Initial commitHEADmain

1 files changed, 12505 insertions, 0 deletions

diff --git a/76236-0.txt b/76236-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..d42acf7
--- /dev/null
+++ b/76236-0.txt
@@ -0,0 +1,12505 @@
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76236 ***
+
+
+AZ EGRI CSILLAGOK
+
+(BORNEMISSZA GERGELY ÉLETE)
+
+REGÉNY ÖT RÉSZBEN
+
+IRTA
+
+GÁRDONYI GÉZA
+
+II. KÖTET
+
+(4. 5. RÉSZ)
+
+BUDAPEST
+
+LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA.
+
+NYOMATOTT LÉGRÁDY TESTVÉREKNÉL, BUDAPESTEN.
+
+
+
+
+NEGYEDIK RÉSZ.  EGER VESZEDELME.
+
+Ha van az égben könyv, amelybe a magyarok történetét irják, a következő
+nyolc évet igy jegyezték fel bele:
+
+1545: A töröké már Buda, Esztergom, Fejérvár, Szeged, Nógrád, Hatvan,
+Veszprém, Pécs, – csaknem az egész ország.
+
+1546: A török 15 szandsákra osztotta Magyarországot. A magyaroké már
+csak a Felföld és a Dunántulnak egy kis része.
+
+1547: A magyarokat nemcsak a török nyúzza, hanem az osztrák is.
+
+1548: Luther és Kálvin tanai az egész országban terjednek.
+
+1549: A török nemcsak pénzt szed adóba, hanem gyermeket is.
+
+1550: Erdély ellen oláh és török sereg indult. Fráter György nehány nap
+alatt ötvenezer embert állitott talpra. Az oláht megverték. A török
+visszavonult.
+
+1551: Izabella királyné távozott Erdélyből. Fráter Györgyöt orgyilkosok
+megölték.
+
+
+I.
+
+És következett az 1552-ik esztendő.
+
+Már kéklett a szilva és nyilt a napraforgó, mikor egy napos, de szeles
+délután ott állt Éva asszony egy kis soproni háznak a tornácán. Valami
+külföldre utazó ifjunak válogatott az ura ruháiból.
+
+Mióta nem láttuk őt, mind arcában, mind testében meggömbölyödött,
+megasszonyosodott. Arcának gyönge fehér bársonya ma is leányos, de nyilt
+két szemében ma már nem mosolyog a régi pajkosság, hanem inkább szelid
+nyugodt okosság tükrözik.
+
+Ha komolyan néz valakire, senki el nem hiszi, hogy ez a szelidarcu bájos
+teremtés összekalandozta ezelőtt nyolc évvel Törökországot; úgy lő és
+viv, mint akármelyik férfi, s úgy lovagol, hogy nincs az az arab szpáhi,
+amelyik el ne bámuljon, ha meglátja.
+
+– Hát van itt két ruha, – mondja a diáknak. És egy viseltes meggyszín
+kamuka ruhát, meg egy egyszerü kenderszövetet tett az asztalra. – Ez a
+kamuka még bő lesz magának, de lehet, hogy egy pár hónap mulva már
+belenő.
+
+A diák arca kivörösödött az örömtől.
+
+– Itt-ott egy kicsit majd igazitok rajta, – szólt az asszony a ruhát
+forgatva. – Node estig úgyis pihen.
+
+Aztán a kenderszövetü ruhát vette föl.
+
+– Ez éppen jó lesz. Az uram akkor hordta ezt, mikor Budán járt; mikor a
+török elvette Budát, s mink a királynéval Lippára költöztünk.
+
+– Jó lesz, – mondja örömmel a diák. – Ebben megyek tovább, mert ezt a
+por se fogja.
+
+Az asszony belenyult minden zsebbe. Üres volt valamennyi. De mégis a
+mellény csücskében érzett valami keményest.
+
+A zseb lyukas volt. Éva beledugta az ujját, s egy sokszorosan
+összehajtogatott vékony pergamenpapirost talált a bélés között.
+
+Kiterjeszti, hát egy ötszögü forma rajz; mindenféle vonalak és pontok.
+
+– Mi lehet ez, Miklós diák? Valami tekenős béka úgy-e?
+
+Tenyerére veszi a diák. Csakhamar megforditja s nézi hosszasan.
+
+– Nem tekenős béka, – mondja, – bár olyanforma.
+
+E pillanatban egy kis hatéves feketeszemü gyerek robog ki a szobából. Az
+oldalán remek kis aranyozott markolatu kard, kopott, pirosbársony
+hüvelyü.
+
+– Anyám, – mondja, – azt igérted, hogy trombitát kapok.
+
+– Jaj, Jancsikám, ne háborgass mostan – feleli az anya. – Eredj le,
+kedves, a kertbe Lucához.
+
+A gyerek, lóvá tette a kardot, s vidáman lelovagolt az udvarra, onnan
+meg a kertbe.
+
+– Hát biz ez, – mondja a diák a papirost figyelemmel szemlélve, – egy
+várnak a rajza, mégpedig Eger váráé.
+
+– Eger váráé?
+
+– Az bizony. Tessék nézni: ez a béka kettős vonallal van körülhúzva. Ez
+a kettős vonal fal. A béka feje meg a négy lába, öt kiszögellő bástya. A
+vékonyvonalas foltok benne az épületek.
+
+– Hát ez a sarló-forma, itt a béka mellett?
+
+– Ez az úgynevezett külső vár. Épület nincs benne, mint más külső
+várban, csak két bástya, s azon két torony.
+
+– És ez a fekete kapocs, amelyik a sarlót a békához köti?
+
+– Ez a Sötétkapu.
+
+– Miért sötét?
+
+– Mert a föld alatt megy.
+
+– És ez itt a kapu mellett?
+
+– Istálló.
+
+– Ilyen nagy istálló?
+
+– Nagy kell oda, tekintetes asszony. Aztán bizonyosan itt van a
+kocsiszín is, meg a lovászok lakása, a kulcsár is itt lakik.
+
+– Hát ez a pontozott, itt a kapu mellett?
+
+– Ez templom volt. Az a templom, amelyet Szent-István király épittetett.
+Ennek a felét bizony lorombolták nem is olyan régen: éppen tiz
+esztendeje.
+
+– De kár volt.
+
+– Bizony kár volt, de a templom derekán húzták át az új nagy árkot, és
+épitették a külső várat. Kellett, mert ez volt a vár leggyöngébb oldala
+
+– Dehát honnan tudja ezt maga, Miklós?
+
+– Hogyne tudnám. Két esztendeig jártam ott iskolába. Mindenki erről
+beszélt ottan. Akkor épitették a Sötét-kaput is.
+
+– Dehát itt is van egy kapu, a nyugoti oldalon, a patak mellett.
+
+– Van itt a délin is. Három kapuja van.
+
+– Hát ezek a mindenféle piros húzások?
+
+A diák egy percig hallgatva betüzte a jegyeket.
+
+– Ezek földalatti útak.
+
+– Ilyen sok földalatti út van?
+
+– Van, de nem mind használható.
+
+– És ezek a négyszögletü szobafélék?
+
+– Földalatti termek. Ez itten viz-tartó. Emez meg temető.
+
+– Temető? Föld alatt?
+
+– Annak kell lenni, mert lám’ ide erre a földalatti útra az van irva:
+_Halottak útja._
+
+Az asszony megborzongott.
+
+– Furcsa, – mondotta, – hogy a halottakat ide temetik.
+
+– Csak kolera idején, – felelte a diák. – Most már jut eszembe, hogy
+hallottam erről.
+
+– Jaj, hogy előbb nem jött Miklós, legalább két héttel?
+
+– Mért?
+
+– Ha előbb jön, előbb adom a ruhát; ha előbb adom a ruhát, előbb
+megtalálom benne ezt a rajzot. Szegény uram éppen oda ment Egerbe.
+
+– Azt mondják, hogy a török odafordul?
+
+– Hiszen éppen azért ment az uram Egerbe. Csak szegény apám el ne ment
+volna vele. Gondolja csak: hetvenesztendős ember. Keze-lába fából. És
+elment az urammal!
+
+– Harcolni?
+
+– Hát egyrészt azért. Másrészt meg volt egy jóbarátja: Bálint pap.
+Ezelőtt egy esztendővel összekaptak valamin; még akkor szegény anyám is
+élt; aztán a pap Egerbe költözött Dobóhoz. Hát azzal akar kibékülni.
+
+Az asszony ezt mondva, felnyitott egy zöldre festett virágos ládát, és
+kivett egy könyvet. Az imádságos könyve volt. Beletette a vár rajzát, s
+eközben kipillantott a kertbe, a fiára, aki ott futkosott a virágöntöző
+cseléd mellett.
+
+– Majd csak jön valaki Egerből, – mondotta az asszony, – Pető Gáspárnak
+a bátyja itt lakik. A király embere. Ő küldött egy szekér puskaport a
+várba, meg golyót, mivelhogy az öcscse ott van. Hát ha követ jön hozzá
+Egerből, odaadom neki ezt a rajzot.
+
+Azzal tűt és cérnát vett a kezébe, s a kamuka ruha varrásába fogott.
+
+Amint ott beszélgetnek tovább, a kapun egy sötétkék-mentés ember lép be,
+s hogy a kaput vissza beteszi, köszön valakinek.
+
+– Ne fáradjon tovább – mondja, – bent már majd eligazodom.
+
+Éva feláll. A hang ismeretlen neki. Az alak is.
+
+A tornácra három lépcsőn kell fellépni. Az idegen itt fölemeli a fejét.
+Félszemü barna testes ember. A bajusza huszáros. A kezében olyanféle bot
+van, mint aminővel a falusi birók szoktak járni.
+
+– Jónapot kivánok! – köszön fel az asszonynak. – Azt mondták, hogy itt
+lakik tekintetes nemes Bornemissza Gergely hadnagy uram.
+
+– Itt lakik, – feleli az asszony, – de nincs itthon.
+
+– Hát csakugyan elment már?
+
+– El, Egerbe.
+
+– Ejnye, ejnye, – szól a fejét csóválgatva az ember, – de nagyon
+sajnálom! Meg tetszik engedni, hogy felmenjek?
+
+– Tessék.
+
+Az ember föllép a lépcsőn. Leveszi a kalapját, és mély tisztelettel
+meghajol.
+
+– Balogh Tamás a nevem, – mondja. – Révfalusi nemes ember vagyok.
+
+A meghajlásáról lehetett látni, hogy nem paraszt. Az asszony mosolyogva
+húzott ki egy széket az asztal alól, s közben bemutatta a diákot:
+
+– Réz Miklós diák. Külsőországi iskolába utazik. A bátyja a király
+hadában szolgál, és ismeri az uramat, hát erre jött egy vásári kocsin,
+és betért megpihenni.
+
+– Isten éltessen öcsém, – mondotta a félszemü, anélkül, hogy kezet
+nyujtott volna a diáknak.
+
+Leült és megint ejnyézett.
+
+– A lóvásárra jöttem, – mondja a térdére csapva, – és sok mindenféle
+dolgom lett volna vele. Többek között pénzt is hoztam volna neki.
+
+– Pénzt? – kérdi elcsodálkozva a menyecske.
+
+– Azt mondták pénzre van szüksége, hogy Egerbe megy, és hogy eladja
+egynémely arany és ezüst-marháját.
+
+– Nem igen van minekünk.
+
+– Én nagyon szeretem a gyürüket, – szólt az ember a kezét fölemelve.
+
+Tiz szebbnél szebb gyürü ragyogott az ujján.
+
+Folytatta:
+
+– És hogy neki van egy gyönyörü gyürüje.
+
+– Van, – felelte mosolyogva az asszony.
+
+– Egy holdas.
+
+– És csillagos.
+
+– A hold topáz.
+
+– A csillagok gyémántok.
+
+– Láthatnám? – kérdezte az ember.
+
+S a hangja remegett.
+
+– Nem, – felelte az asszony. Mindig a zsebében hordja. Valami
+szerencse-gyürü az. Töröké volt.
+
+A kis Jancsi megint ott csörtetett az udvaron. Egy szökkenéssel a
+lépcsőn termett, s hogy az idegent megpillantotta, a gyermekek szokott
+bámulásával nézett reá.
+
+– Köszönj szépen a bácsinak, – mondotta az asszony.
+
+– Tán a hadnagy úr fia? – kérdezte az idegen. – De mit is kérdem, hiszen
+szakasztott mása!
+
+S magához vonta a gyereket. Megcsókolta.
+
+Az anyán valami kellemetlen érzés hulláma csapott végig. Oh az anyai
+sziv megérzi az emberbe burkolt lelket, mikor a gyermekéhez nyúlnak!
+
+De ez csak muló érzés volt. A következő pillanatban már el is feledte.
+
+– Forduljunk egyet a vásárban, – mondotta a diák, aki fölöslegesnek
+látta magát a tornácon. – Elviszem Jancsit a szekeresemhez. Megmutatom
+neki a kis csikót.
+
+– Jó, – felelte az asszony, – itt egy denár. Vegyen neki trombitát. De
+vigyázzon rá Miklós. Te is Jancsikám. Tudod mit mondott apád!
+
+És Tamás úrhoz fordulva folytatta:
+
+– Nagyon meghagyta, hogy a gyerekre vigyázzunk.
+
+A gyerek örömében ugrálva ment el a diákkal.
+
+Az anya még utánok kiáltott:
+
+– A templom közelében legyenek Miklós. Majd kimegyünk mink is.
+
+Mert már egésznap készült, hogy kimegy a vásárba. Holmi apróságokat
+akart venni a bécsi kereskedőktől, akik ilyenkor lejöttek.
+
+Balogh Tamás uram ezen idő alatt szórakozottan forgatta a kalapját, és
+kedvetlenül nézett maga elé.
+
+– Mi hirt tud Szolnokról? – kérdezte az asszony. – Ugy-e nem bir vele a
+török?
+
+– Magam is azt hiszem, – felelte komoran Balogh Tamás.
+
+– Az uram is azzal vált el tőlem, hogy a török aligha kerül az idén Eger
+alá. Szolnokot nagyon megerősitették tavaly. Erősebb, mint Eger.
+
+– Sokkal erősebb.
+
+– S ha még elesik is, egy havi munkát ad a töröknek, mig beveszi.
+
+Balogh Tamás uram erre fanyaran mosolyog.
+
+Dehát mi van ezen mosolyogni való?
+
+– Van-e a tekintetes hadnagy úrnak valami arcképe itthon? – kérdezte
+hirtelen.
+
+– Van bizony, – felelte az asszony. – Tavaly festette le egy német
+festő.
+
+– Nem mutatná meg a tekintetes asszony? Sok jót hallottam már a vitéz
+úrról, szeretném ismerni.
+
+– Hát nem ismerik egymást? – kérdezte csodálkozva a menyecske.
+
+– Valamikor, de már régen, beszéltem vele.
+
+Az asszony bevezette a vendéget a szobába. A szoba sötét volt, és
+levendula illattal teljes. Mikor aztán az asszony fölnyitotta az
+ablaktáblákat, látni lehetett, hogy vendégszoba.
+
+A földön törökszőnyegek. A fal mellett egy medvebőrös divány. Az
+ablaknál irószekrény. E mellett könyves szekrény. Sok pergamenkötésü
+könyv, talán száz is. A falon arcképek. Az öreg Cecey sisakos képe,
+barna korában. Ceceyné kancsalnak festve, aranyhimzetű fejkötőben. Aztán
+egy diófarámába foglalt sárga Krisztuskép. Egy pajkos leányarc, amely
+Bornemisszánéhoz hasonlit, s e mellett a Gergely képe.
+
+Fiatal vidám tekintetü barna ember. Nyilt szemeiből eszesség sugárzik. A
+bajusza pörge; kerek kis puha szakál köriti az állát; haja könnyü
+fürtökben vállig omló.
+
+– Szép ember, – mondja Tamás uram, figyelmesen nézve a képet. – Vajjon
+mennyi idős?
+
+– Huszonhat éves.
+
+– És már ekkora fiuk van!
+
+– Nyolc éves házasok vagyunk mink, – felelte mosolyogva a menyecske.
+Gyerekek voltunk, mikor összekerültünk.
+
+Tamás úr megint a képre nézett. Aztán ismét megszólalt:
+
+– És igaz, hogy Konstantinápolyban is járt a vitéz úr?
+
+– Járt bizony. Én is vele voltam.
+
+– Van egy török ismerősöm, az beszélt róla. Manda bég. Óriás ember. A
+vitéz úr neki nagy szivességet tett.
+
+– Manda bég? Sohase hallottam tőle ezt a nevet.
+
+– Persze, – szólt bólogatva Tamás uram, – azelőtt Hajván volt a neve.
+
+– Hajván! – kiáltott felkacagva a menyecske. – Hogyne ismernénk! Én is
+láttam.
+
+Tamás úr mégegyszer felnézett a képre, s nézte hosszan, némán, összevont
+szemöldökkel, mintha sohase akarná többé ezt az arcot elfelejteni. A
+fejével úgy integetett neki, mintha köszönne, aztán az asszonynak is
+köszönve, háttal ment ki az ajtón.
+
+Az asszonyon ismét az a rossz érzés ömlött végig, ami akkor fogta el,
+mikor Tamás úr a gyermekhez nyúlt. Mindazonáltal kikisérte a
+tornác-lépcsőig.
+
+Az ember mindig a jobbján ment. Ez parasztos volt. Meghajolva köszönt.
+Ez uras volt. Háttal ment ki az ajtón, ez törökös volt.
+
+Az asszonyt nyugtalanság szállotta meg, de csakhamar leszidta érte
+magát.
+
+– Nem illik rosszat gondolni a szerencsétlenről, – mondotta a varráshoz
+visszaülve. – Félszemü ember, ennyi az egész.
+
+És hogy kiűzze a nyugtalanságot az elméjéből, dalba fogott. A cseléd
+dalolt a kertben, ő is azt dalolta, s e közben gyors ujjal igazgatta fel
+egymás után a meggyszin kamuka ruhára a megtágult gombokat. Egy helyen
+feslés is volt. Erre piros selyem cérnát keresett.
+
+De az eszéből csak nem ment ki a látogató.
+
+– Ki ez az ember? – kérdezte a ruhát a térdére bocsátva.
+
+A gyürü, az arcképnézés, Hajván emlegetése, a török módon való távozás…
+
+Ki ez az ember?
+
+Szinehagyott arccal bámult a betett kapura, s agyának minden izmát
+megfeszitette, hogy feleletet kapjon.
+
+Most már ismerős volt neki az arc is, a hang is. De nem tudta honnan?
+
+A gyürü, ez ötlött most az eszébe. Gergely azt mondta, elviszi, de a
+hétköznapi mellényébe tette. Elvitte-e a mellényt?
+
+Az asszony a nagy ruhás ládához sietett, és kiforgatta, kidobálta a
+ruhákat. A mellény itt van. Egy tapintás reá: valami kemény van benne. A
+gyürü! A gyürü! Itt van. Még csak papirosba se takarta.
+
+S ekkor, mint a felhőn átcikázó villám, egy név villant el az agyában. A
+homlokára kapott és felkiáltott:
+
+– Jumurdsák!
+
+*
+
+A cseléd hallja a kiáltást. Fölszalad a kertből. Látja az asszonyát a
+szétszórt ruhák között a láda előtt ülve. Az arca sápadt. A szeme ki van
+karikásodva.
+
+– Tekintetes asszony!
+
+Nem felel.
+
+A cseléd fut a szobába. Néz mindenfelé. Rablást sejt.
+
+Végre is kapja az ecetes üveget, és dörzsöli, szagoltatja az
+asszonynyal.
+
+– Az uram veszedelemben van, – ez volt az első szava. – Hol a gyermek?
+Igaz: elküldtem. Hamar a köpenyegemet, Luca! Megyünk a Jancsiért!
+
+– De ilyen betegen tekintetes asszony.
+
+– Nem vagyok beteg, – felelt az asszony, levegőt sziva, mint a fuldokló.
+
+S úgy amint öltözve volt, fölkelt, és kisietett a kapun. A veszedelem
+érzése megacélozta az izmait. Ment, rohant egyenesen a templom felé.
+
+Az utca tele volt jövő-menő vásári néppel, kocsikkal, tehenekkel,
+madzagon sántitó disznókkal, s az állatok között az árukkal megrakodott
+falusi emberek. Vásári zajgás. Por. Hagymaillat.
+
+A cseléd már a templomnál érte utól. Ráboritotta a köpönyeget.
+
+Ugyanebben a pillanatban ért szembe velök a diák is.
+
+Futva és az embereket lökdösve jött, s lihegve mondotta:
+
+– A templom előtt hirdetik, hogy Szolnok elesett.
+
+– A gyermekem! – kiáltott rá Éva. – Hol hagyta?
+
+A diák zavarodottan nézett rá.
+
+– Balogh úr bevitte a templomba. Azt mondta, hogy mig ő imádkozik,
+vigyem meg a hirt.
+
+Éva ledobta magáról a köpönyeget és futton futva rohant a templomnak.
+Fel a lépcsőn. Be a sokaság között a főajtón.
+
+– A gyermekem! – kiáltozta fuldokolva. – A gyermekem!
+
+Bent éppen litániáztak, s a környékbeli német parasztok harsogva
+énekelték a német litániát.
+
+Az asszony azonban őrültként sikoltozva rohant át rajtok:
+
+– Jancsi! – kiáltotta. – Jancsi fiam!
+
+De a kis Jancsi nem felelt egyik padból se.
+
+
+II.
+
+Szeptember ötödik napján Gergely a siroki vár alatt köszönt a felkelő
+napnak. A nap szembe sütött vele és kétszázötven gyalogosával, s lehet,
+hogy nem is a napnak köszönt ő, hanem, hogy egy katonasereget látott
+szembe jönni, azért emelte a szeme elé a kalapját.
+
+Csak maga ült lóháton, a sereg előtt, hát ő vette leghamarabb észre a
+katonaságot.
+
+– Mi a csuda lehet ez? – mormogott magában. – Töröknek nem török,
+magyarnak meg, ha magyar, akkor nem jöhet Eger felől?
+
+S átremegett a szivén az a gondolat, hogy Dobó ott hagyta Egert, s az
+jön vele szemben.
+
+Mert hej ez a Ferdinánd király mindig igéri a segitséget, de soha nem
+adja. Igy veszett el Lippa, Temesvár az idén, Szolnok is ki tudja,
+megállja-e a sarat? Amilyen okos számitó ember ez a Dobó, bizony hamar
+kikétszerkettőzi, hogy egy magyar nem birhat száz törökkel.
+
+Az úton egyebet se láttak, csak kocsikon ülő papokat. Mind Egerből jött.
+Eleinte csak köszöngetett nekik, de aztán hogy megsokalta ezt e nagy
+menekülést, ki se tért az útból.
+
+Hát megriadt egy pillanatra, hogy Dobó ott hagyta az egri várat. De csak
+egy pillanatra. A következő pillanatban elkergette magától ezt a
+gondolatot. Nem olyan ember az! Bárki jön az úton, nem Dobó. Ha a Dobó
+hada jön, akkor sincs Dobó vele. Ott marad egymaga és meghal egymaga, de
+a történelem azt az egyet nem irhatja fel róla, hogy félt.
+
+Zászló nem volt a szemben jövő haddal, vagy ha volt is, összecsavarva
+vitte valamelyik szekér. Körülbelül kétszáz fő. S lassu lépésben,
+rendetlen összevisszaságban jöttek.
+
+Intett Ceceynek, aki hátul lovagolt a sereg mögött, s egy vén katonával
+beszélgetve üzte az út unalmát. Az öreg odaszöktette a lovát a vejéhez.
+
+– Egy kicsit előre megyek – mondotta Gergely.
+
+Azzal megsarkantyuzta a paripáját és a szembejövő sereg elé vágtatott.
+
+Szeme a vezért kereste. Nincs köztük tollas süvegü. Hát megállt előttük
+és valamennyiöknek szólott:
+
+– Ti kassaiak vagytok?
+
+Nem felelt egyik se. Zavart szemmel néztek rája. Némelyik el is
+vörösödött.
+
+– Honnan jöttök?
+
+Erre se felelt egyik se.
+
+– No, – kiáltotta Gergely bosszusan, – tán a néma barátok katonái
+vagytok?
+
+Végre egy nagyállu öles ember fölemeli a fejét és azt mondja:
+
+– Hát mink kassaiak vagyunk és onnan jövünk, ahova a tekintetes hadnagy
+úr megyen.
+
+– Egerből?
+
+– Onnan. De jobb, ha a tekintetes hadnagy úr se fárad addig.
+
+– Hát mért? Mi baj van?
+
+– Mi? Hát csak az, hogy bolond kecske az, amelyik neki ugrik a késnek!
+
+– Micsoda késnek?
+
+– Tetszik-e tudni, hogy mi vége lett Temesvárnak?
+
+– Tudom.
+
+– Tetszik-e tudni, hogy Losoncit levágták, a népét felkoncolták?
+
+– Mondom, hogy tudom.
+
+– Hát azt tetszik-e tudni, hogy kétszázezer a török?
+
+– Azt is tudom.
+
+– Hát azt tetszik-e tudni, hogy Dobó uramnak ezer katonája sincsen.
+
+– Még lehet annyi.
+
+– Hát azt tetszik-e tudni, hogy Szolnok tegnapelőtt beadta a kulcsot?
+
+– Azt is tudom, – felelte elsápadva Gergely. (Mert bizony most hallotta
+ő azt először.) – És azt is tudom, hogy ha ti voltatok volna ottan,
+akkor is elveszett volna. Hát csak menjetek haza. S hogy ne menjetek
+üresen, hát netek, ez mindnyájatoknak szól patkányok!
+
+S azzal ugy vágta pofon a nagyállu embert, hogy az neki esett a
+másiknak.
+
+A következő pillanatban már kirántotta a kardját, s bizony közéjük
+szabdal, ha le nem ugranak az útról.
+
+– Tisztelem Serédi Györgyöt, kiáltotta utánok. – Különb katonákat
+kivánok neki, mint ti vagytok. Patkányok!
+
+(Serédi volt akkor a kassai kapitány.)
+
+A kassaiak morogva széledtek szét a mezőn. Gergely rájok se nézett
+többé. Megindult ismét, s a lova a sarkantyu nyomásából érezte, hogy a
+gazdája reszket haragjában.
+
+Még jó, hogy egy cigánykaravánt talált ott az uton. A kassaiak
+döntötték-e fel az egyik kocsit, vagy magától esett az árokba, a
+cigányság annak a kiemelésével foglalkozott.
+
+Gergely visszapillantott, hogy messze van-e még a serege, azután, hogy
+azt bevárja, megállt a cigányok előtt, s nézte hogy vesződnek.
+
+– Nini, – kiáltott fel egyszerre. – Sárközi barátom!
+
+Az egyik gubancos cigány elvigyorodott erre a nyájas megszólitásra, és
+levett kalappal hajlongva közeledett, miközben ravasz szemeit fürkészőn
+járatta a Gergely arcán.
+
+– Hát nem ismersz meg?
+
+– Dehogynem, hogyne ismerném nagyságos uram, csak azs nem jut esembe,
+hogy kicsoda?
+
+– No majd eszedbe jut. Mit csinálsz itt? Látom rongyos vagy, mint a
+madárijesztő.
+
+A cigány csakugyan rongyos volt. Csak ing volt rajta meg egy posztó
+darabokkal foltozott bőrnadrág, vagy talán inkább bőrdarabokkal
+foltozott posztónadrág. A lábaszára kilátszott belőle. A lábán nem volt
+semmise.
+
+– Hát van-e már lovad?
+
+– Dehogy van csókolom azt a kedves kezsit, dehogy van. Nem is les tebbet
+soha!
+
+– Gyere velem Egerbe öreg. Lovat is kapsz, ha egy hónapig ott szolgálsz,
+meg azonfelül olyan piros nadrágot kapsz tőlem, hogy minden cigány
+megnagyságol róla.
+
+A cigánynak felragyogott a szeme. Végig pillantott a saját rongyos
+öltözetén, majd ismét felnézett a vitéz arcába, és a fejét vakarta.
+
+– Egerbe? meleg les ott uram.
+
+– Ne félj te attól. A leghűvösebb bástya alatt dolgozhatsz. Fizetést
+adatok neked. Te leszel az én fegyverigazitóm.
+
+S törökül folytatta:
+
+– Alláh isini raszt getirzün! (Isten segitsen a dolgodban.)
+
+A cigány a levegőbe szökött.
+
+– Bornemisza Gergely, vitézs hadnagy uram! – kiáltotta. – Csókolom
+kezsit lábát!
+
+– No csakhogy megismertél.
+
+– Meg! Meg! Hogyne ismertem volna meg csókolom azt a kedves lábát,
+mindjárt megismertem, csak ast nem tudtam kicsoda.
+
+– Hát jösz velem?
+
+– Elmennék, bizony Isten elmennék…
+
+– Hát gyere!
+
+– Csak azs a fene terek ott ne volna!
+
+– Hiszen még nincs ott.
+
+– De ott les a kutya. Ahun igy gyinnek-mennek a katonák, visket a
+talpam.
+
+– Én is ott leszek, Sárközi. Ne félj, mig engem látsz. Aztán a végső
+esetben: egérútja van a várnak Miskolcig.
+
+Csak úgy találomra mondta ezt Gergely. Nem tudott ő Eger váráról
+egyebet, csak azt, hogy Dobó benne a kapitány, meg Mekcsey az
+alkapitány, – két olyan ember, akiért ő elmenne a világ végéig is.
+
+A föld alatti út emlitése hatott-e a cigányra, vagy a ló, vagy a piros
+nadrág, vagy hogy Gergelyt szerette, még egy kicsit vakaródzott, aztán
+így szólt:
+
+– Hát ha fizsetést is kapnék, katona ruhát is, sarkantyus sárga csizmát,
+meg egy jó paripát, nem baj, ha vak is fél semire, hát akkor felcsapok.
+
+A Gergely serege már akkor ott állt, s nevetve hallgatta ezt a
+beszélgetést. Még nagyobb lett a derültség, mikor Gergely odanyujtotta a
+kezét a cigánynak, és ez belecsapott.
+
+– No, – azt mondja Gergely a zsebébe nyulva, – itt ez a denár
+foglalónak. Egerig ráülhetsz a vezetéklovamra. Ott aztán mihelyt
+ló-vakulás lesz, a tiéd az első.
+
+A cigány vigan ugrott fel a paripára, s meztelen sarkait hozzá ütögette
+a ló oldalához.
+
+A cigánykaraván szerencsét orditott neki. Ő is visszaorditott valamit
+cigányul. Aztán félrecsapta a süvegét s kivetett mellel, büszkén
+lovagolt Gergely mellett.
+
+
+III.
+
+Néhány óra mulva a baktai úton eléjök ragyogtak a lombok és dombok
+között az egri vár zöld mázas cseréppel fedett tornyai, s a tornyokon a
+nemzeti szinü zászlók, meg a városnak vörös-kék zászlói.
+
+Ünnepre készülnek itten. A halál tart lakodalmat. Az ágyúk muzsikálnak.
+Vajjon hányan táncolnak át a másvilágra?
+
+De Gergely nem erre gondolt mostan, csak arra, hogy ebben a szép várban
+Dobó vár reá. Örömében fölemelte a süvegét, és a seregéhez fordulva
+kiáltotta:
+
+– Oda nézzetek fiuk! Mert az Isten is oda néz most az égből!
+
+Azzal megsarkantyuzta a lovát, és előre vágtatott.
+
+A cigány egy percig megzavarodott, hogy ott maradjon-e a sereg élén,
+vagy hogy ő is utána menjen a hadnagynak? Egyszerre felfogta, hogy
+komikussá válik, ha ő vezeti a sereget, hát jól megcsapkodta a
+tenyerével a ló tomporát, a sarkával meg a ló hasa alá kalapált.
+
+A ló nagyokat ugrott, s a magasba dobálta a cigányt. De nem hiába
+kupeckedett a more egész életében, mindig ügyesen visszahullott a
+paripára.
+
+A kocsiút tele volt fellegző porral, s a por menekülőkkel. Asszonyok,
+öregek és gyermekek ültek a kocsikon, vagy ballagtak a butorokkal,
+baromfival megrakott kocsik mellett. Némelyik kocsin borju is volt,
+némelyik meg disznókat szállitott.
+
+[Illustration: Eger vár képe.
+
+(Ez a kép 1596-ból való. Az Ortelius-féle történelemben jelent meg.
+Arról, hogy Dobó idejében milyen volt a vár, nem került még elő rajz. A
+templom, mint a mai maradványok mutatják, kissé kijebb esik, mint ahogy
+rajzolva van, mert hiszen felét a külső vár épitése miatt kellett
+lebontani.)]
+
+[Illustration: Egernek más festőtől való képe.
+
+(A várost ez is északról mutatja.)]
+
+A török nem eszi meg a disznót, de ki tudja, mikor kerülnek vissza!
+Egynehányan tehenet vezettek. Egy piros csizmás kisleány rigót vitt
+kalitkában a kocsi mellett; egy asszony meg fazékba ültetett virágzó
+rózsafát. Sok kocsi, nagy hurcolkodás. Ezek egyrésze vissza se fog térni
+többé. Kivált azok, akik amoda lent a völgyben a Cifrakapun át Felnémet
+felé mennek: a zsellérek, meg az özvegy asszonyok; – ezek ott maradnak a
+felföldön, ahol török ló még nem hagyott patkónyomot. Különösen Kassa, –
+ez volt a menekülők főiránya.
+
+Gergely azonban nem sokat törődött ezekkel. Negyedóra nem telt belé, már
+átszökött a baktai kapun, amely a város falának nyugati bejárata, azután
+tekintetét föl-fölemelve nyargalt át a piacon, s kanyarodott fel a
+várkapunak.
+
+A fal itt fehér és szinte mészszagu, annyira új.
+
+A hid le volt bocsátva. Gergely madárként röppent be a várba fel a vén
+fák között; szemei a kapitányt keresték.
+
+Ott állt a vár piacán, ibolyakék bársonymentében, kardosan, piros
+csizmában, sastollas bársonysüveg a kezében. Mellette egy szőke apród,
+aki zászlót tartott a karján: egy nemzeti szinüt és egy kékvöröset. Dobó
+másik oldalán ott állt az öreg Bálint pap, fehér karingben, stólásan,
+fekete reverendában. A kezében rézfeszület. Nagy fehér szakállával
+olyan, mint valami bibliai próféta.
+
+Éppen a katonák esketését végezték el. Dobó valami beszédet mondott
+nekik, aztán föltette a süvegét, s a robogó paripa felé fordult.
+
+Gergely leugrott a paripáról, és ragyogó szemekkel villantotta
+tisztelgőre a kardját.
+
+[Illustration: Dobó István.
+
+(Egerben levő siremléke.)]
+
+– Jelentem alásan vitéz kapitány uram, megérkeztem.
+
+Dobó csak nézett. Végigsimitotta kerek szürke szakállát, hosszú lengeteg
+bajuszát, és megint csak nézett.
+
+– Nem ismer meg, úgye kapitány uram. Nyolc esztendeje, hogy nem láttuk
+egymást. Én a kegyelmed leghivebb katonája vagyok: Bornemissza Gergely.
+
+– Gergely fiam! – kiáltott fel Dobó a karjait széttárva. A szivemre
+lelkem! Tudtam, hogy te nem hagysz el engemet!
+
+És megölelte, megcsókolta a vitézt.
+
+– Dehát csak magad jöttél?
+
+Abban a pillanatban táncolt be a Sárközi paripája, félölnyi magasságra
+dobálva a rongyos mezitlábos cigányt.
+
+A katonák felkacagtak.
+
+Dobó is elmosolyodva kérdezte:
+
+– Csak nem ez talán a sereged?
+
+– Dehogy – feleli nevetve Gergely is. – Ez csak egy puskacsináló
+czigány. Jól tettem tán, hogy elhoztam?
+
+– Minden ember aranyat ér itt, – feleli Dobó a kezét elkapva a
+cigánytól, nehogy az megcsókolja.
+
+Hanem a cigányon nem lehetett kifogni. A lábát csókolta meg a
+kapitánynak.
+
+– Dehát mégis mennyien jöttetek? – kérdezte Dobó nyugtalanul.
+
+– Nem sokan, – felelte röstelkedve Gergely. Mindössze kétszázötven
+drabantot adtak alám.
+
+– Kétszázötven! – szólt Dobó ragyogó arccal. – Fiam, ha mindenhonnan
+ennyi katonát kaptam volna, a maklári mezőn fogadnám a törököt.
+
+– Hát nem jön segitség!
+
+Dobó felelet helyett a levegőbe legyintett, aztán egyet nyelt, s a
+körülötte álló tisztekhez fordult. Bemutatta nekik Gergelyt. A király
+hadából már ott volt Zoltay, akivel Budán ismerkedett meg ezelőtt
+tizenegy esztendővel. Most is olyan szőke és nyulánk, vig ember, és még
+szakált se hord, tehát nőtelen. Aztán ott volt Pető Gáspár, egy
+gyorskezü apró ember, aki szintén a király hadából való, s nagyságos
+cimet visel. Egy vékonyképü kékszemü legény állt Pető mellett. Ez is
+melegen megszoritotta a Gergely kezét, és igy szólt:
+
+– Fügedi János vagyok, a káptalan hadnagya.
+
+Gergely ránéz.
+
+– De ismerős vagy nekem, kedves öcsém!
+
+Amaz vállat vont, s mosolyogva felelte:
+
+– Nem emlékezem.
+
+– Nem te adtál-e nekem ökörfület Erdélyben?
+
+– Ökörfület?
+
+– No igen. Mikor a Fürjes esküvője lett volna, hátul a konyhaudvaron.
+
+– Lehet, mert csakugyan én osztogattam ott az apródoknak mindenfélét.
+
+– Reménylem, most visszaszolgálom.
+
+– Hogyhogy?
+
+– Kapsz érte egy igazi basa-fület.
+
+Aztán Petőhöz fordult Gergely:
+
+– Hát te mért vagy olyan szomorú!
+
+– Hogyne volnék szomorú, – feleli Pető, – husz lovasom elinalt az úton.
+De felakasztom a kutyákat, csak mégegyszer elém kerüljenek!
+
+– Sohse bánd, – szólt közbe Dobó. – A kapu nyitva van. Menjen, aki félti
+a bőrét. Nekem ugyan nem gyikok kellenek ezekre a falakra!
+
+Csak most pillantott Bálint papra is Gergely. Már egy esztendeje, hogy
+nem látta. Megölelte és megcsókolta az öreget.
+
+– Hát nem ment el a papokkal tisztelendő atyám?
+
+– Valakinek csak kell itt maradni, – duhogott az öreg.
+
+Aztán azt kérdezte:
+
+– Cecey mit csinál?
+
+– Jön! – felelte szinte kiáltva Gergely. – A fiatalok szöknek, a vének
+jönnek és kardot hoznak. Meglássátok, hogy az én fakezü apám hogy
+forgatja a kardot!
+
+Egy rövidnyaku köpcös ember lépett ki a templom árnyékából. Rettentő
+széles kard verte a lába szárát. Egy szapora járásu öreg urral jött és
+már messziről integetett és nevetett Gergelyre.
+
+Mekcsey volt.
+
+Mióta Gergely nem látta, megszakállasodott és méginkább hasonlitott a
+bikához. A föld szinte rengett izmos lépései alatt.
+
+– Hát te megházasodtál? – kérdezte Gergely, mikor már vagy háromszor
+megölelte.
+
+– Micsoda? – felelte Mekcsey, már egy Sárikám is van azóta.
+
+– Kit vettél el?
+
+– Az ég legkékebb szemü angyalát!
+
+– Kit no?
+
+– Szúnyog Esztert.
+
+– Hát a szép kigyófejü kardod?
+
+– Megvan, csak hétköznap nem akarom koptatni.
+
+– És hol van a családod?
+
+– Budetin várába küldtem őket, mig a törököket agyon nem verjük.
+
+Dobóra pillantva folytatta:
+
+– Én ugyan mondtam az öregnek, hogy ne küldjük el a feleségünket, de ő
+úgy félti az ő Sáráját, mint valami gyereket, hát elküldtük őket, elég
+gondunk lesz a törökkel is.
+
+A számtartó jelentése szakitotta félbe a beszélgetésüket. Az öreg egy
+árkus papirost terjesztett ki Dobó előtt, és a szemüvegétől a papirost
+messzetartva olvasta:
+
+– Hát van: bárány 8050; ökör, tehén, borju, szóval vágómarha: 486; buza,
+rozs, meg liszt összesen 11671 véka. Árpa meg zab 1540 véka.
+
+Dobó a fejét rázta:
+
+– Kevés lesz, Sukán bácsi.
+
+– Magam is ezt gondolom kapitány uram.
+
+– Ha itt szorit a török a télre, mit adunk a lovaknak?
+
+Az öreg vállat vont:
+
+– Hát bizony nagyságos kapitány uram, alighanem sült cipót.
+
+– Bor mennyi van?
+
+– 2215 köböl.[1]
+
+– Az is kevés lesz.
+
+– De legalább óbor. Az idén már megette a kutya a szüretet. Sör is van
+egynehány hordóval.
+
+– Disznó?
+
+– 139 élő. Szalonna 215 oldal.
+
+Bornemissza érdeklődéssel hallgatta volna tovább is ezt a jelentést, de
+a seregére gondolt. Visszaült a lovára, és ismét kiment a kapun, hogy
+seregét katonai rendben bevezesse.
+
+
+IV.
+
+Gergely még aznap délelőtt amint a serege bemutatását és elhelyezését
+elvégezte, újra lóra ült és benyargalta a várat.
+
+– Mily gyönyörü vár! – kiáltotta Dobóhoz visszatérve. Ha valaha vártiszt
+leszek, itt engedjen az Isten letelepedni.
+
+– Még semmit se láttál, – szólt Dobó. Jer, majd én mutatom meg neked.
+
+S hogy Bornemissza leszállt a lováról, intett a szőke apródnak:
+
+– Hozd Kristóf a lovat utánunk.
+
+Azzal karonfogta Gergelyt, és a déli kapuhoz vezette.
+
+– Hát látod, – szólott itt megállva. Hogy hamarosan tájékozni tudd
+magadat, képzelj egy nagy tekenős békát, amelyik délre néz. Ez ahol most
+vagyunk, ez a feje. A négy lába meg a farka, – ezek a bástyák. A két
+oldala két gyalogkapu.
+
+És közben felszólt a kapu tornyába:
+
+– Vigyáztok ott fenn?
+
+– Vigyázunk kapitány uram, – felelte le a torony erkélyéről az őr.
+
+S hogy kihajolt, az oldalán levő kürtöt hátrataszitotta.
+
+– Gyerünk fel, – mondotta Dobó. – Erről az oldalról jön ma vagy holnap a
+török, hát ezt is nézd meg.
+
+Egy kézmozdulattal előre akarta bocsátani Gergelyt, de ez meghátrált:
+
+– Már beesküdtem kapitány uram.
+
+Ez azt jelentette: Nem vagyok vendég.
+
+Dobó hát elől ment.
+
+A toronyban négy őr volt. Ezek tisztelegtek.
+
+– Ismerjétek Bornemissza Gergely főhadnagy urat, – szólt Dobó.
+
+Az őrök erre mégegyszer tisztelegtek. Gergely hasonlóképpen a süvegéhez
+emelte a kezét.
+
+A torony erkélyéről két kis falu látszott a vár előtt, ezeken túl pedig
+két szétágazó domblánc között kékeszöld buja növényzetü sikság.
+
+– Itt kezdődik az Alföld – mondotta Dobó.
+
+– És az a két kis falu?
+
+– A innenső Almagyar, a tulsó Tihamér.
+
+– És ez a kanyargó patak?
+
+– Eger patak.
+
+– Ezek a falak ujak itt a kapu körül?
+
+– Ujak. Én épittettem.
+
+– Jó magasak. A török itt aligha próbálkozik.
+
+– Hát azért épittettem. Bal felől amint látod ágyú védi a kaput.
+
+– Minden várban bal felől védi: a szembe jövőnek jobb kézben nincs
+pajzsa.
+
+– Itt jobbról nem is lehetett volna. Amint látod, a patak itt folyik a
+vár nyugoti oldalán.
+
+S a vár nyugoti oldalára mentek.
+
+– Széditő magas fal. Van ez tiz öl is.
+
+– Még tán több is. Ezen az oldalon igazán nem próbálhat a török semmit.
+Kivül kő; belől föld. De most üljünk lóra, mert ezen az oldalon hamar
+átmehetünk.
+
+Lóra ültek és lovon mentek végig a nyugoti oldalon.
+
+Itt a város látszott lent a völgyben. Benne a püspöki templom, a püspöki
+palota. A hegyoldalban Szent Miklós temploma, aggastyán (augusztinus)
+barátoké.[2] A város mögött egy vastag egyenletes hegy, azon túl a Mátra
+kék ormai.
+
+Ezen az oldalon is két bástya, s középen egy kis erős kapu. A patakhoz
+éppen lovakat vezettek le a katonák.
+
+A patakon túl a város piacán egynehány ember látszott, meg egy falka
+disznó.
+
+– Itt még vannak? – kérdezte bámulva Gergely.
+
+– Még vannak, – felelte Dobó. Pedig mindennap leizenek, hogy menjenek
+már. Mindegyik el akarja adni a disznóját, aprómarháit.
+
+A kapu előtt egy széles arcu sovány hadnagy oktatott körülbelől ötven
+katonát.
+
+Kard volt náluk; a fejükön leeresztett rostélyú rozsdás sisak; a
+vállukon vas. Kettő a középen állt. A hadnagy vezényelte:
+
+– Vissza! Vágj! Vissza! Vágj! Mondom szamár, hogy amint vágtál, kapd
+vissza a kardodat!
+
+A tanitványon látszott, hogy sohase volt katona. Markos kis erős
+parasztfiú volt, s Dobó csak azért tette a kassai csapatba, mert az
+ilyen erő kár az ágyúhoz.
+
+– Ki ez a hadnagy? – kérdezte Gergely.
+
+– Hegedüs, – felelte Dobó, – a kassaiak hadnagya. Kemény ember.
+
+S leszólt a csoporthoz.
+
+– Ha valamit nem értetek, kérdezzétek meg a hadnagy úrtól.
+
+A legény erre leeresztette a kardját, és Dobóra tekintve szólott:
+
+– Azt nem értem kapitány uram, hogy mért kell nekem a kardot
+visszakapni?
+
+– A hadnagy úr megmondja.
+
+– Azért te, bagariacsizma, – szólt a hadnagy mérgesen, – hogy védd is
+magad vele, meg megint ütésre készen légy.
+
+– Dejszen hadnagy uram, – szólt a legény egyet oldalt pökve, – akit én
+egyszer meglegyintek, nem vág az nekem vissza!
+
+Dobó rápöccentett a lovára, s elmosolyodva szólott:
+
+– Egri gyerek. Jól beszél.
+
+Végignyargaltak a fal mentében. Itt a palota mögött zöldrácsozatu
+virágos kert. Benne padok és szőlő-sátor. A rezeda illata szállongott a
+kertből, s egy kései rókapillangó kerengett a rózsák fölött.
+
+Hogy Gergely a rózsákon felejtette a szemét, Dobó is megállt és szólott:
+
+– Szegény feleségem ugyan hiába ültette ezt a sok virágot.
+
+– Hol van a nagyságos asszony?
+
+– Haza küldtem a testvéreimhez. Az asszonyi szem gyöngiti az embert.
+
+A kerten át a nyugoti oldal sarkára értek.
+
+A fal itt is éktelen magas. Alatta kiálló dombrész. Az le van faragva a
+város talajáig meredekre.
+
+– No nézd, – mondotta Dobó. – Ez itt a földbástya. Ez csak arra való,
+hogy ezt a sarkot a lövéstől védje, meg azt a másik bástyát ott,
+oltalmazza. Az ott a tömlöcbástya.
+
+Innen megint szép panoráma nyilt a városra, és a patak mentén északfelé
+nyúló völgyre. A völgy vége egy falu: Fel-német. Nagy falu. Azon túl már
+hegyek torlaszolják el a széles völgyet mindenfelől.
+
+De Gergely nem sokáig gyönyörködött a képben. Figyelmét a vár északi
+oldala költötte fel. Itt magas dombok vannak szemben a várral, s a
+dombokat csak egy mély ásott árok választja el a vártól.
+
+– A támadást innen lehet várni, – mondotta a dombokat szemlélve.
+
+– Innen, – felelte Dobó. De itt legerősebb is a fal, s a legnagyobb
+ágyúkból négy erre szolgál.
+
+A tömlöcbástyánál leszállt a lováról, és átadta a kantárt Kristóf
+apródnak.
+
+– Bevezetheted, – mondotta, – az istállóba.
+
+Fölmentek a tömlöcbástyára, ahol egy nagy ágyú, négy mozsár és valami
+húsz szakállas ágyú nézett a domb felé.
+
+Az ágyúk mellett egy göndörhaju német pattantyús oktatta a parasztokat.
+
+– Mikor én mondok _bor!_ akkor adjál _bor!_ Mikor én mondok _düssz!_
+akkor adjál _düssz!_
+
+A parasztok igen komolyan hallgatták a tűzmestert, de Dobó elmosolyodva
+mondta neki:
+
+– Venn szi szangz _bor_ dann bekommen szi keine pulver, veil dasz _bor_
+keine pulver iszt szondern vein.
+
+Épp oly rosszul beszélt németül, mint a pattantyús magyarul, de azért
+megértették egymást. S a tűzmester ujra kezdte:
+
+– Mikor én mondok _par_, akkor nekem ne hozz _bar_, hanem pulver,
+krucifiksz donnervetter!
+
+Végre is a parasztoknak kellett megmagyarázni, hogy mikor József mester
+bort kér, akkor puskaporos zacskót kell nyitni neki, mikor pedig port
+kér, bort adjanak.
+
+Öt ilyen német pattantyús volt a várban. Dobó Bécsből hozta őket. Több
+idegen nem volt a vár népe között.
+
+– Nézd ezt a gyönyörü ágyút, – mondotta Dobó az ágyút végigsimitva a
+kezével, – Béka a neve. Mikor ez kuruttyul, a török megérzi az esőt!
+
+Az ágyú bronzból volt, és ragyogott, mint az arany.
+
+Tovább mentek kelet felé, ahol a sarkon megint egy kiszögellő erős
+bástyát találtak.
+
+Itt Gergely bámulva állott meg.
+
+A bástyától kezdve a vár keleti részén egy erős magas falkaraj sarlóként
+övezte a vár keleti oldalát. Kivül árok, belől árok. Tiz-tizenkét ölnyi
+mélység. Csupán a közepén át volt egy töltés, amely láthatólag azért
+volt csinálva, hogy a katonák átjárhassanak.
+
+– Ez a külső vár, – mondotta Dobó. – Láthatod, hogy kelet felől hegynek
+beillő domb van. Ez a Királyszéke. Azért hivják igy, mert Szent István
+király innen nézte a sátora előtt üldögélve a templom épülését.[3] Ezt a
+dombot itt lent ketté kellett szakitani.
+
+– Értem, – felelte Gergely, – okos ember volt, aki csinálta.
+
+– Perényi csinálta ezelőtt tiz évvel. A túlsó végén is van egy bástya,
+az a Bebek bástya. Az a torony meg ott a szegleten arra való, hogy le a
+kapuig, meg idáig lehessen látni és lőni az ellenséget.
+
+A fal itt is mint köröskörül öles vesszőpalánkkal volt magasitva. Néhol
+még friss volt rajta a sár. Ez a palánk azért kellett, hogy kivülről be
+ne lásson az ellenség, s hogy a fal tetején járhassanak a védők.
+
+– Hát most gyerünk a templombástyára, – szólt Dobó, Gergelyt ismét karon
+öltve.
+
+Csak néhány lépést kellett a Sándorbástyáról tenniök, s Gergely előtt
+egy különös épület állott. Egy rengeteg nagyságu templomnak a fele. A
+két hátulsó tornya is megvan. (Azelőtt négy tornya volt.) A faragványok,
+az ajtók, az ajtók fölött kőből faragott óriás virágok, csorba orcájú
+kőszentek. De micsoda templom az, amely hivek helyett földdel van
+megtömve; harangok helyett ágyuk vannak a tetején, s orgona helyett
+ágyúk dörgése szól belőle.
+
+A templom oldala jobbról balról be volt dombozva. A dombon kecske
+legelt. Oldalt egy boltozott bejárás. A kövei kormosak.
+
+– Itt talán a puskaport tartják? – kérdezte Gergely.
+
+– Azt, – felelte Dobó. – Jer és nézd meg, mennyi erő van itt
+összehalmozva!
+
+– Ez sekrestye volt.
+
+– Az. Jó száraz hely a puskapornak.
+
+– No nagy vétek volt ezt a templomot így elpusztitani.
+
+– Magam is sajnálom, de inkább igy legyen, hogysem Alláht dicsérjék
+benne.
+
+Beléptek. A hely inkább boros pincéhez hasonlitott, mint sekrestyéhez:
+telides tele volt fekete hordóval.
+
+– Mennyi van? – kérdezte Gergely elámultan.
+
+– Sok, – felelte Dobó. – Több mint kétszáz hordó. Itt tartom minden
+puskaporomat.
+
+– Egy helyen? Hátha felrobban?
+
+– Az lehetetlen. Az ajtó előtt őr áll. Kulcsa nincs hozzá másnak, mint
+nekem. Be nem mehet más, mint Mekcsey vagy az öreg Sukán. Napnyugta után
+napfelkeltéig meg nem adom oda a kulcsot senkinek.
+
+Gergely fölpillantott az ablakra. Az üvegből volt, s háromszoros
+vasrostély védte az üveget.
+
+Az ajtóval szemben, ahova rézsút hullott a világosság, nagy kerek kád
+áll. Szinig meg van töltve puskaporral.
+
+Gergely belemarkol, s visszapörgeti.
+
+– Ez, ugymond, ágyúba való. Jó száraz.
+
+– A puskába valót apró tonnákban tartom, – feleli Dobó.
+
+– Itt csinálták, vagy Bécsben?
+
+– Részben itt, részben Bécsen.
+
+– S milyen vegyitékü az idevaló?
+
+– Három negyede salétrom, a negyedik negyed kén és szén.
+
+– Puha faszén vagy kemény?
+
+– Puha.
+
+– Az a legjobb. Hanem én egy-két kanállal többet adok a szénből, mint
+mások szoktak.
+
+A kád fölött a fekete falon egy nagy fakó festmény látszott. Csak két
+fejet lehetett rajta látni. Az egyik szakállas szomorú arcu férfié. A
+másik egy ifjué, aki a férfinak a mellére hajol.
+
+A két alaknak fénykör volt a fején. A nyaktól kezdve le volt repitve a
+vászon, úgy, hogy a fal kilátszott.
+
+– Ez valószinüleg a templom oltárképe volt, – mondotta Dobó. Talán még
+Szent István festtette.
+
+A sekrestye előtt két száraz malom forgott.
+
+Ló huzta mind a kettőt. A templom oldalán egy boltozat alatt két
+tűzmester felügyelete alatt kézi bombákat csináltak a katonák.
+
+Gergely itt megállt. Megnézte a puskaport és a kanócot, s a fejét rázta.
+
+– Talán nem jó? – kérdezte Dobó
+
+– Jó, elég jó, – felelte Gergely, – de én engedelmet kérek, hogy azon a
+bástyán, amelyiken leszek, magam készithessem a bombákat.
+
+– Mondd meg őszintén, ha jobbat tudsz. Te tudós ember vagy, és itt a vár
+védelme a fő, nem a mellékes tekintetek.
+
+– Hát én jobbat tudok, – mondotta Gergely. – Ezek a régi bombák
+sustorognak, ugrálnak, elpukkannak, aztán vége. Én magot teszek bele.
+
+– Micsoda magot?
+
+– Kis bombát, rézporba kevert olajos csepüt, vasport és egy darab ként.
+Az én bombám csak akkor kezdi a munkát, mikor elsült.
+
+Dobó visszakiáltott a bomba készitőknek:
+
+– Hagyjátok abba a munkát. Bornemissza főhadnagy úr vissza fog ide
+jönni, és aszerint dolgozzatok, amint ő parancsolja.
+
+Fölmentek a bástyának átalakitott templom tetejére.
+
+Ez körül volt állitva vesszőből font és földdel töltött kasokkal. A
+kasok között kőboltozatu fülkékben ágyúk. A középen golyóhalom és
+puskaporos gödör.
+
+Innen egészében lehetett látni a külső várat, amint óriás karéj
+alakjában keritette a vár keleti oldalát. Rajta két bástya, s a két
+bástyán két kerek torony.
+
+De lehetett látni a szemben levő nagy földemelkedést is, amely épp olyan
+magas, mint maga a vár.
+
+Hát itt keletről erős lesz az ostrom, – mondotta Gergely. – A nap is
+szembe süt reggelenkint. Ide ember kell.
+
+– Rád gondoltam, – felelte Dobó egyszerüen.
+
+– Köszönöm. Meg fogom állani a helyemet.
+
+És a két ember kezet fogott.
+
+Az ágyúk között volt egy nagy testes bronz-ágyú. Öblös torkába emberfej
+nagyságú golyó fért. A betük és cifrázatok aranyként ragyogtak rajta.
+
+– Ez a _Baba_, – mondotta Dobó. – Olvasd a feliratát.
+
+Az ágyú derekán két pálma között ez a mondat ragyogott:
+
+_Erős várunk nekünk az Isten!_
+
+
+V.
+
+Szeptember kilencedikén nem sütött fel a nap. Az eget szürke felhők
+takarták. A Mátra ormait is felhő ülte. Az idő egésznap olyan volt, mint
+a kényes gyerek arca, aki sirni akar, csak azt kell kitalálnia, hogy
+miért sirjon?
+
+A várban élénk nyüzsgés. Az ácsok az alsó piacon félöles karókat
+faragnak. Mellettök egy katona lyukat fur a karókba s kereszt alakot
+formál belőlök. A harmadik csoport katona olajos szurkos csepüt kötöz a
+keresztekre. Ezeknek a neve _furkó_. Már van egy halommal.
+
+A sekrestye mellett az öreg Sukán vékával méri a puskaport. Paraszt
+emberek apró bőrzacskókba tömik. Hordják a pattantyusokhoz.
+
+Ugyancsak a sekrestye mellett János tűzmester cserépből készült golyókat
+tömet puskaporral. Ezek a _lapdák_. Egy arasznyi puskaporos kanóc áll ki
+belőlük. Mikor meg akarják gyujtani, olyanféle drótos szerszámba teszik,
+mint a mai angol lapdaütők. De dobják kézzel is, s a füles golyókat
+kópjával is. Ezekből is készen volt valami ezer darab.
+
+Az ókapu felé, ahol egy hosszú házsor szolgál kaszárnyának, köszörüsök
+és lakatosok dolgoznak. Mindenkinek a fegyverét meg kell igazitaniok,
+aki hozzájuk viszi.
+
+A Sötét-kapu mellett földalatti szépen épitett istállókban állnak a
+marhák. A mészárosok itt vágnak a fal mellett. A vér egy lyukon az
+árokba csurog. Négy-öt marhát vágnak mindennap. Sok a katona.
+
+Gergely éppen a Sándor bástyán állott. Gerendákból és deszkákból
+emelvényt ácsoltak ottan, hogy föl lehessen futni belülről a falakra.
+
+Ez az emelvény már minden bástyánál megvolt, de itt ujra kellett
+csinálni, mert nem jól ástak le egy cölöpöt, és mozgott.
+
+Dobó most fölment rajta a tisztjeivel, s meg-meg rázogatta az
+oszlopokat.
+
+– Ugy kell ennek állni, – mondotta, – hogy akkor is megtartson száz
+embert, ha minden oszlopját ellövik.
+
+A templom tornyán a kürtös egy hosszut rikoltott.
+
+– No, mi az? – kiáltott fel Mekcsey, – itt vagyunk!
+
+– Jönnek!
+
+Ebből az egy szóból megértették a tisztek, hogy az előőrség jön.
+
+Maklárig az őröknek hosszú láncolata állott már egy hét óta. Eleven
+teleszkop, amely kinyult az abonyi mezőig s éjjel nappal a török
+megérkezését vigyázta.
+
+Ezeket jelentette a: jönnek!
+
+Mekcsey felugrott a fal tetejére, és sietve indult a kapu felé. Maga
+Dobó is. Mind követték a tisztek. A déli bástyán aztán megálltak, és
+kiváncsian néztek arra az útra, amely a kis Almagyar falun át a messze
+sikságból vágódik egyenesen a várkapuig.
+
+Az almagyari úton egy vágtató lovast lehetett látni. Süveg nélkül jött.
+A dolmánya panyókára vetve röpdösött utána.
+
+– Az én katonám! – szólt Gergely, – Bakocsai!
+
+Mert hogy ez a Bakocsai kitünő lovas volt, és a sors gyalogossá tette,
+mindig azon rimánkodott, hogy lóra ülhessen. Igy jutott ezen a napon
+őrszemnek is.
+
+Ahogy közelebb jutott, látni lehetett, hogy az arca merő egy vér, s hogy
+a ló oldalán valami dinnye forma gömbölyüséget hoz.
+
+– Az én katonám! – szólt ismét Gergely, de most már szinte kiáltva
+örömében, – Bakocsai.
+
+Mert kétségtelen volt, hogy a fiu verekedett.
+
+– Egri gyerek, – felelte rá Mekcsey.
+
+– De az én katonám, – szólt Gergely vissza. – Az én tanitványom!
+
+A hírhozó nyomában még három őr rugatta az út porát. A többit tán
+levágták.
+
+Hát itt van a török!
+
+Mit érezhetett Dobó e hírnek hallatára? Az a török had jön, amelyik
+ebben a nyárban az ország két legerősebb várát rombolta el: Temesvárt és
+Szolnokot, s ezenkívül elfoglalta Drégelyt, Hollókőt, Salgót, Bujákot,
+Ságot, Balassa-Gyarmatot, – mindent, amit akart. Mert úgy indult el ez a
+had, hogy ami még hátra van Magyarországból, beleigázza a török
+hatalomba.
+
+Hát már itt tartanak. Százötvenezernyi emberarcu fenevad. Nagyobb
+részüket a zsenge gyermekkortól nyilazásra, lövésre, falmászásra, tábori
+életre nevelték. Kardjuk Damaszkusban készült; vértjük derbendi acél;
+lándzsájuk hindosztáni mesterkovácsoktól való; ágyúikat Európa legjobb
+öntői csinálják; puskaporuk, golyójuk, fegyverük mérhetetlen és
+megszámlálhatatlan.
+
+S velük szemben?
+
+Itt áll ez a kis vár, s benne alig kétezer ember, s alig hat régi
+hitvány ágyú.
+
+Mit érezhetett Dobó?
+
+A hírhozó Bakocsai István felvágtatott a várba, és megállt izzadtan,
+porosan Dobó előtt. A nyereg szijján egy göndörbajuszu barna törökfej;
+őneki magának az egész bal arca végig fekete az aludt vértől.
+
+– Jelentem alásan vitéz kapitány uram, – szólt a bokáját összeütve, –
+itt a török az istenfáját!
+
+– Az egész had, vagy csak egy csapat?
+
+– Az egész hadnak az eleje az istenfáját. Nem láttuk az egészet az
+abonyi erdő miatt, de nagyon jönnek az istenfáját. Ahogy bennünket
+észrevettek, mindjárt elkaptak kettőt belőlünk az istenfáját, oszt még
+engem is hajszoltak egy darabig; legutóbb ez a füstös az istenfáját.
+
+S ezt mondva a hüvelykujjával a nyergen lógó törökfej felé bökött.
+
+– Hát a társaid hol vannak?
+
+A vitéz a kapu felé pillantott.
+
+– Mosakodnak a patakban, az istenfáját!
+
+– No, – azt mondja Dobó, – mától fogva tizedes vagy. Erigy és igyál egy
+kupa bort, – az istenfáját! – tette hozzá mosolyogva.
+
+A vár udvarán mindenki odatolongott, hogy a levágott fejet nézze. A
+beretvált fejnek egy hosszú fürtje volt középen. Annál fogva tartotta
+Bakocsai, s büszkén mutogatta.
+
+
+VI.
+
+A török megérkezésének hirére olyanná vált a vár, mint a zajgó méhkas.
+
+Mindenki Bakocsai köré tolongott, hogy szavát hallja. Még az asszonyok
+is odafutottak a sütőházakból és konyhákból, s lábujjhegyre állva
+hallgatták a csoport mögött a vitéz beszédeit.
+
+De ez persze csak akkor történt már, mikor Dobó ott hagyta a piacot, és
+a tisztekkel együtt fölment a palotába, tanácskozni, rendelkezni.
+
+A vitéz fölakasztotta a török fejet egy hársfára, s ő maga székre ült,
+hogy átengedje a fejét a borbélynak.
+
+Tizenhárom borbély volt a várban: négy mester és kilenc legény. Nem
+annyira a hajnyirás lesz itt a kötelességük, mint inkább a gyógyitás.
+
+Ebben az időben nyirni, beretválni és gyógyitani egy mesterség vala.
+
+Hát a borbélyok mind a tizenhárman ráestek most Bakocsaira, csakhogy
+közel lehessenek a szavához. Legelsőbben is a dolmányát huzták le, meg
+az ingét.
+
+Péter mester volt a legöregebb köztük, hát az fogta mosásba legelőször.
+Egy nagy cseréptálat eléje tartottak, egy fazék vizet meg föléje.
+
+Csurgatták, mosták.
+
+Eddig csak állotta a vitéz, de mikor a hosszu fejsebet varrni kezdték,
+szétrugta a széket, tálat, borbélyt és borbélylegényt, s rettentő
+istenfájázások között felkopogott ballagott a kaszárnyába.
+
+– Nem vagyok én nadrág az istenfáját, – mondotta mérgesen.
+
+Lekapott egy nagy pókhálót az ablakszélről és a fejére tette. Bekötötte
+a fejét maga. Leült. Jól beszalonnázott, beborozott, aztán ledült a
+szalmazsákra, s öt perc múlva már aludt.
+
+
+VII.
+
+A vitézzel csaknem egy időben egy lovas parasztember is érkezett a
+várba. Szűr volt rajta és felgyűrt szélű fekete kalap. A kezében zöld
+furkósbot, akkora mint ő maga.
+
+Mikor Dobó végzett a vitézzel, az ember leszólt a lováról egy
+asszonynak:
+
+– Melyik a kapitány úr?
+
+– Az ott ni, – mondja az asszony, – az a nagy bajszu derék.
+
+Az ember leszállt a lováról. Hozzákötötte egy cölöphöz. A tarisznyába
+nyult. Kivett belőle egy nagy pecsétes levelet.
+
+A kalapját a kezébe véve, Dobóhoz ballagott.
+
+– Levelet hoztam, mondja az irást átnyujtva.
+
+– Kitől? – kérdezi Dobó.
+
+– Töröktől, – feleli a paraszt.
+
+Dobó arca elsötétült.
+
+– Hogy merte kend elhozni! – kiáltott az emberre. Vagy török kend?
+
+– Nem, – feleli megszeppenve az ember, – Kaálból való vagyok én
+instálom.
+
+– Tudja-e azt kend, hogy magyar embernek nem szabad az ellenség levelét
+hordoznia?
+
+És a katonákhoz fordulva parancsolt:
+
+– Fogjátok fegyver közé!
+
+Két dárdás katona a paraszt mellé állott.
+
+– Uram! – kiáltott a paraszt térdre esve. Kényszeritettek!
+
+– Csak arra kényszeritettek hogy átvedd, arra nem, hogy átadd.
+
+És ujból a katonákhoz fordult:
+
+– Itt álljatok!
+
+Összetrombitáltatta a vár népét, s anélkül, hogy a levelet fölbontotta
+volna, összefont karokkal állt a hársfánál, emelyen a török fej lógott.
+
+Öt perc nem telt belé, együtt volt a várnépe mind. A tisztek Dobó körül.
+A katonák sorrendben. Leghátul a parasztok meg az asszonyok.
+
+Akkor Dobó igy szólt:
+
+– Azért hivattam össze a vár népét, mert a török levelet küldött. Én az
+ellenséggel nem levelezek. Ezt a levelet azonban fölolvastatom, majd
+megtudjátok: miért?
+
+Azzal átadta a levelet Gergelynek, a ki mindenféle irást első tekintetre
+el tudott olvasni, s legtudósabb volt a vár népe között.
+
+– Kérlek olvasd fel hangosan.
+
+Gergely egy kőre állott. Feltörte a pecsétet, s kirázta a porzót a
+papirosból. Azután a levél aljára pillantva, hangosan olvasta:
+
+– Küldi Achmed pasa Kaálból.
+
+„Dobó István egri kapitánynak üdvözlet.
+
+„Én aki vagyok az anatoliai Achmed basa, a hatalmas legyőzhetetlen
+császár főtanácsosa, megszámlálhatatlan és ellenállhatatlan hadának
+főkapitánya, izenem és irom, hogy a hatalmas császár ezen a tavaszon két
+sereget küldött Magyarországra. Az egyik sereg elfoglalta Lippát,
+Temesvárt, Csanádot és Szolnokot s minden várat és várkastélyt, a mely a
+Körös, Maros, Tisza és Duna vidékén áll. A másik sereg elfoglalta
+Veszprémet, Drégelyt, Szécsént és az egész Ipoly mentét, s ezenkivül
+levert két magyar sereget. Nincs erő, amely nekünk ellenállhatna.
+
+„És most ez a két diadalmas hadsereg Eger vára alatt egyesül.
+
+„A hatalmas és győzhetetlen császár akaratából intelek titeket, hogy ő
+felségének ellene szegülni ti se merjetek, hanem engedelemre hajoljatok,
+s a mely basát én küldök, beereszszétek, Eger várát és városát neki
+átadjátok.
+
+– Hogy a fenébe ne! – zúgták minden felől. Ne olvasd tovább! Eb
+hallgassa!
+
+Dobó azonban csendességre intette őket.
