan, de a nap úgy sem ronthat +már sokat az arczbőrünkün. + +A két lovas gyors ügetésben nekivágott a rétnek, a puha talaj dobogott +alattuk, a lovak szügybe vágott fővel, hetykén vetették lábaikat. + +– A művelt társalgó szerint nem illik ugyan, hogy magával egyedül +kószáljak a réten, – kezdte Etel – de a művelt társalgó nem is tudja, +hogy mi jóbarátok vagyunk és e szerint legkevésbbé sem veszedelmesek +egymásra. + +Attila kissé meglepetten tekintett a bárónőre, a ki nyugodt mosolylyal +folytatta: – Csodálkozik azon, hogy rövid ismeretség után is már +barátomnak nevezem? Lássa, én nem adok igazat azoknak, a kik azt +tartják, hogy az érzelmeknek is, mint a bornak, meg kell érniök, hogy +élvezhetők legyenek. Nekem különben nincs is időm sokáig várni. +Elmondhatom, hogy egész életemben még nem volt barátom, gyermekkoromban +még játszótársaim sem voltak. Pedig mindig szükségét éreztem egy hű, +résztvevő barátnak, jelenleg jobban, mint valaha. Nos, meg fogom találni +magában a hű, résztvevő barátot? + +Minthogy Attila nem felelt rögtön, a bárónő hozzátette: – Nem kívánom +ingyen, adok cserébe egy hű résztvevő barátnőt. – Nem folytathatta +tovább, mert nyugtalankodó lovával kellett foglalkoznia. A gyér gyepen +szórványos birkanyáj delelt, a komondor rekedt csaholással vágott a +lovak elé. Zerif fölágaskodott és rakonczátlankodni kezdett; végre +Drill, a ki mezei egereket kergetve, elmaradt, elősietett és erélyesen +rendreutasította a komondort. + +Időközben már megkerülték a hegylejtőt s déli oldalára értek. A bárónő +kisérőjéhez terelte lovát, lehuzta hosszú keztyűjét s oda nyujtotta neki +kezét. + +– Elfogad barátjának? + +A fiatalember megszorította a karcsú ujjakat és mélyen tekintett a +szürke szembe, a mely őszintén és becsületesen pillantott rá. + +Harangszó figyelmeztette őket, hogy elértek a zárdához. A kis zárda, +templomával csinosan festett a hegység déli lejtőjén. Pokrócz Lázár +építtette sárkányölő szent György tiszteletére, öt kalugyer számára, a +kiknek kötelességük volt mindennap énekes misét mondani az alapító lelki +üdvéért. Az öreg Lázár ezzel az alapítványnyal jó alkut kötött. Egy +csomó bankóval szentéletü ember hírébe keveredett; a kalugyerekkel +lemiséztette bűneit, azonfelül megszerezte a családnak egy előkelő szent +különös barátságát. A klastrom tölgyfakapuja fölött a védszent képe +pompázott, a mint indigókék égbolt alatt, arany lándzsáját belemártja a +papagályzöld sárkány testébe. + +Az istentisztelet már javában folyt, mikor beléptek a templomba. +«Imádkozni fogok, hogy barátságunk tartós legyen», suttogta Etel komoly +arczczal; aztán letérdelt az egyik imaszékbe. Attila a templomot nézte. +A falakat szent képek borították; bizanczi alapon csodálatos, merev +alakok, nagy mandulaszemmel és aranykoronával. A kalugyerek javában +énekelték egyhangú danájukat, az egyik hatalmas ezüst füstölőt lóbált, a +sztáric áldólag terjesztette szét kövér, fehér kezét. A bárónő gyermekes +kiváncsisággal és jámbor borzongással hallgatta a jól ismert éneket, +Attila pedig azon gondolkozott, vajjon mi történnék, ha most megcsókolná +az előtte térdelő leány ingerlően fehér nyakát?… + +A lovasok még az istentisztelet vége előtt hagyták el a zárdát és a +bárónő vezérlete alatt a szőlőkön át a hegyeknek vették útjukat! Egy +órai erős ügetés után áthaladtak a hegyszakadás mélyén, aztán Keve alá +értek. A rossz kövezet miatt lépésben mentek át a városon. + +– Jobbra arcz! – szólt Etel a fő-utcza sarkán. A kocsiút szélén karcsú +leányalak állott egy kis fiúval és mind a ketten tágra nyitott szemmel +nézték a lovasokat. Jolán volt. – Attila a kalapjához kapott. Hirtelen +eszébe jutott, hogy mióta a kastélyba jött, még egyszer sem járt fenn a +Pogányvárban. A véletlen találkozás oly kínosan hatott rá, hogy fülig +elvörösödött. + +Etel bárónő lopva figyelt barátjára. Midőn a népkert alá értek, a hol +már csendesebb volt a város, oly közel lovagolt Attilához, hogy Drillnek +már nem jutott hely a két ló között. + +– Tehát a mi baráti frigyünk minden körülmények között fennáll? – +kérdezte egyszerre a bárónő. + +– Még kérdi? + +– Lássa, én e barátsággal azt a régi és együgyű előítéletet szeretném +megczáfolni, mintha férfi és nő közt lehetetlen volna a valódi barátság. +Azt mondják, az ilyen barátságnak előbb-utóbb ellenségeskedéssé vagy +szerelemmé kell átváltoznia; – nos, mi be fogjuk bizonyítani az +ellenkezőjét, jó pajtások leszünk és semmi más, – ugy-e bár? Ez igen +kényelmes lesz mindkettőnkre nézve. Magának nem lesz kötelessége, hogy +nekem udvaroljon, én pedig nem leszek kénytelen «toujours en vedette» +lenni. A barátságnak már azért is föltétlen előnyt adnék a szerelem +fölött, mert nem ismeri a féltékenységet. Engem örömmel töltene el, ha +tudnám, hogy barátom egy magához méltó nőt szeret, barátsága legfőbb +jelének venném, ha beavatna titkába… + +Attila tudta, hogy új barátnőjének e reflexiókra a Jolánnal történt +találkozás adott okot. Kissé elkedvetlenítette, hogy a bárónő +szükségesnek tartotta vele szemben a barátság és egyéb érzelmek között +való válaszfalt annyira hangsúlyozni. + +– Nekem is hasonló nézeteim vannak a barátságról – mondta. – Mily édes +lehet az, ha az ember boldogságtól túláradó szívét kitárja a rokonkeblű +barát előtt! Ha én egyszer ily helyzetbe kerülnék, bárónő, nagyon +igénybe venném a barátságot! + +A frázis, melyet Attila őszintének látszó hévvel mondott el, annyira +ellentétben volt egész lényével, hogy a bárónő sokáig bizalmatlanul +tekintett rá. Aztán meglegyintette Zerifet, a ki egy a szélben mozgó +papirdarab láttára ismét nyugtalankodni kezdett. + + + + +X. + +A fiatal barátság, a melyet Etel bárónő oly ünnepiesen proklamált, +egyelőre csak azt eredményezte, hogy a két barát érintkezésének külső +formája fesztelenebb lett, különben minden maradt a régiben. + +Attila még folyvást nem volt képes összeegyeztetni Etel jellemének +ellentmondásos vonásait; néha forró vágy fogta el, hogy megoldja a +talányt, a mely a szép szfinksz titokzatos mosolya alatt rejlik. + +Etel sem volt megelégedve sem Attilával, sem önmagával. Érezte, hogy nem +sikerült megnyernie a fiatalember föltétlen bizalmát. Ha barátságukról +beszéltek, – a mi gyakran megesett – Attila ezt néha ama száraz, +didaktikai modorban tette, a mely önmagában hordja gúnyos kritikáját. +Néha úgy látszott, mintha túlmerész logikájával ad absurdum akarná +vezetni a bárónőnek a barátságra vonatkozó kedvencz elméletét. + +Ilyenkor akaratlanul egymásra mosolyogtak, mint Cicero sokat idézett két +augura. A bárónőnek voltak pillanatai, a mikor sajnálni kezdte, hogy +Attilát meghívta a kastélyba. Éber álmaiban azon vette magát észre, hogy +képzeletében a fiatalember alakja csodálatosan összefolyik Törökkuthy +Agenor alakjával, a ki megjelent előtte, hogy újra átéreztesse vele +mindazt, a mit örökre el akart felejteni. + +A hadgyakorlatok időközben véget értek, Korláth ezrede bevonult Kevére, +a százados újból mindennapos vendég lett a kastélyban. Komoly, józan +arca láttára némi megnyugvást érzett a bárónő… + +Egy délután a kastélybeliek az erkély árnyas ponyvája alatt mulattak. +Etel Korláthtal kártyázott, Iván báró és Attila egy tervrajz fölé +hajoltak. A fiatalember éles kifejezésekben gáncsolta a kevei +csatornahálózat hibáit, a báró, – a ki öcscse megjegyzéseit feszült +figyelemmel hallgatta, – fölötte csodálkozott, hogy ez egyszerű dolgok +még nem jutottak neki eszébe. + +– A társulat közegei csalók vagy tudatlanok, – fejezte be szavait +Attila. Iván báró akaratlanul bólintott hozzá. + +– Te, Attila, – mondta aztán – én azt tartom, neked szép jövőd lehetne a +mérnöki pályán. Ha megelégelted külföldi kóborlásaidat, azt tanácsolnám, +hogy vállalj állami hivatalt. + +– Nem akarok csavar lenni egy gépezetben, a melynek egész működését nem +helyeslem. Különben is sokkal tovább szívtam Isten szabad levegőjét, +semhogy kedvem lehetne a királyi irattárak porát nyelni. Ha foglalkozás +után nézek, hirlapíró leszek. + +– Hirlapíró? – kérdezte a báró, minden szótagot külön hangsúlyozva. + +– Ebben a pályában azt szeretem, hogy egész keretével a közvetlen +jelenben mozog. + +Iván báró elvesztette hidegvérét. Ő sohasem olvasott politikai lapokat, +de a hirlapirókat, «a kiknek soha sincs nyugtuk és a kik maguk sem +tudják, mit akarnak», szívből megvetette. + +– Ujságíró zsidó akarnál lenni? – kérdezte kedvetlenül. – Kérlek! +ujságot akarnál írni, a melyben olvasni lehet, hogy Péter kitörte a +lábát, Pál hamis csődöt mondott és az aszalt szilva pang? Kinevetne az +egész világ! + +– Ha egynéhánynak azok közül, a kik bátyám szemében a világot +képviselik, beverném a fejét, láthatná, hogy a fejek üresek és nem +nevetnek többé… + +– Csak nem akarod mondani, hogy az ujságírás úrnak való foglalkozás? + +– Úrnak való foglalkozás? Ha elkártyázom a pénzemet és aztán sorra +legelem barátaimat, ez úrnak való. Ha beszegődöm egyik ismerősömhöz +maitre de plaisir-nek, vagy főbe lövöm magamat, ez is úrnak való. De ha +ép eszem és erős karom tudatában, saját munkámmal keresem meg a +kenyeremet, ez nem úrnak való. Ugyan kérem, hány száz esztendőt aludtak +végig önök? + +Iván bárónak később jutott eszébe, hogy hasonló viták alkalmával +rendesen a rövidebbet szokta húzni és most a rendezett visszavonulásra +gondolt. + +– Nem érdemes a dolgot élére állítani, hiszen egyelőre úgyis csak +hipotézisről van szó. De ha elfogadom is az álláspontodat, még akkor sem +fogod rámbizonyítani, hogy hasznos dolgot művelnél azzal, ha lapot adnál +ki. Ujság van több a kelleténél, úgy burjánoznak elő a fővárosi +talajból, mint nyári eső után a gomba. + +– Az más kérdés – felelt Attila. – Ha lapom rossz, akkor nem fogják +olvasni és akkor nem is érdemelek jobbat, mint hogy éhen veszszek. De +nem fogok éhen veszni, mert lapom nem lesz rossz. Ti itt – bármit +mondjatok is – szeretitek a föltünést és a botrányt. Ha csak az kell, +azzal bőven szolgálhatnék. Itt van a kevei ártér terve, – lám ebből az +anyagból tudnék annyi botrányos leleplezést gyúrni, hogy akár egy évig +megtölthetném vele a lap hasábjait. A lap korbácscsá válnék kezemben, a +nagyságos és méltóságos szabályozási parókákból csak úgy rebbennének elő +a molyok! + +– Keresztény embernek pedig nem tanácslom, hogy ebbe a darázsfészekbe +nyuljon… – mondta Iván báró elfojtott hangon. + +– Ezredünk holnap futtatást rendez, a verseny után tánczestély is lesz, +– természetesen eljöttök, Iván? – E kérdést Korláth intézte a báróhoz, +az erkély túlsó oldaláról. + +– Ha Etel akarja… + +– Etel akarja. Te is meg vagy híva, Kun. + +Attila habozva tekintett Etelre, a bárónő intett a fejével. + +– Köszönettel fogadom – szólt Attila. + +Korláth kevés idő mulva visszalovagolt a városba. + +Attila késő este jegyzeteiben lapozgatott, a munka azonban nem akart +haladni; mióta hazaérkezett, régi munkakedvét bénító tunyaság váltotta +fel. Most is álmodozva lépett a nyitott ablakhoz. Az éj szép volt, a fák +hivogatóan suttogtak a kertben, a tikkasztó forróságot langyos légáram +váltotta fel. Attila kedvet kapott egy kis esti sétára. Nemsokára égő +szivarral a szájában kóborolt a sötét kert szürke kavicsútain. Kis idő +mulva megállt, szomszédságában megzördült a haraszt. Rögtön Etelre +gondolt, midőn a leány hangja csakugyan megszólalt a sötétben. +Kutyájához beszélt: «Drill, vigyázz!» + +A kutya hüvös orra megérintette a fiatalember kezét. + +– Drill megismerte a jóbarátot, bárónő. + +– Kun, maga az? – A bárónő hangja kedvetlenül hangzott; Attila, a ki már +a délután folyamán észrevette, hogy Etelnek «ossiani» napja van, jónak +látta a felvonuló vihar elől kitérni. + +– A mint látom, nemcsak engem csalt ki a gyönyörű éj, – ezért átengedem +a bárónőnek a tért. + +Etel nem felelt. Midőn a fiatalember néhány lépést a kastély felé tett, +a leány nevén szólította. + +– Ha kedve van, sétáljon velem. + +Oly sötét volt a fasorban, hogy Attila akkor sem különböztethette meg a +leány vonásait, a mikor lassú léptekkel mellette haladt, – csak a +világos ruha, a mely mellette suhogott, győzte meg, hogy nem bolyong +egyedül a homályban. + +– Csodálom bátorságát, – kezdte Attila – hogy védelem nélkül mer a +kertben járni. Veszélyről ugyan szó sem lehet, de a bozót éjnek idején +nem kelt valami megnyugtató benyomást. + +– Nem is vagyok védelem nélkül. Oltalmazóm a derék Drill. Drill be van +tanítva az emberek elleni küzdelemre, – én e tulajdonságától irtózom és +talán végszükség esetén sem venném igénybe, de a papa rámerőszakolta, +hogy egyedül ne legyek magányos sétáimon. + +– Mondja Etel, miért kényszerített, hogy elfogadjam Korláth meghívását a +tiszti mulatságra? + +A bárónő nevetett, úgy látszott, visszanyerte jó kedvét. + +– Mert azt akarom, hogy ott legyen. Meglássa, jól fogja magát érezni, +ott lesz az egész megyei birtokosság. + +– Jól fogom magamat érezni – mint a varjú a pávák közt. + +– Köszönöm a pávát, – felelt Etel, aztán némi szünet után hozzátette: + +– Demokrata megvetéssel tekint ránk, pedig ahhoz nincs joga, maga sokkal +inkább arisztokrata, mint mi valamennyien. Merné tagadni, hogy önmagának +nagyobb belső becset tulajdonít, mint nekünk összevéve? És miben áll az +arisztokratizmus, ha nem abban, hogy egyik ember a másik fölé helyezi +magát? Ej, az úgynevezett szellemi arisztokráczia türelmetlenebb a +vérbelinél, pedig végre is csak születés dolga… Maga nem lesz varjú, +hanem sas a pávák közt. A kőszáli sas megvetéssel nézi majd a +fényestollú pávákat, a mint fölfuvalkodva tipegnek a tőbbi baromfi közt… +Büszke sas, szürke sas, el akarod velem hitetni, hogy irigyeled a +szegény páva fényes tollát? + +Attila halkan kaczagott, szivarja piros fénypontként égett a sötétben. + +– Ha a szegény varjú – mondta – egy perczig azt álmodta, hogy +rokonságban áll a pávákkal, az ön gúnyja kigyógyítja nagyzási +hóbortjából. Különben: akár varjú, akár sas, mindkettő rablólovag és +egyformán távol áll az udvar szárnyasaitól. Természetellenes barátságuk +egy ideig fönn fog állani, míg a kékvérű páva föl nem fuvalkodik s a +szegény rablólovag szárnyra nem kél, hogy visszasiessen vadonjába… + +– És mielőtt az udvariatlan lovag útra kél, – egészítette ki a bárónő – +rendesen kedve kerekedik néhány czifratollú barátja nyakát kitekerni, – +nemde? Nos barátom, én meg fogom magát az estélyen egy kis +páva-barátnőmmel ismertetni, a ki alaposan kifecsegi majd fejéből +gyilkos szándékait. Bájos, fiatal páva, indigókék vérrel, kilenczágú +pehelykoronával, tizenhat évvel és hatvannégy őssel. És meglehet, maga +be fogja ismerni, hogy az ősök és koronák már csak azért is birnak +jogosultsággal, hogy Szentmáray Dzsina bájainak illő keret gyanánt +szolgáljanak. És meglehet, hogy a daczos rablólovag ki fog szállani a +messze világba és hirdetni fogja mindenütt: Szentmáray Dzsinának vannak +legfényesebb tollai valamennyi páva közt; a ki ezt tagadni merné, az +küzdjön meg velem életre-halálra! + +– Jobbnak tart, bárónő, mint a minő vagyok. Félek, már annyira +elvadultam, hogy sem Dzsina grófnő bájai, sem Dzsina grófnő ősei már nem +szelidíthetnek meg. + +– Akkor sem veszít semmit. Én rávezetem a gyanutlan táborra, magától +függ, hogy ellenség, vagy barát gyanánt viseli-e ott magát. Ha gyilkoló +kedve támad, irokéz barátom, bő zsákmányra tehet szert. Gyönyörű +parókákat fog ott találni; ha majd egyszer visszatér demokrata +őserdejébe, teleaggathatja velük vígwamja tűzhelyét, hogy késő unokái +gyönyörködjenek bennük… + +A sétálók egy tisztásra értek, a hol kisértetiesen fehérlettek a +kiszáradt szökőkút tritonjai a sötétben. Etel a medencze kőkorlátjára +ült és föltekintett a csillagos égre. A közelben tücsök hallatta +egyhangú csiripelését. + +– Az éjnek, különösen a csillagos éjnek, gyermekkorom óta sajátságos +hatása van rám, – mondta a leány. – Az «Ezeregyéj» meséiből tudtam, hogy +az utazó Szimbád egy idegen szigetre került, a hol a benszülöttek minden +újhold éjjelén szárnyra keltek, hogy bekalandozzák a csillagos eget. +Azóta, ha újhold idején az égboltot néztem, mindig ama boldog +szigetlakókra gondoltam és végtelen levertséggel töltött el a tudat, +hogy egész éltemen át a föld porában kell mozognom. Miért nem nevet? + +Etel még egyre magasabbra tekintett és bizonyos fájdalmas humorral +folytatta, halkan, vontatott hangon szólva, mintha önmagához beszélne. + +– Mindegyikünknek megvan a maga csillagképe, a mely ellenállhatatlan +erővel csalogatja. Az elérhetetlen után való szomj talán legnagyobb +szenvedése a bünös emberiségnek. Kiváltságolt lényekben e vágy hangot +ad; ez a csalogány és a költő genézise. Én értem a csalogány és a költő +vágyát, száz hangnemben szól, de mindig egyről dalol: az elérhetetlenről +és ismeretlenről. Aranynál a szivárvány után futó gyermek, másnál ismét +a hósivatagban álló fenyő, a mely a forró homokpusztában sorvadó +pálmáról álmadozik, míg betege lesz, elpusztul. Ez bizony bolond ötlet, +de nagyon szomorú, hogy az embert ily ostobaságok végtelen nyomorulttá +tudják tenni… + +Etel hirtelen Attila karjára tette a kezét. + +– Ért valamit ebből? Azt hiszem, igen, – maga talán szintén szivárvány +után futotta be a világot? + +A leány az éj ragyogó mélysége felé fordította arczát, a finom profilt +megvilágította a sápadt csillagfény. Attila rátette kezét a karján +pihenő női kézre s halkan mondta: + +– Értem. Hisz én is álmodtam, kerestem, – forró vágygyal, lázas +sietséggel. Mit? magam sem tudtam. Csak ha valamit sikerült elérnem, +tudtam, hogy nem ezt. De most már ismerem az én csillagképemet és +sejtem, hogy örökre elérhetetlen lesz számomra. + +Etel még folyvást a magasba tekintett, míg Attila, a ki fogva tartotta a +kezét, lassan folytatta: + +– Elérhetetlen magasban áll fölöttem, hideg, vakitó fényű csillag… + +A bárónő feléje fordította arczát, aztán kivonta a kezét és száraz +hangon mondta: + +– A csillagképek változnak, holnap már más csillag fog e helyen állani. +Azt hiszem különben, legfőbb ideje, hogy befejezzük csillagászati +tanulmányainkat. + +Mikor megindultak a kastély felé, nyájasabb hangon mondta: + +– Tudja, hogy büszke vagyok emberismeretemre? Mikor magát első ízben +láttam, azt gondoltam: végre egy ember, a kinek nem lesz az a +rögeszméje, hogy nekem udvaroljon! – Napról-napra jobban belátom, hogy +méltó bizalmamra. + +A fiatalember ajkába harapott; egy pillanatig kedvet érzett azzal +felelni, hogy szó nélkül megcsókolja a leányt. A kastély előtt a bárónő +megállt, a kövezet között kiserkenő fűben apró szentjánosbogár +csillogtatta fényes fényét. + +– Minő bolondok vagyunk mi emberek, Elérhetetlen égi csillagokról +ábrándozunk, s a föld szerény csillagait, a melyek után csak le kell +hajolnunk, figyelmünkre se méltatjuk. + +– Ha csillag – legyen égi csillag! – felelte Attila daczosan… + + + + +XI. + +Félórányira a várostól, a kevei nagyrét tarka képet mutatott. A +huszárezred tartotta lóversenyét. A megye birtokosai, a kiknek +vendégszeretetét a tisztikar egész éven át élvezte, régi szokás szerint +e napon, mint az ezred vendégei, adtak egymásnak találkát a +versenytéren. + +A kezdetleges versenypályát hosszú póznákon lengő zászlók határolták; a +körön kívül helyezkedtek el a nagy számban megjelent keveiek, a kiknek +sportszenvedélyüket az évenkint egyszer tartatni szokott versenyből +kellett kielégíteniök; a körön belül csoportosultak a meghivott vendégek +fogatai a jury sátra körül. Kettős- és négyesfogatok, hintók, batárok, +parkkocsik és furcsa szerkezetű gigek egész kocsitorlaszt alkottak, a +melyet világosruhás hölgyek tartottak elfoglalva, udvarlóikkal kaczagva +és beszélgetve. A fiatal földbirtokosok, a kik merész szabású öltözékkel +és hatalmas látcsővel tüntettek sportszenvedélyük mellett, a tisztekkel +csoportba verődve, hamisítatlan turfjargonban beszélték meg a verseny +kilátásait. + +A lobogó zászlók, a színes napernyők, a fehér sátor, az egyenruhák és +világos női kalapok, hozzá a lovak nyerítése és a katonazenekar harsogó +hangja, – mindez csillogó, zengő és egyre váltakozó kaleidoszkoppá +folyik össze; az alap: az ifjú, zöld gyep, a háttér a ragyogó kék ég, a +mely a rétet vakító, bántó napfénynyel árasztja el; az egész pedig +plein-air-kép a szó legmerészebb értelmében. Ha valamely művész ezt a +képet rikító részleteivel híven lefestené, a műbírálat bizonyára +kifütyölné «lehetetlen színárnyalatai» miatt. + +Az altisztek versenyének vége volt, midőn egy megkésett fogat ügetett a +versenytér felé. Egy csinos hadapród, a ki addig végtelen +önmegelégedéssel jártatta fakóját a hintók között, fontoskodva sietett +az újonnan érkezők fogadására. A hintóból Lovrich, Etel és Attila +szálltak ki. + +A bárónő vőlegénye karján lépett a jury sátrába, Iván báró azalatt +öcscsét hamarjában megismertette a kezeügyébe esőkkel. – Az afrikai! – +tette hozzá minden bemutatásnál. Mikor Attila egyedül maradt, háta +mögött két tiszt hangját hallotta, a mint épen róla beszéltek. + +– Ki az a fekete? – kérdezte az egyik, a ki monoklit viselt, oly +hangosan, mintha nem tartaná érdemesnek halkabban szólani. + +– Lovrichék egy rokona, azt mondják Afrikából jött. + +– Könyvcsináló? + +– Sportsman. Oroszlánokra, tigrisekre vadászott, átkozott ficzkó, – az a +sebhely az arczán is tigriskarmolás… + +– Ej? Ismertess meg vele. + +Attila, a ki eddig csak állatseregletben látott eleven oroszlánt, +sejtette, hogy Iván báró hiúsága szerezte meg neki ezt a reklámot és +mosolygott az előnyön, a melyben a vadász a könyvcsináló fölött +részesült. + +E perczben Etel intette magához. Csak akkor vette észre, hogy a bárónő +mellett még egy leány áll, mikor már áttörte a tisztek körfalát. A leány +szokatlanul kicsi volt, Etelnek nem is kellett karját fölemelnie, hogy +átölelhesse nyakát. Nagyvilági hölgy mignon-kiadásban, csak nagy barna +szeme, a melyet most kiváncsian irányított Attilára, bizonyította, hogy +nem egyike ama csodaszép babatündéreknek, a melyek jó gyermekeknek +karácsonyéjjeli álmukban jelennek meg. Ruhája sportjelvényekkel volt +diszítve, kalapján, öltönyén, karpereczén patkók szerepeltek számos +változatban. + +– Kun Attila, rokonom – Szentmáray Dzsina grófnő, barátnőm, – mutatta be +őket egymásnak Etel. + +Dzsina grófnő hihetetlen kis kezet nyujtott a fiatalembernek, aztán +kifogástalan bókot csapott előtte. Még mielőtt egy szót válthattak +volna, megkondult a jelző harang, a körülállók kisiettek a sátorból és a +két új ismerős magára maradt. + +– Kezdődik a tisztek vadászversenye, – fussunk a korláthoz, – +indítványozta a grófnő. Később visszaküldte Attilát a látcsöveért. Mikor +a fiatalember visszatért, a grófnőt a magas korláton találta ülve, apró +lábait himbálva, oldalán egy főhadnagy könyökölt, a ki föltünt +rendkívüli rútságával. Dzsina grófnő mint Ylang herczeget mutatta be és +francziául beszélt vele. + +[Illustration: A grófnőt a magas korláton találta ülve, apró lábait +himbálva, oldalán egy főhadnagy könyökölt!…] + +– Ki ez? – kérdezte Attila, a mikor a tiszt elment. + +– Ylang herczeg. Nem ismeri Ylang herczeget? + +– Sajátságos név. + +– Nem is az igazi neve. Igazi nevét nem tudja kimondani senki, – talán ő +maga sem – de mert hasonló hangzása van, elkereszteltük Ylangnak. Kinai, +vagy japáni, vagy talán siámi, – szóval pogány, a kit ide küldtek +huszárságot tanulni. Különben nagyon jól tánczol és kár érte, hogy már +visszamegy a hazájába. Ma tartja búcsuestélyét. + +Dzsina grófnő, szokása ellenére, sokáig időzött már egy tárgynál. + +– Hanem én le fogok innen bukni, – mondta aztán – adja ide kérem a +kezét. Szereti a versenyeket, Kun báró? + +– A versenyeket szeretem, de azért keserűen ki kell ábrándítanom: nem +vagyok báró. + +Dzsina grófnő csodálkozva tekintett rá, mintha nem tudná fölfogni, +hogyan lehet valaki nem báró, aztán feszült érdekkel kezdett a versenyre +figyelni. + +A díjosztás után Etel lépett hozzájuk. + +– Gyermek, – szólott a grófnőhöz – egy perczre engedd át nekem +udvarlódat, sértetlenül visszahozom. – Aztán Attila karjába öltve kezét, +magával vonta. + +Egy idősebb hölgy, a ki lorgnonjával figyelemmel kisérte őket, elég +hallhatóan mondta szomszédnőjének: Csinos pár! + +– Lesz szíves megismertetni valakivel, a kinek ismeretsége után régóta +vágyódom? – szólt Etel barátjához. + +– Ki legyen az? + +– Ki más, mint a pogányvári tündér? + +A fiatalember alig titkolhatta el kellemetlen meglepetését. + +– Pogány Jolán, – tehát itt van? + +– Nem látta még? Én rögtön, a mint ideértünk, kikerestem a tömegből. +Jöjjön, majd odavezetem. + +Azzal keresztül vágtak a pályán a rét ama része felé, a hol a meg nem +hívott közönség helyezkedett el. Itt is kocsitorlasz emelkedett, de ez +nem fényes hintókból, hanem az éppen nem fényes kevei bérkocsikból és +parasztszekerekből állott. + +Jolán egy ismerős családdal kocsizott a versenyre s Kálváryval és +Bénivel e perczben a külső korlátnál állt. A leány szörnyű zavarba jött, +midőn Etel hozzá lépett, – hogy ő valaha a földes úr leányával +szemtől-szembe álljon és beszélgessen, azt annyira hihetetlennek +találta, hogy most alig merte elfogadni a feléje nyujtott kezet. + +– Régóta kivántam megismerni, – szólt hozzá a bárónő – hiszen mi +jóformán szomszédok vagyunk, azonkívül közös barátunk annyi kedveset +beszélt nekem kegyedről… + +Attilát zavarba hozta Etel hazugsága. Ő a kastélyban soha sem említette +Jolán nevét. A találkozásnak ez a formája nem volt inyére, szeretett +volna előbb valami ürügyet kigondolni, hogy hosszú elmaradását a +Pogányvárból kimentse… + +Etel eközben bizalmasan karonfogta új ismerősét és lassan fel-alá +sétálva elbűvölő kedvességgel csevegett, – Kálváry jelenlétéről azonban +tudomást sem vett. Jolán még folyvást nem tért magához zavarából; mivel +nem tudta, hogyan szólítsa Etelt (az egyszerű «bárónő» czímzést +keveselte), meglehetős ügyetlen alakban adta feleletét. Néha félénk +oldalpillantást vetett Attilára. + +Ez kezdte a helyzetet kinosnak találni. Óvakodott attól, hogy Jolánt +megszólitsa, mert nem akarta, Etel előtt tegezni, másrészről sajnálta a +szegény gyermeket, a kinek határozatlan modora oly szánalmas ellentétben +állott a bárónő szeretetreméltóan biztos föllépésével. + +A jelző harang végre jelt adott a búcsuzásra. Etel meg nem állhatta, +hogy anyai jóakarattal megne simogassa a fiatal leány kipirult arczát, +aztán Attila karján távozott. Jolán hosszan tekintett utánuk. + +– Legyen őszinte, bárónő, – szólt Attila – miért kivánta megismerni ezt +a gyermeket? + +– Míg őt nem ismertem, magát sem ismertem teljesen. Ha meg akarjuk +ismerni Pált, meg kell ismerkednünk Virginiával is. + +– Most ismeri Jolánt, gondolhatja, hogy ő nekem az lehetne, a mi Pálnak +Virginia volt? + +– Hogy őszinte legyek, egy ideig azt hittem, hogy maguk szeretik +egymást. Most meggyőződtem az ellenkezőről. A ki ily elragadó gyermeket +nevezhet a magáénak, nem hagyja heteken át magára. + +Dzsina grófnő hozzájuk futott. – Minő ostoba vagyok! – kiáltotta, – még +be se mutattam Kunt a mamának… + + + + +XII. + +Este az egész társaság a boroskevei «Csillag»-fogadó nagytermében +találkozott. Attila kissé megkésett öltözködés közben; midőn belépett a +terembe, a patkóalakra terített asztal sarkáról, egy óriási virágbokréta +mögül, Dzsina grófnő integetett feléje. + +– Jöjjön, – szólt a grófnő – ezt a helyet fentartottam magának, +asztalnál szeretek régi ismerősök mellett ülni. + +Megjegyzendő, hogy a grófnőt az egész ezred még rövidszoknyás éveiből +ismerte, csak Attila volt új ismerőse. + +Attila körülnézett és Etelt kereste. A bárónő az asztal felső végén ült, +a társasága vőlegényéből és ennek bizalmasabb barátaiból állott, +többnyire már idősebb tisztekből. A fiatalember titokban azt a +megjegyzést tette, hogy a szép leány ma egész nap az illedelmes +menyasszony szerepében tetszeleg magának. + +– Nézze, minő dühös szemeket mereszt rám Vass hadapród, – jegyezte meg +Dzsina grófnő. + +– És miért dühös a hadapród? + +– Mert nem eresztettem magam mellé; ki nem állhatom. Nagyon képzelődő, +mert nemsokára kamarás lesz. Mintha az valami volna! Maga is kamarás? + +– Nem vagyok az, grófnő, már előbb voltam bátor megjegyezni, hogy +ereimben egészen közönséges piros vér folyik. + +– Igen, tudom, – vágott szavába a grófnő – csak a kedves mamája volt a +bárói családból való. Ez kellemetlen, akkor még jobb, ha a papa báró és +a mama polgári születésü. Nekem is van egy rokonom, a kinek már lehetne +annyi őse, hogy máltai lovag lehessen, de szerencsétlenségére a mamája +polgári. Most aztán ujra kezdhetik az egész családfát. Szeret tánczolni? + +– Szenvedélyesen, – hazudta Attila. + +– Én is rajongok a tánczért, de a papa nagyon szigorú velem és +megtiltotta a csárdást. Azt mondja, hogy mikroszkópikus termetem van és +hogy gyönge vagyok. A papa néha nagyon udvariatlan. Gyönge vagyok én? + +Egy futólagos oldalpillantás meggyőzte Attilát, hogy, noha a grófnő +termete apró, még sem gyönge. + +– Mikor volt utoljára udvari bálon? – kérdezte Dzsina. + +– Mult év augusztusában, – felelt Attila. + +– Hogyan, nyáron? + +– Igen, a kaukai király udvarán. + +– Tánczolt? + +– Nem tánczoltam. Én ő felsége mellett ültem a nagy kenyérfa alatt és +egy égő fáklyát tartottam; ő felsége rézüstöt vert, a trónörökös +bivalyszarvat fujt, az anyakirályné pedig két kókuszdiót csattogtatott +össze; – az udvar körben ült és tapsolt, a miniszterek és zászlósurak +pedig körben tánczoltak… + +– Ez érdekes, – nevetett Dzsina grófnő – az európai udvari bálok nem +ilyen mulatságosak. Engem még nem mutattak be, de Ojtózy Giza – az atyja +nagykövet Rómában – sokat járt a Kvirinálban és elmondott nekem mindent. +Az ember ott sorfalat áll és vár, vár, vár, – aztán jön a királyné és +megszólítja, akkor