path: root/76236-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76236 ***


AZ EGRI CSILLAGOK

(BORNEMISSZA GERGELY ÉLETE)

REGÉNY ÖT RÉSZBEN

IRTA

GÁRDONYI GÉZA

II. KÖTET

(4. 5. RÉSZ)

BUDAPEST

LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA.

NYOMATOTT LÉGRÁDY TESTVÉREKNÉL, BUDAPESTEN.




NEGYEDIK RÉSZ.  EGER VESZEDELME.

Ha van az égben könyv, amelybe a magyarok történetét irják, a következő
nyolc évet igy jegyezték fel bele:

1545: A töröké már Buda, Esztergom, Fejérvár, Szeged, Nógrád, Hatvan,
Veszprém, Pécs, – csaknem az egész ország.

1546: A török 15 szandsákra osztotta Magyarországot. A magyaroké már
csak a Felföld és a Dunántulnak egy kis része.

1547: A magyarokat nemcsak a török nyúzza, hanem az osztrák is.

1548: Luther és Kálvin tanai az egész országban terjednek.

1549: A török nemcsak pénzt szed adóba, hanem gyermeket is.

1550: Erdély ellen oláh és török sereg indult. Fráter György nehány nap
alatt ötvenezer embert állitott talpra. Az oláht megverték. A török
visszavonult.

1551: Izabella királyné távozott Erdélyből. Fráter Györgyöt orgyilkosok
megölték.


I.

És következett az 1552-ik esztendő.

Már kéklett a szilva és nyilt a napraforgó, mikor egy napos, de szeles
délután ott állt Éva asszony egy kis soproni háznak a tornácán. Valami
külföldre utazó ifjunak válogatott az ura ruháiból.

Mióta nem láttuk őt, mind arcában, mind testében meggömbölyödött,
megasszonyosodott. Arcának gyönge fehér bársonya ma is leányos, de nyilt
két szemében ma már nem mosolyog a régi pajkosság, hanem inkább szelid
nyugodt okosság tükrözik.

Ha komolyan néz valakire, senki el nem hiszi, hogy ez a szelidarcu bájos
teremtés összekalandozta ezelőtt nyolc évvel Törökországot; úgy lő és
viv, mint akármelyik férfi, s úgy lovagol, hogy nincs az az arab szpáhi,
amelyik el ne bámuljon, ha meglátja.

– Hát van itt két ruha, – mondja a diáknak. És egy viseltes meggyszín
kamuka ruhát, meg egy egyszerü kenderszövetet tett az asztalra. – Ez a
kamuka még bő lesz magának, de lehet, hogy egy pár hónap mulva már
belenő.

A diák arca kivörösödött az örömtől.

– Itt-ott egy kicsit majd igazitok rajta, – szólt az asszony a ruhát
forgatva. – Node estig úgyis pihen.

Aztán a kenderszövetü ruhát vette föl.

– Ez éppen jó lesz. Az uram akkor hordta ezt, mikor Budán járt; mikor a
török elvette Budát, s mink a királynéval Lippára költöztünk.

– Jó lesz, – mondja örömmel a diák. – Ebben megyek tovább, mert ezt a
por se fogja.

Az asszony belenyult minden zsebbe. Üres volt valamennyi. De mégis a
mellény csücskében érzett valami keményest.

A zseb lyukas volt. Éva beledugta az ujját, s egy sokszorosan
összehajtogatott vékony pergamenpapirost talált a bélés között.

Kiterjeszti, hát egy ötszögü forma rajz; mindenféle vonalak és pontok.

– Mi lehet ez, Miklós diák? Valami tekenős béka úgy-e?

Tenyerére veszi a diák. Csakhamar megforditja s nézi hosszasan.

– Nem tekenős béka, – mondja, – bár olyanforma.

E pillanatban egy kis hatéves feketeszemü gyerek robog ki a szobából. Az
oldalán remek kis aranyozott markolatu kard, kopott, pirosbársony
hüvelyü.

– Anyám, – mondja, – azt igérted, hogy trombitát kapok.

– Jaj, Jancsikám, ne háborgass mostan – feleli az anya. – Eredj le,
kedves, a kertbe Lucához.

A gyerek, lóvá tette a kardot, s vidáman lelovagolt az udvarra, onnan
meg a kertbe.

– Hát biz ez, – mondja a diák a papirost figyelemmel szemlélve, – egy
várnak a rajza, mégpedig Eger váráé.

– Eger váráé?

– Az bizony. Tessék nézni: ez a béka kettős vonallal van körülhúzva. Ez
a kettős vonal fal. A béka feje meg a négy lába, öt kiszögellő bástya. A
vékonyvonalas foltok benne az épületek.

– Hát ez a sarló-forma, itt a béka mellett?

– Ez az úgynevezett külső vár. Épület nincs benne, mint más külső
várban, csak két bástya, s azon két torony.

– És ez a fekete kapocs, amelyik a sarlót a békához köti?

– Ez a Sötétkapu.

– Miért sötét?

– Mert a föld alatt megy.

– És ez itt a kapu mellett?

– Istálló.

– Ilyen nagy istálló?

– Nagy kell oda, tekintetes asszony. Aztán bizonyosan itt van a
kocsiszín is, meg a lovászok lakása, a kulcsár is itt lakik.

– Hát ez a pontozott, itt a kapu mellett?

– Ez templom volt. Az a templom, amelyet Szent-István király épittetett.
Ennek a felét bizony lorombolták nem is olyan régen: éppen tiz
esztendeje.

– De kár volt.

– Bizony kár volt, de a templom derekán húzták át az új nagy árkot, és
épitették a külső várat. Kellett, mert ez volt a vár leggyöngébb oldala

– Dehát honnan tudja ezt maga, Miklós?

– Hogyne tudnám. Két esztendeig jártam ott iskolába. Mindenki erről
beszélt ottan. Akkor épitették a Sötét-kaput is.

– Dehát itt is van egy kapu, a nyugoti oldalon, a patak mellett.

– Van itt a délin is. Három kapuja van.

– Hát ezek a mindenféle piros húzások?

A diák egy percig hallgatva betüzte a jegyeket.

– Ezek földalatti útak.

– Ilyen sok földalatti út van?

– Van, de nem mind használható.

– És ezek a négyszögletü szobafélék?

– Földalatti termek. Ez itten viz-tartó. Emez meg temető.

– Temető? Föld alatt?

– Annak kell lenni, mert lám’ ide erre a földalatti útra az van irva:
_Halottak útja._

Az asszony megborzongott.

– Furcsa, – mondotta, – hogy a halottakat ide temetik.

– Csak kolera idején, – felelte a diák. – Most már jut eszembe, hogy
hallottam erről.

– Jaj, hogy előbb nem jött Miklós, legalább két héttel?

– Mért?

– Ha előbb jön, előbb adom a ruhát; ha előbb adom a ruhát, előbb
megtalálom benne ezt a rajzot. Szegény uram éppen oda ment Egerbe.

– Azt mondják, hogy a török odafordul?

– Hiszen éppen azért ment az uram Egerbe. Csak szegény apám el ne ment
volna vele. Gondolja csak: hetvenesztendős ember. Keze-lába fából. És
elment az urammal!

– Harcolni?

– Hát egyrészt azért. Másrészt meg volt egy jóbarátja: Bálint pap.
Ezelőtt egy esztendővel összekaptak valamin; még akkor szegény anyám is
élt; aztán a pap Egerbe költözött Dobóhoz. Hát azzal akar kibékülni.

Az asszony ezt mondva, felnyitott egy zöldre festett virágos ládát, és
kivett egy könyvet. Az imádságos könyve volt. Beletette a vár rajzát, s
eközben kipillantott a kertbe, a fiára, aki ott futkosott a virágöntöző
cseléd mellett.

– Majd csak jön valaki Egerből, – mondotta az asszony, – Pető Gáspárnak
a bátyja itt lakik. A király embere. Ő küldött egy szekér puskaport a
várba, meg golyót, mivelhogy az öcscse ott van. Hát ha követ jön hozzá
Egerből, odaadom neki ezt a rajzot.

Azzal tűt és cérnát vett a kezébe, s a kamuka ruha varrásába fogott.

Amint ott beszélgetnek tovább, a kapun egy sötétkék-mentés ember lép be,
s hogy a kaput vissza beteszi, köszön valakinek.

– Ne fáradjon tovább – mondja, – bent már majd eligazodom.

Éva feláll. A hang ismeretlen neki. Az alak is.

A tornácra három lépcsőn kell fellépni. Az idegen itt fölemeli a fejét.
Félszemü barna testes ember. A bajusza huszáros. A kezében olyanféle bot
van, mint aminővel a falusi birók szoktak járni.

– Jónapot kivánok! – köszön fel az asszonynak. – Azt mondták, hogy itt
lakik tekintetes nemes Bornemissza Gergely hadnagy uram.

– Itt lakik, – feleli az asszony, – de nincs itthon.

– Hát csakugyan elment már?

– El, Egerbe.

– Ejnye, ejnye, – szól a fejét csóválgatva az ember, – de nagyon
sajnálom! Meg tetszik engedni, hogy felmenjek?

– Tessék.

Az ember föllép a lépcsőn. Leveszi a kalapját, és mély tisztelettel
meghajol.

– Balogh Tamás a nevem, – mondja. – Révfalusi nemes ember vagyok.

A meghajlásáról lehetett látni, hogy nem paraszt. Az asszony mosolyogva
húzott ki egy széket az asztal alól, s közben bemutatta a diákot:

– Réz Miklós diák. Külsőországi iskolába utazik. A bátyja a király
hadában szolgál, és ismeri az uramat, hát erre jött egy vásári kocsin,
és betért megpihenni.

– Isten éltessen öcsém, – mondotta a félszemü, anélkül, hogy kezet
nyujtott volna a diáknak.

Leült és megint ejnyézett.

– A lóvásárra jöttem, – mondja a térdére csapva, – és sok mindenféle
dolgom lett volna vele. Többek között pénzt is hoztam volna neki.

– Pénzt? – kérdi elcsodálkozva a menyecske.

– Azt mondták pénzre van szüksége, hogy Egerbe megy, és hogy eladja
egynémely arany és ezüst-marháját.

– Nem igen van minekünk.

– Én nagyon szeretem a gyürüket, – szólt az ember a kezét fölemelve.

Tiz szebbnél szebb gyürü ragyogott az ujján.

Folytatta:

– És hogy neki van egy gyönyörü gyürüje.

– Van, – felelte mosolyogva az asszony.

– Egy holdas.

– És csillagos.

– A hold topáz.

– A csillagok gyémántok.

– Láthatnám? – kérdezte az ember.

S a hangja remegett.

– Nem, – felelte az asszony. Mindig a zsebében hordja. Valami
szerencse-gyürü az. Töröké volt.

A kis Jancsi megint ott csörtetett az udvaron. Egy szökkenéssel a
lépcsőn termett, s hogy az idegent megpillantotta, a gyermekek szokott
bámulásával nézett reá.

– Köszönj szépen a bácsinak, – mondotta az asszony.

– Tán a hadnagy úr fia? – kérdezte az idegen. – De mit is kérdem, hiszen
szakasztott mása!

S magához vonta a gyereket. Megcsókolta.

Az anyán valami kellemetlen érzés hulláma csapott végig. Oh az anyai
sziv megérzi az emberbe burkolt lelket, mikor a gyermekéhez nyúlnak!

De ez csak muló érzés volt. A következő pillanatban már el is feledte.

– Forduljunk egyet a vásárban, – mondotta a diák, aki fölöslegesnek
látta magát a tornácon. – Elviszem Jancsit a szekeresemhez. Megmutatom
neki a kis csikót.

– Jó, – felelte az asszony, – itt egy denár. Vegyen neki trombitát. De
vigyázzon rá Miklós. Te is Jancsikám. Tudod mit mondott apád!

És Tamás úrhoz fordulva folytatta:

– Nagyon meghagyta, hogy a gyerekre vigyázzunk.

A gyerek örömében ugrálva ment el a diákkal.

Az anya még utánok kiáltott:

– A templom közelében legyenek Miklós. Majd kimegyünk mink is.

Mert már egésznap készült, hogy kimegy a vásárba. Holmi apróságokat
akart venni a bécsi kereskedőktől, akik ilyenkor lejöttek.

Balogh Tamás uram ezen idő alatt szórakozottan forgatta a kalapját, és
kedvetlenül nézett maga elé.

– Mi hirt tud Szolnokról? – kérdezte az asszony. – Ugy-e nem bir vele a
török?

– Magam is azt hiszem, – felelte komoran Balogh Tamás.

– Az uram is azzal vált el tőlem, hogy a török aligha kerül az idén Eger
alá. Szolnokot nagyon megerősitették tavaly. Erősebb, mint Eger.

– Sokkal erősebb.

– S ha még elesik is, egy havi munkát ad a töröknek, mig beveszi.

Balogh Tamás uram erre fanyaran mosolyog.

Dehát mi van ezen mosolyogni való?

– Van-e a tekintetes hadnagy úrnak valami arcképe itthon? – kérdezte
hirtelen.

– Van bizony, – felelte az asszony. – Tavaly festette le egy német
festő.

– Nem mutatná meg a tekintetes asszony? Sok jót hallottam már a vitéz
úrról, szeretném ismerni.

– Hát nem ismerik egymást? – kérdezte csodálkozva a menyecske.

– Valamikor, de már régen, beszéltem vele.

Az asszony bevezette a vendéget a szobába. A szoba sötét volt, és
levendula illattal teljes. Mikor aztán az asszony fölnyitotta az
ablaktáblákat, látni lehetett, hogy vendégszoba.

A földön törökszőnyegek. A fal mellett egy medvebőrös divány. Az
ablaknál irószekrény. E mellett könyves szekrény. Sok pergamenkötésü
könyv, talán száz is. A falon arcképek. Az öreg Cecey sisakos képe,
barna korában. Ceceyné kancsalnak festve, aranyhimzetű fejkötőben. Aztán
egy diófarámába foglalt sárga Krisztuskép. Egy pajkos leányarc, amely
Bornemisszánéhoz hasonlit, s e mellett a Gergely képe.

Fiatal vidám tekintetü barna ember. Nyilt szemeiből eszesség sugárzik. A
bajusza pörge; kerek kis puha szakál köriti az állát; haja könnyü
fürtökben vállig omló.

– Szép ember, – mondja Tamás uram, figyelmesen nézve a képet. – Vajjon
mennyi idős?

– Huszonhat éves.

– És már ekkora fiuk van!

– Nyolc éves házasok vagyunk mink, – felelte mosolyogva a menyecske.
Gyerekek voltunk, mikor összekerültünk.

Tamás úr megint a képre nézett. Aztán ismét megszólalt:

– És igaz, hogy Konstantinápolyban is járt a vitéz úr?

– Járt bizony. Én is vele voltam.

– Van egy török ismerősöm, az beszélt róla. Manda bég. Óriás ember. A
vitéz úr neki nagy szivességet tett.

– Manda bég? Sohase hallottam tőle ezt a nevet.

– Persze, – szólt bólogatva Tamás uram, – azelőtt Hajván volt a neve.

– Hajván! – kiáltott felkacagva a menyecske. – Hogyne ismernénk! Én is
láttam.

Tamás úr mégegyszer felnézett a képre, s nézte hosszan, némán, összevont
szemöldökkel, mintha sohase akarná többé ezt az arcot elfelejteni. A
fejével úgy integetett neki, mintha köszönne, aztán az asszonynak is
köszönve, háttal ment ki az ajtón.

Az asszonyon ismét az a rossz érzés ömlött végig, ami akkor fogta el,
mikor Tamás úr a gyermekhez nyúlt. Mindazonáltal kikisérte a
tornác-lépcsőig.

Az ember mindig a jobbján ment. Ez parasztos volt. Meghajolva köszönt.
Ez uras volt. Háttal ment ki az ajtón, ez törökös volt.

Az asszonyt nyugtalanság szállotta meg, de csakhamar leszidta érte
magát.

– Nem illik rosszat gondolni a szerencsétlenről, – mondotta a varráshoz
visszaülve. – Félszemü ember, ennyi az egész.

És hogy kiűzze a nyugtalanságot az elméjéből, dalba fogott. A cseléd
dalolt a kertben, ő is azt dalolta, s e közben gyors ujjal igazgatta fel
egymás után a meggyszin kamuka ruhára a megtágult gombokat. Egy helyen
feslés is volt. Erre piros selyem cérnát keresett.

De az eszéből csak nem ment ki a látogató.

– Ki ez az ember? – kérdezte a ruhát a térdére bocsátva.

A gyürü, az arcképnézés, Hajván emlegetése, a török módon való távozás…

Ki ez az ember?

Szinehagyott arccal bámult a betett kapura, s agyának minden izmát
megfeszitette, hogy feleletet kapjon.

Most már ismerős volt neki az arc is, a hang is. De nem tudta honnan?

A gyürü, ez ötlött most az eszébe. Gergely azt mondta, elviszi, de a
hétköznapi mellényébe tette. Elvitte-e a mellényt?

Az asszony a nagy ruhás ládához sietett, és kiforgatta, kidobálta a
ruhákat. A mellény itt van. Egy tapintás reá: valami kemény van benne. A
gyürü! A gyürü! Itt van. Még csak papirosba se takarta.

S ekkor, mint a felhőn átcikázó villám, egy név villant el az agyában. A
homlokára kapott és felkiáltott:

– Jumurdsák!

*

A cseléd hallja a kiáltást. Fölszalad a kertből. Látja az asszonyát a
szétszórt ruhák között a láda előtt ülve. Az arca sápadt. A szeme ki van
karikásodva.

– Tekintetes asszony!

Nem felel.

A cseléd fut a szobába. Néz mindenfelé. Rablást sejt.

Végre is kapja az ecetes üveget, és dörzsöli, szagoltatja az
asszonynyal.

– Az uram veszedelemben van, – ez volt az első szava. – Hol a gyermek?
Igaz: elküldtem. Hamar a köpenyegemet, Luca! Megyünk a Jancsiért!

– De ilyen betegen tekintetes asszony.

– Nem vagyok beteg, – felelt az asszony, levegőt sziva, mint a fuldokló.

S úgy amint öltözve volt, fölkelt, és kisietett a kapun. A veszedelem
érzése megacélozta az izmait. Ment, rohant egyenesen a templom felé.

Az utca tele volt jövő-menő vásári néppel, kocsikkal, tehenekkel,
madzagon sántitó disznókkal, s az állatok között az árukkal megrakodott
falusi emberek. Vásári zajgás. Por. Hagymaillat.

A cseléd már a templomnál érte utól. Ráboritotta a köpönyeget.

Ugyanebben a pillanatban ért szembe velök a diák is.

Futva és az embereket lökdösve jött, s lihegve mondotta:

– A templom előtt hirdetik, hogy Szolnok elesett.

– A gyermekem! – kiáltott rá Éva. – Hol hagyta?

A diák zavarodottan nézett rá.

– Balogh úr bevitte a templomba. Azt mondta, hogy mig ő imádkozik,
vigyem meg a hirt.

Éva ledobta magáról a köpönyeget és futton futva rohant a templomnak.
Fel a lépcsőn. Be a sokaság között a főajtón.

– A gyermekem! – kiáltozta fuldokolva. – A gyermekem!

Bent éppen litániáztak, s a környékbeli német parasztok harsogva
énekelték a német litániát.

Az asszony azonban őrültként sikoltozva rohant át rajtok:

– Jancsi! – kiáltotta. – Jancsi fiam!

De a kis Jancsi nem felelt egyik padból se.


II.

Szeptember ötödik napján Gergely a siroki vár alatt köszönt a felkelő
napnak. A nap szembe sütött vele és kétszázötven gyalogosával, s lehet,
hogy nem is a napnak köszönt ő, hanem, hogy egy katonasereget látott
szembe jönni, azért emelte a szeme elé a kalapját.

Csak maga ült lóháton, a sereg előtt, hát ő vette leghamarabb észre a
katonaságot.

– Mi a csuda lehet ez? – mormogott magában. – Töröknek nem török,
magyarnak meg, ha magyar, akkor nem jöhet Eger felől?

S átremegett a szivén az a gondolat, hogy Dobó ott hagyta Egert, s az
jön vele szemben.

Mert hej ez a Ferdinánd király mindig igéri a segitséget, de soha nem
adja. Igy veszett el Lippa, Temesvár az idén, Szolnok is ki tudja,
megállja-e a sarat? Amilyen okos számitó ember ez a Dobó, bizony hamar
kikétszerkettőzi, hogy egy magyar nem birhat száz törökkel.

Az úton egyebet se láttak, csak kocsikon ülő papokat. Mind Egerből jött.
Eleinte csak köszöngetett nekik, de aztán hogy megsokalta ezt e nagy
menekülést, ki se tért az útból.

Hát megriadt egy pillanatra, hogy Dobó ott hagyta az egri várat. De csak
egy pillanatra. A következő pillanatban elkergette magától ezt a
gondolatot. Nem olyan ember az! Bárki jön az úton, nem Dobó. Ha a Dobó
hada jön, akkor sincs Dobó vele. Ott marad egymaga és meghal egymaga, de
a történelem azt az egyet nem irhatja fel róla, hogy félt.

Zászló nem volt a szemben jövő haddal, vagy ha volt is, összecsavarva
vitte valamelyik szekér. Körülbelül kétszáz fő. S lassu lépésben,
rendetlen összevisszaságban jöttek.

Intett Ceceynek, aki hátul lovagolt a sereg mögött, s egy vén katonával
beszélgetve üzte az út unalmát. Az öreg odaszöktette a lovát a vejéhez.

– Egy kicsit előre megyek – mondotta Gergely.

Azzal megsarkantyuzta a paripáját és a szembejövő sereg elé vágtatott.

Szeme a vezért kereste. Nincs köztük tollas süvegü. Hát megállt előttük
és valamennyiöknek szólott:

– Ti kassaiak vagytok?

Nem felelt egyik se. Zavart szemmel néztek rája. Némelyik el is
vörösödött.

– Honnan jöttök?

Erre se felelt egyik se.

– No, – kiáltotta Gergely bosszusan, – tán a néma barátok katonái
vagytok?

Végre egy nagyállu öles ember fölemeli a fejét és azt mondja:

– Hát mink kassaiak vagyunk és onnan jövünk, ahova a tekintetes hadnagy
úr megyen.

– Egerből?

– Onnan. De jobb, ha a tekintetes hadnagy úr se fárad addig.

– Hát mért? Mi baj van?

– Mi? Hát csak az, hogy bolond kecske az, amelyik neki ugrik a késnek!

– Micsoda késnek?

– Tetszik-e tudni, hogy mi vége lett Temesvárnak?

– Tudom.

– Tetszik-e tudni, hogy Losoncit levágták, a népét felkoncolták?

– Mondom, hogy tudom.

– Hát azt tetszik-e tudni, hogy kétszázezer a török?

– Azt is tudom.

– Hát azt tetszik-e tudni, hogy Dobó uramnak ezer katonája sincsen.

– Még lehet annyi.

– Hát azt tetszik-e tudni, hogy Szolnok tegnapelőtt beadta a kulcsot?

– Azt is tudom, – felelte elsápadva Gergely. (Mert bizony most hallotta
ő azt először.) – És azt is tudom, hogy ha ti voltatok volna ottan,
akkor is elveszett volna. Hát csak menjetek haza. S hogy ne menjetek
üresen, hát netek, ez mindnyájatoknak szól patkányok!

S azzal ugy vágta pofon a nagyállu embert, hogy az neki esett a
másiknak.

A következő pillanatban már kirántotta a kardját, s bizony közéjük
szabdal, ha le nem ugranak az útról.

– Tisztelem Serédi Györgyöt, kiáltotta utánok. – Különb katonákat
kivánok neki, mint ti vagytok. Patkányok!

(Serédi volt akkor a kassai kapitány.)

A kassaiak morogva széledtek szét a mezőn. Gergely rájok se nézett
többé. Megindult ismét, s a lova a sarkantyu nyomásából érezte, hogy a
gazdája reszket haragjában.

Még jó, hogy egy cigánykaravánt talált ott az uton. A kassaiak
döntötték-e fel az egyik kocsit, vagy magától esett az árokba, a
cigányság annak a kiemelésével foglalkozott.

Gergely visszapillantott, hogy messze van-e még a serege, azután, hogy
azt bevárja, megállt a cigányok előtt, s nézte hogy vesződnek.

– Nini, – kiáltott fel egyszerre. – Sárközi barátom!

Az egyik gubancos cigány elvigyorodott erre a nyájas megszólitásra, és
levett kalappal hajlongva közeledett, miközben ravasz szemeit fürkészőn
járatta a Gergely arcán.

– Hát nem ismersz meg?

– Dehogynem, hogyne ismerném nagyságos uram, csak azs nem jut esembe,
hogy kicsoda?

– No majd eszedbe jut. Mit csinálsz itt? Látom rongyos vagy, mint a
madárijesztő.

A cigány csakugyan rongyos volt. Csak ing volt rajta meg egy posztó
darabokkal foltozott bőrnadrág, vagy talán inkább bőrdarabokkal
foltozott posztónadrág. A lábaszára kilátszott belőle. A lábán nem volt
semmise.

– Hát van-e már lovad?

– Dehogy van csókolom azt a kedves kezsit, dehogy van. Nem is les tebbet
soha!

– Gyere velem Egerbe öreg. Lovat is kapsz, ha egy hónapig ott szolgálsz,
meg azonfelül olyan piros nadrágot kapsz tőlem, hogy minden cigány
megnagyságol róla.

A cigánynak felragyogott a szeme. Végig pillantott a saját rongyos
öltözetén, majd ismét felnézett a vitéz arcába, és a fejét vakarta.

– Egerbe? meleg les ott uram.

– Ne félj te attól. A leghűvösebb bástya alatt dolgozhatsz. Fizetést
adatok neked. Te leszel az én fegyverigazitóm.

S törökül folytatta:

– Alláh isini raszt getirzün! (Isten segitsen a dolgodban.)

A cigány a levegőbe szökött.

– Bornemisza Gergely, vitézs hadnagy uram! – kiáltotta. – Csókolom
kezsit lábát!

– No csakhogy megismertél.

– Meg! Meg! Hogyne ismertem volna meg csókolom azt a kedves lábát,
mindjárt megismertem, csak ast nem tudtam kicsoda.

– Hát jösz velem?

– Elmennék, bizony Isten elmennék…

– Hát gyere!

– Csak azs a fene terek ott ne volna!

– Hiszen még nincs ott.

– De ott les a kutya. Ahun igy gyinnek-mennek a katonák, visket a
talpam.

– Én is ott leszek, Sárközi. Ne félj, mig engem látsz. Aztán a végső
esetben: egérútja van a várnak Miskolcig.

Csak úgy találomra mondta ezt Gergely. Nem tudott ő Eger váráról
egyebet, csak azt, hogy Dobó benne a kapitány, meg Mekcsey az
alkapitány, – két olyan ember, akiért ő elmenne a világ végéig is.

A föld alatti út emlitése hatott-e a cigányra, vagy a ló, vagy a piros
nadrág, vagy hogy Gergelyt szerette, még egy kicsit vakaródzott, aztán
így szólt:

– Hát ha fizsetést is kapnék, katona ruhát is, sarkantyus sárga csizmát,
meg egy jó paripát, nem baj, ha vak is fél semire, hát akkor felcsapok.

A Gergely serege már akkor ott állt, s nevetve hallgatta ezt a
beszélgetést. Még nagyobb lett a derültség, mikor Gergely odanyujtotta a
kezét a cigánynak, és ez belecsapott.

– No, – azt mondja Gergely a zsebébe nyulva, – itt ez a denár
foglalónak. Egerig ráülhetsz a vezetéklovamra. Ott aztán mihelyt
ló-vakulás lesz, a tiéd az első.

A cigány vigan ugrott fel a paripára, s meztelen sarkait hozzá ütögette
a ló oldalához.

A cigánykaraván szerencsét orditott neki. Ő is visszaorditott valamit
cigányul. Aztán félrecsapta a süvegét s kivetett mellel, büszkén
lovagolt Gergely mellett.


III.

Néhány óra mulva a baktai úton eléjök ragyogtak a lombok és dombok
között az egri vár zöld mázas cseréppel fedett tornyai, s a tornyokon a
nemzeti szinü zászlók, meg a városnak vörös-kék zászlói.

Ünnepre készülnek itten. A halál tart lakodalmat. Az ágyúk muzsikálnak.
Vajjon hányan táncolnak át a másvilágra?

De Gergely nem erre gondolt mostan, csak arra, hogy ebben a szép várban
Dobó vár reá. Örömében fölemelte a süvegét, és a seregéhez fordulva
kiáltotta:

– Oda nézzetek fiuk! Mert az Isten is oda néz most az égből!

Azzal megsarkantyuzta a lovát, és előre vágtatott.

A cigány egy percig megzavarodott, hogy ott maradjon-e a sereg élén,
vagy hogy ő is utána menjen a hadnagynak? Egyszerre felfogta, hogy
komikussá válik, ha ő vezeti a sereget, hát jól megcsapkodta a
tenyerével a ló tomporát, a sarkával meg a ló hasa alá kalapált.

A ló nagyokat ugrott, s a magasba dobálta a cigányt. De nem hiába
kupeckedett a more egész életében, mindig ügyesen visszahullott a
paripára.

A kocsiút tele volt fellegző porral, s a por menekülőkkel. Asszonyok,
öregek és gyermekek ültek a kocsikon, vagy ballagtak a butorokkal,
baromfival megrakott kocsik mellett. Némelyik kocsin borju is volt,
némelyik meg disznókat szállitott.

[Illustration: Eger vár képe.

(Ez a kép 1596-ból való. Az Ortelius-féle történelemben jelent meg.
Arról, hogy Dobó idejében milyen volt a vár, nem került még elő rajz. A
templom, mint a mai maradványok mutatják, kissé kijebb esik, mint ahogy
rajzolva van, mert hiszen felét a külső vár épitése miatt kellett
lebontani.)]

[Illustration: Egernek más festőtől való képe.

(A várost ez is északról mutatja.)]

A török nem eszi meg a disznót, de ki tudja, mikor kerülnek vissza!
Egynehányan tehenet vezettek. Egy piros csizmás kisleány rigót vitt
kalitkában a kocsi mellett; egy asszony meg fazékba ültetett virágzó
rózsafát. Sok kocsi, nagy hurcolkodás. Ezek egyrésze vissza se fog térni
többé. Kivált azok, akik amoda lent a völgyben a Cifrakapun át Felnémet
felé mennek: a zsellérek, meg az özvegy asszonyok; – ezek ott maradnak a
felföldön, ahol török ló még nem hagyott patkónyomot. Különösen Kassa, –
ez volt a menekülők főiránya.

Gergely azonban nem sokat törődött ezekkel. Negyedóra nem telt belé, már
átszökött a baktai kapun, amely a város falának nyugati bejárata, azután
tekintetét föl-fölemelve nyargalt át a piacon, s kanyarodott fel a
várkapunak.

A fal itt fehér és szinte mészszagu, annyira új.

A hid le volt bocsátva. Gergely madárként röppent be a várba fel a vén
fák között; szemei a kapitányt keresték.

Ott állt a vár piacán, ibolyakék bársonymentében, kardosan, piros
csizmában, sastollas bársonysüveg a kezében. Mellette egy szőke apród,
aki zászlót tartott a karján: egy nemzeti szinüt és egy kékvöröset. Dobó
másik oldalán ott állt az öreg Bálint pap, fehér karingben, stólásan,
fekete reverendában. A kezében rézfeszület. Nagy fehér szakállával
olyan, mint valami bibliai próféta.

Éppen a katonák esketését végezték el. Dobó valami beszédet mondott
nekik, aztán föltette a süvegét, s a robogó paripa felé fordult.

Gergely leugrott a paripáról, és ragyogó szemekkel villantotta
tisztelgőre a kardját.

[Illustration: Dobó István.

(Egerben levő siremléke.)]

– Jelentem alásan vitéz kapitány uram, megérkeztem.

Dobó csak nézett. Végigsimitotta kerek szürke szakállát, hosszú lengeteg
bajuszát, és megint csak nézett.

– Nem ismer meg, úgye kapitány uram. Nyolc esztendeje, hogy nem láttuk
egymást. Én a kegyelmed leghivebb katonája vagyok: Bornemissza Gergely.

– Gergely fiam! – kiáltott fel Dobó a karjait széttárva. A szivemre
lelkem! Tudtam, hogy te nem hagysz el engemet!

És megölelte, megcsókolta a vitézt.

– Dehát csak magad jöttél?

Abban a pillanatban táncolt be a Sárközi paripája, félölnyi magasságra
dobálva a rongyos mezitlábos cigányt.

A katonák felkacagtak.

Dobó is elmosolyodva kérdezte:

– Csak nem ez talán a sereged?

– Dehogy – feleli nevetve Gergely is. – Ez csak egy puskacsináló
czigány. Jól tettem tán, hogy elhoztam?

– Minden ember aranyat ér itt, – feleli Dobó a kezét elkapva a
cigánytól, nehogy az megcsókolja.

Hanem a cigányon nem lehetett kifogni. A lábát csókolta meg a
kapitánynak.

– Dehát mégis mennyien jöttetek? – kérdezte Dobó nyugtalanul.

– Nem sokan, – felelte röstelkedve Gergely. Mindössze kétszázötven
drabantot adtak alám.

– Kétszázötven! – szólt Dobó ragyogó arccal. – Fiam, ha mindenhonnan
ennyi katonát kaptam volna, a maklári mezőn fogadnám a törököt.

– Hát nem jön segitség!

Dobó felelet helyett a levegőbe legyintett, aztán egyet nyelt, s a
körülötte álló tisztekhez fordult. Bemutatta nekik Gergelyt. A király
hadából már ott volt Zoltay, akivel Budán ismerkedett meg ezelőtt
tizenegy esztendővel. Most is olyan szőke és nyulánk, vig ember, és még
szakált se hord, tehát nőtelen. Aztán ott volt Pető Gáspár, egy
gyorskezü apró ember, aki szintén a király hadából való, s nagyságos
cimet visel. Egy vékonyképü kékszemü legény állt Pető mellett. Ez is
melegen megszoritotta a Gergely kezét, és igy szólt:

– Fügedi János vagyok, a káptalan hadnagya.

Gergely ránéz.

– De ismerős vagy nekem, kedves öcsém!

Amaz vállat vont, s mosolyogva felelte:

– Nem emlékezem.

– Nem te adtál-e nekem ökörfület Erdélyben?

– Ökörfület?

– No igen. Mikor a Fürjes esküvője lett volna, hátul a konyhaudvaron.

– Lehet, mert csakugyan én osztogattam ott az apródoknak mindenfélét.

– Reménylem, most visszaszolgálom.

– Hogyhogy?

– Kapsz érte egy igazi basa-fület.

Aztán Petőhöz fordult Gergely:

– Hát te mért vagy olyan szomorú!

– Hogyne volnék szomorú, – feleli Pető, – husz lovasom elinalt az úton.
De felakasztom a kutyákat, csak mégegyszer elém kerüljenek!

– Sohse bánd, – szólt közbe Dobó. – A kapu nyitva van. Menjen, aki félti
a bőrét. Nekem ugyan nem gyikok kellenek ezekre a falakra!

Csak most pillantott Bálint papra is Gergely. Már egy esztendeje, hogy
nem látta. Megölelte és megcsókolta az öreget.

– Hát nem ment el a papokkal tisztelendő atyám?

– Valakinek csak kell itt maradni, – duhogott az öreg.

Aztán azt kérdezte:

– Cecey mit csinál?

– Jön! – felelte szinte kiáltva Gergely. – A fiatalok szöknek, a vének
jönnek és kardot hoznak. Meglássátok, hogy az én fakezü apám hogy
forgatja a kardot!

Egy rövidnyaku köpcös ember lépett ki a templom árnyékából. Rettentő
széles kard verte a lába szárát. Egy szapora járásu öreg urral jött és
már messziről integetett és nevetett Gergelyre.

Mekcsey volt.

Mióta Gergely nem látta, megszakállasodott és méginkább hasonlitott a
bikához. A föld szinte rengett izmos lépései alatt.

– Hát te megházasodtál? – kérdezte Gergely, mikor már vagy háromszor
megölelte.

– Micsoda? – felelte Mekcsey, már egy Sárikám is van azóta.

– Kit vettél el?

– Az ég legkékebb szemü angyalát!

– Kit no?

– Szúnyog Esztert.

– Hát a szép kigyófejü kardod?

– Megvan, csak hétköznap nem akarom koptatni.

– És hol van a családod?

– Budetin várába küldtem őket, mig a törököket agyon nem verjük.

Dobóra pillantva folytatta:

– Én ugyan mondtam az öregnek, hogy ne küldjük el a feleségünket, de ő
úgy félti az ő Sáráját, mint valami gyereket, hát elküldtük őket, elég
gondunk lesz a törökkel is.

A számtartó jelentése szakitotta félbe a beszélgetésüket. Az öreg egy
árkus papirost terjesztett ki Dobó előtt, és a szemüvegétől a papirost
messzetartva olvasta:

– Hát van: bárány 8050; ökör, tehén, borju, szóval vágómarha: 486; buza,
rozs, meg liszt összesen 11671 véka. Árpa meg zab 1540 véka.

Dobó a fejét rázta:

– Kevés lesz, Sukán bácsi.

– Magam is ezt gondolom kapitány uram.

– Ha itt szorit a török a télre, mit adunk a lovaknak?

Az öreg vállat vont:

– Hát bizony nagyságos kapitány uram, alighanem sült cipót.

– Bor mennyi van?

– 2215 köböl.[1]

– Az is kevés lesz.

– De legalább óbor. Az idén már megette a kutya a szüretet. Sör is van
egynehány hordóval.

– Disznó?

– 139 élő. Szalonna 215 oldal.

Bornemissza érdeklődéssel hallgatta volna tovább is ezt a jelentést, de
a seregére gondolt. Visszaült a lovára, és ismét kiment a kapun, hogy
seregét katonai rendben bevezesse.


IV.

Gergely még aznap délelőtt amint a serege bemutatását és elhelyezését
elvégezte, újra lóra ült és benyargalta a várat.

– Mily gyönyörü vár! – kiáltotta Dobóhoz visszatérve. Ha valaha vártiszt
leszek, itt engedjen az Isten letelepedni.

– Még semmit se láttál, – szólt Dobó. Jer, majd én mutatom meg neked.

S hogy Bornemissza leszállt a lováról, intett a szőke apródnak:

– Hozd Kristóf a lovat utánunk.

Azzal karonfogta Gergelyt, és a déli kapuhoz vezette.

– Hát látod, – szólott itt megállva. Hogy hamarosan tájékozni tudd
magadat, képzelj egy nagy tekenős békát, amelyik délre néz. Ez ahol most
vagyunk, ez a feje. A négy lába meg a farka, – ezek a bástyák. A két
oldala két gyalogkapu.

És közben felszólt a kapu tornyába:

– Vigyáztok ott fenn?

– Vigyázunk kapitány uram, – felelte le a torony erkélyéről az őr.

S hogy kihajolt, az oldalán levő kürtöt hátrataszitotta.

– Gyerünk fel, – mondotta Dobó. – Erről az oldalról jön ma vagy holnap a
török, hát ezt is nézd meg.

Egy kézmozdulattal előre akarta bocsátani Gergelyt, de ez meghátrált:

– Már beesküdtem kapitány uram.

Ez azt jelentette: Nem vagyok vendég.

Dobó hát elől ment.

A toronyban négy őr volt. Ezek tisztelegtek.

– Ismerjétek Bornemissza Gergely főhadnagy urat, – szólt Dobó.

Az őrök erre mégegyszer tisztelegtek. Gergely hasonlóképpen a süvegéhez
emelte a kezét.

A torony erkélyéről két kis falu látszott a vár előtt, ezeken túl pedig
két szétágazó domblánc között kékeszöld buja növényzetü sikság.

– Itt kezdődik az Alföld – mondotta Dobó.

– És az a két kis falu?

– A innenső Almagyar, a tulsó Tihamér.

– És ez a kanyargó patak?

– Eger patak.

– Ezek a falak ujak itt a kapu körül?

– Ujak. Én épittettem.

– Jó magasak. A török itt aligha próbálkozik.

– Hát azért épittettem. Bal felől amint látod ágyú védi a kaput.

– Minden várban bal felől védi: a szembe jövőnek jobb kézben nincs
pajzsa.

– Itt jobbról nem is lehetett volna. Amint látod, a patak itt folyik a
vár nyugoti oldalán.

S a vár nyugoti oldalára mentek.

– Széditő magas fal. Van ez tiz öl is.

– Még tán több is. Ezen az oldalon igazán nem próbálhat a török semmit.
Kivül kő; belől föld. De most üljünk lóra, mert ezen az oldalon hamar
átmehetünk.

Lóra ültek és lovon mentek végig a nyugoti oldalon.

Itt a város látszott lent a völgyben. Benne a püspöki templom, a püspöki
palota. A hegyoldalban Szent Miklós temploma, aggastyán (augusztinus)
barátoké.[2] A város mögött egy vastag egyenletes hegy, azon túl a Mátra
kék ormai.

Ezen az oldalon is két bástya, s középen egy kis erős kapu. A patakhoz
éppen lovakat vezettek le a katonák.

A patakon túl a város piacán egynehány ember látszott, meg egy falka
disznó.

– Itt még vannak? – kérdezte bámulva Gergely.

– Még vannak, – felelte Dobó. Pedig mindennap leizenek, hogy menjenek
már. Mindegyik el akarja adni a disznóját, aprómarháit.

A kapu előtt egy széles arcu sovány hadnagy oktatott körülbelől ötven
katonát.

Kard volt náluk; a fejükön leeresztett rostélyú rozsdás sisak; a
vállukon vas. Kettő a középen állt. A hadnagy vezényelte:

– Vissza! Vágj! Vissza! Vágj! Mondom szamár, hogy amint vágtál, kapd
vissza a kardodat!

A tanitványon látszott, hogy sohase volt katona. Markos kis erős
parasztfiú volt, s Dobó csak azért tette a kassai csapatba, mert az
ilyen erő kár az ágyúhoz.

– Ki ez a hadnagy? – kérdezte Gergely.

– Hegedüs, – felelte Dobó, – a kassaiak hadnagya. Kemény ember.

S leszólt a csoporthoz.

– Ha valamit nem értetek, kérdezzétek meg a hadnagy úrtól.

A legény erre leeresztette a kardját, és Dobóra tekintve szólott:

– Azt nem értem kapitány uram, hogy mért kell nekem a kardot
visszakapni?

– A hadnagy úr megmondja.

– Azért te, bagariacsizma, – szólt a hadnagy mérgesen, – hogy védd is
magad vele, meg megint ütésre készen légy.

– Dejszen hadnagy uram, – szólt a legény egyet oldalt pökve, – akit én
egyszer meglegyintek, nem vág az nekem vissza!

Dobó rápöccentett a lovára, s elmosolyodva szólott:

– Egri gyerek. Jól beszél.

Végignyargaltak a fal mentében. Itt a palota mögött zöldrácsozatu
virágos kert. Benne padok és szőlő-sátor. A rezeda illata szállongott a
kertből, s egy kései rókapillangó kerengett a rózsák fölött.

Hogy Gergely a rózsákon felejtette a szemét, Dobó is megállt és szólott:

– Szegény feleségem ugyan hiába ültette ezt a sok virágot.

– Hol van a nagyságos asszony?

– Haza küldtem a testvéreimhez. Az asszonyi szem gyöngiti az embert.

A kerten át a nyugoti oldal sarkára értek.

A fal itt is éktelen magas. Alatta kiálló dombrész. Az le van faragva a
város talajáig meredekre.

– No nézd, – mondotta Dobó. – Ez itt a földbástya. Ez csak arra való,
hogy ezt a sarkot a lövéstől védje, meg azt a másik bástyát ott,
oltalmazza. Az ott a tömlöcbástya.

Innen megint szép panoráma nyilt a városra, és a patak mentén északfelé
nyúló völgyre. A völgy vége egy falu: Fel-német. Nagy falu. Azon túl már
hegyek torlaszolják el a széles völgyet mindenfelől.

De Gergely nem sokáig gyönyörködött a képben. Figyelmét a vár északi
oldala költötte fel. Itt magas dombok vannak szemben a várral, s a
dombokat csak egy mély ásott árok választja el a vártól.

– A támadást innen lehet várni, – mondotta a dombokat szemlélve.

– Innen, – felelte Dobó. De itt legerősebb is a fal, s a legnagyobb
ágyúkból négy erre szolgál.

A tömlöcbástyánál leszállt a lováról, és átadta a kantárt Kristóf
apródnak.

– Bevezetheted, – mondotta, – az istállóba.

Fölmentek a tömlöcbástyára, ahol egy nagy ágyú, négy mozsár és valami
húsz szakállas ágyú nézett a domb felé.

Az ágyúk mellett egy göndörhaju német pattantyús oktatta a parasztokat.

– Mikor én mondok _bor!_ akkor adjál _bor!_ Mikor én mondok _düssz!_
akkor adjál _düssz!_

A parasztok igen komolyan hallgatták a tűzmestert, de Dobó elmosolyodva
mondta neki:

– Venn szi szangz _bor_ dann bekommen szi keine pulver, veil dasz _bor_
keine pulver iszt szondern vein.

Épp oly rosszul beszélt németül, mint a pattantyús magyarul, de azért
megértették egymást. S a tűzmester ujra kezdte:

– Mikor én mondok _par_, akkor nekem ne hozz _bar_, hanem pulver,
krucifiksz donnervetter!

Végre is a parasztoknak kellett megmagyarázni, hogy mikor József mester
bort kér, akkor puskaporos zacskót kell nyitni neki, mikor pedig port
kér, bort adjanak.

Öt ilyen német pattantyús volt a várban. Dobó Bécsből hozta őket. Több
idegen nem volt a vár népe között.

– Nézd ezt a gyönyörü ágyút, – mondotta Dobó az ágyút végigsimitva a
kezével, – Béka a neve. Mikor ez kuruttyul, a török megérzi az esőt!

Az ágyú bronzból volt, és ragyogott, mint az arany.

Tovább mentek kelet felé, ahol a sarkon megint egy kiszögellő erős
bástyát találtak.

Itt Gergely bámulva állott meg.

A bástyától kezdve a vár keleti részén egy erős magas falkaraj sarlóként
övezte a vár keleti oldalát. Kivül árok, belől árok. Tiz-tizenkét ölnyi
mélység. Csupán a közepén át volt egy töltés, amely láthatólag azért
volt csinálva, hogy a katonák átjárhassanak.

– Ez a külső vár, – mondotta Dobó. – Láthatod, hogy kelet felől hegynek
beillő domb van. Ez a Királyszéke. Azért hivják igy, mert Szent István
király innen nézte a sátora előtt üldögélve a templom épülését.[3] Ezt a
dombot itt lent ketté kellett szakitani.

– Értem, – felelte Gergely, – okos ember volt, aki csinálta.

– Perényi csinálta ezelőtt tiz évvel. A túlsó végén is van egy bástya,
az a Bebek bástya. Az a torony meg ott a szegleten arra való, hogy le a
kapuig, meg idáig lehessen látni és lőni az ellenséget.

A fal itt is mint köröskörül öles vesszőpalánkkal volt magasitva. Néhol
még friss volt rajta a sár. Ez a palánk azért kellett, hogy kivülről be
ne lásson az ellenség, s hogy a fal tetején járhassanak a védők.

– Hát most gyerünk a templombástyára, – szólt Dobó, Gergelyt ismét karon
öltve.

Csak néhány lépést kellett a Sándorbástyáról tenniök, s Gergely előtt
egy különös épület állott. Egy rengeteg nagyságu templomnak a fele. A
két hátulsó tornya is megvan. (Azelőtt négy tornya volt.) A faragványok,
az ajtók, az ajtók fölött kőből faragott óriás virágok, csorba orcájú
kőszentek. De micsoda templom az, amely hivek helyett földdel van
megtömve; harangok helyett ágyuk vannak a tetején, s orgona helyett
ágyúk dörgése szól belőle.

A templom oldala jobbról balról be volt dombozva. A dombon kecske
legelt. Oldalt egy boltozott bejárás. A kövei kormosak.

– Itt talán a puskaport tartják? – kérdezte Gergely.

– Azt, – felelte Dobó. – Jer és nézd meg, mennyi erő van itt
összehalmozva!

– Ez sekrestye volt.

– Az. Jó száraz hely a puskapornak.

– No nagy vétek volt ezt a templomot így elpusztitani.

– Magam is sajnálom, de inkább igy legyen, hogysem Alláht dicsérjék
benne.

Beléptek. A hely inkább boros pincéhez hasonlitott, mint sekrestyéhez:
telides tele volt fekete hordóval.

– Mennyi van? – kérdezte Gergely elámultan.

– Sok, – felelte Dobó. – Több mint kétszáz hordó. Itt tartom minden
puskaporomat.

– Egy helyen? Hátha felrobban?

– Az lehetetlen. Az ajtó előtt őr áll. Kulcsa nincs hozzá másnak, mint
nekem. Be nem mehet más, mint Mekcsey vagy az öreg Sukán. Napnyugta után
napfelkeltéig meg nem adom oda a kulcsot senkinek.

Gergely fölpillantott az ablakra. Az üvegből volt, s háromszoros
vasrostély védte az üveget.

Az ajtóval szemben, ahova rézsút hullott a világosság, nagy kerek kád
áll. Szinig meg van töltve puskaporral.

Gergely belemarkol, s visszapörgeti.

– Ez, ugymond, ágyúba való. Jó száraz.

– A puskába valót apró tonnákban tartom, – feleli Dobó.

– Itt csinálták, vagy Bécsben?

– Részben itt, részben Bécsen.

– S milyen vegyitékü az idevaló?

– Három negyede salétrom, a negyedik negyed kén és szén.

– Puha faszén vagy kemény?

– Puha.

– Az a legjobb. Hanem én egy-két kanállal többet adok a szénből, mint
mások szoktak.

A kád fölött a fekete falon egy nagy fakó festmény látszott. Csak két
fejet lehetett rajta látni. Az egyik szakállas szomorú arcu férfié. A
másik egy ifjué, aki a férfinak a mellére hajol.

A két alaknak fénykör volt a fején. A nyaktól kezdve le volt repitve a
vászon, úgy, hogy a fal kilátszott.

– Ez valószinüleg a templom oltárképe volt, – mondotta Dobó. Talán még
Szent István festtette.

A sekrestye előtt két száraz malom forgott.

Ló huzta mind a kettőt. A templom oldalán egy boltozat alatt két
tűzmester felügyelete alatt kézi bombákat csináltak a katonák.

Gergely itt megállt. Megnézte a puskaport és a kanócot, s a fejét rázta.

– Talán nem jó? – kérdezte Dobó

– Jó, elég jó, – felelte Gergely, – de én engedelmet kérek, hogy azon a
bástyán, amelyiken leszek, magam készithessem a bombákat.

– Mondd meg őszintén, ha jobbat tudsz. Te tudós ember vagy, és itt a vár
védelme a fő, nem a mellékes tekintetek.

– Hát én jobbat tudok, – mondotta Gergely. – Ezek a régi bombák
sustorognak, ugrálnak, elpukkannak, aztán vége. Én magot teszek bele.

– Micsoda magot?

– Kis bombát, rézporba kevert olajos csepüt, vasport és egy darab ként.
Az én bombám csak akkor kezdi a munkát, mikor elsült.

Dobó visszakiáltott a bomba készitőknek:

– Hagyjátok abba a munkát. Bornemissza főhadnagy úr vissza fog ide
jönni, és aszerint dolgozzatok, amint ő parancsolja.

Fölmentek a bástyának átalakitott templom tetejére.

Ez körül volt állitva vesszőből font és földdel töltött kasokkal. A
kasok között kőboltozatu fülkékben ágyúk. A középen golyóhalom és
puskaporos gödör.

Innen egészében lehetett látni a külső várat, amint óriás karéj
alakjában keritette a vár keleti oldalát. Rajta két bástya, s a két
bástyán két kerek torony.

De lehetett látni a szemben levő nagy földemelkedést is, amely épp olyan
magas, mint maga a vár.

Hát itt keletről erős lesz az ostrom, – mondotta Gergely. – A nap is
szembe süt reggelenkint. Ide ember kell.

– Rád gondoltam, – felelte Dobó egyszerüen.

– Köszönöm. Meg fogom állani a helyemet.

És a két ember kezet fogott.

Az ágyúk között volt egy nagy testes bronz-ágyú. Öblös torkába emberfej
nagyságú golyó fért. A betük és cifrázatok aranyként ragyogtak rajta.

– Ez a _Baba_, – mondotta Dobó. – Olvasd a feliratát.

Az ágyú derekán két pálma között ez a mondat ragyogott:

_Erős várunk nekünk az Isten!_


V.

Szeptember kilencedikén nem sütött fel a nap. Az eget szürke felhők
takarták. A Mátra ormait is felhő ülte. Az idő egésznap olyan volt, mint
a kényes gyerek arca, aki sirni akar, csak azt kell kitalálnia, hogy
miért sirjon?

A várban élénk nyüzsgés. Az ácsok az alsó piacon félöles karókat
faragnak. Mellettök egy katona lyukat fur a karókba s kereszt alakot
formál belőlök. A harmadik csoport katona olajos szurkos csepüt kötöz a
keresztekre. Ezeknek a neve _furkó_. Már van egy halommal.

A sekrestye mellett az öreg Sukán vékával méri a puskaport. Paraszt
emberek apró bőrzacskókba tömik. Hordják a pattantyusokhoz.

Ugyancsak a sekrestye mellett János tűzmester cserépből készült golyókat
tömet puskaporral. Ezek a _lapdák_. Egy arasznyi puskaporos kanóc áll ki
belőlük. Mikor meg akarják gyujtani, olyanféle drótos szerszámba teszik,
mint a mai angol lapdaütők. De dobják kézzel is, s a füles golyókat
kópjával is. Ezekből is készen volt valami ezer darab.

Az ókapu felé, ahol egy hosszú házsor szolgál kaszárnyának, köszörüsök
és lakatosok dolgoznak. Mindenkinek a fegyverét meg kell igazitaniok,
aki hozzájuk viszi.

A Sötét-kapu mellett földalatti szépen épitett istállókban állnak a
marhák. A mészárosok itt vágnak a fal mellett. A vér egy lyukon az
árokba csurog. Négy-öt marhát vágnak mindennap. Sok a katona.

Gergely éppen a Sándor bástyán állott. Gerendákból és deszkákból
emelvényt ácsoltak ottan, hogy föl lehessen futni belülről a falakra.

Ez az emelvény már minden bástyánál megvolt, de itt ujra kellett
csinálni, mert nem jól ástak le egy cölöpöt, és mozgott.

Dobó most fölment rajta a tisztjeivel, s meg-meg rázogatta az
oszlopokat.

– Ugy kell ennek állni, – mondotta, – hogy akkor is megtartson száz
embert, ha minden oszlopját ellövik.

A templom tornyán a kürtös egy hosszut rikoltott.

– No, mi az? – kiáltott fel Mekcsey, – itt vagyunk!

– Jönnek!

Ebből az egy szóból megértették a tisztek, hogy az előőrség jön.

Maklárig az őröknek hosszú láncolata állott már egy hét óta. Eleven
teleszkop, amely kinyult az abonyi mezőig s éjjel nappal a török
megérkezését vigyázta.

Ezeket jelentette a: jönnek!

Mekcsey felugrott a fal tetejére, és sietve indult a kapu felé. Maga
Dobó is. Mind követték a tisztek. A déli bástyán aztán megálltak, és
kiváncsian néztek arra az útra, amely a kis Almagyar falun át a messze
sikságból vágódik egyenesen a várkapuig.

Az almagyari úton egy vágtató lovast lehetett látni. Süveg nélkül jött.
A dolmánya panyókára vetve röpdösött utána.

– Az én katonám! – szólt Gergely, – Bakocsai!

Mert hogy ez a Bakocsai kitünő lovas volt, és a sors gyalogossá tette,
mindig azon rimánkodott, hogy lóra ülhessen. Igy jutott ezen a napon
őrszemnek is.

Ahogy közelebb jutott, látni lehetett, hogy az arca merő egy vér, s hogy
a ló oldalán valami dinnye forma gömbölyüséget hoz.

– Az én katonám! – szólt ismét Gergely, de most már szinte kiáltva
örömében, – Bakocsai.

Mert kétségtelen volt, hogy a fiu verekedett.

– Egri gyerek, – felelte rá Mekcsey.

– De az én katonám, – szólt Gergely vissza. – Az én tanitványom!

A hírhozó nyomában még három őr rugatta az út porát. A többit tán
levágták.

Hát itt van a török!

Mit érezhetett Dobó e hírnek hallatára? Az a török had jön, amelyik
ebben a nyárban az ország két legerősebb várát rombolta el: Temesvárt és
Szolnokot, s ezenkívül elfoglalta Drégelyt, Hollókőt, Salgót, Bujákot,
Ságot, Balassa-Gyarmatot, – mindent, amit akart. Mert úgy indult el ez a
had, hogy ami még hátra van Magyarországból, beleigázza a török
hatalomba.

Hát már itt tartanak. Százötvenezernyi emberarcu fenevad. Nagyobb
részüket a zsenge gyermekkortól nyilazásra, lövésre, falmászásra, tábori
életre nevelték. Kardjuk Damaszkusban készült; vértjük derbendi acél;
lándzsájuk hindosztáni mesterkovácsoktól való; ágyúikat Európa legjobb
öntői csinálják; puskaporuk, golyójuk, fegyverük mérhetetlen és
megszámlálhatatlan.

S velük szemben?

Itt áll ez a kis vár, s benne alig kétezer ember, s alig hat régi
hitvány ágyú.

Mit érezhetett Dobó?

A hírhozó Bakocsai István felvágtatott a várba, és megállt izzadtan,
porosan Dobó előtt. A nyereg szijján egy göndörbajuszu barna törökfej;
őneki magának az egész bal arca végig fekete az aludt vértől.

– Jelentem alásan vitéz kapitány uram, – szólt a bokáját összeütve, –
itt a török az istenfáját!

– Az egész had, vagy csak egy csapat?

– Az egész hadnak az eleje az istenfáját. Nem láttuk az egészet az
abonyi erdő miatt, de nagyon jönnek az istenfáját. Ahogy bennünket
észrevettek, mindjárt elkaptak kettőt belőlünk az istenfáját, oszt még
engem is hajszoltak egy darabig; legutóbb ez a füstös az istenfáját.

S ezt mondva a hüvelykujjával a nyergen lógó törökfej felé bökött.

– Hát a társaid hol vannak?

A vitéz a kapu felé pillantott.

– Mosakodnak a patakban, az istenfáját!

– No, – azt mondja Dobó, – mától fogva tizedes vagy. Erigy és igyál egy
kupa bort, – az istenfáját! – tette hozzá mosolyogva.

A vár udvarán mindenki odatolongott, hogy a levágott fejet nézze. A
beretvált fejnek egy hosszú fürtje volt középen. Annál fogva tartotta
Bakocsai, s büszkén mutogatta.


VI.

A török megérkezésének hirére olyanná vált a vár, mint a zajgó méhkas.

Mindenki Bakocsai köré tolongott, hogy szavát hallja. Még az asszonyok
is odafutottak a sütőházakból és konyhákból, s lábujjhegyre állva
hallgatták a csoport mögött a vitéz beszédeit.

De ez persze csak akkor történt már, mikor Dobó ott hagyta a piacot, és
a tisztekkel együtt fölment a palotába, tanácskozni, rendelkezni.

A vitéz fölakasztotta a török fejet egy hársfára, s ő maga székre ült,
hogy átengedje a fejét a borbélynak.

Tizenhárom borbély volt a várban: négy mester és kilenc legény. Nem
annyira a hajnyirás lesz itt a kötelességük, mint inkább a gyógyitás.

Ebben az időben nyirni, beretválni és gyógyitani egy mesterség vala.

Hát a borbélyok mind a tizenhárman ráestek most Bakocsaira, csakhogy
közel lehessenek a szavához. Legelsőbben is a dolmányát huzták le, meg
az ingét.

Péter mester volt a legöregebb köztük, hát az fogta mosásba legelőször.
Egy nagy cseréptálat eléje tartottak, egy fazék vizet meg föléje.

Csurgatták, mosták.

Eddig csak állotta a vitéz, de mikor a hosszu fejsebet varrni kezdték,
szétrugta a széket, tálat, borbélyt és borbélylegényt, s rettentő
istenfájázások között felkopogott ballagott a kaszárnyába.

– Nem vagyok én nadrág az istenfáját, – mondotta mérgesen.

Lekapott egy nagy pókhálót az ablakszélről és a fejére tette. Bekötötte
a fejét maga. Leült. Jól beszalonnázott, beborozott, aztán ledült a
szalmazsákra, s öt perc múlva már aludt.


VII.

A vitézzel csaknem egy időben egy lovas parasztember is érkezett a
várba. Szűr volt rajta és felgyűrt szélű fekete kalap. A kezében zöld
furkósbot, akkora mint ő maga.

Mikor Dobó végzett a vitézzel, az ember leszólt a lováról egy
asszonynak:

– Melyik a kapitány úr?

– Az ott ni, – mondja az asszony, – az a nagy bajszu derék.

Az ember leszállt a lováról. Hozzákötötte egy cölöphöz. A tarisznyába
nyult. Kivett belőle egy nagy pecsétes levelet.

A kalapját a kezébe véve, Dobóhoz ballagott.

– Levelet hoztam, mondja az irást átnyujtva.

– Kitől? – kérdezi Dobó.

– Töröktől, – feleli a paraszt.

Dobó arca elsötétült.

– Hogy merte kend elhozni! – kiáltott az emberre. Vagy török kend?

– Nem, – feleli megszeppenve az ember, – Kaálból való vagyok én
instálom.

– Tudja-e azt kend, hogy magyar embernek nem szabad az ellenség levelét
hordoznia?

És a katonákhoz fordulva parancsolt:

– Fogjátok fegyver közé!

Két dárdás katona a paraszt mellé állott.

– Uram! – kiáltott a paraszt térdre esve. Kényszeritettek!

– Csak arra kényszeritettek hogy átvedd, arra nem, hogy átadd.

És ujból a katonákhoz fordult:

– Itt álljatok!

Összetrombitáltatta a vár népét, s anélkül, hogy a levelet fölbontotta
volna, összefont karokkal állt a hársfánál, emelyen a török fej lógott.

Öt perc nem telt belé, együtt volt a várnépe mind. A tisztek Dobó körül.
A katonák sorrendben. Leghátul a parasztok meg az asszonyok.

Akkor Dobó igy szólt:

– Azért hivattam össze a vár népét, mert a török levelet küldött. Én az
ellenséggel nem levelezek. Ezt a levelet azonban fölolvastatom, majd
megtudjátok: miért?

Azzal átadta a levelet Gergelynek, a ki mindenféle irást első tekintetre
el tudott olvasni, s legtudósabb volt a vár népe között.

– Kérlek olvasd fel hangosan.

Gergely egy kőre állott. Feltörte a pecsétet, s kirázta a porzót a
papirosból. Azután a levél aljára pillantva, hangosan olvasta:

– Küldi Achmed pasa Kaálból.

„Dobó István egri kapitánynak üdvözlet.

„Én aki vagyok az anatoliai Achmed basa, a hatalmas legyőzhetetlen
császár főtanácsosa, megszámlálhatatlan és ellenállhatatlan hadának
főkapitánya, izenem és irom, hogy a hatalmas császár ezen a tavaszon két
sereget küldött Magyarországra. Az egyik sereg elfoglalta Lippát,
Temesvárt, Csanádot és Szolnokot s minden várat és várkastélyt, a mely a
Körös, Maros, Tisza és Duna vidékén áll. A másik sereg elfoglalta
Veszprémet, Drégelyt, Szécsént és az egész Ipoly mentét, s ezenkivül
levert két magyar sereget. Nincs erő, amely nekünk ellenállhatna.

„És most ez a két diadalmas hadsereg Eger vára alatt egyesül.

„A hatalmas és győzhetetlen császár akaratából intelek titeket, hogy ő
felségének ellene szegülni ti se merjetek, hanem engedelemre hajoljatok,
s a mely basát én küldök, beereszszétek, Eger várát és városát neki
átadjátok.

– Hogy a fenébe ne! – zúgták minden felől. Ne olvasd tovább! Eb
hallgassa!

Dobó azonban csendességre intette őket.

– Csak hallgassátok a török muzsikát. Nagyon szép, mikor ilyen fennen
szól. Olvasd csak tovább.

– Ha engedelmesek lesztek, hitemre mondom, hogy se magatoknak se
jószágotoknak bántódása nem lesz. A császártól minden jót nyerek nektek,
s olyan szabadságban tartalak benneteket, mint a régi királyok,

– Nem kell török szabadság! – rikoltott közbe a fakezü Cecey, – jó
nekünk a magyar is!

