Initial commit of ebook 77261 filesHEADmain

5 files changed, 10638 insertions, 0 deletions

diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes
new file mode 100644
index 0000000..6833f05
--- /dev/null
+++ b/.gitattributes
@@ -0,0 +1,3 @@
+* text=auto
+*.txt text
+*.md text
diff --git a/77261-0.txt b/77261-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..ea8cee9
--- /dev/null
+++ b/77261-0.txt
@@ -0,0 +1,5490 @@
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77261 ***
+
+Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái
+
+Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái
+
+EDDIG MEGJELENT KÖTETEK
+
+
+1. A VÖRÖS POSTAKOCSI
+
+2. A FRANCIA KASTÉLY
+
+3. SZINDBAD UTAZÁSAI
+
+4. PALOTAI ÁLMOK
+
+5. PUDER
+
+6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE
+
+7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI
+
+8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ
+
+
+
+
+
+
+A PODOLINI TAKÁCSNÉ
+
+ELBESZÉLÉSEK
+
+IRTA
+
+KRÚDY GYULA
+
+BUDAPEST, 1914 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
+
+_Minden jogot fenntartunk._
+
+BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA
+
+
+
+
+A podolini takácsné.
+
+Pázsmáti János, egy alföldi földbirtokos valahol a kunok között azt
+vette a fejébe, hogy az ő fiacskájának németül kell beszélni. Ő maga is
+büszke volt a német tudományára, amelyet azonban már jóformán
+elfelejtett, de ahhoz elegendő volt, hogy a színmagyar vidéken bizonyos
+tekintélynek örvendezzen.
+
+– Pázsmáti, – mondogatták az atyafiak (különösen idegenek előtt) –
+nagyon jeles ember. Nyelveket is tud.
+
+Pázsmáti a városka kaszinójában mindig végiglapozta a német ujságot és
+kemény magyar létére nem szégyelte magasztalni a német kulturát.
+
+Pázsmáti ebben az időben körülbelül negyvenesztendős volt, korán
+özvegységre jutott és talán ezért, vagy másért, megmaradott fiatalos,
+karcsu, ruganyos embernek, aki gondosan kiválogatta hetyke kis
+bajuszából a fehéredő szálakat. Bronzszínü arcából egy tizenhat éves
+leány naiv jókedvével csillogott elő kék szeme és miután sem az italt,
+sem a kártyát, sem az asszonyt nem kedvelte valami túlságosan, a
+környéken nemcsak azok az örökké ábrándozgató özvegyasszonyságok
+gondolkoztak róla, hanem a fiatal leányok is, akiknek pedig hivatalosan
+nem szabad álmodni özvegyemberrel. Sem az özvegyasszonyságok, sem a
+hajadonok álmai nem valósultak meg. Pázsmáti megmaradt szabad, jókedvü
+és gondtalan özvegynek, aki csak egyet szeretett a világon, a
+fiacskáját. A gyönge, beteges szőke gyermek apró korában mindenáron el
+akart menni az édesanyja után a másvilágra, Pázsmátinak kemény munkájába
+került visszatartani a szomoru emberkét. Szinte éjjel-nappal a fiával
+foglalkozott és a fiúcska hálás is volt ezért: észrevétlenül gyarapodott
+vagyonban és tekintélyben apja, amíg a szokásos léha mulatozásokat
+elkerülte. Egyszóval Pázsmáti János, az alföldi földbirtokos negyvenéves
+korában az a férfiú volt, akire még a legelvetemültebb korhely sem
+mondhatott rosszat. A tisztesség, a tekintély és a jólét együtt
+lépkedett vele a kis város rosszul kövezett utcáin. Az asszonyokra nem
+meresztette a szemét, mint ezen a tájon szokás, a hajadonokkal úgy bánt,
+mint egy öreg bácsi a gyermekekkel. Lehetetlenség volt valami hibát,
+ártalmas gyöngeséget vagy bűnös hajlandóságot fölfedezni e férfiúban,
+aki minden cselekedetével kiérdemelte a „rendes ember“ nevét. Szinte
+kívánta már a vidéki közvélemény, hogy Pázsmáti valami hibába essen,
+hogy legyen mit megbocsátani neki. Nem egyszer akartak a kezére játszani
+asszonyokat, hogy egy csinos skandalum árán Pázsmáti is olyan emberré
+váljon, mint a többiek. De Pázsmáti óvatosan kitért a csábító szemü
+Potifárnék elől. Az unatkozó kiváncsiak nem egyszer irkáltak neki
+leveleket szép asszonyok, szép leányok nevében, akik meghalnak érte, –
+amint tán igaz is lehetett, – Pázsmáti azonban csak mosolygott kis
+fekete bajusza alatt. A közvélemény kinyomozta, hogy Pázsmáti gyakran
+időzött a birtokához útban eső Leveles-csárdában, az országút „szép
+Réziké“-jénél… No de hát ez sem ártott többet a szentelt víznél. A szép
+Rézikéhez mindenki betért egy ital borra.
+
+Igy nőtt-növekedett a rendes ember híre, aki a legnagyobb közömbösséggel
+hallotta a suttogásokat a mindenki által megkívánt szép asszonyokról:
+hogy nékik ő tetszik, valamint a gazdag és körüludvarolt asszonyokról,
+leányokról, akik férjhez mentek volna hozzá. Még Pestről is „ajánlottak“
+neki egy nagyon gazdag özvegyet… És ekkor történt az, hogy Pázsmáti
+elhatározta, hogy német szóra viszi fiát, ne legyen kisebb ember az
+apjánál.
+
+Pázsmáti néhány iskoláját a Szepességben, Podolin nevü városkában
+végezte és mindig kellemesen emlékezett vissza a városkát kerítő nagy
+hegyekre, az ódon templomokra és a középkorias városvédő falakra.
+Elhatározta, hogy Podolinba viszi a fiát német szóra, ahol már a
+legkisebb gyermekek is németül beszélnek, – mint otthon, Kunországban
+mesélgette.
+
+– Nincs szebb folyó a Poprádnál, – mondta a fiacskájának, amikor a
+visszaemlékezéseken ellágyult, – ezüstvizében a pirospénzü pisztrángok
+szinte repülni látszanak. De azért meg lehet őket fogni.
+
+A vasuton azon gondolkozott, hogy vajjon él-e még az öreg Budeusz, aki
+emberemlékezet óta foglalkozik azzal, hogy a német szóra jövő magyar
+gyerekeket elhelyezi Podolinban. Ismeri némelyiknek még a nagyapját is.
+Tán azt is ő kvártélyozta el valamikor a Szepességben. Mert az öreg
+tanító nemcsak Podolinba, de akár Bélára, Kézsmárkra, vagy Lublóra is
+vállalta a gyerekeket. Csak azt kellett megírni Budeusz bácsinak, hogy
+mikor érkezik a gyerek. Ő már várta a felkai vasuti állomáson. Néha
+tíz-tízenöt fiút is hozott számára a vonat.
+
+Az öreg valami rejtélyes tudománynál fogva nyomban fölismerte a sohasem
+látott gyereket és vitte magával a felkai tanítóhoz, Klebák Jánoshoz.
+Ott tanyáztak addig az alföldi fiúk, amíg valamennyien összegyültek,
+amikor Budeusz bácsi hosszu tótszekerekre pakolva a fiúkat, elindult
+velük a kanyargó hófehér országúton, amelyre sötét árnyékát veti a
+lomnici csúcs.
+
+Hej, micsoda mulatságos utazás volt az! Az ország különböző tájékairól
+összegyült fiúk majd fölvették lármájukkal az országutat. Az öreg
+Budeusz is tréfakedvelő ember volt. Azok közé a régi tanítók közé
+tartozott, akik nem arra helyezték a fősúlyt, hogy a gyerek féljen a
+tanulástól, féljen tanítójától, hanem hogy mindig jókedvü és egészséges
+legyen a növendék. Sárga, százesztendős kabátját, ernyős sapkáját és
+öreg esernyőjét az első nap megszerették a fiúk. Hát még amikor nevetni
+kezdett a szeme az okuláré alatt és szürke szakállát tréfásan mozgatta!
+A közbeneső falvakon, városokon áthaladva a hosszu szekerekkel, Budeusz
+tanító jókedvüen kiáltotta:
+
+– Kinek kell magyar gyerek, vegyetek magyar gyereket!
+
+A szepességieket nem nagyon kellett bíztatni. Bélán, Merényben,
+Podolinban várták már a helybeli asszonyságok a Budeusz uram szekereit a
+községháza előtt összegyülekezve és kiválogatták a nekik való fiút. Nem
+közönséges bekvártélyozás volt ez abban az időben. A szepességi
+asszonyok úgy szerették a hozzájuk került magyar gyereket, mintha
+valósággal édesanyák lettek volna. Vigyáztak rájuk, nevelték őket és
+keservesen megsiratták, amikor elmentek tőlük.
+
+Pompás vásári lárma kerekedett, amikor Budeusz uram ősz elején
+beállított a szekereivel. Az asszonyok – mert hisz férfi ilyesmihez nem
+ért – körülvették a szekereket és végigmustrálták a fiukat. Leghamarább
+adott túl Budeusz uram az apró, nyápic gyerekeken. A derék asszonyságok
+a tudományukat akarták bemutatni az ilyenféle gyereken.
+
+– Nem ismer rá az édesanyja, úgy meghízlaljuk, – kiáltották és ölben
+vitték haza a kapálódzó kis magyar fickókat.
+
+Öröm érte azt a szepességi házat, ahová magyar gyerek került és a
+Budeusz uram szekerei gurultak tovább, végig a Szepességen, amíg
+túladott minden rábízott gyereken. Az utolsónak maradottért folyt a
+legnagyobb harc. Azt szinte ingyen is vállalták volna az asszonyságok.
+De azt rendesen Budeusz uram tartotta meg magának.
+
+– Hadd legyen nekem is egy kis hasznom a dologból, – mondta ravaszkásan
+az öreg tanító. Pedig nem cselekedett soha semmit se haszonért.
+
+… Vajjon megvan-e még a gyereklicitáció? – gondolta magában Pázsmáti
+János, amint fiacskájával leszállott a vonatról a poprádi állomáson.
+
+Hát az első ember, akit az állomás előtt megpillantott, senki más nem
+volt, mint az öreg Budeusz. Nini, még a sárga kabátja is a régi. Az
+esernyője, – bíz’isten a régi esernyője a kezében és fején az ernyős
+sapka. Csak mintha a szakálla lett volna fehérebb. Ott állott az öreg és
+gusztálta a vonattal érkezőket. Már el is fogott egy buksi kis fiút,
+akit kézen fogva vezetgetett.
+
+Pázsmáti a fiacskájával nagy örömmel sietett az öreg tanító felé és
+vígan rákiáltott:
+
+– Budeusz bácsi, emlékszik még rám?
+
+Az öreg tanító nyugodtan végigmustrálta az előtte álló megtermett
+uriembert, aztán a kis fiúra esett a tekintete, majd hanyagul vállat
+vont.
+
+– Honnan a macskából emlékeznék?
+
+(Nem szerette azokat az apákat, akik maguk kisérik el a gyereküket a
+Szepességbe. Ártalmas dolog az ilyen. Jó, hogy még nem vállott egészen
+szokássá.)
+
+– Pedig egyszer így várt engem is az állomáson. Elvitt Podolinba és
+Wittkóékhoz adott kosztba, – mormogta meghatottan Pázsmáti. – Vagy
+huszonöt esztendeje…
+
+Budeusz bácsi föltolta a szemüvegét és figyelmesen nézett az előtte álló
+arcába.
+
+– Most már egy kicsit emlékszem… Habár azóta sok pisztráng leúszott a
+Poprádon és a fuvarosokéval együtt hanyatlóban van már az én üzletem is.
+Nincs szükség többé reánk, amióta a vasútat kiépítették a Szepességben.
+Csak a régi, nagyon régi kuncsaftjaim maradnak meg. A Budeusz nevet
+többé senki sem ismeri az országban. A vasút tönkretette. De azért
+emlékszem. Igen, a Wittkóékhoz mindig a jobb családból való fiuk
+kerültek. Egy Wittkó kapitány volt Lublón. Finom család, jó család volt.
+Hopp, ott jön az én kis nagykőrösi fiam…
+
+Az esernyőjével hevesen integetni kezdett egy bámészkodó öklömnyi
+fiúcskának, aki könnybelábbadt szemmel álldogált, majd félénken,
+fokozódó bizalommal kezdett nézegetni az esernyőjével hadonászó öreg
+bácsi felé.
+
+– Ezzel a vonattal rendben volnánk, – folytatta Budeusz bácsi, a kis fiú
+felé integetve. – Egy jó tanácsot azonban adhatok. Ha Podolinba viszi a
+fiát az úr, keresse Szlabóczki takácsot. Annak a felesége a Wittkó Irma.
+
+Mire befejezte szavait Budeusz bácsi, már el is kapta az esernyős
+kezével a nagykőrösi fiucska kezét és vitte a fiúkat nagy diadallal
+hazafelé a pályaudvarról. Pázsmáti János egy darabig utána nézett, aztán
+önkéntelenül, hangosan mondta:
+
+– A Wittkó Irma…
+
+A fiacskája kérdőleg emelte föl a fejét és ő megzavarodva nevetett.
+
+– Egy régi ismerősöm, – mondta, mintegy igazolásul a fiucska előtt.
+Később mélyen elgondolkozva szállott fel a podolini vonatra.
+
+– Wittkó Irma, – ismételgette magában a régen hallott nevet és a
+szivarja füstjébe hosszadalmasan nézett, mintha most látná először. A
+ködből, szivarfüstből, régi álmokból egy feketeszemü, feketehaju leányka
+alakja bontakozott ki előtte, aki rövid szoknyában szaladgált a Poprád
+partján és – milyen bohó a képzelet! – nagyon szerette Pázsmáti Jancsit,
+a kosztos diákot. Egyszer – talán éppen pünkösd volt – megcsókolta a
+kertben és leányos nagylelküséggel igérte, hogy örökké fogja szeretni…
+Vagy talán nem is így volt az egész? Csak egy kis diák álmodta ezt, aki
+akkoriban lépett abba a korba, amidőn minden kis diáknak muszáj
+szerelmesnek lennie? Lehet, hogy csak a képzelet – ez a hazug mesemondó
+– hiteti el vele most annyi esztendők után, hogy a leányka észrevette
+lángolását, vonzalmát, első szerelmét! Boldog, boldogságos ifjúkor,
+amikor szeretni is még úgy szeretünk, ahogyan nekünk jól esik. A
+képzelet segítségére siet a valóságnak és rózsaszínüvé teszi azt, amit
+éppen akar… De a csillogó, harmatos, nagy szemek im most itt utaznak
+vele együtt a vasuti kupéban és amint a mind ismerősebbé váló tájra
+kitekint, látja az egykori mezőket és földeket, ahol a házikisasszony a
+cselédség élén szorgalmasan dolgozgatott. Amott egy csür, – szakasztott
+a Wittkóéké, – ahonnan Irma estefelé a csür nagy kulcsait kezében
+himbálva az aratóleányok élén hazafelé jött és mezei virág volt a
+mellére tűzve. Igen, igen, most már világosan emlékszik, hogy jóformán
+mindig csak az ablakból látta a barna házikisasszonyt, aki talán észre
+sem vette a tanulgató kis diákot és azt a csókot, azt a bizonyos csókot
+a leányhoz hasonlító fivér kapta egyszer, a Pázsmáti iskolatársa…
+Maradj, maradj még bűbájos szép emlékezés! Az első próbabál, ahol
+Irmával táncolni sem mertél, az első tavaszi kirándulás a vadvirágos
+hegyekbe, amikor szólani sem mertél Irmához és a fejlődő leányka gyakori
+látásai, amidőn megzavarodva sütötted le a szemed és úgy tettél, mintha
+valamit a földön keresgélnél, maradj itt a himbálózó vasuti kupéban,
+édes, félszeg, gyámoltalan első szerelem… Pázsmáti kihajolt a
+kocsiablakon és homlokát fürösztgette a nyárvégi alkonyat langyos
+levegőjében.
+
+A nap még a hegyek fölött állott, amikor Podolinba érkeztek.
+
+A vasuti állomáson kívül mintha semmi sem változott volna a régi
+városkában. Nini, ott a piaristák kettős tornya és a patika előtt a
+fiatal tanárok beszélgetnek. A Poprádot is látni, amint a híd alatt
+sebesen szalad és az ódon házak bolthajtásos kapuján ugyanazok a kendős
+öreg asszonyságok lépegetnek ki, mint abban az időben. Itt-ott támadt
+ugyan néhány új épület, de Pázsmáti szinte haragosan néz a jövevényekre.
+Sajnálja a régi házakat, amelyeknek helyét a modernek elfoglalták. Már
+ott is vannak a takácsműhely előtt, amelynek faláról ódon gót betük
+hirdetik, hogy itt Szlabóczki takács lakik. Hallják a szövőgépek
+egyhangú kattogását és Pázsmáti János úgy érzi, hogy dobog a szíve,
+amikor a csengős üvegajtó kilincsét megnyomja.
+
+– Jó helyen járok? – kérdé zavartan. – Szlabóczki takácsot keresem, aki
+gyerekeket elfogad kosztba.
+
+Egy kékkötényes kopasz ember – vastag okuláréval és sárga bajusszal –
+jön elő a műhely hátteréből. Szepességi kedélyeskedéssel rázza meg a
+Pázsmáti kezét.
+
+– Itt jó helyen lesz a kis fiú, – mondja többek között. – Szeretjük a
+gyerekeket, mert nekünk nincs.
+
+(Tudja Isten miért esett ez jól Pázsmátinak.)
+
+– De a feleségem nélkül én semmit sem tehetek, – folytatta a takács. –
+Ez az asszony dolga. De nyomban itthon lesz. A földeken van. Mi most
+aratunk. Tessék addig helyet foglalni.
+
+Pázsmáti köszönte az ülőhelyet és azt mondta, hogy majd az utcán várnak,
+a kőpadon.
+
+– Persze, persze, – nevetett Szlabóczki, – ezek a kutya gépek nagyon
+lármáznak. De hát mit csináljon a szegény takács? Ő vagy megsántul, vagy
+megvakul a mesterségében. Mert a gépek úgy lármáznak. Gyerünk az utcára.
+
+Leültek a régi kőpadocskára és Pázsmátinak az jutott eszébe, hogy ilyen
+volt a Wittkóék háza előtt is. Talán éppen ugyanaz a kőpad, idehozták a
+hozományban… Szerette volna megkérdezni a kedélyes takácsot, hogy
+valóban az a bizonyos Wittkó Irma-e a felesége, – de valahogyan restelte
+a dolgot. Ültek tehát csendesen és nézték az alkonyatot, amely ráborult
+a hegyes háztetőkre, a sétatér fáira és a távoli öreg kolostorra, ahová
+a Pázsmáti kis fia fog járni.
+
+Egy messzire nyúló utca távolságából hosszú tót-szekér görögött feléjük,
+amely szoknyás néppel volt megtelve.
+
+– Jönnek is már, – kiáltott föl a takács, – mintha csak megérezte volna
+az asszony…
+
+(Ez utóbbi megjegyzés jól esett Pázsmátinak. Miért? Nem tudta.)
+
+A hosszú szekér a tót leányokkal, asszonyokkal a ház elé igazodott és
+Pázsmáti lesütötte a szemét. A bakról egy derék menyecske sietve
+szállott le, – rövid csizmácskái látszottak leszállás közben. A takács a
+fiucska fejét simogatta és nagy szeretettel kiáltotta:
+
+– Gyereket kaptunk, Irma, hallod-e, magyar gyereket!
+
+Az asszony leeresztette szoknyáját, – bizony csak kartonból volt az, – a
+fejkendőjét hátrább igazította és barna haját kisimította fehér
+homlokából. Érdeklődve nézte a gyereket, az idegen urat, aki szótlanul
+hajtotta le a fejét.
+
+– Elvállaljuk, hogyne vállalnánk el – kiáltott föl csengő hangon.
+
+Pázsmáti felemelte a fejét és az asszonyra nézett. Igen, ő az, Irma. Igy
+gondolta, így képzelte, egy kicsit megviselve az időtől, egy kicsit
+meghervadva az évektől, de mégis csak ő az. Nini, a mosolya a régi. A
+szeme szomorkás, de a szája és az arca nevet. Ez Wittkó Irma. Mintha
+őszi napsugár nevetne még virágos mezők felett. Egy-két kis ránc támadt
+az arcán. De azok is nevetnek. A füle mellett pedig éppen olyan fekete
+huncutka göndörödik, mint hajdan.
+
+– Az úré a fiúcska? – kérdezte másodszor is a takácsné és megsímogatta a
+kis gyermek fejét, akit a jókedvü takács már csaknem egész karjaiba
+zárt.
+
+– Igen, az enyém. Az öreg Budeusz szólt magukról Poprádfelkán.
+
+– Az Isten áldja meg őt – mormogta Szlabóczki. – Álmomban sem kívántam
+különb fiút. Mindenemet odaadnám, ha az enyém lenne.
+
+Pázsmátinak valami bolondság jutott az eszébe. Vajjon elcserélné-e a
+fiúért az asszonyt Szlabóczki uram? Az asszony a fiúcskát nézte és halk,
+szinte elrejtett hangon mormogta:
+
+– Valakihez nagyon hasonlít…
+
+– Kicsoda? – kérdezte hevesen Pázsmáti.
+
+Az asszony félig elfordította a fejét a férfi tekintete elől és a földre
+nézett.
+
+– Ez a fiúcska, – mormogta.
+
+Pázsmáti nem felelt. Valami hidegséget érzett a szívében, valami ostoba,
+bolondos hidegséget. Hisz a fia nem ő hozzá hasonlított, hanem az
+anyjához.
+
+Az asszony megfordult.
+
+– A vacsora után nézek. Megtisztel minket?
+
+– Köszönöm, eljövök. Addig fordulok egyet a városban. Jer Géza.
+
+– Kutya a macskával, – kiáltott föl Szlabóczki uram. – Az volna csak a
+szép dolog, ha most elvinné tőlünk a fiúcskát. Hiszen ő már a miénk, az
+enyém. Ugy-e, itt maradsz Szlabóczki bácsinál? Mutatok neked valami
+gyönyörűt. A takács-masinákat.
+
+– Hát maradjon a gyerek, – szólt Pázsmáti, akinek nem esett rosszul,
+hogy a fiút ennyire megszerette a takácsmester.
+
+Elindult a girbe-görbe kövezeten a csöndességbe borult városban. Ment,
+ment és nem gondolt semmire, mint az asszonyra. Hol mosolygott magában,
+hol pedig elszomorodott.
+
+– Milyen balga vagyok! – sóhajtott föl. – Talán nem is vagyok egészen
+józan. – A vöröslő napsugár aranyos port szórt le a csipkés ereszü
+háztetőkről és a torony úgy állott a piac közepén, mint egy piroskabátos
+generális. A bolthajtásos kapuk alatt, erkélyes ablakok között lilaszínü
+árnyak bolyongtak és a Poprád úgy villant elő egy utcafordulónál, mint
+egy ezüstöt termő szántóföld-szalag. Egyszerre csak ott járt a Poprád
+partján és a fűben egy magassarku félcipőcske nyomait vélte látni, amely
+félcipőcske a próbabálon Wittkó Irma lábán volt.
+
+A harangszóra tért magához. A harangok itt még mindig úgy szóltak, mint
+hajdanában. Hosszú lépésekkel ment a takács háza felé és jókedvüen
+nyitott be a csengős kapun. Egy kis cseléd az ebédlőbe vezette, ahol
+fölakasztott régi szentképek és szenteltvíztartó társaságában a fiát
+találta, amint Szlabóczki uram ölében üldögélt.
+
+– Te már el is felejtettél engem? – kérdezte tréfásan a fiúcskát.
+
+A gyerek lesütötte a szemét.
+
+– Miska bácsi nagyon szeret engem, – felelt az orra alatt, amire a
+takács nagyon nevetett.
+
+A vacsora az asztalra került és egyszerre ott ült vele szemben az
+asszony, fehér házi ruhában, amelyből egészséges telt karjai
+kigömbölyödtek. Az arca piros volt és a szeme ingerkedve kereste a
+Pázsmáti szemét. Mintha csak azt mondta, hogy lát és tud mindent.
+
+– Előbb itt járt az öreg Budeusz, – mondta a vacsora végén.
+
+A férfi megzavarodva kapta el a tekintetét. Aztán nevetni kezdett:
+
+– Olyan gyorsan jár mostanában az öreg?
+
+– A vasútat használja ő is, mert az olcsóbb.
+
+A takács valami nagyszerű tréfát mesélt a kisfiúnak, mert az teli
+tüdőből kacagott. Pázsmáti szinte szemrehányólag nézett a fiára. Hogy
+lehet ilyenkor nevetni! De a fiúcska csak tovább kacagott és nevetve
+kérdezte:
+
+– Hogy is volt aztán, Miska bácsi?
+
+*
+
+Az asszony ártatlan, kisvárosias kacérsággal, félig ingerkedve nézett
+Pázsmátira. Mintha csak azt mondta volna a szemével, hogy hiába volt
+minden titkolózás, minden kiderült.
+
+– Az öreg Budeusz, – mormogta szórakozottan Pázsmáti és igyekezett
+elfogulatlannak és közömbösnek látszani. Amin az asszony csendesen
+mosolygott.
+
+A takács fölkapta a kis fiút és az utcára vitte, ahol zavartalanul
+nevetgélhetnek kettesben. Az asszony előrehajolt és mosolygott.
+
+– Nem tudom elgondolni, hogy miért restelli azt, hogy maga valamikor
+nálunk lakott? Az uram előtt cseppet sem lesz kisebb uraság, mert ő a
+gyermek bolondja.
+
+– Dehogy is restellem, – védekezett ijedten Pázsmáti. – Csak annyi az
+egész, hogy nem akartam zavarba hozni magát.
+
+– Hiszen én mindjárt megismertem, – mondta meleg hangon az asszony. –
+Amint láttam… Hisz alig változott.
+
+– Igazán nem változtam, – mormogta a férfi. – Szerelmes vagyok magába ma
+is, most is. És szívesen odaadnám a fiamat magáért Szlabóczkinak.
+
+Az ajtó mintha magától nyilott volna föl ebben a percben. A küszöbön
+megjelent a takács, aki mintha még kopaszabb lett volna ezen rövid idő
+alatt és táncolva, nevetve kiáltotta:
+
+– Vidd, vidd azt a vén banyát. Neked adom. Neked adom. Itt marad a
+fiacskád.
+
+Irma mosolyogva, nevetve közeledett. A kis tincsek lebegtek a homloka
+körül és forrón átölelte a férfit. Átölelve tartották egymást sokáig és
+Pázsmáti még akkor is érezni vélte az asszony csókjait arcán, amikor
+fogadói szobájában fölébredt.
+
+Reggel volt, ragyogó szeptemberi reggel.
+
+– Bolondság, – rázta meg a fejét Pázsmáti. – Ez a szokatlan hegyi levegő
+megrészegített. Ha föl nem ébredek, még csakugyan elszöktettem volna azt
+az asszonyt.
+
+Sietve összepakolta a holmiját és kocsit hozatott. A takácsékhoz csak
+egy percre szólott be. Megcsókolta a fiát, kezet szorított Szlabóczki
+urammal. Irma nem volt otthon, a cselédséggel a földekre ment. De ezt
+nem is nagyon bánta Pázsmáti. Amíg a vonatban elhelyezkedett, nevetve
+mondta magában:
+
+– Milyen balga az ember! Egy ostoba régi emlékért odadobná multját,
+jelenét, jövőjét, – becsületét. Többé nem leszek büszke arra, hogy
+„rendes ember“ vagyok.
+
+És a vonat elvitte a veszedelmes városkából.
+
+
+
+
+A tótok elfogynak.
+
+Haviár József szolgabírósági irnok volt Puttykón és mint ilyen szerette
+az uritempókat, gavalléros magaviseletet. Szerette a sárga
+macskanadrágot, a vadászkalapot, a szomoru, mélyhangu nótákat. Szerette
+az egész életet, mert nem volt nagyigényü ember. Talán egy zsák arany,
+vagy egy tömött bugyelláris volt az egyetlen dolog, amely nyugodalmas
+életében megzavarhatta volna. De Puttykón senkinek sem volt aranya, sem
+tömött bugyellárisa. Szegény, Istentől elhagyott vidék volt az, ahonnan
+a tótok elszökdöstek Amerikába. Csak a szolgabíróság sárga épülete
+állott szilárdan, habár a szolgabírák is elszökdöstek innen, amint
+alkalmuk nyilott reá: a „központba“, a megyei székvárosba vágyakozott
+innen minden szolgabíró. Csak Haviár József maradt szilárdul a helyén. Ő
+nem kivánkozott Puttykóról a központba, ő nem akart már semmit a
+világon, mert mindent elért, amit véleménye szerint az ember elérhet a
+földön. A tótok „szolgabíró úrnak“ szólították, a főnökei megbecsülték,
+mert minden embert, minden bokrot, minden kútágast ismert a járás
+területén. Mintha a tíz ujján tartotta volna számon a puttykói járás
+tótjait. Tudta mindenféle dolgukat. Talán még a csirkékről is tudott,
+amelyek a járás területén szaladgáltak. Azt meg éppen teljes
+bizonyossággal meg tudta mondani, hogy a napnak bizonyos órájában
+kicsoda mivel foglalkozik tizenöt faluban. Egy nyitott könyv volt előtte
+az emberek élete. Még a temetőbe költözött halottaknak is tudta
+sajátságait, történeteit. Teljes joggal képzelhette tehát magát Haviár
+József a puttykói szolgabirósági járás lelkének. Bár csak az előszobában
+ült, bár csak egyszerű írnok volt, önérzet dolgában versenyre kelt a
+főszolgabíróval.
+
+– Nálam nélkül megállana az egész gépezet, – szokta volt mondogatni.
+
+Tor, keresztelő, lakodalom nem eshetett meg tizenhét faluban, hogy
+Haviár Józsi tudomására nem jutott volna. Mindenhová elment, ahol
+mulatozni, iddogálni lehetett. Mikor Pribkén, az ottani papnál kidőlt az
+egyik tarokk-partner, – Kalivoda patikárius, – a szolgabírósági írnok
+minden este átgyalogolt Pribkére, hogy a patikust helyettesítse. Ha a
+„gazdag“ Moravszki Pál, a ceholnyai milliomos megverte a feleségét, a
+szolgabírósági írnok mindig talált valamelyes alkalmatosságra, amely a
+messzi hegyek között fekvő Ceholnyára elszállította. Kibékítette a
+„gazdag“ házaspárt és az asszony hálából mindig dugott valamit a
+köpenyege alá. Hol egy csirkét, hol egy üveg ó-szilvóriumot. Még
+Moravszki Pál is elérzékenyülve rázta meg a kezét:
+
+– Ha hetivásárkor Puttykóra megyek, találkozunk a Svarcznál, barátom, –
+mondta a „gazdag“ tót.
+
+De a leányok szívbeli dolgait is számon tartotta a járásban Haviár
+Józsi. A legényeket elvitték katonának, vagy elmentek Amerikába, de a
+leányok itt maradtak. Néha csak egy piros korállgyűrű jelképezte az
+elhalasztott esküvőt, de sokszor egy síró-rívó tót gyerek hivogatta
+vissza a pittsburgi szénbányában dolgozó legényt. Haviár számontartotta
+az apátlan árvákat és megsimogatta az idő előtti menyecskék arcát.
+
+– Ne félj, lelkecském, majd én tanuskodni fogok a gyerek mellett. Majd
+csak előkerül az a gazember!
+
+Haviár Józsi ilyenformán, habár még fiatalember volt, – hisz a bajuszát
+nagyon szeretné kipödörni, a haját pedig középen elválasztotta, – egy
+csomó neveletlen árvának lett a nevelő apja. Számontartotta a gyerekeket
+és ha a korai menyecskékkel találkozott, ujjával megfenyegette őket.
+
+– Aztán nehogy új gondot hozzatok a nyakamra! – mondogatta. – Mit csinál
+a gyerek?
+
+Amikor pedig az öreg Franyó János, a szolgabíróság fuvarosa meghalt, – a
+haldoklótól még annak legényfiai gondozását is elvállalta. A hosszura
+nőtt tót legényeket hatalmasan megrakta, ha csinyt követtek el és utóbb
+megházasította őket.
+
+Mindezekből pedig azt lehetne gondolni, hogy Haviár Józsinak semmi
+gondja nem volt magára. Pedig dehogy is nem volt. Négy apró gyerek várta
+haza Józsit, – meg egy beteges asszonyka imádkozott érte, ha csikorgó
+téli estéken farkasoklakta tájakra bolyongott el egy kis borért,
+pálinkáért, keresztelőért. Akkor is a Svarcznál, a puttykói
+vendégfogadósnál üldögélt szokás szerint a szolgabírósági írnok, amikor
+hírül hozták neki, hogy a beteges asszonyka elbúcsuzni kivánna tőle,
+mert felsőbb hatalom elszólítja az idevaló hegyek, völgyek közül.
+
+– Ejnye, – kiáltott fel Haviár József. – A holnapi lakodalomból
+úgylátszik tehát, hogy nem lesz semmi. Egér ugrott a tejesfazékba. Hogy
+az az Irma is nem tudott várni egy kicsit!
+
+A nyakába vetette kiszolgált régi köpenyegét, amelynek szárnya alatt be
+sok pálinkát, hust hordott is haza a vendégeskedésekből, – aztán hosszu
+lépésekkel megindult hazafelé, a község utolsó háza felé, ahol a büszke
+szolgabírósági írnok meghúzódott a gyerekeivel. Szokás szerint
+elkomorodott, amint hazafelé közeledett. Abban a szalmafödelü házban ő
+nem is volt a járási gavallér, nem volt „szolgabíró úr“, de még „Józsi
+barátom“ sem. Ott ő „apuska“ volt, és apuska nem szeretett lenni.
+
+Az apró gyerekek sírva, sirdogálva állották körül a szalmás-ágyat és egy
+búskomor tekintetü szentkép a falról figyelte a történendőket. Józsi
+szokás szerint rosszkedvűen lépett be és egy félig elmondott káromkodás
+végső mondatát nyelte el.
+
+– Ugyan, ugyan, Irma, hát megbolondultál? – kérdezte mérgesen. – Télvíz
+idején kizavarod az embert a meleg vendéglőből.
+
+– Haviár, – mondta az asszony suttogó hangon, – én ma este meghalok.
+Szeretném, ha megigérnéd, hogy a gyerekeknek gondját viseled, nem küldöd
+el őket koldulni az országútra.
+
+– Irma, Irma, hát olyan komisz embernek ismersz engem?
+
+A halovány asszony nem válaszolt mindjárt, csak nagyot fohászkodott:
+
+– Azt is szeretném, ha második asszonyt nem hoznál a házhoz!… De tudom,
+hogy erre hiába kérlek.
+
+– Esküszöm! – kiáltott föl Haviár Józsi és őszinte zokogásba fulladt a
+szava.
+
+És azon az éjszakán, – miután az asszony valóban meghalt, – nem törődve
+semmiféle gavallériával, sem úritempóval, becsületesen, szíve mélyéből
+megsiratta a halott asszonyt. Hogyha a megholt asszony lelke még ott
+bolyongott ezen az éjszakán a házban és környéken, bizonyára
+megnyugodhatott: Haviár Józsi igazán szerette a feleségét és szíve
+mélyéből búsongott utána. Úgy sírt, mint egy verhovinai tót, akit a
+csendőrök visznek el katonának, – vagy tán még keservesebben sírt?
+Szinte jólesett neki ez a nagy fájdalom, mely a szívét marcangolta és
+hívta, csalogatta a könnyeit, hogy bőségesen kisírhassa magát. Szinte
+megkönnyebbült, mikor reggelfelé elapadtak a könnyei, mintha valamely
+súlyos kötelezettséget végzett volna el. Most már aztán rendben lesz
+minden.
+
+A halovány asszony elment a közeli temetőkertbe, a négy kis árva
+hűségesen látogatta a hegyoldali sírt, vasárnaponkint Haviár Józsi is
+odaállott gyomlálni a sírhalom mellé, midőn a tavasz füvei, növényei
+növekedtek ki a sírból.
+
+Egyszer pedig álmodott is az asszonnyal. Az asszony mintha megkopogtatta
+volna az ablakot és bekiáltott volna:
+
+– Józsi, Józsi, rongyosak a gyerekek!
+
+Máskor meg mintha a kútnál látta volna holdas éjszakán, amint a gyerekek
+ruháit mosta a halott anya.
+
+A temető-kert sovány akácfái alatt játszadozó árva-gyerekek pedig
+minduntalan látták nyári alkonyatkor a Haviár Józsi feleségét
+végigsétálni a sírok között.
+
+– Nono, – mondta a szolgabírósági írnok, – majd megszokja a síri
+nyugalmat idővel. Persze, hogy nem érzi jól magát eleinte.
+
+Csakhogy sehogyan sem akart a halott asszony megpihenni. Minduntalan
+jelt adott magáról a másvilágról és Józsi nyugtalankodva figyelte a
+gyerekek romlását, fogyását.
+
+– Az asszony hivogatja őket, – mormogta magában. – Tenni kell valamit,
+mert még elviszi őket tőlem. A halottak mind rosszak. Irma is elromlott
+a másvilágon.
+
+Haviár Józsi addig gondolkozott a dolgon, amíg kisütötte, hogy a halott
+asszony ellensúlyozására élő asszonyt kell szerezni a házhoz. Eleinte
+nagyon nehezen ment a dolog. Kevés az asszony ezen a vidéken, aki van,
+azt mind lefoglalták Józsi előtt. Végre Sztropkón mégis csak talált egy
+feketeszemű özvegyasszonyt, aki hajlandó volt Józsihoz feleségül menni.
+Az özvegy férje azelőtt szabó volt és az asszony is megtanulta a
+szabóságot.
+
+– Legalább ruhájuk lesz a gyerekeknek, – gondolta Józsi és elvette az
+özvegyet.
+
+Egy-két hónapig csak ment valahogy a dolog. A halott asszony elkerülte a
+házat és senki sem látta többé a faluban bolyongani. De egy esős este,
+amikor a mostoha az országútra kergette az árvákat, a közeli temetőből
+sietve tért vissza az elhalt édesanya. Későn járó fuvarosok látták is,
+amint a négy apróságot egy fehér, ködből, árnyból szőtt asszonyi alak
+elvezeti a faluból. Elvitte őket, – senki többé nem hallott a
+gyerekekről. Haviár Józsi egy darabig kereste őket a környéken, ment a
+nyomok után, apró, rongyos kis gyermekcipők nyomai után. De a nyomok
+messzire vezettek, Haviár Józsi sohasem ért el odáig.
+
+Mindezek után természetesnek látszik, hogy Haviár József szolgabírósági
+írnok igen jól járt, midőn gyermekei eltünése után nemsokára meggyulladt
+benne a pálinka és a járás lelke, neveletlen tót gyerekek apja
+eltávozott a puttykói járásból.
+
+Mondják, – akik a másvilági dolgokban járatosak, – hogy Haviár Józsi a
+büntetések elszenvedése után igen jóravaló apa és férj lett odaát. Csak
+ideát emlegetik néhanapján sajnálkozva.
+
+– Haviár József óta senki sem ismeri többé a puttykói járást. A
+tótjainkat már senki sem tartja számon. Egy szép napon elfogy
+valamennyi.
+
+
+
+
+A fejnélküli barát.
+
+A gyermekkori emlékeim között van egy szürkeköpenyeges barát, aki őszi
+estéken titokzatosan suhan tova a ködös sikátorban és a fejét a jobb
+kezében viszi. Sokszor – ó, milyen csalékony a visszaemlékezés, – magam
+is azt hiszem, hogy a kísértő szerzetest szememmel láttam a középkori
+városka meredek házai között, ahol a párás, alacsony ablakok mögött
+Fábián György takácsmester szövőgépe kattogott: tik-tak-takk, ahogyan a
+szövőgép már háromszáz esztendő előtt beszélt, amikor rajta azokat a
+habkönnyüségű, hófehérségű, selyempuhaságú vásznakat szőtték a szepesi
+takácsok, amely vásznakat cárnék és fejedelemnék viselték. A szővőgép
+ugyanaz ma is, csak azok a régi takácsok mentek el a merev házak közül
+és vitték magukkal a titkát sok olyan vászonnak, amilyent többé senkisem
+tud szőni. Pedig a mai takácsok külsőleg éppen olyanok, mint a régiek.
+Bizonyság arra, hogy némely mesterséget üző emberek évszázadokon
+keresztül megtartják testüknek bizonyos formáját. A fegyverkovácsokra
+illik ez különösen, de a szabók és a takácsok sem maradnak messzire.
+Fábián György tehát már a gazdag és vidám középkorban is, amikor a pazar
+lengyel grófok uralkodtak a városkában, itt kattogtatta a szövőgépét:
+ugyanő állott a bolthajtásos műhelyben, sötétszőke szakállal, amelyet
+apostol-szakállnak neveznek és fejebúbján kis bőrsapka volt. Ki tudja,
+ki tudhatná, minek kellett a kis bőrsapka a takácsok fejére? Annyi
+bizonyos, hogy mind hordta. Minden, minden a régiben van, – csupán a
+gazdag korszak múlott el és véle a fényűző vásznak szövésének tudománya.
+És a fejetlen barát már ekkor is végigsétált nagy titokban a sikátoron,
+amelynek egyik végén mintegy aludni látszott egy nagyon régi,
+megfeketedett templom, olyan némasággal, hogy az ember szinte
+megrázkódott, amikor váratlanul tompa, rekedt zengéssel ütött a
+toronyban az óra… Gondolatban az egész városrész együtt olvasta az
+óraütéseket, amelyek különös hangjukkal úgy hatottak, mintha messzi
+elmúlt századok elevenednének meg hirtelen: a szövőgép halkabban
+kattogott, az emeleti ablakból kihajolt egy százesztendős ember és
+füléhez emelte a tenyerét, Müllerné átkocogott az utca egyik feléről a
+másikra és megzörgetett egy ólomkarikás ablakot:
+
+– Lizi, engedd haza a diákjaimat!
+
+Lizi, a szelid, szőke, meghajlott dereku varróleányka, aki körülbelül
+kétszázötven esztendő óta ideálja a városrész diákjainak, mosolyogva
+felel:
+
+– Már mennek is a fiatalurak, kedves Müller néni.
+
+És mindennek tetejébe az ódon toronytetőn, amely zöld immár,
+megrebbennek az ott gubbaszkodó fekete madarak, mert a tető alatt kürt
+harsan meg és harsan a világ négy tája felé annyiszor, ahányszor az óra
+ütött. Mert nem bizonyos, hogy mindenki ismeri az órát a városka lakosai
+között. És Scholtz Antónia kisasszony csupán a kürtszó negyedik
+elhangzása után vonja félre az alacsony emeleten, ablakáról a
+zsenilia-függönyöket és telepedett asztalkájához, ahol, Isten tudja hány
+éve, rakosgatja a patience-ot. Scholtz Antónia lengő Margit-parókája,
+piros ronggyal dörzsölt, fonnyadt arca és kerekre kopott kártyái kötik
+le néhány percre az érdeklődést. Az öreg esőcsatornák a falak mentén, a
+szélkakasok és sarkukon forgó szélkatonák a háztetőkön mind a kártyázó
+vén kisasszonyt látszanak figyelni. Müllerné kosztos diákjai leteszik a
+könyvet, Fábián takács fölpillant bőrsipkája alól és a feketerigó
+kalitkájában szintén azt látszik kérdezni: vajjon kijön-e a patience
+Scholtz Antónia kisasszony asztalkáján, mert hiszen már harminc év óta
+nem jött ki. S ezt mindenki tudja a környéken. Bizonyos idő múlva a vén
+esőcsatornák, szélkatonák és diákok szomorúan látják, hogy a kisasszony
+csüggedten dobja össze a kopott kártyákat és a zsenilia-függönnyel ismét
+befödi ablakát. Mára vége van minden jókedvnek és többé nem mutatkozik
+az emberek előtt. Néha, ritkán ugyan megjelenik este a sikátorvégi
+szatócsboltban, hogy némi élelmiszereket vásároljon, de akkor annyira
+beburkolódzik kendőjébe, annyira rejtőzködik és titkolódzik, amíg
+szégyenkezve előkotorássza a rézkrajcárokat, hogy bízvást el lehetne
+mondani, hogy Scholtz kisasszony akkor inkognitóban járt lakásán kívül.
+
+És mégis – bár, mondom, minél ritkábban ment inkognitóban az utcára, –
+vele történt szegénnyel az eset egy ködös, bús novemberi este, midőn az
+ég havát már apránkint küldözgette és a homályban, ködben, vízben a régi
+toronyóra ütése mintha kétszázesztendőnyi távolságról hangzana:
+találkozott a fejnélküli baráttal.
+
+Bár már olyan este volt, hogy a környéken mindenki aludt: az
+esőcsatornák, Müllerné diákjai, a kattogó szövőgép is álombamerült és
+álmában bizonyosan Lubomirszky hercegnőről álmodott, akinek hajdanán
+szoknyáit szőtte, – mégis hamarosan nagy riadalom keletkezett. A
+félájult Scholtz Antóniát a szomszédok ágyba fektették, mialatt a
+kisasszony parókája félrecsúszott és Fábián takács izgatottan hozta elő
+házipatikáját, amelyet egy utazótól vásárolt meg a nagyapja három
+aranyért. A soha ki nem dugaszolt, titokzatos üvegecskéknek most is
+megvolt a szokott gyógyítóerejük, Scholtz kisasszony fölnyitotta megtört
+szemét:
+
+– A templom felől jött és a sarkon eltünt, – nyöszörögte. – Szürke
+köpönyeg volt rajta, mint mindig és levágott fejét kezében vitte…
+
+A ködös éjszaka szinte megnépesülni látszott a csöndes sikátorban. A
+mély homályban mécsek és gyertyák gyúlnak ki, – talán több is, mint egy
+tucat, – amely mécsekről, gyertyákról fogalmuk sem volt eddig az
+embereknek. Mozgások, zörgések, elfojtott szavak hallatszottak. Emberi
+árnyak suhantak ki a házakból, be a házakba és az öreg esőcsatorna
+fölébredve, halkan, búsan eresztette vizét a kikoptatott kövekre. Valami
+szél meglendítette a mozdulatlan szélkatonát és a régi toronyban tompán
+ütött az óra…
+
+– Mához egy hónapra meg fog halni, – suttogta valaki valahol.
+
+És egy perc múlva az egész ódon sikátor utána susogta a hangnak.
+
+– Hónap múlva meg fog halni!
+
+És Scholtz Antónia kisasszony mosolyogva ült föl ágyában és szíves
+szavakkal köszönte meg a szomszédok jóságát:
+
+– Olyan jól érzem magam, mint még soha az életben… Azaz, hogy már
+egyszer éreztem így magam: midőn a torony erkélyéről messzelátón a
+lublói utat kémleltem és ott megpillantottan hazatérő vőlegényem
+kocsiját… Akkor éreztem így magam, jó szomszédok. Müller néni, maga
+ugy-e emlékszik Budeuszra, a vőlegényemre!…
+
+Müllerné csaknem elsírta magát, amint csöndesen bólongatott szürke
+fejével.
+
+– Emlékszem, lelkem, szép menyasszonykám…
+
+Fábián és mások, akik a szobában tartózkodtak, nem kérdezték meg, hogy
+miért nevezi Antóniát menyasszonynak Müllerné. Elértették nyomban a bús
+célzást. A fejnélküli barát menyasszonya immár Scholtz Antónia. A barát
+megjelent neki és egy hónap múlva érte jön, amint századok óta tenni
+szokta. És ezért mindenki szomorú volt. Az idegen diákok fázósan bujtak
+össze kis szobájukban, Lizi, az örökkön szerelmes varróleányka
+boldogtalanul sóhajtott föl földszintes szobácskájában:
+
+– Ó, bár én láttam volna a szerzetest!…
+
+A szél sóhajtozva fujdogált és a tetőn a szélkatona, mintha valami régi
+táncot járna, forgott a sarkán.
+
+Csupán Scholtz Antóniának ragyogott a szeme és mosolygott az ajka még
+másnap is, meglátogatta Müllernét, amit sohasem tett azelőtt és vidoran
+kérdezősködött tőle, hogy emlékszik-e az apjára, az egykori
+polgármesterre, aki az úrnapi körmeneteken még abban a medvebőrben járt,
+amelyet egyszer a vajdák és grófok viseltek vállaikon, midőn a városka
+fölött uralkodtak? Müllerné mindenre emlékezett és Antónia ragyogva,
+szerelmesen kiáltott föl:
+
+– Soha sincsenek azóta olyan processziók!
+
+És délután, midőn az óra négyet ütött, a zsenilia-függöny vidáman
+húzódott félre az ablakról és a kártyák fürgén kezdtek igazodni a kis
+asztalkán. Senkit, a világon senkit sem lepett meg az, hogy a patience
+ezen a napon sikerült. „Kijött“ a kártya és erről örömtelenül vett
+tudomást a sikátor.
+
+– Most már így lesz ez mindig – egy hónapig, – morogta az
+apostol-szakállu Fábián takács.
+
+És Antónia kisasszony mintha napról-napra szebb és fiatalabb lett volna.
+Még ócska parókáján is mintha megfiatalodtak volna a lengő, szőke fürtök
+és a piros rongyocskák olyan rózsákat föstöttek arcára, hogy szinte
+igaziaknak látszottak e rózsák. A szekrényből mindenféle ócska ruhák
+kerültek elő, amely ruhák újaknak látszottak és a szótalan feketerigó
+zordon kalitkájában naphosszat fütyölgetett, pedig azelőtt alig lehetett
+a hangját hallani. A fehér hó nem olvadt többé mocskos sárrá az
+esőcsatorna közelében, megmaradott hónak és mint finom prém szegélyezte
+az alkonyi napsugártól megpirosodott régi háztetőket: mint vidám öreg
+király vállán a hermelin-palást.
+
+És Scholtz Antónia kisasszonyt egy hónap leforgása multán egy napon
+halva találták ágyában. A szomszédok elővették előre elkészített
+könnyeiket, szomorú arcaikat. Ez a haláleset senkit sem lepett meg a
+sikátorban, talán csak magát Scholtz Antóniát.
+
+
+
+
+Jézuska csizmája.
+
+A Jámbor utazóhoz címzett fogadóból egy téli reggelen két lerongyolt,
+félig meztelen vendéget dobott ki Hircs korcsmáros szolgái segítségével.
+Az útszéli fogadó ama nagy országút mellett állott Eperjes és Bártfa
+között, amely országút a középkorban Európa mindenféle nemzetének fiait
+látta elvonulni. Kereskedők és koldusok, katonák és barátok, haramiák és
+zarándokok, akik északról délnek tartottak, ezt az országútat taposták
+és a Jámbor utazó várszerű falaival és kapújával biztonságot nyújtott az
+országút vándorainak. Harminc szekér is elfért a fogadó udvarán és a
+merénylő haramiák, akik vakmerőségükben olykor megtámadták éjnek idején
+a fogadót, amidőn gazdag kalmárok ütötték föl odabenn tanyájukat, bevert
+fejjel menekültek el a Jámbor utazó környékéről. Hircs, a tagbaszakadt
+fogadós nagy kutyáival és zömök, szélesvállú legényeivel talán még
+rendes katonaság ostromát is visszaverte volna, Krakkótól Kölnig jó
+hírneve volt a Jámbor utazónak és a kereskedők gyakran kerülőt tettek
+rendes útvonalukról, hogy biztonságban legyenek a pihenés napjaiban.
+
+Az a két vendég, akit az említett havas, téli reggelen a Jámbor utazóból
+a testi erők fensőbbségénél fogva a továbbutazásra fölszólítottak, nem
+tartozott sem a békés kalmárok, sem a jámbor zarándokok fajtájához.
+Zsoldos katonák voltak, akik a cseh háborút végigverekedték és Milánóba
+készülődtek, mert azt hallották, hogy ott némi csetepaté igérkezik.
+Hosszúhajú, bikanyakú, vadtekintetű hadfiak voltak, akik verekedésből
+tartották fenn magokat. Mindenféle fogadóba talán be sem fogadták volna
+őket, mert a zsoldos-katonának nem a legjobb híre volt békés
+országokban. De Hircs nem az az ember volt, aki megijedt volna a
+vitézektől, amikor az egyiknek aranyos markolatú kard csüngött vállán, a
+másiknak pedig kékróka szolgáltatta a prémet bekecséhez. Országok
+bejárására alkalmatos nagy bivalybőr-csizmák a lábakon, amelyeket a
+zsoldos-katona sem emészt el életében, de három-négy generáció is
+elhasználhatja békeidőben. Azonkívül jó cseh és lengyel aranyak is
+rejtőznek a széles övekben és Hircs uram figyelmét a vastag ezüstkarika
+sem kerülte el, amely az egyik vendég fülében lógott. Befogadta tehát a
+zsoldosokat és a konyhában, a tűzhely mellett jelölt nekik helyet a
+zsupszalmán. A takaréktűzhely fölé pedig fölakasztotta az öblös
+bográcsot, amelyben éjjel-nappal bor főtt. A főtt bornak talán kevés
+hatása van egy krakkói takácsra, a zarándok-ember, aki jóban fáradozik,
+szintén nem izgul föl a bográcstól, de a zsoldos-katona elveszíti minden
+akaraterejét, amint forrni kezd a bor a tűz fölött és a fűszerszámok
+bódító illata betölti a szobát. A főtt borhoz az ördögnek is van némi
+köze. Az ördög szerelem-gyökeret szokott dobni a borba, amikor az forrni
+kezd; hiába zárják be az ajtót, az ördög beveti fűszerét a kürtőn.
+
+A fogadós jól számított. A zsoldos-katonák: Penge és Vjuk a zsupszalmán
+heverészve, nyomban szimatolni kezdtek a bor után és fölkeltek
+fektükből. Csupán egy hosszúszakállú, jámborképű, idős zarándok volt
+akkor a fogadó vendége, mikoriban a zsoldosok észak felől megérkeztek. A
+katonák a zarándokot is kínálták a borból, de az tagadó mozdulatot tett
+és a jégvirágos ablak felé húzódott. Hosszú, szőrös, ingféle öltöny volt
+a zarándokon és a vállán a keresztalakú jelvény, amely azt bizonyította,
+hogy e férfiú megjárta a szentföldet. Kampós botján olvasók és érmek
+csörögtek és a szakálla az övét verte.
+
+– Nem iszom, – tiltakozott a zarándok, – mert a borban az ördög lakik.
+
+A zsoldosok nagyot nevettek ezen.
+
+– Bolond vagy, öreg, – kiáltott föl Penge, – a bor az Úristen adománya.
+Adta pedig azoknak, akiknek senkijük, semmijük nincsen. Ha bort iszom,
+mindenem van: feleségem, házam, becsületem. Amikor elszáll a mámor,
+megint csak Penge vagyok, a hontalan katona. Pedig az atyám becsületes
+szűcs-mester volt Rozsnyón… Nagyon régen volt.
+
+Vjuk a kékrókás dolmányt a vállára vetette és összeszabdalt, durva arcán
+mámoros mosoly terült el, amidőn a borból ivott.
+
+– Én ma este, amire bealkonyult, Nürnbergben leszek és egy hófehér,
+szőke imádságos leány ölébe hajtom a fejem… Ha nem így lesz, ne legyen
+Vjuk a nevem.
+
+A zarándok, mint tisztes férfiúhoz illik, a fejét csóválta és az
+olvasóját zörgette. A katonák egy darabig még dévajkodtak vele, aztán
+kockázni kezdtek egy leterített köpenyegen. Az arany- és ezüstpénz
+látása különös hatással volt a jámbor zarándokra. Hamarosan a katonák
+mellé telepedett és többé nem vetette meg kínálásukat. A tisztes öreg
+olyan hatalmasan ivott, hogy a zsoldosok nem győzték eléggé magasztalni.
+Vjuk széles kedvében megölelte a zarándokot:
+
+– Szentférfi, nem jártál valaha Frankfurtban, az Odera mellett? A „Jó
+Landsknecht“-nél szokott inni egy bizonyos Kék Hánz, akit mindenki ismer
+az Odera mellett.
+
+A tisztes férfi letörölte szakálláról a bort és így szólott: – Az Odera
+mellett nem jártam, de megfordultam Düsseldorfban. Ilyen képecskékkel
+szoktak játszani: nézzétek!
+
+Az iszákjából egy pakli ócska kártyát vett elő, amelyre a pápa, a római
+császár és különböző királyok és fejedelmek arcképe volt föstve. Egy
+kártyán az ördög is rajt volt piroscsizmásan és tollas fövegben és azt
+mindenkinek ütni kellett.
+
+Penge és Vjuk nem is lettek volna igazi zsoldos katonák, ha a kártyát
+nem ismerik. Ösmerték ők az újmódi játékot, s csak a kártya híán
+kockáztak. Nagy lelkesedéssel kezdtek kártyázni, azon új játékot
+játszva, amelyet „Landsknecht“-nek hívtak és annyit lehetett a játék
+alatt veszekedni, verekedni, amennyit akartak.
+
+A zarándok ügyesen forgatta a kártyát és a zsoldosok csakhamar kardot
+rántottak. Nagy ordítással rohanták meg az öreget, de az sem volt rest:
+előkapta kampós botját, amely ólommal volt bélelve és jól helyben hagyta
+a zsoldosokat.
+
+– Most pedig játszhatunk tovább, – mondta a zarándok a verekedés
+lecsillapultával.
+
+Időközben új vendég sompolygott a tűz mellé. Egy hamuszürke köntösü
+fejkendős asszonyféle, akinek ruhájáról messziről látszott, hogy
+valamely apáca-kolostorból való. A rongyos fátyol alól csupán két nagy
+fekete szeme csillogott a jövevénynek és kezéből hiányzott a szent
+olvasó. Olvasó nélkül apáca csak rossz úton járhat, nyilván megszökött
+rendjétől és most bujdosik a büntetés elől. A tisztes zarándok nyomban
+rákiáltott, amint megpillantotta:
+
+– Apage! – mondta és keresztet vetett.
+
+De a katonák helyet szorítottak az apácának a szalmán és borral
+kínálták.
+
+– Honnan jösz? – kérdezte a fogadós szigorúan, midőn a jövevényt
+megpillantotta.
+
+– Nem tudom! – felelt az a kendő alatt.
+
+– Hová mégy?
+
+– Nem tudom!
+
+Hircs uram kinyitotta az ajtót.
+
+– Pusztulj innen! – kiáltotta.
+
+De a zsoldosok váratlanul a jövevény pártjára keltek. Penge és Vjuk
+kardot rántottak és csaknem véres verekedésre kerül a sor, ha a zarándok
+szelid szóval le nem csillapítja a fogadóst.
+
+– A katona urak, – mondta alázatosan, – jó Krakkoviankák és
+Ferenc-tallérokkal rendelkeznek. Te csak komisz csárdás vagy, fogd be
+tehát a szádat.
+
+Hircs dörmögött egy darabig, aztán megrázta az öreg zarándok iszákját.
+Abban már számos Krakkoviánka és Ferenc-tallér csörgött.
+
+– Nem sokáig tart a dicsőség, úgy látom, – mondta és megveregette a
+tisztes férfi hátát.
+
+A zarándok lesütötte a szemét.
+
+– Megtesszük, amit lehet.
+
+Amire besötétedett, az arany és ezüstpénzek a zarándok tarisznyájába
+vándoroltak egytől-egyig. Vjuk egy darabig a kardját kereste, hogy
+széthasítja a szent férfi fejét, de a kardokat elrakta a fogadós. Penge
+vígasztalta a pajtását:
+
+– Ne búsulj, cimbora, a milánói aranynak még szebb a hangja, mint a
+lengyel talléré. Szaniszló király nagy mester, sajnálja az aranyat a
+talléraitól.
+
+Vjuk lassan megnyugodott és a bográcsot vette szemügyre. A fogadós új
+bort öntött a tűz fölé és a zsoldosoknak hatalmas kedvük támadt.
+Táncolni kezdtek és lerúgták nehéz csizmáikat. A szökött apáca dalolt a
+tűz mellett és a zarándok is lángra kapott. Vén cser volt az öreg.
+Lassan tüzesedett neki, de aztán soká égett. Jobbra-balra dőltek mellőle
+a mulatók és ő még mindig rakta egyedül. Hajnaltájban aztán abbanhagyta
+a mulatozást és fölcihelődött. A katonák már aludtak a szalmán és csupán
+az apáca látta félszemmel, hogy a tisztes öreg összeszedi a zsoldosok
+csizmáit, lehányt ruhadarabjait és búcsú nélkül elhagyja a fogadót.
+
+*
+
+Amint mondám, a forralt bort az ördög találta ki és a zsoldosok átkozták
+magukban az ördögöt, amidőn reggel a Jámbor utazóból az útszélre
+vettettek. Mezítláb, félig öltözötten, kard és süveg nélkül találták
+magukat a nagy országúton, a térdig érő hóban és a rettentő hidegben még
+beszélni sem tudtak. Egy álmos szolgalegény azt adta nekik tudomásukra,
+hogy a szentföldi zarándok Eperjes felé vette az útját. A zsoldosok
+találtak is a hóban valami nyomokat. De az lehetett farkasé is.
+
+Az út a hegynek kanyarodott és a hegyi út közepén kőfeszület állott,
+amelyet vastagon takart be bundájával a hó. Még csak varjak sem
+látszottak a téli tájon; nagy messziségben, mint fehér kupacok
+emelkedtek ki a látóhatárból az eperjesi tornyok.
+
+– Megfagyunk odáig – mondta alig hallhatólag Penge.
+
+– Én is azt gondolom, – felelt rekedt suttogással Vjuk. – Ez a kutya
+hideg megöl. Érzem, hogy nem soká bírom, pajtás… Csak a feszületet érjük
+el. Istentagadó, lázankodó voltam egész életemben. Most szeretnék a
+feszület alatt meghalni.
+
+Penge a cimborája karjába kapaszkodott és húzta, tolta előre a hóban.
+Vjuk már öreg legény volt, de sohasem látszott meg rajta. Csak most,
+amidőn a halál farkasa ólálkodott a két vándor körül, most látszott,
+hogy a farkas elsőbben Vjukra feni fogát.
+
+Nehezen, meg-megállva mentek fölfelé a hegyi úton. Egyszerre tompa
+kiáltást hallottak a hátuk mögött. Az apáca jött mögöttük és a karjával
+integetett, hogy megvárják.
+
+– Mindjárt ketten leszünk, cimbora, – szólt Penge. – Ketten könnyebben
+bírunk veled.
+
+A szürkeköntösü asszonyféle elérte a katonákat, aztán lenyirott fejéről
+levette a kendőjét és a megdermedt Vjuk vállára borította.
+
+– Csak addig a feszületig, – hörögte a zsoldos. – Nagyon bűnös vagyok.
+
+Az apáca és a zsoldos ketten húzták-tólták a magával tehetetlen Vjukot a
+kőfeszület felé. Egy darabig úgy látszott, hogy olyan messzire van az a
+feszület, hogy hármuk közül egyik sem érheti el soha. Mintha minden
+lépésüknél, amelyet előre tettek, a feszület ugyanannyival ment volna
+messzebb a hegyen. Az apáca hóval dörzsölgette a Vjuk meztelen mellét,
+hátát és csodálatos bizalommal suttogta fülébe:
+
+– Mindjárt ott leszünk! Aztán lábadra húzzuk a Jézuska csizmáját.
+
+– Vjuk vacogva nézett az apácára:
+
+– Hát van a Jézuskának csizmája?
+
+– Hogyne volna! Nagyon szép, meleg, nagy csizmája van. Csak gyere, te
+szegény Vjuk! – így szólt az apáca, aztán szabadon lévő karjával
+integetett a messzi feszület felé:
+
+– Gyere, Jézuska, közelebb. Egy szegény katonának, aki a pogányok ellen
+harcolt, kell a csizmácskád! – kiáltotta.
+
+Penge a lenyírtfejü asszonyfélére nézett és látta, hogy annak nagy
+szemei lángolva tapadnak a messzi kőfeszület felé. Sovány karjáról
+lecsúszott a hamuszínü köntös és a kar bizalommal, hivogatólag
+integetett.
+
+És a feszület mintha megmozdult volna. Mintha megindult volna lefelé a
+hegyoldalról és jött-jött közelebb azokhoz, akik a nagy hóban feléje
+törtettek.
+
+– Hozza Jézuska a csizmáit, – kiáltott a nővér. – Neked is hozza,
+Penge!…
+
+Penge arcán könnycsepp pergett végig és naiv hit sugárzott a szeméből:
+
+– Soha sem kockázom többé, – dideregte, – csak még egyszer legyen
+csizmám.
+
+– Jer, Jézuska, jer!… – sóhajtotta tompán Vjuk és dermedten állott meg
+az út közepén.
+
+S a feszület jött.
+
+Már ott állott előttük, jobbra az úton és a két zsoldos-katona
+tágranyílt szemmel bámult a kőkeresztre, amelyen egy töredezett, barna
+kő-Krisztus vala hóval befödve. De a lábakon, amelyeket szög vert át,
+két pár bivalybőr csizma függött. Két derék, nagy csizma, amelyben a
+zsoldosok nem ismertek a magukéra. Pedig az övék volt. A tolvaj nem
+bírván terhét, így szabadult a csizmáktól.
+
+Vjuk erőtlenül hanyatlott a feszület alá. Már félig megfagyott és szeme
+lezárult. Álmában sóhajtotta:
+
+– Jaj be szép csizma! Aranypatkó van rajta és berlini zsinórral van
+hímezve…
+
+Az apáca leakasztotta a csizmát és nehezen, erőlködve a Vjuk lábára
+igazította. Penge ezalatt hóval dörzsölte a bajtársát, de az már aludt,
+halálos dermedtséggel aludt…
+
+A Jézus pedig a kőkeresztről csendesen nézte őket, a három boldogtalant,
+szerencsétlent és az egyiket közülök magához szólította.
+
+
+
+
+Ábrándok.
+
+Fönn, a hegyoldali utcában éjféltájban ismét fölhangzott az éji-dal és
+Hollós dr., a múzeumi segédőr, aki nyáron szabadságát egy budai kis
+korcsmában töltötte, fölemelkedett asztalától:
+
+– Ismét az a titokzatos hang, – mormogta maga elé és megindult a
+hegyoldali utcában fölfelé.
+
+Budának ez a része, amelyben Hollós dr. immár tizedik napja hallgatta az
+éjféltájban fölcsendülő női hangot, talán a legrégibb része volt
+Budának. A kis házikók, amelyek valamikor emeletesek voltak, a
+vénségtől, régiségtől félig a földbe sülyedtek. A városi hatóság mintha
+megfeledkezett volna erről az utcácskáról, még csak lámpást sem
+helyezett el benne. Lenn, a hegy lábánál égett egy gázláng csupán és
+annak libegő lángja szeszélyes, fantasztikus árnyékokat vetett az út
+közepére. A házaggastyánok homályba burkolóztak; mintha több száz
+esztendős lett volna ez a homály. A keskeny ajtók, földhöz közel levő
+ablakok mögött mély csend honolt és Hollós dr., aki abban az időben
+éppen középkori tanulmányokkal foglalkozott, míg lépései tompán
+visszhangzottak az ódon kövezeten, úgy érezte magát, mint egy középkori
+lovag, aki kedvese hangja után siet az éjszakában. Különben is fiatal és
+ábrándozásra hajló férfiú létére már napok óta szerelmes volt az
+ismeretlen hangba. Képzeletében látta a bájos női alakot valamely
+donjonban vagy egy rácsos erkélyen és valami titkos ösztön azt súgta
+neki, hogy ez a nő szerelemre vágyik. Hisz a fülemilék is azért
+énekelnek odafönn a Gellérthegy bokrai között, mert nem bírnak a
+szívecskéjükkel.
+
+Hollós dr. tehát halkított léptekkel ment a hang irányába. Képzeletében
+sarkantyúkat érzett a félcipőjén, amelyeknek csörgését mérsékelni kell.
+Sőt a sétapálcáját is olyan módon fogta, mintha hirtelen karddá
+változott volna az. Hisz az éjtől, amely tele van titokzatosságokkal és
+sejtésekkel, az is kitelik, hogy kard lesz a mogyorófapálcából, amint
+középkori levente lett az egyszerü múzeumi segédőrből, meg aztán jól
+esett ez az ártatlan don kihóteség, – hisz néha bizonyos körülmények
+között mindnyájan Don Kihóték vagyunk.
+
+Hollós dr. tehát, mielőtt elérte volna azt a sarki házikót, amelynek
+erkélyéről az éji dal hallatszott, megállott egy kapumélyedés alatt és
+elgondolta, hogy mit fog majd mondani, ha „szerelmét“ megpillantja.
+Vajjon mit is fog mondani? – Eddig még sohasem jutott tovább annál a
+bizonyos kapumélyedésnél és tíz napon át elhangzott a dal, anélkül, hogy
+Hollós szerelmét megpillantotta volna, vagy csak közelebb is lépett
+volna az erkélyhez. Csak akkor mert előjönni, mikor már minden
+elcsöndesedett és aztán órákig hiába bámult a sötét ablakokba. De ma
+minden másképpen történt, mint az előző éjszakákon. Hollós csupán rövid
+ideig időzött a kapumélyedés alatt, hogy gondolatait rendbeszedje. A dal
+még hangzott az erkélyen, amikor a segédőr bátran megindult a ház felé
+és szemét a földre sütve, mintha csak véletlenül került volna ide,
+megállott az erkély alatt.
+
+A dal elhangzott és Hollós dr. ijedten gondolta el, hogy ismét hiába
+leselkedett „szerelme“ után. Azért is, mint jól nevelt lovaghoz illik,
+nem mervén szemét egyenesen az erkélyre fordítani, előbb a kapu fölött
+lévő házszámot kezdte nagy gondossággal tanulmányozni. De abból a
+sötétben semmit sem láthatott. Lassan vonta végig tekintetét a régi ház
+cirádás falán és szívéig összerezzent, amint hirtelen megpillantotta az
+erkélyt és az erkélyen egy fehérruhás nőalakot.
+
+A szobában lámpa égett és annak fénye gyöngén megvilágította az erkélyt.
+Hollós mitsem láthatott meg a nő arcából, de ugyan minek is kereste
+volna az arcát? Hallotta hangját, mely üde és fiatal volt, bizonyosan
+üde és fiatal a hölgy, amint a középkori kisasszonyok mind azok voltak,
+akikért lovagjaik meghaltak.
+
+Most megmozdult odafönn a nőalak és a lámpafény szőke fürtöket
+világított meg és az arcból egy vonalnyit, amely fehér volt, mint a
+liliom.
+
+Hollós mozdulatlanul állott az erkély alatt. A nő ránézett, – érezte,
+hogy nézi és várta, hogy megszólaljon odalenn a lovag. De Hollósnak
+semmi, de semmi nem jutott eszébe. Mindaz, amit előre elgondolt, – a
+szerelmes szavak, az epedő kifejezések, sőt a vers is, amelyet pedig
+számtalanszor írt az emlékkönyvekbe, elpárologtak a fejéből. Állt
+megszégyenülve, megnémulva és igen szerencsétlennek érezte magát.
+
+A nő már olyan mozdulatot tett, mintha el akarná hagyni az erkélyt,
+amikor Hollós végre levette kalapját és rekedt hangon megszólalt:
+
+– Kérem ne vegye sértésnek, hogy önt megszólítom, szép ismeretlen!… Már
+napok óta hallgatom nagy szívgyönyörüséggel az éji dalt, amely e helyről
+elhangzani szokott. Ma végre nem tudtam ellentállani, hogy ide ne
+jőjjek. Ugy-e, nem zavarom önt? Kérem csak egy szóval mondja, hogy
+kellemetlen vagyok önnek és én elmegyek, és soha többé, sohasem
+alkalmatlankodom.
+
+Hollós elhallgatott és a nő semmit sem felelt, de az erkélyt sem hagyta
+el. Hollós ezt bíztató jelnek itélte, azért valamivel bátrabban
+folytatta:
+
+– Ön talán azt gondolja felőlem, hogy valami szegény bolond vagyok, aki
+éjfélután alkalmatlankodik tisztességes nők ablakai alatt. És meglehet,
+hogy igaza van! Csakugyan szegény bolond vagyok. Mert én, bár nem
+ismerem, bár sohasem láttam – asszonyom, vagy kisasszony, – szeretem
+önt, amint csak azok szoktak szeretni, akik még sohasem szerettek. Én
+még sohasem szerettem az életben. Az ön hangja, az ön éji dala
+megtanított arra, hogy szívem van, amely szerelemre vágyik. Nem kérek
+öntől semmit, még csak azt sem, hogy tudomást vegyen rólam. Csak egy
+szál virágot dobjon le és én boldog leszek. Egész életemre boldog
+leszek…
+
+A nő nem felelt, de Hollós dr. látta, hogy hajához nyúlt és abból fehér
+virágot vett elő, amelyet lassan leeresztett az erkélyről.
+
+– És most Isten önnel! – mondotta a hang a magasból.
+
+Hollós fölkapta a virágot. Hervadt kis rózsa volt az, de a múzeumi
+segédőr úgy érezte, hogy ilyen illatot még sohasem érzett; mintha az
+egész utca, az egész város rózsaillattal telt volna meg. Mámorosan
+intett az erkélyre:
+
+– Köszönöm. Szívemből köszönöm. Tudom, hogy ostobaságot cselekszem,
+tudom, hogy a mai férfiak nem szoktak megelégedni egy szál virággal
+azoknak részéről, akiket szeretnek. De én szeretem a titokzatos,
+sejtelmes dolgokat. Sohasem fogom megismerni önt – és ön sem engem. És
+én mégis örökké megőrzöm szívemben ennek a szerelemnek az emlékét. Az éj
+emlékét, amikor olyan szerelmes voltam egy nőbe, amilyen szerelmes többé
+sohasem lehetek. És ön sem fog megismerhetni engem. Mert ha megismerne,
+talán kiábrándulna belőlem, talán megcsalódna és megsajnálná, hogy
+virággal ajándékozott meg akkor, amidőn még nem ismert… Isten önnel! Én
+boldog vagyok. Mert tudom, hogy még évek múlva is eszébe fogok jutni, ha
+majd csöndes éjszakán azt a dalt énekli, amelynek varázslatos hatása
+engem megigézett. Eszébe jutok és magában azt kérdezi: vajjon ki volt az
+a szegény fiú? vajjon ki volt? És szomoru lesz, hogy azt sohasem fogja
+megtudhatni.
+
+A nő ebben a percben kihajolt az erkélyről. Hollós összerezzent, amint
+csöndesen megszólalt:
+
+– Szeretném önt megismerni, hisz ön olyan bánatos embernek látszik,
+amilyen bánatos nő én vagyok.
+
+Hollós csöndesen ingatta a fejét.
+
+– Nem, nem ismerhet meg engem… Senkisem vagyok; árnyék vagyok, aki
+csöndes éjszakán odalopódzik önhöz és szomorúan ránéz, ha a dal
+fölhangzik. S ön majd hiába kérdi: ki vagy, te árnyalak? Feleletet nem
+fog kapni.
+
+– Uram, ne bolondozzon! – kiáltott most föl haragosan a nő. – Kívánom,
+hogy azonnal távozzék, mert a házmestert szólítom.
+
+Hollós csöndesen indult lefelé a hegyoldali utcából, de még visszanézett
+és látta, amint az ismeretlen nő fejére hajtja kezét és merengve néz
+utána az éjbe. És Hollós nagyon boldognak érezte magát, – mert még
+fiatal volt és szerette az ábrándokat.
+
+
+
+
+Gyurkovay hazaballag.
+
+
+I.
+
+Déli szél süvölt a háztető fölött, az ablakot pedig tavaszi eső
+csapkodja, odahaza: Bergengóciában most húznak a snepfek és húznak
+hazafelé mindenhonnan az atyafiságba, „farsangba adott“ leányzók. Mert
+ugyan hol van megírva, hogy minden leányt otthon kell férjhez adni?
+Nehéz dolog az, különösen a mai komisz világban, amikor a gavallérok
+nemcsak a telekjegyzőkönyvet ismerik teljes alapossággal, de még
+pontosan tudják az ezüstkanalak és vánkoscihák számát is, amelyekre
+számítani lehet. Ilyen körülmények között nagy szerencse kell hozzá,
+hogy a becsületes ember odahazulról „elsüthesse“ a leányát, vagy
+legalább is a telekjegyzőkönyvnek kell rendbe lennie. És miután sem
+szerencséje, sem rendes telekjegyzőkönyve nincs manapság a becsületes
+embereknek, – hogyan is lehetne a mostani „rendszer“ mellett! – számba
+vétetnek az atyafiak, akikhez farsangolni elmehetnek a leányok az
+anyjukkal. Olcsóbb is az ilyesmi, no meg kölcsönbe megy. Az öreg Simonyi
+néni, miután tavaly farsangban szerencsésen túladott Ilonán a dunántúli
+atyafiság segítségével, az idén már három somogyi kisasszonyt
+gardirozott a honi bálokban.
+
+De hát néha az atyafiság sem tud segíteni. Különösen rossz világ jár a
+felső vármegyékben. Ahány gavallér van ott, az mind partit akar
+csinálni. Táncoltatják, udvarolgatják az Alföldről odakerült
+kisasszonyokat, de a tót mind ravasz: nem nyilatkozik amúgy csárdás
+közben és megőrzi a hidegvérét még a hosszú-hosszú szünórában is, amikor
+pedig annyi sok mindenféléről lehet beszélni! A vidéki bálokban még
+becsületesen betartják a szünórákat, amikor a cigány hallgatónótákat
+játszik és a fejek, szőkék és barnák, önfeledten érnek össze… Sok
+szegény leány maradt azért már pártában, hogy a hebe-hurgya rendezőség
+előbb vetett véget a szünórának, amint az tervbe volt véve. Az előre
+elkészített ostromágyúk nem vonulhattak föl, mert az átkozott rendezőség
+a cigánnyal négyesre harangoztatott. Azért csak tartsuk be a szünórákat,
+sőt toldjuk is meg egypár perccel, fiatal barátaim, mert nem tudhatni,
+hogy nem követünk-e el életbevágó hibákat az oktalan sietséggel.
+
+Amerre a Vitkóczy-kisasszonyok jártak egy farsangon, – hosszúéjszakáju
+felvidéki bálakon, – a szünórát betartották, de, hajh, a két kisasszony
+mégis csak gyűrü nélkül jött haza az anyjával. Pedig Vitkóczynénak a
+nagyanyja csillagkeresztes dáma volt! De később ezt is elhallgatták ott,
+amerre jártak, mert annyi előkelő atyafisága senkinek nincs, mint a
+felvidéki családoknak. Egyik-másik uralkodó hercegeket számol rokonai
+közé és a legszegényebbnél is van legalább egy báróné cousine. Úgy
+csillognak-villognak a felső vármegyékben a közel-távoli atyafiak, hogy
+a góthai almanach elbújhat szégyenletében. A csillagkeresztes nagymama,
+aki hosszú esztendőkön át hűségesen megtette a magáét, ha Vitkóczyék
+idegen társaságba keveredtek, a lomtárba került. Vitkóczyék csupán akkor
+foglalták el megillető helyüket a farsangi társaságban, amikor
+Vitkóczyné szorultságában egy váradi kanonok rokonságával kezdett
+dicsekedni. Úgy látszik, egy élő kanonok mégis csak nagyobb potentát egy
+halott csillagkeresztes dámánál.
+
+De íme mégis eredménytelenül jöttek haza a görbe országból, megérkezve
+egy sötét hajnalon, amikor a vasuti állomáson havas eső csapkodta a
+restauráció párás ablakait és teremtett lélek nem látszott sehol. A
+restaurációban már világosság volt és még Vitkóczy mama ugyancsak
+noszogatta a kisasszonyokat a tömérdek skatulyával, különböző kosárral
+kifelé a vendéglő ajtaja fölnyílt és egy bundába burkolt, nemez-csizmás
+alak, krákogva lépett ki a perronra. Vitkóczyék csak akkor vették észre,
+amikor hatalmas hangon jóreggelt kívánt az északi sarkra készülő utazó.
+
+Vitkóczyné idegesen kapta hátra a fejét:
+
+– No, te is köszönhetnél barátságosabban, Gyurkovay, nem pedig mint az
+erdei haramia.
+
+A kisasszonykák a skatulyák mögül „kezét csókolomat“ mormogtak.
+Gyurkovay, egy helybeli ügyvéd, félig-meddig amolyan magyar rokonságban
+volt a családdal, de teljesen hasznavehetetlen, tizenkétpróbás agglegény
+volt. Különben az utóbbi időben már a kora is megóvta őt mindenféle
+kombinációktól.
+
+– Farsangból jöttök? – kérdezte Gyurkovay szokásos kiabáló hangján.
+
+– Onnan, tótországból, hogy sülyedne el, – felelt Vitkóczyné nem
+kevésbbé erős hangon.
+
+– Ugyan ne kiabálj, Züzánn! – csillapította Gyurkovay.
+
+– Miért ne kiabálnék? Először nem hallja az ördög sem, másodszor,
+megmondtam nekik a fülük hallatára. Csak tóttal ne keveredjen az ember
+atyafiságba.
+
+– Ugyan ne mérgelődj, amikor a leves még az asztalon sincs. Nemrégiben
+levelet kaptam onnan, ahol jártatok. Egy fiatal fiskális kollégám nagyon
+szépeket írt a leányokról.
+
+– Csak nem bizonyos Bajomi? – kérdezték csaknem egyszerre a
+Vitkóczy-kisasszonyok.
+
+– De éppen ő…
+
+– Ugy-e mondtuk, mama?…
+
+– Talán el is fog jönni ide. Hanem most Isten veletek. Még itthágy a
+vonat.
+
+Gyurkovay fiatalos fürgeséggel ugrott föl az induló vonatra, a
+kisasszonyok reménykedve néztek utána, hátha elejt még egy szót a vén
+medve, amiből kombinálni lehetne. De a vén medve meg sem fordulva,
+kedélyesen jóreggelt! bömbölve, nyomult be havas bundájában egy
+másodosztályu szakaszba, ahol egymás hátán aludtak az éjjeli vonat
+utasai. Már jó darab ideje zakatolt a vonat, Gyurkovay jóreggelt-je a
+kerekek zörgésén is áthallatszott, mert nyilván senki sem akart
+fölébredni, hogy kényelmes helyét elhagyja.
+
+A Vitkóczy-kisasszonyok a skatulyák mögül hirtelen kipirosodó arccal
+néztek az anyjukra.
+
+– Ugy-e, megmondtuk előre, mama, hogy Bajomi doktornak komoly szándékai
+vannak.
+
+– Ne gágogjatok, – felelt Vitkóczyné. – Most már éppenséggel semmi sem
+lesz a dologból. Gyurkovay bátyátok eddig még mindent elpuskázott.
+
+A leányok lehajtották a fejüket.
+
+– Igaz, – felelt Anna, az idősebb, – nekem már tíz esztendeje igéri,
+hogy férjhez ád.
+
+
+II.
+
+„A legrosszabb lóban is van egy verseny“, – mondják gyönyörü
+magyarsággal a sportemberek. – Gyurkovay Pál is olyanformán kezdett
+cselekedni egyszer, amit éppenséggel nem remélhettek tőle a húgai.
+Ahelyett, hogy a megyei kaszinóban ült volna, otthon leveleket írt annak
+a bizonyos fiatal kollégának, és mikor egy-egy levéllel elkészült,
+nyomban megüzente azt Vitkóczyéknak.
+
+– Ment ám episztóla tótországba!
+
+De arra már nem volt rábírható, hogy személyesen is tiszteletét tegye és
+élőszóval referáljon az előörsi szolgálatot tévő levelek minéműségéről.
+Gyurkovay Pál elvből elkerülte azokat a házakat, ahol beköttetlen fejü
+hajadonok léteznek. Az ördög nem alszik, – mondogatta, – a kaszinóban
+legföljebb pártimat veszítem el, de nem a szabadságomat. (Pedig mondom,
+már öreg legény volt, nem sokat ért neki az a félve-féltett szabadság.)
+
+Addig hordta az üzeneteket a Vitkóczyék szobaleánya a pipafüstös,
+tintaszagu kancelláriából, míg egy napon, úgy négy óra felé a következő
+postával érkezett haza kiküldetéséből:
+
+– Ma este megérkezik az ipse, nálatok fogunk vacsorázni.
+
+Erre Vitkóczyné stantepede elájult.
+
+Mikor nagynehezen magához térítették a derék, javakorabeli asszonyt, aki
+különösen fiatalemberek előtt versenyre kelhetett volna bátran a
+leányaival, olyan éktelen káromkodást vitt véghez, hogy a leányok
+ijedten dugták be a fülüket.
+
+– Ez Gyurkovay! Ez teljesen rávall a kaszinók és kávéházak éjjeli
+baglyára. Ideüzen, mint a korcsmába, estére vendéget hoz. Most már hol
+van a világnak az a gazdasszonya, aki el ne veszítené a kontyát ez adott
+esetben. Mondd, Vitkóczyné, nem őrült ez az ember?
+
+(Vitkóczyné önmagához intézett kérdésekkel dühösítette magát, ha benne
+volt, mert felelni úgy sem mert felelni neki senki.)
+
+– Mondd, te szerencsétlen Vitkóczyné, mit fogsz most csinálni, hogy a
+szemed ki ne süljön a szégyentől? Ó, ti férfiak, férfiak!…
+
+Ha Vitkóczy bácsi, szegény, még élt volna, bizonnyal megszenvedett volna
+a férfinemért. De a jóember már régen csöndesen viselkedett és nem
+kellett ártatlanul szenvednie.
+
+Ilyen előzmények után természetesnek fog az látszani, hogy este nyolc
+órakor, midőn Gyurkovay Pál bömbölő hangja fölhangzott az udvar felől,
+pompás vacsora várta Vitkóczyéknál a vendégeket. Gyurkovay csakugyan
+elhozta magával Bajomi doktort, nem Krecsákot, a végrehajtót, sem Vadász
+Attilát kártyás cimboráját, hanem valóságban Bajomi Sándor tótországi
+köz- és váltóügyvédet, amin Vitkóczyné eleget csodálkozott.
