diff options
Diffstat (limited to '77261-0.txt')
| -rw-r--r-- | 77261-0.txt | 5490 |
1 files changed, 5490 insertions, 0 deletions
diff --git a/77261-0.txt b/77261-0.txt new file mode 100644 index 0000000..ea8cee9 --- /dev/null +++ b/77261-0.txt @@ -0,0 +1,5490 @@ +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77261 *** + +Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái + +Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái + +EDDIG MEGJELENT KÖTETEK + + +1. A VÖRÖS POSTAKOCSI + +2. A FRANCIA KASTÉLY + +3. SZINDBAD UTAZÁSAI + +4. PALOTAI ÁLMOK + +5. PUDER + +6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE + +7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI + +8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ + + + + + + +A PODOLINI TAKÁCSNÉ + +ELBESZÉLÉSEK + +IRTA + +KRÚDY GYULA + +BUDAPEST, 1914 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA + +_Minden jogot fenntartunk._ + +BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA + + + + +A podolini takácsné. + +Pázsmáti János, egy alföldi földbirtokos valahol a kunok között azt +vette a fejébe, hogy az ő fiacskájának németül kell beszélni. Ő maga is +büszke volt a német tudományára, amelyet azonban már jóformán +elfelejtett, de ahhoz elegendő volt, hogy a színmagyar vidéken bizonyos +tekintélynek örvendezzen. + +– Pázsmáti, – mondogatták az atyafiak (különösen idegenek előtt) – +nagyon jeles ember. Nyelveket is tud. + +Pázsmáti a városka kaszinójában mindig végiglapozta a német ujságot és +kemény magyar létére nem szégyelte magasztalni a német kulturát. + +Pázsmáti ebben az időben körülbelül negyvenesztendős volt, korán +özvegységre jutott és talán ezért, vagy másért, megmaradott fiatalos, +karcsu, ruganyos embernek, aki gondosan kiválogatta hetyke kis +bajuszából a fehéredő szálakat. Bronzszínü arcából egy tizenhat éves +leány naiv jókedvével csillogott elő kék szeme és miután sem az italt, +sem a kártyát, sem az asszonyt nem kedvelte valami túlságosan, a +környéken nemcsak azok az örökké ábrándozgató özvegyasszonyságok +gondolkoztak róla, hanem a fiatal leányok is, akiknek pedig hivatalosan +nem szabad álmodni özvegyemberrel. Sem az özvegyasszonyságok, sem a +hajadonok álmai nem valósultak meg. Pázsmáti megmaradt szabad, jókedvü +és gondtalan özvegynek, aki csak egyet szeretett a világon, a +fiacskáját. A gyönge, beteges szőke gyermek apró korában mindenáron el +akart menni az édesanyja után a másvilágra, Pázsmátinak kemény munkájába +került visszatartani a szomoru emberkét. Szinte éjjel-nappal a fiával +foglalkozott és a fiúcska hálás is volt ezért: észrevétlenül gyarapodott +vagyonban és tekintélyben apja, amíg a szokásos léha mulatozásokat +elkerülte. Egyszóval Pázsmáti János, az alföldi földbirtokos negyvenéves +korában az a férfiú volt, akire még a legelvetemültebb korhely sem +mondhatott rosszat. A tisztesség, a tekintély és a jólét együtt +lépkedett vele a kis város rosszul kövezett utcáin. Az asszonyokra nem +meresztette a szemét, mint ezen a tájon szokás, a hajadonokkal úgy bánt, +mint egy öreg bácsi a gyermekekkel. Lehetetlenség volt valami hibát, +ártalmas gyöngeséget vagy bűnös hajlandóságot fölfedezni e férfiúban, +aki minden cselekedetével kiérdemelte a „rendes ember“ nevét. Szinte +kívánta már a vidéki közvélemény, hogy Pázsmáti valami hibába essen, +hogy legyen mit megbocsátani neki. Nem egyszer akartak a kezére játszani +asszonyokat, hogy egy csinos skandalum árán Pázsmáti is olyan emberré +váljon, mint a többiek. De Pázsmáti óvatosan kitért a csábító szemü +Potifárnék elől. Az unatkozó kiváncsiak nem egyszer irkáltak neki +leveleket szép asszonyok, szép leányok nevében, akik meghalnak érte, – +amint tán igaz is lehetett, – Pázsmáti azonban csak mosolygott kis +fekete bajusza alatt. A közvélemény kinyomozta, hogy Pázsmáti gyakran +időzött a birtokához útban eső Leveles-csárdában, az országút „szép +Réziké“-jénél… No de hát ez sem ártott többet a szentelt víznél. A szép +Rézikéhez mindenki betért egy ital borra. + +Igy nőtt-növekedett a rendes ember híre, aki a legnagyobb közömbösséggel +hallotta a suttogásokat a mindenki által megkívánt szép asszonyokról: +hogy nékik ő tetszik, valamint a gazdag és körüludvarolt asszonyokról, +leányokról, akik férjhez mentek volna hozzá. Még Pestről is „ajánlottak“ +neki egy nagyon gazdag özvegyet… És ekkor történt az, hogy Pázsmáti +elhatározta, hogy német szóra viszi fiát, ne legyen kisebb ember az +apjánál. + +Pázsmáti néhány iskoláját a Szepességben, Podolin nevü városkában +végezte és mindig kellemesen emlékezett vissza a városkát kerítő nagy +hegyekre, az ódon templomokra és a középkorias városvédő falakra. +Elhatározta, hogy Podolinba viszi a fiát német szóra, ahol már a +legkisebb gyermekek is németül beszélnek, – mint otthon, Kunországban +mesélgette. + +– Nincs szebb folyó a Poprádnál, – mondta a fiacskájának, amikor a +visszaemlékezéseken ellágyult, – ezüstvizében a pirospénzü pisztrángok +szinte repülni látszanak. De azért meg lehet őket fogni. + +A vasuton azon gondolkozott, hogy vajjon él-e még az öreg Budeusz, aki +emberemlékezet óta foglalkozik azzal, hogy a német szóra jövő magyar +gyerekeket elhelyezi Podolinban. Ismeri némelyiknek még a nagyapját is. +Tán azt is ő kvártélyozta el valamikor a Szepességben. Mert az öreg +tanító nemcsak Podolinba, de akár Bélára, Kézsmárkra, vagy Lublóra is +vállalta a gyerekeket. Csak azt kellett megírni Budeusz bácsinak, hogy +mikor érkezik a gyerek. Ő már várta a felkai vasuti állomáson. Néha +tíz-tízenöt fiút is hozott számára a vonat. + +Az öreg valami rejtélyes tudománynál fogva nyomban fölismerte a sohasem +látott gyereket és vitte magával a felkai tanítóhoz, Klebák Jánoshoz. +Ott tanyáztak addig az alföldi fiúk, amíg valamennyien összegyültek, +amikor Budeusz bácsi hosszu tótszekerekre pakolva a fiúkat, elindult +velük a kanyargó hófehér országúton, amelyre sötét árnyékát veti a +lomnici csúcs. + +Hej, micsoda mulatságos utazás volt az! Az ország különböző tájékairól +összegyült fiúk majd fölvették lármájukkal az országutat. Az öreg +Budeusz is tréfakedvelő ember volt. Azok közé a régi tanítók közé +tartozott, akik nem arra helyezték a fősúlyt, hogy a gyerek féljen a +tanulástól, féljen tanítójától, hanem hogy mindig jókedvü és egészséges +legyen a növendék. Sárga, százesztendős kabátját, ernyős sapkáját és +öreg esernyőjét az első nap megszerették a fiúk. Hát még amikor nevetni +kezdett a szeme az okuláré alatt és szürke szakállát tréfásan mozgatta! +A közbeneső falvakon, városokon áthaladva a hosszu szekerekkel, Budeusz +tanító jókedvüen kiáltotta: + +– Kinek kell magyar gyerek, vegyetek magyar gyereket! + +A szepességieket nem nagyon kellett bíztatni. Bélán, Merényben, +Podolinban várták már a helybeli asszonyságok a Budeusz uram szekereit a +községháza előtt összegyülekezve és kiválogatták a nekik való fiút. Nem +közönséges bekvártélyozás volt ez abban az időben. A szepességi +asszonyok úgy szerették a hozzájuk került magyar gyereket, mintha +valósággal édesanyák lettek volna. Vigyáztak rájuk, nevelték őket és +keservesen megsiratták, amikor elmentek tőlük. + +Pompás vásári lárma kerekedett, amikor Budeusz uram ősz elején +beállított a szekereivel. Az asszonyok – mert hisz férfi ilyesmihez nem +ért – körülvették a szekereket és végigmustrálták a fiukat. Leghamarább +adott túl Budeusz uram az apró, nyápic gyerekeken. A derék asszonyságok +a tudományukat akarták bemutatni az ilyenféle gyereken. + +– Nem ismer rá az édesanyja, úgy meghízlaljuk, – kiáltották és ölben +vitték haza a kapálódzó kis magyar fickókat. + +Öröm érte azt a szepességi házat, ahová magyar gyerek került és a +Budeusz uram szekerei gurultak tovább, végig a Szepességen, amíg +túladott minden rábízott gyereken. Az utolsónak maradottért folyt a +legnagyobb harc. Azt szinte ingyen is vállalták volna az asszonyságok. +De azt rendesen Budeusz uram tartotta meg magának. + +– Hadd legyen nekem is egy kis hasznom a dologból, – mondta ravaszkásan +az öreg tanító. Pedig nem cselekedett soha semmit se haszonért. + +… Vajjon megvan-e még a gyereklicitáció? – gondolta magában Pázsmáti +János, amint fiacskájával leszállott a vonatról a poprádi állomáson. + +Hát az első ember, akit az állomás előtt megpillantott, senki más nem +volt, mint az öreg Budeusz. Nini, még a sárga kabátja is a régi. Az +esernyője, – bíz’isten a régi esernyője a kezében és fején az ernyős +sapka. Csak mintha a szakálla lett volna fehérebb. Ott állott az öreg és +gusztálta a vonattal érkezőket. Már el is fogott egy buksi kis fiút, +akit kézen fogva vezetgetett. + +Pázsmáti a fiacskájával nagy örömmel sietett az öreg tanító felé és +vígan rákiáltott: + +– Budeusz bácsi, emlékszik még rám? + +Az öreg tanító nyugodtan végigmustrálta az előtte álló megtermett +uriembert, aztán a kis fiúra esett a tekintete, majd hanyagul vállat +vont. + +– Honnan a macskából emlékeznék? + +(Nem szerette azokat az apákat, akik maguk kisérik el a gyereküket a +Szepességbe. Ártalmas dolog az ilyen. Jó, hogy még nem vállott egészen +szokássá.) + +– Pedig egyszer így várt engem is az állomáson. Elvitt Podolinba és +Wittkóékhoz adott kosztba, – mormogta meghatottan Pázsmáti. – Vagy +huszonöt esztendeje… + +Budeusz bácsi föltolta a szemüvegét és figyelmesen nézett az előtte álló +arcába. + +– Most már egy kicsit emlékszem… Habár azóta sok pisztráng leúszott a +Poprádon és a fuvarosokéval együtt hanyatlóban van már az én üzletem is. +Nincs szükség többé reánk, amióta a vasútat kiépítették a Szepességben. +Csak a régi, nagyon régi kuncsaftjaim maradnak meg. A Budeusz nevet +többé senki sem ismeri az országban. A vasút tönkretette. De azért +emlékszem. Igen, a Wittkóékhoz mindig a jobb családból való fiuk +kerültek. Egy Wittkó kapitány volt Lublón. Finom család, jó család volt. +Hopp, ott jön az én kis nagykőrösi fiam… + +Az esernyőjével hevesen integetni kezdett egy bámészkodó öklömnyi +fiúcskának, aki könnybelábbadt szemmel álldogált, majd félénken, +fokozódó bizalommal kezdett nézegetni az esernyőjével hadonászó öreg +bácsi felé. + +– Ezzel a vonattal rendben volnánk, – folytatta Budeusz bácsi, a kis fiú +felé integetve. – Egy jó tanácsot azonban adhatok. Ha Podolinba viszi a +fiát az úr, keresse Szlabóczki takácsot. Annak a felesége a Wittkó Irma. + +Mire befejezte szavait Budeusz bácsi, már el is kapta az esernyős +kezével a nagykőrösi fiucska kezét és vitte a fiúkat nagy diadallal +hazafelé a pályaudvarról. Pázsmáti János egy darabig utána nézett, aztán +önkéntelenül, hangosan mondta: + +– A Wittkó Irma… + +A fiacskája kérdőleg emelte föl a fejét és ő megzavarodva nevetett. + +– Egy régi ismerősöm, – mondta, mintegy igazolásul a fiucska előtt. +Később mélyen elgondolkozva szállott fel a podolini vonatra. + +– Wittkó Irma, – ismételgette magában a régen hallott nevet és a +szivarja füstjébe hosszadalmasan nézett, mintha most látná először. A +ködből, szivarfüstből, régi álmokból egy feketeszemü, feketehaju leányka +alakja bontakozott ki előtte, aki rövid szoknyában szaladgált a Poprád +partján és – milyen bohó a képzelet! – nagyon szerette Pázsmáti Jancsit, +a kosztos diákot. Egyszer – talán éppen pünkösd volt – megcsókolta a +kertben és leányos nagylelküséggel igérte, hogy örökké fogja szeretni… +Vagy talán nem is így volt az egész? Csak egy kis diák álmodta ezt, aki +akkoriban lépett abba a korba, amidőn minden kis diáknak muszáj +szerelmesnek lennie? Lehet, hogy csak a képzelet – ez a hazug mesemondó +– hiteti el vele most annyi esztendők után, hogy a leányka észrevette +lángolását, vonzalmát, első szerelmét! Boldog, boldogságos ifjúkor, +amikor szeretni is még úgy szeretünk, ahogyan nekünk jól esik. A +képzelet segítségére siet a valóságnak és rózsaszínüvé teszi azt, amit +éppen akar… De a csillogó, harmatos, nagy szemek im most itt utaznak +vele együtt a vasuti kupéban és amint a mind ismerősebbé váló tájra +kitekint, látja az egykori mezőket és földeket, ahol a házikisasszony a +cselédség élén szorgalmasan dolgozgatott. Amott egy csür, – szakasztott +a Wittkóéké, – ahonnan Irma estefelé a csür nagy kulcsait kezében +himbálva az aratóleányok élén hazafelé jött és mezei virág volt a +mellére tűzve. Igen, igen, most már világosan emlékszik, hogy jóformán +mindig csak az ablakból látta a barna házikisasszonyt, aki talán észre +sem vette a tanulgató kis diákot és azt a csókot, azt a bizonyos csókot +a leányhoz hasonlító fivér kapta egyszer, a Pázsmáti iskolatársa… +Maradj, maradj még bűbájos szép emlékezés! Az első próbabál, ahol +Irmával táncolni sem mertél, az első tavaszi kirándulás a vadvirágos +hegyekbe, amikor szólani sem mertél Irmához és a fejlődő leányka gyakori +látásai, amidőn megzavarodva sütötted le a szemed és úgy tettél, mintha +valamit a földön keresgélnél, maradj itt a himbálózó vasuti kupéban, +édes, félszeg, gyámoltalan első szerelem… Pázsmáti kihajolt a +kocsiablakon és homlokát fürösztgette a nyárvégi alkonyat langyos +levegőjében. + +A nap még a hegyek fölött állott, amikor Podolinba érkeztek. + +A vasuti állomáson kívül mintha semmi sem változott volna a régi +városkában. Nini, ott a piaristák kettős tornya és a patika előtt a +fiatal tanárok beszélgetnek. A Poprádot is látni, amint a híd alatt +sebesen szalad és az ódon házak bolthajtásos kapuján ugyanazok a kendős +öreg asszonyságok lépegetnek ki, mint abban az időben. Itt-ott támadt +ugyan néhány új épület, de Pázsmáti szinte haragosan néz a jövevényekre. +Sajnálja a régi házakat, amelyeknek helyét a modernek elfoglalták. Már +ott is vannak a takácsműhely előtt, amelynek faláról ódon gót betük +hirdetik, hogy itt Szlabóczki takács lakik. Hallják a szövőgépek +egyhangú kattogását és Pázsmáti János úgy érzi, hogy dobog a szíve, +amikor a csengős üvegajtó kilincsét megnyomja. + +– Jó helyen járok? – kérdé zavartan. – Szlabóczki takácsot keresem, aki +gyerekeket elfogad kosztba. + +Egy kékkötényes kopasz ember – vastag okuláréval és sárga bajusszal – +jön elő a műhely hátteréből. Szepességi kedélyeskedéssel rázza meg a +Pázsmáti kezét. + +– Itt jó helyen lesz a kis fiú, – mondja többek között. – Szeretjük a +gyerekeket, mert nekünk nincs. + +(Tudja Isten miért esett ez jól Pázsmátinak.) + +– De a feleségem nélkül én semmit sem tehetek, – folytatta a takács. – +Ez az asszony dolga. De nyomban itthon lesz. A földeken van. Mi most +aratunk. Tessék addig helyet foglalni. + +Pázsmáti köszönte az ülőhelyet és azt mondta, hogy majd az utcán várnak, +a kőpadon. + +– Persze, persze, – nevetett Szlabóczki, – ezek a kutya gépek nagyon +lármáznak. De hát mit csináljon a szegény takács? Ő vagy megsántul, vagy +megvakul a mesterségében. Mert a gépek úgy lármáznak. Gyerünk az utcára. + +Leültek a régi kőpadocskára és Pázsmátinak az jutott eszébe, hogy ilyen +volt a Wittkóék háza előtt is. Talán éppen ugyanaz a kőpad, idehozták a +hozományban… Szerette volna megkérdezni a kedélyes takácsot, hogy +valóban az a bizonyos Wittkó Irma-e a felesége, – de valahogyan restelte +a dolgot. Ültek tehát csendesen és nézték az alkonyatot, amely ráborult +a hegyes háztetőkre, a sétatér fáira és a távoli öreg kolostorra, ahová +a Pázsmáti kis fia fog járni. + +Egy messzire nyúló utca távolságából hosszú tót-szekér görögött feléjük, +amely szoknyás néppel volt megtelve. + +– Jönnek is már, – kiáltott föl a takács, – mintha csak megérezte volna +az asszony… + +(Ez utóbbi megjegyzés jól esett Pázsmátinak. Miért? Nem tudta.) + +A hosszú szekér a tót leányokkal, asszonyokkal a ház elé igazodott és +Pázsmáti lesütötte a szemét. A bakról egy derék menyecske sietve +szállott le, – rövid csizmácskái látszottak leszállás közben. A takács a +fiucska fejét simogatta és nagy szeretettel kiáltotta: + +– Gyereket kaptunk, Irma, hallod-e, magyar gyereket! + +Az asszony leeresztette szoknyáját, – bizony csak kartonból volt az, – a +fejkendőjét hátrább igazította és barna haját kisimította fehér +homlokából. Érdeklődve nézte a gyereket, az idegen urat, aki szótlanul +hajtotta le a fejét. + +– Elvállaljuk, hogyne vállalnánk el – kiáltott föl csengő hangon. + +Pázsmáti felemelte a fejét és az asszonyra nézett. Igen, ő az, Irma. Igy +gondolta, így képzelte, egy kicsit megviselve az időtől, egy kicsit +meghervadva az évektől, de mégis csak ő az. Nini, a mosolya a régi. A +szeme szomorkás, de a szája és az arca nevet. Ez Wittkó Irma. Mintha +őszi napsugár nevetne még virágos mezők felett. Egy-két kis ránc támadt +az arcán. De azok is nevetnek. A füle mellett pedig éppen olyan fekete +huncutka göndörödik, mint hajdan. + +– Az úré a fiúcska? – kérdezte másodszor is a takácsné és megsímogatta a +kis gyermek fejét, akit a jókedvü takács már csaknem egész karjaiba +zárt. + +– Igen, az enyém. Az öreg Budeusz szólt magukról Poprádfelkán. + +– Az Isten áldja meg őt – mormogta Szlabóczki. – Álmomban sem kívántam +különb fiút. Mindenemet odaadnám, ha az enyém lenne. + +Pázsmátinak valami bolondság jutott az eszébe. Vajjon elcserélné-e a +fiúért az asszonyt Szlabóczki uram? Az asszony a fiúcskát nézte és halk, +szinte elrejtett hangon mormogta: + +– Valakihez nagyon hasonlít… + +– Kicsoda? – kérdezte hevesen Pázsmáti. + +Az asszony félig elfordította a fejét a férfi tekintete elől és a földre +nézett. + +– Ez a fiúcska, – mormogta. + +Pázsmáti nem felelt. Valami hidegséget érzett a szívében, valami ostoba, +bolondos hidegséget. Hisz a fia nem ő hozzá hasonlított, hanem az +anyjához. + +Az asszony megfordult. + +– A vacsora után nézek. Megtisztel minket? + +– Köszönöm, eljövök. Addig fordulok egyet a városban. Jer Géza. + +– Kutya a macskával, – kiáltott föl Szlabóczki uram. – Az volna csak a +szép dolog, ha most elvinné tőlünk a fiúcskát. Hiszen ő már a miénk, az +enyém. Ugy-e, itt maradsz Szlabóczki bácsinál? Mutatok neked valami +gyönyörűt. A takács-masinákat. + +– Hát maradjon a gyerek, – szólt Pázsmáti, akinek nem esett rosszul, +hogy a fiút ennyire megszerette a takácsmester. + +Elindult a girbe-görbe kövezeten a csöndességbe borult városban. Ment, +ment és nem gondolt semmire, mint az asszonyra. Hol mosolygott magában, +hol pedig elszomorodott. + +– Milyen balga vagyok! – sóhajtott föl. – Talán nem is vagyok egészen +józan. – A vöröslő napsugár aranyos port szórt le a csipkés ereszü +háztetőkről és a torony úgy állott a piac közepén, mint egy piroskabátos +generális. A bolthajtásos kapuk alatt, erkélyes ablakok között lilaszínü +árnyak bolyongtak és a Poprád úgy villant elő egy utcafordulónál, mint +egy ezüstöt termő szántóföld-szalag. Egyszerre csak ott járt a Poprád +partján és a fűben egy magassarku félcipőcske nyomait vélte látni, amely +félcipőcske a próbabálon Wittkó Irma lábán volt. + +A harangszóra tért magához. A harangok itt még mindig úgy szóltak, mint +hajdanában. Hosszú lépésekkel ment a takács háza felé és jókedvüen +nyitott be a csengős kapun. Egy kis cseléd az ebédlőbe vezette, ahol +fölakasztott régi szentképek és szenteltvíztartó társaságában a fiát +találta, amint Szlabóczki uram ölében üldögélt. + +– Te már el is felejtettél engem? – kérdezte tréfásan a fiúcskát. + +A gyerek lesütötte a szemét. + +– Miska bácsi nagyon szeret engem, – felelt az orra alatt, amire a +takács nagyon nevetett. + +A vacsora az asztalra került és egyszerre ott ült vele szemben az +asszony, fehér házi ruhában, amelyből egészséges telt karjai +kigömbölyödtek. Az arca piros volt és a szeme ingerkedve kereste a +Pázsmáti szemét. Mintha csak azt mondta, hogy lát és tud mindent. + +– Előbb itt járt az öreg Budeusz, – mondta a vacsora végén. + +A férfi megzavarodva kapta el a tekintetét. Aztán nevetni kezdett: + +– Olyan gyorsan jár mostanában az öreg? + +– A vasútat használja ő is, mert az olcsóbb. + +A takács valami nagyszerű tréfát mesélt a kisfiúnak, mert az teli +tüdőből kacagott. Pázsmáti szinte szemrehányólag nézett a fiára. Hogy +lehet ilyenkor nevetni! De a fiúcska csak tovább kacagott és nevetve +kérdezte: + +– Hogy is volt aztán, Miska bácsi? + +* + +Az asszony ártatlan, kisvárosias kacérsággal, félig ingerkedve nézett +Pázsmátira. Mintha csak azt mondta volna a szemével, hogy hiába volt +minden titkolózás, minden kiderült. + +– Az öreg Budeusz, – mormogta szórakozottan Pázsmáti és igyekezett +elfogulatlannak és közömbösnek látszani. Amin az asszony csendesen +mosolygott. + +A takács fölkapta a kis fiút és az utcára vitte, ahol zavartalanul +nevetgélhetnek kettesben. Az asszony előrehajolt és mosolygott. + +– Nem tudom elgondolni, hogy miért restelli azt, hogy maga valamikor +nálunk lakott? Az uram előtt cseppet sem lesz kisebb uraság, mert ő a +gyermek bolondja. + +– Dehogy is restellem, – védekezett ijedten Pázsmáti. – Csak annyi az +egész, hogy nem akartam zavarba hozni magát. + +– Hiszen én mindjárt megismertem, – mondta meleg hangon az asszony. – +Amint láttam… Hisz alig változott. + +– Igazán nem változtam, – mormogta a férfi. – Szerelmes vagyok magába ma +is, most is. És szívesen odaadnám a fiamat magáért Szlabóczkinak. + +Az ajtó mintha magától nyilott volna föl ebben a percben. A küszöbön +megjelent a takács, aki mintha még kopaszabb lett volna ezen rövid idő +alatt és táncolva, nevetve kiáltotta: + +– Vidd, vidd azt a vén banyát. Neked adom. Neked adom. Itt marad a +fiacskád. + +Irma mosolyogva, nevetve közeledett. A kis tincsek lebegtek a homloka +körül és forrón átölelte a férfit. Átölelve tartották egymást sokáig és +Pázsmáti még akkor is érezni vélte az asszony csókjait arcán, amikor +fogadói szobájában fölébredt. + +Reggel volt, ragyogó szeptemberi reggel. + +– Bolondság, – rázta meg a fejét Pázsmáti. – Ez a szokatlan hegyi levegő +megrészegített. Ha föl nem ébredek, még csakugyan elszöktettem volna azt +az asszonyt. + +Sietve összepakolta a holmiját és kocsit hozatott. A takácsékhoz csak +egy percre szólott be. Megcsókolta a fiát, kezet szorított Szlabóczki +urammal. Irma nem volt otthon, a cselédséggel a földekre ment. De ezt +nem is nagyon bánta Pázsmáti. Amíg a vonatban elhelyezkedett, nevetve +mondta magában: + +– Milyen balga az ember! Egy ostoba régi emlékért odadobná multját, +jelenét, jövőjét, – becsületét. Többé nem leszek büszke arra, hogy +„rendes ember“ vagyok. + +És a vonat elvitte a veszedelmes városkából. + + + + +A tótok elfogynak. + +Haviár József szolgabírósági irnok volt Puttykón és mint ilyen szerette +az uritempókat, gavalléros magaviseletet. Szerette a sárga +macskanadrágot, a vadászkalapot, a szomoru, mélyhangu nótákat. Szerette +az egész életet, mert nem volt nagyigényü ember. Talán egy zsák arany, +vagy egy tömött bugyelláris volt az egyetlen dolog, amely nyugodalmas +életében megzavarhatta volna. De Puttykón senkinek sem volt aranya, sem +tömött bugyellárisa. Szegény, Istentől elhagyott vidék volt az, ahonnan +a tótok elszökdöstek Amerikába. Csak a szolgabíróság sárga épülete +állott szilárdan, habár a szolgabírák is elszökdöstek innen, amint +alkalmuk nyilott reá: a „központba“, a megyei székvárosba vágyakozott +innen minden szolgabíró. Csak Haviár József maradt szilárdul a helyén. Ő +nem kivánkozott Puttykóról a központba, ő nem akart már semmit a +világon, mert mindent elért, amit véleménye szerint az ember elérhet a +földön. A tótok „szolgabíró úrnak“ szólították, a főnökei megbecsülték, +mert minden embert, minden bokrot, minden kútágast ismert a járás +területén. Mintha a tíz ujján tartotta volna számon a puttykói járás +tótjait. Tudta mindenféle dolgukat. Talán még a csirkékről is tudott, +amelyek a járás területén szaladgáltak. Azt meg éppen teljes +bizonyossággal meg tudta mondani, hogy a napnak bizonyos órájában +kicsoda mivel foglalkozik tizenöt faluban. Egy nyitott könyv volt előtte +az emberek élete. Még a temetőbe költözött halottaknak is tudta +sajátságait, történeteit. Teljes joggal képzelhette tehát magát Haviár +József a puttykói szolgabirósági járás lelkének. Bár csak az előszobában +ült, bár csak egyszerű írnok volt, önérzet dolgában versenyre kelt a +főszolgabíróval. + +– Nálam nélkül megállana az egész gépezet, – szokta volt mondogatni. + +Tor, keresztelő, lakodalom nem eshetett meg tizenhét faluban, hogy +Haviár Józsi tudomására nem jutott volna. Mindenhová elment, ahol +mulatozni, iddogálni lehetett. Mikor Pribkén, az ottani papnál kidőlt az +egyik tarokk-partner, – Kalivoda patikárius, – a szolgabírósági írnok +minden este átgyalogolt Pribkére, hogy a patikust helyettesítse. Ha a +„gazdag“ Moravszki Pál, a ceholnyai milliomos megverte a feleségét, a +szolgabírósági írnok mindig talált valamelyes alkalmatosságra, amely a +messzi hegyek között fekvő Ceholnyára elszállította. Kibékítette a +„gazdag“ házaspárt és az asszony hálából mindig dugott valamit a +köpenyege alá. Hol egy csirkét, hol egy üveg ó-szilvóriumot. Még +Moravszki Pál is elérzékenyülve rázta meg a kezét: + +– Ha hetivásárkor Puttykóra megyek, találkozunk a Svarcznál, barátom, – +mondta a „gazdag“ tót. + +De a leányok szívbeli dolgait is számon tartotta a járásban Haviár +Józsi. A legényeket elvitték katonának, vagy elmentek Amerikába, de a +leányok itt maradtak. Néha csak egy piros korállgyűrű jelképezte az +elhalasztott esküvőt, de sokszor egy síró-rívó tót gyerek hivogatta +vissza a pittsburgi szénbányában dolgozó legényt. Haviár számontartotta +az apátlan árvákat és megsimogatta az idő előtti menyecskék arcát. + +– Ne félj, lelkecském, majd én tanuskodni fogok a gyerek mellett. Majd +csak előkerül az a gazember! + +Haviár Józsi ilyenformán, habár még fiatalember volt, – hisz a bajuszát +nagyon szeretné kipödörni, a haját pedig középen elválasztotta, – egy +csomó neveletlen árvának lett a nevelő apja. Számontartotta a gyerekeket +és ha a korai menyecskékkel találkozott, ujjával megfenyegette őket. + +– Aztán nehogy új gondot hozzatok a nyakamra! – mondogatta. – Mit csinál +a gyerek? + +Amikor pedig az öreg Franyó János, a szolgabíróság fuvarosa meghalt, – a +haldoklótól még annak legényfiai gondozását is elvállalta. A hosszura +nőtt tót legényeket hatalmasan megrakta, ha csinyt követtek el és utóbb +megházasította őket. + +Mindezekből pedig azt lehetne gondolni, hogy Haviár Józsinak semmi +gondja nem volt magára. Pedig dehogy is nem volt. Négy apró gyerek várta +haza Józsit, – meg egy beteges asszonyka imádkozott érte, ha csikorgó +téli estéken farkasoklakta tájakra bolyongott el egy kis borért, +pálinkáért, keresztelőért. Akkor is a Svarcznál, a puttykói +vendégfogadósnál üldögélt szokás szerint a szolgabírósági írnok, amikor +hírül hozták neki, hogy a beteges asszonyka elbúcsuzni kivánna tőle, +mert felsőbb hatalom elszólítja az idevaló hegyek, völgyek közül. + +– Ejnye, – kiáltott fel Haviár József. – A holnapi lakodalomból +úgylátszik tehát, hogy nem lesz semmi. Egér ugrott a tejesfazékba. Hogy +az az Irma is nem tudott várni egy kicsit! + +A nyakába vetette kiszolgált régi köpenyegét, amelynek szárnya alatt be +sok pálinkát, hust hordott is haza a vendégeskedésekből, – aztán hosszu +lépésekkel megindult hazafelé, a község utolsó háza felé, ahol a büszke +szolgabírósági írnok meghúzódott a gyerekeivel. Szokás szerint +elkomorodott, amint hazafelé közeledett. Abban a szalmafödelü házban ő +nem is volt a járási gavallér, nem volt „szolgabíró úr“, de még „Józsi +barátom“ sem. Ott ő „apuska“ volt, és apuska nem szeretett lenni. + +Az apró gyerekek sírva, sirdogálva állották körül a szalmás-ágyat és egy +búskomor tekintetü szentkép a falról figyelte a történendőket. Józsi +szokás szerint rosszkedvűen lépett be és egy félig elmondott káromkodás +végső mondatát nyelte el. + +– Ugyan, ugyan, Irma, hát megbolondultál? – kérdezte mérgesen. – Télvíz +idején kizavarod az embert a meleg vendéglőből. + +– Haviár, – mondta az asszony suttogó hangon, – én ma este meghalok. +Szeretném, ha megigérnéd, hogy a gyerekeknek gondját viseled, nem küldöd +el őket koldulni az országútra. + +– Irma, Irma, hát olyan komisz embernek ismersz engem? + +A halovány asszony nem válaszolt mindjárt, csak nagyot fohászkodott: + +– Azt is szeretném, ha második asszonyt nem hoznál a házhoz!… De tudom, +hogy erre hiába kérlek. + +– Esküszöm! – kiáltott föl Haviár Józsi és őszinte zokogásba fulladt a +szava. + +És azon az éjszakán, – miután az asszony valóban meghalt, – nem törődve +semmiféle gavallériával, sem úritempóval, becsületesen, szíve mélyéből +megsiratta a halott asszonyt. Hogyha a megholt asszony lelke még ott +bolyongott ezen az éjszakán a házban és környéken, bizonyára +megnyugodhatott: Haviár Józsi igazán szerette a feleségét és szíve +mélyéből búsongott utána. Úgy sírt, mint egy verhovinai tót, akit a +csendőrök visznek el katonának, – vagy tán még keservesebben sírt? +Szinte jólesett neki ez a nagy fájdalom, mely a szívét marcangolta és +hívta, csalogatta a könnyeit, hogy bőségesen kisírhassa magát. Szinte +megkönnyebbült, mikor reggelfelé elapadtak a könnyei, mintha valamely +súlyos kötelezettséget végzett volna el. Most már aztán rendben lesz +minden. + +A halovány asszony elment a közeli temetőkertbe, a négy kis árva +hűségesen látogatta a hegyoldali sírt, vasárnaponkint Haviár Józsi is +odaállott gyomlálni a sírhalom mellé, midőn a tavasz füvei, növényei +növekedtek ki a sírból. + +Egyszer pedig álmodott is az asszonnyal. Az asszony mintha megkopogtatta +volna az ablakot és bekiáltott volna: + +– Józsi, Józsi, rongyosak a gyerekek! + +Máskor meg mintha a kútnál látta volna holdas éjszakán, amint a gyerekek +ruháit mosta a halott anya. + +A temető-kert sovány akácfái alatt játszadozó árva-gyerekek pedig +minduntalan látták nyári alkonyatkor a Haviár Józsi feleségét +végigsétálni a sírok között. + +– Nono, – mondta a szolgabírósági írnok, – majd megszokja a síri +nyugalmat idővel. Persze, hogy nem érzi jól magát eleinte. + +Csakhogy sehogyan sem akart a halott asszony megpihenni. Minduntalan +jelt adott magáról a másvilágról és Józsi nyugtalankodva figyelte a +gyerekek romlását, fogyását. + +– Az asszony hivogatja őket, – mormogta magában. – Tenni kell valamit, +mert még elviszi őket tőlem. A halottak mind rosszak. Irma is elromlott +a másvilágon. + +Haviár Józsi addig gondolkozott a dolgon, amíg kisütötte, hogy a halott +asszony ellensúlyozására élő asszonyt kell szerezni a házhoz. Eleinte +nagyon nehezen ment a dolog. Kevés az asszony ezen a vidéken, aki van, +azt mind lefoglalták Józsi előtt. Végre Sztropkón mégis csak talált egy +feketeszemű özvegyasszonyt, aki hajlandó volt Józsihoz feleségül menni. +Az özvegy férje azelőtt szabó volt és az asszony is megtanulta a +szabóságot. + +– Legalább ruhájuk lesz a gyerekeknek, – gondolta Józsi és elvette az +özvegyet. + +Egy-két hónapig csak ment valahogy a dolog. A halott asszony elkerülte a +házat és senki sem látta többé a faluban bolyongani. De egy esős este, +amikor a mostoha az országútra kergette az árvákat, a közeli temetőből +sietve tért vissza az elhalt édesanya. Későn járó fuvarosok látták is, +amint a négy apróságot egy fehér, ködből, árnyból szőtt asszonyi alak +elvezeti a faluból. Elvitte őket, – senki többé nem hallott a +gyerekekről. Haviár Józsi egy darabig kereste őket a környéken, ment a +nyomok után, apró, rongyos kis gyermekcipők nyomai után. De a nyomok +messzire vezettek, Haviár Józsi sohasem ért el odáig. + +Mindezek után természetesnek látszik, hogy Haviár József szolgabírósági +írnok igen jól járt, midőn gyermekei eltünése után nemsokára meggyulladt +benne a pálinka és a járás lelke, neveletlen tót gyerekek apja +eltávozott a puttykói járásból. + +Mondják, – akik a másvilági dolgokban járatosak, – hogy Haviár Józsi a +büntetések elszenvedése után igen jóravaló apa és férj lett odaát. Csak +ideát emlegetik néhanapján sajnálkozva. + +– Haviár József óta senki sem ismeri többé a puttykói járást. A +tótjainkat már senki sem tartja számon. Egy szép napon elfogy +valamennyi. + + + + +A fejnélküli barát. + +A gyermekkori emlékeim között van egy szürkeköpenyeges barát, aki őszi +estéken titokzatosan suhan tova a ködös sikátorban és a fejét a jobb +kezében viszi. Sokszor – ó, milyen csalékony a visszaemlékezés, – magam +is azt hiszem, hogy a kísértő szerzetest szememmel láttam a középkori +városka meredek házai között, ahol a párás, alacsony ablakok mögött +Fábián György takácsmester szövőgépe kattogott: tik-tak-takk, ahogyan a +szövőgép már háromszáz esztendő előtt beszélt, amikor rajta azokat a +habkönnyüségű, hófehérségű, selyempuhaságú vásznakat szőtték a szepesi +takácsok, amely vásznakat cárnék és fejedelemnék viselték. A szővőgép +ugyanaz ma is, csak azok a régi takácsok mentek el a merev házak közül +és vitték magukkal a titkát sok olyan vászonnak, amilyent többé senkisem +tud szőni. Pedig a mai takácsok külsőleg éppen olyanok, mint a régiek. +Bizonyság arra, hogy némely mesterséget üző emberek évszázadokon +keresztül megtartják testüknek bizonyos formáját. A fegyverkovácsokra +illik ez különösen, de a szabók és a takácsok sem maradnak messzire. +Fábián György tehát már a gazdag és vidám középkorban is, amikor a pazar +lengyel grófok uralkodtak a városkában, itt kattogtatta a szövőgépét: +ugyanő állott a bolthajtásos műhelyben, sötétszőke szakállal, amelyet +apostol-szakállnak neveznek és fejebúbján kis bőrsapka volt. Ki tudja, +ki tudhatná, minek kellett a kis bőrsapka a takácsok fejére? Annyi +bizonyos, hogy mind hordta. Minden, minden a régiben van, – csupán a +gazdag korszak múlott el és véle a fényűző vásznak szövésének tudománya. +És a fejetlen barát már ekkor is végigsétált nagy titokban a sikátoron, +amelynek egyik végén mintegy aludni látszott egy nagyon régi, +megfeketedett templom, olyan némasággal, hogy az ember szinte +megrázkódott, amikor váratlanul tompa, rekedt zengéssel ütött a +toronyban az óra… Gondolatban az egész városrész együtt olvasta az +óraütéseket, amelyek különös hangjukkal úgy hatottak, mintha messzi +elmúlt századok elevenednének meg hirtelen: a szövőgép halkabban +kattogott, az emeleti ablakból kihajolt egy százesztendős ember és +füléhez emelte a tenyerét, Müllerné átkocogott az utca egyik feléről a +másikra és megzörgetett egy ólomkarikás ablakot: + +– Lizi, engedd haza a diákjaimat! + +Lizi, a szelid, szőke, meghajlott dereku varróleányka, aki körülbelül +kétszázötven esztendő óta ideálja a városrész diákjainak, mosolyogva +felel: + +– Már mennek is a fiatalurak, kedves Müller néni. + +És mindennek tetejébe az ódon toronytetőn, amely zöld immár, +megrebbennek az ott gubbaszkodó fekete madarak, mert a tető alatt kürt +harsan meg és harsan a világ négy tája felé annyiszor, ahányszor az óra +ütött. Mert nem bizonyos, hogy mindenki ismeri az órát a városka lakosai +között. És Scholtz Antónia kisasszony csupán a kürtszó negyedik +elhangzása után vonja félre az alacsony emeleten, ablakáról a +zsenilia-függönyöket és telepedett asztalkájához, ahol, Isten tudja hány +éve, rakosgatja a patience-ot. Scholtz Antónia lengő Margit-parókája, +piros ronggyal dörzsölt, fonnyadt arca és kerekre kopott kártyái kötik +le néhány percre az érdeklődést. Az öreg esőcsatornák a falak mentén, a +szélkakasok és sarkukon forgó szélkatonák a háztetőkön mind a kártyázó +vén kisasszonyt látszanak figyelni. Müllerné kosztos diákjai leteszik a +könyvet, Fábián takács fölpillant bőrsipkája alól és a feketerigó +kalitkájában szintén azt látszik kérdezni: vajjon kijön-e a patience +Scholtz Antónia kisasszony asztalkáján, mert hiszen már harminc év óta +nem jött ki. S ezt mindenki tudja a környéken. Bizonyos idő múlva a vén +esőcsatornák, szélkatonák és diákok szomorúan látják, hogy a kisasszony +csüggedten dobja össze a kopott kártyákat és a zsenilia-függönnyel ismét +befödi ablakát. Mára vége van minden jókedvnek és többé nem mutatkozik +az emberek előtt. Néha, ritkán ugyan megjelenik este a sikátorvégi +szatócsboltban, hogy némi élelmiszereket vásároljon, de akkor annyira +beburkolódzik kendőjébe, annyira rejtőzködik és titkolódzik, amíg +szégyenkezve előkotorássza a rézkrajcárokat, hogy bízvást el lehetne +mondani, hogy Scholtz kisasszony akkor inkognitóban járt lakásán kívül. + +És mégis – bár, mondom, minél ritkábban ment inkognitóban az utcára, – +vele történt szegénnyel az eset egy ködös, bús novemberi este, midőn az +ég havát már apránkint küldözgette és a homályban, ködben, vízben a régi +toronyóra ütése mintha kétszázesztendőnyi távolságról hangzana: +találkozott a fejnélküli baráttal. + +Bár már olyan este volt, hogy a környéken mindenki aludt: az +esőcsatornák, Müllerné diákjai, a kattogó szövőgép is álombamerült és +álmában bizonyosan Lubomirszky hercegnőről álmodott, akinek hajdanán +szoknyáit szőtte, – mégis hamarosan nagy riadalom keletkezett. A +félájult Scholtz Antóniát a szomszédok ágyba fektették, mialatt a +kisasszony parókája félrecsúszott és Fábián takács izgatottan hozta elő +házipatikáját, amelyet egy utazótól vásárolt meg a nagyapja három +aranyért. A soha ki nem dugaszolt, titokzatos üvegecskéknek most is +megvolt a szokott gyógyítóerejük, Scholtz kisasszony fölnyitotta megtört +szemét: + +– A templom felől jött és a sarkon eltünt, – nyöszörögte. – Szürke +köpönyeg volt rajta, mint mindig és levágott fejét kezében vitte… + +A ködös éjszaka szinte megnépesülni látszott a csöndes sikátorban. A +mély homályban mécsek és gyertyák gyúlnak ki, – talán több is, mint egy +tucat, – amely mécsekről, gyertyákról fogalmuk sem volt eddig az +embereknek. Mozgások, zörgések, elfojtott szavak hallatszottak. Emberi +árnyak suhantak ki a házakból, be a házakba és az öreg esőcsatorna +fölébredve, halkan, búsan eresztette vizét a kikoptatott kövekre. Valami +szél meglendítette a mozdulatlan szélkatonát és a régi toronyban tompán +ütött az óra… + +– Mához egy hónapra meg fog halni, – suttogta valaki valahol. + +És egy perc múlva az egész ódon sikátor utána susogta a hangnak. + +– Hónap múlva meg fog halni! + +És Scholtz Antónia kisasszony mosolyogva ült föl ágyában és szíves +szavakkal köszönte meg a szomszédok jóságát: + +– Olyan jól érzem magam, mint még soha az életben… Azaz, hogy már +egyszer éreztem így magam: midőn a torony erkélyéről messzelátón a +lublói utat kémleltem és ott megpillantottan hazatérő vőlegényem +kocsiját… Akkor éreztem így magam, jó szomszédok. Müller néni, maga +ugy-e emlékszik Budeuszra, a vőlegényemre!