diff options
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 3 | ||||
| -rw-r--r-- | 77268-0.txt | 1473 | ||||
| -rw-r--r-- | 77268-h/77268-h.htm | 1525 | ||||
| -rw-r--r-- | 77268-h/images/cover.jpg | bin | 0 -> 139851 bytes | |||
| -rw-r--r-- | 77268-h/images/i001.png | bin | 0 -> 139621 bytes | |||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 |
7 files changed, 3014 insertions, 0 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..6833f05 --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,3 @@ +* text=auto +*.txt text +*.md text diff --git a/77268-0.txt b/77268-0.txt new file mode 100644 index 0000000..7cb1b08 --- /dev/null +++ b/77268-0.txt @@ -0,0 +1,1473 @@ +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77268 *** + +KÉPZELET-KIRÁLYFIAK + +MESE + +IRTA + +FRÖHLICHNÉ-KAFFKA MARGIT + +BUDAPEST + +LAMPEL R. Kk. (Wodianer F. És Fiai) r. t. könyvkiadóvállalata + +1909 + +FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA. + + + + +Képzeletország. + +A királyi palota kertjében valamennyi csodálatos virág munkában volt +ezen az éjszakán; ők szolgáltatták a zenét az ünnepséghez. Sápadt és +előkelő virágok hangversenyszámokat énekeltek pompás estélyi +öltözetükben és büszke, fehér nyakukat a holdvilág felé nyujtogatták, +hogy kivághassák a magas c-t. A zenekarban is csupa finom és kitünő +származású virág működött és egy hosszúra nyúlt tűzililiom szigorúan +ütötte a taktust. Ám a kert távolabbi részén katonabanda játszott. +Vörössel sujtásozott dolmányú szegfűvek, piroscsákós mályvák +feszítettek; mindegyik előtt kotta volt. Egy kényes, szép sarkantyúvirág +felváltva három kis rézdobon is tudott játszani egymaga, míg a +bazsarózsa, aki már őrmester volt, a pukkadásig fölfújt arccal, izzadva +trombitált. És ezeken kívül voltak még a tömegben magános hárfáslányok, +szép, teljes violák, akik gyöngéd ujjakkal pengették a holdsugárból való +aranyhúrokat. És voltak bolondos jelmezekbe öltözött kis hegyi +csajkárok, cickórók és csöngettyűkék, akik furcsa nótákat adtak elő és +táncoltak, hajladoztak is hozzá. Sőt még cigánybanda is játszott +valahol. Szép szál búzavirág volt a prímás, ügyes kis muskátli +kontrázott és egy derék máklegény emberségesen dolgozott a nagybőgőn; de +minderre mégis csak azt mondta a közönség, hogy nem művészi, mert ezt +nagyon is jól meg lehetett érteni. + +A virágok tehát muzsikáltak ezen az éjszakán a kastély gyönyörű +kertjében; mert Képzeletországban minden virágnak született hajlama van +a zenéhez. Ám be volt rendelve villamossági szolgálattételre a császári +és királyi bogár-hadsereg Szentjánosról nevezett szárnyasezrede is; és a +miriád sejtelmesen csillogó színes lámpácska mint mélytűzű drágakő +csillogott és pompás lampionfüzérekké sorakozott a lombok közt s az +oszlopos terraszok csipkés kőfaragványain. A kivilágított utakon pedig +ott sürgött-forgott Képzeletország népének színe-java és kivette a +részét minden mulatságból. Volt szökőkút, amelyből színes bor ömlött +márványmedencébe; volt tűzijáték és rakéta, aztán léghinta, célbalövés +és minden, amit csak kivánni lehet. De mindenkinek mégis az tetszett a +legjobban, hogy apró lakájok, selyemlábú gnómok futkostak az ünneplő +sokaság közt párolgó tálakkal, feltornyozott süteményestálcákkal, és a +ráncos kis kék pofájuk hizelkedően mosolygott, ahogy kinálkoztak. Sőt az +is megesett, hogy valamelyik bámészkodónak egyszer csak a lábához +dörzsölődzött egy pirosra sült, ropogós malac vagy pulyka és oldalt +pislogott rá, mondván: + +– Szelj csak a hátamból! + +A hátába kés volt szúrva és ha szeltek belőle, mindjárt újra nőtt és nem +fájt neki egy csöppet sem; ellenkezőleg, nagyon jól esett. + +Azt mindenkinek tudnia illenék, hogy Képzeletországban nem ismerik az +éjszakai alvást; hiszen ez a népség éjjel még sokkal elevenebb. Ilyen +nagy mulatozásra azonban még ott sincs mindig alkalom. De ma az egész +országnak ünnepelnie kell, mert a Képzelet-király három szép, fiatal +legényfia jutott leventesorba. Egyidősek voltak, egy napon kellett a +nagy útra indulniok és ma a búcsúlakomájukat ülték. + +Most pedig egészen különös dolgot kell elmondanom, ami azonban ebben az +országban egészen megszokott és cseppet sem csodálatos. Abból áll pedig, +hogy, ha itt valamelyik királyfi a gyereksorból kijut és eléri a +huszadik évét, egyszer csak egy holdvilágos, tavaszi éjszakán eljön érte +valami sohasem látott, idegen, hófehér fogat. Az oldala átlátszó, mint a +víz, lágy köd az ülése, felhőből a nyereg, ökörnyálból a kantár, négy +fehér ló van elébe fogva, olyan szelidek, mint a fátyolos menyasszonyok +és a kétfelé vált, hosszú, síma sörény úgy omlik le a nyakukon, mint egy +bolyhos éjjeli lepkének leeresztett két szárnya. És ez a puhán robogó +fehér fogat elvisz egyszer életében minden fiatal királyfit nagyon +messze vidékekre, – talán épp a Valóság országa felé, bár ezt sohasem +lehet egészen bizonyosan megtudni. Mert míg oda vannak, hírt sem hall +senki az eltávozott felől; mikor pedig egy idő mulva honnét, honnét nem, +csak otthon teremnek megint, egy darabig olyan különösen viselik +magukat, zavaros, furcsa dolgokat mesélnek, aztán egyre jobban +elfelejtik ennek az ifjúkori kalandnak az emlékét. Később már csak úgy +tűnik fel az egész, mintha egy másik életben, még a születésük előtt +történt volna velük; és amikor megöregszenek, meleg kályha mellett, puha +karósszékből mint nagyanyók és nagyapók sok fura mesét mondanak erről az +unokáiknak. A gyermekek nyitva felejtett szájjal hallgatják, de a +felnőttek mosolyogva legyintenek és azt mondják rá: álom. Nem tudni, +honnét vették épp ezt a szót, de úgy illett rá, hogy el is nevezték az +egész titokzatos utazást Álomnak és úgy megszokták, hogy már nem is +csodálkoztak rajta. + +Azonban a fontosképű öreg tudósok Képzeletországban is mind azon törik a +fejüket, amit más ember a megszokás miatt egész természetesnek tart. +Hogy miképpen lehet egy szem magocskából virágos nagy fa; vagy hogy +miképp jöhet el hozzánk a napról a melegség, mikor nincs neki +országútja. Úgy-e, ti még nem gondolkodtatok ezen? Nos, a tudósok vastag +könyveket írtak össze a fehér utazásról és kisütötték, hogy ennek is +valami rejtett értelmének kell lennie, mint minden rendes dolognak. És +megírták, hogy Valóságország valahol a messzeségben, a nagy Üresség +másik oldalán van és egyre arra vár, hogy Képzeletországban teremjen már +egyszer egy olyan királyfi, aki megtudja hódítani. Ám a képzelet csak az +Álomban juthat el a Valóság tájékára és ezért jön minden királyfiért a +puha álomfogat, hogy szerencsét próbálni vigye. Hogyha nem sikerül, – és +eddig egynek sem sikerült a hódítás – akkor a visszatérő büntetésből +mindent elfelejt, amit látott vagy tapasztalt, csak homályosan dereng az +emlékezetében valami összevisszaság. De egyszer majd csak akadnia kell +valami ügyes, okos ifjúnak, aki eltalálja a módját és akkor egyszerre +nagy világfelfordulás lesz és minden meg fog változni És a világ +megváltozásától szoktak-e egyebet várni, mint jót? Hiszen ki volna a +sorsával megelégedve? Azért Képzeletországban már erősen várták azt a +megjövendölt, világhódító daliát. + +Ma pedig a királynak egyszerre három egyidős fia lett nagykorú és a +pompás királyi lakban búcsúlakomát ültek; ezen az éjszakán kell eljönnie +értük az Álom ködös kocsijának. A virágok muzsikáltak a kertben, az +emberek pedig csillogó szemmel jártak, a széles kerti utakon +keresztül-kasul tolongott a vigadó sokaság és a három szép hercegfiúról +beszélt mindenki. + +– Ki tudja? Hátha ők az igaziak? Hisz oly szép, fiatal és gondosan +nevelt mindegyik! Oh, oh, nagy idők következhetnek ránk, nagy +változások, – mondották a fontoskodók, akik mindent tudni látszanak. + +Odabenn a nagyteremben pedig miniszterek ültek a lakománál és +pohárköszöntőket mondtak egymásra, miközben ha nem jutott már semmi az +eszükbe, addig beszéltek, míg megint eszükbe nen jutott valami. Más +termekben a palotahölgyek lejtették a táncot és a legyezőjük mögül egyre +a szomszédnőjük felé pislogtak, nem csipkésebb e annak a rokolyája és +nem mondanak-e több bókot neki. Lenn a kunyhóban pedig egy szemtelen kis +kukta már a harmadik darab lincifánkot pofázta be titokban és egy másik, +szelid kis kukta már a harmadik nyaklevest kapta emiatt ártatlanul. Csak +az ünnepelt három királyfi nem volt sehol a mulatók közt. + +Fenn, a vártorony nagy fegyvertermében az öreg király most búcsúzott a +legkedvesebbik fiától, aki épp egy órával volt idősebb a másik kettőnél. +Szép, izmos, hatalmas növésű legényke volt Acháj királyfi, a +fegyverruhája csak úgy csillogott rajta és a bőrtűszője csupa +buzogányokkal, hegyes tőrökkel, feszes íjjakkal volt körültűzködve. Az +öreg király a vállára tette a kezét. + +– Mintha magamat látnám benned, édes fiam, ilyen lehettem éppen húsz +esztendős koromban. Ami nekem nem sikerült, sikerüljön neked, mert tudd +meg, hogy csak egy dologért érdemes élni és ez a hatalom. Ez legyen a te +álmod is és az Álom a Valóság országába vigyen! + +És az öreg király megáldotta Acháj királyfit. + +A második herceg Námán, aki csak félórával volt amannál fiatalabb, +ezalatt a kert egy elhagyatottabb zúgában sétált tanítómesterével, az +udvari tudóssal. Mindketten sötétszínű talárt és a fejükön háromszögletű +barétet viseltek és csendesen járkáltak a fák alatt, míg a mulatók zaja +csak gyéren hallatszott idáig. Ez a fiatal herceg is szemrevaló legény +volt, csak egy kicsit sápadtabb és komolyabb arcú és a szép fekete +szeméből okosság és töprengés látszott. Egy fordulónál megszólalt a +tudós csendes meghatott hangon: + +– Te voltál a legjobb tanítványom hármatok közül és amire én +taníthattalak, azt már mind tudod. Sőt azt hiszem, már sokkal többet is, +amiket magadtól találtál ki. Fiam, ez még mind kevés ahhoz a sokhoz +képest, amiket ketten sem tudunk. Én, tudod, egy nagy könyvet írtam +egész életemben, amelyben bebizonyítom, hogy egy kétszázezer év előtt +élt vízipóknak csak hat lába volt és nem nyolc. De ebben eltelt az élet +és nem értem rá egyébre. De te még ráérsz, siess, gyermekem és, ne +feledd, hogy, ha találnál a mindenségben egy szilárd pontot, annak a +segítségével kiforgathatnád a világot a sarkából. + +Meleg kézszorítással búcsúzott tanítványától és Námán királyfi +szeretettel viszonozta, bár ha valaki a homályban okos fiatal arcára +néz, láthatta volna, hogy magában egy kicsit mosolyog. + + + + +Acháj. + +Acháj királyfi megdörzsölte a szemét és szétnézett. Homályos, hajnali ég +alatt találta magát és körülte szirtes hegyvidék terült el. A kövek +barnás mohával voltak borítva és nagy messzeségben egyetlen szál virág +se látszott, csak fekete hegyszakadékok és óriás sziklák. + +– A Valóság országa meglehetősen szürke és egyhangú – mondotta a fiatal +herceg ásítva és talpra szökött. – Lássuk csak! + +Néhány lépést tett előre és a hegypárkány széléig jutott. Alatta mély +völgység terült el, sötét, irtatlan őserdőkkel, fenn a magasságban pedig +tömött gránitból való nagy sziklaormok mint bókoló vén óriásfejek +sorakoztak. A legtávolabbiak csúcsa hófehér volt és a jégmezők pompás +színekben ragyogtak, mert bár a nap még nem kelt fel, a látóhatár széle +alól odaküldte a magasságba az első éles és friss sugarait. Igen, +bizonnyal nagyszerű kép volt ez! Acháj kinyujtóztatta zsibbadt karjait +és domború mellét kifeszítve tele tüdővel szívta be magába a pompás, +zamatos hegyi levegőt. Eközben a keleti ég széle lassan pirulni kezdett +és mint egy óriási tűzgolyó, bíborszínű lángoló arccal emelkedett lassan +feljebb a fenséges égitest. A királyfi tágranyílt csillogó szemmel nézte +és amint a nap egészen elvált az ég aljától és teljes szépségében +mutatta arcát, akaratlanul is felkiáltott az elragadtatástól és kitárta +mind a két karját feléje. Lehet, hogy ez volt az első imádság. + +– Oh milyen erős, milyen hatalmas itt minden, – suttogta. – És oly +világosan, tisztán lehet látni a Valóságban a tárgyak vonalait. Itt +minden olyannak látszik, amilyen. Ezt szeretem én! És milyen felséges +volna urává lenni ennek a világnak és parancsolni neki. Ki lehet az, +akinek a hegyek, erdők és vizek engedelmeskednek? + +Míg az ifjú így tünődött az új világ csodáin, lassankint egészen nappal +lett és az erdős völgyekből is felszállt, eltisztult a köd; látni +lehetett a fák zúgó koronáját odalenn. + +– Éhes vagyok! – mondta Acháj hirtelen és megtapogatta íjját és tegzét. +– Éhes vagyok és az erdőben bizonnyal sok a vad. + +És ruganyos léptekkel indult meg a hegyfal meredek sziklái közt, hogy +lejebb ereszkedjék. Nehéz és veszedelmes volt az út, de épp ez +csodálatos jókedvre derítette. Az ereiben csak úgy bizsergett a vér. + +– Jó napom van, érzem, – gondolta csaknem ujjongva – ma királyi vadat +kell ejtenem. + +Már az erdőség szélén járt és a bozótos sűrűség sok helyen útját vágta, +úgy hogy késével kellett rést egyengetni magának. Majd az őserdő +hatalmas, évszázados fatörzsei közt haladt előre. Sokszor megzörrent +mögötte a bokor és apróbb erdei vadak keresztezték az útját. Menekülni +engedte őket, pedig az éhségét csillapíthatta volna velük. Ám ma valami +különös, mámoros diadalvágy tüzelte – nagyszerűbb zsákmányra várt. + +Végre úgy tünt fel neki, hogy előtte ritkulnak a fák s egy szirtes lejtő +közelében hűs, tiszta erdei forrásvízre akadt, mely egy kristályos, szép +kis zuhatagból kapta vizét. Néhány gyönyörű égerfa hajtotta fölé lombját +s a királyfi megállott az egyik fatörzsnél. Fölötte a sziklafal +meredezett kúszó, csenevész bokraival és a királyfi látta, hogy az egész +hegyoldal mély barlangokkal és odvakkal van megszaggatva. Nem messze +innét, az ellenkező oldalon volt egy szép, fűves erdei tisztás. + +– Az erdő vadjai e forrásra járnak, itt várok kissé, – gondolta Acháj és +csendesen maradt a sűrűségben. + +Nemsokára különös, lassan erősödő morajlást hallott és a fák ágainak +zörejét, amint valami száguldó csoport letöredezi útjában. A királyfi +jobban odafigyelt és gyakorlott fülével mindjárt észrevette, hogy a +szakgatott kiáltozás semmi ismerős vadállat hangjára nem vall. Pedig +mintha egész falka közelednék erre. + +Egy pillanatig zavarodottan állt Acháj, aztán hirtelen előrehajolt. Oh, +már látni lehetett, a tisztás másik oldaláról, a fák közül fülrengető +bődülést hallatva vált ki a vad, egy hatalmasan kifejlett, gyönyörű +szarvasbika és hátraszegzett, pompás agancsaival dühös iramban +közeledett feléje a füves térségen át. Úgy látszott, hogy üldözők elől +menekül. + +Csak egy pillanat műve volt az egész. Acháj kifeszítette íjját, célzott +és a nyíl szügyen találta a pompás állatot. A vad horkanva esett össze, +ám sebe mégsem lehetett halálos, mert a fűbe rogyva fájdalmas kiáltással +vetette hátra szép fejét, félelmes dühvel rugdalt és csapkodott maga +körül, vére szétfreccsent és pirosra festette a pázsitot. + +– Nem akarom, hogy kínlódjék! – mondta a királyfi részvéttel. És +merészen a közelébe sietve, egy bámulatosan ügyes mozdulattal félkézzel +megragadta az állat veszettül csapkodó agancsait s fejét így vasmarokkal +előre görbítve, hirtelen tarkójába szúrta kését. A szarvas abban a +pillanatban kiszenvedett. + +Acháj csak akkor nézett szét maga körül és a szája is nyitva maradt a +csodálkozástól. A sürűségből előbukkanva, a fák alól és a kövek mögül +bámuló, idegen arcok meredtek felé és félmeztelen lényeket látott, akik +őhozzá hasonlítottak, ám torzonborz alakjukat állatbőrök fedték és +kőbaltákkal, fadorongokkal voltak fegyverkezve. A Valóság emberei +voltak. + +Acháj egy pillanatra sem ijedt meg és nem gondolt menekülésre. +Ösztönszerűen érezte, hogy azok nem ellenségei. Egy percig még így +farkasszemet néztek egymással, aztán az idegenek csoportja egy hatalmas +kiáltással kivált a sűrűből, a királyfi felé rohant és földre vetette +magát előtte. + +– Parancsolj nekünk! Szolgáid vagyunk és te vagy urunk! + +Acháj vigignézett rajtuk és szíve megdobbant, habár alapjában véve +szinte természetesnek látta a dolgot. Hogy ő az úr, aki parancsolni fog. +Érezte, hogy erre született. + +A csoportból egy őszhajú, de azért marcona kinézésű férfi emelkedett fel +és így szólt: + +– Te vagy urunk! A barlanglakók mindegyikének parancsolni fogsz ezentúl +a fekete hegységben. Mert úgy egyeztünk meg valamennyien ez erdőségek +népe, hogy parancsoló vezért fogunk választani, akinek a szavát +kövessük, ha vadászatra megyünk, hogy így több vadat ejthessünk el. Aki +önkezével öli meg ma e szarvast, – így mondták a vének – az legyen a +barlanglakók vezére! Te megtetted. Ám te talán nem is vagy hozzánk +hasonló ember, a karod erősebb, a fegyvered csodálatos és a szemed +nézése parancsolni tud. Talán az elhalt apák lelke vagy te? + +– Uratok vagyok! – mondotta Acháj egyszerűen. + +És egy kézmozdulattal jelt adott az elejtett szarvas felbontására. Mikor +pompás bőrét lehúzták és átnyujtották neki, ő kiválasztott a közelben +egy hatalmas vándorsziklát, épp azt, amely mellett a szarvas elesett, +beterítette az állat bőrével és helyet foglalt rajta. + +– Ez a kő lesz trónusom és itélőszékem! – mondotta. + +A barlanglakók remegtek az izgatottságtól, hogy a zsákmányhoz jussanak +és mohó, falánk éhség csillogott a szemükben. Már valamennyien rá +akartak rohanni, mikor az új vezér a pillantásával visszautasította +őket, aztán három öreggel felosztatta a húst. Valamennyiüknek bőven +jutott, annyi, hogy jóllakhatott és családját jóltarthatta belőle, – bár +a legszebb darabot jóelőre a vezérnek nyujtották hódolatul. És bámulva +néztek egymásra. Valóban, még sohasem volt osztozkodás vérontás nélkül, +most pedig mindenik meg van elégedve s a zsákmány jórésze még +osztatlanul hevert a földön. + +– Hozzátok a maradékot utánam! – intett Acháj a véneknek. + +– Miért, uram? Hiszen most már mindenki jóllakott. + +– El fogom tenni, – mondta Acháj – hogy ne kelljen holnap is vadászni. + +A három öreg elbámult. Sok évet éltek vadászva a rengetegben, de +valahányszor jóllaktak, sohasem gondoltak többé a holnapra. + +Most elvezették ifjú vezérüket odvaikhoz és megmutatták a neki szánt +barlangot. Valamivel tágasabb volt a többinél, de épp olyan kemény +szikla a földje és szűk lyuk a nyílása. De Acháj azért jól érezte itt +magát és amikor az elejtett vad bőrén pihenni tért, boldogan suttogta: + +– Hatalmas vagyok máris, van hadseregem és minden barlang az enyém. De +ez még semmi! + +Másnap valóban nem kellett vadászniok, a tegnapról maradt hús +kielégített minden barlanglakót. Acháj tehát maga köré gyüjtötte a +férfiakat és elkérte fegyvereiket. Bizony kezdetleges szerszámok voltak. +Egy-egy átfúrt fadorong, melybe valami nyelet dugtak, vagy egy durva +kődarab, amit úgy találtak és valamelyik oldala véletlenül éles volt +vagy hegyben végződött. Acháj kezébe fogott két ilyen követ és elkezdte +őket erős kezével egymáshoz dörzsölni, ugyanazt parancsolva a többieknek +is. Nehéz munka volt és az alattvalók százszor is elvesztették a +türelmüket de a vezér parancsoló nézése megfélemlítette őket és tovább +folytatták. A nap már lehanyatlott, mikor a kőfegyverek két oldala +elvesztette érdességét, símára csiszolódott és úgy hajolt össze, hogy az +ék hegyes és éles volt; a vérontásra valóban kitünő eszköz. Most már +mindenki örült új fegyverének és alig várta, hogy kipróbálhassa. + +Másnap üvöltöző, össze-vissza csoportban állták körül a vezér +barlangját, mert ismét éhesek voltak és vadászni akartak. Mikor Acháj +kijött, szigorúan nézett végig rajtuk. + +– Így nem megyünk, mint az állatok csürhéje. Azonnal oszoljatok két +csoportba. Az asszonyok és a gyermekifjúk menjenek a nagy szikla tövéhez +és álljanak sorfalat. Ha jelt adok, rohanjanak kiáltozva és az ágakat +csapkodva előre, de nem egy csapatban, hanem széles vonalban, hogy az +erdőség jó része át legyen zavarva. Mi a tisztás felé megyünk a +fegyveres férfiakkal, hármasával elrejtőzünk körülte és úgy várjuk be a +vadakat, amiket azok felénk hajtanak. + +A nép most már vakon és jókedvvel, lelkesen engedelmeskedett. Érezték, +hogy már nemcsak karral és marokkal, hanem ésszel indulnak zsákmány után +és a Képzeletnek is szerep jut a harcban. Hiszen a vadászat előre ki +volt gondolva. Ezentúl így ment ez, előre tervezve és szabályos rendben, +– hamarabb jutottak így zsákmányhoz és kedvet leltek a munkában. + +Most már több szabad idejük maradt és sokszor ültek otthon a barlangban, +a leölt állatok bőrével babrálva, amit egyre ügyesebben sikerült +öltözetté formálniok. + +Új fegyvereket is készítettek. Hegyes nyílvesszőket faragtatott velük a +vezér a kőkések segítségével és íjjakat csináltak feszes, hajlós +faágból, amire állati beleket húztak. Milyen könnyű volt most már a +vadászat. Hisz