Amire mindenki elnevette magát.

Gergely folytatta:

– És minden bajtól megoltalmazlak benneteket…

Itt már mindenki kacagott, maga a levél olvasó is.

Csak Dobó állott komoran.

Gergely tovább olvasott:

– Erre adom hiteles pecsétemet. Ha pedig nem engedelmeskedtek, a
hatalmas császár haragját vonjátok fejetekre, s akkor mind magatok, mind
gyermekeitek mindnyájan halállal pusztultok el. Azért hát nekem azonnal
feleljetek.

Haragos zúgás volt erre a felelet. Az arcok megvörösödtek. A
legjámborabb embernek a szeme is tüzet hányt.

Gergely átnyujtotta a levelet a kapitánynak. Annak a szavát leste most
mindenki.

Dobónak nem volt szükséges kőre állnia, hogy kilássék a csoportból.
Magas öles ember. Ellátott mindenki feje fölött.

– Ime, mondotta acélos, de keserü hangon, ez az első és utolsó levél,
amely töröktől jött ebbe a várba, s el is olvasódott. Megérthettétek
belőle, hogy mért jön. Szabadságot hoz karddal és ágyuval. A keresztény
vérben fürdő pogány császár hozza ránk ezt a szabadságot. Nem kell? Ha
nem kell szabadság, levágja fejünket! Hát erre válaszoljunk. Ez a
válaszom!

Azzal kétfelé repitette és összegyürte a levelet, és a parasztnak az
arcába dobta.

– Hogy merted idehozni gazember!

És a katonákhoz fordult:

– Vasat a lábára! Vessétek a tömlöcbe a bitangot!


VIII.

E mindeneket fölizgató esemény után Dobó a palotába szólitotta a
tisztjeit.

A terem csakhamar megtelt. A négy főhadnagyon kivül ott voltak a
hadnagyok is, a pattantyus tisztek is. Némelyik utközben a diszruháját,
ünnepi süvegét kapta magára. Némelyik csak a bajuszát sodorta ki
utközben. Mindenki érezte, hogy ez a levél a vészharang első
megkondulása volt.

Dobó még csak az elmaradt őrséget várta.

Összefont karral állott az ablaknál, s az alant elterülő várost nézte.
Milyen szép épületek, milyen szép fehér házak! S a város üres. Csak a
palota alatt a patakon nyüzsög a vár népe. Lóitató katonák, vizhordó
emberek; egy sárgakendős asszony, aki most lép ki egy kapun; a hátán
nagy batyu. S két kis gyermeket vonszolva siet a vár felé.

– Ez is a várba jön, – mormogta Dobó kedvetlenül.

Az apród ott állt Dobó mellett. Lenvirágkék bársony dolmány volt rajta.
A szeme is éppen ilyen szinü. Inkább leánynak látszott, mint fiunak.

Dobó ehez fordult mostan. Végigsimogatta a fiu vállig érő haját, és azt
mondja neki:

– Mit álmodtál Kristóf? Nem álmodtad-e haza magadat?

– Nem, – felelte a fiu. Szégyelném magamat, ha ilyet álmodnék.

Ez az egy apród maradt itten. Ez az egy is csak azért, mert az apja irt
a kapitánynak, hogy a fiut haza ne küldje. Mostoha anyja volt a fiunak.
Nem nézett rá szives szemmel. Dobó a maga fiának tekintette.

A több apródot mind haza küldte Dobó. 14–16 éves fiuk voltak. Vitézi
iskola volt nekik a Dobó udvara. A próbát nem engedte még Dobó letenni
nekik.

Még egy ilyen kedves apródja volt: Balogh Balázs, a tavaly megölt György
barát egyik hadnagyának a fia. Ez még Kristófnál is fiatalabb egy
esztendővel, s kitünő lovas. Ez sirva ment el augusztusban. Különösen az
fájt neki, hogy Kristóf itt marad. Az is volt hozzá a búcsúszava:

– Megállj, ha visszajövök, kihivlak viadalra!

Nagy Lukács vitte el magával ezt a gyereket, hogy útközben átadja az
anyjának. Mert özvegyasszonynak a fia s egyetlen gyermek.

– No ez a Lukács sokáig odamarad, – szólt Mekcseynek a fejét csóválva
Dobó. Attól tartok, levágták.

– Nem hiszem, – felelte Mekcsey. Az apró embereket nem féltem. Valami
különös babonám van rá, hogy az apró emberek szerencsések a hadban.

– Éppen forditva van, – felelte Gergely, aki inkább magas volt, mint
kicsi. Az apró ember sohse ül olyan bizton a lován, mint a hosszu. Az
aprót a ló viszi a harcban, a hosszu meg a lovat.

Az ajtónálló jelentette, hogy az őrök megérkeztek.

– Ereszd őket be, felelte Dobó komoran.

Hét sárgacsizmás sarkantyus legény állott meg a terem közepén. Kettőnek
vizes volt a haja, hát ezek csakugyan mosakodtak.

Az egyik vizes haju előre lépett és igy szólt:

– Jelentem alásan itt az ellenség, Abony alatt.

– Tudom, – felelte Dobó. Az első török is itt van. Elhozta Bakocsai.

Ez szemrehányó hangon volt mondva. A vitéz a város kékvörös szinét
viselte. Egyet szuszszant és a fején egyet rántva felelte:

– Kapitány uram én hozhattam volna hármat is.

– Hát mért nem hoztál?

– Hát csak azért, mert én szétvágtam a fejét mind a háromnak.

A teremben nagy derültség áradt el. A hét katona közül négy be is volt
kötve. Dobó maga is elmosolyodott.

– Hát Komlósi fiam, mondotta, nem a törökfej itt a hiba, hanem a ti
fejetek. Nektek nem az volt a kötelességtek, kogy verekedjetek, hanem
az, hogy hírt adjatok. A Bornemissza hadnagy úr katonája hozta meg a
hirt. Ti azonban előbbre valónak tartottátok, hogy mosakodjatok, meg
fésülködjetek, inget váltsatok meg bajuszt pödörjetek. Micsoda katona
vagy te Komlósi Antal!

Komlósi búsan nézett maga elé. Érezte, hogy Dobónak igaza van. Azonban
felemelte a fejét és igy felelt:

– Hát majd meglátja kapitány uram, hogy micsoda katona vagyok.

Az őrök jelentéséből kétségtelenné vált, hogy a török húzódik fölfelé.
Dobó uj őrséget rendelt, s megparancsolta, hogy ne álljanak harcba a
török őrséggel, csak jelentsék óránkint a közeledést. Azután kiküldte
őket, és az asztalhoz ült.

Már akkor ott voltak a teremben az összes hadnagyok, a vártisztek s az
öt német tűzmester. Ezeken kivül ott volt a pap és az öreg Cecey.

– Barátaim, – kezdte Dobó, az ünnepi csöndben, hallottátok, hogy
bekövetkezett, amit évek óta várunk.

A hangja olyan volt, mint a nagyharangé. Egy percre elhallgatott. Talán
egy gondolatát hallgatta el. Aztán mintha rövidre akarná fogni a
mondani-valóját, igy folytatta:

– Mekcsey kapitánytársam az imént adta át teljes jegyzékét a vár
erejének. Körülbelől ismeritek ugyan, de én mégis szükségesnek tartom,
hogy felolvassuk és halljátok. Kérlek Gergely öcsém.

Átadta az irást Gergelynek, aki könnyebben és gyorsabban birta az
effélét, mint Sukán bácsi. Gergely készséggel olvasott.

– Az egri vár ereje 1552. szeptember 9-én.

– Vagyis ma, – szólott Dobó.

– A várnak van ma belső lovasa kétszáz, belső gyalogosa ugyanannyi,
behivott egri és környékbeli puskás 875; – Nagyságos Perényi Ferenc ur
küldött 25 embert; Serédy György úr küldött vagy kétszázat.

– Abból nincs több, csak valami ötven, – szólt Mekcsey.

És egy sunyorgó szemü, arcban erősen csontos hadnagyra pillantott.

– Nem tehetek róla, – felelte ez. Én itt vagyok.

És a kardjára csapott.

Dobó békitő hangon szólt a hadnagyra.

– Hegedüs barátom, ki beszél itt rólad? Hunyadinak is voltak hitvány
katonái.

Gergely tovább olvasott.

– Megint Kassáról jött kétszáztiz fölkelő. Nohát itt van, – szólt
Hegedüsre pillantva. Kassán is vannak vitézek.

És folytatta:

– A karthauzi barátok négy drabantot küldtek. Az egri káptalan kilencet.

– Kilencet? – Mordult fel Bolyky Tamás, a borsod puskások hadnagya.
Hiszen azoknak száznál is több a katonájok!

– Fizetésre se adták, – felelte röviden Dobó.

Fügedi, a káptalan hadnagya felállt, Dobó azonban leintette:

– Kérlek öcsém, majd máskor. Az ördög se bántja a káptalant. Folytasd
Gergely öcsém csak röviden és hamar.

Gergely hát szaporán, barátosan olvasott tovább. De jó hosszú volt a
litánia. Sáros, Gömör, Szepes, Ung, a szabad városok mind küldtek
egy-egy kis csapat drabantot. A jászai prépost negyven embert küldött
egymaga. Ezt meg is éljenezték.

Végül Gergely ismét fölemelte a hangját és igy szólt:

– Vagyunk tehát összesen száz ember hiján kétezren.

Dobó végigpillantott az asztalnál ülőkön, és a tekintete Hegedüsön
állott meg. A kassai hadnagyra nézve folytatta.

– Ehez még hozzászámithatjuk azokat az embereket, akiket várbeli
szolgálatra hivtam be: a tizenhárom borbélyt, nyolc mészárost, három
lakatost, négy kovácsot, öt ácsot, kilenc molnárt és a harmincnégy
parasztembert, akik majd az ágyúknál segitenek. Ez ostrom idején mind
fegyvert ragadhat. Azután számitsuk még Nagy Lukácsot, akit Szent János
fejevétele napján Szolnok alá elküldtem huszonnégy lovassal. Ezeknek már
régen itthon kellene lenniök, – szólt Mekcseyre emelve a tekintetét.

És folytatta:

– Hát volnánk igy is meglehetősen, de én király őfelségétől várom a
legfőbb segitséget.

Az öreg Cecey a levegőbe csapott és hümmögött.

– Nono Cecey bátyám, – szólt Dobó. – Nem úgy van már, mint volt régen. A
király nagyon jól tudja, hogy ha Eger elesik, hát beteheti a szent
koronát a régiségtárba.

– Nincs többé Magyarország, – toldta hozzá Mekcsey, aki Dobó mellett
állott.

– Lesz német, – duhogta az öreg.

– A király hada két nagy seregben jön – folytatta Dobó, –
ötven-hatvanezer, talán százezer jól táplált és jól fizetett katona.
Egyiket vezeti Móric szász herceg, a másikat Miksa herceg. A király
kétségtelenül utánok küld, hogy hozzánk siessenek. S ma talán már annak
a két tábornak a jelszava: Eger!

– Hiszi a miskolci pék, – morgott Cecey.

– Hát hiszen én is, – mordult vissza Dobó. – És ezennel megkérem
kegyelmedet, hogy a szavamba ne vagdaljon. Az én követem Vass Miklós még
ma ujra elindul Bécsbe, és ha nem találja útban a király hadát,
értesitést viszen a török megérkezéséről.

Gergelyhez fordult.

– A gyülés után rögtön megirod a kérelmet ő felségének, s mellékeled a
török levélét. Úgy megird, hogy még a kősziklák is idejőjjenek Eger alá.

– Megirom, – felelte Gergely.

– Semmi okunk sincs, hogy nehéz szivvel várjuk a törököt. A falak
erősek. Puskapor, meg élelem van annyi, hogy egy esztendeig is kibirjuk.
A király, hacsak az erdélyi hadát ideküldi is, minden török Mohamedhez
megyen Eger alól. Dehát olvasd fel most a második számu jegyzéket, –
szólt Gergelynek.

Gergely olvasta:

– Nagy bomba ágyú egy; másik nagy bomba ágyú, Béka nevű és Baba nevű,
kettő; a királytól három ágyú; Perényi Gábortól négy ágyú, Serédi
Benedektől egy ágyú.

– A puskaport nem mértük meg, mert nem is lehet, – szólt közbe Dobó.
Tavalyról is maradt, a királytól is kaptunk. A sekrestye alja szinig van
kész puskaporral. Ezenkivül van salétromunk és malmunk a
puskapor-csinálásra. Folytasd.

Gergely olvasta:

– Öreg réztarack, faltörő öt; vastarack ugyanilyen öt; őfelségétől réz
faltörő négy; golyóöntő a faltörőkhöz és szakálasokhoz huszonöt; dupla
prágai szakálas ágyú kettő; seregbontó szakálas ágyú öt.

– No urak, – szólt Dobó, – azt hiszem felelhetünk a töröknek. De ez még
semmi. Olvasd tovább.

– Prágai és csetneki réz és vas szakálas háromszáz; kézi puska
kilencvenhárom; német kézi puska százkilencvennégy.

– Ez nem ér semmit, – szólt Cecey Dobóhoz fordulva. – A jó íjj többet ér
minden puskánál.

Ezen egy kis vita támadt. Az öregek Cecey szavát helyeselték. A fiatalok
a puska pártján voltak.

Végre is Dobó azzal vágta ketté a vitát, hogy a puska is jó, az íjj is
jó, de legjobb az ágyú.

Kristóf apród ekkor egy remek mívű aranyos sisakot és egy kis ezüst
feszületet tett az asztalra. A karján még egy palást-féle köpönyeg is
volt. Dobó háta mögé állva tartotta.

Gergely még egy jó sort olvasott. Benne volt a jegyzékben minden
fegyver: kópja, gerely, paizs, csáklya, csákány, buzogány, kanóc, dárda
és minden hadi szerszám, amit nem a segitség hozott magával.

Akkor aztán Dobó fölállott.

Az előtte levő aranyos sisakot a fejére vette, a vörös bársony kapitányi
mentét a vállára. És balkezét a kardján nyugtatva szólott:

– Kedves barátaim és védő társaim. A falakat láttátok, most már a
falakon belől levő erőt is ismeritek. Ebben a várban van most a
megmaradt ország sorsa.

A teremben csend volt. Mindenki érezte, hogy Dobó igazat mond.

– Ha Eger elesik, utána nem tarthatja magát se Miskolc, se Kassa. Az
apró várakat lerázza a török, mint a diót. Nincs többé ellenállás. És
akkor Magyarországot beirhatja a történelem a halottak könyvébe.

Komor szemmel nézett körül és folytatta:

– Az egri vár erős, de itt van a szolnoki példa, hogy a falak ereje nem
a kőben van, hanem a védők lelkében. Ott pénzen fogadott idegen
zsoldosok voltak. Nem a várat mentek védeni, hanem hogy zsoldot
kapjanak. Itt az öt pattantyus kivételével minden ember magyar. Itt
mindenki a hazát védi. Ha vér kell, vérrel, ha élet kell, élettel. De ne
mondhassa azt ránk a jövendő nemzedék, hogy azok a magyarok, akik
1552-ben itt éltek, nem érdemelték meg a magyar nevet.

Az ablakon besütött a nap és végigjátszott a falon függő fegyvereken, s
a falak mellett rudakon álló páncélokon. Tündöklővé tette a kapitány
aranyos sisakját is. Gergely mellette állott. Egy pillantást vetett az
ablakra, aztán a szeméhez emelte a tenyerét, hogy a vezérre nézhessen.

– Azért hivattam össze kegyelmeteket – folytatta Dobó, – hogy mindenki
számot vethessen magával. Aki többre becsüli a maga egészségét, mint a
nemzet jövendőjét, nyitva van a kapu. Nekem férfiak kellenek. Inkább
kevés oroszlán, mint sok nyúl. Akinek reszket az ina a közelgető
zivatartól, hagyja el a termet, mielőtt tovább szólnék, mert meg kell
esküdnünk a vár védelmére oly esküvel, hogy ha azt megszegi valaki, meg
ne állhasson holta után az örök Isten orcája előtt.

Félre nézett és várt, hogy mozdul-e valaki?

A teremben csend volt.

Nem mozdult senki.

A feszület mellett két viaszgyertya állott. Az apród meggyujtotta.

Dobó tovább beszélt:

– Meg kell esküdnünk egymásnak az örök Isten szent nevével ezekre a
pontokra.

Egy iv papirost ragadott fel az asztalról és olvasta:

– Először: akármiféle levél jön ezentul a töröktől, el nem fogadjuk,
hanem a község előtt olvasatlanul megégetjük.

– Igy legyen! – hangzott a teremben. Elfogadjuk!

– Másodszor: mihelyt a török megszállja a várat, senki neki ki ne
üvöltsön; bármit kiáltozzanak is be, arra semminémü felelet ne
hangozzék, – se jó, se rossz.

– Elfogadjuk!

– Harmadszor: a várban a megszállás után semmiféle beszélgető
csoportosulás se kint se bent ne legyen. Se ketten, se hárman ne
suttogjanak.

– Elfogadjuk!

– Negyedszer: a közemberek és altisztek a hadnagyok tudta nélkül, a
hadnagyok a két kapitány intézkedése nélkül a csapatokon nem
rendelkeznek.

– Elfogadjuk!

Egy érdes hang szólalt meg Fügedy mellett:

– Valamit ide szeretnék betoldani.

A szóló Hegedüs volt, a Serédy hadnagya. Az arca ki volt vörösödve.

– Halljuk, – szóltak az asztalnál.

– Azt ajánlom, hogy a két kapitány viszont a hadnagyokkal mindig
egyértelemben intézkedjék, valahányszor úgy fordul a sor, hogy akár a
védelem dolgában, akár más fontos intézkedésben, a hadnagyok közül csak
egy is tanácskozást kiván.

– Az ostrom szünetében elfogadom, – szólott Dobó.

– Elfogadjuk! – zúgták rá mindannyian.

Dobó folytatta:

– Utolsó pont: aki a vár megadásáról beszél, kérdez, felel, vagy
bármiképp is a vár megadását akarja, halál fia legyen!

– Haljon meg! – kiáltották lelkesen. – Nem adjuk meg a várat! Nem
vagyunk zsoldosok! Nem vagyunk szolnokiak! – hangzott mindenfelől.

Akkor Dobó levette az aranyos sisakot. Hosszú szürke haját
végigsimitotta. Intett a papnak.

Bálint pap fölállt. Szintén levette a süvegét, és fölemelte az asztalon
álló kis ezüst feszületet.

– Esküdjetek velem, – mondotta Dobó.

A teremben mindenki a feszület felé nyujtotta a kezét.

– Esküszöm az egy élő Istenre…

– Esküszöm az egy élő Istenre, – hangzott az ünnepi mormolás.

– Hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére
szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlit. Sem pénz, sem igéret
meg nem tántorit. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem
hallgatok. Magamat élve sem a váron belől, sem a váron kivül meg nem
adom. A vár védelmében elejétől végéig alávetem akaratomat a nálamnál
feljebb való parancsának. Isten engem úgy segéljen!

– Úgy segéljen! – zúgták egyhanggal.

– És most magam esküszöm, – szólt Dobó, két ujját a feszületre emelve. –
Esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére forditom minden erőmet,
minden gondolatomat, minden csepp véremet. Esküszöm, hogy ott leszek
minden veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni
nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy
fogadja be a testemet, ég lelkemet! Az örök Isten taszitson el, ha
eskümet meg nem tartanám!

Nem kételkedett itt azon senki. Lángolt mindenkinek az arca, mert tűz
volt mindenkinek a szivében. A Dobó esküjére minden kard kivillant. Egy
szivvel lélekkel kiáltották:

– Esküszünk! Esküszünk!

Dobó ismét föltette sisakját, és leült.

– Hát testvéreim, – mondotta egy árkus papirost véve a kezébe, – most
még azt beszéljük meg, hogy a falak őrségét hogyan helyezzük el? A falak
védelmére nem egyforma beosztás kell, mert a város felől meg az új
bástya felől sik a föld és völgyes. A keleti meg az éjszaki bástyák
felől vannak a dombok meg a hegyek. Kétségtelen, hogy ide állitják az
ágyúkat, és itt törik majd a falat, hogy beronthassanak.

– Nem törik azt át sohase, – mondotta Cecey.

– Nono, – felelte Dobó.

Aztán ismét folytatta:

– Ácsot meg kőmivest azért rendeltem jó számmal a várba, hogy amit a
török ront, éjjel berakják. Hát itt lesz a legnagyobb munka, és ha az
őrséget most el is osztjuk, az majd az ostrom szerint változik.

– Csak intézze kegyelmed kapitány úr, mi elfogadjuk, – kiáltották
többfelől.

– Hát én azt gondolom: négy seregre oszszuk a védelmet. Egyik sereg lesz
a főkapunál; másik a szeglettoronyig való részen; harmadik a külső
várban; negyedik a tömlöcbástya körül északon. E négy csoportnak
megfelelően, négy részre oszlik bent az álló sereg is. Ezeket Mekcsey
kapitány társam fogja igazgatni. Ostrom idején az ő gondja lesz a
katonák váltakozása, valamint a belső vár védelme is.

– Hát a város felőli oldal? – kérdezte Hegedüs.

– Oda csak egyes őröket állitunk. A kapunál elég ha husz ember lesz. Ez
úgyis szűk gyalogkapu, s innen nem is próbálhat a török támadást.

És egy ív papirost vett fel.

– A legények számát hozzávetőleg így osztottam el. Az ókapunál, vagyis
főkapunál az új bástyáig legyen állandóan száz drabant. A tömlöcbástyán
száznegyven, a tiszttel száznegyvenegy. A Sándor bástya mentén százhusz
a kapu nélkül. Innen vissza a kapuig százöt.

– Ez négyszázhatvanhat, – mondotta Gergely.

– A templom két tornyán tiz-tiz drabant. Ez a belső vár védelme.

– Négyszáznyolcvanhat, – számitotta hangosan Gergely.

Dobó folytatta:

– Most következik a külső vár. A Csabi bástyán legyen kilencven ember a
Bebek bástyáig. Innen a szeglettoronyig százharminc. Az ókaputól a
szegletig ötvennyolc. Itt még egy keskeny kőfal van, amely összeköti a
belső várat a külsővel. Itt inkább szemmel kell őrködni, mint
fegyverrel. Hát ide elég harmincnyolc drabant.

Mekcseyre pillantva folytatta:

– Ide lehet állitani a gyöngéket, s ostromok alatt a könnyü sebesülteket
is.

– Egy hiján nyolcszáz, – mondotta Gergely.

– Mármost hogyan oszszuk szét a tiszteket? Hogy magamon kezdjem, én ott
akarok lenni mindenütt.

Lelkes éljenzés.

– Mekcsey társam dolgát már tudjuk. A négy főhadnagy ur közül egy az
ókapunál lesz. Ide erő kell, és rettenhetetlen lélek, mert hogy a török
a kapun be akar jönni, azt hiszem az kétségtelen. Itt a halállal
farkasszemet kell nézni.

Pető Gáspár fölállt és a mellére csapott:

– Kérem azt a helyet!

A nagy éljenzésben csak a Dobó beleegyező fejmozdulatát lehetett látni.
Az öreg Cecey átnyujtotta Petőnek a balkezét.

– Ezenkivül, – mondotta – a külső vár a legveszedelmesebb pont. A török
itt az árok betemetésén fog mesterkedni. Itt is a főtisztek bátorsága,
hazaszeretete és halálmegvetése kell.

Három főhadnagy volt még Petőn kivül; mind a három fölállott:

– Itt vagyok, – mondotta Bornemissza.

– Itt vagyok, – mondotta Fügedy.

– Itt vagyok, – mondotta Zoltay.

– Hát hogy össze ne vesszetek – szólott Dobó, – ott lesztek mind a
hárman.

A tűzmesterek már előbb megkapták a maguk ágyúját, különben se tudtak
egy szót se magyarul. Dobó azonban még egy főágyúmestert akart. Ki
legyen az?

Senki se volt értője ennek a szerszámnak, csak Dobó. Hát Dobó magára
vállalta.

Hogy erre ujabb éljen-riadalom támadt a teremben, s hogy a tűzmesterekre
is néztek, ezek nyugtalanul kérdezték:

– Was ist das? Was sagt er?

Bornemissza erre hozzájuk fordult és így magyarázta meg az öt németnek:

– Meine herrn. Kapitány Dobó vird zein der haupt bum-bum! Ferstanden?

A németek megértették.

Dobó ezután összetrombitáltatta az egész katonaságot. A vár terén
azoknak is elmondta az öt pontot, amire odabent megesküdtek, s felhivta
őket, hogy amelyikök félelmet érez, tegye le inkább a kardot, hogysem
meggyöngitse a többit is, mert – úgymond – a félelem olyan ragadós
nyavalya, mint a pestis, sőt még ragadósabb, mert egy pillanat alatt
átszáll a másikra. Hát itt a bekövetkezendő nehéz napok alatt, erőslelkü
emberek kellenek.

Azután kibontotta a vár kékvörös zászlaját, és összefogta a nemzeti
szinüvel.

– Esküdjetek!

Erre a szóra a városbeli székesegyház harangja megkondult.

Csak egyet kondult, többet nem.

Mindenki a város felé pillantott. Ez a kondulás olyan volt, mint egy
jajkiáltás. Csak egy. S utána figyelő csöndesség áll az egész tájon.

A vitézek fölemelték az ujjukat.


IX.

Ezen az estén Dobó vendégül látta mindazokat, akik vele délelőtt a
teremben megesküdtek.

Az asztal egyik végén Dobó ült, másik végén Mekcsey. Dobó mellett
jobbfelől _Bálint pap_ ült, balfelől _Cecey_. A pap mellett _Pető_.
Petőt különben is meg kellett becsülni ezzel a helylyel. A bátyja, Pető
János udvari méltóság volt: a király főpoharasa. Ennek a révén kapták a
puskaport, meg az öt tűzmestert Bécsből. Csak aztán következett vagy kor
vagy rang szerint részint Mekcseytől, részint Dobótól számitva a sort:
_Zoltay_, _Bornemissza_, _Fügedy_. Aztán _Koron Farkas_, az abauj-megyei
gyalogosok hadnagya; _Kendi Bálint_ és _Hegedüs István_, a Serédy György
hadnagyai, akik ötven drabantot hoztak; _Fekete Lőrinc_, aki Regécből
jött tizenötöd magával; _Lőkös Mihály_, akit száz gyaloggal küldtek a
szabad városok; _Nagy Pál_, Bátori György harminc drabantjának hadnagya,
bikaerejü merész ember; _Jászay Márton_, a jászói prépost negyvenegy
drabantjának a hadnagya; _Szency Márton_, szepesi hadnagy, – ez negyven
gyalogost hozott; _Bor Mihály_ kitünő puskás, Sárosmegye küldte
hetvenhat gyaloggal; Ugocsából ott volt _Szalacskay György_ és _Nagy
Imre_. Ez utóbbit Homonnay Gáborné küldte tizennyolc gyaloggal.
Eperjesről _Blaskó Antal_ jött el.

Ezek mind hadnagyok voltak. Ezek után ült _Paksy_ Jób, a legszálasabb
tiszt a király seregéből, s _Bolyky_ Tamás, a borsodi ötven puskás
hadnagya. Ezek később jöttek, hát odaültek a vártisztek közé, akik
voltak: _Sukán János_, az öreg számtartó; _Imre deák_ kulcsár, a boros
pince felügyelője; _Mihály deák_ cipóosztó; _Gyöngyösy Mátyás_ deák a
püspök deákja, (a vár a püspöké volt;) _Boldizsár_ deák irnok s még
egynéhányan. Mert Dobó nemcsak a tiszteket hivta meg, hanem hogy az
egész vár képviselve legyen a vacsorán, egy tizedest, egy közembert, egy
egri nemest és egy egri parasztot is felhivatott.

Az ételhordás a Dobó négy-öt szolgájának a dolga volt, de ezek munkája
azzal könnyebbedett, hogy a főtisztek is beállitották a szolgáikat.

Dobó mögött Tarjáni Kristóf állott, az apród. Dobónak ez szolgált. Ez
nyújtotta eléje az ételt. Ez töltötte mindig tele a poharát,
valahányszor kiürült.

Péntek lévén, a vacsorát tormás csukával kezdték, kirántott süllővel,
harcsával és kecsegével folytatták, s turós csuszával és fahéjjas főtt
aszalt gyümölcscsel végezték. De volt az asztalon szőlő is, alma, körte
és dinnye is bőven.

Mért adta a takarékos Dobó ezt a vacsorát? A mai ünnepi gyülés
befejezéseül? Vagy hogy az egymásnak ismeretlen tisztek
összeismerkedjenek, és összemelegedjenek? Vagy tán a bor világitásánál a
lelkek erejét vizsgálta? A levegő kezdetben ünnepi volt, szinte
templomi. A hófehér abroszok, a Dobó cimerével vésett ezüst evőeszközök,
az asztal fölött láncon függő faragott hordó, az őszi virágokból készült
bokréták, – mindez inkább lakadalmi pompa volt, mint egyszerü vacsora.

Még akkor se melegedett meg a keze senkinek, mikor a csuka után a szép
hordóból gránátpiros bor ömlött a poharakba. A Dobó mai magasztos
beszéde ült a lelkeken, mint ahogy a harangszó után elmélázva hallgatja
az ember a harang után maradt csöndességet.

A csuka után a szolgák kihordták a tányérokat, s mindenki azt várta,
hogy valaki beszélni fog.

Dobó elmélázva ült a barna bőrrel bevont karosszékben. Őt nézték.

S ebben a csöndességben egyszercsak fölhallatszik a sütőasszonyok vidám
dalolása:

  _Csak azért szeretek_
  _Falu végén lakni;_
  _Erre jár a rózsám_
  _A lovát itatni._

  _A lovát itatni_
  _Magát fitogtatni_
  _Piros két orcáját_
  _Velem csókoltatni._

Egyszerre eltüntek a felhők. Az ég kiderült. Hát komolyodjanak-e a
férfiak, mikor asszonyok is vannak itt a várban, s ők a veszedelem
bevonulását dalolva várják.

Mekcsey fölvette az előtte álló ezüst serleget, és fölállott.

– Tisztelt vendégség, – mondotta. Nagy napok előtt állunk. Maga a jó
Isten is az ég ablakában ül és nézi, hogyan fog itt kétezer ember
megharcolni kétszázezerrel. És én mégse csüggedek. Gyáva ember nincs
közöttünk egy se; hiszen még az asszonyok is, amint halljuk, vígan
dalolnak odalent. De ha nem igy volna is, van közöttünk két ember, aki
mellett félni nem lehet. Ismerem mind a kettőt kora ifjuságomtól. Az
egyiket azért teremtette az Isten, hogy példája legyen a magyar
bátorságnak. A vas ereje van benne. Olyan, mint az aranynyal zománcozott
kard. Csupa erő és nemesség. A másik meg, akit szintén ifjúságomtól
ismerek, a furfangnak és minden találékonyságnak a mestere. Ahol ez a
két ember jelen van, vagy az erő, vagy a furfang bizonyosságában érzem
magamat. Nem lehet veszedelemtöl tartani. Azt kívánom, hogy úgy ismerjék
mint én: Dobó Istvánt, a mi kapitányunkat, és Bornemissza Gergelyt, a mi
főhadnagyunkat.

Dobó állva fogadta a kocintásokat, aztán állva is maradt, és így felelt:

– Kedves véreim. Ha olyan ijedős volnék is, mint a szarvas, hogy
akármiféle ebfalka csaholása megremegtetne, mikor nemzetem sorsáról van
szó, megállok és ellenszegülök. A Jurisics példája mutatja, hogy micsoda
erősség a leghitványabb vár is, ha férfiak vannak benne. A mi várunk
erősebb, mint Kőszeg volt, s nekünk is erősebbeknek kell lennünk. Én
ismerem a török hadat. Még a bajuszom is alig ütközött, mikor ott voltam
a mohácsi mezőn, és láttam a Szulejmán hadát. Elhigyjétek nekem, hogy az
a huszonnyolcezer magyar összegázolta volna azt a százezernyi
csőcseléket, ha csak egy ember is van, a ki a csatát vezetni tudja. Nem
vezetett, nem rendezett ott senki. A csapatok nem az ellenség állása
szerint bontakoztak széjjel, hanem csak úgy gondolom formára. Tomory
szegény, dicső emlékű nagy hős, de nem volt vezérnek való. Azt gondolta
szegény, hogy a vezérség ebből a szóból áll: Utánam! Hát egyet
imádkozott, aztán meg egyet káromkodott, és azt mondta: Utánam! Azzal
megindult a seregünk mint őszszel a fecskék tábora, neki a török
közepének. A török úgy széledt előttünk, mint a lúd-falka. Mink meg
rohantunk vakon neki az ágyúsornak. Persze az ágyúk, a láncos golyók
megtették, amit emberi erő nem tehetett. Négyezren maradtunk a
huszonnyolcezerből. De ennek a rettenetes szerencsétlenségnek két nagy
tanulsága volt. Az egyik az, hogy a török tábor nem vitézek sokasága,
hanem mindenféle gyülevész népé. Összeszednek mindenféle embert és
állatot, csakhogy a sokaságukkal elrémitsék a tyukszivü embert. A másik
tanulság az, hogy a magyar akármilyen kevés, megzavarhatja és
meggyőzheti a törököt, ha a bátorsága mellé okosságot viszen magával
paizsul.

Az asztalnál ülők feszült figyelemmel hallgatták a főkapitányt. Ez
tovább folytatta:

– A mi állapotunkban azt parancsolja az okosság, hogy kitartók legyünk
mindaddig, mig a király serege meg nem érkezik. A várat lőni és rombolni
fogják, s meglehet ledöntik a falat, amely egyideig védeni fog
bennünket. De ekkor nekünk kell előállanunk. S ahogy a falak védtek
bennünket, úgy kell nekünk védenünk a falakat. A falra hágó ellenség ott
fog találni bennünket minden résen. A magyar nemzet sorsát nem ejtjük el
hitványul soha!

– Nem! nem! – kiáltották mindnyájan fölállva.

– Köszönöm, hogy eljöttetek, – folytatta Dobó. – Köszönöm, hogy
elhoztátok kardotokat és sziveteket a haza oltalmára. Valami erős érzés
van bennem, hogy az Isten Eger vára fölé nyújtja a kezét, és azt mondja
a pogány tengernek: Eddig és ne tovább! Ez az érzés erősitsen benneteket
is, s akkor bizton, hogy ugyanezen a helyen vígan fogjuk megülni a
győzelem torát.

– Úgy legyen! kiáltották mindenfelől, s összecsörrentek az ezüstpoharak.

Dobó után Pető állott fel, a gyorsmozgású hadnagy, aki a vár legjobb
népszónoka volt.

Jobbra balra rántott egyet a nyakán, és igy szólt:

– Mekcsey uram bizik Dobóban meg Bornemisszában, ezek meg biznak
mibennünk meg a falakban. Én is megmondom miben bizok.

– Halljuk! Halljuk!

– Két erős vár esett el az idén a több között: Temesvár meg Szolnok.

– Veszprém?

– Veszprémben nem volt ember. Miért esett el ez a két erős vár? Azt
fogják egy idő mulva mondani, hogy azért esett el, mert a török erősebb
volt. Nem úgy van pedig. Azért esett el, mert Temesvárt spanyol
zsoldosok védték, Szolnokot meg spanyolok, csehek meg németek. Hát most
megmondom miben bizom. Abban, hogy Egert nem védi se spanyol, se német,
se cseh. Itt ez öt pattantyús kivételével mindenki magyar, s főképen
egri. Saját fészküket védő oroszlánok! Én a magyar vérben bizom.

Itt már kimelegedett minden arc, fölemelkedtek a poharak. Pető be is
fejezhette volna a beszédét, de a népszónokok bőségével folytatta:

– A magyar pedig olyan, mint a kova. Mentül jobban ütik, antul jobban
szikrázik. Hát azt a kontyos irgalmát annak a Mohamed putrijaiban
szedett, fügefáról szakadt ringyes-rongyos sok vizivójának, nem birna-e
velök ez a kétezer, magyar anyától, vitéznek született, lóháton
nevelkedett, magyar buzán erősödött egri bikavér ivó katona?

Elnyomta az éljenzés, a kardcsörgés és kacagás a szavát, de ő megintcsak
sodort egyet a bajuszán, egyet nézett oldalt, és igy fejezte be:

– Eger eddig csak egy szép város volt. Adja az Isten, hogy ezentul a
magyar dicsőség városa legyen. Pogányvérrel irjuk a falra: Ne bántsd a
magyart! S ha majdan századok mulva az örök földi béke mohája zöldellik
e vár maradványain, levett kalappal jár majd itt az utánunk jövő
századok fia, s büszke érzéssel mondja: a mi apáink küzdöttek itten,
áldott legyen a poruk is!

De már erre olyan riadalom támadt, úgy összecsókolták a szónokot, hogy
nem lehetett tovább beszélnie.

De nem is akart.

Leült és átnyujtotta a kezét Bolyki Tamásnak, a borsodi legények
hadnagyának.

– Tamás, – mondotta – ahol mi ketten leszünk, fájjon a feje a töröknek!

– Oly szépen beszéltél, – felelte Tamás a fejét rázva, – hogy akár most
rohannék a töröknek.

Pető után már senkise érzett magában erőt, hogy köszöntőt mondjon.
Gergelyt szólongatták, de ő mint afféle tudós ember, nem szeretett
beszélni. Hát csak mindenki a szomszédjával beszélt, s a vacsora vidám
zsongása töltötte be a termet.

Dobó is fölmelegedett, hol az egyik szomszédjának, hol a másiknak
nyujtotta kocintásra a poharát.

Egyszer Gergelynek is átnyujtotta, s hogy a pap Pető mellé ült
beszélgetni, átintette Gergelyt maga mellé.

– Ülj csak ide fiam, – mondotta. – A Török fiukról akarok beszélni
veled. Irtam nekik is, de ugy-e hiába?

– Bizony, – felelte Gergely a poharat maga elé téve, – nem hiszem, hogy
látjuk őket. Jancsi nem szeret várat védeni. Feri meg nem jön ennyire
el. Nem hagyja ott a Dunántult.

– Igaz, hogy Bálint úr meghalt?

– Az bizony szegény, már egypár hónapja. A másvilágra vitte a
bilincseit.

– Mennyivel élte túl az asszonyt?

– Jó egynéhány esztendővel. Az asszony tetszik tán tudni, akkor halt
meg, mikor mink Konstantinápolyból hazajöttünk. Éppen temették, mikor
Debrecenbe érkeztünk.

– Jó asszony volt, – mondta Dobó elgondolkozva.

S a poharáért nyult, mintha érte akarna inni.

– Bizony olyan nem sok terem a földön, – szólt Gergely szintén a
pohárért nyulva.

S hogy némán kocintottak, talán mind a kettőnek az volt a gondolata,
hogy az a jóságos asszony látja odafenn ezt az érette emelt poharat.

– Hát Zrinyi? – folytatta Dobó. – Annak is irtam, hogy jőjjön el Egerbe.

– Az el is jött volna, de már hónapok óta hallja azt a hirt, hogy a
bosnya pasa ellene készülődik. Én februárban beszéltem Miklós bácsival
Csáktornyán. Ő már akkor tudta, hogy a török nagy haddal jön Temesvárra,
Szolnokra, Egerre. Még velem iratta meg a levelet a királynak.

S mig igy beszélt, végigsimitotta az apród haját.

Az ajtó előtt sipok és trombiták zenéje szólalt meg:

  _Sárga csizmás Miska sárban jár_
  _Panni a pataknál rája vár._[4]

Mintha új vért öntöttek volna mindenkibe. Dobó intésére az apród
bebocsátotta a siposokat. Három sipos és két trombitás. Köztük van a
cigány is. Nagy rozsdás sisak a fején s benne három kakastoll. Az
oldalán hüvelytelen kard madzagra kötve. Meztelen két lábán óriás
sarkantyuk.

Szépen játszottak. Mindenki rájok figyelt. Mikor megismételték a nótát,
egy mély bariton hang kezdett dalba a hadnagyok sorában:

  _Török, tatár, bosnya, mind pogány!_
  _Felnyergeltem hóka paripám._
  _Szomorú füz lombja borulj rám!_
  _Isten veled gyönge violám!_

  _Az ég alján kék hegy. Messze van._
  _Az én kis galambom messzébb van._
  _Mindig a hegy felé gondolok._
  _S mindig messzebb-messzebb ballagok._

A hadnagy nagy termetü, kisodrott bajszu legény volt. A bajusza örökké
úgy állt keresztben az orra alatt, hogy hátulról is meg lehetett
ismerni.

– Ki is ez a fiu, – kérdezte Gergely Dobóhoz hajolva.

– A komáromi kapitánynak az öcscse: Paksy Jób.

– Szép hangja van.

– És azt hiszem: vitéz fiu. Akik ilyen nagyon szeretnek dalolni, azok
mind jó vitézek.

A hadnagy még egy harmadik rendet is akart a nótából, de nem jutott
eszébe.

A siposok is várták, hogy mikor kezdi.

Ebben a percnyi szünetben, valaki elkiáltotta magát.

– Éljen a papunk!

– Éljen! – kiáltozták mindnyájan poharat emelve, s oda nyujtották a
papnak kocintásra.

– Éljen, – mondotta Dobó is. – Ez az egy pap maradt itten. Dicső öreg!
Az Isten éltesse!

A pap meghatottan hebegett köszönetet.

– Éljen a legöregebb! – kiáltotta Zoltay.

Cecey vidáman felelte:

– Öreg a nagyapátok! Én még táncolni is tudok.

– Éljen a vár legfiatalabb védője! – kiáltotta Pető.

Erre már Tarjáni Kristóf is pohárért nyult, és elpirulva kocingatott a
vendégekkel.

– Éljen az a török, – kiáltotta Gergely, – akinek legelőször ütjük ki a
fogát!

Minthogy erre nem volt kivel kocintani, mindenki nevetett, és csak a
szomszédjával kocintott.

A piros arcu egri nemes ember állott fel mostan. Galléros kék köpönyegét
jobb felén vállára vetette. Jobbra-balra törült egyet a bajuszán; aztán
meg hátra az üstökén és szólott:

– Éljen az, aki először fog meghalni Egerért!

Szétnézett nagy büszkén, s a nékül hogy kocintott volna valakivel,
fenékig üritette a poharát.

Vajon megfordult-e az eszében, hogy magára köszöntött, s magára ivott a
jó egri ember?


X.

A nagy lábas óra mutatója tizenegyen állott, mikor belépett egy őr, és
az ajtóban megállva jelentette:

– Kapitány uram a török már Makláron van.

– Az előőrség vagy az egész had?

– Több mint előőrség. A holdvilágnál úgy jöttek mint az árviz. Sok sátor
és sok tűz látszik.

– Akkor holnap már itt lesznek, – szólott Dobó.

És elbocsátotta az őrt azzal, hogy reggelig már nem szükséges jelentést
tenniök.

Maga is fölállott, és ezzel jelt adott az oszlásra.

Mekcsey a terem egy sarkába vonta Gergelyt, Fügedyt, Petőt és Zoltayt.
Egypár szót szólott nekik, aztán Dobóhoz sietett.

– Kapitány uram, – mondotta a sarkantyuját összepönditve, – vagy
kétszázan kimennénk az éjjel Maklárra.

– Minek? – kérdezte Dobó.

– Jóestét mondani a töröknek.

Dobó jókedvüen húzott egyet a bajuszán. Aztán az ablakzugba lépett.
Mekcseynek utána kellett lépnie.

– Hát, – igy felelt Dobó – nem bánom. A vár népére biztató lesz, ha az
első összeütközés sikerül.

– Éppen azért gondoltam magam is.

– Ha nagy a harci kedv, rendesen jól fog a kard. De téged nem eresztelek
el.

Mekcsey megrándult.

Dobó nyugodtan nézett rá.

– Te olyan vagy mint a bika. Bele öklelsz minden fába, és egyszercsak
majd nem tudod kihuzni a szarvadat. Pedig neked vigyáznod kell magadra,
hogy ha én el találok esni, azonnal átvedd a vezérséget. Ezt csak neked
mondom. Hanem Bornemissza meg a többi kimehet. Gergely eszes fiu, nehéz
tőrbe ejteni. Hivd csak ide.

Gergely egy perc mulva ott termett.

– Hát kimehetsz Gergely, – mondotta Dobó, – de nem kétszáz emberrel,
hanem százzal. Elég ennyi. Rájok csaptok. Egy kicsit megrezzentitek
őket. Azzal visszafordultok. Emberéletben pedig kár ne essék.

– Kapitány uram, – esdekelt a kis Tarjáni, – hadd menjek én is velök.

Dobó megint húzott egyet a bajuszán, mintha onnan húzna ki minden
feleletet.

– No nem bánom, – mondotta. – De mindig Gergely hadnagy úr mögött légy.
Ha agyon találnak ütni, elém ne kerülj többet, azt megmondom.


XI.

Gergely rohanva rohant a lovas legények tanyájára. S trombitaszó
helyett, egyet lőtt a szobában a pisztolyával.

A legények felugrottak.

– Ide hozzám! – kiáltotta Gergely.

A legfürgébbeket választotta ki a maga százának.

– Egy kettő! Öltözzetek! – mondotta. – Mikorra hármat pillantok, lent
legyetek kardosan lóháton a kapunál.

Egy hosszukezü legény állt hozzá legközelebb. Annak azt mondta:

– Te fuss az alkapitány úrhoz, és kérj egy emberfogót. Magaddal hozod.

A többinek meg azt mondta:

– Apró-puska legyen mindegyiknek a nyeregkápáján!

Még akkor a pisztolyt apró-puskának hivták.

Gergely lefutott a lépcsőn, és az istálló felé sietett. A konyhából
kisugárzó vörös lámpafénynél egy sárgadolmányos sisakos embert látott,
amint az egy felforditott dézsán ült, és egy fél görögdinnyét tartott a
térdén; azt kanalazta.

Az ember mezitláb volt.

– Ez nem lehet más, mint az én cigányom, – mondotta Gergely.

És rákiáltott:

– Sárközi!

– Tessen parancsolni, – felelte a cigány félig fölemelkedve.

– Ha velem jösz, lovat szerezhetsz.

– Hova? – kérdezte kiegyenesedve a cigány.

– A törökre, – felelte vigan Gergely. – Alszanak most. Meglepjük őket.

A cigány a fejét vakarta.

– Nem lehet, – mondotta.

– Mért ne lehetne?

– Megesküdtem ma a tebbivel, hogy nem hagyom el a várat.

– Dehiszen nem arra esküdtetek, hanem arra, hogy véditek.

– Lehet, hogy a tebbi arra esküdözsött, – felelt a cigány, a vállát
csaknem a füléig vonogatva, – én arra esküdözstem, hogy degeljek meg, ha
kimegyek a várból. Isten engem úgy segéljen!

Azzal visszaült a görögdinnyéhez, és a fejét csóválgatva, jóétvágygyal
tovább falatozott.


XII.

Tiz perc nem telt belé, Gergely már kint lovagolt a katonáival a maklári
úton, a holdvilágos félsötétségben.

Előtte két ember: Fekete István altiszt és Bódogfalvi Péter közember. A
Melegvizen túl levezették őket a rétre. Itt már a lovak dobogását
elnyelte a puha föld. A száz lovas, száz lengő árnyékhoz hasonlitott.

Az andornaki erdőnél megpillantották az első őrtüzet.

Péter megállt.

A többi is.

A hold ekkor az utolsó negyedében volt, s csak éppen annyit világitott,
hogy a fák és emberek alakja fekete árnyékokként rajzolódott elő az
éjszakából.

Gergely odalovagolt Bódogfalvihoz, és így szólt hozzá:

– Szállj le. Menj kigyómódra az első őrig. Kerülj a háta mögé, és szúrd
le. Azután nézd meg a tüzet. Ha nincs mellette senki, vess rá egy
félmarok puskaport. De abban a pillanatban lebukjál ám, nehogy valaki
meglásson.

– És a lovam?

– A lovadat idekötöd ehez a fához. Itt megtalálod, mikor visszatérünk.

– És ha vannak a tüznél?

– Körülnézel gondosan, hogy hol és miképpen fekszenek, és hol vannak
legtöbben?

Jó félóráig álltak a patak partján a füzbokrok mellett, s ezalatt
Gergely utasitásokat adott nekik.

– Ameddig futást láttok, üssétek vágjátok őket. Senki száz lépésnél
tovább ne menjen a társaitól, nehogy elvágódjék. Amint a kürtöt
halljátok, rögtön visszafordulunk és haza vágtatunk. Ameddig a kürt nem
szól, szabad a mulatság.

A legények körben álltak, és minden szóra figyeltek.

Gergely folytatta:

– Valószinű, hogy megriadnak, és nem is gondolnak ellenállásra. Ebben az
esetben addig vágjátok a sűrűjét, mígcsak szét nem esnek. Tanuljátok meg
egyszer s mindenkorra, hogy a ki lovon hadakozik, olyan sebesen
csapkodjon, hogy az ellenfélnek ne legyen ideje vissza vágni. Mint a
záporeső, úgy húlljon a vágás.

Gergely elhallgatott. A törökök felé fülelt. Aztán ismét a legényekhez
fordult:

– Hol az emberfogó?

– Itt vagyok hadnagy uram, – felelt egy hosszú alak a sorban.

– Nálad a szerszám?

– Nálam, – felelte a legény.

S egy villaforma hosszú szerszámot emelt a magasba.

– Tudsz vele bánni?

– A kapitány úr megtanított rá.

– Hát csak kapd el vele a nyakát valamelyiknek, s gyürd le a kutyát. Az
lenne csak a dicső, fiuk, ha egy főtisztet tudnánk fogni. A legszebb
sátorban van az ilyen s bizonyosan egy ingben aluszik. Azt is fogjuk
meg, ha lehet.

Ismét fülelt. Ismét folytatta:

– A foglyot meg kell kötözni, de csak a kezén. Ha fogunk lovat is, arra
ülhet, s akkor te Kristóf, meg te másik kis ember közre fogjátok s a
lova kantárát a magatok lovához kötve hozzátok. Ha szökni, beszélni,
kiáltani, vagy hátrafelé lecsúszni própál, mindjárt üssétek!

– Hátha nem lesz ló? – kérdezte Kristóf.

– Akkor futnia kell a lovatok mellett, s ti azonnal menjetek előre.
Minket ne is várjatok.

A bokrok mellett megjelent a Péter alakja. Futva jött.

– Az őrt leszúrtam, – mondotta lihegve. – A tűz a sátorok között ég, és
egy török szolgaféle ül mellette. Sárga papucs a kezében, sárga festék
mellette.

– Tiszti szolga, – mondotta Gergely. – Tovább.

– A többi százával ott fekszik a gyepen, holmi pokrócokon, a tüztől
balra egy kerek térségen.

– Alszanak?

– Mint a medve.

– Jól van, – felelte Gergely. – Hát most fiuk lehetőleg széjjel
egymástól tiz lépésnyire. Amint én elsütöm a puskámat, minden puska
közibük roppanjon, s mind rájok, mint a farkasok. Nagy lármával essünk
rájok, és üsd vágd nem apád!

Megvárták mig Bódogfalvi visszajött, és széttágultak napkelet felé.

A legszélső Pető volt. A sisakjába tüzött három sastoll megismerhetővé
tette már messziről. Bekanyaritotta a lovas láncot félhold alakban, s a
Gergely ügetéséhez szabta a magáét.

Most már Gergely vezetett.

Még egy darabig csendesen ügetve ment a bokrok oldalában, aztán
egyszerre sebes vágtatást kezdett. Mikor az első török őr felüvöltött,
Gergely rásütötte a pisztolyát. A következő pillanatban minden pisztoly
eldurrant, s a száz lovas fergetegként robogott rá az alvó török hadra.

A sátorok erdeje, abban a pillanatban ropogva burrogva elevenedik meg.
Török és magyar orditás keveredik egy hangzavarrá. A földön alvók
megriasztott foglyokként riadnak fel, s fut, ugrik, tolong a sok török
keresztül kasul egymáson a sátorok között.

– Rajta! Rajta! – hangzik Gergely szava.

– Allah! Allah akbál! – üvölti a török.

– Üsd a kutyát! – bömböli Pető Gáspár valahol a sátorok között.

Pokoli zürzavar. Kardok villogása. Török üvöltés, magyar káromkodás. A
kardok fokosok zuhognak. A lovak dübörögnek. Sátorok recsegnek. A föld
is reng és nyög a száz lovas rohama alatt.

Gergely két sátor között egy falka összeszorult pogányt lát. Azokra
ugrat. Vágja őket jobbra balra. Érzi, hogy a kardja mindig testet ér, s
előtte hullnak és dőlnek mint a juniusi búza, mikor az agár benne
nyargal.

A holdvilágnál látja, hogy a törökök minden lova egy csoporton legel, s
hogy a menekülők felkapnak rája.

– Utánam fiuk! – kiáltja Petőnek, aki már ide érkezett.

S megrohanják a lovasokat is. Vágnak embert lovat egyaránt. Csörög a
kard; ropog a dárda; zuhog a buzogány. A török rémülten ugrál lóra.
Némelyik lóra kettő is. Aki teheti, lovon menekül; aki lóra nem tud
kapni, gyalog illan el a sötétségben.

Gergely azonban nem üldözi őket. Megáll és gyülekezőt fuvat.

A sátorok közein át mindenfelől ugrálnak hozzá az emberei.

– A török fut! kiáltja Gergely. Kapkodjatok össze minden elhozhatót.
Lovát a kezéről senki el ne hagyja. Amelyik sátor előtt tűz van,
rugjátok a tüzet a sátorra!

A legények megint szétoszlottak. Gergely lesuhintotta a vért a
kardjáról, és beleszurkált valami háromszor egy sátor ponyvájába, igy
dugta ismét hüvelybe.

– Pfuj micsoda utálatos munka ez! – mondotta Feketének, aki
hasonlóképpen törülgette a kardját.

Aztán hogy török már seholse ugrált, maga mellé szólitotta Kristófot:

– Nézzük sorra a sátorokat!

A hold gyönge világánál nem lehetett látni, hogy melyik sátor a
főtiszté. A sátorok nem voltak egyformák. Egyik kerek volt, a másik
négyszögü. S amelyik sátor diszesebb volt is, mint a többi, az csak
előre küldött sátor volt, s közemberek aludtak benne.

Gergely az egyik sátorról lekapott egy lófarkas zászlót, és hogy
Kristófot meglátta, rákiáltott:

– No fiu, vágtál-e?

– Vágtam kettőt, – felelte lihegve az apród.

– Csak kettőt?

A fiu büszkén felelte:

– A többi elfutott előlem!

A legények ezalatt egypár kocsit és szekeret is keritettek, s azokra
dobálták fel, ami már a lovukra nem fért: a szőnyegeket, aranyos
boncsokokat, drágaköves kutaszokat, (lófarku lónyakdisz),
lószerszámokat, sisakokat, fegyvereket, főző edényeket és mindent, ami a
kezükbe akadt. Még egypár sátort is elhoztak.

Hajnalodott mikor visszaérkeztek a várba.

Dobó már nyugtalanul várta őket a bástyán. Ha ez a kirohanás nem
sikerül, a vár népe megfélemlik, s jaj annak a várnak, amelyiknek a népe
remegve áll a falon.

Hanem ahogy meglátta a telerakott lovakat, kocsikat, és szekereket, s
Gergelyt amint már messziről felmutatta a lófarkas török zászlót,
kigyulladt az arca az örömtől.

Mikor a vitézek berobogtak a kapun, már az egész vár népe ott várta
őket, s lelkes éljennel fogadta.

A katonák nemhogy vesztettek volna, hanem inkább szaporodtak. A hosszú
legény egy betömött szájú törököt hozott, s egyenesen Dobó elé vezette.
Ott kirántotta a szájából a turbángyolcsot.

– Jelentem alássan, – mondotta büszkén, – nyelvet is hoztunk.

– Marha! – kiáltotta a török tigris-mérgesen a vitéz szeme közé.

Dobó nem szokott nevetni, de ezuttal elmosolyodott.

– Varsányi, – mondotta a fogolynak, – te hát jól adod a törököt.

És a vitézhez fordult:

– Ugyan oldozd fel, hiszen ez a mi kémünk.

– Mondani akartam a butának, hogy magyar vagyok, – szólt keservesen
Varsányi, – de mindig fejbe ütött, ahányszor megszólaltam, aztán meg
betömte a számat is.

S azzal úgy illesztette a tenyerét, hogy a vitéz jónak látta odább
húzódni.


XIII.

Dobó magához szólitotta Gergelyt meg Mekcseyt és a kémnek is szólott:

– Jer.

Bement a belső kapun álló tornyos, emeletes épületbe, és a kapus
szobájába lépett.

Leült egy gyökérből font karosszékbe, és intett Varsányinak, hogy
beszéljen.

– Hát kapitány uram, – kezdte a kém a kezeszárát dörzsölgetve, – jön az
egész had. Achmed pasa jön elől. Az éjjel a tábor Abonyban aludt. Az
elejit felküldték Manda béggel Maklárig. Az irgalmát, – tette hozzá
megváltozott hangon.

Ez az _irgalmát_ a vitéznek szólott, aki idáig hurcolta. A kezén mély
árkokat hagyott a zsinór; meg egypár ütést is kapott a feje búbjára,
mert bizonyosan kapálódzott az erőszak ellen.

– Hát bég is volt veletek? – riadt fel Gergely. – Azt bezzeg
megfoghattuk volna!

– Alig, – felelte a kém. – Kövér ember az, mint a barátok disznaja. Van
három mázsa ha nem több.

– Hogy mondtad a nevét?

– Manda. Azt nem fogja a golyó. Nem régi bég. Csak most a nyáron kapta a
temesvári csata után. A katonák különben csak úgy hivják, hogy _Hajván_.

Gergely fölkacagott.

– Ez az, – mondotta a két kapitánynak, – akiről a minap este beszéltem.
No majd fogja itt a golyó!

– Beszélj tovább, – szólt Dobó a kémnek.

– Jön aztán Szokolovics Mehemed beglerbég. Ez jó lövő. Az ágyukat ez
állitja fel és sütteti el először. Azt mondják, olyan szeme van, hogy a
falon is átlát vele. Ezt én nem hiszem.

– Ágyújok mennyi van?

– Faltörő öreg ágyújok van tizenhat. Más nagy ágyújuk van nyolcvanöt.
Kisebb golyólövő ágyujok százötven. Mozsárágyú igen sok. Golyót hoznak
negyven szekérrel, puskaporos tevét kétszázat láttam. Egy szekérben csak
márványgolyót hoztak.

– A had el van-e látva jól élelemmel?

– Rizsük nincs bőven, de lisztet meg húst hatalommal szereznek eleget.

– Betegség nincs a táborban?

– Nincs. Csak Kászon bég betegedett meg Hatvannál az uborkától.

– Ki jön még?

– Arszlán bég.

– A volt budai pasa fia?

– Az.

– Hát még?

– Musztafa bég, Kamber bég, Veli bég.

– Az irgalmát ennek a Veli bégnek, – mordult fel Mekcsey, – ezt
megdanoltatom!

– De meg is táncoltatjuk, – mondotta Gergely.

– Hát az a Dervis bég? – kérdezte Dobó, – az miféle szerzet?

– Nagyon különös, – felelte Varsányi. – Rendes bég mint a többi, hanem
mikor csatázik, leveti a bég ruhát és szőrcsuhát ölt. Azért hivják
Dervis bégnek.

És kedvetlenül nézett Dobóra, mert a kérdésből látta, hogy Dobónak más
kéme előbb hozott ujságot, mint ő.

– Milyen ember? – fakgatta tovább Dobó. – Melyik had élén áll?

– Én a lovasokkal láttam. Félszemü ember. Azelőtt jancsár aga volt és
Jumurdsák az igazi neve.

Gergelynek erre a névre megmozdult a keze, és a kardjára csuszott.

– Jumurdsák, – mondotta, – hiszen én ezt ismerem. Hát nem emlékezik rá
kapitány uram, hiszen ettől szabadultam én meg gyermekkoromban.

– Emlékszem arra az esetre, – felelte Dobó Gergelyre tekintve, – de a
törökre nem emlékszem. Annyi törökkel volt életemben bajom, hogy biz én
nem csuda, ha egyiket másikat elfelejtem.

A homlokához kapott:

– Hogyne ismerném. Az öcscse ez Arszlán bégnek. Kutya kegyetlen ember!

És ismét a kémhez fordult:

– Mi voltál a táborban?

– Már a Manda bég szolgája voltam, az ördög vigye el azt a tulkot, (aki
elfogott), minden szándékukról hirt adhattam volna.

– És hogyan jutottál a bég mellé?

– Jóbarátságban voltam a szolgájával, s mindig a sátornál lődörögtem.
Hatvan alatt a bég megharagudott rája, és elverte, engem meg hogy már
sokszor látott segiteni, csak magához szólitott, mert én is tudtam már
téntát főzni.

– Mit?

– Téntát. Úgy iszsza az a téntát, mint mink a bort. Reggel, délben, este
csak téntát iszik.

– Nem ténta lesz az te.

– De bizony ténta. Valami babból főződik, oszt olyan keserü, hogy még
másnap is pöktem tőle, mikor megkóstoltam. A babot úgy hiják, hogy kávé.

A vezérek egymásra néztek. Egyik se hallotta még közülök a kávét.

– Hát ez jó hogy oda jutottál, – mondotta Dobó maga elé pillantva. – A
had mit beszél Egerről? Erősnek beszélik-e, vagy hogy könnyü munkának
gondolják?

– Szolnok eleste óta, – felelte a kém, – azt hiszik, hogy övék az egész
világ. Az egész táborban beszélik, hogy Ali pasa azt irta Achmednek,
hogy Eger csak egy rozzant akol.

– Hát még nem egyesültek?

– Még nem.

Dobó ránézett Mekcseyre. Mekcsey mosolyogva vont vállat, Gergely azt
mondta:

– No majd meglátják micsoda harapós birkák vannak itten!

A kém folytatta:

– A táborban sok a csőcselék. A hadat mindenféle görög kereskedő,
kötéltáncos, örmény, lókupec és cigány kiséri. Rabok is vannak egynéhány
százan. Többnyire temesvári nők. Ezek széjjel vannak osztva a tisztek
között.

– Gazemberek! – mordult fel Mekcsey.

A kém folytatta:

– Férfi rabot nem láttam. Arszlán bég egy nap tizszer is elmondja, hogy
az egriek, mihelyt a temérdek hadat meglátják, azonnal kiszöknek, mint a
szolnokiak.

– Hát a had ereje?

– A sok janicsár, meg a még több lovas müszellem. Aknászok is jönnek.
Ezeket lagumdsiknak hivják, meg jönnek kumbaradsik is, akik kópjával meg
parittyával vetik a várba a cserép bombát.

– Jól van, szólt Dobó fölkelve, – hát menj most feküdni, s éjjel szökj
vissza a táborba. Ha valami jelenteni valód lesz, csak jer ide a város
felől a fal alá, és lobogtass fehér kendőt.


XIV.

A piacon mindjárt megkezdődött a kótyavetye. Öt megrakott szekér és
nyolc apró török ló.

A cipóosztó deákot kihuzták az ágyból: egy asztalt eléje, egy dobost
melléje; kikiáltónak megtették Bódogfalvit.

– Kezdjük a lovakon, – mondotta Pető.

– Egy gyönyörü arabus ló, – kezdte Bódogfalvi.

– Vedd össze a kettőt, – szólt Mekcsey.

Mert két egyforma kis pejló volt a zsákmányban.

No ezekre senkise igért, de azért elkeltek. Dobó megbizta Mekcseyt, hogy
a két szép lovat vegye meg az apródok számára. Hát Mekcsey megvárta
szól-e valaki?

De mindenki a fegyverekre és ruhafélékre tartogatta a pénzét; akkor
Mekcsey megvette négy forinton mind a nyolc lovat, és bevezette az
istállóba.

A szekerek következtek. Ezekből már bőven fordult ki a sok szép fegyver.
Egy-két denáron ékköves kardot, elefántcsontnyelü puskát lehetett venni.
Az asszonyok a ruhaféléért versenyeztek. Fügedy egy husz-fontos
buzogányt vett, Paksi Jób bársony csótárt, Zoltay egy ezüst-sisakot,
amelynek orrvédő pecke volt. Hullt a pénz Mihály deák elé, s a deák
szorgalmasan jegyezte, hogy ki mit vett, és mennyit adott érte.

Mikor az első szekérnek a fenekére értek, Bódogfalvi fölkiáltott:

– Most pedig következik ama hires Dárius királynak a kincses ládája!

S egy katona segitségével szép borjubőrös ládát emelt a sarogjára.

A láda be volt csukva, de zár vagy lakat nem látszott rajta. Baltát
kellett hozni, hogy fölszakitsák.

