Initial commit of ebook 77256 filesHEAD main

author: www-data <www-data@mail.pglaf.org> 2025-11-16 15:20:59 -0800
committer: www-data <www-data@mail.pglaf.org> 2025-11-16 15:20:59 -0800
commit: 51150fd527b2cc2dd1140662cfe88e0054c92488 (patch)
tree: 96eb3008e16405b0559e746e6b5dc0efd4ba2c46 /77256-h
1 files changed, 3234 insertions, 0 deletions
diff --git a/77256-h/77256-h.htm b/77256-h/77256-h.htm
new file mode 100644
index 0000000..48932c6
--- /dev/null
+++ b/77256-h/77256-h.htm
@@ -0,0 +1,3234 @@
+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
+    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
+<head>
+<meta name="generator" content=
+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
+<meta http-equiv="Content-Type" content=
+"text/html; charset=utf-8" />
+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
+<title>Álmok éjszakája by Arthur Schnitzler| Project
+Gutenberg</title>
+
+<style type="text/css">
+/*<![CDATA[*/
+body {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 10%;
+}
+
+h1,h2 {
+ text-align: center;
+ clear: both;
+ line-height: 200%;
+}
+
+h2 {
+ margin-top: 2em;
+}
+
+p {
+ margin-top: 0.75em;
+ margin-bottom: 0.75em;
+}
+
+body > p {
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+p.i0 {
+ text-indent: 0;
+}
+
+hr {
+ width: 33%;
+ margin-top: 2em;
+ margin-bottom: 2em;
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+ clear: both;
+}
+
+hr.chap {width: 65%}
+
+.pagenum {
+/*  visibility: hidden; */
+/*  display: none; */
+ position: absolute;
+ right: 2%;
+ color: gray;
+ font-size: smaller;
+ text-align: right;
+ text-indent:0;
+}
+
+.center {
+ text-align: center;
+ text-indent: 0;
+}
+
+.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}
+
+.caption {font-weight: bold;}
+
+.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}
+
+.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
+/*]]>*/
+</style>
+</head>
+<body>
+<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77256 ***</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p class="center"><span class="caption-150">A REGÉNY
+MESTEREI</span></p>
+<hr class="chap" />
+<p class="center"><span class="caption-150">SCHNITZLER
+ARTUR</span></p>
+<h1>ÁLMOK ÉJSZAKÁJA</h1>
+<p class="center"><span class="caption-small">FORDITOTTA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-large">GAÁL ANDOR</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption"><i>BUDAPEST,
+1926</i></span></p>
+<p class="center"><span class="caption"><i>PANTHEON IRODALMI
+INTÉZET R.-T. KIADÁSA</i></span></p>
+<hr class="chap" />
+<p class="center">A művészi borítékrajz</p>
+<p class="center"><i>Fiora Margit</i> munkája.</p>
+<p class="center">Globus, Budapest.</p>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter">
+<h2>1.</h2>
+</div>
+<p>– Huszonnégy fekete rabszolga evezett a díszbeöltözött gályán,
+amely Amgiad herceget vitte a kalifa palotája felé. A herceg
+azonban bíborpalástjába burkolózva egyedül pihent a födélzeten a
+mély-kék, csillagos égbolt alatt és pillantása…</p>
+<p>Eddig olvasta fenhangon a kislány; most hirtelen lecsukódtak a
+szempillái. A szülők mosolyogva pillantottak egymásra, Fridolin
+lehajolt hozzá, megcsókolta a szöszke haját és becsukta a könyvet,
+amely a még megterített asztalon feküdt. A kislány úgy nézett
+körül, mint akit valamin tettenértek.</p>
+<p>– Kilenc óra – mondta az apja –, itt az ideje, hogy aludni
+menj.</p>
+<p>És most, hogy Albertina is lehajolt a gyermekhez, a szülők keze
+összetalálkozott az imádott homlokon és a pillantásuk összeakadt
+egy gyöngéd mosolyban, mely most már nem egyedül a gyermeknek
+szólt. A kisasszony bejött és figyelmeztette a kicsikét, hogy
+köszönjön el szüleitől; a kislány engedelmesen fölkelt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> a helyéről,
+apjának, anyjának csókra nyujtotta ajkát és nyugodtan kiment a
+szobából a kisasszony után. Fridolin és Albertina azonban most,
+hogy egyedül maradtak a függőlámpa vörhenyes fényében, egyszerre
+sürgősnek érezték, hogy a tegnapi álarcosbál eseményeit újra
+letárgyalják, ott, ahol még vacsora előtt abbahagyták.</p>
+<p>Ez volt az első báljuk ebben az évben és éppen a farsang végén
+szánták el magukat arra, hogy elmennek. Fridolint, alig hogy
+belépett a terembe, két vörös dominó üdvözölte, mint valami
+türelmetlenül várt barátot. Kilétükkel nem volt tisztában, pedig a
+vörös dominók feltűnően jól ismerték diákságának és a kórházban
+töltött szolgálati idejének legkülönfélébb történeteit. Meleg
+barátsággal meginvitálták egy páholyba, ahol azzal az ígérettel
+hagyták magára, hogy nemsokára álarc nélkül térnek vissza, de olyan
+sokáig maradtak el, hogy Fridolin türelmetlen lett és jobbnak látta
+lemenni a földszintre, ahol azt remélte, hogy ismét fölfedezheti a
+két titokzatos jelenséget.</p>
+<p>De bármilyen figyelemmel kutatott is, nem tudott többé reájuk
+bukkanni; helyettük azonban váratlanul egy más nő akaszkodott a
+karjára: a felesége, aki éppen az imént vált el egy ismeretlen
+férfitől, akinek fájdalmas, kiélt lénye és külföldi, valószínűleg
+lengyeles hangsúlya eleinte lekötötte, egészen addig, amíg
+egyszerre egy váratlanul odavetett és alantasan szemtelen szóval
+nem sértette meg és nem riasztotta el. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> Így aztán a
+férfi meg a nő – alapjában boldogan, hogy megszabadultak a
+kiábrándítóan banális álarcosjátéktól, – nemsokára szerelmesek
+módjára ültek egymással szemben a többi szerelmespár között az
+étteremben, osztriga és pezsgő mellett és mintha most ismerkedtek
+volna meg, kellemes szócsatával játszották végig az udvarlás, az
+ellentállás, a csábítás és odaadás komédiáját; és egy gyors
+kocsikázás után a fehér téli éjszakában, otthon, már régesrég nem
+érzett szerelmi mámorban hullottak egymás karjaiba.</p>
+<p>Hamarosan szürke reggelre ébredtek. A férjet már a korai órákban
+betegei ágyához szólította hivatása; Albertinát meg a háziasszonyi
+és anyai kötelességek nem engedték tovább pihenni. Így teltek el az
+órák józanul és előre beosztottan a mindennapi kötelesség és a
+munka közt; az elmult éjszaka kezdettől végig csak halványan élt és
+csak most, amikor mindkettőjük napi munkája véget ért, a gyermek
+lefeküdt és semmi zavarótól nem kellett már tartani, csak ekkor
+támadtak föl ismét az álarcosbál árnyalakjai, a szomorú ismeretlen
+és a vörös dominók és ezeket a jelentéktelen élményeket egyszerre
+az elmulasztott lehetőségek csalóka fénye vette körül varázslatos
+és fájdalmas erővel.</p>
+<p>Ártatlan és mégis lesben álló kérdések, finom és kettős értelmű
+válaszok váltakoztak, de egyiknek sem kerülte el a figyelmét, hogy
+a másiknál hiányzik a teljes őszinteség s így aztán mind a ketten
+jogot <span class="pagenum"><a name="Page_8" id=
+"Page_8">-8-</a></span> éreztek a szelíd bosszúállásra. Túlságos
+jelentőségűnek vették azt a varázst, amelyet ismeretlen báli
+ismerőseik sugároztak feléjük, gúnyolódtak azokon a kis
+féltékenységi tüneteken, amelyeket egyikük vagy másikuk elárult és
+amelyeket mindegyikük a maga részéről letagadott. De az elmult éj
+jelentéktelen kalandjairól folytatott könnyed beszélgetést
+csakhamar fölváltotta egy komolyabb megbeszélés azokról a rejtett
+és alig-tudatos megkívánásokról, amelyek a legtisztább,
+legátlátszóbb lelket is zavaros és veszélyes örvénylésbe hozhatják
+és szóba kerültek azok a titokzatos dimenziók, ahová tulajdonképpen
+nem is vágyakoztak, de amelyek felé a Sors megmagyarázhatatlan
+vihara – ha csak álmukban is – egyszer mégis elsodorhatta őket.</p>
+<p>Mert bármennyire tökéletesen egymáshoz tartoztak is érzésben és
+gondolatban, mégis tudatában voltak annak, hogy tegnap nem
+elsőízben érintette meg őket a kaland, a szabadság és a veszély
+lehellete; bizonytalanul, önkínzó és tapogatózó kíváncsisággal
+próbáltak egymás vallomásában valami nyomra bukkanni és félénken
+egymáshoz húzódva kutattak valami közömbös tény, valami
+jelentéktelen élmény után, amely a kimondhatatlant kifejezné és
+amelynek őszinte meggyónása föloldhatta volna azt a feszültséget és
+gyanakvást, amely lassanként már tűrhetetlenné kezdett válni.</p>
+<p>Albertina – talán mert ő volt a türelmetlenebb, a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span>
+becsületesebb, vagy a jobb kettőjük között – előbb bátorodott neki
+az őszinte vallomásnak: kissé remegő hangon kérdezte meg
+Fridolintól, hogy emlékszik-e még arra a fiatalemberre, aki az
+elmult nyáron a dán tengerparton egyik este két tiszt társaságában
+üldögélt a szomszédos asztalnál, aztán a vacsora alatt egy
+táviratot kézbesítettek neki, mire gyorsan búcsút vett a
+barátaitól.</p>
+<p>Fridolin bólintott.</p>
+<p>– Mi volt vele? – kérdezte.</p>
+<p>– Én már akkor reggel is láttam – felelte Albertina –, amikor
+sárga táskájával a kezében éppen fölfelé sietett a hotel lépcsőjén.
+Csak futólag nézett végig rajtam, de néhány lépcsőfokkal följebb
+már megállott, utánam fordult és a pillantásunk akaratlanul is
+összetalálkozott. Nem mosolygott, sőt, inkább úgy tűnt nekem, hogy
+elkomolyodott az arca és valószínűleg velem is ugyanez
+történhetett, mert sohasem éreztem még olyan megindultságot, mint
+akkor. Egész nap álombamerülten heverésztem a strandon.</p>
+<p>– Ha hívna – úgy éreztem, hogy ez mélyen van bennem –, nem
+tudnék ellentállni neki. Képesnek éreztem magamat mindenre: úgy
+hittem, oda tudnálak dobni téged, a gyereket, a jövőmet, és mégis –
+meg tudod ezt érteni? Drágább voltál nekem, mint valaha Még
+emlékezhetsz rá, éppen ezen a délután történt, hogy elbeszélgettünk
+egymással ezerféle dologról, a kettőnk jövőjéről és a gyerekről,
+olyan meghitten, <span class="pagenum"><a name="Page_10" id=
+"Page_10">-10-</a></span> mint már nagyon rég nem. Alkonyatkor az
+erkélyen üldögéltünk, te meg én és akkor ő elment előttünk lenn a
+strandon anélkül, hogy fölpillantott volna és én boldog voltam,
+hogy láthattam. De azért megsímogattam a homlokodat és megcsókoltam
+a hajadat és ebben az irántad való szerelmemben nagyon sok volt a
+fájdalmas részvétből.</p>
+<p>– Este nagyon szép voltam, te magad mondtad nekem és egy fehér
+rózsát tűztem az övembe. Talán nem is volt véletlen, hogy az idegen
+éppen a mi közelünkben helyezkedett el barátaival. Nem is nézett
+felém, én azonban azzal a gondolattal kacérkodtam, hogy fölállok,
+odamegyek az asztalához és azt mondom neki: Itt vagyok, te Vágyam,
+te Szerelmesem, fogadj el engem! Ebben a pillanatban hozták neki a
+táviratot, elolvasta, elsápadt, odasúgott néhány szót a fiatalabbik
+tisztnek és engem egy talányos pillantással símogatva végig, kiment
+a teremből.</p>
+<p>– És? – kérdezte Fridolin szárazon, amikor az asszony
+elhallgatott.</p>
+<p>– Nincs tovább. Csak annyit tudok, hogy másnap reggel valami
+bizonytalan rossz érzéssel ébredtem, Nem tudom, mi aggasztott
+jobban: az, hogy elutazik, vagy az, hogy még itt marad; ezt már
+akkor sem tudtam. De amikor az ebédnél sem jelent meg,
+fellélekzettem. Ne kérdezz többet, Fridolin, a teljes valóságot
+mondtam el neked. De tudom, hogy azon a tengerparton te is átéltél
+valamit… <span class="pagenum"><a name="Page_11" id=
+"Page_11">-11-</a></span></p>
+<p>Fridolin felkelt a helyéről, néhányszor fel-alá járt a szobában,
+aztán így szólt:</p>
+<p>– Igazad van.</p>
+<p>Az ablaknál állott, arcát elfödte a homály.</p>
+<p>– Reggelenként, – kezdte fátyolos, kissé ellenséges hangon –
+néha nagyon korán, mielőtt még te fölkeltél volna, szokásom volt
+kisétálni a part mentén, a helységből kifelé és akármilyen korán
+volt is, a nap már mindég fényesen és izzón tüzött le a tengerre.
+Itt a strandon kívül, mint te is tudod, kis falusi házak voltak,
+mindegyik egy-egy külön kis világ, egynémelyik körülkerített
+kerttel, néhányat csak maga az erdő szegélyezett és a
+fürdőkunyhókat ezektől a házaktól az országút és egy partrész
+választotta el. Az ilyen korai órákban alig találkoztam emberrel,
+fürdőzőt pedig egyáltalán sohasem láttam ott. Egyik reggel azonban
+egész váratlanul egy nőalakot vettem észre, aki abban a hiszemben,
+hogy senki sem látja, az egyik homokba cövekelt fürdőkunyhó keskeny
+teraszán egyik lábát gondosan a másik elé helyezve és karjait
+hátrafelé a fabódénak támasztva óvatosan lépkedett tova.</p>
+<p>– Egész fiatal, talán tizenöt éves leány volt, kibomlott szőke
+hajjal, amely végigfolyt a vállain és egyik oldalán, egészen a
+gyönge kebléig. A lány maga elé bámult, aztán lefelé a vízre és a
+fal mentén lesütött szemmel lassan kúszott a másik sarok felé és
+egyszerre csak előttem állott; kezeivel erősen hátrakapott,
+<span class="pagenum"><a name="Page_12" id=
+"Page_12">-12-</a></span> mintha biztosabban meg akarna fogózni,
+aztán felpillantott és hirtelen meglátott engem. Remegés futott
+keresztül a testén, mintha elsüllyedni, vagy menekülni akarna. De
+minthogy a keskeny pallón csak egészen lassan mozoghatott, mégis a
+megállást választotta, – és most itt állott, előbb ijedt, aztán
+haragos, végül zavart arckifejezéssel.</p>
+<p>Egyszerre csak elmosolyodott, csodálatot keltően mosolygott; ez
+már üdvözlés volt, sőt talán kacsintás, – de volt abban valami gúny
+is, ahogy lábával gyengén paskolta a vizet, amely elválasztott
+tőle. Aztán a fiatal, karcsú teste kiegyenesedett, mintha saját
+szépségében gyönyörködnék és nyilvánvaló volt, hogy pillantásom
+tüze, amelyet magán érzett, büszke és édes izgalomba hozta. Így
+álltunk egymással szemközt talán tíz másodpercen keresztül, félig
+kinyílt ajkakkal és parázsló szemekkel. Önkénytelenül is kitártam
+feléje a karomat, az ő pillantásában pedig odaadás és öröm volt.
+Egyszerre azonban hevesen megrázta a fejét és elengedte a falat,
+majd parancsolóan intett, hogy távozzam; és amikor nem tudtam
+magamat azonnal elhatározni, hogy engedelmeskedjem, olyan kérés,
+olyan könyörgés villant fel gyermekszemeiben, hogy nem tehettem
+egyebet, minthogy elfordultam. Amilyen gyorsan csak lehetett,
+folytattam tovább az utamat; egyetlen egyszer sem fordultam vissza
+feléje, tulajdonképpen nem is <span class="pagenum"><a name=
+"Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> tapintatból, vagy
+engedelmességből, vagy éppen lovagiasságból, hanem azért, mert a
+legutolsó pillantása alatt olyan, minden élménynél magasabbrendű
+megindulást éreztem, hogy közel voltam az ájuláshoz.</p>
+<p>Ezzel elhallgatott.</p>
+<p>– És aztán, – kérdezte Albertina maga elé meredve és minden
+hangsúly nélkül – gyakran jártál még később is azon a bizonyos
+úton?</p>
+<p>– Amit most elmeséltem neked, – felelte Fridolin – véletlenül a
+dániai tartózkodásunk legutolsó napján történt. Én sem tudom, hogy
+más körülmények közt mi történt volna. Te se kérdezz többet,
+Albertina.</p>
+<p>Még mindig ott állott az ablaknál, mozdulatlanul. Albertina
+felkelt a helyéről, odament hozzá; szeme mély és könnyes volt,
+homlokán könnyű ránc futott végig.</p>
+<p>– Ezentúl mindjárt el fogjuk mondani egymásnak ezeket a
+dolgokat, – mondotta.</p>
+<p>A férfi némán bólintott.</p>
+<p>– Ígérd meg ezt nekem!</p>
+<p>Erre magához vonta. – Hát nem tudod? – kérdezte, de a hangja még
+mindig keményen csengett.</p>
+<p>Az asszony megfogta a kezét, megsimogatta és fölnézett rá
+fátyolos szemekkel, amelyből a férfi kiolvashatta a gondolatait.
+Most eszébe jutottak Fridolin már fiatalkori élményei, amelyek
+közül jónéhányat <span class="pagenum"><a name="Page_14" id=
+"Page_14">-14-</a></span> ismert, mert a férfi engedve az ő
+féltékeny kiváncsiságának, az első években sok mindent elárult
+neki, sőt sokszor úgy tünt, hogy olyanokat is elmondott, amiket
+jobb lett volna elhallgatnia. Fridolin biztosan tudta, hogy ebben
+az órában sok mindenfajta emlék tolakodott fel szükségszerűen az
+asszonyban és nem is csodálkozott, amikor a nő, mintegy
+álomszerűen, az ő egyik fiatalkori szeretőjének félig elfelejtett
+nevét mondta ki. Ez úgy hangzott, mint valami szemrehányás, sőt
+mint enyhe fenyegetés.</p>
+<p>Ajkához emelte az asszony kezét.</p>
+<p>– Minden lényben, – hidd el nekem, ha túlságos banálisan hangzik
+is – minden lényben, akiről azt hittem, hogy szeretem, mindig csak
+téged kerestelek. Ezt sokkal biztosabban tudom, mint ahogy te meg
+tudod érteni, Albertina.</p>
+<p>Az asszony zavartan mosolygott.</p>
+<p>– És ha nekem is kedvem támadt volna előbb keresgélni? –
+kérdezte.</p>
+<p>A tekintete megváltozott, hűvös és áthatolhatatlan lett. A férfi
+engedte, hogy a keze kicsússzék az övéből, mintha csak valami
+hazugságon vagy áruláson érte volna. Az asszony azonban így
+szólt:</p>
+<p>– Ó, ha ti tudnátok… – és megint elhallgatott.</p>
+<p>– Ha mi tudnók? Mit akarsz ezzel mondani?</p>
+<p>Albertina furcsa keménységgel a hangjában válaszolt:
+<span class="pagenum"><a name="Page_15" id=
+"Page_15">-15-</a></span></p>
+<p>– Körülbelül azt, amire gondolsz, kedvesem.</p>
+<p>– Albertina, hát mégis van valami, amit elhallgattál
+előttem?</p>
+<p>Az asszony bólintott és különös mosolygással nézett maga
+elé.</p>
+<p>Fridolinban megmagyarázhatatlan, értelmetlen kételkedés
+ébredt.</p>
+<p>– Nem értem teljesen – mondta. – Alig voltál tizenhét éves,
+amikor eljegyeztük magunkat.</p>
+<p>– Igen, Fridolin, tizenhat multam. És mégis – nyugodtan nézett a
+szemébe – nem tőlem függött, hogy még szűzen lettem a
+feleséged.</p>
+<p>– Albertina!</p>
+<p>És az asszony már mesélte:</p>
+<p>– A wörthi tónál történt, Fridolin, alig valamivel az
+eljegyzésünk előtt, hogy egy szép nyári éjszakán egy nagyon csinos
+fiatalember állott az ablakom alatt, amely a nagy, messzi rétre
+nyílt; beszélgettünk és a beszélgetés közben azt gondoltam; de
+hallgasd csak, mit gondoltam: Milyen kedves, elragadó ez a
+fiatalember, – most csak egy szót kellene szólnia, de persze azt az
+igazi szót, hát én kimennék hozzá a rétre és sétálnék vele, ahová
+csak akarná, – talán az erdőbe, – vagy még szebb volna, ha
+kicsónakáznánk a tavon – és ezen az éjszakán mindent nekiadnék,
+amit csak kívánna. Igen, ezt gondoltam magamban. – De az elragadó
+fiatalember nem mondta ki <span class="pagenum"><a name="Page_16"
+id="Page_16">-16-</a></span> azt a szót, csak gyöngéden kezet
+csókolt nekem – és másnap reggel megkérdezett, hogy akarok-e a
+felesége lenni. És én igent mondtam.</p>
+<p>Fridolin kedvetlenül elengedte a kezét.</p>
+<p>– És ha akkor este – kérdezte –, véletlenül más valaki állott
+volna az ablakod alatt és ha annak eszébe jutott volna az az igazi
+szó, például… – gondolkozott, hogy milyen nevet mondjon, de az
+asszony már tiltakozva nyujtotta feléje a kezét.</p>
+<p>– Más valaki, akárki lett volna is, mondhatott volna, amit akart
+– nem használt volna. És ha nem <i>te</i> lettél volna az, aki az
+ablak előtt állott – mosolyogva nézett föl rá –, talán az a nyári
+este sem lett volna olyan gyönyörű.</p>
+<p>A férfi gúnyosan elfintorította a száját.</p>
+<p>– Ebben a pillanatban ezt mondod, ebben a pillanatban talán így
+is hiszed. De…</p>
+<p>Kopogtattak. A szobaleány jött be és jelentette, hogy itt van a
+házfelügyelőné a Schreyvogelgasseből, hogy elhívja a doktor urat az
+udvari tanácsoshoz, aki megint rosszul van. Fridolin kiment az
+előszobába, megtudta a küldönctől, hogy a tanácsosnak ismét
+szív-rohama van és nagyon rosszul érzi magát. Megígérte, hogy
+azonnal odamegy.</p>
+<p>– Elmégy? – kérdezte Albertina, miközben a férfi gyorsan
+készülődött, olyan bosszús hangon, mintha Fridolin szántszándékkal
+fájdalmat akarna okozni neki. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_17" id="Page_17">-17-</a></span></p>
+<p>Fridolin csaknem csodálkozva válaszolt:</p>
+<p>– De hiszen el kell mennem!</p>
+<p>Az asszony alig hallhatóan fölsóhajtott.</p>
+<p>– Valószínűleg nem lesz semmi baj – mondta Fridolin –, három
+centigram morfium eddig még mindig segített ezeken a rohamokon.</p>
+<p>A szobaleány behozta a bundáját; Fridolin, mintha az előbbi órák
+beszélgetése teljesen kitörlődött volna az emlékezetéből, homlokon
+és szájon csókolta Albertinát, aztán elsietett. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span>
+<span class="pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19"><br />
+-19-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>2.</h2>
+</div>
+<p>Az uccán ki kellett gombolnia a bundáját. Hirtelen enyhébbre
+fordult az idő, csaknem teljesen elolvadt a hó a gyalogjáró mentén
+és a levegőben már a közelgő tavasz lehellete érzett. Fridolin
+józsefvárosi lakásától, amely a Városi Kórház közelében volt, alig
+negyedórányira esett a Schreyvogelgasse és így Fridolin nemsokára
+már felfelé haladt az öreg ház rosszul kivilágított, kanyargó
+lépcsőjén a második emeletre és becsöngetett; de mielőtt még a
+régimódi csengő megszólalt volna, észrevette, hogy az ajtó csak
+kilincsre van betéve, tehát belépett a sötét előszobán keresztül a
+lakásba és azonnal látta, hogy már későn érkezett. A zöldernyős
+petróleumlámpa, amely az alacsony mennyezetről függött, bágyadt
+fénnyel vonta be az ágytakarót, amely alatt egy sovány test feküdt
+elnyúlva, mozdulatlanul. A halott arca árnyékban volt, de Fridolin
+oly jól ismerte már, hogy szinte tökéletes pontossággal felismerte
+keskeny, ráncos, magashomlokú arcát a rövid, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> fehér
+körszakállal és a feltünően csúnya, fehér szőrrel benőtt füleket.
+Marianne, a tanácsos leánya, tunyán lecsüggő karokkal, mintegy
+halálos fáradtsággal ült az ágy végében. Érzett rajta a régi
+bútorok, orvosságok, petróleum és konyha szaga, összekeverődve a
+kölnivíz és rózsaszappan illatával és Fridolin valahogy nagyon
+intenzíven érezte azt az édeskésen fanyar szagot, amely kiáradt
+ebből a halvány leányból, aki fiatal volt még, de lassanként
+elvirágzott a hónapokon és éveken át tartó nehéz házimunkában, a
+megerőltető betegápolásban és az éjszakai virrasztásban.</p>
+<p>Amikor az orvos belépett, a lány feléje fordította a tekintetét,
+de a szűkös világításnál nem lehetett látni, hogy elpirult-e, mint
+rendesen, ha a férfi megjelent. Fel akart emelkedni a helyéről, de
+Fridolin egy kézmozdulattal megakadályozta, és így csak nagy,
+zavaros szemeivel küldött neki üdvözletet. A férfi odalépett az ágy
+fejéhez, gépiesen megérintette a halott homlokát, és a nyitott ujjú
+hálóingből az ágytakaróra kilógó kezeit, aztán könnyű sajnálkozást
+jelzett a vállával, bundája zsebébe dugta a kezét, és körüljártatta
+a szobában pillantását, amely végül is Marianne-on pihent meg. A
+lány haja dús és szőke volt, de száraz, a nyaka jó formájú és
+karcsú, de kissé ráncos és sárgás árnyalatú, az ajka pedig keskeny,
+mintha sok ki nem mondott szó zárult volna mögéje. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span></p>
+<p>– Nos, kedves kisasszony – mondta az orvos suttogva és csaknem
+zavartan –, a dolog bizonyára nem érte önt egészen
+készületlenül.</p>
+<p>A lány feléje nyujtotta a kezét. Részvétteljesen fogta meg,
+kötelességszerűen érdeklődött az utolsó és halálos roham
+lefolyásáról; a lány szakszerűen és röviden számolt be, aztán a
+legutóbbi néhány, aránylag jó napról beszélt, ami alatt Fridolin
+nem látta a beteget. Fridolin odatolt egy széket, leült
+Marianne-nal szemben és vígasztalásul arról beszélt, hogy az utolsó
+órákban valószínűleg már nem is szenvedett, majd arról érdeklődött,
+nem kellene-e a rokonokat értesíteni? Ó, igen, a házfelügyelőné már
+elment a bácsiért, és Roediger doktor is bizonyára mingyárt itt
+lesz, „a vőlegényem“, tette hozzá a lány és Fridolin homlokára
+bámult, ahelyett, hogy a szemébe nézett volna.</p>
+<p>Fridolin csak bólintott. Az elmult év alatt kétszer-háromszor
+találkozott ebben a házban Roediger doktorral. A túlságosan karcsú,
+halvány, rövid szőke szakállú és pápaszemes fiatalember, egyébként
+a történelem tanára a bécsi egyetemen, valamennyire megnyerte a
+tetszését, anélkül, hogy mélyebb érdeklődést keltett volna benne.
+Marianne mindenesetre jobb színben volna – gondolta –, ha a
+szeretője lenne. Haja kevésbé volna száraz, ajka viszont pirosabb
+és teltebb lenne. Vajjon mennyi idős lehet? töprengett magában.
