diff options
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 3 | ||||
| -rw-r--r-- | 77256-0.txt | 3314 | ||||
| -rw-r--r-- | 77256-h/77256-h.htm | 3234 | ||||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 |
5 files changed, 6564 insertions, 0 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..6833f05 --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,3 @@ +* text=auto +*.txt text +*.md text diff --git a/77256-0.txt b/77256-0.txt new file mode 100644 index 0000000..c688b13 --- /dev/null +++ b/77256-0.txt @@ -0,0 +1,3314 @@ +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77256 *** + +A REGÉNY MESTEREI + +SCHNITZLER ARTUR + +ÁLMOK ÉJSZAKÁJA + +FORDITOTTA + +GAÁL ANDOR + +_BUDAPEST, 1926_ + +_PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA_ + +A művészi borítékrajz + +_Fiora Margit_ munkája. + +Globus, Budapest. + + + + +1. + +– Huszonnégy fekete rabszolga evezett a díszbeöltözött gályán, amely +Amgiad herceget vitte a kalifa palotája felé. A herceg azonban +bíborpalástjába burkolózva egyedül pihent a födélzeten a mély-kék, +csillagos égbolt alatt és pillantása… + +Eddig olvasta fenhangon a kislány; most hirtelen lecsukódtak a +szempillái. A szülők mosolyogva pillantottak egymásra, Fridolin lehajolt +hozzá, megcsókolta a szöszke haját és becsukta a könyvet, amely a még +megterített asztalon feküdt. A kislány úgy nézett körül, mint akit +valamin tettenértek. + +– Kilenc óra – mondta az apja –, itt az ideje, hogy aludni menj. + +És most, hogy Albertina is lehajolt a gyermekhez, a szülők keze +összetalálkozott az imádott homlokon és a pillantásuk összeakadt egy +gyöngéd mosolyban, mely most már nem egyedül a gyermeknek szólt. A +kisasszony bejött és figyelmeztette a kicsikét, hogy köszönjön el +szüleitől; a kislány engedelmesen fölkelt a helyéről, apjának, anyjának +csókra nyujtotta ajkát és nyugodtan kiment a szobából a kisasszony után. +Fridolin és Albertina azonban most, hogy egyedül maradtak a függőlámpa +vörhenyes fényében, egyszerre sürgősnek érezték, hogy a tegnapi +álarcosbál eseményeit újra letárgyalják, ott, ahol még vacsora előtt +abbahagyták. + +Ez volt az első báljuk ebben az évben és éppen a farsang végén szánták +el magukat arra, hogy elmennek. Fridolint, alig hogy belépett a terembe, +két vörös dominó üdvözölte, mint valami türelmetlenül várt barátot. +Kilétükkel nem volt tisztában, pedig a vörös dominók feltűnően jól +ismerték diákságának és a kórházban töltött szolgálati idejének +legkülönfélébb történeteit. Meleg barátsággal meginvitálták egy +páholyba, ahol azzal az ígérettel hagyták magára, hogy nemsokára álarc +nélkül térnek vissza, de olyan sokáig maradtak el, hogy Fridolin +türelmetlen lett és jobbnak látta lemenni a földszintre, ahol azt +remélte, hogy ismét fölfedezheti a két titokzatos jelenséget. + +De bármilyen figyelemmel kutatott is, nem tudott többé reájuk bukkanni; +helyettük azonban váratlanul egy más nő akaszkodott a karjára: a +felesége, aki éppen az imént vált el egy ismeretlen férfitől, akinek +fájdalmas, kiélt lénye és külföldi, valószínűleg lengyeles hangsúlya +eleinte lekötötte, egészen addig, amíg egyszerre egy váratlanul +odavetett és alantasan szemtelen szóval nem sértette meg és nem +riasztotta el. Így aztán a férfi meg a nő – alapjában boldogan, hogy +megszabadultak a kiábrándítóan banális álarcosjátéktól, – nemsokára +szerelmesek módjára ültek egymással szemben a többi szerelmespár között +az étteremben, osztriga és pezsgő mellett és mintha most ismerkedtek +volna meg, kellemes szócsatával játszották végig az udvarlás, az +ellentállás, a csábítás és odaadás komédiáját; és egy gyors kocsikázás +után a fehér téli éjszakában, otthon, már régesrég nem érzett szerelmi +mámorban hullottak egymás karjaiba. + +Hamarosan szürke reggelre ébredtek. A férjet már a korai órákban betegei +ágyához szólította hivatása; Albertinát meg a háziasszonyi és anyai +kötelességek nem engedték tovább pihenni. Így teltek el az órák józanul +és előre beosztottan a mindennapi kötelesség és a munka közt; az elmult +éjszaka kezdettől végig csak halványan élt és csak most, amikor +mindkettőjük napi munkája véget ért, a gyermek lefeküdt és semmi +zavarótól nem kellett már tartani, csak ekkor támadtak föl ismét az +álarcosbál árnyalakjai, a szomorú ismeretlen és a vörös dominók és +ezeket a jelentéktelen élményeket egyszerre az elmulasztott lehetőségek +csalóka fénye vette körül varázslatos és fájdalmas erővel. + +Ártatlan és mégis lesben álló kérdések, finom és kettős értelmű válaszok +váltakoztak, de egyiknek sem kerülte el a figyelmét, hogy a másiknál +hiányzik a teljes őszinteség s így aztán mind a ketten jogot éreztek a +szelíd bosszúállásra. Túlságos jelentőségűnek vették azt a varázst, +amelyet ismeretlen báli ismerőseik sugároztak feléjük, gúnyolódtak +azokon a kis féltékenységi tüneteken, amelyeket egyikük vagy másikuk +elárult és amelyeket mindegyikük a maga részéről letagadott. De az +elmult éj jelentéktelen kalandjairól folytatott könnyed beszélgetést +csakhamar fölváltotta egy komolyabb megbeszélés azokról a rejtett és +alig-tudatos megkívánásokról, amelyek a legtisztább, legátlátszóbb +lelket is zavaros és veszélyes örvénylésbe hozhatják és szóba kerültek +azok a titokzatos dimenziók, ahová tulajdonképpen nem is vágyakoztak, de +amelyek felé a Sors megmagyarázhatatlan vihara – ha csak álmukban is – +egyszer mégis elsodorhatta őket. + +Mert bármennyire tökéletesen egymáshoz tartoztak is érzésben és +gondolatban, mégis tudatában voltak annak, hogy tegnap nem elsőízben +érintette meg őket a kaland, a szabadság és a veszély lehellete; +bizonytalanul, önkínzó és tapogatózó kíváncsisággal próbáltak egymás +vallomásában valami nyomra bukkanni és félénken egymáshoz húzódva +kutattak valami közömbös tény, valami jelentéktelen élmény után, amely a +kimondhatatlant kifejezné és amelynek őszinte meggyónása föloldhatta +volna azt a feszültséget és gyanakvást, amely lassanként már +tűrhetetlenné kezdett válni. + +Albertina – talán mert ő volt a türelmetlenebb, a becsületesebb, vagy a +jobb kettőjük között – előbb bátorodott neki az őszinte vallomásnak: +kissé remegő hangon kérdezte meg Fridolintól, hogy emlékszik-e még arra +a fiatalemberre, aki az elmult nyáron a dán tengerparton egyik este két +tiszt társaságában üldögélt a szomszédos asztalnál, aztán a vacsora +alatt egy táviratot kézbesítettek neki, mire gyorsan búcsút vett a +barátaitól. + +Fridolin bólintott. + +– Mi volt vele? – kérdezte. + +– Én már akkor reggel is láttam – felelte Albertina –, amikor sárga +táskájával a kezében éppen fölfelé sietett a hotel lépcsőjén. Csak +futólag nézett végig rajtam, de néhány lépcsőfokkal följebb már +megállott, utánam fordult és a pillantásunk akaratlanul is +összetalálkozott. Nem mosolygott, sőt, inkább úgy tűnt nekem, hogy +elkomolyodott az arca és valószínűleg velem is ugyanez történhetett, +mert sohasem éreztem még olyan megindultságot, mint akkor. Egész nap +álombamerülten heverésztem a strandon. + +– Ha hívna – úgy éreztem, hogy ez mélyen van bennem –, nem tudnék +ellentállni neki. Képesnek éreztem magamat mindenre: úgy hittem, oda +tudnálak dobni téged, a gyereket, a jövőmet, és mégis – meg tudod ezt +érteni? Drágább voltál nekem, mint valaha Még emlékezhetsz rá, éppen +ezen a délután történt, hogy elbeszélgettünk egymással ezerféle +dologról, a kettőnk jövőjéről és a gyerekről, olyan meghitten, mint már +nagyon rég nem. Alkonyatkor az erkélyen üldögéltünk, te meg én és akkor +ő elment előttünk lenn a strandon anélkül, hogy fölpillantott volna és +én boldog voltam, hogy láthattam. De azért megsímogattam a homlokodat és +megcsókoltam a hajadat és ebben az irántad való szerelmemben nagyon sok +volt a fájdalmas részvétből. + +– Este nagyon szép voltam, te magad mondtad nekem és egy fehér rózsát +tűztem az övembe. Talán nem is volt véletlen, hogy az idegen éppen a mi +közelünkben helyezkedett el barátaival. Nem is nézett felém, én azonban +azzal a gondolattal kacérkodtam, hogy fölállok, odamegyek az asztalához +és azt mondom neki: Itt vagyok, te Vágyam, te Szerelmesem, fogadj el +engem! Ebben a pillanatban hozták neki a táviratot, elolvasta, elsápadt, +odasúgott néhány szót a fiatalabbik tisztnek és engem egy talányos +pillantással símogatva végig, kiment a teremből. + +– És? – kérdezte Fridolin szárazon, amikor az asszony elhallgatott. + +– Nincs tovább. Csak annyit tudok, hogy másnap reggel valami bizonytalan +rossz érzéssel ébredtem, Nem tudom, mi aggasztott jobban: az, hogy +elutazik, vagy az, hogy még itt marad; ezt már akkor sem tudtam. De +amikor az ebédnél sem jelent meg, fellélekzettem. Ne kérdezz többet, +Fridolin, a teljes valóságot mondtam el neked. De tudom, hogy azon a +tengerparton te is átéltél valamit… + +Fridolin felkelt a helyéről, néhányszor fel-alá járt a szobában, aztán +így szólt: + +– Igazad van. + +Az ablaknál állott, arcát elfödte a homály. + +– Reggelenként, – kezdte fátyolos, kissé ellenséges hangon – néha nagyon +korán, mielőtt még te fölkeltél volna, szokásom volt kisétálni a part +mentén, a helységből kifelé és akármilyen korán volt is, a nap már +mindég fényesen és izzón tüzött le a tengerre. Itt a strandon kívül, +mint te is tudod, kis falusi házak voltak, mindegyik egy-egy külön kis +világ, egynémelyik körülkerített kerttel, néhányat csak maga az erdő +szegélyezett és a fürdőkunyhókat ezektől a házaktól az országút és egy +partrész választotta el. Az ilyen korai órákban alig találkoztam +emberrel, fürdőzőt pedig egyáltalán sohasem láttam ott. Egyik reggel +azonban egész váratlanul egy nőalakot vettem észre, aki abban a +hiszemben, hogy senki sem látja, az egyik homokba cövekelt fürdőkunyhó +keskeny teraszán egyik lábát gondosan a másik elé helyezve és karjait +hátrafelé a fabódénak támasztva óvatosan lépkedett tova. + +– Egész fiatal, talán tizenöt éves leány volt, kibomlott szőke hajjal, +amely végigfolyt a vállain és egyik oldalán, egészen a gyönge kebléig. A +lány maga elé bámult, aztán lefelé a vízre és a fal mentén lesütött +szemmel lassan kúszott a másik sarok felé és egyszerre csak előttem +állott; kezeivel erősen hátrakapott, mintha biztosabban meg akarna +fogózni, aztán felpillantott és hirtelen meglátott engem. Remegés futott +keresztül a testén, mintha elsüllyedni, vagy menekülni akarna. De +minthogy a keskeny pallón csak egészen lassan mozoghatott, mégis a +megállást választotta, – és most itt állott, előbb ijedt, aztán haragos, +végül zavart arckifejezéssel. + +Egyszerre csak elmosolyodott, csodálatot keltően mosolygott; ez már +üdvözlés volt, sőt talán kacsintás, – de volt abban valami gúny is, +ahogy lábával gyengén paskolta a vizet, amely elválasztott tőle. Aztán a +fiatal, karcsú teste kiegyenesedett, mintha saját szépségében +gyönyörködnék és nyilvánvaló volt, hogy pillantásom tüze, amelyet magán +érzett, büszke és édes izgalomba hozta. Így álltunk egymással szemközt +talán tíz másodpercen keresztül, félig kinyílt ajkakkal és parázsló +szemekkel. Önkénytelenül is kitártam feléje a karomat, az ő +pillantásában pedig odaadás és öröm volt. Egyszerre azonban hevesen +megrázta a fejét és elengedte a falat, majd parancsolóan intett, hogy +távozzam; és amikor nem tudtam magamat azonnal elhatározni, hogy +engedelmeskedjem, olyan kérés, olyan könyörgés villant fel +gyermekszemeiben, hogy nem tehettem egyebet, minthogy elfordultam. +Amilyen gyorsan csak lehetett, folytattam tovább az utamat; egyetlen +egyszer sem fordultam vissza feléje, tulajdonképpen nem is tapintatból, +vagy engedelmességből, vagy éppen lovagiasságból, hanem azért, mert a +legutolsó pillantása alatt olyan, minden élménynél magasabbrendű +megindulást éreztem, hogy közel voltam az ájuláshoz. + +Ezzel elhallgatott. + +– És aztán, – kérdezte Albertina maga elé meredve és minden hangsúly +nélkül – gyakran jártál még később is azon a bizonyos úton? + +– Amit most elmeséltem neked, – felelte Fridolin – véletlenül a dániai +tartózkodásunk legutolsó napján történt. Én sem tudom, hogy más +körülmények közt mi történt volna. Te se kérdezz többet, Albertina. + +Még mindig ott állott az ablaknál, mozdulatlanul. Albertina felkelt a +helyéről, odament hozzá; szeme mély és könnyes volt, homlokán könnyű +ránc futott végig. + +– Ezentúl mindjárt el fogjuk mondani egymásnak ezeket a dolgokat, – +mondotta. + +A férfi némán bólintott. + +– Ígérd meg ezt nekem! + +Erre magához vonta. – Hát nem tudod? – kérdezte, de a hangja még mindig +keményen csengett. + +Az asszony megfogta a kezét, megsimogatta és fölnézett rá fátyolos +szemekkel, amelyből a férfi kiolvashatta a gondolatait. Most eszébe +jutottak Fridolin már fiatalkori élményei, amelyek közül jónéhányat +ismert, mert a férfi engedve az ő féltékeny kiváncsiságának, az első +években sok mindent elárult neki, sőt sokszor úgy tünt, hogy olyanokat +is elmondott, amiket jobb lett volna elhallgatnia. Fridolin biztosan +tudta, hogy ebben az órában sok mindenfajta emlék tolakodott fel +szükségszerűen az asszonyban és nem is csodálkozott, amikor a nő, +mintegy álomszerűen, az ő egyik fiatalkori szeretőjének félig +elfelejtett nevét mondta ki. Ez úgy hangzott, mint valami szemrehányás, +sőt mint enyhe fenyegetés. + +Ajkához emelte az asszony kezét. + +– Minden lényben, – hidd el nekem, ha túlságos banálisan hangzik is – +minden lényben, akiről azt hittem, hogy szeretem, mindig csak téged +kerestelek. Ezt sokkal biztosabban tudom, mint ahogy te meg tudod +érteni, Albertina. + +Az asszony zavartan mosolygott. + +– És ha nekem is kedvem támadt volna előbb keresgélni? – kérdezte. + +A tekintete megváltozott, hűvös és áthatolhatatlan lett. A férfi +engedte, hogy a keze kicsússzék az övéből, mintha csak valami hazugságon +vagy áruláson érte volna. Az asszony azonban így szólt: + +– Ó, ha ti tudnátok… – és megint elhallgatott. + +– Ha mi tudnók? Mit akarsz ezzel mondani? + +Albertina furcsa keménységgel a hangjában válaszolt: + +– Körülbelül azt, amire gondolsz, kedvesem. + +– Albertina, hát mégis van valami, amit elhallgattál előttem? + +Az asszony bólintott és különös mosolygással nézett maga elé. + +Fridolinban megmagyarázhatatlan, értelmetlen kételkedés ébredt. + +– Nem értem teljesen – mondta. – Alig voltál tizenhét éves, amikor +eljegyeztük magunkat. + +– Igen, Fridolin, tizenhat multam. És mégis – nyugodtan nézett a szemébe +– nem tőlem függött, hogy még szűzen lettem a feleséged. + +– Albertina! + +És az asszony már mesélte: + +– A wörthi tónál történt, Fridolin, alig valamivel az eljegyzésünk +előtt, hogy egy szép nyári éjszakán egy nagyon csinos fiatalember állott +az ablakom alatt, amely a nagy, messzi rétre nyílt; beszélgettünk és a +beszélgetés közben azt gondoltam; de hallgasd csak, mit gondoltam: +Milyen kedves, elragadó ez a fiatalember, – most csak egy szót kellene +szólnia, de persze azt az igazi szót, hát én kimennék hozzá a rétre és +sétálnék vele, ahová csak akarná, – talán az erdőbe, – vagy még szebb +volna, ha kicsónakáznánk a tavon – és ezen az éjszakán mindent +nekiadnék, amit csak kívánna. Igen, ezt gondoltam magamban. – De az +elragadó fiatalember nem mondta ki azt a szót, csak gyöngéden kezet +csókolt nekem – és másnap reggel megkérdezett, hogy akarok-e a felesége +lenni. És én igent mondtam. + +Fridolin kedvetlenül elengedte a kezét. + +– És ha akkor este – kérdezte –, véletlenül más valaki állott volna az +ablakod alatt és ha annak eszébe jutott volna az az igazi szó, például… +– gondolkozott, hogy milyen nevet mondjon, de az asszony már tiltakozva +nyujtotta feléje a kezét. + +– Más valaki, akárki lett volna is, mondhatott volna, amit akart – nem +használt volna. És ha nem _te_ lettél volna az, aki az ablak előtt +állott – mosolyogva nézett föl rá –, talán az a nyári este sem lett +volna olyan gyönyörű. + +A férfi gúnyosan elfintorította a száját. + +– Ebben a pillanatban ezt mondod, ebben a pillanatban talán így is +hiszed. De… + +Kopogtattak. A szobaleány jött be és jelentette, hogy itt van a +házfelügyelőné a Schreyvogelgasseből, hogy elhívja a doktor urat az +udvari tanácsoshoz, aki megint rosszul van. Fridolin kiment az +előszobába, megtudta a küldönctől, hogy a tanácsosnak ismét szív-rohama +van és nagyon rosszul érzi magát. Megígérte, hogy azonnal odamegy. + +– Elmégy? – kérdezte Albertina, miközben a férfi gyorsan készülődött, +olyan bosszús hangon, mintha Fridolin szántszándékkal fájdalmat akarna +okozni neki. + +Fridolin csaknem csodálkozva válaszolt: + +– De hiszen el kell mennem! + +Az asszony alig hallhatóan fölsóhajtott. + +– Valószínűleg nem lesz semmi baj – mondta Fridolin –, három centigram +morfium eddig még mindig segített ezeken a rohamokon. + +A szobaleány behozta a bundáját; Fridolin, mintha az előbbi órák +beszélgetése teljesen kitörlődött volna az emlékezetéből, homlokon és +szájon csókolta Albertinát, aztán elsietett. + + + + +2. + +Az uccán ki kellett gombolnia a bundáját. Hirtelen enyhébbre fordult az +idő, csaknem teljesen elolvadt a hó a gyalogjáró mentén és a levegőben +már a közelgő tavasz lehellete érzett. Fridolin józsefvárosi lakásától, +amely a Városi Kórház közelében volt, alig negyedórányira esett a +Schreyvogelgasse és így Fridolin nemsokára már felfelé haladt az öreg +ház rosszul kivilágított, kanyargó lépcsőjén a második emeletre és +becsöngetett; de mielőtt még a régimódi csengő megszólalt volna, +észrevette, hogy az ajtó csak kilincsre van betéve, tehát belépett a +sötét előszobán keresztül a lakásba és azonnal látta, hogy már későn +érkezett. A zöldernyős petróleumlámpa, amely az alacsony mennyezetről +függött, bágyadt fénnyel vonta be az ágytakarót, amely alatt egy sovány +test feküdt elnyúlva, mozdulatlanul. A halott arca árnyékban volt, de +Fridolin oly jól ismerte már, hogy szinte tökéletes pontossággal +felismerte keskeny, ráncos, magashomlokú arcát a rövid, fehér +körszakállal és a feltünően csúnya, fehér szőrrel benőtt füleket. +Marianne, a tanácsos leánya, tunyán lecsüggő karokkal, mintegy halálos +fáradtsággal ült az ágy végében. Érzett rajta a régi bútorok, +orvosságok, petróleum és konyha szaga, összekeverődve a kölnivíz és +rózsaszappan illatával és Fridolin valahogy nagyon intenzíven érezte azt +az édeskésen fanyar szagot, amely kiáradt ebből a halvány leányból, aki +fiatal volt még, de lassanként elvirágzott a hónapokon és éveken át +tartó nehéz házimunkában, a megerőltető betegápolásban és az éjszakai +virrasztásban. + +Amikor az orvos belépett, a lány feléje fordította a tekintetét, de a +szűkös világításnál nem lehetett látni, hogy elpirult-e, mint rendesen, +ha a férfi megjelent. Fel akart emelkedni a helyéről, de Fridolin egy +kézmozdulattal megakadályozta, és így csak nagy, zavaros szemeivel +küldött neki üdvözletet. A férfi odalépett az ágy fejéhez, gépiesen +megérintette a halott homlokát, és a nyitott ujjú hálóingből az +ágytakaróra kilógó kezeit, aztán könnyű sajnálkozást jelzett a vállával, +bundája zsebébe dugta a kezét, és körüljártatta a szobában pillantását, +amely végül is Marianne-on pihent meg. A lány haja dús és szőke volt, de +száraz, a nyaka jó formájú és karcsú, de kissé ráncos és sárgás +árnyalatú, az ajka pedig keskeny, mintha sok ki nem mondott szó zárult +volna mögéje. + +– Nos, kedves kisasszony – mondta az orvos suttogva és csaknem zavartan +–, a dolog bizonyára nem érte önt egészen készületlenül. + +A lány feléje nyujtotta a kezét. Részvétteljesen fogta meg, +kötelességszerűen érdeklődött az utolsó és halálos roham lefolyásáról; a +lány szakszerűen és röviden számolt be, aztán a legutóbbi néhány, +aránylag jó napról beszélt, ami alatt Fridolin nem látta a beteget. +Fridolin odatolt egy széket, leült Marianne-nal szemben és vígasztalásul +arról beszélt, hogy az utolsó órákban valószínűleg már nem is +szenvedett, majd arról érdeklődött, nem kellene-e a rokonokat +értesíteni? Ó, igen, a házfelügyelőné már elment a bácsiért, és Roediger +doktor is bizonyára mingyárt itt lesz, „a vőlegényem“, tette hozzá a +lány és Fridolin homlokára bámult, ahelyett, hogy a szemébe nézett +volna. + +Fridolin csak bólintott. Az elmult év alatt kétszer-háromszor +találkozott ebben a házban Roediger doktorral. A túlságosan karcsú, +halvány, rövid szőke szakállú és pápaszemes fiatalember, egyébként a +történelem tanára a bécsi egyetemen, valamennyire megnyerte a tetszését, +anélkül, hogy mélyebb érdeklődést keltett volna benne. Marianne +mindenesetre jobb színben volna – gondolta –, ha a szeretője lenne. Haja +kevésbé volna száraz, ajka viszont pirosabb és teltebb lenne. Vajjon +mennyi idős lehet? töprengett magában. Mikor három vagy négy éve először +hívtak a tanácsoshoz, akkor huszonhárom volt. Akkor még élt az anyja. +Sokkal vidámabb volt, amikor még élt az anyja. Rövid ideig, úgy +emlékszem, énekleckéket is vett. Most hát ehhez a tanárhoz megy +feleségül. Vajjon miért teszi? Egész biztos, hogy nem szerelmes belé, +sok pénze sem lehet a fiúnak. Milyen házasság lesz ez? Nos, amilyen ezer +más házasság. Mi közöm hozzá? Lehet, hogy soha többé még csak nem is +látom, hiszen nincs már semmi keresnivalóm ebben a házban. Ó, hány +embert nem láttam már viszont többé, pedig azok nálánál sokkal közelebb +állottak hozzám. + +Mialatt ezek a gondolatok suhantak keresztül az agyán, Marianne a +halottról kezdett beszélni, valami olyan beható részletezéssel, mintha +az a halála egyszerű tényével hirtelen nevezetes emberré emelkedett +volna. Hát csakugyan nem volt több ötvennégy évesnél? Persze: a sok +gond, csalódás, – az örökké betegeskedő feleség, – és a fia, aki annyi +bánatot okozott neki! Hogyan, hát fivére is van? Hogyne. Hiszen egyszer +már beszélt is róla a doktor úrnak. A fivére most valahol külföldön él, +itt benn, a Marianne szobájában van egy kép, amelyet a fiú tizenötéves +korában festett. Egy tisztet ábrázol, amint leugrat egy dombról. A papa +mindig úgy tett, mintha egyáltalán nem is látná ezt a képet. De azért +nagyon jó a kép. A fiú kedvezőbb körülmények közt többre vihette volna. + +Milyen izgatottan beszél, gondolta Fridolin, és hogy csillog a szeme! +Láz volna? Lehet. Az utóbbi időben soványabb lett. Talán tüdőcsúcshurut… + +Marianne egyre csak beszélt, de neki úgy tünt, hogy a lány nem is tudja +valójában, kihez beszél, vagy mintha csak önmagának mondaná a szavakat. +Igen, tizenkét éve van már távol a fiú a háztól, még csaknem gyermek +volt, amikor hirtelen eltünt. Négy vagy öt éve karácsonykor jött +utoljára hír róla, valami olasz városkából. Különös, hogy a város nevét +már elfelejtette. Így beszélt egy ideig közömbös dolgokról, +fölöslegesen, majdnem összefüggés nélkül, amíg egyszere csak +elhallgatott és kezébe temetett arccal némán üldögélt. Fridolin fáradt +volt és még inkább unatkozott, alig várta, hogy valaki jöjjön már, +valami rokon, vagy a vőlegény. Nyomasztó hallgatás súlyosodott a +szobára. Az volt az érzése, mintha a halott is együtt hallgatna velük, +nem azért, mintha nem tudna megszólalni, pusztán csak rosszindulatból és +kárörömmel. + +És egy pillantást vetve feléje, Fridolin így szólt: + +– Mindenesetre, ahogy most állnak a dolgok, Marianne kisasszony, jó, +hogy nem kell sokáig ebben a lakásban maradnia – a lány kissé fölemelte +a fejét, de nem nézett Fridolinra –, a vőlegénye valószínűleg nemsokára +kap majd professzori katedrát; a bölcsészeti karon ebben a tekintetben +sokkal kedvezőbbek a viszonyok, mint nálunk. – Arra gondolt, hogy +évekkel ezelőtt ő maga is kedvet érzett az egyetemi pályafutáshoz, de a +kényelmesebb életmód iránti hajlandóságból inkább a hivatása praktikus +kihasználása mellett döntött, – és hirtelen úgy érezte, hogy +alacsonyabbrendű valaki a kitünő Roederer doktorral összehasonlítva. + +– Az ősszel elköltözünk – mondta Marianne, anélkül, hogy megmoccant +volna –, a vőlegényem meghívást kapott Göttingába. + +– Ah – mondta rá Fridolin és szeretett volna valami gratulációfélét +mondani, de nem tartotta hozzá alkalmasnak az időt és ezt a környezetet. +Egy pillantást vetett a csukott ablakra és anélkül, hogy előbb engedélyt +kért volna rá, mintegy orvosi jogának gyakorlásával feltárta mindkét +szárnyát és engedte, hogy betóduljon rajtuk a levegő, amely még melegebb +és tavasziasabb lett és úgy tünt, mintha távoli, ébredező erdők enyhe +illatát hozná magával. Amikor megint befelé fordult a szoba felé, magán +érezte Marianne kérdő tekintetét. Közelebb lépett hozzá és megjegyezte: + +– A friss levegő remélhetőleg jót fog tenni önnek. Már csaknem meleg az +idő és tegnap éjszaka… – azt akarta mondani: hóviharban jöttünk haza a +bálból, de gyorsan átfogalmazta a mondatot és így egészítette ki: – +Tegnap este még félméter magasan feküdt a hó az uccákon. + +A lány alig hallgatta, mit beszél. Szemét elfutotta a nedvesség, kövér +könnycseppek futottak végig az arcán és megint beletemette az arcát a +kezeibe. A férfi akaratlanul is megérintette a lány haját és végig +simított a homlokán. Érezte, hogyan kezd remegni a lány teste: előbb +alig hallhatóan sírt magában, aztán egyre hangosabban, míg végre egészen +felszakadt belőle a zokogás. Egyszerre csak lecsúszott a székről, +Fridolin lába elé vetette magát és arcát egészen hozzászorítva, +átkarolta a térdét. Aztán tágranyilt, fájdalmasan vad szemeiből +felnézett rá és forrón suttogta: + +– Nem akarok elmenni innen. Ha sohasem jön is vissza, ha sohasem látom +is többé; csak a közelében akarok élni. + +Fridolin inkább megdöbbent, mintsem csodálkozott: mindig tudta, hogy a +lány szereti őt, vagy legalább azt képzelte, hogy szereti. + +– Na, keljen fel hát, Marianne – mondta halkan, aztán lehajolt hozzá és +gyöngéden felemelte. Természetesen hisztéria is van a dologban, +gondolta. Egy pillantást vetett a halott apára. Vajjon nem hall-e ez +mindent, jutott eszébe. Hátha csak tetszhalott? Hátha minden ember csak +tetszhalott ezekben a kimúlás utáni első órákban? – Karjaiban tartotta +Mariannet, de kissé távol magától és csaknem önkénytelenül megcsókolta a +homlokán, ami még neki magának is kissé nevetségesnek tünt. Homályosan +visszaemlékezett valami regényre, melyet még évekkel ezelőtt olvasott és +amelyben arról volt szó, hogy egy fiút az anyja halotti ágya mellett +elcsábított a barátnője, azaz hogy tulajdonképpen erőszakot követett el +rajta. Ugyanebben a pillanatban, nem tudta, miért, a feleségére kellett +gondolnia. Valami keserűség tolakodott fel benne az asszony ellen, és +tompa nehezteléssel gondolt a dániai úrra, aki sárga kézitáskájával megy +fel a hotel lépcsőjén. Erősebben magához szorította Mariannet, de nem +érezte a legcsekélyebb izgalmat sem; inkább valami könnyű undorodás +támadt benne a fénytelen, száraz haja láttára és a kiszellőzetlen +ruháiba itatódott édeskésen-fanyar illattól. Ekkor megszólalt odakünn a +csengő és úgy érezte magát, mint aki hirtelen megszabadult valamitől; +gyorsan kezet csókolt Mariannenak, mintha hálás volna és ment ajtót +nyitni. Roediger doktor sötétszürke felöltőjében, sárcipőben, esernyővel +a kezében és az alkalomhoz illő komoly arckifejezéssel állott az +ajtóban. A két férfi egy biccentéssel üdvözölte egymást, de valahogy +bizalmasabban, mint ahogy az a tényleges viszonyuknak megfelelt volna. +Aztán mindketten beléptek a szobába, Roediger elfogódott pillantást +vetett a halottra és részvétét fejezte ki Mariannenak; Fridolin bement a +szomszédos szobába, hogy megírja a halálesetről szóló orvosi jelentést, +feljebb csavarta a gázlángot az íróasztal fölött és tekintete a fehér +egyenruhás tiszt képére esett, aki kirántott karddal ugratott le egy +domboldalról valami láthatatlan ellenség felé. A képet keskeny ó-arany +keret vette körül, és nem hatott sokkal jobban, mint egy közönséges +olajnyomat. + +A halotti jelentéssel elkészülve, Fridolin megint visszament a másik +szobába, ahol a jegyespár kézt-kézbe öltve üldögélt az apa ágya mellett. + +Az ajtóban megint megszólalt a csengő, Roediger doktor fölkelt a +helyéről és ment ajtót nyitni; Marianne ezalatt lenézett a földre és +alig hallhatóan ezt mondta: + +– Szeretlek. + +Fridolin válaszképpen, nem minden gyöngédség nélkül kimondta Marianne +nevét. Roediger visszajött egy idősebb házaspár kíséretében. Marianne +bácsija és nénije volt; a körülményeknek megfelelően néhány szót +váltottak, azzal az elfogódottsággal, amelyet egy éppen elhúnyt ember +jelenléte szokott maga körül terjeszteni. A kis szoba hirtelen úgy tünt, +mintha tele volna részvétlátogatókkal; Fridolin úgy érezte, hogy ő most +fölösleges itt, elköszönt. Roediger, miután kikísérte az ajtóig, úgy +vélte, hogy még néhány köszönő szót kell mondania és kifejezte azt a +reményét, hogy mielőbb viszontlátják egymást. + + + + +3. + +Fridolin a kapu előtt állva, felnézett arra az ablakra, amelyet nemrég ő +maga tárt ki; az ablakszárnyak könnyedén rezegtek a kora tavaszi +szélben. Azok az emberek, akik ott fönn maradtak, az élők épúgy, mint a +halott, egyaránt kísértetiesen valószínűtleneknek tüntek fel neki. + +Ő maga úgy nézte magát, mint aki megmenekült; nem annyira valami élmény +elől, mint inkább valami fenyegető varázslat elől, amelynek nem volt +szabad erőt venni rajta. Egyedüli utóhatásként csak az jelentkezett, +hogy különösképpen nem volt kedve hazamenni. Az uccán elolvadt a hó, +jobbra és balra apró, piszkos-fehér hódombocskák meredtek, az uccai +lámpákban pislákolt a gázfény, az egyik közeli templomban tizenegyet +harangoztak. Fridolin elhatározta, hogy mielőtt aludni tér, még eltölt +egy félórát valamelyik kávéházban a lakása közelében és ezért a Városház +parkján keresztül vette útját. Az árnyékba merült padokon itt is, ott is +egymáshoz simuló szerelmespárok ültek, mintha már igazán megérkezett +volna a tavasz és a csalóka-meleg levegő nem lett volna veszélyekkel +terhes. Az egyik padon egész hosszában elnyúlva és kalapját homlokára +húzva, egy meglehetősen züllött külsejű ember feküdt. Mi lenne, ha most +felkölteném, gondolta Fridolin és pénzt adnék neki éjjeli szállásra? +Ugyan, mit segítene ez, töprengett tovább, akkor holnap megint egy +másikról kellene gondoskodnom, mert különben nincs értelme az egésznek, +sőt végül még valami bűnös viszonnyal is meggyanúsíthatnák. És sietni +kezdett, hogy amilyen gyorsan csak lehetséges, meneküljön minden +felelősség és kísértés elől. Miért éppen ezzel törődjek? – gondolta, – +hány ezer ilyen szegény ördög van csak magában Bécsben! Ha az ember +mindegyikkel törődni akarna, – minden ismeretlen ember sorsával! És +eszébe jutott a halott, akitől éppen most jött el, és bizonyos +borzongással, sőt nem egészen utálat nélkül gondolt arra, hogy a barna +flanelltakaró alatt kinyúló sovány testben az örök törvények szerint már +megkezdte munkáját a pusztulás és az enyészet. És örült azon, hogy ő még +él, hogy tőle minden valószínűség szerint még messze vannak mindezek az +utálatos dolgok; igen, örült, hogy még fiatal, hogy vonzó és +szeretetreméltó asszonya van; sőt még egy másik, vagy még több is az övé +lehet, ha éppen kedve tartja. Az ilyesmihez persze több szabad idő +kellene, mint amennyi neki van és erről az jutott az eszébe, hogy holnap +reggel nyolc órakor már az osztályán kell lennie, tizenegytől egyig a +magánbetegeket kell látogatnia, délután háromtól ötig rendelnie kell és +még az esti órákban is meg kell néznie néhány betegét. – Nos, – +remélhetőleg majd nem az éjszaka kellős közepén hívják el, mint ahogy ma +történt. + +Keresztülvágott a Városház téren, amely zavarosan csillámlott, mint +valami barna tó, és betért hazájába, a Józsefvárosba. Messziről tompa, +szabályos lépteket hallott és meglehetős távolban, éppen az egyik +uccasarkon befordulóban, megpillantott egy kis csapat tányérsapkás +diákot, akik, hatan vagy nyolcan, feléje közeledtek. Amikor a +fiatalemberek az egyik uccai lámpa fénykörébe kerültek, a kék +Alemannokra vélt ismerni bennük. Fridolin sohasem tartozott egyik +egyesület kötelékébe sem, de annak idején végigcsinált néhány +kard-menzúrát. Ezzel a diákkori visszaemlékezésével kapcsolatban eszébe +jutottak a vörösdominós nők, akik tegnap este a páholyukba csalták, +aztán faképnél hagyták őt. + +A diákok már egészen közel voltak, hangosan beszéltek és vihogtak; – +vajjon nem ismerte-e egyiket vagy másikat a kórházból? De a bizonytalan +világításnál lehetetlen volt az arcvonásaikat pontosan kivenni. Egészen +a falhoz kellett lapulnia, hogy ne ütközzék össze velük; – már +elébevágtak, csak az egyik nyitott télikabátos, hosszú fickó, akinek +balszemét kötés takarta, maradt vissza valamennyire, láthatólag +szándékosan és oldalt kifeszített könyökével megbökte őt. + +Szó sem lehetett véletlenségről. Mi baja ennek a kölyöknek, gondolta +Fridolin és önkénytelenül megállott; a másik két lépésnyire ugyancsak +megállt és így egy percig elég közelről egymás szemébe meredtek. +Fridolin azonban hirtelen elfordult és továbbment. Elfojtott nevetést +hallott a háta mögött – kedve lett volna megint megfordulni és a diákot +felelősségre vonni, de valami különös szívdobogást érzett – úgy, mint +egyszer tizenkét vagy tizennégy évvel ezelőtt, amikor valaki hevesen +dörömbölt az ajtaján, éppen akkor, amikor az a jókedvű fiatal lány volt +nála, aki szeretett valami távolélő és valószínűleg egyáltalán nem is +létező vőlegényéről mesélni; de ekkor csak a levélhordó volt az, aki +olyan vésztjóslóan dörömbölt. – És azt érezte, hogy most épúgy kalimpál +a szíve, mint akkor. + +Mi ez, kérdezte magától bosszankodva, és most vette észre, hogy kissé +remegnek a térdei. Gyávaság? – Nevetséges, felelte önmagának. Odaálljak +egy részeg diákkal, én, a harmincöt éves ember, gyakorló orvos, nős, egy +gyermek apja! – Kihívás! Tanuk! Párbaj! És a végén az ilyen buta +összeütközés miatt egy vágás a karra? Néhány hétig munkaképtelennek +lenni? – Vagy ha kiütik a szemét? – Sőt, esetleg vérmérgezés? – És nyolc +nap alatt ott van, ahol a Schreyvogelgasse-ban hagyott öreg úr, a barna +flanell ágytakaró alatt! Gyávaság? – Három kard-menzúrát vívott és +egyszer már pisztolypárbaj előtt állott, akkor sem az ő kérésére +intézték el barátságosan az ügyet. Hát a hivatása? Minden oldalról és +minden pillanatban veszély fenyegeti, – erről mindig szeretnek +megfeledkezni. + +Mikor is volt csak, hogy egy difteritiszes gyermek az arcába köhögött? +Három vagy négy napja, nem lehet több. Ez mindenesetre sokkal +meggondolandóbb eset volt, mint holmi vagdalkozás. És már egyáltalán nem +is törődött vele többé. Legfeljebb, ha ezzel a fickóval ismét +találkozik, még mindig tisztázni lehet a dolgot. Semmiesetre sem lehet +kötelessége, hogy éjfélkor, amikor valamelyik betegétől jön, vagy amikor +valamelyik betegéhez siet – hiszen ez is épúgy megtörténhetett volna – +nem, igazán nem lehet kötelessége ilyen otromba diákcsínyekre reagálni. +Ha most pédául az a dániai fiatalember kerülne a szeme elé, akivel +Albertina… de nem, hát mi is jut eszébe? Nos – mégis csak éppen olyan, +mintha a szeretője lett volna. Még rosszabb. Igen, bárcsak a szeme elé +kerülne. Ó, az volna az igazi élvezet, ha valahol egy erdei tisztáson +szemben állhatna vele és a pisztolya csövét nekiirányíthatná a síma, +szőkehajú homlokának. + +Hirtelen észrevette, hogy már túlment a célján és egy szűk uccába +került, ahol csak néhány kopott uccalány kóborolt éjszakai +férfivadászaton. Kísérteties ez, gondolta a férfi. És emlékezetében a +kéksapkás diákok is hirtelen kísértetiesnek tűntek föl, épúgy, mint +Marianne, meg a vőlegénye, a bácsi, a néni, akiket most képzeletében +összefogva sorbaállított az öreg udvari tanácsos halotti ágya mellé. + +Még Albertina is, akit most tisztán látott gondolatban, amint mélyen +alszik, karját a nyaka alá fektetve – még a kislánya is, aki már +összegubózva pihen a kis fehér rézágyacskában; még a pirosarcú nevelőnő +is, bal arcán az anyajeggyel, – mind-mind kísértetieseknek tűntek fel +előtte. És ebben az érzésben, bár kissé megborzongva tőle, volt mégis +valami megnyugtató, mert úgy érezte, hogy ez feloldja őt minden +felelősség, sőt minden emberi kapcsolat alól. + +Az egyik kószáló lány megszólította, hogy menjen vele. Csinos, nagyon +sápadt, kifestett szájú és még egészen fiatal teremtés volt. Hallotta a +háta mögött a lány lépteit, majd nemsokára a hangját is: „Nem gyönnél +velem, szép doktor?“ + +A férfi önkénytelenül hátrafordult. + +– Honnan ismersz engem? – kérdezte. + +– Nem ismerem én – felelte a lány –, de ebben a kerületben mindenki +doktor. + +Gimnazista évei óta nem volt dolga ilyenfajta nővel. Vajjon gyermekkora +tért-e vissza, hogy most vonzotta ez a teremtés? Eszébe jutott egyik +futólagos ismerőse, egy elegáns fiatalember, akiről az a hír járta, hogy +mesébe illő szerencséje van a nőknél és akivel még mint diák egyszer bál +után egy mulatóban üldögélt, aztán, mikor az üzletszerű női vendégek +egyikével eltávozott, Fridolin kérdő pillantására ezt felelte: + +– Még mindig ez a legkényelmesebb; – és nem is a legrosszabbak. + +– Hogy hívnak? – kérdezte Fridolin. + +– Na, hát hogy hívhatnak engem? Természetesen Micinek. + +Már meg is fordította a kulcsot a kapuban, belépett és várt Fridolinra, +hogy kövesse. + +– Siess! – mondta, amikor a férfi tétovázott. Egyszerre csak ott állott +a lány mellett; a kapu becsapódott mögötte; a lány bezárta a kaput, +meggyujtott egy viaszgyertyát és világította az utat a férfi előtt. – +Megőrültem én? – kérdezte Fridolin. + +A szobában petróleumlámpa égett. A lány feljebb csavarta az égő belet: +egész otthonos, csinosan berendezett szoba volt és mindenesetre sokkal +kellemesebb illat terjengett benne, mint például a Marianne lakásában. +Persze – itt nem feküdt semmiféle öreg ember hónapokig betegen… A lány +rámosolygott és tolakodás nélkül közeledett Fridolinhoz, aki azonban +szelíden elhárította. Akkor hellyel kínálta meg a hintaszékben, amelyben +a férfi kényelmesen el is helyezkedett. + +– Bizonyára nagyon kifáradt vagy – mondta a lány. Fridolin bólintott. És +a lány, miközben sietség nélkül vetköződött, ezt mondta: + +– Persze, persze, az ilyen embernek mennyi rengeteg dolga is van egész +nap. Akkor már a magamfajtának mégis csak könnyebb! + +Fridolin észrevette, hogy a lány ajka nincs kifestve, hanem természetes +piros színe van és ezzel kapcsolatban bókot mondott neki. + +– Mi a csodának festeném ki magam? – kérdezte a lány. – Már mit +gondolsz, hány éves vagyok? + +– Húsz? – találgatta Fridolin. + +– Tizenhét – mondta a lány és az ölébe ült. A nyakát átfogta a karjával, +mint egy gyermek. + +Kinek jutna eszébe ezen a világon, gondolta a férfi, hogy én most itt +vagyok ebben a szobában? Hát én magam egy órája, vagy csak tíz perce is +lehetségesnek tartottam volna ezt? És – miért? Miért vagyok itt? A lány +ajkával az övét kereste, Fridolin azonban visszahúzódott tőle; a lány +hosszasan, kissé szomorúan nézett rá, aztán lecsúszott az öléből. A +férfinak csaknem rosszul esett a mozdulat, olyan sok vígasztaló +gyöngédséget érzett az ölelésében. + +A lány kezébe vett egy háziruhát, amely a vetett ágy szélén hevert; +belébujt és karját keresztbefonta a mellén, úgyhogy most az egész +alakját ruha takarta. + +– Így jó lesz? – kérdezte minden gúny nélkül, sőt szinte félénken, +mintha nagyon igyekeznék eltalálni a férfi akaratát. Fridolin alig +tudott felelni. + +– Eltaláltad – mondta végül –, valóban nagyon fáradt vagyok és most +nagyon kellemesnek találom, hogy itt üldögéljek a hintaszékben és +pusztán csak hallgassam, amit beszélsz. Olyan kedves, lágy hangod van. +Beszélj csak, mesélj csak valamit. + +A lány az ágyon ült és megrázta a fejét. + +– Az az egész, hogy félsz – mondta halkan, majd maga elé, alig +hallhatóan: – Kár! + +A bankjegyeket, amelyeket a férfi adni akart neki, olyan +határozottsággal utasította vissza, hogy az nem is erőltethette tovább. +Magára kapott egy vékony kék gyapjúsálat, gyertyát gyujtott és +megvilágította az utat a férfinak; lekísérte és kinyitotta neki a kaput. + +– Ma már itthon maradok – mondta. + +A férfi megfogta a kezét és önkénytelenül kezet csókolt neki. A lány +csodálkozva, szinte ijedten nézett fel rá, aztán zavartan és boldogan +nevetett. + +– Mintha valami kisasszony vónék – mondta. + +A kapu becsapódott mögötte és Fridolin gyors pillantással emlékezetébe +véste a házszámot, hogy másnap bort és édességeket küldhessen a szegény, +kedves kis teremtésnek. + + + + +4. + +Odakünn ezalatt még valamivel melegebbre fordult az idő. A langyos szél +besodorta a szűk uccába a nedves rétek és a távoli hegyek tavaszi +illatát. Hát most hová? – gondolta Fridolin, mintha nem is az lett volna +a legtermészetesebb, hogy végre hazamenjen és lefeküdjön aludni. De nem +tudta erre elhatározni magát Milyen hontalannak, milyen kitaszítottnak +tünt fel önmaga előtt az Alemannokkal való visszataszító találkozása +óta… Vagy Marianne vallomása óta?