+
+– Csak hallgassátok a török muzsikát. Nagyon szép, mikor ilyen fennen
+szól. Olvasd csak tovább.
+
+– Ha engedelmesek lesztek, hitemre mondom, hogy se magatoknak se
+jószágotoknak bántódása nem lesz. A császártól minden jót nyerek nektek,
+s olyan szabadságban tartalak benneteket, mint a régi királyok,
+
+– Nem kell török szabadság! – rikoltott közbe a fakezü Cecey, – jó
+nekünk a magyar is!
+
+Amire mindenki elnevette magát.
+
+Gergely folytatta:
+
+– És minden bajtól megoltalmazlak benneteket…
+
+Itt már mindenki kacagott, maga a levél olvasó is.
+
+Csak Dobó állott komoran.
+
+Gergely tovább olvasott:
+
+– Erre adom hiteles pecsétemet. Ha pedig nem engedelmeskedtek, a
+hatalmas császár haragját vonjátok fejetekre, s akkor mind magatok, mind
+gyermekeitek mindnyájan halállal pusztultok el. Azért hát nekem azonnal
+feleljetek.
+
+Haragos zúgás volt erre a felelet. Az arcok megvörösödtek. A
+legjámborabb embernek a szeme is tüzet hányt.
+
+Gergely átnyujtotta a levelet a kapitánynak. Annak a szavát leste most
+mindenki.
+
+Dobónak nem volt szükséges kőre állnia, hogy kilássék a csoportból.
+Magas öles ember. Ellátott mindenki feje fölött.
+
+– Ime, mondotta acélos, de keserü hangon, ez az első és utolsó levél,
+amely töröktől jött ebbe a várba, s el is olvasódott. Megérthettétek
+belőle, hogy mért jön. Szabadságot hoz karddal és ágyuval. A keresztény
+vérben fürdő pogány császár hozza ránk ezt a szabadságot. Nem kell? Ha
+nem kell szabadság, levágja fejünket! Hát erre válaszoljunk. Ez a
+válaszom!
+
+Azzal kétfelé repitette és összegyürte a levelet, és a parasztnak az
+arcába dobta.
+
+– Hogy merted idehozni gazember!
+
+És a katonákhoz fordult:
+
+– Vasat a lábára! Vessétek a tömlöcbe a bitangot!
+
+
+VIII.
+
+E mindeneket fölizgató esemény után Dobó a palotába szólitotta a
+tisztjeit.
+
+A terem csakhamar megtelt. A négy főhadnagyon kivül ott voltak a
+hadnagyok is, a pattantyus tisztek is. Némelyik utközben a diszruháját,
+ünnepi süvegét kapta magára. Némelyik csak a bajuszát sodorta ki
+utközben. Mindenki érezte, hogy ez a levél a vészharang első
+megkondulása volt.
+
+Dobó még csak az elmaradt őrséget várta.
+
+Összefont karral állott az ablaknál, s az alant elterülő várost nézte.
+Milyen szép épületek, milyen szép fehér házak! S a város üres. Csak a
+palota alatt a patakon nyüzsög a vár népe. Lóitató katonák, vizhordó
+emberek; egy sárgakendős asszony, aki most lép ki egy kapun; a hátán
+nagy batyu. S két kis gyermeket vonszolva siet a vár felé.
+
+– Ez is a várba jön, – mormogta Dobó kedvetlenül.
+
+Az apród ott állt Dobó mellett. Lenvirágkék bársony dolmány volt rajta.
+A szeme is éppen ilyen szinü. Inkább leánynak látszott, mint fiunak.
+
+Dobó ehez fordult mostan. Végigsimogatta a fiu vállig érő haját, és azt
+mondja neki:
+
+– Mit álmodtál Kristóf? Nem álmodtad-e haza magadat?
+
+– Nem, – felelte a fiu. Szégyelném magamat, ha ilyet álmodnék.
+
+Ez az egy apród maradt itten. Ez az egy is csak azért, mert az apja irt
+a kapitánynak, hogy a fiut haza ne küldje. Mostoha anyja volt a fiunak.
+Nem nézett rá szives szemmel. Dobó a maga fiának tekintette.
+
+A több apródot mind haza küldte Dobó. 14–16 éves fiuk voltak. Vitézi
+iskola volt nekik a Dobó udvara. A próbát nem engedte még Dobó letenni
+nekik.
+
+Még egy ilyen kedves apródja volt: Balogh Balázs, a tavaly megölt György
+barát egyik hadnagyának a fia. Ez még Kristófnál is fiatalabb egy
+esztendővel, s kitünő lovas. Ez sirva ment el augusztusban. Különösen az
+fájt neki, hogy Kristóf itt marad. Az is volt hozzá a búcsúszava:
+
+– Megállj, ha visszajövök, kihivlak viadalra!
+
+Nagy Lukács vitte el magával ezt a gyereket, hogy útközben átadja az
+anyjának. Mert özvegyasszonynak a fia s egyetlen gyermek.
+
+– No ez a Lukács sokáig odamarad, – szólt Mekcseynek a fejét csóválva
+Dobó. Attól tartok, levágták.
+
+– Nem hiszem, – felelte Mekcsey. Az apró embereket nem féltem. Valami
+különös babonám van rá, hogy az apró emberek szerencsések a hadban.
+
+– Éppen forditva van, – felelte Gergely, aki inkább magas volt, mint
+kicsi. Az apró ember sohse ül olyan bizton a lován, mint a hosszu. Az
+aprót a ló viszi a harcban, a hosszu meg a lovat.
+
+Az ajtónálló jelentette, hogy az őrök megérkeztek.
+
+– Ereszd őket be, felelte Dobó komoran.
+
+Hét sárgacsizmás sarkantyus legény állott meg a terem közepén. Kettőnek
+vizes volt a haja, hát ezek csakugyan mosakodtak.
+
+Az egyik vizes haju előre lépett és igy szólt:
+
+– Jelentem alásan itt az ellenség, Abony alatt.
+
+– Tudom, – felelte Dobó. Az első török is itt van. Elhozta Bakocsai.
+
+Ez szemrehányó hangon volt mondva. A vitéz a város kékvörös szinét
+viselte. Egyet szuszszant és a fején egyet rántva felelte:
+
+– Kapitány uram én hozhattam volna hármat is.
+
+– Hát mért nem hoztál?
+
+– Hát csak azért, mert én szétvágtam a fejét mind a háromnak.
+
+A teremben nagy derültség áradt el. A hét katona közül négy be is volt
+kötve. Dobó maga is elmosolyodott.
+
+– Hát Komlósi fiam, mondotta, nem a törökfej itt a hiba, hanem a ti
+fejetek. Nektek nem az volt a kötelességtek, kogy verekedjetek, hanem
+az, hogy hírt adjatok. A Bornemissza hadnagy úr katonája hozta meg a
+hirt. Ti azonban előbbre valónak tartottátok, hogy mosakodjatok, meg
+fésülködjetek, inget váltsatok meg bajuszt pödörjetek. Micsoda katona
+vagy te Komlósi Antal!
+
+Komlósi búsan nézett maga elé. Érezte, hogy Dobónak igaza van. Azonban
+felemelte a fejét és igy felelt:
+
+– Hát majd meglátja kapitány uram, hogy micsoda katona vagyok.
+
+Az őrök jelentéséből kétségtelenné vált, hogy a török húzódik fölfelé.
+Dobó uj őrséget rendelt, s megparancsolta, hogy ne álljanak harcba a
+török őrséggel, csak jelentsék óránkint a közeledést. Azután kiküldte
+őket, és az asztalhoz ült.
+
+Már akkor ott voltak a teremben az összes hadnagyok, a vártisztek s az
+öt német tűzmester. Ezeken kivül ott volt a pap és az öreg Cecey.
+
+– Barátaim, – kezdte Dobó, az ünnepi csöndben, hallottátok, hogy
+bekövetkezett, amit évek óta várunk.
+
+A hangja olyan volt, mint a nagyharangé. Egy percre elhallgatott. Talán
+egy gondolatát hallgatta el. Aztán mintha rövidre akarná fogni a
+mondani-valóját, igy folytatta:
+
+– Mekcsey kapitánytársam az imént adta át teljes jegyzékét a vár
+erejének. Körülbelől ismeritek ugyan, de én mégis szükségesnek tartom,
+hogy felolvassuk és halljátok. Kérlek Gergely öcsém.
+
+Átadta az irást Gergelynek, aki könnyebben és gyorsabban birta az
+effélét, mint Sukán bácsi. Gergely készséggel olvasott.
+
+– Az egri vár ereje 1552. szeptember 9-én.
+
+– Vagyis ma, – szólott Dobó.
+
+– A várnak van ma belső lovasa kétszáz, belső gyalogosa ugyanannyi,
+behivott egri és környékbeli puskás 875; – Nagyságos Perényi Ferenc ur
+küldött 25 embert; Serédy György úr küldött vagy kétszázat.
+
+– Abból nincs több, csak valami ötven, – szólt Mekcsey.
+
+És egy sunyorgó szemü, arcban erősen csontos hadnagyra pillantott.
+
+– Nem tehetek róla, – felelte ez. Én itt vagyok.
+
+És a kardjára csapott.
+
+Dobó békitő hangon szólt a hadnagyra.
+
+– Hegedüs barátom, ki beszél itt rólad? Hunyadinak is voltak hitvány
+katonái.
+
+Gergely tovább olvasott.
+
+– Megint Kassáról jött kétszáztiz fölkelő. Nohát itt van, – szólt
+Hegedüsre pillantva. Kassán is vannak vitézek.
+
+És folytatta:
+
+– A karthauzi barátok négy drabantot küldtek. Az egri káptalan kilencet.
+
+– Kilencet? – Mordult fel Bolyky Tamás, a borsod puskások hadnagya.
+Hiszen azoknak száznál is több a katonájok!
+
+– Fizetésre se adták, – felelte röviden Dobó.
+
+Fügedi, a káptalan hadnagya felállt, Dobó azonban leintette:
+
+– Kérlek öcsém, majd máskor. Az ördög se bántja a káptalant. Folytasd
+Gergely öcsém csak röviden és hamar.
+
+Gergely hát szaporán, barátosan olvasott tovább. De jó hosszú volt a
+litánia. Sáros, Gömör, Szepes, Ung, a szabad városok mind küldtek
+egy-egy kis csapat drabantot. A jászai prépost negyven embert küldött
+egymaga. Ezt meg is éljenezték.
+
+Végül Gergely ismét fölemelte a hangját és igy szólt:
+
+– Vagyunk tehát összesen száz ember hiján kétezren.
+
+Dobó végigpillantott az asztalnál ülőkön, és a tekintete Hegedüsön
+állott meg. A kassai hadnagyra nézve folytatta.
+
+– Ehez még hozzászámithatjuk azokat az embereket, akiket várbeli
+szolgálatra hivtam be: a tizenhárom borbélyt, nyolc mészárost, három
+lakatost, négy kovácsot, öt ácsot, kilenc molnárt és a harmincnégy
+parasztembert, akik majd az ágyúknál segitenek. Ez ostrom idején mind
+fegyvert ragadhat. Azután számitsuk még Nagy Lukácsot, akit Szent János
+fejevétele napján Szolnok alá elküldtem huszonnégy lovassal. Ezeknek már
+régen itthon kellene lenniök, – szólt Mekcseyre emelve a tekintetét.
+
+És folytatta:
+
+– Hát volnánk igy is meglehetősen, de én király őfelségétől várom a
+legfőbb segitséget.
+
+Az öreg Cecey a levegőbe csapott és hümmögött.
+
+– Nono Cecey bátyám, – szólt Dobó. – Nem úgy van már, mint volt régen. A
+király nagyon jól tudja, hogy ha Eger elesik, hát beteheti a szent
+koronát a régiségtárba.
+
+– Nincs többé Magyarország, – toldta hozzá Mekcsey, aki Dobó mellett
+állott.
+
+– Lesz német, – duhogta az öreg.
+
+– A király hada két nagy seregben jön – folytatta Dobó, –
+ötven-hatvanezer, talán százezer jól táplált és jól fizetett katona.
+Egyiket vezeti Móric szász herceg, a másikat Miksa herceg. A király
+kétségtelenül utánok küld, hogy hozzánk siessenek. S ma talán már annak
+a két tábornak a jelszava: Eger!
+
+– Hiszi a miskolci pék, – morgott Cecey.
+
+– Hát hiszen én is, – mordult vissza Dobó. – És ezennel megkérem
+kegyelmedet, hogy a szavamba ne vagdaljon. Az én követem Vass Miklós még
+ma ujra elindul Bécsbe, és ha nem találja útban a király hadát,
+értesitést viszen a török megérkezéséről.
+
+Gergelyhez fordult.
+
+– A gyülés után rögtön megirod a kérelmet ő felségének, s mellékeled a
+török levélét. Úgy megird, hogy még a kősziklák is idejőjjenek Eger alá.
+
+– Megirom, – felelte Gergely.
+
+– Semmi okunk sincs, hogy nehéz szivvel várjuk a törököt. A falak
+erősek. Puskapor, meg élelem van annyi, hogy egy esztendeig is kibirjuk.
+A király, hacsak az erdélyi hadát ideküldi is, minden török Mohamedhez
+megyen Eger alól. Dehát olvasd fel most a második számu jegyzéket, –
+szólt Gergelynek.
+
+Gergely olvasta:
+
+– Nagy bomba ágyú egy; másik nagy bomba ágyú, Béka nevű és Baba nevű,
+kettő; a királytól három ágyú; Perényi Gábortól négy ágyú, Serédi
+Benedektől egy ágyú.
+
+– A puskaport nem mértük meg, mert nem is lehet, – szólt közbe Dobó.
+Tavalyról is maradt, a királytól is kaptunk. A sekrestye alja szinig van
+kész puskaporral. Ezenkivül van salétromunk és malmunk a
+puskapor-csinálásra. Folytasd.
+
+Gergely olvasta:
+
+– Öreg réztarack, faltörő öt; vastarack ugyanilyen öt; őfelségétől réz
+faltörő négy; golyóöntő a faltörőkhöz és szakálasokhoz huszonöt; dupla
+prágai szakálas ágyú kettő; seregbontó szakálas ágyú öt.
+
+– No urak, – szólt Dobó, – azt hiszem felelhetünk a töröknek. De ez még
+semmi. Olvasd tovább.
+
+– Prágai és csetneki réz és vas szakálas háromszáz; kézi puska
+kilencvenhárom; német kézi puska százkilencvennégy.
+
+– Ez nem ér semmit, – szólt Cecey Dobóhoz fordulva. – A jó íjj többet ér
+minden puskánál.
+
+Ezen egy kis vita támadt. Az öregek Cecey szavát helyeselték. A fiatalok
+a puska pártján voltak.
+
+Végre is Dobó azzal vágta ketté a vitát, hogy a puska is jó, az íjj is
+jó, de legjobb az ágyú.
+
+Kristóf apród ekkor egy remek mívű aranyos sisakot és egy kis ezüst
+feszületet tett az asztalra. A karján még egy palást-féle köpönyeg is
+volt. Dobó háta mögé állva tartotta.
+
+Gergely még egy jó sort olvasott. Benne volt a jegyzékben minden
+fegyver: kópja, gerely, paizs, csáklya, csákány, buzogány, kanóc, dárda
+és minden hadi szerszám, amit nem a segitség hozott magával.
+
+Akkor aztán Dobó fölállott.
+
+Az előtte levő aranyos sisakot a fejére vette, a vörös bársony kapitányi
+mentét a vállára. És balkezét a kardján nyugtatva szólott:
+
+– Kedves barátaim és védő társaim. A falakat láttátok, most már a
+falakon belől levő erőt is ismeritek. Ebben a várban van most a
+megmaradt ország sorsa.
+
+A teremben csend volt. Mindenki érezte, hogy Dobó igazat mond.
+
+– Ha Eger elesik, utána nem tarthatja magát se Miskolc, se Kassa. Az
+apró várakat lerázza a török, mint a diót. Nincs többé ellenállás. És
+akkor Magyarországot beirhatja a történelem a halottak könyvébe.
+
+Komor szemmel nézett körül és folytatta:
+
+– Az egri vár erős, de itt van a szolnoki példa, hogy a falak ereje nem
+a kőben van, hanem a védők lelkében. Ott pénzen fogadott idegen
+zsoldosok voltak. Nem a várat mentek védeni, hanem hogy zsoldot
+kapjanak. Itt az öt pattantyus kivételével minden ember magyar. Itt
+mindenki a hazát védi. Ha vér kell, vérrel, ha élet kell, élettel. De ne
+mondhassa azt ránk a jövendő nemzedék, hogy azok a magyarok, akik
+1552-ben itt éltek, nem érdemelték meg a magyar nevet.
+
+Az ablakon besütött a nap és végigjátszott a falon függő fegyvereken, s
+a falak mellett rudakon álló páncélokon. Tündöklővé tette a kapitány
+aranyos sisakját is. Gergely mellette állott. Egy pillantást vetett az
+ablakra, aztán a szeméhez emelte a tenyerét, hogy a vezérre nézhessen.
+
+– Azért hivattam össze kegyelmeteket – folytatta Dobó, – hogy mindenki
+számot vethessen magával. Aki többre becsüli a maga egészségét, mint a
+nemzet jövendőjét, nyitva van a kapu. Nekem férfiak kellenek. Inkább
+kevés oroszlán, mint sok nyúl. Akinek reszket az ina a közelgető
+zivatartól, hagyja el a termet, mielőtt tovább szólnék, mert meg kell
+esküdnünk a vár védelmére oly esküvel, hogy ha azt megszegi valaki, meg
+ne állhasson holta után az örök Isten orcája előtt.
+
+Félre nézett és várt, hogy mozdul-e valaki?
+
+A teremben csend volt.
+
+Nem mozdult senki.
+
+A feszület mellett két viaszgyertya állott. Az apród meggyujtotta.
+
+Dobó tovább beszélt:
+
+– Meg kell esküdnünk egymásnak az örök Isten szent nevével ezekre a
+pontokra.
+
+Egy iv papirost ragadott fel az asztalról és olvasta:
+
+– Először: akármiféle levél jön ezentul a töröktől, el nem fogadjuk,
+hanem a község előtt olvasatlanul megégetjük.
+
+– Igy legyen! – hangzott a teremben. Elfogadjuk!
+
+– Másodszor: mihelyt a török megszállja a várat, senki neki ki ne
+üvöltsön; bármit kiáltozzanak is be, arra semminémü felelet ne
+hangozzék, – se jó, se rossz.
+
+– Elfogadjuk!
+
+– Harmadszor: a várban a megszállás után semmiféle beszélgető
+csoportosulás se kint se bent ne legyen. Se ketten, se hárman ne
+suttogjanak.
+
+– Elfogadjuk!
+
+– Negyedszer: a közemberek és altisztek a hadnagyok tudta nélkül, a
+hadnagyok a két kapitány intézkedése nélkül a csapatokon nem
+rendelkeznek.
+
+– Elfogadjuk!
+
+Egy érdes hang szólalt meg Fügedy mellett:
+
+– Valamit ide szeretnék betoldani.
+
+A szóló Hegedüs volt, a Serédy hadnagya. Az arca ki volt vörösödve.
+
+– Halljuk, – szóltak az asztalnál.
+
+– Azt ajánlom, hogy a két kapitány viszont a hadnagyokkal mindig
+egyértelemben intézkedjék, valahányszor úgy fordul a sor, hogy akár a
+védelem dolgában, akár más fontos intézkedésben, a hadnagyok közül csak
+egy is tanácskozást kiván.
+
+– Az ostrom szünetében elfogadom, – szólott Dobó.
+
+– Elfogadjuk! – zúgták rá mindannyian.
+
+Dobó folytatta:
+
+– Utolsó pont: aki a vár megadásáról beszél, kérdez, felel, vagy
+bármiképp is a vár megadását akarja, halál fia legyen!
+
+– Haljon meg! – kiáltották lelkesen. – Nem adjuk meg a várat! Nem
+vagyunk zsoldosok! Nem vagyunk szolnokiak! – hangzott mindenfelől.
+
+Akkor Dobó levette az aranyos sisakot. Hosszú szürke haját
+végigsimitotta. Intett a papnak.
+
+Bálint pap fölállt. Szintén levette a süvegét, és fölemelte az asztalon
+álló kis ezüst feszületet.
+
+– Esküdjetek velem, – mondotta Dobó.
+
+A teremben mindenki a feszület felé nyujtotta a kezét.
+
+– Esküszöm az egy élő Istenre…
+
+– Esküszöm az egy élő Istenre, – hangzott az ünnepi mormolás.
+
+– Hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére
+szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlit. Sem pénz, sem igéret
+meg nem tántorit. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem
+hallgatok. Magamat élve sem a váron belől, sem a váron kivül meg nem
+adom. A vár védelmében elejétől végéig alávetem akaratomat a nálamnál
+feljebb való parancsának. Isten engem úgy segéljen!
+
+– Úgy segéljen! – zúgták egyhanggal.
+
+– És most magam esküszöm, – szólt Dobó, két ujját a feszületre emelve. –
+Esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére forditom minden erőmet,
+minden gondolatomat, minden csepp véremet. Esküszöm, hogy ott leszek
+minden veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni
+nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy
+fogadja be a testemet, ég lelkemet! Az örök Isten taszitson el, ha
+eskümet meg nem tartanám!
+
+Nem kételkedett itt azon senki. Lángolt mindenkinek az arca, mert tűz
+volt mindenkinek a szivében. A Dobó esküjére minden kard kivillant. Egy
+szivvel lélekkel kiáltották:
+
+– Esküszünk! Esküszünk!
+
+Dobó ismét föltette sisakját, és leült.
+
+– Hát testvéreim, – mondotta egy árkus papirost véve a kezébe, – most
+még azt beszéljük meg, hogy a falak őrségét hogyan helyezzük el? A falak
+védelmére nem egyforma beosztás kell, mert a város felől meg az új
+bástya felől sik a föld és völgyes. A keleti meg az éjszaki bástyák
+felől vannak a dombok meg a hegyek. Kétségtelen, hogy ide állitják az
+ágyúkat, és itt törik majd a falat, hogy beronthassanak.
+
+– Nem törik azt át sohase, – mondotta Cecey.
+
+– Nono, – felelte Dobó.
+
+Aztán ismét folytatta:
+
+– Ácsot meg kőmivest azért rendeltem jó számmal a várba, hogy amit a
+török ront, éjjel berakják. Hát itt lesz a legnagyobb munka, és ha az
+őrséget most el is osztjuk, az majd az ostrom szerint változik.
+
+– Csak intézze kegyelmed kapitány úr, mi elfogadjuk, – kiáltották
+többfelől.
+
+– Hát én azt gondolom: négy seregre oszszuk a védelmet. Egyik sereg lesz
+a főkapunál; másik a szeglettoronyig való részen; harmadik a külső
+várban; negyedik a tömlöcbástya körül északon. E négy csoportnak
+megfelelően, négy részre oszlik bent az álló sereg is. Ezeket Mekcsey
+kapitány társam fogja igazgatni. Ostrom idején az ő gondja lesz a
+katonák váltakozása, valamint a belső vár védelme is.
+
+– Hát a város felőli oldal? – kérdezte Hegedüs.
+
+– Oda csak egyes őröket állitunk. A kapunál elég ha husz ember lesz. Ez
+úgyis szűk gyalogkapu, s innen nem is próbálhat a török támadást.
+
+És egy ív papirost vett fel.
+
+– A legények számát hozzávetőleg így osztottam el. Az ókapunál, vagyis
+főkapunál az új bástyáig legyen állandóan száz drabant. A tömlöcbástyán
+száznegyven, a tiszttel száznegyvenegy. A Sándor bástya mentén százhusz
+a kapu nélkül. Innen vissza a kapuig százöt.
+
+– Ez négyszázhatvanhat, – mondotta Gergely.
+
+– A templom két tornyán tiz-tiz drabant. Ez a belső vár védelme.
+
+– Négyszáznyolcvanhat, – számitotta hangosan Gergely.
+
+Dobó folytatta:
+
+– Most következik a külső vár. A Csabi bástyán legyen kilencven ember a
+Bebek bástyáig. Innen a szeglettoronyig százharminc. Az ókaputól a
+szegletig ötvennyolc. Itt még egy keskeny kőfal van, amely összeköti a
+belső várat a külsővel. Itt inkább szemmel kell őrködni, mint
+fegyverrel. Hát ide elég harmincnyolc drabant.
+
+Mekcseyre pillantva folytatta:
+
+– Ide lehet állitani a gyöngéket, s ostromok alatt a könnyü sebesülteket
+is.
+
+– Egy hiján nyolcszáz, – mondotta Gergely.
+
+– Mármost hogyan oszszuk szét a tiszteket? Hogy magamon kezdjem, én ott
+akarok lenni mindenütt.
+
+Lelkes éljenzés.
+
+– Mekcsey társam dolgát már tudjuk. A négy főhadnagy ur közül egy az
+ókapunál lesz. Ide erő kell, és rettenhetetlen lélek, mert hogy a török
+a kapun be akar jönni, azt hiszem az kétségtelen. Itt a halállal
+farkasszemet kell nézni.
+
+Pető Gáspár fölállt és a mellére csapott:
+
+– Kérem azt a helyet!
+
+A nagy éljenzésben csak a Dobó beleegyező fejmozdulatát lehetett látni.
+Az öreg Cecey átnyujtotta Petőnek a balkezét.
+
+– Ezenkivül, – mondotta – a külső vár a legveszedelmesebb pont. A török
+itt az árok betemetésén fog mesterkedni. Itt is a főtisztek bátorsága,
+hazaszeretete és halálmegvetése kell.
+
+Három főhadnagy volt még Petőn kivül; mind a három fölállott:
+
+– Itt vagyok, – mondotta Bornemissza.
+
+– Itt vagyok, – mondotta Fügedy.
+
+– Itt vagyok, – mondotta Zoltay.
+
+– Hát hogy össze ne vesszetek – szólott Dobó, – ott lesztek mind a
+hárman.
+
+A tűzmesterek már előbb megkapták a maguk ágyúját, különben se tudtak
+egy szót se magyarul. Dobó azonban még egy főágyúmestert akart. Ki
+legyen az?
+
+Senki se volt értője ennek a szerszámnak, csak Dobó. Hát Dobó magára
+vállalta.
+
+Hogy erre ujabb éljen-riadalom támadt a teremben, s hogy a tűzmesterekre
+is néztek, ezek nyugtalanul kérdezték:
+
+– Was ist das? Was sagt er?
+
+Bornemissza erre hozzájuk fordult és így magyarázta meg az öt németnek:
+
+– Meine herrn. Kapitány Dobó vird zein der haupt bum-bum! Ferstanden?
+
+A németek megértették.
+
+Dobó ezután összetrombitáltatta az egész katonaságot. A vár terén
+azoknak is elmondta az öt pontot, amire odabent megesküdtek, s felhivta
+őket, hogy amelyikök félelmet érez, tegye le inkább a kardot, hogysem
+meggyöngitse a többit is, mert – úgymond – a félelem olyan ragadós
+nyavalya, mint a pestis, sőt még ragadósabb, mert egy pillanat alatt
+átszáll a másikra. Hát itt a bekövetkezendő nehéz napok alatt, erőslelkü
+emberek kellenek.
+
+Azután kibontotta a vár kékvörös zászlaját, és összefogta a nemzeti
+szinüvel.
+
+– Esküdjetek!
+
+Erre a szóra a városbeli székesegyház harangja megkondult.
+
+Csak egyet kondult, többet nem.
+
+Mindenki a város felé pillantott. Ez a kondulás olyan volt, mint egy
+jajkiáltás. Csak egy. S utána figyelő csöndesség áll az egész tájon.
+
+A vitézek fölemelték az ujjukat.
+
+
+IX.
+
+Ezen az estén Dobó vendégül látta mindazokat, akik vele délelőtt a
+teremben megesküdtek.
+
+Az asztal egyik végén Dobó ült, másik végén Mekcsey. Dobó mellett
+jobbfelől _Bálint pap_ ült, balfelől _Cecey_. A pap mellett _Pető_.
+Petőt különben is meg kellett becsülni ezzel a helylyel. A bátyja, Pető
+János udvari méltóság volt: a király főpoharasa. Ennek a révén kapták a
+puskaport, meg az öt tűzmestert Bécsből. Csak aztán következett vagy kor
+vagy rang szerint részint Mekcseytől, részint Dobótól számitva a sort:
+_Zoltay_, _Bornemissza_, _Fügedy_. Aztán _Koron Farkas_, az abauj-megyei
+gyalogosok hadnagya; _Kendi Bálint_ és _Hegedüs István_, a Serédy György
+hadnagyai, akik ötven drabantot hoztak; _Fekete Lőrinc_, aki Regécből
+jött tizenötöd magával; _Lőkös Mihály_, akit száz gyaloggal küldtek a
+szabad városok; _Nagy Pál_, Bátori György harminc drabantjának hadnagya,
+bikaerejü merész ember; _Jászay Márton_, a jászói prépost negyvenegy
+drabantjának a hadnagya; _Szency Márton_, szepesi hadnagy, – ez negyven
+gyalogost hozott; _Bor Mihály_ kitünő puskás, Sárosmegye küldte
+hetvenhat gyaloggal; Ugocsából ott volt _Szalacskay György_ és _Nagy
+Imre_. Ez utóbbit Homonnay Gáborné küldte tizennyolc gyaloggal.
+Eperjesről _Blaskó Antal_ jött el.
+
+Ezek mind hadnagyok voltak. Ezek után ült _Paksy_ Jób, a legszálasabb
+tiszt a király seregéből, s _Bolyky_ Tamás, a borsodi ötven puskás
+hadnagya. Ezek később jöttek, hát odaültek a vártisztek közé, akik
+voltak: _Sukán János_, az öreg számtartó; _Imre deák_ kulcsár, a boros
+pince felügyelője; _Mihály deák_ cipóosztó; _Gyöngyösy Mátyás_ deák a
+püspök deákja, (a vár a püspöké volt;) _Boldizsár_ deák irnok s még
+egynéhányan. Mert Dobó nemcsak a tiszteket hivta meg, hanem hogy az
+egész vár képviselve legyen a vacsorán, egy tizedest, egy közembert, egy
+egri nemest és egy egri parasztot is felhivatott.
+
+Az ételhordás a Dobó négy-öt szolgájának a dolga volt, de ezek munkája
+azzal könnyebbedett, hogy a főtisztek is beállitották a szolgáikat.
+
+Dobó mögött Tarjáni Kristóf állott, az apród. Dobónak ez szolgált. Ez
+nyújtotta eléje az ételt. Ez töltötte mindig tele a poharát,
+valahányszor kiürült.
+
+Péntek lévén, a vacsorát tormás csukával kezdték, kirántott süllővel,
+harcsával és kecsegével folytatták, s turós csuszával és fahéjjas főtt
+aszalt gyümölcscsel végezték. De volt az asztalon szőlő is, alma, körte
+és dinnye is bőven.
+
+Mért adta a takarékos Dobó ezt a vacsorát? A mai ünnepi gyülés
+befejezéseül? Vagy hogy az egymásnak ismeretlen tisztek
+összeismerkedjenek, és összemelegedjenek? Vagy tán a bor világitásánál a
+lelkek erejét vizsgálta? A levegő kezdetben ünnepi volt, szinte
+templomi. A hófehér abroszok, a Dobó cimerével vésett ezüst evőeszközök,
+az asztal fölött láncon függő faragott hordó, az őszi virágokból készült
+bokréták, – mindez inkább lakadalmi pompa volt, mint egyszerü vacsora.
+
+Még akkor se melegedett meg a keze senkinek, mikor a csuka után a szép
+hordóból gránátpiros bor ömlött a poharakba. A Dobó mai magasztos
+beszéde ült a lelkeken, mint ahogy a harangszó után elmélázva hallgatja
+az ember a harang után maradt csöndességet.
+
+A csuka után a szolgák kihordták a tányérokat, s mindenki azt várta,
+hogy valaki beszélni fog.
+
+Dobó elmélázva ült a barna bőrrel bevont karosszékben. Őt nézték.
+
+S ebben a csöndességben egyszercsak fölhallatszik a sütőasszonyok vidám
+dalolása:
+
+  _Csak azért szeretek_
+  _Falu végén lakni;_
+  _Erre jár a rózsám_
+  _A lovát itatni._
+
+  _A lovát itatni_
+  _Magát fitogtatni_
+  _Piros két orcáját_
+  _Velem csókoltatni._
+
+Egyszerre eltüntek a felhők. Az ég kiderült. Hát komolyodjanak-e a
+férfiak, mikor asszonyok is vannak itt a várban, s ők a veszedelem
+bevonulását dalolva várják.
+
+Mekcsey fölvette az előtte álló ezüst serleget, és fölállott.
+
+– Tisztelt vendégség, – mondotta. Nagy napok előtt állunk. Maga a jó
+Isten is az ég ablakában ül és nézi, hogyan fog itt kétezer ember
+megharcolni kétszázezerrel. És én mégse csüggedek. Gyáva ember nincs
+közöttünk egy se; hiszen még az asszonyok is, amint halljuk, vígan
+dalolnak odalent. De ha nem igy volna is, van közöttünk két ember, aki
+mellett félni nem lehet. Ismerem mind a kettőt kora ifjuságomtól. Az
+egyiket azért teremtette az Isten, hogy példája legyen a magyar
+bátorságnak. A vas ereje van benne. Olyan, mint az aranynyal zománcozott
+kard. Csupa erő és nemesség. A másik meg, akit szintén ifjúságomtól
+ismerek, a furfangnak és minden találékonyságnak a mestere. Ahol ez a
+két ember jelen van, vagy az erő, vagy a furfang bizonyosságában érzem
+magamat. Nem lehet veszedelemtöl tartani. Azt kívánom, hogy úgy ismerjék
+mint én: Dobó Istvánt, a mi kapitányunkat, és Bornemissza Gergelyt, a mi
+főhadnagyunkat.
+
+Dobó állva fogadta a kocintásokat, aztán állva is maradt, és így felelt:
+
+– Kedves véreim. Ha olyan ijedős volnék is, mint a szarvas, hogy
+akármiféle ebfalka csaholása megremegtetne, mikor nemzetem sorsáról van
+szó, megállok és ellenszegülök. A Jurisics példája mutatja, hogy micsoda
+erősség a leghitványabb vár is, ha férfiak vannak benne. A mi várunk
+erősebb, mint Kőszeg volt, s nekünk is erősebbeknek kell lennünk. Én
+ismerem a török hadat. Még a bajuszom is alig ütközött, mikor ott voltam
+a mohácsi mezőn, és láttam a Szulejmán hadát. Elhigyjétek nekem, hogy az
+a huszonnyolcezer magyar összegázolta volna azt a százezernyi
+csőcseléket, ha csak egy ember is van, a ki a csatát vezetni tudja. Nem
+vezetett, nem rendezett ott senki. A csapatok nem az ellenség állása
+szerint bontakoztak széjjel, hanem csak úgy gondolom formára. Tomory
+szegény, dicső emlékű nagy hős, de nem volt vezérnek való. Azt gondolta
+szegény, hogy a vezérség ebből a szóból áll: Utánam! Hát egyet
+imádkozott, aztán meg egyet káromkodott, és azt mondta: Utánam! Azzal
+megindult a seregünk mint őszszel a fecskék tábora, neki a török
+közepének. A török úgy széledt előttünk, mint a lúd-falka. Mink meg
+rohantunk vakon neki az ágyúsornak. Persze az ágyúk, a láncos golyók
+megtették, amit emberi erő nem tehetett. Négyezren maradtunk a
+huszonnyolcezerből. De ennek a rettenetes szerencsétlenségnek két nagy
+tanulsága volt. Az egyik az, hogy a török tábor nem vitézek sokasága,
+hanem mindenféle gyülevész népé. Összeszednek mindenféle embert és
+állatot, csakhogy a sokaságukkal elrémitsék a tyukszivü embert. A másik
+tanulság az, hogy a magyar akármilyen kevés, megzavarhatja és
+meggyőzheti a törököt, ha a bátorsága mellé okosságot viszen magával
+paizsul.
+
+Az asztalnál ülők feszült figyelemmel hallgatták a főkapitányt. Ez
+tovább folytatta:
+
+– A mi állapotunkban azt parancsolja az okosság, hogy kitartók legyünk
+mindaddig, mig a király serege meg nem érkezik. A várat lőni és rombolni
+fogják, s meglehet ledöntik a falat, amely egyideig védeni fog
+bennünket. De ekkor nekünk kell előállanunk. S ahogy a falak védtek
+bennünket, úgy kell nekünk védenünk a falakat. A falra hágó ellenség ott
+fog találni bennünket minden résen. A magyar nemzet sorsát nem ejtjük el
+hitványul soha!
+
+– Nem! nem! – kiáltották mindnyájan fölállva.
+
+– Köszönöm, hogy eljöttetek, – folytatta Dobó. – Köszönöm, hogy
+elhoztátok kardotokat és sziveteket a haza oltalmára. Valami erős érzés
+van bennem, hogy az Isten Eger vára fölé nyújtja a kezét, és azt mondja
+a pogány tengernek: Eddig és ne tovább! Ez az érzés erősitsen benneteket
+is, s akkor bizton, hogy ugyanezen a helyen vígan fogjuk megülni a
+győzelem torát.
+
+– Úgy legyen! kiáltották mindenfelől, s összecsörrentek az ezüstpoharak.
+
+Dobó után Pető állott fel, a gyorsmozgású hadnagy, aki a vár legjobb
+népszónoka volt.
+
+Jobbra balra rántott egyet a nyakán, és igy szólt:
+
+– Mekcsey uram bizik Dobóban meg Bornemisszában, ezek meg biznak
+mibennünk meg a falakban. Én is megmondom miben bizok.
+
+– Halljuk! Halljuk!
+
+– Két erős vár esett el az idén a több között: Temesvár meg Szolnok.
+
+– Veszprém?
+
+– Veszprémben nem volt ember. Miért esett el ez a két erős vár? Azt
+fogják egy idő mulva mondani, hogy azért esett el, mert a török erősebb
+volt. Nem úgy van pedig. Azért esett el, mert Temesvárt spanyol
+zsoldosok védték, Szolnokot meg spanyolok, csehek meg németek. Hát most
+megmondom miben bizom. Abban, hogy Egert nem védi se spanyol, se német,
+se cseh. Itt ez öt pattantyús kivételével mindenki magyar, s főképen
+egri. Saját fészküket védő oroszlánok! Én a magyar vérben bizom.
+
+Itt már kimelegedett minden arc, fölemelkedtek a poharak. Pető be is
+fejezhette volna a beszédét, de a népszónokok bőségével folytatta:
+
+– A magyar pedig olyan, mint a kova. Mentül jobban ütik, antul jobban
+szikrázik. Hát azt a kontyos irgalmát annak a Mohamed putrijaiban
+szedett, fügefáról szakadt ringyes-rongyos sok vizivójának, nem birna-e
+velök ez a kétezer, magyar anyától, vitéznek született, lóháton
+nevelkedett, magyar buzán erősödött egri bikavér ivó katona?
+
+Elnyomta az éljenzés, a kardcsörgés és kacagás a szavát, de ő megintcsak
+sodort egyet a bajuszán, egyet nézett oldalt, és igy fejezte be:
+
+– Eger eddig csak egy szép város volt. Adja az Isten, hogy ezentul a
+magyar dicsőség városa legyen. Pogányvérrel irjuk a falra: Ne bántsd a
+magyart! S ha majdan századok mulva az örök földi béke mohája zöldellik
+e vár maradványain, levett kalappal jár majd itt az utánunk jövő
+századok fia, s büszke érzéssel mondja: a mi apáink küzdöttek itten,
+áldott legyen a poruk is!
+
+De már erre olyan riadalom támadt, úgy összecsókolták a szónokot, hogy
+nem lehetett tovább beszélnie.
+
+De nem is akart.
+
+Leült és átnyujtotta a kezét Bolyki Tamásnak, a borsodi legények
+hadnagyának.
+
+– Tamás, – mondotta – ahol mi ketten leszünk, fájjon a feje a töröknek!
+
+– Oly szépen beszéltél, – felelte Tamás a fejét rázva, – hogy akár most
+rohannék a töröknek.
+
+Pető után már senkise érzett magában erőt, hogy köszöntőt mondjon.
+Gergelyt szólongatták, de ő mint afféle tudós ember, nem szeretett
+beszélni. Hát csak mindenki a szomszédjával beszélt, s a vacsora vidám
+zsongása töltötte be a termet.
+
+Dobó is fölmelegedett, hol az egyik szomszédjának, hol a másiknak
+nyujtotta kocintásra a poharát.
+
+Egyszer Gergelynek is átnyujtotta, s hogy a pap Pető mellé ült
+beszélgetni, átintette Gergelyt maga mellé.
+
+– Ülj csak ide fiam, – mondotta. – A Török fiukról akarok beszélni
+veled. Irtam nekik is, de ugy-e hiába?
+
+– Bizony, – felelte Gergely a poharat maga elé téve, – nem hiszem, hogy
+látjuk őket. Jancsi nem szeret várat védeni. Feri meg nem jön ennyire
+el. Nem hagyja ott a Dunántult.
+
+– Igaz, hogy Bálint úr meghalt?
+
+– Az bizony szegény, már egypár hónapja. A másvilágra vitte a
+bilincseit.
+
+– Mennyivel élte túl az asszonyt?
+
+– Jó egynéhány esztendővel. Az asszony tetszik tán tudni, akkor halt
+meg, mikor mink Konstantinápolyból hazajöttünk. Éppen temették, mikor
+Debrecenbe érkeztünk.
+
+– Jó asszony volt, – mondta Dobó elgondolkozva.
+
+S a poharáért nyult, mintha érte akarna inni.
+
+– Bizony olyan nem sok terem a földön, – szólt Gergely szintén a
+pohárért nyulva.
+
+S hogy némán kocintottak, talán mind a kettőnek az volt a gondolata,
+hogy az a jóságos asszony látja odafenn ezt az érette emelt poharat.
+
+– Hát Zrinyi? – folytatta Dobó. – Annak is irtam, hogy jőjjön el Egerbe.
+
+– Az el is jött volna, de már hónapok óta hallja azt a hirt, hogy a
+bosnya pasa ellene készülődik. Én februárban beszéltem Miklós bácsival
+Csáktornyán. Ő már akkor tudta, hogy a török nagy haddal jön Temesvárra,
+Szolnokra, Egerre. Még velem iratta meg a levelet a királynak.
+
+S mig igy beszélt, végigsimitotta az apród haját.
+
+Az ajtó előtt sipok és trombiták zenéje szólalt meg:
+
+  _Sárga csizmás Miska sárban jár_
+  _Panni a pataknál rája vár._[4]
+
+Mintha új vért öntöttek volna mindenkibe. Dobó intésére az apród
+bebocsátotta a siposokat. Három sipos és két trombitás. Köztük van a
+cigány is. Nagy rozsdás sisak a fején s benne három kakastoll. Az
+oldalán hüvelytelen kard madzagra kötve. Meztelen két lábán óriás
+sarkantyuk.
+
+Szépen játszottak. Mindenki rájok figyelt. Mikor megismételték a nótát,
+egy mély bariton hang kezdett dalba a hadnagyok sorában:
+
+  _Török, tatár, bosnya, mind pogány!_
+  _Felnyergeltem hóka paripám._
+  _Szomorú füz lombja borulj rám!_
+  _Isten veled gyönge violám!_
+
+  _Az ég alján kék hegy. Messze van._
+  _Az én kis galambom messzébb van._
+  _Mindig a hegy felé gondolok._
+  _S mindig messzebb-messzebb ballagok._
+
+A hadnagy nagy termetü, kisodrott bajszu legény volt. A bajusza örökké
+úgy állt keresztben az orra alatt, hogy hátulról is meg lehetett
+ismerni.
+
+– Ki is ez a fiu, – kérdezte Gergely Dobóhoz hajolva.
+
+– A komáromi kapitánynak az öcscse: Paksy Jób.
+
+– Szép hangja van.
+
+– És azt hiszem: vitéz fiu. Akik ilyen nagyon szeretnek dalolni, azok
+mind jó vitézek.
+
+A hadnagy még egy harmadik rendet is akart a nótából, de nem jutott
+eszébe.
+
+A siposok is várták, hogy mikor kezdi.
+
+Ebben a percnyi szünetben, valaki elkiáltotta magát.
+
+– Éljen a papunk!
+
+– Éljen! – kiáltozták mindnyájan poharat emelve, s oda nyujtották a
+papnak kocintásra.
+
+– Éljen, – mondotta Dobó is. – Ez az egy pap maradt itten. Dicső öreg!
+Az Isten éltesse!
+
+A pap meghatottan hebegett köszönetet.
+
+– Éljen a legöregebb! – kiáltotta Zoltay.
+
+Cecey vidáman felelte:
+
+– Öreg a nagyapátok! Én még táncolni is tudok.
+
+– Éljen a vár legfiatalabb védője! – kiáltotta Pető.
+
+Erre már Tarjáni Kristóf is pohárért nyult, és elpirulva kocingatott a
+vendégekkel.
+
+– Éljen az a török, – kiáltotta Gergely, – akinek legelőször ütjük ki a
+fogát!
+
+Minthogy erre nem volt kivel kocintani, mindenki nevetett, és csak a
+szomszédjával kocintott.
+
+A piros arcu egri nemes ember állott fel mostan. Galléros kék köpönyegét
+jobb felén vállára vetette. Jobbra-balra törült egyet a bajuszán; aztán
+meg hátra az üstökén és szólott:
+
+– Éljen az, aki először fog meghalni Egerért!
+
+Szétnézett nagy büszkén, s a nékül hogy kocintott volna valakivel,
+fenékig üritette a poharát.
+
+Vajon megfordult-e az eszében, hogy magára köszöntött, s magára ivott a
+jó egri ember?
+
+
+X.
+
+A nagy lábas óra mutatója tizenegyen állott, mikor belépett egy őr, és
+az ajtóban megállva jelentette:
+
+– Kapitány uram a török már Makláron van.
+
+– Az előőrség vagy az egész had?
+
+– Több mint előőrség. A holdvilágnál úgy jöttek mint az árviz. Sok sátor
+és sok tűz látszik.
+
+– Akkor holnap már itt lesznek, – szólott Dobó.
+
+És elbocsátotta az őrt azzal, hogy reggelig már nem szükséges jelentést
+tenniök.
+
+Maga is fölállott, és ezzel jelt adott az oszlásra.
+
+Mekcsey a terem egy sarkába vonta Gergelyt, Fügedyt, Petőt és Zoltayt.
+Egypár szót szólott nekik, aztán Dobóhoz sietett.
+
+– Kapitány uram, – mondotta a sarkantyuját összepönditve, – vagy
+kétszázan kimennénk az éjjel Maklárra.
+
+– Minek? – kérdezte Dobó.
+
+– Jóestét mondani a töröknek.
+
+Dobó jókedvüen húzott egyet a bajuszán. Aztán az ablakzugba lépett.
+Mekcseynek utána kellett lépnie.
+
+– Hát, – igy felelt Dobó – nem bánom. A vár népére biztató lesz, ha az
+első összeütközés sikerül.
+
+– Éppen azért gondoltam magam is.
+
+– Ha nagy a harci kedv, rendesen jól fog a kard. De téged nem eresztelek
+el.
+
+Mekcsey megrándult.
+
+Dobó nyugodtan nézett rá.
+
+– Te olyan vagy mint a bika. Bele öklelsz minden fába, és egyszercsak
+majd nem tudod kihuzni a szarvadat. Pedig neked vigyáznod kell magadra,
+hogy ha én el találok esni, azonnal átvedd a vezérséget. Ezt csak neked
+mondom. Hanem Bornemissza meg a többi kimehet. Gergely eszes fiu, nehéz
+tőrbe ejteni. Hivd csak ide.
+
+Gergely egy perc mulva ott termett.
+
+– Hát kimehetsz Gergely, – mondotta Dobó, – de nem kétszáz emberrel,
+hanem százzal. Elég ennyi. Rájok csaptok. Egy kicsit megrezzentitek
+őket. Azzal visszafordultok. Emberéletben pedig kár ne essék.
+
+– Kapitány uram, – esdekelt a kis Tarjáni, – hadd menjek én is velök.
+
+Dobó megint húzott egyet a bajuszán, mintha onnan húzna ki minden
+feleletet.
+
+– No nem bánom, – mondotta. – De mindig Gergely hadnagy úr mögött légy.
+Ha agyon találnak ütni, elém ne kerülj többet, azt megmondom.
+
+
+XI.
+
+Gergely rohanva rohant a lovas legények tanyájára. S trombitaszó
+helyett, egyet lőtt a szobában a pisztolyával.
+
+A legények felugrottak.
+
+– Ide hozzám! – kiáltotta Gergely.
+
+A legfürgébbeket választotta ki a maga százának.
+
+– Egy kettő! Öltözzetek! – mondotta. – Mikorra hármat pillantok, lent
+legyetek kardosan lóháton a kapunál.
+
+Egy hosszukezü legény állt hozzá legközelebb. Annak azt mondta:
+
+– Te fuss az alkapitány úrhoz, és kérj egy emberfogót. Magaddal hozod.
+
+A többinek meg azt mondta:
+
+– Apró-puska legyen mindegyiknek a nyeregkápáján!
+
+Még akkor a pisztolyt apró-puskának hivták.
+
+Gergely lefutott a lépcsőn, és az istálló felé sietett. A konyhából
+kisugárzó vörös lámpafénynél egy sárgadolmányos sisakos embert látott,
+amint az egy felforditott dézsán ült, és egy fél görögdinnyét tartott a
+térdén; azt kanalazta.
+
+Az ember mezitláb volt.
+
+– Ez nem lehet más, mint az én cigányom, – mondotta Gergely.
+
+És rákiáltott:
+
+– Sárközi!
+
+– Tessen parancsolni, – felelte a cigány félig fölemelkedve.
+
+– Ha velem jösz, lovat szerezhetsz.
+
+– Hova? – kérdezte kiegyenesedve a cigány.
+
+– A törökre, – felelte vigan Gergely. – Alszanak most. Meglepjük őket.
+
+A cigány a fejét vakarta.
+
+– Nem lehet, – mondotta.
+
+– Mért ne lehetne?
+
+– Megesküdtem ma a tebbivel, hogy nem hagyom el a várat.
+
+– Dehiszen nem arra esküdtetek, hanem arra, hogy véditek.
+
+– Lehet, hogy a tebbi arra esküdözsött, – felelt a cigány, a vállát
+csaknem a füléig vonogatva, – én arra esküdözstem, hogy degeljek meg, ha
+kimegyek a várból. Isten engem úgy segéljen!
+
+Azzal visszaült a görögdinnyéhez, és a fejét csóválgatva, jóétvágygyal
+tovább falatozott.
+
+
+XII.
+
+Tiz perc nem telt belé, Gergely már kint lovagolt a katonáival a maklári
+úton, a holdvilágos félsötétségben.
+
+Előtte két ember: Fekete István altiszt és Bódogfalvi Péter közember. A
+Melegvizen túl levezették őket a rétre. Itt már a lovak dobogását
+elnyelte a puha föld. A száz lovas, száz lengő árnyékhoz hasonlitott.
+
+Az andornaki erdőnél megpillantották az első őrtüzet.
+
+Péter megállt.
+
+A többi is.
+
+A hold ekkor az utolsó negyedében volt, s csak éppen annyit világitott,
+hogy a fák és emberek alakja fekete árnyékokként rajzolódott elő az
+éjszakából.
+
+Gergely odalovagolt Bódogfalvihoz, és így szólt hozzá:
+
+– Szállj le. Menj kigyómódra az első őrig. Kerülj a háta mögé, és szúrd
+le. Azután nézd meg a tüzet. Ha nincs mellette senki, vess rá egy
+félmarok puskaport. De abban a pillanatban lebukjál ám, nehogy valaki
+meglásson.
+
+– És a lovam?
+
+– A lovadat idekötöd ehez a fához. Itt megtalálod, mikor visszatérünk.
+
+– És ha vannak a tüznél?
+
+– Körülnézel gondosan, hogy hol és miképpen fekszenek, és hol vannak
+legtöbben?
+
+Jó félóráig álltak a patak partján a füzbokrok mellett, s ezalatt
+Gergely utasitásokat adott nekik.
+
+– Ameddig futást láttok, üssétek vágjátok őket. Senki száz lépésnél
+tovább ne menjen a társaitól, nehogy elvágódjék. Amint a kürtöt
+halljátok, rögtön visszafordulunk és haza vágtatunk. Ameddig a kürt nem
+szól, szabad a mulatság.
+
+A legények körben álltak, és minden szóra figyeltek.
+
+Gergely folytatta:
+
+– Valószinű, hogy megriadnak, és nem is gondolnak ellenállásra. Ebben az
+esetben addig vágjátok a sűrűjét, mígcsak szét nem esnek. Tanuljátok meg
+egyszer s mindenkorra, hogy a ki lovon hadakozik, olyan sebesen
+csapkodjon, hogy az ellenfélnek ne legyen ideje vissza vágni. Mint a
+záporeső, úgy húlljon a vágás.
+
+Gergely elhallgatott. A törökök felé fülelt. Aztán ismét a legényekhez
+fordult:
+
+– Hol az emberfogó?
+
+– Itt vagyok hadnagy uram, – felelt egy hosszú alak a sorban.
+
+– Nálad a szerszám?
+
+– Nálam, – felelte a legény.
+
+S egy villaforma hosszú szerszámot emelt a magasba.
+
+– Tudsz vele bánni?
+
+– A kapitány úr megtanított rá.
+
+– Hát csak kapd el vele a nyakát valamelyiknek, s gyürd le a kutyát. Az
+lenne csak a dicső, fiuk, ha egy főtisztet tudnánk fogni. A legszebb
+sátorban van az ilyen s bizonyosan egy ingben aluszik. Azt is fogjuk
+meg, ha lehet.
+
+Ismét fülelt. Ismét folytatta:
+
+– A foglyot meg kell kötözni, de csak a kezén. Ha fogunk lovat is, arra
+ülhet, s akkor te Kristóf, meg te másik kis ember közre fogjátok s a
+lova kantárát a magatok lovához kötve hozzátok. Ha szökni, beszélni,
+kiáltani, vagy hátrafelé lecsúszni própál, mindjárt üssétek!
+
+– Hátha nem lesz ló? – kérdezte Kristóf.
+
+– Akkor futnia kell a lovatok mellett, s ti azonnal menjetek előre.
+Minket ne is várjatok.
+
+A bokrok mellett megjelent a Péter alakja. Futva jött.
+
+– Az őrt leszúrtam, – mondotta lihegve. – A tűz a sátorok között ég, és
+egy török szolgaféle ül mellette. Sárga papucs a kezében, sárga festék
+mellette.
+
+– Tiszti szolga, – mondotta Gergely. – Tovább.
+
+– A többi százával ott fekszik a gyepen, holmi pokrócokon, a tüztől
+balra egy kerek térségen.
+
+– Alszanak?
+
+– Mint a medve.
+
+– Jól van, – felelte Gergely. – Hát most fiuk lehetőleg széjjel
+egymástól tiz lépésnyire. Amint én elsütöm a puskámat, minden puska
+közibük roppanjon, s mind rájok, mint a farkasok. Nagy lármával essünk
+rájok, és üsd vágd nem apád!
+
+Megvárták mig Bódogfalvi visszajött, és széttágultak napkelet felé.
+
+A legszélső Pető volt. A sisakjába tüzött három sastoll megismerhetővé
+tette már messziről. Bekanyaritotta a lovas láncot félhold alakban, s a
+Gergely ügetéséhez szabta a magáét.
+
+Most már Gergely vezetett.
+
+Még egy darabig csendesen ügetve ment a bokrok oldalában, aztán
+egyszerre sebes vágtatást kezdett. Mikor az első török őr felüvöltött,
+Gergely rásütötte a pisztolyát. A következő pillanatban minden pisztoly
+eldurrant, s a száz lovas fergetegként robogott rá az alvó török hadra.
+
+A sátorok erdeje, abban a pillanatban ropogva burrogva elevenedik meg.
+Török és magyar orditás keveredik egy hangzavarrá. A földön alvók
+megriasztott foglyokként riadnak fel, s fut, ugrik, tolong a sok török
+keresztül kasul egymáson a sátorok között.
+
+– Rajta! Rajta! – hangzik Gergely szava.
+
+– Allah! Allah akbál! – üvölti a török.
+
+– Üsd a kutyát! – bömböli Pető Gáspár valahol a sátorok között.
+
+Pokoli zürzavar. Kardok villogása. Török üvöltés, magyar káromkodás. A
+kardok fokosok zuhognak. A lovak dübörögnek. Sátorok recsegnek. A föld
+is reng és nyög a száz lovas rohama alatt.
+
+Gergely két sátor között egy falka összeszorult pogányt lát. Azokra
+ugrat. Vágja őket jobbra balra. Érzi, hogy a kardja mindig testet ér, s
+előtte hullnak és dőlnek mint a juniusi búza, mikor az agár benne
+nyargal.
+
+A holdvilágnál látja, hogy a törökök minden lova egy csoporton legel, s
+hogy a menekülők felkapnak rája.
+
+– Utánam fiuk! – kiáltja Petőnek, aki már ide érkezett.
+
+S megrohanják a lovasokat is. Vágnak embert lovat egyaránt. Csörög a
+kard; ropog a dárda; zuhog a buzogány. A török rémülten ugrál lóra.
+Némelyik lóra kettő is. Aki teheti, lovon menekül; aki lóra nem tud
+kapni, gyalog illan el a sötétségben.
+
+Gergely azonban nem üldözi őket. Megáll és gyülekezőt fuvat.
+
+A sátorok közein át mindenfelől ugrálnak hozzá az emberei.
+
+– A török fut! kiáltja Gergely. Kapkodjatok össze minden elhozhatót.
+Lovát a kezéről senki el ne hagyja. Amelyik sátor előtt tűz van,
+rugjátok a tüzet a sátorra!
+
+A legények megint szétoszlottak. Gergely lesuhintotta a vért a
+kardjáról, és beleszurkált valami háromszor egy sátor ponyvájába, igy
+dugta ismét hüvelybe.
+
+– Pfuj micsoda utálatos munka ez! – mondotta Feketének, aki
+hasonlóképpen törülgette a kardját.
+
+Aztán hogy török már seholse ugrált, maga mellé szólitotta Kristófot:
+
+– Nézzük sorra a sátorokat!
+
+A hold gyönge világánál nem lehetett látni, hogy melyik sátor a
+főtiszté. A sátorok nem voltak egyformák. Egyik kerek volt, a másik
+négyszögü. S amelyik sátor diszesebb volt is, mint a többi, az csak
+előre küldött sátor volt, s közemberek aludtak benne.
+
+Gergely az egyik sátorról lekapott egy lófarkas zászlót, és hogy
+Kristófot meglátta, rákiáltott:
+
+– No fiu, vágtál-e?
+
+– Vágtam kettőt, – felelte lihegve az apród.
+
+– Csak kettőt?
+
+A fiu büszkén felelte:
+
+– A többi elfutott előlem!
+
+A legények ezalatt egypár kocsit és szekeret is keritettek, s azokra
+dobálták fel, ami már a lovukra nem fért: a szőnyegeket, aranyos
+boncsokokat, drágaköves kutaszokat, (lófarku lónyakdisz),
+lószerszámokat, sisakokat, fegyvereket, főző edényeket és mindent, ami a
+kezükbe akadt. Még egypár sátort is elhoztak.
+
+Hajnalodott mikor visszaérkeztek a várba.
+
+Dobó már nyugtalanul várta őket a bástyán. Ha ez a kirohanás nem
+sikerül, a vár népe megfélemlik, s jaj annak a várnak, amelyiknek a népe
+remegve áll a falon.
+
+Hanem ahogy meglátta a telerakott lovakat, kocsikat, és szekereket, s
+Gergelyt amint már messziről felmutatta a lófarkas török zászlót,
+kigyulladt az arca az örömtől.
+
+Mikor a vitézek berobogtak a kapun, már az egész vár népe ott várta
+őket, s lelkes éljennel fogadta.
+
+A katonák nemhogy vesztettek volna, hanem inkább szaporodtak. A hosszú
+legény egy betömött szájú törököt hozott, s egyenesen Dobó elé vezette.
+Ott kirántotta a szájából a turbángyolcsot.
+
+– Jelentem alássan, – mondotta büszkén, – nyelvet is hoztunk.
+
+– Marha! – kiáltotta a török tigris-mérgesen a vitéz szeme közé.
+
+Dobó nem szokott nevetni, de ezuttal elmosolyodott.
+
+– Varsányi, – mondotta a fogolynak, – te hát jól adod a törököt.
+
+És a vitézhez fordult:
+
+– Ugyan oldozd fel, hiszen ez a mi kémünk.
+
+– Mondani akartam a butának, hogy magyar vagyok, – szólt keservesen
+Varsányi, – de mindig fejbe ütött, ahányszor megszólaltam, aztán meg
+betömte a számat is.
+
+S azzal úgy illesztette a tenyerét, hogy a vitéz jónak látta odább
+húzódni.
+
+
+XIII.
+
+Dobó magához szólitotta Gergelyt meg Mekcseyt és a kémnek is szólott:
+
+– Jer.
+
+Bement a belső kapun álló tornyos, emeletes épületbe, és a kapus
+szobájába lépett.
+
+Leült egy gyökérből font karosszékbe, és intett Varsányinak, hogy
+beszéljen.
+
+– Hát kapitány uram, – kezdte a kém a kezeszárát dörzsölgetve, – jön az
+egész had. Achmed pasa jön elől. Az éjjel a tábor Abonyban aludt. Az
+elejit felküldték Manda béggel Maklárig. Az irgalmát, – tette hozzá
+megváltozott hangon.
+
+Ez az _irgalmát_ a vitéznek szólott, aki idáig hurcolta. A kezén mély
+árkokat hagyott a zsinór; meg egypár ütést is kapott a feje búbjára,
+mert bizonyosan kapálódzott az erőszak ellen.
+
+– Hát bég is volt veletek? – riadt fel Gergely. – Azt bezzeg
+megfoghattuk volna!
+
+– Alig, – felelte a kém. – Kövér ember az, mint a barátok disznaja. Van
+három mázsa ha nem több.
+
+– Hogy mondtad a nevét?
+
+– Manda. Azt nem fogja a golyó. Nem régi bég. Csak most a nyáron kapta a
+temesvári csata után. A katonák különben csak úgy hivják, hogy _Hajván_.
+
+Gergely fölkacagott.
+
+– Ez az, – mondotta a két kapitánynak, – akiről a minap este beszéltem.
+No majd fogja itt a golyó!
+
+– Beszélj tovább, – szólt Dobó a kémnek.
+
+– Jön aztán Szokolovics Mehemed beglerbég. Ez jó lövő. Az ágyukat ez
+állitja fel és sütteti el először. Azt mondják, olyan szeme van, hogy a
+falon is átlát vele. Ezt én nem hiszem.
+
+– Ágyújok mennyi van?
+
+– Faltörő öreg ágyújok van tizenhat. Más nagy ágyújuk van nyolcvanöt.
+Kisebb golyólövő ágyujok százötven. Mozsárágyú igen sok. Golyót hoznak
+negyven szekérrel, puskaporos tevét kétszázat láttam. Egy szekérben csak
+márványgolyót hoztak.
+
+– A had el van-e látva jól élelemmel?
+
+– Rizsük nincs bőven, de lisztet meg húst hatalommal szereznek eleget.
+
+– Betegség nincs a táborban?
+
+– Nincs. Csak Kászon bég betegedett meg Hatvannál az uborkától.
+
+– Ki jön még?
+
+– Arszlán bég.
+
+– A volt budai pasa fia?
+
+– Az.
+
+– Hát még?
+
+– Musztafa bég, Kamber bég, Veli bég.
+
+– Az irgalmát ennek a Veli bégnek, – mordult fel Mekcsey, – ezt
+megdanoltatom!
+
+– De meg is táncoltatjuk, – mondotta Gergely.
+
+– Hát az a Dervis bég? – kérdezte Dobó, – az miféle szerzet?
+
+– Nagyon különös, – felelte Varsányi. – Rendes bég mint a többi, hanem
+mikor csatázik, leveti a bég ruhát és szőrcsuhát ölt. Azért hivják
+Dervis bégnek.
+
+És kedvetlenül nézett Dobóra, mert a kérdésből látta, hogy Dobónak más
+kéme előbb hozott ujságot, mint ő.
+
+– Milyen ember? – fakgatta tovább Dobó. – Melyik had élén áll?
+
+– Én a lovasokkal láttam. Félszemü ember. Azelőtt jancsár aga volt és
+Jumurdsák az igazi neve.
+
+Gergelynek erre a névre megmozdult a keze, és a kardjára csuszott.
+
+– Jumurdsák, – mondotta, – hiszen én ezt ismerem. Hát nem emlékezik rá
+kapitány uram, hiszen ettől szabadultam én meg gyermekkoromban.
+
+– Emlékszem arra az esetre, – felelte Dobó Gergelyre tekintve, – de a
+törökre nem emlékszem. Annyi törökkel volt életemben bajom, hogy biz én
+nem csuda, ha egyiket másikat elfelejtem.
+
+A homlokához kapott:
+
+– Hogyne ismerném. Az öcscse ez Arszlán bégnek. Kutya kegyetlen ember!
+
+És ismét a kémhez fordult:
+
+– Mi voltál a táborban?
+
+– Már a Manda bég szolgája voltam, az ördög vigye el azt a tulkot, (aki
+elfogott), minden szándékukról hirt adhattam volna.
+
+– És hogyan jutottál a bég mellé?
+
+– Jóbarátságban voltam a szolgájával, s mindig a sátornál lődörögtem.
+Hatvan alatt a bég megharagudott rája, és elverte, engem meg hogy már
+sokszor látott segiteni, csak magához szólitott, mert én is tudtam már
+téntát főzni.
+
+– Mit?
+
+– Téntát. Úgy iszsza az a téntát, mint mink a bort. Reggel, délben, este
+csak téntát iszik.
+
+– Nem ténta lesz az te.
+
+– De bizony ténta. Valami babból főződik, oszt olyan keserü, hogy még
+másnap is pöktem tőle, mikor megkóstoltam. A babot úgy hiják, hogy kávé.
+
+A vezérek egymásra néztek. Egyik se hallotta még közülök a kávét.
+
+– Hát ez jó hogy oda jutottál, – mondotta Dobó maga elé pillantva. – A
+had mit beszél Egerről? Erősnek beszélik-e, vagy hogy könnyü munkának
+gondolják?
+
+– Szolnok eleste óta, – felelte a kém, – azt hiszik, hogy övék az egész
+világ. Az egész táborban beszélik, hogy Ali pasa azt irta Achmednek,
+hogy Eger csak egy rozzant akol.
+
+– Hát még nem egyesültek?
+
+– Még nem.
+
+Dobó ránézett Mekcseyre. Mekcsey mosolyogva vont vállat, Gergely azt
+mondta:
+
+– No majd meglátják micsoda harapós birkák vannak itten!
+
+A kém folytatta:
+
+– A táborban sok a csőcselék. A hadat mindenféle görög kereskedő,
+kötéltáncos, örmény, lókupec és cigány kiséri. Rabok is vannak egynéhány
+százan. Többnyire temesvári nők. Ezek széjjel vannak osztva a tisztek
+között.
+
+– Gazemberek! – mordult fel Mekcsey.
+
+A kém folytatta:
+
+– Férfi rabot nem láttam. Arszlán bég egy nap tizszer is elmondja, hogy
+az egriek, mihelyt a temérdek hadat meglátják, azonnal kiszöknek, mint a
+szolnokiak.
+
+– Hát a had ereje?
+
+– A sok janicsár, meg a még több lovas müszellem. Aknászok is jönnek.
+Ezeket lagumdsiknak hivják, meg jönnek kumbaradsik is, akik kópjával meg
+parittyával vetik a várba a cserép bombát.
+
+– Jól van, szólt Dobó fölkelve, – hát menj most feküdni, s éjjel szökj
+vissza a táborba. Ha valami jelenteni valód lesz, csak jer ide a város
+felől a fal alá, és lobogtass fehér kendőt.
+
+
+XIV.
+
+A piacon mindjárt megkezdődött a kótyavetye. Öt megrakott szekér és
+nyolc apró török ló.
+
+A cipóosztó deákot kihuzták az ágyból: egy asztalt eléje, egy dobost
+melléje; kikiáltónak megtették Bódogfalvit.
+
+– Kezdjük a lovakon, – mondotta Pető.
+
+– Egy gyönyörü arabus ló, – kezdte Bódogfalvi.
+
+– Vedd össze a kettőt, – szólt Mekcsey.
+
+Mert két egyforma kis pejló volt a zsákmányban.
+
+No ezekre senkise igért, de azért elkeltek. Dobó megbizta Mekcseyt, hogy
+a két szép lovat vegye meg az apródok számára. Hát Mekcsey megvárta
+szól-e valaki?
+
+De mindenki a fegyverekre és ruhafélékre tartogatta a pénzét; akkor
+Mekcsey megvette négy forinton mind a nyolc lovat, és bevezette az
+istállóba.
+
+A szekerek következtek. Ezekből már bőven fordult ki a sok szép fegyver.
+Egy-két denáron ékköves kardot, elefántcsontnyelü puskát lehetett venni.
+Az asszonyok a ruhaféléért versenyeztek. Fügedy egy husz-fontos
+buzogányt vett, Paksi Jób bársony csótárt, Zoltay egy ezüst-sisakot,
+amelynek orrvédő pecke volt. Hullt a pénz Mihály deák elé, s a deák
+szorgalmasan jegyezte, hogy ki mit vett, és mennyit adott érte.
+
+Mikor az első szekérnek a fenekére értek, Bódogfalvi fölkiáltott:
+
+– Most pedig következik ama hires Dárius királynak a kincses ládája!
+
+S egy katona segitségével szép borjubőrös ládát emelt a sarogjára.