az embernek vigyáznia kell, hogy ostobaságot ne +mondjon, – aztán ismét vár, vár, – végre keveset tánczol, éjfélkor pedig +hazaküldik aludni. Mulatság ez? + +A czigány most keringőt játszott, a türelmetlen fiatal tisztek tánczolni +kezdtek. Dzsina villogó szemmel vette le gömbölyű válláról a prémes +belépőt. + +– Tánczoljunk, – mondta, miközben kezét Attila karjára tette, aztán +halkan dúdolta a keringő dallamát. + +Attila később Etelhez lépett. + +– Irokéz uram, – kérdezte a bárónő – gyűjtött-e már sok skalpot? + +– Egész délután a békepipát szívtam. Bárónő nem tánczol? + +– Mit keres a menyasszony a tánczolók között? + +– Feltünően hangsulyozza ma a menyasszonyt… + +– Ej, szemrehányás akar ez lenni a multra nézve? + +– Nem, aggodalom a jövőre nézve. + +– Pedig hálával tartozik nekem, hogy hangsúlyozom a menyasszonyt. Ha nem +tenném, ha tánczolnék és vigadnék, akkor maga, mint illedelmes ember, +kötelezve volna idejének egy részét nekem szentelni… Ily áldozatot +elfogadnom tiltja a barátság. + +– Ha így folytatja, bárónő, kérni fogom, hogy vonja meg tőlem a +barátságát. + +– Ezt mindkettőnk érdekében nem szeretném. De látom, Dzsina annyira +nekihevült a táncznak, nem csorbítom a jogát, ha egy perczre igénybe +veszem. + +A bárónő Attila karján körülsétált a teremben. + +– Nem kell féltékenynek lennie, – mondta később – ha Dzsinát annyi +hévvel látja tánczolni. Ő klasszikus szenvedélylyel tánczol, mint maga +Terpsychore, soha a tánczos, mindig a táncz kedvéért. + +– Úgy látom, bárónő, – szólt Attila kedvetlenül, – el akar velem hitetni +oly dolgot, a melyet maga sem hisz: hogy én Dzsina grófnő mellett, vagy +bármely társaságban, jól érezhetem magamat, ha ön nincs ott. + +– Pedig határozott kivánságom, hogy minden más társaságban épp oly jól +érezze magát, mint az enyémben. + +Etel ezt komoly, majdnem parancsoló hangon mondta. + +– Ezt is barátságának köszönhetem? + +– El akarok mindent távolítani, a mi nem tartozik szorosan a +barátsághoz, hogy ezt annál tisztábban őrizzem meg. + +– A baráttól megtagadja még amaz apró előnyöket is, a melyeket mindenki +élvez, a ki jogosítva van önnek banális módon udvarolni? + +– Nem akarom, hogy udvaroljon és nem akarom, hogy súlyt fektessen amaz +apró kitüntetésekre, a melyekben udvarlóimat részesítenem kell. Azok az +emberek közönyösek előttem, maga nem közönyös előttem, magát szeretem… + +Attilát az utolsó szóra mintha villamos ütés járta volna át. + +– Igen, – folytatta Etel a legnagyobb nyugalommal – szeretem, mint +testvér a testvérét, vagy – ha szabad e hasonlatot használnom – mint +anya a gyermekét. Meg van elégedve ezzel a vallomással? + +A leány kissé elpirult és bájos mosolylyal tekintett rá. Attila +önkéntelenül magához szorította a bárónő kezét. Időközben a hagyományos +pálmazughoz értek. Etel letelepedett a kerevetre, Attila a támlányra +könyökölt. + +– Meg van velem elégedve? – kérdezte Etel újra s tiszta szemét a +fiatalemberre szögezte, miközben fejét a keringő üteme szerint ringatta. + +– És ha nem volnék megelégedve? Ha azt mondom: azzal, hogy fölemel, +lealáz és leköti kezemet? Ha azt mondom: feledje el, hogy rokonvonásokat +viselek, feledje el, hogy szeret – testvéri szeretettel, ha lemondok +mindeme előnyökről, csak azért, hogy ama banális udvarlók sorába +léphessek, a kiknek joguk van remélni és elérni azt, a mit elérhetnek? + +[Illustration: Etel letelepedett a kerevetre, Attila a támlányra +könyököli.] + +Etel kissé elpirult, majd összevonta szemöldökét, kevélyen tekintett +végig a fiatalemberen. + +– Ha elfelejteném, hogy barátom, akkor nem maradna az ön számára semmi, +– éppen semmi… + +Attila az ajkába harapott és komoran tekintett maga elé; most világosan +vélte látni, hogy Etel sokat hangoztatott barátságának csak az a czélja, +hogy őt ártalmatlanná tegye. + +– Bocsásson meg, – mondta gunyoros alázatossággal, – a réteg, a melyből +származom, mélyen fekszik, oda nem süt a nap, – nem szabad csodálkoznia, +ha elvakultam, mikor először tekintettem a napba. + +Azzal fölemelkedett helyéről. A bárónő kellemetlen meglepetéssel +tekintett rá s aztán röviden intett neki, hogy maradjon. + +– Úgy látom, kételkedik őszinteségemben és azt hiszi, hogy kaczér +játékot űzök magával? Meg fogom győzni az ellenkezőről. Beszéljünk most +már nyiltan. Én sem magától, sem mástól nem akarok hallani semmit, a mi +szerelemre vonatkozik, mert ehhez nincs jogom, – szeretek! + +– Korláthot szereti? – kérdezte Attila bizalmatlanul. + +A bárónő elutasítólag intett. + +– Vőlegényem nem tart igényt szerelemre. Hallgasson tovább! elmondok +önnek egy dolgot, a melyet eddig senkinek sem mertem volna elmondani. +Tizenhat éves voltam, százan mondták, hogy nem vagyok rút, tudtam, hogy +gazdag vagyok; – gyermekészszel azt hittem, hogy ezzel megvásárolhatom a +boldogságot. Kezdetben úgy látszott, hogy ő is szeret, később egész +modora hirtelen megváltozott irántam. Mit mondjak még? Tizenhat éves +szívem azt sugalta, hogy a hirtelen keletkezett jégburok alatt lángoló +szív dobog… + +Etel arczát sötét pír futotta el, majd fölemelte arczát és fájdalmas +mosolylyal mondta: + +– Túl kell esnem egy megszégyenítő vallomáson. Egyszer, ostoba +gyermekszívem szavára hallgatva, tudtára adtam, hogy – igen, hogy +szeretem… + +– És? – kérdezte Attila izgatottan. + +Etel a fogát mutatta. + +– És? Elment és máig sem láttam, előbb azonban elég érthetően tudtomra +adta, hogy nem lehetek az övé, hogy nem kellek neki. + +– Az őrült! – kiáltotta Attila. + +– Lássa, én nem haltam meg szégyenemben, de biztosítom, közel jártam +hozzá. Az egész eset oly egyszerű, oly nevetséges – és éppen ez az, ami +majd megőrjített. + +– S ez az ifjukori ábránd, a melyet egy méltatlanra pazarolt, olyan +hatással van önre most is? + +– Nem ismerek ábrándot. Már akkor tudtam, hogy szerelmi bánatukban csak +a költők fantáziájában halnak meg az emberek. A mint látja, nem is +haltam meg, hanem eljegyeztem magamat az első becsületes emberrel, akit +atyám hozott. Korláthban, tudom, hogy jellemes férjet kapok. + +Etel kissé elhallgatott, aztán suttogó hangon folytatta: – Egy ismert +angol közmondás azt tartja, hogy minden házban van egy rejtett csontváz. +Én a szívembe rejtettem a vázamat; ha rágondolok, pirulás és irtózás fog +el; ha valaki szívemhez közeledik, pirulás ér, irtózat fog el… + +A bárónő lehajtotta fejét és elfojtott hangon tette hozzá: – Irtózom és +mégis imádom, mint a szent ereklyét. + +Most Attilához fordult és élesen tekintett rá. + +– Maga az első, a kit beavattam titkomba, reménylem, nincs kedve +megosztani szivét egy csontvázzal? + +– És ki ő? – kérdezte a fiatalember önfeledten. + +– Egy halott! – volt a rövid válasz. + +Dzsina grófnő hozzájuk lépett. + +– Visszaadom az udvarlódat, – szólt Etel – a táncz alatt kissé hajba +kaptunk, de most ismét jó barátok vagyunk, – ugyebár Kun? + +Attila megszorította a feléje nyujtott kezet. + +– Én azt hiszem, hogy maga szerelmes Lovrich Etelbe? – konstatálta +Dzsina grófnő, mikor ismét kettecskén voltak. + +– De grófnő! + +– A táncz alatt megfigyeltem, – olyan sajátságosan néztek egymásra! + +– Hová gondol grófnő – egy menyasszony! + +– Igaz! + +Ez a döntő érv teljesen eloszlatta Dzsina gyanuját. + +Világos reggel volt már, midőn a vendégek elhagyták a Csillagot. + +Lovrichék hintaja nemsokára a hegység aljában robogott, végig a +nyárfasoron, szembe a fölkelő nappal. A hegység felől hűs reggeli szellő +kerekedett, az útszéli bokrokon harmatcsöppek csillogtak. + +– Na, szükségünk volt erre? – kérdezte Iván báró, aztán nemsokára +elszunnyadt. Attila és Etel szemközt ültek. A leány erőteljes +természetén alig hagyott nyomot az álmatlanul töltött éj, csak szeme, a +mely alatt piros folt mutatkozott, tekintett kissé bágyadtan, arczán +szokatlanul lágy, meleg vonás mutatkozott. Kéjes borzongással dőlt az +ülés sarkába, fejét oldalra hajtotta, nagy kalapja alól félig behunyt +szemmel tekintett a fiatalemberre. Sokáig néztek szembe, Attila térde +érintette a leány ruháját. + +Attila nem volt boros, mégis a pezsgő, az ébren töltött éj, a zene, mely +még egyre csengett fülében, a chypreillat, melyet érzett, mindez +csodálatos hangulatba hozta. E hangulat hatása alatt egyszerre +megszólalt, minden bevezetés nélkül azt mondva: + +– Szeretnék a lelkedbe tekinteni, te illatos talány. Ki vagy te? Mi vagy +te? + +Etelt ez a megszólítás nem lepte meg, talán, mert az ő idegei sem voltak +rendes állapotban; mosolyogva nyújtott kezet a fiatalembernek, halk +hangon mondva: + +– Barátod vagyok! + +Attila fogva tartotta kezét, hosszú idő mulva újra megszólalt: + +– Nem vagyok sem babonás, sem gyáva, csontvázaktól nem irtózom, +ereklyéket tiszteletben tudok tartani… + +– Gyermek vagy! – mondta Etel, gyöngén megszorítva ujjait. + +– Itthon vagyunk már? – kérdezte Iván báró, állomittas hangon… + +* + +Zalkovszky és Ylang herczeg még tíz órakor délelőtt sem akartak +megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy az éjnek vége legyen. Az ázsiai, +a kinek a számtalan búcsupohár fejébe szállt, tálczákat rakatott a +czimbalomra és pokoli lárma közepett húzatta a Rákóczi-indulót. +Zalkovszky herczeg pedig némán könyökölt az üres palaczkokkal borított +asztalra és komoran bámult szivarja füstjébe. Zalkovszky az adósságaira +gondolt. Mint minden Zalkovszky, ő is zilált anyagi viszonyok közt élt. +Több ízben már azt hitte, hogy el kell vesznie az apró adósságok +posványában s mindannyiszor az utolsó pillanatban találkozott egy +szerencsés véletlen, a mely partra segítette. Az a tudat, hogy ő +kedvencze a sorsnak, elbizakodottá tette. Helyzete most olyan +kedvezőtlen volt, mint még soha. Az ezredes tegnap bizalmasan tudtára +adta, hogy följelentések érkeztek ellene és három napi időt engedett +neki a dolog elsimítására. Az éjjel vad vígságba ölte gondját, a mely +most újult erővel támadt neki. Bár a legkalandosabb tervek fordultak meg +az agyában, végre is be kellett látnia, hogy helyzete kétségbeejtően +reménytelen. – A zene most elnémult, a hirtelen beállott csend még +növelte levertségét. A mióta tiszt volt és adósságokkal küzködött, mint +ultima ratiót mindig szem előtt tartotta uz öngyilkosság eszméjét. Nem +becsülte túlságosan az «élet édes megszokását». – ezt vakmerő +lovaskalandjaival és párbajaival többször bebizonyította – de az a +gondolat, hogy néhány türelmetlen zsidó kedvéért főbelőjje magát, +idegessé tette… + +Ylang herczeg most szembe ült vele és reggelit rendelt. + +– Nem fekszem le, – mondta, – búcsulátogatásokat kell tennem, tizenegy +órára ide rendeltem a kocsimat. + +– Tanácslom, aludd ki magad, – szólt Zalkovszky. + +– Nem érek rá. Ha kissé pezsgős vagyok is, az nem tesz semmit, már +tettem ily állapotban látogatásokat. Ha belépek a szobába, leülök és nem +beszélek semmit, – majd azt fogják hinni, hogy el vagyok érzékenyedve… + +Ylang herczeg nevetett és feldöntötte teáját, a minek még jobban +nevetett. Később az órájára nézett. + +– Mit csináljunk tizenegyig? – kérdezte. + +– Játszunk? – szólt Zalkovszky ásítva. + +– Nem bánom, de valami ostoba játékot, gondolkozni most nem tudok. + +Eleinte kis tétekbe játszottak, miután azonban egyikük sem tett pénzt az +asztalra, egyszerűbb számítás kedvéért a vesztes fél mindig +megkétszerezte a tétet. Zalkovszky szerencsében volt. + +Tizenegy órakor a pinczér jelentette, hogy a herczeg kocsija előállt. + +– Nyolczezer a különbözet? – kérdezte Ylang herczeg, miközben +fölcsatolta kardját… «Szeretném látni, örökké így megy-e ez? +Tizenhatezer vagy semmi –» Zalkovszky nyert, az ázsiai újra osztott. +«Harminczkettő vagy semmi!» Lett harminczkettő. «Ez bolond dolog – +hatvannégy vagy semmi.» Zalkovszky újra nyert. «Ez nem tarthat örökké», +mondta Ylang s azzal újra osztott. Most már Zalkovszky is felállott. + +A kártyák az asztalra estek, Ylang herczeg bosszusan rugott föl egy +széket. «A különbözet százhuszonnyolcz, – holnap talán több szerencsém +lesz.» Azzal távozott. + +Zalkovszky aludni ment. Vagy egy órahosszat feküdt nyitott szemmel +ágyában, aztán az éjjeli szekrény márványlapjára irta: 128,000 forint. + +Ylang herczeg csak másnap délután jött vissza látogatásaiból. A Csillag +különszobájában Zalkovszkyt találta. + +– Pompás, – mondta az ázsiai, – folytathatjuk a játszmát. + +Zalkovszky fejét rázta. – Nem játszom. + +– De hiszen én százhúszezer forinttal hátralékban vagyok? + +– Százhuszonnyolczezerrel, de nekem nincs kedvem játszani. + +Ylang herczeg elsápadt, – gazdag volt ugyan, de ezt az összeget mégis +sokalta. + +Bajtársak közt néha megesik, ha unalmukban nekiülnek kártyázni és szóra +játszanak, hogy óriási különbözetek támadnak, – ezt nem szokás +behajtani, hanem revánzszsal egyenlítik ki. Ha az ember húszszor +egymásután megkettőzteti a tétet, végre is nyernie kell. A vesztes +féltől függ, hogy a tisztesség kedvéért akkor hagyjon föl a játékkal, ha +mérsékelt összeggel van még bátralékban. + +– Sajátságosnak találom, hogy nem akarsz revánzsot adni, – jegyezte meg +Ylang élesen. + +Zalkovszky fölkelt és csipőjére tette kezét. + +– Sajátságosabbnak találom, hogy újabb játékra szólítasz föl, mielőtt +még adósságodat megfizetted volna. A huszonnégy óra régóta elmult… + +Ylangban fölébredt az ázsiai deszpota-vér. + +– Ki fogom egyenlíteni a csekélységet, – mert nekem csekélység, – +mihelyt megjön a postán. Addig légy kegyes várni. + +Másnap délben Ylang herczeg, két tiszttársa kiséretében, megjelent +Zalkovszky lakásán és szó nélkül leolvasott az asztalra százhuszonnyolcz +ezerforintos bankjegyet. Az ázsiai még aznap elbúcsuzott az ezredtől és +elutazott Londonba. Rövid idő mulva a lapok jelentették, hogy +hadseregünknek ez az exotikus vendége visszatért ázsiai hazájába. + +A kártyajátszma története nemsokára nyilvánosságra jutott és különböző +itéleteket provokált. + +– Nagyon helyes, – mondta Vass hadapród, – Ylangnak ez az érvágás nem +árt. Hazamegy, lenyakaztat egy tuczat mandarint, elkobozza vagyonukat és +ismét ott van, a hol volt… + +Korláth százados másként fogta föl a dolgot. Miután Ylang herczeget a +vasútra kisérte, egyenesen Zalkovszky lakására hajtatott. + +– Tudtodra adom, hogy a tisztikarnál becsületbírósági eljárást fogok +ellened indítványozni, döntse el az, hogy bajtárshoz illő dolog-e +részegeket fosztogatni… + +Két nap mulva a Kevevidéki Hirlap röviden vett tudomást a K–th gr. +százados és Z–y hg. főhadnagy közt lefolyt kardpárbajról, a melyben az +előbbi karján súlyosan, az utóbbi vállán könnyen megsebesült. A Hirlap +azzal nyugtatta meg olvasóit, hogy mindkét «közkedveltségnek örvendő» +tiszt immár gyógyulófélben van… + + + + +XIII. + +Attila végre rászánta magát, hogy meglátogassa Pogányékat. A multkori +találkozás a versenytéren eszébe juttatta, mily illetlenül hanyagolta el +a pogányváriakat és most sietett, hogy hibáját lehetőleg jóvátegye. + +A nyaralóban szívesen fogadták, senki egy szóval sem kérdezte hosszú +távollétének okát. Az útközben összeállított védőbeszéd teljesen kárba +veszett. + +Kálváryt is ott találta; Jolán láthatólag szivesen csevegett a jegyzővel +és egyre hozzá intézte a szót. A beszélgetés a lövészkertben tartott +mulatság körül folyt, a melyben Jolán is részt vett és – Kálváry +állítása szerint – kék ruhájában olyan volt, mint egy kis grófnő. +Jolánnak minden szava elárulta, mily pompásan mulatott a bálon. + +Attila titokban bevallotta magának, hogy rossz emberismerő. Ő Jolán +részéről viharos szemrehányást, vagy legjobb esetben is duzzogást várt, +de azt még álmában sem merte hinni, hogy a leány, a ki őt oly lángolóan +látszott szeretni, most kedvet érezzen tánczmulatságokba járni. E +felületesség kínosan érintette, szerette volna, ha Jolánban több érzésre +talál… Midőn most újra a bájosan félszeg gyermekleány közelében volt, +újra hallotta, a mint fontoskodó arczczal kedves semmiséget fecsegett, +egyszerre kezdte érezni, hogy Jolán nem közönyös előtte. Ha elhanyagolta +is, jól esett neki a tudat, hogy korlátlan uralma alatt áll, a melyet +bármikor érvényesíthet ismét. Hogy most kisiklani érezte kezéből ez +uralom gyeplőit, fölébredt benne a sértett hiuság, a melyet +féltékenységnek tartott. Kálváry most már határozottan udvarolt a +leánynak; ennek a jelentéktelen embernek a bátorsága is bosszantotta. + +A jegyző végre eltávozott. Attila egyedül maradt Jolánnal a gesztenyefa +alatt. + +Jolán kitörő lelkesedéssel kezdett Etelről beszélni; – hogy a bárónő őt +fölkereste a versenytéren és fél Keve szemeláttára karonfogta, ezt ő +élete legfontosabb eseményei közé sorozta… Egyszerre elhallgatott és +barátjára tekintett: + +– Mi bajod, Tila? te nem vagy ma olyan, mint máskor. + +– Semmi, beszélj csak tovább, – mit csinál a vércséd? + +– Óh, képzeld, a hűtlen elhagyott. Eleinte csak a háztetőre röpült, +onnan egy darab hússal még vissza tudtam csalni, egyszer aztán fölrepült +a magasba és azóta nem jött meg. + +Jolán ismét elhallgatott és figyelmesen tekintett barátjára, a ki komor +arczczal bámult maga elé. A leányt aggódás fogta el. A keserüség és +elégedetlenség, a mely Attila szívét e perczben eltöltötte, lassankint +megérintette őt is. Mély levertséget érzett, a melyről nem tudott +magának számot adni. + +– Ne menjünk fel a mamához? – kérdezte félénken s miután nem nyert +feleletet, bátran elhatározta, hogy a felleget, mely kettőjük közé +ereszkedett, el fogja űzni. – Ej, Tila, ne légy olyan szomorú! – +kiáltotta vigan s azzal régi szokása szerint, végighúzta tenyerét a +fiatalember arczán. + +Attilának erre az érintésre fejébe szökött a vér, – eltaszította magától +a kezet. Mikor aztán a megrémült leányra tekintett, a ki közel állt a +síráshoz, hevesen ölébe vonta és kipirult arczát szenvedélyes csókkal +halmozta el. + +Jolán rémülten, megindultan, a legnagyobb zavarban, zokogva és mégis +boldogan simult hozzá… Aztán nedves szemmel tekintett föl. + +– A bárónő oly szép, oly nemes, – én meg ostoba leány vagyok, – azt +hittem, nem kellek már, de még mindig szeretlek… + +Attila remegő kézzel simogatta a leány haját. + +– Nem tudok nélküled élni, nem tudok… – szólt Jolán szenvedélyes +fájdalommal, s mikor aztán Attila újra megcsókolta, megnyugodott és +behunyta a szemét. + +Attila e perczben úgy érezte, hogy ezt az édes gyermeket nem szabad +többé kiengedni karjából. Ily határtalan szerelmet, ily bizalomteljes +odaadást nem fog sehol másutt találni. Ez a te boldogságod, ez a te +világod, melyet két karoddal átölelsz – sugta neki egy benső hang, – +minden, a mi ezenkívül esik, hiú czafrang. + +Jolán zavartan és borzas hajjal ragadta ki magát karjából, a mint a +bokrok mögött Béni tipegő léptei közeledtek. + +Attila megigérte Etelnek, hogy öt órakor ismét a kastélyban lesz. Mikor +most elhagyta a nyaralót, hat óra is elmult már. A kastélyban vendégeket +talált: Etel Dzsina grófnővel és Vass hadapróddal croquettezett a ház +előtti nagy gyepköröndön. A kis grófné lángvörös, merészszabású +öltözékében fölötte csinos volt; ha kissé megemelte szoknyája szegélyét +és feketeharisnyás, laktopános piczi lábát a labdára helyezte, művész +tökélylyel kezelte a hosszunyelű kalapácsot. + +– Öt óra van most? – kérdezte Etel a belépőtől. + +– Tudom már, – szólt Dzsina grófnő duzzogva, – hegyi tündérek után +futkos, míg mi itt elepedünk utána. + +Attila esküdözött, hogy Etel nem mondta, hogy vendégeket vár. + +– Mert féltékeny rám, – felelt Dzsina, barátnőjét átölelve. + +Etel meglegyintette az arczát. + +Alkonyatkor Szentmárayék eltávoztak, hintójuk mellett a hadapród +lovagolt. Attila még éjfélkor is nyugtalan léptekkel járt fel s alá +szobájában. Gondolataiban önkénytelen is párhuzamot vont Etel és Jolán +között. Amaz büszke szépségében, nagyvilági modorával, a gyermekkora óta +megszokott fényűzés kellemes keretével, minden ízében a herczegnő +leánya, a ki szoros barátságának ellenére is bizonyos ingerlő +tartózkodást tanusít, – a másik nyugtalan, elhamarkodott, jelentéktelen +gyermekleány, a kinek csak egy szikrára van szüksége, hogy lángra +lobbanjon és karjába repüljön annak, a kit szeret. Elégedetlen kezdett +lenni magával, Jolánnal szemben tanusított magaviselete miatt. Hiusága +ki volt elégítve, a leány egy intésére ismét a karjába futott; most úgy +találta, hogy hatalmával kegyetlen módon visszaélt, midőn újra +felizgatta Jolán képzeletét. Mi czélja lehetett e gyermekes +szerelmeskedésnek? A házasság, a szerelemnek ez a nyárspolgárias +logikája, nem volt ínyére. Forró vágyai, nagyratörő álmai, tehetségének +és erejének büszke tudata, rosszul illettek volna egy szerény, polgári +háztartás keretébe. Azok a merész tervek, a melyek agyában talán még +határozott alakot sem öltöttek, sóvár vágygyal vonzották a fényes +magasba, ama társadalmi osztály felé, a melyet azelőtt oly +szenvedélylyel gyűlölt, mint az éhező gyűlöli a dőzsölőt. A kisvárosi +polgári élet sivár terén ama metszett szárnyú gólya szerepét játszotta +volna, a mely kétségbeesetten botorkál a puszta udvaron és epedve tekint +föl a kék magasba, a hol boldogabb társai fürödnek a napfényben… Érezte, +hogy nem született nyárspolgárnak! + +Tünődéséből hirtelen zongorahangok zavarták fel, a melyek a nyitott +ablakon szürődtek be. A zongorázó csak Etel bárónő lehetett. Attila +kilépett szobájából s a kertbe sietett; miután megkerülte a kastélyt s +az épület homlokzata elé jutott, meglepetve állt meg. + +A zongoraszoba ablaka ki volt nyitva, keretében Etel alakja látszott. +Erőteljes, üde termetének körvonalai élesen szöktek elő a háttérből, +arczára a zongorán álló lámpák fénye világított. A leány pongyolát +viselt, karja mezítelen volt. Chopin szerzeményeinek egyikét játszotta; +csodálatos, bűvös zene, a mely könnyen pengő ütemeiben is megmérhetetlen +szenvedélyt sejtet. A borongó, mélabús akkordokban mintha egy egész +nemzet fájdalma keseregne, néha fékét vesztve, szenvedélyes panaszszal +zokog fel, hogy aztán ismét szelid bánatba ringassa önmagát. Néha +fölcsillan a lengyel könnyelműség és zsongó, könnyű lejtemben utánozza +saját fájdalmának hangjait. + +A Bösendorfer hanghullámai szétrebbentek a langyos éjben, mint zengő +csalogányok. Etel technikája nem volt kifogástalan, de oly megkapó +szenvedélylyel játszott, annyi eredeti érzést öntött zenéjébe, mintha a +hangok közvetlenül túlpezsgő szívéből fakadnának. Látszott rajta, hogy a +saját zenéjében kéjeleg, mint a fülemile. Ajka szorosan le volt zárva, +szemét félig behunyta, fejét hátraszegte… + +Attila sokáig nézte az elbűvölő képet és egyszerre gyökeret vert benne a +meggyőződés, hogy ily hangokat csak a szenvedélyes szerelem találhat. A +játék most egy halk akkordban elnémult, a mely fájdalmas, elégedetlen +rezgésben tartotta Attila idegeit. Etel az ablakhoz lépett s hosszasan +tekintett az éjbe. + +Nem láthatta az árnyékban állót, Attila mégis úgy érezte, mintha szeme +delejes hatalommal irányulna feléje. E pillanatban emésztő, érzékies +vágy szállotta meg: bírnia kell e büszke nőt, ha az üdvösségébe kerül +is! + + + + +XIV. + +Etel bárónő elvesztette régi, öntudatos nyugalmát. Kristálytiszta, józan +lelkére ködfátyol borult, a mely mögött titokzatos erők forrongtak. A +káoszból végre egy erős áram tört elő: a vágy a boldogság után. És ez az +ösztön, a mely ellen egész erejével védekezett, ama férfi felé sodorta, +a ki kiméletlen merészséggel terjesztette feléje karját. Azért hívta +közelébe ezt az embert, hogy legyőzze vele a sírjából föltámadó +kisértetet s most a halott kezet nyujtott az élőnek, a mult szövetkezett +a jelennel, hogy őt letérítse arról az útról, a melyet követnie kellett. + +Most is, midőn az erkélyen kifeszített japáni ernyő alatt ült, ott +könyökölt a kisértő mögötte. A nyitott szobában atyja sétált, lenn a +kertben munkások dolgoztak, a napfény józanul sütött és Etel mégis +kétkedett, hogy ember vagy kisértet-e az, a ki füléhez hajolva, közönyös +arczczal, de villogó szemekkel suttogja: + +– Azt mondja, nem boldog? Meg kell mondanom az igazat. Nem boldog, mert +túlságosan fél a boldogtalanságtól. Nem szeret, mert nem akar +csalatkozni. Érzéketlen és ezért beleélte magát egy gyermekes ábrándba, +melyhez makacsul ragaszkodik, hogy megóvja magát minden kényelmetlen +szenvedélytől. Lemondott a boldogság édenéről, hogy elkerülje a +boldogtalanság vadonját. A közöny arany középútját választotta és az +észszerű házasság kényelmes országútján akar az életen át kocsizni. Ha +van bátorsága boldognak lenni, mondjon le a józanságról és okosságról, +vesse magát behunyt szemmel ama férfi kebelére, a ki azt mondja önnek: +boldogíts és boldogítani foglak… + +Etel nem tekintett föl, hanem épp oly halkan mondta: + +– Miért mondja nekem mindezt? Menyasszony vagyok! + +– Tudom és saját szavaiból tudom, hogy ez az eljegyzés nem egyéb +frázisnál: Nem szereti vőlegényét, vőlegénye pedig nem is tud szeretni. +Ezt az eljegyzést ketten komoly oknak tartják arra, hogy egy hosszú, +sivár élet tartamára egymáshoz lánczolják magukat? Ha ezt teszi, akkor +nincs joga boldogságért esedezni az éghez… + +A bárónő szó nélkül fölemelkedett helyéről s a szoba ajtajába lépett, a +hol atyja járt föl s alá. + +Másnap reggel Korláth százados jött a kastélyba, karja még föl volt +kötve. Menyasszonya hívta meg, hogy szabadságidejét töltse közelében. + +Attila most már tudta, hogy Etel fél, – de kitől fél? Tőle vagy +önmagától? A bárónő szokatlanul szeretetreméltó volt vőlegénye iránt, +százféle apró előzékenységgel környezte a sebesültet. Délután órákon át +sétáltak a kertben; Attila láthatta őket ablakredőnyein át a magas fák +alatt; az üde női alak csodálatos ellentét volt a komor férfi szikár +alakjával. + +A véletlen úgy akarta, hogy Korláthot néhány nap mulva a +hadtestparancsnok egy sürgönye *várra szólította. Félórával később a +százados Kevére hajtott, Etel az erkélyen ült és hosszan tekintett az +országúton robogó hintó után. + +Délután egyedül sétált a kert árnyas fasoraiban. A szökőkútnál Kun +Attilára bukkant, a ki egy füzet olvasásába volt elmélyedve. Etel +megérintette legyezőjével a vállát s nyájas hangon mondta: + +– Remélem, nagy utat tett a halhatatlanság felé az utolsó öt nap alatt, +– sokat dolgozott? + +– Egy sort sem írtam. + +– Miért zárkózott akkor el oly légmentesen? + +– Őszinte leszek: nem akarok bűntársa lenni eljegyzése hazugságának. + +Etel szomoruan csüggesztette le fejét. + +– Még mindig ez a keserű hang, – most már magam sem hiszem, hogy barátok +maradhassunk. + +– Én sem hiszem, de nem is akarom, – szólt Attila növekedő indulattal. – +Barátságunk nem volt egyéb, mint fegyver az ön kezében, hogy engem +ártalmatlanná tegyen. Barátságba burkolta közönyét, hogy engem is +közönyre kényszerítsen. Megelégeltem e fagyos barátságot. Láthatja, +őszinte vagyok, nyilt kártyával játszom. Fölmondom önnek a barátságot, +legyünk ezentúl ellenségek. Megengedem önnek, hogy teljes szívéből +gyűlöljön, viszont engedje meg nekem, hogy lángolóan szeressem. Menjen +teljesedésbe sorsom, lássuk, mi erősebb: a barátság-e, vagy a gyűlölet… + +Etel szó nélkül indulni készült. Attila, a kit a bárónő külső nyugalma +bántott, indulatosan szólt: – Biztosnak érzi magát? Figyelmeztetem, ne +építsen előitéletemre. Nem leszek válogatós fegyvereimben. Bírni akarom +önt és bírásáért nem rettenek vissza semmitől… + +Etel megállt és kijátszotta utolsó kártyáját, a melyet hetek óta +tartogatott. + +– A vendégjog megsértésétől sem? + +Ez elég érthető volt. – Attila meghajtotta magát. + +– Attól nem kell tartania, bárónő. Holnap indulok. + +– Ez lojális eljárás! – mondta a bárónő, fejét kissé meghajtva, s azzal +nyugodt léptekkel ment a kastély felé. + +Hová fog ez vezetni? kérdezte Attila magában. Nem ragadtatta-e magát +túlmesszire szenvedélye által? A büszke nyiltság, a melylyel Etelnek +elárulta szerelmét, jól megfontolt tervéhez tartozott ugyan, de a +lehetőséget, hogy a kastélyt el kell hagynia, nem vonta be számításai +körébe. Most nem tudta, hogyan fogja majd kevély igéretét beváltani, – +de érezte, hogy a megkezdett úton kell haladnia, ha valaha czélt akar +érni… + + + + +XV. + +Attila kellemetlen meglepetésére, másnap délben Zalkovszky herczeg +hajtatott az udvarba. Különben sem rokonszenvezett Zalkovszkyval, de ma +e váratlan látogatás halomra döntötte mindama reményeket, a melyeket +ittlétének utolsó napjához fűzött. Etel tüntető barátsággal fogadta a +herczeget. + +– Tulajdonképpen búcsuzni jöttem, – mondta Zalkovszky. – Lemondtam a +tényleges szolgálatról és a tartalékba vonulok. Köztem és a tisztikar +egyrésze közt nézeteltérés merült fel, a mely végleg elkedvetlenített a +szolgálattól. Mióta a polgári elemek tért nyertek a lovasságban, nálunk +is divatba jött az a szentimentális kultusz, a melyet a bajtársiassággal +űznek. Nekem pedig nincs kedvem más magatartást tanusítani bárki iránt +is, mint a minővel minden gentlemannek tartozom… + +Iván báró meg volt győződve, hogy a főhadnagyot adósságai üldözték el az +ezredtől és óvatosságból czélzásokat kezdett tenni az idei termés +kedvezőtlen kilátásaira. + +A kastélybeliek nyáron a nap egy részét a szabadban töltötték, Etel +bárónő tehát délután vendégével a kertben sétált. Drill követte őket. + +– Nem sajnálja itt hagyni az ezredet? – kérdezte a leány, csak hogy +mondjon valamit. + +– Ha valamit sajnálok itt hagyni, az csakis maga. + +Etel kissé meghajtotta fejét, de nyugtalan oldalpillantást vetett a +főhadnagyra, a ki keserűen folytatta: – Tudja kinek köszönhetem, hogy +kardomat szögre kell akasztanom? Vőlegényének, Korláthnak. Ő uszította +rám az ezred nyárspolgárias elemeit. Ennek a becsületes embernek a +barátságát már drágán fizettem meg, először magát rabolta el tőlem… + +– Álmában beszél! – szólt Etel bosszusan. + +– Etel, maga