1 files changed, 1473 insertions, 0 deletions

diff --git a/77268-0.txt b/77268-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..7cb1b08
--- /dev/null
+++ b/77268-0.txt
@@ -0,0 +1,1473 @@
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77268 ***
+
+KÉPZELET-KIRÁLYFIAK
+
+MESE
+
+IRTA
+
+FRÖHLICHNÉ-KAFFKA MARGIT
+
+BUDAPEST
+
+LAMPEL R. Kk. (Wodianer F. És Fiai) r. t. könyvkiadóvállalata
+
+1909
+
+FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
+
+
+
+
+Képzeletország.
+
+A királyi palota kertjében valamennyi csodálatos virág munkában volt
+ezen az éjszakán; ők szolgáltatták a zenét az ünnepséghez. Sápadt és
+előkelő virágok hangversenyszámokat énekeltek pompás estélyi
+öltözetükben és büszke, fehér nyakukat a holdvilág felé nyujtogatták,
+hogy kivághassák a magas c-t. A zenekarban is csupa finom és kitünő
+származású virág működött és egy hosszúra nyúlt tűzililiom szigorúan
+ütötte a taktust. Ám a kert távolabbi részén katonabanda játszott.
+Vörössel sujtásozott dolmányú szegfűvek, piroscsákós mályvák
+feszítettek; mindegyik előtt kotta volt. Egy kényes, szép sarkantyúvirág
+felváltva három kis rézdobon is tudott játszani egymaga, míg a
+bazsarózsa, aki már őrmester volt, a pukkadásig fölfújt arccal, izzadva
+trombitált. És ezeken kívül voltak még a tömegben magános hárfáslányok,
+szép, teljes violák, akik gyöngéd ujjakkal pengették a holdsugárból való
+aranyhúrokat. És voltak bolondos jelmezekbe öltözött kis hegyi
+csajkárok, cickórók és csöngettyűkék, akik furcsa nótákat adtak elő és
+táncoltak, hajladoztak is hozzá. Sőt még cigánybanda is játszott
+valahol. Szép szál búzavirág volt a prímás, ügyes kis muskátli
+kontrázott és egy derék máklegény emberségesen dolgozott a nagybőgőn; de
+minderre mégis csak azt mondta a közönség, hogy nem művészi, mert ezt
+nagyon is jól meg lehetett érteni.
+
+A virágok tehát muzsikáltak ezen az éjszakán a kastély gyönyörű
+kertjében; mert Képzeletországban minden virágnak született hajlama van
+a zenéhez. Ám be volt rendelve villamossági szolgálattételre a császári
+és királyi bogár-hadsereg Szentjánosról nevezett szárnyasezrede is; és a
+miriád sejtelmesen csillogó színes lámpácska mint mélytűzű drágakő
+csillogott és pompás lampionfüzérekké sorakozott a lombok közt s az
+oszlopos terraszok csipkés kőfaragványain. A kivilágított utakon pedig
+ott sürgött-forgott Képzeletország népének színe-java és kivette a
+részét minden mulatságból. Volt szökőkút, amelyből színes bor ömlött
+márványmedencébe; volt tűzijáték és rakéta, aztán léghinta, célbalövés
+és minden, amit csak kivánni lehet. De mindenkinek mégis az tetszett a
+legjobban, hogy apró lakájok, selyemlábú gnómok futkostak az ünneplő
+sokaság közt párolgó tálakkal, feltornyozott süteményestálcákkal, és a
+ráncos kis kék pofájuk hizelkedően mosolygott, ahogy kinálkoztak. Sőt az
+is megesett, hogy valamelyik bámészkodónak egyszer csak a lábához
+dörzsölődzött egy pirosra sült, ropogós malac vagy pulyka és oldalt
+pislogott rá, mondván:
+
+– Szelj csak a hátamból!
+
+A hátába kés volt szúrva és ha szeltek belőle, mindjárt újra nőtt és nem
+fájt neki egy csöppet sem; ellenkezőleg, nagyon jól esett.
+
+Azt mindenkinek tudnia illenék, hogy Képzeletországban nem ismerik az
+éjszakai alvást; hiszen ez a népség éjjel még sokkal elevenebb. Ilyen
+nagy mulatozásra azonban még ott sincs mindig alkalom. De ma az egész
+országnak ünnepelnie kell, mert a Képzelet-király három szép, fiatal
+legényfia jutott leventesorba. Egyidősek voltak, egy napon kellett a
+nagy útra indulniok és ma a búcsúlakomájukat ülték.
+
+Most pedig egészen különös dolgot kell elmondanom, ami azonban ebben az
+országban egészen megszokott és cseppet sem csodálatos. Abból áll pedig,
+hogy, ha itt valamelyik királyfi a gyereksorból kijut és eléri a
+huszadik évét, egyszer csak egy holdvilágos, tavaszi éjszakán eljön érte
+valami sohasem látott, idegen, hófehér fogat. Az oldala átlátszó, mint a
+víz, lágy köd az ülése, felhőből a nyereg, ökörnyálból a kantár, négy
+fehér ló van elébe fogva, olyan szelidek, mint a fátyolos menyasszonyok
+és a kétfelé vált, hosszú, síma sörény úgy omlik le a nyakukon, mint egy
+bolyhos éjjeli lepkének leeresztett két szárnya. És ez a puhán robogó
+fehér fogat elvisz egyszer életében minden fiatal királyfit nagyon
+messze vidékekre, – talán épp a Valóság országa felé, bár ezt sohasem
+lehet egészen bizonyosan megtudni. Mert míg oda vannak, hírt sem hall
+senki az eltávozott felől; mikor pedig egy idő mulva honnét, honnét nem,
+csak otthon teremnek megint, egy darabig olyan különösen viselik
+magukat, zavaros, furcsa dolgokat mesélnek, aztán egyre jobban
+elfelejtik ennek az ifjúkori kalandnak az emlékét. Később már csak úgy
+tűnik fel az egész, mintha egy másik életben, még a születésük előtt
+történt volna velük; és amikor megöregszenek, meleg kályha mellett, puha
+karósszékből mint nagyanyók és nagyapók sok fura mesét mondanak erről az
+unokáiknak. A gyermekek nyitva felejtett szájjal hallgatják, de a
+felnőttek mosolyogva legyintenek és azt mondják rá: álom. Nem tudni,
+honnét vették épp ezt a szót, de úgy illett rá, hogy el is nevezték az
+egész titokzatos utazást Álomnak és úgy megszokták, hogy már nem is
+csodálkoztak rajta.
+
+Azonban a fontosképű öreg tudósok Képzeletországban is mind azon törik a
+fejüket, amit más ember a megszokás miatt egész természetesnek tart.
+Hogy miképpen lehet egy szem magocskából virágos nagy fa; vagy hogy
+miképp jöhet el hozzánk a napról a melegség, mikor nincs neki
+országútja. Úgy-e, ti még nem gondolkodtatok ezen? Nos, a tudósok vastag
+könyveket írtak össze a fehér utazásról és kisütötték, hogy ennek is
+valami rejtett értelmének kell lennie, mint minden rendes dolognak. És
+megírták, hogy Valóságország valahol a messzeségben, a nagy Üresség
+másik oldalán van és egyre arra vár, hogy Képzeletországban teremjen már
+egyszer egy olyan királyfi, aki megtudja hódítani. Ám a képzelet csak az
+Álomban juthat el a Valóság tájékára és ezért jön minden királyfiért a
+puha álomfogat, hogy szerencsét próbálni vigye. Hogyha nem sikerül, – és
+eddig egynek sem sikerült a hódítás – akkor a visszatérő büntetésből
+mindent elfelejt, amit látott vagy tapasztalt, csak homályosan dereng az
+emlékezetében valami összevisszaság. De egyszer majd csak akadnia kell
+valami ügyes, okos ifjúnak, aki eltalálja a módját és akkor egyszerre
+nagy világfelfordulás lesz és minden meg fog változni És a világ
+megváltozásától szoktak-e egyebet várni, mint jót? Hiszen ki volna a
+sorsával megelégedve? Azért Képzeletországban már erősen várták azt a
+megjövendölt, világhódító daliát.
+
+Ma pedig a királynak egyszerre három egyidős fia lett nagykorú és a
+pompás királyi lakban búcsúlakomát ültek; ezen az éjszakán kell eljönnie
+értük az Álom ködös kocsijának. A virágok muzsikáltak a kertben, az
+emberek pedig csillogó szemmel jártak, a széles kerti utakon
+keresztül-kasul tolongott a vigadó sokaság és a három szép hercegfiúról
+beszélt mindenki.
+
+– Ki tudja? Hátha ők az igaziak? Hisz oly szép, fiatal és gondosan
+nevelt mindegyik! Oh, oh, nagy idők következhetnek ránk, nagy
+változások, – mondották a fontoskodók, akik mindent tudni látszanak.
+
+Odabenn a nagyteremben pedig miniszterek ültek a lakománál és
+pohárköszöntőket mondtak egymásra, miközben ha nem jutott már semmi az
+eszükbe, addig beszéltek, míg megint eszükbe nen jutott valami. Más
+termekben a palotahölgyek lejtették a táncot és a legyezőjük mögül egyre
+a szomszédnőjük felé pislogtak, nem csipkésebb e annak a rokolyája és
+nem mondanak-e több bókot neki. Lenn a kunyhóban pedig egy szemtelen kis
+kukta már a harmadik darab lincifánkot pofázta be titokban és egy másik,
+szelid kis kukta már a harmadik nyaklevest kapta emiatt ártatlanul. Csak
+az ünnepelt három királyfi nem volt sehol a mulatók közt.
+
+Fenn, a vártorony nagy fegyvertermében az öreg király most búcsúzott a
+legkedvesebbik fiától, aki épp egy órával volt idősebb a másik kettőnél.
+Szép, izmos, hatalmas növésű legényke volt Acháj királyfi, a
+fegyverruhája csak úgy csillogott rajta és a bőrtűszője csupa
+buzogányokkal, hegyes tőrökkel, feszes íjjakkal volt körültűzködve. Az
+öreg király a vállára tette a kezét.
+
+– Mintha magamat látnám benned, édes fiam, ilyen lehettem éppen húsz
+esztendős koromban. Ami nekem nem sikerült, sikerüljön neked, mert tudd
+meg, hogy csak egy dologért érdemes élni és ez a hatalom. Ez legyen a te
+álmod is és az Álom a Valóság országába vigyen!
+
+És az öreg király megáldotta Acháj királyfit.
+
+A második herceg Námán, aki csak félórával volt amannál fiatalabb,
+ezalatt a kert egy elhagyatottabb zúgában sétált tanítómesterével, az
+udvari tudóssal. Mindketten sötétszínű talárt és a fejükön háromszögletű
+barétet viseltek és csendesen járkáltak a fák alatt, míg a mulatók zaja
+csak gyéren hallatszott idáig. Ez a fiatal herceg is szemrevaló legény
+volt, csak egy kicsit sápadtabb és komolyabb arcú és a szép fekete
+szeméből okosság és töprengés látszott. Egy fordulónál megszólalt a
+tudós csendes meghatott hangon:
+
+– Te voltál a legjobb tanítványom hármatok közül és amire én
+taníthattalak, azt már mind tudod. Sőt azt hiszem, már sokkal többet is,
+amiket magadtól találtál ki. Fiam, ez még mind kevés ahhoz a sokhoz
+képest, amiket ketten sem tudunk. Én, tudod, egy nagy könyvet írtam
+egész életemben, amelyben bebizonyítom, hogy egy kétszázezer év előtt
+élt vízipóknak csak hat lába volt és nem nyolc. De ebben eltelt az élet
+és nem értem rá egyébre. De te még ráérsz, siess, gyermekem és, ne
+feledd, hogy, ha találnál a mindenségben egy szilárd pontot, annak a
+segítségével kiforgathatnád a világot a sarkából.
+
+Meleg kézszorítással búcsúzott tanítványától és Námán királyfi
+szeretettel viszonozta, bár ha valaki a homályban okos fiatal arcára
+néz, láthatta volna, hogy magában egy kicsit mosolyog.
