Initial commitHEADmain

1 files changed, 13764 insertions, 0 deletions

diff --git a/76235-0.txt b/76235-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..be43649
--- /dev/null
+++ b/76235-0.txt
@@ -0,0 +1,13764 @@
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76235 ***
+
+
+AZ EGRI CSILLAGOK
+
+(BORNEMISSZA GERGELY ÉLETE)
+
+REGÉNY ÖT RÉSZBEN
+
+IRTA
+
+GÁRDONYI GÉZA
+
+I. KÖTET
+
+(1. 2. 3. RÉSZ)
+
+BUDAPEST
+
+LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA.
+
+NYOMATOTT LÉGRÁDY TESTVÉREKNÉL, BUDAPESTEN.
+
+
+
+
+ELSŐ RÉSZ.  HOL TEREM A MAGYAR VITÉZ?
+
+
+I.
+
+A patakban két gyermek fürdik: egy fiu meg egy leány. Nem illik tán,
+hogy együtt fürödnek, de ők ezt nem tudják: a fiu mindössze hét
+esztendős; a leány két évvel fiatalabb.
+
+Hogy a nap tüzesen sütött, ide vonultak az erdő vén fái közé. A patak
+itt kerek kis tóvá bővült, s magas zöld fü meg káka nőtte körül. De
+különben is csak kisvizü patak volt. Nem lehetett volna benne a korsót
+seholse megmeriteni.
+
+Eszük ágában se volt, hogy megfürödjenek. Először csak a lábukat
+mártogatták a vizbe, azután bele mentek térdig. Gergelynek megvizesedett
+a gatyácskája, hát ledobta. Aztán az ingét is ledobta. Egyszercsak ott
+lubickol meztelenen mind a kettő. Pacskolják a vizet; csurgatják az
+ujjuk hegyéről; meg-megsöprintik a viz szinét, hogy szinte porzik.
+
+Szabadon fürödhetnek: nem látja itt őket senki. A pécsi út jó messze van
+ide, s az erdő végtelen. Ha valaki meglátná őket, lenne is nemulass;
+mert a fiucska még csak hagyján, az nem urfi, de a leányka, az a
+tekintetes Cecey Péter úr leánykája, – kisasszony, – és úgy illant el
+hazulról, hogy senkise vette észre.
+
+Még igy csupaszon is látszik rajta, hogy úri leány: kövér, mint a galamb
+és fehér, mint a tej. Ahogy ugrándozik a vizben, a két kis hajfonat
+ide-oda röppen a nyakán. No bizony, nem szép haj: fehér, mint a kender;
+de gyereknek ilyen is jó.
+
+– Derdő, – mondja a fiunak, – uttyunk.
+
+A Gergőnek nevezett ösztövér barna fiu háttal fordul, amaz meg
+belekapaszkodik a nyakába. Gergő megindul most a part felé, a másik
+gyerek meg a viz szinén lebeg és rugódozik s ezt nevezi ő uszásnak.
+
+Azonban, hogy a parthoz érnek, Gergő belefogódzik a kákabokor zöld
+üstökébe és aggodalmasan néz körül.
+
+– Jaj, a szürke! – mondja leoldva a leány kezét a nyakáról.
+
+Aztán kifut a vizből és ide-oda futkos, vizsgálódik a fák között.
+
+– Várjon Vicuska, – kiáltja a leánynak, – várjon, mindjárt jövök!
+
+Aztán azon meztelen elnyargal.
+
+Néhány perc mulva egy vén szürke lovon tér vissza. A ló fején hitvány
+madzagkötőfék van. Össze volt az kötve a lábával, de eloldozódott.
+
+A gyerek hevesen csapkodja a lovat egy faággal, s hogy visszaérkezik a
+fürdőhelyre, a lónak a nyakába kapaszkodik s ügyesen leereszkedik a
+földre.
+
+– Törököt láttam, – mondja dideregve, – bujjunk el!
+
+A lovat sietve a fához köti; felkapkodja a földről a ruháját, s egyik
+kezével a ruhát szoritva, másikkal a leányt húzva maga után, fut egy
+bokor felé. Fut a két meztelen kis gyerek egyenesen egy
+galagonyabokornak, amely a parttól valami harminc lépésnyire
+krinolinosan ül a fák között. Megbujnak, meglapulnak a mögött a füben.
+
+Abban az időben nem volt ritkaság a török az utakon. S te kedves
+olvasóm, aki azt gondolod, hogy ez a két gyerek most ezen a nyáron
+fürdött a patakban, bizony csalódol. Hol van már az a két gyerek, hol?
+És hol vannak mindazok az emberek, akik e könyvben eléd jönnek, mozognak
+és beszélnek? Por az mind. Némelyiknek a csontja talán még megvan a
+földben, de a szive por; lelke pedig visszaszállott régen a
+végtelenségbe, ahonnan származott.
+
+1533-at irtak akkor a levelek aljára, s csakúgy jártak emberek a földön,
+mint ma. A nap éppen úgy sütött; a fák éppen úgy leveleztek; a szülők
+épp úgy szerették gyermekeiket, mint mostan, s a legények, leányok épp
+oly szerelmesek voltak egymásba, mint ma.
+
+Csak az évszám volt más, meg a ruha, meg a király. Hát csak tedd el az
+idei kalendáriumot tisztelt olvasóm, és vedd elő gondolatban az
+1533-ikit. Ennek az évnek a májusában élsz te mostan, mig e sorokat
+olvasod, s vagy János király az urad, vagy a török, vagy I. Ferdinánd.
+
+Az a kis falu, ahova a két gyermek való, a Mecsek egyik félreeső
+völgyében van. Egynehány szalmás vályogház, meg egy nagy kőház az egész.
+Az ablakok olajos vászonból vannak minden házon, az uri házon is, de
+máskülönben olyan házak, mint a mostaniak. A kis falut sürü fák
+lombozzák körül, s a lakók azt gondolják, hogy a török sohase talál ide.
+Hogy is találna: az út meredek, szekérnyom azon nincs; torony sincs; az
+emberek élnek, halnak itt, mint az erdei bogarak.
+
+A Gergő gyerek apja valamikor kovács volt Pécsett, de már meghalt. Az
+asszony idevonult Keresztesfalvára az apjával, egy ősz öreg paraszttal,
+aki részt vett még a Dózsa György lázadásában, s ezért is kapott
+menedéket a falu uránál, Ceceynél.
+
+Az öreg néha bement az erdő rejtett útain koldulni Pécsre, s abból éltek
+télen is, amit az öreg igy szerzett, meg ami az uraság házától jutott
+olykor az asztalukra.
+
+Ezen a napon is a városból jött meg az öreg.
+
+– Legeltesd meg a szürkét, – mondotta az unokájának, – nem evett szegény
+egésznap semmit.
+
+Igy indult ki Gergő a lóval az erdőbe. Útközben ahogy elment az uraság
+háza mellett, a kis Éva kibujt a kertajtón és könyörgött neki:
+
+– Derdő, Derdő, hadd menjek veled!
+
+Gergő nem merte azt mondani a kisasszonynak, hogy maradjon odahaza.
+Leszállt a lóról, és vezette Évát, amerre az kivánt menni. Éva arra
+kivánt menni, amerre a pillangók. A pillangók befelé röpültek az
+erdőnek, hát ők is arra futottak. Végre, hogy a patakot meglátták, Gergő
+jónak látta már a lovat legelőre ereszteni. Igy kerültek ők a patakba és
+a galagonya bokor mögé, ahol most nyulakként meglapulva reszketnek a
+töröktől.
+
+És ez a félelem nem árnyéktól való. Egynehány perc mulva ropogás
+hallatszik az avarban, és mindjárt rá egy structollas fehér töröksüveg
+meg egy barna lófej jelenik meg a fák alatt.
+
+A török ide-oda forgatja a fejét, s mind közelebb-közelebb a fa mellett
+legelő szürkéhez, a maga sötétpej kis lovát kantáron vezetve.
+
+Most már látni, hogy a török csontos arcu barna ember. A vállán dióbarna
+köpönyeg, a fején tornyos fehér süveg. A félszeme be van kötve. A másik
+szeme immáron a fa mellé kötött szürkét vizsgálja Nem tetszik neki, az
+látszik az arca fintorgásán, de azért eloldja.
+
+Jobban tetszenék neki a gyerek, akit a lovon látott. A gyerek jobban
+kél, mint a ló. A konstantinápolyi rabvásáron háromszor annyit is adnak
+érte. De a gyerek nincsen sehol.
+
+A török megnézi egynéhány fának a hátát, és felvizsgálódik a lombokra
+is.
+
+Azután tiszta magyar szóval igy kiabál:
+
+– Gyere elő mókuskám, fügét adok. Gyere csak elő!
+
+A gyerek nem jelentkezik.
+
+– Gyere elő, kis pajtás, ne félj, nem bántalak. Nem jösz? Ha nem jösz,
+elviszem a lovadat.
+
+És csakugyan összefogja egy kézbe a két ló vezetékét, és viszi magával
+el a fák között.