A vár népe szinte nyomta egymást kiváncsiságában: ha a Dárius kincse
nincs is a ládában, bizonyosan értékes holmi van benne.

– Én egypár ezüst kupát szeretnék venni, szólt a vár egyik kocsmárosa.

– Én egy szép selyem kendőt, – szólt egy piroscsizmás leány.

Mert hogy már egy csomó női ruhát meg egy nehány virágcserepet dobtak le
a szekérről, nyilvánvaló volt, hogy némelyik török tiszt elhozta a
feleségét is.

– Én csak egypár papucsot szeretnék, – mondotta egy öreg asszony. Mindig
hallottam, hogy a török jó papucsot csinál.

A láda felpattant, s a nézők nem csekély meglepődésére egy 6–7 éves
fiucska emelkedett ki belőle.

Egy fehérarcu, őz-szemü ijedt török gyermek. A feje rövidre nyirt. A
testén ingecske. A nyakán egy aranypénz.

Bódogfalvi elkáromkodta magát:

– Tyhű azt a rusnya békafejü teremtésit annak a fügefán termett apádnak!

S borzasztó utálattal fintorgatta az orcáját.

Erre mindenki felkacagott.

– Üsd agyon a porontyát! – rikoltott át a másik kocsiról egy katona.

– Ki kell pusztitani még a magját is! – mondotta egy másik.

A gyerek sirva fakadt.

– Lépj hát ki, az apád sarkantyúját, – orditott rá Bódogfalvi.

S megfogta a vállánál. Kiemelte a ládából, s ledobta a gyepre, úgy hogy
elbukott.

A gyerek akkor felsivalkodott.

Mindenki gyülölettel és útálattal nézett reá.

– Jaj de csúf – mondotta egy asszony.

– Nem is csúf, – felelte a másik.

Ő pedig könnyes szemmel és görbe szájjal állott a földön is; minden
pillanatban törült egyet a szemén, nézett hol erre, hol arra. Hangosan
nem mert sirni. Csak szepegett.

– Üssétek agyon! – kiáltott újból a sátorbontó katona.

A gyermek e hangtól megriadva egy asszony szoknyájához bújt és
belerejtette az arcát. Ez véletlenül az az asszony volt, amelyik azt
mondta, hogy csúf a gyerek. A sütőasszonyok közül való sovány sasorru
vénasszony. A karja most is fel volt gyűrve és tésztás; a fején
hátrakötött kékkendő.

– Oh hogyisne! – szólalt meg akkor a gyermek fejére téve a kezét. Hátha
nem is török. Ugye fiam nem vagy török?

A gyermek fölemelte az arcát, de nem felelt.

– Hát mi volna, – felelte Bódogfalvi. Itt vannak a ruhái is. Itt a
sapkája, piros; itt a dolmánya, ez is piros! Ki látott már ilyen
bugyogót? Madzag van az alján; össze lehet húzni, mint a zacskót szokás.

S ledobálta a gyermek ruháit.

– _Annem_, szólalt meg a gyermek, – _nerede_?

– No úgy-e hogy magyar! – kiáltott az asszony diadalmasan. Azt mondja:
_anyám gyer ide_!

– Dehogy magyar az Vasné, – szólt Pető. – Nem azt mondja az, hogy _jer
ide_, hanem azt, hogy _nerede_. Azt kérdezi, hol az anyja?

És a gyermekhez fordult:

– _Jok burda anang!_ (Nincs itt az anyád.)

A gyermek, erre megint sírva fakadt, és ezt a szót zokogta:

– _Meded, meded!_ (jaj-jaj.)

Vasné letérdelt és szótlanul öltöztette a gyermeket. Piros bugyogó,
piros sapka, piros saru, violaszinű bársonydolmány. Bizony foltos a
dolmányka, fakó a piros saru. Megtörülte a kötényében a fiu arcát.

– Vissza kell ereszteni, – mondta aztán fölállva.

Pető maga se tudta mit tegyen.

– Ej! – orditott fel Bódogfalvi a kardját kirántva, – hát a mi
gyerekeinket nem öldösik-e meg a kutyák? Még a csecsemőnek se
kegyelmeznek!

– Szúrd agyon! – kiáltotta a sátorbontó.

Vasné elrántotta a gyermeket, s a karját tartotta, hogy a katona meg ne
üsse.

– Ne bántsd!

De már akkor három asszony is fogta a gyermeket.

Mikorra a katona visszadugta a kardját, a gyermek úgy eltünt a szoknyák
és kötények között, hogy kopóval se lehetett volna megtalálni.


XV.

Gergely az éjszakai harc után leugratott a Melegvizre és megfürdött,
azután gyorsan visszatért.

A palota előtt egy kéklajbis vastagdereku legénynyel találkozott.

A legény ágyutisztitó vaspálcát vitt a vállán. A pálca végén kormos
csöpü feketélett. Köszönt Gergelynek.

Amint igy odafordul arccal, Gergely megdöbbenve áll meg.

Ez a kéklajbis szőke legény, ez a gyerekes kis orr a két merész szem
között…

Vannak olyan arcok, amelyek úgy megmaradnak bennünk, mint az
olajfestmények a falon. Nem változnak. Gergelyben élt ez az arc és ez az
alak. Mikor gyermekkorában rab volt és a kocsin ült a parasztleány
ölében, akkor látta ezt az arcot és alakot. A legény meg volt láncolva
és a törököt szidta.

Gergely rákiáltott:

– Gáspár!

– Az a nevem, – felelte a legény elmosolyodva. Honnan tetszik engem
ismerni?

Gergely nem tudott szólni.

– Ez mégis bolond dolog, – mondotta eszmélkedve, – hiszen _ez_ mégse
lehet _az_. Húsz esztendeje innen-onnan, hogy láttam.

– Hogy hivják az apádat? – kérdezte újból.

– Ugy mint engem: Kocsis Gáspárnak.

– Az anyád meg valami Margit ugy-e?

– Az.

– Nem Baranyában kerültek azok össze?

– Debizony.

– Török rabságban voltak.

– Csak vitték őket.

– De kiszabadultak.

– Ugy volt.

– Dobó szabaditotta ki őket.

– Meg egy kis fiu.

Gergelynek elfutotta a láng az arcát.

– Itt van az anyád?

– Ide húzódott, mert az apám is itt van. Velem van az apám: egy ágyút
gondozunk.

– Hol az anyád, te?

– Ahun gyün a?

Egy nagyképü vastag asszony ballagott a kapu felől. Két tejes kupa a
kezében. A hátán putton. A köténye is tele sárgarépával.

– Kedves Margit néném, hadd csókoljam képen, – mondja Gergely eléje
szaladva.

S mielőtt az asszony magához térne, csakugyan meg is csókolja mind a két
orcáját.

Az asszony csak hüledezve néz rá.

– Én vagyok lelkem az a kis fiu, – mondja Gergely, – akit kend az ölében
vitt a pécsi uton.

– Né! – mondja az asszony meghőkölve, – kegyelmed volt az vitéz uram?

Olyan vastag hangja volt, mint a fatrombitának.

– Én, lelkem, – feleli Gergely, – de sokszor eszembe jutott az a jóságos
leánykori képe, meg ahogy bennünket ott anyált, dajkált a szekér
tetején.

Margit asszonynak megvizesedett a szeme az örömtöl.

– Fogd ezt a kupát, – mondja a fiának, – mert bizonyisten kiesik a
kezemből! Hát az a csepp lány? – kérdezte tovább Gergelyt, – él-e még?

– De él ám. Az most a feleségem. Odahaza van Sopronban. Kisfiam is van:
János. Megirom nekik, hogy a jó Margit nénit láttam.

*

Hej Gergely vitéz, hol van a te kis fiad? hol van a te szép
asszony-feleséged!


XVI.

Gergely ezen a napon ugyan jól megfeküdte a medvebőrt. Arra ébredt fel,
hogy valami nagy zuhogás van a várban, mintha ajtókat akarnának
beszakasztani.

Egyet nyújtózkodott és fölkelt. Kinyitotta az ablak fatábláit. Hát
lángban a város. A gyönyörü nagy székesegyház, a püspöki palota, a
Miklóstemplom, a kanonok háza, a Cifra-malom s még egypár derék ház
vörös lángözönben, felkanyargó füstben. A zuhogás meg a feje fölött s az
egész várban pokoli.

Nyitja a belső ablakot, hát csak úgy röpköd a sindely az orra előtt. A
monostor tetejét is szakgatják, a templom szép új födelét is. Repül a
sok zöld cserépzsindely, léc, szelemenfa mindenfelől.

Nyitja a harmadik ablakot, arról se lát egyebet, mint tetőszakgatást. Az
udvaron meg a házak között senki, hanem a falak tele néppel.

Nézi a nap állását. Dél elmult. Szól a szolgájának. Nincs. Kapja a
vizet. Mosdik nagy sebesen. A következő percben már rajta a ruha, a
kard, a sastollas süveg. Lódul le a lépcsőn, ugrik a sindelyhullás
alatt; siet a bástyára.

Hát mint egy világot elnyelő tarka vizáradat jön a török a völgyből. Jön
nagy csengéssel-bongással, dobpergéssel, trombitamuzsikával. Feljebb és
feljebb hág a lejtőn. A vörös, fehér, és kék szinek egymásba hullámozva
hordják az óriási boncsokokat.

Almagyar, ez a szép kis falu a Melegviz körül, ég. Minden háza ég.

A maklári úton végtelenségbe vesző hosszu fekete sora a bivalyoknak. Ez
mind ágyut vontat.

A hegyoldalban a ragyogó vértezetü dsebedsik, s lent a vadaskert felé[5]
a piros-sapkás lovas akindsik nagy tömege. Mi minden jön még ezek után!

– Hol a főkapitány úr? – kérdezte Gergely körülpillantva.

– A templom tornyán, – felelte az egyik katona.

Gergely odapillantott. A torony teteje lapos. Ott áll Dobó a hétköznapi
galambszin süvegben. Mellette Mekcsey, Zoltay, Pető, a pap, Cecey meg az
öreg Sukán.

Gergely is idefut mostan.

A toronyba falépcső visz fel. Hármasával szedi a lába alá. Egy
fordulónál Fügedybe ütközik.

– Mért ég a város? – kérdezi lihegve.

– A kapitány gyujtatott fel egypár tetőt, hogy a török mögéje ne
bujhasson.

– Hát itt, micsoda bontás van?

– Leverjük az összes tetőket, hogy a töröknek ne legyen mit gyujtania.

– Hova mégy?

– Vizet hordatok a medencébe. Erigy csak fel: Dobó már kérdezett.

A toronyból még jobban lehetett látni a törökhadat. Maklárig tarkállott
a had, mint a tóból kiömlő folyó. Ott volt a főtanya.

– No Gergely, – mondotta Mekcsey megfordulva, – éppen most kérdezem
Kristófot, hogy így vertétek-e agyon a törököt az éjjel?

– Feltámadtak a kutyák, – felelte Gergely. – Ahol jön az is, akinek
Bakocsay a fejét elhozta.

S Dobóhoz fordulva kérdezte:

– Nem lövünk-e elejbök egy köszöntést?

– Nem, – felelte Dobó.

Aztán hogy Gergely kérdőn nézett rá, a fejével a örök felé in tett:

– Aki jön, az mondjon előbb jónapot.

A város alatt elszéledt a had a vadaskert felé, éppen mint az árviz,
mikor követ talál, s körülfolyja.


XVII.

Ezen az éjszakán megint eltünt egynehány felvidéki ember. Jött helyettük
más. Felnémetről valami harminc parasztember jött be. Kiegyenesitett
kaszával jöttek, az egyik meg csépet hozott. A cséphadaró persze ki volt
verve szöggel. Egy bőrkötényes zömök ember vezette őket. A vállán
hatalmas kalapács.

Mikor Dobó előtt megálltak, leemelte a kalapácsot és a lábszára mellé
eresztette. A süvegét leemelve igy szólott komoran:

– Felnémetiek vagyunk. Bejöttünk. Az én nevem Gergely. Kovács vagyok. Ha
kell, vasat ütök, ha kell, törököt.

Dobó kezet fogott ezzel a kovácscsal.

Jöttek aztán almagyariak, tihamériak, abonyiak, többnyire parasztok
feleségestül, jól feltariszny ázva, s lóval kocsival is.

Egy széles szekér is kanyarodott fel az úton. A szekéren harang volt,
akkora harang, hogy két oldalt a kerekek súrolták.

A szekér előtt egy öreges, úrféle jött. Mellette két úri fiu, kék posztó
dolmányban, piros csizmában. Az egyik húsz éves, felkunkoritott bajuszu,
a másik tizenhat éves, – még gyerek.

Egyforma kerek az arcuk. A nyakuk is egyforma rövid. Az öreg oldalán
széles kard fekete bársony hüvelyben; a két fiu oldalán két új
vörös-bársony hüvelyű vékony kard.

Az öreg fekete ruhában volt. A csizmája is fekete.

Dobónak már távolból feltünt ez a gyászruha, de hogy a felnémetiek
elfoglalták, csak akkor vette megint észre az embert, mikor odaért. Az
egri biró volt.

– Nini András deák! – mondotta Dobó a kezét nyujtva.

– Én vagyok, – felelte az egri biró. – Itt hozom az öregharangot. A
többit elásattam.

– És ez a két derék fiu?

– Az én fiaim.

Dobó kezet nyujtott ezeknek is.

És az ökrök vezetőjéhez fordult:

– Tegyétek a harangot a templom bástya mellé. Kristóf, – szólt az
apródjának. – Mondd meg Mekcsey úrnak, hogy a harangot ásassa el, hogy
golyó ne érje.

Tekintete a biró fekete csizmáján akadt meg.

– Kit gyászol bátyám?

Az egri biró végigvonta az újját a szemén. Könnyezve felelte:

– A városomat.

Aztán egy hamuszinruhás ember jött meg két nő. Mind a két nő egy-egy
gyermeket vezetett.

Az emberre szives szemmel nézett Dobó, s meg is szólitotta:

– Molnár ugy-e?

– A maklári molnár vagyok, – felelte az szinte megüdülve a barátságos
szótól. – Itt háltam az éjjel a Cifra malomban.

– Hát ez a két nő?

– Az egyik a feleségem, másik a leányom. Az a kettő meg a két kisfiam.
Nem akartak elhagyni, hát mondok talán csak lesz itt helyök.

– Hiszen hely van, arról szó sincs, de mit csinálunk evvel a sok
asszonynyal?

És Sukánhoz fordulva kérdezte:

– Hány asszony van a várban?

– Idáig negyvenöt, – felelte Sukán.

Dobó a fejét csóválta.

Aztán megint három ember jött, meg egy pap is velök, egy sovány beesett
képű pap. Kard nem volt nála, csak egy bot, meg egy rókabőrből készült
tarisznya.

No ennek Dobó megörült. Pap mindenképpen kellett volna a várba több is.
Részint, hogy az Isten közellétét érezzék a harcosok, részint hogy
prédikáljanak, részint, hogy a haldoklókat az utolsó szentséggel
ellássák. No meg, hogy _temessenek_.

– Isten hozta, – mondotta Dobó. – Nem kérdem a nevét se, mert Istentől
jön, az Isten küldötte hozzánk.

– Van pap varba? – kérdezte az egyház embere. – Hany pap megvan?

– Csak egy, – felelte Dobó, elszomorodva.

Mert a pap kiejtéséből észrevette, hogy ez se fog prédikálni.


XVIII.

S ahogy a török ömlött délfelől, s patkó alakban terjedt el a város
körül, a város maradék lakossága felhuzódott a várba, mind. Jobbára
parasztok és iparosok voltak ezek, s velök az asszonyaik, gyermekeik is.

Minden megszállott városban akadnak ilyen hitetlenek, akik azt mondják:

– Nem igaz az, hogy jön a török. Minden esztendőben rémitik vele az
embert, aztán meg is öregszünk, meg meg is halunk, de a törökkel annyi
bajunk sincs, mint a cserebogárral.

Ilyen gondolkozásu ember mindenütt van. Ezeket önti el az árviz, ezeket
pusztitja legjobban a háboru. Ezek a Ráérünk család soha ki nem haló
ágazatai.

Dobó nem bánta, hogy jönnek. Minél több az ember annál jobb. Az asszony
és a gyermek ugyan nem szivesen látott vendég a várban, dehát nem lehet
őket elzavarni; meghát ennyi katonára kell is asszonykéz.

Hát csak hadd jőjjenek.

Az asszonyokat elbocsátották a konyhák, sütőkemencék közé. Sukán bácsi
helyet mutatott minden családnak. Némelyik szobában tizen-huszan is meg
kellett férni. Elvégre is csak éjjeli szállás kell, meg hogy a motyót
legyen hova tegyék.

A férfiakat azonban Mekcsey betereltette a kapubástya szögletébe, s
addig nem volt szabad beljebb menniök, mig meg nem esküdtek, mint a
katonák.

– Ej, – mondta egy egri szőlős gazda az eskü után, – hiszen éppen azért
jöttünk mink ide, hogy ne hagyjuk a várat.

Mire egy másik ráduplázott:

– Arra való a vár, hogy védelmezze az ember.

Itt mindjárt fegyvert is osztottak nekik. Halommal feküdt a kard, a
dárda, a paizs, a sisak a bástya bolthajtásaiban. Persze nem damaskusi,
hindosztáni és derbendi remekek, csak aféle rozsdás egyszerü szerszámok,
amik századról századra maradnak a várban. Választhatott kiki magának
olyat, amilyet akart.

Egy vastagbajuszu varga, akinek a szemöldöke is beillett volna
bajusznak, nagy önérzettel szólott:

– Hát jó ez a sok fegyver kapitány uram, de én ám elhoztam a dikicsemet
is.

S valóban egy fényes dikicset vett ki a köténye melledzőjéből.

– Ha énnekem török jön a tagadóját, hát kihasitom evvel a hasát!

A sisakot is felpróbálták egypáran, de mert nehéz is az ilyen vaskalap,
meg jobban hasonlit a fazékhoz, mint a szép fényes vitézi sisakhoz, csak
ott hagyták.

– Minek ez?

No majd megtudjátok, hogy minek.

Alkonyatkor jelentették a toronyőrök, hogy Felnémet felől egy négylovas
úri kocsi jön sebes vágtatással.

El nem tudták találni: ki lehet? Négylovas kocsiban a püspök szokott
járni. Más úri ember csak akkor ül kocsiba, ha beteg.

De ide beteg ember nem jön.

A kapitányok maguk is a bástyára állva vizsgálták a sárkányként röpülő
négyes fogatot.

– Meglássák kegyelmetek, hogy a püspök jön, – mondotta Fügedy, a
káptalan hadnagya.

S hogy ezt senki el nem hitte neki, példákat szedett a történelemből:

– Nem voltak-e eddig minden csatában jelen? Nem voltak-e ott Mohácsnál
csaknem valamenyien? Hiszen a püspökség nemcsak egyházi tisztség, hanem
katonai is. Minden püspöknek megvan a maga katonasága. Minden püspök
kapitány is egyuttal.

– Bár minden kapitány is püspök lehetne, – felelte Dobó.

Talán arra gondolt, hogy akkor több katonát állithatott volna a török
ellen.

– Hátha valami kengyelfutó jön a királytól, csakhogy megbetegedett az
úton! – szólt Mekcsey.

Dobónak kiderült az arca.

– A király nem hagyhat el bennünket, – mondotta.

S türelmetlenségében megindult le a lépcsőn, a piacon át az ókapuhoz,
ahol a kocsifeljárója volt a várnak.

A kocsi bőrfödeles sárgára festett úri kocsi. Felkanyarodott a déli
kapunak, s behajtatott a kapu alatt a vár piacára.

Akkor aztán kiszállt belőle egy fekete ruhába öltözött magas termetü
asszonyság.

– A főkapitány úr? – ez volt az első szava.

Hogy Dobót meglátta, fölvetette a fátyolát. Körülbelől negyven esztendős
asszony. A ruhájáról látszik, hogy özvegy.

– Baloghné asszony, – mondotta Dobó megdöbbenve.

S leemelte a süvegét. Meghajolt.

Annak az apródnak az anyja volt ez, akit Nagy Lukácscsal küldött haza
Dobó.

– A fiam! – szólt remegő ajakkal az asszony, – hol van Balázs!

– Én haza küldtem, – felelte Dobó, – több mint egy hónapja.

– Tudom, de visszajött.

– Nem jött vissza.

– Levelet hagyott hátra, hogy idejön.

– Nem jött.

– Utána szökött Nagy Lukácsnak.

– Az se jött vissza.

– Oh! – kiáltott az özvegy a homlokára nyomva a kezét, – ez az én
egyetlen fiam volt, hát ez is elveszett!

– Még nem bizonyos.

– Az uramnak a halálos ágyánál esküdtem meg, hogy amig meg nem
házasodik, veszedelembe nem eresztem. Ő a család utolsó sarja.

– Tudom tekintetes asszony, – felelte Dobó sohajtva. – Hiszen éppen
azért küldöttem haza. Most már csak forduljon vissza, mig a török had
gyürüje össze nem ér.

És egy század lovast rendelt az asszony kisérőjének.

– Ha visszajönne, – szólt az asszony összekulcsolt kézzel.

Dobó a szavába vágott:

– Már nem jöhet vissza. A város éjjel már körülzáródik. Ide csak a
király serege törhet be.

– Hát ha azzal jönne vissza…

– El nem bocsátom magam mellől egy pillanatra se.

Az asszony kocsiba ült.

Előtte-utána ötven-ötven lovas. A négy ló pehelyként ragadta vissza a
kocsit a Cifrakapu felé.

Még csak ez az egy kapu volt nyitva a négy közül. Ezen lehetett menni
Szarvaskő vagy Tárkány felé.

Negyedóra mulva jelentették a toronyőrök, hogy a török sereg felső
karéja a Cifrakapuhoz ért.

Egy száguldó lovas jött vissza az asszony kiséretéből.

– Fekete hadnagy úr kérdezteti, hogy átvágja-e az asszonyságot a
törökön?

Dobó felhágott a bástyára. Látta a vértesek sokaságát a kapu körül, s a
vértesek mögé kanyarodó azabokat. Azt felelte:

– Ne!

S ott maradt a bástyán. Kezét a szeme fölé ernyőzve nézett észak felé.

– Fiuk, – mondotta a bástyán lévő katonáknak. Melyiteknek van jó szeme?
Nézzetek csak arra Felnémet felé!

– Egynehány lovas jön ott, – felelte az egyik legény.

– Husz, – szólt a másik.

– Huszonöt, – szólt ismét az előbbi.

– Nagy Lukács jön! – kiáltotta Mekcsey a templom-bástyáról.

Valóban az volt: a törökök után csellegő hadnagy. Hol a manóban járt
ennyi ideig, és hogyan jön be?

Mintha sebes szél hozná őket, úgy jönnek az úton. Késő már Nagy Lukács!
A török elállta a kaput!

Nagy Lukács még nem tud erről semmit. Lekanyarodik a dombról a
Cifrakapunak. Itt valószinüleg megpillantja a török lovasságot, mert
nagyot ránt a lova zabláján, és fordul a kis csapat gyors kanyarodással
a baktai kapunak.

Itt még több a katona.

– Bezzeg vakarhatod most Lukács, ahol nem is viszket! – mondja nevetve
Zoltay.

– De csak éppen lovasság ne volna a kapunál, – mondja Dobó, szikrázó
szemmel – Lukács átvágná magát!

Áll Lukács és néz a vár felé. Csóválja a fejét.

Integetnek innen sürün a kalappal a falon álló legények.

– Gyere Lukács, ha mersz!

A török lovak a messzeségben hirtelen megtarkulnak. Valami száz akindsi
fordul fel a lóra. Üzőbe veszi Nagy Lukácsot.

Nagy Lukács se rest. Megindul a maga huszonnégy lovasával, s kezdődik a
verseny. Először lehet látni a lovakat is, később csak két porfelhőt,
amely felszáll a jegenyefák tetejéig, s terjed sebesen Felnémet felé.


XIX.

Másnap vasárnap volt, de nem szóltak az egri harangok.

A vár és a város körül volt folyva törökkel.

A hegyeken és dombokon széles messzeségben a sátorok ezrei tarkállottak;
a sátorok előtt aranygombu boncsokokat és holdas zászlókat lengetett a
szél. A gyepen, a hol gyep volt, a paripák ezrei legeltek. A patakban
bivalyok, ökrök fürödtek. A csengő-bongó népáradatból ki-kiemelte a
nyakát egy-egy teve, s ki-kifehérlett egy-egy lovon ülő tisztnek a
turbánja.

A szineknek ebből a hullámzó özönéből szigetként magaslott ki az egri
vár, s a pázsit a vár előtt, meg az a domboldal, a melylyel szemben a
legmagasabb falat épitették.

Dobó a tisztjeivel megint a tetőtlen tornyon állott. Milyen jó, hogy ide
emelte ezt a két tornyot Szent-István király: látni lehet róla, hogyan
állit ágyut a török. A vár északi oldalán van egy nagy gyepes térség,
akkora, mint a budai vérmező fele. Ezen tul meg van egy szép szőlődomb.
Ime erre huzatott fel a török három öreg ágyút.

Mégcsak kasokat sem állitanak mellé. A harminc bivalyt se hajtották
messze, csak a domb alá, a pázsitra. Ott legelnek. Most már csak a tevék
vannak az ágyúk mellett. Azoknak a háta fekete zsákokkal van megrakva.

– Bőrzsákok, – magyarázta – Dobó. Azokban – tartják a puskaport.

Ott forgolódnak az apró termetü vörös turbános topcsik a várbeliek szeme
előtt. Az ágyúk fekete szája most még némán ásit a vár felé. A
topcsi-basa le-leguggol és végignéz rajtok. Igazgatja jobbra-balra,
följebb-lejebb.

Az egyik ágyu a két toronynak fog szólni, a másik a középső északi
bástyának, amely a palotát takarja.

– Látjátok hogyan céloz? – mondja Dobó. – Nem az ágyú tetejével céloz,
hanem a hátuljával.

Egy pattantyus legény dugta föl a fejét a torony ajtaján és szól:

– Kapitány úr!

– Gyere ide, – feleli Dobó.

A legény felmászik. Egy pillantást vet a török ágyúk felé és megáll
katonásan.

– Kapitány úr, – mondja, – Balázs mester kérdezteti, hogy ne lőjjön-e
vissza?

– Mondd, hogy ne lőjjön addig, mig én nem rendelem. Azután visszajösz
ide.

A topcsik tovább tömték a három zarbuzánt. Bunkós végü vasakkal verték a
hasába a puskaport.

– Kedvem volna pedig, közibük durrantani, – mondotta tüzesen Mekcsey. –
Mikorra elkészülnének, éppen szétvetődnének.

– Hadd mulassanak, – felelte nyugodtan Dobó.

– Csak legalább rájuk üthetnék, – mozgolódott Gergely is.

– Most ne, – felelte Dobó. – Csak lássuk, hogy lőnek?

A topcsik már a fojtást gyömöszölték a zarbuzán torkába. A töltő vasat
most már négyen fogták és jelszóra verték az ágyuba.

– A pogány irgalmát, – szólal meg Cecey is. – Kapitány öcsém hát minek
az ágyú?

– Kedves öregem, még kegyelmed is pözsög ellenem! Hát majd holnap
megtudja, hogy miért nem lövök?

A topcsik most bőröket szedtek elő egy másik zsákból. Kettő fogta, egy
kente fagygyuval. Azután megforditották és a fagyatlan felébe
beletakarták a golyót.

– Ezek tán tojással lőnek! – kérdezte Zoltay gúnyosan.

Ekkor érkezett vissza a pattantyus legény.

– Állj ide elém, – mondotta Dobó. Az előbb láttam, hogy félsz. Hát nézd:
ide lőnek, énrám. Ide állsz elibém!

A legény elvörösödve állt Dobó elé.

Dobó lenézett a toronyból, s hogy Petőt meglátta, leszólt neki:

– Gáspár fiam, neked jó torkod van: kiáltsd el magadat, hogy a török
mindjárt lő: senki meg ne rettenjen. Az asszonyok, ha éppen félnek, a
napsütéses oldalon járjanak.

A topcsik már mind a három ágyúba beletették a golyót. A három tűzmester
lángoló kanócot tartott a kezében. Egy topcsi mögötte megpöködte a
tenyerét, s a tarkóját fölfelé simogatva nézett a vár felé.

A puskapor lobbot vetett, az ágyu füstöt és lángot, s három földet rázó
bum-bum hangzott el egymás utána.

A vár megreszketett a dördüléstől, aztán csend következett után.

– Semmi, – szólalt meg Dobó.

És akkor lekergette a legényt.

A füst pedig lomhán szállt az ágyukról fölfelé.

Negyedóra mulva Pető felfutott a toronyba. Egy mészáros legény is
mászott utána. Két erős karján egy nagy büzzel gőzölgő golyót cipelt
Dobó elé.

– Jelentem alássan itt a golyó, – mondotta Pető. A patakba esett. A
vizhordó emberek hozták fel puttonban.

– Mondd nekik, hogy hordják a vízet tovább. A kaput nem kell becsukni.

– De mink nem lövünk? – kérdezte Pető is.

– Vasárnap van, felelte mosolyogva Dobó, – hogy lőnénk?

És tovább nézte, hogyan hütik az ágyút, és hogyan töltenek újra a
topcsik?


XX.

Másnap reggel már ott volt a három ágyú feleközelségre a gyep közepén, s
meg is szaporodott másik hárommal.

A tegnapi kilenc lövés ugyan kárba veszett. A várból még csak nem is
feleltek rá. Hát most közelre hozták az ágyúkat, olyan közelre, hogy
közönséges nyillövés is elhatna hozzájok a várból.

Tudta ezt Dobó, hogy igy lesz. Minek rezzentette volna el őket, s minek
ingatta volna meg a vár népe bizalmát holmi sikeretlen
viszontpuffogással.

Már virradatkor talpon volt és maga igazitotta minden arra szolgáló
ágyúját a feleletre. Ő bizony nem csavarta bőrbe a golyókat, csak éppen
megfaggyasztotta, meg nem is az ágyúk hátuljával célzott, hanem az
elejével.

Megvárta mig a török is elkészül a kasok mögött, aztán mikor az első
török ágyú eldördült, felkiáltott:

– Isten nevében: tűz!

Egyszerre emelkedett a tizenkét magyar ágyúhoz a kanóc, s egyszerre
dördült el mind a tizenkettő.

A török kasok dőltek és szakadtak. Két török ágyú felfordult. Egy
darabokra szakadt. A topcsik dühös orditása és futkosása a kasok mögött
jelezte, hogy ezt a feleletet nem várták.

– No bátyám, – szólt Dobó az öreg Ceceynek, érti-e már, hogy tegnap
miért nem lőttünk?

És a lábát szétvetve állott a falon. Két kézzel pödörte kétfelé a
bajuszát.


XXI.

A várbeliek nem ijedtek meg annyira, mint Dobó aggódva gondolta. Eger
mióta a puskaport feltalálták, a világ leglövöldözőbb városa. Itt ma sem
eshetik majális, tüzoltóvigalom, választás, dalkörünnep, kertimulatság,
műkedvelői előadás, hogy előtte ne ágyúznának. Az ágyú helyettesiti a
plakátot. Néha plakát is van, de azért az ágyút nem engedik el. A várban
mindig ott hever egynehány mozsárágyú, az lő vele, aki akar. Hát hogy is
ijedtek volna meg az egriek?

Mindössze egy ember volt a várban, aki az első ágyúlövésre leesett a
székről, és négykézláb futott a pincébe.

Ha nem is mondom, könnyü kitalálni, hogy kiről van szó.

De bezzeg kaptak rajta a katonák, kihúzták őkegyelmét a pincéből és azon
sárgadolmányosan, pirosnadrágosan, sisakosan és mezitlábosan,
felvonszolták a bástyára.

Ott fogta kettő a két szétterjesztett kezénél fogva, kettő a lábánál,
egy meg a hátával támasztotta a hátát. S kiabálta a töröknek:

Ide lőjjetek!

A cigány csak állta, mig töltöttek, de mikor az ágyú megint elsült,
kirántotta magát a kezükből és egy hajmeresztő két-öles ugrással lenn
termett az udvaron. Ott legelőször is összetapogatta magát, hogy nem
sodorta-e el valamijét az ágyúgolyó, aztán futott, mint az agár az Ókapu
felé.


XXII.

A királyszéki ágyúkat ezen a napon mind szétlőtte Dobó.

A topcsik jajgatva és dühöngve futkároztak széjjel. Két topcsi aga
meghalt. A harmadik tisztet ponyvában vitték el az ágyúk mellől. A téren
nem maradt egyéb, mint a feldőlt és széttört kasok, három holt teve,
nyomorékká lőtt ágyúk, ládák és darabokban heverő ágyúkerekek.

S mintha ez nem lett volna elég, Gergely éjfélkor még ki is csapott
rájuk és húsz paripát és egy öszvért ragadott be magával.

Dehát annyi volt ott a ló, meg az ember, meg az ágyú, hogy virradóra
megint álltak a vesszőből font és földdel töltött kasok Mindössze
hátrább álltak valamivel s egy nagy földhányást emeltek az ágyúk elé. A
kasok hézagaiban uj tizenkét ágyú, az ágyúk körül uj topcsik és uj agák.

Még a nap föl se kelt, megrázkódott a vár a szörnyű dörgésektől, s tompa
dobbanások jelezték, hogy a golyók a falat ütik.

Dobó ismét kisütötte a maga ágyúit, s ismét felforgatta a kasokat, s
ágyúkat, de a feldőlt kasok mögött új kasok emelkedtek, s azok mellett
új ágyúk. A topcsik pedig nem futottak széjjel. Szöges korbácscsal ült
mögöttük egy vértes dsebedsi falka. Itt csak lőni lehet és meghalni.

– Hát csak lőjjenek, – mondotta Dobó. – Nekünk kimélnünk kell a
puskaport.

És csak a szakálasokból lövetett, hogy a munkájukat meg-megzavarja.

Ezen a napon még nem szállta meg a várost a török. A gyalogság a vár
kapúit őrizte, a lovasság a város kapuit.

A török egyelőre nem kezdett velök harcot. Mit neki a város! A vár kell!
A kié a vár, azé a város is.

A török főtisztek már kétnapja lóháton járják a halmokat, hegyeket, hogy
a vár belsejébe beláthassanak. De nem lát oda be, csak a madár. A
tornyok látszanak csak ki. A falakat, bástyákat vesszőből font s földdel
tapasztott palánk takarja.

Hát hova lőjjenek?

Lőtték a falat, a palánkot meg a kasokat.

Belől pedig volt egypár szép épület. A rengeteg nagy templom, igy a
megmaradt felével is remeke volt az épitő művészetnek. A régi püspöki
palota mellette, szintén faragott kőből épült. (Azóta se volt ilyen
kaszárnyája magyar katonának!) A várnagyi palotát meg Dobó csinositotta
ki, mikor megházasodott. Olasz épitőmester faragta, rakta volt össze, s
üvegablakai voltak, mig lent a városban bizony csak papirosból meg
olajos vászonból volt a püspök ablaka is.

A török hát csak lőtt és lőtt. Törte a falat, a falon a fonott palánkot.
Mikor aztán leszállt az esti sötétség, a topcsik bedugták az ágyújokat
bőrrel és lefeküdtek, a Dobó kőmüvesei meg előszedték a vakoló kanalat,
és a parasztokkal szépen berakták, bevakolták a törést megint.


XXIII.

A két pasa azonban nem elégedett meg ennyivel. Háboruban vénült ember
volt mind a kettő. Ahol ezek jártak, romok maradtak utánok és a szultán
birodalma szélesedett.

A negyedik napon már behatoltak a városba. Gyerekjáték volt ez nekik.
Ezrével volt a hadban az ügyes falmászó. Némelyik úgy mászta a falat,
mint a gyík.

A kapu őreinek meg volt hagyva, hogy azonnal visszavonuljanak, amint a
török betör, hát el is hagyták a kapukat és kardjukat kézben tartva szép
rendben visszahúzódtak a várba.

Akkor Arszlán bég a Boldogasszony temploma mellé húzatott négy nagy
zarbuzánt, és azokra a bástyákra irányozta, ahol a magyarok néma ágyúi
állottak.

Ez már jobban lőtt.

Golyói a város felől való oldalon törték a falakat meg a palánkot. A
legtöbbje kárba veszett, de amelyik talált, rontott.

Délben hogy együtt ebédeltek, Dobó hallgatag volt és komor.

A királytól nem jött még üzenet. Az egri püspöktől éjjel jött vissza a
kém. Azt felelte a püspök, hogy nincs pénze, se katonasága, de imádkozni
fog a várbeliekért. Dobó arcán egy izom se rándult meg erre az izenetre.

De a szemöldöke összébb vonódott.

A Nagy Lukács dolga is búsitotta. Vitéz tisztje volt ez. Mindig a török
mellett szeretett lappangani. Belekapdosott a nagy török hadba, meg
elillant, mire utána indultak. Most bezzeg hogyan tér vissza, mikor
körül van fogva a vár, s Felnémetig tarkállanak a sátorok!

Az ebédnél jelentették, hogy Nagy Antalt ellőtte egy ágyúgolyó.

Bornemissza fölpattant:

– Kapitány uram, hadd üssek ki a törökre! Restellem, hogy a város kapuit
kardvágás nélkül hagytuk el.

Budaházy egy erős állu és vállas melles tiszt is megszólalt:

– Hadd lássa a török, kapitány uram, hogy nemcsak éjszaka merünk rája
csapni, hanem nappal is.

Pető is megmordult:

– Ha kevesen vagyunk is, neki megyünk százan százezernek.

– Hát jól van, – felelte Dobó fölvidámulva, – de nem érdemes azért itt
hagynotok az ebédet.

Aztán ebéd után megadta az utasitást:

– Kicsaptok a gyaloghadra a főtemplom mellett. Keresztül rontotok rajta
egy kanyarodással, és vissza nyargaltok azonnal. Harc csak annyi legyen,
amennyi kinek kinek az útjába esik. Felállani, rendezkedni, jelszót
várni nem szabad, mert akkor ott hagyjátok a fogatokat. Százan mehettek.

Nossza a tisztek kapják a sisakot páncélinget. Fel a lóra. A legénység
mind velök akar tartani, de Gergely diák kiválasztja közülök a
legizmosabbakat.

Az azabok, lagumdsik, piadok ott ebédelnek a földön ülve a templom előtt
levő pázsiton. Mindössze leves az ebédjük s a kanalat már visszadugták
az övszijba, övkendőbe. Most vöröshagymát esznek rá kenyérrel. Némelyik
dinnyézik, némelyik uborkát, zöld paprikát fal a leves után. Mindezt jól
lehet a várból látni. Csak a patak meg a város piaca választja el őket a
megszállatlan földtől. A piac házai mellé egy falka janicsár is
telepedett. Ezek most éppen vigan vannak. Egy ügyes legény handsárt és
sárga dinnyét dob fel a magasba. Először elkapja a handsárt, a handsár
hegyén meg a dinnyét.

Úgylátszik, fogadásból teszi, mert ime egy janicsár görögdinnyét visz
hozzá. Egy darabig beszélnek, aztán a janicsár feldobja a görögdinnyét,
a másik meg a kardot.

Egy harmadik janicsár ránt egyet hátul az ügyeskedőn. A dinnye a
kövezetre hull és a katonák nagy mulatságára szétrecscsen.

A janicsárok észre se veszik, hogy egyszercsak nem itatnak a patakban,
se vizet nem hordanak fel a várba.

Csak két percnyi szünet ez, hát hogy tünnék fel. Még azt se veszik
észre, hogy a falakon szaporodik az ember, kivált a nyilas meg a puskás.
De már azt bezzeg észreveszik, hogy valami nagy robogás támadt. Amint
arra fordult a fejök, megdördül a falon három mozsár és mindenféle
szöget, golyót, vasszemet pök a szemük közé. A várkapun a lovak és
lovasok hosszu vonala robog elő.

Mint a fergeteg ugratnak át a patakon, s mikorra ők kardot kapnak, csihi
puhi, csapkodják vagdalják őket. Keresztül át rajtok ott teremnek a nagy
füves téren, amelyre a püspöki templom vet délutánonkint árnyékot.

A gyalog törökök ijedten ugranak fel, s néznek a piac felé. Némelyik
fut, némelyik megáll és kardot ránt.

A robogó lovasság ime ott terem. Tüzes sárkányok a megsarkantyuzott
paripák. Ezt már nem várja meg a török. Fut a sok száz gyalog, mint a
farkasoktól megriasztott nyáj. A magyar a hátukon.

De az utcákból jön a segitség: lovas akindsik és günöllük, puskás és
dárdás vakmerő janicsárok.

Ime Gergelynek is dárdát feszit egy vadképü janicsár. Le akarja szurni a
lóról.

Gergelynek kettőt villan a kardja. Az egyik villanás után ketté törik a
dárda, a másik villanás után, hanyatt vágódik a török.

– Jézus! Jézus! – kiáltják a bástyáról.

– Allah! Allah! – üvölt a török.

A magyarok mindinkább elszélesedve kigyóznak közöttük. Horváth Mihálynak
a lovát szügyön döfi egy janicsár. A ló ledől. Horváth leugrik róla és
agyonvágja a janicsárt, meg még egyet. Azon eltörik a kardja. A
harmadikat már csak az öklével üti orrba, s megindul futva, gyalog a
lovasok nyomában maradt üres téren vissza a várfelé.

A többi még mindig előre tör. A lovak lába épp oly jól dolgozik, mint a
lovon ülők karja. Budaházi éppen iszonyú vágásra emeli a karját, mikor a
ház oldalába szorult janicsárok puskát sütögetnek. A kard kihull
Budaházi kezéből. Megforditja a lovát, s a lova nyakára borulva vágtat
visszafelé.

Erre a többi is megfordul.

A főutcán ezer akindsi robog alá segitő fergetegként. Gergely idejében
kikerüli őket. Nagy s-betüt kanyarodik a káptalan utca felé. Ez az utca
is tele van, de több a gyalog török benne, mint a lovas, s a hogy a
gyalog eszeveszetten menekül, csak zavarja a török lovasokat, akiknek a
saját katonáikra is kell ügyelniök. Mindazonáltal hatalmas tömegben
robognak szembe a perzsa gurebák. De mi ez a mi bőszülten nekik rontó
századunknak! Véres utca nyilik rajtok, s jobbra-balra hupogva esnek
mint a zsákok.

Most látszik csak, hogy a testes erős magyar ló mellett micsoda gyönge
az apró keleti ló. Tiz magyar lovas szétnyom száz török lovast, ha neki
rohan, s amelyik magyar nekihúzódik a töröknek, hát abból a törökből se
lesz háziúr soha az egri várban.

Jönnek már visszafelé.

– El a kapuból!

A vár falán ujjongó nép kiáltozása összevegyül a visszafelé harcolók
lármájával.

Dobó aggódva látja, hogy a mellékutcákból hogyan rohannak még mindig az
akindsik és dsebedsik a többi török segitségére. Tüzet vezényel. A falon
megdördülnek a puskák és megpendülnek az ijjak. A török csapat eleje
visszatorpan, s megtorlódik.

E percben éktelen nagy üvöltés hangzik a várfalon. Mindenki odapillant,
hát a cigány üvölt ottan. Dühösen ugrálva rázza a kardját a török felé.

Fenyegeti őket!

Ami lovasaink a törököknek ebből a megzavarodásából vigan iklatnak fel,
s a várbeliek diadalkiáltása között robognak be a várkapun.

Nem tartott negyedóráig ez a küzdelem, de a templomtér, a piac és a
káptalan utca holtakkal, sebesültekkel és sántitó lovakkal van tele. A
megzavart törökök tájtékzó dühvel kotródnak visszafelé, s a távolban
meg-megfordulva rázzák az öklüket.


XXIV.

A patakra nyiló kaput még ezen a napon se csukatta be Dobó. Hadd járjon
ki a vár népe reggeltől estig. Hadd lássa a török, hogy nem félünk.

Aztán ha éppen berontanának is? Nem áll-e őrt mindig százhusz drabant a
kapunál, kétszázhatvankilenc a belső piacon? Hát a nagy mozsár a kapu
torkában? S elvégre a hidat akkor is fel lehet húzni, mikor tele van
emberrel.

Hát csak jöttek-mentek a lovas-katonák, meg a vizhordó emberek. A
lovas-katonák a lovukat itatták. A vizhordó emberek a vár mélyén levő
kőmedencébe hordták a vizet. Van ugyan kút is a várban, de a kétezer
embert, meg azt a sok lovat egy kút nem látja el vizzel. Hát csak fel a
vizet, amennyit csak lehet.

A patak tulsó partján meg törökök itattak. A gyalog törökök közül is
mentek oda, s ittak a patakból.

A patak vize alig combig érő.

Hogy im a vizhordó egri paraszt megszokta vala a törököt, meg azt is
látta délelőtt, hogy hogyan meggázolta őket a várbeli katona, hát ahogy
ott meregeti a vizet a lajtba, meg nem állja, hogy oda ne szóljon a
töröknek:

– Gyere át koma, ha mersz.

A török ha nem is érti a szót, látja a fej mozdulatát. Hát ő is int:

– Gyere át te!

A másik török is elmosolyodik, az is hivogat. A következő percben már
öt-hat török, meg ugyanannyi magyar hivogatja egymást.

Egy szennyes turbánu óriás kurd, a sebes lábát mossa a tulsó parton.
Térdig fel van gyürkőzve. Nagy hencegve föláll és belép a patakba.
Odatolja nagy szőkebajszos pofáját a magyarnak: Hát itt vagyok: mi kell
no?

A mi parasztaink azonban nem ugranak el. Ők is övbegyürt gatyaszárral
állnak a vizben. Az egyik mint a villám elkapja a török karját, s
átrántja maguk közé.

Mikorra a többi észhez kap, már ott lökdösi, vonszolja négy paraszt a
kurdot a lajtos taligák közt, a többi meg dárdát tart a tulsó parton
levő pogányok felé.

A kurd orditva rángatja magát, de erős kezek tartják. Szakad róla
dolmány, gomb és zsinór. A turbánja lefordul a fejéről. Az orra vérzik.
Segitségért kiabál és leveti magát a földre. A segitség nem jön. Huzzák
a lábánál fogva oly sebesen, hogy föl se kelhet, mig csak be nem
szánkázott a várkapun.

Állitják Dobó elé.

A török most már nem olyan kevély. Leveri magáról a port, és keresztbe
teszi a mellén a kezét. Mélyen meghajol.

Dobó a várnagyi terembe vezetteti. Hivatja tolmácsnak Bornemisszát. Ül
egy rúdon lógó vértezet mellett. A törököt még csak meg se láncoltatja.

– Hogy hivnak?

– Dsekids, – feleli a török dühében reszketve.

– Kinek a hadából való vagy?

– Ahmed pasáéból.

– Mi vagy?

– Piad.

– Eszerint gyalogos?

– Az uram.

– Ott voltál Temesvár ostromán?

A török a lábára mutat, amelynek ikráján négy újjnyi seb vöröslik.

– Ott voltam uram.

– Miért veszett el az a várunk?

– Allah akarta.

– Úgy beszélj nekem, hogy ha egy hazug szón kaplak, véged van.

A török meghajolt. Látszott a szemén, hogy nem mer hazudni.

Dobónak nem volt részletes értesülése Temesvár ostromáról. Csak annyit
tudott, hogy Temesvár jobban meg volt erősitve, mint Eger, s hogy ennek
a tábornak csak a fele volt ott, és mégis elesett Losonczival együtt.

A teremben ott volt a kihallgatáson néhány tiszt is, aki ebben az órában
vártát pihent: Pető, Zoltay, Hegedüs, Bolyki Tamás, Kristóf apród meg
András, az egri biró.

Ezek ott ültek Dobó körül. Csak az apród állott Dobó mögött a karosszék
hátára könyökölve; meg a rab állott mezitláb, kopaszan négy lépésnyire
Dobó előtt.

S a rab mögött két dárdás.

Gergely egy tábori széken ülve forditotta törökre a Dobó kérdéseit s
magyarra a török feleleteit.

– Mikor érkeztetek Temesvár alá?

– Redseb havának ötödik napján. (Junius 27-én).

– Hány faltörő ágyútok volt?

– Tizenkét zarbuzánt hozott a nagyságos pasa.

Bolyki felmordult:

– Hazudik!

– Nem hazudik, – felelte Dobó, – hiszen Ali a felvidéken járt a
többivel.

S tovább kérdezte a pogányt:

– Ali pasa hány zarbuzánnal csatlakozott hozzátok?

– Négygyel, – felelte a török.

– – Tizenhat faltörő ágyút mondott az én kémem is.

És ismét a törökhöz fordult:

– Mondd el nekem, micsoda rendben történt ennek a várnak az ostroma. Nem
titkolom előtted, hogy a magunk védelmeért kérdezem. Ha csak egy szóval
is meg akarsz téveszteni, halál fia vagy. Ha igazat beszélsz, az ostrom
után békén elbocsátalak.

Ez olyan határozott hangon volt mondva, hogy akár minden szót vasba
lehetett volna önteni.

– Nagyságos uram! – szólt a török a hála felörvendő hangján. – Lelkem
üdvössége legyen a nyelvemen.

És most már bátran és folyékonyan beszélt:

– A nagyságos pasa ott éppenúgy mint itten, kinézte a vár leggyöngébb
pontjait, és addig lövette, mégcsak alkalmassá nem tette a meghágásra.

– Mi volt az a leggyöngébb pont?

– A viztorony, uram. Nagy küzdelemmel foglalhattuk csak el. Úgy hullt az
ember, mint a fü a sarló alatt. Nekem is ott csapott a nyil a lábamba. A
viztorony eleste után a németek és spanyolok kiizentek a várból, hogy
megadják magukat, ha békén elmehetnek, hát a pasa becsületszóra igérte,
hogy nem lesz bántódásuk.

A török beszéde alatt folyton morgott kint az ágyú, s most hogy a török
ideért a szóval, rettenetes csattanással-ropogással szakadt át a palota
mennyezete: egy emberfej nagyságu ágyúgolyó mész és vakolathulladékkal
együtt odazuhant Dobó és a török közé.

A török visszahőköl. Dobó azonban csak egy pillantást vetett a
puskapor-bűzt lehelő golyóra, és mintha misem történt volna, nyugodtan
szólott:

– Folytasd!

– A városbeli nép, – folytatta a török, – a városbeli nép…

A lélekzete úgy elakadt, hogy nem birta folytatni.

Kristóf apród himzett szegélyü kendőt vett elő és leveregette a mészport
a főkapitány arcáról, süvegéről és ruhájáról. A török ezalatt
levegőzhetett.

– Folytasd, – szólt Dobó.

– A nép mindenét el akarta vinni. És ez volt a hiba. Losonczi egy napot
kért a készülődésre. A katonaság a zsákmányolástól látta megfosztva
magát, s másnap reggel, mikor megindult a gyaurok kivonulása, bosszusan
nézték. Ezért küzdöttünk-e itt huszonöt napig, – mondották, – hogy most
mindent elvigyenek? És oda-odakapdostak a szekerekhez. A keresztények
nem védekeztek, hát mindig nagyobb lett a kapkodás. Különösen a
gyermekeket kapdosták, meg a fiatal nőket. Stambulban se árulnak szebb
lányokat, mint ezek között voltak.

– Dehát nem állitott a pasa védelmet?

– Állitott, de hiába volt. Mikor a keresztény katonák sora következett,
azokból is elragadtak egyet: Losonczinak egy szép ifju apródját. Az
apród kiáltott. Losonczi megmérgedt. A magyarok mind fellázadtak. Kardot
rántottak és nekünk rontottak. Az volt a szerencse, hogy éppen a vértes
dsebedsik állottak ottan, különben átvágták volna magukat az egész
seregen.

Dobó vállat vont;

– A dsebedsik? Azt hiszed, hogy akin egy kis bádog van, az győzhetetlen?
Nem a bádog tette, hanem hogy kevesen voltak.

Egy második ágyúgolyó zuhant be a terembe. A falat diszitő régi fakó
zászlókon ütött át, s a padlózatot beszakitotta.

Az ülők mindnyájan fölkeltek. Hegedűs elment. A többi, hogy Dobó ülve
maradt, várakozott.

– Hol sátorozik Ahmed pasa? – kérdezte a töröktől.

– A melegviz mellett, a vadaskertben.

– Gondoltam, – felelte Dobó a tisztjeire tekintve.

És ismét a törökhöz fordult:

– Azt mondd meg, mi ennek a hadnak a legnagyobb ereje?

A szemébe nézett erősen:

– A janicsárság, a tüzérség, a sokaság. Nagyságos Ali pasa tanult vezér.
Egyik kezében dús jutalom. Másikban vasbot. Mert aki nem megy előre,
mikor ő parancsolja, hátul a jaszaulok vasbottal verik őket.

– És mi a gyöngéje?

A kurd gondolkozva vont vállat.

Dobónak a szeme két tőrként éleződött reá.

– Hát, mondotta a kurd, én nem felelhetek mást, ha a lelkemet nyitott
irásként teritem is a lábad elé, nagyságos uram, csak azt mondhatom,
hogy addig is erős volt ez a had, mig ketté oszolva járt. Hiszen valami
harminc erősséget rombolt el ez a had nagyságos uram, és sehol nem
győzték meg, hát mit mondjak gyöngéjének?

Dobó intett a rab mögött álló két legénynek.

– Kössétek meg, és vessétek a tömlöcbe.

Aztán fölkelt maga is.

A harmadik ágyugolyó a helyére zuhant be. Ezer darabra törte a szép
faragású karos széket, s ott forgott tovább az oszlop mellett.

Dobó meg se fordult. Átvette Kristóftól a hétköznapi acélsisakot és a
fejére tette.

Kiment a tömlöcbástya tetejére, s onnan nézte, melyik ágyú töri a
palotát?

Csakhamar meglátta. Neki irányozta három ágyúját. És egyszerre süttette
el.

A kasok között zavartan futkosnak; az ágyú elhallgatása mutatta, hogy
Dobó nem pazarolta a puskaport.

– Dicső lövés! – mondotta Gergely is ujjongva.

S hogy lefelé mentek a bástya lépcsőjén, rámosolygott Dobóra, és igy
folytatta:

– A törököt csak megeskette kegyelmed, de ám a tolmácsot elfelejtette
megesketni.

– Csak nem görbitetted tán el a vallomását?

– El uram. Mikor azt kérdezte kapitány uram, hogy mi a török legnagyobb
ereje? valamit kihagytam. Azt mondta a török, hogy Ali a maga négy
ágyújával többet tudott rontani, mint Ahmet a tizenkettővel. Hát előre
látható, hogy Ali addig ágyuztatja a várat, migcsak minden fal le nem
omlik.

– Tessék, – felelte Dobó.

– Hát csak ezt hallgattam el, – fejezte be Bornemissza. Ha jónak látja
kapitány ur, ám közölje a többivel.

– Jól tetted, – felelte Dobó a kezét nyujtva. A vár népét nem szabad
aggodalmakkal neheziteni. De mármost én is megmondom neked, amit a kurd
piad se tudott: hogy mi a sereg gyöngéje?

Neki támaszkodott háttal a bástya falának, és összefonta a karjait.

– A tizenhat zarbuzán, folytatta, talán már holnap egyszerre dolgozik. S
lőnek egyszerre száz-kétszáz ágyúból. A falakon kapukat törnek és a
tornyokat ledöntik. De ez időbe kerül: hetekbe. Ez alatt ezt a rengeteg
hadat etetni kell. Gondolod, hogy hozhattak annyi élelmet, amennyi ennek
a hadnak bőven elég? Gondolod, hogy ami még kell, mindig elő tudják
teremteni? És ha itt éri őket az októberi hideg, gondolod, hogy ez a
meleg földön nőtt nép éhes gyomorral és fázó bőrrel mászik ezekre a
falakra?

Egy ágyúgolyó csapódott el mellettök s lyukat csinált a földbe.

Dobó fölpillantott a pattantyúsokra és folytatta:

– A nép mindaddig bátor, mig minket bátraknak lát. Az a fő, hogy tartsuk
magunkat, migcsak van mit enniök, migcsak az idő meg nem rokkan, migcsak
a király hada meg nem érkezik.

– És ha nem lesz mit enniök? És ha hosszú lesz az ősz? És ha a király
hada Győr alatt marad?

Ha Gergely ezeket a kérdéseket valami olyan nyomatékkal mondja, hogy még
egy negyedik kérdést is lehet utána gondolni, Dobó talán egyenesen
láncba vetette volna érte, de Gergely nyilt arccal, szinte mosolyogva
szólott. Talán nem is azért, hogy Dobó feleljen, hanem inkább azért,
mert visszhangként önkénytelenül merült fel ez a három kérdés a
beszédből.

Dobó keserű mosolylyal felelte:

– Akkor? Nem megizente-e az egri püspök, hogy misézik érettünk?


XXV.

Alkonyat felé egy fekete feredsébe burkolt nő sietett át a piacon. Nem
kisérte más, csak egy tizenöt éves forma szerecsen fiu, meg egy nagy
tarka tábori eb.

Az eb a pataknál lement inni, a nő pedig a kezét tördelve járt föl s alá
a parton. A kapu felé nézegetett. A kaput alkonyatkor fel szokták vonni.
A nő talán erre várt. És hogy a kaput felvonták, átgázolt a patakon
anélkül, hogy a ruháját megemelte volna.

– Fiam! – kiáltott szinte sikoltva a kapu előtt, – _enim fiam!_

Dobónak jelentették, hogy itt a kis török fiunak az anyja.

– Ereszszétek be, ha éppen be akar jönni, – felelte Dobó.

A felvonó hidon, amely egyuttal kapu is, keskeny kis vasajtó van.
Felnyitották a nőnek.

Az azonban rémülten hátrált.

A kutya ugatott.

– Enim fiam! – kiáltotta a nő ujból.

S valami erszény félét emelgetett. Csörgette belőle a másik tenyerébe
hullatva az aranyakat.

Az ajtó ujra bezárult.

A nő ismét közelitett. A kezét tördelve járt föl és alá a kapu előtt. A
fátyolát fölvetette és fehér kendővel törülgette leomló könnyeit. S
eközben folyton kiabált:

– Szelim! Enim fiam!

Hirtelen megzörgette a vasajtót.

Az ajtó ismét kinyilt, de a nő ismét rémülten hátrált.

Ekkor Gergely megjelent a bástyán a kapu fölött s kezénél fogva fölvonta
a gyermeket.

– Szelim! sikoltott a török nő a két karját nyujtva a gyermek felé.

– Anam! – kiáltott a gyermek is a szabadon levő karját nyujtva az anyja
felé.

A kutya nyihogva ugrált, s közbe-közbe nagyokat vakkantott.

Gergely nem szólhatott ki a várból, de a gyermek kiszólhatott. És a
gyermek ezt kiáltotta le az anyjának:

– Keresztény rabbal kicserélhetsz anyám, az ostrom után.

A nő letérdelt és mintha a levegőn át akarná megölelni, kinyujtotta a
két kezét, s hogy a gyermek eltünt, csókokat hintett utána.


XXVI.

Ezen az éjjelen koromsötétség boritotta a várat, a várost, a hegyeket,
az eget, az egész világot.

Dobó későn feküdt le, de éjfélkor ismét végigment a bástyákon. Vastag
posztójú hosszú mente volt rajta, s a fején fekete selyemsüveg. Kezében
az őrségek jegyzéke.

A virrasztó főhadnagy ebben az órában Zoltay. Ez is mentét vett magára,
mert az éj hüvös volt. Amint Dobót megpillantotta a Sándorbástyán,
szótlanul üdvözölte a kardjával.

– Van mondani valód? – kérdezte Dobó,

– Az előbb néztem körül, – felelte Zoltay, – minden ember a helyén van.

– A kőművesek?

– Reggelre végeznek.

– Jer velem, – mondotta Dobó. Megbizok benned, de az őrségnek látnia
kell, hogy én is vigyázok.

Átadta a jegyzéket Zoltaynak, és sorra járták a bástyákat. Zoltay
felolvasta a neveket mindenütt. Az ágyúkat minden bástyán sötétség
takarja. Az ágyúőrök fekete árnyékok. A bástyák és falak boltozatai
előtt minden őrségnél tűz ég. A várakozók ott melengetik a kezüket.

A várban csend van, csak a kőmivesek halk csattogása hallatszik olykor,
amint vakolnak.

Dobó a bástya szélére áll. Minden öt percben lámpás villanik ki a
lövőrésekből. A lámpás dárdára van tűzve és husz-öles fényszárnyat röpit
szét a falon és az árkon túl.

Aztán a dárdát ismét bevonják, és a fényszárny másik bástyánál lövel ki
az éjszakába.

Dobó a nyugati kapunál megáll. Az őr tiszteleg. Dobó elveszi tőle a
dárdát, és küldi az embert a kapusért.

Az őr felrobog a lépcsőn. Lehallatszik, amint költi a kapust.

– Mihály bá!

– No.

– Gyüjjék kend üstöllést.

– Minek?

– Itt a kapitány úr.

Egy dobbanás. (Most ugrott ki az ágyból.) Két koppanás. (Most rántja a
csizmát.) Egy csörrenés. (Most kapja a kardot.) Robogás. (Fut le a
falépcsőn.)

S megáll a szikszai szürbe burkolódott nagybajuszu ember Dobó előtt. Az
egyik fél bajsza felfelé, a másik lefelé.

– Hát először is, – mondja Dobó az őrnek a dárdát visszaadva, – ha te
katona vagy, hát ne mondd a tizedesnek, hogy Mihály bá! se pedig hogy:
gyüjjék üstöllést; hanem azt mondd: Tizedes uram a kapitány úr hivja.
Igy illik, de ostrom idején ez mindegy. Nagyobb baj az, hogy igazad van.
Aki ingre gatyára vetkezve alszik, az nem _tizedes ur_, hanem _Mihály
bá_. Azt a hetvenhét fontos ágyúgolyó alá való kényelmes irgalmát az
ilyen kapuőrző tizedesnek, hát lehet a megszállott várban levetkezve is
aludni!

Minthogy erre a kérdésre Mihálynak még az égnek álló bajusza is
lekonyult, de feleletet senki sem adott, Dobó folytatta:

– Mától kezdve itt fog kend aludni minden éjjel a földön a kapu alatt.
Értette kend?

– Értettem.

– A másik, amit mondani akarok, az, hogy a kaput többet nem eresztjük le
reggenkint, ellenben az orgonát leeresztjük, két rúd kivételével s
mihelyt ostrom történik, leereszti kend az egészet, anélkül, hogy
utasitást várna.

– Értettem.

Nem telt belé öt perc, egyenkint zuhantak le a combvastagságú hegyes
vasrudak a kapualja belső felében, s orgona sippokként zárták el a
kapualját is. Csupán két rúd maradt függve. Éppen annyi, hogy egy ember
kényelmesen ki és bejárhatott.

Dobó most a templombástyára ment föl. Megnézte itt is az ágyúkat, s az
alvó és őrködő pattantyusokat. Aztán összefonta a karját és körülnézett
az éjszaka messzeségében.

Az ég koromsötét, de a föld telve csillagokkal. Tihamértól Felnémetig
sikok, dombok és hegyek a török tábori tüzekkel vannak behintve.

De csöndesség van mindenütt.

És ekkor a csöndes éjszakában keletről átható éles kiáltás hangzik fel a
vár közelében a sötétség mélyéből.

– Bornemissza Gergely, te király hadnagya hallod-e?

Csend.

A kiáltó folytatja:

– Nálad van egy török gyűrű. Énnálam van egy magyar gyermek. Az a gyűrű
az enyém. Ez a gyermek a tied.

Szünet.

A kiáltás ujra hangzik:

– Ha akarod a gyermekedet, jer a nyugati kapuhoz. Add ide a gyűrűmet.
Odaadom a gyermekedet. Felelj nekem Bornemissza Gergely!

Dobó látta, hogy az őrök arca mind a kiáltó felé fordul, noha a
sötétségben semmit se lehet látni.

– Senki ne merjen felelni! morogta a kardját megcsörrentve.

Nem is felelt senki.

A kiáltó folytatta:

– Ha a szavamnak nem hiszel, majd hiszel akkor, ha a gyermeked fejét a
várba dobatom.

Dobó jobbra balra pillantott, és igy szólt:

– Meg ne merjétek mondani Bornemissza úrnak! A ki szót mer róla szólni,
akár neki, akár másnak, Istenemre mondom megkeserüli!

– Köszönöm, kapitány úr, – felelt egy rekedt hang Dobó háta mögött.

Bornemissza volt.

Egy nyílra fekete csepüt kötözött, és azt szurkozva folytatta:

– Minden éjjel kiabálnak ilyen ostobaságot. A mult éjjel Mekcseynek
kiabálták, hogy tiszteli a felesége: igen jól érzi magát Arszlán bég
sátorában.