… + +Müllerné csaknem elsírta magát, amint csöndesen bólongatott szürke +fejével. + +– Emlékszem, lelkem, szép menyasszonykám… + +Fábián és mások, akik a szobában tartózkodtak, nem kérdezték meg, hogy +miért nevezi Antóniát menyasszonynak Müllerné. Elértették nyomban a bús +célzást. A fejnélküli barát menyasszonya immár Scholtz Antónia. A barát +megjelent neki és egy hónap múlva érte jön, amint századok óta tenni +szokta. És ezért mindenki szomorú volt. Az idegen diákok fázósan bujtak +össze kis szobájukban, Lizi, az örökkön szerelmes varróleányka +boldogtalanul sóhajtott föl földszintes szobácskájában: + +– Ó, bár én láttam volna a szerzetest!… + +A szél sóhajtozva fujdogált és a tetőn a szélkatona, mintha valami régi +táncot járna, forgott a sarkán. + +Csupán Scholtz Antóniának ragyogott a szeme és mosolygott az ajka még +másnap is, meglátogatta Müllernét, amit sohasem tett azelőtt és vidoran +kérdezősködött tőle, hogy emlékszik-e az apjára, az egykori +polgármesterre, aki az úrnapi körmeneteken még abban a medvebőrben járt, +amelyet egyszer a vajdák és grófok viseltek vállaikon, midőn a városka +fölött uralkodtak? Müllerné mindenre emlékezett és Antónia ragyogva, +szerelmesen kiáltott föl: + +– Soha sincsenek azóta olyan processziók! + +És délután, midőn az óra négyet ütött, a zsenilia-függöny vidáman +húzódott félre az ablakról és a kártyák fürgén kezdtek igazodni a kis +asztalkán. Senkit, a világon senkit sem lepett meg az, hogy a patience +ezen a napon sikerült. „Kijött“ a kártya és erről örömtelenül vett +tudomást a sikátor. + +– Most már így lesz ez mindig – egy hónapig, – morogta az +apostol-szakállu Fábián takács. + +És Antónia kisasszony mintha napról-napra szebb és fiatalabb lett volna. +Még ócska parókáján is mintha megfiatalodtak volna a lengő, szőke fürtök +és a piros rongyocskák olyan rózsákat föstöttek arcára, hogy szinte +igaziaknak látszottak e rózsák. A szekrényből mindenféle ócska ruhák +kerültek elő, amely ruhák újaknak látszottak és a szótalan feketerigó +zordon kalitkájában naphosszat fütyölgetett, pedig azelőtt alig lehetett +a hangját hallani. A fehér hó nem olvadt többé mocskos sárrá az +esőcsatorna közelében, megmaradott hónak és mint finom prém szegélyezte +az alkonyi napsugártól megpirosodott régi háztetőket: mint vidám öreg +király vállán a hermelin-palást. + +És Scholtz Antónia kisasszonyt egy hónap leforgása multán egy napon +halva találták ágyában. A szomszédok elővették előre elkészített +könnyeiket, szomorú arcaikat. Ez a haláleset senkit sem lepett meg a +sikátorban, talán csak magát Scholtz Antóniát. + + + + +Jézuska csizmája. + +A Jámbor utazóhoz címzett fogadóból egy téli reggelen két lerongyolt, +félig meztelen vendéget dobott ki Hircs korcsmáros szolgái segítségével. +Az útszéli fogadó ama nagy országút mellett állott Eperjes és Bártfa +között, amely országút a középkorban Európa mindenféle nemzetének fiait +látta elvonulni. Kereskedők és koldusok, katonák és barátok, haramiák és +zarándokok, akik északról délnek tartottak, ezt az országútat taposták +és a Jámbor utazó várszerű falaival és kapújával biztonságot nyújtott az +országút vándorainak. Harminc szekér is elfért a fogadó udvarán és a +merénylő haramiák, akik vakmerőségükben olykor megtámadták éjnek idején +a fogadót, amidőn gazdag kalmárok ütötték föl odabenn tanyájukat, bevert +fejjel menekültek el a Jámbor utazó környékéről. Hircs, a tagbaszakadt +fogadós nagy kutyáival és zömök, szélesvállú legényeivel talán még +rendes katonaság ostromát is visszaverte volna, Krakkótól Kölnig jó +hírneve volt a Jámbor utazónak és a kereskedők gyakran kerülőt tettek +rendes útvonalukról, hogy biztonságban legyenek a pihenés napjaiban. + +Az a két vendég, akit az említett havas, téli reggelen a Jámbor utazóból +a testi erők fensőbbségénél fogva a továbbutazásra fölszólítottak, nem +tartozott sem a békés kalmárok, sem a jámbor zarándokok fajtájához. +Zsoldos katonák voltak, akik a cseh háborút végigverekedték és Milánóba +készülődtek, mert azt hallották, hogy ott némi csetepaté igérkezik. +Hosszúhajú, bikanyakú, vadtekintetű hadfiak voltak, akik verekedésből +tartották fenn magokat. Mindenféle fogadóba talán be sem fogadták volna +őket, mert a zsoldos-katonának nem a legjobb híre volt békés +országokban. De Hircs nem az az ember volt, aki megijedt volna a +vitézektől, amikor az egyiknek aranyos markolatú kard csüngött vállán, a +másiknak pedig kékróka szolgáltatta a prémet bekecséhez. Országok +bejárására alkalmatos nagy bivalybőr-csizmák a lábakon, amelyeket a +zsoldos-katona sem emészt el életében, de három-négy generáció is +elhasználhatja békeidőben. Azonkívül jó cseh és lengyel aranyak is +rejtőznek a széles övekben és Hircs uram figyelmét a vastag ezüstkarika +sem kerülte el, amely az egyik vendég fülében lógott. Befogadta tehát a +zsoldosokat és a konyhában, a tűzhely mellett jelölt nekik helyet a +zsupszalmán. A takaréktűzhely fölé pedig fölakasztotta az öblös +bográcsot, amelyben éjjel-nappal bor főtt. A főtt bornak talán kevés +hatása van egy krakkói takácsra, a zarándok-ember, aki jóban fáradozik, +szintén nem izgul föl a bográcstól, de a zsoldos-katona elveszíti minden +akaraterejét, amint forrni kezd a bor a tűz fölött és a fűszerszámok +bódító illata betölti a szobát. A főtt borhoz az ördögnek is van némi +köze. Az ördög szerelem-gyökeret szokott dobni a borba, amikor az forrni +kezd; hiába zárják be az ajtót, az ördög beveti fűszerét a kürtőn. + +A fogadós jól számított. A zsoldos-katonák: Penge és Vjuk a zsupszalmán +heverészve, nyomban szimatolni kezdtek a bor után és fölkeltek +fektükből. Csupán egy hosszúszakállú, jámborképű, idős zarándok volt +akkor a fogadó vendége, mikoriban a zsoldosok észak felől megérkeztek. A +katonák a zarándokot is kínálták a borból, de az tagadó mozdulatot tett +és a jégvirágos ablak felé húzódott. Hosszú, szőrös, ingféle öltöny volt +a zarándokon és a vállán a keresztalakú jelvény, amely azt bizonyította, +hogy e férfiú megjárta a szentföldet. Kampós botján olvasók és érmek +csörögtek és a szakálla az övét verte. + +– Nem iszom, – tiltakozott a zarándok, – mert a borban az ördög lakik. + +A zsoldosok nagyot nevettek ezen. + +– Bolond vagy, öreg, – kiáltott föl Penge, – a bor az Úristen adománya. +Adta pedig azoknak, akiknek senkijük, semmijük nincsen. Ha bort iszom, +mindenem van: feleségem, házam, becsületem. Amikor elszáll a mámor, +megint csak Penge vagyok, a hontalan katona. Pedig az atyám becsületes +szűcs-mester volt Rozsnyón… Nagyon régen volt. + +Vjuk a kékrókás dolmányt a vállára vetette és összeszabdalt, durva arcán +mámoros mosoly terült el, amidőn a borból ivott. + +– Én ma este, amire bealkonyult, Nürnbergben leszek és egy hófehér, +szőke imádságos leány ölébe hajtom a fejem… Ha nem így lesz, ne legyen +Vjuk a nevem. + +A zarándok, mint tisztes férfiúhoz illik, a fejét csóválta és az +olvasóját zörgette. A katonák egy darabig még dévajkodtak vele, aztán +kockázni kezdtek egy leterített köpenyegen. Az arany- és ezüstpénz +látása különös hatással volt a jámbor zarándokra. Hamarosan a katonák +mellé telepedett és többé nem vetette meg kínálásukat. A tisztes öreg +olyan hatalmasan ivott, hogy a zsoldosok nem győzték eléggé magasztalni. +Vjuk széles kedvében megölelte a zarándokot: + +– Szentférfi, nem jártál valaha Frankfurtban, az Odera mellett? A „Jó +Landsknecht“-nél szokott inni egy bizonyos Kék Hánz, akit mindenki ismer +az Odera mellett. + +A tisztes férfi letörölte szakálláról a bort és így szólott: – Az Odera +mellett nem jártam, de megfordultam Düsseldorfban. Ilyen képecskékkel +szoktak játszani: nézzétek! + +Az iszákjából egy pakli ócska kártyát vett elő, amelyre a pápa, a római +császár és különböző királyok és fejedelmek arcképe volt föstve. Egy +kártyán az ördög is rajt volt piroscsizmásan és tollas fövegben és azt +mindenkinek ütni kellett. + +Penge és Vjuk nem is lettek volna igazi zsoldos katonák, ha a kártyát +nem ismerik. Ösmerték ők az újmódi játékot, s csak a kártya híán +kockáztak. Nagy lelkesedéssel kezdtek kártyázni, azon új játékot +játszva, amelyet „Landsknecht“-nek hívtak és annyit lehetett a játék +alatt veszekedni, verekedni, amennyit akartak. + +A zarándok ügyesen forgatta a kártyát és a zsoldosok csakhamar kardot +rántottak. Nagy ordítással rohanták meg az öreget, de az sem volt rest: +előkapta kampós botját, amely ólommal volt bélelve és jól helyben hagyta +a zsoldosokat. + +– Most pedig játszhatunk tovább, – mondta a zarándok a verekedés +lecsillapultával. + +Időközben új vendég sompolygott a tűz mellé. Egy hamuszürke köntösü +fejkendős asszonyféle, akinek ruhájáról messziről látszott, hogy +valamely apáca-kolostorból való. A rongyos fátyol alól csupán két nagy +fekete szeme csillogott a jövevénynek és kezéből hiányzott a szent +olvasó. Olvasó nélkül apáca csak rossz úton járhat, nyilván megszökött +rendjétől és most bujdosik a büntetés elől. A tisztes zarándok nyomban +rákiáltott, amint megpillantotta: + +– Apage! – mondta és keresztet vetett. + +De a katonák helyet szorítottak az apácának a szalmán és borral +kínálták. + +– Honnan jösz? – kérdezte a fogadós szigorúan, midőn a jövevényt +megpillantotta. + +– Nem tudom! – felelt az a kendő alatt. + +– Hová mégy? + +– Nem tudom! + +Hircs uram kinyitotta az ajtót. + +– Pusztulj innen! – kiáltotta. + +De a zsoldosok váratlanul a jövevény pártjára keltek. Penge és Vjuk +kardot rántottak és csaknem véres verekedésre kerül a sor, ha a zarándok +szelid szóval le nem csillapítja a fogadóst. + +– A katona urak, – mondta alázatosan, – jó Krakkoviankák és +Ferenc-tallérokkal rendelkeznek. Te csak komisz csárdás vagy, fogd be +tehát a szádat. + +Hircs dörmögött egy darabig, aztán megrázta az öreg zarándok iszákját. +Abban már számos Krakkoviánka és Ferenc-tallér csörgött. + +– Nem sokáig tart a dicsőség, úgy látom, – mondta és megveregette a +tisztes férfi hátát. + +A zarándok lesütötte a szemét. + +– Megtesszük, amit lehet. + +Amire besötétedett, az arany és ezüstpénzek a zarándok tarisznyájába +vándoroltak egytől-egyig. Vjuk egy darabig a kardját kereste, hogy +széthasítja a szent férfi fejét, de a kardokat elrakta a fogadós. Penge +vígasztalta a pajtását: + +– Ne búsulj, cimbora, a milánói aranynak még szebb a hangja, mint a +lengyel talléré. Szaniszló király nagy mester, sajnálja az aranyat a +talléraitól. + +Vjuk lassan megnyugodott és a bográcsot vette szemügyre. A fogadós új +bort öntött a tűz fölé és a zsoldosoknak hatalmas kedvük támadt. +Táncolni kezdtek és lerúgták nehéz csizmáikat. A szökött apáca dalolt a +tűz mellett és a zarándok is lángra kapott. Vén cser volt az öreg. +Lassan tüzesedett neki, de aztán soká égett. Jobbra-balra dőltek mellőle +a mulatók és ő még mindig rakta egyedül. Hajnaltájban aztán abbanhagyta +a mulatozást és fölcihelődött. A katonák már aludtak a szalmán és csupán +az apáca látta félszemmel, hogy a tisztes öreg összeszedi a zsoldosok +csizmáit, lehányt ruhadarabjait és búcsú nélkül elhagyja a fogadót. + +* + +Amint mondám, a forralt bort az ördög találta ki és a zsoldosok átkozták +magukban az ördögöt, amidőn reggel a Jámbor utazóból az útszélre +vettettek. Mezítláb, félig öltözötten, kard és süveg nélkül találták +magukat a nagy országúton, a térdig érő hóban és a rettentő hidegben még +beszélni sem tudtak. Egy álmos szolgalegény azt adta nekik tudomásukra, +hogy a szentföldi zarándok Eperjes felé vette az útját. A zsoldosok +találtak is a hóban valami nyomokat. De az lehetett farkasé is. + +Az út a hegynek kanyarodott és a hegyi út közepén kőfeszület állott, +amelyet vastagon takart be bundájával a hó. Még csak varjak sem +látszottak a téli tájon; nagy messziségben, mint fehér kupacok +emelkedtek ki a látóhatárból az eperjesi tornyok. + +– Megfagyunk odáig – mondta alig hallhatólag Penge. + +– Én is azt gondolom, – felelt rekedt suttogással Vjuk. – Ez a kutya +hideg megöl. Érzem, hogy nem soká bírom, pajtás… Csak a feszületet érjük +el. Istentagadó, lázankodó voltam egész életemben. Most szeretnék a +feszület alatt meghalni. + +Penge a cimborája karjába kapaszkodott és húzta, tolta előre a hóban. +Vjuk már öreg legény volt, de sohasem látszott meg rajta. Csak most, +amidőn a halál farkasa ólálkodott a két vándor körül, most látszott, +hogy a farkas elsőbben Vjukra feni fogát. + +Nehezen, meg-megállva mentek fölfelé a hegyi úton. Egyszerre tompa +kiáltást hallottak a hátuk mögött. Az apáca jött mögöttük és a karjával +integetett, hogy megvárják. + +– Mindjárt ketten leszünk, cimbora, – szólt Penge. – Ketten könnyebben +bírunk veled. + +A szürkeköntösü asszonyféle elérte a katonákat, aztán lenyirott fejéről +levette a kendőjét és a megdermedt Vjuk vállára borította. + +– Csak addig a feszületig, – hörögte a zsoldos. – Nagyon bűnös vagyok. + +Az apáca és a zsoldos ketten húzták-tólták a magával tehetetlen Vjukot a +kőfeszület felé. Egy darabig úgy látszott, hogy olyan messzire van az a +feszület, hogy hármuk közül egyik sem érheti el soha. Mintha minden +lépésüknél, amelyet előre tettek, a feszület ugyanannyival ment volna +messzebb a hegyen. Az apáca hóval dörzsölgette a Vjuk meztelen mellét, +hátát és csodálatos bizalommal suttogta fülébe: + +– Mindjárt ott leszünk! Aztán lábadra húzzuk a Jézuska csizmáját. + +– Vjuk vacogva nézett az apácára: + +– Hát van a Jézuskának csizmája? + +– Hogyne volna! Nagyon szép, meleg, nagy csizmája van. Csak gyere, te +szegény Vjuk! – így szólt az apáca, aztán szabadon lévő karjával +integetett a messzi feszület felé: + +– Gyere, Jézuska, közelebb. Egy szegény katonának, aki a pogányok ellen +harcolt, kell a csizmácskád! – kiáltotta. + +Penge a lenyírtfejü asszonyfélére nézett és látta, hogy annak nagy +szemei lángolva tapadnak a messzi kőfeszület felé. Sovány karjáról +lecsúszott a hamuszínü köntös és a kar bizalommal, hivogatólag +integetett. + +És a feszület mintha megmozdult volna. Mintha megindult volna lefelé a +hegyoldalról és jött-jött közelebb azokhoz, akik a nagy hóban feléje +törtettek. + +– Hozza Jézuska a csizmáit, – kiáltott a nővér. – Neked is hozza, +Penge!… + +Penge arcán könnycsepp pergett végig és naiv hit sugárzott a szeméből: + +– Soha sem kockázom többé, – dideregte, – csak még egyszer legyen +csizmám. + +– Jer, Jézuska, jer!… – sóhajtotta tompán Vjuk és dermedten állott meg +az út közepén. + +S a feszület jött. + +Már ott állott előttük, jobbra az úton és a két zsoldos-katona +tágranyílt szemmel bámult a kőkeresztre, amelyen egy töredezett, barna +kő-Krisztus vala hóval befödve. De a lábakon, amelyeket szög vert át, +két pár bivalybőr csizma függött. Két derék, nagy csizma, amelyben a +zsoldosok nem ismertek a magukéra. Pedig az övék volt. A tolvaj nem +bírván terhét, így szabadult a csizmáktól. + +Vjuk erőtlenül hanyatlott a feszület alá. Már félig megfagyott és szeme +lezárult. Álmában sóhajtotta: + +– Jaj be szép csizma! Aranypatkó van rajta és berlini zsinórral van +hímezve… + +Az apáca leakasztotta a csizmát és nehezen, erőlködve a Vjuk lábára +igazította. Penge ezalatt hóval dörzsölte a bajtársát, de az már aludt, +halálos dermedtséggel aludt… + +A Jézus pedig a kőkeresztről csendesen nézte őket, a három boldogtalant, +szerencsétlent és az egyiket közülök magához szólította. + + + + +Ábrándok. + +Fönn, a hegyoldali utcában éjféltájban ismét fölhangzott az éji-dal és +Hollós dr., a múzeumi segédőr, aki nyáron szabadságát egy budai kis +korcsmában töltötte, fölemelkedett asztalától: + +– Ismét az a titokzatos hang, – mormogta maga elé és megindult a +hegyoldali utcában fölfelé. + +Budának ez a része, amelyben Hollós dr. immár tizedik napja hallgatta az +éjféltájban fölcsendülő női hangot, talán a legrégibb része volt +Budának. A kis házikók, amelyek valamikor emeletesek voltak, a +vénségtől, régiségtől félig a földbe sülyedtek. A városi hatóság mintha +megfeledkezett volna erről az utcácskáról, még csak lámpást sem +helyezett el benne. Lenn, a hegy lábánál égett egy gázláng csupán és +annak libegő lángja szeszélyes, fantasztikus árnyékokat vetett az út +közepére. A házaggastyánok homályba burkolóztak; mintha több száz +esztendős lett volna ez a homály. A keskeny ajtók, földhöz közel levő +ablakok mögött mély csend honolt és Hollós dr., aki abban az időben +éppen középkori tanulmányokkal foglalkozott, míg lépései tompán +visszhangzottak az ódon kövezeten, úgy érezte magát, mint egy középkori +lovag, aki kedvese hangja után siet az éjszakában. Különben is fiatal és +ábrándozásra hajló férfiú létére már napok óta szerelmes volt az +ismeretlen hangba. Képzeletében látta a bájos női alakot valamely +donjonban vagy egy rácsos erkélyen és valami titkos ösztön azt súgta +neki, hogy ez a nő szerelemre vágyik. Hisz a fülemilék is azért +énekelnek odafönn a Gellérthegy bokrai között, mert nem bírnak a +szívecskéjükkel. + +Hollós dr. tehát halkított léptekkel ment a hang irányába. Képzeletében +sarkantyúkat érzett a félcipőjén, amelyeknek csörgését mérsékelni kell. +Sőt a sétapálcáját is olyan módon fogta, mintha hirtelen karddá +változott volna az. Hisz az éjtől, amely tele van titokzatosságokkal és +sejtésekkel, az is kitelik, hogy kard lesz a mogyorófapálcából, amint +középkori levente lett az egyszerü múzeumi segédőrből, meg aztán jól +esett ez az ártatlan don kihóteség, – hisz néha bizonyos körülmények +között mindnyájan Don Kihóték vagyunk. + +Hollós dr. tehát, mielőtt elérte volna azt a sarki házikót, amelynek +erkélyéről az éji dal hallatszott, megállott egy kapumélyedés alatt és +elgondolta, hogy mit fog majd mondani, ha „szerelmét“ megpillantja. +Vajjon mit is fog mondani? – Eddig még sohasem jutott tovább annál a +bizonyos kapumélyedésnél és tíz napon át elhangzott a dal, anélkül, hogy +Hollós szerelmét megpillantotta volna, vagy csak közelebb is lépett +volna az erkélyhez. Csak akkor mert előjönni, mikor már minden +elcsöndesedett és aztán órákig hiába bámult a sötét ablakokba. De ma +minden másképpen történt, mint az előző éjszakákon. Hollós csupán rövid +ideig időzött a kapumélyedés alatt, hogy gondolatait rendbeszedje. A dal +még hangzott az erkélyen, amikor a segédőr bátran megindult a ház felé +és szemét a földre sütve, mintha csak véletlenül került volna ide, +megállott az erkély alatt. + +A dal elhangzott és Hollós dr. ijedten gondolta el, hogy ismét hiába +leselkedett „szerelme“ után. Azért is, mint jól nevelt lovaghoz illik, +nem mervén szemét egyenesen az erkélyre fordítani, előbb a kapu fölött +lévő házszámot kezdte nagy gondossággal tanulmányozni. De abból a +sötétben semmit sem láthatott. Lassan vonta végig tekintetét a régi ház +cirádás falán és szívéig összerezzent, amint hirtelen megpillantotta az +erkélyt és az erkélyen egy fehérruhás nőalakot. + +A szobában lámpa égett és annak fénye gyöngén megvilágította az erkélyt. +Hollós mitsem láthatott meg a nő arcából, de ugyan minek is kereste +volna az arcát? Hallotta hangját, mely üde és fiatal volt, bizonyosan +üde és fiatal a hölgy, amint a középkori kisasszonyok mind azok voltak, +akikért lovagjaik meghaltak. + +Most megmozdult odafönn a nőalak és a lámpafény szőke fürtöket +világított meg és az arcból egy vonalnyit, amely fehér volt, mint a +liliom. + +Hollós mozdulatlanul állott az erkély alatt. A nő ránézett, – érezte, +hogy nézi és várta, hogy megszólaljon odalenn a lovag. De Hollósnak +semmi, de semmi nem jutott eszébe. Mindaz, amit előre elgondolt, – a +szerelmes szavak, az epedő kifejezések, sőt a vers is, amelyet pedig +számtalanszor írt az emlékkönyvekbe, elpárologtak a fejéből. Állt +megszégyenülve, megnémulva és igen szerencsétlennek érezte magát. + +A nő már olyan mozdulatot tett, mintha el akarná hagyni az erkélyt, +amikor Hollós végre levette kalapját és rekedt hangon megszólalt: + +– Kérem ne vegye sértésnek, hogy önt megszólítom, szép ismeretlen!… Már +napok óta hallgatom nagy szívgyönyörüséggel az éji dalt, amely e helyről +elhangzani szokott. Ma végre nem tudtam ellentállani, hogy ide ne +jőjjek. Ugy-e, nem zavarom önt? Kérem csak egy szóval mondja, hogy +kellemetlen vagyok önnek és én elmegyek, és soha többé, sohasem +alkalmatlankodom. + +Hollós elhallgatott és a nő semmit sem felelt, de az erkélyt sem hagyta +el. Hollós ezt bíztató jelnek itélte, azért valamivel bátrabban +folytatta: + +– Ön talán azt gondolja felőlem, hogy valami szegény bolond vagyok, aki +éjfélután alkalmatlankodik tisztességes nők ablakai alatt. És meglehet, +hogy igaza van! Csakugyan szegény bolond vagyok. Mert én, bár nem +ismerem, bár sohasem láttam – asszonyom, vagy kisasszony, – szeretem +önt, amint csak azok szoktak szeretni, akik még sohasem szerettek. Én +még sohasem szerettem az életben. Az ön hangja, az ön éji dala +megtanított arra, hogy szívem van, amely szerelemre vágyik. Nem kérek +öntől semmit, még csak azt sem, hogy tudomást vegyen rólam. Csak egy +szál virágot dobjon le és én boldog leszek. Egész életemre boldog +leszek… + +A nő nem felelt, de Hollós dr. látta, hogy hajához nyúlt és abból fehér +virágot vett elő, amelyet lassan leeresztett az erkélyről. + +– És most Isten önnel! – mondotta a hang a magasból. + +Hollós fölkapta a virágot. Hervadt kis rózsa volt az, de a múzeumi +segédőr úgy érezte, hogy ilyen illatot még sohasem érzett; mintha az +egész utca, az egész város rózsaillattal telt volna meg. Mámorosan +intett az erkélyre: + +– Köszönöm. Szívemből köszönöm. Tudom, hogy ostobaságot cselekszem, +tudom, hogy a mai férfiak nem szoktak megelégedni egy szál virággal +azoknak részéről, akiket szeretnek. De én szeretem a titokzatos, +sejtelmes dolgokat. Sohasem fogom megismerni önt – és ön sem engem. És +én mégis örökké megőrzöm szívemben ennek a szerelemnek az emlékét. Az éj +emlékét, amikor olyan szerelmes voltam egy nőbe, amilyen szerelmes többé +sohasem lehetek. És ön sem fog megismerhetni engem. Mert ha megismerne, +talán kiábrándulna belőlem, talán megcsalódna és megsajnálná, hogy +virággal ajándékozott meg akkor, amidőn még nem ismert… Isten önnel! Én +boldog vagyok. Mert tudom, hogy még évek múlva is eszébe fogok jutni, ha +majd csöndes éjszakán azt a dalt énekli, amelynek varázslatos hatása +engem megigézett. Eszébe jutok és magában azt kérdezi: vajjon ki volt az +a szegény fiú? vajjon ki volt? És szomoru lesz, hogy azt sohasem fogja +megtudhatni. + +A nő ebben a percben kihajolt az erkélyről. Hollós összerezzent, amint +csöndesen megszólalt: + +– Szeretném önt megismerni, hisz ön olyan bánatos embernek látszik, +amilyen bánatos nő én vagyok. + +Hollós csöndesen ingatta a fejét. + +– Nem, nem ismerhet meg engem… Senkisem vagyok; árnyék vagyok, aki +csöndes éjszakán odalopódzik önhöz és szomorúan ránéz, ha a dal +fölhangzik. S ön majd hiába kérdi: ki vagy, te árnyalak? Feleletet nem +fog kapni. + +– Uram, ne bolondozzon! – kiáltott most föl haragosan a nő. – Kívánom, +hogy azonnal távozzék, mert a házmestert szólítom. + +Hollós csöndesen indult lefelé a hegyoldali utcából, de még visszanézett +és látta, amint az ismeretlen nő fejére hajtja kezét és merengve néz +utána az éjbe. És Hollós nagyon boldognak érezte magát, – mert még +fiatal volt és szerette az ábrándokat. + + + + +Gyurkovay hazaballag. + + +I. + +Déli szél süvölt a háztető fölött, az ablakot pedig tavaszi eső +csapkodja, odahaza: Bergengóciában most húznak a snepfek és húznak +hazafelé mindenhonnan az atyafiságba, „farsangba adott“ leányzók. Mert +ugyan hol van megírva, hogy minden leányt otthon kell férjhez adni? +Nehéz dolog az, különösen a mai komisz világban, amikor a gavallérok +nemcsak a telekjegyzőkönyvet ismerik teljes alapossággal, de még +pontosan tudják az ezüstkanalak és vánkoscihák számát is, amelyekre +számítani lehet. Ilyen körülmények között nagy szerencse kell hozzá, +hogy a becsületes ember odahazulról „elsüthesse“ a leányát, vagy +legalább is a telekjegyzőkönyvnek kell rendbe lennie. És miután sem +szerencséje, sem rendes telekjegyzőkönyve nincs manapság a becsületes +embereknek, – hogyan is lehetne a mostani „rendszer“ mellett! – számba +vétetnek az atyafiak, akikhez farsangolni elmehetnek a leányok az +anyjukkal. Olcsóbb is az ilyesmi, no meg kölcsönbe megy. Az öreg Simonyi +néni, miután tavaly farsangban szerencsésen túladott Ilonán a dunántúli +atyafiság segítségével, az idén már három somogyi kisasszonyt +gardirozott a honi bálokban. + +De hát néha az atyafiság sem tud segíteni. Különösen rossz világ jár a +felső vármegyékben. Ahány gavallér van ott, az mind partit akar +csinálni. Táncoltatják, udvarolgatják az Alföldről odakerült +kisasszonyokat, de a tót mind ravasz: nem nyilatkozik amúgy csárdás +közben és megőrzi a hidegvérét még a hosszú-hosszú szünórában is, amikor +pedig annyi sok mindenféléről lehet beszélni! A vidéki bálokban még +becsületesen betartják a szünórákat, amikor a cigány hallgatónótákat +játszik és a fejek, szőkék és barnák, önfeledten érnek össze… Sok +szegény leány maradt azért már pártában, hogy a hebe-hurgya rendezőség +előbb vetett véget a szünórának, amint az tervbe volt véve. Az előre +elkészített ostromágyúk nem vonulhattak föl, mert az átkozott rendezőség +a cigánnyal négyesre harangoztatott. Azért csak tartsuk be a szünórákat, +sőt toldjuk is meg egypár perccel, fiatal barátaim, mert nem tudhatni, +hogy nem követünk-e el életbevágó hibákat az oktalan sietséggel. + +Amerre a Vitkóczy-kisasszonyok jártak egy farsangon, – hosszúéjszakáju +felvidéki bálakon, – a szünórát betartották, de, hajh, a két kisasszony +mégis csak gyűrü nélkül jött haza az anyjával. Pedig Vitkóczynénak a +nagyanyja csillagkeresztes dáma volt! De később ezt is elhallgatták ott, +amerre jártak, mert annyi előkelő atyafisága senkinek nincs, mint a +felvidéki családoknak. Egyik-másik uralkodó hercegeket számol rokonai +közé és a legszegényebbnél is van legalább egy báróné cousine. Úgy +csillognak-villognak a felső vármegyékben a közel-távoli atyafiak, hogy +a góthai almanach elbújhat szégyenletében. A csillagkeresztes nagymama, +aki hosszú esztendőkön át hűségesen megtette a magáét, ha Vitkóczyék +idegen társaságba keveredtek, a lomtárba került. Vitkóczyék csupán akkor +foglalták el megillető helyüket a farsangi társaságban, amikor +Vitkóczyné szorultságában egy váradi kanonok rokonságával kezdett +dicsekedni. Úgy látszik, egy élő kanonok mégis csak nagyobb potentát egy +halott csillagkeresztes dámánál. + +De íme mégis eredménytelenül jöttek haza a görbe országból, megérkezve +egy sötét hajnalon, amikor a vasuti állomáson havas eső csapkodta a +restauráció párás ablakait és teremtett lélek nem látszott sehol. A +restaurációban már világosság volt és még Vitkóczy mama ugyancsak +noszogatta a kisasszonyokat a tömérdek skatulyával, különböző kosárral +kifelé a vendéglő ajtaja fölnyílt és egy bundába burkolt, nemez-csizmás +alak, krákogva lépett ki a perronra. Vitkóczyék csak akkor vették észre, +amikor hatalmas hangon jóreggelt kívánt az északi sarkra készülő utazó. + +Vitkóczyné idegesen kapta hátra a fejét: + +– No, te is köszönhetnél barátságosabban, Gyurkovay, nem pedig mint az +erdei haramia. + +A kisasszonykák a skatulyák mögül „kezét csókolomat“ mormogtak. +Gyurkovay, egy helybeli ügyvéd, félig-meddig amolyan magyar rokonságban +volt a családdal, de teljesen hasznavehetetlen, tizenkétpróbás agglegény +volt. Különben az utóbbi időben már a kora is megóvta őt mindenféle +kombinációktól. + +– Farsangból jöttök? – kérdezte Gyurkovay szokásos kiabáló hangján. + +– Onnan, tótországból, hogy sülyedne el, – felelt Vitkóczyné nem +kevésbbé erős hangon. + +– Ugyan ne kiabálj, Züzánn! – csillapította Gyurkovay. + +– Miért ne kiabálnék? Először nem hallja az ördög sem, másodszor, +megmondtam nekik a fülük hallatára. Csak tóttal ne keveredjen az ember +atyafiságba. + +– Ugyan ne mérgelődj, amikor a leves még az asztalon sincs. Nemrégiben +levelet kaptam onnan, ahol jártatok. Egy fiatal fiskális kollégám nagyon +szépeket írt a leányokról. + +– Csak nem bizonyos Bajomi? – kérdezték csaknem egyszerre a +Vitkóczy-kisasszonyok. + +– De éppen ő… + +– Ugy-e mondtuk, mama?