+
+A két gyerek némán és sápadtan hallgatta eddig a törököt. A fügekinálás
+nem oldotta fel őket a rémület dermedtségéből. Sokkal többször hallották
+otthon a _Vigyen el a török!_ – szidást, meg a hajmeresztő török
+meséket, hogysem akármiféle édesgetésre előbátorodtak volna a bokorból.
+Hanem mikor azt mondta a török, hogy elviszi a szürkét, a Gergő gyerek
+megmozdult. Igenis megmozdult. Ránézett Évicára, mintha tőle várna
+tanácsot, s olyan arccal nézett rá, mintha tüske ment volna a talpába.
+
+A szürkét viszik! Mit mondanak otthon, ha ő a szürke nélkül tér vissza?
+Mivel megy a nagyapó pénteken koldulni?
+
+A kis Éva mindezekre a gondolatokra nem felelt. Szótlanul kucorgott
+mellette. Nagy kék szemei vizesek voltak a visszafojtott sirástól.
+
+Azonban a szürke ment. Gergő hallotta a lépéseit. Nagy lomha lépései
+vannak a szürkének. A száraz haraszt egyenletesen csörög, amint ő lép.
+Hát viszi a török, csakugyan viszi.
+
+– A szürke… – hebegi Gergő siróra torzult szájjal.
+
+És fölemeli a fejét a füből.
+
+Megy a szürke, megy. Csörög az erdei haraszt a lába alatt.
+
+De már most elfeledkezik Gergő az egész világról: fölugrik, és utána
+iramodik azon csupaszon a szürkének.
+
+– Bácsi! – kiáltja reszketve, – török bácsi!
+
+A török megáll és elvigyorodik.
+
+Jaj de csunya ember! Úgy vigyorog, mintha harapni akarna!
+
+– Bácsi a szürkét, – rebegi sirva Gergő, – a szürke a miénk…
+
+És megáll.
+
+– Gyere hát, ha a tietek, feleli – a török, – nesze.
+
+Azzal elveti a kezéből a szürke kantárszárát.
+
+A gyerek most már csak a szürkét látja. Ahogy a szürke nagylomhán
+megindul, odaszökik és megfogja a kantárt.
+
+Ebben a pillanatban ő is fogva van. A török nagy erős ujjai átkapcsolják
+gyönge kis meztelen karját, s ő felrepül a másik lóra, a pejre, annak a
+nyergébe.
+
+Gergő felvisit.
+
+– Csitt! – mondja a török, előkapva a dákosát.
+
+Gergő azonban tovább kiabál:
+
+– Vicuska! Vicuska!
+
+A török arra forditja a fejét, amerre a fiu. Keze a tőrön.
+
+Persze, amint a másik kis meztelen gyerek fölemelkedik a füből,
+visszadugja a dákost és elmosolyodik.
+
+– Gyere, gyere, – mondja, – nem bántalak.
+
+S megindul a két lóval a leányka felé.
+
+Gergő le akar mászni a lóról. Gergő nagyot kap tenyérrel a hátára. Gergő
+tehát bőg és ülve marad, a török meg otthagyja a két lovat és fut a
+kislány után.
+
+A szegény kis Vica menekülne mostan, de aprók a lábak és magas a fű.
+Elbukik. Csakhamar ott rugódozik és sivalkodik a török ölében.
+
+– Csitt! – szól a török rácsapva a gömbölyüjére, – csitt mert mindjárt
+megeszlek, ha el nem hallgatsz! Ham – ham!
+
+A kis leány elhallgat. Oh, hogy ver a szivecskéje, ver, mint a tenyérbe
+fogott kis verébé.
+
+Azonban, hogy a lovakhoz érnek, ujra kitör belőle a kiáltás:
+
+– Apuska! apa!
+
+Mert a kétségbeesés azt gondolja, hogy elhallatszik a kiáltása minden
+messzeségre.
+
+A Gergő gyerek is bőg. Az ökleit a szemén forgatva sirja:
+
+– Haza megyek, haza akarok menni!
+
+– Hallgass, rongyos fattyu! – rival rá a török, – mert mindjárt agyon
+csaplak!
+
+És fenyegetően rázza az öklét Gergő felé.
+
+A két gyerek elhallgat. Gergő csöndesen picsogva ül a nyeregben. Csak a
+szeméből görgedeznek a könnyei.
+
+És mennek.
+
+Amint kiérnek az erdőből, a Gergő gyerek látja, hogy a Mecsek útján
+fölfelé szekerező török nép tarkállik. Lovas akindsik, gyalog azabok,
+tarka öltözetü szabad katonák. Virgonc kis lovakon ülve szállinkóznak
+hazafelé.
+
+Ez a csoport, amelyik itt megy, valami tiz megrakott kocsit és szekeret
+kisér. A szekereken fehér ágynemü, szekrények, ágyfák, hordók, székek,
+vadbőrök, gabonás zsákok rendetlen össze-visszaságban. A szekerek
+mellett megláncolt lábu, hátrakötött kezü bús rabok ballagnak.
+
+A mi janicsárunknak három szekere és hét rabja van. Öten vannak még
+kéknadrágos, piros csizmás, fehér süveges janicsárok, három meg prémes
+sapkáju, nagy dárdáju azab. A félszemünek porral lepett fehér strucctoll
+leng a süvege elejétől hátrahajoltan, csaknem a háta közepéig.
+
+Mig emez bent járt az erdőben, a három szekér megállott oldalt az út
+szélén, és helyet adott a többi hazavonulónak.
+
+A janicsárok nevetve fogadják a két gyereket, meg a szürkét.
+
+Mit locsognak törökül, azt Gergő nem érti. Róluk beszélnek meg a lóról,
+az kétségtelen. Mikor őrá néznek meg Vicuskára, nevetnek; mikor a lóra
+néznek, úgy integetnek, mint mikor az ember legyet kerget.
+
+A török feldobja a két gyereket a kocsira, az ágynemü tetejére. Egy
+pufók hajadon is ül ott, megláncolt lábu rableány, arra bizza őket.
+Azután egy szennyes zsákot old meg az egyik sapkás török és mindenféle
+ruhát húzkod ki belőle. De ez mind gyermekruha. Van közte kis szoknya,
+kis szűr, pittykés mellény, sapka, kalap, kis csizmák. A török
+előválaszt két kis inget meg egy kis szürt és feldobja a szekérre.
+
+– Öltöztesd fel őket, – mondja a félszemü a leánynak.
+
+A leány körülbelül tizenhét esztendős. Parasztleány. Ahogy öltözteti a
+gyerekeket, megöleli és megcsókolja őket.
+
+– Hogy hivnak, angyalkám?
+
+– Vicuska.
+
+– Hát téged, lelkecském?
+
+– Gergő.
+
+– Ne sirjatok, kedves. Velem lesztek.
+
+A két gyerek odasimul a leányhoz; Vica a melléhez simul, Gergő az
+oldalához. Az meg magához öleli őket mind a két kezével és
+körülsimogatja, meg-megcsókolgatja könytől nedves és piros orcájukat.
+
+
+II.
+
+A falubeli kutyák mérges csaholással ugrálnak körül egy fehérszakállu és
+nagyhaju zarándokot. Le is húznák róla a csuhát bizonyára, ha nagy
+keresztes végü botjával vitézül nem hadonázna maga körül.
+
+Eleinte az út közepén ment, de hogy a nagy bozontos kutyák mindegyre
+szaporodtak, óvatosan nekihátrált egy _L_ alakban megszögellő sövénynek
+és a hátát abban megvetve várta, hogy valaki előjön és megszabaditja az
+ostromtól.
+
+Azonban akik elő is jöttek a nagy ugatásra, azoknak a szeme a faluba
+bevágtató öt magyar vitézre fordult. Egy pirosköpönyeges szőke dalia
+lovagolt elől; darutoll a süvegén, kivont kard a kezében. Könnyű,
+meggyszin zekéje alól páncéling vetett csillogó ráncokat. Mögötte négy
+egyszerűbb öltözetü katona; mindnyáját fegyver csörgi körül. A négy
+katona is kivonta a kardját, mikor beérkeztek a faluba, és jobbra balra
+forgatták a fejöket, mintha valakit keresnének.
+
+Az öt vitéz egyenesen a Cecey háza felé tartott.
+
+Cecey a szérű árnyékán ült. Három paraszt nyírt ott birkákat. A kezükben
+olló, az oldalukon kard. Ilyen világ volt akkor Magyarországon.
+
+A kapunál fegyveres őr aludt. A robogásra fölhorkant az álmából, azután
+sietve kitárta a kapu másik szárnyát is, és a lovagok általdökrettek a
+hidon, s bekocogtak az udvarra.
+
+Cecey meglátta őket. Fölkelt és feléjök baktatott. Furcsa menése volt az
+öreg úrnak: az egyik lába nem hajlott térdben, a másik meg nem hajlott
+bokában. De hogy is hajlott volna, mikor fából volt mind a kettő. És a
+jobb keze is hiányzott: a vászonkeze ujja csak lötyögött a csuklóján.
