Initial commit of ebook 77256 filesHEADmain

1 files changed, 3314 insertions, 0 deletions

diff --git a/77256-0.txt b/77256-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..c688b13
--- /dev/null
+++ b/77256-0.txt
@@ -0,0 +1,3314 @@
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77256 ***
+
+A REGÉNY MESTEREI
+
+SCHNITZLER ARTUR
+
+ÁLMOK ÉJSZAKÁJA
+
+FORDITOTTA
+
+GAÁL ANDOR
+
+_BUDAPEST, 1926_
+
+_PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA_
+
+A művészi borítékrajz
+
+_Fiora Margit_ munkája.
+
+Globus, Budapest.
+
+
+
+
+1.
+
+– Huszonnégy fekete rabszolga evezett a díszbeöltözött gályán, amely
+Amgiad herceget vitte a kalifa palotája felé. A herceg azonban
+bíborpalástjába burkolózva egyedül pihent a födélzeten a mély-kék,
+csillagos égbolt alatt és pillantása…
+
+Eddig olvasta fenhangon a kislány; most hirtelen lecsukódtak a
+szempillái. A szülők mosolyogva pillantottak egymásra, Fridolin lehajolt
+hozzá, megcsókolta a szöszke haját és becsukta a könyvet, amely a még
+megterített asztalon feküdt. A kislány úgy nézett körül, mint akit
+valamin tettenértek.
+
+– Kilenc óra – mondta az apja –, itt az ideje, hogy aludni menj.
+
+És most, hogy Albertina is lehajolt a gyermekhez, a szülők keze
+összetalálkozott az imádott homlokon és a pillantásuk összeakadt egy
+gyöngéd mosolyban, mely most már nem egyedül a gyermeknek szólt. A
+kisasszony bejött és figyelmeztette a kicsikét, hogy köszönjön el
+szüleitől; a kislány engedelmesen fölkelt a helyéről, apjának, anyjának
+csókra nyujtotta ajkát és nyugodtan kiment a szobából a kisasszony után.
+Fridolin és Albertina azonban most, hogy egyedül maradtak a függőlámpa
+vörhenyes fényében, egyszerre sürgősnek érezték, hogy a tegnapi
+álarcosbál eseményeit újra letárgyalják, ott, ahol még vacsora előtt
+abbahagyták.
+
+Ez volt az első báljuk ebben az évben és éppen a farsang végén szánták
+el magukat arra, hogy elmennek. Fridolint, alig hogy belépett a terembe,
+két vörös dominó üdvözölte, mint valami türelmetlenül várt barátot.
+Kilétükkel nem volt tisztában, pedig a vörös dominók feltűnően jól
+ismerték diákságának és a kórházban töltött szolgálati idejének
+legkülönfélébb történeteit. Meleg barátsággal meginvitálták egy
+páholyba, ahol azzal az ígérettel hagyták magára, hogy nemsokára álarc
+nélkül térnek vissza, de olyan sokáig maradtak el, hogy Fridolin
+türelmetlen lett és jobbnak látta lemenni a földszintre, ahol azt
+remélte, hogy ismét fölfedezheti a két titokzatos jelenséget.
+
+De bármilyen figyelemmel kutatott is, nem tudott többé reájuk bukkanni;
+helyettük azonban váratlanul egy más nő akaszkodott a karjára: a
+felesége, aki éppen az imént vált el egy ismeretlen férfitől, akinek
+fájdalmas, kiélt lénye és külföldi, valószínűleg lengyeles hangsúlya
+eleinte lekötötte, egészen addig, amíg egyszerre egy váratlanul
+odavetett és alantasan szemtelen szóval nem sértette meg és nem
+riasztotta el. Így aztán a férfi meg a nő – alapjában boldogan, hogy
+megszabadultak a kiábrándítóan banális álarcosjátéktól, – nemsokára
+szerelmesek módjára ültek egymással szemben a többi szerelmespár között
+az étteremben, osztriga és pezsgő mellett és mintha most ismerkedtek
+volna meg, kellemes szócsatával játszották végig az udvarlás, az
+ellentállás, a csábítás és odaadás komédiáját; és egy gyors kocsikázás
+után a fehér téli éjszakában, otthon, már régesrég nem érzett szerelmi
+mámorban hullottak egymás karjaiba.
+
+Hamarosan szürke reggelre ébredtek. A férjet már a korai órákban betegei
+ágyához szólította hivatása; Albertinát meg a háziasszonyi és anyai
+kötelességek nem engedték tovább pihenni. Így teltek el az órák józanul
+és előre beosztottan a mindennapi kötelesség és a munka közt; az elmult
+éjszaka kezdettől végig csak halványan élt és csak most, amikor
+mindkettőjük napi munkája véget ért, a gyermek lefeküdt és semmi
+zavarótól nem kellett már tartani, csak ekkor támadtak föl ismét az
+álarcosbál árnyalakjai, a szomorú ismeretlen és a vörös dominók és
+ezeket a jelentéktelen élményeket egyszerre az elmulasztott lehetőségek
+csalóka fénye vette körül varázslatos és fájdalmas erővel.
+
+Ártatlan és mégis lesben álló kérdések, finom és kettős értelmű válaszok
+váltakoztak, de egyiknek sem kerülte el a figyelmét, hogy a másiknál
+hiányzik a teljes őszinteség s így aztán mind a ketten jogot éreztek a
+szelíd bosszúállásra. Túlságos jelentőségűnek vették azt a varázst,
+amelyet ismeretlen báli ismerőseik sugároztak feléjük, gúnyolódtak
+azokon a kis féltékenységi tüneteken, amelyeket egyikük vagy másikuk
+elárult és amelyeket mindegyikük a maga részéről letagadott. De az
+elmult éj jelentéktelen kalandjairól folytatott könnyed beszélgetést
+csakhamar fölváltotta egy komolyabb megbeszélés azokról a rejtett és
+alig-tudatos megkívánásokról, amelyek a legtisztább, legátlátszóbb
+lelket is zavaros és veszélyes örvénylésbe hozhatják és szóba kerültek
+azok a titokzatos dimenziók, ahová tulajdonképpen nem is vágyakoztak, de
+amelyek felé a Sors megmagyarázhatatlan vihara – ha csak álmukban is –
+egyszer mégis elsodorhatta őket.
+
+Mert bármennyire tökéletesen egymáshoz tartoztak is érzésben és
+gondolatban, mégis tudatában voltak annak, hogy tegnap nem elsőízben
+érintette meg őket a kaland, a szabadság és a veszély lehellete;
+bizonytalanul, önkínzó és tapogatózó kíváncsisággal próbáltak egymás
+vallomásában valami nyomra bukkanni és félénken egymáshoz húzódva
+kutattak valami közömbös tény, valami jelentéktelen élmény után, amely a
+kimondhatatlant kifejezné és amelynek őszinte meggyónása föloldhatta
+volna azt a feszültséget és gyanakvást, amely lassanként már
+tűrhetetlenné kezdett válni.
+
+Albertina – talán mert ő volt a türelmetlenebb, a becsületesebb, vagy a
+jobb kettőjük között – előbb bátorodott neki az őszinte vallomásnak:
+kissé remegő hangon kérdezte meg Fridolintól, hogy emlékszik-e még arra
+a fiatalemberre, aki az elmult nyáron a dán tengerparton egyik este két
+tiszt társaságában üldögélt a szomszédos asztalnál, aztán a vacsora
+alatt egy táviratot kézbesítettek neki, mire gyorsan búcsút vett a
+barátaitól.
+
+Fridolin bólintott.
+
+– Mi volt vele? – kérdezte.
+
+– Én már akkor reggel is láttam – felelte Albertina –, amikor sárga
+táskájával a kezében éppen fölfelé sietett a hotel lépcsőjén. Csak
+futólag nézett végig rajtam, de néhány lépcsőfokkal följebb már
+megállott, utánam fordult és a pillantásunk akaratlanul is
+összetalálkozott. Nem mosolygott, sőt, inkább úgy tűnt nekem, hogy
+elkomolyodott az arca és valószínűleg velem is ugyanez történhetett,
+mert sohasem éreztem még olyan megindultságot, mint akkor. Egész nap
+álombamerülten heverésztem a strandon.
+
+– Ha hívna – úgy éreztem, hogy ez mélyen van bennem –, nem tudnék
+ellentállni neki. Képesnek éreztem magamat mindenre: úgy hittem, oda
+tudnálak dobni téged, a gyereket, a jövőmet, és mégis – meg tudod ezt
+érteni? Drágább voltál nekem, mint valaha Még emlékezhetsz rá, éppen
+ezen a délután történt, hogy elbeszélgettünk egymással ezerféle
+dologról, a kettőnk jövőjéről és a gyerekről, olyan meghitten, mint már
+nagyon rég nem. Alkonyatkor az erkélyen üldögéltünk, te meg én és akkor
+ő elment előttünk lenn a strandon anélkül, hogy fölpillantott volna és
+én boldog voltam, hogy láthattam. De azért megsímogattam a homlokodat és
+megcsókoltam a hajadat és ebben az irántad való szerelmemben nagyon sok
+volt a fájdalmas részvétből.
+
+– Este nagyon szép voltam, te magad mondtad nekem és egy fehér rózsát
+tűztem az övembe. Talán nem is volt véletlen, hogy az idegen éppen a mi
+közelünkben helyezkedett el barátaival. Nem is nézett felém, én azonban
+azzal a gondolattal kacérkodtam, hogy fölállok, odamegyek az asztalához
+és azt mondom neki: Itt vagyok, te Vágyam, te Szerelmesem, fogadj el
+engem! Ebben a pillanatban hozták neki a táviratot, elolvasta, elsápadt,
+odasúgott néhány szót a fiatalabbik tisztnek és engem egy talányos
+pillantással símogatva végig, kiment a teremből.
+
+– És? – kérdezte Fridolin szárazon, amikor az asszony elhallgatott.
+
+– Nincs tovább. Csak annyit tudok, hogy másnap reggel valami bizonytalan
+rossz érzéssel ébredtem, Nem tudom, mi aggasztott jobban: az, hogy
+elutazik, vagy az, hogy még itt marad; ezt már akkor sem tudtam. De
+amikor az ebédnél sem jelent meg, fellélekzettem. Ne kérdezz többet,
+Fridolin, a teljes valóságot mondtam el neked. De tudom, hogy azon a
+tengerparton te is átéltél valamit…
+
+Fridolin felkelt a helyéről, néhányszor fel-alá járt a szobában, aztán
+így szólt:
+
+– Igazad van.
+
+Az ablaknál állott, arcát elfödte a homály.
+
+– Reggelenként, – kezdte fátyolos, kissé ellenséges hangon – néha nagyon
+korán, mielőtt még te fölkeltél volna, szokásom volt kisétálni a part
+mentén, a helységből kifelé és akármilyen korán volt is, a nap már
+mindég fényesen és izzón tüzött le a tengerre. Itt a strandon kívül,
+mint te is tudod, kis falusi házak voltak, mindegyik egy-egy külön kis
+világ, egynémelyik körülkerített kerttel, néhányat csak maga az erdő
+szegélyezett és a fürdőkunyhókat ezektől a házaktól az országút és egy
+partrész választotta el. Az ilyen korai órákban alig találkoztam
+emberrel, fürdőzőt pedig egyáltalán sohasem láttam ott. Egyik reggel
+azonban egész váratlanul egy nőalakot vettem észre, aki abban a
+hiszemben, hogy senki sem látja, az egyik homokba cövekelt fürdőkunyhó
+keskeny teraszán egyik lábát gondosan a másik elé helyezve és karjait
+hátrafelé a fabódénak támasztva óvatosan lépkedett tova.
+
+– Egész fiatal, talán tizenöt éves leány volt, kibomlott szőke hajjal,
+amely végigfolyt a vállain és egyik oldalán, egészen a gyönge kebléig. A
+lány maga elé bámult, aztán lefelé a vízre és a fal mentén lesütött
+szemmel lassan kúszott a másik sarok felé és egyszerre csak előttem
+állott; kezeivel erősen hátrakapott, mintha biztosabban meg akarna
+fogózni, aztán felpillantott és hirtelen meglátott engem. Remegés futott
+keresztül a testén, mintha elsüllyedni, vagy menekülni akarna. De
+minthogy a keskeny pallón csak egészen lassan mozoghatott, mégis a
+megállást választotta, – és most itt állott, előbb ijedt, aztán haragos,
+végül zavart arckifejezéssel.
+
+Egyszerre csak elmosolyodott, csodálatot keltően mosolygott; ez már
+üdvözlés volt, sőt talán kacsintás, – de volt abban valami gúny is,
+ahogy lábával gyengén paskolta a vizet, amely elválasztott tőle. Aztán a
+fiatal, karcsú teste kiegyenesedett, mintha saját szépségében
+gyönyörködnék és nyilvánvaló volt, hogy pillantásom tüze, amelyet magán
+érzett, büszke és édes izgalomba hozta. Így álltunk egymással szemközt
+talán tíz másodpercen keresztül, félig kinyílt ajkakkal és parázsló
+szemekkel. Önkénytelenül is kitártam feléje a karomat, az ő
+pillantásában pedig odaadás és öröm volt. Egyszerre azonban hevesen
+megrázta a fejét és elengedte a falat, majd parancsolóan intett, hogy
+távozzam; és amikor nem tudtam magamat azonnal elhatározni, hogy
+engedelmeskedjem, olyan kérés, olyan könyörgés villant fel
+gyermekszemeiben, hogy nem tehettem egyebet, minthogy elfordultam.
+Amilyen gyorsan csak lehetett, folytattam tovább az utamat; egyetlen
+egyszer sem fordultam vissza feléje, tulajdonképpen nem is tapintatból,
+vagy engedelmességből, vagy éppen lovagiasságból, hanem azért, mert a
+legutolsó pillantása alatt olyan, minden élménynél magasabbrendű
+megindulást éreztem, hogy közel voltam az ájuláshoz.
+
+Ezzel elhallgatott.
+
+– És aztán, – kérdezte Albertina maga elé meredve és minden hangsúly
+nélkül – gyakran jártál még később is azon a bizonyos úton?
+
+– Amit most elmeséltem neked, – felelte Fridolin – véletlenül a dániai
+tartózkodásunk legutolsó napján történt. Én sem tudom, hogy más
+körülmények közt mi történt volna. Te se kérdezz többet, Albertina.
+
+Még mindig ott állott az ablaknál, mozdulatlanul. Albertina felkelt a
+helyéről, odament hozzá; szeme mély és könnyes volt, homlokán könnyű
+ránc futott végig.
+
+– Ezentúl mindjárt el fogjuk mondani egymásnak ezeket a dolgokat, –
+mondotta.
+
+A férfi némán bólintott.
+
+– Ígérd meg ezt nekem!
+
+Erre magához vonta. – Hát nem tudod? – kérdezte, de a hangja még mindig
+keményen csengett.
+
+Az asszony megfogta a kezét, megsimogatta és fölnézett rá fátyolos
+szemekkel, amelyből a férfi kiolvashatta a gondolatait. Most eszébe
+jutottak Fridolin már fiatalkori élményei, amelyek közül jónéhányat
+ismert, mert a férfi engedve az ő féltékeny kiváncsiságának, az első
+években sok mindent elárult neki, sőt sokszor úgy tünt, hogy olyanokat
+is elmondott, amiket jobb lett volna elhallgatnia. Fridolin biztosan
+tudta, hogy ebben az órában sok mindenfajta emlék tolakodott fel
+szükségszerűen az asszonyban és nem is csodálkozott, amikor a nő,
+mintegy álomszerűen, az ő egyik fiatalkori szeretőjének félig
+elfelejtett nevét mondta ki. Ez úgy hangzott, mint valami szemrehányás,
+sőt mint enyhe fenyegetés.
+
+Ajkához emelte az asszony kezét.
+
+– Minden lényben, – hidd el nekem, ha túlságos banálisan hangzik is –
+minden lényben, akiről azt hittem, hogy szeretem, mindig csak téged
+kerestelek. Ezt sokkal biztosabban tudom, mint ahogy te meg tudod
+érteni, Albertina.
+
+Az asszony zavartan mosolygott.
+
+– És ha nekem is kedvem támadt volna előbb keresgélni? – kérdezte.
+
+A tekintete megváltozott, hűvös és áthatolhatatlan lett. A férfi
+engedte, hogy a keze kicsússzék az övéből, mintha csak valami hazugságon
+vagy áruláson érte volna. Az asszony azonban így szólt:
+
+– Ó, ha ti tudnátok… – és megint elhallgatott.
+
+– Ha mi tudnók? Mit akarsz ezzel mondani?
+
+Albertina furcsa keménységgel a hangjában válaszolt:
+
+– Körülbelül azt, amire gondolsz, kedvesem.
+
+– Albertina, hát mégis van valami, amit elhallgattál előttem?
+
+Az asszony bólintott és különös mosolygással nézett maga elé.
+
+Fridolinban megmagyarázhatatlan, értelmetlen kételkedés ébredt.
+
+– Nem értem teljesen – mondta. – Alig voltál tizenhét éves, amikor
+eljegyeztük magunkat.
+
+– Igen, Fridolin, tizenhat multam. És mégis – nyugodtan nézett a szemébe
+– nem tőlem függött, hogy még szűzen lettem a feleséged.
+
+– Albertina!
+
+És az asszony már mesélte:
+
+– A wörthi tónál történt, Fridolin, alig valamivel az eljegyzésünk
+előtt, hogy egy szép nyári éjszakán egy nagyon csinos fiatalember állott
+az ablakom alatt, amely a nagy, messzi rétre nyílt; beszélgettünk és a
+beszélgetés közben azt gondoltam; de hallgasd csak, mit gondoltam:
+Milyen kedves, elragadó ez a fiatalember, – most csak egy szót kellene
+szólnia, de persze azt az igazi szót, hát én kimennék hozzá a rétre és
+sétálnék vele, ahová csak akarná, – talán az erdőbe, – vagy még szebb
+volna, ha kicsónakáznánk a tavon – és ezen az éjszakán mindent
+nekiadnék, amit csak kívánna. Igen, ezt gondoltam magamban. – De az
+elragadó fiatalember nem mondta ki azt a szót, csak gyöngéden kezet
+csókolt nekem – és másnap reggel megkérdezett, hogy akarok-e a felesége
+lenni. És én igent mondtam.
+
+Fridolin kedvetlenül elengedte a kezét.
+
+– És ha akkor este – kérdezte –, véletlenül más valaki állott volna az
+ablakod alatt és ha annak eszébe jutott volna az az igazi szó, például…
+– gondolkozott, hogy milyen nevet mondjon, de az asszony már tiltakozva
+nyujtotta feléje a kezét.
+
+– Más valaki, akárki lett volna is, mondhatott volna, amit akart – nem
+használt volna. És ha nem _te_ lettél volna az, aki az ablak előtt
+állott – mosolyogva nézett föl rá –, talán az a nyári este sem lett
+volna olyan gyönyörű.
+
+A férfi gúnyosan elfintorította a száját.
+
+– Ebben a pillanatban ezt mondod, ebben a pillanatban talán így is
+hiszed. De…
+
+Kopogtattak. A szobaleány jött be és jelentette, hogy itt van a
+házfelügyelőné a Schreyvogelgasseből, hogy elhívja a doktor urat az
+udvari tanácsoshoz, aki megint rosszul van. Fridolin kiment az
+előszobába, megtudta a küldönctől, hogy a tanácsosnak ismét szív-rohama
+van és nagyon rosszul érzi magát. Megígérte, hogy azonnal odamegy.
+
+– Elmégy? – kérdezte Albertina, miközben a férfi gyorsan készülődött,
+olyan bosszús hangon, mintha Fridolin szántszándékkal fájdalmat akarna
+okozni neki.
+
+Fridolin csaknem csodálkozva válaszolt:
+
+– De hiszen el kell mennem!
+
+Az asszony alig hallhatóan fölsóhajtott.
+
+– Valószínűleg nem lesz semmi baj – mondta Fridolin –, három centigram
+morfium eddig még mindig segített ezeken a rohamokon.
+
+A szobaleány behozta a bundáját; Fridolin, mintha az előbbi órák
+beszélgetése teljesen kitörlődött volna az emlékezetéből, homlokon és
+szájon csókolta Albertinát, aztán elsietett.
+
+
+
+
+2.
+
+Az uccán ki kellett gombolnia a bundáját. Hirtelen enyhébbre fordult az
+idő, csaknem teljesen elolvadt a hó a gyalogjáró mentén és a levegőben
+már a közelgő tavasz lehellete érzett. Fridolin józsefvárosi lakásától,
+amely a Városi Kórház közelében volt, alig negyedórányira esett a
+Schreyvogelgasse és így Fridolin nemsokára már felfelé haladt az öreg
+ház rosszul kivilágított, kanyargó lépcsőjén a második emeletre és
+becsöngetett; de mielőtt még a régimódi csengő megszólalt volna,
+észrevette, hogy az ajtó csak kilincsre van betéve, tehát belépett a
+sötét előszobán keresztül a lakásba és azonnal látta, hogy már későn
+érkezett. A zöldernyős petróleumlámpa, amely az alacsony mennyezetről
+függött, bágyadt fénnyel vonta be az ágytakarót, amely alatt egy sovány
+test feküdt elnyúlva, mozdulatlanul. A halott arca árnyékban volt, de
+Fridolin oly jól ismerte már, hogy szinte tökéletes pontossággal
+felismerte keskeny, ráncos, magashomlokú arcát a rövid, fehér
+körszakállal és a feltünően csúnya, fehér szőrrel benőtt füleket.
+Marianne, a tanácsos leánya, tunyán lecsüggő karokkal, mintegy halálos
+fáradtsággal ült az ágy végében. Érzett rajta a régi bútorok,
+orvosságok, petróleum és konyha szaga, összekeverődve a kölnivíz és
+rózsaszappan illatával és Fridolin valahogy nagyon intenzíven érezte azt
+az édeskésen fanyar szagot, amely kiáradt ebből a halvány leányból, aki
+fiatal volt még, de lassanként elvirágzott a hónapokon és éveken át
+tartó nehéz házimunkában, a megerőltető betegápolásban és az éjszakai
+virrasztásban.
+
+Amikor az orvos belépett, a lány feléje fordította a tekintetét, de a
+szűkös világításnál nem lehetett látni, hogy elpirult-e, mint rendesen,
+ha a férfi megjelent. Fel akart emelkedni a helyéről, de Fridolin egy
+kézmozdulattal megakadályozta, és így csak nagy, zavaros szemeivel
+küldött neki üdvözletet. A férfi odalépett az ágy fejéhez, gépiesen
+megérintette a halott homlokát, és a nyitott ujjú hálóingből az
+ágytakaróra kilógó kezeit, aztán könnyű sajnálkozást jelzett a vállával,
+bundája zsebébe dugta a kezét, és körüljártatta a szobában pillantását,
+amely végül is Marianne-on pihent meg. A lány haja dús és szőke volt, de
+száraz, a nyaka jó formájú és karcsú, de kissé ráncos és sárgás
+árnyalatú, az ajka pedig keskeny, mintha sok ki nem mondott szó zárult
+volna mögéje.
+
+– Nos, kedves kisasszony – mondta az orvos suttogva és csaknem zavartan
+–, a dolog bizonyára nem érte önt egészen készületlenül.
+
+A lány feléje nyujtotta a kezét. Részvétteljesen fogta meg,
+kötelességszerűen érdeklődött az utolsó és halálos roham lefolyásáról; a
+lány szakszerűen és röviden számolt be, aztán a legutóbbi néhány,
+aránylag jó napról beszélt, ami alatt Fridolin nem látta a beteget.
+Fridolin odatolt egy széket, leült Marianne-nal szemben és vígasztalásul
+arról beszélt, hogy az utolsó órákban valószínűleg már nem is
+szenvedett, majd arról érdeklődött, nem kellene-e a rokonokat
+értesíteni? Ó, igen, a házfelügyelőné már elment a bácsiért, és Roediger
+doktor is bizonyára mingyárt itt lesz, „a vőlegényem“, tette hozzá a
+lány és Fridolin homlokára bámult, ahelyett, hogy a szemébe nézett
+volna.
+
+Fridolin csak bólintott. Az elmult év alatt kétszer-háromszor
+találkozott ebben a házban Roediger doktorral. A túlságosan karcsú,
+halvány, rövid szőke szakállú és pápaszemes fiatalember, egyébként a
+történelem tanára a bécsi egyetemen, valamennyire megnyerte a tetszését,
+anélkül, hogy mélyebb érdeklődést keltett volna benne. Marianne
+mindenesetre jobb színben volna – gondolta –, ha a szeretője lenne. Haja
+kevésbé volna száraz, ajka viszont pirosabb és teltebb lenne. Vajjon
+mennyi idős lehet? töprengett magában. Mikor három vagy négy éve először
+hívtak a tanácsoshoz, akkor huszonhárom volt. Akkor még élt az anyja.
+Sokkal vidámabb volt, amikor még élt az anyja. Rövid ideig, úgy
+emlékszem, énekleckéket is vett. Most hát ehhez a tanárhoz megy
+feleségül. Vajjon miért teszi? Egész biztos, hogy nem szerelmes belé,
+sok pénze sem lehet a fiúnak. Milyen házasság lesz ez? Nos, amilyen ezer
+más házasság. Mi közöm hozzá? Lehet, hogy soha többé még csak nem is
+látom, hiszen nincs már semmi keresnivalóm ebben a házban. Ó, hány
+embert nem láttam már viszont többé, pedig azok nálánál sokkal közelebb
+állottak hozzám.
+
+Mialatt ezek a gondolatok suhantak keresztül az agyán, Marianne a
+halottról kezdett beszélni, valami olyan beható részletezéssel, mintha
+az a halála egyszerű tényével hirtelen nevezetes emberré emelkedett
+volna. Hát csakugyan nem volt több ötvennégy évesnél? Persze: a sok
+gond, csalódás, – az örökké betegeskedő feleség, – és a fia, aki annyi
+bánatot okozott neki! Hogyan, hát fivére is van? Hogyne. Hiszen egyszer
+már beszélt is róla a doktor úrnak. A fivére most valahol külföldön él,
+itt benn, a Marianne szobájában van egy kép, amelyet a fiú tizenötéves
+korában festett. Egy tisztet ábrázol, amint leugrat egy dombról. A papa
+mindig úgy tett, mintha egyáltalán nem is látná ezt a képet. De azért
+nagyon jó a kép. A fiú kedvezőbb körülmények közt többre vihette volna.