Belemártotta a nyilat egy olajos kantába és folytatta:

– Az én feleségem, gyermekem Sopronban van. Onnan ők el nem mozdulnak se
télen se nyáron.

A kiáltó ismét megszólalt:

– Hallod-e Bornemissza! Itt van a fiad velem. Jer a kapuhoz egy óra
mulva, megláthatod.

Gergely ijjra tette a nyilat. Hozzáérintette a tüzhöz és felkapta:
ellőtte a kiáltó felé.

A tüzes nyil üstökös csillagként szállt át a sötétségen, és
megvilágitotta egy pillanatra azt a dombot, amelyik mögött a nap szokott
fölkelni.

A dombon két kaftános török állt. Az egyiknek szócső volt a kezében. A
másiknak a félszemét fehér kendő takarta

De gyermek nem volt velök.


XXVII.

Ezen az éjszakán más dolog is történt.

A kapun Varsányi kéredzkedett be, s egyenesen Dobóhoz rohant.

Dobó még ott volt a templombástyán, s a kezét melegitette a tűznél.

– Uram, – mondotta – azt jöttem jelenteni, hogy már minden zarbuzán föl
van állitva. A Hécey udvaráról is fognak lőni. Ezenkivül az összes
szakállas ágyúk és tarackok megszólalnak. A város felől két helyről, a
dombokon három helyről törik a falat a zarbuzánok, és ötven pontról is
ontják a golyót más ágyúk. A déli imádság alatt meg kirohannak a
kumbaradsik, és kopjákon parittyákon szórják a tüzes bombát. Jajajaj! –
tette hozzá csaknem sirva.

– Eszerint, – mondotta Dobó nyugodtan, – lőni fogják a tömlöcbástyát, a
külső várat, meg az ókaput, hát még?

– Mindent kapitány uram!

– Van még valami mondani valód?

– Nincs uram más, csak az, hogy jobb lenne-e ha már ilyen kevesen
vagyunk, s ekkora veszedelem…

Nem fejezhette be, mert Zoltay úgy csapta arcul, hogy az orra vére a
falra feccsent.

Dobó közibök nyujtotta a kezét.

– Ne bántsd!

S hogy Varsányi az orrát törülgetve értetlenül nézett Zoltayra, Dobó igy
szólt hozzá:

– Nem tudod-e, hogy halál fia, aki a vár feladását csak emliteni is
meri.

– Én kém vagyok, – duhogott Varsányi, – engem azért fizetnek, hogy
mindent megmondjak.

– Elég, – mondotta Dobó. Még ma éjjel fel fogsz esküdni te is. Azután
lesz gondom rád, hogy aranyba törülhesd az orrodat. Most jer velem.

A kút mellett haladtak el, ahol Gergely a cigánynyal és négy paraszttal
bombákat töltött. Éjjel nappal öt ember csinálta ezeket a bombákat.
Gergely tanitotta be őket erre, s azért kellett éjjel is dolgozniok,
hogy a váratlan ostrom esetén ne legyen kapdosás.

Dobó magához szólitotta Gergelyt. Felmentek mind a hárman a palotába.

Itt Dobó kivonta az iróasztal fiókját, és azt mondta Gergelynek:

– Írj levelet Szalkaynak, hogy a királytól és püspöktől eddig semmi
segitség nem érkezett, s hogy a vármegyéket és városokat sürgős
segitségre szólitsa.

Mig Gergely a levelet irta, Dobó a szomszédszobában föleskette Varsányit
is.

– Uram, – mondotta az eskü után Varsányi, – jól tudom én azt, hogy kinek
szolgálok. Ha ez a vár megmarad, nem kell énnekem többé török ruhába
öltöznöm.

– Jól beszélsz, – felelte Dobó. De ha semmi jutalmat se várnál, akkor is
csak igy kellene szolgálnod a hazáért.

Egy kancsó bor állott az asztalon. Odatette a kém elé:

– Igyál Imre.

A kém szomjas volt. Csaknem fenékig fölhajtotta a kancsót.

Mikor a bajuszát megtörülte, látszott a szeme járásán, hogy hálálkodni
akar, Dobó azonban megelőzte.

– A törökhöz azt hiszem nem mehetsz vissza többé, mert az éjjel el kell
vinned ezt a levelet Szarvaskőre. Aztán ott vársz, migcsak Vas Miklós
vissza nem érkezik a királytól meg a püspöktől. Ha lehet behozod őt is.
Ha nem lehet, akkor csak magad jösz. Van jelszó?

– Dehogy van uram. Ha az ember török ruhában van, meg egy két szót tud
törökül is, úgy járhat-kelhet köztük, mintha velük jött volna. De csak
úgy pofon ne vágtak volna engem.

A szomszéd szobában megpendült a Gergely sarkantyúja. Dobó átment, hogy
a levelet meghallgassa.


XXVIII.

És másnap szeptember 16-án a nap az ágyuk bömbölésére kelt föl a hegyek
mögül.

A föld rengett. Az ágyútelepekről a füst fekete föllegekben szállt az
égi felhők közé, s már az első órában eltakarta a napot, s az égnek kék
tengerét

A bástyák és falak zuhogtak, ropogtak. A belső várba vegyesen hullt a
nehéz és az apró golyó, a tüzes nyíl, s a tüzes lapda. Ember és állat
élete nem volt többé biztonságban.

De ezt a veszedelmet készen várták a várbeliek. Dobó már éjjel
felkürtöltette a katonaságot. Egy részök a palánkot magositotta azokban
az irányokban, ahonnan a Hécey prépost házától várták másnapra a
golyóhullást. Más részökkel előhordatta a padlásokon maradt
állatbőröket, s vizes kádakba hordatta.

Ismét mások gerendákat, hordókat és földdel megtöltött zsákokat hordtak
a külső várba, a tömlöcbástyához és a kapukhoz, hogy a törésnél minden
anyag idejében készen legyen.

Amennyi üres csöbör s fazék csak volt a várban, azt mind meg kellett
tölteni vizzel. A földszinti és földalatti helyiségekből minden
fölöslegest kihordtak, s ágyakat raktak be. A répa, a krumpli, a só, –
minden olyan, aminek a golyó nem ártott, fölül került most, s a helyét a
dolgozó és alvó ember foglalta el.

Az istállót is megásták, s a lovak, tehenek félöllel mélyebb állást
kaptak.

A házak északi és keleti oldalát behányták földdel.

A várban már nem volt más éghető, csak a baromistálló teteje, meg az
istálló előtt egynéhány boglya széna, egy kis kazal buza, meg egy boglya
alomnak való szalma.

Dobó lehányatta az istálló tetejét is. A szénaboglyákat, buza-kazalt
behúzatta tehénbőrökkel, a szalmára meg földet hányatott.

Ami még gyulékony anyag volt, mint a házak padlása, meg az
ostrom-állások, azok oltására széthordatta a vizes bőröket.

Az ágyuk megdördülése ebben a munkában találta még a várat. Az első
félmázsás golyó a konyhán ütött be, s összetört egy csomó edényt.

Az asszonyok akkor raktak tüzet s készitették a lisztet, a zsirt, a
szalonnát, hogy a katonáknak főzzenek.

A nagy golyó beütésére rettenetes ijedelem támadt. Egymás hegyén-hátán
rohannak ki a konyhából, s aki nem fér az ajtón, mászik az ablakon.

A golyó pedig ott forog egy halom tört edény, fatál és zúzott cserép
között.

Mekcsey az istállóból látta a beütést. Odarohant.

– Mi az? – dördült rájok a kezét széttárva, hogy feltartóztassa őket.

– Beesett egy golyó.

– Vissza kell menni! Győjjenek utánam!

S besiet a konyhába. Kap egy dézsát a két fülinél. Önti a golyóra.

– No, – mondja a golyót a sarokba rugva, – főzzenek tovább. A golyó
balról jött, hát a konyha balfelében kell maradni. A másik oldalról át
kell szedni minden edényt, és senki azon a felén ne járjon. Itt a konyha
bal felén biztonságban vannak.

– Jaj, – mondotta egy asszony, – a tyúkom az éjjel kukorékolt. Végünk
van.

– Kakas volt az, – mondja Mekcsey.

– De bizony tyúk volt kapitány uram.

– No ha tyúk volt, hát délre azt főzzék meg nekem, akkor majd nem
kukorikol!

Az asszonyok még egy ideig hányták magukra a keresztet, de aztán mikor a
második golyó szakadt át a tetőn, maguk öntötték le vizzel és guritották
a másik mellé.

Ettől a golyózáportól az egész vár népe megzavarodott. Eddig csak egy
helyen duhogott az ágyú s ha a golyó be is szállt olykor, tudták már,
hogy azokat a falakat kell kerülni, amelyekre csak a reggeli nap süt, és
azokat a falakat, amelyek örökös árnyékban vannak. Azonban hogy most
mindenfelől görgött, süvöltött és csapott a golyó, s nagyságra a
görögdinnye és dió között váltakozott, nem tudták hol vannak
biztonságban.

Bezzeg volt most kelete minden rossz sisaknak, minden páncélnak. Eddig
csak a cigány hordta a sisakot, és mellvértet, ha mezitláb volt is, most
azonban, hogy a golyó mindenfelé pattogott, ütődött, potyogott, s a
borbélyoknak mindjárt az első órában tiz sebesültet kellett varrniok és
timsózniok, mindenki a fegyverrakásokhoz sietett s igyekezett magának
vasboritókot biztositani.

A két kapitány meg a hat főhadnagy az első negyedórában a vár minden
pontját bejárta.

– Nem kell félni! – mennydörgött Dobó.

S a hadnagyok szava visszhangként kiáltozta mindenfelé.

– Nem kell félni! A golyóesés nem váltakozik. Ahova egyszer golyó hullt,
ott ne járjatok.

De ők maguk csak jártak mindenfelé.

És csakugyan nem telt belé egy óra, maguk a golyók mutatták meg, hogy
melyik épületek, melyik falak a veszedelmesek. A golyók leverték a
vakolatot, s ahol homokkő volt az épület, annyi golyó állott bele, hogy
a fal fekete volt.

Viszont egyes faloldalok sértetlenek, fehérek voltak, s ha az ilyen
helyre esett is a golyó, csak úgy esett, hogy a másik falról pattant
oda.

Minden ilyen fal védőfal volt egyuttal, ahol a mesteremberek
dolgozhattak; a katonák pihenhettek.

Nem sok fal volt ilyen a várban, az is igaz.


XXIX.

És a halálnak ebben a zivatarában, Dobó hol az egyik bástyán jelent meg,
hol a másikon.

A fején ragyogó acélsisak volt most már, a mellén vért, a karján és
lábain védővasak. A kezén vaskeztyü.

Itt az ágyúvédő kasokat igazittatta, amott magát az ágyút.

– Csak azt kell lőni, – mondotta, – amelyik bizonyos. Kiméljük a
puskaport emberek!

Ezt az egyet nem értették a várban.

– A Jankóját ennek a puskapornak, – duhogtak a parasztok, – hát nem
arravaló-e, hogy lőjünk vele?

S nem volt ember a várban, akinek a marka lövésre ne viszketett volna.
Hiszen látnivaló, hogy itt a török az orrunk alatt: irtani kell a gonosz
zsiványait, vagy legalább távoltartani a vártól.

Azonban Dobónak nem mertek szólni. Minél viharzóbb lett az ostrom, annál
jobban a maga markába szedett minden intézkedést.

A török most már a vár keleti részén levő hegyoldalt is mind befolyta.
Sátorok és boncsokok, s közte a tarka hadi nép sokadozott mindenfelé a
vár körül.

A tábori zene hol itt szólamlott meg, hol amott, s a sipok, trombiták és
réztányérok zenéje kisérte az ágyúk szakadatlan mennydörgését.

Ahol meg a falat nem törte az ágyú, a kumbaradzsik dobták ott a bombát,
s az ijjas janicsárok lőtték a tüzes nyilat.

Golyózápor és tűzeső.

Ezektől a nyilaktól és robbanó bombáktól még jobban megzavaradott a nép,
mint a golyótól.

Azonban a gyakorlott hadnagyok itt is csakhamar megjelentek.

Amint az első bombák behulltak és sustorogva, ugrálva szórták a vörösen
szikrázó tüzet, maga Dobó is vizes bőrt ragadott és ráborult a bőrrel
együtt egy ilyen bombára.

A nép bámulva látta, hogy a bomba nem hogy szétvetné a kapitányt, hanem
egy kicsit dibeg-dobog, aztán elalszik a bőr alatt.

A következő bombákat már a katonák fülelték le.

Cserépből meg üvegből voltak ezek a bombák.

– Majd mutatunk mi különbet a töröknek – mondotta Gergely.

S előhozatta a maga bombáit, amelyekkel egy héten át foglalkozott.

Dobó rátette a kezét Gergely vállára:

– Még ne!


XXX.

Reggeltől estig szakadatlanul mennydörögtek az ágyúk, s esett az eső.

A zarbuzánok félmázsás golyói kapu nagyságu szakadékokat rontottak a
falakon. A szakállasok és tarackok nehéz apró golyói letördelték a
templom gyönyörü faragványaít, s beszakgatták a várnagyi palota hátulsó
falát.

Mikor az őrálló katonaság a Sándorbástyán hajnalban elhelyezkedett a
palánk mögött, a török szakállas ágyúkból jégeső gyanánt hullott rájok
hátulról a golyó.

– Arcra! – vezényelte hirtelen Gergely.

A százötven katona a földre vetette magát.

Gergely a fal szélére ült.

A golyók a fejük fölött süvöltöttek el, s belecsapódtak a vár falába.

Olyan lett a palánk a falon, mint a rosta.

Szünet következett. A török kilőtte minden ágyuját, hát töltött.

– Fel! – vezényelte Gergely.

Öt ember fekve maradt.

– Ezeket vigyétek a templom elé, – szólt búsan Gergely. – Van-e köztetek
sebesült is?

Tizenöt ember lépett elé szótlanul a sorból.

– Hát ti meg menjetek a borbélyokhoz.

S a fejét rázva, veszettül teremtettézett.

– Fiuk – mondotta aztán, – nem hasalhatunk itt egész nap. Hozzatok ásót,
és csináljunk árkot.

Tizenkint elvezényelte az embereit, s csakhamar mind a százötven katona
ásott.

Egy óra nem telt belé, olyan árkot hánytak a katonák, hogy mellig
állhattak benne.

Gergely megvárta, mig a törökök megint lőnek, aztán kiugrott az árokból
s a belső várba sietett, hogy Dobónak az árokásásról jelentést adjon.

A monostor mellett ott találta a kis török fiut, amint az ereszet
szárazán játszott. Füstölgő ágyú golyót ásott ki kanállal a falból. A
gyerek bizonyosan a konyhából szökött meg, s olyan helyen állott, ahol
egyre hullt a golyó.

– Hajde! (Takarodj innen!) – kiáltott rá Gergely.

A gyerek megrettent, és Gergely felé fordult. A falhoz támaszkodva
sápadtan és félő szemmel nézett reá, mig a két tenyerét a falhoz tette,
mintha az anyja szoknyáját keresné.

Uj golyók csaptak a falba s verték a vakolatot. Egy ökölnyi nagyságu
fekete golyó a gyermek válla fölött csapott a falba, s piszkos karikát
hagyott maga körül.

Gergely odaugrott. Elrántotta a gyermeket, és bevitte az ölében a
palotába.


XXXI.

A nap ezen az estén hamvas nehéz föllegek mögött szállott le Bakta felé.
Csak egy percre villantott ki egy ég közepéig ragyogó aranydeszkát,
aztán vérszinü felhők között tünt el, hogy világitson egy boldogabb
földrész embereinek, akik ezen az estén az őszibogár békés zengése
mellett hajtják párnára a fejöket.

Az egri várban csak most kezdődik a munka.

Amint a topcsik utolsó lövése is elmorajlott, a kőmivesek fogják a
vakoló kanalat, a parasztok hordják a követ, a földet, a gerendát, a
vizet, a homokot, s megkezdődik a tört rések betömése.

A falak szélén hasrafektetett puskások, a réseken dolgozó munkások.

Időnkint egy mozsárlövés hangzik, hol az egyik, hol a másik bástyán. A
golyó, amely felszáll, szétpattanik a magasban, s egy pillanatra vörös
világossággal lobbantja be a vár előtt a teret.

Ezek a világitó golyók kellenek most már: a törökcselt vigyázzák.

– Dolgozzatok emberek, dolgozzatok! – hangzik hol itt, hol amott a
tisztek szava.

Egy kőmives kötélen ereszti le magát a magasból, hogy a törésbe tett
gerendát kivülről vaskapocscsal erősitse a falhoz.

Ekkor alulról puskatüzelés lobbanik el, s a munkásokra golyózápor hull.

A török puskák lángja két század hason fekvő janicsárt világit meg.

Hatalmas sortüz felel nekik a falakról.

De a kőmives aláhullt a mélységbe.

– Csak belől dolgozzatok! – hangzik a Pető szava.

S a munkások a török tüfenksik meg-megujuló puskázása között dolgoznak
tovább.

Éjfélkor a kapuőr kürtje szólal meg.

Dobó egy puskaporos ládán ül. Fölkapja a fejét.

– No, itt a király levele, – mondja Pető.

Valóban öt perc nem telik bele, két lihegő véres ember áll Dobó előtt.

Mind a kettő török ruhába van öltözve s a kezökben levő véres kard
mutatja, hogy Eger várába nem valami jó mulatság bejönni.

– No, – mondja Dobó, – szóljatok hát.

Varsányi az egyik, aki a mult éjjel ment el. A másik Vas Miklós, aki a
királynak vitte el az Ahmed pasa levelét.

Varsányi szólalt meg:

– Majd megöltek!

Vas Miklós elveti a véres kardot és leül a kőporos földre. Sárga csizma
van a lábán. Lehuzza. Bicskát vesz elö. Fölfejti a talpát. Levél van
abban. Nyujtja Dobónak,

És csak most tud megszólalni:

– Szemben voltam a püspökkel. Tiszteli szépen a nagyságos kapitány urat.
A püspök maga vitte a levelet a királyhoz. Itt a felelet.

– A harmadikat megölték – mondja Varsányi.

– Micsoda harmadikat? – mordul rá Pető.

– Szürszabó Istvánt, a mi katonánkat. Az is kiszorult a várból. Velünk
akart vissza jönni. Dárdával szurták le itt a kapu előtt.

Nagyot lélekzett és folytatta:

– Nem is gondoltuk, hogy itt is vannak a kapunál. Ahogy ideértünk,
megfujom a sipomat. Ahogy megfujom a sipomat, ránk esik ám tiz török is
a kapu mellett. Csihi puhi. Még szerencse, hogy setét volt, meg hogy a
kaput mindjárt kinyitották. Istvánt előttem szurták le, alig birtam
beugrani.

Dobó ezalatt már feltörte a pecsétet, amely különben is porrá vált már a
csizmában, és egy lámpáshoz hajolva olvasta a levelet.

Az arca egyre sötétebb. A két szemöldöke már egészen összeér. Mikor
végére jut a levélnek, egyet ránt a fején, és zsebre taszitja a levelet.

Pető szeretné megkérdezni, mit irt a király, azonban Dobó sötét
pillantást vet maga körül, s Varsányihoz fordul.

– Átadtad a levelet Szalkay urnak?

– Átadtam uram. Tiszteletét küldi. Egész délelőtt irt, és ahány levél,
annyi lovas postát küldött széjjel még délelőtt.

– Van még valami mondani valótok?

– Nekem nincs, – mondja Vas Miklós. A püspök úr igen kegyesen fogadott,
király ő felségénél is szivesen fogadott mindenki, de nekem vágás van a
fejemen, szeretnék már a borbélyhoz menni.

– Pető fiam, – mondotta Dobó. – El ne felejtsd holnap: mondd meg
Sukánnak, hogy ennek a két emberemnek a nevét azok közé irja be, akiknek
majd az ostrom után jutalmat kérünk a királytól.

– Uram, – mondja Varsányi, – nekem még van jelenteni valóm.

Dobó fölemelte a fejét.

– Hát az, – folytatta Varsányi, – hogy Nagy Lukács kéreti nagyságodat,
tartasson egynehány fáklyást a főkapunál. Haza akar jönni.

– Láncba veretem! – mondja haragosan Dobó. – Majd megtanitom én őt a
katonai pontosságra.

Egy puttonos ember sietett el mellettök a vizzel. Dobó félreállt, s
fölkiáltott a kőmiveseknek:

– Keresztbe azt a gerendát, ne hosszába!

És ismét Varsányihoz fordult:

– Azt hiszi talán az a Lukács, hogy a várat kivülről kell védeni. No de
csak kerüljön a szemem elé.

Varsányi feleli:

– Nagyon bánkódik az uram, hogy kiszorult, nem is tud hova lenni
bújában.

Dobó nyugtalanul jár fel és alá a lámpás alatt.

– Bolondság volna, – mondja. – Mit gondol az az ember? Különben akármit
izenget, a büntetést el nem kerüli. Még az éjjel vissza kell mennetek.
Levelet visztek ujra püspökhöz, királyhoz. Vissza birsz menni, Miklós?

Miklós kendőt tartott a fején. Fiatal üde arcájára balfelől patakként
csurgott a vér, s a kendő piros volt már a vértől.

– Vissza, – felelte készségesen. – Akkor majd Szarvaskőn varratom be a
fejemet.


XXXII.

A romlás mindennap több és több a falakon, de a kőmives is több. Az
őrség nagyobb része változik éjjelenkint. Másnap, mikor újra
megszólalnak a török ágyúk, tiz öl magasan föcscsenik ki a sár a
falakból, s az oda lőtt ágyúgolyó benmarad a falban örökre.

– Csak lőjjetek! – kiáltja a vén Cecey. Erősitsétek a falunkat!

De a tizedik napon már romnyilásra is virrad a török: nem birták éjjel
mind becsinálni.

Hát dolgoztak rajta nappal is.

A második hét végén egy szűrös paraszt jelent meg a kapunál. Nem a
hevesi viselet volt rajta, de hogy maga jött fel, beeresztették.

Dobó a piacon fogadta. Tudta, hogy mit akar.

– Hová való kend? – kérdezte haragos hangon.

– Csábrági ember vagyok uram. Lisztet hoztam a töröknek.

– Mennyit?

– Tizenhat szekérrel.

– Ki küldte?

– A tiszttartó úr.

– Nem tiszttartó úr az, hanem alávaló pribék.

– Meg kellett hódolnunk uram, hogy úgy ne járjunk, mint a szomszéd.

– Ki az a szomszéd?

– Drégely vára, uram.

– Levelet hozott kend úgy-e?

– Azt hoztam, uram.

– A töröktől?

– Onnan uram.

– Mondta-e kendnek a lelkiismerete, hogy bűnt cselekszik, mikor a
levelet elhozza.

– Nem tudom mi van benne.

– Hát lehet-e jó abban, ami töröktől jön?

Az ember nem felelt.

– Tud-e kend olvasni?

– Nem.

Dobó az asszonyokhoz fordult:

– Hozzatok ki egy fazék parazsat.

Kihozták. Letették.

Dobó rávetette a levelet, s azt mondta a katonáinak:

– Fogjátok meg ezt a hazaárulót és tartsátok a füstjébe. Szagold
hitvány, ha olvasni nem tudod!

Aztán bilincsekbe verette és ott hagyta a piacon: lássa a vár népe,
hogyan jár, aki a töröktől levelet fogad el.


XXXIII.

Ennek a jelenetnek tanui voltak a hadnagyok is. A nép is odasereglett,
hogy megbámulja az embert, aki könyezett a füsttől és elkeseredéstől.

– Látod bibást! – mondotta neki a cigány, – minek álltál be
levélhordozsónak?

A levél hol vörös, hol fekete lemezekre bomlott a parázson. Mikor vörös
volt, a betük fekete cifraságokként tüntek fel rajta, mikor meg
elszenesedtek a lapok, akkor a betük egy percig izzó vörösen
kacskaringóztak rajtok.

Gergely is ott állt.

Mikor a paraszt ember belépett a kapun, minden ágyú elhallgatott.

A török várta a választ.

– Kapitány uram, – mondotta Gergely, mikor kiléptek a csoportból, – én
akaratlanul is elolvastam egy sort a levélből.

– Minek olvastad el? – felelte Dobó vállat vonva. Én nem olvastam el,
mégis tudom.

– Hát nem volna érdemes róla beszélni, folytatta Gergely, – de hogy az
az egy olyan igazi pogányos volt, nem állhatom meg, hogy kegyelmednek
meg ne mondjam.

Dobó sem azt nem mondta: mondd, sem azt hogy: ne mondd.

Hát Gergely folytatta:

– Azt volt a sor: „Vagypedig van-e koporsód István?

Dobó erre megfordult:

– Hát van. S ha ezzel azt akarja kérdezni, hogy készen vagyok-e a
halálra, hát erre az egyre felelek neki.

Néhány perc mulva fekete koporsó jelent meg a várfalon. A két sarkánál
két vasláncon két kópja tartotta. A vitézek letűzték a két kópja nyelét
a kőrésekbe.

S akkor a török ágyúk újra megdördültek.


XXXIV.

Szent Mihály nap estéjén körülbelől tizenöt nagy szakadék volt a
falakon.

A külső vár falán volt a legtöbb. A másik nagy törés délkeleten a
szeglettoronynál. A harmadik és negyedik a déli oldalon, ahol a kaput
beszakitották, a magas őrtornyot derékon úgy összelövöldözték, hogy az
ember nem érti, mi tartja? mért nem dől le?

A vár népe már nem győzte a tömést. Előre látható volt, hogy ha
mindnyájan dolgoznak is, fele a rombolásoknak betöltetlen marad.

– Dehát csak dolgozzunk emberek.

Dobó éjfélkor felhivta a tisztjeit a templombástyára, és világitó
golyókat lövetett föl.

– Nézzétek, – mondotta, – azok az erre vonuló földhányások, mint a
vakondok, mikor néha a föld szine alatt túr, azok az árkok mind tele
vannak katonával.

A törökök valóban ezen az éjjelen mind a falak közelébe huzódtak. Látni
lehetett mindenfelé az előtérben a janicsárok vörös zászlóit, a sátrak
között elnyúló ostromlétrákat, s a zsákvászon janicsár sátorokat,
amelyekben tíz-húsz ember is hált. Ez volt most a török gyürü belső
vonala.

– Fiaim, – mondotta Dobó – ez azt jelenti, hogy holnap ostrom lesz.
Háljon mindenki idekünn.

A romlásokba mozsarakat és puskásokat állitott. Az ágyúkat is a romlások
iránt igazitotta. A falak mellett köröskörül ott volt már minden kopja,
lándsa, bomba, csáklya, kasza, ami csak a várban fegyverkészlet volt.

S kezet nyújtott minden tisztjének.

– Fiaim, – mondotta, – tudja már mindenitek a teendőjét. Aludjatok,
amennyit lehet. Az ostromot vissza kell vernünk.

Valami különös morajlás támad a város felől.

Valamennyien arra figyelnek.

A patak felőli kapunál a Varsányi sípja szólal meg élesen.

– Kaput nyissatok, – kiáltja Dobó.

Növekvő lárma a városban. Lódobogás. Fegyvercsattogás. Magyar kiáltozás:

– Kaput nyiss! Lukács jön!

A kapu őrsége Vajda János hadnagy. Ez mindjárt fáklyát gyújtat, s
kitartatja. Hát ott rohan hosszú vonalban a Nagy Lukács csapata, a
piacon éjszakázó dsebedsiken keresztül át a vár felé.

– Le a fáklyát! – kiáltja Vajda, – a kapu alá!

Mert rögtön látta, hogy jobb azoknak sötétben jönniök.

A hidat azonnal lebocsátották, s az orgona oszlopaiból hármat
felrántottak.

A puskások, dárdások mind a kapu köré.

A mi vitézeink egyik a másik után ugrat be. Nyomukban özönlik a török.

S véres dulakodás kezdődik a kapu alatt.

Egy mezitlábas piad macskaként fut fel a hid láncán. A szájában
keresztbe tett handsár. Azt a fáklyatartó őr megpillantja. Egy percig
farkasszemet néznek. Az őr aztán úgy vágja a szeme közé a fáklya tüzes
végét, hogy a török hanyatt esik vissza a sötétségbe.

A többi török ezalatt szakadatlanul Allah akbárt üvöltve, egymás hegyin
hátán tolul be a kapu alatt.

– A hidat fel, – kiáltja Dobó.

A puskások lövése dörgi túl a hangját.

– A hidat nem lehet felhúzni, – harsogja le a kapus.

Látszik is, hogy tele van törökkel.

Gergely ekkor ér oda. Elkapja a fáklyát egy őrtől, s a mozsárhoz töri
magát vele. A következő pillanatban lángot okádva dördül el a mozsár, s
utcát söpör a hidon rajzó törökök között.

A hid ropogva és nyikorogva emelkedik a hatalmas csigákon. A törököket
is emeli fölfelé.

Innen az orgona oszlopai hullanak le, túlnan a hid csapódik fel.

Valami ötven török reked benn kapu-közben. Azok dühösen forognak
csapkodnak mindenfelé, mignem rakásra hullanak a lövéstől, s a dárdától.

Egynehány perc mulva hörgő és vonagló embertömeg fekszik keresztül-kasul
egymáson a sötét kapu alatt.

Dobó már a kapu előtti téren áll.

A fáklyavilágnál huszonkét süvegetlen lovas sorakozik vonalba előtte.

Egy vállas kis ember előlép és megáll.

– Jelentem alásan – mondja diadalmas hangon, – megérkeztem.

– Lukács fiam! – feleli Dobó a kezében levő véres dárdát eldobva. –
Láncot érdemelsz a lábadra gézengúz csavargó! Aranyláncot a nyakadra
derék vitézem!

S megöleli a katonáját.

– Hát hogyan jöttetek be!

– Várnunk kellett kapitány úr, mig annyi törököt tudtunk vágni, hogy
mindegyikünknek jusson egy turbán meg egy köpönyeg. Ki-kirontottunk
Szarvaskőből, s ma este már csak két turbán hiányzott. Varsányi ideadta
a sipját. És bejöhettünk volna észrevétlenül, ha a piacon is lovasság
van. De a gyalogság megneszelte, hogy nem hozzájuk tartozunk, aztán ránk
támadt.

– Kik hiányzanak?

A katonák egymásra tekintgettek. Az éjjeli világosság csak a fél arcukat
világitotta meg. Mind vérzett. Ruhán lovon egyaránt zsinórzott a vér.

– Gábor, – hangzott a szó.

– Bicskey, – hangzott megint.

– Balkányi…

– Soós Gyuri…

Dobónak a szeme megállt egy leányhajú kis legényen, aki a sorban
hátrahúzódva állott, s a lova nyaka mellé rejtette az arcát.

– Balázs! – kiáltott rá, – te vagy?

A fiu előlépett, és letérdelt. Dobó lábához tette a kezében levő véres
kardot, és lehajtotta a fejét szótlanul.

Balogh Balázs volt, az ő legkisebb apródja.


XXXIV.

Ezen az éjszakán nyolcvan puskást kivéve minden katona alhatott. A falak
mellett, szalmán és árkokban aludtak. Rajtok és mellettök a fegyver:
kard, dárda; a puskásoknál a puska a falra fektetve, fölporozva, lövésre
peckelve.

Minden tíz-húsz lépésnyire őr állott az alvók között. Az ágyúknál is a
tornyokban is. A város felől való oldalon álltak a legkevesebben.

Aki pedig nem volt katona, az mind fenn volt és dolgozott.

A kőmivesek mellé Dobó odarendelt e az összes parasztságot, a
mészárosokat, molnárokat, lakatosokat, ácsokat, a négy kovácsot, a két
pecért, de még a cigányt is.

A töréseket a leghosszabb szálfákkal állittatta be. Föld deszka és homok
s amennyi kő csak lehetett a sebes munka össze-visszaságában, került a
törésekre. A bedöntött kaput meg kell hordani földdel, kővel, homokkal,
töltött hordóval. Mozsarat eléje, föléje; oldalt szakállas ágyút,
amennyi jut.

A tüfenksik mély árkokban állnak lent, és fel-feltüzelnek, valahányszor
a munkások közül valaki a romlásban megjelenik. Elkerülhetetlen ez néha,
akárhogyan takarják is a fellátást vesszőkasokkal.

A szeglettoronynál Bolyky Tamás tömeti az omladékot. Itt hogy az omladék
háromöles, a gerendákat vasboronával szegezteti össze a borsodi hadnagy.
A boronák jól megtartják a gyepes földet, de bajos kivülről szögezni a
lent fekvő janicsárok miatt.

Hiába lőnek rájuk, hiába szórnak le bombát, azok úgy elburkolták magukat
földhányással és sövénynyel, hogy csak a puskájok hegye látszik ki.

És hát a várbeliek lámpása világit nekik a célpontokhoz.

– Fel a boronákat! – kiáltja Bolyky Tamás.

A parasztok ott állnak a boronákkal, de ezen az éjszakán innen is hárman
kerültek a sebesültek közé.

– Fel a boronákat! – ismétli Bolyky Tamás.

A parasztok habozva állnak.

A hadnagy föllép a szakadék közepébe, s ujra kiált:

– Mozduljatok hát! Ide! Ide!

S a boronák sebesen szállnak fölfelé. Alul ropog a török fegyver. Fent
kopog a kalapács, és zörög, csattog a lánc, amelylyel összecsatolják a
boronákat.

– Ne féljetek! – kiáltja a borsodi hadnagy.

S nem mer félni senki.

Egy golyó elcsattan a hadnagy sisakján, s leüti róla a tolltartó
ezüstöt.

– Gyorsan, gyorsan! – kiáltja egy boronát megragadva.

Hozzákapcsolja a lánccal a gerendához, s a másikért nyúl.

– Tamás! – kiáltja föl Mekcsey, – gyere onnan!

Mert a golyó sűrűn kopog a tornyon, s lent egyre ropog a török puska.

– Azonnal, – feleli Bolyky Tamás.

S még egy boronáért hajol le.

De úgy marad.

– Tamás! – kiáltja Mekcsey megrendülve.

Tamás marad féltérden. A sisak lehull a fejéről; hosszú szürke haja
előre omlik.

Mekcsey fölrohan, s leöleli Tamást a romladék nyilásából; fekteti a
bástyafal belső szögletébe.

– Lámpást ide!

Bolyky Tamásnak viaszfehér az arca. A szakálán vér csordul végig, s
csöpög a földön fehérlő mész-porba.

– Tamás! – kiáltja Mekcsey – tudsz-e szólni?

S könnyezve néz reá.

– Tudok, – feleli Tamás bágyadtan. – Küzdjetek rendületlenül.


XXXV.

A vár ki volt világitva. Dobó lóháton járt egyik töréstől a másikig.

Az ókapu fölött levő torony aggasztotta leginkább. A török a kaput is
bezúzta, a tornyot is megrongálta. A délfelőli oldalon kilátszott belőle
a csigalépcső, s annak is el volt törve négy foka.

A kaput csak be tudják rakni, de már a torony megépitésére nincs idő. Mi
lesz ha ezt holnap is lövik? Ez a torony vigyázó és puskázó hely a déli
irányba. Ha ezt ledöntik, nagy erőssége vész el a várnak.

Negyven jó puskás drabantot rendel ide. Itt kell hálniok ma a
felporozott puska mellett.

– Aludjatok! – kiált fel hozzájok. – Elég ha két ember van ébren a déli
ablakoknál!

Azzal megforditotta a lovát, s a szeglettoronyhoz vágtatott.

– Mi az itt? – kiáltotta. – Mért nem dolgoztok?

– Uram, – mondja egy munkás, – ebben a percben lőtték el Bolyky hadnagy
urat.

A lépcsőn akkor hozták lefelé egy kőhordó saroglyán. A lába lelógott.
Két keze keztyütlenül összekulcsolva a mellvérten. Mekcsey a sisakját
vitte utána.

– Meghalt? – kérdezte Dobó.

– Meg, – felelte búsan Mekcsey.

– Dolgozzatok tovább! – kiáltotta fel Dobó a bástyára.

Aztán leszállott a lóról s levette a süvegét. Hozzá lépett a halotthoz
és szótlanul, búsan nézett reá. Azután rátette a kezét a halott kezére.

– Isten áldjon meg, Bolyky Tamás. Te még az éjszakán átszállsz a
csillagok országán s meglátod az Örökkévalót. Állj meg előtte Eger
vitéze és mutass rá vérző sebedre. S mutass le erre a várra, ahol
kétezer magyar áll a te utadra készen. Isten veled Tamás! Isten veled
Eger hőse! Isten veled hazaszeretet martirja!

Hajadonfővel, búsan nézett utánok, mig csak a lámpás el nem tünt az
istállók szögleténél, akkor ismét a lovára ült, és a palotáknál levő
másik töréshez vágtatott.

Itt Zoltay egy nagy kötéltekercscsel bajlódott, hogy gerendát gerendához
erősitve épitse be a romlást. Ő maga is segitett a kötelet huzni, s
közben közben rákiáltozott az emberekre:

– Úgy húzod mintha a saját hajadat húznád! Fogd meg Jancsi az irgalmát!
Úgy húzd, mintha a török császárt húznád akasztófára!

S a gerendák ropogva feszültek egymáshoz. Az ácsok fölverték a
foglaló-vasakat, s föld, kő és homok szaporán hullott, hogy töltse a
rést, amelyet a török ágyúk szakgattak.

Dobó felszólt Zoltaynak:

– Jer le!

Zoltay eleresztette a kötelet, de még egyszer visszakiáltott:

– A vasat ne kiméljétek!

Dobó a vállára tette a kezét.

– Menj aludni fiam. Holnapra erő kell!

– Csak még egypár hordót…

– Aludni takarodj! – rivalt rá Dobó. – Egy! kettő!

Zoltay a süvegéhez emelte a kezét, és szótlanul engedelmeskedett.

Dobó nem ismert ellentmondást.

Még Fügedyt és Petőt zavarta be Dobó, aztán maga is leszállt a palota
előtt. A lovát átadta az ajtónálló őrnek. Bement a szobájába.

A kis földszínti szoba, ahova az ágyuzás óta helyezkedett, egy zöld
cserép függő-lámpással volt megvilágitva. Az asztalon hideg hús, bor és
kenyér. Dobó csak úgy állva fölvette a kenyeret és tört belőle egy
darabot.

A szomszéd szobából őszhaju gyászruhás asszony nyitotta Dobóra az ajtót.
A kezében gyertya.

Hogy Dobót meglátta, belépett a szobába.

Baloghné volt, Balázs apród anyja.

Ez az úri asszony a bentrekedésekor mindjárt feltalálta magát. A
kulcsárné szerepét vette át s ő főzött Dobónak, ő gondoskodott
mindenről.

– Hogy van a fia? – kérdezte Dobó.

– Alszik már, – felelte az asszony. – Mellén, fején, karján, hat vágás
is van. De kapitány úr, kegyelmed egész nap nem eszik, és egész éjjel
nem alszik, ez nem tarthat így tovább. Hogyha holnap se jön ebédelni, én
magam hordom utána, ameddig el nem költi.

– Nem értem rá, – felelte Dobó a poharát fölhörpintve. – Az ágyam meg
van vetve?

– Három napja úgy van éjjel nappal.

– No akkor ma lefekszem, – szólt Dobó a székre ülve. – Nincs nagy
sérülés a fiun?

– Bizony a fején hosszú a vágás. A többi a bőrdolmányra esett, hála
Istennek; minden tagját könnyen mozgatja.

– Tessék lefeküdni, – mondotta Dobó. – Én is lefekszem ma. Aludnom kell.
Jóéjszakát!

Azzal fölugrott, és ujra kisietett a szobából.

Az előszobában függött az éjjeli hosszú mentéje. Azt felkapta és a
tömlöcbástyára futott. Gergelyt itt találta, amint egy legénynyel nagy
bőrzacskót vitetett felfelé.

– Mi az? – mondotta haragosan, – hát te ébren vagy? Nem megparancsoltam,
hogy aludjál!

– Már aludtam, – felelte Gergely, – de eszembe jutott, hogy a harmat
rászáll az ágyúkra. Száraz port hordatok mindenüvé.

Dobó leszólt a világitó mozsárhoz:

– Tűz!

A mozsár sistergett és eldördült. A golyó száz öl magasban fellángolva
pattogott széjjel, s bevilágitotta a vár körületét.

A török tábor mozdulatlanul feküdt a vár körül, csak az őrök álltak
fülig begallérozva a csapatok előtt.

Aztán újra csöndesség volt. Dobó követte Bornemisszát a templombástyára,
s nézte hogyan fujja az ki a nedves port a gyujtólyukakból, és hogyan
hint mindenhova gondosan szárazat.

Állt összefont karral a bástya ormán a Baba-ágyú mellett, s mikor a
Gergely lépései elhangzottak, a körülötte levő nagy csöndességben
fölemelte a szemét az égre.

Holdatlan felhős ég. Csak egy kis folton ragyog egynéhány fehér csillag.

Dobó levette a süvegét és térdre ereszkedett. Az égre emelte a szemeit.

– Istenem! – mormolta, a karjait széttárva, – te aki ura vagy égnek és
földnek, ura vagy a mi szegény hazánknak is… Te látod ezt a rengeteg
rablógyilkos hadat, te látod a mi kis romladozó várunkat, s benne ezt a
maroknyi elszánt népet… A mindenségben talán annyi neked ezer ember
sorsa, mint ezer füszálé, s az országok keletkezése és elmulása talán
annyi, mint egy hullám élete a tengerben. Oh de minekünk ez a
mindenségünk, ez a kis ország! A földben apáink csontjai porladoznak, a
föld szinén szeretteink örülnek egymásnak. Ha kell a mi életünk, vedd el
uram tőlünk, hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt, csak ez
az ország maradjon meg, ez a szép Magyarország, hogy ne legyen eltörülve
a nemzetek közül a miénk!

Az arca sápadt volt. Szeméből kicsordult a könny. És könnyes arccal
folytatta:

– Mária, Jézus anyja, Magyarország védő asszonya! A te képedet
zászlóinkon hordozzuk, a te nevedet milliók ajka énekli magyarul.
Könyörögj érettünk!

És ismét folytatta:

– Szent István király! nézz alá az égből! Nézd pusztuló országodat,
veszendő nemzetedet! Nézd Egert, ahol még állnak a te szent köveid, és a
hol még a te nyelveden, a te vallásodon dicséri a nép a Mindenhatót.
Mozdulj meg a te mennyei sátorodban Szent István király, óh borulj az
Isten lába elé!

Megrázta a fejét és összekulcsolt kezét az ég felé nyújtva rebegte:

– Isten, Isten! Legyen a szived a miénk!

Az a kis folt az égen kiderült, s mindig több és több csillag ragyogott
alá az égről.

Dobó letörülte a könnyeit s az ágyú talpfájára ült. Percekig nézett
mozdulatlanul a vár alatt levő sötétségbe.

A török tábor halk morajlással aludt. Százezer ember lélegzetétől
remegett a levegő.

Dobó háttal az ágyúra könyökölve ült és ott ültében a fejét az ágyúra
hajtva, elaludt.


XXXVI.

Az istállók szögletében egy éretlen vékony kakaskikirikelés, nyomban egy
vastag kukoriku. A fekete eget halvány szürke szalag választja el kelet
felől a domboktól.

Virrad.

Mintha a föld rögei mozdulnának lent. Széles messzeségben halk csörgés
támad. Fekete hullámokként mozog az egész föld, s a csőrgés morajlás
mindig erősebb és erősebb. Már egy-egy csengetyüszó is belekeveredik a
csörgésbe, egy-egy halk sipszó is. A szürke szalag az éghatár alján
mindig szélesebb, a feketeség az ég menyezetén átlátszó fátyol.

Már látni a zászlók mozgását odalenn. Már látni a turbánok csoportjait,
az égnek meredő vékony létrákat, amelyek ide oda imbolyogva közelednek a
vár felé.

A keleti ég gyorsan világosodik. A szürkeség helyét rózsaszin foglalja
el, s a sötétség világából előmerednek már a vár tetőtlen tornyai és
romlott falai.

– Uram, – szólt Bornemissza, Dobó vállára téve a kezét.

Dobó megrázkódott.

– Te vagy Gergely?

S anélkül, hogy feleletet várna, lenézett a hullámzó sokaságra.

– Ébresztőt fuvass!

A bástyakürt megszólalt, s rá nyolc kürt felelt.

A vár egy perc mulva fegyverek csörgésével élénkült meg. Az árkok
megelevenedtek. A bástyákon és falakon felsorakozott a katonaság.

Dobó lóra pattant, s a virradat világosságánál vizsgálta, melyik részen,
hogy állanak a török csoportok.

A paloták felől való oldalon állt a legtöbb.

– Amint a falra rohannak, a laptákat vessétek alá! – ez volt az
utasitása mindenütt a kapitánynak.

Kristóf apród a piacon találkozott a kapitánynyal.

Szürke kis török lovon ült, és sötétkék meleg mente takarta.

– Uram, – mondotta, – a páncélt ne hozzam-e ki?

– Ne, – felelte Dobó, – azonnal bemegyek.

De nem ment be. Amint a világosság percenkint növekedett, egyik
bástyától a másikhoz nyargalva rendezte a népét.

– Ne lőjjetek, – mondotta a pattantyusoknak, – csak a sürűjére. A fő
most a tüzes lapta meg a kopja.

Aztán ismét kiáltott:

– Addig a falakra ne hágjatok, mig a török az ágyúkat ki nem sütötte.

A lapták ott feküdtek nagy gulákba rakva, a romlások közelében. Hetekig
készitették. Bornemissza Gergely egy belső töltést is csináltatott, s ez
kétszeres erejüvé tette a laptát. Először akkor sült el, mikor
levetették, másodszor, mikor kiesett a magva. Azután percekig égő nagy
fehér szikrák röpültek belőle széjjel, s akinek a ruhájára, arcára
szálltak, ugrálni tanitották.

A török ilyent nem tudott csinálni.

Kristóf apród egydarabig várt a palota ajtaja előtt az urára, azután
mikor látta, hogy az mindig sebesebben száguld egyik bástyától a
másikhoz, bement a terembe és magára emelte a mellvértet meg a sisakot,
az ölébe a karvasat, combvasat, s a szeglettoronynál elébe került
Dobónak.

Dobó csakúgy lóháton szedte magára a vasruhát. Kristóf lóháton ülve adta
rá a mellvértet, a karvasat, a vaskeztyüket; azután leugrott a lóról s a
lábvasakat szijjazta fel az urának. Végül az aranyos sisakot emelte le a
nyeregkápáról.

– A másikat hozd ki, – felelte Dobó, – az acél sisakot.

Már ekkor olyan világos volt, hogy lent a törökcsapatokat tisztán
lehetett látni. A falak alatt az árkokban ezernyi turbán és sisak
hullámzott. De még most csak álltak. A jelet várták, hogy a rohamot
megkezdjék.

Nemsokáig kellett várniok. Amint a világosság annyira megnőtt, hogy a
rontások fokait, a kiálló köveket s boronagerinceket meg lehetett látni,
a török ágyúk egyszerre megdördültek, s az eget földet reszkettető
dörgésbe a dobok, kürtök, trombiták lármája, százezernyi török Allah! –
üvöltése vegyült.

Az árkokból szöcskékként ugráltak elő az azabok, janicsárok, delik,
dsebedsik, s mindenféle gyalogtörök. Az ostromlétráknak erdeje repült a
megrombolt falak és bástyák felé, s ezek mögül a nyilak zápora szállt
magas ivekben a falakra.

És zengett a török tábori zenekar.

De felülről is megjött a felelet. A lefelé irányzott ágyúk lángot,
vasat, ólmot és üvegcserepet okádtak oda, ahol a legsűrűbben sokadozott
fel a török. Százak leomlottak, százak tolongtak ugyanabban a percben az
elesettek fölé.

Az ostromlétrák belecsattantak a kőbe, a vasba, a gerendákba és szinte
futva emelkedett fölfelé a falakon a sokaság. A fejeken paizs, az egyik
kézben szakállas lándzsa, a szájban keresztbe fogott görbe kard.

Huszonhét zászló vezette a hadat a létrán fölfelé a paloták mögött levő
romláson.

– Allah akbar! La illa il Allah! Ja kerim! Ja rahim! Ja fettah! –
viharzott szüntelen a bőszült orditás.

– Falra! Falra! – hangzott fenn a felelet.

S a falak megnépesültek. Csak most indult meg a bomba-hullás. Csak úgy
kézzel dobálták alá a sistergő, aztán lángoló s végül durrogó bombákat.
A létrák horogvasán csattogott a szekerce, a csákány, a fejsze. Némelyik
létrán húsz ember is volt, mikor leszakadt. Egymást törve zuhogtak alá,
utcát csapva a lent nyüzsgőkön. Azonban helyükbe egy perc mulva új
hulláma szállt a fegyveres tömegnek, s a felkapcsolt létrák mellé új
létrák emelkedtek.

A szeglet-bástyán, amelynek tegnap este óta Bolyky-bástya a neve,
Gergely diák meg Zoltay intézkedik.

Az ostrom vihara itt ugyanaz, ami a másik három törésnél, de mert a
szakadék nagyobb, a felrohanók száma is több.

A bombák százával verik le a mászókat, s alulról is lőnek, de nem drága
a töröknek semmi élet, mikor annyi van, csak egyszer be tudjon törni
tíz, a nyomában már egymást tolva óriási folyamként dől be az egész had.

Ezt kell meggátolni.

A bombák már egy órája verik vissza a szakadatlanul fölfelé törőket, de
mindig marad létra és a létrán ember, s amint a nagy első létra
megfeszült a kőben, a kisebb létrákat egymásnak adogatják fel, hogy a
felső párkányra akaszszák.

– Kapjátok fel a létrát! kiáltja Gergely.

Hát itt a török nagy elképedésére nem hogy szakgatnák a létrát, hanem
amint felnyujtogatják, odafenn szépen elkapják és felrántják.

Már valami öt létrát elrántottak tőlük, mikor egy sárgarézbe öltözött
török úgy kapcsolja fel a magáét, hogy azonnal rá is áll.

– Huzzátok! – kiáltja Gergely.

S beleakasztja a létrába a kopja végét. Fesziti. – Segitsetek! – kiáltja
Gergely. A létra hid gyanánt mered el a faltól. A végén lóg a sárgarezes
török. A kezében bojtos hosszu lándzsa. De hogy a levegőbe került,
kiejti a lándsát, s két kézzel kapaszkodik az alsó fogba.

Lóg a levegőben.

Alant a sereg üvöltöz.

Gergely szeretné berántatni a törököt, de nincs idő: egy prémes sapkájú
azab szökik fel a másik kis létrán, azzal kell elbánni.

– Forditsátok le! – kiáltja a létrát húzó négy legénynek.

Azzal elkapja a kopját és vállon döfi az azabot, aki hanyatt homlok
zuhan le, magával sodorva valami tízet a feltörekvőkből.

Ezalatt a legények is megfogadják a szót: egyet forditanak a létrán. A
rézpáncélos töröknek választania kell: a karficamodás, vagy a levegőben
való húsz-öles repülés között.

Az utóbbit választja.

Egy dobos, aki cipó forma dobot zörget, valami tíz ölnyire a faltól,
éppen a fejére kapja a rézembert, s vele együtt terül a holtak közé.

De mi ez az ezrek között!

Egy krokodilus-bőr paizs emelkedik futva fölfelé. Alatta a törököt nem
lehet látni. A sima paizson elcsuszik a kopja hegye. A ravasz török
valószinüleg a sisakja hegyéhez kapcsolta a paizs közepét, s igy
akármerről szúrja is a legény, csak lebillen a paizs, s levegőt szúr a
kopja.

– Igy kell azt! – kiáltja Gergely odaugorva.

S azzal a vastag végét forditja előre a kopjának, s végig reccsent vele
a krokodilusos törökön, úgy, hogy az egyszerre lefordul.

S eközben folyton hangzik a siketitő üvöltés:

– Allah akbar! Ja kerim! Ja fettah!

Közbe olykor magyarul is:

– Adjátok meg a várat!

– Nesze! – feleli Zoltay egy rettentő csákányütéssel lyukasztva át
pajzsot, sisakot és koponyát.

Ő a falszakadék tulsó végén csak csákánynyal dolgozik.

A fal derékig takarja. A kopjával való munkát a legényeinek engedte át.
Ő maga ott áll egy vasborona-fal fölött, ahova könnyű létrát akasztani,
s ahol létra létra mellett áll, és sűrűn hág fel a fegyveres sokaság.

Egy-két létrát eltöretett, de aztán elkiáltotta magát:

– Csak a fejire fiúk!

S maga is kedvét találja abban, hogy személyesen fogadja az érkezőket. A
páncélja acélból való. A csákánya nyele olyan hosszú, mint a bot.

– Gyere csak, füstös, gyere, egyem azt a szép bornyuszájú pofádat!
mondja egy fekete képű szerecsennek, aki nádból font könnyü kerek
paizszsal rugtat fölfelé, s a paizs mögül ki-kivillantja a szeme
fehérét.

Amint egy ölnyire ér, golyóként összeguborodva halad tovább. Az a
szándéka, hogy a létra felső fokára hirtelen kirugódva belevágja a
lándsát Zoltayba, s fenn terem az ormon.

Az egri kerület annak van igérve, aki elsőül tüzi ki a diadal zászlóját.
A török hadban nincsenek méltóságok. Mindenki a közemberségen kezdi, s
minden úr a maga erejéből emelkedett urrá.

Hát jön a fekete párduc. A nyomában egy nagyszakállú dsebedsi tajtékzó
szájjal üvölti az Allah akbárt. Az övszijjban hátul egy rövidnyelű
lófarkas zászló. A szájában keresztbe illeszti a széles meztelen
jatagánt.

– Allah akbar! Ja kerim! Ja rahim!

Zoltay lerántja a sisakrostélyt. Éppen jókor. A szerecsen egyenesre
rugódva döfi fel a lándsát, s beletöri a hegyét a sisak álladzó
gombjába.

Abban a pillanatban rácsattan a csákány, s a szerecsen a létráról a
levegőbe rugódva fejjel hull alá.

Ott a szakállas, aki alatta volt. Annak nem lándsa van a kezében, hanem
láncra kötött szöges buzogány. A buzogány feje van láncon.

Zoltay elkapja a fejét az ütéstől, s úgy vág vissza a csákánynyal, hogy
a szakállas keze eltörik.

A török egy darabig félkézen lógva ordit, de egy második ütés elnémitja.
S a nagy test az élőket lesöpörve gördül le a létrán.

– Tisztelem a prófétádat! – kiáltja utána Zoltay.

A törökkel való beszéd meg van tiltva, de Zoltay nem bir anélkül
harcolni, hogy egy-egy mondással ne kisérje minden ütését. Ám fogják
érte büntetés alá az ostrom után, neki ez olyan szokása, hogy nem tehet
róla, s a mellette küzdő legénység is a bátorság levegőjében érzi magát.

– Üsd fiam János! – kiáltja egynek oldalt, – üsd mintha tüzes mennykő
volnál!

– Mit vársz! – kiáltja a másiknak, – talán azt várod, hogy megcsókoljon?

Aztán, hogy ő eléje tolakodik ismét egy acélinges turbános gureba,
odakiált a mellette állóknak:

– Igy tapintsatok rá!

A nyakát találta. A vér fölpreckel a falra, s a gureba oldalt forogva
hull lefelé.

– Hullj a pokol fenekéig! – kiáltja utána.

A nap már kisütött. Vakitó csillogással özönlik a sok acélpaizsos,
aranygombos zászlókat hozó ellenség.

Dobó lóháton nyargal egyik ostromlott helyről a másikhoz. Itt ágyút
irányoz, amott a sebesülteket hordatja; tömet, lövést sürget; kopját,
lándsát vitet oda, a hol a fegyver fogytán van. Biztat, dicsér, korhol.
Két apródját minduntalan küldi az álló sereghez, amelylyel Mekcsey a
belső várban rendelkezik.

– Száz embert a palotákhoz! Ötvenet a Bolyky-bástyára! Ötvenet az
Ókapuhoz.

Ez igy megy szüntelen.

S a csapatok alig félórai harc után felváltva látják magukat. Izzadtan,
véresen, de lelkesülten vonulnak be pihenni a vár két kocsmája elé, s
dicsekedve beszélik a még nem harcoltaknak a hőstetteiket.

Ezek pedig égnek a harc-vágytól. Mekcsey titkon maga is dühöng, hogy nem
harcolhat, hanem ott kell ácsorognia a vár udvarán, s meg kell elégednie
azzal, hogy a Dobó izenetére fel-felmozdit egy-egy csapatot, s biztató
szóval látja el őket:

– Menjetek! A haza sorsa van fegyvereteken!

S azok rohanva mennek.

A török a bástyákon pihent erőket talál magával szemben.

Már iszamosak az ostromlétrák a vértől. A létrák körületén biborvörös a
fal, s lent a halottak tömege véres domb. De lent új meg új ezrek hágnak
a halottakra. Szólnak a kürtök, ropognak a dobok, harsog a tábori
zenekar, s a szakadatlan Allah üvöltésbe belevegyül fent a harci
rikoltás, lent a lóháton nyargalászó jaszaulok parancsosztó kiáltozása,
az ágyubömbölés, a puskadörgés, bombaropogás, paripák nyeritése,
haldoklók hörgése, létrák recsegése.

– Mondd meg a prófétádnak, hogy ezt Zoltay vágta! – hangzik a bástya
füst-fellegéből a kiáltás.

Állati üvöltés és mozsárdörgés nyomja el a vitéz kiáltásait, de a
körülötte levő alakok és fegyverek gyors forgása mutatja, hogy a
legénység itt keményen dolgozik.

A napot füst homályositja el, s a vár körülete is gomolygó füst,
amelyből ki-kitündöklik egy-egy sisakos török hadtest, előbarnálik
egy-egy sor puskaport hozó teve, s fel-fellobognak a zászlók és
boncsokok.

Az ókapu bástyájánál váltakozik a legtöbb ember. Pető Gáspár intézkedik
itten, s a török mázsás kőgolyókkal szakgatja a palánkot, a falat,
valahányszor a létrák erdeje megritkul.

A betömött kaput csáklyákkal és ásókkal szedte szét a török, s az orgona
oszlopaiból már hármat kitört.

– Ötszáz! – kiáltja Dobó Kristófnak.

S Kristóf forditja a lovát: megy ötszáz emberért.

Ez majdnem az egész tartalék.

Mekcsey fölcsatolja a sisakját, s az ókapu felé fordul. Ha betörnek,
megkezdődik az ő munkája is: a belső vár védelme.

S a kapu alatt, meg a kapu bástyán úgy hull a török, mint a légy. A
toronyból a mi puskásaink folyton lövöldözve rogyasztják őket halomra.
Pető Gáspár mennydörgő szava hangzik minduntalan:

– Utánam fiuk! Ne hátrálj! Két kézzel üsd! Ha meghal is, rugj egyet
rajtok!

S ő maga immár derékig véresen üt vág, hol karddal, hol csákánynyal, hol
kopjával.

Mikor meggyérül a létrák népe, vizért kiált! Az asszonyok ott hordják a
bástya alatt korsókban és fakupákban.

Pető felkap egy fakupát, s a sisakrostélyt feltaszitva iszik, oly mohón,
hogy kétfelől patakként csurog a páncéljára a viz; csurog tovább ki a
páncélból a könyökén, térdén, sarkain. De ő nem is veszi észre ezt
dühében és szomjában. Addig iszik, mig csak egy cseppig ki nem issza.

Abban a pillanatban látja, hogy egy török fenn van a falon, s egyik
kezében boncsokot tart, a másikkal vagdal veszettül. S utána felbukkan a
másik törökfej, meg a harmadik.

– Haj! az apád irgalmát! – rikolt fel.

S berántja a törököt a lábaszáránál fogva. Lehempereg vele a lépcsőn.
Fogja a nyakát mikor megállapodnak; veri arcba a vaskeztyüs öklével.

Azután ujra felugrik. Ott hagyja a félig megfojtott törököt a lent
forgolódó paraszt népnek, s asszonyoknak. Ő maga fut a bástyára, s üt,
vág gyors kézzel egy pillanatban hatfelé is.

Egy török az ormon kitüzi a zászlót, amire lenn diadal-orditás a
felelet. De nem leng az ott egy percig se. Mig az odarohanó katonák a
feltolakodókat agyalják, egy rozsdás-sisaku vitéz macskaként kuszik az
oromra. Egy irtózatos csapással levágja a zászlós török karját úgy, hogy
a kar a zászlóval együtt visszahull.

– Ki vagy? – kiáltja Pető a fal alatt.

A vitéz megfordul és büszkén feleli vissza:

– Komlósi Antal.

A paloták felől nyargalva jön a kis Balázs apród. A fél feje be van
kötve fehér kendővel, de azért csakúgy röpköd az ura körül, mintha semmi
baja se volna.

– A palotánál kiszakadt a tömés! – kiáltja.

– Száz embert! feleli Dobó.

S mig a fiu Mekcseyhez nyargal, ő maga mint a villám száguld a
palotákhoz.

A török kiszakitotta a tömést, s gerendák és koronák úgy állnak ki a
falból, mint a sült halból a gerinc. A falon mászó nép sűrűsége, mint a
hangyáké. Dobó felugrik a fal tetejére Egy török fejét kettéhasitja, és
lekiált:

– Döntsétek ki a gerendát!

Eddig befelé huzták csáklyákkal, most kifelé lóditják egyszerre.

A gerenda meg a boronák magukkal söprik létrástól az üvöltő pogányt, s
bár nagy lyuk tátong utána a falon, mindegy az: egy-két öllel feljebb
vagy lejebb, küzdeni kell a feltolakodók ellen.

A magyar zászlót leüti egy golyó a falról. Kihull a török közé. Ime mire
jó a nagy falszakadék: egy magyar katona kiugrik rajta, szembe csap egy
törököt, s beragadja a zászlót, mielőtt hozzá vághatnának.

– Látlak fiam Török László, – kiáltja örömmel Dobó.

Ágyugolyó csap a falba, s kőporral veti tele a katonák szemét. Dobó
előtt egy testes kis ember hanyatlik a falhoz, s dől el a fal hosszában.
A sisak leesik a fejéről, s Dobó lábához gurul.

Dobó kitörli a szemét, s ránéz: András fekszik ott, az egri biró.
Kezében görcsösen szoritja a vértől pirosló kardot.

De im mind a két apródja fut az ó-kapu felől. Egy pillantás az ó-kapu
tornyára: ott leng a török zászló, egy, kettő, öt, tiz is.

És a torony résein befelé ropog a puska, mig a janicsárok kivülről
mászszák a tornyot, s egy nagy piros zászlót visz az egyik a foga
között, hogy a torony legtetejére kitüzze.

A vár belsejében a rémület moraja hullámzik át. A vár körül százezer
török diadalüvöltése reszketteti meg a levegőt.

A magyar arcok elsápadnak.

Dobó lóra veti magát, s a templom-bástyára nyargal. Az ágyukat a torony
derekának irányozza, s mig a janicsárok valami háromszázan, diadallal
rajzanak a tornyon, három ágyut egyszerre eldördit.

Ez a vár mentsége.

A torony meginog, s nagy robajjal ledől. A mészpor fellegként száll fel
az omladékból; s a kövekből csordul a török vér, mint a szüreti sajtóból
a bor.

A többi, aki betolongott a kapun meg a falakon, ez égszakadás
földindulásra rémülten forditott hátat, s nem telt belé öt perc, üresek
voltak az ostromlétrák. Csak a holtak és haldoklók tarka tömege
boritotta, kivül belül, az ókaput és környékét.

Dél felé a többi helyeken is megszünt a harc. Ezrével fekszik a holt és
sebesült török a falak alatt, s a levegő reszket a sebesültek szüntelen
hangzó _ej vá!_ és _meded!_ kiáltozásától.

A jaszauloknak nincs semmi hatalmuk többé, hogy ezen a napon rábirják a
katonaságot az ostrom folytatására.

De a vár piaca is tele van sebesültekkel.

A borbélyok ott forgolódnak valamennyien vizes tállal, gyolcscsal,
tépéssel, timsóval és árnikával a sebesültek körül.

Akinek keze vagy lába van ellőve, azt kapják először munkába. Bekötik
úgy ahogy tudják. A többinek ezalatt meg kell elégednie azzal, hogy az
asszonyok mossák a sebüket. Nagyobb rész némán állja a szenvedést s
várja mig sorra kerül, de némelyek keservesen nyögnek.

– Istenem, Istenem! – sírja egy fiatal katona, Arany Mihály nevü egri
puskás, – a félszemem örökre odavan!

S véres arcára szoritja a kendőjét.