… + +– Talán el is fog jönni ide. Hanem most Isten veletek. Még itthágy a +vonat. + +Gyurkovay fiatalos fürgeséggel ugrott föl az induló vonatra, a +kisasszonyok reménykedve néztek utána, hátha elejt még egy szót a vén +medve, amiből kombinálni lehetne. De a vén medve meg sem fordulva, +kedélyesen jóreggelt! bömbölve, nyomult be havas bundájában egy +másodosztályu szakaszba, ahol egymás hátán aludtak az éjjeli vonat +utasai. Már jó darab ideje zakatolt a vonat, Gyurkovay jóreggelt-je a +kerekek zörgésén is áthallatszott, mert nyilván senki sem akart +fölébredni, hogy kényelmes helyét elhagyja. + +A Vitkóczy-kisasszonyok a skatulyák mögül hirtelen kipirosodó arccal +néztek az anyjukra. + +– Ugy-e, megmondtuk előre, mama, hogy Bajomi doktornak komoly szándékai +vannak. + +– Ne gágogjatok, – felelt Vitkóczyné. – Most már éppenséggel semmi sem +lesz a dologból. Gyurkovay bátyátok eddig még mindent elpuskázott. + +A leányok lehajtották a fejüket. + +– Igaz, – felelt Anna, az idősebb, – nekem már tíz esztendeje igéri, +hogy férjhez ád. + + +II. + +„A legrosszabb lóban is van egy verseny“, – mondják gyönyörü +magyarsággal a sportemberek. – Gyurkovay Pál is olyanformán kezdett +cselekedni egyszer, amit éppenséggel nem remélhettek tőle a húgai. +Ahelyett, hogy a megyei kaszinóban ült volna, otthon leveleket írt annak +a bizonyos fiatal kollégának, és mikor egy-egy levéllel elkészült, +nyomban megüzente azt Vitkóczyéknak. + +– Ment ám episztóla tótországba! + +De arra már nem volt rábírható, hogy személyesen is tiszteletét tegye és +élőszóval referáljon az előörsi szolgálatot tévő levelek minéműségéről. +Gyurkovay Pál elvből elkerülte azokat a házakat, ahol beköttetlen fejü +hajadonok léteznek. Az ördög nem alszik, – mondogatta, – a kaszinóban +legföljebb pártimat veszítem el, de nem a szabadságomat. (Pedig mondom, +már öreg legény volt, nem sokat ért neki az a félve-féltett szabadság.) + +Addig hordta az üzeneteket a Vitkóczyék szobaleánya a pipafüstös, +tintaszagu kancelláriából, míg egy napon, úgy négy óra felé a következő +postával érkezett haza kiküldetéséből: + +– Ma este megérkezik az ipse, nálatok fogunk vacsorázni. + +Erre Vitkóczyné stantepede elájult. + +Mikor nagynehezen magához térítették a derék, javakorabeli asszonyt, aki +különösen fiatalemberek előtt versenyre kelhetett volna bátran a +leányaival, olyan éktelen káromkodást vitt véghez, hogy a leányok +ijedten dugták be a fülüket. + +– Ez Gyurkovay! Ez teljesen rávall a kaszinók és kávéházak éjjeli +baglyára. Ideüzen, mint a korcsmába, estére vendéget hoz. Most már hol +van a világnak az a gazdasszonya, aki el ne veszítené a kontyát ez adott +esetben. Mondd, Vitkóczyné, nem őrült ez az ember? + +(Vitkóczyné önmagához intézett kérdésekkel dühösítette magát, ha benne +volt, mert felelni úgy sem mert felelni neki senki.) + +– Mondd, te szerencsétlen Vitkóczyné, mit fogsz most csinálni, hogy a +szemed ki ne süljön a szégyentől? Ó, ti férfiak, férfiak!… + +Ha Vitkóczy bácsi, szegény, még élt volna, bizonnyal megszenvedett volna +a férfinemért. De a jóember már régen csöndesen viselkedett és nem +kellett ártatlanul szenvednie. + +Ilyen előzmények után természetesnek fog az látszani, hogy este nyolc +órakor, midőn Gyurkovay Pál bömbölő hangja fölhangzott az udvar felől, +pompás vacsora várta Vitkóczyéknál a vendégeket. Gyurkovay csakugyan +elhozta magával Bajomi doktort, nem Krecsákot, a végrehajtót, sem Vadász +Attilát kártyás cimboráját, hanem valóságban Bajomi Sándor tótországi +köz- és váltóügyvédet, amin Vitkóczyné eleget csodálkozott. + +– No, – mondta csupán Gyurkovay Pál és fáradtan leült egy nagy +bőrös-karosszékbe. Talán a homlokát is megtörölgette volna, de e percben +úgy sem törődött vele senki. A kisasszonyok és Vitkóczyné minden +kedvességüket a kis fekete, félénk fiatalemberre pazarolták, aki szinte +ijedten nézett körül ennyi kedvesség láttára. + +– Hogy van? Hogy utazott? Mikor érkezett? Mit csinálnak az otthoniak? +Remélhetjük-e, hogy sokáig, nagyon sokáig lesz szerencsénk? Szereti-e a +töltött káposztát? Hát a püspök-tortát? Mert éppen az lesz vacsorára… + +– No-no, – dörmögte Gyurkovay Pál, hogy némileg ő is észrevétessék, de +csupán egy rosszaló pillantásban volt része a Vitkóczyné részéről, még +mindig a késői üzenet miatt. + +Gyurkovay sóhajtva nézett a mennyezet felé és magában megfogadta, hogy +ismét hosszú időre beszünteti az úgynevezett családi viziteket, amikor +az emberrel nem törődik senki. + +Végre megadatott a jel a vacsorához. A két kisasszony vidáman +kapaszkodott az ijedtarcu fiatalember karjaiba és mazurka-lépésekben +vonultak ki a szalónból. Gyurkovay Pál keserü gondolataiból arra tért +magához, hogy valaki megcsípi a karját. + +– Te sem tudod már az illemet, – sziszegte mosolygás alá rejtett +mérgelődéssel Vitkóczyné. + +Gyurkovay karját nyújtotta és fáradt lépésekkel vezette be a ház +asszonyát az ebédlőbe. + +Szerencsére kerek asztalnál terítettek, mert különben az +elhelyezkedésnél is sérelem érte volna Gyurkovay Pált, amint ezt magában +gondolta. + +A szobaleány úgy kicsípte magát ez alkalomra, hogy Gyurkovay uram nem +győzte a fejét csóválni. Sőt meg is kérdezte Vitkóczynétól: + +– Ez volna a szeplős Sári? + +Feleletet csupán az asztal alatt kapott egy erőteljes nyomás alakjában a +lábára. + +Ez volt azonban az utolsó incidens, amivel Gyurkovay Pál szalóni +elmaradottságáról tanúságot tett. A fehér asztalnál a pompás sültek és +jó borok társaságában csakhamar megtalálta szokásos kedélyességét és +miután túláradó magasztalásban részesítette a szakácsnő áldott kezét +(mind a két leány lesütötte a szemét ekkor), poharát a ház úrnőjére +emelve, csinos dikciót vágott ki. Dikciózás közben fölpirult az arca, +deres bajusz-szálai egyenkint mozogni látszottak, csupán az zavarta meg, +hogy senki sem méltányolta hangos kacagással azt a közbeszólást, amelyet +Vadász Attila elkövetett volna, – ha véletlenül jelen van. De a borulat +hamar eloszlott, mert a társaság anélkül is elég vidám volt és amidőn +Gyurkovay Pál áttért azon szép szemek dicséretére, amelyek mint fénylő +csillagok ragyognak e ház egén, még a szigorú Vitkóczyné is +elmosolyodott és tréfásan Pál úr kezére legyintett. + +Mintha csak valami rendkívüli varázsereje lett volna a Vitkóczyné fehér, +erős kezének. Mintha villamosütés érte volna Gyurkovay Pált, a +megcsontosodott öreg legényt s egyszerre föltámadt a szívében minden +gyöngédség, vágyakozás, vonzalom, amellyel a női nem iránt viselkedik. A +szeme fölragyogott és a nyelve megeredt. A leányok az ijedtarcú +fiatalemberrel a szalonba vonultak zongorázni és a félig nyitott ajtón +át mindenféle ósdi valcerek melódiái ömlöttek be az ebédlőbe, – mert az +új kotta drága. A régi hanghullámok körülborongták a Gyurkovay Pál deres +fejét és az asztalon át közelebb hajolva Vitkóczynéhoz, így kezdett +beszélni: + +– Ide hallgass, Züzánn. Amint ezeket a fiatalokat látom magam körül, az +jut eszembe, hogy mi mind a ketten elhibáztuk az életünket. Nekünk +valójában egymásénak kellett volna lennünk. Emlékszel arra a régi +majálisra, amikor fehér ruhádban először láttalak meg… Emlékszel a szent +esküvésekre, amellyel egymásnak örök szerelmet fogadtunk? Aztán mi lett? +Az élet kifacsart engem, mint egy citromot és te sem voltál igazán +boldog soha… + +A Rip van Winkle keringőjét verték odabent a zongorán és Vitkóczyné +elmélázva hajtotta félre a fejét. + +– Remélem, hogy a boldogságomat a gyermekeimben megtalálom. + +Gyurkovay szenvedélyesen suttogta: + +– Az is boldogság, de más boldogság. Mindenkinek jussa van a saját +boldogságához. Miért vont meg az élet tőlem mindent? Azt hiszed, nem +lettem volna boldog egy kedves, jó asszony oldalán, amilyen te vagy, +Züzánn? + +– Azt hiszem, boldog lettél volna. + +– Nos, tehát, miért kellett mindennek úgy történni, mint ahogyan +történt? Úgy érzem, hogy még nem késő… Még mindent helyre lehetne +pótolni. + +Igy szólt Gyurkovay és megragadta az asszony kezét. Az derűs kacagással +emelkedett föl: + +– Ne bolondozzunk, Pál. Ne keserítsük egymást. Az élet rövid már, +hagyjuk az ostoba multat. Lá, lá, lá… la-la-la… Emlékszel erre a régi +valcerre? + +A zongora húrjai egy ócska nótát zengtek, amelyet a mai emberek már nem +is érthetnének meg. De a Gyurkovay és Vitkóczyné arca átszellemült a +régi hangokra és Gyurkovay Pál hirtelen elhatározással fölállott és +táncmozdulattal az asszony elé lépett. Vitkóczyné nem ellenkezett. +Körülvalcerozták az ebédlő-asztalt és amire a leányok észrevették volna, +már a szalonban folytatták a valcert, ahová Gyurkovay ügyesen +bekormányozta táncosnőjét. + +– Táncoljatok, gyerekek, csak egyszer élünk! – kiáltotta Gyurkovay. + +A leányok fölváltva verték a zongorát és csakhamar belemelegedett a +táncba a társaság. A kis ügyvéd „felvidékiesen“ keringőzött, amely +hasonlít a bécsi fiákkerosok táncához és Gyurkovay ezen nagyokat +hahotázott. Egyebekben az est hőse az öreg Gyurkovay volt. Rendezte a +táncokat és selyemkendőt lobogtatott. + +– Kár, hogy kevesen vagyunk a körmagyarhoz. Az csak a szép tánc! – +kiáltotta. + +A Vitkóczy-kisasszonyok is kitettek magukért a táncban és csaknem olyan +jól táncoltak, mint az anyjuk. A megtermett Vitkóczyné szinte röpülni +látszott tánc közben. Könnyedén, egy bálkirálynő nyugodt magatartásával +táncolt fáradhatatlanul. + +Éjfél felé Gyurkovay Pálnak eszébe jutott egy románc, amelyet fiatal +korában szépen tudott énekelni. Elénekelte a románcot, aztán tökéletesen +kifáradva, lehunyt szemmel ült le a kanapéra. Egy negyedóra múlva +álmosan nyitotta föl a szemét, megtámogatta a térdét és így szólt: + +– Én hazaballagok, mert öreg ember vagyok. + +A szíves marasztalásra kedvetlen dörmögéssel válaszolt, mintha nem is +tisztes család közben lett volna. Vitkóczyné hiába vetett reá rosszaló +pillantásokat, a kisasszonykák hiába könyörögtek. + +– Hazaballagok, – ismételte konokul Gyurkovay és a kabátját vette. + +* + +Az utcán Bajmoki doktor bizalmasan az öreg úr karjába kapaszkodott. + +– Mondja, kolléga úr, milyen familia ez, ahol voltunk? + +Gyurkovay keserűen elnevette magát és bömbölő hangon fölkiáltott: + +– Olyan familia, hogy örülhetne ön, hogy náluk megfordulhat. + +Bajmoki cinikusan nevetett: + +– Persze, persze, ha a ház úrnője engem is kitüntetne! + +– Ostoba, – dörmögte Gyurkovay és hátat fordítva vendégének, +hazaballagott. + + + + +Dickens úr barátai. + +Elly korán reggel félrevonta a függönyt atyja dolgozószobájának +ajtajáról és rémülten kiáltott föl: + +– A papa ismét elszökött az éjszaka! + +Elly kiáltására Dovenné is kisietett a szomszédszobából. A fiatal +asszony kezénél fogva vezette hatesztendős fiacskáját, aki olyan kövér +volt, hogy járni is alig tudott. Meggondoltan, lassan döcögött, mint egy +kis elefánt. Nagyapja, ha megpillantotta, nyomban letette a tollat és +percekig gyönyörködött kövér unokájában… Dovenné szintén félrehúzta a +függönyt. + +– Csakugyan, a papa megszökött, – mormogta szomorúan, mintha valami igen +nagy szerencsétlenség érte volna a házat azzal, hogy Dickens úr ismét, +mint a legutóbbi évek folyamán gyakran, éjjel, mialatt senki sem +vigyázott reá, elszökött a háztól. Elkóborolt, s ki tudja, mikor kerül +haza!… + +A dolgozószobában még minden abban a rendben volt, ahogyan éjféltájban +elhagyták a nők a helyiséget. A kis asztalon a hatalmas teafőző, amely +úgy zúg, pöfög, mint egy gőzhajó. Talán még kürtöl is, mert a +Seffieldi-utca lakói a teafőző révén értesülnek arról, hogy Dickens úr +otthon van és regényeit írja. Ám a hatalmas edény, amely fiatalabb +korában bizonnyal személyszállító gőzös volt a Themzén, most mélységesen +hallgat a nők szomorúságára. + +A széles íróasztal közepére bojtos házisapka van dobva. Ugyanezen okból +a faliszekrény ajtaja nyitva van és a fogas, amelyen Dickens úr +kürtőkalapja és kávészínü köpenyege szokott függni, üres, végérvényesen +üres, Dickens úr most már teljes bizonysággal elhagyta a házat. Az +asztal sarkán lapos alju, karcsu kerti rézlámpás, amelyben még most is +pislog a kormos láng és rávilágít a bagolyalaku tintatartóra, az +elhasznált lúdtollak tömegére, amelyek mint egy kis hadsereg állnak őrt +megfelelő tartóban. Legfelül pedig teleírott papírlap, az író +gyöngyalaku, apró betüivel, csupán a D-ék szokatlanul cifrák e nyugodt, +folyékony írásban. Elly, aki a háztartás és apja irodalmi ügyeinek +vezetője, az írásra hajol, amely a Black House egyik részlete. Keresgél +az asztalon, majd szomoruan susogja asszonynénjének: + +– A regényfolytatásért is hiába jönnek! + +A két nő búsan csóválja a fejét, amíg a kövér fiúcska rekedt hangon +kiáltozva ragadja magához nagyapja házisapkáját, amelyet nyomban nagy +fejére tesz. A sarokból hiányzik a barnára kopott botocska, amely +szökésében hű társa volt gazdájának és nem kopogott a Seffieldi-utca +kövezetén, hogy árulóvá váljon. + +A tágas ablakközben ezalatt fölébred a feketerigó zordon kalitkájában. +Mintha egy középkori várúr ébredne komor sziklafészkében: a magányos +madár tompa füttyszóval néz körül a szobában. S aztán nyomban elhallgat, +mintha észrevette volna a szomorúságot, amely a házat betölti. + +Az ajtó megnyilik e percben és hangos köszönéssel lép a szobába Tom, a +Times szolgája. Szolgája? Igen, rosszul mondtam ezt és ha Tom úr +tudomást szerezne e kitételről, joggal haragudhatna. Tom úr több, +sokszorosan több volt, mint egyszerü szolga. Nem volt a szerkesztőségnek +olyan titka, amelyet fiatal kora dacára ne tudott volna. Korábban egy +fügekereskedő alkalmazottja, de mióta az írókkal és szerkesztőkkel +lépett összeköttetésbe, titokban mindig összeszorítja öklét, ha +fügekereskedés mellett halad el a Cityben: személyes sérelemnek, gúnynak +tekinti, hogy Londonban fügekereskedők vannak. De hát nem is csoda. Tom +úr megérdemli az utókortól a feledésnek ama bizonyos fátyolát, amelyet a +baklövésekre szokás vetni. Tom úr fiatal kora dacára személyes +ismeretségben volt Gladstone úrral, akinek cikkeért a Times irodájából +elküldeni szokták. Arról pedig talán külön beszélni sem kell, hogy egész +Nagybritanniában ő volt a legelső ember, aki az aznapi +regényfolytatásról értesült, amelyet a híres Dickens úr írt a Times +olvasóinak. Korán reggelenkint, amikor bizonyos kereskedelmi +alkalmazottak kék köténnyel és felgyűrt kabátujjal söprögették a +citybeli irodákat és üzleteket. Tom úr sokatmondó arckifejezések között +olvasta a nyomda számára vitt kéziratot. Meg-megállt és sapkáját +földhözvágva nevetett, bár erre nem mindig volt oka. Irving úr nem tudná +utánozni Tom úr arckifejezéseit, hahotáit, pillantásait, amelyekkel a +City korareggeli publikumának tudomására akarta hozni, hogy ő a Boz +regényfolytatását olvassa. Néhány jóval fiatalabb gentlemannek idővel +megengedte, hogy tisztes távolból kövessék és résztvegyenek azon +leírhatatlan élvezetekben, amelynek nyomait Tom úr arcáról +leolvashatták. Tom úr néha annyira leereszkedett a fiatal +gentlemannekhez, hogy még meg is szólalt: „Óriás.“ „Nagyszerü!“ És más +hasonló fölkiáltásokkal fűszerezte olvasmányát. És bizony gyakran +csorgott a nyála némelyik fiatal úrnak, amint zsebredugott kezekkel +követte a népszerü Tomot a Seffieldi-utcából a Times irodájáig. + +Nem volt tehát kicsiny Tom úr meghökkenése, amidőn arról értesült, hogy +ma üres kézzel kell visszamennie az irodába, a mai regényfolytatás +elmarad. + +– Lehetetlen, – rebegte és aranyos sapkáját szemére húzva, lehorgasztott +fővel és mellékutcákon ügetett el a Seffieldi-utcai házból. + +Amíg e kis dolgok történtek Dickens úr dolgozószobájában és mialatt a +kandallón álló óraházikóból többször kisétált a barát s a házikó +tornyában csengő hangon szorgalmatoskodtak kicsiny kalapácsok, ezalatt +az, aki a szomorúságnak okozója volt, gyanutlanul, bizonyos +megelégedettséggel ült London Warwick nevü külvárosában a Régi katonához +címzett vendégfogadóban. + +A Régi katona éppen olyan vendégfogadó volt, amilyen akadt Londonban és +külvárosában még körülbelül ezer: gyaluforgács lógott le a háztetőről és +az utcafelőli falra egy óriási, habzó söröspohár volt festve. Különösen +ez a söröspohár volt nagyon sikerült. A fuvarosok, akik nyári hőségben +erre hajtottak, megesküdtek, hogy komlóillatot éreznek, amikor a +söröspoharat a Régi katona falán megpillantják. Ámde a fuvarosok nyári +hőségben nem egészen megbízhatók és könnyen lehetséges, hogy más +korcsmák előtt is érezték a komló illatát. + +A komló-illat tehát nem lehetett az a sajátossága a Régi katonának, +amely ezt az öreg uracskát a Seffieldi-utcából idáig vonzotta. Kellett, +hogy legyen más sajátossága is a Régi katonának, aminthogy volt is. + +Egy lugas állott az országút felé, amely tetejéig vadkomlóval volt +befutva és a lugasban hűvös volt. Egyetlen asztal állott a lugas +közepén, vörös abrosszal leterítve és az asztal körül székek állottak. +Két öblös, kényelmes karosszék, amilyenben azok az emberek szoktak ülni, +akik körülbelül meg vannak elégedve a világgal és meg vannak elégedve +önmagukkal. Ezek a széles bőrszékek azt beszélték, hogy Warwick +külvárosában nem ismerik a bajt, nyugtalanságot, idegességet és más +efféle újmódi betegséget. A székekhez megfelelő söröskancsók tartoztak, +széles, terjedelmes kancsók, amelyekben a barnaszínü sör bizonyosan igen +jól érezte magát. Olyan korsók voltak ezek, amelyek manapság már nem +divatosak. Találhatók, feltalálhatók ugyan még itt és ott, különösen +postaállomások közelében, ahol a pirosmellényes postakocsisok +megkövetelik, hogy a pohár, amellyel leöblítik torkukból az országút +porát, terjedelmes legyen, – de másfelé már nem igen divatosak ezek a +poharak. Eltünnek, elenyésznek, mint például többé nincs szokásban a +postakocsis mellé ülni és vele egész úton beszélgetni. A postakocsis +feleleteit ahhoz mérte, vajjon hány korsó sörre van kilátása a +legközelebbi korcsmánál. Manapság szófukarok és komorak a postakocsisok, +mert rendesen a nagyon szegény emberek jutnak melléjük a bakra, akiktől +nincs kilátás egyetlen korsó sörre sem… De meg másrészt az sem egészen +bizonyos, élnek-e még azok a pirosképü, vidám fickók, akik Londontól +Essexig játszva tették meg az utat a nehéz postakocsival. + +A Régi katonában tehát olyan söröskorsók voltak, amilyenek a +postakocsisok virágjában voltak divatban és szólt is a postakürt a +susex-i országúton, amikor a Régi katona gyaluforgácsa feltünt a törpe +fák között. + +Mondtam, hogy két karosszék volt? + +Az egyik karosszékben, amelyiknek öléből éppen az országútra lehetett +látni, az az öreg uracska szokott üldögélni, aki mostanában sűrün jár +ide kávészínü köpenyegében. Dickens úr – ez az öreg uracska neve – +ismerőse az egész környéknek, a postakocsisoknak és a gyerekeknek, akik +a lugasokon kívül gomboznak, vagy Wellingtont játszanak. A külváros +valamennyi rongyos gyereke ott játszadozik a Régi katona körül, itt +szaladgált talán Twist Olivér is egykor. + +Az egyik karosszéknek állandó gazdája tehát a tubákszínü öreg uracska, +aki a nagy korsóból szokta inni a barna sört és furcsán hunyorít a +szemével. A másik karosszéknek a vendégei változnak, sűrün változnak. +Itt szokott ülni Cross úr, a pirosképü, szélesvállu, fehérhaju fogadós +és nagyokat hörpintve söréből, az országút felé tekint. De hát Cross +úrnak más dolga is van, mint a lugasban üldögélni és Dickens úrnak +hiábavaló locsogását hallgatni. A lovak abrakolására is fel kell +ügyelni, mert Ryerson úr, a postakocsis nemsokára itt lesz szekerével és +ugyancsak lármát csap, ha a postalovak nincsenek kellőleg abrakolva. + +A korcsmáros mielőtt elhagyná helyét a lugasban, átkiált a keskeny +palánkkerítésen a szomszédba, ahol egy vadkörtefa alatt egy öregember +üldögél. + +– Kapitány, nem jönnél át egy szóra, meg egy korsó sörre Dickens úrhoz? + +A kapitány, – Bridgen nyugalmazott tengerészkapitány ő, – mindig +hajlandó egy szóra és egy korsó sörre. Megtanulta odakünn az oceánon, – +ahol a halak ennivalójául a féllábát hagyta, – hogy szóra és egy ital +sörre mindig kell, hogy legyen ideje az embernek. Meg aztán a tubákszínü +öreg uracska pompás partner. Soha se úntatja az embert a hazugságaival, +soha sem vág közbe, még a legunalmasabb történetbe se szól: hallgat +csendesen és fejével bólongat. + +– Érdekes, ördöngősen érdekes, kapitány uram! – kiált fel néha és +Brigden nyugalmazott tengerészkapitány, miközben falábát az asztalra +teszi, új történetbe kezd. + +Brigden kapitány vén tengeri fóka, ördöngősen vén, de az ő történeteinek +is végük lesz egyszer. Meg aztán el is fárad a kapitány, kihörpinti +sörét és visszavonul a szomszédba, a vadkörtefa alá, ahol magában azon +tünődik, hogy ez a szárazföldi patkány, a Dickens úr, elhitte-e a +singaporei esetet, amit az imént elmesélt, és ha netán elhitte volna, +fel kellene világosítani, hogy a történetnek a vége kissé túlzott, +határozottan túlzott… + +A karosszék tehát ismét üres a lugasban, de nem sokáig marad üresen. A +távolból fölhangzik a postakürt hangja és a susexi úton a porfellegből +kibontakozik a sárga kocsi. Nagy ostorpattogással közeledik a kocsi a +Régi katonához és Ryerson úr ugyancsak pattogtatja ostorát a bakon. Már +itt van a postakocsi és utasai nyujtózkodva szállnak le, hogy felüdítsék +magukat egy pohár itallal. Dickens úr titokzatosan hunyorgat szemével, +amikor az utasok sorban leszállanak. Nini, ott az a sárga +nanking-nadrágos úr nem régi ismerősünk-e, a strafordi iskola-igazgató? +Hát az a pirosképü, szőkefejü fiúcska nem a kis C. Dávid vajjon? Hölgyek +és urak vonulnak a lugasba és Cross úr habzó sörökkel közeledik. Lárma +és vidám kacaj hangzik föl az utasok csoportjából, ügyet sem vetnek a +hallgatag, ravasz mosolygásu öreg uracskára, csupán az időközben +visszatért Brigden kapitány kémleli koronkint az arcát: vajjon elhitte-e +az öreg uracska a szingaporei esetet? + +Ryerson úr, a pirosmellényes kocsis már ostorát pattogtatja a Régi +katona előtt. A kocsi tovább robog, a fogadó és környéke elcsendesedik. + +Egyszerre a távolban megjelenik egy széles szalmakalap, piros napernyő +és két aggódó, bánatos szem. Elly közeledik a susexi úton a Régi katona +felé, ahol Dickens úr hirtelen kihörpinti sörét, elbúcsuzik barátaitól, +a kapitánytól és a fogadóstól és botocskájával vígan kopogva megindul +Elly kisasszony felé. + +– Papa, papa, – kiáltja a jó gyermek, – egész Londont felkutattuk már +utánad, hol voltát ismét papa? + +– Néhány fejezet regényt írtam, gyermekem, – felelt vidoran az öreg +uracska. Magában ravaszul megjegyzi: + +– Akármi legyek, ha az a nanking-nadrágos nem a strafordi iskolaigazgató +volt! + + + + +Zathureczky agarai. + +Az én anyai nagybátyám, Zathureczky Samu volt a legutolsó agarász a +vidékünkön. Abban a régi értelemben gondolom az agarászatot, ahogy még +nagyjaink foglalkoztak e nemes állapottal. Az agarászat nem csupán múló +szeszélyek csillapítója, rossz kedvnek elűzője és ideig-óráig tartó +szórakozás volt, hanem olyan szenvedély, amely az egész életet +betöltötte. + +Nohát ilyen agarász volt Zathureczky Samu. + +Ilyenkor, deres őszben, ha lehunyom a szemem, vágtató lovasokat, elnyuló +testü agarakat és rémülten menekvő nyulat látok a honi pusztákon, +szorgalmatosan emlékezem az öreg úrra. Mint általában: vagyonát ő is +elverte, de agglegény volt és senki sem jajgatott emiatt. A költők +számára tartatott fönn annak megállapítása, hány faluja, ménje, gulyája +volt Zathureczky Samunak. Mert ugyan ki látott már olyan tönkrement +urat, – hogy későbben, idő mulásával ne emlegesse uradalmait és +vármegyéit? Ez a szelid túlzás szívesen megbocsájtható, hisz a multnak +utóvégre mindegy, hogy mit fogunk reá. A várak éppen úgy leomlottak, +mint eltüntek a falusi udvarházak. + +Abban az időben, amely időről e helyen megemlékezem, Samu bácsinak három +agara volt csupán. A változatosság kedvéért, – csak meghalt néha egy-egy +vén nagynéni, – volt kocsija, lova is, de csupán a három agár bírt az +állandóság jellegével. Cicke, Fánni és Muki volt az agarak neve és +szemre semmiben sem különböztek másféle agaraktól. Ha véletlenül nem a +Zathureczky agarai lettek volna, az ördög sem törődött volna velük. De +hát a Zathureczky agarai voltak… És annyi bolondos legenda, anekdota, +tréfa keringett a három agár felől, hogy sok volna könyvbe szedni. Az +öregedő férfiúnak, mintha egyéb dolga sem lett volna, mint +folyton-folyvást új meséket kieszelni az agarakról. Az agarak mindig a +sarkában jártak és ahol megfordult Zathureczky, ott megszerették, +megkedvelték az agarakat, annyit hazudott felőlük. Hívták, csalogatták +jobbra-balra és ebéd után már alig várta a vendéglátó gazda, hogy +Zathureczky elkezdje: + +– A Cickével esett meg a minap… + +Az agarakat nyomban a szobába vezették és asszonykezek megsimogatták, +dédelgették. Faluról-falura, úriháztól-úriházhoz járt Zathureczky az +agaraival. Mindenütt kiváncsiak voltak a nevezetes agarakra. Valóságos +legenda volt már az, ami a Cicke okosságáról, a Fánni gyorsaságáról és a +Muki ravaszságáról keringett. + +– Neró idejében szolgabíró lehetett volna akármelyik, – mondogatta +Zathureczky. + +Telt, múlott az idő. A három agár szépen eltartotta Zathureczky Samut. +Az agarak nélkül tán reggelihez se jutott volna, mert egyébként nem volt +valami okos ember és mélységesen hallgatott, ha nem agarakról folyt a +diskurzus. De mert agarai voltak, szépen megvolt a mindennapi ebédje, +vacsorája. Jól tartották a kutyákat, – csak nem hagynak koplalni ilyen +híres fajtát, – jóllakott velük Samu is. Beszterczey Pál egyszer azt +találta mondani: + +– Ugyan, Samu, mit bajlódol az agarak ellátásával? Hadd itt őket nálam… + +– Hát aztán én mit csináljak? + +Persze, persze, mit is csinált volna! A váltóit az ördög se zsirálta +volna, ha az agaraknak nem kellett volna enni, meg lakni. A megyei +takarékpénztár öreg igazgatója, amikor Zathureczky talán már a századik +váltóval kopogott nála, így szólott hozzá: + +– Tudod mit, Samu? Nekünk is jobb lesz, meg neked is. A takarékpénztár +megveszi tőled örök áron az agarakat. + +Zathureczky megvakarta az üstökét: + +– Aztán mennyit adnátok értük? + +– Hm, – felelt az igazgató. – Száz pengőt megér mindegyik. Legalább a +takarékpénztárnak megér. + +Zathureczky elgondolkozott. Utóvégre háromszáz pengő szép pénz egy +summában, de az agarak se kutyák. + +– Majd gondolkozom rajta, – szólott és elköszönt. + +Lement a takarékpénztárból. A három agár ott kergetőzött a piacon, +fölborítva a kofák kosarait, üldözve kisebb ebeket. A Cicke éppen egy +orosi menyecskének fojtotta meg a két csirkéjét és a menyecske nagy +kiabálással futott a kutya után, amelyik gazdáját megpillantva, hozzá +menekült. + +– Fizessen az úr! – kiáltott a harcias menyecske, – mert mindjárt +kiszedem azt a kapa után ültetett bajszát. + +Zathureczky megzavarodva keresgélt a zsebében. Bíz ott nem talált +semmit. + +– Mindjárt hozom a csirkék árát, lelkem, – szólott és megfogta a Cicke +nyakszíját. Vitte föl, a takarékpénztárba. + +– Itt az egyik váltó, – mondta és fölvette a száz pengőt. + +Most már volt száz forint, de nem volt meg a Cicke. Beült az Arany +ökörbe ebédelni és elbúsúlva nézte két elárvult agarát. Szomorúan +dobálta nekik az asztal alá a csontokat. + +– Elment a nénétek. Ráütötték a takarék bélyegét, – mormogta. + +Hetivásáros falusiak jöttek-mentek körülötte. + +– Ugyan, csak nem beteg a Cicke? – kérdezgették. + +– Még rosszabb, – felelt Zathureczky és búsan nézegetett. + +Bánatában borral öntögette torkát és mire leszállott az alkonyat, a +cigány is hangolni kezdett a félhomályos étteremben. Addig hangolt, +hangolt, amíg Zathureczky odaintette magához: + +– Valami keserveset! – parancsolta. + +Ivott, mulatott, bánkódott a Cicke után… Reggel kifordította a zsebeit. +Egy lyukas hatos koppant a földön. Beintett egy ácsorgó suhancot a +piacról. Rámutatott a Fánnira: + +– Vidd a takarékba! + +Elhozták a száz pengőt és akkorára a cigánynak még keservesebb nóta +jutott az eszébe. De keservesebb lett a Zathureczky kedve is. Most már +táncolt is bánatában. Muki, az utolsó agár, mintha előre érezné sorsát, +vonított a sarokban. + +Folyt, folyt a mulatozás, míg éj lett a nappalból és az éjből reggel. +Akkor került a sor a harmadik agárra… + +A híres agaraknak ez lett a sorsuk. De azóta se vett agarat a +takarékpénztár. Habár, ha talán Zathureczkynek újra lennének agarai. – +Ki tudja? + + + + +Asszonyok inspekciója. + +Évekkel ezelőtt a nyarat egy felvidéki kis fürdőhelyen töltöttem. A kis +fürdő semmiben sem különbözött a többi felvidéki fürdőktől: fenyőfából +épült svájci házak feküdtek egymás mellett a völgyben és a hegyoldalra +pompás erdei utak vezettek. Itt is, amott is kristálytiszta források +bugyogtak föl és a telep gondnoka, Kapránszky Mihály, igazi sárosi +szivélyességgel fogadta a gyéren érkező vendégeket. + +Junius elején voltunk még, alig laktunk néhányan a fürdőn, azok közül is +el-eltűnt egy-kettő, akiket az unalom és a hideg tovaűzött +Ilonafüredről. Kapránszky Mihály vörösképü, kopaszfejü, lógó bajuszu +ember volt, igen bő nadrágot és fekete kabátokat hordott, – sunyin +nevetett a bajusza alatt: + +– Majd visszajönnek… De már akkor késő lesz. Nem lesz egyáltalában szoba +Ilonafüreden. + +Ezzel a gyermekes ijesztgetéssel tényleg sikerült is neki néhány +vendéget ott tartani. + +– Egy-kettőre megy az nálunk. Hirtelen megrohanják a fürdőt a pestiek, +külföldiek, sőt a környékbeliek is. Aki későn jön, nem kap szobát. Egyik +mulatság a másikat űzi. Annyi itt a szép leány, asszony, mint sehol az +egész Tátrában… + +De hát egyelőre egyedül voltunk és csendesen unatkoztunk. Kapránszky +Mihály napról-napra érezte, hogy a vége mégis csak az lesz a kellemetlen +időjárásnak és a végtelen unalomnak, hogy egyedül marad a fürdőn, szinte +sírva emlegette: + +– A méltóságos báró is éppen az idén halt meg. Máskor már májusban itt +szokott lenni a takarításnál… Az egy mulatságos ember volt! + +Egy vasárnap reggel titokzatos arccal, hamisan hunyorgatva fogadott +Kapránszky Mihály a reggelinél. + +– Szereti a szép asszonyokat, nagyságos uram? Nos lesz bennök része. Egy +társaság jön ki délután Hutáról a fürdőbe. A hutai asszonyok mind igen +szépek. Sürgönyt kaptam, hogy rendben legyen a táncterem. + +A vendéglő táncterméből tényleg akkor cipelték ki a télen át oda +berakott ócska kanapékat, rongyos szőnyegeket. Poroltak, takarítottak, +mintha most kezdődött volna meg csak igazában a fürdőszezón, amikor +Hutáról kiránduló társaság érkezik Ilonafüredre. + +Uzsonnatáján a hegyoldalon megjelent az első világos tavaszi toalett. +(Színházi messzelátón kivehettük a hegyi utat.) Csakhamar egy bokor +asszony lett látható, mögöttük néhány férfiú, akik kalapjukat és +kabátjukat botvégre akasztva cipelték és a hangjuk rekedt volt a sok +énekléstől. Az asszonyok vadvirág-bokrétát tartottak a kezükben és +kimerülten, bágyadtan ereszkedtek alá a meredek úton. + +– Ezek se fognak táncolni! – mondom a gondnoknak. + +Kapránszky megsímogatta lógós bajszát. + +– Reggelig, nagyságos uram. És akkor ugyancsak gyalog mennek át a +hegyeken, haza Hutára… + +Csóváltam a fejem. A gondnokról egyebekben is többször azt tapasztaltam, +hogy ártatlan dolgokban szívesen szeret füllenteni. Kétkedve hallgattam +szavát: + +– Nem vagyok dicsekvő ember, – folytatta Kapránszky Mihály, miután egy +szalvétával jelt adott a vendéglő terraszáról a hegy felé, – de egyedül +az én érdemem, hogy a hutaiak ma idejönnek. A napokban bennjártam a +városban, – éppen a Marcsányi Mariska kézfogóján, – és elmondom ott +Bikay Pálnak, a polgármesternek, Porubszky Ferkónak, a szerkesztőnek és +tanárnak, hogy csehül állunk az idén az időjárással. Minden vendégem +megszökik Ilonafüredről. Nem akar, sehogy sem akar kitavaszodni, a +nyárról nem is beszélek. Furcsa ország vagyunk. Itt akkor van nyár, +amikor már senki sem várja: szeptemberben. Valamit tenni kéne az +ilonafüredi vendégekért. (Megjegyzem, hogy a fürdő részvénytársaság és a +részvények legnagyobb része a hutaiak birtokában van.) Összeült a nemes +tanács nyomban a külön szobában és meghányta-vetette a dolgot. A +polgármester – a fürdőn elnök úr a neve – hümmögve mentegetőzött: + +– Az Istennel nem pörölhetünk. Ha ő nem akarja, nem lesz nyár. Várjunk +türelemmel. + +– Én várnék, csak a vendégeim nem várnak. Csupa egészséges, többnyire +fiatalemberek, akik hipp, hopp, otthagynak egyszerre, mint Szent Pál az +oláhokat. Ha volna néhány öreg, köhögős vendégem, nem is nagyon +búsulnék. Azok már nem igen mozdulnak el. + +Közbeszólt ekkor Porubszky Ferkó, tanár és szerkesztő, akit közönségesen +a város eszének szoktak tartani. + +– Nincs más módus, mint tűzbe kell küldeni ismét az asszonyokat, mint +harmadéve. + +– Nono, – felelt a polgármester fejcsóválva, – harmadéve öreg urakról +volt szó, akik cseppet sem voltak veszélyesek az asszonyokra. De most +azt hallom, hogy fiatalemberek vannak a fürdőn. + +Porubszky szerkesztő úr ekkor fölemelkedett és hosszú beszédet mondott, +amely beszédben előadta, hogy más fürdőknek mi a nevezetességük, +hírességük: Klenókán ott van a savanyúvíz, Fehértelepen egy neves +fővárosi orvos rendel a betegeknek, Gyurgyókán egy operette-primadonna +szokott nyaralni. Ilonafürednek semmi ilyen természetű nevezetessége +nincs, kell tehát, hogy az asszonyok kitegyenek magukért, mert rákerült +a sor. Lehet, könnyen lehetséges, hogy egész nyáron permanenciában kell +lenniök, – ha az időjárás nem javul. Így határozott a gyűlés és ime a +hutai asszonyok már ott közelednek a fürdőház mellett. + +Kapránszky Mihály kifutott a vendéglőből és kalaplengetve ment a hutaiak +elébe. Öt asszony jött és hat férfi, köztük volt Porubszky tanár úr, aki +nőtlen ember volt és felügyelője, rendezője volt a kirándulásnak. Nehogy +valami ostobaság következzék el, azért jött ki a tanár úr. Mert hát a +fürdő érdekeire mindenek előtt vigyázni kell, és végtére az asszonyok +azért vannak, hogy kitegyenek magukért… + +Az ozsonna, amelyet a fölvirágozott asztaloknál vidám hangulatban +elköltöttek a hutaiak, fölfrissítette őket. A halovány arcok kipirultak +és csengő kacagás, tréfás beszéd hallatszott a hosszú asztal mellől. Az +asszonyok valóban csinosak, érdekesek voltak. Amolyan kisvárosi dámák, +akik mindig számon tartják a legutolsó párisi divatot még akkor is, +midőn senki sem tud a divatról. Egészséges nevetésük megtöltötte az +üvegfalas éttermet és mosolygó tekintetüket nyájasan függesztették a +fürdői vendégekre, akiknek idegenszerű volt megszokott, csöndes helyükön +a hirtelen zaj. + +Kapránszky Mihály bő ruhájában izgatottan járt föl és alá, mint egy +színpadi rendező: + +– Nos, hogy tetszik? – kérdezősködött. – Eddig még mindenkinek az volt a +véleménye, hogy a hutai asszonyoknak nincs párjuk az országban. + +Egy savanyú ember, a vörös mérnök, fanyarul jegyezte meg: + +– Ugyan micsoda vak ember mondhatta ezekre a hízott ludakra azt, hogy +szépek? + +Kapránszky a bajuszát harapdálta: + +– Kövérek, mérnök úrnak? No majd intézkedem, hogy jövő vasárnap egy-két +soványabb szépséget is kihozzanak. Mert vannak ám! Gyönyörű sovány +teremtések vannak. Harmadéve is kettőt adtunk férjhez… + +– Ne fárassza magát, gondnok úr, – felelt ásítva a mérnök, – addig régen +elutaztam… + +– Óh, – rebegé sápadtan Kapránszky, magában pedig azt dünnyögte, hogy +micsoda ostobaság is volt Porubszky Ferkótól a város legkövérebb +hölgyeit Ilonafüredre hozni. Mintha nem tudná Porubszky uram, hogy nem +mindenkinek tetszenek a molett nők. Ó, ez a Porubszky! Hogy nem gondol +meg semmit se alaposan. + +Porubszky Ferkó nem látszott kikelni a mérnök miatt, amikor a gondnok +szemrehányásokat tett neki. („Ilyen vörös zsidóért nem kár!