… Nem, még régebben – az Albertinával +folytatott esti beszélgetés óta egyre jobban eltávolodott eddigi élete +megszokott keretétől valami más, távoli, idegen világ felé. + +Keresztül-kasul kóborolt az éjszakai uccákon, hagyta, hogy a könnyű, +meleg szél símogassa a homlokát, míg végül elhatározott léptekkel, +mintha valami régóta keresett célhoz ért volna, belépett egy másodrendű +kávéházba, amelynek régimódian barátságos, nem túlságosan tágas és +mérsékelten megvilágított helyiségében e kései órán már csak igen +kevesen voltak. + +Az egyik sarokban három úr kártyázott; a pincér, aki addig a játékot +figyelte, lesegítette Fridolinról a bundát, felvette a rendelést és +illusztrált lapokat és néhány esti ujságot tett eléje az asztalra. +Fridolin valami kötelezettségfélét érzett és gyorsan lapozni kezdett az +ujságokban. Itt is, ott is megfogta egy-egy hír a pillantását. +Konstantinápolyban a kisázsiai vasútépítés ügyében konferencia volt, +amelyen Lord _Crawford_ is résztvett. A _Benies és Weingruber_ cég +fizetésképtelenséget jelentett. Ma este hering-falatozás a +Sophie-teremben. Egy fiatal leány, B. Mária, lakik Schönbrunner +Hauptstrasse 28., szublimáttal megmérgezte magát. – Mindezek a tények, a +közömbösek és a szomorúak egyaránt, a maguk száraz hétköznapiságával +valahogy kijózanítóan és megnyugtatóan hatottak Fridolinra. B. Máriát, a +fiatal leányt, sajnálta; szublimát, milyen ostobaság. Ebben a percben, +amikor kényelmesen üldögél a kávéházban, és mialatt Albertina nyaka köré +kulcsolt kezekkel nyugodtan alszik, és miközben az udvari tanácsos már +túljutott minden földi szenvedésen, B. Mária, lakik Schönbrunner +Hauptstrasse 28., irtózatos kínok közt fetreng. + +Felpillantott az ujságból. Ekkor vette észre, hogy az egyik szomszédos +asztaltól egy szempár szegeződik rá. Lehetséges volna? _Nachtigall_ –? +Amaz már megismerte őt, örvendezve nyujtotta feléje mindkét kezét és +odajött Fridolinhoz; magas, meglehetős vállas, csaknem esetlen, de még +fiatal férfi volt, hosszú, kissé göndörfürtű, őszülő szőke hajjal és +szőke, lengyel módra lefelé csüngő bajusszal. Nyitott szürke felöltő +volt rajta, ez alatt kissé pecsétes frakk, gyűrött ingmell három hamis +brilliánsgombbal, harmónikásra izzadt gallér és lobogó fehér +selyemnyakkendő. Szemhéjai vörösek voltak, mint aki sokat éjszakázik, de +a szeme vidáman, kékesen csillogott. + +– Hát te Bécsben vagy, Nachtigall? – kiáltotta Fridolin. + +– Te nem tudod? – mondta Nachtigall lágy, lengyeles kiejtéssel, amelynek +volt egy kis zsidós mellékzamata. – Hogy-hogy, nem tudod? Hiszen éppen +elég híres vagyok. – Hangosan és jóindulatúan felnevetett és leült +Fridolinnal szemközt… + +– Hogyan? – kérdezte Fridolin. – Talán titokban sebésztanár lettél? + +Nachtigall még hangosabban nevetett: + +– Nem hallottál mostan engemet? Éppen most? + +– Hogyan hallhattalak volna? – Ahá, igen! – És Fridolin csak most ébredt +tudatára, hogy miközben belépett, de már előbb is, amikor a kávéházhoz +közeledett, valamilyen pincehelyiségből felcsendülő zongorahangokat +hallott. – Hát te voltál? – kiáltott fel. + +– Ki lett volna más? – nevetett Nachtigall. + +Fridolin bólintott. Természetes, – ez a sajátságos, energikus leütés, +ezek a különös, kissé önkényes, de mégis jóhangzású harmóniák a +balkézzel, ezek mingyárt ismerősnek tüntek előtte. + +– Szóval, egészen erre adtad magadat? – mondta. + +Még emlékezett rá, hogy Nachtigall az orvosi tanulmányokat a hétéves +késedelemmel letett második sikeres élettani szigorlat után teljesen +abbahagyta. De még ezután is elég hosszú ideig forgolódott a kórházban, +boncteremben, laboratóriumokban és előadótermekben, ahol szőke +művészfejével, mindig gyűrött gallérjával, lobogó és egykor fehér +nyakkendőjével, feltünő és jó értelemben népszerű, sőt mondhatni kedvelt +jelenség volt nemcsak a kollégák, hanem egyes professzorok előtt is. +Mint egy lengyel fészekből való zsidó pálinkamérő fia jött annak idején +otthonról Bécsbe, hogy az orvosi tudományt elsajátítsa. A szűkös szülői +támogatás kezdettől fogva alig jöhetett számításba, de nemsokára +teljesen meg is szünt, ami nem gátolta őt abban, hogy továbbra is el ne +járjon a Riedhofba ahhoz a medikus törzsasztalhoz, amelyhez Fridolin is +hozzátartozott. + +A számla kiegyenlítését bizonyos időponttól kezdve mindig egy-egy jómódú +kolléga vállalta magára. Néhanapján ruhákat is ajándékoztak neki, amit ő +épolyan szívesen és minden hamis büszkeség nélkül fogadott. + +Már otthon, a kisvárosban is megtanulta a zongorajáték alapelemeit egy +odavetődött zongoristától és Bécsben, mint medikus, egyszersmind a +konzervatóriumba is járt, ahol állítólag sokat ígérő +zongoristatehetségnek tartották. De itt sem bizonyult elég komolynak és +szorgalmasnak ahhoz, hogy rendszeresen tovább képezze magát és nemsokára +már ott tartott, hogy megelégedett az ismerősök körében aratott zenei +sikerekkel, vagy helyesebben azzal az élvezettel, amelyet +zongorajátékával nekik szerzett. Egyideig egy külvárosi tánciskolában +működött, mint zongorakísérő. Egyetemi kollégái és törzsasztaltársai +megpróbálkoztak vele, hogy hasonló minőségben bejuttassák jobb +családokhoz, de ilyen alkalmakkor mindig csak azt játszotta, amihez +éppen kedve volt és csak addig játszott, amíg neki jólesett, ezenfelül a +fiatal hölgyekkel olyan társalgásba elegyedett, amely éppenséggel nem +volt ártatlannak nevezhető és mindezek betetőzéséül többet ivott, mint +amennyit elbírt. + +Egyszer egy bankigazgató házában kellett a tánczenét szolgáltatnia. Már +éjfél előtt zavarba hozta az előtte ellibbenő fiatal lányokat +bizalmaskodó és kétértelmű megjegyzéseivel, a hozzájuk tartozó férfiak +között pedig megbotránkozást keltett; erre az jutott eszébe, hogy +belekezdett egy durva kánkánba és öblös basszushangján kétértelmű kuplét +énekelt melléje. A bankigazgató hevesen tiltakozott. Nachtigall, mint +aki boldog vidámsággal van tele, felkelt a helyéről, átölelte a +direktort, aki fölháborodva prüszkölt és noha maga is zsidó volt, +meglehetős paraszti gorombaságot vágott a zongorista szeme közé, amit +Nachtigall haladéktalanul egy hatalmas pofonnal egyenlített ki, – ami +azután nyilvánvalóan végét jelentette annak, hogy a város „jobb +családjainál“ valaha is karriert csinálhasson. Bizalmas körben általában +tisztességesebben tudott viselkedni, bár néha ilyen alkalommal is +előfordult, hogy reggel felé erőszakkal kellett eltávolítani őt a +helyiségből. Másnap reggel azonban az összes érdekeltek elfelejtették +vagy megbocsátották ezeket az incidenseket. + +Kollégái már régen befejezték tanulmányaikat, amikor ő egy szép napon +búcsúvétel nélkül eltünt a városból. Néhány hónapon keresztül még jöttek +tőle üdvözletek levelezőlapon különböző orosz és lengyel városokból, sőt +Fridolin, akit Nachtigall mindig különösképpen szívébe zárt, egy ízben +nemcsak üdvözletet, hanem minden további magyarázat nélkül pénztkérő +levelet kapott, mintegy emlékeztetőül arra, hogy Nachtigall a világon +van. Fridolin azonnal elküldte a kért szerény összeget, anélkül, hogy +valaha is köszönetet vagy bárminő más életjelt kapott volna +Nachtigalltól. + +Ebben a percben azonban, éjfél után háromnegyed egykor, nyolc év +elmultával, Nachtigall ragaszkodott hozzá, hogy haladéktalanul jóvátegye +ezt a mulasztását és az utolsó fillérig kifizette a tartozását egy +meglehetősen kopott tárcából, amely egyébként tűrhetően duzzadt volt, +úgy, hogy Fridolin a kiegyenlítést jó lelkiismerettel elfogadhatta… + +– Szóval jól megy a sorod – mondta mosolyogva, szinte a maga +megnyugtatására. + +– Nem panaszkodhatom – válaszolta Nachtigall. Majd Fridolin vállára téve +a kezét, megkérdezte: De most mondd el, hogy kerülsz ide éjnek idején? + +Fridolin azzal magyarázta jelenlétét ebben a késői órában, hogy egy +éjszakai beteglátogatás után még erős vágyat érzett, hogy egy csésze +kávét megigyék; de anélkül, hogy tudta volna, miért teszi: elhallgatta, +hogy páciensét már nem találta életben. Aztán egészen általánosságban +beszélt poliklinikai tevékenységéről és megunt prakszisáról és +megemlítette, hogy megnősült, boldog férj és egy hatéves kis leány apja. + +Ezután Nachtigall mesélt az életéről. Fridolin helyesen sejtette, éveken +keresztül mint zongorista tengődött minden lehetséges lengyel, román, +szerb és bulgár városban és városkában; Lembergben felesége van négy +gyermekkel – és hangosan nevetett, mintha az valami rendkívül mulatságos +dolog volna, hogy valakinek négy gyermeke legyen, mégpedig valamennyi +Lembergben és valamennyi ugyanattól az asszonytól. Mult ősz óta megint +Bécsben él. A varieté, amelynél szerződésben volt, rövidesen tönkrement; +most a legkülönfélébb helyeken játszik, ahol éppen alkalma van, sokszor +kettőben, háromban is ugyanegy éjszaka, így például itt lenn is, a +pincében, nem valami előkelő lokál, mondta, tulajdonképpen valami +kuglizóféle és ami a közönséget illeti, hát… + +– No de ha valakinek négy gyermekről, meg egy asszonyról kell +gondoskodni Lembergben, és megint nevetett, de most már nem olyan +vidáman, mint az előbb. „Néha privát munka is akad“ tette hozzá gyorsan. +És amikor egy emlékeztető mosolygást vett észre Fridolin arcán, +hozzáfűzte: „nem bankigazgatóknál és más eféléknél, nem, hanem +mindenfajta nagyobb, nyilvános és titkos társaságoknál“. + +– Titkos társaságoknál? + +Nachtigall bárgyú ravaszkodással révedt maga elé: – Most mingyárt +elvisznek egy helyre. + +– Hogyan, hát ma még játszol? + +– Igen. Ott tudniillik csak kettőkor kezdődik a muri. + +– Ez valami nagyon előkelő dolog lehet, – vélte Fridolin. + +– Igen is, nem is, – nevetett Nachtigall, de hirtelen megint +elkomolyodott. + +– Igen is, nem is? – ismételte Fridolin kíváncsian. + +Nachtigall az asztalon keresztül odahajolt hozzá. + +– Ma egy privát házban játszom, de hogy kinél, azt nem tudom. + +– Ma játszol ott talán először? – kérdezte Fridolin, egyre növekvő +érdeklődéssel. + +– Nem, már harmadszor. De ma bizonyosan megint egy másik házban lesz. + +– Ezt nem értem. + +– Én sem, – nevetett Nachtigall. – Jobban teszed, ha nem kérdezel +semmit. + +– Hm, – mondta Fridolin. + +– Ó, tévedsz. Nem az, amire te gondolsz. Én már sok mindenféle dolgot +láttam, nem is hinnéd, hogy kisebb városkákban, különösen Romániában, mi +mindent él meg az ember. De ilyesmit… – Kissé félretolta a sárga +ablakfüggönyt, kinézett a uccára és mintegy önmagához beszélve, így +szólt: – Még nincs itt – aztán magyarázkodón fordult Fridolinhoz: – +tudniillik a kocsi. Mindig egy kocsi jön értem, mégpedig mindig egy +másik. + +– Egész kíváncsivá teszel, Nachtigall, – mondta Fridolin hűvösen. + +– Figyelj ide, – mondta Nachtigall némi vonakodás után. – Ha van valaki +a világon, akinek kívánnám, – de hogyan is lehetne? – majd hirtelen így +szólt: – Van merszed? + +– Különös kérdés, – mondta Fridolin egy sértődött diák hangján. + +– Nem úgy értem. + +– Hát hogy érted tulajdonképpen? Minek kell különös mersz erre az +alkalomra? Hát mi történhetik velem? – Fridolin röviden és megvetően +felnevetett. + +– Nekem nem történhetik semmi bajom, legföljebb az, hogy ma utoljára… de +hát ez enélkül is meglehet. + +Elhallgatott és a függöny résén keresztül megint kifelé tekintett. + +– Nos? + +– Mi az? – kérdezte Nachtigall, mintha álmából riadt volna fel. + +– Meséld hát tovább. Ha már egyszer belekezdtél… Titkos alakulat? Zárt +társaság? Meghívott vendégek? + +– Nem tudom. Legutóbb harminc ember volt ott, első ízben csak tizenhat. + +– Valami bál volt? + +– Természetes, hogy bál. – Most úgy látszott, mintha megbánta volna, +hogy egyáltalán beszélni kezdett. + +– És te szolgáltatod a zenét hozzá? + +– Mi az, hogy hozzá? Azt sem tudom, mihez. Csakugyan, nem is tudom. Csak +játszom, csak játszom, bekötött szemmel. + +– Nachtigall, Nachtigall, miket mesélsz te itt össze-vissza! + +Nachtigall halkan felsóhajt. + +– Sajnos, nem tökéletesen bekötött szemmel. Nem kötik be annyira, hogy +semmit sem láthatnék. A szememet borító selyemkendőn keresztül ugyanis +látom a tükörben… – és megint hallgatott. + +– Egyszóval, – mondta Fridolin türelmetlenül és megvetően, miközben +különös izgalmat érzett, – meztelen nőszemélyek. + +– Ne mondj ilyet, hogy nőszemélyek, Fridolin, válaszolta Nachtigall +szinte sértődötten, ilyen nőket még soha életedben nem láttál. + +Fridolin cinikusan köhécselt. + +– És mennyi a beléptidíj? – kérdezte fölényesen. + +– Jegyre gondolsz, vagy ilyesfélére? Ugyan, mi jut eszedbe! + +– Hát hogy lehet mégis bejutni? – kérdezte Fridolin bosszankodva és +idegesen dobolt az asztallapon. + +– Tudnod kell a jelszót, az pedig minden alkalommal más és más. + +– És mi a mai jelszó? + +– Még nem tudom. Csak a kocsistól fogom megtudni. + +– Vigyél magaddal, Nachtigall! + +– Lehetetlenség. Nagyon is veszélyes volna. + +– Egy perccel ezelőtt még neked magadnak is az volt a szándékod… hogy +„kívánod nekem“. Nos, valahogy csak meg lehet csinálni. + +Nachtigall figyelmesen végigmérte. + +– Így, ahogy most vagy, semmiesetre sem jöhetsz. Mindenki álarcban van, +férfiak is, nők is. Van neked álarcod, vagy más ilyesféle? +Lehetetlenség. Talán egy más alkalommal. Majd kigondolok valamit. + +Felfigyelt, megint kipillantott a függönyrésen az uccára és fellélegezve +mondta: + +– Itt a kocsi. Agyő. + +Fridolin erősen megfogta a karját. + +– Így nem szabadulsz meg tőlem. Elviszel magaddal. + +– De kollégám… + +– Bízd rám a többit. Tudom, hogy „a dolog veszélyes“ – de talán éppen ez +csábít. + +– De mondtam már neked – jelmez és álarc nélkül… + +– Van még jelmezkölcsönző a világon. + +– Egy órakor éjjel? + +– Hallgass ide, Nachtigall. A Wickenburgstrasse sarkán van egy ilyen +intézet. Naponta néhányszor látom a cégtábláját, mikor arra járok. És +gyorsan, egyre növekvő izgatottsággal folytatta. Te maradj itt még egy +negyedóráig, én azalatt szerencsét próbálok. A jelmezkölcsönző +tulajdonosa valószinüleg ott lakik a házban. Ha nem – lemondok az egész +dologról. Döntse el a sors. Ugyanabban a házban van egy kávéház is, azt +hiszem Vindobona kávéháznak hívják. Mondd a kocsisnak, hogy valamit a +kávéházban felejtettél, menj be, én az ajtó közelében várok rád, te +gyorsan megmondod a jelszót és megint beszállsz a kocsiba; én, ha +sikerült jelmezt szereznem, beszállok egy másik kocsiba és utánad +hajtatok, a többi aztán majd magától kialakul. A te kockázatodat, +Nachtigall, becsületszavamra, minden körülmények között viselem. + +Nachtigall néhányszor megpróbálta, hogy félbeszakítsa Fridolint, de +sikertelenül. Fridolin pénzt dobott az asztalra a pincérnek bőséges +borravaló kíséretében, amit stílszerűnek talált ezen a különös éjszakán +és elsietett. Künn az uccán egy csukott kocsi állott, a bakon talpig +feketében, magas cilinderrel mozdulatlanul trónolt a kocsis – mint egy +halottaskocsi, gondolta Fridolin. Néhány pillanat alatt, futólépésben, +elérte a keresett sarokházat, becsöngetett, megkérdezte a házfelügyelőt, +hogy Gibiser jelmezkölcsönző itt lakik-e a házban, és közben – magának +sem bevallottan – az ellenkezőjét remélte. De Gibiser tényleg ott lakott +az emeleten, a kölcsönzőintézet alatt és úgy látszott, a házmester nem +is csodálkozik különösképpen a késői látogatáson, sőt miután Fridolin +tekintélyes borravalója megoldotta a nyelvét, megjegyezte, hogy most, +farsang idején, elég gyakran megtörténik, hogy ilyen későn éjjel jönnek +emberek jelmezt kölcsönvenni. Lentről világított neki gyertyájával +egészen addig, amíg Fridolin az első emeleten becsengetett. Gibiser úr, +mintha csak az ajtó mögött várakozott volna, maga bocsátotta be: sovány, +csupaszképű, kopasz ember volt; régimódi, virággal kihímzett hálóköntöst +és bojtos török fezt viselt, amelyben olyan volt, mint a színházban a +komikus apa. Fridolin előadta a kívánságát és hangsulyozta, hogy az ár +nem számít nála, amire Gibiser úr csaknem megvetően jegyezte meg: „Csak +annyit kérek, amennyi jár nekem, és nem többet.“ + +Egy csigalépcsőn keresztül fölvezette Fridolint a raktárba. Mindenütt +érezni lehetett a selyem, bársony, parfüm, por és száraz virág illatát; +a homály köröskörül ezüstös vörösben fénylett; és hirtelen egy csomó kis +lámpa világa csillant fel a nyitott szekrények szűk és hosszú folyosója +között, amelyet a mélyben elnyelt a sötétség. Jobb- és balkéz felé +mindenféle fajta jelmez függött; az egyik oldalon lovagok, apródok, +parasztok, vadászok, tudósok, napkeleti királyok és bolondok sorakoztak; +a másik oldalon udvari dámák, nemesi kisasszonyok, parasztasszonyok, +szobalányok, éjkirálynők. A jelmezek fölött függtek a megfelelő kalapok +is és Fridolinnak az az érzése támadt, mintha akasztott emberek között +sétálna, akik éppen táncra akarják kérni egymást. Gibiser mögötte +lépkedett. – Van valami különleges óhaja, uram? XIV. Lajos? Direktoire? +Ónémet? + +– Egy barna barátcsuhára volna szükségem, meg egy fekete álarcra, más +semmire. + +Ebben a pillanatban a folyosó végéről üvegcsörömpölés hallatszott. +Fridolin ijedten nézett a jelmezkölcsönző arcába, mint aki azonnali +felvilágosítást vár. Gibiser azonban maga is dermedten állott előtte és +valami eldugott villanycsavar után tapogatott – a következő pillanatban +vakitó világosság öntötte el a folyosót, amelynek végén egy tányérokkal, +üvegekkel és poharakkal megterített kis asztalka vált láthatóvá. A jobb- +és baloldali székről egy-egy vörös talárba burkolózott inkvizitor +emelkedett föl, de ugyanabban a pillanatban egy csinos, ragyogó +leányalak eltűnt valahová. Gibiser sietve odarohant, átnyúlt az asztalon +és egy fehér paróka maradt a kezében, míg ugyanekkor az asztal alól egy +bájos, egészen fiatal lány bújt elő, csaknem gyermek még, +Pierette-kosztümben, fehér selyemharisnyával; és végigfutott a folyosón +egészen Fridolinig, aki kénytelen-kelletlen karjaiba zárta. Gibiser az +asztalra dobta a fehér parókát és jobbról és balról talárjuknál fogva +megragadta az inkvizitorokat. Ugyanekkor odakiáltott Fridolinhoz: – +Fogja meg erősen a lányt, uram! – A kicsike hozzásímult Fridolinhoz, +mintha védelmet várna tőle. Kicsiny, sovány, kipuderezett arcán kis +szépségtapaszok feketéllettek, gyönge kis kebléből rózsa és puder illata +szállott; szemeiből csillogott a jókedv és huncutság. + +– Uraim! – kiáltotta Gibiser, – önök itt maradnak addig, amíg át nem +adom önöket a rendőrségnek. + +– Mi jut eszébe? – mondták amazok felháborodva és egyértelműen: – Mi +mind a ketten a kisasszony meghívására jöttünk. + +Gibiser erre mindkettőjüket elengedte és Fridolin hallotta, amint ezt +mondja nekik: – Erről majd bővebb felvilágosítást kell adniok. Vagy +talán nem látták azonnal, hogy őrülttel van dolguk? – és Fridolin felé +fordul: – Bocsásson meg, uram, ezért az incidensért. + +– Ó, nem tesz semmit, – mondta Fridolin. Legszívesebben ott maradt +volna, vagy mindjárt magával vitte volna a kicsikét; bárhová és bármi +történt volna is azután. A lány mintegy megigézve, csábítóan és +gyermekesen nézett fel rá. Az inkvizitorok izgatottan tanácskoztak +egymással a folyosó végében, Gibiser pedig ezzel a szakszerű kérdéssel +fordult Fridolinhoz: – Ön ugyebár egy csuhát óhajt, uram, egy +zarándokkalapot és egy álarcot? + +– Dehogy – szólt közbe a Pierette fellángoló szemekkel, – +hermelinpalástot adj ennek az úrnak és vörös selyem zekét. + +– Itt maradj mellettem – szólt rá Gibiser és rámutatott egy barna +csuhára, amely egy landsknecht és egy velencei szenátor között lógott. – +Ez a nagyság megfelel önnek, itt van a hozzávaló kalap, vigye gyorsan. + +Az inkvizitorok újra életjelt adtak magukról. + +– Azonnal bocsásson ki bennünket, Chibiser úr. – Fridolin +elcsodálkozott, hogy franciásan mondták ki Gibiser nevét. + +– Szó sem lehet róla, – válaszolt fölényesen a jelmezkölcsönző, – +egyelőre lesznek szívesek megvárni, amíg visszatérek. + +Fridolin közben belebújt a csuhába, csomóra kötötte a lelógó övet, +Gibiser egy keskeny létrán állva lenyújtotta neki a fekete, +széleskarimájú zarándokkalapot, ezt Fridolin rögtön a fejébe nyomta. + +De minden mozdulata olyan volt, mintha kényszer hatása alatt +cselekednék, mert egyre erősebbé vált benne az az érzés, hogy +ottmaradjon és Pierettet megvédje a fenyegető veszedelemtől. Az +álarcnak, amelyet Gibiser most a kezébe nyomott és amelyet ő azonnal fel +is próbált, valami idegenszerű, kissé kellemetlen parfümszaga volt. + +– Te majd előttem mégy – parancsolta Gibiser a kicsikének és a lépcsőre +mutatott. Pierette megfordult, hátrapillantott a folyosó végére és félig +fájdalmasan, félig vidáman búcsút intett a kezével. Fridolin követte a +pillantását; az inkvizitorok már eltűntek, helyettük két karcsú +fiatalember állott ott frakkban és fehér nyakkendővel, de mind a kettő +arcát még elfödte a vörös álarc. Pierette lefelé libegett a csigalépcsőn +és a menetet Fridolin zárta be. Lenn az előszobában Gibiser kinyitott +egy ajtót, amely a belső szobába vezetett és ráförmedt Pierettére: – +Most azonnal lefekszel, elvetemült teremtés, aztán majd beszélgetünk, ha +odafönn az urakkal leszámoltam! + +A lány ott állott az ajtóban, fehéren és törékenyen, egy pillantást +vetve Fridolinra és szomorúan megrázta a fejét. Fridolin jobbkéz felé a +nagy fali tükörben megpillantott egy sovány zarándokot, aki nem volt +más, mint ő maga és elcsodálkozott rajta, bár tudta, milyen egyszerű +eszközökkel történt az egész változás. + +Pierette eltünt, az öreg jelmezkölcsönző betette mögötte az ajtót. Aztán +kinyitotta a lakás ajtaját és kitessékelte Fridolint a lépcsőházba. + +– Bocsásson meg – mondta Fridolin –, de szeretném a tartozásomat ki… + +– Csak hagyja, uram, fizetni csak akkor kell, ha visszahozta a holmit; +én megbízom önben. + +De Fridolin csak nem tágított a helyéről. + +– Ígérje meg, hogy nem fogja bántani ezt a szegény gyermeket! + +– Mi köze önnek ahhoz, tisztelt uram? + +– Hallottam, amikor a kicsikéről az előbb azt mondotta, hogy őrült, – +most pedig elvetemült teremtésnek nevezte. Mindenesetre feltünő ez az +ellentmondás, ezt nem tagadhatja. + +– Nos, uram – válaszolta Gibiser színpadias hangon –, hát vajjon az +őrült nem elvetemült-e isten előtt? + +Fridolin undorral megrázkódott. + +– Akárhogy is áll az ügy – mondta végül –, jól meg kell fontolnia. Én +orvos vagyok. Holnap majd még beszélünk a dologról. + +Gibiser hangtalanul és gúnyosan nevetett. A lépcsőházban világosság +gyúlt ki, az ajtó becsukódott Gibiser és Fridolin között és odabenn +gyorsan rázárták a reteszt. Fridolin, miközben lefelé ment a lépcsőn, +levetette a kalapot, a csuhát és az álarcot, az egészet a hóna alá +gyűrte, a házmester kaput nyitott; az uccán szemközt ott állott a +halottaskocsi, bakján a mozdulatlan kocsissal. Nachtigall éppen el akart +távozni a kávéházból és láthatólag nem túlságos kellemesen érintette, +hogy Fridolin pontosan megjelent. + +– Hát csakugyan szereztél magadnak egy jelmezt? + +– Amint látod. És a jelszó? + +– Mégis ragaszkodol hozzá? + +– Föltétlenül. + +– Nos – a jelszó: _Dánia_. + +– Megőrültél, Nachtigall? + +– Miért őrültem volna meg? + +– Semmi, semmi. Az idén véletlenül a dán tengerparton nyaraltam. Nos +hát, szállj be a kocsiba, de ne mingyárt, hogy legyen időm ott szemben +egy kocsit szerezni. + +Nachtigall bólintott és kényelmesen rágyujtott egy cigarettára. Fridolin +ezalatt sietve átment az ucca túlsó oldalára, kiválasztott egy +kétlovast, és mintha valami tréfáról volna szó, könnyed hangon odaszólt +a kocsisnak, hogy kövesse csak mindenütt a gyászkocsit, amely éppen +akkor indult el előttük. + +Végigmentek az Alserstrassen, aztán egy vasúti viadukt alatt áthaladva +kijutottak a külvárosba és tovább hajtottak rosszul világított, kihalt +mellékuccákon keresztül. Fridolin arra az eshetőségre gondolt, hogy +kocsisa elveszítheti az elől haladó kocsi nyomát; de valahányszor csak +kidugta fejét a nyitott ablakon át a természetellenesen meleg levegőbe, +kis távolságban mindig megpillantotta maga előtt a másik kocsit, +amelynek kocsisa magas fekete cilinderével rendületlenül ült a bakon. +Rosszul is végződhetik a dolog, gondolta Fridolin. És közben még egyre +érezte azt a rózsa- és parfőmillatot, amely Pierette kebléből szállt föl +hozzá. Micsoda különös regénybe keveredtem én itt? – kérdezte magától. +Nem kellett volna, sőt talán nem is lett volna szabad elmennem onnan. De +hol is vagyok tulajdonképpen? + +Szerény villák között enyhe emelkedéssel vezetett az út. Fridolin úgy +gondolta, hogy itt már kiismeri magát; évekkel ezelőtt, séták alkalmával +már járt erre: minden valószínűség szerint a Galitzin-hegy volt, amelyre +most felkapaszkodtak. Balkéz felé, a mélységben megpillantotta a ködben +úszó és ezernyi fénytől csillogó várost. Hátulról kerékzörejt hallott és +erre kinézett az ablakon hátrafelé. Két kocsi jött mögötte, ami kedvére +való volt, mert így ő sem tűnhetett föl gyanúsnak az elől hajtó kocsis +előtt. + +A kocsi erős rándulással hirtelen befordult egy másik útra és most +rácsok és falak közt hajtottak lefelé, mintha csak valami szakadékba +gurultak volna. Fridolinnak eszébe villant, hogy legfőbb ideje volna +kimaszkirozni magát. Levetette a bundáját és belebujt a csuhába, +ugyanazzal a mozdulattal, amivel a kórházi osztályán reggelenként bele +szokott bujni a fehér vászonköpenye ujjaiba; és mint valami megváltó +gondolat, úgy jutott eszébe, hogy ha minden jól megy, már néhány óra +mulva ismét ott lesz, mint minden reggel, betegeinek ágya mellett – ő, a +segítő kezű orvos. + +A kocsi megállott. Mi lenne, gondolta Fridolin, ha most egyáltalán ki +sem szállnék, hanem rögtön visszafordulnék? De hová? A kis Pierettehez? +Vagy a Buchfeldgasse-i örömlányhoz? Vagy Mariannehoz, a halott +leányához? Vagy haza? És könnyű borzongással állapította meg, hogy +sehová a világon nem vágyódik most kevésbé, mint éppen haza. Vagy talán +csak azért érezte így, mert az az út tünt neki a leghosszabbnak? Nem, +most már nem lehet meghátrálni, gondolta magában. Megyek tovább az +utamon, ha belehalok is. Ezen a fellengző frázison ő maga is +elmosolyodott, de azért nem volt valami túlságosan derült +kedélyállapotban. + +Az egyik kerti kapu tárva-nyitva volt. A halottaskocsi éppen elgördült +onnan még beljebb a mélységbe, vagy a mélységnek látszó ködbe. +Nachtigall tehát már nyilvánvalóan kiszállott. Fridolin gyorsan kiugrott +a kocsiból és meghagyta a kocsisnak, hogy följebb, a kanyarodásnál +várjon rá, amíg visszatér, bármilyen hosszú ideig maradna is távol. És +hogy megnyugtassa, búsásan kifizette előre az egész utat és megígérte, +hogy ugyanennyit kap majd visszafelé is. Közben odaértek azok a kocsik +is, amelyek az övé mögött jöttek. Fridolin még látta, hogy az elsőből +egy lefátyolozott nő szállt ki; de ekkor már belépett a kertbe. + +Magára öltötte az álarcot, végigment egy keskeny úton, egészen az +ajtóig, a két ajtószárny föltárult és Fridolin egyszerre egy szűk, fehér +előcsarnokban találta magát. Harmónium-hangok ömlöttek feléje; jobbról +és balról egy-egy barna livrés lakáj állott, szürke álarccal. + +– A jelszó? – suttogták mind a ketten. + +– Dánia – válaszolta ő. + +Az egyik lakáj elvette a bundáját és eltünt vele egy szomszédos +szobában, a másik föltárt előtte egy ajtót, és Fridolin belépett egy +homályosan megvilágított, csaknem sötét terembe, amelynek falait +köröskörül fekete selyemkárpit födte. Egyházi öltözetű maszkok jártak +itt föl és alá, talán tizenhat-húsz ember, szerzetesek és apácák +vegyesen. A harmónium, amely lágy modulációkkal valami olasz templomi +éneket játszott, mintha a magasból szólt volna. A terem egyik sarkában +egy kisebb csoport állott, három apáca és két szerzetesbarát; ezek, +mintegy szándékosan, hol odapillantottak feléje, hol megint elfordultak. +Fridolin észrevette, hogy ő az egyedüli, akin kalap van, lekapta a +zarándokföveget és igyekezett minél elfogulatlanabbul föl-alá járkálni; +az egyik szerzetes elmenőben súrolta a karját és üdvözletképpen feléje +biccentett, de az álarc mögül egy másodpercig éles, kutató pillantás +fúródott Fridolin szemébe. Idegen aromájú, fülledt illatot érzett +mindenfelé, mint a délszaki kertekben. Megint hozzásúrlódott egy kar. +Ezúttal az apácák egyike volt. Mint a többinek, neki is fekete fátyolba +volt burkolva a homloka, feje és válla; és az álarc fekete +selyemcsipkéje alatt vérvörös száj izzott. Hol vagyok? töprengett +Fridolin. Bolondok, vagy összeesküvők között? Talán valamilyen vallásos +szekta gyűlésére kerültem? Hátha Nachtigallt megbízták, vagy +megfizették, hogy egy mit sem sejtő embert hozzon magával, akiből aztán +majd gúnyt űznek? De holmi álarcos tréfához viszonyítva túlságosan +komoly, túlságosan egyhangú és barátságtalan volt az egész dolog. A +harmónium szólamába most egy női hang vegyült, és valami régi olasz +egyházi ária csendült föl a teremben. Mindenki elhallgatott, és úgy +látszott, hogy feszülten figyelnek, még Fridolint is lenyügözte egy +ideig ez a csodálatosan szárnyaló melódia. Hirtelen egy női hang ezt +súgta a háta mögül: + +– Ne forduljon meg. Még van ideje, hogy eltünjön innen. Maga nem +tartozik közénk. Ha fölfedezik, vége van. + +Fridolin megrázkódott. Egy pillanatig az villant át rajta, hogy +engedelmeskedik a figyelmeztetésnek. De a kíváncsiság, a csábítás és +mindenekfölött a büszkesége erősebb volt, mint a megfontolás. Ha már +ennyire vagyok, gondolta, legyen, aminek lennie kell. És anélkül, hogy +hátrafordult volna, tagadólag intett a fejével. + +És a hang tovább suttogott mögötte: + +– Nagyon sajnálnám magát… + +Most hátrafordult. Megpillantotta a vérvörös szájat, amely a csipkék +közül világított és két homályos szem kapcsolódott az övébe. + +– Maradok – mondta olyan heroikus hangon, amely még magának is idegennek +tűnt és megint elfordult a nőtől. Az ének egyre lenyügözőbb lett, a +harmónium már egész máskép szólt, egyáltalán nem templomi módra, hanem +éppen ellenkezőleg, világiasan, tikkadtan, búgva, mint valami orgona; és +Fridolin, amint körülnézett, észrevette, hogy az apácák valamennyien +eltüntek és már csak a szerzetesek vannak a teremben. Ezalatt az +énekhang is átcsapott egy művészien fokozódó trillával a mély +szomorúságból a vidám ujjongásba, a harmónium helyett világiasan és +kihívóan egy zongora szólalt meg; Fridolin azonnal megismerte Nachtigall +vad, izgató játékát; és az imént még nemesen csengő női hang egy végső +durva és érzéki rikoltásban tört ki, amely szinte keresztülfúródott a +mennyezeten és elszállt a végtelenben. Jobbra is, balra is ajtók +tárultak föl, az egyiken át Fridolin felismerte Nachtigall elmosódott +körvonalait a zongora mellett; a szemközti terem azonban vakító fényben +úszott és ott állottak a nők mozdulatlanul, fejük, homlokuk és nyakuk +fekete fátyolba burkolva, arcukon fekete csipkeálarccal, de ezen kívül +teljesen ruhátlanul. Fridolin szemei szomjasan vándoroltak testről +testre, törékenytől buján virágzóig, – de az, hogy ezek a nők +végeredményben mégis rejtélyek maradtak és hogy a fekete álarcokból +érthetetlen talányként villogtak feléje a nagy szemek: a látás +kimondhatatlan kéjét a megkívánás csaknem elviselhetetlen kínjává +változtatta. De a többiek is ugyanazt érezték, amit ő. Az első +elragadtatott felkiáltások után sóhajtások törtek elő, amelyekben +fájdalom rezgett; valakiből felszakadt egy jajszó; – és hirtelen, mintha +valami kergette volna őket, a homályos teremből valamennyien berohantak +a nőkhöz – de többé már nem barátcsuhában, hanem fehér, sárga, kék, +vörös ünneplő lovagöltözetben –, be a másik terembe, ahol őrjöngő, +majdnem gonosz nevetés fogadta őket. Fridolin volt az egyetlen, aki +barátcsuhában maradt és most már kissé félve behúzódott a legtávolabbi +sarokba, Nachtigall közelébe, aki háttal ült. Fridolin jól láthatta, +hogy Nachtigallnak be van kötve a szeme, de egyszersmind azt is látni +vélte, hogyan fúródik pillantása ezen a kötésen keresztül a szemközti +magas tükörbe, amelyben végignézhette a tarka gavallérok és mezítelen +táncosnők forgását. + +A nők egyike váratlanul Fridolin mellett termett, és halkan – mert senki +sem beszélt itt hangosan, mintha még a hangok is titkolóznának – ezt +suttogta: + +– Miért vagy ilyen egyedül? Miért nem csatlakozol a tánchoz? + +Fridolin jól látta, hogy a másik sarokból két lovag élesen szemmel +tartja őt és úgy gyanította, ezt a fiús és karcsú növésű nőt itt azok +küldték hozzá, hogy kifürkéssze és kísértésbe vigye őt. Ennek ellenére +feléje tárta karjait, hogy magához vonja, amikor egy másik nő hirtelen +elvált táncosától és egyenesen Fridolinhoz futott. A férfi rögtön tudta, +hogy ez a nő ugyanaz, aki az előbb figyelmeztette. Az asszony úgy tett, +mintha csak most látná őt meg, és halkan, de mégis annyira kivehetően, +hogy a másik sarokban meg kellett hallaniok, odasúgta neki: + +– Hát visszajöttél végre? + +Vidáman felnevetett: + +– Minden hiába, megismertelek. + +Majd a fiús nőhöz fordult: + +– Engedd át őt nekem, csak két pillanatra. Akkor aztán megint a tiéd +lehet, ha akarod, egész reggelig. + +És valamivel halkabban ezt suttogta neki: + +– Hiszen ez ő, igen, ő. + +A másik elcsodálkozott: + +– Csakugyan – és odalibegett a sarokba a lovagokhoz. + +– Ne kérdezz most semmit – szólt Fridolinhoz a nő, aki vele maradt –, és +ne csodálkozz semmin. Megpróbáltam tévútra vezetni őket, de előre +megmondom neked, ezt nem lehet sokáig csinálni. Menekülj, mielőtt még +késő. Már pedig minden pillanatban későn lehet. És vigyázz, hogy ne +kövessenek nyomon. Senkinek sem szabad megtudnia, ki vagy. Abban a +pillanatban örökre vége lenne a nyugalmadnak és életed békességének. +Eredj! + +– Viszontláthatlak még téged? + +– Lehetetlen. + +– Akkor maradok. + +Reszketés futott végig a meztelen testen, amely kitárult a férfi előtt, +úgyhogy csaknem eszét vette. + +– A játék nem mehet többe, mint az életembe – mondta a férfi – és azt +pedig megéred nekem ebben a pillanatban. + +Megragadta a nő kezét és magához igyekezett vonni. + +Ő azonban újra, szinte kétségbeesve súgta: + +– Eredj! + +A férfi nevetett és úgy hallotta a saját szavát, mint ahogy álmában +hallja önmagát az ember. + +– Hiszen látom már, hol vagyok. Ti nem csak azért vagytok itt, ti mind, +hogy látástoktól megőrüljön az ember! Te csak tréfálsz velem, hogy +egészen megőrjíts. + +– Késő lesz, menj! + +De nem akart hallgatni reá. + +– Nem volnának itt eldugott kis szobák, ahová elbujhatnának azok a +párok, akik már egymásra találtak? Vagy talán mind, akik itt vannak, +illedelmes kézcsókkal fognak elbúcsúzni egymástól? Nem olyannak +látszanak. + +És rámutatott azokra a párokra, akik a zongora őrjöngő hangjaira +eltáncoltak előttük a ragyogó, tükröző világosságú teremben, izzó fehér +testek, amelyek kék, vörös, sárga selyemhez tapadtak. Azt hitte, hogy +most senki sem törődik már vele és az asszonnyal, aki mellette van; +egészen magukra hagyták őket a csaknem teljesen sötét középső teremben. + +– Hiú reménység – súgta a nő. – Itt nincs semmi olyasféle szoba, +amilyenről ábrándozol. Ez az utolsó pillanat. Menekülj! + +– Gyere velem. + +A nő hevesen és lemondóan megrázta a fejét. + +Fridolin megint fölnevetett, de nem ismert rá a saját nevetésére. + +– Te a bolondját járatod velem. Hát ezek a férfiak és ezek a nők azért +jöttek ide, hogy lángra lobbantsák egymás szenvedélyét és aztán +kielégítetlenül epedjenek el egymásért? Ki tilthatja meg neked, hogy +velem gyere, ha akarsz? + +Az asszony mélyet sóhajtott és lehorgasztotta a fejét. + +– Ó, most már értem – mondta a férfi. – Ez a büntetése annak, aki +hivatlanul belopózik közétek. Nem is találhattatok ki borzalmasabbat. De +engedd el nekem ezt a bűnhödést. Kegyelmezz. Szabj ki rám valami más +megpróbáltatást. Csak ne ezt, hogy nélküled kelljen elmennem innen! + +– Őrült vagy. Én nem mehetek el veled innen – époly kevéssé, mint bárki +mással. És ha valaki megkísérelné, hogy kövessen, eljátszaná az életét, +meg az enyémet is. + +Fridolin valósággal megrészegült; nemcsak a nőtől, az illatos testétől, +a vörösen izzó ajkától, nemcsak ennek a teremnek az atmoszférájától és a +titkoktól, amelyek itt körülvették; – részeg és egyben szomjas is volt +ennek az éjszakának az élményeitől, amelyek közül egyik sem fejeződött +be; részeg volt saját magától, a bátorságától, attól a változástól, +amelyet magában belül érzett. És megragadta a fátyolt, amely a nő fejét +burkolta, mintha le akarná tépni. + +Az asszony elkapta a kezét. + +– Megtörtént egy éjjel, hogy valamelyik férfi tánc közben letépte +egyikünk fátyolát. Erre lerántották róla az álarcot és kikorbácsolták +innen. + +– És a nő…? + +– Talán olvastad annak a szép, fiatal lánynak az esetét… alig néhány +hete történt… aki az esküvője napján megmérgezte magát. + +Fridolin emlékezett a dologra, sőt a lány nevére is. Megmondta a nevet. +Nem az a fejedelmi házból származó leány volt, aki egy olasz herceggel +járt jegyben? + +A nő igent bólintott. + +Egyszerre csak előttük állott egy lovag, a legelőkelőbb külsejű +mindnyájuk között; az egyetlen, akin fehér ruha volt; és rövid, +udvarias, de egyszersmind parancsoló meghajlással táncra kérte az +asszonyt, aki eddig Fridolinnal beszélgetett. Fridolinnak úgy tünt, +mintha a nő egy pillanatig vonakodott volna. De a lovag már átölelte és +eltáncolt vele a többi párhoz, a kivilágított szomszédos terembe. + +Fridolin magára maradt, és ez a hirtelen elhagyatottság úgy érte, mint +valami jeges borzongás. Körülnézett. Úgy látszott, hogy ez az a +pillanat, amikor senki sem törődik vele. Talán ez most az utolsó +lehetőség arra, hogy büntetlenül eltünhessen. Mégis volt valami, ami +szinte lenyügözve ott tartotta a sarokban, ahol – úgy érezte – nem +látják és nem törődnek vele; – volt valami, még pedig az, hogy félt +holmi gyáva és nevetséges visszavonulástól és az, hogy +csillapíthatatlanul és kínlódva vágyódott a csodálatos asszonyi test +után, amelynek illata még ott szállt körülötte; vagy talán az a gondolat +tartotta vissza, hogy mindaz, ami eddig történt, talán csak bátorságának +próbája, amelynek jutalmául az isteni nőt kapja, – maga sem tudta. + +Mindenesetre világosan érezte, hogy ezt a feszültséget nem tudja tovább +elviselni, és hogy ennek az állapotnak minden áron véget kell vetnie. +Akármire határozza is el magát, az életébe csak nem kerülhet! Lehet, +hogy bolondok, vagy kéjencek közé került, de semmiesetre sem gazemberek, +vagy gonosztevők közé. Az az ötlete támadt, hogy odamegy hozzájuk, +önként bevallja, hogy belopózott közéjük és lovagiasan rendelkezésükre +áll. Csak így, csak ezzel a nemes akkorddal szabad végződnie ennek az +éjszakának, ha azt akarja, hogy többet jelentsen, mint kísértetiesen +értelmetlen egymásutánját egy csomó kietlen, zavaros és alantas +kalandnak, amelyek közül még egyiket sem élte ki végig. És fellélegezve +már indulni is készült. + +Ebben a pillanatban valaki ezt suttogta mellette: + +– A jelszót! + +Észrevétlenül egy fekete lovag lépett hozzá és mivel Fridolin nem +válaszolt azonnal, mégegyszer megismételte a kérdést. + +– Dánia – mondta erre Fridolin. + +– Nagyon helyes, uram, ez a bejárat jelszava. De a házi jelszót, ha +szabad kérnem? + +Fridolin nem felelt. + +jelszót? – hangzott az éles kérdés. + +jelszót? – hangzott az éles kérdés. + +Fridolin vállat vont. A másik a szoba közepére lépett, felemelte a +kezét, a zongora elnémult, a tánc abbamaradt. Két másik lovag jött oda +hozzájuk, az egyik sárgában, a másik vörösben. + +– A jelszót, uram! – mondták egyszerre mind a ketten. + +– Elfelejtettem – felelte Fridolin üres mosollyal és egész nyugodtnak +érezte magát. + +– Ez az ön baja – mondta a sárgaruhás úr –, mert az itt tökéletesen +mindegy, hogy ön elfelejtette a jelszót, vagy pedig sohasem tudta. + +Ekkor már valamennyi férfi-álarcos beözönlött, az ajtókat mindkét +oldalon lezárták. Fridolin egyedül állott ott barátcsuhájban a tarka +lovagok tömegében. + +– Le az álarccal! – kiáltották többen egyszerre. Fridolin mintegy +védekezésül előrenyujtotta karjait. Ezerszer rosszabbnak tünt fel előtte +leálcázottnak lenni csupa álarcos között, mint felöltözöttek között +meztelennek. És határozott hangon megszólalt: + +– Ha az urak bármelyike jelenlétem által becsületében sértve érzi magát, +kijelentem, hogy hajlandó vagyok neki a szokásos módon elégtételt adni. +De álarcomat csak abban az esetben teszem le, ha önök, uraim, +valamennyien szintén leteszik. + +– Nem elégtételről van most szó – szólalt meg a vörösbe öltözött lovag, +aki eddig hallgatott –, hanem bűnhődésről. + +– Le az álarccal! – kiáltotta valaki éles, kellemetlen hangon, amely +Fridolint egy tiszt kommandójára emlékeztette. – Majd a szemébe, nem +pedig az álarcába mondjuk önnek, hogy mi vár önre. + +– Nem veszem le – mondta Fridolin még élesebb hangon –, és jaj annak, +aki megpróbál hozzám nyulni. + +Egy kéz hirtelen az arca felé kapott, nyilván azért, hogy letépje róla +az álarcot, amikor hirtelen föltárult az egyik ajtó és ott állott egy +nő, – Fridolinnak nem lehetett kétsége arról, hogy kicsoda – +apácaöltözetben, úgy, amint először látta. Mögötte, a kivilágított +teremben megpillantotta a többi nőt, meztelenül és eltakart arcokkal, +egymáshoz símulva, némán, mint egy megriadt kis csapat. De az ajtó +azonnal ismét bezárult. + +– Engedjétek el – mondta az apáca –, kész vagyok őt kiváltani. + +Rövid és mély hallgatás állott be, mint amikor valami szörnyű dolog +történik; majd a fekete lovag, aki először kérdezte Fridolintól a +jelszót, ezekkel a szavakkal fordult az apácához: + +– Tudod, mit veszel ezzel magadra. + +– Tudom. + +Megkönnyebbülés futott át a termen. + +– Ön szabad – mondta a lovag Fridolinnak –, sértetlenül elhagyhatja a +házat, de őrizkedjék attól, hogy titkainkat tovább is kutassa, aminthogy +ebben reménykedett, amikor belopózott közénk. Ha megkísérli, hogy +valakit nyomunkra vezessen, akár sikerül, akár nem – ön elveszett! + +Fridolin mozdulatlanul állott. + +– Hogyan fog ez a hölgy kiváltani engem? – kérdezte. + +Nem kapott feleletet. Néhányan az ajtóra mutattak, annak jeléül, hogy +azonnal távozzék. + +De Fridolin csak a fejét rázta. + +– Csináljanak velem, uraim, amit akarnak, de azt nem fogom tűrni, hogy +más emberi lény bűnhődjék helyettem. + +– Ennek a nőnek a sorsán ön már úgysem segíthet – mondta a feketeruhás +lovag most már egész szelíden. – Ha itt valaki ígéretet tesz, az nem +hátrálhat meg többé. + +Az apáca, mintegy megerősítésül, lassan bólintott. + +– Menj! – mondta Fridolinnak. + +– Nem – felelte ő még emeltebb hangon. – Az életnek nincs többé értéke +számomra, ha nélküled kell innen elmennem. Nem kérdezem, honnan jöttél, +ki vagy? És önöknek, ismeretlen uraim, mit jelent az, hogy ezt a +farsangi komédiát, még ha komoly véget szántak is neki, végigjátsszák-e, +vagy sem. Akárkik legyenek is önök, uraim, bizonyára van még egy külön +életük is ezen kívül. Én azonban nem játszom semmiféle komédiát, még +ezen a helyen sem, és ha kénytelenségből mostanáig játszanom is kellett, +most abbahagyom. Úgy érzem, hogy sorsom olyan irányba fordult, amelynek +semmi köze többé ehhez az álarcosdihoz, én tehát megmondom a nevemet, +leteszem az álarcot és minden következményt magamra vállalok. + +– Őrizkedj ettől! – kiáltott fel az apáca –, tönkretennéd magadat, +anélkül, hogy engem megmenthetnél! Eredj! + +Azzal a többiekhez fordult: + +– Itt vagyok, csináljatok velem, amit akartok – mindannyian! + +A fekete ruha mintegy varázsérintésre lehullott róla és ott állott +fénylő fehér testével, aztán a fátyol után kapott, amely homlokát, arcát +és nyakát borította, és egy csodálatos, kerek mozdulattal leoldotta. A +fátyol a földre hullott és fekete haja elborította vállait, keblét és +csípőjét, – de még mielőtt Fridolin megpillanthatta volna arcvonásait, +ellenállhatatlan karok ragadták meg és az ajtóhoz tuszkolták; a +következő pillanatban már künn volt az előcsarnokban, az ajtó bezárult +mögötte, egy álarcos lakáj előhozta a bundáját, rásegítette, és a kapu +szinte önmagától kinyílt előtte. Tovább sietett, mintha valami +láthatatlan hatalom űzné, már künn volt az uccán, a fény kialudt +mögötte; körülnézett: némán terpeszkedett a ház lefüggönyözött +ablakaival, amelyekből nem szűrődött ki egyetlen fénycsepp sem. Csak +mindent pontosan meg tudjak jegyezni magamnak, gondolta mindenekelőtt. +Újra meg kell találnom ezt a házat, a többi aztán majd magától kialakul. + +Éjszaka sötétlett körülötte; kis távolságra, ott, ahol a kocsisnak +kellett rá várakoznia, vörhenyes fénnyel pislogott egy uccai lámpa. Az +ucca mélyéből, mintha csak hívta volna, előrobogott a gyászkocsi. Egy +szolga kinyitotta előtte a kocsiajtót. + +– Nekem is van kocsim – mondta Fridolin. De a szolga tagadólag intett a +fejével. – Ha már elment volna, akkor gyalog megyek vissza a városba. + +A szolga olyan parancsoló kézmozdulattal válaszolt, ami kizárt minden +ellenkezést. A kocsis cilindere mint nevetséges hosszú kürtő sötétlett +az éjszakában. A szél erősen fújt és az égen csak úgy repültek az +ibolyakék felhők. Fridolin eddigi tapasztalatai után nem kételkedett +benne, hogy nem tehet mást, minthogy beszáll a kocsiba, amely aztán +abban a pillanatban meg is indult vele. + +Fridolinban égett az elhatározás, hogy amint módjában lesz, minden +veszély ellenére megpróbál világosságot deríteni erre a kalandjára. Az +volt az érzése, hogy egész életének nincs többé a legparányibb értelme +sem, ha nem sikerül ismét megtalálnia ezt a rejtélyes asszonyt, aki most +adja meg az ő megmentése árát. Hogy milyen árat fizet, nem volt nehéz +kitalálni. De mi oka lehetett rá, hogy feláldozza magát? Áldozat? +Egyáltalán kérdés, asszony-e és áldozatot jelent-e számára az a +büntetés, amely rá vár és amelyet magára vett? Ha már ott volt, abban a +társaságban – és valószínűleg nem most volt ott először, olyan +beavatottnak mutatkozott a ceremóniákban – mit számított neki, hogy +valamelyik lovagé, vagy akár mindannyiuké legyen? Egyáltalán, lehetett +ez más, mint örömlány? Lehettek ott a többi nők mások? Nem, +kétségenkívül – örömlányok. Még akkor is, ha ezen a céda életen kívül +még egy másik, úgynevezett polgári életet éltek. + +Mindaz, amit most átélt, valószínüleg valami becstelen tréfa volt, amit +megengedtek maguknak vele szemben. Tréfa, amelyet már jól +előkészítettek, sőt lehet, hogy be is tanultak arra az esetre, ha +egyszer valami hivatlan vendég lopózna be közéjük. És mégis, ha megint +visszagondolt erre a nőre, aki őt kezdettől fogva figyelmeztette, aki +kész volt érte bűnhődni, úgy érezte, hogy volt a hangjában, a +magatartásában, a meztelen teste királynői nemességében valami, ami nem +lehetett hazugság. + +Vagy csak Fridolin váratlan megjelenése hatott csodaként és ez idézte +fel ezt a változást? Azok után, amik ezen az éjszakán történtek vele, +nem tartott lehetetlennek ilyen csodát; de ez a gondolat ment volt +minden buta elbizakodottságtól. Talán vannak órák, éjszakák, gondolta, +amikor ilyen rejtélyes és ellenállhatatlan varázserő árad ki olyan +férfiakból is, akik rendes körülmények között nincsenek különösebb +hatással a nőkre. + +A kocsi még egyre dombnak haladt és ha jó úton jár, már rég be kellett +volna fordulnia az országútra. Vajjon mit akarnak vele? Hová viszi ez a +kocsi? Talán még folytatása is van a komédiának? Ugyan milyen folytatása +lehet? Vagy most jön a magyarázat? Boldog viszontlátás egy másik helyen? +Jutalom a derekasan kiállott próbáért, felvétel a titkos társaságba? +Zavartalan boldogság a felséges apáca karjaiban?