+
+Milyen izgatottan beszél, gondolta Fridolin, és hogy csillog a szeme!
+Láz volna? Lehet. Az utóbbi időben soványabb lett. Talán tüdőcsúcshurut…
+
+Marianne egyre csak beszélt, de neki úgy tünt, hogy a lány nem is tudja
+valójában, kihez beszél, vagy mintha csak önmagának mondaná a szavakat.
+Igen, tizenkét éve van már távol a fiú a háztól, még csaknem gyermek
+volt, amikor hirtelen eltünt. Négy vagy öt éve karácsonykor jött
+utoljára hír róla, valami olasz városkából. Különös, hogy a város nevét
+már elfelejtette. Így beszélt egy ideig közömbös dolgokról,
+fölöslegesen, majdnem összefüggés nélkül, amíg egyszere csak
+elhallgatott és kezébe temetett arccal némán üldögélt. Fridolin fáradt
+volt és még inkább unatkozott, alig várta, hogy valaki jöjjön már,
+valami rokon, vagy a vőlegény. Nyomasztó hallgatás súlyosodott a
+szobára. Az volt az érzése, mintha a halott is együtt hallgatna velük,
+nem azért, mintha nem tudna megszólalni, pusztán csak rosszindulatból és
+kárörömmel.
+
+És egy pillantást vetve feléje, Fridolin így szólt:
+
+– Mindenesetre, ahogy most állnak a dolgok, Marianne kisasszony, jó,
+hogy nem kell sokáig ebben a lakásban maradnia – a lány kissé fölemelte
+a fejét, de nem nézett Fridolinra –, a vőlegénye valószínűleg nemsokára
+kap majd professzori katedrát; a bölcsészeti karon ebben a tekintetben
+sokkal kedvezőbbek a viszonyok, mint nálunk. – Arra gondolt, hogy
+évekkel ezelőtt ő maga is kedvet érzett az egyetemi pályafutáshoz, de a
+kényelmesebb életmód iránti hajlandóságból inkább a hivatása praktikus
+kihasználása mellett döntött, – és hirtelen úgy érezte, hogy
+alacsonyabbrendű valaki a kitünő Roederer doktorral összehasonlítva.
+
+– Az ősszel elköltözünk – mondta Marianne, anélkül, hogy megmoccant
+volna –, a vőlegényem meghívást kapott Göttingába.
+
+– Ah – mondta rá Fridolin és szeretett volna valami gratulációfélét
+mondani, de nem tartotta hozzá alkalmasnak az időt és ezt a környezetet.
+Egy pillantást vetett a csukott ablakra és anélkül, hogy előbb engedélyt
+kért volna rá, mintegy orvosi jogának gyakorlásával feltárta mindkét
+szárnyát és engedte, hogy betóduljon rajtuk a levegő, amely még melegebb
+és tavasziasabb lett és úgy tünt, mintha távoli, ébredező erdők enyhe
+illatát hozná magával. Amikor megint befelé fordult a szoba felé, magán
+érezte Marianne kérdő tekintetét. Közelebb lépett hozzá és megjegyezte:
+
+– A friss levegő remélhetőleg jót fog tenni önnek. Már csaknem meleg az
+idő és tegnap éjszaka… – azt akarta mondani: hóviharban jöttünk haza a
+bálból, de gyorsan átfogalmazta a mondatot és így egészítette ki: –
+Tegnap este még félméter magasan feküdt a hó az uccákon.
+
+A lány alig hallgatta, mit beszél. Szemét elfutotta a nedvesség, kövér
+könnycseppek futottak végig az arcán és megint beletemette az arcát a
+kezeibe. A férfi akaratlanul is megérintette a lány haját és végig
+simított a homlokán. Érezte, hogyan kezd remegni a lány teste: előbb
+alig hallhatóan sírt magában, aztán egyre hangosabban, míg végre egészen
+felszakadt belőle a zokogás. Egyszerre csak lecsúszott a székről,
+Fridolin lába elé vetette magát és arcát egészen hozzászorítva,
+átkarolta a térdét. Aztán tágranyilt, fájdalmasan vad szemeiből
+felnézett rá és forrón suttogta:
+
+– Nem akarok elmenni innen. Ha sohasem jön is vissza, ha sohasem látom
+is többé; csak a közelében akarok élni.
+
+Fridolin inkább megdöbbent, mintsem csodálkozott: mindig tudta, hogy a
+lány szereti őt, vagy legalább azt képzelte, hogy szereti.
+
+– Na, keljen fel hát, Marianne – mondta halkan, aztán lehajolt hozzá és
+gyöngéden felemelte. Természetesen hisztéria is van a dologban,
+gondolta. Egy pillantást vetett a halott apára. Vajjon nem hall-e ez
+mindent, jutott eszébe. Hátha csak tetszhalott? Hátha minden ember csak
+tetszhalott ezekben a kimúlás utáni első órákban? – Karjaiban tartotta
+Mariannet, de kissé távol magától és csaknem önkénytelenül megcsókolta a
+homlokán, ami még neki magának is kissé nevetségesnek tünt. Homályosan
+visszaemlékezett valami regényre, melyet még évekkel ezelőtt olvasott és
+amelyben arról volt szó, hogy egy fiút az anyja halotti ágya mellett
+elcsábított a barátnője, azaz hogy tulajdonképpen erőszakot követett el
+rajta. Ugyanebben a pillanatban, nem tudta, miért, a feleségére kellett
+gondolnia. Valami keserűség tolakodott fel benne az asszony ellen, és
+tompa nehezteléssel gondolt a dániai úrra, aki sárga kézitáskájával megy
+fel a hotel lépcsőjén. Erősebben magához szorította Mariannet, de nem
+érezte a legcsekélyebb izgalmat sem; inkább valami könnyű undorodás
+támadt benne a fénytelen, száraz haja láttára és a kiszellőzetlen
+ruháiba itatódott édeskésen-fanyar illattól. Ekkor megszólalt odakünn a
+csengő és úgy érezte magát, mint aki hirtelen megszabadult valamitől;
+gyorsan kezet csókolt Mariannenak, mintha hálás volna és ment ajtót
+nyitni. Roediger doktor sötétszürke felöltőjében, sárcipőben, esernyővel
+a kezében és az alkalomhoz illő komoly arckifejezéssel állott az
+ajtóban. A két férfi egy biccentéssel üdvözölte egymást, de valahogy
+bizalmasabban, mint ahogy az a tényleges viszonyuknak megfelelt volna.
+Aztán mindketten beléptek a szobába, Roediger elfogódott pillantást
+vetett a halottra és részvétét fejezte ki Mariannenak; Fridolin bement a
+szomszédos szobába, hogy megírja a halálesetről szóló orvosi jelentést,
+feljebb csavarta a gázlángot az íróasztal fölött és tekintete a fehér
+egyenruhás tiszt képére esett, aki kirántott karddal ugratott le egy
+domboldalról valami láthatatlan ellenség felé. A képet keskeny ó-arany
+keret vette körül, és nem hatott sokkal jobban, mint egy közönséges
+olajnyomat.
+
+A halotti jelentéssel elkészülve, Fridolin megint visszament a másik
+szobába, ahol a jegyespár kézt-kézbe öltve üldögélt az apa ágya mellett.
+
+Az ajtóban megint megszólalt a csengő, Roediger doktor fölkelt a
+helyéről és ment ajtót nyitni; Marianne ezalatt lenézett a földre és
+alig hallhatóan ezt mondta:
+
+– Szeretlek.
+
+Fridolin válaszképpen, nem minden gyöngédség nélkül kimondta Marianne
+nevét. Roediger visszajött egy idősebb házaspár kíséretében. Marianne
+bácsija és nénije volt; a körülményeknek megfelelően néhány szót
+váltottak, azzal az elfogódottsággal, amelyet egy éppen elhúnyt ember
+jelenléte szokott maga körül terjeszteni. A kis szoba hirtelen úgy tünt,
+mintha tele volna részvétlátogatókkal; Fridolin úgy érezte, hogy ő most
+fölösleges itt, elköszönt. Roediger, miután kikísérte az ajtóig, úgy
+vélte, hogy még néhány köszönő szót kell mondania és kifejezte azt a
+reményét, hogy mielőbb viszontlátják egymást.
+
+
+
+
+3.
+
+Fridolin a kapu előtt állva, felnézett arra az ablakra, amelyet nemrég ő
+maga tárt ki; az ablakszárnyak könnyedén rezegtek a kora tavaszi
+szélben. Azok az emberek, akik ott fönn maradtak, az élők épúgy, mint a
+halott, egyaránt kísértetiesen valószínűtleneknek tüntek fel neki.
+
+Ő maga úgy nézte magát, mint aki megmenekült; nem annyira valami élmény
+elől, mint inkább valami fenyegető varázslat elől, amelynek nem volt
+szabad erőt venni rajta. Egyedüli utóhatásként csak az jelentkezett,
+hogy különösképpen nem volt kedve hazamenni. Az uccán elolvadt a hó,
+jobbra és balra apró, piszkos-fehér hódombocskák meredtek, az uccai
+lámpákban pislákolt a gázfény, az egyik közeli templomban tizenegyet
+harangoztak. Fridolin elhatározta, hogy mielőtt aludni tér, még eltölt
+egy félórát valamelyik kávéházban a lakása közelében és ezért a Városház
+parkján keresztül vette útját. Az árnyékba merült padokon itt is, ott is
+egymáshoz simuló szerelmespárok ültek, mintha már igazán megérkezett
+volna a tavasz és a csalóka-meleg levegő nem lett volna veszélyekkel
+terhes. Az egyik padon egész hosszában elnyúlva és kalapját homlokára
+húzva, egy meglehetősen züllött külsejű ember feküdt. Mi lenne, ha most
+felkölteném, gondolta Fridolin és pénzt adnék neki éjjeli szállásra?
+Ugyan, mit segítene ez, töprengett tovább, akkor holnap megint egy
+másikról kellene gondoskodnom, mert különben nincs értelme az egésznek,
+sőt végül még valami bűnös viszonnyal is meggyanúsíthatnák. És sietni
+kezdett, hogy amilyen gyorsan csak lehetséges, meneküljön minden
+felelősség és kísértés elől. Miért éppen ezzel törődjek? – gondolta, –
+hány ezer ilyen szegény ördög van csak magában Bécsben! Ha az ember
+mindegyikkel törődni akarna, – minden ismeretlen ember sorsával! És
+eszébe jutott a halott, akitől éppen most jött el, és bizonyos
+borzongással, sőt nem egészen utálat nélkül gondolt arra, hogy a barna
+flanelltakaró alatt kinyúló sovány testben az örök törvények szerint már
+megkezdte munkáját a pusztulás és az enyészet. És örült azon, hogy ő még
+él, hogy tőle minden valószínűség szerint még messze vannak mindezek az
+utálatos dolgok; igen, örült, hogy még fiatal, hogy vonzó és
+szeretetreméltó asszonya van; sőt még egy másik, vagy még több is az övé
+lehet, ha éppen kedve tartja. Az ilyesmihez persze több szabad idő
+kellene, mint amennyi neki van és erről az jutott az eszébe, hogy holnap
+reggel nyolc órakor már az osztályán kell lennie, tizenegytől egyig a
+magánbetegeket kell látogatnia, délután háromtól ötig rendelnie kell és
+még az esti órákban is meg kell néznie néhány betegét. – Nos, –
+remélhetőleg majd nem az éjszaka kellős közepén hívják el, mint ahogy ma
+történt.
+
+Keresztülvágott a Városház téren, amely zavarosan csillámlott, mint
+valami barna tó, és betért hazájába, a Józsefvárosba. Messziről tompa,
+szabályos lépteket hallott és meglehetős távolban, éppen az egyik
+uccasarkon befordulóban, megpillantott egy kis csapat tányérsapkás
+diákot, akik, hatan vagy nyolcan, feléje közeledtek. Amikor a
+fiatalemberek az egyik uccai lámpa fénykörébe kerültek, a kék
+Alemannokra vélt ismerni bennük. Fridolin sohasem tartozott egyik
+egyesület kötelékébe sem, de annak idején végigcsinált néhány
+kard-menzúrát. Ezzel a diákkori visszaemlékezésével kapcsolatban eszébe
+jutottak a vörösdominós nők, akik tegnap este a páholyukba csalták,
+aztán faképnél hagyták őt.
+
+A diákok már egészen közel voltak, hangosan beszéltek és vihogtak; –
+vajjon nem ismerte-e egyiket vagy másikat a kórházból? De a bizonytalan
+világításnál lehetetlen volt az arcvonásaikat pontosan kivenni. Egészen
+a falhoz kellett lapulnia, hogy ne ütközzék össze velük; – már
+elébevágtak, csak az egyik nyitott télikabátos, hosszú fickó, akinek
+balszemét kötés takarta, maradt vissza valamennyire, láthatólag
+szándékosan és oldalt kifeszített könyökével megbökte őt.
+
+Szó sem lehetett véletlenségről. Mi baja ennek a kölyöknek, gondolta
+Fridolin és önkénytelenül megállott; a másik két lépésnyire ugyancsak
+megállt és így egy percig elég közelről egymás szemébe meredtek.
+Fridolin azonban hirtelen elfordult és továbbment. Elfojtott nevetést
+hallott a háta mögött – kedve lett volna megint megfordulni és a diákot
+felelősségre vonni, de valami különös szívdobogást érzett – úgy, mint
+egyszer tizenkét vagy tizennégy évvel ezelőtt, amikor valaki hevesen
+dörömbölt az ajtaján, éppen akkor, amikor az a jókedvű fiatal lány volt
+nála, aki szeretett valami távolélő és valószínűleg egyáltalán nem is
+létező vőlegényéről mesélni; de ekkor csak a levélhordó volt az, aki
+olyan vésztjóslóan dörömbölt. – És azt érezte, hogy most épúgy kalimpál
+a szíve, mint akkor.
+
+Mi ez, kérdezte magától bosszankodva, és most vette észre, hogy kissé
+remegnek a térdei. Gyávaság? – Nevetséges, felelte önmagának. Odaálljak
+egy részeg diákkal, én, a harmincöt éves ember, gyakorló orvos, nős, egy
+gyermek apja! – Kihívás! Tanuk! Párbaj! És a végén az ilyen buta
+összeütközés miatt egy vágás a karra? Néhány hétig munkaképtelennek
+lenni? – Vagy ha kiütik a szemét? – Sőt, esetleg vérmérgezés? – És nyolc
+nap alatt ott van, ahol a Schreyvogelgasse-ban hagyott öreg úr, a barna
+flanell ágytakaró alatt! Gyávaság? – Három kard-menzúrát vívott és
+egyszer már pisztolypárbaj előtt állott, akkor sem az ő kérésére
+intézték el barátságosan az ügyet. Hát a hivatása? Minden oldalról és
+minden pillanatban veszély fenyegeti, – erről mindig szeretnek
+megfeledkezni.
+
+Mikor is volt csak, hogy egy difteritiszes gyermek az arcába köhögött?
+Három vagy négy napja, nem lehet több. Ez mindenesetre sokkal
+meggondolandóbb eset volt, mint holmi vagdalkozás. És már egyáltalán nem
+is törődött vele többé. Legfeljebb, ha ezzel a fickóval ismét
+találkozik, még mindig tisztázni lehet a dolgot. Semmiesetre sem lehet
+kötelessége, hogy éjfélkor, amikor valamelyik betegétől jön, vagy amikor
+valamelyik betegéhez siet – hiszen ez is épúgy megtörténhetett volna –
+nem, igazán nem lehet kötelessége ilyen otromba diákcsínyekre reagálni.
+Ha most pédául az a dániai fiatalember kerülne a szeme elé, akivel
+Albertina… de nem, hát mi is jut eszébe? Nos – mégis csak éppen olyan,
+mintha a szeretője lett volna. Még rosszabb. Igen, bárcsak a szeme elé
+kerülne. Ó, az volna az igazi élvezet, ha valahol egy erdei tisztáson
+szemben állhatna vele és a pisztolya csövét nekiirányíthatná a síma,
+szőkehajú homlokának.
+
+Hirtelen észrevette, hogy már túlment a célján és egy szűk uccába
+került, ahol csak néhány kopott uccalány kóborolt éjszakai
+férfivadászaton. Kísérteties ez, gondolta a férfi. És emlékezetében a
+kéksapkás diákok is hirtelen kísértetiesnek tűntek föl, épúgy, mint
+Marianne, meg a vőlegénye, a bácsi, a néni, akiket most képzeletében
+összefogva sorbaállított az öreg udvari tanácsos halotti ágya mellé.
+
+Még Albertina is, akit most tisztán látott gondolatban, amint mélyen
+alszik, karját a nyaka alá fektetve – még a kislánya is, aki már
+összegubózva pihen a kis fehér rézágyacskában; még a pirosarcú nevelőnő
+is, bal arcán az anyajeggyel, – mind-mind kísértetieseknek tűntek fel
+előtte. És ebben az érzésben, bár kissé megborzongva tőle, volt mégis
+valami megnyugtató, mert úgy érezte, hogy ez feloldja őt minden
+felelősség, sőt minden emberi kapcsolat alól.
+
+Az egyik kószáló lány megszólította, hogy menjen vele. Csinos, nagyon
+sápadt, kifestett szájú és még egészen fiatal teremtés volt. Hallotta a
+háta mögött a lány lépteit, majd nemsokára a hangját is: „Nem gyönnél
+velem, szép doktor?“
+
+A férfi önkénytelenül hátrafordult.
+
+– Honnan ismersz engem? – kérdezte.
+
+– Nem ismerem én – felelte a lány –, de ebben a kerületben mindenki
+doktor.
+
+Gimnazista évei óta nem volt dolga ilyenfajta nővel. Vajjon gyermekkora
+tért-e vissza, hogy most vonzotta ez a teremtés? Eszébe jutott egyik
+futólagos ismerőse, egy elegáns fiatalember, akiről az a hír járta, hogy
+mesébe illő szerencséje van a nőknél és akivel még mint diák egyszer bál
+után egy mulatóban üldögélt, aztán, mikor az üzletszerű női vendégek
+egyikével eltávozott, Fridolin kérdő pillantására ezt felelte:
+
+– Még mindig ez a legkényelmesebb; – és nem is a legrosszabbak.
+
+– Hogy hívnak? – kérdezte Fridolin.
+
+– Na, hát hogy hívhatnak engem? Természetesen Micinek.
+
+Már meg is fordította a kulcsot a kapuban, belépett és várt Fridolinra,
+hogy kövesse.
+
+– Siess! – mondta, amikor a férfi tétovázott. Egyszerre csak ott állott
+a lány mellett; a kapu becsapódott mögötte; a lány bezárta a kaput,
+meggyujtott egy viaszgyertyát és világította az utat a férfi előtt. –
+Megőrültem én? – kérdezte Fridolin.
+
+A szobában petróleumlámpa égett. A lány feljebb csavarta az égő belet:
+egész otthonos, csinosan berendezett szoba volt és mindenesetre sokkal
+kellemesebb illat terjengett benne, mint például a Marianne lakásában.
+Persze – itt nem feküdt semmiféle öreg ember hónapokig betegen… A lány
+rámosolygott és tolakodás nélkül közeledett Fridolinhoz, aki azonban
+szelíden elhárította. Akkor hellyel kínálta meg a hintaszékben, amelyben
+a férfi kényelmesen el is helyezkedett.
+
+– Bizonyára nagyon kifáradt vagy – mondta a lány. Fridolin bólintott. És
+a lány, miközben sietség nélkül vetköződött, ezt mondta:
+
+– Persze, persze, az ilyen embernek mennyi rengeteg dolga is van egész
+nap. Akkor már a magamfajtának mégis csak könnyebb!
+
+Fridolin észrevette, hogy a lány ajka nincs kifestve, hanem természetes
+piros színe van és ezzel kapcsolatban bókot mondott neki.
+
+– Mi a csodának festeném ki magam? – kérdezte a lány. – Már mit
+gondolsz, hány éves vagyok?
+
+– Húsz? – találgatta Fridolin.
+
+– Tizenhét – mondta a lány és az ölébe ült. A nyakát átfogta a karjával,
+mint egy gyermek.
+
+Kinek jutna eszébe ezen a világon, gondolta a férfi, hogy én most itt
+vagyok ebben a szobában? Hát én magam egy órája, vagy csak tíz perce is
+lehetségesnek tartottam volna ezt? És – miért? Miért vagyok itt? A lány
+ajkával az övét kereste, Fridolin azonban visszahúzódott tőle; a lány
+hosszasan, kissé szomorúan nézett rá, aztán lecsúszott az öléből. A
+férfinak csaknem rosszul esett a mozdulat, olyan sok vígasztaló
+gyöngédséget érzett az ölelésében.
+
+A lány kezébe vett egy háziruhát, amely a vetett ágy szélén hevert;
+belébujt és karját keresztbefonta a mellén, úgyhogy most az egész
+alakját ruha takarta.
+
+– Így jó lesz? – kérdezte minden gúny nélkül, sőt szinte félénken,
+mintha nagyon igyekeznék eltalálni a férfi akaratát. Fridolin alig
+tudott felelni.
+
+– Eltaláltad – mondta végül –, valóban nagyon fáradt vagyok és most
+nagyon kellemesnek találom, hogy itt üldögéljek a hintaszékben és
+pusztán csak hallgassam, amit beszélsz. Olyan kedves, lágy hangod van.
+Beszélj csak, mesélj csak valamit.
+
+A lány az ágyon ült és megrázta a fejét.
+
+– Az az egész, hogy félsz – mondta halkan, majd maga elé, alig
+hallhatóan: – Kár!
+
+A bankjegyeket, amelyeket a férfi adni akart neki, olyan
+határozottsággal utasította vissza, hogy az nem is erőltethette tovább.
+Magára kapott egy vékony kék gyapjúsálat, gyertyát gyujtott és
+megvilágította az utat a férfinak; lekísérte és kinyitotta neki a kaput.
+
+– Ma már itthon maradok – mondta.
+
+A férfi megfogta a kezét és önkénytelenül kezet csókolt neki. A lány
+csodálkozva, szinte ijedten nézett fel rá, aztán zavartan és boldogan
+nevetett.
+
+– Mintha valami kisasszony vónék – mondta.
+
+A kapu becsapódott mögötte és Fridolin gyors pillantással emlékezetébe
+véste a házszámot, hogy másnap bort és édességeket küldhessen a szegény,
+kedves kis teremtésnek.
+
+
+
+
+4.
+
+Odakünn ezalatt még valamivel melegebbre fordult az idő. A langyos szél
+besodorta a szűk uccába a nedves rétek és a távoli hegyek tavaszi
+illatát. Hát most hová? – gondolta Fridolin, mintha nem is az lett volna
+a legtermészetesebb, hogy végre hazamenjen és lefeküdjön aludni. De nem
+tudta erre elhatározni magát Milyen hontalannak, milyen kitaszítottnak
+tünt fel önmaga előtt az Alemannokkal való visszataszító találkozása
+óta… Vagy Marianne vallomása óta?… Nem, még régebben – az Albertinával
+folytatott esti beszélgetés óta egyre jobban eltávolodott eddigi élete
+megszokott keretétől valami más, távoli, idegen világ felé.
+
+Keresztül-kasul kóborolt az éjszakai uccákon, hagyta, hogy a könnyű,
+meleg szél símogassa a homlokát, míg végül elhatározott léptekkel,
+mintha valami régóta keresett célhoz ért volna, belépett egy másodrendű
+kávéházba, amelynek régimódian barátságos, nem túlságosan tágas és
+mérsékelten megvilágított helyiségében e kései órán már csak igen
+kevesen voltak.
+
+Az egyik sarokban három úr kártyázott; a pincér, aki addig a játékot
+figyelte, lesegítette Fridolinról a bundát, felvette a rendelést és
+illusztrált lapokat és néhány esti ujságot tett eléje az asztalra.
+Fridolin valami kötelezettségfélét érzett és gyorsan lapozni kezdett az
+ujságokban. Itt is, ott is megfogta egy-egy hír a pillantását.
+Konstantinápolyban a kisázsiai vasútépítés ügyében konferencia volt,
+amelyen Lord _Crawford_ is résztvett. A _Benies és Weingruber_ cég
+fizetésképtelenséget jelentett. Ma este hering-falatozás a
+Sophie-teremben. Egy fiatal leány, B. Mária, lakik Schönbrunner
+Hauptstrasse 28., szublimáttal megmérgezte magát. – Mindezek a tények, a
+közömbösek és a szomorúak egyaránt, a maguk száraz hétköznapiságával
+valahogy kijózanítóan és megnyugtatóan hatottak Fridolinra. B. Máriát, a
+fiatal leányt, sajnálta; szublimát, milyen ostobaság. Ebben a percben,
+amikor kényelmesen üldögél a kávéházban, és mialatt Albertina nyaka köré
+kulcsolt kezekkel nyugodtan alszik, és miközben az udvari tanácsos már
+túljutott minden földi szenvedésen, B. Mária, lakik Schönbrunner
+Hauptstrasse 28., irtózatos kínok közt fetreng.
+
+Felpillantott az ujságból. Ekkor vette észre, hogy az egyik szomszédos
+asztaltól egy szempár szegeződik rá. Lehetséges volna? _Nachtigall_ –?
+Amaz már megismerte őt, örvendezve nyujtotta feléje mindkét kezét és
+odajött Fridolinhoz; magas, meglehetős vállas, csaknem esetlen, de még
+fiatal férfi volt, hosszú, kissé göndörfürtű, őszülő szőke hajjal és
+szőke, lengyel módra lefelé csüngő bajusszal. Nyitott szürke felöltő
+volt rajta, ez alatt kissé pecsétes frakk, gyűrött ingmell három hamis
+brilliánsgombbal, harmónikásra izzadt gallér és lobogó fehér
+selyemnyakkendő. Szemhéjai vörösek voltak, mint aki sokat éjszakázik, de
+a szeme vidáman, kékesen csillogott.