“ – mondotta +majdnem hallhatóan. – „De hisz nem is zsidó!“ – felelt Kapránszky. – A +tanár zavartan mondotta: „Annál rosszabb, antúl rosszabb rá nézve!“ Amit +Kapránszky Mihály sehogysem tudott megérteni. Miért annál rosszabb?) A +tanár hangosan és jókedvűen beszélt a hosszú asztalnál és akkorákat +hazudott, hogy a részvényeseknek bizonnyal könnybe borul a szemük, ha +hallják. Többek között váltig erősítgette Kozsnik Pál, városi +szenátorral szemben (aki megbeszélés szerint ellentmondott), hogy a +bolgár fejedelem nyáronkint heteket tölt inkognitóban Ilonafüreden. +Később az ilonafüredi vizeket kezdte dicsérni, de ő maga szorgalmasan +töltögette a korcsmáros savanyú vinkóját. + +– Nem rossz bor, becsületemre, nem rossz, – ismételgette minden +pohárnál. – De a víz, az isteni víz, az fölségesebb a tokaji aszúnál. + +Az asszonyok csakhamar unatkozni kezdtek. Százszor hallották ők már +Porubszky tanár úr élceit, valami új után vágyakoztak. A kacérkodások, +forró pillantások eddig nem sok eredménnyel jártak, csupán egy fiatal +földbirtokos parancsolta meg a cigánynak, hogy a legszomorúbb nótákat +muzsikálja; azonkívül Kapránszky Mihály lett fülig szerelmes – mind az +öt asszonyba. Állandóan ott tett-vett az asztal körül és amelyik +asszonnyal éppen beszélt, abba nyomba beleszeretett. Rendesen odarohant +az asztalomhoz és nagy zsebkendőjével törölte homlokát. + +– Pfü, ez a nyári hőség! – kiáltotta, pedig csaknem fagyott odakünn. – +Nyáron százszor veszedelmesebbek az asszonyok, mint télen. A légköri +villamosság, a napsugár heve is az ő segítségükre van. Minden +összeesküszik a férfiak ellen. Nézze, azt a barnát, nézze. Olyan, mint +Diána. A nyaka olyan fehér, mint a márvány. Az irigy bő köpeny eltakarja +előlünk tagjai formáját, mellének fehérségét. No de nemsokára kezdődik a +tánc és akkor, hiába haragszik Hurik uram, a férje, a bő köpeny lekerül +az isteni vállakról. Szokott négyest táncolni, nagyságos uram? Diána +imádja a négyest. + +Később a szomszéd asztalnál hallottam Kapránszkyt, ahol arról beszélt a +fiatal földbirtokosnak, hogy a régi királyok, nagyurak jobban szerették +a felvidéket az alföldnél. A hegyekben dús aranybányák voltak, az erdők +telve vaddal, a folyók hemzsegnek a haltól és az asszonyok, lányok +szépek; mint megannyi festmény, álomkép valamennyi. + +A szemek, azok ma is ugyanazok, amelyek Mátyás királyra ragyogtak, azok +a kék szemek, amelyekben a szláv költők minden mélabús költészete benne +ragyog… A hosszú asztalnál Szkilnének, a patikus feleségének volt olyan +szeme, aki keringőzni nagyon szeretett. + +– Az asszonyoknál megszünik a nemzetiségi kérdés! – nevetett Kapránszky. +– Igaz, hogy Szkil maga egy utálatos pánszláv, de mit tehet erről a +felesége? A felesége csak arról tehet, hogy a legszebb asszony a +vármegyében. + +Észre se vettük (amikor a tánc megkezdődött) már ismerősök voltunk a +Hutáról lerándult társasággal. Az asszonyokkal igen könnyen ment az +ismeretség: táncos, jókedvű, vidám teremtés volt valamennyi. (Éppen a +mérnökkel történt, aki lassan beadta a derekát, hogy az egész négyes +alatt hevesen udvarolt a táncosnőjének, Szombathynénak. Az asszony nem +felelt a heves udvarlásra, csak mosolygott szép beszédes szemével, piros +ajkával és ez minden beszédnél jobban tetszett a mérnöknek. Csak +későbben derült ki, hogy Szombathyné született tót leány és árva kukkot +sem tud magyarul.) + +A hutai urak közül akkor már többen igazat adtak Porubszky Ferkónak +abban, hogy Hután terem a legjobb bor. Nem termett ott semmiféle bor, +csak hát ebben a dologban is kellett imponálni a fürdővendégeknek, akik +a hosszú asztalhoz telepedtek. Miután a cigány a táncteremben volt +elfoglalva, az urak azzal mulattatták magukat, hogy énekeltek. Porubszky +Ferkó tót népdalokat adott elő, utána nyomban Szombathy úr, – a tót +menyecske ura, – magyar nótával válaszolt, amit együtt fújt az egész +társaság. A „Cserveni Vinó“-ra nyomban a Petőfi népdala következett. +Milyen furcsa világ! – gondoltam magamban. – Az emberek észjárása éppen +olyan girbe-görbe, mint az országútak… Lám a vad magyar Porubszky +dalolja a jó egyetértés kedvéért a tót nótát, míg Szombathy úr, aki neve +dacára elszlávosodott, a magyarral felel. Aztán még azt mondják, hogy +van nemzetiségi kérdés! + +Az asszonyok ezalatt derekasan kitettek magukért. Pihenés nélkül +táncolták keresztül az éjszakát. Kapránszkynak éjfél felé az az ideája +támadt, hogy ő majd megmutatja, hogy milyen jeles táncosnők a hutai +asszonyok. Egymásután játszatta a cigánnyal a spanyol, orosz, amerikai +táncokat. A hutai asszonyok valóban ismertek mindenféle táncot. +Könnyedén, a fáradtság legkisebb jele nélkül táncoltak. A szemükben a +vidám, olvadékony mosoly, az arcuk derült, ifjú és gondtalan. Senkit sem +látszottak kitüntetni különösebben, pedig, amint észrevettem, akkor már +valamennyi fürdővendég szerelmes volt s szerelmet vallott a keringő vagy +csárdás forgásában… Az asszonyok nyugodtan hallgatták meg a forró +vallomásokat, mint akik nagyon sokszor hallottak ilyesmit. + +Valaki kedélyesen hátbavágott, amíg a táncterem ajtajában álldogáltam. +Porubszky szerkesztő és tanár úr volt. + +– Hogy vagy? – kérdezte. – És te csupán ábrándozással töltöd az +éjszakát, bajtárs? + +Deres, kiviaszkolt bajusza kedélyesen mozgott és a csiptetője mögül +huncutkásan hunyorított a szemével. + +– Soha se halunk meg barátocskám! – folytatta. – Vajjon mért állsz itt +magadban, hallgatagon elgondolkozva? A perc elröpül, az élet elmúlik, +kár az ifjúságért. Nézd, a szép Szombathyné éppen pár nélkül van. Csapj +föl öcsém. A virág neked nyílik. + +Vállat vontam: + +– Az az asszony azt sem érti meg, hogy mit bókolok neki. + +Porubszky tanár úr nevetett és nagyot szívott szivarján: + +– Hát nem mindegy az? – kérdezte vidoran. – Az a fő, hogy te elmondod a +bókokat, a vallomásokat. Emígy könnyítsz magadon, a szíveden. Az +mellékes, hogy megérti-e az, aki hallgatta. Hiszen mindegy, – egészen +mindegy. A többi asszonyok, akik esetleg megértik gavallérjaik szavait, +éppen olyan szívesen, barátságosan mosolyognak, mint Szombathyné +mosolyog. A mi asszonyaink nem szoktak legyezővel a szájra ütni… Minek +is az? Ártana a fürdőhely renoméjának. Reggel útrakelünk és a hegyen +keresztül visszamegyünk Hutára. Soha, soha az életben nem találkoztok +ezekkel az asszonyokkal, mert jövő vasárnap másokon van a szolgálat +sora. Azaz, hogy találkozhattok, ha Hutára jöttök. Már az is megtörtént… +Csakhogy a fodrásznét nem lehetett megtalálni az egész városban és az a +bizonyos asszonyka szégyelt mutatkozni frizura nélkül… + +Még sokáig beszélt Porubszky tanár úr az asszonyokról, akik odaadó, lágy +mosollyal hallgatták udvarlóik suttogását. Fáradhatatlanul táncoltak és +a szemükben nem látszott kimerültség nyoma… A hegyeken fehér szárnyait +bontogatta a hajnal, amikor Szombathy úr beszólott a táncterembe: + +– Hanka! + +A kékszemű menyecske nyomban elbúcsúzott udvarlójától és kisietett a +táncteremből. A legközelebbi vasárnap hiába vártuk, nem jött +Ilonafüredre, mert az inspekció más tagokból állott. + + + + +A kapitány kalapja. + +Furcsa lett volna, ha Szmerkovszky Gyula lovaskapitány, amidőn falusi +magányában a házasságra szánta magát, jövendőbelijét nem a +Gaál-kisasszonyok közül választja… Vajjon honnan is választhatta volna? +Hisz voltak, lehettek másféle kisasszonyok is a környéken, de hát azok +csak azért voltak ott, hogy lássák a nagy különbséget közöttük és a +Gaál-kisasszonyok között. Minden Gaál-leány született primadonna volt, +nem igen lehetett velük versenyre kelni. Meg aztán a hagyomány, a +tradició révén a Gaál-leányoknak mintha több lett volna megengedve, mint +más származású kisasszonykáknak. Ugyan kinek jutott volna eszébe azon +megütközni, hogy Gaál Terka például leejtette a kontyát táncközben? A +térdig érő hajfonatokat megbámulták a férfiak. De bezzeg bomlott volna +föl a haja más kisasszonynak! Az egész vármegye őt szapulná. Meg aztán +az is köztudomású volt, hogy a Gaál-kisasszonyok nem nagyon válogatósak +az eszközeikben, ha valakihez férjhez akarnak menni. Addig mesterkednek, +amíg csak elvétetik magukat. Éppen Szmerkovszky Gyurkával történt meg, +hogy nem tudta sohase megtalálni a kalapját, valahányszor Gaálékhoz +vizetbe ment. De volt már olyan házasulandó férfiú is a Gaálok +történetében, akinek a csizmáját dugták el a kisasszonyok. Csizma nélkül +nem lehetett elmenni. Nem is adták elő addig a csizmát, amíg valamelyik +leányt meg nem kérte az illető. + +De hát ugyan kinek jutna eszébe ezért haragudni a Gaál-kisasszonyokra? +Ők már ilyennek születtek. A kedvességük, szépségük lenyomta minden +hibájukat. Régi nóta, hogy a szép hölgyeknek sok minden meg van engedve. + +Szmerkovszky Gyurka, a nyugalmazott kapitány nem volt se fiatal, se +gazdag, sőt éppen az ellenkezője volt annak, amit férfi-ideálnak +neveznek. Mogorva, zordon, öreges legény volt már ekkor a kapitány, még +keresztkomának se nagyon kellett senkinek, mert a mulatozás hevében a +kapitány verekedni kezdett rendesen. Az pedig életében nem történt meg a +kapitánnyal, hogy a kalapját eldugták volna a hölgyek. A +Gaál-kisasszonyok mégis eldugták a kalapját, mert a család öreganyja, +Ziza néni már abban az időben úgy nevelte a leányokat, hogy mindegy az, +akármilyen a férfi, csak bajusza legyen. Nos, a kapitánynak volt +bajusza. + +Addig dugdosták a kalapot a kisasszonyok, amíg Szmerkovszky Gyurka +kötélnek állott és egy őszi napon így szólt Napoleonhoz, a Gaál-lányok +apjához: + +– Nagy gazember vagy, Napoleon. Megfogtál, elvarázsoltál, +guzsbakötöttél. Add nekem a Sárikát. + +Az öreg Napoleon erre csak nevetni kezdett, hogy a könnyei is +kicsordultak a nevetéstől. + +– Megbolondultál, kapitány uram? Éppen Sárikára vásik a fogad! A +legkisebbre, a legszebbre, a legkedvesebbre. Nem, kapitány uram, nem +ilyen vén medvének neveltem én Sárit. Talán, ha egy eleven herceg jönne +Sáriért, még akkor is meggondolnám előbb a dolgot. + +Szmerkovszky Gyurka nagy haragra gerjedt. Félelmetesen forgatta a szemét +és úgy ment el a Gaál-házból, mint aki oda többé soha vissza nem jön. +Pedig dehogy is nem jött vissza. Meg volt már babonázva a zordon férfiú, +nem tudott meglenni anélkül, hogy a kalapját soha el ne dugják; nem +tudott meglenni a Gaál-kisasszonyok kedves nevetése, jókedve, nótája +nélkül. Vágyott vissza abba a virágos kertbe, ahol eleven rózsák nyilnak +és mindegyik rózsa úgy kínálja magát a leszakításra, mintha az volna a +legfőbb vágya. Pedig dehogy is lehet leszakítani! Olyan Gaál-kisasszony +még nem volt, akit leszakítottak volna azelőtt, mielőtt a pap arra +engedelmet nem adott. Csakhogy a férfiak sohase okosodnak meg, mindegyik +azt hiszi, hogy ő kivétel; ő szerencsésebb, mint a többi. Egyszer csak +azon veszi magát észre, hogy valamelyik Gaál-kisasszony már a felesége. + +A kapitány egy hónapig tartotta a haragot. Napoleon urat nem ismerte meg +az utcán; a kisasszonyok, ha szembejöttek, látták a kapitányt a tulsó +oldalra igyekezni a térdigérő falusi sárban. Egy hónap alatt senki se +dugta el a kapitány kalapját, hát mégis csak beállított egyszer ismét. +Napoleon bácsi úgy fogadta, mintha misem történt volna. Megveregette a +kapitány széles hátát, borral, pipával kínálta és csak úgy odavetőleg +jegyezte meg: + +– Az asszonyokról pedig ne beszéljünk. Nem ilyen öreg legényeknek való +téma az. + +Szmerkovszky Gyurka dühében csaknem kettéharapta a csutorát. + +– Nono, – mormogta mérsékelt haraggal, – hány esztendős vagy, Napoleon? + +– Tudom is én, – felelt Napoleon. – Nem az esztendők teszik, hanem a +kor. + +– De mégis, – sziszegte a kapitány, – közelebb vagy a hetvenhez, mint a +hatvanhoz? + +– Olyanformán. + +Szmerkovszky Gyurka erre a Napoleon fülébe kiáltott: + +– Hát én meg negyvenkét éves vagyok, urambátyám! Negyvenkettő. Korántsem +olyan vén ember, mint te. + +Napoleon legyintett és kedélyesen nevetett: + +– Mindegy az, kapitány. Tökéletesen mindegy. Az én nagyapám még nyolcvan +esztendős korában házasodott, azóta a húszéves ifjak is aggastyánok. +Satnyulunk, Szmerkovszky Gyurka. Határozottan satnyulunk. + +Igy beszélt Gaál Napoleon és ravaszkodva nézett Gyurkára bozontos +szemöldöke alól. Gyurka fújt, hümmögött, zörgött a sarkantyújával, végre +megkérdezte: + +– Tán bizony azt hiszed, Napoleon, hogy már elkéstem a házasságtól? + +Napoleon fölemelte a mutatóujját: + +– Talán még nem. De mindenesetre sietned kell, kapitány. + +– Magam is azt gondolom. Add nekem tehát a Julcsa leányodat, Napoleon. +Julcsa már nem olyan fiatal gyermek. Meg aztán a minap is eldugta a +kalapomat… + +– Dehogy is Julcsa dugta el a kalapodat, kapitány, – felelt nevetve +Napoleon. – Özvegy Gaálné dugta el a kalapot. Julcsa lányom talán még +egy gróf kalapját se dugná el. Legalább is nem engedném neki. + +Szmerkovszky Gyurka ismét csak ott volt, hogy összevesszen Gaál +Napoleonnal. Az özvegyasszony, akit az öreg úr említett, nem lett volna +talán nagyon csúnya, ha egyedül van a háznál. De négy fiatal leány +között, bizony csak nénike volt már Gaál Mária. A dolga az volt, hogy +rendben tartsa a bátyja házát, ügyeljen az anyátlan leányokra és ha +nagyon kellett, hát táncra perdüljön az öreg urakkal, akik a Gaál-portán +megfordultak. A macska hitte volna, hogy még kalapokat is dugdos. Hiszen +már ezüstözött itt-ott a haja, a halántékán. + +Szmerkovszky kapitány megint csak elmaradt egy hónapig. Napoleont nem +ismerte, a kisasszonyokat elkerülte és agglegényes, régi házából alig +mozdult ki. Ha el is ment odahazulról, tovább nem ment, mint a patikáig. +Ott csúfolódva bekiáltott az ajtón, Bornácskaihoz, a patikushoz: + +– Van itt elég pirosító? A Gaál-kisasszonyokat nagyon haloványnak látom +az utóbbi időben. + +Máskor egy ócska huszársipkát küldött a kisasszonyoknak. Ne +unatkozzanak, dugdossák a huszársipkát. + +A hegyesnyelvü Gaál Sári visszaüzent: + +– Inkább egy eleven huszárt küldött volna, Szmerkovszky bácsi! + +– Eleven huszár! – dünnyögte a kapitány. – Hát én már meghaltam talán? + +És ugyancsak bosszankodott, pedig nevetni szeretett volna. + +Ugyan hogyan csípjen egyet azokon a pajkos Gaál-kisasszonykákon? Azokon +a nevető, csúfolkodó kisasszonykákon, akik mindjárt kinevetik a férfiút, +amint egy kicsit nem bírja a lábát! Mintha bizony volna olyan láb, amely +örökké tartana! + +Még a vén Napoleon is úgy billegtette a kopasz fejét, amikor a kapitányt +meglátta, mintha szörnyen mulatságosnak találná Gyurkát. + +Csupán egy tagja volt a Gaál-familiának, aki sohasem gúnyolta ki +Szmerkovszky kapitányt. Ez özvegy Gaálné volt. Szelíden, alázatosan +sütötte le a szempilláit, ha a kapitányt látta, mintha állandóan +bocsánatot kért volna azért, amiért egyszer a kalapját eldugta. De +Szmerkovszky nem az az ember volt, akit szelíd pillantásokkal meg +lehetett volna puhítani. Mikor az özvegy már azt hitte, hogy +lassan-lassan kibékíti Gyurkát, a kapitány egy kemény kalapot küldött az +özvegynek. Egy kemény, kopott kalapot. + +Özvegy Gaálné korántsem haragudott meg az ajándékért. Sőt mintha még +örült volna is a kalapnak. Azt üzente Szmerkovszky Gyurkának: + +– Köszönöm a kalapot, kapitány. És annak örülnék, ha a kalapért eljönne +egyszer. + +Szmerkovszky Gyurka csak ennyit dörmögött a fogai között: + +– Soha, soha… + +Ez a soha pedig csak két hétig tartott, mert Szmerkovszky Gyurkának +senki el nem dugta a kalapját ezen idő alatt, – ejnye, hogy nem jutott +eszébe senkinek eldugni a kalapját! – senki kedveskedve nem nevetett rá, +sőt még szíves szóval se fordult hozzá senki. Szmerkovszky Gyurka +szörnyen unatkozott. Mit is ér az élet akkor, ha senki se dugja el az +ember kalapját! + +S egy szép napon csak beállított Gaál Napoleonhoz ismét. Napoleon +pipával, borral kínálta. A kapitány kalapját a divánra helyezte és +félszemmel vigyázta. Özvegy Gaálné ott járt-kelt körülötte s a kapitány +dobogó szívvel várta, mikor fogja eldugni a kalapját. + +De a kalap sokáig nem akart eltünni. Ott feküdt a kopott, vén +vadászkalap, mint ahogy az ócska kalapok heverni szoktak a diván +sarkában. Senki ügyet sem vetett rá. + +Szmerkovszky Gyurka szívében keserű gyanú támadt. Hátha elkésett már, +hátha nem dugja el többé senki a kalapját? Nyugtalanul izgett-mozgott +helyén, Napoleon bácsi mosolyogva nézte bozontos szemöldökei alól. + +– No, megyek is már, – mondotta végül a kapitány nagyon szomorúan. + +A kalapja után nyúlt és a kalap – nem volt a helyén. Eltünt, eldugták. + +A kapitánynak kivörösödött az arca és mély torokhangon nevetni kezdett. + +– Kutya máját! Ugyan ki dugta el a kalapomat? + +– Ki dugta el? – nevetett Napoleon bácsi. – Ki dugta volna el? Özvegy +Gaálné dugta el. + +Szmerkovszky György megsodorta a bajuszát. + +– Helyes, nagyon helyes, – mormogta. – Akkor rendben van a dolog, ha +Gaálné dugta el. + +Napoleon bácsi nevetett bozontos szemöldöke alatt, később jókedvűen a +kapitány vállára csapott: + +– Ördöngős fickó vagy, Szmerkovszky. Az én kalapomat már húsz esztendeje +nem dugta el senki. Hiába! Satnyulunk, öcsém. + + + + +A gárdista bundája. + +Bessenyei, akinek a daliás, kardos szobra néhány esztendő óta a +nyiregyházi sétatéren áll, a maga korában nem volt olyan nagyon híres +legény, mint manapság. De hát divatba jött a szobrászat és minden város, +falu kiásta a maga nevezetes férfiait a feledésből. A nyiregyháziak is +gondolkoztak, hogy hát kinek állítsanak szobrot, mert szobor nélkül nem +ér semmit a sétatér. Tanakodtak, gondolkodtak. Mindenütt született +valaki, még tán Oroson is, – csak éppen Nyiregyházán ne született volna +senki? Sok esztendő múlott el a keresgélésben. A polgármesternek +megfehéredett a feje; az egykori vidám szenátorok csupán a Szopkó-féle +patikába jártak mulatni, oda is csak délelőtt; Csapkay Gyula is régi +nótákat tudott már; talán csak Leffler Sámuelnek kunkorodott még mindig +legényesen a bajusza, – és szobor nem volt, mert az anyakönyvben nem +találtatott följegyzés semmiféle nevezetes emberről. Az ördögbe is: a +városnak pechje van. Hiszen akár Deák Ferenc is megszülethetett volna +itt. Az öreg Riszdorfer János, a főnótárius szelíd bölcsességgel +csóválta a fejét a hasztalan kutatásokban: – Ugyan ne bolondozzatok +avval a szoborral. Várjatok még száz esztendeig, hátha addig születik +itt valami nevezetes ember, akinek érdemes a szobrát fölállítani. + +De a nyiregyháziaknak nem volt kedvük várni. Hisz száz esztendő múlva a +polgármester is más lesz, meg talán a sétatér se lesz meg. Ki tudhatná +előre, mi lesz száz év múlva? Az is meglehet, hogy pénze se lesz a +városnak éppen akkor szoborra. – A legtüzesebb szoborpártiak már azon +voltak, hogy csak állítsák fel ott a sétatéren a szobor talapzatát +azokból a szép fehér terméskövekből, amelyek már régen ott hevertek a +városháza udvarán a sárga homokban – a szobor majd csak megszületik a +talapzathoz, amikor valakinek égi világosság gyulladt a koponyájában. Ki +volt az a valaki? + +Hogy lehetne ezt tudni most, annyi esztendő után, amikor már a +legközelebbi hetivásárkor se lehetett volna biztosan megállapítani, hogy +a János-bokor tanyabelieknek vagy a laposi pusztaiaknak jutott eszébe a +mentő gondolat. Rossz nyelvek szerint nem is nyiregyházi ember volt az, +aki így szólott volna álmában a polgármesterhez: + +– Nézd fiam, Krasznay, ti mindig meg vagytok akadva ezzel a bolondos +várostokkal. Húsz esztendeig azon zaklattátok az Akadémiát, meg +mindenféle egyéb tudományos egyesületeket, hogy hát hogyan is kell +helyesen mondani: nyiregyházai vagy nyiregyházi? Egymás között ezen +disputáltatok. Ha idegen vetődött a városba, elébe tálaltátok a kérdést, +mint valami nevezetességet. Kérkedtetek a kérdéssel, mint valami +tudományos cifrasággal. Debrecennek lehetett Csokonaija, de sohase volt +ilyen nyelvészeti kérdése. A tudósok hajba kaptak, az Akadémia +nyilatkozott és amikor a legnagyobb volt a kavarodás, akkor megszólalt +Andráscsik János a pazonyi-utcából, aki bárcsak lakatosmester volt, de a +mesterségét abbahagyta, mert több esze volt, mint amennyi egy lakatosnak +dukál, s így szólott: + +– Megálljunk, emberek. Minden szó úgy helyes, ahogy kimondják, ahogy +megértik. Sekszpir is csak Sekszpir, nem pedig Shakespeare. Hát a +nyiregyháziak hogy mondják, hogy ejtik ki a városuk nevét? Úgy, hogy: +nyirigyházi. Igy helyes, mert Szöged sincs a mappán, de szögediek mégis +vannak… + +Amikor a lakatos ezt kimondotta, egyszerre vége lett az egész +nyelvészeti vitának. Az emberek észre sem vették, hogy a kis a betü +elsikkadt Andráscsik kezén. A nyelvészek még verekedtek egy darabig, de +a nyiregyháziaknak már mindegy volt, mit határoznak. A lakatos már +döntött. + +– Most meg evvel a szoborral vagytok így. Tanakodtok, töritek azokat a +kemény koponyákat, de nincs már Andráscsik, aki kettévágja a vitát. Hát +legjobb is lesz, ha most már a megyei anyakönyveket kezditek vizsgálni. +Hátha akad ott valaki szobornak való… + +A história szerint eddig tartott volna Krasznay uram álma, mert a +következő percekben már talpra ugrott. + +– Szuronyt szegezz! – kiáltotta az egykori vörössapkás honvéd. – Itt van +Bessenyei, a testőr. Az Szabolcsmegyében született. + +– Helyes, legyen Bessenyei! – mondták másnap. + +– Éljen Bessenyei! – kiáltották már estefelé az utcákon a jobbkedvü +polgárok. + +Örvendezett mindenki, hogy végre-valahára találtak valakit, akit +szobornak lehet megtenni. A neve elég jóhangzásu volt, meg testőrkatona +is volt… De hát voltaképpen ki is volt az a Bessenyei? Ezt talán +hirtelenében senki sem tudta volna megmondani. A gyüjtés megindult, de +hamarosan befagyott, ellankadt a kedv. A magisztrátusban szóba került a +dolog: + +– A polgárok nem tudják, hogy ki volt Bessenyei. Talán a műveit ki +kellene kölcsönözni az úri-kaszinó könyvtárából… + +Igen ám, de nem voltak meg Bessenyei művei a könyvtárban. + +– Talán valami festmény vagy fotografia csak maradott Bessenyei uramról? +Közszemlére kellene állítani, hadd ösmerje meg a lakosság, – +indítványozta a polgármester. + +Gaál Ede, a levéltáros, megcsóválta a fejét. + +– Nem maradott arról semmi. + +– Semmi! + +A levéltáros elgondolkozott: + +– Ha jól emlékszem, a bundáját láttam valamikor valahol… Szép, fehér +rókabőrbunda volt, aranysujtásokkal. + +Krasznay uram az asztalra csapott: + +– Elő azt a bundát. Azt fogjuk közszemlére tenni. + +… S így is történt. A városháza egyik szobájában az asztalra terítették +a gárdista fehér bundáját és a polgárok megelégedetten simogatták meg a +finom prémet. + +– Még se lehetett valami utolsó ember, akinek ilyen bundája volt. + +És összegyült a szoborra való összeg. + + + + +A bujdosó földesuraságról. + +Lakott valamikor a mi vármegyénkben egy furfangos, tréfakedvelő +uriember, bizonyos Sárvári; illetőleg „kapitány Sárvári“, mert így +nevezte őt az egész világ. Nyilván valamikor a hadseregben szolgált +Sárvári uram, de hogy a kapitányi rangig emelkedett volna, arra nézve +semmi bizonyíték nincsen egyéb, mint csupán az, hogy a szólás-mondásban +kapitány volt. Kistermetü, kiberetvált állu, nagybajuszu és igen +tüskéshaju uriember volt ez a Sárvári. Mozgékony két egérszemében mindig +valami ravasz mosolygás fénye látszott. Mintha önmagán vagy a világ +felett nevetett volna örökösen odabévül. Szerette a hosszúszáru +sarkantyús csizmákat és a tollas kalapokat. Valamint kedvelője volt a +sárga nadrágnak és a kopó-kutyának. Arra senki sem emlékszik, hogy +valamikor foglalkozása lett volna. Nem csinált ő soha életében semmit. +Egyszerre idepottyant közénk és másnap már komája, cimborája volt az +egész vármegyének. Kissé tótos dialektussal beszélt és eleinte emlegette +felső-magyarországi birtokait, erdőségeit. Az idők folyamán aztán +lemondott erről és ha néha szóba került a tótországi birtok, Sárvári +ravaszul pislogott a szemével. + +– Hja, az uradalom! Azt bizony elfujta a szél. Kutya nagy szelek járnak +arra mifelénk, egész falvakat elfujnak. Igy járt az én uradalmam is. + +Zathureczky, aki nagy barátságban volt Sárvárival, jóakaratúlag +bólintott a fejével. + +– Jó, jó, de azért nem nyelte el a föld az uradalmat. A szél is +megfordul néha és akkor visszafujja az egész birtokot a régi helyére. + +Sárvári elkomorodott: + +– Ezt az egyet nem szeretném. Vége volna a nyugalmamnak örökre. Kutya +sok baj van az ilyen tótországi birtokkal. Meg aztán miből fizetném az +adót a birtok után? Még egy Rothschildnak is drága passzió volna +Felső-Magyarországon gazdálkodni. + +Az idők folyamán egy kis bérlethez jutott és ott gazdálkodott a maga +módja szerint. Olyan sovány ökrök messzi vidéken nem találkoztak, mint a +Sárvári ökrei. De azt meg kellett adni, hogy a kopó-kutyáit meghízlalta +szépen. A kutyák etetésére maga ügyelt föl, s cselédei között katonás +rendet tartott. Az öreg béresét őrmesternek nevezte, máskor egy részeg +kocsist kurtavasra veretett. Kincstári lovakon nyargalászott és a +huszárőrnagynak az utcán mindig mélyen köszönt, bár soha életében +egyetlen szót sem váltott vele. Ezenkívül ott volt minden lakodalomban, +toron, keresztelőn. Szerényen, csendesen, hallgatva üldögélt, amíg a +hangulat föl nem melegedett. Amikor az áldomások egymást kergetik és +mindenkinek támadnak mondanivalói, kapitány Sárvári izgatottan ült +helyén. Nyugtalankodva nézett jobbra-balra, amíg valamelyik jókedvű +cimbora el nem kiáltotta a megváltó varázsszót: + +– Halljuk kapitány Sárvárit! + +Sárvári nyomban fölemelkedett és elkezdette a szokásos formulával: + +– Bár nem vagyok a szónak embere… + +Ennek a szerény kezdetnek rendesen az lett a vége, hogy kapitány Sárvári +hajnalig tartotta szóval a kompániát. Bolondnál-bolondabb ötletek +kergették egymást beszédében, mintha egy láthatatlan zsilipet nyitottak +volna föl, amely mögött ömlött a vidám szónak áradata. Beszélt-beszélt a +jó Sárvári addig, amíg meg nem virradt. De amikor már megvirradt, akkor +sem hagyta ám annyiban. A kompánia kidőlt mellőle, de ő nem tágított. +Néha már egyes-egyedül maradt az asztalnál: beszélt a puszta falaknak. + +Hát ha ez a nyavalyája nem lett volna Sárvári uramnak, soha se is lett +volna neki baja. Hizlalhatta volna békességben a kutyáit. Már tán arra +is gondolhatott volna, hogy egyszer mégis csak megházasodik, mint már +annyi sokan. + +De a sors közbelépett; közbelépett pedig legjobb barátja, Zathureczky +Samu személyében. + +A véletlen úgy rendezte, hogy Zathureczkynak dolga akadt odafönn a felső +vármegyékben: vadászni ment-e, vagy vőfélynek? nem tartozik szorosan a +történethez. Elég az hozzá, ott volt és ott nagy titoknak jött a +nyomára. A titkot tartogatta egy darabig a begyében; néha minden +különösebb ok nélkül fölkacagott a megyei kaszinóban, máskor pedig +hirtelen a szájába nyomta a tenyerét, így fojtván vissza a kikivánkozó +szót. + +De a titok nem hagyta békén. Aludni se tudott már miatta; talán +belebetegedett volna, ha el nem mondhatja. Eleinte csak a legbizalmasabb +embereit avatta a dologba. A faktum az volt, hogy Sárvári kapitány nem +mondott valókat, amikor tótországi birtokairól beszélt. Ott van a +birtok, megvan javában valahol Eperjes alatt. Se nem nagyobb, se nem +kisebb, mint akármelyik sárosi birtok. Teher sincs talán több rajta. +Csak egy furcsasága van ennek a birtoknak. Még pedig az, hogy a gazdája +hibázik belőle. Esztendők előtt eltünt, nyoma veszett. Azóta ott áll a +birtok és nem tudnak vele mit csinálni. A hitelezők keresik mindenfelé a +megszökött gazdát, azt keresi a finánc, keresi az ott maradt öreg ispán, +Zalenka Mihály. És egyik esztendő a másik után múlik, a gazda nem kerül +elő, mert azon a napon, mikor előkerülne, egyben megszünne e birtok +tulajdonosa lenni. Százfelé rángatnák a hitelezők, százfelé vinnék +ökrét, lovát, marháját. Tán még a kabátját sem hagynák meg. Azért +kellett Sárvári uramnak elbujdosni a saját birtokáról. + +Minden titokkal úgy vagyunk, hogy az csak addig titok, amíg senki sem +tudja. Mihelyt két ember tudja, mintha már az egész világnak tudomása +volna róla. Az emberek tán álmaikban beszélik el, vagy elszólják magukat +hallgatásukban: elég az hozzá, hogy hamarosan megtudta az egész vármegye +Sárvári kapitány birtokainak történetét. A gyanakodóbbak kezdtek rá +görbe szemmel nézegetni, tréfáinak nem nevettek, Simoda bácsi, a +nyugalmazott megyei fiskus egyszer így szólott a kaszinóban Sárvári háta +mögött: + +– Rejtélyes exisztencia, annyi bizonyos. Ügyész koromban már régen +elővettem volna. Ki tudja? Tán hamis bankót is csinált valamikor. + +Az emberek kezdtek elhuzódni Sárváritól. Torokra, lakodalmakra nem igen +hivogatták. Csak Zathureczky tartott ki mellette hűségesen. Ő tudta, +miért. + +Éppen a nevenapját tartotta Zathureczky. Nagy társaságot látott házánál, +ott ült valahol Sárvári kapitány is és szokása szerint nagyot hallgatott +mindaddig, amíg az áldomások árja meg nem indult. Akkor izegni-mozogni +kezdett helyén, csakhamar rászólt valaki a jókedvü cimborák közül: + +– No halljuk már Sárvárit? + +Fölhúzták a láthatatlan zsilipet, folyt a szó a kapitányból, ahogy +torkán kifért. De az urak nem igen nevettek, mint máskor. Egyik-másik +sűrűn nézegetett az ajtó felé. Ott volt állandóan Zathureczky tekintete +is. + +Éjfél tájban – még javában beszélt Sárvári uram, – csendesen megnyilott +az ajtó és egy nagycsizmás, halinás ember csoszogott be a szobába, s +sapkáját a kezében tartotta és az öröm sugara villant föl szemében, +amikor Sárvárit megpillantotta. Csendesen odalopózkodott a háta mögé. (A +kapitány se látott, se hallott az áldomás hevében.) Csendesen +megkopogtatta a vállát és így szólt a halinás ember: + +– Szerencsés jóestét, pán kapitány. Eljöttem megkérdezni, mit vessünk az +idén? + +Sárvári megfordult. Úgy megijedt, mintha az ördögöt látta volna. + +A halinás szelidkésen mosolygott: + +– Csak én vagyok, pán kapitány. Az ispán, Zalenka Mihály. + +– Látlak, kutyafülü, – tört ki a szó Sárváriból. + +Aztán elkezdett káromkodni magyarul, tótul. Lecsapta az asztalkendőt, +fölborította a székét és úgy elfutott a szobából, mint a nyul. Zalenka +Mihály se volt rest. Utána a gazdájának. + +– Mit vessünk az idén, pán kapitány? – kiáltotta kétségbeesetten. + +De akkor a kapitány már messze járt. Eltünt vidékünkről, senki sem tudja +hová, merre lett: elfutott az ispánja, a saját birtoka elől. + + + + +Korvin lelke. + +Korvin, egy felsővidéki kis nemesember egy karácsonyi estén búcsut +mondott falujának, Zelegócznak, búcsut a barátoknak, a komáknak és +minden ismerősöknek: kinyujtózkodott és minden nagyobb feltünés nélkül +meghalt. Az ördög se hitte volna, hogy Korvinnak a dolga ezzel nincsen +elintézve. Más rendes ember, ha egyszer elbúcsuzik az árnyékvilágtól, +megnyugszik odakünn a temetőben, ahol Kosárka János őrködik a +bazsalikumok és mályvák felett, amelyek májusban a halottak sírjaiból +elő szoktak búvni. Az asszonyok sírjaiból többnyire a mályvák, a +férfiakéból széles levelü, sötétzöld burjánok, füzek, amelyeket senki +sem ültetett, míg a gyermek-sírhantokból mindenféle színes virágok, – +mint ez már a kis falusi temetőben szokásos, ahol az anyatermészet maga +kertészkedik. Korvinról is nyilvánvaló volt, hogy májusra ecetfa vagy +keserülapu lesz, csak Korvin szerette volna megcsalni az emberiséget, +amely a Hernád- és a Selyem-patak között élt. + +Elég bajt okozott már azzal, hogy éppen karácsony estéjén halt meg. Az +emberek, – már mint a komák és jóbarátok, – szeretnek ezen az estén +gondtalanul poharazgatni, nyugodalmasan enni, míg ezen az estén Korvin +mindenáron beleszólott a hangulatba. + +– Tulajdonképpen mi baja volt? – vetették fel itt-ott a kérdést a kis +falusi házakban. + +– Ejnye, be kár, hogy nincs itt, – mondták máshol. – Ilyenkor szokta +elmondani a gyermekek és öregek mulattatására annak a karácsonyi estnek +a történetét, amelyet egy falusi csárdában töltött egy komédiás-család +társaságában. + +Némelyeknek az jutott eszébe, hogy Korvin a kolbászt szerette, mások meg +arról beszéltek, hogy mekkorát szokott nevetni a megboldogult. + +– Derék, jókedvü ember volt; kár érte, – szóltak a vélemények. – A +nevetése megért egy kisebb uradalmat. + +Korvin ezalatt mozdulatlanul feküdt otthon falusi házában és még szinte +a fülébe csengtek a szomszéd Rokoczy Gáspárnak a szavai: + +– Ejnye, ejnye! Csak nem halsz meg újesztendő előtt? Éppen a nagy +ünnepeken!