az állatoknak nincs fegyverzetük. + +Egy ízben ép az íjj favázán dolgoztak, de a husáng nem akart hajlani, +törékeny és reves volt, s ahogy széttört Acháj kezében, apró, fényes +szikrák pattantak szét belőle. A vezér megnézte a két fát, +összedörzsölte és újra szikrázott. Most már szakadatlanul dörzsölte és a +revült fa bevilágította a barlangot, s a félénk, bámuló arcokat. Egyszer +aztán felcsapott magasra egy piros tűznyelv és a fadarab füstölögve +égett a vezér kezében. Egy asszony sikoltva kapta el a kezét, amint +feléje kapott, a tűz megpörkölte ujjait. Már-már rémülve menekültek a +bennlevők, de Acháj kemény szava visszaparancsolta őket. A barlang +közepére tette az égő fát és többet is rakatott oda. Mind tüzet fogott +és nemsokára barátságos, piros fényt hintve, vidáman csapkodott fel az +első tűzhely lángja. Ah, milyen gyönyörűen táncoltak az apró, lobogó +nyelvek, mennyi szépet láthatott játékukban az, aki Képzeletországból +került a Valóságba. De a barlanglakók arca is földerült és a hűvös +éjszakában jólesően bizsergette tagjaikat valami. + +Egy fiatal leány, a nép vénjének unokája, merészen a tűz fölé tartotta +izmos karját és azt mondja: Meleg! Soha, senkitől sem hallotta ezt a +szót, csak úgy véletlenül pattant ki ajkán abban a percben. De nemsokára +többen is utána mondták: meleg! és amíg nekibátorodva közelebb húzódtak, +úgy találták, hogy ez az új szó legjobban illik az új jelenségre. Acháj +vezér fölemelte fejét, a fiatal leány mellette állott, izmos, szép +alakját pettyes menyétek összeaggatott szőrméje fedte, sötét haja +gyűrűzve omlott el a vállán és mosolygó, üde arcát besugározta a tűzhely +fénye. + +Egy idős asszony ekkor egy darab nyers őzcombot hozott elő és odavetette +a tűzhöz, a többiek pedig kacagtak a tréfán; vajjon megérzi-e az +élettelen hús is az új meleget, ami az áldott nap erejéhez hasonlít. S +valóban, az őzcomb lassan sercegni kezdett, átpirult és a barlangban +csodálatosan kellemes illat terjedt szét. Mikor az asszony elvette a +húst, már az is annyira forró volt, hogy a kéz nem állta ki. Acháj +azonban egy síma kőre tette és fölszelte a combot, amely lassan hűlni +kezdett, már csak gyengén meleg, porhanyó, puha és zamatos volt és +felségesen ízlett mindenkinek, aki belekóstolt. + +És a tűz használata nagyon megváltoztatta a barlanglakók életét. + +– Uram! – szólt egy napon egy fiatal vadász a vezérhez. – A szomszéd +völgyön egy nagy víz folyik végig, melybe a hegyoldal összes forrásai +beleszakadnak. A vízben sok pikkelyes állat van, halnak hívják és a +húsát enni lehet. Ha a mi tüzünkön megsütnők a halat, jó étel volna az +is. + +– Hát hozzatok! – mondta Acháj. + +– Nem lehet, uram. A folyó környékén másik nép lakik, amely nem ismer +barlangokat, hanem cövekeket ver le a víz fenekére és azokra fatörzseket +fektet. Ők már régen megtanulták a fákat kidönteni és úgy rakják össze +őket a víz felett, hogy barlangformájú lakás lesz belőle a víz közepén. +És a parttól a lakásukig is fatörzseket fektetnek, hogy ki-be, +járhassanak, de éjszakára ezeket felszedik és akkor a víz megvédi őket. +Ez a nép nem engedne minket halat fogni a folyóban, mert a víz az övék. + +– Holnap ellenük indulunk s elvesszük tőlük! – mondta a vezér csillogó +szemmel. A halra pedig nem volt nagy szükségük, de Acháj érezte, hogy +valami harcra ösztönzi. Szeretett volna a vízinépnek is ura lenni. + +Másnap felfegyverezte a férfiakat, harcba indultak és legyőzték a +cölöplakókat. Mikor az őserdők fáiból készült tutajokon a vízre épült +házakhoz közeledtek, a vízi emberek nem kőből, hanem fából készült +nyilak záporát lőtték feléjük és az idegen nyilak okozta seb mind +halálos volt. De a sereg mégis előre tört, bejutottak a cölöpházakba és +lefegyverezték az idegeneket. + +– Nem engedem, hogy megöljétek őket. Élve maradnak és szolgálni fognak +nekünk, ti pedig, a győzők, urai lesztek a legyőzötteknek és +parancsoltok nekik, mint én tinektek. + +S a cölöplakók hódolattal borultak le az új vezér előtt, majd pedig +megtanították a győzőket az ő tudományukra, hogy miképp kell a nyilak +sebét halálossá tenni. Egy rosszszagú, ragadós fű termett ott a mezőkön +és az ember meghalt, ha belőle kóstolt. Ennek a nedvével kenték be +azontúl a nyilak hegyét. + +Az élet ezután vadászatban és harcokban folyt le. Mert a szomszédos +völgyekben még más erdők, vizek és barlangok voltak és mindenütt laktak +emberek, akik megtámadták őket, ha tanyáik közelében akartak vadászni. +Acháj pedig kijelentette népének, hogy valamennyi erdő vadja az övék, ha +el tudják ejteni. Hadat viselt, fegyveres erőt vitt azok ellen, akik +miatt állítólag nem vadászhattak szabadon. Az Acháj népe lassanként +uralomra jutott az egész hegyvidéken, valamennyi völgy lakói, mint +alattvalóik, nekik hozták el adóképp a legszebb prémeket és amaz +edényeket és más eszközöket, amiket készítni tudtak. A legyőzötteknek +kellett fegyvereket és ruhákat készíteni számukra, maguk az achájiak már +csak hadakozással foglalkoztak. + +Egy ízben Acháj vezér haditanácsot hirdetett ama sziklához, melyet +trónjául választott, mikor ott az első szarvast megölte. És tudtára adta +a népnek, hogy ismét hadat fognak viselni, de most már nem a hegyek +között, hisz itt már minden rég az övék, hanem a messze elterülő síkság +ismeretlen népe ellen. Mikor szavai elhangzottak, szólásra emelkedett a +nép vénje, aki régen az ő vezérségét kihirdette. Már ősz volt és harcra +erőtlen, de okossága sokszor hasznos volt a csatákban. + +– Vezér, – szólott – bocsáss meg, hogy szóra nyílik ajkam előtted. Sok +harcban követtelek a hegyek vidékén, mert különb vagy mindnyájunknál és +halat, vadat, meg idegen zsákmányt szereztél a harcok árán a népnek. + +– De íme, – folytatta a nép vénje – most már mindenünk van. A síkság +lakói, úgy mondják, szelíd állatokat őrizgetnek a füves helyeken, +ide-oda járnak velük, vagy összeőrölik a földből nőtt füvek magját és +azzal élnek. Mi itt az erdőkben vadhúsra vagyunk szokva, mit vehetnénk +mi el tőlük, miért is bántanók őket, uram? + +Acháj királyfi rászögezte kemény, szigorú tekintetét és a fegyverzetére +ütve, ezt felelte: + +– Harcolni fogunk velük a hatalomért. Azért, hogy megmutassuk erőnket; +azért, hogy féljenek tőlünk és szolgáink legyenek. + +A nép egy darabig hallgatva nézett urára, de aztán lelkesült, helyeslő +zsivajban tört ki, összecsendítették fegyvereiket, a nép véne pedig +csendesen visszavonult. + +Acháj királyfi azonban azon az éjszakán nyugtalanul hánykolódott +állatbőrein. Különös gondolatai voltak és mikor kissé elszenderült, úgy +érezte, mintha valami ismeretlen szellemhang szólítaná őt. + +– Acháj vezér! + +Úgy tetszett neki, amint felemelkedett félig fekvőhelyén, hogy a hang +nagyon messziről jő. + +– Acháj vezér! Tudod-e, mi van a síkságon is túl? + +A vezér szívdobogva figyelt és nem mert felelni. A hang folytatta: + +– A síkságon túl újra hegyek és völgyek következnek, aztán megint sík +mezők, erdők és vizek. Azt hiszed, mindent meghódíthatsz egy életben? +Igaz, hogy a Valóság világa csupa küzdelem, de mit gondolsz, mi lesz a +küzdés vége? A halál az! Mert el fog jönni egyszer időd és tudod-e +akkor, miért éltél? Hiszed-e, hogy a te diadalod az igazi? + +Acháj szívdobogva ugrott fel. A távoli hang végleg elhalt, de a vezér +nyugtalanul, háborgó lélekkel járt-kelt sokáig a tágas barlangban. + +Mi pedig épp ezen a töprengő, gondoktól nehéz éjszakán fogunk elbúcsúzni +egy időre az erős Achájtól, a Képzeletbeli hercegtől. + + + + +Námán. + +Ugyanazon időben-e, vagy később, – az nem fontos dolog, mert hisz jól +tudjátok, hogy Képzeletországban nem sokat törődnek az idővel – elég az +hozzá, hogy a fehér Álomutazás után a második királyfiú, Námán is +öntudatra jutott és ő is megdörzsölte a szemét. Kiterjedt, széles síkság +közepén volt és amint szétnézett maga körül, úgy tetszett neki, hogy az +ég alja köröskörül lehajlik a látóhatár széléig és az egész mintegy +sötétkék üvegharang borul le a tányérforma kerek földre. + +– Lám, – mondta Námán egyszerre – tehát a valóságban sem látszik minden +olyannak, amilyen. Mert én jól tudom, hogy ez a föld nem tányérforma, +hanem gömbölyű, az ürességben lebeg és az ég kékje csak puszta levegő, +mely messziről kék színt mutat. De úgy látszik, hogy ennek a +megértéséhez itt éppen a Képzelet szükséges. + +A nap már alkonyodóban volt. Námán elővette a körzőjét, megmérte a nap +magasságát fokokban kifejezve és ebből gyorsan ki tudta számítani, hogy +milyen égtájon és milyen napszakban lehet, sőt azt is, hogy milyen +hónapnak hányadika van. Mikor ezzel tisztába jött, már leáldozóban volt +a nap, az égen feltüntek a csillagok és, csodák csodája, lent a földön +is, szerte a síkon, közelebb-távolabb enyhén lobogó, vagy messze +pislákoló kis fényességek támadtak. + +– Ilyesmiről nincs szó a könyveimben, – mondta Námán – de épp azért meg +kell tudnom, mi lehet a sok fényes, földi csillag. + +Összehúzta magán sötét köpenyegét és az alkonyati szélben, puszta +fűtérségen át egyenesen az egyik fénypont felé vette útját. Amint +közeledett, egyre jobban nőtt a fényesség és meglátszott, hogy nem egyéb +az felfellobbanó, füstölgő, barátságos pusztai tűznél. Már azt is +kivehette, hogy a tűzhelyet három oldalról valami fonott sövényfal védi +a szél ellen és hogy a tűz körül sorjában emberi alakok ülnek. Most már +örömmel és kiváncsisággal telve szaporázta a lépteit Námán királyfi. + +Nemsokára a cserény közelébe jutott, úgy hogy egészen jól láthatta annak +berendezését és környékét. A tűz a háromoldalú fal balsarkában állt és +férfiak, öregek, ifjak és asszonynépek ülték körül, lehettek mindössze +vagy három-négy család. A jobb sarokban fából durván összerótt láda állt +és belőle az egyik fiatal leány épp most emelte ki a jó barna kenyeret +meg egy szép kerek juhsajtot. Egy asszony tejet szűrt le egy sajtárból, +a tüzön pedig kerek bográcsban pompás báránytokány rotyogott, +illatozott. A cserény falán báránybőrbundák és süvegek lógtak és szögre +akasztott pásztortarisznyák meg kampósvégű botok. A cserény mögött egy +szép falka juh meg bárány pihent a füvön, előttük a bejárat körül pedig +négy hatalmas fehér juhászkutya. + +Námán királyfi megállott kissé, hogy zavartalanul gyönyörködjék a kedves +képben és mondanom sem kell, hogy a pompás pecsenye szaga nagyon +kellemesen csiklandozta a bölcs és komoly ifjú hercegnek orrát. – Hja, +hosszú utat tett Képzeletországból idáig, jól megéhezhetett. Már épp be +akart térni a cserénybe, mikor az egyik kutya álmában elvakkantotta +magát. Erre felébredt a többi is, megérezték az idegen szagot és nagy, +dühös csaholással rontottak elő. De mielőtt megrohanhatták volna, +felemelkedett a tűz mellől egy fiatal legény, fogta kampós botját és +szólt a kutyáknak, mire azok morogva sompolyogtak vissza, a legény pedig +kilépett a sötétbe. + +– Ki az, aki közeledik? Ellenség, vagy jóbarát? + +– Idegen vagyok, – hangzott a válasz. + +– Mi járatban? + +– Elfáradtam a vándorúton, pihenőt kérnék éjszakára. + +– Térj be! + +Námán herceg belépett és levette fejéről fekete barétját. + +– Béke veletek, jó emberek, + +– A hatalmas Bálvány vezérelt közénk, holnap épp az ő ünnepe lesz. Ülj a +mi tűzhelyünkhöz, egyél eledelünkből és igyál italunkból. + +Námán megköszönte szépen és közéjük ült. Egy öreg pásztor erre felkelt, +vizet vett egy agyagtálba és lehúzva a vendég saruját, megmosta lábait. +Egy asszony kenyeret és sajtot nyujtott neki és ő jóízűen falatozott a +többiekkel, majd pedig közös tálból ették a pompás birkatokányt. Míg +tartott, nem beszélt senki. + +Mikor aztán elkészültek, a család feje tisztelettel szólította meg a +vendéget. + +– Sok földet bejárhattál, idegen, sokat tapasztalhattál. Beszélj nekünk +valamit a világról! + +– A világ – felelt az ifjú – sokkal nagyobb, semhogy egy ember +bejárhatná és amit tudok, annak a nagyobbik felét nem is tapasztalásból +tudom, hanem onnét, hogy gondolkodni tudok mindenről, amit látok. + +– Nem érem föl ésszel, amit mondasz – szólt egy másik pásztor. – Hiszen +mi is sok mindent látunk, a föld füveit, a csillagos eget, a négylábú +állatokat és az ég madarait, gondolkodni is lehet a nyáj után ballagva, +vagy ha a tűzhely lángjába nézünk, mégsem tudunk meg mindebből mást, +mint amit látni lehet. + +– De tudjuk azt, – szólt egy harmadik – hogy a hatalmas Bálvány, mely a +törzsatya tűzhelyét őrzi, esőt és jó időt, dögvészt vagy szárazságot ad, +aszerint, hogyan tetszik neki az égő áldozat fiatal állatainkból. Te nem +ismered a mi Bálványunkat, idegen; egy szent topolyafának törzséből való +az alakja, de a fakéreg repedései fent egy csodálatos és félelmetes +emberarcot mutatnak. Emberkéz nem nyúlt soha a fához, éjnek idején, nem +tudni ki döntötte le és vitte a törzsatya hajlékába már őseink korában. +Annyi bizonyos, hogy a fakéreg emberarcot mutat és a Bálvány a mi +istenünk. Te nem ismered őt, idegen, és lám gondolataidból sem tudhatsz +felőle semmit. + +Námán örömest megfelelt volna e beszédre, de nem akarta megsérteni a +tűzhelyet, amelynek vendége volt, azért meghajtotta fejét és annyit +mondott: + +– Áldassék az, akit ti áldotok, én megmelegedtem tüzeteknél és ettem +kenyeretekből. + +Majd rövid hallgatás után ő fordult kérdéssel hozzájuk. + +– Mondjátok el inkább ti, jó emberek, miképp megy a sorotok e vidéken? +Jó-e a legelő, bőven tejelnek, jó gyapjút adnak-e az állatok, van-e +bőven legelőjük? + +– Megvolna minden, – felelték – de mégis nagy baj szakadt ránk +nemrégiben. A Hatalmas Bálvány haragja sujt minket és a jószág százával +vész el valami szörnyű kórságban, amit sem a javasasszonyok, sem a +bűbájossághoz értők, vagy a garaboncok meg nem tudnak gyógyítani. Egyik +juh a másik után esik bele a kórságba. + +– A bajt apró, szemmel se látható lények okozzák, – felelt Námán – azok +vándorolnak egyik állat testéből a másikba és mert nagyon gyorsan +szaporodnak, azért nő egyre a betegség + +– Valóban, – szólt erre az egyik férfi – most már látom, hogy bölcsesség +lakik benned. Mert a táltos is ilyenformán mondta a mult ünnepen. Hogy +ártó, gonosz kis láthatatlan szellemek vagy ördögök bujnak a szegény +juhokba, egyikből a másikba és nincs, aki kiűzze őket. + +Námán királyfi zavarba jött. Ő bizony nem így mondotta, nagyon +félreértették szavait, de nem akart sérteni senkit, azért újra +hallgatott. + +Az öreg pásztor jelt adott a lefekvésre és az emberek sorra pihentek el +a cserény körül s benn a száraz fűből való almokon. A vendégnek a +legvédettebb helyet engedték át a fal zúgában. + +Reggelre kelve azonban a királyfi így szólt a család öregjeihez: + +– Ti jó szívvel voltatok irántam és nekem semmim sincs, amit ajándékul +adhatnék nektek. De hogy mégis megmutassam hálámat, megpróbálom +meggyógyítani beteg állataitokat. + +– Ah, kiűzöd az ártó ördögöket? – kérdezték a pásztorok. + +– Megnéztem jól a ti földetek porának színét és megtapintottam ujjaim +közt. Ezen a földön bizonnyal kell nőni egy apró háromlevelű, bolyhos +virágú kis dudvának, menjünk, keressük meg azt. + +Egypáran elindultak vele s a cserénytől nem messze, egy sekélyvizű +pusztai kút környékén nemsokára örömmel fedeztek föl egész csomó olyan +füvet, amilyet az idegen említett. + +Námán jó csomót szedetett belőle, hazavitte a cserénybe és tüzet +rakatott. Egy agyagbögrében jó sokáig főzte a füvet, aztán hintett bele +porrátörve abból a vörös agyagföldből, amit szintén a közelben talált, +aztán ment az egyik beteg birkához, amelyik kínosan hánykolódott a +földön és az egyik labdacsot a nyelvére tette, hogy lenyelje. Hát bizony +egy félóra mulva az állat lecsendesedett, majd fel is tápászkodott a +földről és füvelgetni kezdett. Nem volt már annak semmi baja. + +Nosza, nem csinált egyebet aznap az egész pásztornép, mint a juhoknak +való orvosságot, amint az idegen ifjútól tanulták, nemcsak a vendéglátó +cserény, hanem valamennyien a szomszédbeliek is. Mivel pedig aznap a +Hatalmas Bálvány ünnepe volt, minden cserény fejének el kellett +zarándokolnia áldozati bárányával a közös szentélyhez, mely a törzsfő +hajlékában volt. Így aznap még az egész törzs pásztorai megtudták a jó +hírt: vége a dögvésznek, mert a Bálvány egy csodatevő idegent küldött +hozzájuk, aki a föld füvével és porával űzi el a rossz szellemet. + +Körül is vették Námán királyfit aznap a pásztorok. Hoztak neki +ajándékokat, a magok szőtteseit, jó, égetett cserépedényt, illatos +sajtokat, köntöse szélét is csókolták, úgy kérték, marasztalták, ne +hagyja még el őket. A királyfinak meg kellett igérnie, hogy egy ideig +még közöttük marad. + +Két nap mulva követek érkeztek a törzs főnökétől, a legfőbb atyától. +Elmondták, hogy már a törzsfő is hírét vette az idegen ifjú tudományának +és arra kéreti, jönne el a követekkel és tisztelné meg az ő hajlékát. +Mert – mondották – volna ő neki egy gyönyörű szép, ifjú hajadon leánya, +egész világon a legkedvesebbje, aki jó ideje már nagy betegen fekszik, +senki meg nem gyógyíthatja. Ha a tiszteletre méltó idegen az állatok +betegségével olyan könnyen elbánik, hátha tudna emberen is segíteni, +hátha a szépséges Jezabel kórságát is meg tudná szüntetni. + +A királyfi tehát elment a követekkel a törzs atyjához. És hogy a szót +hiába ne űzzem-fűzzem, csakhamar megtalálta a beteg hajadon gyógyulására +való italt és balzsamokat is. Összekereste a réten, összefőzte pusztai +füvekből, bogarak porrátört szárnyából, fa mézgájából, kövek +izzadmányából, úgy ahogy a természet ingyen adja a hozzá értőnek a +szenvedések enyhülését. A nagybeteg szép Jezabel arca nemsokára +átpirosodott, szeme fényes lett, mint régen, újra kedvesen és ügyesen +járt-kelt a karámok körül, megint lehetett hallani okos, kedves beszéde +zengését és a szentély sátorában a Hatalmas Bálvány ünnepein újra ő +helyezte az oltárra a füstölgő áldozat bárányait s ő lejtett ifjú +leánytársai élén virágtáncot az égő oltár körül, mert mindez a törzs +hajadon leányának tiszte volt. + +A főnök most már minden tőle telhető jóval meg akarta jutalmazni az ifjú +idegent, aki megmentette gyermekét. A saját lakóhelye közelében, – mert +a törzs főbbjei már nemcsak sövényfalaktól védve, hanem valódi ponyvás +sátorban laktak – tehát az ő sátrához közel adott neki szállást, mely a +legkényelmesebbek közül való volt, ellátta minden jóval, amit a +pásztorok egyszerű élete nyujthatott és olyan nagy tisztelettel, +hódolattal vette körül, hogy Námán csúnya dolognak tartotta volna +mindjárt tovább állni és elvándorolni a Valóság egyéb tájai felé. Hisz a +pásztornép oly együgyű, ártatlan és ragaszkodó volt, valósággal +megszerette őket, mintha maga is e nép fia volna. Gondolta, egy időre +megtelepszik közöttük. + +Nemsokára aztán elkövetkezett az az idő, amikor minden évben idegen +tartománybeli kereskedők jönnek e vidékre, hogy a fölösleges gyapjút és +bőröket elvigyék és helyette edényt, szövetet, szerszámokat és az +asszonyok számára kösöntyüket hagyjanak itt cserébe. + +A főnök karámja előtt történt az adás-vevés; odahozták a pusztai emberek +árúikat, s az idegenek ott rakták le sorjában a csereértékeket. Námán +királyfi elnézte, mint sorjázzák, számlálják el a lenyúzott juhbőröket. +A pásztorok ujjaikon számláltak, minden darabnál egy ujjat egyenesítve +ki az ökölből. Mikor tízig jutottak, akkor késsel egy vonalat rótt be az +árú gazdája a pásztorbot nyelébe és ahány vonal volt, annyi részben +kapta ő is a csereportékát alkú szerint. Minthogy mindenkinek tíz ujja +volt, tizével számolták az árút. Csak az volt a baj, hogy a sokszor +tizet újra számlálni kellett, s a tizet jelentő vonal több volt a +tíznél, sőt néha tízszer tíznél is. Ebből aztán annyi zűrzavar, +veszekedés, újrakezdés, bíráskodás volt, hogy hallgatni is nehéz. Námán +nézte egy darabig türelemmel, aztán elővett egy botot és ő is rótt; úgy +azonban, hogy a második tizet másforma vonallal jelezte, mint az elsőt, +a harmadikat is, a többit is. Százon felül újra kezdte a formákat, csak +most az egyszázast mutatta mindegyik jelnél egy külön húzáska. Egy-két +értelmesebb fiatal pásztor bámulva nézte Námánt, hogy lám, mennyivel +könnyebb így a dolog és ott helyben hamarosan meg is tanulták az első +számjegyeket, amiket Námán hirtelenében kitalált számukra. + +Később a gyapjú eladására került a dolog. Ezt kosarakba tették, hogy +megmérhessék, de mert egyik szakajtó nyomottabb volt a másiknál, vevő +is, eladó is sorba emelgette a gyapjúcsomókat és összepöröltek rajta, +melyikben van több, melyik könnyebb, melyik nehezebb. Námán királyfi +összehúzta egy percre a homlokát, gondolt egyet. Hirtelen egy ágasforma +gerendácskát faragott, keresztbefektette egy fatőcskén és egy helyen jól +ráerősítette, de úgy, hogy le-fel