+
+– Hát te Bécsben vagy, Nachtigall? – kiáltotta Fridolin.
+
+– Te nem tudod? – mondta Nachtigall lágy, lengyeles kiejtéssel, amelynek
+volt egy kis zsidós mellékzamata. – Hogy-hogy, nem tudod? Hiszen éppen
+elég híres vagyok. – Hangosan és jóindulatúan felnevetett és leült
+Fridolinnal szemközt…
+
+– Hogyan? – kérdezte Fridolin. – Talán titokban sebésztanár lettél?
+
+Nachtigall még hangosabban nevetett:
+
+– Nem hallottál mostan engemet? Éppen most?
+
+– Hogyan hallhattalak volna? – Ahá, igen! – És Fridolin csak most ébredt
+tudatára, hogy miközben belépett, de már előbb is, amikor a kávéházhoz
+közeledett, valamilyen pincehelyiségből felcsendülő zongorahangokat
+hallott. – Hát te voltál? – kiáltott fel.
+
+– Ki lett volna más? – nevetett Nachtigall.
+
+Fridolin bólintott. Természetes, – ez a sajátságos, energikus leütés,
+ezek a különös, kissé önkényes, de mégis jóhangzású harmóniák a
+balkézzel, ezek mingyárt ismerősnek tüntek előtte.
+
+– Szóval, egészen erre adtad magadat? – mondta.
+
+Még emlékezett rá, hogy Nachtigall az orvosi tanulmányokat a hétéves
+késedelemmel letett második sikeres élettani szigorlat után teljesen
+abbahagyta. De még ezután is elég hosszú ideig forgolódott a kórházban,
+boncteremben, laboratóriumokban és előadótermekben, ahol szőke
+művészfejével, mindig gyűrött gallérjával, lobogó és egykor fehér
+nyakkendőjével, feltünő és jó értelemben népszerű, sőt mondhatni kedvelt
+jelenség volt nemcsak a kollégák, hanem egyes professzorok előtt is.
+Mint egy lengyel fészekből való zsidó pálinkamérő fia jött annak idején
+otthonról Bécsbe, hogy az orvosi tudományt elsajátítsa. A szűkös szülői
+támogatás kezdettől fogva alig jöhetett számításba, de nemsokára
+teljesen meg is szünt, ami nem gátolta őt abban, hogy továbbra is el ne
+járjon a Riedhofba ahhoz a medikus törzsasztalhoz, amelyhez Fridolin is
+hozzátartozott.
+
+A számla kiegyenlítését bizonyos időponttól kezdve mindig egy-egy jómódú
+kolléga vállalta magára. Néhanapján ruhákat is ajándékoztak neki, amit ő
+épolyan szívesen és minden hamis büszkeség nélkül fogadott.
+
+Már otthon, a kisvárosban is megtanulta a zongorajáték alapelemeit egy
+odavetődött zongoristától és Bécsben, mint medikus, egyszersmind a
+konzervatóriumba is járt, ahol állítólag sokat ígérő
+zongoristatehetségnek tartották. De itt sem bizonyult elég komolynak és
+szorgalmasnak ahhoz, hogy rendszeresen tovább képezze magát és nemsokára
+már ott tartott, hogy megelégedett az ismerősök körében aratott zenei
+sikerekkel, vagy helyesebben azzal az élvezettel, amelyet
+zongorajátékával nekik szerzett. Egyideig egy külvárosi tánciskolában
+működött, mint zongorakísérő. Egyetemi kollégái és törzsasztaltársai
+megpróbálkoztak vele, hogy hasonló minőségben bejuttassák jobb
+családokhoz, de ilyen alkalmakkor mindig csak azt játszotta, amihez
+éppen kedve volt és csak addig játszott, amíg neki jólesett, ezenfelül a
+fiatal hölgyekkel olyan társalgásba elegyedett, amely éppenséggel nem
+volt ártatlannak nevezhető és mindezek betetőzéséül többet ivott, mint
+amennyit elbírt.
+
+Egyszer egy bankigazgató házában kellett a tánczenét szolgáltatnia. Már
+éjfél előtt zavarba hozta az előtte ellibbenő fiatal lányokat
+bizalmaskodó és kétértelmű megjegyzéseivel, a hozzájuk tartozó férfiak
+között pedig megbotránkozást keltett; erre az jutott eszébe, hogy
+belekezdett egy durva kánkánba és öblös basszushangján kétértelmű kuplét
+énekelt melléje. A bankigazgató hevesen tiltakozott. Nachtigall, mint
+aki boldog vidámsággal van tele, felkelt a helyéről, átölelte a
+direktort, aki fölháborodva prüszkölt és noha maga is zsidó volt,
+meglehetős paraszti gorombaságot vágott a zongorista szeme közé, amit
+Nachtigall haladéktalanul egy hatalmas pofonnal egyenlített ki, – ami
+azután nyilvánvalóan végét jelentette annak, hogy a város „jobb
+családjainál“ valaha is karriert csinálhasson. Bizalmas körben általában
+tisztességesebben tudott viselkedni, bár néha ilyen alkalommal is
+előfordult, hogy reggel felé erőszakkal kellett eltávolítani őt a
+helyiségből. Másnap reggel azonban az összes érdekeltek elfelejtették
+vagy megbocsátották ezeket az incidenseket.
+
+Kollégái már régen befejezték tanulmányaikat, amikor ő egy szép napon
+búcsúvétel nélkül eltünt a városból. Néhány hónapon keresztül még jöttek
+tőle üdvözletek levelezőlapon különböző orosz és lengyel városokból, sőt
+Fridolin, akit Nachtigall mindig különösképpen szívébe zárt, egy ízben
+nemcsak üdvözletet, hanem minden további magyarázat nélkül pénztkérő
+levelet kapott, mintegy emlékeztetőül arra, hogy Nachtigall a világon
+van. Fridolin azonnal elküldte a kért szerény összeget, anélkül, hogy
+valaha is köszönetet vagy bárminő más életjelt kapott volna
+Nachtigalltól.
+
+Ebben a percben azonban, éjfél után háromnegyed egykor, nyolc év
+elmultával, Nachtigall ragaszkodott hozzá, hogy haladéktalanul jóvátegye
+ezt a mulasztását és az utolsó fillérig kifizette a tartozását egy
+meglehetősen kopott tárcából, amely egyébként tűrhetően duzzadt volt,
+úgy, hogy Fridolin a kiegyenlítést jó lelkiismerettel elfogadhatta…
+
+– Szóval jól megy a sorod – mondta mosolyogva, szinte a maga
+megnyugtatására.
+
+– Nem panaszkodhatom – válaszolta Nachtigall. Majd Fridolin vállára téve
+a kezét, megkérdezte: De most mondd el, hogy kerülsz ide éjnek idején?
+
+Fridolin azzal magyarázta jelenlétét ebben a késői órában, hogy egy
+éjszakai beteglátogatás után még erős vágyat érzett, hogy egy csésze
+kávét megigyék; de anélkül, hogy tudta volna, miért teszi: elhallgatta,
+hogy páciensét már nem találta életben. Aztán egészen általánosságban
+beszélt poliklinikai tevékenységéről és megunt prakszisáról és
+megemlítette, hogy megnősült, boldog férj és egy hatéves kis leány apja.
+
+Ezután Nachtigall mesélt az életéről. Fridolin helyesen sejtette, éveken
+keresztül mint zongorista tengődött minden lehetséges lengyel, román,
+szerb és bulgár városban és városkában; Lembergben felesége van négy
+gyermekkel – és hangosan nevetett, mintha az valami rendkívül mulatságos
+dolog volna, hogy valakinek négy gyermeke legyen, mégpedig valamennyi
+Lembergben és valamennyi ugyanattól az asszonytól. Mult ősz óta megint
+Bécsben él. A varieté, amelynél szerződésben volt, rövidesen tönkrement;
+most a legkülönfélébb helyeken játszik, ahol éppen alkalma van, sokszor
+kettőben, háromban is ugyanegy éjszaka, így például itt lenn is, a
+pincében, nem valami előkelő lokál, mondta, tulajdonképpen valami
+kuglizóféle és ami a közönséget illeti, hát…
+
+– No de ha valakinek négy gyermekről, meg egy asszonyról kell
+gondoskodni Lembergben, és megint nevetett, de most már nem olyan
+vidáman, mint az előbb. „Néha privát munka is akad“ tette hozzá gyorsan.
+És amikor egy emlékeztető mosolygást vett észre Fridolin arcán,
+hozzáfűzte: „nem bankigazgatóknál és más eféléknél, nem, hanem
+mindenfajta nagyobb, nyilvános és titkos társaságoknál“.
+
+– Titkos társaságoknál?
+
+Nachtigall bárgyú ravaszkodással révedt maga elé: – Most mingyárt
+elvisznek egy helyre.
+
+– Hogyan, hát ma még játszol?
+
+– Igen. Ott tudniillik csak kettőkor kezdődik a muri.
+
+– Ez valami nagyon előkelő dolog lehet, – vélte Fridolin.
+
+– Igen is, nem is, – nevetett Nachtigall, de hirtelen megint
+elkomolyodott.
+
+– Igen is, nem is? – ismételte Fridolin kíváncsian.
+
+Nachtigall az asztalon keresztül odahajolt hozzá.
+
+– Ma egy privát házban játszom, de hogy kinél, azt nem tudom.
+
+– Ma játszol ott talán először? – kérdezte Fridolin, egyre növekvő
+érdeklődéssel.
+
+– Nem, már harmadszor. De ma bizonyosan megint egy másik házban lesz.
+
+– Ezt nem értem.
+
+– Én sem, – nevetett Nachtigall. – Jobban teszed, ha nem kérdezel
+semmit.
+
+– Hm, – mondta Fridolin.
+
+– Ó, tévedsz. Nem az, amire te gondolsz. Én már sok mindenféle dolgot
+láttam, nem is hinnéd, hogy kisebb városkákban, különösen Romániában, mi
+mindent él meg az ember. De ilyesmit… – Kissé félretolta a sárga
+ablakfüggönyt, kinézett a uccára és mintegy önmagához beszélve, így
+szólt: – Még nincs itt – aztán magyarázkodón fordult Fridolinhoz: –
+tudniillik a kocsi. Mindig egy kocsi jön értem, mégpedig mindig egy
+másik.
+
+– Egész kíváncsivá teszel, Nachtigall, – mondta Fridolin hűvösen.
+
+– Figyelj ide, – mondta Nachtigall némi vonakodás után. – Ha van valaki
+a világon, akinek kívánnám, – de hogyan is lehetne? – majd hirtelen így
+szólt: – Van merszed?
+
+– Különös kérdés, – mondta Fridolin egy sértődött diák hangján.
+
+– Nem úgy értem.
+
+– Hát hogy érted tulajdonképpen? Minek kell különös mersz erre az
+alkalomra? Hát mi történhetik velem? – Fridolin röviden és megvetően
+felnevetett.
+
+– Nekem nem történhetik semmi bajom, legföljebb az, hogy ma utoljára… de
+hát ez enélkül is meglehet.
+
+Elhallgatott és a függöny résén keresztül megint kifelé tekintett.
+
+– Nos?
+
+– Mi az? – kérdezte Nachtigall, mintha álmából riadt volna fel.
+
+– Meséld hát tovább. Ha már egyszer belekezdtél… Titkos alakulat? Zárt
+társaság? Meghívott vendégek?
+
+– Nem tudom. Legutóbb harminc ember volt ott, első ízben csak tizenhat.
+
+– Valami bál volt?
+
+– Természetes, hogy bál. – Most úgy látszott, mintha megbánta volna,
+hogy egyáltalán beszélni kezdett.
+
+– És te szolgáltatod a zenét hozzá?
+
+– Mi az, hogy hozzá? Azt sem tudom, mihez. Csakugyan, nem is tudom. Csak
+játszom, csak játszom, bekötött szemmel.
+
+– Nachtigall, Nachtigall, miket mesélsz te itt össze-vissza!
+
+Nachtigall halkan felsóhajt.
+
+– Sajnos, nem tökéletesen bekötött szemmel. Nem kötik be annyira, hogy
+semmit sem láthatnék. A szememet borító selyemkendőn keresztül ugyanis
+látom a tükörben… – és megint hallgatott.
+
+– Egyszóval, – mondta Fridolin türelmetlenül és megvetően, miközben
+különös izgalmat érzett, – meztelen nőszemélyek.
+
+– Ne mondj ilyet, hogy nőszemélyek, Fridolin, válaszolta Nachtigall
+szinte sértődötten, ilyen nőket még soha életedben nem láttál.
+
+Fridolin cinikusan köhécselt.
+
+– És mennyi a beléptidíj? – kérdezte fölényesen.
+
+– Jegyre gondolsz, vagy ilyesfélére? Ugyan, mi jut eszedbe!
+
+– Hát hogy lehet mégis bejutni? – kérdezte Fridolin bosszankodva és
+idegesen dobolt az asztallapon.
+
+– Tudnod kell a jelszót, az pedig minden alkalommal más és más.
+
+– És mi a mai jelszó?
+
+– Még nem tudom. Csak a kocsistól fogom megtudni.
+
+– Vigyél magaddal, Nachtigall!
+
+– Lehetetlenség. Nagyon is veszélyes volna.
+
+– Egy perccel ezelőtt még neked magadnak is az volt a szándékod… hogy
+„kívánod nekem“. Nos, valahogy csak meg lehet csinálni.
+
+Nachtigall figyelmesen végigmérte.
+
+– Így, ahogy most vagy, semmiesetre sem jöhetsz. Mindenki álarcban van,
+férfiak is, nők is. Van neked álarcod, vagy más ilyesféle?
+Lehetetlenség. Talán egy más alkalommal. Majd kigondolok valamit.
+
+Felfigyelt, megint kipillantott a függönyrésen az uccára és fellélegezve
+mondta:
+
+– Itt a kocsi. Agyő.
+
+Fridolin erősen megfogta a karját.
+
+– Így nem szabadulsz meg tőlem. Elviszel magaddal.
+
+– De kollégám…
+
+– Bízd rám a többit. Tudom, hogy „a dolog veszélyes“ – de talán éppen ez
+csábít.
+
+– De mondtam már neked – jelmez és álarc nélkül…
+
+– Van még jelmezkölcsönző a világon.
+
+– Egy órakor éjjel?
+
+– Hallgass ide, Nachtigall. A Wickenburgstrasse sarkán van egy ilyen
+intézet. Naponta néhányszor látom a cégtábláját, mikor arra járok. És
+gyorsan, egyre növekvő izgatottsággal folytatta. Te maradj itt még egy
+negyedóráig, én azalatt szerencsét próbálok. A jelmezkölcsönző
+tulajdonosa valószinüleg ott lakik a házban. Ha nem – lemondok az egész
+dologról. Döntse el a sors. Ugyanabban a házban van egy kávéház is, azt
+hiszem Vindobona kávéháznak hívják. Mondd a kocsisnak, hogy valamit a
+kávéházban felejtettél, menj be, én az ajtó közelében várok rád, te
+gyorsan megmondod a jelszót és megint beszállsz a kocsiba; én, ha
+sikerült jelmezt szereznem, beszállok egy másik kocsiba és utánad
+hajtatok, a többi aztán majd magától kialakul. A te kockázatodat,
+Nachtigall, becsületszavamra, minden körülmények között viselem.
+
+Nachtigall néhányszor megpróbálta, hogy félbeszakítsa Fridolint, de
+sikertelenül. Fridolin pénzt dobott az asztalra a pincérnek bőséges
+borravaló kíséretében, amit stílszerűnek talált ezen a különös éjszakán
+és elsietett. Künn az uccán egy csukott kocsi állott, a bakon talpig
+feketében, magas cilinderrel mozdulatlanul trónolt a kocsis – mint egy
+halottaskocsi, gondolta Fridolin. Néhány pillanat alatt, futólépésben,
+elérte a keresett sarokházat, becsöngetett, megkérdezte a házfelügyelőt,
+hogy Gibiser jelmezkölcsönző itt lakik-e a házban, és közben – magának
+sem bevallottan – az ellenkezőjét remélte. De Gibiser tényleg ott lakott
+az emeleten, a kölcsönzőintézet alatt és úgy látszott, a házmester nem
+is csodálkozik különösképpen a késői látogatáson, sőt miután Fridolin
+tekintélyes borravalója megoldotta a nyelvét, megjegyezte, hogy most,
+farsang idején, elég gyakran megtörténik, hogy ilyen későn éjjel jönnek
+emberek jelmezt kölcsönvenni. Lentről világított neki gyertyájával
+egészen addig, amíg Fridolin az első emeleten becsengetett. Gibiser úr,
+mintha csak az ajtó mögött várakozott volna, maga bocsátotta be: sovány,
+csupaszképű, kopasz ember volt; régimódi, virággal kihímzett hálóköntöst
+és bojtos török fezt viselt, amelyben olyan volt, mint a színházban a
+komikus apa. Fridolin előadta a kívánságát és hangsulyozta, hogy az ár
+nem számít nála, amire Gibiser úr csaknem megvetően jegyezte meg: „Csak
+annyit kérek, amennyi jár nekem, és nem többet.“
+
+Egy csigalépcsőn keresztül fölvezette Fridolint a raktárba. Mindenütt
+érezni lehetett a selyem, bársony, parfüm, por és száraz virág illatát;
+a homály köröskörül ezüstös vörösben fénylett; és hirtelen egy csomó kis
+lámpa világa csillant fel a nyitott szekrények szűk és hosszú folyosója
+között, amelyet a mélyben elnyelt a sötétség. Jobb- és balkéz felé
+mindenféle fajta jelmez függött; az egyik oldalon lovagok, apródok,
+parasztok, vadászok, tudósok, napkeleti királyok és bolondok sorakoztak;
+a másik oldalon udvari dámák, nemesi kisasszonyok, parasztasszonyok,
+szobalányok, éjkirálynők. A jelmezek fölött függtek a megfelelő kalapok
+is és Fridolinnak az az érzése támadt, mintha akasztott emberek között
+sétálna, akik éppen táncra akarják kérni egymást. Gibiser mögötte
+lépkedett. – Van valami különleges óhaja, uram? XIV. Lajos? Direktoire?
+Ónémet?
+
+– Egy barna barátcsuhára volna szükségem, meg egy fekete álarcra, más
+semmire.
+
+Ebben a pillanatban a folyosó végéről üvegcsörömpölés hallatszott.
+Fridolin ijedten nézett a jelmezkölcsönző arcába, mint aki azonnali
+felvilágosítást vár. Gibiser azonban maga is dermedten állott előtte és
+valami eldugott villanycsavar után tapogatott – a következő pillanatban
+vakitó világosság öntötte el a folyosót, amelynek végén egy tányérokkal,
+üvegekkel és poharakkal megterített kis asztalka vált láthatóvá. A jobb-
+és baloldali székről egy-egy vörös talárba burkolózott inkvizitor
+emelkedett föl, de ugyanabban a pillanatban egy csinos, ragyogó
+leányalak eltűnt valahová. Gibiser sietve odarohant, átnyúlt az asztalon
+és egy fehér paróka maradt a kezében, míg ugyanekkor az asztal alól egy
+bájos, egészen fiatal lány bújt elő, csaknem gyermek még,
+Pierette-kosztümben, fehér selyemharisnyával; és végigfutott a folyosón
+egészen Fridolinig, aki kénytelen-kelletlen karjaiba zárta. Gibiser az
+asztalra dobta a fehér parókát és jobbról és balról talárjuknál fogva
+megragadta az inkvizitorokat. Ugyanekkor odakiáltott Fridolinhoz: –
+Fogja meg erősen a lányt, uram! – A kicsike hozzásímult Fridolinhoz,
+mintha védelmet várna tőle. Kicsiny, sovány, kipuderezett arcán kis
+szépségtapaszok feketéllettek, gyönge kis kebléből rózsa és puder illata
+szállott; szemeiből csillogott a jókedv és huncutság.
+
+– Uraim! – kiáltotta Gibiser, – önök itt maradnak addig, amíg át nem
+adom önöket a rendőrségnek.
+
+– Mi jut eszébe? – mondták amazok felháborodva és egyértelműen: – Mi
+mind a ketten a kisasszony meghívására jöttünk.
+
+Gibiser erre mindkettőjüket elengedte és Fridolin hallotta, amint ezt
+mondja nekik: – Erről majd bővebb felvilágosítást kell adniok. Vagy
+talán nem látták azonnal, hogy őrülttel van dolguk? – és Fridolin felé
+fordul: – Bocsásson meg, uram, ezért az incidensért.
+
+– Ó, nem tesz semmit, – mondta Fridolin. Legszívesebben ott maradt
+volna, vagy mindjárt magával vitte volna a kicsikét; bárhová és bármi
+történt volna is azután. A lány mintegy megigézve, csábítóan és
+gyermekesen nézett fel rá. Az inkvizitorok izgatottan tanácskoztak
+egymással a folyosó végében, Gibiser pedig ezzel a szakszerű kérdéssel
+fordult Fridolinhoz: – Ön ugyebár egy csuhát óhajt, uram, egy
+zarándokkalapot és egy álarcot?
+
+– Dehogy – szólt közbe a Pierette fellángoló szemekkel, –
+hermelinpalástot adj ennek az úrnak és vörös selyem zekét.
+
+– Itt maradj mellettem – szólt rá Gibiser és rámutatott egy barna
+csuhára, amely egy landsknecht és egy velencei szenátor között lógott. –
+Ez a nagyság megfelel önnek, itt van a hozzávaló kalap, vigye gyorsan.
+
+Az inkvizitorok újra életjelt adtak magukról.
+
+– Azonnal bocsásson ki bennünket, Chibiser úr. – Fridolin
+elcsodálkozott, hogy franciásan mondták ki Gibiser nevét.
+
+– Szó sem lehet róla, – válaszolt fölényesen a jelmezkölcsönző, –
+egyelőre lesznek szívesek megvárni, amíg visszatérek.
+
+Fridolin közben belebújt a csuhába, csomóra kötötte a lelógó övet,
+Gibiser egy keskeny létrán állva lenyújtotta neki a fekete,
+széleskarimájú zarándokkalapot, ezt Fridolin rögtön a fejébe nyomta.
+
+De minden mozdulata olyan volt, mintha kényszer hatása alatt
+cselekednék, mert egyre erősebbé vált benne az az érzés, hogy
+ottmaradjon és Pierettet megvédje a fenyegető veszedelemtől. Az
+álarcnak, amelyet Gibiser most a kezébe nyomott és amelyet ő azonnal fel
+is próbált, valami idegenszerű, kissé kellemetlen parfümszaga volt.
+
+– Te majd előttem mégy – parancsolta Gibiser a kicsikének és a lépcsőre
+mutatott. Pierette megfordult, hátrapillantott a folyosó végére és félig
+fájdalmasan, félig vidáman búcsút intett a kezével. Fridolin követte a
+pillantását; az inkvizitorok már eltűntek, helyettük két karcsú
+fiatalember állott ott frakkban és fehér nyakkendővel, de mind a kettő
+arcát még elfödte a vörös álarc. Pierette lefelé libegett a csigalépcsőn
+és a menetet Fridolin zárta be. Lenn az előszobában Gibiser kinyitott
+egy ajtót, amely a belső szobába vezetett és ráförmedt Pierettére: –
+Most azonnal lefekszel, elvetemült teremtés, aztán majd beszélgetünk, ha
+odafönn az urakkal leszámoltam!
+
+A lány ott állott az ajtóban, fehéren és törékenyen, egy pillantást
+vetve Fridolinra és szomorúan megrázta a fejét. Fridolin jobbkéz felé a
+nagy fali tükörben megpillantott egy sovány zarándokot, aki nem volt
+más, mint ő maga és elcsodálkozott rajta, bár tudta, milyen egyszerű
+eszközökkel történt az egész változás.
+
+Pierette eltünt, az öreg jelmezkölcsönző betette mögötte az ajtót. Aztán
+kinyitotta a lakás ajtaját és kitessékelte Fridolint a lépcsőházba.
+
+– Bocsásson meg – mondta Fridolin –, de szeretném a tartozásomat ki…
+
+– Csak hagyja, uram, fizetni csak akkor kell, ha visszahozta a holmit;
+én megbízom önben.
+
+De Fridolin csak nem tágított a helyéről.
+
+– Ígérje meg, hogy nem fogja bántani ezt a szegény gyermeket!
+
+– Mi köze önnek ahhoz, tisztelt uram?
+
+– Hallottam, amikor a kicsikéről az előbb azt mondotta, hogy őrült, –
+most pedig elvetemült teremtésnek nevezte. Mindenesetre feltünő ez az
+ellentmondás, ezt nem tagadhatja.
+
+– Nos, uram – válaszolta Gibiser színpadias hangon –, hát vajjon az
+őrült nem elvetemült-e isten előtt?
+
+Fridolin undorral megrázkódott.
+
+– Akárhogy is áll az ügy – mondta végül –, jól meg kell fontolnia. Én
+orvos vagyok. Holnap majd még beszélünk a dologról.
+
+Gibiser hangtalanul és gúnyosan nevetett. A lépcsőházban világosság
+gyúlt ki, az ajtó becsukódott Gibiser és Fridolin között és odabenn
+gyorsan rázárták a reteszt. Fridolin, miközben lefelé ment a lépcsőn,
+levetette a kalapot, a csuhát és az álarcot, az egészet a hóna alá
+gyűrte, a házmester kaput nyitott; az uccán szemközt ott állott a
+halottaskocsi, bakján a mozdulatlan kocsissal. Nachtigall éppen el akart
+távozni a kávéházból és láthatólag nem túlságos kellemesen érintette,
+hogy Fridolin pontosan megjelent.
+
+– Hát csakugyan szereztél magadnak egy jelmezt?
+
+– Amint látod. És a jelszó?
+
+– Mégis ragaszkodol hozzá?
+
+– Föltétlenül.
+
+– Nos – a jelszó: _Dánia_.
+
+– Megőrültél, Nachtigall?
+
+– Miért őrültem volna meg?
+
+– Semmi, semmi. Az idén véletlenül a dán tengerparton nyaraltam. Nos
+hát, szállj be a kocsiba, de ne mingyárt, hogy legyen időm ott szemben
+egy kocsit szerezni.