… + +Hiszen, ha Korvin uramtól függött volna, nem is hagyta volna itt +Zelegóczot e szép ünnepnapokban, midőn minden becsületes ember betegre +eszi-issza magát e tájon. De nem tőle függött a kérdésnek eldöntése. +Félszemmel meglátta, hogyan kezdi nagy deres fejét csóválgatni Rokoczy +szomszéd, – a bajusza nagyon furcsán mozgott, mintha a szél fujdogálná, +– a rókával bélelt mentéjéből pedig egy vásott kendőt vett elő, amelyet +a szeméhez nyomkodott. És hallotta is, – vagy talán csak képzelte, – +amikor Rokoczy krákogni kezdett, mintha új pálinkát ivott volna: + +– Pistának vége van, szegénynek vége van. + +A szomszéd szobából befutott az özvegy és az árván maradott gyerekek. + +– Jaj, hiszen néz! – kiáltotta özvegy Korvinné, mert sokat veszekedtek +az utolsó tíz esztendőben. + +Rokoczy szomszéd erre a bütykös ujjaival lenyomkodta a Korvin +szemehéjjait. + +– Nem néz ez már, szegény, de talán jobb is neki. Mindnyájunknak jobb, +ha egyszer meghaltunk. Ott fenn a hegyoldalban semmisem fáj többé +szegény Pistának. Csak egy baj van! Meg van fagyva a föld. Káromkodnak +majd a sírásók. + +Az asszony letérdepelt a halott mellé és buzgón kezdett imádkozni. +Rokoczy uram egy darabig fedetlen fővel állott, de aztán az ima hosszu +volt, lopva a fejébe nyomta újra vidra-kucsmáját. A gyerekek, – volt +közöttük apró is, – az ágy lábánál állottak és eleinte nem tudták, hogy +mi történt. Csak az anyjuk sivalkodására kezdtek el sírni-sirdogálni. + +– Vajjon miért sírnak ezek? – kérdezte magában Korvin István és még +mindig nem volt tökéletesen tisztában helyzetével. – Tán csak nem engem +siratnak? + +– Küldjek a doktorért? – kérdezte az asszony a szomszédot. + +– Kidobott pénz, – felelt a szomszéd és kezével legyintett. – Láttam én +már lovat, tehenet és embert eleget elhullani. Igy hal meg mind, ahogyan +Pista. Küldjön az asztalosért, szomszédasszony. Elég dolga lesz +Krenkónak. Derék, jó kövér ember volt Pista. Ejnye, ejnye, délután még +kártyázott is az ágyban. Csak csalni nem tudott már. De hát ki hitte +volna? + +A szomszéd később elköszönt, miután néhány szíverősítő pohárkát +felhajtott egy palackból, amelyet a megboldogult odáig sohasem látott. + +– Igyon maga is, Korvinné, most már mindegy. + +Kocintottak az asztal felett, a halottat senki sem kínálta, az feküdt +mozdulatlanúl, mint halotthoz illik. + +– Hát aztán melyik ruháját adjuk rá? – kérdezte az asszony az ajtóban +Rokoczytól. – Talán az ünneplőt? + +– Kár volna, – felelt a szomszéd a bajszát törölgetve. – Együtt +csináltattuk, azért kár volna. Elhordja a gyerek. Jó lesz valami ócskább +is. + +Az asszony sírva-ríva bólongatott. + +– Igaza van, szomszéd úr. De hát egy nemesembernek mégis csak illik jól +felruházkodva lenni. Nemesember volt az én szegény jó uram. Leopoldtól, +Leopold császártól való a nemesi levele. + +– Nono, – dünnyögött Rokoczy. – Emlegette ezt a Pista is. + +Az asszony jajgatva folytatta: + +– Most már csak az idő legyen jó a temetéshez, hogy Gánócról is +eljöhessenek a rokonok. Ha ilyen hófuvásos marad az idő, senki se indul +neki a nagy útnak, mert itt nem maradhatnak éjszakára. Kicsiny a házunk, +pedig mindig mondtam Pistának, hogy építsük fel a hátulsó traktust; ki +tudja, ki tudhassa? Aztán itt van ni, meghalt. + +– Hát arról megint ő nem tehet! – felelt krákogva a szomszéd s +kinyitotta a külső ajtót és hópihével, zuzmarával telt meg a kis szoba. +A halott szinte megrázkódott a hidegtől. A nyitott ajtón a házőrző +komondor dugta be a fejét és keservesen vonított. + +Aztán csak látja a halott, hogy az asszony letérdepel megint az ágy +mellé. Talán csak nem imádkozik tovább? Nem imádkozott, de csendesen +sírdogált és félkezével a mellényt simogatta, amiben Korvin István uram +feküdt. A mellényen volt a vastag ezüstóralánc, végében a kulcsos +órával. Ezen nézte a nagybeteg, hogy mikor kell az orvosságot beszedni. +Hát az asszony sirdogálás közben szépen levette a láncot meg az órát. Az +óra még javában ketyegett és az asszony a füléhez tartotta. Aztán tovább +hullottak a könnyei és a mellényt megint simogatta. A mellényben volt +egy belső zseb, abban tartotta Korvin uram a bugyellárisát. Azt is csak +kihuzogatta csendesen az asszony és belenézett. A nagyobbik kis lánya, – +„aki vele mindig egy követ fújt“, mint az élő Korvin mondogatta, – +mellette állott és kiváncsian a bugyellárisba pislogott. + +– Talán kifutja belőle a temetés, – mondta az anyja. – Vagy tán jobb is +lesz, ha nem szólunk róla Laci bácsinak. Elég gazdag Laci bácsi. + +A kis leány megértőleg bólintgatott. + +Az ágy alatt egy fiókban feküdtek a megboldogult pipái és egyéb szerei, +amelyekre az élet folyamán szüksége volt. A pipákat sorban kirakosgatta +az asszony. + +– Egyet elteszünk Gyuricának, ha felnő, a többit elajándékozzuk. Ezt az +agárfejüt talán éppen Rokoczy bácsinak adjuk. Meg a dohányt is. Ez a +szivarszívó a Laci bácsié legyen. Hát ez az ócska biblia? Ez legyen +Kosárkáé, a sírásóé. + +Később magára hagyták a halottat, aki nem győzött eleget álmélkodni a +látottakon és hallottakon. „Ugyan mi történhetett, – kérdezgette +magában, – hogy a szivarszívómat a vén gazember Laci bácsinak akarják +adni?“ De nem mozdulhatott fektében és csak befelé káromkodott, mikor a +féltékenyen őrzött tárgyak elvándoroltak az ágy fiókjából. Az özvegy +kisírt szemmel visszatért és utólagos szemlét tartott a szobában, nem +felejtett-e el valamit? A sarokban talált egy százesztendős esernyőt. +Hát magával vitte azt. + +Most egy darabig csend volt a házban. A halott úgy hallotta, mintha a +padláson, a feje felett jártak-keltek volna. Később egy csomó ócska +ruhával tért vissza az asszony és azt egy székre helyezte. A nagyobbik +lánya (lehetett olyan tizenötéves forma) mindig a nyomában járt és annak +magyarázta: + +– Ebben esküdtünk apáddal. + +A leány bólintott és tetszettek neki a kabát üveggombjai. + +Nemsokára megélénkült a ház. Innen is, amonnan is jöttek ismerősök, akik +hangos szóval köszöntöttek be, bort ittak és elismerő pillantást +vetettek a halottra. + +– Jobb szegénynek! – mondogatták egyértelmüleg. + +A többi között Krenkó, az asztalos, a sírásó társaságában a szobába +lépett. Az asztalos fekete kabátban volt, mert éppen az ünnepi vacsora +mellől kelt fel és sokáig keresgélt, amíg egy sárga colstokot megtalált +zsebében. Azzal megmérte a halottat, Kosárka, az elvadult képü sírásó +csak a kezével integetett. + +– Tudom, tudom, ha nem is mondja, Krenkó úr. Jó nagy sírt kell a +ténsurnak ásni. Reggeltől estig dolgozhatom, kutya-kemény most odakünn a +föld. + +A szomszéd szobából az özvegy szíves hangja hallatszott: + +– Egy kis szíverősítőt, Krenkó úr. Tessék parancsolni. Maga is, sírásó, +tudom, hogy nehéz a maguk dolga, de nehezebb nekem. Én az egyetlen jó +uramat veszítettem el. Az Isten áldja meg, Krenkó úr, jól csinálja meg +azt a koporsót. Hogy még épségben legyen, amikor engem mellé fektetnek. + +Az asztalos tüszkölt, nagyokat fújt és köhögött és csupán másodpercekre +hallgatott el, amely idő alatt, mint a halott azt kitalálhatta, a +poharat a szájánál tartotta. A sírásó azonban folyton dörmögött, +morgolódott, egyszer azt kérdezte, hogy mi az ördögnek neki a biblia, +mikor a betüket sem ismeri? Amire egy hang, a vén gazember Laci bácsi +hangja azt magyarázta neki, hogy az egészen helyénvaló lesz, hogyha +ezentúl Kosárka János, miután a koporsót a sírba eresztette és +hónaljával az ásóra támaszkodik és a pap utolsó mondókáját mondja, egy +nyitott bibliát tart a kezében. + +– Tetszik ez a halottaknak, meg azoknak, akik a halottak után maradtak, +– erősítette Laci bácsi. + +– Hát akkor a sapkám melyik kezemben fogjam? – elégedetlenkedett +Kosárka, de csakhamar nagyot hallgatott ő is egy hosszú korty folytán. + +„Az én finom lenci borom“, – gondolta magában a halott és voltaképpen +ekkor lett mérges először. + +Még néhány hosszú korty következett és Laci bácsi, – a vén gazember, – a +küszöbön megállott az asztalossal és a sírásóval. A Laci bácsi arca +vörös volt már a sok italtól és a sapka féloldalt állott fején. +Fontoskodva fordult az asztaloshoz: + +– Jól megmérte, Krenkó uram? + +– Egy méter hetven centi, – felelt az asztalos. + +Kosárka csúfolódva nevetett: + +– Nekem nem kell mérték. Ismertem én a ténsurat. Az én szemem a legjobb +mérték. + +– Rendben van, – zárta be a beszélgetést Laci bácsi, aki eddig mindössze +annyiban törődött Korvin atyafiával, hogy úton-útfélen szidalmazta. – +Maguk derék emberek. Gondját viseljék szegény öcsémnek, aki, ime látják, +meghalt… + +Később még a kántor is „átugrott“ egy szóra és a mély borízű hang csak +nagy szünetelések multán hangzott fel-fel a szomszédban. „Az én jó lenci +borom“, – nyögött a halott. A kántor bedugta kótyagos fejét és olyan +csodálkozva rázogatta azt a halott láttára, mintha először látna +halottat. + +– Milyen derék ember, még halottaiban is! – mondta és visszasompolygott +a küszöbről, hogy jó darabig elhallgasson. + +A halott már nyugodni szeretett volna, mikor egy vén asszony lépett a +szobába és egy széken nyugodtan elhelyezkedett szemben Korvinnal. +Lámpást állított az asztalra és a halott megismerte, hogy a vén asszony +senki más, mint Sári néni, a falucska halottvirrasztója. Egy kis +butykost állított maga mellé és azt vizsgálgatta. + +– Parasztoknál jobban megbecsülik az embert, – dünnyögte magában. – Egy +gyűszű bort adnak az éjszakára. Hej, csak uri halott ne volna a világon. +Komisz nép az. Itt van ez is. Ténsúr volt, vagy mi a szösz. Aztán az +ember szomjan vész mellette. Imádkozzék mellette az ördög. Én bizony a +számat se nyitom ki. Aztán meg hogy én öltöztessem fel? Öltöztesse a +manó. + +A kortyok sebesen szaladtak lefelé a vénasszony torkán, aztán csak +nekiállott felöltöztetni Korvin uramat. + +– Be hajlékony a lábad, hé! – mondta, miközben a szűk magyar nadrágba +bujtatta. + +Majd a mentét húzta rá. Felültette a halottat és az el sem dőlt. + +– Kemény derekad volt, lelkem! – folytatta és erősen visszalökte az +ágyba. + +Valami kenőcsöt vett elő és azzal a haját bekente, majd megfésülte. + +– Bezzeg feleségednek már nem kellesz. A vén Sári pederje tán ki a +bajuszodat, te ördögfajzat! No, gyere, hadd pederjem ki. + +Huzogatta, pedergette a halott bajuszát a nagyon vénasszony és közben a +bortól és éjszakázástól beködösült emlékein át valami furcsa emlék +kezdett motozni a moha között, ami emlékezését betakarta. Mint mikor a +megdermedt bogár kezd téli álmából ébredezni, ahogy mozgatni kezdi +lábait, szárnyait, úgy bontakozott ki a vénasszony régen elfelejtett +emléke. + +– Nini, hiszen te vagy a Korvin Pista! – dünnyögte, megállva munkájában. +– A szép Korvin Pista. Hát te haltál meg az este? Ejnye, be furcsa, hogy +te haltál meg! Ejnye, no, hogy te is meghaltál! Egyszer valamikor, – +vagy talán kétszer is, – ott kint vártalak a Hernád füzesében, mikor még +az első uram élt. Hát mind meghaltok ti férfiak? + +Egy-két korty bor után még jobban emlékezett a halottvirrasztó +vénasszony. + +– Azt mondtad nekem mindig, hogy Sárika, kedves Sárika, imádott Sárika. +Fogtad a két kezem, mint valami kisasszonyét. Aztán mennyit hazudtál a +fülembe!… Hej, ti férfiak, hogy mindig csak hazudozni tudtok! Csak egy +mondana már igazat. Vén asszony vagyok, de igazat férfiszájból még nem +hallottam. Hát te is meghaltál, derék Korvin Pista? Hát persze, hogy +meghaltál. A halálba veszekedett a feleséged. Hallgattál volna rám, ne +vetted volna el. No, legyen szép a bajuszod odaát a másvilágon. Az öreg +Sári jobban ápolt volna, az a vén Sári, de aztán már nem kellettem +neked. + +A vénasszony tett-vett a halott körül, mintha a gyermeke lett volna, úgy +dédelgette. Erőtlen karjaiban lett annyi erő, hogy a halott nehéz embert +fölemelje, megforgassa, megigazgassa. + +– Légy olyan szép, mint legénykorodban, – dörmögte csendesen. – A régi +szeretőd nem hágy csúnyán a másvilágra menni. No, nesze még ez a +nyakkendő is. + +A vén asszony babuskálta, dédelgette a ténsurat, mintha az még élne. +Közben elfogyott a bor s ezért szemrehányást tett. + +– Bezzeg te nem sajnálnád a vén Sáritól a bort, mint az a fösvény +feleséged. + +De ekkor, akárcsak a színpadokon szokás, kopogtak az ajtón és egy +őszöreg ember lépett a szobába. Senki más, mint Hankó János, a helybeli +harangozó, aki végezvén az éjféli misével, eljött segíteni a +virrasztásban a feleségének. + +– Kend az? – kérdezte Sári néni és már sirdogált, mint a halottak +virrasztásánál megszokta. + +– Én magam, – felelt a harangozó. – Hoztam egy kis borocskát a +tisztelendő úrtól. Nem valami jó ember volt a téns, sohase láttuk a +templomban. + +– Hát kend tán valami jó ember, – pattant fel Sári néni – pedig kend +örökké a templom körül van? + +– Nono, Sári, – csillapította az őszöreg ember – nekem hivatalom van +ott. + +De Sári néni már csak elmondta, ami a szívén feküdt. + +– Úgy nézze meg kend ezt az embert, a ténsurat, hogy ő volt a legszebb +legény Zelegócon. Szebb, mint kend, meg minden fajtája… + +A harangozó vállat vont. + +– Csak egyszer harangozok neki, – mormogta. – Rosszabb, mint egy +paraszt. + +– Hisz mindig mondtam, – felelt Sári néni. + +A vén harangozó leverte ruhájáról a havat. Derekas hóesés lehetett +odakünn, hóval telt meg az egész szoba. Az ablak alatt hangos, vidám +beszéd, távoli rikkantások hallatszottak: a falusi nép járt haza az +éjféli miséről. Éppen a ház előtt kiáltotta túláradó szívvel valami +legényféle: + +– Sári, farsangban egymásé leszünk… + +Aztán csend lett, olyan csend, hogy szinte hallani lehetett odakívül a +hó szakadását. + +– Alszik kend? – kérdezte Sári néni. + +A vén harangozó egy sarokban elaludt és őszöreg fejét lehajtotta. + +A vén asszony merőn a falra nézett és álomhoz készülődött maga is, +amikor a halott felérzett és csendesen megszólalt: + +– Sári néni, a bundámat! + +A vénasszony megrázta a fejét, mint aki valami rosszat látott +félálomban. Hess, te rossz álom! Aludjunk tovább. + +De a halott megint mondta: + +– A bundámat, mert fázom. + +Sári néni erre talpra állott. Elfehéredve és remegve állott a helyén és +a halott megint a bundáját kérte. + +– János, – kiáltotta Sári néni, – ébredj fel. A ténsúr a bundáját kéri… + +Az őszöreg harangozó hanyathomlok rohant ki a szobából. Egy perc alatt +talpon volt az egész ház. Rokoczy szomszédnak csak annyi ideje volt, +hogy a sapkáját nyomja a fejébe. A tegnapi özvegy éles hangon beszélt a +szomszéd szobában és Laci bácsi káromkodott az ajtó előtt. + +– Egy méter hetven centi! Ki az ördög fizeti most ezt? + +A gyerekek hangosan sírtak és a harangozó mindenáron a papért akart +menni. + +Nem mert senki a szobába lépni és Sári néni a félhalott körül +foglalatoskodva, dörmögve igazgatta a vánkost annak feje alatt. + +– Csak nem csinálja ezt a szégyent a ténsúr? Aki egyszer meghalt, az +halott. Miatyánk… Csak a lelke jött vissza! Szűz Mária… Segítsd örök +nyugalomra. + +Özvegy Korvinné hevesen beszélt odakünn: + +– Ugy-e, megmondtam előre? Ez az ember képes még erre is! Laci bácsi, +maga ismerte! + +– Hetven centi! – mérgelődött Laci bácsi. + +– Ne bolondozzon a ténsúr! – babuskálta Korvin Istvánt Sári néni. – +Ugyan, hogy nem tud már egyszer, végtére megnyugodni? Elmult már minden. +Az uram szépen kiharangozza. Jobb lesz odakünn, pihenjen meg. A bajszát +is kipedertem. + +A halott még mozdult néhányat, aztán véglegesen, csendesen meghalt. + + + + +Kázmér. + +Ez a történet még abból az időből való, amikor a Szepességben – de még +túl a lengyel gránicon is – egyetlen valamirevaló férfiember volt, +Poprádi Pál, a késmárki takács. Valószínü, hogy voltak más férfiak még +Poprádi Pálon kívül azon a lapos fensikon, amelyet egyfelől a +földszínéből meredeken kiemelkedő Kárpát, másfelől a gyors Poprád +határol, – csakhogy a többiről nem beszél a krónika. A Kárpát színe itt +már sötétzöldre válik és sűrűn mutogatja hófödte völgyeit, szakadékait, +mint egy szép asszony gömbölyü vállait. A csúcsoknak még emberi +ábrázatuk van messziről, csak ha soká nézi őket az ember, akkor látja, +hogy nem horgas orru, hegyes süvegü, meredt szemü lengyel vitézek +őrködnek odafönt elátkozottságukban, hanem csak kövek, kövek, meg +sziklák. Csak még annak a hegynek van emberi ábrázata ezen a tájon, +amelynek orrlyukaiból a dermesztő szél szokott végigszáguldani a +fensikon, hogy a rozsok ijedten lapulnak a földhöz és a Poprád vize +elsötétedik. Mintha átlátszó medrében a kövek is dideregnének és a +hidegtől elsötétednek. Ha szél nem fuj, akkor aztán kitesz magáért a +Poprád. Ezüst habjai alatt a szivárvány színeiben csillogó kavicsok +között játszik a tarka pisztráng. Mintha megannyi színes szemek +nézegetnének onnan a mélyből a napsugár felé. A csodálatosan szép kék +kövek bizonyosan azoknak a szepességi lányoknak a szemei, akik Poprádi +Pál miatt elsírták a szemük világát. + +Hát szép legény volt, szép ember volt a késmárki takács. Ha meg nem +házasodott volna, tán nem is haragudott volna senki fekete szakállára, +sötétkék szemére, lecsüngő szőke hajára, amely olyan finom volt, mint a +legjobb szepességi len. (Nem csoda, eleget játszottak vele az +asszonykezek. De mert megházasodott, hát valaki nagyon haragudott arra +az ő asszonycsábító szépségére. Az a valaki pedig a hites felesége volt, +született Koncz-leány. + +A takács jómódu ember volt, – akkoriban még járt az a legenda, hogy a +Krisztus urunk ruhácskáját a szepességi takácsok szőtték, azért tartott +az olyan hosszú ideig. Talán tíz szövőgépe is kattogott késmárki +házában, ő maga csak a portékájával utazott a lengyel vásárokra, néha +még Bécsbe is. Mikor az emeletes, vászonnal megrakott szekér bakján ment +el hazulról Poprádi uram, a felesége eltitkolta a féltékenységét. +Poprádiné – született Koncz-leány – már odahaza a szülei háznál +megtanulta, hogy a szepességi kereskedők feleségei, gyermekei az +esztendő nagy részét egyedül, magányosságban töltik. A férfiak a +vásárokat járják és az övük tele van arannyal, az iszákjuk ezüsttel, +amikor hazatérnek. Otthon aztán egy hétig még azzal foglalkoznak, hogy a +sok tallér közül kiválasszák a hamisakat. Csak akkor érnek rá +megcsókolni a feleségüket, gyermeküket. Ez így volt százesztendők óta. +Olyan szepességi asszony még nem volt, aki féltékeny lett volna az +urára, ha az emeletes társzekérrel hagyta el a várost. + +Csakhogy Poprádi Pál vásznak nélkül is eljárogatott hazulról. Volt egy +fuvarosa, a sánta Libórius. Az úgy el tudta vinni Poprádi uramat, hogy +soha senki sem tudta meg, hogy hová viszi. Ugyanezért Késmárkon nemcsak +Poprádi Pálné, de más asszonyok is – főként atyafiságbeli asszonyok – +gyűlölték Libóriust és gyakran kívánták neki, hogy bár sántulna meg a +másik lábára is. Habár hiszen fuvarozni azután is tudott volna. +Megpróbálták szép szóval, ajándékokkal, fenyegetéssel kicsikarni a sánta +Libóriusból, hogy hová hordja néha-napján a takácsot, hogy az hetekig +nem tud hazakerülni. A sánta ember csendesen mosolygott a bajusza alatt +és szokása szerint a kucsmájához beszélt, mert a rossz lelkiismerete +miatt csak abba mert belenézni. + +– Ha én mindent elmondanék, amit a hosszú életben láttam, tapasztaltam!… +Talán nincs is olyan országút Lengyel-Magyarországon, amelyiken már ne +hajtottam volna. Nincsen olyan útszéli fogadó, amelyikben ne etettem +volna. Nincs is olyan csárdásné, akit meg ne csókoltam volna… Hej, régen +volt! + +Aztán fejébe nyomta a kucsmáját, többet nem beszélt. Elég az hozzá, hogy +olyan megátalkodott gonosztévő volt ez a bizonyos Libórius, hogy még a +lovaihoz is úgy szólott, hogy a fülükbe súgta a mondanivalóját. + +Hogy Poprádi Pál uramat ezekután nem kérdezték meg az őt titokzatos +útjairól, az csak mindenki előtt természetesnek látszik, szeretett +felebarátaim. + +Pedig otthon már egyik gyerek a másik után kopogtatott be a takács-ház +ablakán, a hangjukkal túlvisították a szövőgépek kattogását, mert +egészséges, jótorkú gyerekek voltak. + +– Pedig az apjuk sohasem énekel, – mondta Koncz Istvánné, a gyerekek +keresztanyja. + +– Ki tudja azt? Lehet, hogy csak itthon nem énekel! – sóhajtott föl +Poprádiné, – a jókedvét máshol hagyja. + +– Igaz, hogy itthon mindig rossz kedve van, – fűzte hozzá a komaasszony. +– Még én rám is úgy néz, mint a vasvilla, pedig senki olyan leveseket +nem tud neki főzni, ha betegen hazakerül, mint én. + +Az atyafiságbeli többi asszonynép – akik titokban valamennyien szerették +volna egyszer megtapogatni a Poprádi Pál szőke haját (vagy talán meg is +tapogatták!) – vígasztalgatta, körülvette az elárvult menyecskét. + +– Majd ha a gyerekek megnőnek, – mondta az egyik. + +– Csak benő egyszer a fejelágya! – folytatta a másik. + +– Ha egyszer jól megbetegedne, – tervezte a harmadik, – soha többé el +nem kívánkozna. + +Ha odahaza volt Poprádi Pál, akkor a legnagyobbik fiával, Palkóval +szokott legtöbbet foglalkozni. Szerette azt a gyereket, mint a +szemefényét. Talán azért, mert önmagát látta benne. A gyerek a földre +köpött, ha az asszonyok megcsókolták. + +Hát ez a bizonyos Palkó szólott közbe a Poprádi uram dolgaiba. Egyszer, +amidőn már hetek óta távol volt, a gyerek hirtelen megbetegedett. Az +asszony-rokonok nyomban lecsaptak a házra és napestig biztatták +Poprádinét: + +– Anna, itt van az idő, hogy az urad után menj, hogy előkerítsed a föld +alól is. Sohasem bocsátaná meg neked, ha a gyerek az ő távollétében +meghalna. + +– Nem hagyhatom itt a beteg gyerekemet, – védekezett Poprádiné. + +– Itt maradunk mi éjjel-nappal a gyerek mellett. Te csak hozd haza az +uradat, – hangzott a biztatás. + +Anna ingadozni kezdett. A szerelem erősebb volt benne az anyai +aggodalomnál. Beleegyezett, hogy reggelre elhivassák Libórius fuvarost. +A sánta embernek megmutatták a lázban égő fiúcskát. + +– Tudja, Libórius, hogy mennyire imádja a gazda a gyereket? – kérdezte +Konczné, a kománé. + +A sánta ember a kucsmájába bólintott. + +Egy szó ellenvetést sem tett, amikor Poprádiné bundába, nagykendőbe +burkolózva elhelyezkedett a kocsiján. + +– Vigyen az uram után. + +A vén fuvaros elkomorodva meresztette a szemét a lovak fülére, aztán +hirtelen végighúzott a nyergesen. + +– Hát gyerünk, – mondta nagyot káromkodva. + +– De odavigyen ám, ahol az uramat hagyta, – aggodalmaskodott az asszony. + +– Odaviszem, – felelt sötéten a fuvaros, aztán többé egy szót sem szólt. + +Csakhamar kiértek a városból, a deres országúton ügettek a lovak. Tél +eleje volt, a Kárpátból már elindultak a hideg szelek, de a hó még nem +esett le. Egymásután maradoztak el a falvak, városok. Bélán a +borovicskafőzőnél megállott Libórius és beugrott egy kis szíverősítőre. + +– Itt van a legjobb borovicska az egész országban, – mondta, amikor +kipirosodott füllel elfoglalta helyét a bakon. + +A Poprád szürke jégtáblákat üzve kanyargott az országút mellett, parti +fák és bokrok dideregve nézegették magukat elhomályosult tükrében. A +Kárpát csúcsai kiélesedtek a ritkás levegőben és a sárga-fehéres mező +sárga bokrai között sietve vitte vöröses bundáját egy róka. A fuvaros +lovai szinte maguktól fordultak be egy dülőútra és Libórius ostorával +szótlanul mutatott egy vöröstéglás házra, amely megkopott fenyők közül +emelkedett ki. Poprádinénak nagyot dobbant a szíve, a fuvaros lovai +csilingelve állottak meg a bezárt kapu előtt. Mintha csak a lovak +csengőjét ismerték volna meg, a három farkasfogó komondor, amely +messziről vésztjósló ugatással várta a kocsit, most elhallgatott és +körülszaglászta a kerekeket. Egy másodperc múlva a kapu is fölnyilott és +a küszöbön egy kékszemü, telt, fehérbőrü asszony jelent meg, aki +lengyeles, rövid bundácskát viselt és a szoknyája alól piros papucsok +kandikáltak elő. + +Poprádiné hirtelen elhatározással leugrott a kocsiról, – máskor +bizonyosan a lábát törte volna, de most fürgévé, ügyessé tette a +pillanat. Gyorsan a meghökkent asszony elé állott és farkasszemet nézett +vele… + +– Én Poprádiné vagyok, – mondta elfulladva. + +Az asszony nem felelt, csak egy öldöklő pillantást vetett Libóriusra, +akiből e pillanatban füle vörös hegyén kívül mit sem lehetett látni. + +– Azért jöttem, hogy az uramat hazavigyem… megbetegedett a fiacskánk, – +rebegte Poprádiné, önkéntelenül siróvá változott hangon. + +De egy másodperc múlva már megerősödve, nyugodt hangon füzte hozzá: + +– Lengyel kereskedők keresik, akik sok-sok vásznat akarnak tőle venni. + +Az a másik asszony csak hallgatott és a himzett papucsa orrát nézte. +Poprádiné ezalatt jól szemügyre vette. Nem volt sem szebb, sem +fiatalabb, mint ő. Csak a haja volt a füle mellett furcsán göndörítve, +mint a lengyel asszonyoknak. („Az utálatosnak!“) Nem látszott sem +rossznak, sem jónak. Az indulat, amely megmozgatta a bekecset a mellén, +lassan sok piros vért lövelt fehér arcába. + +– Én azt hittem, – mondta csöndesen végre, – hogy Poprádi otthon van, +mert itt nincsen. + +Majd gyorsan, sietve, szinte hadarva folytatta: + +– Tudnia kell, asszonyom, hogy nekem nincsen viszonyom Poprádival. Igaz, +hogy özvegyasszony vagyok, senkinek se tartozom felelősséggel, de mégis +nem kellene házasember nekem. Ő ide szokott jönni a +kereskedő-barátaival, – a lengyelekkel, – mert nálam jó bor van, +azonkívül olyan ételeket főzök, amilyent a lengyelek szeretnek. Ennyi az +egész. + +– Tehát hol van az uram? – kérdezte hitetlenkedve, gúnyosan Poprádiné. – +Magának jobban kell tudni, mint nekem. + +A másik asszony észre sem látszott venni az epés megjegyzést. + +– Ha a fiacskája beteg, – mondta komoly nyugalommal, – akkor haza kell +neki mennie. Majd én segítek a megtalálásában. + +Poprádiné habozva nézett az asszonyra. Az elpirosodva állotta tekintetét +és zavartan mormogta: + +– Ne higyje talán, hogy nekem az ura pénze kell. Ez a ház és a földek az +enyémek. Szólj hát, Libórius, te sánta kutya, ki vagyok én? + +– Jó asszony, nagyon jó asszony, – dünnyögött a fuvaros a lovai felé. + +– Igen, én jó vagyok, – mondta az asszony. – Én tudom, hogy jó vagyok. +Segíteni fogok magának… Haza kell neki menni. Várjon meg. + +Bezárta a kaput és percek múlva ujra előjött a kutyáival. Rövid +csizmácskát húzott és hosszú, férfias bundát. A fejét a homlokáig +bekötötte valami turbánnal. Egy rövid karabélyt dobott a szekérbe. + +– Igy bátorságosabban utazunk, – mondta és fölugrott Poprádiné mellé. + +– Podolinba hajts! – parancsolta a kocsisnak. + +– Messze van, – felelt a fuvaros. + +Az asszony a karabély agyával megtaszította a fuvaros vállát és az a +lovak közé csapott. + +– Ha szólni akar valamit hozzám, Kázmérnak szólítson. Ez volt a férjem +neve, – mondta még az asszony és a kezét a vadmacskabőrbe dugta. + +Talán egy félóráig haladtak már a deres utakon, lombja vesztett fák +alatt és kopár mezők között, amikor Poprádiné sóhajtva megszólalt: + +– Mit gondol, Kázmér, szeret engem az uram? + +Kázmér összeráncolta a homlokát: + +– Szereti, – mondta nyugodtan. + +– Aztán mégis elmegy hazulról, – rebegte bizonyos boldogsággal +Poprádiné. + +A másik asszony komoran, szinte szigorúan felelt: + +– Asszonyom, maga nem tud bánni az urával. Majd egyszer, máskor, ha +nyugodtabb időket élünk, megmondom magának, hogy mit szeret Poprádi. +Most nincs kedvem beszélgetni. Most csak arra vagyok kíváncsi, hogy +csakugyan Podolinban van-e? – szólt és a hangjában fenyegető indulat +rezgett. + +– Mi van Podolinban? – kérdezte Poprádiné. + +– Azt nem kell magának tudni. Gondoljon beteg gyermekére és imádkozzon +érte. Én a maga helyében nem tudtam volna otthagyni a fiamat, aki nekem +nincsen. De azért segítek magának. Ne mondhassa rólam senki, hogy rossz +vagyok. + +Poprádiné később még néhány kérdést tett, de miután egyikre sem kapott +választ, végleg elhallgatott. + +Estére hajlott az idő, amikor a távolban föltünedeztek a podolini +tornyok. Lassan ereszkedtek lefelé a völgyi városkába és a messzi +mezőkről vándoremberek tűzrakása fénylett. A határszéli hegyek mögött +lebukó nap még megvilágította a lengyel kolostortorony keresztjét, aztán +eltünt a fény. Odalent, a magas országút alatt csak a Poprád zúgott téli +hangjain. + +– Fáradtak a lovaim! – szólt hátra a város közelében Libórius. + +– Forduljanak föl a lovaid, meg te magad is, ha abba a házba nem viszel, +ahol a gazdát megtalálom, – szólt csendesen a fogai közül Kázmér. + +Libórius keresztet vetett: + +– Agyonlő az úr! + +– Vagy én lövöm keresztül a koponyád, te sánta kutya. Nem hallottad, +hogy a fiacskája beteg? + +– Láttam. A két szememmel láttam, te jó asszony vagy. Azért vagyok itt. +Csak azért. + +Kázmér fölemelkedett az ülésben. Kivette az ostort a fuvaros kezéből és +erőteljesen megcsapkodta a lovak hátát. + +– Ott legyünk ám mindjárt, Libórius, – mondta fenyegetőleg. + +– Végem van! – nyögött a fuvaros. + +– Igyál pálinkát. Itt a kulacs. Ne félj, – biztatta Kázmér és a szeme +úgy villogott, mint egy nőstényfarkasé. + +Már leszállott a fagyos este, amikor elérték a város első házait. A +hegyek sötétségbe burkolóztak a város felett, valahol messze egy +olajlámpást ringatott a szél. + +A fuvaros megállította a lovakat és egy vaskosaras ablaku házra +mutatott, amely jobbra húzódott meg az országút mentén. Aztán keresztet +vetett. + +Kázmér leugrott az ülésből. Poprádiné utána akart lépni, de az asszony +vasmarokkal fogta meg a kezét. + +– Maga itt marad. Itt magának semmi keresnivalója nincs. Itt már én +beszélek, – sziszegte félelmetes indulattal. – Várjon nyugodtan, +mindjárt itt lesz az ura. Libórius, vigyázz az asszonyra! + +Félkézzel megemelte a bundáját és hosszú, határozott lépésekkel tartott +a csöndes ház felé. Valamit keresgélni látszott a keblében. + +– Krisztus velünk van, jó asszonyka! – kiáltotta utána rémülten a sánta +fuvaros. – Csak vér ne legyen. + +Kázmér asszony hátra sem fordult, a kezével meglökte a falbaépített kis +ajtót, aztán eltünt a házban. Poprádiné a rémülettől megzsibbadva, +kerekre nyitott szemmel nézett utána. + +Talán két-három perc múlott el. A fuvaros halkan imádkozott a bakon, +Poprádiné előtt a fiacskája lázban égő arca lebegett. + +A vaskosaras házon fölpattant az ajtó és a Poprádi szürke bundája lett +láthatóvá. Gyorsan közeledett a kocsihoz, az arca halotthalvány volt, az +ajka remegett. + +– Beteg a Palkó! – mondta fogvacogva. + +Kázmér mögötte jött és az arcán diadalmas, vad mosoly játszott. Villogó +szemmel nézett Poprádinéra: + +– Csak vigye haza Pált!