+
+A darutollas vitéz leugrott a lóról, és a lova kantárát az egyik
+katonának dobta. Ceceyhez sietett.
+
+– Dobó István vagyok – mondotta a süvegét levéve, bokáját összeütve.
+
+Hosszu csontos legény, de csupa erő minden mozdulata.
+
+– Kinek a hadából? – kérdezte Cecey, az egyetlen ép kezét a háta mögé
+dugva.
+
+– Most a Török Bálintéból – felelte a fiatal ember.
+
+– E szerint Ferdinánd hive vagy. Isten hozott ecsém.
+
+Kezet nyujtott neki.
+
+– Hát mi járatban vagytok? Hogy vetődtök ebbe az eldugott faluba?
+
+– Mink bizony bátyám Palotáról jövünk.
+
+– A Móré várából?
+
+– Nem a Móré vára az már.
+
+– Hát?
+
+– Most éppen senkié. Meg várnak se vár az már, hanem kőhalom.
+
+Az öreg falábú nagyot bámult.
+
+– Lerontottátok?
+
+– Le azt.
+
+– Hála Istennek. No gyere be a hüvösre, öcsém, ide a tornác alá. Nézd
+csak, anyjuk, vendégünk van.
+
+– Lerontottátok! – kiáltott ujból elbámulva.
+
+A kis kövér úri asszony ott forgott már a tornácon: asztalt igazitott az
+árnyékra egy cseléddel. A másik cseléd meg nyitotta már a pinceajtót.
+
+– Hogy is hivnak, öcsém, Bodó vagy Dobó?
+
+– Dobó István.
+
+– Dobó Pista – szólt Cecey, bemutatva az ifjut a feleségének.
+
+Aztán intézkedett, hogy a katonák is bort és ennivalót kapjanak, s
+egyben a papért is futtatott.
+
+– Mielőtt leülnék, bátyám, – mondotta Dobó – meg kell kérdeznem, hogy
+nincs-e itt Móré, mert én őt keresem.
+
+– Nem láttam a gézengúz haramiáját, de ne is lássam, csak az akasztófán.
+
+– Akkor rossz nyomon járunk – szólt Dobó a fejét csóválva.
+
+Aztán vizet kért. Fölfogta a nagy csöcsös korsót és az égnek emelte.
+Akkorát húzott belőle, hogy ha lelke van annak a korsónak, hát lélek
+nélkül marad.
+
+– Megengedi bátyám, hogy estig itt maradjak? – kérdezte a viz után
+szakadó jóizü sóhajtással.
+
+– De el sem eresztelek egynéhány napig, hova gondolsz!?
+
+– Köszönöm, – szólt Dobó, – nincs most farsang. Este tovább megyünk.
+Hanem a vasingemet szeretném letenni: kutya meleg ez ilyen időben, ha
+csupa lyukból varrták is.
+
+Mig Dobó a szobában vetkeződött, beérkezett a kapun a zarándok.
+
+– Te a baráttól jösz, – mondotta Cecey a fejét fölemelve.
+
+– Attól, – feleli bámulva a zarándok, – hát honnan tetszik tudni?
+
+– Nem boszorkányságból, elhiheted. A szakállad borz-zsirtól fehér, azt
+az első szempillantással észre vettem.
+
+– Igaz, – felelte az ember.
+
+– Ebből látom, hogy messziről jösz hozzám.
+
+– Az is igaz.
+
+– Nekem pedig messze földről nem igen izenget egyéb, mint a sajóládi
+gvárdián, aki atyámfia.
+
+– Dejszen nem gvárdián az már régen, hanem a király barátja.
+
+– Azt is tudom, üsse meg a menykő a gazdájával együtt, ha nem tudott
+különb urat találni magának. Hogy hinak?
+
+– Varsányi Imrének.
+
+– Hány esztendős vagy?
+
+– Harminc.
+
+– Nohát lássuk, hogy mi hirt hoztál.
+
+– Istentelen melegség van erre, – szólt a zarándok a csuhája bélését
+bontogatva, – oszt annyi a török, mint a légy.
+
+– A barátnak köszönhetjük, meg a királyodnak. No hova a pokolba varrtad
+úgy azt a levelet!
+
+Varsányi elővonta végre a kis vörös-pecsétes levelet, és átadta
+Ceceynek.
+
+– Adjatok enni-, innivalót ennek az embernek, meg szállást is, – szólt
+Cecey a feleségéhez.
+
+És feltörte a pecsétet, kibontotta a levelet.
+
+– Az, – szólt a levélbe belehunyoritva, – a barát irása. Tiszta, mint a
+nyomtatás, de nagyon apró. Én ugyan el nem olvasom.
+
+– Bizonyosan jót irt pedig – mondotta a zarándok, letelepedve a diófa
+árnyékába, – mert nem mondta, hogy siessek. Mikor nagypöcsétü levelet
+küld, mindig sietnem kell. Ez csak olyan kispöcsétü; nem ország dolga.
+
+S hogy ilyen bölcsen megkülönböztette a levelek fontosságát, elégedett
+arccal húzott egyet az eléje tett boros fazékból.
+
+Az asszony is kezébe vette a levelet Nézte alól, felül s nézte a
+széttöredezett pecsétet. Aztán igy szólt:
+
+– Ugy kezdődik, hogy _Carissime_.
+
+– Akkor fontos, – mondotta Cecey.
+
+– Egészséges a Gyuri bácsi? – kérdezte az asszony.
+
+– Nem beteg az soha, – szólt a zarándok, nagyot nyelve az eléje tett
+sajtból.
+
+Egy nagyfejü vállas, erős öreg pap fordult be a kapun. A jövevény
+felállott és kezet akart csókolni.
+
+– Pápista vagy, vagy újhitű? – kérdezte a pap. És nagy fehér szakállát
+simogatta, hogy a zarándok kezet ne csókolhasson.
+
+– Pápista vagyok, – felelte a zarándok.
+
+A pap akkor elfogadta a kézcsókot.
+
+Bementek a szobába. Itt a pap az ablakhoz állott, és egyenesen magyarul
+olvasta a diák levelet:
+
+– Kedves sógorom…
+
+Különös tompa hangja volt a papnak. A mássalhangzókat csak sejteni
+lehetett a beszédében. De azért, akik megszokták, értették a beszédét.
+
+Folytatta:
+
+– … és kedves Juliska. Istentől jó egészséget és zavartalan életet
+kivánok mindnyájatoknak. Továbbá arról értesültem, hogy ott a ti
+vidékteken napról-napra dúl hol Móré, hol a török, és hogy már csak a
+földhöz tapadt jobbágyság marad meg a helyén: aki teheti fut, ki a
+felvidékre, ki pediglen által a némethez. Hát ti, ha még életben
+vagytok, szerelmesim és ha még ott vagytok Keresztesen, ti is mentsétek
+magatokat. Én beszéltem őfelségével, hogy adja meg a ti károtokat…
+
+– Ne olvasd tovább! – pattant fel Cecey – ebnek kell eb kegyelme!
+
+– Csöndesen, kedvesem, – mondotta az asszony a férjét átölelve, – György
+okos, György tudja, hogy mi Zápolyától nem fogadunk el semmit: hallgassa
+végig kegyelmed a levelet.
+
+A pap összeráncolta bozontos szemöldökét, és tovább olvasott:
+
+– … A király nem adhatja ugyan vissza Sásodot, de van egy falu Nagyvárad
+közelében…
+
+– Hagyd el, hagyd el Bálint, – szólt Cecey a haragtól kitüzesedve.
+
+– Már más következik, – szólott a pap.
+
+És olvasott tovább:
+
+– De ha már úgy beléd csontosodott volna az iránta való gyűlölség…
+
+– Belém, belém! – kiáltott az asztalra csapva Cecey, – sem ezen, sem a
+másvilágon. Vagy ha ottan, hát ott is csak fegyverrel.
+
+A pap tovább olvasott:
+
+– … Itt Budán az én kis házam üresen áll és mi nemsokára Nagyváradra
+költözünk. Csak egy szagittárius lakik benne a földszinten. Az emeleti
+három szoba üres.
+
+– Nem kell! – kiáltott Cecey fölállva. – A Zápolya pénzén vetted barát!
+Düljön össze, ha belemegyek!
+
+– Mit tudod, hogy azon vette? – szólt a pap boszúsan, – örökség is
+lehet.
+
+De Cecey már nem hallgatott rájuk. Dühösen kiektett-baktatott a
+szobából, és végig kopogott a tornácon.
+
+A zarándok ott falatozott a tornác végén, a diófa alatt. Megállott
+előtte haragos peckesen, és igy szólt:
+
+– Mondd meg a barátnak, hogy tisztelem: amit irt, annyi, mintha nem irt
+volna!
+
+– Hát nem viszek levelet?
+
+– Nem.
+
+Azzal tovább baktatott ki a szérüre. Föl és alá toppogott a napon.