+
+
+
+
+Acháj.
+
+Acháj királyfi megdörzsölte a szemét és szétnézett. Homályos, hajnali ég
+alatt találta magát és körülte szirtes hegyvidék terült el. A kövek
+barnás mohával voltak borítva és nagy messzeségben egyetlen szál virág
+se látszott, csak fekete hegyszakadékok és óriás sziklák.
+
+– A Valóság országa meglehetősen szürke és egyhangú – mondotta a fiatal
+herceg ásítva és talpra szökött. – Lássuk csak!
+
+Néhány lépést tett előre és a hegypárkány széléig jutott. Alatta mély
+völgység terült el, sötét, irtatlan őserdőkkel, fenn a magasságban pedig
+tömött gránitból való nagy sziklaormok mint bókoló vén óriásfejek
+sorakoztak. A legtávolabbiak csúcsa hófehér volt és a jégmezők pompás
+színekben ragyogtak, mert bár a nap még nem kelt fel, a látóhatár széle
+alól odaküldte a magasságba az első éles és friss sugarait. Igen,
+bizonnyal nagyszerű kép volt ez! Acháj kinyujtóztatta zsibbadt karjait
+és domború mellét kifeszítve tele tüdővel szívta be magába a pompás,
+zamatos hegyi levegőt. Eközben a keleti ég széle lassan pirulni kezdett
+és mint egy óriási tűzgolyó, bíborszínű lángoló arccal emelkedett lassan
+feljebb a fenséges égitest. A királyfi tágranyílt csillogó szemmel nézte
+és amint a nap egészen elvált az ég aljától és teljes szépségében
+mutatta arcát, akaratlanul is felkiáltott az elragadtatástól és kitárta
+mind a két karját feléje. Lehet, hogy ez volt az első imádság.
+
+– Oh milyen erős, milyen hatalmas itt minden, – suttogta. – És oly
+világosan, tisztán lehet látni a Valóságban a tárgyak vonalait. Itt
+minden olyannak látszik, amilyen. Ezt szeretem én! És milyen felséges
+volna urává lenni ennek a világnak és parancsolni neki. Ki lehet az,
+akinek a hegyek, erdők és vizek engedelmeskednek?
+
+Míg az ifjú így tünődött az új világ csodáin, lassankint egészen nappal
+lett és az erdős völgyekből is felszállt, eltisztult a köd; látni
+lehetett a fák zúgó koronáját odalenn.
+
+– Éhes vagyok! – mondta Acháj hirtelen és megtapogatta íjját és tegzét.
+– Éhes vagyok és az erdőben bizonnyal sok a vad.
+
+És ruganyos léptekkel indult meg a hegyfal meredek sziklái közt, hogy
+lejebb ereszkedjék. Nehéz és veszedelmes volt az út, de épp ez
+csodálatos jókedvre derítette. Az ereiben csak úgy bizsergett a vér.
+
+– Jó napom van, érzem, – gondolta csaknem ujjongva – ma királyi vadat
+kell ejtenem.
+
+Már az erdőség szélén járt és a bozótos sűrűség sok helyen útját vágta,
+úgy hogy késével kellett rést egyengetni magának. Majd az őserdő
+hatalmas, évszázados fatörzsei közt haladt előre. Sokszor megzörrent
+mögötte a bokor és apróbb erdei vadak keresztezték az útját. Menekülni
+engedte őket, pedig az éhségét csillapíthatta volna velük. Ám ma valami
+különös, mámoros diadalvágy tüzelte – nagyszerűbb zsákmányra várt.
+
+Végre úgy tünt fel neki, hogy előtte ritkulnak a fák s egy szirtes lejtő
+közelében hűs, tiszta erdei forrásvízre akadt, mely egy kristályos, szép
+kis zuhatagból kapta vizét. Néhány gyönyörű égerfa hajtotta fölé lombját
+s a királyfi megállott az egyik fatörzsnél. Fölötte a sziklafal
+meredezett kúszó, csenevész bokraival és a királyfi látta, hogy az egész
+hegyoldal mély barlangokkal és odvakkal van megszaggatva. Nem messze
+innét, az ellenkező oldalon volt egy szép, fűves erdei tisztás.
+
+– Az erdő vadjai e forrásra járnak, itt várok kissé, – gondolta Acháj és
+csendesen maradt a sűrűségben.
+
+Nemsokára különös, lassan erősödő morajlást hallott és a fák ágainak
+zörejét, amint valami száguldó csoport letöredezi útjában. A királyfi
+jobban odafigyelt és gyakorlott fülével mindjárt észrevette, hogy a
+szakgatott kiáltozás semmi ismerős vadállat hangjára nem vall. Pedig
+mintha egész falka közelednék erre.
+
+Egy pillanatig zavarodottan állt Acháj, aztán hirtelen előrehajolt. Oh,
+már látni lehetett, a tisztás másik oldaláról, a fák közül fülrengető
+bődülést hallatva vált ki a vad, egy hatalmasan kifejlett, gyönyörű
+szarvasbika és hátraszegzett, pompás agancsaival dühös iramban
+közeledett feléje a füves térségen át. Úgy látszott, hogy üldözők elől
+menekül.
+
+Csak egy pillanat műve volt az egész. Acháj kifeszítette íjját, célzott
+és a nyíl szügyen találta a pompás állatot. A vad horkanva esett össze,
+ám sebe mégsem lehetett halálos, mert a fűbe rogyva fájdalmas kiáltással
+vetette hátra szép fejét, félelmes dühvel rugdalt és csapkodott maga
+körül, vére szétfreccsent és pirosra festette a pázsitot.
+
+– Nem akarom, hogy kínlódjék! – mondta a királyfi részvéttel. És
+merészen a közelébe sietve, egy bámulatosan ügyes mozdulattal félkézzel
+megragadta az állat veszettül csapkodó agancsait s fejét így vasmarokkal
+előre görbítve, hirtelen tarkójába szúrta kését. A szarvas abban a
+pillanatban kiszenvedett.
+
+Acháj csak akkor nézett szét maga körül és a szája is nyitva maradt a
+csodálkozástól. A sürűségből előbukkanva, a fák alól és a kövek mögül
+bámuló, idegen arcok meredtek felé és félmeztelen lényeket látott, akik
+őhozzá hasonlítottak, ám torzonborz alakjukat állatbőrök fedték és
+kőbaltákkal, fadorongokkal voltak fegyverkezve. A Valóság emberei
+voltak.
+
+Acháj egy pillanatra sem ijedt meg és nem gondolt menekülésre.
+Ösztönszerűen érezte, hogy azok nem ellenségei. Egy percig még így
+farkasszemet néztek egymással, aztán az idegenek csoportja egy hatalmas
+kiáltással kivált a sűrűből, a királyfi felé rohant és földre vetette
+magát előtte.
+
+– Parancsolj nekünk! Szolgáid vagyunk és te vagy urunk!
+
+Acháj vigignézett rajtuk és szíve megdobbant, habár alapjában véve
+szinte természetesnek látta a dolgot. Hogy ő az úr, aki parancsolni fog.
+Érezte, hogy erre született.
+
+A csoportból egy őszhajú, de azért marcona kinézésű férfi emelkedett fel
+és így szólt:
+
+– Te vagy urunk! A barlanglakók mindegyikének parancsolni fogsz ezentúl
+a fekete hegységben. Mert úgy egyeztünk meg valamennyien ez erdőségek
+népe, hogy parancsoló vezért fogunk választani, akinek a szavát
+kövessük, ha vadászatra megyünk, hogy így több vadat ejthessünk el. Aki
+önkezével öli meg ma e szarvast, – így mondták a vének – az legyen a
+barlanglakók vezére! Te megtetted. Ám te talán nem is vagy hozzánk
+hasonló ember, a karod erősebb, a fegyvered csodálatos és a szemed
+nézése parancsolni tud. Talán az elhalt apák lelke vagy te?
+
+– Uratok vagyok! – mondotta Acháj egyszerűen.
+
+És egy kézmozdulattal jelt adott az elejtett szarvas felbontására. Mikor
+pompás bőrét lehúzták és átnyujtották neki, ő kiválasztott a közelben
+egy hatalmas vándorsziklát, épp azt, amely mellett a szarvas elesett,
+beterítette az állat bőrével és helyet foglalt rajta.
+
+– Ez a kő lesz trónusom és itélőszékem! – mondotta.
+
+A barlanglakók remegtek az izgatottságtól, hogy a zsákmányhoz jussanak
+és mohó, falánk éhség csillogott a szemükben. Már valamennyien rá
+akartak rohanni, mikor az új vezér a pillantásával visszautasította
+őket, aztán három öreggel felosztatta a húst. Valamennyiüknek bőven
+jutott, annyi, hogy jóllakhatott és családját jóltarthatta belőle, – bár
+a legszebb darabot jóelőre a vezérnek nyujtották hódolatul. És bámulva
+néztek egymásra. Valóban, még sohasem volt osztozkodás vérontás nélkül,
+most pedig mindenik meg van elégedve s a zsákmány jórésze még
+osztatlanul hevert a földön.
+
+– Hozzátok a maradékot utánam! – intett Acháj a véneknek.
+
+– Miért, uram? Hiszen most már mindenki jóllakott.
+
+– El fogom tenni, – mondta Acháj – hogy ne kelljen holnap is vadászni.
+
+A három öreg elbámult. Sok évet éltek vadászva a rengetegben, de
+valahányszor jóllaktak, sohasem gondoltak többé a holnapra.
+
+Most elvezették ifjú vezérüket odvaikhoz és megmutatták a neki szánt
+barlangot. Valamivel tágasabb volt a többinél, de épp olyan kemény
+szikla a földje és szűk lyuk a nyílása. De Acháj azért jól érezte itt
+magát és amikor az elejtett vad bőrén pihenni tért, boldogan suttogta:
+
+– Hatalmas vagyok máris, van hadseregem és minden barlang az enyém. De
+ez még semmi!
+
+Másnap valóban nem kellett vadászniok, a tegnapról maradt hús
+kielégített minden barlanglakót. Acháj tehát maga köré gyüjtötte a
+férfiakat és elkérte fegyvereiket. Bizony kezdetleges szerszámok voltak.
+Egy-egy átfúrt fadorong, melybe valami nyelet dugtak, vagy egy durva
+kődarab, amit úgy találtak és valamelyik oldala véletlenül éles volt
+vagy hegyben végződött. Acháj kezébe fogott két ilyen követ és elkezdte
+őket erős kezével egymáshoz dörzsölni, ugyanazt parancsolva a többieknek
+is. Nehéz munka volt és az alattvalók százszor is elvesztették a
+türelmüket de a vezér parancsoló nézése megfélemlítette őket és tovább
+folytatták. A nap már lehanyatlott, mikor a kőfegyverek két oldala
+elvesztette érdességét, símára csiszolódott és úgy hajolt össze, hogy az
+ék hegyes és éles volt; a vérontásra valóban kitünő eszköz. Most már
+mindenki örült új fegyverének és alig várta, hogy kipróbálhassa.
+
+Másnap üvöltöző, össze-vissza csoportban állták körül a vezér
+barlangját, mert ismét éhesek voltak és vadászni akartak. Mikor Acháj
+kijött, szigorúan nézett végig rajtuk.
+
+– Így nem megyünk, mint az állatok csürhéje. Azonnal oszoljatok két
+csoportba. Az asszonyok és a gyermekifjúk menjenek a nagy szikla tövéhez
+és álljanak sorfalat. Ha jelt adok, rohanjanak kiáltozva és az ágakat
+csapkodva előre, de nem egy csapatban, hanem széles vonalban, hogy az
+erdőség jó része át legyen zavarva. Mi a tisztás felé megyünk a
+fegyveres férfiakkal, hármasával elrejtőzünk körülte és úgy várjuk be a
+vadakat, amiket azok felénk hajtanak.