+
+Nachtigall bólintott és kényelmesen rágyujtott egy cigarettára. Fridolin
+ezalatt sietve átment az ucca túlsó oldalára, kiválasztott egy
+kétlovast, és mintha valami tréfáról volna szó, könnyed hangon odaszólt
+a kocsisnak, hogy kövesse csak mindenütt a gyászkocsit, amely éppen
+akkor indult el előttük.
+
+Végigmentek az Alserstrassen, aztán egy vasúti viadukt alatt áthaladva
+kijutottak a külvárosba és tovább hajtottak rosszul világított, kihalt
+mellékuccákon keresztül. Fridolin arra az eshetőségre gondolt, hogy
+kocsisa elveszítheti az elől haladó kocsi nyomát; de valahányszor csak
+kidugta fejét a nyitott ablakon át a természetellenesen meleg levegőbe,
+kis távolságban mindig megpillantotta maga előtt a másik kocsit,
+amelynek kocsisa magas fekete cilinderével rendületlenül ült a bakon.
+Rosszul is végződhetik a dolog, gondolta Fridolin. És közben még egyre
+érezte azt a rózsa- és parfőmillatot, amely Pierette kebléből szállt föl
+hozzá. Micsoda különös regénybe keveredtem én itt? – kérdezte magától.
+Nem kellett volna, sőt talán nem is lett volna szabad elmennem onnan. De
+hol is vagyok tulajdonképpen?
+
+Szerény villák között enyhe emelkedéssel vezetett az út. Fridolin úgy
+gondolta, hogy itt már kiismeri magát; évekkel ezelőtt, séták alkalmával
+már járt erre: minden valószínűség szerint a Galitzin-hegy volt, amelyre
+most felkapaszkodtak. Balkéz felé, a mélységben megpillantotta a ködben
+úszó és ezernyi fénytől csillogó várost. Hátulról kerékzörejt hallott és
+erre kinézett az ablakon hátrafelé. Két kocsi jött mögötte, ami kedvére
+való volt, mert így ő sem tűnhetett föl gyanúsnak az elől hajtó kocsis
+előtt.
+
+A kocsi erős rándulással hirtelen befordult egy másik útra és most
+rácsok és falak közt hajtottak lefelé, mintha csak valami szakadékba
+gurultak volna. Fridolinnak eszébe villant, hogy legfőbb ideje volna
+kimaszkirozni magát. Levetette a bundáját és belebujt a csuhába,
+ugyanazzal a mozdulattal, amivel a kórházi osztályán reggelenként bele
+szokott bujni a fehér vászonköpenye ujjaiba; és mint valami megváltó
+gondolat, úgy jutott eszébe, hogy ha minden jól megy, már néhány óra
+mulva ismét ott lesz, mint minden reggel, betegeinek ágya mellett – ő, a
+segítő kezű orvos.
+
+A kocsi megállott. Mi lenne, gondolta Fridolin, ha most egyáltalán ki
+sem szállnék, hanem rögtön visszafordulnék? De hová? A kis Pierettehez?
+Vagy a Buchfeldgasse-i örömlányhoz? Vagy Mariannehoz, a halott
+leányához? Vagy haza? És könnyű borzongással állapította meg, hogy
+sehová a világon nem vágyódik most kevésbé, mint éppen haza. Vagy talán
+csak azért érezte így, mert az az út tünt neki a leghosszabbnak? Nem,
+most már nem lehet meghátrálni, gondolta magában. Megyek tovább az
+utamon, ha belehalok is. Ezen a fellengző frázison ő maga is
+elmosolyodott, de azért nem volt valami túlságosan derült
+kedélyállapotban.
+
+Az egyik kerti kapu tárva-nyitva volt. A halottaskocsi éppen elgördült
+onnan még beljebb a mélységbe, vagy a mélységnek látszó ködbe.
+Nachtigall tehát már nyilvánvalóan kiszállott. Fridolin gyorsan kiugrott
+a kocsiból és meghagyta a kocsisnak, hogy följebb, a kanyarodásnál
+várjon rá, amíg visszatér, bármilyen hosszú ideig maradna is távol. És
+hogy megnyugtassa, búsásan kifizette előre az egész utat és megígérte,
+hogy ugyanennyit kap majd visszafelé is. Közben odaértek azok a kocsik
+is, amelyek az övé mögött jöttek. Fridolin még látta, hogy az elsőből
+egy lefátyolozott nő szállt ki; de ekkor már belépett a kertbe.
+
+Magára öltötte az álarcot, végigment egy keskeny úton, egészen az
+ajtóig, a két ajtószárny föltárult és Fridolin egyszerre egy szűk, fehér
+előcsarnokban találta magát. Harmónium-hangok ömlöttek feléje; jobbról
+és balról egy-egy barna livrés lakáj állott, szürke álarccal.
+
+– A jelszó? – suttogták mind a ketten.
+
+– Dánia – válaszolta ő.
+
+Az egyik lakáj elvette a bundáját és eltünt vele egy szomszédos
+szobában, a másik föltárt előtte egy ajtót, és Fridolin belépett egy
+homályosan megvilágított, csaknem sötét terembe, amelynek falait
+köröskörül fekete selyemkárpit födte. Egyházi öltözetű maszkok jártak
+itt föl és alá, talán tizenhat-húsz ember, szerzetesek és apácák
+vegyesen. A harmónium, amely lágy modulációkkal valami olasz templomi
+éneket játszott, mintha a magasból szólt volna. A terem egyik sarkában
+egy kisebb csoport állott, három apáca és két szerzetesbarát; ezek,
+mintegy szándékosan, hol odapillantottak feléje, hol megint elfordultak.
+Fridolin észrevette, hogy ő az egyedüli, akin kalap van, lekapta a
+zarándokföveget és igyekezett minél elfogulatlanabbul föl-alá járkálni;
+az egyik szerzetes elmenőben súrolta a karját és üdvözletképpen feléje
+biccentett, de az álarc mögül egy másodpercig éles, kutató pillantás
+fúródott Fridolin szemébe. Idegen aromájú, fülledt illatot érzett
+mindenfelé, mint a délszaki kertekben. Megint hozzásúrlódott egy kar.
+Ezúttal az apácák egyike volt. Mint a többinek, neki is fekete fátyolba
+volt burkolva a homloka, feje és válla; és az álarc fekete
+selyemcsipkéje alatt vérvörös száj izzott. Hol vagyok? töprengett
+Fridolin. Bolondok, vagy összeesküvők között? Talán valamilyen vallásos
+szekta gyűlésére kerültem? Hátha Nachtigallt megbízták, vagy
+megfizették, hogy egy mit sem sejtő embert hozzon magával, akiből aztán
+majd gúnyt űznek? De holmi álarcos tréfához viszonyítva túlságosan
+komoly, túlságosan egyhangú és barátságtalan volt az egész dolog. A
+harmónium szólamába most egy női hang vegyült, és valami régi olasz
+egyházi ária csendült föl a teremben. Mindenki elhallgatott, és úgy
+látszott, hogy feszülten figyelnek, még Fridolint is lenyügözte egy
+ideig ez a csodálatosan szárnyaló melódia. Hirtelen egy női hang ezt
+súgta a háta mögül:
+
+– Ne forduljon meg. Még van ideje, hogy eltünjön innen. Maga nem
+tartozik közénk. Ha fölfedezik, vége van.
+
+Fridolin megrázkódott. Egy pillanatig az villant át rajta, hogy
+engedelmeskedik a figyelmeztetésnek. De a kíváncsiság, a csábítás és
+mindenekfölött a büszkesége erősebb volt, mint a megfontolás. Ha már
+ennyire vagyok, gondolta, legyen, aminek lennie kell. És anélkül, hogy
+hátrafordult volna, tagadólag intett a fejével.
+
+És a hang tovább suttogott mögötte:
+
+– Nagyon sajnálnám magát…
+
+Most hátrafordult. Megpillantotta a vérvörös szájat, amely a csipkék
+közül világított és két homályos szem kapcsolódott az övébe.
+
+– Maradok – mondta olyan heroikus hangon, amely még magának is idegennek
+tűnt és megint elfordult a nőtől. Az ének egyre lenyügözőbb lett, a
+harmónium már egész máskép szólt, egyáltalán nem templomi módra, hanem
+éppen ellenkezőleg, világiasan, tikkadtan, búgva, mint valami orgona; és
+Fridolin, amint körülnézett, észrevette, hogy az apácák valamennyien
+eltüntek és már csak a szerzetesek vannak a teremben. Ezalatt az
+énekhang is átcsapott egy művészien fokozódó trillával a mély
+szomorúságból a vidám ujjongásba, a harmónium helyett világiasan és
+kihívóan egy zongora szólalt meg; Fridolin azonnal megismerte Nachtigall
+vad, izgató játékát; és az imént még nemesen csengő női hang egy végső
+durva és érzéki rikoltásban tört ki, amely szinte keresztülfúródott a
+mennyezeten és elszállt a végtelenben. Jobbra is, balra is ajtók
+tárultak föl, az egyiken át Fridolin felismerte Nachtigall elmosódott
+körvonalait a zongora mellett; a szemközti terem azonban vakító fényben
+úszott és ott állottak a nők mozdulatlanul, fejük, homlokuk és nyakuk
+fekete fátyolba burkolva, arcukon fekete csipkeálarccal, de ezen kívül
+teljesen ruhátlanul. Fridolin szemei szomjasan vándoroltak testről
+testre, törékenytől buján virágzóig, – de az, hogy ezek a nők
+végeredményben mégis rejtélyek maradtak és hogy a fekete álarcokból
+érthetetlen talányként villogtak feléje a nagy szemek: a látás
+kimondhatatlan kéjét a megkívánás csaknem elviselhetetlen kínjává
+változtatta. De a többiek is ugyanazt érezték, amit ő. Az első
+elragadtatott felkiáltások után sóhajtások törtek elő, amelyekben
+fájdalom rezgett; valakiből felszakadt egy jajszó; – és hirtelen, mintha
+valami kergette volna őket, a homályos teremből valamennyien berohantak
+a nőkhöz – de többé már nem barátcsuhában, hanem fehér, sárga, kék,
+vörös ünneplő lovagöltözetben –, be a másik terembe, ahol őrjöngő,
+majdnem gonosz nevetés fogadta őket. Fridolin volt az egyetlen, aki
+barátcsuhában maradt és most már kissé félve behúzódott a legtávolabbi
+sarokba, Nachtigall közelébe, aki háttal ült. Fridolin jól láthatta,
+hogy Nachtigallnak be van kötve a szeme, de egyszersmind azt is látni
+vélte, hogyan fúródik pillantása ezen a kötésen keresztül a szemközti
+magas tükörbe, amelyben végignézhette a tarka gavallérok és mezítelen
+táncosnők forgását.
+
+A nők egyike váratlanul Fridolin mellett termett, és halkan – mert senki
+sem beszélt itt hangosan, mintha még a hangok is titkolóznának – ezt
+suttogta:
+
+– Miért vagy ilyen egyedül? Miért nem csatlakozol a tánchoz?
+
+Fridolin jól látta, hogy a másik sarokból két lovag élesen szemmel
+tartja őt és úgy gyanította, ezt a fiús és karcsú növésű nőt itt azok
+küldték hozzá, hogy kifürkéssze és kísértésbe vigye őt. Ennek ellenére
+feléje tárta karjait, hogy magához vonja, amikor egy másik nő hirtelen
+elvált táncosától és egyenesen Fridolinhoz futott. A férfi rögtön tudta,
+hogy ez a nő ugyanaz, aki az előbb figyelmeztette. Az asszony úgy tett,
+mintha csak most látná őt meg, és halkan, de mégis annyira kivehetően,
+hogy a másik sarokban meg kellett hallaniok, odasúgta neki:
+
+– Hát visszajöttél végre?
+
+Vidáman felnevetett:
+
+– Minden hiába, megismertelek.
+
+Majd a fiús nőhöz fordult:
+
+– Engedd át őt nekem, csak két pillanatra. Akkor aztán megint a tiéd
+lehet, ha akarod, egész reggelig.
+
+És valamivel halkabban ezt suttogta neki:
+
+– Hiszen ez ő, igen, ő.
+
+A másik elcsodálkozott:
+
+– Csakugyan – és odalibegett a sarokba a lovagokhoz.
+
+– Ne kérdezz most semmit – szólt Fridolinhoz a nő, aki vele maradt –, és
+ne csodálkozz semmin. Megpróbáltam tévútra vezetni őket, de előre
+megmondom neked, ezt nem lehet sokáig csinálni. Menekülj, mielőtt még
+késő. Már pedig minden pillanatban későn lehet. És vigyázz, hogy ne
+kövessenek nyomon. Senkinek sem szabad megtudnia, ki vagy. Abban a
+pillanatban örökre vége lenne a nyugalmadnak és életed békességének.
+Eredj!
+
+– Viszontláthatlak még téged?
+
+– Lehetetlen.
+
+– Akkor maradok.
+
+Reszketés futott végig a meztelen testen, amely kitárult a férfi előtt,
+úgyhogy csaknem eszét vette.
+
+– A játék nem mehet többe, mint az életembe – mondta a férfi – és azt
+pedig megéred nekem ebben a pillanatban.
+
+Megragadta a nő kezét és magához igyekezett vonni.
+
+Ő azonban újra, szinte kétségbeesve súgta:
+
+– Eredj!
+
+A férfi nevetett és úgy hallotta a saját szavát, mint ahogy álmában
+hallja önmagát az ember.
+
+– Hiszen látom már, hol vagyok. Ti nem csak azért vagytok itt, ti mind,
+hogy látástoktól megőrüljön az ember! Te csak tréfálsz velem, hogy
+egészen megőrjíts.
+
+– Késő lesz, menj!
+
+De nem akart hallgatni reá.
+
+– Nem volnának itt eldugott kis szobák, ahová elbujhatnának azok a
+párok, akik már egymásra találtak? Vagy talán mind, akik itt vannak,
+illedelmes kézcsókkal fognak elbúcsúzni egymástól? Nem olyannak
+látszanak.
+
+És rámutatott azokra a párokra, akik a zongora őrjöngő hangjaira
+eltáncoltak előttük a ragyogó, tükröző világosságú teremben, izzó fehér
+testek, amelyek kék, vörös, sárga selyemhez tapadtak. Azt hitte, hogy
+most senki sem törődik már vele és az asszonnyal, aki mellette van;
+egészen magukra hagyták őket a csaknem teljesen sötét középső teremben.
+
+– Hiú reménység – súgta a nő. – Itt nincs semmi olyasféle szoba,
+amilyenről ábrándozol. Ez az utolsó pillanat. Menekülj!
+
+– Gyere velem.
+
+A nő hevesen és lemondóan megrázta a fejét.
+
+Fridolin megint fölnevetett, de nem ismert rá a saját nevetésére.
+
+– Te a bolondját járatod velem. Hát ezek a férfiak és ezek a nők azért
+jöttek ide, hogy lángra lobbantsák egymás szenvedélyét és aztán
+kielégítetlenül epedjenek el egymásért? Ki tilthatja meg neked, hogy
+velem gyere, ha akarsz?
+
+Az asszony mélyet sóhajtott és lehorgasztotta a fejét.
+
+– Ó, most már értem – mondta a férfi. – Ez a büntetése annak, aki
+hivatlanul belopózik közétek. Nem is találhattatok ki borzalmasabbat. De
+engedd el nekem ezt a bűnhödést. Kegyelmezz. Szabj ki rám valami más
+megpróbáltatást. Csak ne ezt, hogy nélküled kelljen elmennem innen!
+
+– Őrült vagy. Én nem mehetek el veled innen – époly kevéssé, mint bárki
+mással. És ha valaki megkísérelné, hogy kövessen, eljátszaná az életét,
+meg az enyémet is.
+
+Fridolin valósággal megrészegült; nemcsak a nőtől, az illatos testétől,
+a vörösen izzó ajkától, nemcsak ennek a teremnek az atmoszférájától és a
+titkoktól, amelyek itt körülvették; – részeg és egyben szomjas is volt
+ennek az éjszakának az élményeitől, amelyek közül egyik sem fejeződött
+be; részeg volt saját magától, a bátorságától, attól a változástól,
+amelyet magában belül érzett. És megragadta a fátyolt, amely a nő fejét
+burkolta, mintha le akarná tépni.
+
+Az asszony elkapta a kezét.
+
+– Megtörtént egy éjjel, hogy valamelyik férfi tánc közben letépte
+egyikünk fátyolát. Erre lerántották róla az álarcot és kikorbácsolták
+innen.
+
+– És a nő…?
+
+– Talán olvastad annak a szép, fiatal lánynak az esetét… alig néhány
+hete történt… aki az esküvője napján megmérgezte magát.
+
+Fridolin emlékezett a dologra, sőt a lány nevére is. Megmondta a nevet.
+Nem az a fejedelmi házból származó leány volt, aki egy olasz herceggel
+járt jegyben?
+
+A nő igent bólintott.
+
+Egyszerre csak előttük állott egy lovag, a legelőkelőbb külsejű
+mindnyájuk között; az egyetlen, akin fehér ruha volt; és rövid,
+udvarias, de egyszersmind parancsoló meghajlással táncra kérte az
+asszonyt, aki eddig Fridolinnal beszélgetett. Fridolinnak úgy tünt,
+mintha a nő egy pillanatig vonakodott volna. De a lovag már átölelte és
+eltáncolt vele a többi párhoz, a kivilágított szomszédos terembe.
+
+Fridolin magára maradt, és ez a hirtelen elhagyatottság úgy érte, mint
+valami jeges borzongás. Körülnézett. Úgy látszott, hogy ez az a
+pillanat, amikor senki sem törődik vele. Talán ez most az utolsó
+lehetőség arra, hogy büntetlenül eltünhessen. Mégis volt valami, ami
+szinte lenyügözve ott tartotta a sarokban, ahol – úgy érezte – nem
+látják és nem törődnek vele; – volt valami, még pedig az, hogy félt
+holmi gyáva és nevetséges visszavonulástól és az, hogy
+csillapíthatatlanul és kínlódva vágyódott a csodálatos asszonyi test
+után, amelynek illata még ott szállt körülötte; vagy talán az a gondolat
+tartotta vissza, hogy mindaz, ami eddig történt, talán csak bátorságának
+próbája, amelynek jutalmául az isteni nőt kapja, – maga sem tudta.
+
+Mindenesetre világosan érezte, hogy ezt a feszültséget nem tudja tovább
+elviselni, és hogy ennek az állapotnak minden áron véget kell vetnie.
+Akármire határozza is el magát, az életébe csak nem kerülhet! Lehet,
+hogy bolondok, vagy kéjencek közé került, de semmiesetre sem gazemberek,
+vagy gonosztevők közé. Az az ötlete támadt, hogy odamegy hozzájuk,
+önként bevallja, hogy belopózott közéjük és lovagiasan rendelkezésükre
+áll. Csak így, csak ezzel a nemes akkorddal szabad végződnie ennek az
+éjszakának, ha azt akarja, hogy többet jelentsen, mint kísértetiesen
+értelmetlen egymásutánját egy csomó kietlen, zavaros és alantas
+kalandnak, amelyek közül még egyiket sem élte ki végig. És fellélegezve
+már indulni is készült.
+
+Ebben a pillanatban valaki ezt suttogta mellette:
+
+– A jelszót!
+
+Észrevétlenül egy fekete lovag lépett hozzá és mivel Fridolin nem
+válaszolt azonnal, mégegyszer megismételte a kérdést.
+
+– Dánia – mondta erre Fridolin.
+
+– Nagyon helyes, uram, ez a bejárat jelszava. De a házi jelszót, ha
+szabad kérnem?
+
+Fridolin nem felelt.
+
+jelszót? – hangzott az éles kérdés.
+
+jelszót? – hangzott az éles kérdés.
+
+Fridolin vállat vont. A másik a szoba közepére lépett, felemelte a
+kezét, a zongora elnémult, a tánc abbamaradt. Két másik lovag jött oda
+hozzájuk, az egyik sárgában, a másik vörösben.
+
+– A jelszót, uram! – mondták egyszerre mind a ketten.
+
+– Elfelejtettem – felelte Fridolin üres mosollyal és egész nyugodtnak
+érezte magát.
+
+– Ez az ön baja – mondta a sárgaruhás úr –, mert az itt tökéletesen
+mindegy, hogy ön elfelejtette a jelszót, vagy pedig sohasem tudta.
+
+Ekkor már valamennyi férfi-álarcos beözönlött, az ajtókat mindkét
+oldalon lezárták. Fridolin egyedül állott ott barátcsuhájban a tarka
+lovagok tömegében.
+
+– Le az álarccal! – kiáltották többen egyszerre. Fridolin mintegy
+védekezésül előrenyujtotta karjait. Ezerszer rosszabbnak tünt fel előtte
+leálcázottnak lenni csupa álarcos között, mint felöltözöttek között
+meztelennek. És határozott hangon megszólalt:
+
+– Ha az urak bármelyike jelenlétem által becsületében sértve érzi magát,
+kijelentem, hogy hajlandó vagyok neki a szokásos módon elégtételt adni.
+De álarcomat csak abban az esetben teszem le, ha önök, uraim,
+valamennyien szintén leteszik.
+
+– Nem elégtételről van most szó – szólalt meg a vörösbe öltözött lovag,
+aki eddig hallgatott –, hanem bűnhődésről.
+
+– Le az álarccal! – kiáltotta valaki éles, kellemetlen hangon, amely
+Fridolint egy tiszt kommandójára emlékeztette. – Majd a szemébe, nem
+pedig az álarcába mondjuk önnek, hogy mi vár önre.
+
+– Nem veszem le – mondta Fridolin még élesebb hangon –, és jaj annak,
+aki megpróbál hozzám nyulni.
+
+Egy kéz hirtelen az arca felé kapott, nyilván azért, hogy letépje róla
+az álarcot, amikor hirtelen föltárult az egyik ajtó és ott állott egy
+nő, – Fridolinnak nem lehetett kétsége arról, hogy kicsoda –
+apácaöltözetben, úgy, amint először látta. Mögötte, a kivilágított
+teremben megpillantotta a többi nőt, meztelenül és eltakart arcokkal,
+egymáshoz símulva, némán, mint egy megriadt kis csapat. De az ajtó
+azonnal ismét bezárult.
+
+– Engedjétek el – mondta az apáca –, kész vagyok őt kiváltani.
+
+Rövid és mély hallgatás állott be, mint amikor valami szörnyű dolog
+történik; majd a fekete lovag, aki először kérdezte Fridolintól a
+jelszót, ezekkel a szavakkal fordult az apácához:
+
+– Tudod, mit veszel ezzel magadra.
+
+– Tudom.
+
+Megkönnyebbülés futott át a termen.
+
+– Ön szabad – mondta a lovag Fridolinnak –, sértetlenül elhagyhatja a
+házat, de őrizkedjék attól, hogy titkainkat tovább is kutassa, aminthogy
+ebben reménykedett, amikor belopózott közénk. Ha megkísérli, hogy
+valakit nyomunkra vezessen, akár sikerül, akár nem – ön elveszett!
+
+Fridolin mozdulatlanul állott.
+
+– Hogyan fog ez a hölgy kiváltani engem? – kérdezte.
+
+Nem kapott feleletet. Néhányan az ajtóra mutattak, annak jeléül, hogy
+azonnal távozzék.
+
+De Fridolin csak a fejét rázta.
+
+– Csináljanak velem, uraim, amit akarnak, de azt nem fogom tűrni, hogy
+más emberi lény bűnhődjék helyettem.
+
+– Ennek a nőnek a sorsán ön már úgysem segíthet – mondta a feketeruhás
+lovag most már egész szelíden. – Ha itt valaki ígéretet tesz, az nem
+hátrálhat meg többé.
+
+Az apáca, mintegy megerősítésül, lassan bólintott.
+
+– Menj! – mondta Fridolinnak.
+
+– Nem – felelte ő még emeltebb hangon. – Az életnek nincs többé értéke
+számomra, ha nélküled kell innen elmennem. Nem kérdezem, honnan jöttél,
+ki vagy? És önöknek, ismeretlen uraim, mit jelent az, hogy ezt a
+farsangi komédiát, még ha komoly véget szántak is neki, végigjátsszák-e,
+vagy sem. Akárkik legyenek is önök, uraim, bizonyára van még egy külön
+életük is ezen kívül. Én azonban nem játszom semmiféle komédiát, még
+ezen a helyen sem, és ha kénytelenségből mostanáig játszanom is kellett,
+most abbahagyom. Úgy érzem, hogy sorsom olyan irányba fordult, amelynek
+semmi köze többé ehhez az álarcosdihoz, én tehát megmondom a nevemet,
+leteszem az álarcot és minden következményt magamra vállalok.
+
+– Őrizkedj ettől! – kiáltott fel az apáca –, tönkretennéd magadat,
+anélkül, hogy engem megmenthetnél! Eredj!
+
+Azzal a többiekhez fordult:
+
+– Itt vagyok, csináljatok velem, amit akartok – mindannyian!
+
+A fekete ruha mintegy varázsérintésre lehullott róla és ott állott
+fénylő fehér testével, aztán a fátyol után kapott, amely homlokát, arcát
+és nyakát borította, és egy csodálatos, kerek mozdulattal leoldotta. A
+fátyol a földre hullott és fekete haja elborította vállait, keblét és
+csípőjét, – de még mielőtt Fridolin megpillanthatta volna arcvonásait,
+ellenállhatatlan karok ragadták meg és az ajtóhoz tuszkolták; a
+következő pillanatban már künn volt az előcsarnokban, az ajtó bezárult
+mögötte, egy álarcos lakáj előhozta a bundáját, rásegítette, és a kapu
+szinte önmagától kinyílt előtte. Tovább sietett, mintha valami
+láthatatlan hatalom űzné, már künn volt az uccán, a fény kialudt
+mögötte; körülnézett: némán terpeszkedett a ház lefüggönyözött
+ablakaival, amelyekből nem szűrődött ki egyetlen fénycsepp sem. Csak
+mindent pontosan meg tudjak jegyezni magamnak, gondolta mindenekelőtt.