+Olykor jobbra-balra csapkodott a botjával a levegőben, és haragosan
+mormogta:
+
+– A fejem még nem fa!
+
+A parasztok sebesebben nyirták a birkát.
+
+A kutyák is távolabb huzódtak. Még a ház is mintha lejebb csúszott volna
+a parton.
+
+Az asszony a pappal a tornácon állott. A pap a vállát vonogatta.
+
+– Még ha nem örökség is, – mondotta, – munkája után való szerzeménye a
+barátnak. És ráiratja a nevére. Akkor aztán Cecey-ház, és nem parancsol
+benne a király se.
+
+Dobó előjött a szobából. Az asszony bemutatta őt a papnak. Cecey is
+visszatért és azt mondta:
+
+– Te pap, te megfordultál! Te képes vagy arra, hogy beszegődj Jánoshoz
+zászlótartónak!
+
+– Te meg vénségedre leteszed a magyar nevet, – mordult vissza a pap.
+
+– Te beállsz hóhérnak! – rikácsolt Cecey.
+
+– Te meg németnek! – bőszült fel a pap.
+
+– Hóhér!
+
+– Német!
+
+– Sintér!
+
+– Hazaáruló!
+
+A két ősz ember szinte kék volt már a dühtől, ahogy egymásra orditozott.
+Dobó csak azt várta már, hogy mikor kell őket széjjelválasztani.
+
+– Ne veszekedjenek, az Isten áldja meg kegyelmeteket, – mondotta, – vagy
+inkább veszszenek össze a törökkel.
+
+– Nem érted te ezt, öcsém, – felelt Cecey, a székre vetve magát, – ennek
+a papnak a nyelvét vágatta le Zápolya, nekem meg a jobb kezemet. Hát nem
+bolond ez, hogy a maradék nyelvével Zápolyát védi?
+
+– Ha csak az én ellenségem volna, – felelt a pap is megcsöndesült
+hangon, – régen megbocsátottam volna neki. De azért még igy is azt
+mondom, hogy inkább ő legyen az ura a magyarnak, mintsem, hogy a német.
+
+– Debiz inkább a német, mintsem, hogy a török! – kiáltott ismét Cecey.
+
+Dobó közbeszólt, hogy a két ember megint össze ne horgoljon.
+
+– Jónak egyik se jó, ez az igaz. Várnunk kell egy ideig, hogy tud-e adni
+a német erőt a török ellen, meg hogy csakugyan elakarja-e János adni az
+országot a töröknek?
+
+– Eladta az már, öcsém, régen, mint a boszorkányok az esőt!
+
+– Nem hiszem, – felelte Dobó, – neki sohase kellett a török, neki csak a
+korona kellett.
+
+Az asszony egy tál kirántott csirkét tett az asztalra. Az illatos piros
+sült csirke láttára eltünt a méreg vörössége a két öreg arcáról.
+
+– Hej, mikor olyan fiatal voltam, mint te, öcsém, – mondotta Cecey
+jókedvvel. – Hány esztendős vagy?
+
+– Harmincegy, – felelte Dobó, – bizony maholnap engemet se mond senki
+fiatalnak.
+
+– Mig az ember meg nem házasodik, mindig fiatal. De hogy a manóba is nem
+házasodtál meg?
+
+– Nem értem rá, – felelte Dobó. – Én, bátyám, gyerekkorom óta mindig
+hadban vagyok.
+
+– Hát igy jó. Igy él a magyar világ eleje óta. Azt hiszed tán, hogy én
+táncolásban sántultam meg mind a két lábamra? Én bizony, öcsém,
+Kinizsivel kezdtem. Mátyás király engem a nevemről szólitott. Aztán
+végeztem Dózsával, aki, elhidd nekem, a hősök hőse volt.
+
+Fölvette a szinig töltött ón-poharat, és igy szólt:
+
+– Isten szeresse a magyart és téged, öcsém, különösen. Adjon győzelmet a
+kardodnak. Szép lány feleséget jó magadnak. Tudsz-e sakkozni?
+
+– Nem tudok, – felelte Dobó elmosolyodva ezen a gondolatszökemlésen.
+
+És kiüritette a poharát. Jó erős veres bor volt. Gondolta magában: most
+már értem, mitől olyan mérges ez a két öreg úr.
+
+– No nem is leszel akkor jó hadvezér, – mondotta Cecey.
+
+– Nem, ha keleti módon harcolnánk: csapat csapat ellen. Mink csak magyar
+módon harcolunk: ember ember ellen. Erre pedig sakktábla nem tanit.
+
+– Eszerint mégis tudsz.
+
+– Nem, csak éppen hogy ismerem a játékot.
+
+– No hát, majd ha tudsz, másképen itélsz róla. Egy órai sakkban, öcsém,
+átéli az ember egy heti harcnak az izgalmait.
+
+– Ugy látszik, kegyelmetek mindig sakkoznak itthon.
+
+– Mink? Soha.
+
+– Nem tud tán a tisztelendő ur?
+
+– Tudni tud. De mindjárt összeveszünk. Már pedig, öcsém, mink együtt
+tollasodtunk fel az öreggel, együtt éltünk, együtt harcoltunk.
+
+– Együtt is fogunk meghalni, – fejezte be a pap elérzékenyülten.
+
+S azzal a két öreg barátságosan nézett egymásra és összekocintotta a
+poharat.
+
+– De nini – szólt Cecey, a bajuszát megtörülve, – mégis derék ember ez a
+Ferdinánd, hogy Mórét elpusztitotta.
+
+– Nemcsak Ferdinánd. A két király közösen küldött hadat Móréra. Sokalták
+már a gazságait, mert utóbb már a sirokat is felforgatta.
+
+– De mégis csak Ferdinánd küldött jobban ellene?
+
+– Nem: inkább János. Ferdinánd csak Török Bálintnak izent, hogy segitsen
+Jánosnak, meg ötven bányászt küldött.
+
+– Faldöntésre?
+
+– Arra. Török had is volt velünk valamelyes.
+
+– Persze, a János zászlaja alatt.
+
+– Az alatt, hogy vinné el az ördög az ilyen segitséget; mindig rabolva
+mennek haza felé.
+
+– Azok a disznó akindsik.
+
+– Azok.
+
+– Könnyen végeztetek?
+
+– Nem mondhatnám. Kemény falakból épült az a vár. Faldöntő ágyut nem
+hozott egyik fél se. A sugárágyu meg mit ér: mintha csak legyek szálltak
+volna a falakra.
+
+– Jártam ottan, – jegyezte meg a pap, – sziklavár az, nem palánk. Ott
+volt-e Nagy Gergely?
+
+– Ott. Azt érte az első ágyugolyó.
+
+– Szegény Gergely. Isten nyugosztalja.
+
+– Mit sajnálod! – szólt Cecey a papra. – Az se volt jobb a gazdájánál.
+
+– Igaz, de mégis csak úgy került oda, mint jó alma a rosszak közé.
+
+– Hát nem adták meg magukat?
+
+– Nem. Neki kellett állitanunk az ötven bányászt a szikláknak. Nagy és
+nehéz munkájuk volt, mondhatom. A csákányok szikrát hánytak a kövön, és
+a vasrúdak egy-egy lökésre alig egy ujjnyit mentek a sziklaoldalba. És
+végre is sok kéznek még a kő is enged.
+
+– Felrobbantottátok?
+
+– Először is beizentünk Mórénak, hogy az akna tele van már porral. Akkor
+azt izente vissza, hogy várjunk reggelig. Vártunk. Mit tett az alatt a
+gonosz róka? Összehitta a vár népét és azt mondta nekik, hogy csak
+tartsák magukat keményen, ő kimegy a várból segitségért. – Jól van, –
+felelték azok, – de mivel biztositasz bennünket arról, hogy vissza is
+jösz? – Itt marad mind a két gyermekem, – felelte a lator, és minden
+arany, ezüst, marhám, mit kivántok többet? Azzal leereszkedett kötélen a
+vár faláról és elillant. Mink persze a nagy sötétségben nem vettük
+észre. Mikor aztán a nap fölkelt, és se követ, se fehér zászló, se
+kapunyitás, felrobbantotuk az aknákat. Nem hallatszott ide? Rettenetes
+dördülés volt. Majdnem a földre estünk. A falak ott leomlottak. Mink meg
+be a várba. A katonák olyan dühösek voltak, hogy Mórénak minden emberét
+leölték.
+
+– A gyermekeit is?
+
+– Azokat nem. Egy nagy boltozatban találtuk meg őket. Szép két kis barna
+fiu. Azóta ott vannak János királynál.
+
+– Hát ti most Mórét keresitek?
+
+– Én csak egy kanyarodót tettem érte ezzel a négy emberemmel, mert
+útközben egy csőszszel beszéltünk, akinek a pincéjében hált. Azt mondta,
+hogy erre Pécs felé jött.
+
+– Te Magda – szólt hátrafordulva az asszony az udvaron súroló cselédnek,
+– hol a Vicuska?
+
+– Nem láttam, – feleli a leány. – Ebéd után a kertben játszott.