hajladozhatott, mint a kút gémje. A +két végére két bográcsot akasztott és kész volt az első mérleg. Egyik +bográcsba tette azt a gyapjúcsomót, amelyiknek a nagyságát mind a két +fél helyesnek itélte, a másikba annyi követ, hogy egyensúlyba kerüljön. +Ez a rakás kő volt most már mértéke a többi gyapjúnak, s az egész vásár +könnyebben és gyorsabban folyt le, mint annak előtte. + +Az áldomás lakomáján a törzsatya maga mellé ültette a tűzhelynél Námán +királyfit és ő maga szedte ki neki a bográcsból a legjobb falatokat. + +– Jöjj, leányom, és tiszteld meg te is az idegent, akit a Hatalmas +Bálvány küldött nekünk, hogy csodadolgokat műveljen itt és megnyissa +elménket! + +Námán szólni szeretett volna, megmondani, hogy amit ő kitalál, az egy +sem csodadolog, csak a természet felhasználása a képzelet segítségével; +és hogy neki semmi köze sincs a fatörzs-bálványhoz. De Jezabel már +feléje indult egy üveg itallal, mely mézből és erjesztett tejből készült +és édes-csípős ízű, kellemesen melegítő erejű volt. Olyan szíves +mosollyal, olyan szelíd és zengő szóval tudott kínálkozni, hogy Námán a +pohár után nyúlt és nem felelt a főnök szavaira. + +A vásárok után esős, borús idők jártak, a pásztorok ponyvát húztak a +cserény tetejére, hogy tüzet rakhassanak, összebújtak subáikba és +csendesen beszélgetve, szunyókálva ölték az időt, a törzs legfőbbjei +alig másképp, mint az egyszerű pásztorok, Azok a fiatal emberek, akik a +minap megtanulták Námántól a számjegyírást, most is egyre körülte +lebzseltek és örültek, ha egy szavát elleshették. A fiatal +tanítómesternek igazán öröme telt bennük. + +Egyszer aztán előkeresett néhány síma, égetett agyagtáblát, amilyennel a +módosabb pásztorcsaládok a tűzhely alját szokták szépen kirakni. Aztán +bekente őket a méhek köpüjéből vett viasszal és egy kis fapálcikát +finomra meghegyezett. Ha ezzel vonalat húzott az agyagtáblára, nyoma +maradt annak. A borús napokon, mikor a falka lucskosan barangolt, +egy-két sáros-pásztor néha ki-kinézett megterelni, a cserény oldalát eső +verte és a tűzparázs sistergett a nedves földön, ilyen időben kezdte meg +Námán az írás mesterségét tanítani. A szóknak vagy hangoknak a képét ő +találta ki rendesen, bár néha egy-egy értelmesebb pásztorfiú is formált +egészen magától csinos és könnyen leírható formájú betűt. Milyen nagy +volt az öröm, ha a mester ezt fogadta el jónak. S a második leckeórán +már honnét, honnét nem, egyszer csak körükbe telepedett ám a szép +Jezabel is a tanulóknak és egyik ifjú sem volt ő nála szorgalmasabb vagy +találékonyabb. Ez a kis tanulósereg aztán hívebben ragaszkodott +mesteréhez, mint akár a testvér a testvérhez, vagy gyermek a szülőjéhez. + +Este, mikor az ég fellegeit el-elhordta az alkonyati szél, az eső +elállt, s az öregebb pásztorok is a tűz köré gyülekeztek, ezek is kérték +Námánt, tanítaná őket is valamire. Az égen fényesen ragyogtak a +csillagok s a pásztorok révedező szeme ezek kósza járását bámulta. + +– Taníts valamit a csillagos égről, – mondták. – Úgy-e, azok a Hatalmas +Bálvány szemei? + +A fiatal mester most már igazán elkedvetlenedett kissé. Mit is feleljen +ő ezeknek, hogy félre ne értsék, hibásan ne magyarázzák. És mi az a +tudás, ami nekik hasznos lehet az ő egyszerű életükben. Gondolkozott +kissé, aztán egyszerű szavakban elmagyarázta nekik a csillagképek +helyét, fekvését, és hogy ezek szerint, hogy lehet eligazodni annak, aki +a pusztában eltéved, hogy lehet megtudni az időt a csillagok állásából, +hajnallik-e már, vagy még messze a reggel, és hogy mind e képletek +egyszer kerülik meg az eget, míg az eső és szárazság, virágnyílás, +levélhullás, hidegség, melegség egyszer felváltja egymást a földön. És a +nép örült az új tudománynak, kedvtelve nézegette, hogy hasonlít +oroszlánra, bikára, kosra, medvére, miegyébre a csillagok fénylő +csoportja. És mint aki most már nagyon sokat, éppen eleget tud +valamiről, nyugodtan hajtották álomra fejüket. + +Hanem Námán királyfi szemére nem jött álom. A lelke háborgott és +bensejében önmagát vádolta amiért ezek előtt a jó emberek előtt +mostanáig elhallgatta, rejtve tartotta az igazságot, a természet és az +élet nagy törvényeit, amik a tudománynak igazi kincsei. Úgy érezte, hogy +ő hálátlan volt vendégszeretetükért, amiért nem tanította meg őket +mindenre, amit ő felfoghat és ért a világból, és csak válogatva adott +nekik a tudásból valamit. Hisz igaz, hogy mindannak, amit tőle tanultak, +jó hasznát vehetik, de szabad-e őket mégis balhiedelmükben meghagyni? +Nem, nem, ezt nem érdemelték tőle. És a lelkében nagy elhatározás kelt. +Ezentúl a teljes igazságot fogja tanítani. + +És másnap nagy gyülekezést hirdetett ki a törzsfő karámja elé, mondván, +hogy új tudományra fogja tanítani a hallgatókat. És az egész puszta +apraja-nagyja összesereglett a térségen, ahol egy mesterséges kis +földhányás csúcsáról, amit azért emeltek, hogy messzebb lássanak el +onnét a tébolygó nyáj után, e dombocska tetejéről szólni kezdett +hozzájuk. Mondotta pedig körülbelül ezeket: + +– Barátaim, mielőtt egy napon végképp elbúcsúznám tőletek, meg akarlak +titeket tanítani mindarra az igazságra, amihez a természet idáig +hozzáférni engedett. Hallgassatok rám! Az, amit magatok körül láttok, +legtöbbször nem igaz, hanem csak látszat. A föld, amin álltok, nem +nyugszik a talpatok alatt, hanem őrült sebességgel forog és kereng. Az +ég alja nem ér le a földre, mert a föld gömbölyűbb egy óriás almánál és +támaszték nélkül lebeg a ürességben, égbolt pedig nem is létezik, mert +az csak messze levegő. A betegségeket nem ördögök vagy szellemek +okozzák, hanem nagyon picike állatok vagy gombák; azért nem láthatók, +mert igen kicsinyek, de épp úgy élnek, esznek és szaporodnak, mint a +többi élő. Az írás, számolás sem bűbájos tudomány, hanem az emberi +észnek a kitalálása. A gyógyító erő benne van a füvekben, kövekben, de +azok épp úgy a föld porából valók, mint az ember teste. A természet +egyik gyermekével neveli, gyógyítja a másikat. Az ég csillagai közelről +óriási napok, vagy szürke földgolyók, akár ez a mienk és egymás körül +keringenek, forognak, mint a föld a nap körül. Ez a régi, eres fatörzs +pedig, a Bálvány, higyjétek el, barátaim, nem egyéb ócska fánál, a +kérgén csupa véletlen ákombákom a rajz, tűzre való, nem arra, hogy +imádják. Akit igazán imádni kell, azt soha nem látja emberi szem, bár +jelen van mindenütt, fűben, fában és bennünk és ő a jóság, az erő és a +gondolat. + +Elhallgatott. Az emberek kővé meredten a meglepetéstől, halálos zavarban +és szorongó csendességben álltak körülte és mindegyiknek a tekintete a +törzsfőnököt kereste, aki haragtól és ijedtségtől pirosan ült sátora +előtt. Az emberek végre fellélekzettek és egymásra néztek, kutatva, +szorongva és mosolyogva. + +– Borzasztó, miket mondott! + +– Oh, milyen merész! Csoda, hogy a Hatalmas Bálvány torkán nem +fullasztotta. Hogy tűz nem csapott ki a földből! + +– Menjünk! Még minket is baj ér! + +– Hogy a beteg emberben gombák vannak! Ilyen balgatagság! + +– Hogy a csillagok olyanok, mint ez, amin állunk! + +– Hogy a föld gömbölyű! Hát nem látjuk-e mind, hogy kerek? + +– Hogy az ég nincs is! Oh, hát nem látjuk-e most is kékleni felettünk! + +– És a Bálványról mit mondott, a szent Bálványról! Miért is hallgattunk +rá! + +– És mi tápláltuk, kiszolgáltuk az istentelent. Csak meg ne büntessen a +Bálvány! + +– Hogy az igazi Istent nem lehet látni, azt mondta. Eh, tűzre vele! + +– Meg kell bosszulni a Bálványt. Halál a szentségtörőre! + +És a főnök szava hangosan, mennydörgőn zengett át a sokaságon: + +– Igen, halál az idegenre! + +Csak a Jezabel szép arca lett nagyon sápadt erre. De ki látta azt? + +A karámok előtt mély verem volt, szűk nyilású és lent kiszélesített +üreg, ahol a hideg és nedves évszakban száraz takarmányt őriznek az +egész törzs állatjai számára. Ide vetették be Námán herceget, hogy +másnap máglyán égessék meg a szent Bálvány kiengesztelésére. Az egész +nép zajongott és dühösen követelte a szörnyű büntetést; csak az a +tíz-tizenkét ifjú, az írástudó tanítványok serege gyűlt össze csendben +egy elhagyatott karám mögött és sírva virrasztották szeretett +mesterüket. + +Az éj is leszállt és Námán királyfi a verem fenekén várta biztos halált. +A néptől, amelyet szeretett és tanított, akikkel a lelkét is meg akarta +osztani. + +– Ez tehát a Valóság! Megérdemeltem, mert hinni tudtam az emberi +jóságban és abban, hogy a félállatok elméjét megnyithatom a szent +igazságnak. Addig lábaim előtt csúsztak, míg a tanításom hasznukra vált +a falánk kenyérszerzésben, most, hogy fel akartam őket emelni magamhoz, +vesztemre törnek. Ez a Valóság világa! + +A hold fénye betűzött a verem szűk nyílásán és a fényfoltban valami +árnyék rezzent meg. Námán felnézett, egy emberarcot látott odafenn, oh +igen, a Jezabel kedves leányarca volt. Aztán a kőzávár csikordult a +verem ajtaján. + +– Mester! Itt van nálam a hágcsó, amivel a pásztorok lejárnak, ha +takarmányt hoznak fel a veremből. Fent megerősítem, csak hágj fel rajta +bátran. + +És a kötélhágcsó gombolyodva hullott a fenékre. + +– Nem megyek, Jezabel – mondta az ifjú komoran. – Mindenben csalódtam, +az emberek hálátlanok, közönségesek és hitványak, úgy sem tudnék köztük +élni. Teljen csak kedvük; ha nem hittek nekem, szívesen meghalok. + +Fentről pedig nagyon komoly, tiszta csengéssel hangzott vissza a leány +felelete: + +– Mester, én hiszek neked! + +Az ifjú bölcs szíve megdobbant és felhágott az első fokra. + +Mikor fenn volt, a leány két felszerszámozott koshoz vezette. A templom +szent állatai voltak, melyek körmeneteken húzták a fabálvány kocsiját. + +– Siessünk, – mondta Jezabel – hajnalra a látóhatár szélén, amaz erdők +alatt kell lennünk. Ott, a folyón túl, más törzsek birodalma van, azok +nem fognak bántani. + +– És te, Jezabel? – kérdezte bámulva Námán. + +– Veled megyek, természetesen. Hisz… megölnének itt. + +– Elhagyod apáid sátorát? + +– El. Hisz te tanítottál meg az igazságra. + +Egy határkő mellett emberek csoportja feketéllett. Námán megdöbbent. + +– A mi embereink azok, – szólt mosolyogva Jezabel. – Tanítványaid +serege, rád várnak, hogy kövessenek ők is téged. + +Valóban úgy volt. Az írástudó ifjak néma örömmel fogták körül, +megtapogatták, él-e vajjon? Aztán felkaptak állataikra ők is és egyhangú +meggyőződéssel mondták: + +– Vezess bennünket akárhova, mi veled leszünk mindig, soha el nem +hagyunk. Mi hiszünk neked. + +Hajnaltájt valóban elétrék a távoli erdőség első fáit, átkelhettek a kis +folyón. Itt már biztonságban voltak, és a pásztornép karámjai teljesen +elvesztek, elmosódtak a távolban Ha akarnák, sem üldözhetnék őket, hisz +állataik közül azok a különösen erős és nagyfajta juhok, melyeket az +istenség szolgálatára és körmeneten a papok és a bálvány hordására +neveltek, mind velük, a szökevényekkel vannak. Námán végre +leheveredhetett kissé és a szürkülő hajnalban végignézett kis csapatján. +Okos, fiatal arcán töprengés es szomorúság volt, de az ajka gyengén +mosolygott. + +– Ez tehát seregem, e hű, kis földönfutó csoport. Ez a néhány lélek +mindaz, amit meghódíthattam a Valóság országából. Kevés, nagyon kevés! +És én az igazság hódító diadaláról álmodoztam! + +És a víz sodrát nézte, amint elfut és újra támad örökkön-örökké a sok +apró, változó hullám. Ilyen zaklatott, ilyen hányódó a földön az igazság +felkent papjainak élete, – gondolta a királyfi. + +És ennél a mélabús gondolatnál hagyjuk magára egy ideig őt is, +Képzeletország bölcs, fiatal királyfiát, akinek csalódnia kellett a +Valóság birodalmában. + + + + +Yonos, a kedves. + +Holdvilágos, ezüstös, szép nyári éjszaka volt, amikor Yonos, a legifjabb +királyfi, aki annyira hasonlított édesanyjára és akit ez a három +királyfi között a legjobban szeretett – egyidőben e, később-e +bátyjainál, az nem sokat számít – legelőször széjjelnézett a zsibbasztó +álomutazás után a Valóság világában. Különös helyen találta magát. Egy +alacsony kőfal párkányán ült, bíborral szegett fehér tógája és szíjas +szandálja átnedvesedett a lágymeleg könnyű harmattól; a mezők felől +édes, fűszeres virágillatot hozott feléje a szellő, amely gyöngéden +játszott barna hajfürtjeivel; előtte pedig a messzeségben kéklett, +morajlott, hullámzott a tenger, lombos, szép szigetek csoportjait, +lepkeszárnyú, kicsiny vitorláshajókat lengetve tükrén. + +– Milyen szép itt minden! – suttogta Yonos, és a holdfényben csillogó, +nagy vizet nézte. – Milyen lágyan mormolnak a habok, milyen zengve +ütődnek a parti sziklához! Ez talán nem is a Valóság országa! + +Amint a szeme lassan az éjszaka homályához szokott, kezdte +megkülönböztetni maga körül is a valóság tárgyait. A tengernek egy kies, +szép öble nyúlt ott be a szárazföldbe s az öböl partján lombos, +csalitos, fiatal erdők mindenütt; madárhangtól zengők, vadvirágtól +illatosak. Ám a berek itt a part közelében irtva volt már, +emberkéz-alkotta tisztásoktól megszaggatva, s e tiszta helyeken fehér, +csillogó kőből emelt, félig kész faluk, megkezdett, összetákolt +építmények részei látszottak szerteszét. A királyfi azt hitte, romok +között van, s a zsongó, gyönyörű éjszakában kedve támadt körülnézni a +környéken. + +Nem, nem lehettek elhagyott, ócska romok ez építmények. E fehér falak +még hótiszták és illetetlenek voltak, néhol nedvesek a kődarabok +összeillesztése helyén, s itt-ott emberi eszközöket, építéshez való +szereket lehetett találni, mintegy tegnapról mára félretéve egy-egy +falszöglet árnyékába. Egy épülőben levő város falai közt volt Yonos. + +Már felismerte a lakóházak alaprajzát, az udvarok térségét és az utcákul +hagyott közökben járt-kelt. Lengő, fehér ruhájával az éj szellője +játszott és a holdfény beragyogta szép, fiatal arcát. Olyan volt itt a +kék, ezüstös homályban, a néma, fehér kövek és magányos utak közepett, +mint az éj ifjú istene. + +Elfáradt kissé és egy nagyobb, üresen hagyott térség közelében egy +kőlapra ült, mely az egyik ház küszöbén állott. A tengert nézte, az ég +mély, titokzatos kékjét, a készülő falak zegzúgos formáit és a néma, +halvány holdat, mely olyan titokszerűnek, bűbájosnak tünt fel előtte, +hogy egyre hosszan, mélyen nézett fénylő arcába és valami különös +bágyadtság fogta el. Ebben a percben olyan dolgot is látott és érzett, +amik rendes körülmények közt rejtve vannak élő szemek elől. + +Most behúnyta a szemét és valami különös, magasztos érzés járta át. Egy +kép kezdett kibontakozni előtte a semmiből, az éjszaka homályából, egy +gyönyörű asszonyi alak, nemes királynői fővel, szelíd és mégis +parancsoló szemekkel, pompás, tökéletes testalkattal. Hasonlított +királyi anyjához, de ifjabbnak látszott, és kinyujtott fehér kezében +olajág volt. + +Az ifjú herceg fölrezzent és a földre nézett. Egyszerű véső hevert +lábainál, olyan, amit a mívesek használhattak az építés közben. Yonos +lehajolt érte és valami különös indulattal ütötte a csillogó fehér +kőtömb felé, amely feldolgozatlanul támaszkodott még a fal tövéhez. Egy +darab márvány csengve hullott le a tömb csúcsáról, de ezzel a felső rész +gömbölydedebb lett, emberi fejhez jobban hasonló. Yonos felállt és most +már óvatosabban pattantott le egy-egy darabot. Ah, ime nagyjában a +vállak formája és a kar domborulata! Most már lázasan, hévvel dolgozott +és rövid idő mulva, mikor karja kimerülten hullt alá és kissé pihennie +kellett, az alak durva, nagy vonásokban egy asszony karcsú formáját +mutatta. Ám e kőasszony rejtett, elburkolt vonalait, a kő érdes +szögleteit már alig látta Yonos. Lelki szemei előtt a holdfényben +megálmodott alak állt és csak érzésébe kellett elmerülnie, hogy annál +világosabban lássa azt. Oly könnyűnek tetszett neki e képmást egészen +olyanná formálnia. Újult lelkesedéssel, csillogó szemmel, izgatottan és +fáradatlanul dolgozott, tört, simított, csiszolt és gömbölyített a +kövön, – és mire a hold korongja gyors ívben aláhanyatlott az égen, +előtte állt az elképzelt gyönyörű alak, szelíd, komoly szemeivel, +királyi fejével, nemes és tiszta formáival; leomló, redős köntös fedte +és kinyujtott kőkarjában olajágat tartott. A hold rézsút világította meg +a szoborművet, és Yonos, amint végignézett rajta, maga is megdöbbent. +Mintha csoda történt volna vele, maga sem értette egészen, hogyan +történhetett, hogy a durva kőtömeg ilyen fenséges formákba idomult az ő +keze alatt. Hisz ez az ő képzelete alkotása, ő hozta létre, szinte a +semmiből teremtette. Tegnap még senki sem álmodta meg és holnaptól +kezdve bámulatot és gyönyörűséget fog kelteni, amíg csak emberek élnek. + +A művészt egyszerre mély megindulás fogta el; szemébe könnyek gyűltek, +ajka mosolygott és öntudatlanul borult le a saját keze műve előtt. Arcát +félkarjára támasztva terült el a hűvös, harmatos földön, barna haja +szép, lelkes arcába hullott és a nagy fáradtságtól úgy szunnyadt el, +álmában is látva a kőasszony tökéletes szépségű arcát, szelíd mosolyát. + +Nagysokára, húnyt szemmel ébredezve még, emberi hangokat hallott maga +körül, és körülte sereglő léptek neszét. + +– Egy idegen ifjú szunnyad a küszöbön! – mondta az egyik. + +– Egy fehér tógás, szép arcú ifjú! + +– Milyen fáradt lehet! Hagyjuk pihenni. + +– Milyen szép, selymes haja van. És hogy mosolyog álmában. + +Aztán egyszerre az álmélkodás szaggatott hangjai következtek és a +hirtelen támadt csendben szinte kiáltott egy hang: + +– Ide nézzetek! Ime, egy kőből való asszony! + +Az emberek reszketve az örömtől és csodálkozástól, elnémulva állták +körül a márványszobrot és Yonos, aki közben felnyitotta szemét és +félkarjára könyökölt, láthatta arcukon a remekmű hatását. + +– Hogy csodálják! Ugyanazt érzik láttára, amit én éreztem, amíg faragtam +– ujjongott a királyfi. + +Jó idő mult el, amíg fölocsudtak a gyönyörűségtől és Yonos felé +fordultak. Akkor körülsereglették őt, elhalmozták nyájasságukkal és +kérdéseikkel. + +– Te valóban a Napisten fia vagy, s ez itt Niobé, aki kővé változott, +amint beszélik. + +– Nem, te az erdei szellem vagy és ez a virágtaposó leány, akit +haragodban kővé változtattál. + +– Vagy az égből szálltál alá és megáldottad a darab követ, mire ez +isteni alakká változott. + +Yonos felemelkedett, elsímította hajfürteit és felvette a földről az +elejtett vésőt. + +– Hogy én ki vagyok és honnét jöttem, azt ne kérdezzétek. Ezt a +kőszobrot a ti szerszámotok segítségével magam véstem a kőből egy +éjszakán. De hogy miként lett épp ilyenné, honnét van csodálatos +mosolya, szelíd szeme és gyönyörű karjai, erre nem felelhet a véső és +kezem. Képzeletemben a semmiből alkottam egy pillanat alatt, a kivitel +már szinte magától jött. + +– De hát ki ő, akinek képmását megalkottad? + +Yonos elmosolyodott. Oly megnyerő bájjal tudott az idegen ifjú +mosolyogni. + +– Ha úgy tetszik, mondjuk, az istennő szobra. Talán a nemes és tiszta +istennője, aki a béke úrnője és a Szépség kifejezője. Aki megtanítja a +híveit a szépmesterségekre és szent örömöket ad. Talán épp ti vagytok az +ő választott népe. Oh igen, bizonyára ő védelmébe fogadja az épülő +várost. + +Halk felkiáltások, boldog örömzaj kisérte szavait. Most már áhitattal +járultak a szoborhoz és könnyes szemmel, boldog tisztelettel néztek rá. +Aztán megint Yonost vették körül. + +– Beszélj még valamit nekünk! Olyan édes a fülnek a te hangod. + +– Kedvelitek a mesét? – mondta az ifjú és leült a márványlépcsőre. – +Figyeljetek tehát. + +És kedves, zengő hangján, beszédes arcával, lelkes mosolyával beszélni +kezdett, csak úgy hirtelenében találva ki, amit mond. Mesélt egy messze, +boldog helyről, ahol csupa istenek laknak, boldogan lakomáznak és az +élet italát ízlelik. Ők vezetik az ember sorsát. A legfőbb közöttük a +mennydörgés ura, kinek nyílai a villámok és haragja a vihar. Mellette +van a nap istene, aki tüzes szekéren hajtat át az égen, pompás négy +lovával, s alkonyatra a tengerbe zuhan, hogy ott megtisztuljon és +felfrissüljön ismét hajnalig. Ám a tengernek is van istene, ki háromágú +szigonnyal felzavarja a vizet és akkor vihar lesz. Felesége az ezüstlábú +istennő és szolgálói a halfarkú vízi asszonyok, kiknek teste derékon +alul pikkelyes haléhoz hasonlít. És a gabna érését, a mezők virágzását +is egy szép, jóságos istenasszony adja, akinek leányát az alvilág komor +ura elrabolta feleségül. Csak félévre jöhet vissza a szép leány kesergő +anyjához és ilyenkor a földön tavasz meg nyár van; de ha visszatér +férjéhez, beköszönt a hideg tél. És beszélt az erdők játszadozó kis +istennőiről, a karcsú nimfákról, a gyöngéd najádokról és a lompos, +állattestű férfiakról, akiket faunoknak hívnak. + +Az emberek előregörnyedve lesték minden szavát. Milyen szépen volt +kigondolva mindez! És mint a méz, oly édesen folyt ajkairól a szó. + +De hiszen ez nem