+
+A nép most már vakon és jókedvvel, lelkesen engedelmeskedett. Érezték,
+hogy már nemcsak karral és marokkal, hanem ésszel indulnak zsákmány után
+és a Képzeletnek is szerep jut a harcban. Hiszen a vadászat előre ki
+volt gondolva. Ezentúl így ment ez, előre tervezve és szabályos rendben,
+– hamarabb jutottak így zsákmányhoz és kedvet leltek a munkában.
+
+Most már több szabad idejük maradt és sokszor ültek otthon a barlangban,
+a leölt állatok bőrével babrálva, amit egyre ügyesebben sikerült
+öltözetté formálniok.
+
+Új fegyvereket is készítettek. Hegyes nyílvesszőket faragtatott velük a
+vezér a kőkések segítségével és íjjakat csináltak feszes, hajlós
+faágból, amire állati beleket húztak. Milyen könnyű volt most már a
+vadászat. Hisz az állatoknak nincs fegyverzetük.
+
+Egy ízben ép az íjj favázán dolgoztak, de a husáng nem akart hajlani,
+törékeny és reves volt, s ahogy széttört Acháj kezében, apró, fényes
+szikrák pattantak szét belőle. A vezér megnézte a két fát,
+összedörzsölte és újra szikrázott. Most már szakadatlanul dörzsölte és a
+revült fa bevilágította a barlangot, s a félénk, bámuló arcokat. Egyszer
+aztán felcsapott magasra egy piros tűznyelv és a fadarab füstölögve
+égett a vezér kezében. Egy asszony sikoltva kapta el a kezét, amint
+feléje kapott, a tűz megpörkölte ujjait. Már-már rémülve menekültek a
+bennlevők, de Acháj kemény szava visszaparancsolta őket. A barlang
+közepére tette az égő fát és többet is rakatott oda. Mind tüzet fogott
+és nemsokára barátságos, piros fényt hintve, vidáman csapkodott fel az
+első tűzhely lángja. Ah, milyen gyönyörűen táncoltak az apró, lobogó
+nyelvek, mennyi szépet láthatott játékukban az, aki Képzeletországból
+került a Valóságba. De a barlanglakók arca is földerült és a hűvös
+éjszakában jólesően bizsergette tagjaikat valami.
+
+Egy fiatal leány, a nép vénjének unokája, merészen a tűz fölé tartotta
+izmos karját és azt mondja: Meleg! Soha, senkitől sem hallotta ezt a
+szót, csak úgy véletlenül pattant ki ajkán abban a percben. De nemsokára
+többen is utána mondták: meleg! és amíg nekibátorodva közelebb húzódtak,
+úgy találták, hogy ez az új szó legjobban illik az új jelenségre. Acháj
+vezér fölemelte fejét, a fiatal leány mellette állott, izmos, szép
+alakját pettyes menyétek összeaggatott szőrméje fedte, sötét haja
+gyűrűzve omlott el a vállán és mosolygó, üde arcát besugározta a tűzhely
+fénye.
+
+Egy idős asszony ekkor egy darab nyers őzcombot hozott elő és odavetette
+a tűzhöz, a többiek pedig kacagtak a tréfán; vajjon megérzi-e az
+élettelen hús is az új meleget, ami az áldott nap erejéhez hasonlít. S
+valóban, az őzcomb lassan sercegni kezdett, átpirult és a barlangban
+csodálatosan kellemes illat terjedt szét. Mikor az asszony elvette a
+húst, már az is annyira forró volt, hogy a kéz nem állta ki. Acháj
+azonban egy síma kőre tette és fölszelte a combot, amely lassan hűlni
+kezdett, már csak gyengén meleg, porhanyó, puha és zamatos volt és
+felségesen ízlett mindenkinek, aki belekóstolt.
+
+És a tűz használata nagyon megváltoztatta a barlanglakók életét.
+
+– Uram! – szólt egy napon egy fiatal vadász a vezérhez. – A szomszéd
+völgyön egy nagy víz folyik végig, melybe a hegyoldal összes forrásai
+beleszakadnak. A vízben sok pikkelyes állat van, halnak hívják és a
+húsát enni lehet. Ha a mi tüzünkön megsütnők a halat, jó étel volna az
+is.
+
+– Hát hozzatok! – mondta Acháj.
+
+– Nem lehet, uram. A folyó környékén másik nép lakik, amely nem ismer
+barlangokat, hanem cövekeket ver le a víz fenekére és azokra fatörzseket
+fektet. Ők már régen megtanulták a fákat kidönteni és úgy rakják össze
+őket a víz felett, hogy barlangformájú lakás lesz belőle a víz közepén.
+És a parttól a lakásukig is fatörzseket fektetnek, hogy ki-be,
+járhassanak, de éjszakára ezeket felszedik és akkor a víz megvédi őket.
+Ez a nép nem engedne minket halat fogni a folyóban, mert a víz az övék.
+
+– Holnap ellenük indulunk s elvesszük tőlük! – mondta a vezér csillogó
+szemmel. A halra pedig nem volt nagy szükségük, de Acháj érezte, hogy
+valami harcra ösztönzi. Szeretett volna a vízinépnek is ura lenni.
+
+Másnap felfegyverezte a férfiakat, harcba indultak és legyőzték a
+cölöplakókat. Mikor az őserdők fáiból készült tutajokon a vízre épült
+házakhoz közeledtek, a vízi emberek nem kőből, hanem fából készült
+nyilak záporát lőtték feléjük és az idegen nyilak okozta seb mind
+halálos volt. De a sereg mégis előre tört, bejutottak a cölöpházakba és
+lefegyverezték az idegeneket.
+
+– Nem engedem, hogy megöljétek őket. Élve maradnak és szolgálni fognak
+nekünk, ti pedig, a győzők, urai lesztek a legyőzötteknek és
+parancsoltok nekik, mint én tinektek.
+
+S a cölöplakók hódolattal borultak le az új vezér előtt, majd pedig
+megtanították a győzőket az ő tudományukra, hogy miképp kell a nyilak
+sebét halálossá tenni. Egy rosszszagú, ragadós fű termett ott a mezőkön
+és az ember meghalt, ha belőle kóstolt. Ennek a nedvével kenték be
+azontúl a nyilak hegyét.
+
+Az élet ezután vadászatban és harcokban folyt le. Mert a szomszédos
+völgyekben még más erdők, vizek és barlangok voltak és mindenütt laktak
+emberek, akik megtámadták őket, ha tanyáik közelében akartak vadászni.
+Acháj pedig kijelentette népének, hogy valamennyi erdő vadja az övék, ha
+el tudják ejteni. Hadat viselt, fegyveres erőt vitt azok ellen, akik
+miatt állítólag nem vadászhattak szabadon. Az Acháj népe lassanként
+uralomra jutott az egész hegyvidéken, valamennyi völgy lakói, mint
+alattvalóik, nekik hozták el adóképp a legszebb prémeket és amaz
+edényeket és más eszközöket, amiket készítni tudtak. A legyőzötteknek
+kellett fegyvereket és ruhákat készíteni számukra, maguk az achájiak már
+csak hadakozással foglalkoztak.
+
+Egy ízben Acháj vezér haditanácsot hirdetett ama sziklához, melyet
+trónjául választott, mikor ott az első szarvast megölte. És tudtára adta
+a népnek, hogy ismét hadat fognak viselni, de most már nem a hegyek
+között, hisz itt már minden rég az övék, hanem a messze elterülő síkság
+ismeretlen népe ellen. Mikor szavai elhangzottak, szólásra emelkedett a
+nép vénje, aki régen az ő vezérségét kihirdette. Már ősz volt és harcra
+erőtlen, de okossága sokszor hasznos volt a csatákban.
+
+– Vezér, – szólott – bocsáss meg, hogy szóra nyílik ajkam előtted. Sok
+harcban követtelek a hegyek vidékén, mert különb vagy mindnyájunknál és
+halat, vadat, meg idegen zsákmányt szereztél a harcok árán a népnek.
+
+– De íme, – folytatta a nép vénje – most már mindenünk van. A síkság
+lakói, úgy mondják, szelíd állatokat őrizgetnek a füves helyeken,
+ide-oda járnak velük, vagy összeőrölik a földből nőtt füvek magját és
+azzal élnek. Mi itt az erdőkben vadhúsra vagyunk szokva, mit vehetnénk
+mi el tőlük, miért is bántanók őket, uram?
+
+Acháj királyfi rászögezte kemény, szigorú tekintetét és a fegyverzetére
+ütve, ezt felelte:
+
+– Harcolni fogunk velük a hatalomért. Azért, hogy megmutassuk erőnket;
+azért, hogy féljenek tőlünk és szolgáink legyenek.
+
+A nép egy darabig hallgatva nézett urára, de aztán lelkesült, helyeslő
+zsivajban tört ki, összecsendítették fegyvereiket, a nép véne pedig
+csendesen visszavonult.
+
+Acháj királyfi azonban azon az éjszakán nyugtalanul hánykolódott
+állatbőrein. Különös gondolatai voltak és mikor kissé elszenderült, úgy
+érezte, mintha valami ismeretlen szellemhang szólítaná őt.
+
+– Acháj vezér!
+
+Úgy tetszett neki, amint felemelkedett félig fekvőhelyén, hogy a hang
+nagyon messziről jő.
+
+– Acháj vezér! Tudod-e, mi van a síkságon is túl?
+
+A vezér szívdobogva figyelt és nem mert felelni. A hang folytatta:
+
+– A síkságon túl újra hegyek és völgyek következnek, aztán megint sík
+mezők, erdők és vizek. Azt hiszed, mindent meghódíthatsz egy életben?
+Igaz, hogy a Valóság világa csupa küzdelem, de mit gondolsz, mi lesz a
+küzdés vége? A halál az! Mert el fog jönni egyszer időd és tudod-e
+akkor, miért éltél? Hiszed-e, hogy a te diadalod az igazi?
+
+Acháj szívdobogva ugrott fel. A távoli hang végleg elhalt, de a vezér
+nyugtalanul, háborgó lélekkel járt-kelt sokáig a tágas barlangban.
+
+Mi pedig épp ezen a töprengő, gondoktól nehéz éjszakán fogunk elbúcsúzni
+egy időre az erős Achájtól, a Képzeletbeli hercegtől.
+
+
+
+
+Námán.
+
+Ugyanazon időben-e, vagy később, – az nem fontos dolog, mert hisz jól
+tudjátok, hogy Képzeletországban nem sokat törődnek az idővel – elég az
+hozzá, hogy a fehér Álomutazás után a második királyfiú, Námán is
+öntudatra jutott és ő is megdörzsölte a szemét. Kiterjedt, széles síkság
+közepén volt és amint szétnézett maga körül, úgy tetszett neki, hogy az
+ég alja köröskörül lehajlik a látóhatár széléig és az egész mintegy
+sötétkék üvegharang borul le a tányérforma kerek földre.
+
+– Lám, – mondta Námán egyszerre – tehát a valóságban sem látszik minden
+olyannak, amilyen. Mert én jól tudom, hogy ez a föld nem tányérforma,
+hanem gömbölyű, az ürességben lebeg és az ég kékje csak puszta levegő,
+mely messziről kék színt mutat. De úgy látszik, hogy ennek a
+megértéséhez itt éppen a Képzelet szükséges.
+
+A nap már alkonyodóban volt. Námán elővette a körzőjét, megmérte a nap
+magasságát fokokban kifejezve és ebből gyorsan ki tudta számítani, hogy
+milyen égtájon és milyen napszakban lehet, sőt azt is, hogy milyen
+hónapnak hányadika van. Mikor ezzel tisztába jött, már leáldozóban volt
+a nap, az égen feltüntek a csillagok és, csodák csodája, lent a földön
+is, szerte a síkon, közelebb-távolabb enyhén lobogó, vagy messze
+pislákoló kis fényességek támadtak.
+
+– Ilyesmiről nincs szó a könyveimben, – mondta Námán – de épp azért meg
+kell tudnom, mi lehet a sok fényes, földi csillag.