+Mikor három vagy négy éve <span class="pagenum"><a name="Page_22"
+id="Page_22">-22-</a></span> először hívtak a tanácsoshoz, akkor
+huszonhárom volt. Akkor még élt az anyja. Sokkal vidámabb volt,
+amikor még élt az anyja. Rövid ideig, úgy emlékszem, énekleckéket
+is vett. Most hát ehhez a tanárhoz megy feleségül. Vajjon miért
+teszi? Egész biztos, hogy nem szerelmes belé, sok pénze sem lehet a
+fiúnak. Milyen házasság lesz ez? Nos, amilyen ezer más házasság. Mi
+közöm hozzá? Lehet, hogy soha többé még csak nem is látom, hiszen
+nincs már semmi keresnivalóm ebben a házban. Ó, hány embert nem
+láttam már viszont többé, pedig azok nálánál sokkal közelebb
+állottak hozzám.</p>
+<p>Mialatt ezek a gondolatok suhantak keresztül az agyán, Marianne
+a halottról kezdett beszélni, valami olyan beható részletezéssel,
+mintha az a halála egyszerű tényével hirtelen nevezetes emberré
+emelkedett volna. Hát csakugyan nem volt több ötvennégy évesnél?
+Persze: a sok gond, csalódás, – az örökké betegeskedő feleség, – és
+a fia, aki annyi bánatot okozott neki! Hogyan, hát fivére is van?
+Hogyne. Hiszen egyszer már beszélt is róla a doktor úrnak. A fivére
+most valahol külföldön él, itt benn, a Marianne szobájában van egy
+kép, amelyet a fiú tizenötéves korában festett. Egy tisztet
+ábrázol, amint leugrat egy dombról. A papa mindig úgy tett, mintha
+egyáltalán nem is látná ezt a képet. De azért nagyon jó a kép. A
+fiú kedvezőbb körülmények közt többre vihette volna. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span></p>
+<p>Milyen izgatottan beszél, gondolta Fridolin, és hogy csillog a
+szeme! Láz volna? Lehet. Az utóbbi időben soványabb lett. Talán
+tüdőcsúcshurut…</p>
+<p>Marianne egyre csak beszélt, de neki úgy tünt, hogy a lány nem
+is tudja valójában, kihez beszél, vagy mintha csak önmagának
+mondaná a szavakat. Igen, tizenkét éve van már távol a fiú a
+háztól, még csaknem gyermek volt, amikor hirtelen eltünt. Négy vagy
+öt éve karácsonykor jött utoljára hír róla, valami olasz
+városkából. Különös, hogy a város nevét már elfelejtette. Így
+beszélt egy ideig közömbös dolgokról, fölöslegesen, majdnem
+összefüggés nélkül, amíg egyszere csak elhallgatott és kezébe
+temetett arccal némán üldögélt. Fridolin fáradt volt és még inkább
+unatkozott, alig várta, hogy valaki jöjjön már, valami rokon, vagy
+a vőlegény. Nyomasztó hallgatás súlyosodott a szobára. Az volt az
+érzése, mintha a halott is együtt hallgatna velük, nem azért,
+mintha nem tudna megszólalni, pusztán csak rosszindulatból és
+kárörömmel.</p>
+<p>És egy pillantást vetve feléje, Fridolin így szólt:</p>
+<p>– Mindenesetre, ahogy most állnak a dolgok, Marianne kisasszony,
+jó, hogy nem kell sokáig ebben a lakásban maradnia – a lány kissé
+fölemelte a fejét, de nem nézett Fridolinra –, a vőlegénye
+valószínűleg nemsokára kap majd professzori katedrát; a bölcsészeti
+karon ebben a tekintetben sokkal kedvezőbbek a viszonyok, mint
+<span class="pagenum"><a name="Page_24" id=
+"Page_24">-24-</a></span> nálunk. – Arra gondolt, hogy évekkel
+ezelőtt ő maga is kedvet érzett az egyetemi pályafutáshoz, de a
+kényelmesebb életmód iránti hajlandóságból inkább a hivatása
+praktikus kihasználása mellett döntött, – és hirtelen úgy érezte,
+hogy alacsonyabbrendű valaki a kitünő Roederer doktorral
+összehasonlítva.</p>
+<p>– Az ősszel elköltözünk – mondta Marianne, anélkül, hogy
+megmoccant volna –, a vőlegényem meghívást kapott Göttingába.</p>
+<p>– Ah – mondta rá Fridolin és szeretett volna valami
+gratulációfélét mondani, de nem tartotta hozzá alkalmasnak az időt
+és ezt a környezetet. Egy pillantást vetett a csukott ablakra és
+anélkül, hogy előbb engedélyt kért volna rá, mintegy orvosi jogának
+gyakorlásával feltárta mindkét szárnyát és engedte, hogy betóduljon
+rajtuk a levegő, amely még melegebb és tavasziasabb lett és úgy
+tünt, mintha távoli, ébredező erdők enyhe illatát hozná magával.
+Amikor megint befelé fordult a szoba felé, magán érezte Marianne
+kérdő tekintetét. Közelebb lépett hozzá és megjegyezte:</p>
+<p>– A friss levegő remélhetőleg jót fog tenni önnek. Már csaknem
+meleg az idő és tegnap éjszaka… – azt akarta mondani: hóviharban
+jöttünk haza a bálból, de gyorsan átfogalmazta a mondatot és így
+egészítette ki: – Tegnap este még félméter magasan feküdt a hó az
+uccákon. <span class="pagenum"><a name="Page_25" id=
+"Page_25">-25-</a></span></p>
+<p>A lány alig hallgatta, mit beszél. Szemét elfutotta a nedvesség,
+kövér könnycseppek futottak végig az arcán és megint beletemette az
+arcát a kezeibe. A férfi akaratlanul is megérintette a lány haját
+és végig simított a homlokán. Érezte, hogyan kezd remegni a lány
+teste: előbb alig hallhatóan sírt magában, aztán egyre hangosabban,
+míg végre egészen felszakadt belőle a zokogás. Egyszerre csak
+lecsúszott a székről, Fridolin lába elé vetette magát és arcát
+egészen hozzászorítva, átkarolta a térdét. Aztán tágranyilt,
+fájdalmasan vad szemeiből felnézett rá és forrón suttogta:</p>
+<p>– Nem akarok elmenni innen. Ha sohasem jön is vissza, ha sohasem
+látom is többé; csak a közelében akarok élni.</p>
+<p>Fridolin inkább megdöbbent, mintsem csodálkozott: mindig tudta,
+hogy a lány szereti őt, vagy legalább azt képzelte, hogy
+szereti.</p>
+<p>– Na, keljen fel hát, Marianne – mondta halkan, aztán lehajolt
+hozzá és gyöngéden felemelte. Természetesen hisztéria is van a
+dologban, gondolta. Egy pillantást vetett a halott apára. Vajjon
+nem hall-e ez mindent, jutott eszébe. Hátha csak tetszhalott? Hátha
+minden ember csak tetszhalott ezekben a kimúlás utáni első órákban?
+– Karjaiban tartotta Mariannet, de kissé távol magától és csaknem
+önkénytelenül megcsókolta a homlokán, ami még neki magának is kissé
+nevetségesnek tünt. Homályosan <span class="pagenum"><a name=
+"Page_26" id="Page_26">-26-</a></span> visszaemlékezett valami
+regényre, melyet még évekkel ezelőtt olvasott és amelyben arról
+volt szó, hogy egy fiút az anyja halotti ágya mellett elcsábított a
+barátnője, azaz hogy tulajdonképpen erőszakot követett el rajta.
+Ugyanebben a pillanatban, nem tudta, miért, a feleségére kellett
+gondolnia. Valami keserűség tolakodott fel benne az asszony ellen,
+és tompa nehezteléssel gondolt a dániai úrra, aki sárga
+kézitáskájával megy fel a hotel lépcsőjén. Erősebben magához
+szorította Mariannet, de nem érezte a legcsekélyebb izgalmat sem;
+inkább valami könnyű undorodás támadt benne a fénytelen, száraz
+haja láttára és a kiszellőzetlen ruháiba itatódott édeskésen-fanyar
+illattól. Ekkor megszólalt odakünn a csengő és úgy érezte magát,
+mint aki hirtelen megszabadult valamitől; gyorsan kezet csókolt
+Mariannenak, mintha hálás volna és ment ajtót nyitni. Roediger
+doktor sötétszürke felöltőjében, sárcipőben, esernyővel a kezében
+és az alkalomhoz illő komoly arckifejezéssel állott az ajtóban. A
+két férfi egy biccentéssel üdvözölte egymást, de valahogy
+bizalmasabban, mint ahogy az a tényleges viszonyuknak megfelelt
+volna. Aztán mindketten beléptek a szobába, Roediger elfogódott
+pillantást vetett a halottra és részvétét fejezte ki Mariannenak;
+Fridolin bement a szomszédos szobába, hogy megírja a halálesetről
+szóló orvosi jelentést, feljebb csavarta a gázlángot az íróasztal
+fölött és tekintete <span class="pagenum"><a name="Page_27" id=
+"Page_27">-27-</a></span> a fehér egyenruhás tiszt képére esett,
+aki kirántott karddal ugratott le egy domboldalról valami
+láthatatlan ellenség felé. A képet keskeny ó-arany keret vette
+körül, és nem hatott sokkal jobban, mint egy közönséges
+olajnyomat.</p>
+<p>A halotti jelentéssel elkészülve, Fridolin megint visszament a
+másik szobába, ahol a jegyespár kézt-kézbe öltve üldögélt az apa
+ágya mellett.</p>
+<p>Az ajtóban megint megszólalt a csengő, Roediger doktor fölkelt a
+helyéről és ment ajtót nyitni; Marianne ezalatt lenézett a földre
+és alig hallhatóan ezt mondta:</p>
+<p>– Szeretlek.</p>
+<p>Fridolin válaszképpen, nem minden gyöngédség nélkül kimondta
+Marianne nevét. Roediger visszajött egy idősebb házaspár
+kíséretében. Marianne bácsija és nénije volt; a körülményeknek
+megfelelően néhány szót váltottak, azzal az elfogódottsággal,
+amelyet egy éppen elhúnyt ember jelenléte szokott maga körül
+terjeszteni. A kis szoba hirtelen úgy tünt, mintha tele volna
+részvétlátogatókkal; Fridolin úgy érezte, hogy ő most fölösleges
+itt, elköszönt. Roediger, miután kikísérte az ajtóig, úgy vélte,
+hogy még néhány köszönő szót kell mondania és kifejezte azt a
+reményét, hogy mielőbb viszontlátják egymást. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span>
+<span class="pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29"><br />
+-29-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>3.</h2>
+</div>
+<p>Fridolin a kapu előtt állva, felnézett arra az ablakra, amelyet
+nemrég ő maga tárt ki; az ablakszárnyak könnyedén rezegtek a kora
+tavaszi szélben. Azok az emberek, akik ott fönn maradtak, az élők
+épúgy, mint a halott, egyaránt kísértetiesen valószínűtleneknek
+tüntek fel neki.</p>
+<p>Ő maga úgy nézte magát, mint aki megmenekült; nem annyira valami
+élmény elől, mint inkább valami fenyegető varázslat elől, amelynek
+nem volt szabad erőt venni rajta. Egyedüli utóhatásként csak az
+jelentkezett, hogy különösképpen nem volt kedve hazamenni. Az uccán
+elolvadt a hó, jobbra és balra apró, piszkos-fehér hódombocskák
+meredtek, az uccai lámpákban pislákolt a gázfény, az egyik közeli
+templomban tizenegyet harangoztak. Fridolin elhatározta, hogy
+mielőtt aludni tér, még eltölt egy félórát valamelyik kávéházban a
+lakása közelében és ezért a Városház parkján keresztül vette útját.
+Az árnyékba merült <span class="pagenum"><a name="Page_30" id=
+"Page_30">-30-</a></span> padokon itt is, ott is egymáshoz simuló
+szerelmespárok ültek, mintha már igazán megérkezett volna a tavasz
+és a csalóka-meleg levegő nem lett volna veszélyekkel terhes. Az
+egyik padon egész hosszában elnyúlva és kalapját homlokára húzva,
+egy meglehetősen züllött külsejű ember feküdt. Mi lenne, ha most
+felkölteném, gondolta Fridolin és pénzt adnék neki éjjeli
+szállásra? Ugyan, mit segítene ez, töprengett tovább, akkor holnap
+megint egy másikról kellene gondoskodnom, mert különben nincs
+értelme az egésznek, sőt végül még valami bűnös viszonnyal is
+meggyanúsíthatnák. És sietni kezdett, hogy amilyen gyorsan csak
+lehetséges, meneküljön minden felelősség és kísértés elől. Miért
+éppen ezzel törődjek? – gondolta, – hány ezer ilyen szegény ördög
+van csak magában Bécsben! Ha az ember mindegyikkel törődni akarna,
+– minden ismeretlen ember sorsával! És eszébe jutott a halott,
+akitől éppen most jött el, és bizonyos borzongással, sőt nem
+egészen utálat nélkül gondolt arra, hogy a barna flanelltakaró
+alatt kinyúló sovány testben az örök törvények szerint már
+megkezdte munkáját a pusztulás és az enyészet. És örült azon, hogy
+ő még él, hogy tőle minden valószínűség szerint még messze vannak
+mindezek az utálatos dolgok; igen, örült, hogy még fiatal, hogy
+vonzó és szeretetreméltó asszonya van; sőt még egy másik, vagy még
+több is az övé lehet, ha éppen kedve tartja. Az ilyesmihez
+<span class="pagenum"><a name="Page_31" id=
+"Page_31">-31-</a></span> persze több szabad idő kellene, mint
+amennyi neki van és erről az jutott az eszébe, hogy holnap reggel
+nyolc órakor már az osztályán kell lennie, tizenegytől egyig a
+magánbetegeket kell látogatnia, délután háromtól ötig rendelnie
+kell és még az esti órákban is meg kell néznie néhány betegét. –
+Nos, – remélhetőleg majd nem az éjszaka kellős közepén hívják el,
+mint ahogy ma történt.</p>
+<p>Keresztülvágott a Városház téren, amely zavarosan csillámlott,
+mint valami barna tó, és betért hazájába, a Józsefvárosba.
+Messziről tompa, szabályos lépteket hallott és meglehetős távolban,
+éppen az egyik uccasarkon befordulóban, megpillantott egy kis
+csapat tányérsapkás diákot, akik, hatan vagy nyolcan, feléje
+közeledtek. Amikor a fiatalemberek az egyik uccai lámpa fénykörébe
+kerültek, a kék Alemannokra vélt ismerni bennük. Fridolin sohasem
+tartozott egyik egyesület kötelékébe sem, de annak idején
+végigcsinált néhány kard-menzúrát. Ezzel a diákkori
+visszaemlékezésével kapcsolatban eszébe jutottak a vörösdominós
+nők, akik tegnap este a páholyukba csalták, aztán faképnél hagyták
+őt.</p>
+<p>A diákok már egészen közel voltak, hangosan beszéltek és
+vihogtak; – vajjon nem ismerte-e egyiket vagy másikat a kórházból?
+De a bizonytalan világításnál lehetetlen volt az arcvonásaikat
+pontosan kivenni. Egészen a falhoz kellett lapulnia, hogy ne
+<span class="pagenum"><a name="Page_32" id=
+"Page_32">-32-</a></span> ütközzék össze velük; – már elébevágtak,
+csak az egyik nyitott télikabátos, hosszú fickó, akinek balszemét
+kötés takarta, maradt vissza valamennyire, láthatólag szándékosan
+és oldalt kifeszített könyökével megbökte őt.</p>
+<p>Szó sem lehetett véletlenségről. Mi baja ennek a kölyöknek,
+gondolta Fridolin és önkénytelenül megállott; a másik két
+lépésnyire ugyancsak megállt és így egy percig elég közelről egymás
+szemébe meredtek. Fridolin azonban hirtelen elfordult és
+továbbment. Elfojtott nevetést hallott a háta mögött – kedve lett
+volna megint megfordulni és a diákot felelősségre vonni, de valami
+különös szívdobogást érzett – úgy, mint egyszer tizenkét vagy
+tizennégy évvel ezelőtt, amikor valaki hevesen dörömbölt az
+ajtaján, éppen akkor, amikor az a jókedvű fiatal lány volt nála,
+aki szeretett valami távolélő és valószínűleg egyáltalán nem is
+létező vőlegényéről mesélni; de ekkor csak a levélhordó volt az,
+aki olyan vésztjóslóan dörömbölt. – És azt érezte, hogy most épúgy
+kalimpál a szíve, mint akkor.</p>
+<p>Mi ez, kérdezte magától bosszankodva, és most vette észre, hogy
+kissé remegnek a térdei. Gyávaság? – Nevetséges, felelte önmagának.
+Odaálljak egy részeg diákkal, én, a harmincöt éves ember, gyakorló
+orvos, nős, egy gyermek apja! – Kihívás! Tanuk! Párbaj! És a végén
+az ilyen buta összeütközés <span class="pagenum"><a name="Page_33"
+id="Page_33">-33-</a></span> miatt egy vágás a karra? Néhány hétig
+munkaképtelennek lenni? – Vagy ha kiütik a szemét? – Sőt, esetleg
+vérmérgezés? – És nyolc nap alatt ott van, ahol a
+Schreyvogelgasse-ban hagyott öreg úr, a barna flanell ágytakaró
+alatt! Gyávaság? – Három kard-menzúrát vívott és egyszer már
+pisztolypárbaj előtt állott, akkor sem az ő kérésére intézték el
+barátságosan az ügyet. Hát a hivatása? Minden oldalról és minden
+pillanatban veszély fenyegeti, – erről mindig szeretnek
+megfeledkezni.</p>
+<p>Mikor is volt csak, hogy egy difteritiszes gyermek az arcába
+köhögött? Három vagy négy napja, nem lehet több. Ez mindenesetre
+sokkal meggondolandóbb eset volt, mint holmi vagdalkozás. És már
+egyáltalán nem is törődött vele többé. Legfeljebb, ha ezzel a
+fickóval ismét találkozik, még mindig tisztázni lehet a dolgot.
+Semmiesetre sem lehet kötelessége, hogy éjfélkor, amikor valamelyik
+betegétől jön, vagy amikor valamelyik betegéhez siet – hiszen ez is
+épúgy megtörténhetett volna – nem, igazán nem lehet kötelessége
+ilyen otromba diákcsínyekre reagálni. Ha most pédául az a dániai
+fiatalember kerülne a szeme elé, akivel Albertina… de nem, hát mi
+is jut eszébe? Nos – mégis csak éppen olyan, mintha a szeretője
+lett volna. Még rosszabb. Igen, bárcsak a szeme elé kerülne. Ó, az
+volna az igazi élvezet, ha valahol egy erdei tisztáson <span class=
+"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> szemben
+állhatna vele és a pisztolya csövét nekiirányíthatná a síma,
+szőkehajú homlokának.</p>
+<p>Hirtelen észrevette, hogy már túlment a célján és egy szűk
+uccába került, ahol csak néhány kopott uccalány kóborolt éjszakai
+férfivadászaton. Kísérteties ez, gondolta a férfi. És emlékezetében
+a kéksapkás diákok is hirtelen kísértetiesnek tűntek föl, épúgy,
+mint Marianne, meg a vőlegénye, a bácsi, a néni, akiket most
+képzeletében összefogva sorbaállított az öreg udvari tanácsos
+halotti ágya mellé.</p>
+<p>Még Albertina is, akit most tisztán látott gondolatban, amint
+mélyen alszik, karját a nyaka alá fektetve – még a kislánya is, aki
+már összegubózva pihen a kis fehér rézágyacskában; még a pirosarcú
+nevelőnő is, bal arcán az anyajeggyel, – mind-mind kísértetieseknek
+tűntek fel előtte. És ebben az érzésben, bár kissé megborzongva
+tőle, volt mégis valami megnyugtató, mert úgy érezte, hogy ez
+feloldja őt minden felelősség, sőt minden emberi kapcsolat
+alól.</p>
+<p>Az egyik kószáló lány megszólította, hogy menjen vele. Csinos,
+nagyon sápadt, kifestett szájú és még egészen fiatal teremtés volt.
+Hallotta a háta mögött a lány lépteit, majd nemsokára a hangját is:
+„Nem gyönnél velem, szép doktor?“</p>
+<p>A férfi önkénytelenül hátrafordult.</p>
+<p>– Honnan ismersz engem? – kérdezte.</p>
+<p>– Nem ismerem én – felelte a lány –, de ebben a kerületben
+mindenki doktor. <span class="pagenum"><a name="Page_35" id=
+"Page_35">-35-</a></span></p>
+<p>Gimnazista évei óta nem volt dolga ilyenfajta nővel. Vajjon
+gyermekkora tért-e vissza, hogy most vonzotta ez a teremtés? Eszébe
+jutott egyik futólagos ismerőse, egy elegáns fiatalember, akiről az
+a hír járta, hogy mesébe illő szerencséje van a nőknél és akivel
+még mint diák egyszer bál után egy mulatóban üldögélt, aztán, mikor
+az üzletszerű női vendégek egyikével eltávozott, Fridolin kérdő
+pillantására ezt felelte:</p>
+<p>– Még mindig ez a legkényelmesebb; – és nem is a
+legrosszabbak.</p>
+<p>– Hogy hívnak? – kérdezte Fridolin.</p>
+<p>– Na, hát hogy hívhatnak engem? Természetesen Micinek.</p>
+<p>Már meg is fordította a kulcsot a kapuban, belépett és várt
+Fridolinra, hogy kövesse.</p>
+<p>– Siess! – mondta, amikor a férfi tétovázott. Egyszerre csak ott
+állott a lány mellett; a kapu becsapódott mögötte; a lány bezárta a
+kaput, meggyujtott egy viaszgyertyát és világította az utat a férfi
+előtt. – Megőrültem én? – kérdezte Fridolin.</p>
+<p>A szobában petróleumlámpa égett. A lány feljebb csavarta az égő
+belet: egész otthonos, csinosan berendezett szoba volt és
+mindenesetre sokkal kellemesebb illat terjengett benne, mint
+például a Marianne lakásában. Persze – itt nem feküdt semmiféle
+öreg ember hónapokig betegen… A lány rámosolygott és tolakodás
+nélkül közeledett Fridolinhoz, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_36" id="Page_36">-36-</a></span> aki azonban szelíden
+elhárította. Akkor hellyel kínálta meg a hintaszékben, amelyben a
+férfi kényelmesen el is helyezkedett.</p>
+<p>– Bizonyára nagyon kifáradt vagy – mondta a lány. Fridolin
+bólintott. És a lány, miközben sietség nélkül vetköződött, ezt
+mondta:</p>
+<p>– Persze, persze, az ilyen embernek mennyi rengeteg dolga is van
+egész nap. Akkor már a magamfajtának mégis csak könnyebb!</p>
+<p>Fridolin észrevette, hogy a lány ajka nincs kifestve, hanem
+természetes piros színe van és ezzel kapcsolatban bókot mondott
+neki.</p>
+<p>– Mi a csodának festeném ki magam? – kérdezte a lány. – Már mit
+gondolsz, hány éves vagyok?</p>
+<p>– Húsz? – találgatta Fridolin.</p>
+<p>– Tizenhét – mondta a lány és az ölébe ült. A nyakát átfogta a
+karjával, mint egy gyermek.</p>
+<p>Kinek jutna eszébe ezen a világon, gondolta a férfi, hogy én
+most itt vagyok ebben a szobában? Hát én magam egy órája, vagy csak
+tíz perce is lehetségesnek tartottam volna ezt? És – miért? Miért
+vagyok itt? A lány ajkával az övét kereste, Fridolin azonban
+visszahúzódott tőle; a lány hosszasan, kissé szomorúan nézett rá,
+aztán lecsúszott az öléből. A férfinak csaknem rosszul esett a
+mozdulat, olyan sok vígasztaló gyöngédséget érzett az
+ölelésében.</p>
+<p>A lány kezébe vett egy háziruhát, amely a vetett ágy szélén
+hevert; belébujt és karját keresztbefonta <span class=
+"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> a mellén,
+úgyhogy most az egész alakját ruha takarta.</p>
+<p>– Így jó lesz? – kérdezte minden gúny nélkül, sőt szinte
+félénken, mintha nagyon igyekeznék eltalálni a férfi akaratát.
+Fridolin alig tudott felelni.</p>
+<p>– Eltaláltad – mondta végül –, valóban nagyon fáradt vagyok és
+most nagyon kellemesnek találom, hogy itt üldögéljek a hintaszékben
+és pusztán csak hallgassam, amit beszélsz. Olyan kedves, lágy
+hangod van. Beszélj csak, mesélj csak valamit.</p>
+<p>A lány az ágyon ült és megrázta a fejét.</p>
+<p>– Az az egész, hogy félsz – mondta halkan, majd maga elé, alig
+hallhatóan: – Kár!</p>
+<p>A bankjegyeket, amelyeket a férfi adni akart neki, olyan
+határozottsággal utasította vissza, hogy az nem is erőltethette
+tovább. Magára kapott egy vékony kék gyapjúsálat, gyertyát gyujtott
+és megvilágította az utat a férfinak; lekísérte és kinyitotta neki
+a kaput.</p>
+<p>– Ma már itthon maradok – mondta.</p>
+<p>A férfi megfogta a kezét és önkénytelenül kezet csókolt neki. A
+lány csodálkozva, szinte ijedten nézett fel rá, aztán zavartan és
+boldogan nevetett.</p>
+<p>– Mintha valami kisasszony vónék – mondta.</p>
+<p>A kapu becsapódott mögötte és Fridolin gyors pillantással
+emlékezetébe véste a házszámot, hogy másnap bort és édességeket
+küldhessen a szegény, kedves kis teremtésnek. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_38" id="Page_38">-38-</a></span>
+<span class="pagenum"><a name="Page_39" id="Page_39"><br />
+-39-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>4.</h2>
+</div>
+<p>Odakünn ezalatt még valamivel melegebbre fordult az idő. A
+langyos szél besodorta a szűk uccába a nedves rétek és a távoli
+hegyek tavaszi illatát. Hát most hová? – gondolta Fridolin, mintha
+nem is az lett volna a legtermészetesebb, hogy végre hazamenjen és
+lefeküdjön aludni. De nem tudta erre elhatározni magát Milyen
+hontalannak, milyen kitaszítottnak tünt fel önmaga előtt az
+Alemannokkal való visszataszító találkozása óta… Vagy Marianne
+vallomása óta?… Nem, még régebben – az Albertinával folytatott esti
+beszélgetés óta egyre jobban eltávolodott eddigi élete megszokott
+keretétől valami más, távoli, idegen világ felé.</p>
+<p>Keresztül-kasul kóborolt az éjszakai uccákon, hagyta, hogy a
+könnyű, meleg szél símogassa a homlokát, míg végül elhatározott
+léptekkel, mintha valami régóta keresett célhoz ért volna, belépett
+egy másodrendű kávéházba, amelynek régimódian barátságos, nem
+túlságosan tágas és mérsékelten megvilágított <span class=
+"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span>
+helyiségében e kései órán már csak igen kevesen voltak.</p>
+<p>Az egyik sarokban három úr kártyázott; a pincér, aki addig a
+játékot figyelte, lesegítette Fridolinról a bundát, felvette a
+rendelést és illusztrált lapokat és néhány esti ujságot tett eléje
+az asztalra. Fridolin valami kötelezettségfélét érzett és gyorsan
+lapozni kezdett az ujságokban. Itt is, ott is megfogta egy-egy hír
+a pillantását. Konstantinápolyban a kisázsiai vasútépítés ügyében
+konferencia volt, amelyen Lord <i>Crawford</i> is résztvett. A
+<i>Benies és Weingruber</i> cég fizetésképtelenséget jelentett. Ma
+este hering-falatozás a Sophie-teremben. Egy fiatal leány, B.
+Mária, lakik Schönbrunner Hauptstrasse 28., szublimáttal
+megmérgezte magát. – Mindezek a tények, a közömbösek és a szomorúak
+egyaránt, a maguk száraz hétköznapiságával valahogy kijózanítóan és
+megnyugtatóan hatottak Fridolinra. B. Máriát, a fiatal leányt,
+sajnálta; szublimát, milyen ostobaság. Ebben a percben, amikor
+kényelmesen üldögél a kávéházban, és mialatt Albertina nyaka köré
+kulcsolt kezekkel nyugodtan alszik, és miközben az udvari tanácsos
+már túljutott minden földi szenvedésen, B. Mária, lakik
+Schönbrunner Hauptstrasse 28., irtózatos kínok közt fetreng.</p>
+<p>Felpillantott az ujságból. Ekkor vette észre, hogy az egyik
+szomszédos asztaltól egy szempár szegeződik rá. Lehetséges volna?