volt igaz, amiket beszélt, mondhatná valaki. Oh, ezek +az emberek azt nem is tudakolták, ők megelégedtek azzal, hogy szép és +jól esik hallani. Különben is, mindez mese gyanánt volt mondva, ki +tehetett róla, ha a hallgatók úgy beleélték magukat, hogy igaznak +gondolták. Aztán meg azt se feledjétek, hogy Yonos királyfi a Képzelet +országából való volt, ott pedig nincsen hazugság, mert ott igaz minden, +amit az ember kigondol magának. + +Az emberek tehát boldogan hallgatták az ifjút, elhallgatták volna +estélig, hajnalig is. + +– No, de most már dologra, emberek! – nevetett Yonos királyfi. – Az +istennőnek szentélyt kell építenünk, hogy szobrát elhelyezhessük abban. + +– Te köztünk fogsz maradni, nemde, és meséddel üdítesz fel, ha +elfáradunk? + +– Engedjétek meg, – kérte Yonos – hogy én vezessem az istennő +templomának építését. + +– Igen, igen! Parancsolj nekünk! – szóltak és örömmel siettek utána. +Künn az utcákon s a megkezdett falak között már sürűn hullámzott, +tolongott a többi nép, s amíg a herceg mesélt, a bennlevők tolmácsként +adták tovább szavait a körülállóknak. Akik eddig nem férhettek a szobor +közelébe, azok most jöttek, egymásnak helyet adva, hogy sorban színe elé +járuljanak. De mindez csendben, tolakodás nélkül ment, a szépség hatása +megszelidítette az embereket. + +Yonos egy kicsiny magaslatra vezette az építésre kiválogatott embereket. +A tetőről messze el lehetett látni a tenger hullámzó síkjára, ahol +lepkeszárnyú kis vitorláshajók néztek a szigetekre és a szárazföld zöld +berkeire. A domb szellős, napfényes fensíkján kivánta Yonos a szentélyt. +Vesszőt keresett és a puha földbe rajzolva megcsinálta a sokszögű +templom tervét. Míg ebben fáradt, újra elfogta az alkotás öröme és +lelkesültsége és különös világossággal magyarázta meg tervét. + +– Oszlopsorok fogják körülvenni, kettős rendben. Karcsú márványsudárok +ezek; magasba szökkenők, lomblevél koszorúzta fejükön hordják az épület +megosztott terhét. A templom homlokzata háromszögű oromfal lesz, arra +képeket faragunk, melyek félig domborúan tekintenek elő a kő síkjából. + +És hozzáfogtak. Yonos maga is vésőt fogott néha, vagy igazított a +terven, csiszolt a formákon, a fehér oszlopsudárok karcsún nőttek ki a +földből és éjszaka, a méla holdfényben, némán, mintha még magasabbra +nyúltak volna. A nyitott csarnokon átlengett a friss, zamatos tengeri +szél, vagy a rónák virágillatos lehellete, a templom orma pedig +napkeletre nézett és köszöntötte a biborruhás, diadalmas hajnalt. +Valóban, a csodálatos szoborműhöz méltó volt hajléka is. + +Mikor belsejét is elkészítették és falait elsímították, Yonos néhány +vörösszínű bogárkát morzsolt szét egy edény vízben. A víz bíborszínű +lett tőle. + +– Ime, ez hasonlít a vér vagy a láng színéhez. Próbáljatok olyan nedvet +készíteni, mely kék legyen, mint az ég, majd zöldet, mint a fák lombja, +érett narancshoz hasonlót és feketét, mint az árnyék. + +Az emberek hozzáláttak a próbálgatáshoz. Felhasználták a virágok színes +szirmait, a kövek porát, a föld ásványait és a vizek színes fövényét; és +nemsokára együtt volt a szivárvány valamennyi színe. Akkor Yonos ecsetet +készített állati sörtéből és bement a templomba. Oh, régen formálódtak +már az ő lelkében a különös vonalak különös formái, meglepő hajlások, +csavarodások és elágazások; rég látja már, ahányszor lehunyja szemét, a +tarka mintákat kialakulni, gyönyörű színes foltokat összefolyni és a +háttérből kiválni, ő már nem is látta üresnek képzeletében a templom +falait. Oly könnyű volt előkeresni a színeket és a mesés arabeszkek +pompás szőnyegmintáit vetni a színtelen síkra, leveleket és viráglombot, +állatfejeket, mesebeli sárkányokat és bőségszarúkat, mind a természet +képeit, ám a képzelet új kapcsolásában, úgy fonódva, bogozódva össze, +ahogy az a valóságban nem látható. És a fogékony nép lelke megint +gazdagodott a szépségnek egy új kifejezésével: megtanulták a +festészetet. + +Ezután már szorgosan látott hozzá kiki a saját háza befejezéséhez. Yonos +királyfi álmodozva ült egy-egy kövön, míg a munka folyt; úgy látszott, +éppen csak pihen, pedig képzelete sokszor sokszorozva működött és a +képírás, a faragás, építés legcsodásabb formáit varázsolta elő. Ő adta +meg tervét mindannak, ami a várost diszítette, kapukat és oszlopokat, +kútszobrokat és kőpárkányokat talált ki és magyarázott meg. S a szép +márványváros olyan gyorsan és csodálatosan, olyan fehéren és ragyogón +támadt elő, mintha egy reggelen a tenger habjaiból született volna. + +Ha az építők fáradtak voltak és kedvük lankadt, kimerült, letelepedtek +Yonos körül és ő meséket mondott nekik. Nem volt olyan fa, virág, állat +vagy bogár, barlang vagy odú, amiről ő gyönyörű mesét ne tudott volna +kitalálni. Amit mondott, az nem volt _igaz_ közönséges értelemben, mert +nem történt épp úgy, ahogy mesélte, de sokszor a valóságnál is igazabb +volt, mert az életet, a Valóságot tükrözte, de olyan képletesen, mint a +templomfal festett arabeszkjei az erdő virágait és madarait. Ám ha a +mesélésben elfáradt, vagy sokáig hallgatta a tenger moraját, a madarak +énekét és a szellő danáját az oszlopok között, akkor elővette lantját, +melynek favázára vékonyabb-vastagabb állati húrok voltak feszítve; s az +igénytelen szerszámból oly változatos, csodás dallamokat csalt ki, hogy +aki hallgatta, a szíve legmélyéig érezte rezegni a muzsikát. Nem +lehetett azt megmagyarázni, csak érezni; érezni lehetett, hogy a tenger +moraja, a szél zúgása, a madarak éneke, a tavasz virulása és a nyár +napsugara, minden öröm és minden fájdalom, minden szeretet és minden +szomorúság megszólalt ezen a lanton. És Yonos szöveget is énekelt hozzá +hősi csatákról, pásztori egyszerű boldogságról, haldokló ifjúról vagy +mosolygó szép menyasszonyról és a dal szövege is a lélekbe hatott, mert +a lélek szülötte volt. Végre, mikor már a munka legfőbbjén túl voltak, +Yonos, hogy kedvet öntsön beléjük a hátralévő kevéshez, felövezte +bíborral szegett ruháját és a zene ütemére táncba fogott. Oly könnyedén +lejtett szíjas sarújában, szép ifjú alakja oly nemes mozdulatokban +hajolt és lengett; s tánca majd puha, finom és könnyű volt a báj +kifejezésére, majd dobbanó, erőteljes és hatalmas, mint a harci +vitézség; majd meg gyászos, méltósággal teljes és komor; a nézők +megértették, hogy ez egyszerű, gyermekies művészettel is ki lehet +fejezni minden emberi érzelmet, minden szépséget. + +És mire a kifejezésnek minden formája így belopta magát az emberek +lelkébe és a Szépség szinte éltető levegőjük lett, egy szép napon +tökéletes formáiban, az utolsó darab tégláig készen állott a gyönyörű +város. És elkövetkezett a nap, mikor nagy ünnepséggel akarták +felszentelni az istennő szobrának szentélyét és megalkotni a város +alaptörvényeit. + +A nagy nap reggelén összegyűlt az egész lakósság a város nagy, oszlopos +terén és rajongó tisztelettel várták a királyfit. Ám Yonos szokatlanul +komolyan, némán ment végig soraikon, fel egyenesen a szentély dombjára. +És belépett egyedül a csarnok színes homályába, szemben a márványasszony +csodás szobrával, leborult a szentély hideg kövére és a művészet +mosolygó ifja egyszer igazán, komolyan és megilletődve tárta föl lelkét +valami előtt, ami talán nem is az önkeze alkotta faragott kép volt, +hanem valami magasabb, tisztultabb és fenségesebb, a neve talán ez: +eszmény! + +– Te, akinek nem merek nevet adni, – kezdte az ifjú királyfi remegő +hangon – hallgasd meg imádságom! Mióta e nép között élek, a szépet +szolgálom csupán teljes lelkemmel és a szépnek minden formája +visszhangot keltett az emberekben, felemelte és megtisztította a +lelküket. De mit ér mégis, ha ők nem tudnak utánozni engem a szép +kifejezésében, egyetlenegy sem tud alkotni közülük, sem zenét, sem zengő +verseket, sem irott vagy faragott képet. De ezek az emberek, míg a +szépet élvezik, tudnak dolgozni a hétköznapok szürke ügyein is, +habarcsot kenni, eledeleiket elkészíteni és kedvtelve fogyasztani, +csacska beszédeken mulatni; és oh, tudnak egymáshoz olyan balgán +ragaszkodni, társat keresni, közösen melegedni a tűzhelynél, megosztani +a kenyerüket és, igen, ez oly csodás és gyönyörű, hogy tudnak örülni +apró, buksi gyerekeiknek! Te nagy Névtelen, aki mindenek felett vagy, +oszd meg az emberek között az alkotás gyönyörét és tégy engem egészen +olyan emberré, mint ők, mert úgy érzem, mintha csak elvont fogalom, +igazi Képzelet-királyfi volnék! + +A herceg felemelkedett és a templom színes üvegablakán egy meleg, piros +sugárnyaláb szökkent be s egyenesen az ő alakjára esett. S ebben a +percben úgy tetszett neki, mintha az istennő szobra szeliden, biztatón +mosolyogna. + +Mikor az oszlopos térre jutott, bámulva látta, hogy a lakósság még +mindig nem oszlott szét, hanem felvirágozva, lobogódísszel és ünnepi +csendben várja őt. Mikor pedig közelükbe ért, sok ezer emberajkon zúgott +fel a lelkes kiáltás: + +– Éljen a mi ifjú mesterünk, akit magunk fölé választunk. Éljen a nép +fejedelme! + +Jó ideig tartott, amíg a lelkes rivalgás elcsöndesült. Akkor Yonos +emelkedett szólásra a díszes emelvényen és így felelt a népnek: + +– Köszönöm bizalmatokat és a szeretet jeleit irántam, de az istennő, +kinek templomából jövök, másképp határozott. A városnak sohasem lesz +fejedelme, csak polgárai. Együtt, egyenlő munkával emeltétek falait, +együtt, közösen kormányozzátok hát önmagatokat és egymást békében és +egyenlőségben. Aki a többinél nagyon is különb volna, vagy nagyon is +kedves a nép szemében, azt száműzzétek cserépszavazattal a városból, +nehogy fölétek kerekedjék, mert e város csak addig lesz nagy, míg +polgárai egyenlők és szabadok. + +Szavai elhangzottak és a nép meghatva nézett ifjú mesterére. S ebben a +pillanatban valamennyien csodálatos, égi zengésű hangot hallottak a +magasból, mely így szólt: + +– Úgy legyen! Én pedig szétosztom a Képzelet adományát a nép közt s a +Valóság eleven erejét ajándékozom a Képzelet-királyfiának, az alkotó +gondolatok papjának. Yonos, nézz szét magad körül! + +Zúgó szélroham jött a tenger felől és mikor a királyfi széjjelnézett, a +szeme is elkáprázott a csodától, amit a téren látott. A nép, mely eddig +szép rendben, hallgatva állott körülte sorfalat, most bomlott, +össze-vissza csoportokban, tarka zagyvaságával hullámzott körülte, mint +a kavargó örvény, keresztül-kasul tolongtak, sürgölődtek a téren és e +nagy zűrzavarban, a hullámzó csoportok sűrűjében, igen, ez nem volt +káprázat, Yonos királyfi megismerte régi hazája népét, elvegyülve a +városi lakókkal. Ott voltak bizony mind. Egy baldachinon az agg királyt +vitték fényesruhájú ifjak, s egy oszlop mellől királyi anyja integetett +felé; korona nem volt fejükön, de arcuk üde, természetes színű és +szelíden mosolygó volt, oh, egészen igazi, mint a többi piaci embereké. +És ott voltak mind a miniszterek, akik pohárköszöntőket mondtak a +búcsúlakomán, ott voltak a palotahölgyek, a szakácsok, a tudósok és a +kukták, az egész nép. És messziről, a tengerpartról két sereg közeledett +a város felé. Az egyik, a nagyobb, fegyveres harcosok csapata volt, a +másik, mindössze tíz-tizenkét sötéttaláros ifjú tudósból állott. Oh, ti +már bizonyára kitaláltátok, kik jöttek a két csapat élén. Senki más, +mint a Yonos két testvérbátyja, Acháj, az erős és Námán, a bölcs +királyfi. Igen, igen, a város befogadja és megbecsüli őket, hisz szükség +van a harcosra, hogy a békét őrizze és a jólétet védelmezze, és szükség +van a tudósra is, aki az élet titkait kutassa és a hétköznapi élet fölé +emelje a gondolkodást. + +A két sereg nemsokára odaért a térségre, elvegyült a tömegben s a három +testvér igaz szeretettel borult egymás karjaiba az emelvényen. + +De még itt sem volt vége a csodáknak. + +Amikor Yones épp fel akart ocsudni ámulatából, egyszerre csak még a +szíve dobbanása is elállt és egy percre megállt ereiben a vér, aztán +egyszerre mind az arcába szökött. Olyan piros lett a fehérarcú királyfi, +mint a rózsa, a szeme is úgy ragyogott, mint a világító drágakő és +szólni sem tudott, úgy meredt a piac közepére, mintha valami bűbájos +csoda venné el a szeme világát. És gondoljátok-e, mi volt az egész? Oh, +szinte kacagnivaló bizony! Nem volt az semmi csoda, semmi túlvilági +bűbáj, csak egy icipici kis leány, de szó sincs róla, gyönyörű kis +leány. Az arca minden vonala igazi, tökéletes szépség megtestesülése +volt, a szeme oly szelid, feje tartása oly nemes, mosolya édes, alakja +gyönyörű vonalú és ruhája minden ránca művésziesen omlott el rajta. +Kicsiben, egész kicsiben tökéletesen olyan volt, mint az istennő szobra. + +S a téren hömpölygő sokaság egy pillanatig nem látta a három királyfit, +amint együtt álltak összeölelkezve az emelvényen; egy illatos, +rózsaszínű felhő borította el őket a kiváncsi szemek elől. + +Csak egy pillanatig tartott az egész, de ebben a pillanatban a három +Képzelet-herceg átalakult igazi, földi emberré. Ereikben meleg, emberi +vér keringett, nem érezték már magukat más világból valónak, hanem az +emberek igazi testvérének, akik kiválnak a tömegből nagy +tulajdonságaikkal, de lényükben ugyanazok. + +Mikor a felhő eloszlott, a gyönyörű kicsi leány, bizony-bizony, ott volt +már fenn az emberré vedlett Yonos királyfi karjai közt. És íme, a +barlanglakó harcos nép vénje már vitte is, vezette is karján felfelé +szép, ifjú unokáját, a pettyes menyét bőrébe öltözött, feketehajú szép +leányt, aki hajdan a barlangban nevet adott a tűz melegének és a láng +fölé tartá izmos karját. És Námán, a bölcs királyfi felé is közelgett +már a szépséges Jezabel, komoly, kicsi papnője, kedves, ifjú tanítványa, +aki legelőször hitt az igazságban. És ott álltak mind a hárman, karjukon +szép menyasszonyukkal, akiknek a lelke tükrözte az övéket. Most már +igazán tökéletes földi emberek voltak. + +És feleséget, társat keresett mindenki az ujonnan épült városban, hogy +legyen kivel melegednie az új tűzhely enyhében; legyen kivel megosztani +a kenyeret és apró, édes gyermekeik legyenek, akiknek gyügyögésében +gyönyörködhessenek. Mire a nap harmadszor leszállt, mindenki boldogan, +elégedetten pihent választottjával a márványváros szép házaiban. + +Éjfél idején azonban Yonos királyfinak eszébe jutott valami. Gyöngéden +megcsókolta alvó, fiatal felesége szép homlokát és észrevétlenül +kilopódzott az oszlopos terraszra, onnét meg a kert illatos, fehér +utaira. A lég tele volt a sok virág illatával és Yonos mélyen, boldogan +lélekzett és behúnyta szemét. + +– Képzeletország tehát leszállott a Valóságba. De vajjon tudnak-e itt +muzsikálni a virágok? + +És így, húnyt szemmel a saját bensejébe figyelt. És egyszerre csak halk, +édes zümmögés kelt a kertben, a holdsugárból való ezüsthúrok zenéje, +amit fehér, magános hárfáslányok, szép, teljes violavirágok pengetnek +gyöngéd ujjakkal. És hallani lehetett az előkelő, büszke orkhideák +hangversenyénekét is, amint a holdvilág felé nyújtott nyakkal mesterien +kivágják a magas _c_-t. A katonabanda is remekelt, a sújtásos szegfű +pici rézdobokon dobolt és a bazsarózsa fölfújt arccal, izzadva +trombitált; sőt cigánybanda is játszott, egy máklegény volt a primás, a +muskátli kontrázott és emberségesen dolgozott a nagybőgő is, bár mindez +nem volt művészi. Igen, igen, a virágok zenéje itt is olyan édes, olyan +gyönyörű volt, mint odahaza, Képzeletországban. S mikor a királyfi egy +percre felnyitotta a szemét, a kerítés mögé lapulva még valakit vett +észre, aki boldog, átszellemült arccal hallgatózott, mert ő is hallotta +a virágok muzsikáját. Kitaláljátok-e: a szegény, ártatlanul bántatmazott +szelid kicsi kukta volt. + +Mert bizony, bizony, higyjétek el, itt mi közöttünk, a Valóság világában +is hangversenyeznek néha éjnek idején a kert virágai, és nagy, menyei +boldogság lehet azt hallani. De nem mindenki jut ahhoz! Nem hallja azt +más, csak a költők, akiknek a lelkében játszik a tündéri zene; és +kivülök meg azok a szelid kis álmodozók, akik az élet minden nyaklevesét +ártatlanul kapják a mások hibájáért napközben, s az éjszakának kell őket +kárpótolni. De ezek után szebbnek is látják a Valóságot minden más +halandónál, mert számukra a képzelet minden finom, rejtett +gyönyörűségével van az felékesítve. + + + + +TARTALOM. + + Képzeletország + Acháj + Námán + Yonos, a kedves + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77268 *** diff --git a/77268-h/77268-h.htm b/77268-h/77268-h.htm new file mode 100644 index 0000000..3d80fb8 --- /dev/null +++ b/77268-h/77268-h.htm @@ -0,0 +1,1525 @@ +<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" + "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> +<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> +<head> +<meta name="generator" content= +"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> +<meta http-equiv="Content-Type" content= +"text/html; charset=utf-8" /> +<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> +<title>Képzelet-királyfiak by Margit Kaffka| Project +Gutenberg</title> + +<style type="text/css"> +/*<![CDATA[*/ +body { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; +} + +h1,h2 { + text-align: center; + clear: both; + line-height: 200%; +} + +h2 { + margin-top: 2em; +} + +p { + margin-top: 0.75em; + margin-bottom: 0.75em; +} + +body > p { + text-align: justify; + text-indent: 1.5em; +} + +hr { + width: 33%; + margin-top: 2em; + margin-bottom: 2em; + margin-left: auto; + margin-right: auto; + clear: both; +} + +hr.chap {width: 65%} + +.pagenum { +/* visibility: hidden; */ +/* display: none; */ + position: absolute; + right: 2%; + color: gray; + font-size: smaller; + text-align: right; + text-indent:0; +} + +.center { + text-align: center; + text-indent: 0; +} + +.smcap { + font-variant: small-caps; +} + +.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} + +.caption {font-weight: bold;} + +.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} + +.figcenter { + margin: auto; + text-align: center; +} + +.figcenter, .figcenter img { + max-width: 100%; +} + +ul.TOC { + list-style-type: none; + padding-left: 10%; +/* text-indent: 0; */ + text-indent: -5%; + width: 70%; + text-align: justify; +} + +ul.TOC li { + margin-top: 0.25em; +} + +span.ralign { + position: absolute; + text-align: right; + right: 15%; + top: auto; +} +/*]]>*/ +</style> +</head> +<body> +<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77268 ***</div> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title= +"" /></div> +<hr class="chap" /> +<div class="figcenter" style="width: 751px;"><img src= +"images/i001.png" alt="" title="" /></div> +<hr class="chap" /> +<h1>KÉPZELET-KIRÁLYFIAK</h1> +<p class="center"><span class="caption">MESE</span></p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption-small">IRTA</span></p> +<p class="center"><span class="caption-150">FRÖHLICHNÉ-KAFFKA +MARGIT</span></p> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p> +<p class="center"><span class="caption">LAMPEL R. <span class= +"smcap">Kk. (Wodianer F. És Fiai) r. t.<br /> +könyvkiadóvállalata</span></span></p> +<p class="center"><span class="caption">1909</span></p> +<p class="center"><span class="caption-small">FRANKLIN-TÁRSULAT +NYOMDÁJA.</span></p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id= +"Page_5">-5-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Képzeletország.</h2> +</div> +<p>A királyi palota kertjében valamennyi csodálatos virág munkában +volt ezen az éjszakán; ők szolgáltatták a zenét az ünnepséghez. +Sápadt és előkelő virágok hangversenyszámokat énekeltek pompás +estélyi öltözetükben és büszke, fehér nyakukat a holdvilág felé +nyujtogatták, hogy kivághassák a magas c-t. A zenekarban is csupa +finom és kitünő származású virág működött és egy hosszúra nyúlt +tűzililiom szigorúan ütötte a taktust. Ám a kert távolabbi részén +katonabanda játszott. Vörössel sujtásozott dolmányú szegfűvek, +piroscsákós mályvák feszítettek; mindegyik előtt kotta volt. Egy +kényes, szép sarkantyúvirág felváltva három kis rézdobon is tudott +játszani egymaga, míg a bazsarózsa, aki már őrmester volt, a +pukkadásig fölfújt arccal, izzadva trombitált. És ezeken kívül +voltak még a tömegben magános hárfáslányok, szép, teljes violák, +akik gyöngéd ujjakkal pengették a holdsugárból való aranyhúrokat. +És voltak bolondos jelmezekbe öltözött kis hegyi csajkárok, +cickórók és csöngettyűkék, akik furcsa nótákat <span class= +"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> adtak elő és +táncoltak, hajladoztak is hozzá. Sőt még cigánybanda is játszott +valahol. Szép szál búzavirág volt a prímás, ügyes kis muskátli +kontrázott és egy derék máklegény emberségesen dolgozott a +nagybőgőn; de minderre mégis csak azt mondta a közönség, hogy nem +művészi, mert ezt nagyon is jól meg lehetett érteni.