+
+A láda be volt csukva, de zár vagy lakat nem látszott rajta. Baltát
+kellett hozni, hogy fölszakitsák.
+
+A vár népe szinte nyomta egymást kiváncsiságában: ha a Dárius kincse
+nincs is a ládában, bizonyosan értékes holmi van benne.
+
+– Én egypár ezüst kupát szeretnék venni, szólt a vár egyik kocsmárosa.
+
+– Én egy szép selyem kendőt, – szólt egy piroscsizmás leány.
+
+Mert hogy már egy csomó női ruhát meg egy nehány virágcserepet dobtak le
+a szekérről, nyilvánvaló volt, hogy némelyik török tiszt elhozta a
+feleségét is.
+
+– Én csak egypár papucsot szeretnék, – mondotta egy öreg asszony. Mindig
+hallottam, hogy a török jó papucsot csinál.
+
+A láda felpattant, s a nézők nem csekély meglepődésére egy 6–7 éves
+fiucska emelkedett ki belőle.
+
+Egy fehérarcu, őz-szemü ijedt török gyermek. A feje rövidre nyirt. A
+testén ingecske. A nyakán egy aranypénz.
+
+Bódogfalvi elkáromkodta magát:
+
+– Tyhű azt a rusnya békafejü teremtésit annak a fügefán termett apádnak!
+
+S borzasztó utálattal fintorgatta az orcáját.
+
+Erre mindenki felkacagott.
+
+– Üsd agyon a porontyát! – rikoltott át a másik kocsiról egy katona.
+
+– Ki kell pusztitani még a magját is! – mondotta egy másik.
+
+A gyerek sirva fakadt.
+
+– Lépj hát ki, az apád sarkantyúját, – orditott rá Bódogfalvi.
+
+S megfogta a vállánál. Kiemelte a ládából, s ledobta a gyepre, úgy hogy
+elbukott.
+
+A gyerek akkor felsivalkodott.
+
+Mindenki gyülölettel és útálattal nézett reá.
+
+– Jaj de csúf – mondotta egy asszony.
+
+– Nem is csúf, – felelte a másik.
+
+Ő pedig könnyes szemmel és görbe szájjal állott a földön is; minden
+pillanatban törült egyet a szemén, nézett hol erre, hol arra. Hangosan
+nem mert sirni. Csak szepegett.
+
+– Üssétek agyon! – kiáltott újból a sátorbontó katona.
+
+A gyermek e hangtól megriadva egy asszony szoknyájához bújt és
+belerejtette az arcát. Ez véletlenül az az asszony volt, amelyik azt
+mondta, hogy csúf a gyerek. A sütőasszonyok közül való sovány sasorru
+vénasszony. A karja most is fel volt gyűrve és tésztás; a fején
+hátrakötött kékkendő.
+
+– Oh hogyisne! – szólalt meg akkor a gyermek fejére téve a kezét. Hátha
+nem is török. Ugye fiam nem vagy török?
+
+A gyermek fölemelte az arcát, de nem felelt.
+
+– Hát mi volna, – felelte Bódogfalvi. Itt vannak a ruhái is. Itt a
+sapkája, piros; itt a dolmánya, ez is piros! Ki látott már ilyen
+bugyogót? Madzag van az alján; össze lehet húzni, mint a zacskót szokás.
+
+S ledobálta a gyermek ruháit.
+
+– _Annem_, szólalt meg a gyermek, – _nerede_?
+
+– No úgy-e hogy magyar! – kiáltott az asszony diadalmasan. Azt mondja:
+_anyám gyer ide_!
+
+– Dehogy magyar az Vasné, – szólt Pető. – Nem azt mondja az, hogy _jer
+ide_, hanem azt, hogy _nerede_. Azt kérdezi, hol az anyja?
+
+És a gyermekhez fordult:
+
+– _Jok burda anang!_ (Nincs itt az anyád.)
+
+A gyermek, erre megint sírva fakadt, és ezt a szót zokogta:
+
+– _Meded, meded!_ (jaj-jaj.)
+
+Vasné letérdelt és szótlanul öltöztette a gyermeket. Piros bugyogó,
+piros sapka, piros saru, violaszinű bársonydolmány. Bizony foltos a
+dolmányka, fakó a piros saru. Megtörülte a kötényében a fiu arcát.
+
+– Vissza kell ereszteni, – mondta aztán fölállva.
+
+Pető maga se tudta mit tegyen.
+
+– Ej! – orditott fel Bódogfalvi a kardját kirántva, – hát a mi
+gyerekeinket nem öldösik-e meg a kutyák? Még a csecsemőnek se
+kegyelmeznek!
+
+– Szúrd agyon! – kiáltotta a sátorbontó.
+
+Vasné elrántotta a gyermeket, s a karját tartotta, hogy a katona meg ne
+üsse.
+
+– Ne bántsd!
+
+De már akkor három asszony is fogta a gyermeket.
+
+Mikorra a katona visszadugta a kardját, a gyermek úgy eltünt a szoknyák
+és kötények között, hogy kopóval se lehetett volna megtalálni.
+
+
+XV.
+
+Gergely az éjszakai harc után leugratott a Melegvizre és megfürdött,
+azután gyorsan visszatért.
+
+A palota előtt egy kéklajbis vastagdereku legénynyel találkozott.
+
+A legény ágyutisztitó vaspálcát vitt a vállán. A pálca végén kormos
+csöpü feketélett. Köszönt Gergelynek.
+
+Amint igy odafordul arccal, Gergely megdöbbenve áll meg.
+
+Ez a kéklajbis szőke legény, ez a gyerekes kis orr a két merész szem
+között…
+
+Vannak olyan arcok, amelyek úgy megmaradnak bennünk, mint az
+olajfestmények a falon. Nem változnak. Gergelyben élt ez az arc és ez az
+alak. Mikor gyermekkorában rab volt és a kocsin ült a parasztleány
+ölében, akkor látta ezt az arcot és alakot. A legény meg volt láncolva
+és a törököt szidta.
+
+Gergely rákiáltott:
+
+– Gáspár!
+
+– Az a nevem, – felelte a legény elmosolyodva. Honnan tetszik engem
+ismerni?
+
+Gergely nem tudott szólni.
+
+– Ez mégis bolond dolog, – mondotta eszmélkedve, – hiszen _ez_ mégse
+lehet _az_. Húsz esztendeje innen-onnan, hogy láttam.
+
+– Hogy hivják az apádat? – kérdezte újból.
+
+– Ugy mint engem: Kocsis Gáspárnak.
+
+– Az anyád meg valami Margit ugy-e?
+
+– Az.
+
+– Nem Baranyában kerültek azok össze?
+
+– Debizony.
+
+– Török rabságban voltak.
+
+– Csak vitték őket.
+
+– De kiszabadultak.
+
+– Ugy volt.
+
+– Dobó szabaditotta ki őket.
+
+– Meg egy kis fiu.
+
+Gergelynek elfutotta a láng az arcát.
+
+– Itt van az anyád?
+
+– Ide húzódott, mert az apám is itt van. Velem van az apám: egy ágyút
+gondozunk.
+
+– Hol az anyád, te?
+
+– Ahun gyün a?
+
+Egy nagyképü vastag asszony ballagott a kapu felől. Két tejes kupa a
+kezében. A hátán putton. A köténye is tele sárgarépával.
+
+– Kedves Margit néném, hadd csókoljam képen, – mondja Gergely eléje
+szaladva.
+
+S mielőtt az asszony magához térne, csakugyan meg is csókolja mind a két
+orcáját.
+
+Az asszony csak hüledezve néz rá.
+
+– Én vagyok lelkem az a kis fiu, – mondja Gergely, – akit kend az ölében
+vitt a pécsi uton.
+
+– Né! – mondja az asszony meghőkölve, – kegyelmed volt az vitéz uram?
+
+Olyan vastag hangja volt, mint a fatrombitának.
+
+– Én, lelkem, – feleli Gergely, – de sokszor eszembe jutott az a jóságos
+leánykori képe, meg ahogy bennünket ott anyált, dajkált a szekér
+tetején.
+
+Margit asszonynak megvizesedett a szeme az örömtöl.
+
+– Fogd ezt a kupát, – mondja a fiának, – mert bizonyisten kiesik a
+kezemből! Hát az a csepp lány? – kérdezte tovább Gergelyt, – él-e még?
+
+– De él ám. Az most a feleségem. Odahaza van Sopronban. Kisfiam is van:
+János. Megirom nekik, hogy a jó Margit nénit láttam.
+
+*
+
+Hej Gergely vitéz, hol van a te kis fiad? hol van a te szép
+asszony-feleséged!
+
+
+XVI.
+
+Gergely ezen a napon ugyan jól megfeküdte a medvebőrt. Arra ébredt fel,
+hogy valami nagy zuhogás van a várban, mintha ajtókat akarnának
+beszakasztani.
+
+Egyet nyújtózkodott és fölkelt. Kinyitotta az ablak fatábláit. Hát
+lángban a város. A gyönyörü nagy székesegyház, a püspöki palota, a
+Miklóstemplom, a kanonok háza, a Cifra-malom s még egypár derék ház
+vörös lángözönben, felkanyargó füstben. A zuhogás meg a feje fölött s az
+egész várban pokoli.
+
+Nyitja a belső ablakot, hát csak úgy röpköd a sindely az orra előtt. A
+monostor tetejét is szakgatják, a templom szép új födelét is. Repül a
+sok zöld cserépzsindely, léc, szelemenfa mindenfelől.
+
+Nyitja a harmadik ablakot, arról se lát egyebet, mint tetőszakgatást. Az
+udvaron meg a házak között senki, hanem a falak tele néppel.
+
+Nézi a nap állását. Dél elmult. Szól a szolgájának. Nincs. Kapja a
+vizet. Mosdik nagy sebesen. A következő percben már rajta a ruha, a
+kard, a sastollas süveg. Lódul le a lépcsőn, ugrik a sindelyhullás
+alatt; siet a bástyára.
+
+Hát mint egy világot elnyelő tarka vizáradat jön a török a völgyből. Jön
+nagy csengéssel-bongással, dobpergéssel, trombitamuzsikával. Feljebb és
+feljebb hág a lejtőn. A vörös, fehér, és kék szinek egymásba hullámozva
+hordják az óriási boncsokokat.
+
+Almagyar, ez a szép kis falu a Melegviz körül, ég. Minden háza ég.
+
+A maklári úton végtelenségbe vesző hosszu fekete sora a bivalyoknak. Ez
+mind ágyut vontat.
+
+A hegyoldalban a ragyogó vértezetü dsebedsik, s lent a vadaskert felé[5]
+a piros-sapkás lovas akindsik nagy tömege. Mi minden jön még ezek után!
+
+– Hol a főkapitány úr? – kérdezte Gergely körülpillantva.
+
+– A templom tornyán, – felelte az egyik katona.
+
+Gergely odapillantott. A torony teteje lapos. Ott áll Dobó a hétköznapi
+galambszin süvegben. Mellette Mekcsey, Zoltay, Pető, a pap, Cecey meg az
+öreg Sukán.
+
+Gergely is idefut mostan.
+
+A toronyba falépcső visz fel. Hármasával szedi a lába alá. Egy
+fordulónál Fügedybe ütközik.
+
+– Mért ég a város? – kérdezi lihegve.
+
+– A kapitány gyujtatott fel egypár tetőt, hogy a török mögéje ne
+bujhasson.
+
+– Hát itt, micsoda bontás van?
+
+– Leverjük az összes tetőket, hogy a töröknek ne legyen mit gyujtania.
+
+– Hova mégy?
+
+– Vizet hordatok a medencébe. Erigy csak fel: Dobó már kérdezett.
+
+A toronyból még jobban lehetett látni a törökhadat. Maklárig tarkállott
+a had, mint a tóból kiömlő folyó. Ott volt a főtanya.
+
+– No Gergely, – mondotta Mekcsey megfordulva, – éppen most kérdezem
+Kristófot, hogy így vertétek-e agyon a törököt az éjjel?
+
+– Feltámadtak a kutyák, – felelte Gergely. – Ahol jön az is, akinek
+Bakocsay a fejét elhozta.
+
+S Dobóhoz fordulva kérdezte:
+
+– Nem lövünk-e elejbök egy köszöntést?
+
+– Nem, – felelte Dobó.
+
+Aztán hogy Gergely kérdőn nézett rá, a fejével a örök felé in tett:
+
+– Aki jön, az mondjon előbb jónapot.
+
+A város alatt elszéledt a had a vadaskert felé, éppen mint az árviz,
+mikor követ talál, s körülfolyja.
+
+
+XVII.
+
+Ezen az éjszakán megint eltünt egynehány felvidéki ember. Jött helyettük
+más. Felnémetről valami harminc parasztember jött be. Kiegyenesitett
+kaszával jöttek, az egyik meg csépet hozott. A cséphadaró persze ki volt
+verve szöggel. Egy bőrkötényes zömök ember vezette őket. A vállán
+hatalmas kalapács.
+
+Mikor Dobó előtt megálltak, leemelte a kalapácsot és a lábszára mellé
+eresztette. A süvegét leemelve igy szólott komoran:
+
+– Felnémetiek vagyunk. Bejöttünk. Az én nevem Gergely. Kovács vagyok. Ha
+kell, vasat ütök, ha kell, törököt.
+
+Dobó kezet fogott ezzel a kovácscsal.
+
+Jöttek aztán almagyariak, tihamériak, abonyiak, többnyire parasztok
+feleségestül, jól feltariszny ázva, s lóval kocsival is.
+
+Egy széles szekér is kanyarodott fel az úton. A szekéren harang volt,
+akkora harang, hogy két oldalt a kerekek súrolták.
+
+A szekér előtt egy öreges, úrféle jött. Mellette két úri fiu, kék posztó
+dolmányban, piros csizmában. Az egyik húsz éves, felkunkoritott bajuszu,
+a másik tizenhat éves, – még gyerek.
+
+Egyforma kerek az arcuk. A nyakuk is egyforma rövid. Az öreg oldalán
+széles kard fekete bársony hüvelyben; a két fiu oldalán két új
+vörös-bársony hüvelyű vékony kard.
+
+Az öreg fekete ruhában volt. A csizmája is fekete.
+
+Dobónak már távolból feltünt ez a gyászruha, de hogy a felnémetiek
+elfoglalták, csak akkor vette megint észre az embert, mikor odaért. Az
+egri biró volt.
+
+– Nini András deák! – mondotta Dobó a kezét nyujtva.
+
+– Én vagyok, – felelte az egri biró. – Itt hozom az öregharangot. A
+többit elásattam.
+
+– És ez a két derék fiu?
+
+– Az én fiaim.
+
+Dobó kezet nyujtott ezeknek is.
+
+És az ökrök vezetőjéhez fordult:
+
+– Tegyétek a harangot a templom bástya mellé. Kristóf, – szólt az
+apródjának. – Mondd meg Mekcsey úrnak, hogy a harangot ásassa el, hogy
+golyó ne érje.
+
+Tekintete a biró fekete csizmáján akadt meg.
+
+– Kit gyászol bátyám?
+
+Az egri biró végigvonta az újját a szemén. Könnyezve felelte:
+
+– A városomat.
+
+Aztán egy hamuszinruhás ember jött meg két nő. Mind a két nő egy-egy
+gyermeket vezetett.
+
+Az emberre szives szemmel nézett Dobó, s meg is szólitotta:
+
+– Molnár ugy-e?
+
+– A maklári molnár vagyok, – felelte az szinte megüdülve a barátságos
+szótól. – Itt háltam az éjjel a Cifra malomban.
+
+– Hát ez a két nő?
+
+– Az egyik a feleségem, másik a leányom. Az a kettő meg a két kisfiam.
+Nem akartak elhagyni, hát mondok talán csak lesz itt helyök.
+
+– Hiszen hely van, arról szó sincs, de mit csinálunk evvel a sok
+asszonynyal?
+
+És Sukánhoz fordulva kérdezte:
+
+– Hány asszony van a várban?
+
+– Idáig negyvenöt, – felelte Sukán.
+
+Dobó a fejét csóválta.
+
+Aztán megint három ember jött, meg egy pap is velök, egy sovány beesett
+képű pap. Kard nem volt nála, csak egy bot, meg egy rókabőrből készült
+tarisznya.
+
+No ennek Dobó megörült. Pap mindenképpen kellett volna a várba több is.
+Részint, hogy az Isten közellétét érezzék a harcosok, részint hogy
+prédikáljanak, részint, hogy a haldoklókat az utolsó szentséggel
+ellássák. No meg, hogy _temessenek_.
+
+– Isten hozta, – mondotta Dobó. – Nem kérdem a nevét se, mert Istentől
+jön, az Isten küldötte hozzánk.
+
+– Van pap varba? – kérdezte az egyház embere. – Hany pap megvan?
+
+– Csak egy, – felelte Dobó, elszomorodva.
+
+Mert a pap kiejtéséből észrevette, hogy ez se fog prédikálni.
+
+
+XVIII.
+
+S ahogy a török ömlött délfelől, s patkó alakban terjedt el a város
+körül, a város maradék lakossága felhuzódott a várba, mind. Jobbára
+parasztok és iparosok voltak ezek, s velök az asszonyaik, gyermekeik is.
+
+Minden megszállott városban akadnak ilyen hitetlenek, akik azt mondják:
+
+– Nem igaz az, hogy jön a török. Minden esztendőben rémitik vele az
+embert, aztán meg is öregszünk, meg meg is halunk, de a törökkel annyi
+bajunk sincs, mint a cserebogárral.
+
+Ilyen gondolkozásu ember mindenütt van. Ezeket önti el az árviz, ezeket
+pusztitja legjobban a háboru. Ezek a Ráérünk család soha ki nem haló
+ágazatai.
+
+Dobó nem bánta, hogy jönnek. Minél több az ember annál jobb. Az asszony
+és a gyermek ugyan nem szivesen látott vendég a várban, dehát nem lehet
+őket elzavarni; meghát ennyi katonára kell is asszonykéz.
+
+Hát csak hadd jőjjenek.
+
+Az asszonyokat elbocsátották a konyhák, sütőkemencék közé. Sukán bácsi
+helyet mutatott minden családnak. Némelyik szobában tizen-huszan is meg
+kellett férni. Elvégre is csak éjjeli szállás kell, meg hogy a motyót
+legyen hova tegyék.
+
+A férfiakat azonban Mekcsey betereltette a kapubástya szögletébe, s
+addig nem volt szabad beljebb menniök, mig meg nem esküdtek, mint a
+katonák.
+
+– Ej, – mondta egy egri szőlős gazda az eskü után, – hiszen éppen azért
+jöttünk mink ide, hogy ne hagyjuk a várat.
+
+Mire egy másik ráduplázott:
+
+– Arra való a vár, hogy védelmezze az ember.
+
+Itt mindjárt fegyvert is osztottak nekik. Halommal feküdt a kard, a
+dárda, a paizs, a sisak a bástya bolthajtásaiban. Persze nem damaskusi,
+hindosztáni és derbendi remekek, csak aféle rozsdás egyszerü szerszámok,
+amik századról századra maradnak a várban. Választhatott kiki magának
+olyat, amilyet akart.
+
+Egy vastagbajuszu varga, akinek a szemöldöke is beillett volna
+bajusznak, nagy önérzettel szólott:
+
+– Hát jó ez a sok fegyver kapitány uram, de én ám elhoztam a dikicsemet
+is.
+
+S valóban egy fényes dikicset vett ki a köténye melledzőjéből.
+
+– Ha énnekem török jön a tagadóját, hát kihasitom evvel a hasát!
+
+A sisakot is felpróbálták egypáran, de mert nehéz is az ilyen vaskalap,
+meg jobban hasonlit a fazékhoz, mint a szép fényes vitézi sisakhoz, csak
+ott hagyták.
+
+– Minek ez?
+
+No majd megtudjátok, hogy minek.
+
+Alkonyatkor jelentették a toronyőrök, hogy Felnémet felől egy négylovas
+úri kocsi jön sebes vágtatással.
+
+El nem tudták találni: ki lehet? Négylovas kocsiban a püspök szokott
+járni. Más úri ember csak akkor ül kocsiba, ha beteg.
+
+De ide beteg ember nem jön.
+
+A kapitányok maguk is a bástyára állva vizsgálták a sárkányként röpülő
+négyes fogatot.
+
+– Meglássák kegyelmetek, hogy a püspök jön, – mondotta Fügedy, a
+káptalan hadnagya.
+
+S hogy ezt senki el nem hitte neki, példákat szedett a történelemből:
+
+– Nem voltak-e eddig minden csatában jelen? Nem voltak-e ott Mohácsnál
+csaknem valamenyien? Hiszen a püspökség nemcsak egyházi tisztség, hanem
+katonai is. Minden püspöknek megvan a maga katonasága. Minden püspök
+kapitány is egyuttal.
+
+– Bár minden kapitány is püspök lehetne, – felelte Dobó.
+
+Talán arra gondolt, hogy akkor több katonát állithatott volna a török
+ellen.
+
+– Hátha valami kengyelfutó jön a királytól, csakhogy megbetegedett az
+úton! – szólt Mekcsey.
+
+Dobónak kiderült az arca.
+
+– A király nem hagyhat el bennünket, – mondotta.
+
+S türelmetlenségében megindult le a lépcsőn, a piacon át az ókapuhoz,
+ahol a kocsifeljárója volt a várnak.
+
+A kocsi bőrfödeles sárgára festett úri kocsi. Felkanyarodott a déli
+kapunak, s behajtatott a kapu alatt a vár piacára.
+
+Akkor aztán kiszállt belőle egy fekete ruhába öltözött magas termetü
+asszonyság.
+
+– A főkapitány úr? – ez volt az első szava.
+
+Hogy Dobót meglátta, fölvetette a fátyolát. Körülbelől negyven esztendős
+asszony. A ruhájáról látszik, hogy özvegy.
+
+– Baloghné asszony, – mondotta Dobó megdöbbenve.
+
+S leemelte a süvegét. Meghajolt.
+
+Annak az apródnak az anyja volt ez, akit Nagy Lukácscsal küldött haza
+Dobó.
+
+– A fiam! – szólt remegő ajakkal az asszony, – hol van Balázs!
+
+– Én haza küldtem, – felelte Dobó, – több mint egy hónapja.
+
+– Tudom, de visszajött.
+
+– Nem jött vissza.
+
+– Levelet hagyott hátra, hogy idejön.
+
+– Nem jött.
+
+– Utána szökött Nagy Lukácsnak.
+
+– Az se jött vissza.
+
+– Oh! – kiáltott az özvegy a homlokára nyomva a kezét, – ez az én
+egyetlen fiam volt, hát ez is elveszett!
+
+– Még nem bizonyos.
+
+– Az uramnak a halálos ágyánál esküdtem meg, hogy amig meg nem
+házasodik, veszedelembe nem eresztem. Ő a család utolsó sarja.
+
+– Tudom tekintetes asszony, – felelte Dobó sohajtva. – Hiszen éppen
+azért küldöttem haza. Most már csak forduljon vissza, mig a török had
+gyürüje össze nem ér.
+
+És egy század lovast rendelt az asszony kisérőjének.
+
+– Ha visszajönne, – szólt az asszony összekulcsolt kézzel.
+
+Dobó a szavába vágott:
+
+– Már nem jöhet vissza. A város éjjel már körülzáródik. Ide csak a
+király serege törhet be.
+
+– Hát ha azzal jönne vissza…
+
+– El nem bocsátom magam mellől egy pillanatra se.
+
+Az asszony kocsiba ült.
+
+Előtte-utána ötven-ötven lovas. A négy ló pehelyként ragadta vissza a
+kocsit a Cifrakapu felé.
+
+Még csak ez az egy kapu volt nyitva a négy közül. Ezen lehetett menni
+Szarvaskő vagy Tárkány felé.
+
+Negyedóra mulva jelentették a toronyőrök, hogy a török sereg felső
+karéja a Cifrakapuhoz ért.
+
+Egy száguldó lovas jött vissza az asszony kiséretéből.
+
+– Fekete hadnagy úr kérdezteti, hogy átvágja-e az asszonyságot a
+törökön?
+
+Dobó felhágott a bástyára. Látta a vértesek sokaságát a kapu körül, s a
+vértesek mögé kanyarodó azabokat. Azt felelte:
+
+– Ne!
+
+S ott maradt a bástyán. Kezét a szeme fölé ernyőzve nézett észak felé.
+
+– Fiuk, – mondotta a bástyán lévő katonáknak. Melyiteknek van jó szeme?
+Nézzetek csak arra Felnémet felé!
+
+– Egynehány lovas jön ott, – felelte az egyik legény.
+
+– Husz, – szólt a másik.
+
+– Huszonöt, – szólt ismét az előbbi.
+
+– Nagy Lukács jön! – kiáltotta Mekcsey a templom-bástyáról.
+
+Valóban az volt: a törökök után csellegő hadnagy. Hol a manóban járt
+ennyi ideig, és hogyan jön be?
+
+Mintha sebes szél hozná őket, úgy jönnek az úton. Késő már Nagy Lukács!
+A török elállta a kaput!
+
+Nagy Lukács még nem tud erről semmit. Lekanyarodik a dombról a
+Cifrakapunak. Itt valószinüleg megpillantja a török lovasságot, mert
+nagyot ránt a lova zabláján, és fordul a kis csapat gyors kanyarodással
+a baktai kapunak.
+
+Itt még több a katona.
+
+– Bezzeg vakarhatod most Lukács, ahol nem is viszket! – mondja nevetve
+Zoltay.
+
+– De csak éppen lovasság ne volna a kapunál, – mondja Dobó, szikrázó
+szemmel – Lukács átvágná magát!
+
+Áll Lukács és néz a vár felé. Csóválja a fejét.
+
+Integetnek innen sürün a kalappal a falon álló legények.
+
+– Gyere Lukács, ha mersz!
+
+A török lovak a messzeségben hirtelen megtarkulnak. Valami száz akindsi
+fordul fel a lóra. Üzőbe veszi Nagy Lukácsot.
+
+Nagy Lukács se rest. Megindul a maga huszonnégy lovasával, s kezdődik a
+verseny. Először lehet látni a lovakat is, később csak két porfelhőt,
+amely felszáll a jegenyefák tetejéig, s terjed sebesen Felnémet felé.
+
+
+XIX.
+
+Másnap vasárnap volt, de nem szóltak az egri harangok.
+
+A vár és a város körül volt folyva törökkel.
+
+A hegyeken és dombokon széles messzeségben a sátorok ezrei tarkállottak;
+a sátorok előtt aranygombu boncsokokat és holdas zászlókat lengetett a
+szél. A gyepen, a hol gyep volt, a paripák ezrei legeltek. A patakban
+bivalyok, ökrök fürödtek. A csengő-bongó népáradatból ki-kiemelte a
+nyakát egy-egy teve, s ki-kifehérlett egy-egy lovon ülő tisztnek a
+turbánja.
+
+A szineknek ebből a hullámzó özönéből szigetként magaslott ki az egri
+vár, s a pázsit a vár előtt, meg az a domboldal, a melylyel szemben a
+legmagasabb falat épitették.
+
+Dobó a tisztjeivel megint a tetőtlen tornyon állott. Milyen jó, hogy ide
+emelte ezt a két tornyot Szent-István király: látni lehet róla, hogyan
+állit ágyut a török. A vár északi oldalán van egy nagy gyepes térség,
+akkora, mint a budai vérmező fele. Ezen tul meg van egy szép szőlődomb.
+Ime erre huzatott fel a török három öreg ágyút.
+
+Mégcsak kasokat sem állitanak mellé. A harminc bivalyt se hajtották
+messze, csak a domb alá, a pázsitra. Ott legelnek. Most már csak a tevék
+vannak az ágyúk mellett. Azoknak a háta fekete zsákokkal van megrakva.
+
+– Bőrzsákok, – magyarázta – Dobó. Azokban – tartják a puskaport.
+
+Ott forgolódnak az apró termetü vörös turbános topcsik a várbeliek szeme
+előtt. Az ágyúk fekete szája most még némán ásit a vár felé. A
+topcsi-basa le-leguggol és végignéz rajtok. Igazgatja jobbra-balra,
+följebb-lejebb.
+
+Az egyik ágyu a két toronynak fog szólni, a másik a középső északi
+bástyának, amely a palotát takarja.
+
+– Látjátok hogyan céloz? – mondja Dobó. – Nem az ágyú tetejével céloz,
+hanem a hátuljával.
+
+Egy pattantyus legény dugta föl a fejét a torony ajtaján és szól:
+
+– Kapitány úr!
+
+– Gyere ide, – feleli Dobó.
+
+A legény felmászik. Egy pillantást vet a török ágyúk felé és megáll
+katonásan.
+
+– Kapitány úr, – mondja, – Balázs mester kérdezteti, hogy ne lőjjön-e
+vissza?
+
+– Mondd, hogy ne lőjjön addig, mig én nem rendelem. Azután visszajösz
+ide.
+
+A topcsik tovább tömték a három zarbuzánt. Bunkós végü vasakkal verték a
+hasába a puskaport.
+
+– Kedvem volna pedig, közibük durrantani, – mondotta tüzesen Mekcsey. –
+Mikorra elkészülnének, éppen szétvetődnének.
+
+– Hadd mulassanak, – felelte nyugodtan Dobó.
+
+– Csak legalább rájuk üthetnék, – mozgolódott Gergely is.
+
+– Most ne, – felelte Dobó. – Csak lássuk, hogy lőnek?
+
+A topcsik már a fojtást gyömöszölték a zarbuzán torkába. A töltő vasat
+most már négyen fogták és jelszóra verték az ágyuba.
+
+– A pogány irgalmát, – szólal meg Cecey is. – Kapitány öcsém hát minek
+az ágyú?
+
+– Kedves öregem, még kegyelmed is pözsög ellenem! Hát majd holnap
+megtudja, hogy miért nem lövök?
+
+A topcsik most bőröket szedtek elő egy másik zsákból. Kettő fogta, egy
+kente fagygyuval. Azután megforditották és a fagyatlan felébe
+beletakarták a golyót.
+
+– Ezek tán tojással lőnek! – kérdezte Zoltay gúnyosan.
+
+Ekkor érkezett vissza a pattantyus legény.
+
+– Állj ide elém, – mondotta Dobó. Az előbb láttam, hogy félsz. Hát nézd:
+ide lőnek, énrám. Ide állsz elibém!
+
+A legény elvörösödve állt Dobó elé.
+
+Dobó lenézett a toronyból, s hogy Petőt meglátta, leszólt neki:
+
+– Gáspár fiam, neked jó torkod van: kiáltsd el magadat, hogy a török
+mindjárt lő: senki meg ne rettenjen. Az asszonyok, ha éppen félnek, a
+napsütéses oldalon járjanak.
+
+A topcsik már mind a három ágyúba beletették a golyót. A három tűzmester
+lángoló kanócot tartott a kezében. Egy topcsi mögötte megpöködte a
+tenyerét, s a tarkóját fölfelé simogatva nézett a vár felé.
+
+A puskapor lobbot vetett, az ágyu füstöt és lángot, s három földet rázó
+bum-bum hangzott el egymás utána.
+
+A vár megreszketett a dördüléstől, aztán csend következett után.
+
+– Semmi, – szólalt meg Dobó.
+
+És akkor lekergette a legényt.
+
+A füst pedig lomhán szállt az ágyukról fölfelé.
+
+Negyedóra mulva Pető felfutott a toronyba. Egy mészáros legény is
+mászott utána. Két erős karján egy nagy büzzel gőzölgő golyót cipelt
+Dobó elé.
+
+– Jelentem alássan itt a golyó, – mondotta Pető. A patakba esett. A
+vizhordó emberek hozták fel puttonban.
+
+– Mondd nekik, hogy hordják a vízet tovább. A kaput nem kell becsukni.
+
+– De mink nem lövünk? – kérdezte Pető is.
+
+– Vasárnap van, felelte mosolyogva Dobó, – hogy lőnénk?
+
+És tovább nézte, hogyan hütik az ágyút, és hogyan töltenek újra a
+topcsik?
+
+
+XX.
+
+Másnap reggel már ott volt a három ágyú feleközelségre a gyep közepén, s
+meg is szaporodott másik hárommal.
+
+A tegnapi kilenc lövés ugyan kárba veszett. A várból még csak nem is
+feleltek rá. Hát most közelre hozták az ágyúkat, olyan közelre, hogy
+közönséges nyillövés is elhatna hozzájok a várból.
+
+Tudta ezt Dobó, hogy igy lesz. Minek rezzentette volna el őket, s minek
+ingatta volna meg a vár népe bizalmát holmi sikeretlen
+viszontpuffogással.
+
+Már virradatkor talpon volt és maga igazitotta minden arra szolgáló
+ágyúját a feleletre. Ő bizony nem csavarta bőrbe a golyókat, csak éppen
+megfaggyasztotta, meg nem is az ágyúk hátuljával célzott, hanem az
+elejével.
+
+Megvárta mig a török is elkészül a kasok mögött, aztán mikor az első
+török ágyú eldördült, felkiáltott:
+
+– Isten nevében: tűz!
+
+Egyszerre emelkedett a tizenkét magyar ágyúhoz a kanóc, s egyszerre
+dördült el mind a tizenkettő.
+
+A török kasok dőltek és szakadtak. Két török ágyú felfordult. Egy
+darabokra szakadt. A topcsik dühös orditása és futkosása a kasok mögött
+jelezte, hogy ezt a feleletet nem várták.
+
+– No bátyám, – szólt Dobó az öreg Ceceynek, érti-e már, hogy tegnap
+miért nem lőttünk?
+
+És a lábát szétvetve állott a falon. Két kézzel pödörte kétfelé a
+bajuszát.
+
+
+XXI.
+
+A várbeliek nem ijedtek meg annyira, mint Dobó aggódva gondolta. Eger
+mióta a puskaport feltalálták, a világ leglövöldözőbb városa. Itt ma sem
+eshetik majális, tüzoltóvigalom, választás, dalkörünnep, kertimulatság,
+műkedvelői előadás, hogy előtte ne ágyúznának. Az ágyú helyettesiti a
+plakátot. Néha plakát is van, de azért az ágyút nem engedik el. A várban
+mindig ott hever egynehány mozsárágyú, az lő vele, aki akar. Hát hogy is
+ijedtek volna meg az egriek?
+
+Mindössze egy ember volt a várban, aki az első ágyúlövésre leesett a
+székről, és négykézláb futott a pincébe.
+
+Ha nem is mondom, könnyü kitalálni, hogy kiről van szó.
+
+De bezzeg kaptak rajta a katonák, kihúzták őkegyelmét a pincéből és azon
+sárgadolmányosan, pirosnadrágosan, sisakosan és mezitlábosan,
+felvonszolták a bástyára.
+
+Ott fogta kettő a két szétterjesztett kezénél fogva, kettő a lábánál,
+egy meg a hátával támasztotta a hátát. S kiabálta a töröknek:
+
+Ide lőjjetek!
+
+A cigány csak állta, mig töltöttek, de mikor az ágyú megint elsült,
+kirántotta magát a kezükből és egy hajmeresztő két-öles ugrással lenn
+termett az udvaron. Ott legelőször is összetapogatta magát, hogy nem
+sodorta-e el valamijét az ágyúgolyó, aztán futott, mint az agár az Ókapu
+felé.
+
+
+XXII.
+
+A királyszéki ágyúkat ezen a napon mind szétlőtte Dobó.
+
+A topcsik jajgatva és dühöngve futkároztak széjjel. Két topcsi aga
+meghalt. A harmadik tisztet ponyvában vitték el az ágyúk mellől. A téren
+nem maradt egyéb, mint a feldőlt és széttört kasok, három holt teve,
+nyomorékká lőtt ágyúk, ládák és darabokban heverő ágyúkerekek.
+
+S mintha ez nem lett volna elég, Gergely éjfélkor még ki is csapott
+rájuk és húsz paripát és egy öszvért ragadott be magával.
+
+Dehát annyi volt ott a ló, meg az ember, meg az ágyú, hogy virradóra
+megint álltak a vesszőből font és földdel töltött kasok Mindössze
+hátrább álltak valamivel s egy nagy földhányást emeltek az ágyúk elé. A
+kasok hézagaiban uj tizenkét ágyú, az ágyúk körül uj topcsik és uj agák.
+
+Még a nap föl se kelt, megrázkódott a vár a szörnyű dörgésektől, s tompa
+dobbanások jelezték, hogy a golyók a falat ütik.
+
+Dobó ismét kisütötte a maga ágyúit, s ismét felforgatta a kasokat, s
+ágyúkat, de a feldőlt kasok mögött új kasok emelkedtek, s azok mellett
+új ágyúk. A topcsik pedig nem futottak széjjel. Szöges korbácscsal ült
+mögöttük egy vértes dsebedsi falka. Itt csak lőni lehet és meghalni.
+
+– Hát csak lőjjenek, – mondotta Dobó. – Nekünk kimélnünk kell a
+puskaport.
+
+És csak a szakálasokból lövetett, hogy a munkájukat meg-megzavarja.
+
+Ezen a napon még nem szállta meg a várost a török. A gyalogság a vár
+kapúit őrizte, a lovasság a város kapuit.
+
+A török egyelőre nem kezdett velök harcot. Mit neki a város! A vár kell!
+A kié a vár, azé a város is.
+
+A török főtisztek már kétnapja lóháton járják a halmokat, hegyeket, hogy
+a vár belsejébe beláthassanak. De nem lát oda be, csak a madár. A
+tornyok látszanak csak ki. A falakat, bástyákat vesszőből font s földdel
+tapasztott palánk takarja.
+
+Hát hova lőjjenek?
+
+Lőtték a falat, a palánkot meg a kasokat.
+
+Belől pedig volt egypár szép épület. A rengeteg nagy templom, igy a
+megmaradt felével is remeke volt az épitő művészetnek. A régi püspöki
+palota mellette, szintén faragott kőből épült. (Azóta se volt ilyen
+kaszárnyája magyar katonának!) A várnagyi palotát meg Dobó csinositotta
+ki, mikor megházasodott. Olasz épitőmester faragta, rakta volt össze, s
+üvegablakai voltak, mig lent a városban bizony csak papirosból meg
+olajos vászonból volt a püspök ablaka is.
+
+A török hát csak lőtt és lőtt. Törte a falat, a falon a fonott palánkot.
+Mikor aztán leszállt az esti sötétség, a topcsik bedugták az ágyújokat
+bőrrel és lefeküdtek, a Dobó kőmüvesei meg előszedték a vakoló kanalat,
+és a parasztokkal szépen berakták, bevakolták a törést megint.
+
+
+XXIII.
+
+A két pasa azonban nem elégedett meg ennyivel. Háboruban vénült ember
+volt mind a kettő. Ahol ezek jártak, romok maradtak utánok és a szultán
+birodalma szélesedett.
+
+A negyedik napon már behatoltak a városba. Gyerekjáték volt ez nekik.
+Ezrével volt a hadban az ügyes falmászó. Némelyik úgy mászta a falat,
+mint a gyík.
+
+A kapu őreinek meg volt hagyva, hogy azonnal visszavonuljanak, amint a
+török betör, hát el is hagyták a kapukat és kardjukat kézben tartva szép
+rendben visszahúzódtak a várba.
+
+Akkor Arszlán bég a Boldogasszony temploma mellé húzatott négy nagy
+zarbuzánt, és azokra a bástyákra irányozta, ahol a magyarok néma ágyúi
+állottak.
+
+Ez már jobban lőtt.
+
+Golyói a város felől való oldalon törték a falakat meg a palánkot. A
+legtöbbje kárba veszett, de amelyik talált, rontott.
+
+Délben hogy együtt ebédeltek, Dobó hallgatag volt és komor.
+
+A királytól nem jött még üzenet. Az egri püspöktől éjjel jött vissza a
+kém. Azt felelte a püspök, hogy nincs pénze, se katonasága, de imádkozni
+fog a várbeliekért. Dobó arcán egy izom se rándult meg erre az izenetre.
+
+De a szemöldöke összébb vonódott.
+
+A Nagy Lukács dolga is búsitotta. Vitéz tisztje volt ez. Mindig a török
+mellett szeretett lappangani. Belekapdosott a nagy török hadba, meg
+elillant, mire utána indultak. Most bezzeg hogyan tér vissza, mikor
+körül van fogva a vár, s Felnémetig tarkállanak a sátorok!
+
+Az ebédnél jelentették, hogy Nagy Antalt ellőtte egy ágyúgolyó.
+
+Bornemissza fölpattant:
+
+– Kapitány uram, hadd üssek ki a törökre! Restellem, hogy a város kapuit
+kardvágás nélkül hagytuk el.
+
+Budaházy egy erős állu és vállas melles tiszt is megszólalt:
+
+– Hadd lássa a török, kapitány uram, hogy nemcsak éjszaka merünk rája
+csapni, hanem nappal is.
+
+Pető is megmordult:
+
+– Ha kevesen vagyunk is, neki megyünk százan százezernek.
+
+– Hát jól van, – felelte Dobó fölvidámulva, – de nem érdemes azért itt
+hagynotok az ebédet.
+
+Aztán ebéd után megadta az utasitást:
+
+– Kicsaptok a gyaloghadra a főtemplom mellett. Keresztül rontotok rajta
+egy kanyarodással, és vissza nyargaltok azonnal. Harc csak annyi legyen,
+amennyi kinek kinek az útjába esik. Felállani, rendezkedni, jelszót
+várni nem szabad, mert akkor ott hagyjátok a fogatokat. Százan mehettek.
+
+Nossza a tisztek kapják a sisakot páncélinget. Fel a lóra. A legénység
+mind velök akar tartani, de Gergely diák kiválasztja közülök a
+legizmosabbakat.
+
+Az azabok, lagumdsik, piadok ott ebédelnek a földön ülve a templom előtt
+levő pázsiton. Mindössze leves az ebédjük s a kanalat már visszadugták
+az övszijba, övkendőbe. Most vöröshagymát esznek rá kenyérrel. Némelyik
+dinnyézik, némelyik uborkát, zöld paprikát fal a leves után. Mindezt jól
+lehet a várból látni. Csak a patak meg a város piaca választja el őket a
+megszállatlan földtől. A piac házai mellé egy falka janicsár is
+telepedett. Ezek most éppen vigan vannak. Egy ügyes legény handsárt és
+sárga dinnyét dob fel a magasba. Először elkapja a handsárt, a handsár
+hegyén meg a dinnyét.
+
+Úgylátszik, fogadásból teszi, mert ime egy janicsár görögdinnyét visz
+hozzá. Egy darabig beszélnek, aztán a janicsár feldobja a görögdinnyét,
+a másik meg a kardot.
+
+Egy harmadik janicsár ránt egyet hátul az ügyeskedőn. A dinnye a
+kövezetre hull és a katonák nagy mulatságára szétrecscsen.
+
+A janicsárok észre se veszik, hogy egyszercsak nem itatnak a patakban,
+se vizet nem hordanak fel a várba.
+
+Csak két percnyi szünet ez, hát hogy tünnék fel. Még azt se veszik
+észre, hogy a falakon szaporodik az ember, kivált a nyilas meg a puskás.
+De már azt bezzeg észreveszik, hogy valami nagy robogás támadt. Amint
+arra fordult a fejök, megdördül a falon három mozsár és mindenféle
+szöget, golyót, vasszemet pök a szemük közé. A várkapun a lovak és
+lovasok hosszu vonala robog elő.
+
+Mint a fergeteg ugratnak át a patakon, s mikorra ők kardot kapnak, csihi
+puhi, csapkodják vagdalják őket. Keresztül át rajtok ott teremnek a nagy
+füves téren, amelyre a püspöki templom vet délutánonkint árnyékot.
+
+A gyalog törökök ijedten ugranak fel, s néznek a piac felé. Némelyik
+fut, némelyik megáll és kardot ránt.
+
+A robogó lovasság ime ott terem. Tüzes sárkányok a megsarkantyuzott
+paripák. Ezt már nem várja meg a török. Fut a sok száz gyalog, mint a
+farkasoktól megriasztott nyáj. A magyar a hátukon.
+
+De az utcákból jön a segitség: lovas akindsik és günöllük, puskás és
+dárdás vakmerő janicsárok.
+
+Ime Gergelynek is dárdát feszit egy vadképü janicsár. Le akarja szurni a
+lóról.
+
+Gergelynek kettőt villan a kardja. Az egyik villanás után ketté törik a
+dárda, a másik villanás után, hanyatt vágódik a török.
+
+– Jézus! Jézus! – kiáltják a bástyáról.
+
+– Allah! Allah! – üvölt a török.
+
+A magyarok mindinkább elszélesedve kigyóznak közöttük. Horváth Mihálynak
+a lovát szügyön döfi egy janicsár. A ló ledől. Horváth leugrik róla és
+agyonvágja a janicsárt, meg még egyet. Azon eltörik a kardja. A
+harmadikat már csak az öklével üti orrba, s megindul futva, gyalog a
+lovasok nyomában maradt üres téren vissza a várfelé.
+
+A többi még mindig előre tör. A lovak lába épp oly jól dolgozik, mint a
+lovon ülők karja. Budaházi éppen iszonyú vágásra emeli a karját, mikor a
+ház oldalába szorult janicsárok puskát sütögetnek. A kard kihull
+Budaházi kezéből. Megforditja a lovát, s a lova nyakára borulva vágtat
+visszafelé.
+
+Erre a többi is megfordul.
+
+A főutcán ezer akindsi robog alá segitő fergetegként. Gergely idejében
+kikerüli őket. Nagy s-betüt kanyarodik a káptalan utca felé. Ez az utca
+is tele van, de több a gyalog török benne, mint a lovas, s a hogy a
+gyalog eszeveszetten menekül, csak zavarja a török lovasokat, akiknek a
+saját katonáikra is kell ügyelniök. Mindazonáltal hatalmas tömegben
+robognak szembe a perzsa gurebák. De mi ez a mi bőszülten nekik rontó
+századunknak! Véres utca nyilik rajtok, s jobbra-balra hupogva esnek
+mint a zsákok.
+
+Most látszik csak, hogy a testes erős magyar ló mellett micsoda gyönge
+az apró keleti ló. Tiz magyar lovas szétnyom száz török lovast, ha neki
+rohan, s amelyik magyar nekihúzódik a töröknek, hát abból a törökből se
+lesz háziúr soha az egri várban.
+
+Jönnek már visszafelé.
+
+– El a kapuból!
+
+A vár falán ujjongó nép kiáltozása összevegyül a visszafelé harcolók
+lármájával.
+
+Dobó aggódva látja, hogy a mellékutcákból hogyan rohannak még mindig az
+akindsik és dsebedsik a többi török segitségére. Tüzet vezényel. A falon
+megdördülnek a puskák és megpendülnek az ijjak. A török csapat eleje
+visszatorpan, s megtorlódik.
+
+E percben éktelen nagy üvöltés hangzik a várfalon. Mindenki odapillant,
+hát a cigány üvölt ottan. Dühösen ugrálva rázza a kardját a török felé.
+
+Fenyegeti őket!
+
+Ami lovasaink a törököknek ebből a megzavarodásából vigan iklatnak fel,
+s a várbeliek diadalkiáltása között robognak be a várkapun.
+
+Nem tartott negyedóráig ez a küzdelem, de a templomtér, a piac és a
+káptalan utca holtakkal, sebesültekkel és sántitó lovakkal van tele. A
+megzavart törökök tájtékzó dühvel kotródnak visszafelé, s a távolban
+meg-megfordulva rázzák az öklüket.
+
+
+XXIV.
+
+A patakra nyiló kaput még ezen a napon se csukatta be Dobó. Hadd járjon
+ki a vár népe reggeltől estig. Hadd lássa a török, hogy nem félünk.
+
+Aztán ha éppen berontanának is? Nem áll-e őrt mindig százhusz drabant a
+kapunál, kétszázhatvankilenc a belső piacon? Hát a nagy mozsár a kapu
+torkában? S elvégre a hidat akkor is fel lehet húzni, mikor tele van
+emberrel.
+
+Hát csak jöttek-mentek a lovas-katonák, meg a vizhordó emberek. A
+lovas-katonák a lovukat itatták. A vizhordó emberek a vár mélyén levő
+kőmedencébe hordták a vizet. Van ugyan kút is a várban, de a kétezer
+embert, meg azt a sok lovat egy kút nem látja el vizzel. Hát csak fel a
+vizet, amennyit csak lehet.
+
+A patak tulsó partján meg törökök itattak. A gyalog törökök közül is
+mentek oda, s ittak a patakból.
+
+A patak vize alig combig érő.
+
+Hogy im a vizhordó egri paraszt megszokta vala a törököt, meg azt is
+látta délelőtt, hogy hogyan meggázolta őket a várbeli katona, hát ahogy
+ott meregeti a vizet a lajtba, meg nem állja, hogy oda ne szóljon a
+töröknek:
+
+– Gyere át koma, ha mersz.
+
+A török ha nem is érti a szót, látja a fej mozdulatát. Hát ő is int:
+
+– Gyere át te!
+
+A másik török is elmosolyodik, az is hivogat. A következő percben már
+öt-hat török, meg ugyanannyi magyar hivogatja egymást.
+
+Egy szennyes turbánu óriás kurd, a sebes lábát mossa a tulsó parton.
+Térdig fel van gyürkőzve. Nagy hencegve föláll és belép a patakba.
+Odatolja nagy szőkebajszos pofáját a magyarnak: Hát itt vagyok: mi kell
+no?
+
+A mi parasztaink azonban nem ugranak el. Ők is övbegyürt gatyaszárral
+állnak a vizben. Az egyik mint a villám elkapja a török karját, s
+átrántja maguk közé.
+
+Mikorra a többi észhez kap, már ott lökdösi, vonszolja négy paraszt a
+kurdot a lajtos taligák közt, a többi meg dárdát tart a tulsó parton
+levő pogányok felé.
+
+A kurd orditva rángatja magát, de erős kezek tartják. Szakad róla
+dolmány, gomb és zsinór. A turbánja lefordul a fejéről. Az orra vérzik.
+Segitségért kiabál és leveti magát a földre. A segitség nem jön. Huzzák
+a lábánál fogva oly sebesen, hogy föl se kelhet, mig csak be nem
+szánkázott a várkapun.
+
+Állitják Dobó elé.
+
+A török most már nem olyan kevély. Leveri magáról a port, és keresztbe
+teszi a mellén a kezét. Mélyen meghajol.
+
+Dobó a várnagyi terembe vezetteti. Hivatja tolmácsnak Bornemisszát. Ül
+egy rúdon lógó vértezet mellett. A törököt még csak meg se láncoltatja.
+
+– Hogy hivnak?
+
+– Dsekids, – feleli a török dühében reszketve.
+
+– Kinek a hadából való vagy?
+
+– Ahmed pasáéból.
+
+– Mi vagy?
+
+– Piad.
+
+– Eszerint gyalogos?
+
+– Az uram.
+
+– Ott voltál Temesvár ostromán?
+
+A török a lábára mutat, amelynek ikráján négy újjnyi seb vöröslik.
+
+– Ott voltam uram.
+
+– Miért veszett el az a várunk?
+
+– Allah akarta.
+
+– Úgy beszélj nekem, hogy ha egy hazug szón kaplak, véged van.
+
+A török meghajolt. Látszott a szemén, hogy nem mer hazudni.
+
+Dobónak nem volt részletes értesülése Temesvár ostromáról. Csak annyit
+tudott, hogy Temesvár jobban meg volt erősitve, mint Eger, s hogy ennek
+a tábornak csak a fele volt ott, és mégis elesett Losonczival együtt.
+
+A teremben ott volt a kihallgatáson néhány tiszt is, aki ebben az órában
+vártát pihent: Pető, Zoltay, Hegedüs, Bolyki Tamás, Kristóf apród meg
+András, az egri biró.
+
+Ezek ott ültek Dobó körül. Csak az apród állott Dobó mögött a karosszék
+hátára könyökölve; meg a rab állott mezitláb, kopaszan négy lépésnyire
+Dobó előtt.
+
+S a rab mögött két dárdás.
+
+Gergely egy tábori széken ülve forditotta törökre a Dobó kérdéseit s
+magyarra a török feleleteit.
+
+– Mikor érkeztetek Temesvár alá?
+
+– Redseb havának ötödik napján. (Junius 27-én).
+
+– Hány faltörő ágyútok volt?
+
+– Tizenkét zarbuzánt hozott a nagyságos pasa.
+
+Bolyki felmordult:
+
+– Hazudik!
+
+– Nem hazudik, – felelte Dobó, – hiszen Ali a felvidéken járt a
+többivel.
+
+S tovább kérdezte a pogányt:
+
+– Ali pasa hány zarbuzánnal csatlakozott hozzátok?
+
+– Négygyel, – felelte a török.
+
+– – Tizenhat faltörő ágyút mondott az én kémem is.
+
+És ismét a törökhöz fordult:
+
+– Mondd el nekem, micsoda rendben történt ennek a várnak az ostroma. Nem
+titkolom előtted, hogy a magunk védelmeért kérdezem. Ha csak egy szóval
+is meg akarsz téveszteni, halál fia vagy. Ha igazat beszélsz, az ostrom
+után békén elbocsátalak.
+
+Ez olyan határozott hangon volt mondva, hogy akár minden szót vasba
+lehetett volna önteni.
+
+– Nagyságos uram! – szólt a török a hála felörvendő hangján. – Lelkem
+üdvössége legyen a nyelvemen.
+
+És most már bátran és folyékonyan beszélt:
+
+– A nagyságos pasa ott éppenúgy mint itten, kinézte a vár leggyöngébb
+pontjait, és addig lövette, mégcsak alkalmassá nem tette a meghágásra.
+
+– Mi volt az a leggyöngébb pont?
+
+– A viztorony, uram. Nagy küzdelemmel foglalhattuk csak el. Úgy hullt az
+ember, mint a fü a sarló alatt. Nekem is ott csapott a nyil a lábamba. A
+viztorony eleste után a németek és spanyolok kiizentek a várból, hogy
+megadják magukat, ha békén elmehetnek, hát a pasa becsületszóra igérte,
+hogy nem lesz bántódásuk.
+
+A török beszéde alatt folyton morgott kint az ágyú, s most hogy a török
+ideért a szóval, rettenetes csattanással-ropogással szakadt át a palota
+mennyezete: egy emberfej nagyságu ágyúgolyó mész és vakolathulladékkal
+együtt odazuhant Dobó és a török közé.
+
+A török visszahőköl. Dobó azonban csak egy pillantást vetett a
+puskapor-bűzt lehelő golyóra, és mintha misem történt volna, nyugodtan
+szólott:
+
+– Folytasd!
+
+– A városbeli nép, – folytatta a török, – a városbeli nép…
+
+A lélekzete úgy elakadt, hogy nem birta folytatni.
+
+Kristóf apród himzett szegélyü kendőt vett elő és leveregette a mészport
+a főkapitány arcáról, süvegéről és ruhájáról. A török ezalatt
+levegőzhetett.
+
+– Folytasd, – szólt Dobó.
+
+– A nép mindenét el akarta vinni. És ez volt a hiba. Losonczi egy napot
+kért a készülődésre. A katonaság a zsákmányolástól látta megfosztva
+magát, s másnap reggel, mikor megindult a gyaurok kivonulása, bosszusan
+nézték. Ezért küzdöttünk-e itt huszonöt napig, – mondották, – hogy most
+mindent elvigyenek? És oda-odakapdostak a szekerekhez. A keresztények
+nem védekeztek, hát mindig nagyobb lett a kapkodás. Különösen a
+gyermekeket kapdosták, meg a fiatal nőket. Stambulban se árulnak szebb
+lányokat, mint ezek között voltak.
+
+– Dehát nem állitott a pasa védelmet?
+
+– Állitott, de hiába volt. Mikor a keresztény katonák sora következett,
+azokból is elragadtak egyet: Losonczinak egy szép ifju apródját. Az
+apród kiáltott. Losonczi megmérgedt. A magyarok mind fellázadtak. Kardot
+rántottak és nekünk rontottak. Az volt a szerencse, hogy éppen a vértes
+dsebedsik állottak ottan, különben átvágták volna magukat az egész
+seregen.
+
+Dobó vállat vont;
+
+– A dsebedsik? Azt hiszed, hogy akin egy kis bádog van, az győzhetetlen?
+Nem a bádog tette, hanem hogy kevesen voltak.
+
+Egy második ágyúgolyó zuhant be a terembe. A falat diszitő régi fakó
+zászlókon ütött át, s a padlózatot beszakitotta.
+
+Az ülők mindnyájan fölkeltek. Hegedűs elment. A többi, hogy Dobó ülve
+maradt, várakozott.
+
+– Hol sátorozik Ahmed pasa? – kérdezte a töröktől.
+
+– A melegviz mellett, a vadaskertben.
+
+– Gondoltam, – felelte Dobó a tisztjeire tekintve.
+
+És ismét a törökhöz fordult:
+
+– Azt mondd meg, mi ennek a hadnak a legnagyobb ereje?
+
+A szemébe nézett erősen:
+
+– A janicsárság, a tüzérség, a sokaság. Nagyságos Ali pasa tanult vezér.
+Egyik kezében dús jutalom. Másikban vasbot. Mert aki nem megy előre,
+mikor ő parancsolja, hátul a jaszaulok vasbottal verik őket.
+
+– És mi a gyöngéje?
+
+A kurd gondolkozva vont vállat.
+
+Dobónak a szeme két tőrként éleződött reá.
+
+– Hát, mondotta a kurd, én nem felelhetek mást, ha a lelkemet nyitott
+irásként teritem is a lábad elé, nagyságos uram, csak azt mondhatom,
+hogy addig is erős volt ez a had, mig ketté oszolva járt. Hiszen valami
+harminc erősséget rombolt el ez a had nagyságos uram, és sehol nem
+győzték meg, hát mit mondjak gyöngéjének?
+
+Dobó intett a rab mögött álló két legénynek.
+
+– Kössétek meg, és vessétek a tömlöcbe.
+
+Aztán fölkelt maga is.
+
+A harmadik ágyugolyó a helyére zuhant be. Ezer darabra törte a szép
+faragású karos széket, s ott forgott tovább az oszlop mellett.
+
+Dobó meg se fordult. Átvette Kristóftól a hétköznapi acélsisakot és a
+fejére tette.
+
+Kiment a tömlöcbástya tetejére, s onnan nézte, melyik ágyú töri a
+palotát?
+
+Csakhamar meglátta. Neki irányozta három ágyúját. És egyszerre süttette
+el.
+
+A kasok között zavartan futkosnak; az ágyú elhallgatása mutatta, hogy
+Dobó nem pazarolta a puskaport.
+
+– Dicső lövés! – mondotta Gergely is ujjongva.
+
+S hogy lefelé mentek a bástya lépcsőjén, rámosolygott Dobóra, és igy
+folytatta:
+
+– A törököt csak megeskette kegyelmed, de ám a tolmácsot elfelejtette
+megesketni.
+
+– Csak nem görbitetted tán el a vallomását?
+
+– El uram. Mikor azt kérdezte kapitány uram, hogy mi a török legnagyobb
+ereje? valamit kihagytam. Azt mondta a török, hogy Ali a maga négy
+ágyújával többet tudott rontani, mint Ahmet a tizenkettővel. Hát előre
+látható, hogy Ali addig ágyuztatja a várat, migcsak minden fal le nem
+omlik.
+
+– Tessék, – felelte Dobó.
+
+– Hát csak ezt hallgattam el, – fejezte be Bornemissza. Ha jónak látja
+kapitány ur, ám közölje a többivel.
+
+– Jól tetted, – felelte Dobó a kezét nyujtva. A vár népét nem szabad
+aggodalmakkal neheziteni. De mármost én is megmondom neked, amit a kurd
+piad se tudott: hogy mi a sereg gyöngéje?
+
+Neki támaszkodott háttal a bástya falának, és összefonta a karjait.
+
+– A tizenhat zarbuzán, folytatta, talán már holnap egyszerre dolgozik. S
+lőnek egyszerre száz-kétszáz ágyúból. A falakon kapukat törnek és a
+tornyokat ledöntik. De ez időbe kerül: hetekbe. Ez alatt ezt a rengeteg
+hadat etetni kell. Gondolod, hogy hozhattak annyi élelmet, amennyi ennek
+a hadnak bőven elég? Gondolod, hogy ami még kell, mindig elő tudják
+teremteni? És ha itt éri őket az októberi hideg, gondolod, hogy ez a
+meleg földön nőtt nép éhes gyomorral és fázó bőrrel mászik ezekre a
+falakra?
+
+Egy ágyúgolyó csapódott el mellettök s lyukat csinált a földbe.
+
+Dobó fölpillantott a pattantyúsokra és folytatta:
+
+– A nép mindaddig bátor, mig minket bátraknak lát. Az a fő, hogy tartsuk
+magunkat, migcsak van mit enniök, migcsak az idő meg nem rokkan, migcsak
+a király hada meg nem érkezik.
+
+– És ha nem lesz mit enniök? És ha hosszú lesz az ősz? És ha a király
+hada Győr alatt marad?
+
+Ha Gergely ezeket a kérdéseket valami olyan nyomatékkal mondja, hogy még
+egy negyedik kérdést is lehet utána gondolni, Dobó talán egyenesen
+láncba vetette volna érte, de Gergely nyilt arccal, szinte mosolyogva
+szólott. Talán nem is azért, hogy Dobó feleljen, hanem inkább azért,
+mert visszhangként önkénytelenül merült fel ez a három kérdés a
+beszédből.
+
+Dobó keserű mosolylyal felelte:
+
+– Akkor? Nem megizente-e az egri püspök, hogy misézik érettünk?
+
+
+XXV.
+
+Alkonyat felé egy fekete feredsébe burkolt nő sietett át a piacon. Nem
+kisérte más, csak egy tizenöt éves forma szerecsen fiu, meg egy nagy
+tarka tábori eb.
+
+Az eb a pataknál lement inni, a nő pedig a kezét tördelve járt föl s alá
+a parton. A kapu felé nézegetett. A kaput alkonyatkor fel szokták vonni.
+A nő talán erre várt. És hogy a kaput felvonták, átgázolt a patakon
+anélkül, hogy a ruháját megemelte volna.
+
+– Fiam! – kiáltott szinte sikoltva a kapu előtt, – _enim fiam!_
+
+Dobónak jelentették, hogy itt a kis török fiunak az anyja.
+
+– Ereszszétek be, ha éppen be akar jönni, – felelte Dobó.
+
+A felvonó hidon, amely egyuttal kapu is, keskeny kis vasajtó van.
+Felnyitották a nőnek.
+
+Az azonban rémülten hátrált.
+
+A kutya ugatott.
+
+– Enim fiam! – kiáltotta a nő ujból.
+
+S valami erszény félét emelgetett. Csörgette belőle a másik tenyerébe
+hullatva az aranyakat.
+
+Az ajtó ujra bezárult.
+
+A nő ismét közelitett. A kezét tördelve járt föl és alá a kapu előtt. A
+fátyolát fölvetette és fehér kendővel törülgette leomló könnyeit. S
+eközben folyton kiabált:
+
+– Szelim! Enim fiam!
+
+Hirtelen megzörgette a vasajtót.
+
+Az ajtó ismét kinyilt, de a nő ismét rémülten hátrált.
+
+Ekkor Gergely megjelent a bástyán a kapu fölött s kezénél fogva fölvonta
+a gyermeket.
+
+– Szelim! sikoltott a török nő a két karját nyujtva a gyermek felé.
+
+– Anam! – kiáltott a gyermek is a szabadon levő karját nyujtva az anyja
+felé.
+
+A kutya nyihogva ugrált, s közbe-közbe nagyokat vakkantott.
+
+Gergely nem szólhatott ki a várból, de a gyermek kiszólhatott. És a
+gyermek ezt kiáltotta le az anyjának:
+
+– Keresztény rabbal kicserélhetsz anyám, az ostrom után.
+
+A nő letérdelt és mintha a levegőn át akarná megölelni, kinyujtotta a
+két kezét, s hogy a gyermek eltünt, csókokat hintett utána.
+
+
+XXVI.
+
+Ezen az éjjelen koromsötétség boritotta a várat, a várost, a hegyeket,
+az eget, az egész világot.
+
+Dobó későn feküdt le, de éjfélkor ismét végigment a bástyákon. Vastag
+posztójú hosszú mente volt rajta, s a fején fekete selyemsüveg. Kezében
+az őrségek jegyzéke.
+
+A virrasztó főhadnagy ebben az órában Zoltay. Ez is mentét vett magára,
+mert az éj hüvös volt. Amint Dobót megpillantotta a Sándorbástyán,
+szótlanul üdvözölte a kardjával.
+
+– Van mondani valód? – kérdezte Dobó,
+
+– Az előbb néztem körül, – felelte Zoltay, – minden ember a helyén van.
+
+– A kőművesek?
+
+– Reggelre végeznek.
+
+– Jer velem, – mondotta Dobó. Megbizok benned, de az őrségnek látnia
+kell, hogy én is vigyázok.
+
+Átadta a jegyzéket Zoltaynak, és sorra járták a bástyákat. Zoltay
+felolvasta a neveket mindenütt. Az ágyúkat minden bástyán sötétség
+takarja. Az ágyúőrök fekete árnyékok. A bástyák és falak boltozatai
+előtt minden őrségnél tűz ég. A várakozók ott melengetik a kezüket.
+
+A várban csend van, csak a kőmivesek halk csattogása hallatszik olykor,
+amint vakolnak.
+
+Dobó a bástya szélére áll. Minden öt percben lámpás villanik ki a
+lövőrésekből. A lámpás dárdára van tűzve és husz-öles fényszárnyat röpit
+szét a falon és az árkon túl.
+
+Aztán a dárdát ismét bevonják, és a fényszárny másik bástyánál lövel ki
+az éjszakába.
+
+Dobó a nyugati kapunál megáll. Az őr tiszteleg. Dobó elveszi tőle a
+dárdát, és küldi az embert a kapusért.
+
+Az őr felrobog a lépcsőn. Lehallatszik, amint költi a kapust.
+
+– Mihály bá!
+
+– No.
+
+– Gyüjjék kend üstöllést.
+
+– Minek?
+
+– Itt a kapitány úr.
+
+Egy dobbanás. (Most ugrott ki az ágyból.) Két koppanás. (Most rántja a
+csizmát.) Egy csörrenés. (Most kapja a kardot.) Robogás. (Fut le a
+falépcsőn.)
+
+S megáll a szikszai szürbe burkolódott nagybajuszu ember Dobó előtt. Az
+egyik fél bajsza felfelé, a másik lefelé.
+
+– Hát először is, – mondja Dobó az őrnek a dárdát visszaadva, – ha te
+katona vagy, hát ne mondd a tizedesnek, hogy Mihály bá! se pedig hogy:
+gyüjjék üstöllést; hanem azt mondd: Tizedes uram a kapitány úr hivja.
+Igy illik, de ostrom idején ez mindegy. Nagyobb baj az, hogy igazad van.
+Aki ingre gatyára vetkezve alszik, az nem _tizedes ur_, hanem _Mihály
+bá_. Azt a hetvenhét fontos ágyúgolyó alá való kényelmes irgalmát az
+ilyen kapuőrző tizedesnek, hát lehet a megszállott várban levetkezve is
+aludni!
+
+Minthogy erre a kérdésre Mihálynak még az égnek álló bajusza is
+lekonyult, de feleletet senki sem adott, Dobó folytatta:
+
+– Mától kezdve itt fog kend aludni minden éjjel a földön a kapu alatt.
+Értette kend?
+
+– Értettem.
+
+– A másik, amit mondani akarok, az, hogy a kaput többet nem eresztjük le
+reggenkint, ellenben az orgonát leeresztjük, két rúd kivételével s
+mihelyt ostrom történik, leereszti kend az egészet, anélkül, hogy
+utasitást várna.
+
+– Értettem.
+
+Nem telt belé öt perc, egyenkint zuhantak le a combvastagságú hegyes
+vasrudak a kapualja belső felében, s orgona sippokként zárták el a
+kapualját is. Csupán két rúd maradt függve. Éppen annyi, hogy egy ember
+kényelmesen ki és bejárhatott.
+
+Dobó most a templombástyára ment föl. Megnézte itt is az ágyúkat, s az
+alvó és őrködő pattantyusokat. Aztán összefonta a karját és körülnézett
+az éjszaka messzeségében.
+
+Az ég koromsötét, de a föld telve csillagokkal. Tihamértól Felnémetig
+sikok, dombok és hegyek a török tábori tüzekkel vannak behintve.
+
+De csöndesség van mindenütt.
+
+És ekkor a csöndes éjszakában keletről átható éles kiáltás hangzik fel a
+vár közelében a sötétség mélyéből.
+
+– Bornemissza Gergely, te király hadnagya hallod-e?
+
+Csend.
+
+A kiáltó folytatja:
+
+– Nálad van egy török gyűrű. Énnálam van egy magyar gyermek. Az a gyűrű
+az enyém. Ez a gyermek a tied.
+
+Szünet.
+
+A kiáltás ujra hangzik:
+
+– Ha akarod a gyermekedet, jer a nyugati kapuhoz. Add ide a gyűrűmet.
+Odaadom a gyermekedet. Felelj nekem Bornemissza Gergely!
+
+Dobó látta, hogy az őrök arca mind a kiáltó felé fordul, noha a
+sötétségben semmit se lehet látni.
+
+– Senki ne merjen felelni! morogta a kardját megcsörrentve.
+
+Nem is felelt senki.
+
+A kiáltó folytatta:
+
+– Ha a szavamnak nem hiszel, majd hiszel akkor, ha a gyermeked fejét a
+várba dobatom.
+
+Dobó jobbra balra pillantott, és igy szólt:
+
+– Meg ne merjétek mondani Bornemissza úrnak! A ki szót mer róla szólni,
+akár neki, akár másnak, Istenemre mondom megkeserüli!
+
+– Köszönöm, kapitány úr, – felelt egy rekedt hang Dobó háta mögött.
+
+Bornemissza volt.