+Újra meg kell találnom ezt a házat, a többi aztán majd magától kialakul.
+
+Éjszaka sötétlett körülötte; kis távolságra, ott, ahol a kocsisnak
+kellett rá várakoznia, vörhenyes fénnyel pislogott egy uccai lámpa. Az
+ucca mélyéből, mintha csak hívta volna, előrobogott a gyászkocsi. Egy
+szolga kinyitotta előtte a kocsiajtót.
+
+– Nekem is van kocsim – mondta Fridolin. De a szolga tagadólag intett a
+fejével. – Ha már elment volna, akkor gyalog megyek vissza a városba.
+
+A szolga olyan parancsoló kézmozdulattal válaszolt, ami kizárt minden
+ellenkezést. A kocsis cilindere mint nevetséges hosszú kürtő sötétlett
+az éjszakában. A szél erősen fújt és az égen csak úgy repültek az
+ibolyakék felhők. Fridolin eddigi tapasztalatai után nem kételkedett
+benne, hogy nem tehet mást, minthogy beszáll a kocsiba, amely aztán
+abban a pillanatban meg is indult vele.
+
+Fridolinban égett az elhatározás, hogy amint módjában lesz, minden
+veszély ellenére megpróbál világosságot deríteni erre a kalandjára. Az
+volt az érzése, hogy egész életének nincs többé a legparányibb értelme
+sem, ha nem sikerül ismét megtalálnia ezt a rejtélyes asszonyt, aki most
+adja meg az ő megmentése árát. Hogy milyen árat fizet, nem volt nehéz
+kitalálni. De mi oka lehetett rá, hogy feláldozza magát? Áldozat?
+Egyáltalán kérdés, asszony-e és áldozatot jelent-e számára az a
+büntetés, amely rá vár és amelyet magára vett? Ha már ott volt, abban a
+társaságban – és valószínűleg nem most volt ott először, olyan
+beavatottnak mutatkozott a ceremóniákban – mit számított neki, hogy
+valamelyik lovagé, vagy akár mindannyiuké legyen? Egyáltalán, lehetett
+ez más, mint örömlány? Lehettek ott a többi nők mások? Nem,
+kétségenkívül – örömlányok. Még akkor is, ha ezen a céda életen kívül
+még egy másik, úgynevezett polgári életet éltek.
+
+Mindaz, amit most átélt, valószínüleg valami becstelen tréfa volt, amit
+megengedtek maguknak vele szemben. Tréfa, amelyet már jól
+előkészítettek, sőt lehet, hogy be is tanultak arra az esetre, ha
+egyszer valami hivatlan vendég lopózna be közéjük. És mégis, ha megint
+visszagondolt erre a nőre, aki őt kezdettől fogva figyelmeztette, aki
+kész volt érte bűnhődni, úgy érezte, hogy volt a hangjában, a
+magatartásában, a meztelen teste királynői nemességében valami, ami nem
+lehetett hazugság.
+
+Vagy csak Fridolin váratlan megjelenése hatott csodaként és ez idézte
+fel ezt a változást? Azok után, amik ezen az éjszakán történtek vele,
+nem tartott lehetetlennek ilyen csodát; de ez a gondolat ment volt
+minden buta elbizakodottságtól. Talán vannak órák, éjszakák, gondolta,
+amikor ilyen rejtélyes és ellenállhatatlan varázserő árad ki olyan
+férfiakból is, akik rendes körülmények között nincsenek különösebb
+hatással a nőkre.
+
+A kocsi még egyre dombnak haladt és ha jó úton jár, már rég be kellett
+volna fordulnia az országútra. Vajjon mit akarnak vele? Hová viszi ez a
+kocsi? Talán még folytatása is van a komédiának? Ugyan milyen folytatása
+lehet? Vagy most jön a magyarázat? Boldog viszontlátás egy másik helyen?
+Jutalom a derekasan kiállott próbáért, felvétel a titkos társaságba?
+Zavartalan boldogság a felséges apáca karjaiban?… A kocsi ablaka fel
+volt húzva; Fridolin ki akart nézni, de nem lehetett átlátni az üvegen.
+Ki akarta nyitni az ablakot, de lehetetlen volt, jobbra is, balra is; és
+épilyen átláthatatlan és épilyen gondosan zárt volt az üvegfal is, amely
+őt a kocsis bakjától elválasztotta. Kopogott az üvegtáblán, kiabált,
+ordított, de a kocsi csak haladt tovább.
+
+Megpróbálta mind a két oldalon kinyitni a kocsi ajtaját, de azok sem
+nyíltak; újra kiáltott, de hangját elnyelte a kerekek zörgése és a szél
+sivítása. A kocsi most zötyögni kezdett, egyre sebesebben rohant lefelé
+a lejtőn és Fridolin, akit gyötört a nyugtalanság és a félelem, már azon
+gondolkodott, hogy öklével zúzza szét az egyik vak ablakot, amikor a
+kocsi hirtelen megállott. Mind a két ajtó, akárcsak gépezetre járt
+volna, egyszerre kinyílott, mintha gúnyosan választást kínáltak volna
+Fridolinnak jobbra is, balra is. Kiugrott a kocsiból, az ajtók megint
+becsukódtak és anélkül, hogy a kocsis a legkisebb figyelmre méltatta
+volna Fridolint, a kocsi elrobogott a szabad mezőn keresztül bele az
+éjszakába.
+
+Az ég elborult, a felhők egymást kergették, a szél süvített és Fridolin
+ott állott a hóban, amely gyér világosságot szórt köröskörül. Ott állott
+egész egyedül, barátcsuhája fölött a nyitott bundával, fején a
+zarándok-kalappal és elég kényelmetlenül érezte magát. Tőle kis
+távolságra húzódott a széles országút. Zavarosan pislákoló lámpák hosszú
+sora jelezte az irányt a város felé. Fridolin, hogy az utat megkurtítsa,
+egyenesen átvágott a behavazott és kissé lefelé lejtősödő földeken
+keresztül, csak hogy minél hamarább emberek közé jusson.
+
+Egészen átnedvesedett a cipője, mire beért egy keskeny, alig világított
+kis uccácskába; előbb magas palánkok között haladt, amelyek nyikorogtak
+a szélviharban; a következő saroknál befordult egy valamivel szélesebb
+uccába, ahol nyomorúságos apró házak váltakoztak üres telkekkel.
+Valamelyik toronyóra hajnali hármat harangozott. Egy ember jött szembe
+Fridolinnal, rövid kiskabátban, kezét a nadrágzsebébe süllyesztve, fejét
+vállai közé húzva és mélyen a szemébe nyomott kalappal. Fridolin
+védekező állásba helyezkedett, mintha támadást várna, de a csavargó
+váratlanul megfordult és elfutott. Mit jelent ez? – töprengett Fridolin.
+Aztán ráeszmélt, hogy elég barátságtalan külseje lehet; levette fejéről
+a papkalapot, és begombolta a bundáját, amely alatt a barátcsuha a
+bokáját súrolta. Megint befordult egy uccasarkon; külvárosi főútvonalra
+jutott; egy falusiasan öltözött ember ment el mellette és köszönt neki,
+ahogyan egy papot szokás köszönteni.
+
+Az egyik lámpás fénye ráesett egy sarokház uccajelzőtáblájára.
+Liebhartstal, – olvasta; nem volt tehát messze attól a háztól, amelyet
+alig egy órája hagyott el. Egy pillanatig elfogta a kísértés, hogy
+visszamenjen és a ház közelében várja meg a további eseményeket. De
+rögtön elállott ettől a szándékától, mert arra gondolt, valami veszélyes
+kalandba keveredhetnék, anélkül, hogy közelebb juthatna a rejtély
+megfejtéséhez. Arra gondolt, mik történhetnek éppen most a villában, és
+ez a gondolat haraggal, kétségbeeséssel, szégyenkezéssel és aggodalommal
+töltötte el. Ez a lelkiállapot annyira elviselhetetlen volt, hogy
+Fridolin csaknem sajnálta, hogy az a csavargó, akivel az imént
+találkozott, meg nem támadta és most nem hever bordájába szúrt késsel
+valamelyik palánk mellett abban az elhagyatott uccában.
+
+Legalább végre valami értelme lett volna ennek az éjszakának értelmetlen
+és mindegyre félbeszakított kalandjaival. Így hazatérni, ahogy most
+akart, valósággal nevetségesnek tünt előtte. De még semmi sem volt
+elveszve. Holnap is van még nap. Megfogadta, hogy nem nyugszik addig,
+amíg meg nem találja azt a gyönyörű asszonyt, akinek vakító meztelensége
+valósággal megbabonázta. És most először jutott eszébe Albertina, – de
+valahogy olyanféleképpen, mintha most előbb még őt is meg kellene
+hódítania és mintha addig nem lehetne az övé, amíg mindegyik nővel,
+akivel ma este összetalálkozott, a meztelen asszonnyal, Pierettel,
+Marianne-nal és a szűk uccában lakó örömleánnyal meg nem csalja. És nem
+kellene-e előbb kinyomoznia azt a szemtelen diákot, aki beléje kötött,
+hogy kardra, vagy talán még inkább pisztolyra kihívja? Hát mindig csak
+kötelességből, mindig csak önfeláldozásból tegye kockára az életét az
+ember, és sohasem szeszélyből, szenvedélyből, vagy egyszerűen csak
+azért, hogy a Sorsot megkísértse?
+
+Megint az jutott eszébe, hogy minden valószínűség szerint már magában
+hordja egy halálos betegség csíráit. Nem volna nevetségesen ostoba
+dolog, hogy valaki azért haljon meg, mert egy difteritiszes gyermek az
+arcába köhögött? Talán már beteg is volt? Lehet, hogy ebben a
+pillanatban otthon fekszik az ágyában – és mindaz, amiről azt hiszi,
+hogy átélte, csak puszta delirium…
+
+Fridolin kimeresztete a szemét, ahogy csak tudta, végigsimította arcát
+és homlokát és megtapintotta az érverését. Alig gyorsabb a rendesnél.
+Minden a legnagyobb rendben. Tökéletesen öntudatnál van.
+
+Tovább haladt az úton a város felé. Néhány vásárra igyekvő kocsi jött
+mögötte, majd elzörögtek mellette; egyre gyakrabban tűntek fel szegényes
+öltözetű emberek, akik számára már most kezdődött a nap. Az egyik
+kávéházi ablak mellett egy asztalnál, amely fölött egy gázlámpa
+világított, egy kövér ember ült sállal a nyaka körül és fejét a
+tenyerébe támasztva aludt. A házak még sötétek voltak, csak néhány
+magányos ablakban volt világosság. Fridolin szinte érezte, hogy ébrednek
+lassanként az emberek, úgy tünt neki, mintha látná, hogyan nyújtóznak
+ágyukban és hogyan készülődnek szegény és örömtelen napi életükre. Reá
+is várt a nap, de nem oly szegényen és örömtelenül. És különös
+szívdobogással hirtelen örvendezve gondolt rá, hogy néhány óra mulva
+fehér vászonköpenyben már ott fog járkálni a betegei ágya között. A
+legközelebbi saroknál egyfogatú állott, a kocsis aludt a bakon, Fridolin
+felköltötte, megmondta neki a lakása címét és beszállott a kocsiba.
+
+
+
+
+5.
+
+Reggeli négy óra volt, amikor fölment a lakása lépcsőjén. Legelőször is
+rendelőjébe ment, a jelmezruhát gondosan elzárta egy szekrénybe és mivel
+lehetőleg nem szerette volna Albertinát felkölteni, levetette cipőjét és
+ruháját, még mielőtt belépett volna a hálószobába. Óvatosan felgyujtotta
+az éjjeliszekrénye ernyős lámpáját. Albertina nyugodtan aludt, karjait a
+nyaka alá kulcsolva és ajkai, amelyek körül fájdalmas ráncok húzódtak,
+félig nyitva voltak: ezt az arcot nem ismerte Fridolin. Odahajolt a
+homloka fölé, amely azonnal, mintha csak valaki megérintette volna,
+ráncokba szaladt és vonásai különös módon eltorzultak; és hirtelen, még
+álmában oly élesen felkacagott, hogy Fridolin megrémült. Aztán újra
+fölnevetett, mintegy feleletképpen valamire, de teljesen idegen és
+majdnem borzongató nevetéssel. Fridolin egyszer-kétszer erősen
+rákiáltott. Erre kinyitotta a szemét és lassan, fáradtan, tágrameredt
+pillantással bámult rá, mintha nem ismerné meg.
+
+– Albertina! – kiáltott rá a férfi harmadszor is. Úgy látszott, hogy
+csak most tér magához. A védekezés, a félelem, sőt a rémület kifejezése
+ült a szemében. Értelmetlenül, majdnem kétségbeesetten nyujtotta ki maga
+elé a karját és szája azonmód nyitva maradt.
+
+– Mi történt veled? – kérdezte Fridolin elfuló lélekzettel. Majd amikor
+az asszony még mindig rémülten meredt rá, mintegy megnyugtatásul
+hozzátette: – Én vagyok itt, Albertina. – Az asszony mélyen
+fellélegzett, mosolyogni próbált, karját a takaróra ejtette és valami
+nagyon idegen hangon kérdezte: – Már reggel van?
+
+– Nemsokára, – válaszolta Fridolin. – Négy óra mult. Éppen az imént
+jöttem haza. – Az asszony nem felelt, ő pedig folytatta: – Az udvari
+tanácsos meghalt. Már haldokolt, amikor odaértem – és természetesen nem
+hagyhattam rögtön magukra a hozzátartozóit.
+
+Albertina bólintott a fejével, de látszott rajta, hogy sem nem hallja,
+sem nem érti, amiket mond; szinte rajta keresztül meredt el a levegőbe
+és a férfinek az az érzése támadt, – bármilyen képtelenségnek tűnt is
+már abban a pillanatban a gondolat, – hogy Albertina mindenről tud, amit
+ő ezen az éjszakán átélt. Lehajolt hozzá és megsimogatta a homlokát. Az
+asszony alig észrevehetően megborzongott.
+
+– Mi történt veled? – kérdezte újra a férfi.
+
+Az asszony a fejét rázta, ő pedig most a haját simogatta. – Mi történt
+veled, Albertina?
+
+– Álmodtam, – válaszolta az asszony idegenül.
+
+– Mit álmodtál? – kérdezte ő szelíden.
+
+– Ó, annyi mindenfélét! Már nem is tudok pontosan visszaemlékezni.
+
+– Talán mégis…
+
+– Olyan zavaros volt – és én most olyan fáradt vagyok. Te is fáradt
+lehetsz.
+
+– Egyáltalán nem vagyok fáradt, Albertina, nem is fogok tudni aludni.
+Hiszen tudod, ha ilyen későn jövök haza… tulajdonképpen az volna a
+legokosabb, ha rögtön az íróasztalhoz ülnék… különösen így reggel… –
+Majd félbeszakította a gondolatmenetét. – De nem mesélnéd el inkább az
+álmodat? – És kissé kényszeredetten mosolygott.
+
+– Mégis csak feküdj le egy kicsit, – mondta a nő.
+
+Egy ideig tétovázott, aztán mégis csak teljesítette a kívánságát és
+elnyújtózott mellette. De óvakodott attól, hogy hozzáérjen. Közöttünk
+van a kard, emlékezett vissza arra a tréfás megjegyzésre, amelyet
+hasonló alkalommal tett egyszer. Mind a ketten hallgattak, nyitott
+szemekkel feküdtek egymás mellett és mindegyik érezte, milyen közel és
+mégis milyen távol van a másik. Kis idő mulva Fridolin felkönyökölt és
+hosszasan nézte a feleségét, mintha többet is láthatna belőle, mint az
+arca körvonalait.
+
+– Mondd el az álmodat! – szólalt meg újra hirtelen és úgy látszott,
+mintha Albertina csak erre a felszólításra várt volna. Odanyujtotta a
+kezét Fridolinnak; a férfi megfogta a kezet és megszokott mozdulattal,
+inkább szórakozottságból, mint gyöngéden átkulcsolta vékony ujjait. És
+az asszony elkezdte:
+
+– Emlékszel még a wörthi tó mellett a kis villában arra a szobára, ahol
+a szüleimmel laktunk azon a nyáron, amikor eljegyeztük magunkat?
+
+A férfi bólintott.
+
+– Az álom ugyanis úgy kezdődött, hogy én, nem tudom már honnan, beléptem
+ebbe a villába – mint egy színésznő a színpadra. Csak annyit tudtam,
+hogy szüleim úton vannak és engem egyedül hagytak. Ezen csodálkoztam is,
+mert másnapra volt kitűzve az esküvőnk. De a menyasszonyi ruhám még nem
+volt otthon. Vagy talán mégis tévedtem? Kinyitottam a szekrényt, hogy
+meggyőződjem róla, de a menyasszonyi ruha helyett egész halom más ruha
+függött ott, nem is ruhák voltak, inkább jelmezek, színpadiasak,
+díszesek, napkeletiek. Melyiket vegyem fel az esküvőre? – tünődtem. De
+ekkor a szekrény hirtelen bezárult, vagy eltűnt, már nem tudom. A
+szobában egész világos volt, de az ablakon kívül sötét éjszaka…
+Egyszerre csak ott állottál előttem, gályarabok eveztek oda veled, még
+láttam őket eltűnni a homályban.
+
+– Díszes ruha volt rajtad, csupa arany és selyem, az oldaladon egy ezüst
+láncon tőr függött és kiemeltél engem az ablakon. Rajtam is most már
+pompás ruha volt, mint egy hercegnőn és mind a ketten ott állottunk künn
+a szabadban, a derengésben és a finom szürke felhő a lábunk alatt
+szállott. A jólismert vidék volt: ott volt a tó, előttünk a hegység, még
+a kis falusi házikókat is láttam, olyanok voltak, mintha egy
+játékdobozból vették volna elő őket. Mi ketten azonban, te meg én, mi
+ketten lebegtünk, nem is lebegtünk: röpültünk a felhők felett és én ezt
+gondoltam: Ez tehát a mi nászutunk. Nemsokára azonban már nem
+szállottunk, hanem egy hegyi úton mentünk fölfelé, tudod, az
+Erzsébethegyre és egyszerre csak már magasan fenn voltunk a hegyek közt,
+valami tisztásfélén, amelyet három oldalról az erdő vett körül, míg a
+háttérben egy meredek sziklafal kapaszkodott az égnek. A csillagos ég
+felettünk olyan kék és széles volt, amilyen nincs is a valóságban és ez
+volt a nászágyunk mennyezete. Te átöleltél engem és nagyon, nagyon
+szerettél…
+
+– Remélhetőleg te is engem, – mondta Fridolin alig észrevehető gonosz
+mosollyal.
+
+– Azt hiszem én még sokkal jobban szerettelek, – válaszolta Albertina
+komolyan. – De, – hogy magyarázzam meg neked, – a legodaadóbb ölelések
+ellenére is a gyöngédségünk fájdalmas volt, mintha előre megéreztük
+volna a reánkváró szenvedéseket. Egyszerre csak reggel lett. Tarka és
+napfényes volt a mező, az erdő köröskörül harmattól nedves és a
+sziklafalon napsugarak táncoltak. De nekünk kettőnknek már vissza
+kellett mennünk a világba, az emberek közé; már itt volt a végső
+pillanat az indulásra. De ekkor valami rettenetes történt. A ruháink
+eltűntek. Borzalom fogott el, amelynek nem ismerem mását, a legteljesebb
+megsemmisüléssel határos égő szégyent éreztem, egyúttal pedig haragot is
+ellened, mintha egyedül te lettél volna az oka ennek a
+szerencsétlenségnek, – és ez a rémület, szégyen és harag olyan hevesen
+élt bennem, amilyet még sohasem éreztem éber állapotban. Te azonban
+bűnösséged tudatában elrohantál, úgy amint voltál meztelenül, hogy
+lemenj a hegyről és ruhát szerezz. És amint te eltűntél, egyszerre egész
+jókedvű lettem.
+
+– Nem sajnáltalak téged, nem is aggódtam érted, egyszerűen csak örültem,
+hogy egyedül vagyok; boldogan körülszaladgáltam a réten és énekeltem:
+azt a táncmelódiát, amelyet az álarcosbálon hallottunk. A hangom
+csodálatosan csengett és azt kívántam, bárcsak ott lenn a városban is
+meghallanák. Ezt a várost nem láttam, de _tudtam_, hogy van. Ott feküdt
+mélyen alattam és magas fal vette körül; egész fantasztikus volt ez a
+város, nem is tudom leírni neked. Nem éppen keleties, nem is ó-német és
+mégis hol az egyik, hol a másik; mindenesetre valami régen és örökre
+elsüllyedt város volt. Én azonban hirtelen elterültem a réten a
+napfényben, – sokkal szebb voltam, mint valaha is – valóságban, – és
+ahogy ott feküdtem, egyszerre kilépett az erdőből egy úr, egy fiatal
+ember, világos divatos öltözetben; ahogy most visszaemlékszem,
+körülbelül olyan volt, mint az a dán férfi, akiről tegnap beszéltem
+neked. Ő csak ment a maga útján; nagyon udvariasan köszönt, mikor
+elhaladt előttem, de nem törődött velem tovább, hanem egyenesen odament
+a sziklafalhoz és figyelmesen nézegette, mintha azon gondolkozott volna,
+hogyan lehetne azon felkapaszkodni. De ugyanakkor téged is láttalak.
+
+– Te besiettél az elsüllyedt városba, házról házra, boltról boltra
+jártál, egyszer lugasok alatt, egyszer meg valami török bazárfélében és
+megvetted nekem a leggyönyörűbb dolgokat, amiket csak találtál: ruhát,
+fehérneműt, cipőt, ékszert; – és mindezt beletetted egy kis sárga
+kézitáskába, amelybe mindezek könnyen belefértek. De az egész idő alatt
+folyton a nyomodban volt egy embertömeg, amit én nem láttam, csak tompa
+és fenyegető üvöltésüket hallottam. És ekkor megint megjelent a másik, a
+dán, aki az előbb megállott a sziklafal előtt. Megint az erdő felől
+közeledett felém, – és én tudtam, hogy közben már körüljárta az egész
+világot. Más alakja volt, mint előbb, de mégis ugyanő volt. Éppen úgy,
+mint legelső ízben, megállott a sziklafal előtt, megint eltűnt, aztán
+újra kijött az erdőből, megint eltűnt, megint kijött az erdőből; ez így
+ismétlődött kétszer, háromszor, százszor. Mindig ugyanaz volt és mégis
+mindig más, mindig köszönt, valahányszor elment mellettem, végre azonban
+megállott előttem és fürkészve nézett rám; én csábítóan ránevettem, úgy
+ahogy még soha életemben, erre utánam nyult, én menekülni akartam, de
+nem tudtam többé, – és ekkor odaroskadt mellém a mező füvére…
+
+Elhallgatott. Fridolinnak kiszáradt a torka és a szoba félhomályában
+észrevette, hogy Albertina is kezébe temeti az arcát.
+
+– Nagyon érdekes álom, – mondta. – Már vége van? – És mivel az asszony
+tagadólag intett, így szólt: – Akkor hát meséld tovább.
+
+– Ez nem olyan könnyű, – kezdte újra az asszony. – Ezeket a dolgokat
+tulajdonképpen nem is lehet szavakkal kifejezni. Tehát – az volt az
+érzésem, mintha számtalan napot és éjszakát éltem volna át, nem volt
+többé sem idő, sem tér, már az az erdő és szikla közé ékelt tisztás sem
+volt többé, ahol az előbb voltam, hanem valami széles, végtelen
+messzeségbe húzódó, virágoktól tarka síkság, amely minden oldalon a
+látóhatárba veszett. Én akkor már régen, – milyen különös ez a „régen“,
+– nem voltam többé egyedül ezzel az emberrel a réten. De hogy rajtam
+kívül még tíz, vagy száz, vagy ezer pár volt-e ott, hogy láttam-e őket,
+vagy sem, hogy csak azé az egy emberé voltam-e, vagy másé is, most már
+nem tudnám megmondani. De a félelemnek és a szégyennek az az érzése,
+amely minden éber elképzelésen túl van, bizonyára nincs meg tudatos
+énünkben.
+
+Aminthogy nincs meg a felszabadulásnak, a megváltásnak az a boldogsággal
+határos érzése sem, amelyet ebben az álomban éreztem.
+
+– Közben nem volt egyetlen pillanat sem, amikor ne tudtam volna rólad.
+Igen, láttalak, láttalak, amikor a katonák megragadtak téged, azt
+hiszem, papok is voltak köztük; valaki, egy óriás termetű ember,
+megkötözte a kezeidet és én tudtam, hogy ki fognak végezni téged. Minden
+részvét, minden borzadás nélkül tudtam ezt, szinte csak úgy távolból.
+Ekkor bevittek téged egy udvarba, valami várudvarfélébe. És te ott
+állottál hátrakötött kezekkel, meztelenül. És éppen úgy, ahogy én
+láttalak téged, noha másutt voltam, épúgy láttál te is engem, láttad azt
+a férfit, aki a karjaiban tartott engem és láttad a többi párt is, a
+meztelenségnek azt az áradatát, amely körülöttem örvénylett és amelynek
+én, meg az a férfi, aki átölelt, egyformán csak egyik hulláma voltunk.
+Mialatt te a várudvarban álltál, az egyik magas, csúcsíves ablakban
+vörös függönyök között megjelent egy fiatal asszony, diadémmal fején és
+bíborpalástban. Ez volt az ország fejedelemnője.
+
+– Szigorú és kérdő pillantással nézett le rád. Te egyedül állottál; a
+többiek, ahányan csak voltak, mind félrehúzódtak egészen a falakig és én
+hallottam gonosz, fenyegető súgás-búgásukat. Ekkor a fejedelemasszony
+kihajolt a mellvéden. Csönd támadt és a fejedelemasszony jelt adott
+neked, mintha azt parancsolná, hogy menj fel hozzá és én tudtam, hogy ő
+akár kész megkegyelmezni neked. De te nem vetted észre a tekintetét,
+vagy nem akartad észrevenni. Egyszerre azonban, még mindig összekötözött
+kezekkel, de már valami fekete köpenybe burkolva, mégis ott álltál vele
+szemben, úgy, mintha nem is szobában lettetek volna, hanem valahogy
+lebegtetek volna a levegőben. Az asszony egy pergamenlapot tartott a
+kezében, a te halálos ítéletedet, amelyben föl volt jegyezve a bűnöd és
+az elítéltetésed oka is. Azt kérdezte tőled – tudtam, bár nem hallottam
+a szavakat, hogy akarsz-e a szeretője lenni, és ebben az esetben
+elengedi a halálbüntetést. Te tagadólag ráztad a fejedet. Én nem is
+csodálkoztam ezen, mert ez így volt rendben és nem is lehetett máskép,
+minthogy te minden veszély ellenére is örökre hű maradj hozzám.