+
+– Szaladj csak, keresd meg!
+
+– Az én kis leányom, – magyarázta Cecey Dobónak. – Vénségemre
+ajándékozott meg az Isten vele. Majd meglátod, milyen kis Tündér Ilona.
+
+– Fia nincsen?
+
+– Nincsen, felelte szomoruan Cecey. Hiszen ha fiam volna, öcsém, még a
+kezem is kinőne, mint a ráké.
+
+Azonban a gyerek nincsen. A nagy beszélgetésben, levélolvasásban
+mindenki megfeledkezett a kis Vicáról. A leánycselédeknek dehogy is volt
+rá gondjuk. Mind ott dolgozott most az udvaron, s hogy a katonák a
+bajuszukat pödörgetve kacsintgattak rájuk, hát mind úgy hedergette a
+szoknyáját, mintha valamennyi katona mind leánynézőbe jött volna
+Ceceyhez.
+
+Csakhamar tüvé tesznek mindent a ház körül. Cecey, Dobó, a pap, a
+cselédek, a katonák, mindnyájan keresnek, megkutatnak minden bokrot,
+minden játszóhelyet a kertben. Hol a Kató néne? Az vigyázott rája a
+kertben. Meglehet, hogy elaludt, s azalatt kiment a faluba a gyerek. Ki
+látta? Senkise látta. Egy fiucska a kert szélén beszélt vele délután. Ki
+ment el a kert szélén délután? Senki, csak a Gergő gyerek. Az öregapja
+lovát vitte legelni. De hát hol van a Gergő? Az sincs sehol. Bizonyosan
+kiment a lóval az erdőbe. Oh gyermeki könnyelműség! Hányszor megmondták
+neki, hogy a szedresen túl ne menjen a lóval.
+
+Összekutatták a falu körül az egész erdőt, minden fát, minden cserjét,
+árkot, völgyet és bozótot. A Gergely anyja is jajgatva keresett. Az öreg
+Katóra ráakadtak az erdőben, az is keresett már régen, s rekedté
+kiabálta magát az erdőben.
+
+Végre estefelé az egyik cseléd megtalálta a két gyerek ruháját a
+pataknál; a patyolat ingecskét, piros karmazsin cipőcskét, szoknyácskát,
+meg Gergő gyerek ingét, gatyáját, kalapját. Ott voltak szanaszéjjel a
+galagonyabokor mellett. Bizonyosan fürödtek.
+
+A patak partján csakugyan ott a nyomuk a puha fővényben. A nagyobbik
+láb, amelyiknek széjjel vannak nyilva az ujjai, az a Gergő gyereké. A
+kisebbik lábnyom a Vicuskáé. Oh semmi kétség! A piros kis cipőket nem
+húzza fel többé az a kis gyermekláb. A fehér patyolat ingecskét nem ölti
+többé magára az a kis angyaltest. De a Gergő gyereket se látja többé a
+falu, a pajkos kis Gergőt, aki olyan eleven volt, mint a fürj, és olyan
+formás arcu, mint valami úri gyerek.
+
+
+III.
+
+– Az én nevem Margit; szólitsatok csak Margit néninek, – mondta a kocsin
+ülő rableány. – Majd mesélek nektek. Sok mesét tudok. Hová valók
+vagytok, édeseim?
+
+– A faluba, – felelte Gergő.
+
+– A paluba, – felelte a kisleány is.
+
+– Melyik faluba?
+
+– Itt az erdőn van.
+
+– De mi a neve annak a falunak?
+
+– A neve? A nevét nem tudom.
+
+Ez a Margit kövérképü, mindig csókra álló száju parasztleány; az arca
+itt-ott kissé szeplős, és a nyakán két üvegből való gyöngyöt visel. A
+törökök egy somogymegyei pusztáról ragadták magukkal.
+
+A gyerekek feleletére elmosolyodott, aztán rongyokból bábut csinált
+Vicuskának.
+
+– Ez lesz a Vicuska babája; sárga a kendője, piros a szoknyája, –
+mondotta dalolva. – Öltöztetjük, ringatgatjuk, táncoltatjuk,
+altatgatjuk.
+
+A kocsi mellett egy szélesmellü parasztlegény ballag, meg egy ragyás
+cigány. A cigányon sokszorosan foltozott kék nadrág és ugyanilyen
+dolmány van. A dolmánya zsebéből egy fasip tölcsére áll ki. A kocsi
+másik oldalán egy pap megyen; meg egy nagyarcu parasztember, aki lehet
+már negyven esztendős. A pap fiatalabb. Széles arcú magas ember. Se
+szakálla, se bajusza, de még szemöldöke sincsen. És vörös, mint a réz.
+Csak a két szemebogara fekete. Őt bizony ezelőtt egynehány nappal forró
+vizzel öntözgették a törökök, hogy adja elő a templom kincseit.
+
+Voltak is az ő templomának kincsei!
+
+Hát mondom: mindezek rabok szegények. A lábukon lánc. A kezük, – kinek
+elől, kinek hátul – szintén vasban. A legény a cigánynyal, a pap a
+paraszttal össze is van láncolva. A legény mezitláb. A bilincsét a lábán
+rongyokkal bélelte körül.
+
+A rongyok már véresek.
+
+– Álljunk meg, – igy könyörgött hátrafordulva olykor, – hadd igazitsam
+meg a bilincsemet.
+
+A janicsárok azonban rá se hederitettek. Törökül fecsegtek egymással és
+legfeljebb csak egy közömbös tekintet volt a feleletük.
+
+Gergelynek rátapadt a szeme erre a legényre. Milyen kicsiny az orra! És
+milyen kék lajbi van rajta! Ez nem fél. Ha a két keze nem volna
+hátraláncolva, tán mind elfutna tőle a török.
+
+A legény csakugyan nem félt. Fölemelte a fejét és ráorditott a mellette
+lovagló görbehátu törökre.
+
+– A tűz emészszen meg benneteket, pogány farkasok.
+
+– Gáspár, Gáspár, – szólott le Margit a kocsi tetejéről, – viselje békén
+a sorsát, amint csak lehet. A nap, látja már nyugvóban van, meg kell
+állaniok.
+
+Ahogy erre megtörülgette a szemét, a két gyerek is sirva fakadt.
+
+– Haza akarok menni! – bömbögte Gergely.
+
+– Apához! – sirta a kis Éva.
+
+A törökök csakugyan megállottak. Leszálltak a lóról, és korsót vettek
+elő; mosogatták a kezüket, lábukat, arcukat, aztán letérdeltek
+vonalegyenes sorban napkelet felé megcsókolták a földet és imádkoztak.
+
+Ezalatt csend volt.
+
+A leány lemászott a kocsiról, és az inge széléből rongyot hasitott.
+Körülkötötte vele a legény lábát, s úgy tolta vissza jóságos vigyázattal
+a bilincseket.
+
+– Áldjon meg az Isten, Margit, – mondotta sóhajtva a legény.
+
+– Az éjjelre, ha lehet, teszünk rá útilaput, Gáspár.
+
+Itt egyet sirt a leány. Minden órában sirt egynehány percig, de mindjárt
+dalolt is utána a gyerekeknek, mert mikor ő sirt, azok is sirtak.
+
+– Hej de ihes vágyok, – fakadt szóra a cigány, ahogy ott ült mellettök a
+porban. – Saha iletembe nem valtam ilyen ihes. Három libát megennék
+egymágám.
+
+A kocsis, – ez is láncolt lábu rablegény – elmosolyodott a cigány
+sóhajtására.
+
+– Magam is éhes vagyok cigánypajtás, – felelte lenéző oldalpillantással;
+– de főzök is estére olyan paprikás hust, hogy mind nekünk marad.
+
+– Hát te vágy á sákács?
+
+A _te_ szóra megrándul a kocsisnak a szemöldöke, de aztán mégis felel:
+
+– Csak este. Nappal rabolnak ezek maguknak ebédet is.
+
+– Hát mióta solgáls á kontyos uráknál?
+
+– Három napja.
+
+– Nem lehet elfistelegni váláhogy?
+
+– Nem ezektől soha. Nézd, milyen csizma van a lábamon.
+
+Felvonta a lábát az ülésből. Nehéz vastag láncok csördültek föl vele.
+
+– De hátha má nem főzsöl? – tünődött aggódva a cigány.
+
+– Bizonyosan főzök. Tegnap olyat főztem nekik, hogy úgy nyalták utána a
+szájukat, mint a kutyák.
+
+– Bárcsak én is nyalhatnám már a sájamat.
+
+– Bort is raboltak délben. Itt van a kocsi farán.
+
+– Nem isik a terek te!
+
+– Dejszen nem török ez egy se, mikor bort lát.
+
+– Na akkor nekem innepem ván, – ujongott a cigány, – olyan nótát
+pikulázsok nekik, hagy még táncsolnak is rája.
+
+A félszemű janicsár az imádság végeztével nem inditotta meg a kocsikat.
+A hegytetőről már látszott az esti szürkületbe befátyolozott város. Az
+magyar fészek. Olyan darazsak laknak benne, akikkel nem jó tréfálni.