tudja, hogy szeretem… + +– Kérem, hagyjuk ezt. Öt évi ismeretségünk alatt már annyi alakban +vallotta be szerelmét, – a melyben maga épp oly kevéssé hisz, mint én, – +hogy újat most nem mondhatna. + +– Ej, ha szerelmem mögött milliók állanának! + +– Zalkovszky, úgy találom, hogy izléstelen kezd lenni: – kissé visszaél +távoli rokonságunkkal. + +– Izléstelennek találná, ha mindezt más távoli rokona mondaná, – például +az afrikai? + +Etel elpirult, aztán kevélyen tekintett a herczegre: + +– Honnan veszi a bátorságot, hogy velem ily hangon beszéljen? + +A herczeg villogó szemmel nézte a szép leányt. Nem ok nélkül beszélt ily +merész hangon. Korláthtal való viszályát a lefolyt párbaj kétes +eredményével nem tekintette még elintézettnek; brutális bátorsága +ösztökélte, hogy a nevén ejtett csorbát véresen torolja meg. Etel által +akarja kényszeríteni a századost, hogy újra szembeszálljon vele. Mielőtt +elhagyná a vidéket, csattanósan akart megválni ellenségeitől, – régi +gyöngéje a szép leány iránt, mellőztetése miatt való bosszúsága, arra +birták, hogy ezt egy vakmerő szerelmi vallomással iparkodjék elérni. Ha +Etel igénybe veszi vőlegénye védelmét (és valószinű, hogy ezt tenni is +fogja), akkor elérte czélját, – ha nem veszi igénybe, annál jobb! – A +bárónő most hátat fordított neki és Drillel megindult a kastély felé. +Zalkovszky gyors elhatározással kezén fogta. + +– Etel – én imádom… + +– Erőszak? Arczátlan! – Hiába iparkodott kezét a herczeg ujjai közül +kiszabadítani. + +– Ily ingerlő ajk sérteni is tud? – szólt Zalkovszky mosolyogva s azzal +közelebb vonta a leányt. + +– Zalkovszky, – ismeri Korláthot! + +– Éppen azért… + +Zalkovszky ajkai megérintették a leány ajkát. + +– Attila! – kiáltotta a bárónő rémülten. + +– Tehát ő? ha ő, miért nem én is? + +Zalkovszky karjába zárta a leányt és forró csókzáporral árasztotta el +arczát. Etel lángvörös arczczal, a legnagyobb undorral védekezett. + +– Drill – segits! – sikoltotta… + +A herczeg e perczben vad morgást hallott, vállán tüzes fájdalmat érzett; +midőn meglepetten fordult meg, egy hatalmas lökésre egyensúlyát vesztve, +leszédült a gyepre. A bárónő óriás doggja villogó szemekkel, bőszült +morgással állott mellén, éles fogai a herczeg torkát érintették. +Zalkovszky fegyvertelen volt. Sápadtan, hörögve feküdt a földön, egész +lényét az irtóztató meggyaláztatás érzete remegtette meg. + +[Illustration: Etel lángvörös arczczal, a legnagyobb undorral +védekezett.] + +– Átkozott fenevad! + +Mozdulni nem mert, tudta, hogy a felbőszült állat, a melynek forró +leheletét nyakán érezte, szétmarczangolná. + +Etel már rég eltünt a kastély felé. Drill egyideig hiába várt további +parancsot, aztán szikrázó szemmel és agyarkodva vonult a harasztba. + +A herczeg halottsápadtan sietett a gazdasági udvarba, a hol kocsiját +tartotta. Zubonya szét volt tépve, válla vérzett. Mikor kendője után +nyult, hogy hideg verejtéktől gyöngyöző homlokát megtörölje, ujjai +forgópisztolya hideg csövét érintették. – Oh, én bolond! – mondta +dühösen, homlokára csapva. + +Kocsija néhány percz mulva kirobogott az országútra, a lovakat a groom +hajtotta, a herczeg a forróság ellenére is, vállára vonta a köpenyét. + +A kert alatt Drill fogadta a kocsit, szokása szerint víg csaholással. +Zalkovszky megállította a kocsit és éles füttyöt hallatott. A kutya +megállt s fülét hegyezte, – a következő pillanatban gyors egymásutánban +két lövés dörrent. Az elsőre Drill egyik lába után kapott, a másodikra +gyenge vakkanással a gyepre hempergett. A groom a lovak közé csapott… + +Estefelé a kertész föllármázta a kastélyt, a bárónő doggja véresen és +fájdalmasan nyihogva kuporodott a park egy félreeső zugában. + +Etel maga is lement, hívására elővánszorgott az eb, egyik lába szét volt +zuzva, mellén véres seb volt, melyet nyaldosott. + +– Hívják elő Kun urat, az ért a sebekhez. + +Az elősiető Attila a gyepen térdelve találta Etelt, ölében az állat +hatalmas feje nyugodott, csipkekendőjével a vérzést iparkodott +elállítani. + +Attila megvizsgálta a kutyát, a cselédség elálló lélegzettel +csoportosult köréje. + +– Drillt meggyilkolták, – egyik golyó a tüdejében maradt, – a szegény +Drill meg fog halni. + +– Szegény, hős védőm, – mondta Etel megindult hangon. A haldokló eb +fájdalmasan nyöszörgött; midőn úrnője simogató kezét érezte, megcsóválta +farkát. + +A kevei állatorvos már későn jött, – Drill elköltözött e világból, a hol +oly rosszul jutalmazzák a hűséget. A cselédség eltemette a kertben. Etel +kis groomja, a ki a kutya gondozásával volt megbízva, keservesen +zokogott, mintha árván maradna a világon. + +A kastély másnap is halottas házhoz hasonlított, a cselédség szomorú +arczczal járt-kelt. Attila tíz órakor bejelentette magát a bárónőnél. + +Etel szobájában fogadta. Az előbb tért csak vissza lovaglásából és már +át is öltözködött. Jókedvünek látszott és éppen hosszú keztyűjét húzta +fel. + +– Mi jót hoz, Kun? + +– Búcsuzni jöttem, bárónő, – engedje meg, hogy őszinte köszönetet +mondjak szives vendéglátásáért. + +A bárónő helyet kinált neki és maga is szembe ült vele; keztyűjével +babrált, aztán hosszan tekintett szemébe, miközben ajkán könnyű mosoly +czikázott át. + +– Hová szándékozik innen menni? + +– Egyelőre a fővárosba, a telet ott akarom tölteni. + +– Ez szerencsés gondolat, – mondta Etel; – a farsangon találkozni fogunk +odafenn, Szentmárayék is Budapesten fogják tölteni a telet. Az idei +farsang szépnek igerkezik, mondják, az udvar is a fővárosba jön… + +Etel mindezt nyugodtan, csevegve mondta. Attila szivére lassankint +keserűség nehezedett, éles tekintettel nézett a bárónőre – midőn +végtelen meglepetésére, szemében egy könyet látott csillogni. E köny +váratlan hatással volt rá. + +– Etel, – kérdezte megindultan, – kinek szól a köny szemében? + +A leány mosolyogva babrált keztyűjén és vállat vont. – A fele Drillnek, +– a fele meg magának… + +Szemeik találkoztak. A fiatalember felállt helyéről és kezét vakmerően a +bárónő vállára téve, lehajolt és felcsókolta a könyet. A bárónő +mozdulatlan maradt, csak a keze remegett. Attila térdre vetette magát. + +– Itt marad? – kérdezte Etel halkan. + +A kérdezett nem felelt. A leány most lehajolt és ajkával könnyedén +megérintette homlokát, aztán újra kérdezte: + +– Itt marad? + +– Itt! – válaszolt Attila tompa hangon. + +Mindketten hallgattak, a bárónő hüvös keze végigsimított a fiatalember +forró homlokán. + +– És mi lesz most? – kérdezte végre Etel. + +– Tegyen velem, a mit akar. + +– Azt én mondom magának. + +Attila lassan emelte föl szemét, aztán hevesen karjába vonta a leányt és +szenvedélyes csókjaival halmozta el arczát. Etel nem védekezett, de +arczát sötét pír futotta el, rémülten tekintett rá, majd fölkelt s az +ablakhoz lépett, hol zavartan rendezte fürteit. + +A fiatalember homályosuló szemmel nézte, melle lihegett, valami +ismeretlen, félelmes nyomást érzett mellén – talán boldogságának terhe +volt? A bárónő most ismét közeledett hozzá s a kerevet támlányára +könyökölve, fájdalmasan tekintett szemébe. + +– Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – de legyen, a mint kívánja! + +E pillanatban halk sarkantyúpengés és biczegő léptek nesze hallatszott +az előszobából. Az ajtó kinyilt s belépett Etel vőlegénye. + + + + +XVI. + +Attila elérte azt, a mi után vágyódott. + +A mi még rövid idő előtt legmerészebb álmainak a tárgya volt, azt a sors +ama pillanatban dobta ölébe, midőn reménytelen lemondással volt eltelve. +A szép, a kevély Etel, a «herczegnő» leánya, az övé akart lenni. + +Nem tudta diadalát tiszta szívvel élvezni. A váratlan szerencse szinte +nyomasztólag hatott rá és el fojtotta benne az öröm érzetét. Maga is +csodálkozott ezen állapotán. Az ujongó örömmámor helyett fájdalmas +reflexiók töltötték el. + +Végre sikerült magát kiragadnia álmadozásaiból s lassankint erőt vett +rajta az a kellemes büszkeség, a mely a szerencse kedveltjeit szokta +eltölteni, a kik érzik, hogy a kivételes lények sorába tartoznak. + +Korláth jelenléte miatt Attila nem beszélhetett Etellel bizalmasan. +Délután, mikor az egész társaság a kertben sétált, Etel közeledett hozzá +s halnak mondta: + +– Még ma találkoznunk kell, – fontos közlenivalóm van. + +– Talán este a kertben, mint akkor? + +A bárónő hevesen rázta fejét. + +– Nem! jőjjön tizenegy órakor az ablakom alá… + +Tizenegy órakor éjjel Attilának sikerült észrevétlenül lejutni a kertbe. +Etel emeleti szobaablaka nem volt kivilágítva, de úgy tetszett, mintha a +vasrács mögött világos alak könyökölne. + +Egy ősrégi platánfa embervastagságú ága közvetlenül az ablak alatt +hajolt le, lombozatát a potrohos rácsba fonva. Attila gyorsan +elhatározta magát. Egy szökéssel elérhette ujjaival az ágat, egy +lendülettel felvonta magát a lombozatba, – mikor felállt, elérte az +ablakrácsozatot és keze találkozott Etel kezével. A bárónő simogatta +kezét és suttogva mondta: + +– Tudtam, hogy talál majd módot közelembe jutni, ámbár a fára nem +gondoltam. Hallgasson rám. Győzött, – kezébe teszem a sorsomat, – +behunyt szemmel követem. Gondolkozzék most már helyettem is, mert én nem +tudok többé gondolkozni. Nem tudja, mennyit küzködtem, de most már vége; +azt hiszem, ez volt a legjobb, a mit tehettem. Néha nagyon +boldogtalannak éreztem magamat. Mit akartam mondani? Igen, Korláth! Ez a +becsületes, jó Korláth még menyasszonyának tekint, – ma jövőnkről +beszélt, a mit azelőtt sohasem tett. Ez a hazugság égeti arczomat. Meg +akartam neki vallani mindent, de nem volt hozzá erőm – zsibbadás fogott +el, a szó torkomon akadt… + +– Szegény gyermekem! – szólt Attila. + +– Kérem, Attila, tegye meg maga. Mondjon el neki mindent. + +– Már gondoltam erre, de nem tudom, minő formában tegyem. + +– Beszéljen vele nyiltan és becsületesen; én ismerem Korláthot, ezzel el +lehet nála érni mindent. Rendezze úgy, hogy holnap már ne legyek +menyasszonya… + +– Egy dolog nyugtalanít, – szólt Attila, – nem tartom még elérkezettnek +az időt arra, hogy atyád megtudjon valamit… + +– Mondja meg Korláthnak, hogy ne szóljon apámnak, mondja meg neki, hogy +én kéretem erre, akkor meg fogja tenni… + +Tovább beszéltek. Attila élvezetet talált abban, hogy tegezze a leányt, +Etel ezt szívesen hallotta, de nem viszonozta. + +Egyszerre megcsörrent a szomszédos ablak. Attila egy sötét árnyat látott +eltünni. + +– Ránk lestek! – mondta indulatosan. + +Attila álmatlanul töltötte az éj nagyobb részét; mikor végre nyugtalan +álomba merült, az ablakfüggönyök mögött már sápadt fény derengett, a +fecskék vigan csiripeltek az eresz alatt. + +Forró délelőtt volt, mikor égő szemmel fölébredt. Még nem fejezte be +öltözködését és már Korláth lépett be. + +– Az egész házban nincs egy pohár cognac, – panaszkodott a százados. + +Attila most már tudta, hogy nem ő leste meg tegnapi találkáját. Korláth +az ablak alatt álló alacsony kerevetre dőlt, míg Attila nyakravalójával +babrált. + +– Te, Korláth, – mondta egyszerre, – tudom, hogy becsületes ember vagy. + +– Hál’ istennek, tudja az egész hadsereg, – felelt a százados jókedvüen. + +– Ez teszi kötelességemmé, hogy fölvilágosítsalak egy kinos ügyben… + +A százados, a ki az ezred eleven párbajkodexe volt, meg volt győződve, +hogy valami bonyolult becsületügyet fognak előtte föltálalni. + +– Te rólad van szó, – folytatta Attila, – te rólad és Etelről. Etel nem +lehet a nőd… + +A jég meg volt törve, most már habozás nélkül beszélt. Elmondott +mindent, a mint az éjjel összeállította magának. Hogyan vert gyökeret +mindkettőjükben az egymás iránt való szerelem, mint küzdöttek sokáig e +szenvedély ellen, hogyan sodorta őket egymás karjaiba az +ellenállhatatlan delej… Beszédközben izgatottan járt fel s alá a +szobában, zsebre tett kézzel. + +A százados mereven és némán ült a helyén, egy szóval, egy mozdulattal +sem szakította félbe elbeszélését. Háttal ült az ablaknak, arczát nem +lehetett látni, de csontos keze, a mely az asztalon nyugodott, +lassankint remegni kezdett. Attila rég befejezte szavait s megállt a +százados előtt. + +– Minden jól van, nagyon jól van, – szólt végre Korláth rekedt hangon. – +Ha Etel nem akar, csak szólnia kell, – én megyek tovább… + +Most fölállott s meggyujtotta kialudt szivarját az égő viaszgyertyán. +Most látszott csak, hogy arcza halottsápadt volt. + +– Mindezt, – mondotta Attila, – mindezt így csak neked mondhattam el, +mert ismerlek és tudom, mivel tartozom neked. + +– Én is jobb szeretem, ha becsületesen végeznek velem. Mond meg Etelnek, +hogy szabad – legyen boldog. + +A százados a szivart, a mely ezúttal már égett, ismételten a gyertya +fölé tartotta. Attila nyugtalanul figyelt rá, az irtóztató fölindulás, a +mely Korláthon látszott, fölötte meglepte. Álmodni se merte volna, hogy +e száraz ember szerethesse Etelt. + +– Mit szándékozol most tenni? – kérdezte, midőn Korláth sapkája után +nyult. + +– A mit tennem kell! Ivánnal beszélek. + +– Ezt nem szabad tenned. Még nincs itt az ideje, hogy Iván megtudja a +történteket, azért ne is mond meg neki az eljegyzés fölbomlásának valódi +okát. Etel kéri ezt tőled, mint baráti szolgálatot. + +– Etel? – A százados gondolkozott. – Jól van, az ő kedvéért megtanulok +hazudni is. + +– Okvetlenül szükséges, hogy most beverjük egymás fejét? – kérdezte +Attila. + +A százados a fejét rázta és kezet nyujtott neki. A keze jéghideg volt. + +Aztán biczegő léptekkel távozott. + + + + +XVII. + +Iván báró magához kérette öcscsét. + +Attila érezte, hogy életének egy nagyhorderejű mozzanata előtt áll; +bármennyire ideges természetü volt különben, e perczben nem volt +izgatott; mint viharos multjának minden kritikus helyzetében, most is +bizonyos álomszerű fásultság vett rajta erőt, a melyet könnyen lehetett +hidegvérszámba venni. + +Iván báró szobájának ablakai sűrűn be voltak függönyözve, úgy, hogy +Attila első pillanatra sötétben találta magát. A bárónak reggel óta +heves szívdobogása volt, szokása szerint maga rendelt magának – brómot +és nyugalmat. A brómot már bevette, a nyugalmat még nem tudta +megtalálni, bár az egész ház lábujjhegyen járt és suttogva beszélt. Most +az asztalnál ült s szorgalmasan keresgélt egy bőrtokban, homeopatikus +kicsinységű üvegcsék közt. + +– Bátyám, hivatott? + +– Ah, itt vagy! + +A báró egy fölbontott levelet tolt az asztal szélére. + +– Olvasd ezt!… – mondta. + +Attila az ablakhoz lépett s kissé szétvonta a függöny szárnyait, a résen +vakító fehér fénysáv czikázott be a sötét szobába, megvilágítva a báró +tar koponyáját. + +A levelet Korláth írta. A százados tudtára adta a bárónak, hogy +eljegyzésétől visszalép. Egy év óta volt alkalma tapasztalni, hogy a +bárónő nem szereti, pedig Etel sokkal finomabb kedélyű nő, semhogy egy +érdekházasság rideg lánczai közt boldog lehessen. Egyébiránt ő maga is +érzi, hogy csak úgy lehet boldog, ha tűzhelyéhez egy szerető nőt vezet… +Őszinte örömére fog szolgálni, ha Etel arra használja szabadságát, hogy +szíve választása szerint legyen boldog, őt tekintse ezentúl is leghűbb +barátjának, s a többi. + +Ama hely, melyen egy «szerető nőről» tesz említést, csodálatos ellentét +volt Korláth rideg, szögletes kezevonásával. + +– Kész vagy? – kérdezte Iván, türelmetlenül lecsapva a bőrtok tetejét. + +– Elolvastam. + +– Mit szólsz hozzá? + +A báró hátradőlt székén és ujjaival az asztalon kezdett dobolni, mint a +bíró, a ki egy hosszú védőbeszéd meghallgatására készül, a melyről előre +tudja, hogy nem használhat a vádlottnak. + +– Mit szóljak hozzá? A levél elég világos. Korláth házasodni akar és +talán már ki is szemelt valakit… + +– Bolondítani akarsz? – Iván báró az asztalra csapott tenyerével. – +Korláth és szerelmi házasság! A ki csak egyszer látta az utczán, az sem +tartja képesnek ily ostobaságra. Majd megmondom én, miért lép vissza az +eljegyzéstől; mert gentleman és nem akar elvenni egy nőt, a ki kedvesét +éjjel fára mászatja, hogy találkát adjon neki – igen! + +– Ki kémkedett utánam? – kérdezte Attila indulattal. + +– Azt hiszem, jogom van hozzá, becsületére ügyelni, nem? + +– Nem vonom kétségbe, de nem is sértettem meg háza becsületét. + +– Hagyjuk azt; a becsületről különböző fogalmak vannak, – mondta Iván, +az állát dörzsölve, – nekünk talán más fogalmaink vannak, mint nektek. +Nem erről van szó. A százados faképnél hagyta a leányomat s ennek te +vagy az oka. Miféle elégtételt tudsz ezért nekem adni? + +Attila belátta, hogy ha valami, úgy csak a merészség segíthet rajta. + +– Nem tagadom, – mondta, – szeretem Etelt és Etel is szeret. Szerettem +volna ezt bátyámnak más alkalommal elmondani, de így is jól van. Miután +leánya szívét birom, kérem a kezét… + +A báró felszökött helyéről, – szerencsére jókor eszébe jutott a bróm és +a nyugalom, azért lenyelte az ajkára tóduló feleletet s megelégedett +azzal, hogy megrántsa mellényét. Végre szelid hangon mondta: + +– Tudod, hogy szemtelen vagy? + +– Bátyám! + +Iván összekulcsolta a kezeit és szelid mosolylyal folytatá: + +– Teremtőm! Az első jött-ment beállít hozzám az utczáról és mert egy +ebédet adtam neki, elém áll és megkéri leányomat. Az én leányomat! Ez – +ez – nem rossz! + +Attila visszanyerte önuralmát. + +– Bátyám, elveti a sulykot, nem vagyok jött-ment. Nevemet ismeri Európa +és a társadalmi állás, a melyet magamnak kivívtam, nem áll túlságosan az +öné mögött. + +– Lám! – gúnyolódott Iván báró. – Fejedbe ment, hogy Szentmáray gróf +kezet fogott, hogy Dzsina grófnő kaczérkodott s hogy a fiatal mágnások +per tu lettek veled? Meglásd, ha kidoblak a házamból, mindez meg fog +változni. A gróf a a főrendiház üléseire kocsizik és nem áll meg, hogy +veled kezet szorítson, a grófnő az ischli esplenade-on sétál a +főherczeggel és nem kaczérkodik veled, a fiatal urak pedig udvari +vadászatokra lovagolnak és nem ismernek rád… + +Attila kedvetlenül szakította félbe a bátyját: + +– Nem irigylem az emberek gyermekes előitéleteit, de kérem, vezettesse +magát komolyabb szempontok által, ha gyermeke boldogságáról van szó. + +Iván báró megvetőleg intett a kezével. + +– Boldogság! Miféle boldogságot nyujthatnál gyermekemnek? Azt, a melyet +atyád nyujtott a nővéremnek. Jól ismerem azt a daczos boldogságot, a +melyet anyád egy elhibázott élet árán vásárolt, – azt a boldogságot, a +melyet szívesen cserélt volna föl a halállal, ha büszkesége nem tartja +vissza. Én nem hiszek a szerelem tragikumában, én csak a +meggondolatlanság tragikumában hiszek. Ha mindazok, a kik a szerelem +ürügye alatt öngyilkosságra vagy mesalliancera vetemednek, egy-két évi +gondolkozási időt engednének maguknak, akkor öngyilkosságok és +mesalliance-ok nem fordulnának elő. Én Etelnek gondolkozási időt fogok +adni, ő ezért egyszer köszönetet fog nekem mondani. De mit beszélek? +Tudd meg elhatározásomat: végrendeletet csinálok, vagyonomat nevemmel +együtt Korláthra hagyom, – ha ő nem akarja, vesszen a név, a pénz legyen +a réti pópáké. Amíg élek, magam fogok vigyázni a leányomra… + +Attila lehajtotta a fejét. A határtalan gyűlölet, a mely a báró +erőltetett nyugalma ellenére is kicsengett szavaiból, mélyen lesujtotta. +Egy pillanatig úgy érezte, hogy térdre kell borulnia az agg előtt, ki +anyjának vonásait viselte. + +– Bátyám – mondta esdő hangon, Ivánhoz közeledve. E megszólításra kitört +a báróból nehezen visszafojtott haragja. + +– Ne nevezz így! Istenemre mondom, nem rajtam mult, hogy egy Kunnak joga +van engem ma bátyjának nevezni… + +– Őrjöngő! – mormogta Attila kedvetlenül, kalapja után nyulva. + +Iván báró meghallotta ezt a szót. + +– Igen, őrjöngök! – kiáltotta és most már dühbe beszélte magát. – Oh, én +bolond, én százszoros bolond! Hogy el tudom felejteni, a mit minden +paraszt tud: az alma nem esik messze a fájától! Magam hívtam házamba – +épp úgy, mint atyám. Vak voltam – épp úgy, mint atyám. Most ott állok, a +hol atyám állt. Kun! nem volt elég egy Lovrich-leány? Az utolsót, a +legjobbat is el akarod ragadni? Az én szép, büszke Etelemet… Ej, résen +találsz, korbácscsal űzlek ki a házamból, valamint korbácsot érdemelt +volna apád is… + +Attila már csak nehezen türtőztette magát. Látta, hogy jelenléte csak +tüzeli a lángoló gyűlöletet, melyet atyjának emléke fölkeltett a +báróban. Távozóban visszafordult s komoran mondta: + +– Anyám testvérétől eltűröm e sértéseket, de senkinek sem tanácslom, +hogy atyám emlékét gyalázza… + +Iván báró, a kivel életében nem beszéltek így, teljesen elvesztette +eszméletét. + +– Atyád emlékét? Haha! Tudod, mi volt atyád? Kitartott férfi! + +Attila fölemelt ököllel rontott a bárónak, a ki sápadtan menekült az +asztal mögé. Egy perczig farkasszemet néztek, a fiatalember szeme vérben +forgott, – most lassan leeresztette a kezét s lihegő hangon mondta: + +– Te! Apámnak két hibája volt: gyönge ember volt és nagyon szerette az +anyámat. Én talán nem szeretem annyira leányodat, de nem is vagyok +gyönge ember. Megkeményített az élet kohója. Én szembe merek szállni +veled, pénzeddel, czímeres rongyaiddal és csatlósaiddal. Kettőt igérek +neked becsületszavamra: pénzed, melyet egy csaló kufár kapart össze, nem +kell, – add a pópáknak, én undorodom a szennytől. Leányodról azonban +soha le nem mondok önként, – az ő dolga, hogy lemond-e rólam… + +Aztán nyugodtabb hangon folytatta: + +– Te egész életedben a porban mozogtál, nem is tudhatod, hogy vannak +emberek, a kik föl tudnak emelkedni a magasba… + +Iván báró kerekre nyitott szemmel tekintett öcscsére, a ki most öklével +mellére ütött: + +– Nézz rám! – mondta és hangja most már diadalmas és elbizakodott volt, +– Nézz rám! nekem szárnyam van, föl fogok emelkedni, a hová te vakandok +szemeddel el sem látsz. És oda fogom fölemelni leányodat, – a +sertéskereskedő unokáját… + +Midőn Attila elhagyta a szobát, a kilincs kisiklott kezéből s az ajtó +döngve csapódott be utána. A folyosón olyan hangulat vett erőt rajta, a +melyet akasztófa-humornak szokás nevezni. + +Etel ajtaja előtt egy sárgaarczu asszonyság állt, a kit eddig még nem +látott a kastélyban. + +– A bárónő gyöngélkedik és nem fogadhat senkit. + +A fiatalember nyugodtan vonta elő névjegyét és behajtotta sarkát. + +– Mondja a bárónőnek, hogy búcsútiszteletemet kivántam tenni… + +Szobájába érve, cselédeket talált, a kik holmiját csomagolták. Attila +intézkedéseket tett podgyásza iránt, aztán felöltővel a karján, elhagyta +a házat, a melyhez oly sokféle emlék kötötte. + +Az udvaron befogott hintó várta. Midőn a fogat elhaladt a kapu két +griffje közt, úgy rémlett neki, mintha Etel ablakán megmozdult volna a +függöny. + +A hintó az országúton robogott, sűrű porfelhőt hagyott maga után. A +tájra tikkasztó hőség nehezedett, csak a hegység felől kerekedett üdítő +szellő. Attila föltekintett a zöldelő, hűs magaslatra, a honnan a +Pogányvár nézett alá. E pillanatban a sivár hangzavarba, a mely eltölté +lelkét, új hang vegyült. Csodálatos, sóvár vágy fogta el. Ki akart +szökni a czimeres hintóból, a melynek bakján mereven ült a két +czilinderes alak, lélekszakadva akart feltörtetni a magasba, végig a +hullámos szőlőkön, keresztül a bokros szakadásokon, míg föl nem ér a +bádogtetejű házikóhoz… E perczben a rét felől egy fiú futott a kocsi +felé, kalapjával integetve. Etel bárónő groomja volt, a ki lihegve ért +az országútra s levelet adott át Attilának. A fiatalember egy bankjegyet +nyomott a fiú kezébe s míg a hintó továbbgördült a nyárfasorban, olvasni +kezdte a levelet, Etel levelét. + +A levél irónnal volt írva, megszólítása nem volt. + +«Irtóztató jeleneten mentem át, a melyet szeretnék kitörölni életemből. +Lealázó őrizet alatt állok, beteg vagyok az izgalomtól és a +megszégyenüléstől. Atyám teljesen megváltozott. Most már én kérem: +szeressen tovább is, mert sokat szenvedek önért és sejtem, hogy +szenvedéseim csak most kezdődnek. Jövőmet kezébe teszem. Isten önnel.» + +A fiatalember még egyre nézte a papirlapot, a melynek egyik sarkát a +Lovrichok bárói czímere foglalta el, – a kocsi azalatt rég elhaladt a +nyaraló alatt. + +– Hová hajtsak, nagyságos úr? – kérdezte a kocsis. + +Attila az órájára nézett. + +– Hajts egyenesen a vasúthoz… + +Nemsokára föltünt előtte a vasuti töltés, a mely északnak futott, a +végtelen rónán át, a távoli fővárosba. + +Az őrház jelző-harangja mélán kondult. A nap vakító, forró sugárkévéket +hintett a rónára, Attila mégis úgy látta, mintha szürke korong borulna a +táj fölé s mintha a messzi szemhatáron homályos foltok úsznának… + + + + +XVIII. + +A boroskevei kastélyban történtek óta harmadfél év mult el. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +Néhány korai verőfényes nap már-már elbizakodottá tette a főváros +járdataposóit, midőn a búcsuzó tél még egyszer visszafordult a küszöbön +és hatalmas hóförgeteget zúdítva a város nyakába, bebizonyította, hogy +még nem hajlandó föladni törvényes jogait. + +A főváros ismét téli képet öltött. A Rákos felől hófellegek torlódtak +össze, a körútakon dermesztő hideg szél csörrentette meg a gázlámpákat. +A hótorlaszokkal szegélyezett utczákon nesztelenül surrantak fel s alá a +bérkocsik; a járó-kelők rohamlépésben haladtak. + +Este hat óra lehetett. Egy belvárosi klubban, a mely főleg az +országgyülés fiatalabb tagjainak és a sportkörök egy részének szolgál +találkozó helyül, az olvasóterem monumentális kandallója körül nagyobb +társaság gyűlt össze. + +A véletlen hozta össze az egész társaságot; egyik része szinházba és +estélyekre készült, másik része a klub játszótermeinek törzsvendégei +közé tartozott. A jelenlevők izgatott hangulatban voltak és az +olvasóterem szabályzata ellenére, fenhangon folytatták beszélgetésüket, +a mely vitának is beillett. + +E pillanatban egy magas, deli férfialak lépett a terembe; a belépőben +polgári ruhája ellenére is Zalkovszky herczegre ismerünk. A herczeg, +miután a hadsereg tartalékállományába vonult, egyik miniszter rokona +útján megszerezte egy képviselői kerület mandátumát; – a mandátum +bizonyos jelentőséget kölcsönöz a jeunesse dorée ama tagjainak, a kiket +vagyoni viszonyaik eltiltanak költségesebb sportnemektől. A kifogástalan +frakk egyébiránt épp oly délczegen simult férfias termetéhez, mint +hajdan az aranyzsinóros attila. + +– Olvasta, herczeg, a Nemzetőr esti lapját? – kérdezte a társaság egyik +idősebb tagja. + +– Nem olvastam, – persze újabb botrány? + +– Hallatlan botrány… + +– Úgynevezett leleplezések? + +– Ismét a kevei vízszabályozás ügyében szólal fel. + +– A papír türelmes, – mondta Zalkovszky s azzal az asztalon levő +hirlapok közt keresgélni kezdett. + +– Kun Attiláról senki sem mondhatja, hogy valaha visszaélt volna a papir +türelmével. – E megjegyzés egy fiatal ellenzéki képviselőtől eredt. + +A herczeg szemébe tolta üvegét, aztán szárazon mondta: – Tudjuk, minő +eszközökkel küzd az új néptribun. A szabályozási hajszához a társulat +egy elcsapott könyvelője szolgáltatta neki az anyagot, a kit sikerült +megvesztegetnie. + +– A milyen az ellenség, olyan a harczmodor. Nem tagadhatod különben, +hogy Kun mindenkor bátran és nyilt sisakrostélylyal küzdött. Nem lehet +róla ma már kicsinylő hangon beszélni; oly éles tolla, mint neki, alig +van embernek az országban, hogy minő debatter, azt bebizonyította a +tegnapi ülésen… Kun ma talán legnépszerűbb képviselőnk. + +A herczeg a «népszerű» szó hallatára gúnyosan mosolygott, aztán kissé +türelmetlenül mondta: + +Mindez engem kevéssé érdekel, – megengedem, hogy a csatornatisztítás +hasznos foglalkozás, de semmi esetre sem tiszta munka. + +E megjegyzést az egész társaság izléstelennek találta, de senki sem +felelt rá, ama fiatal képviselőnek sem volt kedve Zalkovszkyval +összetűzni. Egy, a társaságtól távolabb ülő alak most szükségesnek +találta a társalgást más mederbe terelni. Ősz férfi volt, élénken +villogó, fekete szeme meglepő ellentétben volt hófehér hajával, éles +metszésü vonásai keleti származásra vallottak. Ez Bóditz lovag, +szelleméről és czinizmusáról jól ismert és rettegett alakja a +parlamentnek. Fiatal korában egy hatalmas párt agent provokatőrje volt, +most mint egy bank vezérigazgatója élvezte jól megérdemelt babérait és +dús nyugdijait. A kormányok ezt az éleseszü és lelkiismeretlen hívüket +csak ritkán, bonyolult kérdések megoldásánál léptették működésbe, +ilyenkor is gyakran kétélű fegyvernek bizonyult. + +– Hallom, – mondta Bóditz bántó, rikácsoló hangon, – hallom, a múzeum +mögötti Faubourg St. Germainnek új lakói vannak? + +– Kik azok? – kérdezte egy hang. + +– Lovrich Iván és leánya. + +– Ej, a rácz nábob? + +– Az öreg eredeti alak, – folytatta Bóditz – azt mondják, utazási +mániában szenved. Már évek óta keresztül-kasul járja egész Európát, +mindenütt magával hurczolva leányát… + +– Be fogják vezetni a leányt? – kérdezte ama fiatal ellenzéki. + +E kérdésre egy lovaregyleti tag szolgált fölvilágositással. – Azt +hiszem, igen, ha ugyan Lovrichnak sikerül leányát rábírni, hogy emberek +közé menjen. A leánynak tudniillik egész idioszinkraziája van minden +társaság ellen. + +– Miért nem adják férjhez? + +– E körül fordul éppen a dolog. Azt mondják, búskomorságának oka egy +reménytelen, egy lehetetlen szerelem. Egyszer már jegyben is járt +Korláthtal, a híres lovassal; Korláth azonban jónak látta visszalépni, +midőn értesült, minő versenytársa van… Az angol hígh-lifeben megszokott +dolog, hogy egy különben fashionable woman trainerbe vagy jockeybe +szeret. A Lovrich-családban különben már volt ilyen eset… + +– Gyerekmese! – szólt közbe Zalkovszky kedvetlenül. + +– Nem hiába zörög a haraszt, – jegyezte meg Bóditz, a ki láthatólag +kedvét lelte a pletykában. – Tegnapelőtt az Operában érdekes jelenet +tanuja voltam; e jelenet nem folyt le a színpadon, hanem egyik +páholyban. A Säkkingenit adták; mikor Werner untig hallott búcsudalát +énekelte, szokott