+
+Egy nyílra fekete csepüt kötözött, és azt szurkozva folytatta:
+
+– Minden éjjel kiabálnak ilyen ostobaságot. A mult éjjel Mekcseynek
+kiabálták, hogy tiszteli a felesége: igen jól érzi magát Arszlán bég
+sátorában.
+
+Belemártotta a nyilat egy olajos kantába és folytatta:
+
+– Az én feleségem, gyermekem Sopronban van. Onnan ők el nem mozdulnak se
+télen se nyáron.
+
+A kiáltó ismét megszólalt:
+
+– Hallod-e Bornemissza! Itt van a fiad velem. Jer a kapuhoz egy óra
+mulva, megláthatod.
+
+Gergely ijjra tette a nyilat. Hozzáérintette a tüzhöz és felkapta:
+ellőtte a kiáltó felé.
+
+A tüzes nyil üstökös csillagként szállt át a sötétségen, és
+megvilágitotta egy pillanatra azt a dombot, amelyik mögött a nap szokott
+fölkelni.
+
+A dombon két kaftános török állt. Az egyiknek szócső volt a kezében. A
+másiknak a félszemét fehér kendő takarta
+
+De gyermek nem volt velök.
+
+
+XXVII.
+
+Ezen az éjszakán más dolog is történt.
+
+A kapun Varsányi kéredzkedett be, s egyenesen Dobóhoz rohant.
+
+Dobó még ott volt a templombástyán, s a kezét melegitette a tűznél.
+
+– Uram, – mondotta – azt jöttem jelenteni, hogy már minden zarbuzán föl
+van állitva. A Hécey udvaráról is fognak lőni. Ezenkivül az összes
+szakállas ágyúk és tarackok megszólalnak. A város felől két helyről, a
+dombokon három helyről törik a falat a zarbuzánok, és ötven pontról is
+ontják a golyót más ágyúk. A déli imádság alatt meg kirohannak a
+kumbaradsik, és kopjákon parittyákon szórják a tüzes bombát. Jajajaj! –
+tette hozzá csaknem sirva.
+
+– Eszerint, – mondotta Dobó nyugodtan, – lőni fogják a tömlöcbástyát, a
+külső várat, meg az ókaput, hát még?
+
+– Mindent kapitány uram!
+
+– Van még valami mondani valód?
+
+– Nincs uram más, csak az, hogy jobb lenne-e ha már ilyen kevesen
+vagyunk, s ekkora veszedelem…
+
+Nem fejezhette be, mert Zoltay úgy csapta arcul, hogy az orra vére a
+falra feccsent.
+
+Dobó közibök nyujtotta a kezét.
+
+– Ne bántsd!
+
+S hogy Varsányi az orrát törülgetve értetlenül nézett Zoltayra, Dobó igy
+szólt hozzá:
+
+– Nem tudod-e, hogy halál fia, aki a vár feladását csak emliteni is
+meri.
+
+– Én kém vagyok, – duhogott Varsányi, – engem azért fizetnek, hogy
+mindent megmondjak.
+
+– Elég, – mondotta Dobó. Még ma éjjel fel fogsz esküdni te is. Azután
+lesz gondom rád, hogy aranyba törülhesd az orrodat. Most jer velem.
+
+A kút mellett haladtak el, ahol Gergely a cigánynyal és négy paraszttal
+bombákat töltött. Éjjel nappal öt ember csinálta ezeket a bombákat.
+Gergely tanitotta be őket erre, s azért kellett éjjel is dolgozniok,
+hogy a váratlan ostrom esetén ne legyen kapdosás.
+
+Dobó magához szólitotta Gergelyt. Felmentek mind a hárman a palotába.
+
+Itt Dobó kivonta az iróasztal fiókját, és azt mondta Gergelynek:
+
+– Írj levelet Szalkaynak, hogy a királytól és püspöktől eddig semmi
+segitség nem érkezett, s hogy a vármegyéket és városokat sürgős
+segitségre szólitsa.
+
+Mig Gergely a levelet irta, Dobó a szomszédszobában föleskette Varsányit
+is.
+
+– Uram, – mondotta az eskü után Varsányi, – jól tudom én azt, hogy kinek
+szolgálok. Ha ez a vár megmarad, nem kell énnekem többé török ruhába
+öltöznöm.
+
+– Jól beszélsz, – felelte Dobó. De ha semmi jutalmat se várnál, akkor is
+csak igy kellene szolgálnod a hazáért.
+
+Egy kancsó bor állott az asztalon. Odatette a kém elé:
+
+– Igyál Imre.
+
+A kém szomjas volt. Csaknem fenékig fölhajtotta a kancsót.
+
+Mikor a bajuszát megtörülte, látszott a szeme járásán, hogy hálálkodni
+akar, Dobó azonban megelőzte.
+
+– A törökhöz azt hiszem nem mehetsz vissza többé, mert az éjjel el kell
+vinned ezt a levelet Szarvaskőre. Aztán ott vársz, migcsak Vas Miklós
+vissza nem érkezik a királytól meg a püspöktől. Ha lehet behozod őt is.
+Ha nem lehet, akkor csak magad jösz. Van jelszó?
+
+– Dehogy van uram. Ha az ember török ruhában van, meg egy két szót tud
+törökül is, úgy járhat-kelhet köztük, mintha velük jött volna. De csak
+úgy pofon ne vágtak volna engem.
+
+A szomszéd szobában megpendült a Gergely sarkantyúja. Dobó átment, hogy
+a levelet meghallgassa.
+
+
+XXVIII.
+
+És másnap szeptember 16-án a nap az ágyuk bömbölésére kelt föl a hegyek
+mögül.
+
+A föld rengett. Az ágyútelepekről a füst fekete föllegekben szállt az
+égi felhők közé, s már az első órában eltakarta a napot, s az égnek kék
+tengerét
+
+A bástyák és falak zuhogtak, ropogtak. A belső várba vegyesen hullt a
+nehéz és az apró golyó, a tüzes nyíl, s a tüzes lapda. Ember és állat
+élete nem volt többé biztonságban.
+
+De ezt a veszedelmet készen várták a várbeliek. Dobó már éjjel
+felkürtöltette a katonaságot. Egy részök a palánkot magositotta azokban
+az irányokban, ahonnan a Hécey prépost házától várták másnapra a
+golyóhullást. Más részökkel előhordatta a padlásokon maradt
+állatbőröket, s vizes kádakba hordatta.
+
+Ismét mások gerendákat, hordókat és földdel megtöltött zsákokat hordtak
+a külső várba, a tömlöcbástyához és a kapukhoz, hogy a törésnél minden
+anyag idejében készen legyen.
+
+Amennyi üres csöbör s fazék csak volt a várban, azt mind meg kellett
+tölteni vizzel. A földszinti és földalatti helyiségekből minden
+fölöslegest kihordtak, s ágyakat raktak be. A répa, a krumpli, a só, –
+minden olyan, aminek a golyó nem ártott, fölül került most, s a helyét a
+dolgozó és alvó ember foglalta el.
+
+Az istállót is megásták, s a lovak, tehenek félöllel mélyebb állást
+kaptak.
+
+A házak északi és keleti oldalát behányták földdel.
+
+A várban már nem volt más éghető, csak a baromistálló teteje, meg az
+istálló előtt egynéhány boglya széna, egy kis kazal buza, meg egy boglya
+alomnak való szalma.
+
+Dobó lehányatta az istálló tetejét is. A szénaboglyákat, buza-kazalt
+behúzatta tehénbőrökkel, a szalmára meg földet hányatott.
+
+Ami még gyulékony anyag volt, mint a házak padlása, meg az
+ostrom-állások, azok oltására széthordatta a vizes bőröket.
+
+Az ágyuk megdördülése ebben a munkában találta még a várat. Az első
+félmázsás golyó a konyhán ütött be, s összetört egy csomó edényt.
+
+Az asszonyok akkor raktak tüzet s készitették a lisztet, a zsirt, a
+szalonnát, hogy a katonáknak főzzenek.
+
+A nagy golyó beütésére rettenetes ijedelem támadt. Egymás hegyén-hátán
+rohannak ki a konyhából, s aki nem fér az ajtón, mászik az ablakon.
+
+A golyó pedig ott forog egy halom tört edény, fatál és zúzott cserép
+között.
+
+Mekcsey az istállóból látta a beütést. Odarohant.
+
+– Mi az? – dördült rájok a kezét széttárva, hogy feltartóztassa őket.
+
+– Beesett egy golyó.
+
+– Vissza kell menni! Győjjenek utánam!
+
+S besiet a konyhába. Kap egy dézsát a két fülinél. Önti a golyóra.
+
+– No, – mondja a golyót a sarokba rugva, – főzzenek tovább. A golyó
+balról jött, hát a konyha balfelében kell maradni. A másik oldalról át
+kell szedni minden edényt, és senki azon a felén ne járjon. Itt a konyha
+bal felén biztonságban vannak.
+
+– Jaj, – mondotta egy asszony, – a tyúkom az éjjel kukorékolt. Végünk
+van.
+
+– Kakas volt az, – mondja Mekcsey.
+
+– De bizony tyúk volt kapitány uram.
+
+– No ha tyúk volt, hát délre azt főzzék meg nekem, akkor majd nem
+kukorikol!
+
+Az asszonyok még egy ideig hányták magukra a keresztet, de aztán mikor a
+második golyó szakadt át a tetőn, maguk öntötték le vizzel és guritották
+a másik mellé.
+
+Ettől a golyózáportól az egész vár népe megzavarodott. Eddig csak egy
+helyen duhogott az ágyú s ha a golyó be is szállt olykor, tudták már,
+hogy azokat a falakat kell kerülni, amelyekre csak a reggeli nap süt, és
+azokat a falakat, amelyek örökös árnyékban vannak. Azonban hogy most
+mindenfelől görgött, süvöltött és csapott a golyó, s nagyságra a
+görögdinnye és dió között váltakozott, nem tudták hol vannak
+biztonságban.
+
+Bezzeg volt most kelete minden rossz sisaknak, minden páncélnak. Eddig
+csak a cigány hordta a sisakot, és mellvértet, ha mezitláb volt is, most
+azonban, hogy a golyó mindenfelé pattogott, ütődött, potyogott, s a
+borbélyoknak mindjárt az első órában tiz sebesültet kellett varrniok és
+timsózniok, mindenki a fegyverrakásokhoz sietett s igyekezett magának
+vasboritókot biztositani.
+
+A két kapitány meg a hat főhadnagy az első negyedórában a vár minden
+pontját bejárta.
+
+– Nem kell félni! – mennydörgött Dobó.
+
+S a hadnagyok szava visszhangként kiáltozta mindenfelé.
+
+– Nem kell félni! A golyóesés nem váltakozik. Ahova egyszer golyó hullt,
+ott ne járjatok.
+
+De ők maguk csak jártak mindenfelé.
+
+És csakugyan nem telt belé egy óra, maguk a golyók mutatták meg, hogy
+melyik épületek, melyik falak a veszedelmesek. A golyók leverték a
+vakolatot, s ahol homokkő volt az épület, annyi golyó állott bele, hogy
+a fal fekete volt.
+
+Viszont egyes faloldalok sértetlenek, fehérek voltak, s ha az ilyen
+helyre esett is a golyó, csak úgy esett, hogy a másik falról pattant
+oda.
+
+Minden ilyen fal védőfal volt egyuttal, ahol a mesteremberek
+dolgozhattak; a katonák pihenhettek.
+
+Nem sok fal volt ilyen a várban, az is igaz.
+
+
+XXIX.
+
+És a halálnak ebben a zivatarában, Dobó hol az egyik bástyán jelent meg,
+hol a másikon.
+
+A fején ragyogó acélsisak volt most már, a mellén vért, a karján és
+lábain védővasak. A kezén vaskeztyü.
+
+Itt az ágyúvédő kasokat igazittatta, amott magát az ágyút.
+
+– Csak azt kell lőni, – mondotta, – amelyik bizonyos. Kiméljük a
+puskaport emberek!
+
+Ezt az egyet nem értették a várban.
+
+– A Jankóját ennek a puskapornak, – duhogtak a parasztok, – hát nem
+arravaló-e, hogy lőjünk vele?
+
+S nem volt ember a várban, akinek a marka lövésre ne viszketett volna.
+Hiszen látnivaló, hogy itt a török az orrunk alatt: irtani kell a gonosz
+zsiványait, vagy legalább távoltartani a vártól.
+
+Azonban Dobónak nem mertek szólni. Minél viharzóbb lett az ostrom, annál
+jobban a maga markába szedett minden intézkedést.
+
+A török most már a vár keleti részén levő hegyoldalt is mind befolyta.
+Sátorok és boncsokok, s közte a tarka hadi nép sokadozott mindenfelé a
+vár körül.
+
+A tábori zene hol itt szólamlott meg, hol amott, s a sipok, trombiták és
+réztányérok zenéje kisérte az ágyúk szakadatlan mennydörgését.
+
+Ahol meg a falat nem törte az ágyú, a kumbaradzsik dobták ott a bombát,
+s az ijjas janicsárok lőtték a tüzes nyilat.
+
+Golyózápor és tűzeső.
+
+Ezektől a nyilaktól és robbanó bombáktól még jobban megzavaradott a nép,
+mint a golyótól.
+
+Azonban a gyakorlott hadnagyok itt is csakhamar megjelentek.
+
+Amint az első bombák behulltak és sustorogva, ugrálva szórták a vörösen
+szikrázó tüzet, maga Dobó is vizes bőrt ragadott és ráborult a bőrrel
+együtt egy ilyen bombára.
+
+A nép bámulva látta, hogy a bomba nem hogy szétvetné a kapitányt, hanem
+egy kicsit dibeg-dobog, aztán elalszik a bőr alatt.
+
+A következő bombákat már a katonák fülelték le.
+
+Cserépből meg üvegből voltak ezek a bombák.
+
+– Majd mutatunk mi különbet a töröknek – mondotta Gergely.
+
+S előhozatta a maga bombáit, amelyekkel egy héten át foglalkozott.
+
+Dobó rátette a kezét Gergely vállára:
+
+– Még ne!
+
+
+XXX.
+
+Reggeltől estig szakadatlanul mennydörögtek az ágyúk, s esett az eső.
+
+A zarbuzánok félmázsás golyói kapu nagyságu szakadékokat rontottak a
+falakon. A szakállasok és tarackok nehéz apró golyói letördelték a
+templom gyönyörü faragványaít, s beszakgatták a várnagyi palota hátulsó
+falát.
+
+Mikor az őrálló katonaság a Sándorbástyán hajnalban elhelyezkedett a
+palánk mögött, a török szakállas ágyúkból jégeső gyanánt hullott rájok
+hátulról a golyó.
+
+– Arcra! – vezényelte hirtelen Gergely.
+
+A százötven katona a földre vetette magát.
+
+Gergely a fal szélére ült.
+
+A golyók a fejük fölött süvöltöttek el, s belecsapódtak a vár falába.
+
+Olyan lett a palánk a falon, mint a rosta.
+
+Szünet következett. A török kilőtte minden ágyuját, hát töltött.
+
+– Fel! – vezényelte Gergely.
+
+Öt ember fekve maradt.
+
+– Ezeket vigyétek a templom elé, – szólt búsan Gergely. – Van-e köztetek
+sebesült is?
+
+Tizenöt ember lépett elé szótlanul a sorból.
+
+– Hát ti meg menjetek a borbélyokhoz.
+
+S a fejét rázva, veszettül teremtettézett.
+
+– Fiuk – mondotta aztán, – nem hasalhatunk itt egész nap. Hozzatok ásót,
+és csináljunk árkot.
+
+Tizenkint elvezényelte az embereit, s csakhamar mind a százötven katona
+ásott.
+
+Egy óra nem telt belé, olyan árkot hánytak a katonák, hogy mellig
+állhattak benne.
+
+Gergely megvárta, mig a törökök megint lőnek, aztán kiugrott az árokból
+s a belső várba sietett, hogy Dobónak az árokásásról jelentést adjon.
+
+A monostor mellett ott találta a kis török fiut, amint az ereszet
+szárazán játszott. Füstölgő ágyú golyót ásott ki kanállal a falból. A
+gyerek bizonyosan a konyhából szökött meg, s olyan helyen állott, ahol
+egyre hullt a golyó.
+
+– Hajde! (Takarodj innen!) – kiáltott rá Gergely.
+
+A gyerek megrettent, és Gergely felé fordult. A falhoz támaszkodva
+sápadtan és félő szemmel nézett reá, mig a két tenyerét a falhoz tette,
+mintha az anyja szoknyáját keresné.
+
+Uj golyók csaptak a falba s verték a vakolatot. Egy ökölnyi nagyságu
+fekete golyó a gyermek válla fölött csapott a falba, s piszkos karikát
+hagyott maga körül.
+
+Gergely odaugrott. Elrántotta a gyermeket, és bevitte az ölében a
+palotába.
+
+
+XXXI.
+
+A nap ezen az estén hamvas nehéz föllegek mögött szállott le Bakta felé.
+Csak egy percre villantott ki egy ég közepéig ragyogó aranydeszkát,
+aztán vérszinü felhők között tünt el, hogy világitson egy boldogabb
+földrész embereinek, akik ezen az estén az őszibogár békés zengése
+mellett hajtják párnára a fejöket.
+
+Az egri várban csak most kezdődik a munka.
+
+Amint a topcsik utolsó lövése is elmorajlott, a kőmivesek fogják a
+vakoló kanalat, a parasztok hordják a követ, a földet, a gerendát, a
+vizet, a homokot, s megkezdődik a tört rések betömése.
+
+A falak szélén hasrafektetett puskások, a réseken dolgozó munkások.
+
+Időnkint egy mozsárlövés hangzik, hol az egyik, hol a másik bástyán. A
+golyó, amely felszáll, szétpattanik a magasban, s egy pillanatra vörös
+világossággal lobbantja be a vár előtt a teret.
+
+Ezek a világitó golyók kellenek most már: a törökcselt vigyázzák.
+
+– Dolgozzatok emberek, dolgozzatok! – hangzik hol itt, hol amott a
+tisztek szava.
+
+Egy kőmives kötélen ereszti le magát a magasból, hogy a törésbe tett
+gerendát kivülről vaskapocscsal erősitse a falhoz.
+
+Ekkor alulról puskatüzelés lobbanik el, s a munkásokra golyózápor hull.
+
+A török puskák lángja két század hason fekvő janicsárt világit meg.
+
+Hatalmas sortüz felel nekik a falakról.
+
+De a kőmives aláhullt a mélységbe.
+
+– Csak belől dolgozzatok! – hangzik a Pető szava.
+
+S a munkások a török tüfenksik meg-megujuló puskázása között dolgoznak
+tovább.
+
+Éjfélkor a kapuőr kürtje szólal meg.
+
+Dobó egy puskaporos ládán ül. Fölkapja a fejét.
+
+– No, itt a király levele, – mondja Pető.
+
+Valóban öt perc nem telik bele, két lihegő véres ember áll Dobó előtt.
+
+Mind a kettő török ruhába van öltözve s a kezökben levő véres kard
+mutatja, hogy Eger várába nem valami jó mulatság bejönni.
+
+– No, – mondja Dobó, – szóljatok hát.
+
+Varsányi az egyik, aki a mult éjjel ment el. A másik Vas Miklós, aki a
+királynak vitte el az Ahmed pasa levelét.
+
+Varsányi szólalt meg:
+
+– Majd megöltek!
+
+Vas Miklós elveti a véres kardot és leül a kőporos földre. Sárga csizma
+van a lábán. Lehuzza. Bicskát vesz elö. Fölfejti a talpát. Levél van
+abban. Nyujtja Dobónak,
+
+És csak most tud megszólalni:
+
+– Szemben voltam a püspökkel. Tiszteli szépen a nagyságos kapitány urat.
+A püspök maga vitte a levelet a királyhoz. Itt a felelet.
+
+– A harmadikat megölték – mondja Varsányi.
+
+– Micsoda harmadikat? – mordul rá Pető.
+
+– Szürszabó Istvánt, a mi katonánkat. Az is kiszorult a várból. Velünk
+akart vissza jönni. Dárdával szurták le itt a kapu előtt.
+
+Nagyot lélekzett és folytatta:
+
+– Nem is gondoltuk, hogy itt is vannak a kapunál. Ahogy ideértünk,
+megfujom a sipomat. Ahogy megfujom a sipomat, ránk esik ám tiz török is
+a kapu mellett. Csihi puhi. Még szerencse, hogy setét volt, meg hogy a
+kaput mindjárt kinyitották. Istvánt előttem szurták le, alig birtam
+beugrani.
+
+Dobó ezalatt már feltörte a pecsétet, amely különben is porrá vált már a
+csizmában, és egy lámpáshoz hajolva olvasta a levelet.
+
+Az arca egyre sötétebb. A két szemöldöke már egészen összeér. Mikor
+végére jut a levélnek, egyet ránt a fején, és zsebre taszitja a levelet.
+
+Pető szeretné megkérdezni, mit irt a király, azonban Dobó sötét
+pillantást vet maga körül, s Varsányihoz fordul.
+
+– Átadtad a levelet Szalkay urnak?
+
+– Átadtam uram. Tiszteletét küldi. Egész délelőtt irt, és ahány levél,
+annyi lovas postát küldött széjjel még délelőtt.
+
+– Van még valami mondani valótok?
+
+– Nekem nincs, – mondja Vas Miklós. A püspök úr igen kegyesen fogadott,
+király ő felségénél is szivesen fogadott mindenki, de nekem vágás van a
+fejemen, szeretnék már a borbélyhoz menni.
+
+– Pető fiam, – mondotta Dobó. – El ne felejtsd holnap: mondd meg
+Sukánnak, hogy ennek a két emberemnek a nevét azok közé irja be, akiknek
+majd az ostrom után jutalmat kérünk a királytól.
+
+– Uram, – mondja Varsányi, – nekem még van jelenteni valóm.
+
+Dobó fölemelte a fejét.
+
+– Hát az, – folytatta Varsányi, – hogy Nagy Lukács kéreti nagyságodat,
+tartasson egynehány fáklyást a főkapunál. Haza akar jönni.
+
+– Láncba veretem! – mondja haragosan Dobó. – Majd megtanitom én őt a
+katonai pontosságra.
+
+Egy puttonos ember sietett el mellettök a vizzel. Dobó félreállt, s
+fölkiáltott a kőmiveseknek:
+
+– Keresztbe azt a gerendát, ne hosszába!
+
+És ismét Varsányihoz fordult:
+
+– Azt hiszi talán az a Lukács, hogy a várat kivülről kell védeni. No de
+csak kerüljön a szemem elé.
+
+Varsányi feleli:
+
+– Nagyon bánkódik az uram, hogy kiszorult, nem is tud hova lenni
+bújában.
+
+Dobó nyugtalanul jár fel és alá a lámpás alatt.
+
+– Bolondság volna, – mondja. – Mit gondol az az ember? Különben akármit
+izenget, a büntetést el nem kerüli. Még az éjjel vissza kell mennetek.
+Levelet visztek ujra püspökhöz, királyhoz. Vissza birsz menni, Miklós?
+
+Miklós kendőt tartott a fején. Fiatal üde arcájára balfelől patakként
+csurgott a vér, s a kendő piros volt már a vértől.
+
+– Vissza, – felelte készségesen. – Akkor majd Szarvaskőn varratom be a
+fejemet.
+
+
+XXXII.
+
+A romlás mindennap több és több a falakon, de a kőmives is több. Az
+őrség nagyobb része változik éjjelenkint. Másnap, mikor újra
+megszólalnak a török ágyúk, tiz öl magasan föcscsenik ki a sár a
+falakból, s az oda lőtt ágyúgolyó benmarad a falban örökre.
+
+– Csak lőjjetek! – kiáltja a vén Cecey. Erősitsétek a falunkat!
+
+De a tizedik napon már romnyilásra is virrad a török: nem birták éjjel
+mind becsinálni.
+
+Hát dolgoztak rajta nappal is.
+
+A második hét végén egy szűrös paraszt jelent meg a kapunál. Nem a
+hevesi viselet volt rajta, de hogy maga jött fel, beeresztették.
+
+Dobó a piacon fogadta. Tudta, hogy mit akar.
+
+– Hová való kend? – kérdezte haragos hangon.
+
+– Csábrági ember vagyok uram. Lisztet hoztam a töröknek.
+
+– Mennyit?
+
+– Tizenhat szekérrel.
+
+– Ki küldte?
+
+– A tiszttartó úr.
+
+– Nem tiszttartó úr az, hanem alávaló pribék.
+
+– Meg kellett hódolnunk uram, hogy úgy ne járjunk, mint a szomszéd.
+
+– Ki az a szomszéd?
+
+– Drégely vára, uram.
+
+– Levelet hozott kend úgy-e?
+
+– Azt hoztam, uram.
+
+– A töröktől?
+
+– Onnan uram.
+
+– Mondta-e kendnek a lelkiismerete, hogy bűnt cselekszik, mikor a
+levelet elhozza.
+
+– Nem tudom mi van benne.
+
+– Hát lehet-e jó abban, ami töröktől jön?
+
+Az ember nem felelt.
+
+– Tud-e kend olvasni?
+
+– Nem.
+
+Dobó az asszonyokhoz fordult:
+
+– Hozzatok ki egy fazék parazsat.
+
+Kihozták. Letették.
+
+Dobó rávetette a levelet, s azt mondta a katonáinak:
+
+– Fogjátok meg ezt a hazaárulót és tartsátok a füstjébe. Szagold
+hitvány, ha olvasni nem tudod!
+
+Aztán bilincsekbe verette és ott hagyta a piacon: lássa a vár népe,
+hogyan jár, aki a töröktől levelet fogad el.
+
+
+XXXIII.
+
+Ennek a jelenetnek tanui voltak a hadnagyok is. A nép is odasereglett,
+hogy megbámulja az embert, aki könyezett a füsttől és elkeseredéstől.
+
+– Látod bibást! – mondotta neki a cigány, – minek álltál be
+levélhordozsónak?
+
+A levél hol vörös, hol fekete lemezekre bomlott a parázson. Mikor vörös
+volt, a betük fekete cifraságokként tüntek fel rajta, mikor meg
+elszenesedtek a lapok, akkor a betük egy percig izzó vörösen
+kacskaringóztak rajtok.
+
+Gergely is ott állt.
+
+Mikor a paraszt ember belépett a kapun, minden ágyú elhallgatott.
+
+A török várta a választ.
+
+– Kapitány uram, – mondotta Gergely, mikor kiléptek a csoportból, – én
+akaratlanul is elolvastam egy sort a levélből.
+
+– Minek olvastad el? – felelte Dobó vállat vonva. Én nem olvastam el,
+mégis tudom.
+
+– Hát nem volna érdemes róla beszélni, folytatta Gergely, – de hogy az
+az egy olyan igazi pogányos volt, nem állhatom meg, hogy kegyelmednek
+meg ne mondjam.
+
+Dobó sem azt nem mondta: mondd, sem azt hogy: ne mondd.
+
+Hát Gergely folytatta:
+
+– Azt volt a sor: „Vagypedig van-e koporsód István?
+
+Dobó erre megfordult:
+
+– Hát van. S ha ezzel azt akarja kérdezni, hogy készen vagyok-e a
+halálra, hát erre az egyre felelek neki.
+
+Néhány perc mulva fekete koporsó jelent meg a várfalon. A két sarkánál
+két vasláncon két kópja tartotta. A vitézek letűzték a két kópja nyelét
+a kőrésekbe.
+
+S akkor a török ágyúk újra megdördültek.
+
+
+XXXIV.
+
+Szent Mihály nap estéjén körülbelől tizenöt nagy szakadék volt a
+falakon.
+
+A külső vár falán volt a legtöbb. A másik nagy törés délkeleten a
+szeglettoronynál. A harmadik és negyedik a déli oldalon, ahol a kaput
+beszakitották, a magas őrtornyot derékon úgy összelövöldözték, hogy az
+ember nem érti, mi tartja? mért nem dől le?
+
+A vár népe már nem győzte a tömést. Előre látható volt, hogy ha
+mindnyájan dolgoznak is, fele a rombolásoknak betöltetlen marad.
+
+– Dehát csak dolgozzunk emberek.
+
+Dobó éjfélkor felhivta a tisztjeit a templombástyára, és világitó
+golyókat lövetett föl.
+
+– Nézzétek, – mondotta, – azok az erre vonuló földhányások, mint a
+vakondok, mikor néha a föld szine alatt túr, azok az árkok mind tele
+vannak katonával.
+
+A törökök valóban ezen az éjjelen mind a falak közelébe huzódtak. Látni
+lehetett mindenfelé az előtérben a janicsárok vörös zászlóit, a sátrak
+között elnyúló ostromlétrákat, s a zsákvászon janicsár sátorokat,
+amelyekben tíz-húsz ember is hált. Ez volt most a török gyürü belső
+vonala.
+
+– Fiaim, – mondotta Dobó – ez azt jelenti, hogy holnap ostrom lesz.
+Háljon mindenki idekünn.
+
+A romlásokba mozsarakat és puskásokat állitott. Az ágyúkat is a romlások
+iránt igazitotta. A falak mellett köröskörül ott volt már minden kopja,
+lándsa, bomba, csáklya, kasza, ami csak a várban fegyverkészlet volt.
+
+S kezet nyújtott minden tisztjének.
+
+– Fiaim, – mondotta, – tudja már mindenitek a teendőjét. Aludjatok,
+amennyit lehet. Az ostromot vissza kell vernünk.
+
+Valami különös morajlás támad a város felől.
+
+Valamennyien arra figyelnek.
+
+A patak felőli kapunál a Varsányi sípja szólal meg élesen.
+
+– Kaput nyissatok, – kiáltja Dobó.
+
+Növekvő lárma a városban. Lódobogás. Fegyvercsattogás. Magyar kiáltozás:
+
+– Kaput nyiss! Lukács jön!
+
+A kapu őrsége Vajda János hadnagy. Ez mindjárt fáklyát gyújtat, s
+kitartatja. Hát ott rohan hosszú vonalban a Nagy Lukács csapata, a
+piacon éjszakázó dsebedsiken keresztül át a vár felé.
+
+– Le a fáklyát! – kiáltja Vajda, – a kapu alá!
+
+Mert rögtön látta, hogy jobb azoknak sötétben jönniök.
+
+A hidat azonnal lebocsátották, s az orgona oszlopaiból hármat
+felrántottak.
+
+A puskások, dárdások mind a kapu köré.
+
+A mi vitézeink egyik a másik után ugrat be. Nyomukban özönlik a török.
+
+S véres dulakodás kezdődik a kapu alatt.
+
+Egy mezitlábas piad macskaként fut fel a hid láncán. A szájában
+keresztbe tett handsár. Azt a fáklyatartó őr megpillantja. Egy percig
+farkasszemet néznek. Az őr aztán úgy vágja a szeme közé a fáklya tüzes
+végét, hogy a török hanyatt esik vissza a sötétségbe.
+
+A többi török ezalatt szakadatlanul Allah akbárt üvöltve, egymás hegyin
+hátán tolul be a kapu alatt.
+
+– A hidat fel, – kiáltja Dobó.
+
+A puskások lövése dörgi túl a hangját.
+
+– A hidat nem lehet felhúzni, – harsogja le a kapus.
+
+Látszik is, hogy tele van törökkel.
+
+Gergely ekkor ér oda. Elkapja a fáklyát egy őrtől, s a mozsárhoz töri
+magát vele. A következő pillanatban lángot okádva dördül el a mozsár, s
+utcát söpör a hidon rajzó törökök között.
+
+A hid ropogva és nyikorogva emelkedik a hatalmas csigákon. A törököket
+is emeli fölfelé.
+
+Innen az orgona oszlopai hullanak le, túlnan a hid csapódik fel.
+
+Valami ötven török reked benn kapu-közben. Azok dühösen forognak
+csapkodnak mindenfelé, mignem rakásra hullanak a lövéstől, s a dárdától.
+
+Egynehány perc mulva hörgő és vonagló embertömeg fekszik keresztül-kasul
+egymáson a sötét kapu alatt.
+
+Dobó már a kapu előtti téren áll.
+
+A fáklyavilágnál huszonkét süvegetlen lovas sorakozik vonalba előtte.
+
+Egy vállas kis ember előlép és megáll.
+
+– Jelentem alásan – mondja diadalmas hangon, – megérkeztem.
+
+– Lukács fiam! – feleli Dobó a kezében levő véres dárdát eldobva. –
+Láncot érdemelsz a lábadra gézengúz csavargó! Aranyláncot a nyakadra
+derék vitézem!
+
+S megöleli a katonáját.
+
+– Hát hogyan jöttetek be!
+
+– Várnunk kellett kapitány úr, mig annyi törököt tudtunk vágni, hogy
+mindegyikünknek jusson egy turbán meg egy köpönyeg. Ki-kirontottunk
+Szarvaskőből, s ma este már csak két turbán hiányzott. Varsányi ideadta
+a sipját. És bejöhettünk volna észrevétlenül, ha a piacon is lovasság
+van. De a gyalogság megneszelte, hogy nem hozzájuk tartozunk, aztán ránk
+támadt.
+
+– Kik hiányzanak?
+
+A katonák egymásra tekintgettek. Az éjjeli világosság csak a fél arcukat
+világitotta meg. Mind vérzett. Ruhán lovon egyaránt zsinórzott a vér.
+
+– Gábor, – hangzott a szó.
+
+– Bicskey, – hangzott megint.
+
+– Balkányi…
+
+– Soós Gyuri…
+
+Dobónak a szeme megállt egy leányhajú kis legényen, aki a sorban
+hátrahúzódva állott, s a lova nyaka mellé rejtette az arcát.
+
+– Balázs! – kiáltott rá, – te vagy?
+
+A fiu előlépett, és letérdelt. Dobó lábához tette a kezében levő véres
+kardot, és lehajtotta a fejét szótlanul.
+
+Balogh Balázs volt, az ő legkisebb apródja.
+
+
+XXXIV.
+
+Ezen az éjszakán nyolcvan puskást kivéve minden katona alhatott. A falak
+mellett, szalmán és árkokban aludtak. Rajtok és mellettök a fegyver:
+kard, dárda; a puskásoknál a puska a falra fektetve, fölporozva, lövésre
+peckelve.
+
+Minden tíz-húsz lépésnyire őr állott az alvók között. Az ágyúknál is a
+tornyokban is. A város felől való oldalon álltak a legkevesebben.
+
+Aki pedig nem volt katona, az mind fenn volt és dolgozott.
+
+A kőmivesek mellé Dobó odarendelt e az összes parasztságot, a
+mészárosokat, molnárokat, lakatosokat, ácsokat, a négy kovácsot, a két
+pecért, de még a cigányt is.
+
+A töréseket a leghosszabb szálfákkal állittatta be. Föld deszka és homok
+s amennyi kő csak lehetett a sebes munka össze-visszaságában, került a
+törésekre. A bedöntött kaput meg kell hordani földdel, kővel, homokkal,
+töltött hordóval. Mozsarat eléje, föléje; oldalt szakállas ágyút,
+amennyi jut.
+
+A tüfenksik mély árkokban állnak lent, és fel-feltüzelnek, valahányszor
+a munkások közül valaki a romlásban megjelenik. Elkerülhetetlen ez néha,
+akárhogyan takarják is a fellátást vesszőkasokkal.
+
+A szeglettoronynál Bolyky Tamás tömeti az omladékot. Itt hogy az omladék
+háromöles, a gerendákat vasboronával szegezteti össze a borsodi hadnagy.
+A boronák jól megtartják a gyepes földet, de bajos kivülről szögezni a
+lent fekvő janicsárok miatt.
+
+Hiába lőnek rájuk, hiába szórnak le bombát, azok úgy elburkolták magukat
+földhányással és sövénynyel, hogy csak a puskájok hegye látszik ki.
+
+És hát a várbeliek lámpása világit nekik a célpontokhoz.
+
+– Fel a boronákat! – kiáltja Bolyky Tamás.
+
+A parasztok ott állnak a boronákkal, de ezen az éjszakán innen is hárman
+kerültek a sebesültek közé.
+
+– Fel a boronákat! – ismétli Bolyky Tamás.
+
+A parasztok habozva állnak.
+
+A hadnagy föllép a szakadék közepébe, s ujra kiált:
+
+– Mozduljatok hát! Ide! Ide!
+
+S a boronák sebesen szállnak fölfelé. Alul ropog a török fegyver. Fent
+kopog a kalapács, és zörög, csattog a lánc, amelylyel összecsatolják a
+boronákat.
+
+– Ne féljetek! – kiáltja a borsodi hadnagy.
+
+S nem mer félni senki.
+
+Egy golyó elcsattan a hadnagy sisakján, s leüti róla a tolltartó
+ezüstöt.
+
+– Gyorsan, gyorsan! – kiáltja egy boronát megragadva.
+
+Hozzákapcsolja a lánccal a gerendához, s a másikért nyúl.
+
+– Tamás! – kiáltja föl Mekcsey, – gyere onnan!
+
+Mert a golyó sűrűn kopog a tornyon, s lent egyre ropog a török puska.
+
+– Azonnal, – feleli Bolyky Tamás.
+
+S még egy boronáért hajol le.
+
+De úgy marad.
+
+– Tamás! – kiáltja Mekcsey megrendülve.
+
+Tamás marad féltérden. A sisak lehull a fejéről; hosszú szürke haja
+előre omlik.
+
+Mekcsey fölrohan, s leöleli Tamást a romladék nyilásából; fekteti a
+bástyafal belső szögletébe.
+
+– Lámpást ide!
+
+Bolyky Tamásnak viaszfehér az arca. A szakálán vér csordul végig, s
+csöpög a földön fehérlő mész-porba.
+
+– Tamás! – kiáltja Mekcsey – tudsz-e szólni?
+
+S könnyezve néz reá.
+
+– Tudok, – feleli Tamás bágyadtan. – Küzdjetek rendületlenül.
+
+
+XXXV.
+
+A vár ki volt világitva. Dobó lóháton járt egyik töréstől a másikig.
+
+Az ókapu fölött levő torony aggasztotta leginkább. A török a kaput is
+bezúzta, a tornyot is megrongálta. A délfelőli oldalon kilátszott belőle
+a csigalépcső, s annak is el volt törve négy foka.
+
+A kaput csak be tudják rakni, de már a torony megépitésére nincs idő. Mi
+lesz ha ezt holnap is lövik? Ez a torony vigyázó és puskázó hely a déli
+irányba. Ha ezt ledöntik, nagy erőssége vész el a várnak.
+
+Negyven jó puskás drabantot rendel ide. Itt kell hálniok ma a
+felporozott puska mellett.
+
+– Aludjatok! – kiált fel hozzájok. – Elég ha két ember van ébren a déli
+ablakoknál!
+
+Azzal megforditotta a lovát, s a szeglettoronyhoz vágtatott.
+
+– Mi az itt? – kiáltotta. – Mért nem dolgoztok?
+
+– Uram, – mondja egy munkás, – ebben a percben lőtték el Bolyky hadnagy
+urat.
+
+A lépcsőn akkor hozták lefelé egy kőhordó saroglyán. A lába lelógott.
+Két keze keztyütlenül összekulcsolva a mellvérten. Mekcsey a sisakját
+vitte utána.
+
+– Meghalt? – kérdezte Dobó.
+
+– Meg, – felelte búsan Mekcsey.
+
+– Dolgozzatok tovább! – kiáltotta fel Dobó a bástyára.
+
+Aztán leszállott a lóról s levette a süvegét. Hozzá lépett a halotthoz
+és szótlanul, búsan nézett reá. Azután rátette a kezét a halott kezére.
+
+– Isten áldjon meg, Bolyky Tamás. Te még az éjszakán átszállsz a
+csillagok országán s meglátod az Örökkévalót. Állj meg előtte Eger
+vitéze és mutass rá vérző sebedre. S mutass le erre a várra, ahol
+kétezer magyar áll a te utadra készen. Isten veled Tamás! Isten veled
+Eger hőse! Isten veled hazaszeretet martirja!
+
+Hajadonfővel, búsan nézett utánok, mig csak a lámpás el nem tünt az
+istállók szögleténél, akkor ismét a lovára ült, és a palotáknál levő
+másik töréshez vágtatott.
+
+Itt Zoltay egy nagy kötéltekercscsel bajlódott, hogy gerendát gerendához
+erősitve épitse be a romlást. Ő maga is segitett a kötelet huzni, s
+közben közben rákiáltozott az emberekre:
+
+– Úgy húzod mintha a saját hajadat húznád! Fogd meg Jancsi az irgalmát!
+Úgy húzd, mintha a török császárt húznád akasztófára!
+
+S a gerendák ropogva feszültek egymáshoz. Az ácsok fölverték a
+foglaló-vasakat, s föld, kő és homok szaporán hullott, hogy töltse a
+rést, amelyet a török ágyúk szakgattak.
+
+Dobó felszólt Zoltaynak:
+
+– Jer le!
+
+Zoltay eleresztette a kötelet, de még egyszer visszakiáltott:
+
+– A vasat ne kiméljétek!
+
+Dobó a vállára tette a kezét.
+
+– Menj aludni fiam. Holnapra erő kell!
+
+– Csak még egypár hordót…
+
+– Aludni takarodj! – rivalt rá Dobó. – Egy! kettő!
+
+Zoltay a süvegéhez emelte a kezét, és szótlanul engedelmeskedett.
+
+Dobó nem ismert ellentmondást.
+
+Még Fügedyt és Petőt zavarta be Dobó, aztán maga is leszállt a palota
+előtt. A lovát átadta az ajtónálló őrnek. Bement a szobájába.
+
+A kis földszínti szoba, ahova az ágyuzás óta helyezkedett, egy zöld
+cserép függő-lámpással volt megvilágitva. Az asztalon hideg hús, bor és
+kenyér. Dobó csak úgy állva fölvette a kenyeret és tört belőle egy
+darabot.
+
+A szomszéd szobából őszhaju gyászruhás asszony nyitotta Dobóra az ajtót.
+A kezében gyertya.
+
+Hogy Dobót meglátta, belépett a szobába.
+
+Baloghné volt, Balázs apród anyja.
+
+Ez az úri asszony a bentrekedésekor mindjárt feltalálta magát. A
+kulcsárné szerepét vette át s ő főzött Dobónak, ő gondoskodott
+mindenről.
+
+– Hogy van a fia? – kérdezte Dobó.
+
+– Alszik már, – felelte az asszony. – Mellén, fején, karján, hat vágás
+is van. De kapitány úr, kegyelmed egész nap nem eszik, és egész éjjel
+nem alszik, ez nem tarthat így tovább. Hogyha holnap se jön ebédelni, én
+magam hordom utána, ameddig el nem költi.
+
+– Nem értem rá, – felelte Dobó a poharát fölhörpintve. – Az ágyam meg
+van vetve?
+
+– Három napja úgy van éjjel nappal.
+
+– No akkor ma lefekszem, – szólt Dobó a székre ülve. – Nincs nagy
+sérülés a fiun?
+
+– Bizony a fején hosszú a vágás. A többi a bőrdolmányra esett, hála
+Istennek; minden tagját könnyen mozgatja.
+
+– Tessék lefeküdni, – mondotta Dobó. – Én is lefekszem ma. Aludnom kell.
+Jóéjszakát!
+
+Azzal fölugrott, és ujra kisietett a szobából.
+
+Az előszobában függött az éjjeli hosszú mentéje. Azt felkapta és a
+tömlöcbástyára futott. Gergelyt itt találta, amint egy legénynyel nagy
+bőrzacskót vitetett felfelé.
+
+– Mi az? – mondotta haragosan, – hát te ébren vagy? Nem megparancsoltam,
+hogy aludjál!
+
+– Már aludtam, – felelte Gergely, – de eszembe jutott, hogy a harmat
+rászáll az ágyúkra. Száraz port hordatok mindenüvé.
+
+Dobó leszólt a világitó mozsárhoz:
+
+– Tűz!
+
+A mozsár sistergett és eldördült. A golyó száz öl magasban fellángolva
+pattogott széjjel, s bevilágitotta a vár körületét.
+
+A török tábor mozdulatlanul feküdt a vár körül, csak az őrök álltak
+fülig begallérozva a csapatok előtt.
+
+Aztán újra csöndesség volt. Dobó követte Bornemisszát a templombástyára,
+s nézte hogyan fujja az ki a nedves port a gyujtólyukakból, és hogyan
+hint mindenhova gondosan szárazat.
+
+Állt összefont karral a bástya ormán a Baba-ágyú mellett, s mikor a
+Gergely lépései elhangzottak, a körülötte levő nagy csöndességben
+fölemelte a szemét az égre.
+
+Holdatlan felhős ég. Csak egy kis folton ragyog egynéhány fehér csillag.
+
+Dobó levette a süvegét és térdre ereszkedett. Az égre emelte a szemeit.
+
+– Istenem! – mormolta, a karjait széttárva, – te aki ura vagy égnek és
+földnek, ura vagy a mi szegény hazánknak is… Te látod ezt a rengeteg
+rablógyilkos hadat, te látod a mi kis romladozó várunkat, s benne ezt a
+maroknyi elszánt népet… A mindenségben talán annyi neked ezer ember
+sorsa, mint ezer füszálé, s az országok keletkezése és elmulása talán
+annyi, mint egy hullám élete a tengerben. Oh de minekünk ez a
+mindenségünk, ez a kis ország! A földben apáink csontjai porladoznak, a
+föld szinén szeretteink örülnek egymásnak. Ha kell a mi életünk, vedd el
+uram tőlünk, hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt, csak ez
+az ország maradjon meg, ez a szép Magyarország, hogy ne legyen eltörülve
+a nemzetek közül a miénk!
+
+Az arca sápadt volt. Szeméből kicsordult a könny. És könnyes arccal
+folytatta:
+
+– Mária, Jézus anyja, Magyarország védő asszonya! A te képedet
+zászlóinkon hordozzuk, a te nevedet milliók ajka énekli magyarul.
+Könyörögj érettünk!
+
+És ismét folytatta:
+
+– Szent István király! nézz alá az égből! Nézd pusztuló országodat,
+veszendő nemzetedet! Nézd Egert, ahol még állnak a te szent köveid, és a
+hol még a te nyelveden, a te vallásodon dicséri a nép a Mindenhatót.
+Mozdulj meg a te mennyei sátorodban Szent István király, óh borulj az
+Isten lába elé!
+
+Megrázta a fejét és összekulcsolt kezét az ég felé nyújtva rebegte:
+
+– Isten, Isten! Legyen a szived a miénk!
+
+Az a kis folt az égen kiderült, s mindig több és több csillag ragyogott
+alá az égről.
+
+Dobó letörülte a könnyeit s az ágyú talpfájára ült. Percekig nézett
+mozdulatlanul a vár alatt levő sötétségbe.
+
+A török tábor halk morajlással aludt. Százezer ember lélegzetétől
+remegett a levegő.
+
+Dobó háttal az ágyúra könyökölve ült és ott ültében a fejét az ágyúra
+hajtva, elaludt.
+
+
+XXXVI.
+
+Az istállók szögletében egy éretlen vékony kakaskikirikelés, nyomban egy
+vastag kukoriku. A fekete eget halvány szürke szalag választja el kelet
+felől a domboktól.
+
+Virrad.
+
+Mintha a föld rögei mozdulnának lent. Széles messzeségben halk csörgés
+támad. Fekete hullámokként mozog az egész föld, s a csőrgés morajlás
+mindig erősebb és erősebb. Már egy-egy csengetyüszó is belekeveredik a
+csörgésbe, egy-egy halk sipszó is. A szürke szalag az éghatár alján
+mindig szélesebb, a feketeség az ég menyezetén átlátszó fátyol.
+
+Már látni a zászlók mozgását odalenn. Már látni a turbánok csoportjait,
+az égnek meredő vékony létrákat, amelyek ide oda imbolyogva közelednek a
+vár felé.
+
+A keleti ég gyorsan világosodik. A szürkeség helyét rózsaszin foglalja
+el, s a sötétség világából előmerednek már a vár tetőtlen tornyai és
+romlott falai.
+
+– Uram, – szólt Bornemissza, Dobó vállára téve a kezét.
+
+Dobó megrázkódott.
+
+– Te vagy Gergely?
+
+S anélkül, hogy feleletet várna, lenézett a hullámzó sokaságra.
+
+– Ébresztőt fuvass!
+
+A bástyakürt megszólalt, s rá nyolc kürt felelt.
+
+A vár egy perc mulva fegyverek csörgésével élénkült meg. Az árkok
+megelevenedtek. A bástyákon és falakon felsorakozott a katonaság.
+
+Dobó lóra pattant, s a virradat világosságánál vizsgálta, melyik részen,
+hogy állanak a török csoportok.
+
+A paloták felől való oldalon állt a legtöbb.
+
+– Amint a falra rohannak, a laptákat vessétek alá! – ez volt az
+utasitása mindenütt a kapitánynak.
+
+Kristóf apród a piacon találkozott a kapitánynyal.
+
+Szürke kis török lovon ült, és sötétkék meleg mente takarta.
+
+– Uram, – mondotta, – a páncélt ne hozzam-e ki?
+
+– Ne, – felelte Dobó, – azonnal bemegyek.
+
+De nem ment be. Amint a világosság percenkint növekedett, egyik
+bástyától a másikhoz nyargalva rendezte a népét.
+
+– Ne lőjjetek, – mondotta a pattantyusoknak, – csak a sürűjére. A fő
+most a tüzes lapta meg a kopja.
+
+Aztán ismét kiáltott:
+
+– Addig a falakra ne hágjatok, mig a török az ágyúkat ki nem sütötte.
+
+A lapták ott feküdtek nagy gulákba rakva, a romlások közelében. Hetekig
+készitették. Bornemissza Gergely egy belső töltést is csináltatott, s ez
+kétszeres erejüvé tette a laptát. Először akkor sült el, mikor
+levetették, másodszor, mikor kiesett a magva. Azután percekig égő nagy
+fehér szikrák röpültek belőle széjjel, s akinek a ruhájára, arcára
+szálltak, ugrálni tanitották.
+
+A török ilyent nem tudott csinálni.
+
+Kristóf apród egydarabig várt a palota ajtaja előtt az urára, azután
+mikor látta, hogy az mindig sebesebben száguld egyik bástyától a
+másikhoz, bement a terembe és magára emelte a mellvértet meg a sisakot,
+az ölébe a karvasat, combvasat, s a szeglettoronynál elébe került
+Dobónak.
+
+Dobó csakúgy lóháton szedte magára a vasruhát. Kristóf lóháton ülve adta
+rá a mellvértet, a karvasat, a vaskeztyüket; azután leugrott a lóról s a
+lábvasakat szijjazta fel az urának. Végül az aranyos sisakot emelte le a
+nyeregkápáról.
+
+– A másikat hozd ki, – felelte Dobó, – az acél sisakot.
+
+Már ekkor olyan világos volt, hogy lent a törökcsapatokat tisztán
+lehetett látni. A falak alatt az árkokban ezernyi turbán és sisak
+hullámzott. De még most csak álltak. A jelet várták, hogy a rohamot
+megkezdjék.
+
+Nemsokáig kellett várniok. Amint a világosság annyira megnőtt, hogy a
+rontások fokait, a kiálló köveket s boronagerinceket meg lehetett látni,
+a török ágyúk egyszerre megdördültek, s az eget földet reszkettető
+dörgésbe a dobok, kürtök, trombiták lármája, százezernyi török Allah! –
+üvöltése vegyült.
+
+Az árkokból szöcskékként ugráltak elő az azabok, janicsárok, delik,
+dsebedsik, s mindenféle gyalogtörök. Az ostromlétráknak erdeje repült a
+megrombolt falak és bástyák felé, s ezek mögül a nyilak zápora szállt
+magas ivekben a falakra.
+
+És zengett a török tábori zenekar.
+
+De felülről is megjött a felelet. A lefelé irányzott ágyúk lángot,
+vasat, ólmot és üvegcserepet okádtak oda, ahol a legsűrűbben sokadozott
+fel a török. Százak leomlottak, százak tolongtak ugyanabban a percben az
+elesettek fölé.
+
+Az ostromlétrák belecsattantak a kőbe, a vasba, a gerendákba és szinte
+futva emelkedett fölfelé a falakon a sokaság. A fejeken paizs, az egyik
+kézben szakállas lándzsa, a szájban keresztbe fogott görbe kard.
+
+Huszonhét zászló vezette a hadat a létrán fölfelé a paloták mögött levő
+romláson.
+
+– Allah akbar! La illa il Allah! Ja kerim! Ja rahim! Ja fettah! –
+viharzott szüntelen a bőszült orditás.
+
+– Falra! Falra! – hangzott fenn a felelet.
+
+S a falak megnépesültek. Csak most indult meg a bomba-hullás. Csak úgy
+kézzel dobálták alá a sistergő, aztán lángoló s végül durrogó bombákat.
+A létrák horogvasán csattogott a szekerce, a csákány, a fejsze. Némelyik
+létrán húsz ember is volt, mikor leszakadt. Egymást törve zuhogtak alá,
+utcát csapva a lent nyüzsgőkön. Azonban helyükbe egy perc mulva új
+hulláma szállt a fegyveres tömegnek, s a felkapcsolt létrák mellé új
+létrák emelkedtek.
+
+A szeglet-bástyán, amelynek tegnap este óta Bolyky-bástya a neve,
+Gergely diák meg Zoltay intézkedik.
+
+Az ostrom vihara itt ugyanaz, ami a másik három törésnél, de mert a
+szakadék nagyobb, a felrohanók száma is több.
+
+A bombák százával verik le a mászókat, s alulról is lőnek, de nem drága
+a töröknek semmi élet, mikor annyi van, csak egyszer be tudjon törni
+tíz, a nyomában már egymást tolva óriási folyamként dől be az egész had.
+
+Ezt kell meggátolni.
+
+A bombák már egy órája verik vissza a szakadatlanul fölfelé törőket, de
+mindig marad létra és a létrán ember, s amint a nagy első létra
+megfeszült a kőben, a kisebb létrákat egymásnak adogatják fel, hogy a
+felső párkányra akaszszák.
+
+– Kapjátok fel a létrát! kiáltja Gergely.
+
+Hát itt a török nagy elképedésére nem hogy szakgatnák a létrát, hanem
+amint felnyujtogatják, odafenn szépen elkapják és felrántják.
+
+Már valami öt létrát elrántottak tőlük, mikor egy sárgarézbe öltözött
+török úgy kapcsolja fel a magáét, hogy azonnal rá is áll.
+
+– Huzzátok! – kiáltja Gergely.
+
+S beleakasztja a létrába a kopja végét. Fesziti. – Segitsetek! – kiáltja
+Gergely. A létra hid gyanánt mered el a faltól. A végén lóg a sárgarezes
+török. A kezében bojtos hosszu lándzsa. De hogy a levegőbe került,
+kiejti a lándsát, s két kézzel kapaszkodik az alsó fogba.
+
+Lóg a levegőben.
+
+Alant a sereg üvöltöz.
+
+Gergely szeretné berántatni a törököt, de nincs idő: egy prémes sapkájú
+azab szökik fel a másik kis létrán, azzal kell elbánni.
+
+– Forditsátok le! – kiáltja a létrát húzó négy legénynek.
+
+Azzal elkapja a kopját és vállon döfi az azabot, aki hanyatt homlok
+zuhan le, magával sodorva valami tízet a feltörekvőkből.
+
+Ezalatt a legények is megfogadják a szót: egyet forditanak a létrán. A
+rézpáncélos töröknek választania kell: a karficamodás, vagy a levegőben
+való húsz-öles repülés között.
+
+Az utóbbit választja.
+
+Egy dobos, aki cipó forma dobot zörget, valami tíz ölnyire a faltól,
+éppen a fejére kapja a rézembert, s vele együtt terül a holtak közé.
+
+De mi ez az ezrek között!
+
+Egy krokodilus-bőr paizs emelkedik futva fölfelé. Alatta a törököt nem
+lehet látni. A sima paizson elcsuszik a kopja hegye. A ravasz török
+valószinüleg a sisakja hegyéhez kapcsolta a paizs közepét, s igy
+akármerről szúrja is a legény, csak lebillen a paizs, s levegőt szúr a
+kopja.
+
+– Igy kell azt! – kiáltja Gergely odaugorva.
+
+S azzal a vastag végét forditja előre a kopjának, s végig reccsent vele
+a krokodilusos törökön, úgy, hogy az egyszerre lefordul.
+
+S eközben folyton hangzik a siketitő üvöltés:
+
+– Allah akbar! Ja kerim! Ja fettah!
+
+Közbe olykor magyarul is:
+
+– Adjátok meg a várat!
+
+– Nesze! – feleli Zoltay egy rettentő csákányütéssel lyukasztva át
+pajzsot, sisakot és koponyát.
+
+Ő a falszakadék tulsó végén csak csákánynyal dolgozik.
+
+A fal derékig takarja. A kopjával való munkát a legényeinek engedte át.
+Ő maga ott áll egy vasborona-fal fölött, ahova könnyű létrát akasztani,
+s ahol létra létra mellett áll, és sűrűn hág fel a fegyveres sokaság.
+
+Egy-két létrát eltöretett, de aztán elkiáltotta magát:
+
+– Csak a fejire fiúk!
+
+S maga is kedvét találja abban, hogy személyesen fogadja az érkezőket. A
+páncélja acélból való. A csákánya nyele olyan hosszú, mint a bot.
+
+– Gyere csak, füstös, gyere, egyem azt a szép bornyuszájú pofádat!
+mondja egy fekete képű szerecsennek, aki nádból font könnyü kerek
+paizszsal rugtat fölfelé, s a paizs mögül ki-kivillantja a szeme
+fehérét.
+
+Amint egy ölnyire ér, golyóként összeguborodva halad tovább. Az a
+szándéka, hogy a létra felső fokára hirtelen kirugódva belevágja a
+lándsát Zoltayba, s fenn terem az ormon.
+
+Az egri kerület annak van igérve, aki elsőül tüzi ki a diadal zászlóját.
+A török hadban nincsenek méltóságok. Mindenki a közemberségen kezdi, s
+minden úr a maga erejéből emelkedett urrá.
+
+Hát jön a fekete párduc. A nyomában egy nagyszakállú dsebedsi tajtékzó
+szájjal üvölti az Allah akbárt. Az övszijjban hátul egy rövidnyelű
+lófarkas zászló. A szájában keresztbe illeszti a széles meztelen
+jatagánt.
+
+– Allah akbar! Ja kerim! Ja rahim!
+
+Zoltay lerántja a sisakrostélyt. Éppen jókor. A szerecsen egyenesre
+rugódva döfi fel a lándsát, s beletöri a hegyét a sisak álladzó
+gombjába.
+
+Abban a pillanatban rácsattan a csákány, s a szerecsen a létráról a
+levegőbe rugódva fejjel hull alá.
+
+Ott a szakállas, aki alatta volt. Annak nem lándsa van a kezében, hanem
+láncra kötött szöges buzogány. A buzogány feje van láncon.
+
+Zoltay elkapja a fejét az ütéstől, s úgy vág vissza a csákánynyal, hogy
+a szakállas keze eltörik.
+
+A török egy darabig félkézen lógva ordit, de egy második ütés elnémitja.
+S a nagy test az élőket lesöpörve gördül le a létrán.
+
+– Tisztelem a prófétádat! – kiáltja utána Zoltay.
+
+A törökkel való beszéd meg van tiltva, de Zoltay nem bir anélkül
+harcolni, hogy egy-egy mondással ne kisérje minden ütését. Ám fogják
+érte büntetés alá az ostrom után, neki ez olyan szokása, hogy nem tehet
+róla, s a mellette küzdő legénység is a bátorság levegőjében érzi magát.
+
+– Üsd fiam János! – kiáltja egynek oldalt, – üsd mintha tüzes mennykő
+volnál!
+
+– Mit vársz! – kiáltja a másiknak, – talán azt várod, hogy megcsókoljon?
+
+Aztán, hogy ő eléje tolakodik ismét egy acélinges turbános gureba,
+odakiált a mellette állóknak:
+
+– Igy tapintsatok rá!
+
+A nyakát találta. A vér fölpreckel a falra, s a gureba oldalt forogva
+hull lefelé.
+
+– Hullj a pokol fenekéig! – kiáltja utána.
+
+A nap már kisütött. Vakitó csillogással özönlik a sok acélpaizsos,
+aranygombos zászlókat hozó ellenség.
+
+Dobó lóháton nyargal egyik ostromlott helyről a másikhoz. Itt ágyút
+irányoz, amott a sebesülteket hordatja; tömet, lövést sürget; kopját,
+lándsát vitet oda, a hol a fegyver fogytán van. Biztat, dicsér, korhol.
+Két apródját minduntalan küldi az álló sereghez, amelylyel Mekcsey a
+belső várban rendelkezik.
+
+– Száz embert a palotákhoz! Ötvenet a Bolyky-bástyára! Ötvenet az
+Ókapuhoz.
+
+Ez igy megy szüntelen.
+
+S a csapatok alig félórai harc után felváltva látják magukat. Izzadtan,
+véresen, de lelkesülten vonulnak be pihenni a vár két kocsmája elé, s
+dicsekedve beszélik a még nem harcoltaknak a hőstetteiket.
+
+Ezek pedig égnek a harc-vágytól. Mekcsey titkon maga is dühöng, hogy nem
+harcolhat, hanem ott kell ácsorognia a vár udvarán, s meg kell elégednie
+azzal, hogy a Dobó izenetére fel-felmozdit egy-egy csapatot, s biztató
+szóval látja el őket:
+
+– Menjetek! A haza sorsa van fegyvereteken!
+
+S azok rohanva mennek.
+
+A török a bástyákon pihent erőket talál magával szemben.
+
+Már iszamosak az ostromlétrák a vértől. A létrák körületén biborvörös a
+fal, s lent a halottak tömege véres domb. De lent új meg új ezrek hágnak
+a halottakra. Szólnak a kürtök, ropognak a dobok, harsog a tábori
+zenekar, s a szakadatlan Allah üvöltésbe belevegyül fent a harci
+rikoltás, lent a lóháton nyargalászó jaszaulok parancsosztó kiáltozása,
+az ágyubömbölés, a puskadörgés, bombaropogás, paripák nyeritése,
+haldoklók hörgése, létrák recsegése.
+
+– Mondd meg a prófétádnak, hogy ezt Zoltay vágta! – hangzik a bástya
+füst-fellegéből a kiáltás.
+
+Állati üvöltés és mozsárdörgés nyomja el a vitéz kiáltásait, de a
+körülötte levő alakok és fegyverek gyors forgása mutatja, hogy a
+legénység itt keményen dolgozik.
+
+A napot füst homályositja el, s a vár körülete is gomolygó füst,
+amelyből ki-kitündöklik egy-egy sisakos török hadtest, előbarnálik
+egy-egy sor puskaport hozó teve, s fel-fellobognak a zászlók és
+boncsokok.
+
+Az ókapu bástyájánál váltakozik a legtöbb ember. Pető Gáspár intézkedik
+itten, s a török mázsás kőgolyókkal szakgatja a palánkot, a falat,
+valahányszor a létrák erdeje megritkul.
+
+A betömött kaput csáklyákkal és ásókkal szedte szét a török, s az orgona
+oszlopaiból már hármat kitört.
+
+– Ötszáz! – kiáltja Dobó Kristófnak.
+
+S Kristóf forditja a lovát: megy ötszáz emberért.
+
+Ez majdnem az egész tartalék.
+
+Mekcsey fölcsatolja a sisakját, s az ókapu felé fordul. Ha betörnek,
+megkezdődik az ő munkája is: a belső vár védelme.
+
+S a kapu alatt, meg a kapu bástyán úgy hull a török, mint a légy. A
+toronyból a mi puskásaink folyton lövöldözve rogyasztják őket halomra.
+Pető Gáspár mennydörgő szava hangzik minduntalan:
+
+– Utánam fiuk! Ne hátrálj! Két kézzel üsd! Ha meghal is, rugj egyet
+rajtok!
+
+S ő maga immár derékig véresen üt vág, hol karddal, hol csákánynyal, hol
+kopjával.
+
+Mikor meggyérül a létrák népe, vizért kiált! Az asszonyok ott hordják a
+bástya alatt korsókban és fakupákban.
+
+Pető felkap egy fakupát, s a sisakrostélyt feltaszitva iszik, oly mohón,
+hogy kétfelől patakként csurog a páncéljára a viz; csurog tovább ki a
+páncélból a könyökén, térdén, sarkain. De ő nem is veszi észre ezt
+dühében és szomjában. Addig iszik, mig csak egy cseppig ki nem issza.
+
+Abban a pillanatban látja, hogy egy török fenn van a falon, s egyik
+kezében boncsokot tart, a másikkal vagdal veszettül. S utána felbukkan a
+másik törökfej, meg a harmadik.
+
+– Haj! az apád irgalmát! – rikolt fel.
+
+S berántja a törököt a lábaszáránál fogva. Lehempereg vele a lépcsőn.
+Fogja a nyakát mikor megállapodnak; veri arcba a vaskeztyüs öklével.
+
+Azután ujra felugrik. Ott hagyja a félig megfojtott törököt a lent
+forgolódó paraszt népnek, s asszonyoknak. Ő maga fut a bástyára, s üt,
+vág gyors kézzel egy pillanatban hatfelé is.
+
+Egy török az ormon kitüzi a zászlót, amire lenn diadal-orditás a
+felelet. De nem leng az ott egy percig se. Mig az odarohanó katonák a
+feltolakodókat agyalják, egy rozsdás-sisaku vitéz macskaként kuszik az
+oromra. Egy irtózatos csapással levágja a zászlós török karját úgy, hogy
+a kar a zászlóval együtt visszahull.
+
+– Ki vagy? – kiáltja Pető a fal alatt.
+
+A vitéz megfordul és büszkén feleli vissza:
+
+– Komlósi Antal.
+
+A paloták felől nyargalva jön a kis Balázs apród. A fél feje be van
+kötve fehér kendővel, de azért csakúgy röpköd az ura körül, mintha semmi
+baja se volna.
+
+– A palotánál kiszakadt a tömés! – kiáltja.
+
+– Száz embert! feleli Dobó.
+
+S mig a fiu Mekcseyhez nyargal, ő maga mint a villám száguld a
+palotákhoz.
+
+A török kiszakitotta a tömést, s gerendák és koronák úgy állnak ki a
+falból, mint a sült halból a gerinc. A falon mászó nép sűrűsége, mint a
+hangyáké. Dobó felugrik a fal tetejére Egy török fejét kettéhasitja, és
+lekiált:
+
+– Döntsétek ki a gerendát!
+
+Eddig befelé huzták csáklyákkal, most kifelé lóditják egyszerre.
+
+A gerenda meg a boronák magukkal söprik létrástól az üvöltő pogányt, s
+bár nagy lyuk tátong utána a falon, mindegy az: egy-két öllel feljebb
+vagy lejebb, küzdeni kell a feltolakodók ellen.
+
+A magyar zászlót leüti egy golyó a falról. Kihull a török közé. Ime mire
+jó a nagy falszakadék: egy magyar katona kiugrik rajta, szembe csap egy
+törököt, s beragadja a zászlót, mielőtt hozzá vághatnának.
+
+– Látlak fiam Török László, – kiáltja örömmel Dobó.
+
+Ágyugolyó csap a falba, s kőporral veti tele a katonák szemét. Dobó
+előtt egy testes kis ember hanyatlik a falhoz, s dől el a fal hosszában.
+A sisak leesik a fejéről, s Dobó lábához gurul.
+
+Dobó kitörli a szemét, s ránéz: András fekszik ott, az egri biró.
+Kezében görcsösen szoritja a vértől pirosló kardot.
+
+De im mind a két apródja fut az ó-kapu felől. Egy pillantás az ó-kapu
+tornyára: ott leng a török zászló, egy, kettő, öt, tiz is.
+
+És a torony résein befelé ropog a puska, mig a janicsárok kivülről
+mászszák a tornyot, s egy nagy piros zászlót visz az egyik a foga
+között, hogy a torony legtetejére kitüzze.
+
+A vár belsejében a rémület moraja hullámzik át. A vár körül százezer
+török diadalüvöltése reszketteti meg a levegőt.
+
+A magyar arcok elsápadnak.
+
+Dobó lóra veti magát, s a templom-bástyára nyargal. Az ágyukat a torony
+derekának irányozza, s mig a janicsárok valami háromszázan, diadallal
+rajzanak a tornyon, három ágyut egyszerre eldördit.
+
+Ez a vár mentsége.
+
+A torony meginog, s nagy robajjal ledől. A mészpor fellegként száll fel
+az omladékból; s a kövekből csordul a török vér, mint a szüreti sajtóból
+a bor.
+
+A többi, aki betolongott a kapun meg a falakon, ez égszakadás
+földindulásra rémülten forditott hátat, s nem telt belé öt perc, üresek
+voltak az ostromlétrák. Csak a holtak és haldoklók tarka tömege
+boritotta, kivül belül, az ókaput és környékét.
+
+Dél felé a többi helyeken is megszünt a harc. Ezrével fekszik a holt és
+sebesült török a falak alatt, s a levegő reszket a sebesültek szüntelen
+hangzó _ej vá!_ és _meded!_ kiáltozásától.
+
+A jaszauloknak nincs semmi hatalmuk többé, hogy ezen a napon rábirják a
+katonaságot az ostrom folytatására.
+
+De a vár piaca is tele van sebesültekkel.
+
+A borbélyok ott forgolódnak valamennyien vizes tállal, gyolcscsal,
+tépéssel, timsóval és árnikával a sebesültek körül.
+
+Akinek keze vagy lába van ellőve, azt kapják először munkába. Bekötik
+úgy ahogy tudják. A többinek ezalatt meg kell elégednie azzal, hogy az
+asszonyok mossák a sebüket. Nagyobb rész némán állja a szenvedést s
+várja mig sorra kerül, de némelyek keservesen nyögnek.
+
+– Istenem, Istenem! – sírja egy fiatal katona, Arany Mihály nevü egri
+puskás, – a félszemem örökre odavan!
+
+S véres arcára szoritja a kendőjét.