… A kocsi ablaka fel +volt húzva; Fridolin ki akart nézni, de nem lehetett átlátni az üvegen. +Ki akarta nyitni az ablakot, de lehetetlen volt, jobbra is, balra is; és +épilyen átláthatatlan és épilyen gondosan zárt volt az üvegfal is, amely +őt a kocsis bakjától elválasztotta. Kopogott az üvegtáblán, kiabált, +ordított, de a kocsi csak haladt tovább. + +Megpróbálta mind a két oldalon kinyitni a kocsi ajtaját, de azok sem +nyíltak; újra kiáltott, de hangját elnyelte a kerekek zörgése és a szél +sivítása. A kocsi most zötyögni kezdett, egyre sebesebben rohant lefelé +a lejtőn és Fridolin, akit gyötört a nyugtalanság és a félelem, már azon +gondolkodott, hogy öklével zúzza szét az egyik vak ablakot, amikor a +kocsi hirtelen megállott. Mind a két ajtó, akárcsak gépezetre járt +volna, egyszerre kinyílott, mintha gúnyosan választást kínáltak volna +Fridolinnak jobbra is, balra is. Kiugrott a kocsiból, az ajtók megint +becsukódtak és anélkül, hogy a kocsis a legkisebb figyelmre méltatta +volna Fridolint, a kocsi elrobogott a szabad mezőn keresztül bele az +éjszakába. + +Az ég elborult, a felhők egymást kergették, a szél süvített és Fridolin +ott állott a hóban, amely gyér világosságot szórt köröskörül. Ott állott +egész egyedül, barátcsuhája fölött a nyitott bundával, fején a +zarándok-kalappal és elég kényelmetlenül érezte magát. Tőle kis +távolságra húzódott a széles országút. Zavarosan pislákoló lámpák hosszú +sora jelezte az irányt a város felé. Fridolin, hogy az utat megkurtítsa, +egyenesen átvágott a behavazott és kissé lefelé lejtősödő földeken +keresztül, csak hogy minél hamarább emberek közé jusson. + +Egészen átnedvesedett a cipője, mire beért egy keskeny, alig világított +kis uccácskába; előbb magas palánkok között haladt, amelyek nyikorogtak +a szélviharban; a következő saroknál befordult egy valamivel szélesebb +uccába, ahol nyomorúságos apró házak váltakoztak üres telkekkel. +Valamelyik toronyóra hajnali hármat harangozott. Egy ember jött szembe +Fridolinnal, rövid kiskabátban, kezét a nadrágzsebébe süllyesztve, fejét +vállai közé húzva és mélyen a szemébe nyomott kalappal. Fridolin +védekező állásba helyezkedett, mintha támadást várna, de a csavargó +váratlanul megfordult és elfutott. Mit jelent ez? – töprengett Fridolin. +Aztán ráeszmélt, hogy elég barátságtalan külseje lehet; levette fejéről +a papkalapot, és begombolta a bundáját, amely alatt a barátcsuha a +bokáját súrolta. Megint befordult egy uccasarkon; külvárosi főútvonalra +jutott; egy falusiasan öltözött ember ment el mellette és köszönt neki, +ahogyan egy papot szokás köszönteni. + +Az egyik lámpás fénye ráesett egy sarokház uccajelzőtáblájára. +Liebhartstal, – olvasta; nem volt tehát messze attól a háztól, amelyet +alig egy órája hagyott el. Egy pillanatig elfogta a kísértés, hogy +visszamenjen és a ház közelében várja meg a további eseményeket. De +rögtön elállott ettől a szándékától, mert arra gondolt, valami veszélyes +kalandba keveredhetnék, anélkül, hogy közelebb juthatna a rejtély +megfejtéséhez. Arra gondolt, mik történhetnek éppen most a villában, és +ez a gondolat haraggal, kétségbeeséssel, szégyenkezéssel és aggodalommal +töltötte el. Ez a lelkiállapot annyira elviselhetetlen volt, hogy +Fridolin csaknem sajnálta, hogy az a csavargó, akivel az imént +találkozott, meg nem támadta és most nem hever bordájába szúrt késsel +valamelyik palánk mellett abban az elhagyatott uccában. + +Legalább végre valami értelme lett volna ennek az éjszakának értelmetlen +és mindegyre félbeszakított kalandjaival. Így hazatérni, ahogy most +akart, valósággal nevetségesnek tünt előtte. De még semmi sem volt +elveszve. Holnap is van még nap. Megfogadta, hogy nem nyugszik addig, +amíg meg nem találja azt a gyönyörű asszonyt, akinek vakító meztelensége +valósággal megbabonázta. És most először jutott eszébe Albertina, – de +valahogy olyanféleképpen, mintha most előbb még őt is meg kellene +hódítania és mintha addig nem lehetne az övé, amíg mindegyik nővel, +akivel ma este összetalálkozott, a meztelen asszonnyal, Pierettel, +Marianne-nal és a szűk uccában lakó örömleánnyal meg nem csalja. És nem +kellene-e előbb kinyomoznia azt a szemtelen diákot, aki beléje kötött, +hogy kardra, vagy talán még inkább pisztolyra kihívja? Hát mindig csak +kötelességből, mindig csak önfeláldozásból tegye kockára az életét az +ember, és sohasem szeszélyből, szenvedélyből, vagy egyszerűen csak +azért, hogy a Sorsot megkísértse? + +Megint az jutott eszébe, hogy minden valószínűség szerint már magában +hordja egy halálos betegség csíráit. Nem volna nevetségesen ostoba +dolog, hogy valaki azért haljon meg, mert egy difteritiszes gyermek az +arcába köhögött? Talán már beteg is volt? Lehet, hogy ebben a +pillanatban otthon fekszik az ágyában – és mindaz, amiről azt hiszi, +hogy átélte, csak puszta delirium… + +Fridolin kimeresztete a szemét, ahogy csak tudta, végigsimította arcát +és homlokát és megtapintotta az érverését. Alig gyorsabb a rendesnél. +Minden a legnagyobb rendben. Tökéletesen öntudatnál van. + +Tovább haladt az úton a város felé. Néhány vásárra igyekvő kocsi jött +mögötte, majd elzörögtek mellette; egyre gyakrabban tűntek fel szegényes +öltözetű emberek, akik számára már most kezdődött a nap. Az egyik +kávéházi ablak mellett egy asztalnál, amely fölött egy gázlámpa +világított, egy kövér ember ült sállal a nyaka körül és fejét a +tenyerébe támasztva aludt. A házak még sötétek voltak, csak néhány +magányos ablakban volt világosság. Fridolin szinte érezte, hogy ébrednek +lassanként az emberek, úgy tünt neki, mintha látná, hogyan nyújtóznak +ágyukban és hogyan készülődnek szegény és örömtelen napi életükre. Reá +is várt a nap, de nem oly szegényen és örömtelenül. És különös +szívdobogással hirtelen örvendezve gondolt rá, hogy néhány óra mulva +fehér vászonköpenyben már ott fog járkálni a betegei ágya között. A +legközelebbi saroknál egyfogatú állott, a kocsis aludt a bakon, Fridolin +felköltötte, megmondta neki a lakása címét és beszállott a kocsiba. + + + + +5. + +Reggeli négy óra volt, amikor fölment a lakása lépcsőjén. Legelőször is +rendelőjébe ment, a jelmezruhát gondosan elzárta egy szekrénybe és mivel +lehetőleg nem szerette volna Albertinát felkölteni, levetette cipőjét és +ruháját, még mielőtt belépett volna a hálószobába. Óvatosan felgyujtotta +az éjjeliszekrénye ernyős lámpáját. Albertina nyugodtan aludt, karjait a +nyaka alá kulcsolva és ajkai, amelyek körül fájdalmas ráncok húzódtak, +félig nyitva voltak: ezt az arcot nem ismerte Fridolin. Odahajolt a +homloka fölé, amely azonnal, mintha csak valaki megérintette volna, +ráncokba szaladt és vonásai különös módon eltorzultak; és hirtelen, még +álmában oly élesen felkacagott, hogy Fridolin megrémült. Aztán újra +fölnevetett, mintegy feleletképpen valamire, de teljesen idegen és +majdnem borzongató nevetéssel. Fridolin egyszer-kétszer erősen +rákiáltott. Erre kinyitotta a szemét és lassan, fáradtan, tágrameredt +pillantással bámult rá, mintha nem ismerné meg. + +– Albertina! – kiáltott rá a férfi harmadszor is. Úgy látszott, hogy +csak most tér magához. A védekezés, a félelem, sőt a rémület kifejezése +ült a szemében. Értelmetlenül, majdnem kétségbeesetten nyujtotta ki maga +elé a karját és szája azonmód nyitva maradt. + +– Mi történt veled? – kérdezte Fridolin elfuló lélekzettel. Majd amikor +az asszony még mindig rémülten meredt rá, mintegy megnyugtatásul +hozzátette: – Én vagyok itt, Albertina. – Az asszony mélyen +fellélegzett, mosolyogni próbált, karját a takaróra ejtette és valami +nagyon idegen hangon kérdezte: – Már reggel van? + +– Nemsokára, – válaszolta Fridolin. – Négy óra mult. Éppen az imént +jöttem haza. – Az asszony nem felelt, ő pedig folytatta: – Az udvari +tanácsos meghalt. Már haldokolt, amikor odaértem – és természetesen nem +hagyhattam rögtön magukra a hozzátartozóit. + +Albertina bólintott a fejével, de látszott rajta, hogy sem nem hallja, +sem nem érti, amiket mond; szinte rajta keresztül meredt el a levegőbe +és a férfinek az az érzése támadt, – bármilyen képtelenségnek tűnt is +már abban a pillanatban a gondolat, – hogy Albertina mindenről tud, amit +ő ezen az éjszakán átélt. Lehajolt hozzá és megsimogatta a homlokát. Az +asszony alig észrevehetően megborzongott. + +– Mi történt veled? – kérdezte újra a férfi. + +Az asszony a fejét rázta, ő pedig most a haját simogatta. – Mi történt +veled, Albertina? + +– Álmodtam, – válaszolta az asszony idegenül. + +– Mit álmodtál? – kérdezte ő szelíden. + +– Ó, annyi mindenfélét! Már nem is tudok pontosan visszaemlékezni. + +– Talán mégis… + +– Olyan zavaros volt – és én most olyan fáradt vagyok. Te is fáradt +lehetsz. + +– Egyáltalán nem vagyok fáradt, Albertina, nem is fogok tudni aludni. +Hiszen tudod, ha ilyen későn jövök haza… tulajdonképpen az volna a +legokosabb, ha rögtön az íróasztalhoz ülnék… különösen így reggel… – +Majd félbeszakította a gondolatmenetét. – De nem mesélnéd el inkább az +álmodat? – És kissé kényszeredetten mosolygott. + +– Mégis csak feküdj le egy kicsit, – mondta a nő. + +Egy ideig tétovázott, aztán mégis csak teljesítette a kívánságát és +elnyújtózott mellette. De óvakodott attól, hogy hozzáérjen. Közöttünk +van a kard, emlékezett vissza arra a tréfás megjegyzésre, amelyet +hasonló alkalommal tett egyszer. Mind a ketten hallgattak, nyitott +szemekkel feküdtek egymás mellett és mindegyik érezte, milyen közel és +mégis milyen távol van a másik. Kis idő mulva Fridolin felkönyökölt és +hosszasan nézte a feleségét, mintha többet is láthatna belőle, mint az +arca körvonalait. + +– Mondd el az álmodat! – szólalt meg újra hirtelen és úgy látszott, +mintha Albertina csak erre a felszólításra várt volna. Odanyujtotta a +kezét Fridolinnak; a férfi megfogta a kezet és megszokott mozdulattal, +inkább szórakozottságból, mint gyöngéden átkulcsolta vékony ujjait. És +az asszony elkezdte: + +– Emlékszel még a wörthi tó mellett a kis villában arra a szobára, ahol +a szüleimmel laktunk azon a nyáron, amikor eljegyeztük magunkat? + +A férfi bólintott. + +– Az álom ugyanis úgy kezdődött, hogy én, nem tudom már honnan, beléptem +ebbe a villába – mint egy színésznő a színpadra. Csak annyit tudtam, +hogy szüleim úton vannak és engem egyedül hagytak. Ezen csodálkoztam is, +mert másnapra volt kitűzve az esküvőnk. De a menyasszonyi ruhám még nem +volt otthon. Vagy talán mégis tévedtem? Kinyitottam a szekrényt, hogy +meggyőződjem róla, de a menyasszonyi ruha helyett egész halom más ruha +függött ott, nem is ruhák voltak, inkább jelmezek, színpadiasak, +díszesek, napkeletiek. Melyiket vegyem fel az esküvőre? – tünődtem. De +ekkor a szekrény hirtelen bezárult, vagy eltűnt, már nem tudom. A +szobában egész világos volt, de az ablakon kívül sötét éjszaka… +Egyszerre csak ott állottál előttem, gályarabok eveztek oda veled, még +láttam őket eltűnni a homályban. + +– Díszes ruha volt rajtad, csupa arany és selyem, az oldaladon egy ezüst +láncon tőr függött és kiemeltél engem az ablakon. Rajtam is most már +pompás ruha volt, mint egy hercegnőn és mind a ketten ott állottunk künn +a szabadban, a derengésben és a finom szürke felhő a lábunk alatt +szállott. A jólismert vidék volt: ott volt a tó, előttünk a hegység, még +a kis falusi házikókat is láttam, olyanok voltak, mintha egy +játékdobozból vették volna elő őket. Mi ketten azonban, te meg én, mi +ketten lebegtünk, nem is lebegtünk: röpültünk a felhők felett és én ezt +gondoltam: Ez tehát a mi nászutunk. Nemsokára azonban már nem +szállottunk, hanem egy hegyi úton mentünk fölfelé, tudod, az +Erzsébethegyre és egyszerre csak már magasan fenn voltunk a hegyek közt, +valami tisztásfélén, amelyet három oldalról az erdő vett körül, míg a +háttérben egy meredek sziklafal kapaszkodott az égnek. A csillagos ég +felettünk olyan kék és széles volt, amilyen nincs is a valóságban és ez +volt a nászágyunk mennyezete. Te átöleltél engem és nagyon, nagyon +szerettél… + +– Remélhetőleg te is engem, – mondta Fridolin alig észrevehető gonosz +mosollyal. + +– Azt hiszem én még sokkal jobban szerettelek, – válaszolta Albertina +komolyan. – De, – hogy magyarázzam meg neked, – a legodaadóbb ölelések +ellenére is a gyöngédségünk fájdalmas volt, mintha előre megéreztük +volna a reánkváró szenvedéseket. Egyszerre csak reggel lett. Tarka és +napfényes volt a mező, az erdő köröskörül harmattól nedves és a +sziklafalon napsugarak táncoltak. De nekünk kettőnknek már vissza +kellett mennünk a világba, az emberek közé; már itt volt a végső +pillanat az indulásra. De ekkor valami rettenetes történt. A ruháink +eltűntek. Borzalom fogott el, amelynek nem ismerem mását, a legteljesebb +megsemmisüléssel határos égő szégyent éreztem, egyúttal pedig haragot is +ellened, mintha egyedül te lettél volna az oka ennek a +szerencsétlenségnek, – és ez a rémület, szégyen és harag olyan hevesen +élt bennem, amilyet még sohasem éreztem éber állapotban. Te azonban +bűnösséged tudatában elrohantál, úgy amint voltál meztelenül, hogy +lemenj a hegyről és ruhát szerezz. És amint te eltűntél, egyszerre egész +jókedvű lettem. + +– Nem sajnáltalak téged, nem is aggódtam érted, egyszerűen csak örültem, +hogy egyedül vagyok; boldogan körülszaladgáltam a réten és énekeltem: +azt a táncmelódiát, amelyet az álarcosbálon hallottunk. A hangom +csodálatosan csengett és azt kívántam, bárcsak ott lenn a városban is +meghallanák. Ezt a várost nem láttam, de _tudtam_, hogy van. Ott feküdt +mélyen alattam és magas fal vette körül; egész fantasztikus volt ez a +város, nem is tudom leírni neked. Nem éppen keleties, nem is ó-német és +mégis hol az egyik, hol a másik; mindenesetre valami régen és örökre +elsüllyedt város volt. Én azonban hirtelen elterültem a réten a +napfényben, – sokkal szebb voltam, mint valaha is – valóságban, – és +ahogy ott feküdtem, egyszerre kilépett az erdőből egy úr, egy fiatal +ember, világos divatos öltözetben; ahogy most visszaemlékszem, +körülbelül olyan volt, mint az a dán férfi, akiről tegnap beszéltem +neked. Ő csak ment a maga útján; nagyon udvariasan köszönt, mikor +elhaladt előttem, de nem törődött velem tovább, hanem egyenesen odament +a sziklafalhoz és figyelmesen nézegette, mintha azon gondolkozott volna, +hogyan lehetne azon felkapaszkodni. De ugyanakkor téged is láttalak. + +– Te besiettél az elsüllyedt városba, házról házra, boltról boltra +jártál, egyszer lugasok alatt, egyszer meg valami török bazárfélében és +megvetted nekem a leggyönyörűbb dolgokat, amiket csak találtál: ruhát, +fehérneműt, cipőt, ékszert; – és mindezt beletetted egy kis sárga +kézitáskába, amelybe mindezek könnyen belefértek. De az egész idő alatt +folyton a nyomodban volt egy embertömeg, amit én nem láttam, csak tompa +és fenyegető üvöltésüket hallottam. És ekkor megint megjelent a másik, a +dán, aki az előbb megállott a sziklafal előtt. Megint az erdő felől +közeledett felém, – és én tudtam, hogy közben már körüljárta az egész +világot. Más alakja volt, mint előbb, de mégis ugyanő volt. Éppen úgy, +mint legelső ízben, megállott a sziklafal előtt, megint eltűnt, aztán +újra kijött az erdőből, megint eltűnt, megint kijött az erdőből; ez így +ismétlődött kétszer, háromszor, százszor. Mindig ugyanaz volt és mégis +mindig más, mindig köszönt, valahányszor elment mellettem, végre azonban +megállott előttem és fürkészve nézett rám; én csábítóan ránevettem, úgy +ahogy még soha életemben, erre utánam nyult, én menekülni akartam, de +nem tudtam többé, – és ekkor odaroskadt mellém a mező füvére… + +Elhallgatott. Fridolinnak kiszáradt a torka és a szoba félhomályában +észrevette, hogy Albertina is kezébe temeti az arcát. + +– Nagyon érdekes álom, – mondta. – Már vége van? – És mivel az asszony +tagadólag intett, így szólt: – Akkor hát meséld tovább. + +– Ez nem olyan könnyű, – kezdte újra az asszony. – Ezeket a dolgokat +tulajdonképpen nem is lehet szavakkal kifejezni. Tehát – az volt az +érzésem, mintha számtalan napot és éjszakát éltem volna át, nem volt +többé sem idő, sem tér, már az az erdő és szikla közé ékelt tisztás sem +volt többé, ahol az előbb voltam, hanem valami széles, végtelen +messzeségbe húzódó, virágoktól tarka síkság, amely minden oldalon a +látóhatárba veszett. Én akkor már régen, – milyen különös ez a „régen“, +– nem voltam többé egyedül ezzel az emberrel a réten. De hogy rajtam +kívül még tíz, vagy száz, vagy ezer pár volt-e ott, hogy láttam-e őket, +vagy sem, hogy csak azé az egy emberé voltam-e, vagy másé is, most már +nem tudnám megmondani. De a félelemnek és a szégyennek az az érzése, +amely minden éber elképzelésen túl van, bizonyára nincs meg tudatos +énünkben. + +Aminthogy nincs meg a felszabadulásnak, a megváltásnak az a boldogsággal +határos érzése sem, amelyet ebben az álomban éreztem. + +– Közben nem volt egyetlen pillanat sem, amikor ne tudtam volna rólad. +Igen, láttalak, láttalak, amikor a katonák megragadtak téged, azt +hiszem, papok is voltak köztük; valaki, egy óriás termetű ember, +megkötözte a kezeidet és én tudtam, hogy ki fognak végezni téged. Minden +részvét, minden borzadás nélkül tudtam ezt, szinte csak úgy távolból. +Ekkor bevittek téged egy udvarba, valami várudvarfélébe. És te ott +állottál hátrakötött kezekkel, meztelenül. És éppen úgy, ahogy én +láttalak téged, noha másutt voltam, épúgy láttál te is engem, láttad azt +a férfit, aki a karjaiban tartott engem és láttad a többi párt is, a +meztelenségnek azt az áradatát, amely körülöttem örvénylett és amelynek +én, meg az a férfi, aki átölelt, egyformán csak egyik hulláma voltunk. +Mialatt te a várudvarban álltál, az egyik magas, csúcsíves ablakban +vörös függönyök között megjelent egy fiatal asszony, diadémmal fején és +bíborpalástban. Ez volt az ország fejedelemnője. + +– Szigorú és kérdő pillantással nézett le rád. Te egyedül állottál; a +többiek, ahányan csak voltak, mind félrehúzódtak egészen a falakig és én +hallottam gonosz, fenyegető súgás-búgásukat. Ekkor a fejedelemasszony +kihajolt a mellvéden. Csönd támadt és a fejedelemasszony jelt adott +neked, mintha azt parancsolná, hogy menj fel hozzá és én tudtam, hogy ő +akár kész megkegyelmezni neked. De te nem vetted észre a tekintetét, +vagy nem akartad észrevenni. Egyszerre azonban, még mindig összekötözött +kezekkel, de már valami fekete köpenybe burkolva, mégis ott álltál vele +szemben, úgy, mintha nem is szobában lettetek volna, hanem valahogy +lebegtetek volna a levegőben. Az asszony egy pergamenlapot tartott a +kezében, a te halálos ítéletedet, amelyben föl volt jegyezve a bűnöd és +az elítéltetésed oka is. Azt kérdezte tőled – tudtam, bár nem hallottam +a szavakat, hogy akarsz-e a szeretője lenni, és ebben az esetben +elengedi a halálbüntetést. Te tagadólag ráztad a fejedet. Én nem is +csodálkoztam ezen, mert ez így volt rendben és nem is lehetett máskép, +minthogy te minden veszély ellenére is örökre hű maradj hozzám. + +– Ekkor a fejedelemasszony vállat vont, intett a kezével és a következő +pillanatban te már földalatti pincében voltál, és rettenetesen +megkorbácsoltak, de az embereket, akik téged vertek, nem láttam. A vér +patakokban folyt rólad; én láttam, hogyan folyik a véred és tudatában is +voltam a kegyetlenségemnek, de nem tudtam csodálkozni rajta. Ekkor ismét +hozzád lépett a fejdelemasszony. A haja kibomlott és elöntötte meztelen +testét, a diadémot pedig két kézzel feléd nyujtotta – és én tudtam, hogy +ő az a fiatal leány, akit te a dániai tengerparton egyszer reggel +mezítelenül láttál egy fürdőkunyhó teraszán. Nem szólt egyetlen szót +sem, de az ottléte és hallgatása azt jelentette, hogy akarsz-e a férje +és egyben az ország fejedelme lenni. És mikor te újból elutasítottad, +hirtelen eltünt, én azonban ugyanekkor már láttam, hogy egy neked szánt +keresztfát állítanak fel; – nem lenn a várudvaron állították fel, nem, +hanem a virágokkal ékes, végtelen réten, ahol én feküdtem valamelyik +szerelmesem karjaiban, a többi szerelmespár között. Téged pedig +láttalak, amint régi-régi uccákon keresztül közeledsz, egészen egyedül, +minden őrizet nélkül, de azért én tudtam, hogy utad előre meg van szabva +és minden menekülés lehetetlen. + +– Most felfelé jöttél a hegyi ösvényen. Érdeklődéssel vártalak, de +részvét nélkül. Testedet elborították a korbács nyomai, amelyek azonban +már nem véreztek. Egyre magasabbra hágtál, az ösvény kiszélesült, az +erdő mindkét oldalon visszahúzódott és ott állottál a mező szélén, +valami hihetetlen, felfoghatatlan messzeségben. Te mégis mosolyogva +üdvözletet intettél nekem a szemeiddel, mintegy annak jeléül, hogy +teljesítetted a kívánságomat és elhoztál mindent, amire szükségem volt: +– a ruhákat, a cipőket, az ékszereket… Én azonban az intésedet +hallatlanul ostobának és értelmetlennek találtam és szinte vágyat +éreztem, hogy kigúnyoljalak és a szemed közé nevessek, – hogy +kinevesselek, amiért irántam való hűségből visszautasítottad egy +fejedelemnő kezét, amiért megkínoztak, amiért most ide feltámolyogsz, +hogy gyötrelmes halált halj. Elébed futottam és te is egyre gyorsabban +jöttél – ekkor fellibbentem a levegőbe és te is ott lebegtél; hirtelen +elvesztettük egymást szem elől, és én tudtam, hogy ez azért van, mert +elrepültünk egymás mellett. Akkor azt kívántam, hogy legalább halljad +meg a kacagásomat, éppen akkor, amikor a keresztfára szögeznek téged. – +És akkor felkacagtam, olyan élesen, olyan hangosan, ahogy csak a +torkomon kifért. Ez volt az a kacagás, Fridolin, amivel felébredtem. + +Elhallgatott és moccanás nélkül feküdt. Fridolin sem mozdult és nem +szólt egyetlen szót sem. Ebben a pillanatban minden szó halvány, hazug +és gyáva lett volna. Minél tovább haladt Albetina az elbeszélésben, +annál jelentéktelenebbeknek és annál nevetségesebbeknek tüntek +Fridolinnak a saját befejezetlen élményei és megfogadta, hogy előbb +valamennyit végig kiéli, aztán ő is hűségesen beszámol róluk a +feleségének, hogy így álljon bosszút ezen az asszonyon, aki most álmában +leleplezte magát és olyannak mutatkozott, amilyen a valóságban volt, +hűtlen, kegyetlen és áruló és akit – úgy érezte – ebben a pillanatban +sokkal mélyebben gyűlöl, mint ahogy valaha is szerette. + +Most vette csak észre, hogy még mindig átfogva tartja Albertina ujjait +és hogy akármennyire is akarja gyűlölni az asszonyt, még mindig +változatlanul, kissé fájdalmassá vált gyöngédséggel szereti ezeket a +vékony, hűvös ujjakat; és önkénytelenül, sőt majdnem akarata ellenére +gyöngéden megcsókolta a kezét, mielőtt kiengedte volna a magáéból. + +Albertina még mindig nem nyitotta ki a szemeit és Fridolin látni vélte, +hogyan önti el a száját, homlokát, az egész arcát valami boldog, derűs, +ártatlan mosoly, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy Albertina fölé +hajoljon és csókot lehelljen halvány homlokára. De erőt vett magán abban +a tudatban, hogy ez a vágyakozása nem más, mint a legutóbbi órák +felkavaró eseményei után beálló természetes fáradtság, amely a hitvesi +hálószoba csalóka atmoszférájában vágyakozó gyöngédség képében +jelentkezik. + +De akármi ment is végbe ebben a pillanatban, – akármilyen elhatározás +előtt állott is az elkövetkezendő órákban, a legégetőbb vágya most az +volt, hogy legalább rövid időre az álom és feledés karjaiba meneküljön. +Az anyja halála után következő éjszakán mélyen és álmok nélkül tudott +aludni, éppen ma ne tudna? És elnyujtózott Albertina mellett, aki közben +már elszunnyadt. A kard van közöttünk, gondolta. Majd később ezt: mint +halálos ellenségek, úgy fekszünk itt egymás mellett. De ezek csak szavak +voltak. + + + + +6. + +Reggel hét órakor a szobalány halk kopogására ébredt. Gyors pillantást +vetett Albertinára. Néha, bár nem mindig, megtörtént, hogy erre a +kopogásra ő is fölébredt. Ma azonban mozdulatlanul, dermedten aludt +tovább. Fridolin gyorsan elkészült az öltözködéssel. Mielőtt elment +volna, még szerette volna látni a kis leányát. Ott aludt fehér +ágyacskájában, kezét kisgyermekek szokása szerint ökölbe szorítva. +Fridolin megcsókolta a homlokát. Lábujjhegyen mégegyszer odalopózott a +hálószoba ajtajához, ahol Albertina aludt, még mindig époly +mozdulatlanul, mint az előbb. Aztán elment otthonról. A fekete orvosi +táskájában gondosan elzárva magával vitte a barátcsuhát és a +zarándokkalapot. A napi programját pontosan, sőt pedánsan osztotta be. +Első tennivalója egy beteglátogatás volt, egész a közelben egy súlyosan +beteg fiatal ügyvédnél. + +Fridolin alaposan megizsgálta, valamivel jobbnak találta az állapotát és +őszinte örömmel fejezte ki megelégedését, majd ráírta egy régi receptre +a „megismételhető“ jelzést. Aztán haladéktalanul elment abba a házba, +melynek pincehelyiségében tegnap este Nachtigall zongorázott. A mulató +még zárva volt, de fenn a kávéházban a kaszirnő úgy tudta, hogy +Nachtigall egy kis hotelben lakik a Lipótvárosban. Fridolin negyedóra +mulva már ott volt. + +Nyomorúságos vendégfogadó volt ez. A földszinten orrfacsaróan terjengett +a szellőzetlen ágynemű, rossz zsír és cikóriakávé szaga. A rosszkülsejű +portás, vöröskarikás, ravasz szemeivel, szinte minden pillanatban +elkészülve valami rendőrségi kihallgatásra, készségesen adott +felvilágosítást. Nachtigall úr ma reggel öt órakor kocsin jött haza két +úr társaságában, akik valószínűleg szándékosan csaknem teljesen +eltakarták arcukat magasra tekert shawljaikkal. Mialatt Nachtigall +fölment a szobájába, a két úr kifizette helyette az utolsó négyheti +számláját; majd mikor egy félóra mulva sem jött le újra, az urak egyike +személyesen hozta le, amire mind a hárman a Nordbahnhofra hajtattak. +Nachtigall rendkívül izgatottnak látszott; sőt – miért ne mondja el a +teljes igazságot ilyen bizalomgerjesztő úrnak, – oda is akart csempészni +a portásnak egy levelet, ezt azonban a két úr azonnal megakadályozta. +Kijelentették továbbá az urak, hogy a Nachtigall címére érkező leveleket +egy erre felhatalmazott személy fogja majd elvinni. Fridolin elköszönt a +portástól és amikor kilépett a kapun, örült, hogy nála van az orvosi +táskája, így legalább senki sem gondolhatta, hogy ebben a szállodában +lakik, hanem inkább valami hatósági személynek tekinthetik. Nachtigallal +tehát egyelőre semmit sem lehetett kezdeni. „Azok“ meglehetősen +elővigyázatosak voltak és bizonyára megvolt rá minden okuk. + +Ezután a jelmezkölcsönzőhöz hajtatott. Gibiser úr maga nyitott ajtót. + +– Itt hozom vissza a kikölcsönzött jelmezt – mondta Fridolin – és +szeretném tartozásomat kiegyenlíteni. + +Gibiser elég mérsékelt összeget kért, elvette a pénzt, bejegyezte a +bevételt egy nagy üzleti könyvbe és kissé meglepődve nézett föl +íróasztalától Fridolinra, aki egyáltalán nem mutatott még hajlandóságot +a távozásra. + +– Eljöttem továbbá – mondta Fridolin vizsgálóbírói hangon –, hogy kedves +lánya ügyében néhány szót váltsak önnel. + +Gibiser úr orrcimpája körül valami megrándult; – nem lehetett biztosan +tudni, meglepődés, gúny, vagy harag jeléül. + +– Hogy érti ezt, tisztelt uram? – kérdezte éppen ilyen +meghatározhatatlan hangon. + +– Ön említette tegnap előttem – mondotta Fridolin, egyik kezét +szétterpesztett ujjakkal az íróasztalra támasztva –, hogy kedves leánya +szellemileg nem teljesen normális. Az a helyzet, amelyben rátaláltunk, +megerősítette ezt a föltevést. És miután már a véletlen részesévé, vagy +legalább is nézőjévé tett ennek a különös jelenetnek, azt ajánlanám +önnek, Gibiser úr, hogy kérje ki valamelyik orvos tanácsát. + +Gibiser természetellenesen hosszú tollszárat forgatva a kezében, kihívó +pillantással nézte végig Fridolint. + +– Talán a doktor úr volna olyan szíves, hogy elvállalná a kezelést? + +– Kérem, ne adjon olyan szavakat a számba, amelyeket én nem mondottam – +válaszolta élesen, de kissé rekedten Fridolin. + +Ebben a pillanatban kinyílott a lakószobákhoz vezető ajtó és egy +fiatalember jött ki frakkban és nyitott felöltővel. Fridolin rögtön +tudta, hogy ez csak a ma éjszakai inkvizitorok egyike lehet. Kétséget +kizáróan a Pierette szobájából jött ki. Zavartnak látszott, amikor +Fridolinnal szembetalálkozott, de azonnal összeszedte magát, egy +kézlegyintéssel futólag üdvözletet intett Gibisernek, rágyujtott egy +cigarettára az íróasztalon levő öngyujtóval és kiment a lakásból. + +– Úgy? – jegyezte meg Fridolin megvető ajkrándulással és valami keserű +ízt érzett a szájában. + +– Hogy érti ezt, tisztelt uram? – kérdezte Gibiser tökéletes +egykedvűséggel. + +– Úgy látszik, Gibiser úr – mondta Fridolin, miközben ide-oda jártatta +tekintetét a lakásajtótól ahhoz az ajtóhoz, ahonnan az inkvizitor kijött +– hogy ön mégis csak lemondott arról, hogy a rendőrséget értesítse. + +– Más úton-módon sikerült megegyeznünk, doktor úr – jegyezte meg Gibiser +hűvösen és felkelt helyéről, jelezve, hogy vége az audienciának. +Fridolin megfordult és menni készült, Gibiser sietett ajtót nyitni neki +és rendületlenül nyugodt arckifejezéssel így szólt: + +– Ha doktor úrnak megint szüksége volna talán valamire… nem kell éppen +barátcsuhának lennie… Fridolin bevágta maga mögött az ajtót. Ez el volna +intézve, gondolta valami bosszankodó érzéssel, amely azonban neki +magának is indokolatlannak tünt fel. Lesietett a lépcsőn, aztán szép +lassan elsétált a Poliklinikára és onnan mindenekelőtt hazatelefonált, +hogy érdeklődjék, nem üzent-e érte valamelyik betege, nem jött-e levele +és hogy egyébként van-e valami ujság. A szobalány alig ért rá felelni, +amikor már Albertina maga jött a telefónhoz és üdvözölte Fridolint. +Elismételte ugyanazt, amit a szobalány egyszer már elmondott, majd +elfogulatlan hangon mesélni kezdett, hogy éppen most kelt fel, és hogy +most akar reggelizni a kis gyerekkel együtt. + +– Csókold meg helyettem is – mondta Fridolin – és jó étvágyat! + +Jól esett neki hallani az asszony hangját és éppen ezért fejezte be +gyorsan a beszélgetést. Tulajdonképpen még kérdezősködni szeretett +volna, hogy milyen programja van Albertinának ma délelőttre, dehát végül +is mi köze neki hozzá? A lelke mélyén már végzett vele, akárhogy alakul +is tovább a külső életük. A szőke nővér lesegítette róla a kabátját és +odanyujtotta neki a fehér orvosi köpenyét. És közben rámosolygott, mint +ahogy mindenkire rá szokott mosolyogni, tekintet nélkül arra, hogy +törődik-e vele az illető, vagy sem. + +Pár pillanat mulva már bent volt a kórteremben. A főorvos üzenete várta, +hogy sürgősen el kellett utaznia egy konziliumra, az asszisztens urak +csak tartsanak nélküle vizitet. Fridolin csaknem boldognak érezte magát, +amikor a szigorló hallgatók kíséretében ágyról ágyra haladt, vizsgált, +receptet írt és szakszerűen beszélhetett a segédorvosokkal és +ápolónőkkel. Sok ujdonság volt ma. Rödel Károly, a lakatossegéd az +éjszaka meghalt. Boncolás délután félötkor. A női teremben az egyik ágy +szabaddá vált, de már újabb beteg foglalta el. A tizenhetes asszonyt át +kellett vitetni a sebészeti osztályra. Közben személyzeti ügyek is +szóbakerültek. Holnap lesz döntés a szemészeti osztály vezetőorvosi +állásának betöltése ügyében; Hügelmannak van a legtöbb esélye, aki +jelenleg Marburgban tanár és aki négy év előtt még Stellwag második +asszisztense volt. Gyors karrierek ezek, gondolta Fridolin. Én sohasem +kerülhetek szóba egy osztály vezetése szempontjából, már csak azért sem, +mert nincs meg a megfelelő képesítésem. Most már késő. Azaz hogy miért +volna késő? Csak megint el kellene kezdeni a tudományos munkálkodást, +vagy újra, valamivel nagyobb szorgalommal hozzálátni valami régebben +megkezdett tanulmányához. A privátpraxisból még elég ideje maradna erre +is. + +Megkérte Fuchstaler doktort, hogy vezesse helyette az ambulanciát. + +De közben be kellett vallania magának, hogy szívesebben maradt volna +ott, minthogy felkocsizzék a Galitzin-hegyre. Mégis, ennek meg kellett +lennie. Nemcsak önmagával szemben volt kötelessége, hogy utánajárjon a +dolognak; de még sok elintéznivalója volt mára és ezért elhatározta, +hogy mindenesetre megkéri Fuchstaler doktort, hogy az esti viziteket is +lássa el. A legszélső ágyon fekvő tüdőcsúcshurut-gyanús fiatal leány +rámosolygott. Ez volt az a leány, aki legutóbb egy vizsgálat alkalmával +olyan kihívóan szorította oda keblét Fridolin arcához. Fridolin most +kedvetlenül fogadta a pillantását és homlokát ráncolva elfordult tőle. +Egyik olyan, mint a másik, gondolta némi keserűséggel, és Albertina is +olyan, mint a többi, – sőt ő a legrosszabb mind között. El fogok válni +tőle. Ez már sohasem jöhet rendbe, ez a dolog. + +A lépcsőn még néhány szót váltott egyik kollégájával a sebészeti +osztályról. Mi van tulajdonképpen azzal a asszonnyal, akit az éjszaka +átszállítottak arra az osztályra? Ő a maga részéről nem hiszi, hogy +szükség volna operációra. Értesítik majd a histológiai vizsgálat +eredményéről? + +– Természetesen, kolléga úr! + +A sarkon beült egy kocsiba. Nézegette a jegyzőkönyvét, nevetséges +komédiát játszva a kocsis előtt, mintha még csak most akarná eldönteni, +hová hajtasson. + +– Ottakringbe – mondta végül –, abba az uccába, mely a Galitzin-hegyre +vezet. Majd megmondom, hol álljon meg. + +A kocsiban hirtelen újra meglepte valami fájdalmas és vágyakozó izgalom, +valami bűntudatféle, amiért megmentője a legutóbbi órákban eszébe sem +jutott. Vajjon sikerülni fog-e megtalálni azt a házat? Nos, ez nem +lehetett különösen nehéz feladat. A kérdés csak az: mit csináljon +azután? Tegyen följelentést a rendőrségen? Ez kellemetlen +következményekkel járhat éppen arra az asszonyra nézve, aki talán +feláldozta magát, vagy legalább is kész volt feláldozni magát érte. Vagy +forduljon valami magándetektívhez? Úgy érezte, hogy ez meglehetősen +izléstelen és hozzá nem méltó dolog volna. De hát mit tehet mást? Neki +magának nincs ideje és valószínűleg tehetsége sem ahhoz, hogy ügyesen +elvégezze a szükséges nyomozásokat. Titkos társaságról van szó? Nos +igen, mindenesetre titkos ez a társaság. De egyik mégis ismerte a +másikat? Arisztokraták, vagy talán éppen az udvarhoz tartozó emberek? +Néhány főhercegre gondolt, akikről föl lehetett tételezni ilyesfajta +csínytevést. És a hölgyek? Valószínűleg… valószínűleg örömtanyákon +szedték össze őket. Nem, ez azért nem volt egészen bizonyos. +Mindenesetre válogatott áru. És az az asszony, aki feláldozta magát +érte? Feláldozta magát? Miért akarja ő folyton bebeszélni magának, hogy +ez valóban áldozat volt! Komédia. Természetes, hogy ez az egész csak +komédia volt. Tulajdonképpen még örülnie kellene, hogy ilyen olcsón +megszabadult. Nos, ő mindenesetre úgy viselkedett, ahogy úriemberhez +illik. Ezek a lovagok láthatták, hogy nem valami jött-menttel van +dolguk. Ezt valószínűleg észre is vették. Az a valószínűség, hogy ő +mégis fontosabb volt az asszonynak, mint ezek a főhercegek, vagy mi a +csudák. + +A Liebhartstal végén, ahol az út már erősen emelkedett, kiszállott és +elővigyázatosságból elküldte a kocsit. A halványkék égen fehér +felhődarabok úsztak és a nap tavaszias melegséggel sütött. Visszanézett +– nem látott semmi gyanúsat. Sehol egy kocsi, sehol egy gyalogos ember. +Lassan nekiindult a hegynek. Csakhamar melegnek találta felöltőjét; +levetette és vállára dobta. Most odaért arra a helyre, ahol jobbkézfelé +kellett lennie annak az uccának, amelyben a titokzatos ház állott; nem +lehetett tévedés; az ucca lefelé lejtőződött, de egyáltalán nem olyan +meredeken, mint ahogy a tegnapi út alatt gondolta. Csendes ucca volt. Az +egyik ház előtt a kertben gondosan szalmába burkolt rózsatövek állottak, +a következőben egy gyermekkocsit látott, amelyet egy tetőtől talpig +kékbe öltözött kisfiú tologatott ide-oda és a magas földszinti ablakból +mosolyogva nézte egy fiatal asszony. Aztán egy beépítetlen telek +következett, majd egy magaskerítésű, elvadult kert, aztán egy kis villa, +aztán egy rét, és most, semmi kétség – ez volt az a ház, amelyet +keresett. Egyáltalában nem volt nagy vagy pompás külsejű; egyemeletes, +szerény empírestílusú és láthatólag nem régen tatarozott villa volt. A +zöld ablakellenzők mindenütt le voltak eresztve, és semmi jel sem +mutatta, hogy a villában laknék valaki. Fridolin körülnézett. Teremtett +lélek nem mutatkozott az uccában, csak távolabb lenn ment két gyerek, +könyvvel a hóna alatt. Ott állott a kert ajtaja előtt. Most mit +csináljon? Egyszerűen sétáljon vissza? Ez aztán igazán nevetséges ötlet +volt. Kereste a villamos csengőt. És ha most kinyitják a kaput, mit +mondjon? Nos, egész egyszerűen megkérdezi, nem adnák-e ki nyárára ezt a +csinos kis nyaralót? De ebben a pillanatban kinyílt a ház kapuja, +egyszerű reggeli livrébe öltözött öreg inas jött ki rajta és jött lassan +kifelé a kerti ajtóhoz vezető keskeny gyalogúton. A kezében levelet +tartott és ezt a rács között némán kidugta Fridolinnak, aki reszketett +az izgalomtól. + +– Nekem szól? – kérdezte akadozva. + +A szolga bólintott, aztán megfordult, bement és a ház kapuja becsukódott +mögötte. Mit jelentsen ez? tünődött Fridolin. Talán éppen _ő_ küldi? +Lehetséges, hogy éppen az _övé_ a ház?… Gyorsan megindult felfelé az +uccán és csak most vette észre, hogy a borítékon a neve állott, hosszú, +szarkaláb betűkkel. A sarkon felbontotta a levelet; kivette a papírlapot +a borítékból és ezt olvasta: „Hagyjon fel kutatásaival, amelyek amúgy +sem vezethetnek célra, és tekintse ezt második figyelmeztetésnek. Az ön +érdekében reméljük, hogy nem lesz szükség harmadik figyelmeztetésre.“ + +A papírlap kiesett a kezéből. + +Ez az üzenet minden tekintetben csalódást okozott neki, de főleg egészen +más volt, mint amilyenre botorul számított. A levél hangja mindenesetre +feltünően tartózkodó volt és hiányzott belőle minden élesség. Érezni +lehetett rajta, hogy azok az emberek, akik ezt az üzenetet küldték, egy +cseppet sem érezték magukat biztonságban. + +Második figyelmeztetés? Mit jelentsen ez? Vagy úgy, hiszen az éjszaka +már megkapta az elsőt. + +De miért _második_ és miért nem _utolsó_? Mégegyszer próbára akarják +tenni a bátorságát? Valamilyen próbát kell talán kiállnia? És honnan +tudták a nevét? Ezen ugyan nem volt semmi csodálatos, mert valószínűleg +Nachtigallt kényszerítették, hogy elárulja. És különben is – +önkénytelenül elmosolyodott, hogy ez eddig nem jutott eszébe – a kabátja +bélésébe bele volt varrva a neve és a pontos címe. + +De ha nem tudott is többet, mint ezelőtt, – a levél mégis megnyugtatta, +anélkül, hogy meg tudta volna indokolni, miért. Különösen az a +meggyőződése érlelődött erőssé, hogy az az asszony, akinek sorsáért +aggódott, még életben van és csak tőle függ, hogy rátaláljon, ha +elővigyázatosan és ravaszul fog hozzá a kutatáshoz. + +Amikor kissé fáradtan, – de valami különös, felszabadult hangulattal, +amelyet azonban ő maga is csalókának érzett, – hazaért, Albertina és a +gyermek már megebédeltek, de még ott maradtak vele az asztalnál, amíg ő +is elfogyasztotta az ebédjét. Most hát itt ült vele szemben az az +asszony, aki az éjszaka nyugodtan nézte végig, hogyan feszítik őt +keresztre, itt ült angyali tekintettel, mint háziasszony és mint anya és +mégis, legnagyobb csodálkozására, semmiféle gyűlöletet sem érzett +iránta. Izlett neki az étel; kissé izgatott, de alapjában jókedvű volt +és szokása szerint élénken megtárgyalta a hivatásával járó apró-cseprő +napi eseményeket, különösen az orvoskar személyi kérdéseit, amelyekről +mindig részletesen tájékoztatni szokta Albertinát. Elmesélte, hogy +Hügelmann kinevezése már annyi, mint bizonyos és elmondta tervét, hogy +ismét és az eddiginél nagyobb energiával nekifekszik a tudományos +munkálkodásnak. Albertina már ismerte ezeket a fellobbanásokat, tudta +jól, hogy nem szoktak sokáig tartani és enyhe mosollyal árulta el +kételkedését. Fridolin azonban erősködött, mire aztán Albertina, hogy +elcsitítsa, szelíden megsímogatta a homlokát. Ekkor a férfi alig +észrevehetően megrázkódott és a gyermek felé fordult, hogy így ne +kelljen homlokán éreznie a kínos érintést. Ölébe vette a kicsikét és +éppen térdén kezdte ringatni, amikor a szobalány jelentette, hogy néhány +páciense már várakozik reá. Fridolin fellélekzett, futólag megjegyezte, +hogy Albertina meg a gyermek felhasználhatnák sétára a szép napos +délutánt, aztán besietett a rendelőjébe. + +A következő két óra leforgása alatt Fridolin hat régi és két új +pácienssel foglalkozott. Minden egyes esetet a legnagyobb alapossággal +vizsgált meg, jegyzeteket csinált, gyógymódot rendelt – és közben örült, +hogy a hét utolsó, csaknem teljesen ébren töltött éjszaka után milyen +csodálatosan frissnek és tiszta agyúnak érzi magát. + +A rendelés végeztével szokása szerint mégegyszer érdeklődött az asszony +és a gyermek iránt és elégülten állapította meg, hogy Albertinánál éppen +az anyja van látogatóban, a kislány pedig francia leckét vesz a +kisasszonytól. Csak a lépcsőn jutott megint eszébe, hogy életének ez a +rendje, egyensúlya és biztonsága puszta látszat és hazugság csupán. + +Annak ellenére, hogy lemondotta a délutáni vizitet, ellenállhatatlanul +hajtotta valami, hogy az osztályát felkeresse. Két kóresete volt ott, +amelyek az általa tervezett tudományos munka szempontjából különösen +fontosak voltak, és most jobban érdekelték, mint ezelőtt. Aztán még el +kellett intéznie egy beteglátogatást a belvárosban és így este hét óra +lett, mire a Schreyvogelgasse-i öreg házhoz eljutott. Most, amikor +felpillantott Marianne ablakára, a leány képe, amely eddig csak +halványan élt benne, egyszerre élesebbé vált, mint minden más nőé. Nos – +itt nem érhette csalódás. Itt minden különösebb erőpazarlás nélkül +elkezdhette a bosszú munkáját, itt nem volt akadály, nem volt veszély; +az, ami mást talán visszarettentett volna, az a gondolat, hogy árulást +követ el a vőlegénnyel szemben, őt talán még inkább csábította. + +Igen, igen: csalni, hazudni, komédiázni, itt is, ott is, Marianne-nal +szemben, Albertinával szemben, ezzel a jó Roediger doktorral szemben, az +egész világgal szemben; – kétféle életet élni, egyfelől a derék, +megbízható, nagyjövőjű orvost, a hű férjet és családapát játszani, – és +ugyanakkor másfelé a gazembert, a csábítót, a cinikust, aki egyformán +játszik a férfiakkal és nőkkel, ahogy éppen kedve tartja – ezt a +gondolatot pompásnak érezte ebben a pillanatban; – és a legpompásabbnak +tartotta benne, hogy később, majd egyszer, ha Albertina már tökéletes +biztonságban érzi magát nyugodt házasságában és családi életében, akkor +majd hűvösen mosolyogva bevallja neki bűneit, hogy így álljon bosszút +rajta mindazért a keserűségért és szégyenért, amit álmával okozott neki. + +A kapuban szembetalálkozott Roediger doktorral, aki ártatlan +jóindulattal nyujtotta feléje kezét. + +– Hogy érzi magát Marianne kisasszony? – kérdezte Fridolin. – +Megnyugodott már kissé? + +Roediger doktor vállat vont. + +– Ő már régen el volt készülve rá, hogy ez lesz a vége a dolognak, +doktor úr. Csak mikor ma délben elvitték a holttestet… + +– Ó, hát már el is vitték? + +Roediger doktor bólintott. + +– Holnap délután három órakor lesz a temetés… + +Fridolin maga elé bámult. + +– Most valószínűleg – rokonok vannak fenn Marianne kisasszonynál? + +– Ó nem – felelte Roediger doktor –, most egyedül van. Bizonyára örülni +fog, hogy önt láthatja, doktor úr. Holnap már úgyis kivisszük őt +Mödlingbe, az anyám meg én – és Fridolin udvariasan érdeklődő +pillantására hozzátette: – A szüleimnek ugyanis van ott egy kis házuk. +Hát a viszontlátásra, doktor úr. Még rengeteg elintézni valóm van. Hja, +sok dolgot ad az ilyen – eset! De remélem, doktor úr, még fenn találom, +ha visszajövök. + +Azzal kilépett az uccára. + +Fridolin pillanatig tétovázott, aztán lassan felment a lépcsőn. +Csengetett és Marianne maga jött ajtót nyitni. Feketébe volt öltözve, +nyakában fekete gyöngysorral, amelyet Fridolin még sohasem látott rajta. +A lány arcát halvány pirosság öntötte el. + +– Sokáig váratott magára – mondta gyönge mosollyal. + +– Bocsásson meg, Marianne kisasszony, de ma borzasztó elfoglalt napom +volt. + +A halottasszobán keresztül, amelyben most üresen állott az ágy, bement a +lány után abba a szobába, ahol tegnap a fehér egyenruhás tiszt képe +alatt megírta a tanácsos halotti bizonyítványát. Az íróasztalon kis +lámpa égett, úgyhogy félhomály volt a szobában. Marianne hellyel kínálta +a fekete bőrdívánon, ő maga pedig szemben vele az íróasztalhoz ült. + +– Éppen az imént találkoztam a kapuban Roediger doktor úrral. – Szóval +holnap ön már elutazik vidékre? + +Marianne rábámult, mintha csodálkoznék a kérdés hűvös hangján és +egyszerre összeroppant, amikor a férfi csaknem kemény hangon folytatta: + +– Ezt nagyon okosnak találom. + +És Fridolin szakszerűen kifejtette, milyen jó hatással lesz reá a jó +levegő és az új környezet. + +A lány mozdulatlanul ült a helyén, csak a könnyei peregtek az arcán +végig. Fridolin részvétlenül, sőt szinte türelmetlenül nézte; és az a +gondolat, hogy a lány talán már a következő pillanatban ismét lábai elé +fog esni és megismétli tegnapi vallomását, valóságos félelemmel töltötte +el. És míg a lány szótlanul ült, ő ridegen felkelt a helyéről. + +– Bármennyire is sajnálom, Marianne kisasszony… + +És az órájára nézett. + +A lány fölemelte a fejét és Fridolinra nézett; a könnyei tovább +peregtek. A férfi szeretett volna legalább néhány meleg szót mondani +neki, de képtelen volt rá. + +– Ön valószínűleg néhány napig vidéken marad – kérdezte erőltetetten. – +Remélem, ad majd hírt magáról… Roediger doktor úr egyébként azt mondja, +hogy nemsokára meglesz az esküvő. Engedje meg, hogy én már most +gratuláljak önnek. + +A lány nem mozdult, mintha egyáltalán tudomásul sem venné a +gratulációját és a búcsúzását. A férfi feléje nyujtotta a kezét, de ő +nem fogadta el, amire Fridolin szinte szemrehányó hangon mondta: + +– Nos hát, egész biztosra veszem, hogy értesíteni fog hogylétéről. +Viszontlátásra, Marianne kisasszony. + +A leány csak ült a helyén, mintha kővé meredt volna. Fridolin kiment; +egy pillanatig még megállott az ajtóban, mintha még utoljára időt akarna +engedni neki, hogy utána kiáltson, a lány azonban elfordította a fejét +és az ajtó becsapódott a férfi mögött. Künn a folyosón valami +bűnbánatfélét érzett. Egy pillanatig arra gondolt, hogy visszamegy, de +rögtön érezte, hogy ez, minden mástól eltekintve, legalább is nevetséges +volna. + +Most aztán mit csináljon? Hazamenjen? Nincs más tennivaló. Ma már úgysem +kezdhet többé semmihez. És holnap vajjon mihez kezd? Ügyetlennek és +gyámoltalannak érezte magát, minden kiszaladt a kezéből; minden +valószerűtlenné vált, az otthona, a felesége, a gyermeke, a hivatása, +sőt még ő maga is valószerűtlennek tünt fel önmagának, ahogy csapongó +gondolataival elfoglalva gépiesen ment előre az estébeborult uccán. + +A Városház órája félnyolcat ütött. Egyébként nem is fontos, hány óra +van; mérhetetlen ideje van most mindenre. Senkivel és semmivel nem +törődött. Némi részvétet érzett saját maga iránt. Egész futólag, még +tervvé sem erősödve, az az ötlete támadt, hogy kimegy valamelyik +pályaudvarra, elutazik, mindegy, hogy hová, eltűnik az emberek elől, +akiket valaha is ismert, valahol idegenben újra felbukkan és új életet +kezd, mint egészen más, megújhodott ember. Eszébe jutottak bizonyos +sajátságos esetek, amelyekről lélektani munkákban olvasott, az +úgynevezett kettős élet esetei: egy rendezett viszonyok közt élő ember +hirtelen eltűnik otthonról, nyoma vész, hónapok vagy évek múltán kerül +vissza és nem emlékszik rá, hol volt ezalatt az idő alatt, de később +egyszer csak ráismer valaki, akivel valahol egy távoli országban +találkozott, anélkül, hogy a hazatért tudna az egészről. Ilyen dolgok +természetesen ritkán fordulnak elő, de hogy vannak, az kétségtelen. És +gyöngébb formában már Fridolin is átélt ilyesmit. Amikor például álomból +ébred az ember. A legtöbbre természetesen visszaemlékszik… De hát vannak +álmok, amelyek tökéletesen feledésbe mennek és amelyekből nem marad +vissza más, mint valami rejtélyes hangulat, vagy valami titokzatos +elfogódottság. Vagy amikor hosszú-hosszú idő mulva az ember +visszaemlékszik valamire, de már nem tudja biztosan, átélte-e a dolgot, +vagy csak álmodta. Csak álmodta?