+
+– No, – mondta csupán Gyurkovay Pál és fáradtan leült egy nagy
+bőrös-karosszékbe. Talán a homlokát is megtörölgette volna, de e percben
+úgy sem törődött vele senki. A kisasszonyok és Vitkóczyné minden
+kedvességüket a kis fekete, félénk fiatalemberre pazarolták, aki szinte
+ijedten nézett körül ennyi kedvesség láttára.
+
+– Hogy van? Hogy utazott? Mikor érkezett? Mit csinálnak az otthoniak?
+Remélhetjük-e, hogy sokáig, nagyon sokáig lesz szerencsénk? Szereti-e a
+töltött káposztát? Hát a püspök-tortát? Mert éppen az lesz vacsorára…
+
+– No-no, – dörmögte Gyurkovay Pál, hogy némileg ő is észrevétessék, de
+csupán egy rosszaló pillantásban volt része a Vitkóczyné részéről, még
+mindig a késői üzenet miatt.
+
+Gyurkovay sóhajtva nézett a mennyezet felé és magában megfogadta, hogy
+ismét hosszú időre beszünteti az úgynevezett családi viziteket, amikor
+az emberrel nem törődik senki.
+
+Végre megadatott a jel a vacsorához. A két kisasszony vidáman
+kapaszkodott az ijedtarcu fiatalember karjaiba és mazurka-lépésekben
+vonultak ki a szalónból. Gyurkovay Pál keserü gondolataiból arra tért
+magához, hogy valaki megcsípi a karját.
+
+– Te sem tudod már az illemet, – sziszegte mosolygás alá rejtett
+mérgelődéssel Vitkóczyné.
+
+Gyurkovay karját nyújtotta és fáradt lépésekkel vezette be a ház
+asszonyát az ebédlőbe.
+
+Szerencsére kerek asztalnál terítettek, mert különben az
+elhelyezkedésnél is sérelem érte volna Gyurkovay Pált, amint ezt magában
+gondolta.
+
+A szobaleány úgy kicsípte magát ez alkalomra, hogy Gyurkovay uram nem
+győzte a fejét csóválni. Sőt meg is kérdezte Vitkóczynétól:
+
+– Ez volna a szeplős Sári?
+
+Feleletet csupán az asztal alatt kapott egy erőteljes nyomás alakjában a
+lábára.
+
+Ez volt azonban az utolsó incidens, amivel Gyurkovay Pál szalóni
+elmaradottságáról tanúságot tett. A fehér asztalnál a pompás sültek és
+jó borok társaságában csakhamar megtalálta szokásos kedélyességét és
+miután túláradó magasztalásban részesítette a szakácsnő áldott kezét
+(mind a két leány lesütötte a szemét ekkor), poharát a ház úrnőjére
+emelve, csinos dikciót vágott ki. Dikciózás közben fölpirult az arca,
+deres bajusz-szálai egyenkint mozogni látszottak, csupán az zavarta meg,
+hogy senki sem méltányolta hangos kacagással azt a közbeszólást, amelyet
+Vadász Attila elkövetett volna, – ha véletlenül jelen van. De a borulat
+hamar eloszlott, mert a társaság anélkül is elég vidám volt és amidőn
+Gyurkovay Pál áttért azon szép szemek dicséretére, amelyek mint fénylő
+csillagok ragyognak e ház egén, még a szigorú Vitkóczyné is
+elmosolyodott és tréfásan Pál úr kezére legyintett.
+
+Mintha csak valami rendkívüli varázsereje lett volna a Vitkóczyné fehér,
+erős kezének. Mintha villamosütés érte volna Gyurkovay Pált, a
+megcsontosodott öreg legényt s egyszerre föltámadt a szívében minden
+gyöngédség, vágyakozás, vonzalom, amellyel a női nem iránt viselkedik. A
+szeme fölragyogott és a nyelve megeredt. A leányok az ijedtarcú
+fiatalemberrel a szalonba vonultak zongorázni és a félig nyitott ajtón
+át mindenféle ósdi valcerek melódiái ömlöttek be az ebédlőbe, – mert az
+új kotta drága. A régi hanghullámok körülborongták a Gyurkovay Pál deres
+fejét és az asztalon át közelebb hajolva Vitkóczynéhoz, így kezdett
+beszélni:
+
+– Ide hallgass, Züzánn. Amint ezeket a fiatalokat látom magam körül, az
+jut eszembe, hogy mi mind a ketten elhibáztuk az életünket. Nekünk
+valójában egymásénak kellett volna lennünk. Emlékszel arra a régi
+majálisra, amikor fehér ruhádban először láttalak meg… Emlékszel a szent
+esküvésekre, amellyel egymásnak örök szerelmet fogadtunk? Aztán mi lett?
+Az élet kifacsart engem, mint egy citromot és te sem voltál igazán
+boldog soha…
+
+A Rip van Winkle keringőjét verték odabent a zongorán és Vitkóczyné
+elmélázva hajtotta félre a fejét.
+
+– Remélem, hogy a boldogságomat a gyermekeimben megtalálom.
+
+Gyurkovay szenvedélyesen suttogta:
+
+– Az is boldogság, de más boldogság. Mindenkinek jussa van a saját
+boldogságához. Miért vont meg az élet tőlem mindent? Azt hiszed, nem
+lettem volna boldog egy kedves, jó asszony oldalán, amilyen te vagy,
+Züzánn?
+
+– Azt hiszem, boldog lettél volna.
+
+– Nos, tehát, miért kellett mindennek úgy történni, mint ahogyan
+történt? Úgy érzem, hogy még nem késő… Még mindent helyre lehetne
+pótolni.
+
+Igy szólt Gyurkovay és megragadta az asszony kezét. Az derűs kacagással
+emelkedett föl:
+
+– Ne bolondozzunk, Pál. Ne keserítsük egymást. Az élet rövid már,
+hagyjuk az ostoba multat. Lá, lá, lá… la-la-la… Emlékszel erre a régi
+valcerre?
+
+A zongora húrjai egy ócska nótát zengtek, amelyet a mai emberek már nem
+is érthetnének meg. De a Gyurkovay és Vitkóczyné arca átszellemült a
+régi hangokra és Gyurkovay Pál hirtelen elhatározással fölállott és
+táncmozdulattal az asszony elé lépett. Vitkóczyné nem ellenkezett.
+Körülvalcerozták az ebédlő-asztalt és amire a leányok észrevették volna,
+már a szalonban folytatták a valcert, ahová Gyurkovay ügyesen
+bekormányozta táncosnőjét.
+
+– Táncoljatok, gyerekek, csak egyszer élünk! – kiáltotta Gyurkovay.
+
+A leányok fölváltva verték a zongorát és csakhamar belemelegedett a
+táncba a társaság. A kis ügyvéd „felvidékiesen“ keringőzött, amely
+hasonlít a bécsi fiákkerosok táncához és Gyurkovay ezen nagyokat
+hahotázott. Egyebekben az est hőse az öreg Gyurkovay volt. Rendezte a
+táncokat és selyemkendőt lobogtatott.
+
+– Kár, hogy kevesen vagyunk a körmagyarhoz. Az csak a szép tánc! –
+kiáltotta.
+
+A Vitkóczy-kisasszonyok is kitettek magukért a táncban és csaknem olyan
+jól táncoltak, mint az anyjuk. A megtermett Vitkóczyné szinte röpülni
+látszott tánc közben. Könnyedén, egy bálkirálynő nyugodt magatartásával
+táncolt fáradhatatlanul.
+
+Éjfél felé Gyurkovay Pálnak eszébe jutott egy románc, amelyet fiatal
+korában szépen tudott énekelni. Elénekelte a románcot, aztán tökéletesen
+kifáradva, lehunyt szemmel ült le a kanapéra. Egy negyedóra múlva
+álmosan nyitotta föl a szemét, megtámogatta a térdét és így szólt:
+
+– Én hazaballagok, mert öreg ember vagyok.
+
+A szíves marasztalásra kedvetlen dörmögéssel válaszolt, mintha nem is
+tisztes család közben lett volna. Vitkóczyné hiába vetett reá rosszaló
+pillantásokat, a kisasszonykák hiába könyörögtek.
+
+– Hazaballagok, – ismételte konokul Gyurkovay és a kabátját vette.
+
+*
+
+Az utcán Bajmoki doktor bizalmasan az öreg úr karjába kapaszkodott.
+
+– Mondja, kolléga úr, milyen familia ez, ahol voltunk?
+
+Gyurkovay keserűen elnevette magát és bömbölő hangon fölkiáltott:
+
+– Olyan familia, hogy örülhetne ön, hogy náluk megfordulhat.
+
+Bajmoki cinikusan nevetett:
+
+– Persze, persze, ha a ház úrnője engem is kitüntetne!
+
+– Ostoba, – dörmögte Gyurkovay és hátat fordítva vendégének,
+hazaballagott.
+
+
+
+
+Dickens úr barátai.
+
+Elly korán reggel félrevonta a függönyt atyja dolgozószobájának
+ajtajáról és rémülten kiáltott föl:
+
+– A papa ismét elszökött az éjszaka!
+
+Elly kiáltására Dovenné is kisietett a szomszédszobából. A fiatal
+asszony kezénél fogva vezette hatesztendős fiacskáját, aki olyan kövér
+volt, hogy járni is alig tudott. Meggondoltan, lassan döcögött, mint egy
+kis elefánt. Nagyapja, ha megpillantotta, nyomban letette a tollat és
+percekig gyönyörködött kövér unokájában… Dovenné szintén félrehúzta a
+függönyt.
+
+– Csakugyan, a papa megszökött, – mormogta szomorúan, mintha valami igen
+nagy szerencsétlenség érte volna a házat azzal, hogy Dickens úr ismét,
+mint a legutóbbi évek folyamán gyakran, éjjel, mialatt senki sem
+vigyázott reá, elszökött a háztól. Elkóborolt, s ki tudja, mikor kerül
+haza!…
+
+A dolgozószobában még minden abban a rendben volt, ahogyan éjféltájban
+elhagyták a nők a helyiséget. A kis asztalon a hatalmas teafőző, amely
+úgy zúg, pöfög, mint egy gőzhajó. Talán még kürtöl is, mert a
+Seffieldi-utca lakói a teafőző révén értesülnek arról, hogy Dickens úr
+otthon van és regényeit írja. Ám a hatalmas edény, amely fiatalabb
+korában bizonnyal személyszállító gőzös volt a Themzén, most mélységesen
+hallgat a nők szomorúságára.
+
+A széles íróasztal közepére bojtos házisapka van dobva. Ugyanezen okból
+a faliszekrény ajtaja nyitva van és a fogas, amelyen Dickens úr
+kürtőkalapja és kávészínü köpenyege szokott függni, üres, végérvényesen
+üres, Dickens úr most már teljes bizonysággal elhagyta a házat. Az
+asztal sarkán lapos alju, karcsu kerti rézlámpás, amelyben még most is
+pislog a kormos láng és rávilágít a bagolyalaku tintatartóra, az
+elhasznált lúdtollak tömegére, amelyek mint egy kis hadsereg állnak őrt
+megfelelő tartóban. Legfelül pedig teleírott papírlap, az író
+gyöngyalaku, apró betüivel, csupán a D-ék szokatlanul cifrák e nyugodt,
+folyékony írásban. Elly, aki a háztartás és apja irodalmi ügyeinek
+vezetője, az írásra hajol, amely a Black House egyik részlete. Keresgél
+az asztalon, majd szomoruan susogja asszonynénjének:
+
+– A regényfolytatásért is hiába jönnek!
+
+A két nő búsan csóválja a fejét, amíg a kövér fiúcska rekedt hangon
+kiáltozva ragadja magához nagyapja házisapkáját, amelyet nyomban nagy
+fejére tesz. A sarokból hiányzik a barnára kopott botocska, amely
+szökésében hű társa volt gazdájának és nem kopogott a Seffieldi-utca
+kövezetén, hogy árulóvá váljon.
+
+A tágas ablakközben ezalatt fölébred a feketerigó zordon kalitkájában.
+Mintha egy középkori várúr ébredne komor sziklafészkében: a magányos
+madár tompa füttyszóval néz körül a szobában. S aztán nyomban elhallgat,
+mintha észrevette volna a szomorúságot, amely a házat betölti.
+
+Az ajtó megnyilik e percben és hangos köszönéssel lép a szobába Tom, a
+Times szolgája. Szolgája? Igen, rosszul mondtam ezt és ha Tom úr
+tudomást szerezne e kitételről, joggal haragudhatna. Tom úr több,
+sokszorosan több volt, mint egyszerü szolga. Nem volt a szerkesztőségnek
+olyan titka, amelyet fiatal kora dacára ne tudott volna. Korábban egy
+fügekereskedő alkalmazottja, de mióta az írókkal és szerkesztőkkel
+lépett összeköttetésbe, titokban mindig összeszorítja öklét, ha
+fügekereskedés mellett halad el a Cityben: személyes sérelemnek, gúnynak
+tekinti, hogy Londonban fügekereskedők vannak. De hát nem is csoda. Tom
+úr megérdemli az utókortól a feledésnek ama bizonyos fátyolát, amelyet a
+baklövésekre szokás vetni. Tom úr fiatal kora dacára személyes
+ismeretségben volt Gladstone úrral, akinek cikkeért a Times irodájából
+elküldeni szokták. Arról pedig talán külön beszélni sem kell, hogy egész
+Nagybritanniában ő volt a legelső ember, aki az aznapi
+regényfolytatásról értesült, amelyet a híres Dickens úr írt a Times
+olvasóinak. Korán reggelenkint, amikor bizonyos kereskedelmi
+alkalmazottak kék köténnyel és felgyűrt kabátujjal söprögették a
+citybeli irodákat és üzleteket. Tom úr sokatmondó arckifejezések között
+olvasta a nyomda számára vitt kéziratot. Meg-megállt és sapkáját
+földhözvágva nevetett, bár erre nem mindig volt oka. Irving úr nem tudná
+utánozni Tom úr arckifejezéseit, hahotáit, pillantásait, amelyekkel a
+City korareggeli publikumának tudomására akarta hozni, hogy ő a Boz
+regényfolytatását olvassa. Néhány jóval fiatalabb gentlemannek idővel
+megengedte, hogy tisztes távolból kövessék és résztvegyenek azon
+leírhatatlan élvezetekben, amelynek nyomait Tom úr arcáról
+leolvashatták. Tom úr néha annyira leereszkedett a fiatal
+gentlemannekhez, hogy még meg is szólalt: „Óriás.“ „Nagyszerü!“ És más
+hasonló fölkiáltásokkal fűszerezte olvasmányát. És bizony gyakran
+csorgott a nyála némelyik fiatal úrnak, amint zsebredugott kezekkel
+követte a népszerü Tomot a Seffieldi-utcából a Times irodájáig.
+
+Nem volt tehát kicsiny Tom úr meghökkenése, amidőn arról értesült, hogy
+ma üres kézzel kell visszamennie az irodába, a mai regényfolytatás
+elmarad.
+
+– Lehetetlen, – rebegte és aranyos sapkáját szemére húzva, lehorgasztott
+fővel és mellékutcákon ügetett el a Seffieldi-utcai házból.
+
+Amíg e kis dolgok történtek Dickens úr dolgozószobájában és mialatt a
+kandallón álló óraházikóból többször kisétált a barát s a házikó
+tornyában csengő hangon szorgalmatoskodtak kicsiny kalapácsok, ezalatt
+az, aki a szomorúságnak okozója volt, gyanutlanul, bizonyos
+megelégedettséggel ült London Warwick nevü külvárosában a Régi katonához
+címzett vendégfogadóban.
+
+A Régi katona éppen olyan vendégfogadó volt, amilyen akadt Londonban és
+külvárosában még körülbelül ezer: gyaluforgács lógott le a háztetőről és
+az utcafelőli falra egy óriási, habzó söröspohár volt festve. Különösen
+ez a söröspohár volt nagyon sikerült. A fuvarosok, akik nyári hőségben
+erre hajtottak, megesküdtek, hogy komlóillatot éreznek, amikor a
+söröspoharat a Régi katona falán megpillantják. Ámde a fuvarosok nyári
+hőségben nem egészen megbízhatók és könnyen lehetséges, hogy más
+korcsmák előtt is érezték a komló illatát.
+
+A komló-illat tehát nem lehetett az a sajátossága a Régi katonának,
+amely ezt az öreg uracskát a Seffieldi-utcából idáig vonzotta. Kellett,
+hogy legyen más sajátossága is a Régi katonának, aminthogy volt is.
+
+Egy lugas állott az országút felé, amely tetejéig vadkomlóval volt
+befutva és a lugasban hűvös volt. Egyetlen asztal állott a lugas
+közepén, vörös abrosszal leterítve és az asztal körül székek állottak.
+Két öblös, kényelmes karosszék, amilyenben azok az emberek szoktak ülni,
+akik körülbelül meg vannak elégedve a világgal és meg vannak elégedve
+önmagukkal. Ezek a széles bőrszékek azt beszélték, hogy Warwick
+külvárosában nem ismerik a bajt, nyugtalanságot, idegességet és más
+efféle újmódi betegséget. A székekhez megfelelő söröskancsók tartoztak,
+széles, terjedelmes kancsók, amelyekben a barnaszínü sör bizonyosan igen
+jól érezte magát. Olyan korsók voltak ezek, amelyek manapság már nem
+divatosak. Találhatók, feltalálhatók ugyan még itt és ott, különösen
+postaállomások közelében, ahol a pirosmellényes postakocsisok
+megkövetelik, hogy a pohár, amellyel leöblítik torkukból az országút
+porát, terjedelmes legyen, – de másfelé már nem igen divatosak ezek a
+poharak. Eltünnek, elenyésznek, mint például többé nincs szokásban a
+postakocsis mellé ülni és vele egész úton beszélgetni. A postakocsis
+feleleteit ahhoz mérte, vajjon hány korsó sörre van kilátása a
+legközelebbi korcsmánál. Manapság szófukarok és komorak a postakocsisok,
+mert rendesen a nagyon szegény emberek jutnak melléjük a bakra, akiktől
+nincs kilátás egyetlen korsó sörre sem… De meg másrészt az sem egészen
+bizonyos, élnek-e még azok a pirosképü, vidám fickók, akik Londontól
+Essexig játszva tették meg az utat a nehéz postakocsival.
+
+A Régi katonában tehát olyan söröskorsók voltak, amilyenek a
+postakocsisok virágjában voltak divatban és szólt is a postakürt a
+susex-i országúton, amikor a Régi katona gyaluforgácsa feltünt a törpe
+fák között.
+
+Mondtam, hogy két karosszék volt?
+
+Az egyik karosszékben, amelyiknek öléből éppen az országútra lehetett
+látni, az az öreg uracska szokott üldögélni, aki mostanában sűrün jár
+ide kávészínü köpenyegében. Dickens úr – ez az öreg uracska neve –
+ismerőse az egész környéknek, a postakocsisoknak és a gyerekeknek, akik
+a lugasokon kívül gomboznak, vagy Wellingtont játszanak. A külváros
+valamennyi rongyos gyereke ott játszadozik a Régi katona körül, itt
+szaladgált talán Twist Olivér is egykor.
+
+Az egyik karosszéknek állandó gazdája tehát a tubákszínü öreg uracska,
+aki a nagy korsóból szokta inni a barna sört és furcsán hunyorít a
+szemével. A másik karosszéknek a vendégei változnak, sűrün változnak.
+Itt szokott ülni Cross úr, a pirosképü, szélesvállu, fehérhaju fogadós
+és nagyokat hörpintve söréből, az országút felé tekint. De hát Cross
+úrnak más dolga is van, mint a lugasban üldögélni és Dickens úrnak
+hiábavaló locsogását hallgatni. A lovak abrakolására is fel kell
+ügyelni, mert Ryerson úr, a postakocsis nemsokára itt lesz szekerével és
+ugyancsak lármát csap, ha a postalovak nincsenek kellőleg abrakolva.
+
+A korcsmáros mielőtt elhagyná helyét a lugasban, átkiált a keskeny
+palánkkerítésen a szomszédba, ahol egy vadkörtefa alatt egy öregember
+üldögél.
+
+– Kapitány, nem jönnél át egy szóra, meg egy korsó sörre Dickens úrhoz?
+
+A kapitány, – Bridgen nyugalmazott tengerészkapitány ő, – mindig
+hajlandó egy szóra és egy korsó sörre. Megtanulta odakünn az oceánon, –
+ahol a halak ennivalójául a féllábát hagyta, – hogy szóra és egy ital
+sörre mindig kell, hogy legyen ideje az embernek. Meg aztán a tubákszínü
+öreg uracska pompás partner. Soha se úntatja az embert a hazugságaival,
+soha sem vág közbe, még a legunalmasabb történetbe se szól: hallgat
+csendesen és fejével bólongat.
+
+– Érdekes, ördöngősen érdekes, kapitány uram! – kiált fel néha és
+Brigden nyugalmazott tengerészkapitány, miközben falábát az asztalra
+teszi, új történetbe kezd.
+
+Brigden kapitány vén tengeri fóka, ördöngősen vén, de az ő történeteinek
+is végük lesz egyszer. Meg aztán el is fárad a kapitány, kihörpinti
+sörét és visszavonul a szomszédba, a vadkörtefa alá, ahol magában azon
+tünődik, hogy ez a szárazföldi patkány, a Dickens úr, elhitte-e a
+singaporei esetet, amit az imént elmesélt, és ha netán elhitte volna,
+fel kellene világosítani, hogy a történetnek a vége kissé túlzott,
+határozottan túlzott…
+
+A karosszék tehát ismét üres a lugasban, de nem sokáig marad üresen. A
+távolból fölhangzik a postakürt hangja és a susexi úton a porfellegből
+kibontakozik a sárga kocsi. Nagy ostorpattogással közeledik a kocsi a
+Régi katonához és Ryerson úr ugyancsak pattogtatja ostorát a bakon. Már
+itt van a postakocsi és utasai nyujtózkodva szállnak le, hogy felüdítsék
+magukat egy pohár itallal. Dickens úr titokzatosan hunyorgat szemével,
+amikor az utasok sorban leszállanak. Nini, ott az a sárga
+nanking-nadrágos úr nem régi ismerősünk-e, a strafordi iskola-igazgató?
+Hát az a pirosképü, szőkefejü fiúcska nem a kis C. Dávid vajjon? Hölgyek
+és urak vonulnak a lugasba és Cross úr habzó sörökkel közeledik. Lárma
+és vidám kacaj hangzik föl az utasok csoportjából, ügyet sem vetnek a
+hallgatag, ravasz mosolygásu öreg uracskára, csupán az időközben
+visszatért Brigden kapitány kémleli koronkint az arcát: vajjon elhitte-e
+az öreg uracska a szingaporei esetet?
+
+Ryerson úr, a pirosmellényes kocsis már ostorát pattogtatja a Régi
+katona előtt. A kocsi tovább robog, a fogadó és környéke elcsendesedik.
+
+Egyszerre a távolban megjelenik egy széles szalmakalap, piros napernyő
+és két aggódó, bánatos szem. Elly közeledik a susexi úton a Régi katona
+felé, ahol Dickens úr hirtelen kihörpinti sörét, elbúcsuzik barátaitól,
+a kapitánytól és a fogadóstól és botocskájával vígan kopogva megindul
+Elly kisasszony felé.
+
+– Papa, papa, – kiáltja a jó gyermek, – egész Londont felkutattuk már
+utánad, hol voltát ismét papa?
+
+– Néhány fejezet regényt írtam, gyermekem, – felelt vidoran az öreg
+uracska. Magában ravaszul megjegyzi:
+
+– Akármi legyek, ha az a nanking-nadrágos nem a strafordi iskolaigazgató
+volt!
+
+
+
+
+Zathureczky agarai.
+
+Az én anyai nagybátyám, Zathureczky Samu volt a legutolsó agarász a
+vidékünkön. Abban a régi értelemben gondolom az agarászatot, ahogy még
+nagyjaink foglalkoztak e nemes állapottal. Az agarászat nem csupán múló
+szeszélyek csillapítója, rossz kedvnek elűzője és ideig-óráig tartó
+szórakozás volt, hanem olyan szenvedély, amely az egész életet
+betöltötte.
+
+Nohát ilyen agarász volt Zathureczky Samu.
+
+Ilyenkor, deres őszben, ha lehunyom a szemem, vágtató lovasokat, elnyuló
+testü agarakat és rémülten menekvő nyulat látok a honi pusztákon,
+szorgalmatosan emlékezem az öreg úrra. Mint általában: vagyonát ő is
+elverte, de agglegény volt és senki sem jajgatott emiatt. A költők
+számára tartatott fönn annak megállapítása, hány faluja, ménje, gulyája
+volt Zathureczky Samunak. Mert ugyan ki látott már olyan tönkrement
+urat, – hogy későbben, idő mulásával ne emlegesse uradalmait és
+vármegyéit? Ez a szelid túlzás szívesen megbocsájtható, hisz a multnak
+utóvégre mindegy, hogy mit fogunk reá. A várak éppen úgy leomlottak,
+mint eltüntek a falusi udvarházak.
+
+Abban az időben, amely időről e helyen megemlékezem, Samu bácsinak három
+agara volt csupán. A változatosság kedvéért, – csak meghalt néha egy-egy
+vén nagynéni, – volt kocsija, lova is, de csupán a három agár bírt az
+állandóság jellegével. Cicke, Fánni és Muki volt az agarak neve és
+szemre semmiben sem különböztek másféle agaraktól. Ha véletlenül nem a
+Zathureczky agarai lettek volna, az ördög sem törődött volna velük. De
+hát a Zathureczky agarai voltak… És annyi bolondos legenda, anekdota,
+tréfa keringett a három agár felől, hogy sok volna könyvbe szedni. Az
+öregedő férfiúnak, mintha egyéb dolga sem lett volna, mint
+folyton-folyvást új meséket kieszelni az agarakról. Az agarak mindig a
+sarkában jártak és ahol megfordult Zathureczky, ott megszerették,
+megkedvelték az agarakat, annyit hazudott felőlük. Hívták, csalogatták
+jobbra-balra és ebéd után már alig várta a vendéglátó gazda, hogy
+Zathureczky elkezdje:
+
+– A Cickével esett meg a minap…
+
+Az agarakat nyomban a szobába vezették és asszonykezek megsimogatták,
+dédelgették. Faluról-falura, úriháztól-úriházhoz járt Zathureczky az
+agaraival. Mindenütt kiváncsiak voltak a nevezetes agarakra. Valóságos
+legenda volt már az, ami a Cicke okosságáról, a Fánni gyorsaságáról és a
+Muki ravaszságáról keringett.
+
+– Neró idejében szolgabíró lehetett volna akármelyik, – mondogatta
+Zathureczky.
+
+Telt, múlott az idő. A három agár szépen eltartotta Zathureczky Samut.
+Az agarak nélkül tán reggelihez se jutott volna, mert egyébként nem volt
+valami okos ember és mélységesen hallgatott, ha nem agarakról folyt a
+diskurzus. De mert agarai voltak, szépen megvolt a mindennapi ebédje,
+vacsorája. Jól tartották a kutyákat, – csak nem hagynak koplalni ilyen
+híres fajtát, – jóllakott velük Samu is. Beszterczey Pál egyszer azt
+találta mondani:
+
+– Ugyan, Samu, mit bajlódol az agarak ellátásával? Hadd itt őket nálam…
+
+– Hát aztán én mit csináljak?
+
+Persze, persze, mit is csinált volna! A váltóit az ördög se zsirálta
+volna, ha az agaraknak nem kellett volna enni, meg lakni. A megyei
+takarékpénztár öreg igazgatója, amikor Zathureczky talán már a századik
+váltóval kopogott nála, így szólott hozzá:
+
+– Tudod mit, Samu? Nekünk is jobb lesz, meg neked is. A takarékpénztár
+megveszi tőled örök áron az agarakat.
+
+Zathureczky megvakarta az üstökét:
+
+– Aztán mennyit adnátok értük?
+
+– Hm, – felelt az igazgató. – Száz pengőt megér mindegyik. Legalább a
+takarékpénztárnak megér.
+
+Zathureczky elgondolkozott. Utóvégre háromszáz pengő szép pénz egy
+summában, de az agarak se kutyák.
+
+– Majd gondolkozom rajta, – szólott és elköszönt.
+
+Lement a takarékpénztárból. A három agár ott kergetőzött a piacon,
+fölborítva a kofák kosarait, üldözve kisebb ebeket. A Cicke éppen egy
+orosi menyecskének fojtotta meg a két csirkéjét és a menyecske nagy
+kiabálással futott a kutya után, amelyik gazdáját megpillantva, hozzá
+menekült.
+
+– Fizessen az úr! – kiáltott a harcias menyecske, – mert mindjárt
+kiszedem azt a kapa után ültetett bajszát.
+
+Zathureczky megzavarodva keresgélt a zsebében. Bíz ott nem talált
+semmit.
+
+– Mindjárt hozom a csirkék árát, lelkem, – szólott és megfogta a Cicke
+nyakszíját. Vitte föl, a takarékpénztárba.
+
+– Itt az egyik váltó, – mondta és fölvette a száz pengőt.
+
+Most már volt száz forint, de nem volt meg a Cicke. Beült az Arany
+ökörbe ebédelni és elbúsúlva nézte két elárvult agarát. Szomorúan
+dobálta nekik az asztal alá a csontokat.
+
+– Elment a nénétek. Ráütötték a takarék bélyegét, – mormogta.
+
+Hetivásáros falusiak jöttek-mentek körülötte.
+
+– Ugyan, csak nem beteg a Cicke? – kérdezgették.
+
+– Még rosszabb, – felelt Zathureczky és búsan nézegetett.
+
+Bánatában borral öntögette torkát és mire leszállott az alkonyat, a
+cigány is hangolni kezdett a félhomályos étteremben. Addig hangolt,
+hangolt, amíg Zathureczky odaintette magához:
+
+– Valami keserveset! – parancsolta.
+
+Ivott, mulatott, bánkódott a Cicke után… Reggel kifordította a zsebeit.
+Egy lyukas hatos koppant a földön. Beintett egy ácsorgó suhancot a
+piacról. Rámutatott a Fánnira:
+
+– Vidd a takarékba!
+
+Elhozták a száz pengőt és akkorára a cigánynak még keservesebb nóta
+jutott az eszébe. De keservesebb lett a Zathureczky kedve is. Most már
+táncolt is bánatában. Muki, az utolsó agár, mintha előre érezné sorsát,
+vonított a sarokban.
+
+Folyt, folyt a mulatozás, míg éj lett a nappalból és az éjből reggel.
+Akkor került a sor a harmadik agárra…
+
+A híres agaraknak ez lett a sorsuk. De azóta se vett agarat a
+takarékpénztár. Habár, ha talán Zathureczkynek újra lennének agarai. –
+Ki tudja?
+
+
+
+
+Asszonyok inspekciója.
+
+Évekkel ezelőtt a nyarat egy felvidéki kis fürdőhelyen töltöttem. A kis
+fürdő semmiben sem különbözött a többi felvidéki fürdőktől: fenyőfából
+épült svájci házak feküdtek egymás mellett a völgyben és a hegyoldalra
+pompás erdei utak vezettek. Itt is, amott is kristálytiszta források
+bugyogtak föl és a telep gondnoka, Kapránszky Mihály, igazi sárosi
+szivélyességgel fogadta a gyéren érkező vendégeket.
+
+Junius elején voltunk még, alig laktunk néhányan a fürdőn, azok közül is
+el-eltűnt egy-kettő, akiket az unalom és a hideg tovaűzött
+Ilonafüredről. Kapránszky Mihály vörösképü, kopaszfejü, lógó bajuszu
+ember volt, igen bő nadrágot és fekete kabátokat hordott, – sunyin
+nevetett a bajusza alatt:
+
+– Majd visszajönnek… De már akkor késő lesz. Nem lesz egyáltalában szoba
+Ilonafüreden.
+
+Ezzel a gyermekes ijesztgetéssel tényleg sikerült is neki néhány
+vendéget ott tartani.
+
+– Egy-kettőre megy az nálunk. Hirtelen megrohanják a fürdőt a pestiek,
+külföldiek, sőt a környékbeliek is. Aki későn jön, nem kap szobát. Egyik
+mulatság a másikat űzi. Annyi itt a szép leány, asszony, mint sehol az
+egész Tátrában…
+
+De hát egyelőre egyedül voltunk és csendesen unatkoztunk. Kapránszky
+Mihály napról-napra érezte, hogy a vége mégis csak az lesz a kellemetlen
+időjárásnak és a végtelen unalomnak, hogy egyedül marad a fürdőn, szinte
+sírva emlegette:
+
+– A méltóságos báró is éppen az idén halt meg. Máskor már májusban itt
+szokott lenni a takarításnál… Az egy mulatságos ember volt!
+
+Egy vasárnap reggel titokzatos arccal, hamisan hunyorgatva fogadott
+Kapránszky Mihály a reggelinél.
+
+– Szereti a szép asszonyokat, nagyságos uram? Nos lesz bennök része. Egy
+társaság jön ki délután Hutáról a fürdőbe. A hutai asszonyok mind igen
+szépek. Sürgönyt kaptam, hogy rendben legyen a táncterem.
+
+A vendéglő táncterméből tényleg akkor cipelték ki a télen át oda
+berakott ócska kanapékat, rongyos szőnyegeket. Poroltak, takarítottak,
+mintha most kezdődött volna meg csak igazában a fürdőszezón, amikor
+Hutáról kiránduló társaság érkezik Ilonafüredre.
+
+Uzsonnatáján a hegyoldalon megjelent az első világos tavaszi toalett.
+(Színházi messzelátón kivehettük a hegyi utat.) Csakhamar egy bokor
+asszony lett látható, mögöttük néhány férfiú, akik kalapjukat és
+kabátjukat botvégre akasztva cipelték és a hangjuk rekedt volt a sok
+énekléstől. Az asszonyok vadvirág-bokrétát tartottak a kezükben és
+kimerülten, bágyadtan ereszkedtek alá a meredek úton.
+
+– Ezek se fognak táncolni! – mondom a gondnoknak.
+
+Kapránszky megsímogatta lógós bajszát.
+
+– Reggelig, nagyságos uram. És akkor ugyancsak gyalog mennek át a
+hegyeken, haza Hutára…
+
+Csóváltam a fejem. A gondnokról egyebekben is többször azt tapasztaltam,
+hogy ártatlan dolgokban szívesen szeret füllenteni. Kétkedve hallgattam
+szavát:
+
+– Nem vagyok dicsekvő ember, – folytatta Kapránszky Mihály, miután egy
+szalvétával jelt adott a vendéglő terraszáról a hegy felé, – de egyedül
+az én érdemem, hogy a hutaiak ma idejönnek. A napokban bennjártam a
+városban, – éppen a Marcsányi Mariska kézfogóján, – és elmondom ott
+Bikay Pálnak, a polgármesternek, Porubszky Ferkónak, a szerkesztőnek és
+tanárnak, hogy csehül állunk az idén az időjárással. Minden vendégem
+megszökik Ilonafüredről. Nem akar, sehogy sem akar kitavaszodni, a
+nyárról nem is beszélek. Furcsa ország vagyunk. Itt akkor van nyár,
+amikor már senki sem várja: szeptemberben. Valamit tenni kéne az
+ilonafüredi vendégekért. (Megjegyzem, hogy a fürdő részvénytársaság és a
+részvények legnagyobb része a hutaiak birtokában van.) Összeült a nemes
+tanács nyomban a külön szobában és meghányta-vetette a dolgot. A
+polgármester – a fürdőn elnök úr a neve – hümmögve mentegetőzött:
+
+– Az Istennel nem pörölhetünk. Ha ő nem akarja, nem lesz nyár. Várjunk
+türelemmel.
+
+– Én várnék, csak a vendégeim nem várnak. Csupa egészséges, többnyire
+fiatalemberek, akik hipp, hopp, otthagynak egyszerre, mint Szent Pál az
+oláhokat. Ha volna néhány öreg, köhögős vendégem, nem is nagyon
+búsulnék. Azok már nem igen mozdulnak el.
+
+Közbeszólt ekkor Porubszky Ferkó, tanár és szerkesztő, akit közönségesen
+a város eszének szoktak tartani.
+
+– Nincs más módus, mint tűzbe kell küldeni ismét az asszonyokat, mint
+harmadéve.
+
+– Nono, – felelt a polgármester fejcsóválva, – harmadéve öreg urakról
+volt szó, akik cseppet sem voltak veszélyesek az asszonyokra. De most
+azt hallom, hogy fiatalemberek vannak a fürdőn.
+
+Porubszky szerkesztő úr ekkor fölemelkedett és hosszú beszédet mondott,
+amely beszédben előadta, hogy más fürdőknek mi a nevezetességük,
+hírességük: Klenókán ott van a savanyúvíz, Fehértelepen egy neves
+fővárosi orvos rendel a betegeknek, Gyurgyókán egy operette-primadonna
+szokott nyaralni. Ilonafürednek semmi ilyen természetű nevezetessége
+nincs, kell tehát, hogy az asszonyok kitegyenek magukért, mert rákerült
+a sor. Lehet, könnyen lehetséges, hogy egész nyáron permanenciában kell
+lenniök, – ha az időjárás nem javul. Így határozott a gyűlés és ime a
+hutai asszonyok már ott közelednek a fürdőház mellett.
+
+Kapránszky Mihály kifutott a vendéglőből és kalaplengetve ment a hutaiak
+elébe. Öt asszony jött és hat férfi, köztük volt Porubszky tanár úr, aki
+nőtlen ember volt és felügyelője, rendezője volt a kirándulásnak. Nehogy
+valami ostobaság következzék el, azért jött ki a tanár úr. Mert hát a
+fürdő érdekeire mindenek előtt vigyázni kell, és végtére az asszonyok
+azért vannak, hogy kitegyenek magukért…
+
+Az ozsonna, amelyet a fölvirágozott asztaloknál vidám hangulatban
+elköltöttek a hutaiak, fölfrissítette őket. A halovány arcok kipirultak
+és csengő kacagás, tréfás beszéd hallatszott a hosszú asztal mellől. Az
+asszonyok valóban csinosak, érdekesek voltak. Amolyan kisvárosi dámák,
+akik mindig számon tartják a legutolsó párisi divatot még akkor is,
+midőn senki sem tud a divatról. Egészséges nevetésük megtöltötte az
+üvegfalas éttermet és mosolygó tekintetüket nyájasan függesztették a
+fürdői vendégekre, akiknek idegenszerű volt megszokott, csöndes helyükön
+a hirtelen zaj.
+
+Kapránszky Mihály bő ruhájában izgatottan járt föl és alá, mint egy
+színpadi rendező:
+
+– Nos, hogy tetszik? – kérdezősködött. – Eddig még mindenkinek az volt a
+véleménye, hogy a hutai asszonyoknak nincs párjuk az országban.
+
+Egy savanyú ember, a vörös mérnök, fanyarul jegyezte meg:
+
+– Ugyan micsoda vak ember mondhatta ezekre a hízott ludakra azt, hogy
+szépek?
+
+Kapránszky a bajuszát harapdálta:
+
+– Kövérek, mérnök úrnak? No majd intézkedem, hogy jövő vasárnap egy-két
+soványabb szépséget is kihozzanak. Mert vannak ám! Gyönyörű sovány
+teremtések vannak. Harmadéve is kettőt adtunk férjhez…
+
+– Ne fárassza magát, gondnok úr, – felelt ásítva a mérnök, – addig régen
+elutaztam…
+
+– Óh, – rebegé sápadtan Kapránszky, magában pedig azt dünnyögte, hogy
+micsoda ostobaság is volt Porubszky Ferkótól a város legkövérebb
+hölgyeit Ilonafüredre hozni. Mintha nem tudná Porubszky uram, hogy nem
+mindenkinek tetszenek a molett nők. Ó, ez a Porubszky! Hogy nem gondol
+meg semmit se alaposan.
+
+Porubszky Ferkó nem látszott kikelni a mérnök miatt, amikor a gondnok
+szemrehányásokat tett neki. („Ilyen vörös zsidóért nem kár!“ – mondotta
+majdnem hallhatóan. – „De hisz nem is zsidó!“ – felelt Kapránszky. – A
+tanár zavartan mondotta: „Annál rosszabb, antúl rosszabb rá nézve!“ Amit
+Kapránszky Mihály sehogysem tudott megérteni. Miért annál rosszabb?) A
+tanár hangosan és jókedvűen beszélt a hosszú asztalnál és akkorákat
+hazudott, hogy a részvényeseknek bizonnyal könnybe borul a szemük, ha
+hallják. Többek között váltig erősítgette Kozsnik Pál, városi
+szenátorral szemben (aki megbeszélés szerint ellentmondott), hogy a
+bolgár fejedelem nyáronkint heteket tölt inkognitóban Ilonafüreden.
+Később az ilonafüredi vizeket kezdte dicsérni, de ő maga szorgalmasan
+töltögette a korcsmáros savanyú vinkóját.
+
+– Nem rossz bor, becsületemre, nem rossz, – ismételgette minden
+pohárnál. – De a víz, az isteni víz, az fölségesebb a tokaji aszúnál.
+
+Az asszonyok csakhamar unatkozni kezdtek. Százszor hallották ők már
+Porubszky tanár úr élceit, valami új után vágyakoztak. A kacérkodások,
+forró pillantások eddig nem sok eredménnyel jártak, csupán egy fiatal
+földbirtokos parancsolta meg a cigánynak, hogy a legszomorúbb nótákat
+muzsikálja; azonkívül Kapránszky Mihály lett fülig szerelmes – mind az
+öt asszonyba. Állandóan ott tett-vett az asztal körül és amelyik
+asszonnyal éppen beszélt, abba nyomba beleszeretett. Rendesen odarohant
+az asztalomhoz és nagy zsebkendőjével törölte homlokát.
+
+– Pfü, ez a nyári hőség! – kiáltotta, pedig csaknem fagyott odakünn. –
+Nyáron százszor veszedelmesebbek az asszonyok, mint télen. A légköri
+villamosság, a napsugár heve is az ő segítségükre van. Minden
+összeesküszik a férfiak ellen. Nézze, azt a barnát, nézze. Olyan, mint
+Diána. A nyaka olyan fehér, mint a márvány. Az irigy bő köpeny eltakarja
+előlünk tagjai formáját, mellének fehérségét. No de nemsokára kezdődik a
+tánc és akkor, hiába haragszik Hurik uram, a férje, a bő köpeny lekerül
+az isteni vállakról. Szokott négyest táncolni, nagyságos uram? Diána
+imádja a négyest.
+
+Később a szomszéd asztalnál hallottam Kapránszkyt, ahol arról beszélt a
+fiatal földbirtokosnak, hogy a régi királyok, nagyurak jobban szerették
+a felvidéket az alföldnél. A hegyekben dús aranybányák voltak, az erdők
+telve vaddal, a folyók hemzsegnek a haltól és az asszonyok, lányok
+szépek; mint megannyi festmény, álomkép valamennyi.
+
+A szemek, azok ma is ugyanazok, amelyek Mátyás királyra ragyogtak, azok
+a kék szemek, amelyekben a szláv költők minden mélabús költészete benne
+ragyog… A hosszú asztalnál Szkilnének, a patikus feleségének volt olyan
+szeme, aki keringőzni nagyon szeretett.
+
+– Az asszonyoknál megszünik a nemzetiségi kérdés! – nevetett Kapránszky.
+– Igaz, hogy Szkil maga egy utálatos pánszláv, de mit tehet erről a
+felesége? A felesége csak arról tehet, hogy a legszebb asszony a
+vármegyében.
+
+Észre se vettük (amikor a tánc megkezdődött) már ismerősök voltunk a
+Hutáról lerándult társasággal. Az asszonyokkal igen könnyen ment az
+ismeretség: táncos, jókedvű, vidám teremtés volt valamennyi. (Éppen a
+mérnökkel történt, aki lassan beadta a derekát, hogy az egész négyes
+alatt hevesen udvarolt a táncosnőjének, Szombathynénak. Az asszony nem
+felelt a heves udvarlásra, csak mosolygott szép beszédes szemével, piros
+ajkával és ez minden beszédnél jobban tetszett a mérnöknek. Csak
+későbben derült ki, hogy Szombathyné született tót leány és árva kukkot
+sem tud magyarul.)
+
+A hutai urak közül akkor már többen igazat adtak Porubszky Ferkónak
+abban, hogy Hután terem a legjobb bor. Nem termett ott semmiféle bor,
+csak hát ebben a dologban is kellett imponálni a fürdővendégeknek, akik
+a hosszú asztalhoz telepedtek. Miután a cigány a táncteremben volt
+elfoglalva, az urak azzal mulattatták magukat, hogy énekeltek. Porubszky
+Ferkó tót népdalokat adott elő, utána nyomban Szombathy úr, – a tót
+menyecske ura, – magyar nótával válaszolt, amit együtt fújt az egész
+társaság. A „Cserveni Vinó“-ra nyomban a Petőfi népdala következett.
+Milyen furcsa világ! – gondoltam magamban. – Az emberek észjárása éppen
+olyan girbe-görbe, mint az országútak… Lám a vad magyar Porubszky
+dalolja a jó egyetértés kedvéért a tót nótát, míg Szombathy úr, aki neve
+dacára elszlávosodott, a magyarral felel. Aztán még azt mondják, hogy
+van nemzetiségi kérdés!
+
+Az asszonyok ezalatt derekasan kitettek magukért. Pihenés nélkül
+táncolták keresztül az éjszakát. Kapránszkynak éjfél felé az az ideája
+támadt, hogy ő majd megmutatja, hogy milyen jeles táncosnők a hutai
+asszonyok. Egymásután játszatta a cigánnyal a spanyol, orosz, amerikai
+táncokat. A hutai asszonyok valóban ismertek mindenféle táncot.
+Könnyedén, a fáradtság legkisebb jele nélkül táncoltak. A szemükben a
+vidám, olvadékony mosoly, az arcuk derült, ifjú és gondtalan. Senkit sem
+látszottak kitüntetni különösebben, pedig, amint észrevettem, akkor már
+valamennyi fürdővendég szerelmes volt s szerelmet vallott a keringő vagy
+csárdás forgásában… Az asszonyok nyugodtan hallgatták meg a forró
+vallomásokat, mint akik nagyon sokszor hallottak ilyesmit.
+
+Valaki kedélyesen hátbavágott, amíg a táncterem ajtajában álldogáltam.
+Porubszky szerkesztő és tanár úr volt.
+
+– Hogy vagy? – kérdezte. – És te csupán ábrándozással töltöd az
+éjszakát, bajtárs?
+
+Deres, kiviaszkolt bajusza kedélyesen mozgott és a csiptetője mögül
+huncutkásan hunyorított a szemével.
+
+– Soha se halunk meg barátocskám! – folytatta. – Vajjon mért állsz itt
+magadban, hallgatagon elgondolkozva? A perc elröpül, az élet elmúlik,
+kár az ifjúságért. Nézd, a szép Szombathyné éppen pár nélkül van. Csapj
+föl öcsém. A virág neked nyílik.
+
+Vállat vontam:
+
+– Az az asszony azt sem érti meg, hogy mit bókolok neki.
+
+Porubszky tanár úr nevetett és nagyot szívott szivarján:
+
+– Hát nem mindegy az? – kérdezte vidoran. – Az a fő, hogy te elmondod a
+bókokat, a vallomásokat. Emígy könnyítsz magadon, a szíveden. Az
+mellékes, hogy megérti-e az, aki hallgatta. Hiszen mindegy, – egészen
+mindegy. A többi asszonyok, akik esetleg megértik gavallérjaik szavait,
+éppen olyan szívesen, barátságosan mosolyognak, mint Szombathyné
+mosolyog. A mi asszonyaink nem szoktak legyezővel a szájra ütni… Minek
+is az? Ártana a fürdőhely renoméjának. Reggel útrakelünk és a hegyen
+keresztül visszamegyünk Hutára. Soha, soha az életben nem találkoztok
+ezekkel az asszonyokkal, mert jövő vasárnap másokon van a szolgálat
+sora. Azaz, hogy találkozhattok, ha Hutára jöttök. Már az is megtörtént…
+Csakhogy a fodrásznét nem lehetett megtalálni az egész városban és az a
+bizonyos asszonyka szégyelt mutatkozni frizura nélkül…
+
+Még sokáig beszélt Porubszky tanár úr az asszonyokról, akik odaadó, lágy
+mosollyal hallgatták udvarlóik suttogását. Fáradhatatlanul táncoltak és
+a szemükben nem látszott kimerültség nyoma… A hegyeken fehér szárnyait
+bontogatta a hajnal, amikor Szombathy úr beszólott a táncterembe:
+
+– Hanka!
+
+A kékszemű menyecske nyomban elbúcsúzott udvarlójától és kisietett a
+táncteremből. A legközelebbi vasárnap hiába vártuk, nem jött
+Ilonafüredre, mert az inspekció más tagokból állott.
+
+
+
+
+A kapitány kalapja.
+
+Furcsa lett volna, ha Szmerkovszky Gyula lovaskapitány, amidőn falusi
+magányában a házasságra szánta magát, jövendőbelijét nem a
+Gaál-kisasszonyok közül választja… Vajjon honnan is választhatta volna?
+Hisz voltak, lehettek másféle kisasszonyok is a környéken, de hát azok
+csak azért voltak ott, hogy lássák a nagy különbséget közöttük és a
+Gaál-kisasszonyok között. Minden Gaál-leány született primadonna volt,
+nem igen lehetett velük versenyre kelni. Meg aztán a hagyomány, a
+tradició révén a Gaál-leányoknak mintha több lett volna megengedve, mint
+más származású kisasszonykáknak. Ugyan kinek jutott volna eszébe azon
+megütközni, hogy Gaál Terka például leejtette a kontyát táncközben? A
+térdig érő hajfonatokat megbámulták a férfiak. De bezzeg bomlott volna
+föl a haja más kisasszonynak! Az egész vármegye őt szapulná. Meg aztán
+az is köztudomású volt, hogy a Gaál-kisasszonyok nem nagyon válogatósak
+az eszközeikben, ha valakihez férjhez akarnak menni. Addig mesterkednek,
+amíg csak elvétetik magukat. Éppen Szmerkovszky Gyurkával történt meg,
+hogy nem tudta sohase megtalálni a kalapját, valahányszor Gaálékhoz
+vizetbe ment. De volt már olyan házasulandó férfiú is a Gaálok
+történetében, akinek a csizmáját dugták el a kisasszonyok. Csizma nélkül
+nem lehetett elmenni. Nem is adták elő addig a csizmát, amíg valamelyik
+leányt meg nem kérte az illető.
+
+De hát ugyan kinek jutna eszébe ezért haragudni a Gaál-kisasszonyokra?
+Ők már ilyennek születtek. A kedvességük, szépségük lenyomta minden
+hibájukat. Régi nóta, hogy a szép hölgyeknek sok minden meg van engedve.
+
+Szmerkovszky Gyurka, a nyugalmazott kapitány nem volt se fiatal, se
+gazdag, sőt éppen az ellenkezője volt annak, amit férfi-ideálnak
+neveznek. Mogorva, zordon, öreges legény volt már ekkor a kapitány, még
+keresztkomának se nagyon kellett senkinek, mert a mulatozás hevében a
+kapitány verekedni kezdett rendesen. Az pedig életében nem történt meg a
+kapitánnyal, hogy a kalapját eldugták volna a hölgyek. A
+Gaál-kisasszonyok mégis eldugták a kalapját, mert a család öreganyja,
+Ziza néni már abban az időben úgy nevelte a leányokat, hogy mindegy az,
+akármilyen a férfi, csak bajusza legyen. Nos, a kapitánynak volt
+bajusza.
+
+Addig dugdosták a kalapot a kisasszonyok, amíg Szmerkovszky Gyurka
+kötélnek állott és egy őszi napon így szólt Napoleonhoz, a Gaál-lányok
+apjához:
+
+– Nagy gazember vagy, Napoleon. Megfogtál, elvarázsoltál,
+guzsbakötöttél. Add nekem a Sárikát.
+
+Az öreg Napoleon erre csak nevetni kezdett, hogy a könnyei is
+kicsordultak a nevetéstől.
+
+– Megbolondultál, kapitány uram? Éppen Sárikára vásik a fogad! A
+legkisebbre, a legszebbre, a legkedvesebbre. Nem, kapitány uram, nem
+ilyen vén medvének neveltem én Sárit. Talán, ha egy eleven herceg jönne
+Sáriért, még akkor is meggondolnám előbb a dolgot.
+
+Szmerkovszky Gyurka nagy haragra gerjedt. Félelmetesen forgatta a szemét
+és úgy ment el a Gaál-házból, mint aki oda többé soha vissza nem jön.
+Pedig dehogy is nem jött vissza. Meg volt már babonázva a zordon férfiú,
+nem tudott meglenni anélkül, hogy a kalapját soha el ne dugják; nem
+tudott meglenni a Gaál-kisasszonyok kedves nevetése, jókedve, nótája
+nélkül. Vágyott vissza abba a virágos kertbe, ahol eleven rózsák nyilnak
+és mindegyik rózsa úgy kínálja magát a leszakításra, mintha az volna a
+legfőbb vágya. Pedig dehogy is lehet leszakítani! Olyan Gaál-kisasszony
+még nem volt, akit leszakítottak volna azelőtt, mielőtt a pap arra
+engedelmet nem adott. Csakhogy a férfiak sohase okosodnak meg, mindegyik
+azt hiszi, hogy ő kivétel; ő szerencsésebb, mint a többi. Egyszer csak
+azon veszi magát észre, hogy valamelyik Gaál-kisasszony már a felesége.
+
+A kapitány egy hónapig tartotta a haragot. Napoleon urat nem ismerte meg
+az utcán; a kisasszonyok, ha szembejöttek, látták a kapitányt a tulsó
+oldalra igyekezni a térdigérő falusi sárban. Egy hónap alatt senki se
+dugta el a kapitány kalapját, hát mégis csak beállított egyszer ismét.
+Napoleon bácsi úgy fogadta, mintha misem történt volna. Megveregette a
+kapitány széles hátát, borral, pipával kínálta és csak úgy odavetőleg
+jegyezte meg:
+
+– Az asszonyokról pedig ne beszéljünk. Nem ilyen öreg legényeknek való
+téma az.
+
+Szmerkovszky Gyurka dühében csaknem kettéharapta a csutorát.
+
+– Nono, – mormogta mérsékelt haraggal, – hány esztendős vagy, Napoleon?
+
+– Tudom is én, – felelt Napoleon. – Nem az esztendők teszik, hanem a
+kor.
+
+– De mégis, – sziszegte a kapitány, – közelebb vagy a hetvenhez, mint a
+hatvanhoz?
+
+– Olyanformán.
+
+Szmerkovszky Gyurka erre a Napoleon fülébe kiáltott:
+
+– Hát én meg negyvenkét éves vagyok, urambátyám! Negyvenkettő. Korántsem
+olyan vén ember, mint te.
+
+Napoleon legyintett és kedélyesen nevetett:
+
+– Mindegy az, kapitány. Tökéletesen mindegy. Az én nagyapám még nyolcvan
+esztendős korában házasodott, azóta a húszéves ifjak is aggastyánok.
+Satnyulunk, Szmerkovszky Gyurka. Határozottan satnyulunk.
+
+Igy beszélt Gaál Napoleon és ravaszkodva nézett Gyurkára bozontos
+szemöldöke alól. Gyurka fújt, hümmögött, zörgött a sarkantyújával, végre
+megkérdezte:
+
+– Tán bizony azt hiszed, Napoleon, hogy már elkéstem a házasságtól?
+
+Napoleon fölemelte a mutatóujját:
+
+– Talán még nem. De mindenesetre sietned kell, kapitány.
+
+– Magam is azt gondolom. Add nekem tehát a Julcsa leányodat, Napoleon.
+Julcsa már nem olyan fiatal gyermek. Meg aztán a minap is eldugta a
+kalapomat…
+
+– Dehogy is Julcsa dugta el a kalapodat, kapitány, – felelt nevetve
+Napoleon. – Özvegy Gaálné dugta el a kalapot. Julcsa lányom talán még
+egy gróf kalapját se dugná el. Legalább is nem engedném neki.
+
+Szmerkovszky Gyurka ismét csak ott volt, hogy összevesszen Gaál
+Napoleonnal. Az özvegyasszony, akit az öreg úr említett, nem lett volna
+talán nagyon csúnya, ha egyedül van a háznál. De négy fiatal leány
+között, bizony csak nénike volt már Gaál Mária. A dolga az volt, hogy
+rendben tartsa a bátyja házát, ügyeljen az anyátlan leányokra és ha
+nagyon kellett, hát táncra perdüljön az öreg urakkal, akik a Gaál-portán
+megfordultak. A macska hitte volna, hogy még kalapokat is dugdos. Hiszen
+már ezüstözött itt-ott a haja, a halántékán.
+
+Szmerkovszky kapitány megint csak elmaradt egy hónapig. Napoleont nem
+ismerte, a kisasszonyokat elkerülte és agglegényes, régi házából alig
+mozdult ki. Ha el is ment odahazulról, tovább nem ment, mint a patikáig.
+Ott csúfolódva bekiáltott az ajtón, Bornácskaihoz, a patikushoz:
+
+– Van itt elég pirosító? A Gaál-kisasszonyokat nagyon haloványnak látom
+az utóbbi időben.
+
+Máskor egy ócska huszársipkát küldött a kisasszonyoknak. Ne
+unatkozzanak, dugdossák a huszársipkát.
+
+A hegyesnyelvü Gaál Sári visszaüzent:
+
+– Inkább egy eleven huszárt küldött volna, Szmerkovszky bácsi!
+
+– Eleven huszár! – dünnyögte a kapitány. – Hát én már meghaltam talán?
+
+És ugyancsak bosszankodott, pedig nevetni szeretett volna.
+
+Ugyan hogyan csípjen egyet azokon a pajkos Gaál-kisasszonykákon? Azokon
+a nevető, csúfolkodó kisasszonykákon, akik mindjárt kinevetik a férfiút,
+amint egy kicsit nem bírja a lábát! Mintha bizony volna olyan láb, amely
+örökké tartana!
+
+Még a vén Napoleon is úgy billegtette a kopasz fejét, amikor a kapitányt
+meglátta, mintha szörnyen mulatságosnak találná Gyurkát.
+
+Csupán egy tagja volt a Gaál-familiának, aki sohasem gúnyolta ki
+Szmerkovszky kapitányt. Ez özvegy Gaálné volt. Szelíden, alázatosan
+sütötte le a szempilláit, ha a kapitányt látta, mintha állandóan
+bocsánatot kért volna azért, amiért egyszer a kalapját eldugta. De
+Szmerkovszky nem az az ember volt, akit szelíd pillantásokkal meg
+lehetett volna puhítani. Mikor az özvegy már azt hitte, hogy
+lassan-lassan kibékíti Gyurkát, a kapitány egy kemény kalapot küldött az
+özvegynek. Egy kemény, kopott kalapot.
+
+Özvegy Gaálné korántsem haragudott meg az ajándékért. Sőt mintha még
+örült volna is a kalapnak. Azt üzente Szmerkovszky Gyurkának:
+
+– Köszönöm a kalapot, kapitány. És annak örülnék, ha a kalapért eljönne
+egyszer.
+
+Szmerkovszky Gyurka csak ennyit dörmögött a fogai között:
+
+– Soha, soha…
+
+Ez a soha pedig csak két hétig tartott, mert Szmerkovszky Gyurkának
+senki el nem dugta a kalapját ezen idő alatt, – ejnye, hogy nem jutott
+eszébe senkinek eldugni a kalapját! – senki kedveskedve nem nevetett rá,
+sőt még szíves szóval se fordult hozzá senki. Szmerkovszky Gyurka
+szörnyen unatkozott. Mit is ér az élet akkor, ha senki se dugja el az
+ember kalapját!
+
+S egy szép napon csak beállított Gaál Napoleonhoz ismét. Napoleon
+pipával, borral kínálta. A kapitány kalapját a divánra helyezte és
+félszemmel vigyázta. Özvegy Gaálné ott járt-kelt körülötte s a kapitány
+dobogó szívvel várta, mikor fogja eldugni a kalapját.
+
+De a kalap sokáig nem akart eltünni. Ott feküdt a kopott, vén
+vadászkalap, mint ahogy az ócska kalapok heverni szoktak a diván
+sarkában. Senki ügyet sem vetett rá.
+
+Szmerkovszky Gyurka szívében keserű gyanú támadt. Hátha elkésett már,
+hátha nem dugja el többé senki a kalapját? Nyugtalanul izgett-mozgott
+helyén, Napoleon bácsi mosolyogva nézte bozontos szemöldökei alól.
+
+– No, megyek is már, – mondotta végül a kapitány nagyon szomorúan.
+
+A kalapja után nyúlt és a kalap – nem volt a helyén. Eltünt, eldugták.
+
+A kapitánynak kivörösödött az arca és mély torokhangon nevetni kezdett.
+
+– Kutya máját! Ugyan ki dugta el a kalapomat?
+
+– Ki dugta el? – nevetett Napoleon bácsi. – Ki dugta volna el? Özvegy
+Gaálné dugta el.
+
+Szmerkovszky György megsodorta a bajuszát.
+
+– Helyes, nagyon helyes, – mormogta. – Akkor rendben van a dolog, ha
+Gaálné dugta el.
+
+Napoleon bácsi nevetett bozontos szemöldöke alatt, később jókedvűen a
+kapitány vállára csapott:
+
+– Ördöngős fickó vagy, Szmerkovszky. Az én kalapomat már húsz esztendeje
+nem dugta el senki. Hiába! Satnyulunk, öcsém.
+
+
+
+
+A gárdista bundája.
+
+Bessenyei, akinek a daliás, kardos szobra néhány esztendő óta a
+nyiregyházi sétatéren áll, a maga korában nem volt olyan nagyon híres
+legény, mint manapság. De hát divatba jött a szobrászat és minden város,
+falu kiásta a maga nevezetes férfiait a feledésből. A nyiregyháziak is
+gondolkoztak, hogy hát kinek állítsanak szobrot, mert szobor nélkül nem
+ér semmit a sétatér. Tanakodtak, gondolkodtak. Mindenütt született
+valaki, még tán Oroson is, – csak éppen Nyiregyházán ne született volna
+senki? Sok esztendő múlott el a keresgélésben. A polgármesternek
+megfehéredett a feje; az egykori vidám szenátorok csupán a Szopkó-féle
+patikába jártak mulatni, oda is csak délelőtt; Csapkay Gyula is régi
+nótákat tudott már; talán csak Leffler Sámuelnek kunkorodott még mindig
+legényesen a bajusza, – és szobor nem volt, mert az anyakönyvben nem
+találtatott följegyzés semmiféle nevezetes emberről. Az ördögbe is: a
+városnak pechje van. Hiszen akár Deák Ferenc is megszülethetett volna
+itt. Az öreg Riszdorfer János, a főnótárius szelíd bölcsességgel
+csóválta a fejét a hasztalan kutatásokban: – Ugyan ne bolondozzatok
+avval a szoborral. Várjatok még száz esztendeig, hátha addig születik
+itt valami nevezetes ember, akinek érdemes a szobrát fölállítani.
+
+De a nyiregyháziaknak nem volt kedvük várni. Hisz száz esztendő múlva a
+polgármester is más lesz, meg talán a sétatér se lesz meg. Ki tudhatná
+előre, mi lesz száz év múlva? Az is meglehet, hogy pénze se lesz a
+városnak éppen akkor szoborra. – A legtüzesebb szoborpártiak már azon
+voltak, hogy csak állítsák fel ott a sétatéren a szobor talapzatát
+azokból a szép fehér terméskövekből, amelyek már régen ott hevertek a
+városháza udvarán a sárga homokban – a szobor majd csak megszületik a
+talapzathoz, amikor valakinek égi világosság gyulladt a koponyájában. Ki
+volt az a valaki?
+
+Hogy lehetne ezt tudni most, annyi esztendő után, amikor már a
+legközelebbi hetivásárkor se lehetett volna biztosan megállapítani, hogy
+a János-bokor tanyabelieknek vagy a laposi pusztaiaknak jutott eszébe a
+mentő gondolat. Rossz nyelvek szerint nem is nyiregyházi ember volt az,
+aki így szólott volna álmában a polgármesterhez:
+
+– Nézd fiam, Krasznay, ti mindig meg vagytok akadva ezzel a bolondos
+várostokkal. Húsz esztendeig azon zaklattátok az Akadémiát, meg
+mindenféle egyéb tudományos egyesületeket, hogy hát hogyan is kell
+helyesen mondani: nyiregyházai vagy nyiregyházi? Egymás között ezen
+disputáltatok. Ha idegen vetődött a városba, elébe tálaltátok a kérdést,
+mint valami nevezetességet. Kérkedtetek a kérdéssel, mint valami
+tudományos cifrasággal. Debrecennek lehetett Csokonaija, de sohase volt
+ilyen nyelvészeti kérdése. A tudósok hajba kaptak, az Akadémia
+nyilatkozott és amikor a legnagyobb volt a kavarodás, akkor megszólalt
+Andráscsik János a pazonyi-utcából, aki bárcsak lakatosmester volt, de a
+mesterségét abbahagyta, mert több esze volt, mint amennyi egy lakatosnak
+dukál, s így szólott:
+
+– Megálljunk, emberek. Minden szó úgy helyes, ahogy kimondják, ahogy
+megértik. Sekszpir is csak Sekszpir, nem pedig Shakespeare. Hát a
+nyiregyháziak hogy mondják, hogy ejtik ki a városuk nevét? Úgy, hogy:
+nyirigyházi. Igy helyes, mert Szöged sincs a mappán, de szögediek mégis
+vannak…
+
+Amikor a lakatos ezt kimondotta, egyszerre vége lett az egész
+nyelvészeti vitának. Az emberek észre sem vették, hogy a kis a betü
+elsikkadt Andráscsik kezén. A nyelvészek még verekedtek egy darabig, de
+a nyiregyháziaknak már mindegy volt, mit határoznak. A lakatos már
+döntött.
+
+– Most meg evvel a szoborral vagytok így. Tanakodtok, töritek azokat a
+kemény koponyákat, de nincs már Andráscsik, aki kettévágja a vitát. Hát
+legjobb is lesz, ha most már a megyei anyakönyveket kezditek vizsgálni.
+Hátha akad ott valaki szobornak való…
+
+A história szerint eddig tartott volna Krasznay uram álma, mert a
+következő percekben már talpra ugrott.
+
+– Szuronyt szegezz! – kiáltotta az egykori vörössapkás honvéd. – Itt van
+Bessenyei, a testőr. Az Szabolcsmegyében született.
+
+– Helyes, legyen Bessenyei! – mondták másnap.
+
+– Éljen Bessenyei! – kiáltották már estefelé az utcákon a jobbkedvü
+polgárok.
+
+Örvendezett mindenki, hogy végre-valahára találtak valakit, akit
+szobornak lehet megtenni. A neve elég jóhangzásu volt, meg testőrkatona
+is volt… De hát voltaképpen ki is volt az a Bessenyei? Ezt talán
+hirtelenében senki sem tudta volna megmondani. A gyüjtés megindult, de
+hamarosan befagyott, ellankadt a kedv. A magisztrátusban szóba került a
+dolog:
+
+– A polgárok nem tudják, hogy ki volt Bessenyei. Talán a műveit ki
+kellene kölcsönözni az úri-kaszinó könyvtárából…
+
+Igen ám, de nem voltak meg Bessenyei művei a könyvtárban.
+
+– Talán valami festmény vagy fotografia csak maradott Bessenyei uramról?
+Közszemlére kellene állítani, hadd ösmerje meg a lakosság, –
+indítványozta a polgármester.
+
+Gaál Ede, a levéltáros, megcsóválta a fejét.
+
+– Nem maradott arról semmi.
+
+– Semmi!
+
+A levéltáros elgondolkozott:
+
+– Ha jól emlékszem, a bundáját láttam valamikor valahol… Szép, fehér
+rókabőrbunda volt, aranysujtásokkal.
+
+Krasznay uram az asztalra csapott:
+
+– Elő azt a bundát. Azt fogjuk közszemlére tenni.
+
+… S így is történt. A városháza egyik szobájában az asztalra terítették
+a gárdista fehér bundáját és a polgárok megelégedetten simogatták meg a
+finom prémet.
+
+– Még se lehetett valami utolsó ember, akinek ilyen bundája volt.
+
+És összegyült a szoborra való összeg.
+
+
+
+
+A bujdosó földesuraságról.
+
+Lakott valamikor a mi vármegyénkben egy furfangos, tréfakedvelő
+uriember, bizonyos Sárvári; illetőleg „kapitány Sárvári“, mert így
+nevezte őt az egész világ. Nyilván valamikor a hadseregben szolgált
+Sárvári uram, de hogy a kapitányi rangig emelkedett volna, arra nézve
+semmi bizonyíték nincsen egyéb, mint csupán az, hogy a szólás-mondásban
+kapitány volt. Kistermetü, kiberetvált állu, nagybajuszu és igen
+tüskéshaju uriember volt ez a Sárvári. Mozgékony két egérszemében mindig
+valami ravasz mosolygás fénye látszott. Mintha önmagán vagy a világ
+felett nevetett volna örökösen odabévül. Szerette a hosszúszáru
+sarkantyús csizmákat és a tollas kalapokat. Valamint kedvelője volt a
+sárga nadrágnak és a kopó-kutyának. Arra senki sem emlékszik, hogy
+valamikor foglalkozása lett volna. Nem csinált ő soha életében semmit.
+Egyszerre idepottyant közénk és másnap már komája, cimborája volt az
+egész vármegyének. Kissé tótos dialektussal beszélt és eleinte emlegette
+felső-magyarországi birtokait, erdőségeit. Az idők folyamán aztán
+lemondott erről és ha néha szóba került a tótországi birtok, Sárvári
+ravaszul pislogott a szemével.
+
+– Hja, az uradalom! Azt bizony elfujta a szél. Kutya nagy szelek járnak
+arra mifelénk, egész falvakat elfujnak. Igy járt az én uradalmam is.
+
+Zathureczky, aki nagy barátságban volt Sárvárival, jóakaratúlag
+bólintott a fejével.
+
+– Jó, jó, de azért nem nyelte el a föld az uradalmat. A szél is
+megfordul néha és akkor visszafujja az egész birtokot a régi helyére.
+
+Sárvári elkomorodott:
+
+– Ezt az egyet nem szeretném. Vége volna a nyugalmamnak örökre. Kutya
+sok baj van az ilyen tótországi birtokkal. Meg aztán miből fizetném az
+adót a birtok után? Még egy Rothschildnak is drága passzió volna
+Felső-Magyarországon gazdálkodni.
+
+Az idők folyamán egy kis bérlethez jutott és ott gazdálkodott a maga
+módja szerint. Olyan sovány ökrök messzi vidéken nem találkoztak, mint a
+Sárvári ökrei. De azt meg kellett adni, hogy a kopó-kutyáit meghízlalta
+szépen. A kutyák etetésére maga ügyelt föl, s cselédei között katonás
+rendet tartott. Az öreg béresét őrmesternek nevezte, máskor egy részeg
+kocsist kurtavasra veretett. Kincstári lovakon nyargalászott és a
+huszárőrnagynak az utcán mindig mélyen köszönt, bár soha életében
+egyetlen szót sem váltott vele. Ezenkívül ott volt minden lakodalomban,
+toron, keresztelőn. Szerényen, csendesen, hallgatva üldögélt, amíg a
+hangulat föl nem melegedett. Amikor az áldomások egymást kergetik és
+mindenkinek támadnak mondanivalói, kapitány Sárvári izgatottan ült
+helyén. Nyugtalankodva nézett jobbra-balra, amíg valamelyik jókedvű
+cimbora el nem kiáltotta a megváltó varázsszót:
+
+– Halljuk kapitány Sárvárit!
+
+Sárvári nyomban fölemelkedett és elkezdette a szokásos formulával:
+
+– Bár nem vagyok a szónak embere…
+
+Ennek a szerény kezdetnek rendesen az lett a vége, hogy kapitány Sárvári
+hajnalig tartotta szóval a kompániát. Bolondnál-bolondabb ötletek
+kergették egymást beszédében, mintha egy láthatatlan zsilipet nyitottak
+volna föl, amely mögött ömlött a vidám szónak áradata. Beszélt-beszélt a
+jó Sárvári addig, amíg meg nem virradt. De amikor már megvirradt, akkor
+sem hagyta ám annyiban. A kompánia kidőlt mellőle, de ő nem tágított.
+Néha már egyes-egyedül maradt az asztalnál: beszélt a puszta falaknak.
+
+Hát ha ez a nyavalyája nem lett volna Sárvári uramnak, soha se is lett
+volna neki baja. Hizlalhatta volna békességben a kutyáit. Már tán arra
+is gondolhatott volna, hogy egyszer mégis csak megházasodik, mint már
+annyi sokan.
+
+De a sors közbelépett; közbelépett pedig legjobb barátja, Zathureczky
+Samu személyében.
+
+A véletlen úgy rendezte, hogy Zathureczkynak dolga akadt odafönn a felső
+vármegyékben: vadászni ment-e, vagy vőfélynek? nem tartozik szorosan a
+történethez. Elég az hozzá, ott volt és ott nagy titoknak jött a
+nyomára. A titkot tartogatta egy darabig a begyében; néha minden
+különösebb ok nélkül fölkacagott a megyei kaszinóban, máskor pedig
+hirtelen a szájába nyomta a tenyerét, így fojtván vissza a kikivánkozó
+szót.
+
+De a titok nem hagyta békén. Aludni se tudott már miatta; talán
+belebetegedett volna, ha el nem mondhatja. Eleinte csak a legbizalmasabb
+embereit avatta a dologba. A faktum az volt, hogy Sárvári kapitány nem
+mondott valókat, amikor tótországi birtokairól beszélt. Ott van a
+birtok, megvan javában valahol Eperjes alatt. Se nem nagyobb, se nem
+kisebb, mint akármelyik sárosi birtok. Teher sincs talán több rajta.
+Csak egy furcsasága van ennek a birtoknak. Még pedig az, hogy a gazdája
+hibázik belőle. Esztendők előtt eltünt, nyoma veszett. Azóta ott áll a
+birtok és nem tudnak vele mit csinálni. A hitelezők keresik mindenfelé a
+megszökött gazdát, azt keresi a finánc, keresi az ott maradt öreg ispán,
+Zalenka Mihály. És egyik esztendő a másik után múlik, a gazda nem kerül
+elő, mert azon a napon, mikor előkerülne, egyben megszünne e birtok
+tulajdonosa lenni. Százfelé rángatnák a hitelezők, százfelé vinnék
+ökrét, lovát, marháját. Tán még a kabátját sem hagynák meg. Azért
+kellett Sárvári uramnak elbujdosni a saját birtokáról.
+
+Minden titokkal úgy vagyunk, hogy az csak addig titok, amíg senki sem
+tudja. Mihelyt két ember tudja, mintha már az egész világnak tudomása
+volna róla. Az emberek tán álmaikban beszélik el, vagy elszólják magukat
+hallgatásukban: elég az hozzá, hogy hamarosan megtudta az egész vármegye
+Sárvári kapitány birtokainak történetét. A gyanakodóbbak kezdtek rá
+görbe szemmel nézegetni, tréfáinak nem nevettek, Simoda bácsi, a
+nyugalmazott megyei fiskus egyszer így szólott a kaszinóban Sárvári háta
+mögött:
+
+– Rejtélyes exisztencia, annyi bizonyos. Ügyész koromban már régen
+elővettem volna. Ki tudja? Tán hamis bankót is csinált valamikor.
+
+Az emberek kezdtek elhuzódni Sárváritól. Torokra, lakodalmakra nem igen
+hivogatták. Csak Zathureczky tartott ki mellette hűségesen. Ő tudta,
+miért.
+
+Éppen a nevenapját tartotta Zathureczky. Nagy társaságot látott házánál,
+ott ült valahol Sárvári kapitány is és szokása szerint nagyot hallgatott
+mindaddig, amíg az áldomások árja meg nem indult. Akkor izegni-mozogni
+kezdett helyén, csakhamar rászólt valaki a jókedvü cimborák közül:
+
+– No halljuk már Sárvárit?
+
+Fölhúzták a láthatatlan zsilipet, folyt a szó a kapitányból, ahogy
+torkán kifért. De az urak nem igen nevettek, mint máskor. Egyik-másik
+sűrűn nézegetett az ajtó felé. Ott volt állandóan Zathureczky tekintete
+is.
+
+Éjfél tájban – még javában beszélt Sárvári uram, – csendesen megnyilott
+az ajtó és egy nagycsizmás, halinás ember csoszogott be a szobába, s
+sapkáját a kezében tartotta és az öröm sugara villant föl szemében,
+amikor Sárvárit megpillantotta. Csendesen odalopózkodott a háta mögé. (A
+kapitány se látott, se hallott az áldomás hevében.) Csendesen
+megkopogtatta a vállát és így szólt a halinás ember:
+
+– Szerencsés jóestét, pán kapitány. Eljöttem megkérdezni, mit vessünk az
+idén?
+
+Sárvári megfordult. Úgy megijedt, mintha az ördögöt látta volna.
+
+A halinás szelidkésen mosolygott:
+
+– Csak én vagyok, pán kapitány. Az ispán, Zalenka Mihály.
+
+– Látlak, kutyafülü, – tört ki a szó Sárváriból.
+
+Aztán elkezdett káromkodni magyarul, tótul. Lecsapta az asztalkendőt,
+fölborította a székét és úgy elfutott a szobából, mint a nyul. Zalenka
+Mihály se volt rest. Utána a gazdájának.
+
+– Mit vessünk az idén, pán kapitány? – kiáltotta kétségbeesetten.
+
+De akkor a kapitány már messze járt. Eltünt vidékünkről, senki sem tudja
+hová, merre lett: elfutott az ispánja, a saját birtoka elől.
+
+
+
+
+Korvin lelke.
+
+Korvin, egy felsővidéki kis nemesember egy karácsonyi estén búcsut
+mondott falujának, Zelegócznak, búcsut a barátoknak, a komáknak és
+minden ismerősöknek: kinyujtózkodott és minden nagyobb feltünés nélkül
+meghalt. Az ördög se hitte volna, hogy Korvinnak a dolga ezzel nincsen
+elintézve. Más rendes ember, ha egyszer elbúcsuzik az árnyékvilágtól,
+megnyugszik odakünn a temetőben, ahol Kosárka János őrködik a
+bazsalikumok és mályvák felett, amelyek májusban a halottak sírjaiból
+elő szoktak búvni. Az asszonyok sírjaiból többnyire a mályvák, a
+férfiakéból széles levelü, sötétzöld burjánok, füzek, amelyeket senki
+sem ültetett, míg a gyermek-sírhantokból mindenféle színes virágok, –
+mint ez már a kis falusi temetőben szokásos, ahol az anyatermészet maga
+kertészkedik. Korvinról is nyilvánvaló volt, hogy májusra ecetfa vagy
+keserülapu lesz, csak Korvin szerette volna megcsalni az emberiséget,
+amely a Hernád- és a Selyem-patak között élt.
+
+Elég bajt okozott már azzal, hogy éppen karácsony estéjén halt meg. Az
+emberek, – már mint a komák és jóbarátok, – szeretnek ezen az estén
+gondtalanul poharazgatni, nyugodalmasan enni, míg ezen az estén Korvin
+mindenáron beleszólott a hangulatba.
+
+– Tulajdonképpen mi baja volt? – vetették fel itt-ott a kérdést a kis
+falusi házakban.
+
+– Ejnye, be kár, hogy nincs itt, – mondták máshol. – Ilyenkor szokta
+elmondani a gyermekek és öregek mulattatására annak a karácsonyi estnek
+a történetét, amelyet egy falusi csárdában töltött egy komédiás-család
+társaságában.
+
+Némelyeknek az jutott eszébe, hogy Korvin a kolbászt szerette, mások meg
+arról beszéltek, hogy mekkorát szokott nevetni a megboldogult.
+
+– Derék, jókedvü ember volt; kár érte, – szóltak a vélemények. – A
+nevetése megért egy kisebb uradalmat.
+
+Korvin ezalatt mozdulatlanul feküdt otthon falusi házában és még szinte
+a fülébe csengtek a szomszéd Rokoczy Gáspárnak a szavai:
+
+– Ejnye, ejnye! Csak nem halsz meg újesztendő előtt? Éppen a nagy
+ünnepeken!…
+
+Hiszen, ha Korvin uramtól függött volna, nem is hagyta volna itt
+Zelegóczot e szép ünnepnapokban, midőn minden becsületes ember betegre
+eszi-issza magát e tájon. De nem tőle függött a kérdésnek eldöntése.
+Félszemmel meglátta, hogyan kezdi nagy deres fejét csóválgatni Rokoczy
+szomszéd, – a bajusza nagyon furcsán mozgott, mintha a szél fujdogálná,
+– a rókával bélelt mentéjéből pedig egy vásott kendőt vett elő, amelyet
+a szeméhez nyomkodott. És hallotta is, – vagy talán csak képzelte, –
+amikor Rokoczy krákogni kezdett, mintha új pálinkát ivott volna:
+
+– Pistának vége van, szegénynek vége van.
+
+A szomszéd szobából befutott az özvegy és az árván maradott gyerekek.
+
+– Jaj, hiszen néz! – kiáltotta özvegy Korvinné, mert sokat veszekedtek
+az utolsó tíz esztendőben.
+
+Rokoczy szomszéd erre a bütykös ujjaival lenyomkodta a Korvin
+szemehéjjait.
+
+– Nem néz ez már, szegény, de talán jobb is neki. Mindnyájunknak jobb,
+ha egyszer meghaltunk. Ott fenn a hegyoldalban semmisem fáj többé
+szegény Pistának. Csak egy baj van! Meg van fagyva a föld. Káromkodnak
+majd a sírásók.
+
+Az asszony letérdepelt a halott mellé és buzgón kezdett imádkozni.
+Rokoczy uram egy darabig fedetlen fővel állott, de aztán az ima hosszu
+volt, lopva a fejébe nyomta újra vidra-kucsmáját. A gyerekek, – volt
+közöttük apró is, – az ágy lábánál állottak és eleinte nem tudták, hogy
+mi történt. Csak az anyjuk sivalkodására kezdtek el sírni-sirdogálni.
+
+– Vajjon miért sírnak ezek? – kérdezte magában Korvin István és még
+mindig nem volt tökéletesen tisztában helyzetével. – Tán csak nem engem
+siratnak?
+
+– Küldjek a doktorért? – kérdezte az asszony a szomszédot.
+
+– Kidobott pénz, – felelt a szomszéd és kezével legyintett. – Láttam én
+már lovat, tehenet és embert eleget elhullani. Igy hal meg mind, ahogyan
+Pista. Küldjön az asztalosért, szomszédasszony. Elég dolga lesz
+Krenkónak. Derék, jó kövér ember volt Pista. Ejnye, ejnye, délután még
+kártyázott is az ágyban. Csak csalni nem tudott már. De hát ki hitte
+volna?
+
+A szomszéd később elköszönt, miután néhány szíverősítő pohárkát
+felhajtott egy palackból, amelyet a megboldogult odáig sohasem látott.
+
+– Igyon maga is, Korvinné, most már mindegy.
+
+Kocintottak az asztal felett, a halottat senki sem kínálta, az feküdt
+mozdulatlanúl, mint halotthoz illik.
+
+– Hát aztán melyik ruháját adjuk rá? – kérdezte az asszony az ajtóban
+Rokoczytól. – Talán az ünneplőt?
+
+– Kár volna, – felelt a szomszéd a bajszát törölgetve. – Együtt
+csináltattuk, azért kár volna. Elhordja a gyerek. Jó lesz valami ócskább
+is.
+
+Az asszony sírva-ríva bólongatott.
+
+– Igaza van, szomszéd úr. De hát egy nemesembernek mégis csak illik jól
+felruházkodva lenni. Nemesember volt az én szegény jó uram. Leopoldtól,
+Leopold császártól való a nemesi levele.
+
+– Nono, – dünnyögött Rokoczy. – Emlegette ezt a Pista is.
+
+Az asszony jajgatva folytatta:
+
+– Most már csak az idő legyen jó a temetéshez, hogy Gánócról is
+eljöhessenek a rokonok. Ha ilyen hófuvásos marad az idő, senki se indul
+neki a nagy útnak, mert itt nem maradhatnak éjszakára. Kicsiny a házunk,
+pedig mindig mondtam Pistának, hogy építsük fel a hátulsó traktust; ki
+tudja, ki tudhassa? Aztán itt van ni, meghalt.
+
+– Hát arról megint ő nem tehet! – felelt krákogva a szomszéd s
+kinyitotta a külső ajtót és hópihével, zuzmarával telt meg a kis szoba.
+A halott szinte megrázkódott a hidegtől. A nyitott ajtón a házőrző
+komondor dugta be a fejét és keservesen vonított.
+
+Aztán csak látja a halott, hogy az asszony letérdepel megint az ágy
+mellé. Talán csak nem imádkozik tovább? Nem imádkozott, de csendesen
+sírdogált és félkezével a mellényt simogatta, amiben Korvin István uram
+feküdt. A mellényen volt a vastag ezüstóralánc, végében a kulcsos
+órával. Ezen nézte a nagybeteg, hogy mikor kell az orvosságot beszedni.
+Hát az asszony sirdogálás közben szépen levette a láncot meg az órát. Az
+óra még javában ketyegett és az asszony a füléhez tartotta. Aztán tovább
+hullottak a könnyei és a mellényt megint simogatta. A mellényben volt
+egy belső zseb, abban tartotta Korvin uram a bugyellárisát. Azt is csak
+kihuzogatta csendesen az asszony és belenézett. A nagyobbik kis lánya, –
+„aki vele mindig egy követ fújt“, mint az élő Korvin mondogatta, –
+mellette állott és kiváncsian a bugyellárisba pislogott.
+
+– Talán kifutja belőle a temetés, – mondta az anyja. – Vagy tán jobb is
+lesz, ha nem szólunk róla Laci bácsinak. Elég gazdag Laci bácsi.
+
+A kis leány megértőleg bólintgatott.