Pető ott ül egy paraszt-szürön szalmaszéken a többi között. A lábikráján
akkora seb, hogy tócsába gyülik a szék alatt a vére.

– Ne óbégass Miska! – kiált a katonára. – Inkább félszemmel élj az egri
várban, mintsem hogy két szemmel akaszszon fel a török!

S a fogát összeszoritva állja, hogy a borbély arnikával mossa az iszonyu
sebet a lábán.

A holtak ott vannak kiteritve a templom ajtajában.

Dobó leszáll a lováról és leveszi a sisakját, úgy megy végig könnyes
szemmel köztük.

Az egri biró is ott fekszik. Ősz haja be van pirosodva vérrel. Portól
lepett sárga csizmáján is látszik egy lövés vérfoltja. A két fia ott sir
mellette.

A katonák egyrésze ott áll füstösen, rongyosan, izzadtan, véresen a
piacon. A két zászlótartó kétfelől. Dobó odaszól Balázs apródnak:

– Hozd ide a város lobogóját!

S letérdel a halott mellé. A város kékvörös zászlóját leszakitja a
nyélről, s ráteriti az egri biróra szemfödőnek.

Vége a negyedik résznek.




ÖTÖDIK RÉSZ.  HOLD-FOGYATKOZÁS.


I.

Szarvaskő kapitánya ott állt egésznap a vártoronyban, és hallgatta
hogyan dörög az ágyu Eger felől.

Itt szépen sütött az őszi nap. Az erdő alig egypár napja indult
sárgulásnak, s hogy eddig mindennap esett az eső, s minden éjjel tiszta
volt az ég, a fák alja és a patak mente kizöldült. Mintha nem is ősz
volna, hanem tavasz.

Eger annyira van Szarvaskőtől, mint Isaszeg Gödöllőtől, vagy Siófoktól
Füred a vizen át. Mikor reggelenkint az ágyuk megdördültek, a felhő
megtömegesült az égen, s egy óra nem telt belé, hullt az eső. Néha
szennyes eső is hullott. Az az egri ágyuk füstje volt. Idáig elhozta a
szél a felhőbe belekeveredett füstöt, s mintha a mennybéli kéményseprők
mozsdóvizét öntenék alá, úgy bemocskolta ez az eső a szarvaskői falakat,
az udvart, a sziklákat, és a várkapitány úr őszirózsáit.

Szarvaskő olyanféle kis vár, mint Drégely volt. Magas vaskő-sziklán
épült, s mintha a feltornyosult sziklák tetejét faragták volna ki
várnak, olybá tünt fel annak, aki először látta. Dehát kicsiny volt.
Mindössze három ház fért el rajta, s udvara csak annyi, hogy egy kocsi
megfordulhatott benne. Hát inkább vadászkastély volt ez, mint vár.
Menedéknek csak abban az időben lehetett használni, mikor még az ágyu a
jövendő idők találmányai közé tartozott. Most már legfeljebb arra jó,
hogy pihenője legyen az Egerbe vonuló csapatoknak, s hogy postaállomás
legyen, mikor Egert ellenség szállja meg.

Ha Eger elesik, Szalkay Balázs uram lóra ülhet a maga negyvenkilenc
katonájával és mehet az északi megyékbe a rokonaihoz, – hacsak úgy nem
akar tenni, mint a haragos Szondy, vagy mint Nyári Lőrinc a szolnoki
kapitány, aki ennek a hónapnak a negyedikén egymaga állott ki a
százezernyi török ellen a vár kapujába; – a jó Isten tudja mit gondolt
magában.

Hát ott állt a jó Szalkay Balázs a toronyban. Sarkig érő, vargányaszinű
galléros őszi mente volt rajta, s rókaprémes kucsma a fején.
Aggodalommal meresztette nedves kék szemeit arra a magas hegyre, amely
az Eger felé való látást elfödte előle. Egert nem láthatta, hát nézte a
hegyet. Ha másfelé nézett volna, akkor is hegyet látott volna, mert a
hegyek sokasága állja körül ezt a várat, s a hegyek köröskörül olyan
közel vannak, hogy egy jó puskával akármelyik hegyoldalban legelő őzre
rálőhet.

A vár alatt egynehány házacska, s az Eger patak.[6] A patak mentén köves
kocsiut.

Hát állt Szalkay uram a toronyban és nézte a semmit.

Itt csendesség volt. S Balázs uram majdnem hanyat esett, mikor egyszerre
a háta mögött álló őr belerikolt a kürtjébe.

– Jönnek, – mondja az őr mentegetőzve, mikor látja, hogy az ura
megrettent a váratlan kürtszótól, s a kezét pofonra emeli.

– Bivaly! – szól reá Balázs úr, – mit kürtölsz a fülembe, ha itt vagyok!
Tulok!

Lepillant a sziklákon fölkanyarodó ösvényre, hát két lovast lát maga
alatt. Úrfélék. A kisebbik talán apród. Messziről jöhetnek, mert
mögöttük a nyereg culával van megrakva. A vállukon kurta puska. Mind a
kettőn kengyelig érő mente.

– Ezek nem Egerből jönnek, – tünődik fenhangon Szalkay.

– Talán Vas Miklós, – véli a toronyőr.

Kap az ura szaván, hogy az előbbi ostobaságot feledtesse. Azonban rosz
napja van: Balázs urat megint ellobbantja a bosszuság.

– Már hogy jönne Vas Miklós te toklyó! te bivalybornyú! Hát azt hiszed,
hogy annyira van Bécs mint Apátfalva! Apád csutorája, te öszvér!

Mióta Egert vivta a török, mindig ingerült volt ez a jó ember, most meg
hogy a kürtszótól való megrettenését szégyelte a szolgája előtt, majd
felfalta.

Az őr vörös volt röstelkedésében. Nem mert többet szólni. Szalkay uram
fogta a kardja markolatát, s leindult a csigalépcsőn, hogy megnézze
miféle madár jön? Mert két hónap óta mindig csak mentek innen. Jönni nem
jött senki.

A vár udvarán egy fiatal merész-tekintetü s halvány arcu legény állott.
Se bajussza, se szakálla. A két lovat mögötte az apródféle fiu fogta. A
legény ahogy meglátta a gazdát, eléje ment, és a süvegét a kezében
tartva hajtotta meg magát.

– Bornemissza Gergely főhadnagynak az öcscse vagyok. A nevem János. Ez a
fiu meg Réz Miklós diák. A várban van az ő bátyja is.

Szalkay kezet nyujtott Bornemissza Jánosnak. A másiknak nem. Gyakorlott
szeme megismerte, hogy csak ez az ur.

– Isten hozott, – mondotta. – A bátyádat nem ismerem, de ha találkozok
vele, megcsókolom. Kedves vendégem vagy.

Azzal szives kézmozdulatot tett az ajtó felé.

– Köszönöm, felelte az ifju, nem vendégül jöttem, csak egy pár kérdésre:
azt szeretném tudni mi a hir Egerből.

Szalkay vállat vont és Eger felé intett:

– Hallhatod!

– Hallom, hogy ágyúznak.

– Már tizenkilencedik napja.

– Erős a vár?

Szalkay megint vállat vont.

– Erős a török is.

– Van elég katona?

– Ezer kilencszáz harmincöten voltak tizedikén. Azóta folyton lövik
őket.

– A király nem küldött segitséget?

– Eddig nem.

– A püspök?

– Az se.

– De várnak?

– Várni várnak. De ne beszéljünk olyan sokat öcsém. Jer és pihend ki
magadat. A lovakról látom, hogy kora hajnalban indultál.

Látszott Balázs uron, hogy az ilyen szapora kérdések igy a vár udvarán
állva nem kedvesek neki. Ő maga is rég az asztalhoz kivánkozott már, és
csak az ostrom morajlása tartotta odakünn. Az idő már délfelé jár, és
még nem reggelizett.

– Uram – mondotta a jövevény az ajtóban, – az a fiu, aki velem jött,
teologus diák.

– Diák? Hát akkor… Hé diák! – kiáltott vissza. Gyere hát öcsém tarts
velünk!

Szobát adott a vendégeinek, s illatos mosdóvizet. (Varsányi hozott neki
a török táborból holmi rózsaolajat, azzal akart dicsekedni.)

Mikorra a vendégei bekerültek az ebédlőbe, már fel volt teritve, sőt a
sült nyul is ott párolgott az asztalon.

– Mink most nyullal élünk, – mondotta Balázs úr mentegetőzve. Az egri
nyulak mind felhuzódtak erre a lárma elől, hát mit tegyen velük az ember
egyebet, mint azt, hogy megeszi.

Bornemissza most hogy mente nélkül volt, testhez álló meggyszin
kamukában jelent meg az ebédlőben. A diákon csak egyszerü kenderszövetü
ruha volt. Mind a kettőjük derekán egyforma szijjöv, s az övön hajlott
magyar kard.

Az asztalon nem volt más evőszer, csak kanál. Abban az időben mindenki a
maga késével evett. A villát csak kint a konyhában használták.

A két vendég is a derekához nyult. Ott függött mind a kettőnél a
zsebkés. Az idősebbiké gyöngyházas nyelü, aranyos, a diáké csak afféle
fehérvári fanyelü bicska.

– Oh én szeretem a nyulat, – felelte Bornemissza János, – és ez remekül
van megkészitve. Nálunk más módon csinálják. Vajjon az én bátyámról
tud-e valamit kapitány ur?

– Más módon? – kérdezte Szalkay.

A nyúl iránt jobban érdeklődött.

– Sokféle módja van, – felelte Bornemisssza János. Nálunk borban mossák
meg a nyulat, aztán egy kis vizzel teszik fel a tűzre. Kenyérszeletet is
raknak belé s azzal főzik, de vigyáznak rá, hogy a lé el ne sustorogjon.
Mikor a lé forr, elveszik a tűztől, kiveszik a húst, s a levét
megszürik. Most következik a megszürt lébe a szegfü, a bors, a sáfrány
meg a gyömbér. De vajjon megtudjuk-e még ma, hogy a várban mi történt?
Vajjon az én szegény bátyám nem halt-e meg?

S a szeme könybe lábadt.

– Hát ecetet nem tesztek hozzá? – kérdezte tovább Szalkay, anélkül hogy
felpillantana.

– Dehogynem, de ezt csak a végén, mikor másodszor kerül a nyul a lébe.
Nekünk még ma Egerbe kell jutnunk.

Szalkay végig leszopta a nyulcomb csontját, aztán kocintott a
vendégeivel.

Azok nem ittak bort.

– Hm, – mondotta Szalkay.

Megtörülte a bajszát az asztalkendőbe és ismét azt mondta:

– Hm.

Egy darabig hallgatott; egyszer aztán felkönyökölt az asztalra, és
megszólalt:

– Az egri várba?

– Oda, oda, – felelt a sápadt Bornemissza János. Még ma este.

– Azt szeretném tudni hogyan: úgy-e mint a madár, vagy úgy mint a
kisértetek: kulcslyukon.

– Mint a vakondok édes bátyám.

– Vakondok?

– A várnak földalatti útjai vannak.

– Földalatti útjai?

A fejét rázta.

Bornemissza János a kebelébe nyult, és kivett egy pergamenlapot. Letette
Szalkay elé.

– Ihol van: ezek a vörös vonalak.

– Tudom, – felelte Szalkay a rajzra pillantva. Ezek ugyan itten itt
vannak, de ottan nincsenek ám ott. Ezeket még Perényi idejében belőtték.

Most már a vendégen volt a csodálkozás sora.

– Belőtték?

– De be ám. Mikor Perényi ketté szakitotta a Szent-István király
templomát, ráakadtak az alagutakra, s mindegyikbe beleágyuztak.
Valamennyi leszakadt. Nem magyar csinálta azokat az utakat. A magyar
ember nem gondol szökésre, mikor várat épit.

– Bizonyos ez? – kérdezte a vendég.

– Olyan bizonyos, mint az, hogy itt ülünk.

– Dehát kétségtelenül bizonyos? Honnan tudja kegyelmed, hogy olyan
nagyon bizonyos?

Szalkay vállat vont.

– A Dobó követei hozzám járnak. A török táboron keresztül jönnek-mennek.
A minap egyet le is szurtak közülök. Ha volna csak egy út is, gondolod,
hogy nem azon jönnének?

– Es mikor jön a követ, vagy mikor megy?

– Hát most is van kint kettő! Vas Miklós az egyik, Szabó Imre a másik.
Bécsbe küldötte őket Dobó a királyhoz.

– És mikor jönnek vissza! Mikor mennek be a várba?

– Vas Miklós talán egy hét mulva, Szabó talán két hét mulva. Minden
héten megy innen a követ.

A kérdező szemét elboritotta a könny. Sápadtan és könnyes szemmel nézett
maga elé.

Szalkay felhörpintette a poharát. Megint hümmentett egyet, aztán
hátrahanyatlott a karosszékben, és a szeme szögletéből nézve szólt
csöndesen:

– Hallod-e te Bornemissza János! Úgy nem vagy te János, mint ahogy én
nem vagyok Miklós. És úgy nem vagy te az öcscse Bornemisszának, mint
ahogy én nem vagyok a püspöknek. Asszony vagy te hugom, akármilyen
dolmány van is rajtad; az én szememet meg nem csalod!

– Bocsásson meg Szalkay uram, – felelte a jövevény fölállva. – Nem azért
titkoltam magamat kegyelmed előtt, mintha meg akarnám téveszteni,
hanemhogy engem ne tartóztasson az utamban. Én Bornemissza Gergelynek a
felesége vagyok.

Szalkay felállt és meghajtotta magát:

– Szolgálatára állok hugomasszony.

– Köszönöm. Hát most elmondom, mért jöttem. Az én jó uramnak van egy
török talizmánja. Az, akié volt, ellopta a mi kis fiunkat, s idehozta
Egerbe. Azt gondolta, hogy a talizmán az uramnál van. Nézze, ez az.

S az asszony a kebelébe nyult, és kivette a zsinóron függő remek török
gyűrűt.

– Szép, – mondotta Szalkay a gyűrűre bámulva.

Az asszony folytatta:

– Én egydarabig a soproni katonákkal kerestettem a törököt, de hogy azok
nem találták, magam jöttem utána. A török babonás. Az a talizmán
mindene. Ha lehet, megöli az uramat, ha nem lehet, megöli a fiamat.
Hiszen ha az uramnál volna a gyűrű, akkor talán még beszélhetnének
egymással. Az uram kiadná a gyűrűt, a török beadná a gyermeket.

Szalkay a fejét rázta:

– Kedves hugomasszony: az egriek megesküdtek, hogy a törökkel szót nem
váltanak, semmiféle izenetet tőlük el nem fogadnak. A ki pedig törökkel
szól, vagy vagy velök izenetet vált, az akár tiszt akár közember, halál
fia.

A fejét vakarva folytatta:

– Ha csak tegnap ért volna ide hugomasszony.

– De ki tudja bejutottak-e?

Nagy Lukácsra gondolt a kapitány.

– Most már mindegy, – felelte az asszony. – Nekem be kell jutnom még ma.
Én nem esküdtem meg, hogy a törökkel nem beszélek.

– Dehát hogyan gondolja? Hiszen csak nem verekednek át ketten a táboron?

– Álruhában megyünk.

– Ha álruhában mennek, a városból lövik agyon.

– Felkiáltunk.

– Akkor meg a váron kivül levők kezébe esnek. A kapuk be vannak tömve.
Lehet, hogy ma már kővel is be vannak rakva.

– Hát a követ hogy megy be öt nap mulva?

– Életveszedelemmel. Az talán tudja: melyik kapun várják. Annak van
sipja, jelszava. Az tud törökül. Azt kell megvárniok, ha éppen minden
áron bele akarnak rohanni a veszedelembe.

– És ha én fehér kendővel megyek! Ha azt mondom, hogy egy Jumurdsák nevü
tisztet keresek?

– Kegyelmed szép és fiatal. Ha fiunak nézik is, épp olyan értékes, mint
ha nőnek ismerik. Az első katona, aki megfogja, beköti a maga sátorába.

– De ha én egy tisztre hivatkozom.

– Kétszázezer ember van ott. Nem ismeri az mindegyik névről az összes
tiszteket. Nem is egy-nyelvüek. Perzsák, arabok, egyiptomiak, kurdok,
tatárok, szerbek, horvátok, görögök, örmények, – ezerféle népség. A
tisztjeiket is csak a maguk csapatában ismerik névről, de ez a név is
nem a tiszteké, hanem maguk csinálják. Ha például nagyorru a tiszt, akár
Ahmed annak a neve, akár Hasszán, azt ők maguk között nagyorrunak vagy
elefántnak hivják; ha vereshaju, akkor mókus a neve, vagy vörös réz; ha
sovány és hosszulábu, gólyának mondják. És igy tovább: mindenkinek az a
neve ottan, amiről testileg legkönyebben meg lehet ismerni.

A nő lecsüggesztette a fejét.

– Hát adjon tanácsot Szalkay bátyám.

– Az én tanácsom az, hogy várjunk meg egy bemenőt. Akár Vas Miklós lesz
az, akár más, kegyelmed odaadja neki a gyűrűt, s az beviszi. Akkor
Bornemissza uram majd módját találja, hogyan beszéljen a törökkel.

Ez valóban bölcs tanács volt; de haj, a lázasan lüktető anyai sziv nem
ismeri a _majd_ szót. Ő csak a gyilkot látja, amely a szerettei fölött
lebeg. Az elé kell pajzsot tartani mielőbb!

Éva kiterjesztette a vár alaprajzát, és hosszan belemerült annak a
szemléletébe.

– Ha a várat még a magyarok bejövetele előtt épitették, – szólt aztán a
fejét fölemelve, – a mostaniak nem is tudhatják, mi van alatta. Ime itt
a templom, s innen ágazódik széjjel három földalatti út. Ezeket
csakugyan belőhették. De itt a negyedik út, ez a mostani palota alá
viszen, s messze van a többitől. Ezt nem találhatták meg akkor, mikor a
Sándorbástyát épitették. Vagy tudták, vagy nem. Hol ennek a bejárata
Miklós?

S a fiu elé tolta a papirost.

– A téglaégető kemencéknél, – felelte a fiu egy percnyi szemlélet után.

– Van efféle ottan? – kérdezte az asszony Szalkayt.

– Van, – felelte Szalkay. – Északkeletre van a vártól.

A fiu olvasta a mákszemnyi apró irást:

– Északkeleten téglakemence. Lapos kerek kő; diófától tiz lépés délre.
Ez a bejárat.

– Van ott diófa? – kérdezte ismét az asszony.

– Én bizony nem emlékszem, – felelte Szalkay. – Életemben egyszer jártam
ottan, még Perényi idejében.

– És az a téglaégető mennyire van a vártól?

– Nincs messzire. Negyedóra talán.

– Akkor ott van török.

– Bizonyosan van. Ha egyéb nem, a had kisérő népe: a pásztorok s más
efélék.

– Adhat valami török ruhát kegyelmed?

– Van.

– Deli-köpönyeg is van?

– Az is van, de csak egy. Hanem biz az végig van hasitva.

– Összevarrom, – felelte az asszony. – Egyszer már utaztam igy: delinek
öltözve. Nem gondoltam, hogy valaha hasznát látom.

A kezét a homlokához emelve gondolkozott. Egyszer csak felpattant.

– Nem, – mondotta, – nem maradok addig se, mig bevarrom a köpönyeget.
Még igy jobb lesz. Köszönöm a szives vendéglátást.

S azzal odanyujtotta finom fehér kezét a kapitánynak.

– Dehát csak nem…

– Indulunk azonnal.

A kapitány fölkelt és elállta az ajtót.

– Nem engedhetem. Ilyen vaktában belemenni a veszedelembe… Örökre
vádolnám érte magamat.

Éva az első szónál a kardjára kapott. A másodiknál visszataszitotta a
félig kihuzott pengét, s visszaült az asztalhoz.

– Igaza van, – mondotta megtörten. – Más módon kell mennünk. Valamit ki
kell eszelnünk, hogy el ne fogjanak.

– Éppen ez az, – felelte Balázs úr szintén leülve. – Ha csak egy
hajszálnyi lehetőség is mutatkozik, elbocsátom kegyelmedet.


II.

Az egri vártól északkeletnek van egy magas hegy. Ez az Eged. Voltaképen
Szent Egid, vagy Szent Egyed volna az igazi neve, de hogy az _Egyed_
nevet be nem vette soha a magyar gyomor, ma is csak Eged annak a hegynek
a neve. Annyira van az Egertől, mint a Szentgellérthegy Kőbányától. De
sokkalta magasabb és testesebb.

Ha ennek a hegynek az irányában valami erős kezü ember kilőne egy
ludtollal szárnyazott nyilat, az a nyil átrepülne azon a dombon, ahol a
török ágyúk egyik falkája dörög, és abba a völgybe hullana, ahol a
tábori gyülevész nép ütött tanyát. A kereskedők, a lócsiszárok, a
borbélyok, a dervisek, a kuruzslók, köszörüsök, szörbet és halve árulók,
a kötéltáncosok, a rabszolgakereskedők, zsibárusok, cigányok s más eféle
nép telepe most ez a völgy. Innen járnak nappal a táborba kalmárkodni,
csereberélni, hulladékot lesni, népet mulattatni, kuruzsolni, lopni,
csalni, szóval: _élni_ a katonák közé.

Október másodikán, a Szent Mihálynapi ostrom után harmadnapra egy fiatal
deli érkezett ide a tárkányi erdő felől. Lóháton ült. Atilla,
szűknadrág, sárga bakancs és teveszőr-köpönyeg volt rajta. Turbán
helyett a delik szokása szerint a köpönyeg csuklyája födte a fejét. Az
öve körültüzködve handzsárral. A vállán ijj és puzdra. Egy megláncolt
lábu magyar fiut hajtott maga előtt. Az meg egy ökröt. Ökör és fiu
láthatóképpen a deli zsákmánya volt.

Ezen a tájon szőlőültetvények vannak. A magyar nem szüretelt az idén. De
tele is van a szőlő törökkel. Akármerre néz az ember, turbános vagy
prémsapkás alakok bukdácsolnak a szőlők között.

Némelyik rákiált a fiatal delire:

– Hol szedted azt a gyönyörü zsákmányt?

De azok éppen akkor hajtják legdühösebben az ökröt. Nem felelnek.

A deli: Éva.

A rab: Miklós.

Őrök nincsenek erre, vagy ha vannak is, azok is böngésznek a szőlőben.
Minek az őr, ha nincs ellenség? Bornemisszáné feltartóztatás nélkül jut
a téglaégető völgybe, ahol a szennyes és diszes sátorok összevisszasága,
az ebek és cigánypurdék sokasága lármázza őket körül. Aztán a kereskedők
jönnek s licitálnak egymásra:

– Hogy adod a fiut? Én adok érte ötven piasztert.

– Én adok érte hatvan gurust.

– Én hetvenet.

– Az ökörért adok husz piasztert!

– Én harmincat.

– Negyvenet.

A deli nem áll szóba senkivel.

A kezében dárda van. Azzal vigyáz folyton hol az ökörre, hol a rabra. A
rab kezében ostor pattog.

Leballagnak a téglakemencéhez. Itt még tarkább a kép. A téglákból a
cigányság házakat hevenyészett. Tető helyett galylyal vagy ponyvával
boritotta be. A kemencékben is tanyát vert egynehány cigány család.
Sütnek, főznek, heverésznek az őszi napon.

A vén diófa alatt valami lócsiszár keritett magának helyet. Éva csak a
délfelé való tizedik lépést nézte. Ott volt a lovak állása. Mellette a
csiszár négy-rudu sátora, s kiirva reá török betűvel a koránból vett
idézet:

„Amint Allah akarja, ugy leszen.“

Mert a török kalmár sohasem a maga nevét irja a boltjára, hanem csak egy
idézetet a koránból.

Éva meglátta a követ. Valamikor malomkő volt az. Régen ott fekhetik. Ugy
bele van süppedve a földbe, hogy csak a félkaréja áll ki. A közepéből
magasra nőtt a fű, s rajta meg egy két bokor kövirózsa vert tanyát.

Éva behajtotta az ökrét és rabját a lovak közé. A dárdáját beleszúrta a
malomkő közepébe.

A kereskedő hajlongva jött elő.

– Hogy adod a rabot? – kérdezte a szakállát simogatva.

Éva jelezte, hogy ő néma.

A néma katona nem ritkaság, s ha még hozzá se szakálla se bajusza, a
török előtt egyszerre világos, hogy ez olyanféle Isten teremtése, aki
most deli ugyan, de amikor nem deli, az a kenyérkeresete, hogy abból él,
amije nincsen.

Hát a görög beszélt:

– Otuz gurus. (Harminc piaszter.)

Éva jelezte, hogy csak az ökör eladó.

A görög megnézte az ökröt elől-hátul; megtapogatta egy emelő mozdulattal
a szügyét, s igy szólt:

– Jirmi gurus. (Husz piaszter.)

Éva a fejét rázta.

A kereskedő harminc s végül harmincöt piasztert igért.

Éva ezalatt leült a kőre, s a lába szárát fájdalmasan tapogatta. Nyers
hus volt odakötve. Át is ütődött a leve a kékposztón.

Mikor a görög harmincöt piasztert igért, Éva jelekkel s dárdahegygyel
mutatta, hogy egy sátort szeretne, mégpedig ezen a helyen.

A görög látva a deli halványságát és kimerültségét, érthetőnek találta,
hogy a deli át akarja pihenni az ostrom hátralevő részét. Három-négy
rongyosnál rongyosabb sátort is hozatott elő a szolgájával. Tessék
választani.

Éva kiválasztotta a legnagyobbat, amelyik a legfoltosabb volt, s
rámutatott az ökörre, hogy elvihető. A kereskedő kevésnek találta érte
az ökröt. Éva odaadta a lovát is, de jelezte, hogy a sátort felállitva
kivánja átvenni.

Hát a kereskedő neki nógatta a maga két szerecsenjét, s azok ott Éva
fölé kifeszitették a sátort.

No ez simán ment.

– Az Isten segit minket! – susogta Éva az örömtől szinte reszketve,
mikor Miklóssal a sátor belsejében magára maradt.

Mármost csak az volt a kérdés, hogyan és mikor emeljék el a követ?

Nincs más hátra, csak egy rúdat kell szerezni. Azt beleteszik a malomkő
lyukába, s felbillentik a követ.

Rúdat szerezni pedig nem nehéz, csak a lovak korlátfájából kell egyet
elvenni, s ez éjjel megtörténhetik.

Kiültek a sátor elé, s elővették a tarisznyát.

Az ágyú dörgött a dombon túl. A lombok között a várnak egy tornyát is
látták. Félig rom volt már az a torony, de ők mégis örömmel nézték, mert
azt mutatta: hova jutnak még ezen az éjszakán.

A mindenféle nép ott zsibongott körülöttük. Olykor katonák is jöttek.
Többnyire lovat vettek, vagy a kuruzslókat keresték fel. A
cigánytalizmánoknak is nagy volt a kelete. Nem igen biztak bennök, de
azért vették. Egy szőrös mellü azabnak koszoruként függött a sok
talizmán a mellén.

– Mit gondol, Miklós, – szólt Éva a köpenyegén végigdőlve, – nem
lehetne-e nekem a fiamat megkeresnem? Ahogy idáig eljutottam, beljebb is
eljuthatok.

– Már megint ezen töprenkedik a tekintetes asszony?

– Nem tartóztat fel senki ebben a ruhában. Megkereshetem, megtalálhatom
a seregben is. Eléje állok Jumurdsáknak, és azt mondom neki: Itt a
gyürü, add ide a fiamat!

– Erre ő elveszi a gyűrűt, és nem adja ki a fiut.

– Nyomorult gazember!

– Hiszen ha nem az volna. De még ha becsületes volna is, mi lenne, ha a
táborban valamelyik tiszt parancsot kiáltana kegyelmednek? Lehetnek
olyan csapatok, ahova delinek nem szabad keveredni. Az ágyúk telepe is
zárt hely lehet. Mindjárt észrevennék, hogy kegyelmed idegen a táborban.

– Elfognának, az bizonyos.

– S még ha el nem fognák is, Jumurdsák ki nem eresztené a markából.

Éva felsóhajtott. Kibontotta a tarisznyát. Kenyeret és hideg csirkét
vett elő. Kirakta egy kis bőr-abroszra.

– Együnk, Miklós.

Végre bealkonyodott. Az ágyúdörgés megszünt. A sötétségben csakhamar
aludni tért mindenki.

Éva egy tekercs gyertyát vett elő a tarisznyából. Tüzes taplóval
meggyujtották.

Éjféltájban Miklós kilopódzott a sátorból, s nehány perc mulva egy
karvastagságú rúddal tért vissza.

Beledugták a malomkőbe, s elmozditották.

A kő alatt nem volt más, csak a nedves fekete agyagföld, meg egypár
fekete bogár.

Éva odatoppantott a lábával a kő helyére.

Ez a toppantás kérdés volt a földhöz: üres vagy-e?

A föld tompán dobbant:

– Üres vagyok.

Éva a tarisznyából ásót vett elő. Rászoritotta a dárdája nyelére s
ásott. Miklós kézzel kaparta a földet.

A második arasznyi mélységben az ásó deszkára koppant.

Erős és vastag tölgyfa deszka volt az, de már félig korhadt. Kiásták,
kiemelték. Azon alól már ott tátongott egy gyermekderék vastagságu,
sötét kőlyuk.

– Menjen előre, – mondotta Éva.


III.

Valami tiz kis lépcsőn kellett lemenni. Akkor a lyuk hirtelen
kiszélesedett. Rakott volt, mint a pince, s fennállva lehetett benne
menni.

A levegő fojtott volt, a lyuk koromsötét. A falakat itt-ott a salétrom
fehér virága foltozta be. A kövek nyirkos hideget leheltek.

Miklós ment elől. Vitte a gyertyát. Olykor bokáig érő vizben mentek,
olykor kőbe akadtak, amely a boltozattól vált el. Ilyenkor Miklós
hátraszólt:

– Vigyázzon tekintetes asszony: kő van az útban.

A szava tompán hangzott, mint a posztóval bevont dobé. A falak elnyelték
itt a hangot. A föld néhol dobogott a lépéseik alatt. Erre bizonyosan
egy másik alagút is van. Micsoda nép épithette ezeket? Még akkor nem
irtak történelmet, mikor ez épült. Ki tudja micsoda népfajok éltek már
ezen a földön mielőttünk? Meglehet olyan népfajok, akik műveltebbek,
szebbek, erősebbek voltak mint mink; akik a maguk korát újkornak
nevezték; akik azonban épp úgy küzdöttek egymással, mint mink.

Oh micsoda vadállat a földön az isteni ember!

Miklós ismét visszaszólt:

– Vigyázzunk tekintetes asszony: hajolni kell!

S hajolva ment tovább.

A föld egyre emelkedett, a boltozat egyre alacsonyodott.

Miklós már négykézláb ment tovább. Éva megállt.

– Menjen csak Miklós, – mondotta. – Ha az alagút betömődött, vissza kell
térnünk az ásóért.

Miklós tovább mászott. A gyertyafény egyre keskenyedett, végre eltünt.
Éva maga maradt a sötétségben.

Letérdelt és imádkozott.

– Oh én Istenem, szegény bolyongó lelkemnek atyja, látsz-e engemet itt e
vak mélységben is? Csak egypár lépés választ el az én Gergelyemtől.
Azért adtál-e össze minket, hogy ily szerencsétlen módon legyünk eltépve
egymástól. Hozzád forditom arcomat, remegő szivemet. Istenem, itt az
ellenség lába alatt, a föld fekete mélységében: engedj hozzájutnom!

A fény ismét megjelent. Csakhamar Miklós is előbukkant. Hason csúszott,
aztán meggörnyedve jött fel a mélységből.

– Az alagút husz lépésnyire szűkűl, aztán tág tíz lépésen át. Itt az út
kétfelé válik, de mind a kettő be van omolva.

– Vissza kell mennünk az ásóért, – felelte Éva. – Ásnunk kell reggelig.
De minden órában meg kell jelennie Miklós a sátor előtt, hogy gyanut ne
keltsünk.

A fiu szótlanul engedelmeskedett.

– Ha az uramhoz jutok Miklós, – mondotta Éva, – meg fogjuk hálálni a
maga jóságát. Az uramat Dobó nagyon szereti. Beszerzi magát íródeáknak
Dobó mellé.

– Nem fogadom el, – felelte Miklós. – A gyermek az én hibámból veszett
el, s az én segitségemmel kell megkerülnie. Mihelyest megkerül, fogom a
vándorbotot, s megyek az iskolába.

Szegény Miklós te! Nem mégy te az iskolába többet soha!


IV.

A Szent Mihálynapi ostrom délig tartott. Délután hűlt az ágyú mind a két
részen. A várban a _circumdederunt_ zsoltár hangzott, lent a vár körül a
tábori dervisek szedték szekerekre a holtakat, meg azokat a
sebesülteket, akik a maguk erejéből nem birtak tovább mozdulni.

A vár kivül-belül feketéllett a vértől. A bástyákon és az ostrom négy
helyén az asszonyok hamut és kőport hintettek a halál tócsáira. A
szeglettoronynyal leomlott janicsárokat a várbeli hóhér dobálta le.
Zászlóikat behordták a lovagterembe. Fegyvereiket odaszórták a
katonáknak: kinek mi tetszik, vehet belőle.

Minden janicsárnak a ruhájában, övében vagy süvegében találtak pénzt.
Aranyat ezüstöt. Nem sokat. Azt a vár ládájába pecsétes zacskóba tették.
Az ostrom után szét fogják osztani.

Azokat a katonákat, akik legkevesebb ideig küzdöttek, Dobó mindjárt ebéd
után a falak javitására rendelte. Legelsőbben is a ledöntött torony
köveit hordták el. Estig szedték azok közül az oda sajtolt török
halottakat.

Ezen az éjjelen Hegedüs hadnagy künn hált a Sándorbástyán Gergelylyel.

Az éj hüvös volt. A hold széles sarlója ragyogva úszott a csillagok
között. Gergely egy boltozat alá hozatott maganak és két hadnagytársának
szalmazsákot. A boltozat előtt tűz égett.

És amint ott feküsznek a tűz langyos leheletében, azt mondja Hegedüs:

– Te tudós ember vagy Gergely. Én is papnak készültem, de elcsaptak.
Húsz törököt vertem le ma a saját kezemmel, s ezek között volt egy,
amelyik kétszer rám csapott. Hát nem mondhatod azt, hogy nincs bennem
bátorság.

Gergely felkönyökölt. Érezte ebből a bevezetésből, hogy vagy tanácsot
kérnek tőle, vagypedig olyas valamit mond neki a kassaiak hadnagya,
amire bölcsen kell felelnie.

A hadnagy ült a szalmazsákon. A köpönyege derékig kéklett rajta. Sárga
bőrdolmány volt azon alól, hát nem fázott.

Folytatta:

– Mégis sokszor eltünődöm, hogy az ember csak ember, akár le van
borotválva a feje, akár nincs. Éshát mink tulajdonképpen gyilkolunk.

– Embert ölünk, – felelte Gergely.

– És azok is ölnek minket.

– Persze, hogy ölnek. Ha azok fegyver helyett csutorával másznának a
falra, mink is csutorával fogadnánk őket, s vér helyett bor folyna.

– Ezzel tisztában vagyok, – felelte Hegedüs.

Egyet nyelt és oldalt nézett a tűzbe, mint aki habozik, hogy szóljon-e
vagy se? Végre azt mondja:

– Azt magyarázd meg nekem: mi a bátorság?

– Az imént mondtad, hogy magad levertél húsz törököt, s te kérdezed-e mi
a bátorság?

Hegedüs, mintha nem is hallotta volna ezt a feleletet, tovább beszélt:

– Ha egy olyan okos ember volna közöttünk, akinek annyi esze volna, mint
nekünk mindnyájunknak, vagy mondjuk: annyi esze volna, mint minden
embernek összevéve a világon, azt hiszem, az nem volna bátor.

Ránézett Gergelyre. A tűzfény Gergelynek szembe sütött, neki csak az
arca kidudorodó csontjait vonalozta körül.

Mit akart ezzel mondani?

Gergely nyugodtan felelte:

– Sőt éppen az volna a legbátrabb. Miről gondolod, hogy nem volna bátor?

– Arról, hogy jobban meg tudja becsülni az élet értékét. Mert hogy mink
itt vagyunk ezen a földön, az bizonyos, de hogyha fejünket veszi a
török, nem bizonyos, hogy élünk-e tovább. Ami megvan, azt az ilyen
nagyeszü ember nem veti el olyan könnyen magától csupán azért, hogy azt
mondják: derék ember volt!

– Én is gondolkoztam már ezen, – felelte Gergely, – s azt találtam, hogy
csak a középszerü elme ragaszkodik az élethez. A gyönge elméjű ember
azért bátor, mert nem érti a halált. Az erős elméjű ember meg azért
bátor, mert érti.

– A halált?

– Azt. A gyönge elméjű ember állati életet él. Az állat nem ismeri a
halált. Nézd a tyukot például: mennyire védi az ő csirkéit. Mihelyt
azonban felfordul a csirke, minden sajnálkozás nélkül ott hagyja. Ha úgy
értené a halált, mint a középrendü ember, úgy-e hogy sajnálná, siratná?
Tudná, hogy az ő gyermeke elvesztette az életét. De a kinek a halálról
nincsen fogalma, annak az életről sincsen. És most nézzük az erős elméjü
embert. Ez meg éppen azért bátor, mert érzi, hogy a test nem mindene.
Hogy hol voltunk, mielőtt éltünk volna? hová leszünk, mikor már nem
élünk? azt ebben a földi testben nem tudjuk. De mi is lenne belőlünk, ha
tudnánk? Hiszen akkor nem a mostani dolgokról gondolkoznánk, hanem
arról, hogy ez meg az az ismerősünk mit csinál a másvilágon, meg hogy
ott azok a dolgok, amiknek a folyásában voltunk, hogy folynak tovább?

– Jójó, – felelte Hegedüs, – a papoktól sokszor hallok ilyenféle
beszédet. De ennek a földi életnek bizonyára van értéke, s nem arra
való, hogy egy egy gyött-ment pogánynak legyen kit levágnia.

A tűz pattogva égett, s aranynyá változtatta a szalmazsák mellett fekvő
vérteket és kardokat. Gergelynek egy bőrpaizs volt a párnája. Visszadőlt
arra és álmosan felelte:

– Bolondokat beszélsz jó Hegedüs. Az állati ember vakon cselekszi néha a
jót, az értelmi ember mindig tudva. Tudod te azt jól, hogy nagy és szent
dolog a hazát védeni, épp olyan, mint mikor az édes anyját védi az
ember.

S a köpönyeget a fülére rántva, folytatta:

– Hol van az megirva, melyik törvényben, hogy az ember védje az anyját a
saját élete árán is. Az állat bizony nem is védi. De az ember, a
legbutább épp úgy, mint a legértelmesebb, neki rohan az anyja
megtámadójának, s ha meghal, érzi, hogy ez szerencsétlenség ugyan, de
másképp nem cselekedhetett.

S álmos hangon folytatta:

– Isteni törvény mozgatja néha az akaratot. A szeretet isteni törvény. A
anya-szeretet, a haza-szeretet egy. A lelket nem ölheti meg a török.

Hegedüs nem szólt többet. Ő is végigdőlt az ágyon. A várban nem
hallatszott más, csak az őrök egyforma sétálása, meg az egyik malom
csöndes morgása, s a ló lépései, amint a malmot hajtotta.


V.

Másnap reggel nem szólt az ágyú. A török földsáncok mögött azonban
zsibajgott a tábor.

– A török megint levelet ir, – mondotta Dobó.

Egy iv fehér papiros volt a kezében. Megfuvatta a gyülekező jelet. A
pihenő katonák két perc mulva ott álltak hadi rendben.

Dobó szólott:

– Vitézek! Azért hivattalak benneteket össze, hogy megdicsérjelek. A vár
első ostromát olyan keményen vertétek vissza, amint magyar katonákhoz
illett. Nem láttam köztetek gyávát egyet se. Megérdemlitek a hősi nevet!
A török eltakarodása után magam megyek fel a király ő felségéhez, és
magam kérek nektek jutalmat; de addig is, mig ezt megtehetem, van
köztetek négy ember, akinek a vár csekély pénzéből jutalmat kell adnom.
Álljon elő Bakocsai István, Török László, Komlósi Antal, Sonci
Szaniszló.

A négy vitéz kilépett a sorból és Dobó elé állott. Mind a négynek be
volt a feje kötve.

Dobó folytatta:

– A külső vár falára felhatolt az ellenség és kitüzte az első zászlót.
Bakocsai Antal, közvitéz egymaga rohant a janicsárok falkája közé.
Kiteperte a zászlót a török kezéből és vissza ledobta. Addig is, mig a
királyi jutalmat megkapja, tizedessé léptetem elő s ötven denárt és egy
öltözet uj ruhát kap.

Sukán számtartó beleolvasta az ötven denárt a vitéz markába.

Dobó folytatta:

– A vár zászlaját a fallal együtt ágyú-golyó sodorta le. Kiesett a
törökök közé. Török László egymaga kiugrott a résen és visszahozta.
Addig is, mig királyi jutalomra vár, kap a vár pénzéből egy forintot, és
egy öltözet purgomál posztó-ruhát.

A vitéz diadalmasan pillantott körül. Sukán a jutalmat a markába
olvasta.

Dobó folytatta:

– Az ókapunál is kitüztek egy zászlót. Komlósi Antal a falra rohant, s a
török jobb kezével együtt levágta. Addig is, mig királyi jutalmat vár,
két forintot kap és egy öltözet ruhát.

A negyedik vitéz volt még hátra.

– Soncy Szaniszló, – mondotta Dobó, – mikor a tömés kiszakadt és
százával dőlt volna befelé a török, te egymagad ugrottál oda, és nem
nézve hányan vannak, agyba főbe verted a betolakodókat, mignem segitség
érkezett. Jutalmad a királyén kivül most még csak két rőf stamet posztó,
és egy forint.

A posztónak abban az időben nagy ára volt, s mivelhogy egyenruhát a
katonák nem viseltek, egy ilyen öltözet posztóruha, bizony egész életre
elszolgált. A mi meg a pénzt illeti, ha azt nézzük, hogy Dobónak a
főkapitányi egész évi fizetése 600 frt volt, s hogy amit ő a vár
pénzének emlegetett, az alatt az ő erszényét kellett érteni, a pénzbeli
jutalmat nem lehet keveselnünk.

Dobó még ezt mondta:

– Nem a vitézségtekhez szabtam ezt a jutalmat, hanem a vár erszényéhez.
Kivületek sokan vannak a seregben, akik szintén hőstetteket cselekedtek;
magam láttam, hogy némelyik harminc törököt is agyonvert, s hogy többet
ne emlitsek, itt van a Nagy Lukács serege. Tudjátok mit cselekedett!
Mosthát értsétek meg: csak a legislegkiválóbbakat akartam megdicsérni,
akik az életöket a hazáért a bizonyos halál veszedelmében forgatták.

A kapu felől jelző kürt szólalt meg, s rá egy percre egy idegen paraszt
ember kopogott a piacon Dobó felé.

A kezében levél volt.

– Menjetek a dolgotokra, – mondotta Dobó a katonáinak.

Egy szót szólt még Mekcseynek, s mikor a parasztember hozzáért,
megvetéssel pillantott rajta végig; s anélkül, hogy kihallgatta volna,
lóra ült.

A parasztot a tisztek fogadták.

A levelet anélkül hogy elolvasták volna, kétfelé szakitották. Felét a
tűzre dobták, felét megetették vele, azután ő is csak bekerült a
tömlöcbe, s gondolkozhatott arról, hogy nem jó dolog a töröknek
szolgálni semmiképpen se.

Sári Andrásnak hivták ezt az embert. Fehérvárról hozta magával a török.

Egy óra hosszáig várt a török, hogy kijön-e az ember megint a kapun vagy
sem? Mikor látták, hogy az egriek nem leveleznek, ujra megdördült minden
ágyú a falak körül s a vár alatt ásott árkok megteltek török
harcosokkal.

De mig eddig csak az Allah kiáltások s gúnyos megjegyzések hangzottak a
török táborból, most minden oldalon azt kiáltották:

– Adjátok meg magatokat! Csúfos végetek lesz, ha nem engedtek!

Másik hang:

– Azt gondoljátok, mindig visszaverhetitek az ostromot? Ez csak próba
volt! A csecsemőnek se kegyelmezünk!

Ismét másik:

– Hagyjátok ott Dobót! Ha meg akar halni, haljon meg maga! Aki kijön a
várkapun, semmi bántódása nem lesz! Elviheti magával pénzét, fegyverét!

– Aki ki akar jönni, csak fehér kendőt tüzzön a dárdájára! – orditotta
fel az árokból egy hegyes sisaku vén szpáhi.

– Ezer aranyat kap, aki bennünket kiereszt! – kiáltotta egy structollas
janicsár aga.

Erre valami hárman rálőttek, de ő idejében lebukott.

– Dobó meg van bolondulva! – hangzott ismét másik oldalról a kiáltás. Ti
ne legyetek bolondok! Az első, aki kijön a várból, száz aranyat kap, az
utána való husz kijövő tiz-tiz aranyat, s békén elmehettek!

A magyarul tudó öreg katonák kiáltoztak igy az ellenséges táborból; de
kiáltoztak tótul is, németül is, spanyolul, olaszul is.

A várbeliek pedig nem feleltek nekik se magyarul, se tótul, se németül,
se spanyolul, se pedig olaszul.

A kiáltozás mindinkább megújult. Az igéret egyre fényesebb, a fenyegetés
egyre borzalmasabb. Végre Gergely a maga falán nekiállitotta a maga
dobosait, trombitásait, kürtöseit s valahányszor lenn valamelyik török
kiáltozásba kezdett, megperdült a dob, és gúnyosan rikoltozott a kürt,
vagy leharsogta a trombita.

A vár népe ezen földerült. A többi oldalon is kiállitották a dobosokat,
kürtösöket, a három várbeli sipos is megtalálta a maga dolgát. A vitézek
közül meg akinek vaspajzsa volt, azt csattogtatta. Pokoli lárma fojtott
el minden további bekiáltást.

Paksy Jób[7] lovas hadnagy engedelmet kért Dobótól, hogy hadd üssön ki a
kiáltozókra.

Herkulesi erejü szép szálas legény volt ez a hadnagy. A bajusza, mikor
reggelenkint kihúzta, a két füléig ért. Az ostromban egyetlen vágással
ketté hasitott egy sisakos törökfejet, úgy hogy az erős sisak is kétfelé
esett.

Csak száz embert kért.

– Ne okoskodjál Jób öcsém, – felelte Dobó, – hátha valami baj ér.

De Paksy Jób égett a haragtól. Lefelé licitált, mint Ábrahám a sodomai
úton:

– Csak ötvenet. Csak huszat.

Utoljára már csak tiz embert kért, hogy egyet fordulhasson.

Dobó talán ezt sem engedte volna meg, hanem ekkor már csoportosan
sorakozott Paksy mellé a sok harcvágyban égő katona. Kipirosodott arccal
kiáltozták:

– Nagyságos kapitány úr!

Dobó attól tartott, hogy ha még tovább is ellenkezik, nem az ő okos
ovatosságának tulajdonitják, hanem annak, hogy kevesli már a várbeli
erőt, s aggódik, vagy magyarán szólva: fél. Hát azt mondta nekik:

– Ha éppen kedvetek van elpusztulni, csak menjetek.

– Hányan? – kerdezte Paksy, szinte rikoltva az örömtől.

– Kétszázan, – felelte Dobó.

Azzal hátat forditott nekik.

A patakra nyiló kapu még ép volt. Paksy kiválasztotta a maga kétszáz
emberét, s kirontott.

Ez déltájban történt.

A patak tele volt lóitató akindsival. Egynéhány tevét is itattak ottan.

A kétszáz katona villámként csapott rájok. Hullott az akindsi mint a
répa. Paksy ahogy előlment, utcát rombolt rajtok, s páncéla, lova
piroslott a jobboldalán a vértől.

A többi is követte a példát, s az akindsi-had az ijedelem
kiáltozásaival, egymást törve forditott nekik hátat, mig két felől a
janicsárok ezrével rohantak reájok.

De akkor az történt, hogy a Paksy lova megriadt egy tevétől, s oldalt
ugrott. Paksy éppen ebben a pillanatban mért egy drótinges szpáhira egy
iszonyu vágást. Lelódult az oldalt ugró lóról. A lovát szügyön döfték. A
ló végig hemperedett Paksyn, s ott maradt mellette.

A többi legény ezt látva körbe állt Paksy körül, s iszonyuan
vagdalkozott, hogy a hadnagynak ideje legyen fölkelni.

Az azonban nem történt meg: Paksynak kificamodott a lába. De igy ültében
is forgatta a kardot; szurt vágott maga körül. A sisak leesett a
fejéről, s akkor egy janicsár a fejére vágott.

A várfalakon visszahivót harsogtak a trombiták. A legénység megfordult s
átvágta magát a török sokaságon. Csak tiz legény maradt ottan Paksy
körül. Ezek egyszer csak dárda-erdőben találták magukat.

A törökök azt kiáltozták nekik:

– Adjátok meg magatokat!

A tiz legény, egyik a másik után eresztette le a kardját.

Megadták magukat.

– Gyávák! – kiáltották haraggal a várból.

Mekcseyt alig lehetett visszatartani, hogy ki ne rontson.

*

Egy óra mulva magas tányér alaku emelvényt ácsoltak a Király-széken.

A török hóhér ott a dombon a várbeliek szemeláttára azon az emelvényen
törte vaskerékkel össze a sebesült egri vitézeket, Paksy kivételével
valamennyit.

(Paksynak bizonyosan azért kegyelmeztek meg, mert megtudták tőle, hogy a
komáromi kapitány öcscse. Mint később kitudódott, levitték
Konstantinápolyba, a Héttoronyba, és csak nagy váltságdijért eresztették
szabadon.)


VI.

Az egriek eddig csak gyülölték a törököt, most már utálták is. Az
asszonyok sirtak. A katonák ki akartak rohanni.

De Dobó lezáratta a kaput.

Ali pasa a gyalázatos kegyetlenség után bekiáltotta a várba:

– Tudjátok meg, hogy a segitségtekre jött királyi hadat széjjelvertük!
Nincs kegyelem többé. Ha meg nem adjátok magatokat, valamennyien igy
jártok, mint ezek itten.

A nép sápadtan hallgatta ezeket a szavakat. A török gaztette annyira
megdermesztette a dobosokat is, hogy elfelejtettek beledobolni a
kiáltásba.

– Hazudnak az alávalók! – szólt Gergely a körülötte álló katonáknak. Úgy
hazudnak, mint ahogy nekünk kiabálják minden éjszakán, hogy a
feleségünk, menyasszonyunk, gyermekünk fogva van. A király hada jön.
Minden órában várhatjuk.

– De hátha nem hazudnak? – szólt egy nyers hang vissza.

Gergely amúgy is szintelen volt. Erre a felszólalásra úgy elfehéredett,
hogy a szakállát bajuszát szinte szálankint meg lehetett volna olvasni.

Hegedüs hadnagy volt ez a visszaszóló.

Gergely ránézett, s kezét a kardjára szoritva felelte:

– Ejnye hadnagy uram! Kellene annyit tudni a hadak szokásából, hogy a
szétvert had zászlóit el szokta venni az ellenség. Ha csakugyan
megverték volna őket, nem mutogatták volna-e fel a zászlókat?

S végig nézett rajta.

A templombástyán történt ez. A bástyán ott állt Dobó is. Mellette Cecey
botra támaszkodva, Zoltay, Fügedi meg Márton pap; ez fehér ingben,
stólában. (Most végezte egy sulyosan sebesültnek a temetését.)

Dobó csak elhült a Hegedüs szavára, de Cecey a Gergely magyarázatára
odakiáltott Hegedüsnek:

– Ostoba beszéd! Meg akarod-e félemliteni a katonaságot?

Hegedüs dühösen nézte vissza Gergelyt:

– Idősebb katona vagyok mint te, tacskó! Hogy mersz engem oktatni! Hogy
mersz engem végignézni!

S kardot rántott.

Gergely is.

Dobó közéjük állt, és nyugodtan szólott:

– Az ostrom után elvégezhetitek. Mig a vár meg van szállva, egymásra
kardot huzni ne merjetek!

A két összeháborodott hadnagy visszadugta a kardját.

Dobó hideg hangon rendelkezett, hogy Hegedüs az ókapunál legyen
szolgálaton a Mekcsey seregében, Gergely pedig fontos ok nélkül el ne
hagyja a külső várat.

– Az ostrom után… szólt mégegyszer Hegedüs, fenyegető szempillantással.

– Nem búvok el, – felelte Gergely fagyosan.


VII.

Dobót elkedvetlenitette ez az összeszólalkozás.

Ahogy a két tiszt két különböző irányban elment, odafordult Ceceyhez:

– Mi lesz velünk, – mondotta, – ha a tisztek egymásban is ellenséget
látnak. Hogyan harcolnak ezek együtt! Ki kell őket békiteni!

– Ördög vigye el ezeket a kassaiakat, – felelte Cecey. Az én fiamnak
igaza volt.

Gyalog mentek át a piacon. A kocsmából nótázás hallatszott, s éppen
mikor odaértek, kidűlöngélt az ajtón három katona. Egymás nyakába voltak
kapaszkodva s Laokon-mozdulatokkal indultak a kaszárnya-házsor felé.
Danoltak.

A középső Bakocsai volt. Ez a nóta végén elkurjantotta magát:

– Saóse halunk meg!

Mikor a jókedvüek meglátták Dobót, eleresztették egymást, s álltak mint
a pizai torony; pislogva hallgattak.

Dobó elment mellettök szótlanul, s a kocsmaajtó előtt megállt.

Bent is danoltak. Török László a sebre való kendőt lobogtatta. Komlósi
az asztalt verte a bádog kupával. Soncy Szaniszló a siposokért orditott.
Mellettök még három közvitéz itta a bátorság jutalmát.

Dobó az apródjához fordult:

– Hivd ide a két kocsmárost.

Egy perc mulva ott állt a két ember: Debrői György felgyürt ujju ingben,
Nagy László melledzős két kötényben. A két ember szinehagyott arccal
zavarodottan állt a főkapitány haragos szeme előtt.

– Kocsmárosok, – mondotta Dobó, s a szava vesszőként pattogott. Ha még
egyszer részeg katonát látok a várban, azt a kocsmárost, akinél az ember
leitta magát, felakasztatom!

Azzal megfordult és tovább ment.


VIII.

Éjjel ismét rakták, tömték a nappal leágyúzott falakat. Dobó csak
egy-két órát aludt. Éjjel-nappal lehetett látni hol itt, hol amott, s
lehetett hallani nyugodt mély hangját, amint intézkedett.

És ezen az éjjelen a keleti dombról ismét felhangzott az erős kiáltó
szó:

– Hallod-e Dobó István! Régi ellenfeled köszönt: Arszlán bég. Soha a
nevemet szennyesnek nem láthattad. Becsületem tiszta mint a kardom.

S mintha a kiáltó lélekzetet venne, egy percnyi szünet következett.

Aztán folytatta:

– Jó Losonci István halálát példának ne forgassátok! Ő maga volt az oka!
De ha éppen nem hisztek nekünk, én magam ajánlkozom tuszul! Nem félek
hozzád bemenni egymagam, ha a fehér zászlót kitüzted! Tartsatok engem
fogva, mig a várból kivonultok, s öljetek meg tüstént, ha a kivonulók
közül valamelyiknek csak egy hajaszála is elvész. Én kiáltom ezt:
Arszlán bég, ama hires Jahja pasa oglu Mohammed fia.

Szünet következett, mintha a kiáltó feleletet várna.

De Dobó már az első szavaknál lóra ült, és a másik bástyához nyargalt.
Csak a katonák hallották a beszédet.

És a kiáltó folytatta:

– Tudom, hogy az én személyem neked elég biztositék, de ha a népednek
nem elég, azt is megteszszük, hogy az egész hadat három mérföldre
visszaszállitjuk, s elő nem jön egy török se, migcsak ti is három
mérföldre nem lesztek az ellenkező irányban. Felelj nekem vitéz Dobó
István!

A vár hallgatott.

[Illustration: Dobó István öregkori képe.

(Hű arcképnek látszik. Érdekes a szemének erős kifejezése. A többi egri
hős képét hiába keresi az olvasó: ezidáig nem kerültek elő sem a
muzeumokban, sem a képtárakban.)]


IX.

Éjfélkor Dobó a puskaporos ajtó előtt egy legényt pillantott meg, amint
ez egy rakás nagy tálat vitt a fején.

– Mi az? – kérdezte.

– Gergely főhadnagy úr parancsolta, hogy tálakat vigyek a konyhából.

– Hol a főhadnagy úr?

– A tömlöc-bástyán.

Dobó odalovagolt, s ott találta Gergelyt a fal alatt, ahol a lámpás
égett. Egy vizes tál fölé hajolva térdelt mozdulatlanul.

– Gergely, – szólt Dobó a lovát megállitva.

Gergely felállott.

– Nem tudtam, hogy még fenn van kapitány úr, különben Mekcseynek
jelentettem, hogy tálakat vigyáztatok.

– Az akna végett?

– A végett. Hogy az ostromot visszavertük, most már bizonyos, hogy
aknákat fognak ásni.

– Jól van felelte Dobó. A dobosok is rakják le a dobokat a földre, s
borsót reá.

– És apró sörétet.

Dobó leszállt a lováról, és szólott Kristóf apródnak:

– Járd be az őröket és mondd meg nekik, hogy a dobokat és tálakat minden
fordulásnál vizsgálják. Mihelyt a viz remeg, vagy a dobon a borsók,
sörétek rezegnek, azonnal jelentsék.

S Gergelyt karonfogva a vár belsejébe vonta.

– Édes Gergely fiam, mondotta neki atyai hangon, aminővel csak az
apródjait szokta megszólitani. Már egy hete figyellek téged. Mi bajod
van? Nem ilyen szoktál te lenni.

– Uram, – felelte Gergely felsóhajtva, – nem akartam terhelni vele
kegyelmedet, de ha már kérdezi, megmondom. Mióta a várat megszállták,
minden éjjel bekiáltják, hogy fogva van a kis fiam.

– Hazug beszéd.

– Én is azt gondoltam. Eleinte rá se hederitettem. De ma egyhete
bedobtak a várba egy kis kardot. Az az én fiamé.

Ezt mondva, egy kis bársonyhüvelyü kardot vett elő a dolmánya alól.

– Ez az kapitány uram. Tudom, hogy nem emlékezik reá. Pedig ezt a kardot
kegyelmed adta nekem, mikor először találkoztunk. Azután én adtam a
fiamnak, mikor most elváltam tőle. Hogyan került ez a töröknek a kezébe?

Dobó értetlenül bámult a kardra.

Gergely folytatta:

– Én a feleségemet, fiamat Sopronban hagytam. Arra semmiféle török nem
jár. Ha járna, agyonvernék. Az én feleségem pedig onnan el nem mozdul,
mert nincs is kihez mennie.

– Érthetetlen, – felelte Dobó a fejét rázva. – Talán ellopták a kardot?
Ócskáshoz, katonákhoz került.

– Hogy tudják akkor, hogy az én fiamé? És van valami összefüggés is a
bajban, ami kigyóként marcangolja a szivemet. Ennek a Jumurdsáknak alias
Dervis-bégnek volt egy talizmánja. Azt elvette tőle az én Istenben
boldogult nevelő papom: Gábor pap. És nekem hagyta. Azóta az a bolond
török mindig azt keresi. Hogyan tudta meg, hogy nálam van? fel nem
foghatom. De megtudta, az kétségtelen, mert kéri tőlem.

– És azt gondolod, hogy a fiad csakugyan nála van? Hát ördög vigye el
azt a gyűrűt, vesd ki neki!

– Hiszen éppen ez a különös, – felelte a sisakját levéve Gergely, – hogy
nincs nálam a gyűrű. Otthon hagytam.

– Megáll az eszem, – szólt Dobó a fejét rázva. – Még ha arra gondolok
is, hogy a törökök Sopronban jártak, azt találnám természetesnek, hogy a
bég a gyürűt ragadja el és nem a gyermeket.

– Én is ezen bolondulok meg, – felelte Gergely.

– És gondolod, hogy a gyermeked csakugyan itt van?

– Ahogy a kis kard idejutott Sopronból, most már azt kell gondolnom,
hogy az én kisfiam is ide juthatott.

A palotához értek. Dobó leült a palota előtt lévő márványpadra.

– Ülj le, – mondotta.

A két térdére könyökölve nézett maga elé, aztán igy szólt:

– Hát még ma éjjel megtudhatjuk, hogy igaz-e vagy nem a török szava?

Odaszólt a palota előtt járó őrnek:

– Miska. Eredj a tömlöcbe. Vezesd ide azt a kurdot, akit a patakban
fogtak az emberek.

Az ablakon kihajolt Baloghné és szólott:

– Ne adjam-e ki a hosszú mentét kapitány úr?

Mert csak dolmány volt Dobón. Szürke szarvasbőr dolmány, s az éji levegő
hűvös volt.

– Köszönöm, – felelte Dobó. – Mindjárt aludni megyek. Pető hogy van?

– Félrebeszél és nyöszörög, – felelte az asszony.

– Ki fog virrasztani mellette?

– A Kocsis Gáspár feleségét hivattam be, de amig el nem csendesül, magam
is virrasztok.

– Nincs ok rá, – felelte Dobó. – Láttam a sebet. Be fog gyógyulni.
Nyugodjon le kegyelmed!

A kurd öt perc mulva ott állt előttük.

– Vedd le róla a láncot! – szólt Dobó az őrnek.

A kurd a kezét a mellén keresztbe téve mély meghajlással várakozott.

– Hallod-e pogány, – mondotta Dobó.

Gergely tolmácsolt minden mondatot.

– Ismered Dervis béget?

– Ismerem, – felelte a kurd. – Félszemü. Dervisruhában jár, de alatta
páncélt hord.

– Ez az, – mondotta Dobó. – Hová való vagy te?

– Bitliszbe uram.

– Van apád?

– Van uram.

– Családod?

– Két gyermekem van.

– Én téged kibocsátalak a várból egy feltétel alatt.

– Rabszolgád vagyok uram holtomig.

– Elmégy dervis béghez. Ennél a bégnél egy kis rab-fiu van. Megmondod a
bégnek, hogy ha azt a kis fiut holnap délben idehozza a patak felől levő
kapuhoz, ahol te rabul estél, megkapja érte amit kiván. Fehér kendővel
jőjjetek.

– Értem uram.

– Egy ember kimegy a kapun tőlünk a fiuért, és magával viszi a bég
talizmánját. Te pedig elvezeted a bégtől a fiút, és átadod a mi
emberünknek. De meg kell esküdnöd itt anyád szerelmére és gyermekeid
boldogságára, hogy amit kivánunk, megteszed.

– Megesküszöm uram, – felelte a kurd.

Kristóf már ott állt mellettök. Dobó hozzáfordult:

– Menj be Kristófom a lovagterembe. A sarokban van egy rakás török
holmi, s azok között egy kis török könyv. Hozd ki azt a könyvet.

Az a könyv a korán volt, amit az olvasni tudó harcosok maguknál hordtak.
Pergamenbe volt kötve, és acélkarika volt a sarkán. Abban a karikában
zsinór volt. Igy szokták az olvasni tudó törökök a mellükön hordani.

A kurd rátette az ujját a koránra, és megesküdött. Azután Dobó lábához
borult. Megcsókolta a földet és örömtől piros arccal távozott.

– De uram, – mondotta remegő hangon Gergely – ha a török látja, hogy
megcsaljuk…

Dobó nyugodtan felelte:

– Ha nála volna a gyermek, már megmutatta volna. Hazudik a gazember! Én
csak téged akarlak megnyugtatni.


X.

Gergely lázas szivvel sietett a bástyájára, hogy átaludja az éj
hátralévő részét.

Mikor a malmok mellett elment, az árnyékból egy _pszt_ szó hallatszott,
jobban mondva egy _pst_.

Gergely odanéz. A cigányt látja szalmán, amint féltérdre emelkedve
integet.

– No mit akarsz? – kérdezte Gergely idegesen.

A cigány felkel, és susogva beszél:

– Kutya van a kertben!

– No.

– Az este az ókapunál egy kassai katonának a sisakja álladzóját
reperáltam. Hegedüs hadnagy úr arról beszélt, hogy mikor ostrom van,
duplán kell fizetni. A katonák haragusznak Dobó nagyságos úrra. Azt
mondják, hogy a török minden jót igér, ő meg semmit. Választani kell.

Gergely a lélekzetét is visszatartva nézett a cigányra.

– S előtted beszéltek igy?

– Minden katona előtt. Én meg nem mondottam volna, de ha már félni kell,
jobban félek a terektöl mint a kassai hadnagy úrtól.