</p> +<p>A virágok tehát muzsikáltak ezen az éjszakán a kastély gyönyörű +kertjében; mert Képzeletországban minden virágnak született hajlama +van a zenéhez. Ám be volt rendelve villamossági szolgálattételre a +császári és királyi bogár-hadsereg Szentjánosról nevezett +szárnyasezrede is; és a miriád sejtelmesen csillogó színes +lámpácska mint mélytűzű drágakő csillogott és pompás +lampionfüzérekké sorakozott a lombok közt s az oszlopos terraszok +csipkés kőfaragványain. A kivilágított utakon pedig ott +sürgött-forgott Képzeletország népének színe-java és kivette a +részét minden mulatságból. Volt szökőkút, amelyből színes bor +ömlött márványmedencébe; volt tűzijáték és rakéta, aztán léghinta, +célbalövés és minden, amit csak kivánni lehet. De mindenkinek mégis +az tetszett a legjobban, hogy apró lakájok, selyemlábú gnómok +futkostak az ünneplő sokaság közt párolgó tálakkal, feltornyozott +süteményestálcákkal, és a ráncos kis kék pofájuk hizelkedően +mosolygott, ahogy kinálkoztak. Sőt az is megesett, hogy valamelyik +bámészkodónak egyszer csak a lábához dörzsölődzött <span class= +"pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> egy pirosra +sült, ropogós malac vagy pulyka és oldalt pislogott rá, +mondván:</p> +<p>– Szelj csak a hátamból!</p> +<p>A hátába kés volt szúrva és ha szeltek belőle, mindjárt újra +nőtt és nem fájt neki egy csöppet sem; ellenkezőleg, nagyon jól +esett.</p> +<p>Azt mindenkinek tudnia illenék, hogy Képzeletországban nem +ismerik az éjszakai alvást; hiszen ez a népség éjjel még sokkal +elevenebb. Ilyen nagy mulatozásra azonban még ott sincs mindig +alkalom. De ma az egész országnak ünnepelnie kell, mert a +Képzelet-király három szép, fiatal legényfia jutott leventesorba. +Egyidősek voltak, egy napon kellett a nagy útra indulniok és ma a +búcsúlakomájukat ülték.</p> +<p>Most pedig egészen különös dolgot kell elmondanom, ami azonban +ebben az országban egészen megszokott és cseppet sem csodálatos. +Abból áll pedig, hogy, ha itt valamelyik királyfi a gyereksorból +kijut és eléri a huszadik évét, egyszer csak egy holdvilágos, +tavaszi éjszakán eljön érte valami sohasem látott, idegen, hófehér +fogat. Az oldala átlátszó, mint a víz, lágy köd az ülése, felhőből +a nyereg, ökörnyálból a kantár, négy fehér ló van elébe fogva, +olyan szelidek, mint a fátyolos menyasszonyok és a kétfelé vált, +hosszú, síma sörény úgy omlik le a nyakukon, mint egy bolyhos +éjjeli lepkének leeresztett két szárnya. És ez a puhán robogó fehér +fogat <span class="pagenum"><a name="Page_8" id= +"Page_8">-8-</a></span> elvisz egyszer életében minden fiatal +királyfit nagyon messze vidékekre, – talán épp a Valóság országa +felé, bár ezt sohasem lehet egészen bizonyosan megtudni. Mert míg +oda vannak, hírt sem hall senki az eltávozott felől; mikor pedig +egy idő mulva honnét, honnét nem, csak otthon teremnek megint, egy +darabig olyan különösen viselik magukat, zavaros, furcsa dolgokat +mesélnek, aztán egyre jobban elfelejtik ennek az ifjúkori kalandnak +az emlékét. Később már csak úgy tűnik fel az egész, mintha egy +másik életben, még a születésük előtt történt volna velük; és +amikor megöregszenek, meleg kályha mellett, puha karósszékből mint +nagyanyók és nagyapók sok fura mesét mondanak erről az unokáiknak. +A gyermekek nyitva felejtett szájjal hallgatják, de a felnőttek +mosolyogva legyintenek és azt mondják rá: álom. Nem tudni, honnét +vették épp ezt a szót, de úgy illett rá, hogy el is nevezték az +egész titokzatos utazást Álomnak és úgy megszokták, hogy már nem is +csodálkoztak rajta.</p> +<p>Azonban a fontosképű öreg tudósok Képzeletországban is mind azon +törik a fejüket, amit más ember a megszokás miatt egész +természetesnek tart. Hogy miképpen lehet egy szem magocskából +virágos nagy fa; vagy hogy miképp jöhet el hozzánk a napról a +melegség, mikor nincs neki országútja. Úgy-e, ti még nem +gondolkodtatok ezen? Nos, a tudósok vastag könyveket írtak össze a +fehér utazásról <span class="pagenum"><a name="Page_9" id= +"Page_9">-9-</a></span> és kisütötték, hogy ennek is valami rejtett +értelmének kell lennie, mint minden rendes dolognak. És megírták, +hogy Valóságország valahol a messzeségben, a nagy Üresség másik +oldalán van és egyre arra vár, hogy Képzeletországban teremjen már +egyszer egy olyan királyfi, aki megtudja hódítani. Ám a képzelet +csak az Álomban juthat el a Valóság tájékára és ezért jön minden +királyfiért a puha álomfogat, hogy szerencsét próbálni vigye. +Hogyha nem sikerül, – és eddig egynek sem sikerült a hódítás – +akkor a visszatérő büntetésből mindent elfelejt, amit látott vagy +tapasztalt, csak homályosan dereng az emlékezetében valami +összevisszaság. De egyszer majd csak akadnia kell valami ügyes, +okos ifjúnak, aki eltalálja a módját és akkor egyszerre nagy +világfelfordulás lesz és minden meg fog változni És a világ +megváltozásától szoktak-e egyebet várni, mint jót? Hiszen ki volna +a sorsával megelégedve? Azért Képzeletországban már erősen várták +azt a megjövendölt, világhódító daliát.</p> +<p>Ma pedig a királynak egyszerre három egyidős fia lett nagykorú +és a pompás királyi lakban búcsúlakomát ültek; ezen az éjszakán +kell eljönnie értük az Álom ködös kocsijának. A virágok muzsikáltak +a kertben, az emberek pedig csillogó szemmel jártak, a széles kerti +utakon keresztül-kasul tolongott a vigadó sokaság és a három szép +hercegfiúról beszélt mindenki. <span class="pagenum"><a name= +"Page_10" id="Page_10">-10-</a></span></p> +<p>– Ki tudja? Hátha ők az igaziak? Hisz oly szép, fiatal és +gondosan nevelt mindegyik! Oh, oh, nagy idők következhetnek ránk, +nagy változások, – mondották a fontoskodók, akik mindent tudni +látszanak.</p> +<p>Odabenn a nagyteremben pedig miniszterek ültek a lakománál és +pohárköszöntőket mondtak egymásra, miközben ha nem jutott már semmi +az eszükbe, addig beszéltek, míg megint eszükbe nen jutott valami. +Más termekben a palotahölgyek lejtették a táncot és a legyezőjük +mögül egyre a szomszédnőjük felé pislogtak, nem csipkésebb e annak +a rokolyája és nem mondanak-e több bókot neki. Lenn a kunyhóban +pedig egy szemtelen kis kukta már a harmadik darab lincifánkot +pofázta be titokban és egy másik, szelid kis kukta már a harmadik +nyaklevest kapta emiatt ártatlanul. Csak az ünnepelt három királyfi +nem volt sehol a mulatók közt.</p> +<p>Fenn, a vártorony nagy fegyvertermében az öreg király most +búcsúzott a legkedvesebbik fiától, aki épp egy órával volt idősebb +a másik kettőnél. Szép, izmos, hatalmas növésű legényke volt Acháj +királyfi, a fegyverruhája csak úgy csillogott rajta és a bőrtűszője +csupa buzogányokkal, hegyes tőrökkel, feszes íjjakkal volt +körültűzködve. Az öreg király a vállára tette a kezét.</p> +<p>– Mintha magamat látnám benned, édes fiam, ilyen lehettem éppen +húsz esztendős koromban. Ami nekem nem sikerült, sikerüljön +<span class="pagenum"><a name="Page_11" id= +"Page_11">-11-</a></span> neked, mert tudd meg, hogy csak egy +dologért érdemes élni és ez a hatalom. Ez legyen a te álmod is és +az Álom a Valóság országába vigyen!</p> +<p>És az öreg király megáldotta Acháj királyfit.</p> +<p>A második herceg Námán, aki csak félórával volt amannál +fiatalabb, ezalatt a kert egy elhagyatottabb zúgában sétált +tanítómesterével, az udvari tudóssal. Mindketten sötétszínű talárt +és a fejükön háromszögletű barétet viseltek és csendesen járkáltak +a fák alatt, míg a mulatók zaja csak gyéren hallatszott idáig. Ez a +fiatal herceg is szemrevaló legény volt, csak egy kicsit sápadtabb +és komolyabb arcú és a szép fekete szeméből okosság és töprengés +látszott. Egy fordulónál megszólalt a tudós csendes meghatott +hangon:</p> +<p>– Te voltál a legjobb tanítványom hármatok közül és amire én +taníthattalak, azt már mind tudod. Sőt azt hiszem, már sokkal +többet is, amiket magadtól találtál ki. Fiam, ez még mind kevés +ahhoz a sokhoz képest, amiket ketten sem tudunk. Én, tudod, egy +nagy könyvet írtam egész életemben, amelyben bebizonyítom, hogy egy +kétszázezer év előtt élt vízipóknak csak hat lába volt és nem +nyolc. De ebben eltelt az élet és nem értem rá egyébre. De te még +ráérsz, siess, gyermekem és, ne feledd, hogy, ha találnál a +mindenségben egy szilárd pontot, annak a segítségével +kiforgathatnád a világot a sarkából. <span class="pagenum"><a name= +"Page_12" id="Page_12">-12-</a></span></p> +<p>Meleg kézszorítással búcsúzott tanítványától és Námán királyfi +szeretettel viszonozta, bár ha valaki a homályban okos fiatal +arcára néz, láthatta volna, hogy magában egy kicsit mosolyog.</p> +<div class="chapter"> +<h2>Acháj.</h2> +</div> +<p>Acháj királyfi megdörzsölte a szemét és szétnézett. Homályos, +hajnali ég alatt találta magát és körülte szirtes hegyvidék terült +el. A kövek barnás mohával voltak borítva és nagy messzeségben +egyetlen szál virág se látszott, csak fekete hegyszakadékok és +óriás sziklák.</p> +<p>– A Valóság országa meglehetősen szürke és egyhangú – mondotta a +fiatal herceg ásítva és talpra szökött. – Lássuk csak!</p> +<p>Néhány lépést tett előre és a hegypárkány széléig jutott. Alatta +mély völgység terült el, sötét, irtatlan őserdőkkel, fenn a +magasságban pedig tömött gránitból való nagy sziklaormok mint +bókoló vén óriásfejek sorakoztak. A legtávolabbiak csúcsa hófehér +volt és a jégmezők pompás színekben ragyogtak, mert bár a nap még +nem kelt fel, a látóhatár széle alól odaküldte a magasságba az első +éles és friss sugarait. Igen, bizonnyal nagyszerű kép volt ez! +Acháj kinyujtóztatta zsibbadt karjait és domború mellét kifeszítve +tele tüdővel szívta be magába a pompás, zamatos hegyi levegőt. +Eközben a keleti ég széle lassan pirulni kezdett <span class= +"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> és mint +egy óriási tűzgolyó, bíborszínű lángoló arccal emelkedett lassan +feljebb a fenséges égitest. A királyfi tágranyílt csillogó szemmel +nézte és amint a nap egészen elvált az ég aljától és teljes +szépségében mutatta arcát, akaratlanul is felkiáltott az +elragadtatástól és kitárta mind a két karját feléje. Lehet, hogy ez +volt az első imádság.</p> +<p>– Oh milyen erős, milyen hatalmas itt minden, – suttogta. – És +oly világosan, tisztán lehet látni a Valóságban a tárgyak vonalait. +Itt minden olyannak látszik, amilyen. Ezt szeretem én! És milyen +felséges volna urává lenni ennek a világnak és parancsolni neki. Ki +lehet az, akinek a hegyek, erdők és vizek engedelmeskednek?</p> +<p>Míg az ifjú így tünődött az új világ csodáin, lassankint egészen +nappal lett és az erdős völgyekből is felszállt, eltisztult a köd; +látni lehetett a fák zúgó koronáját odalenn.</p> +<p>– Éhes vagyok! – mondta Acháj hirtelen és megtapogatta íjját és +tegzét. – Éhes vagyok és az erdőben bizonnyal sok a vad.</p> +<p>És ruganyos léptekkel indult meg a hegyfal meredek sziklái közt, +hogy lejebb ereszkedjék. Nehéz és veszedelmes volt az út, de épp ez +csodálatos jókedvre derítette. Az ereiben csak úgy bizsergett a +vér.</p> +<p>– Jó napom van, érzem, – gondolta csaknem ujjongva – ma királyi +vadat kell ejtenem.</p> +<p>Már az erdőség szélén járt és a bozótos <span class= +"pagenum"><a name="Page_14" id="Page_14">-14-</a></span> sűrűség +sok helyen útját vágta, úgy hogy késével kellett rést egyengetni +magának. Majd az őserdő hatalmas, évszázados fatörzsei közt haladt +előre. Sokszor megzörrent mögötte a bokor és apróbb erdei vadak +keresztezték az útját. Menekülni engedte őket, pedig az éhségét +csillapíthatta volna velük. Ám ma valami különös, mámoros +diadalvágy tüzelte – nagyszerűbb zsákmányra várt.</p> +<p>Végre úgy tünt fel neki, hogy előtte ritkulnak a fák s egy +szirtes lejtő közelében hűs, tiszta erdei forrásvízre akadt, mely +egy kristályos, szép kis zuhatagból kapta vizét. Néhány gyönyörű +égerfa hajtotta fölé lombját s a királyfi megállott az egyik +fatörzsnél. Fölötte a sziklafal meredezett kúszó, csenevész +bokraival és a királyfi látta, hogy az egész hegyoldal mély +barlangokkal és odvakkal van megszaggatva. Nem messze innét, az +ellenkező oldalon volt egy szép, fűves erdei tisztás.</p> +<p>– Az erdő vadjai e forrásra járnak, itt várok kissé, – gondolta +Acháj és csendesen maradt a sűrűségben.</p> +<p>Nemsokára különös, lassan erősödő morajlást hallott és a fák +ágainak zörejét, amint valami száguldó csoport letöredezi útjában. +A királyfi jobban odafigyelt és gyakorlott fülével mindjárt +észrevette, hogy a szakgatott kiáltozás semmi ismerős vadállat +hangjára nem vall. Pedig mintha egész falka közelednék erre.</p> +<p>Egy pillanatig zavarodottan állt Acháj, aztán hirtelen +előrehajolt. Oh, már látni lehetett, <span class="pagenum"><a name= +"Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> a tisztás másik oldaláról, a +fák közül fülrengető bődülést hallatva vált ki a vad, egy +hatalmasan kifejlett, gyönyörű szarvasbika és hátraszegzett, pompás +agancsaival dühös iramban közeledett feléje a füves térségen át. +Úgy látszott, hogy üldözők elől menekül.</p> +<p>Csak egy pillanat műve volt az egész. Acháj kifeszítette íjját, +célzott és a nyíl szügyen találta a pompás állatot. A vad horkanva +esett össze, ám sebe mégsem lehetett halálos, mert a fűbe rogyva +fájdalmas kiáltással vetette hátra szép fejét, félelmes dühvel +rugdalt és csapkodott maga körül, vére szétfreccsent és pirosra +festette a pázsitot.</p> +<p>– Nem akarom, hogy kínlódjék! – mondta a királyfi részvéttel. És +merészen a közelébe sietve, egy bámulatosan ügyes mozdulattal +félkézzel megragadta az állat veszettül csapkodó agancsait s fejét +így vasmarokkal előre görbítve, hirtelen tarkójába szúrta kését. A +szarvas abban a pillanatban kiszenvedett.</p> +<p>Acháj csak akkor nézett szét maga körül és a szája is nyitva +maradt a csodálkozástól. A sürűségből előbukkanva, a fák alól és a +kövek mögül bámuló, idegen arcok meredtek felé és félmeztelen +lényeket látott, akik őhozzá hasonlítottak, ám torzonborz alakjukat +állatbőrök fedték és kőbaltákkal, fadorongokkal voltak +fegyverkezve. A Valóság emberei voltak.</p> +<p>Acháj egy pillanatra sem ijedt meg és nem gondolt menekülésre. +Ösztönszerűen érezte, hogy azok nem ellenségei. Egy percig még +<span class="pagenum"><a name="Page_16" id= +"Page_16">-16-</a></span> így farkasszemet néztek egymással, aztán +az idegenek csoportja egy hatalmas kiáltással kivált a sűrűből, a +királyfi felé rohant és földre vetette magát előtte.</p> +<p>– Parancsolj nekünk! Szolgáid vagyunk és te vagy urunk!</p> +<p>Acháj vigignézett rajtuk és szíve megdobbant, habár alapjában +véve szinte természetesnek látta a dolgot. Hogy ő az úr, aki +parancsolni fog. Érezte, hogy erre született.</p> +<p>A csoportból egy őszhajú, de azért marcona kinézésű férfi +emelkedett fel és így szólt:</p> +<p>– Te vagy urunk! A barlanglakók mindegyikének parancsolni fogsz +ezentúl a fekete hegységben. Mert úgy egyeztünk meg valamennyien ez +erdőségek népe, hogy parancsoló vezért fogunk választani, akinek a +szavát kövessük, ha vadászatra megyünk, hogy így több vadat +ejthessünk el. Aki önkezével öli meg ma e szarvast, – így mondták a +vének – az legyen a barlanglakók vezére! Te megtetted. Ám te talán +nem is vagy hozzánk hasonló ember, a karod erősebb, a fegyvered +csodálatos és a szemed nézése parancsolni tud. Talán az elhalt apák +lelke vagy te?</p> +<p>– Uratok vagyok! – mondotta Acháj egyszerűen.</p> +<p>És egy kézmozdulattal jelt adott az elejtett szarvas +felbontására. Mikor pompás bőrét lehúzták és átnyujtották neki, ő +kiválasztott a közelben egy hatalmas vándorsziklát, épp +<span class="pagenum"><a name="Page_17" id= +"Page_17">-17-</a></span> azt, amely mellett a szarvas elesett, +beterítette az állat bőrével és helyet foglalt rajta.</p> +<p>– Ez a kő lesz trónusom és itélőszékem! – mondotta.</p> +<p>A barlanglakók remegtek az izgatottságtól, hogy a zsákmányhoz +jussanak és mohó, falánk éhség csillogott a szemükben. Már +valamennyien rá akartak rohanni, mikor az új vezér a pillantásával +visszautasította őket, aztán három öreggel felosztatta a húst. +Valamennyiüknek bőven jutott, annyi, hogy jóllakhatott és családját +jóltarthatta belőle, – bár a legszebb darabot jóelőre a vezérnek +nyujtották hódolatul. És bámulva néztek egymásra. Valóban, még +sohasem volt osztozkodás vérontás nélkül, most pedig mindenik meg +van elégedve s a zsákmány jórésze még osztatlanul hevert a +földön.</p> +<p>– Hozzátok a maradékot utánam! – intett Acháj a véneknek.</p> +<p>– Miért, uram? Hiszen most már mindenki jóllakott.</p> +<p>– El fogom tenni, – mondta Acháj – hogy ne kelljen holnap is +vadászni.</p> +<p>A három öreg elbámult. Sok évet éltek vadászva a rengetegben, de +valahányszor jóllaktak, sohasem gondoltak többé a holnapra.</p> +<p>Most elvezették ifjú vezérüket odvaikhoz és megmutatták a neki +szánt barlangot. Valamivel tágasabb volt a többinél, de épp olyan +kemény szikla a földje és szűk lyuk a nyílása. De Acháj azért jól +érezte itt magát és <span class="pagenum"><a name="Page_18" id= +"Page_18">-18-</a></span> amikor az elejtett vad bőrén pihenni +tért, boldogan suttogta:</p> +<p>– Hatalmas vagyok máris, van hadseregem és minden barlang az +enyém. De ez még semmi!</p> +<p>Másnap valóban nem kellett vadászniok, a tegnapról maradt hús +kielégített minden barlanglakót. Acháj tehát maga köré gyüjtötte a +férfiakat és elkérte fegyvereiket. Bizony kezdetleges szerszámok +voltak. Egy-egy átfúrt fadorong, melybe valami nyelet dugtak, vagy +egy durva kődarab, amit úgy találtak és valamelyik oldala +véletlenül éles volt vagy hegyben végződött. Acháj kezébe fogott +két ilyen követ és elkezdte őket erős kezével egymáshoz dörzsölni, +ugyanazt parancsolva a többieknek is. Nehéz munka volt és az +alattvalók százszor is elvesztették a türelmüket de a vezér +parancsoló nézése megfélemlítette őket és tovább folytatták. A nap +már lehanyatlott, mikor a kőfegyverek két oldala elvesztette +érdességét, símára csiszolódott és úgy hajolt össze, hogy az ék +hegyes és éles volt; a vérontásra valóban kitünő eszköz. Most már +mindenki örült új fegyverének és alig várta, hogy +kipróbálhassa.</p> +<p>Másnap üvöltöző, össze-vissza csoportban állták körül a vezér +barlangját, mert ismét éhesek voltak és vadászni akartak. Mikor +Acháj kijött, szigorúan nézett végig rajtuk.</p> +<p>– Így nem megyünk, mint az állatok csürhéje. Azonnal oszoljatok +két csoportba. <span class="pagenum"><a name="Page_19" id= +"Page_19">-19-</a></span> Az asszonyok és a gyermekifjúk menjenek a +nagy szikla tövéhez és álljanak sorfalat. Ha jelt adok, rohanjanak +kiáltozva és az ágakat csapkodva előre, de nem egy csapatban, hanem +széles vonalban, hogy az erdőség jó része át legyen zavarva. Mi a +tisztás felé megyünk a fegyveres férfiakkal, hármasával elrejtőzünk +körülte és úgy várjuk be a vadakat, amiket azok felénk +hajtanak.</p> +<p>A nép most már vakon és jókedvvel, lelkesen engedelmeskedett. +Érezték, hogy már nemcsak karral és marokkal, hanem ésszel indulnak +zsákmány után és a Képzeletnek is szerep jut a harcban. Hiszen a +vadászat előre ki volt gondolva. Ezentúl így ment ez, előre +tervezve és szabályos rendben, – hamarabb jutottak így zsákmányhoz +és kedvet leltek a munkában.</p> +<p>Most már több szabad idejük maradt és sokszor ültek otthon a +barlangban, a leölt állatok bőrével babrálva, amit egyre ügyesebben +sikerült öltözetté formálniok.</p> +<p>Új fegyvereket is készítettek. Hegyes nyílvesszőket faragtatott +velük a vezér a kőkések segítségével és íjjakat csináltak feszes, +hajlós faágból, amire állati beleket húztak. Milyen könnyű volt +most már a vadászat. Hisz az állatoknak nincs fegyverzetük.</p> +<p>Egy ízben ép az íjj favázán dolgoztak, de a husáng nem akart +hajlani, törékeny és reves volt, s ahogy széttört Acháj kezében, +apró, fényes szikrák pattantak szét belőle. A vezér <span class= +"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> megnézte a +két fát, összedörzsölte és újra szikrázott. Most már szakadatlanul +dörzsölte és a revült fa bevilágította a barlangot, s a félénk, +bámuló arcokat. Egyszer aztán felcsapott magasra egy piros tűznyelv +és a fadarab füstölögve égett a vezér kezében. Egy asszony sikoltva +kapta el a kezét, amint feléje kapott, a tűz megpörkölte ujjait. +Már-már rémülve menekültek a bennlevők, de Acháj kemény szava +visszaparancsolta őket. A barlang közepére tette az égő fát és +többet is rakatott oda. Mind tüzet fogott és nemsokára barátságos, +piros fényt hintve, vidáman csapkodott fel az első tűzhely lángja. +Ah, milyen gyönyörűen táncoltak az apró, lobogó nyelvek, mennyi +szépet láthatott játékukban az, aki Képzeletországból került a +Valóságba. De a barlanglakók arca is földerült és a hűvös +éjszakában jólesően bizsergette tagjaikat valami.