+
+Összehúzta magán sötét köpenyegét és az alkonyati szélben, puszta
+fűtérségen át egyenesen az egyik fénypont felé vette útját. Amint
+közeledett, egyre jobban nőtt a fényesség és meglátszott, hogy nem egyéb
+az felfellobbanó, füstölgő, barátságos pusztai tűznél. Már azt is
+kivehette, hogy a tűzhelyet három oldalról valami fonott sövényfal védi
+a szél ellen és hogy a tűz körül sorjában emberi alakok ülnek. Most már
+örömmel és kiváncsisággal telve szaporázta a lépteit Námán királyfi.
+
+Nemsokára a cserény közelébe jutott, úgy hogy egészen jól láthatta annak
+berendezését és környékét. A tűz a háromoldalú fal balsarkában állt és
+férfiak, öregek, ifjak és asszonynépek ülték körül, lehettek mindössze
+vagy három-négy család. A jobb sarokban fából durván összerótt láda állt
+és belőle az egyik fiatal leány épp most emelte ki a jó barna kenyeret
+meg egy szép kerek juhsajtot. Egy asszony tejet szűrt le egy sajtárból,
+a tüzön pedig kerek bográcsban pompás báránytokány rotyogott,
+illatozott. A cserény falán báránybőrbundák és süvegek lógtak és szögre
+akasztott pásztortarisznyák meg kampósvégű botok. A cserény mögött egy
+szép falka juh meg bárány pihent a füvön, előttük a bejárat körül pedig
+négy hatalmas fehér juhászkutya.
+
+Námán királyfi megállott kissé, hogy zavartalanul gyönyörködjék a kedves
+képben és mondanom sem kell, hogy a pompás pecsenye szaga nagyon
+kellemesen csiklandozta a bölcs és komoly ifjú hercegnek orrát. – Hja,
+hosszú utat tett Képzeletországból idáig, jól megéhezhetett. Már épp be
+akart térni a cserénybe, mikor az egyik kutya álmában elvakkantotta
+magát. Erre felébredt a többi is, megérezték az idegen szagot és nagy,
+dühös csaholással rontottak elő. De mielőtt megrohanhatták volna,
+felemelkedett a tűz mellől egy fiatal legény, fogta kampós botját és
+szólt a kutyáknak, mire azok morogva sompolyogtak vissza, a legény pedig
+kilépett a sötétbe.
+
+– Ki az, aki közeledik? Ellenség, vagy jóbarát?
+
+– Idegen vagyok, – hangzott a válasz.
+
+– Mi járatban?
+
+– Elfáradtam a vándorúton, pihenőt kérnék éjszakára.
+
+– Térj be!
+
+Námán herceg belépett és levette fejéről fekete barétját.
+
+– Béke veletek, jó emberek,
+
+– A hatalmas Bálvány vezérelt közénk, holnap épp az ő ünnepe lesz. Ülj a
+mi tűzhelyünkhöz, egyél eledelünkből és igyál italunkból.
+
+Námán megköszönte szépen és közéjük ült. Egy öreg pásztor erre felkelt,
+vizet vett egy agyagtálba és lehúzva a vendég saruját, megmosta lábait.
+Egy asszony kenyeret és sajtot nyujtott neki és ő jóízűen falatozott a
+többiekkel, majd pedig közös tálból ették a pompás birkatokányt. Míg
+tartott, nem beszélt senki.
+
+Mikor aztán elkészültek, a család feje tisztelettel szólította meg a
+vendéget.
+
+– Sok földet bejárhattál, idegen, sokat tapasztalhattál. Beszélj nekünk
+valamit a világról!
+
+– A világ – felelt az ifjú – sokkal nagyobb, semhogy egy ember
+bejárhatná és amit tudok, annak a nagyobbik felét nem is tapasztalásból
+tudom, hanem onnét, hogy gondolkodni tudok mindenről, amit látok.
+
+– Nem érem föl ésszel, amit mondasz – szólt egy másik pásztor. – Hiszen
+mi is sok mindent látunk, a föld füveit, a csillagos eget, a négylábú
+állatokat és az ég madarait, gondolkodni is lehet a nyáj után ballagva,
+vagy ha a tűzhely lángjába nézünk, mégsem tudunk meg mindebből mást,
+mint amit látni lehet.
+
+– De tudjuk azt, – szólt egy harmadik – hogy a hatalmas Bálvány, mely a
+törzsatya tűzhelyét őrzi, esőt és jó időt, dögvészt vagy szárazságot ad,
+aszerint, hogyan tetszik neki az égő áldozat fiatal állatainkból. Te nem
+ismered a mi Bálványunkat, idegen; egy szent topolyafának törzséből való
+az alakja, de a fakéreg repedései fent egy csodálatos és félelmetes
+emberarcot mutatnak. Emberkéz nem nyúlt soha a fához, éjnek idején, nem
+tudni ki döntötte le és vitte a törzsatya hajlékába már őseink korában.
+Annyi bizonyos, hogy a fakéreg emberarcot mutat és a Bálvány a mi
+istenünk. Te nem ismered őt, idegen, és lám gondolataidból sem tudhatsz
+felőle semmit.
+
+Námán örömest megfelelt volna e beszédre, de nem akarta megsérteni a
+tűzhelyet, amelynek vendége volt, azért meghajtotta fejét és annyit
+mondott:
+
+– Áldassék az, akit ti áldotok, én megmelegedtem tüzeteknél és ettem
+kenyeretekből.
+
+Majd rövid hallgatás után ő fordult kérdéssel hozzájuk.
+
+– Mondjátok el inkább ti, jó emberek, miképp megy a sorotok e vidéken?
+Jó-e a legelő, bőven tejelnek, jó gyapjút adnak-e az állatok, van-e
+bőven legelőjük?
+
+– Megvolna minden, – felelték – de mégis nagy baj szakadt ránk
+nemrégiben. A Hatalmas Bálvány haragja sujt minket és a jószág százával
+vész el valami szörnyű kórságban, amit sem a javasasszonyok, sem a
+bűbájossághoz értők, vagy a garaboncok meg nem tudnak gyógyítani. Egyik
+juh a másik után esik bele a kórságba.
+
+– A bajt apró, szemmel se látható lények okozzák, – felelt Námán – azok
+vándorolnak egyik állat testéből a másikba és mert nagyon gyorsan
+szaporodnak, azért nő egyre a betegség
+
+– Valóban, – szólt erre az egyik férfi – most már látom, hogy bölcsesség
+lakik benned. Mert a táltos is ilyenformán mondta a mult ünnepen. Hogy
+ártó, gonosz kis láthatatlan szellemek vagy ördögök bujnak a szegény
+juhokba, egyikből a másikba és nincs, aki kiűzze őket.
+
+Námán királyfi zavarba jött. Ő bizony nem így mondotta, nagyon
+félreértették szavait, de nem akart sérteni senkit, azért újra
+hallgatott.
+
+Az öreg pásztor jelt adott a lefekvésre és az emberek sorra pihentek el
+a cserény körül s benn a száraz fűből való almokon. A vendégnek a
+legvédettebb helyet engedték át a fal zúgában.
+
+Reggelre kelve azonban a királyfi így szólt a család öregjeihez:
+
+– Ti jó szívvel voltatok irántam és nekem semmim sincs, amit ajándékul
+adhatnék nektek. De hogy mégis megmutassam hálámat, megpróbálom
+meggyógyítani beteg állataitokat.
+
+– Ah, kiűzöd az ártó ördögöket? – kérdezték a pásztorok.
+
+– Megnéztem jól a ti földetek porának színét és megtapintottam ujjaim
+közt. Ezen a földön bizonnyal kell nőni egy apró háromlevelű, bolyhos
+virágú kis dudvának, menjünk, keressük meg azt.
+
+Egypáran elindultak vele s a cserénytől nem messze, egy sekélyvizű
+pusztai kút környékén nemsokára örömmel fedeztek föl egész csomó olyan
+füvet, amilyet az idegen említett.
+
+Námán jó csomót szedetett belőle, hazavitte a cserénybe és tüzet
+rakatott. Egy agyagbögrében jó sokáig főzte a füvet, aztán hintett bele
+porrátörve abból a vörös agyagföldből, amit szintén a közelben talált,
+aztán ment az egyik beteg birkához, amelyik kínosan hánykolódott a
+földön és az egyik labdacsot a nyelvére tette, hogy lenyelje. Hát bizony
+egy félóra mulva az állat lecsendesedett, majd fel is tápászkodott a
+földről és füvelgetni kezdett. Nem volt már annak semmi baja.
+
+Nosza, nem csinált egyebet aznap az egész pásztornép, mint a juhoknak
+való orvosságot, amint az idegen ifjútól tanulták, nemcsak a vendéglátó
+cserény, hanem valamennyien a szomszédbeliek is. Mivel pedig aznap a
+Hatalmas Bálvány ünnepe volt, minden cserény fejének el kellett
+zarándokolnia áldozati bárányával a közös szentélyhez, mely a törzsfő
+hajlékában volt. Így aznap még az egész törzs pásztorai megtudták a jó
+hírt: vége a dögvésznek, mert a Bálvány egy csodatevő idegent küldött
+hozzájuk, aki a föld füvével és porával űzi el a rossz szellemet.
+
+Körül is vették Námán királyfit aznap a pásztorok. Hoztak neki
+ajándékokat, a magok szőtteseit, jó, égetett cserépedényt, illatos
+sajtokat, köntöse szélét is csókolták, úgy kérték, marasztalták, ne
+hagyja még el őket. A királyfinak meg kellett igérnie, hogy egy ideig
+még közöttük marad.
+
+Két nap mulva követek érkeztek a törzs főnökétől, a legfőbb atyától.
+Elmondták, hogy már a törzsfő is hírét vette az idegen ifjú tudományának
+és arra kéreti, jönne el a követekkel és tisztelné meg az ő hajlékát.
+Mert – mondották – volna ő neki egy gyönyörű szép, ifjú hajadon leánya,
+egész világon a legkedvesebbje, aki jó ideje már nagy betegen fekszik,
+senki meg nem gyógyíthatja. Ha a tiszteletre méltó idegen az állatok
+betegségével olyan könnyen elbánik, hátha tudna emberen is segíteni,
+hátha a szépséges Jezabel kórságát is meg tudná szüntetni.
+
+A királyfi tehát elment a követekkel a törzs atyjához. És hogy a szót
+hiába ne űzzem-fűzzem, csakhamar megtalálta a beteg hajadon gyógyulására
+való italt és balzsamokat is. Összekereste a réten, összefőzte pusztai
+füvekből, bogarak porrátört szárnyából, fa mézgájából, kövek
+izzadmányából, úgy ahogy a természet ingyen adja a hozzá értőnek a
+szenvedések enyhülését. A nagybeteg szép Jezabel arca nemsokára
+átpirosodott, szeme fényes lett, mint régen, újra kedvesen és ügyesen
+járt-kelt a karámok körül, megint lehetett hallani okos, kedves beszéde
+zengését és a szentély sátorában a Hatalmas Bálvány ünnepein újra ő
+helyezte az oltárra a füstölgő áldozat bárányait s ő lejtett ifjú
+leánytársai élén virágtáncot az égő oltár körül, mert mindez a törzs
+hajadon leányának tiszte volt.
+
+A főnök most már minden tőle telhető jóval meg akarta jutalmazni az ifjú
+idegent, aki megmentette gyermekét. A saját lakóhelye közelében, – mert
+a törzs főbbjei már nemcsak sövényfalaktól védve, hanem valódi ponyvás
+sátorban laktak – tehát az ő sátrához közel adott neki szállást, mely a
+legkényelmesebbek közül való volt, ellátta minden jóval, amit a
+pásztorok egyszerű élete nyujthatott és olyan nagy tisztelettel,
+hódolattal vette körül, hogy Námán csúnya dolognak tartotta volna
+mindjárt tovább állni és elvándorolni a Valóság egyéb tájai felé. Hisz a
+pásztornép oly együgyű, ártatlan és ragaszkodó volt, valósággal
+megszerette őket, mintha maga is e nép fia volna. Gondolta, egy időre
+megtelepszik közöttük.