– Jer velem, – mondotta Gergely.

Megkereste Mekcseyt, s a töltéscsinálóknál ráakadt.

– Pista, – mondotta, hallgasd meg Sárközit.

S azzal ott hagyta őket.


XI.

Reggel, mikor Dobó előjött a palotából, Hegedüs már a palota-ajtóban
várta.

– Uram! – szólt tisztelgőre emelve a kezét, – jelenteni valóm vagyon.

– Jer velem, – mondotta Dobó. Mondd el a kapunál.

A kapu fölött már ott állt Gergely, s vele Mekcsey, Fügedi. A
vesszőpalánk takarta őket a pataknál nyüzsgő töröktől.

Dobó egy pillantást vetett alá.

– Még senki?

– Senki, – felelte Gergely.

S Hegedüsre pillantott.

Hegedüs a sisakjához emelte a kezét. Gergely hasonlóképpen. De hidegen
tekintettek egymásra.

Dobó Hegedüshöz fordult.

– Uram, szólt Hegedüs, – meg kell mondanom, hogy a katonák közt egy kis
elégedetlenség félét vettem észre.

Dobó szemei kikerekedtek.

– Sajnos, – folytatta Hegedüs, kerülve a Dobó tekintetét, – vannak öreg
katonák köztük, akik ismerik az ugynevezett ostrompénzt. Tegnap egésznap
azt várták, hogy megkapják, mint máskor, máshol szokás volt. Este már
morogtak. Gondoltam: tovább mérgesedik a baj, ha leszidom őket. Hát
engedtem őket beszélni. Arra kértek: mondjam meg kapitány úrnak, hogy mi
a kivánságuk.

– Hát először is, – felelte Dobó, – nem lett volna szabad elfelejtenie
hadnagy úr, hogy a várban semmiféle settegésnek sugdosódásnak helye
nincsen. Másodszor, ami az ostrompénzt illeti, aki nem a hazáért harcol
itten, hanem az ostrompénzért, hát csak jelentkezzék, – kifizettetem.

Ezzel ellépett a hadnagytól, s áthajolt a palánkon.

– Jön, – szólalt meg Gergely.

A törökök közül elővált a kurd. Most már fel volt fegyverkezve. Két
magyar gyermeket vezetett. Mind a kettő lajbis, gatyás mezitlábas
parasztgyermek. Hogy a kurd nagyokat lépett, a két gyermek futva ment
mellette.

Tőlük valami százlépésnyire látni lehetett a félszemü dervist. Lovon
ülve követte a kurdot, de golyótávolságban megállt, és a kengyelbe
hágva, fölegyenesedve nézett a vár felé.

– A gyermekek nem az enyémek! – szólt riadozó örömmel Gergely.

S valóban a két gyermek idősebb volt, mint az ő Jancsikája. Az egyik
gyermek körülbelül tiz éves, a másik tizenkettő.

A kurd megállt a kapu előtt, és fölkiáltott:

– A bég egy gyermek helyett kettőt küld. Adjátok ki a gyürüt, akkor
elküldi a harmadik gyermeket is.

Dobó felszólt a toronyőrnek.

– Hajoljon ki, kend! Intsen a kezével annak a kurdnak, hogy elmehet.


XII.

Ezen a napon csakúgy törte rontotta a török a falat, mint előbb. A nagy
torku zarbuzánok lassan dolgoztak, de borzasztó erővel. Minden
dördüléssel egyidejüleg ropogott a fal, s olykor egy-egy omlás robaja
volt hallható.

Hanem ezen a napon mégis történt valami változás, amit az őrök már korán
reggel jelentettek.

Az összes lovasság elhuzódott a vártól. Sehol nem lehetett látni a piros
sapkás akindsiket, a páncélban ragyogó szpáhikat, az össze-vissza
ruházkodó besliket, kámzsás deliket, aprólovu günüllüket, gurebákat,
müszellemeket és szilidárokat. De még a kilencszáz tábori teve is
hiányzott.

Mi történt?

A várbeliek örömtöl ragyogó arccal jártak-keltek. A köszörüs
parasztoknál a cigány is megjelent, s fényesre köszörültetett egy hosszu
rozsdás kardot. A sütő kemencéknél felhangzott az asszonyok dala. A
gyermekek a kemencék mellett lévő domb gyepén játszottak: a fiuk
háborusdit, a leányok körbe-kerengőt.

  _Kék liliomszál_
  _Ugorj a Dunába._
  _Támaszd meg oldalad_
  _Az aranyvirágba._
  _Fésülködjél meg te,_
  _Mosakodjál meg te,_
  _Törülközzél meg te._

A Baloghné cselédje odavezette a kis török fiut.

Nézte az a játékot bámulva.

– Vegyétek be ezt is, – mondotta a cseléd a fiuknak.

– Nem veszszük be, – felelték azok.

A leányok bevették. Nem értette mit dalolnak, de olyan áhitattal forgott
velök, mintha tudja az Isten, micsoda szent dologban volna része.

De hát mi volt az oka a nagy örömnek?

A török lovasok eltüntek: ebből kétségtelennek látszott, hogy a fölmentő
had közeledik. A király hada! Hova ment volna a török lovasság, ha nem
ez elé?

S a dobosok még vigabban zörgették el a be-bekiáltó hangokat; a vár
nagydobosa fel-felugrott a falra, ahonnan a kiáltás jött, s elbumbumozta
a kiáltó szavat.

De cédulák is hulltak a várba. Ezeket nyilakon röpitették be. No nem
olvasta senki: aki érte, az dobta a tüzbe. A nyilat meg vitték Ceceyhez.

Az öreg egésznap a tömlöcbástyán ült, és ahányszor a közelben török
bukkant fel, rányilazott.

Csak a Dobó arca volt változatlanul komoly.

Hol az egyik, hol a másik toronyba hágott fel, és kémlelte az
ellenséget. Olykor mereven nézett egy pontra, olykor a fejét rázta.

Egyszercsak beszólitja Mekcseyt a palotába.

– Kedves öcsém, – mondotta egy székre vetve magát. Az a Hegedüs nem
tetszik nekem. Vigyáztasd.

– Már vigyáztatom.

– Akivel beszél, ahova néz, ahova lép, tudnom kell minden órában.

– Tudni fogjuk.

– De neki nem szabad ezt észrevennie, mert akkor meglep valamivel.

– Nem veszi észre.

– Ha lázadás lenne a várban, akkor végünk van. Megtehetném azt, hogy
elzáratom, de nekünk tudnunk kell, hogy hányan és kik tartanak vele. Úgy
kell kivágnunk a rothadt részt, hogy semmi ne maradjon. Kivel
vigyáztatod?

– A cigánynyal. Az tegnap a kassaiak között dolgozott, ma ujra ott fog
dolgot találni. Megmondtam neki, hogy egy teljesen ép felszerszámozott
pompás lovat kap, ha a szolgálata a dologban hasznos lesz. Inkább
szinlelje, hogy velük tart, tudni fogjuk, ha a sor rákerül.

– Más megbizható embered nincsen?

– Nekem volna, de a kassaiak nem biznának benne. A cigányt sokkal inkább
csekélylik, hogysem előtte tartózkodnának.

– Csak azt kell megtudni, kik a kolomposok.

– Igy adtam neki én is az utasitást.

– Hát akkor jól van, – szólt Dobó fölkelve. – Mehetünk.

– Főkapitány uram, – szólt ekkor Mekcsey, – a jelek azt mutatják, hogy a
király hada jön.

Dobó búsan nézett Mekcseyre.

– Lehet, hogy jön, – felelte szomoruan – de azok a jelek, amiket ti
mindnyájan erre magyaráztok, nekem nem a király hadát mutatják.

Mekcsey elámultan nézett Dobóra.

Ez folytatta:

– A jaszaulok (hadrendezők) mind itt vannak. A két vezért együtt láttam
lóháton az Almagyaron. Az ágyuk közül egyet se vittek el. A két zenekar
is itthon van.

– Hát mi volna? – kérdezte Mekcsey észrevehető röstelkedéssel.

Dobó vállat vont:

– Nem lehet egyéb öcsém, mint az, hogy az erdőre mentek.

– Az erdőre?

– Oda, meg a szőlőkbe. Azt gondolom, hogy a két vezér a fal magasságát
akarja megröviditeni. Rőzsét és földet hordatnak. Be fogják tömni az
árkunkat, s dombot emelnek a romlásoknál. Hanem édes Pistám ezt csak
neked mondom. A várbeliek hadd legyenek mind abban a hitben, hogy jön a
fölmentő had.

Azzal egy sokat jelentő meleg pillantással a kezét nyujtotta
kapitánytársának, s abba a szobába fordult, ahol Pető feküdt.


XIII.

Amint bealkonyodott, előcsenegtek a török lovasok.

Egy világitó golyó megmutatta, hogy minden lovas a kantáránál fogva
vezeti a lovát, s minden ló meg van rakva rőzsével.

A tevék hosszú sora tömött zsákokat hozott, s amint lekanyarodtak a
Bajuszhegyről, egyenkint jöttek, egyik a másik után.

Dobó lefelé forditotta a szakállasok és mozsarak száját, s közibök
lövetett. De az éj mindinkább sötétedett s a lovasok száma nem ritkult.
Dobó abbahagyta az ágyuzást és csak a puskásokkal lövetett.

A török pedig nyüzsögve dolgozott alant. Ropogott az egymásra szórt
rőzse, s venyige. Közben-közben hangzott a rendelkező jaszaulok
kiáltása.

Dobó a várbeli lámpások nagyrészét a falak üregeibe hordatta. Ugy rakták
le a lámpásokat, hogy a falat minden felé megvilágitsák, de alulról se
nyíllal se golyóval meglőni ne lehessen.

A vár belülről sötét volt, csak imitt-amott égett egy lámpás. Az ókapu
körül levő részt a sűtőkemencékből kiáramló fény világitotta meg. Az
asszonyok most is dalolva dolgoztak.

– Csak hadd daloljanak, – mondotta Dobó. – Ahol dalolnak, onnan nem
távozik a jószerencse.

Mekcsey éjféltájban a Bolyki-bástya tornyából vigyázta, hogy nem
mozgolódik-e a török éjjeli ostromra?

A tisztek is szanaszét oszolva virrasztottak.

Mekcsey a két kezét a füléhez tölcsérezve hajolt alá, s a tekintete
áthatolni iparkodott a sötétségen.

Ekkor valaki megrántotta hátulról a dolmányát.

A cigány volt.

Janicsár-saruban jött fel. A fején kakastollal körültüzködött sisak. Az
egyik oldalán kard, a másik oldalán fehér markulatu török jatagán.

– Kapitány úr, – mondotta titokzatosan, – kezemben érzem a jó ló
kantárszárát.

– Van bizonyiték?

– Jőjjön, de tüstént.

– Hova?

– A viztartóhoz. Oda ereszkedett le Hegedüs.

– Egyedül?

– Három katonája a viztartó ajtajában strázsál.

Mekcsey szintén bukdácsolva sietett le a lépcsőn.

A torony aljában állt az őrség.

Hat katonát magával szólitott.

– Fegyvertelenül jőjjetek! a csizmát vessétek le! Szijjat, vagy kötelet
hozzatok!

Azok szótlanul engedelmeskedtek.

Mikor leértek a bástyáról, Mekcsey tovább mondta a parancsot.

– A viztartóhoz megyünk. Ott három katona ül, vagy áll, vagy fekszik.
Hátulról megrohanjátok őket és megkötözitek. Elvezetitek a tömlöcbe és
átadjátok a tömlöctartónak, hogy zárja be őket. Semmi kiáltás! Semmi
hang!

A viztartó tájéka sötét volt, csak egy rossz cölöpnek a tetejét érte
világosság. A katonák, mikor odaérkeztek, négykézláb mentek tovább.

Néhány perc mulva csörömpölés, huppanások, káromkodások hangzottak a
viztartó tájékán.

Ekkor Mekcsey is odafutott.

A három katona le volt gyürve.

A viztartónak mind a két ajtaja nyitva. Mekcsey belehajolt. Lenn
koromsötétség.

– Itt van? – kérdezte visszafordulva a cigánytól.

– Magam láttam, mikor lement.

– Hegedüs hadnagy? Nem tévedtél?

– Az, az.

– Fuss a főkapitány urhoz. Az újbástyán lesz. Kéretem jőjjön ide!
Utközben mondd Gergely főhadnagy urnak, hogy küldjön azonnal öt
drabantot.

A cigány elnyargalt.

Mekcsey kihúzta a kardját és a viztartóból felvezető lépcsőhöz ült.

Lent ekkor mintha hangok hallatszottak volna.

Mekcsey fölkelt és leeresztette a csapóajtónak azt a szárnyát, amelyik a
lépcsőt takarta.

Jött az öt drabant, s velök csaknem egyidőben Dobó és Kristóf apród. Az
apród lámpást lógatott a kezében, s világitott vele Dobónak.

Mekcsey intett, hogy siessenek. A hangok már ekkor erősödtek.

– Erre, erre! – hangzott egy tompa hang a mélységben.

Dobó felvonatta a drabantok puskáját. A viztartó szélén kellett
tartaniok.

– Kristóf – mondotta aztán, – még húsz embert hozz Gergely úrtól.

A lámpást elvette tőle, s letette a cölöp mellé, de úgy, hogy a
viztartóban nem világitott.

A mélységben fegyvercsörgés, léptek robaja

– Erre, erre! – hangzik erősebben.

Egy nagy csobbanás, nyomban egy másik csobbanás, _ej vá! meded!_
kiáltások, ujabb csobbanások.

A lépcsőtakaró ajtó megkoppan. Dobó felkapja a lámpást. Az ajtó mellett
Hegedüs hadnagy ólomsápadt arca bukkanik elő.

Mekcsey galléron ragadja.

– Fogjátok meg! – kiáltja Dobó.

A hadnagyot erős kezek kapják meg. Kirántják a mélységből.

– Vegyétek el tőle a fegyvert!

Lent még egyre hangzik a csobogás, a zürzavaros kiáltozás:

_Jetisin! Jetisin!_ (Segitség!)

Dobó letartja egy pillanatra a lámpást, hát ott kepickél a sok
fegyveres, turbános török a nagy fekete vizmedencében, mig egy
oldallyukon egymást nyomva özönlik a többi.

– Tűz! – kiáltja Dobó.

Az öt puskás a lyukba tüzel.

A viztartó ürege akkorát szól, mint az ágyu. Bőszült orditás rá a
felelet.

– Maradj itt, – mondja Dobó Mekcseynek. A lyukat be kell járni. El kell
menni addig, ameddig a vár fala van. Ott be kell falazni. Egy őr mindig
ott legyen a fal mellett.

S a katonákhoz fordult. Rámutatott Hegedüsre és a társaira:

– Vasat rájok! Külön-külön zárjátok el őket!

Azzal visszament a bástyára.

Mekcsey a mélységből magyar hangot hallott:

– Segitség! Emberek!

Letartotta a lámpást. A fulladtakon ott vergődött egy bőrsapkás török;
az kiabált.

– Vessetek alá egy kötelet, – mondotta, hátha ez is a várból való.

A vödörhuzó kötél ott volt a kut mellett. Aláeresztették vödröstül. A
fuldokló belekapott a vödörbe. Három katona fölhúzta.

Mikor az ember följutott, úgy tátogott, mint a partra jutott harcsa.

Mekcsey az arcához tartotta a lámpást. Nagybajuszu akindsi volt. A viz
csurgott a bajuszáról és ruhájáról.

– Magyar vagy? – kérdezte Mekcsey.

– Kegyelmezz uram! – szólt a török térdre borulva.

Hogy igy tegezte Mekcseyt, török mivolta ebből kitetszett.

Mekcsey majdnem visszalökte, de mégis meggondolta, hogy jó lesz tanunak.

– Szedjétek el tőle a fegyvert, – mondotta a katonáknak – és zárjátok a
levélhozó parasztok közé.


XIV.

A vár körületén másnap október negyedikén hatalmas töltést világitott
meg a fölkelő nap.

A mély árok, amely körülvette a várat, helyenkint be volt töltve. Árok
volt; domb lett.

A törések átellenében voltak ezek a dombok. Alul rőzse, kukoricaszár,
erdei haraszt, venyige; – fölül föld. Ezt a munkát bizonyára addig
folytatja a török, migcsak egy-két helyen olyan magas nem lesz, hogy át
lehet ágyuzni és rohanni a várba.

Dobó megszemlélte ezt a munkát, aztán a tisztekért küldött. Behivatta a
lovagterembe a négy főhadnagyot, meg behivatott egy hadnagyot, egy
őrmestert, egy tizedest, és egy közlegényt. Jegyzőképpen Mihály deák
szolgált, a cipóosztó.

Az asztal zöld posztóval volt bevonva. Rajta feszület, és két égő
gyertya a feszület mellett. A terem sarkában a vörös posztóba öltözött
hóhér. Mellette egy serpenyőben égő szén. A kezében fujtató. A serpenyő
mellett ólomdarabok és harapófogó.

Dobó fekete posztó ruhába volt öltözve. A sisakja csúcsán kapitányi
sastoll. Előtte egy ív tiszta papiros.

– Tisztelt társaim, – mondotta. Azért jöttünk össze, hogy Hegedüs
hadnagynak és társainak az ügyét megvizsgáljuk. A jelek arra mutatnak,
hogy árulók. Lelkiismeretesen meg fogjuk itélni.

S intett, hogy a rabokat vezessék elő.

Gergely fölállott.

– Uraim, – mondotta – én ebben a dologban biró nem lehetek, mert a
vádlottal haragban vagyok. Mentsenek föl a biráskodástól.

Mekcsey is fölállt.

– Én csak tanu lehetek, – mondotta. Azt hiszem biró és tanu egy
személyben senkise lehet.

– Legyen tanu, – felelték az asztalnál ülők.

Gergely távozott.

Mekcsey kiment az előcsarnokba.

Az őrök elővezették Hegedüst, meg a három társát, és a törököt is.

Hegedüs sápadt volt. A szemét kék gyürük környezték. Nem merte fölemelni
a tekintetét.

Dobó csak őt hagyta bent. A többit kiküldötte.

– Halljuk, – mondotta. Mi volt ez a törökvezetés?

Hegedüs ekkor összeszedte magát, és szakgatottan beszélve ezeket mondta:

– Én a törököt csak a viztartóba akartam becsalni. A várat feladni nem
akartam. Mindenki úgy árt a töröknek, ahogyan tud.

Dobó végighallgatta nyugodtan. A tisztek se kérdeztek tőle semmit. Mikor
már nem szólt többet, Dobó félre állitatta, s behivatta egyenkint a
legényeket.

– Mink, – mondotta az első, – nem tehettünk egyebet, mint amit a hadnagy
úr parancsolt. Nekünk engedelmeskedni kell.

– Mit parancsolt?

– Azt parancsolta, hogy álljunk a viztartó szélén, ő egypár törököt hoz
be.

– Mit mondott, hogy minek?

– Hogy a vár átadásáról beszéljünk.

Dobó a hadnagyra nézett.

– Nem igaz, – mondotta ez rekedten, – hazudik.

– Én-e? – szólt sértődve a legény. Hát nem azt mondta-e hadnagy úr, hogy
a török minden jót beszél, Dobó uram meg semmi jót se, mégcsak
ostrompénzt se akar adni.

– Hazudik – ismételte Hegedüs.

Bevezették a másik legényt.

– Miért voltatok a kútnál?

– Törököt vártunk, – felelte ez búsan. Azt mondta a hadnagy úr, hogy a
vár előbb-utóbb a török kezébe kerül, hát jobb pénzért, mint vér árán.
Bizonyos, hogy meghalunk, ha nem adjuk át szépen a várat.

Dobó behozatta a harmadik legényt is.

– Én nem tudok semmit, – mondotta ez. Csak oda voltam rendelve a kúthoz,
de hogy miért, azt nem tudom.

– Nem mondta-e Hegedüs hadnagy, hogy ki kell egyezni a törökkel?

– De azt mondta.

– Mikor mondta először?

– A nagy ostrom után való estén.

– És hogyan mondta?

– Úgy, hogy mink kevesen vagyunk, azok meg sokan, s hogy lám a többi
várat se lehetett tartani, pedig akkor kétfelé járt a török.

– Ostrompénzről szólt-e valamit Hegedüs hadnagy?

– Szólt. Azt mondta, hogy dupla zsoldot kellene kapnunk.

– Hát a várfeladásról mit mondott?

– Azt, hogy a török igy is úgyis megkapja, hát jobb ha még fizet is,
mintsemhogy a nyakunk is odaveszszen.

– És a legénység mit mondott rá?

– Semmit. Csakúgy tűz mellett beszélgettünk, mikor már a török
bekiabált.

– Tik nem kiáltottatok-e vissza?

– Nem. Csak a hadnagy úr beszélt velök éjjel.

– Hogyan beszélt velök?

– Egy hasadékon át az ókapúnál. Odament és beszélt három izben is.

– Törökkel?

– Törökkel.

– És mit mondott, mikor visszatért?

– Azt, hogy a török mindenkit bántatlanúl elbocsát, senkit se vág le. A
kassaiaknak ezenkivül tiz-tiz aranyat ad, és hogy a két basa pecsétes
levelet küld, hogy szavának áll.

– Hányan hallották ezt a legények közül?

– Valami tizen.

– Hát miért nem jelentettétek nekem? Nem megesküdtetek-e, hogy a
várfeladásról nem beszéltek!?

A legény hallgatott.

Dobó folytatta:

– Nem az lett volna-e a kötelességtek, hogy azonnal jelentsétek a
hadnagy beszédét.

– Nem mertük.

– Szóval: elhatároztátok, hogy a várat török kézre játszátok. Kik
egyeztek ebbe bele?

A legény még hét nevet mondott, aztán mentegette magát:

– Mink nagyságos kapitány úr nem határoztunk semmit, mink csak
engedelmeskedtünk. Csak a hadnagy úr beszélt, meg ő parancsolt.

A fal egy ágyúgolyó ütődésétől dobbant meg. A rudakra függesztett
páncélok megzördültek. A falról egy csomó vakolat pergett le azon az
oldalon.

Dobó a birákra nézett:

– Van-e valami kérdezni való?

A közlegény-biró kérdezett:

– A tiz legény beleegyezett-e abba, hogy a vár a töröké legyen?

A vádlott sápadtan felelt:

– A közlegény nem akarhat mást, mint a tisztje.

Több kérdés nem volt.

– Még a török van hátra, – mondta Dobó. Vezessétek be.

A török háromszor hajolt meg, mig az asztal elé ért. Ott meghajoltan
maradt. Keze a mellén keresztben.

– Mi a neved? – kérdezte Dobó.

– Juszuf.

– Juszuf, vagyis magyarul József. Állj egyenesen!

A török fölegyenesedett. Körülbelül harminc éves akindsi volt. Zömök
izmos ember. Belapitott orra, s a fején levő sebforradás tanúskodott
arról, hogy a csatákban eleget forgott.

A kérdésekre elmondta, hogy tiz éve él Magyarországon, s hogy ott volt a
falnál, mikor a Hegedüs kiszolt a résen:

– Hé törökök! Melyitek tud magyarul?

– Hazudik – morgott Hegedüs. Zoltay főhadnagy is beszélt mindig a
törökkel.

– Én? – hörkent fel Zoltay.

– Igenis beszéltél. Valahányszor ostrom van, mindig kiabálsz nekik.

Zoltay dühében elhalványodva állott fel:

– Vizsgálatot kérek magam ellen, – mondotta. Nem ülhetek tovább a birói
székben. Hogy én mindig kiáltok egyet, amikor ütök, az meglehet. De ez
csak káromkodás. Az nem vétek! Micsoda beszéd ez!

Dobó csititotta:

– Mindnyájan tudjuk ezt a szokásodat, és senki ezért téged meg nem szól.
De mert harag ébredt benned a vádlott iránt, fölmentünk a biráskodás
alól.

Zoltay meghajtotta magát, és kiment.

Dobó újra a törökre nézett.

Ez aztán tört magyarsággal elmondta, hogy Hegedüs az ókapunál beszélt
egy agával, azután Arszlán béggel. A bégtől becsületszót kért és száz
aranyat. Azt mondta, hogy bebocsátja éjjel az egész sereget a várba,
csak ott ásasson a kapu mellett, ahol a nagy rézdobot szokták verni. Ő
(és itt Hegedüsre mutatott) azt mondja, lement éjjel a viztartóba s
alagútra akadt, amely azonban a kapunál be van omolva. Az omlásnál a
feje fölött hallotta a rézdobot szólni, s a katonák lépését is hallotta,
hát sokat ásatni nem kell. Ő éjjel tizenkét órakor várni fogja őket, de
azt is kiköti, hogy az ókapunál levő kassai katonákat ne bántsák.
Megegyeztek. Éjfélkor Hegedüs lámpással vezette őket. A janicsárok,
azabok és piadok keverten jöttek. Háromezren voltak készen a földalatti
útra. A többi katona, Isten tudja hány ezer, két kapu kinyitását várta.
Hanem az történt, hogy Hegedüsnek a lámpása a viztartó sarkánál a falba
ütődött és elaludt. Sötétségben vezette az előcsapatot tovább. Ő tudta a
járást, de a nagy vizmedence széle keskeny, s itt ő a sötétben is
boldogult, de az előcsapat egymáson tolongva a vizbe bukdácsolt.

– Nem tudsz-e arról, – kérdezte Dobó – hogy Dervis bég elrabolta az
egyik hadnagyunk fiát.

– De tudok – felelte a török. Két hét óta minden sátorban keresik a
gyermeket. A bég keresteti. Ellopták tőle, vagy elszökött az ideérkezése
után harmadnapra.

Dobó Hegedüsre nézett.

– Nyomorult! – mondotta.

Hegedüs térdre borult:

– Irgalmazzanak, könyörüljenek rajtam! – kiáltotta. – Megtévedtem,
elvesztettem az eszemet.

– Megvallod-e magad is, hogy a várat az ellenség kezére akartad
juttatni.

– Megvallom.

A tárgyalás nem tartott tovább egy óránál.

A következő órában már ott függött Hegedüs hadnagy a vár piacán, egy
gerendából hevenyészett akasztófán, s Fügedy kikiáltotta a vár népének:

– Igy hal meg minden esküszegő, akár közember, akár tiszt, aki a várat a
török kezébe akarja ejteni.

A három közlegénynek a fülét csapták el, az akasztófa alatt. A többi
hetet megláncolt lábbal belső munkára rendelték.

A törököt úgy kidobták a várból a magas nyugoti falon, hogy
nyakaszegetten hullt a társai közé.

A vár népe láthatta, hogy Dobó nem tréfál.


XV.

Te minden erőnél erősebb erő anyai; szeretet! Te emberi testbe öltözött
napfény! Te Isten szivéből leszállott láng, haláltól nem félő erős
gyöngeség!

Te aki ott hagyod biztos hajlékodat, puha párnádat, minden kincsedet,
hogy a halál erdején át alakoskodjál át veszendő szeretteidhez. Te aki
lebujdosol a föld mélységébe, te aki gyönge karoddal akarsz át-áthatolni
a falon, amelyre fegyveres fenevadak százezre üvölt tehetetlenül! Te aki
nem ismered a lehetetlent, ha arról van szó, akit szeretsz, ha együtt
kell szenvedned, meghalnod is vele, – csodállak téged asszonyi sziv!

*

Két éjen és két napon át ásták magukat által meg által az alagút
omladékain, a nyirkos hidegben, a laza boltozatok alatt. Néhol csak
egypár lépés volt az omladék: egy órai munkával átvergődtek, de néhol
kövekkel is kellett bajlódniok, és sem a gyönge asszonyi kar, sem a
tizenöt éves különben is fejletlen ifjú karja nem volt hozzászokva az
ilyen munkához.

Október harmadika estéjén alig hogy álomra csendesült a tábor, magukhoz
szedték minden élelmiszerüket.

A vártól már számitásuk szerint csak néhány száz lépés választotta el
őket. Azt remélték, hogy nem kell többé visszatérniök.

És egész éjjel dolgoztak.

A föld alatt nem vették észre, mikor virrad, mikor jön fel a nap. A
földet és rőzsét hordó paripák dübörgését hallották egész éjen át, s
hallották a várbeli ágyúk és mozsarak dörgését is. Azt gondolták
odalenn, éjjeli ostrom van, s még lázasabban dolgoztak, hogy
bejuthassanak.

Kint azonban virradt, hajnalodott, reggeledett, s a nap fölszállt a
borsodi hegyek közül. A török lócsiszár szolgái látva a sátor
élettelenségét, benéztek. A félre mozditott kő, a széles lyuk
megdöbbentette őket. Hogy a lovasok ismét rőzsét szedtek mindenfelé, a
kalmár maga rohant egy deli-agához, és az örömtől szinte reszketve
jelentette:

– Uram! – A várat én juttatom a had kezébe. – Alagutat fedeztem föl az
éjszaka!

Itt a sok deli, akindsi, besli és gureba otthagy rőzsét, lovat a
szabadban. Sipok és trombiták rikoltnak gyülekezőt. Mindenféle katona
összekeveredve, zörögve, zsibongva tolong le a bejárat torkán a
mélységbe.

Vezeti őket fáklyával a kalmár.

*

A két szegény lélek ezalatt törte magát mindinkább előre.

Az út egy helyen lejtőssé vált. A kövek itt szárazak voltak, s az út
hirtelen megszélesedett.

Egy háromszögletű nagy földalatti nyirkos terembe jutottak.

– A vár árka alatt kell lennünk, – mondotta Miklós.

Azonban a terem két sarkán két omladék van. Melyik az út a kettő közül?

Az egyik omladék nyerges. A tetején kis omlott lyuk, amelybe egy
emberfej belefér.

A másik omladékon oldalt feketélt valami nyilás.

– Itt az út kétfelé válik, – mondotta Miklós. – Most az a kérdés,
melyiket bontsuk?

Föllépett a kövekre, s a lyukhoz tartotta a gyertyát.

A láng lobogott.

A baloldali nyilást is megpróbálta.

A láng itt állott.

A süvege szélébe tüzte a gyertyát, s belekapaszkodott a legfelső kőbe.
Éva segitett. A kő robogva gurult át a többin.

– Még egyet! – mondotta Miklós.

Ismét nekifeszültek mind a ketten. Ez a kő nem engedett.

– Az aprókat kell körüle kiszednünk.

Fogta az ásót, és körülszurkálta vele a követ. Aztán újra
belekapaszkodtak.

A kő ingadozott.

Miklós nagyot lélekzett, s megtörülte az arcát.

– Fáradt vagyok, – mondotta bágyadtan.

– Pihenjünk, – felelte Éva.

S leültek a kőre.

Miklós elhanyatlott, s abban a percben elaludt.

Éva maga is kábult volt, és halálra fáradt. A ruhája térdig vizes,
sáros; a kezei véresek. Haja a sok hajladozásban kibomlott, s félig a
dolmányba szoritva, félig azon kivül hullámzott a nyaka körül.

Fogta a gyertyát és benézett mind a két üregbe.

Mind a kettő szabad útat mutatott.

– Egy kicsit megpihenünk, – mondotta a gyertyát a kőre ragasztva – de
nem alszom el, nem, csak pihenek.

S amint hátradőlt, halk dübörgést hallott maga előtt.

A szemöldökét összevonva nézett maga elé a sötétségbe: fönt dübörögnek-e
vagy idelent?

Ekkor az alagút mélyéből vörös fényszál röppent elő.

– Miklós! – sikoltotta Éva a fiút megrázva. – Jönnek!

A fiú bágyadtan emelte föl a szemepilláit.

– Jönnek! – ismételte Éva kétségbeesetten.

S a kardjához kapott.

A kardnak csak a hűvelye volt meg. Ott maradt valamelyik omladéknál,
ahol követ feszitettek. Az övében volt jatagánokat is mind eltörték már
a munkában, a zsebkést is. Nem volt náluk semmi.

A fény kiszélesedve közeledett.

Éva minden erejét összeszedve kapott a kőhöz. Miklós is. A gyertyájok
elaludt. A kő mozdult, de nem engedett.

A rémület dermedtségével nézték, hogyan válik ki a sötétségből a fáklyát
tartó kalmár, s mellette a lógó bajuszú termetes aga, akinek övében
aranyként csillogtak a handsárok.

A következő percben kezek emelkedtek rájok, s ők fogva voltak.

Az aga egy pillantást vetett a megkezdett munkára, s gyorsan határozott.

– Fogd a fáklyát kölyök! – mondotta Miklósnak.

Miklós nem értette a szavakat, csak azt látta, hogy a fáklyát a kezébe
nyomják.

A katonák egy perc alatt szétszedték a nehéz köveket.

Az út két ember-szélességben szabad volt.

Az üreg már ekkor megtelt fegyveresekkel.

– Te fogsz vezetni, – mondotta az aga Miklósnak. – Az a másik pedig, –
folytatta Évára tekintve – itt marad. Ha rosszul vezetsz bennünket, azt
a nőt a közlegények közé vetem.

Egy janicsár tolmácsolta ezeket a szavakat.

Éva lehúnyta a szemét.

Az aga visszapillantott, és igy szólt:

– Egy deli őrizze itt azt a hitetlent!

S azzal meglökte Miklóst, hogy menjen előre.

Egy deli Éva mellé állott. A többi megindult. Minthogy azonban az aga
nem mondta, hogy ki őrizze a foglyot, a deli csakhamar átadta egy másik
delinek.

– Őrizd te!

Az is állt egy darabig, de talán eszébe jutott, hogy akik elsőkül jutnak
a várba, holtig nagyságos urak lesznek, átkinálta a foglyot egy
müszellemnek.

– Nem őrzöm én, – felelt a müszellem.

S odább lépett.

A delit ette a méreg.

– Majd én megőrzöm, csak eredj, – szólt ekkor egy szőrös süvegű kis
azab.

S kivonta a handsárját. Az asszony mellé állott.

Éva félholtan támaszkodott a falhoz. Mellette sűrűn lépkedtek el a
különféle öltözetű, puskapor és hagymaszagú mocskos katonák. Mind
meztelen kardot tartott már a kezében, s valamennyinek a szeme lángolt a
diadal reményétől.

Olykor egy fáklyás jött, s világitott egy-egy csoport előtt. Olykor csak
a sötétben toppogva jöttek. Zörgött-csörgött rajtok a fegyver. Egyik egy
széles vörös zászlót hozott a vállán.

Ekkor a terem bejáratától visszafelé az alagút hosszan beomlott. A
dübörgés percekig tartott, s a kövek elzárták az előlmenőket a
hátuljövőktől.

A terem megüresedett. Az omlás irányából tompa jaj és hörgés. A másik
irányban az elhaladó fegyverek halk zörgése.

Az asszony őre megszólalt magyarul:

– Ne féljen!

És megfogta az asszony kezét.

– Jőjjön, – mondotta. – Az út itt kétfelé válik. Ha ki tudom bontani a
másik nyilást, megszabadultunk.

Éva az élet áramlatát érezte újra az ereiben.

– Kicsoda kegyelmed? – kérdezte felocsudva.

– Varsányi a nevem, – felelte röviden az ember.

Acélt és kovát vett elő az övéből és kicsiholt.

A tapló csakhamar égett. Illatos füst vegyült az alagút fojtott
levegőjébe. Viaszgyertyához tartotta és fújta.

A gyertya lángra lobbant. A termet újra világosság árasztotta el.

– Fogja, húgom, ezt a gyertyát.

A baloldali omladékhoz lépett, s egy-két rántással meglazitotta a
köveket.

Kis ember volt, de erős. A nagy kockakövek egymásután gurultak, hol
kifelé, hol befelé. Csakhamar akkora nyilás támadt, hogy egy ember
átbújhatott.

Elvette a gyertyát az asszonytól és előre ment. A tenyerét a gyertya elé
tartotta. Annyira sietett, hogy Éva alig birta követni.

Az út itt már tisztább volt, de még mindig lefelé kellett menniök.

Varsányi egyszer visszafordult:

– Kicsoda kegyelmed? Talán a királytól jön?

– Attól, – felelte Éva gépiesen.

– Kapunk hadat?

– Nem tudom.

– No mindegy. Csak azt tudnám, hol vagyunk. Sietnünk kell, hogy a
törököt megelőzzük.

Az út most már fölfelé vonult. Oldalt egy-egy fülkét lehetett látni. A
kövek azonban barnák voltak és a viz harmatként csillogott a köveken.

– Már a várban vagyunk, – mondotta Varsányi. – Alighanem a viztartónál
fogunk kilyukadni.

Fehér vakolathalom zárta el az útat. Azon át erős mészszag szállt
hozzájok.

Varsányi káromkodott.

– Tyüh, azt a rézcsákányát a világnak!

– Mi az? – kérdezte Éva.

– Semmi no. Majd én előre mászok.

Átadta a gyertyát Évának, s ráhasalt a halomra. Éva benyújtotta a
gyertyát.

Varsányi állt már odabent. Fogta a gyertyát és hümmögött. Majd Évának
segitett, hogy a halmon átcsúszhasson, s megálljon.

Egy tág és fehérlő üregben voltak. Felülről gyászének hangzott: az _In
paradisum deducant te angeli_, s a magasból nappali világosság szürődött
alá.

Az üreg telve volt egymáson keresztül-kasul álló fehér koporsóval, s
körös-körül hig mészszel. A koporsók szélén rojtokba száradt a mész.
Oldalt a koporsók mellett egy félig eldőlt inges, bajuszos, sovány képű
halott meredt ki a mésztóból. A felülről ömlő világosság megvilágitotta
az arcát. A nyakán kötél lógott.

Varsányi bámulva nézett erre az alakra. Aztán visszatekintett.

Éva ott feküdt mögötte a földön, ájultan.


XVI.

Ezalatt a fiu is vezette a török hadat.

Eleinte félholt volt az ijedelemtől, de aztán arra gondolt, hogy ha
kibukkannak a várba, elkiáltja magát.

Ez a gondolat megerősitette. Ingadozás nélkül vitte a fáklyát hol az aga
előtt, hol mellette.

Csakhamar ők is fölfelé kanyarodtak. Akadály nélkül jutottak el egy
falig, amely az Egerben mindenütt azonos homokkőből épült, s amelynek
vakolata azt mutatta, hogy nem régen rakták.

– Bontsatok! – szólt a katonáinak az aga.

A vakolat csakhamar hullott a jatagánok és dárdák éle alatt. Csak az
első két-három követ volt nehéz kibontani, a többi már könnyebben
mozdult az acélizmu kezek erejétől.

De mégis tovább dolgoztak egy óránál.

Mikor már embernyi nagy lett a nyilás, az aga átléptette Miklóst.

Tágas pinceféle helyre jutottak. Mindenfelé hordók és hordók. Csak az
volt különös, hogy a hely inkább teremhez hasonlitott, mint pincéhez. A
falon is egy rongyos nagy kép, s alatta kerek kád. A képen két fejet
lehetett látni. Az egyik szakállas szomorú arc, a másik egy szintén
szomorú ifjú, amint a szakállasnak a mellére hajol. A fejük fölött
fénykör. Az ifjú feje alatt kilátszik a fal a vászon rongyai közül.

– Fegyvert a kézbe! – szólt az aga hátra.

És folytatta;

– Itt vagyunk! Amint az ajtót felszakitjuk, nem kell orditani! Ha senkit
se látunk, összevárjuk a hátul jővőket! A zászlósok azonnal a falra
fussanak!

És hogy erre igent bólintottak a körülötte állók, folytatta:

– A kapu felé fogunk rohanni. Nincs kegyelem. Az ott levő őrség
lefegyverzése az első, és a kapu kinyitása. Értettétek?

– Értettük, – hangzott a katonák halk morgása feleletül.

Az aga előbbre lépett, s megpillantotta a vasajtó előtt a nagy
puskaporos kádat. Meghökkent.

A puskaporos kamrában voltak. A hordókban nem bor volt, hanem puskapor.

De Miklós is tudta már, hogy hova jutottak.

Amint ott állott a nagy kádnál, visszafordult. Végigpillantott az
egymásra tolongó fegyveres alakokon; arca sápadt volt és átmagasztosult;
aztán belecsapta az égő fáklyát a puskaporba.


XVII.

Mikor a koporsót leeresztették, Varsányi felkiáltott az embereknek:

– Hé emberek!

A kiáltásra bámuló s ijedt arcok jelentek meg a temető üreg ajtajában.
Az egyik hajadonfővel, a másik rozsdás disztelen sisakban, amely szijjal
volt az állához erősitve.

Varsányi ujra felkiáltott.

– Én vagyok itt, Varsányi! Huzzatok fel!

A karjába emelte Évát, és koporsóról-koporsóra lépkedett vele a
kötelekig. A két kötelet összefogta és beleült.

Az emberek felhuzták.

A sirüregnél nem volt más, csak a két pap meg a két kötéleresztő
paraszt. Ezek bámulva néztek Évára, aki halottként feküdt a gyepen,
ahova Varsányi lebocsátotta.

– Hozzatok vizet, – mondotta Varsányi a parasztoknak.

Ebben a pillanatban vörös lángtorony lövődött fel a templombástyából.
Fellövődött az égig, s fekete deszkák, gerendák, kövek, fadarabok
repültek benne.

A várat olyan dördülés rázta meg, hogy mindenki megsiketült, s a földre
bukott.

A levegőből kőzápor, vér, fegyver, fa és donga hullott alá.

Egy percig tartó halotti csend követte ezt a robbanást. Halotti csend a
várban és a váron kivül a török táborban is. Mindenki kábultan nézett
maga elé, nem tudván megérteni, hogy az ég szakadt-e le, vagy a föld
nyilott meg, hogy tüzokádó pokollá válva itéletnapi borzalmas lángözönbe
boritsa a világot.

Török csel! – Ez volt az egyetlen egy gondolat mindenkiben.

A vár odavan! – Ez volt az egyetlen érzés, amely a dobbanásban megállt
sziveket átbékózta.

Gergely a Sándor-bástya alján bombaanyaggal telt bögréket kötözött. A
robbanás szele neki taszitotta őt a pajzsoknak, amelyek szögeken függve
a falat boritották.

Ahogy fölemelte a tekintetét, a lángoszlop fölül kitölcséresedve
vöröslött az égen, s benne egy fekete malomkerék, a kerék körül hanyatt
fekve lefelé szálló kerengő emberek.

Volt annyi lélekjelenléte, hogy a bástya boltozata alá ugrott, de ő is
gondolata szakadt siket arccal nézett az első percben maga elé.

A következő percben azonban megmozdult a vár népe. Ide-oda futkosó
emberek, fegyvereiket elhányó katonák, jajgató asszonyok, fékeiket
szakgató megvadult paripak látszottak mindenfelé.

Lent a török táborban diadalmas üvöltés, ostromlétrák emelkedése, s a
vár felé hullámzó fegyveres ezerek.

– Végünk van! – hangzott a várban minden irányból.

Asszonyok a gyermekeiket kézen ragadva és ölbe kapva futkostak a kormos
köveken és a kormos gerendákon, tüzes üszkökön át az ókapu felé.

A levegőből sűrű fekete hó hullongott. Az a pernye volt. Beszállingózta
az egész várat, mintha gyászba akarná takarni.

S eléktelenedett holttestek, és emberi tagok hevertek itt-ott a
szétszórt köveken és fadarabokon.

Dobó hajadon fővel a paripáját rángatva száguldott a robbanás helyére, s
a katonákat a falra parancsolta.

– Nem történt semmi! – kiáltozta jobbra balra. Csak huszonnégy tonna
puskapor volt a sekrestyében!

A tisztek is mind lóra kaptak, és a Dobó szavával csillapitották a népet
mindenfelé.

– Vissza mindenki a helyére!

Mekcsey dühében egy eltört lándsa-nyéllel botozta a kábult és engedetlen
katonákat.

– Fegyvert fogj, a kutya Pilátusodat! Falra!

S maga is leugrott a lóról. Öles kópját kapott a kezébe, s a fal
tetejére rohant.

– Utánam fiuk! Utánam aki ember!

A falramászó törököket hatalmas tüzelés fogadta. A katonák a belső
térről, vezérlet nélkül is a falra futottak, s dolgozott a buzogány, a
kópja, a kard, a csákány.

A török szintén vezénytelenül egymást nyomta előre hátra, s kint a falak
körül épp akkora volt a zavarodás, mint bent a várban.

Legtöbben a robbanás helyére tolultak.

Gergely látta a maga bástyájáról, hogyan ömlik a fekete hóhullásban a
tarka török had, a templombástya felé.

– Itt maradj! – kiáltotta Zoltaynak, s ő maga a kardját kivonva rohant a
templom-bástyára.

Utközben az üstök mellett rohant el. Azoknak a levese főtt itt, akik
délben vártán voltak, s most kerültek volna ebédhez.

Gergely egy pillantást vetett a nyolc nagy üstre, amelyben az apróra
vágott hús forró leve gőzölt és rotyogott.

Áttaszitotta az egyik üst fülén a rudat, s odakiáltott a tálas
parasztnak:

– Fogja kend! A többit is hozzátok a bástyára!

S mikor fölértek, lezuditotta a forró levest a létrákon sokadozó
törökökre.

*

Varsányi mikor felocsudott, az asszonynyal találta magát. A két pap azon
ingesen stólásan a falakra rohant, a két paraszt meg kétfelé,
valószinüleg az ágyúkhoz.

Varsányi fölemelte Évát a vállára és a palotába vitte. Gondolta: ha
királyi követ, odavaló.

S átadta Baloghnénak, hogy locsolja fel.


XVIII.

Csak az ostrom visszaverése után szemlélték meg, hogy a robbanás micsoda
kárt okozott.

A templombástya jobb oldala a sekrestyével együtt fekete tátongó üredék
volt. A várfal az éjjeli épitéssel együtt ledőlt ezen a helyen, s a két
száraz malomnak, amelyik ezen a helyen dolgozott, csak a düledéke volt
meg. A sekrestye oldalában harminc vágni való marha volt. Ezek
megszakgatva és döglötten hevertek.

A vártán volt nyolc legényt darabokra tépetten találták meg. Odaveszett
egy hadnagy is, Nagy Pál, akit Bátory György küldött volt harminc
drabanttal Erdőd várából.

S a közelben levő katonák közül is sokan megsebesültek. Egy Horvát
Gergely nevű vitéznek vállban szakitotta le a karját a robbanás valami
köve. Még aznap meghalt, s még aznap lebocsátották a temetőbe.

A várbeliek csak akkor tértek tulajdonképen magukhoz, mikor látták, hogy
a török nem birt a várba felhatolni.

– Az Isten velünk van! – kiáltotta Dobó a haját hátrasimitva és az égre
pillantva. Bizzatok vitézek az Istenben!

Az ostromot tulajdonképen a leves verte vissza. A török hozzá volt
szokva tűzhöz, kardhoz, kopjához, de a forró leveshez nem.

Amint az első létrán végig ömlött a forró paprikás lé, az embereket
mintha lesöpörték volna. A létrák alján tolongó had is szerte ugrott. Ki
a kezéhez kapott, ki az arcához. A fejüket pajzszsal takarva iparkodtak
el a falak alól.

A várbeliek föllélekzettek.

Dobó a molnárokat és ácsokat hivatta.

– Szedjétek össze, – mondotta, – a malom részeit. A kettőből csináljatok
egy portörő kölyüs malmot. A mi hiányzik, azt az ácsok azonnal faragják.

És körülpillantva kérdezte:

– Hol van a számtartó?

Egy kormos fekete alak lépett elő a monostor falaiból. A bajuszára
szállt kormot fujva, szakállát ütögetve állt Dobó elé.

Az öreg Sukán volt.

– Sukán bácsi, – mondotta Dobó, – adjon ki a pincéből salétromot, ként
és szenet. Mihelyt a malom elkészül, a molnárok puskaport fognak törni.

Csak most gondolt arra, hogy maga is mosakodni menjen. Olyan volt ő is,
mint a kéményseprő.


XIX.

A palota ajtajában egy kormos ember ült. Félig törökösen volt öltözve. A
kezében egy nagy darab sült tök. Azt ette kanállal.

Amint Dobót meglátta, felállott.

– Te vagy Varsányi?

– Én vagyok uram.

– Mi hirt hoztál?

– Valami követet hoztam a várba. Asszonyféle. Azt gondolom Miklósnak
baja esett.

Dobó szinte rohanva ment be Baloghnéhoz.

– Hol a követ? – kérdezte.

Az asszony a Pető ágya mellett ült. Sisakot bélelt piros selyemmel; – a
fia sisakját.

– Követ? – kérdezte bámulva. Csak egy asszony jött.

– Hát az az asszony.

Baloghné benyitott a szomszédszobába, s megint bevonta az ajtót.

– Alszik, – mondotta, – ne háborgassuk. Nagyon ki van merülve.

Dobó benyitott.

Éva az ágyban feküdt, fehér tiszta ágyban. Csak a feje látszott, amint
halványan, szétomló hajától környezve félig be volt süppedve a párnába.

Dobó elámulva nézte ezt a finom halvány arcot. Nem ismerte.

Viszsahuzódott.

– Valami levelet nem hozott?

– Nem, – felelte Baloghné zavart arccal.

– Kérem a nőnek a ruháit. Ki ez a nő?

Baloghné vállat vont, majd kérlelőn nézett Dobóra.

– Azt mondta, hogy a nevét ne kérdezzük: attól tart, hogy kegyelmed nem
szivesen látja.

– Kérem a nőnek a ruháit!

Baloghné egy sáros, meszes török katonai ruhát hozott be a folyosóról. A
kis szattyáncsizmák kénsárgák, rajtok sarkantyú. Az övben ötven és
egynehány magyar arany; egy törött kard és két törött jatagán.

– Tapogassa össze a zsebeket.

Az egyik zsebben papiros zörgött.

– Ez az, – mondotta Dobó.

S azon kormos kézzel fölbontotta az összehajtott pergamenpapirost.

A vár alaprajza volt az.

Semmi más nem volt a zsebekben, csak egy pár összegyűrt keztyű. A ruha
varratait is összetapogatták, fölfejtették. A csizmát is szétbontották.

Semmi.

– Nincs-e nála az ágyban?

– Nincs, – felelte Baloghné. Én adtam szegénykének inget is. Oh, hogy
össze volt törve. Régen nem alhatott. A föld alatt jött be a halottak
útján át.

Dobó behivatta Varsányit.

– Azt mondtad: követ.

– Úgy értettem.

– Hát nem mondta tisztán?

– Nem beszéltünk mink uram. Az alaguton jöttünk be csaknem futva.

– A töröknek van-e élelme?

– Jön néha tíz-húsz szekér liszt, meg egy-egy nyáj birka. Az Isten tudja
hol szerzik!

– Eszerint nem éheznek.

– Eddig nem éheztek.

– Mit tudsz még a táborból?

– Csak azt, hogy Királyszéke felől árkot ásnak.

– A várba?

– Bizonyosan, mert a lagumdsik dolgoznak.

– Mért nem jöttél be? A rőzsehordásról hirt kellett volna adnod.

– Nem lehetett. A kapuk elé a legerősebb janicsárokat tették. Gyanut
keltett volna, ha át akarok rajtuk menni.

– Hát most már maradj a várban. Jelentkezzél Bornemissza Gergely úrnál,
és mondd meg neki, hogy az aknát merről ássák. Azután visszatérsz, és a
palota körül leszel.

Az irás még a kezében volt. Hivatta Mekcseyt.

– Fogd ezt a rajzot, – mondta neki. A földalatti utak vannak rajta.
Szólitsd azonnal a kőmiveseket, és rakasd be, ha van még berakatlan.
Legelőször is a temetőgödörnél levő útat kell befalazni!

Még a két apródnak adott egynehány megbizást, azután fürdeni ment, s
újra felöltözködve végigdőlt egy medvebőrös lócán.

Igy aludt mindig az ostrom alatt a napnak és éjnek egy-egy órájában. A
várbeli katonák azt tartották róla, hogy negyven napig birja az
ébrenlételt és az étlenséget.


XIX.

Csak este beszélt Évával.

Bornemisszáné már akkor fölkelt. Könnyü otthonkába volt öltözködve;
bizonyosan azokból a női ruhákból szedett valamit magára, amiket az első
kicsapáskor az ura hozott be zsákmányképen.

Ezeket a női ruhákat nem tudták a kótyavetyén eladni, hát betették a
palota egy üres szobájába. Jó lesz a szegényeknek az ostrom után.

Dobó a vacsoránál beszélt vele.

– Kicsoda kegyed? – ez volt az első szava hozzá.

Mert azt mindjárt látta, hogy uri nő.

A két apród Dobó mögött állt. Baloghné is bent volt a szobában. A
birkapecsenye mellé akkor hozott be vörös bort. A két viaszgyertya mellé
még egyet gyujtott.

– Nem tudom megmondhatom-e másképpen mint négyszem között, – felelte
Éva. – Nem Baloghné miatt, hanem mert nem tudom, hogy főkapitány úr
megengedi-e, hogy a nevem tudva legyen.

A két apród Dobó intésére távozott.

– Tessék leülni, – szólt Dobó a szemben levő székre mutatva.

Amint Baloghné is kiment, Éva ismét felállt.

– Én uram, – mondotta, – Bornemissza Gergelynek a felesége vagyok.

Dobónak kiesett a kés a kezéből.

Éva folytatta:

– Tudom, hogy az ilyen helyen, az ilyen munkában nem jó ha asszony van
jelen, de higyje meg kegyelmed, én az uramat a harctól eljajgatni nem
fogom.

– Tessék leülni, – felelte Dobó. – Engedelmet kérek, hogy evésközben
fogadom. Tessék velem tartani.

De ezek csak hideg szavak voltak.

– Köszönöm, – felelte Éva visszaülve a székre. Tudom, hogy a főkapitány
urnak minden perce meg van olvasva.

– Gergely tudja, hogy itt van?

– Nem.

– Hát hugomasszony, – szólt Dobó most már nyájas tekintettel, – jól
tette kegyelmed, hogy nem fedezte fel a nevét. Gergelynek nem szabad
tudnia, hogy kegyelmed itt van. Ebben kérlelhetetlen vagyok. Az ostrom
már nem tarthat soká: a fölmentő seregnek meg kell érkeznie. Miért jött
kegyelmed ide?

– A gyermekemet…

– Hát csakugyan elrabolták?

– El.

– És a gyűrű?

– Itt van, – felelte Éva a nyakán függő zsinórt elővonva.

Dobó egy pillantást vetett a gyürüre. Ivott egy korty bort, és fölállt.

– Mivel biztosit kegyelmed arról, hogy Gergelylyel nem beszél?

– Minden parancsának alávetem magamat, főkapitány úr, – felelte Éva
alázatosan.

– Megérti azt kegyelmed, hogy miért nem szabad Gergelylyel beszélnie?

– Gondolom.

– Gergely a várnak az esze. Az ő elméjét nem szabad elvonni a vártól egy
percre se. Kit ismer még itt kegyed?

– Mekcseyt, Fügedyt, Zoltayt; az apám is itt van, Bálint pap is.

– Nem szabad mutatkoznia kegyednek a Baloghné szobáin kivül. Igérje ezt
becsületszavára!

– Igérem.

– Esküdjék meg!

– Esküszöm.

– Én viszont igérem, hogy gyermeke előkeritéséért mindent megteszek.
Adja ide a talizmánt.

Éva átnyujtotta.

Dobó felcsatolta a sisakját, s mielőtt keztyüt huzott volna,
odanyujtotta a kezét az asszonynak.

– Bocsásson meg, hogy ilyen nyers vagyok. Nem lehet máskép. Tekintse a
feleségem szobáit, itt hagyott holmiját a magáénak.

– Még egy szót, – mondotta Éva. – Baloghné asszonynak mit mondjak: ki
vagyok?

– Mondjon amit akar, csak Gergely meg ne tudja, hogy kegyed itt van.

S ezt mondva kilépett az ajtón, és a lováért kiáltott.


XX.

Estefelé erős szél kerekedett, s kihordta a kormot, pernyét a várból.

Dobó a robbanás romjaira szólitotta a kőmiveseket és a parasztokat.

– Szedjétek össze a szanaszét heverő köveket, – mondotta – s próbáljatok
dolgozni. Ugy rakjátok a falat, hogy a lövésektől mindig takarva
legyetek.

Fölment a Baba-ágyúhoz és annak a talpára ülve ónnal egy szelet
papirosra irt.

Magyarul irta a következő levelet:

_Hallod-e Dervis bég. A Bornemissza gyermekét mihelyt megtalálod, jelezd
kékvörös zászlóval azon a jegenyefán, amelyik a patak mellett a vártól
északra áll. Gyürüd lenyomata a levélen van. A gyermeket fehérzászlós
küldött hozhatja. Nemcsak a gyürüt adom ki érte, hanem egy nálunk levő
török gyermeket is._

Mekcseyt szólitotta.

Eltakarta az irást kezével s azt mondta neki:

– Ird alá kérlek a nevedet.

Mekcsey szó nélkül aláirta.

Balázs már ott állt a pecséttel és a gyertyával.

Dobó elhajolt az ágyutól, s úgy csöppentette a viaszt a levél belsejébe
a Mekcsey neve mellé. Mekcsey rányomta a gyürüjét a pecsétre, aztán
anélkül, hogy kérdezte volna: kinek? minek? – dolgára sietett.

Dobó összehajtogatta a levelet, s kivül a török gyürüvel pecsételte le.

A félhold és a csillagok tisztán látszottak a pecséten.

S hivatta Varsányit.

– Varsányi barátom, mondotta nyájasan. Most tudom már én, hogy miért nem
jösz te a várba? Minek is jönnél, mikor úgyis mindig kiküldünk.
Ismered-e a Dervis béget?

– Mint a csizmám szárát, – felelte vigan Varsányi.

– Hát itt van ez a levél. Ezt belopod vagy a sátorába, vagy a ruhájába,
vagy az ivópoharába, vagy ha akarod átnyujtod neki.

– Belövöm éjjel nyilon a sátorába.

– Azután menj el Szarvaskőbe, s várd meg Vas

Miklóst. Most már jönnie kell.

– S hogyan jövünk a várba?

– A kapu mellett jobbra minden éjjel zsineg fog lógni. Azt rántsátok
meg. A csengetésre kaput nyitnak.

Varsányi kendőbe takarta a levelet, s a keblébe rejtette.

A Sándor-bástyán erősen hullt a golyó. Dobó látta, hogy zavar van ott. A
katonák rendetlenül vonultak széjjel.

A török észrevette, hogy a külső várfalat egy kis kapu köti össze a
belsővel. (Olyan volt az átjáró a két fal között, mint a csaton a
pecek.) A török észrevette az átjárót, s látta, hogy a kis kapun ki- és
bejárnak a vitézek.

Nosza ágyut vontatott a hegyre, s erősen golyózta a kaput.

Alig egy óra alatt öt ember esett el a kapu táján.

– Deszkát fel! – kiáltott Dobó. A palánkot emeljétek magasabbra!

De hiába emelték a takarót oda. A török ágyuk már úgy feküdtek, hogy
rászórták a golyót a deszkán, palánkon át is a kapura.

– Ez egy fertálymázsa puskaporomba kerül! – morgott Dobó. És épen most.

Gergely futva jött a szeglettoronyból.

– Kapitány úr, – mondotta – igy nem maradhat a kapu! A legjobb
katonáimat ellövik!

– Mit tehetünk, – felelte Dobó.

S halkan folytatta:

– Várni kell, mig a porcsinálást megkezdik.

A golyó hullt a kapura, miut a záporeső.

– Engedje meg, hogy a falat kitörjük, vagy alól megássuk.

– Neked nem kell külön engedelmet kérned Gergely. Tedd meg.

Gergely a kapu mellett lyukat vágatott a falon, s azon át járatta a
katonáit.

A török pedig szórta tovább is a golyót az üres kapura, úgy hogy söpörni
lehetett a kapu alján.

Éjjel ismét hordta a török a földet, a rőzsét.

A hold egy kevéssé világitott nekik. A várból ki-kilőttek rájok.

– Ne lőjjetek egy darabig, – mondotta Dobó.

Hogy a várbeliek elcsöndesedtek, a török zsibajgás, dobogás, ropogás
hangja egyre erősődött.

Szaporodtak.

Dobó a négy romláshoz vitte az összes puskásokat. Egy sor fekvő fölött
egy sor térdelő, ezek fölött egy sor előre hajló.

A lámpások elsötétedtek.

A török mindegyre több és fedetlenebb. Apró kézilámpások világitanak
nekik a munkában.

Mikor a csoport följebb-följebb hágva ott turbánzik már a romlás előtt,
Dobó tüzet kiált.

Az orditás és megzavarodás, ami e lövésre keletkezett, s a futó és
nyargaló csoportok jelezték, hogy a lövés nem esett hiába. Egynéhány
tüfenksi visszapuskázott, de senkit se talált. A munkát csak lent
folytatták, s óvatosan, mindig takarva magukat.


XXII.

A malom éjjel nappai duhogott. A friss puskapor feketén pergett a
teknőkbe. A várbeliek bizalma viszszatért.

A török uj sáncot vetett, s alighogy megvirradt, a nagyprépost házánál
három zarbuzán dördült meg. Most az északnyugoti torony volt a cél.
Innen ugyan bajos ostromot kezdeni, de talán el akarták vonni az erőt a
többi vároldaltól.

A nagy fekete ágyugolyók sasokként szállottak a toronyra.

A lövés irányában volt a katonák lakóháza. Egy sor alacsony ház. Háttal
a várfalnak támaszkodik valamennyi. Ezekre hullt a faltörő golyók közül,
amelyik nem kapott elég puskaport.

A várnagyi palota nyugoti oldala kezdett szakadozni.

Baloghné rémülten rohant be abba a szobába, ahol Dobónak ágyat vetett.

A kapitány az ágy mellett székben ült, és a két kezét a szék két karján
pihentetve hátradőlten aludt édesen. Előtte égő gyertya. A feje fölött
elbarnult nagy olajfestmény: Szent István király képe, amint a koronát
Máriának nyujtja. A bástyává átalakitott templomból tették ide, s már
oly fakó volt, hogy az alakok szeme csak barna foltnak látszott.

Dobó itt szokott aludni.

Csak virradat felé tért ma haza. A hajnali órára hirtelen való ostromot
várt talán, hogy nem vetkezett.

Azt az oldalt lőtték, amelyikben aludt. A golyók ugy rázták a házat,
hogy a gerendák recsegtek. A szoba egyik falán négy ujjnyi repedés. Ki
lehetett rajta látni a palánkra.

– Kapitány ur! – kiáltotta Balogné.

A vakolat egy ujabb lövéstől a fejére hullt.

Odaugrott a kapitányhoz és megrázta.

– No mi az? – szólt Dobó a szemét fölnyitva.

– A palotát lövik! Keljen fel az Isten szerelmére!

Dobó körülnézett. Látta a szakadást. Fölállt.

– Az ágyamat tessék levitetni, – szólott, valamelyik alsó szobába,
amelyik közel van ajtóhoz. Mindjárt visszajövök.

Ez a _Mindjárt visszajövök_, – olyan soha meg nem tartott mondása volt
Dobónak, hogy Baloghné még ebben a veszedelemben is elmosolyodott.

– Legalább azt várja meg, mig egy kis borlevest csinálok.

– Az jó lesz. Köszönöm, – felelte Dobó, a vakolatot rázva a dolmánya
ujjáról. A gyomrom alélt. Néhány szegfüszeget is kérek bele.

– Hova küldjem?

– Majd beugrom érte.

– Dehogy ugrik kapitány úr. Kiküldöm a fiamtól.

Egy felkantározott ló mindig ott állt az ajtó előtt, s a ló mellett hol
egyik, hol másik apród a maga kis lovával. Dobó ráfordult és megindult,
hogy a várat bejárja.

A katonák egyrésze öltözetlenül tolongott ki a nyugoti oldalon levő apró
kaszárnyaházakból. A fegyver a felsőruhával a vállukon, vagy a honuk
alatt. Némelyiknek a nadrág is a nyaka között. Káromkodnak, mint a
jégeső.

– Menjetek a monostorba, – mondotta Dobó. Azt nem lövik.

Egy másik csoporttal Mekcsey haladt át a piacon. Ásó, kapa és csákány
volt a katonáknál. Mekcsey egy nagy kovás puskát tartott a kezében.

Hogy Dobót meglátta, intésül fölemelte a puskát, s feléje sietett. Dobó
odaszöktette a paripáját.

– A Királyszék felől árkot ásnak, – jelentette Mekcsey. Azok ellen
megyünk.

– Jó, – felelte Dobó. Igazitsd el őket. Ássanak, azután azonnal keress
meg.

A Bolyky bástyára ment. Ennek az alján az istállók mellett öt ember ült.
A fejükön sisak. Az arcuk piros a tűzfénytől. Apró szalmakoszorukat
kötöttek. Mellettük üstökben fött a szurok.