</p> +<p>Egy fiatal leány, a nép vénjének unokája, merészen a tűz fölé +tartotta izmos karját és azt mondja: Meleg! Soha, senkitől sem +hallotta ezt a szót, csak úgy véletlenül pattant ki ajkán abban a +percben. De nemsokára többen is utána mondták: meleg! és amíg +nekibátorodva közelebb húzódtak, úgy találták, hogy ez az új szó +legjobban illik az új jelenségre. Acháj vezér fölemelte fejét, a +fiatal leány mellette állott, izmos, szép alakját pettyes menyétek +összeaggatott szőrméje fedte, sötét haja gyűrűzve omlott el a +vállán és mosolygó, üde arcát besugározta a tűzhely fénye. +<span class="pagenum"><a name="Page_21" id= +"Page_21">-21-</a></span></p> +<p>Egy idős asszony ekkor egy darab nyers őzcombot hozott elő és +odavetette a tűzhöz, a többiek pedig kacagtak a tréfán; vajjon +megérzi-e az élettelen hús is az új meleget, ami az áldott nap +erejéhez hasonlít. S valóban, az őzcomb lassan sercegni kezdett, +átpirult és a barlangban csodálatosan kellemes illat terjedt szét. +Mikor az asszony elvette a húst, már az is annyira forró volt, hogy +a kéz nem állta ki. Acháj azonban egy síma kőre tette és fölszelte +a combot, amely lassan hűlni kezdett, már csak gyengén meleg, +porhanyó, puha és zamatos volt és felségesen ízlett mindenkinek, +aki belekóstolt.</p> +<p>És a tűz használata nagyon megváltoztatta a barlanglakók +életét.</p> +<p>– Uram! – szólt egy napon egy fiatal vadász a vezérhez. – A +szomszéd völgyön egy nagy víz folyik végig, melybe a hegyoldal +összes forrásai beleszakadnak. A vízben sok pikkelyes állat van, +halnak hívják és a húsát enni lehet. Ha a mi tüzünkön megsütnők a +halat, jó étel volna az is.</p> +<p>– Hát hozzatok! – mondta Acháj.</p> +<p>– Nem lehet, uram. A folyó környékén másik nép lakik, amely nem +ismer barlangokat, hanem cövekeket ver le a víz fenekére és azokra +fatörzseket fektet. Ők már régen megtanulták a fákat kidönteni és +úgy rakják össze őket a víz felett, hogy barlangformájú lakás lesz +belőle a víz közepén. És a parttól a lakásukig is fatörzseket +fektetnek, hogy ki-be, <span class="pagenum"><a name="Page_22" id= +"Page_22">-22-</a></span> járhassanak, de éjszakára ezeket +felszedik és akkor a víz megvédi őket. Ez a nép nem engedne minket +halat fogni a folyóban, mert a víz az övék.</p> +<p>– Holnap ellenük indulunk s elvesszük tőlük! – mondta a vezér +csillogó szemmel. A halra pedig nem volt nagy szükségük, de Acháj +érezte, hogy valami harcra ösztönzi. Szeretett volna a vízinépnek +is ura lenni.</p> +<p>Másnap felfegyverezte a férfiakat, harcba indultak és legyőzték +a cölöplakókat. Mikor az őserdők fáiból készült tutajokon a vízre +épült házakhoz közeledtek, a vízi emberek nem kőből, hanem fából +készült nyilak záporát lőtték feléjük és az idegen nyilak okozta +seb mind halálos volt. De a sereg mégis előre tört, bejutottak a +cölöpházakba és lefegyverezték az idegeneket.</p> +<p>– Nem engedem, hogy megöljétek őket. Élve maradnak és szolgálni +fognak nekünk, ti pedig, a győzők, urai lesztek a legyőzötteknek és +parancsoltok nekik, mint én tinektek.</p> +<p>S a cölöplakók hódolattal borultak le az új vezér előtt, majd +pedig megtanították a győzőket az ő tudományukra, hogy miképp kell +a nyilak sebét halálossá tenni. Egy rosszszagú, ragadós fű termett +ott a mezőkön és az ember meghalt, ha belőle kóstolt. Ennek a +nedvével kenték be azontúl a nyilak hegyét.</p> +<p>Az élet ezután vadászatban és harcokban folyt le. Mert a +szomszédos völgyekben még más erdők, vizek és barlangok voltak és +mindenütt <span class="pagenum"><a name="Page_23" id= +"Page_23">-23-</a></span> laktak emberek, akik megtámadták őket, ha +tanyáik közelében akartak vadászni. Acháj pedig kijelentette +népének, hogy valamennyi erdő vadja az övék, ha el tudják ejteni. +Hadat viselt, fegyveres erőt vitt azok ellen, akik miatt állítólag +nem vadászhattak szabadon. Az Acháj népe lassanként uralomra jutott +az egész hegyvidéken, valamennyi völgy lakói, mint alattvalóik, +nekik hozták el adóképp a legszebb prémeket és amaz edényeket és +más eszközöket, amiket készítni tudtak. A legyőzötteknek kellett +fegyvereket és ruhákat készíteni számukra, maguk az achájiak már +csak hadakozással foglalkoztak.</p> +<p>Egy ízben Acháj vezér haditanácsot hirdetett ama sziklához, +melyet trónjául választott, mikor ott az első szarvast megölte. És +tudtára adta a népnek, hogy ismét hadat fognak viselni, de most már +nem a hegyek között, hisz itt már minden rég az övék, hanem a +messze elterülő síkság ismeretlen népe ellen. Mikor szavai +elhangzottak, szólásra emelkedett a nép vénje, aki régen az ő +vezérségét kihirdette. Már ősz volt és harcra erőtlen, de okossága +sokszor hasznos volt a csatákban.</p> +<p>– Vezér, – szólott – bocsáss meg, hogy szóra nyílik ajkam +előtted. Sok harcban követtelek a hegyek vidékén, mert különb vagy +mindnyájunknál és halat, vadat, meg idegen zsákmányt szereztél a +harcok árán a népnek.</p> +<p>– De íme, – folytatta a nép vénje – most már mindenünk van. A +síkság lakói, <span class="pagenum"><a name="Page_24" id= +"Page_24">-24-</a></span> úgy mondják, szelíd állatokat őrizgetnek +a füves helyeken, ide-oda járnak velük, vagy összeőrölik a földből +nőtt füvek magját és azzal élnek. Mi itt az erdőkben vadhúsra +vagyunk szokva, mit vehetnénk mi el tőlük, miért is bántanók őket, +uram?</p> +<p>Acháj királyfi rászögezte kemény, szigorú tekintetét és a +fegyverzetére ütve, ezt felelte:</p> +<p>– Harcolni fogunk velük a hatalomért. Azért, hogy megmutassuk +erőnket; azért, hogy féljenek tőlünk és szolgáink legyenek.</p> +<p>A nép egy darabig hallgatva nézett urára, de aztán lelkesült, +helyeslő zsivajban tört ki, összecsendítették fegyvereiket, a nép +véne pedig csendesen visszavonult.</p> +<p>Acháj királyfi azonban azon az éjszakán nyugtalanul hánykolódott +állatbőrein. Különös gondolatai voltak és mikor kissé elszenderült, +úgy érezte, mintha valami ismeretlen szellemhang szólítaná őt.</p> +<p>– Acháj vezér!</p> +<p>Úgy tetszett neki, amint felemelkedett félig fekvőhelyén, hogy a +hang nagyon messziről jő.</p> +<p>– Acháj vezér! Tudod-e, mi van a síkságon is túl?</p> +<p>A vezér szívdobogva figyelt és nem mert felelni. A hang +folytatta:</p> +<p>– A síkságon túl újra hegyek és völgyek következnek, aztán +megint sík mezők, erdők és vizek. Azt hiszed, mindent meghódíthatsz +egy életben? Igaz, hogy a Valóság világa <span class= +"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span> csupa +küzdelem, de mit gondolsz, mi lesz a küzdés vége? A halál az! Mert +el fog jönni egyszer időd és tudod-e akkor, miért éltél? Hiszed-e, +hogy a te diadalod az igazi?</p> +<p>Acháj szívdobogva ugrott fel. A távoli hang végleg elhalt, de a +vezér nyugtalanul, háborgó lélekkel járt-kelt sokáig a tágas +barlangban.</p> +<p>Mi pedig épp ezen a töprengő, gondoktól nehéz éjszakán fogunk +elbúcsúzni egy időre az erős Achájtól, a Képzeletbeli +hercegtől.</p> +<div class="chapter"> +<h2>Námán.</h2> +</div> +<p>Ugyanazon időben-e, vagy később, – az nem fontos dolog, mert +hisz jól tudjátok, hogy Képzeletországban nem sokat törődnek az +idővel – elég az hozzá, hogy a fehér Álomutazás után a második +királyfiú, Námán is öntudatra jutott és ő is megdörzsölte a szemét. +Kiterjedt, széles síkság közepén volt és amint szétnézett maga +körül, úgy tetszett neki, hogy az ég alja köröskörül lehajlik a +látóhatár széléig és az egész mintegy sötétkék üvegharang borul le +a tányérforma kerek földre.</p> +<p>– Lám, – mondta Námán egyszerre – tehát a valóságban sem látszik +minden olyannak, amilyen. Mert én jól tudom, hogy ez a föld nem +tányérforma, hanem gömbölyű, az ürességben lebeg és az ég kékje +csak puszta levegő, mely messziről kék színt mutat. De <span class= +"pagenum"><a name="Page_26" id="Page_26">-26-</a></span> úgy +látszik, hogy ennek a megértéséhez itt éppen a Képzelet +szükséges.</p> +<p>A nap már alkonyodóban volt. Námán elővette a körzőjét, megmérte +a nap magasságát fokokban kifejezve és ebből gyorsan ki tudta +számítani, hogy milyen égtájon és milyen napszakban lehet, sőt azt +is, hogy milyen hónapnak hányadika van. Mikor ezzel tisztába jött, +már leáldozóban volt a nap, az égen feltüntek a csillagok és, +csodák csodája, lent a földön is, szerte a síkon, közelebb-távolabb +enyhén lobogó, vagy messze pislákoló kis fényességek támadtak.</p> +<p>– Ilyesmiről nincs szó a könyveimben, – mondta Námán – de épp +azért meg kell tudnom, mi lehet a sok fényes, földi csillag.</p> +<p>Összehúzta magán sötét köpenyegét és az alkonyati szélben, +puszta fűtérségen át egyenesen az egyik fénypont felé vette útját. +Amint közeledett, egyre jobban nőtt a fényesség és meglátszott, +hogy nem egyéb az felfellobbanó, füstölgő, barátságos pusztai +tűznél. Már azt is kivehette, hogy a tűzhelyet három oldalról +valami fonott sövényfal védi a szél ellen és hogy a tűz körül +sorjában emberi alakok ülnek. Most már örömmel és kiváncsisággal +telve szaporázta a lépteit Námán királyfi.</p> +<p>Nemsokára a cserény közelébe jutott, úgy hogy egészen jól +láthatta annak berendezését és környékét. A tűz a háromoldalú fal +balsarkában állt és férfiak, öregek, ifjak és asszonynépek ülték +körül, lehettek mindössze vagy <span class="pagenum"><a name= +"Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> három-négy család. A jobb +sarokban fából durván összerótt láda állt és belőle az egyik fiatal +leány épp most emelte ki a jó barna kenyeret meg egy szép kerek +juhsajtot. Egy asszony tejet szűrt le egy sajtárból, a tüzön pedig +kerek bográcsban pompás báránytokány rotyogott, illatozott. A +cserény falán báránybőrbundák és süvegek lógtak és szögre akasztott +pásztortarisznyák meg kampósvégű botok. A cserény mögött egy szép +falka juh meg bárány pihent a füvön, előttük a bejárat körül pedig +négy hatalmas fehér juhászkutya.</p> +<p>Námán királyfi megállott kissé, hogy zavartalanul gyönyörködjék +a kedves képben és mondanom sem kell, hogy a pompás pecsenye szaga +nagyon kellemesen csiklandozta a bölcs és komoly ifjú hercegnek +orrát. – Hja, hosszú utat tett Képzeletországból idáig, jól +megéhezhetett. Már épp be akart térni a cserénybe, mikor az egyik +kutya álmában elvakkantotta magát. Erre felébredt a többi is, +megérezték az idegen szagot és nagy, dühös csaholással rontottak +elő. De mielőtt megrohanhatták volna, felemelkedett a tűz mellől +egy fiatal legény, fogta kampós botját és szólt a kutyáknak, mire +azok morogva sompolyogtak vissza, a legény pedig kilépett a +sötétbe.</p> +<p>– Ki az, aki közeledik? Ellenség, vagy jóbarát?</p> +<p>– Idegen vagyok, – hangzott a válasz.</p> +<p>– Mi járatban? <span class="pagenum"><a name="Page_28" id= +"Page_28">-28-</a></span></p> +<p>– Elfáradtam a vándorúton, pihenőt kérnék éjszakára.</p> +<p>– Térj be!</p> +<p>Námán herceg belépett és levette fejéről fekete barétját.</p> +<p>– Béke veletek, jó emberek,</p> +<p>– A hatalmas Bálvány vezérelt közénk, holnap épp az ő ünnepe +lesz. Ülj a mi tűzhelyünkhöz, egyél eledelünkből és igyál +italunkból.</p> +<p>Námán megköszönte szépen és közéjük ült. Egy öreg pásztor erre +felkelt, vizet vett egy agyagtálba és lehúzva a vendég saruját, +megmosta lábait. Egy asszony kenyeret és sajtot nyujtott neki és ő +jóízűen falatozott a többiekkel, majd pedig közös tálból ették a +pompás birkatokányt. Míg tartott, nem beszélt senki.</p> +<p>Mikor aztán elkészültek, a család feje tisztelettel szólította +meg a vendéget.</p> +<p>– Sok földet bejárhattál, idegen, sokat tapasztalhattál. Beszélj +nekünk valamit a világról!</p> +<p>– A világ – felelt az ifjú – sokkal nagyobb, semhogy egy ember +bejárhatná és amit tudok, annak a nagyobbik felét nem is +tapasztalásból tudom, hanem onnét, hogy gondolkodni tudok +mindenről, amit látok.</p> +<p>– Nem érem föl ésszel, amit mondasz – szólt egy másik pásztor. – +Hiszen mi is sok mindent látunk, a föld füveit, a csillagos eget, a +négylábú állatokat és az ég madarait, gondolkodni <span class= +"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> is lehet a +nyáj után ballagva, vagy ha a tűzhely lángjába nézünk, mégsem +tudunk meg mindebből mást, mint amit látni lehet.</p> +<p>– De tudjuk azt, – szólt egy harmadik – hogy a hatalmas Bálvány, +mely a törzsatya tűzhelyét őrzi, esőt és jó időt, dögvészt vagy +szárazságot ad, aszerint, hogyan tetszik neki az égő áldozat fiatal +állatainkból. Te nem ismered a mi Bálványunkat, idegen; egy szent +topolyafának törzséből való az alakja, de a fakéreg repedései fent +egy csodálatos és félelmetes emberarcot mutatnak. Emberkéz nem +nyúlt soha a fához, éjnek idején, nem tudni ki döntötte le és vitte +a törzsatya hajlékába már őseink korában. Annyi bizonyos, hogy a +fakéreg emberarcot mutat és a Bálvány a mi istenünk. Te nem ismered +őt, idegen, és lám gondolataidból sem tudhatsz felőle semmit.</p> +<p>Námán örömest megfelelt volna e beszédre, de nem akarta +megsérteni a tűzhelyet, amelynek vendége volt, azért meghajtotta +fejét és annyit mondott:</p> +<p>– Áldassék az, akit ti áldotok, én megmelegedtem tüzeteknél és +ettem kenyeretekből.</p> +<p>Majd rövid hallgatás után ő fordult kérdéssel hozzájuk.</p> +<p>– Mondjátok el inkább ti, jó emberek, miképp megy a sorotok e +vidéken? Jó-e a legelő, bőven tejelnek, jó gyapjút adnak-e az +állatok, van-e bőven legelőjük?</p> +<p>– Megvolna minden, – felelték – de mégis nagy baj szakadt ránk +nemrégiben. <span class="pagenum"><a name="Page_30" id= +"Page_30">-30-</a></span> A Hatalmas Bálvány haragja sujt minket és +a jószág százával vész el valami szörnyű kórságban, amit sem a +javasasszonyok, sem a bűbájossághoz értők, vagy a garaboncok meg +nem tudnak gyógyítani. Egyik juh a másik után esik bele a +kórságba.</p> +<p>– A bajt apró, szemmel se látható lények okozzák, – felelt Námán +– azok vándorolnak egyik állat testéből a másikba és mert nagyon +gyorsan szaporodnak, azért nő egyre a betegség</p> +<p>– Valóban, – szólt erre az egyik férfi – most már látom, hogy +bölcsesség lakik benned. Mert a táltos is ilyenformán mondta a mult +ünnepen. Hogy ártó, gonosz kis láthatatlan szellemek vagy ördögök +bujnak a szegény juhokba, egyikből a másikba és nincs, aki kiűzze +őket.</p> +<p>Námán királyfi zavarba jött. Ő bizony nem így mondotta, nagyon +félreértették szavait, de nem akart sérteni senkit, azért újra +hallgatott.</p> +<p>Az öreg pásztor jelt adott a lefekvésre és az emberek sorra +pihentek el a cserény körül s benn a száraz fűből való almokon. A +vendégnek a legvédettebb helyet engedték át a fal zúgában.</p> +<p>Reggelre kelve azonban a királyfi így szólt a család +öregjeihez:</p> +<p>– Ti jó szívvel voltatok irántam és nekem semmim sincs, amit +ajándékul adhatnék nektek. De hogy mégis megmutassam hálámat, +<span class="pagenum"><a name="Page_31" id= +"Page_31">-31-</a></span> megpróbálom meggyógyítani beteg +állataitokat.</p> +<p>– Ah, kiűzöd az ártó ördögöket? – kérdezték a pásztorok.</p> +<p>– Megnéztem jól a ti földetek porának színét és megtapintottam +ujjaim közt. Ezen a földön bizonnyal kell nőni egy apró +háromlevelű, bolyhos virágú kis dudvának, menjünk, keressük meg +azt.</p> +<p>Egypáran elindultak vele s a cserénytől nem messze, egy +sekélyvizű pusztai kút környékén nemsokára örömmel fedeztek föl +egész csomó olyan füvet, amilyet az idegen említett.</p> +<p>Námán jó csomót szedetett belőle, hazavitte a cserénybe és tüzet +rakatott. Egy agyagbögrében jó sokáig főzte a füvet, aztán hintett +bele porrátörve abból a vörös agyagföldből, amit szintén a közelben +talált, aztán ment az egyik beteg birkához, amelyik kínosan +hánykolódott a földön és az egyik labdacsot a nyelvére tette, hogy +lenyelje. Hát bizony egy félóra mulva az állat lecsendesedett, majd +fel is tápászkodott a földről és füvelgetni kezdett. Nem volt már +annak semmi baja.</p> +<p>Nosza, nem csinált egyebet aznap az egész pásztornép, mint a +juhoknak való orvosságot, amint az idegen ifjútól tanulták, nemcsak +a vendéglátó cserény, hanem valamennyien a szomszédbeliek is. Mivel +pedig aznap a Hatalmas Bálvány ünnepe volt, minden cserény fejének +el kellett zarándokolnia áldozati bárányával a közös szentélyhez, +mely a törzsfő <span class="pagenum"><a name="Page_32" id= +"Page_32">-32-</a></span> hajlékában volt. Így aznap még az egész +törzs pásztorai megtudták a jó hírt: vége a dögvésznek, mert a +Bálvány egy csodatevő idegent küldött hozzájuk, aki a föld füvével +és porával űzi el a rossz szellemet.</p> +<p>Körül is vették Námán királyfit aznap a pásztorok. Hoztak neki +ajándékokat, a magok szőtteseit, jó, égetett cserépedényt, illatos +sajtokat, köntöse szélét is csókolták, úgy kérték, marasztalták, ne +hagyja még el őket. A királyfinak meg kellett igérnie, hogy egy +ideig még közöttük marad.</p> +<p>Két nap mulva követek érkeztek a törzs főnökétől, a legfőbb +atyától. Elmondták, hogy már a törzsfő is hírét vette az idegen +ifjú tudományának és arra kéreti, jönne el a követekkel és +tisztelné meg az ő hajlékát. Mert – mondották – volna ő neki egy +gyönyörű szép, ifjú hajadon leánya, egész világon a legkedvesebbje, +aki jó ideje már nagy betegen fekszik, senki meg nem gyógyíthatja. +Ha a tiszteletre méltó idegen az állatok betegségével olyan könnyen +elbánik, hátha tudna emberen is segíteni, hátha a szépséges Jezabel +kórságát is meg tudná szüntetni.</p> +<p>A királyfi tehát elment a követekkel a törzs atyjához. És hogy a +szót hiába ne űzzem-fűzzem, csakhamar megtalálta a beteg hajadon +gyógyulására való italt és balzsamokat is. Összekereste a réten, +összefőzte pusztai füvekből, bogarak porrátört szárnyából, fa +mézgájából, kövek izzadmányából, úgy ahogy a természet <span class= +"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span> ingyen +adja a hozzá értőnek a szenvedések enyhülését. A nagybeteg szép +Jezabel arca nemsokára átpirosodott, szeme fényes lett, mint régen, +újra kedvesen és ügyesen járt-kelt a karámok körül, megint lehetett +hallani okos, kedves beszéde zengését és a szentély sátorában a +Hatalmas Bálvány ünnepein újra ő helyezte az oltárra a füstölgő +áldozat bárányait s ő lejtett ifjú leánytársai élén virágtáncot az +égő oltár körül, mert mindez a törzs hajadon leányának tiszte +volt.</p> +<p>A főnök most már minden tőle telhető jóval meg akarta jutalmazni +az ifjú idegent, aki megmentette gyermekét. A saját lakóhelye +közelében, – mert a törzs főbbjei már nemcsak sövényfalaktól védve, +hanem valódi ponyvás sátorban laktak – tehát az ő sátrához közel +adott neki szállást, mely a legkényelmesebbek közül való volt, +ellátta minden jóval, amit a pásztorok egyszerű élete nyujthatott +és olyan nagy tisztelettel, hódolattal vette körül, hogy Námán +csúnya dolognak tartotta volna mindjárt tovább állni és +elvándorolni a Valóság egyéb tájai felé. Hisz a pásztornép oly +együgyű, ártatlan és ragaszkodó volt, valósággal megszerette őket, +mintha maga is e nép fia volna. Gondolta, egy időre megtelepszik +közöttük.</p> +<p>Nemsokára aztán elkövetkezett az az idő, amikor minden évben +idegen tartománybeli kereskedők jönnek e vidékre, hogy a fölösleges +gyapjút és bőröket elvigyék és helyette <span class= +"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> edényt, +szövetet, szerszámokat és az asszonyok számára kösöntyüket +hagyjanak itt cserébe.</p> +<p>A főnök karámja előtt történt az adás-vevés; odahozták a pusztai +emberek árúikat, s az idegenek ott rakták le sorjában a +csereértékeket. Námán királyfi elnézte, mint sorjázzák, számlálják +el a lenyúzott juhbőröket. A pásztorok ujjaikon számláltak, minden +darabnál egy ujjat egyenesítve ki az ökölből. Mikor tízig jutottak, +akkor késsel egy vonalat rótt be az árú gazdája a pásztorbot +nyelébe és ahány vonal volt, annyi részben kapta ő is a +csereportékát alkú szerint. Minthogy mindenkinek tíz ujja volt, +tizével számolták az árút. Csak az volt a baj, hogy a sokszor tizet +újra számlálni kellett, s a tizet jelentő vonal több volt a tíznél, +sőt néha tízszer tíznél is. Ebből aztán annyi zűrzavar, veszekedés, +újrakezdés, bíráskodás volt, hogy hallgatni is nehéz. Námán nézte +egy darabig türelemmel, aztán elővett egy botot és ő is rótt; úgy +azonban, hogy a második tizet másforma vonallal jelezte, mint az +elsőt, a harmadikat is, a többit is. Százon felül újra kezdte a +formákat, csak most az egyszázast mutatta mindegyik jelnél egy +külön húzáska. Egy-két értelmesebb fiatal pásztor bámulva nézte +Námánt, hogy lám, mennyivel könnyebb így a dolog és ott helyben +hamarosan meg is tanulták az első számjegyeket, amiket Námán +hirtelenében kitalált számukra.