+
+Nemsokára aztán elkövetkezett az az idő, amikor minden évben idegen
+tartománybeli kereskedők jönnek e vidékre, hogy a fölösleges gyapjút és
+bőröket elvigyék és helyette edényt, szövetet, szerszámokat és az
+asszonyok számára kösöntyüket hagyjanak itt cserébe.
+
+A főnök karámja előtt történt az adás-vevés; odahozták a pusztai emberek
+árúikat, s az idegenek ott rakták le sorjában a csereértékeket. Námán
+királyfi elnézte, mint sorjázzák, számlálják el a lenyúzott juhbőröket.
+A pásztorok ujjaikon számláltak, minden darabnál egy ujjat egyenesítve
+ki az ökölből. Mikor tízig jutottak, akkor késsel egy vonalat rótt be az
+árú gazdája a pásztorbot nyelébe és ahány vonal volt, annyi részben
+kapta ő is a csereportékát alkú szerint. Minthogy mindenkinek tíz ujja
+volt, tizével számolták az árút. Csak az volt a baj, hogy a sokszor
+tizet újra számlálni kellett, s a tizet jelentő vonal több volt a
+tíznél, sőt néha tízszer tíznél is. Ebből aztán annyi zűrzavar,
+veszekedés, újrakezdés, bíráskodás volt, hogy hallgatni is nehéz. Námán
+nézte egy darabig türelemmel, aztán elővett egy botot és ő is rótt; úgy
+azonban, hogy a második tizet másforma vonallal jelezte, mint az elsőt,
+a harmadikat is, a többit is. Százon felül újra kezdte a formákat, csak
+most az egyszázast mutatta mindegyik jelnél egy külön húzáska. Egy-két
+értelmesebb fiatal pásztor bámulva nézte Námánt, hogy lám, mennyivel
+könnyebb így a dolog és ott helyben hamarosan meg is tanulták az első
+számjegyeket, amiket Námán hirtelenében kitalált számukra.
+
+Később a gyapjú eladására került a dolog. Ezt kosarakba tették, hogy
+megmérhessék, de mert egyik szakajtó nyomottabb volt a másiknál, vevő
+is, eladó is sorba emelgette a gyapjúcsomókat és összepöröltek rajta,
+melyikben van több, melyik könnyebb, melyik nehezebb. Námán királyfi
+összehúzta egy percre a homlokát, gondolt egyet. Hirtelen egy ágasforma
+gerendácskát faragott, keresztbefektette egy fatőcskén és egy helyen jól
+ráerősítette, de úgy, hogy le-fel hajladozhatott, mint a kút gémje. A
+két végére két bográcsot akasztott és kész volt az első mérleg. Egyik
+bográcsba tette azt a gyapjúcsomót, amelyiknek a nagyságát mind a két
+fél helyesnek itélte, a másikba annyi követ, hogy egyensúlyba kerüljön.
+Ez a rakás kő volt most már mértéke a többi gyapjúnak, s az egész vásár
+könnyebben és gyorsabban folyt le, mint annak előtte.
+
+Az áldomás lakomáján a törzsatya maga mellé ültette a tűzhelynél Námán
+királyfit és ő maga szedte ki neki a bográcsból a legjobb falatokat.
+
+– Jöjj, leányom, és tiszteld meg te is az idegent, akit a Hatalmas
+Bálvány küldött nekünk, hogy csodadolgokat műveljen itt és megnyissa
+elménket!
+
+Námán szólni szeretett volna, megmondani, hogy amit ő kitalál, az egy
+sem csodadolog, csak a természet felhasználása a képzelet segítségével;
+és hogy neki semmi köze sincs a fatörzs-bálványhoz. De Jezabel már
+feléje indult egy üveg itallal, mely mézből és erjesztett tejből készült
+és édes-csípős ízű, kellemesen melegítő erejű volt. Olyan szíves
+mosollyal, olyan szelíd és zengő szóval tudott kínálkozni, hogy Námán a
+pohár után nyúlt és nem felelt a főnök szavaira.
+
+A vásárok után esős, borús idők jártak, a pásztorok ponyvát húztak a
+cserény tetejére, hogy tüzet rakhassanak, összebújtak subáikba és
+csendesen beszélgetve, szunyókálva ölték az időt, a törzs legfőbbjei
+alig másképp, mint az egyszerű pásztorok, Azok a fiatal emberek, akik a
+minap megtanulták Námántól a számjegyírást, most is egyre körülte
+lebzseltek és örültek, ha egy szavát elleshették. A fiatal
+tanítómesternek igazán öröme telt bennük.
+
+Egyszer aztán előkeresett néhány síma, égetett agyagtáblát, amilyennel a
+módosabb pásztorcsaládok a tűzhely alját szokták szépen kirakni. Aztán
+bekente őket a méhek köpüjéből vett viasszal és egy kis fapálcikát
+finomra meghegyezett. Ha ezzel vonalat húzott az agyagtáblára, nyoma
+maradt annak. A borús napokon, mikor a falka lucskosan barangolt,
+egy-két sáros-pásztor néha ki-kinézett megterelni, a cserény oldalát eső
+verte és a tűzparázs sistergett a nedves földön, ilyen időben kezdte meg
+Námán az írás mesterségét tanítani. A szóknak vagy hangoknak a képét ő
+találta ki rendesen, bár néha egy-egy értelmesebb pásztorfiú is formált
+egészen magától csinos és könnyen leírható formájú betűt. Milyen nagy
+volt az öröm, ha a mester ezt fogadta el jónak. S a második leckeórán
+már honnét, honnét nem, egyszer csak körükbe telepedett ám a szép
+Jezabel is a tanulóknak és egyik ifjú sem volt ő nála szorgalmasabb vagy
+találékonyabb. Ez a kis tanulósereg aztán hívebben ragaszkodott
+mesteréhez, mint akár a testvér a testvérhez, vagy gyermek a szülőjéhez.
+
+Este, mikor az ég fellegeit el-elhordta az alkonyati szél, az eső
+elállt, s az öregebb pásztorok is a tűz köré gyülekeztek, ezek is kérték
+Námánt, tanítaná őket is valamire. Az égen fényesen ragyogtak a
+csillagok s a pásztorok révedező szeme ezek kósza járását bámulta.
+
+– Taníts valamit a csillagos égről, – mondták. – Úgy-e, azok a Hatalmas
+Bálvány szemei?
+
+A fiatal mester most már igazán elkedvetlenedett kissé. Mit is feleljen
+ő ezeknek, hogy félre ne értsék, hibásan ne magyarázzák. És mi az a
+tudás, ami nekik hasznos lehet az ő egyszerű életükben. Gondolkozott
+kissé, aztán egyszerű szavakban elmagyarázta nekik a csillagképek
+helyét, fekvését, és hogy ezek szerint, hogy lehet eligazodni annak, aki
+a pusztában eltéved, hogy lehet megtudni az időt a csillagok állásából,
+hajnallik-e már, vagy még messze a reggel, és hogy mind e képletek
+egyszer kerülik meg az eget, míg az eső és szárazság, virágnyílás,
+levélhullás, hidegség, melegség egyszer felváltja egymást a földön. És a
+nép örült az új tudománynak, kedvtelve nézegette, hogy hasonlít
+oroszlánra, bikára, kosra, medvére, miegyébre a csillagok fénylő
+csoportja. És mint aki most már nagyon sokat, éppen eleget tud
+valamiről, nyugodtan hajtották álomra fejüket.
+
+Hanem Námán királyfi szemére nem jött álom. A lelke háborgott és
+bensejében önmagát vádolta amiért ezek előtt a jó emberek előtt
+mostanáig elhallgatta, rejtve tartotta az igazságot, a természet és az
+élet nagy törvényeit, amik a tudománynak igazi kincsei. Úgy érezte, hogy
+ő hálátlan volt vendégszeretetükért, amiért nem tanította meg őket
+mindenre, amit ő felfoghat és ért a világból, és csak válogatva adott
+nekik a tudásból valamit. Hisz igaz, hogy mindannak, amit tőle tanultak,
+jó hasznát vehetik, de szabad-e őket mégis balhiedelmükben meghagyni?
+Nem, nem, ezt nem érdemelték tőle. És a lelkében nagy elhatározás kelt.
+Ezentúl a teljes igazságot fogja tanítani.
+
+És másnap nagy gyülekezést hirdetett ki a törzsfő karámja elé, mondván,
+hogy új tudományra fogja tanítani a hallgatókat. És az egész puszta
+apraja-nagyja összesereglett a térségen, ahol egy mesterséges kis
+földhányás csúcsáról, amit azért emeltek, hogy messzebb lássanak el
+onnét a tébolygó nyáj után, e dombocska tetejéről szólni kezdett
+hozzájuk. Mondotta pedig körülbelül ezeket:
+
+– Barátaim, mielőtt egy napon végképp elbúcsúznám tőletek, meg akarlak
+titeket tanítani mindarra az igazságra, amihez a természet idáig
+hozzáférni engedett. Hallgassatok rám! Az, amit magatok körül láttok,
+legtöbbször nem igaz, hanem csak látszat. A föld, amin álltok, nem
+nyugszik a talpatok alatt, hanem őrült sebességgel forog és kereng. Az
+ég alja nem ér le a földre, mert a föld gömbölyűbb egy óriás almánál és
+támaszték nélkül lebeg a ürességben, égbolt pedig nem is létezik, mert
+az csak messze levegő. A betegségeket nem ördögök vagy szellemek
+okozzák, hanem nagyon picike állatok vagy gombák; azért nem láthatók,
+mert igen kicsinyek, de épp úgy élnek, esznek és szaporodnak, mint a
+többi élő. Az írás, számolás sem bűbájos tudomány, hanem az emberi
+észnek a kitalálása. A gyógyító erő benne van a füvekben, kövekben, de
+azok épp úgy a föld porából valók, mint az ember teste. A természet
+egyik gyermekével neveli, gyógyítja a másikat. Az ég csillagai közelről
+óriási napok, vagy szürke földgolyók, akár ez a mienk és egymás körül
+keringenek, forognak, mint a föld a nap körül. Ez a régi, eres fatörzs
+pedig, a Bálvány, higyjétek el, barátaim, nem egyéb ócska fánál, a
+kérgén csupa véletlen ákombákom a rajz, tűzre való, nem arra, hogy
+imádják. Akit igazán imádni kell, azt soha nem látja emberi szem, bár
+jelen van mindenütt, fűben, fában és bennünk és ő a jóság, az erő és a
+gondolat.
+
+Elhallgatott. Az emberek kővé meredten a meglepetéstől, halálos zavarban
+és szorongó csendességben álltak körülte és mindegyiknek a tekintete a
+törzsfőnököt kereste, aki haragtól és ijedtségtől pirosan ült sátora
+előtt. Az emberek végre fellélekzettek és egymásra néztek, kutatva,
+szorongva és mosolyogva.
+
+– Borzasztó, miket mondott!
+
+– Oh, milyen merész! Csoda, hogy a Hatalmas Bálvány torkán nem
+fullasztotta. Hogy tűz nem csapott ki a földből!
+
+– Menjünk! Még minket is baj ér!
+
+– Hogy a beteg emberben gombák vannak! Ilyen balgatagság!
+
+– Hogy a csillagok olyanok, mint ez, amin állunk!
+
+– Hogy a föld gömbölyű! Hát nem látjuk-e mind, hogy kerek?
+
+– Hogy az ég nincs is! Oh, hát nem látjuk-e most is kékleni felettünk!
+
+– És a Bálványról mit mondott, a szent Bálványról! Miért is hallgattunk
+rá!
+
+– És mi tápláltuk, kiszolgáltuk az istentelent. Csak meg ne büntessen a
+Bálvány!
+
+– Hogy az igazi Istent nem lehet látni, azt mondta. Eh, tűzre vele!
+
+– Meg kell bosszulni a Bálványt. Halál a szentségtörőre!
+
+És a főnök szava hangosan, mennydörgőn zengett át a sokaságon:
+
+– Igen, halál az idegenre!
+
+Csak a Jezabel szép arca lett nagyon sápadt erre. De ki látta azt?