+<i>Nachtigall</i> –? Amaz már <span class="pagenum"><a name=
+"Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> megismerte őt, örvendezve
+nyujtotta feléje mindkét kezét és odajött Fridolinhoz; magas,
+meglehetős vállas, csaknem esetlen, de még fiatal férfi volt,
+hosszú, kissé göndörfürtű, őszülő szőke hajjal és szőke, lengyel
+módra lefelé csüngő bajusszal. Nyitott szürke felöltő volt rajta,
+ez alatt kissé pecsétes frakk, gyűrött ingmell három hamis
+brilliánsgombbal, harmónikásra izzadt gallér és lobogó fehér
+selyemnyakkendő. Szemhéjai vörösek voltak, mint aki sokat
+éjszakázik, de a szeme vidáman, kékesen csillogott.</p>
+<p>– Hát te Bécsben vagy, Nachtigall? – kiáltotta Fridolin.</p>
+<p>– Te nem tudod? – mondta Nachtigall lágy, lengyeles kiejtéssel,
+amelynek volt egy kis zsidós mellékzamata. – Hogy-hogy, nem tudod?
+Hiszen éppen elég híres vagyok. – Hangosan és jóindulatúan
+felnevetett és leült Fridolinnal szemközt…</p>
+<p>– Hogyan? – kérdezte Fridolin. – Talán titokban sebésztanár
+lettél?</p>
+<p>Nachtigall még hangosabban nevetett:</p>
+<p>– Nem hallottál mostan engemet? Éppen most?</p>
+<p>– Hogyan hallhattalak volna? – Ahá, igen! – És Fridolin csak
+most ébredt tudatára, hogy miközben belépett, de már előbb is,
+amikor a kávéházhoz közeledett, valamilyen pincehelyiségből
+felcsendülő zongorahangokat hallott. – Hát te voltál? – kiáltott
+fel. <span class="pagenum"><a name="Page_42" id=
+"Page_42">-42-</a></span></p>
+<p>– Ki lett volna más? – nevetett Nachtigall.</p>
+<p>Fridolin bólintott. Természetes, – ez a sajátságos, energikus
+leütés, ezek a különös, kissé önkényes, de mégis jóhangzású
+harmóniák a balkézzel, ezek mingyárt ismerősnek tüntek előtte.</p>
+<p>– Szóval, egészen erre adtad magadat? – mondta.</p>
+<p>Még emlékezett rá, hogy Nachtigall az orvosi tanulmányokat a
+hétéves késedelemmel letett második sikeres élettani szigorlat után
+teljesen abbahagyta. De még ezután is elég hosszú ideig forgolódott
+a kórházban, boncteremben, laboratóriumokban és előadótermekben,
+ahol szőke művészfejével, mindig gyűrött gallérjával, lobogó és
+egykor fehér nyakkendőjével, feltünő és jó értelemben népszerű, sőt
+mondhatni kedvelt jelenség volt nemcsak a kollégák, hanem egyes
+professzorok előtt is. Mint egy lengyel fészekből való zsidó
+pálinkamérő fia jött annak idején otthonról Bécsbe, hogy az orvosi
+tudományt elsajátítsa. A szűkös szülői támogatás kezdettől fogva
+alig jöhetett számításba, de nemsokára teljesen meg is szünt, ami
+nem gátolta őt abban, hogy továbbra is el ne járjon a Riedhofba
+ahhoz a medikus törzsasztalhoz, amelyhez Fridolin is
+hozzátartozott.</p>
+<p>A számla kiegyenlítését bizonyos időponttól kezdve mindig
+egy-egy jómódú kolléga vállalta magára. Néhanapján ruhákat is
+ajándékoztak neki, amit ő épolyan szívesen és minden hamis
+büszkeség nélkül fogadott. <span class="pagenum"><a name="Page_43"
+id="Page_43">-43-</a></span></p>
+<p>Már otthon, a kisvárosban is megtanulta a zongorajáték
+alapelemeit egy odavetődött zongoristától és Bécsben, mint medikus,
+egyszersmind a konzervatóriumba is járt, ahol állítólag sokat ígérő
+zongoristatehetségnek tartották. De itt sem bizonyult elég
+komolynak és szorgalmasnak ahhoz, hogy rendszeresen tovább képezze
+magát és nemsokára már ott tartott, hogy megelégedett az ismerősök
+körében aratott zenei sikerekkel, vagy helyesebben azzal az
+élvezettel, amelyet zongorajátékával nekik szerzett. Egyideig egy
+külvárosi tánciskolában működött, mint zongorakísérő. Egyetemi
+kollégái és törzsasztaltársai megpróbálkoztak vele, hogy hasonló
+minőségben bejuttassák jobb családokhoz, de ilyen alkalmakkor
+mindig csak azt játszotta, amihez éppen kedve volt és csak addig
+játszott, amíg neki jólesett, ezenfelül a fiatal hölgyekkel olyan
+társalgásba elegyedett, amely éppenséggel nem volt ártatlannak
+nevezhető és mindezek betetőzéséül többet ivott, mint amennyit
+elbírt.</p>
+<p>Egyszer egy bankigazgató házában kellett a tánczenét
+szolgáltatnia. Már éjfél előtt zavarba hozta az előtte ellibbenő
+fiatal lányokat bizalmaskodó és kétértelmű megjegyzéseivel, a
+hozzájuk tartozó férfiak között pedig megbotránkozást keltett; erre
+az jutott eszébe, hogy belekezdett egy durva kánkánba és öblös
+basszushangján kétértelmű kuplét énekelt melléje. A bankigazgató
+hevesen tiltakozott. Nachtigall, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> mint aki boldog vidámsággal
+van tele, felkelt a helyéről, átölelte a direktort, aki
+fölháborodva prüszkölt és noha maga is zsidó volt, meglehetős
+paraszti gorombaságot vágott a zongorista szeme közé, amit
+Nachtigall haladéktalanul egy hatalmas pofonnal egyenlített ki, –
+ami azután nyilvánvalóan végét jelentette annak, hogy a város „jobb
+családjainál“ valaha is karriert csinálhasson. Bizalmas körben
+általában tisztességesebben tudott viselkedni, bár néha ilyen
+alkalommal is előfordult, hogy reggel felé erőszakkal kellett
+eltávolítani őt a helyiségből. Másnap reggel azonban az összes
+érdekeltek elfelejtették vagy megbocsátották ezeket az
+incidenseket.</p>
+<p>Kollégái már régen befejezték tanulmányaikat, amikor ő egy szép
+napon búcsúvétel nélkül eltünt a városból. Néhány hónapon keresztül
+még jöttek tőle üdvözletek levelezőlapon különböző orosz és lengyel
+városokból, sőt Fridolin, akit Nachtigall mindig különösképpen
+szívébe zárt, egy ízben nemcsak üdvözletet, hanem minden további
+magyarázat nélkül pénztkérő levelet kapott, mintegy emlékeztetőül
+arra, hogy Nachtigall a világon van. Fridolin azonnal elküldte a
+kért szerény összeget, anélkül, hogy valaha is köszönetet vagy
+bárminő más életjelt kapott volna Nachtigalltól.</p>
+<p>Ebben a percben azonban, éjfél után háromnegyed egykor, nyolc év
+elmultával, Nachtigall ragaszkodott hozzá, hogy haladéktalanul
+jóvátegye ezt a mulasztását <span class="pagenum"><a name="Page_45"
+id="Page_45">-45-</a></span> és az utolsó fillérig kifizette a
+tartozását egy meglehetősen kopott tárcából, amely egyébként
+tűrhetően duzzadt volt, úgy, hogy Fridolin a kiegyenlítést jó
+lelkiismerettel elfogadhatta…</p>
+<p>– Szóval jól megy a sorod – mondta mosolyogva, szinte a maga
+megnyugtatására.</p>
+<p>– Nem panaszkodhatom – válaszolta Nachtigall. Majd Fridolin
+vállára téve a kezét, megkérdezte: De most mondd el, hogy kerülsz
+ide éjnek idején?</p>
+<p>Fridolin azzal magyarázta jelenlétét ebben a késői órában, hogy
+egy éjszakai beteglátogatás után még erős vágyat érzett, hogy egy
+csésze kávét megigyék; de anélkül, hogy tudta volna, miért teszi:
+elhallgatta, hogy páciensét már nem találta életben. Aztán egészen
+általánosságban beszélt poliklinikai tevékenységéről és megunt
+prakszisáról és megemlítette, hogy megnősült, boldog férj és egy
+hatéves kis leány apja.</p>
+<p>Ezután Nachtigall mesélt az életéről. Fridolin helyesen
+sejtette, éveken keresztül mint zongorista tengődött minden
+lehetséges lengyel, román, szerb és bulgár városban és városkában;
+Lembergben felesége van négy gyermekkel – és hangosan nevetett,
+mintha az valami rendkívül mulatságos dolog volna, hogy valakinek
+négy gyermeke legyen, mégpedig valamennyi Lembergben és valamennyi
+ugyanattól az asszonytól. Mult ősz óta megint Bécsben él. A
+varieté, amelynél szerződésben volt, rövidesen tönkrement; most a
+legkülönfélébb helyeken játszik, ahol éppen <span class=
+"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> alkalma
+van, sokszor kettőben, háromban is ugyanegy éjszaka, így például
+itt lenn is, a pincében, nem valami előkelő lokál, mondta,
+tulajdonképpen valami kuglizóféle és ami a közönséget illeti,
+hát…</p>
+<p>– No de ha valakinek négy gyermekről, meg egy asszonyról kell
+gondoskodni Lembergben, és megint nevetett, de most már nem olyan
+vidáman, mint az előbb. „Néha privát munka is akad“ tette hozzá
+gyorsan. És amikor egy emlékeztető mosolygást vett észre Fridolin
+arcán, hozzáfűzte: „nem bankigazgatóknál és más eféléknél, nem,
+hanem mindenfajta nagyobb, nyilvános és titkos társaságoknál“.</p>
+<p>– Titkos társaságoknál?</p>
+<p>Nachtigall bárgyú ravaszkodással révedt maga elé: – Most
+mingyárt elvisznek egy helyre.</p>
+<p>– Hogyan, hát ma még játszol?</p>
+<p>– Igen. Ott tudniillik csak kettőkor kezdődik a muri.</p>
+<p>– Ez valami nagyon előkelő dolog lehet, – vélte Fridolin.</p>
+<p>– Igen is, nem is, – nevetett Nachtigall, de hirtelen megint
+elkomolyodott.</p>
+<p>– Igen is, nem is? – ismételte Fridolin kíváncsian.</p>
+<p>Nachtigall az asztalon keresztül odahajolt hozzá.</p>
+<p>– Ma egy privát házban játszom, de hogy kinél, azt nem tudom.
+<span class="pagenum"><a name="Page_47" id=
+"Page_47">-47-</a></span></p>
+<p>– Ma játszol ott talán először? – kérdezte Fridolin, egyre
+növekvő érdeklődéssel.</p>
+<p>– Nem, már harmadszor. De ma bizonyosan megint egy másik házban
+lesz.</p>
+<p>– Ezt nem értem.</p>
+<p>– Én sem, – nevetett Nachtigall. – Jobban teszed, ha nem
+kérdezel semmit.</p>
+<p>– Hm, – mondta Fridolin.</p>
+<p>– Ó, tévedsz. Nem az, amire te gondolsz. Én már sok mindenféle
+dolgot láttam, nem is hinnéd, hogy kisebb városkákban, különösen
+Romániában, mi mindent él meg az ember. De ilyesmit… – Kissé
+félretolta a sárga ablakfüggönyt, kinézett a uccára és mintegy
+önmagához beszélve, így szólt: – Még nincs itt – aztán
+magyarázkodón fordult Fridolinhoz: – tudniillik a kocsi. Mindig egy
+kocsi jön értem, mégpedig mindig egy másik.</p>
+<p>– Egész kíváncsivá teszel, Nachtigall, – mondta Fridolin
+hűvösen.</p>
+<p>– Figyelj ide, – mondta Nachtigall némi vonakodás után. – Ha van
+valaki a világon, akinek kívánnám, – de hogyan is lehetne? – majd
+hirtelen így szólt: – Van merszed?</p>
+<p>– Különös kérdés, – mondta Fridolin egy sértődött diák
+hangján.</p>
+<p>– Nem úgy értem.</p>
+<p>– Hát hogy érted tulajdonképpen? Minek kell különös mersz erre
+az alkalomra? Hát mi történhetik <span class="pagenum"><a name=
+"Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> velem? – Fridolin röviden és
+megvetően felnevetett.</p>
+<p>– Nekem nem történhetik semmi bajom, legföljebb az, hogy ma
+utoljára… de hát ez enélkül is meglehet.</p>
+<p>Elhallgatott és a függöny résén keresztül megint kifelé
+tekintett.</p>
+<p>– Nos?</p>
+<p>– Mi az? – kérdezte Nachtigall, mintha álmából riadt volna
+fel.</p>
+<p>– Meséld hát tovább. Ha már egyszer belekezdtél… Titkos
+alakulat? Zárt társaság? Meghívott vendégek?</p>
+<p>– Nem tudom. Legutóbb harminc ember volt ott, első ízben csak
+tizenhat.</p>
+<p>– Valami bál volt?</p>
+<p>– Természetes, hogy bál. – Most úgy látszott, mintha megbánta
+volna, hogy egyáltalán beszélni kezdett.</p>
+<p>– És te szolgáltatod a zenét hozzá?</p>
+<p>– Mi az, hogy hozzá? Azt sem tudom, mihez. Csakugyan, nem is
+tudom. Csak játszom, csak játszom, bekötött szemmel.</p>
+<p>– Nachtigall, Nachtigall, miket mesélsz te itt össze-vissza!</p>
+<p>Nachtigall halkan felsóhajt.</p>
+<p>– Sajnos, nem tökéletesen bekötött szemmel. Nem kötik be
+annyira, hogy semmit sem láthatnék. A szememet <span class=
+"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> borító
+selyemkendőn keresztül ugyanis látom a tükörben… – és megint
+hallgatott.</p>
+<p>– Egyszóval, – mondta Fridolin türelmetlenül és megvetően,
+miközben különös izgalmat érzett, – meztelen nőszemélyek.</p>
+<p>– Ne mondj ilyet, hogy nőszemélyek, Fridolin, válaszolta
+Nachtigall szinte sértődötten, ilyen nőket még soha életedben nem
+láttál.</p>
+<p>Fridolin cinikusan köhécselt.</p>
+<p>– És mennyi a beléptidíj? – kérdezte fölényesen.</p>
+<p>– Jegyre gondolsz, vagy ilyesfélére? Ugyan, mi jut eszedbe!</p>
+<p>– Hát hogy lehet mégis bejutni? – kérdezte Fridolin bosszankodva
+és idegesen dobolt az asztallapon.</p>
+<p>– Tudnod kell a jelszót, az pedig minden alkalommal más és
+más.</p>
+<p>– És mi a mai jelszó?</p>
+<p>– Még nem tudom. Csak a kocsistól fogom megtudni.</p>
+<p>– Vigyél magaddal, Nachtigall!</p>
+<p>– Lehetetlenség. Nagyon is veszélyes volna.</p>
+<p>– Egy perccel ezelőtt még neked magadnak is az volt a szándékod…
+hogy „kívánod nekem“. Nos, valahogy csak meg lehet csinálni.</p>
+<p>Nachtigall figyelmesen végigmérte.</p>
+<p>– Így, ahogy most vagy, semmiesetre sem jöhetsz. Mindenki
+álarcban van, férfiak is, nők is. Van neked <span class=
+"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> álarcod,
+vagy más ilyesféle? Lehetetlenség. Talán egy más alkalommal. Majd
+kigondolok valamit.</p>
+<p>Felfigyelt, megint kipillantott a függönyrésen az uccára és
+fellélegezve mondta:</p>
+<p>– Itt a kocsi. Agyő.</p>
+<p>Fridolin erősen megfogta a karját.</p>
+<p>– Így nem szabadulsz meg tőlem. Elviszel magaddal.</p>
+<p>– De kollégám…</p>
+<p>– Bízd rám a többit. Tudom, hogy „a dolog veszélyes“ – de talán
+éppen ez csábít.</p>
+<p>– De mondtam már neked – jelmez és álarc nélkül…</p>
+<p>– Van még jelmezkölcsönző a világon.</p>
+<p>– Egy órakor éjjel?</p>
+<p>– Hallgass ide, Nachtigall. A Wickenburgstrasse sarkán van egy
+ilyen intézet. Naponta néhányszor látom a cégtábláját, mikor arra
+járok. És gyorsan, egyre növekvő izgatottsággal folytatta. Te
+maradj itt még egy negyedóráig, én azalatt szerencsét próbálok. A
+jelmezkölcsönző tulajdonosa valószinüleg ott lakik a házban. Ha nem
+– lemondok az egész dologról. Döntse el a sors. Ugyanabban a házban
+van egy kávéház is, azt hiszem Vindobona kávéháznak hívják. Mondd a
+kocsisnak, hogy valamit a kávéházban felejtettél, menj be, én az
+ajtó közelében várok rád, te gyorsan megmondod a jelszót és megint
+beszállsz a kocsiba; én, ha sikerült jelmezt szereznem,
+<span class="pagenum"><a name="Page_51" id=
+"Page_51">-51-</a></span> beszállok egy másik kocsiba és utánad
+hajtatok, a többi aztán majd magától kialakul. A te kockázatodat,
+Nachtigall, becsületszavamra, minden körülmények között
+viselem.</p>
+<p>Nachtigall néhányszor megpróbálta, hogy félbeszakítsa Fridolint,
+de sikertelenül. Fridolin pénzt dobott az asztalra a pincérnek
+bőséges borravaló kíséretében, amit stílszerűnek talált ezen a
+különös éjszakán és elsietett. Künn az uccán egy csukott kocsi
+állott, a bakon talpig feketében, magas cilinderrel mozdulatlanul
+trónolt a kocsis – mint egy halottaskocsi, gondolta Fridolin.
+Néhány pillanat alatt, futólépésben, elérte a keresett sarokházat,
+becsöngetett, megkérdezte a házfelügyelőt, hogy Gibiser
+jelmezkölcsönző itt lakik-e a házban, és közben – magának sem
+bevallottan – az ellenkezőjét remélte. De Gibiser tényleg ott
+lakott az emeleten, a kölcsönzőintézet alatt és úgy látszott, a
+házmester nem is csodálkozik különösképpen a késői látogatáson, sőt
+miután Fridolin tekintélyes borravalója megoldotta a nyelvét,
+megjegyezte, hogy most, farsang idején, elég gyakran megtörténik,
+hogy ilyen későn éjjel jönnek emberek jelmezt kölcsönvenni. Lentről
+világított neki gyertyájával egészen addig, amíg Fridolin az első
+emeleten becsengetett. Gibiser úr, mintha csak az ajtó mögött
+várakozott volna, maga bocsátotta be: sovány, csupaszképű, kopasz
+ember volt; régimódi, virággal kihímzett hálóköntöst és bojtos
+török fezt viselt, <span class="pagenum"><a name="Page_52" id=
+"Page_52">-52-</a></span> amelyben olyan volt, mint a színházban a
+komikus apa. Fridolin előadta a kívánságát és hangsulyozta, hogy az
+ár nem számít nála, amire Gibiser úr csaknem megvetően jegyezte
+meg: „Csak annyit kérek, amennyi jár nekem, és nem többet.“</p>
+<p>Egy csigalépcsőn keresztül fölvezette Fridolint a raktárba.
+Mindenütt érezni lehetett a selyem, bársony, parfüm, por és száraz
+virág illatát; a homály köröskörül ezüstös vörösben fénylett; és
+hirtelen egy csomó kis lámpa világa csillant fel a nyitott
+szekrények szűk és hosszú folyosója között, amelyet a mélyben
+elnyelt a sötétség. Jobb- és balkéz felé mindenféle fajta jelmez
+függött; az egyik oldalon lovagok, apródok, parasztok, vadászok,
+tudósok, napkeleti királyok és bolondok sorakoztak; a másik oldalon
+udvari dámák, nemesi kisasszonyok, parasztasszonyok, szobalányok,
+éjkirálynők. A jelmezek fölött függtek a megfelelő kalapok is és
+Fridolinnak az az érzése támadt, mintha akasztott emberek között
+sétálna, akik éppen táncra akarják kérni egymást. Gibiser mögötte
+lépkedett. – Van valami különleges óhaja, uram? XIV. Lajos?
+Direktoire? Ónémet?</p>
+<p>– Egy barna barátcsuhára volna szükségem, meg egy fekete
+álarcra, más semmire.</p>
+<p>Ebben a pillanatban a folyosó végéről üvegcsörömpölés
+hallatszott. Fridolin ijedten nézett a jelmezkölcsönző arcába, mint
+aki azonnali felvilágosítást vár. Gibiser azonban maga is dermedten
+állott előtte <span class="pagenum"><a name="Page_53" id=
+"Page_53">-53-</a></span> és valami eldugott villanycsavar után
+tapogatott – a következő pillanatban vakitó világosság öntötte el a
+folyosót, amelynek végén egy tányérokkal, üvegekkel és poharakkal
+megterített kis asztalka vált láthatóvá. A jobb- és baloldali
+székről egy-egy vörös talárba burkolózott inkvizitor emelkedett
+föl, de ugyanabban a pillanatban egy csinos, ragyogó leányalak
+eltűnt valahová. Gibiser sietve odarohant, átnyúlt az asztalon és
+egy fehér paróka maradt a kezében, míg ugyanekkor az asztal alól
+egy bájos, egészen fiatal lány bújt elő, csaknem gyermek még,
+Pierette-kosztümben, fehér selyemharisnyával; és végigfutott a
+folyosón egészen Fridolinig, aki kénytelen-kelletlen karjaiba
+zárta. Gibiser az asztalra dobta a fehér parókát és jobbról és
+balról talárjuknál fogva megragadta az inkvizitorokat. Ugyanekkor
+odakiáltott Fridolinhoz: – Fogja meg erősen a lányt, uram! – A
+kicsike hozzásímult Fridolinhoz, mintha védelmet várna tőle.
+Kicsiny, sovány, kipuderezett arcán kis szépségtapaszok
+feketéllettek, gyönge kis kebléből rózsa és puder illata szállott;
+szemeiből csillogott a jókedv és huncutság.</p>
+<p>– Uraim! – kiáltotta Gibiser, – önök itt maradnak addig, amíg át
+nem adom önöket a rendőrségnek.</p>
+<p>– Mi jut eszébe? – mondták amazok felháborodva és egyértelműen:
+– Mi mind a ketten a kisasszony meghívására jöttünk. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span></p>
+<p>Gibiser erre mindkettőjüket elengedte és Fridolin hallotta,
+amint ezt mondja nekik: – Erről majd bővebb felvilágosítást kell
+adniok. Vagy talán nem látták azonnal, hogy őrülttel van dolguk? –
+és Fridolin felé fordul: – Bocsásson meg, uram, ezért az
+incidensért.</p>
+<p>– Ó, nem tesz semmit, – mondta Fridolin. Legszívesebben ott
+maradt volna, vagy mindjárt magával vitte volna a kicsikét; bárhová
+és bármi történt volna is azután. A lány mintegy megigézve,
+csábítóan és gyermekesen nézett fel rá. Az inkvizitorok izgatottan
+tanácskoztak egymással a folyosó végében, Gibiser pedig ezzel a
+szakszerű kérdéssel fordult Fridolinhoz: – Ön ugyebár egy csuhát
+óhajt, uram, egy zarándokkalapot és egy álarcot?</p>
+<p>– Dehogy – szólt közbe a Pierette fellángoló szemekkel, –
+hermelinpalástot adj ennek az úrnak és vörös selyem zekét.</p>
+<p>– Itt maradj mellettem – szólt rá Gibiser és rámutatott egy
+barna csuhára, amely egy landsknecht és egy velencei szenátor
+között lógott. – Ez a nagyság megfelel önnek, itt van a hozzávaló
+kalap, vigye gyorsan.</p>
+<p>Az inkvizitorok újra életjelt adtak magukról.</p>
+<p>– Azonnal bocsásson ki bennünket, Chibiser úr. – Fridolin
+elcsodálkozott, hogy franciásan mondták ki Gibiser nevét.</p>
+<p>– Szó sem lehet róla, – válaszolt fölényesen a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span>
+jelmezkölcsönző, – egyelőre lesznek szívesek megvárni, amíg
+visszatérek.</p>
+<p>Fridolin közben belebújt a csuhába, csomóra kötötte a lelógó
+övet, Gibiser egy keskeny létrán állva lenyújtotta neki a fekete,
+széleskarimájú zarándokkalapot, ezt Fridolin rögtön a fejébe
+nyomta.</p>
+<p>De minden mozdulata olyan volt, mintha kényszer hatása alatt
+cselekednék, mert egyre erősebbé vált benne az az érzés, hogy
+ottmaradjon és Pierettet megvédje a fenyegető veszedelemtől. Az
+álarcnak, amelyet Gibiser most a kezébe nyomott és amelyet ő
+azonnal fel is próbált, valami idegenszerű, kissé kellemetlen
+parfümszaga volt.</p>
+<p>– Te majd előttem mégy – parancsolta Gibiser a kicsikének és a
+lépcsőre mutatott. Pierette megfordult, hátrapillantott a folyosó
+végére és félig fájdalmasan, félig vidáman búcsút intett a kezével.
+Fridolin követte a pillantását; az inkvizitorok már eltűntek,
+helyettük két karcsú fiatalember állott ott frakkban és fehér
+nyakkendővel, de mind a kettő arcát még elfödte a vörös álarc.
+Pierette lefelé libegett a csigalépcsőn és a menetet Fridolin zárta
+be. Lenn az előszobában Gibiser kinyitott egy ajtót, amely a belső
+szobába vezetett és ráförmedt Pierettére: – Most azonnal lefekszel,
+elvetemült teremtés, aztán majd beszélgetünk, ha odafönn az urakkal
+leszámoltam!</p>
+<p>A lány ott állott az ajtóban, fehéren és törékenyen, egy
+pillantást vetve Fridolinra és szomorúan <span class=
+"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> megrázta a
+fejét. Fridolin jobbkéz felé a nagy fali tükörben megpillantott egy
+sovány zarándokot, aki nem volt más, mint ő maga és elcsodálkozott
+rajta, bár tudta, milyen egyszerű eszközökkel történt az egész
+változás.</p>
+<p>Pierette eltünt, az öreg jelmezkölcsönző betette mögötte az
+ajtót. Aztán kinyitotta a lakás ajtaját és kitessékelte Fridolint a
+lépcsőházba.</p>
+<p>– Bocsásson meg – mondta Fridolin –, de szeretném a tartozásomat
+ki…</p>
+<p>– Csak hagyja, uram, fizetni csak akkor kell, ha visszahozta a
+holmit; én megbízom önben.</p>
+<p>De Fridolin csak nem tágított a helyéről.</p>
+<p>– Ígérje meg, hogy nem fogja bántani ezt a szegény
+gyermeket!</p>
+<p>– Mi köze önnek ahhoz, tisztelt uram?</p>
+<p>– Hallottam, amikor a kicsikéről az előbb azt mondotta, hogy
+őrült, – most pedig elvetemült teremtésnek nevezte. Mindenesetre
+feltünő ez az ellentmondás, ezt nem tagadhatja.</p>
+<p>– Nos, uram – válaszolta Gibiser színpadias hangon –, hát vajjon
+az őrült nem elvetemült-e isten előtt?</p>
+<p>Fridolin undorral megrázkódott.</p>
+<p>– Akárhogy is áll az ügy – mondta végül –, jól meg kell
+fontolnia. Én orvos vagyok. Holnap majd még beszélünk a
+dologról.</p>
+<p>Gibiser hangtalanul és gúnyosan nevetett. A lépcsőházban
+<span class="pagenum"><a name="Page_57" id=
+"Page_57">-57-</a></span> világosság gyúlt ki, az ajtó becsukódott
+Gibiser és Fridolin között és odabenn gyorsan rázárták a reteszt.