A bástyán Gergelyt találta, amint a dob fölé hajolva nézte a borsót.

– A törökök aknába fogtak, szólt fölállva, mikor Dobót meglátta. Ma már
észrevettünk egyet. Mekcsey maga ment rájuk.

– Tudom, – felelte Dobó.

– A dobok mind vizesek, de a viz rezgésével észrevettük.

Dobó a palánkhoz állt, és annak a nyilásán kinézett.

A töréseknél körülbelül egy ölet emelkedett a vesszőhányás. Egy holt
akindzsit akkor vittek el a dervisek két kópján a rőzse közül.

– Ez még az éjjeli lövésben esett el, – mondotta Dobó.

Szemben a falakkal már mindenfelé látszott a sok árok és sövény. A török
is takarta magát.

– Valami készül megint mondotta Dobó. A jaszaulok és janicsárok nem
mutatkoznak semerre se.

Mekcsey ekkor ért föl a bástyára.

– Ásnak, – jelentette röviden.

Az arcán látszott, hogy az éjjel semmitsem aludt. Szintelen volt és
kócos. A dolmánya vállon meszes és sáros. Bizonyosan a kőmiveseknél
segitett gerendát emelni.

– Kapitánytársam, – mondotta rideg, szemrehányó hangon Dobó, – már
megint magad akartál az aknába szállani! Azonnal aludni menj!

A lépcsőn ekkor jött fel Balázs apród. A kezében ezüsttálca, s azon
ezüstpohár. Fehéren párolgott a pohár a hajnali hideg levegőben. Mekcsey
köszönt és leindult.

Dobó szelidre változott hangon szólt utána:

– Pista!

Mekcsey megfordult.

– Vedd el Balázstól a poharat, és idd meg kedves öcsém.


XXIII.

A következő éjjelen megtudták, hogy mit csináltak aznap a janicsárok?

Hát biz ők olyanforma alkotmányokat csináltak, mint amilyenek alatt a
papok viszik a szentséget a körmenetekben. Csakhogy a mennyezet teteje
erős deszka, a négy rudja meg négy kópja.

Ilyen mozgó tetők alatt hordták ezentul éjjelenként a földet meg a
rőzsét.

A vár népe elnevezte ezt az alkotmányt _tárgy_-nak.

A főtisztek délután kialudták magukat. Többnyire délután aludtak, mert
az ostromtól csak reggel lehetett tartani, s délelőtt a török aznapi
terve már kitudódott. Éjjel megint talpon voltak, s ilyenkor a legénység
fele tért nyugodni. Dobó úgy egyezett meg Mekcseyvel, hogy nem tartanak
rendes időt az alvásra, hanem amint az egyik kipihente magát, a másik
azonnal pihenni tér.

Bizony nem aludt az egyik se, csak itt-ott egy órát, néha délután kettőt
is.

Hej ette a méreg a puskásokat, hogy a törököt a tárgyak sokasága
takarta. Ami ép tetődeszkázat volt a városi házakon, azt a török mind
összeszedte. Látta, hogy másképpen nem boldogul, csak ha maga is falat
emel.

A Sándor bástyán már olyan magas volt a töltés, hogy a romlásig ért.

A tárgyak fedték a törököt, a rőzsék fedték a feltoló fejét. A romlás
körül állandóan husz puskás, meg egy-egy töltött mozsár. A falon is erre
vigyázó fegyverek.

Gergely maga is itt őrködött most legjobban.

Egyszercsak valami husz török törekedik elő. Mindegyik fején venyige
csomó.

Gergely leszólt a falról.

– Gasparics!

– Tessék, – hangzott egy erős férfihang.

– Nem viszket a markotok?

– Dehogynem az áldóját! Hadd üssünk ki rájok hadnagy úr!

– Éppen azt gondoltam én is. Hát lehet. Csak arra vigyázzatok, hogy
amint szúrtatok, azonnal ugorjatok vissza.

– Értem hadnagy úr.

A romláson dolgoztak a kőmivesek, de még egy ember-szélességnyi rés volt
az alján is.

Gergely szavára kiugrik Gasparics, mellbeszúr egy jatagánokkal
körülfegyveres törököt, azzal visszaugrik.

A török összeesik. A többi hord tovább.

Most már három ember ugrik ki a résen. Lándzsával leteritenek ugyanannyi
törököt, megint ugranak vissza.

A török káromkodik, de alulról tolong fel a többi.

A résen most már tiz ember surran ki. Ki karddal, ki lándzsával. Ölik,
vágják a rőzsehordókat. Aztán visszafordulnak és beugrálnak a résen
egymásután.

A török elhányja a rőzsét, harmincan is neki a három hátul maradtnak.

Gergely lövet a falról. A török egyik a másikra bukfencezik, hanem egy
Kálmán nevü tizedes nagy lándsaszúrást hoz vissza a mellében.

– Lőjjetek tik is! – kiált le Gergely.

A többi törökre már az alsó nyilásból villámlik a halál.

Ennél a villanásnál látszott, hogy körülbelől negyven török feküdt
véresen a rés előtt. A többi új csoportba pattanva lándsával és karddal
rohan a résnek.

– Lőjj! – kiáltja Gergely a falon levőknek.

Ekkor érkezett oda Dobó.

A rés előtt ott fekszik hanyatt a vérében Kálmán. A résen beszúr egy
janicsár, s hogy senkit sem talál, egy kurjantással beugrik.

Dobó épp a rés mellett áll. Ugy üti orrba meztelen ököllel, hogy a vér
szétpreckel belőle. Ugyanabban a pillanatban Gasparics lándsát vet
beléje.

A többi török nem meri követni. Hátat forditanak, és széjjel-ugrálnak a
rőzsehányásban.

– Dobjátok ki a kutyát! – mondja Dobó a kőmiveseknek.

S fölmegy a falra.

– Az aknázást abbahagyta a török, – mondja Gergelynek.

– Gondoltam, – felelte Gergely.

– Van valami mondani-valód?

– Tessék megnézni a bögréinket.

A bástyaoldalban függő olajlámpásnál öt legény dolgozott, s köztük a
cigány is.

Egynehány száz cserép-bögre volt ott. Azt töltögették.

Az egyik puskaport tett bele egy marokkal. A másik rongyot és követ
gyömöszölt rá. A harmadik ismét egy marok puskaport tett a bögrébe. A
negyedik egy halom ujjnyira vagdalt rozsdás puskacső-darabok mellett
ült, s azokat töltötte puskaporral. Kétfelől fával verte be. Az ötödik
dróttal szoritotta a két dugót a csőhöz. A cigány besározta.

– Már háromszáz bögrénk van készen, jelentette Gergely.

– Tegyetek közéje ként is, – mondotta Dobó. – Jó nagy darabokat.

– Az bizony jó lesz, – felelte Gergely.

Balázs apród rohant a kénért.

Dobó egy darabig elégedett arccal nézte ezt a mesterkedést, aztán
körülpillantott:

– Itt van Gasparics?

– Itt vagyok, – felelte a legény alulról.

– Gyere fel.

A legény fölugrott, és összecsapta Dobó előtt a bokáját.

– Te voltál az első, aki a résen kiugrottál?

– Én, kapitány úr.

– Mától fogva tizedes vagy!


XXIV.

Mindennap próbáltak valamit a törökök.

Hogy a tárgyak jó védelmet nyujtottak az első éjjelen, látják ám másnap
a várbeliek, hogy a Hécey prépost házától kezdve nagy földhányás
túródzik a vár délnyugoti faláig.

A falnál csakhamar hordók tolódnak fel az árokból, s ezer meg ezer kéz
hordja és rakja az üres hordót.

A török feltörte az összes pincéket. Kieresztette a bort a hordókból, s
ide hordta a vár alá.

Most ezen az oldalon egy nagy hordófal épül. Kézből kézbe száll a hordó,
s fordul fenékkel talpra valamennyi.

Még aznap fölépül a hordóhegy. Támasztéka a várfal. Tulfelől
lépcsőzetes.

A várból egésznap puskáznak rájok, de nem tesznek annyi kárt bennök,
hogy elriadnának.

S még éjjel is döng és duhog a sok hordó és szüreti kád.

A puskások nagy része idekerül most. A mozsarak is ott guggolnak a
falon. Egypár szakállas ágyú oldalt a hordóhalomra céloz.

– Bolond a török, – mondja Fügedy.

Fügedynek ez a fal a helye mostan.

De nem bolond az. Lám kora hajnalban előmozdul a hordók alján egypár
nagy széles tárgy. Nyolc kópja tartja. Husz harminc török is elfér
egy-egy tárgy alatt.

– Tüzet és vizet! – rendelkezik Dobó. Hozzatok szalmát, vasmacskát,
horgot és csáklyát, sokat!

Mert nemcsak a tárgyak mozgását látta, hanem azt is, hogy lent az
árokban fáklyákat gyujtanak.

A Bebek-bástyát is lőtték tegnap, s itt zsákokba kötött föld volt a
lépcsőjök.

Dobó egy pillanatra itt is megfordult. Gergelyt készen találta
mindenféle láncra kötött vasmacskával és csáklyákkal. A bástyán tüz
égett. A tüz mellett üstökben faggyú olvadt. A szurkos szalmakoszoruk
rakásokba rendezve feketéllettek a tüz körül.

A török itt is nagy tárgyak alá huzódva indult a vár ellen.

Mekcsey az ókapunál tömetett. Innen is vártak ostromot.

A veszedelem legfenyegetőbb volt a délnyugati sarkon, ahol Fügedy
állott. Dobó fölnyomta az acélsisakját, és Balázs apród kiséretében
odanyargalt.

Hát már akkor égett a palánk.

A török ezuttal nem orditozott. Óvatosan a tárgyak alá húzódva puskázott
a várbeliekre.

Felülről nem lehetett lőni. Az égő palánk aljából lőttek vissza s
lyukakat vágtak csákánynyal a kő között, hogy ezeken a réseken
lőhessenek a tárgyak alá.

– Szalmát rájok! harsogta Dobó.

Egyfelől a viz locsogott az égő palánkra, másfelől olajba és faggyuba
mártott tüzes szalmakoszoruk repültek a tárgyak fölé.

Amelyik tárgy a falig jutott, azt csáklyákkal fölforditották, vagy
ellökték. Amelyiknek a teteje tüzet fogott, azt csak hagyták közeledni.
A török csakhamar eldobta, és orditva menekült a tüzesőből.

A hordók inogtak alattuk, s némelyik a hátán vitte a lángoló tüzet.

– Szalmát, csak szalmát! – kiáltotta Dobó.

Az olajba mártott szalma lángoló rongyokban repült ujra alá a tárgyak
födelére. A kopjatartók eldobták a szerszámukat, s hanyatt-homlok
rohantak le a golyózáporból.

De ez csak szünet volt. Amint az első támadókat visszaverték, a török
ágyúk a palánk szakgatásába fogtak.

Dobó hasra fektette a népét, hogy a golyók ne találják. A palánk-cölöpök
közül kettőt sikerült a török ágyúknak ellőniök. A palánk megingott, és
negyven öl hosszan ropogva recsegve kifelé hajolt.

Még egy cölöprontás, és leszakad az egész.

– Csáklyát elő, – kiáltotta Fügedy. És láncokat.

Ötven csáklya kapott a kifelé hajló palánkba.

Vasláncok és kötelek, új cölöpök és karók kerültek elő. A palánk
csakhamar ismét az előbbi állásába helyezkedett.

Dobó már ekkor a Bolyky-toronynál volt, ahol a szurok, puskapor és égett
faggyu egybekeveredett illatában Gergely fogadta az ostromot.

Ez a félig rom szeglettorony nagy bizalma lett a töröknek. Hogy Temesvár
is egy torony miatt esett el, ezt tartották a szerencse pontjának, habár
az első ostromban nem is sikerült a sarkukat megvetni benne.

Itt hogy csupa földet hordtak a torony fala mellé, belülről nem lehetett
rájok lőni.

A törökök egymást nyomva tolakodtak a széles tárgyak alatt fel. Hullt
rájok az égő szurkos és faggyús koszoru, mégis sikerült a toronyba
hágniok.

– Üsd vágd! – hangzott a tisztek kiáltása.

– Allah akbar! – volt a felelet.

A torony alján csáklyák és kopják nyulakodtak elő. Taszigálták,
kaparták, vágták, horgolták a tárgyakat.

De a török is dolgozott. A tárgyak alól a tüfenksik puskáztak. Lándsák
és gránátok röpültek alulról a védőkre.

Egy páncélos szpáhi halálmegvetéssel ugrott a falra, s a két vasas
kezével malmozva verte szét a csáklyákat és kopjákat. A másik harmadik a
nyomában.

Mig ezt a hármat leagyalták buzogánynyal, a többi ezeknek a hátán
előnyom akodott.

Egy perc nem telt belé, már feltoltak egy tehénbőrrel bevont tárgyat a
torony tetejére, s az alatt harminc-negyven janicsár térdelve és hasalva
lőtte a bástyán küzdő katonákat

[Illustration: (Az egri ostromból fennmaradt harci csákány.)]

Dobó az ágyukhoz rohant.

A torony belsejében levő katonák még csak nem is árthattak nekik, mert a
torony teteje be volt már deszkázva, s a deszkákat nem lehetett lelökni
a janicsárok miatt.

– Jertek ki! – kiáltotta Gergely.

S a janicsárok puskáival mit se törődve maga is csáklyát ragadott.
Beleakasztotta az egyik tárgytartó kópjába, s azt elrántotta.

A bástyán levő katonák is észrevették a torony új elfoglalását. Mind a
tüzes szerszámhoz kaptak, s a falon felnyomakodó janicsárokat
elboritották tüzzel.

Dobó látta, hogy a janicsárok összeköttetése megszakadt. Hirtelen lefelé
fordittatta a két ágyut, és a töltésen sokadozó janicsárok közé
lövetett.

A janicsárféle katona nem igen tart az ágyutól. Két ágyunak két magva
nem sokat árt. A dörgést meg megszokták ezek. Csakhogy a Dobó ágyui apró
maggal vannak töltve. Közelről tízével-huszával dől tőle a török.

A janicsárok irtózva hátráltak.

– Tüzet rájok! Tüzet! – hangzott fent is a Gergely szava.

S a torony-tetőn rekedt janicsárokra repült a szurok-koszoru. A török
ide-oda kapkodott, de hogy a puskáját már kilőtte, nem volt ideje újra
tölteni. A tűz és láng egyre több. Orditva vetik alá magukat a torony
ból. S még jól járt az, aki kivül esett. Az egyszerüen kitörte a nyakát.
Aki a várba ugrott, az rosszabbúl járt, mert úgy agyon verték, hogy
csontja se maradt épen.


XXV.

A török este és éjjel a földbástyánál folytatta a harcot. A földbástya a
város északnyugati szegletén folytatása a kőbástyának. A földet
összevissza turkálták, hogy a bástya alá lyukat szerezzenek, de a vár
fala nem földre épült itt a hegyen. Fal falon áll le húsz ölnyi
mélységig, mintha az ismeretlen időkben a völgyből épitették volna a
várat, s egy újabb kor népe meghordta volna a régi várat földdel, s
föléje építette volna a maga várát, míg végre jött a Szent István király
népe, s a váron vár fölé fölfalazta a mai várat.

Dobó csakhamar észrevette, hogy ez az éjjeli ostrom csak szinleges.

Odarendelt egy hadnagyot kétszáz emberrel, s a többi népet meghagyta a
rendes számban a vártákon.

A török lovasság sem a hordóhegyen, sem a torony ostrománál nem
mutatkozott. Előre látható volt, hogy ezen az éjjelen folytatja a
fahordást.

Most azt találták ki, hogy rőzse helyet hasábfát hordanak. Amennyi teve,
ló, ökör, bivaly és öszvér volt a táborban, az estére kelve mind
hasábfával megrakodva tért vissza a falak alá.

A falakkal szemben levő sáncokból először csak találomra dobálták ki a
fát, azután mikor a fahalom eléggé takarta őket, rendezésbe fogtak.

Ezer meg ezer kéz mozgatta, hányta a hasábfát és dorongfát egymásra, s
az előbbi éjszakák csöndes munkája helyett, csupa zuhogást és
kopácsolást lehetett hallani mindenfelől.

A fát vaskapcsokkal és láncokkal erősitették össze.

A Gergely bástyája előtt készült pedig ez a nagy fabástya, s alig három
öl távolságra a teteje.

A török ügyesen dolgozott: a fát úgy rakta, hogy mindig takarva legyen,
s az egy öl magas takaró mögül átdobálták a vastag dorongfákat az árokba
is. Az árok szemlátomást temetődött be és nőtt a fahegy a kőfal mellett.

Gergely hol az egyik lövőrésen, hol a másikon nézett ki, hogy vizsgálja
az ellenséges munkát. Utoljára fölment a palánkhoz.

Ott találta Dobót. A kapitány a rendes térdig érő mentében állott. A
fején könnyü fekete acélsisak.

– Uram, – mondotta Gergely, – kérem azokat a sindelyrakásokat, amiket a
tetőkről leverettünk.

– Hordathatod.

– Aztán kérek faggyut, szurkot és olajat.

– Amennyi kell, rendeld. Sok faggyu nincs.

– Hát ami van. Szalonnát is kérek, sokat.

– Olyan éhes vagy?

– Husz harminc oldalt. Amennyit csak lehet.

Dobó hátraszólt Kristófnak:

– Eredj költesd fel Sukánt. Adjon az éléstárból faggyut és negyven oldal
szalonnát. Hozzák azonnal ide!

És csak ezután kérdezte hogy: minek?

Hát bizony Gergely azt eszelte ki, hogy amint a török ott hányta rakásra
a fát, szalonnát, meg faggyut meg sindelyt dobáltatott a hasábfa és a
rőzse közé.

A töröknek fel se tünt ez a dobálás. A várból folyton dobáltak rájok.
Kődarab, csont, repedt fazék, döglött macska s mi eféle repült közéjök
minden percben. Az arasznyi széles szalonnadarabok e sok minden között
fel se tüntek. Ha éppen meg is nézte valamelyik, vagy nem ismerte mire
való, vagy ha ismerte, utálattal nézte.

Gergely arasznyi széles szeletekre vágatta a szalonnát és mindig oda
dobatta a fa közé. S hullt közbe az olajfestékes sindely, a faggyú, a
szalma, időnkint meg ledobatott egy-egy szalmába pólyált cserépbögrét.

Ezek a bögrék sárral voltak betapasztva, dróttal meg körülfonva.

A belsejökben puskapor volt, meg töltött csődarabok s ujjnyi darabokban
kén.

Dobó levizsgálódott.

– Mikorra elkészülnek, – mondotta, – reggel lesz. Kristóf nézd meg
Mekcseyt ébren van-e? Ha ébren van, mondd neki, hogy én lefekszem. Ha
nincs ébren, hagyjátok aludni. Azután az őrségeket járod be, megmondod,
hogy mihelyt ostromra való mozgást látnak, a szeglettoronyhoz jőjjenek
jelenteni. Te nem fekszel le Gergely?

– Ma nem, – felelte Gergely. – Megvárom a reggelt.

– És Zoltay?

– Aludni küldtem, hogy reggel erő is legyen a bástyán.

– Amint a fabástya felépült, költess fel!

Fölment a szeglettoronyba s egy katonai nyoszolyára dőlt. Kristóf apród
ott állt kivont karddal a torony ajtaja előtt.

Apródi kötelessége volt ez. Őrizte az alvó oroszlánt.


XXVI.

Hajnalra már csaknem olyan magas volt a török fabástyája, mint a belső.
Másfél öl hiányzott csak, hogy olyan magas legyen.

Gergely még két meszes ágyucső darabot tömetett meg. Beverette fával
keményen.

– No ez az ágyu se hitte szakállas korában, hogy még egyszer lőni fog, –
mondotta a cigány.

– Régi ágyuból lesz az új – felelte az egyik katona.

– Hát ha új, adjunk neki nevet is, szólt a cigány. Legyen az egyik
_Rajkó_, a másik _Galamb_.

Mert minden ágyunak megvolt a maga neve.

Gergely ólomgolyót vett ki a zsebéből és ráirta a kisebbik ágyura:

_János_.

A nagyobbikra:

_Éva_.

Hóna alá vette ezt a két ágyudarabot és fölment a bástyára.

A hajnal gyorsan öntötte szét az égen a világosságot. Lenn mozgolódott a
tábor: csapatok zörgése közeledett mindenünnen.

Gergely felköltette Dobót.

Az emberek már kopjákkal és csáklyákkal álltak a falon. A puskások a
dértől fehér falon frissen porozott csöveket tartottak. A bástya három
ágyuja lefelé volt irányozva és a sötétkapu két ágyuja fölfelé a
falakra.

– Gyujtsátok meg a szurok-koszorukat, – parancsolta Gergely, – és
dobjátok ki.

Az emberek egyszerre munkában voltak.

Mikorra Dobó odaért, már úgy özönlött a dombokra a török, mint a hangya.
A fát még mindig rakták és kopácsolták. Már olyan magas volt, mint a
belső bástya. Időnkint át is löktek a hasábfából, hogy a két fal között
levő árkot kitöltse. Rengeteg sok fa volt ott. Egy egész erdő. S a favár
erős. A tetején nyers tehénbőrrel gondosan beboritott tárgyak inogtak.

Az égő koszoruk nem ártanak a tehénbőrnek, ami meg nem ide hull, lábbal
löki a török odább.

Egy éles siphangra ezernyi ezrek Allah orditása rázta meg a levegőt, s
az óriás faépület dörgött a felrohanó lábak robogásától.

A tárgyak alól villámgyorsan tolódtak elő a hosszu ostromlétrák, hogy
áthidalják a fabástyát a kőbástyával.

De emitt is készen voltak. Egyszerre százával repült a törökre a tüzes
koszoru. Égő szalma és kén boritotta el a létrákat, s a szalmára hullt a
szurkos zsindely.

Az első törökcsoport, amelyik az égő tüzön át akart rohanni, a csáklyák
és kópják hegyével találta szembe magát, a többit már kard, csákány és
buzogány fogadta.

Egy telt képü török, hatalmas boncsokot emelve bukkant fel a farakáson
három ölnyire Gergelytől. Amint az Allaht orditotta, az egész feje egy
szájjá változott.

Gergely kapta a kisebbik ágyudarabot, és belevágta ennek a töröknek a
pofájába. A nagyobbik ágyudarabot a lent égő tüzbe vetette.

A nagy faalkotmányt teljesen elboritotta a török, s bizonynyal
átrohantak volna az égő tüzön is, ha egyszercsak azon nem veszik észre
magukat, hogy alulról fölfelé is szól ám a puska meg az ágyu.

A cserépbögrék pukkadozni kezdtek és szerteszét dobálták az égő ként.

– Ja kerim! Ja rahim! Meded! Ej vá! Jetisin! – orditozták megzavarodva.

Hanem a jaszaulok nem bocsátották le őket.

– Szavul! Szavul! (Vigyázz! Vigyázz!) – kiáltozták feleletül, s az alant
maradtakat küldték vizért.

Az ostromlók vizzel, fegyverrel, ruhával próbálták megmenteni a napok és
éjek hosszán készült faalkotmányt, de most már a faggyu és szalonna is
olvadásnak indult a fahasábok között, s a bögrék mindegyre szaporábban
lövöldözték széjjel a ként, s gyujtották az ölfahasábokat.

A török nem akarta hinni, hogy ezek a nagy fadarabok meggyulladnak.

Már hozták a vizet bőrvedrekben, csöbrökben és edényekben s rohantak
vele mindenüvé, ahol a tüz egy-egy fölfelé csapó lófark alakjában
lángolt ki a farakásból. Bőszülten és rémülten ugrándozva oltottak.

De az emelvény óriás máglyává változott. A puskacsövek csak most kezdtek
széjjeldurrogni, s a zsir kék lánggal sercegve fecskendett az oltók
szeme közé. A két ágyúdarab hatalmas dördüléssel sült el egymás után és
ott ahol elsült, szétvetette a fát s a törököt.

Leirhatatlan réümlet és orditás. Az ostromlétrák hidján át ujabb meg
ujabb erőfeszitéssel nyomakodnak át a füstből és lángból azok a
janicsárok, akik a mögöttük durrogó tüzön nem birnak visszavonulni.
Egyik másik kétségbeesett ugrással veti magát a kőfalra, s ugyanabban a
pillanatban véres fejjel hull alá. A többi a máglyarakás tetején táncol
dühében, fegyverrel csapkodva szét a gyuladozó favégeket.

De micsoda hiábavaló munka! Lángtenger az, amely a fal mellett
hullámzik, s vihar dörgése benne a sok robbanás. Amilyen gyorsan és
dühösen jöttek, oly gyorsan és dühösen ugrálnak széjjel.

A meleg oly nagy a vár-falon is, hogy az ágyukat vissza kell vontatni, s
a vitézeknek az ostromállásokat kell locsolniok, hogy a fa meg ne
gyulladjon.

E pokoli tüzben ott üvöltenek a menthetetlen török sebesültek, tulnan a
lángon meg hangzik a jaszaulok bősz orditása, s látszik egy darabig a
fel-felpuskázó gőz, amint az utolsó oltási kisérleteket teszik, s a két
hadat láng és füst választja el egymástól.


XXVII.

Ha fával nem boldogulunk, boldogulunk földdel! – gondolta a török.

Ágyuzásba fogta a hordásra veszedelmes külső várat, és nappal
duhogtatta, lövöldöztette, éjjel pedig hordatta a rőzsét meg a földet.
Meg is öntöztette.

Gergely aggodalommal látta, mint növekedik a meggyujthatatlan ujabb út a
bástya felé. Azon fognak feljönni százával ezrével.

Gondolkozva járt-kelt a várban.

Megnézett minden romhalmot, kőrakást, az istállót, a vermeket, a halomba
rakott ágyugolyót, s boszankodva rázta a fejét.

A sekrestye romjai között is megfordult, mig végre a lakatosok zugánál
állt meg. Itt a halomra hányt tömérdek magyar és török fegyver előtt egy
nagy kerék feketélett. Gergely megismerte, hogy az egyik szétvetett
malomnak a kereke.

A cigány a keréken ült, s egy nagy cseréptálból főtt hust evett.
Rettenetesen fel volt fegyverkezve. A lábán piros janicsárcsizmák. Az
övében rozsdás jatagánok. A fején egy lyukas sisak, amely szintén töröké
lehetett.

A cigány katonának érezvén magát fölállt. A tálat a balkarja alá fogta.
A jobbjával szalutált.

Azután ujra nekiült a husevésnek.

– Kelj fel csak koma, – mondotta Gergely, – hadd lássam azt a kereket.

A cigány félreállt.

A kerék meglehetősen ép volt. Két küllője volt mindössze kitörve.
Gergely ráállt, és egyenkint megnyomogatta a küllőket. Csak egy mozgott.

– Hm, – mondotta Gergely az állát az ujjára téve.

A cigány megszólalt:

– Tán tereket akar őrletni nagyságos hadnagy uram.

– Azt, – felelte Gergely. – Szegezzétek meg szaporán ahol laza.

A lakatosok letették a tálat, s kalapácsot fogtak.

Gergely Dobót kérdezte.

– Volt ma erre tizszer is, felelte az egyik lakatos, de már van
félórája, hogy nem láttuk.

Gergely elindult a kapitány keresésére.

Elment a templombástyáig. Ott nincsen. Talán a földbástyán van.

Amint ott járkál tétován, a palota egyik nyitott ablakában női szempárt
pillant meg.

Megdöbbenve áll, s pislog, mint aki erősebben akar látni.

De a női szempár eltünt.

Gergely megkövülten mered az ablaknyilásra. Valami különös meleg érzés
futott rajta végig, mikor e női szemeket megpillantotta, ugy hogy egy
percig meg nem birt mozdulni.

– Eh, bolondság! – mormolta aztán a fejét megrázva. – Hogy gondolhatok
ilyet!

De megint felnézett mégis. Akkor már a kis török fiu arcát látta az
ablakban.

A földbástya felől Dobó jött.

Gergely eléje sietett.

– Azt a malomkereket kérem kapitány úr, – mondotta a kezét a sisakjához
emelve.

– Vidd, – felelte röviden Dobó.

S befordult a palotába.

Gergely a konyhák elé ment, ahol a katonák hosszu sorban a földön ülve
ecet-illatos lencsefőzeléket ettek.

Elszólitott közülök tizet. A kereket a maga bástyájához gurittatta.


XXVIII.

Rozsdás és tört puskacső volt a várban elég. Ezeket tömette ujra.
Belekötöztette dróttal a kerékbe, ugy, hogy véggel kifelé álljanak. A
csövek közeit megtömette forgácscsal, kénnel, faggyuval, szurokkal. Két
oldalt beszögeztette deszkával. Végül széles deszkatalpat csináltatott a
keréknek köröskörül, hogy el ne dőljön.

Csodájára járt ennek a pokolgépnek az egész vár népe.

Maga Dobó is megnézte egynehányszor. A közepébe egy mozsarat adott.

– Ezt ugy igazitsd belé Gergely, hogy legislegutóljára süljön el.

– Ugy lesz kapitány ur.

– Kell-e még valami Gergely fiam?

– Hát ha lehet, az üres hordókat kérem.

– A pincéből?

– Onnan.

– Van elég csak hozasd.

Lent egyre növekedett a halom. Bent egyre csinálódott a hordó.

A hordókat is olyan formán töltötték meg mint a kerekeket. Követ is
tettek belé: alul, fölül, oldalt. Befenekelték erősen, csak a lyukon
hagyták ki a gyujtózsinórt.

Dobónak volt szakállas ágyuja sok. A szakállas ágyu tulajdonképpen falba
fektetett nagy puska volt, s nagyobb golyó nem fért bele a diónál.
Szakállasnak a külső végén levő lefelé álló vasdarabról nevezték. Azért
kellett ez a vasszakál, hogy az ágyu mikor elsütéskor visszarugódik,
legyen ami megtartsa.

Hát a nagy hordókba a régi rozsdás szakállasokból is adott Dobó.

Valami ötven ilyen hordót készitettek el a törökök fogadására. Jól
megabroncsolták, körül drótozták, szögezték. Ha nem ihatunk belőle,
legyen ágyú a hordó!

A török pedig éjjeleken át buzgón csinálta a szép meneteles utat a
bástyára.


XXIX.

Gergely a délelőtti órában az emberei között aludt, mikor egyszercsak
jelentik Zoltaynak, hogy az istálló sarkában a viz remeg, a borsó pedig
rezeg.

Hát lám a gonosz török nemcsak hordja a földet, hanem ássa is!

Zoltay nem engedte Gergelyt felkölteni. Mekcseyért küldött.

Mekcsey öt perc mulva ott volt.

Ide-oda vitette a tálat meg a dobot, mig végre a kocsiszinben megtalálta
azt a pontot, ahol ásni kell.

Tiz legény nekiállott az ásásnak. Időnkint szüneteltek, s letevegették a
tálat.

Déltájban fölébredt Gergely is, s legott az ásáshoz futott.

A legények már három öl mélységben dolgoztak. A lagumdsik tompa
dobbanásai jelezték, hogy közel vannak.

– Hohó kapitány ur, – mondotta Mekcseynek, – ez az én bástyám! Itt te
nem parancsolsz.

– Hát mit akarsz? – felelte Mekcsey kedvetlenül.

– Az ásást abbahagyni.

– Hogy felvessék a falat!

– Hogy elvegyem a kedvüket a további ásásoktól!

– Tedd, amit akarsz, – felelte Mekcsey vállatvonva.

S ott hagyta.

Gergely egy nagy mordály puskát hozatott. Maga illesztette belé a kovát,
maga porozta fel. Tiz puskást szólitott maga mellé. A lámpásokat
elfujatta.

Koromsötétben maradtak.

A duhogás egyre erősebb. Már a vezető tiszt szavát is lehet hallani.

Gergely a tenyerét a falhoz tartva érzi: hol reng a föld legjobban.

– Pszt, – mondja halkan a legényeknek. Mindjárt beütnek!

Ebben a pillanatban beüt az egyik csákány, s a föld peregve omlik le a
Gergely lábához.

Emberderéknyi lyuk támad.

[Illustration: (Kovás-puska az ostrom idejéből.)]

A lagumdsi megáll és benéz.

Itt sötét van. Nem lát semmit. Amint megfordult, látni lehet a
lámpásaikat, s a lámpások közt egy fehérturbános, aranypaszomántos
nagyhasu agát.

A lagumdsi kiált, hogy lyukat ért.

Az aga arra fordul.

A Gergely mordálya ellobban, eldördül. Az aga a hasához kapva rogyik
össze.

– Tüzelj! – kiáltja Gergely.

A tiz legény a lyukba teszi a puskát; dirr-durr lövik az egymás hátán
menekülő lagumdsikat.

A legények harminc csákánynyal és az aga holttestével térnek vissza.
Csak egy marad ottan felvont fegyverrel meg egy lámpással, amely az út
torkát bevilágitja.


XXX.

Az agát leteritették a vár piacára. Nem valami szépen teritették le,
mert a feje a kövezethez koppant, s a turbánja legurult, mikor letették.

De jól van annak már igy is.

Köpcös, szürke szakállu ember. Kopasz fején három hosszu sebforradás
mutatja, hogy rászolgált az agaságra. Gergely lövése a töltéssel együtt
bement a hasába s egy kisebb golyó a mellén érte, valószinüleg mikor a
legények lőttek.

Sukán számtartó összevizsgáltatta turbánját, övét, zsebét s följegyezte
mennyi pénz, gyürü és fegyver van nála. Ezeket az értékeket azok a
közkatonák kapják, akik az ásásnál foglalkoztak.

Azután átengedte a halottat a kiváncsiak szemléletének.

Először persze az asszonyok állták körül.

– Ilyen piros papucsba járnak ezek! mondotta az egyik.

– Fűzővel kötik a bugyogó alját, – szólt a másik.

– Valami gazdag úr lehetett.

– Talán hadnagy vagy kapitány.

– Vajjon volt-e felesége?

– Tiz is talán.

– Nem is volt csunya ember, – szólt a maklári molnárné. Kár hogy török
volt.

Zoltay is egy pillantást vetett rá, és szólott:

– Ez az egy aga mégis csak bejutott a várba!

Azzal odább ment.

Egyszercsak a kis török gyerek bebúvik az asszonyok szoknyáján át, és
örvendő kiáltással hajlik a halotthoz:

– _Baba! Babadsizim! Baba! Sekerli babadsizi!_ (Apa! Apácskám! Apa! Édes
apácska!)

És a mellére veti magát. Öleli, csókolja. Arcát arcához fekteti. Rázza.
Nevet rá.

– Baba, babadsizim.

Az asszonyok szeme megtelik könynyel. Baloghné kézen fogja a gyermeket:

– Jer Szelim! Baba alszik!


XXXI.

Mikor hajnalban megindul ismét a rengeteg had a völgyben, a legénység a
jól elkészültség dühös gyönyörüségével nézi a mozgásukat. A boszu
izgalma felhúzott rugóként feszül izmaikban. Már nem is tudnak várni.
Egy kis köpcös legény kiugrik a résen a földhányásra, az orditozva ömlő
törökséggel szembe, s megfenyegeti őket a kardjával.

A legények kacagása erre a felelet.

– Ki az? – kérdezi Zoltay maga is nevetve.

– A kis Varga, – mondják. Varga János.

A legény visszaugrott, de ahogy a nagy nevetést észrevette, másodszor is
kipattant a résen, és megfenyegette a török hadat.

Már akkor puskáztak rá a tüfenksik, s ő a puskalövéstől még gyorsabban
ugrott vissza, mint az előbb. Erre még jobban kacagtak.

Ezt már Dobó is látta. Intett neki a fejével.

Varga János, hogy a Dobó tetszését észreveszi, uccu neki kipattan
harmadszor is, és a golyókkal mitsem törődve emberül ráfenyeget a
bőszülten fölfelé törekvő törökökre.

Repül rá golyó, bomba, buzogány. Nem találja egyikse. Ugrál csufolódva,
s rájok nyujtja a nyelvét. Aztán megint beugrik a résen.

És ez ott a török orra előtt!

– Jutalmat kapsz! – kiáltja le Dobó. Ember vagy!

S látva, hogy itt rendben van minden, lóhátra ül, és az ókapuhoz vágtat,
mert a török a keleti és déli oldalon kanyaritja be a várat. Két helyre
szögellik most az ostromnak minden ereje.

Gergely páncélba öltözve áll a bástyán. Körülötte a hordók, meg az
óriási kerék.

– Gyertek csak, gyertek!

S jönnek is. A tábori zenekar harsogva csengő muzsikájával jönnek. A
zenekar megáll a várral szemben a dombon, és szól szakadatlanul.

– Majd táncoltok is mindjárt! kiáltja Zoltay.

Mert a zene ideges menetü ugrasztó zene volt.

Térdig érő pajzsokkal takartan, vasba öltözötten dübörögnek elő a
szpáhik. A kezökben lándsa, vagy kopja. A csuklójukon szijjon lógó
meztelen kard. Futva indulnak az árokból sürü tömegben a bástyának.

– Allah akbar! La illah! il allah! Ja fettah!

Feleletül lezuhan egy kis hordó, s tüzet pökdösve, ugrálva gurul nekik.
Egy szpahi eléje szurja a kopjáját a földbe, a másik, harmadik melléje.

A negyedik megragadja, hogy ledobja az árokba. Abban a pillanatban
eldurran a hordó s lángokádékkal veti szét az előcsapatot.

Mikorra feltudnának nézni, már köztük a másik hordó is. Pöködi, lövi a
tüzet százfelé. Megáll a vasba öltözött emberek között, s veti őket
széjjel.

De azok nem fordulhatnak vissza. Alulról ezernyi ezer feltörekvő nyomja
őket. Csak a nagy ugrosás látszik, a falhoz lapulás, a hátrább állók
visszahőkölése, meg a tiz ölre okádó tüz.

S hogy még erre se robban szét a szpáhik nyomott csapata, megnyilik a
bástyán a palánk s egy óriási füstös deszkakerék jelenik meg a magasban.

A kerék közepe füstöl; füstöl és sistereg. Lezuhan a kőfalról. Megindul
a tömött ezerek seregének.

– _Iléri, iléri!_ (Előre) – hangzik mindenfelől a tisztek és jaszaulok
kiáltozása.

De a kerék megjelenése mást mond az elől jövő vakmerőknek.

Még oda se ért jóformán közéjök, kidurran belőle az első villám s egy
ötven öles tüzfecskendés, amelynek minden cseppje kék lánggal ég tovább
a kilövellés után, akár élőre akár holtra esett.

A török had eleje rémülten veti magát arcra, hogy ezt az ördögkereket a
hátán engedje legurulni, de az már forgó tüzkerékké változik közöttük:
lángot lő, égő olajat pökdös, violaszinü tűztulipánokat szór a tar
fejekre, harci köntösökre; sisteregve, pattogva, dirregve durrogva ugrál
rajtok tovább; küllőiből kigyózó sugarakban szórja fecskendezi, lövi a
vörös, kék és sárga csillagokat.

A legvitézebb csapatok is őrült futással menekülnek e pokoli csoda elől.

S a keréknek mintha esze és akarata volna, nyomon követi a futókat,
leüti a lábukról, befecskendezi őket eleven tüzzel: égő olajjal, égő
kénnel; elsüti a puskájokat ugy, hogy egymást lövik; teleköpi tüzzel
szemüket, szájukat, fülüket, nyakukat, ugy, hogy bukfencet vet tőle még
a haldokló is. S megy a kerék tovább. Hosszu, tüzes mennykövek szállnak
belőle s leütik a jaszaulokat a lovukkal együtt. A tüze csontig éget, a
füstje fojt, a durrogása megsiketit. Lángokba öltözteti a csapatokat,
amelyek mellett elrohan s nyomában nem maradnak mások, csak tüzkinban
fetrengők, égő halottak s őrültként ugrándozó égő elevenek.

Hiába való a jaszaulok tombolása, a szeges ostor, a futók arcbaverése,
nincs többé ember ezen az oldalon.

S a magyarok még rá kiugrálnak a romláson s aki a kerék utján fektében
vagy a rémület dermedtségében ott maradt, ütik, vágják, kaszabolják
irgalmatlanul.


XXXII.

Mekcseynek jó volt ott hagyni az aknát, mert három helyen törtek volna
be a föld alatt az ókapunál.

Mig emitt a tüzes kerék dolgozott, az ókapunál a föld alatt folyt a
viaskodás.

Itt a fal már oly romlott volt, hogy a török a kövek között szurkált be,
a magyar meg ki, mig Mekcsey a föld alatt reájok szembe ásva, három
helyen futamitotta meg őket egymásután.

A török utoljára felgyujtotta a kaput, s azon akart berontani, de persze
vastag, erős falat talált a kapu mögött. Idejekorán berakatta azt
Mekcsey.

Gergely amint a maga bástyája környékén a legények kirontását és az
őrült futást látta, vizes bőrökkel teritette le az ágyukat és puskaporos
ládákat; tiz embert az őrségen hagyott, a többit az Ókapuhoz vitte, hogy
Mekcseynek segitsen.

Nem volt mit segiteni. A török had rémülete erre az oldalra is áthatott.
Az ide vezetett tömegek közül csak a tüfensdik állták meg a helyüket.
Ezek ott hullámoztak a kapu körül s lőttek és töltöttek, s megint lőttek
szakadatlanul.

A falak tetején a palánk alá huzódva az őrök álltak, csupán az állások
alatt hajladozott egy csoport katona. Ki-kiszurkáltak a fal hasadékain.

Gergely felfut a falra. Lenéz. Látja, hogy egy csapat török mozgolódik a
fal tövében, ahol sem felülről, sem oldalt nem lőhetik őket.

A magyarok kiszurkálnak rájok, de ők részint a lyukatlan helyekhez
lapulnak, részint guggolnak. Némelyiknél zsák van, némelyiknél kő.

A zsákkal, kővel a puska-réseket iparkodnak begyömöszölni, hogy a
magyarok ne lőhessenek.

Hát ezeket a töméseket lökdösik ki belülről, ki-ki szurnak a törökre is.

A törökök meg, ahogy a magyar lándsa kilükken a falból, elkapják.
Belekapaszkodnak ketten hárman is. Egy darabig fürészelnek vele, aztán
kirántják a lándsát.

A magyar káromkodik.

– Ejnye! – kiált le Gergely a legényeknek. Ott a tűz! Tegyétek bele a
lándsát!

A tűz ott ég a fal mellett. Husz katona is odaugrik s tartja a lándsa
végét a parázs közé.

A török kapásra készen, vigyorogva lesi az uj lándsákat.

Hát egyszerre husz lándsa is kibökődik a falból.

Uccu elkapja a török, de bezzeg odasül a tenyere. S dühös
szitkozódásukra bent a magyar katonák kacagása felel mostan.


XXXIII.

Október 12. Szerda.

Ezen a napon már olyan a vár, mint a rosta.

Harminckét napja, hogy lövik szünet nélkül, hol egyik oldalon, hol a
másikon.

A török ágyugolyó annyi már a várban, hogy uton útfélen botlanak benne.
A parasztok nyírfaseprővel verik félre az apraját az útból, nehogy az
ostrom alatt bukdossanak rajtok. A nagyját részint az ágyukhoz, részint
a falakra hordják.

Az újbástya és a földbástya között v-betü alaku nyilás. A tömlöcbástya
oldala leomlott a mélybe. A földbástya csupa lyuk, mint a darázsfészek.
A Bolyky toronynak csak két fala áll. A szeglet-torony, mint az
egérrágta gyertya. Palánk csak itt-ott. A belső épületek is kidőlt
bedőlt tetőtlen romok. A palotában mindössze három szoba van még, azokba
is beesik az eső.

S kivül tutulnak a farkasok.

A faltoldozó munka ma már nappal is folyik. Gerendák és deszkák
toldozzák a lyukakat. A kő csak támaszték ezek mögött.

Az ókapunál Mekcsey maga is hordja a követ. A fáradtakat biztatja, az
Istent segitségre emlegeti. Előre látható: hogy itt erős lesz az ostrom.
A falat hol Dobó, hol Gergely, hol Mekcsey vizsgálja. Mind a hárman azt
találják, hogy a szeglettorony nem védi többé ezt a kaput; itt kézi
bombákra van szükség. A faállványokat ilyen szerrel hordják meg. A
résekhez ügyes puskásokat állitanak.

Gergely a szurok koszorukat, tüzes lapdákat, kalácsokat gyártja és
hordatja mindenfelé.

Zoltay a Sándor-bástyán épít.

Fügedy az új-bástya töréseit láncokkal kötteti be.

Dobó lóháton jár, hol itt, hol ott röpködő golyók között, hogy a munka
haladása egyforma legyen. Egy kis török lovon követi Balázs apród, és
hordja a kapitány rendeleteit.

Ezen a napon Pető is lóhátra ült. A lába be van pólyázva térdig. Egy
kicsit sápadt. Mekcsey őhelyette van az ókapunál, ő most a Mekcsey
helyén van a belső haddal.

Érces mély hangon beszél hol itt, hol ott a népnek.

– Harminckét napja van itt a török, de bár itt lenne, mig az utolsót is
a pokolba röpitjük. A király hada késik, de nem marad el! A mi
bátorságunkról beszél az egész világ! Még száz esztendő mulva is azt
fogják mondani a _bátor_ szó helyett, hogy _egri_.

Hogy nagy a csoportosulás a szónokoló vitéz körül, Dobó is megáll egy
percre, hogy hallgassa mi az.

Az utolsó mondatra elmosolyodik, azt mondja elgondolkozva a mellette
álló Ceceynek:

– Törődik is velünk a világ száz esztendő mulva, hogy milyen volt az
orrunk.

Inkább magának mondja ezt, mint Ceceynek s mintha csak most venné észre,
hogy fennhangon beszélt, igy folytatja:

– De az mindegy. Nem az orr a fő, hanem a lélek, és nem a jutalom, hanem
a kötelesség.

Azzal elugratott a Sándor-bástya felé.

A vitézek tovább élednek a sok szép szótól. A helyüket megállották volna
e nélkül is. De a szép szó úgy esik nekik, mint a jó bor. Nyelik
jóizüen.

Pető félrecsapja a sisakját, és folytatja:

– Eljön ide maga a király is. Sorba állittatja az egri vitézeket, s
mindegyikkel kezet fog. De meg is érdemlitek. Azt is hallottam, hogy
csupa egri közkatonákból szedi ezentul a tisztjeit! Minden közkatona
hadnagy lesz az ostrom után, – igy hallottam. Lehet aztán kapitány is!
Semmi se természetesebb. Elvégre neki is olyan katona a legjobb, amelyik
megállja a sarat.

Oldalt pillant, s meglátja a cigányt, aki kecske módon ugrik a levegőbe
egy előtte elcsapó golyótól.

– No cigány, – mondja, – te nem kapsz még csak nemességet se. Te még egy
törököt se ütöttél agyon.

– Akartam én, – feleli a cigány, – de ha elsalad elülem, isse meg a
devla!


XXXIV.

Este felé egy fehér kendős török jelent meg az egyik résnél.

Megismerték, hogy Vas Miklós.

Egyszerre berántották. Ragadták Dobóhoz.

Utközben száz meg száz ajak kérdezte tőle:

– Mi a hir?

– Jön a had! – kiáltotta Miklós mindenfelé.

Dobó tanitotta rá, hogy ezt felelje a kérdezőknek.

A biztató válasz becikázta a várat.

Hát jön a had! Mégis csak igazat beszél az a Pető főhadnagy úr!

Vas Miklós levette Dobó előtt a turbánját, s kibontotta a patyolatból a
levelet. Átnyujtotta.

Dobó megnézte a pecsétet. A püspöktől jött. A pecsét mellett tépte fel,
s nyugodt kézzel bontotta szét a levelet.

Lóháton ült. Köréje oda csődült a nép. Mig ő a levelet olvasta, a nép az
arcán iparkodott olvasni a levél tartalmát.

De olyan volt ez az arc, mint a vas. Mikor elkezdte olvasni a levelet,
éppen olyan volt az arca, mint mikor elvégezte.

Összehajtotta a levelet és a zsebébe tette, aztán körül pillantott,
mintha bámulna azon, hogy olyan sokan állnak ottan.

– Hát jön a had, – mondotta nyugodtan.

A főhadnagyok közül csak Pető állt ott. Ennek odaszólt, hogy más is
hallhatta:

– A hadnagy urakat este hivatni fogom. Örvendetes hirt akarok közölni.

Aztán bement a szobájába, s bevonta maga után az ajtót.

Leült a székre. Vasnyugalmu vonásai szomorúakká változtak. Keserüen és
reménytelenül nézett maga elé.


XXXV.

Ezen a napon más levelet is kapott Dobó. Egy paraszt ember hozta. A
kezében levő levélről látszott, hogy a török küldi.

Ez volt Ali basának a harmadik követe.

A várbeliek már tudták, hogy Dobó a piacon fogja átvenni ezt a levelet.
Az embert odaállitották.

Az esték hüvösek voltak, s a pihenő katonák ott a piacon tüzeltek.
Szalonnát piritottak, s egy-egy pohár vizes bort ittak reá.

– Jobb lesz, ha elégeti kend, mielőtt a kapitány úr meglátná, – szólt
jószivüen egy, – istenuccse ebül jár kend!

– Hogy eegetneem el, – felelte az ember, – nem az enyeem.

– De az ellenségtől hozza kend.

– Attaól hozom a ki küedte.

– Felakasztik kendet.

– Engem?

– Kendet ám. Egy hadnagyunkat is felakasztatta a kapitány úr. Az pedig
úr volt ám, nemes ember, nem afféle zsíros paraszt, mint kend.

Az akasztófa még ott állt a piacon. A katona rámutatott:

– Ahun a: ott az akasztófa is még.

A paraszt megszeppent. Körülvakarta a fejét. Belenyult a tarisznyába.

Ekkor robogott oda Dobó.

– Mi az? – kérdezte. Ki ez az ember? Mit akar?

A paraszt a szüre alá tolta a tarisznyáját.

– Kovács Esvány vagyok, csókolom a kezeejt, – felelte a süvegét zavartan
forgatva.

– Mit akar kend?

– Csak éppen bejöttem, mondok mit csinaalnak.

– Kend levelet hozott!

– De nem een.

S hogy erre Dobó szinte átszegezte a tekintetével, a homlokát törülgetve
ismételte:

– Istenuccse nem hoztam!

S még hátrább tolta a szűr alatt a tarisznyát.

– Motozzátok meg! – szólt Dobó a katonáinak.

A paraszt sápadtan engedett. A tarisznyából előkerült a nagypecsétes
pergament levél.

– Tűzbe! – kiáltotta Dobó.

A katona tűzbe dobta a levelet.

A paraszt reszketett.

– Een nem tudom hogy került hozzaam, – szólt mentegetőzve – valaki
beletette.

– Vasba! – szólt Dobó a parasztra mutatva. – Aztán be a többi közé a vén
gazembert!


XXXIV.

A sok ágyúzás miatt ezen a napon is (okt. 12.) esett az eső, csak este
húzódtak szét a fellegek, amikor az erős szél végigrohant a tájékon.

A várbeliek látták, hogy a török a sáncokba gyült. Dobó csak háromszáz
katonát hagyott pihenni. A többinek a törések körül készen kellett
állania.

Tizenegy óra felé az utolsó felhőt is elfújta a szél az égről. A telt
hold szinte nappali fénynyel árasztotta el Egert.

– Fegyverre emberek! – hangzott mindenfelé a várban. – Fegyverre azok
is, akik nem katonák.

S a holdvilágos romok közül mindenfelől sisakos, lándsás alakok
bontakoztak elő.

Bálint pap is fegyverbe öltözötten állt a piaci tartalékosok közé. A
kezében akkora kópja, hogy vendégoldalnak is beillett volna. A két
kocsmáros is oda sorakozott. A molnárok, az ácsok, a mészárosok, a belső
munkás parasztok, mind fegyvert öltve várták a parancsot.

A vár népe érezte, hogy az utolsó próba ez.

Kivül a török-rézdobok peregtek már. A sáncok árkaiba úgy ömlött az
ember, mint záporeső után a rohanó viz. Az emberáradat fölött lófarkas
zászlók lebegtek. A sáncokon túl a török tiszteket lehetett olykor
látni, amint paripáikon ide-oda jártak. A holdfénynél villogott a
paripákon levő ékköves szerszám. Turbánjok patyolata ragyogó sisak köré
volt csavarva.

A tornyos turbánu jaszaulok ide-oda nyargalászva rendezték a támadó
csapatokat.

Éjfélkor meglobbantak a vár körül a török ágyúk, s öt percig tartó
dörgés között okádták a várra a golyót, azután fölhangzott köröskörül az
Allah-üvöltés, és a lófarkas zászlók szinte röpültek a falakra.

Az ókapu előtt s a fal tetején harminc helyen égett a tűz. A bombák,
kalácsok és koszorúk sercegve fogtak lángot. Nagy szikrázó ivekben száz
meg száz tüzes szivárvány.

De az ostromlók elszántan törik magukat fel a falakra. Az ostromlétrák
gyorsan kapcsolódnak. A létrákon mókusokként szöknek fölfelé a
janicsárok, az azabok, és a gyalogsággá tett lovasság.

Mig a katonák egyrésze a létrák kapcsait veri, másik rész a fölfelé
törekvőket dobálja, önti a tűzzel.

A lófarkas boncsokok vissza-visszahullnak, de új meg új kezek ragadják
fel. A letört létrák helyét jók foglalják el. A lehullt emberek vonagló
testén át új csapatok özönlenek a létrákra.

Oly sűrűn jönnek a falon, hogy eltakarják a testökkel. Ahol a résen
kiszúr a magyar lándsa, ott lehull a létráról a török, de nyomban ott a
másik. Ki se kerüli a veszedelmes pontot, csak a szerencsére bizza, hogy
a hasába megy-e az új lándsaszúrás, vagy elsiklik a hóna alatt a
levegőbe.

[Illustration: (_Szakállas lándsa_ az ostrom idejéből. Valószinüleg
töröké volt.)]

Kapu már nincs. A falnak begerendázott szakadékait létrákon álló
fejszések tördelik. A felülről leesők magukkal rántják olykor a
fejszéseket is, s tűzben és vérben hempergőzve vonaglanak, mig a
következő percben, a tolongók talpa elfödi őket.

– Allah akbar! Ja kerim! Ja rahim!

– Jézus velünk légy!

S hull a tüzes szerszám: csattog a csákány; durrog a bomba; recseg a
létra; zuhog a fejsze; dühöng a vérzivatar.

A palánkig jutott föl egyszerre valami ötven ostromló. A palánk recsegve
hajol kifelé. Mekcsey elkapja egy legénytől a harci bárdot, s a palánk
egy kötelére vág.

A palánk a rajta levő páncélosokkal együtt lezuhan és százával söpri le
a törököt.

[Illustration: (_Harci fokos_ az ostrom idejéből.)]

– Talpra fiúk! – kiáltja Mekcsey egy másfélöles kopjával a falra ugorva.

Hatalmas kövek s a zarbuzánokból belőtt félmázsás vasgolyók zuhognak le
a földön összekeveredve hempergő törökökre.

De alulról is száll a nyil, meg a kő. Mekcsey fél arca vérbe borúl.

– Kapitány úr! – kiáltják neki. – Az arca!

– Tüzet! Tüzet! – üvölti Mekcsey.

S vascsizmás lábával lesöpri egy tűzrakás parazsát a földön fetrengökre.

A magyar is hull a falon. Egyik ki, a másik be. De nem nézik mostan ki a
halott. Az elesett helyére új harcos hág alulról, és szórja a követ, a
golyót, a tüzet mindaddig, mignem újra megtelnek az ostromlétrák, s a
falig ért törököt buzogánynyal kell visszaverni.

Ezalatt a földbástyán is hasonló viaskodás folyik. Itt Dobó vezeti a
védelmet. Mikor már a bombák és tüzes koszorúk poklán is áttört a török
had, gerendákat hozat. Fekteti a falra, s igy söpreti a törököt.

A kis szünetet, amely igy keletkezik, arra használja fel, hogy lóra kap
és az ókapuhoz nyargal, hogy lássa, mennyire tudnak itt ellentállani.
Majd ahogy a tömlöcbástya felől visszatér, látja, hogy itt nincs ostrom.
Odakiáltja a földbástyára a tömlöcbástya népét.

A bástya népének már amugyis oda volt a figyelme. Mindnyája szeretett
volna részt venni az ostromban, s aki csak tehette, a palánkra állva,
falra hajolva, ágyúra ágaskodva nézte, mint folyik az ostrom a szomszéd
bástyán.

Igy történik, hogy a török ennek a bástyának neki veti a létrát. Először
csak kettő, három, azután tiz, tizenöt.

Hogy innen nem hull sem a tűz, sem a kő, megindulnak nagy sebten
fölfelé.

Mikorra az öreg Sukán a falon álltában visszafordul, már fel is lükkent
egy sisakos töröknek a feje.

– Tyhü! az apádat! – rikoltja az öreg.

Odaugrik a kezében levő kopjával, s annak a bunkós végét égnek
kanyaritva olyat csap reá, hogy a török tizedmagával hull a létráról.

– Ide, ide! Hé emberek! – kiáltja Sukán, a másik létra népét döfölve.

Pribék János az első, aki melléje futamodik, s az ágyúmester
csizmadiaszékét egy fellépő zászlós töröknek a szeme közé vágja.

A lent őrködő katona segitségért fut. Két perc mulva ott van Pető a
pihent nép egy részével s itt is száll a tüzes kalács, kő és bomba az
ostromlókra.

Dobónak is ide fordul most már a figyelme.

Látja, hogy a nemzeti szinű zászlót golyó töri nyélben. Elhozatja az
álló sereg zászlaját. Adja Nagy Istvánnak.

Már ekkor hajnal van.

Nagy István a hajnal piros világosságában fut fel a zászlóval. Nincs
rajta páncél, se sisak, mégis felhág a bástya kiálló ormára, és keresi a
vasfogót, ahová a zászlót betűzni kellene.

– Nem kell kitűzni, – mondja Dobó. – Elragadhatnák.

Ebben a pillanatban Nagy István a szivéhez kap, s egyet fordulva
elvágódik a földön az ágyú mellett.

Dobó elkapja a madárként feléje szálló zászlót, s Bocskaynak adja.

– Tartsd fiam!

A törött zászló selymét lerepiti. Adja Kristóf apródnak:

– Teritsd Nagy Istvánra.

A hajnali világosságnál a Bolyky-bástyánál is megkezdődik az ostrom.

Ide nyolc zászlóval rohannak. A biborban kelő nap fénye égő
rubintgombokká változtatja a boncsokok aranydiszét.

Már annyiszor megjárták ennél a bástyánál, hogy ide most csupa janicsár
jön; a hadnak legvénebb és legpróbáltabb tigrisei. A fejükön sisak; az
arcukon, nyakukon acéldrót-fátyol; a mellükön, karjukon vas; a lábukon
könnyü szattyáncsizma.

Gergely és Zoltay ott van mind a kettő. Egész éjjel tétlenül kellett
virrasztaniok, s hallgatniok mozdulatlanúl a három másik bástya pokoli
ostromát.

No, de annál jobb ha világos van.

Valami kétszáz azab vizzel telt tömlőkkel sorakozik a bástya elé.
Mindegy: szórni kell a tüzet, mihelyt fejet ér.

Itt nem az ostromló létrákkal kezdik. Amint a védők felgyülemlettek a
falra, egyszerre ezer kéz mozdul meg alant, s a védőket a kő és
nyilzápor boritja el.

Zoltayt egy kő fejen találta. Szerencse, hogy rajta volt a sisak. Csak
az álladzót törte el.

Zoltay a helyzethez hiven: káromkodott.

– No megálljatok kutyák, – mondotta az álladzót letörve, – ezért ma száz
orrot verek be a tietek közül!

S nem is tellett bele egy negyedóra, már fel-felhangzott a kiáltása:

– Nesze pogány a sisakomért!

S egy másiknak:

– Kellene Eger? Nesze!

Egy nagy tehénbőrös tárgy emelkedett ki a török táborból, hogy csuda
volt nézni. Ötven azab volt csak a hordozója, belül belefért kétszáz
janicsár.

Gergely most meggyújtotta a hordókat is.

Az óriás födél tekenős-béka gyanánt közeledett a falhoz. Ha a bőrt le is
szedik róla csáklyával, mikorra meggyújtják, fölér a falra.

S még kérdés, hogy meggyújthatják-e? Nemcsak a bőr csepegett a viztől,
hanem a fa is. A török tanult.

A nap kibukkant a keleti hegyek mögül és szembe sütött a Sándor-bástya
védőivel. A nap is a töröknek segitett.

Amint az ostromfödél a bástya lejtőjére ért, Gergely nagyot kiáltott:

– Arcra!

A legények el nem tudták gondolni miért, de a nagy puskaropogás
megérttette velök.

A török azt eszelte ki, hogy a nagy tárgy tetejét puskacsövekkel rakta
körül. Orgonasipokként álltak a csövek a védők felé. Ezt pillantotta meg
Gergely.

– Talpra! – vezényelte mostan. S hátrakiáltott:

– Hordót!

Leguritotta az első hordót.

A török nem borult most a földre, hanem vagy félreugrott, vagy
átugrotta, s törtetett tovább előre.

– Két hordót! – kiáltotta Gergely.

A harmadikat maga igazitotta lökésre, s maga emelte a kanócot, hogy
meggyújtsa.

A két hordó megint utcát csinált a lent nyüzsgő tömegben. A harmadikat
egy vastagdereku janicsár elfogta, s az út gödrébe lökte. Behányta
földdel.

Mikor rátaposott a földre, a hordó szétdurrant, s az égbe vetette magát
a janicsárt a földdel együtt, s a körülállókból még valami húsz embert
elcsapott.

Ez megzavarta a feltörekvő hadat, de hátúl hangzott a jaszaulok _iléri!_
és _szavul_ (Vigyázz!) kiáltása, s a vizes tömlők locsogása, amelyek a
széthulló tüzet oltották.

– Most csak követ rájok! – kiáltotta Gergely.

Meg akarta várni, míg sűrűn lepik az útat s a falakat.

S a siketítő Allah-üvöltés, trombitálás és dobpergés között elő is tört
újra a had. A létrák erdeje közeledett a falhoz.

Egy janicsár horgas-végü kötelet dobott a falra, s a jatagánt a foga
közé szoritva, majomi ügyességgel mászta meg a kötelet.

A fejére kő hullott, és leütötte róla a sisakot. Kopasz feje olyan volt,
mint a sárga dinnye a beforrott kardvágásoktól.

Mászott tovább.

Gergely lándzsát kapott, hogy leszurja.

Mikor a török már csak egy ölnyire van Gergelytől, fölemeli az arcát.

Izzadt volt ez az arc, a száj pedig lihegő.

Gergelyt mintha mellbe csapták volna, úgy megdöbbent.

Ez az arc! Ez Gábor pap, az ő néhai mestere! Ugyanazok a szürke szemek;
ugyanaz a vékony bajusz; ugyanazok a kiálló szemöldökcsontok!

– Te a Gábor pap öcscse vagy! – kiált a törökre.

Az értetlenül mereszti rá a szemét.

– Üssétek agyon, – mondja Gergely elfordulva, – már magyarul se tud!


XXXVII.

Alkonyatig tartott a rettenetes ostrom. Akkor a török minden oldalon
megverten vonult el a falak alól.

A vár körül ezrével feküdt a tömérdek holttest és sebesült, s a levegőt
a csontjaikban törött vonaglók _ej vá_ (jaj) _jetisin!_ (segitség) és
_meded Allah!_ (jaj Istenem) kiáltozása, nyöszörgése töltötte be.

De a vár is halottakkal és sebesültekkel volt tele, s a falak és
állványok belől is pirosak voltak a vértől.

A vitézek fáradtságtól bágyadtan hordták össze a sebesülteket és
halottakat.

A tisztek mosakodni és fürödni mentek. Dobó maga is olyan kormos volt a
puskapor-füsttől, hogy ha az ő ismert nagy acél-sisakja nincs a fején,
ember meg nem ismeri az orcájáról.

S igy ezen kormosan fogadta még a Baba ágyú mellett a jelentéseket.

– Hatvanöt halott, és hetvennyolc sebesült, öt mázsa puskapor, –
jelentette Mekcsey.

– Harminc halott és száztiz sebesült. Puskapor nyolc mázsa, – jelentette
Bornemissza Gergely. – A törést még az éjjel helyre kell állitani.

– Három mázsa puskapor, huszonöt halott, valami ötven sebesült, –
jelentette Fügedy s az arcára tette a kezét.

– Te is megsebesültél talán? – kérdezte Dobó.

– Nem, – felelte Fügedy, – hanem olyan fogfájás jött rám, mintha tüzes
lándsát forgatnának az arcomban.