…! + +És mialatt így elgondolkozva tovább ment, és közben önkénytelenül a +lakása irányában haladt, odaért annak a sötét és elég rosszhírű uccának +a közelébe, ahol nem egészen huszonnégy órával ezelőtt egy elzüllött +teremtés szegényes és mégis barátságos szobájában járt. Elzüllött? Miért +éppen ez a nő lenne elzüllött? És miért éppen ez az ucca volna +_rosszhírű_? Gonosz szokása az embernek, hogy szavaktól befolyásolva, +megbélyegez és elítél uccákat és sorsokat. Vagy talán alapjában véve nem +ez a fiatal lány volt a legkülönb, sőt a legtisztább mindazok között, +akikkel a különös véletlen az elmult éjszaka folyamán összesodorta? Még +most is némi megindulást érzett, ha rágondolt. És most eszébe jutott +tegnapi elhatározása; a legközelebbi boltban mindenféle édességet +vásárolt és amikor kis csomagjaival elsietett a házak mentén, szinte +örült annak a tudatnak, hogy helyes, sőt talán dícséretméltó dolgot +cselekszik. De azért felgyűrte a gallérját, amikor a kapun belépett, +kettesével sietett fel a lépcsőkön és bosszantotta a lakás csengőjének +túléles hangja; és fellélekzett, amikor egy rossz külsejű öregasszony +azt a felvilágosítást adta, hogy Mici kisasszony nincs odahaza. De +mielőtt még az asszony átvehette volna Mici részére a csomagot, egy +fiatal és elég csinos nő jött ki az előszobába valami fürdőköpeny-félébe +burkolózva és megkérdezte: + +– Kit teccik keresni? A Mici kisasszonyt? No az aztán nem gyün egyhamar +haza. + +Az öregasszony intett neki, hogy hallgasson; Fridolin azonban, mintha +csak azt kívánta volna, hogy megerősítsék régebbi föltevésében, egész +természetes hangon megkérdezte: + +– Úgy-e, a kórházban van? + +– Na igen, ha már úgyis tuggya az úr! Én azonban hálistennek egészséges +vagyok – mondta vidáman és egészen közel ment Fridolinhoz, rámosolyogva +és kihívóan riszálva kövér derekát, úgyhogy a fürdőköpeny szétnyílott +rajta. Fridolin kitérően így szólt: + +– Erre jártam és fölnéztem, hogy valami csekélységet hozzak a Micinek – +és közben úgy érezte magát, mint egy gimnazista. Aztán egészen +megváltozott, szakszerű hangon kérdezte: – Melyik osztályon fekszik? + +A fiatalabb nő erre megmondta egy professzor nevét, akinek klinikáján +néhány évvel ezelőtt Fridolin mint gyakorló orvos működött. Majd +jóindulatúan hozzátette: + +– Aggya csak ide a csomagot, én beviszem neki hónap. Nyugodt lehet, hogy +nem fogom elenni előle. + +Amikor Fridolin a kapun kilépett az uccára, érezte, hogy sírás +szorongatja a torkát; de tudta, hogy ez nem annyira a meghatottságtól +van, mint inkább azért, mert az idegei fokozatosan felmondják a +szolgálatot. Szántszándékkal gyorsabban és élénkebben kezdett menni, +mint ahogy az a hangulatához illett volna. Ez az élmény talán megint +annak a jele, hogy semmi sem sikerül neki? De miért? Hogy megmenekült +ekkora veszélytől, az elvégre jó jel is lehetett. És erről volt szó +csupán: menekülni a veszélytől? Még annyi sok minden más állott előtte! +nem is tudott volna most Albertinával találkozni. A mai éjszaka +rejtélyes asszonya után. Most persze már nem ért rá. És azonfelül jól +meg kell gondolnia, hogyan folytassa a kutatást. Persze, ha volna +valaki, akivel tanácskozhatna a dologról! De senki olyan nem jutott +eszébe, akit nyugodtan beavathatna az elmult éjszaka kalandjaiba. Évek +óta nem volt más bizalmas embere, mint a felesége, vele pedig igazán nem +tárgyalhatta meg ezt az esetet; sem ezt, sem mást. Mert akárhogyan +vesszük; az éjszaka keresztre feszíttette őt. + +És erről jutott a tudatára annak, hogy miért halad éppen a lakásával +ellentétes irányban. Nem akart, nem is tudott volna most Albertinával +találkozni. A legokosabb az lesz, hogy megvacsorázik valahol házon +kívül, aztán megnézi azt a két beteget az osztályán és nem megy addig +haza – haza! – amíg bizonyosra nem veheti, hogy Albertina már elaludt. + +Bement az egyik előkelő, csendes kávéházba a Városház közelében; +hazatelefonált, hogy ne várják vacsorára és gyorsan letette a kagylót, +nehogy Albertinának ideje legyen a telefónhoz jönni; aztán leült az +egyik ablak mellé és behúzta a függönyt. Az egyik távolabbeső sarokban +éppen most ült le egy úr, sötét felöltőben és egyébként is +hétköznapiasan öltözve. Fridolin úgy emlékezett, hogy ezt az arcot ma +már látta valahol. Ez természetesen puszta véletlen is lehetett. Kezébe +vett egy estilapot és éppen úgy, mint ahogy tegnap éjszaka egy másik +kávéházban, elolvasott itt is, ott is egy-két sort: tudósítások a +politika eseményeiről, színház, művészet, irodalom és mindenféle fajta +kisebb-nagyobb baleset. Egy színház leégett Amerikának valamelyik +városában, amelynek eddig még a nevét sem hallotta. Korand Péter +kéményseprőmester kiugrott az ablakon. Fridolin különösnek találta, hogy +kéményseprők is öngyilkosok lehetnek és önkénytelenül eltünődött, vajjon +ez az ember rendesen megmosakodott-e előbb, vagy úgy ahogy volt, +kormosan ugrott a semmibe. A Belváros egyik előkelő hoteljában ma reggel +megmérgezte magát egy nő, egy feltünően szép hölgy, aki D. bárónő néven +csak néhány napja szállott meg a hotelben. Fridolint azonnal valami +különös sejtés fogta meg. A hölgy reggel négy órakor jött haza két úr +kiséretében, akik a kapunál elbúcsúztak tőle. Négy órakor. Éppen abban +az órában, amikor Fridolin is hazaért. És – olvasta tovább – délben +súlyos mérgezés tünetei közt, eszméletlenül találták ágyában… Feltünően +szép fiatal hölgy… Nos, van még más feltünően szép fiatal hölgy is… +Semmi oka sem volt feltételezni, hogy D. bárónő, helyesebben a hölgy, +aki D. bárónő néven lakott a szállodában, és egy bizonyos másik hölgy +egy és ugyanaz a személy volna. És mégis – a szíve hevesen dobogott és +az ujságlap remegett a kezében. Az egyik előkelő belvárosi szállodában… +melyikben? – Miért ilyen titokzatos a hir…? Miért ilyen diszkrét?… + +Letette az ujságot és észrevette, hogy ugyanakkor az az úr abban a +távoli sarokban egy nagy illusztrált lap mögé dugta az arcát. Fridolin +is rögtön újra kezébe vette az ujságot és abban a pillanatban biztosan +tudta, hogy D. bárónő senki más nem lehet, mint a ma éjszakai asszony… +Egyik előkelő belvárosi szállodában… Nem volt olyan sok, amely egy D. +bárónő szempontjából tekintetbe jöhetett… És most lesz, ami lesz, – ezt +a nyomot követnie kell. Odahívta a pincért, fizetett és ment. Az ajtóban +mégegyszer megfordult, hogy a sarokban ülő gyanus férfit megnézze. Az +azonban már akkorra csodálatosképpen eltűnt… + +Súlyos mérgezés… De még életben van… Abban a pillanatban, amikor +rátaláltak, még élt. És végül is semmi oka sem volt azt hinni, hogy +menthetetlen. Mindenesetre azonban – élve vagy halva – meg fogja +találni. És látni is fogja, minden körülmények közt, akár életben van, +akár meghalt. Látni fogja; nincs ember a földön, aki meggátolhatná, hogy +lássa azt az asszonyt, aki miatta, nem: aki _helyette_ halt meg. Ha +tényleg ez az a nő, akkor ő, egyedül ő az oka a halálának. De persze, +hogy ez az a nő. Reggel négykor jött haza két úr kíséretében! +Valószínűleg ugyanez a két úr volt az, akik néhány órával később +Nachtigallt a vasúthoz vitték. Ezeknek az uraknak sem lehetett valami +nagyon tiszta a lelkiismeretük… + +Ott állott a Városház előtti széles, nagy téren és figyelmesen +körülnézett minden irányba. Mindössze néhány embert látott, de a +kávéházbeli gyanus úr nem volt közöttük. És különben is – ezek az urak +féltek; most ő volt fölül. + +Fridolin tovább sietett, a Ringen kocsiba ült, először a Bristolhoz +hajtatott és – mintha erre joga vagy megbízása lett volna – megkérdezte +a portást, hogy D. bárónő, aki ma reggel tudvalévőleg megmérgezte magát, +ebben a szállodában lakott-e. A portás egyáltalán nem csodálkozott el a +kérdésen, talán valami rendőrségi embernek, vagy más valamilyen +hivatalos közegnek nézte Fridolint, mindenesetre azonban igen udvariasan +fölvilágosította, hogy a sajnálatos eset nem náluk, hanem az Erzherzog +Karlban történt… + +Fridolin azonnal tovább hajtatott a megjelölt szállodához és ott azt az +értesítést kapta, hogy D. bárónőt rögtön azután, hogy rátaláltak, +elszállították a Városi Kórházba. Fridolin érdeklődött, milyen +körülmények között történt az öngyilkossági kísérlet fölfedezése. Mi +volt az oka annak, hogy már délben utánanéztek egy hölgynek, aki csak +reggel négy órakor jött haza? Nos, egész egyszerű volt a dolog: két úr +(tehát megint két úr!) érdeklődött délelőtt tizenegy órakor a bárónő +után. Miután a hölgy ismételt telefónhívásra sem jelentkezett, a +szobalány bekopogott az ajtaján; amikor látták, hogy senki sem mozdult +és az ajtó belülről el van reteszelve, nem maradt más tennivaló, +minthogy betörjék az ajtót és akkor ott találták a bárónőt eszméletlenül +az ágyban. Rögtön értesítették a mentőket és a rendőrséget. + +– És a két úr? – kérdezte élesen Fridolin és úgy tünt magának, mint +valami detektív. + +– Nos, a két úr, – ez mindenesetre meggondolandó körülmény volt, – a két +úr közben nyomtalanul eltünt. Egyébként pedig kizárt dolog, hogy +Dubieski bárónőről volna szó, bár a hölgy ezen a néven jelentette be +magát a szállóban. Most szállott meg először a hotelben és ilyen nevű +család, legalább is nemesi család, egyáltalában nincsen. + +Fridolin megköszönte a felvilágosítást és elsietett, mert az egyik +közeledő hoteligazgató kellemetlen kiváncsisággal nézegette; megint +beszállott a kocsiba és elhajtatott a kórházba. Néhány perc mulva a +betegfelvételi irodában megtudta, hogy az állítólagos Dubieski bárónőt a +második számú belső klinikán helyezték el, de délután ötkor, minden +orvosi fáradozás dacára – anélkül, hogy eszméletét visszanyerte volna – +meghalt. + +Fridolin mély lélekzetet vett, ő legalább úgy gondolta; valójában +azonban nehéz sóhajtás volt az, ami fölszakadt belőle. Az ügyeletes +tisztviselő némi csodálkozással nézett rá. Fridolin azonban gyorsan +összeszedte magát, udvariasan elköszönt és a következő percben már künn +is volt. A kórház kertje csaknem teljesen kihalt volt. Az egyik közeli +sétányon éppen most ment át egy lámpa alatt egy ápolónő, kékcsíkos +zubbonyban és fehér bóbitával. – Halott, – mondta Fridolin maga elé +meredve. Ha csakugyan ő az. De hátha mégsem ő? Hátha még él; hogyan +találja meg akkor? + +Hogy az ismeretlen nő holtteste ebben a pillanatban hol van, az nem volt +kérdéses. Minthogy csak néhány órája halt meg, mindenesetre itt volt még +a hullakamrában, alig néhány száz lépésnyire innen. Neki mint orvosnak +nem lehetett nehéz bejutni még ebben a késő esti órákban sem. De – mi +keresnivalója volt ott? Hiszen csak a testét ismerte, sohasem látta az +arcát, csak halvány körvonalait azalatt a pillanat alatt, amikor ma +éjszaka elhagyta a tánctermet, vagy helyesebben, amikor kikergették +onnan. Hogy eddig nem jutott eszébe ez a körülmény, annak az volt az +oka, hogy az elmult órák alatt, amióta elolvasta azt az ujsághírt, az +öngyilkos nő ismeretlen arcát mindig mint Albertina arcát képzelte el, +sőt, most borzadva ébredt a tudatára, hogy felesége az egész idő alatt a +keresett nő képében lebegett előtte. + +És mégegyszer föltette magában azt a kérdést, hogy mi tennivalója van +tulajdonképen a hullakamrában? Hiszen ha életben találta volna, akár ma, +akár holnap, akár évek mulva, bármikor, bárhol és bármilyen +környezetben, feltétlenül ráismert volna a járásáról, a fejtartásáról és +főleg – úgy hitte – a hangjáról. Most azonban csak a testét fogja látni, +egy halott nő testét, és az arcát, amelyből csak a szemeit ismerte, – a +szemeit, amelyek most már élettelenek. Igen – csak ezeket a szemeket +ismerte, meg a haját, amely abban a végső pillanatban, amikor őt +kikergették a teremből, kibomlott és elfödte a meztelen testét. Elegendő +ennyi ahoz, hogy csalhatatlanul megállapítsa, ő az, vagy sem? + +És lassú, vontatott léptekkel megindult a pathológiai bonctani intézet +jólismert udvara felé. Az ajtó nyitva volt, úgy hogy nem is kellett +csöngetnie. A kőpadló visszhangzott a lába alatt, miközben áthaladt a +gyéren megvilágított folyosón. Fridolint körülvette a vegyszereknek az a +megszokott és szinte jóleső illata, amely elfojtotta az épületbe +beitatódott nehéz szagot. Bekopogott a csontkamra ajtaján, mert azt +remélte, hogy valamelyik segédorvost még munkában találja. – Tessék, – +mondta nyersen egy hang és Fridolin belépett a magas és szinte +ünnepélyesen kivilágított terembe, amelynek közepén, – mint Fridolin +várta – régi iskolatársa, Adler doktor intézeti asszisztens éppen +felnézett a mikroszkópból és felkelt a helyéről. + +– Ó, kedves kollégám, – üdvözölte Adler doktor kissé kedvetlenül és +főleg csodálkozva, – minek köszönhetem a szerencsét ebben a szokatlan +időben? + +– Bocsáss meg, hogy zavarlak, – mondta Fridolin. – Látom javában benne +vagy a munkában. + +– Mindenesetre, – válaszolta Adler azon az éles hangon, amely még +diákkori maradvány volt nála. Majd valamivel könnyebben hozzátette: – Mi +mást csinálhatna az ember éjnek idején ezekben a szent csarnokokban? Te +azonban természetesen legkevésbé sem zavarsz. Miben állhatok +szolgálatodra? + +Majd mikor Fridolin nem felelt mingyárt, így szólt: – Az Addison-hulla, +amelyet ma átküldtetek hozzánk, még tisztán és érintetlenül fekszik itt. +Holnap reggel nyolc harminckor boncoljuk. + +Fridolin tagadó kézlegyintésére így válaszolt: – Vagy úgy: a +pleuratumor-eset! Nos, a histológiai vizsgálat kétségtelenül sarkomát +igazolt. Igy hát nem kell szemrehányást tennetek magatoknak. + +Fridolin a fejét rázta. + +– Nem hivatalos ügyről van szó. + +– Annál jobb, – mondta Adler, – már azt hittem, a rossz lelkiismeret +kerget ide éjnek idején. + +– A rossz lelkiismerethez, vagy legalább is a lelkiismerethez már inkább +köze van a dolognak, – válaszolta Fridolin. + +– Óh! + +– Röviden arról van szó, – igyekezett elfogulatlan hangon beszélni, – +hogy szeretnék felvilágosítást kapni egy nőről, aki ma este a második +számú klinikán morfiummérgezésben halt meg és aki most bizonyára itt +fekszik. Bizonyos Dubieski bárónő. – Majd valamivel gyorsabban +folytatta: – Nekem ugyanis az a gyanum, hogy ez az állítólagos Dubieski +bárónő azonos valakivel, akit évekkel ezelőtt úgy felületesen ismertem. +Most érdekelne megtudni, hogy a feltevésem helyes volt-e? + +– Suicidium? – kérdezte Adler. + +Fridolin bólintott a fejével. + +– Igen, öngyilkosság, – fordította le a latin kifejezést, mintha ezzel +is hangsúlyozni akarta volna az ügy privát jellegét. + +Adler nevetve rámutatott ujjával Fridolinra. + +– Boldogtalan szerelem nagyságod iránt? + +Fridolin kissé bosszúsan tiltakozott: + +– Dubieski bárónő öngyilkosságának semmi köze az én személyemhez. + +– Kérlek, kérlek, nem akarok indiszkrét lenni. Mingyárt meggyőződhetünk +róla, hogy itt van-e. Tudtommal ma este nem jött semmiféle megkeresés a +törvényszéki orvostani intézettől. Tehát mindenesetre itt lesz… + +Bírósági vizsgálat, villant át Fridolin agyán. Ez is megtörténhetik. Ki +áll jót érte, hogy a nő öngyilkossága valóban önkéntes elhatározásból +fakadt-e? Ismét eszébe jutott az a két úr, akik oly hirtelen tüntek el a +szállodából, miután az öngyilkossági kísérletről értesültek. Ebből az +esetből még szenzációs bűnügy fejlődhetett. Az is meglehet, hogy őt +magát, Fridolint, is beidézik tanuként, sőt nem tudta, nem volna-e +kötelessége már előbb önként jelentkezni tanuvallomásra a bíróságnál? + +Átment a folyosón Adler doktor után a szemközt levő ajtóig, amely félig +nyitva állott. A kopár, magas termet szegényen világította meg egy +kétágú gázlámpa két szabadon lobogó, de kissé lecsavart lángja. A +tizenkét-tizennégy hullaasztal közül csak néhány volt elfoglalva. +Egy-két test egészen meztelen volt, a többi vászontakaróval volt +lefödve. Fridolin odament az első asztalhoz, mingyárt az ajtó mellett, +és óvatosan félrehúzta a takarót a hulla fejéről. Adler doktor villamos +zseblámpájának fénye éles világítással tűzött oda. Fridolin sárga, +szürkeszakállas férfiarcot látott maga előtt és rögtön be is takarta a +lepellel. A következő asztalon egy sovány fiú meztelen teste feküdt. +Adler doktor pedig odaszólt a legközelebbi asztal mellől: + +– Egy hatvan és hetven év közötti nő, valószínűleg ez sem lesz az. +Fridolin azonban, mintha valami vonzotta volna, a terem végébe ment, +ahonnan egy asszonyi test világított fakó fénnyel feléje. + +A fej oldalt billent; a hosszú fekete hajfonatok csaknem a földig értek. +Fridolin önkénytelenül kinyujtotta a kezét, hogy a fejet helyére tolja, +de hirtelen visszahökkent valami borzongással, amelyet pedig mint orvos +egyébként nem ismert. Adler doktor is odaért és hátrafelé mutatva így +szólt: + +– Azok közül egyik sem lehet… ez volna az? + +És villamos lámpájával megvilágította a nő fejét, amelyet Fridolin – +borzongását leküzdve – éppen kétkézre fogott és kissé fölemelt. Félig +lehunyt szemhéjakkal egy fehér arc meredt rá. Az alsó állkapocs lazán +lógott le, és a keskeny, felhúzott felső ajak mögött látni lehetett a +kékes foghúst és a fogak fehér sövényét. Nem lehetett megállapítani, +hogy az arc valaha, talán még tegnap, szép volt-e: most teljesen +semmitmondó, üres, halott arc volt. Éppen úgy lehetett egy tizennyolc +éves, mint egy harmincnyolc éves nő arca. + +– Ő az? – kérdezte Adler doktor. + +Fridolin önkénytelenül lejjebb hajolt, mintha átható pillantással +feleletet tudna kicsikarni a megmerevedett vonásokból. És ugyanakkor +biztosan érezte, hogy ha ez valóban az _ő_ arca, ha ezek valóban az _ő_ +szemei, ha ezek ugyanazok a szemek, amelyek tegnap még az élet forró +tüzével kapcsolódtak az övébe, akkor sem lehet benne sohasem bizonyos, +nem tudhatja – és nem is akarja tudni biztosan. A fejet gyöngéden +visszahelyezte az asztallapra és a villanylámpa fényét követve +végigjártatta tekintetét a halott testen. Az ő teste volt vajjon? – az a +csodálatos, virágzó test, amely után tegnap olyan kínlódva vágyakozott? +Látta a sárgás, ráncos nyakat, látta a két kicsiny, lányos, de kissé már +petyhüdt keblet, amelyek között, mintha a kezdődő enyészet jelzése +volna, a kékes bőr alatt borzalmas pontossággal rajzolódott ki a +mellcsont, látta a fakóbarna alsótest ívelését, látta a szépformájú +combokat, a gyengén kifelé hajló térdet, a sincsontok éles vonalát és a +karcsú lábakat, a befelé zsugorodott ujjakkal. Mindez egyik a másik után +bukott a homályba, mert a villanylámpa fénycsóvája gyorsan tette meg az +utat visszafelé, míg végül könnyű reszketéssel ismét megpihent a halvány +arcon. Fridolin, mintha valami rejtélyes hatalom hajtaná, mindkét +kezével megsimogatta a halott nő homlokát, az arcát, a vállát, a karját, +aztán mintegy szerelmeskedve összekulcsolta ujjait a halottéval; ezek az +ujjak merevek voltak, de mégis úgy tünt neki, mintha megmozdulnának, +hogy az övéhez símuljanak; az volt az érzése, mintha a félig lezárt +szemhéjak alól valami távoli, színtelen pillantás keresné az övét és +mintha mágikus vonzás húzná, lejjebb hajolt hozzá. + +– Ejnye, mit csinálsz itt? – suttogta mögötte a doktor. + +Fridolin lassanként magához tért. Kifejtette ujjait a halott ujjai +közül, megfogta keskeny csuklóját és gondosan, bizonyos pedantériával +odafektette a jéghideg kart a törzs mellé. Az volt az érzése, mintha ez +a nő most, éppen ebben a pillanatban halt volna meg. Aztán elfordult, +megindult az ajtó felé és a visszhangos folyosón keresztül visszatért a +munkaterembe, ahonnan az imént eljöttek. Adler doktor hallgatagon ment +mögötte és bezárta utánuk az ajtót. + +Fridolin a mosdóhoz lépett. + +– Engedd meg – mondta és gondosan megmosta a kezét lysollal és +szappannal. Úgy látszott, Adler doktor minden további szó nélkül +folytatni akarja félbenhagyott munkáját. Újra bekapcsolta a megfelelő +világítószerkezetet, megforgatta a mikrométercsavart és belepillantott a +mikroszkópba. Már újra fülig belemerült a munkájába, amikor Fridolin +odajött hozzá, hogy elbúcsúzzék. + +– Nem akarod megnézni mégis ezt a preparátumot? – kérdezte. + +– Minek? – kérdezte Fridolin szórakozottan. + +– Nos, csak a lelkiismereted megnyugtatására – válaszolta Adler doktor, +mintha erővel dokumentálni akarta volna, hogy Fridolin látogatásának +mégis csak orvosi és tudományos célja van. + +– Kiismered magad benne? – kérdezte, miközben Fridolin belenézett a +mikroszkópba. – Ez ugyanis még elég újszerű színezési módszer. + +Fridolin bólintott, anélkül, hogy szemét levette volna az üvegről. + +– Csaknem ideális – jegyezte meg –, mondhatom, valóban tökéletes +színkép. + +És kérdezősködött az új technikai eljárás különböző részleteiről. + +Adler doktor megadta a kívánt felvilágosításokat és Fridolin +kijelentette, hogy ennek az új módszernek előreláthatólag jó hasznát +fogja venni közeljövőre tervbe vett munkájánál. Engedélyt kért rá, hogy +holnap vagy holnapután megint eljöhessen további felvilágosításokért. + +– Mindig szívesen állok rendelkezésedre – mondta Adler doktor, aztán +kikísérte Fridolint a visszhangos kőfolyosón át a kapuhoz, amelyet saját +kulcsával nyitott ki, mert időközben már becsukták. + +– Te még maradsz? – kérdezte Fridolin. + +– Természetesen – válaszolta Adler doktor –, hiszen ezek a +legtermékenyebb órák – úgy éjféltől hajnalig. Akkor legalább nem nagyon +zavarják az embert. + +– Na, nem mondhatnám – mondta Fridolin kissé bűnbánó mosollyal. + +Adler doktor megnyugtatólag átkarolta Fridolint, aztán némi +tartózkodással megkérdezte: + +– Tehát – ő volt az? + +Fridolin egy pillanatig habozott, majd szótlanul igent intett a fejével; +szinte nem is tudta, hogy bólintása könnyen felületes hazugság is +lehetett. Mert lehet, hogy az az asszony, aki itt benn fekszik a +hullakamrában, ugyanaz, akit huszonnégy órával ezelőtt Nachtigall vad +játékának hangjai mellett mezítelenül zárt karjaiba, de épúgy lehetett +ez a halott valaki más, valami ismeretlen, teljesen idegen nő, akit soha +nem látott ezelőtt; csak azt tudta: ha életben van is még az az asszony, +akit keresett, aki után vágyakozott, akit egy óráig talán szeretett is, +– aki itt feküdt a boltíves csarnokban, a gázlámpák pislákoló fényében, +mint árny az árnyak között, sötéten, céltalanul és kiterítve –, neki nem +jelentett, nem jelenthetett többé mást, mint az elmult éjszaka +enyészetnek induló, sápadt hulláját. + + + + +7. + +Hazafelé sietett a sötét és kihalt uccákon keresztül és néhány perc +mulva, miután rendelőjében levetkőzött – épúgy, mint huszonnégy órával +ezelőtt –, amilyen halkan csak tudott, beosont a közös hálószobába. + +Hallotta Albertina egyenletes, nyugodt lélekzetvételét és látta fejének +körvonalait a puha párnán. A gyöngédségnek, sőt az alázatnak olyan erős +érzése töltötte el a lelkét, amilyenre gondolni sem mert volna. +Elhatározta, hogy minél előbb, talán már reggel, elmeséli neki az elmult +éjszaka történetét, de úgy, mintha minden, amit átélt, csak álom lett +volna – és aztán, ha az asszony már átérezte és fölfogta kalandjainak +egész jelentéktelenségét, csak akkor fogja bevallani neki, hogy mindez +valóság volt. Valóság? – tünődött magában –, és ebben a pillanatban +Albertina arcához közel, a másik párnán, az ő saját párnáján +megpillantott valami sötét, körülhatárolt dolgot, amely mintha egy +emberi arc árnyéka lett volna. Egy pillanatra megállott a szívverése, de +a következő másodpercben már rájött, mi az; odakapott a párnához és +kezébe vette az álarcot, amelyet az előző éjjel viselt és amely ma +reggel, amikor a holmit összecsomagolta, figyelmét elkerülve +kicsúszhatott a csomagból és a szobalány, vagy maga Albertina +megtalálhatta. Így azután nem is volt kétsége afelől, hogy Albertina e +lelet alapján már sok mindent sejthetett, sőt valószínűleg sokkal többet +és sokkal rosszabbat, mint ami valójában történt. Az a mód azonban, +ahogy ezt értésére adta, az az ötlete, hogy a fekete álarcot maga mellé +tette a párnára, mintha az a férje rejtélyessé vált arcát jelentené; ez +a tréfás, szinte kötekedő mód, amelyben egyúttal szelíd figyelmeztetés +és megbocsátásra kész hajlandóság is rejlett, azt a biztos reményt +keltette Fridolinban, hogy az asszony – talán a saját álmára +visszaemlékezve – nem fogja nagyon a szívére venni, bármi is történt. +Fridolint azonban most már végleg elhagyta az ereje, az álarc kicsúszott +a kezéből és a földre hullott, ő pedig váratlanul hangosan és kínlódva +felzokogott, aztán lerogyott az ágy mellé és halkan belesírt a párnába. + +Néhány perc telt el így; aztán érezte, hogy egy puha kéz símogatja a +haját. Ekkor fölemelte a fejét és lelke legmélyéből mondta: + +– Mindent el fogok neked mondani. + +Albertina előbb gyöngéd tiltakozást intett; de Fridolin megfogta a +kezét, ott tartotta a magáéban, aztán kérdő és egyben könyörgő +pillantást vetett rá; Albertina erre bólintott, ő pedig elkezdte a +vallomást. + +A reggeli szürkület már keresztülderengett a lefüggönyözött ablakon, +mire Fridolin elbeszélése végére ért. Albertina egyetlen egyszer sem +szakította félbe holmi kíváncsiskodó vagy türelmetlen kérdéssel. Úgy is +érezte, hogy a férfi semmit sem hallgat el előtte. Nyugodtan feküdt, +karjait a nyaka alá kulcsolva, és sokáig nem szólalt meg még azután, +hogy Fridolin elhallgatott. Végre is a férfi, amint ott feküdt mellette, +föléje hajolt, nézte a mozdulatlan arcát és nagy kék szemeit, amelyekben +már a hajnal fénye csillogott, és félő reménykedéssel megkérdezte: + +– Mit tegyünk most, Albertina? + +Az asszony rámosolygott és csak rövid hallgatás után felelte: + +– Azt hiszem, legyünk hálásak a sorsnak, hogy épen kerültünk ki minden +kalandból, – abból is, ami valóban megtörtént, abból is, amit csak +álmodtunk. + +– Biztos vagy ebben? – kérdezte a férfi. + +– Olyan biztos, amilyen biztosan hiszem, hogy egy éjszaka, sőt egy egész +emberélet valamennyi eseménye együtt sem jelenti a teljes, igazi, benső +valóságot. + +– És egyetlen álom sem pusztán csak álom – sóhajtotta a férfi. + +Albertina mind a két kezével megfogta a férje fejét és gyöngéden +odavonta a keblére. + +– Most azonban – mondta –, nagyon hosszú időre – felébredtünk. + +– Örökre – akarta mondani a férfi, de mielőtt még a szót kimondhatta +volna, Albertina lezárta ujjával az ajkát és szinte magában suttogva ezt +mondta: + +– Sohase kísértsük a jövőt. + +Így feküdtek mind a ketten, szótlanul, félálomban, de álmok nélkül, +nagyon-nagyon közel egymáshoz, amíg – mint minden reggel – hét órakor +kopogtattak az ajtón, az ucca megszokott zaja behatolt a szobába, +diadalmas napsugár tört be a függönyrésen, derűs gyermekkacaj csendült +föl mellettük – és újra kezdődött az élet. + +=A REGÉNY MESTEREI= + +sorozatnak az a célja, hogy egyrészt szórakoztassa az életharcban +elfáradt, üdülést kereső olvasót, másrészt megteremtse a hidat közte és +a legujabb európai szellemi áramlatok között. + +A klasszikus, régi irodalom utvesztőjében rábizhatjuk magunkat az +irodalomtörténet vezetésére. Az élő irodalom örökkön változó uj utakat, +uj igazságokat kereső tömegében csak egy ilyen, válogatott könyvsorozat +segitségével találhatja meg az olvasó a maradandó értéket. + +Kevés kora van a világtörténelemnek, amelynek irodalmi termése dusabb +volna, mint a XX. századé. Technikai és lelki átalakulások problémái +nyugtalanitanak minden embert és utmutatást, segitséget csakis az igazán +jó könyvek nyujtanak. + +A _Regény Mesterei_ sorozat a jó könyvek ilyen elitcsapata. Kitünő +tartalommal, tetszetős egyenruhában a kultura harcosainak legderekabb +katonáit mutatja be az olvasónak. A sorozat kötetei kb. 100.000 +példányban forognak közkézen és minden olvasó számára hozzáférhetővé +teszik a mai világirodalom legbecsesebb alkotásait. + +=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.= + +Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99. + +=KELLERMANN SCHELLENBERG TESTVÉREK= + +Fordította: _Peterdi István_. + +A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta. + +=Ára füzve K 50.000 egész vászonkötésben K 75.000= + +A mai zilált életben minden ember más létformák után vágyakozik. +Kellermann regénye testet ad e titkos sóvárgásnak, mert a két ellentétes +jellemü Schellenberg-fiu történetében két különböző sorsot él át az +olvasó. Schellenberg Vencel sorsa azokat fogja érdekelni, akik +nagyvilági élet után vágyakoznak és érzéki örömökben keresik az +orvosságot az élet céltalanságának az érzése ellen. Az álmaik müvészi +kiélését kereső olvasók másik tipusa a másik fiu, Schellenberg Mihály. +Benne találják meg a magas célokra törő, ernyedetlenül dolgozó +idealistát és utópistát. Aki finomlelkü, graciózus, egyszerü, igaz, +szerető nőről álmodik, az kövesse a regényben Florián Zsenni életét. Aki +pedig ékszertestü, sátán-tüzü, démoni nőre vágyakozik, olyanra, aki +mohó, életsóvár, érzéki, de hideg, kegyetlen, férfipusztitó is: itt +találkozik vele Raucheisen Eszter alakjában. + +=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.= + +Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99. + +=WASSERMANN LAUDIN ÉS CSALÁDJA= + +Fordította: _Peterdi István_. + +A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta. + +=Ára füzve K 50.000 egész vászonkötésben K 75.000= + +Laudin válóperekkel foglalkozó zseniális ügyvéd, akinek tapasztalatai +feltárják a modern házasság rettenetes titkos sebeit. Ezernyi +érdekfeszitő példán mutatja be, hogy a mai házasélet milyen tarthatatlan +és mennyi szörnyü szenvedéssel jár. Kegyetlen hüséggel festi le a +nagyvárosi férj és a nagyvárosi feleség összes tipusait. De a regény +befejezése sejteti, miként lehetne a házasság megkövesedett +intézményének boldogságot és üdvösséget hozó uj tartalmat adni. + +A nagy ügyvéd maga is kisértésbe esik és egy szinésznőnek, egy romlott, +de hallatlanul izgató modern szirénnek a hálójába kerül. De Laudin +felesége olyan asszony, aki ösztönös lelki nemességétől vezettetve meg +tudja menteni a férjét magának és önmagának. + +Wassermannt, ezt a mély problémákkal foglalkozó, elit-lelkekhez beszélő +finom német irót eddig még nem ismerték nálunk érdemeihez képest eléggé +és büszkék vagyunk rá, hogy Wassermannt közelebb hoztuk a magyar +közönséghez. + +=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.= + +Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99. + +=H. G. WELLS TONO BUNGAY= + +Forditotta: _Rényi Arthur_. + +A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta. + +=Ára füzve K 85.000 egész vászonkötésben K 107.500= + +Méltóbb névvel alig indulhatott volna meg hóditó utjára a _Regény +Mesterei_, mint H. G. Wells nevével, aki müveiben az igazi nagy iró +minden kvalitásait egyesiti, teremtő fantáziát, mély filozófiát, +csalhatatlan megfigyelőképességet, meleg kedélyt és igaz +emberszeretetet. Azon kevesek közé tartozik, akik már életükben +halhatatlanná váltak. Sok-sok millió tagból álló lelkes olvasó-serege +körében minden müve közt talán a Tono-Bungay a legkedveltebb. Sokan +meghatottsággal, szeretettel, rajongással olvassák és kezükbe veszik +ujra meg ujra. + +Egy hirtelen meggazdagodott és ép olyan gyorsan tönkrement kalandor +története. Széditő reklámmal elhiteti, hogy a Tono-Bungay nevü +értéktelen kotyvalék erőt és egészséget ad. Óriási vagyont szerez vele, +gyárak, trösztök, paloták ura lesz, mig végre a hazugságra alapitott +humbugpirámis összedül, mint egy kártyavár. + +A társadalom keresztmetszete ez a könyv és az egész kommerciális +civilizáció fényképe. Igazi mestermü, páratlan korrajz, mély homoru, +derüs olvasmány. + +=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.= + +Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99. + +=H. G. WELLS AZ ISTENEK ELEDELE= + +Forditotta: _Rényi Arthur_. + +A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta. + +=Ára füzve K 50.000 egész vászonkötésben K 72.500= + +H. G. Wells széles irodalmi munkásságának két szárnya van. Vannak meleg +szerelmi és társadalmi regényei, mint a Tono-Bungay és vannak +fantasztikus regényei, amelyeknek eredetisége és ötletessége bámulatos. +Egy ilyen Wells-regényt mutatunk be a Regény Mesterei ezen kötetében. + +Két tudós feltalál egy szert, amely az élőlények növekedését +megsokszorozza. Tizenkétméteres emberek keletkeznek és ennek az uj, +óriási fajnak a terjedése konfliktusokat idéz fel. Az eddigi kis emberek +rossz szemmel nézik az óriások térfoglalását. Az óriások kis csapata +megerősitett várban védekezik a kis emberek tulereje ellen. Az istenek +eledelének első harcosai közül sokan elesnek az ádáz küzdelemben, de a +nagyság végső győzelmét semmi sem akadályozhatja meg, mert a növekedés +és a fejlődés az élet törvénye. + +Wells mesteri kézzel rajzolja az elképzelt lehetőségek következményeit. +A regény lebilincselő, müvészi részletei közül kiemelkedik az első óriás +emberpár szerelmének poétikus elbeszélése. + +=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.= + +Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99. + +=H. G. WELLS ANNA VERONIKA= + +Forditotta: _Esty Jánosné_. + +A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta. + +=Ára füzve K 60.000 egész vászonkötésben K 85.000= + +Az öntudatra ébredt, dolgozni akaró nő szabadságharca ez a könyv. Anna +Veronika szárnyaló fantáziáját, boldogság utáni vágyát elnyeléssel +fenyegeti a kispolgári társadalom maradisága. Keserü csalódásokon, +keserves munkán, börtönön keresztül vezet a megismerés utja. De a lány +végül is eléri célját, a szenvedések tüzében megtisztult, lehiggadt +igazi asszonyi boldogságot. A maradi angol középosztály megbolygatott +darázsfészek módjára zudul a kristályos levegőjü, uj hegycsucsokat +kereső szökevénye után. Szörnyüködő rokonok, álszenteskedő ismerősök, +hideg, számitó férfiak próbálják visszarántani a mozdulatlanságba. A +leány menekülése közben megtalálja az igazi férfi karját és az átsegiti, +kimenti őt szorongatott helyzetéből. Laboratóriumi munkák leirása, a +suffragette-mozgalom története és még sok más érdekes mozgalmasság hü +képe szinesiti a mindvégig lélekzetfojtón izgalmas regény menetét. + +=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.= + +Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99. + +=MAURIAC A SZERELEM SIVATAGJA= + +Forditotta: _Kosztolányi Dezső_. + +A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta. + +=Ára füzve K 37.500 egész vászonkötésben K 60.000= + +Apa és fiu ugyanazt a nőt szeretik és e boldogtalan szerelemben feltárul +két nemzedék küzködő élete, amint egymással párhuzamosan keresik +hitetlen és reménytelen korunkból a kivezető utat. + +Mauriac egy züllöttségében is nemes női lelket fest meg, amely +önfeláldozásban és lemondásban keresi az igazságot. Cross Mária igy +hozza össze az apát és a fiut örökkévaló szerelemben, csodálatos +háromságban. + +Mauriac vonzódik a misztikumhoz, itt is a hit szines fényei és sejtelmes +félhomálya kisért. Lélektani regény, de száraz dogmák nélkül való. +Inkább a lélek regénye, amelynek utolsó szava: a szeretet. + +A magyar forditáson meglátszik a rokonlelkü irótársnak, Kosztolányi +Dezsőnek odaadó elmélyedése és páratlan stilusérzéke. + +A regény megnyerte a Francia Akadémia 1926. évi nagydiját. + +=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.= + +Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99. + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77256 *** diff --git a/77256-h/77256-h.htm b/77256-h/77256-h.htm new file mode 100644 index 0000000..48932c6 --- /dev/null +++ b/77256-h/77256-h.htm @@ -0,0 +1,3234 @@ +<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" + "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> +<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> +<head> +<meta name="generator" content= +"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> +<meta http-equiv="Content-Type" content= +"text/html; charset=utf-8" /> +<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> +<title>Álmok éjszakája by Arthur Schnitzler| Project +Gutenberg</title> + +<style type="text/css"> +/*<![CDATA[*/ +body { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; +} + +h1,h2 { + text-align: center; + clear: both; + line-height: 200%; +} + +h2 { + margin-top: 2em; +} + +p { + margin-top: 0.75em; + margin-bottom: 0.75em; +} + +body > p { + text-align: justify; + text-indent: 1.5em; +} + +p.i0 { + text-indent: 0; +} + +hr { + width: 33%; + margin-top: 2em; + margin-bottom: 2em; + margin-left: auto; + margin-right: auto; + clear: both; +} + +hr.chap {width: 65%} + +.pagenum { +/* visibility: hidden; */ +/* display: none; */ + position: absolute; + right: 2%; + color: gray; + font-size: smaller; + text-align: right; + text-indent:0; +} + +.center { + text-align: center; + text-indent: 0; +} + +.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} + +.caption {font-weight: bold;} + +.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} + +.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} +/*]]>*/ +</style> +</head> +<body> +<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77256 ***</div> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<p class="center"><span class="caption-150">A REGÉNY +MESTEREI</span></p> +<hr class="chap" /> +<p class="center"><span class="caption-150">SCHNITZLER +ARTUR</span></p> +<h1>ÁLMOK ÉJSZAKÁJA</h1> +<p class="center"><span class="caption-small">FORDITOTTA</span></p> +<p class="center"><span class="caption-large">GAÁL ANDOR</span></p> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption"><i>BUDAPEST, +1926</i></span></p> +<p class="center"><span class="caption"><i>PANTHEON IRODALMI +INTÉZET R.-T. KIADÁSA</i></span></p> +<hr class="chap" /> +<p class="center">A művészi borítékrajz</p> +<p class="center"><i>Fiora Margit</i> munkája.</p> +<p class="center">Globus, Budapest.</p> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"> +<h2>1.</h2> +</div> +<p>– Huszonnégy fekete rabszolga evezett a díszbeöltözött gályán, +amely Amgiad herceget vitte a kalifa palotája felé. A herceg +azonban bíborpalástjába burkolózva egyedül pihent a födélzeten a +mély-kék, csillagos égbolt alatt és pillantása…</p> +<p>Eddig olvasta fenhangon a kislány; most hirtelen lecsukódtak a +szempillái. A szülők mosolyogva pillantottak egymásra, Fridolin +lehajolt hozzá, megcsókolta a szöszke haját és becsukta a könyvet, +amely a még megterített asztalon feküdt. A kislány úgy nézett +körül, mint akit valamin tettenértek.</p> +<p>– Kilenc óra – mondta az apja –, itt az ideje, hogy aludni +menj.</p> +<p>És most, hogy Albertina is lehajolt a gyermekhez, a szülők keze +összetalálkozott az imádott homlokon és a pillantásuk összeakadt +egy gyöngéd mosolyban, mely most már nem egyedül a gyermeknek +szólt. A kisasszony bejött és figyelmeztette a kicsikét, hogy +köszönjön el szüleitől; a kislány engedelmesen fölkelt <span class= +"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> a helyéről, +apjának, anyjának csókra nyujtotta ajkát és nyugodtan kiment a +szobából a kisasszony után. Fridolin és Albertina azonban most, +hogy egyedül maradtak a függőlámpa vörhenyes fényében, egyszerre +sürgősnek érezték, hogy a tegnapi álarcosbál eseményeit újra +letárgyalják, ott, ahol még vacsora előtt abbahagyták.</p> +<p>Ez volt az első báljuk ebben az évben és éppen a farsang végén +szánták el magukat arra, hogy elmennek. Fridolint, alig hogy +belépett a terembe, két vörös dominó üdvözölte, mint valami +türelmetlenül várt barátot. Kilétükkel nem volt tisztában, pedig a +vörös dominók feltűnően jól ismerték diákságának és a kórházban +töltött szolgálati idejének legkülönfélébb történeteit. Meleg +barátsággal meginvitálták egy páholyba, ahol azzal az ígérettel +hagyták magára, hogy nemsokára álarc nélkül térnek vissza, de olyan +sokáig maradtak el, hogy Fridolin türelmetlen lett és jobbnak látta +lemenni a földszintre, ahol azt remélte, hogy ismét fölfedezheti a +két titokzatos jelenséget.</p> +<p>De bármilyen figyelemmel kutatott is, nem tudott többé reájuk +bukkanni; helyettük azonban váratlanul egy más nő akaszkodott a +karjára: a felesége, aki éppen az imént vált el egy ismeretlen +férfitől, akinek fájdalmas, kiélt lénye és külföldi, valószínűleg +lengyeles hangsúlya eleinte lekötötte, egészen addig, amíg +egyszerre egy váratlanul odavetett és alantasan szemtelen szóval +nem sértette meg és nem riasztotta el. <span class= +"pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> Így aztán a +férfi meg a nő – alapjában boldogan, hogy megszabadultak a +kiábrándítóan banális álarcosjátéktól, – nemsokára szerelmesek +módjára ültek egymással szemben a többi szerelmespár között az +étteremben, osztriga és pezsgő mellett és mintha most ismerkedtek +volna meg, kellemes szócsatával játszották végig az udvarlás, az +ellentállás, a csábítás és odaadás komédiáját; és egy gyors +kocsikázás után a fehér téli éjszakában, otthon, már régesrég nem +érzett szerelmi mámorban hullottak egymás karjaiba.</p> +<p>Hamarosan szürke reggelre ébredtek. A férjet már a korai órákban +betegei ágyához szólította hivatása; Albertinát meg a háziasszonyi +és anyai kötelességek nem engedték tovább pihenni. Így teltek el az +órák józanul és előre beosztottan a mindennapi kötelesség és a +munka közt; az elmult éjszaka kezdettől végig csak halványan élt és +csak most, amikor mindkettőjük napi munkája véget ért, a gyermek +lefeküdt és semmi zavarótól nem kellett már tartani, csak ekkor +támadtak föl ismét az álarcosbál árnyalakjai, a szomorú ismeretlen +és a vörös dominók és ezeket a jelentéktelen élményeket egyszerre +az elmulasztott lehetőségek csalóka fénye vette körül varázslatos +és fájdalmas erővel.</p> +<p>Ártatlan és mégis lesben álló kérdések, finom és kettős értelmű +válaszok váltakoztak, de egyiknek sem kerülte el a figyelmét, hogy +a másiknál hiányzik a teljes őszinteség s így aztán mind a ketten +jogot <span class="pagenum"><a name="Page_8" id= +"Page_8">-8-</a></span> éreztek a szelíd bosszúállásra. Túlságos +jelentőségűnek vették azt a varázst, amelyet ismeretlen báli +ismerőseik sugároztak feléjük, gúnyolódtak azokon a kis +féltékenységi tüneteken, amelyeket egyikük vagy másikuk elárult és +amelyeket mindegyikük a maga részéről letagadott. De az elmult éj +jelentéktelen kalandjairól folytatott könnyed beszélgetést +csakhamar fölváltotta egy komolyabb megbeszélés azokról a rejtett +és alig-tudatos megkívánásokról, amelyek a legtisztább, +legátlátszóbb lelket is zavaros és veszélyes örvénylésbe hozhatják +és szóba kerültek azok a titokzatos dimenziók, ahová tulajdonképpen +nem is vágyakoztak, de amelyek felé a Sors megmagyarázhatatlan +vihara – ha csak álmukban is – egyszer mégis elsodorhatta őket.</p> +<p>Mert bármennyire tökéletesen egymáshoz tartoztak is érzésben és +gondolatban, mégis tudatában voltak annak, hogy tegnap nem +elsőízben érintette meg őket a kaland, a szabadság és a veszély +lehellete; bizonytalanul, önkínzó és tapogatózó kíváncsisággal +próbáltak egymás vallomásában valami nyomra bukkanni és félénken +egymáshoz húzódva kutattak valami közömbös tény, valami +jelentéktelen élmény után, amely a kimondhatatlant kifejezné és +amelynek őszinte meggyónása föloldhatta volna azt a feszültséget és +gyanakvást, amely lassanként már tűrhetetlenné kezdett válni.</p> +<p>Albertina – talán mert ő volt a türelmetlenebb, a <span class= +"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> +becsületesebb, vagy a jobb kettőjük között – előbb bátorodott neki +az őszinte vallomásnak: kissé remegő hangon kérdezte meg +Fridolintól, hogy emlékszik-e még arra a fiatalemberre, aki az +elmult nyáron a dán tengerparton egyik este két tiszt társaságában +üldögélt a szomszédos asztalnál, aztán a vacsora alatt egy +táviratot kézbesítettek neki, mire gyorsan búcsút vett a +barátaitól.</p> +<p>Fridolin bólintott.