trombitakíséret mellett, egy földszinti páholyban egy +fiatal hölgy görcsös zokogásba tört ki. A dolog annyira feltünt volt, +hogy atyja sietve volt kénytelen kivezetni. A hölgy Lovrich bárónő volt. + +– Nem látok abban semmi feltünőt, ha egy fiatal leány egy émelyítő dal +hallatára sírva fakad – jegyezte meg Zalkovszky. + +– Különösen, ha a helyzet annyira találó, – élhetetlenkedett Bóditz; – a +trombita helyett csak oda kellett képzelnie az idomító ostort… Bóditz +hirtelen elhallgatott és egy ujságlap fölé hajolt, midőn két ujabb alak +lépett a terembe; Korláth és Kun Attila. + +Korláth nemrég lett őrnagyi ranggal a főhadparancsnoksághoz beosztva. +Midőn feljött a fővárosba, fölkereste Attilát; – a képviselő kezdetben +feszélyezve érezte magát az őrnagygyal szemben, Korláth nemes +egyszerűsége azonban csakhamar helyreállította köztük a régi jó +viszonyt. + +A két barát az olvasóasztalhoz telepedett, Attila az élczlapokat kezdte +lapozgatni. Mindegyikben saját torzképére talált; az egyikben mint +rókavadász űzte a szabályozási botrányban kompromittáltakat, a másik +lap, mint csatornatisztítót mutatta be, a ki alámerül a fölmerült +iszapban. + +– Nem szívesen járok ide, – mondta Korláth. – Nem szeretek Zalkovszkyval +találkozni. Egész modorában van valami gyerekes kihívás. A mennyire +ismerem, előbb-utóbb belém fog kötni, – ha ennek már meg kell lennie, +szeretném, ha botrány nélkül történhetnék. + +Attila a herczegre tekintett, a ki e pillanatban élesen nézett szemébe. + +– Minő szerepet játszik? – kérdezte az őrnagy. Attila vállat vont. + +– Az egész világ ismeri Ylang herczeg esetét, de különbözőképp itélik +meg. Némelyek fosztogatónak nevezik, mások – köztük tekintélyes emberek +is – hevesen védik. Végre is tartalékos tiszt és képviselő. A főuri +körök tartózkodnak tőle, kártyáznak vele, de nem viszik házaikba. + +Az őrnagy később az órájára nézett. – Ha akarod, menjünk az operába, a +nagy áriát még meghallgathatjuk. + +Korláth hintója nemsokára megállt az Operaház arkádjai alatt, a két +barát a gróf családi páholyába lépett. A telt házból több látcső +irányult Attila felé, a kit a közönség a főváros érdekes alakjai közé +sorozott. + +A nagy ária után, a melyet a tenorista szokott bravurral énekelt végig, +harsogó tapsvihar töltötte be a házat. + +– Ki az a rózsaszínű hölgy ott az emeleti páholyban? – kérdezte az +őrnagy. + +– A ki oly erősen ránk szegezi látcsövét? + +– Az. + +– Csodálom, hogy nem ismered, a fővárosi botránykrónika sokat +foglalkozik vele, – Livia, a prima ballerina. + +– Emlékszem rá; Bóditz kedvese… + +A főváros botránykrónikája akkoriban sokat foglalkozott Bóditz lovagnak +a szép tánczosnőhöz való viszonyával. Az ősz államférfit mindenki +hidegen számító embernek ismerte, még fiatal korában sem követett el +úgynevezett ostobaságokat, – annál nagyobb föltünést keltett, hogy vén +napjaira jutott a tánczosnő hálójába. + +Időközben egy fiatalember, egy ismert szinházlátogató, kopogtatott be a +páholyba. + +– Diszkrét megbizásban jövök, – mondta Attilához, – Livia kéret, hogy +egy perczre látogasd meg páholyában – fontos mondanivalója van. + +– Vajjon mit akarhat? – kérdezte Attila, a ki nem ismerte személyesen a +tánczosnőt. + +A parlamentair mosolyogva húzta fel a vállát. + +Attila felnézett a páholyra. Nem bánom, – mondta, – elég csinos, hogy az +ember az ő kedvéért fölmenjen a lépcsőn. + +A föltűnően csinos tánczosnő egyedül ült páholyában. Alakja a két +kariatid által szegélyezett homályos keretben illatos genreképre +emlékeztetett. Minden rózsaszinű volt rajta; ruhája, színházi kalapja, +legyezője, keztyüje és zsebkendője. A szeretetreméltó szeszély, a +melylyel az idény divatjának fittyet hányt, kitünő összhangban állott +egész személyével, – az ember azt hitte, hogy másképp nem lehet, mint +hogy e karcsu, gömbölyü alakot rózsaszirmok takarják. + +[Illustration: A föltűnően csinos tánczosnő egyedül ült páholyában.] + +Livia nem várta be, hogy Attilát bemutassák neki, hanem fejét kecsesen +hátra hajtva, mosolyogva nyujtotta feléje jobbját. + +– Képzelem, milyen önmegtagadásába került puritán lelkének, míg lábát be +merte tenni a bűnbarlangba. + +Meglehetősen beszélt magyarul, az olaszosan éneklő hangsúlyozás jól +hangzott szájából. Attila biztosította, hogy nem érzi magát puritánnak, +s hogy a páholy rózsaillata nem emlékeztet bűnbarlangra. + +– Mondja kérem, – szólt Livia hirtelen elkomolyodva, – hogy mer felőlem +olyan dolgokat iratni a lapjában? + +– Nem emlékszem, mi vonhatta magára neheztelését. A szinházi rovattal +nem törődöm, ha azonban tudósítónk udvariatlan volt… + +– Mit? Udvariatlan? Tudja, hogy korbácscsal – igen! korbácscsal akartam +fölmenni a szerkesztőségbe? Botrányos hazugságokat írtak össze, – ki a +referens? + +Attila nevetett és megnevezte egyik munkatársát. Livia diadalmasan +koppintott a homlokára. – Az a vöröshajú? Ah, én azt az embert egyszer +kidobtam az öltözőmből, – őt és még néhányat. + +Attila megigérte, hogy mérsékletre fogja inteni a munkatársát s most már +szent lett közöttük a béke. + +– Tehát béke, – mondta Livia, örvendek, hogy nem vettem igénybe az +ultima ratiót. + +– Ej, ez tehát ultimátum volt? + +Livia bólintott. – Ha nem jött volna páholyomba, látta volna holnap azt +a botrányt a szerkesztőségben… Voi forse parlate italiano? + +– Per costume di casa. + +A signorina nevetett és milanói tájszólásban szédítő sebességgel kezdett +beszélni. + +– Io sono fiero, – la meta dal pubblico az én páholyomra néz most. + +– De nem éppen barátságos szemmel, különösen cavaliere Bóditz nem, – +felelt Attila, egy szemben levő páholyra mutatva. + +A tánczosnő fölbigyesztette ajkát, aztán mosolyogva felelt: – Az a bella +bruna franciula sem látszik együttlétünknek örülni. + +Attila a kijelölt irányba tekintett és szeme Szentmáray Dzsina grófnő +pillantásával találkozott. A grófnő egyenesen ült anyja mellett, az +engedelmes gyermek merevségével, de most csendes megbotránkozással +fordította el fejét Attilától. Aztán újra és újra föltekintett hozzá, +csakhogy előbbi műveletét ismételhesse… Livia nevetett és bizalmasan +hajolt Attilához. + +– Eh, la picciola talán féltékeny? + +Attilának eszébe jutott, hogy már nagyon is sokáig időzött a szép +tánczosnő páholyában. + +– Ha nincs okosabb dolga, látogasson meg egyszer, – szólt Livia, midőn +kezet nyujtott a távozónak. + +– Bocsásson meg, túl vagyok halmozva teendőkkel, alig lesz időm, hogy +tiszteletemet tegyem… + + + + +XIX. + +Midőn Kun Attila harmadfél év előtt hirtelen megjelent a fővárosban, a +külföld elismerése, a mely nevéhez fűződött, kitünő ajánló levélnek +bizonyult. A fiatal fölfedező teljesen meg lehetett elégedve a +fogadtatással, a melyben a mérvadó körök, de főleg a sajtó +részesítették. Attila mint mondani szokás, «divatba jött» és elég ügyes +volt, a kedvező hangulatot fölhasználva, pozicziót teremteni magának. + +Új környezetében eszébe jutott egy ember, a kivel a sors oly csodálatos +viszonyba hozta s a kivel most egy város falai között él: Törökkuthy +Agenor gróf. Sohasem szerette bátyját, a kit röviden a kastélybeliekhez +számitott és felelőssé tette amaz igazságtalanságért, a melylyel a sors +megosztotta köztük javait. + +Az új világítás, a melyben most látta, csak növelte ellenszenvét; ő a +tett és küzdelem embere, megvetést érzett a korán elaggott világfi +iránt, aki unatkozó magányában élt különcz szeszélyeinek. + +Első és természetes gondolata az volt, hogy egyszerűen nem törődik +Agenorral, később azonban megváltoztatta szándékát. Méltatlannak találta +magához a határozatlanságot, a mely bátyjához való viszonyában volt, +érzett magában bátorságot, hogy arczába nézzen, – hadd foglaljanak +állást egymással szemben. + +Ily gondolatokkal eltelve, kocsizott a fővárosban való tartózkodásának +első félévében, a Törökkuthy-palota elé, hogy ott rövid látogatást +tegyen. A palota – ha egy rideg, kaszárnyaízlésben emelt épületet szabad +így nevezni – sötétbarna homlokzata csak egyemeletes ugyan, de jóval +magasabb a szomszéd kétemeletes házaknál is; tölgyfaajtaja és óriás +ablakai légmentesen elzártaknak látszanak; az elzárkózottság benyomását +növelik a falvédő kőoszlopok, amelyek vaslánczokkal vannak összekötve. + +A kicsengetett kapus mogorván jelentette, hogy a méltóságos úr +elutazott. + +– Ezzel gyorsan végeztem, – gondolta Attila, aztán átadta a névjegyét. +Meglepetésére, a kapus most feltárta a kaput: – Méltóztassék, a gróf úr +várja. + +Attila lépteinek nesze visszhangot keltett a ház komor csendjében. A +lépcsőház kőlapjaira és kovácsolt vaslámpáira festett ablak szórta +előkelően bágyadt fényét, a hosszu, kihalt folyosók a józan napvilág +ellenére is kisérteties benyomást keltettek. A portás harangütése +bántóan kongott a mély csendben, egy elősiető szolga szó nélkül tárta ki +a szárnyasajtókat. + +Attila tágas terembe lépett, a mely világítását szokatlan nagy, boltíves +ablakon át nyerte. A terem egyedüli díszét óriás arányokban tartott +kandalló képezte, a butorzat nagy tölgyfaasztalból és hasonló faragott +székekből állott, a falakat embermagasságig tölgyfaburkolat fedte. + +Az ablakfülkében egy férfi állt, most megfordult s a belépő felé +közeledett. Attila kínos meglepetéssel tekintett rá, – babonás érzés +fogta el, mintha váratlanul hasonmását látná kilépni egy tükör +keretéből. A két testvér első pillantásra csalódásig hasonlított +egymáshoz, közelebbi megfigyelésre tünt csak fel, hogy a gróf valamivel +alacsonyabb öcscsénél, arcza soványabb és fehérebb, homloka, a melyen +haja már gyérülni kezdett, magasabb, mint Attiláé, orra pedig élesebb +metszésű és nagyobb. + +– Törökkuthy Agenor gróf? – kérdezte Attila zavarában. + +– Kevei és törökkuti Törökkuthy Agenor gróf – Kevevár ura – Kevemegye +örökös főispánja – császári és királyi kamarás – főrendiházi tag – +huszárfőhadnagy – a többit tán elengeded? + +A gróf ezt ércztelen hangon hadarta el, aztán mosolyogva nyújtott kezet +öcscsének, majd melegebben tette hozzá: – Remélem, mindezt már +megbocsátottad nekem? + +Attila elpirult. + +– Nem tudtam, hogy valami megbocsátani valóm volna… + +– Akkor csodálom nemes gondolkozásodat, – én sokáig nem tudtam neked +megbocsátani, hogy elvetted tőlem anyám szeretetét. + +A két testvér tekintete találkozott, Attila csodálkozva, Agenor +fürkészőleg tekintett fivérére. + +– Régóta várlak már, – szólt a gróf, – szerettem volna, ha előbb jössz +hozzám s csak aztán mégy a többiekhez. + +– Kit értesz a többiek alatt? + +– Mindenkit – főleg Lovrichékat. Szerettem volna, ha az én utasításaim +alapján ismered meg őket s nem az övék alapján engem. Ez nagy különbség +lett volna. Azt mondták, ugy-e bár, hogy bolond vagyok? – Agenor +szivaros dobozt tolt öcscse elé. + +– Nem tételezel fel rólam annyi önállóságot, hogy itéletemet +utasításokról menten meg tudjam alkotni? + +Agenor szivarra gyujtott, aztán fejét rázta. + +– Elméletben igen, gyakorlatban nem… – mondta szárazon, aztán öcscse +hirlapírói működéséről kezdett beszélni. – Figyelemmel kisérem lapodat, +– te tudsz írni! + +Beszélgetés közben rávezette öcscsét, hogy politikai elveit fejtegesse. +Attila fölkapta a tárgyat s bizonyos hévvel beszélt, közbe némi +önérzettel emlékezve meg eddigi sikereiről. + +Agenor helyeslőleg bólingatott fejével és feszült figyelemmel hallgatta. + +– Úgy látom, te mindenben osztod nézeteimet? – kérdé végül Attila. + +– Helyeslem mindenben, de nem osztom semmiben, abból az okból nem, mert +nekem nincsenek politikai elveim. Minden jelszó jó, csak zászlóra +lehessen írni és legyen, a ki lelkesedik érte. Még az önzést is +jogosultnak tartom, ha az, a ki zászlajára írta, komolyan hisz +jogosultságában. Piros rózsa, fehér rózsa, kurucz, labancz… +valamennyinek egy a czélja: közvetlenül a küzdelem és közvetve a +győzelem. És ez jól van így, mert a küzdelem az élet, a nyugalom a +halál… + +Attilának úgy rémlett, mintha ily nézeteket már Etel bárónőtől is +hallott volna egy «ossiani napján». Most mindketten hallgattak, Agenor +fel s alá kezdett járni a teremben, a mely döngve adta vissza lépteit, +majd újra megállt öcscse előtt és hevesen mondta: – Legokosabb, ha +őserdőnek képzeled a világot, ennek egyes fáit kereszteld el bűnnek vagy +előitéletnek, szóval oly dolognak, a melyet szívből gyűlölsz, te meg +hitesd el magaddal, hogy élethivatásod az erdőt irtani. Vedd fejszédet +és vágjad! Vágjad hajnaltól naplementig, míg karod bírja, ha +belefáradtál, csak addig pihenj, míg újra lélegzethez jutsz. Ha ezt +teszed, akkor nem fogsz unatkozni, étvágyad, álmod jó leszen és +diadallal fog eltölteni minden egyes ledöntött fatörzs. Ne mérlegeld +munkád becsét, ne kérdezd: hasznos munka-e fákat irtani, ne is kutasd, +miért kell éppen neked ezt a munkát teljesítened? Arra se gondolj, hogy +nyomodban buján hajtanak a levágott gyökerek, hogy előtted beláthatatlan +rengeteg terül még el, – csak vágd, vágd, vágd! + +Attila gondolkozni kezdett, nem mondanak-e igazat azok, a kik Agenort +egyszerűen bolondnak nevezik? + +– Ha fölismerted magadban a szkepszist, mért nem szabadulsz tőle? – +kérdezte. + +– Több joggal mondhatnád a kigyó által megmartnak, ha vérét már +megbomlasztotta a méreg: mért nem szabadulsz tőle? + +Időközben alkonyodni kezdett, Attila csak néha vehette ki a szemben ülő +vonásait, ha szivarja fölcsillámlott a homályban. Lámpát nem hoztak. + +– Van istened? – kérdezte Agenor hirtelen, minden bevezetés nélkül. + +– Vallásos nem vagyok, de nem is alkottam magamnak még végleges +meggyőződést. Őszintén szólva: ki szoktam térni ily kérdések elől. +Fegyelmezetlen fő vagyok, nem szeretem az absztrakt tünődéseket. + +– Jobb is, ha érintetlenül hagyod a kihült tűzhelyet. Egyszer, ha +megdermeszt az élet tele, meglehet, hogy a hamu alatt még találsz egy +szikrát, a melylyel tüzet rakhatsz magadnak. Én nem hiszek semmiben! +Emlékszel gyermekkorunkra? Ha álmos fővel eldaráltuk az esti áldást, azt +hittük, őrangyalunk oda száll fejpárnánk mellé; – az angyal nem volt +ott, de mi édesen szunnyadtunk. Ma nem imádkozom, de az édes álmok ideje +is elmult számomra. Könnyű az istent lelkedből kifilozofálni, de +semmiféle logikával vissza nem filozofálhatod többé… + +Agenor újra elhallgatott, öcscse a bekövetkező hosszú szünetet arra +használta, hogy elbúcsuzzék. + +– Szeretném, ha gyakrabban keresnél föl, – mondta a gróf. – Házam ugyan +unalmas, mint egy kripta, de meghozhatod nekem ezt az áldozatot, végre +is, testvéred vagyok. + +Attila e naptól kezdve gyakran kereste föl Agenort. Már első +találkozásuk részben eloszlatta ellenszenvét bátyja iránt, minél +gyakrabban látta, annál több részvétet és rokonszenvet érzett a talányos +ember iránt, a ki minden hóbortja mellett végtelen boldogtalannak +látszott. + +Öcscsét kivéve, a gróf nem érintkezett senkivel, látogatásokat nem +fogadott, palotáját soha el nem hagyta. A palotához fedett lovarda volt +építve, abban néha lovagolt. A személye körüli szolgálatokat öreg +szolgája, Gábor teljesítette, a kiben föltétlenül bízott. + +Attilában, midőn testvérét jobban megfigyelte, mindinkább gyökeret vert +a meggyőződés, hogy a gróf sötét világfájdalmának oka nem egyszerű +életúntság. Sejtette, hogy Agenort valami irtóztató csapás sújthatta, +támpontot azonban e részben nem nyerhetett, bátyja sohasem érintette +saját multját és mesterileg értett hozzá, hogy minden erre vonatkozó +czélzás elől idejekorán kitérjen. Társalgásuk rendesen általános +mederben mozgott, a fiatalember ilyenkor csodálkozva tapasztalta, +mennyire általános a rombolás munkája, a mely bátyja kedélyében +végbement. Soha egy egészséges, meleg érzésre nem akadt. Agenor +láthatólag rendszeresen kiirtott lelkéből minden napvilágot, +virágillatot és madárdalt, csak egy pozitiv dolgot ismert: a sírt! + +Ha Attila kezdetben ama reménynyel biztatta magát, hogy idővel, ha +megnyerte bátyja bizalmát, gyógyító hatást fog rá gyakorolhatni, +csakhamar be kellett ismernie, hogy csalódott. Agenor hozzáférhetetlen +maradt. A gyógyítási kísérletek szánalmas balsikerrel végződtek s +Attila, miután hozzátörődött bátyja csodálatos modorához, felhagyott a +kisérletekkel. + +A gróf egyébiránt nagy érdeklődést tanusított minden iránt, a mi öcscsét +érintette. Láthatólag tanulmányozta, tanulmánya eredményét azonban sem +itélet, sem tanács alakjában nem közölte vele. + +Kun Attila nemsokára az országgyűlés tagja lett. + +Bóditz lovag, a ki különös előszeretettel viseltetett a fiatal +publicista iránt (saját ifjított kiadását látta benne), egyszer a +klubban minden bevezetés nélkül kérdezte: + +– Van fölösleges hatezer forintja, barátom? + +– Miért kérdi, méltóságos uram? + +– Van egy olcsó kerületünk. + +– Pénzért vegyek mandátumot? + +Az öreg csodálkozva tekintett rá, aztán szárazon mondta: – Olcsóbb, ha +szép igéretekkel fizetheti meg, – de az ilyen kerületek már nagyon +ritkák. + +Attila ez emlékezetes párbeszéd után nemsokára Boros-Kevén lépett föl, +pártonkívüli programmal. A kormányon levő párt s egyik ellenzéki párt +ellenjelölteket állítottak; midőn Kun és a kormánypárt közt döntő +szavazásra került a sor, az örökké ellenzéki keveiek a törökkutiakkal +szövetkezve, kivívták neki a mandátumot a Lovrich- és Szentmáray +birtokokhoz tartozó falvak ellen. + +Soknemű elfoglaltsága ellenére, a melylyel parlamenti működése és +lapjának szerkesztése járt, Attila talált rá időt, hogy fentartsa az +összeköttetést bátyjával. Tudta, hogy Agenornak szüksége van +társaságára, de neki is jól esett koronként a nagyvárosi élet zajos +hullámverése elől a palota előkelő csendjébe menekülni. Itt rendszerint +számot adott bátyjának küzdelmeiről, kifejtette terveit, mérlegelte a +győzelem valószinűségét, élvezte sikereit. Agenor volt az ő közönsége, a +mely nem tapsolt ugyan, de nem is pisszegett, hanem feszült figyelemmel +hallgatta. + +A gróf két év alatt nagyobb hatalmat nyert Attila fölött, mint ez maga +is sejtette, hatalmát azonban sohasem használta arra, hagy öcscse +elhatározásait befolyásolja. Attila lassanként hozzászokott, hogy +bátyjában második énjét lássa, a kit habozás nélkül avatott be +legtitkosabb gondolataiba is. A gróf ismerte öcscsének viszonyát Etelhez +és tudomással birt a kastélyban történtekről, Jolán, a kit Attila több +ízben említett, kűlönösen érdekelte, ezt bizonyították gyakori kérdései. + +– Gondolod, hogy Jolán még szeret? + +Attila a fejét rázta. + +– Ártatlan szerelmeskedés volt az egész. Tulajdonképpen ostobaság volt +tőlem, hogy fölizgattam a gyermek képzeletét, nem is megyek egyhamar +Boros-Kevére… + +– És mi lesz a vége? – kérdezte Agenor más alkalommal, midőn Attila +kitörő gyűlölettel emlékezett meg Iván báróról. + +– Elpusztulok vagy győzni fogok. Ha győztem és elértem oda, a hová +vágyódom, akkor kiragadom Etelt atyja kezei közül s megmondom Ivánnak: +szavadon foglak, – add pénzedet a nagyréti pópáknak… + + + + +XX. + +A józsefvárosi Lovrich-palota előtt zárt hintó állt meg. + +Az inas leszökött a bakról s kinyitotta a czímeres ajtót, – a hintó +mélyéből először két hófehér terrier szökött elő, aztán egy nevetségesen +kicsi kéz, majd egy hasonló arányu láb mutatkozott, végre maga Dzsina +grófnő termett az aszfalton. A grófnő halkan füttyentett kutyáinak, +aztán fölfutott velük a lépcső szőnyegén. + +A fogadóteremben egy éltes nővel találta magát szemben, a ki kínos +meglepetéssel tekintett a berohanóra. Rövid haja, a melyről hamarjában +nem lehetett tudni, hogy szürke-e vagy hamvasszőke, kaczér fürtökben +kunkorodott öreg fejére, puritán szabásu öltönye koczkás volt, mint egy +sakkdeszka, szürke halszeme és durva szája oly hatással voltak Dzsinára, +hogy ösztönszerűleg azt mondta: «Good evening, Missis, may I speak with +the lady!» + +A grófnő csak nemrégiben szabadult ki a tanulószobából és nagy +fogékonysága volt egy telivérű missis tekintélye iránt, ezért örömmel +látta megjelenni a mellékszoba ajtajában Etel bárónő magas alakját. +Dzsina szenvedélyesen vetette magát Etel karjaiba. + +– Etel, Etel! csakhogy megvagy ismét… + +A bárónő mosolyogva, de maga is kissé megindultan várta be, míg kis +barátnője visszanyeri önuralmát, aztán magával vonta a szobájába. + +– Csakhogy megvagy ismét, – szólt Dzsina, karját barátnője derekára +fonva – már azt hittem, sohasem látjuk egymást… + +Miután helyet foglaltak, Dzsina fogva tartotta Etel kezét. + +– Tegnap az Operában hallottam Korláthtól, hogy megjöttél. A mama nem +akart ideereszteni, a míg ti nálunk nem voltatok, – tudod, kissé +apprehendál, hogy harmadéve búcsu nélkül mentetek el Kevéről, – de én +nem engedtem magamat visszatartani… + +Dzsina hirtelen elhallgatott s jelentős pillantást vetett a mellékszoba +felé, a hol a missis hosszú léptekkel járt föl s alá. + +– Bátran beszélhetsz, – nem ért magyarul, – nyugtatta meg Etel. + +– De hát mit akar ez itt? + +– Társalkodónőm. + +– Rabtartónőhöz hasonlít. Te eddig oly szabad voltál, mint egy amerikai +lady, – ezt nem értem most… + +Etel két kezébe fogta barátnője arczát. + +– Az ilyen gyermek sokat nem ért meg! + +Dzsina gyanakodva tekintett rá, a gyermek szóra azonban eszébe jutott +valami. + +– Édes Etel, mondd, nőttem egy keveset? + +– Azt hiszem, igen, egy keveset… + +A bárónő hazudott, barátnője azt a benyomást tette, mintha utolsó +találkozásuk óta kisebb lett volna. Dzsina, fájdalmas lemondással +arczán, lépett az álló tükör elé és karcsu derekára tette két kezét. + +– Mindenki azt mondja, hogy hízom, – ugy-e nem igaz? + +Ez oly esdő hangon volt mondva, hogy embertelenség lett volna +ellentmondani. A grófnő ismét leült Etel mellé és szokott gyorsasággal +tért át más tárgyra. + +– Sokat utaztál? Irigyellek, – merre jártál? + +– Jártam mindenütt, – felelt Etel! – láttam Madridot, Konstantinápolyt, +a trondheimi hegyeket, a nápolyi öblöt és még mit tudom én mit, – most +pedig csak egyet kivánok: nyugalmat! A bárónő ezt mosolyogva, de fáradt +hangon mondta. + +– Hogy van az, hogy most Budapesten teleltek? Máskor nem szoktatok ide +jönni. + +– Utóbbi időben hébe-korba szívdobogásom volt, – a szivem kissé +megtágult, ez már szokás a családunkban… Az orvosok megtiltották a +további utazást és azt mondták a papának, vigyen olyan helyre, a hol jól +érzem magamat és a hol szórakozást találok, – én Budapestet +választottam. + +– Okosan tetted. + +– Mi ujság Kevemegyében? + +– Mikor otthagytuk Szentmárát, még minden a régiben volt. Az idei +versenybál nem ért sokat, az urak nagyon siettek és éjfélkor már mind be +voltak csípve. A papa még reggel a kocsin is dalolta: Ha férfilelkedet +egy hölgyre föltevéd… Vass Pista hadnagy lett, de a piros kadétsipka +jobban illett az arczához. Már párbaja is volt. Névnapomra ezt a két +kutyát küldte ajándékba, az ő tiszteletére elkereszteltem az egyiket +Vassnak, a másikat Pistának. A kastélyotok nagyon elhagyatott, +meglátogattam a szegény Drill sírját is… + +Dzsina grófnő fáradhatatlanul csevegett tovább, emlékezetéből száz +apróságot szedegetve elő, a melyeket aztán tarka egyvelegben tálalt fel +barátnőjének. + +– Engem az idén be fognak mutatni az udvarnál, aztán elmegyek a fiatal +urak báljára is. Azt hiszem, fehér ruhát fogok viselni. Szeretnék egy +empire-öltözéket, de mikor olyan kicsi vagyok! De most jut eszembe, +Etel, tudod, kit láttam tegnap? Az afrikait, Kun Attilát! + +A bárónő nem tett erre semmi megjegyzést. + +– Az Operában láttam és nagyon megharagudtam rá! Képzeld, egy egész +felvonáson át a híres Livia páholyában ült. Nem is néztem rá egyetlen +egyszer sem. + +– Ki az a híres Livia? – kérdezte Etel habozva. + +– Nem hallottad a hírét? Az Opera első tánczosnője, nagyon szép és +nagyon kaczér, – az egész város beszél róla, és ha valahol említik, a +fiatal gavallérok mindig összemosolyognak. Az ujságok is borzasztó +dolgokat tudnak felőle, – nem is szabad a mama előtt elolvasnom, a mit +róla írnak… Most egy öreg zsidó akarja nőül venni. + +Etel némán hallgatta mindezt. + +– Volt már Kun nálatok? – kérdezte később a grófnő. + +– Nem volt. + +– Hogy van az? + +– Nem tudom. + +– Nálunk se járt. Te, Etel, én azt tartom, az az ember elkövetett +valamit. A papa azelőtt nagyon szerette, de most nem szereti. Azt +mondja, veszedelmes ember, izgató… + +Dzsina grófnő még tovább fejtegette volna az atyja politikai nézeteit, +ha a mellékszobában sarkantyúpengés nem hallatszik. + +Iván báró lépett be, Korláthot vezetve karján. + +– Nézze, Etel, kit hoztam! – mondta a báró. + +A leány sokkal jobban tudott magán uralkodni, semhogy volt vőlegényével +szemben zavart mutatott volna. Korláth ellenben elvörösödött, midőn +megérintette a feléje nyújtott kezet. + +– Szép, hogy nem feledkezett meg régi barátnőjéről, – szólt Etel. + +– Nem szabad ezt a látogatást érdeméül betudni, – vágott szavába Iván +báró, – úgy fogtam el az utczán. + +Dzsina grófnő feszült érdeklődéssel figyelt a volt jegyesekre. Etel +azonban nagyvilági könnyedséggel segítette át az őrnagyot az első +találkozás kínos benyomásain. Csakhamar élénk, de mindennapi beszélgetés +fejlődött. + +Iván báró megelégedéssel látta, minő szivesen fogadja leánya a grófot. +Titokban nem adta fel a reményt, hogy Etelt még mint Korláth grófnőt +fogja látni. A mi Kunt illeti, ez az ő számára nem létezett – legalább a +világ előtt nem, – igaz, hogy gondolataiban annál többet foglalkozott +vele. Képzeletében a Kun név állandó veszedelem volt, a mely +becstelenséggel fenyegeti a Lovrich nevet. Attila alakja összefolyt az +elhalt uradalmi igazgató alakjával, a ki föltámadt sírjából, hogy +teljessé tegye a megaláztatást, a melyet a büszke Lovrichokra mért. + +A báró első fölhevülésében egy angol társalkodónőt adott leánya mellé. A +rideg missis, a ki a bárótól szigorú utasításokat kapott, meg volt +győződve, hogy Etel ártatlan arcza mögött csökönyös bűnös lappang és az +alárendeltek szokott túlbuzgalmával a rabtartó szerepét játszotta. Még +attól a megalázástól sem kímélte meg, hogy felbontotta a leveleit. A +bárónő mindezt megváltoztathatta volna, de méltóságán alólinak tartotta, +hogy atyjánál panaszt tegyen, inkább kevély alázattal tűrte az angol +otrombaságokat. Etel sohasem ragaszkodott atyjához; ama sértések óta +pedig, a melyeket a kevei kastélyban Attila miatt el kellett tűrnie a +feldühödött bárótól, a megvetés egy nemét érezte ellene, csak a férfit +látta benne, a ki egy nőt bántalmazni tud. + +Iván bárót ellenben leányának szokatlan alázatossága megindította, most +ébredt csak tudatára annak, mennyire imádja «a herczegnő leányát». Etel +egészségi állapota aggasztotta. A leány, a ki eddig a viruló erő +megtestesülése volt és aczélidegekkel látszott bírni, most gyakran +szívdobogásban szenvedett. – A bárónő remek szervezete le fogja győzni a +keletkező bajt, – mondták az orvosok, – a bárónő kerüljön minden +felindulást, vegyen mindent könnyedén, vigadjon, mulasson. Legjobb +gyógyszer a kaczagás… + +Etel komoly arczczal igérte, hogy kaczagni fog, ha aztán sötét éjjel +egyedül volt szilajul dobogó szivével, kezei hidegülni kezdtek és +rémület vett erőt rajta: párnáiba rejtette arczát, nehogy a missis a +mellékszobában meghallja zokogását. + +A sok keserüség között növekedő diadalérzettel várta szabadítóját. A +hangok, a melyek Kun Attila nevét a nyilvánosság előtt mind gyakrabban +hangoztatták, eljutottak hozzá is. + +– Reménylem, ezentúl saját jóvoltodból is el fogsz jönni? – szólt Iván +báró, midőn Korláth elbúcsuzott. + +Az őrnagy habozva tekintett Etelre, – a ki kezet nyújtott neki. + +– Örvendeni fogok, ha legrégibb barátomat minél gyakrabban láthatom. + + + + +XXI. + +A gázlángok már kigyuladtak a Nemzetőr szerkesztőségében, a munka +javában folyt. + +Csapó szerkesztő, a ki a lap tulajdonképpeni lelke és éltető eleme volt, +kavargó füstfelleg közepett könyökölt dolgozóasztala fölött. Jeles +hirlapiró, de igénytelen külsejű ember volt, rövidlátó arcza a +túlfeszített éjjeli munka következtében kedvtelen, életunt kifejezést +nyert, elhanyagolt ruházata eléggé mutatta, mily bölcseleti +gondatlansággal viseltetik Csapó úr az ő külső megjelenése iránt. A +Nemzetőr szép olvasónői, ha hébe-korba illatos levélkéket menesztettek a +szerkesztőségbe, képzeletükben bizonyára más külsővel ruházták fel a +hires «Ráspolyt», a ki szellemtől és finom gúnytól csillogó napi +csevegéseivel híressé tette lapja tárczarovatát. + +Csapó úr éppen «a közélet egy előkelő faktorának» tollából származott +czikket dolgozott át. Csapó úr művészi tökélyre vitte a munka e nemét – +néhány közbeszúrt ötlettel, egy megpendített eszme továbbfejtésével, a +legrosszabb czikket is élvezhetővé tudta tenni. Csapó úr kegyelméből a +közélet nem egy előkelő faktora keveredett már ügyes tollú ember hírébe. + +A mellékszoba ajtajából most a főszerkesztő szólította Csapót. Kun egy +kéziratot nyujtott szerkesztője felé, a melyen az utolsó sorok még +nedvesek voltak. + +– Olvassa el e czikket, – mondta, széket tolva Csapó elé. + +Három rövid czikk volt, mindhárom ismét a kevemegyei vízszabályozásoknál +fölmerült visszaélésekre vonatkozott és élesen támadta a közmunkaügyi +tárczát. + +– Mit szól hozzá? – kérdezte Attila. + +– Remekül van megírva, – felelt Csapó, – de ha követni akarja a +tanácsomat, dobja tűzbe. + +– Tudtam, hogy ezt fogja mondani, – szólt Attila nevetve. + +– E czikkek megjelenése után a Nemzetőr nem lesz többé az, a mi volt. +Eddig bizonyos értelemben a pártok felett állott, szavát meghallgatták +minden táborban, – ennek köszönhette nagy befolyását. Ez most meg fog +változni, mert e czikkekben nyilt támadás van a kormány ellen s mi +teljes erővel evezünk az ellenzék felé… + +– Nem fogunk csatlakozni egy ellenzéki párthoz sem. + +– De nem akadályozhatjuk meg, hogy ők ne