+
+– Ekkor a fejedelemasszony vállat vont, intett a kezével és a következő
+pillanatban te már földalatti pincében voltál, és rettenetesen
+megkorbácsoltak, de az embereket, akik téged vertek, nem láttam. A vér
+patakokban folyt rólad; én láttam, hogyan folyik a véred és tudatában is
+voltam a kegyetlenségemnek, de nem tudtam csodálkozni rajta. Ekkor ismét
+hozzád lépett a fejdelemasszony. A haja kibomlott és elöntötte meztelen
+testét, a diadémot pedig két kézzel feléd nyujtotta – és én tudtam, hogy
+ő az a fiatal leány, akit te a dániai tengerparton egyszer reggel
+mezítelenül láttál egy fürdőkunyhó teraszán. Nem szólt egyetlen szót
+sem, de az ottléte és hallgatása azt jelentette, hogy akarsz-e a férje
+és egyben az ország fejedelme lenni. És mikor te újból elutasítottad,
+hirtelen eltünt, én azonban ugyanekkor már láttam, hogy egy neked szánt
+keresztfát állítanak fel; – nem lenn a várudvaron állították fel, nem,
+hanem a virágokkal ékes, végtelen réten, ahol én feküdtem valamelyik
+szerelmesem karjaiban, a többi szerelmespár között. Téged pedig
+láttalak, amint régi-régi uccákon keresztül közeledsz, egészen egyedül,
+minden őrizet nélkül, de azért én tudtam, hogy utad előre meg van szabva
+és minden menekülés lehetetlen.
+
+– Most felfelé jöttél a hegyi ösvényen. Érdeklődéssel vártalak, de
+részvét nélkül. Testedet elborították a korbács nyomai, amelyek azonban
+már nem véreztek. Egyre magasabbra hágtál, az ösvény kiszélesült, az
+erdő mindkét oldalon visszahúzódott és ott állottál a mező szélén,
+valami hihetetlen, felfoghatatlan messzeségben. Te mégis mosolyogva
+üdvözletet intettél nekem a szemeiddel, mintegy annak jeléül, hogy
+teljesítetted a kívánságomat és elhoztál mindent, amire szükségem volt:
+– a ruhákat, a cipőket, az ékszereket… Én azonban az intésedet
+hallatlanul ostobának és értelmetlennek találtam és szinte vágyat
+éreztem, hogy kigúnyoljalak és a szemed közé nevessek, – hogy
+kinevesselek, amiért irántam való hűségből visszautasítottad egy
+fejedelemnő kezét, amiért megkínoztak, amiért most ide feltámolyogsz,
+hogy gyötrelmes halált halj. Elébed futottam és te is egyre gyorsabban
+jöttél – ekkor fellibbentem a levegőbe és te is ott lebegtél; hirtelen
+elvesztettük egymást szem elől, és én tudtam, hogy ez azért van, mert
+elrepültünk egymás mellett. Akkor azt kívántam, hogy legalább halljad
+meg a kacagásomat, éppen akkor, amikor a keresztfára szögeznek téged. –
+És akkor felkacagtam, olyan élesen, olyan hangosan, ahogy csak a
+torkomon kifért. Ez volt az a kacagás, Fridolin, amivel felébredtem.
+
+Elhallgatott és moccanás nélkül feküdt. Fridolin sem mozdult és nem
+szólt egyetlen szót sem. Ebben a pillanatban minden szó halvány, hazug
+és gyáva lett volna. Minél tovább haladt Albetina az elbeszélésben,
+annál jelentéktelenebbeknek és annál nevetségesebbeknek tüntek
+Fridolinnak a saját befejezetlen élményei és megfogadta, hogy előbb
+valamennyit végig kiéli, aztán ő is hűségesen beszámol róluk a
+feleségének, hogy így álljon bosszút ezen az asszonyon, aki most álmában
+leleplezte magát és olyannak mutatkozott, amilyen a valóságban volt,
+hűtlen, kegyetlen és áruló és akit – úgy érezte – ebben a pillanatban
+sokkal mélyebben gyűlöl, mint ahogy valaha is szerette.
+
+Most vette csak észre, hogy még mindig átfogva tartja Albertina ujjait
+és hogy akármennyire is akarja gyűlölni az asszonyt, még mindig
+változatlanul, kissé fájdalmassá vált gyöngédséggel szereti ezeket a
+vékony, hűvös ujjakat; és önkénytelenül, sőt majdnem akarata ellenére
+gyöngéden megcsókolta a kezét, mielőtt kiengedte volna a magáéból.
+
+Albertina még mindig nem nyitotta ki a szemeit és Fridolin látni vélte,
+hogyan önti el a száját, homlokát, az egész arcát valami boldog, derűs,
+ártatlan mosoly, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy Albertina fölé
+hajoljon és csókot lehelljen halvány homlokára. De erőt vett magán abban
+a tudatban, hogy ez a vágyakozása nem más, mint a legutóbbi órák
+felkavaró eseményei után beálló természetes fáradtság, amely a hitvesi
+hálószoba csalóka atmoszférájában vágyakozó gyöngédség képében
+jelentkezik.
+
+De akármi ment is végbe ebben a pillanatban, – akármilyen elhatározás
+előtt állott is az elkövetkezendő órákban, a legégetőbb vágya most az
+volt, hogy legalább rövid időre az álom és feledés karjaiba meneküljön.
+Az anyja halála után következő éjszakán mélyen és álmok nélkül tudott
+aludni, éppen ma ne tudna? És elnyujtózott Albertina mellett, aki közben
+már elszunnyadt. A kard van közöttünk, gondolta. Majd később ezt: mint
+halálos ellenségek, úgy fekszünk itt egymás mellett. De ezek csak szavak
+voltak.
+
+
+
+
+6.
+
+Reggel hét órakor a szobalány halk kopogására ébredt. Gyors pillantást
+vetett Albertinára. Néha, bár nem mindig, megtörtént, hogy erre a
+kopogásra ő is fölébredt. Ma azonban mozdulatlanul, dermedten aludt
+tovább. Fridolin gyorsan elkészült az öltözködéssel. Mielőtt elment
+volna, még szerette volna látni a kis leányát. Ott aludt fehér
+ágyacskájában, kezét kisgyermekek szokása szerint ökölbe szorítva.
+Fridolin megcsókolta a homlokát. Lábujjhegyen mégegyszer odalopózott a
+hálószoba ajtajához, ahol Albertina aludt, még mindig époly
+mozdulatlanul, mint az előbb. Aztán elment otthonról. A fekete orvosi
+táskájában gondosan elzárva magával vitte a barátcsuhát és a
+zarándokkalapot. A napi programját pontosan, sőt pedánsan osztotta be.
+Első tennivalója egy beteglátogatás volt, egész a közelben egy súlyosan
+beteg fiatal ügyvédnél.
+
+Fridolin alaposan megizsgálta, valamivel jobbnak találta az állapotát és
+őszinte örömmel fejezte ki megelégedését, majd ráírta egy régi receptre
+a „megismételhető“ jelzést. Aztán haladéktalanul elment abba a házba,
+melynek pincehelyiségében tegnap este Nachtigall zongorázott. A mulató
+még zárva volt, de fenn a kávéházban a kaszirnő úgy tudta, hogy
+Nachtigall egy kis hotelben lakik a Lipótvárosban. Fridolin negyedóra
+mulva már ott volt.
+
+Nyomorúságos vendégfogadó volt ez. A földszinten orrfacsaróan terjengett
+a szellőzetlen ágynemű, rossz zsír és cikóriakávé szaga. A rosszkülsejű
+portás, vöröskarikás, ravasz szemeivel, szinte minden pillanatban
+elkészülve valami rendőrségi kihallgatásra, készségesen adott
+felvilágosítást. Nachtigall úr ma reggel öt órakor kocsin jött haza két
+úr társaságában, akik valószínűleg szándékosan csaknem teljesen
+eltakarták arcukat magasra tekert shawljaikkal. Mialatt Nachtigall
+fölment a szobájába, a két úr kifizette helyette az utolsó négyheti
+számláját; majd mikor egy félóra mulva sem jött le újra, az urak egyike
+személyesen hozta le, amire mind a hárman a Nordbahnhofra hajtattak.
+Nachtigall rendkívül izgatottnak látszott; sőt – miért ne mondja el a
+teljes igazságot ilyen bizalomgerjesztő úrnak, – oda is akart csempészni
+a portásnak egy levelet, ezt azonban a két úr azonnal megakadályozta.
+Kijelentették továbbá az urak, hogy a Nachtigall címére érkező leveleket
+egy erre felhatalmazott személy fogja majd elvinni. Fridolin elköszönt a
+portástól és amikor kilépett a kapun, örült, hogy nála van az orvosi
+táskája, így legalább senki sem gondolhatta, hogy ebben a szállodában
+lakik, hanem inkább valami hatósági személynek tekinthetik. Nachtigallal
+tehát egyelőre semmit sem lehetett kezdeni. „Azok“ meglehetősen
+elővigyázatosak voltak és bizonyára megvolt rá minden okuk.
+
+Ezután a jelmezkölcsönzőhöz hajtatott. Gibiser úr maga nyitott ajtót.
+
+– Itt hozom vissza a kikölcsönzött jelmezt – mondta Fridolin – és
+szeretném tartozásomat kiegyenlíteni.
+
+Gibiser elég mérsékelt összeget kért, elvette a pénzt, bejegyezte a
+bevételt egy nagy üzleti könyvbe és kissé meglepődve nézett föl
+íróasztalától Fridolinra, aki egyáltalán nem mutatott még hajlandóságot
+a távozásra.
+
+– Eljöttem továbbá – mondta Fridolin vizsgálóbírói hangon –, hogy kedves
+lánya ügyében néhány szót váltsak önnel.
+
+Gibiser úr orrcimpája körül valami megrándult; – nem lehetett biztosan
+tudni, meglepődés, gúny, vagy harag jeléül.
+
+– Hogy érti ezt, tisztelt uram? – kérdezte éppen ilyen
+meghatározhatatlan hangon.
+
+– Ön említette tegnap előttem – mondotta Fridolin, egyik kezét
+szétterpesztett ujjakkal az íróasztalra támasztva –, hogy kedves leánya
+szellemileg nem teljesen normális. Az a helyzet, amelyben rátaláltunk,
+megerősítette ezt a föltevést. És miután már a véletlen részesévé, vagy
+legalább is nézőjévé tett ennek a különös jelenetnek, azt ajánlanám
+önnek, Gibiser úr, hogy kérje ki valamelyik orvos tanácsát.
+
+Gibiser természetellenesen hosszú tollszárat forgatva a kezében, kihívó
+pillantással nézte végig Fridolint.
+
+– Talán a doktor úr volna olyan szíves, hogy elvállalná a kezelést?
+
+– Kérem, ne adjon olyan szavakat a számba, amelyeket én nem mondottam –
+válaszolta élesen, de kissé rekedten Fridolin.
+
+Ebben a pillanatban kinyílott a lakószobákhoz vezető ajtó és egy
+fiatalember jött ki frakkban és nyitott felöltővel. Fridolin rögtön
+tudta, hogy ez csak a ma éjszakai inkvizitorok egyike lehet. Kétséget
+kizáróan a Pierette szobájából jött ki. Zavartnak látszott, amikor
+Fridolinnal szembetalálkozott, de azonnal összeszedte magát, egy
+kézlegyintéssel futólag üdvözletet intett Gibisernek, rágyujtott egy
+cigarettára az íróasztalon levő öngyujtóval és kiment a lakásból.
+
+– Úgy? – jegyezte meg Fridolin megvető ajkrándulással és valami keserű
+ízt érzett a szájában.
+
+– Hogy érti ezt, tisztelt uram? – kérdezte Gibiser tökéletes
+egykedvűséggel.
+
+– Úgy látszik, Gibiser úr – mondta Fridolin, miközben ide-oda jártatta
+tekintetét a lakásajtótól ahhoz az ajtóhoz, ahonnan az inkvizitor kijött
+– hogy ön mégis csak lemondott arról, hogy a rendőrséget értesítse.
+
+– Más úton-módon sikerült megegyeznünk, doktor úr – jegyezte meg Gibiser
+hűvösen és felkelt helyéről, jelezve, hogy vége az audienciának.
+Fridolin megfordult és menni készült, Gibiser sietett ajtót nyitni neki
+és rendületlenül nyugodt arckifejezéssel így szólt:
+
+– Ha doktor úrnak megint szüksége volna talán valamire… nem kell éppen
+barátcsuhának lennie… Fridolin bevágta maga mögött az ajtót. Ez el volna
+intézve, gondolta valami bosszankodó érzéssel, amely azonban neki
+magának is indokolatlannak tünt fel. Lesietett a lépcsőn, aztán szép
+lassan elsétált a Poliklinikára és onnan mindenekelőtt hazatelefonált,
+hogy érdeklődjék, nem üzent-e érte valamelyik betege, nem jött-e levele
+és hogy egyébként van-e valami ujság. A szobalány alig ért rá felelni,
+amikor már Albertina maga jött a telefónhoz és üdvözölte Fridolint.
+Elismételte ugyanazt, amit a szobalány egyszer már elmondott, majd
+elfogulatlan hangon mesélni kezdett, hogy éppen most kelt fel, és hogy
+most akar reggelizni a kis gyerekkel együtt.
+
+– Csókold meg helyettem is – mondta Fridolin – és jó étvágyat!
+
+Jól esett neki hallani az asszony hangját és éppen ezért fejezte be
+gyorsan a beszélgetést. Tulajdonképpen még kérdezősködni szeretett
+volna, hogy milyen programja van Albertinának ma délelőttre, dehát végül
+is mi köze neki hozzá? A lelke mélyén már végzett vele, akárhogy alakul
+is tovább a külső életük. A szőke nővér lesegítette róla a kabátját és
+odanyujtotta neki a fehér orvosi köpenyét. És közben rámosolygott, mint
+ahogy mindenkire rá szokott mosolyogni, tekintet nélkül arra, hogy
+törődik-e vele az illető, vagy sem.
+
+Pár pillanat mulva már bent volt a kórteremben. A főorvos üzenete várta,
+hogy sürgősen el kellett utaznia egy konziliumra, az asszisztens urak
+csak tartsanak nélküle vizitet. Fridolin csaknem boldognak érezte magát,
+amikor a szigorló hallgatók kíséretében ágyról ágyra haladt, vizsgált,
+receptet írt és szakszerűen beszélhetett a segédorvosokkal és
+ápolónőkkel. Sok ujdonság volt ma. Rödel Károly, a lakatossegéd az
+éjszaka meghalt. Boncolás délután félötkor. A női teremben az egyik ágy
+szabaddá vált, de már újabb beteg foglalta el. A tizenhetes asszonyt át
+kellett vitetni a sebészeti osztályra. Közben személyzeti ügyek is
+szóbakerültek. Holnap lesz döntés a szemészeti osztály vezetőorvosi
+állásának betöltése ügyében; Hügelmannak van a legtöbb esélye, aki
+jelenleg Marburgban tanár és aki négy év előtt még Stellwag második
+asszisztense volt. Gyors karrierek ezek, gondolta Fridolin. Én sohasem
+kerülhetek szóba egy osztály vezetése szempontjából, már csak azért sem,
+mert nincs meg a megfelelő képesítésem. Most már késő. Azaz hogy miért
+volna késő? Csak megint el kellene kezdeni a tudományos munkálkodást,
+vagy újra, valamivel nagyobb szorgalommal hozzálátni valami régebben
+megkezdett tanulmányához. A privátpraxisból még elég ideje maradna erre
+is.
+
+Megkérte Fuchstaler doktort, hogy vezesse helyette az ambulanciát.
+
+De közben be kellett vallania magának, hogy szívesebben maradt volna
+ott, minthogy felkocsizzék a Galitzin-hegyre. Mégis, ennek meg kellett
+lennie. Nemcsak önmagával szemben volt kötelessége, hogy utánajárjon a
+dolognak; de még sok elintéznivalója volt mára és ezért elhatározta,
+hogy mindenesetre megkéri Fuchstaler doktort, hogy az esti viziteket is
+lássa el. A legszélső ágyon fekvő tüdőcsúcshurut-gyanús fiatal leány
+rámosolygott. Ez volt az a leány, aki legutóbb egy vizsgálat alkalmával
+olyan kihívóan szorította oda keblét Fridolin arcához. Fridolin most
+kedvetlenül fogadta a pillantását és homlokát ráncolva elfordult tőle.
+Egyik olyan, mint a másik, gondolta némi keserűséggel, és Albertina is
+olyan, mint a többi, – sőt ő a legrosszabb mind között. El fogok válni
+tőle. Ez már sohasem jöhet rendbe, ez a dolog.
+
+A lépcsőn még néhány szót váltott egyik kollégájával a sebészeti
+osztályról. Mi van tulajdonképpen azzal a asszonnyal, akit az éjszaka
+átszállítottak arra az osztályra? Ő a maga részéről nem hiszi, hogy
+szükség volna operációra. Értesítik majd a histológiai vizsgálat
+eredményéről?
+
+– Természetesen, kolléga úr!
+
+A sarkon beült egy kocsiba. Nézegette a jegyzőkönyvét, nevetséges
+komédiát játszva a kocsis előtt, mintha még csak most akarná eldönteni,
+hová hajtasson.
+
+– Ottakringbe – mondta végül –, abba az uccába, mely a Galitzin-hegyre
+vezet. Majd megmondom, hol álljon meg.
+
+A kocsiban hirtelen újra meglepte valami fájdalmas és vágyakozó izgalom,
+valami bűntudatféle, amiért megmentője a legutóbbi órákban eszébe sem
+jutott. Vajjon sikerülni fog-e megtalálni azt a házat? Nos, ez nem
+lehetett különösen nehéz feladat. A kérdés csak az: mit csináljon
+azután? Tegyen följelentést a rendőrségen? Ez kellemetlen
+következményekkel járhat éppen arra az asszonyra nézve, aki talán
+feláldozta magát, vagy legalább is kész volt feláldozni magát érte. Vagy
+forduljon valami magándetektívhez? Úgy érezte, hogy ez meglehetősen
+izléstelen és hozzá nem méltó dolog volna. De hát mit tehet mást? Neki
+magának nincs ideje és valószínűleg tehetsége sem ahhoz, hogy ügyesen
+elvégezze a szükséges nyomozásokat. Titkos társaságról van szó? Nos
+igen, mindenesetre titkos ez a társaság. De egyik mégis ismerte a
+másikat? Arisztokraták, vagy talán éppen az udvarhoz tartozó emberek?
+Néhány főhercegre gondolt, akikről föl lehetett tételezni ilyesfajta
+csínytevést. És a hölgyek? Valószínűleg… valószínűleg örömtanyákon
+szedték össze őket. Nem, ez azért nem volt egészen bizonyos.
+Mindenesetre válogatott áru. És az az asszony, aki feláldozta magát
+érte? Feláldozta magát? Miért akarja ő folyton bebeszélni magának, hogy
+ez valóban áldozat volt! Komédia. Természetes, hogy ez az egész csak
+komédia volt. Tulajdonképpen még örülnie kellene, hogy ilyen olcsón
+megszabadult. Nos, ő mindenesetre úgy viselkedett, ahogy úriemberhez
+illik. Ezek a lovagok láthatták, hogy nem valami jött-menttel van
+dolguk. Ezt valószínűleg észre is vették. Az a valószínűség, hogy ő
+mégis fontosabb volt az asszonynak, mint ezek a főhercegek, vagy mi a
+csudák.
+
+A Liebhartstal végén, ahol az út már erősen emelkedett, kiszállott és
+elővigyázatosságból elküldte a kocsit. A halványkék égen fehér
+felhődarabok úsztak és a nap tavaszias melegséggel sütött. Visszanézett
+– nem látott semmi gyanúsat. Sehol egy kocsi, sehol egy gyalogos ember.
+Lassan nekiindult a hegynek. Csakhamar melegnek találta felöltőjét;
+levetette és vállára dobta. Most odaért arra a helyre, ahol jobbkézfelé
+kellett lennie annak az uccának, amelyben a titokzatos ház állott; nem
+lehetett tévedés; az ucca lefelé lejtőződött, de egyáltalán nem olyan
+meredeken, mint ahogy a tegnapi út alatt gondolta. Csendes ucca volt. Az
+egyik ház előtt a kertben gondosan szalmába burkolt rózsatövek állottak,
+a következőben egy gyermekkocsit látott, amelyet egy tetőtől talpig
+kékbe öltözött kisfiú tologatott ide-oda és a magas földszinti ablakból
+mosolyogva nézte egy fiatal asszony. Aztán egy beépítetlen telek
+következett, majd egy magaskerítésű, elvadult kert, aztán egy kis villa,
+aztán egy rét, és most, semmi kétség – ez volt az a ház, amelyet
+keresett. Egyáltalában nem volt nagy vagy pompás külsejű; egyemeletes,
+szerény empírestílusú és láthatólag nem régen tatarozott villa volt. A
+zöld ablakellenzők mindenütt le voltak eresztve, és semmi jel sem
+mutatta, hogy a villában laknék valaki. Fridolin körülnézett. Teremtett
+lélek nem mutatkozott az uccában, csak távolabb lenn ment két gyerek,
+könyvvel a hóna alatt. Ott állott a kert ajtaja előtt. Most mit
+csináljon? Egyszerűen sétáljon vissza? Ez aztán igazán nevetséges ötlet
+volt. Kereste a villamos csengőt. És ha most kinyitják a kaput, mit
+mondjon? Nos, egész egyszerűen megkérdezi, nem adnák-e ki nyárára ezt a
+csinos kis nyaralót? De ebben a pillanatban kinyílt a ház kapuja,
+egyszerű reggeli livrébe öltözött öreg inas jött ki rajta és jött lassan
+kifelé a kerti ajtóhoz vezető keskeny gyalogúton. A kezében levelet
+tartott és ezt a rács között némán kidugta Fridolinnak, aki reszketett
+az izgalomtól.
+
+– Nekem szól? – kérdezte akadozva.
+
+A szolga bólintott, aztán megfordult, bement és a ház kapuja becsukódott
+mögötte. Mit jelentsen ez? tünődött Fridolin. Talán éppen _ő_ küldi?
+Lehetséges, hogy éppen az _övé_ a ház?… Gyorsan megindult felfelé az
+uccán és csak most vette észre, hogy a borítékon a neve állott, hosszú,
+szarkaláb betűkkel. A sarkon felbontotta a levelet; kivette a papírlapot
+a borítékból és ezt olvasta: „Hagyjon fel kutatásaival, amelyek amúgy
+sem vezethetnek célra, és tekintse ezt második figyelmeztetésnek. Az ön
+érdekében reméljük, hogy nem lesz szükség harmadik figyelmeztetésre.“
+
+A papírlap kiesett a kezéből.
+
+Ez az üzenet minden tekintetben csalódást okozott neki, de főleg egészen
+más volt, mint amilyenre botorul számított. A levél hangja mindenesetre
+feltünően tartózkodó volt és hiányzott belőle minden élesség. Érezni
+lehetett rajta, hogy azok az emberek, akik ezt az üzenetet küldték, egy
+cseppet sem érezték magukat biztonságban.
+
+Második figyelmeztetés? Mit jelentsen ez? Vagy úgy, hiszen az éjszaka
+már megkapta az elsőt.
+
+De miért _második_ és miért nem _utolsó_? Mégegyszer próbára akarják
+tenni a bátorságát? Valamilyen próbát kell talán kiállnia? És honnan
+tudták a nevét? Ezen ugyan nem volt semmi csodálatos, mert valószínűleg
+Nachtigallt kényszerítették, hogy elárulja. És különben is –
+önkénytelenül elmosolyodott, hogy ez eddig nem jutott eszébe – a kabátja
+bélésébe bele volt varrva a neve és a pontos címe.
+
+De ha nem tudott is többet, mint ezelőtt, – a levél mégis megnyugtatta,
+anélkül, hogy meg tudta volna indokolni, miért. Különösen az a
+meggyőződése érlelődött erőssé, hogy az az asszony, akinek sorsáért
+aggódott, még életben van és csak tőle függ, hogy rátaláljon, ha
+elővigyázatosan és ravaszul fog hozzá a kutatáshoz.
+
+Amikor kissé fáradtan, – de valami különös, felszabadult hangulattal,
+amelyet azonban ő maga is csalókának érzett, – hazaért, Albertina és a
+gyermek már megebédeltek, de még ott maradtak vele az asztalnál, amíg ő
+is elfogyasztotta az ebédjét. Most hát itt ült vele szemben az az
+asszony, aki az éjszaka nyugodtan nézte végig, hogyan feszítik őt
+keresztre, itt ült angyali tekintettel, mint háziasszony és mint anya és
+mégis, legnagyobb csodálkozására, semmiféle gyűlöletet sem érzett
+iránta. Izlett neki az étel; kissé izgatott, de alapjában jókedvű volt
+és szokása szerint élénken megtárgyalta a hivatásával járó apró-cseprő
+napi eseményeket, különösen az orvoskar személyi kérdéseit, amelyekről
+mindig részletesen tájékoztatni szokta Albertinát. Elmesélte, hogy
+Hügelmann kinevezése már annyi, mint bizonyos és elmondta tervét, hogy
+ismét és az eddiginél nagyobb energiával nekifekszik a tudományos
+munkálkodásnak. Albertina már ismerte ezeket a fellobbanásokat, tudta
+jól, hogy nem szoktak sokáig tartani és enyhe mosollyal árulta el
+kételkedését. Fridolin azonban erősködött, mire aztán Albertina, hogy
+elcsitítsa, szelíden megsímogatta a homlokát. Ekkor a férfi alig
+észrevehetően megrázkódott és a gyermek felé fordult, hogy így ne
+kelljen homlokán éreznie a kínos érintést. Ölébe vette a kicsikét és
+éppen térdén kezdte ringatni, amikor a szobalány jelentette, hogy néhány
+páciense már várakozik reá. Fridolin fellélekzett, futólag megjegyezte,
+hogy Albertina meg a gyermek felhasználhatnák sétára a szép napos
+délutánt, aztán besietett a rendelőjébe.