+
+A karámok előtt mély verem volt, szűk nyilású és lent kiszélesített
+üreg, ahol a hideg és nedves évszakban száraz takarmányt őriznek az
+egész törzs állatjai számára. Ide vetették be Námán herceget, hogy
+másnap máglyán égessék meg a szent Bálvány kiengesztelésére. Az egész
+nép zajongott és dühösen követelte a szörnyű büntetést; csak az a
+tíz-tizenkét ifjú, az írástudó tanítványok serege gyűlt össze csendben
+egy elhagyatott karám mögött és sírva virrasztották szeretett
+mesterüket.
+
+Az éj is leszállt és Námán királyfi a verem fenekén várta biztos halált.
+A néptől, amelyet szeretett és tanított, akikkel a lelkét is meg akarta
+osztani.
+
+– Ez tehát a Valóság! Megérdemeltem, mert hinni tudtam az emberi
+jóságban és abban, hogy a félállatok elméjét megnyithatom a szent
+igazságnak. Addig lábaim előtt csúsztak, míg a tanításom hasznukra vált
+a falánk kenyérszerzésben, most, hogy fel akartam őket emelni magamhoz,
+vesztemre törnek. Ez a Valóság világa!
+
+A hold fénye betűzött a verem szűk nyílásán és a fényfoltban valami
+árnyék rezzent meg. Námán felnézett, egy emberarcot látott odafenn, oh
+igen, a Jezabel kedves leányarca volt. Aztán a kőzávár csikordult a
+verem ajtaján.
+
+– Mester! Itt van nálam a hágcsó, amivel a pásztorok lejárnak, ha
+takarmányt hoznak fel a veremből. Fent megerősítem, csak hágj fel rajta
+bátran.
+
+És a kötélhágcsó gombolyodva hullott a fenékre.
+
+– Nem megyek, Jezabel – mondta az ifjú komoran. – Mindenben csalódtam,
+az emberek hálátlanok, közönségesek és hitványak, úgy sem tudnék köztük
+élni. Teljen csak kedvük; ha nem hittek nekem, szívesen meghalok.
+
+Fentről pedig nagyon komoly, tiszta csengéssel hangzott vissza a leány
+felelete:
+
+– Mester, én hiszek neked!
+
+Az ifjú bölcs szíve megdobbant és felhágott az első fokra.
+
+Mikor fenn volt, a leány két felszerszámozott koshoz vezette. A templom
+szent állatai voltak, melyek körmeneteken húzták a fabálvány kocsiját.
+
+– Siessünk, – mondta Jezabel – hajnalra a látóhatár szélén, amaz erdők
+alatt kell lennünk. Ott, a folyón túl, más törzsek birodalma van, azok
+nem fognak bántani.
+
+– És te, Jezabel? – kérdezte bámulva Námán.
+
+– Veled megyek, természetesen. Hisz… megölnének itt.
+
+– Elhagyod apáid sátorát?
+
+– El. Hisz te tanítottál meg az igazságra.
+
+Egy határkő mellett emberek csoportja feketéllett. Námán megdöbbent.
+
+– A mi embereink azok, – szólt mosolyogva Jezabel. – Tanítványaid
+serege, rád várnak, hogy kövessenek ők is téged.
+
+Valóban úgy volt. Az írástudó ifjak néma örömmel fogták körül,
+megtapogatták, él-e vajjon? Aztán felkaptak állataikra ők is és egyhangú
+meggyőződéssel mondták:
+
+– Vezess bennünket akárhova, mi veled leszünk mindig, soha el nem
+hagyunk. Mi hiszünk neked.
+
+Hajnaltájt valóban elétrék a távoli erdőség első fáit, átkelhettek a kis
+folyón. Itt már biztonságban voltak, és a pásztornép karámjai teljesen
+elvesztek, elmosódtak a távolban Ha akarnák, sem üldözhetnék őket, hisz
+állataik közül azok a különösen erős és nagyfajta juhok, melyeket az
+istenség szolgálatára és körmeneten a papok és a bálvány hordására
+neveltek, mind velük, a szökevényekkel vannak. Námán végre
+leheveredhetett kissé és a szürkülő hajnalban végignézett kis csapatján.
+Okos, fiatal arcán töprengés es szomorúság volt, de az ajka gyengén
+mosolygott.
+
+– Ez tehát seregem, e hű, kis földönfutó csoport. Ez a néhány lélek
+mindaz, amit meghódíthattam a Valóság országából. Kevés, nagyon kevés!
+És én az igazság hódító diadaláról álmodoztam!
+
+És a víz sodrát nézte, amint elfut és újra támad örökkön-örökké a sok
+apró, változó hullám. Ilyen zaklatott, ilyen hányódó a földön az igazság
+felkent papjainak élete, – gondolta a királyfi.
+
+És ennél a mélabús gondolatnál hagyjuk magára egy ideig őt is,
+Képzeletország bölcs, fiatal királyfiát, akinek csalódnia kellett a
+Valóság birodalmában.
+
+
+
+
+Yonos, a kedves.
+
+Holdvilágos, ezüstös, szép nyári éjszaka volt, amikor Yonos, a legifjabb
+királyfi, aki annyira hasonlított édesanyjára és akit ez a három
+királyfi között a legjobban szeretett – egyidőben e, később-e
+bátyjainál, az nem sokat számít – legelőször széjjelnézett a zsibbasztó
+álomutazás után a Valóság világában. Különös helyen találta magát. Egy
+alacsony kőfal párkányán ült, bíborral szegett fehér tógája és szíjas
+szandálja átnedvesedett a lágymeleg könnyű harmattól; a mezők felől
+édes, fűszeres virágillatot hozott feléje a szellő, amely gyöngéden
+játszott barna hajfürtjeivel; előtte pedig a messzeségben kéklett,
+morajlott, hullámzott a tenger, lombos, szép szigetek csoportjait,
+lepkeszárnyú, kicsiny vitorláshajókat lengetve tükrén.
+
+– Milyen szép itt minden! – suttogta Yonos, és a holdfényben csillogó,
+nagy vizet nézte. – Milyen lágyan mormolnak a habok, milyen zengve
+ütődnek a parti sziklához! Ez talán nem is a Valóság országa!
+
+Amint a szeme lassan az éjszaka homályához szokott, kezdte
+megkülönböztetni maga körül is a valóság tárgyait. A tengernek egy kies,
+szép öble nyúlt ott be a szárazföldbe s az öböl partján lombos,
+csalitos, fiatal erdők mindenütt; madárhangtól zengők, vadvirágtól
+illatosak. Ám a berek itt a part közelében irtva volt már,
+emberkéz-alkotta tisztásoktól megszaggatva, s e tiszta helyeken fehér,
+csillogó kőből emelt, félig kész faluk, megkezdett, összetákolt
+építmények részei látszottak szerteszét. A királyfi azt hitte, romok
+között van, s a zsongó, gyönyörű éjszakában kedve támadt körülnézni a
+környéken.
+
+Nem, nem lehettek elhagyott, ócska romok ez építmények. E fehér falak
+még hótiszták és illetetlenek voltak, néhol nedvesek a kődarabok
+összeillesztése helyén, s itt-ott emberi eszközöket, építéshez való
+szereket lehetett találni, mintegy tegnapról mára félretéve egy-egy
+falszöglet árnyékába. Egy épülőben levő város falai közt volt Yonos.
+
+Már felismerte a lakóházak alaprajzát, az udvarok térségét és az utcákul
+hagyott közökben járt-kelt. Lengő, fehér ruhájával az éj szellője
+játszott és a holdfény beragyogta szép, fiatal arcát. Olyan volt itt a
+kék, ezüstös homályban, a néma, fehér kövek és magányos utak közepett,
+mint az éj ifjú istene.
+
+Elfáradt kissé és egy nagyobb, üresen hagyott térség közelében egy
+kőlapra ült, mely az egyik ház küszöbén állott. A tengert nézte, az ég
+mély, titokzatos kékjét, a készülő falak zegzúgos formáit és a néma,
+halvány holdat, mely olyan titokszerűnek, bűbájosnak tünt fel előtte,
+hogy egyre hosszan, mélyen nézett fénylő arcába és valami különös
+bágyadtság fogta el. Ebben a percben olyan dolgot is látott és érzett,
+amik rendes körülmények közt rejtve vannak élő szemek elől.
+
+Most behúnyta a szemét és valami különös, magasztos érzés járta át. Egy
+kép kezdett kibontakozni előtte a semmiből, az éjszaka homályából, egy
+gyönyörű asszonyi alak, nemes királynői fővel, szelíd és mégis
+parancsoló szemekkel, pompás, tökéletes testalkattal. Hasonlított
+királyi anyjához, de ifjabbnak látszott, és kinyujtott fehér kezében
+olajág volt.
+
+Az ifjú herceg fölrezzent és a földre nézett. Egyszerű véső hevert
+lábainál, olyan, amit a mívesek használhattak az építés közben. Yonos
+lehajolt érte és valami különös indulattal ütötte a csillogó fehér
+kőtömb felé, amely feldolgozatlanul támaszkodott még a fal tövéhez. Egy
+darab márvány csengve hullott le a tömb csúcsáról, de ezzel a felső rész
+gömbölydedebb lett, emberi fejhez jobban hasonló. Yonos felállt és most
+már óvatosabban pattantott le egy-egy darabot. Ah, ime nagyjában a
+vállak formája és a kar domborulata! Most már lázasan, hévvel dolgozott
+és rövid idő mulva, mikor karja kimerülten hullt alá és kissé pihennie
+kellett, az alak durva, nagy vonásokban egy asszony karcsú formáját
+mutatta. Ám e kőasszony rejtett, elburkolt vonalait, a kő érdes
+szögleteit már alig látta Yonos. Lelki szemei előtt a holdfényben
+megálmodott alak állt és csak érzésébe kellett elmerülnie, hogy annál
+világosabban lássa azt. Oly könnyűnek tetszett neki e képmást egészen
+olyanná formálnia. Újult lelkesedéssel, csillogó szemmel, izgatottan és
+fáradatlanul dolgozott, tört, simított, csiszolt és gömbölyített a
+kövön, – és mire a hold korongja gyors ívben aláhanyatlott az égen,
+előtte állt az elképzelt gyönyörű alak, szelíd, komoly szemeivel,
+királyi fejével, nemes és tiszta formáival; leomló, redős köntös fedte
+és kinyujtott kőkarjában olajágat tartott. A hold rézsút világította meg
+a szoborművet, és Yonos, amint végignézett rajta, maga is megdöbbent.
+Mintha csoda történt volna vele, maga sem értette egészen, hogyan
+történhetett, hogy a durva kőtömeg ilyen fenséges formákba idomult az ő
+keze alatt. Hisz ez az ő képzelete alkotása, ő hozta létre, szinte a
+semmiből teremtette. Tegnap még senki sem álmodta meg és holnaptól
+kezdve bámulatot és gyönyörűséget fog kelteni, amíg csak emberek élnek.
+
+A művészt egyszerre mély megindulás fogta el; szemébe könnyek gyűltek,
+ajka mosolygott és öntudatlanul borult le a saját keze műve előtt. Arcát
+félkarjára támasztva terült el a hűvös, harmatos földön, barna haja
+szép, lelkes arcába hullott és a nagy fáradtságtól úgy szunnyadt el,
+álmában is látva a kőasszony tökéletes szépségű arcát, szelíd mosolyát.
+
+Nagysokára, húnyt szemmel ébredezve még, emberi hangokat hallott maga
+körül, és körülte sereglő léptek neszét.
+
+– Egy idegen ifjú szunnyad a küszöbön! – mondta az egyik.
+
+– Egy fehér tógás, szép arcú ifjú!
+
+– Milyen fáradt lehet! Hagyjuk pihenni.
+
+– Milyen szép, selymes haja van. És hogy mosolyog álmában.
+
+Aztán egyszerre az álmélkodás szaggatott hangjai következtek és a
+hirtelen támadt csendben szinte kiáltott egy hang:
+
+– Ide nézzetek! Ime, egy kőből való asszony!