+
+Az ágy alatt egy fiókban feküdtek a megboldogult pipái és egyéb szerei,
+amelyekre az élet folyamán szüksége volt. A pipákat sorban kirakosgatta
+az asszony.
+
+– Egyet elteszünk Gyuricának, ha felnő, a többit elajándékozzuk. Ezt az
+agárfejüt talán éppen Rokoczy bácsinak adjuk. Meg a dohányt is. Ez a
+szivarszívó a Laci bácsié legyen. Hát ez az ócska biblia? Ez legyen
+Kosárkáé, a sírásóé.
+
+Később magára hagyták a halottat, aki nem győzött eleget álmélkodni a
+látottakon és hallottakon. „Ugyan mi történhetett, – kérdezgette
+magában, – hogy a szivarszívómat a vén gazember Laci bácsinak akarják
+adni?“ De nem mozdulhatott fektében és csak befelé káromkodott, mikor a
+féltékenyen őrzött tárgyak elvándoroltak az ágy fiókjából. Az özvegy
+kisírt szemmel visszatért és utólagos szemlét tartott a szobában, nem
+felejtett-e el valamit? A sarokban talált egy százesztendős esernyőt.
+Hát magával vitte azt.
+
+Most egy darabig csend volt a házban. A halott úgy hallotta, mintha a
+padláson, a feje felett jártak-keltek volna. Később egy csomó ócska
+ruhával tért vissza az asszony és azt egy székre helyezte. A nagyobbik
+lánya (lehetett olyan tizenötéves forma) mindig a nyomában járt és annak
+magyarázta:
+
+– Ebben esküdtünk apáddal.
+
+A leány bólintott és tetszettek neki a kabát üveggombjai.
+
+Nemsokára megélénkült a ház. Innen is, amonnan is jöttek ismerősök, akik
+hangos szóval köszöntöttek be, bort ittak és elismerő pillantást
+vetettek a halottra.
+
+– Jobb szegénynek! – mondogatták egyértelmüleg.
+
+A többi között Krenkó, az asztalos, a sírásó társaságában a szobába
+lépett. Az asztalos fekete kabátban volt, mert éppen az ünnepi vacsora
+mellől kelt fel és sokáig keresgélt, amíg egy sárga colstokot megtalált
+zsebében. Azzal megmérte a halottat, Kosárka, az elvadult képü sírásó
+csak a kezével integetett.
+
+– Tudom, tudom, ha nem is mondja, Krenkó úr. Jó nagy sírt kell a
+ténsurnak ásni. Reggeltől estig dolgozhatom, kutya-kemény most odakünn a
+föld.
+
+A szomszéd szobából az özvegy szíves hangja hallatszott:
+
+– Egy kis szíverősítőt, Krenkó úr. Tessék parancsolni. Maga is, sírásó,
+tudom, hogy nehéz a maguk dolga, de nehezebb nekem. Én az egyetlen jó
+uramat veszítettem el. Az Isten áldja meg, Krenkó úr, jól csinálja meg
+azt a koporsót. Hogy még épségben legyen, amikor engem mellé fektetnek.
+
+Az asztalos tüszkölt, nagyokat fújt és köhögött és csupán másodpercekre
+hallgatott el, amely idő alatt, mint a halott azt kitalálhatta, a
+poharat a szájánál tartotta. A sírásó azonban folyton dörmögött,
+morgolódott, egyszer azt kérdezte, hogy mi az ördögnek neki a biblia,
+mikor a betüket sem ismeri? Amire egy hang, a vén gazember Laci bácsi
+hangja azt magyarázta neki, hogy az egészen helyénvaló lesz, hogyha
+ezentúl Kosárka János, miután a koporsót a sírba eresztette és
+hónaljával az ásóra támaszkodik és a pap utolsó mondókáját mondja, egy
+nyitott bibliát tart a kezében.
+
+– Tetszik ez a halottaknak, meg azoknak, akik a halottak után maradtak,
+– erősítette Laci bácsi.
+
+– Hát akkor a sapkám melyik kezemben fogjam? – elégedetlenkedett
+Kosárka, de csakhamar nagyot hallgatott ő is egy hosszú korty folytán.
+
+„Az én finom lenci borom“, – gondolta magában a halott és voltaképpen
+ekkor lett mérges először.
+
+Még néhány hosszú korty következett és Laci bácsi, – a vén gazember, – a
+küszöbön megállott az asztalossal és a sírásóval. A Laci bácsi arca
+vörös volt már a sok italtól és a sapka féloldalt állott fején.
+Fontoskodva fordult az asztaloshoz:
+
+– Jól megmérte, Krenkó uram?
+
+– Egy méter hetven centi, – felelt az asztalos.
+
+Kosárka csúfolódva nevetett:
+
+– Nekem nem kell mérték. Ismertem én a ténsurat. Az én szemem a legjobb
+mérték.
+
+– Rendben van, – zárta be a beszélgetést Laci bácsi, aki eddig mindössze
+annyiban törődött Korvin atyafiával, hogy úton-útfélen szidalmazta. –
+Maguk derék emberek. Gondját viseljék szegény öcsémnek, aki, ime látják,
+meghalt…
+
+Később még a kántor is „átugrott“ egy szóra és a mély borízű hang csak
+nagy szünetelések multán hangzott fel-fel a szomszédban. „Az én jó lenci
+borom“, – nyögött a halott. A kántor bedugta kótyagos fejét és olyan
+csodálkozva rázogatta azt a halott láttára, mintha először látna
+halottat.
+
+– Milyen derék ember, még halottaiban is! – mondta és visszasompolygott
+a küszöbről, hogy jó darabig elhallgasson.
+
+A halott már nyugodni szeretett volna, mikor egy vén asszony lépett a
+szobába és egy széken nyugodtan elhelyezkedett szemben Korvinnal.
+Lámpást állított az asztalra és a halott megismerte, hogy a vén asszony
+senki más, mint Sári néni, a falucska halottvirrasztója. Egy kis
+butykost állított maga mellé és azt vizsgálgatta.
+
+– Parasztoknál jobban megbecsülik az embert, – dünnyögte magában. – Egy
+gyűszű bort adnak az éjszakára. Hej, csak uri halott ne volna a világon.
+Komisz nép az. Itt van ez is. Ténsúr volt, vagy mi a szösz. Aztán az
+ember szomjan vész mellette. Imádkozzék mellette az ördög. Én bizony a
+számat se nyitom ki. Aztán meg hogy én öltöztessem fel? Öltöztesse a
+manó.
+
+A kortyok sebesen szaladtak lefelé a vénasszony torkán, aztán csak
+nekiállott felöltöztetni Korvin uramat.
+
+– Be hajlékony a lábad, hé! – mondta, miközben a szűk magyar nadrágba
+bujtatta.
+
+Majd a mentét húzta rá. Felültette a halottat és az el sem dőlt.
+
+– Kemény derekad volt, lelkem! – folytatta és erősen visszalökte az
+ágyba.
+
+Valami kenőcsöt vett elő és azzal a haját bekente, majd megfésülte.
+
+– Bezzeg feleségednek már nem kellesz. A vén Sári pederje tán ki a
+bajuszodat, te ördögfajzat! No, gyere, hadd pederjem ki.
+
+Huzogatta, pedergette a halott bajuszát a nagyon vénasszony és közben a
+bortól és éjszakázástól beködösült emlékein át valami furcsa emlék
+kezdett motozni a moha között, ami emlékezését betakarta. Mint mikor a
+megdermedt bogár kezd téli álmából ébredezni, ahogy mozgatni kezdi
+lábait, szárnyait, úgy bontakozott ki a vénasszony régen elfelejtett
+emléke.
+
+– Nini, hiszen te vagy a Korvin Pista! – dünnyögte, megállva munkájában.
+– A szép Korvin Pista. Hát te haltál meg az este? Ejnye, be furcsa, hogy
+te haltál meg! Ejnye, no, hogy te is meghaltál! Egyszer valamikor, –
+vagy talán kétszer is, – ott kint vártalak a Hernád füzesében, mikor még
+az első uram élt. Hát mind meghaltok ti férfiak?
+
+Egy-két korty bor után még jobban emlékezett a halottvirrasztó
+vénasszony.
+
+– Azt mondtad nekem mindig, hogy Sárika, kedves Sárika, imádott Sárika.
+Fogtad a két kezem, mint valami kisasszonyét. Aztán mennyit hazudtál a
+fülembe!… Hej, ti férfiak, hogy mindig csak hazudozni tudtok! Csak egy
+mondana már igazat. Vén asszony vagyok, de igazat férfiszájból még nem
+hallottam. Hát te is meghaltál, derék Korvin Pista? Hát persze, hogy
+meghaltál. A halálba veszekedett a feleséged. Hallgattál volna rám, ne
+vetted volna el. No, legyen szép a bajuszod odaát a másvilágon. Az öreg
+Sári jobban ápolt volna, az a vén Sári, de aztán már nem kellettem
+neked.
+
+A vénasszony tett-vett a halott körül, mintha a gyermeke lett volna, úgy
+dédelgette. Erőtlen karjaiban lett annyi erő, hogy a halott nehéz embert
+fölemelje, megforgassa, megigazgassa.
+
+– Légy olyan szép, mint legénykorodban, – dörmögte csendesen. – A régi
+szeretőd nem hágy csúnyán a másvilágra menni. No, nesze még ez a
+nyakkendő is.
+
+A vén asszony babuskálta, dédelgette a ténsurat, mintha az még élne.
+Közben elfogyott a bor s ezért szemrehányást tett.
+
+– Bezzeg te nem sajnálnád a vén Sáritól a bort, mint az a fösvény
+feleséged.
+
+De ekkor, akárcsak a színpadokon szokás, kopogtak az ajtón és egy
+őszöreg ember lépett a szobába. Senki más, mint Hankó János, a helybeli
+harangozó, aki végezvén az éjféli misével, eljött segíteni a
+virrasztásban a feleségének.
+
+– Kend az? – kérdezte Sári néni és már sirdogált, mint a halottak
+virrasztásánál megszokta.
+
+– Én magam, – felelt a harangozó. – Hoztam egy kis borocskát a
+tisztelendő úrtól. Nem valami jó ember volt a téns, sohase láttuk a
+templomban.
+
+– Hát kend tán valami jó ember, – pattant fel Sári néni – pedig kend
+örökké a templom körül van?
+
+– Nono, Sári, – csillapította az őszöreg ember – nekem hivatalom van
+ott.
+
+De Sári néni már csak elmondta, ami a szívén feküdt.
+
+– Úgy nézze meg kend ezt az embert, a ténsurat, hogy ő volt a legszebb
+legény Zelegócon. Szebb, mint kend, meg minden fajtája…
+
+A harangozó vállat vont.
+
+– Csak egyszer harangozok neki, – mormogta. – Rosszabb, mint egy
+paraszt.
+
+– Hisz mindig mondtam, – felelt Sári néni.
+
+A vén harangozó leverte ruhájáról a havat. Derekas hóesés lehetett
+odakünn, hóval telt meg az egész szoba. Az ablak alatt hangos, vidám
+beszéd, távoli rikkantások hallatszottak: a falusi nép járt haza az
+éjféli miséről. Éppen a ház előtt kiáltotta túláradó szívvel valami
+legényféle:
+
+– Sári, farsangban egymásé leszünk…
+
+Aztán csend lett, olyan csend, hogy szinte hallani lehetett odakívül a
+hó szakadását.
+
+– Alszik kend? – kérdezte Sári néni.
+
+A vén harangozó egy sarokban elaludt és őszöreg fejét lehajtotta.
+
+A vén asszony merőn a falra nézett és álomhoz készülődött maga is,
+amikor a halott felérzett és csendesen megszólalt:
+
+– Sári néni, a bundámat!
+
+A vénasszony megrázta a fejét, mint aki valami rosszat látott
+félálomban. Hess, te rossz álom! Aludjunk tovább.
+
+De a halott megint mondta:
+
+– A bundámat, mert fázom.
+
+Sári néni erre talpra állott. Elfehéredve és remegve állott a helyén és
+a halott megint a bundáját kérte.
+
+– János, – kiáltotta Sári néni, – ébredj fel. A ténsúr a bundáját kéri…
+
+Az őszöreg harangozó hanyathomlok rohant ki a szobából. Egy perc alatt
+talpon volt az egész ház. Rokoczy szomszédnak csak annyi ideje volt,
+hogy a sapkáját nyomja a fejébe. A tegnapi özvegy éles hangon beszélt a
+szomszéd szobában és Laci bácsi káromkodott az ajtó előtt.
+
+– Egy méter hetven centi! Ki az ördög fizeti most ezt?
+
+A gyerekek hangosan sírtak és a harangozó mindenáron a papért akart
+menni.
+
+Nem mert senki a szobába lépni és Sári néni a félhalott körül
+foglalatoskodva, dörmögve igazgatta a vánkost annak feje alatt.
+
+– Csak nem csinálja ezt a szégyent a ténsúr? Aki egyszer meghalt, az
+halott. Miatyánk… Csak a lelke jött vissza! Szűz Mária… Segítsd örök
+nyugalomra.
+
+Özvegy Korvinné hevesen beszélt odakünn:
+
+– Ugy-e, megmondtam előre? Ez az ember képes még erre is! Laci bácsi,
+maga ismerte!
+
+– Hetven centi! – mérgelődött Laci bácsi.
+
+– Ne bolondozzon a ténsúr! – babuskálta Korvin Istvánt Sári néni. –
+Ugyan, hogy nem tud már egyszer, végtére megnyugodni? Elmult már minden.
+Az uram szépen kiharangozza. Jobb lesz odakünn, pihenjen meg. A bajszát
+is kipedertem.
+
+A halott még mozdult néhányat, aztán véglegesen, csendesen meghalt.
+
+
+
+
+Kázmér.
+
+Ez a történet még abból az időből való, amikor a Szepességben – de még
+túl a lengyel gránicon is – egyetlen valamirevaló férfiember volt,
+Poprádi Pál, a késmárki takács. Valószínü, hogy voltak más férfiak még
+Poprádi Pálon kívül azon a lapos fensikon, amelyet egyfelől a
+földszínéből meredeken kiemelkedő Kárpát, másfelől a gyors Poprád
+határol, – csakhogy a többiről nem beszél a krónika. A Kárpát színe itt
+már sötétzöldre válik és sűrűn mutogatja hófödte völgyeit, szakadékait,
+mint egy szép asszony gömbölyü vállait. A csúcsoknak még emberi
+ábrázatuk van messziről, csak ha soká nézi őket az ember, akkor látja,
+hogy nem horgas orru, hegyes süvegü, meredt szemü lengyel vitézek
+őrködnek odafönt elátkozottságukban, hanem csak kövek, kövek, meg
+sziklák. Csak még annak a hegynek van emberi ábrázata ezen a tájon,
+amelynek orrlyukaiból a dermesztő szél szokott végigszáguldani a
+fensikon, hogy a rozsok ijedten lapulnak a földhöz és a Poprád vize
+elsötétedik. Mintha átlátszó medrében a kövek is dideregnének és a
+hidegtől elsötétednek. Ha szél nem fuj, akkor aztán kitesz magáért a
+Poprád. Ezüst habjai alatt a szivárvány színeiben csillogó kavicsok
+között játszik a tarka pisztráng. Mintha megannyi színes szemek
+nézegetnének onnan a mélyből a napsugár felé. A csodálatosan szép kék
+kövek bizonyosan azoknak a szepességi lányoknak a szemei, akik Poprádi
+Pál miatt elsírták a szemük világát.
+
+Hát szép legény volt, szép ember volt a késmárki takács. Ha meg nem
+házasodott volna, tán nem is haragudott volna senki fekete szakállára,
+sötétkék szemére, lecsüngő szőke hajára, amely olyan finom volt, mint a
+legjobb szepességi len. (Nem csoda, eleget játszottak vele az
+asszonykezek. De mert megházasodott, hát valaki nagyon haragudott arra
+az ő asszonycsábító szépségére. Az a valaki pedig a hites felesége volt,
+született Koncz-leány.
+
+A takács jómódu ember volt, – akkoriban még járt az a legenda, hogy a
+Krisztus urunk ruhácskáját a szepességi takácsok szőtték, azért tartott
+az olyan hosszú ideig. Talán tíz szövőgépe is kattogott késmárki
+házában, ő maga csak a portékájával utazott a lengyel vásárokra, néha
+még Bécsbe is. Mikor az emeletes, vászonnal megrakott szekér bakján ment
+el hazulról Poprádi uram, a felesége eltitkolta a féltékenységét.
+Poprádiné – született Koncz-leány – már odahaza a szülei háznál
+megtanulta, hogy a szepességi kereskedők feleségei, gyermekei az
+esztendő nagy részét egyedül, magányosságban töltik. A férfiak a
+vásárokat járják és az övük tele van arannyal, az iszákjuk ezüsttel,
+amikor hazatérnek. Otthon aztán egy hétig még azzal foglalkoznak, hogy a
+sok tallér közül kiválasszák a hamisakat. Csak akkor érnek rá
+megcsókolni a feleségüket, gyermeküket. Ez így volt százesztendők óta.
+Olyan szepességi asszony még nem volt, aki féltékeny lett volna az
+urára, ha az emeletes társzekérrel hagyta el a várost.
+
+Csakhogy Poprádi Pál vásznak nélkül is eljárogatott hazulról. Volt egy
+fuvarosa, a sánta Libórius. Az úgy el tudta vinni Poprádi uramat, hogy
+soha senki sem tudta meg, hogy hová viszi. Ugyanezért Késmárkon nemcsak
+Poprádi Pálné, de más asszonyok is – főként atyafiságbeli asszonyok –
+gyűlölték Libóriust és gyakran kívánták neki, hogy bár sántulna meg a
+másik lábára is. Habár hiszen fuvarozni azután is tudott volna.
+Megpróbálták szép szóval, ajándékokkal, fenyegetéssel kicsikarni a sánta
+Libóriusból, hogy hová hordja néha-napján a takácsot, hogy az hetekig
+nem tud hazakerülni. A sánta ember csendesen mosolygott a bajusza alatt
+és szokása szerint a kucsmájához beszélt, mert a rossz lelkiismerete
+miatt csak abba mert belenézni.
+
+– Ha én mindent elmondanék, amit a hosszú életben láttam, tapasztaltam!…
+Talán nincs is olyan országút Lengyel-Magyarországon, amelyiken már ne
+hajtottam volna. Nincsen olyan útszéli fogadó, amelyikben ne etettem
+volna. Nincs is olyan csárdásné, akit meg ne csókoltam volna… Hej, régen
+volt!
+
+Aztán fejébe nyomta a kucsmáját, többet nem beszélt. Elég az hozzá, hogy
+olyan megátalkodott gonosztévő volt ez a bizonyos Libórius, hogy még a
+lovaihoz is úgy szólott, hogy a fülükbe súgta a mondanivalóját.
+
+Hogy Poprádi Pál uramat ezekután nem kérdezték meg az őt titokzatos
+útjairól, az csak mindenki előtt természetesnek látszik, szeretett
+felebarátaim.
+
+Pedig otthon már egyik gyerek a másik után kopogtatott be a takács-ház
+ablakán, a hangjukkal túlvisították a szövőgépek kattogását, mert
+egészséges, jótorkú gyerekek voltak.
+
+– Pedig az apjuk sohasem énekel, – mondta Koncz Istvánné, a gyerekek
+keresztanyja.
+
+– Ki tudja azt? Lehet, hogy csak itthon nem énekel! – sóhajtott föl
+Poprádiné, – a jókedvét máshol hagyja.
+
+– Igaz, hogy itthon mindig rossz kedve van, – fűzte hozzá a komaasszony.
+– Még én rám is úgy néz, mint a vasvilla, pedig senki olyan leveseket
+nem tud neki főzni, ha betegen hazakerül, mint én.
+
+Az atyafiságbeli többi asszonynép – akik titokban valamennyien szerették
+volna egyszer megtapogatni a Poprádi Pál szőke haját (vagy talán meg is
+tapogatták!) – vígasztalgatta, körülvette az elárvult menyecskét.
+
+– Majd ha a gyerekek megnőnek, – mondta az egyik.
+
+– Csak benő egyszer a fejelágya! – folytatta a másik.
+
+– Ha egyszer jól megbetegedne, – tervezte a harmadik, – soha többé el
+nem kívánkozna.
+
+Ha odahaza volt Poprádi Pál, akkor a legnagyobbik fiával, Palkóval
+szokott legtöbbet foglalkozni. Szerette azt a gyereket, mint a
+szemefényét. Talán azért, mert önmagát látta benne. A gyerek a földre
+köpött, ha az asszonyok megcsókolták.
+
+Hát ez a bizonyos Palkó szólott közbe a Poprádi uram dolgaiba. Egyszer,
+amidőn már hetek óta távol volt, a gyerek hirtelen megbetegedett. Az
+asszony-rokonok nyomban lecsaptak a házra és napestig biztatták
+Poprádinét:
+
+– Anna, itt van az idő, hogy az urad után menj, hogy előkerítsed a föld
+alól is. Sohasem bocsátaná meg neked, ha a gyerek az ő távollétében
+meghalna.
+
+– Nem hagyhatom itt a beteg gyerekemet, – védekezett Poprádiné.
+
+– Itt maradunk mi éjjel-nappal a gyerek mellett. Te csak hozd haza az
+uradat, – hangzott a biztatás.
+
+Anna ingadozni kezdett. A szerelem erősebb volt benne az anyai
+aggodalomnál. Beleegyezett, hogy reggelre elhivassák Libórius fuvarost.
+A sánta embernek megmutatták a lázban égő fiúcskát.
+
+– Tudja, Libórius, hogy mennyire imádja a gazda a gyereket? – kérdezte
+Konczné, a kománé.
+
+A sánta ember a kucsmájába bólintott.
+
+Egy szó ellenvetést sem tett, amikor Poprádiné bundába, nagykendőbe
+burkolózva elhelyezkedett a kocsiján.
+
+– Vigyen az uram után.
+
+A vén fuvaros elkomorodva meresztette a szemét a lovak fülére, aztán
+hirtelen végighúzott a nyergesen.
+
+– Hát gyerünk, – mondta nagyot káromkodva.
+
+– De odavigyen ám, ahol az uramat hagyta, – aggodalmaskodott az asszony.
+
+– Odaviszem, – felelt sötéten a fuvaros, aztán többé egy szót sem szólt.
+
+Csakhamar kiértek a városból, a deres országúton ügettek a lovak. Tél
+eleje volt, a Kárpátból már elindultak a hideg szelek, de a hó még nem
+esett le. Egymásután maradoztak el a falvak, városok. Bélán a
+borovicskafőzőnél megállott Libórius és beugrott egy kis szíverősítőre.
+
+– Itt van a legjobb borovicska az egész országban, – mondta, amikor
+kipirosodott füllel elfoglalta helyét a bakon.
+
+A Poprád szürke jégtáblákat üzve kanyargott az országút mellett, parti
+fák és bokrok dideregve nézegették magukat elhomályosult tükrében. A
+Kárpát csúcsai kiélesedtek a ritkás levegőben és a sárga-fehéres mező
+sárga bokrai között sietve vitte vöröses bundáját egy róka. A fuvaros
+lovai szinte maguktól fordultak be egy dülőútra és Libórius ostorával
+szótlanul mutatott egy vöröstéglás házra, amely megkopott fenyők közül
+emelkedett ki. Poprádinénak nagyot dobbant a szíve, a fuvaros lovai
+csilingelve állottak meg a bezárt kapu előtt. Mintha csak a lovak
+csengőjét ismerték volna meg, a három farkasfogó komondor, amely
+messziről vésztjósló ugatással várta a kocsit, most elhallgatott és
+körülszaglászta a kerekeket. Egy másodperc múlva a kapu is fölnyilott és
+a küszöbön egy kékszemü, telt, fehérbőrü asszony jelent meg, aki
+lengyeles, rövid bundácskát viselt és a szoknyája alól piros papucsok
+kandikáltak elő.
+
+Poprádiné hirtelen elhatározással leugrott a kocsiról, – máskor
+bizonyosan a lábát törte volna, de most fürgévé, ügyessé tette a
+pillanat. Gyorsan a meghökkent asszony elé állott és farkasszemet nézett
+vele…
+
+– Én Poprádiné vagyok, – mondta elfulladva.
+
+Az asszony nem felelt, csak egy öldöklő pillantást vetett Libóriusra,
+akiből e pillanatban füle vörös hegyén kívül mit sem lehetett látni.
+
+– Azért jöttem, hogy az uramat hazavigyem… megbetegedett a fiacskánk, –
+rebegte Poprádiné, önkéntelenül siróvá változott hangon.
+
+De egy másodperc múlva már megerősödve, nyugodt hangon füzte hozzá:
+
+– Lengyel kereskedők keresik, akik sok-sok vásznat akarnak tőle venni.
+
+Az a másik asszony csak hallgatott és a himzett papucsa orrát nézte.
+Poprádiné ezalatt jól szemügyre vette. Nem volt sem szebb, sem
+fiatalabb, mint ő. Csak a haja volt a füle mellett furcsán göndörítve,
+mint a lengyel asszonyoknak. („Az utálatosnak!“) Nem látszott sem
+rossznak, sem jónak. Az indulat, amely megmozgatta a bekecset a mellén,
+lassan sok piros vért lövelt fehér arcába.
+
+– Én azt hittem, – mondta csöndesen végre, – hogy Poprádi otthon van,
+mert itt nincsen.
+
+Majd gyorsan, sietve, szinte hadarva folytatta:
+
+– Tudnia kell, asszonyom, hogy nekem nincsen viszonyom Poprádival. Igaz,
+hogy özvegyasszony vagyok, senkinek se tartozom felelősséggel, de mégis
+nem kellene házasember nekem. Ő ide szokott jönni a
+kereskedő-barátaival, – a lengyelekkel, – mert nálam jó bor van,
+azonkívül olyan ételeket főzök, amilyent a lengyelek szeretnek. Ennyi az
+egész.
+
+– Tehát hol van az uram? – kérdezte hitetlenkedve, gúnyosan Poprádiné. –
+Magának jobban kell tudni, mint nekem.
+
+A másik asszony észre sem látszott venni az epés megjegyzést.
+
+– Ha a fiacskája beteg, – mondta komoly nyugalommal, – akkor haza kell
+neki mennie. Majd én segítek a megtalálásában.
+
+Poprádiné habozva nézett az asszonyra. Az elpirosodva állotta tekintetét
+és zavartan mormogta:
+
+– Ne higyje talán, hogy nekem az ura pénze kell. Ez a ház és a földek az
+enyémek. Szólj hát, Libórius, te sánta kutya, ki vagyok én?
+
+– Jó asszony, nagyon jó asszony, – dünnyögött a fuvaros a lovai felé.
+
+– Igen, én jó vagyok, – mondta az asszony. – Én tudom, hogy jó vagyok.
+Segíteni fogok magának… Haza kell neki menni. Várjon meg.
+
+Bezárta a kaput és percek múlva ujra előjött a kutyáival. Rövid
+csizmácskát húzott és hosszú, férfias bundát. A fejét a homlokáig
+bekötötte valami turbánnal. Egy rövid karabélyt dobott a szekérbe.
+
+– Igy bátorságosabban utazunk, – mondta és fölugrott Poprádiné mellé.
+
+– Podolinba hajts! – parancsolta a kocsisnak.
+
+– Messze van, – felelt a fuvaros.
+
+Az asszony a karabély agyával megtaszította a fuvaros vállát és az a
+lovak közé csapott.
+
+– Ha szólni akar valamit hozzám, Kázmérnak szólítson. Ez volt a férjem
+neve, – mondta még az asszony és a kezét a vadmacskabőrbe dugta.
+
+Talán egy félóráig haladtak már a deres utakon, lombja vesztett fák
+alatt és kopár mezők között, amikor Poprádiné sóhajtva megszólalt:
+
+– Mit gondol, Kázmér, szeret engem az uram?
+
+Kázmér összeráncolta a homlokát:
+
+– Szereti, – mondta nyugodtan.
+
+– Aztán mégis elmegy hazulról, – rebegte bizonyos boldogsággal
+Poprádiné.
+
+A másik asszony komoran, szinte szigorúan felelt:
+
+– Asszonyom, maga nem tud bánni az urával. Majd egyszer, máskor, ha
+nyugodtabb időket élünk, megmondom magának, hogy mit szeret Poprádi.
+Most nincs kedvem beszélgetni. Most csak arra vagyok kíváncsi, hogy
+csakugyan Podolinban van-e? – szólt és a hangjában fenyegető indulat
+rezgett.
+
+– Mi van Podolinban? – kérdezte Poprádiné.
+
+– Azt nem kell magának tudni. Gondoljon beteg gyermekére és imádkozzon
+érte. Én a maga helyében nem tudtam volna otthagyni a fiamat, aki nekem
+nincsen. De azért segítek magának. Ne mondhassa rólam senki, hogy rossz
+vagyok.
+
+Poprádiné később még néhány kérdést tett, de miután egyikre sem kapott
+választ, végleg elhallgatott.
+
+Estére hajlott az idő, amikor a távolban föltünedeztek a podolini
+tornyok. Lassan ereszkedtek lefelé a völgyi városkába és a messzi
+mezőkről vándoremberek tűzrakása fénylett. A határszéli hegyek mögött
+lebukó nap még megvilágította a lengyel kolostortorony keresztjét, aztán
+eltünt a fény. Odalent, a magas országút alatt csak a Poprád zúgott téli
+hangjain.
+
+– Fáradtak a lovaim! – szólt hátra a város közelében Libórius.
+
+– Forduljanak föl a lovaid, meg te magad is, ha abba a házba nem viszel,
+ahol a gazdát megtalálom, – szólt csendesen a fogai közül Kázmér.
+
+Libórius keresztet vetett:
+
+– Agyonlő az úr!
+
+– Vagy én lövöm keresztül a koponyád, te sánta kutya. Nem hallottad,
+hogy a fiacskája beteg?
+
+– Láttam. A két szememmel láttam, te jó asszony vagy. Azért vagyok itt.
+Csak azért.
+
+Kázmér fölemelkedett az ülésben. Kivette az ostort a fuvaros kezéből és
+erőteljesen megcsapkodta a lovak hátát.
+
+– Ott legyünk ám mindjárt, Libórius, – mondta fenyegetőleg.
+
+– Végem van! – nyögött a fuvaros.
+
+– Igyál pálinkát. Itt a kulacs. Ne félj, – biztatta Kázmér és a szeme
+úgy villogott, mint egy nőstényfarkasé.
+
+Már leszállott a fagyos este, amikor elérték a város első házait. A
+hegyek sötétségbe burkolóztak a város felett, valahol messze egy
+olajlámpást ringatott a szél.
+
+A fuvaros megállította a lovakat és egy vaskosaras ablaku házra
+mutatott, amely jobbra húzódott meg az országút mentén. Aztán keresztet
+vetett.
+
+Kázmér leugrott az ülésből. Poprádiné utána akart lépni, de az asszony
+vasmarokkal fogta meg a kezét.
+
+– Maga itt marad. Itt magának semmi keresnivalója nincs. Itt már én
+beszélek, – sziszegte félelmetes indulattal. – Várjon nyugodtan,
+mindjárt itt lesz az ura. Libórius, vigyázz az asszonyra!
+
+Félkézzel megemelte a bundáját és hosszú, határozott lépésekkel tartott
+a csöndes ház felé. Valamit keresgélni látszott a keblében.
+
+– Krisztus velünk van, jó asszonyka! – kiáltotta utána rémülten a sánta
+fuvaros. – Csak vér ne legyen.
+
+Kázmér asszony hátra sem fordult, a kezével meglökte a falbaépített kis
+ajtót, aztán eltünt a házban. Poprádiné a rémülettől megzsibbadva,
+kerekre nyitott szemmel nézett utána.
+
+Talán két-három perc múlott el. A fuvaros halkan imádkozott a bakon,
+Poprádiné előtt a fiacskája lázban égő arca lebegett.
+
+A vaskosaras házon fölpattant az ajtó és a Poprádi szürke bundája lett
+láthatóvá. Gyorsan közeledett a kocsihoz, az arca halotthalvány volt, az
+ajka remegett.
+
+– Beteg a Palkó! – mondta fogvacogva.
+
+Kázmér mögötte jött és az arcán diadalmas, vad mosoly játszott. Villogó
+szemmel nézett Poprádinéra:
+
+– Csak vigye haza Pált!… Nekem még van itt egy kis dolgom! – mondta
+süvöltő hangon.
+
+A fuvaros Jézust kiáltva csapott agyonhajszolt lovai közé és a szekér
+vágtatva gurult a gömbölyü köveken.
+
+*
+
+A kis fiu meggyógyult és a késmárki takácsmester többé sohasem ment el
+hazulról vászonnal megrakott emeletes szekér nélkül. Libórius később
+öregségében néha elkottyantotta magát a korcsmában:
+
+– Az összes apostolok vigyáztak azon az éjszakán arra a podolini lányra.
+Még ma sem tudom hogyan maradhatott életben?
+
+
+
+
+Falu.
+
+Állt valamikor, az én gyermekkoromban, Budán, – a koronázó városban, –
+egy régi, földszintes sárga ház, amelynek tölgyfakapuja felett régi
+családi címer hirdette, hogy a ház nemesember tulajdona. Nagy kert és
+számos cselédház környékezte a házat és egészben véve olyan volt a ház,
+mintha valahol faluhelyen állana dupla fedelével és vasrácsos
+ablakaival. Ha a kapu nyitva volt, az udvarból piszkosszőrü komondorok
+rohantak ki falusias ugatással és a cselédek is olyan ruhában jártak,
+mintha nem is a koronázó város kellős közepén volnának, hanem valami
+pusztai majorságban. A szobalányok mezítláb, rövid, tarka rokolyában
+szaladgáltak az udvaron és a kapuban bámész szemeket vetve maga körül,
+pipázgatott az öregbéres. Estefelé fejősteheneket hajtott be az udvarra
+a budai hegyek közül a házicsordás és éjszakánként erre felfogadott
+ember kiáltotta az ablakok alatt a falusi bakterek rendes felszólalását.
+Különben a ház úrnője nem tudott volna nyugodtan aludni. Mert asszony
+lakott e falusias házban, a koronázó város közepén, egy öreg nemes
+asszony: Bátori Jánosné, aki talán volt már kilencven esztendős is.
+Minden maradéka, hozzátartozója kihalt Bátoriné mellől a rengeteg hosszu
+élet folyamán és mikor már csupa sír volt körülötte falujában, Budára
+költözött, hogy felejtse halottait, meg hogy közelebb legyenek az
+orvosok.
+
+A világon nem igen érdekelte már semmi Bátori Jánosnét, – hiszen
+kilencven esztendős korban már nem igen várhatni új dolgokat az élettől,
+– csupán az orvosok voltak azok, akiknek kedvéért élt. Tulajdonképpen
+tiszamenti faluját is azért hagyta oda és költözött egész háznépestől az
+idegen nagy városba, hogy minél több orvossal megismerkedhessen. A sok
+orvos között bizonnyal akad egy olyan tudós ember, aki a kilencven
+esztendőhöz még néhányat könnyen hozzá tud toldani, – habár az
+öregasszony eddig még sohasem volt beteg. Azon fajtából származott, aki
+nem ismeri a szenvedéseket, gyötrelmeket, amelyek a halált megelőzik. A
+halál úgy csapott le eddig minden gyermekére, rokonára, mint magasból a
+sas: hirtelen, láthatatlanul. És éppen ez volt az, amitől az öreg
+asszony szörnyüségesen rettegett. Nem is annyira a haláltól félt, mint
+inkább attól, hogy nem fogja tudni halála óráját és elmulik anélkül,
+hogy arra megfelelőképpen előkészülhessen. Minden születésnapján, – a
+születésnapokat Gáspárics nevü udvarmestere tartotta számon, – maga köré
+gyűjtötte udvarbeli cselédeit, régi asszonyszolgálóit és a jégszürke
+fejű szolgákat, akik még urát, gyermekeit, testvéreit szolgálták és a
+nagy karosszékből gyönge hangon elbúcsúzott tőlük. Gáspárics, – egy
+zömök, görbeorrú emberke, aki már harminc év óta deresedett, – a
+nagyasszony intésére felolvasta a végrendeletet és az öreg cselédek
+éppen úgy sirdogáltak, mintha Bátoriné valójában haldokolt volna. Már
+mindenki tudta, hogy kinek mit és mennyit hagyományozott vagyonából a
+nagyasszony; az egyházak, iskolák és kolostorok jó előre értesíttettek a
+hagyomány összegéről; a harangozók a környéken már évek óta rovattak
+korcsmáikban a Bátori-féle végrendelkezés örömére és a mezitlábos
+szobalányoknak (a nagyasszony nem tűrte a papucskopogást maga körül)
+megvolt a választottjuk arra az időre, amikor a nagyasszonytól
+örökölnek.
+
+És egyik születésnap követte a másikat. Esztendőről-esztendőre nem
+változott a nagyasszony állapota. Gáspáricsnak mind kevesebb foga lett
+és ugyancsak kapdosnia kellett a szavak után, hogy helyesen
+hangsúlyozzon és néha szórakozottságból kétszer is megünnepelték a
+Bátoriné születése napját esztendőnként. De nem siettetésből cselekedték
+ezt. Ugyan minek is siettek volna? Hisz a nagyasszony körül mindenkinek
+jó dolga volt, csupán a fölfogadott bakter panaszkodott néha. Neki
+ugyanis nem hagyományozott a nagyasszony semmit, azon való haragjában,
+hogy minden éjjel felkölti álmából. Pedig anélkül is fölébredt volna
+bizonyos időben és ha ugyanakkor nem hallja a bakter kiáltását,
+kétségbeesésében azt hihette volna, hogy már meghalt. Reggel, mikor a
+nagyasszonyt felöltöztették szobaleányai, kezdetét vette az orvosok
+látogatása. Gáspárics uram egy régi batáron bejárta a várost és
+vadászott az olyan orvosokra, akik még eddig nem látták a nagyasszonyt.
+Egyszernél többször nem hívott egy orvost Bátoriné, persze, a lusta
+Gáspárics néha ebben is megcsalta.
+
+A nagyasszony a karosszékben ült és Gáspárics ünnepélyesen vezette be a
+soron lévő doktort. A nagyasszony beesett szemével figyelmesen nézett a
+doktor arcába, aztán hirtelen azt kérdezte:
+
+– Meddig élhetek én? Ezt szeretném tudni.
+
+Ha a doktor himezett-hámozott és „az emberi kor legvégső határáig“, vagy
+„az a természettől függ“-féle feleletet adott, a nagyasszony biccentett
+a fejével és mérgesen azt mondta:
+
+– Adja vissza a diplomáját, orvos úr, ennyit magam is tudok. Tán még
+Gáspárics is. Igaz? Gáspárics?
+
+Gáspárics búsan billegtette a fejét, mert ő már tudta, hogy a
+nagyasszony az orvos távozása után ráförmed:
+
+– Mindig bolonddá akarsz tenni, Gáspárics? Minek hozol nekem ilyen
+fajankókat? Ha megharagítasz, kitöröllek a végrendeletemből.
+
+A nagyasszony azokat az orvosokat szerette, akik vidáman és jókedvűen
+paroláztak vele és legalább is száz esztendőt igértek neki. Ilyenkor meg
+hagyta magát vizsgálni és büszkén hallgatta a doktor szavait:
+
+– A tüdő, máj, vese olyan jó, mint egy fiatal leányé.
+
+– Hát a gyomor, orvos úr?
+
+– Akár a struccé, nagyságos asszony.
+
+– Hallod, Gáspárics, mint a struccé, – kiáltotta gyermekes örömmel a
+nagyasszony. – Soha se volt nekem semmi bajom a gyomrommal. Csak
+Gáspárics fogja reám, hogy beteg vagyok.
+
+Gáspárics búsan integetett és rezignáltan hallgatta a doktorok
+szemrehányását:
+
+– Udvarmester úr, ilyesmit ne merészeljen mondani. A nagyságos asszony
+egészséges, mint a makk.
+
+Az ilyen doktorokat bőven megajándékozta a nagyasszony és Gáspárics
+hallgatta egész nap, amint Bátoriné magában mondogatta:
+
+– Mint a struccé! No ugyan ki hitte volna?
+
+Még a szobaleányaival sem pörlekedett az ilyen napokon, sőt utasításokat
+adott a mindig jelen levő udvarmesternek:
+
+– Gáspárics, írj be Szerénnek kétezret. Nagyon puha, meleg a tenyere.
+Csak írd be Gáspárics, Szerén megérdemli. Mit? Azt mondod, hogy nem puha
+a tenyere, hanem kemény? Bolonddá akarsz tenni? Csak írj be kétezret,
+ahogyan parancsolom.
+
+Így folytak a napok a régi földszintes házban és semmi sem változott. A
+falusi munkához, szabad levegőhöz szokott pusztai cselédek eltunyultak,
+belefáradtak az örökös semmittevésbe. Az öregbéres olyan kövér volt,
+hogy mozogni se igen tudott és ha valaki az utcáról bepillantott a
+nyitott kapun, olyan kövér asszonycselédeket látott a tágas udvaron,
+hogy bámulatában megállott. A kuvaszok elveszítették hangjukat, de a
+kuvaszokat még ki lehetett cserélni az otthoniakkal; bizonnyal sokat
+regéltek otthon a Budáról jött komondorok testvéreiknek arról, amit
+láttak. De a cselédek bezzeg nem mehettek haza és mérhetetlenül
+unatkoztak a koronázó városban.
+
+*
+
+Egy reggelen – pedig előző nap éppen száztíz esztendőt igért egy huncut
+pesti doktor Bátorinénak – halva találták a nagyasszonyt ágyában.
+Meghalt álmában, anélkül, hogy tudott volna róla. A szobalányok nyomban
+elővették régi papucsaikat s úgy kipegtek-kopogtak a nagyasszony körül,
+hogy az máskor kétségbeejtő lett volna. De most meg se mozdult. Az
+öregbéres – a bámész tekintetü – még délelőtt kijelentette, hogy ő nem
+marad tovább a koronázó városban és nyomban elindult haza, a tiszamenti
+faluba. Vitte magával a vígan ugrándozó kuvaszokat is. Gáspárics, aki
+végre kedve szerint kipödörtethette a bajszát (a nagyasszony nem állta a
+pomádé-szagot), hiába tartóztatta a cselédeket.
+
+– Legalább a jussot várjátok meg!
+
+Nem vártak azok. Délután az asszonycselédek keltek útra falujok felé és
+mire bealkonyodott, olyan üres volt a nagy ház, hogy talán egér se
+maradt benne. Hisz az egeret is falúról hozták. És most az is
+hazaszökött. Az udvarmester egy darabig tengett-lengett a halott körül,
+aztán hirtelen félni kezdett és elfutott. Hazáig, falujáig meg sem
+állott.
+
+Úgy maradt a nagyasszony egyedül, magában, pedig mindenét a cselédeknek
+hagyományozta. A falu hazavitte az ő gyermekeit nagy gyorsasággal.
+
+
+
+
+A Hartwig.
+
+Ez a történet abból az időből való, amikor még a Halál is másforma
+ruhában járt s néha vissza engedte azokat térni a földre, akiket pedig
+már magával vitt a szekerén. Bizonyos, hogy néhány száz esztendő előtt,
+a felleges középkor századaiban vagy az emberek voltak mások, mint
+manapság, vagy a természet rendjében voltak olyan változások,
+amilyeneket már nem látunk. Az a rengeteg középkori legenda, amely reánk
+maradt: visszajáró halottakról, kísértő királyokról és szentéletű
+papokról, vajjon mind eszelős költőknek hagymázos látománya-e? Régi
+várak, régi házak, ódon városok naplemente után a valóságos életből
+mintha egyenesen a költők fantáziájának a birodalmába léptek volna. Az
+esőcsatornák és széles ereszek alatt úgy jártak-keltek a kísértetek,
+mint odahaza. Az éjjeli őrök megsüvegelték a tekintélyesebbeket közülük;
+a kései órában hazafelé bandukoló középkori polgár csöppet sem
+csodálkozott azon, ha útjában megholt királlyal vagy fejetlen baráttal
+találkozott. Hová lettek a középkor megszámlálhatatlan kísértetei?
+Aludni mentek volna valamennyien? Elkésett asszonyok arcára már sohasem
+leheli többé hideg csókját a ködből-árnyból szőtt zsoldoskatona, akit
+csaknem valamennyi középkori városban agyoncsaptak a harmincéves
+báborúban? És a várúr lengő szakállát nem ezüstözi meg többé a
+holdsugár, amely régi toronytetők között folyamként hömpölyög alá a
+csendességben? Elmentek volna ők mind? A sírboltok lakói, a temetők
+nyughatatlanjai, akiknek saruján már ugyan nem csörgött a sarkantyú, de
+fénylett? Ki zörgeti a láncokat a mély pincékben? És ki fújja el a
+mécses lángját széltelen éjszaka? Az ablak nem zörög, ajtó zára nem
+nyikordul, a régi tornyok alatt, az ódon, kikoptatott kövezeten a
+holdsugár csupán egyedül bogarászik, senki, semmi nem suhan tova a
+vaskosaras ablakok alatt, hogy elvigye az alvók álmait.
+
+… De abban az időben a kísértetek még olyan szabadon, nyugodtan
+sétálgattak a régi városnak piacán, a régi házak folyosóján, mintha nem
+is mentek volna el innen mindörökre és csupán nappalra vonulnak el a
+városka polgárai sorából.
+
+A legnevezetesebb kísértet ebben az időben Késmárkon egy Hartwig nevű
+szepességi polgár volt, akire már a legöregebb emberek is úgy
+emlékeztek, mint a legrégibb késmárki kísértetre. Nem igen volt a
+városban ember, aki egyszer-kétszer nem látta volna már „a Hartwig“-ot,
+– ahogyan közönségesen nevezték. Ismerték vörös, kurucos szabásu
+mentéjét, sárga, sarkantyús csizmáját és tollas kucsmáját, amely alatt
+kontyba volt kötve a haja, mint a Thököly hajduié. Tudták szokásait: a
+zimankós időt szerette, midőn a Kárpátról süvöltő szél még az ölesfalu
+késmárki házakon is behatolt és a szélkakasok megriadva forgolódtak a
+tornyokon és háztetőkön. Ilyenkor jött elő valahonnan „a Hartwig“ és
+végigjárta a várost, besétált a Thököly-várba, bekukucskált a rosszúl
+elfüggönyözött ablakokon és a nyitva felejtett ajtókat nagy erővel
+megcsapkodta. Mindazonáltal nem félt senki Késmárkon a Hartwigtól, még
+tán a gyerekek sem. A Hartwig ugyanis nem volt rosszindulatu kísértet,
+senkit sem bántott, álmokat, álmodásokat, szendergéseket durván meg nem
+zavart, csak bolyongott, mint aféle szegény kísértet, akit a fejedelem a
+Thököly-várban felejtett, midőn elbujdosott az országból. Hartwig éppen
+a vártán volt – és ott maradt az őrszem még akkor is, midőn a
+fejedelemnek már régen híre-hamva sem volt a Kárpát alatt. Ott állt a
+vitéz a vár fokán és lándzsájára támaszkodva a Poprád mellett kanyargó
+országútra függesztette a szemét. Mintha onnan, arról várná a
+megváltását. Hosszú esztendők múltanak el, – mondja a legenda. – és
+Hartwigot nem váltotta föl senki. De ő a helyén maradt, süveg a fejében,
+dárda a kezében, a lába alatt az üres fehér országút… Míg egy napon híre
+jött a messze tengerek mellől a fejedelem halálának. A városból akkor
+fölkerekedett néhány ember, hogy tudósítsák Hartwigot a fejedelem
+haláláról.
+
+A vitéz ott állt mozdulatlanul most is a helyén, mint már annyi esztendő
+óta.
+
+– Hartwig, – mondták neki. – Vége a szolgálatnak, meghalt a nagyságos
+fejedelem.
+
+Hartwig nem felelt. A szempillája sem rezdült meg.
+
+Ekkor közeledtek hozzá és hangosabban mondták:
+
+– Hagyd itt őrhelyed, nincs már semmi szükség reád.
+
+Hartwig erre sem mozdult.
+
+Végre valaki megérintette a vállát az őrálló vitéznek és Hartwig az
+érintésre hirtelen összeomlott. Egy marék por maradt azon a helyen, ahol
+annyi esztendeig állott. Az emberek csodálkozva néztek össze és ettől az
+időtől kezdve lett a Hartwigból kísértet.
+
+Talán száz esztendő is elmúlott azóta, a Hartwig szorgalmatosan
+kísértett Késmárkon. Soha nem volt vele semmi baj, lelkiösmeretesen
+teljesítette hivatását, mintha legalább is fizetést húzott volna ezért a
+nemes várostól. Talán már a város vagyoni leltárába is fölvették a
+kísértetet, hogy a lelépő polgármester mindenről elszámolhasson az
+utódjának, az esztendő egy napján pedig a papnak kötelessége volt
+könyörgést mondani a Hartwig lelkiüdvösségeért, bár senki se kívánta,
+hogy Hartwig eltakarodjon a városból. Csak imádkoztak érte, mint azokért
+a halottakért, akiket szeretnek.
+
+Egy esztendőben – a hosszú tél után lassan, lucskosan tavaszodott –
+ijesztő járvány tizedelte a város lakosságát. Minden házban sírtak,
+minden családban gyászoltak: nem sírtak annyit Késmárkon a kuruchadjárat
+óta. A temető kapuja éjjel-nappal nyitva volt, gazdátlanul maradt ebek,
+árván maradt gyermekek kószáltak a sírok között és a harangozónak majd
+letörött a keze a végnélkül való harangozásba. Az asszonyok levetették
+színes ruháikat, hogy soha többé föl ne vegyék, – a férfiak fekete
+posztóból varratták mentéjüket. És hogy a gyász emléke örökkön
+megmaradjon, a város tanácsa kemény parancsolatot hirdetett ki, hogy
+Késmárk városában két álló esztendeig teremtett léleknek nem szabad más
+ruhát ölteni, mint feketét.
+
+– Hát a Hartwig? – szólt közbe egy kíváncsi szenátor.
+
+– Ő rá is vonatkozik a parancsolat, – felelt a főbíró.
+
+Poprádi szenátor – az előbbi kérdező – csúfolkodva rázta meg a fejét:
+
+– Annak ugyan hiába rendelkezünk.
+
+A főbíró hevesen ütött az asztalra:
+
+– Késmárk város tanácsa mindenkinek parancsol a város területén. Mért ne
+parancsolna tehát a város kísértetének?
+
+– No ezt már magam is szeretném látni, – gúnyolódott Poprádi uram.
+
+A Hartwig pedig mintha csak arra várt volna, hogy vele foglalkozzanak a
+tanácsurak. Még estére zimankóssá változott a tavaszi idő, jeges eső
+verdeste az ódon háztetőket és a kéményekkel birokra kelt a jéghideg
+kárpáti szélvihar. Az emberek ijedten menekültek az ölesfalu házakba, a
+temető kapuját elfelejtették bezárni és a Hartwig piros mentéjében,
+sárga csizmájában csakugyan kisétált onnan éjfél felé. Lassan jött, mint
+rendesen, egy csöppet sem sietett és így könnyedén elérhették a
+vigyázására fölállított városi darabontok.
+
+– Megállj, Hartwig! – kiáltott reá a főbíró a Thököly-vár szegletén. –
+Piros a mentéd, sárga a csizmád…
+
+A kísértet hátra sem fordította a fejét.
+
+– Előre, drabantok, – parancsolta a főbíró.
+
+A város legényei előre szegezett dárdáikkal megrohanták a vár alatt
+bandukoló kísértetet.
+
+A dárdák belefúródtak az üres levegőbe, a Hartwig pedig meggyorsította
+nesztelen lépéseit és kísérteties gyorsasággal tünt el egy sötét
+sikátorban. A szél sikoltozva süvített nyomába.
+
+A Hartwig pedig erre nagyon megharagudott a városra. A csendes, békés
+kísértetből vad, gyűlölködő ellenség lett, aki éjszakánkint olyan
+zenebonát csinált a városban, mintha egy csapat portyázó labanc
+száguldozott volna az alvó házak között. Az ablakok csörömpölve zúzódtak
+be, a jól bezárt kapuk fölnyíltak és sarkaikból kifordultak, az alvó
+polgárokat láthatatlan erők ágyukból a földre dobták. Sőt még az
+asszonyok feje alatt is megforgatta a párnát a haragvó Hartwig és
+belenézett álmaikba. A zimankós fekete fellegek félelmetesen
+tornyosodtak a város felett és a városi bakterok dehogy is mertek a
+városház pincéjéből kimozdulni, ha odakünn a szél süvöltött.
+
+A városi tanács végre belátta, hogy a Hartwiggal okosabb lesz megbékülni
+és előbbeni parancsolatához egy kis toldalékot függesztett, mely szerint
+csupán a Hartwigot mentik fel a gyászruha viselete alól.
+
+És ettől a naptól kezdve ismét békesség lett Késmárkon. A Hartwig
+nyugodtan viselhette piros, kurucos mentéjét, sárga csizmáját. Viszont
+nem törte be az ablakokat.
+
+Talán még most is megvan, ha meg nem halt.
+
+
+
+
+Egy régi bál.
+
+A Hamrák-kisasszonyok már kora délelőtt megérkeztek Ujfaluból a nagy
+családi tyúkültetőn, amelyet a nagy hó miatt ökrök vontattak be
+Szatmárra. A kisasszonyok a tavalyi bál óta csupán annyit változtak,
+hogy Gerardin viselte az idén az á la France frizurát, amelyet
+tudvalevőleg egy héttel a báli est előtt szokás megcsinálni. A hét alatt
+a kisasszony karosszékben tölti az éjszakát és még akkor is mindig
+fenyeget az a veszedelem, hogy a tüzes lovak az ujfalusi árokba
+fordítják a szánkót, mint éppen tavaly történt a szegény Hamrák Fanny
+báli hajdíszével. Talán éppen ebből az okból vontatták be magukat az
+óvatos ökrös-fogattal.
+
+A nagykendőkből és bundákból nevetve bontakoztak ki a Kuria-fogadó
+udvarán, ahol is az éppen jelenlévő Hertelendy úr, a báli főrendező
+ezzel az ügyes bókkal hódolt a kisasszonyok öltözetének.
+
+– Kronawätter, a híres bécsi szabó is elbujhat szégyenletében az
+ujfalusi tündérujjak ezen remekművei előtt.
+
+Gerardin rózsaszínü tüllangléval díszített ruhája, valamint Fanny
+halaványkék, fehér szalagfodrokkal ékesített toalettje valóban hivatva
+látszott a bál legszebb ruhái között is feltünni. A kis Hamrákné fekete,
+de divatos ruhájában gondosan simogatta végig a leányok ruháját és azt
+kérdezte Hertelendy úrtól, vajjon a kotillon-táncot mikor fogják a bálon
+elkezdeni.
+
+– Pontban éjfélkor – felelt a híres bálkirály és ezen megjegyzéssel,
+valamint az ujfalusi Hamrák kisasszonyok ruházatának elmondásával a
+Kuria kapuja körül leskelődő szatmári szobaleányok és cselédek nyomban
+hazafutottak urnőikhez. Ahonnan csakhamar visszaküldettek azon
+megbízással, hogy a többi faluról érkezett kisasszony ruházatáról is
+tudósítást hozzanak.
+
+Mert alig hogy délfelé járt az idő, a Kuria-fogadó kapujában egymásután
+fordultak be a közel és messzi vidékről érkező fogatok a báli
+publikummal. Aki csak számottevő kisasszony volt a vármegyében, az mind
+megjelent a bálon és a helybeli hölgyeknek ugyancsak volt módjukban
+sápadozni, csodálkozni vagy csúfolódni, amikor a szobaleányok időnként
+hazafutottak az ujabban érkezettek ruházatáról szóló tudósítással.
+
+Délfelé megérkezett Koltóról az öreg Szendrey leánya, Julia kisasszony,
+aki divat és izlés dolgában nemcsak Szatmáron, de tán még Pesten is
+megállaná helyét, mert tudvalevőleg izlését nemcsak a Hölgyfutár régi és
+új divatképein fejleszti, hanem a bécsi Salon hasábjain is. A hírhozók
+róla azt jelentették, hogy Julia kisasszony magyaros, gyöngyös,
+Zrinyi-korabeli ruházatban jelenik meg a bálon, amin a szatmári hölgyek
+valóban nagyon elgondolkoztak. Hisz itt rejtett akna repül a levegőbe.
+Szendrey Julia, akinek ahhoz is volt bátorsága, hogy divat szempontjából
+férfi módjára levágassa szép barna haját, bizonyára nem véletlenül
+választotta a magyaros ruházatot a szatmári bálra. Bizonyos, hogy Pesten
+az összes mágnásnék ilyen ruhában táncolnak a Redoute-ban. No hiszen,
+meg is járják a szatmári hölgyek az új bécsies báliruhákkal, amelyeket
+idáig a legujabb divatunak véltek.
+
+Ebéd után, – azaz dehogy is volt ebéd ezen az izgalmas napon, hisz az
+úrnők már előtte való napon, vagy talán már előbb is elkészíttették
+hajdíszüket a Pestről ideérkezett francia borbéllyal, mr.
+Privardier-val, azaz első segédjével, mert a jeles férfiu nem érhet reá
+az utolsó percben – ebédutáni időben a városban futótűzként terjedt el a
+híre annak, hogy a gyorskocsi meghozta a legújabb kotillon-jelvényeket.
+Aki a kotillonokat látta, csodákat mesél azoknak szépségéről,
+csinosságáról. A szatmári hölgyek arca valósággal belepirult ezen
+izgalmas hírekbe, pedig akkor még nem volt általános divat a bécsi
+festékek használata. A szobaleányok, szakácsnők és mindenesleányok, akik
+reggel óta szaladgáltak már különféle üzenetekkel és megbizatásokkal,
+csaknem lelkendezve jelentették úrnőiknek, hogy a gyorskocsin néhány
+idegen úr, bizonyosan pesti arszlánok is érkeztek a városba, akik majd
+gúnyoros mosollyal tartanak szemlét a bálon a vidéki hölgyek felett. Igy
+tudomásra jutott egy magas, szőke úrnak a megérkezése, aki ha nem gróf,
+akkor legalább is báró, a mellénye után ítélve. Azonkívül egy
+alacsonyabb, vöröses barkos úr is érkezett a gyorskocsin, akinek a
+felöltőjén olyan gombok vannak, mint egy gyermektenyér. Egy kopottas
+csizmáju, magyarruhás, kisbajuszu ifjut is hozott a posta, de az nem
+igen sokat számíthat a bálon, mert még jóravaló kabátja sincs. Valami
+kóbor diáknak látszik, aki szép hollótollakkal kereskedik a táblabíró
+uraknál. Csak Pap tekintetes úr mondott olyasfélét, hogy a kopott diák
+valami költőféle legyen. De hiszen minden kicsapott diák költő manapság.
+
+Igy folytak az izgalmas előkészületek a szatmári bálra, amely hivatva
+volt arra, hogy megdobogtassa azokat a szíveket, amelyek egymásnak
+vannak szánva; a zene és a tánc varázsa alatt életre keltse a kis
+érzelem-csírákat; fölhevítse az ifju hajadonokat, hogy a következő
+hosszu esztendőben legyen miről ábrándozniok, álmodozniok a behavazott
+falusi udvarházakban.
+
+Jövel ó gyönyörüséges báli éjszaka, midőn fölcsendülnek a Margit-valcer
+lágy ütemei és a polonaise csodaszép figurái az ég felé ringatják a
+falusi kisasszonyok lelkét, amelyek hajh, máskor kénytelenek a kácsa- és
+a tyúkültetés prózai gondolatával foglalatoskodni és csak sebtiben
+olvashatják el azokat a verseket is, amelyeket Hiador ír a hölgyek
+lapjába. Jőjj gyönyörüséges havas éjjel, amidőn a régi fogadó léghuzamos
+szálájában tündökölve ragyognak a rózsaszínü tüllel megkoszorúzott
+tükrök és a cukorkák papirosára nyomott német jelmondatokat áhitatos
+szívvel olvassák el még azok is, akik nem bírják ez idegen nyelvet; csak
+sejtik, csak érzik, hogy a cukkerli és a szerelem között okvetlenül van
+valami összefüggés. És ti, forró, titkos szavak, hosszadalmas
+kézszorítások és meleg, ölelkező tekintetek, nem azért szerepeltek-e
+mindnyájan a költészet szótárában, hogy ezen a báli éjszakán testet
+öltve, megjelenjetek a 2-ik quadrille alkalmával, midőn minden
+becsületes, igazszívü halandó párjával táncol és a mamák a sarok
+ripsz-kanapéiról örvendezve gondolnak a közeli farsangra, a közeli
+farsang lakodalmaira? Füzértánc és mazurka! Csak a negyvenes években
+tudták igaz jelentőségét e táncoknak.
+
+Most tehát fusson szobaleány, mindenesleány a ház minden irányában és
+keresse meg a kisasszony pillangós cipellőjét.
+
+*
+
+A lámpák igazán úgy ragyogtak, mint előre megálmodták a szívek.
+
+A Hamrák-kisasszonyok és a többiek valamennyien megtalálták párjaikat,
+mert olyan fiatalember még nem igen volt abban az időben, aki
+életuntságot színlelve, elkerülte volna a táncot. Az iskolában még
+Ovidiust tanították, táncolni kellett a fiatalembereknek.
+
+De mégis volt ott egy fiatalember, aki a táncosok sokadalmát elkerülve,
+magányosan ődöngött a fényes szála homályos sarkaiban. Sápadt arcu,
+nyulánk termetü, dacos tekintetü ifju volt ez, aki két kezét hátrafonva,
+hallgatagon nézegette a táncosokat. Sohasem mosolygott, de szomoru sem
+volt. Hisz itt volt, láthatta azt, akinek kedvéért idejött. Szendrey
+Julia éppen Hertelendy úrral járta a füzér-táncot. A sápadt arcu ifju
+arca talán még sápadtabb volt, mint rendesen. És talán akkor sajnálta
+életében először azt, hogy nem tudott táncolni.
+
+A gyönyörü barna leány kecsesen és szarvas módjára táncolt és minden
+mozdulatán meglátszott, hogy valakinek nagyon akar tetszeni. Táncosának
+vagy másnak? Ki tudhatná azt, ki láthatna bele egy leány lelkébe?
+
+A nyugalom, amit a sápadt ifju magára erőszakolt, percenként mulófélben
+volt. Miért táncol az ő szerelme mással? Miért kell neki egyáltalában
+táncolni? Julia is olyan butácska, naiv teremtés volna, mint a többi
+leányok, akik a test, a láb és a kar sajátságos mozgatásában
+gyönyörüségüket találják? Nem, nem, az nem lehet, hogy Julia ne tudná,
+ne érezné azt, hogy neki fájdalmat okoz azzal, hogy másnak a karján
+mutatkozik. Hisz idáig megállotta azt, hogy nem táncolt és hallgatagon
+üldögélt a költő mellett, aki tíz szónál többet nem mondott ezen az
+estén, de azt, amit gondolt, érezni kellett Juliának. És most, ime,
+mégis táncra kelt azzal a kicsípett fiatal úrral. Ennek bizonyosan
+valami mélyebb oka van…
+
+A költő elfordult a táncolóktól és a sarokban, ahol azt vélte, hogy
+senki sem látja, mélységes szomorúsággal bámult ki a havas éjszakába a
+csapadékos ablakon.
+
+Az járt az eszében, hogy meg fog tanulni táncolni, hisz erős akarattal
+mindent el tudott érni eddig. Táncolni fog Juliával, aki nyilván szeret
+táncolni.
+
+De hogyan tanulhasson meg táncolni, hogy kómikussá, ügyetlenné ne tünjön
+föl eleinte? Hogy őt valaki kinevesse, esetleg a háta mögött kigúnyolja?
+Nem, sohasem.
+
+Táncolni azonban mégis csak meg fog tanulni. Ha másképpen nem, egyedül,
+amikor senki sem látja…
+
+Egy kéz nehezedett a vállára.
+
+– Petőfi, – mondta Pap tekintetes úr, – Julia keres.
+
+– Julia csak táncoljon tovább, – felelt a költő szinlelt nyugalommal, –
+hisz az neki mulatságot szerez.
+
+– Julia már nem táncol többet, mert látja, hogy ezzel neked fájdalmat
+okoz. Téged vár.
+
+– Ó a drága leány, – fakadt föl a boldog sóhajtás a költő kebléből és a
+táncolókat vadul, sőt illetlenül széjjeltaszigálva, sietett ama sarok
+felé, ahol Julia ült. Pap tekintetes úr a nyomában.
+
+– Ki ez a neveletlen idegen? – kérdezték itt is, amott is a táncolók
+között.
+
+Pap tekintetes úr megmondta az idegen nevét.
+
+És a bálban, a táncban, mintha egy pillanatra önkéntelenül szünet támadt
+volna.
+
+– Petőfi itt van! – suttogták önkéntelenül az ajkak és a szemek
+odatapadtak arra a nőre, aki mellett a költő helyét foglalta.
+
+– Petőfi van itt! – hallatszott végig a nagy szálán az emberek suttogása
+és a legirigyeltebb és a legboldogabb nő ebben a percben Szendrey Julia
+volt…
+
+Ekkor határozta el, hogy feleségül megy a költőhöz.
+
+
+
+
+Őserdőben.
+
+Néhány esztendő előtt, nyáron, a Felső-Tisza mentén kóboroltam. Őserdők
+szegélyezik a Tisza partjait és a folyóra dehogy ismerne rá az, aki
+például Szegednél látta. Egy vidám, gyorsjárásu, kristálytisztaságu
+hegyipatak itt a Tisza. Olyan csillogó a medre, mintha merő gyémántot,
+aranyat és ezüstöt tartalmazó kőzettel volna behintve a folyó feneke.
+
+Ebben a tündéreknek, álmoknak való tükörben, mint valami őskori
+legendában, állanak a partokon a fák, melyek tán még az Árpádházbeli
+királyokat is látták, midőn a medvére itt vadásztak.
+
+Milyen fák azok, melyek öt-hatszáz esztendeje állanak az őserdőben és a
+vénségüket hosszu szakálluk jelzi, amely moha alakjában benőtte e fákat
+tetőtől talpig. Ezek a fák akkor lehettek növendékfácskák, amikor az
+ázsiai jövevények itt még a bölényt űzték kelevézzel és karddal. A Tisza
+ezüsttükörében a mondabeli csodaszarvas bámulta meg magát és a királyi
+medvét Zalán bocskoros maradékai hajtották föl lármázva, csattogva
+fekhelyéről, hogy a vadászó magyar megbirkózhasson vele.
+
+Az őserdő ma is sűrűn borítja a hegyeket, völgyeket, és szívesen ád
+búvóhelyet a nemes és dúvadnak. A Tisza éppen olyan tündöklő,
+tündérországbeli ragyogással fut tízezeresztendős, néma sziklák között,
+mintha nem tudna róla, hogy lejebb, az alföldi tájakon fekete, füstös
+vashidak szorítják a derekát.
+
+*
+
+Fönn, a hegytetőn kattog a fejsze. Az őserdőt bontják, vágják. Néha-néha
+egy-egy kivágott fatörzs villámgyorsasággal rohan végig a folyó
+medrében. A faszállításnak ez az ezeresztendős módja örökre divatos
+marad. Az ifju Tisza szilaj nyergében egyenkint nyargalnak le a hegyek
+néma, zordon világából a mohosdereku, toronynagyságu öreg fa-fejedelmek.
+Zúgva, csattogva tünnek tova a mélyben, mintha egy mesebeli hadsereg
+rontana le a hegytetőkről. Mennek-mennek az őserdők királyai, hogy
+cölöpök legyenek valamely építkezésnél. A tölgy, amely tán Kálmán
+királyra terjesztette gallyait, midőn az lepihent a rengeteg mélyén,
+csattogva nyargal az ezüstfolyó hátán, az ismeretlen városok felé. Jön,
+jön az álmok, a ködbeborult történelmi mult világából a modern élet
+felé. Vadászó csatlósok helyett tót napszámosokkal fog ismerkedni és
+kiméletlenül lehántják kérgét, amelybe tán egy fiatal király vésett be
+valami leánynevet.
+
+*
+
+… Fekszem egy fa alatt, amely öregebb ötszáz esztendősnél. A lombjai,
+gallyai szétterülnek a magasban, mint egy templom boltozata, csak
+itt-ott látni egy foltot a kék égből. Dél van az órámon, s itt mégis
+alkonyi félhomály borong.
+
+Ötven lépésnyire már elvesznek a fák világos körvonalai, inkább csak
+sejteni lehet, hogy az erdő ott is folytatódik, mert hiszen fák vannak
+arra is. De bátran el lehetne hinni azt is, hogy ott egy másik, idegen,
+rejtelmes világ kezdődik, mondjuk a törpék, vagy akár az óriások világa.
+
+Mindenek elmultak, vagy megváltoztak, amelyekről a mese- és mondavilág
+megemlékezik, csupán a hegyek és az erdők maradtak olyanok, amilyenek a
+mesében voltak.
+
+A fáknak, különösen a vén fáknak valóban emberi alakjuk van, mintha
+elvarázsolt emberi lények lennének, akik itt némán várják a varázslat
+elmulását. Mindenki tudja, aki valamikor erdőben járt, hogy egyes
+fatörzsek még jó vagy rossz indulatot is tudnak kifejteni. Ki nem látta
+már a mérges, rosszindulatu és alattomos erdei szellemet egy-egy vastag,
+ormótlan fatörzs alakjában, amely leskelődve tekint rád egy
+kanyarodónál?…
+
+Azt merném mondani, hogy az őserdő fái, fatörzsei azoknak az embereknek
+alakját vették föl, akiket fiatal korukban láttak. Mintegy úgy idomult a
+törzsük, mint az emberek alakja, mintegy megmaradott, belenőtt,
+beleformálódott az öreg fatörzsek kérgébe azon arcoknak a vonása, amely
+arcok akkor jártak erre, midőn a fatörzsek kérge még fiatal, hajlékony
+és puha volt, amíg fölfogta a külső benyomásokat, mint a fotografáló
+lencse.
+
+Tehát az arcok vonásai belerajzolódnak a fiatal fák kérgébe, amint a
+természetben az nem ritkaság, hogy egyes lények, bár különböző
+fajtájuak, ellesik egymás tulajdonságait, hasonlókká lesznek. A pusztai
+kutyában például mindig volt valamelyes hasonlatosság a gazdájához.
+Föltalálható egy-egy vonás, amely közös a juhász és kutyája fején. Hogy
+a lelki hasonlósággal hogy vagyunk, arról talán nem is kell beszélni. A
+kutya, ló, sőt a kalitkába zárt Mátyás-madár is idővel gazdája lelki
+tulajdonságaiból elsajátít. Gyakran fordult elő, hogy a tolvaj kutya
+elárulta gazdája tolvaj tulajdonságát. A ló szilajságában,
+alattomosságában sok van a rajta ülő tulajdonságából. A Mátyás-madár, a
+szarka, csóka még a hangot is tudja utánozni, amely hangokat gazdájától
+hall, midőn az bünös cselekedeteit elköveti. Én láttam egy Mátyást,
+amely valaha csempészeké volt. A madár egész lényében benne volt a
+huncutság, titkolózás, alattomosság.
+
+*
+
+… Amint a vén fa alatt fekszem és félig lehunyom a szemem, arra
+gondolva, hogy milyen világ, milyen emberek lehettek akkor, midőn ezek a
+fák fiatalok voltak: egyszerre csak azt látom, hogy a vén fa vastag,
+szakállas törzsén bizonyos változások történnek. Alig észrevehető
+mozgások az öreg kérgeken, ahol sűrű moha volt eddig csupán, ott valami
+láthatatlan belső fénytől megvilágosodik a fa törzse, mintha ezüst
+csillanna meg a félhomályban.
+
+Körülnézek a néma, rejtelmes őserdőben és a közelben, távolban lévő vén
+fák kérgein, törzsein ugyanolyan változásokat veszek észre. A nagy
+mohacsomók megmozdulnak, följebb vagy lejebb csúsznak, – s egyszerre
+itt-ott kibontakozik a fatörzs vonalai közül egy orrnak, egy
+szemöldöknek, állnak az alakja…
+
+Észrevétlen, megfoghatatlan ez a változás itt a félhomályos erdőben,
+ahol nem hallani más hangot, mint az örökkön hulló haldokló levelek,
+meghalt gallyacskák zörgését. Sőt ez az állandó zörej is olyanforma lesz
+lassan, mintha csupán álmában hallaná azt az ember, egy álombeli szél
+sóhajtását, zörgését a messziségben.
+
+Az öreg fatörzs, amely alatt hevertem, már teljesen átalakult, – már
+megláttam girbe-gurba kérges vonalai között a testszínü emberi arcot a
+fatörzsbe ékelve, ahonnan figyelőn, mozdulatlanul nézett ki. Nagyorru,
+igen nagyszemü, egybefolyó bajusz-szakállas orca volt az ott a
+fatörzsben. Mintha előrehajolt volna, hogy kikémlelje a sűrűséget, s
+ekkor úgy láttam, mintha korona volna a fején. Királykorona, amilyent a
+középkori királyok otthon, vagy vadászaton hordtak. S ebben a
+pillanatban világos volt előttem, hogy e vén fának növendékfácska
+korában egy királyhoz volt szerencséje. Itt pihent, itt aludt talán a
+király és a fa hűségesen megőrizte vonásait…
+
+Mind világosabb lett az orca a fa kérgében. Valamely belülről jövő
+fényesség világította meg a szem szaruhártyáját, a szakáll-bajusz ősz,
+deres csomóit, a korona arany gombjait. Ott volt a király a fában – és
+szétnézett az erdőben.
+
+S a fatörzsek, a vének, szakállasak, a revesek ott az erdei félhomályban
+ezalatt mind átalakultak. Közelből, távolból, minden oldalról nagy,
+óriási emberi arcok bámultak reám a fák törzséből. Nini, hogy néznek
+zordan és komoran az arcok, mintha nyomban megszólalnának. S mindnyájan
+a királyt nézték ott a nagy fában. Egyiknek-másiknak süveg volt a fején,
+volt közöttük öreg és fiatal, szolgai arc és főúri gőgösséget kifejező
+tekintet. Egy király vadászott itt az erdőben, mikor ezek a fák még
+fiatalok voltak és a fák megőrizték a király és kíséretének emlékét.
+
+S az óriási arcok ott álltak, néztek az erdei félhomályban,
+mozdulatlanul, némán. Fönn, a fák tetején könnyü szél mozgatta meg a
+felső gallyakat és ilyenformán egy-egy pillantásra ragyogó nyári
+napsugár suhant a félhomályba. Ahová a napsugár aranyfoltját vetette,
+onnan eltünt a rejtelmes arc, de közvetlenül a napsugár foltjának
+határán túl már folytatódott az arc előbbeni vonalaiban. A napsugár
+visszarepült az égbe s idelenn újra sötét lett: az arc, az eltünt,
+csöndesen bontakozott ki a mohos fatörzs sötétségéből.
+
+… Sokáig feküdtem ott az emberi arcok erdejében. Sorra vettem az
+arcokat, az elbűvölt királyt és kíséretét, s amit gyönge emberi tudással
+ki lehet találni mozdulatlan arcokból, azt kitaláltam. Voltak boldog
+arcok, voltak szerencsétlenek és ábrándozók. Voltak szomorúk és voltak
+könnyelmüek, hetykék… s lassan azt vettem észre, hogy én nem is a
+mesebeli király embereit látom magam előtt, hanem az embereket, –
+általában az embereket, akik mindig voltak s mindig egyformák voltak.
+Akiknek arcvonásait felöltötték a fák, és ugyanazok maradnak ezer év
+óta: – amint az emberi arcok is ugyanazok maradtak.
+
+Az est leszállott, az arcok eltüntek a sötétben, aludni mentek. Az
+őserdő, hogy ebben is híven példázza az emberek társaságát, a sötétben
+megtelt mindenféle alattomos karokkal és lábakkal, amelyek minduntalan
+el akartak buktatni.
+
+
+
+
+Misley pipázott.
+
+A Bajusz-kisasszonyok leánynak született férfiak voltak és azon a darab
+földön, amely, a kisasszonyok saját szavai szerint, két nyíllövésnyire a
+Fodros-pataktól és félnapi járóföldre a tokaji hegytől elterült, ők
+parancsoltak. Ez a darab föld nem volt még akkora sem, mint Ugocsa
+vármegye, sőt számos nagyobb birtok is akadt a környéken, de akkora
+mégis volt, hogy elférjen rajta egy lakóház, amelyet kastélynak
+neveztek, valamint egy kis gyümölcsös, egy kis veteményes és egy nagy
+darab rét, amelyen a csikók ugrándoztak, a Bajusz-kisasszonyok saját
+nevelésü csikai. „Akinek gyermeket nem adott a sors, az neveljen
+csikókat“, mondogatták a kisasszonyok.
+
+Nem lehet minden históriát Ádámnál, Évánál kezdeni, mert akkor nagyon
+hosszadalmas volna a legtöbb történet. Elég az hozzá, hogy, hogynem, a
+Bajusz-kisasszonyok pártában maradtak. Mikor teljesen árvaságra
+jutottak, fogadalmat tettek egymásnak, hogy soha-soha el nem válnak; így
+aztán lehetetlenség is volt már a férjhezmenetelük. De nincsen olyan
+lehetetlenség, amellyel egy igazi férfiu meg nem küzdene egy hölgynek
+hódolván. Róland elment a Szentföldre, mások az oroszlánketrecbe. De a
+Bajusz-kisasszonyok környezete veszedelmesebb volt az oroszlánketrecnél
+is. Ha egyiknek kettejük közül az idők folyamán valami reménysége
+támadt, hogy majd csak lassan-lassacskán bizonyos nyilatkozatot teend
+egy bizonyos férfi is: a másik Bajusz-kisasszony csaknem betege lett a
+jóságnak, a testvéri önzetlenségnek. Igyekezett mindenképpen nővére
+boldogságát előmozdítani és nem volt olyan rejtett pontja annak a
+bizonyos férfiu multjának, amely földerítetlenül maradt volna. Az egyik
+Bajusz-kisasszony – természetesen az elfogulatlanabbik – egy detektiv
+szívósságával és ügyességével vetette rá figyelmét a földolgozandó
+anyagra. A látóhatáron fölbukkant férfiu diákkori csinytevései is
+kinyomoztattak és nem térhetett be a „Törött palack“-hoz többé, hogy a
+Bajusz-kisasszonyok nyomban meg ne tudták volna.
+
+Ha Elvira volt a soros (és Rózsi titkon a menyasszony), barna fiúk ugyan
+hiába sóhajtoztak a Fodros-patak környékén! De még azok a férfiak se
+nézhettek valami nagy nyugodalommal boldogságuk elébe, akiknek a nevében
+kétszer előfordult az „r“ betü.
+
+– Az er-resek előbb-utóbb káromkodó, házsártos emberek lesznek, –
+vélekedett Elvira és tömérdek példát tudott.
+
+Még csak ezután jött a pipa, kártya, ital kérdése. Rózsinak szegénynek
+mindegy lett volna, hiszen akárhogy állítják is föl a házasságokra a
+horoszkópot, nem lehet semmit sem tudni teljes bizonyossággal. Hány
+korhely emberből lett már jóravaló derék férj?
+
+De Rózsi is csak addig volt ilyen engedékeny, amíg vissza nem tért régi
+állapotába a titkos menyasszonyi sorból. Bezzeg megváltoztak nyomban a
+nézetei a férfinemről és Elvira kérői ijedten menekültek a szigoru
+inkvizitor elől. Nénje módszeréhez híven írásbeli mérleget készített az
+Elvira kérőiről. Megvolt már ehhez a kulcsa, volt talán kétszáz is a
+kérdőpontok száma, amelyekre pontos fölvilágosítást kellett bejegyezni a
+soros Bajusz-kisasszonynak. (Természetesen nem a menyasszonynak. Hiszen
+akkor hamarosan elkészültünk volna a kérdésekkel.) A sors szeszélyéből
+és a véletlen tréfájából nyaranta rendesen Elvira kisasszony, télen
+Rózsi kisasszony üldögélt összeráncolt homlokkal, gondolataiba
+elmélyedve a kis, nyurgalábu íróasztalka előtt, amelynek rézkapcsos és
+macskaszemmel kirakott fiókjaiban három nemzedék asszonyainak,
+leányainak a levelezése, naplója volt levendula-levelek közé elrakva,
+már akik írni tudtak a Bajusz-familiában. Ezek a régi levelek és naplók
+is segítségére voltak a soros vizsgálóbírónak a „gyanús vádlott“
+megvizsgálásánál.
+
+Csak eleink kedvelték a vándoréletet, azóta a magyar szeret egyhelyben
+megmaradni, letelepedni. Nemzedékek jöttek-mentek, apák helyett fiúk,
+anyák helyett leányok kerültek a Fodros-patak környékére. De mintha
+semmi sem változott volna, a patak tükörébe ugyanazok az arcok
+nézdelődtek, ugyanazoknak a családoknak az ága folytatódott; a dédapák
+unokái elviselték az örökségbe kapott sipkákat, bundákat és az asztalnál
+ugyanazon a helyen ültek, ahol száz évvel előbb egy ugyanolyan külsejü
+férfiu üldögélt. A halottak, ha hazajönnének egy szép napon a vadvirágos
+temetőből, ugyancsak elcsodálkozhatnának: saját magukat találnák
+ugyanazokban a házakban, ugyanazon háziállatoktól körülvéve. Nini, az
+öreg János hajdu is ott áll a kapubálvány mellett pipázgatva! Pedig
+hányadik öreg János áll azon a helyen ama bizonyos öreg János hajdu óta!
+
+A Bajusz-kisasszonyok tehát nem rosszul kombináltak, amikor a „vádlott“
+öregapjának, vagy öreganyjának eseteit, amelyekről többnyire találkozott
+följegyzés az elsárgult levelekben, naplókban, elővették a vizsgálatnál.
+A Bajusz-kisasszonyok – a két-három emberöltővel előbbiek – igen
+értelmes és jó megfigyelő teremtések voltak. Általában abban a korban,
+amikor divat volt a naplóírás, a Fodros-patak környékén lakó
+Bajusz-kisasszonyok a legnagyobb fantáziával sem írhattak egyebet
+naplójukba, mint amit láttak: szomszédokat, komákat, ismerősöket. A régi
+Bajusz-kisasszony naplójában sűrűn emlegetett egy Misley nevü urat és
+mindig csupán annyi megjegyzést füzött e név mellé, hogy: „Misley
+pipázott“. Eleinte csak egyszer-kétszer, majd háromszor. Később mindig
+többet pipázott Misley.
+
+Abban az időben, mikor Misley Pál került a szőnyegre mint Elvira egyik
+bámulója, Rózsi vizsgálatában nyomról-nyomra követte ama régi naplóbeli
+Misley pipázását. Hiszen éppen a dédapja volt ennek. A naplóból sokáig
+semmi sem derült ki Misleyre, de itt egyszerre szomoru megjegyzések
+kezdenek kerekedni a naplólapok margóján, az apróbetüs sorok között,
+amelyek tuvalevőleg minden naplóban a legérdekesebbek szoktak lenni.
+Ilyenforma följegyzések: „M. elfelejtett pipázni.“ „M. nem pipázik.“
+„Soha többé nem pipázik.“ „Nagyon-nagyon boldogtalan vagyok.“
+
+Rózsi gyanakodva szimatolt. – Hamarosan megtalálta az okozati
+összefüggést Misley pipázása és a naplóíró Bajusz-kisasszony bánata
+között. A régen elporladt M. úr ugyanis – amint ez egy sárga levélkéből
+kiderült – a kert alá járt pipázni és a régi Bajusz-kisasszony a
+fölszálló pipafüstről tudta meg ezt.
+
+Azt hiszem, nem kell külön hangsúlyozni, hogy Misley Pál, az élő, ettől
+a perctől fogva elvesztette a játszmát, hiába jegyezte meg Elvira,
+szegény, hogy Misley Pál talán éppen a dédapja hibáját akarja jóvátenni.
+Rózsi nem adott pardont:
+
+– Csapodár vér van benne!
+
+És a Misley Pál aktája ezzel lezáratott.
+
+Máskor viszont Elvira fedezte föl a szomszéd Kertfalvi nagyanyjáról a
+mindentudó asztalka levelei között, hogy a Kertfalvi nagyanyja nem a
+legjámborabb asszonyszemély volt, sőt pirosítani sem restelte az arcát.
+Kertfalvi hiába köszöntgetett e naptól fogva Bajusz Rózsinak. Pedig
+máskülönben alig lehetett ellene kifogást emelni. Az aktát eltették a
+kisasszonyok a többi közé, Rózsi egy darabig csak a leeresztett
+zsenilia-függöny mellől mert az utcára pillantani, ahol Kertfalvi nagy
+csizmában, elkeseredve taposta a falusi sarat.
+
+S így repültek az évek a Bajusz-kisasszonyok fölött. Árvaságukban,
+magánosságukban végképpen megharagudtak a férfinemre és megférfiasodtak
+maguk is. Egy bizonyos koron túl mindegyik falusi kisasszony rászokik a
+férfias tempókra. Unalomból, társasághiányból a férfiak szokásait kezdik
+utánozni, mert hisz nőiességük parlagon maradt. Elvira előbb titokban,
+később nyiltan szivarozni kezdett, míg Rózsi lovakkal seftelt, csikókat
+nevelt. Egykori szépségük lassan eltünedezett és régi arcképeiket,
+amelyek az első bálok, az első kérők idejéből származtak, éppen olyan
+nyugodtan szemlélgették, mint akárcsak azokat a megfakult fotografiákat,
+pasztell-képeket, medállionokat, amelyek a régi-régi
+Bajusz-kisasszonyokról maradtak meg. Néha unalomból elővettek egy-egy
+régen lezárt aktát valamelyik kérőjükről és nagy volt az elégtételük,
+midőn kiderült, hogy az élet igazolta föltevéseiket. Misley Pálból
+valóban csapodár ember lett, míg Kertfalvi minden vagyonát elkártyázta…
+Förgeteges téli napokon, midőn az ákác puskaropogáshoz hasonló hangokat
+adva lobogott a nagy cserépkályhában, vagy késő ősszel, amidőn az ólmos
+eső ködbe, homályba borította a Fodros-patak környékét, a kisasszonyok
+elgondolkozva üldögéltek szobáikban. Ilyenkor rájuk nehezedett a
+magányosság érzete, elkeseredve hallgatták a vihar zúgását vagy az eső
+kopogását és Elvira gyakran tette le a szivart, hogy haragosan
+megfenyegesse a mindentudó asztalkát.