</p> +<p>Később a gyapjú eladására került a dolog. <span class= +"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span> Ezt +kosarakba tették, hogy megmérhessék, de mert egyik szakajtó +nyomottabb volt a másiknál, vevő is, eladó is sorba emelgette a +gyapjúcsomókat és összepöröltek rajta, melyikben van több, melyik +könnyebb, melyik nehezebb. Námán királyfi összehúzta egy percre a +homlokát, gondolt egyet. Hirtelen egy ágasforma gerendácskát +faragott, keresztbefektette egy fatőcskén és egy helyen jól +ráerősítette, de úgy, hogy le-fel hajladozhatott, mint a kút gémje. +A két végére két bográcsot akasztott és kész volt az első mérleg. +Egyik bográcsba tette azt a gyapjúcsomót, amelyiknek a nagyságát +mind a két fél helyesnek itélte, a másikba annyi követ, hogy +egyensúlyba kerüljön. Ez a rakás kő volt most már mértéke a többi +gyapjúnak, s az egész vásár könnyebben és gyorsabban folyt le, mint +annak előtte.</p> +<p>Az áldomás lakomáján a törzsatya maga mellé ültette a tűzhelynél +Námán királyfit és ő maga szedte ki neki a bográcsból a legjobb +falatokat.</p> +<p>– Jöjj, leányom, és tiszteld meg te is az idegent, akit a +Hatalmas Bálvány küldött nekünk, hogy csodadolgokat műveljen itt és +megnyissa elménket!</p> +<p>Námán szólni szeretett volna, megmondani, hogy amit ő kitalál, +az egy sem csodadolog, csak a természet felhasználása a képzelet +segítségével; és hogy neki semmi köze sincs a fatörzs-bálványhoz. +De Jezabel már <span class="pagenum"><a name="Page_36" id= +"Page_36">-36-</a></span> feléje indult egy üveg itallal, mely +mézből és erjesztett tejből készült és édes-csípős ízű, kellemesen +melegítő erejű volt. Olyan szíves mosollyal, olyan szelíd és zengő +szóval tudott kínálkozni, hogy Námán a pohár után nyúlt és nem +felelt a főnök szavaira.</p> +<p>A vásárok után esős, borús idők jártak, a pásztorok ponyvát +húztak a cserény tetejére, hogy tüzet rakhassanak, összebújtak +subáikba és csendesen beszélgetve, szunyókálva ölték az időt, a +törzs legfőbbjei alig másképp, mint az egyszerű pásztorok, Azok a +fiatal emberek, akik a minap megtanulták Námántól a számjegyírást, +most is egyre körülte lebzseltek és örültek, ha egy szavát +elleshették. A fiatal tanítómesternek igazán öröme telt bennük.</p> +<p>Egyszer aztán előkeresett néhány síma, égetett agyagtáblát, +amilyennel a módosabb pásztorcsaládok a tűzhely alját szokták +szépen kirakni. Aztán bekente őket a méhek köpüjéből vett viasszal +és egy kis fapálcikát finomra meghegyezett. Ha ezzel vonalat húzott +az agyagtáblára, nyoma maradt annak. A borús napokon, mikor a falka +lucskosan barangolt, egy-két sáros-pásztor néha ki-kinézett +megterelni, a cserény oldalát eső verte és a tűzparázs sistergett a +nedves földön, ilyen időben kezdte meg Námán az írás mesterségét +tanítani. A szóknak vagy hangoknak a képét ő találta ki rendesen, +bár néha egy-egy értelmesebb pásztorfiú is formált egészen magától +csinos és könnyen leírható formájú betűt. <span class= +"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> Milyen +nagy volt az öröm, ha a mester ezt fogadta el jónak. S a második +leckeórán már honnét, honnét nem, egyszer csak körükbe telepedett +ám a szép Jezabel is a tanulóknak és egyik ifjú sem volt ő nála +szorgalmasabb vagy találékonyabb. Ez a kis tanulósereg aztán +hívebben ragaszkodott mesteréhez, mint akár a testvér a testvérhez, +vagy gyermek a szülőjéhez.</p> +<p>Este, mikor az ég fellegeit el-elhordta az alkonyati szél, az +eső elállt, s az öregebb pásztorok is a tűz köré gyülekeztek, ezek +is kérték Námánt, tanítaná őket is valamire. Az égen fényesen +ragyogtak a csillagok s a pásztorok révedező szeme ezek kósza +járását bámulta.</p> +<p>– Taníts valamit a csillagos égről, – mondták. – Úgy-e, azok a +Hatalmas Bálvány szemei?</p> +<p>A fiatal mester most már igazán elkedvetlenedett kissé. Mit is +feleljen ő ezeknek, hogy félre ne értsék, hibásan ne magyarázzák. +És mi az a tudás, ami nekik hasznos lehet az ő egyszerű életükben. +Gondolkozott kissé, aztán egyszerű szavakban elmagyarázta nekik a +csillagképek helyét, fekvését, és hogy ezek szerint, hogy lehet +eligazodni annak, aki a pusztában eltéved, hogy lehet megtudni az +időt a csillagok állásából, hajnallik-e már, vagy még messze a +reggel, és hogy mind e képletek egyszer kerülik meg az eget, míg az +eső és szárazság, virágnyílás, levélhullás, hidegség, <span class= +"pagenum"><a name="Page_38" id="Page_38">-38-</a></span> melegség +egyszer felváltja egymást a földön. És a nép örült az új +tudománynak, kedvtelve nézegette, hogy hasonlít oroszlánra, bikára, +kosra, medvére, miegyébre a csillagok fénylő csoportja. És mint aki +most már nagyon sokat, éppen eleget tud valamiről, nyugodtan +hajtották álomra fejüket.</p> +<p>Hanem Námán királyfi szemére nem jött álom. A lelke háborgott és +bensejében önmagát vádolta amiért ezek előtt a jó emberek előtt +mostanáig elhallgatta, rejtve tartotta az igazságot, a természet és +az élet nagy törvényeit, amik a tudománynak igazi kincsei. Úgy +érezte, hogy ő hálátlan volt vendégszeretetükért, amiért nem +tanította meg őket mindenre, amit ő felfoghat és ért a világból, és +csak válogatva adott nekik a tudásból valamit. Hisz igaz, hogy +mindannak, amit tőle tanultak, jó hasznát vehetik, de szabad-e őket +mégis balhiedelmükben meghagyni? Nem, nem, ezt nem érdemelték tőle. +És a lelkében nagy elhatározás kelt. Ezentúl a teljes igazságot +fogja tanítani.</p> +<p>És másnap nagy gyülekezést hirdetett ki a törzsfő karámja elé, +mondván, hogy új tudományra fogja tanítani a hallgatókat. És az +egész puszta apraja-nagyja összesereglett a térségen, ahol egy +mesterséges kis földhányás csúcsáról, amit azért emeltek, hogy +messzebb lássanak el onnét a tébolygó nyáj után, e dombocska +tetejéről szólni kezdett hozzájuk. Mondotta pedig körülbelül +ezeket: <span class="pagenum"><a name="Page_39" id= +"Page_39">-39-</a></span></p> +<p>– Barátaim, mielőtt egy napon végképp elbúcsúznám tőletek, meg +akarlak titeket tanítani mindarra az igazságra, amihez a természet +idáig hozzáférni engedett. Hallgassatok rám! Az, amit magatok körül +láttok, legtöbbször nem igaz, hanem csak látszat. A föld, amin +álltok, nem nyugszik a talpatok alatt, hanem őrült sebességgel +forog és kereng. Az ég alja nem ér le a földre, mert a föld +gömbölyűbb egy óriás almánál és támaszték nélkül lebeg a +ürességben, égbolt pedig nem is létezik, mert az csak messze +levegő. A betegségeket nem ördögök vagy szellemek okozzák, hanem +nagyon picike állatok vagy gombák; azért nem láthatók, mert igen +kicsinyek, de épp úgy élnek, esznek és szaporodnak, mint a többi +élő. Az írás, számolás sem bűbájos tudomány, hanem az emberi észnek +a kitalálása. A gyógyító erő benne van a füvekben, kövekben, de +azok épp úgy a föld porából valók, mint az ember teste. A természet +egyik gyermekével neveli, gyógyítja a másikat. Az ég csillagai +közelről óriási napok, vagy szürke földgolyók, akár ez a mienk és +egymás körül keringenek, forognak, mint a föld a nap körül. Ez a +régi, eres fatörzs pedig, a Bálvány, higyjétek el, barátaim, nem +egyéb ócska fánál, a kérgén csupa véletlen ákombákom a rajz, tűzre +való, nem arra, hogy imádják. Akit igazán imádni kell, azt soha nem +látja emberi szem, bár jelen van mindenütt, <span class= +"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> fűben, +fában és bennünk és ő a jóság, az erő és a gondolat.</p> +<p>Elhallgatott. Az emberek kővé meredten a meglepetéstől, halálos +zavarban és szorongó csendességben álltak körülte és mindegyiknek a +tekintete a törzsfőnököt kereste, aki haragtól és ijedtségtől +pirosan ült sátora előtt. Az emberek végre fellélekzettek és +egymásra néztek, kutatva, szorongva és mosolyogva.</p> +<p>– Borzasztó, miket mondott!</p> +<p>– Oh, milyen merész! Csoda, hogy a Hatalmas Bálvány torkán nem +fullasztotta. Hogy tűz nem csapott ki a földből!</p> +<p>– Menjünk! Még minket is baj ér!</p> +<p>– Hogy a beteg emberben gombák vannak! Ilyen balgatagság!</p> +<p>– Hogy a csillagok olyanok, mint ez, amin állunk!</p> +<p>– Hogy a föld gömbölyű! Hát nem látjuk-e mind, hogy kerek?</p> +<p>– Hogy az ég nincs is! Oh, hát nem látjuk-e most is kékleni +felettünk!</p> +<p>– És a Bálványról mit mondott, a szent Bálványról! Miért is +hallgattunk rá!</p> +<p>– És mi tápláltuk, kiszolgáltuk az istentelent. Csak meg ne +büntessen a Bálvány!</p> +<p>– Hogy az igazi Istent nem lehet látni, azt mondta. Eh, tűzre +vele!</p> +<p>– Meg kell bosszulni a Bálványt. Halál a szentségtörőre!</p> +<p>És a főnök szava hangosan, mennydörgőn zengett át a sokaságon: +<span class="pagenum"><a name="Page_41" id= +"Page_41">-41-</a></span></p> +<p>– Igen, halál az idegenre!</p> +<p>Csak a Jezabel szép arca lett nagyon sápadt erre. De ki látta +azt?</p> +<p>A karámok előtt mély verem volt, szűk nyilású és lent +kiszélesített üreg, ahol a hideg és nedves évszakban száraz +takarmányt őriznek az egész törzs állatjai számára. Ide vetették be +Námán herceget, hogy másnap máglyán égessék meg a szent Bálvány +kiengesztelésére. Az egész nép zajongott és dühösen követelte a +szörnyű büntetést; csak az a tíz-tizenkét ifjú, az írástudó +tanítványok serege gyűlt össze csendben egy elhagyatott karám +mögött és sírva virrasztották szeretett mesterüket.</p> +<p>Az éj is leszállt és Námán királyfi a verem fenekén várta biztos +halált. A néptől, amelyet szeretett és tanított, akikkel a lelkét +is meg akarta osztani.</p> +<p>– Ez tehát a Valóság! Megérdemeltem, mert hinni tudtam az emberi +jóságban és abban, hogy a félállatok elméjét megnyithatom a szent +igazságnak. Addig lábaim előtt csúsztak, míg a tanításom hasznukra +vált a falánk kenyérszerzésben, most, hogy fel akartam őket emelni +magamhoz, vesztemre törnek. Ez a Valóság világa!</p> +<p>A hold fénye betűzött a verem szűk nyílásán és a fényfoltban +valami árnyék rezzent meg. Námán felnézett, egy emberarcot látott +odafenn, oh igen, a Jezabel kedves leányarca volt. Aztán a kőzávár +csikordult a verem ajtaján. <span class="pagenum"><a name="Page_42" +id="Page_42">-42-</a></span></p> +<p>– Mester! Itt van nálam a hágcsó, amivel a pásztorok lejárnak, +ha takarmányt hoznak fel a veremből. Fent megerősítem, csak hágj +fel rajta bátran.</p> +<p>És a kötélhágcsó gombolyodva hullott a fenékre.</p> +<p>– Nem megyek, Jezabel – mondta az ifjú komoran. – Mindenben +csalódtam, az emberek hálátlanok, közönségesek és hitványak, úgy +sem tudnék köztük élni. Teljen csak kedvük; ha nem hittek nekem, +szívesen meghalok.</p> +<p>Fentről pedig nagyon komoly, tiszta csengéssel hangzott vissza a +leány felelete:</p> +<p>– Mester, én hiszek neked!</p> +<p>Az ifjú bölcs szíve megdobbant és felhágott az első fokra.</p> +<p>Mikor fenn volt, a leány két felszerszámozott koshoz vezette. A +templom szent állatai voltak, melyek körmeneteken húzták a +fabálvány kocsiját.</p> +<p>– Siessünk, – mondta Jezabel – hajnalra a látóhatár szélén, amaz +erdők alatt kell lennünk. Ott, a folyón túl, más törzsek birodalma +van, azok nem fognak bántani.</p> +<p>– És te, Jezabel? – kérdezte bámulva Námán.</p> +<p>– Veled megyek, természetesen. Hisz… megölnének itt.</p> +<p>– Elhagyod apáid sátorát?</p> +<p>– El. Hisz te tanítottál meg az igazságra. <span class= +"pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43">-43-</a></span></p> +<p>Egy határkő mellett emberek csoportja feketéllett. Námán +megdöbbent.</p> +<p>– A mi embereink azok, – szólt mosolyogva Jezabel. – +Tanítványaid serege, rád várnak, hogy kövessenek ők is téged.</p> +<p>Valóban úgy volt. Az írástudó ifjak néma örömmel fogták körül, +megtapogatták, él-e vajjon? Aztán felkaptak állataikra ők is és +egyhangú meggyőződéssel mondták:</p> +<p>– Vezess bennünket akárhova, mi veled leszünk mindig, soha el +nem hagyunk. Mi hiszünk neked.</p> +<p>Hajnaltájt valóban elétrék a távoli erdőség első fáit, +átkelhettek a kis folyón. Itt már biztonságban voltak, és a +pásztornép karámjai teljesen elvesztek, elmosódtak a távolban Ha +akarnák, sem üldözhetnék őket, hisz állataik közül azok a különösen +erős és nagyfajta juhok, melyeket az istenség szolgálatára és +körmeneten a papok és a bálvány hordására neveltek, mind velük, a +szökevényekkel vannak. Námán végre leheveredhetett kissé és a +szürkülő hajnalban végignézett kis csapatján. Okos, fiatal arcán +töprengés es szomorúság volt, de az ajka gyengén mosolygott.</p> +<p>– Ez tehát seregem, e hű, kis földönfutó csoport. Ez a néhány +lélek mindaz, amit meghódíthattam a Valóság országából. Kevés, +nagyon kevés! És én az igazság hódító diadaláról álmodoztam!</p> +<p>És a víz sodrát nézte, amint elfut és újra támad örökkön-örökké +a sok apró, változó <span class="pagenum"><a name="Page_44" id= +"Page_44">-44-</a></span> hullám. Ilyen zaklatott, ilyen hányódó a +földön az igazság felkent papjainak élete, – gondolta a +királyfi.</p> +<p>És ennél a mélabús gondolatnál hagyjuk magára egy ideig őt is, +Képzeletország bölcs, fiatal királyfiát, akinek csalódnia kellett a +Valóság birodalmában.</p> +<div class="chapter"> +<h2>Yonos, a kedves.</h2> +</div> +<p>Holdvilágos, ezüstös, szép nyári éjszaka volt, amikor Yonos, a +legifjabb királyfi, aki annyira hasonlított édesanyjára és akit ez +a három királyfi között a legjobban szeretett – egyidőben e, +később-e bátyjainál, az nem sokat számít – legelőször széjjelnézett +a zsibbasztó álomutazás után a Valóság világában. Különös helyen +találta magát. Egy alacsony kőfal párkányán ült, bíborral szegett +fehér tógája és szíjas szandálja átnedvesedett a lágymeleg könnyű +harmattól; a mezők felől édes, fűszeres virágillatot hozott feléje +a szellő, amely gyöngéden játszott barna hajfürtjeivel; előtte +pedig a messzeségben kéklett, morajlott, hullámzott a tenger, +lombos, szép szigetek csoportjait, lepkeszárnyú, kicsiny +vitorláshajókat lengetve tükrén.</p> +<p>– Milyen szép itt minden! – suttogta Yonos, és a holdfényben +csillogó, nagy vizet nézte. – Milyen lágyan mormolnak a habok, +<span class="pagenum"><a name="Page_45" id= +"Page_45">-45-</a></span> milyen zengve ütődnek a parti sziklához! +Ez talán nem is a Valóság országa!</p> +<p>Amint a szeme lassan az éjszaka homályához szokott, kezdte +megkülönböztetni maga körül is a valóság tárgyait. A tengernek egy +kies, szép öble nyúlt ott be a szárazföldbe s az öböl partján +lombos, csalitos, fiatal erdők mindenütt; madárhangtól zengők, +vadvirágtól illatosak. Ám a berek itt a part közelében irtva volt +már, emberkéz-alkotta tisztásoktól megszaggatva, s e tiszta +helyeken fehér, csillogó kőből emelt, félig kész faluk, megkezdett, +összetákolt építmények részei látszottak szerteszét. A királyfi azt +hitte, romok között van, s a zsongó, gyönyörű éjszakában kedve +támadt körülnézni a környéken.</p> +<p>Nem, nem lehettek elhagyott, ócska romok ez építmények. E fehér +falak még hótiszták és illetetlenek voltak, néhol nedvesek a +kődarabok összeillesztése helyén, s itt-ott emberi eszközöket, +építéshez való szereket lehetett találni, mintegy tegnapról mára +félretéve egy-egy falszöglet árnyékába. Egy épülőben levő város +falai közt volt Yonos.</p> +<p>Már felismerte a lakóházak alaprajzát, az udvarok térségét és az +utcákul hagyott közökben járt-kelt. Lengő, fehér ruhájával az éj +szellője játszott és a holdfény beragyogta szép, fiatal arcát. +Olyan volt itt a kék, ezüstös homályban, a néma, fehér kövek és +magányos utak közepett, mint az éj ifjú istene.</p> +<p>Elfáradt kissé és egy nagyobb, üresen hagyott <span class= +"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> térség +közelében egy kőlapra ült, mely az egyik ház küszöbén állott. A +tengert nézte, az ég mély, titokzatos kékjét, a készülő falak +zegzúgos formáit és a néma, halvány holdat, mely olyan +titokszerűnek, bűbájosnak tünt fel előtte, hogy egyre hosszan, +mélyen nézett fénylő arcába és valami különös bágyadtság fogta el. +Ebben a percben olyan dolgot is látott és érzett, amik rendes +körülmények közt rejtve vannak élő szemek elől.</p> +<p>Most behúnyta a szemét és valami különös, magasztos érzés járta +át. Egy kép kezdett kibontakozni előtte a semmiből, az éjszaka +homályából, egy gyönyörű asszonyi alak, nemes királynői fővel, +szelíd és mégis parancsoló szemekkel, pompás, tökéletes +testalkattal. Hasonlított királyi anyjához, de ifjabbnak látszott, +és kinyujtott fehér kezében olajág volt.</p> +<p>Az ifjú herceg fölrezzent és a földre nézett. Egyszerű véső +hevert lábainál, olyan, amit a mívesek használhattak az építés +közben. Yonos lehajolt érte és valami különös indulattal ütötte a +csillogó fehér kőtömb felé, amely feldolgozatlanul támaszkodott még +a fal tövéhez. Egy darab márvány csengve hullott le a tömb +csúcsáról, de ezzel a felső rész gömbölydedebb lett, emberi fejhez +jobban hasonló. Yonos felállt és most már óvatosabban pattantott le +egy-egy darabot. Ah, ime nagyjában a vállak formája és a kar +domborulata! Most már lázasan, hévvel dolgozott és rövid idő +<span class="pagenum"><a name="Page_47" id= +"Page_47">-47-</a></span> mulva, mikor karja kimerülten hullt alá +és kissé pihennie kellett, az alak durva, nagy vonásokban egy +asszony karcsú formáját mutatta. Ám e kőasszony rejtett, elburkolt +vonalait, a kő érdes szögleteit már alig látta Yonos. Lelki szemei +előtt a holdfényben megálmodott alak állt és csak érzésébe kellett +elmerülnie, hogy annál világosabban lássa azt. Oly könnyűnek +tetszett neki e képmást egészen olyanná formálnia. Újult +lelkesedéssel, csillogó szemmel, izgatottan és fáradatlanul +dolgozott, tört, simított, csiszolt és gömbölyített a kövön, – és +mire a hold korongja gyors ívben aláhanyatlott az égen, előtte állt +az elképzelt gyönyörű alak, szelíd, komoly szemeivel, királyi +fejével, nemes és tiszta formáival; leomló, redős köntös fedte és +kinyujtott kőkarjában olajágat tartott. A hold rézsút világította +meg a szoborművet, és Yonos, amint végignézett rajta, maga is +megdöbbent. Mintha csoda történt volna vele, maga sem értette +egészen, hogyan történhetett, hogy a durva kőtömeg ilyen fenséges +formákba idomult az ő keze alatt. Hisz ez az ő képzelete alkotása, +ő hozta létre, szinte a semmiből teremtette. Tegnap még senki sem +álmodta meg és holnaptól kezdve bámulatot és gyönyörűséget fog +kelteni, amíg csak emberek élnek.</p> +<p>A művészt egyszerre mély megindulás fogta el; szemébe könnyek +gyűltek, ajka mosolygott és öntudatlanul borult le a saját keze +<span class="pagenum"><a name="Page_48" id= +"Page_48">-48-</a></span> műve előtt. Arcát félkarjára támasztva +terült el a hűvös, harmatos földön, barna haja szép, lelkes arcába +hullott és a nagy fáradtságtól úgy szunnyadt el, álmában is látva a +kőasszony tökéletes szépségű arcát, szelíd mosolyát.</p> +<p>Nagysokára, húnyt szemmel ébredezve még, emberi hangokat hallott +maga körül, és körülte sereglő léptek neszét.</p> +<p>– Egy idegen ifjú szunnyad a küszöbön! – mondta az egyik.</p> +<p>– Egy fehér tógás, szép arcú ifjú!</p> +<p>– Milyen fáradt lehet! Hagyjuk pihenni.</p> +<p>– Milyen szép, selymes haja van. És hogy mosolyog álmában.</p> +<p>Aztán egyszerre az álmélkodás szaggatott hangjai következtek és +a hirtelen támadt csendben szinte kiáltott egy hang:</p> +<p>– Ide nézzetek! Ime, egy kőből való asszony!</p> +<p>Az emberek reszketve az örömtől és csodálkozástól, elnémulva +állták körül a márványszobrot és Yonos, aki közben felnyitotta +szemét és félkarjára könyökölt, láthatta arcukon a remekmű +hatását.</p> +<p>– Hogy csodálják! Ugyanazt érzik láttára, amit én éreztem, amíg +faragtam – ujjongott a királyfi.</p> +<p>Jó idő mult el, amíg fölocsudtak a gyönyörűségtől és Yonos felé +fordultak. Akkor körülsereglették őt, elhalmozták nyájasságukkal és +kérdéseikkel.</p> +<p>– Te valóban a Napisten fia vagy, s <span class= +"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> ez itt +Niobé, aki kővé változott, amint beszélik.</p> +<p>– Nem, te az erdei szellem vagy és ez a virágtaposó leány, akit +haragodban kővé változtattál.</p> +<p>– Vagy az égből szálltál alá és megáldottad a darab követ, mire +ez isteni alakká változott.</p> +<p>Yonos felemelkedett, elsímította hajfürteit és felvette a +földről az elejtett vésőt.</p> +<p>– Hogy én ki vagyok és honnét jöttem, azt ne kérdezzétek. Ezt a +kőszobrot a ti szerszámotok segítségével magam véstem a kőből egy +éjszakán. De hogy miként lett épp ilyenné, honnét van csodálatos +mosolya, szelíd szeme és gyönyörű karjai, erre nem felelhet a véső +és kezem. Képzeletemben a semmiből alkottam egy pillanat alatt, a +kivitel már szinte magától jött.</p> +<p>– De hát ki ő, akinek képmását megalkottad?</p> +<p>Yonos elmosolyodott. Oly megnyerő bájjal tudott az idegen ifjú +mosolyogni.