… Nekem még van itt egy kis dolgom! – mondta +süvöltő hangon. + +A fuvaros Jézust kiáltva csapott agyonhajszolt lovai közé és a szekér +vágtatva gurult a gömbölyü köveken. + +* + +A kis fiu meggyógyult és a késmárki takácsmester többé sohasem ment el +hazulról vászonnal megrakott emeletes szekér nélkül. Libórius később +öregségében néha elkottyantotta magát a korcsmában: + +– Az összes apostolok vigyáztak azon az éjszakán arra a podolini lányra. +Még ma sem tudom hogyan maradhatott életben? + + + + +Falu. + +Állt valamikor, az én gyermekkoromban, Budán, – a koronázó városban, – +egy régi, földszintes sárga ház, amelynek tölgyfakapuja felett régi +családi címer hirdette, hogy a ház nemesember tulajdona. Nagy kert és +számos cselédház környékezte a házat és egészben véve olyan volt a ház, +mintha valahol faluhelyen állana dupla fedelével és vasrácsos +ablakaival. Ha a kapu nyitva volt, az udvarból piszkosszőrü komondorok +rohantak ki falusias ugatással és a cselédek is olyan ruhában jártak, +mintha nem is a koronázó város kellős közepén volnának, hanem valami +pusztai majorságban. A szobalányok mezítláb, rövid, tarka rokolyában +szaladgáltak az udvaron és a kapuban bámész szemeket vetve maga körül, +pipázgatott az öregbéres. Estefelé fejősteheneket hajtott be az udvarra +a budai hegyek közül a házicsordás és éjszakánként erre felfogadott +ember kiáltotta az ablakok alatt a falusi bakterek rendes felszólalását. +Különben a ház úrnője nem tudott volna nyugodtan aludni. Mert asszony +lakott e falusias házban, a koronázó város közepén, egy öreg nemes +asszony: Bátori Jánosné, aki talán volt már kilencven esztendős is. +Minden maradéka, hozzátartozója kihalt Bátoriné mellől a rengeteg hosszu +élet folyamán és mikor már csupa sír volt körülötte falujában, Budára +költözött, hogy felejtse halottait, meg hogy közelebb legyenek az +orvosok. + +A világon nem igen érdekelte már semmi Bátori Jánosnét, – hiszen +kilencven esztendős korban már nem igen várhatni új dolgokat az élettől, +– csupán az orvosok voltak azok, akiknek kedvéért élt. Tulajdonképpen +tiszamenti faluját is azért hagyta oda és költözött egész háznépestől az +idegen nagy városba, hogy minél több orvossal megismerkedhessen. A sok +orvos között bizonnyal akad egy olyan tudós ember, aki a kilencven +esztendőhöz még néhányat könnyen hozzá tud toldani, – habár az +öregasszony eddig még sohasem volt beteg. Azon fajtából származott, aki +nem ismeri a szenvedéseket, gyötrelmeket, amelyek a halált megelőzik. A +halál úgy csapott le eddig minden gyermekére, rokonára, mint magasból a +sas: hirtelen, láthatatlanul. És éppen ez volt az, amitől az öreg +asszony szörnyüségesen rettegett. Nem is annyira a haláltól félt, mint +inkább attól, hogy nem fogja tudni halála óráját és elmulik anélkül, +hogy arra megfelelőképpen előkészülhessen. Minden születésnapján, – a +születésnapokat Gáspárics nevü udvarmestere tartotta számon, – maga köré +gyűjtötte udvarbeli cselédeit, régi asszonyszolgálóit és a jégszürke +fejű szolgákat, akik még urát, gyermekeit, testvéreit szolgálták és a +nagy karosszékből gyönge hangon elbúcsúzott tőlük. Gáspárics, – egy +zömök, görbeorrú emberke, aki már harminc év óta deresedett, – a +nagyasszony intésére felolvasta a végrendeletet és az öreg cselédek +éppen úgy sirdogáltak, mintha Bátoriné valójában haldokolt volna. Már +mindenki tudta, hogy kinek mit és mennyit hagyományozott vagyonából a +nagyasszony; az egyházak, iskolák és kolostorok jó előre értesíttettek a +hagyomány összegéről; a harangozók a környéken már évek óta rovattak +korcsmáikban a Bátori-féle végrendelkezés örömére és a mezitlábos +szobalányoknak (a nagyasszony nem tűrte a papucskopogást maga körül) +megvolt a választottjuk arra az időre, amikor a nagyasszonytól +örökölnek. + +És egyik születésnap követte a másikat. Esztendőről-esztendőre nem +változott a nagyasszony állapota. Gáspáricsnak mind kevesebb foga lett +és ugyancsak kapdosnia kellett a szavak után, hogy helyesen +hangsúlyozzon és néha szórakozottságból kétszer is megünnepelték a +Bátoriné születése napját esztendőnként. De nem siettetésből cselekedték +ezt. Ugyan minek is siettek volna? Hisz a nagyasszony körül mindenkinek +jó dolga volt, csupán a fölfogadott bakter panaszkodott néha. Neki +ugyanis nem hagyományozott a nagyasszony semmit, azon való haragjában, +hogy minden éjjel felkölti álmából. Pedig anélkül is fölébredt volna +bizonyos időben és ha ugyanakkor nem hallja a bakter kiáltását, +kétségbeesésében azt hihette volna, hogy már meghalt. Reggel, mikor a +nagyasszonyt felöltöztették szobaleányai, kezdetét vette az orvosok +látogatása. Gáspárics uram egy régi batáron bejárta a várost és +vadászott az olyan orvosokra, akik még eddig nem látták a nagyasszonyt. +Egyszernél többször nem hívott egy orvost Bátoriné, persze, a lusta +Gáspárics néha ebben is megcsalta. + +A nagyasszony a karosszékben ült és Gáspárics ünnepélyesen vezette be a +soron lévő doktort. A nagyasszony beesett szemével figyelmesen nézett a +doktor arcába, aztán hirtelen azt kérdezte: + +– Meddig élhetek én? Ezt szeretném tudni. + +Ha a doktor himezett-hámozott és „az emberi kor legvégső határáig“, vagy +„az a természettől függ“-féle feleletet adott, a nagyasszony biccentett +a fejével és mérgesen azt mondta: + +– Adja vissza a diplomáját, orvos úr, ennyit magam is tudok. Tán még +Gáspárics is. Igaz? Gáspárics? + +Gáspárics búsan billegtette a fejét, mert ő már tudta, hogy a +nagyasszony az orvos távozása után ráförmed: + +– Mindig bolonddá akarsz tenni, Gáspárics? Minek hozol nekem ilyen +fajankókat? Ha megharagítasz, kitöröllek a végrendeletemből. + +A nagyasszony azokat az orvosokat szerette, akik vidáman és jókedvűen +paroláztak vele és legalább is száz esztendőt igértek neki. Ilyenkor meg +hagyta magát vizsgálni és büszkén hallgatta a doktor szavait: + +– A tüdő, máj, vese olyan jó, mint egy fiatal leányé. + +– Hát a gyomor, orvos úr? + +– Akár a struccé, nagyságos asszony. + +– Hallod, Gáspárics, mint a struccé, – kiáltotta gyermekes örömmel a +nagyasszony. – Soha se volt nekem semmi bajom a gyomrommal. Csak +Gáspárics fogja reám, hogy beteg vagyok. + +Gáspárics búsan integetett és rezignáltan hallgatta a doktorok +szemrehányását: + +– Udvarmester úr, ilyesmit ne merészeljen mondani. A nagyságos asszony +egészséges, mint a makk. + +Az ilyen doktorokat bőven megajándékozta a nagyasszony és Gáspárics +hallgatta egész nap, amint Bátoriné magában mondogatta: + +– Mint a struccé! No ugyan ki hitte volna? + +Még a szobaleányaival sem pörlekedett az ilyen napokon, sőt utasításokat +adott a mindig jelen levő udvarmesternek: + +– Gáspárics, írj be Szerénnek kétezret. Nagyon puha, meleg a tenyere. +Csak írd be Gáspárics, Szerén megérdemli. Mit? Azt mondod, hogy nem puha +a tenyere, hanem kemény? Bolonddá akarsz tenni? Csak írj be kétezret, +ahogyan parancsolom. + +Így folytak a napok a régi földszintes házban és semmi sem változott. A +falusi munkához, szabad levegőhöz szokott pusztai cselédek eltunyultak, +belefáradtak az örökös semmittevésbe. Az öregbéres olyan kövér volt, +hogy mozogni se igen tudott és ha valaki az utcáról bepillantott a +nyitott kapun, olyan kövér asszonycselédeket látott a tágas udvaron, +hogy bámulatában megállott. A kuvaszok elveszítették hangjukat, de a +kuvaszokat még ki lehetett cserélni az otthoniakkal; bizonnyal sokat +regéltek otthon a Budáról jött komondorok testvéreiknek arról, amit +láttak. De a cselédek bezzeg nem mehettek haza és mérhetetlenül +unatkoztak a koronázó városban. + +* + +Egy reggelen – pedig előző nap éppen száztíz esztendőt igért egy huncut +pesti doktor Bátorinénak – halva találták a nagyasszonyt ágyában. +Meghalt álmában, anélkül, hogy tudott volna róla. A szobalányok nyomban +elővették régi papucsaikat s úgy kipegtek-kopogtak a nagyasszony körül, +hogy az máskor kétségbeejtő lett volna. De most meg se mozdult. Az +öregbéres – a bámész tekintetü – még délelőtt kijelentette, hogy ő nem +marad tovább a koronázó városban és nyomban elindult haza, a tiszamenti +faluba. Vitte magával a vígan ugrándozó kuvaszokat is. Gáspárics, aki +végre kedve szerint kipödörtethette a bajszát (a nagyasszony nem állta a +pomádé-szagot), hiába tartóztatta a cselédeket. + +– Legalább a jussot várjátok meg! + +Nem vártak azok. Délután az asszonycselédek keltek útra falujok felé és +mire bealkonyodott, olyan üres volt a nagy ház, hogy talán egér se +maradt benne. Hisz az egeret is falúról hozták. És most az is +hazaszökött. Az udvarmester egy darabig tengett-lengett a halott körül, +aztán hirtelen félni kezdett és elfutott. Hazáig, falujáig meg sem +állott. + +Úgy maradt a nagyasszony egyedül, magában, pedig mindenét a cselédeknek +hagyományozta. A falu hazavitte az ő gyermekeit nagy gyorsasággal. + + + + +A Hartwig. + +Ez a történet abból az időből való, amikor még a Halál is másforma +ruhában járt s néha vissza engedte azokat térni a földre, akiket pedig +már magával vitt a szekerén. Bizonyos, hogy néhány száz esztendő előtt, +a felleges középkor századaiban vagy az emberek voltak mások, mint +manapság, vagy a természet rendjében voltak olyan változások, +amilyeneket már nem látunk. Az a rengeteg középkori legenda, amely reánk +maradt: visszajáró halottakról, kísértő királyokról és szentéletű +papokról, vajjon mind eszelős költőknek hagymázos látománya-e? Régi +várak, régi házak, ódon városok naplemente után a valóságos életből +mintha egyenesen a költők fantáziájának a birodalmába léptek volna. Az +esőcsatornák és széles ereszek alatt úgy jártak-keltek a kísértetek, +mint odahaza. Az éjjeli őrök megsüvegelték a tekintélyesebbeket közülük; +a kései órában hazafelé bandukoló középkori polgár csöppet sem +csodálkozott azon, ha útjában megholt királlyal vagy fejetlen baráttal +találkozott. Hová lettek a középkor megszámlálhatatlan kísértetei? +Aludni mentek volna valamennyien? Elkésett asszonyok arcára már sohasem +leheli többé hideg csókját a ködből-árnyból szőtt zsoldoskatona, akit +csaknem valamennyi középkori városban agyoncsaptak a harmincéves +báborúban? És a várúr lengő szakállát nem ezüstözi meg többé a +holdsugár, amely régi toronytetők között folyamként hömpölyög alá a +csendességben? Elmentek volna ők mind? A sírboltok lakói, a temetők +nyughatatlanjai, akiknek saruján már ugyan nem csörgött a sarkantyú, de +fénylett? Ki zörgeti a láncokat a mély pincékben? És ki fújja el a +mécses lángját széltelen éjszaka? Az ablak nem zörög, ajtó zára nem +nyikordul, a régi tornyok alatt, az ódon, kikoptatott kövezeten a +holdsugár csupán egyedül bogarászik, senki, semmi nem suhan tova a +vaskosaras ablakok alatt, hogy elvigye az alvók álmait. + +… De abban az időben a kísértetek még olyan szabadon, nyugodtan +sétálgattak a régi városnak piacán, a régi házak folyosóján, mintha nem +is mentek volna el innen mindörökre és csupán nappalra vonulnak el a +városka polgárai sorából. + +A legnevezetesebb kísértet ebben az időben Késmárkon egy Hartwig nevű +szepességi polgár volt, akire már a legöregebb emberek is úgy +emlékeztek, mint a legrégibb késmárki kísértetre. Nem igen volt a +városban ember, aki egyszer-kétszer nem látta volna már „a Hartwig“-ot, +– ahogyan közönségesen nevezték. Ismerték vörös, kurucos szabásu +mentéjét, sárga, sarkantyús csizmáját és tollas kucsmáját, amely alatt +kontyba volt kötve a haja, mint a Thököly hajduié. Tudták szokásait: a +zimankós időt szerette, midőn a Kárpátról süvöltő szél még az ölesfalu +késmárki házakon is behatolt és a szélkakasok megriadva forgolódtak a +tornyokon és háztetőkön. Ilyenkor jött elő valahonnan „a Hartwig“ és +végigjárta a várost, besétált a Thököly-várba, bekukucskált a rosszúl +elfüggönyözött ablakokon és a nyitva felejtett ajtókat nagy erővel +megcsapkodta. Mindazonáltal nem félt senki Késmárkon a Hartwigtól, még +tán a gyerekek sem. A Hartwig ugyanis nem volt rosszindulatu kísértet, +senkit sem bántott, álmokat, álmodásokat, szendergéseket durván meg nem +zavart, csak bolyongott, mint aféle szegény kísértet, akit a fejedelem a +Thököly-várban felejtett, midőn elbujdosott az országból. Hartwig éppen +a vártán volt – és ott maradt az őrszem még akkor is, midőn a +fejedelemnek már régen híre-hamva sem volt a Kárpát alatt. Ott állt a +vitéz a vár fokán és lándzsájára támaszkodva a Poprád mellett kanyargó +országútra függesztette a szemét. Mintha onnan, arról várná a +megváltását. Hosszú esztendők múltanak el, – mondja a legenda. – és +Hartwigot nem váltotta föl senki. De ő a helyén maradt, süveg a fejében, +dárda a kezében, a lába alatt az üres fehér országút… Míg egy napon híre +jött a messze tengerek mellől a fejedelem halálának. A városból akkor +fölkerekedett néhány ember, hogy tudósítsák Hartwigot a fejedelem +haláláról. + +A vitéz ott állt mozdulatlanul most is a helyén, mint már annyi esztendő +óta. + +– Hartwig, – mondták neki. – Vége a szolgálatnak, meghalt a nagyságos +fejedelem. + +Hartwig nem felelt. A szempillája sem rezdült meg. + +Ekkor közeledtek hozzá és hangosabban mondták: + +– Hagyd itt őrhelyed, nincs már semmi szükség reád. + +Hartwig erre sem mozdult. + +Végre valaki megérintette a vállát az őrálló vitéznek és Hartwig az +érintésre hirtelen összeomlott. Egy marék por maradt azon a helyen, ahol +annyi esztendeig állott. Az emberek csodálkozva néztek össze és ettől az +időtől kezdve lett a Hartwigból kísértet. + +Talán száz esztendő is elmúlott azóta, a Hartwig szorgalmatosan +kísértett Késmárkon. Soha nem volt vele semmi baj, lelkiösmeretesen +teljesítette hivatását, mintha legalább is fizetést húzott volna ezért a +nemes várostól. Talán már a város vagyoni leltárába is fölvették a +kísértetet, hogy a lelépő polgármester mindenről elszámolhasson az +utódjának, az esztendő egy napján pedig a papnak kötelessége volt +könyörgést mondani a Hartwig lelkiüdvösségeért, bár senki se kívánta, +hogy Hartwig eltakarodjon a városból. Csak imádkoztak érte, mint azokért +a halottakért, akiket szeretnek. + +Egy esztendőben – a hosszú tél után lassan, lucskosan tavaszodott – +ijesztő járvány tizedelte a város lakosságát. Minden házban sírtak, +minden családban gyászoltak: nem sírtak annyit Késmárkon a kuruchadjárat +óta. A temető kapuja éjjel-nappal nyitva volt, gazdátlanul maradt ebek, +árván maradt gyermekek kószáltak a sírok között és a harangozónak majd +letörött a keze a végnélkül való harangozásba. Az asszonyok levetették +színes ruháikat, hogy soha többé föl ne vegyék, – a férfiak fekete +posztóból varratták mentéjüket. És hogy a gyász emléke örökkön +megmaradjon, a város tanácsa kemény parancsolatot hirdetett ki, hogy +Késmárk városában két álló esztendeig teremtett léleknek nem szabad más +ruhát ölteni, mint feketét. + +– Hát a Hartwig? – szólt közbe egy kíváncsi szenátor. + +– Ő rá is vonatkozik a parancsolat, – felelt a főbíró. + +Poprádi szenátor – az előbbi kérdező – csúfolkodva rázta meg a fejét: + +– Annak ugyan hiába rendelkezünk. + +A főbíró hevesen ütött az asztalra: + +– Késmárk város tanácsa mindenkinek parancsol a város területén. Mért ne +parancsolna tehát a város kísértetének? + +– No ezt már magam is szeretném látni, – gúnyolódott Poprádi uram. + +A Hartwig pedig mintha csak arra várt volna, hogy vele foglalkozzanak a +tanácsurak. Még estére zimankóssá változott a tavaszi idő, jeges eső +verdeste az ódon háztetőket és a kéményekkel birokra kelt a jéghideg +kárpáti szélvihar. Az emberek ijedten menekültek az ölesfalu házakba, a +temető kapuját elfelejtették bezárni és a Hartwig piros mentéjében, +sárga csizmájában csakugyan kisétált onnan éjfél felé. Lassan jött, mint +rendesen, egy csöppet sem sietett és így könnyedén elérhették a +vigyázására fölállított városi darabontok. + +– Megállj, Hartwig! – kiáltott reá a főbíró a Thököly-vár szegletén. – +Piros a mentéd, sárga a csizmád… + +A kísértet hátra sem fordította a fejét. + +– Előre, drabantok, – parancsolta a főbíró. + +A város legényei előre szegezett dárdáikkal megrohanták a vár alatt +bandukoló kísértetet. + +A dárdák belefúródtak az üres levegőbe, a Hartwig pedig meggyorsította +nesztelen lépéseit és kísérteties gyorsasággal tünt el egy sötét +sikátorban. A szél sikoltozva süvített nyomába. + +A Hartwig pedig erre nagyon megharagudott a városra. A csendes, békés +kísértetből vad, gyűlölködő ellenség lett, aki éjszakánkint olyan +zenebonát csinált a városban, mintha egy csapat portyázó labanc +száguldozott volna az alvó házak között. Az ablakok csörömpölve zúzódtak +be, a jól bezárt kapuk fölnyíltak és sarkaikból kifordultak, az alvó +polgárokat láthatatlan erők ágyukból a földre dobták. Sőt még az +asszonyok feje alatt is megforgatta a párnát a haragvó Hartwig és +belenézett álmaikba. A zimankós fekete fellegek félelmetesen +tornyosodtak a város felett és a városi bakterok dehogy is mertek a +városház pincéjéből kimozdulni, ha odakünn a szél süvöltött. + +A városi tanács végre belátta, hogy a Hartwiggal okosabb lesz megbékülni +és előbbeni parancsolatához egy kis toldalékot függesztett, mely szerint +csupán a Hartwigot mentik fel a gyászruha viselete alól. + +És ettől a naptól kezdve ismét békesség lett Késmárkon. A Hartwig +nyugodtan viselhette piros, kurucos mentéjét, sárga csizmáját. Viszont +nem törte be az ablakokat. + +Talán még most is megvan, ha meg nem halt. + + + + +Egy régi bál. + +A Hamrák-kisasszonyok már kora délelőtt megérkeztek Ujfaluból a nagy +családi tyúkültetőn, amelyet a nagy hó miatt ökrök vontattak be +Szatmárra. A kisasszonyok a tavalyi bál óta csupán annyit változtak, +hogy Gerardin viselte az idén az á la France frizurát, amelyet +tudvalevőleg egy héttel a báli est előtt szokás megcsinálni. A hét alatt +a kisasszony karosszékben tölti az éjszakát és még akkor is mindig +fenyeget az a veszedelem, hogy a tüzes lovak az ujfalusi árokba +fordítják a szánkót, mint éppen tavaly történt a szegény Hamrák Fanny +báli hajdíszével. Talán éppen ebből az okból vontatták be magukat az +óvatos ökrös-fogattal. + +A nagykendőkből és bundákból nevetve bontakoztak ki a Kuria-fogadó +udvarán, ahol is az éppen jelenlévő Hertelendy úr, a báli főrendező +ezzel az ügyes bókkal hódolt a kisasszonyok öltözetének. + +– Kronawätter, a híres bécsi szabó is elbujhat szégyenletében az +ujfalusi tündérujjak ezen remekművei előtt. + +Gerardin rózsaszínü tüllangléval díszített ruhája, valamint Fanny +halaványkék, fehér szalagfodrokkal ékesített toalettje valóban hivatva +látszott a bál legszebb ruhái között is feltünni. A kis Hamrákné fekete, +de divatos ruhájában gondosan simogatta végig a leányok ruháját és azt +kérdezte Hertelendy úrtól, vajjon a kotillon-táncot mikor fogják a bálon +elkezdeni. + +– Pontban éjfélkor – felelt a híres bálkirály és ezen megjegyzéssel, +valamint az ujfalusi Hamrák kisasszonyok ruházatának elmondásával a +Kuria kapuja körül leskelődő szatmári szobaleányok és cselédek nyomban +hazafutottak urnőikhez. Ahonnan csakhamar visszaküldettek azon +megbízással, hogy a többi faluról érkezett kisasszony ruházatáról is +tudósítást hozzanak. + +Mert alig hogy délfelé járt az idő, a Kuria-fogadó kapujában egymásután +fordultak be a közel és messzi vidékről érkező fogatok a báli +publikummal. Aki csak számottevő kisasszony volt a vármegyében, az mind +megjelent a bálon és a helybeli hölgyeknek ugyancsak volt módjukban +sápadozni, csodálkozni vagy csúfolódni, amikor a szobaleányok időnként +hazafutottak az ujabban érkezettek ruházatáról szóló tudósítással. + +Délfelé megérkezett Koltóról az öreg Szendrey leánya, Julia kisasszony, +aki divat és izlés dolgában nemcsak Szatmáron, de tán még Pesten is +megállaná helyét, mert tudvalevőleg izlését nemcsak a Hölgyfutár régi és +új divatképein fejleszti, hanem a bécsi Salon hasábjain is. A hírhozók +róla azt jelentették, hogy Julia kisasszony magyaros, gyöngyös, +Zrinyi-korabeli ruházatban jelenik meg a bálon, amin a szatmári hölgyek +valóban nagyon elgondolkoztak. Hisz itt rejtett akna repül a levegőbe. +Szendrey Julia, akinek ahhoz is volt bátorsága, hogy divat szempontjából +férfi módjára levágassa szép barna haját, bizonyára nem véletlenül +választotta a magyaros ruházatot a szatmári bálra. Bizonyos, hogy Pesten +az összes mágnásnék ilyen ruhában táncolnak a Redoute-ban. No hiszen, +meg is járják a szatmári hölgyek az új bécsies báliruhákkal, amelyeket +idáig a legujabb divatunak véltek. + +Ebéd után, – azaz dehogy is volt ebéd ezen az izgalmas napon, hisz az +úrnők már előtte való napon, vagy talán már előbb is elkészíttették +hajdíszüket a Pestről ideérkezett francia borbéllyal, mr. +Privardier-val, azaz első segédjével, mert a jeles férfiu nem érhet reá +az utolsó percben – ebédutáni időben a városban futótűzként terjedt el a +híre annak, hogy a gyorskocsi meghozta a legújabb kotillon-jelvényeket. +Aki a kotillonokat látta, csodákat mesél azoknak szépségéről, +csinosságáról. A szatmári hölgyek arca valósággal belepirult ezen +izgalmas hírekbe, pedig akkor még nem volt általános divat a bécsi +festékek használata. A szobaleányok, szakácsnők és mindenesleányok, akik +reggel óta szaladgáltak már különféle üzenetekkel és megbizatásokkal, +csaknem lelkendezve jelentették úrnőiknek, hogy a gyorskocsin néhány +idegen úr, bizonyosan pesti arszlánok is érkeztek a városba, akik majd +gúnyoros mosollyal tartanak szemlét a bálon a vidéki hölgyek felett. Igy +tudomásra jutott egy magas, szőke úrnak a megérkezése, aki ha nem gróf, +akkor legalább is báró, a mellénye után ítélve. Azonkívül egy +alacsonyabb, vöröses barkos úr is érkezett a gyorskocsin, akinek a +felöltőjén olyan gombok vannak, mint egy gyermektenyér. Egy kopottas +csizmáju, magyarruhás, kisbajuszu ifjut is hozott a posta, de az nem +igen sokat számíthat a bálon, mert még jóravaló kabátja sincs. Valami +kóbor diáknak látszik, aki szép hollótollakkal kereskedik a táblabíró +uraknál. Csak Pap tekintetes úr mondott olyasfélét, hogy a kopott diák +valami költőféle legyen. De hiszen minden kicsapott diák költő manapság. + +Igy folytak az izgalmas előkészületek a szatmári bálra, amely hivatva +volt arra, hogy megdobogtassa azokat a szíveket, amelyek egymásnak +vannak szánva; a zene és a tánc varázsa alatt életre keltse a kis +érzelem-csírákat; fölhevítse az ifju hajadonokat, hogy a következő +hosszu esztendőben legyen miről ábrándozniok, álmodozniok a behavazott +falusi udvarházakban. + +Jövel ó gyönyörüséges báli éjszaka, midőn fölcsendülnek a Margit-valcer +lágy ütemei és a polonaise csodaszép figurái az ég felé ringatják a +falusi kisasszonyok lelkét, amelyek hajh, máskor kénytelenek a kácsa- és +a tyúkültetés prózai gondolatával foglalatoskodni és csak sebtiben +olvashatják el azokat a verseket is, amelyeket Hiador ír a hölgyek +lapjába. Jőjj gyönyörüséges havas éjjel, amidőn a régi fogadó léghuzamos +szálájában tündökölve ragyognak a rózsaszínü tüllel megkoszorúzott +tükrök és a cukorkák papirosára nyomott német jelmondatokat áhitatos +szívvel olvassák el még azok is, akik nem bírják ez idegen nyelvet; csak +sejtik, csak érzik, hogy a cukkerli és a szerelem között okvetlenül van +valami összefüggés. És ti, forró, titkos szavak, hosszadalmas +kézszorítások és meleg, ölelkező tekintetek, nem azért szerepeltek-e +mindnyájan a költészet szótárában, hogy ezen a báli éjszakán testet +öltve, megjelenjetek a 2-ik quadrille alkalmával, midőn minden +becsületes, igazszívü halandó párjával táncol és a mamák a sarok +ripsz-kanapéiról örvendezve gondolnak a közeli farsangra, a közeli +farsang lakodalmaira? Füzértánc és mazurka! Csak a negyvenes években +tudták igaz jelentőségét e táncoknak. + +Most tehát fusson szobaleány, mindenesleány a ház minden irányában és +keresse meg a kisasszony pillangós cipellőjét. + +* + +A lámpák igazán úgy ragyogtak, mint előre megálmodták a szívek. + +A Hamrák-kisasszonyok és a többiek valamennyien megtalálták párjaikat, +mert olyan fiatalember még nem igen volt abban az időben, aki +életuntságot színlelve, elkerülte volna a táncot. Az iskolában még +Ovidiust tanították, táncolni kellett a fiatalembereknek. + +De mégis volt ott egy fiatalember, aki a táncosok sokadalmát elkerülve, +magányosan ődöngött a fényes szála homályos sarkaiban. Sápadt arcu, +nyulánk termetü, dacos tekintetü ifju volt ez, aki két kezét hátrafonva, +hallgatagon nézegette a táncosokat. Sohasem mosolygott, de szomoru sem +volt. Hisz itt volt, láthatta azt, akinek kedvéért idejött. Szendrey +Julia éppen Hertelendy úrral járta a füzér-táncot. A sápadt arcu ifju +arca talán még sápadtabb volt, mint rendesen. És talán akkor sajnálta +életében először azt, hogy nem tudott táncolni. + +A gyönyörü barna leány kecsesen és szarvas módjára táncolt és minden +mozdulatán meglátszott, hogy valakinek nagyon akar tetszeni. Táncosának +vagy másnak? Ki tudhatná azt, ki láthatna bele egy leány lelkébe? + +A nyugalom, amit a sápadt ifju magára erőszakolt, percenként mulófélben +volt. Miért táncol az ő szerelme mással? Miért kell neki egyáltalában +táncolni? Julia is olyan butácska, naiv teremtés volna, mint a többi +leányok, akik a test, a láb és a kar sajátságos mozgatásában +gyönyörüségüket találják? Nem, nem, az nem lehet, hogy Julia ne tudná, +ne érezné azt, hogy neki fájdalmat okoz azzal, hogy másnak a karján +mutatkozik. Hisz idáig megállotta azt, hogy nem táncolt és hallgatagon +üldögélt a költő mellett, aki tíz szónál többet nem mondott ezen az +estén, de azt, amit gondolt, érezni kellett Juliának. És most, ime, +mégis táncra kelt azzal a kicsípett fiatal úrral. Ennek bizonyosan +valami mélyebb oka van… + +A költő elfordult a táncolóktól és a sarokban, ahol azt vélte, hogy +senki sem látja, mélységes szomorúsággal bámult ki a havas éjszakába a +csapadékos ablakon. + +Az járt az eszében, hogy meg fog tanulni táncolni, hisz erős akarattal +mindent el tudott érni eddig. Táncolni fog Juliával, aki nyilván szeret +táncolni. + +De hogyan tanulhasson meg táncolni, hogy kómikussá, ügyetlenné ne tünjön +föl eleinte? Hogy őt valaki kinevesse, esetleg a háta mögött kigúnyolja? +Nem, sohasem. + +Táncolni azonban mégis csak meg fog tanulni. Ha másképpen nem, egyedül, +amikor senki sem látja… + +Egy kéz nehezedett a vállára. + +– Petőfi, – mondta Pap tekintetes úr, – Julia keres. + +– Julia csak táncoljon tovább, – felelt a költő szinlelt nyugalommal, – +hisz az neki mulatságot szerez. + +– Julia már nem táncol többet, mert látja, hogy ezzel neked fájdalmat +okoz. Téged vár. + +– Ó a drága leány, – fakadt föl a boldog sóhajtás a költő kebléből és a +táncolókat vadul, sőt illetlenül széjjeltaszigálva, sietett ama sarok +felé, ahol Julia ült. Pap tekintetes úr a nyomában. + +– Ki ez a neveletlen idegen? – kérdezték itt is, amott is a táncolók +között. + +Pap tekintetes úr megmondta az idegen nevét. + +És a bálban, a táncban, mintha egy pillanatra önkéntelenül szünet támadt +volna. + +– Petőfi itt van! – suttogták önkéntelenül az ajkak és a szemek +odatapadtak arra a nőre, aki mellett a költő helyét foglalta. + +– Petőfi van itt! – hallatszott végig a nagy szálán az emberek suttogása +és a legirigyeltebb és a legboldogabb nő ebben a percben Szendrey Julia +volt… + +Ekkor határozta el, hogy feleségül megy a költőhöz. + + + + +Őserdőben. + +Néhány esztendő előtt, nyáron, a Felső-Tisza mentén kóboroltam. Őserdők +szegélyezik a Tisza partjait és a folyóra dehogy ismerne rá az, aki +például Szegednél látta. Egy vidám, gyorsjárásu, kristálytisztaságu +hegyipatak itt a Tisza. Olyan csillogó a medre, mintha merő gyémántot, +aranyat és ezüstöt tartalmazó kőzettel volna behintve a folyó feneke. + +Ebben a tündéreknek, álmoknak való tükörben, mint valami őskori +legendában, állanak a partokon a fák, melyek tán még az Árpádházbeli +királyokat is látták, midőn a medvére itt vadásztak. + +Milyen fák azok, melyek öt-hatszáz esztendeje állanak az őserdőben és a +vénségüket hosszu szakálluk jelzi, amely moha alakjában benőtte e fákat +tetőtől talpig. Ezek a fák akkor lehettek növendékfácskák, amikor az +ázsiai jövevények itt még a bölényt űzték kelevézzel és karddal. A Tisza +ezüsttükörében a mondabeli csodaszarvas bámulta meg magát és a királyi +medvét Zalán bocskoros maradékai hajtották föl lármázva, csattogva +fekhelyéről, hogy a vadászó magyar megbirkózhasson vele. + +Az őserdő ma is sűrűn borítja a hegyeket, völgyeket, és szívesen ád +búvóhelyet a nemes és dúvadnak. A Tisza éppen olyan tündöklő, +tündérországbeli ragyogással fut tízezeresztendős, néma sziklák között, +mintha nem tudna róla, hogy lejebb, az alföldi tájakon fekete, füstös +vashidak szorítják a derekát. + +* + +Fönn, a hegytetőn kattog a fejsze. Az őserdőt bontják, vágják. Néha-néha +egy-egy kivágott fatörzs villámgyorsasággal rohan végig a folyó +medrében. A faszállításnak ez az ezeresztendős módja örökre divatos +marad. Az ifju Tisza szilaj nyergében egyenkint nyargalnak le a hegyek +néma, zordon világából a mohosdereku, toronynagyságu öreg fa-fejedelmek. +Zúgva, csattogva tünnek tova a mélyben, mintha egy mesebeli hadsereg +rontana le a hegytetőkről. Mennek-mennek az őserdők királyai, hogy +cölöpök legyenek valamely építkezésnél. A tölgy, amely tán Kálmán +királyra terjesztette gallyait, midőn az lepihent a rengeteg mélyén, +csattogva nyargal az ezüstfolyó hátán, az ismeretlen városok felé. Jön, +jön az álmok, a ködbeborult történelmi mult világából a modern élet +felé. Vadászó csatlósok helyett tót napszámosokkal fog ismerkedni és +kiméletlenül lehántják kérgét, amelybe tán egy fiatal király vésett be +valami leánynevet. + +* + +… Fekszem egy fa alatt, amely öregebb ötszáz esztendősnél. A lombjai, +gallyai szétterülnek a magasban, mint egy templom boltozata, csak +itt-ott látni egy foltot a kék égből. Dél van az órámon, s itt mégis +alkonyi félhomály borong. + +Ötven lépésnyire már elvesznek a fák világos körvonalai, inkább csak +sejteni lehet, hogy az erdő ott is folytatódik, mert hiszen fák vannak +arra is. De bátran el lehetne hinni azt is, hogy ott egy másik, idegen, +rejtelmes világ kezdődik, mondjuk a törpék, vagy akár az óriások világa. + +Mindenek elmultak, vagy megváltoztak, amelyekről a mese- és mondavilág +megemlékezik, csupán a hegyek és az erdők maradtak olyanok, amilyenek a +mesében voltak. + +A fáknak, különösen a vén fáknak valóban emberi alakjuk van, mintha +elvarázsolt emberi lények lennének, akik itt némán várják a varázslat +elmulását. Mindenki tudja, aki valamikor erdőben járt, hogy egyes +fatörzsek még jó vagy rossz indulatot is tudnak kifejteni. Ki nem látta +már a mérges, rosszindulatu és alattomos erdei szellemet egy-egy vastag, +ormótlan fatörzs alakjában, amely leskelődve tekint rád egy +kanyarodónál?