csatlakozzanak hozzánk. Ez +egyre megy; a Nemzetőr pártlap lesz. + +– Látott már embert, a ki nem megy harczba, mert sajnálja fényes +fringiáját? A lap különben mindenben követi régi irányát, nincs is +ellenvetésem, ha főleg a miniszterelnökkel szemben nem kíméli a +tömjénfüstöt; – támadólag csak a közmunkaügyi tárcza ellen lépünk föl – +ezt a polémiát magam fogom vezetni. + +Csapó urat e nyilatkozat kissé megnyugtatta s mert a mellékszobában +vinnyogni kezdett a telefon csengője, otthagyta főnökét. + +Kevés idő mulva egy katonatiszt lépett a szerkesztőségbe, Kun után +tudakozódott. Fiatal százados volt, éles, merész vonásokkal, nyulánk +termetéhez jól illett a törzskari egyenruha. + +– Bóditz vagyok, – mondta, Attila szobájába lépve. + +– Örvendek. A családi hasonlatosságot atyjával fölismertem. + +– Képviselő úr barátja atyámnak? + +– A méltóságos úr tisztelői sorába tartozom. + +– Emlékszem, hogy atyám gyakran különös rokonszenvvel emlékezett meg +képviselő úrról, – e barátságos viszony fölbátorít egy kérésre… + +Attila helyet kínált látogatójának, a ki folytatta: + +– Kérelmem nagyon bizalmas természetű. Nyiltságom meg fogja lepni, de +szolgáljon mentségemül, hogy bennem egy szikrája sincs atyám +diplomácziai tehetségének és hogy kényszerhelyzetben vagyok. + +Attilát e bevezetés kiváncsivá tette. + +– Képviselő úr mindenesetre hallott ama botrányos viszonyról, a melyben +atyám Grimaldi Liviához áll? Ismeri atyámat és a dolgot épp oly +érthetetlennek fogja találni, mint magam. Tény azonban, hogy atyám öreg +napjaira teljesen a tánczosnő hatalmába került. Elképzelheti, hogy e +szerencsétlen szenvedélye sok kínos és viharos jelenetet idézett elő +otthonunkban; a vége az lett, hogy szegény anyám, a ki már +ezüstlakodalmát is megülte, kénytelen volt az én lakásomba költözni, +atyám pedig megindította ellene a válókeresetet és komolyan el van +határozva, hogy ama személyt nőül veszi… + +– Nem tudott százados úr semmit sem elérni atyjánál? + +– Semmit; meglehet, hogy magam vagyok az oka, mert túlheves voltam. +Atyám kiutasított házából és kitagadással fenyegetett. + +– Azt hiszi, hogy fenyegetését teljesíteni fogja? + +– Isten a tanum, hogy könnyű szívvel mondanék le örökrészemről, ha a +dolog nem érintené életboldogságomat. Én vőlegény vagyok. Jegyesem nem +gazdag, de előkelő családból, a Hajváry-családból származik. A család +előitéleteit az új nemessel szemben csak arám állhatatossága tudta +legyőzni. Ha most a hirhedt Livia atyám neje lesz, a Hajváryak nem +fognak rokonságba lépni egy névvel, a melyhez országos botrány emléke +fűződik… Mindezt azért mondtam el képviselő úrnak, mert tudom, hogy +befolyással bír atyámra… + +Attila szavába vágott. + +– Félek, hogy félreismeri viszonyomat atyjához. Nem állunk oly közel +egymáshoz, mint talán gondolja, és sejtem, hogy utaink a közel jövőben +teljesen el fognak válni. + +– Magam sem reménylem, hogy valaki egyszerüen kibeszélhesse atyám +fejéből ezt a szerencsétlen rögeszmét. Emlékszem azonban, hogy a +Nemzetőr egy időben élesen birálta meg Livia erkölcsi viseletét; +akkoriban azt hittem, hogy e czikkek talán lehetetlenné fogják tenni a +tánczosnőt, – újabb időben azonban azt kellett tapasztalnom, hogy a lap +megváltoztatta nézetét és most – bocsánat! – most ön csinálja neki a +legnagyobb reklámot… + +– Ujságczikkektől ne várjon eredményt. Ha kiüldöznők is az Operából, +azzal még nem nyernénk semmit. + +– A mennyire atyámat ismerem: igaza lehet. + +A százados kissé gondolkozott, aztán megadással mondta: + +– Bocsásson meg, hogy ennyi időn át untatom, de lássa, nekem sajátságos +ösztönöm sugallta, hogy ha valaki, úgy ön segíthet rajtam. Atyám egyszer +a képviselőházból jött, ha jól tudom, a költségvetést tárgyalták… + +– Akkor kissé összekaptunk, – jegyezte meg Attila. + +– Atyám az ülés után elragadtatással beszélt önről. – Ember a talpán, – +mondta, – úgy sarokba szorított, hogy mozdulni sem bírtam. Másnap meg +azt mondta önről: ha van ember, a ki a kártyámba lát, úgy Kun az. + +Attila elmosolyodott. + +A százados folytatta: + +– Mikor most hiába törtem fejemet, miként vethetnék gáncsot Livia +terveinek, elhatároztam, hogy feljövök önhöz, elmondok önnek mindent, +megkérem, hogy legyen barátom és segítsen rajtam. + +A képviselő kezet nyujtott a századosnak, a kinek nyiltsága megnyerte +tetszését. + +– Barátságomat már is megnyerte. Minő stádiumban van különben atyjának +válópöre? + +– Egy hónap mulva már be is lehet fejezve. + +Attila gondolkozva járt fel és alá a szobájában, a százados feszült +figyelemmel tekintett arczába. + +– Atyja nem fog lemondani Liviáról, – mondta a képviselő, – de Liviát +talán rá lehetne bírni, hogy kikosarazza az atyját. Ha Livia például +beleszeretne valakibe, komolyan beleszeretne, – akkor a kérdés meg lenne +oldva. + +– Tud is az szeretni! – szólt Bóditz. + +– Nem ismeri a balletcsillagok természetrajzát. Önzők és szívtelenek +azokkal szemben, akik őket szeretik, de föláldozók azok iránt, a kiket +szeretnek. Százados úr! Volna bátorsága arra, hogy atyja versenytársa +gyanánt lépjen föl? + +A százados meglepetten tekintett Attilára, aztán fejét csóválta. + +– Az lehetetlen, mit szólna menyasszonyom? + +Attila elgondolkozott, aztán elmosolyodott és órájára nézett. + +– Hagyjuk a dolgot egyelőre függőben, meglehet, hogy rövid idő mulva +nemcsak jó tanácscsal, de tettel is segíthetek önön… + +A százados elment, Attila pedig kiszólt a szerkesztőségbe: + +– Ma magam megyek az Operába. + + + + +XXII. + +A következő vasárnap a Nemzetőr volt a főváros legolvasottabb hírlapja. +Daczára annak, hogy a lap (Csapó úr elővigyázata folytán) a szokottnál +nagyobb kiadásban jelent meg, az ujságárusítók csakhamar elkapkodták az +utolsó példányig. A nap eseménye az államtitkár ellen intézett támadás +volt. + +A Nemzetőr főszerkesztője este kissé izgatott hangulatban hagyta el a +szerkesztőséget és az Andrássy-út felé irányította lépteit. A +képzőművészetek palotájában egy külföldi művész állította ki +festményeit; a mióta a kiállítás megnyilt, egész nap tarka tömeg +hullámzott a termekben, este pedig hosszú kocsisor várakozott a villamos +fényben úszó főbejárat előtt. + +Attila meglehetősen későn vett magának időt a kiállítás megtekintésére. +A záróóra közel volt, a termekben csak néhány rajongó műbarát késett +még, vissza-visszatérve egy-egy képhez. Attila a folyosón át a nagy +terembe lépett, hogy megszemlélje a kiállítás fénypontját, egy óriás +csoportképet. A teremben már csak két személyt talált: egy fiatal +hirlapírót, a ki könyvében jegyezgetett s egy koczkás ruhájú éltesebb +hölgyet, a ki a kereveten ült s tárgymutatója fölött csöndesen +elszunyadt. + +Midőn Attila a kisebb mellékterembe lépett, az ajtóban meglepetve állott +meg. A szobában magas női alak állott egy kép szemléletébe merülve, +klasszikus metszésű vonásai a villamos fényben márványfehérek voltak. A +fiatalember szíve viharosan dobogott… + +– Etel! + +A bárónő lassan az ajtó felé fordította fejét, aztán kezét keblére +szorította, ujját pedig ajkához emelte, hallgatást parancsolva. Attila +mozdulatlanul maradt, mintha igézet alatt állana s tétovázó szemmel +tekintett a leányra. + +Most feléje lépett, a bárónő gyorsan az ablakmélyedésbe hátrált, ujját +még egyre ajkán tartva. + +– Legyen nyugodt, kérem, őröm a mellékszobában van. Tegyen úgy, mintha +egy képet szemlélne s beszéljen halkan… + +Ezt suttogó hangon mondta. + +Attila néhány lépésnyire állott Eteltől, a ki félig hátat fordítva neki, +egy magasan függő kép szemléletébe látszott elmerülni. + +– Etel! Oly régóta nem láttalak… + +– Halkabban! + +– Itt maradsz most a fővárosban?! + +A bárónő igent intett. + +– Gyakran foglak láthatni? + +A bárónő fejét rázta. + +– Csak ha véletlenül találkozunk. Őrizet alatt állok. Ne tegyen +kisérletet, hogy közelembe jusson, ezzel csak rosszabbítaná a +helyzetemet. Sokat szenvedtem önért. + +– Légy erős! – mondta Attila. – Nemsokára meg fog változni minden. +Sorsomnak most kell eldőlnie, ha győztes maradok, kiszabadítlak… + +– Imádkozni fogok, hogy győzzön; de ha nem győz? + +– Akkor vége, mindennek vége! + +Etel a fejét ringatta. + +– Akkor is megosztom sorsát, – mondta egyszerűen. + +E szavaknál hátraszegett fővel, nyugodtan tekintett a magasba, a halkan +zümmögő üveggömb bűvös fénynyel árasztotta el. + +Fiatal házaspár lépett most a terembe. Egy pillanatig habozva néztek a +bárónőre, vajjon az is a kiállított tárgyakhoz tartozik-e, aztán sorra +vették a festményeket. A férj suttogó hangon magyarázta azt, a mit +könyvéből olvasott, a csinos nő hivő áhitattal biczczentett fejével. +Midőn végre távoztak, Etel újra megszólalt, most már Attilára szegezte +szemeit. + +– Még egyet! Tudja, hogy nem vagyok féltékeny, de gyűlölöm a hazugságot, +még a gondolatban elkövetett hazugságot is… + +– Kétkedel bennem? + +– Egyszer azt mondta, szeret. Elvárom, hogy a mely perczben érzi, hogy +nem szeret többé, ezt nyiltan és becsületesen tudtomra fogja adni… + +E pillanatban gyors, botorkáló léptek közeledtek. Etel összerezzent és +ajkába harapott. A missis lépett a szobába; miután álmos, gyanakvó +pillantást vetett Attilára, nehány torokhangot hallatott és védenczével +távozott. Nemsokára harangütés jelezte a záróórát. + +Attilának nem volt alváshoz kedve, fölkereste a bátyját. A grófot festői +műhelyében találta. Tehetsége fölülemelkedett a műkedvelők szokott +színvonalán, futólagosan odavetett tanulmányai meglepő tehetségről +tanuskodtak, mivel azonban nem merített a természet örök forrásából és +modellek után sem dolgozott, alkotásai a valószinütlenség és a +bevégzetlenség bélyegét hordták magukon. A mit első hevében jól +alkotott, azt kidolgozás közben ismét elrontotta. Rendesen egyes +részleteket kezdett az összbenyomás rovására kidomborítani, ha aztán +belátta, hogy nem képes többé az eredeti eszme magaslatára emelkedni, +kedvét veszítette és megsemmisítette a bevégzetlen munkát. + +Műterme – egy üvegkupolás szoba – teljesen nélkülözte a divatos +művészműhelyek szeszélyes díszítését. Összes művészi berendezését néhány +festőállvány és fabáb s a fal mellett elhelyezett nagyszámú gipszöntvény +képezte, modellek hiányában az utóbbiakról készítette +tanulmányvázlatait. Ezek közt volt a mediczii, a knidoszi, az +akropoliszi, úgyszintén a Kallipygos és Astragaligusa melléknevekkel +felruházott Vénusz. Márványszobor csak egy volt köztük: a milói Vénuszé. +A háttérben harmónium állott, a melyen a ház ura néha játszani szokott. + +[Illustration: A grófot festői műhelyében találta.] + +Midőn a képviselőt most belépni látta, szó nélkül leemelt az állványról +egy megkezdett képet s festett oldalával a falnak támasztotta. Attila +megszokta már bátyjának ilyféle különczködéseit s a kerevetre vetette +magát. + +– Tudod, – kérdezte, – kivel találkoztam ma? + +Agenor kérdőleg tekintett rá. + +– Etellel! + +A gróf hirtelen megfordult sarkán s az ablakmélyedésbe lépett. Egy ideig +ujjaival az üvegen dobolt, aztán nyugodtan kérdezte: + +– Itt vannak Lovrichék? + +– Itt vannak és éppen jókor jöttek, hogy tanui legyenek a döntő +ütközetnek. Ma dördült el a Nemzetőrben az első robbantó lövés, holnap a +kormánynyal már nyilt harczban állok, – meglehet, hogy a válságtól már +csak hetek választanak el. + +Agenor a harmóniumhoz ült s szárazon mondta: + +– Ha azok a szegény ördögök, a kik leleplezéseid folytán kenyerüket +veszítették, legalább tudnák, hogy nekik a szép Lovrich Etelért kell +éhezniök! + +– Mit akarsz? Thersites is a szép Helenáért szenvedett. C’est la guerre! + +– Thersites kenyérért harczolt, valamint Hektor hazájáért, Achilles +pedig a halhatatlanságért, – de egyik sem az asszonyért. Barátom, te sem +küzdesz asszonyért! + +Agenor végigfuttatta ujjait a billentyűkön s mielőtt Attila még +válaszolhatott volna, megkérdezte: + +– Bizton tudod, hogy Etel szeret? + +– Sajátságos kérdés! Ha nem szeretne, miért kötné sorsát az enyémhez? Az +egész leány különben élő talány előttem s éppen ez az, a mi +ellentállhatatlanul vonz feléje. + +Agenor játszani kezdett hangszerén, a hosszan nyujtott, telt +hanghullámok szétáradtak a kupola alatt. Attila elmerengve hallgatta a +sajátszerű zenét s a milói Vénusz szobrára tekintett, a mely fenséges +márványszépségében állott előtte. + +– Az istennő arcza csodálatosan emlékeztet Etelre, – mondta egyszerre. + +– Csak most veszed észre ezt a hasonlatosságot? – kérdezte Agenor, +megszakítva játékát. + +– A műcsarnokban tünt föl először. A villamos fény és az éles árnyék +meglepővé tették a hasonlatosságot. + +– Hiszel a szerelemben? – kérdezte Agenor váratlanul. + +– Hogy hiszek-e? – Az emberek évezredek óta mást se tesznek, mint +szeretnek. + +– Oh igen, az emberek! Az emberek évezredeken át hittek kísértetekben, +szellemekben és boszorkányokban is. Hány boszorkányt égettek meg? Látod, +azért még sincsenek boszorkányok. + +Attila észrevette, hogy Agenor ma a szokottnál is komorabb hangulatban +van, azért nem is mondott neki ellent. Bátyja időközben zsebretett +kézzel lépett a milói szobor elé és sajátságos mosolylyal tekintett +végig a márvány-istennőn. + +– És tudod mi az asszonyi szépség? A zsiradék helyes elosztása a bőr +alatt… + +A gróf fel-alá kezdett járni és szokása szerint szárnyra bocsátotta +szeszélyes röptű szellemét: + +– A teremtés minden teremtményét fegyverrel ruházta fel, hogy +megállhasson a létért való küzdelemben. Az oroszlánnak körmöket adott, a +verticellának pedig tapadó csápot, a melylyel hozzá tapad a kagylóhoz +vagy békához, hogy egész életén át hurczoltassa és tápláltassa magát. A +mi a verticellának a csáp, az az asszonynak a szépség. Schopenhauer +mondta, hogy a természet a női szépséggel rövid ideig tartó csattanó +hatást akart elérni; – a férfi a szépség részegítő hatása alatt szem +elől téveszti józan önérdekét és – a verticella hozzá tapad, hogy +gondtalanul eviczkéljen az élet tengerében. Ez a szerelem s a házasság +genézise, értve mindkettőt eredeti, tehát tökéletes alakjában… A mit a +költők és rajongók még hozzáadtak, az mind sallang, hogy szalonképessé +tegyék vele a meztelen ösztönt. + +Attila kaczagott, de bosszankodott is. + +– E szerint a szerelem s a nőiesség egész kultusza az – izmok s a +zsiradékok felosztásán alapszik? Ha ez áll, akkor a lángész az agy +foszfortartalma, az erény a kellő csábítás hiánya, az egész világ pedig… + +– Az egész világ pedig nem templom rajongók számára, hanem műhely, – +egészítette ki szárazon Agenor. + +Attilának nem volt bátorsága kommentárt adni a «műhely» fogalmához, a +mely oly kevéssé egyezett meg bátyja életmódjával. + + + + +XXIII. + +Attila Korláthtal az Operában volt, a hová egy idő óta gyakran eljárt. + +A szemben levő páholyban Bóditz ült, az első helyet egy kiélt arczú öreg +foglalta el, a ki élénken látcsövezte a közönséget. + +– Ki az Bóditz mellett? – kérdezte Attila. + +– Ojtózy, – volt a felelet. – Ojtózy gróf e napokban jött csak meg egyik +külföldi udvarból, a hol magasabb diplomácziai állásban tartózkodott. + +A kegyelmes úr most a színpadra irányította látcsövét, aztán +szomszédjához fordult. + +– Csinos! mi a neve? + +– Livia, Grimaldi Livia, – felelt Bóditz. + +– Kinek a gyémántjait viseli? – kérdezte a kegyelmes, a ki még sokkal +rövidebb idő óta volt itthon, semhogy ismerhette volna a Bóditzról +keringő pletykákat. + +– Nem tudom, kegyelmes uram, én nem törődöm ilyenekkel… + +A gróf még egyre a színpadra figyelt. + +– Jól tánczol. Van valami a mozdulataiban, a mi Elszler Fánnira +emlékeztet, csak valamivel lágyabb. Ah, most már tudom, ki fizeti az +ékszerész-számláit. + +– Kit gondolsz, kegyelmes uram? – kérdezte Bóditz kelletlenül. + +– Ott szemben a páholyban – egyik a kettő közül. – Az egyik talán +Korláth – de a fekete. + +– Kun Attila. + +– Kun? Úgylátszik, a néptribunnak főúri kedvtelései vannak. – Livia neki +tánczolja egész szólóját. + +És valóban, a szép tánczosnő – nem törődve a közönséggel – szemét +folyton Attila páholyára szegezte. A mint gömbölyű karjait feje felett +összefonva, könnyen és karcsún perdült a lámpák elé, az ember azt +hihette volna, hogy illatos almafavirág, a melynek csak gyönge légáramra +van szüksége, hogy lihegve és csillogva szálljon ama földszinti páholy +homályába… + +Attila tapsolt, Livia a karnak engedte át a tért s pihegve, csípőre tett +kezekkel sétált föl-alá a háttérben. A tánczbetétnek vége lett, a dalmű +tovább folyt, midőn Livia bizalmasainak egyike megjelent Attila +páholyában. + +– A művésznő egy perczre öltözőjébe kéreti a képviselő urat; azt hiszem, +lapjának dícséretét akarja megköszönni. + +Attila kissé gondolkozott, azután kijelentette, hogy nem megy, nem +hagyhatja egyedül barátját. + +– De Livia azt mondta, hozzam fel minden áron. + +– Mondja neki, hogy nem sikerült semmi áron. + +– Nem fogja elhinni, majd azzal gyanusít, hogy féltékenységből át sem +adtam üzenetét. Adjon legalább valami bizonyítékot kezembe. + +Attila kivette gomblyukából az ibolyacsokrot s odaadta. + +Ojtózy gróf időközben érdeklődéssel szemlélte a Nemzetőr szerkesztőjét, +végre letette látcsövét s Bóditzhoz fordult. + +– Ez az ember sok főfájást okoz nektek? – kérdezte. + +– Attól félek, hogy a java még hátra van. Olvastad ma a lapját? + +– Olvastam. Azt hiszem, a titkár nemsokára megrongált egészségét valami +külföldi fürdőben fogja helyreállítani. Botrányhajhászatból teszi ezt +Kun, vagy akar valamit? + +– Akar valamit. Mióta tanulmányozni kezdtem, meggyőződtem, hogy jól +megfontolt terv szerint halad egy kitűzött czél felé. + +Bóditz önmegelégedéssel kezdte magyarázni azt, a mit Kun tervének +nevezett. Bóditz a parlamenti aréna forró porondján vénült meg és +bizonyos gyöngédséggel figyelte meg a fiatal nemzedék ama tagjait, a +kik, véleménye szerint, ügyesen forgatták az alkotmányos küzdelem +fegyvereit. Ez nem akadályozta a vén gladiátort abban, hogy alkalomadtán +egy fiatal bajnoknak nyakát szegje. + +– Első czikkeiben, a melyeket a kevei szabályozás ügyében írt – szólt +Bóditz, – a védművek szakszerű kritikáját hozta, több baklövést mutatva +ki. Ez feltünést keltett és néhány alantas közegnek állásába került. Egy +későbbi czikk sikkasztással vádolta a társulat vezetőit. Az elcsapott +mérnökök mint tanuk jelentkeztek; bebizonyult, hogy a kevei töltés +czölöpjei egy méterrel rövidebbek az előirányzatnál, egyik igazgató +lemondott az állásáról, egyik vállalkozó pedig hüvösre került. A per be +volt fejezve, mindenki elintézettnek gondolta a dolgot, Kun ekkor azt +állította, hogy a társulatot ellenőrző kormánybiztos megvesztegettette +magát. A biztos nem várta be a vizsgálatot, hanem előrehaladott kora +miatt nyugalomba vonult. Mi akkor kezdtük sejteni, hogy egy óvatos, de +vakmerő ellennel állunk szemben s mert erélyének és kiváló +szakértelmének nem egy bizonyítékát adta már, azon voltunk, hogy +megnyerjük magunknak. + +– Tettetek kisérletet? + +– Tettünk. + +Bóditz hangja suttogássá vált, midőn folytatta: + +– Magam jártam nála, értésére adtam, hogy a kormánybiztos állása +üresedésben van… + +– Mit felelt? + +– Azt mondta: az istenek nem arra valók, hogy fazekat drótozzanak. + +– Ej, hisz ez nagyzási hóbortban szenved! + +Bóditz vállat vont. + +– Nagyon bízik magában. + +– Azt hiszed, hogy veszedelmes lehet? + +– Már is a fejünkre nőtt. A csőcselék rajong érte, a titkár bukása csak +növelni fogja erejét és önbizalmát. + +– Akkor a miniszterre kerülne a sor? Azt hiszed, hogy Kun egyedül fogja +ostromolni a kormányt? + +– Egyedül? Ő kívül áll ugyan a pártokon, de a kormány elleni küzdelemben +számíthat valamennyi ellenzéki párt támogatására. + +A kegyelmes úr ismét Kunra irányította látcsövét, közben halkan mondta: + +– Arisztokratikus orr, tüzes szem, érzékies száj – barátom! Ily anyagból +nem gyúrnak Cézárokat, legfölebb Alkibiadeseket. Sokkal fiatalabb és +vérmesebb, semhogy sokáig fenn tudja magát tartani a közvélemény +kegyében. A nép azt kívánja bálványaitól, hogy legyenek mentek emberi +gyöngéktől, járjanak otthon is fekete kabátban és csináljanak +borotválkozás közben is ünnepélyes arczot. Meglásd, Kun ezt nem győzi +sokáig. Egyszer majd alkibiadesi mámorában széttör néhányat az útszéli +istenek közül, akkor halált fognak rá kiáltani azok, a kik ma vállaikra +emelik. Talán a legjobb, a mit Kunnal szemben tehettek: várjatok! + +– Az a kérdés, lesz-e időnk erre. Nem hiszem, hogy Kun rendszeres ostrom +alá vegye pozicziónkat; ez ostrom alatt kénytelen volna kimutatni saját +gyöngéit is. Váratlan, vakmerő támadással fog ránk törni; ily támadás az +ő hatalma és népszerűsége mellett veszélyes lehetne. Tudod, hogy nincs +egységes kormánypártunk, a párttöredékek, a melyeket a miniszter oly +ügyesen tud egymás ellen kijátszani, csak lazán függnek össze… Ha nem +értek rá várni, akkor tegyétek ártalmatlanná. Egy fiatalembernek, a ki a +tribunt adja, de sem erkölcseiben, sem elveiben nem puritán, mindig +elevenére lehet találni. Egy ostobaság, egy párbaj, egy botrányos +szerelmi kaland, – ilyesmi lerántja válláról a tribun-tógát. A mennyire +emlékszem, te értesz ily apró komédiák rendezéséhez! Talán éppen ez a +tánczosnő lehetne fegyver a kezedben. + +Bóditz nem felelt, nem tetszett neki, hogy a kegyelmes úr oly +állhatatosan összeköttetésbe hozza Liviát az afrikaival… + +Attila időközben elbucsúzott Korláthtól s még az előadás vége előtt +hagyta el a szinházat. Az utczasarkon bérkocsi állt, a bakon leánycseléd +ült nagy ruhás-kosárral, a kocsi előtt karcsú női alak várakozott. +Attila fölismerte Liviát. + +– Az éj oly szép, hogy szeretnék gyalog menni, ha nem volnék egyedül, – +szólt a tánczosnő a szobaleányhoz, a kivel láthatólag bizalmas lábon +állt. + +– Ha elfogadja kíséretemet, nem lesz egyedül, – szólt Attila. + +A tánczosnő hátra fordult. + +– Ej, lám, Kun! A jó alkalmat nem szalasztom el. Hajts! + +Az utóbbi meghagyás a kocsisnak szólt. + +Livia könnyű léptekkel haladt Attila mellett. + +– Nem lett volna szabad kiséretét elfogadnom, büntetésül, hogy nem jött +föl a színpadra. + +– Nekem pedig nem lett volna szabad kíséretemet fölajánlanom. + +– Udvariatlan! És miért nem? + +– Hazudjak? + +– Nem, mondjon igazat; jutalmul megbocsátok. + +– Megigéri? Tehát hallja: óvakodom a tűztől, nem akarom megperzselni a +szárnyamat. + +Livia kaczagott. + +– Ezt olyan hangon mondja, hogy nem tudom, bóknak vegyem-e vagy +gorombaságnak? + +– Egyiknek sem, vegye igazságnak. + +Livia kissé elgondolkozott, majd büszkén mondta: + +– Pedig elhiheti, ha tehetségemben állana, akkor sem éreznék kedvet önt +– hogy is mondta? – megperzselni. + +– Abban nem kétkedem. + +– Én azt hiszem, barátom, maga kissé képzelődő; kissé nagyon is +képzelődő. A csokrot, a melyet küldött, természetesen eldobtam. + +A tánczosnő fehér fogait mutatta és merészen hazudott; az ibolyacsokor a +mellére volt tűzve. + +– Csak azért hívattam a színpadra, – folytatta, hogy megköszönjem a +Nemzetőr birálatát. + +Attilának csak most tünt föl, minő bizalmas lábon áll már Liviával. + +– Meg van most elégedve velem? – kérdezte. + +– Köszönöm, többet tett értem, mint a mennyit megérdemeltem. Most már +jól találom itt magamat, a közönség is kezd szeretni. Kezdetben sokat +boszantottak, képzelje, egyik élczlap versben azt állította, hogy két +kedvesem van egyszerre. Nem infámis hazugság? + +– Én mindig csak a felét hiszem annak, a mit a világ mond. + +Livia megállt s végignézett rajta. + +– Mit jelentsen ez? + +– Vegye úgy, a mint mondtam. Vagy említsek nevet? + +– Tegye, kérem! + +– Bóditz lovag. + +Livia nevetett. + +– Ennyi az egész? Bóditz! El fogja hinni, ha becsületszavamra mondok +valamit? Hallja, Bóditz még a kisujjam hegyét sem csókolta meg, nem, +egyszer sem… + +Aztán fölemelte fejét: + +– A kit nem szeretek, annak nem leszek kedvese, legfölebb felesége. + +– Ha ismeretségünk nem volna oly újkeletű, kérdeznék öntől valamit. + +– Kérdezzen, mintha gyermekkori játszótársak volnánk. + +– Mi birta arra, hogy az öreget – elbolondítsa? + +– Nem udvarias, de legalább őszinte. Elhiheti, nem törődöm Bóditz +pénzével. Ezt könnyebben kaphatnám meg, ha nem lennék a neje. De nekem a +neve kell! A fővárosiak eleget boszantottak ostoba pletykáikkal, most én +fogom őket visszabosszantani azzal, hogy lovag Bóditzné és méltóságos +asszony leszek. + +– S e szeszélyért fel akarja dúlni egy család boldogságát? Bóditz neje +öreg anyóka, fiatal korában együtt küzdött és koplalt férjével; most, +midőn öreg napjait kényelmes jólétben tölthetné, elkergeti házából? Van +lelkiismerete? + +– Nincs! Az olyan nőnek, mint én vagyok, lelkiismeretre nincs szüksége. +De miért mondja nekem mindezt? + +– Még nincs vége! Bóditznak van egy fia, nyiltszivű, becsületes katona, +atyja kitagadta – ennek ön az oka. A fiu vőlegény és imádja +menyasszonyát; az eljegyzés felbomlott, – ennek is ön az oka! + +– Mért mondja nekem ezt? – kérdezte Livia egymásra harapott fogakkal. + +– Szíve meg fogja adni a választ. + +– Már megint a szívem! Hát van nekem szívem? + +– Bizton tudom, hogy most érzi dobbanását. + +Livia félvállról nézett kisérőjére, aztán halkan mondta: + +– Minderről nem tudtam semmit. Az öreg azt mondta, hogy felesége akar +válni, az ügyvéd is azt mondta, barátaim mind azt mondták. + +– Akkor versenyt hazudtak, – igen, hazudtak! Őrízkedjék különben +úgynevezett barátaitól. Ezeket az alázatos, igénytelen embereket csak a +hiuság viszi az ön közelébe, ezek jobban rontják hírét, mint a +legkérlelhetetlenebb ellenségei. + +– Itthon vagyok, – mondta Livia egy bérház kapuja előtt. + +Attila megnyomta a csengetyű gombját s a tánczosnőhöz fordult, a ki +némán támaszkodott a kapunak s nagy szemekkel tekintett rá. + +– Haragszik? + +Livia lassan rázta fejét. + +– Nem haragszom, – úgy látom, magának több van megengedve, mint +másoknak. + +Attila fogva tartotta a kezét, a melyet Livia feléje nyújtott. + +– Ha bizton tudnám, hogy nekem több van megengedve, szeretnék e jogommal +visszaélni. + +– Mit akar? + +– Fogadja el látogatásomat. + +– Most? + +– Most. + +– Ezt megérdemeltem, – szólt Livia, miközben iparkodott ujjait +kiszabadítani. Midőn ez nem sikerült, gúnyosan mondta: + +– És ha most fölviszem, ugy-e bár, akkor kész nekem megbocsájtani, hogy +tönkre akarom tenni egy család boldogságát? + +– Nem, Livia, maga félreért. Ha most fölvisz lakására, kérni fogom, hogy +holnap dobja ki onnan Bóditzot. + +Livia nagy szemeket meresztett rá, aztán elfojtott hangon kérdezte: + +– Tehát azt kívánja, hogy válasszak Bóditz és maga közt? + +– Ha azt kívánnám? + +– Ne így! Kívánja vagy nem kívánja? + +– Tehát: kívánom! + +– Ej! S mit nyújt maga nekem? + +– Nem veszem nőül, de nem is sértem meg gyémántokkal. + +A házmester kulcsa megfordult a zárban. + +Attila még mindig fogva tartotta a kis kezet. + +– Ő – vagy én? – kérdezte most hévvel s e hév nem volt egészen +mondvacsinált. + +– Nem, – önnel szemben tisztességes maradok. + +Livia kiragadta kezét s befutott a kapun. + + + + +XXIV. + +A mit Ojtózy gróf Bóditznak az Operában megjósolt, az nemsokára +szóról-szóra bekövetkezett, A Nemzetőrben megtámadott titkár «megrongált +egészségének helyreállítása czéljából» hosszabb szabadságot vett s a +czitromok honába utazott. A hivatalos frázis nem tartotta magát sokáig, +a mérvadó körök csakhamar kénytelenek voltak leplezetlenül bevallani a +titkár bukását. Ojtózy a titkár legjobb barátai közé tartozott, de azért +büszke volt a diadalra, a melyet politikai előérzetének csalhatatlansága +aratott. + +Kun hatalma és a mérvadó körök zavara félelmetes mérvben kezdett nőni. A +kisebb hirlapok, a melyek a Nemzetőr uszályába kapaszkodtak, siketítő +diadalrivalgásba törtek ki, a félhivatalosak pedig jó arczczal +beleharaptak a savanyú almába, megelégedéssel konstatálva, hogy a +kormánynak van hatalma és jóakarata minden vétkest – álljon az bármily +magasan – megbüntetni. + +A Nemzetőr tartózkodó állást foglalt el, néhány czélzása sejttette, hogy +a purifikáczió művét még nem tekinti befejezettnek. + +Mit akar ez még? kérdezték egymástól a kormány bizalmasai. + +A tigris csakhamar kimutatta karmait. Parlamenti körökben hire járt, +hogy Kun interpellálni szándékozik a közmunkaügyi minisztert a +szabályozási ügyben. + +Attila maga gondoskodott róla, hogy a hír jóeleve elterjedést nyerjen, – +talán, mert szüksége volt a közönség feszült figyelmére, a telt +karzatokra és a képviselőház előtt tolongó tömegre, mint statiszta +eszközökre. + +A sajtó napok óta foglalkozott a történendőkkel s mikor elérkezett a +várt nap, a közönség kiváncsiságának húrja pattanásig meg volt feszítve. +A szabályozási visszaélések alárendelt kérdése teljesen háttérbe +szorult, mindenki érezte, hogy nagyobb dolgokról, talán a kormányon levő +párt tűzpróbájáról van szó. + +A parlament előtt már korán reggel tarka néptömeg tolongott. Azzal +töltötték idejüket, hogy az érkező képviselőkkel lármás módon tudatták +rokonszenvüket vagy ellenszenvüket. Zalkovszky – deli alakja miatt – +először életében kapott harsány éljent, a min ő csodálkozott leginkább. +A meginterpellálandó miniszter ellen tulajdonképpen tüntetés volt +tervezve, midőn azonban a méltóságteljes aggastyán, a ki egy történelmi +név viselője volt, kiszállt kocsijából, a tömeg némán csinált neki +helyet. + +A folyosókon nyomott csend uralkodott, a képviselők sűrű csoportokba +verődve, beszélgettek. + +Az ülés kezdetét vette, Kun még nem mutatkozott. A száraz napirendet +gyorsan leőrölték. Most az utczáról tompa moraj hallatszott, a mely +zúgva közeledett és harsogva áradt a képviselőház előcsarnokáig. + +– Üdvöz légy, Grachus! – szólt Bóditz a buffetbe lépő Kunhoz. + +– Grachus sorsára akarsz juttatni? – kérdezte a megszólított. + +– Ma még