</p> +<p>– Mi volt vele? – kérdezte.</p> +<p>– Én már akkor reggel is láttam – felelte Albertina –, amikor +sárga táskájával a kezében éppen fölfelé sietett a hotel lépcsőjén. +Csak futólag nézett végig rajtam, de néhány lépcsőfokkal följebb +már megállott, utánam fordult és a pillantásunk akaratlanul is +összetalálkozott. Nem mosolygott, sőt, inkább úgy tűnt nekem, hogy +elkomolyodott az arca és valószínűleg velem is ugyanez +történhetett, mert sohasem éreztem még olyan megindultságot, mint +akkor. Egész nap álombamerülten heverésztem a strandon.</p> +<p>– Ha hívna – úgy éreztem, hogy ez mélyen van bennem –, nem +tudnék ellentállni neki. Képesnek éreztem magamat mindenre: úgy +hittem, oda tudnálak dobni téged, a gyereket, a jövőmet, és mégis – +meg tudod ezt érteni? Drágább voltál nekem, mint valaha Még +emlékezhetsz rá, éppen ezen a délután történt, hogy elbeszélgettünk +egymással ezerféle dologról, a kettőnk jövőjéről és a gyerekről, +olyan meghitten, <span class="pagenum"><a name="Page_10" id= +"Page_10">-10-</a></span> mint már nagyon rég nem. Alkonyatkor az +erkélyen üldögéltünk, te meg én és akkor ő elment előttünk lenn a +strandon anélkül, hogy fölpillantott volna és én boldog voltam, +hogy láthattam. De azért megsímogattam a homlokodat és megcsókoltam +a hajadat és ebben az irántad való szerelmemben nagyon sok volt a +fájdalmas részvétből.</p> +<p>– Este nagyon szép voltam, te magad mondtad nekem és egy fehér +rózsát tűztem az övembe. Talán nem is volt véletlen, hogy az idegen +éppen a mi közelünkben helyezkedett el barátaival. Nem is nézett +felém, én azonban azzal a gondolattal kacérkodtam, hogy fölállok, +odamegyek az asztalához és azt mondom neki: Itt vagyok, te Vágyam, +te Szerelmesem, fogadj el engem! Ebben a pillanatban hozták neki a +táviratot, elolvasta, elsápadt, odasúgott néhány szót a fiatalabbik +tisztnek és engem egy talányos pillantással símogatva végig, kiment +a teremből.</p> +<p>– És? – kérdezte Fridolin szárazon, amikor az asszony +elhallgatott.</p> +<p>– Nincs tovább. Csak annyit tudok, hogy másnap reggel valami +bizonytalan rossz érzéssel ébredtem, Nem tudom, mi aggasztott +jobban: az, hogy elutazik, vagy az, hogy még itt marad; ezt már +akkor sem tudtam. De amikor az ebédnél sem jelent meg, +fellélekzettem. Ne kérdezz többet, Fridolin, a teljes valóságot +mondtam el neked. De tudom, hogy azon a tengerparton te is átéltél +valamit… <span class="pagenum"><a name="Page_11" id= +"Page_11">-11-</a></span></p> +<p>Fridolin felkelt a helyéről, néhányszor fel-alá járt a szobában, +aztán így szólt:</p> +<p>– Igazad van.</p> +<p>Az ablaknál állott, arcát elfödte a homály.</p> +<p>– Reggelenként, – kezdte fátyolos, kissé ellenséges hangon – +néha nagyon korán, mielőtt még te fölkeltél volna, szokásom volt +kisétálni a part mentén, a helységből kifelé és akármilyen korán +volt is, a nap már mindég fényesen és izzón tüzött le a tengerre. +Itt a strandon kívül, mint te is tudod, kis falusi házak voltak, +mindegyik egy-egy külön kis világ, egynémelyik körülkerített +kerttel, néhányat csak maga az erdő szegélyezett és a +fürdőkunyhókat ezektől a házaktól az országút és egy partrész +választotta el. Az ilyen korai órákban alig találkoztam emberrel, +fürdőzőt pedig egyáltalán sohasem láttam ott. Egyik reggel azonban +egész váratlanul egy nőalakot vettem észre, aki abban a hiszemben, +hogy senki sem látja, az egyik homokba cövekelt fürdőkunyhó keskeny +teraszán egyik lábát gondosan a másik elé helyezve és karjait +hátrafelé a fabódénak támasztva óvatosan lépkedett tova.</p> +<p>– Egész fiatal, talán tizenöt éves leány volt, kibomlott szőke +hajjal, amely végigfolyt a vállain és egyik oldalán, egészen a +gyönge kebléig. A lány maga elé bámult, aztán lefelé a vízre és a +fal mentén lesütött szemmel lassan kúszott a másik sarok felé és +egyszerre csak előttem állott; kezeivel erősen hátrakapott, +<span class="pagenum"><a name="Page_12" id= +"Page_12">-12-</a></span> mintha biztosabban meg akarna fogózni, +aztán felpillantott és hirtelen meglátott engem. Remegés futott +keresztül a testén, mintha elsüllyedni, vagy menekülni akarna. De +minthogy a keskeny pallón csak egészen lassan mozoghatott, mégis a +megállást választotta, – és most itt állott, előbb ijedt, aztán +haragos, végül zavart arckifejezéssel.</p> +<p>Egyszerre csak elmosolyodott, csodálatot keltően mosolygott; ez +már üdvözlés volt, sőt talán kacsintás, – de volt abban valami gúny +is, ahogy lábával gyengén paskolta a vizet, amely elválasztott +tőle. Aztán a fiatal, karcsú teste kiegyenesedett, mintha saját +szépségében gyönyörködnék és nyilvánvaló volt, hogy pillantásom +tüze, amelyet magán érzett, büszke és édes izgalomba hozta. Így +álltunk egymással szemközt talán tíz másodpercen keresztül, félig +kinyílt ajkakkal és parázsló szemekkel. Önkénytelenül is kitártam +feléje a karomat, az ő pillantásában pedig odaadás és öröm volt. +Egyszerre azonban hevesen megrázta a fejét és elengedte a falat, +majd parancsolóan intett, hogy távozzam; és amikor nem tudtam +magamat azonnal elhatározni, hogy engedelmeskedjem, olyan kérés, +olyan könyörgés villant fel gyermekszemeiben, hogy nem tehettem +egyebet, minthogy elfordultam. Amilyen gyorsan csak lehetett, +folytattam tovább az utamat; egyetlen egyszer sem fordultam vissza +feléje, tulajdonképpen nem is <span class="pagenum"><a name= +"Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> tapintatból, vagy +engedelmességből, vagy éppen lovagiasságból, hanem azért, mert a +legutolsó pillantása alatt olyan, minden élménynél magasabbrendű +megindulást éreztem, hogy közel voltam az ájuláshoz.</p> +<p>Ezzel elhallgatott.</p> +<p>– És aztán, – kérdezte Albertina maga elé meredve és minden +hangsúly nélkül – gyakran jártál még később is azon a bizonyos +úton?</p> +<p>– Amit most elmeséltem neked, – felelte Fridolin – véletlenül a +dániai tartózkodásunk legutolsó napján történt. Én sem tudom, hogy +más körülmények közt mi történt volna. Te se kérdezz többet, +Albertina.</p> +<p>Még mindig ott állott az ablaknál, mozdulatlanul. Albertina +felkelt a helyéről, odament hozzá; szeme mély és könnyes volt, +homlokán könnyű ránc futott végig.</p> +<p>– Ezentúl mindjárt el fogjuk mondani egymásnak ezeket a +dolgokat, – mondotta.</p> +<p>A férfi némán bólintott.</p> +<p>– Ígérd meg ezt nekem!</p> +<p>Erre magához vonta. – Hát nem tudod? – kérdezte, de a hangja még +mindig keményen csengett.</p> +<p>Az asszony megfogta a kezét, megsimogatta és fölnézett rá +fátyolos szemekkel, amelyből a férfi kiolvashatta a gondolatait. +Most eszébe jutottak Fridolin már fiatalkori élményei, amelyek +közül jónéhányat <span class="pagenum"><a name="Page_14" id= +"Page_14">-14-</a></span> ismert, mert a férfi engedve az ő +féltékeny kiváncsiságának, az első években sok mindent elárult +neki, sőt sokszor úgy tünt, hogy olyanokat is elmondott, amiket +jobb lett volna elhallgatnia. Fridolin biztosan tudta, hogy ebben +az órában sok mindenfajta emlék tolakodott fel szükségszerűen az +asszonyban és nem is csodálkozott, amikor a nő, mintegy +álomszerűen, az ő egyik fiatalkori szeretőjének félig elfelejtett +nevét mondta ki. Ez úgy hangzott, mint valami szemrehányás, sőt +mint enyhe fenyegetés.</p> +<p>Ajkához emelte az asszony kezét.</p> +<p>– Minden lényben, – hidd el nekem, ha túlságos banálisan hangzik +is – minden lényben, akiről azt hittem, hogy szeretem, mindig csak +téged kerestelek. Ezt sokkal biztosabban tudom, mint ahogy te meg +tudod érteni, Albertina.</p> +<p>Az asszony zavartan mosolygott.</p> +<p>– És ha nekem is kedvem támadt volna előbb keresgélni? – +kérdezte.</p> +<p>A tekintete megváltozott, hűvös és áthatolhatatlan lett. A férfi +engedte, hogy a keze kicsússzék az övéből, mintha csak valami +hazugságon vagy áruláson érte volna. Az asszony azonban így +szólt:</p> +<p>– Ó, ha ti tudnátok… – és megint elhallgatott.</p> +<p>– Ha mi tudnók? Mit akarsz ezzel mondani?</p> +<p>Albertina furcsa keménységgel a hangjában válaszolt: +<span class="pagenum"><a name="Page_15" id= +"Page_15">-15-</a></span></p> +<p>– Körülbelül azt, amire gondolsz, kedvesem.</p> +<p>– Albertina, hát mégis van valami, amit elhallgattál +előttem?</p> +<p>Az asszony bólintott és különös mosolygással nézett maga +elé.</p> +<p>Fridolinban megmagyarázhatatlan, értelmetlen kételkedés +ébredt.</p> +<p>– Nem értem teljesen – mondta. – Alig voltál tizenhét éves, +amikor eljegyeztük magunkat.</p> +<p>– Igen, Fridolin, tizenhat multam. És mégis – nyugodtan nézett a +szemébe – nem tőlem függött, hogy még szűzen lettem a +feleséged.</p> +<p>– Albertina!</p> +<p>És az asszony már mesélte:</p> +<p>– A wörthi tónál történt, Fridolin, alig valamivel az +eljegyzésünk előtt, hogy egy szép nyári éjszakán egy nagyon csinos +fiatalember állott az ablakom alatt, amely a nagy, messzi rétre +nyílt; beszélgettünk és a beszélgetés közben azt gondoltam; de +hallgasd csak, mit gondoltam: Milyen kedves, elragadó ez a +fiatalember, – most csak egy szót kellene szólnia, de persze azt az +igazi szót, hát én kimennék hozzá a rétre és sétálnék vele, ahová +csak akarná, – talán az erdőbe, – vagy még szebb volna, ha +kicsónakáznánk a tavon – és ezen az éjszakán mindent nekiadnék, +amit csak kívánna. Igen, ezt gondoltam magamban. – De az elragadó +fiatalember nem mondta ki <span class="pagenum"><a name="Page_16" +id="Page_16">-16-</a></span> azt a szót, csak gyöngéden kezet +csókolt nekem – és másnap reggel megkérdezett, hogy akarok-e a +felesége lenni. És én igent mondtam.</p> +<p>Fridolin kedvetlenül elengedte a kezét.</p> +<p>– És ha akkor este – kérdezte –, véletlenül más valaki állott +volna az ablakod alatt és ha annak eszébe jutott volna az az igazi +szó, például… – gondolkozott, hogy milyen nevet mondjon, de az +asszony már tiltakozva nyujtotta feléje a kezét.</p> +<p>– Más valaki, akárki lett volna is, mondhatott volna, amit akart +– nem használt volna. És ha nem <i>te</i> lettél volna az, aki az +ablak előtt állott – mosolyogva nézett föl rá –, talán az a nyári +este sem lett volna olyan gyönyörű.</p> +<p>A férfi gúnyosan elfintorította a száját.</p> +<p>– Ebben a pillanatban ezt mondod, ebben a pillanatban talán így +is hiszed. De…</p> +<p>Kopogtattak. A szobaleány jött be és jelentette, hogy itt van a +házfelügyelőné a Schreyvogelgasseből, hogy elhívja a doktor urat az +udvari tanácsoshoz, aki megint rosszul van. Fridolin kiment az +előszobába, megtudta a küldönctől, hogy a tanácsosnak ismét +szív-rohama van és nagyon rosszul érzi magát. Megígérte, hogy +azonnal odamegy.</p> +<p>– Elmégy? – kérdezte Albertina, miközben a férfi gyorsan +készülődött, olyan bosszús hangon, mintha Fridolin szántszándékkal +fájdalmat akarna okozni neki. <span class="pagenum"><a name= +"Page_17" id="Page_17">-17-</a></span></p> +<p>Fridolin csaknem csodálkozva válaszolt:</p> +<p>– De hiszen el kell mennem!</p> +<p>Az asszony alig hallhatóan fölsóhajtott.</p> +<p>– Valószínűleg nem lesz semmi baj – mondta Fridolin –, három +centigram morfium eddig még mindig segített ezeken a rohamokon.</p> +<p>A szobaleány behozta a bundáját; Fridolin, mintha az előbbi órák +beszélgetése teljesen kitörlődött volna az emlékezetéből, homlokon +és szájon csókolta Albertinát, aztán elsietett. <span class= +"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> +<span class="pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19"><br /> +-19-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>2.</h2> +</div> +<p>Az uccán ki kellett gombolnia a bundáját. Hirtelen enyhébbre +fordult az idő, csaknem teljesen elolvadt a hó a gyalogjáró mentén +és a levegőben már a közelgő tavasz lehellete érzett. Fridolin +józsefvárosi lakásától, amely a Városi Kórház közelében volt, alig +negyedórányira esett a Schreyvogelgasse és így Fridolin nemsokára +már felfelé haladt az öreg ház rosszul kivilágított, kanyargó +lépcsőjén a második emeletre és becsöngetett; de mielőtt még a +régimódi csengő megszólalt volna, észrevette, hogy az ajtó csak +kilincsre van betéve, tehát belépett a sötét előszobán keresztül a +lakásba és azonnal látta, hogy már későn érkezett. A zöldernyős +petróleumlámpa, amely az alacsony mennyezetről függött, bágyadt +fénnyel vonta be az ágytakarót, amely alatt egy sovány test feküdt +elnyúlva, mozdulatlanul. A halott arca árnyékban volt, de Fridolin +oly jól ismerte már, hogy szinte tökéletes pontossággal felismerte +keskeny, ráncos, magashomlokú arcát a rövid, <span class= +"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> fehér +körszakállal és a feltünően csúnya, fehér szőrrel benőtt füleket. +Marianne, a tanácsos leánya, tunyán lecsüggő karokkal, mintegy +halálos fáradtsággal ült az ágy végében. Érzett rajta a régi +bútorok, orvosságok, petróleum és konyha szaga, összekeverődve a +kölnivíz és rózsaszappan illatával és Fridolin valahogy nagyon +intenzíven érezte azt az édeskésen fanyar szagot, amely kiáradt +ebből a halvány leányból, aki fiatal volt még, de lassanként +elvirágzott a hónapokon és éveken át tartó nehéz házimunkában, a +megerőltető betegápolásban és az éjszakai virrasztásban.</p> +<p>Amikor az orvos belépett, a lány feléje fordította a tekintetét, +de a szűkös világításnál nem lehetett látni, hogy elpirult-e, mint +rendesen, ha a férfi megjelent. Fel akart emelkedni a helyéről, de +Fridolin egy kézmozdulattal megakadályozta, és így csak nagy, +zavaros szemeivel küldött neki üdvözletet. A férfi odalépett az ágy +fejéhez, gépiesen megérintette a halott homlokát, és a nyitott ujjú +hálóingből az ágytakaróra kilógó kezeit, aztán könnyű sajnálkozást +jelzett a vállával, bundája zsebébe dugta a kezét, és körüljártatta +a szobában pillantását, amely végül is Marianne-on pihent meg. A +lány haja dús és szőke volt, de száraz, a nyaka jó formájú és +karcsú, de kissé ráncos és sárgás árnyalatú, az ajka pedig keskeny, +mintha sok ki nem mondott szó zárult volna mögéje. <span class= +"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span></p> +<p>– Nos, kedves kisasszony – mondta az orvos suttogva és csaknem +zavartan –, a dolog bizonyára nem érte önt egészen +készületlenül.</p> +<p>A lány feléje nyujtotta a kezét. Részvétteljesen fogta meg, +kötelességszerűen érdeklődött az utolsó és halálos roham +lefolyásáról; a lány szakszerűen és röviden számolt be, aztán a +legutóbbi néhány, aránylag jó napról beszélt, ami alatt Fridolin +nem látta a beteget. Fridolin odatolt egy széket, leült +Marianne-nal szemben és vígasztalásul arról beszélt, hogy az utolsó +órákban valószínűleg már nem is szenvedett, majd arról érdeklődött, +nem kellene-e a rokonokat értesíteni? Ó, igen, a házfelügyelőné már +elment a bácsiért, és Roediger doktor is bizonyára mingyárt itt +lesz, „a vőlegényem“, tette hozzá a lány és Fridolin homlokára +bámult, ahelyett, hogy a szemébe nézett volna.</p> +<p>Fridolin csak bólintott. Az elmult év alatt kétszer-háromszor +találkozott ebben a házban Roediger doktorral. A túlságosan karcsú, +halvány, rövid szőke szakállú és pápaszemes fiatalember, egyébként +a történelem tanára a bécsi egyetemen, valamennyire megnyerte a +tetszését, anélkül, hogy mélyebb érdeklődést keltett volna benne. +Marianne mindenesetre jobb színben volna – gondolta –, ha a +szeretője lenne. Haja kevésbé volna száraz, ajka viszont pirosabb +és teltebb lenne. Vajjon mennyi idős lehet? töprengett magában. +Mikor három vagy négy éve <span class="pagenum"><a name="Page_22" +id="Page_22">-22-</a></span> először hívtak a tanácsoshoz, akkor +huszonhárom volt. Akkor még élt az anyja. Sokkal vidámabb volt, +amikor még élt az anyja. Rövid ideig, úgy emlékszem, énekleckéket +is vett. Most hát ehhez a tanárhoz megy feleségül. Vajjon miért +teszi? Egész biztos, hogy nem szerelmes belé, sok pénze sem lehet a +fiúnak. Milyen házasság lesz ez? Nos, amilyen ezer más házasság. Mi +közöm hozzá? Lehet, hogy soha többé még csak nem is látom, hiszen +nincs már semmi keresnivalóm ebben a házban. Ó, hány embert nem +láttam már viszont többé, pedig azok nálánál sokkal közelebb +állottak hozzám.</p> +<p>Mialatt ezek a gondolatok suhantak keresztül az agyán, Marianne +a halottról kezdett beszélni, valami olyan beható részletezéssel, +mintha az a halála egyszerű tényével hirtelen nevezetes emberré +emelkedett volna. Hát csakugyan nem volt több ötvennégy évesnél? +Persze: a sok gond, csalódás, – az örökké betegeskedő feleség, – és +a fia, aki annyi bánatot okozott neki! Hogyan, hát fivére is van? +Hogyne. Hiszen egyszer már beszélt is róla a doktor úrnak. A fivére +most valahol külföldön él, itt benn, a Marianne szobájában van egy +kép, amelyet a fiú tizenötéves korában festett. Egy tisztet +ábrázol, amint leugrat egy dombról. A papa mindig úgy tett, mintha +egyáltalán nem is látná ezt a képet. De azért nagyon jó a kép. A +fiú kedvezőbb körülmények közt többre vihette volna. <span class= +"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span></p> +<p>Milyen izgatottan beszél, gondolta Fridolin, és hogy csillog a +szeme! Láz volna? Lehet. Az utóbbi időben soványabb lett. Talán +tüdőcsúcshurut…</p> +<p>Marianne egyre csak beszélt, de neki úgy tünt, hogy a lány nem +is tudja valójában, kihez beszél, vagy mintha csak önmagának +mondaná a szavakat. Igen, tizenkét éve van már távol a fiú a +háztól, még csaknem gyermek volt, amikor hirtelen eltünt. Négy vagy +öt éve karácsonykor jött utoljára hír róla, valami olasz +városkából. Különös, hogy a város nevét már elfelejtette. Így +beszélt egy ideig közömbös dolgokról, fölöslegesen, majdnem +összefüggés nélkül, amíg egyszere csak elhallgatott és kezébe +temetett arccal némán üldögélt. Fridolin fáradt volt és még inkább +unatkozott, alig várta, hogy valaki jöjjön már, valami rokon, vagy +a vőlegény. Nyomasztó hallgatás súlyosodott a szobára. Az volt az +érzése, mintha a halott is együtt hallgatna velük, nem azért, +mintha nem tudna megszólalni, pusztán csak rosszindulatból és +kárörömmel.</p> +<p>És egy pillantást vetve feléje, Fridolin így szólt:</p> +<p>– Mindenesetre, ahogy most állnak a dolgok, Marianne kisasszony, +jó, hogy nem kell sokáig ebben a lakásban maradnia – a lány kissé +fölemelte a fejét, de nem nézett Fridolinra –, a vőlegénye +valószínűleg nemsokára kap majd professzori katedrát; a bölcsészeti +karon ebben a tekintetben sokkal kedvezőbbek a viszonyok, mint +<span class="pagenum"><a name="Page_24" id= +"Page_24">-24-</a></span> nálunk. – Arra gondolt, hogy évekkel +ezelőtt ő maga is kedvet érzett az egyetemi pályafutáshoz, de a +kényelmesebb életmód iránti hajlandóságból inkább a hivatása +praktikus kihasználása mellett döntött, – és hirtelen úgy érezte, +hogy alacsonyabbrendű valaki a kitünő Roederer doktorral +összehasonlítva.</p> +<p>– Az ősszel elköltözünk – mondta Marianne, anélkül, hogy +megmoccant volna –, a vőlegényem meghívást kapott Göttingába.</p> +<p>– Ah – mondta rá Fridolin és szeretett volna valami +gratulációfélét mondani, de nem tartotta hozzá alkalmasnak az időt +és ezt a környezetet. Egy pillantást vetett a csukott ablakra és +anélkül, hogy előbb engedélyt kért volna rá, mintegy orvosi jogának +gyakorlásával feltárta mindkét szárnyát és engedte, hogy betóduljon +rajtuk a levegő, amely még melegebb és tavasziasabb lett és úgy +tünt, mintha távoli, ébredező erdők enyhe illatát hozná magával. +Amikor megint befelé fordult a szoba felé, magán érezte Marianne +kérdő tekintetét. Közelebb lépett hozzá és megjegyezte:</p> +<p>– A friss levegő remélhetőleg jót fog tenni önnek. Már csaknem +meleg az idő és tegnap éjszaka… – azt akarta mondani: hóviharban +jöttünk haza a bálból, de gyorsan átfogalmazta a mondatot és így +egészítette ki: – Tegnap este még félméter magasan feküdt a hó az +uccákon. <span class="pagenum"><a name="Page_25" id= +"Page_25">-25-</a></span></p> +<p>A lány alig hallgatta, mit beszél. Szemét elfutotta a nedvesség, +kövér könnycseppek futottak végig az arcán és megint beletemette az +arcát a kezeibe. A férfi akaratlanul is megérintette a lány haját +és végig simított a homlokán. Érezte, hogyan kezd remegni a lány +teste: előbb alig hallhatóan sírt magában, aztán egyre hangosabban, +míg végre egészen felszakadt belőle a zokogás. Egyszerre csak +lecsúszott a székről, Fridolin lába elé vetette magát és arcát +egészen hozzászorítva, átkarolta a térdét. Aztán tágranyilt, +fájdalmasan vad szemeiből felnézett rá és forrón suttogta:</p> +<p>– Nem akarok elmenni innen. Ha sohasem jön is vissza, ha sohasem +látom is többé; csak a közelében akarok élni.</p> +<p>Fridolin inkább megdöbbent, mintsem csodálkozott: mindig tudta, +hogy a lány szereti őt, vagy legalább azt képzelte, hogy +szereti.</p> +<p>– Na, keljen fel hát, Marianne – mondta halkan, aztán lehajolt +hozzá és gyöngéden felemelte. Természetesen hisztéria is van a +dologban, gondolta. Egy pillantást vetett a halott apára. Vajjon +nem hall-e ez mindent, jutott eszébe. Hátha csak tetszhalott? Hátha +minden ember csak tetszhalott ezekben a kimúlás utáni első órákban? +– Karjaiban tartotta Mariannet, de kissé távol magától és csaknem +önkénytelenül megcsókolta a homlokán, ami még neki magának is kissé +nevetségesnek tünt. Homályosan <span class="pagenum"><a name= +"Page_26" id="Page_26">-26-</a></span> visszaemlékezett valami +regényre, melyet még évekkel ezelőtt olvasott és amelyben arról +volt szó, hogy egy fiút az anyja halotti ágya mellett elcsábított a +barátnője, azaz hogy tulajdonképpen erőszakot követett el rajta. +Ugyanebben a pillanatban, nem tudta, miért, a feleségére kellett +gondolnia. Valami keserűség tolakodott fel benne az asszony ellen, +és tompa nehezteléssel gondolt a dániai úrra, aki sárga +kézitáskájával megy fel a hotel lépcsőjén. Erősebben magához +szorította Mariannet, de nem érezte a legcsekélyebb izgalmat sem; +inkább valami könnyű undorodás támadt benne a fénytelen, száraz +haja láttára és a kiszellőzetlen ruháiba itatódott édeskésen-fanyar +illattól. Ekkor megszólalt odakünn a csengő és úgy érezte magát, +mint aki hirtelen megszabadult valamitől; gyorsan kezet csókolt +Mariannenak, mintha hálás volna és ment ajtót nyitni. Roediger +doktor sötétszürke felöltőjében, sárcipőben, esernyővel a kezében +és az alkalomhoz illő komoly arckifejezéssel állott az ajtóban. A +két férfi egy biccentéssel üdvözölte egymást, de valahogy +bizalmasabban, mint ahogy az a tényleges viszonyuknak megfelelt +volna. Aztán mindketten beléptek a szobába, Roediger elfogódott +pillantást vetett a halottra és részvétét fejezte ki Mariannenak; +Fridolin bement a szomszédos szobába, hogy megírja a halálesetről +szóló orvosi jelentést, feljebb csavarta a gázlángot az íróasztal +fölött és tekintete <span class="pagenum"><a name="Page_27" id= +"Page_27">-27-</a></span> a fehér egyenruhás tiszt képére esett, +aki kirántott karddal ugratott le egy domboldalról valami +láthatatlan ellenség felé. A képet keskeny ó-arany keret vette +körül, és nem hatott sokkal jobban, mint egy közönséges +olajnyomat.</p> +<p>A halotti jelentéssel elkészülve, Fridolin megint visszament a +másik szobába, ahol a jegyespár kézt-kézbe öltve üldögélt az apa +ágya mellett.</p> +<p>Az ajtóban megint megszólalt a csengő, Roediger doktor fölkelt a +helyéről és ment ajtót nyitni; Marianne ezalatt lenézett a földre +és alig hallhatóan ezt mondta:</p> +<p>– Szeretlek.</p> +<p>Fridolin válaszképpen, nem minden gyöngédség nélkül kimondta +Marianne nevét. Roediger visszajött egy idősebb házaspár +kíséretében. Marianne bácsija és nénije volt; a körülményeknek +megfelelően néhány szót váltottak, azzal az elfogódottsággal, +amelyet egy éppen elhúnyt ember jelenléte szokott maga körül +terjeszteni. A kis szoba hirtelen úgy tünt, mintha tele volna +részvétlátogatókkal; Fridolin úgy érezte, hogy ő most fölösleges +itt, elköszönt. Roediger, miután kikísérte az ajtóig, úgy vélte, +hogy még néhány köszönő szót kell mondania és kifejezte azt a +reményét, hogy mielőbb viszontlátják egymást. <span class= +"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span> +<span class="pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29"><br /> +-29-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>3.</h2> +</div> +<p>Fridolin a kapu előtt állva, felnézett arra az ablakra, amelyet +nemrég ő maga tárt ki; az ablakszárnyak könnyedén rezegtek a kora +tavaszi szélben. Azok az emberek, akik ott fönn maradtak, az élők +épúgy, mint a halott, egyaránt kísértetiesen valószínűtleneknek +tüntek fel neki.</p> +<p>Ő maga úgy nézte magát, mint aki megmenekült; nem annyira valami +élmény elől, mint inkább valami fenyegető varázslat elől, amelynek +nem volt szabad erőt venni rajta. Egyedüli utóhatásként csak az +jelentkezett, hogy különösképpen nem volt kedve hazamenni. Az uccán +elolvadt a hó, jobbra és balra apró, piszkos-fehér hódombocskák +meredtek, az uccai lámpákban pislákolt a gázfény, az egyik közeli +templomban tizenegyet harangoztak. Fridolin elhatározta, hogy +mielőtt aludni tér, még eltölt egy félórát valamelyik kávéházban a +lakása közelében és ezért a Városház parkján keresztül vette útját. +Az árnyékba merült <span class="pagenum"><a name="Page_30" id= +"Page_30">-30-</a></span> padokon itt is, ott is egymáshoz simuló +szerelmespárok ültek, mintha már igazán megérkezett volna a tavasz +és a csalóka-meleg levegő nem lett volna veszélyekkel terhes. Az +egyik padon egész hosszában elnyúlva és kalapját homlokára húzva, +egy meglehetősen züllött külsejű ember feküdt. Mi lenne, ha most +felkölteném, gondolta Fridolin és pénzt adnék neki éjjeli +szállásra? Ugyan, mit segítene ez, töprengett tovább, akkor holnap +megint egy másikról kellene gondoskodnom, mert különben nincs +értelme az egésznek, sőt végül még valami bűnös viszonnyal is +meggyanúsíthatnák. És sietni kezdett, hogy amilyen gyorsan csak +lehetséges, meneküljön minden felelősség és kísértés elől. Miért +éppen ezzel törődjek? – gondolta, – hány ezer ilyen szegény ördög +van csak magában Bécsben! Ha az ember mindegyikkel törődni akarna, +– minden ismeretlen ember sorsával! És eszébe jutott a halott, +akitől éppen most jött el, és bizonyos borzongással, sőt nem +egészen utálat nélkül gondolt arra, hogy a barna flanelltakaró +alatt kinyúló sovány testben az örök törvények szerint már +megkezdte munkáját a pusztulás és az enyészet. És örült azon, hogy +ő még él, hogy tőle minden valószínűség szerint még messze vannak +mindezek az utálatos dolgok; igen, örült, hogy még fiatal, hogy +vonzó és szeretetreméltó asszonya van; sőt még egy másik, vagy még +több is az övé lehet, ha éppen kedve tartja. Az ilyesmihez +<span class="pagenum"><a name="Page_31" id= +"Page_31">-31-</a></span> persze több szabad idő kellene, mint +amennyi neki van és erről az jutott az eszébe, hogy holnap reggel +nyolc órakor már az osztályán kell lennie, tizenegytől egyig a +magánbetegeket kell látogatnia, délután háromtól ötig rendelnie +kell és még az esti órákban is meg kell néznie néhány betegét. – +Nos, – remélhetőleg majd nem az éjszaka kellős közepén hívják el, +mint ahogy ma történt.</p> +<p>Keresztülvágott a Városház téren, amely zavarosan csillámlott, +mint valami barna tó, és betért hazájába, a Józsefvárosba. +Messziről tompa, szabályos lépteket hallott és meglehetős távolban, +éppen az egyik uccasarkon befordulóban, megpillantott egy kis +csapat tányérsapkás diákot, akik, hatan vagy nyolcan, feléje +közeledtek. Amikor a fiatalemberek az egyik uccai lámpa fénykörébe +kerültek, a kék Alemannokra vélt ismerni bennük. Fridolin sohasem +tartozott egyik egyesület kötelékébe sem, de annak idején +végigcsinált néhány kard-menzúrát. Ezzel a diákkori +visszaemlékezésével kapcsolatban eszébe jutottak a vörösdominós +nők, akik tegnap este a páholyukba csalták, aztán faképnél hagyták +őt.</p> +<p>A diákok már egészen közel voltak, hangosan beszéltek és +vihogtak; – vajjon nem ismerte-e egyiket vagy másikat a kórházból? +De a bizonytalan világításnál lehetetlen volt az arcvonásaikat +pontosan kivenni. Egészen a falhoz kellett lapulnia, hogy ne +<span class="pagenum"><a name="Page_32" id= +"Page_32">-32-</a></span> ütközzék össze velük; – már elébevágtak, +csak az egyik nyitott télikabátos, hosszú fickó, akinek balszemét +kötés takarta, maradt vissza valamennyire, láthatólag szándékosan +és oldalt kifeszített könyökével megbökte őt.</p> +<p>Szó sem lehetett véletlenségről. Mi baja ennek a kölyöknek, +gondolta Fridolin és önkénytelenül megállott; a másik két +lépésnyire ugyancsak megállt és így egy percig elég közelről egymás +szemébe meredtek. Fridolin azonban hirtelen elfordult és +továbbment. Elfojtott nevetést hallott a háta mögött – kedve lett +volna megint megfordulni és a diákot felelősségre vonni, de valami +különös szívdobogást érzett – úgy, mint egyszer tizenkét vagy +tizennégy évvel ezelőtt, amikor valaki hevesen dörömbölt az +ajtaján, éppen akkor, amikor az a jókedvű fiatal lány volt nála, +aki szeretett valami távolélő és valószínűleg egyáltalán nem is +létező vőlegényéről mesélni; de ekkor csak a levélhordó volt az, +aki olyan vésztjóslóan dörömbölt. – És azt érezte, hogy most épúgy +kalimpál a szíve, mint akkor.</p> +<p>Mi ez, kérdezte magától bosszankodva, és most vette észre, hogy +kissé remegnek a térdei. Gyávaság? – Nevetséges, felelte önmagának. +Odaálljak egy részeg diákkal, én, a harmincöt éves ember, gyakorló +orvos, nős, egy gyermek apja! – Kihívás! Tanuk! Párbaj! És a végén +az ilyen buta összeütközés <span class="pagenum"><a name="Page_33" +id="Page_33">-33-</a></span> miatt egy vágás a karra? Néhány hétig +munkaképtelennek lenni? – Vagy ha kiütik a szemét? – Sőt, esetleg +vérmérgezés? – És nyolc nap alatt ott van, ahol a +Schreyvogelgasse-ban hagyott öreg úr, a barna flanell ágytakaró +alatt! Gyávaság? – Három kard-menzúrát vívott és egyszer már +pisztolypárbaj előtt állott, akkor sem az ő kérésére intézték el +barátságosan az ügyet. Hát a hivatása? Minden oldalról és minden +pillanatban veszély fenyegeti, – erről mindig szeretnek +megfeledkezni.</p> +<p>Mikor is volt csak, hogy egy difteritiszes gyermek az arcába +köhögött? Három vagy négy napja, nem lehet több. Ez mindenesetre +sokkal meggondolandóbb eset volt, mint holmi vagdalkozás. És már +egyáltalán nem is törődött vele többé. Legfeljebb, ha ezzel a +fickóval ismét találkozik, még mindig tisztázni lehet a dolgot. +Semmiesetre sem lehet kötelessége, hogy éjfélkor, amikor valamelyik +betegétől jön, vagy amikor valamelyik betegéhez siet – hiszen ez is +épúgy megtörténhetett volna – nem, igazán nem lehet kötelessége +ilyen otromba diákcsínyekre reagálni. Ha most pédául az a dániai +fiatalember kerülne a szeme elé, akivel Albertina… de nem, hát mi +is jut eszébe? Nos – mégis csak éppen olyan, mintha a szeretője +lett volna. Még rosszabb. Igen, bárcsak a szeme elé kerülne. Ó, az +volna az igazi élvezet, ha valahol egy erdei tisztáson <span class= +"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> szemben +állhatna vele és a pisztolya csövét nekiirányíthatná a síma, +szőkehajú homlokának.</p> +<p>Hirtelen észrevette, hogy már túlment a célján és egy szűk +uccába került, ahol csak néhány kopott uccalány kóborolt éjszakai +férfivadászaton. Kísérteties ez, gondolta a férfi. És emlékezetében +a kéksapkás diákok is hirtelen kísértetiesnek tűntek föl, épúgy, +mint Marianne, meg a vőlegénye, a bácsi, a néni, akiket most +képzeletében összefogva sorbaállított az öreg udvari tanácsos +halotti ágya mellé.</p> +<p>Még Albertina is, akit most tisztán látott gondolatban, amint +mélyen alszik, karját a nyaka alá fektetve – még a kislánya is, aki +már összegubózva pihen a kis fehér rézágyacskában; még a pirosarcú +nevelőnő is, bal arcán az anyajeggyel, – mind-mind kísértetieseknek +tűntek fel előtte. És ebben az érzésben, bár kissé megborzongva +tőle, volt mégis valami megnyugtató, mert úgy érezte, hogy ez +feloldja őt minden felelősség, sőt minden emberi kapcsolat +alól.</p> +<p>Az egyik kószáló lány megszólította, hogy menjen vele. Csinos, +nagyon sápadt, kifestett szájú és még egészen fiatal teremtés volt. +Hallotta a háta mögött a lány lépteit, majd nemsokára a hangját is: +„Nem gyönnél velem, szép doktor?“</p> +<p>A férfi önkénytelenül hátrafordult.</p> +<p>– Honnan ismersz engem? – kérdezte.</p> +<p>– Nem ismerem én – felelte a lány –, de ebben a kerületben +mindenki doktor. <span class="pagenum"><a name="Page_35" id= +"Page_35">-35-</a></span></p> +<p>Gimnazista évei óta nem volt dolga ilyenfajta nővel. Vajjon +gyermekkora tért-e vissza, hogy most vonzotta ez a teremtés? Eszébe +jutott egyik futólagos ismerőse, egy elegáns fiatalember, akiről az +a hír járta, hogy mesébe illő szerencséje van a nőknél és akivel +még mint diák egyszer bál után egy mulatóban üldögélt, aztán, mikor +az üzletszerű női vendégek egyikével eltávozott, Fridolin kérdő +pillantására ezt felelte:</p> +<p>– Még mindig ez a legkényelmesebb; – és nem is a +legrosszabbak.</p> +<p>– Hogy hívnak? – kérdezte Fridolin.</p> +<p>– Na, hát hogy hívhatnak engem? Természetesen Micinek.</p> +<p>Már meg is fordította a kulcsot a kapuban, belépett és várt +Fridolinra, hogy kövesse.</p> +<p>– Siess! – mondta, amikor a férfi tétovázott. Egyszerre csak ott +állott a lány mellett; a kapu becsapódott mögötte; a lány bezárta a +kaput, meggyujtott egy viaszgyertyát és világította az utat a férfi +előtt. – Megőrültem én? – kérdezte Fridolin.</p> +<p>A szobában petróleumlámpa égett. A lány feljebb csavarta az égő +belet: egész otthonos, csinosan berendezett szoba volt és +mindenesetre sokkal kellemesebb illat terjengett benne, mint +például a Marianne lakásában. Persze – itt nem feküdt semmiféle +öreg ember hónapokig betegen… A lány rámosolygott és tolakodás +nélkül közeledett Fridolinhoz, <span class="pagenum"><a name= +"Page_36" id="Page_36">-36-</a></span> aki azonban szelíden +elhárította. Akkor hellyel kínálta meg a hintaszékben, amelyben a +férfi kényelmesen el is helyezkedett.</p> +<p>– Bizonyára nagyon kifáradt vagy – mondta a lány. Fridolin +bólintott. És a lány, miközben sietség nélkül vetköződött, ezt +mondta:</p> +<p>– Persze, persze, az ilyen embernek mennyi rengeteg dolga is van +egész nap. Akkor már a magamfajtának mégis csak könnyebb!</p> +<p>Fridolin észrevette, hogy a lány ajka nincs kifestve, hanem +természetes piros színe van és ezzel kapcsolatban bókot mondott +neki.</p> +<p>– Mi a csodának festeném ki magam? – kérdezte a lány. – Már mit +gondolsz, hány éves vagyok?</p> +<p>– Húsz? – találgatta Fridolin.</p> +<p>– Tizenhét – mondta a lány és az ölébe ült. A nyakát átfogta a +karjával, mint egy gyermek.</p> +<p>Kinek jutna eszébe ezen a világon, gondolta a férfi, hogy én +most itt vagyok ebben a szobában? Hát én magam egy órája, vagy csak +tíz perce is lehetségesnek tartottam volna ezt? És – miért? Miért +vagyok itt? A lány ajkával az övét kereste, Fridolin azonban +visszahúzódott tőle; a lány hosszasan, kissé szomorúan nézett rá, +aztán lecsúszott az öléből. A férfinak csaknem rosszul esett a +mozdulat, olyan sok vígasztaló gyöngédséget érzett az +ölelésében.</p> +<p>A lány kezébe vett egy háziruhát, amely a vetett ágy szélén +hevert; belébujt és karját keresztbefonta <span class= +"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> a mellén, +úgyhogy most az egész alakját ruha takarta.</p> +<p>– Így jó lesz? – kérdezte minden gúny nélkül, sőt szinte +félénken, mintha nagyon igyekeznék eltalálni a férfi akaratát. +Fridolin alig tudott felelni.</p> +<p>– Eltaláltad – mondta végül –, valóban nagyon fáradt vagyok és +most nagyon kellemesnek találom, hogy itt üldögéljek a hintaszékben +és pusztán csak hallgassam, amit beszélsz. Olyan kedves, lágy +hangod van. Beszélj csak, mesélj csak valamit.</p> +<p>A lány az ágyon ült és megrázta a fejét.</p> +<p>– Az az egész, hogy félsz – mondta halkan, majd maga elé, alig +hallhatóan: – Kár!</p> +<p>A bankjegyeket, amelyeket a férfi adni akart neki, olyan +határozottsággal utasította vissza, hogy az nem is erőltethette +tovább. Magára kapott egy vékony kék gyapjúsálat, gyertyát gyujtott +és megvilágította az utat a férfinak; lekísérte és kinyitotta neki +a kaput.</p> +<p>– Ma már itthon maradok – mondta.</p> +<p>A férfi megfogta a kezét és önkénytelenül kezet csókolt neki. A +lány csodálkozva, szinte ijedten nézett fel rá, aztán zavartan és +boldogan nevetett.</p> +<p>– Mintha valami kisasszony vónék – mondta.</p> +<p>A kapu becsapódott mögötte és Fridolin gyors pillantással +emlékezetébe véste a házszámot, hogy másnap bort és édességeket +küldhessen a szegény, kedves kis teremtésnek. <span class= +"pagenum"><a name="Page_38" id="Page_38">-38-</a></span> +<span class="pagenum"><a name="Page_39" id="Page_39"><br /> +-39-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>4.</h2> +</div> +<p>Odakünn ezalatt még valamivel melegebbre fordult az idő. A +langyos szél besodorta a szűk uccába a nedves rétek és a távoli +hegyek tavaszi illatát. Hát most hová? – gondolta Fridolin, mintha +nem is az lett volna a legtermészetesebb, hogy végre hazamenjen és +lefeküdjön aludni. De nem tudta erre elhatározni magát Milyen +hontalannak, milyen kitaszítottnak tünt fel önmaga előtt az +Alemannokkal való visszataszító találkozása óta… Vagy Marianne +vallomása óta?… Nem, még régebben – az Albertinával folytatott esti +beszélgetés óta egyre jobban eltávolodott eddigi élete megszokott +keretétől valami más, távoli, idegen világ felé.</p> +<p>Keresztül-kasul kóborolt az éjszakai uccákon, hagyta, hogy a +könnyű, meleg szél símogassa a homlokát, míg végül elhatározott +léptekkel, mintha valami régóta keresett célhoz ért volna, belépett +egy másodrendű kávéházba, amelynek régimódian barátságos, nem +túlságosan tágas és mérsékelten megvilágított <span class= +"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> +helyiségében e kései órán már csak igen kevesen voltak.</p> +<p>Az egyik sarokban három úr kártyázott; a pincér, aki addig a +játékot figyelte, lesegítette Fridolinról a bundát, felvette a +rendelést és illusztrált lapokat és néhány esti ujságot tett eléje +az asztalra. Fridolin valami kötelezettségfélét érzett és gyorsan +lapozni kezdett az ujságokban. Itt is, ott is megfogta egy-egy hír +a pillantását. Konstantinápolyban a kisázsiai vasútépítés ügyében +konferencia volt, amelyen Lord <i>Crawford</i> is résztvett. A +<i>Benies és Weingruber</i> cég fizetésképtelenséget jelentett. Ma +este hering-falatozás a Sophie-teremben. Egy fiatal leány, B. +Mária, lakik Schönbrunner Hauptstrasse 28., szublimáttal +megmérgezte magát. – Mindezek a tények, a közömbösek és a szomorúak +egyaránt, a maguk száraz hétköznapiságával valahogy kijózanítóan és +megnyugtatóan hatottak Fridolinra. B. Máriát, a fiatal leányt, +sajnálta; szublimát, milyen ostobaság. Ebben a percben, amikor +kényelmesen üldögél a kávéházban, és mialatt Albertina nyaka köré +kulcsolt kezekkel nyugodtan alszik, és miközben az udvari tanácsos +már túljutott minden földi szenvedésen, B. Mária, lakik +Schönbrunner Hauptstrasse 28., irtózatos kínok közt fetreng.</p> +<p>Felpillantott az ujságból. Ekkor vette észre, hogy az egyik +szomszédos asztaltól egy szempár szegeződik rá. Lehetséges volna? +<i>Nachtigall</i> –? Amaz már <span class="pagenum"><a name= +"Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> megismerte őt, örvendezve +nyujtotta feléje mindkét kezét és odajött Fridolinhoz; magas, +meglehetős vállas, csaknem esetlen, de még fiatal férfi volt, +hosszú, kissé göndörfürtű, őszülő szőke hajjal és szőke, lengyel +módra lefelé csüngő bajusszal. Nyitott szürke felöltő volt rajta, +ez alatt kissé pecsétes frakk, gyűrött ingmell három hamis +brilliánsgombbal, harmónikásra izzadt gallér és lobogó fehér +selyemnyakkendő. Szemhéjai vörösek voltak, mint aki sokat +éjszakázik, de a szeme vidáman, kékesen csillogott.</p> +<p>– Hát te Bécsben vagy, Nachtigall? – kiáltotta Fridolin.</p> +<p>– Te nem tudod? – mondta Nachtigall lágy, lengyeles kiejtéssel, +amelynek volt egy kis zsidós mellékzamata. – Hogy-hogy, nem tudod? +Hiszen éppen elég híres vagyok. – Hangosan és jóindulatúan +felnevetett és leült Fridolinnal szemközt…</p> +<p>– Hogyan? – kérdezte Fridolin. – Talán titokban sebésztanár +lettél?</p> +<p>Nachtigall még hangosabban nevetett:</p> +<p>– Nem hallottál mostan engemet? Éppen most?</p> +<p>– Hogyan hallhattalak volna? – Ahá, igen! – És Fridolin csak +most ébredt tudatára, hogy miközben belépett, de már előbb is, +amikor a kávéházhoz közeledett, valamilyen pincehelyiségből +felcsendülő zongorahangokat hallott. – Hát te voltál? – kiáltott +fel. <span class="pagenum"><a name="Page_42" id= +"Page_42">-42-</a></span></p> +<p>– Ki lett volna más? – nevetett Nachtigall.</p> +<p>Fridolin bólintott. Természetes, – ez a sajátságos, energikus +leütés, ezek a különös, kissé önkényes, de mégis jóhangzású +harmóniák a balkézzel, ezek mingyárt ismerősnek tüntek előtte.</p> +<p>– Szóval, egészen erre adtad magadat? – mondta.</p> +<p>Még emlékezett rá, hogy Nachtigall az orvosi tanulmányokat a +hétéves késedelemmel letett második sikeres élettani szigorlat után +teljesen abbahagyta. De még ezután is elég hosszú ideig forgolódott +a kórházban, boncteremben, laboratóriumokban és előadótermekben, +ahol szőke művészfejével, mindig gyűrött gallérjával, lobogó és +egykor fehér nyakkendőjével, feltünő és jó értelemben népszerű, sőt +mondhatni kedvelt jelenség volt nemcsak a kollégák, hanem egyes +professzorok előtt is. Mint egy lengyel fészekből való zsidó +pálinkamérő fia jött annak idején otthonról Bécsbe, hogy az orvosi +tudományt elsajátítsa. A szűkös szülői támogatás kezdettől fogva +alig jöhetett számításba, de nemsokára teljesen meg is szünt, ami +nem gátolta őt abban, hogy továbbra is el ne járjon a Riedhofba +ahhoz a medikus törzsasztalhoz, amelyhez Fridolin is +hozzátartozott.</p> +<p>A számla kiegyenlítését bizonyos időponttól kezdve mindig +egy-egy jómódú kolléga vállalta magára. Néhanapján ruhákat is +ajándékoztak neki, amit ő épolyan szívesen és minden hamis +büszkeség nélkül fogadott. <span class="pagenum"><a name="Page_43" +id="Page_43">-43-</a></span></p> +<p>Már otthon, a kisvárosban is megtanulta a zongorajáték +alapelemeit egy odavetődött zongoristától és Bécsben, mint medikus, +egyszersmind a konzervatóriumba is járt, ahol állítólag sokat ígérő +zongoristatehetségnek tartották. De itt sem bizonyult elég +komolynak és szorgalmasnak ahhoz, hogy rendszeresen tovább képezze +magát és nemsokára már ott tartott, hogy megelégedett az ismerősök +körében aratott zenei sikerekkel, vagy helyesebben azzal az +élvezettel, amelyet zongorajátékával nekik szerzett. Egyideig egy +külvárosi tánciskolában működött, mint zongorakísérő. Egyetemi +kollégái és törzsasztaltársai megpróbálkoztak vele, hogy hasonló +minőségben bejuttassák jobb családokhoz, de ilyen alkalmakkor +mindig csak azt játszotta, amihez éppen kedve volt és csak addig +játszott, amíg neki jólesett, ezenfelül a fiatal hölgyekkel olyan +társalgásba elegyedett, amely éppenséggel nem volt ártatlannak +nevezhető és mindezek betetőzéséül többet ivott, mint amennyit +elbírt.</p> +<p>Egyszer egy bankigazgató házában kellett a tánczenét +szolgáltatnia. Már éjfél előtt zavarba hozta az előtte ellibbenő +fiatal lányokat bizalmaskodó és kétértelmű megjegyzéseivel, a +hozzájuk tartozó férfiak között pedig megbotránkozást keltett; erre +az jutott eszébe, hogy belekezdett egy durva kánkánba és öblös +basszushangján kétértelmű kuplét énekelt melléje. A bankigazgató +hevesen tiltakozott. Nachtigall, <span class="pagenum"><a name= +"Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> mint aki boldog vidámsággal +van tele, felkelt a helyéről, átölelte a direktort, aki +fölháborodva prüszkölt és noha maga is zsidó volt, meglehetős +paraszti gorombaságot vágott a zongorista szeme közé, amit +Nachtigall haladéktalanul egy hatalmas pofonnal egyenlített ki, – +ami azután nyilvánvalóan végét jelentette annak, hogy a város „jobb +családjainál“ valaha is karriert csinálhasson. Bizalmas körben +általában tisztességesebben tudott viselkedni, bár néha ilyen +alkalommal is előfordult, hogy reggel felé erőszakkal kellett +eltávolítani őt a helyiségből. Másnap reggel azonban az összes +érdekeltek elfelejtették vagy megbocsátották ezeket az +incidenseket.</p> +<p>Kollégái már régen befejezték tanulmányaikat, amikor ő egy szép +napon búcsúvétel nélkül eltünt a városból. Néhány hónapon keresztül +még jöttek tőle üdvözletek levelezőlapon különböző orosz és lengyel +városokból, sőt Fridolin, akit Nachtigall mindig különösképpen +szívébe zárt, egy ízben nemcsak üdvözletet, hanem minden további +magyarázat nélkül pénztkérő levelet kapott, mintegy emlékeztetőül +arra, hogy Nachtigall a világon van. Fridolin azonnal elküldte a +kért szerény összeget, anélkül, hogy valaha is köszönetet vagy +bárminő más életjelt kapott volna Nachtigalltól.