+
+Pető ott ül egy paraszt-szürön szalmaszéken a többi között. A lábikráján
+akkora seb, hogy tócsába gyülik a szék alatt a vére.
+
+– Ne óbégass Miska! – kiált a katonára. – Inkább félszemmel élj az egri
+várban, mintsem hogy két szemmel akaszszon fel a török!
+
+S a fogát összeszoritva állja, hogy a borbély arnikával mossa az iszonyu
+sebet a lábán.
+
+A holtak ott vannak kiteritve a templom ajtajában.
+
+Dobó leszáll a lováról és leveszi a sisakját, úgy megy végig könnyes
+szemmel köztük.
+
+Az egri biró is ott fekszik. Ősz haja be van pirosodva vérrel. Portól
+lepett sárga csizmáján is látszik egy lövés vérfoltja. A két fia ott sir
+mellette.
+
+A katonák egyrésze ott áll füstösen, rongyosan, izzadtan, véresen a
+piacon. A két zászlótartó kétfelől. Dobó odaszól Balázs apródnak:
+
+– Hozd ide a város lobogóját!
+
+S letérdel a halott mellé. A város kékvörös zászlóját leszakitja a
+nyélről, s ráteriti az egri biróra szemfödőnek.
+
+Vége a negyedik résznek.
+
+
+
+
+ÖTÖDIK RÉSZ.  HOLD-FOGYATKOZÁS.
+
+
+I.
+
+Szarvaskő kapitánya ott állt egésznap a vártoronyban, és hallgatta
+hogyan dörög az ágyu Eger felől.
+
+Itt szépen sütött az őszi nap. Az erdő alig egypár napja indult
+sárgulásnak, s hogy eddig mindennap esett az eső, s minden éjjel tiszta
+volt az ég, a fák alja és a patak mente kizöldült. Mintha nem is ősz
+volna, hanem tavasz.
+
+Eger annyira van Szarvaskőtől, mint Isaszeg Gödöllőtől, vagy Siófoktól
+Füred a vizen át. Mikor reggelenkint az ágyuk megdördültek, a felhő
+megtömegesült az égen, s egy óra nem telt belé, hullt az eső. Néha
+szennyes eső is hullott. Az az egri ágyuk füstje volt. Idáig elhozta a
+szél a felhőbe belekeveredett füstöt, s mintha a mennybéli kéményseprők
+mozsdóvizét öntenék alá, úgy bemocskolta ez az eső a szarvaskői falakat,
+az udvart, a sziklákat, és a várkapitány úr őszirózsáit.
+
+Szarvaskő olyanféle kis vár, mint Drégely volt. Magas vaskő-sziklán
+épült, s mintha a feltornyosult sziklák tetejét faragták volna ki
+várnak, olybá tünt fel annak, aki először látta. Dehát kicsiny volt.
+Mindössze három ház fért el rajta, s udvara csak annyi, hogy egy kocsi
+megfordulhatott benne. Hát inkább vadászkastély volt ez, mint vár.
+Menedéknek csak abban az időben lehetett használni, mikor még az ágyu a
+jövendő idők találmányai közé tartozott. Most már legfeljebb arra jó,
+hogy pihenője legyen az Egerbe vonuló csapatoknak, s hogy postaállomás
+legyen, mikor Egert ellenség szállja meg.
+
+Ha Eger elesik, Szalkay Balázs uram lóra ülhet a maga negyvenkilenc
+katonájával és mehet az északi megyékbe a rokonaihoz, – hacsak úgy nem
+akar tenni, mint a haragos Szondy, vagy mint Nyári Lőrinc a szolnoki
+kapitány, aki ennek a hónapnak a negyedikén egymaga állott ki a
+százezernyi török ellen a vár kapujába; – a jó Isten tudja mit gondolt
+magában.
+
+Hát ott állt a jó Szalkay Balázs a toronyban. Sarkig érő, vargányaszinű
+galléros őszi mente volt rajta, s rókaprémes kucsma a fején.
+Aggodalommal meresztette nedves kék szemeit arra a magas hegyre, amely
+az Eger felé való látást elfödte előle. Egert nem láthatta, hát nézte a
+hegyet. Ha másfelé nézett volna, akkor is hegyet látott volna, mert a
+hegyek sokasága állja körül ezt a várat, s a hegyek köröskörül olyan
+közel vannak, hogy egy jó puskával akármelyik hegyoldalban legelő őzre
+rálőhet.
+
+A vár alatt egynehány házacska, s az Eger patak.[6] A patak mentén köves
+kocsiut.
+
+Hát állt Szalkay uram a toronyban és nézte a semmit.
+
+Itt csendesség volt. S Balázs uram majdnem hanyat esett, mikor egyszerre
+a háta mögött álló őr belerikolt a kürtjébe.
+
+– Jönnek, – mondja az őr mentegetőzve, mikor látja, hogy az ura
+megrettent a váratlan kürtszótól, s a kezét pofonra emeli.
+
+– Bivaly! – szól reá Balázs úr, – mit kürtölsz a fülembe, ha itt vagyok!
+Tulok!
+
+Lepillant a sziklákon fölkanyarodó ösvényre, hát két lovast lát maga
+alatt. Úrfélék. A kisebbik talán apród. Messziről jöhetnek, mert
+mögöttük a nyereg culával van megrakva. A vállukon kurta puska. Mind a
+kettőn kengyelig érő mente.
+
+– Ezek nem Egerből jönnek, – tünődik fenhangon Szalkay.
+
+– Talán Vas Miklós, – véli a toronyőr.
+
+Kap az ura szaván, hogy az előbbi ostobaságot feledtesse. Azonban rosz
+napja van: Balázs urat megint ellobbantja a bosszuság.
+
+– Már hogy jönne Vas Miklós te toklyó! te bivalybornyú! Hát azt hiszed,
+hogy annyira van Bécs mint Apátfalva! Apád csutorája, te öszvér!
+
+Mióta Egert vivta a török, mindig ingerült volt ez a jó ember, most meg
+hogy a kürtszótól való megrettenését szégyelte a szolgája előtt, majd
+felfalta.
+
+Az őr vörös volt röstelkedésében. Nem mert többet szólni. Szalkay uram
+fogta a kardja markolatát, s leindult a csigalépcsőn, hogy megnézze
+miféle madár jön? Mert két hónap óta mindig csak mentek innen. Jönni nem
+jött senki.
+
+A vár udvarán egy fiatal merész-tekintetü s halvány arcu legény állott.
+Se bajussza, se szakálla. A két lovat mögötte az apródféle fiu fogta. A
+legény ahogy meglátta a gazdát, eléje ment, és a süvegét a kezében
+tartva hajtotta meg magát.
+
+– Bornemissza Gergely főhadnagynak az öcscse vagyok. A nevem János. Ez a
+fiu meg Réz Miklós diák. A várban van az ő bátyja is.
+
+Szalkay kezet nyujtott Bornemissza Jánosnak. A másiknak nem. Gyakorlott
+szeme megismerte, hogy csak ez az ur.
+
+– Isten hozott, – mondotta. – A bátyádat nem ismerem, de ha találkozok
+vele, megcsókolom. Kedves vendégem vagy.
+
+Azzal szives kézmozdulatot tett az ajtó felé.
+
+– Köszönöm, felelte az ifju, nem vendégül jöttem, csak egy pár kérdésre:
+azt szeretném tudni mi a hir Egerből.
+
+Szalkay vállat vont és Eger felé intett:
+
+– Hallhatod!
+
+– Hallom, hogy ágyúznak.
+
+– Már tizenkilencedik napja.
+
+– Erős a vár?
+
+Szalkay megint vállat vont.
+
+– Erős a török is.
+
+– Van elég katona?
+
+– Ezer kilencszáz harmincöten voltak tizedikén. Azóta folyton lövik
+őket.
+
+– A király nem küldött segitséget?
+
+– Eddig nem.
+
+– A püspök?
+
+– Az se.
+
+– De várnak?
+
+– Várni várnak. De ne beszéljünk olyan sokat öcsém. Jer és pihend ki
+magadat. A lovakról látom, hogy kora hajnalban indultál.
+
+Látszott Balázs uron, hogy az ilyen szapora kérdések igy a vár udvarán
+állva nem kedvesek neki. Ő maga is rég az asztalhoz kivánkozott már, és
+csak az ostrom morajlása tartotta odakünn. Az idő már délfelé jár, és
+még nem reggelizett.
+
+– Uram – mondotta a jövevény az ajtóban, – az a fiu, aki velem jött,
+teologus diák.
+
+– Diák? Hát akkor… Hé diák! – kiáltott vissza. Gyere hát öcsém tarts
+velünk!
+
+Szobát adott a vendégeinek, s illatos mosdóvizet. (Varsányi hozott neki
+a török táborból holmi rózsaolajat, azzal akart dicsekedni.)
+
+Mikorra a vendégei bekerültek az ebédlőbe, már fel volt teritve, sőt a
+sült nyul is ott párolgott az asztalon.
+
+– Mink most nyullal élünk, – mondotta Balázs úr mentegetőzve. Az egri
+nyulak mind felhuzódtak erre a lárma elől, hát mit tegyen velük az ember
+egyebet, mint azt, hogy megeszi.
+
+Bornemissza most hogy mente nélkül volt, testhez álló meggyszin
+kamukában jelent meg az ebédlőben. A diákon csak egyszerü kenderszövetü
+ruha volt. Mind a kettőjük derekán egyforma szijjöv, s az övön hajlott
+magyar kard.
+
+Az asztalon nem volt más evőszer, csak kanál. Abban az időben mindenki a
+maga késével evett. A villát csak kint a konyhában használták.
+
+A két vendég is a derekához nyult. Ott függött mind a kettőnél a
+zsebkés. Az idősebbiké gyöngyházas nyelü, aranyos, a diáké csak afféle
+fehérvári fanyelü bicska.
+
+– Oh én szeretem a nyulat, – felelte Bornemissza János, – és ez remekül
+van megkészitve. Nálunk más módon csinálják. Vajjon az én bátyámról
+tud-e valamit kapitány ur?
+
+– Más módon? – kérdezte Szalkay.
+
+A nyúl iránt jobban érdeklődött.
+
+– Sokféle módja van, – felelte Bornemisssza János. Nálunk borban mossák
+meg a nyulat, aztán egy kis vizzel teszik fel a tűzre. Kenyérszeletet is
+raknak belé s azzal főzik, de vigyáznak rá, hogy a lé el ne sustorogjon.
+Mikor a lé forr, elveszik a tűztől, kiveszik a húst, s a levét
+megszürik. Most következik a megszürt lébe a szegfü, a bors, a sáfrány
+meg a gyömbér. De vajjon megtudjuk-e még ma, hogy a várban mi történt?
+Vajjon az én szegény bátyám nem halt-e meg?
+
+S a szeme könybe lábadt.
+
+– Hát ecetet nem tesztek hozzá? – kérdezte tovább Szalkay, anélkül hogy
+felpillantana.
+
+– Dehogynem, de ezt csak a végén, mikor másodszor kerül a nyul a lébe.
+Nekünk még ma Egerbe kell jutnunk.
+
+Szalkay végig leszopta a nyulcomb csontját, aztán kocintott a
+vendégeivel.
+
+Azok nem ittak bort.
+
+– Hm, – mondotta Szalkay.
+
+Megtörülte a bajszát az asztalkendőbe és ismét azt mondta:
+
+– Hm.
+
+Egy darabig hallgatott; egyszer aztán felkönyökölt az asztalra, és
+megszólalt:
+
+– Az egri várba?
+
+– Oda, oda, – felelt a sápadt Bornemissza János. Még ma este.
+
+– Azt szeretném tudni hogyan: úgy-e mint a madár, vagy úgy mint a
+kisértetek: kulcslyukon.
+
+– Mint a vakondok édes bátyám.
+
+– Vakondok?
+
+– A várnak földalatti útjai vannak.
+
+– Földalatti útjai?
+
+A fejét rázta.
+
+Bornemissza János a kebelébe nyult, és kivett egy pergamenlapot. Letette
+Szalkay elé.
+
+– Ihol van: ezek a vörös vonalak.
+
+– Tudom, – felelte Szalkay a rajzra pillantva. Ezek ugyan itten itt
+vannak, de ottan nincsenek ám ott. Ezeket még Perényi idejében belőtték.
+
+Most már a vendégen volt a csodálkozás sora.
+
+– Belőtték?
+
+– De be ám. Mikor Perényi ketté szakitotta a Szent-István király
+templomát, ráakadtak az alagutakra, s mindegyikbe beleágyuztak.
+Valamennyi leszakadt. Nem magyar csinálta azokat az utakat. A magyar
+ember nem gondol szökésre, mikor várat épit.
+
+– Bizonyos ez? – kérdezte a vendég.
+
+– Olyan bizonyos, mint az, hogy itt ülünk.
+
+– Dehát kétségtelenül bizonyos? Honnan tudja kegyelmed, hogy olyan
+nagyon bizonyos?
+
+Szalkay vállat vont.
+
+– A Dobó követei hozzám járnak. A török táboron keresztül jönnek-mennek.
+A minap egyet le is szurtak közülök. Ha volna csak egy út is, gondolod,
+hogy nem azon jönnének?
+
+– Es mikor jön a követ, vagy mikor megy?
+
+– Hát most is van kint kettő! Vas Miklós az egyik, Szabó Imre a másik.
+Bécsbe küldötte őket Dobó a királyhoz.
+
+– És mikor jönnek vissza! Mikor mennek be a várba?
+
+– Vas Miklós talán egy hét mulva, Szabó talán két hét mulva. Minden
+héten megy innen a követ.
+
+A kérdező szemét elboritotta a könny. Sápadtan és könnyes szemmel nézett
+maga elé.
+
+Szalkay felhörpintette a poharát. Megint hümmentett egyet, aztán
+hátrahanyatlott a karosszékben, és a szeme szögletéből nézve szólt
+csöndesen:
+
+– Hallod-e te Bornemissza János! Úgy nem vagy te János, mint ahogy én
+nem vagyok Miklós. És úgy nem vagy te az öcscse Bornemisszának, mint
+ahogy én nem vagyok a püspöknek. Asszony vagy te hugom, akármilyen
+dolmány van is rajtad; az én szememet meg nem csalod!
+
+– Bocsásson meg Szalkay uram, – felelte a jövevény fölállva. – Nem azért
+titkoltam magamat kegyelmed előtt, mintha meg akarnám téveszteni,
+hanemhogy engem ne tartóztasson az utamban. Én Bornemissza Gergelynek a
+felesége vagyok.
+
+Szalkay felállt és meghajtotta magát:
+
+– Szolgálatára állok hugomasszony.
+
+– Köszönöm. Hát most elmondom, mért jöttem. Az én jó uramnak van egy
+török talizmánja. Az, akié volt, ellopta a mi kis fiunkat, s idehozta
+Egerbe. Azt gondolta, hogy a talizmán az uramnál van. Nézze, ez az.
+
+S az asszony a kebelébe nyult, és kivette a zsinóron függő remek török
+gyűrűt.
+
+– Szép, – mondotta Szalkay a gyűrűre bámulva.
+
+Az asszony folytatta:
+
+– Én egydarabig a soproni katonákkal kerestettem a törököt, de hogy azok
+nem találták, magam jöttem utána. A török babonás. Az a talizmán
+mindene. Ha lehet, megöli az uramat, ha nem lehet, megöli a fiamat.
+Hiszen ha az uramnál volna a gyűrű, akkor talán még beszélhetnének
+egymással. Az uram kiadná a gyűrűt, a török beadná a gyermeket.
+
+Szalkay a fejét rázta:
+
+– Kedves hugomasszony: az egriek megesküdtek, hogy a törökkel szót nem
+váltanak, semmiféle izenetet tőlük el nem fogadnak. A ki pedig törökkel
+szól, vagy vagy velök izenetet vált, az akár tiszt akár közember, halál
+fia.
+
+A fejét vakarva folytatta:
+
+– Ha csak tegnap ért volna ide hugomasszony.
+
+– De ki tudja bejutottak-e?
+
+Nagy Lukácsra gondolt a kapitány.
+
+– Most már mindegy, – felelte az asszony. – Nekem be kell jutnom még ma.
+Én nem esküdtem meg, hogy a törökkel nem beszélek.
+
+– Dehát hogyan gondolja? Hiszen csak nem verekednek át ketten a táboron?
+
+– Álruhában megyünk.
+
+– Ha álruhában mennek, a városból lövik agyon.
+
+– Felkiáltunk.
+
+– Akkor meg a váron kivül levők kezébe esnek. A kapuk be vannak tömve.
+Lehet, hogy ma már kővel is be vannak rakva.
+
+– Hát a követ hogy megy be öt nap mulva?
+
+– Életveszedelemmel. Az talán tudja: melyik kapun várják. Annak van
+sipja, jelszava. Az tud törökül. Azt kell megvárniok, ha éppen minden
+áron bele akarnak rohanni a veszedelembe.
+
+– És ha én fehér kendővel megyek! Ha azt mondom, hogy egy Jumurdsák nevü
+tisztet keresek?
+
+– Kegyelmed szép és fiatal. Ha fiunak nézik is, épp olyan értékes, mint
+ha nőnek ismerik. Az első katona, aki megfogja, beköti a maga sátorába.
+
+– De ha én egy tisztre hivatkozom.
+
+– Kétszázezer ember van ott. Nem ismeri az mindegyik névről az összes
+tiszteket. Nem is egy-nyelvüek. Perzsák, arabok, egyiptomiak, kurdok,
+tatárok, szerbek, horvátok, görögök, örmények, – ezerféle népség. A
+tisztjeiket is csak a maguk csapatában ismerik névről, de ez a név is
+nem a tiszteké, hanem maguk csinálják. Ha például nagyorru a tiszt, akár
+Ahmed annak a neve, akár Hasszán, azt ők maguk között nagyorrunak vagy
+elefántnak hivják; ha vereshaju, akkor mókus a neve, vagy vörös réz; ha
+sovány és hosszulábu, gólyának mondják. És igy tovább: mindenkinek az a
+neve ottan, amiről testileg legkönyebben meg lehet ismerni.
+
+A nő lecsüggesztette a fejét.
+
+– Hát adjon tanácsot Szalkay bátyám.
+
+– Az én tanácsom az, hogy várjunk meg egy bemenőt. Akár Vas Miklós lesz
+az, akár más, kegyelmed odaadja neki a gyűrűt, s az beviszi. Akkor
+Bornemissza uram majd módját találja, hogyan beszéljen a törökkel.
+
+Ez valóban bölcs tanács volt; de haj, a lázasan lüktető anyai sziv nem
+ismeri a _majd_ szót. Ő csak a gyilkot látja, amely a szerettei fölött
+lebeg. Az elé kell pajzsot tartani mielőbb!
+
+Éva kiterjesztette a vár alaprajzát, és hosszan belemerült annak a
+szemléletébe.
+
+– Ha a várat még a magyarok bejövetele előtt épitették, – szólt aztán a
+fejét fölemelve, – a mostaniak nem is tudhatják, mi van alatta. Ime itt
+a templom, s innen ágazódik széjjel három földalatti út. Ezeket
+csakugyan belőhették. De itt a negyedik út, ez a mostani palota alá
+viszen, s messze van a többitől. Ezt nem találhatták meg akkor, mikor a
+Sándorbástyát épitették. Vagy tudták, vagy nem. Hol ennek a bejárata
+Miklós?
+
+S a fiu elé tolta a papirost.
+
+– A téglaégető kemencéknél, – felelte a fiu egy percnyi szemlélet után.
+
+– Van efféle ottan? – kérdezte az asszony Szalkayt.
+
+– Van, – felelte Szalkay. – Északkeletre van a vártól.
+
+A fiu olvasta a mákszemnyi apró irást:
+
+– Északkeleten téglakemence. Lapos kerek kő; diófától tiz lépés délre.
+Ez a bejárat.
+
+– Van ott diófa? – kérdezte ismét az asszony.
+
+– Én bizony nem emlékszem, – felelte Szalkay. – Életemben egyszer jártam
+ottan, még Perényi idejében.
+
+– És az a téglaégető mennyire van a vártól?
+
+– Nincs messzire. Negyedóra talán.
+
+– Akkor ott van török.
+
+– Bizonyosan van. Ha egyéb nem, a had kisérő népe: a pásztorok s más
+efélék.
+
+– Adhat valami török ruhát kegyelmed?
+
+– Van.
+
+– Deli-köpönyeg is van?
+
+– Az is van, de csak egy. Hanem biz az végig van hasitva.
+
+– Összevarrom, – felelte az asszony. – Egyszer már utaztam igy: delinek
+öltözve. Nem gondoltam, hogy valaha hasznát látom.
+
+A kezét a homlokához emelve gondolkozott. Egyszer csak felpattant.
+
+– Nem, – mondotta, – nem maradok addig se, mig bevarrom a köpönyeget.
+Még igy jobb lesz. Köszönöm a szives vendéglátást.
+
+S azzal odanyujtotta finom fehér kezét a kapitánynak.
+
+– Dehát csak nem…
+
+– Indulunk azonnal.
+
+A kapitány fölkelt és elállta az ajtót.
+
+– Nem engedhetem. Ilyen vaktában belemenni a veszedelembe… Örökre
+vádolnám érte magamat.
+
+Éva az első szónál a kardjára kapott. A másodiknál visszataszitotta a
+félig kihuzott pengét, s visszaült az asztalhoz.
+
+– Igaza van, – mondotta megtörten. – Más módon kell mennünk. Valamit ki
+kell eszelnünk, hogy el ne fogjanak.
+
+– Éppen ez az, – felelte Balázs úr szintén leülve. – Ha csak egy
+hajszálnyi lehetőség is mutatkozik, elbocsátom kegyelmedet.
+
+
+II.
+
+Az egri vártól északkeletnek van egy magas hegy. Ez az Eged. Voltaképen
+Szent Egid, vagy Szent Egyed volna az igazi neve, de hogy az _Egyed_
+nevet be nem vette soha a magyar gyomor, ma is csak Eged annak a hegynek
+a neve. Annyira van az Egertől, mint a Szentgellérthegy Kőbányától. De
+sokkalta magasabb és testesebb.
+
+Ha ennek a hegynek az irányában valami erős kezü ember kilőne egy
+ludtollal szárnyazott nyilat, az a nyil átrepülne azon a dombon, ahol a
+török ágyúk egyik falkája dörög, és abba a völgybe hullana, ahol a
+tábori gyülevész nép ütött tanyát. A kereskedők, a lócsiszárok, a
+borbélyok, a dervisek, a kuruzslók, köszörüsök, szörbet és halve árulók,
+a kötéltáncosok, a rabszolgakereskedők, zsibárusok, cigányok s más eféle
+nép telepe most ez a völgy. Innen járnak nappal a táborba kalmárkodni,
+csereberélni, hulladékot lesni, népet mulattatni, kuruzsolni, lopni,
+csalni, szóval: _élni_ a katonák közé.
+
+Október másodikán, a Szent Mihálynapi ostrom után harmadnapra egy fiatal
+deli érkezett ide a tárkányi erdő felől. Lóháton ült. Atilla,
+szűknadrág, sárga bakancs és teveszőr-köpönyeg volt rajta. Turbán
+helyett a delik szokása szerint a köpönyeg csuklyája födte a fejét. Az
+öve körültüzködve handzsárral. A vállán ijj és puzdra. Egy megláncolt
+lábu magyar fiut hajtott maga előtt. Az meg egy ökröt. Ökör és fiu
+láthatóképpen a deli zsákmánya volt.
+
+Ezen a tájon szőlőültetvények vannak. A magyar nem szüretelt az idén. De
+tele is van a szőlő törökkel. Akármerre néz az ember, turbános vagy
+prémsapkás alakok bukdácsolnak a szőlők között.
+
+Némelyik rákiált a fiatal delire:
+
+– Hol szedted azt a gyönyörü zsákmányt?
+
+De azok éppen akkor hajtják legdühösebben az ökröt. Nem felelnek.
+
+A deli: Éva.
+
+A rab: Miklós.
+
+Őrök nincsenek erre, vagy ha vannak is, azok is böngésznek a szőlőben.
+Minek az őr, ha nincs ellenség? Bornemisszáné feltartóztatás nélkül jut
+a téglaégető völgybe, ahol a szennyes és diszes sátorok összevisszasága,
+az ebek és cigánypurdék sokasága lármázza őket körül. Aztán a kereskedők
+jönnek s licitálnak egymásra:
+
+– Hogy adod a fiut? Én adok érte ötven piasztert.
+
+– Én adok érte hatvan gurust.
+
+– Én hetvenet.
+
+– Az ökörért adok husz piasztert!
+
+– Én harmincat.
+
+– Negyvenet.
+
+A deli nem áll szóba senkivel.
+
+A kezében dárda van. Azzal vigyáz folyton hol az ökörre, hol a rabra. A
+rab kezében ostor pattog.
+
+Leballagnak a téglakemencéhez. Itt még tarkább a kép. A téglákból a
+cigányság házakat hevenyészett. Tető helyett galylyal vagy ponyvával
+boritotta be. A kemencékben is tanyát vert egynehány cigány család.
+Sütnek, főznek, heverésznek az őszi napon.
+
+A vén diófa alatt valami lócsiszár keritett magának helyet. Éva csak a
+délfelé való tizedik lépést nézte. Ott volt a lovak állása. Mellette a
+csiszár négy-rudu sátora, s kiirva reá török betűvel a koránból vett
+idézet:
+
+„Amint Allah akarja, ugy leszen.“
+
+Mert a török kalmár sohasem a maga nevét irja a boltjára, hanem csak egy
+idézetet a koránból.
+
+Éva meglátta a követ. Valamikor malomkő volt az. Régen ott fekhetik. Ugy
+bele van süppedve a földbe, hogy csak a félkaréja áll ki. A közepéből
+magasra nőtt a fű, s rajta meg egy két bokor kövirózsa vert tanyát.
+
+Éva behajtotta az ökrét és rabját a lovak közé. A dárdáját beleszúrta a
+malomkő közepébe.
+
+A kereskedő hajlongva jött elő.
+
+– Hogy adod a rabot? – kérdezte a szakállát simogatva.
+
+Éva jelezte, hogy ő néma.
+
+A néma katona nem ritkaság, s ha még hozzá se szakálla se bajusza, a
+török előtt egyszerre világos, hogy ez olyanféle Isten teremtése, aki
+most deli ugyan, de amikor nem deli, az a kenyérkeresete, hogy abból él,
+amije nincsen.
+
+Hát a görög beszélt:
+
+– Otuz gurus. (Harminc piaszter.)
+
+Éva jelezte, hogy csak az ökör eladó.
+
+A görög megnézte az ökröt elől-hátul; megtapogatta egy emelő mozdulattal
+a szügyét, s igy szólt:
+
+– Jirmi gurus. (Husz piaszter.)
+
+Éva a fejét rázta.
+
+A kereskedő harminc s végül harmincöt piasztert igért.
+
+Éva ezalatt leült a kőre, s a lába szárát fájdalmasan tapogatta. Nyers
+hus volt odakötve. Át is ütődött a leve a kékposztón.
+
+Mikor a görög harmincöt piasztert igért, Éva jelekkel s dárdahegygyel
+mutatta, hogy egy sátort szeretne, mégpedig ezen a helyen.
+
+A görög látva a deli halványságát és kimerültségét, érthetőnek találta,
+hogy a deli át akarja pihenni az ostrom hátralevő részét. Három-négy
+rongyosnál rongyosabb sátort is hozatott elő a szolgájával. Tessék
+választani.
+
+Éva kiválasztotta a legnagyobbat, amelyik a legfoltosabb volt, s
+rámutatott az ökörre, hogy elvihető. A kereskedő kevésnek találta érte
+az ökröt. Éva odaadta a lovát is, de jelezte, hogy a sátort felállitva
+kivánja átvenni.
+
+Hát a kereskedő neki nógatta a maga két szerecsenjét, s azok ott Éva
+fölé kifeszitették a sátort.
+
+No ez simán ment.
+
+– Az Isten segit minket! – susogta Éva az örömtől szinte reszketve,
+mikor Miklóssal a sátor belsejében magára maradt.
+
+Mármost csak az volt a kérdés, hogyan és mikor emeljék el a követ?
+
+Nincs más hátra, csak egy rúdat kell szerezni. Azt beleteszik a malomkő
+lyukába, s felbillentik a követ.
+
+Rúdat szerezni pedig nem nehéz, csak a lovak korlátfájából kell egyet
+elvenni, s ez éjjel megtörténhetik.
+
+Kiültek a sátor elé, s elővették a tarisznyát.
+
+Az ágyú dörgött a dombon túl. A lombok között a várnak egy tornyát is
+látták. Félig rom volt már az a torony, de ők mégis örömmel nézték, mert
+azt mutatta: hova jutnak még ezen az éjszakán.
+
+A mindenféle nép ott zsibongott körülöttük. Olykor katonák is jöttek.
+Többnyire lovat vettek, vagy a kuruzslókat keresték fel. A
+cigánytalizmánoknak is nagy volt a kelete. Nem igen biztak bennök, de
+azért vették. Egy szőrös mellü azabnak koszoruként függött a sok
+talizmán a mellén.
+
+– Mit gondol, Miklós, – szólt Éva a köpenyegén végigdőlve, – nem
+lehetne-e nekem a fiamat megkeresnem? Ahogy idáig eljutottam, beljebb is
+eljuthatok.
+
+– Már megint ezen töprenkedik a tekintetes asszony?
+
+– Nem tartóztat fel senki ebben a ruhában. Megkereshetem, megtalálhatom
+a seregben is. Eléje állok Jumurdsáknak, és azt mondom neki: Itt a
+gyürü, add ide a fiamat!
+
+– Erre ő elveszi a gyűrűt, és nem adja ki a fiut.
+
+– Nyomorult gazember!
+
+– Hiszen ha nem az volna. De még ha becsületes volna is, mi lenne, ha a
+táborban valamelyik tiszt parancsot kiáltana kegyelmednek? Lehetnek
+olyan csapatok, ahova delinek nem szabad keveredni. Az ágyúk telepe is
+zárt hely lehet. Mindjárt észrevennék, hogy kegyelmed idegen a táborban.
+
+– Elfognának, az bizonyos.
+
+– S még ha el nem fognák is, Jumurdsák ki nem eresztené a markából.
+
+Éva felsóhajtott. Kibontotta a tarisznyát. Kenyeret és hideg csirkét
+vett elő. Kirakta egy kis bőr-abroszra.
+
+– Együnk, Miklós.
+
+Végre bealkonyodott. Az ágyúdörgés megszünt. A sötétségben csakhamar
+aludni tért mindenki.
+
+Éva egy tekercs gyertyát vett elő a tarisznyából. Tüzes taplóval
+meggyujtották.
+
+Éjféltájban Miklós kilopódzott a sátorból, s nehány perc mulva egy
+karvastagságú rúddal tért vissza.
+
+Beledugták a malomkőbe, s elmozditották.
+
+A kő alatt nem volt más, csak a nedves fekete agyagföld, meg egypár
+fekete bogár.
+
+Éva odatoppantott a lábával a kő helyére.
+
+Ez a toppantás kérdés volt a földhöz: üres vagy-e?
+
+A föld tompán dobbant:
+
+– Üres vagyok.
+
+Éva a tarisznyából ásót vett elő. Rászoritotta a dárdája nyelére s
+ásott. Miklós kézzel kaparta a földet.
+
+A második arasznyi mélységben az ásó deszkára koppant.
+
+Erős és vastag tölgyfa deszka volt az, de már félig korhadt. Kiásták,
+kiemelték. Azon alól már ott tátongott egy gyermekderék vastagságu,
+sötét kőlyuk.
+
+– Menjen előre, – mondotta Éva.
+
+
+III.
+
+Valami tiz kis lépcsőn kellett lemenni. Akkor a lyuk hirtelen
+kiszélesedett. Rakott volt, mint a pince, s fennállva lehetett benne
+menni.
+
+A levegő fojtott volt, a lyuk koromsötét. A falakat itt-ott a salétrom
+fehér virága foltozta be. A kövek nyirkos hideget leheltek.
+
+Miklós ment elől. Vitte a gyertyát. Olykor bokáig érő vizben mentek,
+olykor kőbe akadtak, amely a boltozattól vált el. Ilyenkor Miklós
+hátraszólt:
+
+– Vigyázzon tekintetes asszony: kő van az útban.
+
+A szava tompán hangzott, mint a posztóval bevont dobé. A falak elnyelték
+itt a hangot. A föld néhol dobogott a lépéseik alatt. Erre bizonyosan
+egy másik alagút is van. Micsoda nép épithette ezeket? Még akkor nem
+irtak történelmet, mikor ez épült. Ki tudja micsoda népfajok éltek már
+ezen a földön mielőttünk? Meglehet olyan népfajok, akik műveltebbek,
+szebbek, erősebbek voltak mint mink; akik a maguk korát újkornak
+nevezték; akik azonban épp úgy küzdöttek egymással, mint mink.
+
+Oh micsoda vadállat a földön az isteni ember!
+
+Miklós ismét visszaszólt:
+
+– Vigyázzunk tekintetes asszony: hajolni kell!
+
+S hajolva ment tovább.
+
+A föld egyre emelkedett, a boltozat egyre alacsonyodott.
+
+Miklós már négykézláb ment tovább. Éva megállt.
+
+– Menjen csak Miklós, – mondotta. – Ha az alagút betömődött, vissza kell
+térnünk az ásóért.
+
+Miklós tovább mászott. A gyertyafény egyre keskenyedett, végre eltünt.
+Éva maga maradt a sötétségben.
+
+Letérdelt és imádkozott.
+
+– Oh én Istenem, szegény bolyongó lelkemnek atyja, látsz-e engemet itt e
+vak mélységben is? Csak egypár lépés választ el az én Gergelyemtől.
+Azért adtál-e össze minket, hogy ily szerencsétlen módon legyünk eltépve
+egymástól. Hozzád forditom arcomat, remegő szivemet. Istenem, itt az
+ellenség lába alatt, a föld fekete mélységében: engedj hozzájutnom!
+
+A fény ismét megjelent. Csakhamar Miklós is előbukkant. Hason csúszott,
+aztán meggörnyedve jött fel a mélységből.
+
+– Az alagút husz lépésnyire szűkűl, aztán tág tíz lépésen át. Itt az út
+kétfelé válik, de mind a kettő be van omolva.
+
+– Vissza kell mennünk az ásóért, – felelte Éva. – Ásnunk kell reggelig.
+De minden órában meg kell jelennie Miklós a sátor előtt, hogy gyanut ne
+keltsünk.
+
+A fiu szótlanul engedelmeskedett.
+
+– Ha az uramhoz jutok Miklós, – mondotta Éva, – meg fogjuk hálálni a
+maga jóságát. Az uramat Dobó nagyon szereti. Beszerzi magát íródeáknak
+Dobó mellé.
+
+– Nem fogadom el, – felelte Miklós. – A gyermek az én hibámból veszett
+el, s az én segitségemmel kell megkerülnie. Mihelyest megkerül, fogom a
+vándorbotot, s megyek az iskolába.
+
+Szegény Miklós te! Nem mégy te az iskolába többet soha!
+
+
+IV.
+
+A Szent Mihálynapi ostrom délig tartott. Délután hűlt az ágyú mind a két
+részen. A várban a _circumdederunt_ zsoltár hangzott, lent a vár körül a
+tábori dervisek szedték szekerekre a holtakat, meg azokat a
+sebesülteket, akik a maguk erejéből nem birtak tovább mozdulni.
+
+A vár kivül-belül feketéllett a vértől. A bástyákon és az ostrom négy
+helyén az asszonyok hamut és kőport hintettek a halál tócsáira. A
+szeglettoronynyal leomlott janicsárokat a várbeli hóhér dobálta le.
+Zászlóikat behordták a lovagterembe. Fegyvereiket odaszórták a
+katonáknak: kinek mi tetszik, vehet belőle.
+
+Minden janicsárnak a ruhájában, övében vagy süvegében találtak pénzt.
+Aranyat ezüstöt. Nem sokat. Azt a vár ládájába pecsétes zacskóba tették.
+Az ostrom után szét fogják osztani.
+
+Azokat a katonákat, akik legkevesebb ideig küzdöttek, Dobó mindjárt ebéd
+után a falak javitására rendelte. Legelsőbben is a ledöntött torony
+köveit hordták el. Estig szedték azok közül az oda sajtolt török
+halottakat.
+
+Ezen az éjjelen Hegedüs hadnagy künn hált a Sándorbástyán Gergelylyel.
+
+Az éj hüvös volt. A hold széles sarlója ragyogva úszott a csillagok
+között. Gergely egy boltozat alá hozatott maganak és két hadnagytársának
+szalmazsákot. A boltozat előtt tűz égett.
+
+És amint ott feküsznek a tűz langyos leheletében, azt mondja Hegedüs:
+
+– Te tudós ember vagy Gergely. Én is papnak készültem, de elcsaptak.
+Húsz törököt vertem le ma a saját kezemmel, s ezek között volt egy,
+amelyik kétszer rám csapott. Hát nem mondhatod azt, hogy nincs bennem
+bátorság.
+
+Gergely felkönyökölt. Érezte ebből a bevezetésből, hogy vagy tanácsot
+kérnek tőle, vagypedig olyas valamit mond neki a kassaiak hadnagya,
+amire bölcsen kell felelnie.
+
+A hadnagy ült a szalmazsákon. A köpönyege derékig kéklett rajta. Sárga
+bőrdolmány volt azon alól, hát nem fázott.
+
+Folytatta:
+
+– Mégis sokszor eltünődöm, hogy az ember csak ember, akár le van
+borotválva a feje, akár nincs. Éshát mink tulajdonképpen gyilkolunk.
+
+– Embert ölünk, – felelte Gergely.
+
+– És azok is ölnek minket.
+
+– Persze, hogy ölnek. Ha azok fegyver helyett csutorával másznának a
+falra, mink is csutorával fogadnánk őket, s vér helyett bor folyna.
+
+– Ezzel tisztában vagyok, – felelte Hegedüs.
+
+Egyet nyelt és oldalt nézett a tűzbe, mint aki habozik, hogy szóljon-e
+vagy se? Végre azt mondja:
+
+– Azt magyarázd meg nekem: mi a bátorság?
+
+– Az imént mondtad, hogy magad levertél húsz törököt, s te kérdezed-e mi
+a bátorság?
+
+Hegedüs, mintha nem is hallotta volna ezt a feleletet, tovább beszélt:
+
+– Ha egy olyan okos ember volna közöttünk, akinek annyi esze volna, mint
+nekünk mindnyájunknak, vagy mondjuk: annyi esze volna, mint minden
+embernek összevéve a világon, azt hiszem, az nem volna bátor.
+
+Ránézett Gergelyre. A tűzfény Gergelynek szembe sütött, neki csak az
+arca kidudorodó csontjait vonalozta körül.
+
+Mit akart ezzel mondani?
+
+Gergely nyugodtan felelte:
+
+– Sőt éppen az volna a legbátrabb. Miről gondolod, hogy nem volna bátor?
+
+– Arról, hogy jobban meg tudja becsülni az élet értékét. Mert hogy mink
+itt vagyunk ezen a földön, az bizonyos, de hogyha fejünket veszi a
+török, nem bizonyos, hogy élünk-e tovább. Ami megvan, azt az ilyen
+nagyeszü ember nem veti el olyan könnyen magától csupán azért, hogy azt
+mondják: derék ember volt!
+
+– Én is gondolkoztam már ezen, – felelte Gergely, – s azt találtam, hogy
+csak a középszerü elme ragaszkodik az élethez. A gyönge elméjű ember
+azért bátor, mert nem érti a halált. Az erős elméjű ember meg azért
+bátor, mert érti.
+
+– A halált?
+
+– Azt. A gyönge elméjű ember állati életet él. Az állat nem ismeri a
+halált. Nézd a tyukot például: mennyire védi az ő csirkéit. Mihelyt
+azonban felfordul a csirke, minden sajnálkozás nélkül ott hagyja. Ha úgy
+értené a halált, mint a középrendü ember, úgy-e hogy sajnálná, siratná?
+Tudná, hogy az ő gyermeke elvesztette az életét. De a kinek a halálról
+nincsen fogalma, annak az életről sincsen. És most nézzük az erős elméjü
+embert. Ez meg éppen azért bátor, mert érzi, hogy a test nem mindene.
+Hogy hol voltunk, mielőtt éltünk volna? hová leszünk, mikor már nem
+élünk? azt ebben a földi testben nem tudjuk. De mi is lenne belőlünk, ha
+tudnánk? Hiszen akkor nem a mostani dolgokról gondolkoznánk, hanem
+arról, hogy ez meg az az ismerősünk mit csinál a másvilágon, meg hogy
+ott azok a dolgok, amiknek a folyásában voltunk, hogy folynak tovább?
+
+– Jójó, – felelte Hegedüs, – a papoktól sokszor hallok ilyenféle
+beszédet. De ennek a földi életnek bizonyára van értéke, s nem arra
+való, hogy egy egy gyött-ment pogánynak legyen kit levágnia.
+
+A tűz pattogva égett, s aranynyá változtatta a szalmazsák mellett fekvő
+vérteket és kardokat. Gergelynek egy bőrpaizs volt a párnája. Visszadőlt
+arra és álmosan felelte:
+
+– Bolondokat beszélsz jó Hegedüs. Az állati ember vakon cselekszi néha a
+jót, az értelmi ember mindig tudva. Tudod te azt jól, hogy nagy és szent
+dolog a hazát védeni, épp olyan, mint mikor az édes anyját védi az
+ember.
+
+S a köpönyeget a fülére rántva, folytatta:
+
+– Hol van az megirva, melyik törvényben, hogy az ember védje az anyját a
+saját élete árán is. Az állat bizony nem is védi. De az ember, a
+legbutább épp úgy, mint a legértelmesebb, neki rohan az anyja
+megtámadójának, s ha meghal, érzi, hogy ez szerencsétlenség ugyan, de
+másképp nem cselekedhetett.
+
+S álmos hangon folytatta:
+
+– Isteni törvény mozgatja néha az akaratot. A szeretet isteni törvény. A
+anya-szeretet, a haza-szeretet egy. A lelket nem ölheti meg a török.
+
+Hegedüs nem szólt többet. Ő is végigdőlt az ágyon. A várban nem
+hallatszott más, csak az őrök egyforma sétálása, meg az egyik malom
+csöndes morgása, s a ló lépései, amint a malmot hajtotta.
+
+
+V.
+
+Másnap reggel nem szólt az ágyú. A török földsáncok mögött azonban
+zsibajgott a tábor.
+
+– A török megint levelet ir, – mondotta Dobó.
+
+Egy iv fehér papiros volt a kezében. Megfuvatta a gyülekező jelet. A
+pihenő katonák két perc mulva ott álltak hadi rendben.
+
+Dobó szólott:
+
+– Vitézek! Azért hivattalak benneteket össze, hogy megdicsérjelek. A vár
+első ostromát olyan keményen vertétek vissza, amint magyar katonákhoz
+illett. Nem láttam köztetek gyávát egyet se. Megérdemlitek a hősi nevet!
+A török eltakarodása után magam megyek fel a király ő felségéhez, és
+magam kérek nektek jutalmat; de addig is, mig ezt megtehetem, van
+köztetek négy ember, akinek a vár csekély pénzéből jutalmat kell adnom.
+Álljon elő Bakocsai István, Török László, Komlósi Antal, Sonci
+Szaniszló.
+
+A négy vitéz kilépett a sorból és Dobó elé állott. Mind a négynek be
+volt a feje kötve.
+
+Dobó folytatta:
+
+– A külső vár falára felhatolt az ellenség és kitüzte az első zászlót.
+Bakocsai Antal, közvitéz egymaga rohant a janicsárok falkája közé.
+Kiteperte a zászlót a török kezéből és vissza ledobta. Addig is, mig a
+királyi jutalmat megkapja, tizedessé léptetem elő s ötven denárt és egy
+öltözet uj ruhát kap.
+
+Sukán számtartó beleolvasta az ötven denárt a vitéz markába.
+
+Dobó folytatta:
+
+– A vár zászlaját a fallal együtt ágyú-golyó sodorta le. Kiesett a
+törökök közé. Török László egymaga kiugrott a résen és visszahozta.
+Addig is, mig királyi jutalomra vár, kap a vár pénzéből egy forintot, és
+egy öltözet purgomál posztó-ruhát.
+
+A vitéz diadalmasan pillantott körül. Sukán a jutalmat a markába
+olvasta.
+
+Dobó folytatta:
+
+– Az ókapunál is kitüztek egy zászlót. Komlósi Antal a falra rohant, s a
+török jobb kezével együtt levágta. Addig is, mig királyi jutalmat vár,
+két forintot kap és egy öltözet ruhát.
+
+A negyedik vitéz volt még hátra.
+
+– Soncy Szaniszló, – mondotta Dobó, – mikor a tömés kiszakadt és
+százával dőlt volna befelé a török, te egymagad ugrottál oda, és nem
+nézve hányan vannak, agyba főbe verted a betolakodókat, mignem segitség
+érkezett. Jutalmad a királyén kivül most még csak két rőf stamet posztó,
+és egy forint.
+
+A posztónak abban az időben nagy ára volt, s mivelhogy egyenruhát a
+katonák nem viseltek, egy ilyen öltözet posztóruha, bizony egész életre
+elszolgált. A mi meg a pénzt illeti, ha azt nézzük, hogy Dobónak a
+főkapitányi egész évi fizetése 600 frt volt, s hogy amit ő a vár
+pénzének emlegetett, az alatt az ő erszényét kellett érteni, a pénzbeli
+jutalmat nem lehet keveselnünk.
+
+Dobó még ezt mondta:
+
+– Nem a vitézségtekhez szabtam ezt a jutalmat, hanem a vár erszényéhez.
+Kivületek sokan vannak a seregben, akik szintén hőstetteket cselekedtek;
+magam láttam, hogy némelyik harminc törököt is agyonvert, s hogy többet
+ne emlitsek, itt van a Nagy Lukács serege. Tudjátok mit cselekedett!
+Mosthát értsétek meg: csak a legislegkiválóbbakat akartam megdicsérni,
+akik az életöket a hazáért a bizonyos halál veszedelmében forgatták.
+
+A kapu felől jelző kürt szólalt meg, s rá egy percre egy idegen paraszt
+ember kopogott a piacon Dobó felé.
+
+A kezében levél volt.
+
+– Menjetek a dolgotokra, – mondotta Dobó a katonáinak.
+
+Egy szót szólt még Mekcseynek, s mikor a parasztember hozzáért,
+megvetéssel pillantott rajta végig; s anélkül, hogy kihallgatta volna,
+lóra ült.
+
+A parasztot a tisztek fogadták.
+
+A levelet anélkül hogy elolvasták volna, kétfelé szakitották. Felét a
+tűzre dobták, felét megetették vele, azután ő is csak bekerült a
+tömlöcbe, s gondolkozhatott arról, hogy nem jó dolog a töröknek
+szolgálni semmiképpen se.
+
+Sári Andrásnak hivták ezt az embert. Fehérvárról hozta magával a török.
+
+Egy óra hosszáig várt a török, hogy kijön-e az ember megint a kapun vagy
+sem? Mikor látták, hogy az egriek nem leveleznek, ujra megdördült minden
+ágyú a falak körül s a vár alatt ásott árkok megteltek török
+harcosokkal.
+
+De mig eddig csak az Allah kiáltások s gúnyos megjegyzések hangzottak a
+török táborból, most minden oldalon azt kiáltották:
+
+– Adjátok meg magatokat! Csúfos végetek lesz, ha nem engedtek!
+
+Másik hang:
+
+– Azt gondoljátok, mindig visszaverhetitek az ostromot? Ez csak próba
+volt! A csecsemőnek se kegyelmezünk!
+
+Ismét másik:
+
+– Hagyjátok ott Dobót! Ha meg akar halni, haljon meg maga! Aki kijön a
+várkapun, semmi bántódása nem lesz! Elviheti magával pénzét, fegyverét!
+
+– Aki ki akar jönni, csak fehér kendőt tüzzön a dárdájára! – orditotta
+fel az árokból egy hegyes sisaku vén szpáhi.
+
+– Ezer aranyat kap, aki bennünket kiereszt! – kiáltotta egy structollas
+janicsár aga.
+
+Erre valami hárman rálőttek, de ő idejében lebukott.
+
+– Dobó meg van bolondulva! – hangzott ismét másik oldalról a kiáltás. Ti
+ne legyetek bolondok! Az első, aki kijön a várból, száz aranyat kap, az
+utána való husz kijövő tiz-tiz aranyat, s békén elmehettek!
+
+A magyarul tudó öreg katonák kiáltoztak igy az ellenséges táborból; de
+kiáltoztak tótul is, németül is, spanyolul, olaszul is.
+
+A várbeliek pedig nem feleltek nekik se magyarul, se tótul, se németül,
+se spanyolul, se pedig olaszul.
+
+A kiáltozás mindinkább megújult. Az igéret egyre fényesebb, a fenyegetés
+egyre borzalmasabb. Végre Gergely a maga falán nekiállitotta a maga
+dobosait, trombitásait, kürtöseit s valahányszor lenn valamelyik török
+kiáltozásba kezdett, megperdült a dob, és gúnyosan rikoltozott a kürt,
+vagy leharsogta a trombita.
+
+A vár népe ezen földerült. A többi oldalon is kiállitották a dobosokat,
+kürtösöket, a három várbeli sipos is megtalálta a maga dolgát. A vitézek
+közül meg akinek vaspajzsa volt, azt csattogtatta. Pokoli lárma fojtott
+el minden további bekiáltást.
+
+Paksy Jób[7] lovas hadnagy engedelmet kért Dobótól, hogy hadd üssön ki a
+kiáltozókra.
+
+Herkulesi erejü szép szálas legény volt ez a hadnagy. A bajusza, mikor
+reggelenkint kihúzta, a két füléig ért. Az ostromban egyetlen vágással
+ketté hasitott egy sisakos törökfejet, úgy hogy az erős sisak is kétfelé
+esett.
+
+Csak száz embert kért.
+
+– Ne okoskodjál Jób öcsém, – felelte Dobó, – hátha valami baj ér.
+
+De Paksy Jób égett a haragtól. Lefelé licitált, mint Ábrahám a sodomai
+úton:
+
+– Csak ötvenet. Csak huszat.
+
+Utoljára már csak tiz embert kért, hogy egyet fordulhasson.
+
+Dobó talán ezt sem engedte volna meg, hanem ekkor már csoportosan
+sorakozott Paksy mellé a sok harcvágyban égő katona. Kipirosodott arccal
+kiáltozták:
+
+– Nagyságos kapitány úr!
+
+Dobó attól tartott, hogy ha még tovább is ellenkezik, nem az ő okos
+ovatosságának tulajdonitják, hanem annak, hogy kevesli már a várbeli
+erőt, s aggódik, vagy magyarán szólva: fél. Hát azt mondta nekik:
+
+– Ha éppen kedvetek van elpusztulni, csak menjetek.
+
+– Hányan? – kerdezte Paksy, szinte rikoltva az örömtől.
+
+– Kétszázan, – felelte Dobó.
+
+Azzal hátat forditott nekik.
+
+A patakra nyiló kapu még ép volt. Paksy kiválasztotta a maga kétszáz
+emberét, s kirontott.
+
+Ez déltájban történt.
+
+A patak tele volt lóitató akindsival. Egynéhány tevét is itattak ottan.
+
+A kétszáz katona villámként csapott rájok. Hullott az akindsi mint a
+répa. Paksy ahogy előlment, utcát rombolt rajtok, s páncéla, lova
+piroslott a jobboldalán a vértől.
+
+A többi is követte a példát, s az akindsi-had az ijedelem
+kiáltozásaival, egymást törve forditott nekik hátat, mig két felől a
+janicsárok ezrével rohantak reájok.
+
+De akkor az történt, hogy a Paksy lova megriadt egy tevétől, s oldalt
+ugrott. Paksy éppen ebben a pillanatban mért egy drótinges szpáhira egy
+iszonyu vágást. Lelódult az oldalt ugró lóról. A lovát szügyön döfték. A
+ló végig hemperedett Paksyn, s ott maradt mellette.
+
+A többi legény ezt látva körbe állt Paksy körül, s iszonyuan
+vagdalkozott, hogy a hadnagynak ideje legyen fölkelni.
+
+Az azonban nem történt meg: Paksynak kificamodott a lába. De igy ültében
+is forgatta a kardot; szurt vágott maga körül. A sisak leesett a
+fejéről, s akkor egy janicsár a fejére vágott.
+
+A várfalakon visszahivót harsogtak a trombiták. A legénység megfordult s
+átvágta magát a török sokaságon. Csak tiz legény maradt ottan Paksy
+körül. Ezek egyszer csak dárda-erdőben találták magukat.
+
+A törökök azt kiáltozták nekik:
+
+– Adjátok meg magatokat!
+
+A tiz legény, egyik a másik után eresztette le a kardját.
+
+Megadták magukat.
+
+– Gyávák! – kiáltották haraggal a várból.
+
+Mekcseyt alig lehetett visszatartani, hogy ki ne rontson.
+
+*
+
+Egy óra mulva magas tányér alaku emelvényt ácsoltak a Király-széken.
+
+A török hóhér ott a dombon a várbeliek szemeláttára azon az emelvényen
+törte vaskerékkel össze a sebesült egri vitézeket, Paksy kivételével
+valamennyit.
+
+(Paksynak bizonyosan azért kegyelmeztek meg, mert megtudták tőle, hogy a
+komáromi kapitány öcscse. Mint később kitudódott, levitték
+Konstantinápolyba, a Héttoronyba, és csak nagy váltságdijért eresztették
+szabadon.)
+
+
+VI.
+
+Az egriek eddig csak gyülölték a törököt, most már utálták is. Az
+asszonyok sirtak. A katonák ki akartak rohanni.
+
+De Dobó lezáratta a kaput.
+
+Ali pasa a gyalázatos kegyetlenség után bekiáltotta a várba:
+
+– Tudjátok meg, hogy a segitségtekre jött királyi hadat széjjelvertük!
+Nincs kegyelem többé. Ha meg nem adjátok magatokat, valamennyien igy
+jártok, mint ezek itten.
+
+A nép sápadtan hallgatta ezeket a szavakat. A török gaztette annyira
+megdermesztette a dobosokat is, hogy elfelejtettek beledobolni a
+kiáltásba.
+
+– Hazudnak az alávalók! – szólt Gergely a körülötte álló katonáknak. Úgy
+hazudnak, mint ahogy nekünk kiabálják minden éjszakán, hogy a
+feleségünk, menyasszonyunk, gyermekünk fogva van. A király hada jön.
+Minden órában várhatjuk.
+
+– De hátha nem hazudnak? – szólt egy nyers hang vissza.
+
+Gergely amúgy is szintelen volt. Erre a felszólalásra úgy elfehéredett,
+hogy a szakállát bajuszát szinte szálankint meg lehetett volna olvasni.
+
+Hegedüs hadnagy volt ez a visszaszóló.
+
+Gergely ránézett, s kezét a kardjára szoritva felelte:
+
+– Ejnye hadnagy uram! Kellene annyit tudni a hadak szokásából, hogy a
+szétvert had zászlóit el szokta venni az ellenség. Ha csakugyan
+megverték volna őket, nem mutogatták volna-e fel a zászlókat?
+
+S végig nézett rajta.
+
+A templombástyán történt ez. A bástyán ott állt Dobó is. Mellette Cecey
+botra támaszkodva, Zoltay, Fügedi meg Márton pap; ez fehér ingben,
+stólában. (Most végezte egy sulyosan sebesültnek a temetését.)
+
+Dobó csak elhült a Hegedüs szavára, de Cecey a Gergely magyarázatára
+odakiáltott Hegedüsnek:
+
+– Ostoba beszéd! Meg akarod-e félemliteni a katonaságot?
+
+Hegedüs dühösen nézte vissza Gergelyt:
+
+– Idősebb katona vagyok mint te, tacskó! Hogy mersz engem oktatni! Hogy
+mersz engem végignézni!
+
+S kardot rántott.
+
+Gergely is.
+
+Dobó közéjük állt, és nyugodtan szólott:
+
+– Az ostrom után elvégezhetitek. Mig a vár meg van szállva, egymásra
+kardot huzni ne merjetek!
+
+A két összeháborodott hadnagy visszadugta a kardját.
+
+Dobó hideg hangon rendelkezett, hogy Hegedüs az ókapunál legyen
+szolgálaton a Mekcsey seregében, Gergely pedig fontos ok nélkül el ne
+hagyja a külső várat.
+
+– Az ostrom után… szólt mégegyszer Hegedüs, fenyegető szempillantással.
+
+– Nem búvok el, – felelte Gergely fagyosan.
+
+
+VII.
+
+Dobót elkedvetlenitette ez az összeszólalkozás.
+
+Ahogy a két tiszt két különböző irányban elment, odafordult Ceceyhez:
+
+– Mi lesz velünk, – mondotta, – ha a tisztek egymásban is ellenséget
+látnak. Hogyan harcolnak ezek együtt! Ki kell őket békiteni!
+
+– Ördög vigye el ezeket a kassaiakat, – felelte Cecey. Az én fiamnak
+igaza volt.
+
+Gyalog mentek át a piacon. A kocsmából nótázás hallatszott, s éppen
+mikor odaértek, kidűlöngélt az ajtón három katona. Egymás nyakába voltak
+kapaszkodva s Laokon-mozdulatokkal indultak a kaszárnya-házsor felé.
+Danoltak.
+
+A középső Bakocsai volt. Ez a nóta végén elkurjantotta magát:
+
+– Saóse halunk meg!
+
+Mikor a jókedvüek meglátták Dobót, eleresztették egymást, s álltak mint
+a pizai torony; pislogva hallgattak.
+
+Dobó elment mellettök szótlanul, s a kocsmaajtó előtt megállt.
+
+Bent is danoltak. Török László a sebre való kendőt lobogtatta. Komlósi
+az asztalt verte a bádog kupával. Soncy Szaniszló a siposokért orditott.
+Mellettök még három közvitéz itta a bátorság jutalmát.
+
+Dobó az apródjához fordult:
+
+– Hivd ide a két kocsmárost.
+
+Egy perc mulva ott állt a két ember: Debrői György felgyürt ujju ingben,
+Nagy László melledzős két kötényben. A két ember szinehagyott arccal
+zavarodottan állt a főkapitány haragos szeme előtt.
+
+– Kocsmárosok, – mondotta Dobó, s a szava vesszőként pattogott. Ha még
+egyszer részeg katonát látok a várban, azt a kocsmárost, akinél az ember
+leitta magát, felakasztatom!
+
+Azzal megfordult és tovább ment.
+
+
+VIII.
+
+Éjjel ismét rakták, tömték a nappal leágyúzott falakat. Dobó csak
+egy-két órát aludt. Éjjel-nappal lehetett látni hol itt, hol amott, s
+lehetett hallani nyugodt mély hangját, amint intézkedett.
+
+És ezen az éjjelen a keleti dombról ismét felhangzott az erős kiáltó
+szó:
+
+– Hallod-e Dobó István! Régi ellenfeled köszönt: Arszlán bég. Soha a
+nevemet szennyesnek nem láthattad. Becsületem tiszta mint a kardom.
+
+S mintha a kiáltó lélekzetet venne, egy percnyi szünet következett.
+
+Aztán folytatta:
+
+– Jó Losonci István halálát példának ne forgassátok! Ő maga volt az oka!
+De ha éppen nem hisztek nekünk, én magam ajánlkozom tuszul! Nem félek
+hozzád bemenni egymagam, ha a fehér zászlót kitüzted! Tartsatok engem
+fogva, mig a várból kivonultok, s öljetek meg tüstént, ha a kivonulók
+közül valamelyiknek csak egy hajaszála is elvész. Én kiáltom ezt:
+Arszlán bég, ama hires Jahja pasa oglu Mohammed fia.
+
+Szünet következett, mintha a kiáltó feleletet várna.
+
+De Dobó már az első szavaknál lóra ült, és a másik bástyához nyargalt.
+Csak a katonák hallották a beszédet.
+
+És a kiáltó folytatta:
+
+– Tudom, hogy az én személyem neked elég biztositék, de ha a népednek
+nem elég, azt is megteszszük, hogy az egész hadat három mérföldre
+visszaszállitjuk, s elő nem jön egy török se, migcsak ti is három
+mérföldre nem lesztek az ellenkező irányban. Felelj nekem vitéz Dobó
+István!
+
+A vár hallgatott.
+
+[Illustration: Dobó István öregkori képe.
+
+(Hű arcképnek látszik. Érdekes a szemének erős kifejezése. A többi egri
+hős képét hiába keresi az olvasó: ezidáig nem kerültek elő sem a
+muzeumokban, sem a képtárakban.)]
+
+
+IX.
+
+Éjfélkor Dobó a puskaporos ajtó előtt egy legényt pillantott meg, amint
+ez egy rakás nagy tálat vitt a fején.
+
+– Mi az? – kérdezte.
+
+– Gergely főhadnagy úr parancsolta, hogy tálakat vigyek a konyhából.
+
+– Hol a főhadnagy úr?
+
+– A tömlöc-bástyán.
+
+Dobó odalovagolt, s ott találta Gergelyt a fal alatt, ahol a lámpás
+égett. Egy vizes tál fölé hajolva térdelt mozdulatlanul.
+
+– Gergely, – szólt Dobó a lovát megállitva.
+
+Gergely felállott.
+
+– Nem tudtam, hogy még fenn van kapitány úr, különben Mekcseynek
+jelentettem, hogy tálakat vigyáztatok.
+
+– Az akna végett?
+
+– A végett. Hogy az ostromot visszavertük, most már bizonyos, hogy
+aknákat fognak ásni.
+
+– Jól van felelte Dobó. A dobosok is rakják le a dobokat a földre, s
+borsót reá.
+
+– És apró sörétet.
+
+Dobó leszállt a lováról, és szólott Kristóf apródnak:
+
+– Járd be az őröket és mondd meg nekik, hogy a dobokat és tálakat minden
+fordulásnál vizsgálják. Mihelyt a viz remeg, vagy a dobon a borsók,
+sörétek rezegnek, azonnal jelentsék.
+
+S Gergelyt karonfogva a vár belsejébe vonta.
+
+– Édes Gergely fiam, mondotta neki atyai hangon, aminővel csak az
+apródjait szokta megszólitani. Már egy hete figyellek téged. Mi bajod
+van? Nem ilyen szoktál te lenni.
+
+– Uram, – felelte Gergely felsóhajtva, – nem akartam terhelni vele
+kegyelmedet, de ha már kérdezi, megmondom. Mióta a várat megszállták,
+minden éjjel bekiáltják, hogy fogva van a kis fiam.
+
+– Hazug beszéd.
+
+– Én is azt gondoltam. Eleinte rá se hederitettem. De ma egyhete
+bedobtak a várba egy kis kardot. Az az én fiamé.
+
+Ezt mondva, egy kis bársonyhüvelyü kardot vett elő a dolmánya alól.
+
+– Ez az kapitány uram. Tudom, hogy nem emlékezik reá. Pedig ezt a kardot
+kegyelmed adta nekem, mikor először találkoztunk. Azután én adtam a
+fiamnak, mikor most elváltam tőle. Hogyan került ez a töröknek a kezébe?
+
+Dobó értetlenül bámult a kardra.
+
+Gergely folytatta:
+
+– Én a feleségemet, fiamat Sopronban hagytam. Arra semmiféle török nem
+jár. Ha járna, agyonvernék. Az én feleségem pedig onnan el nem mozdul,
+mert nincs is kihez mennie.
+
+– Érthetetlen, – felelte Dobó a fejét rázva. – Talán ellopták a kardot?
+Ócskáshoz, katonákhoz került.
+
+– Hogy tudják akkor, hogy az én fiamé? És van valami összefüggés is a
+bajban, ami kigyóként marcangolja a szivemet. Ennek a Jumurdsáknak alias
+Dervis-bégnek volt egy talizmánja. Azt elvette tőle az én Istenben
+boldogult nevelő papom: Gábor pap. És nekem hagyta. Azóta az a bolond
+török mindig azt keresi. Hogyan tudta meg, hogy nálam van? fel nem
+foghatom. De megtudta, az kétségtelen, mert kéri tőlem.
+
+– És azt gondolod, hogy a fiad csakugyan nála van? Hát ördög vigye el
+azt a gyűrűt, vesd ki neki!
+
+– Hiszen éppen ez a különös, – felelte a sisakját levéve Gergely, – hogy
+nincs nálam a gyűrű. Otthon hagytam.
+
+– Megáll az eszem, – szólt Dobó a fejét rázva. – Még ha arra gondolok
+is, hogy a törökök Sopronban jártak, azt találnám természetesnek, hogy a
+bég a gyürűt ragadja el és nem a gyermeket.
+
+– Én is ezen bolondulok meg, – felelte Gergely.
+
+– És gondolod, hogy a gyermeked csakugyan itt van?
+
+– Ahogy a kis kard idejutott Sopronból, most már azt kell gondolnom,
+hogy az én kisfiam is ide juthatott.
+
+A palotához értek. Dobó leült a palota előtt lévő márványpadra.
+
+– Ülj le, – mondotta.
+
+A két térdére könyökölve nézett maga elé, aztán igy szólt:
+
+– Hát még ma éjjel megtudhatjuk, hogy igaz-e vagy nem a török szava?
+
+Odaszólt a palota előtt járó őrnek:
+
+– Miska. Eredj a tömlöcbe. Vezesd ide azt a kurdot, akit a patakban
+fogtak az emberek.
+
+Az ablakon kihajolt Baloghné és szólott:
+
+– Ne adjam-e ki a hosszú mentét kapitány úr?
+
+Mert csak dolmány volt Dobón. Szürke szarvasbőr dolmány, s az éji levegő
+hűvös volt.
+
+– Köszönöm, – felelte Dobó. – Mindjárt aludni megyek. Pető hogy van?
+
+– Félrebeszél és nyöszörög, – felelte az asszony.
+
+– Ki fog virrasztani mellette?
+
+– A Kocsis Gáspár feleségét hivattam be, de amig el nem csendesül, magam
+is virrasztok.
+
+– Nincs ok rá, – felelte Dobó. – Láttam a sebet. Be fog gyógyulni.
+Nyugodjon le kegyelmed!
+
+A kurd öt perc mulva ott állt előttük.
+
+– Vedd le róla a láncot! – szólt Dobó az őrnek.
+
+A kurd a kezét a mellén keresztbe téve mély meghajlással várakozott.
+
+– Hallod-e pogány, – mondotta Dobó.
+
+Gergely tolmácsolt minden mondatot.
+
+– Ismered Dervis béget?
+
+– Ismerem, – felelte a kurd. – Félszemü. Dervisruhában jár, de alatta
+páncélt hord.
+
+– Ez az, – mondotta Dobó. – Hová való vagy te?
+
+– Bitliszbe uram.
+
+– Van apád?
+
+– Van uram.
+
+– Családod?
+
+– Két gyermekem van.
+
+– Én téged kibocsátalak a várból egy feltétel alatt.
+
+– Rabszolgád vagyok uram holtomig.
+
+– Elmégy dervis béghez. Ennél a bégnél egy kis rab-fiu van. Megmondod a
+bégnek, hogy ha azt a kis fiut holnap délben idehozza a patak felől levő
+kapuhoz, ahol te rabul estél, megkapja érte amit kiván. Fehér kendővel
+jőjjetek.
+
+– Értem uram.
+
+– Egy ember kimegy a kapun tőlünk a fiuért, és magával viszi a bég
+talizmánját. Te pedig elvezeted a bégtől a fiút, és átadod a mi
+emberünknek. De meg kell esküdnöd itt anyád szerelmére és gyermekeid
+boldogságára, hogy amit kivánunk, megteszed.
+
+– Megesküszöm uram, – felelte a kurd.
+
+Kristóf már ott állt mellettök. Dobó hozzáfordult:
+
+– Menj be Kristófom a lovagterembe. A sarokban van egy rakás török
+holmi, s azok között egy kis török könyv. Hozd ki azt a könyvet.
+
+Az a könyv a korán volt, amit az olvasni tudó harcosok maguknál hordtak.
+Pergamenbe volt kötve, és acélkarika volt a sarkán. Abban a karikában
+zsinór volt. Igy szokták az olvasni tudó törökök a mellükön hordani.
+
+A kurd rátette az ujját a koránra, és megesküdött. Azután Dobó lábához
+borult. Megcsókolta a földet és örömtől piros arccal távozott.
+
+– De uram, – mondotta remegő hangon Gergely – ha a török látja, hogy
+megcsaljuk…
+
+Dobó nyugodtan felelte:
+
+– Ha nála volna a gyermek, már megmutatta volna. Hazudik a gazember! Én
+csak téged akarlak megnyugtatni.
+
+
+X.
+
+Gergely lázas szivvel sietett a bástyájára, hogy átaludja az éj
+hátralévő részét.
+
+Mikor a malmok mellett elment, az árnyékból egy _pszt_ szó hallatszott,
+jobban mondva egy _pst_.
+
+Gergely odanéz. A cigányt látja szalmán, amint féltérdre emelkedve
+integet.
+
+– No mit akarsz? – kérdezte Gergely idegesen.
+
+A cigány felkel, és susogva beszél:
+
+– Kutya van a kertben!
+
+– No.
+
+– Az este az ókapunál egy kassai katonának a sisakja álladzóját
+reperáltam. Hegedüs hadnagy úr arról beszélt, hogy mikor ostrom van,
+duplán kell fizetni. A katonák haragusznak Dobó nagyságos úrra. Azt
+mondják, hogy a török minden jót igér, ő meg semmit. Választani kell.
+
+Gergely a lélekzetét is visszatartva nézett a cigányra.
+
+– S előtted beszéltek igy?
+
+– Minden katona előtt. Én meg nem mondottam volna, de ha már félni kell,
+jobban félek a terektöl mint a kassai hadnagy úrtól.
+
+– Jer velem, – mondotta Gergely.
+
+Megkereste Mekcseyt, s a töltéscsinálóknál ráakadt.