+Fridolin, miközben lefelé ment a lépcsőn, levetette a kalapot, a
+csuhát és az álarcot, az egészet a hóna alá gyűrte, a házmester
+kaput nyitott; az uccán szemközt ott állott a halottaskocsi, bakján
+a mozdulatlan kocsissal. Nachtigall éppen el akart távozni a
+kávéházból és láthatólag nem túlságos kellemesen érintette, hogy
+Fridolin pontosan megjelent.</p>
+<p>– Hát csakugyan szereztél magadnak egy jelmezt?</p>
+<p>– Amint látod. És a jelszó?</p>
+<p>– Mégis ragaszkodol hozzá?</p>
+<p>– Föltétlenül.</p>
+<p>– Nos – a jelszó: <i>Dánia</i>.</p>
+<p>– Megőrültél, Nachtigall?</p>
+<p>– Miért őrültem volna meg?</p>
+<p>– Semmi, semmi. Az idén véletlenül a dán tengerparton nyaraltam.
+Nos hát, szállj be a kocsiba, de ne mingyárt, hogy legyen időm ott
+szemben egy kocsit szerezni.</p>
+<p>Nachtigall bólintott és kényelmesen rágyujtott egy cigarettára.
+Fridolin ezalatt sietve átment az ucca túlsó oldalára, kiválasztott
+egy kétlovast, és mintha valami tréfáról volna szó, könnyed hangon
+odaszólt a kocsisnak, hogy kövesse csak mindenütt a gyászkocsit,
+amely éppen akkor indult el előttük. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_58" id="Page_58">-58-</a></span></p>
+<p>Végigmentek az Alserstrassen, aztán egy vasúti viadukt alatt
+áthaladva kijutottak a külvárosba és tovább hajtottak rosszul
+világított, kihalt mellékuccákon keresztül. Fridolin arra az
+eshetőségre gondolt, hogy kocsisa elveszítheti az elől haladó kocsi
+nyomát; de valahányszor csak kidugta fejét a nyitott ablakon át a
+természetellenesen meleg levegőbe, kis távolságban mindig
+megpillantotta maga előtt a másik kocsit, amelynek kocsisa magas
+fekete cilinderével rendületlenül ült a bakon. Rosszul is
+végződhetik a dolog, gondolta Fridolin. És közben még egyre érezte
+azt a rózsa- és parfőmillatot, amely Pierette kebléből szállt föl
+hozzá. Micsoda különös regénybe keveredtem én itt? – kérdezte
+magától. Nem kellett volna, sőt talán nem is lett volna szabad
+elmennem onnan. De hol is vagyok tulajdonképpen?</p>
+<p>Szerény villák között enyhe emelkedéssel vezetett az út.
+Fridolin úgy gondolta, hogy itt már kiismeri magát; évekkel
+ezelőtt, séták alkalmával már járt erre: minden valószínűség
+szerint a Galitzin-hegy volt, amelyre most felkapaszkodtak. Balkéz
+felé, a mélységben megpillantotta a ködben úszó és ezernyi fénytől
+csillogó várost. Hátulról kerékzörejt hallott és erre kinézett az
+ablakon hátrafelé. Két kocsi jött mögötte, ami kedvére való volt,
+mert így ő sem tűnhetett föl gyanúsnak az elől hajtó kocsis
+előtt.</p>
+<p>A kocsi erős rándulással hirtelen befordult egy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> másik útra
+és most rácsok és falak közt hajtottak lefelé, mintha csak valami
+szakadékba gurultak volna. Fridolinnak eszébe villant, hogy legfőbb
+ideje volna kimaszkirozni magát. Levetette a bundáját és belebujt a
+csuhába, ugyanazzal a mozdulattal, amivel a kórházi osztályán
+reggelenként bele szokott bujni a fehér vászonköpenye ujjaiba; és
+mint valami megváltó gondolat, úgy jutott eszébe, hogy ha minden
+jól megy, már néhány óra mulva ismét ott lesz, mint minden reggel,
+betegeinek ágya mellett – ő, a segítő kezű orvos.</p>
+<p>A kocsi megállott. Mi lenne, gondolta Fridolin, ha most
+egyáltalán ki sem szállnék, hanem rögtön visszafordulnék? De hová?
+A kis Pierettehez? Vagy a Buchfeldgasse-i örömlányhoz? Vagy
+Mariannehoz, a halott leányához? Vagy haza? És könnyű borzongással
+állapította meg, hogy sehová a világon nem vágyódik most kevésbé,
+mint éppen haza. Vagy talán csak azért érezte így, mert az az út
+tünt neki a leghosszabbnak? Nem, most már nem lehet meghátrálni,
+gondolta magában. Megyek tovább az utamon, ha belehalok is. Ezen a
+fellengző frázison ő maga is elmosolyodott, de azért nem volt
+valami túlságosan derült kedélyállapotban.</p>
+<p>Az egyik kerti kapu tárva-nyitva volt. A halottaskocsi éppen
+elgördült onnan még beljebb a mélységbe, vagy a mélységnek látszó
+ködbe. Nachtigall tehát már nyilvánvalóan kiszállott. Fridolin
+gyorsan <span class="pagenum"><a name="Page_60" id=
+"Page_60">-60-</a></span> kiugrott a kocsiból és meghagyta a
+kocsisnak, hogy följebb, a kanyarodásnál várjon rá, amíg visszatér,
+bármilyen hosszú ideig maradna is távol. És hogy megnyugtassa,
+búsásan kifizette előre az egész utat és megígérte, hogy
+ugyanennyit kap majd visszafelé is. Közben odaértek azok a kocsik
+is, amelyek az övé mögött jöttek. Fridolin még látta, hogy az
+elsőből egy lefátyolozott nő szállt ki; de ekkor már belépett a
+kertbe.</p>
+<p>Magára öltötte az álarcot, végigment egy keskeny úton, egészen
+az ajtóig, a két ajtószárny föltárult és Fridolin egyszerre egy
+szűk, fehér előcsarnokban találta magát. Harmónium-hangok ömlöttek
+feléje; jobbról és balról egy-egy barna livrés lakáj állott, szürke
+álarccal.</p>
+<p>– A jelszó? – suttogták mind a ketten.</p>
+<p>– Dánia – válaszolta ő.</p>
+<p>Az egyik lakáj elvette a bundáját és eltünt vele egy szomszédos
+szobában, a másik föltárt előtte egy ajtót, és Fridolin belépett
+egy homályosan megvilágított, csaknem sötét terembe, amelynek
+falait köröskörül fekete selyemkárpit födte. Egyházi öltözetű
+maszkok jártak itt föl és alá, talán tizenhat-húsz ember,
+szerzetesek és apácák vegyesen. A harmónium, amely lágy
+modulációkkal valami olasz templomi éneket játszott, mintha a
+magasból szólt volna. A terem egyik sarkában egy kisebb csoport
+állott, három apáca és két szerzetesbarát; ezek, mintegy
+<span class="pagenum"><a name="Page_61" id=
+"Page_61">-61-</a></span> szándékosan, hol odapillantottak feléje,
+hol megint elfordultak. Fridolin észrevette, hogy ő az egyedüli,
+akin kalap van, lekapta a zarándokföveget és igyekezett minél
+elfogulatlanabbul föl-alá járkálni; az egyik szerzetes elmenőben
+súrolta a karját és üdvözletképpen feléje biccentett, de az álarc
+mögül egy másodpercig éles, kutató pillantás fúródott Fridolin
+szemébe. Idegen aromájú, fülledt illatot érzett mindenfelé, mint a
+délszaki kertekben. Megint hozzásúrlódott egy kar. Ezúttal az
+apácák egyike volt. Mint a többinek, neki is fekete fátyolba volt
+burkolva a homloka, feje és válla; és az álarc fekete
+selyemcsipkéje alatt vérvörös száj izzott. Hol vagyok? töprengett
+Fridolin. Bolondok, vagy összeesküvők között? Talán valamilyen
+vallásos szekta gyűlésére kerültem? Hátha Nachtigallt megbízták,
+vagy megfizették, hogy egy mit sem sejtő embert hozzon magával,
+akiből aztán majd gúnyt űznek? De holmi álarcos tréfához
+viszonyítva túlságosan komoly, túlságosan egyhangú és barátságtalan
+volt az egész dolog. A harmónium szólamába most egy női hang
+vegyült, és valami régi olasz egyházi ária csendült föl a teremben.
+Mindenki elhallgatott, és úgy látszott, hogy feszülten figyelnek,
+még Fridolint is lenyügözte egy ideig ez a csodálatosan szárnyaló
+melódia. Hirtelen egy női hang ezt súgta a háta mögül:</p>
+<p>– Ne forduljon meg. Még van ideje, hogy eltünjön <span class=
+"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> innen.
+Maga nem tartozik közénk. Ha fölfedezik, vége van.</p>
+<p>Fridolin megrázkódott. Egy pillanatig az villant át rajta, hogy
+engedelmeskedik a figyelmeztetésnek. De a kíváncsiság, a csábítás
+és mindenekfölött a büszkesége erősebb volt, mint a megfontolás. Ha
+már ennyire vagyok, gondolta, legyen, aminek lennie kell. És
+anélkül, hogy hátrafordult volna, tagadólag intett a fejével.</p>
+<p>És a hang tovább suttogott mögötte:</p>
+<p>– Nagyon sajnálnám magát…</p>
+<p>Most hátrafordult. Megpillantotta a vérvörös szájat, amely a
+csipkék közül világított és két homályos szem kapcsolódott az
+övébe.</p>
+<p>– Maradok – mondta olyan heroikus hangon, amely még magának is
+idegennek tűnt és megint elfordult a nőtől. Az ének egyre
+lenyügözőbb lett, a harmónium már egész máskép szólt, egyáltalán
+nem templomi módra, hanem éppen ellenkezőleg, világiasan,
+tikkadtan, búgva, mint valami orgona; és Fridolin, amint
+körülnézett, észrevette, hogy az apácák valamennyien eltüntek és
+már csak a szerzetesek vannak a teremben. Ezalatt az énekhang is
+átcsapott egy művészien fokozódó trillával a mély szomorúságból a
+vidám ujjongásba, a harmónium helyett világiasan és kihívóan egy
+zongora szólalt meg; Fridolin azonnal megismerte Nachtigall vad,
+izgató játékát; és az imént még nemesen csengő női <span class=
+"pagenum"><a name="Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> hang egy
+végső durva és érzéki rikoltásban tört ki, amely szinte
+keresztülfúródott a mennyezeten és elszállt a végtelenben. Jobbra
+is, balra is ajtók tárultak föl, az egyiken át Fridolin felismerte
+Nachtigall elmosódott körvonalait a zongora mellett; a szemközti
+terem azonban vakító fényben úszott és ott állottak a nők
+mozdulatlanul, fejük, homlokuk és nyakuk fekete fátyolba burkolva,
+arcukon fekete csipkeálarccal, de ezen kívül teljesen ruhátlanul.
+Fridolin szemei szomjasan vándoroltak testről testre, törékenytől
+buján virágzóig, – de az, hogy ezek a nők végeredményben mégis
+rejtélyek maradtak és hogy a fekete álarcokból érthetetlen
+talányként villogtak feléje a nagy szemek: a látás kimondhatatlan
+kéjét a megkívánás csaknem elviselhetetlen kínjává változtatta. De
+a többiek is ugyanazt érezték, amit ő. Az első elragadtatott
+felkiáltások után sóhajtások törtek elő, amelyekben fájdalom
+rezgett; valakiből felszakadt egy jajszó; – és hirtelen, mintha
+valami kergette volna őket, a homályos teremből valamennyien
+berohantak a nőkhöz – de többé már nem barátcsuhában, hanem fehér,
+sárga, kék, vörös ünneplő lovagöltözetben –, be a másik terembe,
+ahol őrjöngő, majdnem gonosz nevetés fogadta őket. Fridolin volt az
+egyetlen, aki barátcsuhában maradt és most már kissé félve
+behúzódott a legtávolabbi sarokba, Nachtigall közelébe, aki háttal
+ült. Fridolin jól láthatta, hogy Nachtigallnak be van kötve a
+<span class="pagenum"><a name="Page_64" id=
+"Page_64">-64-</a></span> szeme, de egyszersmind azt is látni
+vélte, hogyan fúródik pillantása ezen a kötésen keresztül a
+szemközti magas tükörbe, amelyben végignézhette a tarka gavallérok
+és mezítelen táncosnők forgását.</p>
+<p>A nők egyike váratlanul Fridolin mellett termett, és halkan –
+mert senki sem beszélt itt hangosan, mintha még a hangok is
+titkolóznának – ezt suttogta:</p>
+<p>– Miért vagy ilyen egyedül? Miért nem csatlakozol a tánchoz?</p>
+<p>Fridolin jól látta, hogy a másik sarokból két lovag élesen
+szemmel tartja őt és úgy gyanította, ezt a fiús és karcsú növésű
+nőt itt azok küldték hozzá, hogy kifürkéssze és kísértésbe vigye
+őt. Ennek ellenére feléje tárta karjait, hogy magához vonja, amikor
+egy másik nő hirtelen elvált táncosától és egyenesen Fridolinhoz
+futott. A férfi rögtön tudta, hogy ez a nő ugyanaz, aki az előbb
+figyelmeztette. Az asszony úgy tett, mintha csak most látná őt meg,
+és halkan, de mégis annyira kivehetően, hogy a másik sarokban meg
+kellett hallaniok, odasúgta neki:</p>
+<p>– Hát visszajöttél végre?</p>
+<p>Vidáman felnevetett:</p>
+<p>– Minden hiába, megismertelek.</p>
+<p>Majd a fiús nőhöz fordult:</p>
+<p>– Engedd át őt nekem, csak két pillanatra. Akkor aztán megint a
+tiéd lehet, ha akarod, egész reggelig. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_65" id="Page_65">-65-</a></span></p>
+<p>És valamivel halkabban ezt suttogta neki:</p>
+<p>– Hiszen ez ő, igen, ő.</p>
+<p>A másik elcsodálkozott:</p>
+<p>– Csakugyan – és odalibegett a sarokba a lovagokhoz.</p>
+<p>– Ne kérdezz most semmit – szólt Fridolinhoz a nő, aki vele
+maradt –, és ne csodálkozz semmin. Megpróbáltam tévútra vezetni
+őket, de előre megmondom neked, ezt nem lehet sokáig csinálni.
+Menekülj, mielőtt még késő. Már pedig minden pillanatban későn
+lehet. És vigyázz, hogy ne kövessenek nyomon. Senkinek sem szabad
+megtudnia, ki vagy. Abban a pillanatban örökre vége lenne a
+nyugalmadnak és életed békességének. Eredj!</p>
+<p>– Viszontláthatlak még téged?</p>
+<p>– Lehetetlen.</p>
+<p>– Akkor maradok.</p>
+<p>Reszketés futott végig a meztelen testen, amely kitárult a férfi
+előtt, úgyhogy csaknem eszét vette.</p>
+<p>– A játék nem mehet többe, mint az életembe – mondta a férfi –
+és azt pedig megéred nekem ebben a pillanatban.</p>
+<p>Megragadta a nő kezét és magához igyekezett vonni.</p>
+<p>Ő azonban újra, szinte kétségbeesve súgta:</p>
+<p>– Eredj!</p>
+<p>A férfi nevetett és úgy hallotta a saját szavát, mint ahogy
+álmában hallja önmagát az ember. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_66" id="Page_66">-66-</a></span></p>
+<p>– Hiszen látom már, hol vagyok. Ti nem csak azért vagytok itt,
+ti mind, hogy látástoktól megőrüljön az ember! Te csak tréfálsz
+velem, hogy egészen megőrjíts.</p>
+<p>– Késő lesz, menj!</p>
+<p>De nem akart hallgatni reá.</p>
+<p>– Nem volnának itt eldugott kis szobák, ahová elbujhatnának azok
+a párok, akik már egymásra találtak? Vagy talán mind, akik itt
+vannak, illedelmes kézcsókkal fognak elbúcsúzni egymástól? Nem
+olyannak látszanak.</p>
+<p>És rámutatott azokra a párokra, akik a zongora őrjöngő hangjaira
+eltáncoltak előttük a ragyogó, tükröző világosságú teremben, izzó
+fehér testek, amelyek kék, vörös, sárga selyemhez tapadtak. Azt
+hitte, hogy most senki sem törődik már vele és az asszonnyal, aki
+mellette van; egészen magukra hagyták őket a csaknem teljesen sötét
+középső teremben.</p>
+<p>– Hiú reménység – súgta a nő. – Itt nincs semmi olyasféle szoba,
+amilyenről ábrándozol. Ez az utolsó pillanat. Menekülj!</p>
+<p>– Gyere velem.</p>
+<p>A nő hevesen és lemondóan megrázta a fejét.</p>
+<p>Fridolin megint fölnevetett, de nem ismert rá a saját
+nevetésére.</p>
+<p>– Te a bolondját járatod velem. Hát ezek a férfiak és ezek a nők
+azért jöttek ide, hogy lángra lobbantsák egymás szenvedélyét és
+aztán kielégítetlenül <span class="pagenum"><a name="Page_67" id=
+"Page_67">-67-</a></span> epedjenek el egymásért? Ki tilthatja meg
+neked, hogy velem gyere, ha akarsz?</p>
+<p>Az asszony mélyet sóhajtott és lehorgasztotta a fejét.</p>
+<p>– Ó, most már értem – mondta a férfi. – Ez a büntetése annak,
+aki hivatlanul belopózik közétek. Nem is találhattatok ki
+borzalmasabbat. De engedd el nekem ezt a bűnhödést. Kegyelmezz.
+Szabj ki rám valami más megpróbáltatást. Csak ne ezt, hogy nélküled
+kelljen elmennem innen!</p>
+<p>– Őrült vagy. Én nem mehetek el veled innen – époly kevéssé,
+mint bárki mással. És ha valaki megkísérelné, hogy kövessen,
+eljátszaná az életét, meg az enyémet is.</p>
+<p>Fridolin valósággal megrészegült; nemcsak a nőtől, az illatos
+testétől, a vörösen izzó ajkától, nemcsak ennek a teremnek az
+atmoszférájától és a titkoktól, amelyek itt körülvették; – részeg
+és egyben szomjas is volt ennek az éjszakának az élményeitől,
+amelyek közül egyik sem fejeződött be; részeg volt saját magától, a
+bátorságától, attól a változástól, amelyet magában belül érzett. És
+megragadta a fátyolt, amely a nő fejét burkolta, mintha le akarná
+tépni.</p>
+<p>Az asszony elkapta a kezét.</p>
+<p>– Megtörtént egy éjjel, hogy valamelyik férfi tánc közben
+letépte egyikünk fátyolát. Erre lerántották róla az álarcot és
+kikorbácsolták innen. <span class="pagenum"><a name="Page_68" id=
+"Page_68">-68-</a></span></p>
+<p>– És a nő…?</p>
+<p>– Talán olvastad annak a szép, fiatal lánynak az esetét… alig
+néhány hete történt… aki az esküvője napján megmérgezte magát.</p>
+<p>Fridolin emlékezett a dologra, sőt a lány nevére is. Megmondta a
+nevet. Nem az a fejedelmi házból származó leány volt, aki egy olasz
+herceggel járt jegyben?</p>
+<p>A nő igent bólintott.</p>
+<p>Egyszerre csak előttük állott egy lovag, a legelőkelőbb külsejű
+mindnyájuk között; az egyetlen, akin fehér ruha volt; és rövid,
+udvarias, de egyszersmind parancsoló meghajlással táncra kérte az
+asszonyt, aki eddig Fridolinnal beszélgetett. Fridolinnak úgy tünt,
+mintha a nő egy pillanatig vonakodott volna. De a lovag már
+átölelte és eltáncolt vele a többi párhoz, a kivilágított
+szomszédos terembe.</p>
+<p>Fridolin magára maradt, és ez a hirtelen elhagyatottság úgy
+érte, mint valami jeges borzongás. Körülnézett. Úgy látszott, hogy
+ez az a pillanat, amikor senki sem törődik vele. Talán ez most az
+utolsó lehetőség arra, hogy büntetlenül eltünhessen. Mégis volt
+valami, ami szinte lenyügözve ott tartotta a sarokban, ahol – úgy
+érezte – nem látják és nem törődnek vele; – volt valami, még pedig
+az, hogy félt holmi gyáva és nevetséges visszavonulástól és az,
+hogy csillapíthatatlanul és kínlódva vágyódott a csodálatos
+<span class="pagenum"><a name="Page_69" id=
+"Page_69">-69-</a></span> asszonyi test után, amelynek illata még
+ott szállt körülötte; vagy talán az a gondolat tartotta vissza,
+hogy mindaz, ami eddig történt, talán csak bátorságának próbája,
+amelynek jutalmául az isteni nőt kapja, – maga sem tudta.</p>
+<p>Mindenesetre világosan érezte, hogy ezt a feszültséget nem tudja
+tovább elviselni, és hogy ennek az állapotnak minden áron véget
+kell vetnie. Akármire határozza is el magát, az életébe csak nem
+kerülhet! Lehet, hogy bolondok, vagy kéjencek közé került, de
+semmiesetre sem gazemberek, vagy gonosztevők közé. Az az ötlete
+támadt, hogy odamegy hozzájuk, önként bevallja, hogy belopózott
+közéjük és lovagiasan rendelkezésükre áll. Csak így, csak ezzel a
+nemes akkorddal szabad végződnie ennek az éjszakának, ha azt
+akarja, hogy többet jelentsen, mint kísértetiesen értelmetlen
+egymásutánját egy csomó kietlen, zavaros és alantas kalandnak,
+amelyek közül még egyiket sem élte ki végig. És fellélegezve már
+indulni is készült.</p>
+<p>Ebben a pillanatban valaki ezt suttogta mellette:</p>
+<p>– A jelszót!</p>
+<p>Észrevétlenül egy fekete lovag lépett hozzá és mivel Fridolin
+nem válaszolt azonnal, mégegyszer megismételte a kérdést.</p>
+<p>– Dánia – mondta erre Fridolin. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_70" id="Page_70">-70-</a></span></p>
+<p>– Nagyon helyes, uram, ez a bejárat jelszava. De a házi jelszót,
+ha szabad kérnem?</p>
+<p>Fridolin nem felelt.</p>
+<p class="i0">jelszót? – hangzott az éles kérdés.</p>
+<p class="i0">jelszót? – hangzott az éles kérdés.</p>
+<p>Fridolin vállat vont. A másik a szoba közepére lépett, felemelte
+a kezét, a zongora elnémult, a tánc abbamaradt. Két másik lovag
+jött oda hozzájuk, az egyik sárgában, a másik vörösben.</p>
+<p>– A jelszót, uram! – mondták egyszerre mind a ketten.</p>
+<p>– Elfelejtettem – felelte Fridolin üres mosollyal és egész
+nyugodtnak érezte magát.</p>
+<p>– Ez az ön baja – mondta a sárgaruhás úr –, mert az itt
+tökéletesen mindegy, hogy ön elfelejtette a jelszót, vagy pedig
+sohasem tudta.</p>
+<p>Ekkor már valamennyi férfi-álarcos beözönlött, az ajtókat
+mindkét oldalon lezárták. Fridolin egyedül állott ott
+barátcsuhájban a tarka lovagok tömegében.</p>
+<p>– Le az álarccal! – kiáltották többen egyszerre. Fridolin
+mintegy védekezésül előrenyujtotta karjait. Ezerszer rosszabbnak
+tünt fel előtte leálcázottnak lenni csupa álarcos között, mint
+felöltözöttek között meztelennek. És határozott hangon
+megszólalt:</p>
+<p>– Ha az urak bármelyike jelenlétem által becsületében sértve
+érzi magát, kijelentem, hogy hajlandó vagyok neki a szokásos módon
+elégtételt adni. De <span class="pagenum"><a name="Page_71" id=
+"Page_71">-71-</a></span> álarcomat csak abban az esetben teszem
+le, ha önök, uraim, valamennyien szintén leteszik.</p>
+<p>– Nem elégtételről van most szó – szólalt meg a vörösbe öltözött
+lovag, aki eddig hallgatott –, hanem bűnhődésről.</p>
+<p>– Le az álarccal! – kiáltotta valaki éles, kellemetlen hangon,
+amely Fridolint egy tiszt kommandójára emlékeztette. – Majd a
+szemébe, nem pedig az álarcába mondjuk önnek, hogy mi vár önre.</p>
+<p>– Nem veszem le – mondta Fridolin még élesebb hangon –, és jaj
+annak, aki megpróbál hozzám nyulni.</p>
+<p>Egy kéz hirtelen az arca felé kapott, nyilván azért, hogy
+letépje róla az álarcot, amikor hirtelen föltárult az egyik ajtó és
+ott állott egy nő, – Fridolinnak nem lehetett kétsége arról, hogy
+kicsoda – apácaöltözetben, úgy, amint először látta. Mögötte, a
+kivilágított teremben megpillantotta a többi nőt, meztelenül és
+eltakart arcokkal, egymáshoz símulva, némán, mint egy megriadt kis
+csapat. De az ajtó azonnal ismét bezárult.</p>
+<p>– Engedjétek el – mondta az apáca –, kész vagyok őt
+kiváltani.</p>
+<p>Rövid és mély hallgatás állott be, mint amikor valami szörnyű
+dolog történik; majd a fekete lovag, aki először kérdezte
+Fridolintól a jelszót, ezekkel a szavakkal fordult az apácához:
+<span class="pagenum"><a name="Page_72" id=
+"Page_72">-72-</a></span></p>
+<p>– Tudod, mit veszel ezzel magadra.</p>
+<p>– Tudom.</p>
+<p>Megkönnyebbülés futott át a termen.</p>
+<p>– Ön szabad – mondta a lovag Fridolinnak –, sértetlenül
+elhagyhatja a házat, de őrizkedjék attól, hogy titkainkat tovább is
+kutassa, aminthogy ebben reménykedett, amikor belopózott közénk. Ha
+megkísérli, hogy valakit nyomunkra vezessen, akár sikerül, akár nem
+– ön elveszett!</p>
+<p>Fridolin mozdulatlanul állott.</p>
+<p>– Hogyan fog ez a hölgy kiváltani engem? – kérdezte.</p>
+<p>Nem kapott feleletet. Néhányan az ajtóra mutattak, annak jeléül,
+hogy azonnal távozzék.</p>
+<p>De Fridolin csak a fejét rázta.</p>
+<p>– Csináljanak velem, uraim, amit akarnak, de azt nem fogom
+tűrni, hogy más emberi lény bűnhődjék helyettem.</p>
+<p>– Ennek a nőnek a sorsán ön már úgysem segíthet – mondta a
+feketeruhás lovag most már egész szelíden. – Ha itt valaki ígéretet
+tesz, az nem hátrálhat meg többé.</p>
+<p>Az apáca, mintegy megerősítésül, lassan bólintott.</p>
+<p>– Menj! – mondta Fridolinnak.</p>
+<p>– Nem – felelte ő még emeltebb hangon. – Az életnek nincs többé
+értéke számomra, ha nélküled kell innen elmennem. Nem kérdezem,
+honnan jöttél, ki <span class="pagenum"><a name="Page_73" id=
+"Page_73">-73-</a></span> vagy? És önöknek, ismeretlen uraim, mit
+jelent az, hogy ezt a farsangi komédiát, még ha komoly véget
+szántak is neki, végigjátsszák-e, vagy sem. Akárkik legyenek is
+önök, uraim, bizonyára van még egy külön életük is ezen kívül. Én
+azonban nem játszom semmiféle komédiát, még ezen a helyen sem, és
+ha kénytelenségből mostanáig játszanom is kellett, most abbahagyom.