nem – ma te dobhatod a Dunába a szenátust… + +A karzatok szakadásig voltak megtömve, a képviselők látcsövei főleg egy +pont felé irányultak, a hol óriás legyező mögül Livia csinos arcza +mosolygott alá. + +Sorra kerülnek az interpellácziók. A villamos csengetyűk megszólalnak, a +padok csakhamar megtelnek. Egy öreg képviselő nagy bőbeszédűséggel +interpellál a romániai marhabevitel tárgyában… + +Végre Kun nevét olvassák. Attila fölegyenesedik és szólni kezd. Első +szavait elnyeli a zaj, végre csend áll be. Akadozva beszél, mintha el +volna fogulva, előadása meglehetősen száraz. A hallgatóság elfojtott +lélegzettel követi szavait. A szónok lassanként nekihevül, kilép +tartózkodásából, öblös hangja betölti a termet. Most egy pillanatra +elhallgat, ajkain gúnyos mosoly fut keresztül, aztán maró iróniával +kezdi ecsetelni a kormány «elsimító gépezetének» működését… Minden +megjegyzése egy ragyogó darázs, a mely mérges fullánkot hagy ott, a hová +száll. A rövid szüneteket zúgó helyeslés tölti be. Most hangja halkabban +cseng, a mint rátér a követett rendszer következményeinek ecsetelésére. +A hallgatóság egy része teljesen a szónok uralma alá kerül. A ház – +köznapiasan szólva – zúgó tenger, a melynek hullámai felcsapkodnak a +karzatokig. Kun szavára elemi erővel törnek elő a meglepetés, a +megbotránkozás, a helyeslés hangjai, kezének egyetlen intésére mély +csend áll be. Amint most kevélyen visszavetett fővel, villogó szemmel és +a miniszter felé kinyújtott kézzel áll és fejtegetéseit abban vonja +össze, hogy a miniszter, a ki alatt ily dolgok történhettek, vagy +tehetetlen, vagy czinkos – fölséges és merész volt, mint a bosszú +nemtője… Végül fölvette az előtte fekvő lapot és meglepő nyugodt hangon +elolvasta interpellácziójának szövegét. Aztán fölharsant a végtelen +helyeslés, a képviselők zajongva és vitatkozva tolongtak köréje, az +elnöki csengetyű hangja elveszett a siketítő zsongásban. + +[Illustration: Attila felegyenesedik és szólni kezd.] + +Az interpellált miniszter végzetes taktikai hibát követett el, a midőn a +felszólalásra rögtön felelt. Hangja remegett a felindulástól, de +előadása színtelen és erőtlen volt, a különben oly szellemes debatter +elvesztette lába alól a talajt. + +Kun felszökött s egy rövid: szellemtől szikrázó rögtönzéssel halomra +döntötte a miniszteri logika kártyavárát, zúgó helyeslés közepett +kijelentve, hogy nem fogadhatja el a választ. + +A miniszter újabb szavait zavart lárma nyelte el, a ház a szavazást +követelte. A feszült figyelem közt megejtett szavazás, csekély +szavazatkülönbséggel, elvetette a minister válaszát. Az eredmény óriás +izgatottságot keltett, a minisztérium határozott vereséget szenvedett. + +A ház elnöke csak nagynehezen tudott szóhoz jutni, hogy a bekövetkező +ünnepek miatt az ülések hosszabb időre való elnapolását indítványozza. + +A künn várakozó sokaság zajos tüntetéssel fogadta a fiatal képviselőt. A +mint beszállt Törökkuthynak rá várakozó hintójába, egy öreg ember +tekintett utána hideg verejtéktől gyöngyöző homlokkal. A miniszter volt. + +Agenor szürkéi magasra emelt fővel indultak meg a sokaságban, az elegáns +kocsis és az inas mereven ültek a bakon, Attila pedig jobbra, balra +integetett kalapjával. Egy fiatal leány, a ki anyjával a karzatról jött, +önfeledten rózsát dobott a hintóba. Attila fölvette a virágot és +mosolyogva hajtotta meg fejét. + +– Cirkuszi bohócz, – dörmögte Zalkovszky herczeg, aztán karját nyújtotta +a miniszternek s a kocsijához vezette, kiméletlenül taszítva félre az +útjában állókat. + +– Tehetetlen vagy czinkos! – mormogta a miniszter önfeledten. – Ezt +nekem mondja, nekem, a ki vagyonom felét áldoztam föl állásomnak. Óh, +miért nem vagyok fiatalabb! + +Attila kocsiját diadalrivalgás kisérte, a kocsit, a melyben a miniszter +és Zalkovszky ültek, füttyök és fölemelt öklök fogadták. Kun és +Zalkovszky e pillanatban mégis egyet gondoltak: hogy a mai nap +eseményeire fogják fölépíteni jövőjüket. + +– Ave Caesar, moriturus te salutat! Arczod sugárzik, mint Mózesé, – jó +napod volt? – E szavakkal fogadta Agenor öcscsét. + +– Jó, minden várakozáson felül jó, – mondta Attila. – Azzal részletesen +elmondta a történteket. Agenor feszült érdekkel hallgatta. + +– Benned megvannak a jó szónok kellékei, – szólt Agenor, – szeretnék +egyszer nagyobbszabású beszédet hallani tőled. + +Attilának, a ki még mindig sikerének hatása alatt volt, hizelgett +bátyjának érdeklődése; a szobában fel-alá járva, röviden összegezte +interpellácziója tartalmát. Hangja azonban csakhamar érczesebben +csengett, előadása szónoki lendületet vett, a mint mindinkább +elsodortatta magát heve által. Csakhamar ismét parlamenti szónoklatának +medrébe tért; újra mesterileg eltalálta az elbeszélés, a gúny, a nemes +harag finom változatait. + +Agenor nyugodtan bólintott a fejével. + +– Sejtettem, hogy jó szónok vagy, de fogalmam sem volt, hogy ily művészi +tökéletességre vitted. El tudom képzelni a hatást a parlamentben. Ily +közvetlen hatást csak az őszinte meggyőződés érhet el. Nem csodálom, +hogy a miniszter fejét vesztette… + +– A hatásos szónoklat főkelléke a tárgynak megfelelő hangulat, – +magyarázta Attila. – A miniszter nem tudta eltalálni a kellő hangulatot, +a disszonánczia, a mely szavai és a helyzet közt uralkodott, elrontotta +a hatást. + +Agenor a fejét rázta. + +– Ha a miniszter hatással akart volna védekezni, a sértett önérzet, a +megbotránkozás hangján kellett volna válaszolnia. De az önérzet s az +őszinteség nem a tüdőben van, – honnan öntse szavaiba, ha nem érzi? + +– A jó debatter rendben tartja fegyvertárát. Talán meggyőzhetlek, ha a +miniszter helyzetébe képzelem magamat… + +Attila fényesen oldotta meg föladatát, látszott, hogy saját szellemének +tűzijátékában gyönyörködik. + +Sikerült rögtönzéssel válaszolt előbbi vádjaira, meglepő őszinteséggel +adta a méltatlanul gyanusított szerepét, a kinek önérzete tiltja, hogy +az ellene koholt rágalmak czáfolásába bocsátkozzék… + +Agenor fanyar arczczal kelt föl helyéről. + +– Bocsáss meg, hogy egy perczig hihettem őszinteségedben. Most már +elhiszem, hogy az őszinteség, a lelkesedés és minden, a mit akarsz, a +tüdőben van. A hazafiság is mindenesetre a tüdőben rejlik. A tüdő +uralkodik a közvélemény, az ország fölött. Csak azt csodálom, hogy nem +nevettek egymás szemébe, ha ilyen beszédeket mondtok. Ha tőlem függne, a +mai leczke után kizárnék minden úgynevezett szónokot a parlamentből… + +Most is egy lehelet elég volt, hogy fölkavarja az egész keserűséget, a +mely lelkét eltöltötte. Fanyar szelleme csodálatosan zavarta össze az +igazságot szofizmákkal, hogy aztán egy megoldatlan kérdésnél, egy bántó, +hamis hangnál elhallgasson. + + + + +XXV. + +Több napja mult már a viharos képviselőházi ülésnek, a főváros +közvéleménye még egyre ideges mozgásban volt. + +Kun Attila dolgozószobájában ült s éppen egyikét ama vezérczikkeknek +fejezte be, a melyek hivatva voltak a nyilvánosság idegességét ébren +tartani. Miután a kézirat alá jegyezte nevét, kilépett lakásának nagy +üvegerkélyére, a mely alatt a körút impozáns képe terült el. + +A bérház kapuja előtt számozatlan bérkocsi állt meg. Attila ismerhette a +kocsit, mert arczát hirtelen pír futotta el. Aztán az ablak hideg +üvegének támasztotta homlokát, halántékere dobbanásán számítva az időt, +a mely eltelhet, a míg valaki fölér a második emeletre. + +Bóditz lépett a lakásba. + +– Vártál? – kérdezte az öreg, a kit lihegésbe hozott a lépcsőmászás. + +Attila napok óta nem gondolt Bóditzra, de azért jónak találta azt +mondani: + +– Sejtettem, hogy föl fogsz keresni, méltóságos uram. + +– Akkor azt is sejted, miért kereslek föl? + +– Nem kímélhetlek meg a fáradságtól, hogy elmondjad. + +– Tehát azért jöttem el, hogy szerencsét kivánjak neked a multkori +sikerült meglepetéshez. Győzelemnek nem fogod nevezni a pillanatnyi +zavart, a melybe táborunkat ejtetted! Mondhatom különben, hogy kitünő +voltál. Önmagamra ismertem benned, erőm teljében, – csak a hangom nem +volt soha olyan jó. Magaddal sodortad az egész házat; ha a +miniszterelnök e pillanatban fölveti a bizalmi kérdést, meglehet, hogy a +megbotránkozás forgószele lesodorja a bársonyszékről. Te is tudod +azonban, hogy a forgószelek rövid ideig tartanak. A ház el van napolva, +a hazaoszlott képviselők apró-cseprő gondjaik között kijózanodnak nemes +lelkesedésükből, a pártfegyelem apparátusa működésbe lép, röviden: a +pártdíszcziplina százegyedszer is győzni fog a lelkesedés fölött. +Másodszor nem fogod meglephetni az óvatossá lett tábort… + +Attila elmosolyodott. + +– Magamévá tettem Frithiof jeligéjét: a ki elfogatja magát, bitófát +érdemel. Hanem tudod, méltóságos uram, kissé emlékeztetsz az agg +Veturiára? + +– Hallgass rám, – folytatta Bóditz. – Ha a kormány támadólag lépne föl +ellened, a harcz rövid és eredményében kétségtelen lenne. A kormány +azonban nem keresi az ilyen győzelmet, a mely sem hasznot, sem +dicsőséget nem hozhatna zászlóira. Mit szólnál hozzá, ha a tábor vezére, +a kit oly vakmerően megtámadtál, hozzád lépne s azt mondaná: Merészséged +tetszik nekem, ily emberekre szükségem van – légy az enyém! + +Attila fölállott. + +– A miniszterelnök megbizásából vagy itt? + +– Ha nem bízott is meg egyenesen, tudhatnád, hogy tanácsomat követni +szokta. + +– Ti tehát azt várjátok tőlem, hogy Coriolanként vonuljak el Róma falai +alól, esetleg tépessem szét magamat volszkusaim által? + +– Ellenkezőleg, kitárjuk előtted Róma kapuit, volt szövetségeseidet +pedig nevetheted a falakról, a melyek a te védelmed alatt megvívhatlanok +lesznek. + +– És hogyan lenne ez lehetséges? + +– Nagyon egyszerűen. A miniszter újra felelni fog interpellácziódra. +Megköszöni neked buzgóságodat a visszaélések kiirtása körül, igéri, hogy +szigorú vizsgálatot fog indítani a tárgyban. Ez lojális. Te megnyugszol +e válaszban és a lapokban terjesztett álhírek czáfolására kijelented, +hogy meggyőződésed szerint a gyanu árnyéka sem férhet a miniszter +jelleméhez és hazafiságához. Ez is lojális. + +– És aztán? – kérdezte Attila. + +– Aztán? Az államtitkár állása nemsokára üresedésbe jön; az országban +nincs jelesebb szakemberünk, mint te, – ha akarod, két hónap mulva +bevonulhatsz a közmunkaügyi miniszterium palotájába. Akarod? + +– Nem akarom! – mondta Attila minden habozás nélkül, aztán kedvetlenül +dobta el czigarettáját. + +– Semmi esetre? + +– Semmi esetre! + +Bóditz izgatottan kelt fel székéről. + +– Az istenért, hát mit akarsz? – csattant ki belőle a szó. + +Attila vállat vont. + +– Ki mondja, hogy akarok valamit tőletek? Kötelességemet teljesítem, ez +az egész. Elveimet nem adom fel… + +– Elveidet nem is kell feladnod, éppen azt akarjuk, hogy érvényesítsed +azokat. Figyelj rám! Mint titkár, lelke leszel a minisztériumnak. A +miniszter öreg ember, a ki keveset ért szakmájához és örül, ha békében +hagyják. A Házban is te fogod képviselni a tárczát. A miniszter régóta +nyugalomba akart már vonulni, most meg éppen el van kedvetlenítve, – a +történtek után nem teheti egyhamar, ez bukáshoz hasonlítana. Egyideig +még névszerint vezetni fogja a tárczát, – mondjuk egy évig, – aztán… + +Bóditz észrevette, hogy Attila foga alatt egy vércsepp szivárog alá +ajkából és elfojtott hangon egészítette ki: + +–… aztán a nélkülözhetetlen titkár lép helyébe. + +Attila mosolygott, bár szokatlanul halvány volt. + +– Jól játszod szerepedet, méltóságos uram. + +– Szerepemet? – kérdezte Bóditz. + +– No igen, – ki kezeskedik nekem arról, hogy mindezt komolyan mondod? + +– Kétkedel szavamban? + +– Bóditz-Talleyrand szavában? + +– El fogod hinni, ha oly szájból hallod, a melynek szavában nincs jogod +kétkedni. + +Attila kissé lehajtotta fejét. + +– Tehát igen, vagy nem? – kérdezte Bóditz. + +– A feleletet annak fogom adni, a kinek szavában nincs jogom kétkedni… + +Bóditz savanyú arczczal tekintett Attilára, aztán kalapja után nyúlt. + +– Valamennyire tehát mégis rendben volnánk? – mondta. – A dolog +természetesen mély titok egyelőre. Ne tégy semmiféle lépést, míg újra +föl nem kereslek. + +Attila a lépcsőig kisérte vendégét, a ki itt újra megszólalt. + +– Mázsás kő esett le a szívemről. Már azt hittem, meg sem állasz, a míg +szét nem verted az országgyűlést s a Rákoson ki nem kiáltatod magadat +magyar császárnak. – Még valamit! Sejtem, hogy nem fogsz végleg megállni +a helyen, a melyre nemsokára följutsz. Ha majd egyszer magasan, nagyon +magasan állasz, ne feledd el, hogy egy Bóditz nevű öreg volt az, a ki +Aeneas aranyágával jelent meg másodemeleti legénylakásodon… + +– Nem fogom soha elfeledni, hogy van egy jóakaróm, a kit Bóditznak +hívnak. + +Az öreg mélyen, majdnem alázattal hajtotta meg magát. – Attila egy +pillanatig gondolkozott, nem űz-e gúnyt belőle? + +Midőn visszatért szobájába, első dolga volt ezer darabra tépni az +íróasztalon fekvő kéziratot, aztán Agenorhoz ment. + +Több nap mult el. Késő este volt, midőn Attila visszatért lakására. Az +erkélyre lépett és gondolataiba mélyedve tekintett alá a csöndes +körútra, a melynek lámpasorai hosszú tűzfonalakként futottak össze a +távolban. Ismét ama érthetetlen, fájdalmas tanulság vett erőt rajta, a +mely megzsibbasztotta idegeit, mikor először csókolta Etel büszke +ajkait. Elérhető közelben látta midama dolgokat, a melyek után valaha +forró vágy epesztette, most azon vette észre magát, hogy kételkedni kezd +becsükben. Egy neme a honvágynak lepte meg régmult napok után, +beleálmodta magát ismét a jókedvű Pierrot szerepébe, a ki szeszélyesen +kalandozza be Isten napsütötte világát s a hol egy zöldelő virányra +bukkan, ott lefekszik a gyepre és fölbámul a kék égboltra… + +– Egy idegen úr járt itt délután, – mondta a szolga, névjegyet nyújtva +Attilának. + +– Kálváry Kálmán, – olvasta Attila, a kire e név oly hatással volt, +mintha egy rég letünt mesevilág emlékét idézné elő. A névjegy írónnal +sűrűn tele volt írva. + +«Kétszer hiába kerestelek, – írta a jegyző – reménylem, holnap reggel +szerencsésebb leszek. Egyelőre is ennyit: Jolán k. a. állapota még nem +fordult jobbra, a láz nem akar csökkenni. Az orvosok már föladtak minden +reményt. A beteg folyton a te nevedet emlegeti. Többet szóval.» + +Attila zavartan tekintett a névjegyre, nem tudta fölfogni, mit jelentsen +ez. A mint újra és újra átolvasta, lassanként forró vérhullám emelkedett +föl szívéből agyába, zsongással töltve el fülét. + +Jolán beteg, – az orvosok lemondtak róla – Kálváry úgy beszél a +dologról, mintha föltenné, hogy ismeri az előzményeket, – a leány őt +kívánja… Mind e gondolatok nyílsebesen járták át agyát. A váratlan hír +lesujtotta. + +Ismét az a húr rezzent meg keblében, a melynek hangját sokáig erőszakkal +elfojtotta. Szemei előtt megjelent a leány alakja, üde közvetlenségében, +minden bájos félszegségével. S ez a szerelmes kis bolond, a ki teljesen +az ő teremtése volt, a ki még beszédmodorát és apró neveletlenségeit is +tőle tanulta, Jolán most szenved, a halállal vívódik… + +Attila úgy érezte, hogy bűnös a leány halálában. + +Aztán hirtelen elhatározta, hogy le fog utazni Boros-Kevére, le fog +utazni a reggeli vonattal, a mint Kálváryval beszélt. Ez egyszerű ötlet +megnyugvással töltötte el. Az éjszakát nyugtalanul töltötte, gyakran +fölijedt szendergéséből s ilyenkor lázas álmaiból iparkodott kifejteni a +valóságot. + +Kálváry még reggel ágyban találta a képviselőt. + +– Jolán? Hogy van Jolán? – kérdezte Attila mohón. + +A jegyző mosolygott s egy sürgönylapot nyújtott át neki. + +– Ezt tegnap este a fogadóban találtam. + +Attila elálló lélegzettel olvasta: + +«Jolán veszedelmen kívül. Dr. Pogány.» + +– Tehát van Isten az égben! + +– Bizony, mondta Kálváry, – nagyon meg voltunk ijedve, mikor Jolán +kisasszony hagymázba esett. + +Attila röstelte bevallani, hogy Jolán betegségéről nem volt tudomása és +kerűlő úton iparkodott valamit megtudni. + +– Hogyan is történhetett ez? – kérdezte. + +– Ez a betegsége jó tanulság lesz Jolán kisasszonynak, – mondta Kálváry. +– A kaszinóban rontotta el magát. Mikor már hajnalban valamennyien +hazakészültünk, ő még egyre járta a csárdást azzal a bolondos +hadnagygyal. Az anyja úgy vitte el a czigánytól. Így kimelegedve ment az +utczára s itt még atlaszczipőben gázolt a mély hóban, persze, hogy aztán +meghűtötte magát. + +Kálváry aztán áttért a saját dolgára. Egy nagybátyja volt az igazságügyi +minisztériumban, ezt fölkereste, hogy támogassa pályázatát a boroskevei +törvényszéknél megürült bírói állásra; a bácsi kevés reményt adott neki, +azt mondta, elvből nem pártfogolja rokonait. + +Mikor a jegyző elbúcsuzott, Attila megkérdezte, melyik vonattal utazik +el. + +– A déli vonattal. + +– Akkor együtt megyünk. + +– Lejösz Kevére? Hogy fog a szegény Jolán örűlni! + +Attila azonban nem utazott Kevére. A délelőtt folyamán a véletlen +összehozta a fiatal képviselővel, a ki a miniszterelnökkel rokonságban +állott. + +– Eljösz ma az Operába? – kérdezte a képviselő. + +– Nem mehetek, elutazom. + +– Pedig szerettelek volna a kegyelmes úrral összehozni. Megkért, hogy +rendezzek valami nyilvános helyen véletlen találkozást, – ma az Operában +lesz családjával. + +Attila habozott. Jolán veszedelmen kivül volt, a tudat, hogy a leány +gyermekes könnyelműségeért bűnhődött, különben is lehűtötte kissé… + +– Ott leszek az Operában, – az utazásra holnap is ráérek. + +– Ez helyes! A szép Livia bizonyára zokon is venné, ha nem néznéd meg új +szerepében. + +– Livia? – kérdezte Attila kellemetlen meglepetéssel. + +– Bocsánat, nem akarok indiszkrét lenni, de a miről az egész város +beszél és a miért az egész férfivilág őszintén irigyel… + +– S miről beszél az egész város? + +– Arról, hogy Livia kidobta az öreg Bóditzot s szélnek eresztette +udvarlóit. A szegény Zalkovszky majd kicsattan a méregtől – gyémánt +ékszert küld Liviának és Livia odaajándékozza valami elzüllött +gyermekeket mentő egyesületnek, hozzá a hírlapokban nyugtáztatja… Csúnya +felsülés! + +– Ezt most hallom először, – de miért irigyelne engem a férfivilág? + +– Nos barátom, mert a férfivilág nagyon jól tudja, hogy Livia mindezt a +te kedvedért teszi. + +– Álmodol? + +– Éppen nem, Livia különben szokott naivitással maga hirdeti úton- +útfélen… + +Attilának mindez nem volt inyére, ily mendemondák az ő nyilvános +szereplésének sehogysem lehettek hasznára. + + + + +XXVI. + +– Úgylátszik, Livia szándékosan azt akarja, hogy az egész közönség ránk +figyeljen, – jegyezte meg Korláth, midőn este Attila mellett ült az +Operában. + +A szép tánczosnő tüntetően, szinte kihívóan kaczérkodott a páholy felé. +Attila kedvetlenül húzódott vissza, sejtette egyébiránt, hogy e +demonstráczió Bóditznak szól, a ki Zalkovszky herczeggel egy szemben +levő páholyban foglalt helyet. + +Később a miniszter páholyába hívták. A kegyelmes úr tüntető barátsággal +fogadta, kövér kalmár arcza, a mely azonban oly finoman tudott +mosolyogni, sugárzott a szívességtől, a mint megismertette nejével és +leányával. + +A nézőtérről számos arcz fordult a páholy felé, a közönség úgy érezte, +hogy nagyfontosságú jelenet folyik le szeme előtt. A páholyban élénk +társalgás fejlődött, a szerencse napfényében, a mely oly vakító +sugárkévékben hullott Attila fejére, szelleme pompás színgazdagságban +mutatkozott. + +– Az afrikai a kegyelmesnél? – szólt Zalkovszky Bóditzhoz; – hogyan +került az oda? + +– Hivatlanul bizonyára nem ment, – válaszolt az öreg rosszkedvüen. + +– S a miniszter mennyire előzékeny vele, – mit jelent ez? + +– Azt jelenti, hogy az afrikai egy lépéssel tovább ér, mint mi +valamennyien ezer lépéssel, – úgy a politikában, mint az asszonyoknál. + +Bóditz nevetett mérgében, Zalkovszky pedig gyémántjaira gondolt és +ajkába harapott. + +– Hogyan, – kérdezte, – a kormány talán megjutalmazza botrányaiért? + +– Ama bizonyos erdei logika diadala ez, a melynek jeligéje: tárczádat +vagy életedet! Ha az ilyképp meginterpellált gyöngébbnek érzi magát az +interpellálónál, odaadja a tárczát, csakhogy megtarthassa az életét. + +A herczeg meglepetve tekintett Bóditzra, a kit rossz kedve vigyázatlanná +tett. + +– Nem volt más mód ezt az embert elhallgattatni? – kérdezte. + +– Ott voltál a parlamentben, láthattad, hogy nem. + +– A parlament! – szólt Zalkovszky megvetéssel… – A hol szóárról van szó, +ott a Kun Attiláék persze legyőzhetetlenek, – az ilyen fajzat ellen +drasztikusabb eszközökkel kell küzdeni. + +– Ez igen szép, – de csak elméletben. + +Zalkovszky ingerülten suttogta: + +– Már két hete, hogy rálesek, – a lakására csak nem törhetek? + +– Ez huszárlogika, – szólt Bóditz, – ilyesmi különben is többet +használna Kunnak, mint ártana. Még az kellene, hogy megverekedjék +politikai elveiért! + +A herczeg jó ideig hallgatott; aztán Bóditz füléhez hajolt. + +– Tudod mi az ugratás, méltóságos uram? + +– Csak sejtem. + +– Ha az embernek valakire fáj a foga s néhány szikrázó kardvágással vagy +pisztolylövéssel szeretne magán könnyíteni, de nem vallhatja be az igazi +okot, akkor csinált ürügy alatt ugratja be ellenfelét a párbajba. + +– Ez érdekes, – szólt Bóditz, – értesz te ehhez? + +Zalkovszky nevetett. + +– Mondhatom, hogy e művészetben bizonyos tökélyre vittem. Keress ki +nekem a közönségből egy tisztességes embert, mondj valami ürügyet, – +legyen az bármily badar, – fogadok, hogy ő fog engem az adott ürügy +alatt provokálni. + +– De hiszen így lehetetlenné lehet tenni a legtisztességesebb embert is! + +– A mint veszszük. + +– Azt mondod: bármily badar ürügy is? Ha például Kunt beugratnád, hogy +kihívjon Livia jó hírnevéért – eh, ostobaság! + +Zalkovszky nevetett. + +– Nem is rossz gondolat! Ilyesmit kerestem én… + +Kun és Korláth korán hagyták el a színházat s a klubba hajtattak +vacsorára. A klub alapító-ünnepét ülte, a termek túl voltak zsúfolva, a +két barát egy kisebb étteremben telepedett le. + +A színház végével újabb társaság vetődött szobájukba, az érkezők közt +volt Zalkovszky is, a ki egyenesen a két barát asztalához ült. + +– Ennek az embernek pléharcza van, – suttogta Korláth. + +A két barát már a fekete kávénál tartott, midőn a zene elhallgatott. +Zalkovszky sűrűn hajtogatta poharát s fennhangon adomázott az asztal +felső végén. Livia forgott szóban. + +– A gyermekvédőknek adta gyémántjaimat, – szólt Zalkovszky, – nekem +pedig azt üzente, hogy ő rózsadíjra pályázik. + +A többiek nevettek. + +– Mi juthatott eszébe? – kérdezte egy hang. + +– Egyszerű dolog: Livia szerelmes, új kedvese pedig féltékeny, mint a +velenczei mór. Miután pedig a házasság nincs kizárva, egyikünk sem lesz +oly szívtelen, hogy ezt a szép frigyet megzavarja… + +Az asztalnál kínos csend állott be, mindenki ismerte az Attiláról +kerengő pletykákat. Attila hátradőlt székében s élesen figyelt +Zalkovszkyra. A jelenlevők egyike tréfával akarta élét venni a dolognak. + +– Jelentkezzél a póttartalékba, Zalkovszky, hiszen neked különben +szerencséd szokott lenni az asszonyoknál. + +– Tévedsz, – felelte Zalkovszky, – nekem e téren sohasem volt +szerencsém, mert nem vagyok az, a mit érdekes embernek szokás nevezni. +Egy közönséges tuczatgentleman nem lehet Don Juan. Hanem egy kalandor, a +kinek anyja talán grófnő és atyja talán komornyik, félig svihák, félig +gentleman, kifeszített könyökkel tolakodik a társaságba, itt produkálja +magát kóczevésben, vagy könyvcsinálásban. + +– Esetleg kártyaosztásban! – vágott közbe Attila élesen. + +Zalkovszky kissé elvörösödött, aztán halotti csendben folytatá: + +– Esetleg imponál a mobnak utazásaival a majmok országában, – nos, ez +Livia ízlése is. + +Attila halálsápadtá vált s föl akart emelkedni helyévől, Korláth keze +azonban visszatartotta. Zalkovszky ajkán megvető mosoly jelent meg, +aztán még tovább ment. + +– Ily emberrel mi nem versenyezhetünk; ő szerelmet nyujt – mi csak +hitvány pénzt. Én ismerem Liviát s tudom, hogy attól, a kit szeret, +áldozatokat nem fogad el, – sőt talán – ő maga – volna – képes +áldozatra… + +A szó torkán rekedt. Attila eltaszította az őrnagy kezét s felszökött +helyéről. A csillárok forogtak szemei előtt, de azért néhány lépéssel a +herczeg előtt termett, – a ki mosolyogva, de sápadtan emelkedett föl, – +és arczul ütötte, + +A monokli kirepült a herczeg szeméből és nyakára csavarodott. + +A csattanást mély csend követte, csak Korláth elkésett szava +hallatszott: üsd arczul! + +Attila vérben forgó szemmel tekintett Zalkovszkyra. + +– Ezt akartad? – kérdezte rekedt hangon. + +A herczeg elfakult arczczal kapott baloldalához, hol tisztkorában +kardját viselte, aztán az asztalról egy nehéz ezüst kagylót ragadott +föl, – barátjai azonban megfogták a karját. + +– Ezt másképp is el lehet intézni. + +A két ellenfél között most már tízen is tolongtak. + +– Ezt nekem! ezt nekem! – hörögte Zalkovszky fölemelt ököllel. + +A szomszéd termekből frakkos és egyenruhás alakok özönlöttek be, a zene +hirtelen elnémult, – Attila fásultan követte az őrnagyot a kijárat felé. + +– Kit akarsz második szekundánsnak? – kérdezte Korláth, midőn Attila +lakásán voltak. + +– Ismered Bóditz századost? + +– A vezérkarból? Majd elmegyek hozzá. + +Mikor elváltak, Korláth visszaszólt. + +– Készülj el minden eshetőségre, Zalkovszky bátor és kitünő lövő. + + + + +XXVII. + +A segédek tárgyalásai másnap gyorsan be lettek fejezve. A herczeg a +lehető legszigorúbb föltételeket szabta ki. Attila segédei megjegyzés +nélkül elfogadtak mindent. A párbaj a következő nap reggel fog lefolyni. + +Attila a Törökkuthy palotába hajtatott, hogy bátyját a történtekről +értesítse, a gróf azonban nem volt otthon, az éjjeli vonattal Bécsbe +utazott. Attila sokkal inkább el volt foglalva saját dolgaival, minthogy +e rendkívüli eseményből következtetést vont volna le. + +Késő estig irományait rendezte, aztán levélíráshoz látott. Mikor a kész +leveleket elolvasta, úgy találta, hogy érzelgősek s elégette. Aztán +száraz, közönyös hangon akart írni, ekkor meg úgy találta, hogy nincs is +mit írnia. + +Mikor végre elaludt, meglepően közvetlen és tiszta álomkép csalta +érzékeit. Úgy látta, mintha a Jolán betegágya előtt térdelne, – a leány +láztól lihegő kebellel, homályos szemekkel, tehetetlenül feküdt, Attila +egész valóját végtelen fájdalmas szánakozás járta át, midőn ajkaival +megérintette a beteg gyermek szempilláit. + +– Meg fogok halni, – suttogott Jolán – azt mondják, azért, mert +tánczoltam, – ne hidd! meghalok, mert nem szeretsz… + +Attila a leány szűzies vállaira hajtotta fejét, mondva: + +– Élned kell, szeretlek és mindig szerettelek! + +Álmában úgy érezte, hogy nem mondott valótlanságot. A leány boldogan +mosolygott és arcza kivirult a bájos örömtől… Most gomolygó fellegeken +pihentek, Jolán szerelemittasan simult karjaiba, – a fellegeken sötét, +fenyegető alakok közeledtek taposó léptekkel, köztük Bóditz lovag szúró +szemével, Livia csillogó jelmezben, Agenor fanyar mosolyával, vállán a +milói Vénuszt hurczolva, az istennő márványarcza csodálatosan +hasonlított Lovrich Etelhez. + +Világos reggel volt, midőn Attila fölébredt, ágya előtt Korláth és +Bóditz százados álltak. + +Tíz perczczel később már Korláth kocsijában ültek. Attila még egyre +álmának hatása alatt állott, arczán még érezni vélte Jolán csókjának +melegét. Rendkívüli helyzetekben a lélek fogékonynyá lesz az álom-élet +titokzatos behatásai iránt. + +Zsebkönyvéből kitépett egy lapot, erre irónnal írta: + +«Szerettem volna élni, hogy a tied lehessek.» + +A lapot Korláthnak adta. + +– Boros-Kevén van egy Pogány Jolán nevű leány, – ha valami ostobaság +történik velem, add át neki ezt személyesen. + +A fogat egy fedett lovarda előtt állt meg. Zalkovszky és szekundánsai +czigarettázva heverésztek a váróterem kerevetein, két fiatal orvos +sebészeti műszereket csomagolt ki. + +– Ha úgy tetszik, megkezdhetjük, – szólt Korláth. + +A társaság kiment a hideg lovardába, Korláth kimérte a lépéseket, aztán +a pisztolyokért sorsoltak. + +A két ellenfél szemben állt, – Korláth tapsolt, Zalkovszky eldobta +szivarját, fölemelte pisztolyát és gyorsan kilépte az avance-ot, aztán +előrehajolva, bal kezét ökölbe szorítva, czélozott, – az üveget +kiejtette szeméből, ezúttal látni akart. Attila lassan lépett előre, a +midőn a homokba tűzött kardhoz ért, eldördült ellenfelének lövése. +Attila éles ütést érzett balkezén, – a golyó szétzúzta kezét. +Összelapított ujjaiból lassan szivárgott a vér a homokba. Az orvos +feléje sietett, ő visszaintette fejével és fölemelte pisztolyát. +Zalkovszky nyugodt mosolylyal várta a golyót. A lövés eldördült és nem +talált. + +A herczeg halkan mondta hozzálépett segédének: + +– Mindkét pisztoly jobbra rugott. + +Korláth bosszusan suttogta: + +– Rosszul lősz, Attila, pedig oly közel álltál hozzá… + +Az orvosok megvizsgáltak a sebesültet, három újja szét volt zúzva, de +kevés vért veszített. A segédek tanakodva tekintettek össze. Zalkovszky +savanyú arczot vágott. + +Attilát az égő fájdalom, a melyet kezén érzett, csakhamar dühbe hozta; +selyemkendőt csavarva öklére, mondta: + +– Én folytathatom! + +Zalkovszky udvariasan hajtotta meg a fejét. Újra felálltak, a herczeg +ismét gyorsabban lépte ki az avance-ot s élesen czélozva várta be, míg +ellenfele megáll. + +Korláth fanyar arczczal gombolta be mentéjét, Bóditz százados fogai közt +szívta fel a levegőt. + +Zalkovszky lövése csattanó visszhangot keltett a tető alatt. – Attilát +hatalmas ütés rázkódtatta meg. Karját forró fájdalom járta át, szemei +egy perczre elhomályosultak, fölemelte fegyverét s a sötétbe lőtt. + +Korláth hozzásietett és megtapogatta mellét. + +– Semmi? + +Attila fejét rázta. + +– Csak a karom. + +– Akkor jól van. + +A herczeg a lövés után egy pillanatig mozdulatlan maradt, aztán mintegy +csodálkozva rázta fejét és támolygó léptekkel hátrált a falig, a