+
+A következő két óra leforgása alatt Fridolin hat régi és két új
+pácienssel foglalkozott. Minden egyes esetet a legnagyobb alapossággal
+vizsgált meg, jegyzeteket csinált, gyógymódot rendelt – és közben örült,
+hogy a hét utolsó, csaknem teljesen ébren töltött éjszaka után milyen
+csodálatosan frissnek és tiszta agyúnak érzi magát.
+
+A rendelés végeztével szokása szerint mégegyszer érdeklődött az asszony
+és a gyermek iránt és elégülten állapította meg, hogy Albertinánál éppen
+az anyja van látogatóban, a kislány pedig francia leckét vesz a
+kisasszonytól. Csak a lépcsőn jutott megint eszébe, hogy életének ez a
+rendje, egyensúlya és biztonsága puszta látszat és hazugság csupán.
+
+Annak ellenére, hogy lemondotta a délutáni vizitet, ellenállhatatlanul
+hajtotta valami, hogy az osztályát felkeresse. Két kóresete volt ott,
+amelyek az általa tervezett tudományos munka szempontjából különösen
+fontosak voltak, és most jobban érdekelték, mint ezelőtt. Aztán még el
+kellett intéznie egy beteglátogatást a belvárosban és így este hét óra
+lett, mire a Schreyvogelgasse-i öreg házhoz eljutott. Most, amikor
+felpillantott Marianne ablakára, a leány képe, amely eddig csak
+halványan élt benne, egyszerre élesebbé vált, mint minden más nőé. Nos –
+itt nem érhette csalódás. Itt minden különösebb erőpazarlás nélkül
+elkezdhette a bosszú munkáját, itt nem volt akadály, nem volt veszély;
+az, ami mást talán visszarettentett volna, az a gondolat, hogy árulást
+követ el a vőlegénnyel szemben, őt talán még inkább csábította.
+
+Igen, igen: csalni, hazudni, komédiázni, itt is, ott is, Marianne-nal
+szemben, Albertinával szemben, ezzel a jó Roediger doktorral szemben, az
+egész világgal szemben; – kétféle életet élni, egyfelől a derék,
+megbízható, nagyjövőjű orvost, a hű férjet és családapát játszani, – és
+ugyanakkor másfelé a gazembert, a csábítót, a cinikust, aki egyformán
+játszik a férfiakkal és nőkkel, ahogy éppen kedve tartja – ezt a
+gondolatot pompásnak érezte ebben a pillanatban; – és a legpompásabbnak
+tartotta benne, hogy később, majd egyszer, ha Albertina már tökéletes
+biztonságban érzi magát nyugodt házasságában és családi életében, akkor
+majd hűvösen mosolyogva bevallja neki bűneit, hogy így álljon bosszút
+rajta mindazért a keserűségért és szégyenért, amit álmával okozott neki.
+
+A kapuban szembetalálkozott Roediger doktorral, aki ártatlan
+jóindulattal nyujtotta feléje kezét.
+
+– Hogy érzi magát Marianne kisasszony? – kérdezte Fridolin. –
+Megnyugodott már kissé?
+
+Roediger doktor vállat vont.
+
+– Ő már régen el volt készülve rá, hogy ez lesz a vége a dolognak,
+doktor úr. Csak mikor ma délben elvitték a holttestet…
+
+– Ó, hát már el is vitték?
+
+Roediger doktor bólintott.
+
+– Holnap délután három órakor lesz a temetés…
+
+Fridolin maga elé bámult.
+
+– Most valószínűleg – rokonok vannak fenn Marianne kisasszonynál?
+
+– Ó nem – felelte Roediger doktor –, most egyedül van. Bizonyára örülni
+fog, hogy önt láthatja, doktor úr. Holnap már úgyis kivisszük őt
+Mödlingbe, az anyám meg én – és Fridolin udvariasan érdeklődő
+pillantására hozzátette: – A szüleimnek ugyanis van ott egy kis házuk.
+Hát a viszontlátásra, doktor úr. Még rengeteg elintézni valóm van. Hja,
+sok dolgot ad az ilyen – eset! De remélem, doktor úr, még fenn találom,
+ha visszajövök.
+
+Azzal kilépett az uccára.
+
+Fridolin pillanatig tétovázott, aztán lassan felment a lépcsőn.
+Csengetett és Marianne maga jött ajtót nyitni. Feketébe volt öltözve,
+nyakában fekete gyöngysorral, amelyet Fridolin még sohasem látott rajta.
+A lány arcát halvány pirosság öntötte el.
+
+– Sokáig váratott magára – mondta gyönge mosollyal.
+
+– Bocsásson meg, Marianne kisasszony, de ma borzasztó elfoglalt napom
+volt.
+
+A halottasszobán keresztül, amelyben most üresen állott az ágy, bement a
+lány után abba a szobába, ahol tegnap a fehér egyenruhás tiszt képe
+alatt megírta a tanácsos halotti bizonyítványát. Az íróasztalon kis
+lámpa égett, úgyhogy félhomály volt a szobában. Marianne hellyel kínálta
+a fekete bőrdívánon, ő maga pedig szemben vele az íróasztalhoz ült.
+
+– Éppen az imént találkoztam a kapuban Roediger doktor úrral. – Szóval
+holnap ön már elutazik vidékre?
+
+Marianne rábámult, mintha csodálkoznék a kérdés hűvös hangján és
+egyszerre összeroppant, amikor a férfi csaknem kemény hangon folytatta:
+
+– Ezt nagyon okosnak találom.
+
+És Fridolin szakszerűen kifejtette, milyen jó hatással lesz reá a jó
+levegő és az új környezet.
+
+A lány mozdulatlanul ült a helyén, csak a könnyei peregtek az arcán
+végig. Fridolin részvétlenül, sőt szinte türelmetlenül nézte; és az a
+gondolat, hogy a lány talán már a következő pillanatban ismét lábai elé
+fog esni és megismétli tegnapi vallomását, valóságos félelemmel töltötte
+el. És míg a lány szótlanul ült, ő ridegen felkelt a helyéről.
+
+– Bármennyire is sajnálom, Marianne kisasszony…
+
+És az órájára nézett.
+
+A lány fölemelte a fejét és Fridolinra nézett; a könnyei tovább
+peregtek. A férfi szeretett volna legalább néhány meleg szót mondani
+neki, de képtelen volt rá.
+
+– Ön valószínűleg néhány napig vidéken marad – kérdezte erőltetetten. –
+Remélem, ad majd hírt magáról… Roediger doktor úr egyébként azt mondja,
+hogy nemsokára meglesz az esküvő. Engedje meg, hogy én már most
+gratuláljak önnek.
+
+A lány nem mozdult, mintha egyáltalán tudomásul sem venné a
+gratulációját és a búcsúzását. A férfi feléje nyujtotta a kezét, de ő
+nem fogadta el, amire Fridolin szinte szemrehányó hangon mondta:
+
+– Nos hát, egész biztosra veszem, hogy értesíteni fog hogylétéről.
+Viszontlátásra, Marianne kisasszony.
+
+A leány csak ült a helyén, mintha kővé meredt volna. Fridolin kiment;
+egy pillanatig még megállott az ajtóban, mintha még utoljára időt akarna
+engedni neki, hogy utána kiáltson, a lány azonban elfordította a fejét
+és az ajtó becsapódott a férfi mögött. Künn a folyosón valami
+bűnbánatfélét érzett. Egy pillanatig arra gondolt, hogy visszamegy, de
+rögtön érezte, hogy ez, minden mástól eltekintve, legalább is nevetséges
+volna.
+
+Most aztán mit csináljon? Hazamenjen? Nincs más tennivaló. Ma már úgysem
+kezdhet többé semmihez. És holnap vajjon mihez kezd? Ügyetlennek és
+gyámoltalannak érezte magát, minden kiszaladt a kezéből; minden
+valószerűtlenné vált, az otthona, a felesége, a gyermeke, a hivatása,
+sőt még ő maga is valószerűtlennek tünt fel önmagának, ahogy csapongó
+gondolataival elfoglalva gépiesen ment előre az estébeborult uccán.
+
+A Városház órája félnyolcat ütött. Egyébként nem is fontos, hány óra
+van; mérhetetlen ideje van most mindenre. Senkivel és semmivel nem
+törődött. Némi részvétet érzett saját maga iránt. Egész futólag, még
+tervvé sem erősödve, az az ötlete támadt, hogy kimegy valamelyik
+pályaudvarra, elutazik, mindegy, hogy hová, eltűnik az emberek elől,
+akiket valaha is ismert, valahol idegenben újra felbukkan és új életet
+kezd, mint egészen más, megújhodott ember. Eszébe jutottak bizonyos
+sajátságos esetek, amelyekről lélektani munkákban olvasott, az
+úgynevezett kettős élet esetei: egy rendezett viszonyok közt élő ember
+hirtelen eltűnik otthonról, nyoma vész, hónapok vagy évek múltán kerül
+vissza és nem emlékszik rá, hol volt ezalatt az idő alatt, de később
+egyszer csak ráismer valaki, akivel valahol egy távoli országban
+találkozott, anélkül, hogy a hazatért tudna az egészről. Ilyen dolgok
+természetesen ritkán fordulnak elő, de hogy vannak, az kétségtelen. És
+gyöngébb formában már Fridolin is átélt ilyesmit. Amikor például álomból
+ébred az ember. A legtöbbre természetesen visszaemlékszik… De hát vannak
+álmok, amelyek tökéletesen feledésbe mennek és amelyekből nem marad
+vissza más, mint valami rejtélyes hangulat, vagy valami titokzatos
+elfogódottság. Vagy amikor hosszú-hosszú idő mulva az ember
+visszaemlékszik valamire, de már nem tudja biztosan, átélte-e a dolgot,
+vagy csak álmodta. Csak álmodta?…!
+
+És mialatt így elgondolkozva tovább ment, és közben önkénytelenül a
+lakása irányában haladt, odaért annak a sötét és elég rosszhírű uccának
+a közelébe, ahol nem egészen huszonnégy órával ezelőtt egy elzüllött
+teremtés szegényes és mégis barátságos szobájában járt. Elzüllött? Miért
+éppen ez a nő lenne elzüllött? És miért éppen ez az ucca volna
+_rosszhírű_? Gonosz szokása az embernek, hogy szavaktól befolyásolva,
+megbélyegez és elítél uccákat és sorsokat. Vagy talán alapjában véve nem
+ez a fiatal lány volt a legkülönb, sőt a legtisztább mindazok között,
+akikkel a különös véletlen az elmult éjszaka folyamán összesodorta? Még
+most is némi megindulást érzett, ha rágondolt. És most eszébe jutott
+tegnapi elhatározása; a legközelebbi boltban mindenféle édességet
+vásárolt és amikor kis csomagjaival elsietett a házak mentén, szinte
+örült annak a tudatnak, hogy helyes, sőt talán dícséretméltó dolgot
+cselekszik. De azért felgyűrte a gallérját, amikor a kapun belépett,
+kettesével sietett fel a lépcsőkön és bosszantotta a lakás csengőjének
+túléles hangja; és fellélekzett, amikor egy rossz külsejű öregasszony
+azt a felvilágosítást adta, hogy Mici kisasszony nincs odahaza. De
+mielőtt még az asszony átvehette volna Mici részére a csomagot, egy
+fiatal és elég csinos nő jött ki az előszobába valami fürdőköpeny-félébe
+burkolózva és megkérdezte:
+
+– Kit teccik keresni? A Mici kisasszonyt? No az aztán nem gyün egyhamar
+haza.
+
+Az öregasszony intett neki, hogy hallgasson; Fridolin azonban, mintha
+csak azt kívánta volna, hogy megerősítsék régebbi föltevésében, egész
+természetes hangon megkérdezte:
+
+– Úgy-e, a kórházban van?
+
+– Na igen, ha már úgyis tuggya az úr! Én azonban hálistennek egészséges
+vagyok – mondta vidáman és egészen közel ment Fridolinhoz, rámosolyogva
+és kihívóan riszálva kövér derekát, úgyhogy a fürdőköpeny szétnyílott
+rajta. Fridolin kitérően így szólt:
+
+– Erre jártam és fölnéztem, hogy valami csekélységet hozzak a Micinek –
+és közben úgy érezte magát, mint egy gimnazista. Aztán egészen
+megváltozott, szakszerű hangon kérdezte: – Melyik osztályon fekszik?
+
+A fiatalabb nő erre megmondta egy professzor nevét, akinek klinikáján
+néhány évvel ezelőtt Fridolin mint gyakorló orvos működött. Majd
+jóindulatúan hozzátette:
+
+– Aggya csak ide a csomagot, én beviszem neki hónap. Nyugodt lehet, hogy
+nem fogom elenni előle.
+
+Amikor Fridolin a kapun kilépett az uccára, érezte, hogy sírás
+szorongatja a torkát; de tudta, hogy ez nem annyira a meghatottságtól
+van, mint inkább azért, mert az idegei fokozatosan felmondják a
+szolgálatot. Szántszándékkal gyorsabban és élénkebben kezdett menni,
+mint ahogy az a hangulatához illett volna. Ez az élmény talán megint
+annak a jele, hogy semmi sem sikerül neki? De miért? Hogy megmenekült
+ekkora veszélytől, az elvégre jó jel is lehetett. És erről volt szó
+csupán: menekülni a veszélytől? Még annyi sok minden más állott előtte!
+nem is tudott volna most Albertinával találkozni. A mai éjszaka
+rejtélyes asszonya után. Most persze már nem ért rá. És azonfelül jól
+meg kell gondolnia, hogyan folytassa a kutatást. Persze, ha volna
+valaki, akivel tanácskozhatna a dologról! De senki olyan nem jutott
+eszébe, akit nyugodtan beavathatna az elmult éjszaka kalandjaiba. Évek
+óta nem volt más bizalmas embere, mint a felesége, vele pedig igazán nem
+tárgyalhatta meg ezt az esetet; sem ezt, sem mást. Mert akárhogyan
+vesszük; az éjszaka keresztre feszíttette őt.
+
+És erről jutott a tudatára annak, hogy miért halad éppen a lakásával
+ellentétes irányban. Nem akart, nem is tudott volna most Albertinával
+találkozni. A legokosabb az lesz, hogy megvacsorázik valahol házon
+kívül, aztán megnézi azt a két beteget az osztályán és nem megy addig
+haza – haza! – amíg bizonyosra nem veheti, hogy Albertina már elaludt.
+
+Bement az egyik előkelő, csendes kávéházba a Városház közelében;
+hazatelefonált, hogy ne várják vacsorára és gyorsan letette a kagylót,
+nehogy Albertinának ideje legyen a telefónhoz jönni; aztán leült az
+egyik ablak mellé és behúzta a függönyt. Az egyik távolabbeső sarokban
+éppen most ült le egy úr, sötét felöltőben és egyébként is
+hétköznapiasan öltözve. Fridolin úgy emlékezett, hogy ezt az arcot ma
+már látta valahol. Ez természetesen puszta véletlen is lehetett. Kezébe
+vett egy estilapot és éppen úgy, mint ahogy tegnap éjszaka egy másik
+kávéházban, elolvasott itt is, ott is egy-két sort: tudósítások a
+politika eseményeiről, színház, művészet, irodalom és mindenféle fajta
+kisebb-nagyobb baleset. Egy színház leégett Amerikának valamelyik
+városában, amelynek eddig még a nevét sem hallotta. Korand Péter
+kéményseprőmester kiugrott az ablakon. Fridolin különösnek találta, hogy
+kéményseprők is öngyilkosok lehetnek és önkénytelenül eltünődött, vajjon
+ez az ember rendesen megmosakodott-e előbb, vagy úgy ahogy volt,
+kormosan ugrott a semmibe. A Belváros egyik előkelő hoteljában ma reggel
+megmérgezte magát egy nő, egy feltünően szép hölgy, aki D. bárónő néven
+csak néhány napja szállott meg a hotelben. Fridolint azonnal valami
+különös sejtés fogta meg. A hölgy reggel négy órakor jött haza két úr
+kiséretében, akik a kapunál elbúcsúztak tőle. Négy órakor. Éppen abban
+az órában, amikor Fridolin is hazaért. És – olvasta tovább – délben
+súlyos mérgezés tünetei közt, eszméletlenül találták ágyában… Feltünően
+szép fiatal hölgy… Nos, van még más feltünően szép fiatal hölgy is…
+Semmi oka sem volt feltételezni, hogy D. bárónő, helyesebben a hölgy,
+aki D. bárónő néven lakott a szállodában, és egy bizonyos másik hölgy
+egy és ugyanaz a személy volna. És mégis – a szíve hevesen dobogott és
+az ujságlap remegett a kezében. Az egyik előkelő belvárosi szállodában…
+melyikben? – Miért ilyen titokzatos a hir…? Miért ilyen diszkrét?…
+
+Letette az ujságot és észrevette, hogy ugyanakkor az az úr abban a
+távoli sarokban egy nagy illusztrált lap mögé dugta az arcát. Fridolin
+is rögtön újra kezébe vette az ujságot és abban a pillanatban biztosan
+tudta, hogy D. bárónő senki más nem lehet, mint a ma éjszakai asszony…
+Egyik előkelő belvárosi szállodában… Nem volt olyan sok, amely egy D.
+bárónő szempontjából tekintetbe jöhetett… És most lesz, ami lesz, – ezt
+a nyomot követnie kell. Odahívta a pincért, fizetett és ment. Az ajtóban
+mégegyszer megfordult, hogy a sarokban ülő gyanus férfit megnézze. Az
+azonban már akkorra csodálatosképpen eltűnt…
+
+Súlyos mérgezés… De még életben van… Abban a pillanatban, amikor
+rátaláltak, még élt. És végül is semmi oka sem volt azt hinni, hogy
+menthetetlen. Mindenesetre azonban – élve vagy halva – meg fogja
+találni. És látni is fogja, minden körülmények közt, akár életben van,
+akár meghalt. Látni fogja; nincs ember a földön, aki meggátolhatná, hogy
+lássa azt az asszonyt, aki miatta, nem: aki _helyette_ halt meg. Ha
+tényleg ez az a nő, akkor ő, egyedül ő az oka a halálának. De persze,
+hogy ez az a nő. Reggel négykor jött haza két úr kíséretében!
+Valószínűleg ugyanez a két úr volt az, akik néhány órával később
+Nachtigallt a vasúthoz vitték. Ezeknek az uraknak sem lehetett valami
+nagyon tiszta a lelkiismeretük…
+
+Ott állott a Városház előtti széles, nagy téren és figyelmesen
+körülnézett minden irányba. Mindössze néhány embert látott, de a
+kávéházbeli gyanus úr nem volt közöttük. És különben is – ezek az urak
+féltek; most ő volt fölül.
+
+Fridolin tovább sietett, a Ringen kocsiba ült, először a Bristolhoz
+hajtatott és – mintha erre joga vagy megbízása lett volna – megkérdezte
+a portást, hogy D. bárónő, aki ma reggel tudvalévőleg megmérgezte magát,
+ebben a szállodában lakott-e. A portás egyáltalán nem csodálkozott el a
+kérdésen, talán valami rendőrségi embernek, vagy más valamilyen
+hivatalos közegnek nézte Fridolint, mindenesetre azonban igen udvariasan
+fölvilágosította, hogy a sajnálatos eset nem náluk, hanem az Erzherzog
+Karlban történt…
+
+Fridolin azonnal tovább hajtatott a megjelölt szállodához és ott azt az
+értesítést kapta, hogy D. bárónőt rögtön azután, hogy rátaláltak,
+elszállították a Városi Kórházba. Fridolin érdeklődött, milyen
+körülmények között történt az öngyilkossági kísérlet fölfedezése. Mi
+volt az oka annak, hogy már délben utánanéztek egy hölgynek, aki csak
+reggel négy órakor jött haza? Nos, egész egyszerű volt a dolog: két úr
+(tehát megint két úr!) érdeklődött délelőtt tizenegy órakor a bárónő
+után. Miután a hölgy ismételt telefónhívásra sem jelentkezett, a
+szobalány bekopogott az ajtaján; amikor látták, hogy senki sem mozdult
+és az ajtó belülről el van reteszelve, nem maradt más tennivaló,
+minthogy betörjék az ajtót és akkor ott találták a bárónőt eszméletlenül
+az ágyban. Rögtön értesítették a mentőket és a rendőrséget.
+
+– És a két úr? – kérdezte élesen Fridolin és úgy tünt magának, mint
+valami detektív.
+
+– Nos, a két úr, – ez mindenesetre meggondolandó körülmény volt, – a két
+úr közben nyomtalanul eltünt. Egyébként pedig kizárt dolog, hogy
+Dubieski bárónőről volna szó, bár a hölgy ezen a néven jelentette be
+magát a szállóban. Most szállott meg először a hotelben és ilyen nevű
+család, legalább is nemesi család, egyáltalában nincsen.
+
+Fridolin megköszönte a felvilágosítást és elsietett, mert az egyik
+közeledő hoteligazgató kellemetlen kiváncsisággal nézegette; megint
+beszállott a kocsiba és elhajtatott a kórházba. Néhány perc mulva a
+betegfelvételi irodában megtudta, hogy az állítólagos Dubieski bárónőt a
+második számú belső klinikán helyezték el, de délután ötkor, minden
+orvosi fáradozás dacára – anélkül, hogy eszméletét visszanyerte volna –
+meghalt.
+
+Fridolin mély lélekzetet vett, ő legalább úgy gondolta; valójában
+azonban nehéz sóhajtás volt az, ami fölszakadt belőle. Az ügyeletes
+tisztviselő némi csodálkozással nézett rá. Fridolin azonban gyorsan
+összeszedte magát, udvariasan elköszönt és a következő percben már künn
+is volt. A kórház kertje csaknem teljesen kihalt volt. Az egyik közeli
+sétányon éppen most ment át egy lámpa alatt egy ápolónő, kékcsíkos
+zubbonyban és fehér bóbitával. – Halott, – mondta Fridolin maga elé
+meredve. Ha csakugyan ő az. De hátha mégsem ő? Hátha még él; hogyan
+találja meg akkor?
+
+Hogy az ismeretlen nő holtteste ebben a pillanatban hol van, az nem volt
+kérdéses. Minthogy csak néhány órája halt meg, mindenesetre itt volt még
+a hullakamrában, alig néhány száz lépésnyire innen. Neki mint orvosnak
+nem lehetett nehéz bejutni még ebben a késő esti órákban sem. De – mi
+keresnivalója volt ott? Hiszen csak a testét ismerte, sohasem látta az
+arcát, csak halvány körvonalait azalatt a pillanat alatt, amikor ma
+éjszaka elhagyta a tánctermet, vagy helyesebben, amikor kikergették
+onnan. Hogy eddig nem jutott eszébe ez a körülmény, annak az volt az
+oka, hogy az elmult órák alatt, amióta elolvasta azt az ujsághírt, az
+öngyilkos nő ismeretlen arcát mindig mint Albertina arcát képzelte el,
+sőt, most borzadva ébredt a tudatára, hogy felesége az egész idő alatt a
+keresett nő képében lebegett előtte.
+
+És mégegyszer föltette magában azt a kérdést, hogy mi tennivalója van
+tulajdonképen a hullakamrában? Hiszen ha életben találta volna, akár ma,
+akár holnap, akár évek mulva, bármikor, bárhol és bármilyen
+környezetben, feltétlenül ráismert volna a járásáról, a fejtartásáról és
+főleg – úgy hitte – a hangjáról. Most azonban csak a testét fogja látni,
+egy halott nő testét, és az arcát, amelyből csak a szemeit ismerte, – a
+szemeit, amelyek most már élettelenek. Igen – csak ezeket a szemeket
+ismerte, meg a haját, amely abban a végső pillanatban, amikor őt
+kikergették a teremből, kibomlott és elfödte a meztelen testét. Elegendő
+ennyi ahoz, hogy csalhatatlanul megállapítsa, ő az, vagy sem?
+
+És lassú, vontatott léptekkel megindult a pathológiai bonctani intézet
+jólismert udvara felé. Az ajtó nyitva volt, úgy hogy nem is kellett
+csöngetnie. A kőpadló visszhangzott a lába alatt, miközben áthaladt a
+gyéren megvilágított folyosón. Fridolint körülvette a vegyszereknek az a
+megszokott és szinte jóleső illata, amely elfojtotta az épületbe
+beitatódott nehéz szagot. Bekopogott a csontkamra ajtaján, mert azt
+remélte, hogy valamelyik segédorvost még munkában találja. – Tessék, –
+mondta nyersen egy hang és Fridolin belépett a magas és szinte
+ünnepélyesen kivilágított terembe, amelynek közepén, – mint Fridolin
+várta – régi iskolatársa, Adler doktor intézeti asszisztens éppen
+felnézett a mikroszkópból és felkelt a helyéről.
+
+– Ó, kedves kollégám, – üdvözölte Adler doktor kissé kedvetlenül és
+főleg csodálkozva, – minek köszönhetem a szerencsét ebben a szokatlan
+időben?
+
+– Bocsáss meg, hogy zavarlak, – mondta Fridolin. – Látom javában benne
+vagy a munkában.
+
+– Mindenesetre, – válaszolta Adler azon az éles hangon, amely még
+diákkori maradvány volt nála. Majd valamivel könnyebben hozzátette: – Mi
+mást csinálhatna az ember éjnek idején ezekben a szent csarnokokban? Te
+azonban természetesen legkevésbé sem zavarsz. Miben állhatok
+szolgálatodra?
+
+Majd mikor Fridolin nem felelt mingyárt, így szólt: – Az Addison-hulla,
+amelyet ma átküldtetek hozzánk, még tisztán és érintetlenül fekszik itt.