+
+– Mindennek ez a pletykafészek az oka. Rosszabb volt egy gonosznyelvü
+vénasszonynál.
+
+Rózsi hosszu lépésekkel járt föl és alá a szobákban, amíg megállapodott
+az ablaknál, ahonnan a lovak istállóját látta és bágyadtan mormogta az
+üres levegőbe:
+
+– Mégis jobb volna gyermekeket nevelni…
+
+A zord idők zord gondolatai mogorva varjakként terjedtek a
+Bajusz-kisasszonyok falusi házára és házatájára. És ilyenkor napokig nem
+beszéltek egymáshoz, egyik a másikat okolta még tán azért is, hogy a
+csúf szél mérgesen dörömböl a kéményben.
+
+Egy zord napon Elvira nyájas arccal kereste föl Rózsit a szobájában,
+ahová gazdasági könyveivel elzárkózott.
+
+– No, mi az? – kérdezte dörmögő hangon Rózsi. – Megbolondultál, Elvira?
+
+Valóban, téli förgeteg sikoltott végig a puszta kerten és a varjak
+feketén, lomposan, lappangva szálldostak a távoli mezők fölött.
+
+– A kis unokahúgunk, – kezdte derült hangon Elvira, – a drága kis
+Mariskánk a városban… No, nem találod ki, Rózsi?
+
+– No mi van a kis piszével? – mormogott Rozália.
+
+Elvira összecsapta a kezét:
+
+– Olyan nehezen gondolkozol, mint egy ispán. Hát menyasszony lett
+Marcsa. Itt van a levél.
+
+No erre már mégis csak elmosolyodott a mogorva Rózsi. Ejnye, ejnye, hát
+máris! Ők még csak a jövő farsangra tervezték férjhezadni a kis húgukat,
+habár némely rossz nyelvek szerint akkor sohase ment volna férjhez
+Marcsa. Adta kis piszéje! Ez aztán megcsinálta.
+
+– Aztán ki a vőlegénye? – kérdezte Rózsi.
+
+Elvira elkomolyodott:
+
+– X. Y… Majd megtudod a levélből, amit írtak. Azt kérik tőlünk, hogy
+vegyük elő azt a mindentudó asztalkánkat és állítsuk föl a horoszkópot a
+Marcsa vőlegényéről. Legalább annyi haszna legyen az asztalkának. A
+vőlegény idevaló származásu fiatalember.
+
+Rózsi nyomban talpra állott:
+
+– Gyerünk az asztalkához.
+
+Szinte megelevenedett, fölfrissült a vénleány eltompult kedélye, amint
+mohón nyult az örömhírt hozó levél után:
+
+– Helyesen tették, hogy hozzánk fordultak. Mi majd megtudjuk alaposan,
+hogy kiféle, miféle az a fráter, aki a mi Marcsánkra merészeli emelni a
+szemét. Láncoslobogós! Előttünk ugyan nem marad titokban semmi.
+Levesszük őkelméről az álarcot, aztán mehet, ahová akar… Fölvilágosítjuk
+Mariskánkat, hadd tudja meg, hogy…
+
+Elhallgatott és Elvirára nézett.
+
+Az szótlanul, szomorúan bólintgatott a fejével. Rózsinak is rosszkedve
+támadt.
+
+– Hátha nem is valami hitvány ember? – mormogta vigasztalóan.
+
+És napok múltak el és a mindentudó asztalka kitárta titkait és beszélt a
+Mariska vőlegényéről. Bizonyos Misley András volt ez a vőlegény, még
+pedig annak a régi Misleynek a fia és a Bajusz-kisasszonyok napokig
+studirozták még egyszer és újra meg újra az asztalka titkait, hogy ne
+tévedjenek nagynénei ítéletükben. És az asztalka beszélt és most,
+huszonöt év után ezt mesélte.
+
+– Egy régi Misley és egy régi Bajusz-kisasszony olthatatlan szerelemre
+gyulladtak egymás iránt. És nagyon boldogtalanok voltak, mert
+szerelmüknek akadályai voltak… De nem csüggedtek az akadályoktól,
+forrón, hűségesen, szent nagy szerelemmel szerették egymást. A régi
+Misley megfogadta, hogy örökkön szeretni fogja a régi
+Bajusz-kisasszonyt. És, hogy néha láthassa szerelmesét, pipázni a kert
+alá ment, ahol a fölszálló pipafüst figyelmeztette Bajusz-kisasszonyt
+epekedve váró, reménytelenül szerelmes és holtig hűséges Misleyére. A
+pipázás annál nehezebbére esett Misleynek, mert se azelőtt, se azután
+nem volt pipás ember, de szerelméért semmi áldozattól nem riadt vissza…
+Akárcsak Himfy, ki ebben az időben írta verseit, azzal a különbséggel,
+hogy ő megmaradt kesergő szerelménél, sohasem lehetett Rózájáé. Egy más
+leányt volt kénytelen oltárhoz vezetni…
+
+… S így beszélt az asztalka huszonöt év után a régi Misleyről és a
+Bajusz-kisasszonyok elmerengve hallgatták az asztalka beszédét. Elvira
+könnyezve dobta el a szivart.
+
+– Úgy látszik, hogy akkor tévedtünk, – mormogta, – most ne rontsuk el a
+kis leányunk dolgát.
+
+
+
+
+A folyó mellett.
+
+Egy szép nyári estén, midőn Amadeusz Ágnes fehér báránykákat és
+sárgapihés libuskákat látott sétálni az alkonyati ég alján, valamint az
+aranyporos felhők távolságában látni vagy sejteni vélte Őt is, a
+Szűzanyát, egy lerongyolt ruházatú fiatalember érkezett a városba,
+mielőtt a kapukat bezárták volna.
+
+Amadeusz Ágnes, a városka főbírájának leánya bizonyára nem törődött a
+rongyos legénnyel, mert ő csak látományainak élt, amelyek esténkint
+hűségesen fölkeresték a hatszögletes ablakközben, ahol vékony és
+hosszúlábú varróasztalkája mellett üldögélni szokott. Nem mindennapi
+teremtés volt Ágnes még abban az időben sem, mikor jóformán minden
+fiatal szűz egyszer-kétszer látta Anyánkat. Mária abban az időben még
+gyakran megjelent a leányok imazsámolya fölött, együtt virrasztott a
+fiatal anyákkal beteg gyermekük mellett és még az öreg anyókáknak is
+megmutatta magát, ha nagyon elhagyatottak és nagyon nyomorultak voltak.
+Mária ebben az időben a földön járt, még pedig legtöbbet Bártfa és
+Eperjes között. A hajának olyan színe volt, mint az érett rozsé, a szeme
+pedig kék volt és kerek, mint a környékbeli leányoké. Aratáskor tarka
+rokolyát és bocskort viselt és segített a menyecskéknek. (Gyakran
+látták. Égett a keze alatt a munka és hallgatta a tót lányoknak a
+halmokról visszhangzó énekét.) Tavasszal az erdőkben és mezőkön
+bolyongott és lilaszínű felhővel burkolta körül magát, amilyen szine
+ezen a vidéken a tavasznak van. A beteg gyermekeknek levest főzött. A
+kapúőr anyátlan kisleányának ő fonta be szöszke haját és ideje volt még
+arra is, hogy tisztába tegye a sokgyerekes Korin takácsné legkisebb
+leánykáját. De ezenkívül sem idegenkedett semmiféle háziteendőtől,
+amelyben az asszonyoknak segítségére lehetett. Akárki hitet tesz reá,
+hogy Jolsvai tanítónál a tizedik gyerek keresztelőjén Ő gyúrta a tésztát
+a mákoshoz. De olyan is volt az. Az árvagyerekeket lefektette, az
+országútakon elesett vándorokat ápolgatta, az álmatlan bánatosokat
+vígasztalta. Volt tehát elég tennivalója itt Anyánknak. És láthatlan
+lépései nyomán nemcsak békesség termett, de nagyra nőttek a rozsok is.
+
+Abban az időben, mikor Mária a földön járt…
+
+A hit azt mondja, hogy az Isten előtt mindnyájan egyformák vagyunk, de
+az ember mégis csak gyarló és bizony azt hiszi, hogy Amadeusz Ágnes, a
+főbíró leánya közelebb van Ő hozzá, mint Szikra, a medvetáncoltató
+leánya. Talán már csak azért is, mert Ágnesnek egyéb dolga sincs, mint
+naphosszat Róla gondolkozni, hozzá imádkozni és csókolgatni aranyba vert
+képmását, amelyet a nyakában visel. Míg Szikrának, odakünn a város végén
+elég baja van a medvékkel. Az öregnek – a Szikra nagyszakállú apjának –
+gondot ad a medvék megfogdosása. A medvét nem úgy fogják, mint a lepkét.
+Aztán mikor már odahaza van is a medve a vasas ketrecben, hónapokig
+eltart, amíg a medvét rendre, illedelemre és mesterségre lehet
+szoktatni. Az a szerencse, hogy még fiatal a medve és nem ösmeri erejét.
+Szikra egy görbe bottal eligazodik közöttük és ügyes fogással
+földreteríti őket, ha birkózni volna kedvük. Mind a mellett sohasem
+lehet bizonyosan tudni, hogy nem-e haragszik meg a medve, mikor táncolni
+tanítják és ilyenkor ugyancsak kell ügyelni őkelmére. A görbe bot suhog
+a vastag bundán, a lánc csörög a medve orrában és míg Szikra félkézzel a
+dobot veri, két tüzes, nagy szemét a medvére függeszti és így múlik el a
+nap, amíg mások – a főbíró Ágnese is – imádkoznak és Róla gondolkoznak.
+
+A szép, nyári estén tehát addig nézegette Ágnes a legelésző fehér
+báránykákat ott a messzi hegytetők felett, amíg a lerongyolt ruházatú
+fiatalember egyszerre ott állott előtte és szakállal, bajusszal benőtt
+arcát felé fordította.
+
+– Megjöttem a háborúból, – mondotta. – Ágneske, szeretsz-e még?
+
+Ágnes ijedtében eltakarta a szemét a tenyerével a zöld fűben tipegő
+sárga libácskák helyén a bozontos katona állott, akinek ruháját vastagon
+fedte az országút pora.
+
+– Nem, – kiáltott riadtan Ágnes, – már nem szeretlek. Távozz innen. Mert
+nemsokára eljön valaki, aki befonja a hajam éjszakára.
+
+Mire felnyitotta a szemét Ágneske, a bozontos katona már eltünt előle és
+így bizvást hihette, hogy álmodta az egész dolgot. Az ő szerelmese egy
+ezüstsisaku, szőke levente volt, aki valahol a pogányok ellen harcol,
+nem pedig a haramia-képű csavargó. Igy tehát tovább álmodott és kereste
+a kis libákat és bárányokat a piroskabátos hegyek ormán és messze,
+messze az ormok mögött őt, aki majd eljő a haját befonni. Az est azonban
+közben leszállott és már semmit sem láthatott. Csak a bozontos katona
+szemrehányó tekintete kísértette a sötét sarkokból.
+
+És se másnap, se harmadnap nem látta őt. Még csak gondolkozni sem tudott
+többé Róla, az imádságokat pedig, mintha elfeledte volna. Mintha
+elfordult volna tőle az, akit addig mindig látott, aki mindig vele volt.
+
+– Szerencsétlen vagyok, boldogtalan vagyok, – zokogott Ágnes hosszúlábú
+varróasztalkája fölé borulva. – Szűzanyám, ne hagyj el!
+
+De Ő nem felelt.
+
+A felhők sötétek voltak esténkint és a hegyek olyan kabátot vettek
+magukra, mintha tél felé járna az idő.
+
+És a könnyek, panaszok, síránkozások beteggé és szomorúvá tették Ágnest.
+Szenvedett és nem tudta, hogy miért szenved.
+
+Estére elindult, hogy megkeresi Őt. Talán a rozsföldeken leli fel, vagy
+a kapúőr anyátlan gyermekei mellett, amint betakargatja őket. Valahol
+csak megtalálja. S ezen biztos reményben elindult.
+
+Ment-mendegélt és a szíve dobogott a várakozástól.
+
+A város végére ment, ahol szegény emberek laknak, hol Ő ilyenkor levest
+szokott főzni a beteg asszonyoknak. S így érkezett a medvetáncoltató
+házához.
+
+A kapú nyitva volt és a gyepes udvaron a bozontos katona feküdt és fejét
+a Szikra ölébe hajtotta.
+
+A leány egy kis medvét táncoltatott és nevetett hozzá.
+
+Ágneske megrémülve állott meg helyén. Aztán a szívéhez kapott és
+behunyta a szemét. Most már tudta, hogy mi baja van. És futott, futott
+arra felé, ahol a folyó zuhogott magas, bolthajtásos híd alatt és a
+hídról a víz fölé hajolt.
+
+Ekkor a vállára helyezkedett egy jól ismert kéz és hallotta a hangot,
+amelyet annyiszor hallott… Az Ő hangját.
+
+– Menj haza, szegény leányom, megszenvedtél azért, hogy nőnek születtél.
+Minden nőnek keresztül kell ezen esni, ha ösmerni akarja a boldogságot,
+amit fájdalom nélkül meg nem ismerhet. Menj haza, szegénykém és én veled
+maradok.
+
+A láthatatlan Asszony megfogta a boldogtalan leány kezét és szépen,
+csendesen elvezette a folyó mellől.
+
+*
+
+Azt mondják, hogy Mária már régen nem jár a földön… De a folyók mellett,
+magas hidakon a zúgó víz felett megjelenik néha és kinyújtja a kezét.
+
+
+
+
+Őszi nap falun.
+
+Egy őszi napon meglátogattam nemes barátomat, Sándorit, a falujában.
+Néhány mérföldnyire volt a Sándori faluja attól a városkától, ahol abban
+az időben tartózkodtam, de mégse láttuk egymást gyakran. Sándori ugyanis
+olyan ember volt, aki sok tekintetben különbözött a normális emberektől:
+szerette a magányt, kereste az egyedülvaló csöndességet és a vadászaton
+kívül semmi egyébért nem hagyta el falusi házát, amely még csak
+kényelmesnek sem volt nevezhető. Sándori szerint mégis ez a ház volt a
+legderekabb minden házak között, mert magánosan állott egy nagy puszta
+kert közepén és az ablakán legföllebb a holdvilág kandikálhatott be.
+
+Mondom, őszi nap volt és nemes barátomat éppen vadászatra-készen
+találtam magános háza előtt. A vállán rozsdás kétcsövü fegyver, amelyből
+emberemlékezet óta nem lőttek, a vizslába ojtott kuvasz, amely körülötte
+ugrándozott, legföljebb a vad elriasztására lehetett alkalmatos.
+
+– Nagyon szeretném az őszt, ha nem volna olyan sajátságosan csöndes, –
+mondta öreg barátom. – A végtelen csöndességben házamba hallom a
+falusiak szuszogását, mozgolódását. E zajgás elől menekülök ki a
+szabadba.
+
+Bármiként figyeltem is, a kopár kert mögött elterülő falucska
+„zajgásából“ én mit se hallottam. Valahol nagyon messzire kelepelt a
+folyón egy malom, de ezt csak inkább sejteni lehetett, mint hallani…
+
+– Tarts velem, – folytatta barátom. – Az őszt megnézhetjük odakünn a
+hervadt réteken. És ami a legfőbb, emberrel nem igen találkozhatunk, a
+gazdasági munkának már vége.
+
+Megindultunk a kopár kertből és félkörben kerültük meg a falut. Egy
+dülőúton kapaszkodtunk föl a folyó töltésére, ahonnan Sándori
+visszanézett a síkon fehérlő falusi házakra.
+
+– Szörnyűség, mennyit beszélnek ebben a faluban. Egész nap jár az
+emberek szája. Az ördög tudja, miről fecsegnek mindig. A hangjuk, a
+nyugtalan „zajgásuk“ bánt…
+
+Véleményem szerint ebben nem volt egészen igaza barátomnak, mert a
+falusi emberek általában hallgatagok, ez a falucska pedig még csöndesebb
+volt: Amerikába költözött belőle minden valamire való ember. De öreg
+barátom csak tovább erősítette állítását, hogy igenis a faluban mindig
+beszélnek és ő ezért nem tud házában sem megmaradni. Jókedvü
+elevenséggel magyarázta, hogy mennyire gyűlöli azokat az embereket, akik
+folyton beszélnek, mert még a szél is elhallgat néha, ha megunja az
+örökös dudálást, de az emberek soha. Általában nemes barátom szerint a
+beszéd egy egészen fölösleges valami volt, amelyet ki kellene küszöbölni
+az emberi életből.
+
+És míg így szóval tartott, a folyóparti töltésen vígan haladtunk tova. A
+kuvasz a mezőkön szaladgált és néha hangos ugatással jelentette, hogy
+talált valami szimatot. De Sándori rá sem ügyelt.
+
+Körülbelül negyedmérföldnyire voltunk már a falutól (a falusiak
+folytonos beszéde még itt is állandó „mozgalomban tartotta“ az
+aranysugáros őszi délután levegőjét), midőn egyszerre lódobogás hangzott
+föl mögöttünk. Hátrafordultam: almásszürke lovon egy keménykalapos
+lovasnő ügetett mögöttünk. S amint bennünket megpillantott, láthatólag
+gyorsabb tempóra nógatta paripáját.
+
+Sándori elvörösödve mondá:
+
+– Kérlek, ne nézz hátra… Az én kedvemért… Sohasem szabadulunk meg tőle.
+
+És néhány lépéssel a töltés szélére lépett és igen nagy figyelemmel
+kezdett valamit nézni a folyón, hátat fordítva az országútnak. Még a
+kezét is a szeme elé emelte és a világért sem fordult volna meg. Pedig a
+lovasnő már közvetlen mögöttünk trappolt és hangosan kiáltotta:
+
+– Szervusz, kapitány!
+
+(Sándori hajdanán ezt a rangot viselte a hadseregben.)
+
+Nem volt feltünően szép nő a lovagló, de csúnya sem. Fiatal sem, de öreg
+sem. Elhagyott falukban látni néha olyan derék, megtermett úri
+hölgyeket, akikről az ember az első pillanatban nem tudja megállapítani,
+hogy hajadonok-e vagy férjezettek? A gazdálkodással járó teendők, a
+falusi élet egyszerüsége és a sok munka, sok pihenés (amely szinte
+kétfelé osztja az esztendőt) még a lenge Grétékből is helyre
+teremtéseket nevel. A sápkóros lányokból gömbölyü menyecskék lesznek és
+a zárdában nevelt kisasszonyok hazakerülve a falujukba néhány hónap
+leteltével sajátkezüleg fenyítik meg a goromba béreslegényt.
+
+A lovasnő szinte tipusa volt a gazdálkodó-nőnek. A hatalmas, csontos
+szürkén olyan nyugodtan ült, mint egy huszár, alig fogta a szárat, de a
+vastag lovaglóvessző a kutyabőr keztyűbe bujtatott kézben bátran
+fegyvernek is beillett volna. Rövidke csizmájára csillagos lovassági
+sarkantyu volt verve és rövid zsemlyeszínü bőrkabátjából egy pisztoly
+agya duzzadt kifelé. Fehér fátyol volt a kalapjára kötve és nagy barna
+szeme olyan pillantással mért végig engem, aki az útból félreálltam,
+mint amilyen pillantással a földesurak a jószágot szokták megbírálni a
+vásárokon.
+
+– Szervusz, kapitány! – ismételte foghegyről vetve a szót.
+
+Nemes barátom megfordult és elvörösödve emelte meg kis vadászkalapját.
+
+– Régen láttalak, kapitány!… A céllövő puskád még nálam van. No majd
+hazaküldöm…
+
+S feleletet sem várva, vékonyán nyomta paripáját, amely galoppba ugorva,
+csakhamar eltünt lovasnőjével az út kanyarulatánál.
+
+Sándori még pulykavörös volt és mint általában mindig, most is dühös
+gúnnyal kezdte:
+
+– Szeretem ezeket a „fölvilágosodott“, modern hölgyecskéket! Valóban
+nagyon szeretem őket, amikor feminizmussal, szocializmussal,
+nihilizmussal traktálják az embert, ahelyett, hogy valami jóféle
+vacsorát főznének a konyhájukon. Az én kedves korszakomban, – ahova
+egyszerre vissza szeretném tenni az egész világot, – a középkorban,
+sokkal jámborabb istentagadó eretnekeket égettek el, mint ezek a modern
+hölgyecskék. Nem hisznek ezek se Istenben, se a vallásban. Hej, ha én
+egyszer úgy kedvemre megmondanám nekik a véleményemet! De, mondom, nem
+szeretem a sok beszédet.
+
+Kérdőleg néztem Sándorira, aki fejcsóválva függesztette a tekintetét
+abba az irányba, amerre az amazon elvágtatott, majd mélységes
+meggyőződéssel fölkiáltott:
+
+– A derék misszionáriusokat nem az emberevő vadak közé kellene küldeni,
+hanem ide Európába, a „modern“ hölgyek közé, mert itt nagyobb szükség
+volna a térítés munkájára.
+
+Igy szólt és elhallgatott és én nem kérdeztem semmit, mert tudtam, hogy
+nemes barátom nem szereti a sok beszédet. Midőn néhány másodpercig
+hallgatagon ballagtunk az őszi délutánban, hol a távoli erdők és rétek
+mintegy vászonra festve látszottak lenni, Sándori lecsillapodott és így
+szólalt meg:
+
+– Különben a Rácsky kisasszony nem is olyan rossz, mint talán hinnéd,
+csak a nevelése volt elhibázva. Rácsky, aki hajdanában itt a szomszéd
+faluban lakott, semmi egyéb nem volt, mint egy becsületes vén katona.
+Egy derék öreg katona, amilyenek a Napoleon gránátosai lehettek, akik az
+oroszországi mars után is rajongtak császárjukért. Ilyen volt Rácsky
+őrnagy, egykori barátom, aki hétszámra nem szólt, mert már nyugalomban
+volt és szolgálati teendője nem lévén, nem tartotta érdemesnek a
+beszédet a civiléletben. Mondom, egy öreg katona és semmi más. A
+világért sem okolom őt Kláráért. Furcsa is volna, ha egy
+Kolowrath-dragonyosbeli törzstiszttől a penzióban azt követelnék, hogy
+értsen a leányneveléshez! Mindössze lovagolni, vívni, célbalőni, úszni
+és birkózni tanította meg Klárát, a többi az jött magától. Azaz, a
+könyvekből jött a többi. Azok az átkozott könyvek! Mindig mondtam
+Rácskynak, amikor a hosszú téli estéken hallgatva üldögéltünk házában
+vagy az én kunyhócskámban: „Égesd el a könyveket, bajtárs, a könyveket
+égesd el, mert Klára éjjel-nappal azokat bujja!“ De Rácsky nem
+hallgatott rám és szentimentálisan védte fiatal hugát: „Ugyan kérlek,
+még ezt a kis szórakozást is elvegyem tőle! Hiszen, ha legalább táncolni
+tanítottam volna meg, majd minden másképpen volna. De a porosz golyó
+miatt nem tudok táncolni és így Klára sem tud. Ez a legnagyobb
+szerencsétlenség.“
+
+Sokszor üldögéltünk így elgondolkozva a hosszú estéken és az őrnagy sem
+szólt, én sem. Míg végre hosszas megbeszélések után elhatároztuk, hogy a
+táncra majd én fogom megtanítani Klárát. Valamikor ugyanis a
+főhercegasszonnyal én táncoltam a bálon az udvarnál és Rácsky valóban
+rossz néven vehette volna tőlem, ha kis hugát, akit kora árvasága óta
+nevelt, nem tanítom meg a szükséges táncra. Sokáig nem beszéltünk ezután
+megint és én otthon, titokban néhány próbát tettem. Rácsky tudott
+fuvolázni és titokban megtanult néhány valcert a fuvolán. Minden készen
+volt már a táncleckék elkezdéséhez, csupán Klárával kellett még
+megbeszélni a dolgot.
+
+Miután mindketten kevésszavu emberek voltunk, ez a megbeszélés sokáig
+húzódott. Végre, egyszer, karácsonykor, mégis csak előállottunk
+tervünkkel. Félig én mondtam el az ügyet, félig az őrnagy.
+
+S mi történt ekkor?
+
+Klára elnevette magát és nevetett sokáig. Végül kijelentette, hogy
+vénleány korában nem tanul már táncot, mert az a bakfiseknek való!
+
+Elámultunk erre és még az őrnagy sem tudott sokáig megszólalni, pedig ő
+valamelyest jobban értett a locsogáshoz, tere-feréhez, mint én.
+
+Az őrnagy aztán nemsokára meg is halt. Nem éppen ezért. De magamban néha
+úgy gondolom, hogy ha a táncleckéket idejében elkezdjük, az őrnagy
+okvetlen bevárja a tanítás befejezését. Rácsky kisasszony egyedül maradt
+és azóta még rosszabb lett az állapot. Öreg koromban kell hébe-korba
+ujságokat, könyveket elővennem, hogy megérthessem a Klára beszélgetéseit
+a feminizmusról, nihilizmusról, meg mit tudom én még mi mindenről.
+Pajtás, jegyezd meg, hogy a középkorban a nők nem tudtak olvasni és
+azért volt jó a középkor…
+
+… Ekkor szünetet tartott nemes barátom és újra hallgatagon kullogtunk az
+őszi tájon, amely hasonlított egy mesebeli tájhoz, ahonnan a mesék
+alakjai kipusztultak.
+
+A folyóparti töltés kanyarodott a távolban és a füzesek, törpe fák alatt
+ismét föltünt az amazon alakja. Sándori láthatólag összerezzent és
+halkan fölkiáltott:
+
+– Most jön vissza a Máriától és már megkapta a levelet. Talán már el is
+olvasta…
+
+A lovasnő csöndesen ügetett a töltés tetején, de egyszerre, – tán mert
+bennünket észrevett, – vakmerő ugratással leszállott a töltésről, hogy
+nemes barátom ijedten fölkiáltott. Aztán a lovasnő nekivágott a néma
+mezőknek és elnyargalt.
+
+Sándori elszontyorodva mormogta:
+
+– Most igazán nem tudom mi lesz? Haragszik-e, vagy nem? Mert itt igen
+nagy baj van, pajtás, olyan nagy baj, hogy kénytelen vagyok magamon
+könnyíteni és beszélni róla. Pedig a beszéd a halálom.
+
+Tudnod kell, hogy van itt a füzesekben egy csodatevő Mária-kép, amely
+már nagyon sokban megsegítette a környék lakosságát. Főként a leányokat,
+amint természetes. A Boldogságos a leányok patrónusa, de Rácsky Klára
+eddig sohasem kereste föl a füzesbeli képet. Nemrégen azonban
+észrevettem, – az ember nem vak, – hogy sokat lovagol a füzes körül. No
+gondoltam, nyomára járok ennek a dolognak.
+
+Szokásban van, hogy kis cédulákra írják föl a leányok, asszonyok
+kívánságaikat, amelyeket az öreg fűzfa üregébe dobnak, amelyen a
+Boldogságos képe van. Aki nem tud írni, fölkeresi Sivót, a töltés őrét.
+Az megtanulta az írást a katonaságnál.
+
+Sok a kívánság, tehát cédulára kell írni, mert a Boldogságos még
+elfelejtené.
+
+Megyek tehát a multkor és nézelődöm, hogy mit is keres Rácsky kisasszony
+a füzesben. A Mária-kép körül őgyelegve, egyszer csak észreveszek egy
+finom borítékba zárt levelet, amely a cédulák összegyűjtésére szánt
+üregből kandikál elő. Kihúzom és elolvasom, bár nem nekem volt címezve,
+hanem a Boldogságosnak, a mennyországban. De hát és az írásról
+megismertem, hogy kitől származik az a levél… Tehát elolvastam. Bizonyos
+R. C. írja benne, hogy gondoljon rá a Boldogságos nagy
+elhagyatottságában. Bár tudja, hogy az ő ideje már elmult és vele már a
+Boldogságos sem tehet csodát, de annyit kieszközölhetne, hogy S.
+kapitány a nyugállományban barátságosabb és udvariasabb legyen a
+jövőben, mint eddig volt.
+
+Pajtás, kiókumláltam, hogy S. (kapitány a nyugállományban) csupán én
+lehetek, mert más kapitány messze földön sincs. Szokásom szerint
+hallgattam és gondolkoztam. Gondolkoztam sokáig és figyeltem Rácsky
+kisasszonyt, aki naponkint ellovagolt a füzesbe. És mondom,
+gondolkoztam. Tegnapig gondolkoztam. Tegnap aztán a következő levelet
+rejtettem el a csodatevő kép mögött egy nagy borítékban, amelyen a
+negyedik ezred bélyegzője volt s egy szolgálati ügyből kifolyólag került
+hozzám:
+
+„S. ny. kptny udvarias és barátságos lesz ezután, ha t. Címed táncolni
+megtanulni hajlandó tőle.“
+
+Csupán ennyit írtam… Nem tudom, hogy eltaláltam a stílust, nem tudom;
+hogy nem vétettem-e a Boldogságos ellen, midőn nevében levelet
+hamisítottam, semmit sem tudok, pajtás, de ezt a pár sort meg kellett
+írni, mint valami költőnek, akit egy vers kínoz.
+
+Most már tudsz mindent. Most már tudod, hogy attól függ minden, hogy
+hajlandó-e tőlem a Rácsky kisasszony táncolni megtanulni? Most már várni
+kell a fejleményeket.
+
+… Ezt elmondván, nemes barátom nagyon elpirosodott és ismét sok
+figyelemmel meresztette szemét a folyóra, bár azon a szokásos
+habfodrozáson kívül egyéb látnivaló nem volt.
+
+*
+
+Néhány hónap mulva aztán azon a környéken vitt keresztül az utam, midőn
+is hallottam, hogy a Rácsky kisasszony hajlandó volt táncolni
+megtanulni. És ma már boldog pár S. (kapitány a nyugállományban) és R.
+C.
+
+
+
+
+Az enyicki menyecskék.
+
+Hajdanában még a Habsburgok is, ezek a szigorú, erélyes emberek, jobban
+hajlottak a tréfa felé, mint manapság. Az elmult századokban a tréfa és
+a vidámság éppen úgy a nagyuraké volt, mint a várak és kastélyok. Csak a
+nagyuraknak lehetett igazán nevetni, jóizüen mulatni és kacagni azokon a
+tréfákon, amelyeket vidámságukra alattvalóik kieszeltek. Manapság,
+amikor mindnyájan egyenlők és demokraták vagyunk, mindenki mulathatna,
+kacaghatna kedvére, de hát nincs már min kacagni. A jókedv, miután
+demokrata lett, veszített értékéből. Ahogy a bankó is elveszíti értékét,
+ha egyszer kivonják a forgalomból.
+
+Hová lettek a híres udvari bolondok, országos mulattatók? Hol vannak a
+nevezetes tréfacsinálók, akiknek jókedvén a fejedelmek és királyok
+mulattak? Gyerekkoromban még ismertem a híres Tőri Mihályt, aki úgy
+tudott nevetni, mint senkise az országban. A kacagásával még a
+haldoklókat is meggyógyította. Hordozták is az ország egyik szélétől a
+másikig, mint a híres orvosokat vagy a kitünő főzőasszonyokat. Utóvégre
+a jóízü kacagás éppen olyan orvossága az embernek, mint kinin vagy a
+töltöttkáposzta. De Tőri Mihály is utód nélkül halt meg, pedig egész kis
+vagyont kacagott össze. A búskomor horpácsi gróf, – aki már álló
+esztendeig nem szólt emberhez, – mikor meggyógyult a Tőri uram
+kezelésében, házat, földet ajándékozott neki. De hát ez a fizetség is
+semmi ahhoz képest, amit a régi mulattatók, jókedvü tréfacsinálók kaptak
+honorárium gyanánt a fejedelmektől, királyoktól. (A mai
+vicclap-szerkesztők bizony már a szivarravalóval is takarékoskodnak.)
+
+A legutolsó udvari bolond a bécsi Burgban Mária Terézia királynő
+idejében élt. Hívták pedig Homolai Jánosnak és származott Enyickről,
+Felső-Magyarországból.
+
+A nagy királynő, aki mindvégig Európa legszebb asszonya volt, akkoriban
+már régen nem látogatta a mödlingi mosónő-bálokat és húshagyókedden sem
+öltözött föl álarcosan hűséges gárdistáival. Hiszen a magyar nemesi
+testőrség sem másért létesült, mint a nagy királynő mulattatására. Az
+udvariatlan történelemírók följegyzik, hogy a királynő már
+negyvenharmadik évét is betöltötte, amikor a daliás testőrök sarkantyúja
+először pendült meg a hosszú folyosón. Homolai uram is ebben az időben
+került az udvarhoz – mulattatónak. Az egykori vitéz, ellenségverő
+tábornokok, akiket a királynő sokszor szívdobogva várt vissza hadi
+útjokból, már öreg legények lettek, sőt egynémelyik még a kardjában is
+megbotlott menés közben. Vajjon mit csinálhatott volna ilyen körülmények
+között a királynő, aki a krónikák följegyzése szerint még nagymama
+korában is szerette a vígságot, elmés tréfát és mulatságot maga körül?
+Hát előhívták Homolai uramat, hadd mulattassa az unatkozó királynőt.
+
+Ki volt ez a Homolai János?
+
+Senki más, mint egy tót kurtanemes onnan a tótok közül, aki hajdanában
+bekóborolta az egész világot. Verekedett Berlinben, táncolt Párisban,
+még Olaszországot is megjárta valami küldetésben. Az idők
+elcsendesedésével kapott akkora érdemrendet, mint egy tányér. Azt
+hazavitte Enyickre és azontúl csupán azon volt, hogy a kis skvargáját
+tartsa rendben, amely ott terül el az Ipoly mellett. Az ökröcskék
+szántottak és Homolai János pipázott kuriájában. Én ugyan azt hiszem,
+hogy azok az ökröcskék se voltak igazi ökrök, aminthogy Nógrádban még ma
+is ökröknek hívják a tehenet szelid túlzással, ha szántáshoz fogják be;
+azonkívül Homolai uram se volt olyan nagy legény otthon Enyicken, mint
+például Párisban hadnagy korában. De hát baj ez, ha a krónikaíró
+szeliden nagyít? Ugyan ki nem hallotta már a nagyapjától, hogy így meg
+amúgy volt az ő fiatal korában. A mult mindig színesebb, gyönyörübb,
+mint a jelen.
+
+Hanem szép legény volt az enyicki birtokos, annyi bizonyos. Szálas,
+malomkő-vállu, daliás ember volt, a bajszát nyírta és parókát viselt,
+azon kor divatja szerint. Ha vasárnaponkint fölvette régi katonakabátját
+és kardcsörtetve a templomba ment, az enyicki menyecskéknek
+megszakadásig dobogott a szívük, a lányok pedig elpirultak, mintha
+valaki nagyon megölelte volna őket.
+
+Ennek a dicsőségnek véget vetett az a parancsolat, amely az egykori
+vértestisztet Bécsbe rendelte. Homolai János otthagyta ökreit, elfeledte
+az enyicki menyecskéket, bezárta házát és búcsút mondott az Ipolynak.
+
+Sok-sok esztendő múlott el, de a hír, ez a kóborló szél, amely
+ismeretlen helyről indul és ismeretlen helyre utazik, mindig
+emlékezetükben tartotta az enyickieknek Homolai uramat.
+
+Homolai János volt a királynő mulattatója. Ki tudná ma, másfélszáz
+esztendő mulva megmondani, hogy miért esett éppen Homolaira a királynő
+választása? Talán csak asszonyi szeszély volt az egész. Az egyszerü,
+közöttünk élő asszonyok szeszélyein se tudunk eligazodni, hogyan
+érthetnők egy királynő szeszélyét? Aminthogy általában a férfiak
+többsége egész életében azt csinálja, hogy eligazodni akar az asszonyok
+szeszélyén, aztán még nagyapa korában is ott tart a tudományával, ahol
+kamasz korában tartott… Elég annyit tudni, hogy Homolai János reggel,
+délben, estve a királynő szolgálatára állott. Tudott-e elmés tréfákat?
+Avagy kacagni tudott, mint a híres Tőri Mihály? A krónikaírók
+udvariatlanok Homolai urammal szemben. Azt jegyzik föl róla, hogy nem
+tudott ő elmésségeket, de éppen azt a keveset, amit tudott, olyan
+mulatságosan mondta el, hogy az egész udvar kacagott rajta. Ha valami
+nagyon kacagnivaló mondás szállt szájról-szájra a városban, a bécsi
+humor hamarosan kitalálta, hogy azt senki más nem mondhatta, mint
+Homolai János. Akkor aztán még jobban kacagtak. Homolai mondta? A híres
+Homolai?
+
+Némely ember úgy keveredik szellemes, okos hírbe, hogy maga sem tud
+felőle. Talán Homolai csudálkozott volna rajta a legjobban, ha valaki
+azt mondta volna neki:
+
+– Nem tud kelmed semmit, Homolai uram. Csak enni-inni, meg a
+sarkantyúját pengetni.
+
+De hát nem mondta neki senki. Ugyan ki is mert volna kikezdeni a
+királynő udvari mulattatójával? Fekete selyem térdnadrágjában, vékony
+koszperdjével, tollas barettjével olyan jelenség volt, mint valamely
+középkori lovag.
+
+Szállt-szállt a hír a királynő udvari mulattatójáról. A bécsi menyecskék
+szíve éppen úgy dobogott a Homolai látására, mint akár az enyicki tót
+menyecskéké. De hiába dobogott. A lányok, akár paraszti sorban vannak,
+akár koronás bölcsőben pillantják meg a világot, egyformán elpirulnak,
+ha a szívük táján motoszkál valami. De hiába pirulnak el. Homolai János
+csak a tollas barettjét igazította meg fején, ha a galcison az a sok
+asszonyi tekintet rátapadt, mintha fölgyujtani akarná valamennyi… Hja,
+mondják a mult idők krónikásai, abban az időben erényesek voltak az
+udvari mulattatók. A Homolai uram híre sem szállott sokáig Enyickre,
+hogy ott gondolkozni ne kezdtek volna felőle. Rossz esztendők jártak
+akkor a Felvidéken, Enyicken még dohányuk se igen volt az embereknek,
+nem hogy egyebük lett volna.
+
+Lahocsinszkynak hívták akkor a bírót. Félig nemes, félig úr volt,
+amolyan csizmában járó „intelligencia“, amilyen a bocskoros nemesek
+hazájában ma is található.
+
+Ez a Lahocsinszky ravasz, agyafurt ember volt. Mikor a tótokat
+panaszkodni hallotta, a vállát vonogatta:
+
+– Bolondok vagytok, barátocskám. Van nektek egy nagy patriótátok messze,
+Bécs városában, a Homolai Jankó. Menjetek ahhoz. Az majd megtölti
+mindegyiknek a tüszőjét arannyal, ezüsttel.
+
+A tótok vakarták a fejüket:
+
+– Nagy úr az. Nem lehet ahhoz szegény tót embernek a közelébe se jutni.
+
+Lahocsinszky nevetett:
+
+– Hát persze, persze… Nem is úgy gondoltam én azt, hogy a nagyapókat
+kell hozzá elküldeni. Hanem a menyecskéket, lányokat. Azok előtt
+kinyilik minden ajtó.
+
+– Nono, – mondogatták a tótok. – Pan Lahocsinszky tréfál velünk.
+
+De aztán mindig tovább gondolkoztak a dolgon.
+
+– Hisz mi is ott leszünk ám, – biztatta őket a ravasz Lahocsinszky. –
+Aztán ha éppen Homolai Janónak nem indul meg a szíve az enyicki
+menyecskék könnyein, akad ott más nagyúr, aki segít rajtunk. Annyi ott a
+nagyúr, mint itt a tót.
+
+Ez a biztatás nem is tévesztette el a hatását. A tótok egy napon
+felpakkolták a legszebb menyecskéket, lányokat, akik az Ipoly két
+partján találkoztak. Lahocsinszky volt a bíró, ő válogatta ki a
+szépségeket. Egy tavaszi vasárnap, templom után, mikor messzi földről
+begyűlt Enyickre a népség, sorozott Lahocsinszky.
+
+A menyecskék fehér bocskoraikban, suhogó viganóikban sorban állottak a
+hársfák alatt. A selyma Lahocsinszky szemügyre vette mindeniket.
+
+– Neked piros az ajkad! – mondta. – Velünk jösz. Ilyen ajkat még Bécsben
+sem látni.
+
+És hogy ne tévedjen, megcsókolta a piros ajkat. Hanka felsikoltott, de
+csak halkan. Hisz a szent ügy érdekében ugyan ki sajnálná
+Lahocsinszkytól a csókot?
+
+– Jaj, Mariska, talán bizony ágyúgolyó van itt a pruszlikod alatt! –
+folytatta Lahocsinszky a szemlét. – Hát te, Julka, mért sütöd le a
+szemed? Nincsen ilyen két csillag még a világon se.
+
+Az asszonyok, lányok mosolyogtak, nevettek. Ejnye, ejnye, ki gondolta
+volna erről a szürkehajú Lahocsinszkyról, hogy ennyire érti az asszonyi
+szépséget! Így aztán szépen összeállott a deputáció, amely hosszú
+szekereken elindult az Ipoly mellől. Az első két szekéren ültek az
+asszonyok, lányok, a harmadik szekéren pedig az öreg tótok, akiket az
+enyickiek az asszonyok felügyeletére rendeltek. Csupa kipróbált emberek,
+akik sokat tapasztaltak, láttak már.
+
+Olyan deputációt sem látott még a világ, de még Bécs városa sem. Az
+enyicki tót asszonyok, lányok, amikor végiggurultak hosszú szekereiken a
+bécsi utcákon, az egész város megállott csodálásukra. Vajjon honnan
+jönnek ezek a világszép teremtések? A ravasz Lahocsinszky, aki az első
+szekéren egy nagy nemzeti lobogó árnyékában, kardosan, mentésen
+üldögélt, talált valahol egy cigánybandát a város végén, azok
+muzsikaszóval kísérték a különös menetet.
+
+Így ért a deputáció a Burg kapujához.
+
+Az udvari zsandárok hamarosan eligazították a menyecskéket. Homolai
+uramnak az épületszárnyban volt a lakása. A menyecskéken suhogott a
+százráncu szoknya, a lányok pedig kipirultak, – pirultak a kis bolondok,
+pedig nem is volt még okuk pirulni.
+
+De látták volna Homolai Jánost, amikor Lahocsinszky elébe vezette az
+asszonyokat. A híres Homolai szólni sem tudott a meglepetéstől.
+Csudálkozva csapott a Lahocsinszky vállára:
+
+– Barátocskám, honnan hoztad ezeket a mennyei virágszálakat?
+
+Lahocsinszky nevetett:
+
+– Honnan hoztam volna? Enyickről hoztam. Hiszen tán ismered valamennyit.
+Egyik kisebb volt, a másik nagyobbacska volt már a te idődben is.
+
+Homolai János csak nézte az enyicki menyecskéket. Ejnye, ejnye, hogy ő
+sohasem látta ezeket a hamvasbarnahajú, kékszemű teremtéseket, pedig hát
+ott élt közöttük. De hát hogy lehetett az? Lahocsinszky csak nevetett és
+rázta a nagy fejét.
+
+– Még ma beszélek a királynő ő felségével! – mondta Homolai, átvéve az
+enyickiek kérvényét.
+
+… Aztán meg is kapták az enyickiek, amit kértek. Kaptak gabonát a
+losonci katonai raktárból, de kaptak még földeket is abból az állami
+uradalomból, amely ott terült el az Ipoly mellett.
+
+Homolai János pedig, akit hiába néztek olyan szívdobogva Bécs legszebb
+asszonyai, nemsokára azután fölmentését kérte hivatalától és
+hazaköltözött Enyickre. A falusiak harangzúgással fogadták a jóltevőt.
+Az Ipoly felé még diadalkaput is építettek neki.
+
+Homolai János csodálkozva nézett végig az ünneplő sokaságon, aztán
+odafordult Lahocsinszkyhez:
+
+– Te bolonddá tettél engem, barátocskám. Hol vannak azok a gyönyörű
+menyecskék, lányok, akiket te nemrégen Bécsbe vezettél?
+
+Lahocsinszky nevetett:
+
+– Itt vannak. Itt vannak előtted. Az ott a Hanka, amott áll meg a
+Mariska. Csakhogy most Enyicken vagyunk, nem pedig Bécsben. Ott
+szebbeknek láttad a falusi asszonyokat az uri dámák között, mint itt,
+ahol nincs egyetlen dáma sem.
+
+Homolai csóválta a fejét:
+
+– Meglehet, meglehet, – mormogta és még sokáig élt azután falusi házában
+és szántott az ökröcskékkel, amelyek nem voltak ökrök és nézte a
+menyecskéket, akik nem voltak olyan világszépek. Mert a szem néha
+káprázik… Káprázik és ez az emberi boldogság.
+
+
+
+
+Egy végzett földesúr történetéből.
+
+A munka nemesít, beszélte egyszer Zathureczky, de azért az ördög vigye
+el azt, aki a munkát kitalálta. Nem ér az semmit, végigdolgozni az egész
+életet, aztán meghalni úgy, hogy az ember észre sem vette, hogy élt
+valamit az életéből. Meg aztán van bizonyos emberfajta, akit soha sem
+lehet megtanítani a munkára. Nem állja, nem birja, mint a vándor-cigány
+a várost, mert nem városi lakosnak született. Dehát vannak javíthatatlan
+munkakerülők, akik dolgoznak, munkálkodnak addig, amíg muszáj, mint a
+cigány, amíg az üstfoltozással elkészül a házak között. Aztán hajrá,
+neki a szabad mezőknek, szabad életnek.
+
+Az én ismerőseim között nagyon sok olyan ember volt, aki az uraság
+megszüntével a munkára fanyalodott. Utóvégre élni csak kellett
+valahogyan, hát dologhoz láttak. Egyik-másik késő öregségére meg is
+szokta a munkát annyira, hogy bejárt a hivatalába vagy boltjába, mert
+nem csinálhatott egyebet. Csak egy ember volt a prakszisomban, akit nem
+tudott összetörni az élet, aki kemény, nyakas, büszke maradt mindvégig:
+úr. Nagylelkü, könnyelmü, nemes gondolkozásu, mint a magyar úrifajta
+általában. Kár, igazán kár, hogy manapság már nincsenek háborúk. Mert
+mit csináltak hajdanában a letört urak, tönkrement nemesek? Elmentek
+háborúba és a vitézségükkel, bátorságukkal szereztek új vagyont. A
+magyar úr a vagyonszerzésnek csak azt a formáját ismerte, amit a
+kardjával csinált meg magának. De manapság nincsenek háborúk, pedig jó
+egynehány eskadront lehetne összeverbuválni a végzett földesurakból.
+
+De hát most arról az ismerősömről beszélek, aki úr maradt mindvégig, aki
+nem adta be a derekát, vagy legalább is mi azt hittük, hogy
+győzedelmeskedett az élet fölött, amely sujtó kezével ránehezedett.
+
+Asszonyfái Gyurkának hívták az én ismerősömet és ugyanaz a három éhes
+farkas kullogott a nyomába, amely farkasok Magyarországon nagyon sok
+uriember sarkába szegődnek. Asszony, bor és a kártya a három farkas neve
+és én még nem láttam olyan legényt, aki ezzel a három farkassal meg birt
+volna küzdeni, ha egyszer rárohantak. A három szenvedély közül egy is
+elég volna valami gyenge embernek, hogy a földre terítse. De mi magyarok
+olyanok vagyunk, hogy mindenből a sokat szeretjük. Az ebédeink
+végtelenek, a mulatságainkban nem ismerünk határt és a szenvedélyekből
+is mindenki annyit pakkol az utipodgyászába, amennyit nem bir el.
+
+Igaz másrészt, hogy egyetlen szenvedély pótolja a többit. Például az
+öreg Simonkai Pálnál volt ilyen a helyzet, aki asszonyt, kártyát, bort
+nem ismert soha életében. No, gondolnátok, Simonkai Pállal most már az
+ördögök se birnak. Pedig dehogy is nem birtak vele. Adtak neki egy
+ártatlan szenvedélyt: „gyűjtő“ volt az öreg. Azokat a váltókat gyüjtötte
+össze, amelyeket aláírt a rokonai és barátai kedvéért. Gyűjtötte,
+gyűjtötte az öreg a váltókat s egyszerre azon vette magát észre, hogy
+elúszott az egész vagyona. De akkor se a vagyona miatt búsult, hanem
+azért, hogy nem gyüjtheti tovább a bélyeges papírosokat. Egy nagy
+kosárral találtak belőle a halála után.
+
+Tehát valahogyan csak el kell pusztulni!
+
+Milyen könnyű sora volt most már a végzetnek Asszonyfái Gyurkával,
+akinek három szenvedélye is volt, arról nem sokat kell beszélni. A bor
+még csak szelid jószág, lehet vele jó barátságban is élni: nem szükséges
+állandóan a hatalmában lenni. A bor elereszti néha az ő szolgalegényeit:
+menjetek, pihenjetek, hadd aludja ki Asszonyfái Gyurka a mámorát. De már
+a kártya az alvásra se enged időt. Borral ritkán álmodik a boros ember,
+míg a kártya az álmok csendes világában is kártya marad. Elkiséri az
+embert mindenhová és álmában is meglepi. Ismertem egy régi játékost, aki
+midőn teljesen letört s többé nem játszhatott, álmában állandóan
+kártyázott.
+
+A harmadik nagy ellenség aztán az asszony. Tetejébe megy mind a két
+másik szenvedélynek. és akkor győzedelmeskedik fölöttük, amikor akar. A
+legerősebb ördög az asszony. A bor és kártya meglapulnak, mint megvert
+kutyák, amikor az asszony nevü ördög belép a házba. Csend legyen
+olyankor, mert ez az ördög a legkegyetlenebb valamennyi között. Ettől
+már nem lehet semmi áron megszabadulni. Éjjelre-nappalra melléd
+szegődik, nem ereszt egy pillanatra se magától. Utánad lopózik a bor
+mámorában, melléd ül a kártya mellett. Álmodban az ágyad szélére ül és
+bársony keztyűvel simogat, hogy nappal annál jobban meggyötörhessen.
+Megy, megy veled az egész életen át és csak a sír szájánál vesz búcsút.
+Vagy ki tudja? Tán a másik világra is elmegy utánad.
+
+Csak asszony ne volna a világon!
+
+Hát, hogy rendben elmondjak mindent, Asszonyfái Gyurka, mikor már nagyon
+a végén járt az apai jussnak, ott a mi ábrándos, melankólikus
+Nyírünkben, hirtelen megvetette a lábát, elég volt, nem megy tovább egy
+tapodtat se. Megfogadta, hogy nem iszik és nem kártyázik többet, mert
+elég esze volt hozzá, hogy meglássa előre a végzetét.
+
+Fiatal, harmincesztendős legény volt akkor Gyurka. A buji laposon még az
+ő nyírfái susogtak a szélben és a békák neki kuruttyoltak a kákás tóból.
+Még a békák hangversenye is kellemetes, ha az ember az ősi kúria
+tornácáról hallgatja. Vajjon a békák között is olyan világ van, mint az
+emberek között? Az öreg békák fiai öröklik-e apai jussukat a tóban s
+megmaradnak-e az uraságok szolgálatában, akinek birtokára elszegődtek?
+Bizonyosan úgy lesz, hogy a békák is húznak az ősi birtokoshoz, mert
+például a szomszédunkban, amikor Korponai Pali birtokát dobra verték és
+az „Árnyas“-tanya gazdát cserélt, a tóban elhallgattak a békák attól a
+naptól. Vége volt az esti koncertnek, nem muzsikáltak az új
+tulajdonosnak, aki bizony csalárd úton jutott a Korponai-vagyonhoz. De
+tavaszra még a régi gólyák sem tértek vissza a kémény mellé. A fecskék
+is odamaradtak abban az esztendőben és a tanyai fecskefészekben
+verébcsaládok berzenkedtek. De a verebek is meggondolták a dolgot később
+és elhagyták Árnyast. Számtalan akasztott verebet lehetett találni a
+birtokon. Falusi ember tudja, hogy a veréb bánatában fűszálra szokta
+magát akasztani.
+
+Az Asszonyfái verebei, gólyái még meg voltak, amikor Gyurka halt-ot
+mondott. Vagy két esztendeig nem is láttuk. Otthon ült és gazdálkodott.
+Rendezgette azokat a zavarokat, amelyeket két szenvedélyével előidézett
+a vagyoni viszonyaiban. Ejnye, mondogattuk, ki hitte volna, ugyan ki
+hitte volna, hogy ilyen kemény legény ez a Gyurka. Csak az öreg Csajkos
+csóválgatta a fejét, amikor a megyei kaszinóban szóba került a Gyurka
+dolga.
+
+– Nono, gyerekek, – mondta a tapasztalt öreg, – nem lehessen előre
+semmit sem tudni. Gyurka barátunk még nem szolgálta ki a maga esztendőit
+az asszonyok regimentjében.
+
+Igaz, igaz, hogy Gyurka még nem sokat törődött az asszonyokkal addig.
+Némely férfi olyannak látszik, hogy nem fordul meg semmiféle
+selyemszoknya suhogására. De olyan férfi még nem volt, aki sohasem
+fordult meg! Egyszer csak megfordul mindegyik.
+
+Abban az időben történt, hogy színésznő lett Gaál Jolánból. Ez a Gaál
+Jolán elvált menyecske volt, ami ritkaság a Gaáloknál. De még fiatal
+volt és szörnyen unatkozott otthon Bujiban, Napoleon uram mellett.
+Napoleon, az apja egész nap csak pipázott és ilyen szavakkal bíztatta
+Jolánt a jó magaviseletre:
+
+– Szégyent hoztál a nevünkre, otthagyott az urad.
+
+Máskor:
+
+– Nem ég ki a szemed, hogy még a férjedet sem tudtad megtartani
+magadnak?
+
+Jolán tehát szerfölött unatkozott a buji házban, s egyszer csak
+fölszedte a sátorfáját és elment színésznőnek, szép hangja volt, mint
+valamennyi Gaál-kisasszonynak, de még szebb volt hangjánál a termete,
+meg a szeme.
+
+A szeme az nem hasonlított a Gaál-kisasszonyok lesütött pilláju,
+ártatlan gyermek-szeméhez. A Jolán szeme kissé kancsalított és különben
+is bátran nézett a férfiak arcába. Nem igen látszott szégyenkezni a
+férfiak furcsa, gúnyos tekintete előtt, de a lágy, olvadékony
+pillantások se fogtak rajta. Őtet ugyan nem lehetett meghódítani egy
+pillantással, mint a többi Gaál-kisasszonyokat.
+
+Amikor Jolán elment szinésznőnek, akkor kezdett utána érdeklődni
+Asszonyfái Gyurka. Tetszett neki Jolán elhatározása, de meg a menyecskét
+is látta néhanapján s igen szemrevalónak találta. Amikor egy esztendő
+mulva Jolán Virágbarlangi igazgató úr társulatával a megyei székvárosba
+érkezett, egy este a fából épült színház előtt megállottak az Asszonyfái
+György sárga kancái. Jolán valami énekesszerepben lépett föl és az egész
+vármegye megbámulta a harisnyakötőit. De legjobban mégis Asszonyfái
+bámulta meg, mert attól az estétől fogva berukkolt ő is abba a nagy
+hadseregbe, ahol az asszonyok viselik a sarzsit és komiszbaka minden
+férfi. Szerelmes lett Asszonyfái s ezzel eldőlt a végzete. A Gaál Jolán
+harisnyakötői aztán vitték-vitték Gyurkát végig az égész országon,
+amerre Virágbarlangi úrnak éppen kedve volt vándorolni. A buji laposon
+pedig csendesebben kezdtek kuruttyolni a békák, a nyírfák nagyokat
+sóhajtottak az esti szélben és fölakasztgatták magukat a verebek az
+eresz fűszálaira, amikor telekjegyzőkönyv C. lapjára mindenféle idegen
+hangzásu neveket vezettek.
+
+… S egyszer végleg elhallgattak a békák a buji laposon. Asszonyfái
+elkészült és Gaál Jolán egy pesti színház művésznője lett. A pesti
+gavallérok gukkerezték ezentúl a harisnyakötőit, Asszonyfái pedig
+nyomtalanul eltűnt.
+
+A vagyoni romlása új elhatározásra indította:
+
+– Lemondok az asszonyokról s újra kezdem az életet.
+
+Igy szólt s miután hamarosan egyéb nem akadt: elment valahová a felső
+vármegyékbe bírósági végrehajtónak.
+
+*
+
+Hat esztendő mulott el.
+
+Hat esztendeig élt Asszonyfái György a tótok között, mint egy kutya.
+Enni se igen evett ezen idő alatt, mert vagyont akart gyűjteni. Csak a
+magyar gentryben és a zsidóban van meg az a szívósság, amellyel rá tudja
+magát vetni a vagyonszerzésre, ha éppen az a célja.
+
+Néhány ezer forintja, földecskéje, háza volt már Asszonyfái Györgynek,
+amikor valami hivatalos dolog Budapestre szólította. Estére elvetődött
+abba a művészeti palotába, ahol Gaál Jolán énekelt és táncolt. És
+Asszonyfái György nem tudott visszatérni a tótok közé többé. Hazament
+ugyan, hogy eladja holmicskáját, összeszedje pénzét és aztán beállított
+Jolánhoz.
+
+Jolán a nyakába ugrott.
+
+– Isten hozott Gyurka, már azt hittem, hogy elfelejtettél.
+
+– Igazad van. De újra eszembe jutottál, – felelt Asszonyfái.
+
+A néhány ezer forintocskának négy hét alatt vége lett s Gyurka ismét ott
+volt a régi elhatározás előtt: lemondani az asszonyokról s újra kezdeni
+az életet.
+
+Most már Erdélybe ment Gyurka, ahol fát fűrészelnek a hegyek között és
+oláhon, medvén kívül nem látni eleven lényt. Esztendőkig senyvedt Gyurka
+az oláhok között, gyüjtötte a pénzt, nyomorgott, szenvedett s a végzet
+újra meglökte. Valami fenyvesekbe rejtett fürdőcske volt azon a tájon,
+ahol Gaál Jolán egy nyáron megjelent. Gyurka meglátta a fürdőn és
+nyomban végkielégítést kért a hivatalától. A néhány ezer forintocska
+őszre elfogyott és Gyurka most már a Dunántúlra vonult, hogy ismét
+előlről kezdjen mindent.
+
+… Harminc esztendeje ennek a történetnek. Gaál Jolán öregasszony lett
+azóta, senki se kíváncsi többé a harisnyakötőjére. Él egymagában,
+elhagyatva, mint az öreg színésznők szoktak. De minden negyedik-ötödik
+évben fölkeresi őt egy szürkefejü öreg ember, s akkor dinom-dánom van
+hetekig. Áll a bál, hogy zeng bele a város. Amíg a mulatságnak hamar
+vége szakad és a szürkefejü vén szamár nyomtalanul eltűnik. Elmegy ismét
+valahová, ahol esztendőkig koplal, nyomorog és takarékoskodik.
+
+
+
+
+Öreg idő.
+
+A Bakony közepén, a kis Várpalotán lakik két öreg ember, akikhez
+hébe-korba eljárogatok, ha már nagyon kifogytam a meséimből és az
+álmatlan éjjeleken csupán a régi, ismert alakok rajzanak elő az
+emlékezetemben. Nem is egyéb az egész mesemondás, mint elmondása azoknak
+a dolgoknak, amelyeket régi emberektől hallottunk. Hiába, az öreg
+emberek fantáziája mindig jobban dolgozik, mint a fiataloké, akik csak a
+jelent ismerik. Az öregek összekeverik a multat a jelennel, a régi
+dolgokhoz hozzáálmodnak; kiszínezik, kifestik azokat az elmult
+eseményeket, amelyek a maguk idejében éppen olyan szürkék, banálisak
+voltak, mint a mai események. Az öreg emberek szebben mesélnek még a
+régi könyveknél is. Utóvégre a könyvek nem változnak, legföllebb a betűk
+fakulnak meg és papirosuk elrongyolódik. De az emberek fantáziája szünet
+nélkül dolgozik. Az én nagyanyám minden télen másképpen mesélte el az ő
+történeteit. Igaz, hogy a történetek mindig ugyanazok voltak; csakhogy
+azóta már hozzáálmodott, újabb és újabb emberekre emlékezett, akik
+később, vagy előbb éltek, mint amikor a történet megesett; – s így
+keveredett össze a mult a jelennel, a fantázia a valósággal. Az öreg
+emberek ajkán az elmult század csupa legenda, benne a forradalom a
+legszebb mitosz: nagy munkájukba kerül majdan a történetíróknak, ha majd
+egykor az egész legendás századnak a való történetét ki akarják hámozni
+a regékből.
+
+Ott a Bakony közepén, a kis Várpalotán él a két öreg ember, aki folyton
+álmodik. János bácsi a régi ház hátulsó részében dörmög naphosszat, míg
+Mari néni elől lakja hűvös szobáit, ahonnan az utcára lehet látni. Körül
+pedig zúg-búg a Bakony.
+
+A Bakony is olyan erdő, hogy sohasem tud elpihenni, mindig zúg, mint a
+mesebeli erdő. Olyan ez az erdő, mint a hegyek szakálla: irtják,
+pusztítják, de soha ki nem pusztíthatják. A zúgása, sóhajtása
+regeszerüen hangzik. Mintha szegény bujdosókat rejtegetne folytonosan,
+mintha a betyárok énekét dúdolná. Pedig se bujdosók, se betyárok
+nincsenek már. A Bakony csak zúg, amugy bolondjában. Küldi az esőt, a
+zivatart, a szelet és hangjaival álomba ringatja azokat, akik
+ráhallgatnak.
+
+A két öreg ember folyton a Bakonyt hallgatta. Mari néninek fehér volt a
+haja, mint a frissen esett hó, de egyenes a termete, mint a Bakony fái.
+Csendesen tesz-vesz egész nap és kis konyhájában úgy lobog a rőzse
+lángja, mint a mesékben. Pitteg-pattog a tűz és Mari néni ráncos keze
+fürgén kavargat a lábosokban. Dél felé jár az idő. János bácsi ilyenkor
+szokott hazajönni a szőlőből. Abból a híres „Loncsos“-ból, ahol a
+százesztendős tőkék úgy megráncosodtak, megfeketedtek, mint megannyi
+öreg emberek.
+
+János bácsi jött is már a hegy felől. Piros arca ragyogott messziről és
+a járása elárulta, hogy az öreg tőkéken kívül egyébbel is
+foglalatoskodott odakünn a Loncsosban: az öreg tőkék nedvét is
+megkóstolgatta.
+
+Mari néni a szeme elé emelte a tenyerét és úgy nézte messziről a
+közeledő Jánost, az öccsét:
+
+– Ej haj, János, már megint!… – kiáltja, de nem haragszik ám, mert
+hiszen minek is haragudna azért, hogy Jánosnak piros az arca és bokázó a
+járása. Ha talán egyszer megtörténne, hogy János nem ily vígan jönne
+haza a szőlőből, Mari néni akkor ijedne meg istenigazában.
+
+A rőzse lángja már nem lobog, lábasok födőik alatt titkon elhallgatnak
+és Mari néni teríti az asztalt a hűvös nagyszobában, amelynek falairól
+mindenféle régi képek nézegetnek le: régi Jánosok és régi Mari nénik,
+akik egykor tán éppen úgy sürögtek-forogtak itt az asztal körül, ha
+odakünn a konyhán nem lobogott már a rőzse lángja. Most csak nézik az
+öregasszonyt, mintha titkon arra gondolnának, hogy nemsokára ő sem lesz
+egyéb, mint egy falon függő kép – és tán egy másik Mari jön majd ide
+valahonnan. János bácsi is betotyog már a szobába, leül és míg sóval,
+paprikával hint be egy falatka kenyeret, így szólal meg:
+
+– Te, Mari, hallgasd csak, már megint ott járt nálam a Bodóné… Azt
+mondja, hogy csak a kertészollót kéri kölcsön, de hát én tudom, hogy nem
+azért jött.
+
+– Vajjon miért jött volna Bodóné, ha nem a kertészollóért? – kérdezi
+Mari néni és a párolgó, finom levest az asztalra helyezi.
+
+– Miért-e? – nevet János bácsi. – Hát csak azért, mert engem akart
+látni.
+
+– Ó, te vén hóbortos! – nevet Mari néni és kimeri a levest. – Sohasem
+javulsz meg. Azt gondolod, hogy valamennyi asszonynak csupán te reád van
+gondja? Pedig azóta már termettek fiatalabb legények is a Bakonyban.
+
+János bácsi erre mérgesen ránt egyet a vállán és dohog:
+
+– Jó, jó. Bodóné mégis bomlik utánam. De persze hiába bomlik.
+
+Mióta bomlik ez a bizonyos Bodóné János bácsi után? Ha emlékezetem nem
+csal, már húsz esztendeje. Húsz esztendő nagy idő, de Bodóné álhatatos
+maradt, de álhatatos volt János bácsi is. Ha már az asszonyok kivetették
+utána a hálót, ő bizony nem hagyja magát megfogni.
+
+A délután is valahogy másképpen mulik itt, mint egyébhol. Mari néni
+ilyenkor a temetőbe készül. Amíg öltözködik odabenn, János bácsi a
+küszöbön állva pipázgat és csodálatos dolgokat lát a napfényes időben.
+
+– Borul a Bakony, Mari. Nagy eső készül! – mondja. – Jobb lesz, ha
+itthon maradsz.
+
+Mari néni erre ijedten kiszól:
+
+– Csak nem bolondult tán meg az idő?
+
+János bácsi halkan nevetgél magában és hamiskásan kacsint valami
+láthatatlan személynek.
+
+– Már pedig olyan égiháború készül, amilyenre nem is emlékszem, – mondja
+rémes hangon. – Nini, már morog is a Bakony. Hallod, Mari?
+
+A lankás hegyek fölött pedig szelíd bárányfelhők úsznak, olyan lágyan,
+romantikusan, mintha csupa álmok úszkálnának ott az erdők fölött. A
+Kisfaludy felhői ezek, amelyeket a „magyar Tempevölgyében“ való
+kóborlásában látott Himfy.
+
+De János bácsi tovább is látja a borulatot a küszöbről, hallja a szél
+zúgását és erdők morgását. Mari nénit azonban nem oly könnyü
+visszatartani. Fekete kis mantilláját már vállára is borította és kijön
+hűvös szobáiból. Nézi az időt és meginti Jánost:
+
+– Már megint bolondozol velem, János! Pedig jobb volna, ha kijárogatnál
+néha te is a temetőbe. Ott alusznak a mi ismerőseink, atyánkfiai.
+Maholnap közibük megyünk mi is.
+
+János bácsi incselkedve nevet:
+
+– Hohó, messzire van még az. Addig még meg is házasodunk. Téged is
+férjhez adlak még, Mari néném.
+
+Ezt már nem hallgathatja Mari néni. Szégyenlősen siet tovább, csak
+messziről fenyegeti meg Jánost:
+
+– Te, te Sobri Jóska! – mondja, aztán megy tovább a kis temető felé,
+amelynek minden sírját, a síroknak minden lakóját ismeri. A napfényes
+délutánban, míg üldögél a régi sírok között, sorban fölszállnak a
+földből régi ismerősei, barátnői és velük úgy elbeszélget, hogy észre
+sem veszi az alkony jövését, amely szelíden teríti rá fátyolát az erdős
+hegyekre. Lilaszínü lesz a völgy és a hegyoldalakban eltűnnek a faluk
+fehér kis tornyai. Mintha mély álomba merülne a Bakony és a völgyekben
+halkan suhannának tova régen itt élt emberek szellemei. Kongva száll az
+óraütés és a kis temető fala mellett erősen krákog valaki. A köhögés
+mindenféle fajtája hallatszik, – amíg János bácsi e jeladásait
+észreveszi Mari néni. János bácsinak ugyanis babonája be nem lépni a
+temetőbe és csak a falon kívül várja be a nénjét.
+
+– Be soká időztél itt, – mondja szemrehányólag. – Azóta a Loncsost is
+megjártam.
+
+– Látom! – felel Mari néni és egész úton nem szól a bokázó lépésü
+Jánoshoz.
+
+– Bodóné ismét ott járt… Ez az asszony mégis lekap egyszer a lábamról, –
+fejtegeti János egész úton hazafelé és keményen erősíti, hogy azért
+mégsem fog sikerülni a Bodóné dolga.
+
+Mari néni szótlanul megy elől. A temetőben járnak a gondolatai és az
+odavaló ismerőseivel társalog. Otthon fáradtan leül a karosszékébe és
+míg tekintete a távoli halmokra tapad, amelyeken mind sűrűbbre vonja az
+este fátyolát, nem is hallja János bácsit, aki mögötte járkál és éppen
+azt meséli, hogy Bodóné micsoda ravasz praktikával készül az ő
+meghódítására.
+
+Mari néni egyszerre felsóhajt:
+
+– János, emlékszel-e Pagonyira, arra a feketeszakállu szép emberre?
+
+Jánosnak nagy fáradságába kerül Bodónéról másra gondolni. De csak
+nekivág a kátyunak emlékezése szekerével és azt feleli:
+
+– Emlékszem, de csak homályosan…
+
+– Ott ültem a sírján, ma délután. Emlékszel-e a hangjára, amely olyan
+volt, mint az oroszlán hangja és nagy, lobogó szakállára… őrnagy volt a
+forradalomban.
+
+Az est már elfödte a Bakonyt, csupán zúgása hallatszik messziről. János
+bácsi bólint:
+
+– Emlékszem.
+
+És letelepszik a Mari nénje mellé és hallgatja az öregasszony halk,
+merengő hangját. Csendesen, mint az esti szél, száll az öreg, fáradt
+hang és János bácsi addig emlékszik, míg ő maga is beszédbe fog. – Igy
+mulik el az este.
+
+
+
+
+TARTALOM.
+
+  A podolini takácsné  5
+  A tótok elfogynak  21
+  A fejnélküli barát  29
+  Jézuska csizmája  37
+  Ábrándok  47
+  Gyurkovay hazaballag  53
+  Dickens úr barátai  65
+  Zathureczky agarai  75
+  Asszonyok inspekciója  81
+  A kapitány kalapja  93
+  A gárdista bundája  101
+  A bujdosó földesuraságról  107
+  Korvin lelke  113
+  Kázmér  127
+  Falu  139
+  A Hartwig  145
+  Egy régi bál  153
+  Őserdőben  161
+  Misley pipázott  169
+  A folyó mellett  179
+  Őszi nap falun  185
+  Az enyicki menyecskék  195
+  Egy végzett földesúr történetéből  205
+  Öreg idő  215
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77261 ***
diff --git a/77261-h/77261-h.htm b/77261-h/77261-h.htm
new file mode 100644
index 0000000..7d85ec1
--- /dev/null
+++ b/77261-h/77261-h.htm
@@ -0,0 +1,5132 @@
+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
+    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
+<head>
+<meta name="generator" content=
+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
+<meta http-equiv="Content-Type" content=
+"text/html; charset=utf-8" />
+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
+<title>A podolini takácsné by Gyula Krúdy | Project
+Gutenberg</title>
+
+<style type="text/css">
+/*<![CDATA[*/
+body {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 10%;
+}
+
+h1,h2,h3 {
+ text-align: center;
+ clear: both;
+ line-height: 200%;
+}
+
+h2,h3 {
+ margin-top: 2em;
+}
+
+p {
+ margin-top: 0.75em;
+ margin-bottom: 0.75em;
+}
+
+body > p {
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+hr {
+ width: 33%;
+ margin-top: 2em;
+ margin-bottom: 2em;
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+ clear: both;
+}
+
+hr.chap {width: 65%}
+
+ul.lsoff {
+ list-style-type: none;
+ text-align: justify;
+}
+
+.pagenum {
+/*  visibility: hidden; */
+/*  display: none; */
+ position: absolute;
+ right: 2%;
+ color: gray;
+ font-size: smaller;
+ text-align: right;
+ text-indent:0;
+}
+
+.bbox {
+ display: inline-block;
+ width: 15em;
+}
+
+.center {
+ text-align: center;
+ text-indent: 0;
+}
+
+.smcap {
+ font-variant: small-caps;
+}
+
+.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}
+
+.caption {font-weight: bold;}
+
+.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
+
+.figcenter {
+ margin: auto;
+ text-align: center;
+}
+
+.figcenter {
+ max-width: 100%;
+}
+
+ul.TOC {
+ list-style-type: none;
+ padding-left: 10%;
+/*  text-indent: 0; */
+ text-indent: -5%;
+ width: 70%;
+ text-align: justify;
+}
+
+ul.TOC li {
+ margin-top: 0.25em;
+}
+
+ul.indented {
+ padding-left: 10%;
+ text-indent: -5%;
+ text-align: justify;
+}
+
+span.ralign {
+ position: absolute;
+ text-align: right;
+ right: 15%;
+ top: auto;
+}
+/*]]>*/
+</style>
+</head>
+<body>
+<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77261 ***</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p class="center"><span class="smcap">Krúdy Gyula<br />
+Összegyüjtött<br />
+Munkái</span></p>
+<p class="center"><span class="smcap">Krúdy Gyula<br />
+Összegyüjtött Munkái</span></p>
+<p class="center">EDDIG MEGJELENT KÖTETEK</p>
+<div class="figcenter">
+<div class="bbox">
+<ul class="lsoff indented">
+<li>1. A VÖRÖS POSTAKOCSI</li>
+<li>2. A FRANCIA KASTÉLY</li>
+<li>3. SZINDBAD UTAZÁSAI</li>
+<li>4. PALOTAI ÁLMOK</li>
+<li>5. PUDER</li>
+<li>6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE</li>
+<li>7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI</li>
+<li>8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ</li>
+</ul>
+</div>
+</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<h1>A PODOLINI TAKÁCSNÉ</h1>
+<p class="center"><span class="caption">ELBESZÉLÉSEK</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">IRTA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-150">KRÚDY GYULA</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST, 1914 SINGER ÉS
+WOLFNER KIADÁSA</span></p>
+<p class="center"><i>Minden jogot fenntartunk.</i></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">BUDAPESTI HIRLAP
+NYOMDÁJA</span></p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id=
+"Page_5">-5-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A podolini takácsné.</h2>
+</div>
+<p>Pázsmáti János, egy alföldi földbirtokos valahol a kunok között
+azt vette a fejébe, hogy az ő fiacskájának németül kell beszélni. Ő
+maga is büszke volt a német tudományára, amelyet azonban már
+jóformán elfelejtett, de ahhoz elegendő volt, hogy a színmagyar
+vidéken bizonyos tekintélynek örvendezzen.</p>
+<p>– Pázsmáti, – mondogatták az atyafiak (különösen idegenek előtt)
+– nagyon jeles ember. Nyelveket is tud.</p>
+<p>Pázsmáti a városka kaszinójában mindig végiglapozta a német
+ujságot és kemény magyar létére nem szégyelte magasztalni a német
+kulturát.</p>
+<p>Pázsmáti ebben az időben körülbelül negyvenesztendős volt, korán
+özvegységre jutott és talán ezért, vagy másért, megmaradott
+fiatalos, karcsu, ruganyos embernek, aki gondosan kiválogatta
+hetyke kis bajuszából a fehéredő szálakat. Bronzszínü arcából egy
+tizenhat éves leány naiv jókedvével csillogott elő kék szeme és
+miután sem az <span class="pagenum"><a name="Page_6" id=
+"Page_6">-6-</a></span> italt, sem a kártyát, sem az asszonyt nem
+kedvelte valami túlságosan, a környéken nemcsak azok az örökké
+ábrándozgató özvegyasszonyságok gondolkoztak róla, hanem a fiatal
+leányok is, akiknek pedig hivatalosan nem szabad álmodni
+özvegyemberrel. Sem az özvegyasszonyságok, sem a hajadonok álmai
+nem valósultak meg. Pázsmáti megmaradt szabad, jókedvü és gondtalan
+özvegynek, aki csak egyet szeretett a világon, a fiacskáját. A
+gyönge, beteges szőke gyermek apró korában mindenáron el akart
+menni az édesanyja után a másvilágra, Pázsmátinak kemény munkájába
+került visszatartani a szomoru emberkét. Szinte éjjel-nappal a
+fiával foglalkozott és a fiúcska hálás is volt ezért: észrevétlenül
+gyarapodott vagyonban és tekintélyben apja, amíg a szokásos léha
+mulatozásokat elkerülte. Egyszóval Pázsmáti János, az alföldi
+földbirtokos negyvenéves korában az a férfiú volt, akire még a
+legelvetemültebb korhely sem mondhatott rosszat. A tisztesség, a
+tekintély és a jólét együtt lépkedett vele a kis város rosszul
+kövezett utcáin. Az asszonyokra nem meresztette a szemét, mint ezen
+a tájon szokás, a hajadonokkal úgy bánt, mint egy öreg bácsi a
+gyermekekkel. Lehetetlenség volt valami hibát, ártalmas gyöngeséget
+vagy bűnös hajlandóságot fölfedezni e férfiúban, aki minden
+cselekedetével kiérdemelte a „rendes ember“ nevét. Szinte kívánta
+már a vidéki közvélemény, hogy Pázsmáti valami hibába essen, hogy
+legyen mit megbocsátani neki. Nem egyszer akartak a kezére játszani
+asszonyokat, hogy egy csinos <span class="pagenum"><a name="Page_7"
+id="Page_7">-7-</a></span> skandalum árán Pázsmáti is olyan emberré
+váljon, mint a többiek. De Pázsmáti óvatosan kitért a csábító szemü
+Potifárnék elől. Az unatkozó kiváncsiak nem egyszer irkáltak neki
+leveleket szép asszonyok, szép leányok nevében, akik meghalnak
+érte, – amint tán igaz is lehetett, – Pázsmáti azonban csak
+mosolygott kis fekete bajusza alatt. A közvélemény kinyomozta, hogy
+Pázsmáti gyakran időzött a birtokához útban eső Leveles-csárdában,
+az országút „szép Réziké“-jénél… No de hát ez sem ártott többet a
+szentelt víznél. A szép Rézikéhez mindenki betért egy ital
+borra.</p>
+<p>Igy nőtt-növekedett a rendes ember híre, aki a legnagyobb
+közömbösséggel hallotta a suttogásokat a mindenki által megkívánt
+szép asszonyokról: hogy nékik ő tetszik, valamint a gazdag és
+körüludvarolt asszonyokról, leányokról, akik férjhez mentek volna
+hozzá. Még Pestről is „ajánlottak“ neki egy nagyon gazdag özvegyet…
+És ekkor történt az, hogy Pázsmáti elhatározta, hogy német szóra
+viszi fiát, ne legyen kisebb ember az apjánál.</p>
+<p>Pázsmáti néhány iskoláját a Szepességben, Podolin nevü
+városkában végezte és mindig kellemesen emlékezett vissza a
+városkát kerítő nagy hegyekre, az ódon templomokra és a középkorias
+városvédő falakra. Elhatározta, hogy Podolinba viszi a fiát német
+szóra, ahol már a legkisebb gyermekek is németül beszélnek, – mint
+otthon, Kunországban mesélgette.</p>
+<p>– Nincs szebb folyó a Poprádnál, – mondta a fiacskájának, amikor
+a visszaemlékezéseken ellágyult, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> – ezüstvizében a pirospénzü
+pisztrángok szinte repülni látszanak. De azért meg lehet őket
+fogni.</p>
+<p>A vasuton azon gondolkozott, hogy vajjon él-e még az öreg
+Budeusz, aki emberemlékezet óta foglalkozik azzal, hogy a német
+szóra jövő magyar gyerekeket elhelyezi Podolinban. Ismeri
+némelyiknek még a nagyapját is. Tán azt is ő kvártélyozta el
+valamikor a Szepességben. Mert az öreg tanító nemcsak Podolinba, de
+akár Bélára, Kézsmárkra, vagy Lublóra is vállalta a gyerekeket.
+Csak azt kellett megírni Budeusz bácsinak, hogy mikor érkezik a
+gyerek. Ő már várta a felkai vasuti állomáson. Néha tíz-tízenöt
+fiút is hozott számára a vonat.</p>
+<p>Az öreg valami rejtélyes tudománynál fogva nyomban fölismerte a
+sohasem látott gyereket és vitte magával a felkai tanítóhoz, Klebák
+Jánoshoz. Ott tanyáztak addig az alföldi fiúk, amíg valamennyien
+összegyültek, amikor Budeusz bácsi hosszu tótszekerekre pakolva a
+fiúkat, elindult velük a kanyargó hófehér országúton, amelyre sötét
+árnyékát veti a lomnici csúcs.</p>
+<p>Hej, micsoda mulatságos utazás volt az! Az ország különböző
+tájékairól összegyült fiúk majd fölvették lármájukkal az
+országutat. Az öreg Budeusz is tréfakedvelő ember volt. Azok közé a
+régi tanítók közé tartozott, akik nem arra helyezték a fősúlyt,
+hogy a gyerek féljen a tanulástól, féljen tanítójától, hanem hogy
+mindig jókedvü és egészséges legyen a növendék. Sárga,
+százesztendős kabátját, ernyős <span class="pagenum"><a name=
+"Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> sapkáját és öreg esernyőjét az
+első nap megszerették a fiúk. Hát még amikor nevetni kezdett a
+szeme az okuláré alatt és szürke szakállát tréfásan mozgatta! A
+közbeneső falvakon, városokon áthaladva a hosszu szekerekkel,
+Budeusz tanító jókedvüen kiáltotta:</p>
+<p>– Kinek kell magyar gyerek, vegyetek magyar gyereket!</p>
+<p>A szepességieket nem nagyon kellett bíztatni. Bélán, Merényben,
+Podolinban várták már a helybeli asszonyságok a Budeusz uram
+szekereit a községháza előtt összegyülekezve és kiválogatták a
+nekik való fiút. Nem közönséges bekvártélyozás volt ez abban az
+időben. A szepességi asszonyok úgy szerették a hozzájuk került
+magyar gyereket, mintha valósággal édesanyák lettek volna.
+Vigyáztak rájuk, nevelték őket és keservesen megsiratták, amikor
+elmentek tőlük.</p>
+<p>Pompás vásári lárma kerekedett, amikor Budeusz uram ősz elején
+beállított a szekereivel. Az asszonyok – mert hisz férfi ilyesmihez
+nem ért – körülvették a szekereket és végigmustrálták a fiukat.
+Leghamarább adott túl Budeusz uram az apró, nyápic gyerekeken. A
+derék asszonyságok a tudományukat akarták bemutatni az ilyenféle
+gyereken.</p>
+<p>– Nem ismer rá az édesanyja, úgy meghízlaljuk, – kiáltották és
+ölben vitték haza a kapálódzó kis magyar fickókat.</p>
+<p>Öröm érte azt a szepességi házat, ahová magyar gyerek került és
+a Budeusz uram szekerei <span class="pagenum"><a name="Page_10" id=
+"Page_10">-10-</a></span> gurultak tovább, végig a Szepességen,
+amíg túladott minden rábízott gyereken. Az utolsónak maradottért
+folyt a legnagyobb harc. Azt szinte ingyen is vállalták volna az
+asszonyságok. De azt rendesen Budeusz uram tartotta meg
+magának.</p>
+<p>– Hadd legyen nekem is egy kis hasznom a dologból, – mondta
+ravaszkásan az öreg tanító. Pedig nem cselekedett soha semmit se
+haszonért.</p>
+<p>… Vajjon megvan-e még a gyereklicitáció? – gondolta magában
+Pázsmáti János, amint fiacskájával leszállott a vonatról a poprádi
+állomáson.</p>
+<p>Hát az első ember, akit az állomás előtt megpillantott, senki
+más nem volt, mint az öreg Budeusz. Nini, még a sárga kabátja is a
+régi. Az esernyője, – bíz’isten a régi esernyője a kezében és fején
+az ernyős sapka. Csak mintha a szakálla lett volna fehérebb. Ott
+állott az öreg és gusztálta a vonattal érkezőket. Már el is fogott
+egy buksi kis fiút, akit kézen fogva vezetgetett.</p>
+<p>Pázsmáti a fiacskájával nagy örömmel sietett az öreg tanító felé
+és vígan rákiáltott:</p>
+<p>– Budeusz bácsi, emlékszik még rám?</p>
+<p>Az öreg tanító nyugodtan végigmustrálta az előtte álló
+megtermett uriembert, aztán a kis fiúra esett a tekintete, majd
+hanyagul vállat vont.</p>
+<p>– Honnan a macskából emlékeznék?</p>
+<p>(Nem szerette azokat az apákat, akik maguk kisérik el a
+gyereküket a Szepességbe. Ártalmas dolog az ilyen. Jó, hogy még nem
+vállott egészen szokássá.)</p>
+<p>– Pedig egyszer így várt engem is az állomáson. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> Elvitt
+Podolinba és Wittkóékhoz adott kosztba, – mormogta meghatottan
+Pázsmáti. – Vagy huszonöt esztendeje…</p>
+<p>Budeusz bácsi föltolta a szemüvegét és figyelmesen nézett az
+előtte álló arcába.</p>
+<p>– Most már egy kicsit emlékszem… Habár azóta sok pisztráng
+leúszott a Poprádon és a fuvarosokéval együtt hanyatlóban van már
+az én üzletem is. Nincs szükség többé reánk, amióta a vasútat
+kiépítették a Szepességben. Csak a régi, nagyon régi kuncsaftjaim
+maradnak meg. A Budeusz nevet többé senki sem ismeri az országban.