hol +lihegve dőlt a faburkolatnak. Az orvos hozzásietett, hogy támogassa, de +a herczeg már lecsúszott a falon a fagyos homokba. Föltépték mellényét, +– a finom, fehér ingen nagy, forró vérfolt mutatkozott, a mely gyorsan +szivárgott tovább. Az orvos fejét vesztette és párnák után kiáltozott, +mintha ezektől függne a sebesült megmentése. A vívóterem üvegfala mögött +rémült cselédarczok mutatkoztak. + +Zalkovszky sápadtan mosolygott. + +– Azt hiszem, a beleimet lyukasztotta át, – mondta rekedt hangon. + +[Illustration: Az orvos hozzásietett, hogy támogassa, de a herczeg már +lecsúszott a falon a hideg homokba.] + +Időközben szétfejtették Attila balkarján a ruhát. A felső karon a +domború izmok szét voltak roncsolva, a golyó az átzúzott csontban akadt +meg. + +Félóra mulva már lakásán feküdt. Az előhívott egyetemi sebész a golyó +kereséséhez látott, félórai munka után diadalmasan tartotta az +összelapított ólomdarabot a sebesült homályosuló szeme elé. Aztán az +összezúzott ujjakat választotta le kezéről. Korláth hidegvérűen +segédkezett a műtétnél. + +A délutánt a sebesült egyedül töltötte szolgájával s a klinikai +ápolóval, estefelé Korláth ismét fölkereste. Attila most már sokkal +könynyebben érezte magát. Az őrnagy szokott hallgatásába merülve ült az +ágy mellett. + +– Hogy van ő? – kérdezte Attila egyszerre. + +– Egy óra előtt meghalt, – volt a száraz felelet. + +Attila kissé fölemelkedett párnáiból, aztán visszahanyatlott s a fal +felé fordulva, sokáig feküdt mozdulatlanul. Az őrnagy azt hitte, hogy +elaludt és sapkája után nyult. Sarkantyújának halk pengésére a sebesült +megszólalt. + +– Szeretném, ha ez nem történt volna meg. + +– Ha te nem tetted volna, megpróbáltam volna én, – válaszolt Korláth +közömbösen, aztán távozott. + +Alkonyodni kezdett. Attila ismét egyedül maradt s mereven bámult a +szobamennyezet festményeire. Agyára lassankint tompa nyomás nehezedett, +szemére szürke köd ereszkedett, néha fölrezzent, mintha ismét érezné +csontjaiban az orvos hideg aczélfogóját. Egyszerre az a tudat járta át, +hogy most már minden, a miért eddig küzdött, örökre elveszett számára. +Levertség fogta el. Hiába erőlködött, hogy e kínos érzés alól +szabaduljon, forrongó agyában a gondolatok már szédítő sebességgel +iramodtak ide s tova. A mult napok eseményei és szereplői csodálatos +zűrzavarban folytak össze s a keringő egyvelegből fölbukkantak Bóditz, +Zalkovszky, Agenor és Jolán alakjai. + +– Elővette a sebláz, – mondta a betegápoló. A két cseléd halkan +suttogott, midőn megszólalt az előszoba csengője. + +Karcsú, elegáns női alak lépett be. A cselédek csodálkozva látták, hogy +a feketeruhás nő egyenesen az ágyhoz siet, ott térdre veti magát és +megcsókolja a beteg kezét. Livia – ő volt a késői látogató – ledobta +kalapját és keztyűjét s azt mondta, hogy virrasztani fog a beteg +mellett. Azzal az ágyhoz ült s hűvös kezével végigsimította Attila forró +homlokát. + + + + +XXVIII. + +A miről az egész város beszélt, a mit a bérkocsisok a bakon s a hordárok +a sarkon vitattak: Kun Attila párbajának híre csak estefelé hatolt a +Lovrich-kastély előkelő csendjébe. + +Etel bárónő a zongoránál ült és halk akkordokat hallatva, iparkodott egy +bánsági népdalt visszaidézni emlékébe. A missis kedvencz olvasmányába, +Shakespeare sonettjeibe volt elmélyedve. + +– Mit gondol, bárónő, mit akar a költő mondani, midőn imádottját +férfi-nőnek nevezi? + +Etel vállat vont és mert időközben megtalálta a keresett futamot, hévvel +kezdte játszani dalát. Aztán hirtelen megszakítva játékát, a zongorán +még fölbontatlanul heverő esti lap után nyult. + +– Halálos végű párbaj, – a bárónő a szereplők neveit kereste, lélegzete +elállt, a mint Kun Attila nevét olvasta. Lázas mohósággal futotta át a +hírt. + +Aztán Attilára gondolt, – elképzelte a fiatalembert, a mint szétlőtt +karral, láztól s a kioltott emberélet tudatától gyötörve, fekszik +elhagyatott lakásán; – s mindez ő érte történt! ő érte, a kinek +bírásáért Attila ama vakmerő küzdelmet folytatja, a melynek a mai párbaj +egyik epizódja! + +Etel szó nélkül szobájába ment, itt föltette kalapját s egy alvajáró +ösztönével haladt le a lépcsőn, maga sem tudta, mit akar. A félig +nyitott kapu előtt habozva állott meg, – a mint kitekintett az idegen, +népes utczára, a melynek gázlámpái már égtek, a tehetetlenség érzete +szállta meg. Visszafordult és belépett atyjához. + +– Atyám, Kun Attila sebesülten fekszik lakásán, – kérem, kisérjen oda… + +Iván báró nem hitt füleinek. + +– Én kisérjem Kun lakására? – kérdezte majdnem rémülten. + +Etel igent intett. + +– Az előbb egyedül akartam menni, – mondta nyugodtan, – de a kapuban +eszembe jutott, hogy illendőbb, ha atyámmal megyek. + +Iván báró felszökött helyéről. + +– Etel, maga gonosz tréfát űz velem! + +– Nekem el kell mennem Attilához, – szólt a bárónő monoton hangon. + +A báró nem fojthatta vissza tovább fölindulását, féktelen szavakkal +támadt leányára. Etel némán hallgatta végig, aztán kérve mondta: + +– Vezessen oda! + +A bárónő sápadt volt, szemei tágra voltak nyitva, pillái néha +lezáródtak, mintha hirtelen fény bántaná. Iván rögtön elfelejtette +haragját, a mint leányán észrevette a közelgő szívgörcs előjeleit. + +– Rosszul van, Etel? + +– Kérem, vezessen Attilához. + +A bárón erőt vett a szánalom, kezén fogva a kerevethez vezette leányát. +Etel szó nélkül követte s szórakozottan tekintett körül. Az öreg majdnem +sírva fakadt, midőn szép, beteg gyermekére tekintett, a kit annyira +szeretett s a ki mégis idegen volt hozzá. Most már parancsot adott a +befogásra s midőn leánya mellett ült a kocsiban, bundájával gondosan +betakarta a lábait. + +– Be lehet menni gazdádhoz? – kérdezte Iván Attila szolgáját. + +A szolga felelet helyett fölemelte a hálószoba ajtófüggönyét. A +betegszoba karbolszagába átható ibolyaillat vegyüt, a beteg ágya fölé +karcsú női alak hajolt, gyöngéden figyelve ziháló lélegzetére. A nő most +a belépőkre szegezte szép, sötét szemét. – Etel rögtön megismerte a +tánczosnőt, a kinek nevét utóbbi időben oly sűrűn hallotta említeni. +Livia kecsesen meghajolt s a háttérbe vonult. + +A bárónőnek nem volt bátorsága a beteghez közeledni; az ajtóban állva, +mereven tekintett a sötét férfiarczra, a mely nyugtalanul hánykolódott a +fehér párnák közt. Iván báró néhány szokásos résztvevő kérdést intézett +a szolgához. A bárónő még egyre mozdulatlanul állt, a kínos csendet most +csak a sebesült lihegése s az ébresztő óra ketyegése zavarta. + +– Talán mehetnénk? – indítványozta a báró. Etel atyja karjára +támaszkodva távozott, a tánczosnő mély meghajlását merev főhajtással +viszonozta… + +Hajnalfelé a Lovrich-palota csöndjét sikoltó hangok zavarták meg. A báró +éjfél után csodálatos ösztön által vezéreltetve, fölébresztette a bárónő +komornáját s beküldte úrnője hálószobájába, – a leány rémülten +jelentette, hogy a bárónő hidegen és élettelenül fekszik ágyában. + +Az előhívott orvos már ismét eszméletnél találta Etelt s a báróval +reggelig virrasztott mellette. Etel erős szervezete csakhamar +helyreállította a szívgörcs által megszakított életműködést, másnap +délben elhagyhatta ágyát. + +A délután folyamán Szentmáray Dzsina látogatta meg, a grófnő szokása +szerint kaczagva sietett barátnője nyakába. + +– Mit látok, Etel, te is tudsz beteg lenni? + +– Az éjjel egy kis szédülésem volt. + +Dzsina levetette kabátkáját, aztán Etel lábához ült egy zsámolyra, +barátnője térdére támasztva karját. + +– Persze, Etel, már hallottál a párbajról? Az egész város másról se +beszél. Szegény Zalkovszky – borzasztó! Ha ezt előre tudtam volna, néha +udvariasabb lettem volna hozzá. A papa nagyon haragszik Kunra, – nem +azért, hogy verekedett, de hogy ilyen nőért verekedett… + +Etel figyelni kezdett. A párbaj okáról nem tudott még semmit, Iván báró +gondosan elrejtette előle a hírlapokat. + +– Nőért? – kérdezte. + +– Talán nem is tudod, hogy Liviáért verekedtek, a szép tánczosnőért? Nem +olvastad a lapokat? + +– Nem olvastam semmit… + +Dzsina grófnő kabátkája után futott és zsebéből előkeresett egy +ujságlapot. + +– Ezt kiollóztam magamnak – majd elolvasom… + +Azzal a zárdában nevelkedett leányok éneklő hangsúlyozásával olvasni +kezdte: + +– Ma már teljesen lehullott a fátyol a tragédia részleteiről; keserű +érzés tölti el az embert, ha megtudja, hogy egy történelmi nevezetességű +név utolsó viselőjének el kellett véreznie egy kaczérságáról ismert +tánczosnő kedvéért. Szomorú világot vet ferde társadalmi… + +Dzsina megszakította magát, hogy ez nem érdekes, aztán más helyen +folytatta az olvasást: + +– Az összetűzés egy előkelő klubban történt, a melynek alapító +ünnepélyén a két ellenfél találkozott. A boldogtalan herczeg néhány +humoros és bizalmas körben éppen nem szokatlan megjegyzése egy ismert +nevű tánczosnő magánéletére, annyira fölingerelte Kunt, hogy +megfeledkezve magáról, elkövette az irtóztató sértést. Jellemző Kunra +nézve, hogy ő ragaszkodott a küzdelem folytatásához, midőn az első +golyóváltás után a herczeg megelégedett a nyert elégtétellel. + +Dzsina grófnő gondosan összehajtotta az ujságlapot, mondva: + +– Többet is tudok. + +Azzal gondosan körülnézett s óvatosan suttogta Etel fülébe: + +– Az a Livia kedvese Kunnak… + +Aztán suttogó hangon folytatta: + +– Kun nagyon féltékeny volt és megtiltotta neki, hogy udvaroltasson +magának. Livia vissza is adta szavát egy gazdag zsidónak, a ki el akarta +venni. Zalkovszky aztán a klubban panaszkodott, hogy Livia nem fogadta +el a gyémántjait, a másét pedig elfogadja, – erre Kun megharagudott és +arczul ütötte. Ez az igazság. Valószínűleg mindketten be voltak csípve, +ilyenkor a férfiak könnyen összevesznek. + +Etel bárónő elszoruló szívvel hallgatta barátnője pletykáit. + +A herczeg ravatala egy vele rokonságban álló főúr palotájában állott. A +temetés a közönség minden rétegeinek részvéte mellett folyt le; az +elhunyt rangtársai, a kik életében tartózkodtak tőle, miután becsülete +védelmében esett el, rehabilitáltnak tekintették és gondoskodtak róla, +hogy a temetés a gyász és főúri pompa impozáns tüntetése legyen. + +Az utczákat, a melyeken a gyászmenet áthaladt, nagy közönség lepte el, – +a herczegi czímerrel díszített halottas kocsit a politikai és katonai +világ előkelőségei követték. + +Midőn a menet a Lovrich-palota elé ért, Dzsina grófnő megindultan ölelte +át barátnőjét. A lobogó fáklyák, a koszorúkkal borított koporsó, a zene +vontatott hangjai, a melyek a vastag ablaküvegen átszűrődtek, nem +tévesztették el hatásukat: a grófnő keserves zokogásra fakadt. Szegény +Zalkovszky! + +Etel nedves szemmel bámult alá a zsibongó sokaságra. A mulandóság +melankolikus akkordjai megérintették és végtelen csüggedéssel töltötték +el. Most már tisztán tudta, hogy közte és Kun közt mindennek vége. Az +érczkoporsóban pihenő halottal együtt örök nyugalomra tértek az ő lázas, +szenvedélyes álmai is; jövő életében csak egy elv vezérelheti: a józan +kötelességérzet. + +Dzsina grófnő távozása után újabb látogató jött: Korláth gróf. Az őrnagy +Zalkovszky temetéséről jött és teljes díszben volt. + +– Hogy van Kun? – kérdezte Etel. + +– Legyen nyugodt, sebei nem veszélyesek. Két hét mulva már elhagyhatja +az ágyát. + +Az őrnagy magyarázni kezdte, hogy a hirlapok teljesen elferdítve +közölték a dolgot. Liviának semmi köze a párbajhoz, Kun alig ismeri a +tánczosnőt és Zalkovszky puszta verekedési vágyból kötött bele. Etel +gyönge mosolylyal hallgatta az őrnagy szavait, a melyek csak egy +dologról győzték meg: hogy Korláth becsületes ember. + +Sokáig tekintett elmerengve az utczára, aztán váratlan kérdezte: + +– Emlékszik arra, hogy egykor menyasszonya voltam? + +Korláth elpirult a gallérjáig… + +– Úgy látom, emlékszik, – szólt Etel. – Arra is fog emlékezni, hogy +eljegyzésünket sértő módon fölbontottam. Elhatároztam, hogy ezért +elégtételt adok magának. Ha akarja, most ön utasíthat el engem, – +fölajánlom a kezemet! + +Az őrnagy talán először életében érzett szívdobogást. + +– Nem tudja, mit tesz! – mondta szemrehányó hangon. + +– De tudom. Azt is tudom, hogy szeret. Megértette ajánlatomat? +Felajánlom kezemet, föltétel és magyarázat nélkül. + +Korláthot keserűség szállta meg. + +– Ha nem sejteném, minek köszönhetem boldogságomat… + +– Téved, ha azt hiszi, hogy féltékeny szeszélynek. Magyarázatot azonban +nem adok. Ha van bátorsága elfogadni, úgy, a mint vagyok – itt vagyok! + +Az őrnagy szürke szeme villogni kezdett. + +– Előbb azonban felelnie kell egy kérdésre, – szólt Etel. – Van jogom +kezem fölött rendelkezni? Maga azt tudni fogja… + +A bárónő élesen figyelt az őrnagyra. Ez nem habozott a felelettel. +Reggel papirlapot talált tárczájában, s miután nem emlékezett, hogyan +került az oda, elolvasta. + +– Szeretnék élni, hogy a tiéd lehessek, – írta Attila Pogány Jolánnak. +Korláth egyszerű fölfogása szerint ez csak egyet jelenthetett, – erre +gondolt, midőn Etelnek a kérdésére felelt. + +– Van joga! + +A bárónő fájdalmas mosolylyal nyujtott neki kezet. + +– Ha nem utasít vissza… + +Az őrnagy ajkához vonta a finom ujjakat. + + + + +XXIX. + +A mint Törökkuthy Agenor két napi távolléte után megjött Bécsből, +egyenesen Attila lakására hajtatott. A gróf itt mint házigazda lépett +föl és rendelkezéseit ellentmondást nem tűrő határozottsággal adta. +Liviát, a kit a betegnél talált, udvariasan, de határozottan hazaküldte, +megigérvén neki, hogy naponkint többször értesíteni fogja a beteg +hogylétéről; a betegápolót elbocsátotta s helyébe saját komornyikját, az +öreg Gábort rendelte; magának ágyat készíttetett a betegszobába s +kijelentette, hogy egyelőre itt fog lakni. A sebesült ápolását +szakértelemmel és önfeláldozással teljesítette; a jeges borogatásokat +rendesen maga váltogatta, a míg szükségesnek látta s felváltva +virrasztott Gáborral. + +Attila úgy érezte magát, mintha gondos anyai kéz dédelgetné. A grófban +most nem lehetett ráismerni az embergyűlölőre, kitünően értett hozzá, +mint kell elűzni a betegszoba unalmát. Attila csak most látta, mily +elbűvölően szeretetreméltó tud lenni Agenor. + +A párbajról csak egyszer volt szó köztük. + +– Szédültem s a sötétbe lőttem, de a sátán vezette a kezemet… + +A végzetes párbaj Kun Attilára nézve messzire ható következményekkel +járt. A herczeg tragikus sorsa részvétet keltett mindenütt. Kiki ismerte +délczeg alakját, a mely a fővárosi élet érdekes jelenségei közé +tartozott. Zalkovszky az utolsó időben sűrűn közlekedett polgári +körökkel és itt számos csodálója akadt. A lapok nekrológokat szenteltek +neki, egyik-másikban az elhunyt életéből bizalmas visszaemlékezéseket +közöltek ama bizonyos «vigasztalhatatlan barátok», a kik minden előkelő +halott nevével reklámot csinálnak maguknak. A közönség szájában számos +adomaszerű vonás keringett, a mely jellemezte a herczeg rokonszenves +személyét. Egy képviselőnek, a ki meglátogatta halálos ágyán, tréfásan +azt mondta: + +– Végrendeletet nem csinálok, nincs egyebem, mint becsületem és +monoklim… Egy előkelő lap erre megjegyezte, hogy ily «aeschilosi humora» +csakis klasszikus lelkierejű embernek lehet. Voltak, a kik a herczegben +egy erkölcsi elvet láttak elvérezni, a mely állást foglalt a terjedő +erkölcsromlással szemben… + +Minél tisztább fény esett az elhunyt sírjára, annál sötétebb árnyba +borult Kun Attila alakja. A néptribun, a ki epébe mártott tollal +gáncsolta az erkölcstelenséget, – viszonyt folytat egy +ballettánczosnővel; az elvek férfia egy rózsaszínű rongy miatt kioltja +egy ember életét! A homályos szerkesztői irodákból a megbotránkozás +kiáltása tört elő. A zakatoló rotácziós gépek quousque-tandemet +kiáltottak «az élettel és becsülettel űzött frivol játék» elé; – komoly +hangok szólaltak föl, a melyek a törvényhozástól erélyes rendszabályokat +követeltek az erkölcsök terjedő elvadulása ellen. A lovardában +fölvillant puskapor ismét éles világosságot vetett a párbaj +előitéletének rákbajára; a társadalom vezeklést vélt teljesíteni, midőn +Kunt ostorozta. + +Kun nem érzett magában hivatást a bűnbak szerepére. Nyilatkozatot tett +közzé, a nyilatkozat rövid volt, de erős. Ez nem volt már a tömeg kegyét +hajhászó politikus, hanem a zsentleman, a ki a magánéletéhez vezető +ajtót becsapja a csőcselék orra előtt. + +A nyilatkozat rossz hatást tett. A hetedik nagyhatalom veszélyeztetve +érezte szuverén placet-jogát és sietett népfölkelését mozgósítani. +Mindazok, a kik eddig Kun legkellemetlenebb szövetségesei voltak: apró +zuglapok munkatársai, részben pápaszemes, szűkmellű urak, részben fiatal +sihederek, félig tőzsde-galopinek, félig revolver-zsurnaliszták, – most +poros íróasztalaik mögött megbotránkoztak azon, hogy akadt ember, a ki +becsületbeli ügyben kétségbe merte vonni csalhatatlanságukat. A kormány +lapjai siettek a fuldoklót teljesen alámeríteni. Olyan embert, a ki +vizet prédikál és bort iszik, nem lehet komolyan venni. Egyik +félhivatalos, a melynek politikai rovatát Bóditz szokta sugalmazni, +komoly társadalmi bajt látott abban, hogy manapság lelkiismeretlen +kalandorok képesek a közvéleményt terrorizálni. + +Ily támadásokért sovány elégtételt nyujthatott Attilának, hogy főleg +főúri körökben, magaviseletét kifogástalannak találták. Ama dilemmába +jutott, hogy őt, a ki mindenkor demokrata elveket hirdetett, Zalkovszky +rangtársai vették oltalmukba a «mob» támadásaival szemben… + +Midőn először hagyta el lakását, a klubba ment ebédelni. Asztalnál az +öreg Bóditz mellé került. Attila tudta, hogy a lovag már megbékült +nejével s ezért nem minden él nélkül kérdezte: + +– Még mindig legényéletet folytatsz, méltóságos uram? + +– A hosszabb üléseket ürügyül szoktam használni, hogy egy-egy ebédre +elpártoljak hazulról. A házi boldogságban is jó mértéket tartani. + +Bóditz buzgón látott leveséhez, néhányszor lopva tekintett Attilára, +végre közönyösen kérdezte: + +– Mikor utazol? + +– Ki mondta, hogy utazom? + +– Nem emlékszem már, de úgy rémlik előttem, mintha valaki szóba hozta +volna, hogy újabb afrikai útra készülsz. Te ott szép sikereket értél el. + +Bóditz ezzel csak meg akarta erősíteni, a mit Attila úgy is tudott: hogy +a kormány végleg elejtette. + +– Hallottam, – mondta Bóditz később, – hallottam, hogy az ügyészség meg +fogja inditani ellened a vizsgálatot. + +– A számkivetésbe menőnek utolsó kivánságát teljesíteni szokás, – szólt +Attila; – neked van befolyásod az igazságügyi tárczánál? + +– Vajmi kevés! – szabadkozott Bóditz. + +– Egy iskolatársam van, a kit szeretnék kineveztetni a kevei +törvényszékhez. + +Bóditz föllélegzett és följegyezte magának Kálváry nevét. + +Délután Korláth látogatta meg Attilát. + +– Sebeid szépen gyógyulnak? – kérdezte az őrnagy. + +– Már alig érzek valamit. + +Korláth sokáig gondolkozott, látszott rajta, hogy akar valamit. Végre +megszólalt. + +– Te Attila, emlékszel még utolsó párbeszédünkre a kevei kastélyban? + +Attila meglepetten tekintett rá. + +– Augusztus huszonkettedikén volt, – folytatta az őrnagy, – benéztem +hozzád egy pohár konyakra, te akkor elmondtad, hogy Etel nem akar az +enyém lenni. + +– Miért említed ezt most? + +– Mert azóta minden megváltozott. Etel az enyém akar lenni, – kért, hogy +adjam ezt tudtodra… + +Attila felszökött, mint a bozót farkasa a kopók csaholására, Korláth +nyugodtan, de kissé sápadtan folytatta: + +– Etel maga tette nekem ezt az ajánlatot. Én szó nélkül elfogadtam, úgy, +a mint Kevén szó nélkül visszaléptem. + +Az őrnagy egyszerű nyugalma oly hatással volt Attilára, hogy szintén +erőt vett magán. Sötéten tekintett maga elé, de nem válaszolt. + +– Meg vagyok győződve, – mondta Korláth, – és Etel is meg van győződve, +hogy ezzel csak saját kívánságod teljesül. + +– Honnan merítettétek ezt a meggyőződést? + +Korláth azt a nyitott lapot nyujtotta át Attilának, a melyet ez a párbaj +reggelén írt, lázas álmának hatása alatt. + +– Tárczámban találtam, – mondta, – nem tudtam mi az, elolvastam. + +Attila szórakozottan gyürte össze a czédulát. + +– Tehát ezzel vége. Nincs egyéb hátra, minthogy szerencsét kivánjak. + +Az őrnagy kissé meghajtotta magát. A hang, a melylyel barátja ezt +mondta, nem tetszett neki. Mikor elindult, az ajtóban visszafordult. + +– Nem szeretném, ha megbántottalak volna. + +Attila barátja vállára tette kezét. + +– Te becsületes ember, akarva se tudnál bántani. + +Mikor egyedül volt gondolataival, arczpirító szégyenérzet vett rajta +erőt… + +– Mit szándékozol most tenni? – kérdezte Agenor, a kit meglátogatott. + +– A komédiának vége, a lámpákat eloltják. Mielőtt teljesen besötétedik, +elbúcsuzom jóakaróimtól s lemegyek Boros-Kevére. + +– Minő terveid vannak jövődre nézve? + +Attila kaczagott. + +– Jövőmre nézve? Igaz! hisz nekem kenyér után kell néznem. Ej, majd +pályázom a szabályozó társulathoz, – hátha megtesznek szakaszmérnöknek? +A fizetés nem sok, de majd keresek magamnak takarékos asszonyt, a ki +maga varrja a ruháit és rendben tartja a házamat. Vasárnap majd a +polgármesterrel fogok tarokkozni… + +– Kérdés, hogy a polgármester leül-e közönséges szakaszmérnökkel +tarokkozni, – jegyezte meg Agenor, aztán leült a harmóniuma mellé. +Később felhagyott játékával s mosolyogva lépett Attilához. + +– Ezen is túl kell esned. Meglehet, hogy egyszer még szépnek fogod +találni a ruhákat, a melyeket a feleséged szab. Egyelőre nem csodálnám, +ha öngyilkosságra gondolnál. + +Attilát elkeserítette, hogy bátyja oly könnyedén veszi mindazt, a mi ő +vele történt. + +– Tulajdonképpen jól van minden, a mint van, – mondta, – ha mások nem +döntik fel kártyaváraimat, előbb-utóbb megtettem volna magam. A mit +mondtam, azt szóról-szóra meg fogom tenni: lemegyek Kevére, megnősülök +és pályázom a társulathoz. Ha nem adnak állást, talán te fogsz megtenni +uradalmi mérnöknek – atyám is olyasmi volt. + +– Atyánk is az volt, – igazította ki Agenor nyugodtan. + +Attila meglepetten tekintett a grófra. Sejtette ugyan, hogy atyai +részről is egy vérből származnak, de ezt a gondolatot soha ki nem +fejezte. + +Midőn távozott, Agenor melegen szorított vele kezet: ezt máskor nem +szokta megtenni. + +Az Andrássy-úton jól ismert fogat jött vele szemben. A hatalmas +carossier-k kényesen ügettek, a kerekek nesztelenül surrantak végig a +faburkolaton. A kocsiban Etel ült társalkodónőjével. A bárónő szeme +futólagosan érintette Attilát, köszönését hideg fejbólintással fogadta. + +Otthon levelet talált kiadójától. A derék nyomdatulajdonos, a kit a +Nemzetőr rövid fönnállása óta vagyonos emberré tett, családapai +minőségére hivatkozva, folyamodott a «képviselő úr ismert +nagylelküségéhez», hogy lépjen vissza önként szerződésüktől, mert ha +neve tovább is ott áll a lap alatt, a szép virágzásnak indult Nemzetőr +rövid idő alatt tönkre fog menni. Egy tuczat vidéki kaszinó máris +zamatos levelek kíséretében mondta föl az előfizetést… + +– Patkány! – mormogta Attila. + + + + +XXX. + +A pohár csordultig volt. A keserűség, a mely hetek óta összehalmozódott +Attila szivében, csakhamar előtört. + +A mint mozdulatlanul hevert a pamlagon, egy terv fogamzott meg agyában, +a mely ellen első pillanatban föllázadt minden jobb érzése, de a mely +éppen képtelensége által behálózta túlcsigázott képzeletét. + +Ha e terv sikerül, bukása egy csapásra emelkedéssé fog válni. Vissza fog +vonulni, de mint legyőzött is oly zsákmányt fog vinni magával, a melyért +legyőzői irigyelni fogják. Az egyenetlen harczban övé lesz az utolsó +szó. A társadalomnak, – a mely őt botrányhajhászással vádolja, – oly +botránynyal fog felelni, a melynek emléke fenmarad évek multán is… + +Íróasztalához sietett és remegő kézzel szakgatott mondatokat vetett +papirra: + +«Etel! Midőn küzdöttem, érted küzdöttem, – ha győztem volna, veled +osztom meg győzelmem jutalmát. Elbuktam, le vagyok alázva, el kell +hagynom a fővárost: követelem, oszd meg velem sorsomat! Nem kérdem, +szeretsz-e, de ama hatalomra, a mely egykor karjaimba sodort, +parancsolom, hogy kövess! Ma este kilencz órakor az indóháznál várlak. +Bizton tudom, hogy ott leszel. Ne válaszolj, hanem jőjj! Várlak. +Attila.» + +Attila ezt a levelet a szolgájának adta, hogy vigye el a +Lovrich-palotába és adja át Etel bárónőnek, úgy, hogy senki észre ne +vegye. + +Midőn a szolga visszajött és jelentette, hogy a levelet átadta, Attila +pénzt és revolvert vett magához és elhagyta a lakását. + +A pályaudvarnál oly meggyőződéssel szállt ki a bérkocsijából, hogy Etel +nem fog eljönni. Így is jó! mondta elszántan. Megnyugvással töltötte el, +hogy sorsa nemsokára teljesedésbe fog menni. Még csak nyolcz óra volt. +Az elsőosztályú váróteremben egy képviselőtársát találta, a ki +kerületébe készült, hogy beszámoló beszédet tartson. A képviselő meg +volt győződve, hogy az elmondandó beszéd lesz nemsokára a politikai +világ világ legfontosabb eseménye. Az új iskolának volt híve, zászlajára +a közigazgatás államosítását írta. + +– Vakmerőség tőlem, – mondta Attilának, – a főispán dühös lesz reám. + +Oly fontosságot tulajdonított a dolognak, mintha az ész imádását akarná +indítványozni a konventben. A képviselő végre fölült a vonatra, Attila +kisietett a pályaudvar elé. Ha Etel jönni akar, most kell jönnie. A +bérkocsik egymásután robogtak a fényesen világított csarnok elé. A +futárvonat indulásra készen állt. Attila izgatottan járta be a +várótermeket, – hátha Etel már ott van? – aztán ismét a kijárathoz +sietett. Most egy elkésett fogat vágtatott az indóház elé, a kövezet +szikrázott a lovak patkója alatt. A fogatból elfátyolozott, magas női +alak szökött ki – nem volt Etel. A vonat elindult, zakatoló visszhangot +keltve a csarnokban, majd eltünt az éjben. + +Attila a menetrendet kezdte tanulmányozni. Valószínűnek tartotta, hogy +Etel nem szabadulhatott idejekorán, de meg fog jönni az éjféli vonathoz. +Jönni fog, hisz oly hangon írt neki, hogy jönnie kell. + +Belépett az étterembe. A pinczérek unatkozva suttogtak a pénztár +mellett, csak egyik asztalnál ült két utas. Midőn közelükbe telepedett, +suttogni kezdtek. Kiváncsi lett, nem róla beszélnek-e és figyelni +kezdett. + +– Azt hiszi, hogy még tarthatja magát? – kérdezte az egyik. + +– Semmiesetre, hacsak Weisz és fiai meg nem elégszenek harmincz +százalékkal. + +Újra a pénztárcsarnokba ment. A kocsik ismét robogtak, a szolgák +futkostak, a portás unatkozó hangon hadarta el az állomásokat… + +Éjfél után belátta, hogy várakozásának nincs czélja. Lassú léptekkel +hagyta el a csarnokot. Az utczán gyerekes dacz szállta meg – jönnie +kell! Azzal visszasietett. Döngő léptei egyhangú visszhangot keltettek a +csarnokban, a villamos óra mutatója félelmetes gyorsasággal szökött +előre. + +Az üvegkupolán sápadt fény szűrődött be, – elindult az első reggeli +vonat. A csarnokban nedves, fojtó szag terjedt, a pénztár előtt +bepólyázott alakok mozogtak, rekedt hangon beszélgetve és kedvetlenül +szivarozva. + +Attilát idegessé tette az a gondolat, hogy a világos nap itt fogja +találni és gyalog nekiindult a városnak. + +A külváros apró házai közt egyes házóriások magaslottak, feketén furódva +a sápadt égboltba. Az üzletek még be voltak zárva, csak itt-ott +pislogott egy csapszék előtt piros lámpa. Attila nem vette útját lakása +felé, hanem czéltalanul bolyongott tovább. A reggeli ég mocskos +üvegharangként borult a városra, az utczákon nyomasztó kátrányszag +terjedt el. A kocsiúton néhány otromba seprőgép haladt el. A reggeli +csendet csak itt-ott kongó léptek és rekedt köhögés zavarta. Néha +egy-egy nyurga alak siklott el mellette, hosszú léptekkel, szivarcsutkák +után hajlongva. + +Attila nem érzett bágyadtságot és önkénytelenül a Dunának vette útját. +Csak akkor eszmélt föl, mikor már áthaladt a lánczhidon s az alagút +sötétlő torka előtt állt, a melynek méhében még hosszú sorban csillogtak +a gázlángok. + +Nemsokára fölért a várba, a melynek falai közt mély csend honolt. – +Megállt a bástya fokán s letekintett a pesti partra. Szeme +végigrévedezett a háztömegen, a mely a parttól szétfutott a ködös +szemhatárig. Az egész kép sűrű párakörben folyt össze, keleten számtalan +gyári kémény okádta feketén kavargó füstellegeit a ködös magasba, az +utczatorkolatokban violaszínű gőzfoszlányok úsztak, a tetők tengerére +kétségbeejtő szürkeség nehezedett. + +Attila ujjai görcsösen kapcsolódtak a revolver agya körül… + +E pillanatban a keleti szemhatáron fölvillant az első napsugár. A város +tornyai és szeszélyes kupolái diadalmasan bontakoztak ki a ködös +fátyolból, a Dunán halvány aranypontok csillantak meg. + +Attila feje fölött megnyílt egy ablak, csinos nő, fején piros kendővel, +mosolyogva tekintett a napba. + +Tehát van még napsugár, van még mosoly a világon?! + +Attilát jóltevő melegség járta át. Gondolatai tisztulni kezdtek. Az +éjjel szenvedélyes dacz töltötte el, később a tehetetlen düh vett rajta +erőt, hajnalban kétségbeejtő fásultságot érzett, – az elő napsugárra +megszólalt szíve, mint Memnon szobra, a hangzavarból békülékeny akkord +csengett elő. Úgy érezte, hogy félelmetes álmon ment keresztül, álmon, a +mely telve volt szívtelen önzéssel, gyötrő nagyravágyással, rideg +dölyffel. Undor fogta el, midőn az elmult éjre gondolt, a melyet forró +agygyal és sivár szívvel töltött az indóházban, – hálát érzett Etel +iránt, hogy nem egyezett bele őrült tervébe. + +Hajdani elpusztíthatatlan életkedve visszatért. Érezte, hogy mindaz, a +mit pótolhatatlan veszteségnek tartott, nyomasztó tehertől szabadította +meg. Most már semmi, semmi sem akadályozhatja abban, hogy Jolán karjába +siessen és ezt a gyermeket oly boldoggá tegye, a mint az megérdemli. + +Ruganyos léptekkel indult le a városba. + +* + +Hogy Etel bárónő semmi választ nem adott Attila levelére, annak egyszerű +magyarázata az, hogy el sem olvasta a levelet. + +A