</p> +<p>– Ha úgy tetszik, mondjuk, az istennő szobra. Talán a nemes és +tiszta istennője, aki a béke úrnője és a Szépség kifejezője. Aki +megtanítja a híveit a szépmesterségekre és szent örömöket ad. Talán +épp ti vagytok az ő választott népe. Oh igen, bizonyára ő védelmébe +fogadja az épülő várost.</p> +<p>Halk felkiáltások, boldog örömzaj kisérte szavait. Most már +áhitattal járultak a szoborhoz <span class="pagenum"><a name= +"Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> és könnyes szemmel, boldog +tisztelettel néztek rá. Aztán megint Yonost vették körül.</p> +<p>– Beszélj még valamit nekünk! Olyan édes a fülnek a te +hangod.</p> +<p>– Kedvelitek a mesét? – mondta az ifjú és leült a +márványlépcsőre. – Figyeljetek tehát.</p> +<p>És kedves, zengő hangján, beszédes arcával, lelkes mosolyával +beszélni kezdett, csak úgy hirtelenében találva ki, amit mond. +Mesélt egy messze, boldog helyről, ahol csupa istenek laknak, +boldogan lakomáznak és az élet italát ízlelik. Ők vezetik az ember +sorsát. A legfőbb közöttük a mennydörgés ura, kinek nyílai a +villámok és haragja a vihar. Mellette van a nap istene, aki tüzes +szekéren hajtat át az égen, pompás négy lovával, s alkonyatra a +tengerbe zuhan, hogy ott megtisztuljon és felfrissüljön ismét +hajnalig. Ám a tengernek is van istene, ki háromágú szigonnyal +felzavarja a vizet és akkor vihar lesz. Felesége az ezüstlábú +istennő és szolgálói a halfarkú vízi asszonyok, kiknek teste +derékon alul pikkelyes haléhoz hasonlít. És a gabna érését, a mezők +virágzását is egy szép, jóságos istenasszony adja, akinek leányát +az alvilág komor ura elrabolta feleségül. Csak félévre jöhet vissza +a szép leány kesergő anyjához és ilyenkor a földön tavasz meg nyár +van; de ha visszatér férjéhez, beköszönt a hideg tél. És beszélt az +erdők játszadozó kis istennőiről, a karcsú nimfákról, a gyöngéd +najádokról és a <span class="pagenum"><a name="Page_51" id= +"Page_51">-51-</a></span> lompos, állattestű férfiakról, akiket +faunoknak hívnak.</p> +<p>Az emberek előregörnyedve lesték minden szavát. Milyen szépen +volt kigondolva mindez! És mint a méz, oly édesen folyt ajkairól a +szó.</p> +<p>De hiszen ez nem volt igaz, amiket beszélt, mondhatná valaki. +Oh, ezek az emberek azt nem is tudakolták, ők megelégedtek azzal, +hogy szép és jól esik hallani. Különben is, mindez mese gyanánt +volt mondva, ki tehetett róla, ha a hallgatók úgy beleélték +magukat, hogy igaznak gondolták. Aztán meg azt se feledjétek, hogy +Yonos királyfi a Képzelet országából való volt, ott pedig nincsen +hazugság, mert ott igaz minden, amit az ember kigondol magának.</p> +<p>Az emberek tehát boldogan hallgatták az ifjút, elhallgatták +volna estélig, hajnalig is.</p> +<p>– No, de most már dologra, emberek! – nevetett Yonos királyfi. – +Az istennőnek szentélyt kell építenünk, hogy szobrát elhelyezhessük +abban.</p> +<p>– Te köztünk fogsz maradni, nemde, és meséddel üdítesz fel, ha +elfáradunk?</p> +<p>– Engedjétek meg, – kérte Yonos – hogy én vezessem az istennő +templomának építését.</p> +<p>– Igen, igen! Parancsolj nekünk! – szóltak és örömmel siettek +utána. Künn az utcákon s a megkezdett falak között már sürűn +hullámzott, tolongott a többi nép, s amíg a <span class= +"pagenum"><a name="Page_52" id="Page_52">-52-</a></span> herceg +mesélt, a bennlevők tolmácsként adták tovább szavait a +körülállóknak. Akik eddig nem férhettek a szobor közelébe, azok +most jöttek, egymásnak helyet adva, hogy sorban színe elé +járuljanak. De mindez csendben, tolakodás nélkül ment, a szépség +hatása megszelidítette az embereket.</p> +<p>Yonos egy kicsiny magaslatra vezette az építésre kiválogatott +embereket. A tetőről messze el lehetett látni a tenger hullámzó +síkjára, ahol lepkeszárnyú kis vitorláshajók néztek a szigetekre és +a szárazföld zöld berkeire. A domb szellős, napfényes fensíkján +kivánta Yonos a szentélyt. Vesszőt keresett és a puha földbe +rajzolva megcsinálta a sokszögű templom tervét. Míg ebben fáradt, +újra elfogta az alkotás öröme és lelkesültsége és különös +világossággal magyarázta meg tervét.</p> +<p>– Oszlopsorok fogják körülvenni, kettős rendben. Karcsú +márványsudárok ezek; magasba szökkenők, lomblevél koszorúzta +fejükön hordják az épület megosztott terhét. A templom homlokzata +háromszögű oromfal lesz, arra képeket faragunk, melyek félig +domborúan tekintenek elő a kő síkjából.</p> +<p>És hozzáfogtak. Yonos maga is vésőt fogott néha, vagy igazított +a terven, csiszolt a formákon, a fehér oszlopsudárok karcsún nőttek +ki a földből és éjszaka, a méla holdfényben, némán, mintha még +magasabbra nyúltak volna. A nyitott csarnokon átlengett a friss, +zamatos tengeri szél, vagy a rónák <span class="pagenum"><a name= +"Page_53" id="Page_53">-53-</a></span> virágillatos lehellete, a +templom orma pedig napkeletre nézett és köszöntötte a biborruhás, +diadalmas hajnalt. Valóban, a csodálatos szoborműhöz méltó volt +hajléka is.</p> +<p>Mikor belsejét is elkészítették és falait elsímították, Yonos +néhány vörösszínű bogárkát morzsolt szét egy edény vízben. A víz +bíborszínű lett tőle.</p> +<p>– Ime, ez hasonlít a vér vagy a láng színéhez. Próbáljatok olyan +nedvet készíteni, mely kék legyen, mint az ég, majd zöldet, mint a +fák lombja, érett narancshoz hasonlót és feketét, mint az +árnyék.</p> +<p>Az emberek hozzáláttak a próbálgatáshoz. Felhasználták a virágok +színes szirmait, a kövek porát, a föld ásványait és a vizek színes +fövényét; és nemsokára együtt volt a szivárvány valamennyi színe. +Akkor Yonos ecsetet készített állati sörtéből és bement a +templomba. Oh, régen formálódtak már az ő lelkében a különös +vonalak különös formái, meglepő hajlások, csavarodások és +elágazások; rég látja már, ahányszor lehunyja szemét, a tarka +mintákat kialakulni, gyönyörű színes foltokat összefolyni és a +háttérből kiválni, ő már nem is látta üresnek képzeletében a +templom falait. Oly könnyű volt előkeresni a színeket és a mesés +arabeszkek pompás szőnyegmintáit vetni a színtelen síkra, leveleket +és viráglombot, állatfejeket, mesebeli sárkányokat és +bőségszarúkat, mind a természet képeit, ám a képzelet új +kapcsolásában, <span class="pagenum"><a name="Page_54" id= +"Page_54">-54-</a></span> úgy fonódva, bogozódva össze, ahogy az a +valóságban nem látható. És a fogékony nép lelke megint gazdagodott +a szépségnek egy új kifejezésével: megtanulták a festészetet.</p> +<p>Ezután már szorgosan látott hozzá kiki a saját háza +befejezéséhez. Yonos királyfi álmodozva ült egy-egy kövön, míg a +munka folyt; úgy látszott, éppen csak pihen, pedig képzelete +sokszor sokszorozva működött és a képírás, a faragás, építés +legcsodásabb formáit varázsolta elő. Ő adta meg tervét mindannak, +ami a várost diszítette, kapukat és oszlopokat, kútszobrokat és +kőpárkányokat talált ki és magyarázott meg. S a szép márványváros +olyan gyorsan és csodálatosan, olyan fehéren és ragyogón támadt +elő, mintha egy reggelen a tenger habjaiból született volna.</p> +<p>Ha az építők fáradtak voltak és kedvük lankadt, kimerült, +letelepedtek Yonos körül és ő meséket mondott nekik. Nem volt olyan +fa, virág, állat vagy bogár, barlang vagy odú, amiről ő gyönyörű +mesét ne tudott volna kitalálni. Amit mondott, az nem volt +<i>igaz</i> közönséges értelemben, mert nem történt épp úgy, ahogy +mesélte, de sokszor a valóságnál is igazabb volt, mert az életet, a +Valóságot tükrözte, de olyan képletesen, mint a templomfal festett +arabeszkjei az erdő virágait és madarait. Ám ha a mesélésben +elfáradt, vagy sokáig hallgatta a tenger moraját, a madarak énekét +és a szellő danáját az oszlopok között, akkor elővette lantját, +melynek favázára vékonyabb-vastagabb <span class="pagenum"><a name= +"Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> állati húrok voltak +feszítve; s az igénytelen szerszámból oly változatos, csodás +dallamokat csalt ki, hogy aki hallgatta, a szíve legmélyéig érezte +rezegni a muzsikát. Nem lehetett azt megmagyarázni, csak érezni; +érezni lehetett, hogy a tenger moraja, a szél zúgása, a madarak +éneke, a tavasz virulása és a nyár napsugara, minden öröm és minden +fájdalom, minden szeretet és minden szomorúság megszólalt ezen a +lanton. És Yonos szöveget is énekelt hozzá hősi csatákról, pásztori +egyszerű boldogságról, haldokló ifjúról vagy mosolygó szép +menyasszonyról és a dal szövege is a lélekbe hatott, mert a lélek +szülötte volt. Végre, mikor már a munka legfőbbjén túl voltak, +Yonos, hogy kedvet öntsön beléjük a hátralévő kevéshez, felövezte +bíborral szegett ruháját és a zene ütemére táncba fogott. Oly +könnyedén lejtett szíjas sarújában, szép ifjú alakja oly nemes +mozdulatokban hajolt és lengett; s tánca majd puha, finom és könnyű +volt a báj kifejezésére, majd dobbanó, erőteljes és hatalmas, mint +a harci vitézség; majd meg gyászos, méltósággal teljes és komor; a +nézők megértették, hogy ez egyszerű, gyermekies művészettel is ki +lehet fejezni minden emberi érzelmet, minden szépséget.</p> +<p>És mire a kifejezésnek minden formája így belopta magát az +emberek lelkébe és a Szépség szinte éltető levegőjük lett, egy szép +napon tökéletes formáiban, az utolsó darab <span class= +"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> tégláig +készen állott a gyönyörű város. És elkövetkezett a nap, mikor nagy +ünnepséggel akarták felszentelni az istennő szobrának szentélyét és +megalkotni a város alaptörvényeit.</p> +<p>A nagy nap reggelén összegyűlt az egész lakósság a város nagy, +oszlopos terén és rajongó tisztelettel várták a királyfit. Ám Yonos +szokatlanul komolyan, némán ment végig soraikon, fel egyenesen a +szentély dombjára. És belépett egyedül a csarnok színes homályába, +szemben a márványasszony csodás szobrával, leborult a szentély +hideg kövére és a művészet mosolygó ifja egyszer igazán, komolyan +és megilletődve tárta föl lelkét valami előtt, ami talán nem is az +önkeze alkotta faragott kép volt, hanem valami magasabb, +tisztultabb és fenségesebb, a neve talán ez: eszmény!</p> +<p>– Te, akinek nem merek nevet adni, – kezdte az ifjú királyfi +remegő hangon – hallgasd meg imádságom! Mióta e nép között élek, a +szépet szolgálom csupán teljes lelkemmel és a szépnek minden +formája visszhangot keltett az emberekben, felemelte és +megtisztította a lelküket. De mit ér mégis, ha ők nem tudnak +utánozni engem a szép kifejezésében, egyetlenegy sem tud alkotni +közülük, sem zenét, sem zengő verseket, sem irott vagy faragott +képet. De ezek az emberek, míg a szépet élvezik, tudnak dolgozni a +hétköznapok szürke ügyein is, habarcsot kenni, eledeleiket +elkészíteni és kedvtelve fogyasztani, csacska beszédeken mulatni; +és oh, tudnak <span class="pagenum"><a name="Page_57" id= +"Page_57">-57-</a></span> egymáshoz olyan balgán ragaszkodni, +társat keresni, közösen melegedni a tűzhelynél, megosztani a +kenyerüket és, igen, ez oly csodás és gyönyörű, hogy tudnak örülni +apró, buksi gyerekeiknek! Te nagy Névtelen, aki mindenek felett +vagy, oszd meg az emberek között az alkotás gyönyörét és tégy engem +egészen olyan emberré, mint ők, mert úgy érzem, mintha csak elvont +fogalom, igazi Képzelet-királyfi volnék!</p> +<p>A herceg felemelkedett és a templom színes üvegablakán egy +meleg, piros sugárnyaláb szökkent be s egyenesen az ő alakjára +esett. S ebben a percben úgy tetszett neki, mintha az istennő +szobra szeliden, biztatón mosolyogna.</p> +<p>Mikor az oszlopos térre jutott, bámulva látta, hogy a lakósság +még mindig nem oszlott szét, hanem felvirágozva, lobogódísszel és +ünnepi csendben várja őt. Mikor pedig közelükbe ért, sok ezer +emberajkon zúgott fel a lelkes kiáltás:</p> +<p>– Éljen a mi ifjú mesterünk, akit magunk fölé választunk. Éljen +a nép fejedelme!</p> +<p>Jó ideig tartott, amíg a lelkes rivalgás elcsöndesült. Akkor +Yonos emelkedett szólásra a díszes emelvényen és így felelt a +népnek:</p> +<p>– Köszönöm bizalmatokat és a szeretet jeleit irántam, de az +istennő, kinek templomából jövök, másképp határozott. A városnak +sohasem lesz fejedelme, csak polgárai. Együtt, egyenlő munkával +emeltétek falait, együtt, <span class="pagenum"><a name="Page_58" +id="Page_58">-58-</a></span> közösen kormányozzátok hát önmagatokat +és egymást békében és egyenlőségben. Aki a többinél nagyon is +különb volna, vagy nagyon is kedves a nép szemében, azt száműzzétek +cserépszavazattal a városból, nehogy fölétek kerekedjék, mert e +város csak addig lesz nagy, míg polgárai egyenlők és szabadok.</p> +<p>Szavai elhangzottak és a nép meghatva nézett ifjú mesterére. S +ebben a pillanatban valamennyien csodálatos, égi zengésű hangot +hallottak a magasból, mely így szólt:</p> +<p>– Úgy legyen! Én pedig szétosztom a Képzelet adományát a nép +közt s a Valóság eleven erejét ajándékozom a Képzelet-királyfiának, +az alkotó gondolatok papjának. Yonos, nézz szét magad körül!</p> +<p>Zúgó szélroham jött a tenger felől és mikor a királyfi +széjjelnézett, a szeme is elkáprázott a csodától, amit a téren +látott. A nép, mely eddig szép rendben, hallgatva állott körülte +sorfalat, most bomlott, össze-vissza csoportokban, tarka +zagyvaságával hullámzott körülte, mint a kavargó örvény, +keresztül-kasul tolongtak, sürgölődtek a téren és e nagy +zűrzavarban, a hullámzó csoportok sűrűjében, igen, ez nem volt +káprázat, Yonos királyfi megismerte régi hazája népét, elvegyülve a +városi lakókkal. Ott voltak bizony mind. Egy baldachinon az agg +királyt vitték fényesruhájú ifjak, s egy oszlop mellől királyi +anyja integetett felé; korona nem volt fejükön, de arcuk üde, +természetes színű és szelíden <span class="pagenum"><a name= +"Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> mosolygó volt, oh, egészen +igazi, mint a többi piaci embereké. És ott voltak mind a +miniszterek, akik pohárköszöntőket mondtak a búcsúlakomán, ott +voltak a palotahölgyek, a szakácsok, a tudósok és a kukták, az +egész nép. És messziről, a tengerpartról két sereg közeledett a +város felé. Az egyik, a nagyobb, fegyveres harcosok csapata volt, a +másik, mindössze tíz-tizenkét sötéttaláros ifjú tudósból állott. +Oh, ti már bizonyára kitaláltátok, kik jöttek a két csapat élén. +Senki más, mint a Yonos két testvérbátyja, Acháj, az erős és Námán, +a bölcs királyfi. Igen, igen, a város befogadja és megbecsüli őket, +hisz szükség van a harcosra, hogy a békét őrizze és a jólétet +védelmezze, és szükség van a tudósra is, aki az élet titkait +kutassa és a hétköznapi élet fölé emelje a gondolkodást.</p> +<p>A két sereg nemsokára odaért a térségre, elvegyült a tömegben s +a három testvér igaz szeretettel borult egymás karjaiba az +emelvényen.</p> +<p>De még itt sem volt vége a csodáknak.</p> +<p>Amikor Yones épp fel akart ocsudni ámulatából, egyszerre csak +még a szíve dobbanása is elállt és egy percre megállt ereiben a +vér, aztán egyszerre mind az arcába szökött. Olyan piros lett a +fehérarcú királyfi, mint a rózsa, a szeme is úgy ragyogott, mint a +világító drágakő és szólni sem tudott, úgy meredt a piac közepére, +mintha valami bűbájos csoda venné el a szeme világát. És +<span class="pagenum"><a name="Page_60" id= +"Page_60">-60-</a></span> gondoljátok-e, mi volt az egész? Oh, +szinte kacagnivaló bizony! Nem volt az semmi csoda, semmi túlvilági +bűbáj, csak egy icipici kis leány, de szó sincs róla, gyönyörű kis +leány. Az arca minden vonala igazi, tökéletes szépség +megtestesülése volt, a szeme oly szelid, feje tartása oly nemes, +mosolya édes, alakja gyönyörű vonalú és ruhája minden ránca +művésziesen omlott el rajta. Kicsiben, egész kicsiben tökéletesen +olyan volt, mint az istennő szobra.</p> +<p>S a téren hömpölygő sokaság egy pillanatig nem látta a három +királyfit, amint együtt álltak összeölelkezve az emelvényen; egy +illatos, rózsaszínű felhő borította el őket a kiváncsi szemek +elől.</p> +<p>Csak egy pillanatig tartott az egész, de ebben a pillanatban a +három Képzelet-herceg átalakult igazi, földi emberré. Ereikben +meleg, emberi vér keringett, nem érezték már magukat más világból +valónak, hanem az emberek igazi testvérének, akik kiválnak a +tömegből nagy tulajdonságaikkal, de lényükben ugyanazok.</p> +<p>Mikor a felhő eloszlott, a gyönyörű kicsi leány, bizony-bizony, +ott volt már fenn az emberré vedlett Yonos királyfi karjai közt. És +íme, a barlanglakó harcos nép vénje már vitte is, vezette is karján +felfelé szép, ifjú unokáját, a pettyes menyét bőrébe öltözött, +feketehajú szép leányt, aki hajdan a barlangban nevet adott a tűz +melegének és a láng <span class="pagenum"><a name="Page_61" id= +"Page_61">-61-</a></span> fölé tartá izmos karját. És Námán, a +bölcs királyfi felé is közelgett már a szépséges Jezabel, komoly, +kicsi papnője, kedves, ifjú tanítványa, aki legelőször hitt az +igazságban. És ott álltak mind a hárman, karjukon szép +menyasszonyukkal, akiknek a lelke tükrözte az övéket. Most már +igazán tökéletes földi emberek voltak.</p> +<p>És feleséget, társat keresett mindenki az ujonnan épült +városban, hogy legyen kivel melegednie az új tűzhely enyhében; +legyen kivel megosztani a kenyeret és apró, édes gyermekeik +legyenek, akiknek gyügyögésében gyönyörködhessenek. Mire a nap +harmadszor leszállt, mindenki boldogan, elégedetten pihent +választottjával a márványváros szép házaiban.</p> +<p>Éjfél idején azonban Yonos királyfinak eszébe jutott valami. +Gyöngéden megcsókolta alvó, fiatal felesége szép homlokát és +észrevétlenül kilopódzott az oszlopos terraszra, onnét meg a kert +illatos, fehér utaira. A lég tele volt a sok virág illatával és +Yonos mélyen, boldogan lélekzett és behúnyta szemét.</p> +<p>– Képzeletország tehát leszállott a Valóságba. De vajjon +tudnak-e itt muzsikálni a virágok?</p> +<p>És így, húnyt szemmel a saját bensejébe figyelt. És egyszerre +csak halk, édes zümmögés kelt a kertben, a holdsugárból való +ezüsthúrok zenéje, amit fehér, magános hárfáslányok, szép, teljes +violavirágok pengetnek gyöngéd ujjakkal. És hallani lehetett az +előkelő, <span class="pagenum"><a name="Page_62" id= +"Page_62">-62-</a></span> büszke orkhideák hangversenyénekét is, +amint a holdvilág felé nyújtott nyakkal mesterien kivágják a magas +<i>c</i>-t. A katonabanda is remekelt, a sújtásos szegfű pici +rézdobokon dobolt és a bazsarózsa fölfújt arccal, izzadva +trombitált; sőt cigánybanda is játszott, egy máklegény volt a +primás, a muskátli kontrázott és emberségesen dolgozott a nagybőgő +is, bár mindez nem volt művészi. Igen, igen, a virágok zenéje itt +is olyan édes, olyan gyönyörű volt, mint odahaza, +Képzeletországban. S mikor a királyfi egy percre felnyitotta a +szemét, a kerítés mögé lapulva még valakit vett észre, aki boldog, +átszellemült arccal hallgatózott, mert ő is hallotta a virágok +muzsikáját. Kitaláljátok-e: a szegény, ártatlanul bántatmazott +szelid kicsi kukta volt.</p> +<p>Mert bizony, bizony, higyjétek el, itt mi közöttünk, a Valóság +világában is hangversenyeznek néha éjnek idején a kert virágai, és +nagy, menyei boldogság lehet azt hallani. De nem mindenki jut +ahhoz! Nem hallja azt más, csak a költők, akiknek a lelkében +játszik a tündéri zene; és kivülök meg azok a szelid kis álmodozók, +akik az élet minden nyaklevesét ártatlanul kapják a mások hibájáért +napközben, s az éjszakának kell őket kárpótolni. De ezek után +szebbnek is látják a Valóságot minden más halandónál, mert számukra +a képzelet minden finom, rejtett gyönyörűségével van az +felékesítve.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_63" id= +"Page_63">-63-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>TARTALOM.</h2> +</div> +<ul class="TOC"> +<li>Képzeletország <span class="ralign"><a href= +"#Page_5">5</a></span></li> +<li>Acháj <span class="ralign"><a href= +"#Page_12">12</a></span></li> +<li>Námán <span class="ralign"><a href= +"#Page_25">25</a></span></li> +<li>Yonos, a kedves <span class="ralign"><a href= +"#Page_44">44</a></span></li> +</ul> +<hr class="chap" /> +<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77268 ***</div> +</body> +</html> diff --git a/77268-h/images/cover.jpg b/77268-h/images/cover.jpg Binary files differnew file mode 100644 index 0000000..120fb13 --- /dev/null +++ b/77268-h/images/cover.jpg diff --git a/77268-h/images/i001.png b/77268-h/images/i001.png Binary files differnew file mode 100644 index 0000000..42624d1 --- /dev/null +++ b/77268-h/images/i001.png diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6c72794 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This book, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..4ef70a2 --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for eBook #77268 +(https://www.gutenberg.org/ebooks/77268) |