+A vasút tönkretette. De azért emlékszem. Igen, a Wittkóékhoz mindig
+a jobb családból való fiuk kerültek. Egy Wittkó kapitány volt
+Lublón. Finom család, jó család volt. Hopp, ott jön az én kis
+nagykőrösi fiam…</p>
+<p>Az esernyőjével hevesen integetni kezdett egy bámészkodó
+öklömnyi fiúcskának, aki könnybelábbadt szemmel álldogált, majd
+félénken, fokozódó bizalommal kezdett nézegetni az esernyőjével
+hadonászó öreg bácsi felé.</p>
+<p>– Ezzel a vonattal rendben volnánk, – folytatta Budeusz bácsi, a
+kis fiú felé integetve. – Egy jó tanácsot azonban adhatok. Ha
+Podolinba viszi a fiát az úr, keresse Szlabóczki takácsot. Annak a
+felesége a Wittkó Irma.</p>
+<p>Mire befejezte szavait Budeusz bácsi, már el is kapta az
+esernyős kezével a nagykőrösi fiucska kezét és vitte a fiúkat nagy
+diadallal hazafelé a <span class="pagenum"><a name="Page_12" id=
+"Page_12">-12-</a></span> pályaudvarról. Pázsmáti János egy darabig
+utána nézett, aztán önkéntelenül, hangosan mondta:</p>
+<p>– A Wittkó Irma…</p>
+<p>A fiacskája kérdőleg emelte föl a fejét és ő megzavarodva
+nevetett.</p>
+<p>– Egy régi ismerősöm, – mondta, mintegy igazolásul a fiucska
+előtt. Később mélyen elgondolkozva szállott fel a podolini
+vonatra.</p>
+<p>– Wittkó Irma, – ismételgette magában a régen hallott nevet és a
+szivarja füstjébe hosszadalmasan nézett, mintha most látná először.
+A ködből, szivarfüstből, régi álmokból egy feketeszemü, feketehaju
+leányka alakja bontakozott ki előtte, aki rövid szoknyában
+szaladgált a Poprád partján és – milyen bohó a képzelet! – nagyon
+szerette Pázsmáti Jancsit, a kosztos diákot. Egyszer – talán éppen
+pünkösd volt – megcsókolta a kertben és leányos nagylelküséggel
+igérte, hogy örökké fogja szeretni… Vagy talán nem is így volt az
+egész? Csak egy kis diák álmodta ezt, aki akkoriban lépett abba a
+korba, amidőn minden kis diáknak muszáj szerelmesnek lennie? Lehet,
+hogy csak a képzelet – ez a hazug mesemondó – hiteti el vele most
+annyi esztendők után, hogy a leányka észrevette lángolását,
+vonzalmát, első szerelmét! Boldog, boldogságos ifjúkor, amikor
+szeretni is még úgy szeretünk, ahogyan nekünk jól esik. A képzelet
+segítségére siet a valóságnak és rózsaszínüvé teszi azt, amit éppen
+akar… De a csillogó, harmatos, nagy szemek im most itt utaznak vele
+együtt a vasuti kupéban és amint a mind <span class=
+"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span>
+ismerősebbé váló tájra kitekint, látja az egykori mezőket és
+földeket, ahol a házikisasszony a cselédség élén szorgalmasan
+dolgozgatott. Amott egy csür, – szakasztott a Wittkóéké, – ahonnan
+Irma estefelé a csür nagy kulcsait kezében himbálva az aratóleányok
+élén hazafelé jött és mezei virág volt a mellére tűzve. Igen, igen,
+most már világosan emlékszik, hogy jóformán mindig csak az ablakból
+látta a barna házikisasszonyt, aki talán észre sem vette a
+tanulgató kis diákot és azt a csókot, azt a bizonyos csókot a
+leányhoz hasonlító fivér kapta egyszer, a Pázsmáti iskolatársa…
+Maradj, maradj még bűbájos szép emlékezés! Az első próbabál, ahol
+Irmával táncolni sem mertél, az első tavaszi kirándulás a
+vadvirágos hegyekbe, amikor szólani sem mertél Irmához és a fejlődő
+leányka gyakori látásai, amidőn megzavarodva sütötted le a szemed
+és úgy tettél, mintha valamit a földön keresgélnél, maradj itt a
+himbálózó vasuti kupéban, édes, félszeg, gyámoltalan első szerelem…
+Pázsmáti kihajolt a kocsiablakon és homlokát fürösztgette a
+nyárvégi alkonyat langyos levegőjében.</p>
+<p>A nap még a hegyek fölött állott, amikor Podolinba érkeztek.</p>
+<p>A vasuti állomáson kívül mintha semmi sem változott volna a régi
+városkában. Nini, ott a piaristák kettős tornya és a patika előtt a
+fiatal tanárok beszélgetnek. A Poprádot is látni, amint a híd alatt
+sebesen szalad és az ódon házak bolthajtásos kapuján ugyanazok a
+kendős öreg asszonyságok lépegetnek ki, mint abban az időben.
+Itt-ott támadt <span class="pagenum"><a name="Page_14" id=
+"Page_14">-14-</a></span> ugyan néhány új épület, de Pázsmáti
+szinte haragosan néz a jövevényekre. Sajnálja a régi házakat,
+amelyeknek helyét a modernek elfoglalták. Már ott is vannak a
+takácsműhely előtt, amelynek faláról ódon gót betük hirdetik, hogy
+itt Szlabóczki takács lakik. Hallják a szövőgépek egyhangú
+kattogását és Pázsmáti János úgy érzi, hogy dobog a szíve, amikor a
+csengős üvegajtó kilincsét megnyomja.</p>
+<p>– Jó helyen járok? – kérdé zavartan. – Szlabóczki takácsot
+keresem, aki gyerekeket elfogad kosztba.</p>
+<p>Egy kékkötényes kopasz ember – vastag okuláréval és sárga
+bajusszal – jön elő a műhely hátteréből. Szepességi
+kedélyeskedéssel rázza meg a Pázsmáti kezét.</p>
+<p>– Itt jó helyen lesz a kis fiú, – mondja többek között. –
+Szeretjük a gyerekeket, mert nekünk nincs.</p>
+<p>(Tudja Isten miért esett ez jól Pázsmátinak.)</p>
+<p>– De a feleségem nélkül én semmit sem tehetek, – folytatta a
+takács. – Ez az asszony dolga. De nyomban itthon lesz. A földeken
+van. Mi most aratunk. Tessék addig helyet foglalni.</p>
+<p>Pázsmáti köszönte az ülőhelyet és azt mondta, hogy majd az utcán
+várnak, a kőpadon.</p>
+<p>– Persze, persze, – nevetett Szlabóczki, – ezek a kutya gépek
+nagyon lármáznak. De hát mit csináljon a szegény takács? Ő vagy
+megsántul, vagy megvakul a mesterségében. Mert a gépek úgy
+lármáznak. Gyerünk az utcára.</p>
+<p>Leültek a régi kőpadocskára és Pázsmátinak <span class=
+"pagenum"><a name="Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> az jutott
+eszébe, hogy ilyen volt a Wittkóék háza előtt is. Talán éppen
+ugyanaz a kőpad, idehozták a hozományban… Szerette volna
+megkérdezni a kedélyes takácsot, hogy valóban az a bizonyos Wittkó
+Irma-e a felesége, – de valahogyan restelte a dolgot. Ültek tehát
+csendesen és nézték az alkonyatot, amely ráborult a hegyes
+háztetőkre, a sétatér fáira és a távoli öreg kolostorra, ahová a
+Pázsmáti kis fia fog járni.</p>
+<p>Egy messzire nyúló utca távolságából hosszú tót-szekér görögött
+feléjük, amely szoknyás néppel volt megtelve.</p>
+<p>– Jönnek is már, – kiáltott föl a takács, – mintha csak
+megérezte volna az asszony…</p>
+<p>(Ez utóbbi megjegyzés jól esett Pázsmátinak. Miért? Nem
+tudta.)</p>
+<p>A hosszú szekér a tót leányokkal, asszonyokkal a ház elé
+igazodott és Pázsmáti lesütötte a szemét. A bakról egy derék
+menyecske sietve szállott le, – rövid csizmácskái látszottak
+leszállás közben. A takács a fiucska fejét simogatta és nagy
+szeretettel kiáltotta:</p>
+<p>– Gyereket kaptunk, Irma, hallod-e, magyar gyereket!</p>
+<p>Az asszony leeresztette szoknyáját, – bizony csak kartonból volt
+az, – a fejkendőjét hátrább igazította és barna haját kisimította
+fehér homlokából. Érdeklődve nézte a gyereket, az idegen urat, aki
+szótlanul hajtotta le a fejét.</p>
+<p>– Elvállaljuk, hogyne vállalnánk el – kiáltott föl csengő
+hangon. <span class="pagenum"><a name="Page_16" id=
+"Page_16">-16-</a></span></p>
+<p>Pázsmáti felemelte a fejét és az asszonyra nézett. Igen, ő az,
+Irma. Igy gondolta, így képzelte, egy kicsit megviselve az időtől,
+egy kicsit meghervadva az évektől, de mégis csak ő az. Nini, a
+mosolya a régi. A szeme szomorkás, de a szája és az arca nevet. Ez
+Wittkó Irma. Mintha őszi napsugár nevetne még virágos mezők felett.
+Egy-két kis ránc támadt az arcán. De azok is nevetnek. A füle
+mellett pedig éppen olyan fekete huncutka göndörödik, mint
+hajdan.</p>
+<p>– Az úré a fiúcska? – kérdezte másodszor is a takácsné és
+megsímogatta a kis gyermek fejét, akit a jókedvü takács már csaknem
+egész karjaiba zárt.</p>
+<p>– Igen, az enyém. Az öreg Budeusz szólt magukról
+Poprádfelkán.</p>
+<p>– Az Isten áldja meg őt – mormogta Szlabóczki. – Álmomban sem
+kívántam különb fiút. Mindenemet odaadnám, ha az enyém lenne.</p>
+<p>Pázsmátinak valami bolondság jutott az eszébe. Vajjon
+elcserélné-e a fiúért az asszonyt Szlabóczki uram? Az asszony a
+fiúcskát nézte és halk, szinte elrejtett hangon mormogta:</p>
+<p>– Valakihez nagyon hasonlít…</p>
+<p>– Kicsoda? – kérdezte hevesen Pázsmáti.</p>
+<p>Az asszony félig elfordította a fejét a férfi tekintete elől és
+a földre nézett.</p>
+<p>– Ez a fiúcska, – mormogta.</p>
+<p>Pázsmáti nem felelt. Valami hidegséget érzett a szívében, valami
+ostoba, bolondos hidegséget. Hisz a fia nem ő hozzá hasonlított,
+hanem az anyjához. <span class="pagenum"><a name="Page_17" id=
+"Page_17">-17-</a></span></p>
+<p>Az asszony megfordult.</p>
+<p>– A vacsora után nézek. Megtisztel minket?</p>
+<p>– Köszönöm, eljövök. Addig fordulok egyet a városban. Jer
+Géza.</p>
+<p>– Kutya a macskával, – kiáltott föl Szlabóczki uram. – Az volna
+csak a szép dolog, ha most elvinné tőlünk a fiúcskát. Hiszen ő már
+a miénk, az enyém. Ugy-e, itt maradsz Szlabóczki bácsinál? Mutatok
+neked valami gyönyörűt. A takács-masinákat.</p>
+<p>– Hát maradjon a gyerek, – szólt Pázsmáti, akinek nem esett
+rosszul, hogy a fiút ennyire megszerette a takácsmester.</p>
+<p>Elindult a girbe-görbe kövezeten a csöndességbe borult városban.
+Ment, ment és nem gondolt semmire, mint az asszonyra. Hol
+mosolygott magában, hol pedig elszomorodott.</p>
+<p>– Milyen balga vagyok! – sóhajtott föl. – Talán nem is vagyok
+egészen józan. – A vöröslő napsugár aranyos port szórt le a csipkés
+ereszü háztetőkről és a torony úgy állott a piac közepén, mint egy
+piroskabátos generális. A bolthajtásos kapuk alatt, erkélyes
+ablakok között lilaszínü árnyak bolyongtak és a Poprád úgy villant
+elő egy utcafordulónál, mint egy ezüstöt termő szántóföld-szalag.
+Egyszerre csak ott járt a Poprád partján és a fűben egy magassarku
+félcipőcske nyomait vélte látni, amely félcipőcske a próbabálon
+Wittkó Irma lábán volt.</p>
+<p>A harangszóra tért magához. A harangok itt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> még mindig
+úgy szóltak, mint hajdanában. Hosszú lépésekkel ment a takács háza
+felé és jókedvüen nyitott be a csengős kapun. Egy kis cseléd az
+ebédlőbe vezette, ahol fölakasztott régi szentképek és
+szenteltvíztartó társaságában a fiát találta, amint Szlabóczki uram
+ölében üldögélt.</p>
+<p>– Te már el is felejtettél engem? – kérdezte tréfásan a
+fiúcskát.</p>
+<p>A gyerek lesütötte a szemét.</p>
+<p>– Miska bácsi nagyon szeret engem, – felelt az orra alatt, amire
+a takács nagyon nevetett.</p>
+<p>A vacsora az asztalra került és egyszerre ott ült vele szemben
+az asszony, fehér házi ruhában, amelyből egészséges telt karjai
+kigömbölyödtek. Az arca piros volt és a szeme ingerkedve kereste a
+Pázsmáti szemét. Mintha csak azt mondta, hogy lát és tud
+mindent.</p>
+<p>– Előbb itt járt az öreg Budeusz, – mondta a vacsora végén.</p>
+<p>A férfi megzavarodva kapta el a tekintetét. Aztán nevetni
+kezdett:</p>
+<p>– Olyan gyorsan jár mostanában az öreg?</p>
+<p>– A vasútat használja ő is, mert az olcsóbb.</p>
+<p>A takács valami nagyszerű tréfát mesélt a kisfiúnak, mert az
+teli tüdőből kacagott. Pázsmáti szinte szemrehányólag nézett a
+fiára. Hogy lehet ilyenkor nevetni! De a fiúcska csak tovább
+kacagott és nevetve kérdezte:</p>
+<p>– Hogy is volt aztán, Miska bácsi?</p>
+<p class="center">*</p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_19" id=
+"Page_19">-19-</a></span></p>
+<p>Az asszony ártatlan, kisvárosias kacérsággal, félig ingerkedve
+nézett Pázsmátira. Mintha csak azt mondta volna a szemével, hogy
+hiába volt minden titkolózás, minden kiderült.</p>
+<p>– Az öreg Budeusz, – mormogta szórakozottan Pázsmáti és
+igyekezett elfogulatlannak és közömbösnek látszani. Amin az asszony
+csendesen mosolygott.</p>
+<p>A takács fölkapta a kis fiút és az utcára vitte, ahol
+zavartalanul nevetgélhetnek kettesben. Az asszony előrehajolt és
+mosolygott.</p>
+<p>– Nem tudom elgondolni, hogy miért restelli azt, hogy maga
+valamikor nálunk lakott? Az uram előtt cseppet sem lesz kisebb
+uraság, mert ő a gyermek bolondja.</p>
+<p>– Dehogy is restellem, – védekezett ijedten Pázsmáti. – Csak
+annyi az egész, hogy nem akartam zavarba hozni magát.</p>
+<p>– Hiszen én mindjárt megismertem, – mondta meleg hangon az
+asszony. – Amint láttam… Hisz alig változott.</p>
+<p>– Igazán nem változtam, – mormogta a férfi. – Szerelmes vagyok
+magába ma is, most is. És szívesen odaadnám a fiamat magáért
+Szlabóczkinak.</p>
+<p>Az ajtó mintha magától nyilott volna föl ebben a percben. A
+küszöbön megjelent a takács, aki mintha még kopaszabb lett volna
+ezen rövid idő alatt és táncolva, nevetve kiáltotta:</p>
+<p>– Vidd, vidd azt a vén banyát. Neked adom. Neked adom. Itt marad
+a fiacskád.</p>
+<p>Irma mosolyogva, nevetve közeledett. A kis tincsek <span class=
+"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> lebegtek a
+homloka körül és forrón átölelte a férfit. Átölelve tartották
+egymást sokáig és Pázsmáti még akkor is érezni vélte az asszony
+csókjait arcán, amikor fogadói szobájában fölébredt.</p>
+<p>Reggel volt, ragyogó szeptemberi reggel.</p>
+<p>– Bolondság, – rázta meg a fejét Pázsmáti. – Ez a szokatlan
+hegyi levegő megrészegített. Ha föl nem ébredek, még csakugyan
+elszöktettem volna azt az asszonyt.</p>
+<p>Sietve összepakolta a holmiját és kocsit hozatott. A takácsékhoz
+csak egy percre szólott be. Megcsókolta a fiát, kezet szorított
+Szlabóczki urammal. Irma nem volt otthon, a cselédséggel a földekre
+ment. De ezt nem is nagyon bánta Pázsmáti. Amíg a vonatban
+elhelyezkedett, nevetve mondta magában:</p>
+<p>– Milyen balga az ember! Egy ostoba régi emlékért odadobná
+multját, jelenét, jövőjét, – becsületét. Többé nem leszek büszke
+arra, hogy „rendes ember“ vagyok.</p>
+<p>És a vonat elvitte a veszedelmes városkából. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A tótok elfogynak.</h2>
+</div>
+<p>Haviár József szolgabírósági irnok volt Puttykón és mint ilyen
+szerette az uritempókat, gavalléros magaviseletet. Szerette a sárga
+macskanadrágot, a vadászkalapot, a szomoru, mélyhangu nótákat.
+Szerette az egész életet, mert nem volt nagyigényü ember. Talán egy
+zsák arany, vagy egy tömött bugyelláris volt az egyetlen dolog,
+amely nyugodalmas életében megzavarhatta volna. De Puttykón
+senkinek sem volt aranya, sem tömött bugyellárisa. Szegény,
+Istentől elhagyott vidék volt az, ahonnan a tótok elszökdöstek
+Amerikába. Csak a szolgabíróság sárga épülete állott szilárdan,
+habár a szolgabírák is elszökdöstek innen, amint alkalmuk nyilott
+reá: a „központba“, a megyei székvárosba vágyakozott innen minden
+szolgabíró. Csak Haviár József maradt szilárdul a helyén. Ő nem
+kivánkozott Puttykóról a központba, ő nem akart már semmit a
+világon, mert mindent elért, amit véleménye szerint az ember
+elérhet a földön. A tótok „szolgabíró úrnak“ szólították, a főnökei
+megbecsülték, mert minden embert, minden bokrot, minden kútágast
+ismert a <span class="pagenum"><a name="Page_22" id=
+"Page_22">-22-</a></span> járás területén. Mintha a tíz ujján
+tartotta volna számon a puttykói járás tótjait. Tudta mindenféle
+dolgukat. Talán még a csirkékről is tudott, amelyek a járás
+területén szaladgáltak. Azt meg éppen teljes bizonyossággal meg
+tudta mondani, hogy a napnak bizonyos órájában kicsoda mivel
+foglalkozik tizenöt faluban. Egy nyitott könyv volt előtte az
+emberek élete. Még a temetőbe költözött halottaknak is tudta
+sajátságait, történeteit. Teljes joggal képzelhette tehát magát
+Haviár József a puttykói szolgabirósági járás lelkének. Bár csak az
+előszobában ült, bár csak egyszerű írnok volt, önérzet dolgában
+versenyre kelt a főszolgabíróval.</p>
+<p>– Nálam nélkül megállana az egész gépezet, – szokta volt
+mondogatni.</p>
+<p>Tor, keresztelő, lakodalom nem eshetett meg tizenhét faluban,
+hogy Haviár Józsi tudomására nem jutott volna. Mindenhová elment,
+ahol mulatozni, iddogálni lehetett. Mikor Pribkén, az ottani papnál
+kidőlt az egyik tarokk-partner, – Kalivoda patikárius, – a
+szolgabírósági írnok minden este átgyalogolt Pribkére, hogy a
+patikust helyettesítse. Ha a „gazdag“ Moravszki Pál, a ceholnyai
+milliomos megverte a feleségét, a szolgabírósági írnok mindig
+talált valamelyes alkalmatosságra, amely a messzi hegyek között
+fekvő Ceholnyára elszállította. Kibékítette a „gazdag“ házaspárt és
+az asszony hálából mindig dugott valamit a köpenyege alá. Hol egy
+csirkét, hol egy üveg ó-szilvóriumot. Még Moravszki Pál is
+elérzékenyülve rázta meg a kezét: <span class="pagenum"><a name=
+"Page_23" id="Page_23">-23-</a></span></p>
+<p>– Ha hetivásárkor Puttykóra megyek, találkozunk a Svarcznál,
+barátom, – mondta a „gazdag“ tót.</p>
+<p>De a leányok szívbeli dolgait is számon tartotta a járásban
+Haviár Józsi. A legényeket elvitték katonának, vagy elmentek
+Amerikába, de a leányok itt maradtak. Néha csak egy piros
+korállgyűrű jelképezte az elhalasztott esküvőt, de sokszor egy
+síró-rívó tót gyerek hivogatta vissza a pittsburgi szénbányában
+dolgozó legényt. Haviár számontartotta az apátlan árvákat és
+megsimogatta az idő előtti menyecskék arcát.</p>
+<p>– Ne félj, lelkecském, majd én tanuskodni fogok a gyerek
+mellett. Majd csak előkerül az a gazember!</p>
+<p>Haviár Józsi ilyenformán, habár még fiatalember volt, – hisz a
+bajuszát nagyon szeretné kipödörni, a haját pedig középen
+elválasztotta, – egy csomó neveletlen árvának lett a nevelő apja.
+Számontartotta a gyerekeket és ha a korai menyecskékkel
+találkozott, ujjával megfenyegette őket.</p>
+<p>– Aztán nehogy új gondot hozzatok a nyakamra! – mondogatta. –
+Mit csinál a gyerek?</p>
+<p>Amikor pedig az öreg Franyó János, a szolgabíróság fuvarosa
+meghalt, – a haldoklótól még annak legényfiai gondozását is
+elvállalta. A hosszura nőtt tót legényeket hatalmasan megrakta, ha
+csinyt követtek el és utóbb megházasította őket.</p>
+<p>Mindezekből pedig azt lehetne gondolni, hogy Haviár Józsinak
+semmi gondja nem volt magára. Pedig dehogy is nem volt. Négy apró
+gyerek várta <span class="pagenum"><a name="Page_24" id=
+"Page_24">-24-</a></span> haza Józsit, – meg egy beteges asszonyka
+imádkozott érte, ha csikorgó téli estéken farkasoklakta tájakra
+bolyongott el egy kis borért, pálinkáért, keresztelőért. Akkor is a
+Svarcznál, a puttykói vendégfogadósnál üldögélt szokás szerint a
+szolgabírósági írnok, amikor hírül hozták neki, hogy a beteges
+asszonyka elbúcsuzni kivánna tőle, mert felsőbb hatalom elszólítja
+az idevaló hegyek, völgyek közül.</p>
+<p>– Ejnye, – kiáltott fel Haviár József. – A holnapi lakodalomból
+úgylátszik tehát, hogy nem lesz semmi. Egér ugrott a tejesfazékba.
+Hogy az az Irma is nem tudott várni egy kicsit!</p>
+<p>A nyakába vetette kiszolgált régi köpenyegét, amelynek szárnya
+alatt be sok pálinkát, hust hordott is haza a vendégeskedésekből, –
+aztán hosszu lépésekkel megindult hazafelé, a község utolsó háza
+felé, ahol a büszke szolgabírósági írnok meghúzódott a gyerekeivel.
+Szokás szerint elkomorodott, amint hazafelé közeledett. Abban a
+szalmafödelü házban ő nem is volt a járási gavallér, nem volt
+„szolgabíró úr“, de még „Józsi barátom“ sem. Ott ő „apuska“ volt,
+és apuska nem szeretett lenni.</p>
+<p>Az apró gyerekek sírva, sirdogálva állották körül a
+szalmás-ágyat és egy búskomor tekintetü szentkép a falról figyelte
+a történendőket. Józsi szokás szerint rosszkedvűen lépett be és egy
+félig elmondott káromkodás végső mondatát nyelte el.</p>
+<p>– Ugyan, ugyan, Irma, hát megbolondultál? – kérdezte mérgesen. –
+Télvíz idején kizavarod az embert a meleg vendéglőből.</p>
+<p>– Haviár, – mondta az asszony suttogó hangon, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span> – én ma
+este meghalok. Szeretném, ha megigérnéd, hogy a gyerekeknek gondját
+viseled, nem küldöd el őket koldulni az országútra.</p>
+<p>– Irma, Irma, hát olyan komisz embernek ismersz engem?</p>
+<p>A halovány asszony nem válaszolt mindjárt, csak nagyot
+fohászkodott:</p>
+<p>– Azt is szeretném, ha második asszonyt nem hoznál a házhoz!… De
+tudom, hogy erre hiába kérlek.</p>
+<p>– Esküszöm! – kiáltott föl Haviár Józsi és őszinte zokogásba
+fulladt a szava.</p>
+<p>És azon az éjszakán, – miután az asszony valóban meghalt, – nem
+törődve semmiféle gavallériával, sem úritempóval, becsületesen,
+szíve mélyéből megsiratta a halott asszonyt. Hogyha a megholt
+asszony lelke még ott bolyongott ezen az éjszakán a házban és
+környéken, bizonyára megnyugodhatott: Haviár Józsi igazán szerette
+a feleségét és szíve mélyéből búsongott utána. Úgy sírt, mint egy
+verhovinai tót, akit a csendőrök visznek el katonának, – vagy tán
+még keservesebben sírt? Szinte jólesett neki ez a nagy fájdalom,
+mely a szívét marcangolta és hívta, csalogatta a könnyeit, hogy
+bőségesen kisírhassa magát. Szinte megkönnyebbült, mikor reggelfelé
+elapadtak a könnyei, mintha valamely súlyos kötelezettséget végzett
+volna el. Most már aztán rendben lesz minden.</p>
+<p>A halovány asszony elment a közeli temetőkertbe, a négy kis árva
+hűségesen látogatta a hegyoldali sírt, vasárnaponkint Haviár Józsi
+is odaállott <span class="pagenum"><a name="Page_26" id=
+"Page_26">-26-</a></span> gyomlálni a sírhalom mellé, midőn a
+tavasz füvei, növényei növekedtek ki a sírból.</p>
+<p>Egyszer pedig álmodott is az asszonnyal. Az asszony mintha
+megkopogtatta volna az ablakot és bekiáltott volna:</p>
+<p>– Józsi, Józsi, rongyosak a gyerekek!</p>
+<p>Máskor meg mintha a kútnál látta volna holdas éjszakán, amint a
+gyerekek ruháit mosta a halott anya.</p>
+<p>A temető-kert sovány akácfái alatt játszadozó árva-gyerekek
+pedig minduntalan látták nyári alkonyatkor a Haviár Józsi feleségét
+végigsétálni a sírok között.</p>
+<p>– Nono, – mondta a szolgabírósági írnok, – majd megszokja a síri
+nyugalmat idővel. Persze, hogy nem érzi jól magát eleinte.</p>
+<p>Csakhogy sehogyan sem akart a halott asszony megpihenni.
+Minduntalan jelt adott magáról a másvilágról és Józsi
+nyugtalankodva figyelte a gyerekek romlását, fogyását.</p>
+<p>– Az asszony hivogatja őket, – mormogta magában. – Tenni kell
+valamit, mert még elviszi őket tőlem. A halottak mind rosszak. Irma
+is elromlott a másvilágon.</p>
+<p>Haviár Józsi addig gondolkozott a dolgon, amíg kisütötte, hogy a
+halott asszony ellensúlyozására élő asszonyt kell szerezni a
+házhoz. Eleinte nagyon nehezen ment a dolog. Kevés az asszony ezen
+a vidéken, aki van, azt mind lefoglalták Józsi előtt. Végre
+Sztropkón mégis csak talált egy feketeszemű özvegyasszonyt, aki
+hajlandó volt Józsihoz <span class="pagenum"><a name="Page_27" id=
+"Page_27">-27-</a></span> feleségül menni. Az özvegy férje azelőtt
+szabó volt és az asszony is megtanulta a szabóságot.</p>
+<p>– Legalább ruhájuk lesz a gyerekeknek, – gondolta Józsi és
+elvette az özvegyet.</p>
+<p>Egy-két hónapig csak ment valahogy a dolog. A halott asszony
+elkerülte a házat és senki sem látta többé a faluban bolyongani. De
+egy esős este, amikor a mostoha az országútra kergette az árvákat,
+a közeli temetőből sietve tért vissza az elhalt édesanya. Későn
+járó fuvarosok látták is, amint a négy apróságot egy fehér, ködből,
+árnyból szőtt asszonyi alak elvezeti a faluból. Elvitte őket, –
+senki többé nem hallott a gyerekekről. Haviár Józsi egy darabig
+kereste őket a környéken, ment a nyomok után, apró, rongyos kis
+gyermekcipők nyomai után. De a nyomok messzire vezettek, Haviár
+Józsi sohasem ért el odáig.</p>
+<p>Mindezek után természetesnek látszik, hogy Haviár József
+szolgabírósági írnok igen jól járt, midőn gyermekei eltünése után
+nemsokára meggyulladt benne a pálinka és a járás lelke, neveletlen
+tót gyerekek apja eltávozott a puttykói járásból.</p>
+<p>Mondják, – akik a másvilági dolgokban járatosak, – hogy Haviár
+Józsi a büntetések elszenvedése után igen jóravaló apa és férj lett
+odaát. Csak ideát emlegetik néhanapján sajnálkozva.</p>
+<p>– Haviár József óta senki sem ismeri többé a puttykói járást. A
+tótjainkat már senki sem tartja számon. Egy szép napon elfogy
+valamennyi. <span class="pagenum"><a name="Page_28" id=
+"Page_28">-28-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_29"
+id="Page_29"><br />
+-29-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A fejnélküli barát.</h2>
+</div>
+<p>A gyermekkori emlékeim között van egy szürkeköpenyeges barát,
+aki őszi estéken titokzatosan suhan tova a ködös sikátorban és a
+fejét a jobb kezében viszi. Sokszor – ó, milyen csalékony a
+visszaemlékezés, – magam is azt hiszem, hogy a kísértő szerzetest
+szememmel láttam a középkori városka meredek házai között, ahol a
+párás, alacsony ablakok mögött Fábián György takácsmester szövőgépe
+kattogott: tik-tak-takk, ahogyan a szövőgép már háromszáz esztendő
+előtt beszélt, amikor rajta azokat a habkönnyüségű, hófehérségű,
+selyempuhaságú vásznakat szőtték a szepesi takácsok, amely
+vásznakat cárnék és fejedelemnék viselték. A szővőgép ugyanaz ma
+is, csak azok a régi takácsok mentek el a merev házak közül és
+vitték magukkal a titkát sok olyan vászonnak, amilyent többé
+senkisem tud szőni. Pedig a mai takácsok külsőleg éppen olyanok,
+mint a régiek. Bizonyság arra, hogy némely mesterséget üző emberek
+évszázadokon keresztül megtartják testüknek bizonyos formáját. A
+<span class="pagenum"><a name="Page_30" id=
+"Page_30">-30-</a></span> fegyverkovácsokra illik ez különösen, de
+a szabók és a takácsok sem maradnak messzire. Fábián György tehát
+már a gazdag és vidám középkorban is, amikor a pazar lengyel grófok
+uralkodtak a városkában, itt kattogtatta a szövőgépét: ugyanő
+állott a bolthajtásos műhelyben, sötétszőke szakállal, amelyet
+apostol-szakállnak neveznek és fejebúbján kis bőrsapka volt. Ki
+tudja, ki tudhatná, minek kellett a kis bőrsapka a takácsok fejére?
+Annyi bizonyos, hogy mind hordta. Minden, minden a régiben van, –
+csupán a gazdag korszak múlott el és véle a fényűző vásznak
+szövésének tudománya. És a fejetlen barát már ekkor is végigsétált
+nagy titokban a sikátoron, amelynek egyik végén mintegy aludni
+látszott egy nagyon régi, megfeketedett templom, olyan némasággal,
+hogy az ember szinte megrázkódott, amikor váratlanul tompa, rekedt
+zengéssel ütött a toronyban az óra… Gondolatban az egész városrész
+együtt olvasta az óraütéseket, amelyek különös hangjukkal úgy
+hatottak, mintha messzi elmúlt századok elevenednének meg hirtelen:
+a szövőgép halkabban kattogott, az emeleti ablakból kihajolt egy
+százesztendős ember és füléhez emelte a tenyerét, Müllerné
+átkocogott az utca egyik feléről a másikra és megzörgetett egy
+ólomkarikás ablakot:</p>
+<p>– Lizi, engedd haza a diákjaimat!</p>
+<p>Lizi, a szelid, szőke, meghajlott dereku varróleányka, aki
+körülbelül kétszázötven esztendő óta ideálja a városrész
+diákjainak, mosolyogva felel:</p>
+<p>– Már mennek is a fiatalurak, kedves Müller néni. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span></p>
+<p>És mindennek tetejébe az ódon toronytetőn, amely zöld immár,
+megrebbennek az ott gubbaszkodó fekete madarak, mert a tető alatt
+kürt harsan meg és harsan a világ négy tája felé annyiszor,
+ahányszor az óra ütött. Mert nem bizonyos, hogy mindenki ismeri az
+órát a városka lakosai között. És Scholtz Antónia kisasszony csupán
+a kürtszó negyedik elhangzása után vonja félre az alacsony
+emeleten, ablakáról a zsenilia-függönyöket és telepedett
+asztalkájához, ahol, Isten tudja hány éve, rakosgatja a
+patience-ot. Scholtz Antónia lengő Margit-parókája, piros ronggyal
+dörzsölt, fonnyadt arca és kerekre kopott kártyái kötik le néhány
+percre az érdeklődést. Az öreg esőcsatornák a falak mentén, a
+szélkakasok és sarkukon forgó szélkatonák a háztetőkön mind a
+kártyázó vén kisasszonyt látszanak figyelni. Müllerné kosztos
+diákjai leteszik a könyvet, Fábián takács fölpillant bőrsipkája
+alól és a feketerigó kalitkájában szintén azt látszik kérdezni:
+vajjon kijön-e a patience Scholtz Antónia kisasszony asztalkáján,
+mert hiszen már harminc év óta nem jött ki. S ezt mindenki tudja a
+környéken. Bizonyos idő múlva a vén esőcsatornák, szélkatonák és
+diákok szomorúan látják, hogy a kisasszony csüggedten dobja össze a
+kopott kártyákat és a zsenilia-függönnyel ismét befödi ablakát.
+Mára vége van minden jókedvnek és többé nem mutatkozik az emberek
+előtt. Néha, ritkán ugyan megjelenik este a sikátorvégi
+szatócsboltban, hogy némi élelmiszereket vásároljon, de akkor
+annyira beburkolódzik kendőjébe, annyira rejtőzködik és
+titkolódzik, <span class="pagenum"><a name="Page_32" id=
+"Page_32">-32-</a></span> amíg szégyenkezve előkotorássza a
+rézkrajcárokat, hogy bízvást el lehetne mondani, hogy Scholtz
+kisasszony akkor inkognitóban járt lakásán kívül.</p>
+<p>És mégis – bár, mondom, minél ritkábban ment inkognitóban az
+utcára, – vele történt szegénnyel az eset egy ködös, bús novemberi
+este, midőn az ég havát már apránkint küldözgette és a homályban,
+ködben, vízben a régi toronyóra ütése mintha kétszázesztendőnyi
+távolságról hangzana: találkozott a fejnélküli baráttal.</p>
+<p>Bár már olyan este volt, hogy a környéken mindenki aludt: az
+esőcsatornák, Müllerné diákjai, a kattogó szövőgép is álombamerült
+és álmában bizonyosan Lubomirszky hercegnőről álmodott, akinek
+hajdanán szoknyáit szőtte, – mégis hamarosan nagy riadalom
+keletkezett. A félájult Scholtz Antóniát a szomszédok ágyba
+fektették, mialatt a kisasszony parókája félrecsúszott és Fábián
+takács izgatottan hozta elő házipatikáját, amelyet egy utazótól
+vásárolt meg a nagyapja három aranyért. A soha ki nem dugaszolt,
+titokzatos üvegecskéknek most is megvolt a szokott gyógyítóerejük,
+Scholtz kisasszony fölnyitotta megtört szemét:</p>
+<p>– A templom felől jött és a sarkon eltünt, – nyöszörögte. –
+Szürke köpönyeg volt rajta, mint mindig és levágott fejét kezében
+vitte…</p>
+<p>A ködös éjszaka szinte megnépesülni látszott a csöndes
+sikátorban. A mély homályban mécsek és gyertyák gyúlnak ki, – talán
+több is, mint egy tucat, – amely mécsekről, gyertyákról fogalmuk
+sem <span class="pagenum"><a name="Page_33" id=
+"Page_33">-33-</a></span> volt eddig az embereknek. Mozgások,
+zörgések, elfojtott szavak hallatszottak. Emberi árnyak suhantak ki
+a házakból, be a házakba és az öreg esőcsatorna fölébredve, halkan,
+búsan eresztette vizét a kikoptatott kövekre. Valami szél
+meglendítette a mozdulatlan szélkatonát és a régi toronyban tompán
+ütött az óra…</p>
+<p>– Mához egy hónapra meg fog halni, – suttogta valaki
+valahol.</p>
+<p>És egy perc múlva az egész ódon sikátor utána susogta a
+hangnak.</p>
+<p>– Hónap múlva meg fog halni!</p>
+<p>És Scholtz Antónia kisasszony mosolyogva ült föl ágyában és
+szíves szavakkal köszönte meg a szomszédok jóságát:</p>
+<p>– Olyan jól érzem magam, mint még soha az életben… Azaz, hogy
+már egyszer éreztem így magam: midőn a torony erkélyéről
+messzelátón a lublói utat kémleltem és ott megpillantottan hazatérő
+vőlegényem kocsiját… Akkor éreztem így magam, jó szomszédok. Müller
+néni, maga ugy-e emlékszik Budeuszra, a vőlegényemre!…</p>
+<p>Müllerné csaknem elsírta magát, amint csöndesen bólongatott
+szürke fejével.</p>
+<p>– Emlékszem, lelkem, szép menyasszonykám…</p>
+<p>Fábián és mások, akik a szobában tartózkodtak, nem kérdezték
+meg, hogy miért nevezi Antóniát menyasszonynak Müllerné. Elértették
+nyomban a bús célzást. A fejnélküli barát menyasszonya immár
+Scholtz Antónia. A barát megjelent neki és egy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> hónap
+múlva érte jön, amint századok óta tenni szokta. És ezért mindenki
+szomorú volt. Az idegen diákok fázósan bujtak össze kis
+szobájukban, Lizi, az örökkön szerelmes varróleányka boldogtalanul
+sóhajtott föl földszintes szobácskájában:</p>
+<p>– Ó, bár én láttam volna a szerzetest!…</p>
+<p>A szél sóhajtozva fujdogált és a tetőn a szélkatona, mintha
+valami régi táncot járna, forgott a sarkán.</p>
+<p>Csupán Scholtz Antóniának ragyogott a szeme és mosolygott az
+ajka még másnap is, meglátogatta Müllernét, amit sohasem tett
+azelőtt és vidoran kérdezősködött tőle, hogy emlékszik-e az apjára,
+az egykori polgármesterre, aki az úrnapi körmeneteken még abban a
+medvebőrben járt, amelyet egyszer a vajdák és grófok viseltek
+vállaikon, midőn a városka fölött uralkodtak? Müllerné mindenre
+emlékezett és Antónia ragyogva, szerelmesen kiáltott föl:</p>
+<p>– Soha sincsenek azóta olyan processziók!</p>
+<p>És délután, midőn az óra négyet ütött, a zsenilia-függöny
+vidáman húzódott félre az ablakról és a kártyák fürgén kezdtek
+igazodni a kis asztalkán. Senkit, a világon senkit sem lepett meg
+az, hogy a patience ezen a napon sikerült. „Kijött“ a kártya és
+erről örömtelenül vett tudomást a sikátor.</p>
+<p>– Most már így lesz ez mindig – egy hónapig, – morogta az
+apostol-szakállu Fábián takács.</p>
+<p>És Antónia kisasszony mintha napról-napra szebb és fiatalabb
+lett volna. Még ócska parókáján is mintha megfiatalodtak volna a
+lengő, szőke fürtök <span class="pagenum"><a name="Page_35" id=
+"Page_35">-35-</a></span> és a piros rongyocskák olyan rózsákat
+föstöttek arcára, hogy szinte igaziaknak látszottak e rózsák. A
+szekrényből mindenféle ócska ruhák kerültek elő, amely ruhák
+újaknak látszottak és a szótalan feketerigó zordon kalitkájában
+naphosszat fütyölgetett, pedig azelőtt alig lehetett a hangját
+hallani. A fehér hó nem olvadt többé mocskos sárrá az esőcsatorna
+közelében, megmaradott hónak és mint finom prém szegélyezte az
+alkonyi napsugártól megpirosodott régi háztetőket: mint vidám öreg
+király vállán a hermelin-palást.</p>
+<p>És Scholtz Antónia kisasszonyt egy hónap leforgása multán egy
+napon halva találták ágyában. A szomszédok elővették előre
+elkészített könnyeiket, szomorú arcaikat. Ez a haláleset senkit sem
+lepett meg a sikátorban, talán csak magát Scholtz Antóniát.
+<span class="pagenum"><a name="Page_36" id=
+"Page_36">-36-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_37"
+id="Page_37"><br />
+-37-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Jézuska csizmája.</h2>
+</div>
+<p>A Jámbor utazóhoz címzett fogadóból egy téli reggelen két
+lerongyolt, félig meztelen vendéget dobott ki Hircs korcsmáros
+szolgái segítségével. Az útszéli fogadó ama nagy országút mellett
+állott Eperjes és Bártfa között, amely országút a középkorban
+Európa mindenféle nemzetének fiait látta elvonulni. Kereskedők és
+koldusok, katonák és barátok, haramiák és zarándokok, akik északról
+délnek tartottak, ezt az országútat taposták és a Jámbor utazó
+várszerű falaival és kapújával biztonságot nyújtott az országút
+vándorainak. Harminc szekér is elfért a fogadó udvarán és a
+merénylő haramiák, akik vakmerőségükben olykor megtámadták éjnek
+idején a fogadót, amidőn gazdag kalmárok ütötték föl odabenn
+tanyájukat, bevert fejjel menekültek el a Jámbor utazó környékéről.
+Hircs, a tagbaszakadt fogadós nagy kutyáival és zömök, szélesvállú
+legényeivel talán még rendes katonaság ostromát is visszaverte
+volna, Krakkótól Kölnig jó hírneve volt a Jámbor utazónak és a
+kereskedők <span class="pagenum"><a name="Page_38" id=
+"Page_38">-38-</a></span> gyakran kerülőt tettek rendes
+útvonalukról, hogy biztonságban legyenek a pihenés napjaiban.</p>
+<p>Az a két vendég, akit az említett havas, téli reggelen a Jámbor
+utazóból a testi erők fensőbbségénél fogva a továbbutazásra
+fölszólítottak, nem tartozott sem a békés kalmárok, sem a jámbor
+zarándokok fajtájához. Zsoldos katonák voltak, akik a cseh háborút
+végigverekedték és Milánóba készülődtek, mert azt hallották, hogy
+ott némi csetepaté igérkezik. Hosszúhajú, bikanyakú, vadtekintetű
+hadfiak voltak, akik verekedésből tartották fenn magokat.
+Mindenféle fogadóba talán be sem fogadták volna őket, mert a
+zsoldos-katonának nem a legjobb híre volt békés országokban. De
+Hircs nem az az ember volt, aki megijedt volna a vitézektől, amikor
+az egyiknek aranyos markolatú kard csüngött vállán, a másiknak
+pedig kékróka szolgáltatta a prémet bekecséhez. Országok bejárására
+alkalmatos nagy bivalybőr-csizmák a lábakon, amelyeket a
+zsoldos-katona sem emészt el életében, de három-négy generáció is
+elhasználhatja békeidőben. Azonkívül jó cseh és lengyel aranyak is
+rejtőznek a széles övekben és Hircs uram figyelmét a vastag
+ezüstkarika sem kerülte el, amely az egyik vendég fülében lógott.
+Befogadta tehát a zsoldosokat és a konyhában, a tűzhely mellett
+jelölt nekik helyet a zsupszalmán. A takaréktűzhely fölé pedig
+fölakasztotta az öblös bográcsot, amelyben éjjel-nappal bor főtt. A
+főtt bornak talán kevés hatása van egy krakkói takácsra, a
+zarándok-ember, aki jóban fáradozik, szintén nem izgul föl a
+bográcstól, de a <span class="pagenum"><a name="Page_39" id=
+"Page_39">-39-</a></span> zsoldos-katona elveszíti minden
+akaraterejét, amint forrni kezd a bor a tűz fölött és a
+fűszerszámok bódító illata betölti a szobát. A főtt borhoz az
+ördögnek is van némi köze. Az ördög szerelem-gyökeret szokott dobni
+a borba, amikor az forrni kezd; hiába zárják be az ajtót, az ördög
+beveti fűszerét a kürtőn.</p>
+<p>A fogadós jól számított. A zsoldos-katonák: Penge és Vjuk a
+zsupszalmán heverészve, nyomban szimatolni kezdtek a bor után és
+fölkeltek fektükből. Csupán egy hosszúszakállú, jámborképű, idős
+zarándok volt akkor a fogadó vendége, mikoriban a zsoldosok észak
+felől megérkeztek. A katonák a zarándokot is kínálták a borból, de
+az tagadó mozdulatot tett és a jégvirágos ablak felé húzódott.
+Hosszú, szőrös, ingféle öltöny volt a zarándokon és a vállán a
+keresztalakú jelvény, amely azt bizonyította, hogy e férfiú
+megjárta a szentföldet. Kampós botján olvasók és érmek csörögtek és
+a szakálla az övét verte.</p>
+<p>– Nem iszom, – tiltakozott a zarándok, – mert a borban az ördög
+lakik.</p>
+<p>A zsoldosok nagyot nevettek ezen.</p>
+<p>– Bolond vagy, öreg, – kiáltott föl Penge, – a bor az Úristen
+adománya. Adta pedig azoknak, akiknek senkijük, semmijük nincsen.
+Ha bort iszom, mindenem van: feleségem, házam, becsületem. Amikor
+elszáll a mámor, megint csak Penge vagyok, a hontalan katona. Pedig
+az atyám becsületes szűcs-mester volt Rozsnyón… Nagyon régen
+volt.</p>
+<p>Vjuk a kékrókás dolmányt a vállára vetette <span class=
+"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> és
+összeszabdalt, durva arcán mámoros mosoly terült el, amidőn a
+borból ivott.</p>
+<p>– Én ma este, amire bealkonyult, Nürnbergben leszek és egy
+hófehér, szőke imádságos leány ölébe hajtom a fejem… Ha nem így
+lesz, ne legyen Vjuk a nevem.</p>
+<p>A zarándok, mint tisztes férfiúhoz illik, a fejét csóválta és az
+olvasóját zörgette. A katonák egy darabig még dévajkodtak vele,
+aztán kockázni kezdtek egy leterített köpenyegen. Az arany- és
+ezüstpénz látása különös hatással volt a jámbor zarándokra.
+Hamarosan a katonák mellé telepedett és többé nem vetette meg
+kínálásukat. A tisztes öreg olyan hatalmasan ivott, hogy a
+zsoldosok nem győzték eléggé magasztalni. Vjuk széles kedvében
+megölelte a zarándokot:</p>
+<p>– Szentférfi, nem jártál valaha Frankfurtban, az Odera mellett?
+A „Jó Landsknecht“-nél szokott inni egy bizonyos Kék Hánz, akit
+mindenki ismer az Odera mellett.</p>
+<p>A tisztes férfi letörölte szakálláról a bort és így szólott: –
+Az Odera mellett nem jártam, de megfordultam Düsseldorfban. Ilyen
+képecskékkel szoktak játszani: nézzétek!</p>
+<p>Az iszákjából egy pakli ócska kártyát vett elő, amelyre a pápa,
+a római császár és különböző királyok és fejedelmek arcképe volt
+föstve. Egy kártyán az ördög is rajt volt piroscsizmásan és tollas
+fövegben és azt mindenkinek ütni kellett.</p>
+<p>Penge és Vjuk nem is lettek volna igazi zsoldos katonák, ha a
+kártyát nem ismerik. Ösmerték ők <span class="pagenum"><a name=
+"Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> az újmódi játékot, s csak a
+kártya híán kockáztak. Nagy lelkesedéssel kezdtek kártyázni, azon
+új játékot játszva, amelyet „Landsknecht“-nek hívtak és annyit
+lehetett a játék alatt veszekedni, verekedni, amennyit akartak.</p>
+<p>A zarándok ügyesen forgatta a kártyát és a zsoldosok csakhamar
+kardot rántottak. Nagy ordítással rohanták meg az öreget, de az sem
+volt rest: előkapta kampós botját, amely ólommal volt bélelve és
+jól helyben hagyta a zsoldosokat.</p>
+<p>– Most pedig játszhatunk tovább, – mondta a zarándok a verekedés
+lecsillapultával.</p>
+<p>Időközben új vendég sompolygott a tűz mellé. Egy hamuszürke
+köntösü fejkendős asszonyféle, akinek ruhájáról messziről látszott,
+hogy valamely apáca-kolostorból való. A rongyos fátyol alól csupán
+két nagy fekete szeme csillogott a jövevénynek és kezéből hiányzott
+a szent olvasó. Olvasó nélkül apáca csak rossz úton járhat, nyilván
+megszökött rendjétől és most bujdosik a büntetés elől. A tisztes
+zarándok nyomban rákiáltott, amint megpillantotta:</p>
+<p>– Apage! – mondta és keresztet vetett.</p>
+<p>De a katonák helyet szorítottak az apácának a szalmán és borral
+kínálták.</p>
+<p>– Honnan jösz? – kérdezte a fogadós szigorúan, midőn a jövevényt
+megpillantotta.</p>
+<p>– Nem tudom! – felelt az a kendő alatt.</p>
+<p>– Hová mégy?</p>
+<p>– Nem tudom!</p>
+<p>Hircs uram kinyitotta az ajtót.</p>
+<p>– Pusztulj innen! – kiáltotta. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_42" id="Page_42">-42-</a></span></p>
+<p>De a zsoldosok váratlanul a jövevény pártjára keltek. Penge és
+Vjuk kardot rántottak és csaknem véres verekedésre kerül a sor, ha
+a zarándok szelid szóval le nem csillapítja a fogadóst.</p>
+<p>– A katona urak, – mondta alázatosan, – jó Krakkoviankák és
+Ferenc-tallérokkal rendelkeznek. Te csak komisz csárdás vagy, fogd
+be tehát a szádat.</p>
+<p>Hircs dörmögött egy darabig, aztán megrázta az öreg zarándok
+iszákját. Abban már számos Krakkoviánka és Ferenc-tallér
+csörgött.</p>
+<p>– Nem sokáig tart a dicsőség, úgy látom, – mondta és
+megveregette a tisztes férfi hátát.</p>
+<p>A zarándok lesütötte a szemét.</p>
+<p>– Megtesszük, amit lehet.</p>
+<p>Amire besötétedett, az arany és ezüstpénzek a zarándok
+tarisznyájába vándoroltak egytől-egyig. Vjuk egy darabig a kardját
+kereste, hogy széthasítja a szent férfi fejét, de a kardokat
+elrakta a fogadós. Penge vígasztalta a pajtását:</p>
+<p>– Ne búsulj, cimbora, a milánói aranynak még szebb a hangja,
+mint a lengyel talléré. Szaniszló király nagy mester, sajnálja az
+aranyat a talléraitól.</p>
+<p>Vjuk lassan megnyugodott és a bográcsot vette szemügyre. A
+fogadós új bort öntött a tűz fölé és a zsoldosoknak hatalmas kedvük
+támadt. Táncolni kezdtek és lerúgták nehéz csizmáikat. A szökött
+apáca dalolt a tűz mellett és a zarándok is lángra kapott. Vén cser
+volt az öreg. Lassan tüzesedett neki, de aztán soká égett.
+Jobbra-balra dőltek mellőle a mulatók és ő még mindig rakta
+egyedül. Hajnaltájban aztán abbanhagyta a mulatozást és
+fölcihelődött. <span class="pagenum"><a name="Page_43" id=
+"Page_43">-43-</a></span> A katonák már aludtak a szalmán és csupán
+az apáca látta félszemmel, hogy a tisztes öreg összeszedi a
+zsoldosok csizmáit, lehányt ruhadarabjait és búcsú nélkül elhagyja
+a fogadót.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Amint mondám, a forralt bort az ördög találta ki és a zsoldosok
+átkozták magukban az ördögöt, amidőn reggel a Jámbor utazóból az
+útszélre vettettek. Mezítláb, félig öltözötten, kard és süveg
+nélkül találták magukat a nagy országúton, a térdig érő hóban és a
+rettentő hidegben még beszélni sem tudtak. Egy álmos szolgalegény
+azt adta nekik tudomásukra, hogy a szentföldi zarándok Eperjes felé
+vette az útját. A zsoldosok találtak is a hóban valami nyomokat. De
+az lehetett farkasé is.</p>
+<p>Az út a hegynek kanyarodott és a hegyi út közepén kőfeszület
+állott, amelyet vastagon takart be bundájával a hó. Még csak varjak
+sem látszottak a téli tájon; nagy messziségben, mint fehér kupacok
+emelkedtek ki a látóhatárból az eperjesi tornyok.</p>
+<p>– Megfagyunk odáig – mondta alig hallhatólag Penge.</p>
+<p>– Én is azt gondolom, – felelt rekedt suttogással Vjuk. – Ez a
+kutya hideg megöl. Érzem, hogy nem soká bírom, pajtás… Csak a
+feszületet érjük el. Istentagadó, lázankodó voltam egész életemben.
+Most szeretnék a feszület alatt meghalni.</p>
+<p>Penge a cimborája karjába kapaszkodott és húzta, tolta előre a
+hóban. Vjuk már öreg legény volt, de sohasem látszott meg rajta.
+Csak most, amidőn <span class="pagenum"><a name="Page_44" id=
+"Page_44">-44-</a></span> a halál farkasa ólálkodott a két vándor
+körül, most látszott, hogy a farkas elsőbben Vjukra feni fogát.</p>
+<p>Nehezen, meg-megállva mentek fölfelé a hegyi úton. Egyszerre
+tompa kiáltást hallottak a hátuk mögött. Az apáca jött mögöttük és
+a karjával integetett, hogy megvárják.</p>
+<p>– Mindjárt ketten leszünk, cimbora, – szólt Penge. – Ketten
+könnyebben bírunk veled.</p>
+<p>A szürkeköntösü asszonyféle elérte a katonákat, aztán lenyirott
+fejéről levette a kendőjét és a megdermedt Vjuk vállára
+borította.</p>
+<p>– Csak addig a feszületig, – hörögte a zsoldos. – Nagyon bűnös
+vagyok.</p>
+<p>Az apáca és a zsoldos ketten húzták-tólták a magával tehetetlen
+Vjukot a kőfeszület felé. Egy darabig úgy látszott, hogy olyan
+messzire van az a feszület, hogy hármuk közül egyik sem érheti el
+soha. Mintha minden lépésüknél, amelyet előre tettek, a feszület
+ugyanannyival ment volna messzebb a hegyen. Az apáca hóval
+dörzsölgette a Vjuk meztelen mellét, hátát és csodálatos bizalommal
+suttogta fülébe:</p>
+<p>– Mindjárt ott leszünk! Aztán lábadra húzzuk a Jézuska
+csizmáját.</p>
+<p>– Vjuk vacogva nézett az apácára:</p>
+<p>– Hát van a Jézuskának csizmája?</p>
+<p>– Hogyne volna! Nagyon szép, meleg, nagy csizmája van. Csak
+gyere, te szegény Vjuk! – így szólt az apáca, aztán szabadon lévő
+karjával integetett a messzi feszület felé: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45">-45-</a></span></p>
+<p>– Gyere, Jézuska, közelebb. Egy szegény katonának, aki a
+pogányok ellen harcolt, kell a csizmácskád! – kiáltotta.</p>
+<p>Penge a lenyírtfejü asszonyfélére nézett és látta, hogy annak
+nagy szemei lángolva tapadnak a messzi kőfeszület felé. Sovány
+karjáról lecsúszott a hamuszínü köntös és a kar bizalommal,
+hivogatólag integetett.</p>
+<p>És a feszület mintha megmozdult volna. Mintha megindult volna
+lefelé a hegyoldalról és jött-jött közelebb azokhoz, akik a nagy
+hóban feléje törtettek.</p>
+<p>– Hozza Jézuska a csizmáit, – kiáltott a nővér. – Neked is
+hozza, Penge!…</p>
+<p>Penge arcán könnycsepp pergett végig és naiv hit sugárzott a
+szeméből:</p>
+<p>– Soha sem kockázom többé, – dideregte, – csak még egyszer
+legyen csizmám.</p>
+<p>– Jer, Jézuska, jer!… – sóhajtotta tompán Vjuk és dermedten
+állott meg az út közepén.</p>
+<p>S a feszület jött.</p>
+<p>Már ott állott előttük, jobbra az úton és a két zsoldos-katona
+tágranyílt szemmel bámult a kőkeresztre, amelyen egy töredezett,
+barna kő-Krisztus vala hóval befödve. De a lábakon, amelyeket szög
+vert át, két pár bivalybőr csizma függött. Két derék, nagy csizma,
+amelyben a zsoldosok nem ismertek a magukéra. Pedig az övék volt. A
+tolvaj nem bírván terhét, így szabadult a csizmáktól.</p>
+<p>Vjuk erőtlenül hanyatlott a feszület alá. Már félig megfagyott
+és szeme lezárult. Álmában sóhajtotta: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span></p>
+<p>– Jaj be szép csizma! Aranypatkó van rajta és berlini zsinórral
+van hímezve…</p>
+<p>Az apáca leakasztotta a csizmát és nehezen, erőlködve a Vjuk
+lábára igazította. Penge ezalatt hóval dörzsölte a bajtársát, de az
+már aludt, halálos dermedtséggel aludt…</p>
+<p>A Jézus pedig a kőkeresztről csendesen nézte őket, a három
+boldogtalant, szerencsétlent és az egyiket közülök magához
+szólította. <span class="pagenum"><a name="Page_47" id=
+"Page_47">-47-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Ábrándok.</h2>
+</div>
+<p>Fönn, a hegyoldali utcában éjféltájban ismét fölhangzott az
+éji-dal és Hollós dr., a múzeumi segédőr, aki nyáron szabadságát
+egy budai kis korcsmában töltötte, fölemelkedett asztalától:</p>
+<p>– Ismét az a titokzatos hang, – mormogta maga elé és megindult a
+hegyoldali utcában fölfelé.</p>
+<p>Budának ez a része, amelyben Hollós dr. immár tizedik napja
+hallgatta az éjféltájban fölcsendülő női hangot, talán a legrégibb
+része volt Budának. A kis házikók, amelyek valamikor emeletesek
+voltak, a vénségtől, régiségtől félig a földbe sülyedtek. A városi
+hatóság mintha megfeledkezett volna erről az utcácskáról, még csak
+lámpást sem helyezett el benne. Lenn, a hegy lábánál égett egy
+gázláng csupán és annak libegő lángja szeszélyes, fantasztikus
+árnyékokat vetett az út közepére. A házaggastyánok homályba
+burkolóztak; mintha több száz esztendős lett volna ez a homály. A
+keskeny ajtók, földhöz közel levő ablakok mögött mély csend honolt
+és Hollós dr., aki abban az időben éppen <span class=
+"pagenum"><a name="Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> középkori
+tanulmányokkal foglalkozott, míg lépései tompán visszhangzottak az
+ódon kövezeten, úgy érezte magát, mint egy középkori lovag, aki
+kedvese hangja után siet az éjszakában. Különben is fiatal és
+ábrándozásra hajló férfiú létére már napok óta szerelmes volt az
+ismeretlen hangba. Képzeletében látta a bájos női alakot valamely
+donjonban vagy egy rácsos erkélyen és valami titkos ösztön azt
+súgta neki, hogy ez a nő szerelemre vágyik. Hisz a fülemilék is
+azért énekelnek odafönn a Gellérthegy bokrai között, mert nem
+bírnak a szívecskéjükkel.</p>
+<p>Hollós dr. tehát halkított léptekkel ment a hang irányába.
+Képzeletében sarkantyúkat érzett a félcipőjén, amelyeknek csörgését
+mérsékelni kell. Sőt a sétapálcáját is olyan módon fogta, mintha
+hirtelen karddá változott volna az. Hisz az éjtől, amely tele van
+titokzatosságokkal és sejtésekkel, az is kitelik, hogy kard lesz a
+mogyorófapálcából, amint középkori levente lett az egyszerü múzeumi
+segédőrből, meg aztán jól esett ez az ártatlan don kihóteség, –
+hisz néha bizonyos körülmények között mindnyájan Don Kihóték
+vagyunk.</p>
+<p>Hollós dr. tehát, mielőtt elérte volna azt a sarki házikót,
+amelynek erkélyéről az éji dal hallatszott, megállott egy
+kapumélyedés alatt és elgondolta, hogy mit fog majd mondani, ha
+„szerelmét“ megpillantja. Vajjon mit is fog mondani? – Eddig még
+sohasem jutott tovább annál a bizonyos kapumélyedésnél és tíz napon
+át elhangzott a dal, anélkül, hogy Hollós szerelmét megpillantotta
+volna, vagy <span class="pagenum"><a name="Page_49" id=
+"Page_49">-49-</a></span> csak közelebb is lépett volna az
+erkélyhez. Csak akkor mert előjönni, mikor már minden
+elcsöndesedett és aztán órákig hiába bámult a sötét ablakokba. De
+ma minden másképpen történt, mint az előző éjszakákon. Hollós
+csupán rövid ideig időzött a kapumélyedés alatt, hogy gondolatait
+rendbeszedje. A dal még hangzott az erkélyen, amikor a segédőr
+bátran megindult a ház felé és szemét a földre sütve, mintha csak
+véletlenül került volna ide, megállott az erkély alatt.</p>
+<p>A dal elhangzott és Hollós dr. ijedten gondolta el, hogy ismét
+hiába leselkedett „szerelme“ után. Azért is, mint jól nevelt
+lovaghoz illik, nem mervén szemét egyenesen az erkélyre fordítani,
+előbb a kapu fölött lévő házszámot kezdte nagy gondossággal
+tanulmányozni. De abból a sötétben semmit sem láthatott. Lassan
+vonta végig tekintetét a régi ház cirádás falán és szívéig
+összerezzent, amint hirtelen megpillantotta az erkélyt és az
+erkélyen egy fehérruhás nőalakot.</p>
+<p>A szobában lámpa égett és annak fénye gyöngén megvilágította az
+erkélyt. Hollós mitsem láthatott meg a nő arcából, de ugyan minek
+is kereste volna az arcát? Hallotta hangját, mely üde és fiatal
+volt, bizonyosan üde és fiatal a hölgy, amint a középkori
+kisasszonyok mind azok voltak, akikért lovagjaik meghaltak.</p>
+<p>Most megmozdult odafönn a nőalak és a lámpafény szőke fürtöket
+világított meg és az arcból egy vonalnyit, amely fehér volt, mint a
+liliom.</p>
+<p>Hollós mozdulatlanul állott az erkély alatt. A <span class=
+"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> nő
+ránézett, – érezte, hogy nézi és várta, hogy megszólaljon odalenn a
+lovag. De Hollósnak semmi, de semmi nem jutott eszébe. Mindaz, amit
+előre elgondolt, – a szerelmes szavak, az epedő kifejezések, sőt a
+vers is, amelyet pedig számtalanszor írt az emlékkönyvekbe,
+elpárologtak a fejéből. Állt megszégyenülve, megnémulva és igen
+szerencsétlennek érezte magát.</p>
+<p>A nő már olyan mozdulatot tett, mintha el akarná hagyni az
+erkélyt, amikor Hollós végre levette kalapját és rekedt hangon
+megszólalt:</p>
+<p>– Kérem ne vegye sértésnek, hogy önt megszólítom, szép
+ismeretlen!… Már napok óta hallgatom nagy szívgyönyörüséggel az éji
+dalt, amely e helyről elhangzani szokott. Ma végre nem tudtam
+ellentállani, hogy ide ne jőjjek. Ugy-e, nem zavarom önt? Kérem
+csak egy szóval mondja, hogy kellemetlen vagyok önnek és én
+elmegyek, és soha többé, sohasem alkalmatlankodom.</p>
+<p>Hollós elhallgatott és a nő semmit sem felelt, de az erkélyt sem
+hagyta el. Hollós ezt bíztató jelnek itélte, azért valamivel
+bátrabban folytatta:</p>
+<p>– Ön talán azt gondolja felőlem, hogy valami szegény bolond
+vagyok, aki éjfélután alkalmatlankodik tisztességes nők ablakai
+alatt. És meglehet, hogy igaza van! Csakugyan szegény bolond
+vagyok. Mert én, bár nem ismerem, bár sohasem láttam – asszonyom,
+vagy kisasszony, – szeretem önt, amint csak azok szoktak szeretni,
+akik még sohasem szerettek. Én még sohasem szerettem az életben. Az
+ön hangja, az ön éji dala megtanított arra, hogy szívem
+<span class="pagenum"><a name="Page_51" id=
+"Page_51">-51-</a></span> van, amely szerelemre vágyik. Nem kérek
+öntől semmit, még csak azt sem, hogy tudomást vegyen rólam. Csak
+egy szál virágot dobjon le és én boldog leszek. Egész életemre
+boldog leszek…</p>
+<p>A nő nem felelt, de Hollós dr. látta, hogy hajához nyúlt és
+abból fehér virágot vett elő, amelyet lassan leeresztett az
+erkélyről.</p>
+<p>– És most Isten önnel! – mondotta a hang a magasból.</p>
+<p>Hollós fölkapta a virágot. Hervadt kis rózsa volt az, de a
+múzeumi segédőr úgy érezte, hogy ilyen illatot még sohasem érzett;
+mintha az egész utca, az egész város rózsaillattal telt volna meg.
+Mámorosan intett az erkélyre:</p>
+<p>– Köszönöm. Szívemből köszönöm. Tudom, hogy ostobaságot
+cselekszem, tudom, hogy a mai férfiak nem szoktak megelégedni egy
+szál virággal azoknak részéről, akiket szeretnek. De én szeretem a
+titokzatos, sejtelmes dolgokat. Sohasem fogom megismerni önt – és
+ön sem engem. És én mégis örökké megőrzöm szívemben ennek a
+szerelemnek az emlékét. Az éj emlékét, amikor olyan szerelmes
+voltam egy nőbe, amilyen szerelmes többé sohasem lehetek. És ön sem
+fog megismerhetni engem. Mert ha megismerne, talán kiábrándulna
+belőlem, talán megcsalódna és megsajnálná, hogy virággal
+ajándékozott meg akkor, amidőn még nem ismert… Isten önnel! Én
+boldog vagyok. Mert tudom, hogy még évek múlva is eszébe fogok
+jutni, ha majd csöndes éjszakán azt a dalt énekli, amelynek
+varázslatos hatása engem megigézett. Eszébe jutok és <span class=
+"pagenum"><a name="Page_52" id="Page_52">-52-</a></span> magában
+azt kérdezi: vajjon ki volt az a szegény fiú? vajjon ki volt? És
+szomoru lesz, hogy azt sohasem fogja megtudhatni.</p>
+<p>A nő ebben a percben kihajolt az erkélyről. Hollós összerezzent,
+amint csöndesen megszólalt:</p>
+<p>– Szeretném önt megismerni, hisz ön olyan bánatos embernek
+látszik, amilyen bánatos nő én vagyok.</p>
+<p>Hollós csöndesen ingatta a fejét.</p>
+<p>– Nem, nem ismerhet meg engem… Senkisem vagyok; árnyék vagyok,
+aki csöndes éjszakán odalopódzik önhöz és szomorúan ránéz, ha a dal
+fölhangzik. S ön majd hiába kérdi: ki vagy, te árnyalak? Feleletet
+nem fog kapni.</p>
+<p>– Uram, ne bolondozzon! – kiáltott most föl haragosan a nő. –
+Kívánom, hogy azonnal távozzék, mert a házmestert szólítom.</p>
+<p>Hollós csöndesen indult lefelé a hegyoldali utcából, de még
+visszanézett és látta, amint az ismeretlen nő fejére hajtja kezét
+és merengve néz utána az éjbe. És Hollós nagyon boldognak érezte
+magát, – mert még fiatal volt és szerette az ábrándokat.
+<span class="pagenum"><a name="Page_53" id=
+"Page_53">-53-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Gyurkovay hazaballag.</h2>
+</div>
+<h3>I.</h3>
+<p>Déli szél süvölt a háztető fölött, az ablakot pedig tavaszi eső
+csapkodja, odahaza: Bergengóciában most húznak a snepfek és húznak
+hazafelé mindenhonnan az atyafiságba, „farsangba adott“ leányzók.
+Mert ugyan hol van megírva, hogy minden leányt otthon kell férjhez
+adni? Nehéz dolog az, különösen a mai komisz világban, amikor a
+gavallérok nemcsak a telekjegyzőkönyvet ismerik teljes
+alapossággal, de még pontosan tudják az ezüstkanalak és vánkoscihák
+számát is, amelyekre számítani lehet. Ilyen körülmények között nagy
+szerencse kell hozzá, hogy a becsületes ember odahazulról
+„elsüthesse“ a leányát, vagy legalább is a telekjegyzőkönyvnek kell
+rendbe lennie. És miután sem szerencséje, sem rendes
+telekjegyzőkönyve nincs manapság a becsületes embereknek, – hogyan
+is lehetne a mostani „rendszer“ mellett! – számba vétetnek az
+atyafiak, akikhez farsangolni elmehetnek a leányok az anyjukkal.
+Olcsóbb is az ilyesmi, <span class="pagenum"><a name="Page_54" id=
+"Page_54">-54-</a></span> no meg kölcsönbe megy. Az öreg Simonyi
+néni, miután tavaly farsangban szerencsésen túladott Ilonán a
+dunántúli atyafiság segítségével, az idén már három somogyi
+kisasszonyt gardirozott a honi bálokban.</p>
+<p>De hát néha az atyafiság sem tud segíteni. Különösen rossz világ
+jár a felső vármegyékben. Ahány gavallér van ott, az mind partit
+akar csinálni. Táncoltatják, udvarolgatják az Alföldről odakerült
+kisasszonyokat, de a tót mind ravasz: nem nyilatkozik amúgy csárdás
+közben és megőrzi a hidegvérét még a hosszú-hosszú szünórában is,
+amikor pedig annyi sok mindenféléről lehet beszélni! A vidéki
+bálokban még becsületesen betartják a szünórákat, amikor a cigány
+hallgatónótákat játszik és a fejek, szőkék és barnák, önfeledten
+érnek össze… Sok szegény leány maradt azért már pártában, hogy a
+hebe-hurgya rendezőség előbb vetett véget a szünórának, amint az
+tervbe volt véve. Az előre elkészített ostromágyúk nem vonulhattak
+föl, mert az átkozott rendezőség a cigánnyal négyesre
+harangoztatott. Azért csak tartsuk be a szünórákat, sőt toldjuk is
+meg egypár perccel, fiatal barátaim, mert nem tudhatni, hogy nem
+követünk-e el életbevágó hibákat az oktalan sietséggel.</p>
+<p>Amerre a Vitkóczy-kisasszonyok jártak egy farsangon, –
+hosszúéjszakáju felvidéki bálakon, – a szünórát betartották, de,
+hajh, a két kisasszony mégis csak gyűrü nélkül jött haza az
+anyjával. Pedig Vitkóczynénak a nagyanyja csillagkeresztes dáma
+volt! De később ezt is elhallgatták ott, amerre <span class=
+"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> jártak,
+mert annyi előkelő atyafisága senkinek nincs, mint a felvidéki
+családoknak. Egyik-másik uralkodó hercegeket számol rokonai közé és
+a legszegényebbnél is van legalább egy báróné cousine. Úgy
+csillognak-villognak a felső vármegyékben a közel-távoli atyafiak,
+hogy a góthai almanach elbújhat szégyenletében. A csillagkeresztes
+nagymama, aki hosszú esztendőkön át hűségesen megtette a magáét, ha
+Vitkóczyék idegen társaságba keveredtek, a lomtárba került.
+Vitkóczyék csupán akkor foglalták el megillető helyüket a farsangi
+társaságban, amikor Vitkóczyné szorultságában egy váradi kanonok
+rokonságával kezdett dicsekedni. Úgy látszik, egy élő kanonok mégis
+csak nagyobb potentát egy halott csillagkeresztes dámánál.</p>
+<p>De íme mégis eredménytelenül jöttek haza a görbe országból,
+megérkezve egy sötét hajnalon, amikor a vasuti állomáson havas eső
+csapkodta a restauráció párás ablakait és teremtett lélek nem
+látszott sehol. A restaurációban már világosság volt és még
+Vitkóczy mama ugyancsak noszogatta a kisasszonyokat a tömérdek
+skatulyával, különböző kosárral kifelé a vendéglő ajtaja fölnyílt
+és egy bundába burkolt, nemez-csizmás alak, krákogva lépett ki a
+perronra. Vitkóczyék csak akkor vették észre, amikor hatalmas
+hangon jóreggelt kívánt az északi sarkra készülő utazó.</p>
+<p>Vitkóczyné idegesen kapta hátra a fejét:</p>
+<p>– No, te is köszönhetnél barátságosabban, Gyurkovay, nem pedig
+mint az erdei haramia.</p>
+<p>A kisasszonykák a skatulyák mögül „kezét csókolomat“
+<span class="pagenum"><a name="Page_56" id=
+"Page_56">-56-</a></span> mormogtak. Gyurkovay, egy helybeli
+ügyvéd, félig-meddig amolyan magyar rokonságban volt a családdal,
+de teljesen hasznavehetetlen, tizenkétpróbás agglegény volt.
+Különben az utóbbi időben már a kora is megóvta őt mindenféle
+kombinációktól.</p>
+<p>– Farsangból jöttök? – kérdezte Gyurkovay szokásos kiabáló
+hangján.</p>
+<p>– Onnan, tótországból, hogy sülyedne el, – felelt Vitkóczyné nem
+kevésbbé erős hangon.</p>
+<p>– Ugyan ne kiabálj, Züzánn! – csillapította Gyurkovay.</p>
+<p>– Miért ne kiabálnék? Először nem hallja az ördög sem,
+másodszor, megmondtam nekik a fülük hallatára. Csak tóttal ne
+keveredjen az ember atyafiságba.</p>
+<p>– Ugyan ne mérgelődj, amikor a leves még az asztalon sincs.
+Nemrégiben levelet kaptam onnan, ahol jártatok. Egy fiatal fiskális
+kollégám nagyon szépeket írt a leányokról.</p>
+<p>– Csak nem bizonyos Bajomi? – kérdezték csaknem egyszerre a
+Vitkóczy-kisasszonyok.</p>
+<p>– De éppen ő…</p>
+<p>– Ugy-e mondtuk, mama?…</p>
+<p>– Talán el is fog jönni ide. Hanem most Isten veletek. Még
+itthágy a vonat.</p>
+<p>Gyurkovay fiatalos fürgeséggel ugrott föl az induló vonatra, a
+kisasszonyok reménykedve néztek utána, hátha elejt még egy szót a
+vén medve, amiből kombinálni lehetne. De a vén medve meg sem
+fordulva, kedélyesen jóreggelt! bömbölve, nyomult <span class=
+"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> be havas
+bundájában egy másodosztályu szakaszba, ahol egymás hátán aludtak
+az éjjeli vonat utasai. Már jó darab ideje zakatolt a vonat,
+Gyurkovay jóreggelt-je a kerekek zörgésén is áthallatszott, mert
+nyilván senki sem akart fölébredni, hogy kényelmes helyét
+elhagyja.</p>
+<p>A Vitkóczy-kisasszonyok a skatulyák mögül hirtelen kipirosodó
+arccal néztek az anyjukra.</p>
+<p>– Ugy-e, megmondtuk előre, mama, hogy Bajomi doktornak komoly
+szándékai vannak.</p>
+<p>– Ne gágogjatok, – felelt Vitkóczyné. – Most már éppenséggel
+semmi sem lesz a dologból. Gyurkovay bátyátok eddig még mindent
+elpuskázott.</p>
+<p>A leányok lehajtották a fejüket.</p>
+<p>– Igaz, – felelt Anna, az idősebb, – nekem már tíz esztendeje
+igéri, hogy férjhez ád.</p>
+<h3>II.</h3>
+<p>„A legrosszabb lóban is van egy verseny“, – mondják gyönyörü
+magyarsággal a sportemberek. – Gyurkovay Pál is olyanformán kezdett
+cselekedni egyszer, amit éppenséggel nem remélhettek tőle a húgai.
+Ahelyett, hogy a megyei kaszinóban ült volna, otthon leveleket írt
+annak a bizonyos fiatal kollégának, és mikor egy-egy levéllel
+elkészült, nyomban megüzente azt Vitkóczyéknak.</p>
+<p>– Ment ám episztóla tótországba!</p>
+<p>De arra már nem volt rábírható, hogy személyesen is tiszteletét
+tegye és élőszóval referáljon az <span class="pagenum"><a name=
+"Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> előörsi szolgálatot tévő
+levelek minéműségéről. Gyurkovay Pál elvből elkerülte azokat a
+házakat, ahol beköttetlen fejü hajadonok léteznek. Az ördög nem
+alszik, – mondogatta, – a kaszinóban legföljebb pártimat veszítem
+el, de nem a szabadságomat. (Pedig mondom, már öreg legény volt,
+nem sokat ért neki az a félve-féltett szabadság.)</p>
+<p>Addig hordta az üzeneteket a Vitkóczyék szobaleánya a
+pipafüstös, tintaszagu kancelláriából, míg egy napon, úgy négy óra
+felé a következő postával érkezett haza kiküldetéséből:</p>
+<p>– Ma este megérkezik az ipse, nálatok fogunk vacsorázni.</p>
+<p>Erre Vitkóczyné stantepede elájult.</p>
+<p>Mikor nagynehezen magához térítették a derék, javakorabeli
+asszonyt, aki különösen fiatalemberek előtt versenyre kelhetett
+volna bátran a leányaival, olyan éktelen káromkodást vitt véghez,
+hogy a leányok ijedten dugták be a fülüket.</p>
+<p>– Ez Gyurkovay! Ez teljesen rávall a kaszinók és kávéházak
+éjjeli baglyára. Ideüzen, mint a korcsmába, estére vendéget hoz.
+Most már hol van a világnak az a gazdasszonya, aki el ne veszítené
+a kontyát ez adott esetben. Mondd, Vitkóczyné, nem őrült ez az
+ember?</p>
+<p>(Vitkóczyné önmagához intézett kérdésekkel dühösítette magát, ha
+benne volt, mert felelni úgy sem mert felelni neki senki.)</p>
+<p>– Mondd, te szerencsétlen Vitkóczyné, mit fogsz most csinálni,
+hogy a szemed ki ne süljön a szégyentől? Ó, ti férfiak, férfiak!…
+<span class="pagenum"><a name="Page_59" id=
+"Page_59">-59-</a></span></p>
+<p>Ha Vitkóczy bácsi, szegény, még élt volna, bizonnyal
+megszenvedett volna a férfinemért. De a jóember már régen csöndesen
+viselkedett és nem kellett ártatlanul szenvednie.</p>
+<p>Ilyen előzmények után természetesnek fog az látszani, hogy este
+nyolc órakor, midőn Gyurkovay Pál bömbölő hangja fölhangzott az
+udvar felől, pompás vacsora várta Vitkóczyéknál a vendégeket.
+Gyurkovay csakugyan elhozta magával Bajomi doktort, nem Krecsákot,
+a végrehajtót, sem Vadász Attilát kártyás cimboráját, hanem
+valóságban Bajomi Sándor tótországi köz- és váltóügyvédet, amin
+Vitkóczyné eleget csodálkozott.</p>
+<p>– No, – mondta csupán Gyurkovay Pál és fáradtan leült egy nagy
+bőrös-karosszékbe. Talán a homlokát is megtörölgette volna, de e
+percben úgy sem törődött vele senki. A kisasszonyok és Vitkóczyné
+minden kedvességüket a kis fekete, félénk fiatalemberre pazarolták,
+aki szinte ijedten nézett körül ennyi kedvesség láttára.</p>
+<p>– Hogy van? Hogy utazott? Mikor érkezett? Mit csinálnak az
+otthoniak? Remélhetjük-e, hogy sokáig, nagyon sokáig lesz
+szerencsénk? Szereti-e a töltött káposztát? Hát a püspök-tortát?
+Mert éppen az lesz vacsorára…</p>
+<p>– No-no, – dörmögte Gyurkovay Pál, hogy némileg ő is
+észrevétessék, de csupán egy rosszaló pillantásban volt része a
+Vitkóczyné részéről, még mindig a késői üzenet miatt.</p>
+<p>Gyurkovay sóhajtva nézett a mennyezet felé és magában
+megfogadta, hogy ismét hosszú időre beszünteti <span class=
+"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> az
+úgynevezett családi viziteket, amikor az emberrel nem törődik
+senki.</p>
+<p>Végre megadatott a jel a vacsorához. A két kisasszony vidáman
+kapaszkodott az ijedtarcu fiatalember karjaiba és
+mazurka-lépésekben vonultak ki a szalónból. Gyurkovay Pál keserü
+gondolataiból arra tért magához, hogy valaki megcsípi a karját.</p>
+<p>– Te sem tudod már az illemet, – sziszegte mosolygás alá rejtett
+mérgelődéssel Vitkóczyné.</p>
+<p>Gyurkovay karját nyújtotta és fáradt lépésekkel vezette be a ház
+asszonyát az ebédlőbe.</p>
+<p>Szerencsére kerek asztalnál terítettek, mert különben az
+elhelyezkedésnél is sérelem érte volna Gyurkovay Pált, amint ezt
+magában gondolta.</p>
+<p>A szobaleány úgy kicsípte magát ez alkalomra, hogy Gyurkovay
+uram nem győzte a fejét csóválni. Sőt meg is kérdezte
+Vitkóczynétól:</p>
+<p>– Ez volna a szeplős Sári?</p>
+<p>Feleletet csupán az asztal alatt kapott egy erőteljes nyomás
+alakjában a lábára.</p>
+<p>Ez volt azonban az utolsó incidens, amivel Gyurkovay Pál szalóni
+elmaradottságáról tanúságot tett. A fehér asztalnál a pompás sültek
+és jó borok társaságában csakhamar megtalálta szokásos
+kedélyességét és miután túláradó magasztalásban részesítette a
+szakácsnő áldott kezét (mind a két leány lesütötte a szemét ekkor),
+poharát a ház úrnőjére emelve, csinos dikciót vágott ki. Dikciózás
+közben fölpirult az arca, deres bajusz-szálai egyenkint mozogni
+látszottak, csupán az zavarta meg, hogy senki <span class=
+"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> sem
+méltányolta hangos kacagással azt a közbeszólást, amelyet Vadász
+Attila elkövetett volna, – ha véletlenül jelen van. De a borulat
+hamar eloszlott, mert a társaság anélkül is elég vidám volt és
+amidőn Gyurkovay Pál áttért azon szép szemek dicséretére, amelyek
+mint fénylő csillagok ragyognak e ház egén, még a szigorú
+Vitkóczyné is elmosolyodott és tréfásan Pál úr kezére
+legyintett.</p>
+<p>Mintha csak valami rendkívüli varázsereje lett volna a
+Vitkóczyné fehér, erős kezének. Mintha villamosütés érte volna
+Gyurkovay Pált, a megcsontosodott öreg legényt s egyszerre
+föltámadt a szívében minden gyöngédség, vágyakozás, vonzalom,
+amellyel a női nem iránt viselkedik. A szeme fölragyogott és a
+nyelve megeredt. A leányok az ijedtarcú fiatalemberrel a szalonba
+vonultak zongorázni és a félig nyitott ajtón át mindenféle ósdi
+valcerek melódiái ömlöttek be az ebédlőbe, – mert az új kotta
+drága. A régi hanghullámok körülborongták a Gyurkovay Pál deres
+fejét és az asztalon át közelebb hajolva Vitkóczynéhoz, így kezdett
+beszélni:</p>
+<p>– Ide hallgass, Züzánn. Amint ezeket a fiatalokat látom magam
+körül, az jut eszembe, hogy mi mind a ketten elhibáztuk az
+életünket. Nekünk valójában egymásénak kellett volna lennünk.
+Emlékszel arra a régi majálisra, amikor fehér ruhádban először
+láttalak meg… Emlékszel a szent esküvésekre, amellyel egymásnak
+örök szerelmet fogadtunk? Aztán mi lett? Az élet kifacsart engem,
+mint egy citromot és te sem voltál igazán boldog soha…</p>
+<p>A Rip van Winkle keringőjét verték odabent <span class=
+"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> a zongorán
+és Vitkóczyné elmélázva hajtotta félre a fejét.</p>
+<p>– Remélem, hogy a boldogságomat a gyermekeimben megtalálom.</p>
+<p>Gyurkovay szenvedélyesen suttogta:</p>
+<p>– Az is boldogság, de más boldogság. Mindenkinek jussa van a
+saját boldogságához. Miért vont meg az élet tőlem mindent? Azt
+hiszed, nem lettem volna boldog egy kedves, jó asszony oldalán,
+amilyen te vagy, Züzánn?</p>
+<p>– Azt hiszem, boldog lettél volna.</p>
+<p>– Nos, tehát, miért kellett mindennek úgy történni, mint ahogyan
+történt? Úgy érzem, hogy még nem késő… Még mindent helyre lehetne
+pótolni.</p>
+<p>Igy szólt Gyurkovay és megragadta az asszony kezét. Az derűs
+kacagással emelkedett föl:</p>
+<p>– Ne bolondozzunk, Pál. Ne keserítsük egymást. Az élet rövid
+már, hagyjuk az ostoba multat. Lá, lá, lá… la-la-la… Emlékszel erre
+a régi valcerre?</p>
+<p>A zongora húrjai egy ócska nótát zengtek, amelyet a mai emberek
+már nem is érthetnének meg. De a Gyurkovay és Vitkóczyné arca
+átszellemült a régi hangokra és Gyurkovay Pál hirtelen
+elhatározással fölállott és táncmozdulattal az asszony elé lépett.