+
+A törökök tanakodtak. Aztán a félszemű janicsár odaszólt a kocsisnak:
+
+– Utánam! Be az erdőbe!
+
+És bevitték a kocsikat, szekereket, jól be, valami öt percig tartó
+menéssel az erdőbe.
+
+A nap eközben elsülyedt a fák között, és a tiszta égen feltünt az első
+csillag.
+
+A törökök egy alkalmas tisztáson kipányvázták a lovakat. A pap kezét
+feloldotta a janicsár, és igy kiáltott rá:
+
+– Tüzet rakni!
+
+– Én azst jabban értem! – rikkant fel a cigány. – Nagyságos méltóságos
+terek ur, csókolom kezsit, lábát, hadd rakjak én tüzet, nekem azs a
+mesterségem.
+
+– Hallgass, – rivalt rája a török.
+
+Három asszonyt is elszabaditottak, hogy segitsenek a tüz készitésében.
+Az asszonyok aztán a pappal száraz ágat szedtek a fák alatt, és acéllal
+taplóval csakhamar tüzet gerjesztettek.
+
+A kocsist is felszabaditották az ülésről.
+
+– Olyat, mint tegnap, – mondta neki a félszemü török.
+
+– Meglesz, – felelte a kocsis.
+
+Vizet tett fel egy nagy vaskondérban a tüzre, s hogy a pap a cigánynyal
+hamarosan megnyúzta az ürüt, értő kézzel aprózta bele a kondérba.
+Hullott a husra vereshagyma is, meg paprika bőven, s bizonyára apritott
+volna burgonyát is a lébe, de ezt főképpen azért nem cselekedte, mert
+nem volt burgonyája. Tudták is abban az időben, mi a burgonya! Az urak
+ugyan már nagy ritkaságképpen kóstolgatták, de neve még nem volt, s a
+nagy általánosságban a krumpli még nem létezett.
+
+A tüzet valami húsz különféle török telepedte körül. A kocsikat,
+szekereket kerités-körbe állitották. A lovakat kipányvázták kivül a
+szekereken.
+
+A rabokat összehajtották egy csoportba. Tizennégyen voltak összesen:
+kilenc férfi meg öt nő, a két kis gyereket is beleszámitva. Csak
+eldültek szegények a gyepen. Némelyek mindjárt el is aludtak. A kis Vica
+is aludt már az ágynemü tetején. Fejét a Margit ölébe nyugasztva
+álmodott, és jobbjával a melléhez ölelve tartotta hitvány kis bábuját.
+Gergő mellettök elhasalva a tenyerébe hajtotta az arcát, és álmosan
+pislogott le a törökökre. A félszemü janicsár fölnézett egypárszor
+rájok. Ott hagyta őket a leánynyal a kocsi tetején.
+
+A tüz magas lánggal égett. A törökök ölték a bárányt, a tyukot, a libát.
+A rabok buzgón dolgoztak az étel elkészitésén, s alig egy negyedóra
+mulva már javában rotyogott az üstökben és kondérokban a hús, és
+pirultak a combok a nyárson.
+
+Az erdei levegőbe étvágyinditó ételszag vegyült.
+
+
+IV.
+
+Egy óra nem telt belé, s az András kocsis olyan pofont kapott, hogy két
+ölet repült a kalapja.
+
+– Hogy a hetedik pokol emészszen el! – orditott rá a félszemü janicsár,
+– mennyi paprikát tettél ebbe az ételbe?
+
+A paprikás a raboknak került, a cigány nem csekély örömére. Maguk a
+törökök a nyárson sült darabokat osztották meg maguk között.
+
+A hordók eközben csapot kaptak. Bögrékben és tülkökben itták a törökök a
+magyar bort. A cigány felállott. Megtörülte a száját a kezébe, a kezét
+meg a nadrágjába, aztán igy csicsergett:
+
+– Nagyságos méltóságos Gyamarzsák úr, csókolom kezsit lábát, hadd
+pikulázzsak eggyet a tistelt vendégség eremére.
+
+A Gyomorzsáknak nevezett félszemü, – valójában Jumurdsák, – megfordult
+és gúnyosan felelte:
+
+– Ide kukorikolnád a magyart, úgy-e? Majd pikulázok én mindjárt a
+hátadon!
+
+A cigány kedvetlenül kutyorodott vissza az evők közé, és a fakanalat
+megintcsak forgatta.
+
+A törökök is ettek, ittak. Közben csereberéltek, és osztozkodtak is. Egy
+lelógó bajszu komor akindsi kis vas-szekrényt vett le a kocsiról.
+Fölfeszitették. Aranypénz, gyűrük, fülbevalók voltak benne.
+
+Ezen osztozkodtak meg ott a tüz mellett.
+
+Gergő álmos volt, de nem tudta levenni a szemét az ő törökjéről.
+Félelmes, különös arc volt neki ez a csupa bőrfej. Mert ahogy a süvegét
+letette, egybeolvadt a feje csupaszsága az arcának a csupaszságával. És
+furcsán nevetett. Mintha szük volna a bőr az orcáján. Még a foga inye is
+kilátszott ilyenkor.
+
+Vastag szarvasbőr-övet húzott elő a dolmánya alól, mikor a pénzt
+megosztották. Az öv már duzzadt volt a pénztől. A török fölkelt, és a
+szekerek mögé ment, ahol a lovak legeltek.
+
+Gergőnek rajta volt a tekintete. Látta, hogy a török hogyan húz ki hátul
+egy fapecket és hogyan rakja bele egy kis nyiláson át a pénzét a
+nyeregkápába.
+
+– Hát te mért nem eszel? – szólt a pap Gáspárnak.
+
+A legény a csoport szélén ült, és komoran nézett maga elé.
+
+– Nem kell, – felelte.
+
+Kis idő mulva oda szólt a papnak.
+
+– Ha tisztelendő uram elvégezte, egy kis beszédem volna, ha meghallgat.
+
+A pap letette a fakanalat, és odacsörömbékelt Gáspár mellé.
+
+– Hát mi kell fiam?
+
+– Tisztelendő uram, – szólott a legény sötéten, – gyóntasson meg engem.
+
+– Minek?
+
+– Annak, – felelte a legény, – hogy tisztán menjek a másvilágra.
+
+– Messze vagy még te attól, Gáspár.
+
+– Nem olyan messze, mint gondolja.
+
+Egy pillantást vetett a törökök felé, és igy folytatta:
+
+– Mikor elvégezik a vacsorát a rabok, ide jön az a török, aki engemet
+megfogott. Ide jön, hogy a kezünkre zárja a békót. Hát én azt megölöm.
+
+– Ne tedd azt fiam.
+
+– Már én pedig igy határoztam, tisztelendő uram. Mikor idejön, elkapom
+az egyik kését, és beleszurom, bele a hasába! Hát csak gyóntasson meg
+engem.
+
+– Fiam, – mondotta a pap, – én nem gyóntathatlak meg, mert én Lutheránus
+vagyok.
+
+– Ujhitü?
+
+– A neve uj hit, fiam, de valójában ez az igazi régi hit, amit a
+názáreti Jézus nekünk hagyott. Mink nem gyóntatunk, csak gyónunk. Mink
+azt tartjuk, hogy az Isten látja a mi lelkünket. De minek veszejtenéd el
+magadat. Látod, itt még magyar földön vagyunk, és Pécs itt van alattunk.
+Már sokszor megesett, hogy a magyar rabokat kiszabaditották.
+
+– És ha nem szabaditanak ki?
+
+– Isten jósága elkisérhet az utunkon. Van olyan ember elég, a kit ott a
+török földön ér el az Isten szerencséje. Rabláncon megy oda, és úrrá
+válik ottan. Gyere fiam, egyél. Az étel megerősit.
+
+A legény komoran nézett maga elé. A pap ujból megszólalt:
+
+– Minek hivtál, ha nem hallgatsz reám?
+
+A legény erre fölkelt, és oda vánszorgott a többi közé.
+
+A rabok többnyire fiatal és erős emberek. A nők között van egy kis
+sovány rongyos cigányasszony is. Ennek a keze lába cigányszokás szerint
+börzsönynyel van bepirositva, de még a haja is.
+
+Időnkint hátraveti a fejét, mert a haja a szemébe lóg. És gyakorta szól
+cigánynyelven Sárközivel, a ragyás cigánynyal.
+
+– Talán a feleséged? – kérdezik a rabok.
+
+– Nem, – feleli a cigány, – de még lehet.
+
+– Hát mit beszélgettek cigányul!
+
+– Ast mondja ezs azs assony, hogy ha a tűzs mellé erestenék, megmandaná
+a jevendőnket.
+
+– A jövendő az Isten kezében van, – jegyezte meg a pap, – ne tegyetek az
+ő nevében semmi komédiát.