+Úgy érzem, hogy sorsom olyan irányba fordult, amelynek semmi köze
+többé ehhez az álarcosdihoz, én tehát megmondom a nevemet, leteszem
+az álarcot és minden következményt magamra vállalok.</p>
+<p>– Őrizkedj ettől! – kiáltott fel az apáca –, tönkretennéd
+magadat, anélkül, hogy engem megmenthetnél! Eredj!</p>
+<p>Azzal a többiekhez fordult:</p>
+<p>– Itt vagyok, csináljatok velem, amit akartok – mindannyian!</p>
+<p>A fekete ruha mintegy varázsérintésre lehullott róla és ott
+állott fénylő fehér testével, aztán a fátyol után kapott, amely
+homlokát, arcát és nyakát borította, és egy csodálatos, kerek
+mozdulattal leoldotta. A fátyol a földre hullott és fekete haja
+elborította vállait, keblét és csípőjét, – de még mielőtt Fridolin
+megpillanthatta volna arcvonásait, ellenállhatatlan karok ragadták
+meg és az ajtóhoz tuszkolták; a következő pillanatban már künn volt
+az előcsarnokban, az ajtó bezárult mögötte, egy álarcos
+<span class="pagenum"><a name="Page_74" id=
+"Page_74">-74-</a></span> lakáj előhozta a bundáját, rásegítette,
+és a kapu szinte önmagától kinyílt előtte. Tovább sietett, mintha
+valami láthatatlan hatalom űzné, már künn volt az uccán, a fény
+kialudt mögötte; körülnézett: némán terpeszkedett a ház
+lefüggönyözött ablakaival, amelyekből nem szűrődött ki egyetlen
+fénycsepp sem. Csak mindent pontosan meg tudjak jegyezni magamnak,
+gondolta mindenekelőtt. Újra meg kell találnom ezt a házat, a többi
+aztán majd magától kialakul.</p>
+<p>Éjszaka sötétlett körülötte; kis távolságra, ott, ahol a
+kocsisnak kellett rá várakoznia, vörhenyes fénnyel pislogott egy
+uccai lámpa. Az ucca mélyéből, mintha csak hívta volna, előrobogott
+a gyászkocsi. Egy szolga kinyitotta előtte a kocsiajtót.</p>
+<p>– Nekem is van kocsim – mondta Fridolin. De a szolga tagadólag
+intett a fejével. – Ha már elment volna, akkor gyalog megyek vissza
+a városba.</p>
+<p>A szolga olyan parancsoló kézmozdulattal válaszolt, ami kizárt
+minden ellenkezést. A kocsis cilindere mint nevetséges hosszú kürtő
+sötétlett az éjszakában. A szél erősen fújt és az égen csak úgy
+repültek az ibolyakék felhők. Fridolin eddigi tapasztalatai után
+nem kételkedett benne, hogy nem tehet mást, minthogy beszáll a
+kocsiba, amely aztán abban a pillanatban meg is indult vele.</p>
+<p>Fridolinban égett az elhatározás, hogy amint módjában lesz,
+minden veszély ellenére megpróbál <span class="pagenum"><a name=
+"Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> világosságot deríteni erre a
+kalandjára. Az volt az érzése, hogy egész életének nincs többé a
+legparányibb értelme sem, ha nem sikerül ismét megtalálnia ezt a
+rejtélyes asszonyt, aki most adja meg az ő megmentése árát. Hogy
+milyen árat fizet, nem volt nehéz kitalálni. De mi oka lehetett rá,
+hogy feláldozza magát? Áldozat? Egyáltalán kérdés, asszony-e és
+áldozatot jelent-e számára az a büntetés, amely rá vár és amelyet
+magára vett? Ha már ott volt, abban a társaságban – és valószínűleg
+nem most volt ott először, olyan beavatottnak mutatkozott a
+ceremóniákban – mit számított neki, hogy valamelyik lovagé, vagy
+akár mindannyiuké legyen? Egyáltalán, lehetett ez más, mint
+örömlány? Lehettek ott a többi nők mások? Nem, kétségenkívül –
+örömlányok. Még akkor is, ha ezen a céda életen kívül még egy
+másik, úgynevezett polgári életet éltek.</p>
+<p>Mindaz, amit most átélt, valószínüleg valami becstelen tréfa
+volt, amit megengedtek maguknak vele szemben. Tréfa, amelyet már
+jól előkészítettek, sőt lehet, hogy be is tanultak arra az esetre,
+ha egyszer valami hivatlan vendég lopózna be közéjük. És mégis, ha
+megint visszagondolt erre a nőre, aki őt kezdettől fogva
+figyelmeztette, aki kész volt érte bűnhődni, úgy érezte, hogy volt
+a hangjában, a magatartásában, a meztelen teste királynői
+nemességében valami, ami nem lehetett hazugság. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span></p>
+<p>Vagy csak Fridolin váratlan megjelenése hatott csodaként és ez
+idézte fel ezt a változást? Azok után, amik ezen az éjszakán
+történtek vele, nem tartott lehetetlennek ilyen csodát; de ez a
+gondolat ment volt minden buta elbizakodottságtól. Talán vannak
+órák, éjszakák, gondolta, amikor ilyen rejtélyes és
+ellenállhatatlan varázserő árad ki olyan férfiakból is, akik rendes
+körülmények között nincsenek különösebb hatással a nőkre.</p>
+<p>A kocsi még egyre dombnak haladt és ha jó úton jár, már rég be
+kellett volna fordulnia az országútra. Vajjon mit akarnak vele?
+Hová viszi ez a kocsi? Talán még folytatása is van a komédiának?
+Ugyan milyen folytatása lehet? Vagy most jön a magyarázat? Boldog
+viszontlátás egy másik helyen? Jutalom a derekasan kiállott
+próbáért, felvétel a titkos társaságba? Zavartalan boldogság a
+felséges apáca karjaiban?… A kocsi ablaka fel volt húzva; Fridolin
+ki akart nézni, de nem lehetett átlátni az üvegen. Ki akarta nyitni
+az ablakot, de lehetetlen volt, jobbra is, balra is; és épilyen
+átláthatatlan és épilyen gondosan zárt volt az üvegfal is, amely őt
+a kocsis bakjától elválasztotta. Kopogott az üvegtáblán, kiabált,
+ordított, de a kocsi csak haladt tovább.</p>
+<p>Megpróbálta mind a két oldalon kinyitni a kocsi ajtaját, de azok
+sem nyíltak; újra kiáltott, de hangját <span class=
+"pagenum"><a name="Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> elnyelte a
+kerekek zörgése és a szél sivítása. A kocsi most zötyögni kezdett,
+egyre sebesebben rohant lefelé a lejtőn és Fridolin, akit gyötört a
+nyugtalanság és a félelem, már azon gondolkodott, hogy öklével
+zúzza szét az egyik vak ablakot, amikor a kocsi hirtelen megállott.
+Mind a két ajtó, akárcsak gépezetre járt volna, egyszerre
+kinyílott, mintha gúnyosan választást kínáltak volna Fridolinnak
+jobbra is, balra is. Kiugrott a kocsiból, az ajtók megint
+becsukódtak és anélkül, hogy a kocsis a legkisebb figyelmre
+méltatta volna Fridolint, a kocsi elrobogott a szabad mezőn
+keresztül bele az éjszakába.</p>
+<p>Az ég elborult, a felhők egymást kergették, a szél süvített és
+Fridolin ott állott a hóban, amely gyér világosságot szórt
+köröskörül. Ott állott egész egyedül, barátcsuhája fölött a nyitott
+bundával, fején a zarándok-kalappal és elég kényelmetlenül érezte
+magát. Tőle kis távolságra húzódott a széles országút. Zavarosan
+pislákoló lámpák hosszú sora jelezte az irányt a város felé.
+Fridolin, hogy az utat megkurtítsa, egyenesen átvágott a behavazott
+és kissé lefelé lejtősödő földeken keresztül, csak hogy minél
+hamarább emberek közé jusson.</p>
+<p>Egészen átnedvesedett a cipője, mire beért egy keskeny, alig
+világított kis uccácskába; előbb magas palánkok között haladt,
+amelyek nyikorogtak a <span class="pagenum"><a name="Page_78" id=
+"Page_78">-78-</a></span> szélviharban; a következő saroknál
+befordult egy valamivel szélesebb uccába, ahol nyomorúságos apró
+házak váltakoztak üres telkekkel. Valamelyik toronyóra hajnali
+hármat harangozott. Egy ember jött szembe Fridolinnal, rövid
+kiskabátban, kezét a nadrágzsebébe süllyesztve, fejét vállai közé
+húzva és mélyen a szemébe nyomott kalappal. Fridolin védekező
+állásba helyezkedett, mintha támadást várna, de a csavargó
+váratlanul megfordult és elfutott. Mit jelent ez? – töprengett
+Fridolin. Aztán ráeszmélt, hogy elég barátságtalan külseje lehet;
+levette fejéről a papkalapot, és begombolta a bundáját, amely alatt
+a barátcsuha a bokáját súrolta. Megint befordult egy uccasarkon;
+külvárosi főútvonalra jutott; egy falusiasan öltözött ember ment el
+mellette és köszönt neki, ahogyan egy papot szokás köszönteni.</p>
+<p>Az egyik lámpás fénye ráesett egy sarokház uccajelzőtáblájára.
+Liebhartstal, – olvasta; nem volt tehát messze attól a háztól,
+amelyet alig egy órája hagyott el. Egy pillanatig elfogta a
+kísértés, hogy visszamenjen és a ház közelében várja meg a további
+eseményeket. De rögtön elállott ettől a szándékától, mert arra
+gondolt, valami veszélyes kalandba keveredhetnék, anélkül, hogy
+közelebb juthatna a rejtély megfejtéséhez. Arra gondolt, mik
+történhetnek éppen most a villában, és ez a gondolat haraggal,
+<span class="pagenum"><a name="Page_79" id=
+"Page_79">-79-</a></span> kétségbeeséssel, szégyenkezéssel és
+aggodalommal töltötte el. Ez a lelkiállapot annyira elviselhetetlen
+volt, hogy Fridolin csaknem sajnálta, hogy az a csavargó, akivel az
+imént találkozott, meg nem támadta és most nem hever bordájába
+szúrt késsel valamelyik palánk mellett abban az elhagyatott
+uccában.</p>
+<p>Legalább végre valami értelme lett volna ennek az éjszakának
+értelmetlen és mindegyre félbeszakított kalandjaival. Így
+hazatérni, ahogy most akart, valósággal nevetségesnek tünt előtte.
+De még semmi sem volt elveszve. Holnap is van még nap. Megfogadta,
+hogy nem nyugszik addig, amíg meg nem találja azt a gyönyörű
+asszonyt, akinek vakító meztelensége valósággal megbabonázta. És
+most először jutott eszébe Albertina, – de valahogy
+olyanféleképpen, mintha most előbb még őt is meg kellene hódítania
+és mintha addig nem lehetne az övé, amíg mindegyik nővel, akivel ma
+este összetalálkozott, a meztelen asszonnyal, Pierettel,
+Marianne-nal és a szűk uccában lakó örömleánnyal meg nem csalja. És
+nem kellene-e előbb kinyomoznia azt a szemtelen diákot, aki beléje
+kötött, hogy kardra, vagy talán még inkább pisztolyra kihívja? Hát
+mindig csak kötelességből, mindig csak önfeláldozásból tegye
+kockára az életét az ember, és sohasem szeszélyből, szenvedélyből,
+vagy egyszerűen csak azért, hogy a Sorsot megkísértse? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_80" id="Page_80">-80-</a></span></p>
+<p>Megint az jutott eszébe, hogy minden valószínűség szerint már
+magában hordja egy halálos betegség csíráit. Nem volna nevetségesen
+ostoba dolog, hogy valaki azért haljon meg, mert egy difteritiszes
+gyermek az arcába köhögött? Talán már beteg is volt? Lehet, hogy
+ebben a pillanatban otthon fekszik az ágyában – és mindaz, amiről
+azt hiszi, hogy átélte, csak puszta delirium…</p>
+<p>Fridolin kimeresztete a szemét, ahogy csak tudta, végigsimította
+arcát és homlokát és megtapintotta az érverését. Alig gyorsabb a
+rendesnél. Minden a legnagyobb rendben. Tökéletesen öntudatnál
+van.</p>
+<p>Tovább haladt az úton a város felé. Néhány vásárra igyekvő kocsi
+jött mögötte, majd elzörögtek mellette; egyre gyakrabban tűntek fel
+szegényes öltözetű emberek, akik számára már most kezdődött a nap.
+Az egyik kávéházi ablak mellett egy asztalnál, amely fölött egy
+gázlámpa világított, egy kövér ember ült sállal a nyaka körül és
+fejét a tenyerébe támasztva aludt. A házak még sötétek voltak, csak
+néhány magányos ablakban volt világosság. Fridolin szinte érezte,
+hogy ébrednek lassanként az emberek, úgy tünt neki, mintha látná,
+hogyan nyújtóznak ágyukban és hogyan készülődnek szegény és
+örömtelen napi életükre. Reá is várt a nap, de nem oly szegényen és
+örömtelenül. És különös szívdobogással hirtelen örvendezve gondolt
+rá, hogy néhány óra mulva fehér vászonköpenyben már ott fog
+járkálni a <span class="pagenum"><a name="Page_81" id=
+"Page_81">-81-</a></span> betegei ágya között. A legközelebbi
+saroknál egyfogatú állott, a kocsis aludt a bakon, Fridolin
+felköltötte, megmondta neki a lakása címét és beszállott a kocsiba.
+<span class="pagenum"><a name="Page_82" id=
+"Page_82">-82-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_83"
+id="Page_83"><br />
+-83-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>5.</h2>
+</div>
+<p>Reggeli négy óra volt, amikor fölment a lakása lépcsőjén.
+Legelőször is rendelőjébe ment, a jelmezruhát gondosan elzárta egy
+szekrénybe és mivel lehetőleg nem szerette volna Albertinát
+felkölteni, levetette cipőjét és ruháját, még mielőtt belépett
+volna a hálószobába. Óvatosan felgyujtotta az éjjeliszekrénye
+ernyős lámpáját. Albertina nyugodtan aludt, karjait a nyaka alá
+kulcsolva és ajkai, amelyek körül fájdalmas ráncok húzódtak, félig
+nyitva voltak: ezt az arcot nem ismerte Fridolin. Odahajolt a
+homloka fölé, amely azonnal, mintha csak valaki megérintette volna,
+ráncokba szaladt és vonásai különös módon eltorzultak; és hirtelen,
+még álmában oly élesen felkacagott, hogy Fridolin megrémült. Aztán
+újra fölnevetett, mintegy feleletképpen valamire, de teljesen
+idegen és majdnem borzongató nevetéssel. Fridolin egyszer-kétszer
+erősen rákiáltott. Erre kinyitotta a szemét és lassan, fáradtan,
+tágrameredt pillantással bámult rá, mintha nem ismerné meg.
+<span class="pagenum"><a name="Page_84" id=
+"Page_84">-84-</a></span></p>
+<p>– Albertina! – kiáltott rá a férfi harmadszor is. Úgy látszott,
+hogy csak most tér magához. A védekezés, a félelem, sőt a rémület
+kifejezése ült a szemében. Értelmetlenül, majdnem kétségbeesetten
+nyujtotta ki maga elé a karját és szája azonmód nyitva maradt.</p>
+<p>– Mi történt veled? – kérdezte Fridolin elfuló lélekzettel. Majd
+amikor az asszony még mindig rémülten meredt rá, mintegy
+megnyugtatásul hozzátette: – Én vagyok itt, Albertina. – Az asszony
+mélyen fellélegzett, mosolyogni próbált, karját a takaróra ejtette
+és valami nagyon idegen hangon kérdezte: – Már reggel van?</p>
+<p>– Nemsokára, – válaszolta Fridolin. – Négy óra mult. Éppen az
+imént jöttem haza. – Az asszony nem felelt, ő pedig folytatta: – Az
+udvari tanácsos meghalt. Már haldokolt, amikor odaértem – és
+természetesen nem hagyhattam rögtön magukra a hozzátartozóit.</p>
+<p>Albertina bólintott a fejével, de látszott rajta, hogy sem nem
+hallja, sem nem érti, amiket mond; szinte rajta keresztül meredt el
+a levegőbe és a férfinek az az érzése támadt, – bármilyen
+képtelenségnek tűnt is már abban a pillanatban a gondolat, – hogy
+Albertina mindenről tud, amit ő ezen az éjszakán átélt. Lehajolt
+hozzá és megsimogatta a homlokát. Az asszony alig észrevehetően
+megborzongott.</p>
+<p>– Mi történt veled? – kérdezte újra a férfi. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span></p>
+<p>Az asszony a fejét rázta, ő pedig most a haját simogatta. – Mi
+történt veled, Albertina?</p>
+<p>– Álmodtam, – válaszolta az asszony idegenül.</p>
+<p>– Mit álmodtál? – kérdezte ő szelíden.</p>
+<p>– Ó, annyi mindenfélét! Már nem is tudok pontosan
+visszaemlékezni.</p>
+<p>– Talán mégis…</p>
+<p>– Olyan zavaros volt – és én most olyan fáradt vagyok. Te is
+fáradt lehetsz.</p>
+<p>– Egyáltalán nem vagyok fáradt, Albertina, nem is fogok tudni
+aludni. Hiszen tudod, ha ilyen későn jövök haza… tulajdonképpen az
+volna a legokosabb, ha rögtön az íróasztalhoz ülnék… különösen így
+reggel… – Majd félbeszakította a gondolatmenetét. – De nem mesélnéd
+el inkább az álmodat? – És kissé kényszeredetten mosolygott.</p>
+<p>– Mégis csak feküdj le egy kicsit, – mondta a nő.</p>
+<p>Egy ideig tétovázott, aztán mégis csak teljesítette a kívánságát
+és elnyújtózott mellette. De óvakodott attól, hogy hozzáérjen.
+Közöttünk van a kard, emlékezett vissza arra a tréfás megjegyzésre,
+amelyet hasonló alkalommal tett egyszer. Mind a ketten hallgattak,
+nyitott szemekkel feküdtek egymás mellett és mindegyik érezte,
+milyen közel és mégis milyen távol van a másik. Kis idő mulva
+Fridolin felkönyökölt és hosszasan nézte a feleségét, mintha többet
+is láthatna belőle, mint az arca körvonalait. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span></p>
+<p>– Mondd el az álmodat! – szólalt meg újra hirtelen és úgy
+látszott, mintha Albertina csak erre a felszólításra várt volna.
+Odanyujtotta a kezét Fridolinnak; a férfi megfogta a kezet és
+megszokott mozdulattal, inkább szórakozottságból, mint gyöngéden
+átkulcsolta vékony ujjait. És az asszony elkezdte:</p>
+<p>– Emlékszel még a wörthi tó mellett a kis villában arra a
+szobára, ahol a szüleimmel laktunk azon a nyáron, amikor
+eljegyeztük magunkat?</p>
+<p>A férfi bólintott.</p>
+<p>– Az álom ugyanis úgy kezdődött, hogy én, nem tudom már honnan,
+beléptem ebbe a villába – mint egy színésznő a színpadra. Csak
+annyit tudtam, hogy szüleim úton vannak és engem egyedül hagytak.
+Ezen csodálkoztam is, mert másnapra volt kitűzve az esküvőnk. De a
+menyasszonyi ruhám még nem volt otthon. Vagy talán mégis tévedtem?
+Kinyitottam a szekrényt, hogy meggyőződjem róla, de a menyasszonyi
+ruha helyett egész halom más ruha függött ott, nem is ruhák voltak,
+inkább jelmezek, színpadiasak, díszesek, napkeletiek. Melyiket
+vegyem fel az esküvőre? – tünődtem. De ekkor a szekrény hirtelen
+bezárult, vagy eltűnt, már nem tudom. A szobában egész világos
+volt, de az ablakon kívül sötét éjszaka… Egyszerre csak ott
+állottál előttem, gályarabok eveztek oda veled, még láttam őket
+eltűnni a homályban.</p>
+<p>– Díszes ruha volt rajtad, csupa arany és selyem, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> az
+oldaladon egy ezüst láncon tőr függött és kiemeltél engem az
+ablakon. Rajtam is most már pompás ruha volt, mint egy hercegnőn és
+mind a ketten ott állottunk künn a szabadban, a derengésben és a
+finom szürke felhő a lábunk alatt szállott. A jólismert vidék volt:
+ott volt a tó, előttünk a hegység, még a kis falusi házikókat is
+láttam, olyanok voltak, mintha egy játékdobozból vették volna elő
+őket. Mi ketten azonban, te meg én, mi ketten lebegtünk, nem is
+lebegtünk: röpültünk a felhők felett és én ezt gondoltam: Ez tehát
+a mi nászutunk. Nemsokára azonban már nem szállottunk, hanem egy
+hegyi úton mentünk fölfelé, tudod, az Erzsébethegyre és egyszerre
+csak már magasan fenn voltunk a hegyek közt, valami tisztásfélén,
+amelyet három oldalról az erdő vett körül, míg a háttérben egy
+meredek sziklafal kapaszkodott az égnek. A csillagos ég felettünk
+olyan kék és széles volt, amilyen nincs is a valóságban és ez volt
+a nászágyunk mennyezete. Te átöleltél engem és nagyon, nagyon
+szerettél…</p>
+<p>– Remélhetőleg te is engem, – mondta Fridolin alig észrevehető
+gonosz mosollyal.</p>
+<p>– Azt hiszem én még sokkal jobban szerettelek, – válaszolta
+Albertina komolyan. – De, – hogy magyarázzam meg neked, – a
+legodaadóbb ölelések ellenére is a gyöngédségünk fájdalmas volt,
+mintha előre megéreztük volna a reánkváró szenvedéseket. Egyszerre
+csak reggel lett. Tarka és napfényes volt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span> a mező, az
+erdő köröskörül harmattól nedves és a sziklafalon napsugarak
+táncoltak. De nekünk kettőnknek már vissza kellett mennünk a
+világba, az emberek közé; már itt volt a végső pillanat az
+indulásra. De ekkor valami rettenetes történt. A ruháink eltűntek.
+Borzalom fogott el, amelynek nem ismerem mását, a legteljesebb
+megsemmisüléssel határos égő szégyent éreztem, egyúttal pedig
+haragot is ellened, mintha egyedül te lettél volna az oka ennek a
+szerencsétlenségnek, – és ez a rémület, szégyen és harag olyan
+hevesen élt bennem, amilyet még sohasem éreztem éber állapotban. Te
+azonban bűnösséged tudatában elrohantál, úgy amint voltál
+meztelenül, hogy lemenj a hegyről és ruhát szerezz. És amint te
+eltűntél, egyszerre egész jókedvű lettem.</p>
+<p>– Nem sajnáltalak téged, nem is aggódtam érted, egyszerűen csak
+örültem, hogy egyedül vagyok; boldogan körülszaladgáltam a réten és
+énekeltem: azt a táncmelódiát, amelyet az álarcosbálon hallottunk.
+A hangom csodálatosan csengett és azt kívántam, bárcsak ott lenn a
+városban is meghallanák. Ezt a várost nem láttam, de <i>tudtam</i>,
+hogy van. Ott feküdt mélyen alattam és magas fal vette körül; egész
+fantasztikus volt ez a város, nem is tudom leírni neked. Nem éppen
+keleties, nem is ó-német és mégis hol az egyik, hol a másik;
+mindenesetre valami régen és örökre elsüllyedt város volt. Én
+azonban hirtelen elterültem a réten a napfényben, – sokkal szebb
+<span class="pagenum"><a name="Page_89" id=
+"Page_89">-89-</a></span> voltam, mint valaha is – valóságban, – és
+ahogy ott feküdtem, egyszerre kilépett az erdőből egy úr, egy
+fiatal ember, világos divatos öltözetben; ahogy most
+visszaemlékszem, körülbelül olyan volt, mint az a dán férfi, akiről
+tegnap beszéltem neked. Ő csak ment a maga útján; nagyon udvariasan
+köszönt, mikor elhaladt előttem, de nem törődött velem tovább,
+hanem egyenesen odament a sziklafalhoz és figyelmesen nézegette,
+mintha azon gondolkozott volna, hogyan lehetne azon felkapaszkodni.
+De ugyanakkor téged is láttalak.</p>
+<p>– Te besiettél az elsüllyedt városba, házról házra, boltról
+boltra jártál, egyszer lugasok alatt, egyszer meg valami török
+bazárfélében és megvetted nekem a leggyönyörűbb dolgokat, amiket
+csak találtál: ruhát, fehérneműt, cipőt, ékszert; – és mindezt
+beletetted egy kis sárga kézitáskába, amelybe mindezek könnyen
+belefértek. De az egész idő alatt folyton a nyomodban volt egy
+embertömeg, amit én nem láttam, csak tompa és fenyegető üvöltésüket
+hallottam. És ekkor megint megjelent a másik, a dán, aki az előbb
+megállott a sziklafal előtt. Megint az erdő felől közeledett felém,
+– és én tudtam, hogy közben már körüljárta az egész világot. Más
+alakja volt, mint előbb, de mégis ugyanő volt. Éppen úgy, mint
+legelső ízben, megállott a sziklafal előtt, megint eltűnt, aztán
+újra kijött az erdőből, megint eltűnt, megint kijött az erdőből; ez
+így ismétlődött kétszer, háromszor, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> százszor. Mindig ugyanaz
+volt és mégis mindig más, mindig köszönt, valahányszor elment
+mellettem, végre azonban megállott előttem és fürkészve nézett rám;
+én csábítóan ránevettem, úgy ahogy még soha életemben, erre utánam
+nyult, én menekülni akartam, de nem tudtam többé, – és ekkor
+odaroskadt mellém a mező füvére…</p>
+<p>Elhallgatott. Fridolinnak kiszáradt a torka és a szoba
+félhomályában észrevette, hogy Albertina is kezébe temeti az
+arcát.</p>
+<p>– Nagyon érdekes álom, – mondta. – Már vége van? – És mivel az
+asszony tagadólag intett, így szólt: – Akkor hát meséld tovább.</p>
+<p>– Ez nem olyan könnyű, – kezdte újra az asszony. – Ezeket a
+dolgokat tulajdonképpen nem is lehet szavakkal kifejezni. Tehát –
+az volt az érzésem, mintha számtalan napot és éjszakát éltem volna
+át, nem volt többé sem idő, sem tér, már az az erdő és szikla közé
+ékelt tisztás sem volt többé, ahol az előbb voltam, hanem valami
+széles, végtelen messzeségbe húzódó, virágoktól tarka síkság, amely
+minden oldalon a látóhatárba veszett. Én akkor már régen, – milyen
+különös ez a „régen“, – nem voltam többé egyedül ezzel az emberrel
+a réten. De hogy rajtam kívül még tíz, vagy száz, vagy ezer pár
+volt-e ott, hogy láttam-e őket, vagy sem, hogy csak azé az egy
+emberé voltam-e, vagy másé is, most már nem tudnám megmondani. De a
+félelemnek és a szégyennek <span class="pagenum"><a name="Page_91"
+id="Page_91">-91-</a></span> az az érzése, amely minden éber
+elképzelésen túl van, bizonyára nincs meg tudatos énünkben.</p>
+<p>Aminthogy nincs meg a felszabadulásnak, a megváltásnak az a
+boldogsággal határos érzése sem, amelyet ebben az álomban
+éreztem.</p>
+<p>– Közben nem volt egyetlen pillanat sem, amikor ne tudtam volna
+rólad. Igen, láttalak, láttalak, amikor a katonák megragadtak
+téged, azt hiszem, papok is voltak köztük; valaki, egy óriás
+termetű ember, megkötözte a kezeidet és én tudtam, hogy ki fognak
+végezni téged. Minden részvét, minden borzadás nélkül tudtam ezt,
+szinte csak úgy távolból. Ekkor bevittek téged egy udvarba, valami
+várudvarfélébe. És te ott állottál hátrakötött kezekkel,
+meztelenül. És éppen úgy, ahogy én láttalak téged, noha másutt
+voltam, épúgy láttál te is engem, láttad azt a férfit, aki a
+karjaiban tartott engem és láttad a többi párt is, a meztelenségnek
+azt az áradatát, amely körülöttem örvénylett és amelynek én, meg az
+a férfi, aki átölelt, egyformán csak egyik hulláma voltunk. Mialatt
+te a várudvarban álltál, az egyik magas, csúcsíves ablakban vörös
+függönyök között megjelent egy fiatal asszony, diadémmal fején és
+bíborpalástban. Ez volt az ország fejedelemnője.</p>
+<p>– Szigorú és kérdő pillantással nézett le rád. Te egyedül
+állottál; a többiek, ahányan csak voltak, mind félrehúzódtak
+egészen a falakig és én hallottam <span class="pagenum"><a name=
+"Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> gonosz, fenyegető
+súgás-búgásukat. Ekkor a fejedelemasszony kihajolt a mellvéden.