+Vitkóczyné nem ellenkezett. Körülvalcerozták az ebédlő-asztalt és
+amire a leányok észrevették volna, már a szalonban folytatták a
+valcert, ahová Gyurkovay ügyesen bekormányozta táncosnőjét.</p>
+<p>– Táncoljatok, gyerekek, csak egyszer élünk! – kiáltotta
+Gyurkovay. <span class="pagenum"><a name="Page_63" id=
+"Page_63">-63-</a></span></p>
+<p>A leányok fölváltva verték a zongorát és csakhamar
+belemelegedett a táncba a társaság. A kis ügyvéd „felvidékiesen“
+keringőzött, amely hasonlít a bécsi fiákkerosok táncához és
+Gyurkovay ezen nagyokat hahotázott. Egyebekben az est hőse az öreg
+Gyurkovay volt. Rendezte a táncokat és selyemkendőt
+lobogtatott.</p>
+<p>– Kár, hogy kevesen vagyunk a körmagyarhoz. Az csak a szép tánc!
+– kiáltotta.</p>
+<p>A Vitkóczy-kisasszonyok is kitettek magukért a táncban és
+csaknem olyan jól táncoltak, mint az anyjuk. A megtermett
+Vitkóczyné szinte röpülni látszott tánc közben. Könnyedén, egy
+bálkirálynő nyugodt magatartásával táncolt fáradhatatlanul.</p>
+<p>Éjfél felé Gyurkovay Pálnak eszébe jutott egy románc, amelyet
+fiatal korában szépen tudott énekelni. Elénekelte a románcot, aztán
+tökéletesen kifáradva, lehunyt szemmel ült le a kanapéra. Egy
+negyedóra múlva álmosan nyitotta föl a szemét, megtámogatta a
+térdét és így szólt:</p>
+<p>– Én hazaballagok, mert öreg ember vagyok.</p>
+<p>A szíves marasztalásra kedvetlen dörmögéssel válaszolt, mintha
+nem is tisztes család közben lett volna. Vitkóczyné hiába vetett
+reá rosszaló pillantásokat, a kisasszonykák hiába könyörögtek.</p>
+<p>– Hazaballagok, – ismételte konokul Gyurkovay és a kabátját
+vette.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Az utcán Bajmoki doktor bizalmasan az öreg úr karjába
+kapaszkodott. <span class="pagenum"><a name="Page_64" id=
+"Page_64">-64-</a></span></p>
+<p>– Mondja, kolléga úr, milyen familia ez, ahol voltunk?</p>
+<p>Gyurkovay keserűen elnevette magát és bömbölő hangon
+fölkiáltott:</p>
+<p>– Olyan familia, hogy örülhetne ön, hogy náluk megfordulhat.</p>
+<p>Bajmoki cinikusan nevetett:</p>
+<p>– Persze, persze, ha a ház úrnője engem is kitüntetne!</p>
+<p>– Ostoba, – dörmögte Gyurkovay és hátat fordítva vendégének,
+hazaballagott. <span class="pagenum"><a name="Page_65" id=
+"Page_65">-65-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Dickens úr barátai.</h2>
+</div>
+<p>Elly korán reggel félrevonta a függönyt atyja dolgozószobájának
+ajtajáról és rémülten kiáltott föl:</p>
+<p>– A papa ismét elszökött az éjszaka!</p>
+<p>Elly kiáltására Dovenné is kisietett a szomszédszobából. A
+fiatal asszony kezénél fogva vezette hatesztendős fiacskáját, aki
+olyan kövér volt, hogy járni is alig tudott. Meggondoltan, lassan
+döcögött, mint egy kis elefánt. Nagyapja, ha megpillantotta,
+nyomban letette a tollat és percekig gyönyörködött kövér
+unokájában… Dovenné szintén félrehúzta a függönyt.</p>
+<p>– Csakugyan, a papa megszökött, – mormogta szomorúan, mintha
+valami igen nagy szerencsétlenség érte volna a házat azzal, hogy
+Dickens úr ismét, mint a legutóbbi évek folyamán gyakran, éjjel,
+mialatt senki sem vigyázott reá, elszökött a háztól. Elkóborolt, s
+ki tudja, mikor kerül haza!…</p>
+<p>A dolgozószobában még minden abban a rendben volt, ahogyan
+éjféltájban elhagyták a nők a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> helyiséget. A kis asztalon a
+hatalmas teafőző, amely úgy zúg, pöfög, mint egy gőzhajó. Talán még
+kürtöl is, mert a Seffieldi-utca lakói a teafőző révén értesülnek
+arról, hogy Dickens úr otthon van és regényeit írja. Ám a hatalmas
+edény, amely fiatalabb korában bizonnyal személyszállító gőzös volt
+a Themzén, most mélységesen hallgat a nők szomorúságára.</p>
+<p>A széles íróasztal közepére bojtos házisapka van dobva.
+Ugyanezen okból a faliszekrény ajtaja nyitva van és a fogas,
+amelyen Dickens úr kürtőkalapja és kávészínü köpenyege szokott
+függni, üres, végérvényesen üres, Dickens úr most már teljes
+bizonysággal elhagyta a házat. Az asztal sarkán lapos alju, karcsu
+kerti rézlámpás, amelyben még most is pislog a kormos láng és
+rávilágít a bagolyalaku tintatartóra, az elhasznált lúdtollak
+tömegére, amelyek mint egy kis hadsereg állnak őrt megfelelő
+tartóban. Legfelül pedig teleírott papírlap, az író gyöngyalaku,
+apró betüivel, csupán a D-ék szokatlanul cifrák e nyugodt,
+folyékony írásban. Elly, aki a háztartás és apja irodalmi ügyeinek
+vezetője, az írásra hajol, amely a Black House egyik részlete.
+Keresgél az asztalon, majd szomoruan susogja asszonynénjének:</p>
+<p>– A regényfolytatásért is hiába jönnek!</p>
+<p>A két nő búsan csóválja a fejét, amíg a kövér fiúcska rekedt
+hangon kiáltozva ragadja magához nagyapja házisapkáját, amelyet
+nyomban nagy fejére tesz. A sarokból hiányzik a barnára kopott
+botocska, amely szökésében hű társa volt gazdájának <span class=
+"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> és nem
+kopogott a Seffieldi-utca kövezetén, hogy árulóvá váljon.</p>
+<p>A tágas ablakközben ezalatt fölébred a feketerigó zordon
+kalitkájában. Mintha egy középkori várúr ébredne komor
+sziklafészkében: a magányos madár tompa füttyszóval néz körül a
+szobában. S aztán nyomban elhallgat, mintha észrevette volna a
+szomorúságot, amely a házat betölti.</p>
+<p>Az ajtó megnyilik e percben és hangos köszönéssel lép a szobába
+Tom, a Times szolgája. Szolgája? Igen, rosszul mondtam ezt és ha
+Tom úr tudomást szerezne e kitételről, joggal haragudhatna. Tom úr
+több, sokszorosan több volt, mint egyszerü szolga. Nem volt a
+szerkesztőségnek olyan titka, amelyet fiatal kora dacára ne tudott
+volna. Korábban egy fügekereskedő alkalmazottja, de mióta az
+írókkal és szerkesztőkkel lépett összeköttetésbe, titokban mindig
+összeszorítja öklét, ha fügekereskedés mellett halad el a Cityben:
+személyes sérelemnek, gúnynak tekinti, hogy Londonban
+fügekereskedők vannak. De hát nem is csoda. Tom úr megérdemli az
+utókortól a feledésnek ama bizonyos fátyolát, amelyet a
+baklövésekre szokás vetni. Tom úr fiatal kora dacára személyes
+ismeretségben volt Gladstone úrral, akinek cikkeért a Times
+irodájából elküldeni szokták. Arról pedig talán külön beszélni sem
+kell, hogy egész Nagybritanniában ő volt a legelső ember, aki az
+aznapi regényfolytatásról értesült, amelyet a híres Dickens úr írt
+a Times olvasóinak. Korán reggelenkint, amikor bizonyos
+kereskedelmi alkalmazottak kék köténnyel és felgyűrt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_68" id="Page_68">-68-</a></span> kabátujjal
+söprögették a citybeli irodákat és üzleteket. Tom úr sokatmondó
+arckifejezések között olvasta a nyomda számára vitt kéziratot.
+Meg-megállt és sapkáját földhözvágva nevetett, bár erre nem mindig
+volt oka. Irving úr nem tudná utánozni Tom úr arckifejezéseit,
+hahotáit, pillantásait, amelyekkel a City korareggeli publikumának
+tudomására akarta hozni, hogy ő a Boz regényfolytatását olvassa.
+Néhány jóval fiatalabb gentlemannek idővel megengedte, hogy tisztes
+távolból kövessék és résztvegyenek azon leírhatatlan élvezetekben,
+amelynek nyomait Tom úr arcáról leolvashatták. Tom úr néha annyira
+leereszkedett a fiatal gentlemannekhez, hogy még meg is szólalt:
+„Óriás.“ „Nagyszerü!“ És más hasonló fölkiáltásokkal fűszerezte
+olvasmányát. És bizony gyakran csorgott a nyála némelyik fiatal
+úrnak, amint zsebredugott kezekkel követte a népszerü Tomot a
+Seffieldi-utcából a Times irodájáig.</p>
+<p>Nem volt tehát kicsiny Tom úr meghökkenése, amidőn arról
+értesült, hogy ma üres kézzel kell visszamennie az irodába, a mai
+regényfolytatás elmarad.</p>
+<p>– Lehetetlen, – rebegte és aranyos sapkáját szemére húzva,
+lehorgasztott fővel és mellékutcákon ügetett el a Seffieldi-utcai
+házból.</p>
+<p>Amíg e kis dolgok történtek Dickens úr dolgozószobájában és
+mialatt a kandallón álló óraházikóból többször kisétált a barát s a
+házikó tornyában csengő hangon szorgalmatoskodtak kicsiny
+kalapácsok, ezalatt az, aki a szomorúságnak okozója volt,
+<span class="pagenum"><a name="Page_69" id=
+"Page_69">-69-</a></span> gyanutlanul, bizonyos megelégedettséggel
+ült London Warwick nevü külvárosában a Régi katonához címzett
+vendégfogadóban.</p>
+<p>A Régi katona éppen olyan vendégfogadó volt, amilyen akadt
+Londonban és külvárosában még körülbelül ezer: gyaluforgács lógott
+le a háztetőről és az utcafelőli falra egy óriási, habzó söröspohár
+volt festve. Különösen ez a söröspohár volt nagyon sikerült. A
+fuvarosok, akik nyári hőségben erre hajtottak, megesküdtek, hogy
+komlóillatot éreznek, amikor a söröspoharat a Régi katona falán
+megpillantják. Ámde a fuvarosok nyári hőségben nem egészen
+megbízhatók és könnyen lehetséges, hogy más korcsmák előtt is
+érezték a komló illatát.</p>
+<p>A komló-illat tehát nem lehetett az a sajátossága a Régi
+katonának, amely ezt az öreg uracskát a Seffieldi-utcából idáig
+vonzotta. Kellett, hogy legyen más sajátossága is a Régi katonának,
+aminthogy volt is.</p>
+<p>Egy lugas állott az országút felé, amely tetejéig vadkomlóval
+volt befutva és a lugasban hűvös volt. Egyetlen asztal állott a
+lugas közepén, vörös abrosszal leterítve és az asztal körül székek
+állottak. Két öblös, kényelmes karosszék, amilyenben azok az
+emberek szoktak ülni, akik körülbelül meg vannak elégedve a
+világgal és meg vannak elégedve önmagukkal. Ezek a széles bőrszékek
+azt beszélték, hogy Warwick külvárosában nem ismerik a bajt,
+nyugtalanságot, idegességet és más efféle újmódi betegséget. A
+székekhez megfelelő söröskancsók tartoztak, széles, terjedelmes
+kancsók, <span class="pagenum"><a name="Page_70" id=
+"Page_70">-70-</a></span> amelyekben a barnaszínü sör bizonyosan
+igen jól érezte magát. Olyan korsók voltak ezek, amelyek manapság
+már nem divatosak. Találhatók, feltalálhatók ugyan még itt és ott,
+különösen postaállomások közelében, ahol a pirosmellényes
+postakocsisok megkövetelik, hogy a pohár, amellyel leöblítik
+torkukból az országút porát, terjedelmes legyen, – de másfelé már
+nem igen divatosak ezek a poharak. Eltünnek, elenyésznek, mint
+például többé nincs szokásban a postakocsis mellé ülni és vele
+egész úton beszélgetni. A postakocsis feleleteit ahhoz mérte,
+vajjon hány korsó sörre van kilátása a legközelebbi korcsmánál.
+Manapság szófukarok és komorak a postakocsisok, mert rendesen a
+nagyon szegény emberek jutnak melléjük a bakra, akiktől nincs
+kilátás egyetlen korsó sörre sem… De meg másrészt az sem egészen
+bizonyos, élnek-e még azok a pirosképü, vidám fickók, akik
+Londontól Essexig játszva tették meg az utat a nehéz
+postakocsival.</p>
+<p>A Régi katonában tehát olyan söröskorsók voltak, amilyenek a
+postakocsisok virágjában voltak divatban és szólt is a postakürt a
+susex-i országúton, amikor a Régi katona gyaluforgácsa feltünt a
+törpe fák között.</p>
+<p>Mondtam, hogy két karosszék volt?</p>
+<p>Az egyik karosszékben, amelyiknek öléből éppen az országútra
+lehetett látni, az az öreg uracska szokott üldögélni, aki
+mostanában sűrün jár ide kávészínü köpenyegében. Dickens úr – ez az
+öreg uracska neve – ismerőse az egész környéknek, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> a
+postakocsisoknak és a gyerekeknek, akik a lugasokon kívül
+gomboznak, vagy Wellingtont játszanak. A külváros valamennyi
+rongyos gyereke ott játszadozik a Régi katona körül, itt szaladgált
+talán Twist Olivér is egykor.</p>
+<p>Az egyik karosszéknek állandó gazdája tehát a tubákszínü öreg
+uracska, aki a nagy korsóból szokta inni a barna sört és furcsán
+hunyorít a szemével. A másik karosszéknek a vendégei változnak,
+sűrün változnak. Itt szokott ülni Cross úr, a pirosképü,
+szélesvállu, fehérhaju fogadós és nagyokat hörpintve söréből, az
+országút felé tekint. De hát Cross úrnak más dolga is van, mint a
+lugasban üldögélni és Dickens úrnak hiábavaló locsogását hallgatni.
+A lovak abrakolására is fel kell ügyelni, mert Ryerson úr, a
+postakocsis nemsokára itt lesz szekerével és ugyancsak lármát csap,
+ha a postalovak nincsenek kellőleg abrakolva.</p>
+<p>A korcsmáros mielőtt elhagyná helyét a lugasban, átkiált a
+keskeny palánkkerítésen a szomszédba, ahol egy vadkörtefa alatt egy
+öregember üldögél.</p>
+<p>– Kapitány, nem jönnél át egy szóra, meg egy korsó sörre Dickens
+úrhoz?</p>
+<p>A kapitány, – Bridgen nyugalmazott tengerészkapitány ő, – mindig
+hajlandó egy szóra és egy korsó sörre. Megtanulta odakünn az
+oceánon, – ahol a halak ennivalójául a féllábát hagyta, – hogy
+szóra és egy ital sörre mindig kell, hogy legyen ideje az embernek.
+Meg aztán a tubákszínü öreg uracska pompás partner. Soha se úntatja
+az <span class="pagenum"><a name="Page_72" id=
+"Page_72">-72-</a></span> embert a hazugságaival, soha sem vág
+közbe, még a legunalmasabb történetbe se szól: hallgat csendesen és
+fejével bólongat.</p>
+<p>– Érdekes, ördöngősen érdekes, kapitány uram! – kiált fel néha
+és Brigden nyugalmazott tengerészkapitány, miközben falábát az
+asztalra teszi, új történetbe kezd.</p>
+<p>Brigden kapitány vén tengeri fóka, ördöngősen vén, de az ő
+történeteinek is végük lesz egyszer. Meg aztán el is fárad a
+kapitány, kihörpinti sörét és visszavonul a szomszédba, a
+vadkörtefa alá, ahol magában azon tünődik, hogy ez a szárazföldi
+patkány, a Dickens úr, elhitte-e a singaporei esetet, amit az imént
+elmesélt, és ha netán elhitte volna, fel kellene világosítani, hogy
+a történetnek a vége kissé túlzott, határozottan túlzott…</p>
+<p>A karosszék tehát ismét üres a lugasban, de nem sokáig marad
+üresen. A távolból fölhangzik a postakürt hangja és a susexi úton a
+porfellegből kibontakozik a sárga kocsi. Nagy ostorpattogással
+közeledik a kocsi a Régi katonához és Ryerson úr ugyancsak
+pattogtatja ostorát a bakon. Már itt van a postakocsi és utasai
+nyujtózkodva szállnak le, hogy felüdítsék magukat egy pohár
+itallal. Dickens úr titokzatosan hunyorgat szemével, amikor az
+utasok sorban leszállanak. Nini, ott az a sárga nanking-nadrágos úr
+nem régi ismerősünk-e, a strafordi iskola-igazgató? Hát az a
+pirosképü, szőkefejü fiúcska nem a kis C. Dávid vajjon? Hölgyek és
+urak vonulnak a lugasba és Cross úr habzó sörökkel közeledik. Lárma
+és vidám kacaj hangzik <span class="pagenum"><a name="Page_73" id=
+"Page_73">-73-</a></span> föl az utasok csoportjából, ügyet sem
+vetnek a hallgatag, ravasz mosolygásu öreg uracskára, csupán az
+időközben visszatért Brigden kapitány kémleli koronkint az arcát:
+vajjon elhitte-e az öreg uracska a szingaporei esetet?</p>
+<p>Ryerson úr, a pirosmellényes kocsis már ostorát pattogtatja a
+Régi katona előtt. A kocsi tovább robog, a fogadó és környéke
+elcsendesedik.</p>
+<p>Egyszerre a távolban megjelenik egy széles szalmakalap, piros
+napernyő és két aggódó, bánatos szem. Elly közeledik a susexi úton
+a Régi katona felé, ahol Dickens úr hirtelen kihörpinti sörét,
+elbúcsuzik barátaitól, a kapitánytól és a fogadóstól és
+botocskájával vígan kopogva megindul Elly kisasszony felé.</p>
+<p>– Papa, papa, – kiáltja a jó gyermek, – egész Londont
+felkutattuk már utánad, hol voltát ismét papa?</p>
+<p>– Néhány fejezet regényt írtam, gyermekem, – felelt vidoran az
+öreg uracska. Magában ravaszul megjegyzi:</p>
+<p>– Akármi legyek, ha az a nanking-nadrágos nem a strafordi
+iskolaigazgató volt! <span class="pagenum"><a name="Page_74" id=
+"Page_74">-74-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_75"
+id="Page_75"><br />
+-75-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Zathureczky agarai.</h2>
+</div>
+<p>Az én anyai nagybátyám, Zathureczky Samu volt a legutolsó
+agarász a vidékünkön. Abban a régi értelemben gondolom az
+agarászatot, ahogy még nagyjaink foglalkoztak e nemes állapottal.
+Az agarászat nem csupán múló szeszélyek csillapítója, rossz kedvnek
+elűzője és ideig-óráig tartó szórakozás volt, hanem olyan
+szenvedély, amely az egész életet betöltötte.</p>
+<p>Nohát ilyen agarász volt Zathureczky Samu.</p>
+<p>Ilyenkor, deres őszben, ha lehunyom a szemem, vágtató lovasokat,
+elnyuló testü agarakat és rémülten menekvő nyulat látok a honi
+pusztákon, szorgalmatosan emlékezem az öreg úrra. Mint általában:
+vagyonát ő is elverte, de agglegény volt és senki sem jajgatott
+emiatt. A költők számára tartatott fönn annak megállapítása, hány
+faluja, ménje, gulyája volt Zathureczky Samunak. Mert ugyan ki
+látott már olyan tönkrement urat, – hogy későbben, idő mulásával ne
+emlegesse uradalmait és vármegyéit? Ez a szelid túlzás szívesen
+megbocsájtható, <span class="pagenum"><a name="Page_76" id=
+"Page_76">-76-</a></span> hisz a multnak utóvégre mindegy, hogy mit
+fogunk reá. A várak éppen úgy leomlottak, mint eltüntek a falusi
+udvarházak.</p>
+<p>Abban az időben, amely időről e helyen megemlékezem, Samu
+bácsinak három agara volt csupán. A változatosság kedvéért, – csak
+meghalt néha egy-egy vén nagynéni, – volt kocsija, lova is, de
+csupán a három agár bírt az állandóság jellegével. Cicke, Fánni és
+Muki volt az agarak neve és szemre semmiben sem különböztek másféle
+agaraktól. Ha véletlenül nem a Zathureczky agarai lettek volna, az
+ördög sem törődött volna velük. De hát a Zathureczky agarai voltak…
+És annyi bolondos legenda, anekdota, tréfa keringett a három agár
+felől, hogy sok volna könyvbe szedni. Az öregedő férfiúnak, mintha
+egyéb dolga sem lett volna, mint folyton-folyvást új meséket
+kieszelni az agarakról. Az agarak mindig a sarkában jártak és ahol
+megfordult Zathureczky, ott megszerették, megkedvelték az agarakat,
+annyit hazudott felőlük. Hívták, csalogatták jobbra-balra és ebéd
+után már alig várta a vendéglátó gazda, hogy Zathureczky
+elkezdje:</p>
+<p>– A Cickével esett meg a minap…</p>
+<p>Az agarakat nyomban a szobába vezették és asszonykezek
+megsimogatták, dédelgették. Faluról-falura, úriháztól-úriházhoz
+járt Zathureczky az agaraival. Mindenütt kiváncsiak voltak a
+nevezetes agarakra. Valóságos legenda volt már az, ami a Cicke
+okosságáról, a Fánni gyorsaságáról és a Muki ravaszságáról
+keringett. <span class="pagenum"><a name="Page_77" id=
+"Page_77">-77-</a></span></p>
+<p>– Neró idejében szolgabíró lehetett volna akármelyik, –
+mondogatta Zathureczky.</p>
+<p>Telt, múlott az idő. A három agár szépen eltartotta Zathureczky
+Samut. Az agarak nélkül tán reggelihez se jutott volna, mert
+egyébként nem volt valami okos ember és mélységesen hallgatott, ha
+nem agarakról folyt a diskurzus. De mert agarai voltak, szépen
+megvolt a mindennapi ebédje, vacsorája. Jól tartották a kutyákat, –
+csak nem hagynak koplalni ilyen híres fajtát, – jóllakott velük
+Samu is. Beszterczey Pál egyszer azt találta mondani:</p>
+<p>– Ugyan, Samu, mit bajlódol az agarak ellátásával? Hadd itt őket
+nálam…</p>
+<p>– Hát aztán én mit csináljak?</p>
+<p>Persze, persze, mit is csinált volna! A váltóit az ördög se
+zsirálta volna, ha az agaraknak nem kellett volna enni, meg lakni.
+A megyei takarékpénztár öreg igazgatója, amikor Zathureczky talán
+már a századik váltóval kopogott nála, így szólott hozzá:</p>
+<p>– Tudod mit, Samu? Nekünk is jobb lesz, meg neked is. A
+takarékpénztár megveszi tőled örök áron az agarakat.</p>
+<p>Zathureczky megvakarta az üstökét:</p>
+<p>– Aztán mennyit adnátok értük?</p>
+<p>– Hm, – felelt az igazgató. – Száz pengőt megér mindegyik.
+Legalább a takarékpénztárnak megér.</p>
+<p>Zathureczky elgondolkozott. Utóvégre háromszáz <span class=
+"pagenum"><a name="Page_78" id="Page_78">-78-</a></span> pengő szép
+pénz egy summában, de az agarak se kutyák.</p>
+<p>– Majd gondolkozom rajta, – szólott és elköszönt.</p>
+<p>Lement a takarékpénztárból. A három agár ott kergetőzött a
+piacon, fölborítva a kofák kosarait, üldözve kisebb ebeket. A Cicke
+éppen egy orosi menyecskének fojtotta meg a két csirkéjét és a
+menyecske nagy kiabálással futott a kutya után, amelyik gazdáját
+megpillantva, hozzá menekült.</p>
+<p>– Fizessen az úr! – kiáltott a harcias menyecske, – mert
+mindjárt kiszedem azt a kapa után ültetett bajszát.</p>
+<p>Zathureczky megzavarodva keresgélt a zsebében. Bíz ott nem
+talált semmit.</p>
+<p>– Mindjárt hozom a csirkék árát, lelkem, – szólott és megfogta a
+Cicke nyakszíját. Vitte föl, a takarékpénztárba.</p>
+<p>– Itt az egyik váltó, – mondta és fölvette a száz pengőt.</p>
+<p>Most már volt száz forint, de nem volt meg a Cicke. Beült az
+Arany ökörbe ebédelni és elbúsúlva nézte két elárvult agarát.
+Szomorúan dobálta nekik az asztal alá a csontokat.</p>
+<p>– Elment a nénétek. Ráütötték a takarék bélyegét, –
+mormogta.</p>
+<p>Hetivásáros falusiak jöttek-mentek körülötte.</p>
+<p>– Ugyan, csak nem beteg a Cicke? – kérdezgették.</p>
+<p>– Még rosszabb, – felelt Zathureczky és búsan nézegetett.
+<span class="pagenum"><a name="Page_79" id=
+"Page_79">-79-</a></span></p>
+<p>Bánatában borral öntögette torkát és mire leszállott az
+alkonyat, a cigány is hangolni kezdett a félhomályos étteremben.
+Addig hangolt, hangolt, amíg Zathureczky odaintette magához:</p>
+<p>– Valami keserveset! – parancsolta.</p>
+<p>Ivott, mulatott, bánkódott a Cicke után… Reggel kifordította a
+zsebeit. Egy lyukas hatos koppant a földön. Beintett egy ácsorgó
+suhancot a piacról. Rámutatott a Fánnira:</p>
+<p>– Vidd a takarékba!</p>
+<p>Elhozták a száz pengőt és akkorára a cigánynak még keservesebb
+nóta jutott az eszébe. De keservesebb lett a Zathureczky kedve is.
+Most már táncolt is bánatában. Muki, az utolsó agár, mintha előre
+érezné sorsát, vonított a sarokban.</p>
+<p>Folyt, folyt a mulatozás, míg éj lett a nappalból és az éjből
+reggel. Akkor került a sor a harmadik agárra…</p>
+<p>A híres agaraknak ez lett a sorsuk. De azóta se vett agarat a
+takarékpénztár. Habár, ha talán Zathureczkynek újra lennének
+agarai. – Ki tudja? <span class="pagenum"><a name="Page_80" id=
+"Page_80">-80-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_81"
+id="Page_81"><br />
+-81-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Asszonyok inspekciója.</h2>
+</div>
+<p>Évekkel ezelőtt a nyarat egy felvidéki kis fürdőhelyen
+töltöttem. A kis fürdő semmiben sem különbözött a többi felvidéki
+fürdőktől: fenyőfából épült svájci házak feküdtek egymás mellett a
+völgyben és a hegyoldalra pompás erdei utak vezettek. Itt is, amott
+is kristálytiszta források bugyogtak föl és a telep gondnoka,
+Kapránszky Mihály, igazi sárosi szivélyességgel fogadta a gyéren
+érkező vendégeket.</p>
+<p>Junius elején voltunk még, alig laktunk néhányan a fürdőn, azok
+közül is el-eltűnt egy-kettő, akiket az unalom és a hideg tovaűzött
+Ilonafüredről. Kapránszky Mihály vörösképü, kopaszfejü, lógó
+bajuszu ember volt, igen bő nadrágot és fekete kabátokat hordott, –
+sunyin nevetett a bajusza alatt:</p>
+<p>– Majd visszajönnek… De már akkor késő lesz. Nem lesz
+egyáltalában szoba Ilonafüreden.</p>
+<p>Ezzel a gyermekes ijesztgetéssel tényleg sikerült is neki néhány
+vendéget ott tartani. <span class="pagenum"><a name="Page_82" id=
+"Page_82">-82-</a></span></p>
+<p>– Egy-kettőre megy az nálunk. Hirtelen megrohanják a fürdőt a
+pestiek, külföldiek, sőt a környékbeliek is. Aki későn jön, nem kap
+szobát. Egyik mulatság a másikat űzi. Annyi itt a szép leány,
+asszony, mint sehol az egész Tátrában…</p>
+<p>De hát egyelőre egyedül voltunk és csendesen unatkoztunk.
+Kapránszky Mihály napról-napra érezte, hogy a vége mégis csak az
+lesz a kellemetlen időjárásnak és a végtelen unalomnak, hogy
+egyedül marad a fürdőn, szinte sírva emlegette:</p>
+<p>– A méltóságos báró is éppen az idén halt meg. Máskor már
+májusban itt szokott lenni a takarításnál… Az egy mulatságos ember
+volt!</p>
+<p>Egy vasárnap reggel titokzatos arccal, hamisan hunyorgatva
+fogadott Kapránszky Mihály a reggelinél.</p>
+<p>– Szereti a szép asszonyokat, nagyságos uram? Nos lesz bennök
+része. Egy társaság jön ki délután Hutáról a fürdőbe. A hutai
+asszonyok mind igen szépek. Sürgönyt kaptam, hogy rendben legyen a
+táncterem.</p>
+<p>A vendéglő táncterméből tényleg akkor cipelték ki a télen át oda
+berakott ócska kanapékat, rongyos szőnyegeket. Poroltak,
+takarítottak, mintha most kezdődött volna meg csak igazában a
+fürdőszezón, amikor Hutáról kiránduló társaság érkezik
+Ilonafüredre.</p>
+<p>Uzsonnatáján a hegyoldalon megjelent az első világos tavaszi
+toalett. (Színházi messzelátón kivehettük a hegyi utat.) Csakhamar
+egy bokor asszony <span class="pagenum"><a name="Page_83" id=
+"Page_83">-83-</a></span> lett látható, mögöttük néhány férfiú,
+akik kalapjukat és kabátjukat botvégre akasztva cipelték és a
+hangjuk rekedt volt a sok énekléstől. Az asszonyok
+vadvirág-bokrétát tartottak a kezükben és kimerülten, bágyadtan
+ereszkedtek alá a meredek úton.</p>
+<p>– Ezek se fognak táncolni! – mondom a gondnoknak.</p>
+<p>Kapránszky megsímogatta lógós bajszát.</p>
+<p>– Reggelig, nagyságos uram. És akkor ugyancsak gyalog mennek át
+a hegyeken, haza Hutára…</p>
+<p>Csóváltam a fejem. A gondnokról egyebekben is többször azt
+tapasztaltam, hogy ártatlan dolgokban szívesen szeret füllenteni.
+Kétkedve hallgattam szavát:</p>
+<p>– Nem vagyok dicsekvő ember, – folytatta Kapránszky Mihály,
+miután egy szalvétával jelt adott a vendéglő terraszáról a hegy
+felé, – de egyedül az én érdemem, hogy a hutaiak ma idejönnek. A
+napokban bennjártam a városban, – éppen a Marcsányi Mariska
+kézfogóján, – és elmondom ott Bikay Pálnak, a polgármesternek,
+Porubszky Ferkónak, a szerkesztőnek és tanárnak, hogy csehül állunk
+az idén az időjárással. Minden vendégem megszökik Ilonafüredről.
+Nem akar, sehogy sem akar kitavaszodni, a nyárról nem is beszélek.
+Furcsa ország vagyunk. Itt akkor van nyár, amikor már senki sem
+várja: szeptemberben. Valamit tenni kéne az ilonafüredi
+vendégekért. (Megjegyzem, hogy a fürdő részvénytársaság és a
+részvények legnagyobb része a hutaiak birtokában van.) Összeült a
+nemes tanács nyomban a külön szobában <span class=
+"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> és
+meghányta-vetette a dolgot. A polgármester – a fürdőn elnök úr a
+neve – hümmögve mentegetőzött:</p>
+<p>– Az Istennel nem pörölhetünk. Ha ő nem akarja, nem lesz nyár.
+Várjunk türelemmel.</p>
+<p>– Én várnék, csak a vendégeim nem várnak. Csupa egészséges,
+többnyire fiatalemberek, akik hipp, hopp, otthagynak egyszerre,
+mint Szent Pál az oláhokat. Ha volna néhány öreg, köhögős vendégem,
+nem is nagyon búsulnék. Azok már nem igen mozdulnak el.</p>
+<p>Közbeszólt ekkor Porubszky Ferkó, tanár és szerkesztő, akit
+közönségesen a város eszének szoktak tartani.</p>
+<p>– Nincs más módus, mint tűzbe kell küldeni ismét az asszonyokat,
+mint harmadéve.</p>
+<p>– Nono, – felelt a polgármester fejcsóválva, – harmadéve öreg
+urakról volt szó, akik cseppet sem voltak veszélyesek az
+asszonyokra. De most azt hallom, hogy fiatalemberek vannak a
+fürdőn.</p>
+<p>Porubszky szerkesztő úr ekkor fölemelkedett és hosszú beszédet
+mondott, amely beszédben előadta, hogy más fürdőknek mi a
+nevezetességük, hírességük: Klenókán ott van a savanyúvíz,
+Fehértelepen egy neves fővárosi orvos rendel a betegeknek,
+Gyurgyókán egy operette-primadonna szokott nyaralni. Ilonafürednek
+semmi ilyen természetű nevezetessége nincs, kell tehát, hogy az
+asszonyok kitegyenek magukért, mert rákerült a sor. Lehet, könnyen
+lehetséges, hogy egész nyáron permanenciában <span class=
+"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span> kell
+lenniök, – ha az időjárás nem javul. Így határozott a gyűlés és ime
+a hutai asszonyok már ott közelednek a fürdőház mellett.</p>
+<p>Kapránszky Mihály kifutott a vendéglőből és kalaplengetve ment a
+hutaiak elébe. Öt asszony jött és hat férfi, köztük volt Porubszky
+tanár úr, aki nőtlen ember volt és felügyelője, rendezője volt a
+kirándulásnak. Nehogy valami ostobaság következzék el, azért jött
+ki a tanár úr. Mert hát a fürdő érdekeire mindenek előtt vigyázni
+kell, és végtére az asszonyok azért vannak, hogy kitegyenek
+magukért…</p>
+<p>Az ozsonna, amelyet a fölvirágozott asztaloknál vidám
+hangulatban elköltöttek a hutaiak, fölfrissítette őket. A halovány
+arcok kipirultak és csengő kacagás, tréfás beszéd hallatszott a
+hosszú asztal mellől. Az asszonyok valóban csinosak, érdekesek
+voltak. Amolyan kisvárosi dámák, akik mindig számon tartják a
+legutolsó párisi divatot még akkor is, midőn senki sem tud a
+divatról. Egészséges nevetésük megtöltötte az üvegfalas éttermet és
+mosolygó tekintetüket nyájasan függesztették a fürdői vendégekre,
+akiknek idegenszerű volt megszokott, csöndes helyükön a hirtelen
+zaj.</p>
+<p>Kapránszky Mihály bő ruhájában izgatottan járt föl és alá, mint
+egy színpadi rendező:</p>
+<p>– Nos, hogy tetszik? – kérdezősködött. – Eddig még mindenkinek
+az volt a véleménye, hogy a hutai asszonyoknak nincs párjuk az
+országban.</p>
+<p>Egy savanyú ember, a vörös mérnök, fanyarul jegyezte meg:
+<span class="pagenum"><a name="Page_86" id=
+"Page_86">-86-</a></span></p>
+<p>– Ugyan micsoda vak ember mondhatta ezekre a hízott ludakra azt,
+hogy szépek?</p>
+<p>Kapránszky a bajuszát harapdálta:</p>
+<p>– Kövérek, mérnök úrnak? No majd intézkedem, hogy jövő vasárnap
+egy-két soványabb szépséget is kihozzanak. Mert vannak ám! Gyönyörű
+sovány teremtések vannak. Harmadéve is kettőt adtunk férjhez…</p>
+<p>– Ne fárassza magát, gondnok úr, – felelt ásítva a mérnök, –
+addig régen elutaztam…</p>
+<p>– Óh, – rebegé sápadtan Kapránszky, magában pedig azt dünnyögte,
+hogy micsoda ostobaság is volt Porubszky Ferkótól a város
+legkövérebb hölgyeit Ilonafüredre hozni. Mintha nem tudná Porubszky
+uram, hogy nem mindenkinek tetszenek a molett nők. Ó, ez a
+Porubszky! Hogy nem gondol meg semmit se alaposan.</p>
+<p>Porubszky Ferkó nem látszott kikelni a mérnök miatt, amikor a
+gondnok szemrehányásokat tett neki. („Ilyen vörös zsidóért nem
+kár!“ – mondotta majdnem hallhatóan. – „De hisz nem is zsidó!“ –
+felelt Kapránszky. – A tanár zavartan mondotta: „Annál rosszabb,
+antúl rosszabb rá nézve!“ Amit Kapránszky Mihály sehogysem tudott
+megérteni. Miért annál rosszabb?) A tanár hangosan és jókedvűen
+beszélt a hosszú asztalnál és akkorákat hazudott, hogy a
+részvényeseknek bizonnyal könnybe borul a szemük, ha hallják.
+Többek között váltig erősítgette Kozsnik Pál, városi szenátorral
+szemben (aki megbeszélés szerint ellentmondott), hogy a bolgár
+fejedelem nyáronkint heteket tölt inkognitóban <span class=
+"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span>
+Ilonafüreden. Később az ilonafüredi vizeket kezdte dicsérni, de ő
+maga szorgalmasan töltögette a korcsmáros savanyú vinkóját.</p>
+<p>– Nem rossz bor, becsületemre, nem rossz, – ismételgette minden
+pohárnál. – De a víz, az isteni víz, az fölségesebb a tokaji
+aszúnál.</p>
+<p>Az asszonyok csakhamar unatkozni kezdtek. Százszor hallották ők
+már Porubszky tanár úr élceit, valami új után vágyakoztak. A
+kacérkodások, forró pillantások eddig nem sok eredménnyel jártak,
+csupán egy fiatal földbirtokos parancsolta meg a cigánynak, hogy a
+legszomorúbb nótákat muzsikálja; azonkívül Kapránszky Mihály lett
+fülig szerelmes – mind az öt asszonyba. Állandóan ott tett-vett az
+asztal körül és amelyik asszonnyal éppen beszélt, abba nyomba
+beleszeretett. Rendesen odarohant az asztalomhoz és nagy
+zsebkendőjével törölte homlokát.</p>
+<p>– Pfü, ez a nyári hőség! – kiáltotta, pedig csaknem fagyott
+odakünn. – Nyáron százszor veszedelmesebbek az asszonyok, mint
+télen. A légköri villamosság, a napsugár heve is az ő segítségükre
+van. Minden összeesküszik a férfiak ellen. Nézze, azt a barnát,
+nézze. Olyan, mint Diána. A nyaka olyan fehér, mint a márvány. Az
+irigy bő köpeny eltakarja előlünk tagjai formáját, mellének
+fehérségét. No de nemsokára kezdődik a tánc és akkor, hiába
+haragszik Hurik uram, a férje, a bő köpeny lekerül az isteni
+vállakról. Szokott négyest táncolni, nagyságos uram? Diána imádja a
+négyest.</p>
+<p>Később a szomszéd asztalnál hallottam Kapránszkyt, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span> ahol arról
+beszélt a fiatal földbirtokosnak, hogy a régi királyok, nagyurak
+jobban szerették a felvidéket az alföldnél. A hegyekben dús
+aranybányák voltak, az erdők telve vaddal, a folyók hemzsegnek a
+haltól és az asszonyok, lányok szépek; mint megannyi festmény,
+álomkép valamennyi.</p>
+<p>A szemek, azok ma is ugyanazok, amelyek Mátyás királyra
+ragyogtak, azok a kék szemek, amelyekben a szláv költők minden
+mélabús költészete benne ragyog… A hosszú asztalnál Szkilnének, a
+patikus feleségének volt olyan szeme, aki keringőzni nagyon
+szeretett.</p>
+<p>– Az asszonyoknál megszünik a nemzetiségi kérdés! – nevetett
+Kapránszky. – Igaz, hogy Szkil maga egy utálatos pánszláv, de mit
+tehet erről a felesége? A felesége csak arról tehet, hogy a
+legszebb asszony a vármegyében.</p>
+<p>Észre se vettük (amikor a tánc megkezdődött) már ismerősök
+voltunk a Hutáról lerándult társasággal. Az asszonyokkal igen
+könnyen ment az ismeretség: táncos, jókedvű, vidám teremtés volt
+valamennyi. (Éppen a mérnökkel történt, aki lassan beadta a
+derekát, hogy az egész négyes alatt hevesen udvarolt a
+táncosnőjének, Szombathynénak. Az asszony nem felelt a heves
+udvarlásra, csak mosolygott szép beszédes szemével, piros ajkával
+és ez minden beszédnél jobban tetszett a mérnöknek. Csak későbben
+derült ki, hogy Szombathyné született tót leány és árva kukkot sem
+tud magyarul.)</p>
+<p>A hutai urak közül akkor már többen igazat <span class=
+"pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> adtak
+Porubszky Ferkónak abban, hogy Hután terem a legjobb bor. Nem
+termett ott semmiféle bor, csak hát ebben a dologban is kellett
+imponálni a fürdővendégeknek, akik a hosszú asztalhoz telepedtek.
+Miután a cigány a táncteremben volt elfoglalva, az urak azzal
+mulattatták magukat, hogy énekeltek. Porubszky Ferkó tót népdalokat
+adott elő, utána nyomban Szombathy úr, – a tót menyecske ura, –
+magyar nótával válaszolt, amit együtt fújt az egész társaság. A
+„Cserveni Vinó“-ra nyomban a Petőfi népdala következett. Milyen
+furcsa világ! – gondoltam magamban. – Az emberek észjárása éppen
+olyan girbe-görbe, mint az országútak… Lám a vad magyar Porubszky
+dalolja a jó egyetértés kedvéért a tót nótát, míg Szombathy úr, aki
+neve dacára elszlávosodott, a magyarral felel. Aztán még azt
+mondják, hogy van nemzetiségi kérdés!</p>
+<p>Az asszonyok ezalatt derekasan kitettek magukért. Pihenés nélkül
+táncolták keresztül az éjszakát. Kapránszkynak éjfél felé az az
+ideája támadt, hogy ő majd megmutatja, hogy milyen jeles táncosnők
+a hutai asszonyok. Egymásután játszatta a cigánnyal a spanyol,
+orosz, amerikai táncokat. A hutai asszonyok valóban ismertek
+mindenféle táncot. Könnyedén, a fáradtság legkisebb jele nélkül
+táncoltak. A szemükben a vidám, olvadékony mosoly, az arcuk derült,
+ifjú és gondtalan. Senkit sem látszottak kitüntetni különösebben,
+pedig, amint észrevettem, akkor már valamennyi fürdővendég
+szerelmes volt s szerelmet vallott a keringő vagy csárdás
+forgásában… Az asszonyok nyugodtan <span class="pagenum"><a name=
+"Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> hallgatták meg a forró
+vallomásokat, mint akik nagyon sokszor hallottak ilyesmit.</p>
+<p>Valaki kedélyesen hátbavágott, amíg a táncterem ajtajában
+álldogáltam. Porubszky szerkesztő és tanár úr volt.</p>
+<p>– Hogy vagy? – kérdezte. – És te csupán ábrándozással töltöd az
+éjszakát, bajtárs?</p>
+<p>Deres, kiviaszkolt bajusza kedélyesen mozgott és a csiptetője
+mögül huncutkásan hunyorított a szemével.</p>
+<p>– Soha se halunk meg barátocskám! – folytatta. – Vajjon mért
+állsz itt magadban, hallgatagon elgondolkozva? A perc elröpül, az
+élet elmúlik, kár az ifjúságért. Nézd, a szép Szombathyné éppen pár
+nélkül van. Csapj föl öcsém. A virág neked nyílik.</p>
+<p>Vállat vontam:</p>
+<p>– Az az asszony azt sem érti meg, hogy mit bókolok neki.</p>
+<p>Porubszky tanár úr nevetett és nagyot szívott szivarján:</p>
+<p>– Hát nem mindegy az? – kérdezte vidoran. – Az a fő, hogy te
+elmondod a bókokat, a vallomásokat. Emígy könnyítsz magadon, a
+szíveden. Az mellékes, hogy megérti-e az, aki hallgatta. Hiszen
+mindegy, – egészen mindegy. A többi asszonyok, akik esetleg
+megértik gavallérjaik szavait, éppen olyan szívesen, barátságosan
+mosolyognak, mint Szombathyné mosolyog. A mi asszonyaink nem
+szoktak legyezővel a szájra ütni… Minek is az? Ártana a fürdőhely
+renoméjának. Reggel útrakelünk <span class="pagenum"><a name=
+"Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> és a hegyen keresztül
+visszamegyünk Hutára. Soha, soha az életben nem találkoztok ezekkel
+az asszonyokkal, mert jövő vasárnap másokon van a szolgálat sora.
+Azaz, hogy találkozhattok, ha Hutára jöttök. Már az is megtörtént…
+Csakhogy a fodrásznét nem lehetett megtalálni az egész városban és
+az a bizonyos asszonyka szégyelt mutatkozni frizura nélkül…</p>
+<p>Még sokáig beszélt Porubszky tanár úr az asszonyokról, akik
+odaadó, lágy mosollyal hallgatták udvarlóik suttogását.
+Fáradhatatlanul táncoltak és a szemükben nem látszott kimerültség
+nyoma… A hegyeken fehér szárnyait bontogatta a hajnal, amikor
+Szombathy úr beszólott a táncterembe:</p>
+<p>– Hanka!</p>
+<p>A kékszemű menyecske nyomban elbúcsúzott udvarlójától és
+kisietett a táncteremből. A legközelebbi vasárnap hiába vártuk, nem
+jött Ilonafüredre, mert az inspekció más tagokból állott.
+<span class="pagenum"><a name="Page_92" id=
+"Page_92">-92-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_93"
+id="Page_93"><br />
+-93-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A kapitány kalapja.</h2>
+</div>
+<p>Furcsa lett volna, ha Szmerkovszky Gyula lovaskapitány, amidőn
+falusi magányában a házasságra szánta magát, jövendőbelijét nem a
+Gaál-kisasszonyok közül választja… Vajjon honnan is választhatta
+volna? Hisz voltak, lehettek másféle kisasszonyok is a környéken,
+de hát azok csak azért voltak ott, hogy lássák a nagy különbséget
+közöttük és a Gaál-kisasszonyok között. Minden Gaál-leány született
+primadonna volt, nem igen lehetett velük versenyre kelni. Meg aztán
+a hagyomány, a tradició révén a Gaál-leányoknak mintha több lett
+volna megengedve, mint más származású kisasszonykáknak. Ugyan kinek
+jutott volna eszébe azon megütközni, hogy Gaál Terka például
+leejtette a kontyát táncközben? A térdig érő hajfonatokat
+megbámulták a férfiak. De bezzeg bomlott volna föl a haja más
+kisasszonynak! Az egész vármegye őt szapulná. Meg aztán az is
+köztudomású volt, hogy a Gaál-kisasszonyok nem nagyon válogatósak
+az eszközeikben, ha valakihez <span class="pagenum"><a name=
+"Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> férjhez akarnak menni. Addig
+mesterkednek, amíg csak elvétetik magukat. Éppen Szmerkovszky
+Gyurkával történt meg, hogy nem tudta sohase megtalálni a kalapját,
+valahányszor Gaálékhoz vizetbe ment. De volt már olyan házasulandó
+férfiú is a Gaálok történetében, akinek a csizmáját dugták el a
+kisasszonyok. Csizma nélkül nem lehetett elmenni. Nem is adták elő
+addig a csizmát, amíg valamelyik leányt meg nem kérte az
+illető.</p>
+<p>De hát ugyan kinek jutna eszébe ezért haragudni a
+Gaál-kisasszonyokra? Ők már ilyennek születtek. A kedvességük,
+szépségük lenyomta minden hibájukat. Régi nóta, hogy a szép
+hölgyeknek sok minden meg van engedve.</p>
+<p>Szmerkovszky Gyurka, a nyugalmazott kapitány nem volt se fiatal,
+se gazdag, sőt éppen az ellenkezője volt annak, amit férfi-ideálnak
+neveznek. Mogorva, zordon, öreges legény volt már ekkor a kapitány,
+még keresztkomának se nagyon kellett senkinek, mert a mulatozás
+hevében a kapitány verekedni kezdett rendesen. Az pedig életében
+nem történt meg a kapitánnyal, hogy a kalapját eldugták volna a
+hölgyek. A Gaál-kisasszonyok mégis eldugták a kalapját, mert a
+család öreganyja, Ziza néni már abban az időben úgy nevelte a
+leányokat, hogy mindegy az, akármilyen a férfi, csak bajusza
+legyen. Nos, a kapitánynak volt bajusza.</p>
+<p>Addig dugdosták a kalapot a kisasszonyok, amíg Szmerkovszky
+Gyurka kötélnek állott és egy őszi napon így szólt Napoleonhoz, a
+Gaál-lányok apjához: <span class="pagenum"><a name="Page_95" id=
+"Page_95">-95-</a></span></p>
+<p>– Nagy gazember vagy, Napoleon. Megfogtál, elvarázsoltál,
+guzsbakötöttél. Add nekem a Sárikát.</p>
+<p>Az öreg Napoleon erre csak nevetni kezdett, hogy a könnyei is
+kicsordultak a nevetéstől.</p>
+<p>– Megbolondultál, kapitány uram? Éppen Sárikára vásik a fogad! A
+legkisebbre, a legszebbre, a legkedvesebbre. Nem, kapitány uram,
+nem ilyen vén medvének neveltem én Sárit. Talán, ha egy eleven
+herceg jönne Sáriért, még akkor is meggondolnám előbb a dolgot.</p>
+<p>Szmerkovszky Gyurka nagy haragra gerjedt. Félelmetesen forgatta
+a szemét és úgy ment el a Gaál-házból, mint aki oda többé soha
+vissza nem jön. Pedig dehogy is nem jött vissza. Meg volt már
+babonázva a zordon férfiú, nem tudott meglenni anélkül, hogy a
+kalapját soha el ne dugják; nem tudott meglenni a Gaál-kisasszonyok
+kedves nevetése, jókedve, nótája nélkül. Vágyott vissza abba a
+virágos kertbe, ahol eleven rózsák nyilnak és mindegyik rózsa úgy
+kínálja magát a leszakításra, mintha az volna a legfőbb vágya.
+Pedig dehogy is lehet leszakítani! Olyan Gaál-kisasszony még nem
+volt, akit leszakítottak volna azelőtt, mielőtt a pap arra
+engedelmet nem adott. Csakhogy a férfiak sohase okosodnak meg,
+mindegyik azt hiszi, hogy ő kivétel; ő szerencsésebb, mint a többi.
+Egyszer csak azon veszi magát észre, hogy valamelyik
+Gaál-kisasszony már a felesége.</p>
+<p>A kapitány egy hónapig tartotta a haragot. Napoleon urat nem
+ismerte meg az utcán; a kisasszonyok, ha szembejöttek, látták a
+kapitányt a <span class="pagenum"><a name="Page_96" id=
+"Page_96">-96-</a></span> tulsó oldalra igyekezni a térdigérő
+falusi sárban. Egy hónap alatt senki se dugta el a kapitány
+kalapját, hát mégis csak beállított egyszer ismét. Napoleon bácsi
+úgy fogadta, mintha misem történt volna. Megveregette a kapitány
+széles hátát, borral, pipával kínálta és csak úgy odavetőleg
+jegyezte meg:</p>
+<p>– Az asszonyokról pedig ne beszéljünk. Nem ilyen öreg
+legényeknek való téma az.</p>
+<p>Szmerkovszky Gyurka dühében csaknem kettéharapta a csutorát.</p>
+<p>– Nono, – mormogta mérsékelt haraggal, – hány esztendős vagy,
+Napoleon?</p>
+<p>– Tudom is én, – felelt Napoleon. – Nem az esztendők teszik,
+hanem a kor.</p>
+<p>– De mégis, – sziszegte a kapitány, – közelebb vagy a hetvenhez,
+mint a hatvanhoz?</p>
+<p>– Olyanformán.</p>
+<p>Szmerkovszky Gyurka erre a Napoleon fülébe kiáltott:</p>
+<p>– Hát én meg negyvenkét éves vagyok, urambátyám! Negyvenkettő.
+Korántsem olyan vén ember, mint te.</p>
+<p>Napoleon legyintett és kedélyesen nevetett:</p>
+<p>– Mindegy az, kapitány. Tökéletesen mindegy. Az én nagyapám még
+nyolcvan esztendős korában házasodott, azóta a húszéves ifjak is
+aggastyánok. Satnyulunk, Szmerkovszky Gyurka. Határozottan
+satnyulunk.</p>
+<p>Igy beszélt Gaál Napoleon és ravaszkodva nézett Gyurkára
+bozontos szemöldöke alól. Gyurka <span class="pagenum"><a name=
+"Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> fújt, hümmögött, zörgött a
+sarkantyújával, végre megkérdezte:</p>
+<p>– Tán bizony azt hiszed, Napoleon, hogy már elkéstem a
+házasságtól?</p>
+<p>Napoleon fölemelte a mutatóujját:</p>
+<p>– Talán még nem. De mindenesetre sietned kell, kapitány.</p>
+<p>– Magam is azt gondolom. Add nekem tehát a Julcsa leányodat,
+Napoleon. Julcsa már nem olyan fiatal gyermek. Meg aztán a minap is
+eldugta a kalapomat…</p>
+<p>– Dehogy is Julcsa dugta el a kalapodat, kapitány, – felelt
+nevetve Napoleon. – Özvegy Gaálné dugta el a kalapot. Julcsa lányom
+talán még egy gróf kalapját se dugná el. Legalább is nem engedném
+neki.</p>
+<p>Szmerkovszky Gyurka ismét csak ott volt, hogy összevesszen Gaál
+Napoleonnal. Az özvegyasszony, akit az öreg úr említett, nem lett
+volna talán nagyon csúnya, ha egyedül van a háznál. De négy fiatal
+leány között, bizony csak nénike volt már Gaál Mária. A dolga az
+volt, hogy rendben tartsa a bátyja házát, ügyeljen az anyátlan
+leányokra és ha nagyon kellett, hát táncra perdüljön az öreg
+urakkal, akik a Gaál-portán megfordultak. A macska hitte volna,
+hogy még kalapokat is dugdos. Hiszen már ezüstözött itt-ott a haja,
+a halántékán.</p>
+<p>Szmerkovszky kapitány megint csak elmaradt egy hónapig.
+Napoleont nem ismerte, a kisasszonyokat elkerülte és agglegényes,
+régi házából alig <span class="pagenum"><a name="Page_98" id=
+"Page_98">-98-</a></span> mozdult ki. Ha el is ment odahazulról,
+tovább nem ment, mint a patikáig. Ott csúfolódva bekiáltott az
+ajtón, Bornácskaihoz, a patikushoz:</p>
+<p>– Van itt elég pirosító? A Gaál-kisasszonyokat nagyon
+haloványnak látom az utóbbi időben.</p>
+<p>Máskor egy ócska huszársipkát küldött a kisasszonyoknak. Ne
+unatkozzanak, dugdossák a huszársipkát.</p>
+<p>A hegyesnyelvü Gaál Sári visszaüzent:</p>
+<p>– Inkább egy eleven huszárt küldött volna, Szmerkovszky
+bácsi!</p>
+<p>– Eleven huszár! – dünnyögte a kapitány. – Hát én már meghaltam
+talán?</p>
+<p>És ugyancsak bosszankodott, pedig nevetni szeretett volna.</p>
+<p>Ugyan hogyan csípjen egyet azokon a pajkos Gaál-kisasszonykákon?
+Azokon a nevető, csúfolkodó kisasszonykákon, akik mindjárt
+kinevetik a férfiút, amint egy kicsit nem bírja a lábát! Mintha
+bizony volna olyan láb, amely örökké tartana!</p>
+<p>Még a vén Napoleon is úgy billegtette a kopasz fejét, amikor a
+kapitányt meglátta, mintha szörnyen mulatságosnak találná
+Gyurkát.</p>
+<p>Csupán egy tagja volt a Gaál-familiának, aki sohasem gúnyolta ki
+Szmerkovszky kapitányt. Ez özvegy Gaálné volt. Szelíden, alázatosan
+sütötte le a szempilláit, ha a kapitányt látta, mintha állandóan
+bocsánatot kért volna azért, amiért egyszer a kalapját eldugta. De
+Szmerkovszky nem az az ember volt, akit szelíd pillantásokkal meg
+lehetett volna puhítani. Mikor az özvegy már azt hitte, hogy
+lassan-lassan <span class="pagenum"><a name="Page_99" id=
+"Page_99">-99-</a></span> kibékíti Gyurkát, a kapitány egy kemény
+kalapot küldött az özvegynek. Egy kemény, kopott kalapot.</p>
+<p>Özvegy Gaálné korántsem haragudott meg az ajándékért. Sőt mintha
+még örült volna is a kalapnak. Azt üzente Szmerkovszky
+Gyurkának:</p>
+<p>– Köszönöm a kalapot, kapitány. És annak örülnék, ha a kalapért
+eljönne egyszer.</p>
+<p>Szmerkovszky Gyurka csak ennyit dörmögött a fogai között:</p>
+<p>– Soha, soha…</p>
+<p>Ez a soha pedig csak két hétig tartott, mert Szmerkovszky
+Gyurkának senki el nem dugta a kalapját ezen idő alatt, – ejnye,
+hogy nem jutott eszébe senkinek eldugni a kalapját! – senki
+kedveskedve nem nevetett rá, sőt még szíves szóval se fordult hozzá
+senki. Szmerkovszky Gyurka szörnyen unatkozott. Mit is ér az élet
+akkor, ha senki se dugja el az ember kalapját!</p>
+<p>S egy szép napon csak beállított Gaál Napoleonhoz ismét.
+Napoleon pipával, borral kínálta. A kapitány kalapját a divánra
+helyezte és félszemmel vigyázta. Özvegy Gaálné ott járt-kelt
+körülötte s a kapitány dobogó szívvel várta, mikor fogja eldugni a
+kalapját.</p>
+<p>De a kalap sokáig nem akart eltünni. Ott feküdt a kopott, vén
+vadászkalap, mint ahogy az ócska kalapok heverni szoktak a diván
+sarkában. Senki ügyet sem vetett rá.</p>
+<p>Szmerkovszky Gyurka szívében keserű gyanú támadt. Hátha elkésett
+már, hátha nem dugja el <span class="pagenum"><a name="Page_100"
+id="Page_100">-100-</a></span> többé senki a kalapját? Nyugtalanul
+izgett-mozgott helyén, Napoleon bácsi mosolyogva nézte bozontos
+szemöldökei alól.</p>
+<p>– No, megyek is már, – mondotta végül a kapitány nagyon
+szomorúan.</p>
+<p>A kalapja után nyúlt és a kalap – nem volt a helyén. Eltünt,
+eldugták.</p>
+<p>A kapitánynak kivörösödött az arca és mély torokhangon nevetni
+kezdett.</p>
+<p>– Kutya máját! Ugyan ki dugta el a kalapomat?</p>
+<p>– Ki dugta el? – nevetett Napoleon bácsi. – Ki dugta volna el?
+Özvegy Gaálné dugta el.</p>
+<p>Szmerkovszky György megsodorta a bajuszát.</p>
+<p>– Helyes, nagyon helyes, – mormogta. – Akkor rendben van a
+dolog, ha Gaálné dugta el.</p>
+<p>Napoleon bácsi nevetett bozontos szemöldöke alatt, később
+jókedvűen a kapitány vállára csapott:</p>
+<p>– Ördöngős fickó vagy, Szmerkovszky. Az én kalapomat már húsz
+esztendeje nem dugta el senki. Hiába! Satnyulunk, öcsém.
+<span class="pagenum"><a name="Page_101" id=
+"Page_101">-101-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A gárdista bundája.</h2>
+</div>
+<p>Bessenyei, akinek a daliás, kardos szobra néhány esztendő óta a
+nyiregyházi sétatéren áll, a maga korában nem volt olyan nagyon
+híres legény, mint manapság. De hát divatba jött a szobrászat és
+minden város, falu kiásta a maga nevezetes férfiait a feledésből. A
+nyiregyháziak is gondolkoztak, hogy hát kinek állítsanak szobrot,
+mert szobor nélkül nem ér semmit a sétatér. Tanakodtak,
+gondolkodtak. Mindenütt született valaki, még tán Oroson is, – csak
+éppen Nyiregyházán ne született volna senki? Sok esztendő múlott el
+a keresgélésben. A polgármesternek megfehéredett a feje; az egykori
+vidám szenátorok csupán a Szopkó-féle patikába jártak mulatni, oda
+is csak délelőtt; Csapkay Gyula is régi nótákat tudott már; talán
+csak Leffler Sámuelnek kunkorodott még mindig legényesen a bajusza,
+– és szobor nem volt, mert az anyakönyvben nem találtatott
+följegyzés semmiféle nevezetes emberről. Az ördögbe is: a városnak
+pechje van. Hiszen akár Deák Ferenc is megszülethetett <span class=
+"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span> volna
+itt. Az öreg Riszdorfer János, a főnótárius szelíd bölcsességgel
+csóválta a fejét a hasztalan kutatásokban: – Ugyan ne bolondozzatok
+avval a szoborral. Várjatok még száz esztendeig, hátha addig
+születik itt valami nevezetes ember, akinek érdemes a szobrát
+fölállítani.</p>
+<p>De a nyiregyháziaknak nem volt kedvük várni. Hisz száz esztendő
+múlva a polgármester is más lesz, meg talán a sétatér se lesz meg.
+Ki tudhatná előre, mi lesz száz év múlva? Az is meglehet, hogy
+pénze se lesz a városnak éppen akkor szoborra. – A legtüzesebb
+szoborpártiak már azon voltak, hogy csak állítsák fel ott a
+sétatéren a szobor talapzatát azokból a szép fehér terméskövekből,
+amelyek már régen ott hevertek a városháza udvarán a sárga homokban
+– a szobor majd csak megszületik a talapzathoz, amikor valakinek
+égi világosság gyulladt a koponyájában. Ki volt az a valaki?</p>
+<p>Hogy lehetne ezt tudni most, annyi esztendő után, amikor már a
+legközelebbi hetivásárkor se lehetett volna biztosan megállapítani,
+hogy a János-bokor tanyabelieknek vagy a laposi pusztaiaknak jutott
+eszébe a mentő gondolat. Rossz nyelvek szerint nem is nyiregyházi
+ember volt az, aki így szólott volna álmában a polgármesterhez:</p>
+<p>– Nézd fiam, Krasznay, ti mindig meg vagytok akadva ezzel a
+bolondos várostokkal. Húsz esztendeig azon zaklattátok az
+Akadémiát, meg mindenféle egyéb tudományos egyesületeket, hogy hát
+hogyan is kell helyesen mondani: nyiregyházai vagy nyiregyházi?
+Egymás között ezen disputáltatok. Ha <span class="pagenum"><a name=
+"Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> idegen vetődött a
+városba, elébe tálaltátok a kérdést, mint valami nevezetességet.
+Kérkedtetek a kérdéssel, mint valami tudományos cifrasággal.
+Debrecennek lehetett Csokonaija, de sohase volt ilyen nyelvészeti
+kérdése. A tudósok hajba kaptak, az Akadémia nyilatkozott és amikor
+a legnagyobb volt a kavarodás, akkor megszólalt Andráscsik János a
+pazonyi-utcából, aki bárcsak lakatosmester volt, de a mesterségét
+abbahagyta, mert több esze volt, mint amennyi egy lakatosnak dukál,
+s így szólott:</p>
+<p>– Megálljunk, emberek. Minden szó úgy helyes, ahogy kimondják,
+ahogy megértik. Sekszpir is csak Sekszpir, nem pedig Shakespeare.
+Hát a nyiregyháziak hogy mondják, hogy ejtik ki a városuk nevét?
+Úgy, hogy: nyirigyházi. Igy helyes, mert Szöged sincs a mappán, de
+szögediek mégis vannak…</p>
+<p>Amikor a lakatos ezt kimondotta, egyszerre vége lett az egész
+nyelvészeti vitának. Az emberek észre sem vették, hogy a kis a betü
+elsikkadt Andráscsik kezén. A nyelvészek még verekedtek egy
+darabig, de a nyiregyháziaknak már mindegy volt, mit határoznak. A
+lakatos már döntött.</p>
+<p>– Most meg evvel a szoborral vagytok így. Tanakodtok, töritek
+azokat a kemény koponyákat, de nincs már Andráscsik, aki kettévágja
+a vitát. Hát legjobb is lesz, ha most már a megyei anyakönyveket
+kezditek vizsgálni. Hátha akad ott valaki szobornak való…</p>
+<p>A história szerint eddig tartott volna Krasznay <span class=
+"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> uram
+álma, mert a következő percekben már talpra ugrott.</p>
+<p>– Szuronyt szegezz! – kiáltotta az egykori vörössapkás honvéd. –
+Itt van Bessenyei, a testőr. Az Szabolcsmegyében született.</p>
+<p>– Helyes, legyen Bessenyei! – mondták másnap.</p>
+<p>– Éljen Bessenyei! – kiáltották már estefelé az utcákon a
+jobbkedvü polgárok.</p>
+<p>Örvendezett mindenki, hogy végre-valahára találtak valakit, akit
+szobornak lehet megtenni. A neve elég jóhangzásu volt, meg
+testőrkatona is volt… De hát voltaképpen ki is volt az a Bessenyei?
+Ezt talán hirtelenében senki sem tudta volna megmondani. A gyüjtés
+megindult, de hamarosan befagyott, ellankadt a kedv. A
+magisztrátusban szóba került a dolog:</p>
+<p>– A polgárok nem tudják, hogy ki volt Bessenyei. Talán a műveit
+ki kellene kölcsönözni az úri-kaszinó könyvtárából…</p>
+<p>Igen ám, de nem voltak meg Bessenyei művei a könyvtárban.</p>
+<p>– Talán valami festmény vagy fotografia csak maradott Bessenyei
+uramról? Közszemlére kellene állítani, hadd ösmerje meg a lakosság,
+– indítványozta a polgármester.</p>
+<p>Gaál Ede, a levéltáros, megcsóválta a fejét.</p>
+<p>– Nem maradott arról semmi.</p>
+<p>– Semmi!</p>
+<p>A levéltáros elgondolkozott:</p>
+<p>– Ha jól emlékszem, a bundáját láttam valamikor <span class=
+"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span>
+valahol… Szép, fehér rókabőrbunda volt, aranysujtásokkal.</p>
+<p>Krasznay uram az asztalra csapott:</p>
+<p>– Elő azt a bundát. Azt fogjuk közszemlére tenni.</p>
+<p>… S így is történt. A városháza egyik szobájában az asztalra
+terítették a gárdista fehér bundáját és a polgárok megelégedetten
+simogatták meg a finom prémet.</p>
+<p>– Még se lehetett valami utolsó ember, akinek ilyen bundája
+volt.</p>
+<p>És összegyült a szoborra való összeg. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span>
+<span class="pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107"><br />
+-107-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A bujdosó földesuraságról.</h2>
+</div>
+<p>Lakott valamikor a mi vármegyénkben egy furfangos, tréfakedvelő
+uriember, bizonyos Sárvári; illetőleg „kapitány Sárvári“, mert így
+nevezte őt az egész világ. Nyilván valamikor a hadseregben szolgált
+Sárvári uram, de hogy a kapitányi rangig emelkedett volna, arra
+nézve semmi bizonyíték nincsen egyéb, mint csupán az, hogy a
+szólás-mondásban kapitány volt. Kistermetü, kiberetvált állu,
+nagybajuszu és igen tüskéshaju uriember volt ez a Sárvári.
+Mozgékony két egérszemében mindig valami ravasz mosolygás fénye
+látszott. Mintha önmagán vagy a világ felett nevetett volna
+örökösen odabévül. Szerette a hosszúszáru sarkantyús csizmákat és a
+tollas kalapokat. Valamint kedvelője volt a sárga nadrágnak és a
+kopó-kutyának. Arra senki sem emlékszik, hogy valamikor
+foglalkozása lett volna. Nem csinált ő soha életében semmit.
+Egyszerre idepottyant közénk és másnap már komája, cimborája volt
+az egész vármegyének. Kissé tótos dialektussal beszélt és eleinte
+emlegette felső-magyarországi <span class="pagenum"><a name=
+"Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> birtokait, erdőségeit. Az
+idők folyamán aztán lemondott erről és ha néha szóba került a
+tótországi birtok, Sárvári ravaszul pislogott a szemével.</p>
+<p>– Hja, az uradalom! Azt bizony elfujta a szél. Kutya nagy szelek
+járnak arra mifelénk, egész falvakat elfujnak. Igy járt az én
+uradalmam is.</p>
+<p>Zathureczky, aki nagy barátságban volt Sárvárival, jóakaratúlag
+bólintott a fejével.</p>
+<p>– Jó, jó, de azért nem nyelte el a föld az uradalmat. A szél is
+megfordul néha és akkor visszafujja az egész birtokot a régi
+helyére.</p>
+<p>Sárvári elkomorodott:</p>
+<p>– Ezt az egyet nem szeretném. Vége volna a nyugalmamnak örökre.
+Kutya sok baj van az ilyen tótországi birtokkal. Meg aztán miből
+fizetném az adót a birtok után? Még egy Rothschildnak is drága
+passzió volna Felső-Magyarországon gazdálkodni.</p>
+<p>Az idők folyamán egy kis bérlethez jutott és ott gazdálkodott a
+maga módja szerint. Olyan sovány ökrök messzi vidéken nem
+találkoztak, mint a Sárvári ökrei. De azt meg kellett adni, hogy a
+kopó-kutyáit meghízlalta szépen. A kutyák etetésére maga ügyelt
+föl, s cselédei között katonás rendet tartott. Az öreg béresét
+őrmesternek nevezte, máskor egy részeg kocsist kurtavasra veretett.
+Kincstári lovakon nyargalászott és a huszárőrnagynak az utcán
+mindig mélyen köszönt, bár soha életében egyetlen szót sem váltott
+vele. Ezenkívül ott volt minden lakodalomban, toron, keresztelőn.
+Szerényen, <span class="pagenum"><a name="Page_109" id=
+"Page_109">-109-</a></span> csendesen, hallgatva üldögélt, amíg a
+hangulat föl nem melegedett. Amikor az áldomások egymást kergetik
+és mindenkinek támadnak mondanivalói, kapitány Sárvári izgatottan
+ült helyén. Nyugtalankodva nézett jobbra-balra, amíg valamelyik
+jókedvű cimbora el nem kiáltotta a megváltó varázsszót:</p>
+<p>– Halljuk kapitány Sárvárit!</p>
+<p>Sárvári nyomban fölemelkedett és elkezdette a szokásos
+formulával:</p>
+<p>– Bár nem vagyok a szónak embere…</p>
+<p>Ennek a szerény kezdetnek rendesen az lett a vége, hogy kapitány
+Sárvári hajnalig tartotta szóval a kompániát. Bolondnál-bolondabb
+ötletek kergették egymást beszédében, mintha egy láthatatlan
+zsilipet nyitottak volna föl, amely mögött ömlött a vidám szónak
+áradata. Beszélt-beszélt a jó Sárvári addig, amíg meg nem virradt.
+De amikor már megvirradt, akkor sem hagyta ám annyiban. A kompánia
+kidőlt mellőle, de ő nem tágított. Néha már egyes-egyedül maradt az
+asztalnál: beszélt a puszta falaknak.</p>
+<p>Hát ha ez a nyavalyája nem lett volna Sárvári uramnak, soha se
+is lett volna neki baja. Hizlalhatta volna békességben a kutyáit.
+Már tán arra is gondolhatott volna, hogy egyszer mégis csak
+megházasodik, mint már annyi sokan.</p>
+<p>De a sors közbelépett; közbelépett pedig legjobb barátja,
+Zathureczky Samu személyében.</p>
+<p>A véletlen úgy rendezte, hogy Zathureczkynak dolga akadt odafönn
+a felső vármegyékben: vadászni ment-e, vagy vőfélynek? nem tartozik
+szorosan <span class="pagenum"><a name="Page_110" id=
+"Page_110">-110-</a></span> a történethez. Elég az hozzá, ott volt
+és ott nagy titoknak jött a nyomára. A titkot tartogatta egy
+darabig a begyében; néha minden különösebb ok nélkül fölkacagott a
+megyei kaszinóban, máskor pedig hirtelen a szájába nyomta a
+tenyerét, így fojtván vissza a kikivánkozó szót.</p>
+<p>De a titok nem hagyta békén. Aludni se tudott már miatta; talán
+belebetegedett volna, ha el nem mondhatja. Eleinte csak a
+legbizalmasabb embereit avatta a dologba. A faktum az volt, hogy
+Sárvári kapitány nem mondott valókat, amikor tótországi birtokairól
+beszélt. Ott van a birtok, megvan javában valahol Eperjes alatt. Se
+nem nagyobb, se nem kisebb, mint akármelyik sárosi birtok. Teher
+sincs talán több rajta. Csak egy furcsasága van ennek a birtoknak.
+Még pedig az, hogy a gazdája hibázik belőle. Esztendők előtt
+eltünt, nyoma veszett. Azóta ott áll a birtok és nem tudnak vele
+mit csinálni. A hitelezők keresik mindenfelé a megszökött gazdát,
+azt keresi a finánc, keresi az ott maradt öreg ispán, Zalenka
+Mihály. És egyik esztendő a másik után múlik, a gazda nem kerül
+elő, mert azon a napon, mikor előkerülne, egyben megszünne e birtok
+tulajdonosa lenni. Százfelé rángatnák a hitelezők, százfelé vinnék
+ökrét, lovát, marháját. Tán még a kabátját sem hagynák meg. Azért
+kellett Sárvári uramnak elbujdosni a saját birtokáról.</p>
+<p>Minden titokkal úgy vagyunk, hogy az csak addig titok, amíg
+senki sem tudja. Mihelyt két ember tudja, mintha már az egész
+világnak tudomása volna róla. Az emberek tán álmaikban beszélik el,
+<span class="pagenum"><a name="Page_111" id=
+"Page_111">-111-</a></span> vagy elszólják magukat hallgatásukban:
+elég az hozzá, hogy hamarosan megtudta az egész vármegye Sárvári
+kapitány birtokainak történetét. A gyanakodóbbak kezdtek rá görbe
+szemmel nézegetni, tréfáinak nem nevettek, Simoda bácsi, a
+nyugalmazott megyei fiskus egyszer így szólott a kaszinóban Sárvári
+háta mögött:</p>
+<p>– Rejtélyes exisztencia, annyi bizonyos. Ügyész koromban már
+régen elővettem volna. Ki tudja? Tán hamis bankót is csinált
+valamikor.</p>
+<p>Az emberek kezdtek elhuzódni Sárváritól. Torokra, lakodalmakra
+nem igen hivogatták. Csak Zathureczky tartott ki mellette
+hűségesen. Ő tudta, miért.</p>
+<p>Éppen a nevenapját tartotta Zathureczky. Nagy társaságot látott
+házánál, ott ült valahol Sárvári kapitány is és szokása szerint
+nagyot hallgatott mindaddig, amíg az áldomások árja meg nem indult.
+Akkor izegni-mozogni kezdett helyén, csakhamar rászólt valaki a
+jókedvü cimborák közül:</p>
+<p>– No halljuk már Sárvárit?</p>
+<p>Fölhúzták a láthatatlan zsilipet, folyt a szó a kapitányból,
+ahogy torkán kifért. De az urak nem igen nevettek, mint máskor.
+Egyik-másik sűrűn nézegetett az ajtó felé. Ott volt állandóan
+Zathureczky tekintete is.</p>
+<p>Éjfél tájban – még javában beszélt Sárvári uram, – csendesen
+megnyilott az ajtó és egy nagycsizmás, halinás ember csoszogott be
+a szobába, s sapkáját a kezében tartotta és az öröm sugara villant
+föl szemében, amikor Sárvárit megpillantotta. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span>
+Csendesen odalopózkodott a háta mögé. (A kapitány se látott, se
+hallott az áldomás hevében.) Csendesen megkopogtatta a vállát és
+így szólt a halinás ember:</p>
+<p>– Szerencsés jóestét, pán kapitány. Eljöttem megkérdezni, mit
+vessünk az idén?</p>
+<p>Sárvári megfordult. Úgy megijedt, mintha az ördögöt látta
+volna.</p>
+<p>A halinás szelidkésen mosolygott:</p>
+<p>– Csak én vagyok, pán kapitány. Az ispán, Zalenka Mihály.</p>
+<p>– Látlak, kutyafülü, – tört ki a szó Sárváriból.</p>
+<p>Aztán elkezdett káromkodni magyarul, tótul. Lecsapta az
+asztalkendőt, fölborította a székét és úgy elfutott a szobából,
+mint a nyul. Zalenka Mihály se volt rest. Utána a gazdájának.</p>
+<p>– Mit vessünk az idén, pán kapitány? – kiáltotta
+kétségbeesetten.</p>
+<p>De akkor a kapitány már messze járt. Eltünt vidékünkről, senki
+sem tudja hová, merre lett: elfutott az ispánja, a saját birtoka
+elől. <span class="pagenum"><a name="Page_113" id=
+"Page_113">-113-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Korvin lelke.</h2>
+</div>
+<p>Korvin, egy felsővidéki kis nemesember egy karácsonyi estén
+búcsut mondott falujának, Zelegócznak, búcsut a barátoknak, a
+komáknak és minden ismerősöknek: kinyujtózkodott és minden nagyobb
+feltünés nélkül meghalt. Az ördög se hitte volna, hogy Korvinnak a
+dolga ezzel nincsen elintézve. Más rendes ember, ha egyszer
+elbúcsuzik az árnyékvilágtól, megnyugszik odakünn a temetőben, ahol
+Kosárka János őrködik a bazsalikumok és mályvák felett, amelyek
+májusban a halottak sírjaiból elő szoktak búvni. Az asszonyok
+sírjaiból többnyire a mályvák, a férfiakéból széles levelü,
+sötétzöld burjánok, füzek, amelyeket senki sem ültetett, míg a
+gyermek-sírhantokból mindenféle színes virágok, – mint ez már a kis
+falusi temetőben szokásos, ahol az anyatermészet maga kertészkedik.
+Korvinról is nyilvánvaló volt, hogy májusra ecetfa vagy keserülapu
+lesz, csak Korvin szerette volna megcsalni az emberiséget, amely a
+Hernád- és a Selyem-patak között élt. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span></p>
+<p>Elég bajt okozott már azzal, hogy éppen karácsony estéjén halt
+meg. Az emberek, – már mint a komák és jóbarátok, – szeretnek ezen
+az estén gondtalanul poharazgatni, nyugodalmasan enni, míg ezen az
+estén Korvin mindenáron beleszólott a hangulatba.</p>
+<p>– Tulajdonképpen mi baja volt? – vetették fel itt-ott a kérdést
+a kis falusi házakban.</p>
+<p>– Ejnye, be kár, hogy nincs itt, – mondták máshol. – Ilyenkor
+szokta elmondani a gyermekek és öregek mulattatására annak a
+karácsonyi estnek a történetét, amelyet egy falusi csárdában
+töltött egy komédiás-család társaságában.</p>
+<p>Némelyeknek az jutott eszébe, hogy Korvin a kolbászt szerette,
+mások meg arról beszéltek, hogy mekkorát szokott nevetni a
+megboldogult.</p>
+<p>– Derék, jókedvü ember volt; kár érte, – szóltak a vélemények. –
+A nevetése megért egy kisebb uradalmat.</p>
+<p>Korvin ezalatt mozdulatlanul feküdt otthon falusi házában és még
+szinte a fülébe csengtek a szomszéd Rokoczy Gáspárnak a szavai:</p>
+<p>– Ejnye, ejnye! Csak nem halsz meg újesztendő előtt? Éppen a
+nagy ünnepeken!…</p>
+<p>Hiszen, ha Korvin uramtól függött volna, nem is hagyta volna itt
+Zelegóczot e szép ünnepnapokban, midőn minden becsületes ember
+betegre eszi-issza magát e tájon. De nem tőle függött a kérdésnek
+eldöntése. Félszemmel meglátta, hogyan kezdi nagy deres fejét
+csóválgatni Rokoczy szomszéd, – a bajusza nagyon furcsán mozgott,
+mintha a szél <span class="pagenum"><a name="Page_115" id=
+"Page_115">-115-</a></span> fujdogálná, – a rókával bélelt
+mentéjéből pedig egy vásott kendőt vett elő, amelyet a szeméhez
+nyomkodott. És hallotta is, – vagy talán csak képzelte, – amikor
+Rokoczy krákogni kezdett, mintha új pálinkát ivott volna:</p>
+<p>– Pistának vége van, szegénynek vége van.</p>
+<p>A szomszéd szobából befutott az özvegy és az árván maradott
+gyerekek.</p>
+<p>– Jaj, hiszen néz! – kiáltotta özvegy Korvinné, mert sokat
+veszekedtek az utolsó tíz esztendőben.</p>
+<p>Rokoczy szomszéd erre a bütykös ujjaival lenyomkodta a Korvin
+szemehéjjait.</p>
+<p>– Nem néz ez már, szegény, de talán jobb is neki. Mindnyájunknak
+jobb, ha egyszer meghaltunk. Ott fenn a hegyoldalban semmisem fáj
+többé szegény Pistának. Csak egy baj van! Meg van fagyva a föld.
+Káromkodnak majd a sírásók.</p>
+<p>Az asszony letérdepelt a halott mellé és buzgón kezdett
+imádkozni. Rokoczy uram egy darabig fedetlen fővel állott, de aztán
+az ima hosszu volt, lopva a fejébe nyomta újra vidra-kucsmáját. A
+gyerekek, – volt közöttük apró is, – az ágy lábánál állottak és
+eleinte nem tudták, hogy mi történt. Csak az anyjuk sivalkodására
+kezdtek el sírni-sirdogálni.</p>
+<p>– Vajjon miért sírnak ezek? – kérdezte magában Korvin István és
+még mindig nem volt tökéletesen tisztában helyzetével. – Tán csak
+nem engem siratnak? <span class="pagenum"><a name="Page_116" id=
+"Page_116">-116-</a></span></p>
+<p>– Küldjek a doktorért? – kérdezte az asszony a szomszédot.</p>
+<p>– Kidobott pénz, – felelt a szomszéd és kezével legyintett. –
+Láttam én már lovat, tehenet és embert eleget elhullani. Igy hal
+meg mind, ahogyan Pista. Küldjön az asztalosért, szomszédasszony.
+Elég dolga lesz Krenkónak. Derék, jó kövér ember volt Pista. Ejnye,
+ejnye, délután még kártyázott is az ágyban. Csak csalni nem tudott
+már. De hát ki hitte volna?</p>
+<p>A szomszéd később elköszönt, miután néhány szíverősítő pohárkát
+felhajtott egy palackból, amelyet a megboldogult odáig sohasem
+látott.</p>
+<p>– Igyon maga is, Korvinné, most már mindegy.</p>
+<p>Kocintottak az asztal felett, a halottat senki sem kínálta, az
+feküdt mozdulatlanúl, mint halotthoz illik.</p>
+<p>– Hát aztán melyik ruháját adjuk rá? – kérdezte az asszony az
+ajtóban Rokoczytól. – Talán az ünneplőt?</p>
+<p>– Kár volna, – felelt a szomszéd a bajszát törölgetve. – Együtt
+csináltattuk, azért kár volna. Elhordja a gyerek. Jó lesz valami
+ócskább is.</p>
+<p>Az asszony sírva-ríva bólongatott.</p>
+<p>– Igaza van, szomszéd úr. De hát egy nemesembernek mégis csak
+illik jól felruházkodva lenni. Nemesember volt az én szegény jó
+uram. Leopoldtól, Leopold császártól való a nemesi levele.</p>
+<p>– Nono, – dünnyögött Rokoczy. – Emlegette ezt a Pista is.</p>
+<p>Az asszony jajgatva folytatta: <span class="pagenum"><a name=
+"Page_117" id="Page_117">-117-</a></span></p>
+<p>– Most már csak az idő legyen jó a temetéshez, hogy Gánócról is
+eljöhessenek a rokonok. Ha ilyen hófuvásos marad az idő, senki se
+indul neki a nagy útnak, mert itt nem maradhatnak éjszakára.
+Kicsiny a házunk, pedig mindig mondtam Pistának, hogy építsük fel a
+hátulsó traktust; ki tudja, ki tudhassa? Aztán itt van ni,
+meghalt.</p>
+<p>– Hát arról megint ő nem tehet! – felelt krákogva a szomszéd s
+kinyitotta a külső ajtót és hópihével, zuzmarával telt meg a kis
+szoba. A halott szinte megrázkódott a hidegtől. A nyitott ajtón a
+házőrző komondor dugta be a fejét és keservesen vonított.</p>
+<p>Aztán csak látja a halott, hogy az asszony letérdepel megint az
+ágy mellé. Talán csak nem imádkozik tovább? Nem imádkozott, de
+csendesen sírdogált és félkezével a mellényt simogatta, amiben
+Korvin István uram feküdt. A mellényen volt a vastag ezüstóralánc,
+végében a kulcsos órával. Ezen nézte a nagybeteg, hogy mikor kell
+az orvosságot beszedni. Hát az asszony sirdogálás közben szépen
+levette a láncot meg az órát. Az óra még javában ketyegett és az
+asszony a füléhez tartotta. Aztán tovább hullottak a könnyei és a
+mellényt megint simogatta. A mellényben volt egy belső zseb, abban
+tartotta Korvin uram a bugyellárisát. Azt is csak kihuzogatta
+csendesen az asszony és belenézett. A nagyobbik kis lánya, – „aki
+vele mindig egy követ fújt“, mint az élő Korvin mondogatta, –
+mellette állott és kiváncsian a bugyellárisba pislogott.