+
+A férfiak között két idős ember is volt. Az egyik egy sebhelyes arcu
+szótlan úrforma ember, akiről nem lehet tudni, hogy úr-e vagy hogy
+cigány ez is, mert semmi kérdésre sem ad feleletet. Az embernek erős
+puskaporszaga van. A másik egy terebélyes arcu paraszt. Ez már túl van a
+negyvenedik éven, meglátszik rajta. Mindig mereven néz, mintha
+csudálkozna, és úgy lógatja a fejét, mintha a feje sokkal nehezebb
+volna, mint más ember fiáé. Az igaz, hogy nagy is a feje.
+
+A rabok ahogy ott ették a paprikás ürühust, csöndesen beszélgettek.
+
+A szabaduláson kezdték persze, hogy hogyan lehetne a törököktől
+megszabadulni.
+
+– Sehogy, – szólt röviden a nagyfejü paraszt.
+
+Aztán, hogy lenyelte a kanál hust, azt mondta még hozzá:
+
+– Én tudom. Én már kiszolgáltam egy rabságot.
+
+– Konstantinápolyban? – kérdezték egyszerre hárman is.
+
+– Ott, – felelte a paraszt mélyen bemártva a kanalát a vaskondérba, –
+tiz esztendeig söpörtem én a török földet.
+
+– És hogyan szabadult meg?
+
+A paraszt egy cobákon rágódva felelte:
+
+– Hogyan? Hát ingyen. A Jézus palástja alatt. Egyszer felhoztak
+Belgrádba. Onnan szöktem meg a Dunán.
+
+– És milyen az a rabság? – kérdezte egy tizenhat éves savószemü legény.
+
+– Bizony öcsém, – felelte a paraszt, – nem sok tyúk mult ki miattam a
+világból.
+
+– Gazdagnál szolgált-e? – kérdezte egy hang a kocsi alól.
+
+– Magánál a császárnál, – felelte a nagyfejü büszkén anélkül, hogy
+rápillantott volna a kérdezőre.
+
+– A császárnál? Mi volt kend a császárnái?
+
+– Én tisztogattam az istállót.
+
+– Hát az asszonyokkal mit csinálnak? – kérdezte egy fekete haju
+menyecske.
+
+– Mit? Nektek még jobb a dolgotok. Amelyitek fiatal, ott is csak
+asszony, csakhogy török asszony, amelyitek meg vén, azt cselédképpen
+tartják.
+
+– Ütik?
+
+– Bezony nem is simogatják.
+
+– Eszerint kend tudja az utat? – kérdezte a pap fölemelkedve.
+
+– Tudom, – felelte a paraszt.
+
+A pap föltette az egyik lábát a kerékagyra, és a tűz odasugárzó
+világosságánál a szemét hegyezve nézte a lábaszárán levő széles sima
+vasat. Apró karcolások látszottak azon. Valami rab följegyzései voltak:
+egy hosszú út szenvedései húsz szóban.
+
+A pap olvasta a szavakat:
+
+– Nándorfehérvártól _Hizarlik_ egy nap. Aztán _Baratina_.
+
+– Nem, – felelte a paraszt, – öt állomás is van addig.
+
+– Eszerint ez az öt kereszt öt állomást jelent. Tehát öt állomás. Aztán
+következik _Alopnica_.
+
+A paraszt bólintott.
+
+– Aztán _Nis_.
+
+– Ez már Rácország, – jegyezte meg a paraszt a térdét átfonva. – Itt
+kezdik vetni a rézkását.
+
+– Rézkását? – kérdezte felcsudálkozva egy asszony
+
+A paraszt nem felelt.
+
+A pap tovább olvasta a bilincs karcolásait.
+
+– Aztán következik _Kuri-Kezme_.
+
+– Itt sok a korpió-férög.
+
+– _Sárkövi_.
+
+– Itt három malom van.
+
+– _Czaribród_.
+
+– Itt engem megvertek.
+
+– Miért? – kérdezték egyszerre hatan is.
+
+– Mert eltörtem a lábam vasát.
+
+– _Dragomán_, – olvasta a pap tovább.
+
+– Ez már Bologár ország, – szólt a paraszt, – innen érkezünk Zsófiába.
+Ott sok a torony. Nagy város.
+
+A pap folytatta:
+
+– _Iktimán_.
+
+A paraszt bólintott.
+
+– _Kapiderven_.
+
+– Itt havas vagyon.
+
+– _Pozarki_ vagy micsoda.
+
+– Az az, Pozárki, a fene essék belé. Sok a szunyog.
+
+– _Filippe_.
+
+– Ez is város.
+
+– _Kaladán_.
+
+– Itt egy cimborámat eladták.
+
+– _Uzonkova_.
+
+– Sok gyümölcsös kert.
+
+– _Harmanli_.
+
+– Itt egy török úr megvette Dávidka Antalt.
+
+– _Musztafa-basa-Köpri_.
+
+– Kőhid van itt jókora.
+
+– _Drinápoly_.
+
+– Röttentő nagy város. Itt láttam egy élőfánkot.
+
+– Mi az? – kérdezték a rabok.
+
+– Az, – felelte a paraszt – akkora nagy eleven barom, mint ez a rakott
+szekér, de még ennél is nagyobb; oszt csupasz, mint a bihal. Az orra meg
+akkora, hogy úgy bánik vele, mint más állat a farkával: mikor a legyek
+kénozzák, végiglődörgeti a derekán.
+
+– _Corli_.
+
+– Innen kezdve möglátjuk a tengört.
+
+A rabok fölsóhajtottak. Némelyek a tenyerükbe hajtották az arcukat;
+mások könnyes szemmel bámultak maguk elé.
+
+
+V.
+
+A sebhelyes arcu, puskaporszagu ember ekkor megszólalt.
+
+– Atyámfiai, – mondta rekedt érdes hangon, – ha megtudnátok engemet
+szabaditani, én mindnyájatokat kiváltanálak.
+
+A rabok ránéztek. Senki se felelt.
+
+Az ember visszapillantott a törökre, azután folytatta:
+
+– Én úr vagyok. Van váram kettő; van pénzem, van katonaságom.
+
+A rabságot élt paraszt vállat vont:
+
+– Akkor úgy is megszabadulhat, mert kiváltják.
+
+– Mi a neve bátyám? – kérdezte a pap.
+
+– Cigány a nevem, – felelt a sebhelyes arcu boszusan.
+
+Azzal fölkelt. Sántikálva ment néhány lépést a törökök felé. Aztán leült
+és figyelemmel vizsgálta a tűztől megvilágitott arcokat.
+
+– Nem is úr ez, – szólt az egyik rab, – hanem cigány, talán éppen hóhér.
+
+Gergő összeborzadt a hóhér szóra. Tekintete most a cigány-hóhérra
+tapadt. Mert ő úgy értette, hogy ez valósággal cigány-hóhér.
+
+– Hiszen csak vasfű volna, – szólalt meg a feltört lábu Gáspár a kerék
+mellett.
+
+Hogy a rabok csöndes és szomoru elmélázással ültek, folytatta:
+
+– A vasfű az olyan fű, hogy lehull tőle a bilincs.
+
+A janicsárok között nagy örömorditás támadt. Az egyik hordóban aszubort
+találtak. Ezen ujjongtak. A hordót oda guritották a tűz közelébe, és
+szürcsölgetve, csettegetve itták.
+
+– Éljen Magyarország! – kiáltott Jumurdsák a rabok felé emelve a
+kupáját. – Éljen Magyarország, hogy ihassék a török, ameddig meg nem
+hal!
+
+– Honnan tudsz te magyarul? – kérdezte a sebhelyes arcu úr, aki előbb
+Cigánynak nevezte magát.
+
+– Mi közöd benne, – felelt kevély lenézéssel Jumurdsák. – Magyar asszony
+volt az anyám, attól tanultam.
+
+A rabok már jobbra-balra elfeküdtek a fűben és iparkodtak az álomban
+keresni szabadulást. Csend volt közöttük. A pap is aludt. Mind a két
+keze a feje alatt. Bizonyosan vánkoson szokott aludni. A cigány
+hanyattfekve aludt, a kezét a mellén összekulcsolva s a két lábát Y-ként
+szétvetve. Mind mélyen aludt. Csak Gáspár sóhajtott fel mégegyszer
+félálmos panaszos hangon:
+
+– Nem látom én többet szép Eger városát.
+
+Gergő is szundikált már. Elszundikált azon a módon, amint finom kis
+napégett orcáját a tenyerében tartotta, csak éppen hogy a feje lejebb
+sülyedt, a dunyha kihajló csücskére.
+
+S már el is aludt volna teljesen, ha a Cecey névre ki nem nyillik
+magától a füle kisajtója.
+
+A cigány-hóhér rekedt hangja mondta ezt a nevet, és az ő törökje
+ismételte.
+
+Ott beszélgettek a kocsi mellett.
+
+– Nála van a Dózsa kincse, bizonyosan tudom, – mondotta a magyar.
+
+– És miféle kincsek azok?
+
+– Aranykelyhek, aranykupák, gyémántos, gyöngyös karperecek, nyakláncok,
+násfák, szóval minden, ami az urak kincse szokott lenni, ha ugyan be nem
+olvasztották rudakba.