+Csönd támadt és a fejedelemasszony jelt adott neked, mintha azt
+parancsolná, hogy menj fel hozzá és én tudtam, hogy ő akár kész
+megkegyelmezni neked. De te nem vetted észre a tekintetét, vagy nem
+akartad észrevenni. Egyszerre azonban, még mindig összekötözött
+kezekkel, de már valami fekete köpenybe burkolva, mégis ott álltál
+vele szemben, úgy, mintha nem is szobában lettetek volna, hanem
+valahogy lebegtetek volna a levegőben. Az asszony egy pergamenlapot
+tartott a kezében, a te halálos ítéletedet, amelyben föl volt
+jegyezve a bűnöd és az elítéltetésed oka is. Azt kérdezte tőled –
+tudtam, bár nem hallottam a szavakat, hogy akarsz-e a szeretője
+lenni, és ebben az esetben elengedi a halálbüntetést. Te tagadólag
+ráztad a fejedet. Én nem is csodálkoztam ezen, mert ez így volt
+rendben és nem is lehetett máskép, minthogy te minden veszély
+ellenére is örökre hű maradj hozzám.</p>
+<p>– Ekkor a fejedelemasszony vállat vont, intett a kezével és a
+következő pillanatban te már földalatti pincében voltál, és
+rettenetesen megkorbácsoltak, de az embereket, akik téged vertek,
+nem láttam. A vér patakokban folyt rólad; én láttam, hogyan folyik
+a véred és tudatában is voltam a kegyetlenségemnek, de nem tudtam
+csodálkozni rajta. Ekkor ismét hozzád lépett a fejdelemasszony. A
+haja kibomlott és <span class="pagenum"><a name="Page_93" id=
+"Page_93">-93-</a></span> elöntötte meztelen testét, a diadémot
+pedig két kézzel feléd nyujtotta – és én tudtam, hogy ő az a fiatal
+leány, akit te a dániai tengerparton egyszer reggel mezítelenül
+láttál egy fürdőkunyhó teraszán. Nem szólt egyetlen szót sem, de az
+ottléte és hallgatása azt jelentette, hogy akarsz-e a férje és
+egyben az ország fejedelme lenni. És mikor te újból elutasítottad,
+hirtelen eltünt, én azonban ugyanekkor már láttam, hogy egy neked
+szánt keresztfát állítanak fel; – nem lenn a várudvaron állították
+fel, nem, hanem a virágokkal ékes, végtelen réten, ahol én feküdtem
+valamelyik szerelmesem karjaiban, a többi szerelmespár között.
+Téged pedig láttalak, amint régi-régi uccákon keresztül közeledsz,
+egészen egyedül, minden őrizet nélkül, de azért én tudtam, hogy
+utad előre meg van szabva és minden menekülés lehetetlen.</p>
+<p>– Most felfelé jöttél a hegyi ösvényen. Érdeklődéssel vártalak,
+de részvét nélkül. Testedet elborították a korbács nyomai, amelyek
+azonban már nem véreztek. Egyre magasabbra hágtál, az ösvény
+kiszélesült, az erdő mindkét oldalon visszahúzódott és ott állottál
+a mező szélén, valami hihetetlen, felfoghatatlan messzeségben. Te
+mégis mosolyogva üdvözletet intettél nekem a szemeiddel, mintegy
+annak jeléül, hogy teljesítetted a kívánságomat és elhoztál
+mindent, amire szükségem volt: – a ruhákat, a cipőket, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> az
+ékszereket… Én azonban az intésedet hallatlanul ostobának és
+értelmetlennek találtam és szinte vágyat éreztem, hogy
+kigúnyoljalak és a szemed közé nevessek, – hogy kinevesselek,
+amiért irántam való hűségből visszautasítottad egy fejedelemnő
+kezét, amiért megkínoztak, amiért most ide feltámolyogsz, hogy
+gyötrelmes halált halj. Elébed futottam és te is egyre gyorsabban
+jöttél – ekkor fellibbentem a levegőbe és te is ott lebegtél;
+hirtelen elvesztettük egymást szem elől, és én tudtam, hogy ez
+azért van, mert elrepültünk egymás mellett. Akkor azt kívántam,
+hogy legalább halljad meg a kacagásomat, éppen akkor, amikor a
+keresztfára szögeznek téged. – És akkor felkacagtam, olyan élesen,
+olyan hangosan, ahogy csak a torkomon kifért. Ez volt az a kacagás,
+Fridolin, amivel felébredtem.</p>
+<p>Elhallgatott és moccanás nélkül feküdt. Fridolin sem mozdult és
+nem szólt egyetlen szót sem. Ebben a pillanatban minden szó
+halvány, hazug és gyáva lett volna. Minél tovább haladt Albetina az
+elbeszélésben, annál jelentéktelenebbeknek és annál
+nevetségesebbeknek tüntek Fridolinnak a saját befejezetlen élményei
+és megfogadta, hogy előbb valamennyit végig kiéli, aztán ő is
+hűségesen beszámol róluk a feleségének, hogy így álljon bosszút
+ezen az asszonyon, aki most álmában leleplezte magát és olyannak
+mutatkozott, amilyen a valóságban <span class="pagenum"><a name=
+"Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> volt, hűtlen, kegyetlen és
+áruló és akit – úgy érezte – ebben a pillanatban sokkal mélyebben
+gyűlöl, mint ahogy valaha is szerette.</p>
+<p>Most vette csak észre, hogy még mindig átfogva tartja Albertina
+ujjait és hogy akármennyire is akarja gyűlölni az asszonyt, még
+mindig változatlanul, kissé fájdalmassá vált gyöngédséggel szereti
+ezeket a vékony, hűvös ujjakat; és önkénytelenül, sőt majdnem
+akarata ellenére gyöngéden megcsókolta a kezét, mielőtt kiengedte
+volna a magáéból.</p>
+<p>Albertina még mindig nem nyitotta ki a szemeit és Fridolin látni
+vélte, hogyan önti el a száját, homlokát, az egész arcát valami
+boldog, derűs, ártatlan mosoly, és ellenállhatatlan vágyat érzett,
+hogy Albertina fölé hajoljon és csókot lehelljen halvány homlokára.
+De erőt vett magán abban a tudatban, hogy ez a vágyakozása nem más,
+mint a legutóbbi órák felkavaró eseményei után beálló természetes
+fáradtság, amely a hitvesi hálószoba csalóka atmoszférájában
+vágyakozó gyöngédség képében jelentkezik.</p>
+<p>De akármi ment is végbe ebben a pillanatban, – akármilyen
+elhatározás előtt állott is az elkövetkezendő órákban, a legégetőbb
+vágya most az volt, hogy legalább rövid időre az álom és feledés
+karjaiba meneküljön. Az anyja halála után következő éjszakán mélyen
+és álmok nélkül tudott aludni, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> éppen ma ne tudna? És
+elnyujtózott Albertina mellett, aki közben már elszunnyadt. A kard
+van közöttünk, gondolta. Majd később ezt: mint halálos ellenségek,
+úgy fekszünk itt egymás mellett. De ezek csak szavak voltak.
+<span class="pagenum"><a name="Page_97" id=
+"Page_97">-97-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>6.</h2>
+</div>
+<p>Reggel hét órakor a szobalány halk kopogására ébredt. Gyors
+pillantást vetett Albertinára. Néha, bár nem mindig, megtörtént,
+hogy erre a kopogásra ő is fölébredt. Ma azonban mozdulatlanul,
+dermedten aludt tovább. Fridolin gyorsan elkészült az
+öltözködéssel. Mielőtt elment volna, még szerette volna látni a kis
+leányát. Ott aludt fehér ágyacskájában, kezét kisgyermekek szokása
+szerint ökölbe szorítva. Fridolin megcsókolta a homlokát.
+Lábujjhegyen mégegyszer odalopózott a hálószoba ajtajához, ahol
+Albertina aludt, még mindig époly mozdulatlanul, mint az előbb.
+Aztán elment otthonról. A fekete orvosi táskájában gondosan elzárva
+magával vitte a barátcsuhát és a zarándokkalapot. A napi programját
+pontosan, sőt pedánsan osztotta be. Első tennivalója egy
+beteglátogatás volt, egész a közelben egy súlyosan beteg fiatal
+ügyvédnél.</p>
+<p>Fridolin alaposan megizsgálta, valamivel jobbnak találta az
+állapotát és őszinte örömmel fejezte ki <span class=
+"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span>
+megelégedését, majd ráírta egy régi receptre a „megismételhető“
+jelzést. Aztán haladéktalanul elment abba a házba, melynek
+pincehelyiségében tegnap este Nachtigall zongorázott. A mulató még
+zárva volt, de fenn a kávéházban a kaszirnő úgy tudta, hogy
+Nachtigall egy kis hotelben lakik a Lipótvárosban. Fridolin
+negyedóra mulva már ott volt.</p>
+<p>Nyomorúságos vendégfogadó volt ez. A földszinten orrfacsaróan
+terjengett a szellőzetlen ágynemű, rossz zsír és cikóriakávé szaga.
+A rosszkülsejű portás, vöröskarikás, ravasz szemeivel, szinte
+minden pillanatban elkészülve valami rendőrségi kihallgatásra,
+készségesen adott felvilágosítást. Nachtigall úr ma reggel öt
+órakor kocsin jött haza két úr társaságában, akik valószínűleg
+szándékosan csaknem teljesen eltakarták arcukat magasra tekert
+shawljaikkal. Mialatt Nachtigall fölment a szobájába, a két úr
+kifizette helyette az utolsó négyheti számláját; majd mikor egy
+félóra mulva sem jött le újra, az urak egyike személyesen hozta le,
+amire mind a hárman a Nordbahnhofra hajtattak. Nachtigall rendkívül
+izgatottnak látszott; sőt – miért ne mondja el a teljes igazságot
+ilyen bizalomgerjesztő úrnak, – oda is akart csempészni a portásnak
+egy levelet, ezt azonban a két úr azonnal megakadályozta.
+Kijelentették továbbá az urak, hogy a Nachtigall címére érkező
+leveleket egy erre felhatalmazott személy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> fogja majd
+elvinni. Fridolin elköszönt a portástól és amikor kilépett a kapun,
+örült, hogy nála van az orvosi táskája, így legalább senki sem
+gondolhatta, hogy ebben a szállodában lakik, hanem inkább valami
+hatósági személynek tekinthetik. Nachtigallal tehát egyelőre semmit
+sem lehetett kezdeni. „Azok“ meglehetősen elővigyázatosak voltak és
+bizonyára megvolt rá minden okuk.</p>
+<p>Ezután a jelmezkölcsönzőhöz hajtatott. Gibiser úr maga nyitott
+ajtót.</p>
+<p>– Itt hozom vissza a kikölcsönzött jelmezt – mondta Fridolin –
+és szeretném tartozásomat kiegyenlíteni.</p>
+<p>Gibiser elég mérsékelt összeget kért, elvette a pénzt,
+bejegyezte a bevételt egy nagy üzleti könyvbe és kissé meglepődve
+nézett föl íróasztalától Fridolinra, aki egyáltalán nem mutatott
+még hajlandóságot a távozásra.</p>
+<p>– Eljöttem továbbá – mondta Fridolin vizsgálóbírói hangon –,
+hogy kedves lánya ügyében néhány szót váltsak önnel.</p>
+<p>Gibiser úr orrcimpája körül valami megrándult; – nem lehetett
+biztosan tudni, meglepődés, gúny, vagy harag jeléül.</p>
+<p>– Hogy érti ezt, tisztelt uram? – kérdezte éppen ilyen
+meghatározhatatlan hangon.</p>
+<p>– Ön említette tegnap előttem – mondotta Fridolin, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span> egyik
+kezét szétterpesztett ujjakkal az íróasztalra támasztva –, hogy
+kedves leánya szellemileg nem teljesen normális. Az a helyzet,
+amelyben rátaláltunk, megerősítette ezt a föltevést. És miután már
+a véletlen részesévé, vagy legalább is nézőjévé tett ennek a
+különös jelenetnek, azt ajánlanám önnek, Gibiser úr, hogy kérje ki
+valamelyik orvos tanácsát.</p>
+<p>Gibiser természetellenesen hosszú tollszárat forgatva a kezében,
+kihívó pillantással nézte végig Fridolint.</p>
+<p>– Talán a doktor úr volna olyan szíves, hogy elvállalná a
+kezelést?</p>
+<p>– Kérem, ne adjon olyan szavakat a számba, amelyeket én nem
+mondottam – válaszolta élesen, de kissé rekedten Fridolin.</p>
+<p>Ebben a pillanatban kinyílott a lakószobákhoz vezető ajtó és egy
+fiatalember jött ki frakkban és nyitott felöltővel. Fridolin rögtön
+tudta, hogy ez csak a ma éjszakai inkvizitorok egyike lehet.
+Kétséget kizáróan a Pierette szobájából jött ki. Zavartnak
+látszott, amikor Fridolinnal szembetalálkozott, de azonnal
+összeszedte magát, egy kézlegyintéssel futólag üdvözletet intett
+Gibisernek, rágyujtott egy cigarettára az íróasztalon levő
+öngyujtóval és kiment a lakásból.</p>
+<p>– Úgy? – jegyezte meg Fridolin megvető ajkrándulással és valami
+keserű ízt érzett a szájában. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_101" id="Page_101">-101-</a></span></p>
+<p>– Hogy érti ezt, tisztelt uram? – kérdezte Gibiser tökéletes
+egykedvűséggel.</p>
+<p>– Úgy látszik, Gibiser úr – mondta Fridolin, miközben ide-oda
+jártatta tekintetét a lakásajtótól ahhoz az ajtóhoz, ahonnan az
+inkvizitor kijött – hogy ön mégis csak lemondott arról, hogy a
+rendőrséget értesítse.</p>
+<p>– Más úton-módon sikerült megegyeznünk, doktor úr – jegyezte meg
+Gibiser hűvösen és felkelt helyéről, jelezve, hogy vége az
+audienciának. Fridolin megfordult és menni készült, Gibiser sietett
+ajtót nyitni neki és rendületlenül nyugodt arckifejezéssel így
+szólt:</p>
+<p>– Ha doktor úrnak megint szüksége volna talán valamire… nem kell
+éppen barátcsuhának lennie… Fridolin bevágta maga mögött az ajtót.
+Ez el volna intézve, gondolta valami bosszankodó érzéssel, amely
+azonban neki magának is indokolatlannak tünt fel. Lesietett a
+lépcsőn, aztán szép lassan elsétált a Poliklinikára és onnan
+mindenekelőtt hazatelefonált, hogy érdeklődjék, nem üzent-e érte
+valamelyik betege, nem jött-e levele és hogy egyébként van-e valami
+ujság. A szobalány alig ért rá felelni, amikor már Albertina maga
+jött a telefónhoz és üdvözölte Fridolint. Elismételte ugyanazt,
+amit a szobalány egyszer már elmondott, majd elfogulatlan hangon
+mesélni kezdett, hogy éppen most kelt fel, és hogy most akar
+reggelizni a kis gyerekkel együtt. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_102" id="Page_102">-102-</a></span></p>
+<p>– Csókold meg helyettem is – mondta Fridolin – és jó
+étvágyat!</p>
+<p>Jól esett neki hallani az asszony hangját és éppen ezért fejezte
+be gyorsan a beszélgetést. Tulajdonképpen még kérdezősködni
+szeretett volna, hogy milyen programja van Albertinának ma
+délelőttre, dehát végül is mi köze neki hozzá? A lelke mélyén már
+végzett vele, akárhogy alakul is tovább a külső életük. A szőke
+nővér lesegítette róla a kabátját és odanyujtotta neki a fehér
+orvosi köpenyét. És közben rámosolygott, mint ahogy mindenkire rá
+szokott mosolyogni, tekintet nélkül arra, hogy törődik-e vele az
+illető, vagy sem.</p>
+<p>Pár pillanat mulva már bent volt a kórteremben. A főorvos
+üzenete várta, hogy sürgősen el kellett utaznia egy konziliumra, az
+asszisztens urak csak tartsanak nélküle vizitet. Fridolin csaknem
+boldognak érezte magát, amikor a szigorló hallgatók kíséretében
+ágyról ágyra haladt, vizsgált, receptet írt és szakszerűen
+beszélhetett a segédorvosokkal és ápolónőkkel. Sok ujdonság volt
+ma. Rödel Károly, a lakatossegéd az éjszaka meghalt. Boncolás
+délután félötkor. A női teremben az egyik ágy szabaddá vált, de már
+újabb beteg foglalta el. A tizenhetes asszonyt át kellett vitetni a
+sebészeti osztályra. Közben személyzeti ügyek is szóbakerültek.
+Holnap lesz döntés a szemészeti osztály vezetőorvosi <span class=
+"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span>
+állásának betöltése ügyében; Hügelmannak van a legtöbb esélye, aki
+jelenleg Marburgban tanár és aki négy év előtt még Stellwag második
+asszisztense volt. Gyors karrierek ezek, gondolta Fridolin. Én
+sohasem kerülhetek szóba egy osztály vezetése szempontjából, már
+csak azért sem, mert nincs meg a megfelelő képesítésem. Most már
+késő. Azaz hogy miért volna késő? Csak megint el kellene kezdeni a
+tudományos munkálkodást, vagy újra, valamivel nagyobb szorgalommal
+hozzálátni valami régebben megkezdett tanulmányához. A
+privátpraxisból még elég ideje maradna erre is.</p>
+<p>Megkérte Fuchstaler doktort, hogy vezesse helyette az
+ambulanciát.</p>
+<p>De közben be kellett vallania magának, hogy szívesebben maradt
+volna ott, minthogy felkocsizzék a Galitzin-hegyre. Mégis, ennek
+meg kellett lennie. Nemcsak önmagával szemben volt kötelessége,
+hogy utánajárjon a dolognak; de még sok elintéznivalója volt mára
+és ezért elhatározta, hogy mindenesetre megkéri Fuchstaler doktort,
+hogy az esti viziteket is lássa el. A legszélső ágyon fekvő
+tüdőcsúcshurut-gyanús fiatal leány rámosolygott. Ez volt az a
+leány, aki legutóbb egy vizsgálat alkalmával olyan kihívóan
+szorította oda keblét Fridolin arcához. Fridolin most kedvetlenül
+fogadta a pillantását és homlokát ráncolva elfordult tőle. Egyik
+olyan, mint a másik, gondolta némi keserűséggel, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> és
+Albertina is olyan, mint a többi, – sőt ő a legrosszabb mind
+között. El fogok válni tőle. Ez már sohasem jöhet rendbe, ez a
+dolog.</p>
+<p>A lépcsőn még néhány szót váltott egyik kollégájával a sebészeti
+osztályról. Mi van tulajdonképpen azzal a asszonnyal, akit az
+éjszaka átszállítottak arra az osztályra? Ő a maga részéről nem
+hiszi, hogy szükség volna operációra. Értesítik majd a histológiai
+vizsgálat eredményéről?</p>
+<p>– Természetesen, kolléga úr!</p>
+<p>A sarkon beült egy kocsiba. Nézegette a jegyzőkönyvét,
+nevetséges komédiát játszva a kocsis előtt, mintha még csak most
+akarná eldönteni, hová hajtasson.</p>
+<p>– Ottakringbe – mondta végül –, abba az uccába, mely a
+Galitzin-hegyre vezet. Majd megmondom, hol álljon meg.</p>
+<p>A kocsiban hirtelen újra meglepte valami fájdalmas és vágyakozó
+izgalom, valami bűntudatféle, amiért megmentője a legutóbbi órákban
+eszébe sem jutott. Vajjon sikerülni fog-e megtalálni azt a házat?
+Nos, ez nem lehetett különösen nehéz feladat. A kérdés csak az: mit
+csináljon azután? Tegyen följelentést a rendőrségen? Ez kellemetlen
+következményekkel járhat éppen arra az asszonyra nézve, aki talán
+feláldozta magát, vagy legalább is kész volt feláldozni magát érte.
+Vagy forduljon valami magándetektívhez? Úgy érezte, hogy ez
+meglehetősen <span class="pagenum"><a name="Page_105" id=
+"Page_105">-105-</a></span> izléstelen és hozzá nem méltó dolog
+volna. De hát mit tehet mást? Neki magának nincs ideje és
+valószínűleg tehetsége sem ahhoz, hogy ügyesen elvégezze a
+szükséges nyomozásokat. Titkos társaságról van szó? Nos igen,
+mindenesetre titkos ez a társaság. De egyik mégis ismerte a
+másikat? Arisztokraták, vagy talán éppen az udvarhoz tartozó
+emberek? Néhány főhercegre gondolt, akikről föl lehetett tételezni
+ilyesfajta csínytevést. És a hölgyek? Valószínűleg… valószínűleg
+örömtanyákon szedték össze őket. Nem, ez azért nem volt egészen
+bizonyos. Mindenesetre válogatott áru. És az az asszony, aki
+feláldozta magát érte? Feláldozta magát? Miért akarja ő folyton
+bebeszélni magának, hogy ez valóban áldozat volt! Komédia.
+Természetes, hogy ez az egész csak komédia volt. Tulajdonképpen még
+örülnie kellene, hogy ilyen olcsón megszabadult. Nos, ő
+mindenesetre úgy viselkedett, ahogy úriemberhez illik. Ezek a
+lovagok láthatták, hogy nem valami jött-menttel van dolguk. Ezt
+valószínűleg észre is vették. Az a valószínűség, hogy ő mégis
+fontosabb volt az asszonynak, mint ezek a főhercegek, vagy mi a
+csudák.</p>
+<p>A Liebhartstal végén, ahol az út már erősen emelkedett,
+kiszállott és elővigyázatosságból elküldte a kocsit. A halványkék
+égen fehér felhődarabok úsztak és a nap tavaszias melegséggel
+sütött. Visszanézett – nem látott semmi gyanúsat. Sehol egy kocsi,
+<span class="pagenum"><a name="Page_106" id=
+"Page_106">-106-</a></span> sehol egy gyalogos ember. Lassan
+nekiindult a hegynek. Csakhamar melegnek találta felöltőjét;
+levetette és vállára dobta. Most odaért arra a helyre, ahol
+jobbkézfelé kellett lennie annak az uccának, amelyben a titokzatos
+ház állott; nem lehetett tévedés; az ucca lefelé lejtőződött, de
+egyáltalán nem olyan meredeken, mint ahogy a tegnapi út alatt
+gondolta. Csendes ucca volt. Az egyik ház előtt a kertben gondosan
+szalmába burkolt rózsatövek állottak, a következőben egy
+gyermekkocsit látott, amelyet egy tetőtől talpig kékbe öltözött
+kisfiú tologatott ide-oda és a magas földszinti ablakból mosolyogva
+nézte egy fiatal asszony. Aztán egy beépítetlen telek következett,
+majd egy magaskerítésű, elvadult kert, aztán egy kis villa, aztán
+egy rét, és most, semmi kétség – ez volt az a ház, amelyet
+keresett. Egyáltalában nem volt nagy vagy pompás külsejű;
+egyemeletes, szerény empírestílusú és láthatólag nem régen
+tatarozott villa volt. A zöld ablakellenzők mindenütt le voltak
+eresztve, és semmi jel sem mutatta, hogy a villában laknék valaki.
+Fridolin körülnézett. Teremtett lélek nem mutatkozott az uccában,
+csak távolabb lenn ment két gyerek, könyvvel a hóna alatt. Ott
+állott a kert ajtaja előtt. Most mit csináljon? Egyszerűen sétáljon
+vissza? Ez aztán igazán nevetséges ötlet volt. Kereste a villamos
+csengőt. És ha most kinyitják a kaput, mit mondjon? Nos, egész
+egyszerűen megkérdezi, <span class="pagenum"><a name="Page_107" id=
+"Page_107">-107-</a></span> nem adnák-e ki nyárára ezt a csinos kis
+nyaralót? De ebben a pillanatban kinyílt a ház kapuja, egyszerű
+reggeli livrébe öltözött öreg inas jött ki rajta és jött lassan
+kifelé a kerti ajtóhoz vezető keskeny gyalogúton. A kezében levelet
+tartott és ezt a rács között némán kidugta Fridolinnak, aki
+reszketett az izgalomtól.</p>
+<p>– Nekem szól? – kérdezte akadozva.</p>
+<p>A szolga bólintott, aztán megfordult, bement és a ház kapuja
+becsukódott mögötte. Mit jelentsen ez? tünődött Fridolin. Talán
+éppen <i>ő</i> küldi? Lehetséges, hogy éppen az <i>övé</i> a ház?…
+Gyorsan megindult felfelé az uccán és csak most vette észre, hogy a
+borítékon a neve állott, hosszú, szarkaláb betűkkel. A sarkon
+felbontotta a levelet; kivette a papírlapot a borítékból és ezt
+olvasta: „Hagyjon fel kutatásaival, amelyek amúgy sem vezethetnek
+célra, és tekintse ezt második figyelmeztetésnek. Az ön érdekében
+reméljük, hogy nem lesz szükség harmadik figyelmeztetésre.“</p>
+<p>A papírlap kiesett a kezéből.</p>
+<p>Ez az üzenet minden tekintetben csalódást okozott neki, de főleg
+egészen más volt, mint amilyenre botorul számított. A levél hangja
+mindenesetre feltünően tartózkodó volt és hiányzott belőle minden
+élesség. Érezni lehetett rajta, hogy azok az emberek, akik ezt az
+üzenetet küldték, egy cseppet sem érezték magukat biztonságban.
+<span class="pagenum"><a name="Page_108" id=
+"Page_108">-108-</a></span></p>
+<p>Második figyelmeztetés? Mit jelentsen ez? Vagy úgy, hiszen az
+éjszaka már megkapta az elsőt.</p>
+<p>De miért <i>második</i> és miért nem <i>utolsó</i>? Mégegyszer
+próbára akarják tenni a bátorságát? Valamilyen próbát kell talán
+kiállnia? És honnan tudták a nevét? Ezen ugyan nem volt semmi
+csodálatos, mert valószínűleg Nachtigallt kényszerítették, hogy
+elárulja. És különben is – önkénytelenül elmosolyodott, hogy ez
+eddig nem jutott eszébe – a kabátja bélésébe bele volt varrva a
+neve és a pontos címe.</p>
+<p>De ha nem tudott is többet, mint ezelőtt, – a levél mégis
+megnyugtatta, anélkül, hogy meg tudta volna indokolni, miért.
+Különösen az a meggyőződése érlelődött erőssé, hogy az az asszony,
+akinek sorsáért aggódott, még életben van és csak tőle függ, hogy
+rátaláljon, ha elővigyázatosan és ravaszul fog hozzá a
+kutatáshoz.</p>
+<p>Amikor kissé fáradtan, – de valami különös, felszabadult
+hangulattal, amelyet azonban ő maga is csalókának érzett, –
+hazaért, Albertina és a gyermek már megebédeltek, de még ott
+maradtak vele az asztalnál, amíg ő is elfogyasztotta az ebédjét.
+Most hát itt ült vele szemben az az asszony, aki az éjszaka
+nyugodtan nézte végig, hogyan feszítik őt keresztre, itt ült
+angyali tekintettel, mint háziasszony és mint anya és mégis,
+legnagyobb csodálkozására, semmiféle gyűlöletet sem érzett iránta.
+Izlett neki az étel; kissé izgatott, de alapjában jókedvű
+<span class="pagenum"><a name="Page_109" id=
+"Page_109">-109-</a></span> volt és szokása szerint élénken
+megtárgyalta a hivatásával járó apró-cseprő napi eseményeket,
+különösen az orvoskar személyi kérdéseit, amelyekről mindig
+részletesen tájékoztatni szokta Albertinát. Elmesélte, hogy
+Hügelmann kinevezése már annyi, mint bizonyos és elmondta tervét,
+hogy ismét és az eddiginél nagyobb energiával nekifekszik a
+tudományos munkálkodásnak. Albertina már ismerte ezeket a
+fellobbanásokat, tudta jól, hogy nem szoktak sokáig tartani és
+enyhe mosollyal árulta el kételkedését. Fridolin azonban
+erősködött, mire aztán Albertina, hogy elcsitítsa, szelíden
+megsímogatta a homlokát. Ekkor a férfi alig észrevehetően
+megrázkódott és a gyermek felé fordult, hogy így ne kelljen
+homlokán éreznie a kínos érintést. Ölébe vette a kicsikét és éppen
+térdén kezdte ringatni, amikor a szobalány jelentette, hogy néhány
+páciense már várakozik reá. Fridolin fellélekzett, futólag
+megjegyezte, hogy Albertina meg a gyermek felhasználhatnák sétára a
+szép napos délutánt, aztán besietett a rendelőjébe.</p>
+<p>A következő két óra leforgása alatt Fridolin hat régi és két új
+pácienssel foglalkozott. Minden egyes esetet a legnagyobb
+alapossággal vizsgált meg, jegyzeteket csinált, gyógymódot rendelt
+– és közben örült, hogy a hét utolsó, csaknem teljesen ébren
+töltött éjszaka után milyen csodálatosan frissnek és tiszta agyúnak
+érzi magát. <span class="pagenum"><a name="Page_110" id=
+"Page_110">-110-</a></span></p>
+<p>A rendelés végeztével szokása szerint mégegyszer érdeklődött az
+asszony és a gyermek iránt és elégülten állapította meg, hogy
+Albertinánál éppen az anyja van látogatóban, a kislány pedig
+francia leckét vesz a kisasszonytól. Csak a lépcsőn jutott megint
+eszébe, hogy életének ez a rendje, egyensúlya és biztonsága puszta
+látszat és hazugság csupán.</p>
+<p>Annak ellenére, hogy lemondotta a délutáni vizitet,
+ellenállhatatlanul hajtotta valami, hogy az osztályát felkeresse.