+
+– Pista, – mondotta, hallgasd meg Sárközit.
+
+S azzal ott hagyta őket.
+
+
+XI.
+
+Reggel, mikor Dobó előjött a palotából, Hegedüs már a palota-ajtóban
+várta.
+
+– Uram! – szólt tisztelgőre emelve a kezét, – jelenteni valóm vagyon.
+
+– Jer velem, – mondotta Dobó. Mondd el a kapunál.
+
+A kapu fölött már ott állt Gergely, s vele Mekcsey, Fügedi. A
+vesszőpalánk takarta őket a pataknál nyüzsgő töröktől.
+
+Dobó egy pillantást vetett alá.
+
+– Még senki?
+
+– Senki, – felelte Gergely.
+
+S Hegedüsre pillantott.
+
+Hegedüs a sisakjához emelte a kezét. Gergely hasonlóképpen. De hidegen
+tekintettek egymásra.
+
+Dobó Hegedüshöz fordult.
+
+– Uram, szólt Hegedüs, – meg kell mondanom, hogy a katonák közt egy kis
+elégedetlenség félét vettem észre.
+
+Dobó szemei kikerekedtek.
+
+– Sajnos, – folytatta Hegedüs, kerülve a Dobó tekintetét, – vannak öreg
+katonák köztük, akik ismerik az ugynevezett ostrompénzt. Tegnap egésznap
+azt várták, hogy megkapják, mint máskor, máshol szokás volt. Este már
+morogtak. Gondoltam: tovább mérgesedik a baj, ha leszidom őket. Hát
+engedtem őket beszélni. Arra kértek: mondjam meg kapitány úrnak, hogy mi
+a kivánságuk.
+
+– Hát először is, – felelte Dobó, – nem lett volna szabad elfelejtenie
+hadnagy úr, hogy a várban semmiféle settegésnek sugdosódásnak helye
+nincsen. Másodszor, ami az ostrompénzt illeti, aki nem a hazáért harcol
+itten, hanem az ostrompénzért, hát csak jelentkezzék, – kifizettetem.
+
+Ezzel ellépett a hadnagytól, s áthajolt a palánkon.
+
+– Jön, – szólalt meg Gergely.
+
+A törökök közül elővált a kurd. Most már fel volt fegyverkezve. Két
+magyar gyermeket vezetett. Mind a kettő lajbis, gatyás mezitlábas
+parasztgyermek. Hogy a kurd nagyokat lépett, a két gyermek futva ment
+mellette.
+
+Tőlük valami százlépésnyire látni lehetett a félszemü dervist. Lovon
+ülve követte a kurdot, de golyótávolságban megállt, és a kengyelbe
+hágva, fölegyenesedve nézett a vár felé.
+
+– A gyermekek nem az enyémek! – szólt riadozó örömmel Gergely.
+
+S valóban a két gyermek idősebb volt, mint az ő Jancsikája. Az egyik
+gyermek körülbelül tiz éves, a másik tizenkettő.
+
+A kurd megállt a kapu előtt, és fölkiáltott:
+
+– A bég egy gyermek helyett kettőt küld. Adjátok ki a gyürüt, akkor
+elküldi a harmadik gyermeket is.
+
+Dobó felszólt a toronyőrnek.
+
+– Hajoljon ki, kend! Intsen a kezével annak a kurdnak, hogy elmehet.
+
+
+XII.
+
+Ezen a napon csakúgy törte rontotta a török a falat, mint előbb. A nagy
+torku zarbuzánok lassan dolgoztak, de borzasztó erővel. Minden
+dördüléssel egyidejüleg ropogott a fal, s olykor egy-egy omlás robaja
+volt hallható.
+
+Hanem ezen a napon mégis történt valami változás, amit az őrök már korán
+reggel jelentettek.
+
+Az összes lovasság elhuzódott a vártól. Sehol nem lehetett látni a piros
+sapkás akindsiket, a páncélban ragyogó szpáhikat, az össze-vissza
+ruházkodó besliket, kámzsás deliket, aprólovu günüllüket, gurebákat,
+müszellemeket és szilidárokat. De még a kilencszáz tábori teve is
+hiányzott.
+
+Mi történt?
+
+A várbeliek örömtöl ragyogó arccal jártak-keltek. A köszörüs
+parasztoknál a cigány is megjelent, s fényesre köszörültetett egy hosszu
+rozsdás kardot. A sütő kemencéknél felhangzott az asszonyok dala. A
+gyermekek a kemencék mellett lévő domb gyepén játszottak: a fiuk
+háborusdit, a leányok körbe-kerengőt.
+
+  _Kék liliomszál_
+  _Ugorj a Dunába._
+  _Támaszd meg oldalad_
+  _Az aranyvirágba._
+  _Fésülködjél meg te,_
+  _Mosakodjál meg te,_
+  _Törülközzél meg te._
+
+A Baloghné cselédje odavezette a kis török fiut.
+
+Nézte az a játékot bámulva.
+
+– Vegyétek be ezt is, – mondotta a cseléd a fiuknak.
+
+– Nem veszszük be, – felelték azok.
+
+A leányok bevették. Nem értette mit dalolnak, de olyan áhitattal forgott
+velök, mintha tudja az Isten, micsoda szent dologban volna része.
+
+De hát mi volt az oka a nagy örömnek?
+
+A török lovasok eltüntek: ebből kétségtelennek látszott, hogy a fölmentő
+had közeledik. A király hada! Hova ment volna a török lovasság, ha nem
+ez elé?
+
+S a dobosok még vigabban zörgették el a be-bekiáltó hangokat; a vár
+nagydobosa fel-felugrott a falra, ahonnan a kiáltás jött, s elbumbumozta
+a kiáltó szavat.
+
+De cédulák is hulltak a várba. Ezeket nyilakon röpitették be. No nem
+olvasta senki: aki érte, az dobta a tüzbe. A nyilat meg vitték Ceceyhez.
+
+Az öreg egésznap a tömlöcbástyán ült, és ahányszor a közelben török
+bukkant fel, rányilazott.
+
+Csak a Dobó arca volt változatlanul komoly.
+
+Hol az egyik, hol a másik toronyba hágott fel, és kémlelte az
+ellenséget. Olykor mereven nézett egy pontra, olykor a fejét rázta.
+
+Egyszercsak beszólitja Mekcseyt a palotába.
+
+– Kedves öcsém, – mondotta egy székre vetve magát. Az a Hegedüs nem
+tetszik nekem. Vigyáztasd.
+
+– Már vigyáztatom.
+
+– Akivel beszél, ahova néz, ahova lép, tudnom kell minden órában.
+
+– Tudni fogjuk.
+
+– De neki nem szabad ezt észrevennie, mert akkor meglep valamivel.
+
+– Nem veszi észre.
+
+– Ha lázadás lenne a várban, akkor végünk van. Megtehetném azt, hogy
+elzáratom, de nekünk tudnunk kell, hogy hányan és kik tartanak vele. Úgy
+kell kivágnunk a rothadt részt, hogy semmi ne maradjon. Kivel
+vigyáztatod?
+
+– A cigánynyal. Az tegnap a kassaiak között dolgozott, ma ujra ott fog
+dolgot találni. Megmondtam neki, hogy egy teljesen ép felszerszámozott
+pompás lovat kap, ha a szolgálata a dologban hasznos lesz. Inkább
+szinlelje, hogy velük tart, tudni fogjuk, ha a sor rákerül.
+
+– Más megbizható embered nincsen?
+
+– Nekem volna, de a kassaiak nem biznának benne. A cigányt sokkal inkább
+csekélylik, hogysem előtte tartózkodnának.
+
+– Csak azt kell megtudni, kik a kolomposok.
+
+– Igy adtam neki én is az utasitást.
+
+– Hát akkor jól van, – szólt Dobó fölkelve. – Mehetünk.
+
+– Főkapitány uram, – szólt ekkor Mekcsey, – a jelek azt mutatják, hogy a
+király hada jön.
+
+Dobó búsan nézett Mekcseyre.
+
+– Lehet, hogy jön, – felelte szomoruan – de azok a jelek, amiket ti
+mindnyájan erre magyaráztok, nekem nem a király hadát mutatják.
+
+Mekcsey elámultan nézett Dobóra.
+
+Ez folytatta:
+
+– A jaszaulok (hadrendezők) mind itt vannak. A két vezért együtt láttam
+lóháton az Almagyaron. Az ágyuk közül egyet se vittek el. A két zenekar
+is itthon van.
+
+– Hát mi volna? – kérdezte Mekcsey észrevehető röstelkedéssel.
+
+Dobó vállat vont:
+
+– Nem lehet egyéb öcsém, mint az, hogy az erdőre mentek.
+
+– Az erdőre?
+
+– Oda, meg a szőlőkbe. Azt gondolom, hogy a két vezér a fal magasságát
+akarja megröviditeni. Rőzsét és földet hordatnak. Be fogják tömni az
+árkunkat, s dombot emelnek a romlásoknál. Hanem édes Pistám ezt csak
+neked mondom. A várbeliek hadd legyenek mind abban a hitben, hogy jön a
+fölmentő had.
+
+Azzal egy sokat jelentő meleg pillantással a kezét nyujtotta
+kapitánytársának, s abba a szobába fordult, ahol Pető feküdt.
+
+
+XIII.
+
+Amint bealkonyodott, előcsenegtek a török lovasok.
+
+Egy világitó golyó megmutatta, hogy minden lovas a kantáránál fogva
+vezeti a lovát, s minden ló meg van rakva rőzsével.
+
+A tevék hosszú sora tömött zsákokat hozott, s amint lekanyarodtak a
+Bajuszhegyről, egyenkint jöttek, egyik a másik után.
+
+Dobó lefelé forditotta a szakállasok és mozsarak száját, s közibök
+lövetett. De az éj mindinkább sötétedett s a lovasok száma nem ritkult.
+Dobó abbahagyta az ágyuzást és csak a puskásokkal lövetett.
+
+A török pedig nyüzsögve dolgozott alant. Ropogott az egymásra szórt
+rőzse, s venyige. Közben-közben hangzott a rendelkező jaszaulok
+kiáltása.
+
+Dobó a várbeli lámpások nagyrészét a falak üregeibe hordatta. Ugy rakták
+le a lámpásokat, hogy a falat minden felé megvilágitsák, de alulról se
+nyíllal se golyóval meglőni ne lehessen.
+
+A vár belülről sötét volt, csak imitt-amott égett egy lámpás. Az ókapu
+körül levő részt a sűtőkemencékből kiáramló fény világitotta meg. Az
+asszonyok most is dalolva dolgoztak.
+
+– Csak hadd daloljanak, – mondotta Dobó. – Ahol dalolnak, onnan nem
+távozik a jószerencse.
+
+Mekcsey éjféltájban a Bolyki-bástya tornyából vigyázta, hogy nem
+mozgolódik-e a török éjjeli ostromra?
+
+A tisztek is szanaszét oszolva virrasztottak.
+
+Mekcsey a két kezét a füléhez tölcsérezve hajolt alá, s a tekintete
+áthatolni iparkodott a sötétségen.
+
+Ekkor valaki megrántotta hátulról a dolmányát.
+
+A cigány volt.
+
+Janicsár-saruban jött fel. A fején kakastollal körültüzködött sisak. Az
+egyik oldalán kard, a másik oldalán fehér markulatu török jatagán.
+
+– Kapitány úr, – mondotta titokzatosan, – kezemben érzem a jó ló
+kantárszárát.
+
+– Van bizonyiték?
+
+– Jőjjön, de tüstént.
+
+– Hova?
+
+– A viztartóhoz. Oda ereszkedett le Hegedüs.
+
+– Egyedül?
+
+– Három katonája a viztartó ajtajában strázsál.
+
+Mekcsey szintén bukdácsolva sietett le a lépcsőn.
+
+A torony aljában állt az őrség.
+
+Hat katonát magával szólitott.
+
+– Fegyvertelenül jőjjetek! a csizmát vessétek le! Szijjat, vagy kötelet
+hozzatok!
+
+Azok szótlanul engedelmeskedtek.
+
+Mikor leértek a bástyáról, Mekcsey tovább mondta a parancsot.
+
+– A viztartóhoz megyünk. Ott három katona ül, vagy áll, vagy fekszik.
+Hátulról megrohanjátok őket és megkötözitek. Elvezetitek a tömlöcbe és
+átadjátok a tömlöctartónak, hogy zárja be őket. Semmi kiáltás! Semmi
+hang!
+
+A viztartó tájéka sötét volt, csak egy rossz cölöpnek a tetejét érte
+világosság. A katonák, mikor odaérkeztek, négykézláb mentek tovább.
+
+Néhány perc mulva csörömpölés, huppanások, káromkodások hangzottak a
+viztartó tájékán.
+
+Ekkor Mekcsey is odafutott.
+
+A három katona le volt gyürve.
+
+A viztartónak mind a két ajtaja nyitva. Mekcsey belehajolt. Lenn
+koromsötétség.
+
+– Itt van? – kérdezte visszafordulva a cigánytól.
+
+– Magam láttam, mikor lement.
+
+– Hegedüs hadnagy? Nem tévedtél?
+
+– Az, az.
+
+– Fuss a főkapitány urhoz. Az újbástyán lesz. Kéretem jőjjön ide!
+Utközben mondd Gergely főhadnagy urnak, hogy küldjön azonnal öt
+drabantot.
+
+A cigány elnyargalt.
+
+Mekcsey kihúzta a kardját és a viztartóból felvezető lépcsőhöz ült.
+
+Lent ekkor mintha hangok hallatszottak volna.
+
+Mekcsey fölkelt és leeresztette a csapóajtónak azt a szárnyát, amelyik a
+lépcsőt takarta.
+
+Jött az öt drabant, s velök csaknem egyidőben Dobó és Kristóf apród. Az
+apród lámpást lógatott a kezében, s világitott vele Dobónak.
+
+Mekcsey intett, hogy siessenek. A hangok már ekkor erősödtek.
+
+– Erre, erre! – hangzott egy tompa hang a mélységben.
+
+Dobó felvonatta a drabantok puskáját. A viztartó szélén kellett
+tartaniok.
+
+– Kristóf – mondotta aztán, – még húsz embert hozz Gergely úrtól.
+
+A lámpást elvette tőle, s letette a cölöp mellé, de úgy, hogy a
+viztartóban nem világitott.
+
+A mélységben fegyvercsörgés, léptek robaja
+
+– Erre, erre! – hangzik erősebben.
+
+Egy nagy csobbanás, nyomban egy másik csobbanás, _ej vá! meded!_
+kiáltások, ujabb csobbanások.
+
+A lépcsőtakaró ajtó megkoppan. Dobó felkapja a lámpást. Az ajtó mellett
+Hegedüs hadnagy ólomsápadt arca bukkanik elő.
+
+Mekcsey galléron ragadja.
+
+– Fogjátok meg! – kiáltja Dobó.
+
+A hadnagyot erős kezek kapják meg. Kirántják a mélységből.
+
+– Vegyétek el tőle a fegyvert!
+
+Lent még egyre hangzik a csobogás, a zürzavaros kiáltozás:
+
+_Jetisin! Jetisin!_ (Segitség!)
+
+Dobó letartja egy pillanatra a lámpást, hát ott kepickél a sok
+fegyveres, turbános török a nagy fekete vizmedencében, mig egy
+oldallyukon egymást nyomva özönlik a többi.
+
+– Tűz! – kiáltja Dobó.
+
+Az öt puskás a lyukba tüzel.
+
+A viztartó ürege akkorát szól, mint az ágyu. Bőszült orditás rá a
+felelet.
+
+– Maradj itt, – mondja Dobó Mekcseynek. A lyukat be kell járni. El kell
+menni addig, ameddig a vár fala van. Ott be kell falazni. Egy őr mindig
+ott legyen a fal mellett.
+
+S a katonákhoz fordult. Rámutatott Hegedüsre és a társaira:
+
+– Vasat rájok! Külön-külön zárjátok el őket!
+
+Azzal visszament a bástyára.
+
+Mekcsey a mélységből magyar hangot hallott:
+
+– Segitség! Emberek!
+
+Letartotta a lámpást. A fulladtakon ott vergődött egy bőrsapkás török;
+az kiabált.
+
+– Vessetek alá egy kötelet, – mondotta, hátha ez is a várból való.
+
+A vödörhuzó kötél ott volt a kut mellett. Aláeresztették vödröstül. A
+fuldokló belekapott a vödörbe. Három katona fölhúzta.
+
+Mikor az ember följutott, úgy tátogott, mint a partra jutott harcsa.
+
+Mekcsey az arcához tartotta a lámpást. Nagybajuszu akindsi volt. A viz
+csurgott a bajuszáról és ruhájáról.
+
+– Magyar vagy? – kérdezte Mekcsey.
+
+– Kegyelmezz uram! – szólt a török térdre borulva.
+
+Hogy igy tegezte Mekcseyt, török mivolta ebből kitetszett.
+
+Mekcsey majdnem visszalökte, de mégis meggondolta, hogy jó lesz tanunak.
+
+– Szedjétek el tőle a fegyvert, – mondotta a katonáknak – és zárjátok a
+levélhozó parasztok közé.
+
+
+XIV.
+
+A vár körületén másnap október negyedikén hatalmas töltést világitott
+meg a fölkelő nap.
+
+A mély árok, amely körülvette a várat, helyenkint be volt töltve. Árok
+volt; domb lett.
+
+A törések átellenében voltak ezek a dombok. Alul rőzse, kukoricaszár,
+erdei haraszt, venyige; – fölül föld. Ezt a munkát bizonyára addig
+folytatja a török, migcsak egy-két helyen olyan magas nem lesz, hogy át
+lehet ágyuzni és rohanni a várba.
+
+Dobó megszemlélte ezt a munkát, aztán a tisztekért küldött. Behivatta a
+lovagterembe a négy főhadnagyot, meg behivatott egy hadnagyot, egy
+őrmestert, egy tizedest, és egy közlegényt. Jegyzőképpen Mihály deák
+szolgált, a cipóosztó.
+
+Az asztal zöld posztóval volt bevonva. Rajta feszület, és két égő
+gyertya a feszület mellett. A terem sarkában a vörös posztóba öltözött
+hóhér. Mellette egy serpenyőben égő szén. A kezében fujtató. A serpenyő
+mellett ólomdarabok és harapófogó.
+
+Dobó fekete posztó ruhába volt öltözve. A sisakja csúcsán kapitányi
+sastoll. Előtte egy ív tiszta papiros.
+
+– Tisztelt társaim, – mondotta. Azért jöttünk össze, hogy Hegedüs
+hadnagynak és társainak az ügyét megvizsgáljuk. A jelek arra mutatnak,
+hogy árulók. Lelkiismeretesen meg fogjuk itélni.
+
+S intett, hogy a rabokat vezessék elő.
+
+Gergely fölállott.
+
+– Uraim, – mondotta – én ebben a dologban biró nem lehetek, mert a
+vádlottal haragban vagyok. Mentsenek föl a biráskodástól.
+
+Mekcsey is fölállt.
+
+– Én csak tanu lehetek, – mondotta. Azt hiszem biró és tanu egy
+személyben senkise lehet.
+
+– Legyen tanu, – felelték az asztalnál ülők.
+
+Gergely távozott.
+
+Mekcsey kiment az előcsarnokba.
+
+Az őrök elővezették Hegedüst, meg a három társát, és a törököt is.
+
+Hegedüs sápadt volt. A szemét kék gyürük környezték. Nem merte fölemelni
+a tekintetét.
+
+Dobó csak őt hagyta bent. A többit kiküldötte.
+
+– Halljuk, – mondotta. Mi volt ez a törökvezetés?
+
+Hegedüs ekkor összeszedte magát, és szakgatottan beszélve ezeket mondta:
+
+– Én a törököt csak a viztartóba akartam becsalni. A várat feladni nem
+akartam. Mindenki úgy árt a töröknek, ahogyan tud.
+
+Dobó végighallgatta nyugodtan. A tisztek se kérdeztek tőle semmit. Mikor
+már nem szólt többet, Dobó félre állitatta, s behivatta egyenkint a
+legényeket.
+
+– Mink, – mondotta az első, – nem tehettünk egyebet, mint amit a hadnagy
+úr parancsolt. Nekünk engedelmeskedni kell.
+
+– Mit parancsolt?
+
+– Azt parancsolta, hogy álljunk a viztartó szélén, ő egypár törököt hoz
+be.
+
+– Mit mondott, hogy minek?
+
+– Hogy a vár átadásáról beszéljünk.
+
+Dobó a hadnagyra nézett.
+
+– Nem igaz, – mondotta ez rekedten, – hazudik.
+
+– Én-e? – szólt sértődve a legény. Hát nem azt mondta-e hadnagy úr, hogy
+a török minden jót beszél, Dobó uram meg semmi jót se, mégcsak
+ostrompénzt se akar adni.
+
+– Hazudik – ismételte Hegedüs.
+
+Bevezették a másik legényt.
+
+– Miért voltatok a kútnál?
+
+– Törököt vártunk, – felelte ez búsan. Azt mondta a hadnagy úr, hogy a
+vár előbb-utóbb a török kezébe kerül, hát jobb pénzért, mint vér árán.
+Bizonyos, hogy meghalunk, ha nem adjuk át szépen a várat.
+
+Dobó behozatta a harmadik legényt is.
+
+– Én nem tudok semmit, – mondotta ez. Csak oda voltam rendelve a kúthoz,
+de hogy miért, azt nem tudom.
+
+– Nem mondta-e Hegedüs hadnagy, hogy ki kell egyezni a törökkel?
+
+– De azt mondta.
+
+– Mikor mondta először?
+
+– A nagy ostrom után való estén.
+
+– És hogyan mondta?
+
+– Úgy, hogy mink kevesen vagyunk, azok meg sokan, s hogy lám a többi
+várat se lehetett tartani, pedig akkor kétfelé járt a török.
+
+– Ostrompénzről szólt-e valamit Hegedüs hadnagy?
+
+– Szólt. Azt mondta, hogy dupla zsoldot kellene kapnunk.
+
+– Hát a várfeladásról mit mondott?
+
+– Azt, hogy a török igy is úgyis megkapja, hát jobb ha még fizet is,
+mintsemhogy a nyakunk is odaveszszen.
+
+– És a legénység mit mondott rá?
+
+– Semmit. Csakúgy tűz mellett beszélgettünk, mikor már a török
+bekiabált.
+
+– Tik nem kiáltottatok-e vissza?
+
+– Nem. Csak a hadnagy úr beszélt velök éjjel.
+
+– Hogyan beszélt velök?
+
+– Egy hasadékon át az ókapúnál. Odament és beszélt három izben is.
+
+– Törökkel?
+
+– Törökkel.
+
+– És mit mondott, mikor visszatért?
+
+– Azt, hogy a török mindenkit bántatlanúl elbocsát, senkit se vág le. A
+kassaiaknak ezenkivül tiz-tiz aranyat ad, és hogy a két basa pecsétes
+levelet küld, hogy szavának áll.
+
+– Hányan hallották ezt a legények közül?
+
+– Valami tizen.
+
+– Hát miért nem jelentettétek nekem? Nem megesküdtetek-e, hogy a
+várfeladásról nem beszéltek!?
+
+A legény hallgatott.
+
+Dobó folytatta:
+
+– Nem az lett volna-e a kötelességtek, hogy azonnal jelentsétek a
+hadnagy beszédét.
+
+– Nem mertük.
+
+– Szóval: elhatároztátok, hogy a várat török kézre játszátok. Kik
+egyeztek ebbe bele?
+
+A legény még hét nevet mondott, aztán mentegette magát:
+
+– Mink nagyságos kapitány úr nem határoztunk semmit, mink csak
+engedelmeskedtünk. Csak a hadnagy úr beszélt, meg ő parancsolt.
+
+A fal egy ágyúgolyó ütődésétől dobbant meg. A rudakra függesztett
+páncélok megzördültek. A falról egy csomó vakolat pergett le azon az
+oldalon.
+
+Dobó a birákra nézett:
+
+– Van-e valami kérdezni való?
+
+A közlegény-biró kérdezett:
+
+– A tiz legény beleegyezett-e abba, hogy a vár a töröké legyen?
+
+A vádlott sápadtan felelt:
+
+– A közlegény nem akarhat mást, mint a tisztje.
+
+Több kérdés nem volt.
+
+– Még a török van hátra, – mondta Dobó. Vezessétek be.
+
+A török háromszor hajolt meg, mig az asztal elé ért. Ott meghajoltan
+maradt. Keze a mellén keresztben.
+
+– Mi a neved? – kérdezte Dobó.
+
+– Juszuf.
+
+– Juszuf, vagyis magyarul József. Állj egyenesen!
+
+A török fölegyenesedett. Körülbelül harminc éves akindsi volt. Zömök
+izmos ember. Belapitott orra, s a fején levő sebforradás tanúskodott
+arról, hogy a csatákban eleget forgott.
+
+A kérdésekre elmondta, hogy tiz éve él Magyarországon, s hogy ott volt a
+falnál, mikor a Hegedüs kiszolt a résen:
+
+– Hé törökök! Melyitek tud magyarul?
+
+– Hazudik – morgott Hegedüs. Zoltay főhadnagy is beszélt mindig a
+törökkel.
+
+– Én? – hörkent fel Zoltay.
+
+– Igenis beszéltél. Valahányszor ostrom van, mindig kiabálsz nekik.
+
+Zoltay dühében elhalványodva állott fel:
+
+– Vizsgálatot kérek magam ellen, – mondotta. Nem ülhetek tovább a birói
+székben. Hogy én mindig kiáltok egyet, amikor ütök, az meglehet. De ez
+csak káromkodás. Az nem vétek! Micsoda beszéd ez!
+
+Dobó csititotta:
+
+– Mindnyájan tudjuk ezt a szokásodat, és senki ezért téged meg nem szól.
+De mert harag ébredt benned a vádlott iránt, fölmentünk a biráskodás
+alól.
+
+Zoltay meghajtotta magát, és kiment.
+
+Dobó újra a törökre nézett.
+
+Ez aztán tört magyarsággal elmondta, hogy Hegedüs az ókapunál beszélt
+egy agával, azután Arszlán béggel. A bégtől becsületszót kért és száz
+aranyat. Azt mondta, hogy bebocsátja éjjel az egész sereget a várba,
+csak ott ásasson a kapu mellett, ahol a nagy rézdobot szokták verni. Ő
+(és itt Hegedüsre mutatott) azt mondja, lement éjjel a viztartóba s
+alagútra akadt, amely azonban a kapunál be van omolva. Az omlásnál a
+feje fölött hallotta a rézdobot szólni, s a katonák lépését is hallotta,
+hát sokat ásatni nem kell. Ő éjjel tizenkét órakor várni fogja őket, de
+azt is kiköti, hogy az ókapunál levő kassai katonákat ne bántsák.
+Megegyeztek. Éjfélkor Hegedüs lámpással vezette őket. A janicsárok,
+azabok és piadok keverten jöttek. Háromezren voltak készen a földalatti
+útra. A többi katona, Isten tudja hány ezer, két kapu kinyitását várta.
+Hanem az történt, hogy Hegedüsnek a lámpása a viztartó sarkánál a falba
+ütődött és elaludt. Sötétségben vezette az előcsapatot tovább. Ő tudta a
+járást, de a nagy vizmedence széle keskeny, s itt ő a sötétben is
+boldogult, de az előcsapat egymáson tolongva a vizbe bukdácsolt.
+
+– Nem tudsz-e arról, – kérdezte Dobó – hogy Dervis bég elrabolta az
+egyik hadnagyunk fiát.
+
+– De tudok – felelte a török. Két hét óta minden sátorban keresik a
+gyermeket. A bég keresteti. Ellopták tőle, vagy elszökött az ideérkezése
+után harmadnapra.
+
+Dobó Hegedüsre nézett.
+
+– Nyomorult! – mondotta.
+
+Hegedüs térdre borult:
+
+– Irgalmazzanak, könyörüljenek rajtam! – kiáltotta. – Megtévedtem,
+elvesztettem az eszemet.
+
+– Megvallod-e magad is, hogy a várat az ellenség kezére akartad
+juttatni.
+
+– Megvallom.
+
+A tárgyalás nem tartott tovább egy óránál.
+
+A következő órában már ott függött Hegedüs hadnagy a vár piacán, egy
+gerendából hevenyészett akasztófán, s Fügedy kikiáltotta a vár népének:
+
+– Igy hal meg minden esküszegő, akár közember, akár tiszt, aki a várat a
+török kezébe akarja ejteni.
+
+A három közlegénynek a fülét csapták el, az akasztófa alatt. A többi
+hetet megláncolt lábbal belső munkára rendelték.
+
+A törököt úgy kidobták a várból a magas nyugoti falon, hogy
+nyakaszegetten hullt a társai közé.
+
+A vár népe láthatta, hogy Dobó nem tréfál.
+
+
+XV.
+
+Te minden erőnél erősebb erő anyai; szeretet! Te emberi testbe öltözött
+napfény! Te Isten szivéből leszállott láng, haláltól nem félő erős
+gyöngeség!
+
+Te aki ott hagyod biztos hajlékodat, puha párnádat, minden kincsedet,
+hogy a halál erdején át alakoskodjál át veszendő szeretteidhez. Te aki
+lebujdosol a föld mélységébe, te aki gyönge karoddal akarsz át-áthatolni
+a falon, amelyre fegyveres fenevadak százezre üvölt tehetetlenül! Te aki
+nem ismered a lehetetlent, ha arról van szó, akit szeretsz, ha együtt
+kell szenvedned, meghalnod is vele, – csodállak téged asszonyi sziv!
+
+*
+
+Két éjen és két napon át ásták magukat által meg által az alagút
+omladékain, a nyirkos hidegben, a laza boltozatok alatt. Néhol csak
+egypár lépés volt az omladék: egy órai munkával átvergődtek, de néhol
+kövekkel is kellett bajlódniok, és sem a gyönge asszonyi kar, sem a
+tizenöt éves különben is fejletlen ifjú karja nem volt hozzászokva az
+ilyen munkához.
+
+Október harmadika estéjén alig hogy álomra csendesült a tábor, magukhoz
+szedték minden élelmiszerüket.
+
+A vártól már számitásuk szerint csak néhány száz lépés választotta el
+őket. Azt remélték, hogy nem kell többé visszatérniök.
+
+És egész éjjel dolgoztak.
+
+A föld alatt nem vették észre, mikor virrad, mikor jön fel a nap. A
+földet és rőzsét hordó paripák dübörgését hallották egész éjen át, s
+hallották a várbeli ágyúk és mozsarak dörgését is. Azt gondolták
+odalenn, éjjeli ostrom van, s még lázasabban dolgoztak, hogy
+bejuthassanak.
+
+Kint azonban virradt, hajnalodott, reggeledett, s a nap fölszállt a
+borsodi hegyek közül. A török lócsiszár szolgái látva a sátor
+élettelenségét, benéztek. A félre mozditott kő, a széles lyuk
+megdöbbentette őket. Hogy a lovasok ismét rőzsét szedtek mindenfelé, a
+kalmár maga rohant egy deli-agához, és az örömtől szinte reszketve
+jelentette:
+
+– Uram! – A várat én juttatom a had kezébe. – Alagutat fedeztem föl az
+éjszaka!
+
+Itt a sok deli, akindsi, besli és gureba otthagy rőzsét, lovat a
+szabadban. Sipok és trombiták rikoltnak gyülekezőt. Mindenféle katona
+összekeveredve, zörögve, zsibongva tolong le a bejárat torkán a
+mélységbe.
+
+Vezeti őket fáklyával a kalmár.
+
+*
+
+A két szegény lélek ezalatt törte magát mindinkább előre.
+
+Az út egy helyen lejtőssé vált. A kövek itt szárazak voltak, s az út
+hirtelen megszélesedett.
+
+Egy háromszögletű nagy földalatti nyirkos terembe jutottak.
+
+– A vár árka alatt kell lennünk, – mondotta Miklós.
+
+Azonban a terem két sarkán két omladék van. Melyik az út a kettő közül?
+
+Az egyik omladék nyerges. A tetején kis omlott lyuk, amelybe egy
+emberfej belefér.
+
+A másik omladékon oldalt feketélt valami nyilás.
+
+– Itt az út kétfelé válik, – mondotta Miklós. – Most az a kérdés,
+melyiket bontsuk?
+
+Föllépett a kövekre, s a lyukhoz tartotta a gyertyát.
+
+A láng lobogott.
+
+A baloldali nyilást is megpróbálta.
+
+A láng itt állott.
+
+A süvege szélébe tüzte a gyertyát, s belekapaszkodott a legfelső kőbe.
+Éva segitett. A kő robogva gurult át a többin.
+
+– Még egyet! – mondotta Miklós.
+
+Ismét nekifeszültek mind a ketten. Ez a kő nem engedett.
+
+– Az aprókat kell körüle kiszednünk.
+
+Fogta az ásót, és körülszurkálta vele a követ. Aztán újra
+belekapaszkodtak.
+
+A kő ingadozott.
+
+Miklós nagyot lélekzett, s megtörülte az arcát.
+
+– Fáradt vagyok, – mondotta bágyadtan.
+
+– Pihenjünk, – felelte Éva.
+
+S leültek a kőre.
+
+Miklós elhanyatlott, s abban a percben elaludt.
+
+Éva maga is kábult volt, és halálra fáradt. A ruhája térdig vizes,
+sáros; a kezei véresek. Haja a sok hajladozásban kibomlott, s félig a
+dolmányba szoritva, félig azon kivül hullámzott a nyaka körül.
+
+Fogta a gyertyát és benézett mind a két üregbe.
+
+Mind a kettő szabad útat mutatott.
+
+– Egy kicsit megpihenünk, – mondotta a gyertyát a kőre ragasztva – de
+nem alszom el, nem, csak pihenek.
+
+S amint hátradőlt, halk dübörgést hallott maga előtt.
+
+A szemöldökét összevonva nézett maga elé a sötétségbe: fönt dübörögnek-e
+vagy idelent?
+
+Ekkor az alagút mélyéből vörös fényszál röppent elő.
+
+– Miklós! – sikoltotta Éva a fiút megrázva. – Jönnek!
+
+A fiú bágyadtan emelte föl a szemepilláit.
+
+– Jönnek! – ismételte Éva kétségbeesetten.
+
+S a kardjához kapott.
+
+A kardnak csak a hűvelye volt meg. Ott maradt valamelyik omladéknál,
+ahol követ feszitettek. Az övében volt jatagánokat is mind eltörték már
+a munkában, a zsebkést is. Nem volt náluk semmi.
+
+A fény kiszélesedve közeledett.
+
+Éva minden erejét összeszedve kapott a kőhöz. Miklós is. A gyertyájok
+elaludt. A kő mozdult, de nem engedett.
+
+A rémület dermedtségével nézték, hogyan válik ki a sötétségből a fáklyát
+tartó kalmár, s mellette a lógó bajuszú termetes aga, akinek övében
+aranyként csillogtak a handsárok.
+
+A következő percben kezek emelkedtek rájok, s ők fogva voltak.
+
+Az aga egy pillantást vetett a megkezdett munkára, s gyorsan határozott.
+
+– Fogd a fáklyát kölyök! – mondotta Miklósnak.
+
+Miklós nem értette a szavakat, csak azt látta, hogy a fáklyát a kezébe
+nyomják.
+
+A katonák egy perc alatt szétszedték a nehéz köveket.
+
+Az út két ember-szélességben szabad volt.
+
+Az üreg már ekkor megtelt fegyveresekkel.
+
+– Te fogsz vezetni, – mondotta az aga Miklósnak. – Az a másik pedig, –
+folytatta Évára tekintve – itt marad. Ha rosszul vezetsz bennünket, azt
+a nőt a közlegények közé vetem.
+
+Egy janicsár tolmácsolta ezeket a szavakat.
+
+Éva lehúnyta a szemét.
+
+Az aga visszapillantott, és igy szólt:
+
+– Egy deli őrizze itt azt a hitetlent!
+
+S azzal meglökte Miklóst, hogy menjen előre.
+
+Egy deli Éva mellé állott. A többi megindult. Minthogy azonban az aga
+nem mondta, hogy ki őrizze a foglyot, a deli csakhamar átadta egy másik
+delinek.
+
+– Őrizd te!
+
+Az is állt egy darabig, de talán eszébe jutott, hogy akik elsőkül jutnak
+a várba, holtig nagyságos urak lesznek, átkinálta a foglyot egy
+müszellemnek.
+
+– Nem őrzöm én, – felelt a müszellem.
+
+S odább lépett.
+
+A delit ette a méreg.
+
+– Majd én megőrzöm, csak eredj, – szólt ekkor egy szőrös süvegű kis
+azab.
+
+S kivonta a handsárját. Az asszony mellé állott.
+
+Éva félholtan támaszkodott a falhoz. Mellette sűrűn lépkedtek el a
+különféle öltözetű, puskapor és hagymaszagú mocskos katonák. Mind
+meztelen kardot tartott már a kezében, s valamennyinek a szeme lángolt a
+diadal reményétől.
+
+Olykor egy fáklyás jött, s világitott egy-egy csoport előtt. Olykor csak
+a sötétben toppogva jöttek. Zörgött-csörgött rajtok a fegyver. Egyik egy
+széles vörös zászlót hozott a vállán.
+
+Ekkor a terem bejáratától visszafelé az alagút hosszan beomlott. A
+dübörgés percekig tartott, s a kövek elzárták az előlmenőket a
+hátuljövőktől.
+
+A terem megüresedett. Az omlás irányából tompa jaj és hörgés. A másik
+irányban az elhaladó fegyverek halk zörgése.
+
+Az asszony őre megszólalt magyarul:
+
+– Ne féljen!
+
+És megfogta az asszony kezét.
+
+– Jőjjön, – mondotta. – Az út itt kétfelé válik. Ha ki tudom bontani a
+másik nyilást, megszabadultunk.
+
+Éva az élet áramlatát érezte újra az ereiben.
+
+– Kicsoda kegyelmed? – kérdezte felocsudva.
+
+– Varsányi a nevem, – felelte röviden az ember.
+
+Acélt és kovát vett elő az övéből és kicsiholt.
+
+A tapló csakhamar égett. Illatos füst vegyült az alagút fojtott
+levegőjébe. Viaszgyertyához tartotta és fújta.
+
+A gyertya lángra lobbant. A termet újra világosság árasztotta el.
+
+– Fogja, húgom, ezt a gyertyát.
+
+A baloldali omladékhoz lépett, s egy-két rántással meglazitotta a
+köveket.
+
+Kis ember volt, de erős. A nagy kockakövek egymásután gurultak, hol
+kifelé, hol befelé. Csakhamar akkora nyilás támadt, hogy egy ember
+átbújhatott.
+
+Elvette a gyertyát az asszonytól és előre ment. A tenyerét a gyertya elé
+tartotta. Annyira sietett, hogy Éva alig birta követni.
+
+Az út itt már tisztább volt, de még mindig lefelé kellett menniök.
+
+Varsányi egyszer visszafordult:
+
+– Kicsoda kegyelmed? Talán a királytól jön?
+
+– Attól, – felelte Éva gépiesen.
+
+– Kapunk hadat?
+
+– Nem tudom.
+
+– No mindegy. Csak azt tudnám, hol vagyunk. Sietnünk kell, hogy a
+törököt megelőzzük.
+
+Az út most már fölfelé vonult. Oldalt egy-egy fülkét lehetett látni. A
+kövek azonban barnák voltak és a viz harmatként csillogott a köveken.
+
+– Már a várban vagyunk, – mondotta Varsányi. – Alighanem a viztartónál
+fogunk kilyukadni.
+
+Fehér vakolathalom zárta el az útat. Azon át erős mészszag szállt
+hozzájok.
+
+Varsányi káromkodott.
+
+– Tyüh, azt a rézcsákányát a világnak!
+
+– Mi az? – kérdezte Éva.
+
+– Semmi no. Majd én előre mászok.
+
+Átadta a gyertyát Évának, s ráhasalt a halomra. Éva benyújtotta a
+gyertyát.
+
+Varsányi állt már odabent. Fogta a gyertyát és hümmögött. Majd Évának
+segitett, hogy a halmon átcsúszhasson, s megálljon.
+
+Egy tág és fehérlő üregben voltak. Felülről gyászének hangzott: az _In
+paradisum deducant te angeli_, s a magasból nappali világosság szürődött
+alá.
+
+Az üreg telve volt egymáson keresztül-kasul álló fehér koporsóval, s
+körös-körül hig mészszel. A koporsók szélén rojtokba száradt a mész.
+Oldalt a koporsók mellett egy félig eldőlt inges, bajuszos, sovány képű
+halott meredt ki a mésztóból. A felülről ömlő világosság megvilágitotta
+az arcát. A nyakán kötél lógott.
+
+Varsányi bámulva nézett erre az alakra. Aztán visszatekintett.
+
+Éva ott feküdt mögötte a földön, ájultan.
+
+
+XVI.
+
+Ezalatt a fiu is vezette a török hadat.
+
+Eleinte félholt volt az ijedelemtől, de aztán arra gondolt, hogy ha
+kibukkannak a várba, elkiáltja magát.
+
+Ez a gondolat megerősitette. Ingadozás nélkül vitte a fáklyát hol az aga
+előtt, hol mellette.
+
+Csakhamar ők is fölfelé kanyarodtak. Akadály nélkül jutottak el egy
+falig, amely az Egerben mindenütt azonos homokkőből épült, s amelynek
+vakolata azt mutatta, hogy nem régen rakták.
+
+– Bontsatok! – szólt a katonáinak az aga.
+
+A vakolat csakhamar hullott a jatagánok és dárdák éle alatt. Csak az
+első két-három követ volt nehéz kibontani, a többi már könnyebben
+mozdult az acélizmu kezek erejétől.
+
+De mégis tovább dolgoztak egy óránál.
+
+Mikor már embernyi nagy lett a nyilás, az aga átléptette Miklóst.
+
+Tágas pinceféle helyre jutottak. Mindenfelé hordók és hordók. Csak az
+volt különös, hogy a hely inkább teremhez hasonlitott, mint pincéhez. A
+falon is egy rongyos nagy kép, s alatta kerek kád. A képen két fejet
+lehetett látni. Az egyik szakállas szomorú arc, a másik egy szintén
+szomorú ifjú, amint a szakállasnak a mellére hajol. A fejük fölött
+fénykör. Az ifjú feje alatt kilátszik a fal a vászon rongyai közül.
+
+– Fegyvert a kézbe! – szólt az aga hátra.
+
+És folytatta;
+
+– Itt vagyunk! Amint az ajtót felszakitjuk, nem kell orditani! Ha senkit
+se látunk, összevárjuk a hátul jővőket! A zászlósok azonnal a falra
+fussanak!
+
+És hogy erre igent bólintottak a körülötte állók, folytatta:
+
+– A kapu felé fogunk rohanni. Nincs kegyelem. Az ott levő őrség
+lefegyverzése az első, és a kapu kinyitása. Értettétek?
+
+– Értettük, – hangzott a katonák halk morgása feleletül.
+
+Az aga előbbre lépett, s megpillantotta a vasajtó előtt a nagy
+puskaporos kádat. Meghökkent.
+
+A puskaporos kamrában voltak. A hordókban nem bor volt, hanem puskapor.
+
+De Miklós is tudta már, hogy hova jutottak.
+
+Amint ott állott a nagy kádnál, visszafordult. Végigpillantott az
+egymásra tolongó fegyveres alakokon; arca sápadt volt és átmagasztosult;
+aztán belecsapta az égő fáklyát a puskaporba.
+
+
+XVII.
+
+Mikor a koporsót leeresztették, Varsányi felkiáltott az embereknek:
+
+– Hé emberek!
+
+A kiáltásra bámuló s ijedt arcok jelentek meg a temető üreg ajtajában.
+Az egyik hajadonfővel, a másik rozsdás disztelen sisakban, amely szijjal
+volt az állához erősitve.
+
+Varsányi ujra felkiáltott.
+
+– Én vagyok itt, Varsányi! Huzzatok fel!
+
+A karjába emelte Évát, és koporsóról-koporsóra lépkedett vele a
+kötelekig. A két kötelet összefogta és beleült.
+
+Az emberek felhuzták.
+
+A sirüregnél nem volt más, csak a két pap meg a két kötéleresztő
+paraszt. Ezek bámulva néztek Évára, aki halottként feküdt a gyepen,
+ahova Varsányi lebocsátotta.
+
+– Hozzatok vizet, – mondotta Varsányi a parasztoknak.
+
+Ebben a pillanatban vörös lángtorony lövődött fel a templombástyából.
+Fellövődött az égig, s fekete deszkák, gerendák, kövek, fadarabok
+repültek benne.
+
+A várat olyan dördülés rázta meg, hogy mindenki megsiketült, s a földre
+bukott.
+
+A levegőből kőzápor, vér, fegyver, fa és donga hullott alá.
+
+Egy percig tartó halotti csend követte ezt a robbanást. Halotti csend a
+várban és a váron kivül a török táborban is. Mindenki kábultan nézett
+maga elé, nem tudván megérteni, hogy az ég szakadt-e le, vagy a föld
+nyilott meg, hogy tüzokádó pokollá válva itéletnapi borzalmas lángözönbe
+boritsa a világot.
+
+Török csel! – Ez volt az egyetlen egy gondolat mindenkiben.
+
+A vár odavan! – Ez volt az egyetlen érzés, amely a dobbanásban megállt
+sziveket átbékózta.
+
+Gergely a Sándor-bástya alján bombaanyaggal telt bögréket kötözött. A
+robbanás szele neki taszitotta őt a pajzsoknak, amelyek szögeken függve
+a falat boritották.
+
+Ahogy fölemelte a tekintetét, a lángoszlop fölül kitölcséresedve
+vöröslött az égen, s benne egy fekete malomkerék, a kerék körül hanyatt
+fekve lefelé szálló kerengő emberek.
+
+Volt annyi lélekjelenléte, hogy a bástya boltozata alá ugrott, de ő is
+gondolata szakadt siket arccal nézett az első percben maga elé.
+
+A következő percben azonban megmozdult a vár népe. Ide-oda futkosó
+emberek, fegyvereiket elhányó katonák, jajgató asszonyok, fékeiket
+szakgató megvadult paripak látszottak mindenfelé.
+
+Lent a török táborban diadalmas üvöltés, ostromlétrák emelkedése, s a
+vár felé hullámzó fegyveres ezerek.
+
+– Végünk van! – hangzott a várban minden irányból.
+
+Asszonyok a gyermekeiket kézen ragadva és ölbe kapva futkostak a kormos
+köveken és a kormos gerendákon, tüzes üszkökön át az ókapu felé.
+
+A levegőből sűrű fekete hó hullongott. Az a pernye volt. Beszállingózta
+az egész várat, mintha gyászba akarná takarni.
+
+S eléktelenedett holttestek, és emberi tagok hevertek itt-ott a
+szétszórt köveken és fadarabokon.
+
+Dobó hajadon fővel a paripáját rángatva száguldott a robbanás helyére, s
+a katonákat a falra parancsolta.
+
+– Nem történt semmi! – kiáltozta jobbra balra. Csak huszonnégy tonna
+puskapor volt a sekrestyében!
+
+A tisztek is mind lóra kaptak, és a Dobó szavával csillapitották a népet
+mindenfelé.
+
+– Vissza mindenki a helyére!
+
+Mekcsey dühében egy eltört lándsa-nyéllel botozta a kábult és engedetlen
+katonákat.
+
+– Fegyvert fogj, a kutya Pilátusodat! Falra!
+
+S maga is leugrott a lóról. Öles kópját kapott a kezébe, s a fal
+tetejére rohant.
+
+– Utánam fiuk! Utánam aki ember!
+
+A falramászó törököket hatalmas tüzelés fogadta. A katonák a belső
+térről, vezérlet nélkül is a falra futottak, s dolgozott a buzogány, a
+kópja, a kard, a csákány.
+
+A török szintén vezénytelenül egymást nyomta előre hátra, s kint a falak
+körül épp akkora volt a zavarodás, mint bent a várban.
+
+Legtöbben a robbanás helyére tolultak.
+
+Gergely látta a maga bástyájáról, hogyan ömlik a fekete hóhullásban a
+tarka török had, a templombástya felé.
+
+– Itt maradj! – kiáltotta Zoltaynak, s ő maga a kardját kivonva rohant a
+templom-bástyára.
+
+Utközben az üstök mellett rohant el. Azoknak a levese főtt itt, akik
+délben vártán voltak, s most kerültek volna ebédhez.
+
+Gergely egy pillantást vetett a nyolc nagy üstre, amelyben az apróra
+vágott hús forró leve gőzölt és rotyogott.
+
+Áttaszitotta az egyik üst fülén a rudat, s odakiáltott a tálas
+parasztnak:
+
+– Fogja kend! A többit is hozzátok a bástyára!
+
+S mikor fölértek, lezuditotta a forró levest a létrákon sokadozó
+törökökre.
+
+*
+
+Varsányi mikor felocsudott, az asszonynyal találta magát. A két pap azon
+ingesen stólásan a falakra rohant, a két paraszt meg kétfelé,
+valószinüleg az ágyúkhoz.
+
+Varsányi fölemelte Évát a vállára és a palotába vitte. Gondolta: ha
+királyi követ, odavaló.
+
+S átadta Baloghnénak, hogy locsolja fel.
+
+
+XVIII.
+
+Csak az ostrom visszaverése után szemlélték meg, hogy a robbanás micsoda
+kárt okozott.
+
+A templombástya jobb oldala a sekrestyével együtt fekete tátongó üredék
+volt. A várfal az éjjeli épitéssel együtt ledőlt ezen a helyen, s a két
+száraz malomnak, amelyik ezen a helyen dolgozott, csak a düledéke volt
+meg. A sekrestye oldalában harminc vágni való marha volt. Ezek
+megszakgatva és döglötten hevertek.
+
+A vártán volt nyolc legényt darabokra tépetten találták meg. Odaveszett
+egy hadnagy is, Nagy Pál, akit Bátory György küldött volt harminc
+drabanttal Erdőd várából.
+
+S a közelben levő katonák közül is sokan megsebesültek. Egy Horvát
+Gergely nevű vitéznek vállban szakitotta le a karját a robbanás valami
+köve. Még aznap meghalt, s még aznap lebocsátották a temetőbe.
+
+A várbeliek csak akkor tértek tulajdonképen magukhoz, mikor látták, hogy
+a török nem birt a várba felhatolni.
+
+– Az Isten velünk van! – kiáltotta Dobó a haját hátrasimitva és az égre
+pillantva. Bizzatok vitézek az Istenben!
+
+Az ostromot tulajdonképen a leves verte vissza. A török hozzá volt
+szokva tűzhöz, kardhoz, kopjához, de a forró leveshez nem.
+
+Amint az első létrán végig ömlött a forró paprikás lé, az embereket
+mintha lesöpörték volna. A létrák alján tolongó had is szerte ugrott. Ki
+a kezéhez kapott, ki az arcához. A fejüket pajzszsal takarva iparkodtak
+el a falak alól.
+
+A várbeliek föllélekzettek.
+
+Dobó a molnárokat és ácsokat hivatta.
+
+– Szedjétek össze, – mondotta, – a malom részeit. A kettőből csináljatok
+egy portörő kölyüs malmot. A mi hiányzik, azt az ácsok azonnal faragják.
+
+És körülpillantva kérdezte:
+
+– Hol van a számtartó?
+
+Egy kormos fekete alak lépett elő a monostor falaiból. A bajuszára
+szállt kormot fujva, szakállát ütögetve állt Dobó elé.
+
+Az öreg Sukán volt.
+
+– Sukán bácsi, – mondotta Dobó, – adjon ki a pincéből salétromot, ként
+és szenet. Mihelyt a malom elkészül, a molnárok puskaport fognak törni.
+
+Csak most gondolt arra, hogy maga is mosakodni menjen. Olyan volt ő is,
+mint a kéményseprő.
+
+
+XIX.
+
+A palota ajtajában egy kormos ember ült. Félig törökösen volt öltözve. A
+kezében egy nagy darab sült tök. Azt ette kanállal.
+
+Amint Dobót meglátta, felállott.
+
+– Te vagy Varsányi?
+
+– Én vagyok uram.
+
+– Mi hirt hoztál?
+
+– Valami követet hoztam a várba. Asszonyféle. Azt gondolom Miklósnak
+baja esett.
+
+Dobó szinte rohanva ment be Baloghnéhoz.
+
+– Hol a követ? – kérdezte.
+
+Az asszony a Pető ágya mellett ült. Sisakot bélelt piros selyemmel; – a
+fia sisakját.
+
+– Követ? – kérdezte bámulva. Csak egy asszony jött.
+
+– Hát az az asszony.
+
+Baloghné benyitott a szomszédszobába, s megint bevonta az ajtót.
+
+– Alszik, – mondotta, – ne háborgassuk. Nagyon ki van merülve.
+
+Dobó benyitott.
+
+Éva az ágyban feküdt, fehér tiszta ágyban. Csak a feje látszott, amint
+halványan, szétomló hajától környezve félig be volt süppedve a párnába.
+
+Dobó elámulva nézte ezt a finom halvány arcot. Nem ismerte.
+
+Viszsahuzódott.
+
+– Valami levelet nem hozott?
+
+– Nem, – felelte Baloghné zavart arccal.
+
+– Kérem a nőnek a ruháit. Ki ez a nő?
+
+Baloghné vállat vont, majd kérlelőn nézett Dobóra.
+
+– Azt mondta, hogy a nevét ne kérdezzük: attól tart, hogy kegyelmed nem
+szivesen látja.
+
+– Kérem a nőnek a ruháit!
+
+Baloghné egy sáros, meszes török katonai ruhát hozott be a folyosóról. A
+kis szattyáncsizmák kénsárgák, rajtok sarkantyú. Az övben ötven és
+egynehány magyar arany; egy törött kard és két törött jatagán.
+
+– Tapogassa össze a zsebeket.
+
+Az egyik zsebben papiros zörgött.
+
+– Ez az, – mondotta Dobó.
+
+S azon kormos kézzel fölbontotta az összehajtott pergamenpapirost.
+
+A vár alaprajza volt az.
+
+Semmi más nem volt a zsebekben, csak egy pár összegyűrt keztyű. A ruha
+varratait is összetapogatták, fölfejtették. A csizmát is szétbontották.
+
+Semmi.
+
+– Nincs-e nála az ágyban?
+
+– Nincs, – felelte Baloghné. Én adtam szegénykének inget is. Oh, hogy
+össze volt törve. Régen nem alhatott. A föld alatt jött be a halottak
+útján át.
+
+Dobó behivatta Varsányit.
+
+– Azt mondtad: követ.
+
+– Úgy értettem.
+
+– Hát nem mondta tisztán?
+
+– Nem beszéltünk mink uram. Az alaguton jöttünk be csaknem futva.
+
+– A töröknek van-e élelme?
+
+– Jön néha tíz-húsz szekér liszt, meg egy-egy nyáj birka. Az Isten tudja
+hol szerzik!
+
+– Eszerint nem éheznek.
+
+– Eddig nem éheztek.
+
+– Mit tudsz még a táborból?
+
+– Csak azt, hogy Királyszéke felől árkot ásnak.
+
+– A várba?
+
+– Bizonyosan, mert a lagumdsik dolgoznak.
+
+– Mért nem jöttél be? A rőzsehordásról hirt kellett volna adnod.
+
+– Nem lehetett. A kapuk elé a legerősebb janicsárokat tették. Gyanut
+keltett volna, ha át akarok rajtuk menni.
+
+– Hát most már maradj a várban. Jelentkezzél Bornemissza Gergely úrnál,
+és mondd meg neki, hogy az aknát merről ássák. Azután visszatérsz, és a
+palota körül leszel.
+
+Az irás még a kezében volt. Hivatta Mekcseyt.
+
+– Fogd ezt a rajzot, – mondta neki. A földalatti utak vannak rajta.
+Szólitsd azonnal a kőmiveseket, és rakasd be, ha van még berakatlan.
+Legelőször is a temetőgödörnél levő útat kell befalazni!
+
+Még a két apródnak adott egynehány megbizást, azután fürdeni ment, s
+újra felöltözködve végigdőlt egy medvebőrös lócán.
+
+Igy aludt mindig az ostrom alatt a napnak és éjnek egy-egy órájában. A
+várbeli katonák azt tartották róla, hogy negyven napig birja az
+ébrenlételt és az étlenséget.
+
+
+XIX.
+
+Csak este beszélt Évával.
+
+Bornemisszáné már akkor fölkelt. Könnyü otthonkába volt öltözködve;
+bizonyosan azokból a női ruhákból szedett valamit magára, amiket az első
+kicsapáskor az ura hozott be zsákmányképen.
+
+Ezeket a női ruhákat nem tudták a kótyavetyén eladni, hát betették a
+palota egy üres szobájába. Jó lesz a szegényeknek az ostrom után.
+
+Dobó a vacsoránál beszélt vele.
+
+– Kicsoda kegyed? – ez volt az első szava hozzá.
+
+Mert azt mindjárt látta, hogy uri nő.
+
+A két apród Dobó mögött állt. Baloghné is bent volt a szobában. A
+birkapecsenye mellé akkor hozott be vörös bort. A két viaszgyertya mellé
+még egyet gyujtott.
+
+– Nem tudom megmondhatom-e másképpen mint négyszem között, – felelte
+Éva. – Nem Baloghné miatt, hanem mert nem tudom, hogy főkapitány úr
+megengedi-e, hogy a nevem tudva legyen.
+
+A két apród Dobó intésére távozott.
+
+– Tessék leülni, – szólt Dobó a szemben levő székre mutatva.
+
+Amint Baloghné is kiment, Éva ismét felállt.
+
+– Én uram, – mondotta, – Bornemissza Gergelynek a felesége vagyok.
+
+Dobónak kiesett a kés a kezéből.
+
+Éva folytatta:
+
+– Tudom, hogy az ilyen helyen, az ilyen munkában nem jó ha asszony van
+jelen, de higyje meg kegyelmed, én az uramat a harctól eljajgatni nem
+fogom.
+
+– Tessék leülni, – felelte Dobó. – Engedelmet kérek, hogy evésközben
+fogadom. Tessék velem tartani.
+
+De ezek csak hideg szavak voltak.
+
+– Köszönöm, – felelte Éva visszaülve a székre. Tudom, hogy a főkapitány
+urnak minden perce meg van olvasva.
+
+– Gergely tudja, hogy itt van?
+
+– Nem.
+
+– Hát hugomasszony, – szólt Dobó most már nyájas tekintettel, – jól
+tette kegyelmed, hogy nem fedezte fel a nevét. Gergelynek nem szabad
+tudnia, hogy kegyelmed itt van. Ebben kérlelhetetlen vagyok. Az ostrom
+már nem tarthat soká: a fölmentő seregnek meg kell érkeznie. Miért jött
+kegyelmed ide?
+
+– A gyermekemet…
+
+– Hát csakugyan elrabolták?
+
+– El.
+
+– És a gyűrű?
+
+– Itt van, – felelte Éva a nyakán függő zsinórt elővonva.
+
+Dobó egy pillantást vetett a gyürüre. Ivott egy korty bort, és fölállt.
+
+– Mivel biztosit kegyelmed arról, hogy Gergelylyel nem beszél?
+
+– Minden parancsának alávetem magamat, főkapitány úr, – felelte Éva
+alázatosan.
+
+– Megérti azt kegyelmed, hogy miért nem szabad Gergelylyel beszélnie?
+
+– Gondolom.
+
+– Gergely a várnak az esze. Az ő elméjét nem szabad elvonni a vártól egy
+percre se. Kit ismer még itt kegyed?
+
+– Mekcseyt, Fügedyt, Zoltayt; az apám is itt van, Bálint pap is.
+
+– Nem szabad mutatkoznia kegyednek a Baloghné szobáin kivül. Igérje ezt
+becsületszavára!
+
+– Igérem.
+
+– Esküdjék meg!
+
+– Esküszöm.
+
+– Én viszont igérem, hogy gyermeke előkeritéséért mindent megteszek.
+Adja ide a talizmánt.
+
+Éva átnyujtotta.
+
+Dobó felcsatolta a sisakját, s mielőtt keztyüt huzott volna,
+odanyujtotta a kezét az asszonynak.
+
+– Bocsásson meg, hogy ilyen nyers vagyok. Nem lehet máskép. Tekintse a
+feleségem szobáit, itt hagyott holmiját a magáénak.
+
+– Még egy szót, – mondotta Éva. – Baloghné asszonynak mit mondjak: ki
+vagyok?
+
+– Mondjon amit akar, csak Gergely meg ne tudja, hogy kegyed itt van.
+
+S ezt mondva kilépett az ajtón, és a lováért kiáltott.
+
+
+XX.
+
+Estefelé erős szél kerekedett, s kihordta a kormot, pernyét a várból.
+
+Dobó a robbanás romjaira szólitotta a kőmiveseket és a parasztokat.
+
+– Szedjétek össze a szanaszét heverő köveket, – mondotta – s próbáljatok
+dolgozni. Ugy rakjátok a falat, hogy a lövésektől mindig takarva
+legyetek.
+
+Fölment a Baba-ágyúhoz és annak a talpára ülve ónnal egy szelet
+papirosra irt.
+
+Magyarul irta a következő levelet:
+
+_Hallod-e Dervis bég. A Bornemissza gyermekét mihelyt megtalálod, jelezd
+kékvörös zászlóval azon a jegenyefán, amelyik a patak mellett a vártól
+északra áll. Gyürüd lenyomata a levélen van. A gyermeket fehérzászlós
+küldött hozhatja. Nemcsak a gyürüt adom ki érte, hanem egy nálunk levő
+török gyermeket is._
+
+Mekcseyt szólitotta.
+
+Eltakarta az irást kezével s azt mondta neki:
+
+– Ird alá kérlek a nevedet.
+
+Mekcsey szó nélkül aláirta.
+
+Balázs már ott állt a pecséttel és a gyertyával.
+
+Dobó elhajolt az ágyutól, s úgy csöppentette a viaszt a levél belsejébe
+a Mekcsey neve mellé. Mekcsey rányomta a gyürüjét a pecsétre, aztán
+anélkül, hogy kérdezte volna: kinek? minek? – dolgára sietett.
+
+Dobó összehajtogatta a levelet, s kivül a török gyürüvel pecsételte le.
+
+A félhold és a csillagok tisztán látszottak a pecséten.
+
+S hivatta Varsányit.
+
+– Varsányi barátom, mondotta nyájasan. Most tudom már én, hogy miért nem
+jösz te a várba? Minek is jönnél, mikor úgyis mindig kiküldünk.
+Ismered-e a Dervis béget?
+
+– Mint a csizmám szárát, – felelte vigan Varsányi.
+
+– Hát itt van ez a levél. Ezt belopod vagy a sátorába, vagy a ruhájába,
+vagy az ivópoharába, vagy ha akarod átnyujtod neki.
+
+– Belövöm éjjel nyilon a sátorába.
+
+– Azután menj el Szarvaskőbe, s várd meg Vas
+
+Miklóst. Most már jönnie kell.
+
+– S hogyan jövünk a várba?
+
+– A kapu mellett jobbra minden éjjel zsineg fog lógni. Azt rántsátok
+meg. A csengetésre kaput nyitnak.
+
+Varsányi kendőbe takarta a levelet, s a keblébe rejtette.
+
+A Sándor-bástyán erősen hullt a golyó. Dobó látta, hogy zavar van ott. A
+katonák rendetlenül vonultak széjjel.
+
+A török észrevette, hogy a külső várfalat egy kis kapu köti össze a
+belsővel. (Olyan volt az átjáró a két fal között, mint a csaton a
+pecek.) A török észrevette az átjárót, s látta, hogy a kis kapun ki- és
+bejárnak a vitézek.
+
+Nosza ágyut vontatott a hegyre, s erősen golyózta a kaput.
+
+Alig egy óra alatt öt ember esett el a kapu táján.
+
+– Deszkát fel! – kiáltott Dobó. A palánkot emeljétek magasabbra!
+
+De hiába emelték a takarót oda. A török ágyuk már úgy feküdtek, hogy
+rászórták a golyót a deszkán, palánkon át is a kapura.
+
+– Ez egy fertálymázsa puskaporomba kerül! – morgott Dobó. És épen most.
+
+Gergely futva jött a szeglettoronyból.
+
+– Kapitány úr, – mondotta – igy nem maradhat a kapu! A legjobb
+katonáimat ellövik!
+
+– Mit tehetünk, – felelte Dobó.
+
+S halkan folytatta:
+
+– Várni kell, mig a porcsinálást megkezdik.
+
+A golyó hullt a kapura, miut a záporeső.
+
+– Engedje meg, hogy a falat kitörjük, vagy alól megássuk.
+
+– Neked nem kell külön engedelmet kérned Gergely. Tedd meg.
+
+Gergely a kapu mellett lyukat vágatott a falon, s azon át járatta a
+katonáit.
+
+A török pedig szórta tovább is a golyót az üres kapura, úgy hogy söpörni
+lehetett a kapu alján.
+
+Éjjel ismét hordta a török a földet, a rőzsét.
+
+A hold egy kevéssé világitott nekik. A várból ki-kilőttek rájok.
+
+– Ne lőjjetek egy darabig, – mondotta Dobó.
+
+Hogy a várbeliek elcsöndesedtek, a török zsibajgás, dobogás, ropogás
+hangja egyre erősődött.
+
+Szaporodtak.
+
+Dobó a négy romláshoz vitte az összes puskásokat. Egy sor fekvő fölött
+egy sor térdelő, ezek fölött egy sor előre hajló.
+
+A lámpások elsötétedtek.
+
+A török mindegyre több és fedetlenebb. Apró kézilámpások világitanak
+nekik a munkában.
+
+Mikor a csoport följebb-följebb hágva ott turbánzik már a romlás előtt,
+Dobó tüzet kiált.
+
+Az orditás és megzavarodás, ami e lövésre keletkezett, s a futó és
+nyargaló csoportok jelezték, hogy a lövés nem esett hiába. Egynéhány
+tüfenksi visszapuskázott, de senkit se talált. A munkát csak lent
+folytatták, s óvatosan, mindig takarva magukat.
+
+
+XXII.
+
+A malom éjjel nappai duhogott. A friss puskapor feketén pergett a
+teknőkbe. A várbeliek bizalma viszszatért.
+
+A török uj sáncot vetett, s alighogy megvirradt, a nagyprépost házánál
+három zarbuzán dördült meg. Most az északnyugoti torony volt a cél.
+Innen ugyan bajos ostromot kezdeni, de talán el akarták vonni az erőt a
+többi vároldaltól.
+
+A nagy fekete ágyugolyók sasokként szállottak a toronyra.
+
+A lövés irányában volt a katonák lakóháza. Egy sor alacsony ház. Háttal
+a várfalnak támaszkodik valamennyi. Ezekre hullt a faltörő golyók közül,
+amelyik nem kapott elég puskaport.
+
+A várnagyi palota nyugoti oldala kezdett szakadozni.
+
+Baloghné rémülten rohant be abba a szobába, ahol Dobónak ágyat vetett.
+
+A kapitány az ágy mellett székben ült, és a két kezét a szék két karján
+pihentetve hátradőlten aludt édesen. Előtte égő gyertya. A feje fölött
+elbarnult nagy olajfestmény: Szent István király képe, amint a koronát
+Máriának nyujtja. A bástyává átalakitott templomból tették ide, s már
+oly fakó volt, hogy az alakok szeme csak barna foltnak látszott.
+
+Dobó itt szokott aludni.
+
+Csak virradat felé tért ma haza. A hajnali órára hirtelen való ostromot
+várt talán, hogy nem vetkezett.
+
+Azt az oldalt lőtték, amelyikben aludt. A golyók ugy rázták a házat,
+hogy a gerendák recsegtek. A szoba egyik falán négy ujjnyi repedés. Ki
+lehetett rajta látni a palánkra.
+
+– Kapitány ur! – kiáltotta Balogné.
+
+A vakolat egy ujabb lövéstől a fejére hullt.
+
+Odaugrott a kapitányhoz és megrázta.
+
+– No mi az? – szólt Dobó a szemét fölnyitva.
+
+– A palotát lövik! Keljen fel az Isten szerelmére!
+
+Dobó körülnézett. Látta a szakadást. Fölállt.
+
+– Az ágyamat tessék levitetni, – szólott, valamelyik alsó szobába,
+amelyik közel van ajtóhoz. Mindjárt visszajövök.
+
+Ez a _Mindjárt visszajövök_, – olyan soha meg nem tartott mondása volt
+Dobónak, hogy Baloghné még ebben a veszedelemben is elmosolyodott.
+
+– Legalább azt várja meg, mig egy kis borlevest csinálok.
+
+– Az jó lesz. Köszönöm, – felelte Dobó, a vakolatot rázva a dolmánya
+ujjáról. A gyomrom alélt. Néhány szegfüszeget is kérek bele.
+
+– Hova küldjem?
+
+– Majd beugrom érte.
+
+– Dehogy ugrik kapitány úr. Kiküldöm a fiamtól.
+
+Egy felkantározott ló mindig ott állt az ajtó előtt, s a ló mellett hol
+egyik, hol másik apród a maga kis lovával. Dobó ráfordult és megindult,
+hogy a várat bejárja.
+
+A katonák egyrésze öltözetlenül tolongott ki a nyugoti oldalon levő apró
+kaszárnyaházakból. A fegyver a felsőruhával a vállukon, vagy a honuk
+alatt. Némelyiknek a nadrág is a nyaka között. Káromkodnak, mint a
+jégeső.
+
+– Menjetek a monostorba, – mondotta Dobó. Azt nem lövik.
+
+Egy másik csoporttal Mekcsey haladt át a piacon. Ásó, kapa és csákány
+volt a katonáknál. Mekcsey egy nagy kovás puskát tartott a kezében.
+
+Hogy Dobót meglátta, intésül fölemelte a puskát, s feléje sietett. Dobó
+odaszöktette a paripáját.
+
+– A Királyszék felől árkot ásnak, – jelentette Mekcsey. Azok ellen
+megyünk.