</p> +<p>Ebben a percben azonban, éjfél után háromnegyed egykor, nyolc év +elmultával, Nachtigall ragaszkodott hozzá, hogy haladéktalanul +jóvátegye ezt a mulasztását <span class="pagenum"><a name="Page_45" +id="Page_45">-45-</a></span> és az utolsó fillérig kifizette a +tartozását egy meglehetősen kopott tárcából, amely egyébként +tűrhetően duzzadt volt, úgy, hogy Fridolin a kiegyenlítést jó +lelkiismerettel elfogadhatta…</p> +<p>– Szóval jól megy a sorod – mondta mosolyogva, szinte a maga +megnyugtatására.</p> +<p>– Nem panaszkodhatom – válaszolta Nachtigall. Majd Fridolin +vállára téve a kezét, megkérdezte: De most mondd el, hogy kerülsz +ide éjnek idején?</p> +<p>Fridolin azzal magyarázta jelenlétét ebben a késői órában, hogy +egy éjszakai beteglátogatás után még erős vágyat érzett, hogy egy +csésze kávét megigyék; de anélkül, hogy tudta volna, miért teszi: +elhallgatta, hogy páciensét már nem találta életben. Aztán egészen +általánosságban beszélt poliklinikai tevékenységéről és megunt +prakszisáról és megemlítette, hogy megnősült, boldog férj és egy +hatéves kis leány apja.</p> +<p>Ezután Nachtigall mesélt az életéről. Fridolin helyesen +sejtette, éveken keresztül mint zongorista tengődött minden +lehetséges lengyel, román, szerb és bulgár városban és városkában; +Lembergben felesége van négy gyermekkel – és hangosan nevetett, +mintha az valami rendkívül mulatságos dolog volna, hogy valakinek +négy gyermeke legyen, mégpedig valamennyi Lembergben és valamennyi +ugyanattól az asszonytól. Mult ősz óta megint Bécsben él. A +varieté, amelynél szerződésben volt, rövidesen tönkrement; most a +legkülönfélébb helyeken játszik, ahol éppen <span class= +"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> alkalma +van, sokszor kettőben, háromban is ugyanegy éjszaka, így például +itt lenn is, a pincében, nem valami előkelő lokál, mondta, +tulajdonképpen valami kuglizóféle és ami a közönséget illeti, +hát…</p> +<p>– No de ha valakinek négy gyermekről, meg egy asszonyról kell +gondoskodni Lembergben, és megint nevetett, de most már nem olyan +vidáman, mint az előbb. „Néha privát munka is akad“ tette hozzá +gyorsan. És amikor egy emlékeztető mosolygást vett észre Fridolin +arcán, hozzáfűzte: „nem bankigazgatóknál és más eféléknél, nem, +hanem mindenfajta nagyobb, nyilvános és titkos társaságoknál“.</p> +<p>– Titkos társaságoknál?</p> +<p>Nachtigall bárgyú ravaszkodással révedt maga elé: – Most +mingyárt elvisznek egy helyre.</p> +<p>– Hogyan, hát ma még játszol?</p> +<p>– Igen. Ott tudniillik csak kettőkor kezdődik a muri.</p> +<p>– Ez valami nagyon előkelő dolog lehet, – vélte Fridolin.</p> +<p>– Igen is, nem is, – nevetett Nachtigall, de hirtelen megint +elkomolyodott.</p> +<p>– Igen is, nem is? – ismételte Fridolin kíváncsian.</p> +<p>Nachtigall az asztalon keresztül odahajolt hozzá.</p> +<p>– Ma egy privát házban játszom, de hogy kinél, azt nem tudom. +<span class="pagenum"><a name="Page_47" id= +"Page_47">-47-</a></span></p> +<p>– Ma játszol ott talán először? – kérdezte Fridolin, egyre +növekvő érdeklődéssel.</p> +<p>– Nem, már harmadszor. De ma bizonyosan megint egy másik házban +lesz.</p> +<p>– Ezt nem értem.</p> +<p>– Én sem, – nevetett Nachtigall. – Jobban teszed, ha nem +kérdezel semmit.</p> +<p>– Hm, – mondta Fridolin.</p> +<p>– Ó, tévedsz. Nem az, amire te gondolsz. Én már sok mindenféle +dolgot láttam, nem is hinnéd, hogy kisebb városkákban, különösen +Romániában, mi mindent él meg az ember. De ilyesmit… – Kissé +félretolta a sárga ablakfüggönyt, kinézett a uccára és mintegy +önmagához beszélve, így szólt: – Még nincs itt – aztán +magyarázkodón fordult Fridolinhoz: – tudniillik a kocsi. Mindig egy +kocsi jön értem, mégpedig mindig egy másik.</p> +<p>– Egész kíváncsivá teszel, Nachtigall, – mondta Fridolin +hűvösen.</p> +<p>– Figyelj ide, – mondta Nachtigall némi vonakodás után. – Ha van +valaki a világon, akinek kívánnám, – de hogyan is lehetne? – majd +hirtelen így szólt: – Van merszed?</p> +<p>– Különös kérdés, – mondta Fridolin egy sértődött diák +hangján.</p> +<p>– Nem úgy értem.</p> +<p>– Hát hogy érted tulajdonképpen? Minek kell különös mersz erre +az alkalomra? Hát mi történhetik <span class="pagenum"><a name= +"Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> velem? – Fridolin röviden és +megvetően felnevetett.</p> +<p>– Nekem nem történhetik semmi bajom, legföljebb az, hogy ma +utoljára… de hát ez enélkül is meglehet.</p> +<p>Elhallgatott és a függöny résén keresztül megint kifelé +tekintett.</p> +<p>– Nos?</p> +<p>– Mi az? – kérdezte Nachtigall, mintha álmából riadt volna +fel.</p> +<p>– Meséld hát tovább. Ha már egyszer belekezdtél… Titkos +alakulat? Zárt társaság? Meghívott vendégek?</p> +<p>– Nem tudom. Legutóbb harminc ember volt ott, első ízben csak +tizenhat.</p> +<p>– Valami bál volt?</p> +<p>– Természetes, hogy bál. – Most úgy látszott, mintha megbánta +volna, hogy egyáltalán beszélni kezdett.</p> +<p>– És te szolgáltatod a zenét hozzá?</p> +<p>– Mi az, hogy hozzá? Azt sem tudom, mihez. Csakugyan, nem is +tudom. Csak játszom, csak játszom, bekötött szemmel.</p> +<p>– Nachtigall, Nachtigall, miket mesélsz te itt össze-vissza!</p> +<p>Nachtigall halkan felsóhajt.</p> +<p>– Sajnos, nem tökéletesen bekötött szemmel. Nem kötik be +annyira, hogy semmit sem láthatnék. A szememet <span class= +"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> borító +selyemkendőn keresztül ugyanis látom a tükörben… – és megint +hallgatott.</p> +<p>– Egyszóval, – mondta Fridolin türelmetlenül és megvetően, +miközben különös izgalmat érzett, – meztelen nőszemélyek.</p> +<p>– Ne mondj ilyet, hogy nőszemélyek, Fridolin, válaszolta +Nachtigall szinte sértődötten, ilyen nőket még soha életedben nem +láttál.</p> +<p>Fridolin cinikusan köhécselt.</p> +<p>– És mennyi a beléptidíj? – kérdezte fölényesen.</p> +<p>– Jegyre gondolsz, vagy ilyesfélére? Ugyan, mi jut eszedbe!</p> +<p>– Hát hogy lehet mégis bejutni? – kérdezte Fridolin bosszankodva +és idegesen dobolt az asztallapon.</p> +<p>– Tudnod kell a jelszót, az pedig minden alkalommal más és +más.</p> +<p>– És mi a mai jelszó?</p> +<p>– Még nem tudom. Csak a kocsistól fogom megtudni.</p> +<p>– Vigyél magaddal, Nachtigall!</p> +<p>– Lehetetlenség. Nagyon is veszélyes volna.</p> +<p>– Egy perccel ezelőtt még neked magadnak is az volt a szándékod… +hogy „kívánod nekem“. Nos, valahogy csak meg lehet csinálni.</p> +<p>Nachtigall figyelmesen végigmérte.</p> +<p>– Így, ahogy most vagy, semmiesetre sem jöhetsz. Mindenki +álarcban van, férfiak is, nők is. Van neked <span class= +"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> álarcod, +vagy más ilyesféle? Lehetetlenség. Talán egy más alkalommal. Majd +kigondolok valamit.</p> +<p>Felfigyelt, megint kipillantott a függönyrésen az uccára és +fellélegezve mondta:</p> +<p>– Itt a kocsi. Agyő.</p> +<p>Fridolin erősen megfogta a karját.</p> +<p>– Így nem szabadulsz meg tőlem. Elviszel magaddal.</p> +<p>– De kollégám…</p> +<p>– Bízd rám a többit. Tudom, hogy „a dolog veszélyes“ – de talán +éppen ez csábít.</p> +<p>– De mondtam már neked – jelmez és álarc nélkül…</p> +<p>– Van még jelmezkölcsönző a világon.</p> +<p>– Egy órakor éjjel?</p> +<p>– Hallgass ide, Nachtigall. A Wickenburgstrasse sarkán van egy +ilyen intézet. Naponta néhányszor látom a cégtábláját, mikor arra +járok. És gyorsan, egyre növekvő izgatottsággal folytatta. Te +maradj itt még egy negyedóráig, én azalatt szerencsét próbálok. A +jelmezkölcsönző tulajdonosa valószinüleg ott lakik a házban. Ha nem +– lemondok az egész dologról. Döntse el a sors. Ugyanabban a házban +van egy kávéház is, azt hiszem Vindobona kávéháznak hívják. Mondd a +kocsisnak, hogy valamit a kávéházban felejtettél, menj be, én az +ajtó közelében várok rád, te gyorsan megmondod a jelszót és megint +beszállsz a kocsiba; én, ha sikerült jelmezt szereznem, +<span class="pagenum"><a name="Page_51" id= +"Page_51">-51-</a></span> beszállok egy másik kocsiba és utánad +hajtatok, a többi aztán majd magától kialakul. A te kockázatodat, +Nachtigall, becsületszavamra, minden körülmények között +viselem.</p> +<p>Nachtigall néhányszor megpróbálta, hogy félbeszakítsa Fridolint, +de sikertelenül. Fridolin pénzt dobott az asztalra a pincérnek +bőséges borravaló kíséretében, amit stílszerűnek talált ezen a +különös éjszakán és elsietett. Künn az uccán egy csukott kocsi +állott, a bakon talpig feketében, magas cilinderrel mozdulatlanul +trónolt a kocsis – mint egy halottaskocsi, gondolta Fridolin. +Néhány pillanat alatt, futólépésben, elérte a keresett sarokházat, +becsöngetett, megkérdezte a házfelügyelőt, hogy Gibiser +jelmezkölcsönző itt lakik-e a házban, és közben – magának sem +bevallottan – az ellenkezőjét remélte. De Gibiser tényleg ott +lakott az emeleten, a kölcsönzőintézet alatt és úgy látszott, a +házmester nem is csodálkozik különösképpen a késői látogatáson, sőt +miután Fridolin tekintélyes borravalója megoldotta a nyelvét, +megjegyezte, hogy most, farsang idején, elég gyakran megtörténik, +hogy ilyen későn éjjel jönnek emberek jelmezt kölcsönvenni. Lentről +világított neki gyertyájával egészen addig, amíg Fridolin az első +emeleten becsengetett. Gibiser úr, mintha csak az ajtó mögött +várakozott volna, maga bocsátotta be: sovány, csupaszképű, kopasz +ember volt; régimódi, virággal kihímzett hálóköntöst és bojtos +török fezt viselt, <span class="pagenum"><a name="Page_52" id= +"Page_52">-52-</a></span> amelyben olyan volt, mint a színházban a +komikus apa. Fridolin előadta a kívánságát és hangsulyozta, hogy az +ár nem számít nála, amire Gibiser úr csaknem megvetően jegyezte +meg: „Csak annyit kérek, amennyi jár nekem, és nem többet.“</p> +<p>Egy csigalépcsőn keresztül fölvezette Fridolint a raktárba. +Mindenütt érezni lehetett a selyem, bársony, parfüm, por és száraz +virág illatát; a homály köröskörül ezüstös vörösben fénylett; és +hirtelen egy csomó kis lámpa világa csillant fel a nyitott +szekrények szűk és hosszú folyosója között, amelyet a mélyben +elnyelt a sötétség. Jobb- és balkéz felé mindenféle fajta jelmez +függött; az egyik oldalon lovagok, apródok, parasztok, vadászok, +tudósok, napkeleti királyok és bolondok sorakoztak; a másik oldalon +udvari dámák, nemesi kisasszonyok, parasztasszonyok, szobalányok, +éjkirálynők. A jelmezek fölött függtek a megfelelő kalapok is és +Fridolinnak az az érzése támadt, mintha akasztott emberek között +sétálna, akik éppen táncra akarják kérni egymást. Gibiser mögötte +lépkedett. – Van valami különleges óhaja, uram? XIV. Lajos? +Direktoire? Ónémet?</p> +<p>– Egy barna barátcsuhára volna szükségem, meg egy fekete +álarcra, más semmire.</p> +<p>Ebben a pillanatban a folyosó végéről üvegcsörömpölés +hallatszott. Fridolin ijedten nézett a jelmezkölcsönző arcába, mint +aki azonnali felvilágosítást vár. Gibiser azonban maga is dermedten +állott előtte <span class="pagenum"><a name="Page_53" id= +"Page_53">-53-</a></span> és valami eldugott villanycsavar után +tapogatott – a következő pillanatban vakitó világosság öntötte el a +folyosót, amelynek végén egy tányérokkal, üvegekkel és poharakkal +megterített kis asztalka vált láthatóvá. A jobb- és baloldali +székről egy-egy vörös talárba burkolózott inkvizitor emelkedett +föl, de ugyanabban a pillanatban egy csinos, ragyogó leányalak +eltűnt valahová. Gibiser sietve odarohant, átnyúlt az asztalon és +egy fehér paróka maradt a kezében, míg ugyanekkor az asztal alól +egy bájos, egészen fiatal lány bújt elő, csaknem gyermek még, +Pierette-kosztümben, fehér selyemharisnyával; és végigfutott a +folyosón egészen Fridolinig, aki kénytelen-kelletlen karjaiba +zárta. Gibiser az asztalra dobta a fehér parókát és jobbról és +balról talárjuknál fogva megragadta az inkvizitorokat. Ugyanekkor +odakiáltott Fridolinhoz: – Fogja meg erősen a lányt, uram! – A +kicsike hozzásímult Fridolinhoz, mintha védelmet várna tőle. +Kicsiny, sovány, kipuderezett arcán kis szépségtapaszok +feketéllettek, gyönge kis kebléből rózsa és puder illata szállott; +szemeiből csillogott a jókedv és huncutság.</p> +<p>– Uraim! – kiáltotta Gibiser, – önök itt maradnak addig, amíg át +nem adom önöket a rendőrségnek.</p> +<p>– Mi jut eszébe? – mondták amazok felháborodva és egyértelműen: +– Mi mind a ketten a kisasszony meghívására jöttünk. <span class= +"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span></p> +<p>Gibiser erre mindkettőjüket elengedte és Fridolin hallotta, +amint ezt mondja nekik: – Erről majd bővebb felvilágosítást kell +adniok. Vagy talán nem látták azonnal, hogy őrülttel van dolguk? – +és Fridolin felé fordul: – Bocsásson meg, uram, ezért az +incidensért.</p> +<p>– Ó, nem tesz semmit, – mondta Fridolin. Legszívesebben ott +maradt volna, vagy mindjárt magával vitte volna a kicsikét; bárhová +és bármi történt volna is azután. A lány mintegy megigézve, +csábítóan és gyermekesen nézett fel rá. Az inkvizitorok izgatottan +tanácskoztak egymással a folyosó végében, Gibiser pedig ezzel a +szakszerű kérdéssel fordult Fridolinhoz: – Ön ugyebár egy csuhát +óhajt, uram, egy zarándokkalapot és egy álarcot?</p> +<p>– Dehogy – szólt közbe a Pierette fellángoló szemekkel, – +hermelinpalástot adj ennek az úrnak és vörös selyem zekét.</p> +<p>– Itt maradj mellettem – szólt rá Gibiser és rámutatott egy +barna csuhára, amely egy landsknecht és egy velencei szenátor +között lógott. – Ez a nagyság megfelel önnek, itt van a hozzávaló +kalap, vigye gyorsan.</p> +<p>Az inkvizitorok újra életjelt adtak magukról.</p> +<p>– Azonnal bocsásson ki bennünket, Chibiser úr. – Fridolin +elcsodálkozott, hogy franciásan mondták ki Gibiser nevét.</p> +<p>– Szó sem lehet róla, – válaszolt fölényesen a <span class= +"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> +jelmezkölcsönző, – egyelőre lesznek szívesek megvárni, amíg +visszatérek.</p> +<p>Fridolin közben belebújt a csuhába, csomóra kötötte a lelógó +övet, Gibiser egy keskeny létrán állva lenyújtotta neki a fekete, +széleskarimájú zarándokkalapot, ezt Fridolin rögtön a fejébe +nyomta.</p> +<p>De minden mozdulata olyan volt, mintha kényszer hatása alatt +cselekednék, mert egyre erősebbé vált benne az az érzés, hogy +ottmaradjon és Pierettet megvédje a fenyegető veszedelemtől. Az +álarcnak, amelyet Gibiser most a kezébe nyomott és amelyet ő +azonnal fel is próbált, valami idegenszerű, kissé kellemetlen +parfümszaga volt.</p> +<p>– Te majd előttem mégy – parancsolta Gibiser a kicsikének és a +lépcsőre mutatott. Pierette megfordult, hátrapillantott a folyosó +végére és félig fájdalmasan, félig vidáman búcsút intett a kezével. +Fridolin követte a pillantását; az inkvizitorok már eltűntek, +helyettük két karcsú fiatalember állott ott frakkban és fehér +nyakkendővel, de mind a kettő arcát még elfödte a vörös álarc. +Pierette lefelé libegett a csigalépcsőn és a menetet Fridolin zárta +be. Lenn az előszobában Gibiser kinyitott egy ajtót, amely a belső +szobába vezetett és ráförmedt Pierettére: – Most azonnal lefekszel, +elvetemült teremtés, aztán majd beszélgetünk, ha odafönn az urakkal +leszámoltam!</p> +<p>A lány ott állott az ajtóban, fehéren és törékenyen, egy +pillantást vetve Fridolinra és szomorúan <span class= +"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> megrázta a +fejét. Fridolin jobbkéz felé a nagy fali tükörben megpillantott egy +sovány zarándokot, aki nem volt más, mint ő maga és elcsodálkozott +rajta, bár tudta, milyen egyszerű eszközökkel történt az egész +változás.</p> +<p>Pierette eltünt, az öreg jelmezkölcsönző betette mögötte az +ajtót. Aztán kinyitotta a lakás ajtaját és kitessékelte Fridolint a +lépcsőházba.</p> +<p>– Bocsásson meg – mondta Fridolin –, de szeretném a tartozásomat +ki…</p> +<p>– Csak hagyja, uram, fizetni csak akkor kell, ha visszahozta a +holmit; én megbízom önben.</p> +<p>De Fridolin csak nem tágított a helyéről.</p> +<p>– Ígérje meg, hogy nem fogja bántani ezt a szegény +gyermeket!</p> +<p>– Mi köze önnek ahhoz, tisztelt uram?</p> +<p>– Hallottam, amikor a kicsikéről az előbb azt mondotta, hogy +őrült, – most pedig elvetemült teremtésnek nevezte. Mindenesetre +feltünő ez az ellentmondás, ezt nem tagadhatja.</p> +<p>– Nos, uram – válaszolta Gibiser színpadias hangon –, hát vajjon +az őrült nem elvetemült-e isten előtt?</p> +<p>Fridolin undorral megrázkódott.</p> +<p>– Akárhogy is áll az ügy – mondta végül –, jól meg kell +fontolnia. Én orvos vagyok. Holnap majd még beszélünk a +dologról.</p> +<p>Gibiser hangtalanul és gúnyosan nevetett. A lépcsőházban +<span class="pagenum"><a name="Page_57" id= +"Page_57">-57-</a></span> világosság gyúlt ki, az ajtó becsukódott +Gibiser és Fridolin között és odabenn gyorsan rázárták a reteszt. +Fridolin, miközben lefelé ment a lépcsőn, levetette a kalapot, a +csuhát és az álarcot, az egészet a hóna alá gyűrte, a házmester +kaput nyitott; az uccán szemközt ott állott a halottaskocsi, bakján +a mozdulatlan kocsissal. Nachtigall éppen el akart távozni a +kávéházból és láthatólag nem túlságos kellemesen érintette, hogy +Fridolin pontosan megjelent.</p> +<p>– Hát csakugyan szereztél magadnak egy jelmezt?</p> +<p>– Amint látod. És a jelszó?</p> +<p>– Mégis ragaszkodol hozzá?</p> +<p>– Föltétlenül.</p> +<p>– Nos – a jelszó: <i>Dánia</i>.</p> +<p>– Megőrültél, Nachtigall?</p> +<p>– Miért őrültem volna meg?</p> +<p>– Semmi, semmi. Az idén véletlenül a dán tengerparton nyaraltam. +Nos hát, szállj be a kocsiba, de ne mingyárt, hogy legyen időm ott +szemben egy kocsit szerezni.</p> +<p>Nachtigall bólintott és kényelmesen rágyujtott egy cigarettára. +Fridolin ezalatt sietve átment az ucca túlsó oldalára, kiválasztott +egy kétlovast, és mintha valami tréfáról volna szó, könnyed hangon +odaszólt a kocsisnak, hogy kövesse csak mindenütt a gyászkocsit, +amely éppen akkor indult el előttük. <span class="pagenum"><a name= +"Page_58" id="Page_58">-58-</a></span></p> +<p>Végigmentek az Alserstrassen, aztán egy vasúti viadukt alatt +áthaladva kijutottak a külvárosba és tovább hajtottak rosszul +világított, kihalt mellékuccákon keresztül. Fridolin arra az +eshetőségre gondolt, hogy kocsisa elveszítheti az elől haladó kocsi +nyomát; de valahányszor csak kidugta fejét a nyitott ablakon át a +természetellenesen meleg levegőbe, kis távolságban mindig +megpillantotta maga előtt a másik kocsit, amelynek kocsisa magas +fekete cilinderével rendületlenül ült a bakon. Rosszul is +végződhetik a dolog, gondolta Fridolin. És közben még egyre érezte +azt a rózsa- és parfőmillatot, amely Pierette kebléből szállt föl +hozzá. Micsoda különös regénybe keveredtem én itt? – kérdezte +magától. Nem kellett volna, sőt talán nem is lett volna szabad +elmennem onnan. De hol is vagyok tulajdonképpen?</p> +<p>Szerény villák között enyhe emelkedéssel vezetett az út. +Fridolin úgy gondolta, hogy itt már kiismeri magát; évekkel +ezelőtt, séták alkalmával már járt erre: minden valószínűség +szerint a Galitzin-hegy volt, amelyre most felkapaszkodtak. Balkéz +felé, a mélységben megpillantotta a ködben úszó és ezernyi fénytől +csillogó várost. Hátulról kerékzörejt hallott és erre kinézett az +ablakon hátrafelé. Két kocsi jött mögötte, ami kedvére való volt, +mert így ő sem tűnhetett föl gyanúsnak az elől hajtó kocsis +előtt.</p> +<p>A kocsi erős rándulással hirtelen befordult egy <span class= +"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> másik útra +és most rácsok és falak közt hajtottak lefelé, mintha csak valami +szakadékba gurultak volna. Fridolinnak eszébe villant, hogy legfőbb +ideje volna kimaszkirozni magát. Levetette a bundáját és belebujt a +csuhába, ugyanazzal a mozdulattal, amivel a kórházi osztályán +reggelenként bele szokott bujni a fehér vászonköpenye ujjaiba; és +mint valami megváltó gondolat, úgy jutott eszébe, hogy ha minden +jól megy, már néhány óra mulva ismét ott lesz, mint minden reggel, +betegeinek ágya mellett – ő, a segítő kezű orvos.</p> +<p>A kocsi megállott. Mi lenne, gondolta Fridolin, ha most +egyáltalán ki sem szállnék, hanem rögtön visszafordulnék? De hová? +A kis Pierettehez? Vagy a Buchfeldgasse-i örömlányhoz? Vagy +Mariannehoz, a halott leányához? Vagy haza? És könnyű borzongással +állapította meg, hogy sehová a világon nem vágyódik most kevésbé, +mint éppen haza. Vagy talán csak azért érezte így, mert az az út +tünt neki a leghosszabbnak? Nem, most már nem lehet meghátrálni, +gondolta magában. Megyek tovább az utamon, ha belehalok is. Ezen a +fellengző frázison ő maga is elmosolyodott, de azért nem volt +valami túlságosan derült kedélyállapotban.</p> +<p>Az egyik kerti kapu tárva-nyitva volt. A halottaskocsi éppen +elgördült onnan még beljebb a mélységbe, vagy a mélységnek látszó +ködbe. Nachtigall tehát már nyilvánvalóan kiszállott. Fridolin +gyorsan <span class="pagenum"><a name="Page_60" id= +"Page_60">-60-</a></span> kiugrott a kocsiból és meghagyta a +kocsisnak, hogy följebb, a kanyarodásnál várjon rá, amíg visszatér, +bármilyen hosszú ideig maradna is távol. És hogy megnyugtassa, +búsásan kifizette előre az egész utat és megígérte, hogy +ugyanennyit kap majd visszafelé is. Közben odaértek azok a kocsik +is, amelyek az övé mögött jöttek. Fridolin még látta, hogy az +elsőből egy lefátyolozott nő szállt ki; de ekkor már belépett a +kertbe.</p> +<p>Magára öltötte az álarcot, végigment egy keskeny úton, egészen +az ajtóig, a két ajtószárny föltárult és Fridolin egyszerre egy +szűk, fehér előcsarnokban találta magát. Harmónium-hangok ömlöttek +feléje; jobbról és balról egy-egy barna livrés lakáj állott, szürke +álarccal.</p> +<p>– A jelszó? – suttogták mind a ketten.</p> +<p>– Dánia – válaszolta ő.</p> +<p>Az egyik lakáj elvette a bundáját és eltünt vele egy szomszédos +szobában, a másik föltárt előtte egy ajtót, és Fridolin belépett +egy homályosan megvilágított, csaknem sötét terembe, amelynek +falait köröskörül fekete selyemkárpit födte. Egyházi öltözetű +maszkok jártak itt föl és alá, talán tizenhat-húsz ember, +szerzetesek és apácák vegyesen. A harmónium, amely lágy +modulációkkal valami olasz templomi éneket játszott, mintha a +magasból szólt volna. A terem egyik sarkában egy kisebb csoport +állott, három apáca és két szerzetesbarát; ezek, mintegy +<span class="pagenum"><a name="Page_61" id= +"Page_61">-61-</a></span> szándékosan, hol odapillantottak feléje, +hol megint elfordultak. Fridolin észrevette, hogy ő az egyedüli, +akin kalap van, lekapta a zarándokföveget és igyekezett minél +elfogulatlanabbul föl-alá járkálni; az egyik szerzetes elmenőben +súrolta a karját és üdvözletképpen feléje biccentett, de az álarc +mögül egy másodpercig éles, kutató pillantás fúródott Fridolin +szemébe. Idegen aromájú, fülledt illatot érzett mindenfelé, mint a +délszaki kertekben. Megint hozzásúrlódott egy kar. Ezúttal az +apácák egyike volt. Mint a többinek, neki is fekete fátyolba volt +burkolva a homloka, feje és válla; és az álarc fekete +selyemcsipkéje alatt vérvörös száj izzott. Hol vagyok? töprengett +Fridolin. Bolondok, vagy összeesküvők között? Talán valamilyen +vallásos szekta gyűlésére kerültem? Hátha Nachtigallt megbízták, +vagy megfizették, hogy egy mit sem sejtő embert hozzon magával, +akiből aztán majd gúnyt űznek? De holmi álarcos tréfához +viszonyítva túlságosan komoly, túlságosan egyhangú és barátságtalan +volt az egész dolog. A harmónium szólamába most egy női hang +vegyült, és valami régi olasz egyházi ária csendült föl a teremben. +Mindenki elhallgatott, és úgy látszott, hogy feszülten figyelnek, +még Fridolint is lenyügözte egy ideig ez a csodálatosan szárnyaló +melódia. Hirtelen egy női hang ezt súgta a háta mögül:</p> +<p>– Ne forduljon meg. Még van ideje, hogy eltünjön <span class= +"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> innen. +Maga nem tartozik közénk. Ha fölfedezik, vége van.</p> +<p>Fridolin megrázkódott. Egy pillanatig az villant át rajta, hogy +engedelmeskedik a figyelmeztetésnek. De a kíváncsiság, a csábítás +és mindenekfölött a büszkesége erősebb volt, mint a megfontolás. Ha +már ennyire vagyok, gondolta, legyen, aminek lennie kell. És +anélkül, hogy hátrafordult volna, tagadólag intett a fejével.</p> +<p>És a hang tovább suttogott mögötte:</p> +<p>– Nagyon sajnálnám magát…</p> +<p>Most hátrafordult. Megpillantotta a vérvörös szájat, amely a +csipkék közül világított és két homályos szem kapcsolódott az +övébe.</p> +<p>– Maradok – mondta olyan heroikus hangon, amely még magának is +idegennek tűnt és megint elfordult a nőtől. Az ének egyre +lenyügözőbb lett, a harmónium már egész máskép szólt, egyáltalán +nem templomi módra, hanem éppen ellenkezőleg, világiasan, +tikkadtan, búgva, mint valami orgona; és Fridolin, amint +körülnézett, észrevette, hogy az apácák valamennyien eltüntek és +már csak a szerzetesek vannak a teremben. Ezalatt az énekhang is +átcsapott egy művészien fokozódó trillával a mély szomorúságból a +vidám ujjongásba, a harmónium helyett világiasan és kihívóan egy +zongora szólalt meg; Fridolin azonnal megismerte Nachtigall vad, +izgató játékát; és az imént még nemesen csengő női <span class= +"pagenum"><a name="Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> hang egy +végső durva és érzéki rikoltásban tört ki, amely szinte +keresztülfúródott a mennyezeten és elszállt a végtelenben. Jobbra +is, balra is ajtók tárultak föl, az egyiken át Fridolin felismerte +Nachtigall elmosódott körvonalait a zongora mellett; a szemközti +terem azonban vakító fényben úszott és ott állottak a nők +mozdulatlanul, fejük, homlokuk és nyakuk fekete fátyolba burkolva, +arcukon fekete csipkeálarccal, de ezen kívül teljesen ruhátlanul. +Fridolin szemei szomjasan vándoroltak testről testre, törékenytől +buján virágzóig, – de az, hogy ezek a nők végeredményben mégis +rejtélyek maradtak és hogy a fekete álarcokból érthetetlen +talányként villogtak feléje a nagy szemek: a látás kimondhatatlan +kéjét a megkívánás csaknem elviselhetetlen kínjává változtatta. De +a többiek is ugyanazt érezték, amit ő. Az első elragadtatott +felkiáltások után sóhajtások törtek elő, amelyekben fájdalom +rezgett; valakiből felszakadt egy jajszó; – és hirtelen, mintha +valami kergette volna őket, a homályos teremből valamennyien +berohantak a nőkhöz – de többé már nem barátcsuhában, hanem fehér, +sárga, kék, vörös ünneplő lovagöltözetben –, be a másik terembe, +ahol őrjöngő, majdnem gonosz nevetés fogadta őket. Fridolin volt az +egyetlen, aki barátcsuhában maradt és most már kissé félve +behúzódott a legtávolabbi sarokba, Nachtigall közelébe, aki háttal +ült. Fridolin jól láthatta, hogy Nachtigallnak be van kötve a +<span class="pagenum"><a name="Page_64" id= +"Page_64">-64-</a></span> szeme, de egyszersmind azt is látni +vélte, hogyan fúródik pillantása ezen a kötésen keresztül a +szemközti magas tükörbe, amelyben végignézhette a tarka gavallérok +és mezítelen táncosnők forgását.</p> +<p>A nők egyike váratlanul Fridolin mellett termett, és halkan – +mert senki sem beszélt itt hangosan, mintha még a hangok is +titkolóznának – ezt suttogta:</p> +<p>– Miért vagy ilyen egyedül? Miért nem csatlakozol a tánchoz?</p> +<p>Fridolin jól látta, hogy a másik sarokból két lovag élesen +szemmel tartja őt és úgy gyanította, ezt a fiús és karcsú növésű +nőt itt azok küldték hozzá, hogy kifürkéssze és kísértésbe vigye +őt. Ennek ellenére feléje tárta karjait, hogy magához vonja, amikor +egy másik nő hirtelen elvált táncosától és egyenesen Fridolinhoz +futott. A férfi rögtön tudta, hogy ez a nő ugyanaz, aki az előbb +figyelmeztette. Az asszony úgy tett, mintha csak most látná őt meg, +és halkan, de mégis annyira kivehetően, hogy a másik sarokban meg +kellett hallaniok, odasúgta neki:</p> +<p>– Hát visszajöttél végre?</p> +<p>Vidáman felnevetett:</p> +<p>– Minden hiába, megismertelek.</p> +<p>Majd a fiús nőhöz fordult:</p> +<p>– Engedd át őt nekem, csak két pillanatra. Akkor aztán megint a +tiéd lehet, ha akarod, egész reggelig. <span class= +"pagenum"><a name="Page_65" id="Page_65">-65-</a></span></p> +<p>És valamivel halkabban ezt suttogta neki:</p> +<p>– Hiszen ez ő, igen, ő.</p> +<p>A másik elcsodálkozott:</p> +<p>– Csakugyan – és odalibegett a sarokba a lovagokhoz.</p> +<p>– Ne kérdezz most semmit – szólt Fridolinhoz a nő, aki vele +maradt –, és ne csodálkozz semmin. Megpróbáltam tévútra vezetni +őket, de előre megmondom neked, ezt nem lehet sokáig csinálni. +Menekülj, mielőtt még késő. Már pedig minden pillanatban későn +lehet. És vigyázz, hogy ne kövessenek nyomon. Senkinek sem szabad +megtudnia, ki vagy. Abban a pillanatban örökre vége lenne a +nyugalmadnak és életed békességének. Eredj!</p> +<p>– Viszontláthatlak még téged?</p> +<p>– Lehetetlen.</p> +<p>– Akkor maradok.</p> +<p>Reszketés futott végig a meztelen testen, amely kitárult a férfi +előtt, úgyhogy csaknem eszét vette.</p> +<p>– A játék nem mehet többe, mint az életembe – mondta a férfi – +és azt pedig megéred nekem ebben a pillanatban.</p> +<p>Megragadta a nő kezét és magához igyekezett vonni.</p> +<p>Ő azonban újra, szinte kétségbeesve súgta:</p> +<p>– Eredj!</p> +<p>A férfi nevetett és úgy hallotta a saját szavát, mint ahogy +álmában hallja önmagát az ember. <span class="pagenum"><a name= +"Page_66" id="Page_66">-66-</a></span></p> +<p>– Hiszen látom már, hol vagyok. Ti nem csak azért vagytok itt, +ti mind, hogy látástoktól megőrüljön az ember! Te csak tréfálsz +velem, hogy egészen megőrjíts.</p> +<p>– Késő lesz, menj!</p> +<p>De nem akart hallgatni reá.</p> +<p>– Nem volnának itt eldugott kis szobák, ahová elbujhatnának azok +a párok, akik már egymásra találtak? Vagy talán mind, akik itt +vannak, illedelmes kézcsókkal fognak elbúcsúzni egymástól? Nem +olyannak látszanak.</p> +<p>És rámutatott azokra a párokra, akik a zongora őrjöngő hangjaira +eltáncoltak előttük a ragyogó, tükröző világosságú teremben, izzó +fehér testek, amelyek kék, vörös, sárga selyemhez tapadtak. Azt +hitte, hogy most senki sem törődik már vele és az asszonnyal, aki +mellette van; egészen magukra hagyták őket a csaknem teljesen sötét +középső teremben.</p> +<p>– Hiú reménység – súgta a nő. – Itt nincs semmi olyasféle szoba, +amilyenről ábrándozol. Ez az utolsó pillanat. Menekülj!</p> +<p>– Gyere velem.</p> +<p>A nő hevesen és lemondóan megrázta a fejét.</p> +<p>Fridolin megint fölnevetett, de nem ismert rá a saját +nevetésére.</p> +<p>– Te a bolondját járatod velem. Hát ezek a férfiak és ezek a nők +azért jöttek ide, hogy lángra lobbantsák egymás szenvedélyét és +aztán kielégítetlenül <span class="pagenum"><a name="Page_67" id= +"Page_67">-67-</a></span> epedjenek el egymásért? Ki tilthatja meg +neked, hogy velem gyere, ha akarsz?</p> +<p>Az asszony mélyet sóhajtott és lehorgasztotta a fejét.</p> +<p>– Ó, most már értem – mondta a férfi. – Ez a büntetése annak, +aki hivatlanul belopózik közétek. Nem is találhattatok ki +borzalmasabbat. De engedd el nekem ezt a bűnhödést. Kegyelmezz. +Szabj ki rám valami más megpróbáltatást. Csak ne ezt, hogy nélküled +kelljen elmennem innen!</p> +<p>– Őrült vagy. Én nem mehetek el veled innen – époly kevéssé, +mint bárki mással. És ha valaki megkísérelné, hogy kövessen, +eljátszaná az életét, meg az enyémet is.</p> +<p>Fridolin valósággal megrészegült; nemcsak a nőtől, az illatos +testétől, a vörösen izzó ajkától, nemcsak ennek a teremnek az +atmoszférájától és a titkoktól, amelyek itt körülvették; – részeg +és egyben szomjas is volt ennek az éjszakának az élményeitől, +amelyek közül egyik sem fejeződött be; részeg volt saját magától, a +bátorságától, attól a változástól, amelyet magában belül érzett. És +megragadta a fátyolt, amely a nő fejét burkolta, mintha le akarná +tépni.</p> +<p>Az asszony elkapta a kezét.</p> +<p>– Megtörtént egy éjjel, hogy valamelyik férfi tánc közben +letépte egyikünk fátyolát. Erre lerántották róla az álarcot és +kikorbácsolták innen. <span class="pagenum"><a name="Page_68" id= +"Page_68">-68-</a></span></p> +<p>– És a nő…?</p> +<p>– Talán olvastad annak a szép, fiatal lánynak az esetét… alig +néhány hete történt… aki az esküvője napján megmérgezte magát.</p> +<p>Fridolin emlékezett a dologra, sőt a lány nevére is. Megmondta a +nevet. Nem az a fejedelmi házból származó leány volt, aki egy olasz +herceggel járt jegyben?</p> +<p>A nő igent bólintott.</p> +<p>Egyszerre csak előttük állott egy lovag, a legelőkelőbb külsejű +mindnyájuk között; az egyetlen, akin fehér ruha volt; és rövid, +udvarias, de egyszersmind parancsoló meghajlással táncra kérte az +asszonyt, aki eddig Fridolinnal beszélgetett. Fridolinnak úgy tünt, +mintha a nő egy pillanatig vonakodott volna. De a lovag már +átölelte és eltáncolt vele a többi párhoz, a kivilágított +szomszédos terembe.</p> +<p>Fridolin magára maradt, és ez a hirtelen elhagyatottság úgy +érte, mint valami jeges borzongás. Körülnézett. Úgy látszott, hogy +ez az a pillanat, amikor senki sem törődik vele. Talán ez most az +utolsó lehetőség arra, hogy büntetlenül eltünhessen. Mégis volt +valami, ami szinte lenyügözve ott tartotta a sarokban, ahol – úgy +érezte – nem látják és nem törődnek vele; – volt valami, még pedig +az, hogy félt holmi gyáva és nevetséges visszavonulástól és az, +hogy csillapíthatatlanul és kínlódva vágyódott a csodálatos +<span class="pagenum"><a name="Page_69" id= +"Page_69">-69-</a></span> asszonyi test után, amelynek illata még +ott szállt körülötte; vagy talán az a gondolat tartotta vissza, +hogy mindaz, ami eddig történt, talán csak bátorságának próbája, +amelynek jutalmául az isteni nőt kapja, – maga sem tudta.</p> +<p>Mindenesetre világosan érezte, hogy ezt a feszültséget nem tudja +tovább elviselni, és hogy ennek az állapotnak minden áron véget +kell vetnie. Akármire határozza is el magát, az életébe csak nem +kerülhet! Lehet, hogy bolondok, vagy kéjencek közé került, de +semmiesetre sem gazemberek, vagy gonosztevők közé. Az az ötlete +támadt, hogy odamegy hozzájuk, önként bevallja, hogy belopózott +közéjük és lovagiasan rendelkezésükre áll. Csak így, csak ezzel a +nemes akkorddal szabad végződnie ennek az éjszakának, ha azt +akarja, hogy többet jelentsen, mint kísértetiesen értelmetlen +egymásutánját egy csomó kietlen, zavaros és alantas kalandnak, +amelyek közül még egyiket sem élte ki végig. És fellélegezve már +indulni is készült.</p> +<p>Ebben a pillanatban valaki ezt suttogta mellette:</p> +<p>– A jelszót!</p> +<p>Észrevétlenül egy fekete lovag lépett hozzá és mivel Fridolin +nem válaszolt azonnal, mégegyszer megismételte a kérdést.</p> +<p>– Dánia – mondta erre Fridolin. <span class="pagenum"><a name= +"Page_70" id="Page_70">-70-</a></span></p> +<p>– Nagyon helyes, uram, ez a bejárat jelszava. De a házi jelszót, +ha szabad kérnem?</p> +<p>Fridolin nem felelt.</p> +<p class="i0">jelszót? – hangzott az éles kérdés.</p> +<p class="i0">jelszót? – hangzott az éles kérdés.</p> +<p>Fridolin vállat vont. A másik a szoba közepére lépett, felemelte +a kezét, a zongora elnémult, a tánc abbamaradt. Két másik lovag +jött oda hozzájuk, az egyik sárgában, a másik vörösben.</p> +<p>– A jelszót, uram! – mondták egyszerre mind a ketten.</p> +<p>– Elfelejtettem – felelte Fridolin üres mosollyal és egész +nyugodtnak érezte magát.</p> +<p>– Ez az ön baja – mondta a sárgaruhás úr –, mert az itt +tökéletesen mindegy, hogy ön elfelejtette a jelszót, vagy pedig +sohasem tudta.</p> +<p>Ekkor már valamennyi férfi-álarcos beözönlött, az ajtókat +mindkét oldalon lezárták. Fridolin egyedül állott ott +barátcsuhájban a tarka lovagok tömegében.</p> +<p>– Le az álarccal! – kiáltották többen egyszerre. Fridolin +mintegy védekezésül előrenyujtotta karjait. Ezerszer rosszabbnak +tünt fel előtte leálcázottnak lenni csupa álarcos között, mint +felöltözöttek között meztelennek. És határozott hangon +megszólalt:</p> +<p>– Ha az urak bármelyike jelenlétem által becsületében sértve +érzi magát, kijelentem, hogy hajlandó vagyok neki a szokásos módon +elégtételt adni. De <span class="pagenum"><a name="Page_71" id= +"Page_71">-71-</a></span> álarcomat csak abban az esetben teszem +le, ha önök, uraim, valamennyien szintén leteszik.</p> +<p>– Nem elégtételről van most szó – szólalt meg a vörösbe öltözött +lovag, aki eddig hallgatott –, hanem bűnhődésről.</p> +<p>– Le az álarccal! – kiáltotta valaki éles, kellemetlen hangon, +amely Fridolint egy tiszt kommandójára emlékeztette. – Majd a +szemébe, nem pedig az álarcába mondjuk önnek, hogy mi vár önre.</p> +<p>– Nem veszem le – mondta Fridolin még élesebb hangon –, és jaj +annak, aki megpróbál hozzám nyulni.</p> +<p>Egy kéz hirtelen az arca felé kapott, nyilván azért, hogy +letépje róla az álarcot, amikor hirtelen föltárult az egyik ajtó és +ott állott egy nő, – Fridolinnak nem lehetett kétsége arról, hogy +kicsoda – apácaöltözetben, úgy, amint először látta. Mögötte, a +kivilágított teremben megpillantotta a többi nőt, meztelenül és +eltakart arcokkal, egymáshoz símulva, némán, mint egy megriadt kis +csapat. De az ajtó azonnal ismét bezárult.</p> +<p>– Engedjétek el – mondta az apáca –, kész vagyok őt +kiváltani.</p> +<p>Rövid és mély hallgatás állott be, mint amikor valami szörnyű +dolog történik; majd a fekete lovag, aki először kérdezte +Fridolintól a jelszót, ezekkel a szavakkal fordult az apácához: +<span class="pagenum"><a name="Page_72" id= +"Page_72">-72-</a></span></p> +<p>– Tudod, mit veszel ezzel magadra.</p> +<p>– Tudom.</p> +<p>Megkönnyebbülés futott át a termen.</p> +<p>– Ön szabad – mondta a lovag Fridolinnak –, sértetlenül +elhagyhatja a házat, de őrizkedjék attól, hogy titkainkat tovább is +kutassa, aminthogy ebben reménykedett, amikor belopózott közénk. Ha +megkísérli, hogy valakit nyomunkra vezessen, akár sikerül, akár nem +– ön elveszett!</p> +<p>Fridolin mozdulatlanul állott.</p> +<p>– Hogyan fog ez a hölgy kiváltani engem? – kérdezte.</p> +<p>Nem kapott feleletet. Néhányan az ajtóra mutattak, annak jeléül, +hogy azonnal távozzék.</p> +<p>De Fridolin csak a fejét rázta.</p> +<p>– Csináljanak velem, uraim, amit akarnak, de azt nem fogom +tűrni, hogy más emberi lény bűnhődjék helyettem.</p> +<p>– Ennek a nőnek a sorsán ön már úgysem segíthet – mondta a +feketeruhás lovag most már egész szelíden. – Ha itt valaki ígéretet +tesz, az nem hátrálhat meg többé.</p> +<p>Az apáca, mintegy megerősítésül, lassan bólintott.</p> +<p>– Menj! – mondta Fridolinnak.</p> +<p>– Nem – felelte ő még emeltebb hangon. – Az életnek nincs többé +értéke számomra, ha nélküled kell innen elmennem. Nem kérdezem, +honnan jöttél, ki <span class="pagenum"><a name="Page_73" id= +"Page_73">-73-</a></span> vagy? És önöknek, ismeretlen uraim, mit +jelent az, hogy ezt a farsangi komédiát, még ha komoly véget +szántak is neki, végigjátsszák-e, vagy sem. Akárkik legyenek is +önök, uraim, bizonyára van még egy külön életük is ezen kívül. Én +azonban nem játszom semmiféle komédiát, még ezen a helyen sem, és +ha kénytelenségből mostanáig játszanom is kellett, most abbahagyom. +Úgy érzem, hogy sorsom olyan irányba fordult, amelynek semmi köze +többé ehhez az álarcosdihoz, én tehát megmondom a nevemet, leteszem +az álarcot és minden következményt magamra vállalok.</p> +<p>– Őrizkedj ettől! – kiáltott fel az apáca –, tönkretennéd +magadat, anélkül, hogy engem megmenthetnél! Eredj!</p> +<p>Azzal a többiekhez fordult:</p> +<p>– Itt vagyok, csináljatok velem, amit akartok – mindannyian!</p> +<p>A fekete ruha mintegy varázsérintésre lehullott róla és ott +állott fénylő fehér testével, aztán a fátyol után kapott, amely +homlokát, arcát és nyakát borította, és egy csodálatos, kerek +mozdulattal leoldotta. A fátyol a földre hullott és fekete haja +elborította vállait, keblét és csípőjét, – de még mielőtt Fridolin +megpillanthatta volna arcvonásait, ellenállhatatlan karok ragadták +meg és az ajtóhoz tuszkolták; a következő pillanatban már künn volt +az előcsarnokban, az ajtó bezárult mögötte, egy álarcos +<span class="pagenum"><a name="Page_74" id= +"Page_74">-74-</a></span> lakáj előhozta a bundáját, rásegítette, +és a kapu szinte önmagától kinyílt előtte. Tovább sietett, mintha +valami láthatatlan hatalom űzné, már künn volt az uccán, a fény +kialudt mögötte; körülnézett: némán terpeszkedett a ház +lefüggönyözött ablakaival, amelyekből nem szűrődött ki egyetlen +fénycsepp sem. Csak mindent pontosan meg tudjak jegyezni magamnak, +gondolta mindenekelőtt. Újra meg kell találnom ezt a házat, a többi +aztán majd magától kialakul.</p> +<p>Éjszaka sötétlett körülötte; kis távolságra, ott, ahol a +kocsisnak kellett rá várakoznia, vörhenyes fénnyel pislogott egy +uccai lámpa. Az ucca mélyéből, mintha csak hívta volna, előrobogott +a gyászkocsi. Egy szolga kinyitotta előtte a kocsiajtót.</p> +<p>– Nekem is van kocsim – mondta Fridolin. De a szolga tagadólag +intett a fejével. – Ha már elment volna, akkor gyalog megyek vissza +a városba.</p> +<p>A szolga olyan parancsoló kézmozdulattal válaszolt, ami kizárt +minden ellenkezést. A kocsis cilindere mint nevetséges hosszú kürtő +sötétlett az éjszakában. A szél erősen fújt és az égen csak úgy +repültek az ibolyakék felhők. Fridolin eddigi tapasztalatai után +nem kételkedett benne, hogy nem tehet mást, minthogy beszáll a +kocsiba, amely aztán abban a pillanatban meg is indult vele.</p> +<p>Fridolinban égett az elhatározás, hogy amint módjában lesz, +minden veszély ellenére megpróbál <span class="pagenum"><a name= +"Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> világosságot deríteni erre a +kalandjára. Az volt az érzése, hogy egész életének nincs többé a +legparányibb értelme sem, ha nem sikerül ismét megtalálnia ezt a +rejtélyes asszonyt, aki most adja meg az ő megmentése árát. Hogy +milyen árat fizet, nem volt nehéz kitalálni. De mi oka lehetett rá, +hogy feláldozza magát? Áldozat? Egyáltalán kérdés, asszony-e és +áldozatot jelent-e számára az a büntetés, amely rá vár és amelyet +magára vett? Ha már ott volt, abban a társaságban – és valószínűleg +nem most volt ott először, olyan beavatottnak mutatkozott a +ceremóniákban – mit számított neki, hogy valamelyik lovagé, vagy +akár mindannyiuké legyen? Egyáltalán, lehetett ez más, mint +örömlány? Lehettek ott a többi nők mások? Nem, kétségenkívül – +örömlányok. Még akkor is, ha ezen a céda életen kívül még egy +másik, úgynevezett polgári életet éltek.</p> +<p>Mindaz, amit most átélt, valószínüleg valami becstelen tréfa +volt, amit megengedtek maguknak vele szemben. Tréfa, amelyet már +jól előkészítettek, sőt lehet, hogy be is tanultak arra az esetre, +ha egyszer valami hivatlan vendég lopózna be közéjük. És mégis, ha +megint visszagondolt erre a nőre, aki őt kezdettől fogva +figyelmeztette, aki kész volt érte bűnhődni, úgy érezte, hogy volt +a hangjában, a magatartásában, a meztelen teste királynői +nemességében valami, ami nem lehetett hazugság. <span class= +"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span></p> +<p>Vagy csak Fridolin váratlan megjelenése hatott csodaként és ez +idézte fel ezt a változást? Azok után, amik ezen az éjszakán +történtek vele, nem tartott lehetetlennek ilyen csodát; de ez a +gondolat ment volt minden buta elbizakodottságtól. Talán vannak +órák, éjszakák, gondolta, amikor ilyen rejtélyes és +ellenállhatatlan varázserő árad ki olyan férfiakból is, akik rendes +körülmények között nincsenek különösebb hatással a nőkre.</p> +<p>A kocsi még egyre dombnak haladt és ha jó úton jár, már rég be +kellett volna fordulnia az országútra. Vajjon mit akarnak vele? +Hová viszi ez a kocsi? Talán még folytatása is van a komédiának? +Ugyan milyen folytatása lehet? Vagy most jön a magyarázat? Boldog +viszontlátás egy másik helyen? Jutalom a derekasan kiállott +próbáért, felvétel a titkos társaságba? Zavartalan boldogság a +felséges apáca karjaiban?… A kocsi ablaka fel volt húzva; Fridolin +ki akart nézni, de nem lehetett átlátni az üvegen. Ki akarta nyitni +az ablakot, de lehetetlen volt, jobbra is, balra is; és épilyen +átláthatatlan és épilyen gondosan zárt volt az üvegfal is, amely őt +a kocsis bakjától elválasztotta. Kopogott az üvegtáblán, kiabált, +ordított, de a kocsi csak haladt tovább.</p> +<p>Megpróbálta mind a két oldalon kinyitni a kocsi ajtaját, de azok +sem nyíltak; újra kiáltott, de hangját <span class= +"pagenum"><a name="Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> elnyelte a +kerekek zörgése és a szél sivítása. A kocsi most zötyögni kezdett, +egyre sebesebben rohant lefelé a lejtőn és Fridolin, akit gyötört a +nyugtalanság és a félelem, már azon gondolkodott, hogy öklével +zúzza szét az egyik vak ablakot, amikor a kocsi hirtelen megállott. +Mind a két ajtó, akárcsak gépezetre járt volna, egyszerre +kinyílott, mintha gúnyosan választást kínáltak volna Fridolinnak +jobbra is, balra is. Kiugrott a kocsiból, az ajtók megint +becsukódtak és anélkül, hogy a kocsis a legkisebb figyelmre +méltatta volna Fridolint, a kocsi elrobogott a szabad mezőn +keresztül bele az éjszakába.