+Két kóresete volt ott, amelyek az általa tervezett tudományos munka
+szempontjából különösen fontosak voltak, és most jobban érdekelték,
+mint ezelőtt. Aztán még el kellett intéznie egy beteglátogatást a
+belvárosban és így este hét óra lett, mire a Schreyvogelgasse-i
+öreg házhoz eljutott. Most, amikor felpillantott Marianne ablakára,
+a leány képe, amely eddig csak halványan élt benne, egyszerre
+élesebbé vált, mint minden más nőé. Nos – itt nem érhette csalódás.
+Itt minden különösebb erőpazarlás nélkül elkezdhette a bosszú
+munkáját, itt nem volt akadály, nem volt veszély; az, ami mást
+talán visszarettentett volna, az a gondolat, hogy árulást követ el
+a vőlegénnyel szemben, őt talán még inkább csábította.</p>
+<p>Igen, igen: csalni, hazudni, komédiázni, itt is, ott is,
+Marianne-nal szemben, Albertinával szemben, ezzel a jó Roediger
+doktorral szemben, az egész <span class="pagenum"><a name=
+"Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> világgal szemben; –
+kétféle életet élni, egyfelől a derék, megbízható, nagyjövőjű
+orvost, a hű férjet és családapát játszani, – és ugyanakkor másfelé
+a gazembert, a csábítót, a cinikust, aki egyformán játszik a
+férfiakkal és nőkkel, ahogy éppen kedve tartja – ezt a gondolatot
+pompásnak érezte ebben a pillanatban; – és a legpompásabbnak
+tartotta benne, hogy később, majd egyszer, ha Albertina már
+tökéletes biztonságban érzi magát nyugodt házasságában és családi
+életében, akkor majd hűvösen mosolyogva bevallja neki bűneit, hogy
+így álljon bosszút rajta mindazért a keserűségért és szégyenért,
+amit álmával okozott neki.</p>
+<p>A kapuban szembetalálkozott Roediger doktorral, aki ártatlan
+jóindulattal nyujtotta feléje kezét.</p>
+<p>– Hogy érzi magát Marianne kisasszony? – kérdezte Fridolin. –
+Megnyugodott már kissé?</p>
+<p>Roediger doktor vállat vont.</p>
+<p>– Ő már régen el volt készülve rá, hogy ez lesz a vége a
+dolognak, doktor úr. Csak mikor ma délben elvitték a
+holttestet…</p>
+<p>– Ó, hát már el is vitték?</p>
+<p>Roediger doktor bólintott.</p>
+<p>– Holnap délután három órakor lesz a temetés…</p>
+<p>Fridolin maga elé bámult.</p>
+<p>– Most valószínűleg – rokonok vannak fenn Marianne
+kisasszonynál? <span class="pagenum"><a name="Page_112" id=
+"Page_112">-112-</a></span></p>
+<p>– Ó nem – felelte Roediger doktor –, most egyedül van. Bizonyára
+örülni fog, hogy önt láthatja, doktor úr. Holnap már úgyis
+kivisszük őt Mödlingbe, az anyám meg én – és Fridolin udvariasan
+érdeklődő pillantására hozzátette: – A szüleimnek ugyanis van ott
+egy kis házuk. Hát a viszontlátásra, doktor úr. Még rengeteg
+elintézni valóm van. Hja, sok dolgot ad az ilyen – eset! De
+remélem, doktor úr, még fenn találom, ha visszajövök.</p>
+<p>Azzal kilépett az uccára.</p>
+<p>Fridolin pillanatig tétovázott, aztán lassan felment a lépcsőn.
+Csengetett és Marianne maga jött ajtót nyitni. Feketébe volt
+öltözve, nyakában fekete gyöngysorral, amelyet Fridolin még sohasem
+látott rajta. A lány arcát halvány pirosság öntötte el.</p>
+<p>– Sokáig váratott magára – mondta gyönge mosollyal.</p>
+<p>– Bocsásson meg, Marianne kisasszony, de ma borzasztó elfoglalt
+napom volt.</p>
+<p>A halottasszobán keresztül, amelyben most üresen állott az ágy,
+bement a lány után abba a szobába, ahol tegnap a fehér egyenruhás
+tiszt képe alatt megírta a tanácsos halotti bizonyítványát. Az
+íróasztalon kis lámpa égett, úgyhogy félhomály volt a szobában.
+Marianne hellyel kínálta a fekete bőrdívánon, ő maga pedig szemben
+vele az íróasztalhoz ült.</p>
+<p>– Éppen az imént találkoztam a kapuban Roediger <span class=
+"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span> doktor
+úrral. – Szóval holnap ön már elutazik vidékre?</p>
+<p>Marianne rábámult, mintha csodálkoznék a kérdés hűvös hangján és
+egyszerre összeroppant, amikor a férfi csaknem kemény hangon
+folytatta:</p>
+<p>– Ezt nagyon okosnak találom.</p>
+<p>És Fridolin szakszerűen kifejtette, milyen jó hatással lesz reá
+a jó levegő és az új környezet.</p>
+<p>A lány mozdulatlanul ült a helyén, csak a könnyei peregtek az
+arcán végig. Fridolin részvétlenül, sőt szinte türelmetlenül nézte;
+és az a gondolat, hogy a lány talán már a következő pillanatban
+ismét lábai elé fog esni és megismétli tegnapi vallomását,
+valóságos félelemmel töltötte el. És míg a lány szótlanul ült, ő
+ridegen felkelt a helyéről.</p>
+<p>– Bármennyire is sajnálom, Marianne kisasszony…</p>
+<p>És az órájára nézett.</p>
+<p>A lány fölemelte a fejét és Fridolinra nézett; a könnyei tovább
+peregtek. A férfi szeretett volna legalább néhány meleg szót
+mondani neki, de képtelen volt rá.</p>
+<p>– Ön valószínűleg néhány napig vidéken marad – kérdezte
+erőltetetten. – Remélem, ad majd hírt magáról… Roediger doktor úr
+egyébként azt mondja, hogy nemsokára meglesz az esküvő. Engedje
+meg, hogy én már most gratuláljak önnek.</p>
+<p>A lány nem mozdult, mintha egyáltalán tudomásul <span class=
+"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> sem
+venné a gratulációját és a búcsúzását. A férfi feléje nyujtotta a
+kezét, de ő nem fogadta el, amire Fridolin szinte szemrehányó
+hangon mondta:</p>
+<p>– Nos hát, egész biztosra veszem, hogy értesíteni fog
+hogylétéről. Viszontlátásra, Marianne kisasszony.</p>
+<p>A leány csak ült a helyén, mintha kővé meredt volna. Fridolin
+kiment; egy pillanatig még megállott az ajtóban, mintha még
+utoljára időt akarna engedni neki, hogy utána kiáltson, a lány
+azonban elfordította a fejét és az ajtó becsapódott a férfi mögött.
+Künn a folyosón valami bűnbánatfélét érzett. Egy pillanatig arra
+gondolt, hogy visszamegy, de rögtön érezte, hogy ez, minden mástól
+eltekintve, legalább is nevetséges volna.</p>
+<p>Most aztán mit csináljon? Hazamenjen? Nincs más tennivaló. Ma
+már úgysem kezdhet többé semmihez. És holnap vajjon mihez kezd?
+Ügyetlennek és gyámoltalannak érezte magát, minden kiszaladt a
+kezéből; minden valószerűtlenné vált, az otthona, a felesége, a
+gyermeke, a hivatása, sőt még ő maga is valószerűtlennek tünt fel
+önmagának, ahogy csapongó gondolataival elfoglalva gépiesen ment
+előre az estébeborult uccán.</p>
+<p>A Városház órája félnyolcat ütött. Egyébként nem is fontos, hány
+óra van; mérhetetlen ideje van most mindenre. Senkivel és semmivel
+nem törődött. Némi részvétet érzett saját maga iránt. Egész
+futólag, még tervvé sem erősödve, az az ötlete támadt, hogy kimegy
+<span class="pagenum"><a name="Page_115" id=
+"Page_115">-115-</a></span> valamelyik pályaudvarra, elutazik,
+mindegy, hogy hová, eltűnik az emberek elől, akiket valaha is
+ismert, valahol idegenben újra felbukkan és új életet kezd, mint
+egészen más, megújhodott ember. Eszébe jutottak bizonyos sajátságos
+esetek, amelyekről lélektani munkákban olvasott, az úgynevezett
+kettős élet esetei: egy rendezett viszonyok közt élő ember hirtelen
+eltűnik otthonról, nyoma vész, hónapok vagy évek múltán kerül
+vissza és nem emlékszik rá, hol volt ezalatt az idő alatt, de
+később egyszer csak ráismer valaki, akivel valahol egy távoli
+országban találkozott, anélkül, hogy a hazatért tudna az egészről.
+Ilyen dolgok természetesen ritkán fordulnak elő, de hogy vannak, az
+kétségtelen. És gyöngébb formában már Fridolin is átélt ilyesmit.
+Amikor például álomból ébred az ember. A legtöbbre természetesen
+visszaemlékszik… De hát vannak álmok, amelyek tökéletesen feledésbe
+mennek és amelyekből nem marad vissza más, mint valami rejtélyes
+hangulat, vagy valami titokzatos elfogódottság. Vagy amikor
+hosszú-hosszú idő mulva az ember visszaemlékszik valamire, de már
+nem tudja biztosan, átélte-e a dolgot, vagy csak álmodta. Csak
+álmodta?…!</p>
+<p>És mialatt így elgondolkozva tovább ment, és közben
+önkénytelenül a lakása irányában haladt, odaért annak a sötét és
+elég rosszhírű uccának a közelébe, ahol nem egészen huszonnégy
+órával ezelőtt <span class="pagenum"><a name="Page_116" id=
+"Page_116">-116-</a></span> egy elzüllött teremtés szegényes és
+mégis barátságos szobájában járt. Elzüllött? Miért éppen ez a nő
+lenne elzüllött? És miért éppen ez az ucca volna <i>rosszhírű</i>?
+Gonosz szokása az embernek, hogy szavaktól befolyásolva,
+megbélyegez és elítél uccákat és sorsokat. Vagy talán alapjában
+véve nem ez a fiatal lány volt a legkülönb, sőt a legtisztább
+mindazok között, akikkel a különös véletlen az elmult éjszaka
+folyamán összesodorta? Még most is némi megindulást érzett, ha
+rágondolt. És most eszébe jutott tegnapi elhatározása; a
+legközelebbi boltban mindenféle édességet vásárolt és amikor kis
+csomagjaival elsietett a házak mentén, szinte örült annak a
+tudatnak, hogy helyes, sőt talán dícséretméltó dolgot cselekszik.
+De azért felgyűrte a gallérját, amikor a kapun belépett, kettesével
+sietett fel a lépcsőkön és bosszantotta a lakás csengőjének túléles
+hangja; és fellélekzett, amikor egy rossz külsejű öregasszony azt a
+felvilágosítást adta, hogy Mici kisasszony nincs odahaza. De
+mielőtt még az asszony átvehette volna Mici részére a csomagot, egy
+fiatal és elég csinos nő jött ki az előszobába valami
+fürdőköpeny-félébe burkolózva és megkérdezte:</p>
+<p>– Kit teccik keresni? A Mici kisasszonyt? No az aztán nem gyün
+egyhamar haza.</p>
+<p>Az öregasszony intett neki, hogy hallgasson; Fridolin azonban,
+mintha csak azt kívánta volna, hogy <span class="pagenum"><a name=
+"Page_117" id="Page_117">-117-</a></span> megerősítsék régebbi
+föltevésében, egész természetes hangon megkérdezte:</p>
+<p>– Úgy-e, a kórházban van?</p>
+<p>– Na igen, ha már úgyis tuggya az úr! Én azonban hálistennek
+egészséges vagyok – mondta vidáman és egészen közel ment
+Fridolinhoz, rámosolyogva és kihívóan riszálva kövér derekát,
+úgyhogy a fürdőköpeny szétnyílott rajta. Fridolin kitérően így
+szólt:</p>
+<p>– Erre jártam és fölnéztem, hogy valami csekélységet hozzak a
+Micinek – és közben úgy érezte magát, mint egy gimnazista. Aztán
+egészen megváltozott, szakszerű hangon kérdezte: – Melyik osztályon
+fekszik?</p>
+<p>A fiatalabb nő erre megmondta egy professzor nevét, akinek
+klinikáján néhány évvel ezelőtt Fridolin mint gyakorló orvos
+működött. Majd jóindulatúan hozzátette:</p>
+<p>– Aggya csak ide a csomagot, én beviszem neki hónap. Nyugodt
+lehet, hogy nem fogom elenni előle.</p>
+<p>Amikor Fridolin a kapun kilépett az uccára, érezte, hogy sírás
+szorongatja a torkát; de tudta, hogy ez nem annyira a
+meghatottságtól van, mint inkább azért, mert az idegei fokozatosan
+felmondják a szolgálatot. Szántszándékkal gyorsabban és élénkebben
+kezdett menni, mint ahogy az a hangulatához illett volna. Ez az
+élmény talán megint annak a jele, hogy semmi sem sikerül neki? De
+miért? Hogy <span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
+"Page_118">-118-</a></span> megmenekült ekkora veszélytől, az
+elvégre jó jel is lehetett. És erről volt szó csupán: menekülni a
+veszélytől? Még annyi sok minden más állott előtte! nem is tudott
+volna most Albertinával találkozni. A mai éjszaka rejtélyes
+asszonya után. Most persze már nem ért rá. És azonfelül jól meg
+kell gondolnia, hogyan folytassa a kutatást. Persze, ha volna
+valaki, akivel tanácskozhatna a dologról! De senki olyan nem jutott
+eszébe, akit nyugodtan beavathatna az elmult éjszaka kalandjaiba.
+Évek óta nem volt más bizalmas embere, mint a felesége, vele pedig
+igazán nem tárgyalhatta meg ezt az esetet; sem ezt, sem mást. Mert
+akárhogyan vesszük; az éjszaka keresztre feszíttette őt.</p>
+<p>És erről jutott a tudatára annak, hogy miért halad éppen a
+lakásával ellentétes irányban. Nem akart, nem is tudott volna most
+Albertinával találkozni. A legokosabb az lesz, hogy megvacsorázik
+valahol házon kívül, aztán megnézi azt a két beteget az osztályán
+és nem megy addig haza – haza! – amíg bizonyosra nem veheti, hogy
+Albertina már elaludt.</p>
+<p>Bement az egyik előkelő, csendes kávéházba a Városház közelében;
+hazatelefonált, hogy ne várják vacsorára és gyorsan letette a
+kagylót, nehogy Albertinának ideje legyen a telefónhoz jönni; aztán
+leült az egyik ablak mellé és behúzta a függönyt. Az egyik
+távolabbeső sarokban éppen most ült le egy úr, sötét felöltőben és
+egyébként is hétköznapiasan öltözve. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> Fridolin úgy emlékezett,
+hogy ezt az arcot ma már látta valahol. Ez természetesen puszta
+véletlen is lehetett. Kezébe vett egy estilapot és éppen úgy, mint
+ahogy tegnap éjszaka egy másik kávéházban, elolvasott itt is, ott
+is egy-két sort: tudósítások a politika eseményeiről, színház,
+művészet, irodalom és mindenféle fajta kisebb-nagyobb baleset. Egy
+színház leégett Amerikának valamelyik városában, amelynek eddig még
+a nevét sem hallotta. Korand Péter kéményseprőmester kiugrott az
+ablakon. Fridolin különösnek találta, hogy kéményseprők is
+öngyilkosok lehetnek és önkénytelenül eltünődött, vajjon ez az
+ember rendesen megmosakodott-e előbb, vagy úgy ahogy volt, kormosan
+ugrott a semmibe. A Belváros egyik előkelő hoteljában ma reggel
+megmérgezte magát egy nő, egy feltünően szép hölgy, aki D. bárónő
+néven csak néhány napja szállott meg a hotelben. Fridolint azonnal
+valami különös sejtés fogta meg. A hölgy reggel négy órakor jött
+haza két úr kiséretében, akik a kapunál elbúcsúztak tőle. Négy
+órakor. Éppen abban az órában, amikor Fridolin is hazaért. És –
+olvasta tovább – délben súlyos mérgezés tünetei közt, eszméletlenül
+találták ágyában… Feltünően szép fiatal hölgy… Nos, van még más
+feltünően szép fiatal hölgy is… Semmi oka sem volt feltételezni,
+hogy D. bárónő, helyesebben a hölgy, aki D. bárónő néven lakott a
+szállodában, és egy bizonyos másik hölgy egy és ugyanaz a személy
+volna. <span class="pagenum"><a name="Page_120" id=
+"Page_120">-120-</a></span> És mégis – a szíve hevesen dobogott és
+az ujságlap remegett a kezében. Az egyik előkelő belvárosi
+szállodában… melyikben? – Miért ilyen titokzatos a hir…? Miért
+ilyen diszkrét?…</p>
+<p>Letette az ujságot és észrevette, hogy ugyanakkor az az úr abban
+a távoli sarokban egy nagy illusztrált lap mögé dugta az arcát.
+Fridolin is rögtön újra kezébe vette az ujságot és abban a
+pillanatban biztosan tudta, hogy D. bárónő senki más nem lehet,
+mint a ma éjszakai asszony… Egyik előkelő belvárosi szállodában…
+Nem volt olyan sok, amely egy D. bárónő szempontjából tekintetbe
+jöhetett… És most lesz, ami lesz, – ezt a nyomot követnie kell.
+Odahívta a pincért, fizetett és ment. Az ajtóban mégegyszer
+megfordult, hogy a sarokban ülő gyanus férfit megnézze. Az azonban
+már akkorra csodálatosképpen eltűnt…</p>
+<p>Súlyos mérgezés… De még életben van… Abban a pillanatban, amikor
+rátaláltak, még élt. És végül is semmi oka sem volt azt hinni, hogy
+menthetetlen. Mindenesetre azonban – élve vagy halva – meg fogja
+találni. És látni is fogja, minden körülmények közt, akár életben
+van, akár meghalt. Látni fogja; nincs ember a földön, aki
+meggátolhatná, hogy lássa azt az asszonyt, aki miatta, nem: aki
+<i>helyette</i> halt meg. Ha tényleg ez az a nő, akkor ő, egyedül ő
+az oka a halálának. De persze, hogy ez az a nő. Reggel négykor jött
+haza két úr kíséretében! Valószínűleg ugyanez a két úr volt az,
+akik néhány órával később <span class="pagenum"><a name="Page_121"
+id="Page_121">-121-</a></span> Nachtigallt a vasúthoz vitték.
+Ezeknek az uraknak sem lehetett valami nagyon tiszta a
+lelkiismeretük…</p>
+<p>Ott állott a Városház előtti széles, nagy téren és figyelmesen
+körülnézett minden irányba. Mindössze néhány embert látott, de a
+kávéházbeli gyanus úr nem volt közöttük. És különben is – ezek az
+urak féltek; most ő volt fölül.</p>
+<p>Fridolin tovább sietett, a Ringen kocsiba ült, először a
+Bristolhoz hajtatott és – mintha erre joga vagy megbízása lett
+volna – megkérdezte a portást, hogy D. bárónő, aki ma reggel
+tudvalévőleg megmérgezte magát, ebben a szállodában lakott-e. A
+portás egyáltalán nem csodálkozott el a kérdésen, talán valami
+rendőrségi embernek, vagy más valamilyen hivatalos közegnek nézte
+Fridolint, mindenesetre azonban igen udvariasan fölvilágosította,
+hogy a sajnálatos eset nem náluk, hanem az Erzherzog Karlban
+történt…</p>
+<p>Fridolin azonnal tovább hajtatott a megjelölt szállodához és ott
+azt az értesítést kapta, hogy D. bárónőt rögtön azután, hogy
+rátaláltak, elszállították a Városi Kórházba. Fridolin érdeklődött,
+milyen körülmények között történt az öngyilkossági kísérlet
+fölfedezése. Mi volt az oka annak, hogy már délben utánanéztek egy
+hölgynek, aki csak reggel négy órakor jött haza? Nos, egész
+egyszerű volt a dolog: két úr (tehát megint két úr!) érdeklődött
+délelőtt tizenegy órakor a bárónő után. Miután a hölgy ismételt
+telefónhívásra <span class="pagenum"><a name="Page_122" id=
+"Page_122">-122-</a></span> sem jelentkezett, a szobalány
+bekopogott az ajtaján; amikor látták, hogy senki sem mozdult és az
+ajtó belülről el van reteszelve, nem maradt más tennivaló, minthogy
+betörjék az ajtót és akkor ott találták a bárónőt eszméletlenül az
+ágyban. Rögtön értesítették a mentőket és a rendőrséget.</p>
+<p>– És a két úr? – kérdezte élesen Fridolin és úgy tünt magának,
+mint valami detektív.</p>
+<p>– Nos, a két úr, – ez mindenesetre meggondolandó körülmény volt,
+– a két úr közben nyomtalanul eltünt. Egyébként pedig kizárt dolog,
+hogy Dubieski bárónőről volna szó, bár a hölgy ezen a néven
+jelentette be magát a szállóban. Most szállott meg először a
+hotelben és ilyen nevű család, legalább is nemesi család,
+egyáltalában nincsen.</p>
+<p>Fridolin megköszönte a felvilágosítást és elsietett, mert az
+egyik közeledő hoteligazgató kellemetlen kiváncsisággal nézegette;
+megint beszállott a kocsiba és elhajtatott a kórházba. Néhány perc
+mulva a betegfelvételi irodában megtudta, hogy az állítólagos
+Dubieski bárónőt a második számú belső klinikán helyezték el, de
+délután ötkor, minden orvosi fáradozás dacára – anélkül, hogy
+eszméletét visszanyerte volna – meghalt.</p>
+<p>Fridolin mély lélekzetet vett, ő legalább úgy gondolta;
+valójában azonban nehéz sóhajtás volt az, ami fölszakadt belőle. Az
+ügyeletes tisztviselő némi csodálkozással nézett rá. Fridolin
+azonban gyorsan <span class="pagenum"><a name="Page_123" id=
+"Page_123">-123-</a></span> összeszedte magát, udvariasan elköszönt
+és a következő percben már künn is volt. A kórház kertje csaknem
+teljesen kihalt volt. Az egyik közeli sétányon éppen most ment át
+egy lámpa alatt egy ápolónő, kékcsíkos zubbonyban és fehér
+bóbitával. – Halott, – mondta Fridolin maga elé meredve. Ha
+csakugyan ő az. De hátha mégsem ő? Hátha még él; hogyan találja meg
+akkor?</p>
+<p>Hogy az ismeretlen nő holtteste ebben a pillanatban hol van, az
+nem volt kérdéses. Minthogy csak néhány órája halt meg,
+mindenesetre itt volt még a hullakamrában, alig néhány száz
+lépésnyire innen. Neki mint orvosnak nem lehetett nehéz bejutni még
+ebben a késő esti órákban sem. De – mi keresnivalója volt ott?
+Hiszen csak a testét ismerte, sohasem látta az arcát, csak halvány
+körvonalait azalatt a pillanat alatt, amikor ma éjszaka elhagyta a
+tánctermet, vagy helyesebben, amikor kikergették onnan. Hogy eddig
+nem jutott eszébe ez a körülmény, annak az volt az oka, hogy az
+elmult órák alatt, amióta elolvasta azt az ujsághírt, az öngyilkos
+nő ismeretlen arcát mindig mint Albertina arcát képzelte el, sőt,
+most borzadva ébredt a tudatára, hogy felesége az egész idő alatt a
+keresett nő képében lebegett előtte.</p>
+<p>És mégegyszer föltette magában azt a kérdést, hogy mi
+tennivalója van tulajdonképen a hullakamrában? Hiszen ha életben
+találta volna, akár ma, akár holnap, akár évek mulva, bármikor,
+bárhol és bármilyen <span class="pagenum"><a name="Page_124" id=
+"Page_124">-124-</a></span> környezetben, feltétlenül ráismert
+volna a járásáról, a fejtartásáról és főleg – úgy hitte – a
+hangjáról. Most azonban csak a testét fogja látni, egy halott nő
+testét, és az arcát, amelyből csak a szemeit ismerte, – a szemeit,
+amelyek most már élettelenek. Igen – csak ezeket a szemeket
+ismerte, meg a haját, amely abban a végső pillanatban, amikor őt
+kikergették a teremből, kibomlott és elfödte a meztelen testét.