missis, a ki semmit sem vesztett rabtartó buzgalmából, véletlenül +tanúja volt a bárónő és Attila szolgája közt lefolyt rövid párbeszédnek +és a mint a szolga távozott, ölyvként csapott a a levélre, a melyet Etel +a kezében tartott. + +– Mit jelent ez? – kérdezte Etel megütközve. + +– E levél Kuntól van, ismerem kötelességemet. – A missis zsákmányával az +ablakhoz lépett. + +Ez több volt, mint a mennyit Etel büszkesége elviselhetett. Sápadt volt +a felindulástól. E pillanatban Iván báró lépett a szobába. Nem értette, +mi történt itt, de ösztönszerűleg a levél után nyúlt, a melyet a missis +feléje tartott. + +– Atyám, – szólt Etel, – e levél hozzám van czímezve. + +– Kun írta, – vágott szavába a missis. + +– Kun? + +Iván bárót villamos ütés járta át. – Etel azonban megelőzte és gyors +mozdulattal kikapta a levelet társalkodónője ujjai közül. + +– A levelet! – kiáltotta Iván. + +Etel a kandallóig hátrált, sápadtan és villogó szemmel tekintett +atyjára. + +– A levelet meg fogom mutatni vőlegényemnek, – senki másnak! + +– Látni akarom! – kiáltott Iván báró magánkívül, azzal megragadta leánya +csuklóját. + +Etel villámgyorsan a kandallóba vetette a papirlapot – egy föllobbanó +lángnyelv megsemmisítette a vita tárgyát. Aztán kiszabadította karját +atyja kezéből és a missishez fordulva, hidegen mondta: + +– Arczátlan cselédet nem tűrök meg szolgálatomban, – ön el van bocsátva! + +Úgy látszott, hogy atyjának is tudna hasonlót mondani, de aztán +megelégedett azzal, hogy egyetlen szót vágjon az arczába: + +– Nemes?! + + + + +XXXI. + +Attila az éj izgalmai után édes szendergésbe merült. Egyszerre álmából +az a kellemetlen érzés riasztotta föl, hogy éles szempár irányul rá. A +kerevet előtt Gábor állt, Agenor komornyikja. + +Az öreg lassan bólintgatott fejével Attila felé. + +– Mi az? – kérdezte a képviselő álomittasan. + +Gábor beszélni akart, de csak néhány érthetetlen szót dünnyögött, aztán +hosszú, görcsös zokogásba tört ki. + +– Az én uram… az én jó uram… – dadogta. + +Attilát szörnyű sejtelem fogta el. + +– A grófot baj érte? A gróf – meghalt? + +A komornyik igent intett. Attila visszahanyatlott nyugvóhelyére, majd +talpra szökött s kalapja után nyúlt. + +A Törökkuthy-palota kapuja tárva volt, a folyosókon rémült arczú +cselédek tanácskoztak. Attilát ösztöne a gróf hálószobájába vonta. A +szobában két férfit talált: egy orvost meg egy rendőrtisztet, az utóbbi +éppen a jegyzőkönyvet vette föl. Az éjjeli szekrényen két viaszgyertya +égett, a szobát sajátságos, édeskés illat töltötte be. A halott ágyában +feküdt. A selyemtakaró föl volt vonva mellére, megtört szeme nyiva +maradt, egyik keze lecsüngött az ágy szélén. + +– Az öngyilkosság megállapítható? – kérdezte a rendőrtiszt. + +– Meg! – felelte az orvos; – a gróf úr éjfél után két órakor követte el +tettét, – a kandallón álló órát legalább akkor állította meg. E +selyemkendőt kloroformba áztatta és arczára borította, – a belélegzett +gőz nemsokára álomba merítette; a halálnak még hajnal előtt kellett +bekövetkeznie. + +A rendőrtiszt egy papirlapot mutatott Attilának. + +– Megismeri a gróf úr írását? + +A lapon csak néhány szó volt: + +«Tettem oka életuntság. Végrendeletem a közjegyzőnél van. A szükséges +rendelkezéseket öcsém, Kun Attila fogja teljesíteni.» + +– Bátyám írása, – szólt Attila. + +A két úr eltávozott, Attila magára maradt a halottal. Leült az ágy +szélére és kezét bátyja hideg kezére téve, hosszasan tekintett arczára. + +Tehát bevégeztetett! A titokzatos tragédia utolsó felvonása +lejátszódott! + +A reggeli szellő megmozgatta a nyitott ablak függönyeit és meglobogtatta +a gyertya lángját, Attilának úgy tetszett, mintha a halott lassan +ringatná fejét… + +Merengéséből Gábor zavarta föl, a ki szónélkül levelet nyujtott át neki. +A levél Agenor kezétől származott. Attila az ablakhoz lépett, alig +olvasott azonban néhány sort, midőn az ajtó újra megfordult sarkában s +egy inas borotvált arcza tekintett be. + +– Senki sincs bent, – szólt hátra. + +Attila önkénytelenül összevonta a függönyt, midőn Etel és Iván báró +léptek a halottas szobába. A bárónő világos ruhát viselt; a mint gyors +léptekkel az ágyhoz sietett, chypre-illat vegyült a szoba viasz- és +kloroformszagába. Etel letérdelt a a szőnyegre és imádkozni kezdett, +Iván báró kiváncsi borzongással tekintett a halottra és szánakozva +csucsorította össze a száját. + +– Szegény! – mondta, – mindig gondoltam, hogy ez lesz a vége… + +– Hagyjanak magamra, – szólt Etel fátyolozott hangon. + +Atyja csodálkozva tekintett rá, de aztán teljesítette a kivánságát. + +A mint az ajtó bezáródott, a leányon hirtelen változás ment végbe, úgy, +hogy Attila, a ki már ki akart lépni rejtekéből, újra összevonta a +függönyszárnyakat. Etel felszökött a szőnyegről, ajkán halk, de végtelen +fájdalmas sikoly tört ki, a minőt csak a halálra sebzett szív talál, +aztán szemrehányó, keserű hangon szólt a halotthoz: + +– Nem akartál élni? Te kevély, te bűnös ember! + +Szavait kínos zokogás fojtotta el. Most bizonytalan léptekkel közeledett +az ágyhoz s lehanyatlott annak szélére. Sokáig nézte a halottat, félénk, +majdnem ellenséges szemmel, aztán egyszerre könyei közt mosolyogva, +halk, édes hangon mondta: + +– Most nem tilthatod meg, hogy szeresselek, mint megtiltottad életedben. + +[Illustration: A bárónő világos ruhát viselt; gyors léptekkel az ágyhoz +sietett…] + +Attilán borzadás futott végig, mintha őrültet hallana beszélni. + +Etel most már egészen közel hajolt a halotthoz s kezével gyér haját +simogatta. + +Az ajtón halk kopogtatás hallatszott, Iván báró bedugta fejét. + +– Talán elég volt már, Etel? Fölizgatja magát… + +– Még egy pillanatig! – szólt Etel esdő hangon. + +Miután az ajtó újra bezáródott, ismét a halott fölé hajolt. + +– Bocsáss meg – én is megbocsátottam neked. + +És habozás nélkül megcsókolta Agenor hideg ajkát. Aztán megtette azt, a +mi eddig senkinek sem jutott eszébe: lezárta a halott nyitott pilláit. + +Attila ismét egyedül volt gondolataival. Rövid pár percz éles +világosságot vetett oly sok dologra, a mely eddig homályban volt előtte. +Most már ismerte Etel titkát. Mily mély lehetett a bárónő szerelme, ha a +sok évi mellőztetés után is ily szenvedélyesen tört napfényre! A +megszégyenülés egy nemét érezte, a midőn megtudta, hogy a gyöngéd +rokonszenv, a melyet Etel ő iránta érzett, nem volt szerelem, hanem +Agenor iránti szerelmének egy szegény morzsája, a melyet talán csak +bátyjához való hasonlatosságának köszönhetett. + +Aztán bátyja levelét kezdte olvasni, a levél hosszú volt. + +«Keserű gúnyja a sorsnak,» – írta Agenor, – «hogy engem, a ki mindenkor +őszinte megvetést éreztem társadalmi előitéletek iránt, társadalmi +előitélet kerget halálba. Hogy rövid legyek: amerikai párbaj «áldozata» +vagyok. Ellenfelem nem él már. Nem akarom magamat az úgynevezett +«lovagiasság» nimbuszával övezni, azért elmondok neked mindent, a mi +érdekelhet. + +Hét év előtt, – midőn még tettleges szolgálatban voltam, – Zalkovszky +herczeg és én egy leányt szerettünk. Kiki a maga módja szerint szerette. +Én meg voltam győződve, hogy boldogságom függ a leány birásától, – +Zalkovszky érzelmeire, mint nyiltan bevallotta, nagy hatással volt +imádottjának vagyona. + +A leány nekem adott előnyt. Zalkovszky véralkata mellett semmi sem volt +természetesebb, minthogy e miatt belém tűzzön. Egy alkalommal egy ló +patkolása miatt vitát provokált velem s mert fölismertem szándékát, +súlyos sértéssel vetettem véget az ízetlen jelenetnek. Ő ezt ugratásnak +nevezte. A sértés fölötte súlyos volt. Ellenfelem még aznap lakásomra +jött s indítványozta, hogy amerikai párbajjal intézzük el viszályunkat. +Bármennyire szokatlan is tisztek közt a párbaj eme neme, álszégyenből, +nehogy kevésbbé elszántnak tartson, elfogadtam ajánlatát. Pezsgős fővel +tettem, de józan állapotban sem tettem volna egyebet. Ketten aztán épp +oly regényes, mint ízetlen módon elhatároztuk, hogy közös imádottunk +döntsön sorsunk fölött. + +Tervünk keresztülvitelére másnap közös látogatást tettünk a kastélyban. +Délután kártyáztunk Etellel. Etel osztott, az első kártya, a melyet +fölütött, pique-hetes volt. Megállapodásunk szerint ezzel el volt +döntve, hogy a vesztes fél hét év mulva tartozik magát megölni. Azt +hiszem, mindketten megkönnyebbülést éreztünk, – hét év hosszú idő! A +komédia tovább folyt. A ki kettőnk közül elveszíti az első játszmát, +eljátszotta életét. Etel vesztette el az első játszmát, én a másodikat. +Ezzel sorsom el volt döntve. Szolgálati teendők ürügye alatt elhagytam a +kastélyt. + +Nem tudom, undor vagy kaczagás fog-e el, midőn ezt olvasod, – mindkettő +jogosult. Becsületszavam arra is kötelezett, hogy végleg lemondjak +Etelről. Visszavonultam tőle, e lépésnek köszönhettem a fölfedezést, +hogy szeret. Sokat szenvedtem, a midőn egy tiszta szerelem szűzies +nyilvánulásaira közönynyel kellett felelnem. Sokáig nem is győztem a +természetellenes küzdelmet. + +Egyszer, – magam sem tudom már, hogyan esett, – egyszerre karomban +tartottam a leányt s éreztem csókjait ajkamon. Midőn kíjózanodtam +mámoromból, beláttam, hogy kerülnöm kell Etel veszélyes közellétét. +Kezdetben az volt szándékomban, hogy szilaj vígságban töltöm életem +utolsó éveit, most azonban magány és nyugalom után vágyódtam. A mint +tudod, lemondtam a szolgálatról és följöttem a fővárosba – haldokolni. +Itt, a nagyváros zajában, a hol mindenki el van foglalva magával, +könnyebben kerülhettem el az emberek figyelmét. + +Gyakran zúgolódtam sorsom ellen, – hogyne! Sorsomat egy pezsgős fővel +adott «becsületszó» képviselte. Gyakran vetettem föl magamban a kérdést: +vajjon az ember, a kinek a teremtés szeszélye egy csöppet engedélyezett +a végtelenség tengeréből, kötelezheti-e magát az önmegsemmisítésre? +Midőn most rövid, talányos álomélet után fejjel ugrom a szürke semmibe, +kaczagtató frázis gyanánt cseng fülemben a – «lovagiasság!» + +Most veszem észre, hogy fölösleges dolgokkal untatlak. Rövidebb leszek. +Egy keserű elégtételem megvolt: Zalkovszky nem ért czélt a leánynál! + +Mikor Zalkovszkyt lelőtted, sohasem érzett öröm érzete vett rajtam erőt. +Az elfojtott életkedv fölpezsgett bennem. Fiatal vagyok, boldog lehetek +még! Zalkovszky sírjába vitte párbajunk titkát, – én élhetek! élhetek! + +Ekkor levelet kaptam, a melyet Zalkovszky halálos ágyán írt. _Elvárom, +hogy beváltod szavadat!_ Ez a volt tartalma. Sorsom el volt döntve. Nem +mintha ez a figyelmeztetés hatással lett volna «becsületérzésemre», – de +a határtalan fanatizmus, a mely túléli a halált is, lesujtott. A klubok +lelkiismeretlen fosztogatója meghal a becsület nevében és sírba szólít a +becsület nevében. És ezt őszintén teszi! Meg vagyok győződve, hogy +Zalkovszky, ha az én helyzetemben lett volna, egy perczig sem habozna +«szavát beváltani»… + +A sok évi haldoklás kifárasztott, ha akarnék sem tudnék már boldog +lenni. Érzem, hogy nem vagyok köteles meghalni, – de nincs erőm élni. +Édes megnyugvással tölt el a pihenés, a végnélküli pihenés eszméje. Hogy +a frázis teljes győzelmet ne arasson, egy nappal később hajtom végre +magamon az itéletet, a mint «becsületemmel» kötelezve vagyok. Hidd el, +alig győzöm már ennek az egy napnak a végét bevárni. + +Sejteni fogod, hogy a leány, a kinek szerelme oly végzetes befolyással +volt életemre, Lovrich Etel. Kivánom, hogy Etel soha meg ne tudja, +mennyire szerettem és szeretem most is. Ő még boldog lehet, nem akarom +megháborítani lelke nyugalmát. + +Vagyonomat rád hagytam. + +Végül még egyet. Tanulmányoztalak, ismerem előnyeidet és hibáidat. Ha +boldog akarsz lenni, ne vezettesd magad eszed, de még kevésbbé +képzeleted által, hallgass egyszerűen szíved szavára. Én mondom neked: a +világ még nem annyira romlott, hogy benne a szív delejtűjével el ne +lehetne igazodni. + +Feledd el minél előbb halványuló árnyékomat, de ha éppen rám gondolsz, +jusson eszedbe, hogy jobban szerettelek, mint sejtetted. Jó éjt! +Agenor.» + +Attila növekedő megindulással olvasta végig e sorokat. Megszégyenülés és +bánat fogta el; – bánat, hogy bátyját ama torzképek után itélhette meg, +a melyekben a haldokló kedvét lelte, megszégyenülés, midőn saját +kellemetlenségeit összehasonlította e martir szenvedéseivel. + +Midőn most a halotthoz lépett, keserű elégedetlenséget érzett a sors +igazságtalansága miatt, hogy ennyi fájdalomnak nem tudott más megoldást +találni, mint a megsemmisülést… + +– Megsemmisülés? + +Minél tovább szemlélte a rokonvonásokat, annál inkább lepte meg a vidám +nyugalom, a mely az arczon elterült, mióta Etel keze lezárta pilláit. A +megtört, félig behunyt szem titokzatos fényben csillog, az ajk körül +rejtelmes, diadalmas mosoly mutatkozik, – mintha az anyag bilincseiből +fölszabadult szellem éppen most siklana ki a kutató emberi elme durva +keze közül, hogy ujjongva szálljon a napfényes magasba… + + + + +XXXII. + +Verőfényes tavaszi nap volt, Kun Attila gyors léptekkel sietett a +Lovrich-palotába. A kapustól megtudta, hogy Etel bárónő a kertben van, +tehát odairányította lépteit. Rövid keresés után rátalált. Etel egy +padon ült a verőfényben, gondolataiba volt elmerülve és napernyője +hegyével íveket rajzolt a sárga homokba. Attilának eszébe jutott első +találkozásuk, mikor a bárónőt hasonló helyzetben lepte meg, csakhogy +termetét most fekete gyászruha fedte, a mely megindító bájt kölcsönzött +halvány arczának. + +A bárónő meglepetten tekintett föl. + +– Csodálkozik, hogy itt lát? – kérdé Attila. – Ittlétemnek egyszerű oka +van: búcsuzni jöttem. + +Etel zavart volt, midőn ösztönszerű udvariassággal helyet kinált neki. + +– Elutazik? – kérdezte aztán szokott fátyolozott hangján. + +– Elutazom. Valószinü, hogy sokáig nem fogjuk egymást látni, de az is +meglehet, hogy utaink szétválnak örökre. Nem akarok távozni anélkül, +hogy öntől egy szives búcsúszót ne vigyek magammal. + +Etel kissé összevonta szemöldökét s szótlanul tekintett Attilára. + +– Feledje el mindazt, a mi köztünk történt, – folytatta az – és +bocsásson meg, hogy valaha utjába álltam. Egyszer azt mondta, hogy úgy +szeret, mintha testvére volnék. Kényszeríteni akartam, hogy nekem több +legyen testvéremnél, – meglakoltam érte. Ama testvéri szeretet emlékére +kérem: bocsásson meg vakmerő levelemért… Őrült voltam, midőn irtam. + +– És mi volt ama levélben? – kérdezte Etel. + +– Hogyan, nem olvasta? + +– Nem. Atyám kényszerrel akarta tőlem elvenni, én olvasatlanul +elégettem. + +– Ezt őrangyalom tanácsolta önnek! – szólt Attila a legnagyobb örömmel. +– Most már meg fog bocsátani, hiszen nem tudja, minő nyomorult voltam! + +Etel nem válaszolt, hanem hidegen kérdezte: + +– Hová utazik most? + +– Boros-Kevére. + +– Mi dolga lesz ott? + +– Egy régi tartozást kell megfizetnem. Itt már nincs mit keresnem, de +nem is tudnék itt maradni. Megelégeltem a fővárosi életet. Az utczákat, +a palotákat, az embereket, – mindezt rútnak, kicsinyesnek, +kétségbeejtően szürkének találom. Haza fogok menni. Az utolsó évek +emlékét kitörlöm életemből és újra ott kezdem életemet, a hol három év +előtt voltam. + +– Eszerint nem volt szerelem, – szólt Etel, – hanem szeszély, a mi ama +nőhöz – ama tánczosnőhöz lánczolta? + +– Liviához? Sem egyik, sem másik. Livia, mint oly sokan, szinte abban a +meggyőződésben élt, hogy miatta volt a párbaj… + +– És nem úgy van? – kérdezte Etel bizalmatlanul. + +– Nem. + +– Igazat beszél? + +– Hinni fog, ha bátyám emlékére mondom. + +– És – hogyan került ama nő az ön lakására? + +– Regényes kötelességének tartotta, hogy ápoljon. Én akkor eszméletlen +voltam. Agenor később eltávolította, – azóta nem is találkoztam vele… + +A bárónő arczát sötét pir futotta el, fejét keblére csüggesztette. +Sokáig hallgatott, végre tétovázó szemmel tekintett Attilára. + +– Megbocsát? + +A fiatalember ajkához emelte a feléje nyújtott kezet. + +– Most már a régi, testvéri szeretettel kivánom: legyen boldog! – mondta +Etel. + +Attila fölkelt. A bárónő egy gyűrűt huzott le ujjáról, tejopál czímer, +apró gyémántokkal szegélyezve. + +– Szeretném, ha e gyűrűvel jegyezné el menyasszonyát, – azt fogom +képzelni, hogy hozzájárultam a boldogságához. + +Attila ujjára vonta a gyűrűt, aztán eszébe jutott valami. + +– Ajándékát ezzel viszonozom, – mondta, selyemkendőt nyújtva át Etelnek. +Sötétpiros ceyloni kendő volt, sarkába Agenor czímere hímezve. + +Etel ösztönszerűen arczához emelte a kendőt. + +– Csodálatos illat, ezt már éreztem valahol. + +– Kloroform illat, – szólt Attila halkan. + +Etel arczát hirtelen pir futotta el, a kendőt ajkához szorítva, mohón +szívta be illatát. + +– Isten önnel, – szólt Attila. + +A bárónő kezet nyújtott neki, de aztán meggondolta magát és viruló +arczát nyújtotta. Egy pillanatig úgy látszott, mintha kedve volna sírni, +de aztán kivonta magát karjából. + +Attila Korláthot és Bóditz századost találta lakásán. + +– Kikisérlek a vasúthoz, – mondta az őrnagy. + +– Én pedig újra köszönetet jöttem mondani, – szólt Bóditz, – atyámtól +pedig ezt a levelet hoztam. + +A levelet az igazságügyminiszter írta Bóditz lovaghoz, értesítve, hogy a +boros-kevei bírói állást Kálváry Kálmánnal, – mint a szorgalma és +képzettsége folytán legméltóbb pályázóval – szándékozik betölteni. + +Attila tárczájába rejtette a levelet. Egy hasznát hát mégis látta +politikai szereplésének: örömet okozhatott egy becsületes embernek. + + + + +XXXIII. + +A lapály fölött tavaszi szél csattogtatta szárnyait, a nádas zúgva +hajlongott előtte. A vasuti töltés mentén hollósereg emelkedett föl, +lomha szárnycsapásokkal lendülve a ködös magasba. + +A római sánczra dülő czigánysátorból barna arczok bámultak a futárvonat +után, a mely a sápadt reggeli fényben zakatolva sietett délnek, a kevei +róna méhébe. + +Mire kivilágosodott, halk tavaszi eső kezdett permetezni, párhuzamos +gyöngysorokat rajzolva a kocsiablakokra. Attila álmodozva ült egyik +kocsiban, a vágtató kerekek üteméből egy régi, gyermekkori dalt +zümmögött fülébe + +Álmodozásából éles fütty riasztotta föl: Boros-Keve! + +Még minden a régiben van! Előtte fekszik a hegység a török várral, a +város, a melynek apró házai félénken lapulnak a hatalmas templom körül. +Az indóház előtt ott áll a Csillag ütött-kopott bérkocsija, a bakon +ugyanaz a parasztkocsis pipázgat, a ki évekkel ezelőtt a +Lovrich-kastélyba vitte. Az a titokzatos gyári kazán is ott fekszik még +az út szélén… + +Amint a kocsi lassan végigdöczögött a főutczán, a melynek alacsony, +virágos ablakai mögött halkan suttogott a kisvárosi élet, Attilát +egyszerre csodálatos látomány szállta meg. Tegnap Jolánnál járt, a leány +fehér kötőjével kaczagva futott eléje. Ma ismét Jolánhoz megy és a leány +ismét kaczagva fog karjába repülni. A mi pedig tegnap és ma közt +történt, az egyike volt ama félelmetes álmoknak, a melyeket a +gondviselés sötét éjjel azért bocsát ránk, hogy véget vessen +kételyeinknek és édessé tegye a verőfényes napot. + +Pogányék csak nyáron tartózkodtak a Pogányvárban, különben a főutczában +levő házukban laktak. + +Midőn Attila belépett a csinos udvarra, úgy érezte, hogy térdre kell +borulnia és megcsókolnia a hófehérre súrolt küszöböt. A komondor rögtön +megismerte régi jóakaróját és nyihogva ugrándozta körül. + +A csinos szobaleány felsikított: + +– Jézus! a nagyságos Attila úr, – hogy fog Jolán kisasszony örülni! + +Attila megtudta, hogy Pogányné a nyaralóba ment, a tavaszi munkálatokra +vigyázni; Jolán valamelyik barátnőjét kereste föl, délelőtt azonban ő is +felmegy a hegyre. + +Elhatározta, hogy megkeresi Jolánt a városban. Ha kétszer végigsétál a +főutczán, bizton az ablakokba csődül az egész leánynépség, ezek közül +kiválaszthatja magának Jolánt. + +A templom boltíves kapujából énekhangok szürődtek elő. Delejes erő +vonzotta befelé; egy jóarczu öreg helyet csinált neki a padban. + +A főoltár Mária-képe élő virággal volt koszorúzva, a lépcsőket piros +szőnyeg fedte, az istentisztelet nagy ünnepélyességgel folyt. Az orgona +hangjai szétáradtak a hatalmas oszlopok közt, a keskeny gót ablakokon +ferde fénysávok szürődtek az oltárfülke hüvös homályába. A gomolygó +tömjénfüstöt ezüst köddé változtatta a verőfény. + +A zene és ének halk zsongássá folyt össze Attila fülében és idegeit, a +melyek hetek óta kínos rezgésben voltak, édes megnyugvással töltötte el. +Kezére hajtotta homlokát; midőn mély csend közepett harangcsengés +hirdette az áldozat bemutatását, gyermekkora óta nem érzett kegyeletes +borzongás futotta át. Az egyhangu éneket mekegő férfihang vezette, +máskor ez kihivta volna gunyolódását, most halk zümmögéssel kisérte. Úgy +érezte, hogy ez egyszerű alakok közé kell vegyülnie, hogy velük +egyetemben jámbor áhítattal dicsérje istent, a bűnbocsátó, az irgalmas +istent. + +A boltíves ablak egy kék üvegvirágán napsugár tört keresztül, vakító +fénynyel árasztva el egy női kalapot, a melynek viselője a túlsó padsor +sarkán térdelt, Attila nem láthatta arczát, de üde, fehér nyaka delejes +erővel bilincselte le szemét. A leány, a ki eddig buzgón imádkozott, +most fölemelte fejét és gyermekes kiváncsisággal tekintett a magasba, +honnan ízzó üvegvirág kék dicsfényt szórt rá. Attila szíve félelmetes +hangon dobogott. – Jolán volt! Vállban és csípőben kissé szélesebb, +derékben kissé karcsubb, a félszeg gyermekleányból viruló nő fejlődött, +de még mindig a régi Jolán. Ugyanaz a gyermekes, puha áll, az a komoly +és mégis kiváncsi szem, azok a megindító tiszta vonások, a melyek utóbbi +időben oly gyakran jelentek meg álmában. + +[Illustration: Attila nem láthatta arczát, de üde, fehér nyaka delejes +erővel bilincselte le szemét.] + +– Minő ünnep van ma? – kérdezte szomszédjától. + +Az öreg csodálkozva tekintett rá. + +– Gyümölcsoltó boldogasszony. + +Az istentisztelet véget ért, a hivők tolongva hagyták el a templomot. +Attila iparkodott Jolánhoz jutni, de az ellenkező irányban hullámzó +emberáradat szétválasztotta őket. A szabadban hiába nézett körül a +zsibongó sokaságban; miután az utolsó anyóka is elhagyta a templomot, jó +ideig még kutatva bolyongott az utczákon, aztán gyors léptekkel a +hegynek indult. + +A lejtőt hűvös szél járta, az útszélen a rügyező kökénybokrokon +esőcseppek csillogtak, a fényes, tejszínű magasban csiripelő pontok +úsztak. Attila levette kalapját és teli tüdővel szívta a nedves tavaszi +levegőt; lépteit mindinkább gyorsította, a legmeredekebb helyen már +futott is. + +A nyaraló elhagyatva állt a még puszta kert fölött. Attila nem ment az +ajtó felé, hanem a szőlőknek vágva, megkerülte a házat. Az erkély +ponyvája le volt eresztve, talán éppen most feszítették ki. Dobogó +szívvel állt meg, közvetlen közelében, a ponyva mögött két ismerős hang +hallatszott: Jolán és Kálváry hangja. + +– Nyáron majd fürdőbe viszem, – szólt éppen a jegyző. + +– Mi jutott eszébe, maga pazarló! – feleselt Jolán. – Itt fogunk lakni a +Pogányvárban, maga reggel lemegy a hivatalba és délután feljön ismét. + +– Délben is feljövök. + +– Azt nem engedem meg, – tönkre futná magát. Majd a Csillagban fog +ebédelni. + +– Abból nem lesz semmi, nem azért házasodom meg, hogy tovább is a +Csillag sületlen rostélyosait egyem. + +– Ej? Talán azért, hogy kisült rostélyosokat kapjon? Telhetetlen! + +– Maga tudja, hogy akkor is elvenném, ha egész életemen át száraz +kenyeret kellene ennem. + +– Nem tudom, nem is hiszek semmit. + +– Elhiszi most? + +Egy csók, – a leány kaczagva védekezett. Attila a fal tövének durva +köveihez támasztotta homlokát. A jegyesek vígan fecsegtek tovább. + +– Kissé mégis szeret? – kérdezte Kálváry. + +– Kissé, – bár magam sem tudom, hogyan jött az egyszerre. Még mikor +beteg lettem, azt hittem, sohasem fogom szerethetni. Magának akkor +Budapestre kellett utaznia és rajtam kinzó türelmetlenség vett erőtt, – +vártam, egyre vártam… + +– De nem engem! + +– Nem tudtam, kit várok, de éreztem, hogy valakinek jönnie kell és +egészséges leszek ismét. Mikor betegágyam mellett egy résztvevő alak +jelent meg, egyszerre nyugodt lettem. Lázamban sokat töprengtem azon, ki +lehet az, a ki a mamával ágyam mellett virraszt – néha a keze után is +tapogattam. Mikor aztán egy nap fölismertem magát, lássa, akkor öröm +fogott el, hogy maga az és nem más, és éreztem, hogy magát szeretem és +nem mást. Hanem illetlen volt a mamától, hogy az ágyamhoz eresztette! + +Kálváry kissé el volt érzékenyedve. + +– Lássa, édes, – mondta, – oly boldog vagyok, hogy kezdek félni a +boldogságomtól. Szinte hihetetlen, hogy ez így tartson. Ha most nem +neveznek ki bírónak, várnunk kell az esküvővel talán egy évig, talán +tovább is… + +– Várni fogunk egy évet, ha kell tizet is, – szólt Jolán határozottan. + +– De – ha az az ember visszajön. + +– Kálmán! + +– Minden sikerül neki, amit akar, – meglehet, hogy ki fogja nyujtani a +kezét maga után, – Jolán, én nem tudok maga nélkül élni! + +– Maga néha ostobaságot beszél, – jegyezte meg a leány szárazon. – +Törődik ő ilyen vidéki libával, a minő én vagyok? + +– De ha mégis törődik? – élhetetlenkedett Kálváry. + +– Akkor azt mondom neki: sohasem szerettél, most sem szeretsz, nem is +tudsz te igazán szeretni. És ha szeretnél is, tanulj meg te is egyszer +lemondani. + +A jegyesek elhallgattak, Pogányné lépett az erkélyre. A jó asszony +egyszerre fölsikoltott: + +– Irgalmas Istenem, – Attila! + +Attila mosolyogva lépett az erkélyre. + +– Ez aztán meglepetés! – dadogta Kálváry. + +– Minő sápadt; talán beteg? – kérdezte az özvegy aggódva. + +Attila fejét rázta. + +– Semmi, – kissé kifáradtam, rég nem jártam hegyen. + +– Ülj le! – szólt Jolán, – a ki csipőre tett kézzel, nagy szemmel +tekintett rá. + +Attila leült és mosolyogva tekintett barátjaira. Homlokán hideg verejték +gyöngyözött. + +– Tulajdonképpen azért jöttem, – mondta, – hogy szerencsét kivánjak +eljegyzéstekhez. Kálmánnak hoztam is valamit. – Azzal kivette +tárczájából a miniszter levelét. + +A jegyző növekedő örömmel olvasta, aztán vígan kiáltotta: + +– Hat hét mulva megtartjuk az esküvőt! + +Mikor Jolán komoly arczába tekintett, hirtelen elnémult, a leány azonban +lopva érintette a kezét. + +– Ugy-e, Tila, – szólt a leány, – ezután törökkúti földesúr leszel, – +akkor majd büszkeségedben meg sem látsz bennünket! + +Attila egy pillanatig Jolán szemébe nézett, homlokán a sebhely vérvörös +lett, aztán fölállott s kalapja után nyult. + +– Maradj hát! – szólt Jolán kedvetlenül. + +– Nem lehet, dolgom van. + +– Mikor látunk ismét? + +– Talán néhány év mulva. + +– Hogyan? Hová mégy? + +– Afrikába, – volt a száraz felelet. – Már első izben Nejosszumig +akartam menni, de nem sikerült, – most ráérek s el fogok menni +Nejosszumig. + +A jelenlevők összenéztek, egyik sem tett kisérletet, hogy a fiatalembert +tovább tartóztassa. Amint Jolán végigtekintett barátján, a ki sápadt +arczczal, beesett szemmel, béna karral állt előtte, egyszerre köny +szivárgott a szemébe. + +Attila távozott. A hegyi úton habozva megállt, úgy látszott, mintha a +város felé akarna menni, de aztán megfordult s a törökkuti hegyeknek +vágott. + +Jolán némán állt anyja és vőlegénye közt s nedves szemmel tekintett a +magas alak után, a mely sietve haladt föl a távoli magaslaton. + +– Minő ember! – mondta keserüen, – egyszer sem néz vissza! + +Attila lihegő mellel és lüktető halántékkal folytatta útját. Érezte, +hogy a fárasztó hegymászás jót tesz neki és ösztönszerűen a +legmeredekebb kúpnak, a várhegynek vett irányt. + +Nemsokára belépett a törökvár düledező kapuján, aztán fáradtan dőlt az +északi bástya fokára. + +Egykor itt ült amaz iskolás leány a vércsével vállán, amikor elmondta a +könnyelmű asszonyok bohó regéjét. + +A városban most delet harangoztak. A sugártornyok kőrostélyaiból kitörő +harangzúgás diadalmasan járta át az éles tavaszi levegőt. + +Lenn a mélyben komoran állt a kastély a park lombtalan fái közt, – a +lejtőről a Pogányvár piros bádogteteje integetett. Két csinos játékszer, +a melyet valamely óriás gyermek felejtett ott. + +Attila a magasba tekintett s egy korai fecskére figyelt, a mely félénk +csicsergéssel kerengett a végtelen ürben. Néha sebes ívekben +lecsavarodott a magasba, a hol elenyésző pontnak látszott, aztán ismét +lesiklott a mélybe, hogy fáradt szárnynyal újra kezdje czéltalan útját. + +Attila úgy érezte, mintha az árva madár saját lelke volna, a mely +czéltalanul tévelyeg a nagy, szürke semmiségben. + +A kevély férfi lehajtotta fejét és keservesen sírt. + + + + +KÉPJEGYZÉK. + +1. A titokzatos félhomályban egy kiszáradt szökőkút tritonjai fehérlenek +5 + +2. A leány Attila lábaihoz dobta nagy szalmakalapját, kezeit fején +összefonta és lassan ringatta magát bokáin 35 + +3. Az urna talapzatához támaszkodott, figyelemmel szemlélve egy apró +bogárkát, mely keztyűjén ült 43 + +4. A leány a hintaszéken ült, míg barátja mögötte állott és lassan +ringatta 50 + +5. Széles vállú, karcsú alak volt – … óriás doggot vezetett 62 + +6. A ludak gágogva rebbentek szét – a töltésről hirtelen felbukkanó +lovas alak ugratott át fürdőhelyükön 80 + +7. A grófnőt a magas korláton találta ülve, apró lábait himbálva, +oldalán egy főhadnagy könyökölt 98 + +8. Etel letelepedett a kerevetre, Attila a támlányra könyökölt 107 + +9. Etel lángvörös arczczal, a legnagyobb undorral védekezett 130 + +10. A föltünően csinos tánczosnő egyedül ült páholyában 155 + +11. A grófot festői műhelyében találta 184 + +12. Attila felegyenesedik és szólni kezd 201 + +13. Az orvos hozzásietett, hogy támogassa, de a herczeg már lecsúszott a +falon a hideg homokba 225 + +14. A bárónő világos ruhát viselt; gyors léptekkel az ágyhoz sietett +253 + +15. Attila nem láthatta arczát, de üde, fehér nyaka delejes erővel +bilincselte le szemét 266 + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77615 *** |