</p> +<p>Az ég elborult, a felhők egymást kergették, a szél süvített és +Fridolin ott állott a hóban, amely gyér világosságot szórt +köröskörül. Ott állott egész egyedül, barátcsuhája fölött a nyitott +bundával, fején a zarándok-kalappal és elég kényelmetlenül érezte +magát. Tőle kis távolságra húzódott a széles országút. Zavarosan +pislákoló lámpák hosszú sora jelezte az irányt a város felé. +Fridolin, hogy az utat megkurtítsa, egyenesen átvágott a behavazott +és kissé lefelé lejtősödő földeken keresztül, csak hogy minél +hamarább emberek közé jusson.</p> +<p>Egészen átnedvesedett a cipője, mire beért egy keskeny, alig +világított kis uccácskába; előbb magas palánkok között haladt, +amelyek nyikorogtak a <span class="pagenum"><a name="Page_78" id= +"Page_78">-78-</a></span> szélviharban; a következő saroknál +befordult egy valamivel szélesebb uccába, ahol nyomorúságos apró +házak váltakoztak üres telkekkel. Valamelyik toronyóra hajnali +hármat harangozott. Egy ember jött szembe Fridolinnal, rövid +kiskabátban, kezét a nadrágzsebébe süllyesztve, fejét vállai közé +húzva és mélyen a szemébe nyomott kalappal. Fridolin védekező +állásba helyezkedett, mintha támadást várna, de a csavargó +váratlanul megfordult és elfutott. Mit jelent ez? – töprengett +Fridolin. Aztán ráeszmélt, hogy elég barátságtalan külseje lehet; +levette fejéről a papkalapot, és begombolta a bundáját, amely alatt +a barátcsuha a bokáját súrolta. Megint befordult egy uccasarkon; +külvárosi főútvonalra jutott; egy falusiasan öltözött ember ment el +mellette és köszönt neki, ahogyan egy papot szokás köszönteni.</p> +<p>Az egyik lámpás fénye ráesett egy sarokház uccajelzőtáblájára. +Liebhartstal, – olvasta; nem volt tehát messze attól a háztól, +amelyet alig egy órája hagyott el. Egy pillanatig elfogta a +kísértés, hogy visszamenjen és a ház közelében várja meg a további +eseményeket. De rögtön elállott ettől a szándékától, mert arra +gondolt, valami veszélyes kalandba keveredhetnék, anélkül, hogy +közelebb juthatna a rejtély megfejtéséhez. Arra gondolt, mik +történhetnek éppen most a villában, és ez a gondolat haraggal, +<span class="pagenum"><a name="Page_79" id= +"Page_79">-79-</a></span> kétségbeeséssel, szégyenkezéssel és +aggodalommal töltötte el. Ez a lelkiállapot annyira elviselhetetlen +volt, hogy Fridolin csaknem sajnálta, hogy az a csavargó, akivel az +imént találkozott, meg nem támadta és most nem hever bordájába +szúrt késsel valamelyik palánk mellett abban az elhagyatott +uccában.</p> +<p>Legalább végre valami értelme lett volna ennek az éjszakának +értelmetlen és mindegyre félbeszakított kalandjaival. Így +hazatérni, ahogy most akart, valósággal nevetségesnek tünt előtte. +De még semmi sem volt elveszve. Holnap is van még nap. Megfogadta, +hogy nem nyugszik addig, amíg meg nem találja azt a gyönyörű +asszonyt, akinek vakító meztelensége valósággal megbabonázta. És +most először jutott eszébe Albertina, – de valahogy +olyanféleképpen, mintha most előbb még őt is meg kellene hódítania +és mintha addig nem lehetne az övé, amíg mindegyik nővel, akivel ma +este összetalálkozott, a meztelen asszonnyal, Pierettel, +Marianne-nal és a szűk uccában lakó örömleánnyal meg nem csalja. És +nem kellene-e előbb kinyomoznia azt a szemtelen diákot, aki beléje +kötött, hogy kardra, vagy talán még inkább pisztolyra kihívja? Hát +mindig csak kötelességből, mindig csak önfeláldozásból tegye +kockára az életét az ember, és sohasem szeszélyből, szenvedélyből, +vagy egyszerűen csak azért, hogy a Sorsot megkísértse? <span class= +"pagenum"><a name="Page_80" id="Page_80">-80-</a></span></p> +<p>Megint az jutott eszébe, hogy minden valószínűség szerint már +magában hordja egy halálos betegség csíráit. Nem volna nevetségesen +ostoba dolog, hogy valaki azért haljon meg, mert egy difteritiszes +gyermek az arcába köhögött? Talán már beteg is volt? Lehet, hogy +ebben a pillanatban otthon fekszik az ágyában – és mindaz, amiről +azt hiszi, hogy átélte, csak puszta delirium…</p> +<p>Fridolin kimeresztete a szemét, ahogy csak tudta, végigsimította +arcát és homlokát és megtapintotta az érverését. Alig gyorsabb a +rendesnél. Minden a legnagyobb rendben. Tökéletesen öntudatnál +van.</p> +<p>Tovább haladt az úton a város felé. Néhány vásárra igyekvő kocsi +jött mögötte, majd elzörögtek mellette; egyre gyakrabban tűntek fel +szegényes öltözetű emberek, akik számára már most kezdődött a nap. +Az egyik kávéházi ablak mellett egy asztalnál, amely fölött egy +gázlámpa világított, egy kövér ember ült sállal a nyaka körül és +fejét a tenyerébe támasztva aludt. A házak még sötétek voltak, csak +néhány magányos ablakban volt világosság. Fridolin szinte érezte, +hogy ébrednek lassanként az emberek, úgy tünt neki, mintha látná, +hogyan nyújtóznak ágyukban és hogyan készülődnek szegény és +örömtelen napi életükre. Reá is várt a nap, de nem oly szegényen és +örömtelenül. És különös szívdobogással hirtelen örvendezve gondolt +rá, hogy néhány óra mulva fehér vászonköpenyben már ott fog +járkálni a <span class="pagenum"><a name="Page_81" id= +"Page_81">-81-</a></span> betegei ágya között. A legközelebbi +saroknál egyfogatú állott, a kocsis aludt a bakon, Fridolin +felköltötte, megmondta neki a lakása címét és beszállott a kocsiba. +<span class="pagenum"><a name="Page_82" id= +"Page_82">-82-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_83" +id="Page_83"><br /> +-83-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>5.</h2> +</div> +<p>Reggeli négy óra volt, amikor fölment a lakása lépcsőjén. +Legelőször is rendelőjébe ment, a jelmezruhát gondosan elzárta egy +szekrénybe és mivel lehetőleg nem szerette volna Albertinát +felkölteni, levetette cipőjét és ruháját, még mielőtt belépett +volna a hálószobába. Óvatosan felgyujtotta az éjjeliszekrénye +ernyős lámpáját. Albertina nyugodtan aludt, karjait a nyaka alá +kulcsolva és ajkai, amelyek körül fájdalmas ráncok húzódtak, félig +nyitva voltak: ezt az arcot nem ismerte Fridolin. Odahajolt a +homloka fölé, amely azonnal, mintha csak valaki megérintette volna, +ráncokba szaladt és vonásai különös módon eltorzultak; és hirtelen, +még álmában oly élesen felkacagott, hogy Fridolin megrémült. Aztán +újra fölnevetett, mintegy feleletképpen valamire, de teljesen +idegen és majdnem borzongató nevetéssel. Fridolin egyszer-kétszer +erősen rákiáltott. Erre kinyitotta a szemét és lassan, fáradtan, +tágrameredt pillantással bámult rá, mintha nem ismerné meg. +<span class="pagenum"><a name="Page_84" id= +"Page_84">-84-</a></span></p> +<p>– Albertina! – kiáltott rá a férfi harmadszor is. Úgy látszott, +hogy csak most tér magához. A védekezés, a félelem, sőt a rémület +kifejezése ült a szemében. Értelmetlenül, majdnem kétségbeesetten +nyujtotta ki maga elé a karját és szája azonmód nyitva maradt.</p> +<p>– Mi történt veled? – kérdezte Fridolin elfuló lélekzettel. Majd +amikor az asszony még mindig rémülten meredt rá, mintegy +megnyugtatásul hozzátette: – Én vagyok itt, Albertina. – Az asszony +mélyen fellélegzett, mosolyogni próbált, karját a takaróra ejtette +és valami nagyon idegen hangon kérdezte: – Már reggel van?</p> +<p>– Nemsokára, – válaszolta Fridolin. – Négy óra mult. Éppen az +imént jöttem haza. – Az asszony nem felelt, ő pedig folytatta: – Az +udvari tanácsos meghalt. Már haldokolt, amikor odaértem – és +természetesen nem hagyhattam rögtön magukra a hozzátartozóit.</p> +<p>Albertina bólintott a fejével, de látszott rajta, hogy sem nem +hallja, sem nem érti, amiket mond; szinte rajta keresztül meredt el +a levegőbe és a férfinek az az érzése támadt, – bármilyen +képtelenségnek tűnt is már abban a pillanatban a gondolat, – hogy +Albertina mindenről tud, amit ő ezen az éjszakán átélt. Lehajolt +hozzá és megsimogatta a homlokát. Az asszony alig észrevehetően +megborzongott.</p> +<p>– Mi történt veled? – kérdezte újra a férfi. <span class= +"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span></p> +<p>Az asszony a fejét rázta, ő pedig most a haját simogatta. – Mi +történt veled, Albertina?</p> +<p>– Álmodtam, – válaszolta az asszony idegenül.</p> +<p>– Mit álmodtál? – kérdezte ő szelíden.</p> +<p>– Ó, annyi mindenfélét! Már nem is tudok pontosan +visszaemlékezni.</p> +<p>– Talán mégis…</p> +<p>– Olyan zavaros volt – és én most olyan fáradt vagyok. Te is +fáradt lehetsz.</p> +<p>– Egyáltalán nem vagyok fáradt, Albertina, nem is fogok tudni +aludni. Hiszen tudod, ha ilyen későn jövök haza… tulajdonképpen az +volna a legokosabb, ha rögtön az íróasztalhoz ülnék… különösen így +reggel… – Majd félbeszakította a gondolatmenetét. – De nem mesélnéd +el inkább az álmodat? – És kissé kényszeredetten mosolygott.</p> +<p>– Mégis csak feküdj le egy kicsit, – mondta a nő.</p> +<p>Egy ideig tétovázott, aztán mégis csak teljesítette a kívánságát +és elnyújtózott mellette. De óvakodott attól, hogy hozzáérjen. +Közöttünk van a kard, emlékezett vissza arra a tréfás megjegyzésre, +amelyet hasonló alkalommal tett egyszer. Mind a ketten hallgattak, +nyitott szemekkel feküdtek egymás mellett és mindegyik érezte, +milyen közel és mégis milyen távol van a másik. Kis idő mulva +Fridolin felkönyökölt és hosszasan nézte a feleségét, mintha többet +is láthatna belőle, mint az arca körvonalait. <span class= +"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span></p> +<p>– Mondd el az álmodat! – szólalt meg újra hirtelen és úgy +látszott, mintha Albertina csak erre a felszólításra várt volna. +Odanyujtotta a kezét Fridolinnak; a férfi megfogta a kezet és +megszokott mozdulattal, inkább szórakozottságból, mint gyöngéden +átkulcsolta vékony ujjait. És az asszony elkezdte:</p> +<p>– Emlékszel még a wörthi tó mellett a kis villában arra a +szobára, ahol a szüleimmel laktunk azon a nyáron, amikor +eljegyeztük magunkat?</p> +<p>A férfi bólintott.</p> +<p>– Az álom ugyanis úgy kezdődött, hogy én, nem tudom már honnan, +beléptem ebbe a villába – mint egy színésznő a színpadra. Csak +annyit tudtam, hogy szüleim úton vannak és engem egyedül hagytak. +Ezen csodálkoztam is, mert másnapra volt kitűzve az esküvőnk. De a +menyasszonyi ruhám még nem volt otthon. Vagy talán mégis tévedtem? +Kinyitottam a szekrényt, hogy meggyőződjem róla, de a menyasszonyi +ruha helyett egész halom más ruha függött ott, nem is ruhák voltak, +inkább jelmezek, színpadiasak, díszesek, napkeletiek. Melyiket +vegyem fel az esküvőre? – tünődtem. De ekkor a szekrény hirtelen +bezárult, vagy eltűnt, már nem tudom. A szobában egész világos +volt, de az ablakon kívül sötét éjszaka… Egyszerre csak ott +állottál előttem, gályarabok eveztek oda veled, még láttam őket +eltűnni a homályban.</p> +<p>– Díszes ruha volt rajtad, csupa arany és selyem, <span class= +"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> az +oldaladon egy ezüst láncon tőr függött és kiemeltél engem az +ablakon. Rajtam is most már pompás ruha volt, mint egy hercegnőn és +mind a ketten ott állottunk künn a szabadban, a derengésben és a +finom szürke felhő a lábunk alatt szállott. A jólismert vidék volt: +ott volt a tó, előttünk a hegység, még a kis falusi házikókat is +láttam, olyanok voltak, mintha egy játékdobozból vették volna elő +őket. Mi ketten azonban, te meg én, mi ketten lebegtünk, nem is +lebegtünk: röpültünk a felhők felett és én ezt gondoltam: Ez tehát +a mi nászutunk. Nemsokára azonban már nem szállottunk, hanem egy +hegyi úton mentünk fölfelé, tudod, az Erzsébethegyre és egyszerre +csak már magasan fenn voltunk a hegyek közt, valami tisztásfélén, +amelyet három oldalról az erdő vett körül, míg a háttérben egy +meredek sziklafal kapaszkodott az égnek. A csillagos ég felettünk +olyan kék és széles volt, amilyen nincs is a valóságban és ez volt +a nászágyunk mennyezete. Te átöleltél engem és nagyon, nagyon +szerettél…</p> +<p>– Remélhetőleg te is engem, – mondta Fridolin alig észrevehető +gonosz mosollyal.</p> +<p>– Azt hiszem én még sokkal jobban szerettelek, – válaszolta +Albertina komolyan. – De, – hogy magyarázzam meg neked, – a +legodaadóbb ölelések ellenére is a gyöngédségünk fájdalmas volt, +mintha előre megéreztük volna a reánkváró szenvedéseket. Egyszerre +csak reggel lett. Tarka és napfényes volt <span class= +"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span> a mező, az +erdő köröskörül harmattól nedves és a sziklafalon napsugarak +táncoltak. De nekünk kettőnknek már vissza kellett mennünk a +világba, az emberek közé; már itt volt a végső pillanat az +indulásra. De ekkor valami rettenetes történt. A ruháink eltűntek. +Borzalom fogott el, amelynek nem ismerem mását, a legteljesebb +megsemmisüléssel határos égő szégyent éreztem, egyúttal pedig +haragot is ellened, mintha egyedül te lettél volna az oka ennek a +szerencsétlenségnek, – és ez a rémület, szégyen és harag olyan +hevesen élt bennem, amilyet még sohasem éreztem éber állapotban. Te +azonban bűnösséged tudatában elrohantál, úgy amint voltál +meztelenül, hogy lemenj a hegyről és ruhát szerezz. És amint te +eltűntél, egyszerre egész jókedvű lettem.</p> +<p>– Nem sajnáltalak téged, nem is aggódtam érted, egyszerűen csak +örültem, hogy egyedül vagyok; boldogan körülszaladgáltam a réten és +énekeltem: azt a táncmelódiát, amelyet az álarcosbálon hallottunk. +A hangom csodálatosan csengett és azt kívántam, bárcsak ott lenn a +városban is meghallanák. Ezt a várost nem láttam, de <i>tudtam</i>, +hogy van. Ott feküdt mélyen alattam és magas fal vette körül; egész +fantasztikus volt ez a város, nem is tudom leírni neked. Nem éppen +keleties, nem is ó-német és mégis hol az egyik, hol a másik; +mindenesetre valami régen és örökre elsüllyedt város volt. Én +azonban hirtelen elterültem a réten a napfényben, – sokkal szebb +<span class="pagenum"><a name="Page_89" id= +"Page_89">-89-</a></span> voltam, mint valaha is – valóságban, – és +ahogy ott feküdtem, egyszerre kilépett az erdőből egy úr, egy +fiatal ember, világos divatos öltözetben; ahogy most +visszaemlékszem, körülbelül olyan volt, mint az a dán férfi, akiről +tegnap beszéltem neked. Ő csak ment a maga útján; nagyon udvariasan +köszönt, mikor elhaladt előttem, de nem törődött velem tovább, +hanem egyenesen odament a sziklafalhoz és figyelmesen nézegette, +mintha azon gondolkozott volna, hogyan lehetne azon felkapaszkodni. +De ugyanakkor téged is láttalak.</p> +<p>– Te besiettél az elsüllyedt városba, házról házra, boltról +boltra jártál, egyszer lugasok alatt, egyszer meg valami török +bazárfélében és megvetted nekem a leggyönyörűbb dolgokat, amiket +csak találtál: ruhát, fehérneműt, cipőt, ékszert; – és mindezt +beletetted egy kis sárga kézitáskába, amelybe mindezek könnyen +belefértek. De az egész idő alatt folyton a nyomodban volt egy +embertömeg, amit én nem láttam, csak tompa és fenyegető üvöltésüket +hallottam. És ekkor megint megjelent a másik, a dán, aki az előbb +megállott a sziklafal előtt. Megint az erdő felől közeledett felém, +– és én tudtam, hogy közben már körüljárta az egész világot. Más +alakja volt, mint előbb, de mégis ugyanő volt. Éppen úgy, mint +legelső ízben, megállott a sziklafal előtt, megint eltűnt, aztán +újra kijött az erdőből, megint eltűnt, megint kijött az erdőből; ez +így ismétlődött kétszer, háromszor, <span class="pagenum"><a name= +"Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> százszor. Mindig ugyanaz +volt és mégis mindig más, mindig köszönt, valahányszor elment +mellettem, végre azonban megállott előttem és fürkészve nézett rám; +én csábítóan ránevettem, úgy ahogy még soha életemben, erre utánam +nyult, én menekülni akartam, de nem tudtam többé, – és ekkor +odaroskadt mellém a mező füvére…</p> +<p>Elhallgatott. Fridolinnak kiszáradt a torka és a szoba +félhomályában észrevette, hogy Albertina is kezébe temeti az +arcát.</p> +<p>– Nagyon érdekes álom, – mondta. – Már vége van? – És mivel az +asszony tagadólag intett, így szólt: – Akkor hát meséld tovább.</p> +<p>– Ez nem olyan könnyű, – kezdte újra az asszony. – Ezeket a +dolgokat tulajdonképpen nem is lehet szavakkal kifejezni. Tehát – +az volt az érzésem, mintha számtalan napot és éjszakát éltem volna +át, nem volt többé sem idő, sem tér, már az az erdő és szikla közé +ékelt tisztás sem volt többé, ahol az előbb voltam, hanem valami +széles, végtelen messzeségbe húzódó, virágoktól tarka síkság, amely +minden oldalon a látóhatárba veszett. Én akkor már régen, – milyen +különös ez a „régen“, – nem voltam többé egyedül ezzel az emberrel +a réten. De hogy rajtam kívül még tíz, vagy száz, vagy ezer pár +volt-e ott, hogy láttam-e őket, vagy sem, hogy csak azé az egy +emberé voltam-e, vagy másé is, most már nem tudnám megmondani. De a +félelemnek és a szégyennek <span class="pagenum"><a name="Page_91" +id="Page_91">-91-</a></span> az az érzése, amely minden éber +elképzelésen túl van, bizonyára nincs meg tudatos énünkben.</p> +<p>Aminthogy nincs meg a felszabadulásnak, a megváltásnak az a +boldogsággal határos érzése sem, amelyet ebben az álomban +éreztem.</p> +<p>– Közben nem volt egyetlen pillanat sem, amikor ne tudtam volna +rólad. Igen, láttalak, láttalak, amikor a katonák megragadtak +téged, azt hiszem, papok is voltak köztük; valaki, egy óriás +termetű ember, megkötözte a kezeidet és én tudtam, hogy ki fognak +végezni téged. Minden részvét, minden borzadás nélkül tudtam ezt, +szinte csak úgy távolból. Ekkor bevittek téged egy udvarba, valami +várudvarfélébe. És te ott állottál hátrakötött kezekkel, +meztelenül. És éppen úgy, ahogy én láttalak téged, noha másutt +voltam, épúgy láttál te is engem, láttad azt a férfit, aki a +karjaiban tartott engem és láttad a többi párt is, a meztelenségnek +azt az áradatát, amely körülöttem örvénylett és amelynek én, meg az +a férfi, aki átölelt, egyformán csak egyik hulláma voltunk. Mialatt +te a várudvarban álltál, az egyik magas, csúcsíves ablakban vörös +függönyök között megjelent egy fiatal asszony, diadémmal fején és +bíborpalástban. Ez volt az ország fejedelemnője.</p> +<p>– Szigorú és kérdő pillantással nézett le rád. Te egyedül +állottál; a többiek, ahányan csak voltak, mind félrehúzódtak +egészen a falakig és én hallottam <span class="pagenum"><a name= +"Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> gonosz, fenyegető +súgás-búgásukat. Ekkor a fejedelemasszony kihajolt a mellvéden. +Csönd támadt és a fejedelemasszony jelt adott neked, mintha azt +parancsolná, hogy menj fel hozzá és én tudtam, hogy ő akár kész +megkegyelmezni neked. De te nem vetted észre a tekintetét, vagy nem +akartad észrevenni. Egyszerre azonban, még mindig összekötözött +kezekkel, de már valami fekete köpenybe burkolva, mégis ott álltál +vele szemben, úgy, mintha nem is szobában lettetek volna, hanem +valahogy lebegtetek volna a levegőben. Az asszony egy pergamenlapot +tartott a kezében, a te halálos ítéletedet, amelyben föl volt +jegyezve a bűnöd és az elítéltetésed oka is. Azt kérdezte tőled – +tudtam, bár nem hallottam a szavakat, hogy akarsz-e a szeretője +lenni, és ebben az esetben elengedi a halálbüntetést. Te tagadólag +ráztad a fejedet. Én nem is csodálkoztam ezen, mert ez így volt +rendben és nem is lehetett máskép, minthogy te minden veszély +ellenére is örökre hű maradj hozzám.</p> +<p>– Ekkor a fejedelemasszony vállat vont, intett a kezével és a +következő pillanatban te már földalatti pincében voltál, és +rettenetesen megkorbácsoltak, de az embereket, akik téged vertek, +nem láttam. A vér patakokban folyt rólad; én láttam, hogyan folyik +a véred és tudatában is voltam a kegyetlenségemnek, de nem tudtam +csodálkozni rajta. Ekkor ismét hozzád lépett a fejdelemasszony. A +haja kibomlott és <span class="pagenum"><a name="Page_93" id= +"Page_93">-93-</a></span> elöntötte meztelen testét, a diadémot +pedig két kézzel feléd nyujtotta – és én tudtam, hogy ő az a fiatal +leány, akit te a dániai tengerparton egyszer reggel mezítelenül +láttál egy fürdőkunyhó teraszán. Nem szólt egyetlen szót sem, de az +ottléte és hallgatása azt jelentette, hogy akarsz-e a férje és +egyben az ország fejedelme lenni. És mikor te újból elutasítottad, +hirtelen eltünt, én azonban ugyanekkor már láttam, hogy egy neked +szánt keresztfát állítanak fel; – nem lenn a várudvaron állították +fel, nem, hanem a virágokkal ékes, végtelen réten, ahol én feküdtem +valamelyik szerelmesem karjaiban, a többi szerelmespár között. +Téged pedig láttalak, amint régi-régi uccákon keresztül közeledsz, +egészen egyedül, minden őrizet nélkül, de azért én tudtam, hogy +utad előre meg van szabva és minden menekülés lehetetlen.</p> +<p>– Most felfelé jöttél a hegyi ösvényen. Érdeklődéssel vártalak, +de részvét nélkül. Testedet elborították a korbács nyomai, amelyek +azonban már nem véreztek. Egyre magasabbra hágtál, az ösvény +kiszélesült, az erdő mindkét oldalon visszahúzódott és ott állottál +a mező szélén, valami hihetetlen, felfoghatatlan messzeségben. Te +mégis mosolyogva üdvözletet intettél nekem a szemeiddel, mintegy +annak jeléül, hogy teljesítetted a kívánságomat és elhoztál +mindent, amire szükségem volt: – a ruhákat, a cipőket, <span class= +"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> az +ékszereket… Én azonban az intésedet hallatlanul ostobának és +értelmetlennek találtam és szinte vágyat éreztem, hogy +kigúnyoljalak és a szemed közé nevessek, – hogy kinevesselek, +amiért irántam való hűségből visszautasítottad egy fejedelemnő +kezét, amiért megkínoztak, amiért most ide feltámolyogsz, hogy +gyötrelmes halált halj. Elébed futottam és te is egyre gyorsabban +jöttél – ekkor fellibbentem a levegőbe és te is ott lebegtél; +hirtelen elvesztettük egymást szem elől, és én tudtam, hogy ez +azért van, mert elrepültünk egymás mellett. Akkor azt kívántam, +hogy legalább halljad meg a kacagásomat, éppen akkor, amikor a +keresztfára szögeznek téged. – És akkor felkacagtam, olyan élesen, +olyan hangosan, ahogy csak a torkomon kifért. Ez volt az a kacagás, +Fridolin, amivel felébredtem.</p> +<p>Elhallgatott és moccanás nélkül feküdt. Fridolin sem mozdult és +nem szólt egyetlen szót sem. Ebben a pillanatban minden szó +halvány, hazug és gyáva lett volna. Minél tovább haladt Albetina az +elbeszélésben, annál jelentéktelenebbeknek és annál +nevetségesebbeknek tüntek Fridolinnak a saját befejezetlen élményei +és megfogadta, hogy előbb valamennyit végig kiéli, aztán ő is +hűségesen beszámol róluk a feleségének, hogy így álljon bosszút +ezen az asszonyon, aki most álmában leleplezte magát és olyannak +mutatkozott, amilyen a valóságban <span class="pagenum"><a name= +"Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> volt, hűtlen, kegyetlen és +áruló és akit – úgy érezte – ebben a pillanatban sokkal mélyebben +gyűlöl, mint ahogy valaha is szerette.</p> +<p>Most vette csak észre, hogy még mindig átfogva tartja Albertina +ujjait és hogy akármennyire is akarja gyűlölni az asszonyt, még +mindig változatlanul, kissé fájdalmassá vált gyöngédséggel szereti +ezeket a vékony, hűvös ujjakat; és önkénytelenül, sőt majdnem +akarata ellenére gyöngéden megcsókolta a kezét, mielőtt kiengedte +volna a magáéból.</p> +<p>Albertina még mindig nem nyitotta ki a szemeit és Fridolin látni +vélte, hogyan önti el a száját, homlokát, az egész arcát valami +boldog, derűs, ártatlan mosoly, és ellenállhatatlan vágyat érzett, +hogy Albertina fölé hajoljon és csókot lehelljen halvány homlokára. +De erőt vett magán abban a tudatban, hogy ez a vágyakozása nem más, +mint a legutóbbi órák felkavaró eseményei után beálló természetes +fáradtság, amely a hitvesi hálószoba csalóka atmoszférájában +vágyakozó gyöngédség képében jelentkezik.</p> +<p>De akármi ment is végbe ebben a pillanatban, – akármilyen +elhatározás előtt állott is az elkövetkezendő órákban, a legégetőbb +vágya most az volt, hogy legalább rövid időre az álom és feledés +karjaiba meneküljön. Az anyja halála után következő éjszakán mélyen +és álmok nélkül tudott aludni, <span class="pagenum"><a name= +"Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> éppen ma ne tudna? És +elnyujtózott Albertina mellett, aki közben már elszunnyadt. A kard +van közöttünk, gondolta. Majd később ezt: mint halálos ellenségek, +úgy fekszünk itt egymás mellett. De ezek csak szavak voltak. +<span class="pagenum"><a name="Page_97" id= +"Page_97">-97-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>6.</h2> +</div> +<p>Reggel hét órakor a szobalány halk kopogására ébredt. Gyors +pillantást vetett Albertinára. Néha, bár nem mindig, megtörtént, +hogy erre a kopogásra ő is fölébredt. Ma azonban mozdulatlanul, +dermedten aludt tovább. Fridolin gyorsan elkészült az +öltözködéssel. Mielőtt elment volna, még szerette volna látni a kis +leányát. Ott aludt fehér ágyacskájában, kezét kisgyermekek szokása +szerint ökölbe szorítva. Fridolin megcsókolta a homlokát. +Lábujjhegyen mégegyszer odalopózott a hálószoba ajtajához, ahol +Albertina aludt, még mindig époly mozdulatlanul, mint az előbb. +Aztán elment otthonról. A fekete orvosi táskájában gondosan elzárva +magával vitte a barátcsuhát és a zarándokkalapot. A napi programját +pontosan, sőt pedánsan osztotta be. Első tennivalója egy +beteglátogatás volt, egész a közelben egy súlyosan beteg fiatal +ügyvédnél.</p> +<p>Fridolin alaposan megizsgálta, valamivel jobbnak találta az +állapotát és őszinte örömmel fejezte ki <span class= +"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> +megelégedését, majd ráírta egy régi receptre a „megismételhető“ +jelzést. Aztán haladéktalanul elment abba a házba, melynek +pincehelyiségében tegnap este Nachtigall zongorázott. A mulató még +zárva volt, de fenn a kávéházban a kaszirnő úgy tudta, hogy +Nachtigall egy kis hotelben lakik a Lipótvárosban. Fridolin +negyedóra mulva már ott volt.</p> +<p>Nyomorúságos vendégfogadó volt ez. A földszinten orrfacsaróan +terjengett a szellőzetlen ágynemű, rossz zsír és cikóriakávé szaga. +A rosszkülsejű portás, vöröskarikás, ravasz szemeivel, szinte +minden pillanatban elkészülve valami rendőrségi kihallgatásra, +készségesen adott felvilágosítást. Nachtigall úr ma reggel öt +órakor kocsin jött haza két úr társaságában, akik valószínűleg +szándékosan csaknem teljesen eltakarták arcukat magasra tekert +shawljaikkal. Mialatt Nachtigall fölment a szobájába, a két úr +kifizette helyette az utolsó négyheti számláját; majd mikor egy +félóra mulva sem jött le újra, az urak egyike személyesen hozta le, +amire mind a hárman a Nordbahnhofra hajtattak. Nachtigall rendkívül +izgatottnak látszott; sőt – miért ne mondja el a teljes igazságot +ilyen bizalomgerjesztő úrnak, – oda is akart csempészni a portásnak +egy levelet, ezt azonban a két úr azonnal megakadályozta. +Kijelentették továbbá az urak, hogy a Nachtigall címére érkező +leveleket egy erre felhatalmazott személy <span class= +"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> fogja majd +elvinni. Fridolin elköszönt a portástól és amikor kilépett a kapun, +örült, hogy nála van az orvosi táskája, így legalább senki sem +gondolhatta, hogy ebben a szállodában lakik, hanem inkább valami +hatósági személynek tekinthetik. Nachtigallal tehát egyelőre semmit +sem lehetett kezdeni. „Azok“ meglehetősen elővigyázatosak voltak és +bizonyára megvolt rá minden okuk.</p> +<p>Ezután a jelmezkölcsönzőhöz hajtatott. Gibiser úr maga nyitott +ajtót.</p> +<p>– Itt hozom vissza a kikölcsönzött jelmezt – mondta Fridolin – +és szeretném tartozásomat kiegyenlíteni.</p> +<p>Gibiser elég mérsékelt összeget kért, elvette a pénzt, +bejegyezte a bevételt egy nagy üzleti könyvbe és kissé meglepődve +nézett föl íróasztalától Fridolinra, aki egyáltalán nem mutatott +még hajlandóságot a távozásra.</p> +<p>– Eljöttem továbbá – mondta Fridolin vizsgálóbírói hangon –, +hogy kedves lánya ügyében néhány szót váltsak önnel.</p> +<p>Gibiser úr orrcimpája körül valami megrándult; – nem lehetett +biztosan tudni, meglepődés, gúny, vagy harag jeléül.</p> +<p>– Hogy érti ezt, tisztelt uram? – kérdezte éppen ilyen +meghatározhatatlan hangon.</p> +<p>– Ön említette tegnap előttem – mondotta Fridolin, <span class= +"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span> egyik +kezét szétterpesztett ujjakkal az íróasztalra támasztva –, hogy +kedves leánya szellemileg nem teljesen normális. Az a helyzet, +amelyben rátaláltunk, megerősítette ezt a föltevést. És miután már +a véletlen részesévé, vagy legalább is nézőjévé tett ennek a +különös jelenetnek, azt ajánlanám önnek, Gibiser úr, hogy kérje ki +valamelyik orvos tanácsát.</p> +<p>Gibiser természetellenesen hosszú tollszárat forgatva a kezében, +kihívó pillantással nézte végig Fridolint.</p> +<p>– Talán a doktor úr volna olyan szíves, hogy elvállalná a +kezelést?</p> +<p>– Kérem, ne adjon olyan szavakat a számba, amelyeket én nem +mondottam – válaszolta élesen, de kissé rekedten Fridolin.</p> +<p>Ebben a pillanatban kinyílott a lakószobákhoz vezető ajtó és egy +fiatalember jött ki frakkban és nyitott felöltővel. Fridolin rögtön +tudta, hogy ez csak a ma éjszakai inkvizitorok egyike lehet. +Kétséget kizáróan a Pierette szobájából jött ki. Zavartnak +látszott, amikor Fridolinnal szembetalálkozott, de azonnal +összeszedte magát, egy kézlegyintéssel futólag üdvözletet intett +Gibisernek, rágyujtott egy cigarettára az íróasztalon levő +öngyujtóval és kiment a lakásból.</p> +<p>– Úgy? – jegyezte meg Fridolin megvető ajkrándulással és valami +keserű ízt érzett a szájában. <span class="pagenum"><a name= +"Page_101" id="Page_101">-101-</a></span></p> +<p>– Hogy érti ezt, tisztelt uram? – kérdezte Gibiser tökéletes +egykedvűséggel.</p> +<p>– Úgy látszik, Gibiser úr – mondta Fridolin, miközben ide-oda +jártatta tekintetét a lakásajtótól ahhoz az ajtóhoz, ahonnan az +inkvizitor kijött – hogy ön mégis csak lemondott arról, hogy a +rendőrséget értesítse.</p> +<p>– Más úton-módon sikerült megegyeznünk, doktor úr – jegyezte meg +Gibiser hűvösen és felkelt helyéről, jelezve, hogy vége az +audienciának. Fridolin megfordult és menni készült, Gibiser sietett +ajtót nyitni neki és rendületlenül nyugodt arckifejezéssel így +szólt:</p> +<p>– Ha doktor úrnak megint szüksége volna talán valamire… nem kell +éppen barátcsuhának lennie… Fridolin bevágta maga mögött az ajtót. +Ez el volna intézve, gondolta valami bosszankodó érzéssel, amely +azonban neki magának is indokolatlannak tünt fel. Lesietett a +lépcsőn, aztán szép lassan elsétált a Poliklinikára és onnan +mindenekelőtt hazatelefonált, hogy érdeklődjék, nem üzent-e érte +valamelyik betege, nem jött-e levele és hogy egyébként van-e valami +ujság. A szobalány alig ért rá felelni, amikor már Albertina maga +jött a telefónhoz és üdvözölte Fridolint. Elismételte ugyanazt, +amit a szobalány egyszer már elmondott, majd elfogulatlan hangon +mesélni kezdett, hogy éppen most kelt fel, és hogy most akar +reggelizni a kis gyerekkel együtt. <span class="pagenum"><a name= +"Page_102" id="Page_102">-102-</a></span></p> +<p>– Csókold meg helyettem is – mondta Fridolin – és jó +étvágyat!</p> +<p>Jól esett neki hallani az asszony hangját és éppen ezért fejezte +be gyorsan a beszélgetést. Tulajdonképpen még kérdezősködni +szeretett volna, hogy milyen programja van Albertinának ma +délelőttre, dehát végül is mi köze neki hozzá? A lelke mélyén már +végzett vele, akárhogy alakul is tovább a külső életük. A szőke +nővér lesegítette róla a kabátját és odanyujtotta neki a fehér +orvosi köpenyét. És közben rámosolygott, mint ahogy mindenkire rá +szokott mosolyogni, tekintet nélkül arra, hogy törődik-e vele az +illető, vagy sem.</p> +<p>Pár pillanat mulva már bent volt a kórteremben. A főorvos +üzenete várta, hogy sürgősen el kellett utaznia egy konziliumra, az +asszisztens urak csak tartsanak nélküle vizitet. Fridolin csaknem +boldognak érezte magát, amikor a szigorló hallgatók kíséretében +ágyról ágyra haladt, vizsgált, receptet írt és szakszerűen +beszélhetett a segédorvosokkal és ápolónőkkel. Sok ujdonság volt +ma. Rödel Károly, a lakatossegéd az éjszaka meghalt. Boncolás +délután félötkor. A női teremben az egyik ágy szabaddá vált, de már +újabb beteg foglalta el. A tizenhetes asszonyt át kellett vitetni a +sebészeti osztályra. Közben személyzeti ügyek is szóbakerültek. +Holnap lesz döntés a szemészeti osztály vezetőorvosi <span class= +"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> +állásának betöltése ügyében; Hügelmannak van a legtöbb esélye, aki +jelenleg Marburgban tanár és aki négy év előtt még Stellwag második +asszisztense volt. Gyors karrierek ezek, gondolta Fridolin. Én +sohasem kerülhetek szóba egy osztály vezetése szempontjából, már +csak azért sem, mert nincs meg a megfelelő képesítésem. Most már +késő. Azaz hogy miért volna késő? Csak megint el kellene kezdeni a +tudományos munkálkodást, vagy újra, valamivel nagyobb szorgalommal +hozzálátni valami régebben megkezdett tanulmányához. A +privátpraxisból még elég ideje maradna erre is.</p> +<p>Megkérte Fuchstaler doktort, hogy vezesse helyette az +ambulanciát.</p> +<p>De közben be kellett vallania magának, hogy szívesebben maradt +volna ott, minthogy felkocsizzék a Galitzin-hegyre. Mégis, ennek +meg kellett lennie. Nemcsak önmagával szemben volt kötelessége, +hogy utánajárjon a dolognak; de még sok elintéznivalója volt mára +és ezért elhatározta, hogy mindenesetre megkéri Fuchstaler doktort, +hogy az esti viziteket is lássa el. A legszélső ágyon fekvő +tüdőcsúcshurut-gyanús fiatal leány rámosolygott. Ez volt az a +leány, aki legutóbb egy vizsgálat alkalmával olyan kihívóan +szorította oda keblét Fridolin arcához. Fridolin most kedvetlenül +fogadta a pillantását és homlokát ráncolva elfordult tőle. Egyik +olyan, mint a másik, gondolta némi keserűséggel, <span class= +"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> és +Albertina is olyan, mint a többi, – sőt ő a legrosszabb mind +között. El fogok válni tőle. Ez már sohasem jöhet rendbe, ez a +dolog.</p> +<p>A lépcsőn még néhány szót váltott egyik kollégájával a sebészeti +osztályról. Mi van tulajdonképpen azzal a asszonnyal, akit az +éjszaka átszállítottak arra az osztályra? Ő a maga részéről nem +hiszi, hogy szükség volna operációra. Értesítik majd a histológiai +vizsgálat eredményéről?</p> +<p>– Természetesen, kolléga úr!</p> +<p>A sarkon beült egy kocsiba. Nézegette a jegyzőkönyvét, +nevetséges komédiát játszva a kocsis előtt, mintha még csak most +akarná eldönteni, hová hajtasson.</p> +<p>– Ottakringbe – mondta végül –, abba az uccába, mely a +Galitzin-hegyre vezet. Majd megmondom, hol álljon meg.</p> +<p>A kocsiban hirtelen újra meglepte valami fájdalmas és vágyakozó +izgalom, valami bűntudatféle, amiért megmentője a legutóbbi órákban +eszébe sem jutott. Vajjon sikerülni fog-e megtalálni azt a házat? +Nos, ez nem lehetett különösen nehéz feladat. A kérdés csak az: mit +csináljon azután? Tegyen följelentést a rendőrségen? Ez kellemetlen +következményekkel járhat éppen arra az asszonyra nézve, aki talán +feláldozta magát, vagy legalább is kész volt feláldozni magát érte. +Vagy forduljon valami magándetektívhez? Úgy érezte, hogy ez +meglehetősen <span class="pagenum"><a name="Page_105" id= +"Page_105">-105-</a></span> izléstelen és hozzá nem méltó dolog +volna. De hát mit tehet mást? Neki magának nincs ideje és +valószínűleg tehetsége sem ahhoz, hogy ügyesen elvégezze a +szükséges nyomozásokat. Titkos társaságról van szó? Nos igen, +mindenesetre titkos ez a társaság. De egyik mégis ismerte a +másikat? Arisztokraták, vagy talán éppen az udvarhoz tartozó +emberek? Néhány főhercegre gondolt, akikről föl lehetett tételezni +ilyesfajta csínytevést. És a hölgyek? Valószínűleg… valószínűleg +örömtanyákon szedték össze őket. Nem, ez azért nem volt egészen +bizonyos. Mindenesetre válogatott áru. És az az asszony, aki +feláldozta magát érte? Feláldozta magát? Miért akarja ő folyton +bebeszélni magának, hogy ez valóban áldozat volt! Komédia. +Természetes, hogy ez az egész csak komédia volt. Tulajdonképpen még +örülnie kellene, hogy ilyen olcsón megszabadult. Nos, ő +mindenesetre úgy viselkedett, ahogy úriemberhez illik. Ezek a +lovagok láthatták, hogy nem valami jött-menttel van dolguk. Ezt +valószínűleg észre is vették. Az a valószínűség, hogy ő mégis +fontosabb volt az asszonynak, mint ezek a főhercegek, vagy mi a +csudák.</p> +<p>A Liebhartstal végén, ahol az út már erősen emelkedett, +kiszállott és elővigyázatosságból elküldte a kocsit. A halványkék +égen fehér felhődarabok úsztak és a nap tavaszias melegséggel +sütött. Visszanézett – nem látott semmi gyanúsat. Sehol egy kocsi, +<span class="pagenum"><a name="Page_106" id= +"Page_106">-106-</a></span> sehol egy gyalogos ember. Lassan +nekiindult a hegynek. Csakhamar melegnek találta felöltőjét; +levetette és vállára dobta. Most odaért arra a helyre, ahol +jobbkézfelé kellett lennie annak az uccának, amelyben a titokzatos +ház állott; nem lehetett tévedés; az ucca lefelé lejtőződött, de +egyáltalán nem olyan meredeken, mint ahogy a tegnapi út alatt +gondolta. Csendes ucca volt. Az egyik ház előtt a kertben gondosan +szalmába burkolt rózsatövek állottak, a következőben egy +gyermekkocsit látott, amelyet egy tetőtől talpig kékbe öltözött +kisfiú tologatott ide-oda és a magas földszinti ablakból mosolyogva +nézte egy fiatal asszony. Aztán egy beépítetlen telek következett, +majd egy magaskerítésű, elvadult kert, aztán egy kis villa, aztán +egy rét, és most, semmi kétség – ez volt az a ház, amelyet +keresett. Egyáltalában nem volt nagy vagy pompás külsejű; +egyemeletes, szerény empírestílusú és láthatólag nem régen +tatarozott villa volt. A zöld ablakellenzők mindenütt le voltak +eresztve, és semmi jel sem mutatta, hogy a villában laknék valaki. +Fridolin körülnézett. Teremtett lélek nem mutatkozott az uccában, +csak távolabb lenn ment két gyerek, könyvvel a hóna alatt. Ott +állott a kert ajtaja előtt. Most mit csináljon? Egyszerűen sétáljon +vissza? Ez aztán igazán nevetséges ötlet volt. Kereste a villamos +csengőt. És ha most kinyitják a kaput, mit mondjon? Nos, egész +egyszerűen megkérdezi, <span class="pagenum"><a name="Page_107" id= +"Page_107">-107-</a></span> nem adnák-e ki nyárára ezt a csinos kis +nyaralót? De ebben a pillanatban kinyílt a ház kapuja, egyszerű +reggeli livrébe öltözött öreg inas jött ki rajta és jött lassan +kifelé a kerti ajtóhoz vezető keskeny gyalogúton. A kezében levelet +tartott és ezt a rács között némán kidugta Fridolinnak, aki +reszketett az izgalomtól.</p> +<p>– Nekem szól? – kérdezte akadozva.</p> +<p>A szolga bólintott, aztán megfordult, bement és a ház kapuja +becsukódott mögötte. Mit jelentsen ez? tünődött Fridolin. Talán +éppen <i>ő</i> küldi? Lehetséges, hogy éppen az <i>övé</i> a ház?… +Gyorsan megindult felfelé az uccán és csak most vette észre, hogy a +borítékon a neve állott, hosszú, szarkaláb betűkkel. A sarkon +felbontotta a levelet; kivette a papírlapot a borítékból és ezt +olvasta: „Hagyjon fel kutatásaival, amelyek amúgy sem vezethetnek +célra, és tekintse ezt második figyelmeztetésnek. Az ön érdekében +reméljük, hogy nem lesz szükség harmadik figyelmeztetésre.“</p> +<p>A papírlap kiesett a kezéből.</p> +<p>Ez az üzenet minden tekintetben csalódást okozott neki, de főleg +egészen más volt, mint amilyenre botorul számított. A levél hangja +mindenesetre feltünően tartózkodó volt és hiányzott belőle minden +élesség. Érezni lehetett rajta, hogy azok az emberek, akik ezt az +üzenetet küldték, egy cseppet sem érezték magukat biztonságban. +<span class="pagenum"><a name="Page_108" id= +"Page_108">-108-</a></span></p> +<p>Második figyelmeztetés? Mit jelentsen ez? Vagy úgy, hiszen az +éjszaka már megkapta az elsőt.</p> +<p>De miért <i>második</i> és miért nem <i>utolsó</i>? Mégegyszer +próbára akarják tenni a bátorságát? Valamilyen próbát kell talán +kiállnia? És honnan tudták a nevét? Ezen ugyan nem volt semmi +csodálatos, mert valószínűleg Nachtigallt kényszerítették, hogy +elárulja. És különben is – önkénytelenül elmosolyodott, hogy ez +eddig nem jutott eszébe – a kabátja bélésébe bele volt varrva a +neve és a pontos címe.</p> +<p>De ha nem tudott is többet, mint ezelőtt, – a levél mégis +megnyugtatta, anélkül, hogy meg tudta volna indokolni, miért. +Különösen az a meggyőződése érlelődött erőssé, hogy az az asszony, +akinek sorsáért aggódott, még életben van és csak tőle függ, hogy +rátaláljon, ha elővigyázatosan és ravaszul fog hozzá a +kutatáshoz.</p> +<p>Amikor kissé fáradtan, – de valami különös, felszabadult +hangulattal, amelyet azonban ő maga is csalókának érzett, – +hazaért, Albertina és a gyermek már megebédeltek, de még ott +maradtak vele az asztalnál, amíg ő is elfogyasztotta az ebédjét. +Most hát itt ült vele szemben az az asszony, aki az éjszaka +nyugodtan nézte végig, hogyan feszítik őt keresztre, itt ült +angyali tekintettel, mint háziasszony és mint anya és mégis, +legnagyobb csodálkozására, semmiféle gyűlöletet sem érzett iránta. +Izlett neki az étel; kissé izgatott, de alapjában jókedvű +<span class="pagenum"><a name="Page_109" id= +"Page_109">-109-</a></span> volt és szokása szerint élénken +megtárgyalta a hivatásával járó apró-cseprő napi eseményeket, +különösen az orvoskar személyi kérdéseit, amelyekről mindig +részletesen tájékoztatni szokta Albertinát. Elmesélte, hogy +Hügelmann kinevezése már annyi, mint bizonyos és elmondta tervét, +hogy ismét és az eddiginél nagyobb energiával nekifekszik a +tudományos munkálkodásnak. Albertina már ismerte ezeket a +fellobbanásokat, tudta jól, hogy nem szoktak sokáig tartani és +enyhe mosollyal árulta el kételkedését. Fridolin azonban +erősködött, mire aztán Albertina, hogy elcsitítsa, szelíden +megsímogatta a homlokát. Ekkor a férfi alig észrevehetően +megrázkódott és a gyermek felé fordult, hogy így ne kelljen +homlokán éreznie a kínos érintést. Ölébe vette a kicsikét és éppen +térdén kezdte ringatni, amikor a szobalány jelentette, hogy néhány +páciense már várakozik reá. Fridolin fellélekzett, futólag +megjegyezte, hogy Albertina meg a gyermek felhasználhatnák sétára a +szép napos délutánt, aztán besietett a rendelőjébe.</p> +<p>A következő két óra leforgása alatt Fridolin hat régi és két új +pácienssel foglalkozott. Minden egyes esetet a legnagyobb +alapossággal vizsgált meg, jegyzeteket csinált, gyógymódot rendelt +– és közben örült, hogy a hét utolsó, csaknem teljesen ébren +töltött éjszaka után milyen csodálatosan frissnek és tiszta agyúnak +érzi magát. <span class="pagenum"><a name="Page_110" id= +"Page_110">-110-</a></span></p> +<p>A rendelés végeztével szokása szerint mégegyszer érdeklődött az +asszony és a gyermek iránt és elégülten állapította meg, hogy +Albertinánál éppen az anyja van látogatóban, a kislány pedig +francia leckét vesz a kisasszonytól. Csak a lépcsőn jutott megint +eszébe, hogy életének ez a rendje, egyensúlya és biztonsága puszta +látszat és hazugság csupán.</p> +<p>Annak ellenére, hogy lemondotta a délutáni vizitet, +ellenállhatatlanul hajtotta valami, hogy az osztályát felkeresse. +Két kóresete volt ott, amelyek az általa tervezett tudományos munka +szempontjából különösen fontosak voltak, és most jobban érdekelték, +mint ezelőtt. Aztán még el kellett intéznie egy beteglátogatást a +belvárosban és így este hét óra lett, mire a Schreyvogelgasse-i +öreg házhoz eljutott. Most, amikor felpillantott Marianne ablakára, +a leány képe, amely eddig csak halványan élt benne, egyszerre +élesebbé vált, mint minden más nőé. Nos – itt nem érhette csalódás. +Itt minden különösebb erőpazarlás nélkül elkezdhette a bosszú +munkáját, itt nem volt akadály, nem volt veszély; az, ami mást +talán visszarettentett volna, az a gondolat, hogy árulást követ el +a vőlegénnyel szemben, őt talán még inkább csábította.</p> +<p>Igen, igen: csalni, hazudni, komédiázni, itt is, ott is, +Marianne-nal szemben, Albertinával szemben, ezzel a jó Roediger +doktorral szemben, az egész <span class="pagenum"><a name= +"Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> világgal szemben; – +kétféle életet élni, egyfelől a derék, megbízható, nagyjövőjű +orvost, a hű férjet és családapát játszani, – és ugyanakkor másfelé +a gazembert, a csábítót, a cinikust, aki egyformán játszik a +férfiakkal és nőkkel, ahogy éppen kedve tartja – ezt a gondolatot +pompásnak érezte ebben a pillanatban; – és a legpompásabbnak +tartotta benne, hogy később, majd egyszer, ha Albertina már +tökéletes biztonságban érzi magát nyugodt házasságában és családi +életében, akkor majd hűvösen mosolyogva bevallja neki bűneit, hogy +így álljon bosszút rajta mindazért a keserűségért és szégyenért, +amit álmával okozott neki.</p> +<p>A kapuban szembetalálkozott Roediger doktorral, aki ártatlan +jóindulattal nyujtotta feléje kezét.</p> +<p>– Hogy érzi magát Marianne kisasszony? – kérdezte Fridolin. – +Megnyugodott már kissé?</p> +<p>Roediger doktor vállat vont.</p> +<p>– Ő már régen el volt készülve rá, hogy ez lesz a vége a +dolognak, doktor úr. Csak mikor ma délben elvitték a +holttestet…</p> +<p>– Ó, hát már el is vitték?</p> +<p>Roediger doktor bólintott.</p> +<p>– Holnap délután három órakor lesz a temetés…</p> +<p>Fridolin maga elé bámult.