… + +Azt merném mondani, hogy az őserdő fái, fatörzsei azoknak az embereknek +alakját vették föl, akiket fiatal korukban láttak. Mintegy úgy idomult a +törzsük, mint az emberek alakja, mintegy megmaradott, belenőtt, +beleformálódott az öreg fatörzsek kérgébe azon arcoknak a vonása, amely +arcok akkor jártak erre, midőn a fatörzsek kérge még fiatal, hajlékony +és puha volt, amíg fölfogta a külső benyomásokat, mint a fotografáló +lencse. + +Tehát az arcok vonásai belerajzolódnak a fiatal fák kérgébe, amint a +természetben az nem ritkaság, hogy egyes lények, bár különböző +fajtájuak, ellesik egymás tulajdonságait, hasonlókká lesznek. A pusztai +kutyában például mindig volt valamelyes hasonlatosság a gazdájához. +Föltalálható egy-egy vonás, amely közös a juhász és kutyája fején. Hogy +a lelki hasonlósággal hogy vagyunk, arról talán nem is kell beszélni. A +kutya, ló, sőt a kalitkába zárt Mátyás-madár is idővel gazdája lelki +tulajdonságaiból elsajátít. Gyakran fordult elő, hogy a tolvaj kutya +elárulta gazdája tolvaj tulajdonságát. A ló szilajságában, +alattomosságában sok van a rajta ülő tulajdonságából. A Mátyás-madár, a +szarka, csóka még a hangot is tudja utánozni, amely hangokat gazdájától +hall, midőn az bünös cselekedeteit elköveti. Én láttam egy Mátyást, +amely valaha csempészeké volt. A madár egész lényében benne volt a +huncutság, titkolózás, alattomosság. + +* + +… Amint a vén fa alatt fekszem és félig lehunyom a szemem, arra +gondolva, hogy milyen világ, milyen emberek lehettek akkor, midőn ezek a +fák fiatalok voltak: egyszerre csak azt látom, hogy a vén fa vastag, +szakállas törzsén bizonyos változások történnek. Alig észrevehető +mozgások az öreg kérgeken, ahol sűrű moha volt eddig csupán, ott valami +láthatatlan belső fénytől megvilágosodik a fa törzse, mintha ezüst +csillanna meg a félhomályban. + +Körülnézek a néma, rejtelmes őserdőben és a közelben, távolban lévő vén +fák kérgein, törzsein ugyanolyan változásokat veszek észre. A nagy +mohacsomók megmozdulnak, följebb vagy lejebb csúsznak, – s egyszerre +itt-ott kibontakozik a fatörzs vonalai közül egy orrnak, egy +szemöldöknek, állnak az alakja… + +Észrevétlen, megfoghatatlan ez a változás itt a félhomályos erdőben, +ahol nem hallani más hangot, mint az örökkön hulló haldokló levelek, +meghalt gallyacskák zörgését. Sőt ez az állandó zörej is olyanforma lesz +lassan, mintha csupán álmában hallaná azt az ember, egy álombeli szél +sóhajtását, zörgését a messziségben. + +Az öreg fatörzs, amely alatt hevertem, már teljesen átalakult, – már +megláttam girbe-gurba kérges vonalai között a testszínü emberi arcot a +fatörzsbe ékelve, ahonnan figyelőn, mozdulatlanul nézett ki. Nagyorru, +igen nagyszemü, egybefolyó bajusz-szakállas orca volt az ott a +fatörzsben. Mintha előrehajolt volna, hogy kikémlelje a sűrűséget, s +ekkor úgy láttam, mintha korona volna a fején. Királykorona, amilyent a +középkori királyok otthon, vagy vadászaton hordtak. S ebben a +pillanatban világos volt előttem, hogy e vén fának növendékfácska +korában egy királyhoz volt szerencséje. Itt pihent, itt aludt talán a +király és a fa hűségesen megőrizte vonásait… + +Mind világosabb lett az orca a fa kérgében. Valamely belülről jövő +fényesség világította meg a szem szaruhártyáját, a szakáll-bajusz ősz, +deres csomóit, a korona arany gombjait. Ott volt a király a fában – és +szétnézett az erdőben. + +S a fatörzsek, a vének, szakállasak, a revesek ott az erdei félhomályban +ezalatt mind átalakultak. Közelből, távolból, minden oldalról nagy, +óriási emberi arcok bámultak reám a fák törzséből. Nini, hogy néznek +zordan és komoran az arcok, mintha nyomban megszólalnának. S mindnyájan +a királyt nézték ott a nagy fában. Egyiknek-másiknak süveg volt a fején, +volt közöttük öreg és fiatal, szolgai arc és főúri gőgösséget kifejező +tekintet. Egy király vadászott itt az erdőben, mikor ezek a fák még +fiatalok voltak és a fák megőrizték a király és kíséretének emlékét. + +S az óriási arcok ott álltak, néztek az erdei félhomályban, +mozdulatlanul, némán. Fönn, a fák tetején könnyü szél mozgatta meg a +felső gallyakat és ilyenformán egy-egy pillantásra ragyogó nyári +napsugár suhant a félhomályba. Ahová a napsugár aranyfoltját vetette, +onnan eltünt a rejtelmes arc, de közvetlenül a napsugár foltjának +határán túl már folytatódott az arc előbbeni vonalaiban. A napsugár +visszarepült az égbe s idelenn újra sötét lett: az arc, az eltünt, +csöndesen bontakozott ki a mohos fatörzs sötétségéből. + +… Sokáig feküdtem ott az emberi arcok erdejében. Sorra vettem az +arcokat, az elbűvölt királyt és kíséretét, s amit gyönge emberi tudással +ki lehet találni mozdulatlan arcokból, azt kitaláltam. Voltak boldog +arcok, voltak szerencsétlenek és ábrándozók. Voltak szomorúk és voltak +könnyelmüek, hetykék… s lassan azt vettem észre, hogy én nem is a +mesebeli király embereit látom magam előtt, hanem az embereket, – +általában az embereket, akik mindig voltak s mindig egyformák voltak. +Akiknek arcvonásait felöltötték a fák, és ugyanazok maradnak ezer év +óta: – amint az emberi arcok is ugyanazok maradtak. + +Az est leszállott, az arcok eltüntek a sötétben, aludni mentek. Az +őserdő, hogy ebben is híven példázza az emberek társaságát, a sötétben +megtelt mindenféle alattomos karokkal és lábakkal, amelyek minduntalan +el akartak buktatni. + + + + +Misley pipázott. + +A Bajusz-kisasszonyok leánynak született férfiak voltak és azon a darab +földön, amely, a kisasszonyok saját szavai szerint, két nyíllövésnyire a +Fodros-pataktól és félnapi járóföldre a tokaji hegytől elterült, ők +parancsoltak. Ez a darab föld nem volt még akkora sem, mint Ugocsa +vármegye, sőt számos nagyobb birtok is akadt a környéken, de akkora +mégis volt, hogy elférjen rajta egy lakóház, amelyet kastélynak +neveztek, valamint egy kis gyümölcsös, egy kis veteményes és egy nagy +darab rét, amelyen a csikók ugrándoztak, a Bajusz-kisasszonyok saját +nevelésü csikai. „Akinek gyermeket nem adott a sors, az neveljen +csikókat“, mondogatták a kisasszonyok. + +Nem lehet minden históriát Ádámnál, Évánál kezdeni, mert akkor nagyon +hosszadalmas volna a legtöbb történet. Elég az hozzá, hogy, hogynem, a +Bajusz-kisasszonyok pártában maradtak. Mikor teljesen árvaságra +jutottak, fogadalmat tettek egymásnak, hogy soha-soha el nem válnak; így +aztán lehetetlenség is volt már a férjhezmenetelük. De nincsen olyan +lehetetlenség, amellyel egy igazi férfiu meg nem küzdene egy hölgynek +hódolván. Róland elment a Szentföldre, mások az oroszlánketrecbe. De a +Bajusz-kisasszonyok környezete veszedelmesebb volt az oroszlánketrecnél +is. Ha egyiknek kettejük közül az idők folyamán valami reménysége +támadt, hogy majd csak lassan-lassacskán bizonyos nyilatkozatot teend +egy bizonyos férfi is: a másik Bajusz-kisasszony csaknem betege lett a +jóságnak, a testvéri önzetlenségnek. Igyekezett mindenképpen nővére +boldogságát előmozdítani és nem volt olyan rejtett pontja annak a +bizonyos férfiu multjának, amely földerítetlenül maradt volna. Az egyik +Bajusz-kisasszony – természetesen az elfogulatlanabbik – egy detektiv +szívósságával és ügyességével vetette rá figyelmét a földolgozandó +anyagra. A látóhatáron fölbukkant férfiu diákkori csinytevései is +kinyomoztattak és nem térhetett be a „Törött palack“-hoz többé, hogy a +Bajusz-kisasszonyok nyomban meg ne tudták volna. + +Ha Elvira volt a soros (és Rózsi titkon a menyasszony), barna fiúk ugyan +hiába sóhajtoztak a Fodros-patak környékén! De még azok a férfiak se +nézhettek valami nagy nyugodalommal boldogságuk elébe, akiknek a nevében +kétszer előfordult az „r“ betü. + +– Az er-resek előbb-utóbb káromkodó, házsártos emberek lesznek, – +vélekedett Elvira és tömérdek példát tudott. + +Még csak ezután jött a pipa, kártya, ital kérdése. Rózsinak szegénynek +mindegy lett volna, hiszen akárhogy állítják is föl a házasságokra a +horoszkópot, nem lehet semmit sem tudni teljes bizonyossággal. Hány +korhely emberből lett már jóravaló derék férj? + +De Rózsi is csak addig volt ilyen engedékeny, amíg vissza nem tért régi +állapotába a titkos menyasszonyi sorból. Bezzeg megváltoztak nyomban a +nézetei a férfinemről és Elvira kérői ijedten menekültek a szigoru +inkvizitor elől. Nénje módszeréhez híven írásbeli mérleget készített az +Elvira kérőiről. Megvolt már ehhez a kulcsa, volt talán kétszáz is a +kérdőpontok száma, amelyekre pontos fölvilágosítást kellett bejegyezni a +soros Bajusz-kisasszonynak. (Természetesen nem a menyasszonynak. Hiszen +akkor hamarosan elkészültünk volna a kérdésekkel.) A sors szeszélyéből +és a véletlen tréfájából nyaranta rendesen Elvira kisasszony, télen +Rózsi kisasszony üldögélt összeráncolt homlokkal, gondolataiba +elmélyedve a kis, nyurgalábu íróasztalka előtt, amelynek rézkapcsos és +macskaszemmel kirakott fiókjaiban három nemzedék asszonyainak, +leányainak a levelezése, naplója volt levendula-levelek közé elrakva, +már akik írni tudtak a Bajusz-familiában. Ezek a régi levelek és naplók +is segítségére voltak a soros vizsgálóbírónak a „gyanús vádlott“ +megvizsgálásánál. + +Csak eleink kedvelték a vándoréletet, azóta a magyar szeret egyhelyben +megmaradni, letelepedni. Nemzedékek jöttek-mentek, apák helyett fiúk, +anyák helyett leányok kerültek a Fodros-patak környékére. De mintha +semmi sem változott volna, a patak tükörébe ugyanazok az arcok +nézdelődtek, ugyanazoknak a családoknak az ága folytatódott; a dédapák +unokái elviselték az örökségbe kapott sipkákat, bundákat és az asztalnál +ugyanazon a helyen ültek, ahol száz évvel előbb egy ugyanolyan külsejü +férfiu üldögélt. A halottak, ha hazajönnének egy szép napon a vadvirágos +temetőből, ugyancsak elcsodálkozhatnának: saját magukat találnák +ugyanazokban a házakban, ugyanazon háziállatoktól körülvéve. Nini, az +öreg János hajdu is ott áll a kapubálvány mellett pipázgatva! Pedig +hányadik öreg János áll azon a helyen ama bizonyos öreg János hajdu óta! + +A Bajusz-kisasszonyok tehát nem rosszul kombináltak, amikor a „vádlott“ +öregapjának, vagy öreganyjának eseteit, amelyekről többnyire találkozott +följegyzés az elsárgult levelekben, naplókban, elővették a vizsgálatnál. +A Bajusz-kisasszonyok – a két-három emberöltővel előbbiek – igen +értelmes és jó megfigyelő teremtések voltak. Általában abban a korban, +amikor divat volt a naplóírás, a Fodros-patak környékén lakó +Bajusz-kisasszonyok a legnagyobb fantáziával sem írhattak egyebet +naplójukba, mint amit láttak: szomszédokat, komákat, ismerősöket. A régi +Bajusz-kisasszony naplójában sűrűn emlegetett egy Misley nevü urat és +mindig csupán annyi megjegyzést füzött e név mellé, hogy: „Misley +pipázott“. Eleinte csak egyszer-kétszer, majd háromszor. Később mindig +többet pipázott Misley. + +Abban az időben, mikor Misley Pál került a szőnyegre mint Elvira egyik +bámulója, Rózsi vizsgálatában nyomról-nyomra követte ama régi naplóbeli +Misley pipázását. Hiszen éppen a dédapja volt ennek. A naplóból sokáig +semmi sem derült ki Misleyre, de itt egyszerre szomoru megjegyzések +kezdenek kerekedni a naplólapok margóján, az apróbetüs sorok között, +amelyek tuvalevőleg minden naplóban a legérdekesebbek szoktak lenni. +Ilyenforma följegyzések: „M. elfelejtett pipázni.“ „M. nem pipázik.“ +„Soha többé nem pipázik.“ „Nagyon-nagyon boldogtalan vagyok.“ + +Rózsi gyanakodva szimatolt. – Hamarosan megtalálta az okozati +összefüggést Misley pipázása és a naplóíró Bajusz-kisasszony bánata +között. A régen elporladt M. úr ugyanis – amint ez egy sárga levélkéből +kiderült – a kert alá járt pipázni és a régi Bajusz-kisasszony a +fölszálló pipafüstről tudta meg ezt. + +Azt hiszem, nem kell külön hangsúlyozni, hogy Misley Pál, az élő, ettől +a perctől fogva elvesztette a játszmát, hiába jegyezte meg Elvira, +szegény, hogy Misley Pál talán éppen a dédapja hibáját akarja jóvátenni. +Rózsi nem adott pardont: + +– Csapodár vér van benne! + +És a Misley Pál aktája ezzel lezáratott. + +Máskor viszont Elvira fedezte föl a szomszéd Kertfalvi nagyanyjáról a +mindentudó asztalka levelei között, hogy a Kertfalvi nagyanyja nem a +legjámborabb asszonyszemély volt, sőt pirosítani sem restelte az arcát. +Kertfalvi hiába köszöntgetett e naptól fogva Bajusz Rózsinak. Pedig +máskülönben alig lehetett ellene kifogást emelni. Az aktát eltették a +kisasszonyok a többi közé, Rózsi egy darabig csak a leeresztett +zsenilia-függöny mellől mert az utcára pillantani, ahol Kertfalvi nagy +csizmában, elkeseredve taposta a falusi sarat. + +S így repültek az évek a Bajusz-kisasszonyok fölött. Árvaságukban, +magánosságukban végképpen megharagudtak a férfinemre és megférfiasodtak +maguk is. Egy bizonyos koron túl mindegyik falusi kisasszony rászokik a +férfias tempókra. Unalomból, társasághiányból a férfiak szokásait kezdik +utánozni, mert hisz nőiességük parlagon maradt. Elvira előbb titokban, +később nyiltan szivarozni kezdett, míg Rózsi lovakkal seftelt, csikókat +nevelt. Egykori szépségük lassan eltünedezett és régi arcképeiket, +amelyek az első bálok, az első kérők idejéből származtak, éppen olyan +nyugodtan szemlélgették, mint akárcsak azokat a megfakult fotografiákat, +pasztell-képeket, medállionokat, amelyek a régi-régi +Bajusz-kisasszonyokról maradtak meg. Néha unalomból elővettek egy-egy +régen lezárt aktát valamelyik kérőjükről és nagy volt az elégtételük, +midőn kiderült, hogy az élet igazolta föltevéseiket. Misley Pálból +valóban csapodár ember lett, míg Kertfalvi minden vagyonát elkártyázta… +Förgeteges téli napokon, midőn az ákác puskaropogáshoz hasonló hangokat +adva lobogott a nagy cserépkályhában, vagy késő ősszel, amidőn az ólmos +eső ködbe, homályba borította a Fodros-patak környékét, a kisasszonyok +elgondolkozva üldögéltek szobáikban. Ilyenkor rájuk nehezedett a +magányosság érzete, elkeseredve hallgatták a vihar zúgását vagy az eső +kopogását és Elvira gyakran tette le a szivart, hogy haragosan +megfenyegesse a mindentudó asztalkát. + +– Mindennek ez a pletykafészek az oka. Rosszabb volt egy gonosznyelvü +vénasszonynál. + +Rózsi hosszu lépésekkel járt föl és alá a szobákban, amíg megállapodott +az ablaknál, ahonnan a lovak istállóját látta és bágyadtan mormogta az +üres levegőbe: + +– Mégis jobb volna gyermekeket nevelni… + +A zord idők zord gondolatai mogorva varjakként terjedtek a +Bajusz-kisasszonyok falusi házára és házatájára. És ilyenkor napokig nem +beszéltek egymáshoz, egyik a másikat okolta még tán azért is, hogy a +csúf szél mérgesen dörömböl a kéményben. + +Egy zord napon Elvira nyájas arccal kereste föl Rózsit a szobájában, +ahová gazdasági könyveivel elzárkózott. + +– No, mi az? – kérdezte dörmögő hangon Rózsi. – Megbolondultál, Elvira? + +Valóban, téli förgeteg sikoltott végig a puszta kerten és a varjak +feketén, lomposan, lappangva szálldostak a távoli mezők fölött. + +– A kis unokahúgunk, – kezdte derült hangon Elvira, – a drága kis +Mariskánk a városban… No, nem találod ki, Rózsi? + +– No mi van a kis piszével? – mormogott Rozália. + +Elvira összecsapta a kezét: + +– Olyan nehezen gondolkozol, mint egy ispán. Hát menyasszony lett +Marcsa. Itt van a levél. + +No erre már mégis csak elmosolyodott a mogorva Rózsi. Ejnye, ejnye, hát +máris! Ők még csak a jövő farsangra tervezték férjhezadni a kis húgukat, +habár némely rossz nyelvek szerint akkor sohase ment volna férjhez +Marcsa. Adta kis piszéje! Ez aztán megcsinálta. + +– Aztán ki a vőlegénye? – kérdezte Rózsi. + +Elvira elkomolyodott: + +– X. Y… Majd megtudod a levélből, amit írtak. Azt kérik tőlünk, hogy +vegyük elő azt a mindentudó asztalkánkat és állítsuk föl a horoszkópot a +Marcsa vőlegényéről. Legalább annyi haszna legyen az asztalkának. A +vőlegény idevaló származásu fiatalember. + +Rózsi nyomban talpra állott: + +– Gyerünk az asztalkához. + +Szinte megelevenedett, fölfrissült a vénleány eltompult kedélye, amint +mohón nyult az örömhírt hozó levél után: + +– Helyesen tették, hogy hozzánk fordultak. Mi majd megtudjuk alaposan, +hogy kiféle, miféle az a fráter, aki a mi Marcsánkra merészeli emelni a +szemét. Láncoslobogós! Előttünk ugyan nem marad titokban semmi. +Levesszük őkelméről az álarcot, aztán mehet, ahová akar… Fölvilágosítjuk +Mariskánkat, hadd tudja meg, hogy… + +Elhallgatott és Elvirára nézett. + +Az szótlanul, szomorúan bólintgatott a fejével. Rózsinak is rosszkedve +támadt. + +– Hátha nem is valami hitvány ember? – mormogta vigasztalóan. + +És napok múltak el és a mindentudó asztalka kitárta titkait és beszélt a +Mariska vőlegényéről. Bizonyos Misley András volt ez a vőlegény, még +pedig annak a régi Misleynek a fia és a Bajusz-kisasszonyok napokig +studirozták még egyszer és újra meg újra az asztalka titkait, hogy ne +tévedjenek nagynénei ítéletükben. És az asztalka beszélt és most, +huszonöt év után ezt mesélte. + +– Egy régi Misley és egy régi Bajusz-kisasszony olthatatlan szerelemre +gyulladtak egymás iránt. És nagyon boldogtalanok voltak, mert +szerelmüknek akadályai voltak… De nem csüggedtek az akadályoktól, +forrón, hűségesen, szent nagy szerelemmel szerették egymást. A régi +Misley megfogadta, hogy örökkön szeretni fogja a régi +Bajusz-kisasszonyt. És, hogy néha láthassa szerelmesét, pipázni a kert +alá ment, ahol a fölszálló pipafüst figyelmeztette Bajusz-kisasszonyt +epekedve váró, reménytelenül szerelmes és holtig hűséges Misleyére. A +pipázás annál nehezebbére esett Misleynek, mert se azelőtt, se azután +nem volt pipás ember, de szerelméért semmi áldozattól nem riadt vissza… +Akárcsak Himfy, ki ebben az időben írta verseit, azzal a különbséggel, +hogy ő megmaradt kesergő szerelménél, sohasem lehetett Rózájáé. Egy más +leányt volt kénytelen oltárhoz vezetni… + +… S így beszélt az asztalka huszonöt év után a régi Misleyről és a +Bajusz-kisasszonyok elmerengve hallgatták az asztalka beszédét. Elvira +könnyezve dobta el a szivart. + +– Úgy látszik, hogy akkor tévedtünk, – mormogta, – most ne rontsuk el a +kis leányunk dolgát. + + + + +A folyó mellett. + +Egy szép nyári estén, midőn Amadeusz Ágnes fehér báránykákat és +sárgapihés libuskákat látott sétálni az alkonyati ég alján, valamint az +aranyporos felhők távolságában látni vagy sejteni vélte Őt is, a +Szűzanyát, egy lerongyolt ruházatú fiatalember érkezett a városba, +mielőtt a kapukat bezárták volna. + +Amadeusz Ágnes, a városka főbírájának leánya bizonyára nem törődött a +rongyos legénnyel, mert ő csak látományainak élt, amelyek esténkint +hűségesen fölkeresték a hatszögletes ablakközben, ahol vékony és +hosszúlábú varróasztalkája mellett üldögélni szokott. Nem mindennapi +teremtés volt Ágnes még abban az időben sem, mikor jóformán minden +fiatal szűz egyszer-kétszer látta Anyánkat. Mária abban az időben még +gyakran megjelent a leányok imazsámolya fölött, együtt virrasztott a +fiatal anyákkal beteg gyermekük mellett és még az öreg anyókáknak is +megmutatta magát, ha nagyon elhagyatottak és nagyon nyomorultak voltak. +Mária ebben az időben a földön járt, még pedig legtöbbet Bártfa és +Eperjes között. A hajának olyan színe volt, mint az érett rozsé, a szeme +pedig kék volt és kerek, mint a környékbeli leányoké. Aratáskor tarka +rokolyát és bocskort viselt és segített a menyecskéknek. (Gyakran +látták. Égett a keze alatt a munka és hallgatta a tót lányoknak a +halmokról visszhangzó énekét.) Tavasszal az erdőkben és mezőkön +bolyongott és lilaszínű felhővel burkolta körül magát, amilyen szine +ezen a vidéken a tavasznak van. A beteg gyermekeknek levest főzött. A +kapúőr anyátlan kisleányának ő fonta be szöszke haját és ideje volt még +arra is, hogy tisztába tegye a sokgyerekes Korin takácsné legkisebb +leánykáját. De ezenkívül sem idegenkedett semmiféle háziteendőtől, +amelyben az asszonyoknak segítségére lehetett. Akárki hitet tesz reá, +hogy Jolsvai tanítónál a tizedik gyerek keresztelőjén Ő gyúrta a tésztát +a mákoshoz. De olyan is volt az. Az árvagyerekeket lefektette, az +országútakon elesett vándorokat ápolgatta, az álmatlan bánatosokat +vígasztalta. Volt tehát elég tennivalója itt Anyánknak. És láthatlan +lépései nyomán nemcsak békesség termett, de nagyra nőttek a rozsok is. + +Abban az időben, mikor Mária a földön járt… + +A hit azt mondja, hogy az Isten előtt mindnyájan egyformák vagyunk, de +az ember mégis csak gyarló és bizony azt hiszi, hogy Amadeusz Ágnes, a +főbíró leánya közelebb van Ő hozzá, mint Szikra, a medvetáncoltató +leánya. Talán már csak azért is, mert Ágnesnek egyéb dolga sincs, mint +naphosszat Róla gondolkozni, hozzá imádkozni és csókolgatni aranyba vert +képmását, amelyet a nyakában visel. Míg Szikrának, odakünn a város végén +elég baja van a medvékkel. Az öregnek – a Szikra nagyszakállú apjának – +gondot ad a medvék megfogdosása. A medvét nem úgy fogják, mint a lepkét. +Aztán mikor már odahaza van is a medve a vasas ketrecben, hónapokig +eltart, amíg a medvét rendre, illedelemre és mesterségre lehet +szoktatni. Az a szerencse, hogy még fiatal a medve és nem ösmeri erejét. +Szikra egy görbe bottal eligazodik közöttük és ügyes fogással +földreteríti őket, ha birkózni volna kedvük. Mind a mellett sohasem +lehet bizonyosan tudni, hogy nem-e haragszik meg a medve, mikor táncolni +tanítják és ilyenkor ugyancsak kell ügyelni őkelmére. A görbe bot suhog +a vastag bundán, a lánc csörög a medve orrában és míg Szikra félkézzel a +dobot veri, két tüzes, nagy szemét a medvére függeszti és így múlik el a +nap, amíg mások – a főbíró Ágnese is – imádkoznak és Róla gondolkoznak. + +A szép, nyári estén tehát addig nézegette Ágnes a legelésző fehér +báránykákat ott a messzi hegytetők felett, amíg a lerongyolt ruházatú +fiatalember egyszerre ott állott előtte és szakállal, bajusszal benőtt +arcát felé fordította. + +– Megjöttem a háborúból, – mondotta. – Ágneske, szeretsz-e még? + +Ágnes ijedtében eltakarta a szemét a tenyerével a zöld fűben tipegő +sárga libácskák helyén a bozontos katona állott, akinek ruháját vastagon +fedte az országút pora. + +– Nem, – kiáltott riadtan Ágnes, – már nem szeretlek. Távozz innen. Mert +nemsokára eljön valaki, aki befonja a hajam éjszakára. + +Mire felnyitotta a szemét Ágneske, a bozontos katona már eltünt előle és +így bizvást hihette, hogy álmodta az egész dolgot. Az ő szerelmese egy +ezüstsisaku, szőke levente volt, aki valahol a pogányok ellen harcol, +nem pedig a haramia-képű csavargó. Igy tehát tovább álmodott és kereste +a kis libákat és bárányokat a piroskabátos hegyek ormán és messze, +messze az ormok mögött őt, aki majd eljő a haját befonni. Az est azonban +közben leszállott és már semmit sem láthatott. Csak a bozontos katona +szemrehányó tekintete kísértette a sötét sarkokból. + +És se másnap, se harmadnap nem látta őt. Még csak gondolkozni sem tudott +többé Róla, az imádságokat pedig, mintha elfeledte volna. Mintha +elfordult volna tőle az, akit addig mindig látott, aki mindig vele volt. + +– Szerencsétlen vagyok, boldogtalan vagyok, – zokogott Ágnes hosszúlábú +varróasztalkája fölé borulva. – Szűzanyám, ne hagyj el! + +De Ő nem felelt. + +A felhők sötétek voltak esténkint és a hegyek olyan kabátot vettek +magukra, mintha tél felé járna az idő. + +És a könnyek, panaszok, síránkozások beteggé és szomorúvá tették Ágnest. +Szenvedett és nem tudta, hogy miért szenved. + +Estére elindult, hogy megkeresi Őt. Talán a rozsföldeken leli fel, vagy +a kapúőr anyátlan gyermekei mellett, amint betakargatja őket. Valahol +csak megtalálja. S ezen biztos reményben elindult. + +Ment-mendegélt és a szíve dobogott a várakozástól. + +A város végére ment, ahol szegény emberek laknak, hol Ő ilyenkor levest +szokott főzni a beteg asszonyoknak. S így érkezett a medvetáncoltató +házához. + +A kapú nyitva volt és a gyepes udvaron a bozontos katona feküdt és fejét +a Szikra ölébe hajtotta. + +A leány egy kis medvét táncoltatott és nevetett hozzá. + +Ágneske megrémülve állott meg helyén. Aztán a szívéhez kapott és +behunyta a szemét. Most már tudta, hogy mi baja van. És futott, futott +arra felé, ahol a folyó zuhogott magas, bolthajtásos híd alatt és a +hídról a víz fölé hajolt. + +Ekkor a vállára helyezkedett egy jól ismert kéz és hallotta a hangot, +amelyet annyiszor hallott… Az Ő hangját. + +– Menj haza, szegény leányom, megszenvedtél azért, hogy nőnek születtél. +Minden nőnek keresztül kell ezen esni, ha ösmerni akarja a boldogságot, +amit fájdalom nélkül meg nem ismerhet. Menj haza, szegénykém és én veled +maradok. + +A láthatatlan Asszony megfogta a boldogtalan leány kezét és szépen, +csendesen elvezette a folyó mellől. + +* + +Azt mondják, hogy Mária már régen nem jár a földön… De a folyók mellett, +magas hidakon a zúgó víz felett megjelenik néha és kinyújtja a kezét. + + + + +Őszi nap falun. + +Egy őszi napon meglátogattam nemes barátomat, Sándorit, a falujában. +Néhány mérföldnyire volt a Sándori faluja attól a városkától, ahol abban +az időben tartózkodtam, de mégse láttuk egymást gyakran. Sándori ugyanis +olyan ember volt, aki sok tekintetben különbözött a normális emberektől: +szerette a magányt, kereste az egyedülvaló csöndességet és a vadászaton +kívül semmi egyébért nem hagyta el falusi házát, amely még csak +kényelmesnek sem volt nevezhető. Sándori szerint mégis ez a ház volt a +legderekabb minden házak között, mert magánosan állott egy nagy puszta +kert közepén és az ablakán legföllebb a holdvilág kandikálhatott be. + +Mondom, őszi nap volt és nemes barátomat éppen vadászatra-készen +találtam magános háza előtt. A vállán rozsdás kétcsövü fegyver, amelyből +emberemlékezet óta nem lőttek, a vizslába ojtott kuvasz, amely körülötte +ugrándozott, legföljebb a vad elriasztására lehetett alkalmatos. + +– Nagyon szeretném az őszt, ha nem volna olyan sajátságosan csöndes, – +mondta öreg barátom. – A végtelen csöndességben házamba hallom a +falusiak szuszogását, mozgolódását. E zajgás elől menekülök ki a +szabadba. + +Bármiként figyeltem is, a kopár kert mögött elterülő falucska +„zajgásából“ én mit se hallottam. Valahol nagyon messzire kelepelt a +folyón egy malom, de ezt csak inkább sejteni lehetett, mint hallani… + +– Tarts velem, – folytatta barátom. – Az őszt megnézhetjük odakünn a +hervadt réteken. És ami a legfőbb, emberrel nem igen találkozhatunk, a +gazdasági munkának már vége. + +Megindultunk a kopár kertből és félkörben kerültük meg a falut. Egy +dülőúton kapaszkodtunk föl a folyó töltésére, ahonnan Sándori +visszanézett a síkon fehérlő falusi házakra. + +– Szörnyűség, mennyit beszélnek ebben a faluban. Egész nap jár az +emberek szája. Az ördög tudja, miről fecsegnek mindig. A hangjuk, a +nyugtalan „zajgásuk“ bánt… + +Véleményem szerint ebben nem volt egészen igaza barátomnak, mert a +falusi emberek általában hallgatagok, ez a falucska pedig még csöndesebb +volt: Amerikába költözött belőle minden valamire való ember. De öreg +barátom csak tovább erősítette állítását, hogy igenis a faluban mindig +beszélnek és ő ezért nem tud házában sem megmaradni. Jókedvü +elevenséggel magyarázta, hogy mennyire gyűlöli azokat az embereket, akik +folyton beszélnek, mert még a szél is elhallgat néha, ha megunja az +örökös dudálást, de az emberek soha. Általában nemes barátom szerint a +beszéd egy egészen fölösleges valami volt, amelyet ki kellene küszöbölni +az emberi életből. + +És míg így szóval tartott, a folyóparti töltésen vígan haladtunk tova. A +kuvasz a mezőkön szaladgált és néha hangos ugatással jelentette, hogy +talált valami szimatot. De Sándori rá sem ügyelt. + +Körülbelül negyedmérföldnyire voltunk már a falutól (a falusiak +folytonos beszéde még itt is állandó „mozgalomban tartotta“ az +aranysugáros őszi délután levegőjét), midőn egyszerre lódobogás hangzott +föl mögöttünk. Hátrafordultam: almásszürke lovon egy keménykalapos +lovasnő ügetett mögöttünk. S amint bennünket megpillantott, láthatólag +gyorsabb tempóra nógatta paripáját. + +Sándori elvörösödve mondá: + +– Kérlek, ne nézz hátra… Az én kedvemért… Sohasem szabadulunk meg tőle. + +És néhány lépéssel a töltés szélére lépett és igen nagy figyelemmel +kezdett valamit nézni a folyón, hátat fordítva az országútnak. Még a +kezét is a szeme elé emelte és a világért sem fordult volna meg. Pedig a +lovasnő már közvetlen mögöttünk trappolt és hangosan kiáltotta: + +– Szervusz, kapitány! + +(Sándori hajdanán ezt a rangot viselte a hadseregben.) + +Nem volt feltünően szép nő a lovagló, de csúnya sem. Fiatal sem, de öreg +sem. Elhagyott falukban látni néha olyan derék, megtermett úri +hölgyeket, akikről az ember az első pillanatban nem tudja megállapítani, +hogy hajadonok-e vagy férjezettek? A gazdálkodással járó teendők, a +falusi élet egyszerüsége és a sok munka, sok pihenés (amely szinte +kétfelé osztja az esztendőt) még a lenge Grétékből is helyre +teremtéseket nevel. A sápkóros lányokból gömbölyü menyecskék lesznek és +a zárdában nevelt kisasszonyok hazakerülve a falujukba néhány hónap +leteltével sajátkezüleg fenyítik meg a goromba béreslegényt. + +A lovasnő szinte tipusa volt a gazdálkodó-nőnek. A hatalmas, csontos +szürkén olyan nyugodtan ült, mint egy huszár, alig fogta a szárat, de a +vastag lovaglóvessző a kutyabőr keztyűbe bujtatott kézben bátran +fegyvernek is beillett volna. Rövidke csizmájára csillagos lovassági +sarkantyu volt verve és rövid zsemlyeszínü bőrkabátjából egy pisztoly +agya duzzadt kifelé. Fehér fátyol volt a kalapjára kötve és nagy barna +szeme olyan pillantással mért végig engem, aki az útból félreálltam, +mint amilyen pillantással a földesurak a jószágot szokták megbírálni a +vásárokon. + +– Szervusz, kapitány! – ismételte foghegyről vetve a szót. + +Nemes barátom megfordult és elvörösödve emelte meg kis vadászkalapját. + +– Régen láttalak, kapitány!… A céllövő puskád még nálam van. No majd +hazaküldöm… + +S feleletet sem várva, vékonyán nyomta paripáját, amely galoppba ugorva, +csakhamar eltünt lovasnőjével az út kanyarulatánál. + +Sándori még pulykavörös volt és mint általában mindig, most is dühös +gúnnyal kezdte: + +– Szeretem ezeket a „fölvilágosodott“, modern hölgyecskéket! Valóban +nagyon szeretem őket, amikor feminizmussal, szocializmussal, +nihilizmussal traktálják az embert, ahelyett, hogy valami jóféle +vacsorát főznének a konyhájukon. Az én kedves korszakomban, – ahova +egyszerre vissza szeretném tenni az egész világot, – a középkorban, +sokkal jámborabb istentagadó eretnekeket égettek el, mint ezek a modern +hölgyecskék. Nem hisznek ezek se Istenben, se a vallásban. Hej, ha én +egyszer úgy kedvemre megmondanám nekik a véleményemet! De, mondom, nem +szeretem a sok beszédet. + +Kérdőleg néztem Sándorira, aki fejcsóválva függesztette a tekintetét +abba az irányba, amerre az amazon elvágtatott, majd mélységes +meggyőződéssel fölkiáltott: + +– A derék misszionáriusokat nem az emberevő vadak közé kellene küldeni, +hanem ide Európába, a „modern“ hölgyek közé, mert itt nagyobb szükség +volna a térítés munkájára. + +Igy szólt és elhallgatott és én nem kérdeztem semmit, mert tudtam, hogy +nemes barátom nem szereti a sok beszédet. Midőn néhány másodpercig +hallgatagon ballagtunk az őszi délutánban, hol a távoli erdők és rétek +mintegy vászonra festve látszottak lenni, Sándori lecsillapodott és így +szólalt meg: + +– Különben a Rácsky kisasszony nem is olyan rossz, mint talán hinnéd, +csak a nevelése volt elhibázva. Rácsky, aki hajdanában itt a szomszéd +faluban lakott, semmi egyéb nem volt, mint egy becsületes vén katona. +Egy derék öreg katona, amilyenek a Napoleon gránátosai lehettek, akik az +oroszországi mars után is rajongtak császárjukért. Ilyen volt Rácsky +őrnagy, egykori barátom, aki hétszámra nem szólt, mert már nyugalomban +volt és szolgálati teendője nem lévén, nem tartotta érdemesnek a +beszédet a civiléletben. Mondom, egy öreg katona és semmi más. A +világért sem okolom őt Kláráért. Furcsa is volna, ha egy +Kolowrath-dragonyosbeli törzstiszttől a penzióban azt követelnék, hogy +értsen a leányneveléshez! Mindössze lovagolni, vívni, célbalőni, úszni +és birkózni tanította meg Klárát, a többi az jött magától. Azaz, a +könyvekből jött a többi. Azok az átkozott könyvek! Mindig mondtam +Rácskynak, amikor a hosszú téli estéken hallgatva üldögéltünk házában +vagy az én kunyhócskámban: „Égesd el a könyveket, bajtárs, a könyveket +égesd el, mert Klára éjjel-nappal azokat bujja!“ De Rácsky nem +hallgatott rám és szentimentálisan védte fiatal hugát: „Ugyan kérlek, +még ezt a kis szórakozást is elvegyem tőle! Hiszen, ha legalább táncolni +tanítottam volna meg, majd minden másképpen volna. De a porosz golyó +miatt nem tudok táncolni és így Klára sem tud. Ez a legnagyobb +szerencsétlenség.“ + +Sokszor üldögéltünk így elgondolkozva a hosszú estéken és az őrnagy sem +szólt, én sem. Míg végre hosszas megbeszélések után elhatároztuk, hogy a +táncra majd én fogom megtanítani Klárát. Valamikor ugyanis a +főhercegasszonnyal én táncoltam a bálon az udvarnál és Rácsky valóban +rossz néven vehette volna tőlem, ha kis hugát, akit kora árvasága óta +nevelt, nem tanítom meg a szükséges táncra. Sokáig nem beszéltünk ezután +megint és én otthon, titokban néhány próbát tettem. Rácsky tudott +fuvolázni és titokban megtanult néhány valcert a fuvolán. Minden készen +volt már a táncleckék elkezdéséhez, csupán Klárával kellett még +megbeszélni a dolgot. + +Miután mindketten kevésszavu emberek voltunk, ez a megbeszélés sokáig +húzódott. Végre, egyszer, karácsonykor, mégis csak előállottunk +tervünkkel. Félig én mondtam el az ügyet, félig az őrnagy. + +S mi történt ekkor? + +Klára elnevette magát és nevetett sokáig. Végül kijelentette, hogy +vénleány korában nem tanul már táncot, mert az a bakfiseknek való! + +Elámultunk erre és még az őrnagy sem tudott sokáig megszólalni, pedig ő +valamelyest jobban értett a locsogáshoz, tere-feréhez, mint én. + +Az őrnagy aztán nemsokára meg is halt. Nem éppen ezért. De magamban néha +úgy gondolom, hogy ha a táncleckéket idejében elkezdjük, az őrnagy +okvetlen bevárja a tanítás befejezését. Rácsky kisasszony egyedül maradt +és azóta még rosszabb lett az állapot. Öreg koromban kell hébe-korba +ujságokat, könyveket elővennem, hogy megérthessem a Klára beszélgetéseit +a feminizmusról, nihilizmusról, meg mit tudom én még mi mindenről. +Pajtás, jegyezd meg, hogy a középkorban a nők nem tudtak olvasni és +azért volt jó a középkor… + +… Ekkor szünetet tartott nemes barátom és újra hallgatagon kullogtunk az +őszi tájon, amely hasonlított egy mesebeli tájhoz, ahonnan a mesék +alakjai kipusztultak. + +A folyóparti töltés kanyarodott a távolban és a füzesek, törpe fák alatt +ismét föltünt az amazon alakja. Sándori láthatólag összerezzent és +halkan fölkiáltott: + +– Most jön vissza a Máriától és már megkapta a levelet. Talán már el is +olvasta… + +A lovasnő csöndesen ügetett a töltés tetején, de egyszerre, – tán mert +bennünket észrevett, – vakmerő ugratással leszállott a töltésről, hogy +nemes barátom ijedten fölkiáltott. Aztán a lovasnő nekivágott a néma +mezőknek és elnyargalt. + +Sándori elszontyorodva mormogta: + +– Most igazán nem tudom mi lesz? Haragszik-e, vagy nem? Mert itt igen +nagy baj van, pajtás, olyan nagy baj, hogy kénytelen vagyok magamon +könnyíteni és beszélni róla. Pedig a beszéd a halálom. + +Tudnod kell, hogy van itt a füzesekben egy csodatevő Mária-kép, amely +már nagyon sokban megsegítette a környék lakosságát. Főként a leányokat, +amint természetes. A Boldogságos a leányok patrónusa, de Rácsky Klára +eddig sohasem kereste föl a füzesbeli képet. Nemrégen azonban +észrevettem, – az ember nem vak, – hogy sokat lovagol a füzes körül. No +gondoltam, nyomára járok ennek a dolognak. + +Szokásban van, hogy kis cédulákra írják föl a leányok, asszonyok +kívánságaikat, amelyeket az öreg fűzfa üregébe dobnak, amelyen a +Boldogságos képe van. Aki nem tud írni, fölkeresi Sivót, a töltés őrét. +Az megtanulta az írást a katonaságnál. + +Sok a kívánság, tehát cédulára kell írni, mert a Boldogságos még +elfelejtené. + +Megyek tehát a multkor és nézelődöm, hogy mit is keres Rácsky kisasszony +a füzesben. A Mária-kép körül őgyelegve, egyszer csak észreveszek egy +finom borítékba zárt levelet, amely a cédulák összegyűjtésére szánt +üregből kandikál elő. Kihúzom és elolvasom, bár nem nekem volt címezve, +hanem a Boldogságosnak, a mennyországban. De hát és az írásról +megismertem, hogy kitől származik az a levél… Tehát elolvastam. Bizonyos +R. C. írja benne, hogy gondoljon rá a Boldogságos nagy +elhagyatottságában. Bár tudja, hogy az ő ideje már elmult és vele már a +Boldogságos sem tehet csodát, de annyit kieszközölhetne, hogy S. +kapitány a nyugállományban barátságosabb és udvariasabb legyen a +jövőben, mint eddig volt. + +Pajtás, kiókumláltam, hogy S. (kapitány a nyugállományban) csupán én +lehetek, mert más kapitány messze földön sincs. Szokásom szerint +hallgattam és gondolkoztam. Gondolkoztam sokáig és figyeltem Rácsky +kisasszonyt, aki naponkint ellovagolt a füzesbe. És mondom, +gondolkoztam. Tegnapig gondolkoztam. Tegnap aztán a következő levelet +rejtettem el a csodatevő kép mögött egy nagy borítékban, amelyen a +negyedik ezred bélyegzője volt s egy szolgálati ügyből kifolyólag került +hozzám: + +„S. ny. kptny udvarias és barátságos lesz ezután, ha t. Címed táncolni +megtanulni hajlandó tőle.