+Elegendő ennyi ahoz, hogy csalhatatlanul megállapítsa, ő az, vagy
+sem?</p>
+<p>És lassú, vontatott léptekkel megindult a pathológiai bonctani
+intézet jólismert udvara felé. Az ajtó nyitva volt, úgy hogy nem is
+kellett csöngetnie. A kőpadló visszhangzott a lába alatt, miközben
+áthaladt a gyéren megvilágított folyosón. Fridolint körülvette a
+vegyszereknek az a megszokott és szinte jóleső illata, amely
+elfojtotta az épületbe beitatódott nehéz szagot. Bekopogott a
+csontkamra ajtaján, mert azt remélte, hogy valamelyik segédorvost
+még munkában találja. – Tessék, – mondta nyersen egy hang és
+Fridolin belépett a magas és szinte ünnepélyesen kivilágított
+terembe, amelynek közepén, – mint Fridolin várta – régi
+iskolatársa, Adler doktor intézeti asszisztens éppen felnézett a
+mikroszkópból és felkelt a helyéről.</p>
+<p>– Ó, kedves kollégám, – üdvözölte Adler doktor kissé kedvetlenül
+és főleg csodálkozva, – minek köszönhetem a szerencsét ebben a
+szokatlan időben? <span class="pagenum"><a name="Page_125" id=
+"Page_125">-125-</a></span></p>
+<p>– Bocsáss meg, hogy zavarlak, – mondta Fridolin. – Látom javában
+benne vagy a munkában.</p>
+<p>– Mindenesetre, – válaszolta Adler azon az éles hangon, amely
+még diákkori maradvány volt nála. Majd valamivel könnyebben
+hozzátette: – Mi mást csinálhatna az ember éjnek idején ezekben a
+szent csarnokokban? Te azonban természetesen legkevésbé sem
+zavarsz. Miben állhatok szolgálatodra?</p>
+<p>Majd mikor Fridolin nem felelt mingyárt, így szólt: – Az
+Addison-hulla, amelyet ma átküldtetek hozzánk, még tisztán és
+érintetlenül fekszik itt. Holnap reggel nyolc harminckor
+boncoljuk.</p>
+<p>Fridolin tagadó kézlegyintésére így válaszolt: – Vagy úgy: a
+pleuratumor-eset! Nos, a histológiai vizsgálat kétségtelenül
+sarkomát igazolt. Igy hát nem kell szemrehányást tennetek
+magatoknak.</p>
+<p>Fridolin a fejét rázta.</p>
+<p>– Nem hivatalos ügyről van szó.</p>
+<p>– Annál jobb, – mondta Adler, – már azt hittem, a rossz
+lelkiismeret kerget ide éjnek idején.</p>
+<p>– A rossz lelkiismerethez, vagy legalább is a lelkiismerethez
+már inkább köze van a dolognak, – válaszolta Fridolin.</p>
+<p>– Óh!</p>
+<p>– Röviden arról van szó, – igyekezett elfogulatlan hangon
+beszélni, – hogy szeretnék felvilágosítást kapni egy nőről, aki ma
+este a második számú klinikán morfiummérgezésben halt meg és aki
+most <span class="pagenum"><a name="Page_126" id=
+"Page_126">-126-</a></span> bizonyára itt fekszik. Bizonyos
+Dubieski bárónő. – Majd valamivel gyorsabban folytatta: – Nekem
+ugyanis az a gyanum, hogy ez az állítólagos Dubieski bárónő azonos
+valakivel, akit évekkel ezelőtt úgy felületesen ismertem. Most
+érdekelne megtudni, hogy a feltevésem helyes volt-e?</p>
+<p>– Suicidium? – kérdezte Adler.</p>
+<p>Fridolin bólintott a fejével.</p>
+<p>– Igen, öngyilkosság, – fordította le a latin kifejezést, mintha
+ezzel is hangsúlyozni akarta volna az ügy privát jellegét.</p>
+<p>Adler nevetve rámutatott ujjával Fridolinra.</p>
+<p>– Boldogtalan szerelem nagyságod iránt?</p>
+<p>Fridolin kissé bosszúsan tiltakozott:</p>
+<p>– Dubieski bárónő öngyilkosságának semmi köze az én
+személyemhez.</p>
+<p>– Kérlek, kérlek, nem akarok indiszkrét lenni. Mingyárt
+meggyőződhetünk róla, hogy itt van-e. Tudtommal ma este nem jött
+semmiféle megkeresés a törvényszéki orvostani intézettől. Tehát
+mindenesetre itt lesz…</p>
+<p>Bírósági vizsgálat, villant át Fridolin agyán. Ez is
+megtörténhetik. Ki áll jót érte, hogy a nő öngyilkossága valóban
+önkéntes elhatározásból fakadt-e? Ismét eszébe jutott az a két úr,
+akik oly hirtelen tüntek el a szállodából, miután az öngyilkossági
+kísérletről értesültek. Ebből az esetből még szenzációs bűnügy
+fejlődhetett. Az is meglehet, hogy őt magát, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span>
+Fridolint, is beidézik tanuként, sőt nem tudta, nem volna-e
+kötelessége már előbb önként jelentkezni tanuvallomásra a
+bíróságnál?</p>
+<p>Átment a folyosón Adler doktor után a szemközt levő ajtóig,
+amely félig nyitva állott. A kopár, magas termet szegényen
+világította meg egy kétágú gázlámpa két szabadon lobogó, de kissé
+lecsavart lángja. A tizenkét-tizennégy hullaasztal közül csak
+néhány volt elfoglalva. Egy-két test egészen meztelen volt, a többi
+vászontakaróval volt lefödve. Fridolin odament az első asztalhoz,
+mingyárt az ajtó mellett, és óvatosan félrehúzta a takarót a hulla
+fejéről. Adler doktor villamos zseblámpájának fénye éles
+világítással tűzött oda. Fridolin sárga, szürkeszakállas férfiarcot
+látott maga előtt és rögtön be is takarta a lepellel. A következő
+asztalon egy sovány fiú meztelen teste feküdt. Adler doktor pedig
+odaszólt a legközelebbi asztal mellől:</p>
+<p>– Egy hatvan és hetven év közötti nő, valószínűleg ez sem lesz
+az. Fridolin azonban, mintha valami vonzotta volna, a terem végébe
+ment, ahonnan egy asszonyi test világított fakó fénnyel feléje.</p>
+<p>A fej oldalt billent; a hosszú fekete hajfonatok csaknem a
+földig értek. Fridolin önkénytelenül kinyujtotta a kezét, hogy a
+fejet helyére tolja, de hirtelen visszahökkent valami borzongással,
+amelyet pedig mint orvos egyébként nem ismert. Adler doktor is
+odaért és hátrafelé mutatva így szólt: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span></p>
+<p>– Azok közül egyik sem lehet… ez volna az?</p>
+<p>És villamos lámpájával megvilágította a nő fejét, amelyet
+Fridolin – borzongását leküzdve – éppen kétkézre fogott és kissé
+fölemelt. Félig lehunyt szemhéjakkal egy fehér arc meredt rá. Az
+alsó állkapocs lazán lógott le, és a keskeny, felhúzott felső ajak
+mögött látni lehetett a kékes foghúst és a fogak fehér sövényét.
+Nem lehetett megállapítani, hogy az arc valaha, talán még tegnap,
+szép volt-e: most teljesen semmitmondó, üres, halott arc volt.
+Éppen úgy lehetett egy tizennyolc éves, mint egy harmincnyolc éves
+nő arca.</p>
+<p>– Ő az? – kérdezte Adler doktor.</p>
+<p>Fridolin önkénytelenül lejjebb hajolt, mintha átható
+pillantással feleletet tudna kicsikarni a megmerevedett vonásokból.
+És ugyanakkor biztosan érezte, hogy ha ez valóban az <i>ő</i> arca,
+ha ezek valóban az <i>ő</i> szemei, ha ezek ugyanazok a szemek,
+amelyek tegnap még az élet forró tüzével kapcsolódtak az övébe,
+akkor sem lehet benne sohasem bizonyos, nem tudhatja – és nem is
+akarja tudni biztosan. A fejet gyöngéden visszahelyezte az
+asztallapra és a villanylámpa fényét követve végigjártatta
+tekintetét a halott testen. Az ő teste volt vajjon? – az a
+csodálatos, virágzó test, amely után tegnap olyan kínlódva
+vágyakozott? Látta a sárgás, ráncos nyakat, látta a két kicsiny,
+lányos, de kissé már petyhüdt keblet, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> amelyek
+között, mintha a kezdődő enyészet jelzése volna, a kékes bőr alatt
+borzalmas pontossággal rajzolódott ki a mellcsont, látta a
+fakóbarna alsótest ívelését, látta a szépformájú combokat, a
+gyengén kifelé hajló térdet, a sincsontok éles vonalát és a karcsú
+lábakat, a befelé zsugorodott ujjakkal. Mindez egyik a másik után
+bukott a homályba, mert a villanylámpa fénycsóvája gyorsan tette
+meg az utat visszafelé, míg végül könnyű reszketéssel ismét
+megpihent a halvány arcon. Fridolin, mintha valami rejtélyes
+hatalom hajtaná, mindkét kezével megsimogatta a halott nő homlokát,
+az arcát, a vállát, a karját, aztán mintegy szerelmeskedve
+összekulcsolta ujjait a halottéval; ezek az ujjak merevek voltak,
+de mégis úgy tünt neki, mintha megmozdulnának, hogy az övéhez
+símuljanak; az volt az érzése, mintha a félig lezárt szemhéjak alól
+valami távoli, színtelen pillantás keresné az övét és mintha
+mágikus vonzás húzná, lejjebb hajolt hozzá.</p>
+<p>– Ejnye, mit csinálsz itt? – suttogta mögötte a doktor.</p>
+<p>Fridolin lassanként magához tért. Kifejtette ujjait a halott
+ujjai közül, megfogta keskeny csuklóját és gondosan, bizonyos
+pedantériával odafektette a jéghideg kart a törzs mellé. Az volt az
+érzése, mintha ez a nő most, éppen ebben a pillanatban halt volna
+meg. Aztán elfordult, megindult az ajtó felé és a visszhangos
+folyosón keresztül visszatért a munkaterembe, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> ahonnan
+az imént eljöttek. Adler doktor hallgatagon ment mögötte és bezárta
+utánuk az ajtót.</p>
+<p>Fridolin a mosdóhoz lépett.</p>
+<p>– Engedd meg – mondta és gondosan megmosta a kezét lysollal és
+szappannal. Úgy látszott, Adler doktor minden további szó nélkül
+folytatni akarja félbenhagyott munkáját. Újra bekapcsolta a
+megfelelő világítószerkezetet, megforgatta a mikrométercsavart és
+belepillantott a mikroszkópba. Már újra fülig belemerült a
+munkájába, amikor Fridolin odajött hozzá, hogy elbúcsúzzék.</p>
+<p>– Nem akarod megnézni mégis ezt a preparátumot? – kérdezte.</p>
+<p>– Minek? – kérdezte Fridolin szórakozottan.</p>
+<p>– Nos, csak a lelkiismereted megnyugtatására – válaszolta Adler
+doktor, mintha erővel dokumentálni akarta volna, hogy Fridolin
+látogatásának mégis csak orvosi és tudományos célja van.</p>
+<p>– Kiismered magad benne? – kérdezte, miközben Fridolin
+belenézett a mikroszkópba. – Ez ugyanis még elég újszerű színezési
+módszer.</p>
+<p>Fridolin bólintott, anélkül, hogy szemét levette volna az
+üvegről.</p>
+<p>– Csaknem ideális – jegyezte meg –, mondhatom, valóban tökéletes
+színkép.</p>
+<p>És kérdezősködött az új technikai eljárás különböző
+részleteiről.</p>
+<p>Adler doktor megadta a kívánt felvilágosításokat <span class=
+"pagenum"><a name="Page_131" id="Page_131">-131-</a></span> és
+Fridolin kijelentette, hogy ennek az új módszernek előreláthatólag
+jó hasznát fogja venni közeljövőre tervbe vett munkájánál.
+Engedélyt kért rá, hogy holnap vagy holnapután megint eljöhessen
+további felvilágosításokért.</p>
+<p>– Mindig szívesen állok rendelkezésedre – mondta Adler doktor,
+aztán kikísérte Fridolint a visszhangos kőfolyosón át a kapuhoz,
+amelyet saját kulcsával nyitott ki, mert időközben már
+becsukták.</p>
+<p>– Te még maradsz? – kérdezte Fridolin.</p>
+<p>– Természetesen – válaszolta Adler doktor –, hiszen ezek a
+legtermékenyebb órák – úgy éjféltől hajnalig. Akkor legalább nem
+nagyon zavarják az embert.</p>
+<p>– Na, nem mondhatnám – mondta Fridolin kissé bűnbánó
+mosollyal.</p>
+<p>Adler doktor megnyugtatólag átkarolta Fridolint, aztán némi
+tartózkodással megkérdezte:</p>
+<p>– Tehát – ő volt az?</p>
+<p>Fridolin egy pillanatig habozott, majd szótlanul igent intett a
+fejével; szinte nem is tudta, hogy bólintása könnyen felületes
+hazugság is lehetett. Mert lehet, hogy az az asszony, aki itt benn
+fekszik a hullakamrában, ugyanaz, akit huszonnégy órával ezelőtt
+Nachtigall vad játékának hangjai mellett mezítelenül zárt karjaiba,
+de épúgy lehetett ez a halott valaki más, valami ismeretlen,
+teljesen idegen nő, akit soha <span class="pagenum"><a name=
+"Page_132" id="Page_132">-132-</a></span> nem látott ezelőtt; csak
+azt tudta: ha életben van is még az az asszony, akit keresett, aki
+után vágyakozott, akit egy óráig talán szeretett is, – aki itt
+feküdt a boltíves csarnokban, a gázlámpák pislákoló fényében, mint
+árny az árnyak között, sötéten, céltalanul és kiterítve –, neki nem
+jelentett, nem jelenthetett többé mást, mint az elmult éjszaka
+enyészetnek induló, sápadt hulláját. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_133" id="Page_133">-133-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>7.</h2>
+</div>
+<p>Hazafelé sietett a sötét és kihalt uccákon keresztül és néhány
+perc mulva, miután rendelőjében levetkőzött – épúgy, mint
+huszonnégy órával ezelőtt –, amilyen halkan csak tudott, beosont a
+közös hálószobába.</p>
+<p>Hallotta Albertina egyenletes, nyugodt lélekzetvételét és látta
+fejének körvonalait a puha párnán. A gyöngédségnek, sőt az
+alázatnak olyan erős érzése töltötte el a lelkét, amilyenre
+gondolni sem mert volna. Elhatározta, hogy minél előbb, talán már
+reggel, elmeséli neki az elmult éjszaka történetét, de úgy, mintha
+minden, amit átélt, csak álom lett volna – és aztán, ha az asszony
+már átérezte és fölfogta kalandjainak egész jelentéktelenségét,
+csak akkor fogja bevallani neki, hogy mindez valóság volt. Valóság?
+– tünődött magában –, és ebben a pillanatban Albertina arcához
+közel, a másik párnán, az ő saját párnáján megpillantott valami
+sötét, körülhatárolt dolgot, amely mintha egy emberi arc árnyéka
+lett volna. Egy pillanatra <span class="pagenum"><a name="Page_134"
+id="Page_134">-134-</a></span> megállott a szívverése, de a
+következő másodpercben már rájött, mi az; odakapott a párnához és
+kezébe vette az álarcot, amelyet az előző éjjel viselt és amely ma
+reggel, amikor a holmit összecsomagolta, figyelmét elkerülve
+kicsúszhatott a csomagból és a szobalány, vagy maga Albertina
+megtalálhatta. Így azután nem is volt kétsége afelől, hogy
+Albertina e lelet alapján már sok mindent sejthetett, sőt
+valószínűleg sokkal többet és sokkal rosszabbat, mint ami valójában
+történt. Az a mód azonban, ahogy ezt értésére adta, az az ötlete,
+hogy a fekete álarcot maga mellé tette a párnára, mintha az a férje
+rejtélyessé vált arcát jelentené; ez a tréfás, szinte kötekedő mód,
+amelyben egyúttal szelíd figyelmeztetés és megbocsátásra kész
+hajlandóság is rejlett, azt a biztos reményt keltette Fridolinban,
+hogy az asszony – talán a saját álmára visszaemlékezve – nem fogja
+nagyon a szívére venni, bármi is történt. Fridolint azonban most
+már végleg elhagyta az ereje, az álarc kicsúszott a kezéből és a
+földre hullott, ő pedig váratlanul hangosan és kínlódva
+felzokogott, aztán lerogyott az ágy mellé és halkan belesírt a
+párnába.</p>
+<p>Néhány perc telt el így; aztán érezte, hogy egy puha kéz
+símogatja a haját. Ekkor fölemelte a fejét és lelke legmélyéből
+mondta:</p>
+<p>– Mindent el fogok neked mondani.</p>
+<p>Albertina előbb gyöngéd tiltakozást intett; de Fridolin megfogta
+a kezét, ott tartotta a magáéban, aztán <span class=
+"pagenum"><a name="Page_135" id="Page_135">-135-</a></span> kérdő
+és egyben könyörgő pillantást vetett rá; Albertina erre bólintott,
+ő pedig elkezdte a vallomást.</p>
+<p>A reggeli szürkület már keresztülderengett a lefüggönyözött
+ablakon, mire Fridolin elbeszélése végére ért. Albertina egyetlen
+egyszer sem szakította félbe holmi kíváncsiskodó vagy türelmetlen
+kérdéssel. Úgy is érezte, hogy a férfi semmit sem hallgat el
+előtte. Nyugodtan feküdt, karjait a nyaka alá kulcsolva, és sokáig
+nem szólalt meg még azután, hogy Fridolin elhallgatott. Végre is a
+férfi, amint ott feküdt mellette, föléje hajolt, nézte a
+mozdulatlan arcát és nagy kék szemeit, amelyekben már a hajnal
+fénye csillogott, és félő reménykedéssel megkérdezte:</p>
+<p>– Mit tegyünk most, Albertina?</p>
+<p>Az asszony rámosolygott és csak rövid hallgatás után
+felelte:</p>
+<p>– Azt hiszem, legyünk hálásak a sorsnak, hogy épen kerültünk ki
+minden kalandból, – abból is, ami valóban megtörtént, abból is,
+amit csak álmodtunk.</p>
+<p>– Biztos vagy ebben? – kérdezte a férfi.</p>
+<p>– Olyan biztos, amilyen biztosan hiszem, hogy egy éjszaka, sőt
+egy egész emberélet valamennyi eseménye együtt sem jelenti a
+teljes, igazi, benső valóságot.</p>
+<p>– És egyetlen álom sem pusztán csak álom – sóhajtotta a
+férfi.</p>
+<p>Albertina mind a két kezével megfogta a férje fejét és gyöngéden
+odavonta a keblére. <span class="pagenum"><a name="Page_136" id=
+"Page_136">-136-</a></span></p>
+<p>– Most azonban – mondta –, nagyon hosszú időre –
+felébredtünk.</p>
+<p>– Örökre – akarta mondani a férfi, de mielőtt még a szót
+kimondhatta volna, Albertina lezárta ujjával az ajkát és szinte
+magában suttogva ezt mondta:</p>
+<p>– Sohase kísértsük a jövőt.</p>
+<p>Így feküdtek mind a ketten, szótlanul, félálomban, de álmok
+nélkül, nagyon-nagyon közel egymáshoz, amíg – mint minden reggel –
+hét órakor kopogtattak az ajtón, az ucca megszokott zaja behatolt a
+szobába, diadalmas napsugár tört be a függönyrésen, derűs
+gyermekkacaj csendült föl mellettük – és újra kezdődött az
+élet.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_137" id=
+"Page_137">-137-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A REGÉNY MESTEREI</h2>
+</div>
+<p class="i0">sorozatnak az a célja, hogy egyrészt szórakoztassa az
+életharcban elfáradt, üdülést kereső olvasót, másrészt megteremtse
+a hidat közte és a legujabb európai szellemi áramlatok között.</p>
+<p>A klasszikus, régi irodalom utvesztőjében rábizhatjuk magunkat
+az irodalomtörténet vezetésére. Az élő irodalom örökkön változó uj
+utakat, uj igazságokat kereső tömegében csak egy ilyen, válogatott
+könyvsorozat segitségével találhatja meg az olvasó a maradandó
+értéket.</p>
+<p>Kevés kora van a világtörténelemnek, amelynek irodalmi termése
+dusabb volna, mint a XX. századé. Technikai és lelki átalakulások
+problémái nyugtalanitanak minden embert és utmutatást, segitséget
+csakis az igazán jó könyvek nyujtanak.</p>
+<p>A <i>Regény Mesterei</i> sorozat a jó könyvek ilyen elitcsapata.
+Kitünő tartalommal, tetszetős egyenruhában a kultura harcosainak
+legderekabb katonáit mutatja be az olvasónak. A sorozat kötetei kb.
+100.000 példányban forognak közkézen és minden olvasó számára
+hozzáférhetővé teszik a mai világirodalom legbecsesebb
+alkotásait.</p>
+<p class="center"><b>PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.</b></p>
+<p class="center">Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon
+134–99.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_138" id=
+"Page_138">-138-</a></span></p>
+<p class="center"><b>KELLERMANN<br />
+SCHELLENBERG TESTVÉREK</b></p>
+<p class="center">Fordította: <i>Peterdi István</i>.</p>
+<p class="center">A szines boritéklapot <i>Fiora Margit</i>
+rajzolta.</p>
+<p class="center"><b>Ára füzve K 50.000<br />
+egész vászonkötésben K 75.000</b></p>
+<p>A mai zilált életben minden ember más létformák után vágyakozik.
+Kellermann regénye testet ad e titkos sóvárgásnak, mert a két
+ellentétes jellemü Schellenberg-fiu történetében két különböző
+sorsot él át az olvasó. Schellenberg Vencel sorsa azokat fogja
+érdekelni, akik nagyvilági élet után vágyakoznak és érzéki
+örömökben keresik az orvosságot az élet céltalanságának az érzése
+ellen. Az álmaik müvészi kiélését kereső olvasók másik tipusa a
+másik fiu, Schellenberg Mihály. Benne találják meg a magas célokra
+törő, ernyedetlenül dolgozó idealistát és utópistát. Aki
+finomlelkü, graciózus, egyszerü, igaz, szerető nőről álmodik, az
+kövesse a regényben Florián Zsenni életét. Aki pedig ékszertestü,
+sátán-tüzü, démoni nőre vágyakozik, olyanra, aki mohó, életsóvár,
+érzéki, de hideg, kegyetlen, férfipusztitó is: itt találkozik vele
+Raucheisen Eszter alakjában.</p>
+<p class="center"><b>PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.</b></p>
+<p class="center">Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon
+134–99.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_139" id=
+"Page_139">-139-</a></span></p>
+<p class="center"><b>WASSERMANN<br />
+LAUDIN ÉS CSALÁDJA</b></p>
+<p class="center">Fordította: <i>Peterdi István</i>.</p>
+<p class="center">A szines boritéklapot <i>Fiora Margit</i>
+rajzolta.</p>
+<p class="center"><b>Ára füzve K 50.000<br />
+egész vászonkötésben K 75.000</b></p>
+<p>Laudin válóperekkel foglalkozó zseniális ügyvéd, akinek
+tapasztalatai feltárják a modern házasság rettenetes titkos sebeit.
+Ezernyi érdekfeszitő példán mutatja be, hogy a mai házasélet milyen
+tarthatatlan és mennyi szörnyü szenvedéssel jár. Kegyetlen hüséggel
+festi le a nagyvárosi férj és a nagyvárosi feleség összes tipusait.
+De a regény befejezése sejteti, miként lehetne a házasság
+megkövesedett intézményének boldogságot és üdvösséget hozó uj
+tartalmat adni.</p>
+<p>A nagy ügyvéd maga is kisértésbe esik és egy szinésznőnek, egy
+romlott, de hallatlanul izgató modern szirénnek a hálójába kerül.
+De Laudin felesége olyan asszony, aki ösztönös lelki nemességétől
+vezettetve meg tudja menteni a férjét magának és önmagának.</p>
+<p>Wassermannt, ezt a mély problémákkal foglalkozó, elit-lelkekhez
+beszélő finom német irót eddig még nem ismerték nálunk érdemeihez
+képest eléggé és büszkék vagyunk rá, hogy Wassermannt közelebb
+hoztuk a magyar közönséghez.</p>
+<p class="center"><b>PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.</b></p>
+<p class="center">Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon
+134–99.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_140" id=
+"Page_140">-140-</a></span></p>
+<p class="center"><b>H. G. WELLS<br />
+TONO BUNGAY</b></p>
+<p class="center">Forditotta: <i>Rényi Arthur</i>.</p>
+<p class="center">A szines boritéklapot <i>Fiora Margit</i>
+rajzolta.</p>
+<p class="center"><b>Ára füzve K 85.000<br />
+egész vászonkötésben K 107.500</b></p>
+<p>Méltóbb névvel alig indulhatott volna meg hóditó utjára a
+<i>Regény Mesterei</i>, mint H. G. Wells nevével, aki müveiben az
+igazi nagy iró minden kvalitásait egyesiti, teremtő fantáziát, mély
+filozófiát, csalhatatlan megfigyelőképességet, meleg kedélyt és
+igaz emberszeretetet. Azon kevesek közé tartozik, akik már
+életükben halhatatlanná váltak. Sok-sok millió tagból álló lelkes
+olvasó-serege körében minden müve közt talán a Tono-Bungay a
+legkedveltebb. Sokan meghatottsággal, szeretettel, rajongással
+olvassák és kezükbe veszik ujra meg ujra.</p>
+<p>Egy hirtelen meggazdagodott és ép olyan gyorsan tönkrement
+kalandor története. Széditő reklámmal elhiteti, hogy a Tono-Bungay
+nevü értéktelen kotyvalék erőt és egészséget ad. Óriási vagyont
+szerez vele, gyárak, trösztök, paloták ura lesz, mig végre a
+hazugságra alapitott humbugpirámis összedül, mint egy
+kártyavár.</p>
+<p>A társadalom keresztmetszete ez a könyv és az egész kommerciális
+civilizáció fényképe. Igazi mestermü, páratlan korrajz, mély
+homoru, derüs olvasmány.</p>
+<p class="center"><b>PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.</b></p>
+<p class="center">Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon
+134–99.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_141" id=
+"Page_141">-141-</a></span></p>
+<p class="center"><b>H. G. WELLS<br />
+AZ ISTENEK ELEDELE</b></p>
+<p class="center">Forditotta: <i>Rényi Arthur</i>.</p>
+<p class="center">A szines boritéklapot <i>Fiora Margit</i>
+rajzolta.</p>
+<p class="center"><b>Ára füzve K 50.000<br />
+egész vászonkötésben K 72.500</b></p>
+<p>H. G. Wells széles irodalmi munkásságának két szárnya van.
+Vannak meleg szerelmi és társadalmi regényei, mint a Tono-Bungay és
+vannak fantasztikus regényei, amelyeknek eredetisége és ötletessége
+bámulatos. Egy ilyen Wells-regényt mutatunk be a Regény Mesterei
+ezen kötetében.</p>
+<p>Két tudós feltalál egy szert, amely az élőlények növekedését
+megsokszorozza. Tizenkétméteres emberek keletkeznek és ennek az uj,
+óriási fajnak a terjedése konfliktusokat idéz fel. Az eddigi kis
+emberek rossz szemmel nézik az óriások térfoglalását. Az óriások
+kis csapata megerősitett várban védekezik a kis emberek tulereje
+ellen. Az istenek eledelének első harcosai közül sokan elesnek az
+ádáz küzdelemben, de a nagyság végső győzelmét semmi sem
+akadályozhatja meg, mert a növekedés és a fejlődés az élet
+törvénye.</p>
+<p>Wells mesteri kézzel rajzolja az elképzelt lehetőségek
+következményeit. A regény lebilincselő, müvészi részletei közül
+kiemelkedik az első óriás emberpár szerelmének poétikus
+elbeszélése.</p>
+<p class="center"><b>PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.</b></p>
+<p class="center">Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon
+134–99.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_142" id=
+"Page_142">-142-</a></span></p>
+<p class="center"><b>H. G. WELLS<br />
+ANNA VERONIKA</b></p>
+<p class="center">Forditotta: <i>Esty Jánosné</i>.</p>
+<p class="center">A szines boritéklapot <i>Fiora Margit</i>
+rajzolta.</p>
+<p class="center"><b>Ára füzve K 60.000<br />
+egész vászonkötésben K 85.000</b></p>
+<p>Az öntudatra ébredt, dolgozni akaró nő szabadságharca ez a
+könyv. Anna Veronika szárnyaló fantáziáját, boldogság utáni vágyát
+elnyeléssel fenyegeti a kispolgári társadalom maradisága. Keserü
+csalódásokon, keserves munkán, börtönön keresztül vezet a
+megismerés utja. De a lány végül is eléri célját, a szenvedések
+tüzében megtisztult, lehiggadt igazi asszonyi boldogságot. A maradi
+angol középosztály megbolygatott darázsfészek módjára zudul a
+kristályos levegőjü, uj hegycsucsokat kereső szökevénye után.
+Szörnyüködő rokonok, álszenteskedő ismerősök, hideg, számitó
+férfiak próbálják visszarántani a mozdulatlanságba. A leány
+menekülése közben megtalálja az igazi férfi karját és az átsegiti,
+kimenti őt szorongatott helyzetéből. Laboratóriumi munkák leirása,
+a suffragette-mozgalom története és még sok más érdekes
+mozgalmasság hü képe szinesiti a mindvégig lélekzetfojtón izgalmas
+regény menetét.</p>
+<p class="center"><b>PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.</b></p>
+<p class="center">Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon
+134–99.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_143" id=
+"Page_143">-143-</a></span></p>
+<p class="center"><b>MAURIAC<br />
+A SZERELEM SIVATAGJA</b></p>
+<p class="center">Forditotta: <i>Kosztolányi Dezső</i>.</p>
+<p class="center">A szines boritéklapot <i>Fiora Margit</i>
+rajzolta.</p>
+<p class="center"><b>Ára füzve K 37.500<br />
+egész vászonkötésben K 60.000</b></p>
+<p>Apa és fiu ugyanazt a nőt szeretik és e boldogtalan szerelemben
+feltárul két nemzedék küzködő élete, amint egymással párhuzamosan
+keresik hitetlen és reménytelen korunkból a kivezető utat.</p>
+<p>Mauriac egy züllöttségében is nemes női lelket fest meg, amely
+önfeláldozásban és lemondásban keresi az igazságot. Cross Mária igy
+hozza össze az apát és a fiut örökkévaló szerelemben, csodálatos
+háromságban.</p>
+<p>Mauriac vonzódik a misztikumhoz, itt is a hit szines fényei és
+sejtelmes félhomálya kisért. Lélektani regény, de száraz dogmák
+nélkül való. Inkább a lélek regénye, amelynek utolsó szava: a
+szeretet.</p>
+<p>A magyar forditáson meglátszik a rokonlelkü irótársnak,
+Kosztolányi Dezsőnek odaadó elmélyedése és páratlan
+stilusérzéke.</p>
+<p>A regény megnyerte a Francia Akadémia 1926. évi nagydiját.</p>
+<p class="center"><b>PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.</b></p>
+<p class="center">Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon
+134–99.</p>
+<hr class="chap" />
+<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77256 ***</div>
+</body>
+</html>
author	www-data <www-data@mail.pglaf.org>	2025-11-16 15:20:59 -0800
committer	www-data <www-data@mail.pglaf.org>	2025-11-16 15:20:59 -0800
commit	51150fd527b2cc2dd1140662cfe88e0054c92488 (patch)
tree	96eb3008e16405b0559e746e6b5dc0efd4ba2c46 /77256-h