+
+– Jó, – felelte Dobó. Igazitsd el őket. Ássanak, azután azonnal keress
+meg.
+
+A Bolyky bástyára ment. Ennek az alján az istállók mellett öt ember ült.
+A fejükön sisak. Az arcuk piros a tűzfénytől. Apró szalmakoszorukat
+kötöttek. Mellettük üstökben fött a szurok.
+
+A bástyán Gergelyt találta, amint a dob fölé hajolva nézte a borsót.
+
+– A törökök aknába fogtak, szólt fölállva, mikor Dobót meglátta. Ma már
+észrevettünk egyet. Mekcsey maga ment rájuk.
+
+– Tudom, – felelte Dobó.
+
+– A dobok mind vizesek, de a viz rezgésével észrevettük.
+
+Dobó a palánkhoz állt, és annak a nyilásán kinézett.
+
+A töréseknél körülbelül egy ölet emelkedett a vesszőhányás. Egy holt
+akindzsit akkor vittek el a dervisek két kópján a rőzse közül.
+
+– Ez még az éjjeli lövésben esett el, – mondotta Dobó.
+
+Szemben a falakkal már mindenfelé látszott a sok árok és sövény. A török
+is takarta magát.
+
+– Valami készül megint mondotta Dobó. A jaszaulok és janicsárok nem
+mutatkoznak semerre se.
+
+Mekcsey ekkor ért föl a bástyára.
+
+– Ásnak, – jelentette röviden.
+
+Az arcán látszott, hogy az éjjel semmitsem aludt. Szintelen volt és
+kócos. A dolmánya vállon meszes és sáros. Bizonyosan a kőmiveseknél
+segitett gerendát emelni.
+
+– Kapitánytársam, – mondotta rideg, szemrehányó hangon Dobó, – már
+megint magad akartál az aknába szállani! Azonnal aludni menj!
+
+A lépcsőn ekkor jött fel Balázs apród. A kezében ezüsttálca, s azon
+ezüstpohár. Fehéren párolgott a pohár a hajnali hideg levegőben. Mekcsey
+köszönt és leindult.
+
+Dobó szelidre változott hangon szólt utána:
+
+– Pista!
+
+Mekcsey megfordult.
+
+– Vedd el Balázstól a poharat, és idd meg kedves öcsém.
+
+
+XXIII.
+
+A következő éjjelen megtudták, hogy mit csináltak aznap a janicsárok?
+
+Hát biz ők olyanforma alkotmányokat csináltak, mint amilyenek alatt a
+papok viszik a szentséget a körmenetekben. Csakhogy a mennyezet teteje
+erős deszka, a négy rudja meg négy kópja.
+
+Ilyen mozgó tetők alatt hordták ezentul éjjelenként a földet meg a
+rőzsét.
+
+A vár népe elnevezte ezt az alkotmányt _tárgy_-nak.
+
+A főtisztek délután kialudták magukat. Többnyire délután aludtak, mert
+az ostromtól csak reggel lehetett tartani, s délelőtt a török aznapi
+terve már kitudódott. Éjjel megint talpon voltak, s ilyenkor a legénység
+fele tért nyugodni. Dobó úgy egyezett meg Mekcseyvel, hogy nem tartanak
+rendes időt az alvásra, hanem amint az egyik kipihente magát, a másik
+azonnal pihenni tér.
+
+Bizony nem aludt az egyik se, csak itt-ott egy órát, néha délután kettőt
+is.
+
+Hej ette a méreg a puskásokat, hogy a törököt a tárgyak sokasága
+takarta. Ami ép tetődeszkázat volt a városi házakon, azt a török mind
+összeszedte. Látta, hogy másképpen nem boldogul, csak ha maga is falat
+emel.
+
+A Sándor bástyán már olyan magas volt a töltés, hogy a romlásig ért.
+
+A tárgyak fedték a törököt, a rőzsék fedték a feltoló fejét. A romlás
+körül állandóan husz puskás, meg egy-egy töltött mozsár. A falon is erre
+vigyázó fegyverek.
+
+Gergely maga is itt őrködött most legjobban.
+
+Egyszercsak valami husz török törekedik elő. Mindegyik fején venyige
+csomó.
+
+Gergely leszólt a falról.
+
+– Gasparics!
+
+– Tessék, – hangzott egy erős férfihang.
+
+– Nem viszket a markotok?
+
+– Dehogynem az áldóját! Hadd üssünk ki rájok hadnagy úr!
+
+– Éppen azt gondoltam én is. Hát lehet. Csak arra vigyázzatok, hogy
+amint szúrtatok, azonnal ugorjatok vissza.
+
+– Értem hadnagy úr.
+
+A romláson dolgoztak a kőmivesek, de még egy ember-szélességnyi rés volt
+az alján is.
+
+Gergely szavára kiugrik Gasparics, mellbeszúr egy jatagánokkal
+körülfegyveres törököt, azzal visszaugrik.
+
+A török összeesik. A többi hord tovább.
+
+Most már három ember ugrik ki a résen. Lándzsával leteritenek ugyanannyi
+törököt, megint ugranak vissza.
+
+A török káromkodik, de alulról tolong fel a többi.
+
+A résen most már tiz ember surran ki. Ki karddal, ki lándzsával. Ölik,
+vágják a rőzsehordókat. Aztán visszafordulnak és beugrálnak a résen
+egymásután.
+
+A török elhányja a rőzsét, harmincan is neki a három hátul maradtnak.
+
+Gergely lövet a falról. A török egyik a másikra bukfencezik, hanem egy
+Kálmán nevü tizedes nagy lándsaszúrást hoz vissza a mellében.
+
+– Lőjjetek tik is! – kiált le Gergely.
+
+A többi törökre már az alsó nyilásból villámlik a halál.
+
+Ennél a villanásnál látszott, hogy körülbelől negyven török feküdt
+véresen a rés előtt. A többi új csoportba pattanva lándsával és karddal
+rohan a résnek.
+
+– Lőjj! – kiáltja Gergely a falon levőknek.
+
+Ekkor érkezett oda Dobó.
+
+A rés előtt ott fekszik hanyatt a vérében Kálmán. A résen beszúr egy
+janicsár, s hogy senkit sem talál, egy kurjantással beugrik.
+
+Dobó épp a rés mellett áll. Ugy üti orrba meztelen ököllel, hogy a vér
+szétpreckel belőle. Ugyanabban a pillanatban Gasparics lándsát vet
+beléje.
+
+A többi török nem meri követni. Hátat forditanak, és széjjel-ugrálnak a
+rőzsehányásban.
+
+– Dobjátok ki a kutyát! – mondja Dobó a kőmiveseknek.
+
+S fölmegy a falra.
+
+– Az aknázást abbahagyta a török, – mondja Gergelynek.
+
+– Gondoltam, – felelte Gergely.
+
+– Van valami mondani-valód?
+
+– Tessék megnézni a bögréinket.
+
+A bástyaoldalban függő olajlámpásnál öt legény dolgozott, s köztük a
+cigány is.
+
+Egynehány száz cserép-bögre volt ott. Azt töltögették.
+
+Az egyik puskaport tett bele egy marokkal. A másik rongyot és követ
+gyömöszölt rá. A harmadik ismét egy marok puskaport tett a bögrébe. A
+negyedik egy halom ujjnyira vagdalt rozsdás puskacső-darabok mellett
+ült, s azokat töltötte puskaporral. Kétfelől fával verte be. Az ötödik
+dróttal szoritotta a két dugót a csőhöz. A cigány besározta.
+
+– Már háromszáz bögrénk van készen, jelentette Gergely.
+
+– Tegyetek közéje ként is, – mondotta Dobó. – Jó nagy darabokat.
+
+– Az bizony jó lesz, – felelte Gergely.
+
+Balázs apród rohant a kénért.
+
+Dobó egy darabig elégedett arccal nézte ezt a mesterkedést, aztán
+körülpillantott:
+
+– Itt van Gasparics?
+
+– Itt vagyok, – felelte a legény alulról.
+
+– Gyere fel.
+
+A legény fölugrott, és összecsapta Dobó előtt a bokáját.
+
+– Te voltál az első, aki a résen kiugrottál?
+
+– Én, kapitány úr.
+
+– Mától fogva tizedes vagy!
+
+
+XXIV.
+
+Mindennap próbáltak valamit a törökök.
+
+Hogy a tárgyak jó védelmet nyujtottak az első éjjelen, látják ám másnap
+a várbeliek, hogy a Hécey prépost házától kezdve nagy földhányás
+túródzik a vár délnyugoti faláig.
+
+A falnál csakhamar hordók tolódnak fel az árokból, s ezer meg ezer kéz
+hordja és rakja az üres hordót.
+
+A török feltörte az összes pincéket. Kieresztette a bort a hordókból, s
+ide hordta a vár alá.
+
+Most ezen az oldalon egy nagy hordófal épül. Kézből kézbe száll a hordó,
+s fordul fenékkel talpra valamennyi.
+
+Még aznap fölépül a hordóhegy. Támasztéka a várfal. Tulfelől
+lépcsőzetes.
+
+A várból egésznap puskáznak rájok, de nem tesznek annyi kárt bennök,
+hogy elriadnának.
+
+S még éjjel is döng és duhog a sok hordó és szüreti kád.
+
+A puskások nagy része idekerül most. A mozsarak is ott guggolnak a
+falon. Egypár szakállas ágyú oldalt a hordóhalomra céloz.
+
+– Bolond a török, – mondja Fügedy.
+
+Fügedynek ez a fal a helye mostan.
+
+De nem bolond az. Lám kora hajnalban előmozdul a hordók alján egypár
+nagy széles tárgy. Nyolc kópja tartja. Husz harminc török is elfér
+egy-egy tárgy alatt.
+
+– Tüzet és vizet! – rendelkezik Dobó. Hozzatok szalmát, vasmacskát,
+horgot és csáklyát, sokat!
+
+Mert nemcsak a tárgyak mozgását látta, hanem azt is, hogy lent az
+árokban fáklyákat gyujtanak.
+
+A Bebek-bástyát is lőtték tegnap, s itt zsákokba kötött föld volt a
+lépcsőjök.
+
+Dobó egy pillanatra itt is megfordult. Gergelyt készen találta
+mindenféle láncra kötött vasmacskával és csáklyákkal. A bástyán tüz
+égett. A tüz mellett üstökben faggyú olvadt. A szurkos szalmakoszoruk
+rakásokba rendezve feketéllettek a tüz körül.
+
+A török itt is nagy tárgyak alá huzódva indult a vár ellen.
+
+Mekcsey az ókapunál tömetett. Innen is vártak ostromot.
+
+A veszedelem legfenyegetőbb volt a délnyugati sarkon, ahol Fügedy
+állott. Dobó fölnyomta az acélsisakját, és Balázs apród kiséretében
+odanyargalt.
+
+Hát már akkor égett a palánk.
+
+A török ezuttal nem orditozott. Óvatosan a tárgyak alá húzódva puskázott
+a várbeliekre.
+
+Felülről nem lehetett lőni. Az égő palánk aljából lőttek vissza s
+lyukakat vágtak csákánynyal a kő között, hogy ezeken a réseken
+lőhessenek a tárgyak alá.
+
+– Szalmát rájok! harsogta Dobó.
+
+Egyfelől a viz locsogott az égő palánkra, másfelől olajba és faggyuba
+mártott tüzes szalmakoszoruk repültek a tárgyak fölé.
+
+Amelyik tárgy a falig jutott, azt csáklyákkal fölforditották, vagy
+ellökték. Amelyiknek a teteje tüzet fogott, azt csak hagyták közeledni.
+A török csakhamar eldobta, és orditva menekült a tüzesőből.
+
+A hordók inogtak alattuk, s némelyik a hátán vitte a lángoló tüzet.
+
+– Szalmát, csak szalmát! – kiáltotta Dobó.
+
+Az olajba mártott szalma lángoló rongyokban repült ujra alá a tárgyak
+födelére. A kopjatartók eldobták a szerszámukat, s hanyatt-homlok
+rohantak le a golyózáporból.
+
+De ez csak szünet volt. Amint az első támadókat visszaverték, a török
+ágyúk a palánk szakgatásába fogtak.
+
+Dobó hasra fektette a népét, hogy a golyók ne találják. A palánk-cölöpök
+közül kettőt sikerült a török ágyúknak ellőniök. A palánk megingott, és
+negyven öl hosszan ropogva recsegve kifelé hajolt.
+
+Még egy cölöprontás, és leszakad az egész.
+
+– Csáklyát elő, – kiáltotta Fügedy. És láncokat.
+
+Ötven csáklya kapott a kifelé hajló palánkba.
+
+Vasláncok és kötelek, új cölöpök és karók kerültek elő. A palánk
+csakhamar ismét az előbbi állásába helyezkedett.
+
+Dobó már ekkor a Bolyky-toronynál volt, ahol a szurok, puskapor és égett
+faggyu egybekeveredett illatában Gergely fogadta az ostromot.
+
+Ez a félig rom szeglettorony nagy bizalma lett a töröknek. Hogy Temesvár
+is egy torony miatt esett el, ezt tartották a szerencse pontjának, habár
+az első ostromban nem is sikerült a sarkukat megvetni benne.
+
+Itt hogy csupa földet hordtak a torony fala mellé, belülről nem lehetett
+rájok lőni.
+
+A törökök egymást nyomva tolakodtak a széles tárgyak alatt fel. Hullt
+rájok az égő szurkos és faggyús koszoru, mégis sikerült a toronyba
+hágniok.
+
+– Üsd vágd! – hangzott a tisztek kiáltása.
+
+– Allah akbar! – volt a felelet.
+
+A torony alján csáklyák és kopják nyulakodtak elő. Taszigálták,
+kaparták, vágták, horgolták a tárgyakat.
+
+De a török is dolgozott. A tárgyak alól a tüfenksik puskáztak. Lándsák
+és gránátok röpültek alulról a védőkre.
+
+Egy páncélos szpáhi halálmegvetéssel ugrott a falra, s a két vasas
+kezével malmozva verte szét a csáklyákat és kopjákat. A másik harmadik a
+nyomában.
+
+Mig ezt a hármat leagyalták buzogánynyal, a többi ezeknek a hátán
+előnyom akodott.
+
+Egy perc nem telt belé, már feltoltak egy tehénbőrrel bevont tárgyat a
+torony tetejére, s az alatt harminc-negyven janicsár térdelve és hasalva
+lőtte a bástyán küzdő katonákat
+
+[Illustration: (Az egri ostromból fennmaradt harci csákány.)]
+
+Dobó az ágyukhoz rohant.
+
+A torony belsejében levő katonák még csak nem is árthattak nekik, mert a
+torony teteje be volt már deszkázva, s a deszkákat nem lehetett lelökni
+a janicsárok miatt.
+
+– Jertek ki! – kiáltotta Gergely.
+
+S a janicsárok puskáival mit se törődve maga is csáklyát ragadott.
+Beleakasztotta az egyik tárgytartó kópjába, s azt elrántotta.
+
+A bástyán levő katonák is észrevették a torony új elfoglalását. Mind a
+tüzes szerszámhoz kaptak, s a falon felnyomakodó janicsárokat
+elboritották tüzzel.
+
+Dobó látta, hogy a janicsárok összeköttetése megszakadt. Hirtelen lefelé
+fordittatta a két ágyut, és a töltésen sokadozó janicsárok közé
+lövetett.
+
+A janicsárféle katona nem igen tart az ágyutól. Két ágyunak két magva
+nem sokat árt. A dörgést meg megszokták ezek. Csakhogy a Dobó ágyui apró
+maggal vannak töltve. Közelről tízével-huszával dől tőle a török.
+
+A janicsárok irtózva hátráltak.
+
+– Tüzet rájok! Tüzet! – hangzott fent is a Gergely szava.
+
+S a torony-tetőn rekedt janicsárokra repült a szurok-koszoru. A török
+ide-oda kapkodott, de hogy a puskáját már kilőtte, nem volt ideje újra
+tölteni. A tűz és láng egyre több. Orditva vetik alá magukat a torony
+ból. S még jól járt az, aki kivül esett. Az egyszerüen kitörte a nyakát.
+Aki a várba ugrott, az rosszabbúl járt, mert úgy agyon verték, hogy
+csontja se maradt épen.
+
+
+XXV.
+
+A török este és éjjel a földbástyánál folytatta a harcot. A földbástya a
+város északnyugati szegletén folytatása a kőbástyának. A földet
+összevissza turkálták, hogy a bástya alá lyukat szerezzenek, de a vár
+fala nem földre épült itt a hegyen. Fal falon áll le húsz ölnyi
+mélységig, mintha az ismeretlen időkben a völgyből épitették volna a
+várat, s egy újabb kor népe meghordta volna a régi várat földdel, s
+föléje építette volna a maga várát, míg végre jött a Szent István király
+népe, s a váron vár fölé fölfalazta a mai várat.
+
+Dobó csakhamar észrevette, hogy ez az éjjeli ostrom csak szinleges.
+
+Odarendelt egy hadnagyot kétszáz emberrel, s a többi népet meghagyta a
+rendes számban a vártákon.
+
+A török lovasság sem a hordóhegyen, sem a torony ostrománál nem
+mutatkozott. Előre látható volt, hogy ezen az éjjelen folytatja a
+fahordást.
+
+Most azt találták ki, hogy rőzse helyet hasábfát hordanak. Amennyi teve,
+ló, ökör, bivaly és öszvér volt a táborban, az estére kelve mind
+hasábfával megrakodva tért vissza a falak alá.
+
+A falakkal szemben levő sáncokból először csak találomra dobálták ki a
+fát, azután mikor a fahalom eléggé takarta őket, rendezésbe fogtak.
+
+Ezer meg ezer kéz mozgatta, hányta a hasábfát és dorongfát egymásra, s
+az előbbi éjszakák csöndes munkája helyett, csupa zuhogást és
+kopácsolást lehetett hallani mindenfelől.
+
+A fát vaskapcsokkal és láncokkal erősitették össze.
+
+A Gergely bástyája előtt készült pedig ez a nagy fabástya, s alig három
+öl távolságra a teteje.
+
+A török ügyesen dolgozott: a fát úgy rakta, hogy mindig takarva legyen,
+s az egy öl magas takaró mögül átdobálták a vastag dorongfákat az árokba
+is. Az árok szemlátomást temetődött be és nőtt a fahegy a kőfal mellett.
+
+Gergely hol az egyik lövőrésen, hol a másikon nézett ki, hogy vizsgálja
+az ellenséges munkát. Utoljára fölment a palánkhoz.
+
+Ott találta Dobót. A kapitány a rendes térdig érő mentében állott. A
+fején könnyü fekete acélsisak.
+
+– Uram, – mondotta Gergely, – kérem azokat a sindelyrakásokat, amiket a
+tetőkről leverettünk.
+
+– Hordathatod.
+
+– Aztán kérek faggyut, szurkot és olajat.
+
+– Amennyi kell, rendeld. Sok faggyu nincs.
+
+– Hát ami van. Szalonnát is kérek, sokat.
+
+– Olyan éhes vagy?
+
+– Husz harminc oldalt. Amennyit csak lehet.
+
+Dobó hátraszólt Kristófnak:
+
+– Eredj költesd fel Sukánt. Adjon az éléstárból faggyut és negyven oldal
+szalonnát. Hozzák azonnal ide!
+
+És csak ezután kérdezte hogy: minek?
+
+Hát bizony Gergely azt eszelte ki, hogy amint a török ott hányta rakásra
+a fát, szalonnát, meg faggyut meg sindelyt dobáltatott a hasábfa és a
+rőzse közé.
+
+A töröknek fel se tünt ez a dobálás. A várból folyton dobáltak rájok.
+Kődarab, csont, repedt fazék, döglött macska s mi eféle repült közéjök
+minden percben. Az arasznyi széles szalonnadarabok e sok minden között
+fel se tüntek. Ha éppen meg is nézte valamelyik, vagy nem ismerte mire
+való, vagy ha ismerte, utálattal nézte.
+
+Gergely arasznyi széles szeletekre vágatta a szalonnát és mindig oda
+dobatta a fa közé. S hullt közbe az olajfestékes sindely, a faggyú, a
+szalma, időnkint meg ledobatott egy-egy szalmába pólyált cserépbögrét.
+
+Ezek a bögrék sárral voltak betapasztva, dróttal meg körülfonva.
+
+A belsejökben puskapor volt, meg töltött csődarabok s ujjnyi darabokban
+kén.
+
+Dobó levizsgálódott.
+
+– Mikorra elkészülnek, – mondotta, – reggel lesz. Kristóf nézd meg
+Mekcseyt ébren van-e? Ha ébren van, mondd neki, hogy én lefekszem. Ha
+nincs ébren, hagyjátok aludni. Azután az őrségeket járod be, megmondod,
+hogy mihelyt ostromra való mozgást látnak, a szeglettoronyhoz jőjjenek
+jelenteni. Te nem fekszel le Gergely?
+
+– Ma nem, – felelte Gergely. – Megvárom a reggelt.
+
+– És Zoltay?
+
+– Aludni küldtem, hogy reggel erő is legyen a bástyán.
+
+– Amint a fabástya felépült, költess fel!
+
+Fölment a szeglettoronyba s egy katonai nyoszolyára dőlt. Kristóf apród
+ott állt kivont karddal a torony ajtaja előtt.
+
+Apródi kötelessége volt ez. Őrizte az alvó oroszlánt.
+
+
+XXVI.
+
+Hajnalra már csaknem olyan magas volt a török fabástyája, mint a belső.
+Másfél öl hiányzott csak, hogy olyan magas legyen.
+
+Gergely még két meszes ágyucső darabot tömetett meg. Beverette fával
+keményen.
+
+– No ez az ágyu se hitte szakállas korában, hogy még egyszer lőni fog, –
+mondotta a cigány.
+
+– Régi ágyuból lesz az új – felelte az egyik katona.
+
+– Hát ha új, adjunk neki nevet is, szólt a cigány. Legyen az egyik
+_Rajkó_, a másik _Galamb_.
+
+Mert minden ágyunak megvolt a maga neve.
+
+Gergely ólomgolyót vett ki a zsebéből és ráirta a kisebbik ágyura:
+
+_János_.
+
+A nagyobbikra:
+
+_Éva_.
+
+Hóna alá vette ezt a két ágyudarabot és fölment a bástyára.
+
+A hajnal gyorsan öntötte szét az égen a világosságot. Lenn mozgolódott a
+tábor: csapatok zörgése közeledett mindenünnen.
+
+Gergely felköltette Dobót.
+
+Az emberek már kopjákkal és csáklyákkal álltak a falon. A puskások a
+dértől fehér falon frissen porozott csöveket tartottak. A bástya három
+ágyuja lefelé volt irányozva és a sötétkapu két ágyuja fölfelé a
+falakra.
+
+– Gyujtsátok meg a szurok-koszorukat, – parancsolta Gergely, – és
+dobjátok ki.
+
+Az emberek egyszerre munkában voltak.
+
+Mikorra Dobó odaért, már úgy özönlött a dombokra a török, mint a hangya.
+A fát még mindig rakták és kopácsolták. Már olyan magas volt, mint a
+belső bástya. Időnkint át is löktek a hasábfából, hogy a két fal között
+levő árkot kitöltse. Rengeteg sok fa volt ott. Egy egész erdő. S a favár
+erős. A tetején nyers tehénbőrrel gondosan beboritott tárgyak inogtak.
+
+Az égő koszoruk nem ártanak a tehénbőrnek, ami meg nem ide hull, lábbal
+löki a török odább.
+
+Egy éles siphangra ezernyi ezrek Allah orditása rázta meg a levegőt, s
+az óriás faépület dörgött a felrohanó lábak robogásától.
+
+A tárgyak alól villámgyorsan tolódtak elő a hosszu ostromlétrák, hogy
+áthidalják a fabástyát a kőbástyával.
+
+De emitt is készen voltak. Egyszerre százával repült a törökre a tüzes
+koszoru. Égő szalma és kén boritotta el a létrákat, s a szalmára hullt a
+szurkos zsindely.
+
+Az első törökcsoport, amelyik az égő tüzön át akart rohanni, a csáklyák
+és kópják hegyével találta szembe magát, a többit már kard, csákány és
+buzogány fogadta.
+
+Egy telt képü török, hatalmas boncsokot emelve bukkant fel a farakáson
+három ölnyire Gergelytől. Amint az Allaht orditotta, az egész feje egy
+szájjá változott.
+
+Gergely kapta a kisebbik ágyudarabot, és belevágta ennek a töröknek a
+pofájába. A nagyobbik ágyudarabot a lent égő tüzbe vetette.
+
+A nagy faalkotmányt teljesen elboritotta a török, s bizonynyal
+átrohantak volna az égő tüzön is, ha egyszercsak azon nem veszik észre
+magukat, hogy alulról fölfelé is szól ám a puska meg az ágyu.
+
+A cserépbögrék pukkadozni kezdtek és szerteszét dobálták az égő ként.
+
+– Ja kerim! Ja rahim! Meded! Ej vá! Jetisin! – orditozták megzavarodva.
+
+Hanem a jaszaulok nem bocsátották le őket.
+
+– Szavul! Szavul! (Vigyázz! Vigyázz!) – kiáltozták feleletül, s az alant
+maradtakat küldték vizért.
+
+Az ostromlók vizzel, fegyverrel, ruhával próbálták megmenteni a napok és
+éjek hosszán készült faalkotmányt, de most már a faggyu és szalonna is
+olvadásnak indult a fahasábok között, s a bögrék mindegyre szaporábban
+lövöldözték széjjel a ként, s gyujtották az ölfahasábokat.
+
+A török nem akarta hinni, hogy ezek a nagy fadarabok meggyulladnak.
+
+Már hozták a vizet bőrvedrekben, csöbrökben és edényekben s rohantak
+vele mindenüvé, ahol a tüz egy-egy fölfelé csapó lófark alakjában
+lángolt ki a farakásból. Bőszülten és rémülten ugrándozva oltottak.
+
+De az emelvény óriás máglyává változott. A puskacsövek csak most kezdtek
+széjjeldurrogni, s a zsir kék lánggal sercegve fecskendett az oltók
+szeme közé. A két ágyúdarab hatalmas dördüléssel sült el egymás után és
+ott ahol elsült, szétvetette a fát s a törököt.
+
+Leirhatatlan réümlet és orditás. Az ostromlétrák hidján át ujabb meg
+ujabb erőfeszitéssel nyomakodnak át a füstből és lángból azok a
+janicsárok, akik a mögöttük durrogó tüzön nem birnak visszavonulni.
+Egyik másik kétségbeesett ugrással veti magát a kőfalra, s ugyanabban a
+pillanatban véres fejjel hull alá. A többi a máglyarakás tetején táncol
+dühében, fegyverrel csapkodva szét a gyuladozó favégeket.
+
+De micsoda hiábavaló munka! Lángtenger az, amely a fal mellett
+hullámzik, s vihar dörgése benne a sok robbanás. Amilyen gyorsan és
+dühösen jöttek, oly gyorsan és dühösen ugrálnak széjjel.
+
+A meleg oly nagy a vár-falon is, hogy az ágyukat vissza kell vontatni, s
+a vitézeknek az ostromállásokat kell locsolniok, hogy a fa meg ne
+gyulladjon.
+
+E pokoli tüzben ott üvöltenek a menthetetlen török sebesültek, tulnan a
+lángon meg hangzik a jaszaulok bősz orditása, s látszik egy darabig a
+fel-felpuskázó gőz, amint az utolsó oltási kisérleteket teszik, s a két
+hadat láng és füst választja el egymástól.
+
+
+XXVII.
+
+Ha fával nem boldogulunk, boldogulunk földdel! – gondolta a török.
+
+Ágyuzásba fogta a hordásra veszedelmes külső várat, és nappal
+duhogtatta, lövöldöztette, éjjel pedig hordatta a rőzsét meg a földet.
+Meg is öntöztette.
+
+Gergely aggodalommal látta, mint növekedik a meggyujthatatlan ujabb út a
+bástya felé. Azon fognak feljönni százával ezrével.
+
+Gondolkozva járt-kelt a várban.
+
+Megnézett minden romhalmot, kőrakást, az istállót, a vermeket, a halomba
+rakott ágyugolyót, s boszankodva rázta a fejét.
+
+A sekrestye romjai között is megfordult, mig végre a lakatosok zugánál
+állt meg. Itt a halomra hányt tömérdek magyar és török fegyver előtt egy
+nagy kerék feketélett. Gergely megismerte, hogy az egyik szétvetett
+malomnak a kereke.
+
+A cigány a keréken ült, s egy nagy cseréptálból főtt hust evett.
+Rettenetesen fel volt fegyverkezve. A lábán piros janicsárcsizmák. Az
+övében rozsdás jatagánok. A fején egy lyukas sisak, amely szintén töröké
+lehetett.
+
+A cigány katonának érezvén magát fölállt. A tálat a balkarja alá fogta.
+A jobbjával szalutált.
+
+Azután ujra nekiült a husevésnek.
+
+– Kelj fel csak koma, – mondotta Gergely, – hadd lássam azt a kereket.
+
+A cigány félreállt.
+
+A kerék meglehetősen ép volt. Két küllője volt mindössze kitörve.
+Gergely ráállt, és egyenkint megnyomogatta a küllőket. Csak egy mozgott.
+
+– Hm, – mondotta Gergely az állát az ujjára téve.
+
+A cigány megszólalt:
+
+– Tán tereket akar őrletni nagyságos hadnagy uram.
+
+– Azt, – felelte Gergely. – Szegezzétek meg szaporán ahol laza.
+
+A lakatosok letették a tálat, s kalapácsot fogtak.
+
+Gergely Dobót kérdezte.
+
+– Volt ma erre tizszer is, felelte az egyik lakatos, de már van
+félórája, hogy nem láttuk.
+
+Gergely elindult a kapitány keresésére.
+
+Elment a templombástyáig. Ott nincsen. Talán a földbástyán van.
+
+Amint ott járkál tétován, a palota egyik nyitott ablakában női szempárt
+pillant meg.
+
+Megdöbbenve áll, s pislog, mint aki erősebben akar látni.
+
+De a női szempár eltünt.
+
+Gergely megkövülten mered az ablaknyilásra. Valami különös meleg érzés
+futott rajta végig, mikor e női szemeket megpillantotta, ugy hogy egy
+percig meg nem birt mozdulni.
+
+– Eh, bolondság! – mormolta aztán a fejét megrázva. – Hogy gondolhatok
+ilyet!
+
+De megint felnézett mégis. Akkor már a kis török fiu arcát látta az
+ablakban.
+
+A földbástya felől Dobó jött.
+
+Gergely eléje sietett.
+
+– Azt a malomkereket kérem kapitány úr, – mondotta a kezét a sisakjához
+emelve.
+
+– Vidd, – felelte röviden Dobó.
+
+S befordult a palotába.
+
+Gergely a konyhák elé ment, ahol a katonák hosszu sorban a földön ülve
+ecet-illatos lencsefőzeléket ettek.
+
+Elszólitott közülök tizet. A kereket a maga bástyájához gurittatta.
+
+
+XXVIII.
+
+Rozsdás és tört puskacső volt a várban elég. Ezeket tömette ujra.
+Belekötöztette dróttal a kerékbe, ugy, hogy véggel kifelé álljanak. A
+csövek közeit megtömette forgácscsal, kénnel, faggyuval, szurokkal. Két
+oldalt beszögeztette deszkával. Végül széles deszkatalpat csináltatott a
+keréknek köröskörül, hogy el ne dőljön.
+
+Csodájára járt ennek a pokolgépnek az egész vár népe.
+
+Maga Dobó is megnézte egynehányszor. A közepébe egy mozsarat adott.
+
+– Ezt ugy igazitsd belé Gergely, hogy legislegutóljára süljön el.
+
+– Ugy lesz kapitány ur.
+
+– Kell-e még valami Gergely fiam?
+
+– Hát ha lehet, az üres hordókat kérem.
+
+– A pincéből?
+
+– Onnan.
+
+– Van elég csak hozasd.
+
+Lent egyre növekedett a halom. Bent egyre csinálódott a hordó.
+
+A hordókat is olyan formán töltötték meg mint a kerekeket. Követ is
+tettek belé: alul, fölül, oldalt. Befenekelték erősen, csak a lyukon
+hagyták ki a gyujtózsinórt.
+
+Dobónak volt szakállas ágyuja sok. A szakállas ágyu tulajdonképpen falba
+fektetett nagy puska volt, s nagyobb golyó nem fért bele a diónál.
+Szakállasnak a külső végén levő lefelé álló vasdarabról nevezték. Azért
+kellett ez a vasszakál, hogy az ágyu mikor elsütéskor visszarugódik,
+legyen ami megtartsa.
+
+Hát a nagy hordókba a régi rozsdás szakállasokból is adott Dobó.
+
+Valami ötven ilyen hordót készitettek el a törökök fogadására. Jól
+megabroncsolták, körül drótozták, szögezték. Ha nem ihatunk belőle,
+legyen ágyú a hordó!
+
+A török pedig éjjeleken át buzgón csinálta a szép meneteles utat a
+bástyára.
+
+
+XXIX.
+
+Gergely a délelőtti órában az emberei között aludt, mikor egyszercsak
+jelentik Zoltaynak, hogy az istálló sarkában a viz remeg, a borsó pedig
+rezeg.
+
+Hát lám a gonosz török nemcsak hordja a földet, hanem ássa is!
+
+Zoltay nem engedte Gergelyt felkölteni. Mekcseyért küldött.
+
+Mekcsey öt perc mulva ott volt.
+
+Ide-oda vitette a tálat meg a dobot, mig végre a kocsiszinben megtalálta
+azt a pontot, ahol ásni kell.
+
+Tiz legény nekiállott az ásásnak. Időnkint szüneteltek, s letevegették a
+tálat.
+
+Déltájban fölébredt Gergely is, s legott az ásáshoz futott.
+
+A legények már három öl mélységben dolgoztak. A lagumdsik tompa
+dobbanásai jelezték, hogy közel vannak.
+
+– Hohó kapitány ur, – mondotta Mekcseynek, – ez az én bástyám! Itt te
+nem parancsolsz.
+
+– Hát mit akarsz? – felelte Mekcsey kedvetlenül.
+
+– Az ásást abbahagyni.
+
+– Hogy felvessék a falat!
+
+– Hogy elvegyem a kedvüket a további ásásoktól!
+
+– Tedd, amit akarsz, – felelte Mekcsey vállatvonva.
+
+S ott hagyta.
+
+Gergely egy nagy mordály puskát hozatott. Maga illesztette belé a kovát,
+maga porozta fel. Tiz puskást szólitott maga mellé. A lámpásokat
+elfujatta.
+
+Koromsötétben maradtak.
+
+A duhogás egyre erősebb. Már a vezető tiszt szavát is lehet hallani.
+
+Gergely a tenyerét a falhoz tartva érzi: hol reng a föld legjobban.
+
+– Pszt, – mondja halkan a legényeknek. Mindjárt beütnek!
+
+Ebben a pillanatban beüt az egyik csákány, s a föld peregve omlik le a
+Gergely lábához.
+
+Emberderéknyi lyuk támad.
+
+[Illustration: (Kovás-puska az ostrom idejéből.)]
+
+A lagumdsi megáll és benéz.
+
+Itt sötét van. Nem lát semmit. Amint megfordult, látni lehet a
+lámpásaikat, s a lámpások közt egy fehérturbános, aranypaszomántos
+nagyhasu agát.
+
+A lagumdsi kiált, hogy lyukat ért.
+
+Az aga arra fordul.
+
+A Gergely mordálya ellobban, eldördül. Az aga a hasához kapva rogyik
+össze.
+
+– Tüzelj! – kiáltja Gergely.
+
+A tiz legény a lyukba teszi a puskát; dirr-durr lövik az egymás hátán
+menekülő lagumdsikat.
+
+A legények harminc csákánynyal és az aga holttestével térnek vissza.
+Csak egy marad ottan felvont fegyverrel meg egy lámpással, amely az út
+torkát bevilágitja.
+
+
+XXX.
+
+Az agát leteritették a vár piacára. Nem valami szépen teritették le,
+mert a feje a kövezethez koppant, s a turbánja legurult, mikor letették.
+
+De jól van annak már igy is.
+
+Köpcös, szürke szakállu ember. Kopasz fején három hosszu sebforradás
+mutatja, hogy rászolgált az agaságra. Gergely lövése a töltéssel együtt
+bement a hasába s egy kisebb golyó a mellén érte, valószinüleg mikor a
+legények lőttek.
+
+Sukán számtartó összevizsgáltatta turbánját, övét, zsebét s följegyezte
+mennyi pénz, gyürü és fegyver van nála. Ezeket az értékeket azok a
+közkatonák kapják, akik az ásásnál foglalkoztak.
+
+Azután átengedte a halottat a kiváncsiak szemléletének.
+
+Először persze az asszonyok állták körül.
+
+– Ilyen piros papucsba járnak ezek! mondotta az egyik.
+
+– Fűzővel kötik a bugyogó alját, – szólt a másik.
+
+– Valami gazdag úr lehetett.
+
+– Talán hadnagy vagy kapitány.
+
+– Vajjon volt-e felesége?
+
+– Tiz is talán.
+
+– Nem is volt csunya ember, – szólt a maklári molnárné. Kár hogy török
+volt.
+
+Zoltay is egy pillantást vetett rá, és szólott:
+
+– Ez az egy aga mégis csak bejutott a várba!
+
+Azzal odább ment.
+
+Egyszercsak a kis török gyerek bebúvik az asszonyok szoknyáján át, és
+örvendő kiáltással hajlik a halotthoz:
+
+– _Baba! Babadsizim! Baba! Sekerli babadsizi!_ (Apa! Apácskám! Apa! Édes
+apácska!)
+
+És a mellére veti magát. Öleli, csókolja. Arcát arcához fekteti. Rázza.
+Nevet rá.
+
+– Baba, babadsizim.
+
+Az asszonyok szeme megtelik könynyel. Baloghné kézen fogja a gyermeket:
+
+– Jer Szelim! Baba alszik!
+
+
+XXXI.
+
+Mikor hajnalban megindul ismét a rengeteg had a völgyben, a legénység a
+jól elkészültség dühös gyönyörüségével nézi a mozgásukat. A boszu
+izgalma felhúzott rugóként feszül izmaikban. Már nem is tudnak várni.
+Egy kis köpcös legény kiugrik a résen a földhányásra, az orditozva ömlő
+törökséggel szembe, s megfenyegeti őket a kardjával.
+
+A legények kacagása erre a felelet.
+
+– Ki az? – kérdezi Zoltay maga is nevetve.
+
+– A kis Varga, – mondják. Varga János.
+
+A legény visszaugrott, de ahogy a nagy nevetést észrevette, másodszor is
+kipattant a résen, és megfenyegette a török hadat.
+
+Már akkor puskáztak rá a tüfenksik, s ő a puskalövéstől még gyorsabban
+ugrott vissza, mint az előbb. Erre még jobban kacagtak.
+
+Ezt már Dobó is látta. Intett neki a fejével.
+
+Varga János, hogy a Dobó tetszését észreveszi, uccu neki kipattan
+harmadszor is, és a golyókkal mitsem törődve emberül ráfenyeget a
+bőszülten fölfelé törekvő törökökre.
+
+Repül rá golyó, bomba, buzogány. Nem találja egyikse. Ugrál csufolódva,
+s rájok nyujtja a nyelvét. Aztán megint beugrik a résen.
+
+És ez ott a török orra előtt!
+
+– Jutalmat kapsz! – kiáltja le Dobó. Ember vagy!
+
+S látva, hogy itt rendben van minden, lóhátra ül, és az ókapuhoz vágtat,
+mert a török a keleti és déli oldalon kanyaritja be a várat. Két helyre
+szögellik most az ostromnak minden ereje.
+
+Gergely páncélba öltözve áll a bástyán. Körülötte a hordók, meg az
+óriási kerék.
+
+– Gyertek csak, gyertek!
+
+S jönnek is. A tábori zenekar harsogva csengő muzsikájával jönnek. A
+zenekar megáll a várral szemben a dombon, és szól szakadatlanul.
+
+– Majd táncoltok is mindjárt! kiáltja Zoltay.
+
+Mert a zene ideges menetü ugrasztó zene volt.
+
+Térdig érő pajzsokkal takartan, vasba öltözötten dübörögnek elő a
+szpáhik. A kezökben lándsa, vagy kopja. A csuklójukon szijjon lógó
+meztelen kard. Futva indulnak az árokból sürü tömegben a bástyának.
+
+– Allah akbar! La illah! il allah! Ja fettah!
+
+Feleletül lezuhan egy kis hordó, s tüzet pökdösve, ugrálva gurul nekik.
+Egy szpahi eléje szurja a kopjáját a földbe, a másik, harmadik melléje.
+
+A negyedik megragadja, hogy ledobja az árokba. Abban a pillanatban
+eldurran a hordó s lángokádékkal veti szét az előcsapatot.
+
+Mikorra feltudnának nézni, már köztük a másik hordó is. Pöködi, lövi a
+tüzet százfelé. Megáll a vasba öltözött emberek között, s veti őket
+széjjel.
+
+De azok nem fordulhatnak vissza. Alulról ezernyi ezer feltörekvő nyomja
+őket. Csak a nagy ugrosás látszik, a falhoz lapulás, a hátrább állók
+visszahőkölése, meg a tiz ölre okádó tüz.
+
+S hogy még erre se robban szét a szpáhik nyomott csapata, megnyilik a
+bástyán a palánk s egy óriási füstös deszkakerék jelenik meg a magasban.
+
+A kerék közepe füstöl; füstöl és sistereg. Lezuhan a kőfalról. Megindul
+a tömött ezerek seregének.
+
+– _Iléri, iléri!_ (Előre) – hangzik mindenfelől a tisztek és jaszaulok
+kiáltozása.
+
+De a kerék megjelenése mást mond az elől jövő vakmerőknek.
+
+Még oda se ért jóformán közéjök, kidurran belőle az első villám s egy
+ötven öles tüzfecskendés, amelynek minden cseppje kék lánggal ég tovább
+a kilövellés után, akár élőre akár holtra esett.
+
+A török had eleje rémülten veti magát arcra, hogy ezt az ördögkereket a
+hátán engedje legurulni, de az már forgó tüzkerékké változik közöttük:
+lángot lő, égő olajat pökdös, violaszinü tűztulipánokat szór a tar
+fejekre, harci köntösökre; sisteregve, pattogva, dirregve durrogva ugrál
+rajtok tovább; küllőiből kigyózó sugarakban szórja fecskendezi, lövi a
+vörös, kék és sárga csillagokat.
+
+A legvitézebb csapatok is őrült futással menekülnek e pokoli csoda elől.
+
+S a keréknek mintha esze és akarata volna, nyomon követi a futókat,
+leüti a lábukról, befecskendezi őket eleven tüzzel: égő olajjal, égő
+kénnel; elsüti a puskájokat ugy, hogy egymást lövik; teleköpi tüzzel
+szemüket, szájukat, fülüket, nyakukat, ugy, hogy bukfencet vet tőle még
+a haldokló is. S megy a kerék tovább. Hosszu, tüzes mennykövek szállnak
+belőle s leütik a jaszaulokat a lovukkal együtt. A tüze csontig éget, a
+füstje fojt, a durrogása megsiketit. Lángokba öltözteti a csapatokat,
+amelyek mellett elrohan s nyomában nem maradnak mások, csak tüzkinban
+fetrengők, égő halottak s őrültként ugrándozó égő elevenek.
+
+Hiába való a jaszaulok tombolása, a szeges ostor, a futók arcbaverése,
+nincs többé ember ezen az oldalon.
+
+S a magyarok még rá kiugrálnak a romláson s aki a kerék utján fektében
+vagy a rémület dermedtségében ott maradt, ütik, vágják, kaszabolják
+irgalmatlanul.
+
+
+XXXII.
+
+Mekcseynek jó volt ott hagyni az aknát, mert három helyen törtek volna
+be a föld alatt az ókapunál.
+
+Mig emitt a tüzes kerék dolgozott, az ókapunál a föld alatt folyt a
+viaskodás.
+
+Itt a fal már oly romlott volt, hogy a török a kövek között szurkált be,
+a magyar meg ki, mig Mekcsey a föld alatt reájok szembe ásva, három
+helyen futamitotta meg őket egymásután.
+
+A török utoljára felgyujtotta a kaput, s azon akart berontani, de persze
+vastag, erős falat talált a kapu mögött. Idejekorán berakatta azt
+Mekcsey.
+
+Gergely amint a maga bástyája környékén a legények kirontását és az
+őrült futást látta, vizes bőrökkel teritette le az ágyukat és puskaporos
+ládákat; tiz embert az őrségen hagyott, a többit az Ókapuhoz vitte, hogy
+Mekcseynek segitsen.
+
+Nem volt mit segiteni. A török had rémülete erre az oldalra is áthatott.
+Az ide vezetett tömegek közül csak a tüfensdik állták meg a helyüket.
+Ezek ott hullámoztak a kapu körül s lőttek és töltöttek, s megint lőttek
+szakadatlanul.
+
+A falak tetején a palánk alá huzódva az őrök álltak, csupán az állások
+alatt hajladozott egy csoport katona. Ki-kiszurkáltak a fal hasadékain.
+
+Gergely felfut a falra. Lenéz. Látja, hogy egy csapat török mozgolódik a
+fal tövében, ahol sem felülről, sem oldalt nem lőhetik őket.
+
+A magyarok kiszurkálnak rájok, de ők részint a lyukatlan helyekhez
+lapulnak, részint guggolnak. Némelyiknél zsák van, némelyiknél kő.
+
+A zsákkal, kővel a puska-réseket iparkodnak begyömöszölni, hogy a
+magyarok ne lőhessenek.
+
+Hát ezeket a töméseket lökdösik ki belülről, ki-ki szurnak a törökre is.
+
+A törökök meg, ahogy a magyar lándsa kilükken a falból, elkapják.
+Belekapaszkodnak ketten hárman is. Egy darabig fürészelnek vele, aztán
+kirántják a lándsát.
+
+A magyar káromkodik.
+
+– Ejnye! – kiált le Gergely a legényeknek. Ott a tűz! Tegyétek bele a
+lándsát!
+
+A tűz ott ég a fal mellett. Husz katona is odaugrik s tartja a lándsa
+végét a parázs közé.
+
+A török kapásra készen, vigyorogva lesi az uj lándsákat.
+
+Hát egyszerre husz lándsa is kibökődik a falból.
+
+Uccu elkapja a török, de bezzeg odasül a tenyere. S dühös
+szitkozódásukra bent a magyar katonák kacagása felel mostan.
+
+
+XXXIII.
+
+Október 12. Szerda.
+
+Ezen a napon már olyan a vár, mint a rosta.
+
+Harminckét napja, hogy lövik szünet nélkül, hol egyik oldalon, hol a
+másikon.
+
+A török ágyugolyó annyi már a várban, hogy uton útfélen botlanak benne.
+A parasztok nyírfaseprővel verik félre az apraját az útból, nehogy az
+ostrom alatt bukdossanak rajtok. A nagyját részint az ágyukhoz, részint
+a falakra hordják.
+
+Az újbástya és a földbástya között v-betü alaku nyilás. A tömlöcbástya
+oldala leomlott a mélybe. A földbástya csupa lyuk, mint a darázsfészek.
+A Bolyky toronynak csak két fala áll. A szeglet-torony, mint az
+egérrágta gyertya. Palánk csak itt-ott. A belső épületek is kidőlt
+bedőlt tetőtlen romok. A palotában mindössze három szoba van még, azokba
+is beesik az eső.
+
+S kivül tutulnak a farkasok.
+
+A faltoldozó munka ma már nappal is folyik. Gerendák és deszkák
+toldozzák a lyukakat. A kő csak támaszték ezek mögött.
+
+Az ókapunál Mekcsey maga is hordja a követ. A fáradtakat biztatja, az
+Istent segitségre emlegeti. Előre látható: hogy itt erős lesz az ostrom.
+A falat hol Dobó, hol Gergely, hol Mekcsey vizsgálja. Mind a hárman azt
+találják, hogy a szeglettorony nem védi többé ezt a kaput; itt kézi
+bombákra van szükség. A faállványokat ilyen szerrel hordják meg. A
+résekhez ügyes puskásokat állitanak.
+
+Gergely a szurok koszorukat, tüzes lapdákat, kalácsokat gyártja és
+hordatja mindenfelé.
+
+Zoltay a Sándor-bástyán épít.
+
+Fügedy az új-bástya töréseit láncokkal kötteti be.
+
+Dobó lóháton jár, hol itt, hol ott röpködő golyók között, hogy a munka
+haladása egyforma legyen. Egy kis török lovon követi Balázs apród, és
+hordja a kapitány rendeleteit.
+
+Ezen a napon Pető is lóhátra ült. A lába be van pólyázva térdig. Egy
+kicsit sápadt. Mekcsey őhelyette van az ókapunál, ő most a Mekcsey
+helyén van a belső haddal.
+
+Érces mély hangon beszél hol itt, hol ott a népnek.
+
+– Harminckét napja van itt a török, de bár itt lenne, mig az utolsót is
+a pokolba röpitjük. A király hada késik, de nem marad el! A mi
+bátorságunkról beszél az egész világ! Még száz esztendő mulva is azt
+fogják mondani a _bátor_ szó helyett, hogy _egri_.
+
+Hogy nagy a csoportosulás a szónokoló vitéz körül, Dobó is megáll egy
+percre, hogy hallgassa mi az.
+
+Az utolsó mondatra elmosolyodik, azt mondja elgondolkozva a mellette
+álló Ceceynek:
+
+– Törődik is velünk a világ száz esztendő mulva, hogy milyen volt az
+orrunk.
+
+Inkább magának mondja ezt, mint Ceceynek s mintha csak most venné észre,
+hogy fennhangon beszélt, igy folytatja:
+
+– De az mindegy. Nem az orr a fő, hanem a lélek, és nem a jutalom, hanem
+a kötelesség.
+
+Azzal elugratott a Sándor-bástya felé.
+
+A vitézek tovább élednek a sok szép szótól. A helyüket megállották volna
+e nélkül is. De a szép szó úgy esik nekik, mint a jó bor. Nyelik
+jóizüen.
+
+Pető félrecsapja a sisakját, és folytatja:
+
+– Eljön ide maga a király is. Sorba állittatja az egri vitézeket, s
+mindegyikkel kezet fog. De meg is érdemlitek. Azt is hallottam, hogy
+csupa egri közkatonákból szedi ezentul a tisztjeit! Minden közkatona
+hadnagy lesz az ostrom után, – igy hallottam. Lehet aztán kapitány is!
+Semmi se természetesebb. Elvégre neki is olyan katona a legjobb, amelyik
+megállja a sarat.
+
+Oldalt pillant, s meglátja a cigányt, aki kecske módon ugrik a levegőbe
+egy előtte elcsapó golyótól.
+
+– No cigány, – mondja, – te nem kapsz még csak nemességet se. Te még egy
+törököt se ütöttél agyon.
+
+– Akartam én, – feleli a cigány, – de ha elsalad elülem, isse meg a
+devla!
+
+
+XXXIV.
+
+Este felé egy fehér kendős török jelent meg az egyik résnél.
+
+Megismerték, hogy Vas Miklós.
+
+Egyszerre berántották. Ragadták Dobóhoz.
+
+Utközben száz meg száz ajak kérdezte tőle:
+
+– Mi a hir?
+
+– Jön a had! – kiáltotta Miklós mindenfelé.
+
+Dobó tanitotta rá, hogy ezt felelje a kérdezőknek.
+
+A biztató válasz becikázta a várat.
+
+Hát jön a had! Mégis csak igazat beszél az a Pető főhadnagy úr!
+
+Vas Miklós levette Dobó előtt a turbánját, s kibontotta a patyolatból a
+levelet. Átnyujtotta.
+
+Dobó megnézte a pecsétet. A püspöktől jött. A pecsét mellett tépte fel,
+s nyugodt kézzel bontotta szét a levelet.
+
+Lóháton ült. Köréje oda csődült a nép. Mig ő a levelet olvasta, a nép az
+arcán iparkodott olvasni a levél tartalmát.
+
+De olyan volt ez az arc, mint a vas. Mikor elkezdte olvasni a levelet,
+éppen olyan volt az arca, mint mikor elvégezte.
+
+Összehajtotta a levelet és a zsebébe tette, aztán körül pillantott,
+mintha bámulna azon, hogy olyan sokan állnak ottan.
+
+– Hát jön a had, – mondotta nyugodtan.
+
+A főhadnagyok közül csak Pető állt ott. Ennek odaszólt, hogy más is
+hallhatta:
+
+– A hadnagy urakat este hivatni fogom. Örvendetes hirt akarok közölni.
+
+Aztán bement a szobájába, s bevonta maga után az ajtót.
+
+Leült a székre. Vasnyugalmu vonásai szomorúakká változtak. Keserüen és
+reménytelenül nézett maga elé.
+
+
+XXXV.
+
+Ezen a napon más levelet is kapott Dobó. Egy paraszt ember hozta. A
+kezében levő levélről látszott, hogy a török küldi.
+
+Ez volt Ali basának a harmadik követe.
+
+A várbeliek már tudták, hogy Dobó a piacon fogja átvenni ezt a levelet.
+Az embert odaállitották.
+
+Az esték hüvösek voltak, s a pihenő katonák ott a piacon tüzeltek.
+Szalonnát piritottak, s egy-egy pohár vizes bort ittak reá.
+
+– Jobb lesz, ha elégeti kend, mielőtt a kapitány úr meglátná, – szólt
+jószivüen egy, – istenuccse ebül jár kend!
+
+– Hogy eegetneem el, – felelte az ember, – nem az enyeem.
+
+– De az ellenségtől hozza kend.
+
+– Attaól hozom a ki küedte.
+
+– Felakasztik kendet.
+
+– Engem?
+
+– Kendet ám. Egy hadnagyunkat is felakasztatta a kapitány úr. Az pedig
+úr volt ám, nemes ember, nem afféle zsíros paraszt, mint kend.
+
+Az akasztófa még ott állt a piacon. A katona rámutatott:
+
+– Ahun a: ott az akasztófa is még.
+
+A paraszt megszeppent. Körülvakarta a fejét. Belenyult a tarisznyába.
+
+Ekkor robogott oda Dobó.
+
+– Mi az? – kérdezte. Ki ez az ember? Mit akar?
+
+A paraszt a szüre alá tolta a tarisznyáját.
+
+– Kovács Esvány vagyok, csókolom a kezeejt, – felelte a süvegét zavartan
+forgatva.
+
+– Mit akar kend?
+
+– Csak éppen bejöttem, mondok mit csinaalnak.
+
+– Kend levelet hozott!
+
+– De nem een.
+
+S hogy erre Dobó szinte átszegezte a tekintetével, a homlokát törülgetve
+ismételte:
+
+– Istenuccse nem hoztam!
+
+S még hátrább tolta a szűr alatt a tarisznyát.
+
+– Motozzátok meg! – szólt Dobó a katonáinak.
+
+A paraszt sápadtan engedett. A tarisznyából előkerült a nagypecsétes
+pergament levél.
+
+– Tűzbe! – kiáltotta Dobó.
+
+A katona tűzbe dobta a levelet.
+
+A paraszt reszketett.
+
+– Een nem tudom hogy került hozzaam, – szólt mentegetőzve – valaki
+beletette.
+
+– Vasba! – szólt Dobó a parasztra mutatva. – Aztán be a többi közé a vén
+gazembert!
+
+
+XXXIV.
+
+A sok ágyúzás miatt ezen a napon is (okt. 12.) esett az eső, csak este
+húzódtak szét a fellegek, amikor az erős szél végigrohant a tájékon.
+
+A várbeliek látták, hogy a török a sáncokba gyült. Dobó csak háromszáz
+katonát hagyott pihenni. A többinek a törések körül készen kellett
+állania.
+
+Tizenegy óra felé az utolsó felhőt is elfújta a szél az égről. A telt
+hold szinte nappali fénynyel árasztotta el Egert.
+
+– Fegyverre emberek! – hangzott mindenfelé a várban. – Fegyverre azok
+is, akik nem katonák.
+
+S a holdvilágos romok közül mindenfelől sisakos, lándsás alakok
+bontakoztak elő.
+
+Bálint pap is fegyverbe öltözötten állt a piaci tartalékosok közé. A
+kezében akkora kópja, hogy vendégoldalnak is beillett volna. A két
+kocsmáros is oda sorakozott. A molnárok, az ácsok, a mészárosok, a belső
+munkás parasztok, mind fegyvert öltve várták a parancsot.
+
+A vár népe érezte, hogy az utolsó próba ez.
+
+Kivül a török-rézdobok peregtek már. A sáncok árkaiba úgy ömlött az
+ember, mint záporeső után a rohanó viz. Az emberáradat fölött lófarkas
+zászlók lebegtek. A sáncokon túl a török tiszteket lehetett olykor
+látni, amint paripáikon ide-oda jártak. A holdfénynél villogott a
+paripákon levő ékköves szerszám. Turbánjok patyolata ragyogó sisak köré
+volt csavarva.
+
+A tornyos turbánu jaszaulok ide-oda nyargalászva rendezték a támadó
+csapatokat.
+
+Éjfélkor meglobbantak a vár körül a török ágyúk, s öt percig tartó
+dörgés között okádták a várra a golyót, azután fölhangzott köröskörül az
+Allah-üvöltés, és a lófarkas zászlók szinte röpültek a falakra.
+
+Az ókapu előtt s a fal tetején harminc helyen égett a tűz. A bombák,
+kalácsok és koszorúk sercegve fogtak lángot. Nagy szikrázó ivekben száz
+meg száz tüzes szivárvány.
+
+De az ostromlók elszántan törik magukat fel a falakra. Az ostromlétrák
+gyorsan kapcsolódnak. A létrákon mókusokként szöknek fölfelé a
+janicsárok, az azabok, és a gyalogsággá tett lovasság.
+
+Mig a katonák egyrésze a létrák kapcsait veri, másik rész a fölfelé
+törekvőket dobálja, önti a tűzzel.
+
+A lófarkas boncsokok vissza-visszahullnak, de új meg új kezek ragadják
+fel. A letört létrák helyét jók foglalják el. A lehullt emberek vonagló
+testén át új csapatok özönlenek a létrákra.
+
+Oly sűrűn jönnek a falon, hogy eltakarják a testökkel. Ahol a résen
+kiszúr a magyar lándsa, ott lehull a létráról a török, de nyomban ott a
+másik. Ki se kerüli a veszedelmes pontot, csak a szerencsére bizza, hogy
+a hasába megy-e az új lándsaszúrás, vagy elsiklik a hóna alatt a
+levegőbe.
+
+[Illustration: (_Szakállas lándsa_ az ostrom idejéből. Valószinüleg
+töröké volt.)]
+
+Kapu már nincs. A falnak begerendázott szakadékait létrákon álló
+fejszések tördelik. A felülről leesők magukkal rántják olykor a
+fejszéseket is, s tűzben és vérben hempergőzve vonaglanak, mig a
+következő percben, a tolongók talpa elfödi őket.
+
+– Allah akbar! Ja kerim! Ja rahim!
+
+– Jézus velünk légy!
+
+S hull a tüzes szerszám: csattog a csákány; durrog a bomba; recseg a
+létra; zuhog a fejsze; dühöng a vérzivatar.
+
+A palánkig jutott föl egyszerre valami ötven ostromló. A palánk recsegve
+hajol kifelé. Mekcsey elkapja egy legénytől a harci bárdot, s a palánk
+egy kötelére vág.
+
+A palánk a rajta levő páncélosokkal együtt lezuhan és százával söpri le
+a törököt.
+
+[Illustration: (_Harci fokos_ az ostrom idejéből.)]
+
+– Talpra fiúk! – kiáltja Mekcsey egy másfélöles kopjával a falra ugorva.
+
+Hatalmas kövek s a zarbuzánokból belőtt félmázsás vasgolyók zuhognak le
+a földön összekeveredve hempergő törökökre.
+
+De alulról is száll a nyil, meg a kő. Mekcsey fél arca vérbe borúl.
+
+– Kapitány úr! – kiáltják neki. – Az arca!
+
+– Tüzet! Tüzet! – üvölti Mekcsey.
+
+S vascsizmás lábával lesöpri egy tűzrakás parazsát a földön fetrengökre.
+
+A magyar is hull a falon. Egyik ki, a másik be. De nem nézik mostan ki a
+halott. Az elesett helyére új harcos hág alulról, és szórja a követ, a
+golyót, a tüzet mindaddig, mignem újra megtelnek az ostromlétrák, s a
+falig ért törököt buzogánynyal kell visszaverni.
+
+Ezalatt a földbástyán is hasonló viaskodás folyik. Itt Dobó vezeti a
+védelmet. Mikor már a bombák és tüzes koszorúk poklán is áttört a török
+had, gerendákat hozat. Fekteti a falra, s igy söpreti a törököt.
+
+A kis szünetet, amely igy keletkezik, arra használja fel, hogy lóra kap
+és az ókapuhoz nyargal, hogy lássa, mennyire tudnak itt ellentállani.
+Majd ahogy a tömlöcbástya felől visszatér, látja, hogy itt nincs ostrom.
+Odakiáltja a földbástyára a tömlöcbástya népét.
+
+A bástya népének már amugyis oda volt a figyelme. Mindnyája szeretett
+volna részt venni az ostromban, s aki csak tehette, a palánkra állva,
+falra hajolva, ágyúra ágaskodva nézte, mint folyik az ostrom a szomszéd
+bástyán.
+
+Igy történik, hogy a török ennek a bástyának neki veti a létrát. Először
+csak kettő, három, azután tiz, tizenöt.
+
+Hogy innen nem hull sem a tűz, sem a kő, megindulnak nagy sebten
+fölfelé.
+
+Mikorra az öreg Sukán a falon álltában visszafordul, már fel is lükkent
+egy sisakos töröknek a feje.
+
+– Tyhü! az apádat! – rikoltja az öreg.
+
+Odaugrik a kezében levő kopjával, s annak a bunkós végét égnek
+kanyaritva olyat csap reá, hogy a török tizedmagával hull a létráról.
+
+– Ide, ide! Hé emberek! – kiáltja Sukán, a másik létra népét döfölve.
+
+Pribék János az első, aki melléje futamodik, s az ágyúmester
+csizmadiaszékét egy fellépő zászlós töröknek a szeme közé vágja.
+
+A lent őrködő katona segitségért fut. Két perc mulva ott van Pető a
+pihent nép egy részével s itt is száll a tüzes kalács, kő és bomba az
+ostromlókra.
+
+Dobónak is ide fordul most már a figyelme.
+
+Látja, hogy a nemzeti szinű zászlót golyó töri nyélben. Elhozatja az
+álló sereg zászlaját. Adja Nagy Istvánnak.
+
+Már ekkor hajnal van.
+
+Nagy István a hajnal piros világosságában fut fel a zászlóval. Nincs
+rajta páncél, se sisak, mégis felhág a bástya kiálló ormára, és keresi a
+vasfogót, ahová a zászlót betűzni kellene.
+
+– Nem kell kitűzni, – mondja Dobó. – Elragadhatnák.
+
+Ebben a pillanatban Nagy István a szivéhez kap, s egyet fordulva
+elvágódik a földön az ágyú mellett.
+
+Dobó elkapja a madárként feléje szálló zászlót, s Bocskaynak adja.
+
+– Tartsd fiam!
+
+A törött zászló selymét lerepiti. Adja Kristóf apródnak:
+
+– Teritsd Nagy Istvánra.
+
+A hajnali világosságnál a Bolyky-bástyánál is megkezdődik az ostrom.
+
+Ide nyolc zászlóval rohannak. A biborban kelő nap fénye égő
+rubintgombokká változtatja a boncsokok aranydiszét.
+
+Már annyiszor megjárták ennél a bástyánál, hogy ide most csupa janicsár
+jön; a hadnak legvénebb és legpróbáltabb tigrisei. A fejükön sisak; az
+arcukon, nyakukon acéldrót-fátyol; a mellükön, karjukon vas; a lábukon
+könnyü szattyáncsizma.
+
+Gergely és Zoltay ott van mind a kettő. Egész éjjel tétlenül kellett
+virrasztaniok, s hallgatniok mozdulatlanúl a három másik bástya pokoli
+ostromát.
+
+No, de annál jobb ha világos van.
+
+Valami kétszáz azab vizzel telt tömlőkkel sorakozik a bástya elé.
+Mindegy: szórni kell a tüzet, mihelyt fejet ér.
+
+Itt nem az ostromló létrákkal kezdik. Amint a védők felgyülemlettek a
+falra, egyszerre ezer kéz mozdul meg alant, s a védőket a kő és
+nyilzápor boritja el.
+
+Zoltayt egy kő fejen találta. Szerencse, hogy rajta volt a sisak. Csak
+az álladzót törte el.
+
+Zoltay a helyzethez hiven: káromkodott.
+
+– No megálljatok kutyák, – mondotta az álladzót letörve, – ezért ma száz
+orrot verek be a tietek közül!
+
+S nem is tellett bele egy negyedóra, már fel-felhangzott a kiáltása:
+
+– Nesze pogány a sisakomért!
+
+S egy másiknak:
+
+– Kellene Eger? Nesze!
+
+Egy nagy tehénbőrös tárgy emelkedett ki a török táborból, hogy csuda
+volt nézni. Ötven azab volt csak a hordozója, belül belefért kétszáz
+janicsár.
+
+Gergely most meggyújtotta a hordókat is.
+
+Az óriás födél tekenős-béka gyanánt közeledett a falhoz. Ha a bőrt le is
+szedik róla csáklyával, mikorra meggyújtják, fölér a falra.
+
+S még kérdés, hogy meggyújthatják-e? Nemcsak a bőr csepegett a viztől,
+hanem a fa is. A török tanult.
+
+A nap kibukkant a keleti hegyek mögül és szembe sütött a Sándor-bástya
+védőivel. A nap is a töröknek segitett.
+
+Amint az ostromfödél a bástya lejtőjére ért, Gergely nagyot kiáltott:
+
+– Arcra!
+
+A legények el nem tudták gondolni miért, de a nagy puskaropogás
+megérttette velök.
+
+A török azt eszelte ki, hogy a nagy tárgy tetejét puskacsövekkel rakta
+körül. Orgonasipokként álltak a csövek a védők felé. Ezt pillantotta meg
+Gergely.
+
+– Talpra! – vezényelte mostan. S hátrakiáltott:
+
+– Hordót!
+
+Leguritotta az első hordót.
+
+A török nem borult most a földre, hanem vagy félreugrott, vagy
+átugrotta, s törtetett tovább előre.
+
+– Két hordót! – kiáltotta Gergely.
+
+A harmadikat maga igazitotta lökésre, s maga emelte a kanócot, hogy
+meggyújtsa.
+
+A két hordó megint utcát csinált a lent nyüzsgő tömegben. A harmadikat
+egy vastagdereku janicsár elfogta, s az út gödrébe lökte. Behányta
+földdel.
+
+Mikor rátaposott a földre, a hordó szétdurrant, s az égbe vetette magát
+a janicsárt a földdel együtt, s a körülállókból még valami húsz embert
+elcsapott.
+
+Ez megzavarta a feltörekvő hadat, de hátúl hangzott a jaszaulok _iléri!_
+és _szavul_ (Vigyázz!) kiáltása, s a vizes tömlők locsogása, amelyek a
+széthulló tüzet oltották.
+
+– Most csak követ rájok! – kiáltotta Gergely.
+
+Meg akarta várni, míg sűrűn lepik az útat s a falakat.
+
+S a siketítő Allah-üvöltés, trombitálás és dobpergés között elő is tört
+újra a had. A létrák erdeje közeledett a falhoz.
+
+Egy janicsár horgas-végü kötelet dobott a falra, s a jatagánt a foga
+közé szoritva, majomi ügyességgel mászta meg a kötelet.
+
+A fejére kő hullott, és leütötte róla a sisakot. Kopasz feje olyan volt,
+mint a sárga dinnye a beforrott kardvágásoktól.
+
+Mászott tovább.
+
+Gergely lándzsát kapott, hogy leszurja.
+
+Mikor a török már csak egy ölnyire van Gergelytől, fölemeli az arcát.
+
+Izzadt volt ez az arc, a száj pedig lihegő.
+
+Gergelyt mintha mellbe csapták volna, úgy megdöbbent.
+
+Ez az arc! Ez Gábor pap, az ő néhai mestere! Ugyanazok a szürke szemek;
+ugyanaz a vékony bajusz; ugyanazok a kiálló szemöldökcsontok!
+
+– Te a Gábor pap öcscse vagy! – kiált a törökre.
+
+Az értetlenül mereszti rá a szemét.
+
+– Üssétek agyon, – mondja Gergely elfordulva, – már magyarul se tud!
+
+
+XXXVII.
+
+Alkonyatig tartott a rettenetes ostrom. Akkor a török minden oldalon
+megverten vonult el a falak alól.
+
+A vár körül ezrével feküdt a tömérdek holttest és sebesült, s a levegőt
+a csontjaikban törött vonaglók _ej vá_ (jaj) _jetisin!_ (segitség) és
+_meded Allah!_ (jaj Istenem) kiáltozása, nyöszörgése töltötte be.
+
+De a vár is halottakkal és sebesültekkel volt tele, s a falak és
+állványok belől is pirosak voltak a vértől.
+
+A vitézek fáradtságtól bágyadtan hordták össze a sebesülteket és
+halottakat.
+
+A tisztek mosakodni és fürödni mentek. Dobó maga is olyan kormos volt a
+puskapor-füsttől, hogy ha az ő ismert nagy acél-sisakja nincs a fején,
+ember meg nem ismeri az orcájáról.
+
+S igy ezen kormosan fogadta még a Baba ágyú mellett a jelentéseket.
+
+– Hatvanöt halott, és hetvennyolc sebesült, öt mázsa puskapor, –
+jelentette Mekcsey.
+
+– Harminc halott és száztiz sebesült. Puskapor nyolc mázsa, – jelentette
+Bornemissza Gergely. – A törést még az éjjel helyre kell állitani.