“ + +Csupán ennyit írtam… Nem tudom, hogy eltaláltam a stílust, nem tudom; +hogy nem vétettem-e a Boldogságos ellen, midőn nevében levelet +hamisítottam, semmit sem tudok, pajtás, de ezt a pár sort meg kellett +írni, mint valami költőnek, akit egy vers kínoz. + +Most már tudsz mindent. Most már tudod, hogy attól függ minden, hogy +hajlandó-e tőlem a Rácsky kisasszony táncolni megtanulni? Most már várni +kell a fejleményeket. + +… Ezt elmondván, nemes barátom nagyon elpirosodott és ismét sok +figyelemmel meresztette szemét a folyóra, bár azon a szokásos +habfodrozáson kívül egyéb látnivaló nem volt. + +* + +Néhány hónap mulva aztán azon a környéken vitt keresztül az utam, midőn +is hallottam, hogy a Rácsky kisasszony hajlandó volt táncolni +megtanulni. És ma már boldog pár S. (kapitány a nyugállományban) és R. +C. + + + + +Az enyicki menyecskék. + +Hajdanában még a Habsburgok is, ezek a szigorú, erélyes emberek, jobban +hajlottak a tréfa felé, mint manapság. Az elmult századokban a tréfa és +a vidámság éppen úgy a nagyuraké volt, mint a várak és kastélyok. Csak a +nagyuraknak lehetett igazán nevetni, jóizüen mulatni és kacagni azokon a +tréfákon, amelyeket vidámságukra alattvalóik kieszeltek. Manapság, +amikor mindnyájan egyenlők és demokraták vagyunk, mindenki mulathatna, +kacaghatna kedvére, de hát nincs már min kacagni. A jókedv, miután +demokrata lett, veszített értékéből. Ahogy a bankó is elveszíti értékét, +ha egyszer kivonják a forgalomból. + +Hová lettek a híres udvari bolondok, országos mulattatók? Hol vannak a +nevezetes tréfacsinálók, akiknek jókedvén a fejedelmek és királyok +mulattak? Gyerekkoromban még ismertem a híres Tőri Mihályt, aki úgy +tudott nevetni, mint senkise az országban. A kacagásával még a +haldoklókat is meggyógyította. Hordozták is az ország egyik szélétől a +másikig, mint a híres orvosokat vagy a kitünő főzőasszonyokat. Utóvégre +a jóízü kacagás éppen olyan orvossága az embernek, mint kinin vagy a +töltöttkáposzta. De Tőri Mihály is utód nélkül halt meg, pedig egész kis +vagyont kacagott össze. A búskomor horpácsi gróf, – aki már álló +esztendeig nem szólt emberhez, – mikor meggyógyult a Tőri uram +kezelésében, házat, földet ajándékozott neki. De hát ez a fizetség is +semmi ahhoz képest, amit a régi mulattatók, jókedvü tréfacsinálók kaptak +honorárium gyanánt a fejedelmektől, királyoktól. (A mai +vicclap-szerkesztők bizony már a szivarravalóval is takarékoskodnak.) + +A legutolsó udvari bolond a bécsi Burgban Mária Terézia királynő +idejében élt. Hívták pedig Homolai Jánosnak és származott Enyickről, +Felső-Magyarországból. + +A nagy királynő, aki mindvégig Európa legszebb asszonya volt, akkoriban +már régen nem látogatta a mödlingi mosónő-bálokat és húshagyókedden sem +öltözött föl álarcosan hűséges gárdistáival. Hiszen a magyar nemesi +testőrség sem másért létesült, mint a nagy királynő mulattatására. Az +udvariatlan történelemírók följegyzik, hogy a királynő már +negyvenharmadik évét is betöltötte, amikor a daliás testőrök sarkantyúja +először pendült meg a hosszú folyosón. Homolai uram is ebben az időben +került az udvarhoz – mulattatónak. Az egykori vitéz, ellenségverő +tábornokok, akiket a királynő sokszor szívdobogva várt vissza hadi +útjokból, már öreg legények lettek, sőt egynémelyik még a kardjában is +megbotlott menés közben. Vajjon mit csinálhatott volna ilyen körülmények +között a királynő, aki a krónikák följegyzése szerint még nagymama +korában is szerette a vígságot, elmés tréfát és mulatságot maga körül? +Hát előhívták Homolai uramat, hadd mulattassa az unatkozó királynőt. + +Ki volt ez a Homolai János? + +Senki más, mint egy tót kurtanemes onnan a tótok közül, aki hajdanában +bekóborolta az egész világot. Verekedett Berlinben, táncolt Párisban, +még Olaszországot is megjárta valami küldetésben. Az idők +elcsendesedésével kapott akkora érdemrendet, mint egy tányér. Azt +hazavitte Enyickre és azontúl csupán azon volt, hogy a kis skvargáját +tartsa rendben, amely ott terül el az Ipoly mellett. Az ökröcskék +szántottak és Homolai János pipázott kuriájában. Én ugyan azt hiszem, +hogy azok az ökröcskék se voltak igazi ökrök, aminthogy Nógrádban még ma +is ökröknek hívják a tehenet szelid túlzással, ha szántáshoz fogják be; +azonkívül Homolai uram se volt olyan nagy legény otthon Enyicken, mint +például Párisban hadnagy korában. De hát baj ez, ha a krónikaíró +szeliden nagyít? Ugyan ki nem hallotta már a nagyapjától, hogy így meg +amúgy volt az ő fiatal korában. A mult mindig színesebb, gyönyörübb, +mint a jelen. + +Hanem szép legény volt az enyicki birtokos, annyi bizonyos. Szálas, +malomkő-vállu, daliás ember volt, a bajszát nyírta és parókát viselt, +azon kor divatja szerint. Ha vasárnaponkint fölvette régi katonakabátját +és kardcsörtetve a templomba ment, az enyicki menyecskéknek +megszakadásig dobogott a szívük, a lányok pedig elpirultak, mintha +valaki nagyon megölelte volna őket. + +Ennek a dicsőségnek véget vetett az a parancsolat, amely az egykori +vértestisztet Bécsbe rendelte. Homolai János otthagyta ökreit, elfeledte +az enyicki menyecskéket, bezárta házát és búcsút mondott az Ipolynak. + +Sok-sok esztendő múlott el, de a hír, ez a kóborló szél, amely +ismeretlen helyről indul és ismeretlen helyre utazik, mindig +emlékezetükben tartotta az enyickieknek Homolai uramat. + +Homolai János volt a királynő mulattatója. Ki tudná ma, másfélszáz +esztendő mulva megmondani, hogy miért esett éppen Homolaira a királynő +választása? Talán csak asszonyi szeszély volt az egész. Az egyszerü, +közöttünk élő asszonyok szeszélyein se tudunk eligazodni, hogyan +érthetnők egy királynő szeszélyét? Aminthogy általában a férfiak +többsége egész életében azt csinálja, hogy eligazodni akar az asszonyok +szeszélyén, aztán még nagyapa korában is ott tart a tudományával, ahol +kamasz korában tartott… Elég annyit tudni, hogy Homolai János reggel, +délben, estve a királynő szolgálatára állott. Tudott-e elmés tréfákat? +Avagy kacagni tudott, mint a híres Tőri Mihály? A krónikaírók +udvariatlanok Homolai urammal szemben. Azt jegyzik föl róla, hogy nem +tudott ő elmésségeket, de éppen azt a keveset, amit tudott, olyan +mulatságosan mondta el, hogy az egész udvar kacagott rajta. Ha valami +nagyon kacagnivaló mondás szállt szájról-szájra a városban, a bécsi +humor hamarosan kitalálta, hogy azt senki más nem mondhatta, mint +Homolai János. Akkor aztán még jobban kacagtak. Homolai mondta? A híres +Homolai? + +Némely ember úgy keveredik szellemes, okos hírbe, hogy maga sem tud +felőle. Talán Homolai csudálkozott volna rajta a legjobban, ha valaki +azt mondta volna neki: + +– Nem tud kelmed semmit, Homolai uram. Csak enni-inni, meg a +sarkantyúját pengetni. + +De hát nem mondta neki senki. Ugyan ki is mert volna kikezdeni a +királynő udvari mulattatójával? Fekete selyem térdnadrágjában, vékony +koszperdjével, tollas barettjével olyan jelenség volt, mint valamely +középkori lovag. + +Szállt-szállt a hír a királynő udvari mulattatójáról. A bécsi menyecskék +szíve éppen úgy dobogott a Homolai látására, mint akár az enyicki tót +menyecskéké. De hiába dobogott. A lányok, akár paraszti sorban vannak, +akár koronás bölcsőben pillantják meg a világot, egyformán elpirulnak, +ha a szívük táján motoszkál valami. De hiába pirulnak el. Homolai János +csak a tollas barettjét igazította meg fején, ha a galcison az a sok +asszonyi tekintet rátapadt, mintha fölgyujtani akarná valamennyi… Hja, +mondják a mult idők krónikásai, abban az időben erényesek voltak az +udvari mulattatók. A Homolai uram híre sem szállott sokáig Enyickre, +hogy ott gondolkozni ne kezdtek volna felőle. Rossz esztendők jártak +akkor a Felvidéken, Enyicken még dohányuk se igen volt az embereknek, +nem hogy egyebük lett volna. + +Lahocsinszkynak hívták akkor a bírót. Félig nemes, félig úr volt, +amolyan csizmában járó „intelligencia“, amilyen a bocskoros nemesek +hazájában ma is található. + +Ez a Lahocsinszky ravasz, agyafurt ember volt. Mikor a tótokat +panaszkodni hallotta, a vállát vonogatta: + +– Bolondok vagytok, barátocskám. Van nektek egy nagy patriótátok messze, +Bécs városában, a Homolai Jankó. Menjetek ahhoz. Az majd megtölti +mindegyiknek a tüszőjét arannyal, ezüsttel. + +A tótok vakarták a fejüket: + +– Nagy úr az. Nem lehet ahhoz szegény tót embernek a közelébe se jutni. + +Lahocsinszky nevetett: + +– Hát persze, persze… Nem is úgy gondoltam én azt, hogy a nagyapókat +kell hozzá elküldeni. Hanem a menyecskéket, lányokat. Azok előtt +kinyilik minden ajtó. + +– Nono, – mondogatták a tótok. – Pan Lahocsinszky tréfál velünk. + +De aztán mindig tovább gondolkoztak a dolgon. + +– Hisz mi is ott leszünk ám, – biztatta őket a ravasz Lahocsinszky. – +Aztán ha éppen Homolai Janónak nem indul meg a szíve az enyicki +menyecskék könnyein, akad ott más nagyúr, aki segít rajtunk. Annyi ott a +nagyúr, mint itt a tót. + +Ez a biztatás nem is tévesztette el a hatását. A tótok egy napon +felpakkolták a legszebb menyecskéket, lányokat, akik az Ipoly két +partján találkoztak. Lahocsinszky volt a bíró, ő válogatta ki a +szépségeket. Egy tavaszi vasárnap, templom után, mikor messzi földről +begyűlt Enyickre a népség, sorozott Lahocsinszky. + +A menyecskék fehér bocskoraikban, suhogó viganóikban sorban állottak a +hársfák alatt. A selyma Lahocsinszky szemügyre vette mindeniket. + +– Neked piros az ajkad! – mondta. – Velünk jösz. Ilyen ajkat még Bécsben +sem látni. + +És hogy ne tévedjen, megcsókolta a piros ajkat. Hanka felsikoltott, de +csak halkan. Hisz a szent ügy érdekében ugyan ki sajnálná +Lahocsinszkytól a csókot? + +– Jaj, Mariska, talán bizony ágyúgolyó van itt a pruszlikod alatt! – +folytatta Lahocsinszky a szemlét. – Hát te, Julka, mért sütöd le a +szemed? Nincsen ilyen két csillag még a világon se. + +Az asszonyok, lányok mosolyogtak, nevettek. Ejnye, ejnye, ki gondolta +volna erről a szürkehajú Lahocsinszkyról, hogy ennyire érti az asszonyi +szépséget! Így aztán szépen összeállott a deputáció, amely hosszú +szekereken elindult az Ipoly mellől. Az első két szekéren ültek az +asszonyok, lányok, a harmadik szekéren pedig az öreg tótok, akiket az +enyickiek az asszonyok felügyeletére rendeltek. Csupa kipróbált emberek, +akik sokat tapasztaltak, láttak már. + +Olyan deputációt sem látott még a világ, de még Bécs városa sem. Az +enyicki tót asszonyok, lányok, amikor végiggurultak hosszú szekereiken a +bécsi utcákon, az egész város megállott csodálásukra. Vajjon honnan +jönnek ezek a világszép teremtések? A ravasz Lahocsinszky, aki az első +szekéren egy nagy nemzeti lobogó árnyékában, kardosan, mentésen +üldögélt, talált valahol egy cigánybandát a város végén, azok +muzsikaszóval kísérték a különös menetet. + +Így ért a deputáció a Burg kapujához. + +Az udvari zsandárok hamarosan eligazították a menyecskéket. Homolai +uramnak az épületszárnyban volt a lakása. A menyecskéken suhogott a +százráncu szoknya, a lányok pedig kipirultak, – pirultak a kis bolondok, +pedig nem is volt még okuk pirulni. + +De látták volna Homolai Jánost, amikor Lahocsinszky elébe vezette az +asszonyokat. A híres Homolai szólni sem tudott a meglepetéstől. +Csudálkozva csapott a Lahocsinszky vállára: + +– Barátocskám, honnan hoztad ezeket a mennyei virágszálakat? + +Lahocsinszky nevetett: + +– Honnan hoztam volna? Enyickről hoztam. Hiszen tán ismered valamennyit. +Egyik kisebb volt, a másik nagyobbacska volt már a te idődben is. + +Homolai János csak nézte az enyicki menyecskéket. Ejnye, ejnye, hogy ő +sohasem látta ezeket a hamvasbarnahajú, kékszemű teremtéseket, pedig hát +ott élt közöttük. De hát hogy lehetett az? Lahocsinszky csak nevetett és +rázta a nagy fejét. + +– Még ma beszélek a királynő ő felségével! – mondta Homolai, átvéve az +enyickiek kérvényét. + +… Aztán meg is kapták az enyickiek, amit kértek. Kaptak gabonát a +losonci katonai raktárból, de kaptak még földeket is abból az állami +uradalomból, amely ott terült el az Ipoly mellett. + +Homolai János pedig, akit hiába néztek olyan szívdobogva Bécs legszebb +asszonyai, nemsokára azután fölmentését kérte hivatalától és +hazaköltözött Enyickre. A falusiak harangzúgással fogadták a jóltevőt. +Az Ipoly felé még diadalkaput is építettek neki. + +Homolai János csodálkozva nézett végig az ünneplő sokaságon, aztán +odafordult Lahocsinszkyhez: + +– Te bolonddá tettél engem, barátocskám. Hol vannak azok a gyönyörű +menyecskék, lányok, akiket te nemrégen Bécsbe vezettél? + +Lahocsinszky nevetett: + +– Itt vannak. Itt vannak előtted. Az ott a Hanka, amott áll meg a +Mariska. Csakhogy most Enyicken vagyunk, nem pedig Bécsben. Ott +szebbeknek láttad a falusi asszonyokat az uri dámák között, mint itt, +ahol nincs egyetlen dáma sem. + +Homolai csóválta a fejét: + +– Meglehet, meglehet, – mormogta és még sokáig élt azután falusi házában +és szántott az ökröcskékkel, amelyek nem voltak ökrök és nézte a +menyecskéket, akik nem voltak olyan világszépek. Mert a szem néha +káprázik… Káprázik és ez az emberi boldogság. + + + + +Egy végzett földesúr történetéből. + +A munka nemesít, beszélte egyszer Zathureczky, de azért az ördög vigye +el azt, aki a munkát kitalálta. Nem ér az semmit, végigdolgozni az egész +életet, aztán meghalni úgy, hogy az ember észre sem vette, hogy élt +valamit az életéből. Meg aztán van bizonyos emberfajta, akit soha sem +lehet megtanítani a munkára. Nem állja, nem birja, mint a vándor-cigány +a várost, mert nem városi lakosnak született. Dehát vannak javíthatatlan +munkakerülők, akik dolgoznak, munkálkodnak addig, amíg muszáj, mint a +cigány, amíg az üstfoltozással elkészül a házak között. Aztán hajrá, +neki a szabad mezőknek, szabad életnek. + +Az én ismerőseim között nagyon sok olyan ember volt, aki az uraság +megszüntével a munkára fanyalodott. Utóvégre élni csak kellett +valahogyan, hát dologhoz láttak. Egyik-másik késő öregségére meg is +szokta a munkát annyira, hogy bejárt a hivatalába vagy boltjába, mert +nem csinálhatott egyebet. Csak egy ember volt a prakszisomban, akit nem +tudott összetörni az élet, aki kemény, nyakas, büszke maradt mindvégig: +úr. Nagylelkü, könnyelmü, nemes gondolkozásu, mint a magyar úrifajta +általában. Kár, igazán kár, hogy manapság már nincsenek háborúk. Mert +mit csináltak hajdanában a letört urak, tönkrement nemesek? Elmentek +háborúba és a vitézségükkel, bátorságukkal szereztek új vagyont. A +magyar úr a vagyonszerzésnek csak azt a formáját ismerte, amit a +kardjával csinált meg magának. De manapság nincsenek háborúk, pedig jó +egynehány eskadront lehetne összeverbuválni a végzett földesurakból. + +De hát most arról az ismerősömről beszélek, aki úr maradt mindvégig, aki +nem adta be a derekát, vagy legalább is mi azt hittük, hogy +győzedelmeskedett az élet fölött, amely sujtó kezével ránehezedett. + +Asszonyfái Gyurkának hívták az én ismerősömet és ugyanaz a három éhes +farkas kullogott a nyomába, amely farkasok Magyarországon nagyon sok +uriember sarkába szegődnek. Asszony, bor és a kártya a három farkas neve +és én még nem láttam olyan legényt, aki ezzel a három farkassal meg birt +volna küzdeni, ha egyszer rárohantak. A három szenvedély közül egy is +elég volna valami gyenge embernek, hogy a földre terítse. De mi magyarok +olyanok vagyunk, hogy mindenből a sokat szeretjük. Az ebédeink +végtelenek, a mulatságainkban nem ismerünk határt és a szenvedélyekből +is mindenki annyit pakkol az utipodgyászába, amennyit nem bir el. + +Igaz másrészt, hogy egyetlen szenvedély pótolja a többit. Például az +öreg Simonkai Pálnál volt ilyen a helyzet, aki asszonyt, kártyát, bort +nem ismert soha életében. No, gondolnátok, Simonkai Pállal most már az +ördögök se birnak. Pedig dehogy is nem birtak vele. Adtak neki egy +ártatlan szenvedélyt: „gyűjtő“ volt az öreg. Azokat a váltókat gyüjtötte +össze, amelyeket aláírt a rokonai és barátai kedvéért. Gyűjtötte, +gyűjtötte az öreg a váltókat s egyszerre azon vette magát észre, hogy +elúszott az egész vagyona. De akkor se a vagyona miatt búsult, hanem +azért, hogy nem gyüjtheti tovább a bélyeges papírosokat. Egy nagy +kosárral találtak belőle a halála után. + +Tehát valahogyan csak el kell pusztulni! + +Milyen könnyű sora volt most már a végzetnek Asszonyfái Gyurkával, +akinek három szenvedélye is volt, arról nem sokat kell beszélni. A bor +még csak szelid jószág, lehet vele jó barátságban is élni: nem szükséges +állandóan a hatalmában lenni. A bor elereszti néha az ő szolgalegényeit: +menjetek, pihenjetek, hadd aludja ki Asszonyfái Gyurka a mámorát. De már +a kártya az alvásra se enged időt. Borral ritkán álmodik a boros ember, +míg a kártya az álmok csendes világában is kártya marad. Elkiséri az +embert mindenhová és álmában is meglepi. Ismertem egy régi játékost, aki +midőn teljesen letört s többé nem játszhatott, álmában állandóan +kártyázott. + +A harmadik nagy ellenség aztán az asszony. Tetejébe megy mind a két +másik szenvedélynek. és akkor győzedelmeskedik fölöttük, amikor akar. A +legerősebb ördög az asszony. A bor és kártya meglapulnak, mint megvert +kutyák, amikor az asszony nevü ördög belép a házba. Csend legyen +olyankor, mert ez az ördög a legkegyetlenebb valamennyi között. Ettől +már nem lehet semmi áron megszabadulni. Éjjelre-nappalra melléd +szegődik, nem ereszt egy pillanatra se magától. Utánad lopózik a bor +mámorában, melléd ül a kártya mellett. Álmodban az ágyad szélére ül és +bársony keztyűvel simogat, hogy nappal annál jobban meggyötörhessen. +Megy, megy veled az egész életen át és csak a sír szájánál vesz búcsút. +Vagy ki tudja? Tán a másik világra is elmegy utánad. + +Csak asszony ne volna a világon! + +Hát, hogy rendben elmondjak mindent, Asszonyfái Gyurka, mikor már nagyon +a végén járt az apai jussnak, ott a mi ábrándos, melankólikus +Nyírünkben, hirtelen megvetette a lábát, elég volt, nem megy tovább egy +tapodtat se. Megfogadta, hogy nem iszik és nem kártyázik többet, mert +elég esze volt hozzá, hogy meglássa előre a végzetét. + +Fiatal, harmincesztendős legény volt akkor Gyurka. A buji laposon még az +ő nyírfái susogtak a szélben és a békák neki kuruttyoltak a kákás tóból. +Még a békák hangversenye is kellemetes, ha az ember az ősi kúria +tornácáról hallgatja. Vajjon a békák között is olyan világ van, mint az +emberek között? Az öreg békák fiai öröklik-e apai jussukat a tóban s +megmaradnak-e az uraságok szolgálatában, akinek birtokára elszegődtek? +Bizonyosan úgy lesz, hogy a békák is húznak az ősi birtokoshoz, mert +például a szomszédunkban, amikor Korponai Pali birtokát dobra verték és +az „Árnyas“-tanya gazdát cserélt, a tóban elhallgattak a békák attól a +naptól. Vége volt az esti koncertnek, nem muzsikáltak az új +tulajdonosnak, aki bizony csalárd úton jutott a Korponai-vagyonhoz. De +tavaszra még a régi gólyák sem tértek vissza a kémény mellé. A fecskék +is odamaradtak abban az esztendőben és a tanyai fecskefészekben +verébcsaládok berzenkedtek. De a verebek is meggondolták a dolgot később +és elhagyták Árnyast. Számtalan akasztott verebet lehetett találni a +birtokon. Falusi ember tudja, hogy a veréb bánatában fűszálra szokta +magát akasztani. + +Az Asszonyfái verebei, gólyái még meg voltak, amikor Gyurka halt-ot +mondott. Vagy két esztendeig nem is láttuk. Otthon ült és gazdálkodott. +Rendezgette azokat a zavarokat, amelyeket két szenvedélyével előidézett +a vagyoni viszonyaiban. Ejnye, mondogattuk, ki hitte volna, ugyan ki +hitte volna, hogy ilyen kemény legény ez a Gyurka. Csak az öreg Csajkos +csóválgatta a fejét, amikor a megyei kaszinóban szóba került a Gyurka +dolga. + +– Nono, gyerekek, – mondta a tapasztalt öreg, – nem lehessen előre +semmit sem tudni. Gyurka barátunk még nem szolgálta ki a maga esztendőit +az asszonyok regimentjében. + +Igaz, igaz, hogy Gyurka még nem sokat törődött az asszonyokkal addig. +Némely férfi olyannak látszik, hogy nem fordul meg semmiféle +selyemszoknya suhogására. De olyan férfi még nem volt, aki sohasem +fordult meg! Egyszer csak megfordul mindegyik. + +Abban az időben történt, hogy színésznő lett Gaál Jolánból. Ez a Gaál +Jolán elvált menyecske volt, ami ritkaság a Gaáloknál. De még fiatal +volt és szörnyen unatkozott otthon Bujiban, Napoleon uram mellett. +Napoleon, az apja egész nap csak pipázott és ilyen szavakkal bíztatta +Jolánt a jó magaviseletre: + +– Szégyent hoztál a nevünkre, otthagyott az urad. + +Máskor: + +– Nem ég ki a szemed, hogy még a férjedet sem tudtad megtartani +magadnak? + +Jolán tehát szerfölött unatkozott a buji házban, s egyszer csak +fölszedte a sátorfáját és elment színésznőnek, szép hangja volt, mint +valamennyi Gaál-kisasszonynak, de még szebb volt hangjánál a termete, +meg a szeme. + +A szeme az nem hasonlított a Gaál-kisasszonyok lesütött pilláju, +ártatlan gyermek-szeméhez. A Jolán szeme kissé kancsalított és különben +is bátran nézett a férfiak arcába. Nem igen látszott szégyenkezni a +férfiak furcsa, gúnyos tekintete előtt, de a lágy, olvadékony +pillantások se fogtak rajta. Őtet ugyan nem lehetett meghódítani egy +pillantással, mint a többi Gaál-kisasszonyokat. + +Amikor Jolán elment szinésznőnek, akkor kezdett utána érdeklődni +Asszonyfái Gyurka. Tetszett neki Jolán elhatározása, de meg a menyecskét +is látta néhanapján s igen szemrevalónak találta. Amikor egy esztendő +mulva Jolán Virágbarlangi igazgató úr társulatával a megyei székvárosba +érkezett, egy este a fából épült színház előtt megállottak az Asszonyfái +György sárga kancái. Jolán valami énekesszerepben lépett föl és az egész +vármegye megbámulta a harisnyakötőit. De legjobban mégis Asszonyfái +bámulta meg, mert attól az estétől fogva berukkolt ő is abba a nagy +hadseregbe, ahol az asszonyok viselik a sarzsit és komiszbaka minden +férfi. Szerelmes lett Asszonyfái s ezzel eldőlt a végzete. A Gaál Jolán +harisnyakötői aztán vitték-vitték Gyurkát végig az égész országon, +amerre Virágbarlangi úrnak éppen kedve volt vándorolni. A buji laposon +pedig csendesebben kezdtek kuruttyolni a békák, a nyírfák nagyokat +sóhajtottak az esti szélben és fölakasztgatták magukat a verebek az +eresz fűszálaira, amikor telekjegyzőkönyv C. lapjára mindenféle idegen +hangzásu neveket vezettek. + +… S egyszer végleg elhallgattak a békák a buji laposon. Asszonyfái +elkészült és Gaál Jolán egy pesti színház művésznője lett. A pesti +gavallérok gukkerezték ezentúl a harisnyakötőit, Asszonyfái pedig +nyomtalanul eltűnt. + +A vagyoni romlása új elhatározásra indította: + +– Lemondok az asszonyokról s újra kezdem az életet. + +Igy szólt s miután hamarosan egyéb nem akadt: elment valahová a felső +vármegyékbe bírósági végrehajtónak. + +* + +Hat esztendő mulott el. + +Hat esztendeig élt Asszonyfái György a tótok között, mint egy kutya. +Enni se igen evett ezen idő alatt, mert vagyont akart gyűjteni. Csak a +magyar gentryben és a zsidóban van meg az a szívósság, amellyel rá tudja +magát vetni a vagyonszerzésre, ha éppen az a célja. + +Néhány ezer forintja, földecskéje, háza volt már Asszonyfái Györgynek, +amikor valami hivatalos dolog Budapestre szólította. Estére elvetődött +abba a művészeti palotába, ahol Gaál Jolán énekelt és táncolt. És +Asszonyfái György nem tudott visszatérni a tótok közé többé. Hazament +ugyan, hogy eladja holmicskáját, összeszedje pénzét és aztán beállított +Jolánhoz. + +Jolán a nyakába ugrott. + +– Isten hozott Gyurka, már azt hittem, hogy elfelejtettél. + +– Igazad van. De újra eszembe jutottál, – felelt Asszonyfái. + +A néhány ezer forintocskának négy hét alatt vége lett s Gyurka ismét ott +volt a régi elhatározás előtt: lemondani az asszonyokról s újra kezdeni +az életet. + +Most már Erdélybe ment Gyurka, ahol fát fűrészelnek a hegyek között és +oláhon, medvén kívül nem látni eleven lényt. Esztendőkig senyvedt Gyurka +az oláhok között, gyüjtötte a pénzt, nyomorgott, szenvedett s a végzet +újra meglökte. Valami fenyvesekbe rejtett fürdőcske volt azon a tájon, +ahol Gaál Jolán egy nyáron megjelent. Gyurka meglátta a fürdőn és +nyomban végkielégítést kért a hivatalától. A néhány ezer forintocska +őszre elfogyott és Gyurka most már a Dunántúlra vonult, hogy ismét +előlről kezdjen mindent. + +… Harminc esztendeje ennek a történetnek. Gaál Jolán öregasszony lett +azóta, senki se kíváncsi többé a harisnyakötőjére. Él egymagában, +elhagyatva, mint az öreg színésznők szoktak. De minden negyedik-ötödik +évben fölkeresi őt egy szürkefejü öreg ember, s akkor dinom-dánom van +hetekig. Áll a bál, hogy zeng bele a város. Amíg a mulatságnak hamar +vége szakad és a szürkefejü vén szamár nyomtalanul eltűnik. Elmegy ismét +valahová, ahol esztendőkig koplal, nyomorog és takarékoskodik. + + + + +Öreg idő. + +A Bakony közepén, a kis Várpalotán lakik két öreg ember, akikhez +hébe-korba eljárogatok, ha már nagyon kifogytam a meséimből és az +álmatlan éjjeleken csupán a régi, ismert alakok rajzanak elő az +emlékezetemben. Nem is egyéb az egész mesemondás, mint elmondása azoknak +a dolgoknak, amelyeket régi emberektől hallottunk. Hiába, az öreg +emberek fantáziája mindig jobban dolgozik, mint a fiataloké, akik csak a +jelent ismerik. Az öregek összekeverik a multat a jelennel, a régi +dolgokhoz hozzáálmodnak; kiszínezik, kifestik azokat az elmult +eseményeket, amelyek a maguk idejében éppen olyan szürkék, banálisak +voltak, mint a mai események. Az öreg emberek szebben mesélnek még a +régi könyveknél is. Utóvégre a könyvek nem változnak, legföllebb a betűk +fakulnak meg és papirosuk elrongyolódik. De az emberek fantáziája szünet +nélkül dolgozik. Az én nagyanyám minden télen másképpen mesélte el az ő +történeteit. Igaz, hogy a történetek mindig ugyanazok voltak; csakhogy +azóta már hozzáálmodott, újabb és újabb emberekre emlékezett, akik +később, vagy előbb éltek, mint amikor a történet megesett; – s így +keveredett össze a mult a jelennel, a fantázia a valósággal. Az öreg +emberek ajkán az elmult század csupa legenda, benne a forradalom a +legszebb mitosz: nagy munkájukba kerül majdan a történetíróknak, ha majd +egykor az egész legendás századnak a való történetét ki akarják hámozni +a regékből. + +Ott a Bakony közepén, a kis Várpalotán él a két öreg ember, aki folyton +álmodik. János bácsi a régi ház hátulsó részében dörmög naphosszat, míg +Mari néni elől lakja hűvös szobáit, ahonnan az utcára lehet látni. Körül +pedig zúg-búg a Bakony. + +A Bakony is olyan erdő, hogy sohasem tud elpihenni, mindig zúg, mint a +mesebeli erdő. Olyan ez az erdő, mint a hegyek szakálla: irtják, +pusztítják, de soha ki nem pusztíthatják. A zúgása, sóhajtása +regeszerüen hangzik. Mintha szegény bujdosókat rejtegetne folytonosan, +mintha a betyárok énekét dúdolná. Pedig se bujdosók, se betyárok +nincsenek már. A Bakony csak zúg, amugy bolondjában. Küldi az esőt, a +zivatart, a szelet és hangjaival álomba ringatja azokat, akik +ráhallgatnak. + +A két öreg ember folyton a Bakonyt hallgatta. Mari néninek fehér volt a +haja, mint a frissen esett hó, de egyenes a termete, mint a Bakony fái. +Csendesen tesz-vesz egész nap és kis konyhájában úgy lobog a rőzse +lángja, mint a mesékben. Pitteg-pattog a tűz és Mari néni ráncos keze +fürgén kavargat a lábosokban. Dél felé jár az idő. János bácsi ilyenkor +szokott hazajönni a szőlőből. Abból a híres „Loncsos“-ból, ahol a +százesztendős tőkék úgy megráncosodtak, megfeketedtek, mint megannyi +öreg emberek. + +János bácsi jött is már a hegy felől. Piros arca ragyogott messziről és +a járása elárulta, hogy az öreg tőkéken kívül egyébbel is +foglalatoskodott odakünn a Loncsosban: az öreg tőkék nedvét is +megkóstolgatta. + +Mari néni a szeme elé emelte a tenyerét és úgy nézte messziről a +közeledő Jánost, az öccsét: + +– Ej haj, János, már megint!… – kiáltja, de nem haragszik ám, mert +hiszen minek is haragudna azért, hogy Jánosnak piros az arca és bokázó a +járása. Ha talán egyszer megtörténne, hogy János nem ily vígan jönne +haza a szőlőből, Mari néni akkor ijedne meg istenigazában. + +A rőzse lángja már nem lobog, lábasok födőik alatt titkon elhallgatnak +és Mari néni teríti az asztalt a hűvös nagyszobában, amelynek falairól +mindenféle régi képek nézegetnek le: régi Jánosok és régi Mari nénik, +akik egykor tán éppen úgy sürögtek-forogtak itt az asztal körül, ha +odakünn a konyhán nem lobogott már a rőzse lángja. Most csak nézik az +öregasszonyt, mintha titkon arra gondolnának, hogy nemsokára ő sem lesz +egyéb, mint egy falon függő kép – és tán egy másik Mari jön majd ide +valahonnan. János bácsi is betotyog már a szobába, leül és míg sóval, +paprikával hint be egy falatka kenyeret, így szólal meg: + +– Te, Mari, hallgasd csak, már megint ott járt nálam a Bodóné… Azt +mondja, hogy csak a kertészollót kéri kölcsön, de hát én tudom, hogy nem +azért jött. + +– Vajjon miért jött volna Bodóné, ha nem a kertészollóért? – kérdezi +Mari néni és a párolgó, finom levest az asztalra helyezi. + +– Miért-e? – nevet János bácsi. – Hát csak azért, mert engem akart +látni. + +– Ó, te vén hóbortos! – nevet Mari néni és kimeri a levest. – Sohasem +javulsz meg. Azt gondolod, hogy valamennyi asszonynak csupán te reád van +gondja? Pedig azóta már termettek fiatalabb legények is a Bakonyban. + +János bácsi erre mérgesen ránt egyet a vállán és dohog: + +– Jó, jó. Bodóné mégis bomlik utánam. De persze hiába bomlik. + +Mióta bomlik ez a bizonyos Bodóné János bácsi után? Ha emlékezetem nem +csal, már húsz esztendeje. Húsz esztendő nagy idő, de Bodóné álhatatos +maradt, de álhatatos volt János bácsi is. Ha már az asszonyok kivetették +utána a hálót, ő bizony nem hagyja magát megfogni. + +A délután is valahogy másképpen mulik itt, mint egyébhol. Mari néni +ilyenkor a temetőbe készül. Amíg öltözködik odabenn, János bácsi a +küszöbön állva pipázgat és csodálatos dolgokat lát a napfényes időben. + +– Borul a Bakony, Mari. Nagy eső készül! – mondja. – Jobb lesz, ha +itthon maradsz. + +Mari néni erre ijedten kiszól: + +– Csak nem bolondult tán meg az idő? + +János bácsi halkan nevetgél magában és hamiskásan kacsint valami +láthatatlan személynek. + +– Már pedig olyan égiháború készül, amilyenre nem is emlékszem, – mondja +rémes hangon. – Nini, már morog is a Bakony. Hallod, Mari? + +A lankás hegyek fölött pedig szelíd bárányfelhők úsznak, olyan lágyan, +romantikusan, mintha csupa álmok úszkálnának ott az erdők fölött. A +Kisfaludy felhői ezek, amelyeket a „magyar Tempevölgyében“ való +kóborlásában látott Himfy. + +De János bácsi tovább is látja a borulatot a küszöbről, hallja a szél +zúgását és erdők morgását. Mari nénit azonban nem oly könnyü +visszatartani. Fekete kis mantilláját már vállára is borította és kijön +hűvös szobáiból. Nézi az időt és meginti Jánost: + +– Már megint bolondozol velem, János! Pedig jobb volna, ha kijárogatnál +néha te is a temetőbe. Ott alusznak a mi ismerőseink, atyánkfiai. +Maholnap közibük megyünk mi is. + +János bácsi incselkedve nevet: + +– Hohó, messzire van még az. Addig még meg is házasodunk. Téged is +férjhez adlak még, Mari néném. + +Ezt már nem hallgathatja Mari néni. Szégyenlősen siet tovább, csak +messziről fenyegeti meg Jánost: + +– Te, te Sobri Jóska! – mondja, aztán megy tovább a kis temető felé, +amelynek minden sírját, a síroknak minden lakóját ismeri. A napfényes +délutánban, míg üldögél a régi sírok között, sorban fölszállnak a +földből régi ismerősei, barátnői és velük úgy elbeszélget, hogy észre +sem veszi az alkony jövését, amely szelíden teríti rá fátyolát az erdős +hegyekre. Lilaszínü lesz a völgy és a hegyoldalakban eltűnnek a faluk +fehér kis tornyai. Mintha mély álomba merülne a Bakony és a völgyekben +halkan suhannának tova régen itt élt emberek szellemei. Kongva száll az +óraütés és a kis temető fala mellett erősen krákog valaki. A köhögés +mindenféle fajtája hallatszik, – amíg János bácsi e jeladásait +észreveszi Mari néni. János bácsinak ugyanis babonája be nem lépni a +temetőbe és csak a falon kívül várja be a nénjét. + +– Be soká időztél itt, – mondja szemrehányólag. – Azóta a Loncsost is +megjártam. + +– Látom! – felel Mari néni és egész úton nem szól a bokázó lépésü +Jánoshoz. + +– Bodóné ismét ott járt… Ez az asszony mégis lekap egyszer a lábamról, – +fejtegeti János egész úton hazafelé és keményen erősíti, hogy azért +mégsem fog sikerülni a Bodóné dolga. + +Mari néni szótlanul megy elől. A temetőben járnak a gondolatai és az +odavaló ismerőseivel társalog. Otthon fáradtan leül a karosszékébe és +míg tekintete a távoli halmokra tapad, amelyeken mind sűrűbbre vonja az +este fátyolát, nem is hallja János bácsit, aki mögötte járkál és éppen +azt meséli, hogy Bodóné micsoda ravasz praktikával készül az ő +meghódítására. + +Mari néni egyszerre felsóhajt: + +– János, emlékszel-e Pagonyira, arra a feketeszakállu szép emberre? + +Jánosnak nagy fáradságába kerül Bodónéról másra gondolni. De csak +nekivág a kátyunak emlékezése szekerével és azt feleli: + +– Emlékszem, de csak homályosan… + +– Ott ültem a sírján, ma délután. Emlékszel-e a hangjára, amely olyan +volt, mint az oroszlán hangja és nagy, lobogó szakállára… őrnagy volt a +forradalomban. + +Az est már elfödte a Bakonyt, csupán zúgása hallatszik messziről. János +bácsi bólint: + +– Emlékszem. + +És letelepszik a Mari nénje mellé és hallgatja az öregasszony halk, +merengő hangját. Csendesen, mint az esti szél, száll az öreg, fáradt +hang és János bácsi addig emlékszik, míg ő maga is beszédbe fog. – Igy +mulik el az este. + + + + +TARTALOM. + + A podolini takácsné 5 + A tótok elfogynak 21 + A fejnélküli barát 29 + Jézuska csizmája 37 + Ábrándok 47 + Gyurkovay hazaballag 53 + Dickens úr barátai 65 + Zathureczky agarai 75 + Asszonyok inspekciója 81 + A kapitány kalapja 93 + A gárdista bundája 101 + A bujdosó földesuraságról 107 + Korvin lelke 113 + Kázmér 127 + Falu 139 + A Hartwig 145 + Egy régi bál 153 + Őserdőben 161 + Misley pipázott 169 + A folyó mellett 179 + Őszi nap falun 185 + Az enyicki menyecskék 195 + Egy végzett földesúr történetéből 205 + Öreg idő 215 + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77261 *** |