</p> +<p>– Most valószínűleg – rokonok vannak fenn Marianne +kisasszonynál? <span class="pagenum"><a name="Page_112" id= +"Page_112">-112-</a></span></p> +<p>– Ó nem – felelte Roediger doktor –, most egyedül van. Bizonyára +örülni fog, hogy önt láthatja, doktor úr. Holnap már úgyis +kivisszük őt Mödlingbe, az anyám meg én – és Fridolin udvariasan +érdeklődő pillantására hozzátette: – A szüleimnek ugyanis van ott +egy kis házuk. Hát a viszontlátásra, doktor úr. Még rengeteg +elintézni valóm van. Hja, sok dolgot ad az ilyen – eset! De +remélem, doktor úr, még fenn találom, ha visszajövök.</p> +<p>Azzal kilépett az uccára.</p> +<p>Fridolin pillanatig tétovázott, aztán lassan felment a lépcsőn. +Csengetett és Marianne maga jött ajtót nyitni. Feketébe volt +öltözve, nyakában fekete gyöngysorral, amelyet Fridolin még sohasem +látott rajta. A lány arcát halvány pirosság öntötte el.</p> +<p>– Sokáig váratott magára – mondta gyönge mosollyal.</p> +<p>– Bocsásson meg, Marianne kisasszony, de ma borzasztó elfoglalt +napom volt.</p> +<p>A halottasszobán keresztül, amelyben most üresen állott az ágy, +bement a lány után abba a szobába, ahol tegnap a fehér egyenruhás +tiszt képe alatt megírta a tanácsos halotti bizonyítványát. Az +íróasztalon kis lámpa égett, úgyhogy félhomály volt a szobában. +Marianne hellyel kínálta a fekete bőrdívánon, ő maga pedig szemben +vele az íróasztalhoz ült.</p> +<p>– Éppen az imént találkoztam a kapuban Roediger <span class= +"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span> doktor +úrral. – Szóval holnap ön már elutazik vidékre?</p> +<p>Marianne rábámult, mintha csodálkoznék a kérdés hűvös hangján és +egyszerre összeroppant, amikor a férfi csaknem kemény hangon +folytatta:</p> +<p>– Ezt nagyon okosnak találom.</p> +<p>És Fridolin szakszerűen kifejtette, milyen jó hatással lesz reá +a jó levegő és az új környezet.</p> +<p>A lány mozdulatlanul ült a helyén, csak a könnyei peregtek az +arcán végig. Fridolin részvétlenül, sőt szinte türelmetlenül nézte; +és az a gondolat, hogy a lány talán már a következő pillanatban +ismét lábai elé fog esni és megismétli tegnapi vallomását, +valóságos félelemmel töltötte el. És míg a lány szótlanul ült, ő +ridegen felkelt a helyéről.</p> +<p>– Bármennyire is sajnálom, Marianne kisasszony…</p> +<p>És az órájára nézett.</p> +<p>A lány fölemelte a fejét és Fridolinra nézett; a könnyei tovább +peregtek. A férfi szeretett volna legalább néhány meleg szót +mondani neki, de képtelen volt rá.</p> +<p>– Ön valószínűleg néhány napig vidéken marad – kérdezte +erőltetetten. – Remélem, ad majd hírt magáról… Roediger doktor úr +egyébként azt mondja, hogy nemsokára meglesz az esküvő. Engedje +meg, hogy én már most gratuláljak önnek.</p> +<p>A lány nem mozdult, mintha egyáltalán tudomásul <span class= +"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> sem +venné a gratulációját és a búcsúzását. A férfi feléje nyujtotta a +kezét, de ő nem fogadta el, amire Fridolin szinte szemrehányó +hangon mondta:</p> +<p>– Nos hát, egész biztosra veszem, hogy értesíteni fog +hogylétéről. Viszontlátásra, Marianne kisasszony.</p> +<p>A leány csak ült a helyén, mintha kővé meredt volna. Fridolin +kiment; egy pillanatig még megállott az ajtóban, mintha még +utoljára időt akarna engedni neki, hogy utána kiáltson, a lány +azonban elfordította a fejét és az ajtó becsapódott a férfi mögött. +Künn a folyosón valami bűnbánatfélét érzett. Egy pillanatig arra +gondolt, hogy visszamegy, de rögtön érezte, hogy ez, minden mástól +eltekintve, legalább is nevetséges volna.</p> +<p>Most aztán mit csináljon? Hazamenjen? Nincs más tennivaló. Ma +már úgysem kezdhet többé semmihez. És holnap vajjon mihez kezd? +Ügyetlennek és gyámoltalannak érezte magát, minden kiszaladt a +kezéből; minden valószerűtlenné vált, az otthona, a felesége, a +gyermeke, a hivatása, sőt még ő maga is valószerűtlennek tünt fel +önmagának, ahogy csapongó gondolataival elfoglalva gépiesen ment +előre az estébeborult uccán.</p> +<p>A Városház órája félnyolcat ütött. Egyébként nem is fontos, hány +óra van; mérhetetlen ideje van most mindenre. Senkivel és semmivel +nem törődött. Némi részvétet érzett saját maga iránt. Egész +futólag, még tervvé sem erősödve, az az ötlete támadt, hogy kimegy +<span class="pagenum"><a name="Page_115" id= +"Page_115">-115-</a></span> valamelyik pályaudvarra, elutazik, +mindegy, hogy hová, eltűnik az emberek elől, akiket valaha is +ismert, valahol idegenben újra felbukkan és új életet kezd, mint +egészen más, megújhodott ember. Eszébe jutottak bizonyos sajátságos +esetek, amelyekről lélektani munkákban olvasott, az úgynevezett +kettős élet esetei: egy rendezett viszonyok közt élő ember hirtelen +eltűnik otthonról, nyoma vész, hónapok vagy évek múltán kerül +vissza és nem emlékszik rá, hol volt ezalatt az idő alatt, de +később egyszer csak ráismer valaki, akivel valahol egy távoli +országban találkozott, anélkül, hogy a hazatért tudna az egészről. +Ilyen dolgok természetesen ritkán fordulnak elő, de hogy vannak, az +kétségtelen. És gyöngébb formában már Fridolin is átélt ilyesmit. +Amikor például álomból ébred az ember. A legtöbbre természetesen +visszaemlékszik… De hát vannak álmok, amelyek tökéletesen feledésbe +mennek és amelyekből nem marad vissza más, mint valami rejtélyes +hangulat, vagy valami titokzatos elfogódottság. Vagy amikor +hosszú-hosszú idő mulva az ember visszaemlékszik valamire, de már +nem tudja biztosan, átélte-e a dolgot, vagy csak álmodta. Csak +álmodta?…!</p> +<p>És mialatt így elgondolkozva tovább ment, és közben +önkénytelenül a lakása irányában haladt, odaért annak a sötét és +elég rosszhírű uccának a közelébe, ahol nem egészen huszonnégy +órával ezelőtt <span class="pagenum"><a name="Page_116" id= +"Page_116">-116-</a></span> egy elzüllött teremtés szegényes és +mégis barátságos szobájában járt. Elzüllött? Miért éppen ez a nő +lenne elzüllött? És miért éppen ez az ucca volna <i>rosszhírű</i>? +Gonosz szokása az embernek, hogy szavaktól befolyásolva, +megbélyegez és elítél uccákat és sorsokat. Vagy talán alapjában +véve nem ez a fiatal lány volt a legkülönb, sőt a legtisztább +mindazok között, akikkel a különös véletlen az elmult éjszaka +folyamán összesodorta? Még most is némi megindulást érzett, ha +rágondolt. És most eszébe jutott tegnapi elhatározása; a +legközelebbi boltban mindenféle édességet vásárolt és amikor kis +csomagjaival elsietett a házak mentén, szinte örült annak a +tudatnak, hogy helyes, sőt talán dícséretméltó dolgot cselekszik. +De azért felgyűrte a gallérját, amikor a kapun belépett, kettesével +sietett fel a lépcsőkön és bosszantotta a lakás csengőjének túléles +hangja; és fellélekzett, amikor egy rossz külsejű öregasszony azt a +felvilágosítást adta, hogy Mici kisasszony nincs odahaza. De +mielőtt még az asszony átvehette volna Mici részére a csomagot, egy +fiatal és elég csinos nő jött ki az előszobába valami +fürdőköpeny-félébe burkolózva és megkérdezte:</p> +<p>– Kit teccik keresni? A Mici kisasszonyt? No az aztán nem gyün +egyhamar haza.</p> +<p>Az öregasszony intett neki, hogy hallgasson; Fridolin azonban, +mintha csak azt kívánta volna, hogy <span class="pagenum"><a name= +"Page_117" id="Page_117">-117-</a></span> megerősítsék régebbi +föltevésében, egész természetes hangon megkérdezte:</p> +<p>– Úgy-e, a kórházban van?</p> +<p>– Na igen, ha már úgyis tuggya az úr! Én azonban hálistennek +egészséges vagyok – mondta vidáman és egészen közel ment +Fridolinhoz, rámosolyogva és kihívóan riszálva kövér derekát, +úgyhogy a fürdőköpeny szétnyílott rajta. Fridolin kitérően így +szólt:</p> +<p>– Erre jártam és fölnéztem, hogy valami csekélységet hozzak a +Micinek – és közben úgy érezte magát, mint egy gimnazista. Aztán +egészen megváltozott, szakszerű hangon kérdezte: – Melyik osztályon +fekszik?</p> +<p>A fiatalabb nő erre megmondta egy professzor nevét, akinek +klinikáján néhány évvel ezelőtt Fridolin mint gyakorló orvos +működött. Majd jóindulatúan hozzátette:</p> +<p>– Aggya csak ide a csomagot, én beviszem neki hónap. Nyugodt +lehet, hogy nem fogom elenni előle.</p> +<p>Amikor Fridolin a kapun kilépett az uccára, érezte, hogy sírás +szorongatja a torkát; de tudta, hogy ez nem annyira a +meghatottságtól van, mint inkább azért, mert az idegei fokozatosan +felmondják a szolgálatot. Szántszándékkal gyorsabban és élénkebben +kezdett menni, mint ahogy az a hangulatához illett volna. Ez az +élmény talán megint annak a jele, hogy semmi sem sikerül neki? De +miért? Hogy <span class="pagenum"><a name="Page_118" id= +"Page_118">-118-</a></span> megmenekült ekkora veszélytől, az +elvégre jó jel is lehetett. És erről volt szó csupán: menekülni a +veszélytől? Még annyi sok minden más állott előtte! nem is tudott +volna most Albertinával találkozni. A mai éjszaka rejtélyes +asszonya után. Most persze már nem ért rá. És azonfelül jól meg +kell gondolnia, hogyan folytassa a kutatást. Persze, ha volna +valaki, akivel tanácskozhatna a dologról! De senki olyan nem jutott +eszébe, akit nyugodtan beavathatna az elmult éjszaka kalandjaiba. +Évek óta nem volt más bizalmas embere, mint a felesége, vele pedig +igazán nem tárgyalhatta meg ezt az esetet; sem ezt, sem mást. Mert +akárhogyan vesszük; az éjszaka keresztre feszíttette őt.</p> +<p>És erről jutott a tudatára annak, hogy miért halad éppen a +lakásával ellentétes irányban. Nem akart, nem is tudott volna most +Albertinával találkozni. A legokosabb az lesz, hogy megvacsorázik +valahol házon kívül, aztán megnézi azt a két beteget az osztályán +és nem megy addig haza – haza! – amíg bizonyosra nem veheti, hogy +Albertina már elaludt.</p> +<p>Bement az egyik előkelő, csendes kávéházba a Városház közelében; +hazatelefonált, hogy ne várják vacsorára és gyorsan letette a +kagylót, nehogy Albertinának ideje legyen a telefónhoz jönni; aztán +leült az egyik ablak mellé és behúzta a függönyt. Az egyik +távolabbeső sarokban éppen most ült le egy úr, sötét felöltőben és +egyébként is hétköznapiasan öltözve. <span class="pagenum"><a name= +"Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> Fridolin úgy emlékezett, +hogy ezt az arcot ma már látta valahol. Ez természetesen puszta +véletlen is lehetett. Kezébe vett egy estilapot és éppen úgy, mint +ahogy tegnap éjszaka egy másik kávéházban, elolvasott itt is, ott +is egy-két sort: tudósítások a politika eseményeiről, színház, +művészet, irodalom és mindenféle fajta kisebb-nagyobb baleset. Egy +színház leégett Amerikának valamelyik városában, amelynek eddig még +a nevét sem hallotta. Korand Péter kéményseprőmester kiugrott az +ablakon. Fridolin különösnek találta, hogy kéményseprők is +öngyilkosok lehetnek és önkénytelenül eltünődött, vajjon ez az +ember rendesen megmosakodott-e előbb, vagy úgy ahogy volt, kormosan +ugrott a semmibe. A Belváros egyik előkelő hoteljában ma reggel +megmérgezte magát egy nő, egy feltünően szép hölgy, aki D. bárónő +néven csak néhány napja szállott meg a hotelben. Fridolint azonnal +valami különös sejtés fogta meg. A hölgy reggel négy órakor jött +haza két úr kiséretében, akik a kapunál elbúcsúztak tőle. Négy +órakor. Éppen abban az órában, amikor Fridolin is hazaért. És – +olvasta tovább – délben súlyos mérgezés tünetei közt, eszméletlenül +találták ágyában… Feltünően szép fiatal hölgy… Nos, van még más +feltünően szép fiatal hölgy is… Semmi oka sem volt feltételezni, +hogy D. bárónő, helyesebben a hölgy, aki D. bárónő néven lakott a +szállodában, és egy bizonyos másik hölgy egy és ugyanaz a személy +volna. <span class="pagenum"><a name="Page_120" id= +"Page_120">-120-</a></span> És mégis – a szíve hevesen dobogott és +az ujságlap remegett a kezében. Az egyik előkelő belvárosi +szállodában… melyikben? – Miért ilyen titokzatos a hir…? Miért +ilyen diszkrét?…</p> +<p>Letette az ujságot és észrevette, hogy ugyanakkor az az úr abban +a távoli sarokban egy nagy illusztrált lap mögé dugta az arcát. +Fridolin is rögtön újra kezébe vette az ujságot és abban a +pillanatban biztosan tudta, hogy D. bárónő senki más nem lehet, +mint a ma éjszakai asszony… Egyik előkelő belvárosi szállodában… +Nem volt olyan sok, amely egy D. bárónő szempontjából tekintetbe +jöhetett… És most lesz, ami lesz, – ezt a nyomot követnie kell. +Odahívta a pincért, fizetett és ment. Az ajtóban mégegyszer +megfordult, hogy a sarokban ülő gyanus férfit megnézze. Az azonban +már akkorra csodálatosképpen eltűnt…</p> +<p>Súlyos mérgezés… De még életben van… Abban a pillanatban, amikor +rátaláltak, még élt. És végül is semmi oka sem volt azt hinni, hogy +menthetetlen. Mindenesetre azonban – élve vagy halva – meg fogja +találni. És látni is fogja, minden körülmények közt, akár életben +van, akár meghalt. Látni fogja; nincs ember a földön, aki +meggátolhatná, hogy lássa azt az asszonyt, aki miatta, nem: aki +<i>helyette</i> halt meg. Ha tényleg ez az a nő, akkor ő, egyedül ő +az oka a halálának. De persze, hogy ez az a nő. Reggel négykor jött +haza két úr kíséretében! Valószínűleg ugyanez a két úr volt az, +akik néhány órával később <span class="pagenum"><a name="Page_121" +id="Page_121">-121-</a></span> Nachtigallt a vasúthoz vitték. +Ezeknek az uraknak sem lehetett valami nagyon tiszta a +lelkiismeretük…</p> +<p>Ott állott a Városház előtti széles, nagy téren és figyelmesen +körülnézett minden irányba. Mindössze néhány embert látott, de a +kávéházbeli gyanus úr nem volt közöttük. És különben is – ezek az +urak féltek; most ő volt fölül.</p> +<p>Fridolin tovább sietett, a Ringen kocsiba ült, először a +Bristolhoz hajtatott és – mintha erre joga vagy megbízása lett +volna – megkérdezte a portást, hogy D. bárónő, aki ma reggel +tudvalévőleg megmérgezte magát, ebben a szállodában lakott-e. A +portás egyáltalán nem csodálkozott el a kérdésen, talán valami +rendőrségi embernek, vagy más valamilyen hivatalos közegnek nézte +Fridolint, mindenesetre azonban igen udvariasan fölvilágosította, +hogy a sajnálatos eset nem náluk, hanem az Erzherzog Karlban +történt…</p> +<p>Fridolin azonnal tovább hajtatott a megjelölt szállodához és ott +azt az értesítést kapta, hogy D. bárónőt rögtön azután, hogy +rátaláltak, elszállították a Városi Kórházba. Fridolin érdeklődött, +milyen körülmények között történt az öngyilkossági kísérlet +fölfedezése. Mi volt az oka annak, hogy már délben utánanéztek egy +hölgynek, aki csak reggel négy órakor jött haza? Nos, egész +egyszerű volt a dolog: két úr (tehát megint két úr!) érdeklődött +délelőtt tizenegy órakor a bárónő után. Miután a hölgy ismételt +telefónhívásra <span class="pagenum"><a name="Page_122" id= +"Page_122">-122-</a></span> sem jelentkezett, a szobalány +bekopogott az ajtaján; amikor látták, hogy senki sem mozdult és az +ajtó belülről el van reteszelve, nem maradt más tennivaló, minthogy +betörjék az ajtót és akkor ott találták a bárónőt eszméletlenül az +ágyban. Rögtön értesítették a mentőket és a rendőrséget.</p> +<p>– És a két úr? – kérdezte élesen Fridolin és úgy tünt magának, +mint valami detektív.</p> +<p>– Nos, a két úr, – ez mindenesetre meggondolandó körülmény volt, +– a két úr közben nyomtalanul eltünt. Egyébként pedig kizárt dolog, +hogy Dubieski bárónőről volna szó, bár a hölgy ezen a néven +jelentette be magát a szállóban. Most szállott meg először a +hotelben és ilyen nevű család, legalább is nemesi család, +egyáltalában nincsen.</p> +<p>Fridolin megköszönte a felvilágosítást és elsietett, mert az +egyik közeledő hoteligazgató kellemetlen kiváncsisággal nézegette; +megint beszállott a kocsiba és elhajtatott a kórházba. Néhány perc +mulva a betegfelvételi irodában megtudta, hogy az állítólagos +Dubieski bárónőt a második számú belső klinikán helyezték el, de +délután ötkor, minden orvosi fáradozás dacára – anélkül, hogy +eszméletét visszanyerte volna – meghalt.</p> +<p>Fridolin mély lélekzetet vett, ő legalább úgy gondolta; +valójában azonban nehéz sóhajtás volt az, ami fölszakadt belőle. Az +ügyeletes tisztviselő némi csodálkozással nézett rá. Fridolin +azonban gyorsan <span class="pagenum"><a name="Page_123" id= +"Page_123">-123-</a></span> összeszedte magát, udvariasan elköszönt +és a következő percben már künn is volt. A kórház kertje csaknem +teljesen kihalt volt. Az egyik közeli sétányon éppen most ment át +egy lámpa alatt egy ápolónő, kékcsíkos zubbonyban és fehér +bóbitával. – Halott, – mondta Fridolin maga elé meredve. Ha +csakugyan ő az. De hátha mégsem ő? Hátha még él; hogyan találja meg +akkor?</p> +<p>Hogy az ismeretlen nő holtteste ebben a pillanatban hol van, az +nem volt kérdéses. Minthogy csak néhány órája halt meg, +mindenesetre itt volt még a hullakamrában, alig néhány száz +lépésnyire innen. Neki mint orvosnak nem lehetett nehéz bejutni még +ebben a késő esti órákban sem. De – mi keresnivalója volt ott? +Hiszen csak a testét ismerte, sohasem látta az arcát, csak halvány +körvonalait azalatt a pillanat alatt, amikor ma éjszaka elhagyta a +tánctermet, vagy helyesebben, amikor kikergették onnan. Hogy eddig +nem jutott eszébe ez a körülmény, annak az volt az oka, hogy az +elmult órák alatt, amióta elolvasta azt az ujsághírt, az öngyilkos +nő ismeretlen arcát mindig mint Albertina arcát képzelte el, sőt, +most borzadva ébredt a tudatára, hogy felesége az egész idő alatt a +keresett nő képében lebegett előtte.</p> +<p>És mégegyszer föltette magában azt a kérdést, hogy mi +tennivalója van tulajdonképen a hullakamrában? Hiszen ha életben +találta volna, akár ma, akár holnap, akár évek mulva, bármikor, +bárhol és bármilyen <span class="pagenum"><a name="Page_124" id= +"Page_124">-124-</a></span> környezetben, feltétlenül ráismert +volna a járásáról, a fejtartásáról és főleg – úgy hitte – a +hangjáról. Most azonban csak a testét fogja látni, egy halott nő +testét, és az arcát, amelyből csak a szemeit ismerte, – a szemeit, +amelyek most már élettelenek. Igen – csak ezeket a szemeket +ismerte, meg a haját, amely abban a végső pillanatban, amikor őt +kikergették a teremből, kibomlott és elfödte a meztelen testét. +Elegendő ennyi ahoz, hogy csalhatatlanul megállapítsa, ő az, vagy +sem?</p> +<p>És lassú, vontatott léptekkel megindult a pathológiai bonctani +intézet jólismert udvara felé. Az ajtó nyitva volt, úgy hogy nem is +kellett csöngetnie. A kőpadló visszhangzott a lába alatt, miközben +áthaladt a gyéren megvilágított folyosón. Fridolint körülvette a +vegyszereknek az a megszokott és szinte jóleső illata, amely +elfojtotta az épületbe beitatódott nehéz szagot. Bekopogott a +csontkamra ajtaján, mert azt remélte, hogy valamelyik segédorvost +még munkában találja. – Tessék, – mondta nyersen egy hang és +Fridolin belépett a magas és szinte ünnepélyesen kivilágított +terembe, amelynek közepén, – mint Fridolin várta – régi +iskolatársa, Adler doktor intézeti asszisztens éppen felnézett a +mikroszkópból és felkelt a helyéről.</p> +<p>– Ó, kedves kollégám, – üdvözölte Adler doktor kissé kedvetlenül +és főleg csodálkozva, – minek köszönhetem a szerencsét ebben a +szokatlan időben? <span class="pagenum"><a name="Page_125" id= +"Page_125">-125-</a></span></p> +<p>– Bocsáss meg, hogy zavarlak, – mondta Fridolin. – Látom javában +benne vagy a munkában.</p> +<p>– Mindenesetre, – válaszolta Adler azon az éles hangon, amely +még diákkori maradvány volt nála. Majd valamivel könnyebben +hozzátette: – Mi mást csinálhatna az ember éjnek idején ezekben a +szent csarnokokban? Te azonban természetesen legkevésbé sem +zavarsz. Miben állhatok szolgálatodra?</p> +<p>Majd mikor Fridolin nem felelt mingyárt, így szólt: – Az +Addison-hulla, amelyet ma átküldtetek hozzánk, még tisztán és +érintetlenül fekszik itt. Holnap reggel nyolc harminckor +boncoljuk.</p> +<p>Fridolin tagadó kézlegyintésére így válaszolt: – Vagy úgy: a +pleuratumor-eset! Nos, a histológiai vizsgálat kétségtelenül +sarkomát igazolt. Igy hát nem kell szemrehányást tennetek +magatoknak.</p> +<p>Fridolin a fejét rázta.</p> +<p>– Nem hivatalos ügyről van szó.</p> +<p>– Annál jobb, – mondta Adler, – már azt hittem, a rossz +lelkiismeret kerget ide éjnek idején.</p> +<p>– A rossz lelkiismerethez, vagy legalább is a lelkiismerethez +már inkább köze van a dolognak, – válaszolta Fridolin.</p> +<p>– Óh!</p> +<p>– Röviden arról van szó, – igyekezett elfogulatlan hangon +beszélni, – hogy szeretnék felvilágosítást kapni egy nőről, aki ma +este a második számú klinikán morfiummérgezésben halt meg és aki +most <span class="pagenum"><a name="Page_126" id= +"Page_126">-126-</a></span> bizonyára itt fekszik. Bizonyos +Dubieski bárónő. – Majd valamivel gyorsabban folytatta: – Nekem +ugyanis az a gyanum, hogy ez az állítólagos Dubieski bárónő azonos +valakivel, akit évekkel ezelőtt úgy felületesen ismertem. Most +érdekelne megtudni, hogy a feltevésem helyes volt-e?</p> +<p>– Suicidium? – kérdezte Adler.</p> +<p>Fridolin bólintott a fejével.</p> +<p>– Igen, öngyilkosság, – fordította le a latin kifejezést, mintha +ezzel is hangsúlyozni akarta volna az ügy privát jellegét.</p> +<p>Adler nevetve rámutatott ujjával Fridolinra.</p> +<p>– Boldogtalan szerelem nagyságod iránt?</p> +<p>Fridolin kissé bosszúsan tiltakozott:</p> +<p>– Dubieski bárónő öngyilkosságának semmi köze az én +személyemhez.</p> +<p>– Kérlek, kérlek, nem akarok indiszkrét lenni. Mingyárt +meggyőződhetünk róla, hogy itt van-e. Tudtommal ma este nem jött +semmiféle megkeresés a törvényszéki orvostani intézettől. Tehát +mindenesetre itt lesz…</p> +<p>Bírósági vizsgálat, villant át Fridolin agyán. Ez is +megtörténhetik. Ki áll jót érte, hogy a nő öngyilkossága valóban +önkéntes elhatározásból fakadt-e? Ismét eszébe jutott az a két úr, +akik oly hirtelen tüntek el a szállodából, miután az öngyilkossági +kísérletről értesültek. Ebből az esetből még szenzációs bűnügy +fejlődhetett. Az is meglehet, hogy őt magát, <span class= +"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> +Fridolint, is beidézik tanuként, sőt nem tudta, nem volna-e +kötelessége már előbb önként jelentkezni tanuvallomásra a +bíróságnál?</p> +<p>Átment a folyosón Adler doktor után a szemközt levő ajtóig, +amely félig nyitva állott. A kopár, magas termet szegényen +világította meg egy kétágú gázlámpa két szabadon lobogó, de kissé +lecsavart lángja. A tizenkét-tizennégy hullaasztal közül csak +néhány volt elfoglalva. Egy-két test egészen meztelen volt, a többi +vászontakaróval volt lefödve. Fridolin odament az első asztalhoz, +mingyárt az ajtó mellett, és óvatosan félrehúzta a takarót a hulla +fejéről. Adler doktor villamos zseblámpájának fénye éles +világítással tűzött oda. Fridolin sárga, szürkeszakállas férfiarcot +látott maga előtt és rögtön be is takarta a lepellel. A következő +asztalon egy sovány fiú meztelen teste feküdt. Adler doktor pedig +odaszólt a legközelebbi asztal mellől:</p> +<p>– Egy hatvan és hetven év közötti nő, valószínűleg ez sem lesz +az. Fridolin azonban, mintha valami vonzotta volna, a terem végébe +ment, ahonnan egy asszonyi test világított fakó fénnyel feléje.</p> +<p>A fej oldalt billent; a hosszú fekete hajfonatok csaknem a +földig értek. Fridolin önkénytelenül kinyujtotta a kezét, hogy a +fejet helyére tolja, de hirtelen visszahökkent valami borzongással, +amelyet pedig mint orvos egyébként nem ismert. Adler doktor is +odaért és hátrafelé mutatva így szólt: <span class= +"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span></p> +<p>– Azok közül egyik sem lehet… ez volna az?</p> +<p>És villamos lámpájával megvilágította a nő fejét, amelyet +Fridolin – borzongását leküzdve – éppen kétkézre fogott és kissé +fölemelt. Félig lehunyt szemhéjakkal egy fehér arc meredt rá. Az +alsó állkapocs lazán lógott le, és a keskeny, felhúzott felső ajak +mögött látni lehetett a kékes foghúst és a fogak fehér sövényét. +Nem lehetett megállapítani, hogy az arc valaha, talán még tegnap, +szép volt-e: most teljesen semmitmondó, üres, halott arc volt. +Éppen úgy lehetett egy tizennyolc éves, mint egy harmincnyolc éves +nő arca.</p> +<p>– Ő az? – kérdezte Adler doktor.</p> +<p>Fridolin önkénytelenül lejjebb hajolt, mintha átható +pillantással feleletet tudna kicsikarni a megmerevedett vonásokból. +És ugyanakkor biztosan érezte, hogy ha ez valóban az <i>ő</i> arca, +ha ezek valóban az <i>ő</i> szemei, ha ezek ugyanazok a szemek, +amelyek tegnap még az élet forró tüzével kapcsolódtak az övébe, +akkor sem lehet benne sohasem bizonyos, nem tudhatja – és nem is +akarja tudni biztosan. A fejet gyöngéden visszahelyezte az +asztallapra és a villanylámpa fényét követve végigjártatta +tekintetét a halott testen. Az ő teste volt vajjon? – az a +csodálatos, virágzó test, amely után tegnap olyan kínlódva +vágyakozott? Látta a sárgás, ráncos nyakat, látta a két kicsiny, +lányos, de kissé már petyhüdt keblet, <span class= +"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> amelyek +között, mintha a kezdődő enyészet jelzése volna, a kékes bőr alatt +borzalmas pontossággal rajzolódott ki a mellcsont, látta a +fakóbarna alsótest ívelését, látta a szépformájú combokat, a +gyengén kifelé hajló térdet, a sincsontok éles vonalát és a karcsú +lábakat, a befelé zsugorodott ujjakkal. Mindez egyik a másik után +bukott a homályba, mert a villanylámpa fénycsóvája gyorsan tette +meg az utat visszafelé, míg végül könnyű reszketéssel ismét +megpihent a halvány arcon. Fridolin, mintha valami rejtélyes +hatalom hajtaná, mindkét kezével megsimogatta a halott nő homlokát, +az arcát, a vállát, a karját, aztán mintegy szerelmeskedve +összekulcsolta ujjait a halottéval; ezek az ujjak merevek voltak, +de mégis úgy tünt neki, mintha megmozdulnának, hogy az övéhez +símuljanak; az volt az érzése, mintha a félig lezárt szemhéjak alól +valami távoli, színtelen pillantás keresné az övét és mintha +mágikus vonzás húzná, lejjebb hajolt hozzá.</p> +<p>– Ejnye, mit csinálsz itt? – suttogta mögötte a doktor.</p> +<p>Fridolin lassanként magához tért. Kifejtette ujjait a halott +ujjai közül, megfogta keskeny csuklóját és gondosan, bizonyos +pedantériával odafektette a jéghideg kart a törzs mellé. Az volt az +érzése, mintha ez a nő most, éppen ebben a pillanatban halt volna +meg. Aztán elfordult, megindult az ajtó felé és a visszhangos +folyosón keresztül visszatért a munkaterembe, <span class= +"pagenum"><a name="Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> ahonnan +az imént eljöttek. Adler doktor hallgatagon ment mögötte és bezárta +utánuk az ajtót.</p> +<p>Fridolin a mosdóhoz lépett.</p> +<p>– Engedd meg – mondta és gondosan megmosta a kezét lysollal és +szappannal. Úgy látszott, Adler doktor minden további szó nélkül +folytatni akarja félbenhagyott munkáját. Újra bekapcsolta a +megfelelő világítószerkezetet, megforgatta a mikrométercsavart és +belepillantott a mikroszkópba. Már újra fülig belemerült a +munkájába, amikor Fridolin odajött hozzá, hogy elbúcsúzzék.</p> +<p>– Nem akarod megnézni mégis ezt a preparátumot? – kérdezte.</p> +<p>– Minek? – kérdezte Fridolin szórakozottan.</p> +<p>– Nos, csak a lelkiismereted megnyugtatására – válaszolta Adler +doktor, mintha erővel dokumentálni akarta volna, hogy Fridolin +látogatásának mégis csak orvosi és tudományos célja van.</p> +<p>– Kiismered magad benne? – kérdezte, miközben Fridolin +belenézett a mikroszkópba. – Ez ugyanis még elég újszerű színezési +módszer.</p> +<p>Fridolin bólintott, anélkül, hogy szemét levette volna az +üvegről.</p> +<p>– Csaknem ideális – jegyezte meg –, mondhatom, valóban tökéletes +színkép.</p> +<p>És kérdezősködött az új technikai eljárás különböző +részleteiről.</p> +<p>Adler doktor megadta a kívánt felvilágosításokat <span class= +"pagenum"><a name="Page_131" id="Page_131">-131-</a></span> és +Fridolin kijelentette, hogy ennek az új módszernek előreláthatólag +jó hasznát fogja venni közeljövőre tervbe vett munkájánál. +Engedélyt kért rá, hogy holnap vagy holnapután megint eljöhessen +további felvilágosításokért.</p> +<p>– Mindig szívesen állok rendelkezésedre – mondta Adler doktor, +aztán kikísérte Fridolint a visszhangos kőfolyosón át a kapuhoz, +amelyet saját kulcsával nyitott ki, mert időközben már +becsukták.</p> +<p>– Te még maradsz? – kérdezte Fridolin.</p> +<p>– Természetesen – válaszolta Adler doktor –, hiszen ezek a +legtermékenyebb órák – úgy éjféltől hajnalig. Akkor legalább nem +nagyon zavarják az embert.</p> +<p>– Na, nem mondhatnám – mondta Fridolin kissé bűnbánó +mosollyal.</p> +<p>Adler doktor megnyugtatólag átkarolta Fridolint, aztán némi +tartózkodással megkérdezte:</p> +<p>– Tehát – ő volt az?</p> +<p>Fridolin egy pillanatig habozott, majd szótlanul igent intett a +fejével; szinte nem is tudta, hogy bólintása könnyen felületes +hazugság is lehetett. Mert lehet, hogy az az asszony, aki itt benn +fekszik a hullakamrában, ugyanaz, akit huszonnégy órával ezelőtt +Nachtigall vad játékának hangjai mellett mezítelenül zárt karjaiba, +de épúgy lehetett ez a halott valaki más, valami ismeretlen, +teljesen idegen nő, akit soha <span class="pagenum"><a name= +"Page_132" id="Page_132">-132-</a></span> nem látott ezelőtt; csak +azt tudta: ha életben van is még az az asszony, akit keresett, aki +után vágyakozott, akit egy óráig talán szeretett is, – aki itt +feküdt a boltíves csarnokban, a gázlámpák pislákoló fényében, mint +árny az árnyak között, sötéten, céltalanul és kiterítve –, neki nem +jelentett, nem jelenthetett többé mást, mint az elmult éjszaka +enyészetnek induló, sápadt hulláját. <span class="pagenum"><a name= +"Page_133" id="Page_133">-133-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>7.</h2> +</div> +<p>Hazafelé sietett a sötét és kihalt uccákon keresztül és néhány +perc mulva, miután rendelőjében levetkőzött – épúgy, mint +huszonnégy órával ezelőtt –, amilyen halkan csak tudott, beosont a +közös hálószobába.</p> +<p>Hallotta Albertina egyenletes, nyugodt lélekzetvételét és látta +fejének körvonalait a puha párnán. A gyöngédségnek, sőt az +alázatnak olyan erős érzése töltötte el a lelkét, amilyenre +gondolni sem mert volna. Elhatározta, hogy minél előbb, talán már +reggel, elmeséli neki az elmult éjszaka történetét, de úgy, mintha +minden, amit átélt, csak álom lett volna – és aztán, ha az asszony +már átérezte és fölfogta kalandjainak egész jelentéktelenségét, +csak akkor fogja bevallani neki, hogy mindez valóság volt. Valóság? +– tünődött magában –, és ebben a pillanatban Albertina arcához +közel, a másik párnán, az ő saját párnáján megpillantott valami +sötét, körülhatárolt dolgot, amely mintha egy emberi arc árnyéka +lett volna. Egy pillanatra <span class="pagenum"><a name="Page_134" +id="Page_134">-134-</a></span> megállott a szívverése, de a +következő másodpercben már rájött, mi az; odakapott a párnához és +kezébe vette az álarcot, amelyet az előző éjjel viselt és amely ma +reggel, amikor a holmit összecsomagolta, figyelmét elkerülve +kicsúszhatott a csomagból és a szobalány, vagy maga Albertina +megtalálhatta. Így azután nem is volt kétsége afelől, hogy +Albertina e lelet alapján már sok mindent sejthetett, sőt +valószínűleg sokkal többet és sokkal rosszabbat, mint ami valójában +történt. Az a mód azonban, ahogy ezt értésére adta, az az ötlete, +hogy a fekete álarcot maga mellé tette a párnára, mintha az a férje +rejtélyessé vált arcát jelentené; ez a tréfás, szinte kötekedő mód, +amelyben egyúttal szelíd figyelmeztetés és megbocsátásra kész +hajlandóság is rejlett, azt a biztos reményt keltette Fridolinban, +hogy az asszony – talán a saját álmára visszaemlékezve – nem fogja +nagyon a szívére venni, bármi is történt. Fridolint azonban most +már végleg elhagyta az ereje, az álarc kicsúszott a kezéből és a +földre hullott, ő pedig váratlanul hangosan és kínlódva +felzokogott, aztán lerogyott az ágy mellé és halkan belesírt a +párnába.</p> +<p>Néhány perc telt el így; aztán érezte, hogy egy puha kéz +símogatja a haját. Ekkor fölemelte a fejét és lelke legmélyéből +mondta:</p> +<p>– Mindent el fogok neked mondani.</p> +<p>Albertina előbb gyöngéd tiltakozást intett; de Fridolin megfogta +a kezét, ott tartotta a magáéban, aztán <span class= +"pagenum"><a name="Page_135" id="Page_135">-135-</a></span> kérdő +és egyben könyörgő pillantást vetett rá; Albertina erre bólintott, +ő pedig elkezdte a vallomást.</p> +<p>A reggeli szürkület már keresztülderengett a lefüggönyözött +ablakon, mire Fridolin elbeszélése végére ért. Albertina egyetlen +egyszer sem szakította félbe holmi kíváncsiskodó vagy türelmetlen +kérdéssel. Úgy is érezte, hogy a férfi semmit sem hallgat el +előtte. Nyugodtan feküdt, karjait a nyaka alá kulcsolva, és sokáig +nem szólalt meg még azután, hogy Fridolin elhallgatott. Végre is a +férfi, amint ott feküdt mellette, föléje hajolt, nézte a +mozdulatlan arcát és nagy kék szemeit, amelyekben már a hajnal +fénye csillogott, és félő reménykedéssel megkérdezte:</p> +<p>– Mit tegyünk most, Albertina?</p> +<p>Az asszony rámosolygott és csak rövid hallgatás után +felelte:</p> +<p>– Azt hiszem, legyünk hálásak a sorsnak, hogy épen kerültünk ki +minden kalandból, – abból is, ami valóban megtörtént, abból is, +amit csak álmodtunk.</p> +<p>– Biztos vagy ebben? – kérdezte a férfi.</p> +<p>– Olyan biztos, amilyen biztosan hiszem, hogy egy éjszaka, sőt +egy egész emberélet valamennyi eseménye együtt sem jelenti a +teljes, igazi, benső valóságot.</p> +<p>– És egyetlen álom sem pusztán csak álom – sóhajtotta a +férfi.</p> +<p>Albertina mind a két kezével megfogta a férje fejét és gyöngéden +odavonta a keblére. <span class="pagenum"><a name="Page_136" id= +"Page_136">-136-</a></span></p> +<p>– Most azonban – mondta –, nagyon hosszú időre – +felébredtünk.</p> +<p>– Örökre – akarta mondani a férfi, de mielőtt még a szót +kimondhatta volna, Albertina lezárta ujjával az ajkát és szinte +magában suttogva ezt mondta:</p> +<p>– Sohase kísértsük a jövőt.</p> +<p>Így feküdtek mind a ketten, szótlanul, félálomban, de álmok +nélkül, nagyon-nagyon közel egymáshoz, amíg – mint minden reggel – +hét órakor kopogtattak az ajtón, az ucca megszokott zaja behatolt a +szobába, diadalmas napsugár tört be a függönyrésen, derűs +gyermekkacaj csendült föl mellettük – és újra kezdődött az +élet.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_137" id= +"Page_137">-137-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A REGÉNY MESTEREI</h2> +</div> +<p class="i0">sorozatnak az a célja, hogy egyrészt szórakoztassa az +életharcban elfáradt, üdülést kereső olvasót, másrészt megteremtse +a hidat közte és a legujabb európai szellemi áramlatok között.</p> +<p>A klasszikus, régi irodalom utvesztőjében rábizhatjuk magunkat +az irodalomtörténet vezetésére. Az élő irodalom örökkön változó uj +utakat, uj igazságokat kereső tömegében csak egy ilyen, válogatott +könyvsorozat segitségével találhatja meg az olvasó a maradandó +értéket.</p> +<p>Kevés kora van a világtörténelemnek, amelynek irodalmi termése +dusabb volna, mint a XX. századé. Technikai és lelki átalakulások +problémái nyugtalanitanak minden embert és utmutatást, segitséget +csakis az igazán jó könyvek nyujtanak.</p> +<p>A <i>Regény Mesterei</i> sorozat a jó könyvek ilyen elitcsapata. +Kitünő tartalommal, tetszetős egyenruhában a kultura harcosainak +legderekabb katonáit mutatja be az olvasónak. A sorozat kötetei kb. +100.000 példányban forognak közkézen és minden olvasó számára +hozzáférhetővé teszik a mai világirodalom legbecsesebb +alkotásait.</p> +<p class="center"><b>PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.</b></p> +<p class="center">Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon +134–99.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_138" id= +"Page_138">-138-</a></span></p> +<p class="center"><b>KELLERMANN<br /> +SCHELLENBERG TESTVÉREK</b></p> +<p class="center">Fordította: <i>Peterdi István</i>.</p> +<p class="center">A szines boritéklapot <i>Fiora Margit</i> +rajzolta.</p> +<p class="center"><b>Ára füzve K 50.000<br /> +egész vászonkötésben K 75.000</b></p> +<p>A mai zilált életben minden ember más létformák után vágyakozik. +Kellermann regénye testet ad e titkos sóvárgásnak, mert a két +ellentétes jellemü Schellenberg-fiu történetében két különböző +sorsot él át az olvasó. Schellenberg Vencel sorsa azokat fogja +érdekelni, akik nagyvilági élet után vágyakoznak és érzéki +örömökben keresik az orvosságot az élet céltalanságának az érzése +ellen. Az álmaik müvészi kiélését kereső olvasók másik tipusa a +másik fiu, Schellenberg Mihály. Benne találják meg a magas célokra +törő, ernyedetlenül dolgozó idealistát és utópistát. Aki +finomlelkü, graciózus, egyszerü, igaz, szerető nőről álmodik, az +kövesse a regényben Florián Zsenni életét. Aki pedig ékszertestü, +sátán-tüzü, démoni nőre vágyakozik, olyanra, aki mohó, életsóvár, +érzéki, de hideg, kegyetlen, férfipusztitó is: itt találkozik vele +Raucheisen Eszter alakjában.</p> +<p class="center"><b>PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.</b></p> +<p class="center">Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon +134–99.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_139" id= +"Page_139">-139-</a></span></p> +<p class="center"><b>WASSERMANN<br /> +LAUDIN ÉS CSALÁDJA</b></p> +<p class="center">Fordította: <i>Peterdi István</i>.</p> +<p class="center">A szines boritéklapot <i>Fiora Margit</i> +rajzolta.</p> +<p class="center"><b>Ára füzve K 50.000<br /> +egész vászonkötésben K 75.000</b></p> +<p>Laudin válóperekkel foglalkozó zseniális ügyvéd, akinek +tapasztalatai feltárják a modern házasság rettenetes titkos sebeit. +Ezernyi érdekfeszitő példán mutatja be, hogy a mai házasélet milyen +tarthatatlan és mennyi szörnyü szenvedéssel jár. Kegyetlen hüséggel +festi le a nagyvárosi férj és a nagyvárosi feleség összes tipusait. +De a regény befejezése sejteti, miként lehetne a házasság +megkövesedett intézményének boldogságot és üdvösséget hozó uj +tartalmat adni.</p> +<p>A nagy ügyvéd maga is kisértésbe esik és egy szinésznőnek, egy +romlott, de hallatlanul izgató modern szirénnek a hálójába kerül. +De Laudin felesége olyan asszony, aki ösztönös lelki nemességétől +vezettetve meg tudja menteni a férjét magának és önmagának.</p> +<p>Wassermannt, ezt a mély problémákkal foglalkozó, elit-lelkekhez +beszélő finom német irót eddig még nem ismerték nálunk érdemeihez +képest eléggé és büszkék vagyunk rá, hogy Wassermannt közelebb +hoztuk a magyar közönséghez.</p> +<p class="center"><b>PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.</b></p> +<p class="center">Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon +134–99.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_140" id= +"Page_140">-140-</a></span></p> +<p class="center"><b>H. G. WELLS<br /> +TONO BUNGAY</b></p> +<p class="center">Forditotta: <i>Rényi Arthur</i>.</p> +<p class="center">A szines boritéklapot <i>Fiora Margit</i> +rajzolta.</p> +<p class="center"><b>Ára füzve K 85.000<br /> +egész vászonkötésben K 107.500</b></p> +<p>Méltóbb névvel alig indulhatott volna meg hóditó utjára a +<i>Regény Mesterei</i>, mint H. G. Wells nevével, aki müveiben az +igazi nagy iró minden kvalitásait egyesiti, teremtő fantáziát, mély +filozófiát, csalhatatlan megfigyelőképességet, meleg kedélyt és +igaz emberszeretetet. Azon kevesek közé tartozik, akik már +életükben halhatatlanná váltak. Sok-sok millió tagból álló lelkes +olvasó-serege körében minden müve közt talán a Tono-Bungay a +legkedveltebb. Sokan meghatottsággal, szeretettel, rajongással +olvassák és kezükbe veszik ujra meg ujra.</p> +<p>Egy hirtelen meggazdagodott és ép olyan gyorsan tönkrement +kalandor története. Széditő reklámmal elhiteti, hogy a Tono-Bungay +nevü értéktelen kotyvalék erőt és egészséget ad. Óriási vagyont +szerez vele, gyárak, trösztök, paloták ura lesz, mig végre a +hazugságra alapitott humbugpirámis összedül, mint egy +kártyavár.</p> +<p>A társadalom keresztmetszete ez a könyv és az egész kommerciális +civilizáció fényképe. Igazi mestermü, páratlan korrajz, mély +homoru, derüs olvasmány.</p> +<p class="center"><b>PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.</b></p> +<p class="center">Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon +134–99.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_141" id= +"Page_141">-141-</a></span></p> +<p class="center"><b>H. G. WELLS<br /> +AZ ISTENEK ELEDELE</b></p> +<p class="center">Forditotta: <i>Rényi Arthur</i>.</p> +<p class="center">A szines boritéklapot <i>Fiora Margit</i> +rajzolta.</p> +<p class="center"><b>Ára füzve K 50.000<br /> +egész vászonkötésben K 72.500</b></p> +<p>H. G. Wells széles irodalmi munkásságának két szárnya van. +Vannak meleg szerelmi és társadalmi regényei, mint a Tono-Bungay és +vannak fantasztikus regényei, amelyeknek eredetisége és ötletessége +bámulatos. Egy ilyen Wells-regényt mutatunk be a Regény Mesterei +ezen kötetében.</p> +<p>Két tudós feltalál egy szert, amely az élőlények növekedését +megsokszorozza. Tizenkétméteres emberek keletkeznek és ennek az uj, +óriási fajnak a terjedése konfliktusokat idéz fel. Az eddigi kis +emberek rossz szemmel nézik az óriások térfoglalását. Az óriások +kis csapata megerősitett várban védekezik a kis emberek tulereje +ellen. Az istenek eledelének első harcosai közül sokan elesnek az +ádáz küzdelemben, de a nagyság végső győzelmét semmi sem +akadályozhatja meg, mert a növekedés és a fejlődés az élet +törvénye.</p> +<p>Wells mesteri kézzel rajzolja az elképzelt lehetőségek +következményeit. A regény lebilincselő, müvészi részletei közül +kiemelkedik az első óriás emberpár szerelmének poétikus +elbeszélése.</p> +<p class="center"><b>PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.</b></p> +<p class="center">Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon +134–99.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_142" id= +"Page_142">-142-</a></span></p> +<p class="center"><b>H. G. WELLS<br /> +ANNA VERONIKA</b></p> +<p class="center">Forditotta: <i>Esty Jánosné</i>.</p> +<p class="center">A szines boritéklapot <i>Fiora Margit</i> +rajzolta.</p> +<p class="center"><b>Ára füzve K 60.000<br /> +egész vászonkötésben K 85.000</b></p> +<p>Az öntudatra ébredt, dolgozni akaró nő szabadságharca ez a +könyv. Anna Veronika szárnyaló fantáziáját, boldogság utáni vágyát +elnyeléssel fenyegeti a kispolgári társadalom maradisága. Keserü +csalódásokon, keserves munkán, börtönön keresztül vezet a +megismerés utja. De a lány végül is eléri célját, a szenvedések +tüzében megtisztult, lehiggadt igazi asszonyi boldogságot. A maradi +angol középosztály megbolygatott darázsfészek módjára zudul a +kristályos levegőjü, uj hegycsucsokat kereső szökevénye után. +Szörnyüködő rokonok, álszenteskedő ismerősök, hideg, számitó +férfiak próbálják visszarántani a mozdulatlanságba. A leány +menekülése közben megtalálja az igazi férfi karját és az átsegiti, +kimenti őt szorongatott helyzetéből. Laboratóriumi munkák leirása, +a suffragette-mozgalom története és még sok más érdekes +mozgalmasság hü képe szinesiti a mindvégig lélekzetfojtón izgalmas +regény menetét.</p> +<p class="center"><b>PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.</b></p> +<p class="center">Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon +134–99.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_143" id= +"Page_143">-143-</a></span></p> +<p class="center"><b>MAURIAC<br /> +A SZERELEM SIVATAGJA</b></p> +<p class="center">Forditotta: <i>Kosztolányi Dezső</i>.</p> +<p class="center">A szines boritéklapot <i>Fiora Margit</i> +rajzolta.</p> +<p class="center"><b>Ára füzve K 37.500<br /> +egész vászonkötésben K 60.000</b></p> +<p>Apa és fiu ugyanazt a nőt szeretik és e boldogtalan szerelemben +feltárul két nemzedék küzködő élete, amint egymással párhuzamosan +keresik hitetlen és reménytelen korunkból a kivezető utat.</p> +<p>Mauriac egy züllöttségében is nemes női lelket fest meg, amely +önfeláldozásban és lemondásban keresi az igazságot. Cross Mária igy +hozza össze az apát és a fiut örökkévaló szerelemben, csodálatos +háromságban.</p> +<p>Mauriac vonzódik a misztikumhoz, itt is a hit szines fényei és +sejtelmes félhomálya kisért. Lélektani regény, de száraz dogmák +nélkül való. Inkább a lélek regénye, amelynek utolsó szava: a +szeretet.</p> +<p>A magyar forditáson meglátszik a rokonlelkü irótársnak, +Kosztolányi Dezsőnek odaadó elmélyedése és páratlan +stilusérzéke.</p> +<p>A regény megnyerte a Francia Akadémia 1926. évi nagydiját.</p> +<p class="center"><b>PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.</b></p> +<p class="center">Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon +134–99.</p> +<hr class="chap" /> +<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77256 ***</div> +</body> +</html> diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6c72794 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This book, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..105169b --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for eBook #77256 +(https://www.gutenberg.org/ebooks/77256) |