+<span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
+"Page_118">-118-</a></span></p>
+<p>– Talán kifutja belőle a temetés, – mondta az anyja. – Vagy tán
+jobb is lesz, ha nem szólunk róla Laci bácsinak. Elég gazdag Laci
+bácsi.</p>
+<p>A kis leány megértőleg bólintgatott.</p>
+<p>Az ágy alatt egy fiókban feküdtek a megboldogult pipái és egyéb
+szerei, amelyekre az élet folyamán szüksége volt. A pipákat sorban
+kirakosgatta az asszony.</p>
+<p>– Egyet elteszünk Gyuricának, ha felnő, a többit elajándékozzuk.
+Ezt az agárfejüt talán éppen Rokoczy bácsinak adjuk. Meg a dohányt
+is. Ez a szivarszívó a Laci bácsié legyen. Hát ez az ócska biblia?
+Ez legyen Kosárkáé, a sírásóé.</p>
+<p>Később magára hagyták a halottat, aki nem győzött eleget
+álmélkodni a látottakon és hallottakon. „Ugyan mi történhetett, –
+kérdezgette magában, – hogy a szivarszívómat a vén gazember Laci
+bácsinak akarják adni?“ De nem mozdulhatott fektében és csak befelé
+káromkodott, mikor a féltékenyen őrzött tárgyak elvándoroltak az
+ágy fiókjából. Az özvegy kisírt szemmel visszatért és utólagos
+szemlét tartott a szobában, nem felejtett-e el valamit? A sarokban
+talált egy százesztendős esernyőt. Hát magával vitte azt.</p>
+<p>Most egy darabig csend volt a házban. A halott úgy hallotta,
+mintha a padláson, a feje felett jártak-keltek volna. Később egy
+csomó ócska ruhával tért vissza az asszony és azt egy székre
+helyezte. A nagyobbik lánya (lehetett olyan tizenötéves forma)
+mindig a nyomában járt és annak magyarázta:</p>
+<p>– Ebben esküdtünk apáddal. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_119" id="Page_119">-119-</a></span></p>
+<p>A leány bólintott és tetszettek neki a kabát üveggombjai.</p>
+<p>Nemsokára megélénkült a ház. Innen is, amonnan is jöttek
+ismerősök, akik hangos szóval köszöntöttek be, bort ittak és
+elismerő pillantást vetettek a halottra.</p>
+<p>– Jobb szegénynek! – mondogatták egyértelmüleg.</p>
+<p>A többi között Krenkó, az asztalos, a sírásó társaságában a
+szobába lépett. Az asztalos fekete kabátban volt, mert éppen az
+ünnepi vacsora mellől kelt fel és sokáig keresgélt, amíg egy sárga
+colstokot megtalált zsebében. Azzal megmérte a halottat, Kosárka,
+az elvadult képü sírásó csak a kezével integetett.</p>
+<p>– Tudom, tudom, ha nem is mondja, Krenkó úr. Jó nagy sírt kell a
+ténsurnak ásni. Reggeltől estig dolgozhatom, kutya-kemény most
+odakünn a föld.</p>
+<p>A szomszéd szobából az özvegy szíves hangja hallatszott:</p>
+<p>– Egy kis szíverősítőt, Krenkó úr. Tessék parancsolni. Maga is,
+sírásó, tudom, hogy nehéz a maguk dolga, de nehezebb nekem. Én az
+egyetlen jó uramat veszítettem el. Az Isten áldja meg, Krenkó úr,
+jól csinálja meg azt a koporsót. Hogy még épségben legyen, amikor
+engem mellé fektetnek.</p>
+<p>Az asztalos tüszkölt, nagyokat fújt és köhögött és csupán
+másodpercekre hallgatott el, amely idő alatt, mint a halott azt
+kitalálhatta, a poharat a <span class="pagenum"><a name="Page_120"
+id="Page_120">-120-</a></span> szájánál tartotta. A sírásó azonban
+folyton dörmögött, morgolódott, egyszer azt kérdezte, hogy mi az
+ördögnek neki a biblia, mikor a betüket sem ismeri? Amire egy hang,
+a vén gazember Laci bácsi hangja azt magyarázta neki, hogy az
+egészen helyénvaló lesz, hogyha ezentúl Kosárka János, miután a
+koporsót a sírba eresztette és hónaljával az ásóra támaszkodik és a
+pap utolsó mondókáját mondja, egy nyitott bibliát tart a
+kezében.</p>
+<p>– Tetszik ez a halottaknak, meg azoknak, akik a halottak után
+maradtak, – erősítette Laci bácsi.</p>
+<p>– Hát akkor a sapkám melyik kezemben fogjam? – elégedetlenkedett
+Kosárka, de csakhamar nagyot hallgatott ő is egy hosszú korty
+folytán.</p>
+<p>„Az én finom lenci borom“, – gondolta magában a halott és
+voltaképpen ekkor lett mérges először.</p>
+<p>Még néhány hosszú korty következett és Laci bácsi, – a vén
+gazember, – a küszöbön megállott az asztalossal és a sírásóval. A
+Laci bácsi arca vörös volt már a sok italtól és a sapka féloldalt
+állott fején. Fontoskodva fordult az asztaloshoz:</p>
+<p>– Jól megmérte, Krenkó uram?</p>
+<p>– Egy méter hetven centi, – felelt az asztalos.</p>
+<p>Kosárka csúfolódva nevetett:</p>
+<p>– Nekem nem kell mérték. Ismertem én a ténsurat. Az én szemem a
+legjobb mérték.</p>
+<p>– Rendben van, – zárta be a beszélgetést Laci bácsi, aki eddig
+mindössze annyiban törődött Korvin atyafiával, hogy úton-útfélen
+szidalmazta. <span class="pagenum"><a name="Page_121" id=
+"Page_121">-121-</a></span> – Maguk derék emberek. Gondját viseljék
+szegény öcsémnek, aki, ime látják, meghalt…</p>
+<p>Később még a kántor is „átugrott“ egy szóra és a mély borízű
+hang csak nagy szünetelések multán hangzott fel-fel a szomszédban.
+„Az én jó lenci borom“, – nyögött a halott. A kántor bedugta
+kótyagos fejét és olyan csodálkozva rázogatta azt a halott láttára,
+mintha először látna halottat.</p>
+<p>– Milyen derék ember, még halottaiban is! – mondta és
+visszasompolygott a küszöbről, hogy jó darabig elhallgasson.</p>
+<p>A halott már nyugodni szeretett volna, mikor egy vén asszony
+lépett a szobába és egy széken nyugodtan elhelyezkedett szemben
+Korvinnal. Lámpást állított az asztalra és a halott megismerte,
+hogy a vén asszony senki más, mint Sári néni, a falucska
+halottvirrasztója. Egy kis butykost állított maga mellé és azt
+vizsgálgatta.</p>
+<p>– Parasztoknál jobban megbecsülik az embert, – dünnyögte
+magában. – Egy gyűszű bort adnak az éjszakára. Hej, csak uri halott
+ne volna a világon. Komisz nép az. Itt van ez is. Ténsúr volt, vagy
+mi a szösz. Aztán az ember szomjan vész mellette. Imádkozzék
+mellette az ördög. Én bizony a számat se nyitom ki. Aztán meg hogy
+én öltöztessem fel? Öltöztesse a manó.</p>
+<p>A kortyok sebesen szaladtak lefelé a vénasszony torkán, aztán
+csak nekiállott felöltöztetni Korvin uramat.</p>
+<p>– Be hajlékony a lábad, hé! – mondta, miközben a szűk magyar
+nadrágba bujtatta. <span class="pagenum"><a name="Page_122" id=
+"Page_122">-122-</a></span></p>
+<p>Majd a mentét húzta rá. Felültette a halottat és az el sem
+dőlt.</p>
+<p>– Kemény derekad volt, lelkem! – folytatta és erősen visszalökte
+az ágyba.</p>
+<p>Valami kenőcsöt vett elő és azzal a haját bekente, majd
+megfésülte.</p>
+<p>– Bezzeg feleségednek már nem kellesz. A vén Sári pederje tán ki
+a bajuszodat, te ördögfajzat! No, gyere, hadd pederjem ki.</p>
+<p>Huzogatta, pedergette a halott bajuszát a nagyon vénasszony és
+közben a bortól és éjszakázástól beködösült emlékein át valami
+furcsa emlék kezdett motozni a moha között, ami emlékezését
+betakarta. Mint mikor a megdermedt bogár kezd téli álmából
+ébredezni, ahogy mozgatni kezdi lábait, szárnyait, úgy bontakozott
+ki a vénasszony régen elfelejtett emléke.</p>
+<p>– Nini, hiszen te vagy a Korvin Pista! – dünnyögte, megállva
+munkájában. – A szép Korvin Pista. Hát te haltál meg az este?
+Ejnye, be furcsa, hogy te haltál meg! Ejnye, no, hogy te is
+meghaltál! Egyszer valamikor, – vagy talán kétszer is, – ott kint
+vártalak a Hernád füzesében, mikor még az első uram élt. Hát mind
+meghaltok ti férfiak?</p>
+<p>Egy-két korty bor után még jobban emlékezett a halottvirrasztó
+vénasszony.</p>
+<p>– Azt mondtad nekem mindig, hogy Sárika, kedves Sárika, imádott
+Sárika. Fogtad a két kezem, mint valami kisasszonyét. Aztán mennyit
+hazudtál a fülembe!… Hej, ti férfiak, hogy mindig csak <span class=
+"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span>
+hazudozni tudtok! Csak egy mondana már igazat. Vén asszony vagyok,
+de igazat férfiszájból még nem hallottam. Hát te is meghaltál,
+derék Korvin Pista? Hát persze, hogy meghaltál. A halálba
+veszekedett a feleséged. Hallgattál volna rám, ne vetted volna el.
+No, legyen szép a bajuszod odaát a másvilágon. Az öreg Sári jobban
+ápolt volna, az a vén Sári, de aztán már nem kellettem neked.</p>
+<p>A vénasszony tett-vett a halott körül, mintha a gyermeke lett
+volna, úgy dédelgette. Erőtlen karjaiban lett annyi erő, hogy a
+halott nehéz embert fölemelje, megforgassa, megigazgassa.</p>
+<p>– Légy olyan szép, mint legénykorodban, – dörmögte csendesen. –
+A régi szeretőd nem hágy csúnyán a másvilágra menni. No, nesze még
+ez a nyakkendő is.</p>
+<p>A vén asszony babuskálta, dédelgette a ténsurat, mintha az még
+élne. Közben elfogyott a bor s ezért szemrehányást tett.</p>
+<p>– Bezzeg te nem sajnálnád a vén Sáritól a bort, mint az a
+fösvény feleséged.</p>
+<p>De ekkor, akárcsak a színpadokon szokás, kopogtak az ajtón és
+egy őszöreg ember lépett a szobába. Senki más, mint Hankó János, a
+helybeli harangozó, aki végezvén az éjféli misével, eljött segíteni
+a virrasztásban a feleségének.</p>
+<p>– Kend az? – kérdezte Sári néni és már sirdogált, mint a
+halottak virrasztásánál megszokta.</p>
+<p>– Én magam, – felelt a harangozó. – Hoztam egy kis borocskát a
+tisztelendő úrtól. Nem valami <span class="pagenum"><a name=
+"Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> jó ember volt a téns,
+sohase láttuk a templomban.</p>
+<p>– Hát kend tán valami jó ember, – pattant fel Sári néni – pedig
+kend örökké a templom körül van?</p>
+<p>– Nono, Sári, – csillapította az őszöreg ember – nekem hivatalom
+van ott.</p>
+<p>De Sári néni már csak elmondta, ami a szívén feküdt.</p>
+<p>– Úgy nézze meg kend ezt az embert, a ténsurat, hogy ő volt a
+legszebb legény Zelegócon. Szebb, mint kend, meg minden
+fajtája…</p>
+<p>A harangozó vállat vont.</p>
+<p>– Csak egyszer harangozok neki, – mormogta. – Rosszabb, mint egy
+paraszt.</p>
+<p>– Hisz mindig mondtam, – felelt Sári néni.</p>
+<p>A vén harangozó leverte ruhájáról a havat. Derekas hóesés
+lehetett odakünn, hóval telt meg az egész szoba. Az ablak alatt
+hangos, vidám beszéd, távoli rikkantások hallatszottak: a falusi
+nép járt haza az éjféli miséről. Éppen a ház előtt kiáltotta
+túláradó szívvel valami legényféle:</p>
+<p>– Sári, farsangban egymásé leszünk…</p>
+<p>Aztán csend lett, olyan csend, hogy szinte hallani lehetett
+odakívül a hó szakadását.</p>
+<p>– Alszik kend? – kérdezte Sári néni.</p>
+<p>A vén harangozó egy sarokban elaludt és őszöreg fejét
+lehajtotta.</p>
+<p>A vén asszony merőn a falra nézett és álomhoz készülődött maga
+is, amikor a halott felérzett és csendesen megszólalt: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_125" id="Page_125">-125-</a></span></p>
+<p>– Sári néni, a bundámat!</p>
+<p>A vénasszony megrázta a fejét, mint aki valami rosszat látott
+félálomban. Hess, te rossz álom! Aludjunk tovább.</p>
+<p>De a halott megint mondta:</p>
+<p>– A bundámat, mert fázom.</p>
+<p>Sári néni erre talpra állott. Elfehéredve és remegve állott a
+helyén és a halott megint a bundáját kérte.</p>
+<p>– János, – kiáltotta Sári néni, – ébredj fel. A ténsúr a
+bundáját kéri…</p>
+<p>Az őszöreg harangozó hanyathomlok rohant ki a szobából. Egy perc
+alatt talpon volt az egész ház. Rokoczy szomszédnak csak annyi
+ideje volt, hogy a sapkáját nyomja a fejébe. A tegnapi özvegy éles
+hangon beszélt a szomszéd szobában és Laci bácsi káromkodott az
+ajtó előtt.</p>
+<p>– Egy méter hetven centi! Ki az ördög fizeti most ezt?</p>
+<p>A gyerekek hangosan sírtak és a harangozó mindenáron a papért
+akart menni.</p>
+<p>Nem mert senki a szobába lépni és Sári néni a félhalott körül
+foglalatoskodva, dörmögve igazgatta a vánkost annak feje alatt.</p>
+<p>– Csak nem csinálja ezt a szégyent a ténsúr? Aki egyszer
+meghalt, az halott. Miatyánk… Csak a lelke jött vissza! Szűz Mária…
+Segítsd örök nyugalomra.</p>
+<p>Özvegy Korvinné hevesen beszélt odakünn:</p>
+<p>– Ugy-e, megmondtam előre? Ez az ember képes még erre is! Laci
+bácsi, maga ismerte! <span class="pagenum"><a name="Page_126" id=
+"Page_126">-126-</a></span></p>
+<p>– Hetven centi! – mérgelődött Laci bácsi.</p>
+<p>– Ne bolondozzon a ténsúr! – babuskálta Korvin Istvánt Sári
+néni. – Ugyan, hogy nem tud már egyszer, végtére megnyugodni?
+Elmult már minden. Az uram szépen kiharangozza. Jobb lesz odakünn,
+pihenjen meg. A bajszát is kipedertem.</p>
+<p>A halott még mozdult néhányat, aztán véglegesen, csendesen
+meghalt. <span class="pagenum"><a name="Page_127" id=
+"Page_127">-127-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Kázmér.</h2>
+</div>
+<p>Ez a történet még abból az időből való, amikor a Szepességben –
+de még túl a lengyel gránicon is – egyetlen valamirevaló férfiember
+volt, Poprádi Pál, a késmárki takács. Valószínü, hogy voltak más
+férfiak még Poprádi Pálon kívül azon a lapos fensikon, amelyet
+egyfelől a földszínéből meredeken kiemelkedő Kárpát, másfelől a
+gyors Poprád határol, – csakhogy a többiről nem beszél a krónika. A
+Kárpát színe itt már sötétzöldre válik és sűrűn mutogatja hófödte
+völgyeit, szakadékait, mint egy szép asszony gömbölyü vállait. A
+csúcsoknak még emberi ábrázatuk van messziről, csak ha soká nézi
+őket az ember, akkor látja, hogy nem horgas orru, hegyes süvegü,
+meredt szemü lengyel vitézek őrködnek odafönt elátkozottságukban,
+hanem csak kövek, kövek, meg sziklák. Csak még annak a hegynek van
+emberi ábrázata ezen a tájon, amelynek orrlyukaiból a dermesztő
+szél szokott végigszáguldani a fensikon, hogy a rozsok ijedten
+lapulnak a <span class="pagenum"><a name="Page_128" id=
+"Page_128">-128-</a></span> földhöz és a Poprád vize elsötétedik.
+Mintha átlátszó medrében a kövek is dideregnének és a hidegtől
+elsötétednek. Ha szél nem fuj, akkor aztán kitesz magáért a Poprád.
+Ezüst habjai alatt a szivárvány színeiben csillogó kavicsok között
+játszik a tarka pisztráng. Mintha megannyi színes szemek
+nézegetnének onnan a mélyből a napsugár felé. A csodálatosan szép
+kék kövek bizonyosan azoknak a szepességi lányoknak a szemei, akik
+Poprádi Pál miatt elsírták a szemük világát.</p>
+<p>Hát szép legény volt, szép ember volt a késmárki takács. Ha meg
+nem házasodott volna, tán nem is haragudott volna senki fekete
+szakállára, sötétkék szemére, lecsüngő szőke hajára, amely olyan
+finom volt, mint a legjobb szepességi len. (Nem csoda, eleget
+játszottak vele az asszonykezek. De mert megházasodott, hát valaki
+nagyon haragudott arra az ő asszonycsábító szépségére. Az a valaki
+pedig a hites felesége volt, született Koncz-leány.</p>
+<p>A takács jómódu ember volt, – akkoriban még járt az a legenda,
+hogy a Krisztus urunk ruhácskáját a szepességi takácsok szőtték,
+azért tartott az olyan hosszú ideig. Talán tíz szövőgépe is
+kattogott késmárki házában, ő maga csak a portékájával utazott a
+lengyel vásárokra, néha még Bécsbe is. Mikor az emeletes, vászonnal
+megrakott szekér bakján ment el hazulról Poprádi uram, a felesége
+eltitkolta a féltékenységét. Poprádiné – született Koncz-leány –
+már odahaza a szülei háznál megtanulta, hogy a szepességi
+kereskedők feleségei, <span class="pagenum"><a name="Page_129" id=
+"Page_129">-129-</a></span> gyermekei az esztendő nagy részét
+egyedül, magányosságban töltik. A férfiak a vásárokat járják és az
+övük tele van arannyal, az iszákjuk ezüsttel, amikor hazatérnek.
+Otthon aztán egy hétig még azzal foglalkoznak, hogy a sok tallér
+közül kiválasszák a hamisakat. Csak akkor érnek rá megcsókolni a
+feleségüket, gyermeküket. Ez így volt százesztendők óta. Olyan
+szepességi asszony még nem volt, aki féltékeny lett volna az urára,
+ha az emeletes társzekérrel hagyta el a várost.</p>
+<p>Csakhogy Poprádi Pál vásznak nélkül is eljárogatott hazulról.
+Volt egy fuvarosa, a sánta Libórius. Az úgy el tudta vinni Poprádi
+uramat, hogy soha senki sem tudta meg, hogy hová viszi. Ugyanezért
+Késmárkon nemcsak Poprádi Pálné, de más asszonyok is – főként
+atyafiságbeli asszonyok – gyűlölték Libóriust és gyakran kívánták
+neki, hogy bár sántulna meg a másik lábára is. Habár hiszen
+fuvarozni azután is tudott volna. Megpróbálták szép szóval,
+ajándékokkal, fenyegetéssel kicsikarni a sánta Libóriusból, hogy
+hová hordja néha-napján a takácsot, hogy az hetekig nem tud
+hazakerülni. A sánta ember csendesen mosolygott a bajusza alatt és
+szokása szerint a kucsmájához beszélt, mert a rossz lelkiismerete
+miatt csak abba mert belenézni.</p>
+<p>– Ha én mindent elmondanék, amit a hosszú életben láttam,
+tapasztaltam!… Talán nincs is olyan országút
+Lengyel-Magyarországon, amelyiken már ne hajtottam volna. Nincsen
+olyan útszéli fogadó, amelyikben ne etettem volna. Nincs is olyan
+<span class="pagenum"><a name="Page_130" id=
+"Page_130">-130-</a></span> csárdásné, akit meg ne csókoltam volna…
+Hej, régen volt!</p>
+<p>Aztán fejébe nyomta a kucsmáját, többet nem beszélt. Elég az
+hozzá, hogy olyan megátalkodott gonosztévő volt ez a bizonyos
+Libórius, hogy még a lovaihoz is úgy szólott, hogy a fülükbe súgta
+a mondanivalóját.</p>
+<p>Hogy Poprádi Pál uramat ezekután nem kérdezték meg az őt
+titokzatos útjairól, az csak mindenki előtt természetesnek látszik,
+szeretett felebarátaim.</p>
+<p>Pedig otthon már egyik gyerek a másik után kopogtatott be a
+takács-ház ablakán, a hangjukkal túlvisították a szövőgépek
+kattogását, mert egészséges, jótorkú gyerekek voltak.</p>
+<p>– Pedig az apjuk sohasem énekel, – mondta Koncz Istvánné, a
+gyerekek keresztanyja.</p>
+<p>– Ki tudja azt? Lehet, hogy csak itthon nem énekel! – sóhajtott
+föl Poprádiné, – a jókedvét máshol hagyja.</p>
+<p>– Igaz, hogy itthon mindig rossz kedve van, – fűzte hozzá a
+komaasszony. – Még én rám is úgy néz, mint a vasvilla, pedig senki
+olyan leveseket nem tud neki főzni, ha betegen hazakerül, mint
+én.</p>
+<p>Az atyafiságbeli többi asszonynép – akik titokban valamennyien
+szerették volna egyszer megtapogatni a Poprádi Pál szőke haját
+(vagy talán meg is tapogatták!) – vígasztalgatta, körülvette az
+elárvult menyecskét. <span class="pagenum"><a name="Page_131" id=
+"Page_131">-131-</a></span></p>
+<p>– Majd ha a gyerekek megnőnek, – mondta az egyik.</p>
+<p>– Csak benő egyszer a fejelágya! – folytatta a másik.</p>
+<p>– Ha egyszer jól megbetegedne, – tervezte a harmadik, – soha
+többé el nem kívánkozna.</p>
+<p>Ha odahaza volt Poprádi Pál, akkor a legnagyobbik fiával,
+Palkóval szokott legtöbbet foglalkozni. Szerette azt a gyereket,
+mint a szemefényét. Talán azért, mert önmagát látta benne. A gyerek
+a földre köpött, ha az asszonyok megcsókolták.</p>
+<p>Hát ez a bizonyos Palkó szólott közbe a Poprádi uram dolgaiba.
+Egyszer, amidőn már hetek óta távol volt, a gyerek hirtelen
+megbetegedett. Az asszony-rokonok nyomban lecsaptak a házra és
+napestig biztatták Poprádinét:</p>
+<p>– Anna, itt van az idő, hogy az urad után menj, hogy előkerítsed
+a föld alól is. Sohasem bocsátaná meg neked, ha a gyerek az ő
+távollétében meghalna.</p>
+<p>– Nem hagyhatom itt a beteg gyerekemet, – védekezett
+Poprádiné.</p>
+<p>– Itt maradunk mi éjjel-nappal a gyerek mellett. Te csak hozd
+haza az uradat, – hangzott a biztatás.</p>
+<p>Anna ingadozni kezdett. A szerelem erősebb volt benne az anyai
+aggodalomnál. Beleegyezett, hogy reggelre elhivassák Libórius
+fuvarost. A sánta embernek megmutatták a lázban égő fiúcskát.
+<span class="pagenum"><a name="Page_132" id=
+"Page_132">-132-</a></span></p>
+<p>– Tudja, Libórius, hogy mennyire imádja a gazda a gyereket? –
+kérdezte Konczné, a kománé.</p>
+<p>A sánta ember a kucsmájába bólintott.</p>
+<p>Egy szó ellenvetést sem tett, amikor Poprádiné bundába,
+nagykendőbe burkolózva elhelyezkedett a kocsiján.</p>
+<p>– Vigyen az uram után.</p>
+<p>A vén fuvaros elkomorodva meresztette a szemét a lovak fülére,
+aztán hirtelen végighúzott a nyergesen.</p>
+<p>– Hát gyerünk, – mondta nagyot káromkodva.</p>
+<p>– De odavigyen ám, ahol az uramat hagyta, – aggodalmaskodott az
+asszony.</p>
+<p>– Odaviszem, – felelt sötéten a fuvaros, aztán többé egy szót
+sem szólt.</p>
+<p>Csakhamar kiértek a városból, a deres országúton ügettek a
+lovak. Tél eleje volt, a Kárpátból már elindultak a hideg szelek,
+de a hó még nem esett le. Egymásután maradoztak el a falvak,
+városok. Bélán a borovicskafőzőnél megállott Libórius és beugrott
+egy kis szíverősítőre.</p>
+<p>– Itt van a legjobb borovicska az egész országban, – mondta,
+amikor kipirosodott füllel elfoglalta helyét a bakon.</p>
+<p>A Poprád szürke jégtáblákat üzve kanyargott az országút mellett,
+parti fák és bokrok dideregve nézegették magukat elhomályosult
+tükrében. A Kárpát csúcsai kiélesedtek a ritkás levegőben és a
+sárga-fehéres mező sárga bokrai között sietve vitte vöröses
+bundáját egy róka. A fuvaros lovai szinte <span class=
+"pagenum"><a name="Page_133" id="Page_133">-133-</a></span>
+maguktól fordultak be egy dülőútra és Libórius ostorával szótlanul
+mutatott egy vöröstéglás házra, amely megkopott fenyők közül
+emelkedett ki. Poprádinénak nagyot dobbant a szíve, a fuvaros lovai
+csilingelve állottak meg a bezárt kapu előtt. Mintha csak a lovak
+csengőjét ismerték volna meg, a három farkasfogó komondor, amely
+messziről vésztjósló ugatással várta a kocsit, most elhallgatott és
+körülszaglászta a kerekeket. Egy másodperc múlva a kapu is
+fölnyilott és a küszöbön egy kékszemü, telt, fehérbőrü asszony
+jelent meg, aki lengyeles, rövid bundácskát viselt és a szoknyája
+alól piros papucsok kandikáltak elő.</p>
+<p>Poprádiné hirtelen elhatározással leugrott a kocsiról, – máskor
+bizonyosan a lábát törte volna, de most fürgévé, ügyessé tette a
+pillanat. Gyorsan a meghökkent asszony elé állott és farkasszemet
+nézett vele…</p>
+<p>– Én Poprádiné vagyok, – mondta elfulladva.</p>
+<p>Az asszony nem felelt, csak egy öldöklő pillantást vetett
+Libóriusra, akiből e pillanatban füle vörös hegyén kívül mit sem
+lehetett látni.</p>
+<p>– Azért jöttem, hogy az uramat hazavigyem… megbetegedett a
+fiacskánk, – rebegte Poprádiné, önkéntelenül siróvá változott
+hangon.</p>
+<p>De egy másodperc múlva már megerősödve, nyugodt hangon füzte
+hozzá:</p>
+<p>– Lengyel kereskedők keresik, akik sok-sok vásznat akarnak tőle
+venni.</p>
+<p>Az a másik asszony csak hallgatott és a himzett <span class=
+"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> papucsa
+orrát nézte. Poprádiné ezalatt jól szemügyre vette. Nem volt sem
+szebb, sem fiatalabb, mint ő. Csak a haja volt a füle mellett
+furcsán göndörítve, mint a lengyel asszonyoknak. („Az
+utálatosnak!“) Nem látszott sem rossznak, sem jónak. Az indulat,
+amely megmozgatta a bekecset a mellén, lassan sok piros vért lövelt
+fehér arcába.</p>
+<p>– Én azt hittem, – mondta csöndesen végre, – hogy Poprádi otthon
+van, mert itt nincsen.</p>
+<p>Majd gyorsan, sietve, szinte hadarva folytatta:</p>
+<p>– Tudnia kell, asszonyom, hogy nekem nincsen viszonyom
+Poprádival. Igaz, hogy özvegyasszony vagyok, senkinek se tartozom
+felelősséggel, de mégis nem kellene házasember nekem. Ő ide szokott
+jönni a kereskedő-barátaival, – a lengyelekkel, – mert nálam jó bor
+van, azonkívül olyan ételeket főzök, amilyent a lengyelek
+szeretnek. Ennyi az egész.</p>
+<p>– Tehát hol van az uram? – kérdezte hitetlenkedve, gúnyosan
+Poprádiné. – Magának jobban kell tudni, mint nekem.</p>
+<p>A másik asszony észre sem látszott venni az epés
+megjegyzést.</p>
+<p>– Ha a fiacskája beteg, – mondta komoly nyugalommal, – akkor
+haza kell neki mennie. Majd én segítek a megtalálásában.</p>
+<p>Poprádiné habozva nézett az asszonyra. Az elpirosodva állotta
+tekintetét és zavartan mormogta:</p>
+<p>– Ne higyje talán, hogy nekem az ura pénze kell. Ez a ház és a
+földek az enyémek. Szólj hát, Libórius, te sánta kutya, ki vagyok
+én? <span class="pagenum"><a name="Page_135" id=
+"Page_135">-135-</a></span></p>
+<p>– Jó asszony, nagyon jó asszony, – dünnyögött a fuvaros a lovai
+felé.</p>
+<p>– Igen, én jó vagyok, – mondta az asszony. – Én tudom, hogy jó
+vagyok. Segíteni fogok magának… Haza kell neki menni. Várjon
+meg.</p>
+<p>Bezárta a kaput és percek múlva ujra előjött a kutyáival. Rövid
+csizmácskát húzott és hosszú, férfias bundát. A fejét a homlokáig
+bekötötte valami turbánnal. Egy rövid karabélyt dobott a
+szekérbe.</p>
+<p>– Igy bátorságosabban utazunk, – mondta és fölugrott Poprádiné
+mellé.</p>
+<p>– Podolinba hajts! – parancsolta a kocsisnak.</p>
+<p>– Messze van, – felelt a fuvaros.</p>
+<p>Az asszony a karabély agyával megtaszította a fuvaros vállát és
+az a lovak közé csapott.</p>
+<p>– Ha szólni akar valamit hozzám, Kázmérnak szólítson. Ez volt a
+férjem neve, – mondta még az asszony és a kezét a vadmacskabőrbe
+dugta.</p>
+<p>Talán egy félóráig haladtak már a deres utakon, lombja vesztett
+fák alatt és kopár mezők között, amikor Poprádiné sóhajtva
+megszólalt:</p>
+<p>– Mit gondol, Kázmér, szeret engem az uram?</p>
+<p>Kázmér összeráncolta a homlokát:</p>
+<p>– Szereti, – mondta nyugodtan.</p>
+<p>– Aztán mégis elmegy hazulról, – rebegte bizonyos boldogsággal
+Poprádiné.</p>
+<p>A másik asszony komoran, szinte szigorúan felelt:</p>
+<p>– Asszonyom, maga nem tud bánni az urával. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_136" id="Page_136">-136-</a></span> Majd
+egyszer, máskor, ha nyugodtabb időket élünk, megmondom magának,
+hogy mit szeret Poprádi. Most nincs kedvem beszélgetni. Most csak
+arra vagyok kíváncsi, hogy csakugyan Podolinban van-e? – szólt és a
+hangjában fenyegető indulat rezgett.</p>
+<p>– Mi van Podolinban? – kérdezte Poprádiné.</p>
+<p>– Azt nem kell magának tudni. Gondoljon beteg gyermekére és
+imádkozzon érte. Én a maga helyében nem tudtam volna otthagyni a
+fiamat, aki nekem nincsen. De azért segítek magának. Ne mondhassa
+rólam senki, hogy rossz vagyok.</p>
+<p>Poprádiné később még néhány kérdést tett, de miután egyikre sem
+kapott választ, végleg elhallgatott.</p>
+<p>Estére hajlott az idő, amikor a távolban föltünedeztek a
+podolini tornyok. Lassan ereszkedtek lefelé a völgyi városkába és a
+messzi mezőkről vándoremberek tűzrakása fénylett. A határszéli
+hegyek mögött lebukó nap még megvilágította a lengyel
+kolostortorony keresztjét, aztán eltünt a fény. Odalent, a magas
+országút alatt csak a Poprád zúgott téli hangjain.</p>
+<p>– Fáradtak a lovaim! – szólt hátra a város közelében
+Libórius.</p>
+<p>– Forduljanak föl a lovaid, meg te magad is, ha abba a házba nem
+viszel, ahol a gazdát megtalálom, – szólt csendesen a fogai közül
+Kázmér.</p>
+<p>Libórius keresztet vetett:</p>
+<p>– Agyonlő az úr!</p>
+<p>– Vagy én lövöm keresztül a koponyád, te sánta kutya. Nem
+hallottad, hogy a fiacskája beteg? <span class="pagenum"><a name=
+"Page_137" id="Page_137">-137-</a></span></p>
+<p>– Láttam. A két szememmel láttam, te jó asszony vagy. Azért
+vagyok itt. Csak azért.</p>
+<p>Kázmér fölemelkedett az ülésben. Kivette az ostort a fuvaros
+kezéből és erőteljesen megcsapkodta a lovak hátát.</p>
+<p>– Ott legyünk ám mindjárt, Libórius, – mondta fenyegetőleg.</p>
+<p>– Végem van! – nyögött a fuvaros.</p>
+<p>– Igyál pálinkát. Itt a kulacs. Ne félj, – biztatta Kázmér és a
+szeme úgy villogott, mint egy nőstényfarkasé.</p>
+<p>Már leszállott a fagyos este, amikor elérték a város első
+házait. A hegyek sötétségbe burkolóztak a város felett, valahol
+messze egy olajlámpást ringatott a szél.</p>
+<p>A fuvaros megállította a lovakat és egy vaskosaras ablaku házra
+mutatott, amely jobbra húzódott meg az országút mentén. Aztán
+keresztet vetett.</p>
+<p>Kázmér leugrott az ülésből. Poprádiné utána akart lépni, de az
+asszony vasmarokkal fogta meg a kezét.</p>
+<p>– Maga itt marad. Itt magának semmi keresnivalója nincs. Itt már
+én beszélek, – sziszegte félelmetes indulattal. – Várjon nyugodtan,
+mindjárt itt lesz az ura. Libórius, vigyázz az asszonyra!</p>
+<p>Félkézzel megemelte a bundáját és hosszú, határozott lépésekkel
+tartott a csöndes ház felé. Valamit keresgélni látszott a
+keblében.</p>
+<p>– Krisztus velünk van, jó asszonyka! – kiáltotta <span class=
+"pagenum"><a name="Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> utána
+rémülten a sánta fuvaros. – Csak vér ne legyen.</p>
+<p>Kázmér asszony hátra sem fordult, a kezével meglökte a
+falbaépített kis ajtót, aztán eltünt a házban. Poprádiné a
+rémülettől megzsibbadva, kerekre nyitott szemmel nézett utána.</p>
+<p>Talán két-három perc múlott el. A fuvaros halkan imádkozott a
+bakon, Poprádiné előtt a fiacskája lázban égő arca lebegett.</p>
+<p>A vaskosaras házon fölpattant az ajtó és a Poprádi szürke
+bundája lett láthatóvá. Gyorsan közeledett a kocsihoz, az arca
+halotthalvány volt, az ajka remegett.</p>
+<p>– Beteg a Palkó! – mondta fogvacogva.</p>
+<p>Kázmér mögötte jött és az arcán diadalmas, vad mosoly játszott.
+Villogó szemmel nézett Poprádinéra:</p>
+<p>– Csak vigye haza Pált!… Nekem még van itt egy kis dolgom! –
+mondta süvöltő hangon.</p>
+<p>A fuvaros Jézust kiáltva csapott agyonhajszolt lovai közé és a
+szekér vágtatva gurult a gömbölyü köveken.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>A kis fiu meggyógyult és a késmárki takácsmester többé sohasem
+ment el hazulról vászonnal megrakott emeletes szekér nélkül.
+Libórius később öregségében néha elkottyantotta magát a
+korcsmában:</p>
+<p>– Az összes apostolok vigyáztak azon az éjszakán arra a podolini
+lányra. Még ma sem tudom hogyan maradhatott életben? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_139" id="Page_139">-139-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Falu.</h2>
+</div>
+<p>Állt valamikor, az én gyermekkoromban, Budán, – a koronázó
+városban, – egy régi, földszintes sárga ház, amelynek tölgyfakapuja
+felett régi családi címer hirdette, hogy a ház nemesember
+tulajdona. Nagy kert és számos cselédház környékezte a házat és
+egészben véve olyan volt a ház, mintha valahol faluhelyen állana
+dupla fedelével és vasrácsos ablakaival. Ha a kapu nyitva volt, az
+udvarból piszkosszőrü komondorok rohantak ki falusias ugatással és
+a cselédek is olyan ruhában jártak, mintha nem is a koronázó város
+kellős közepén volnának, hanem valami pusztai majorságban. A
+szobalányok mezítláb, rövid, tarka rokolyában szaladgáltak az
+udvaron és a kapuban bámész szemeket vetve maga körül, pipázgatott
+az öregbéres. Estefelé fejősteheneket hajtott be az udvarra a budai
+hegyek közül a házicsordás és éjszakánként erre felfogadott ember
+kiáltotta az ablakok alatt a falusi bakterek rendes felszólalását.
+Különben a ház úrnője nem tudott volna nyugodtan aludni. Mert
+asszony lakott e falusias házban, a koronázó <span class=
+"pagenum"><a name="Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> város
+közepén, egy öreg nemes asszony: Bátori Jánosné, aki talán volt már
+kilencven esztendős is. Minden maradéka, hozzátartozója kihalt
+Bátoriné mellől a rengeteg hosszu élet folyamán és mikor már csupa
+sír volt körülötte falujában, Budára költözött, hogy felejtse
+halottait, meg hogy közelebb legyenek az orvosok.</p>
+<p>A világon nem igen érdekelte már semmi Bátori Jánosnét, – hiszen
+kilencven esztendős korban már nem igen várhatni új dolgokat az
+élettől, – csupán az orvosok voltak azok, akiknek kedvéért élt.
+Tulajdonképpen tiszamenti faluját is azért hagyta oda és költözött
+egész háznépestől az idegen nagy városba, hogy minél több orvossal
+megismerkedhessen. A sok orvos között bizonnyal akad egy olyan
+tudós ember, aki a kilencven esztendőhöz még néhányat könnyen hozzá
+tud toldani, – habár az öregasszony eddig még sohasem volt beteg.
+Azon fajtából származott, aki nem ismeri a szenvedéseket,
+gyötrelmeket, amelyek a halált megelőzik. A halál úgy csapott le
+eddig minden gyermekére, rokonára, mint magasból a sas: hirtelen,
+láthatatlanul. És éppen ez volt az, amitől az öreg asszony
+szörnyüségesen rettegett. Nem is annyira a haláltól félt, mint
+inkább attól, hogy nem fogja tudni halála óráját és elmulik
+anélkül, hogy arra megfelelőképpen előkészülhessen. Minden
+születésnapján, – a születésnapokat Gáspárics nevü udvarmestere
+tartotta számon, – maga köré gyűjtötte udvarbeli cselédeit, régi
+asszonyszolgálóit és a jégszürke fejű szolgákat, akik még urát,
+gyermekeit, <span class="pagenum"><a name="Page_141" id=
+"Page_141">-141-</a></span> testvéreit szolgálták és a nagy
+karosszékből gyönge hangon elbúcsúzott tőlük. Gáspárics, – egy
+zömök, görbeorrú emberke, aki már harminc év óta deresedett, – a
+nagyasszony intésére felolvasta a végrendeletet és az öreg cselédek
+éppen úgy sirdogáltak, mintha Bátoriné valójában haldokolt volna.
+Már mindenki tudta, hogy kinek mit és mennyit hagyományozott
+vagyonából a nagyasszony; az egyházak, iskolák és kolostorok jó
+előre értesíttettek a hagyomány összegéről; a harangozók a
+környéken már évek óta rovattak korcsmáikban a Bátori-féle
+végrendelkezés örömére és a mezitlábos szobalányoknak (a
+nagyasszony nem tűrte a papucskopogást maga körül) megvolt a
+választottjuk arra az időre, amikor a nagyasszonytól örökölnek.</p>
+<p>És egyik születésnap követte a másikat. Esztendőről-esztendőre
+nem változott a nagyasszony állapota. Gáspáricsnak mind kevesebb
+foga lett és ugyancsak kapdosnia kellett a szavak után, hogy
+helyesen hangsúlyozzon és néha szórakozottságból kétszer is
+megünnepelték a Bátoriné születése napját esztendőnként. De nem
+siettetésből cselekedték ezt. Ugyan minek is siettek volna? Hisz a
+nagyasszony körül mindenkinek jó dolga volt, csupán a fölfogadott
+bakter panaszkodott néha. Neki ugyanis nem hagyományozott a
+nagyasszony semmit, azon való haragjában, hogy minden éjjel
+felkölti álmából. Pedig anélkül is fölébredt volna bizonyos időben
+és ha ugyanakkor nem hallja a bakter kiáltását, kétségbeesésében
+azt hihette volna, hogy már meghalt. Reggel, mikor a nagyasszonyt
+felöltöztették <span class="pagenum"><a name="Page_142" id=
+"Page_142">-142-</a></span> szobaleányai, kezdetét vette az orvosok
+látogatása. Gáspárics uram egy régi batáron bejárta a várost és
+vadászott az olyan orvosokra, akik még eddig nem látták a
+nagyasszonyt. Egyszernél többször nem hívott egy orvost Bátoriné,
+persze, a lusta Gáspárics néha ebben is megcsalta.</p>
+<p>A nagyasszony a karosszékben ült és Gáspárics ünnepélyesen
+vezette be a soron lévő doktort. A nagyasszony beesett szemével
+figyelmesen nézett a doktor arcába, aztán hirtelen azt
+kérdezte:</p>
+<p>– Meddig élhetek én? Ezt szeretném tudni.</p>
+<p>Ha a doktor himezett-hámozott és „az emberi kor legvégső
+határáig“, vagy „az a természettől függ“-féle feleletet adott, a
+nagyasszony biccentett a fejével és mérgesen azt mondta:</p>
+<p>– Adja vissza a diplomáját, orvos úr, ennyit magam is tudok. Tán
+még Gáspárics is. Igaz? Gáspárics?</p>
+<p>Gáspárics búsan billegtette a fejét, mert ő már tudta, hogy a
+nagyasszony az orvos távozása után ráförmed:</p>
+<p>– Mindig bolonddá akarsz tenni, Gáspárics? Minek hozol nekem
+ilyen fajankókat? Ha megharagítasz, kitöröllek a
+végrendeletemből.</p>
+<p>A nagyasszony azokat az orvosokat szerette, akik vidáman és
+jókedvűen paroláztak vele és legalább is száz esztendőt igértek
+neki. Ilyenkor meg hagyta magát vizsgálni és büszkén hallgatta a
+doktor szavait:</p>
+<p>– A tüdő, máj, vese olyan jó, mint egy fiatal leányé.
+<span class="pagenum"><a name="Page_143" id=
+"Page_143">-143-</a></span></p>
+<p>– Hát a gyomor, orvos úr?</p>
+<p>– Akár a struccé, nagyságos asszony.</p>
+<p>– Hallod, Gáspárics, mint a struccé, – kiáltotta gyermekes
+örömmel a nagyasszony. – Soha se volt nekem semmi bajom a
+gyomrommal. Csak Gáspárics fogja reám, hogy beteg vagyok.</p>
+<p>Gáspárics búsan integetett és rezignáltan hallgatta a doktorok
+szemrehányását:</p>
+<p>– Udvarmester úr, ilyesmit ne merészeljen mondani. A nagyságos
+asszony egészséges, mint a makk.</p>
+<p>Az ilyen doktorokat bőven megajándékozta a nagyasszony és
+Gáspárics hallgatta egész nap, amint Bátoriné magában
+mondogatta:</p>
+<p>– Mint a struccé! No ugyan ki hitte volna?</p>
+<p>Még a szobaleányaival sem pörlekedett az ilyen napokon, sőt
+utasításokat adott a mindig jelen levő udvarmesternek:</p>
+<p>– Gáspárics, írj be Szerénnek kétezret. Nagyon puha, meleg a
+tenyere. Csak írd be Gáspárics, Szerén megérdemli. Mit? Azt mondod,
+hogy nem puha a tenyere, hanem kemény? Bolonddá akarsz tenni? Csak
+írj be kétezret, ahogyan parancsolom.</p>
+<p>Így folytak a napok a régi földszintes házban és semmi sem
+változott. A falusi munkához, szabad levegőhöz szokott pusztai
+cselédek eltunyultak, belefáradtak az örökös semmittevésbe. Az
+öregbéres olyan kövér volt, hogy mozogni se igen tudott és ha
+valaki az utcáról bepillantott a nyitott kapun, olyan kövér
+asszonycselédeket látott a tágas udvaron, hogy bámulatában
+megállott. A kuvaszok elveszítették hangjukat, de a kuvaszokat még
+ki lehetett <span class="pagenum"><a name="Page_144" id=
+"Page_144">-144-</a></span> cserélni az otthoniakkal; bizonnyal
+sokat regéltek otthon a Budáról jött komondorok testvéreiknek
+arról, amit láttak. De a cselédek bezzeg nem mehettek haza és
+mérhetetlenül unatkoztak a koronázó városban.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Egy reggelen – pedig előző nap éppen száztíz esztendőt igért egy
+huncut pesti doktor Bátorinénak – halva találták a nagyasszonyt
+ágyában. Meghalt álmában, anélkül, hogy tudott volna róla. A
+szobalányok nyomban elővették régi papucsaikat s úgy
+kipegtek-kopogtak a nagyasszony körül, hogy az máskor kétségbeejtő
+lett volna. De most meg se mozdult. Az öregbéres – a bámész
+tekintetü – még délelőtt kijelentette, hogy ő nem marad tovább a
+koronázó városban és nyomban elindult haza, a tiszamenti faluba.
+Vitte magával a vígan ugrándozó kuvaszokat is. Gáspárics, aki végre
+kedve szerint kipödörtethette a bajszát (a nagyasszony nem állta a
+pomádé-szagot), hiába tartóztatta a cselédeket.</p>
+<p>– Legalább a jussot várjátok meg!</p>
+<p>Nem vártak azok. Délután az asszonycselédek keltek útra falujok
+felé és mire bealkonyodott, olyan üres volt a nagy ház, hogy talán
+egér se maradt benne. Hisz az egeret is falúról hozták. És most az
+is hazaszökött. Az udvarmester egy darabig tengett-lengett a halott
+körül, aztán hirtelen félni kezdett és elfutott. Hazáig, falujáig
+meg sem állott.</p>
+<p>Úgy maradt a nagyasszony egyedül, magában, pedig mindenét a
+cselédeknek hagyományozta. A falu hazavitte az ő gyermekeit nagy
+gyorsasággal. <span class="pagenum"><a name="Page_145" id=
+"Page_145">-145-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A Hartwig.</h2>
+</div>
+<p>Ez a történet abból az időből való, amikor még a Halál is
+másforma ruhában járt s néha vissza engedte azokat térni a földre,
+akiket pedig már magával vitt a szekerén. Bizonyos, hogy néhány
+száz esztendő előtt, a felleges középkor századaiban vagy az
+emberek voltak mások, mint manapság, vagy a természet rendjében
+voltak olyan változások, amilyeneket már nem látunk. Az a rengeteg
+középkori legenda, amely reánk maradt: visszajáró halottakról,
+kísértő királyokról és szentéletű papokról, vajjon mind eszelős
+költőknek hagymázos látománya-e? Régi várak, régi házak, ódon
+városok naplemente után a valóságos életből mintha egyenesen a
+költők fantáziájának a birodalmába léptek volna. Az esőcsatornák és
+széles ereszek alatt úgy jártak-keltek a kísértetek, mint odahaza.
+Az éjjeli őrök megsüvegelték a tekintélyesebbeket közülük; a kései
+órában hazafelé bandukoló középkori polgár csöppet sem csodálkozott
+azon, ha útjában megholt királlyal vagy fejetlen baráttal
+találkozott. Hová lettek a <span class="pagenum"><a name="Page_146"
+id="Page_146">-146-</a></span> középkor megszámlálhatatlan
+kísértetei? Aludni mentek volna valamennyien? Elkésett asszonyok
+arcára már sohasem leheli többé hideg csókját a ködből-árnyból
+szőtt zsoldoskatona, akit csaknem valamennyi középkori városban
+agyoncsaptak a harmincéves báborúban? És a várúr lengő szakállát
+nem ezüstözi meg többé a holdsugár, amely régi toronytetők között
+folyamként hömpölyög alá a csendességben? Elmentek volna ők mind? A
+sírboltok lakói, a temetők nyughatatlanjai, akiknek saruján már
+ugyan nem csörgött a sarkantyú, de fénylett? Ki zörgeti a láncokat
+a mély pincékben? És ki fújja el a mécses lángját széltelen
+éjszaka? Az ablak nem zörög, ajtó zára nem nyikordul, a régi
+tornyok alatt, az ódon, kikoptatott kövezeten a holdsugár csupán
+egyedül bogarászik, senki, semmi nem suhan tova a vaskosaras
+ablakok alatt, hogy elvigye az alvók álmait.</p>
+<p>… De abban az időben a kísértetek még olyan szabadon, nyugodtan
+sétálgattak a régi városnak piacán, a régi házak folyosóján, mintha
+nem is mentek volna el innen mindörökre és csupán nappalra vonulnak
+el a városka polgárai sorából.</p>
+<p>A legnevezetesebb kísértet ebben az időben Késmárkon egy Hartwig
+nevű szepességi polgár volt, akire már a legöregebb emberek is úgy
+emlékeztek, mint a legrégibb késmárki kísértetre. Nem igen volt a
+városban ember, aki egyszer-kétszer nem látta volna már „a
+Hartwig“-ot, – ahogyan közönségesen nevezték. Ismerték vörös,
+kurucos szabásu mentéjét, sárga, sarkantyús csizmáját és tollas
+kucsmáját, <span class="pagenum"><a name="Page_147" id=
+"Page_147">-147-</a></span> amely alatt kontyba volt kötve a haja,
+mint a Thököly hajduié. Tudták szokásait: a zimankós időt szerette,
+midőn a Kárpátról süvöltő szél még az ölesfalu késmárki házakon is
+behatolt és a szélkakasok megriadva forgolódtak a tornyokon és
+háztetőkön. Ilyenkor jött elő valahonnan „a Hartwig“ és végigjárta
+a várost, besétált a Thököly-várba, bekukucskált a rosszúl
+elfüggönyözött ablakokon és a nyitva felejtett ajtókat nagy erővel
+megcsapkodta. Mindazonáltal nem félt senki Késmárkon a Hartwigtól,
+még tán a gyerekek sem. A Hartwig ugyanis nem volt rosszindulatu
+kísértet, senkit sem bántott, álmokat, álmodásokat, szendergéseket
+durván meg nem zavart, csak bolyongott, mint aféle szegény
+kísértet, akit a fejedelem a Thököly-várban felejtett, midőn
+elbujdosott az országból. Hartwig éppen a vártán volt – és ott
+maradt az őrszem még akkor is, midőn a fejedelemnek már régen
+híre-hamva sem volt a Kárpát alatt. Ott állt a vitéz a vár fokán és
+lándzsájára támaszkodva a Poprád mellett kanyargó országútra
+függesztette a szemét. Mintha onnan, arról várná a megváltását.
+Hosszú esztendők múltanak el, – mondja a legenda. – és Hartwigot
+nem váltotta föl senki. De ő a helyén maradt, süveg a fejében,
+dárda a kezében, a lába alatt az üres fehér országút… Míg egy napon
+híre jött a messze tengerek mellől a fejedelem halálának. A
+városból akkor fölkerekedett néhány ember, hogy tudósítsák
+Hartwigot a fejedelem haláláról.</p>
+<p>A vitéz ott állt mozdulatlanul most is a helyén, mint már annyi
+esztendő óta. <span class="pagenum"><a name="Page_148" id=
+"Page_148">-148-</a></span></p>
+<p>– Hartwig, – mondták neki. – Vége a szolgálatnak, meghalt a
+nagyságos fejedelem.</p>
+<p>Hartwig nem felelt. A szempillája sem rezdült meg.</p>
+<p>Ekkor közeledtek hozzá és hangosabban mondták:</p>
+<p>– Hagyd itt őrhelyed, nincs már semmi szükség reád.</p>
+<p>Hartwig erre sem mozdult.</p>
+<p>Végre valaki megérintette a vállát az őrálló vitéznek és Hartwig
+az érintésre hirtelen összeomlott. Egy marék por maradt azon a
+helyen, ahol annyi esztendeig állott. Az emberek csodálkozva néztek
+össze és ettől az időtől kezdve lett a Hartwigból kísértet.</p>
+<p>Talán száz esztendő is elmúlott azóta, a Hartwig szorgalmatosan
+kísértett Késmárkon. Soha nem volt vele semmi baj, lelkiösmeretesen
+teljesítette hivatását, mintha legalább is fizetést húzott volna
+ezért a nemes várostól. Talán már a város vagyoni leltárába is
+fölvették a kísértetet, hogy a lelépő polgármester mindenről
+elszámolhasson az utódjának, az esztendő egy napján pedig a papnak
+kötelessége volt könyörgést mondani a Hartwig lelkiüdvösségeért,
+bár senki se kívánta, hogy Hartwig eltakarodjon a városból. Csak
+imádkoztak érte, mint azokért a halottakért, akiket szeretnek.</p>
+<p>Egy esztendőben – a hosszú tél után lassan, lucskosan
+tavaszodott – ijesztő járvány tizedelte a város lakosságát. Minden
+házban sírtak, minden családban gyászoltak: nem sírtak annyit
+Késmárkon <span class="pagenum"><a name="Page_149" id=
+"Page_149">-149-</a></span> a kuruchadjárat óta. A temető kapuja
+éjjel-nappal nyitva volt, gazdátlanul maradt ebek, árván maradt
+gyermekek kószáltak a sírok között és a harangozónak majd letörött
+a keze a végnélkül való harangozásba. Az asszonyok levetették
+színes ruháikat, hogy soha többé föl ne vegyék, – a férfiak fekete
+posztóból varratták mentéjüket. És hogy a gyász emléke örökkön
+megmaradjon, a város tanácsa kemény parancsolatot hirdetett ki,
+hogy Késmárk városában két álló esztendeig teremtett léleknek nem
+szabad más ruhát ölteni, mint feketét.</p>
+<p>– Hát a Hartwig? – szólt közbe egy kíváncsi szenátor.</p>
+<p>– Ő rá is vonatkozik a parancsolat, – felelt a főbíró.</p>
+<p>Poprádi szenátor – az előbbi kérdező – csúfolkodva rázta meg a
+fejét:</p>
+<p>– Annak ugyan hiába rendelkezünk.</p>
+<p>A főbíró hevesen ütött az asztalra:</p>
+<p>– Késmárk város tanácsa mindenkinek parancsol a város területén.
+Mért ne parancsolna tehát a város kísértetének?</p>
+<p>– No ezt már magam is szeretném látni, – gúnyolódott Poprádi
+uram.</p>
+<p>A Hartwig pedig mintha csak arra várt volna, hogy vele
+foglalkozzanak a tanácsurak. Még estére zimankóssá változott a
+tavaszi idő, jeges eső verdeste az ódon háztetőket és a kéményekkel
+birokra kelt a jéghideg kárpáti szélvihar. Az emberek ijedten
+menekültek az ölesfalu házakba, a temető kapuját elfelejtették
+bezárni és a Hartwig piros mentéjében, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> sárga
+csizmájában csakugyan kisétált onnan éjfél felé. Lassan jött, mint
+rendesen, egy csöppet sem sietett és így könnyedén elérhették a
+vigyázására fölállított városi darabontok.</p>
+<p>– Megállj, Hartwig! – kiáltott reá a főbíró a Thököly-vár
+szegletén. – Piros a mentéd, sárga a csizmád…</p>
+<p>A kísértet hátra sem fordította a fejét.</p>
+<p>– Előre, drabantok, – parancsolta a főbíró.</p>
+<p>A város legényei előre szegezett dárdáikkal megrohanták a vár
+alatt bandukoló kísértetet.</p>
+<p>A dárdák belefúródtak az üres levegőbe, a Hartwig pedig
+meggyorsította nesztelen lépéseit és kísérteties gyorsasággal tünt
+el egy sötét sikátorban. A szél sikoltozva süvített nyomába.</p>
+<p>A Hartwig pedig erre nagyon megharagudott a városra. A csendes,
+békés kísértetből vad, gyűlölködő ellenség lett, aki éjszakánkint
+olyan zenebonát csinált a városban, mintha egy csapat portyázó
+labanc száguldozott volna az alvó házak között. Az ablakok
+csörömpölve zúzódtak be, a jól bezárt kapuk fölnyíltak és
+sarkaikból kifordultak, az alvó polgárokat láthatatlan erők
+ágyukból a földre dobták. Sőt még az asszonyok feje alatt is
+megforgatta a párnát a haragvó Hartwig és belenézett álmaikba. A
+zimankós fekete fellegek félelmetesen tornyosodtak a város felett
+és a városi bakterok dehogy is mertek a városház pincéjéből
+kimozdulni, ha odakünn a szél süvöltött.</p>
+<p>A városi tanács végre belátta, hogy a Hartwiggal okosabb lesz
+megbékülni és előbbeni parancsolatához <span class=
+"pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151">-151-</a></span> egy kis
+toldalékot függesztett, mely szerint csupán a Hartwigot mentik fel
+a gyászruha viselete alól.</p>
+<p>És ettől a naptól kezdve ismét békesség lett Késmárkon. A
+Hartwig nyugodtan viselhette piros, kurucos mentéjét, sárga
+csizmáját. Viszont nem törte be az ablakokat.</p>
+<p>Talán még most is megvan, ha meg nem halt. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_152" id="Page_152">-152-</a></span>
+<span class="pagenum"><a name="Page_153" id="Page_153"><br />
+-153-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Egy régi bál.</h2>
+</div>
+<p>A Hamrák-kisasszonyok már kora délelőtt megérkeztek Ujfaluból a
+nagy családi tyúkültetőn, amelyet a nagy hó miatt ökrök vontattak
+be Szatmárra. A kisasszonyok a tavalyi bál óta csupán annyit
+változtak, hogy Gerardin viselte az idén az á la France frizurát,
+amelyet tudvalevőleg egy héttel a báli est előtt szokás
+megcsinálni. A hét alatt a kisasszony karosszékben tölti az
+éjszakát és még akkor is mindig fenyeget az a veszedelem, hogy a
+tüzes lovak az ujfalusi árokba fordítják a szánkót, mint éppen
+tavaly történt a szegény Hamrák Fanny báli hajdíszével. Talán éppen
+ebből az okból vontatták be magukat az óvatos ökrös-fogattal.</p>
+<p>A nagykendőkből és bundákból nevetve bontakoztak ki a
+Kuria-fogadó udvarán, ahol is az éppen jelenlévő Hertelendy úr, a
+báli főrendező ezzel az ügyes bókkal hódolt a kisasszonyok
+öltözetének.</p>
+<p>– Kronawätter, a híres bécsi szabó is elbujhat <span class=
+"pagenum"><a name="Page_154" id="Page_154">-154-</a></span>
+szégyenletében az ujfalusi tündérujjak ezen remekművei előtt.</p>
+<p>Gerardin rózsaszínü tüllangléval díszített ruhája, valamint
+Fanny halaványkék, fehér szalagfodrokkal ékesített toalettje
+valóban hivatva látszott a bál legszebb ruhái között is feltünni. A
+kis Hamrákné fekete, de divatos ruhájában gondosan simogatta végig
+a leányok ruháját és azt kérdezte Hertelendy úrtól, vajjon a
+kotillon-táncot mikor fogják a bálon elkezdeni.</p>
+<p>– Pontban éjfélkor – felelt a híres bálkirály és ezen
+megjegyzéssel, valamint az ujfalusi Hamrák kisasszonyok ruházatának
+elmondásával a Kuria kapuja körül leskelődő szatmári szobaleányok
+és cselédek nyomban hazafutottak urnőikhez. Ahonnan csakhamar
+visszaküldettek azon megbízással, hogy a többi faluról érkezett
+kisasszony ruházatáról is tudósítást hozzanak.</p>
+<p>Mert alig hogy délfelé járt az idő, a Kuria-fogadó kapujában
+egymásután fordultak be a közel és messzi vidékről érkező fogatok a
+báli publikummal. Aki csak számottevő kisasszony volt a
+vármegyében, az mind megjelent a bálon és a helybeli hölgyeknek
+ugyancsak volt módjukban sápadozni, csodálkozni vagy csúfolódni,
+amikor a szobaleányok időnként hazafutottak az ujabban érkezettek
+ruházatáról szóló tudósítással.</p>
+<p>Délfelé megérkezett Koltóról az öreg Szendrey leánya, Julia
+kisasszony, aki divat és izlés dolgában nemcsak Szatmáron, de tán
+még Pesten is megállaná helyét, mert tudvalevőleg izlését nemcsak a
+<span class="pagenum"><a name="Page_155" id=
+"Page_155">-155-</a></span> Hölgyfutár régi és új divatképein
+fejleszti, hanem a bécsi Salon hasábjain is. A hírhozók róla azt
+jelentették, hogy Julia kisasszony magyaros, gyöngyös,
+Zrinyi-korabeli ruházatban jelenik meg a bálon, amin a szatmári
+hölgyek valóban nagyon elgondolkoztak. Hisz itt rejtett akna repül
+a levegőbe. Szendrey Julia, akinek ahhoz is volt bátorsága, hogy
+divat szempontjából férfi módjára levágassa szép barna haját,
+bizonyára nem véletlenül választotta a magyaros ruházatot a
+szatmári bálra. Bizonyos, hogy Pesten az összes mágnásnék ilyen
+ruhában táncolnak a Redoute-ban. No hiszen, meg is járják a
+szatmári hölgyek az új bécsies báliruhákkal, amelyeket idáig a
+legujabb divatunak véltek.</p>
+<p>Ebéd után, – azaz dehogy is volt ebéd ezen az izgalmas napon,
+hisz az úrnők már előtte való napon, vagy talán már előbb is
+elkészíttették hajdíszüket a Pestről ideérkezett francia
+borbéllyal, mr. Privardier-val, azaz első segédjével, mert a jeles
+férfiu nem érhet reá az utolsó percben – ebédutáni időben a
+városban futótűzként terjedt el a híre annak, hogy a gyorskocsi
+meghozta a legújabb kotillon-jelvényeket. Aki a kotillonokat látta,
+csodákat mesél azoknak szépségéről, csinosságáról. A szatmári
+hölgyek arca valósággal belepirult ezen izgalmas hírekbe, pedig
+akkor még nem volt általános divat a bécsi festékek használata. A
+szobaleányok, szakácsnők és mindenesleányok, akik reggel óta
+szaladgáltak már különféle üzenetekkel és megbizatásokkal, csaknem
+lelkendezve jelentették úrnőiknek, hogy a gyorskocsin néhány idegen
+úr, bizonyosan <span class="pagenum"><a name="Page_156" id=
+"Page_156">-156-</a></span> pesti arszlánok is érkeztek a városba,
+akik majd gúnyoros mosollyal tartanak szemlét a bálon a vidéki
+hölgyek felett. Igy tudomásra jutott egy magas, szőke úrnak a
+megérkezése, aki ha nem gróf, akkor legalább is báró, a mellénye
+után ítélve. Azonkívül egy alacsonyabb, vöröses barkos úr is
+érkezett a gyorskocsin, akinek a felöltőjén olyan gombok vannak,
+mint egy gyermektenyér. Egy kopottas csizmáju, magyarruhás,
+kisbajuszu ifjut is hozott a posta, de az nem igen sokat számíthat
+a bálon, mert még jóravaló kabátja sincs. Valami kóbor diáknak
+látszik, aki szép hollótollakkal kereskedik a táblabíró uraknál.
+Csak Pap tekintetes úr mondott olyasfélét, hogy a kopott diák
+valami költőféle legyen. De hiszen minden kicsapott diák költő
+manapság.</p>
+<p>Igy folytak az izgalmas előkészületek a szatmári bálra, amely
+hivatva volt arra, hogy megdobogtassa azokat a szíveket, amelyek
+egymásnak vannak szánva; a zene és a tánc varázsa alatt életre
+keltse a kis érzelem-csírákat; fölhevítse az ifju hajadonokat, hogy
+a következő hosszu esztendőben legyen miről ábrándozniok,
+álmodozniok a behavazott falusi udvarházakban.</p>
+<p>Jövel ó gyönyörüséges báli éjszaka, midőn fölcsendülnek a
+Margit-valcer lágy ütemei és a polonaise csodaszép figurái az ég
+felé ringatják a falusi kisasszonyok lelkét, amelyek hajh, máskor
+kénytelenek a kácsa- és a tyúkültetés prózai gondolatával
+foglalatoskodni és csak sebtiben olvashatják el azokat a verseket
+is, amelyeket Hiador ír a hölgyek <span class="pagenum"><a name=
+"Page_157" id="Page_157">-157-</a></span> lapjába. Jőjj
+gyönyörüséges havas éjjel, amidőn a régi fogadó léghuzamos
+szálájában tündökölve ragyognak a rózsaszínü tüllel megkoszorúzott
+tükrök és a cukorkák papirosára nyomott német jelmondatokat
+áhitatos szívvel olvassák el még azok is, akik nem bírják ez idegen
+nyelvet; csak sejtik, csak érzik, hogy a cukkerli és a szerelem
+között okvetlenül van valami összefüggés. És ti, forró, titkos
+szavak, hosszadalmas kézszorítások és meleg, ölelkező tekintetek,
+nem azért szerepeltek-e mindnyájan a költészet szótárában, hogy
+ezen a báli éjszakán testet öltve, megjelenjetek a 2-ik quadrille
+alkalmával, midőn minden becsületes, igazszívü halandó párjával
+táncol és a mamák a sarok ripsz-kanapéiról örvendezve gondolnak a
+közeli farsangra, a közeli farsang lakodalmaira? Füzértánc és
+mazurka! Csak a negyvenes években tudták igaz jelentőségét e
+táncoknak.</p>
+<p>Most tehát fusson szobaleány, mindenesleány a ház minden
+irányában és keresse meg a kisasszony pillangós cipellőjét.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>A lámpák igazán úgy ragyogtak, mint előre megálmodták a
+szívek.</p>
+<p>A Hamrák-kisasszonyok és a többiek valamennyien megtalálták
+párjaikat, mert olyan fiatalember még nem igen volt abban az
+időben, aki életuntságot színlelve, elkerülte volna a táncot. Az
+iskolában még Ovidiust tanították, táncolni kellett a
+fiatalembereknek. <span class="pagenum"><a name="Page_158" id=
+"Page_158">-158-</a></span></p>
+<p>De mégis volt ott egy fiatalember, aki a táncosok sokadalmát
+elkerülve, magányosan ődöngött a fényes szála homályos sarkaiban.
+Sápadt arcu, nyulánk termetü, dacos tekintetü ifju volt ez, aki két
+kezét hátrafonva, hallgatagon nézegette a táncosokat. Sohasem
+mosolygott, de szomoru sem volt. Hisz itt volt, láthatta azt,
+akinek kedvéért idejött. Szendrey Julia éppen Hertelendy úrral
+járta a füzér-táncot. A sápadt arcu ifju arca talán még sápadtabb
+volt, mint rendesen. És talán akkor sajnálta életében először azt,
+hogy nem tudott táncolni.</p>
+<p>A gyönyörü barna leány kecsesen és szarvas módjára táncolt és
+minden mozdulatán meglátszott, hogy valakinek nagyon akar tetszeni.
+Táncosának vagy másnak? Ki tudhatná azt, ki láthatna bele egy leány
+lelkébe?</p>
+<p>A nyugalom, amit a sápadt ifju magára erőszakolt, percenként
+mulófélben volt. Miért táncol az ő szerelme mással? Miért kell neki
+egyáltalában táncolni? Julia is olyan butácska, naiv teremtés
+volna, mint a többi leányok, akik a test, a láb és a kar sajátságos
+mozgatásában gyönyörüségüket találják? Nem, nem, az nem lehet, hogy
+Julia ne tudná, ne érezné azt, hogy neki fájdalmat okoz azzal, hogy
+másnak a karján mutatkozik. Hisz idáig megállotta azt, hogy nem
+táncolt és hallgatagon üldögélt a költő mellett, aki tíz szónál
+többet nem mondott ezen az estén, de azt, amit gondolt, érezni
+kellett Juliának. És most, ime, mégis táncra kelt azzal a kicsípett
+fiatal úrral. Ennek bizonyosan valami mélyebb oka van… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span></p>
+<p>A költő elfordult a táncolóktól és a sarokban, ahol azt vélte,
+hogy senki sem látja, mélységes szomorúsággal bámult ki a havas
+éjszakába a csapadékos ablakon.</p>
+<p>Az járt az eszében, hogy meg fog tanulni táncolni, hisz erős
+akarattal mindent el tudott érni eddig. Táncolni fog Juliával, aki
+nyilván szeret táncolni.</p>
+<p>De hogyan tanulhasson meg táncolni, hogy kómikussá, ügyetlenné
+ne tünjön föl eleinte? Hogy őt valaki kinevesse, esetleg a háta
+mögött kigúnyolja? Nem, sohasem.</p>
+<p>Táncolni azonban mégis csak meg fog tanulni. Ha másképpen nem,
+egyedül, amikor senki sem látja…</p>
+<p>Egy kéz nehezedett a vállára.</p>
+<p>– Petőfi, – mondta Pap tekintetes úr, – Julia keres.</p>
+<p>– Julia csak táncoljon tovább, – felelt a költő szinlelt
+nyugalommal, – hisz az neki mulatságot szerez.</p>
+<p>– Julia már nem táncol többet, mert látja, hogy ezzel neked
+fájdalmat okoz. Téged vár.</p>
+<p>– Ó a drága leány, – fakadt föl a boldog sóhajtás a költő
+kebléből és a táncolókat vadul, sőt illetlenül széjjeltaszigálva,
+sietett ama sarok felé, ahol Julia ült. Pap tekintetes úr a
+nyomában.</p>
+<p>– Ki ez a neveletlen idegen? – kérdezték itt is, amott is a
+táncolók között.</p>
+<p>Pap tekintetes úr megmondta az idegen nevét. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_160" id="Page_160">-160-</a></span></p>
+<p>És a bálban, a táncban, mintha egy pillanatra önkéntelenül
+szünet támadt volna.</p>
+<p>– Petőfi itt van! – suttogták önkéntelenül az ajkak és a szemek
+odatapadtak arra a nőre, aki mellett a költő helyét foglalta.</p>
+<p>– Petőfi van itt! – hallatszott végig a nagy szálán az emberek
+suttogása és a legirigyeltebb és a legboldogabb nő ebben a percben
+Szendrey Julia volt…</p>
+<p>Ekkor határozta el, hogy feleségül megy a költőhöz. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_161" id="Page_161">-161-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Őserdőben.</h2>
+</div>
+<p>Néhány esztendő előtt, nyáron, a Felső-Tisza mentén kóboroltam.
+Őserdők szegélyezik a Tisza partjait és a folyóra dehogy ismerne rá
+az, aki például Szegednél látta. Egy vidám, gyorsjárásu,
+kristálytisztaságu hegyipatak itt a Tisza. Olyan csillogó a medre,
+mintha merő gyémántot, aranyat és ezüstöt tartalmazó kőzettel volna
+behintve a folyó feneke.</p>
+<p>Ebben a tündéreknek, álmoknak való tükörben, mint valami őskori
+legendában, állanak a partokon a fák, melyek tán még az
+Árpádházbeli királyokat is látták, midőn a medvére itt
+vadásztak.</p>
+<p>Milyen fák azok, melyek öt-hatszáz esztendeje állanak az
+őserdőben és a vénségüket hosszu szakálluk jelzi, amely moha
+alakjában benőtte e fákat tetőtől talpig. Ezek a fák akkor lehettek
+növendékfácskák, amikor az ázsiai jövevények itt még a bölényt
+űzték kelevézzel és karddal. A Tisza ezüsttükörében a mondabeli
+csodaszarvas bámulta meg magát és a királyi medvét Zalán bocskoros
+maradékai <span class="pagenum"><a name="Page_162" id=
+"Page_162">-162-</a></span> hajtották föl lármázva, csattogva
+fekhelyéről, hogy a vadászó magyar megbirkózhasson vele.</p>
+<p>Az őserdő ma is sűrűn borítja a hegyeket, völgyeket, és szívesen
+ád búvóhelyet a nemes és dúvadnak. A Tisza éppen olyan tündöklő,
+tündérországbeli ragyogással fut tízezeresztendős, néma sziklák
+között, mintha nem tudna róla, hogy lejebb, az alföldi tájakon
+fekete, füstös vashidak szorítják a derekát.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Fönn, a hegytetőn kattog a fejsze. Az őserdőt bontják, vágják.
+Néha-néha egy-egy kivágott fatörzs villámgyorsasággal rohan végig a
+folyó medrében. A faszállításnak ez az ezeresztendős módja örökre
+divatos marad. Az ifju Tisza szilaj nyergében egyenkint nyargalnak
+le a hegyek néma, zordon világából a mohosdereku, toronynagyságu
+öreg fa-fejedelmek. Zúgva, csattogva tünnek tova a mélyben, mintha
+egy mesebeli hadsereg rontana le a hegytetőkről. Mennek-mennek az
+őserdők királyai, hogy cölöpök legyenek valamely építkezésnél. A
+tölgy, amely tán Kálmán királyra terjesztette gallyait, midőn az
+lepihent a rengeteg mélyén, csattogva nyargal az ezüstfolyó hátán,
+az ismeretlen városok felé. Jön, jön az álmok, a ködbeborult
+történelmi mult világából a modern élet felé. Vadászó csatlósok
+helyett tót napszámosokkal fog ismerkedni és kiméletlenül lehántják
+kérgét, amelybe tán egy fiatal király vésett be valami
+leánynevet.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_163" id=
+"Page_163">-163-</a></span></p>
+<p>… Fekszem egy fa alatt, amely öregebb ötszáz esztendősnél. A
+lombjai, gallyai szétterülnek a magasban, mint egy templom
+boltozata, csak itt-ott látni egy foltot a kék égből. Dél van az
+órámon, s itt mégis alkonyi félhomály borong.</p>
+<p>Ötven lépésnyire már elvesznek a fák világos körvonalai, inkább
+csak sejteni lehet, hogy az erdő ott is folytatódik, mert hiszen
+fák vannak arra is. De bátran el lehetne hinni azt is, hogy ott egy
+másik, idegen, rejtelmes világ kezdődik, mondjuk a törpék, vagy
+akár az óriások világa.</p>
+<p>Mindenek elmultak, vagy megváltoztak, amelyekről a mese- és
+mondavilág megemlékezik, csupán a hegyek és az erdők maradtak
+olyanok, amilyenek a mesében voltak.</p>
+<p>A fáknak, különösen a vén fáknak valóban emberi alakjuk van,
+mintha elvarázsolt emberi lények lennének, akik itt némán várják a
+varázslat elmulását. Mindenki tudja, aki valamikor erdőben járt,
+hogy egyes fatörzsek még jó vagy rossz indulatot is tudnak
+kifejteni. Ki nem látta már a mérges, rosszindulatu és alattomos
+erdei szellemet egy-egy vastag, ormótlan fatörzs alakjában, amely
+leskelődve tekint rád egy kanyarodónál?…</p>
+<p>Azt merném mondani, hogy az őserdő fái, fatörzsei azoknak az
+embereknek alakját vették föl, akiket fiatal korukban láttak.
+Mintegy úgy idomult a törzsük, mint az emberek alakja, mintegy
+megmaradott, belenőtt, beleformálódott az öreg fatörzsek kérgébe
+azon arcoknak a vonása, amely arcok akkor jártak erre, midőn a
+fatörzsek kérge még <span class="pagenum"><a name="Page_164" id=
+"Page_164">-164-</a></span> fiatal, hajlékony és puha volt, amíg
+fölfogta a külső benyomásokat, mint a fotografáló lencse.</p>
+<p>Tehát az arcok vonásai belerajzolódnak a fiatal fák kérgébe,
+amint a természetben az nem ritkaság, hogy egyes lények, bár
+különböző fajtájuak, ellesik egymás tulajdonságait, hasonlókká
+lesznek. A pusztai kutyában például mindig volt valamelyes
+hasonlatosság a gazdájához. Föltalálható egy-egy vonás, amely közös
+a juhász és kutyája fején. Hogy a lelki hasonlósággal hogy vagyunk,
+arról talán nem is kell beszélni. A kutya, ló, sőt a kalitkába zárt
+Mátyás-madár is idővel gazdája lelki tulajdonságaiból elsajátít.
+Gyakran fordult elő, hogy a tolvaj kutya elárulta gazdája tolvaj
+tulajdonságát. A ló szilajságában, alattomosságában sok van a rajta
+ülő tulajdonságából. A Mátyás-madár, a szarka, csóka még a hangot
+is tudja utánozni, amely hangokat gazdájától hall, midőn az bünös
+cselekedeteit elköveti. Én láttam egy Mátyást, amely valaha
+csempészeké volt. A madár egész lényében benne volt a huncutság,
+titkolózás, alattomosság.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>… Amint a vén fa alatt fekszem és félig lehunyom a szemem, arra
+gondolva, hogy milyen világ, milyen emberek lehettek akkor, midőn
+ezek a fák fiatalok voltak: egyszerre csak azt látom, hogy a vén fa
+vastag, szakállas törzsén bizonyos változások történnek. Alig
+észrevehető mozgások az öreg kérgeken, ahol sűrű moha volt eddig
+csupán, ott valami láthatatlan belső fénytől megvilágosodik a
+<span class="pagenum"><a name="Page_165" id=
+"Page_165">-165-</a></span> fa törzse, mintha ezüst csillanna meg a
+félhomályban.</p>
+<p>Körülnézek a néma, rejtelmes őserdőben és a közelben, távolban
+lévő vén fák kérgein, törzsein ugyanolyan változásokat veszek
+észre. A nagy mohacsomók megmozdulnak, följebb vagy lejebb
+csúsznak, – s egyszerre itt-ott kibontakozik a fatörzs vonalai
+közül egy orrnak, egy szemöldöknek, állnak az alakja…</p>
+<p>Észrevétlen, megfoghatatlan ez a változás itt a félhomályos
+erdőben, ahol nem hallani más hangot, mint az örökkön hulló
+haldokló levelek, meghalt gallyacskák zörgését. Sőt ez az állandó
+zörej is olyanforma lesz lassan, mintha csupán álmában hallaná azt
+az ember, egy álombeli szél sóhajtását, zörgését a
+messziségben.</p>
+<p>Az öreg fatörzs, amely alatt hevertem, már teljesen átalakult, –
+már megláttam girbe-gurba kérges vonalai között a testszínü emberi
+arcot a fatörzsbe ékelve, ahonnan figyelőn, mozdulatlanul nézett
+ki. Nagyorru, igen nagyszemü, egybefolyó bajusz-szakállas orca volt
+az ott a fatörzsben. Mintha előrehajolt volna, hogy kikémlelje a
+sűrűséget, s ekkor úgy láttam, mintha korona volna a fején.
+Királykorona, amilyent a középkori királyok otthon, vagy vadászaton
+hordtak. S ebben a pillanatban világos volt előttem, hogy e vén
+fának növendékfácska korában egy királyhoz volt szerencséje. Itt
+pihent, itt aludt talán a király és a fa hűségesen megőrizte
+vonásait…</p>
+<p>Mind világosabb lett az orca a fa kérgében. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_166" id="Page_166">-166-</a></span>
+Valamely belülről jövő fényesség világította meg a szem
+szaruhártyáját, a szakáll-bajusz ősz, deres csomóit, a korona arany
+gombjait. Ott volt a király a fában – és szétnézett az erdőben.</p>
+<p>S a fatörzsek, a vének, szakállasak, a revesek ott az erdei
+félhomályban ezalatt mind átalakultak. Közelből, távolból, minden
+oldalról nagy, óriási emberi arcok bámultak reám a fák törzséből.
+Nini, hogy néznek zordan és komoran az arcok, mintha nyomban
+megszólalnának. S mindnyájan a királyt nézték ott a nagy fában.
+Egyiknek-másiknak süveg volt a fején, volt közöttük öreg és fiatal,
+szolgai arc és főúri gőgösséget kifejező tekintet. Egy király
+vadászott itt az erdőben, mikor ezek a fák még fiatalok voltak és a
+fák megőrizték a király és kíséretének emlékét.</p>
+<p>S az óriási arcok ott álltak, néztek az erdei félhomályban,
+mozdulatlanul, némán. Fönn, a fák tetején könnyü szél mozgatta meg
+a felső gallyakat és ilyenformán egy-egy pillantásra ragyogó nyári
+napsugár suhant a félhomályba. Ahová a napsugár aranyfoltját
+vetette, onnan eltünt a rejtelmes arc, de közvetlenül a napsugár
+foltjának határán túl már folytatódott az arc előbbeni vonalaiban.
+A napsugár visszarepült az égbe s idelenn újra sötét lett: az arc,
+az eltünt, csöndesen bontakozott ki a mohos fatörzs
+sötétségéből.</p>
+<p>… Sokáig feküdtem ott az emberi arcok erdejében. Sorra vettem az
+arcokat, az elbűvölt királyt és kíséretét, s amit gyönge emberi
+tudással ki lehet találni mozdulatlan arcokból, azt kitaláltam.
+<span class="pagenum"><a name="Page_167" id=
+"Page_167">-167-</a></span> Voltak boldog arcok, voltak
+szerencsétlenek és ábrándozók. Voltak szomorúk és voltak
+könnyelmüek, hetykék… s lassan azt vettem észre, hogy én nem is a
+mesebeli király embereit látom magam előtt, hanem az embereket, –
+általában az embereket, akik mindig voltak s mindig egyformák
+voltak. Akiknek arcvonásait felöltötték a fák, és ugyanazok
+maradnak ezer év óta: – amint az emberi arcok is ugyanazok
+maradtak.</p>
+<p>Az est leszállott, az arcok eltüntek a sötétben, aludni mentek.
+Az őserdő, hogy ebben is híven példázza az emberek társaságát, a
+sötétben megtelt mindenféle alattomos karokkal és lábakkal, amelyek
+minduntalan el akartak buktatni. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_168" id="Page_168">-168-</a></span> <span class=
+"pagenum"><a name="Page_169" id="Page_169"><br />
+-169-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Misley pipázott.</h2>
+</div>
+<p>A Bajusz-kisasszonyok leánynak született férfiak voltak és azon
+a darab földön, amely, a kisasszonyok saját szavai szerint, két
+nyíllövésnyire a Fodros-pataktól és félnapi járóföldre a tokaji
+hegytől elterült, ők parancsoltak. Ez a darab föld nem volt még
+akkora sem, mint Ugocsa vármegye, sőt számos nagyobb birtok is
+akadt a környéken, de akkora mégis volt, hogy elférjen rajta egy
+lakóház, amelyet kastélynak neveztek, valamint egy kis gyümölcsös,
+egy kis veteményes és egy nagy darab rét, amelyen a csikók
+ugrándoztak, a Bajusz-kisasszonyok saját nevelésü csikai. „Akinek
+gyermeket nem adott a sors, az neveljen csikókat“, mondogatták a
+kisasszonyok.</p>
+<p>Nem lehet minden históriát Ádámnál, Évánál kezdeni, mert akkor
+nagyon hosszadalmas volna a legtöbb történet. Elég az hozzá, hogy,
+hogynem, a Bajusz-kisasszonyok pártában maradtak. Mikor teljesen
+árvaságra jutottak, fogadalmat tettek egymásnak, hogy soha-soha el
+nem válnak; így aztán lehetetlenség <span class="pagenum"><a name=
+"Page_170" id="Page_170">-170-</a></span> is volt már a
+férjhezmenetelük. De nincsen olyan lehetetlenség, amellyel egy
+igazi férfiu meg nem küzdene egy hölgynek hódolván. Róland elment a
+Szentföldre, mások az oroszlánketrecbe. De a Bajusz-kisasszonyok
+környezete veszedelmesebb volt az oroszlánketrecnél is. Ha egyiknek
+kettejük közül az idők folyamán valami reménysége támadt, hogy majd
+csak lassan-lassacskán bizonyos nyilatkozatot teend egy bizonyos
+férfi is: a másik Bajusz-kisasszony csaknem betege lett a jóságnak,
+a testvéri önzetlenségnek. Igyekezett mindenképpen nővére
+boldogságát előmozdítani és nem volt olyan rejtett pontja annak a
+bizonyos férfiu multjának, amely földerítetlenül maradt volna. Az
+egyik Bajusz-kisasszony – természetesen az elfogulatlanabbik – egy
+detektiv szívósságával és ügyességével vetette rá figyelmét a
+földolgozandó anyagra. A látóhatáron fölbukkant férfiu diákkori
+csinytevései is kinyomoztattak és nem térhetett be a „Törött
+palack“-hoz többé, hogy a Bajusz-kisasszonyok nyomban meg ne tudták
+volna.</p>
+<p>Ha Elvira volt a soros (és Rózsi titkon a menyasszony), barna
+fiúk ugyan hiába sóhajtoztak a Fodros-patak környékén! De még azok
+a férfiak se nézhettek valami nagy nyugodalommal boldogságuk elébe,
+akiknek a nevében kétszer előfordult az „r“ betü.</p>
+<p>– Az er-resek előbb-utóbb káromkodó, házsártos emberek lesznek,
+– vélekedett Elvira és tömérdek példát tudott.</p>
+<p>Még csak ezután jött a pipa, kártya, ital kérdése. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_171" id="Page_171">-171-</a></span>
+Rózsinak szegénynek mindegy lett volna, hiszen akárhogy állítják is
+föl a házasságokra a horoszkópot, nem lehet semmit sem tudni teljes
+bizonyossággal. Hány korhely emberből lett már jóravaló derék
+férj?</p>
+<p>De Rózsi is csak addig volt ilyen engedékeny, amíg vissza nem
+tért régi állapotába a titkos menyasszonyi sorból. Bezzeg
+megváltoztak nyomban a nézetei a férfinemről és Elvira kérői
+ijedten menekültek a szigoru inkvizitor elől. Nénje módszeréhez
+híven írásbeli mérleget készített az Elvira kérőiről. Megvolt már
+ehhez a kulcsa, volt talán kétszáz is a kérdőpontok száma,
+amelyekre pontos fölvilágosítást kellett bejegyezni a soros
+Bajusz-kisasszonynak. (Természetesen nem a menyasszonynak. Hiszen
+akkor hamarosan elkészültünk volna a kérdésekkel.) A sors
+szeszélyéből és a véletlen tréfájából nyaranta rendesen Elvira
+kisasszony, télen Rózsi kisasszony üldögélt összeráncolt homlokkal,
+gondolataiba elmélyedve a kis, nyurgalábu íróasztalka előtt,
+amelynek rézkapcsos és macskaszemmel kirakott fiókjaiban három
+nemzedék asszonyainak, leányainak a levelezése, naplója volt
+levendula-levelek közé elrakva, már akik írni tudtak a
+Bajusz-familiában. Ezek a régi levelek és naplók is segítségére
+voltak a soros vizsgálóbírónak a „gyanús vádlott“
+megvizsgálásánál.</p>
+<p>Csak eleink kedvelték a vándoréletet, azóta a magyar szeret
+egyhelyben megmaradni, letelepedni. Nemzedékek jöttek-mentek, apák
+helyett fiúk, anyák helyett leányok kerültek a Fodros-patak
+környékére. <span class="pagenum"><a name="Page_172" id=
+"Page_172">-172-</a></span> De mintha semmi sem változott volna, a
+patak tükörébe ugyanazok az arcok nézdelődtek, ugyanazoknak a
+családoknak az ága folytatódott; a dédapák unokái elviselték az
+örökségbe kapott sipkákat, bundákat és az asztalnál ugyanazon a
+helyen ültek, ahol száz évvel előbb egy ugyanolyan külsejü férfiu
+üldögélt. A halottak, ha hazajönnének egy szép napon a vadvirágos
+temetőből, ugyancsak elcsodálkozhatnának: saját magukat találnák
+ugyanazokban a házakban, ugyanazon háziállatoktól körülvéve. Nini,
+az öreg János hajdu is ott áll a kapubálvány mellett pipázgatva!