+
+– Három mázsa puskapor, huszonöt halott, valami ötven sebesült, –
+jelentette Fügedy s az arcára tette a kezét.
+
+– Te is megsebesültél talán? – kérdezte Dobó.
+
+– Nem, – felelte Fügedy, – hanem olyan fogfájás jött rám, mintha tüzes
+lándsát forgatnának az arcomban.
+
+A jelentést tevők között Dobó megpillantotta Varsányit is.
+
+A kém dervis-ruhában volt, s mintha piros kötény volna előtte, véres a
+mellén le a lábfejig.
+
+– Varsányi, – szólt Dobó a jelentéseket félbeszakítva, – jer ide!
+Sebesült vagy?
+
+– Nem, – felelte Varsányi, – a halottakat kellett idelent hordanom, míg
+jelt nem adhattam.
+
+– Hát mi ujság?
+
+– Szalkay uram irt mindenfelé a vármegyéknek meg a városoknak másodízben
+is.
+
+– És nem jött még eddig senki?
+
+– Jött innen-onnan, – felelte Varsányi vontatott hangon, – de
+összevárják egymást, hogy nekivághassanak a töröknek.
+
+Ebből Dobó megértette, hogy Szalkay sehonnan se kapott feleletett.
+
+– Mit tudsz a törökről?
+
+– Négy napja lődörgök közöttük, hát tudom, hogy borzasztóan el vannak
+keseredve.
+
+– Hangosabban! – szólt felragyogó szemmel Dobó.
+
+S a kém olyan hangon ismételte, hogy a körülállók is hallhatták:
+
+– A török borzasztóan el van keseredve. Az idő hideg nekik. Élelmi
+szerük nincsen. Magam láttam, a tulajdon élő szememmel, mikor egy
+nógrádi ember öt szekér lisztet hozott tegnap. Tálakban és süvegekben
+hordták széjjel. Még csak azt se várták, hogy tészta legyen belőle:
+ették marokkal azon mód, amint a zsákokból kiszedték. De mi ez ennyi
+embernek?
+
+– Kristóf, – szólt Dobó az apródnak. – Menj a mészárosokhoz. A
+legénységnek a legszebb marhákból vágjanak. Minden ember pecsenyét egyék
+ma is, holnap is.
+
+És ismét a kémhez fordult.
+
+– A janicsárok már tegnap erősen morogtak, – folytatta a kém,
+
+– Hangosan!
+
+– A janicsárok morogtak, – folytatta kiáltva Varsányi. – Azt mondták,
+hogy az Isten a magyarokkal van. Meg azt is, hogy ők hozzá vannak szokva
+minden hadi szerszámhoz, de tűzhöz nincsenek. Ilyen tüzes csodákat mint
+amilyenek ellen ők harcolnak, még nem láttak.
+
+Dobó egy percig szótlanul nézett maga elé.
+
+– Egy óra mulva, – mondotta, – légy a palota előtt. Vas Miklóst fogod
+elkisérni ujra Szarvaskőig.
+
+Azután Sukánhoz fordult.
+
+Az öregnek be volt pólyázva a feje, orra úgy, hogy csak a két szemüvege
+meg a bajusza látszott ki az arcából. Mind a mellett kemény recsegő
+hangon jelentette:
+
+– A mai napon húsz mázsa porunk fogyott el.
+
+[Illustration: A Sötétkapu.]
+
+
+XXXVIII.
+
+A fölkelő nap ujra a falon láthatta az egri vitézeket, de a falak körül
+még annyi volt a holttest, hogy a dervisek nem győzték hordani.
+
+Az ágyúk hallgattak. Maga az égi nap is dideregve kelt a hidegben s a
+város a völgyekkel együtt toronyig érő ködben volt.
+
+A köd csak nyolc óra tájban oszlott el. Akkor a nap, mintha mégegyszer
+vissza akarná varázsolni a tavaszt, derült kék égből enyhén sütött alá.
+
+A várbeliek is takaritották a halottaikat. A parasztok és az asszonyok
+saraglyákon és az ókaputól szekéren hordták őket össze. Bálint pap
+temetett. Márton pap a haldoklókat látta el utolsó kenettel.
+
+A fölkelő nap világosságánál látni lehetett, hogyan vonulnak a vár felé
+a távoli hegyekről a különféle török hadak.
+
+Látni lehetett, hogy ide vonják az összes hadi népet, s mihelyt
+valamennyien együtt lesznek, a teljes hadi erővel rohanják meg a várat.
+
+A vitézek az éjjel az egésznapi harc után mély és hosszu álmot aludtak.
+Dobó engedte őket, csakhogy a bástyák körül kellett aludniok. A
+bástyákon csupán egy-egy őr vigyázott. S a tisztek is halálhoz hasonló
+mély alvásban voltak ezen az éjszakán. Bornemissza még nyolc órakor is
+úgy aludt a Béka ágyú alatt, hogy sem a trombitaszó, sem a jövőmenők
+zaja nem ébresztette föl. Egy pokrócba volt csavarodva, s hosszú barna
+haja a dértől fehérlett.
+
+Mekcsey kendőt teritett a fejére, s a maga köpönyegét takarta reá.
+
+Dobó az ágyúkat és mozsarakat apró vasszeggel töltette meg. A romlások
+elé néhol kővel megrakott kocsikat vonatott, másutt hordóval,
+gerendával, bőrrel, s más efélével tömetett. A falak párkányát a
+kőmivesek egyes helyeken lefaragták, hogy az ostromlétrák könnyen ne
+kapcsolódjanak. A falak tetejét meghordták kővel. A konyháról az összes
+üstöket kihordták, és megtöltötték vizzel. A bástyára az üstök mellé
+minden szurkot kihordtak, ami csak a várban volt. A palotán volt
+óncsatornát darabokra tördelve osztották széjjel. A mészárosoknak délre
+ökröt kellett sütniök nyárson. A kenyeret kihordták a piacra, ahol a
+várakozók és pihenők szoktak gyűlni. Össze rakták halmokba. Mihály a
+cipós diák nem bánta most, akárki akármennyit falatoz belőle. Szép barna
+dolmányba, sárga csizmába öltözve jelent meg a piacon a sütőknél, s csak
+annyit jegyzett be a papirosába: _Okt. 14. Hétszáz tzipó_.
+
+Ezalatt pedig gyültön gyült a török. A hegyekről és dombokról ragyogó
+tarkan épáradat ereszkedett lefelé.
+
+Tíz órakor a piac trombitása összehivót fujt. A vár népe
+egybegyülekezett. A piac közepén templomi selyemzászlók lobogtak.
+Egyiken Mária képe, másikon Szent István király, a harmadikon Szent
+János. Kopott fakó zászlók. A bástyává lett várbeli templomból valók. A
+papok egy asztalból hevenyészett oltárnál álltak. Violaszinü miseruha
+volt rajtok. Az asztalon szentségtartó.
+
+A várbeliek tudták már, hogy ma mise lesz. Mindenki kimozsdva, kikefélve
+a legszebb ruhájában ment az isteni tiszteletre. A tisztek a virágok
+minden szinében, piros csizmásan, sarkantyusan; a bajuszuk kipödörve, a
+sisakjukon toll. Mekcseyn testhez simuló ragyogó új acéling volt. Az
+oldalán két kard; az egyik a kigyós kard, amelylyel csak ünnepen szokott
+járni.
+
+Bornemissza Gergely hegyes acélsisakban jött. A sisak ellenzőjén három
+fehér darutoll. Ezüst madárláb tartotta ezt a három tollat. Ezenkivül
+csupán a mellén volt vas. A karjait piros bőr dolmány takarta. A kezén
+selyemkeztyü, amely kivül apró acél láncszemekkel volt boritva. A nyakán
+aranyhimzetü kihajtott gallér.
+
+Zoltay nem is állta meg megjegyzés nélkül.
+
+– De vőlegényes gallérod van!
+
+– A feleségem munkája, – felelte Gergely. – Nem a török tiszteletére
+vettem fel, hanem a haláléra.
+
+Zoltay is harci bőrdolmányba volt öltözve, s két kardot kötött.
+Sisakjának nem volt rostélya, hanem egy acélrudacska nyult le belőle az
+orra hegyéig, s köröskörül drótfátyol hullt a nyakára. Valami
+szpahi-tiszté lehetett az a sisak, itt vette a kótyavetyén, mikor az
+első kiütésük volt.
+
+Fügedy talpig vasban jelent meg. A szeme zavaros volt. Fogfájásról
+panaszkodott.
+
+– Annál jobban ütöd a törököt, – vigasztalta Zoltay. – Jó ha az ember
+ilyenkor mérges.
+
+– Mérges vagyok én e nélkül is, – felelte morogva Fügedy.
+
+Petőn csak sisak volt és szarvasbőrdolmány. Lóháton jött, mert még
+mindig nem tudott járni. Az egybegyültek hátamögé állott és onnan intett
+a kardjával üdvözlést a főtiszteknek.
+
+A többi is a legjobb ruháiba öltözött. Nem a misére öltöztek, mert még
+akkor nem is tudták, hogy mise lesz, csak épen mindenki érezte, hogy ez
+a nap az utolsó. S a halál akármilyen csunyára festik is, rettentő nagy
+ur. Az ő tiszteletére öltöztek. Akinek nem volt más ruhája a rajtavalón
+kivül, az is kipödörte, kiviaszkozta legalább a bajuszát.
+
+Már csak Dobó hiányzott.
+
+Ragyogó páncélöltözetben jött elő. A fején aranyos sisak, a sisak
+csucsán hosszu fekete sastoll. Az oldalán széles ékköves kard. A kezén
+félig lemezes, félig ezüstláncszemekből alkotott vaskesztyü. A kezében
+aranyozott végü, vörös bársony markulatu lándsa.
+
+A két apród mögötte hasonlóképen talpig vasban. Az oldalukon rövid kard.
+A hajuk a sisakból kihullámozva omolt a vállukra.
+
+Dobó megállt az oltár előtt és levette a sisakját. Hogy a két pap nem
+tudott beszélni, Mekcsey szólott a népnek.
+
+– Testvéreim, – mondotta a süvegét letéve. A tegnapi ostrom után látjuk,
+hogy a török minden hadát összevonja. A mai napon minden ellenséges erő
+összepróbálkozik a mi gyönge erőnkkel. De ahol az Isten van, az ő
+akarata ellen hiába tör a pogány! A szentségben, amit itt látunk,
+tudjuk, hogy az élő Jézus van jelen. Velünk van! Boruljunk le és
+imádkozzunk!
+
+S a vár népe egyszerre letérdelt. Mekcsey a pap helyett elkezdte az
+imádságot.
+
+– Miatyánk, Isten…
+
+Halkan rebegték, mondatonkint.
+
+Mikor az Ament is elmondták, hosszú ünnepi csönd támadt.
+
+Márton pap Mekcseyhez hajolt s elmondta neki mit szóljon tovább.
+
+Mekcsey felállt és szólt:
+
+– Istennek ez a két hű szolgája most azért emeli fel a szentséget, hogy
+mindnyájatoknak teljes bünbocsánatot adjon. Az óra szorosabb, hogysem
+meggyónnotok lehetne. Ilyen órában az egyház megadja a feloldozást
+gyónás nélkül is. Csak magatokban szánjátok büneiteket.
+
+S ujra letérdelt.
+
+A minisztráló fiu csengetett. Bálint pap fölemelte a szentséget. A nép
+lehajolt arccal hallgatta, amint az agg pap a feloldozás szavait rebegi.
+
+Mikor ujra fölemelték az arcukat, a szentség már vissza volt téve az
+asztalra, s a pap a kezeit áldásra kiterjesztve, könnyes szemekkel
+mozdulatlanul nézett a tiszta ég magasába.
+
+A szertartás végeztével Dobó föltette ujra a sisakját. Fölállott egy
+kőre és szólott:
+
+– Isten után nekem van szavam hozzátok! Ezelőtt harmincnégy nappal
+megesküdtünk, hogy a várat fel nem adjuk. Eskünket megtartottuk. Ugy
+állt ez a vár eddig, mint a tenger viharában a kőszikla. Most az utolsó
+próba következik. Az Istent hivjuk segitségül. Büntelen lélekkel,
+halálra készen kell küzdenünk a várnak és hazánknak megmaradásáért!
+Példátlan az a kitartás, amit eddig cselekedtünk, s példátlan az a
+gyalázat, amely itt a törököt eddig is érte. Bízom a fegyverünkben,
+bizom a lelkünk erejében, bízom Szűz Máriában, aki Magyarország
+pátronája, bízom Szent István királyban, akinek a lelke vele van mindig
+a magyar nemzettel, és legjobban bízom magában az Istenben! Induljunk
+testvéreim!
+
+Megperdült a dob, és megharsant a trombita.
+
+A vitézek acélos erővel ragadták föl a lándsáikat és csoportokra
+szakadozva oszlottak széjjel. Dobó lóhátra ült. Két apródja két kis arab
+lovon követte.
+
+A papok ekkor misébe fogtak. A misén csupán a sebesültek voltak jelen, s
+azok az őrök, akiknek az imént a falakon kellett maradniok.
+
+Dobó körülnézett mindenfelé. Látta, hogy a lovak nagy csoportokban
+katonák nélkül legelnek a közeli dombokon. Köröskörül mozgó lándsaerdő.
+A török tengerként özönli körül a várat.
+
+Most már látni lehetett a két basát is. Ali basa rengeteg sárgadinnye
+alaku turbánban, sápadt vénasszony arc. A másik basa nagy őszszakállú
+óriás. Kék selyemkaftánja volt mind a kettőnek, de Alié világosabb. Az
+övükön levő fegyverek gyémántja fehér szikrákat vetett minden
+mozdulatuknál.
+
+A bégek pompás lovakon ülve vezették a hadakat. Az agák meg a jaszaulok
+ültek még lovon. A többi mind gyalog.
+
+Déltájban megdördültek a török ágyúk, s felhangzott a két török tábori
+zenekar.
+
+Az ég megtelt füsttel. A levegő megreszketett az _Allah akbár_
+kiáltástól.
+
+Ekkor meggyujtották bent is a tüzeket.
+
+
+XXIX.
+
+A parasztokat, asszonyokat s egyéb bemenekült népet Dobó mind az üstök,
+s falak mellé rendelte.
+
+A belső házakban nem maradt senki, csak a gyermekek, meg a palotában a
+két asszony.
+
+Baloghné a fiát menteni jött ide, s maga is itt rekedt. A fiát vitézi
+iskolába adta: nem merte a szobába fogni. De haj: gyönge még a gyerek,
+nem hadba való még. Mi lesz vele a pogány fenevadak fegyvere alatt! De
+azért soha egy vonása se mutatta, hogy félti a gyermeket. Dobó
+vasakarata még az ő aggodalmát is lekapcsolta. Nem mert lélekzetet
+venni, ha ez az ember ránézett. Ugy volt mint a katonák: Dobó szavára
+gépies engedelmességgel mozdult minden. Az emberek elvesztették az
+akaratukat. Az ő akarata szállt meg mindenkit. Szava se kellett, csak
+intése, s az ember tagjai aszerint mozdultak.
+
+Mi lett volna a várból, ha ennek az embernek csak egy hajaszála is
+félelmet mutat. Óvatosságra intett mindenkit; páncélt, vértet, sisakot
+öltetett mindenkivel, de mikor a halál megjelent a falon,
+személyválogatás nélkül vezette ellene a vár népét.
+
+Senkise becsesebb a hazánál!
+
+A szegény asszonynak az ostrom napjai gyötrelmesek voltak. Oh hogy
+reszketett minden reggel, mikor a fia Dobó mellé csatlakozott! Micsoda
+aggodalommal leste egész napon át, hogy nem sebesül-e meg az ostromban?
+S micsoda öröm volt neki, mikor Kristóf apród felváltotta a
+szolgálatban, s a fia fáradtan és puskaportól szennyesen rontott a
+palotába.
+
+Ilyenkor mindig ugy fogadta, mintha távol utból tért volna haza:
+mozsdatta, fürösztötte; selymes hosszu haját fésülte, kefélte, s eléje
+adott minden jót, ami csak a konyhán találkozott.
+
+– Ki halt meg? Ki sebesült meg a tisztek közül? – ez volt mindég a két
+asszony első kérdése.
+
+A fiu nem tudta, hogy Éva kicsoda. Azt gondolta egri asszony, mint a
+többi, s hogy az anyja ide vette a palotába segitségnek. Hát csak
+elmondta a hireket. E hirek mindig a halottak felsorolásával kezdődtek,
+s a Gergely bácsival végződtek. Hogy ez a Gergely bácsi miket ki nem
+talál! Tele volt a lelke Gergely bácsi csodálatával. Elmondta hogyan,
+hány törökkel látta küzdelemben, s micsoda fortélyokkal vert le külön
+minden törököt.
+
+Éva visszafojtott lélekzettel, sápadtan és büszkén hallgatta, s csak
+akkor mosolyodott el, mikor a fiu oda ért az elbeszélésben, hogy a török
+nem birt azzal a csodálatos Gergely bácsival.
+
+Ez a két asszony az ostromok vihara alatt sirva remegve állt az
+ablaknál. Egy kis nyiláson át nem láthattak mást, mint az ide-oda
+futkosó népet, a fel-felpirosló tüzet, azután amint a sebesülteket
+hozták egyenkint, mindig sűrűbben és véresebben.
+
+Baloghné a gyermekéért remegett, Éva az uráért. Rettenetes gondolat,
+hogy egyszercsak megpillantja azok között, akiket hoznak, vagy akiket a
+temetőgödör mellé hordanak, s ő még csak azt se mondhatja neki: Isten
+veled!
+
+És az agg félnyomorék apa is itt van. Sokszor látja őt végigbaktatni a
+palota utján. A vállán akkora íjj, mint ő maga. A puzdrája hol üres, hol
+tele van nyillal. Oh csak oda kiálthatna neki:
+
+– Apám! Édes apám! Vigyázzon magára jó kegyelmed!
+
+Mikor az ágyuk ezen a napon megdördültek, a két asszony sirva borult
+egymás nyakába:
+
+– Imádkozzunk hugom!
+
+– Imádkozzunk néném!
+
+S letérdeltek, arccal a földre borúltak. Imádkoztak.
+
+S velük együtt imádkozott a távolban szanaszét Felső-Magyarország minden
+vidékén másfélezer asszony, minden nap, minden éjjel. És kicsiny
+gyermeki kezek kapcsolódtak össze a távol menedékein: imádkoztak az
+ártatlanok édes apáért, aki Egerben van.
+
+– Jó Isten tartsd meg az életét édesapának! Hozd vissza nekünk édesapát!
+
+Pokoli dübörgés, trombitaharsogás, Jézus kiáltozás, Allah-orditozás.
+
+Már hozzák a sebesülteket. Vértől fekete saroglyán hozzák az elsőt.
+Fiatal sápadt katona. A lába térdben van ellőve. A borbélyok nagyjából
+bekötik. Minek vesződnének vele csak egy-két órai reménységnek kötik be
+a lábát, aztán ugyis elvérzik.
+
+S hozzák a másodikat, harmadikat és negyediket. Az egyiknek az egész
+arca egy véres roncs. A két szeme hiányzik. Fogai kilátszanak az
+arcából. A másiknak a nyakában nyilvessző áll. Azt kell kivágni. A
+harmadiknak vállban van elcsapva a jobb keze. Leül a földre és vár
+hangtalanul, mignem a szemére ráhomályzik a halál.
+
+Dobó száguldó paripán robog el a palota előtt. Nyomában messze elmaradva
+fut Kristóf apród. Hol a másik? – kérdezi az anya kétségbeejtő
+tekintete.
+
+Amott fut az is a Sándor bástya felé: bizonyosan izenetet visz. Hála
+Istennek!
+
+Már annyi a sebesült, hogy mind a tizenegy borbélynak dolgot ad. Már
+három török zászlót is hoztak a sebesültekkel. A török kiáltozás egyre
+hangosabb és hangosabb; a puskapor füstje elhomályositja a keleti és
+északi bástyák körületét.
+
+– Irgalom Istene! – mondja Baloghné a fejéhez kapva. Mi lesz velünk, ha
+a török betör!
+
+– Akkor én meghalok! – feleli Éva falnál sápadtabb arccal, de ércerős
+hangon.
+
+S bemegy a fegyverszobába. Kardot hoz ki onnan, a Dobó kétköznapi
+kardját. Teszi az asztalra.
+
+A nyitott ablakon át behallatszik a sebesültek nyöszörgése és jajgatása.
+
+– Oh a szemem, a szemem! – sirja az egyik. Soha nem látom többé Isten
+szép világát.
+
+– Koldus vagyok! – nyögi a másik. Mind a két kezem levágták!
+
+A borbélyok körül már annyi a sebesült, hogy nem győzik kötözni.
+
+– Ki kell mennünk! – szól Baloghné. Segitenünk kell a borbélyoknak.
+
+– Én is kimenjek-e? Én is kimegyek! Érzem, hogy a sebesültek ápolását se
+becsületszó, se parancs nem tilthatja meg.
+
+Baloghné felnyitja az ajtót, s a távolba néz a tömlöcbástya felé. Dobót
+látja ott, amint iszonyu kardvágást mér a falra fellépő török fejére s
+amint a holtat visszalöki.
+
+Balázs apród ott áll mögötte, leeresztett rostélyu acélsisakban. Az
+urának a lándzsáját, buzogányát, s egy másik kardját tartja a hóna
+alatt.
+
+A nap tisztán és melegen süt az égből. Dobó egy rántással kicsatolja
+sisakját és átnyujtja Balázsnak. Azután zsebkendőt ránt elő az ővéből,
+és megtörli izzadt homlokát.
+
+Küzd tovább hajadonfővel.
+
+Balázs apród nem tudván hova tenni az aranyos sisakot, a saját fejére
+teszi.
+
+A fiu is fent áll a falon. Az anya kiáltani akar neki, hogy álljon
+hátrább, de ugyse hallaná meg a fiu ebben a pokoli tombolásban.
+
+S amint fölemeli a kezét, hogy a fiának intsen, a fiu elejti Dobó
+fegyvereit s a nyaka felé kap. Ugyanekkor megtántorodik, egyet fordul.
+Fejéről az aranyos sisak lehull és elgurul. A fiu arcra vágódik anélkül,
+hogy a kezével maga elé nyulna.
+
+Az anya velőtrázó sikoltással üti el az ajtót; rohan oda. Felöleli a
+fiát, jajgatja, ráveti magát; ölelgeti, nevét kiáltozza őrjöngő
+fájdalmában.
+
+Dobó egy pillantást vet a fiura, s fölveszi az elgurult sisakot. Két
+katonának int, s a fiura mutat.
+
+A két katona felfogja a fiut: egyik vállon a másik térdben és beviszik a
+palotába, az anyja szobájába.
+
+A fiu fekszik véres nyakkal, mint a meglőtt galamb, élettelenül.
+
+– Oh nincs már nekem fiam! – jajgatja az ősz özvegyasszony.
+
+– Talán csak elájult, – mondja az egyik katona, és lecsatolja az apród
+fejéről a rostélyos sisakot, mellvértet és egyéb vasakat.
+
+A fiu nyakán azonban nagy lőtt seb tátong. Nem is a nyakán, hanem a
+derekán ment be a golyó. A nyakán csak kijött.
+
+Az özvegy letörli a könyeit. Szeme vérbe borul. Felkapja az asztalon
+heverő kardot, amit az imént Éva hozott ki a szobából, s kirohan vele,
+fel a tömlöcbástyára.
+
+Van ott már több asszony is.
+
+Lent főzik a vizet, a szurkot, az ólmot. Hordják sebesen, amelyik forr:
+adják a katonáknak.
+
+– Hideg vizet is hozzanak, innivalót! kiáltják a katonák, mikor egy-egy
+kis szünet támad az ostromban.
+
+– A pincéhez asszonyok! kiált le Dobó. Csapra minden hordót! Hordjátok
+kupákban a katonáknak.
+
+Az asszonyok egyrésze, a melyik a kiáltást meghallotta, szétrebben.
+
+Imre diák ott jár fegyveresen fel és alá a pince előtt.
+
+Hogy a sok asszony odarohan, beletaszitja a kulcsot a pinceajtóba.
+
+– A tiszteknek ugy-e? – kérdezi Kocsisnét.
+
+Margit asszony kiáltva felel:
+
+– Mindnek deák uram, mindnek! A kapitány ur mondta.
+
+Imre deák belöki a pinceajtót:
+
+– Hátul a java! – kiáltja.
+
+Azzal leereszti a sisak rostélyt, és a kardját kirántva rohan a
+tömlöcbástyára.
+
+A török mindegyre nagyobb és nagyobb tömegben tör fel a bástyán. Már fel
+is ugrálnak. Gyilkos birokra kelnek itten a vitézekkel. Maga Dobó is
+torkon markol egyet, egy óriást, akinek csak a csontja van egy mázsa.
+Próbálja visszalökni. A török megveti a lábát. Egy percig mind a kettő
+liheg. Akkor Dobó összeszedi az erejét, és berántja; leveti az állvány
+magasából az udvarra.
+
+A töröknek leesett a sisakja, s ő maga a kövek közé huppant, de megint
+tápászkodik, s visszaforditja a fejét, hogy jönnek-e a társai?
+
+Ekkor ér oda Baloghné. Vércse-sikoltással suhintja meg a kardját a
+levegőben, s a török feje kétfelé esik iszonyu csapása alatt.
+
+A többi asszony is fenn van már a bástyán. A katonák a viaskodásban nem
+veszik már át az égő szurkot, a követ, az ólmot, hát felhordják ők
+maguk, s a füstben, a porban, a lángban lezuditják a felkapaszkodó
+törökre.
+
+Hull a halott és szaporodik az élő. Egy-egy kőhengerités, szurok és
+ólomöntés utcát tisztit az ellepett falon, de a holtak halma csak a
+pihent tömeg feljutását könnyiti meg. Az élők elkapják a visszahulló
+halottól a boncsokokat, s a lófarkas zászló újra ott táncol a létrán.
+
+Dobó csodálkozó pillantást vet Baloghnéra, de nincs idő szólni. Ő maga
+is küzd. Ragyogó páncéljáról talpig csurog a vér.
+
+Az asszony csapást csapás után oszt a felnyomakodó törökre, mig végre
+lándsaszúrás találja, s leomlik a földre.
+
+Nincs már aki elrántsa. A küzdelem a fal tetejére csap. A holtakra
+rágázolnak az élők. Dobó egy kiálló oromra lép és lenéz.
+
+Már az agák is itt vannak a faltövében. Veli bég egy nagy vörösbársony
+lobogót hoz lóháton nyargalva. A török harcosok a lobogó láttára új
+üvöltésben törnek ki.
+
+A lobogó az Ali pasa győzelmi lobogója. Harminc vár és várkastély ormán
+hirdette már az idén ez a lobogó a török erő diadalát. Soha nem érte
+más, mint a dicsőség sugara!
+
+Veli bég a földbástyához nyargal a lobogóval. Itt legfáradtabbnak
+látszik a védelem, mert már asszonyok is harcolnak.
+
+Dobó sasszeme is észreveszi az aranytól ragyogó széles ünnepi zászlót.
+Petőhöz izen, s őmaga a földbástyára rohan.
+
+Ember-ember ellen küzd itt. Meg-megjelenik egy-egy zászlós alak, meg
+visszatünik a mélybe. A harcosok a felszálló por és füst fátyolába
+burkoltan viaskodnak. A szurokkoszorúk és tüzes kalácsok vörös
+csillagokként mozognak és röpködnek a füstfelhők között. Dobó abban a
+pillanatban ér oda, amint egy felhágó török Szőr Mátyásba, a maklári
+molnárba meriti markolatig a jatagánját.
+
+– Itt vagyok emberek! – dördül meg Dobó hangja a bástyán.
+
+A katonákat e hangra új erő szállja meg, s a falra tolakodó kat
+Jézus-kiáltás és bünnek soha fel nem róható magyaro s káromkodások
+között öldöklik vissza.
+
+Dobó látja, hogy a török talpig derbendi acélba van öltözve. Az ilyenről
+lesiklik a kard. Gyors elhatározással veti magát reá, és nyomja le a
+megölt molnárra.
+
+A török vállas izmos ember; levetni igyekszik Dobót, de ez is nagytestü.
+Ott viaskodnak életre halálra, a holtak és gerendák között. A török
+tehetetlen dühében a vasat harapja le Dobó karjáról, aztán hirtelen
+visszacsap és arccal fordul fölfelé. De ez a halála. Dobó megtalálja a
+meztelen nyakat, s beleszoritja a lelket irgalmatlanul.
+
+De még föl sem emelkedett, egy magasból lehulló töröklándsa csattan a
+lábába s végighasitva a bőrszijjat, megáll a lábikrájában.
+
+Dobó fájdalmában felordit, mint az oroszlán. A térdére rogyva kap a
+lábához, és szemét a kin könnyei vizesitik meg.
+
+– Uram! – mondja rémülten Kristóf apród. – Megsebesült?
+
+Dobó nem felel, kirántja a lándsát a lábából és elveti. Egy percig
+összeszoritott ököllel áll és szivja a fogát, mig az ütés első mérge
+szétmulik. Azután egyet rug; próbálja, hogy eltörött-e a lába? Nem
+törött el, csak vérzik. Ahogy a fájás kiszállott belőle, ismét
+felragadja a kardját, s reá veti magát tigrisként a résen benyomakodó
+törökre. Jaj annak, a ki most eléje kerül!
+
+Mig itt életre-halálra folyik a küzdelem, alig tíz ölnyire innen a másik
+résnél sereglik meg az ellenséges had.
+
+A rés gerendái beszakadnak az irtózatos nyomástól, s a török győzelmi
+orditással ront be anélkül, hogy falat másznia kellene.
+
+Egyik a másikat tolja, taszitja. Fegyver a jobb kézben, a balban
+boncsok. Az elől jöttek a bástyára rohannak a boncsokkal, a később jövők
+az állványok alatt várakozó sebesülteket s asszonyokat rohanják meg.
+
+A sebesültekkel csak könnyen boldogulnak, de az asszonynép dühös
+rikoltással ragadja fel az üstöket és a kondérokat.
+
+A vastagdereku Kocsis Gáspárné ugy locscsantja forró vizzel szembe az
+egyik nagyszakállu agát, hogy amint az aga a szakállához kap, ott marad
+a diszes szakáll a markában.
+
+Egy másik asszony tüzes hasábfát ragad fel, s azzal üti fejbe a törököt.
+A fa szikrái csillagokként csapnak széjjel, s a többi asszony már
+fegyverrel száll szembe a pogányokkal.
+
+– Üssétek! Üssétek! – bömböl a felnémeti kovács.
+
+Odarohant a pörölyével az asszonyok közé, s ahogy ott hadakozik
+egymásnak vetett háttal három pogány, az egyiket úgy sujtja fejbe, hogy
+a török orrán száján öleset feccsent a vér.
+
+A másik török erre hasbaszurta a kovácsot.
+
+– Velem jösz a másvilágra kutya! – kiáltotta a kovács az iszonyu
+szúrásra.
+
+S mielőtt lerogyott volna, még egyszer megforditotta a levegőben
+félmázsás pörölyét, s azután terült le a földre, mikor látta, hogy az
+ellenfele az iszonyu csapástól pogácsává lapitott sisakkal, zsákként
+zuhan a holtak közé.
+
+Az asszonyok már akkor mind felragadták a heverő fegyvereket, s ádáz
+dühvel viaskodnak a törökkel. A kendőjük leesett; a hajuk kibomlott;
+szoknyájuk ide-oda csavarodik a küzdelemben, de ők nem gondolnak mostan
+asszonyi voltukra, párduccokként esnek a töröknek. Kardjuk nem fog fel
+semmi csapást: ami rájuk hull, az az övék, de amit ők adnak, az meg a
+töröké.
+
+[Illustration: Az egri hősnők.
+
+(Székely Bertalan festménye a Nemzeti Muzeumban.)]
+
+– Éljenek az asszonyok! – hangzik mögöttük Pető kiáltása.
+
+A főhadnagy pihent csapatot hozott. Maga is kardot ragadva ugratja a
+lovát egy tigrisként felszökkenő akindsinak, s leteriti a gerendák közé.
+
+A katonái ezalatt polyvaként szórják szét a betolakodott törököt, sőt
+még a lyukon is kirontanak, s Dobó a falra térdelve meredt szemmel néz
+alá, mig kardjáról és szakálláról csepeg a vér.
+
+A nekibőszült egriek ott verik a törököt a holtak között, a bástya
+alatt.
+
+– Vissza! – kiáltja Dobó a torka minden erejéből.
+
+De a harci zivatarban nem hallják azok a maguk szavát se.
+
+Egy Tóth László nevű közvitéz a piros bársony lobogós béget
+megpillantva, neki ugrik. A kezében mordály van. A bég mellére süti. Egy
+kapás a lobogóhoz, a másik mozdulata, hogy az üres mordályt egy török
+szeme közé vágja. Aztán visszaugrik a zsákmánynyal, mig vele kijutott öt
+társát összevagdalják a janicsárok.
+
+Dobó csak az látja, hogy Veli bég lefordul a lóról, s hogy a basa
+győzelmi zászlóját magyar ragadta el. Helyet mutat a pihent csapatnak, s
+balkarjának véres rongyain egyet csavarva, le a réshez rohan. Pető ott
+áll már gyalog, s a rés előtt levő mozsárágyúhoz emel egy lángoló
+fahasábot.
+
+A lobogó után tóduló janicsárokat ez a lövés visszarugja.
+
+– Tölts! – kiáltja Dobó az egyik katonának. Négyen itt maradjatok. Követ
+gerendát ide, ha van idő!
+
+
+XL.
+
+Éva maga maradt a halottal.
+
+Egy percig megkövülten meredt reá, azután megmozdult. A fejére föltette
+a sisakot; a derekára a páncélt; a karjára a karvértet. A fiu kevéssel
+volt kisebb, mint ő. Beleöltözött a ruhájába.
+
+A fiu kardja kicsiny volt. Bement a szobába, és kihozott egy egyenes,
+hosszu olasz tőrt. Ráöltötte a markolat szijját a csuklójára.
+
+A hüvelyt ott hagyta.
+
+Ment a meztelen tőrrel szinte futva, maga se tudva hova. Csak annyit
+tudott, hogy az ura Zoltayval együtt a külső várat védelmezi. De hogy a
+palotából merre kell a külső várba menni, azt nem tudta.
+
+A nap már leszállóban volt ekkor, de a köröskörül gomolygó füstön át az
+is csak olyan volt, mint egy tüzes ágyu-golyó, amely függve maradt a
+levegőben.
+
+A vár térképéről emlékezett, hogy a külső vár keletről sarló alakjában
+vonul a teknősbéka mellett.
+
+A nap jobb kézt nyugszik, annak hát balra kell lennie.
+
+Tiz katona jött szemben. Futva jöttek. Elől egy tizedes. A katonák jobb
+karja és jobb oldala vörös a vértől. A vállukon lándsát tartottak. A
+tömlöc-bástya felé rohantak. Aztán egy tántorgó katona jött. Az arcából
+csurgott a vér. Bizonyosan a borbélyokhoz akart menni. Még egy pár
+lépést tett, aztán elterült a földön.
+
+Éva egy pillanatig tétovázott, hogy ne emelje-e föl? De egy második és
+harmadik halott vagy ájult is feküdt ottan. Ez a harmadik az egri biró
+nagyobbik fia volt. Az ablakból ismerte. A mellében nyilvessző állott.
+
+Asszonyok jöttek a pince felől. A fejükön fakupák, a kezökben sajtár
+vagy füles fazék.
+
+Futva mentek ezek is kelet felé. Éva hozzájuk csatlakozott. Ahogy az
+istállók mellett elmentek, egy kis lefelé lejtős alaguthoz értek,
+amelyben két lámpás égett.
+
+Ez volt a Sötét-kapu. Ez kötötte össze a külsővárat a várral.
+
+Mikor ezen átértek, a porban és füstben dübörgő pokolba jutottak.
+
+A holtak szanaszét szóródva feküdtek lent a földön, fenn a lépcsőn, az
+állványokon. Az egyikben Éva megismerte Bálint papot. Hanyatt feküdt. A
+sisak nem volt a fején. Nagy fehér szakálla piros volt a vértől. A
+kezében most is ott volt a kard.
+
+Éva egy buzogányt kapott fel a földről, és felrohant a lépcsőn. A viadal
+itt is birokkal folyt már. A katonák a falon állva lökdösték vissza a
+törököt. Egy asszony égő gerendavéget sujtott le a magasból. Egy másik
+tüzes furkót lóbált meg, és csapta a török fejére.
+
+Ekkor a bástyán két ágyú dördül el egymás után, és lesöpri a törököt a
+falról.
+
+Éva a lövésre odapillant, s látja Gergelyt, amint a kanócot tartja, s
+lefelé mereszti a szemét, hogy a lövése eredményét lássa.
+
+A fal párkányán maradt törököt leverik, aztán egy percnyi szünet
+következik. A katonák mind hátrafordulnak, és torkuk szakadtából
+kiáltják:
+
+– Vizet! Vizet!
+
+Egy sisakos vén katona éppen Éva mellett kiált a fal-omladék egy kiálló
+kövéről. Az arcán harmatként gyöngyözik a véres verejték. A szeme alig
+látszik ki a vérből.
+
+Éva megismeri az apját.
+
+Elkapja a kupát az egyik asszonytól és odanyujtja neki. Tartja, segít
+neki.
+
+Az öreg iszsza mohón. Piros egri óbor van abban, nem víz.
+
+Az öreg nagyot húz belőle. A bajuszáról csurog a bor, mikor elveszi a
+szájától; aztán nagyot lélekzik.
+
+Éva látja, hogy a jobb keze lángol az öregnek. Nem csoda: fából van
+csuklóig; bizonyosan a szurkos szalma kapott belé. Az öreg észre se
+vette.
+
+Éva leteszi a kupát és buzogányt, és az öreg karjához kap. Tudja, hogy
+hol van felcsatolva a fakéz. Gyors ujjal oldja fel a csattot, s a fakéz
+repül a török közé.
+
+Az öreg pedig fogja a kardját, és a bástyán kihajolva sujt ujra
+balkézzel egy rézholdakkal kivert nádpaizsra.
+
+Éva tovább rohan az ura felé. Itt-ott egy halottat kell átugrania.
+Itt-ott egy égő csóva repül el a szeme előtt. Itt-ott egy golyó csattan
+a falba. A vitézek azonban mind isznak. Csak vizet kérnek, s az is
+nektár lett volna nekik. A bor? mintha isteni erőt innának magukba!
+
+A lent kavarogva kiáltozó törökök zajába belerecseg a Zoltay kiáltása:
+
+– Most gyertek kutyák, hadd izenek Mohamednek a paradicsomba!
+
+S rá egy perc mulva csak ennyi:
+
+– Jó éjszakát!
+
+A török, akinek ez szólt, bizonyosan elfelejtett neki visszaköszönni.
+
+– Iléri! iléri! – hangzik a jaszaulok üvöltése szakadatlanul.
+
+S új tömegek, új létrák, új pajzsok emelkednek a holtak dombján.
+
+Éva megtalálja végre Gergelyt, amint egy puskaporral töltött hordócskát
+gyujt meg, s vettet le a magasból.
+
+Azután a sisakját a földre csapva ugrik egy asszony elé. A kupát
+elragadja tőle, s iszik oly mohón, hogy két oldalt kétfelé csurog a
+piros bor.
+
+Éva a maga borát egy másik katonának nyujtja. Ott is hagyja a kezében. A
+sisakért fordul, de amint lehajlik érte, szurokfüst csap a szemébe.
+Mikorra kikönnyezi, Gergelyt nem látja sehol.
+
+Ahogy jobbra balra néz, körülötte a katonák hirtelen leguggolnak.
+
+Lent a tüfensik sortüze dördült el, alig tiz ölnyire a faltól. Éva
+sisakját megcsapta egy golyó, s később látta, hogy meg is repesztette.
+
+Akkor Éva elhuzódott a faltól.
+
+Lent szünet nélkül szólt a zene, s pergett a dob.
+
+Egy hosszunyaku jaszaul éles torokkal üvöltötte a fal alatt:
+
+– _Já ájjuhá!_ (Ide!)
+
+A had kevert volt már odalenn. A janicsárok helyére a bőrsapkás azabokat
+és piros sapkás akindsiket hajtották.
+
+Egy fehér-ruhás dervis, aki azonban sisakot viselt a teveszőr süveg
+helyett, lobogót ragadott a kezébe, és _iléri! iléri!_ – üvöltéssel
+indult közöttük tíz öreg janicsártól környezve a falak ellen.
+
+A derviseket nem szokták lőni a miéink, de hogy ennek sisak volt a
+fején, s kard a kezében, lőttek reá. Magára vonta Éva figyelmét is.
+
+Szél támadt. Elfujta a füstöt, s lobogtatta a háromgombos boncsokot a
+dervis kezében. Amint a vár felé fordult, Éva látta, hogy a dervis
+félszeme be van kötve.
+
+– Jumurdsák! – sikoltotta tigrisharaggal.
+
+S a kezében levő buzogányt sárga villámként röpitette le a magasból.
+
+A buzogány túlrepült a dervis fején, és mellen talált egy janicsárt. A
+dervis meghallotta a sikoltást, és fölpillantott. Ugyanekkor a bástyáról
+újra beletüzelt az ágyú a katonaságba, s a dervist a csoportjával együtt
+füst boritotta el.
+
+Mikorra a füst eloszlott az árokból, a dervisnek nyoma se volt ott,
+ellenben a falak megteltek a fölfelé rugaszkodók csapataival.
+
+Gergely a bástyáról a romlásra futott.
+
+Hajadonfővel volt. A kezében lándsa. Az arca puskaportól fekete.
+
+– Sukán! – kiáltotta egy vértől lepett kopjával küzdő alaknak, – van-e
+még szurok a pincében?
+
+A hangja rekedt volt. Az öregnek csaknem a füléhez hajolt a kérdéssel.
+
+– Nincs, – felelte Sukán, – hanem egy hordó gyanta van ott. Jó lesz az?
+
+– Hozassa tüstént a Perényi-ágyúhoz!
+
+Az öreg mellett ott küzdött Imre deák. Letette a kópját és elrohant.
+
+– Vitézek! – kiáltotta Gergely. – Szedjük össze az erőnket!
+
+Tulnan visszhangként csapott át a Zoltay szava:
+
+– Ha most visszaverjük őket, nem mernek többet jönni!
+
+– Tüzet! tüzet! – kiáltották másfelől.
+
+Az asszonyok rúdra öltött üstökben hozták a forró ólmot, és forró
+olajat.
+
+Vas Ferencné egy lapáton parazsat hoz fel a falra, s aláforditja a
+törökre. De ugyanekkor a lapát is kiesik a kezéből: egy golyótól
+elcsapott kődarab üti halántékon. Neki esik háttal egy oszlopnak s
+összerogyik.
+
+Egy asszony lehajol érte. Egy szempillantással látja, hogy vége van. A
+másik pillantása a Vas Ferencné mellett heverő bástyakőre esik. Felkapja
+a követ és a falhoz siet vele. Egy golyó mellben találja. Elbukik.
+
+– Anyám! – kiáltja egy pirosszoknyás leány.
+
+De nem borul az anyjára, hanem előbb fölkapja a követ amit az elejtett,
+és lezuditja ugyanott, ahol az anyja akarta.
+
+A kő két törököt sújtott agyon. Csak mikor ezt látja, fordul vissza az
+anyjához, és felöleli, leviszi az állás lépcsőzetén
+
+A füsttengerben lent egy csapat tekenős-béka paizs közeledik. A pajzsok
+alatt nem lehet látni az akindsikat, olyan szorosan jönnek egymás
+mellett.
+
+– Vigyázzunk vitézek! – hangzik a Gergely szava.
+
+– Vizet! Tüzet! – kiáltja Zoltay.
+
+Most egy bádoggal bevont tárgy emelkedik ki a sáncból. Négy piad rohan
+vele a falhoz. A létrán levők elkapják s a fejük fölé vonják. Aztán jön
+a többi tárgy. Valamennyi bádoggal van bevonva, hogy a védők csáklyával
+le ne szakgathassák a tetejét.
+
+– Forró vizet! – kiáltja hátra Gergely. – Sokat!
+
+Éva ekkor hozzáugrik, és a fejére nyomja a sisakot.
+
+– Köszönöm Balázs! – szól Gergely. – Dobó küldött?
+
+Éva nem felelt. Lerohant a bástyáról forró vizért.
+
+A bádoggal bevont tárgyak egymáshoz csatlakoztak. Alája beugráltak a
+könnyü ruházatu falmászók. Némelyik félig meztelen volt. A fejüket nem
+nehezitette sisak. Az övükből kidobáltak minden nehéz fegyvert. Csak a
+karjukon lógott szijjra kötve a görbe éles kard.
+
+Széles vastetőzetté vált a sok összecsatlakozott tárgy. Az agák közül is
+ugráltak alája. Dervis bég is átszökött az árkon, s hozta a félholdas
+boncsokot.
+
+– Vizet vizet! – kiáltotta Gergely.
+
+Az ércfödél emelkedett. Mázsás köveket zuditottak le a falról. Az
+ércfödél szétnyilt és elnyelte a követ, aztán ismét összeállt.
+
+– Forró vizet! – kiáltotta Zoltay is odarohanva.
+
+Gergely ahogy meglátta Zoltayt, le az ágyúhoz rohant.
+
+A gyanta már ott volt egy hordóban.
+
+Gergely feldöntötte a hordót, és szólt a pattantyusoknak:
+
+– Tömjétek az ágyúkba, amennyi beléjök fér! Verjétek be, hogy porrá
+zuzódjék! Kevés fojtást rá!
+
+A falról ekkor zuditották le a forró vizet!
+
+Ahova a kő nem tudott eljutni, a forró viz eljutott. A tárgyak egyszerre
+meginogtak, és szétlazultak. Alólok _ej vá_! és _meded_! üvöltéssel
+ugráltak ki a törökök.
+
+Egyrészök a falon maradt. Ezekre Gergely rálőtt egy mozsár-ágyúval. De
+még mindig maradtak a falon. Gergely visszarohant a bástyáról.
+
+– Gergely! – hangzott a Pető szava.
+
+– Itt vagyok, – felelte Gergely rekedten.
+
+– Ötven embert hoztam. Elég?
+
+– Hozz még amennyit lehet! Rakasd lent a tüzet, és tiz ember hordjon
+mindent.
+
+A tüfenkcsik ujabb lövése a mozsár-ágyú füstjével egybekavarodva
+elfátyolozta a falat egy percre. Ezt a percet a könnyü öltözetü
+falmászók arra használták fel, hogy újra elboritották a létrákat.
+
+Gergely visszarohant a bástyára.
+
+– Meg van már töltve? – kérdezte.
+
+– Meg, – felelte az öreg kocsis Gáspár.
+
+– Tűz!
+
+Az ágyú lobbot vetett, és eldurrant.
+
+A gyanta húsz-öles lángoszlopként szállott ki belőle. Még azok a törökök
+is leugráltak a falról, akiket az ágyúnak csak a szele ért.
+
+A fal letisztulását a jaszaulok és tisztek dühös orditása követte.
+
+A bástyáról látni lehetett, hogy fut el a faltól minden katona. Azab,
+piad, müszellem, deli, szpáhi, gureba, akindsi, mind összekeveredve
+rémülettel rohan a sáncok felé. És látni lehetett, mint tartóztatja fel
+őket a sok jaszaul, a sok aga. Már nem is korbácscsal, hanem karddal
+verik vissza a futásra mozdult tömeget, s azok véres fejjel dühtől
+tájtékozva kapják fel ujból az ostromlétrákat, s most már egyenesen a
+magyar ágyúk falára rohannak.
+
+A dervis vezeti őket. Ő megy elől. A drága boncsokot a foga közé
+szoritva, paizs nélkül rohan felfelé.
+
+A szomszéd létrán is egy aga mászik elől, egy nagy testü óriás. Turbánja
+akkora, mint a gólyafészek, kardja akkora, mint a hóhérbárd.
+
+Gergely körülpillant, s ujra ott látja maga mellett az apródot.
+
+– Balázs! – mondja neki, – menj innen!
+
+S rekedt hangja a két utolsó szóban csengővé válik.
+
+Balázs nem felel. Az az olasz kard van a kezében, amelyet a szobából
+hozott. Ott áll vele a létránál, amelyen a dervis jön fölfelé.
+
+Gergely lepillant.
+
+– Hajván! – kiáltja a felbukkanó óriásra. – Oh te barom! te bivaly! –
+folytatja törökül, – hát te azt hiszed, hogy nem fog a fegyver!
+
+A török megdöbbenve néz. Széles nagy ábrázata megkövülten mered
+Gergelyre.
+
+Ezt a pillanatot használja fel Gergely. A kezében levő lándsát a török
+szügyébe veti.
+
+A török egyik kézzel a lándsába markol, másikkal iszonyu csapást mér
+Gergelyre. De a csapás a levegőt éri, s a nagy test iszonyu zuhanással
+esik egy bádog tárgyra.
+
+A dervis ezalatt följutott.
+
+Lándsaszurását fejének félrekapásával kerüli el Éva. A következő
+pillanatban végig vág a dervisen, s a kapaszkodó balkart találja el.
+
+A dervis karján kétfelé esik a fehér gyapjuruha, de kivillanik alóla a
+ragyogó dróting.
+
+Egy szökemléssel a falon terem. A szijjon lógó kardot a markába kapva,
+rohan Évára.
+
+Éva hátrább vonult két lépéssel. A kardot mereven eléje tartva,
+kikerekedett szemmel várja a rohanást.
+
+De a török régen járja a halál iskoláját: tudja, hogy a kinyujtott
+egyenes kardba nem jó belerohanni. Egy toppanással megállitja magát, s a
+kinyujtott kardra sujt, hogy félrecsapja, s hogy egy második vágással az
+apródféle legénykét küldje a lelkek hazájába.
+
+De Éva is ismeri ezt a vágást. Gyors kört ir alulról fölfelé kardja a
+levegőben, s elkerüli vele a török kardot. Mikorra a török másodikat
+akar sujtani, már becsuszott az Éva kardja a hóna alá.
+
+A dróting, ez mentette meg a törököt. Az acél szemek ropogtak, de a
+dervis ugyanekkor vágott, s a kardja fejen találta Évát.
+
+A szegény asszony kábultan szédeleg, s eszméletét veszitve dől el az
+ágyú mellett.
+
+
+XLI.
+
+Mikor Éva felocsudott a kábulatából, egy düledezett gerendaépület alatt
+találta magát. A gerendák fölött tiszta holdas ég, s fehéren ragyogó
+csillagok.
+
+Az első pillanatban nem tudta hol van. A feje valami hideg nedvességben
+feküdt; ez bántotta. Aztán megtisztázódott előtte minden.
+
+Csend van. Tehát vége a harcnak. Vajjon ki az úr a várban: a török-e
+vagy a magyar? A falon egy őrnek egyforma lassu járása kopogott.
+
+Föl akart állni, de nehéznek érezte a fejét. Annyit mégis látott e
+mozdulattal, hogy a bástya közelében van, s hogy mellette egy asszony
+fekszik arcra borulva, s egy katona, akinek nincsen feje.
+
+A gerendákon át lámpafény vöröslött. Emberi lépések közeledtek. Egy
+rekedt férfi hang szólott:
+
+– Az apródot vegyük-e előbb, vagy az asszonyt?
+
+– Mind a kettőt, – felelte a másik.
+
+– Mégis az apród…
+
+– Vigyük hát az apródot. A kapitány úr még fenn van.
+
+– A palotához vigyük, vagy a többi közé?
+
+– A többi közé kell vinni. Halottnak ez is csak olyan halott, mint a
+többi.
+
+Megfogta egyik lábtul, másik a hóna alatt és ráemelték a saroglyára.
+
+Éva ekkor megszólalt:
+
+– Emberek.
+
+– Nini, hát él az ifiur? Hálistennek ifiur! Akkor a palotába vigyük.
+
+Ez a megjegyzés a társának szólott.
+
+– Emberek, – mondotta Éva, – él-e az uram?
+
+– Él-e? hát hogyne élne! Most kötik a borbélyok a lábát.
+
+– Gergely hadnagyot kérdem én.
+
+– Gergely deák urat? – kérdezte a paraszt csodálkozva.
+
+És társához halkan szólott:
+
+– Félrebeszél.
+
+Azzal megfogták a saroglya két végét, és fölemelték.
+
+– Emberek! – szólt Éva szinte kiáltva, – feleljetek nekem: Él-e
+Bornemissza Gergely főhadnagy úr?
+
+Hogy ilyen parancsoló hangon szólott, a két paraszt csaknem egyszerre
+felelt:
+
+– Él hát.
+
+– Sebesült?
+
+– Keze, lába.
+
+– Vigyetek hozzá!
+
+A két paraszt leeresztette a saroglyát.
+
+– Hozzá?
+
+Az egyik fölkiáltott az őrnek:
+
+– Hé, vitéz! Hol a Gergely hadnagy úr?
+
+– Mit akartok? – hangzott alá a Gergely hangja.
+
+– Balázs ifiur van itt tekintetes úr. Valamit akar mondani.
+
+A lépcsőn közeledő lépések hangja. Gergely jön sántikálva. Lámpás van a
+kezében. A lámpásban gyertya ég.
+
+A lépcsők alján megáll, és szól valakinek.
+
+– Lehetetlen, hogy holnap harc legyen. Annyi a halott, hogy két napig se
+birják eltakaritani.
+
+A lámpás közeledik.
+
+– Vegyétek le a sisakomat, mondja Éva.
+
+A paraszt a csathoz nyul az asszony álla alatt.
+
+Gergely ekkor ér oda.
+
+– Szegény Balázskám, – mondja, – csakhogy élsz?
+
+A paraszt leveszi a sisakot. Éva fejébe égető fájdalom nyilallik belé.
+
+– Jaj! – kiáltja csaknem sikoltva.
+
+Mert beleragadt a sisak bélése a vérbe, és hajba, s a paraszt bizony nem
+tudta, hogy a fején a seb a fekvőnek.
+
+Gergely letette a lámpást, és az asszony fölé hajolt.
+
+Az asszony látta, hogy még most is olyan kormos a Gergely arca, mint
+volt. A bajusza, szakálla, szemöldöke le van égve. A jobb keze vastag
+kötésben.
+
+De az ő arca is felismerhetetlen volt. Annyi vér és annyi korom volt
+rajta. Csak a két tiszta szem fehére látszott ki a véres, füstös arcból,
+s Gergely idegein ugyanaz a meleg áramlás futott végig, amit akkor
+érzett, mikor a kerék dolgában járt, s a palota ablakában ugyanezeket a
+szemeket látta.
+
+S a két szempár egy pillanatig egymásra irányult.
+
+– Gergely! – szólalt meg ekkor az asszony.
+
+– Éva! – kiáltotta Gergely megrendülve. Éva! Éva! Hogy kerülsz te ide!
+
+S mivelhogy összecikázott az agyában mindaz, amit a gyermekéről hallott,
+s mind az, amit az apródnak vélt alak viseletében látott, megértette a
+legkeserűbbet a kérdés pillanatában. A könny kicsordult mind a két
+szeméből, és végigcsurgott puskapor-füstös orcáján.
+
+
+XLII.
+
+Erre az isszonyú ostromra háromnapi halotthordás következett. Az ágyúk
+lőtték a romokat, a romok tövében meg a dervisek és azabok hordták a
+halottakat.
+
+És ez megszámlálhatatlan volt. Ember emberen feküdt a falak alján. Az
+árkokban a vértől akkora volt a sár, hogy néhol gerendapallót tettek át
+rajta, hogy járhassanak. S a holtak körül szétszórt és darabokra tört
+pajzsok, boncsokok, kardok, dárdák, puskák mindenfelé.
+
+Éjjel-nappal hordta a török a halottait. Csupán a külső vár falai alól
+nyolcezer halottat kellett elvinniök. Csak harmadnapra tisztult el az
+utolsó halott is, amikor már a hollók le-leszálló csoportjait puskával
+kellett elriasztgatni.
+
+De bent is nagy volt a veszteség. Márton pap, az ostrom után való
+délelőttön egyszerre háromszáz halott fölött énekelte el az _Absolve
+Dominet_.
+
+A háromszáz halott ott feküdt sorjában a közös sirgödör körül. Közepén
+Bálint pap egyházi ingben, stólában, mellette Cecey fejetlenül, azután
+nyolc hadnagy, Balázs apród az anyjával, Szőr Máté a maklári molnár,
+Gergely a felnémeti kovács, Gasparics, Vas Ferencné, Baloghné,
+asszonyok, leányok, felismerhetetlen arcu, csonka és véres halottaknak
+nagy és csendes sokasága; néhol csak egy fej, néhol csak egy kar, néhol
+csak egy véres ruhatömeg.
+
+A temetésen ott voltak az összes tisztek, maga Dobó is hajadonfővel,
+kezében tartva a vár zászlaját.
+
+Mikor a pap beszentelte a halottakat, Dobó megszólalt, s beszélt
+el-elcsukló hangján a viszszafojtott sirásnak.
+
+– Levett sisakkal állok előttetek, vérben és tüzben eltávozott
+vitéztársaim. Lelketek már ott van a csillagokon tul az örök hazában;
+porotokat áldja a jelen és a maradék. Meghajtom a vár zászlóját
+előttetek ti megdicsőült hősök, kik mindnyájan a hazáért haltatok meg, s
+Istentől várjátok jutalmatokat. Isten veletek! Az örökkévalóság
+világában, Szent István királyunk orcája előtt találkozunk!
+
+S a várbeli ágyúk dörgése között bocsátották alá egyenkint a halottakat.
+
+*
+
+Vasárnap, október 16-ikán Dobó délután aludt egy órát, s amint kiheverte
+az álmot a szeméből, lóra ült, és a Sándor-bástyára lovagolt.
+
+A várbeliek már ekkor nem épitettek, csak a réseket állták.
+
+Az ágyuk szakadatlanul dörögtek.
+
+– Eredj Kristóf fiam, – mondotta az apródjának, – nézd meg a
+Bolyky-bástyát, mit csinálnak ott? Én innen az ókapuhoz megyek.
+
+Kristóf lóra ült. A sötétkapunál fához kötötte a lovát, s gyalog futott
+be, aztán végig a falon Bornemisszához.
+
+Az egyik szakadékon át ágyúgolyó csapta meg. Csak lefordult a falról a
+kőtörmelékes deszkákra.
+
+Az őr kiáltott Zoltaynak:
+
+– Főhadnagy ur! A kis apród elesett.
+
+Zoltay megdöbbenve ugrott fel a falra. Látta a fiu mellvasán a nagy
+véres horpadást. A katona mellette térdelt, s hogy a fiu feje a mellére
+hanyatlott, lecsatolta a fejéről a sisakot.
+
+– Menj tüstént a főkapitány urhoz, – mondotta Zoltay a fiut magához
+ölelve. Jelentsd neki az esetet!
+
+A fiu még élt. Arca fehér volt mint a viasz. Szomoruan nézett Zoltayra,
+s igy rebegett:
+
+– Jelentse hogy meghaltam.
+
+S azzal egyet sohajtott és csakugyan meghalt.[8]
+
+A következő napon nem ágyuszóra virradtak. A sátorok ott fehérlettek a
+halmokon és hegyoldalakban, de törököt nem lehetett látni.
+
+– Vigyázzunk! – mondotta Dobó, nehogy valami csel érjen bennünket.
+
+S részint a föld alatt levő üregekhez, részint a szakadékokhoz állitotta
+az őrségeket.
+
+Mert nem igen lehetett már a fal tetején állni sehol. A vár csak
+romhalmaz volt, s az emberek mint a kövek közt mozgó bogarak.
+
+– Elmentek! Elmentek! – hangzott az öröm riadozása a várban.
+
+Azonban a tisztek senkit se eresztettek ki a falak közül.
+
+Nap fölkelte után negyedórával egy asszonyt jeleztek az őrök. A fejére
+boritott fekete selyem-feredse mutatta, hogy török asszony,
+
+Maklár felől jött. Öszvéren ült. A magas kápáju csont-nyeregben előtte
+egy kis magyar gyermek. Az öszvért a kantárnál fogva egy tizenöt éves
+szerecsen fiu vezette.
+
+Kaput nem nyitottak az asszony előtt. S azon egyszerü okból nem
+nyitottak, mert kapu nem volt.
+
+Az asszony belovagolt a kapu mellett levő falnyiláson, s nem tudván
+magyarul, csak ezt a szót kiáltozta:
+
+– Dobó! Dobó!
+
+Dobó a kapuomladék tetején állva vizsgálódott a sáncok felé. A török nőt
+látta jönni. S azt is mindjárt gondolta, hogy ez az asszony a kis Szelim
+anyja. Mégis, hogy a nő az ő nevét kiáltotta, lejött az omladékról.
+
+Az asszony leborult a lábához, azután ujra fölemelte a fejét, s térdén
+maradva nyujtotta feléje a magyar gyermeket.
+
+– Szelim! Szelim! – mondotta a két kezét könyörgőn összetéve.
+
+A magyar gyermek hat éves forma volt. Barna arcu kis okos szemü fiu. A
+kezében fából faragott lovacskát tartott.
+
+Dobó rátette a kezét a fiu fejére.
+
+– Hogy hínak fiam?
+
+– Jancsinak.
+
+– Hát a másik neved?
+
+– Bojnemissza.
+
+Dobó az örömtől megrezzenve fordult a Sándor-bástya felé.
+
+– Gergely! Gergely! – kiáltotta. – Fussatok hamar Gergely hadnagy úrhoz.
+
+De már akkor Gergely rohanva jött a bástyáról.
+
+– Jancsikám! Jancsikám! – kiáltotta, mig a könnyei potyogtak.
+
+S majd megette a gyermeket.
+
+– Jer, anyádhoz!
+
+A török asszony sápadtan ragadta meg a fiucskát. De úgy megragadta mint
+a sas a bárányt.
+
+– Szelim! – kiáltotta. – Szelim!
+
+Látszott rajta, hogy kész széttépni a gyermeket, ha a magáét meg nem
+kapja.
+
+Egy perc mulva jött Éva a palotából. A feje a homlokán át be volt kötve
+fehér kendővel, de az arca az örömtől piroslott. Kézen futtatta maga
+mellett a kis török gyermeket. A kis Szelim a rendes török ruhájában
+volt, s rettentő nagy kalácsba ragaszkodva futott Éva mellett.
+
+Mind a két anya kitárt karokkal röppent a maga gyermekéhez. Az egyik azt
+kiáltotta:
+
+Szelim!
+
+A másik azt kiáltotta:
+
+Jancsikám!
+
+S letérdeltek a gyermekükhöz. Ölelték, csókolták.
+
+*
+
+S amint a két asszony ott térdelt egymással szemben, egyszercsak
+összepillantottak, s kezet nyujtottak egymásnak.
+
+
+XLIII.
+
+A török csakugyan megszökött.
+
+Varsányi, aki az asszony után egy órára jött be a várba, elmondta, hogy
+a basák még egy ostromot akartak, de a janicsárok mikor ezt tudatták
+velök, a basák sátora elé csapkodták le a fegyvereiket, s dühösen
+kiáltozták:
+
+– Ha mindnyájunkat felakaszttattok is, nem harcolunk tovább! Allah nincs
+velünk! Allah a magyarokkal van! Isten ellen nem harcolunk!
+
+Achmed pasa ott a sereg szine előtt sirva és a szakállát tépve szidta
+Ali pasát:
+
+– Alávaló nyomorult, – üvöltötte a szeme közé, – rossz akolnak mondtad
+Eger várát, juhoknak a bennök levő népet, most vidd a császár elé ezt a
+gyalázatot magad!
+
+És csak a kérlelő bégek közbevetődésén mult, hogy a két pasa össze nem
+verekedett a hadsereg szine előtt.
+
+A tisztek között is nagy volt a hiány. Veli béget ágyon vitték el a
+harctérről, Dervis béget is félig agyonverten találták meg éjjel a falak
+alatt.
+
+Olyan félelem volt a táborban a magyarok iránt, annyi volt a tüzben és
+fegyverben sebesült, hogy mikor a pasák kiadták a topcsiknak a
+visszavonulásra való parancsot, a többi még a reggelt se várta be, hanem
+éjjel a sátorokat, podgyászokat ott hagyva utnak indult.
+
+Varsányi szavára leirhatatlan öröm szállotta meg a várbelieket. Az
+emberek táncoltak, a süvegüket a földhöz csapkodták, a török lobogókat
+kitűzték, az ágyúkat kilőtték.
+
+Márton pap a kezében levő keresztet az égnek tartva, az öröm őrjöngő
+hangján kezdte énekelni a zsoltárt:
+
+– Te Deum laudamus!
+
+A harangot kiemelték a földből s a gerendát, amelyen függött, két
+oszlopra téve, megkonditották.
+
+Bim-bam-bim-bam szólt vigan a harang, s ahogy Márton pap a piac közepén
+a keresztet tartva énekelt, köréje térdelt a nép, maga Dobó is.
+
+Azután Nagy Lukács felkiáltott:
+
+– Menjünk utánok!
+
+Ahány ló volt, arra mind katona ugrott, s utána! kirobogtak Maklár felé
+a török után.
+
+A gyalogosok meg a sátorokba rohantak. Tömérdek puskaport, golyót és
+fegyvert hoztak. A sátorokat még hetek mulva is hordották.
+
+Estére valamennyi lovas zsákmánytól roskadozva tért vissza a várba.
+
+A vár népéből háromszáz halott pihent már lenn a közös sirban, s
+nyolcszáz sebesült feküdt még szanaszét szénán szalmán a vár belsejében.
+
+A főtisztek is mind sebesültek. Dobó, Bornemissza, kezén lábán; Zoltay
+fekszik; Mekcsey tetőtől talpig a sebek és ütések gyüjteménye, Fügedy
+három fogával áldozott Mahomednek. Buzogánynyal ütötte ki valamelyik
+török, de vigan szenvedte, mert megszünt a fogfájása.
+
+És seb nélkül nincs a vár népe között se férfi, se asszony, csak
+egyetlen egy: a cigány.
+
+Sukánnak az utolsó jelentése igy hangzott:
+
+– Nagyságos főkapitány úr, jelentem, hogy a várba lőtt ágyúgolyókat mind
+összeszedtük és megolvastuk.
+
+– Mennyi?
+
+– Hát ha azt nem számitjuk, ami még itt-ott a falakban van, öt hiján
+tizenkétezer.
+
+
+_Befejezés._
+
+Mikor az ostrom előtt Dobó segitséget kért a szikszói gyüléstől, azt
+felelték neki, illetőleg Mekcseynek, aki Dobót képviselte:
+
+– Ha elegen nem voltatok, minek maradtatok a tisztségben! Ha megettétek
+a koncát, igyátok meg a levét is!
+
+A két kapitánynak az volt erre a felelete, hogy az ostrom után mind a
+kettő lemondott.
+
+Egész Európa tapsolt és ujjongott a győzelem hallatára. A királyt
+mindenfelől üdvözlő levelek dicsérték. A töröktől elfoglalt zászlóknak
+csodájára jártak a bécsiek. (Az Ali pasa bársonylobogója bizonyára ma is
+ott van a Habsburgok egyéb győzelmi jelvényei között.)
+
+A király leküldötte Egerbe Sforzia Mátyás főkapitányt, hogy Dobót és
+Mekcseyt maradásra birja. De ezek hajthatatlanok maradtak.
+
+– Kötelességünket megtettük, – mondotta Dobó. – Bár _mindenki_ úgy
+megtette volna! Adja át ő felségének tiszteletünk és hódolatunk
+kifejezését.
+
+A király azután Bornemissza Gergelyt nevezte ki Dobó helyére Egervár
+főkapitányának.
+
+Vége a regénynek.
+
+
+
+
+Lábjegyzetek.
+
+[Footnote 1: Egy köböl bor 16 pint vagyis félakó.]
+
+[Footnote 2: Ma rác templom.]
+
+[Footnote 3: Szederkényi s más történetirók is Királyszéknek a mai
+pástot tartják, ahol a dézsmaház van. Ez a tévedés Tinódytól indult ki,
+mert ő irja:
+
+  _Csuda szép helyön Eger vára vagyon_
+  _Az völgyre fekszik egy hegy oromzaton._
+  _Északra ellenben Királyszéki vagyon_
+
+Csakhogy amint a további sorokból kitünik, Tinódy nem tudta magát jól
+tájékozni. Azt mondja ugyanis:
+
+  _Délről fekszik város, egy völgybe vagyon_
+
+A város akkor sem volt délről, hanem nyugotról. Délről Almagyar falu
+volt. Az összes térképek ezt mutatják. A város kerités fala hozzá volt
+épitve a várhoz. A pástról (akárki meggyőződhetik egy pillantással) nem
+lehetett a templom épitését nézni. A király a mai sánci iskola tájékán
+ülhetett. Eszerint ha Tinódy délre mondta a várost, ez a domb az ő déli
+irányának az északja: ez a domb a _Királyszéke_.]
+
+[Footnote 4: Semmi se bizonyitja azt, hogy valamely nóta abból a korból
+való, amelyben először lekottázták.]
+
+[Footnote 5: Vadaskert volt a mai Érsekkert.]
+
+[Footnote 6: Ma kicsike falu van a jobbágy házak helyén, s ez a falu
+arról nevezetes, hogy egész télen át nem látja a napot.]
+
+[Footnote 7: Budai Ferenc azt mondja, hogy Tinódi és más történetirók
+hibásan irják Jakabnak.]
+
+[Footnote 8: Istvánffy és az ő nyomán a történetirók hibásan irják, hogy
+Tarjáni Kristóf fejéről lőtték le az aranyos sisakot. Tinódi a két
+apródot világosan megkülönbözteti, s megirja, hogy Kristóf apród a
+Bolyky-bástyához futtában esett el]
+
+
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76236 ***