+
+Az emberek reszketve az örömtől és csodálkozástól, elnémulva állták
+körül a márványszobrot és Yonos, aki közben felnyitotta szemét és
+félkarjára könyökölt, láthatta arcukon a remekmű hatását.
+
+– Hogy csodálják! Ugyanazt érzik láttára, amit én éreztem, amíg faragtam
+– ujjongott a királyfi.
+
+Jó idő mult el, amíg fölocsudtak a gyönyörűségtől és Yonos felé
+fordultak. Akkor körülsereglették őt, elhalmozták nyájasságukkal és
+kérdéseikkel.
+
+– Te valóban a Napisten fia vagy, s ez itt Niobé, aki kővé változott,
+amint beszélik.
+
+– Nem, te az erdei szellem vagy és ez a virágtaposó leány, akit
+haragodban kővé változtattál.
+
+– Vagy az égből szálltál alá és megáldottad a darab követ, mire ez
+isteni alakká változott.
+
+Yonos felemelkedett, elsímította hajfürteit és felvette a földről az
+elejtett vésőt.
+
+– Hogy én ki vagyok és honnét jöttem, azt ne kérdezzétek. Ezt a
+kőszobrot a ti szerszámotok segítségével magam véstem a kőből egy
+éjszakán. De hogy miként lett épp ilyenné, honnét van csodálatos
+mosolya, szelíd szeme és gyönyörű karjai, erre nem felelhet a véső és
+kezem. Képzeletemben a semmiből alkottam egy pillanat alatt, a kivitel
+már szinte magától jött.
+
+– De hát ki ő, akinek képmását megalkottad?
+
+Yonos elmosolyodott. Oly megnyerő bájjal tudott az idegen ifjú
+mosolyogni.
+
+– Ha úgy tetszik, mondjuk, az istennő szobra. Talán a nemes és tiszta
+istennője, aki a béke úrnője és a Szépség kifejezője. Aki megtanítja a
+híveit a szépmesterségekre és szent örömöket ad. Talán épp ti vagytok az
+ő választott népe. Oh igen, bizonyára ő védelmébe fogadja az épülő
+várost.
+
+Halk felkiáltások, boldog örömzaj kisérte szavait. Most már áhitattal
+járultak a szoborhoz és könnyes szemmel, boldog tisztelettel néztek rá.
+Aztán megint Yonost vették körül.
+
+– Beszélj még valamit nekünk! Olyan édes a fülnek a te hangod.
+
+– Kedvelitek a mesét? – mondta az ifjú és leült a márványlépcsőre. –
+Figyeljetek tehát.
+
+És kedves, zengő hangján, beszédes arcával, lelkes mosolyával beszélni
+kezdett, csak úgy hirtelenében találva ki, amit mond. Mesélt egy messze,
+boldog helyről, ahol csupa istenek laknak, boldogan lakomáznak és az
+élet italát ízlelik. Ők vezetik az ember sorsát. A legfőbb közöttük a
+mennydörgés ura, kinek nyílai a villámok és haragja a vihar. Mellette
+van a nap istene, aki tüzes szekéren hajtat át az égen, pompás négy
+lovával, s alkonyatra a tengerbe zuhan, hogy ott megtisztuljon és
+felfrissüljön ismét hajnalig. Ám a tengernek is van istene, ki háromágú
+szigonnyal felzavarja a vizet és akkor vihar lesz. Felesége az ezüstlábú
+istennő és szolgálói a halfarkú vízi asszonyok, kiknek teste derékon
+alul pikkelyes haléhoz hasonlít. És a gabna érését, a mezők virágzását
+is egy szép, jóságos istenasszony adja, akinek leányát az alvilág komor
+ura elrabolta feleségül. Csak félévre jöhet vissza a szép leány kesergő
+anyjához és ilyenkor a földön tavasz meg nyár van; de ha visszatér
+férjéhez, beköszönt a hideg tél. És beszélt az erdők játszadozó kis
+istennőiről, a karcsú nimfákról, a gyöngéd najádokról és a lompos,
+állattestű férfiakról, akiket faunoknak hívnak.
+
+Az emberek előregörnyedve lesték minden szavát. Milyen szépen volt
+kigondolva mindez! És mint a méz, oly édesen folyt ajkairól a szó.
+
+De hiszen ez nem volt igaz, amiket beszélt, mondhatná valaki. Oh, ezek
+az emberek azt nem is tudakolták, ők megelégedtek azzal, hogy szép és
+jól esik hallani. Különben is, mindez mese gyanánt volt mondva, ki
+tehetett róla, ha a hallgatók úgy beleélték magukat, hogy igaznak
+gondolták. Aztán meg azt se feledjétek, hogy Yonos királyfi a Képzelet
+országából való volt, ott pedig nincsen hazugság, mert ott igaz minden,
+amit az ember kigondol magának.
+
+Az emberek tehát boldogan hallgatták az ifjút, elhallgatták volna
+estélig, hajnalig is.
+
+– No, de most már dologra, emberek! – nevetett Yonos királyfi. – Az
+istennőnek szentélyt kell építenünk, hogy szobrát elhelyezhessük abban.
+
+– Te köztünk fogsz maradni, nemde, és meséddel üdítesz fel, ha
+elfáradunk?
+
+– Engedjétek meg, – kérte Yonos – hogy én vezessem az istennő
+templomának építését.
+
+– Igen, igen! Parancsolj nekünk! – szóltak és örömmel siettek utána.
+Künn az utcákon s a megkezdett falak között már sürűn hullámzott,
+tolongott a többi nép, s amíg a herceg mesélt, a bennlevők tolmácsként
+adták tovább szavait a körülállóknak. Akik eddig nem férhettek a szobor
+közelébe, azok most jöttek, egymásnak helyet adva, hogy sorban színe elé
+járuljanak. De mindez csendben, tolakodás nélkül ment, a szépség hatása
+megszelidítette az embereket.
+
+Yonos egy kicsiny magaslatra vezette az építésre kiválogatott embereket.
+A tetőről messze el lehetett látni a tenger hullámzó síkjára, ahol
+lepkeszárnyú kis vitorláshajók néztek a szigetekre és a szárazföld zöld
+berkeire. A domb szellős, napfényes fensíkján kivánta Yonos a szentélyt.
+Vesszőt keresett és a puha földbe rajzolva megcsinálta a sokszögű
+templom tervét. Míg ebben fáradt, újra elfogta az alkotás öröme és
+lelkesültsége és különös világossággal magyarázta meg tervét.
+
+– Oszlopsorok fogják körülvenni, kettős rendben. Karcsú márványsudárok
+ezek; magasba szökkenők, lomblevél koszorúzta fejükön hordják az épület
+megosztott terhét. A templom homlokzata háromszögű oromfal lesz, arra
+képeket faragunk, melyek félig domborúan tekintenek elő a kő síkjából.
+
+És hozzáfogtak. Yonos maga is vésőt fogott néha, vagy igazított a
+terven, csiszolt a formákon, a fehér oszlopsudárok karcsún nőttek ki a
+földből és éjszaka, a méla holdfényben, némán, mintha még magasabbra
+nyúltak volna. A nyitott csarnokon átlengett a friss, zamatos tengeri
+szél, vagy a rónák virágillatos lehellete, a templom orma pedig
+napkeletre nézett és köszöntötte a biborruhás, diadalmas hajnalt.
+Valóban, a csodálatos szoborműhöz méltó volt hajléka is.
+
+Mikor belsejét is elkészítették és falait elsímították, Yonos néhány
+vörösszínű bogárkát morzsolt szét egy edény vízben. A víz bíborszínű
+lett tőle.
+
+– Ime, ez hasonlít a vér vagy a láng színéhez. Próbáljatok olyan nedvet
+készíteni, mely kék legyen, mint az ég, majd zöldet, mint a fák lombja,
+érett narancshoz hasonlót és feketét, mint az árnyék.
+
+Az emberek hozzáláttak a próbálgatáshoz. Felhasználták a virágok színes
+szirmait, a kövek porát, a föld ásványait és a vizek színes fövényét; és
+nemsokára együtt volt a szivárvány valamennyi színe. Akkor Yonos ecsetet
+készített állati sörtéből és bement a templomba. Oh, régen formálódtak
+már az ő lelkében a különös vonalak különös formái, meglepő hajlások,
+csavarodások és elágazások; rég látja már, ahányszor lehunyja szemét, a
+tarka mintákat kialakulni, gyönyörű színes foltokat összefolyni és a
+háttérből kiválni, ő már nem is látta üresnek képzeletében a templom
+falait. Oly könnyű volt előkeresni a színeket és a mesés arabeszkek
+pompás szőnyegmintáit vetni a színtelen síkra, leveleket és viráglombot,
+állatfejeket, mesebeli sárkányokat és bőségszarúkat, mind a természet
+képeit, ám a képzelet új kapcsolásában, úgy fonódva, bogozódva össze,
+ahogy az a valóságban nem látható. És a fogékony nép lelke megint
+gazdagodott a szépségnek egy új kifejezésével: megtanulták a
+festészetet.
+
+Ezután már szorgosan látott hozzá kiki a saját háza befejezéséhez. Yonos
+királyfi álmodozva ült egy-egy kövön, míg a munka folyt; úgy látszott,
+éppen csak pihen, pedig képzelete sokszor sokszorozva működött és a
+képírás, a faragás, építés legcsodásabb formáit varázsolta elő. Ő adta
+meg tervét mindannak, ami a várost diszítette, kapukat és oszlopokat,
+kútszobrokat és kőpárkányokat talált ki és magyarázott meg. S a szép
+márványváros olyan gyorsan és csodálatosan, olyan fehéren és ragyogón
+támadt elő, mintha egy reggelen a tenger habjaiból született volna.
+
+Ha az építők fáradtak voltak és kedvük lankadt, kimerült, letelepedtek
+Yonos körül és ő meséket mondott nekik. Nem volt olyan fa, virág, állat
+vagy bogár, barlang vagy odú, amiről ő gyönyörű mesét ne tudott volna
+kitalálni. Amit mondott, az nem volt _igaz_ közönséges értelemben, mert
+nem történt épp úgy, ahogy mesélte, de sokszor a valóságnál is igazabb
+volt, mert az életet, a Valóságot tükrözte, de olyan képletesen, mint a
+templomfal festett arabeszkjei az erdő virágait és madarait. Ám ha a
+mesélésben elfáradt, vagy sokáig hallgatta a tenger moraját, a madarak
+énekét és a szellő danáját az oszlopok között, akkor elővette lantját,
+melynek favázára vékonyabb-vastagabb állati húrok voltak feszítve; s az
+igénytelen szerszámból oly változatos, csodás dallamokat csalt ki, hogy
+aki hallgatta, a szíve legmélyéig érezte rezegni a muzsikát. Nem
+lehetett azt megmagyarázni, csak érezni; érezni lehetett, hogy a tenger
+moraja, a szél zúgása, a madarak éneke, a tavasz virulása és a nyár
+napsugara, minden öröm és minden fájdalom, minden szeretet és minden
+szomorúság megszólalt ezen a lanton. És Yonos szöveget is énekelt hozzá
+hősi csatákról, pásztori egyszerű boldogságról, haldokló ifjúról vagy
+mosolygó szép menyasszonyról és a dal szövege is a lélekbe hatott, mert
+a lélek szülötte volt. Végre, mikor már a munka legfőbbjén túl voltak,
+Yonos, hogy kedvet öntsön beléjük a hátralévő kevéshez, felövezte
+bíborral szegett ruháját és a zene ütemére táncba fogott. Oly könnyedén
+lejtett szíjas sarújában, szép ifjú alakja oly nemes mozdulatokban
+hajolt és lengett; s tánca majd puha, finom és könnyű volt a báj
+kifejezésére, majd dobbanó, erőteljes és hatalmas, mint a harci
+vitézség; majd meg gyászos, méltósággal teljes és komor; a nézők
+megértették, hogy ez egyszerű, gyermekies művészettel is ki lehet
+fejezni minden emberi érzelmet, minden szépséget.