+Pedig hányadik öreg János áll azon a helyen ama bizonyos öreg János
+hajdu óta!</p>
+<p>A Bajusz-kisasszonyok tehát nem rosszul kombináltak, amikor a
+„vádlott“ öregapjának, vagy öreganyjának eseteit, amelyekről
+többnyire találkozott följegyzés az elsárgult levelekben,
+naplókban, elővették a vizsgálatnál. A Bajusz-kisasszonyok – a
+két-három emberöltővel előbbiek – igen értelmes és jó megfigyelő
+teremtések voltak. Általában abban a korban, amikor divat volt a
+naplóírás, a Fodros-patak környékén lakó Bajusz-kisasszonyok a
+legnagyobb fantáziával sem írhattak egyebet naplójukba, mint amit
+láttak: szomszédokat, komákat, ismerősöket. A régi
+Bajusz-kisasszony naplójában sűrűn emlegetett egy Misley nevü urat
+és mindig csupán annyi megjegyzést füzött e név mellé, hogy:
+„Misley pipázott“. Eleinte csak egyszer-kétszer, majd háromszor.
+Később mindig többet pipázott Misley. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_173" id="Page_173">-173-</a></span></p>
+<p>Abban az időben, mikor Misley Pál került a szőnyegre mint Elvira
+egyik bámulója, Rózsi vizsgálatában nyomról-nyomra követte ama régi
+naplóbeli Misley pipázását. Hiszen éppen a dédapja volt ennek. A
+naplóból sokáig semmi sem derült ki Misleyre, de itt egyszerre
+szomoru megjegyzések kezdenek kerekedni a naplólapok margóján, az
+apróbetüs sorok között, amelyek tuvalevőleg minden naplóban a
+legérdekesebbek szoktak lenni. Ilyenforma följegyzések: „M.
+elfelejtett pipázni.“ „M. nem pipázik.“ „Soha többé nem pipázik.“
+„Nagyon-nagyon boldogtalan vagyok.“</p>
+<p>Rózsi gyanakodva szimatolt. – Hamarosan megtalálta az okozati
+összefüggést Misley pipázása és a naplóíró Bajusz-kisasszony bánata
+között. A régen elporladt M. úr ugyanis – amint ez egy sárga
+levélkéből kiderült – a kert alá járt pipázni és a régi
+Bajusz-kisasszony a fölszálló pipafüstről tudta meg ezt.</p>
+<p>Azt hiszem, nem kell külön hangsúlyozni, hogy Misley Pál, az
+élő, ettől a perctől fogva elvesztette a játszmát, hiába jegyezte
+meg Elvira, szegény, hogy Misley Pál talán éppen a dédapja hibáját
+akarja jóvátenni. Rózsi nem adott pardont:</p>
+<p>– Csapodár vér van benne!</p>
+<p>És a Misley Pál aktája ezzel lezáratott.</p>
+<p>Máskor viszont Elvira fedezte föl a szomszéd Kertfalvi
+nagyanyjáról a mindentudó asztalka levelei között, hogy a Kertfalvi
+nagyanyja nem a legjámborabb asszonyszemély volt, sőt pirosítani
+sem <span class="pagenum"><a name="Page_174" id=
+"Page_174">-174-</a></span> restelte az arcát. Kertfalvi hiába
+köszöntgetett e naptól fogva Bajusz Rózsinak. Pedig máskülönben
+alig lehetett ellene kifogást emelni. Az aktát eltették a
+kisasszonyok a többi közé, Rózsi egy darabig csak a leeresztett
+zsenilia-függöny mellől mert az utcára pillantani, ahol Kertfalvi
+nagy csizmában, elkeseredve taposta a falusi sarat.</p>
+<p>S így repültek az évek a Bajusz-kisasszonyok fölött.
+Árvaságukban, magánosságukban végképpen megharagudtak a férfinemre
+és megférfiasodtak maguk is. Egy bizonyos koron túl mindegyik
+falusi kisasszony rászokik a férfias tempókra. Unalomból,
+társasághiányból a férfiak szokásait kezdik utánozni, mert hisz
+nőiességük parlagon maradt. Elvira előbb titokban, később nyiltan
+szivarozni kezdett, míg Rózsi lovakkal seftelt, csikókat nevelt.
+Egykori szépségük lassan eltünedezett és régi arcképeiket, amelyek
+az első bálok, az első kérők idejéből származtak, éppen olyan
+nyugodtan szemlélgették, mint akárcsak azokat a megfakult
+fotografiákat, pasztell-képeket, medállionokat, amelyek a régi-régi
+Bajusz-kisasszonyokról maradtak meg. Néha unalomból elővettek
+egy-egy régen lezárt aktát valamelyik kérőjükről és nagy volt az
+elégtételük, midőn kiderült, hogy az élet igazolta föltevéseiket.
+Misley Pálból valóban csapodár ember lett, míg Kertfalvi minden
+vagyonát elkártyázta… Förgeteges téli napokon, midőn az ákác
+puskaropogáshoz hasonló hangokat adva lobogott a nagy
+cserépkályhában, vagy késő ősszel, amidőn az ólmos eső ködbe,
+homályba borította a Fodros-patak környékét, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_175" id="Page_175">-175-</a></span> a
+kisasszonyok elgondolkozva üldögéltek szobáikban. Ilyenkor rájuk
+nehezedett a magányosság érzete, elkeseredve hallgatták a vihar
+zúgását vagy az eső kopogását és Elvira gyakran tette le a szivart,
+hogy haragosan megfenyegesse a mindentudó asztalkát.</p>
+<p>– Mindennek ez a pletykafészek az oka. Rosszabb volt egy
+gonosznyelvü vénasszonynál.</p>
+<p>Rózsi hosszu lépésekkel járt föl és alá a szobákban, amíg
+megállapodott az ablaknál, ahonnan a lovak istállóját látta és
+bágyadtan mormogta az üres levegőbe:</p>
+<p>– Mégis jobb volna gyermekeket nevelni…</p>
+<p>A zord idők zord gondolatai mogorva varjakként terjedtek a
+Bajusz-kisasszonyok falusi házára és házatájára. És ilyenkor
+napokig nem beszéltek egymáshoz, egyik a másikat okolta még tán
+azért is, hogy a csúf szél mérgesen dörömböl a kéményben.</p>
+<p>Egy zord napon Elvira nyájas arccal kereste föl Rózsit a
+szobájában, ahová gazdasági könyveivel elzárkózott.</p>
+<p>– No, mi az? – kérdezte dörmögő hangon Rózsi. – Megbolondultál,
+Elvira?</p>
+<p>Valóban, téli förgeteg sikoltott végig a puszta kerten és a
+varjak feketén, lomposan, lappangva szálldostak a távoli mezők
+fölött.</p>
+<p>– A kis unokahúgunk, – kezdte derült hangon Elvira, – a drága
+kis Mariskánk a városban… No, nem találod ki, Rózsi? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_176" id="Page_176">-176-</a></span></p>
+<p>– No mi van a kis piszével? – mormogott Rozália.</p>
+<p>Elvira összecsapta a kezét:</p>
+<p>– Olyan nehezen gondolkozol, mint egy ispán. Hát menyasszony
+lett Marcsa. Itt van a levél.</p>
+<p>No erre már mégis csak elmosolyodott a mogorva Rózsi. Ejnye,
+ejnye, hát máris! Ők még csak a jövő farsangra tervezték
+férjhezadni a kis húgukat, habár némely rossz nyelvek szerint akkor
+sohase ment volna férjhez Marcsa. Adta kis piszéje! Ez aztán
+megcsinálta.</p>
+<p>– Aztán ki a vőlegénye? – kérdezte Rózsi.</p>
+<p>Elvira elkomolyodott:</p>
+<p>– X. Y… Majd megtudod a levélből, amit írtak. Azt kérik tőlünk,
+hogy vegyük elő azt a mindentudó asztalkánkat és állítsuk föl a
+horoszkópot a Marcsa vőlegényéről. Legalább annyi haszna legyen az
+asztalkának. A vőlegény idevaló származásu fiatalember.</p>
+<p>Rózsi nyomban talpra állott:</p>
+<p>– Gyerünk az asztalkához.</p>
+<p>Szinte megelevenedett, fölfrissült a vénleány eltompult kedélye,
+amint mohón nyult az örömhírt hozó levél után:</p>
+<p>– Helyesen tették, hogy hozzánk fordultak. Mi majd megtudjuk
+alaposan, hogy kiféle, miféle az a fráter, aki a mi Marcsánkra
+merészeli emelni a szemét. Láncoslobogós! Előttünk ugyan nem marad
+titokban semmi. Levesszük őkelméről az álarcot, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span> aztán
+mehet, ahová akar… Fölvilágosítjuk Mariskánkat, hadd tudja meg,
+hogy…</p>
+<p>Elhallgatott és Elvirára nézett.</p>
+<p>Az szótlanul, szomorúan bólintgatott a fejével. Rózsinak is
+rosszkedve támadt.</p>
+<p>– Hátha nem is valami hitvány ember? – mormogta
+vigasztalóan.</p>
+<p>És napok múltak el és a mindentudó asztalka kitárta titkait és
+beszélt a Mariska vőlegényéről. Bizonyos Misley András volt ez a
+vőlegény, még pedig annak a régi Misleynek a fia és a
+Bajusz-kisasszonyok napokig studirozták még egyszer és újra meg
+újra az asztalka titkait, hogy ne tévedjenek nagynénei ítéletükben.
+És az asztalka beszélt és most, huszonöt év után ezt mesélte.</p>
+<p>– Egy régi Misley és egy régi Bajusz-kisasszony olthatatlan
+szerelemre gyulladtak egymás iránt. És nagyon boldogtalanok voltak,
+mert szerelmüknek akadályai voltak… De nem csüggedtek az
+akadályoktól, forrón, hűségesen, szent nagy szerelemmel szerették
+egymást. A régi Misley megfogadta, hogy örökkön szeretni fogja a
+régi Bajusz-kisasszonyt. És, hogy néha láthassa szerelmesét,
+pipázni a kert alá ment, ahol a fölszálló pipafüst figyelmeztette
+Bajusz-kisasszonyt epekedve váró, reménytelenül szerelmes és holtig
+hűséges Misleyére. A pipázás annál nehezebbére esett Misleynek,
+mert se azelőtt, se azután nem volt pipás ember, de szerelméért
+semmi áldozattól nem riadt vissza… Akárcsak Himfy, ki ebben az
+időben írta verseit, azzal a különbséggel, hogy ő megmaradt kesergő
+<span class="pagenum"><a name="Page_178" id=
+"Page_178">-178-</a></span> szerelménél, sohasem lehetett Rózájáé.
+Egy más leányt volt kénytelen oltárhoz vezetni…</p>
+<p>… S így beszélt az asztalka huszonöt év után a régi Misleyről és
+a Bajusz-kisasszonyok elmerengve hallgatták az asztalka beszédét.
+Elvira könnyezve dobta el a szivart.</p>
+<p>– Úgy látszik, hogy akkor tévedtünk, – mormogta, – most ne
+rontsuk el a kis leányunk dolgát. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_179" id="Page_179">-179-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A folyó mellett.</h2>
+</div>
+<p>Egy szép nyári estén, midőn Amadeusz Ágnes fehér báránykákat és
+sárgapihés libuskákat látott sétálni az alkonyati ég alján,
+valamint az aranyporos felhők távolságában látni vagy sejteni vélte
+Őt is, a Szűzanyát, egy lerongyolt ruházatú fiatalember érkezett a
+városba, mielőtt a kapukat bezárták volna.</p>
+<p>Amadeusz Ágnes, a városka főbírájának leánya bizonyára nem
+törődött a rongyos legénnyel, mert ő csak látományainak élt,
+amelyek esténkint hűségesen fölkeresték a hatszögletes ablakközben,
+ahol vékony és hosszúlábú varróasztalkája mellett üldögélni
+szokott. Nem mindennapi teremtés volt Ágnes még abban az időben
+sem, mikor jóformán minden fiatal szűz egyszer-kétszer látta
+Anyánkat. Mária abban az időben még gyakran megjelent a leányok
+imazsámolya fölött, együtt virrasztott a fiatal anyákkal beteg
+gyermekük mellett és még az öreg anyókáknak is megmutatta magát, ha
+nagyon elhagyatottak <span class="pagenum"><a name="Page_180" id=
+"Page_180">-180-</a></span> és nagyon nyomorultak voltak. Mária
+ebben az időben a földön járt, még pedig legtöbbet Bártfa és
+Eperjes között. A hajának olyan színe volt, mint az érett rozsé, a
+szeme pedig kék volt és kerek, mint a környékbeli leányoké.
+Aratáskor tarka rokolyát és bocskort viselt és segített a
+menyecskéknek. (Gyakran látták. Égett a keze alatt a munka és
+hallgatta a tót lányoknak a halmokról visszhangzó énekét.)
+Tavasszal az erdőkben és mezőkön bolyongott és lilaszínű felhővel
+burkolta körül magát, amilyen szine ezen a vidéken a tavasznak van.
+A beteg gyermekeknek levest főzött. A kapúőr anyátlan kisleányának
+ő fonta be szöszke haját és ideje volt még arra is, hogy tisztába
+tegye a sokgyerekes Korin takácsné legkisebb leánykáját. De
+ezenkívül sem idegenkedett semmiféle háziteendőtől, amelyben az
+asszonyoknak segítségére lehetett. Akárki hitet tesz reá, hogy
+Jolsvai tanítónál a tizedik gyerek keresztelőjén Ő gyúrta a tésztát
+a mákoshoz. De olyan is volt az. Az árvagyerekeket lefektette, az
+országútakon elesett vándorokat ápolgatta, az álmatlan bánatosokat
+vígasztalta. Volt tehát elég tennivalója itt Anyánknak. És
+láthatlan lépései nyomán nemcsak békesség termett, de nagyra nőttek
+a rozsok is.</p>
+<p>Abban az időben, mikor Mária a földön járt…</p>
+<p>A hit azt mondja, hogy az Isten előtt mindnyájan egyformák
+vagyunk, de az ember mégis csak gyarló és bizony azt hiszi, hogy
+Amadeusz Ágnes, a főbíró leánya közelebb van Ő hozzá, mint Szikra,
+a medvetáncoltató leánya. Talán már csak azért is, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_181" id="Page_181">-181-</a></span> mert
+Ágnesnek egyéb dolga sincs, mint naphosszat Róla gondolkozni, hozzá
+imádkozni és csókolgatni aranyba vert képmását, amelyet a nyakában
+visel. Míg Szikrának, odakünn a város végén elég baja van a
+medvékkel. Az öregnek – a Szikra nagyszakállú apjának – gondot ad a
+medvék megfogdosása. A medvét nem úgy fogják, mint a lepkét. Aztán
+mikor már odahaza van is a medve a vasas ketrecben, hónapokig
+eltart, amíg a medvét rendre, illedelemre és mesterségre lehet
+szoktatni. Az a szerencse, hogy még fiatal a medve és nem ösmeri
+erejét. Szikra egy görbe bottal eligazodik közöttük és ügyes
+fogással földreteríti őket, ha birkózni volna kedvük. Mind a
+mellett sohasem lehet bizonyosan tudni, hogy nem-e haragszik meg a
+medve, mikor táncolni tanítják és ilyenkor ugyancsak kell ügyelni
+őkelmére. A görbe bot suhog a vastag bundán, a lánc csörög a medve
+orrában és míg Szikra félkézzel a dobot veri, két tüzes, nagy
+szemét a medvére függeszti és így múlik el a nap, amíg mások – a
+főbíró Ágnese is – imádkoznak és Róla gondolkoznak.</p>
+<p>A szép, nyári estén tehát addig nézegette Ágnes a legelésző
+fehér báránykákat ott a messzi hegytetők felett, amíg a lerongyolt
+ruházatú fiatalember egyszerre ott állott előtte és szakállal,
+bajusszal benőtt arcát felé fordította.</p>
+<p>– Megjöttem a háborúból, – mondotta. – Ágneske, szeretsz-e
+még?</p>
+<p>Ágnes ijedtében eltakarta a szemét a tenyerével a zöld fűben
+tipegő sárga libácskák helyén a bozontos <span class=
+"pagenum"><a name="Page_182" id="Page_182">-182-</a></span> katona
+állott, akinek ruháját vastagon fedte az országút pora.</p>
+<p>– Nem, – kiáltott riadtan Ágnes, – már nem szeretlek. Távozz
+innen. Mert nemsokára eljön valaki, aki befonja a hajam
+éjszakára.</p>
+<p>Mire felnyitotta a szemét Ágneske, a bozontos katona már eltünt
+előle és így bizvást hihette, hogy álmodta az egész dolgot. Az ő
+szerelmese egy ezüstsisaku, szőke levente volt, aki valahol a
+pogányok ellen harcol, nem pedig a haramia-képű csavargó. Igy tehát
+tovább álmodott és kereste a kis libákat és bárányokat a
+piroskabátos hegyek ormán és messze, messze az ormok mögött őt, aki
+majd eljő a haját befonni. Az est azonban közben leszállott és már
+semmit sem láthatott. Csak a bozontos katona szemrehányó tekintete
+kísértette a sötét sarkokból.</p>
+<p>És se másnap, se harmadnap nem látta őt. Még csak gondolkozni
+sem tudott többé Róla, az imádságokat pedig, mintha elfeledte
+volna. Mintha elfordult volna tőle az, akit addig mindig látott,
+aki mindig vele volt.</p>
+<p>– Szerencsétlen vagyok, boldogtalan vagyok, – zokogott Ágnes
+hosszúlábú varróasztalkája fölé borulva. – Szűzanyám, ne hagyj
+el!</p>
+<p>De Ő nem felelt.</p>
+<p>A felhők sötétek voltak esténkint és a hegyek olyan kabátot
+vettek magukra, mintha tél felé járna az idő.</p>
+<p>És a könnyek, panaszok, síránkozások beteggé <span class=
+"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span> és
+szomorúvá tették Ágnest. Szenvedett és nem tudta, hogy miért
+szenved.</p>
+<p>Estére elindult, hogy megkeresi Őt. Talán a rozsföldeken leli
+fel, vagy a kapúőr anyátlan gyermekei mellett, amint betakargatja
+őket. Valahol csak megtalálja. S ezen biztos reményben
+elindult.</p>
+<p>Ment-mendegélt és a szíve dobogott a várakozástól.</p>
+<p>A város végére ment, ahol szegény emberek laknak, hol Ő ilyenkor
+levest szokott főzni a beteg asszonyoknak. S így érkezett a
+medvetáncoltató házához.</p>
+<p>A kapú nyitva volt és a gyepes udvaron a bozontos katona feküdt
+és fejét a Szikra ölébe hajtotta.</p>
+<p>A leány egy kis medvét táncoltatott és nevetett hozzá.</p>
+<p>Ágneske megrémülve állott meg helyén. Aztán a szívéhez kapott és
+behunyta a szemét. Most már tudta, hogy mi baja van. És futott,
+futott arra felé, ahol a folyó zuhogott magas, bolthajtásos híd
+alatt és a hídról a víz fölé hajolt.</p>
+<p>Ekkor a vállára helyezkedett egy jól ismert kéz és hallotta a
+hangot, amelyet annyiszor hallott… Az Ő hangját.</p>
+<p>– Menj haza, szegény leányom, megszenvedtél azért, hogy nőnek
+születtél. Minden nőnek keresztül kell ezen esni, ha ösmerni akarja
+a boldogságot, amit fájdalom nélkül meg nem ismerhet. Menj haza,
+szegénykém és én veled maradok. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_184" id="Page_184">-184-</a></span></p>
+<p>A láthatatlan Asszony megfogta a boldogtalan leány kezét és
+szépen, csendesen elvezette a folyó mellől.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Azt mondják, hogy Mária már régen nem jár a földön… De a folyók
+mellett, magas hidakon a zúgó víz felett megjelenik néha és
+kinyújtja a kezét. <span class="pagenum"><a name="Page_185" id=
+"Page_185">-185-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Őszi nap falun.</h2>
+</div>
+<p>Egy őszi napon meglátogattam nemes barátomat, Sándorit, a
+falujában. Néhány mérföldnyire volt a Sándori faluja attól a
+városkától, ahol abban az időben tartózkodtam, de mégse láttuk
+egymást gyakran. Sándori ugyanis olyan ember volt, aki sok
+tekintetben különbözött a normális emberektől: szerette a magányt,
+kereste az egyedülvaló csöndességet és a vadászaton kívül semmi
+egyébért nem hagyta el falusi házát, amely még csak kényelmesnek
+sem volt nevezhető. Sándori szerint mégis ez a ház volt a
+legderekabb minden házak között, mert magánosan állott egy nagy
+puszta kert közepén és az ablakán legföllebb a holdvilág
+kandikálhatott be.</p>
+<p>Mondom, őszi nap volt és nemes barátomat éppen vadászatra-készen
+találtam magános háza előtt. A vállán rozsdás kétcsövü fegyver,
+amelyből emberemlékezet óta nem lőttek, a vizslába ojtott kuvasz,
+amely körülötte ugrándozott, legföljebb a vad elriasztására
+lehetett alkalmatos.</p>
+<p>– Nagyon szeretném az őszt, ha nem volna <span class=
+"pagenum"><a name="Page_186" id="Page_186">-186-</a></span> olyan
+sajátságosan csöndes, – mondta öreg barátom. – A végtelen
+csöndességben házamba hallom a falusiak szuszogását, mozgolódását.
+E zajgás elől menekülök ki a szabadba.</p>
+<p>Bármiként figyeltem is, a kopár kert mögött elterülő falucska
+„zajgásából“ én mit se hallottam. Valahol nagyon messzire kelepelt
+a folyón egy malom, de ezt csak inkább sejteni lehetett, mint
+hallani…</p>
+<p>– Tarts velem, – folytatta barátom. – Az őszt megnézhetjük
+odakünn a hervadt réteken. És ami a legfőbb, emberrel nem igen
+találkozhatunk, a gazdasági munkának már vége.</p>
+<p>Megindultunk a kopár kertből és félkörben kerültük meg a falut.
+Egy dülőúton kapaszkodtunk föl a folyó töltésére, ahonnan Sándori
+visszanézett a síkon fehérlő falusi házakra.</p>
+<p>– Szörnyűség, mennyit beszélnek ebben a faluban. Egész nap jár
+az emberek szája. Az ördög tudja, miről fecsegnek mindig. A
+hangjuk, a nyugtalan „zajgásuk“ bánt…</p>
+<p>Véleményem szerint ebben nem volt egészen igaza barátomnak, mert
+a falusi emberek általában hallgatagok, ez a falucska pedig még
+csöndesebb volt: Amerikába költözött belőle minden valamire való
+ember. De öreg barátom csak tovább erősítette állítását, hogy
+igenis a faluban mindig beszélnek és ő ezért nem tud házában sem
+megmaradni. Jókedvü elevenséggel magyarázta, hogy mennyire gyűlöli
+azokat az embereket, akik folyton beszélnek, mert még a szél is
+elhallgat néha, ha megunja <span class="pagenum"><a name="Page_187"
+id="Page_187">-187-</a></span> az örökös dudálást, de az emberek
+soha. Általában nemes barátom szerint a beszéd egy egészen
+fölösleges valami volt, amelyet ki kellene küszöbölni az emberi
+életből.</p>
+<p>És míg így szóval tartott, a folyóparti töltésen vígan haladtunk
+tova. A kuvasz a mezőkön szaladgált és néha hangos ugatással
+jelentette, hogy talált valami szimatot. De Sándori rá sem
+ügyelt.</p>
+<p>Körülbelül negyedmérföldnyire voltunk már a falutól (a falusiak
+folytonos beszéde még itt is állandó „mozgalomban tartotta“ az
+aranysugáros őszi délután levegőjét), midőn egyszerre lódobogás
+hangzott föl mögöttünk. Hátrafordultam: almásszürke lovon egy
+keménykalapos lovasnő ügetett mögöttünk. S amint bennünket
+megpillantott, láthatólag gyorsabb tempóra nógatta paripáját.</p>
+<p>Sándori elvörösödve mondá:</p>
+<p>– Kérlek, ne nézz hátra… Az én kedvemért… Sohasem szabadulunk
+meg tőle.</p>
+<p>És néhány lépéssel a töltés szélére lépett és igen nagy
+figyelemmel kezdett valamit nézni a folyón, hátat fordítva az
+országútnak. Még a kezét is a szeme elé emelte és a világért sem
+fordult volna meg. Pedig a lovasnő már közvetlen mögöttünk trappolt
+és hangosan kiáltotta:</p>
+<p>– Szervusz, kapitány!</p>
+<p>(Sándori hajdanán ezt a rangot viselte a hadseregben.)</p>
+<p>Nem volt feltünően szép nő a lovagló, de csúnya sem. Fiatal sem,
+de öreg sem. Elhagyott falukban látni néha olyan derék, megtermett
+úri hölgyeket, <span class="pagenum"><a name="Page_188" id=
+"Page_188">-188-</a></span> akikről az ember az első pillanatban
+nem tudja megállapítani, hogy hajadonok-e vagy férjezettek? A
+gazdálkodással járó teendők, a falusi élet egyszerüsége és a sok
+munka, sok pihenés (amely szinte kétfelé osztja az esztendőt) még a
+lenge Grétékből is helyre teremtéseket nevel. A sápkóros lányokból
+gömbölyü menyecskék lesznek és a zárdában nevelt kisasszonyok
+hazakerülve a falujukba néhány hónap leteltével sajátkezüleg
+fenyítik meg a goromba béreslegényt.</p>
+<p>A lovasnő szinte tipusa volt a gazdálkodó-nőnek. A hatalmas,
+csontos szürkén olyan nyugodtan ült, mint egy huszár, alig fogta a
+szárat, de a vastag lovaglóvessző a kutyabőr keztyűbe bujtatott
+kézben bátran fegyvernek is beillett volna. Rövidke csizmájára
+csillagos lovassági sarkantyu volt verve és rövid zsemlyeszínü
+bőrkabátjából egy pisztoly agya duzzadt kifelé. Fehér fátyol volt a
+kalapjára kötve és nagy barna szeme olyan pillantással mért végig
+engem, aki az útból félreálltam, mint amilyen pillantással a
+földesurak a jószágot szokták megbírálni a vásárokon.</p>
+<p>– Szervusz, kapitány! – ismételte foghegyről vetve a szót.</p>
+<p>Nemes barátom megfordult és elvörösödve emelte meg kis
+vadászkalapját.</p>
+<p>– Régen láttalak, kapitány!… A céllövő puskád még nálam van. No
+majd hazaküldöm…</p>
+<p>S feleletet sem várva, vékonyán nyomta paripáját, amely galoppba
+ugorva, csakhamar eltünt lovasnőjével az út kanyarulatánál.
+<span class="pagenum"><a name="Page_189" id=
+"Page_189">-189-</a></span></p>
+<p>Sándori még pulykavörös volt és mint általában mindig, most is
+dühös gúnnyal kezdte:</p>
+<p>– Szeretem ezeket a „fölvilágosodott“, modern hölgyecskéket!
+Valóban nagyon szeretem őket, amikor feminizmussal,
+szocializmussal, nihilizmussal traktálják az embert, ahelyett, hogy
+valami jóféle vacsorát főznének a konyhájukon. Az én kedves
+korszakomban, – ahova egyszerre vissza szeretném tenni az egész
+világot, – a középkorban, sokkal jámborabb istentagadó eretnekeket
+égettek el, mint ezek a modern hölgyecskék. Nem hisznek ezek se
+Istenben, se a vallásban. Hej, ha én egyszer úgy kedvemre
+megmondanám nekik a véleményemet! De, mondom, nem szeretem a sok
+beszédet.</p>
+<p>Kérdőleg néztem Sándorira, aki fejcsóválva függesztette a
+tekintetét abba az irányba, amerre az amazon elvágtatott, majd
+mélységes meggyőződéssel fölkiáltott:</p>
+<p>– A derék misszionáriusokat nem az emberevő vadak közé kellene
+küldeni, hanem ide Európába, a „modern“ hölgyek közé, mert itt
+nagyobb szükség volna a térítés munkájára.</p>
+<p>Igy szólt és elhallgatott és én nem kérdeztem semmit, mert
+tudtam, hogy nemes barátom nem szereti a sok beszédet. Midőn néhány
+másodpercig hallgatagon ballagtunk az őszi délutánban, hol a távoli
+erdők és rétek mintegy vászonra festve látszottak lenni, Sándori
+lecsillapodott és így szólalt meg:</p>
+<p>– Különben a Rácsky kisasszony nem is olyan <span class=
+"pagenum"><a name="Page_190" id="Page_190">-190-</a></span> rossz,
+mint talán hinnéd, csak a nevelése volt elhibázva. Rácsky, aki
+hajdanában itt a szomszéd faluban lakott, semmi egyéb nem volt,
+mint egy becsületes vén katona. Egy derék öreg katona, amilyenek a
+Napoleon gránátosai lehettek, akik az oroszországi mars után is
+rajongtak császárjukért. Ilyen volt Rácsky őrnagy, egykori barátom,
+aki hétszámra nem szólt, mert már nyugalomban volt és szolgálati
+teendője nem lévén, nem tartotta érdemesnek a beszédet a
+civiléletben. Mondom, egy öreg katona és semmi más. A világért sem
+okolom őt Kláráért. Furcsa is volna, ha egy Kolowrath-dragonyosbeli
+törzstiszttől a penzióban azt követelnék, hogy értsen a
+leányneveléshez! Mindössze lovagolni, vívni, célbalőni, úszni és
+birkózni tanította meg Klárát, a többi az jött magától. Azaz, a
+könyvekből jött a többi. Azok az átkozott könyvek! Mindig mondtam
+Rácskynak, amikor a hosszú téli estéken hallgatva üldögéltünk
+házában vagy az én kunyhócskámban: „Égesd el a könyveket, bajtárs,
+a könyveket égesd el, mert Klára éjjel-nappal azokat bujja!“ De
+Rácsky nem hallgatott rám és szentimentálisan védte fiatal hugát:
+„Ugyan kérlek, még ezt a kis szórakozást is elvegyem tőle! Hiszen,
+ha legalább táncolni tanítottam volna meg, majd minden másképpen
+volna. De a porosz golyó miatt nem tudok táncolni és így Klára sem
+tud. Ez a legnagyobb szerencsétlenség.“</p>
+<p>Sokszor üldögéltünk így elgondolkozva a hosszú estéken és az
+őrnagy sem szólt, én sem. Míg végre hosszas megbeszélések után
+elhatároztuk, <span class="pagenum"><a name="Page_191" id=
+"Page_191">-191-</a></span> hogy a táncra majd én fogom megtanítani
+Klárát. Valamikor ugyanis a főhercegasszonnyal én táncoltam a bálon
+az udvarnál és Rácsky valóban rossz néven vehette volna tőlem, ha
+kis hugát, akit kora árvasága óta nevelt, nem tanítom meg a
+szükséges táncra. Sokáig nem beszéltünk ezután megint és én otthon,
+titokban néhány próbát tettem. Rácsky tudott fuvolázni és titokban
+megtanult néhány valcert a fuvolán. Minden készen volt már a
+táncleckék elkezdéséhez, csupán Klárával kellett még megbeszélni a
+dolgot.</p>
+<p>Miután mindketten kevésszavu emberek voltunk, ez a megbeszélés
+sokáig húzódott. Végre, egyszer, karácsonykor, mégis csak
+előállottunk tervünkkel. Félig én mondtam el az ügyet, félig az
+őrnagy.</p>
+<p>S mi történt ekkor?</p>
+<p>Klára elnevette magát és nevetett sokáig. Végül kijelentette,
+hogy vénleány korában nem tanul már táncot, mert az a bakfiseknek
+való!</p>
+<p>Elámultunk erre és még az őrnagy sem tudott sokáig megszólalni,
+pedig ő valamelyest jobban értett a locsogáshoz, tere-feréhez, mint
+én.</p>
+<p>Az őrnagy aztán nemsokára meg is halt. Nem éppen ezért. De
+magamban néha úgy gondolom, hogy ha a táncleckéket idejében
+elkezdjük, az őrnagy okvetlen bevárja a tanítás befejezését. Rácsky
+kisasszony egyedül maradt és azóta még rosszabb lett az állapot.
+Öreg koromban kell hébe-korba ujságokat, könyveket elővennem, hogy
+megérthessem a Klára beszélgetéseit a feminizmusról, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_192" id="Page_192">-192-</a></span>
+nihilizmusról, meg mit tudom én még mi mindenről. Pajtás, jegyezd
+meg, hogy a középkorban a nők nem tudtak olvasni és azért volt jó a
+középkor…</p>
+<p>… Ekkor szünetet tartott nemes barátom és újra hallgatagon
+kullogtunk az őszi tájon, amely hasonlított egy mesebeli tájhoz,
+ahonnan a mesék alakjai kipusztultak.</p>
+<p>A folyóparti töltés kanyarodott a távolban és a füzesek, törpe
+fák alatt ismét föltünt az amazon alakja. Sándori láthatólag
+összerezzent és halkan fölkiáltott:</p>
+<p>– Most jön vissza a Máriától és már megkapta a levelet. Talán
+már el is olvasta…</p>
+<p>A lovasnő csöndesen ügetett a töltés tetején, de egyszerre, –
+tán mert bennünket észrevett, – vakmerő ugratással leszállott a
+töltésről, hogy nemes barátom ijedten fölkiáltott. Aztán a lovasnő
+nekivágott a néma mezőknek és elnyargalt.</p>
+<p>Sándori elszontyorodva mormogta:</p>
+<p>– Most igazán nem tudom mi lesz? Haragszik-e, vagy nem? Mert itt
+igen nagy baj van, pajtás, olyan nagy baj, hogy kénytelen vagyok
+magamon könnyíteni és beszélni róla. Pedig a beszéd a halálom.</p>
+<p>Tudnod kell, hogy van itt a füzesekben egy csodatevő Mária-kép,
+amely már nagyon sokban megsegítette a környék lakosságát. Főként a
+leányokat, amint természetes. A Boldogságos a leányok patrónusa, de
+Rácsky Klára eddig sohasem kereste föl a füzesbeli képet. Nemrégen
+azonban <span class="pagenum"><a name="Page_193" id=
+"Page_193">-193-</a></span> észrevettem, – az ember nem vak, – hogy
+sokat lovagol a füzes körül. No gondoltam, nyomára járok ennek a
+dolognak.</p>
+<p>Szokásban van, hogy kis cédulákra írják föl a leányok, asszonyok
+kívánságaikat, amelyeket az öreg fűzfa üregébe dobnak, amelyen a
+Boldogságos képe van. Aki nem tud írni, fölkeresi Sivót, a töltés
+őrét. Az megtanulta az írást a katonaságnál.</p>
+<p>Sok a kívánság, tehát cédulára kell írni, mert a Boldogságos még
+elfelejtené.</p>
+<p>Megyek tehát a multkor és nézelődöm, hogy mit is keres Rácsky
+kisasszony a füzesben. A Mária-kép körül őgyelegve, egyszer csak
+észreveszek egy finom borítékba zárt levelet, amely a cédulák
+összegyűjtésére szánt üregből kandikál elő. Kihúzom és elolvasom,
+bár nem nekem volt címezve, hanem a Boldogságosnak, a
+mennyországban. De hát és az írásról megismertem, hogy kitől
+származik az a levél… Tehát elolvastam. Bizonyos R. C. írja benne,
+hogy gondoljon rá a Boldogságos nagy elhagyatottságában. Bár tudja,
+hogy az ő ideje már elmult és vele már a Boldogságos sem tehet
+csodát, de annyit kieszközölhetne, hogy S. kapitány a
+nyugállományban barátságosabb és udvariasabb legyen a jövőben, mint
+eddig volt.</p>
+<p>Pajtás, kiókumláltam, hogy S. (kapitány a nyugállományban)
+csupán én lehetek, mert más kapitány messze földön sincs. Szokásom
+szerint hallgattam és gondolkoztam. Gondolkoztam sokáig és
+figyeltem Rácsky kisasszonyt, aki naponkint ellovagolt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_194" id="Page_194">-194-</a></span> a
+füzesbe. És mondom, gondolkoztam. Tegnapig gondolkoztam. Tegnap
+aztán a következő levelet rejtettem el a csodatevő kép mögött egy
+nagy borítékban, amelyen a negyedik ezred bélyegzője volt s egy
+szolgálati ügyből kifolyólag került hozzám:</p>
+<p>„S. ny. kptny udvarias és barátságos lesz ezután, ha t. Címed
+táncolni megtanulni hajlandó tőle.“</p>
+<p>Csupán ennyit írtam… Nem tudom, hogy eltaláltam a stílust, nem
+tudom; hogy nem vétettem-e a Boldogságos ellen, midőn nevében
+levelet hamisítottam, semmit sem tudok, pajtás, de ezt a pár sort
+meg kellett írni, mint valami költőnek, akit egy vers kínoz.</p>
+<p>Most már tudsz mindent. Most már tudod, hogy attól függ minden,
+hogy hajlandó-e tőlem a Rácsky kisasszony táncolni megtanulni? Most
+már várni kell a fejleményeket.</p>
+<p>… Ezt elmondván, nemes barátom nagyon elpirosodott és ismét sok
+figyelemmel meresztette szemét a folyóra, bár azon a szokásos
+habfodrozáson kívül egyéb látnivaló nem volt.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Néhány hónap mulva aztán azon a környéken vitt keresztül az
+utam, midőn is hallottam, hogy a Rácsky kisasszony hajlandó volt
+táncolni megtanulni. És ma már boldog pár S. (kapitány a
+nyugállományban) és R. C. <span class="pagenum"><a name="Page_195"
+id="Page_195">-195-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Az enyicki menyecskék.</h2>
+</div>
+<p>Hajdanában még a Habsburgok is, ezek a szigorú, erélyes emberek,
+jobban hajlottak a tréfa felé, mint manapság. Az elmult századokban
+a tréfa és a vidámság éppen úgy a nagyuraké volt, mint a várak és
+kastélyok. Csak a nagyuraknak lehetett igazán nevetni, jóizüen
+mulatni és kacagni azokon a tréfákon, amelyeket vidámságukra
+alattvalóik kieszeltek. Manapság, amikor mindnyájan egyenlők és
+demokraták vagyunk, mindenki mulathatna, kacaghatna kedvére, de hát
+nincs már min kacagni. A jókedv, miután demokrata lett, veszített
+értékéből. Ahogy a bankó is elveszíti értékét, ha egyszer kivonják
+a forgalomból.</p>
+<p>Hová lettek a híres udvari bolondok, országos mulattatók? Hol
+vannak a nevezetes tréfacsinálók, akiknek jókedvén a fejedelmek és
+királyok mulattak? Gyerekkoromban még ismertem a híres Tőri
+Mihályt, aki úgy tudott nevetni, mint senkise az országban. A
+kacagásával még a haldoklókat is meggyógyította. Hordozták is az
+ország egyik <span class="pagenum"><a name="Page_196" id=
+"Page_196">-196-</a></span> szélétől a másikig, mint a híres
+orvosokat vagy a kitünő főzőasszonyokat. Utóvégre a jóízü kacagás
+éppen olyan orvossága az embernek, mint kinin vagy a
+töltöttkáposzta. De Tőri Mihály is utód nélkül halt meg, pedig
+egész kis vagyont kacagott össze. A búskomor horpácsi gróf, – aki
+már álló esztendeig nem szólt emberhez, – mikor meggyógyult a Tőri
+uram kezelésében, házat, földet ajándékozott neki. De hát ez a
+fizetség is semmi ahhoz képest, amit a régi mulattatók, jókedvü
+tréfacsinálók kaptak honorárium gyanánt a fejedelmektől,
+királyoktól. (A mai vicclap-szerkesztők bizony már a
+szivarravalóval is takarékoskodnak.)</p>
+<p>A legutolsó udvari bolond a bécsi Burgban Mária Terézia királynő
+idejében élt. Hívták pedig Homolai Jánosnak és származott
+Enyickről, Felső-Magyarországból.</p>
+<p>A nagy királynő, aki mindvégig Európa legszebb asszonya volt,
+akkoriban már régen nem látogatta a mödlingi mosónő-bálokat és
+húshagyókedden sem öltözött föl álarcosan hűséges gárdistáival.
+Hiszen a magyar nemesi testőrség sem másért létesült, mint a nagy
+királynő mulattatására. Az udvariatlan történelemírók följegyzik,
+hogy a királynő már negyvenharmadik évét is betöltötte, amikor a
+daliás testőrök sarkantyúja először pendült meg a hosszú folyosón.
+Homolai uram is ebben az időben került az udvarhoz – mulattatónak.
+Az egykori vitéz, ellenségverő tábornokok, akiket a királynő
+sokszor szívdobogva várt vissza hadi útjokból, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_197" id="Page_197">-197-</a></span> már
+öreg legények lettek, sőt egynémelyik még a kardjában is megbotlott
+menés közben. Vajjon mit csinálhatott volna ilyen körülmények
+között a királynő, aki a krónikák följegyzése szerint még nagymama
+korában is szerette a vígságot, elmés tréfát és mulatságot maga
+körül? Hát előhívták Homolai uramat, hadd mulattassa az unatkozó
+királynőt.</p>
+<p>Ki volt ez a Homolai János?</p>
+<p>Senki más, mint egy tót kurtanemes onnan a tótok közül, aki
+hajdanában bekóborolta az egész világot. Verekedett Berlinben,
+táncolt Párisban, még Olaszországot is megjárta valami küldetésben.
+Az idők elcsendesedésével kapott akkora érdemrendet, mint egy
+tányér. Azt hazavitte Enyickre és azontúl csupán azon volt, hogy a
+kis skvargáját tartsa rendben, amely ott terül el az Ipoly mellett.
+Az ökröcskék szántottak és Homolai János pipázott kuriájában. Én
+ugyan azt hiszem, hogy azok az ökröcskék se voltak igazi ökrök,
+aminthogy Nógrádban még ma is ökröknek hívják a tehenet szelid
+túlzással, ha szántáshoz fogják be; azonkívül Homolai uram se volt
+olyan nagy legény otthon Enyicken, mint például Párisban hadnagy
+korában. De hát baj ez, ha a krónikaíró szeliden nagyít? Ugyan ki
+nem hallotta már a nagyapjától, hogy így meg amúgy volt az ő fiatal
+korában. A mult mindig színesebb, gyönyörübb, mint a jelen.</p>
+<p>Hanem szép legény volt az enyicki birtokos, annyi bizonyos.
+Szálas, malomkő-vállu, daliás ember volt, a bajszát nyírta és
+parókát viselt, azon <span class="pagenum"><a name="Page_198" id=
+"Page_198">-198-</a></span> kor divatja szerint. Ha vasárnaponkint
+fölvette régi katonakabátját és kardcsörtetve a templomba ment, az
+enyicki menyecskéknek megszakadásig dobogott a szívük, a lányok
+pedig elpirultak, mintha valaki nagyon megölelte volna őket.</p>
+<p>Ennek a dicsőségnek véget vetett az a parancsolat, amely az
+egykori vértestisztet Bécsbe rendelte. Homolai János otthagyta
+ökreit, elfeledte az enyicki menyecskéket, bezárta házát és búcsút
+mondott az Ipolynak.</p>
+<p>Sok-sok esztendő múlott el, de a hír, ez a kóborló szél, amely
+ismeretlen helyről indul és ismeretlen helyre utazik, mindig
+emlékezetükben tartotta az enyickieknek Homolai uramat.</p>
+<p>Homolai János volt a királynő mulattatója. Ki tudná ma,
+másfélszáz esztendő mulva megmondani, hogy miért esett éppen
+Homolaira a királynő választása? Talán csak asszonyi szeszély volt
+az egész. Az egyszerü, közöttünk élő asszonyok szeszélyein se
+tudunk eligazodni, hogyan érthetnők egy királynő szeszélyét?
+Aminthogy általában a férfiak többsége egész életében azt csinálja,
+hogy eligazodni akar az asszonyok szeszélyén, aztán még nagyapa
+korában is ott tart a tudományával, ahol kamasz korában tartott…
+Elég annyit tudni, hogy Homolai János reggel, délben, estve a
+királynő szolgálatára állott. Tudott-e elmés tréfákat? Avagy
+kacagni tudott, mint a híres Tőri Mihály? A krónikaírók
+udvariatlanok Homolai urammal szemben. Azt jegyzik föl róla, hogy
+nem tudott ő elmésségeket, de éppen azt a keveset, amit tudott,
+olyan mulatságosan <span class="pagenum"><a name="Page_199" id=
+"Page_199">-199-</a></span> mondta el, hogy az egész udvar kacagott
+rajta. Ha valami nagyon kacagnivaló mondás szállt szájról-szájra a
+városban, a bécsi humor hamarosan kitalálta, hogy azt senki más nem
+mondhatta, mint Homolai János. Akkor aztán még jobban kacagtak.
+Homolai mondta? A híres Homolai?</p>
+<p>Némely ember úgy keveredik szellemes, okos hírbe, hogy maga sem
+tud felőle. Talán Homolai csudálkozott volna rajta a legjobban, ha
+valaki azt mondta volna neki:</p>
+<p>– Nem tud kelmed semmit, Homolai uram. Csak enni-inni, meg a
+sarkantyúját pengetni.</p>
+<p>De hát nem mondta neki senki. Ugyan ki is mert volna kikezdeni a
+királynő udvari mulattatójával? Fekete selyem térdnadrágjában,
+vékony koszperdjével, tollas barettjével olyan jelenség volt, mint
+valamely középkori lovag.</p>
+<p>Szállt-szállt a hír a királynő udvari mulattatójáról. A bécsi
+menyecskék szíve éppen úgy dobogott a Homolai látására, mint akár
+az enyicki tót menyecskéké. De hiába dobogott. A lányok, akár
+paraszti sorban vannak, akár koronás bölcsőben pillantják meg a
+világot, egyformán elpirulnak, ha a szívük táján motoszkál valami.
+De hiába pirulnak el. Homolai János csak a tollas barettjét
+igazította meg fején, ha a galcison az a sok asszonyi tekintet
+rátapadt, mintha fölgyujtani akarná valamennyi… Hja, mondják a mult
+idők krónikásai, abban az időben erényesek voltak az udvari
+mulattatók. A Homolai uram híre sem szállott sokáig <span class=
+"pagenum"><a name="Page_200" id="Page_200">-200-</a></span>
+Enyickre, hogy ott gondolkozni ne kezdtek volna felőle. Rossz
+esztendők jártak akkor a Felvidéken, Enyicken még dohányuk se igen
+volt az embereknek, nem hogy egyebük lett volna.</p>
+<p>Lahocsinszkynak hívták akkor a bírót. Félig nemes, félig úr
+volt, amolyan csizmában járó „intelligencia“, amilyen a bocskoros
+nemesek hazájában ma is található.</p>
+<p>Ez a Lahocsinszky ravasz, agyafurt ember volt. Mikor a tótokat
+panaszkodni hallotta, a vállát vonogatta:</p>
+<p>– Bolondok vagytok, barátocskám. Van nektek egy nagy patriótátok
+messze, Bécs városában, a Homolai Jankó. Menjetek ahhoz. Az majd
+megtölti mindegyiknek a tüszőjét arannyal, ezüsttel.</p>
+<p>A tótok vakarták a fejüket:</p>
+<p>– Nagy úr az. Nem lehet ahhoz szegény tót embernek a közelébe se
+jutni.</p>
+<p>Lahocsinszky nevetett:</p>
+<p>– Hát persze, persze… Nem is úgy gondoltam én azt, hogy a
+nagyapókat kell hozzá elküldeni. Hanem a menyecskéket, lányokat.
+Azok előtt kinyilik minden ajtó.</p>
+<p>– Nono, – mondogatták a tótok. – Pan Lahocsinszky tréfál
+velünk.</p>
+<p>De aztán mindig tovább gondolkoztak a dolgon.</p>
+<p>– Hisz mi is ott leszünk ám, – biztatta őket a ravasz
+Lahocsinszky. – Aztán ha éppen Homolai Janónak nem indul meg a
+szíve az enyicki menyecskék könnyein, akad ott más nagyúr, aki
+segít rajtunk. Annyi ott a nagyúr, mint itt a tót. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_201" id="Page_201">-201-</a></span></p>
+<p>Ez a biztatás nem is tévesztette el a hatását. A tótok egy napon
+felpakkolták a legszebb menyecskéket, lányokat, akik az Ipoly két
+partján találkoztak. Lahocsinszky volt a bíró, ő válogatta ki a
+szépségeket. Egy tavaszi vasárnap, templom után, mikor messzi
+földről begyűlt Enyickre a népség, sorozott Lahocsinszky.</p>
+<p>A menyecskék fehér bocskoraikban, suhogó viganóikban sorban
+állottak a hársfák alatt. A selyma Lahocsinszky szemügyre vette
+mindeniket.</p>
+<p>– Neked piros az ajkad! – mondta. – Velünk jösz. Ilyen ajkat még
+Bécsben sem látni.</p>
+<p>És hogy ne tévedjen, megcsókolta a piros ajkat. Hanka
+felsikoltott, de csak halkan. Hisz a szent ügy érdekében ugyan ki
+sajnálná Lahocsinszkytól a csókot?</p>
+<p>– Jaj, Mariska, talán bizony ágyúgolyó van itt a pruszlikod
+alatt! – folytatta Lahocsinszky a szemlét. – Hát te, Julka, mért
+sütöd le a szemed? Nincsen ilyen két csillag még a világon se.</p>
+<p>Az asszonyok, lányok mosolyogtak, nevettek. Ejnye, ejnye, ki
+gondolta volna erről a szürkehajú Lahocsinszkyról, hogy ennyire
+érti az asszonyi szépséget! Így aztán szépen összeállott a
+deputáció, amely hosszú szekereken elindult az Ipoly mellől. Az
+első két szekéren ültek az asszonyok, lányok, a harmadik szekéren
+pedig az öreg tótok, akiket az enyickiek az asszonyok felügyeletére
+rendeltek. Csupa kipróbált emberek, akik sokat tapasztaltak, láttak
+már.</p>
+<p>Olyan deputációt sem látott még a világ, de <span class=
+"pagenum"><a name="Page_202" id="Page_202">-202-</a></span> még
+Bécs városa sem. Az enyicki tót asszonyok, lányok, amikor
+végiggurultak hosszú szekereiken a bécsi utcákon, az egész város
+megállott csodálásukra. Vajjon honnan jönnek ezek a világszép
+teremtések? A ravasz Lahocsinszky, aki az első szekéren egy nagy
+nemzeti lobogó árnyékában, kardosan, mentésen üldögélt, talált
+valahol egy cigánybandát a város végén, azok muzsikaszóval kísérték
+a különös menetet.</p>
+<p>Így ért a deputáció a Burg kapujához.</p>
+<p>Az udvari zsandárok hamarosan eligazították a menyecskéket.
+Homolai uramnak az épületszárnyban volt a lakása. A menyecskéken
+suhogott a százráncu szoknya, a lányok pedig kipirultak, – pirultak
+a kis bolondok, pedig nem is volt még okuk pirulni.</p>
+<p>De látták volna Homolai Jánost, amikor Lahocsinszky elébe
+vezette az asszonyokat. A híres Homolai szólni sem tudott a
+meglepetéstől. Csudálkozva csapott a Lahocsinszky vállára:</p>
+<p>– Barátocskám, honnan hoztad ezeket a mennyei virágszálakat?</p>
+<p>Lahocsinszky nevetett:</p>
+<p>– Honnan hoztam volna? Enyickről hoztam. Hiszen tán ismered
+valamennyit. Egyik kisebb volt, a másik nagyobbacska volt már a te
+idődben is.</p>
+<p>Homolai János csak nézte az enyicki menyecskéket. Ejnye, ejnye,
+hogy ő sohasem látta ezeket a hamvasbarnahajú, kékszemű
+teremtéseket, pedig hát ott élt közöttük. De hát hogy lehetett az?
+Lahocsinszky csak nevetett és rázta a nagy fejét. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_203" id="Page_203">-203-</a></span></p>
+<p>– Még ma beszélek a királynő ő felségével! – mondta Homolai,
+átvéve az enyickiek kérvényét.</p>
+<p>… Aztán meg is kapták az enyickiek, amit kértek. Kaptak gabonát
+a losonci katonai raktárból, de kaptak még földeket is abból az
+állami uradalomból, amely ott terült el az Ipoly mellett.</p>
+<p>Homolai János pedig, akit hiába néztek olyan szívdobogva Bécs
+legszebb asszonyai, nemsokára azután fölmentését kérte hivatalától
+és hazaköltözött Enyickre. A falusiak harangzúgással fogadták a
+jóltevőt. Az Ipoly felé még diadalkaput is építettek neki.</p>
+<p>Homolai János csodálkozva nézett végig az ünneplő sokaságon,
+aztán odafordult Lahocsinszkyhez:</p>
+<p>– Te bolonddá tettél engem, barátocskám. Hol vannak azok a
+gyönyörű menyecskék, lányok, akiket te nemrégen Bécsbe
+vezettél?</p>
+<p>Lahocsinszky nevetett:</p>
+<p>– Itt vannak. Itt vannak előtted. Az ott a Hanka, amott áll meg
+a Mariska. Csakhogy most Enyicken vagyunk, nem pedig Bécsben. Ott
+szebbeknek láttad a falusi asszonyokat az uri dámák között, mint
+itt, ahol nincs egyetlen dáma sem.</p>
+<p>Homolai csóválta a fejét:</p>
+<p>– Meglehet, meglehet, – mormogta és még sokáig élt azután falusi
+házában és szántott az ökröcskékkel, amelyek nem voltak ökrök és
+nézte a menyecskéket, akik nem voltak olyan világszépek. Mert a
+szem néha káprázik… Káprázik és ez az emberi boldogság.
+<span class="pagenum"><a name="Page_204" id=
+"Page_204">-204-</a></span> <span class="pagenum"><a name=
+"Page_205" id="Page_205"><br />
+-205-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Egy végzett földesúr történetéből.</h2>
+</div>
+<p>A munka nemesít, beszélte egyszer Zathureczky, de azért az ördög
+vigye el azt, aki a munkát kitalálta. Nem ér az semmit,
+végigdolgozni az egész életet, aztán meghalni úgy, hogy az ember
+észre sem vette, hogy élt valamit az életéből. Meg aztán van
+bizonyos emberfajta, akit soha sem lehet megtanítani a munkára. Nem
+állja, nem birja, mint a vándor-cigány a várost, mert nem városi
+lakosnak született. Dehát vannak javíthatatlan munkakerülők, akik
+dolgoznak, munkálkodnak addig, amíg muszáj, mint a cigány, amíg az
+üstfoltozással elkészül a házak között. Aztán hajrá, neki a szabad
+mezőknek, szabad életnek.</p>
+<p>Az én ismerőseim között nagyon sok olyan ember volt, aki az
+uraság megszüntével a munkára fanyalodott. Utóvégre élni csak
+kellett valahogyan, hát dologhoz láttak. Egyik-másik késő
+öregségére meg is szokta a munkát annyira, hogy bejárt a hivatalába
+vagy boltjába, mert nem csinálhatott egyebet. Csak egy ember volt a
+prakszisomban, <span class="pagenum"><a name="Page_206" id=
+"Page_206">-206-</a></span> akit nem tudott összetörni az élet, aki
+kemény, nyakas, büszke maradt mindvégig: úr. Nagylelkü, könnyelmü,
+nemes gondolkozásu, mint a magyar úrifajta általában. Kár, igazán
+kár, hogy manapság már nincsenek háborúk. Mert mit csináltak
+hajdanában a letört urak, tönkrement nemesek? Elmentek háborúba és
+a vitézségükkel, bátorságukkal szereztek új vagyont. A magyar úr a
+vagyonszerzésnek csak azt a formáját ismerte, amit a kardjával
+csinált meg magának. De manapság nincsenek háborúk, pedig jó
+egynehány eskadront lehetne összeverbuválni a végzett
+földesurakból.</p>
+<p>De hát most arról az ismerősömről beszélek, aki úr maradt
+mindvégig, aki nem adta be a derekát, vagy legalább is mi azt
+hittük, hogy győzedelmeskedett az élet fölött, amely sujtó kezével
+ránehezedett.</p>
+<p>Asszonyfái Gyurkának hívták az én ismerősömet és ugyanaz a három
+éhes farkas kullogott a nyomába, amely farkasok Magyarországon
+nagyon sok uriember sarkába szegődnek. Asszony, bor és a kártya a
+három farkas neve és én még nem láttam olyan legényt, aki ezzel a
+három farkassal meg birt volna küzdeni, ha egyszer rárohantak. A
+három szenvedély közül egy is elég volna valami gyenge embernek,
+hogy a földre terítse. De mi magyarok olyanok vagyunk, hogy
+mindenből a sokat szeretjük. Az ebédeink végtelenek, a
+mulatságainkban nem ismerünk határt és a szenvedélyekből is
+mindenki annyit pakkol az utipodgyászába, amennyit nem bir el.
+<span class="pagenum"><a name="Page_207" id=
+"Page_207">-207-</a></span></p>
+<p>Igaz másrészt, hogy egyetlen szenvedély pótolja a többit.
+Például az öreg Simonkai Pálnál volt ilyen a helyzet, aki asszonyt,
+kártyát, bort nem ismert soha életében. No, gondolnátok, Simonkai
+Pállal most már az ördögök se birnak. Pedig dehogy is nem birtak
+vele. Adtak neki egy ártatlan szenvedélyt: „gyűjtő“ volt az öreg.
+Azokat a váltókat gyüjtötte össze, amelyeket aláírt a rokonai és
+barátai kedvéért. Gyűjtötte, gyűjtötte az öreg a váltókat s
+egyszerre azon vette magát észre, hogy elúszott az egész vagyona.
+De akkor se a vagyona miatt búsult, hanem azért, hogy nem gyüjtheti
+tovább a bélyeges papírosokat. Egy nagy kosárral találtak belőle a
+halála után.</p>
+<p>Tehát valahogyan csak el kell pusztulni!</p>
+<p>Milyen könnyű sora volt most már a végzetnek Asszonyfái
+Gyurkával, akinek három szenvedélye is volt, arról nem sokat kell
+beszélni. A bor még csak szelid jószág, lehet vele jó barátságban
+is élni: nem szükséges állandóan a hatalmában lenni. A bor
+elereszti néha az ő szolgalegényeit: menjetek, pihenjetek, hadd
+aludja ki Asszonyfái Gyurka a mámorát. De már a kártya az alvásra
+se enged időt. Borral ritkán álmodik a boros ember, míg a kártya az
+álmok csendes világában is kártya marad. Elkiséri az embert
+mindenhová és álmában is meglepi. Ismertem egy régi játékost, aki
+midőn teljesen letört s többé nem játszhatott, álmában állandóan
+kártyázott.</p>
+<p>A harmadik nagy ellenség aztán az asszony. Tetejébe megy mind a
+két másik szenvedélynek. <span class="pagenum"><a name="Page_208"
+id="Page_208">-208-</a></span> és akkor győzedelmeskedik fölöttük,
+amikor akar. A legerősebb ördög az asszony. A bor és kártya
+meglapulnak, mint megvert kutyák, amikor az asszony nevü ördög
+belép a házba. Csend legyen olyankor, mert ez az ördög a
+legkegyetlenebb valamennyi között. Ettől már nem lehet semmi áron
+megszabadulni. Éjjelre-nappalra melléd szegődik, nem ereszt egy
+pillanatra se magától. Utánad lopózik a bor mámorában, melléd ül a
+kártya mellett. Álmodban az ágyad szélére ül és bársony keztyűvel
+simogat, hogy nappal annál jobban meggyötörhessen. Megy, megy veled
+az egész életen át és csak a sír szájánál vesz búcsút. Vagy ki
+tudja? Tán a másik világra is elmegy utánad.</p>
+<p>Csak asszony ne volna a világon!</p>
+<p>Hát, hogy rendben elmondjak mindent, Asszonyfái Gyurka, mikor
+már nagyon a végén járt az apai jussnak, ott a mi ábrándos,
+melankólikus Nyírünkben, hirtelen megvetette a lábát, elég volt,
+nem megy tovább egy tapodtat se. Megfogadta, hogy nem iszik és nem
+kártyázik többet, mert elég esze volt hozzá, hogy meglássa előre a
+végzetét.</p>
+<p>Fiatal, harmincesztendős legény volt akkor Gyurka. A buji
+laposon még az ő nyírfái susogtak a szélben és a békák neki
+kuruttyoltak a kákás tóból. Még a békák hangversenye is kellemetes,
+ha az ember az ősi kúria tornácáról hallgatja. Vajjon a békák
+között is olyan világ van, mint az emberek között? Az öreg békák
+fiai öröklik-e apai jussukat a tóban s megmaradnak-e az uraságok
+szolgálatában, akinek birtokára elszegődtek? Bizonyosan
+<span class="pagenum"><a name="Page_209" id=
+"Page_209">-209-</a></span> úgy lesz, hogy a békák is húznak az ősi
+birtokoshoz, mert például a szomszédunkban, amikor Korponai Pali
+birtokát dobra verték és az „Árnyas“-tanya gazdát cserélt, a tóban
+elhallgattak a békák attól a naptól. Vége volt az esti koncertnek,
+nem muzsikáltak az új tulajdonosnak, aki bizony csalárd úton jutott
+a Korponai-vagyonhoz. De tavaszra még a régi gólyák sem tértek
+vissza a kémény mellé. A fecskék is odamaradtak abban az
+esztendőben és a tanyai fecskefészekben verébcsaládok berzenkedtek.
+De a verebek is meggondolták a dolgot később és elhagyták Árnyast.
+Számtalan akasztott verebet lehetett találni a birtokon. Falusi
+ember tudja, hogy a veréb bánatában fűszálra szokta magát
+akasztani.</p>
+<p>Az Asszonyfái verebei, gólyái még meg voltak, amikor Gyurka
+halt-ot mondott. Vagy két esztendeig nem is láttuk. Otthon ült és
+gazdálkodott. Rendezgette azokat a zavarokat, amelyeket két
+szenvedélyével előidézett a vagyoni viszonyaiban. Ejnye,
+mondogattuk, ki hitte volna, ugyan ki hitte volna, hogy ilyen
+kemény legény ez a Gyurka. Csak az öreg Csajkos csóválgatta a
+fejét, amikor a megyei kaszinóban szóba került a Gyurka dolga.</p>
+<p>– Nono, gyerekek, – mondta a tapasztalt öreg, – nem lehessen
+előre semmit sem tudni. Gyurka barátunk még nem szolgálta ki a maga
+esztendőit az asszonyok regimentjében.</p>
+<p>Igaz, igaz, hogy Gyurka még nem sokat törődött az asszonyokkal
+addig. Némely férfi olyannak látszik, hogy nem fordul meg semmiféle
+selyemszoknya <span class="pagenum"><a name="Page_210" id=
+"Page_210">-210-</a></span> suhogására. De olyan férfi még nem
+volt, aki sohasem fordult meg! Egyszer csak megfordul
+mindegyik.</p>
+<p>Abban az időben történt, hogy színésznő lett Gaál Jolánból. Ez a
+Gaál Jolán elvált menyecske volt, ami ritkaság a Gaáloknál. De még
+fiatal volt és szörnyen unatkozott otthon Bujiban, Napoleon uram
+mellett. Napoleon, az apja egész nap csak pipázott és ilyen
+szavakkal bíztatta Jolánt a jó magaviseletre:</p>
+<p>– Szégyent hoztál a nevünkre, otthagyott az urad.</p>
+<p>Máskor:</p>
+<p>– Nem ég ki a szemed, hogy még a férjedet sem tudtad megtartani
+magadnak?</p>
+<p>Jolán tehát szerfölött unatkozott a buji házban, s egyszer csak
+fölszedte a sátorfáját és elment színésznőnek, szép hangja volt,
+mint valamennyi Gaál-kisasszonynak, de még szebb volt hangjánál a
+termete, meg a szeme.</p>
+<p>A szeme az nem hasonlított a Gaál-kisasszonyok lesütött pilláju,
+ártatlan gyermek-szeméhez. A Jolán szeme kissé kancsalított és
+különben is bátran nézett a férfiak arcába. Nem igen látszott
+szégyenkezni a férfiak furcsa, gúnyos tekintete előtt, de a lágy,
+olvadékony pillantások se fogtak rajta. Őtet ugyan nem lehetett
+meghódítani egy pillantással, mint a többi Gaál-kisasszonyokat.</p>
+<p>Amikor Jolán elment szinésznőnek, akkor kezdett utána érdeklődni
+Asszonyfái Gyurka. Tetszett neki Jolán elhatározása, de meg a
+menyecskét is <span class="pagenum"><a name="Page_211" id=
+"Page_211">-211-</a></span> látta néhanapján s igen szemrevalónak
+találta. Amikor egy esztendő mulva Jolán Virágbarlangi igazgató úr
+társulatával a megyei székvárosba érkezett, egy este a fából épült
+színház előtt megállottak az Asszonyfái György sárga kancái. Jolán
+valami énekesszerepben lépett föl és az egész vármegye megbámulta a
+harisnyakötőit. De legjobban mégis Asszonyfái bámulta meg, mert
+attól az estétől fogva berukkolt ő is abba a nagy hadseregbe, ahol
+az asszonyok viselik a sarzsit és komiszbaka minden férfi.
+Szerelmes lett Asszonyfái s ezzel eldőlt a végzete. A Gaál Jolán
+harisnyakötői aztán vitték-vitték Gyurkát végig az égész országon,
+amerre Virágbarlangi úrnak éppen kedve volt vándorolni. A buji
+laposon pedig csendesebben kezdtek kuruttyolni a békák, a nyírfák
+nagyokat sóhajtottak az esti szélben és fölakasztgatták magukat a
+verebek az eresz fűszálaira, amikor telekjegyzőkönyv C. lapjára
+mindenféle idegen hangzásu neveket vezettek.</p>
+<p>… S egyszer végleg elhallgattak a békák a buji laposon.
+Asszonyfái elkészült és Gaál Jolán egy pesti színház művésznője
+lett. A pesti gavallérok gukkerezték ezentúl a harisnyakötőit,
+Asszonyfái pedig nyomtalanul eltűnt.</p>
+<p>A vagyoni romlása új elhatározásra indította:</p>
+<p>– Lemondok az asszonyokról s újra kezdem az életet.</p>
+<p>Igy szólt s miután hamarosan egyéb nem akadt: elment valahová a
+felső vármegyékbe bírósági végrehajtónak.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_212" id=
+"Page_212">-212-</a></span></p>
+<p>Hat esztendő mulott el.</p>
+<p>Hat esztendeig élt Asszonyfái György a tótok között, mint egy
+kutya. Enni se igen evett ezen idő alatt, mert vagyont akart
+gyűjteni. Csak a magyar gentryben és a zsidóban van meg az a
+szívósság, amellyel rá tudja magát vetni a vagyonszerzésre, ha
+éppen az a célja.</p>
+<p>Néhány ezer forintja, földecskéje, háza volt már Asszonyfái
+Györgynek, amikor valami hivatalos dolog Budapestre szólította.
+Estére elvetődött abba a művészeti palotába, ahol Gaál Jolán
+énekelt és táncolt. És Asszonyfái György nem tudott visszatérni a
+tótok közé többé. Hazament ugyan, hogy eladja holmicskáját,
+összeszedje pénzét és aztán beállított Jolánhoz.</p>
+<p>Jolán a nyakába ugrott.</p>
+<p>– Isten hozott Gyurka, már azt hittem, hogy elfelejtettél.</p>
+<p>– Igazad van. De újra eszembe jutottál, – felelt Asszonyfái.</p>
+<p>A néhány ezer forintocskának négy hét alatt vége lett s Gyurka
+ismét ott volt a régi elhatározás előtt: lemondani az asszonyokról
+s újra kezdeni az életet.</p>
+<p>Most már Erdélybe ment Gyurka, ahol fát fűrészelnek a hegyek
+között és oláhon, medvén kívül nem látni eleven lényt. Esztendőkig
+senyvedt Gyurka az oláhok között, gyüjtötte a pénzt, nyomorgott,
+szenvedett s a végzet újra meglökte. Valami fenyvesekbe rejtett
+fürdőcske volt azon a tájon, ahol Gaál Jolán egy nyáron megjelent.
+Gyurka <span class="pagenum"><a name="Page_213" id=
+"Page_213">-213-</a></span> meglátta a fürdőn és nyomban
+végkielégítést kért a hivatalától. A néhány ezer forintocska őszre
+elfogyott és Gyurka most már a Dunántúlra vonult, hogy ismét
+előlről kezdjen mindent.</p>
+<p>… Harminc esztendeje ennek a történetnek. Gaál Jolán öregasszony
+lett azóta, senki se kíváncsi többé a harisnyakötőjére. Él
+egymagában, elhagyatva, mint az öreg színésznők szoktak. De minden
+negyedik-ötödik évben fölkeresi őt egy szürkefejü öreg ember, s
+akkor dinom-dánom van hetekig. Áll a bál, hogy zeng bele a város.
+Amíg a mulatságnak hamar vége szakad és a szürkefejü vén szamár
+nyomtalanul eltűnik. Elmegy ismét valahová, ahol esztendőkig
+koplal, nyomorog és takarékoskodik. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_214" id="Page_214">-214-</a></span> <span class=
+"pagenum"><a name="Page_215" id="Page_215"><br />
+-215-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Öreg idő.</h2>
+</div>
+<p>A Bakony közepén, a kis Várpalotán lakik két öreg ember, akikhez
+hébe-korba eljárogatok, ha már nagyon kifogytam a meséimből és az
+álmatlan éjjeleken csupán a régi, ismert alakok rajzanak elő az
+emlékezetemben. Nem is egyéb az egész mesemondás, mint elmondása
+azoknak a dolgoknak, amelyeket régi emberektől hallottunk. Hiába,
+az öreg emberek fantáziája mindig jobban dolgozik, mint a
+fiataloké, akik csak a jelent ismerik. Az öregek összekeverik a
+multat a jelennel, a régi dolgokhoz hozzáálmodnak; kiszínezik,
+kifestik azokat az elmult eseményeket, amelyek a maguk idejében
+éppen olyan szürkék, banálisak voltak, mint a mai események. Az
+öreg emberek szebben mesélnek még a régi könyveknél is. Utóvégre a
+könyvek nem változnak, legföllebb a betűk fakulnak meg és papirosuk
+elrongyolódik. De az emberek fantáziája szünet nélkül dolgozik. Az
+én nagyanyám minden télen másképpen mesélte el az ő történeteit.
+Igaz, hogy a történetek mindig ugyanazok voltak; csakhogy
+<span class="pagenum"><a name="Page_216" id=
+"Page_216">-216-</a></span> azóta már hozzáálmodott, újabb és újabb
+emberekre emlékezett, akik később, vagy előbb éltek, mint amikor a
+történet megesett; – s így keveredett össze a mult a jelennel, a
+fantázia a valósággal. Az öreg emberek ajkán az elmult század csupa
+legenda, benne a forradalom a legszebb mitosz: nagy munkájukba
+kerül majdan a történetíróknak, ha majd egykor az egész legendás
+századnak a való történetét ki akarják hámozni a regékből.</p>
+<p>Ott a Bakony közepén, a kis Várpalotán él a két öreg ember, aki
+folyton álmodik. János bácsi a régi ház hátulsó részében dörmög
+naphosszat, míg Mari néni elől lakja hűvös szobáit, ahonnan az
+utcára lehet látni. Körül pedig zúg-búg a Bakony.</p>
+<p>A Bakony is olyan erdő, hogy sohasem tud elpihenni, mindig zúg,
+mint a mesebeli erdő. Olyan ez az erdő, mint a hegyek szakálla:
+irtják, pusztítják, de soha ki nem pusztíthatják. A zúgása,
+sóhajtása regeszerüen hangzik. Mintha szegény bujdosókat rejtegetne
+folytonosan, mintha a betyárok énekét dúdolná. Pedig se bujdosók,
+se betyárok nincsenek már. A Bakony csak zúg, amugy bolondjában.
+Küldi az esőt, a zivatart, a szelet és hangjaival álomba ringatja
+azokat, akik ráhallgatnak.</p>
+<p>A két öreg ember folyton a Bakonyt hallgatta. Mari néninek fehér
+volt a haja, mint a frissen esett hó, de egyenes a termete, mint a
+Bakony fái. Csendesen tesz-vesz egész nap és kis konyhájában úgy
+lobog a rőzse lángja, mint a mesékben. Pitteg-pattog a tűz és Mari
+néni ráncos keze fürgén kavargat a lábosokban. Dél felé jár az idő.
+János bácsi ilyenkor <span class="pagenum"><a name="Page_217" id=
+"Page_217">-217-</a></span> szokott hazajönni a szőlőből. Abból a
+híres „Loncsos“-ból, ahol a százesztendős tőkék úgy megráncosodtak,
+megfeketedtek, mint megannyi öreg emberek.</p>
+<p>János bácsi jött is már a hegy felől. Piros arca ragyogott
+messziről és a járása elárulta, hogy az öreg tőkéken kívül egyébbel
+is foglalatoskodott odakünn a Loncsosban: az öreg tőkék nedvét is
+megkóstolgatta.</p>
+<p>Mari néni a szeme elé emelte a tenyerét és úgy nézte messziről a
+közeledő Jánost, az öccsét:</p>
+<p>– Ej haj, János, már megint!… – kiáltja, de nem haragszik ám,
+mert hiszen minek is haragudna azért, hogy Jánosnak piros az arca
+és bokázó a járása. Ha talán egyszer megtörténne, hogy János nem
+ily vígan jönne haza a szőlőből, Mari néni akkor ijedne meg
+istenigazában.</p>
+<p>A rőzse lángja már nem lobog, lábasok födőik alatt titkon
+elhallgatnak és Mari néni teríti az asztalt a hűvös nagyszobában,
+amelynek falairól mindenféle régi képek nézegetnek le: régi Jánosok
+és régi Mari nénik, akik egykor tán éppen úgy sürögtek-forogtak itt
+az asztal körül, ha odakünn a konyhán nem lobogott már a rőzse
+lángja. Most csak nézik az öregasszonyt, mintha titkon arra
+gondolnának, hogy nemsokára ő sem lesz egyéb, mint egy falon függő
+kép – és tán egy másik Mari jön majd ide valahonnan. János bácsi is
+betotyog már a szobába, leül és míg sóval, paprikával hint be egy
+falatka kenyeret, így szólal meg:</p>
+<p>– Te, Mari, hallgasd csak, már megint ott járt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_218" id="Page_218">-218-</a></span> nálam a
+Bodóné… Azt mondja, hogy csak a kertészollót kéri kölcsön, de hát
+én tudom, hogy nem azért jött.</p>
+<p>– Vajjon miért jött volna Bodóné, ha nem a kertészollóért? –
+kérdezi Mari néni és a párolgó, finom levest az asztalra
+helyezi.</p>
+<p>– Miért-e? – nevet János bácsi. – Hát csak azért, mert engem
+akart látni.</p>
+<p>– Ó, te vén hóbortos! – nevet Mari néni és kimeri a levest. –
+Sohasem javulsz meg. Azt gondolod, hogy valamennyi asszonynak
+csupán te reád van gondja? Pedig azóta már termettek fiatalabb
+legények is a Bakonyban.</p>
+<p>János bácsi erre mérgesen ránt egyet a vállán és dohog:</p>
+<p>– Jó, jó. Bodóné mégis bomlik utánam. De persze hiába
+bomlik.</p>
+<p>Mióta bomlik ez a bizonyos Bodóné János bácsi után? Ha
+emlékezetem nem csal, már húsz esztendeje. Húsz esztendő nagy idő,
+de Bodóné álhatatos maradt, de álhatatos volt János bácsi is. Ha
+már az asszonyok kivetették utána a hálót, ő bizony nem hagyja
+magát megfogni.</p>
+<p>A délután is valahogy másképpen mulik itt, mint egyébhol. Mari
+néni ilyenkor a temetőbe készül. Amíg öltözködik odabenn, János
+bácsi a küszöbön állva pipázgat és csodálatos dolgokat lát a
+napfényes időben.</p>
+<p>– Borul a Bakony, Mari. Nagy eső készül! – mondja. – Jobb lesz,
+ha itthon maradsz.</p>
+<p>Mari néni erre ijedten kiszól: <span class="pagenum"><a name=
+"Page_219" id="Page_219">-219-</a></span></p>
+<p>– Csak nem bolondult tán meg az idő?</p>
+<p>János bácsi halkan nevetgél magában és hamiskásan kacsint valami
+láthatatlan személynek.</p>
+<p>– Már pedig olyan égiháború készül, amilyenre nem is emlékszem,
+– mondja rémes hangon. – Nini, már morog is a Bakony. Hallod,
+Mari?</p>
+<p>A lankás hegyek fölött pedig szelíd bárányfelhők úsznak, olyan
+lágyan, romantikusan, mintha csupa álmok úszkálnának ott az erdők
+fölött. A Kisfaludy felhői ezek, amelyeket a „magyar
+Tempevölgyében“ való kóborlásában látott Himfy.</p>
+<p>De János bácsi tovább is látja a borulatot a küszöbről, hallja a
+szél zúgását és erdők morgását. Mari nénit azonban nem oly könnyü
+visszatartani. Fekete kis mantilláját már vállára is borította és
+kijön hűvös szobáiból. Nézi az időt és meginti Jánost:</p>
+<p>– Már megint bolondozol velem, János! Pedig jobb volna, ha
+kijárogatnál néha te is a temetőbe. Ott alusznak a mi ismerőseink,
+atyánkfiai. Maholnap közibük megyünk mi is.</p>
+<p>János bácsi incselkedve nevet:</p>
+<p>– Hohó, messzire van még az. Addig még meg is házasodunk. Téged
+is férjhez adlak még, Mari néném.</p>
+<p>Ezt már nem hallgathatja Mari néni. Szégyenlősen siet tovább,
+csak messziről fenyegeti meg Jánost:</p>
+<p>– Te, te Sobri Jóska! – mondja, aztán megy tovább a kis temető
+felé, amelynek minden sírját, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_220" id="Page_220">-220-</a></span> a síroknak minden lakóját
+ismeri. A napfényes délutánban, míg üldögél a régi sírok között,
+sorban fölszállnak a földből régi ismerősei, barátnői és velük úgy
+elbeszélget, hogy észre sem veszi az alkony jövését, amely szelíden
+teríti rá fátyolát az erdős hegyekre. Lilaszínü lesz a völgy és a
+hegyoldalakban eltűnnek a faluk fehér kis tornyai. Mintha mély
+álomba merülne a Bakony és a völgyekben halkan suhannának tova
+régen itt élt emberek szellemei. Kongva száll az óraütés és a kis
+temető fala mellett erősen krákog valaki. A köhögés mindenféle
+fajtája hallatszik, – amíg János bácsi e jeladásait észreveszi Mari
+néni. János bácsinak ugyanis babonája be nem lépni a temetőbe és
+csak a falon kívül várja be a nénjét.</p>
+<p>– Be soká időztél itt, – mondja szemrehányólag. – Azóta a
+Loncsost is megjártam.</p>
+<p>– Látom! – felel Mari néni és egész úton nem szól a bokázó
+lépésü Jánoshoz.</p>
+<p>– Bodóné ismét ott járt… Ez az asszony mégis lekap egyszer a
+lábamról, – fejtegeti János egész úton hazafelé és keményen
+erősíti, hogy azért mégsem fog sikerülni a Bodóné dolga.</p>
+<p>Mari néni szótlanul megy elől. A temetőben járnak a gondolatai
+és az odavaló ismerőseivel társalog. Otthon fáradtan leül a
+karosszékébe és míg tekintete a távoli halmokra tapad, amelyeken
+mind sűrűbbre vonja az este fátyolát, nem is hallja János bácsit,
+aki mögötte járkál és éppen azt meséli, hogy Bodóné micsoda ravasz
+praktikával készül az ő meghódítására. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_221" id="Page_221">-221-</a></span></p>
+<p>Mari néni egyszerre felsóhajt:</p>
+<p>– János, emlékszel-e Pagonyira, arra a feketeszakállu szép
+emberre?</p>
+<p>Jánosnak nagy fáradságába kerül Bodónéról másra gondolni. De
+csak nekivág a kátyunak emlékezése szekerével és azt feleli:</p>
+<p>– Emlékszem, de csak homályosan…</p>
+<p>– Ott ültem a sírján, ma délután. Emlékszel-e a hangjára, amely
+olyan volt, mint az oroszlán hangja és nagy, lobogó szakállára…
+őrnagy volt a forradalomban.</p>
+<p>Az est már elfödte a Bakonyt, csupán zúgása hallatszik
+messziről. János bácsi bólint:</p>
+<p>– Emlékszem.</p>
+<p>És letelepszik a Mari nénje mellé és hallgatja az öregasszony
+halk, merengő hangját. Csendesen, mint az esti szél, száll az öreg,
+fáradt hang és János bácsi addig emlékszik, míg ő maga is beszédbe
+fog. – Igy mulik el az este.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_222" id=
+"Page_222">-222-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_223" id="Page_223"><br />
+-223-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>TARTALOM.</h2>
+</div>
+<ul class="TOC">
+<li>A podolini takácsné <span class="ralign"><a href=
+"#Page_5">5</a></span></li>
+<li>A tótok elfogynak <span class="ralign"><a href=
+"#Page_21">21</a></span></li>
+<li>A fejnélküli barát <span class="ralign"><a href=
+"#Page_29">29</a></span></li>
+<li>Jézuska csizmája <span class="ralign"><a href=
+"#Page_37">37</a></span></li>
+<li>Ábrándok <span class="ralign"><a href=
+"#Page_47">47</a></span></li>
+<li>Gyurkovay hazaballag <span class="ralign"><a href=
+"#Page_53">53</a></span></li>
+<li>Dickens úr barátai <span class="ralign"><a href=
+"#Page_65">65</a></span></li>
+<li>Zathureczky agarai <span class="ralign"><a href=
+"#Page_75">75</a></span></li>
+<li>Asszonyok inspekciója <span class="ralign"><a href=
+"#Page_81">81</a></span></li>
+<li>A kapitány kalapja <span class="ralign"><a href=
+"#Page_93">93</a></span></li>
+<li>A gárdista bundája <span class="ralign"><a href=
+"#Page_101">101</a></span></li>
+<li>A bujdosó földesuraságról <span class="ralign"><a href=
+"#Page_107">107</a></span></li>
+<li>Korvin lelke <span class="ralign"><a href=
+"#Page_113">113</a></span></li>
+<li>Kázmér <span class="ralign"><a href=
+"#Page_127">127</a></span></li>
+<li>Falu <span class="ralign"><a href=
+"#Page_139">139</a></span></li>
+<li>A Hartwig <span class="ralign"><a href=
+"#Page_145">145</a></span></li>
+<li>Egy régi bál <span class="ralign"><a href=
+"#Page_153">153</a></span></li>
+<li>Őserdőben <span class="ralign"><a href=
+"#Page_161">161</a></span></li>
+<li>Misley pipázott <span class="ralign"><a href=
+"#Page_169">169</a></span></li>
+<li>A folyó mellett <span class="ralign"><a href=
+"#Page_179">179</a></span></li>
+<li>Őszi nap falun <span class="ralign"><a href=
+"#Page_185">185</a></span></li>
+<li>Az enyicki menyecskék <span class="ralign"><a href=
+"#Page_195">195</a></span></li>
+<li>Egy végzett földesúr történetéből <span class="ralign"><a href=
+"#Page_205">205</a></span></li>
+<li>Öreg idő <span class="ralign"><a href=
+"#Page_215">215</a></span></li>
+</ul>
+<hr class="chap" />
+<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77261 ***</div>
+</body>
+</html>
diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt
new file mode 100644
index 0000000..6c72794
--- /dev/null
+++ b/LICENSE.txt
@@ -0,0 +1,11 @@
+This book, including all associated images, markup, improvements,
+metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be
+in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES.
+
+Procedures for determining public domain status are described in
+the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org.
+
+No investigation has been made concerning possible copyrights in
+jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize
+this eBook outside of the United States should confirm copyright
+status under the laws that apply to them.
diff --git a/README.md b/README.md
new file mode 100644
index 0000000..b198698
--- /dev/null
+++ b/README.md
@@ -0,0 +1,2 @@
+Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for eBook #77261
+(https://www.gutenberg.org/ebooks/77261)