A jelentést tevők között Dobó megpillantotta Varsányit is.

A kém dervis-ruhában volt, s mintha piros kötény volna előtte, véres a
mellén le a lábfejig.

– Varsányi, – szólt Dobó a jelentéseket félbeszakítva, – jer ide!
Sebesült vagy?

– Nem, – felelte Varsányi, – a halottakat kellett idelent hordanom, míg
jelt nem adhattam.

– Hát mi ujság?

– Szalkay uram irt mindenfelé a vármegyéknek meg a városoknak másodízben
is.

– És nem jött még eddig senki?

– Jött innen-onnan, – felelte Varsányi vontatott hangon, – de
összevárják egymást, hogy nekivághassanak a töröknek.

Ebből Dobó megértette, hogy Szalkay sehonnan se kapott feleletett.

– Mit tudsz a törökről?

– Négy napja lődörgök közöttük, hát tudom, hogy borzasztóan el vannak
keseredve.

– Hangosabban! – szólt felragyogó szemmel Dobó.

S a kém olyan hangon ismételte, hogy a körülállók is hallhatták:

– A török borzasztóan el van keseredve. Az idő hideg nekik. Élelmi
szerük nincsen. Magam láttam, a tulajdon élő szememmel, mikor egy
nógrádi ember öt szekér lisztet hozott tegnap. Tálakban és süvegekben
hordták széjjel. Még csak azt se várták, hogy tészta legyen belőle:
ették marokkal azon mód, amint a zsákokból kiszedték. De mi ez ennyi
embernek?

– Kristóf, – szólt Dobó az apródnak. – Menj a mészárosokhoz. A
legénységnek a legszebb marhákból vágjanak. Minden ember pecsenyét egyék
ma is, holnap is.

És ismét a kémhez fordult.

– A janicsárok már tegnap erősen morogtak, – folytatta a kém,

– Hangosan!

– A janicsárok morogtak, – folytatta kiáltva Varsányi. – Azt mondták,
hogy az Isten a magyarokkal van. Meg azt is, hogy ők hozzá vannak szokva
minden hadi szerszámhoz, de tűzhöz nincsenek. Ilyen tüzes csodákat mint
amilyenek ellen ők harcolnak, még nem láttak.

Dobó egy percig szótlanul nézett maga elé.

– Egy óra mulva, – mondotta, – légy a palota előtt. Vas Miklóst fogod
elkisérni ujra Szarvaskőig.

Azután Sukánhoz fordult.

Az öregnek be volt pólyázva a feje, orra úgy, hogy csak a két szemüvege
meg a bajusza látszott ki az arcából. Mind a mellett kemény recsegő
hangon jelentette:

– A mai napon húsz mázsa porunk fogyott el.

[Illustration: A Sötétkapu.]


XXXVIII.

A fölkelő nap ujra a falon láthatta az egri vitézeket, de a falak körül
még annyi volt a holttest, hogy a dervisek nem győzték hordani.

Az ágyúk hallgattak. Maga az égi nap is dideregve kelt a hidegben s a
város a völgyekkel együtt toronyig érő ködben volt.

A köd csak nyolc óra tájban oszlott el. Akkor a nap, mintha mégegyszer
vissza akarná varázsolni a tavaszt, derült kék égből enyhén sütött alá.

A várbeliek is takaritották a halottaikat. A parasztok és az asszonyok
saraglyákon és az ókaputól szekéren hordták őket össze. Bálint pap
temetett. Márton pap a haldoklókat látta el utolsó kenettel.

A fölkelő nap világosságánál látni lehetett, hogyan vonulnak a vár felé
a távoli hegyekről a különféle török hadak.

Látni lehetett, hogy ide vonják az összes hadi népet, s mihelyt
valamennyien együtt lesznek, a teljes hadi erővel rohanják meg a várat.

A vitézek az éjjel az egésznapi harc után mély és hosszu álmot aludtak.
Dobó engedte őket, csakhogy a bástyák körül kellett aludniok. A
bástyákon csupán egy-egy őr vigyázott. S a tisztek is halálhoz hasonló
mély alvásban voltak ezen az éjszakán. Bornemissza még nyolc órakor is
úgy aludt a Béka ágyú alatt, hogy sem a trombitaszó, sem a jövőmenők
zaja nem ébresztette föl. Egy pokrócba volt csavarodva, s hosszú barna
haja a dértől fehérlett.

Mekcsey kendőt teritett a fejére, s a maga köpönyegét takarta reá.

Dobó az ágyúkat és mozsarakat apró vasszeggel töltette meg. A romlások
elé néhol kővel megrakott kocsikat vonatott, másutt hordóval,
gerendával, bőrrel, s más efélével tömetett. A falak párkányát a
kőmivesek egyes helyeken lefaragták, hogy az ostromlétrák könnyen ne
kapcsolódjanak. A falak tetejét meghordták kővel. A konyháról az összes
üstöket kihordták, és megtöltötték vizzel. A bástyára az üstök mellé
minden szurkot kihordtak, ami csak a várban volt. A palotán volt
óncsatornát darabokra tördelve osztották széjjel. A mészárosoknak délre
ökröt kellett sütniök nyárson. A kenyeret kihordták a piacra, ahol a
várakozók és pihenők szoktak gyűlni. Össze rakták halmokba. Mihály a
cipós diák nem bánta most, akárki akármennyit falatoz belőle. Szép barna
dolmányba, sárga csizmába öltözve jelent meg a piacon a sütőknél, s csak
annyit jegyzett be a papirosába: _Okt. 14. Hétszáz tzipó_.

Ezalatt pedig gyültön gyült a török. A hegyekről és dombokról ragyogó
tarkan épáradat ereszkedett lefelé.

Tíz órakor a piac trombitása összehivót fujt. A vár népe
egybegyülekezett. A piac közepén templomi selyemzászlók lobogtak.
Egyiken Mária képe, másikon Szent István király, a harmadikon Szent
János. Kopott fakó zászlók. A bástyává lett várbeli templomból valók. A
papok egy asztalból hevenyészett oltárnál álltak. Violaszinü miseruha
volt rajtok. Az asztalon szentségtartó.

A várbeliek tudták már, hogy ma mise lesz. Mindenki kimozsdva, kikefélve
a legszebb ruhájában ment az isteni tiszteletre. A tisztek a virágok
minden szinében, piros csizmásan, sarkantyusan; a bajuszuk kipödörve, a
sisakjukon toll. Mekcseyn testhez simuló ragyogó új acéling volt. Az
oldalán két kard; az egyik a kigyós kard, amelylyel csak ünnepen szokott
járni.

Bornemissza Gergely hegyes acélsisakban jött. A sisak ellenzőjén három
fehér darutoll. Ezüst madárláb tartotta ezt a három tollat. Ezenkivül
csupán a mellén volt vas. A karjait piros bőr dolmány takarta. A kezén
selyemkeztyü, amely kivül apró acél láncszemekkel volt boritva. A nyakán
aranyhimzetü kihajtott gallér.

Zoltay nem is állta meg megjegyzés nélkül.

– De vőlegényes gallérod van!

– A feleségem munkája, – felelte Gergely. – Nem a török tiszteletére
vettem fel, hanem a haláléra.

Zoltay is harci bőrdolmányba volt öltözve, s két kardot kötött.
Sisakjának nem volt rostélya, hanem egy acélrudacska nyult le belőle az
orra hegyéig, s köröskörül drótfátyol hullt a nyakára. Valami
szpahi-tiszté lehetett az a sisak, itt vette a kótyavetyén, mikor az
első kiütésük volt.

Fügedy talpig vasban jelent meg. A szeme zavaros volt. Fogfájásról
panaszkodott.

– Annál jobban ütöd a törököt, – vigasztalta Zoltay. – Jó ha az ember
ilyenkor mérges.

– Mérges vagyok én e nélkül is, – felelte morogva Fügedy.

Petőn csak sisak volt és szarvasbőrdolmány. Lóháton jött, mert még
mindig nem tudott járni. Az egybegyültek hátamögé állott és onnan intett
a kardjával üdvözlést a főtiszteknek.

A többi is a legjobb ruháiba öltözött. Nem a misére öltöztek, mert még
akkor nem is tudták, hogy mise lesz, csak épen mindenki érezte, hogy ez
a nap az utolsó. S a halál akármilyen csunyára festik is, rettentő nagy
ur. Az ő tiszteletére öltöztek. Akinek nem volt más ruhája a rajtavalón
kivül, az is kipödörte, kiviaszkozta legalább a bajuszát.

Már csak Dobó hiányzott.

Ragyogó páncélöltözetben jött elő. A fején aranyos sisak, a sisak
csucsán hosszu fekete sastoll. Az oldalán széles ékköves kard. A kezén
félig lemezes, félig ezüstláncszemekből alkotott vaskesztyü. A kezében
aranyozott végü, vörös bársony markulatu lándsa.

A két apród mögötte hasonlóképen talpig vasban. Az oldalukon rövid kard.
A hajuk a sisakból kihullámozva omolt a vállukra.

Dobó megállt az oltár előtt és levette a sisakját. Hogy a két pap nem
tudott beszélni, Mekcsey szólott a népnek.

– Testvéreim, – mondotta a süvegét letéve. A tegnapi ostrom után látjuk,
hogy a török minden hadát összevonja. A mai napon minden ellenséges erő
összepróbálkozik a mi gyönge erőnkkel. De ahol az Isten van, az ő
akarata ellen hiába tör a pogány! A szentségben, amit itt látunk,
tudjuk, hogy az élő Jézus van jelen. Velünk van! Boruljunk le és
imádkozzunk!

S a vár népe egyszerre letérdelt. Mekcsey a pap helyett elkezdte az
imádságot.

– Miatyánk, Isten…

Halkan rebegték, mondatonkint.

Mikor az Ament is elmondták, hosszú ünnepi csönd támadt.

Márton pap Mekcseyhez hajolt s elmondta neki mit szóljon tovább.

Mekcsey felállt és szólt:

– Istennek ez a két hű szolgája most azért emeli fel a szentséget, hogy
mindnyájatoknak teljes bünbocsánatot adjon. Az óra szorosabb, hogysem
meggyónnotok lehetne. Ilyen órában az egyház megadja a feloldozást
gyónás nélkül is. Csak magatokban szánjátok büneiteket.

S ujra letérdelt.

A minisztráló fiu csengetett. Bálint pap fölemelte a szentséget. A nép
lehajolt arccal hallgatta, amint az agg pap a feloldozás szavait rebegi.

Mikor ujra fölemelték az arcukat, a szentség már vissza volt téve az
asztalra, s a pap a kezeit áldásra kiterjesztve, könnyes szemekkel
mozdulatlanul nézett a tiszta ég magasába.

A szertartás végeztével Dobó föltette ujra a sisakját. Fölállott egy
kőre és szólott:

– Isten után nekem van szavam hozzátok! Ezelőtt harmincnégy nappal
megesküdtünk, hogy a várat fel nem adjuk. Eskünket megtartottuk. Ugy
állt ez a vár eddig, mint a tenger viharában a kőszikla. Most az utolsó
próba következik. Az Istent hivjuk segitségül. Büntelen lélekkel,
halálra készen kell küzdenünk a várnak és hazánknak megmaradásáért!
Példátlan az a kitartás, amit eddig cselekedtünk, s példátlan az a
gyalázat, amely itt a törököt eddig is érte. Bízom a fegyverünkben,
bizom a lelkünk erejében, bízom Szűz Máriában, aki Magyarország
pátronája, bízom Szent István királyban, akinek a lelke vele van mindig
a magyar nemzettel, és legjobban bízom magában az Istenben! Induljunk
testvéreim!

Megperdült a dob, és megharsant a trombita.

A vitézek acélos erővel ragadták föl a lándsáikat és csoportokra
szakadozva oszlottak széjjel. Dobó lóhátra ült. Két apródja két kis arab
lovon követte.

A papok ekkor misébe fogtak. A misén csupán a sebesültek voltak jelen, s
azok az őrök, akiknek az imént a falakon kellett maradniok.

Dobó körülnézett mindenfelé. Látta, hogy a lovak nagy csoportokban
katonák nélkül legelnek a közeli dombokon. Köröskörül mozgó lándsaerdő.
A török tengerként özönli körül a várat.

Most már látni lehetett a két basát is. Ali basa rengeteg sárgadinnye
alaku turbánban, sápadt vénasszony arc. A másik basa nagy őszszakállú
óriás. Kék selyemkaftánja volt mind a kettőnek, de Alié világosabb. Az
övükön levő fegyverek gyémántja fehér szikrákat vetett minden
mozdulatuknál.

A bégek pompás lovakon ülve vezették a hadakat. Az agák meg a jaszaulok
ültek még lovon. A többi mind gyalog.

Déltájban megdördültek a török ágyúk, s felhangzott a két török tábori
zenekar.

Az ég megtelt füsttel. A levegő megreszketett az _Allah akbár_
kiáltástól.

Ekkor meggyujtották bent is a tüzeket.


XXIX.

A parasztokat, asszonyokat s egyéb bemenekült népet Dobó mind az üstök,
s falak mellé rendelte.

A belső házakban nem maradt senki, csak a gyermekek, meg a palotában a
két asszony.

Baloghné a fiát menteni jött ide, s maga is itt rekedt. A fiát vitézi
iskolába adta: nem merte a szobába fogni. De haj: gyönge még a gyerek,
nem hadba való még. Mi lesz vele a pogány fenevadak fegyvere alatt! De
azért soha egy vonása se mutatta, hogy félti a gyermeket. Dobó
vasakarata még az ő aggodalmát is lekapcsolta. Nem mert lélekzetet
venni, ha ez az ember ránézett. Ugy volt mint a katonák: Dobó szavára
gépies engedelmességgel mozdult minden. Az emberek elvesztették az
akaratukat. Az ő akarata szállt meg mindenkit. Szava se kellett, csak
intése, s az ember tagjai aszerint mozdultak.

Mi lett volna a várból, ha ennek az embernek csak egy hajaszála is
félelmet mutat. Óvatosságra intett mindenkit; páncélt, vértet, sisakot
öltetett mindenkivel, de mikor a halál megjelent a falon,
személyválogatás nélkül vezette ellene a vár népét.

Senkise becsesebb a hazánál!

A szegény asszonynak az ostrom napjai gyötrelmesek voltak. Oh hogy
reszketett minden reggel, mikor a fia Dobó mellé csatlakozott! Micsoda
aggodalommal leste egész napon át, hogy nem sebesül-e meg az ostromban?
S micsoda öröm volt neki, mikor Kristóf apród felváltotta a
szolgálatban, s a fia fáradtan és puskaportól szennyesen rontott a
palotába.

Ilyenkor mindig ugy fogadta, mintha távol utból tért volna haza:
mozsdatta, fürösztötte; selymes hosszu haját fésülte, kefélte, s eléje
adott minden jót, ami csak a konyhán találkozott.

– Ki halt meg? Ki sebesült meg a tisztek közül? – ez volt mindég a két
asszony első kérdése.

A fiu nem tudta, hogy Éva kicsoda. Azt gondolta egri asszony, mint a
többi, s hogy az anyja ide vette a palotába segitségnek. Hát csak
elmondta a hireket. E hirek mindig a halottak felsorolásával kezdődtek,
s a Gergely bácsival végződtek. Hogy ez a Gergely bácsi miket ki nem
talál! Tele volt a lelke Gergely bácsi csodálatával. Elmondta hogyan,
hány törökkel látta küzdelemben, s micsoda fortélyokkal vert le külön
minden törököt.

Éva visszafojtott lélekzettel, sápadtan és büszkén hallgatta, s csak
akkor mosolyodott el, mikor a fiu oda ért az elbeszélésben, hogy a török
nem birt azzal a csodálatos Gergely bácsival.

Ez a két asszony az ostromok vihara alatt sirva remegve állt az
ablaknál. Egy kis nyiláson át nem láthattak mást, mint az ide-oda
futkosó népet, a fel-felpirosló tüzet, azután amint a sebesülteket
hozták egyenkint, mindig sűrűbben és véresebben.

Baloghné a gyermekéért remegett, Éva az uráért. Rettenetes gondolat,
hogy egyszercsak megpillantja azok között, akiket hoznak, vagy akiket a
temetőgödör mellé hordanak, s ő még csak azt se mondhatja neki: Isten
veled!

És az agg félnyomorék apa is itt van. Sokszor látja őt végigbaktatni a
palota utján. A vállán akkora íjj, mint ő maga. A puzdrája hol üres, hol
tele van nyillal. Oh csak oda kiálthatna neki:

– Apám! Édes apám! Vigyázzon magára jó kegyelmed!

Mikor az ágyuk ezen a napon megdördültek, a két asszony sirva borult
egymás nyakába:

– Imádkozzunk hugom!

– Imádkozzunk néném!

S letérdeltek, arccal a földre borúltak. Imádkoztak.

S velük együtt imádkozott a távolban szanaszét Felső-Magyarország minden
vidékén másfélezer asszony, minden nap, minden éjjel. És kicsiny
gyermeki kezek kapcsolódtak össze a távol menedékein: imádkoztak az
ártatlanok édes apáért, aki Egerben van.

– Jó Isten tartsd meg az életét édesapának! Hozd vissza nekünk édesapát!

Pokoli dübörgés, trombitaharsogás, Jézus kiáltozás, Allah-orditozás.

Már hozzák a sebesülteket. Vértől fekete saroglyán hozzák az elsőt.
Fiatal sápadt katona. A lába térdben van ellőve. A borbélyok nagyjából
bekötik. Minek vesződnének vele csak egy-két órai reménységnek kötik be
a lábát, aztán ugyis elvérzik.

S hozzák a másodikat, harmadikat és negyediket. Az egyiknek az egész
arca egy véres roncs. A két szeme hiányzik. Fogai kilátszanak az
arcából. A másiknak a nyakában nyilvessző áll. Azt kell kivágni. A
harmadiknak vállban van elcsapva a jobb keze. Leül a földre és vár
hangtalanul, mignem a szemére ráhomályzik a halál.

Dobó száguldó paripán robog el a palota előtt. Nyomában messze elmaradva
fut Kristóf apród. Hol a másik? – kérdezi az anya kétségbeejtő
tekintete.

Amott fut az is a Sándor bástya felé: bizonyosan izenetet visz. Hála
Istennek!

Már annyi a sebesült, hogy mind a tizenegy borbélynak dolgot ad. Már
három török zászlót is hoztak a sebesültekkel. A török kiáltozás egyre
hangosabb és hangosabb; a puskapor füstje elhomályositja a keleti és
északi bástyák körületét.

– Irgalom Istene! – mondja Baloghné a fejéhez kapva. Mi lesz velünk, ha
a török betör!

– Akkor én meghalok! – feleli Éva falnál sápadtabb arccal, de ércerős
hangon.

S bemegy a fegyverszobába. Kardot hoz ki onnan, a Dobó kétköznapi
kardját. Teszi az asztalra.

A nyitott ablakon át behallatszik a sebesültek nyöszörgése és jajgatása.

– Oh a szemem, a szemem! – sirja az egyik. Soha nem látom többé Isten
szép világát.

– Koldus vagyok! – nyögi a másik. Mind a két kezem levágták!

A borbélyok körül már annyi a sebesült, hogy nem győzik kötözni.

– Ki kell mennünk! – szól Baloghné. Segitenünk kell a borbélyoknak.

– Én is kimenjek-e? Én is kimegyek! Érzem, hogy a sebesültek ápolását se
becsületszó, se parancs nem tilthatja meg.

Baloghné felnyitja az ajtót, s a távolba néz a tömlöcbástya felé. Dobót
látja ott, amint iszonyu kardvágást mér a falra fellépő török fejére s
amint a holtat visszalöki.

Balázs apród ott áll mögötte, leeresztett rostélyu acélsisakban. Az
urának a lándzsáját, buzogányát, s egy másik kardját tartja a hóna
alatt.

A nap tisztán és melegen süt az égből. Dobó egy rántással kicsatolja
sisakját és átnyujtja Balázsnak. Azután zsebkendőt ránt elő az ővéből,
és megtörli izzadt homlokát.

Küzd tovább hajadonfővel.

Balázs apród nem tudván hova tenni az aranyos sisakot, a saját fejére
teszi.

A fiu is fent áll a falon. Az anya kiáltani akar neki, hogy álljon
hátrább, de ugyse hallaná meg a fiu ebben a pokoli tombolásban.

S amint fölemeli a kezét, hogy a fiának intsen, a fiu elejti Dobó
fegyvereit s a nyaka felé kap. Ugyanekkor megtántorodik, egyet fordul.
Fejéről az aranyos sisak lehull és elgurul. A fiu arcra vágódik anélkül,
hogy a kezével maga elé nyulna.

Az anya velőtrázó sikoltással üti el az ajtót; rohan oda. Felöleli a
fiát, jajgatja, ráveti magát; ölelgeti, nevét kiáltozza őrjöngő
fájdalmában.

Dobó egy pillantást vet a fiura, s fölveszi az elgurult sisakot. Két
katonának int, s a fiura mutat.

A két katona felfogja a fiut: egyik vállon a másik térdben és beviszik a
palotába, az anyja szobájába.

A fiu fekszik véres nyakkal, mint a meglőtt galamb, élettelenül.

– Oh nincs már nekem fiam! – jajgatja az ősz özvegyasszony.

– Talán csak elájult, – mondja az egyik katona, és lecsatolja az apród
fejéről a rostélyos sisakot, mellvértet és egyéb vasakat.

A fiu nyakán azonban nagy lőtt seb tátong. Nem is a nyakán, hanem a
derekán ment be a golyó. A nyakán csak kijött.

Az özvegy letörli a könyeit. Szeme vérbe borul. Felkapja az asztalon
heverő kardot, amit az imént Éva hozott ki a szobából, s kirohan vele,
fel a tömlöcbástyára.

Van ott már több asszony is.

Lent főzik a vizet, a szurkot, az ólmot. Hordják sebesen, amelyik forr:
adják a katonáknak.

– Hideg vizet is hozzanak, innivalót! kiáltják a katonák, mikor egy-egy
kis szünet támad az ostromban.

– A pincéhez asszonyok! kiált le Dobó. Csapra minden hordót! Hordjátok
kupákban a katonáknak.

Az asszonyok egyrésze, a melyik a kiáltást meghallotta, szétrebben.

Imre diák ott jár fegyveresen fel és alá a pince előtt.

Hogy a sok asszony odarohan, beletaszitja a kulcsot a pinceajtóba.

– A tiszteknek ugy-e? – kérdezi Kocsisnét.

Margit asszony kiáltva felel:

– Mindnek deák uram, mindnek! A kapitány ur mondta.

Imre deák belöki a pinceajtót:

– Hátul a java! – kiáltja.

Azzal leereszti a sisak rostélyt, és a kardját kirántva rohan a
tömlöcbástyára.

A török mindegyre nagyobb és nagyobb tömegben tör fel a bástyán. Már fel
is ugrálnak. Gyilkos birokra kelnek itten a vitézekkel. Maga Dobó is
torkon markol egyet, egy óriást, akinek csak a csontja van egy mázsa.
Próbálja visszalökni. A török megveti a lábát. Egy percig mind a kettő
liheg. Akkor Dobó összeszedi az erejét, és berántja; leveti az állvány
magasából az udvarra.

A töröknek leesett a sisakja, s ő maga a kövek közé huppant, de megint
tápászkodik, s visszaforditja a fejét, hogy jönnek-e a társai?

Ekkor ér oda Baloghné. Vércse-sikoltással suhintja meg a kardját a
levegőben, s a török feje kétfelé esik iszonyu csapása alatt.

A többi asszony is fenn van már a bástyán. A katonák a viaskodásban nem
veszik már át az égő szurkot, a követ, az ólmot, hát felhordják ők
maguk, s a füstben, a porban, a lángban lezuditják a felkapaszkodó
törökre.

Hull a halott és szaporodik az élő. Egy-egy kőhengerités, szurok és
ólomöntés utcát tisztit az ellepett falon, de a holtak halma csak a
pihent tömeg feljutását könnyiti meg. Az élők elkapják a visszahulló
halottól a boncsokokat, s a lófarkas zászló újra ott táncol a létrán.

Dobó csodálkozó pillantást vet Baloghnéra, de nincs idő szólni. Ő maga
is küzd. Ragyogó páncéljáról talpig csurog a vér.

Az asszony csapást csapás után oszt a felnyomakodó törökre, mig végre
lándsaszúrás találja, s leomlik a földre.

Nincs már aki elrántsa. A küzdelem a fal tetejére csap. A holtakra
rágázolnak az élők. Dobó egy kiálló oromra lép és lenéz.

Már az agák is itt vannak a faltövében. Veli bég egy nagy vörösbársony
lobogót hoz lóháton nyargalva. A török harcosok a lobogó láttára új
üvöltésben törnek ki.

A lobogó az Ali pasa győzelmi lobogója. Harminc vár és várkastély ormán
hirdette már az idén ez a lobogó a török erő diadalát. Soha nem érte
más, mint a dicsőség sugara!

Veli bég a földbástyához nyargal a lobogóval. Itt legfáradtabbnak
látszik a védelem, mert már asszonyok is harcolnak.

Dobó sasszeme is észreveszi az aranytól ragyogó széles ünnepi zászlót.
Petőhöz izen, s őmaga a földbástyára rohan.

Ember-ember ellen küzd itt. Meg-megjelenik egy-egy zászlós alak, meg
visszatünik a mélybe. A harcosok a felszálló por és füst fátyolába
burkoltan viaskodnak. A szurokkoszorúk és tüzes kalácsok vörös
csillagokként mozognak és röpködnek a füstfelhők között. Dobó abban a
pillanatban ér oda, amint egy felhágó török Szőr Mátyásba, a maklári
molnárba meriti markolatig a jatagánját.

– Itt vagyok emberek! – dördül meg Dobó hangja a bástyán.

A katonákat e hangra új erő szállja meg, s a falra tolakodó kat
Jézus-kiáltás és bünnek soha fel nem róható magyaro s káromkodások
között öldöklik vissza.

Dobó látja, hogy a török talpig derbendi acélba van öltözve. Az ilyenről
lesiklik a kard. Gyors elhatározással veti magát reá, és nyomja le a
megölt molnárra.

A török vállas izmos ember; levetni igyekszik Dobót, de ez is nagytestü.
Ott viaskodnak életre halálra, a holtak és gerendák között. A török
tehetetlen dühében a vasat harapja le Dobó karjáról, aztán hirtelen
visszacsap és arccal fordul fölfelé. De ez a halála. Dobó megtalálja a
meztelen nyakat, s beleszoritja a lelket irgalmatlanul.

De még föl sem emelkedett, egy magasból lehulló töröklándsa csattan a
lábába s végighasitva a bőrszijjat, megáll a lábikrájában.

Dobó fájdalmában felordit, mint az oroszlán. A térdére rogyva kap a
lábához, és szemét a kin könnyei vizesitik meg.

– Uram! – mondja rémülten Kristóf apród. – Megsebesült?

Dobó nem felel, kirántja a lándsát a lábából és elveti. Egy percig
összeszoritott ököllel áll és szivja a fogát, mig az ütés első mérge
szétmulik. Azután egyet rug; próbálja, hogy eltörött-e a lába? Nem
törött el, csak vérzik. Ahogy a fájás kiszállott belőle, ismét
felragadja a kardját, s reá veti magát tigrisként a résen benyomakodó
törökre. Jaj annak, a ki most eléje kerül!

Mig itt életre-halálra folyik a küzdelem, alig tíz ölnyire innen a másik
résnél sereglik meg az ellenséges had.

A rés gerendái beszakadnak az irtózatos nyomástól, s a török győzelmi
orditással ront be anélkül, hogy falat másznia kellene.

Egyik a másikat tolja, taszitja. Fegyver a jobb kézben, a balban
boncsok. Az elől jöttek a bástyára rohannak a boncsokkal, a később jövők
az állványok alatt várakozó sebesülteket s asszonyokat rohanják meg.

A sebesültekkel csak könnyen boldogulnak, de az asszonynép dühös
rikoltással ragadja fel az üstöket és a kondérokat.

A vastagdereku Kocsis Gáspárné ugy locscsantja forró vizzel szembe az
egyik nagyszakállu agát, hogy amint az aga a szakállához kap, ott marad
a diszes szakáll a markában.

Egy másik asszony tüzes hasábfát ragad fel, s azzal üti fejbe a törököt.
A fa szikrái csillagokként csapnak széjjel, s a többi asszony már
fegyverrel száll szembe a pogányokkal.

– Üssétek! Üssétek! – bömböl a felnémeti kovács.

Odarohant a pörölyével az asszonyok közé, s ahogy ott hadakozik
egymásnak vetett háttal három pogány, az egyiket úgy sujtja fejbe, hogy
a török orrán száján öleset feccsent a vér.

A másik török erre hasbaszurta a kovácsot.

– Velem jösz a másvilágra kutya! – kiáltotta a kovács az iszonyu
szúrásra.

S mielőtt lerogyott volna, még egyszer megforditotta a levegőben
félmázsás pörölyét, s azután terült le a földre, mikor látta, hogy az
ellenfele az iszonyu csapástól pogácsává lapitott sisakkal, zsákként
zuhan a holtak közé.

Az asszonyok már akkor mind felragadták a heverő fegyvereket, s ádáz
dühvel viaskodnak a törökkel. A kendőjük leesett; a hajuk kibomlott;
szoknyájuk ide-oda csavarodik a küzdelemben, de ők nem gondolnak mostan
asszonyi voltukra, párduccokként esnek a töröknek. Kardjuk nem fog fel
semmi csapást: ami rájuk hull, az az övék, de amit ők adnak, az meg a
töröké.

[Illustration: Az egri hősnők.

(Székely Bertalan festménye a Nemzeti Muzeumban.)]

– Éljenek az asszonyok! – hangzik mögöttük Pető kiáltása.

A főhadnagy pihent csapatot hozott. Maga is kardot ragadva ugratja a
lovát egy tigrisként felszökkenő akindsinak, s leteriti a gerendák közé.

A katonái ezalatt polyvaként szórják szét a betolakodott törököt, sőt
még a lyukon is kirontanak, s Dobó a falra térdelve meredt szemmel néz
alá, mig kardjáról és szakálláról csepeg a vér.

A nekibőszült egriek ott verik a törököt a holtak között, a bástya
alatt.

– Vissza! – kiáltja Dobó a torka minden erejéből.

De a harci zivatarban nem hallják azok a maguk szavát se.

Egy Tóth László nevű közvitéz a piros bársony lobogós béget
megpillantva, neki ugrik. A kezében mordály van. A bég mellére süti. Egy
kapás a lobogóhoz, a másik mozdulata, hogy az üres mordályt egy török
szeme közé vágja. Aztán visszaugrik a zsákmánynyal, mig vele kijutott öt
társát összevagdalják a janicsárok.

Dobó csak az látja, hogy Veli bég lefordul a lóról, s hogy a basa
győzelmi zászlóját magyar ragadta el. Helyet mutat a pihent csapatnak, s
balkarjának véres rongyain egyet csavarva, le a réshez rohan. Pető ott
áll már gyalog, s a rés előtt levő mozsárágyúhoz emel egy lángoló
fahasábot.

A lobogó után tóduló janicsárokat ez a lövés visszarugja.

– Tölts! – kiáltja Dobó az egyik katonának. Négyen itt maradjatok. Követ
gerendát ide, ha van idő!


XL.

Éva maga maradt a halottal.

Egy percig megkövülten meredt reá, azután megmozdult. A fejére föltette
a sisakot; a derekára a páncélt; a karjára a karvértet. A fiu kevéssel
volt kisebb, mint ő. Beleöltözött a ruhájába.

A fiu kardja kicsiny volt. Bement a szobába, és kihozott egy egyenes,
hosszu olasz tőrt. Ráöltötte a markolat szijját a csuklójára.

A hüvelyt ott hagyta.

Ment a meztelen tőrrel szinte futva, maga se tudva hova. Csak annyit
tudott, hogy az ura Zoltayval együtt a külső várat védelmezi. De hogy a
palotából merre kell a külső várba menni, azt nem tudta.

A nap már leszállóban volt ekkor, de a köröskörül gomolygó füstön át az
is csak olyan volt, mint egy tüzes ágyu-golyó, amely függve maradt a
levegőben.

A vár térképéről emlékezett, hogy a külső vár keletről sarló alakjában
vonul a teknősbéka mellett.

A nap jobb kézt nyugszik, annak hát balra kell lennie.

Tiz katona jött szemben. Futva jöttek. Elől egy tizedes. A katonák jobb
karja és jobb oldala vörös a vértől. A vállukon lándsát tartottak. A
tömlöc-bástya felé rohantak. Aztán egy tántorgó katona jött. Az arcából
csurgott a vér. Bizonyosan a borbélyokhoz akart menni. Még egy pár
lépést tett, aztán elterült a földön.

Éva egy pillanatig tétovázott, hogy ne emelje-e föl? De egy második és
harmadik halott vagy ájult is feküdt ottan. Ez a harmadik az egri biró
nagyobbik fia volt. Az ablakból ismerte. A mellében nyilvessző állott.

Asszonyok jöttek a pince felől. A fejükön fakupák, a kezökben sajtár
vagy füles fazék.

Futva mentek ezek is kelet felé. Éva hozzájuk csatlakozott. Ahogy az
istállók mellett elmentek, egy kis lefelé lejtős alaguthoz értek,
amelyben két lámpás égett.

Ez volt a Sötét-kapu. Ez kötötte össze a külsővárat a várral.

Mikor ezen átértek, a porban és füstben dübörgő pokolba jutottak.

A holtak szanaszét szóródva feküdtek lent a földön, fenn a lépcsőn, az
állványokon. Az egyikben Éva megismerte Bálint papot. Hanyatt feküdt. A
sisak nem volt a fején. Nagy fehér szakálla piros volt a vértől. A
kezében most is ott volt a kard.

Éva egy buzogányt kapott fel a földről, és felrohant a lépcsőn. A viadal
itt is birokkal folyt már. A katonák a falon állva lökdösték vissza a
törököt. Egy asszony égő gerendavéget sujtott le a magasból. Egy másik
tüzes furkót lóbált meg, és csapta a török fejére.

Ekkor a bástyán két ágyú dördül el egymás után, és lesöpri a törököt a
falról.

Éva a lövésre odapillant, s látja Gergelyt, amint a kanócot tartja, s
lefelé mereszti a szemét, hogy a lövése eredményét lássa.

A fal párkányán maradt törököt leverik, aztán egy percnyi szünet
következik. A katonák mind hátrafordulnak, és torkuk szakadtából
kiáltják:

– Vizet! Vizet!

Egy sisakos vén katona éppen Éva mellett kiált a fal-omladék egy kiálló
kövéről. Az arcán harmatként gyöngyözik a véres verejték. A szeme alig
látszik ki a vérből.

Éva megismeri az apját.

Elkapja a kupát az egyik asszonytól és odanyujtja neki. Tartja, segít
neki.

Az öreg iszsza mohón. Piros egri óbor van abban, nem víz.

Az öreg nagyot húz belőle. A bajuszáról csurog a bor, mikor elveszi a
szájától; aztán nagyot lélekzik.

Éva látja, hogy a jobb keze lángol az öregnek. Nem csoda: fából van
csuklóig; bizonyosan a szurkos szalma kapott belé. Az öreg észre se
vette.

Éva leteszi a kupát és buzogányt, és az öreg karjához kap. Tudja, hogy
hol van felcsatolva a fakéz. Gyors ujjal oldja fel a csattot, s a fakéz
repül a török közé.

Az öreg pedig fogja a kardját, és a bástyán kihajolva sujt ujra
balkézzel egy rézholdakkal kivert nádpaizsra.

Éva tovább rohan az ura felé. Itt-ott egy halottat kell átugrania.
Itt-ott egy égő csóva repül el a szeme előtt. Itt-ott egy golyó csattan
a falba. A vitézek azonban mind isznak. Csak vizet kérnek, s az is
nektár lett volna nekik. A bor? mintha isteni erőt innának magukba!

A lent kavarogva kiáltozó törökök zajába belerecseg a Zoltay kiáltása:

– Most gyertek kutyák, hadd izenek Mohamednek a paradicsomba!

S rá egy perc mulva csak ennyi:

– Jó éjszakát!

A török, akinek ez szólt, bizonyosan elfelejtett neki visszaköszönni.

– Iléri! iléri! – hangzik a jaszaulok üvöltése szakadatlanul.

S új tömegek, új létrák, új pajzsok emelkednek a holtak dombján.

Éva megtalálja végre Gergelyt, amint egy puskaporral töltött hordócskát
gyujt meg, s vettet le a magasból.

Azután a sisakját a földre csapva ugrik egy asszony elé. A kupát
elragadja tőle, s iszik oly mohón, hogy két oldalt kétfelé csurog a
piros bor.

Éva a maga borát egy másik katonának nyujtja. Ott is hagyja a kezében. A
sisakért fordul, de amint lehajlik érte, szurokfüst csap a szemébe.
Mikorra kikönnyezi, Gergelyt nem látja sehol.

Ahogy jobbra balra néz, körülötte a katonák hirtelen leguggolnak.

Lent a tüfensik sortüze dördült el, alig tiz ölnyire a faltól. Éva
sisakját megcsapta egy golyó, s később látta, hogy meg is repesztette.

Akkor Éva elhuzódott a faltól.

Lent szünet nélkül szólt a zene, s pergett a dob.

Egy hosszunyaku jaszaul éles torokkal üvöltötte a fal alatt:

– _Já ájjuhá!_ (Ide!)

A had kevert volt már odalenn. A janicsárok helyére a bőrsapkás azabokat
és piros sapkás akindsiket hajtották.

Egy fehér-ruhás dervis, aki azonban sisakot viselt a teveszőr süveg
helyett, lobogót ragadott a kezébe, és _iléri! iléri!_ – üvöltéssel
indult közöttük tíz öreg janicsártól környezve a falak ellen.

A derviseket nem szokták lőni a miéink, de hogy ennek sisak volt a
fején, s kard a kezében, lőttek reá. Magára vonta Éva figyelmét is.

Szél támadt. Elfujta a füstöt, s lobogtatta a háromgombos boncsokot a
dervis kezében. Amint a vár felé fordult, Éva látta, hogy a dervis
félszeme be van kötve.

– Jumurdsák! – sikoltotta tigrisharaggal.

S a kezében levő buzogányt sárga villámként röpitette le a magasból.

A buzogány túlrepült a dervis fején, és mellen talált egy janicsárt. A
dervis meghallotta a sikoltást, és fölpillantott. Ugyanekkor a bástyáról
újra beletüzelt az ágyú a katonaságba, s a dervist a csoportjával együtt
füst boritotta el.

Mikorra a füst eloszlott az árokból, a dervisnek nyoma se volt ott,
ellenben a falak megteltek a fölfelé rugaszkodók csapataival.

Gergely a bástyáról a romlásra futott.

Hajadonfővel volt. A kezében lándsa. Az arca puskaportól fekete.

– Sukán! – kiáltotta egy vértől lepett kopjával küzdő alaknak, – van-e
még szurok a pincében?

A hangja rekedt volt. Az öregnek csaknem a füléhez hajolt a kérdéssel.

– Nincs, – felelte Sukán, – hanem egy hordó gyanta van ott. Jó lesz az?

– Hozassa tüstént a Perényi-ágyúhoz!

Az öreg mellett ott küzdött Imre deák. Letette a kópját és elrohant.

– Vitézek! – kiáltotta Gergely. – Szedjük össze az erőnket!

Tulnan visszhangként csapott át a Zoltay szava:

– Ha most visszaverjük őket, nem mernek többet jönni!

– Tüzet! tüzet! – kiáltották másfelől.

Az asszonyok rúdra öltött üstökben hozták a forró ólmot, és forró
olajat.

Vas Ferencné egy lapáton parazsat hoz fel a falra, s aláforditja a
törökre. De ugyanekkor a lapát is kiesik a kezéből: egy golyótól
elcsapott kődarab üti halántékon. Neki esik háttal egy oszlopnak s
összerogyik.

Egy asszony lehajol érte. Egy szempillantással látja, hogy vége van. A
másik pillantása a Vas Ferencné mellett heverő bástyakőre esik. Felkapja
a követ és a falhoz siet vele. Egy golyó mellben találja. Elbukik.

– Anyám! – kiáltja egy pirosszoknyás leány.

De nem borul az anyjára, hanem előbb fölkapja a követ amit az elejtett,
és lezuditja ugyanott, ahol az anyja akarta.

A kő két törököt sújtott agyon. Csak mikor ezt látja, fordul vissza az
anyjához, és felöleli, leviszi az állás lépcsőzetén

A füsttengerben lent egy csapat tekenős-béka paizs közeledik. A pajzsok
alatt nem lehet látni az akindsikat, olyan szorosan jönnek egymás
mellett.

– Vigyázzunk vitézek! – hangzik a Gergely szava.

– Vizet! Tüzet! – kiáltja Zoltay.

Most egy bádoggal bevont tárgy emelkedik ki a sáncból. Négy piad rohan
vele a falhoz. A létrán levők elkapják s a fejük fölé vonják. Aztán jön
a többi tárgy. Valamennyi bádoggal van bevonva, hogy a védők csáklyával
le ne szakgathassák a tetejét.

– Forró vizet! – kiáltja hátra Gergely. – Sokat!

Éva ekkor hozzáugrik, és a fejére nyomja a sisakot.

– Köszönöm Balázs! – szól Gergely. – Dobó küldött?

Éva nem felelt. Lerohant a bástyáról forró vizért.

A bádoggal bevont tárgyak egymáshoz csatlakoztak. Alája beugráltak a
könnyü ruházatu falmászók. Némelyik félig meztelen volt. A fejüket nem
nehezitette sisak. Az övükből kidobáltak minden nehéz fegyvert. Csak a
karjukon lógott szijjra kötve a görbe éles kard.

Széles vastetőzetté vált a sok összecsatlakozott tárgy. Az agák közül is
ugráltak alája. Dervis bég is átszökött az árkon, s hozta a félholdas
boncsokot.

– Vizet vizet! – kiáltotta Gergely.

Az ércfödél emelkedett. Mázsás köveket zuditottak le a falról. Az
ércfödél szétnyilt és elnyelte a követ, aztán ismét összeállt.

– Forró vizet! – kiáltotta Zoltay is odarohanva.

Gergely ahogy meglátta Zoltayt, le az ágyúhoz rohant.

A gyanta már ott volt egy hordóban.

Gergely feldöntötte a hordót, és szólt a pattantyusoknak:

– Tömjétek az ágyúkba, amennyi beléjök fér! Verjétek be, hogy porrá
zuzódjék! Kevés fojtást rá!

A falról ekkor zuditották le a forró vizet!

Ahova a kő nem tudott eljutni, a forró viz eljutott. A tárgyak egyszerre
meginogtak, és szétlazultak. Alólok _ej vá_! és _meded_! üvöltéssel
ugráltak ki a törökök.

Egyrészök a falon maradt. Ezekre Gergely rálőtt egy mozsár-ágyúval. De
még mindig maradtak a falon. Gergely visszarohant a bástyáról.

– Gergely! – hangzott a Pető szava.

– Itt vagyok, – felelte Gergely rekedten.

– Ötven embert hoztam. Elég?

– Hozz még amennyit lehet! Rakasd lent a tüzet, és tiz ember hordjon
mindent.

A tüfenkcsik ujabb lövése a mozsár-ágyú füstjével egybekavarodva
elfátyolozta a falat egy percre. Ezt a percet a könnyü öltözetü
falmászók arra használták fel, hogy újra elboritották a létrákat.

Gergely visszarohant a bástyára.

– Meg van már töltve? – kérdezte.

– Meg, – felelte az öreg kocsis Gáspár.

– Tűz!

Az ágyú lobbot vetett, és eldurrant.

A gyanta húsz-öles lángoszlopként szállott ki belőle. Még azok a törökök
is leugráltak a falról, akiket az ágyúnak csak a szele ért.

A fal letisztulását a jaszaulok és tisztek dühös orditása követte.

A bástyáról látni lehetett, hogy fut el a faltól minden katona. Azab,
piad, müszellem, deli, szpáhi, gureba, akindsi, mind összekeveredve
rémülettel rohan a sáncok felé. És látni lehetett, mint tartóztatja fel
őket a sok jaszaul, a sok aga. Már nem is korbácscsal, hanem karddal
verik vissza a futásra mozdult tömeget, s azok véres fejjel dühtől
tájtékozva kapják fel ujból az ostromlétrákat, s most már egyenesen a
magyar ágyúk falára rohannak.

A dervis vezeti őket. Ő megy elől. A drága boncsokot a foga közé
szoritva, paizs nélkül rohan felfelé.

A szomszéd létrán is egy aga mászik elől, egy nagy testü óriás. Turbánja
akkora, mint a gólyafészek, kardja akkora, mint a hóhérbárd.

Gergely körülpillant, s ujra ott látja maga mellett az apródot.

– Balázs! – mondja neki, – menj innen!

S rekedt hangja a két utolsó szóban csengővé válik.

Balázs nem felel. Az az olasz kard van a kezében, amelyet a szobából
hozott. Ott áll vele a létránál, amelyen a dervis jön fölfelé.

Gergely lepillant.

– Hajván! – kiáltja a felbukkanó óriásra. – Oh te barom! te bivaly! –
folytatja törökül, – hát te azt hiszed, hogy nem fog a fegyver!

A török megdöbbenve néz. Széles nagy ábrázata megkövülten mered
Gergelyre.

Ezt a pillanatot használja fel Gergely. A kezében levő lándsát a török
szügyébe veti.

A török egyik kézzel a lándsába markol, másikkal iszonyu csapást mér
Gergelyre. De a csapás a levegőt éri, s a nagy test iszonyu zuhanással
esik egy bádog tárgyra.

A dervis ezalatt följutott.

Lándsaszurását fejének félrekapásával kerüli el Éva. A következő
pillanatban végig vág a dervisen, s a kapaszkodó balkart találja el.

A dervis karján kétfelé esik a fehér gyapjuruha, de kivillanik alóla a
ragyogó dróting.

Egy szökemléssel a falon terem. A szijjon lógó kardot a markába kapva,
rohan Évára.

Éva hátrább vonult két lépéssel. A kardot mereven eléje tartva,
kikerekedett szemmel várja a rohanást.

De a török régen járja a halál iskoláját: tudja, hogy a kinyujtott
egyenes kardba nem jó belerohanni. Egy toppanással megállitja magát, s a
kinyujtott kardra sujt, hogy félrecsapja, s hogy egy második vágással az
apródféle legénykét küldje a lelkek hazájába.

De Éva is ismeri ezt a vágást. Gyors kört ir alulról fölfelé kardja a
levegőben, s elkerüli vele a török kardot. Mikorra a török másodikat
akar sujtani, már becsuszott az Éva kardja a hóna alá.

A dróting, ez mentette meg a törököt. Az acél szemek ropogtak, de a
dervis ugyanekkor vágott, s a kardja fejen találta Évát.

A szegény asszony kábultan szédeleg, s eszméletét veszitve dől el az
ágyú mellett.


XLI.

Mikor Éva felocsudott a kábulatából, egy düledezett gerendaépület alatt
találta magát. A gerendák fölött tiszta holdas ég, s fehéren ragyogó
csillagok.

Az első pillanatban nem tudta hol van. A feje valami hideg nedvességben
feküdt; ez bántotta. Aztán megtisztázódott előtte minden.

Csend van. Tehát vége a harcnak. Vajjon ki az úr a várban: a török-e
vagy a magyar? A falon egy őrnek egyforma lassu járása kopogott.

Föl akart állni, de nehéznek érezte a fejét. Annyit mégis látott e
mozdulattal, hogy a bástya közelében van, s hogy mellette egy asszony
fekszik arcra borulva, s egy katona, akinek nincsen feje.

A gerendákon át lámpafény vöröslött. Emberi lépések közeledtek. Egy
rekedt férfi hang szólott:

– Az apródot vegyük-e előbb, vagy az asszonyt?

– Mind a kettőt, – felelte a másik.

– Mégis az apród…

– Vigyük hát az apródot. A kapitány úr még fenn van.

– A palotához vigyük, vagy a többi közé?

– A többi közé kell vinni. Halottnak ez is csak olyan halott, mint a
többi.

Megfogta egyik lábtul, másik a hóna alatt és ráemelték a saroglyára.

Éva ekkor megszólalt:

– Emberek.

– Nini, hát él az ifiur? Hálistennek ifiur! Akkor a palotába vigyük.

Ez a megjegyzés a társának szólott.

– Emberek, – mondotta Éva, – él-e az uram?

– Él-e? hát hogyne élne! Most kötik a borbélyok a lábát.

– Gergely hadnagyot kérdem én.

– Gergely deák urat? – kérdezte a paraszt csodálkozva.

És társához halkan szólott:

– Félrebeszél.

Azzal megfogták a saroglya két végét, és fölemelték.

– Emberek! – szólt Éva szinte kiáltva, – feleljetek nekem: Él-e
Bornemissza Gergely főhadnagy úr?

Hogy ilyen parancsoló hangon szólott, a két paraszt csaknem egyszerre
felelt:

– Él hát.

– Sebesült?

– Keze, lába.

– Vigyetek hozzá!

A két paraszt leeresztette a saroglyát.

– Hozzá?

Az egyik fölkiáltott az őrnek:

– Hé, vitéz! Hol a Gergely hadnagy úr?

– Mit akartok? – hangzott alá a Gergely hangja.

– Balázs ifiur van itt tekintetes úr. Valamit akar mondani.

A lépcsőn közeledő lépések hangja. Gergely jön sántikálva. Lámpás van a
kezében. A lámpásban gyertya ég.

A lépcsők alján megáll, és szól valakinek.

– Lehetetlen, hogy holnap harc legyen. Annyi a halott, hogy két napig se
birják eltakaritani.

A lámpás közeledik.

– Vegyétek le a sisakomat, mondja Éva.

A paraszt a csathoz nyul az asszony álla alatt.

Gergely ekkor ér oda.

– Szegény Balázskám, – mondja, – csakhogy élsz?

A paraszt leveszi a sisakot. Éva fejébe égető fájdalom nyilallik belé.

– Jaj! – kiáltja csaknem sikoltva.

Mert beleragadt a sisak bélése a vérbe, és hajba, s a paraszt bizony nem
tudta, hogy a fején a seb a fekvőnek.

Gergely letette a lámpást, és az asszony fölé hajolt.

Az asszony látta, hogy még most is olyan kormos a Gergely arca, mint
volt. A bajusza, szakálla, szemöldöke le van égve. A jobb keze vastag
kötésben.

De az ő arca is felismerhetetlen volt. Annyi vér és annyi korom volt
rajta. Csak a két tiszta szem fehére látszott ki a véres, füstös arcból,
s Gergely idegein ugyanaz a meleg áramlás futott végig, amit akkor
érzett, mikor a kerék dolgában járt, s a palota ablakában ugyanezeket a
szemeket látta.

S a két szempár egy pillanatig egymásra irányult.

– Gergely! – szólalt meg ekkor az asszony.

– Éva! – kiáltotta Gergely megrendülve. Éva! Éva! Hogy kerülsz te ide!

S mivelhogy összecikázott az agyában mindaz, amit a gyermekéről hallott,
s mind az, amit az apródnak vélt alak viseletében látott, megértette a
legkeserűbbet a kérdés pillanatában. A könny kicsordult mind a két
szeméből, és végigcsurgott puskapor-füstös orcáján.


XLII.

Erre az isszonyú ostromra háromnapi halotthordás következett. Az ágyúk
lőtték a romokat, a romok tövében meg a dervisek és azabok hordták a
halottakat.

És ez megszámlálhatatlan volt. Ember emberen feküdt a falak alján. Az
árkokban a vértől akkora volt a sár, hogy néhol gerendapallót tettek át
rajta, hogy járhassanak. S a holtak körül szétszórt és darabokra tört
pajzsok, boncsokok, kardok, dárdák, puskák mindenfelé.

Éjjel-nappal hordta a török a halottait. Csupán a külső vár falai alól
nyolcezer halottat kellett elvinniök. Csak harmadnapra tisztult el az
utolsó halott is, amikor már a hollók le-leszálló csoportjait puskával
kellett elriasztgatni.

De bent is nagy volt a veszteség. Márton pap, az ostrom után való
délelőttön egyszerre háromszáz halott fölött énekelte el az _Absolve
Dominet_.

A háromszáz halott ott feküdt sorjában a közös sirgödör körül. Közepén
Bálint pap egyházi ingben, stólában, mellette Cecey fejetlenül, azután
nyolc hadnagy, Balázs apród az anyjával, Szőr Máté a maklári molnár,
Gergely a felnémeti kovács, Gasparics, Vas Ferencné, Baloghné,
asszonyok, leányok, felismerhetetlen arcu, csonka és véres halottaknak
nagy és csendes sokasága; néhol csak egy fej, néhol csak egy kar, néhol
csak egy véres ruhatömeg.

A temetésen ott voltak az összes tisztek, maga Dobó is hajadonfővel,
kezében tartva a vár zászlaját.

Mikor a pap beszentelte a halottakat, Dobó megszólalt, s beszélt
el-elcsukló hangján a viszszafojtott sirásnak.

– Levett sisakkal állok előttetek, vérben és tüzben eltávozott
vitéztársaim. Lelketek már ott van a csillagokon tul az örök hazában;
porotokat áldja a jelen és a maradék. Meghajtom a vár zászlóját
előttetek ti megdicsőült hősök, kik mindnyájan a hazáért haltatok meg, s
Istentől várjátok jutalmatokat. Isten veletek! Az örökkévalóság
világában, Szent István királyunk orcája előtt találkozunk!

S a várbeli ágyúk dörgése között bocsátották alá egyenkint a halottakat.

*

Vasárnap, október 16-ikán Dobó délután aludt egy órát, s amint kiheverte
az álmot a szeméből, lóra ült, és a Sándor-bástyára lovagolt.

A várbeliek már ekkor nem épitettek, csak a réseket állták.

Az ágyuk szakadatlanul dörögtek.

– Eredj Kristóf fiam, – mondotta az apródjának, – nézd meg a
Bolyky-bástyát, mit csinálnak ott? Én innen az ókapuhoz megyek.

Kristóf lóra ült. A sötétkapunál fához kötötte a lovát, s gyalog futott
be, aztán végig a falon Bornemisszához.

Az egyik szakadékon át ágyúgolyó csapta meg. Csak lefordult a falról a
kőtörmelékes deszkákra.

Az őr kiáltott Zoltaynak:

– Főhadnagy ur! A kis apród elesett.

Zoltay megdöbbenve ugrott fel a falra. Látta a fiu mellvasán a nagy
véres horpadást. A katona mellette térdelt, s hogy a fiu feje a mellére
hanyatlott, lecsatolta a fejéről a sisakot.

– Menj tüstént a főkapitány urhoz, – mondotta Zoltay a fiut magához
ölelve. Jelentsd neki az esetet!

A fiu még élt. Arca fehér volt mint a viasz. Szomoruan nézett Zoltayra,
s igy rebegett:

– Jelentse hogy meghaltam.

S azzal egyet sohajtott és csakugyan meghalt.[8]

A következő napon nem ágyuszóra virradtak. A sátorok ott fehérlettek a
halmokon és hegyoldalakban, de törököt nem lehetett látni.

– Vigyázzunk! – mondotta Dobó, nehogy valami csel érjen bennünket.

S részint a föld alatt levő üregekhez, részint a szakadékokhoz állitotta
az őrségeket.

Mert nem igen lehetett már a fal tetején állni sehol. A vár csak
romhalmaz volt, s az emberek mint a kövek közt mozgó bogarak.

– Elmentek! Elmentek! – hangzott az öröm riadozása a várban.

Azonban a tisztek senkit se eresztettek ki a falak közül.

Nap fölkelte után negyedórával egy asszonyt jeleztek az őrök. A fejére
boritott fekete selyem-feredse mutatta, hogy török asszony,

Maklár felől jött. Öszvéren ült. A magas kápáju csont-nyeregben előtte
egy kis magyar gyermek. Az öszvért a kantárnál fogva egy tizenöt éves
szerecsen fiu vezette.

Kaput nem nyitottak az asszony előtt. S azon egyszerü okból nem
nyitottak, mert kapu nem volt.

Az asszony belovagolt a kapu mellett levő falnyiláson, s nem tudván
magyarul, csak ezt a szót kiáltozta:

– Dobó! Dobó!

Dobó a kapuomladék tetején állva vizsgálódott a sáncok felé. A török nőt
látta jönni. S azt is mindjárt gondolta, hogy ez az asszony a kis Szelim
anyja. Mégis, hogy a nő az ő nevét kiáltotta, lejött az omladékról.

Az asszony leborult a lábához, azután ujra fölemelte a fejét, s térdén
maradva nyujtotta feléje a magyar gyermeket.

– Szelim! Szelim! – mondotta a két kezét könyörgőn összetéve.

A magyar gyermek hat éves forma volt. Barna arcu kis okos szemü fiu. A
kezében fából faragott lovacskát tartott.

Dobó rátette a kezét a fiu fejére.

– Hogy hínak fiam?

– Jancsinak.

– Hát a másik neved?

– Bojnemissza.

Dobó az örömtől megrezzenve fordult a Sándor-bástya felé.

– Gergely! Gergely! – kiáltotta. – Fussatok hamar Gergely hadnagy úrhoz.

De már akkor Gergely rohanva jött a bástyáról.

– Jancsikám! Jancsikám! – kiáltotta, mig a könnyei potyogtak.

S majd megette a gyermeket.

– Jer, anyádhoz!

A török asszony sápadtan ragadta meg a fiucskát. De úgy megragadta mint
a sas a bárányt.

– Szelim! – kiáltotta. – Szelim!

Látszott rajta, hogy kész széttépni a gyermeket, ha a magáét meg nem
kapja.

Egy perc mulva jött Éva a palotából. A feje a homlokán át be volt kötve
fehér kendővel, de az arca az örömtől piroslott. Kézen futtatta maga
mellett a kis török gyermeket. A kis Szelim a rendes török ruhájában
volt, s rettentő nagy kalácsba ragaszkodva futott Éva mellett.

Mind a két anya kitárt karokkal röppent a maga gyermekéhez. Az egyik azt
kiáltotta:

Szelim!

A másik azt kiáltotta:

Jancsikám!

S letérdeltek a gyermekükhöz. Ölelték, csókolták.

*

S amint a két asszony ott térdelt egymással szemben, egyszercsak
összepillantottak, s kezet nyujtottak egymásnak.


XLIII.

A török csakugyan megszökött.

Varsányi, aki az asszony után egy órára jött be a várba, elmondta, hogy
a basák még egy ostromot akartak, de a janicsárok mikor ezt tudatták
velök, a basák sátora elé csapkodták le a fegyvereiket, s dühösen
kiáltozták:

– Ha mindnyájunkat felakaszttattok is, nem harcolunk tovább! Allah nincs
velünk! Allah a magyarokkal van! Isten ellen nem harcolunk!

Achmed pasa ott a sereg szine előtt sirva és a szakállát tépve szidta
Ali pasát:

– Alávaló nyomorult, – üvöltötte a szeme közé, – rossz akolnak mondtad
Eger várát, juhoknak a bennök levő népet, most vidd a császár elé ezt a
gyalázatot magad!

És csak a kérlelő bégek közbevetődésén mult, hogy a két pasa össze nem
verekedett a hadsereg szine előtt.

A tisztek között is nagy volt a hiány. Veli béget ágyon vitték el a
harctérről, Dervis béget is félig agyonverten találták meg éjjel a falak
alatt.

Olyan félelem volt a táborban a magyarok iránt, annyi volt a tüzben és
fegyverben sebesült, hogy mikor a pasák kiadták a topcsiknak a
visszavonulásra való parancsot, a többi még a reggelt se várta be, hanem
éjjel a sátorokat, podgyászokat ott hagyva utnak indult.

Varsányi szavára leirhatatlan öröm szállotta meg a várbelieket. Az
emberek táncoltak, a süvegüket a földhöz csapkodták, a török lobogókat
kitűzték, az ágyúkat kilőtték.

Márton pap a kezében levő keresztet az égnek tartva, az öröm őrjöngő
hangján kezdte énekelni a zsoltárt:

– Te Deum laudamus!

A harangot kiemelték a földből s a gerendát, amelyen függött, két
oszlopra téve, megkonditották.

Bim-bam-bim-bam szólt vigan a harang, s ahogy Márton pap a piac közepén
a keresztet tartva énekelt, köréje térdelt a nép, maga Dobó is.

Azután Nagy Lukács felkiáltott:

– Menjünk utánok!

Ahány ló volt, arra mind katona ugrott, s utána! kirobogtak Maklár felé
a török után.

A gyalogosok meg a sátorokba rohantak. Tömérdek puskaport, golyót és
fegyvert hoztak. A sátorokat még hetek mulva is hordották.

Estére valamennyi lovas zsákmánytól roskadozva tért vissza a várba.

A vár népéből háromszáz halott pihent már lenn a közös sirban, s
nyolcszáz sebesült feküdt még szanaszét szénán szalmán a vár belsejében.

A főtisztek is mind sebesültek. Dobó, Bornemissza, kezén lábán; Zoltay
fekszik; Mekcsey tetőtől talpig a sebek és ütések gyüjteménye, Fügedy
három fogával áldozott Mahomednek. Buzogánynyal ütötte ki valamelyik
török, de vigan szenvedte, mert megszünt a fogfájása.

És seb nélkül nincs a vár népe között se férfi, se asszony, csak
egyetlen egy: a cigány.

Sukánnak az utolsó jelentése igy hangzott:

– Nagyságos főkapitány úr, jelentem, hogy a várba lőtt ágyúgolyókat mind
összeszedtük és megolvastuk.

– Mennyi?

– Hát ha azt nem számitjuk, ami még itt-ott a falakban van, öt hiján
tizenkétezer.


_Befejezés._

Mikor az ostrom előtt Dobó segitséget kért a szikszói gyüléstől, azt
felelték neki, illetőleg Mekcseynek, aki Dobót képviselte:

– Ha elegen nem voltatok, minek maradtatok a tisztségben! Ha megettétek
a koncát, igyátok meg a levét is!

A két kapitánynak az volt erre a felelete, hogy az ostrom után mind a
kettő lemondott.

Egész Európa tapsolt és ujjongott a győzelem hallatára. A királyt
mindenfelől üdvözlő levelek dicsérték. A töröktől elfoglalt zászlóknak
csodájára jártak a bécsiek. (Az Ali pasa bársonylobogója bizonyára ma is
ott van a Habsburgok egyéb győzelmi jelvényei között.)

A király leküldötte Egerbe Sforzia Mátyás főkapitányt, hogy Dobót és
Mekcseyt maradásra birja. De ezek hajthatatlanok maradtak.

– Kötelességünket megtettük, – mondotta Dobó. – Bár _mindenki_ úgy
megtette volna! Adja át ő felségének tiszteletünk és hódolatunk
kifejezését.

A király azután Bornemissza Gergelyt nevezte ki Dobó helyére Egervár
főkapitányának.

Vége a regénynek.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Egy köböl bor 16 pint vagyis félakó.]

[Footnote 2: Ma rác templom.]

[Footnote 3: Szederkényi s más történetirók is Királyszéknek a mai
pástot tartják, ahol a dézsmaház van. Ez a tévedés Tinódytól indult ki,
mert ő irja:

  _Csuda szép helyön Eger vára vagyon_
  _Az völgyre fekszik egy hegy oromzaton._
  _Északra ellenben Királyszéki vagyon_

Csakhogy amint a további sorokból kitünik, Tinódy nem tudta magát jól
tájékozni. Azt mondja ugyanis:

  _Délről fekszik város, egy völgybe vagyon_

A város akkor sem volt délről, hanem nyugotról. Délről Almagyar falu
volt. Az összes térképek ezt mutatják. A város kerités fala hozzá volt
épitve a várhoz. A pástról (akárki meggyőződhetik egy pillantással) nem
lehetett a templom épitését nézni. A király a mai sánci iskola tájékán
ülhetett. Eszerint ha Tinódy délre mondta a várost, ez a domb az ő déli
irányának az északja: ez a domb a _Királyszéke_.]

[Footnote 4: Semmi se bizonyitja azt, hogy valamely nóta abból a korból
való, amelyben először lekottázták.]

[Footnote 5: Vadaskert volt a mai Érsekkert.]

[Footnote 6: Ma kicsike falu van a jobbágy házak helyén, s ez a falu
arról nevezetes, hogy egész télen át nem látja a napot.]

[Footnote 7: Budai Ferenc azt mondja, hogy Tinódi és más történetirók
hibásan irják Jakabnak.]

[Footnote 8: Istvánffy és az ő nyomán a történetirók hibásan irják, hogy
Tarjáni Kristóf fejéről lőtték le az aranyos sisakot. Tinódi a két
apródot világosan megkülönbözteti, s megirja, hogy Kristóf apród a
Bolyky-bástyához futtában esett el]




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76236 ***