+
+És mire a kifejezésnek minden formája így belopta magát az emberek
+lelkébe és a Szépség szinte éltető levegőjük lett, egy szép napon
+tökéletes formáiban, az utolsó darab tégláig készen állott a gyönyörű
+város. És elkövetkezett a nap, mikor nagy ünnepséggel akarták
+felszentelni az istennő szobrának szentélyét és megalkotni a város
+alaptörvényeit.
+
+A nagy nap reggelén összegyűlt az egész lakósság a város nagy, oszlopos
+terén és rajongó tisztelettel várták a királyfit. Ám Yonos szokatlanul
+komolyan, némán ment végig soraikon, fel egyenesen a szentély dombjára.
+És belépett egyedül a csarnok színes homályába, szemben a márványasszony
+csodás szobrával, leborult a szentély hideg kövére és a művészet
+mosolygó ifja egyszer igazán, komolyan és megilletődve tárta föl lelkét
+valami előtt, ami talán nem is az önkeze alkotta faragott kép volt,
+hanem valami magasabb, tisztultabb és fenségesebb, a neve talán ez:
+eszmény!
+
+– Te, akinek nem merek nevet adni, – kezdte az ifjú királyfi remegő
+hangon – hallgasd meg imádságom! Mióta e nép között élek, a szépet
+szolgálom csupán teljes lelkemmel és a szépnek minden formája
+visszhangot keltett az emberekben, felemelte és megtisztította a
+lelküket. De mit ér mégis, ha ők nem tudnak utánozni engem a szép
+kifejezésében, egyetlenegy sem tud alkotni közülük, sem zenét, sem zengő
+verseket, sem irott vagy faragott képet. De ezek az emberek, míg a
+szépet élvezik, tudnak dolgozni a hétköznapok szürke ügyein is,
+habarcsot kenni, eledeleiket elkészíteni és kedvtelve fogyasztani,
+csacska beszédeken mulatni; és oh, tudnak egymáshoz olyan balgán
+ragaszkodni, társat keresni, közösen melegedni a tűzhelynél, megosztani
+a kenyerüket és, igen, ez oly csodás és gyönyörű, hogy tudnak örülni
+apró, buksi gyerekeiknek! Te nagy Névtelen, aki mindenek felett vagy,
+oszd meg az emberek között az alkotás gyönyörét és tégy engem egészen
+olyan emberré, mint ők, mert úgy érzem, mintha csak elvont fogalom,
+igazi Képzelet-királyfi volnék!
+
+A herceg felemelkedett és a templom színes üvegablakán egy meleg, piros
+sugárnyaláb szökkent be s egyenesen az ő alakjára esett. S ebben a
+percben úgy tetszett neki, mintha az istennő szobra szeliden, biztatón
+mosolyogna.
+
+Mikor az oszlopos térre jutott, bámulva látta, hogy a lakósság még
+mindig nem oszlott szét, hanem felvirágozva, lobogódísszel és ünnepi
+csendben várja őt. Mikor pedig közelükbe ért, sok ezer emberajkon zúgott
+fel a lelkes kiáltás:
+
+– Éljen a mi ifjú mesterünk, akit magunk fölé választunk. Éljen a nép
+fejedelme!
+
+Jó ideig tartott, amíg a lelkes rivalgás elcsöndesült. Akkor Yonos
+emelkedett szólásra a díszes emelvényen és így felelt a népnek:
+
+– Köszönöm bizalmatokat és a szeretet jeleit irántam, de az istennő,
+kinek templomából jövök, másképp határozott. A városnak sohasem lesz
+fejedelme, csak polgárai. Együtt, egyenlő munkával emeltétek falait,
+együtt, közösen kormányozzátok hát önmagatokat és egymást békében és
+egyenlőségben. Aki a többinél nagyon is különb volna, vagy nagyon is
+kedves a nép szemében, azt száműzzétek cserépszavazattal a városból,
+nehogy fölétek kerekedjék, mert e város csak addig lesz nagy, míg
+polgárai egyenlők és szabadok.
+
+Szavai elhangzottak és a nép meghatva nézett ifjú mesterére. S ebben a
+pillanatban valamennyien csodálatos, égi zengésű hangot hallottak a
+magasból, mely így szólt:
+
+– Úgy legyen! Én pedig szétosztom a Képzelet adományát a nép közt s a
+Valóság eleven erejét ajándékozom a Képzelet-királyfiának, az alkotó
+gondolatok papjának. Yonos, nézz szét magad körül!
+
+Zúgó szélroham jött a tenger felől és mikor a királyfi széjjelnézett, a
+szeme is elkáprázott a csodától, amit a téren látott. A nép, mely eddig
+szép rendben, hallgatva állott körülte sorfalat, most bomlott,
+össze-vissza csoportokban, tarka zagyvaságával hullámzott körülte, mint
+a kavargó örvény, keresztül-kasul tolongtak, sürgölődtek a téren és e
+nagy zűrzavarban, a hullámzó csoportok sűrűjében, igen, ez nem volt
+káprázat, Yonos királyfi megismerte régi hazája népét, elvegyülve a
+városi lakókkal. Ott voltak bizony mind. Egy baldachinon az agg királyt
+vitték fényesruhájú ifjak, s egy oszlop mellől királyi anyja integetett
+felé; korona nem volt fejükön, de arcuk üde, természetes színű és
+szelíden mosolygó volt, oh, egészen igazi, mint a többi piaci embereké.
+És ott voltak mind a miniszterek, akik pohárköszöntőket mondtak a
+búcsúlakomán, ott voltak a palotahölgyek, a szakácsok, a tudósok és a
+kukták, az egész nép. És messziről, a tengerpartról két sereg közeledett
+a város felé. Az egyik, a nagyobb, fegyveres harcosok csapata volt, a
+másik, mindössze tíz-tizenkét sötéttaláros ifjú tudósból állott. Oh, ti
+már bizonyára kitaláltátok, kik jöttek a két csapat élén. Senki más,
+mint a Yonos két testvérbátyja, Acháj, az erős és Námán, a bölcs
+királyfi. Igen, igen, a város befogadja és megbecsüli őket, hisz szükség
+van a harcosra, hogy a békét őrizze és a jólétet védelmezze, és szükség
+van a tudósra is, aki az élet titkait kutassa és a hétköznapi élet fölé
+emelje a gondolkodást.
+
+A két sereg nemsokára odaért a térségre, elvegyült a tömegben s a három
+testvér igaz szeretettel borult egymás karjaiba az emelvényen.
+
+De még itt sem volt vége a csodáknak.
+
+Amikor Yones épp fel akart ocsudni ámulatából, egyszerre csak még a
+szíve dobbanása is elállt és egy percre megállt ereiben a vér, aztán
+egyszerre mind az arcába szökött. Olyan piros lett a fehérarcú királyfi,
+mint a rózsa, a szeme is úgy ragyogott, mint a világító drágakő és
+szólni sem tudott, úgy meredt a piac közepére, mintha valami bűbájos
+csoda venné el a szeme világát. És gondoljátok-e, mi volt az egész? Oh,
+szinte kacagnivaló bizony! Nem volt az semmi csoda, semmi túlvilági
+bűbáj, csak egy icipici kis leány, de szó sincs róla, gyönyörű kis
+leány. Az arca minden vonala igazi, tökéletes szépség megtestesülése
+volt, a szeme oly szelid, feje tartása oly nemes, mosolya édes, alakja
+gyönyörű vonalú és ruhája minden ránca művésziesen omlott el rajta.
+Kicsiben, egész kicsiben tökéletesen olyan volt, mint az istennő szobra.
+
+S a téren hömpölygő sokaság egy pillanatig nem látta a három királyfit,
+amint együtt álltak összeölelkezve az emelvényen; egy illatos,
+rózsaszínű felhő borította el őket a kiváncsi szemek elől.
+
+Csak egy pillanatig tartott az egész, de ebben a pillanatban a három
+Képzelet-herceg átalakult igazi, földi emberré. Ereikben meleg, emberi
+vér keringett, nem érezték már magukat más világból valónak, hanem az
+emberek igazi testvérének, akik kiválnak a tömegből nagy
+tulajdonságaikkal, de lényükben ugyanazok.
+
+Mikor a felhő eloszlott, a gyönyörű kicsi leány, bizony-bizony, ott volt
+már fenn az emberré vedlett Yonos királyfi karjai közt. És íme, a
+barlanglakó harcos nép vénje már vitte is, vezette is karján felfelé
+szép, ifjú unokáját, a pettyes menyét bőrébe öltözött, feketehajú szép
+leányt, aki hajdan a barlangban nevet adott a tűz melegének és a láng
+fölé tartá izmos karját. És Námán, a bölcs királyfi felé is közelgett
+már a szépséges Jezabel, komoly, kicsi papnője, kedves, ifjú tanítványa,
+aki legelőször hitt az igazságban. És ott álltak mind a hárman, karjukon
+szép menyasszonyukkal, akiknek a lelke tükrözte az övéket. Most már
+igazán tökéletes földi emberek voltak.
+
+És feleséget, társat keresett mindenki az ujonnan épült városban, hogy
+legyen kivel melegednie az új tűzhely enyhében; legyen kivel megosztani
+a kenyeret és apró, édes gyermekeik legyenek, akiknek gyügyögésében
+gyönyörködhessenek. Mire a nap harmadszor leszállt, mindenki boldogan,
+elégedetten pihent választottjával a márványváros szép házaiban.
+
+Éjfél idején azonban Yonos királyfinak eszébe jutott valami. Gyöngéden
+megcsókolta alvó, fiatal felesége szép homlokát és észrevétlenül
+kilopódzott az oszlopos terraszra, onnét meg a kert illatos, fehér
+utaira. A lég tele volt a sok virág illatával és Yonos mélyen, boldogan
+lélekzett és behúnyta szemét.
+
+– Képzeletország tehát leszállott a Valóságba. De vajjon tudnak-e itt
+muzsikálni a virágok?
+
+És így, húnyt szemmel a saját bensejébe figyelt. És egyszerre csak halk,
+édes zümmögés kelt a kertben, a holdsugárból való ezüsthúrok zenéje,
+amit fehér, magános hárfáslányok, szép, teljes violavirágok pengetnek
+gyöngéd ujjakkal. És hallani lehetett az előkelő, büszke orkhideák
+hangversenyénekét is, amint a holdvilág felé nyújtott nyakkal mesterien
+kivágják a magas _c_-t. A katonabanda is remekelt, a sújtásos szegfű
+pici rézdobokon dobolt és a bazsarózsa fölfújt arccal, izzadva
+trombitált; sőt cigánybanda is játszott, egy máklegény volt a primás, a
+muskátli kontrázott és emberségesen dolgozott a nagybőgő is, bár mindez
+nem volt művészi. Igen, igen, a virágok zenéje itt is olyan édes, olyan
+gyönyörű volt, mint odahaza, Képzeletországban. S mikor a királyfi egy
+percre felnyitotta a szemét, a kerítés mögé lapulva még valakit vett
+észre, aki boldog, átszellemült arccal hallgatózott, mert ő is hallotta
+a virágok muzsikáját. Kitaláljátok-e: a szegény, ártatlanul bántatmazott
+szelid kicsi kukta volt.
+
+Mert bizony, bizony, higyjétek el, itt mi közöttünk, a Valóság világában
+is hangversenyeznek néha éjnek idején a kert virágai, és nagy, menyei
+boldogság lehet azt hallani. De nem mindenki jut ahhoz! Nem hallja azt
+más, csak a költők, akiknek a lelkében játszik a tündéri zene; és
+kivülök meg azok a szelid kis álmodozók, akik az élet minden nyaklevesét
+ártatlanul kapják a mások hibájáért napközben, s az éjszakának kell őket
+kárpótolni. De ezek után szebbnek is látják a Valóságot minden más
+halandónál, mert számukra a képzelet minden finom, rejtett
+gyönyörűségével van az felékesítve.
+
+
+
+
+TARTALOM.
+
+  Képzeletország
+  Acháj
+  Námán
+  Yonos, a kedves
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77268 ***