+Holnap reggel nyolc harminckor boncoljuk.
+
+Fridolin tagadó kézlegyintésére így válaszolt: – Vagy úgy: a
+pleuratumor-eset! Nos, a histológiai vizsgálat kétségtelenül sarkomát
+igazolt. Igy hát nem kell szemrehányást tennetek magatoknak.
+
+Fridolin a fejét rázta.
+
+– Nem hivatalos ügyről van szó.
+
+– Annál jobb, – mondta Adler, – már azt hittem, a rossz lelkiismeret
+kerget ide éjnek idején.
+
+– A rossz lelkiismerethez, vagy legalább is a lelkiismerethez már inkább
+köze van a dolognak, – válaszolta Fridolin.
+
+– Óh!
+
+– Röviden arról van szó, – igyekezett elfogulatlan hangon beszélni, –
+hogy szeretnék felvilágosítást kapni egy nőről, aki ma este a második
+számú klinikán morfiummérgezésben halt meg és aki most bizonyára itt
+fekszik. Bizonyos Dubieski bárónő. – Majd valamivel gyorsabban
+folytatta: – Nekem ugyanis az a gyanum, hogy ez az állítólagos Dubieski
+bárónő azonos valakivel, akit évekkel ezelőtt úgy felületesen ismertem.
+Most érdekelne megtudni, hogy a feltevésem helyes volt-e?
+
+– Suicidium? – kérdezte Adler.
+
+Fridolin bólintott a fejével.
+
+– Igen, öngyilkosság, – fordította le a latin kifejezést, mintha ezzel
+is hangsúlyozni akarta volna az ügy privát jellegét.
+
+Adler nevetve rámutatott ujjával Fridolinra.
+
+– Boldogtalan szerelem nagyságod iránt?
+
+Fridolin kissé bosszúsan tiltakozott:
+
+– Dubieski bárónő öngyilkosságának semmi köze az én személyemhez.
+
+– Kérlek, kérlek, nem akarok indiszkrét lenni. Mingyárt meggyőződhetünk
+róla, hogy itt van-e. Tudtommal ma este nem jött semmiféle megkeresés a
+törvényszéki orvostani intézettől. Tehát mindenesetre itt lesz…
+
+Bírósági vizsgálat, villant át Fridolin agyán. Ez is megtörténhetik. Ki
+áll jót érte, hogy a nő öngyilkossága valóban önkéntes elhatározásból
+fakadt-e? Ismét eszébe jutott az a két úr, akik oly hirtelen tüntek el a
+szállodából, miután az öngyilkossági kísérletről értesültek. Ebből az
+esetből még szenzációs bűnügy fejlődhetett. Az is meglehet, hogy őt
+magát, Fridolint, is beidézik tanuként, sőt nem tudta, nem volna-e
+kötelessége már előbb önként jelentkezni tanuvallomásra a bíróságnál?
+
+Átment a folyosón Adler doktor után a szemközt levő ajtóig, amely félig
+nyitva állott. A kopár, magas termet szegényen világította meg egy
+kétágú gázlámpa két szabadon lobogó, de kissé lecsavart lángja. A
+tizenkét-tizennégy hullaasztal közül csak néhány volt elfoglalva.
+Egy-két test egészen meztelen volt, a többi vászontakaróval volt
+lefödve. Fridolin odament az első asztalhoz, mingyárt az ajtó mellett,
+és óvatosan félrehúzta a takarót a hulla fejéről. Adler doktor villamos
+zseblámpájának fénye éles világítással tűzött oda. Fridolin sárga,
+szürkeszakállas férfiarcot látott maga előtt és rögtön be is takarta a
+lepellel. A következő asztalon egy sovány fiú meztelen teste feküdt.
+Adler doktor pedig odaszólt a legközelebbi asztal mellől:
+
+– Egy hatvan és hetven év közötti nő, valószínűleg ez sem lesz az.
+Fridolin azonban, mintha valami vonzotta volna, a terem végébe ment,
+ahonnan egy asszonyi test világított fakó fénnyel feléje.
+
+A fej oldalt billent; a hosszú fekete hajfonatok csaknem a földig értek.
+Fridolin önkénytelenül kinyujtotta a kezét, hogy a fejet helyére tolja,
+de hirtelen visszahökkent valami borzongással, amelyet pedig mint orvos
+egyébként nem ismert. Adler doktor is odaért és hátrafelé mutatva így
+szólt:
+
+– Azok közül egyik sem lehet… ez volna az?
+
+És villamos lámpájával megvilágította a nő fejét, amelyet Fridolin –
+borzongását leküzdve – éppen kétkézre fogott és kissé fölemelt. Félig
+lehunyt szemhéjakkal egy fehér arc meredt rá. Az alsó állkapocs lazán
+lógott le, és a keskeny, felhúzott felső ajak mögött látni lehetett a
+kékes foghúst és a fogak fehér sövényét. Nem lehetett megállapítani,
+hogy az arc valaha, talán még tegnap, szép volt-e: most teljesen
+semmitmondó, üres, halott arc volt. Éppen úgy lehetett egy tizennyolc
+éves, mint egy harmincnyolc éves nő arca.
+
+– Ő az? – kérdezte Adler doktor.
+
+Fridolin önkénytelenül lejjebb hajolt, mintha átható pillantással
+feleletet tudna kicsikarni a megmerevedett vonásokból. És ugyanakkor
+biztosan érezte, hogy ha ez valóban az _ő_ arca, ha ezek valóban az _ő_
+szemei, ha ezek ugyanazok a szemek, amelyek tegnap még az élet forró
+tüzével kapcsolódtak az övébe, akkor sem lehet benne sohasem bizonyos,
+nem tudhatja – és nem is akarja tudni biztosan. A fejet gyöngéden
+visszahelyezte az asztallapra és a villanylámpa fényét követve
+végigjártatta tekintetét a halott testen. Az ő teste volt vajjon? – az a
+csodálatos, virágzó test, amely után tegnap olyan kínlódva vágyakozott?
+Látta a sárgás, ráncos nyakat, látta a két kicsiny, lányos, de kissé már
+petyhüdt keblet, amelyek között, mintha a kezdődő enyészet jelzése
+volna, a kékes bőr alatt borzalmas pontossággal rajzolódott ki a
+mellcsont, látta a fakóbarna alsótest ívelését, látta a szépformájú
+combokat, a gyengén kifelé hajló térdet, a sincsontok éles vonalát és a
+karcsú lábakat, a befelé zsugorodott ujjakkal. Mindez egyik a másik után
+bukott a homályba, mert a villanylámpa fénycsóvája gyorsan tette meg az
+utat visszafelé, míg végül könnyű reszketéssel ismét megpihent a halvány
+arcon. Fridolin, mintha valami rejtélyes hatalom hajtaná, mindkét
+kezével megsimogatta a halott nő homlokát, az arcát, a vállát, a karját,
+aztán mintegy szerelmeskedve összekulcsolta ujjait a halottéval; ezek az
+ujjak merevek voltak, de mégis úgy tünt neki, mintha megmozdulnának,
+hogy az övéhez símuljanak; az volt az érzése, mintha a félig lezárt
+szemhéjak alól valami távoli, színtelen pillantás keresné az övét és
+mintha mágikus vonzás húzná, lejjebb hajolt hozzá.
+
+– Ejnye, mit csinálsz itt? – suttogta mögötte a doktor.
+
+Fridolin lassanként magához tért. Kifejtette ujjait a halott ujjai
+közül, megfogta keskeny csuklóját és gondosan, bizonyos pedantériával
+odafektette a jéghideg kart a törzs mellé. Az volt az érzése, mintha ez
+a nő most, éppen ebben a pillanatban halt volna meg. Aztán elfordult,
+megindult az ajtó felé és a visszhangos folyosón keresztül visszatért a
+munkaterembe, ahonnan az imént eljöttek. Adler doktor hallgatagon ment
+mögötte és bezárta utánuk az ajtót.
+
+Fridolin a mosdóhoz lépett.
+
+– Engedd meg – mondta és gondosan megmosta a kezét lysollal és
+szappannal. Úgy látszott, Adler doktor minden további szó nélkül
+folytatni akarja félbenhagyott munkáját. Újra bekapcsolta a megfelelő
+világítószerkezetet, megforgatta a mikrométercsavart és belepillantott a
+mikroszkópba. Már újra fülig belemerült a munkájába, amikor Fridolin
+odajött hozzá, hogy elbúcsúzzék.
+
+– Nem akarod megnézni mégis ezt a preparátumot? – kérdezte.
+
+– Minek? – kérdezte Fridolin szórakozottan.
+
+– Nos, csak a lelkiismereted megnyugtatására – válaszolta Adler doktor,
+mintha erővel dokumentálni akarta volna, hogy Fridolin látogatásának
+mégis csak orvosi és tudományos célja van.
+
+– Kiismered magad benne? – kérdezte, miközben Fridolin belenézett a
+mikroszkópba. – Ez ugyanis még elég újszerű színezési módszer.
+
+Fridolin bólintott, anélkül, hogy szemét levette volna az üvegről.
+
+– Csaknem ideális – jegyezte meg –, mondhatom, valóban tökéletes
+színkép.
+
+És kérdezősködött az új technikai eljárás különböző részleteiről.
+
+Adler doktor megadta a kívánt felvilágosításokat és Fridolin
+kijelentette, hogy ennek az új módszernek előreláthatólag jó hasznát
+fogja venni közeljövőre tervbe vett munkájánál. Engedélyt kért rá, hogy
+holnap vagy holnapután megint eljöhessen további felvilágosításokért.
+
+– Mindig szívesen állok rendelkezésedre – mondta Adler doktor, aztán
+kikísérte Fridolint a visszhangos kőfolyosón át a kapuhoz, amelyet saját
+kulcsával nyitott ki, mert időközben már becsukták.
+
+– Te még maradsz? – kérdezte Fridolin.
+
+– Természetesen – válaszolta Adler doktor –, hiszen ezek a
+legtermékenyebb órák – úgy éjféltől hajnalig. Akkor legalább nem nagyon
+zavarják az embert.
+
+– Na, nem mondhatnám – mondta Fridolin kissé bűnbánó mosollyal.
+
+Adler doktor megnyugtatólag átkarolta Fridolint, aztán némi
+tartózkodással megkérdezte:
+
+– Tehát – ő volt az?
+
+Fridolin egy pillanatig habozott, majd szótlanul igent intett a fejével;
+szinte nem is tudta, hogy bólintása könnyen felületes hazugság is
+lehetett. Mert lehet, hogy az az asszony, aki itt benn fekszik a
+hullakamrában, ugyanaz, akit huszonnégy órával ezelőtt Nachtigall vad
+játékának hangjai mellett mezítelenül zárt karjaiba, de épúgy lehetett
+ez a halott valaki más, valami ismeretlen, teljesen idegen nő, akit soha
+nem látott ezelőtt; csak azt tudta: ha életben van is még az az asszony,
+akit keresett, aki után vágyakozott, akit egy óráig talán szeretett is,
+– aki itt feküdt a boltíves csarnokban, a gázlámpák pislákoló fényében,
+mint árny az árnyak között, sötéten, céltalanul és kiterítve –, neki nem
+jelentett, nem jelenthetett többé mást, mint az elmult éjszaka
+enyészetnek induló, sápadt hulláját.
+
+
+
+
+7.
+
+Hazafelé sietett a sötét és kihalt uccákon keresztül és néhány perc
+mulva, miután rendelőjében levetkőzött – épúgy, mint huszonnégy órával
+ezelőtt –, amilyen halkan csak tudott, beosont a közös hálószobába.
+
+Hallotta Albertina egyenletes, nyugodt lélekzetvételét és látta fejének
+körvonalait a puha párnán. A gyöngédségnek, sőt az alázatnak olyan erős
+érzése töltötte el a lelkét, amilyenre gondolni sem mert volna.
+Elhatározta, hogy minél előbb, talán már reggel, elmeséli neki az elmult
+éjszaka történetét, de úgy, mintha minden, amit átélt, csak álom lett
+volna – és aztán, ha az asszony már átérezte és fölfogta kalandjainak
+egész jelentéktelenségét, csak akkor fogja bevallani neki, hogy mindez
+valóság volt. Valóság? – tünődött magában –, és ebben a pillanatban
+Albertina arcához közel, a másik párnán, az ő saját párnáján
+megpillantott valami sötét, körülhatárolt dolgot, amely mintha egy
+emberi arc árnyéka lett volna. Egy pillanatra megállott a szívverése, de
+a következő másodpercben már rájött, mi az; odakapott a párnához és
+kezébe vette az álarcot, amelyet az előző éjjel viselt és amely ma
+reggel, amikor a holmit összecsomagolta, figyelmét elkerülve
+kicsúszhatott a csomagból és a szobalány, vagy maga Albertina
+megtalálhatta. Így azután nem is volt kétsége afelől, hogy Albertina e
+lelet alapján már sok mindent sejthetett, sőt valószínűleg sokkal többet
+és sokkal rosszabbat, mint ami valójában történt. Az a mód azonban,
+ahogy ezt értésére adta, az az ötlete, hogy a fekete álarcot maga mellé
+tette a párnára, mintha az a férje rejtélyessé vált arcát jelentené; ez
+a tréfás, szinte kötekedő mód, amelyben egyúttal szelíd figyelmeztetés
+és megbocsátásra kész hajlandóság is rejlett, azt a biztos reményt
+keltette Fridolinban, hogy az asszony – talán a saját álmára
+visszaemlékezve – nem fogja nagyon a szívére venni, bármi is történt.
+Fridolint azonban most már végleg elhagyta az ereje, az álarc kicsúszott
+a kezéből és a földre hullott, ő pedig váratlanul hangosan és kínlódva
+felzokogott, aztán lerogyott az ágy mellé és halkan belesírt a párnába.
+
+Néhány perc telt el így; aztán érezte, hogy egy puha kéz símogatja a
+haját. Ekkor fölemelte a fejét és lelke legmélyéből mondta:
+
+– Mindent el fogok neked mondani.
+
+Albertina előbb gyöngéd tiltakozást intett; de Fridolin megfogta a
+kezét, ott tartotta a magáéban, aztán kérdő és egyben könyörgő
+pillantást vetett rá; Albertina erre bólintott, ő pedig elkezdte a
+vallomást.
+
+A reggeli szürkület már keresztülderengett a lefüggönyözött ablakon,
+mire Fridolin elbeszélése végére ért. Albertina egyetlen egyszer sem
+szakította félbe holmi kíváncsiskodó vagy türelmetlen kérdéssel. Úgy is
+érezte, hogy a férfi semmit sem hallgat el előtte. Nyugodtan feküdt,
+karjait a nyaka alá kulcsolva, és sokáig nem szólalt meg még azután,
+hogy Fridolin elhallgatott. Végre is a férfi, amint ott feküdt mellette,
+föléje hajolt, nézte a mozdulatlan arcát és nagy kék szemeit, amelyekben
+már a hajnal fénye csillogott, és félő reménykedéssel megkérdezte:
+
+– Mit tegyünk most, Albertina?
+
+Az asszony rámosolygott és csak rövid hallgatás után felelte:
+
+– Azt hiszem, legyünk hálásak a sorsnak, hogy épen kerültünk ki minden
+kalandból, – abból is, ami valóban megtörtént, abból is, amit csak
+álmodtunk.
+
+– Biztos vagy ebben? – kérdezte a férfi.
+
+– Olyan biztos, amilyen biztosan hiszem, hogy egy éjszaka, sőt egy egész
+emberélet valamennyi eseménye együtt sem jelenti a teljes, igazi, benső
+valóságot.
+
+– És egyetlen álom sem pusztán csak álom – sóhajtotta a férfi.
+
+Albertina mind a két kezével megfogta a férje fejét és gyöngéden
+odavonta a keblére.
+
+– Most azonban – mondta –, nagyon hosszú időre – felébredtünk.
+
+– Örökre – akarta mondani a férfi, de mielőtt még a szót kimondhatta
+volna, Albertina lezárta ujjával az ajkát és szinte magában suttogva ezt
+mondta:
+
+– Sohase kísértsük a jövőt.
+
+Így feküdtek mind a ketten, szótlanul, félálomban, de álmok nélkül,
+nagyon-nagyon közel egymáshoz, amíg – mint minden reggel – hét órakor
+kopogtattak az ajtón, az ucca megszokott zaja behatolt a szobába,
+diadalmas napsugár tört be a függönyrésen, derűs gyermekkacaj csendült
+föl mellettük – és újra kezdődött az élet.
+
+=A REGÉNY MESTEREI=
+
+sorozatnak az a célja, hogy egyrészt szórakoztassa az életharcban
+elfáradt, üdülést kereső olvasót, másrészt megteremtse a hidat közte és
+a legujabb európai szellemi áramlatok között.
+
+A klasszikus, régi irodalom utvesztőjében rábizhatjuk magunkat az
+irodalomtörténet vezetésére. Az élő irodalom örökkön változó uj utakat,
+uj igazságokat kereső tömegében csak egy ilyen, válogatott könyvsorozat
+segitségével találhatja meg az olvasó a maradandó értéket.
+
+Kevés kora van a világtörténelemnek, amelynek irodalmi termése dusabb
+volna, mint a XX. századé. Technikai és lelki átalakulások problémái
+nyugtalanitanak minden embert és utmutatást, segitséget csakis az igazán
+jó könyvek nyujtanak.
+
+A _Regény Mesterei_ sorozat a jó könyvek ilyen elitcsapata. Kitünő
+tartalommal, tetszetős egyenruhában a kultura harcosainak legderekabb
+katonáit mutatja be az olvasónak. A sorozat kötetei kb. 100.000
+példányban forognak közkézen és minden olvasó számára hozzáférhetővé
+teszik a mai világirodalom legbecsesebb alkotásait.
+
+=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.=
+
+Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99.
+
+=KELLERMANN SCHELLENBERG TESTVÉREK=
+
+Fordította: _Peterdi István_.
+
+A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta.
+
+=Ára füzve K 50.000 egész vászonkötésben K 75.000=
+
+A mai zilált életben minden ember más létformák után vágyakozik.
+Kellermann regénye testet ad e titkos sóvárgásnak, mert a két ellentétes
+jellemü Schellenberg-fiu történetében két különböző sorsot él át az
+olvasó. Schellenberg Vencel sorsa azokat fogja érdekelni, akik
+nagyvilági élet után vágyakoznak és érzéki örömökben keresik az
+orvosságot az élet céltalanságának az érzése ellen. Az álmaik müvészi
+kiélését kereső olvasók másik tipusa a másik fiu, Schellenberg Mihály.
+Benne találják meg a magas célokra törő, ernyedetlenül dolgozó
+idealistát és utópistát. Aki finomlelkü, graciózus, egyszerü, igaz,
+szerető nőről álmodik, az kövesse a regényben Florián Zsenni életét. Aki
+pedig ékszertestü, sátán-tüzü, démoni nőre vágyakozik, olyanra, aki
+mohó, életsóvár, érzéki, de hideg, kegyetlen, férfipusztitó is: itt
+találkozik vele Raucheisen Eszter alakjában.
+
+=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.=
+
+Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99.
+
+=WASSERMANN LAUDIN ÉS CSALÁDJA=
+
+Fordította: _Peterdi István_.
+
+A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta.
+
+=Ára füzve K 50.000 egész vászonkötésben K 75.000=
+
+Laudin válóperekkel foglalkozó zseniális ügyvéd, akinek tapasztalatai
+feltárják a modern házasság rettenetes titkos sebeit. Ezernyi
+érdekfeszitő példán mutatja be, hogy a mai házasélet milyen tarthatatlan
+és mennyi szörnyü szenvedéssel jár. Kegyetlen hüséggel festi le a
+nagyvárosi férj és a nagyvárosi feleség összes tipusait. De a regény
+befejezése sejteti, miként lehetne a házasság megkövesedett
+intézményének boldogságot és üdvösséget hozó uj tartalmat adni.
+
+A nagy ügyvéd maga is kisértésbe esik és egy szinésznőnek, egy romlott,
+de hallatlanul izgató modern szirénnek a hálójába kerül. De Laudin
+felesége olyan asszony, aki ösztönös lelki nemességétől vezettetve meg
+tudja menteni a férjét magának és önmagának.
+
+Wassermannt, ezt a mély problémákkal foglalkozó, elit-lelkekhez beszélő
+finom német irót eddig még nem ismerték nálunk érdemeihez képest eléggé
+és büszkék vagyunk rá, hogy Wassermannt közelebb hoztuk a magyar
+közönséghez.
+
+=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.=
+
+Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99.
+
+=H. G. WELLS TONO BUNGAY=
+
+Forditotta: _Rényi Arthur_.
+
+A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta.
+
+=Ára füzve K 85.000 egész vászonkötésben K 107.500=
+
+Méltóbb névvel alig indulhatott volna meg hóditó utjára a _Regény
+Mesterei_, mint H. G. Wells nevével, aki müveiben az igazi nagy iró
+minden kvalitásait egyesiti, teremtő fantáziát, mély filozófiát,
+csalhatatlan megfigyelőképességet, meleg kedélyt és igaz
+emberszeretetet. Azon kevesek közé tartozik, akik már életükben
+halhatatlanná váltak. Sok-sok millió tagból álló lelkes olvasó-serege
+körében minden müve közt talán a Tono-Bungay a legkedveltebb. Sokan
+meghatottsággal, szeretettel, rajongással olvassák és kezükbe veszik
+ujra meg ujra.
+
+Egy hirtelen meggazdagodott és ép olyan gyorsan tönkrement kalandor
+története. Széditő reklámmal elhiteti, hogy a Tono-Bungay nevü
+értéktelen kotyvalék erőt és egészséget ad. Óriási vagyont szerez vele,
+gyárak, trösztök, paloták ura lesz, mig végre a hazugságra alapitott
+humbugpirámis összedül, mint egy kártyavár.
+
+A társadalom keresztmetszete ez a könyv és az egész kommerciális
+civilizáció fényképe. Igazi mestermü, páratlan korrajz, mély homoru,
+derüs olvasmány.
+
+=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.=
+
+Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99.
+
+=H. G. WELLS AZ ISTENEK ELEDELE=
+
+Forditotta: _Rényi Arthur_.
+
+A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta.
+
+=Ára füzve K 50.000 egész vászonkötésben K 72.500=
+
+H. G. Wells széles irodalmi munkásságának két szárnya van. Vannak meleg
+szerelmi és társadalmi regényei, mint a Tono-Bungay és vannak
+fantasztikus regényei, amelyeknek eredetisége és ötletessége bámulatos.
+Egy ilyen Wells-regényt mutatunk be a Regény Mesterei ezen kötetében.
+
+Két tudós feltalál egy szert, amely az élőlények növekedését
+megsokszorozza. Tizenkétméteres emberek keletkeznek és ennek az uj,
+óriási fajnak a terjedése konfliktusokat idéz fel. Az eddigi kis emberek
+rossz szemmel nézik az óriások térfoglalását. Az óriások kis csapata
+megerősitett várban védekezik a kis emberek tulereje ellen. Az istenek
+eledelének első harcosai közül sokan elesnek az ádáz küzdelemben, de a
+nagyság végső győzelmét semmi sem akadályozhatja meg, mert a növekedés
+és a fejlődés az élet törvénye.
+
+Wells mesteri kézzel rajzolja az elképzelt lehetőségek következményeit.
+A regény lebilincselő, müvészi részletei közül kiemelkedik az első óriás
+emberpár szerelmének poétikus elbeszélése.
+
+=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.=
+
+Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99.
+
+=H. G. WELLS ANNA VERONIKA=
+
+Forditotta: _Esty Jánosné_.
+
+A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta.
+
+=Ára füzve K 60.000 egész vászonkötésben K 85.000=
+
+Az öntudatra ébredt, dolgozni akaró nő szabadságharca ez a könyv. Anna
+Veronika szárnyaló fantáziáját, boldogság utáni vágyát elnyeléssel
+fenyegeti a kispolgári társadalom maradisága. Keserü csalódásokon,
+keserves munkán, börtönön keresztül vezet a megismerés utja. De a lány
+végül is eléri célját, a szenvedések tüzében megtisztult, lehiggadt
+igazi asszonyi boldogságot. A maradi angol középosztály megbolygatott
+darázsfészek módjára zudul a kristályos levegőjü, uj hegycsucsokat
+kereső szökevénye után. Szörnyüködő rokonok, álszenteskedő ismerősök,
+hideg, számitó férfiak próbálják visszarántani a mozdulatlanságba. A
+leány menekülése közben megtalálja az igazi férfi karját és az átsegiti,
+kimenti őt szorongatott helyzetéből. Laboratóriumi munkák leirása, a
+suffragette-mozgalom története és még sok más érdekes mozgalmasság hü
+képe szinesiti a mindvégig lélekzetfojtón izgalmas regény menetét.
+
+=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.=
+
+Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99.
+
+=MAURIAC A SZERELEM SIVATAGJA=
+
+Forditotta: _Kosztolányi Dezső_.
+
+A szines boritéklapot _Fiora Margit_ rajzolta.
+
+=Ára füzve K 37.500 egész vászonkötésben K 60.000=
+
+Apa és fiu ugyanazt a nőt szeretik és e boldogtalan szerelemben feltárul
+két nemzedék küzködő élete, amint egymással párhuzamosan keresik
+hitetlen és reménytelen korunkból a kivezető utat.
+
+Mauriac egy züllöttségében is nemes női lelket fest meg, amely
+önfeláldozásban és lemondásban keresi az igazságot. Cross Mária igy
+hozza össze az apát és a fiut örökkévaló szerelemben, csodálatos
+háromságban.
+
+Mauriac vonzódik a misztikumhoz, itt is a hit szines fényei és sejtelmes
+félhomálya kisért. Lélektani regény, de száraz dogmák nélkül való.
+Inkább a lélek regénye, amelynek utolsó szava: a szeretet.
+
+A magyar forditáson meglátszik a rokonlelkü irótársnak, Kosztolányi
+Dezsőnek odaadó elmélyedése és páratlan stilusérzéke.
+
+A regény megnyerte a Francia Akadémia 1926. évi nagydiját.
+
+=PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.=
+
+Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon 134–99.
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77256 ***