+
+– Itt a hegyalján?
+
+– Itt. Azért is vonult félre a világtól.
+
+– Fegyvere is van?
+
+– Gyönyörű ezüstmívü kardok és páncélok. Lehet, hogy az egész padlása
+tele van. A szobájában tudom, hogy van valami hat nagy himes-láda.
+Ezekben lehet a legértékesebb holmi.
+
+– Cecey… Sohasem hallottam ezt a nevet.
+
+– Mert nem hadakozik már. Ő volt Dózsának a kincstartója.
+
+– Kevesen vagyunk, – mondotta elgondolkozva a török. – Itt kell
+maradnunk holnap estig. Össze kell várnunk egy jó csapatot.
+
+– Minek oda annyi ember? Ha sokan vagytok, sokfelé kell oztoszkodni.
+Öreg ember az már. És fából van keze lába.
+
+– Mikor voltál ott legutoljára?
+
+– Esztendeje lehet.
+
+– Egy esztendő sok idő. Jobb, ha többen megyünk. Ha igaz, amit beszélsz,
+elbocsátalak, sőt meg is jutalmazlak. Ha nem igaz, fölakasztatlak a
+Cecey kapujára.
+
+A török visszatért a tűzhöz, és bizonyosan a rab beszédét mondta el
+ottan, mert a katonák figyelemmel hallgatták.
+
+Gergőnek már nehéz volt a feje. Elaludt. Meddig aludt, azt bizony nem
+tudja, de csupa rossz álmai voltak. Azt álmodta végül, hogy a törökök
+kivont karddal futkosnak az ő falujában, megfogják az anyját és kést
+szúrnak a mellébe.
+
+Megrezzent és fölébredt.
+
+Sötétség és csend mindenfelé. Csak az erdei bogarak halk és hullámos
+éjjeli zengése, a természet egyhangu hárfajátéka hallatszik. Az eget
+szakadozott felhők boritják. Itt-ott átragyog egy-egy csillag. Egy
+helyen a hold fehér sarlója átlóg a felhőn.
+
+A tűz a fa alatt, mint egy rongyos szürke palásttal beteritett rézhalom,
+amelyből egy-egy darabka kivöröslik. A janicsárok ott feküsznek
+szanaszéjjel a fűben, a tűz körül.
+
+Jumurdsák is ott fekszik. A feje alatt valami tarisznya; mellette valami
+kupa vagy bögre, nem lehet jól látni a sötétben.
+
+Haza kéne menni. Ez volt a Gergő gondolata.
+
+Nem szabad. Ez volt a másik.
+
+Körülnézett. Csupa alvók. Ha ő átszökhetne köztük. De át kell szökni,
+másképpen nem kerülhetnek vissza a faluba.
+
+A kis Éva mellette aludt. Megrázta gyöngéden, és a fülébe sugta:
+
+– Vicuska! Vicuska!
+
+Évica fölébredt.
+
+– Menjünk haza, – susogta Gergő.
+
+Vicuskának egy pillanatra elgörbült a szája, de mindjárt vissza is
+igazitotta, és felült. Bámulva nézett Gergőre, mint a kismacska, mikor
+idegent lát. Majd az ölében heverő bábura esett a tekintete, fölvette;
+és azt nézte kismacskás nézéssel.
+
+– Menjünk, – mondotta Gergő.
+
+Lemászott a kocsi külső oldalán, és leemelte a kislányt is.
+
+Egy azab ott ült éppen a kocsi mellett. Dárdája az ölében. Feje a
+kerék-agyon. A csutora mellette.
+
+Aludt az úgy, hogy akár az egész tábor elmehetett volna annak az egy
+keréknek a hiján, amelyet vánkosul használt.
+
+Gergő kézen fogta a kis Vicát, és vonta maga után.
+
+Azonban ahogy a lovakat megpillantotta, megállott.
+
+– A szürke… – rebegte. – A szürkét is haza kell vinni.
+
+Vicuska nem szólt ez ellen semmit. Hiszen semmi se természetesebb, mint
+az, hogy a szürkét haza kell vinni.
+
+Azonban a szürke össze volt kötve a kis töröklóval. A békót csak ki
+tudta nyitni Gergő valahogyan, de már a két kötőfék eloldozása
+lehetetlen volt az ő tudományának.
+
+– A fene látott ilyet! – mondotta a csomót rángatva.
+
+Boszuságában sirva vakarta a fejét. Aztán hogy sem a kezével, sem a
+fogával nem tudta a csomót eloldani, megfogta a szürkét és vezette.
+
+Őr a lovak mellett is volt. De ez is aludt. Ülve aludt, háttal egy görbe
+fára ráereszkedve. Hortyogott. Gergő majdnem rávezette a két lovat.
+
+A fűben elveszett a lovak lépésének a hangja. Mentek mint az árnyék. Sem
+a szekereken belől, sem a szekereken kivül nem ébredt rájok senki.
+
+Egy alkalmas fatörzsöknél megállitotta Gergő a szürkét, és felmászott a
+hátára. – Üljön fel maga is – szólt a kisleánynak. Azonban a kis Éva nem
+tudott a törzsökre felmászni. Gergőnek ujra le kellett szállania. Föl
+kellett segitenie a kis Évát először a törzsökre, aztán meg a ló hátára.
+
+Ültek egymás mellett a szürkén. Elől Gergely, mögötte a kis Éva. Kezében
+még mindig szorongatta a piros szoknyás bábut. Az eszükbe se jutott,
+hogy a leányka a másik lovon foglaljon helyet. Az nem az övék. Évica
+belekapaszkodott a fiu vállába. A fiu megrántotta a kantárt, s a szürke
+megindult ki az erdőből: vonta, vitte magával a töröklovat is.
+
+Csakhamar rajta voltak az uton. A szürke már itt tudta a járást.
+Ballagott lomhán és kényelmesen.
+
+Az út elhagyott volt. A hold csak ködösen világitotta meg. A fák fekete
+óriások gyanánt álltak az út mellett. Gergő nem félt tőlük. Magyar fák
+ezek mind.
+
+
+VI.
+
+A faluban egész éjjel nem aludt senki. Csak a jövevény vitézek tértek
+nyugalomra.
+
+Bálint pap ott maradt Ceceyéknél és vigasztalta a vigasztalhatatlan
+házaspárt.
+
+Az asszony olyan volt, mint az őrült. Egyik ájulásból a másikba esett. A
+falábu ember csak a fejét rázta a pap vigasztalására, s keserüen
+kiáltotta:
+
+– Nincs Isten!
+
+– Van! – kiáltotta vissza a pap.
+
+– Nincs! – ismételte Cecey.
+
+A pap erőt vett a haragján és csöndesen szólott:
+
+– Amit az Isten ad, azt el is veheti; és amit elvesz, azt vissza is
+adhatja.
+
+A vén nyomorék ember gyermekként zokogott.
+
+A pap csak hajnal felé bucsúzott el tőlük.
+
+Ahogy kilépett az ajtón, a zarándok fölemelkedik a tornácra vetett
+gyékény-ágyról.
+
+– Tisztelendő uram, – mondja halkan.
+
+– Mit akarsz, atyámfia?
+
+– Nem fulladtak ám meg azok.
+
+– Hát? Mit tudsz róluk?
+
+– Azt, hogy a törökök vitték el.
+
+A pap majdnem a falnak esett.
+
+– Honnan tudod?
+
+– Ahogy én is ott jártam a keresőkkel a patak partján, hát egy
+vakondok-turáson láttam a töröknek a lába nyomát.
+
+– Török lába nyomát?
+
+– Sarkatlan csizmanyom volt. A magyarnak nincsen ilyen.
+
+– Hátha bocskornyom volt?
+
+– Azon nincs sarkantyú. Jó az én szemem: töröknyom volt. Meg a
+töröklónak is ott volt a lába nyoma. Azt már csak tetszik tudni, hogy a
+török patkó milyen?
+
+– Hát mért nem szóltál?
+
+– Meggondoltam, hogy nem szólok. Szétszaladt volna az egész falu.
+
+A pap izgatottan járt föl és alá. Egyszer az ajtónak lépett, de
+megállapodott, mielőtt a kilincsre tette volna a kezét. S megint
+visszatért.
+
+– Igazad van, – mondotta a tenyerét a homlokára szoritva, – de hát mit
+csináljunk? Mit tegyünk!
+
+– Tegye azt, amit én, – felelte vállat vonva Varsányi, – hallgasson.
+
+– Borzasztó! Borzasztó!
+
+– Az utakat járja a török most mindenfelé. Merre mentek volna? Keletnek?
+Nyugotnak? Csak verekedés meg halál lett volna belőle.
+
+– Inkább haltak volna meg ők is! – szólt a pap fájdalmasan.
+
+– Az Isten tudja, hol jártak már akkor azok, mikor mi ott utánok
+kereskedtünk.
+
+A pap komoran állott a tornácon. Keleten az ég halvány rózsaszinre vált.
+Hajnalodott.
+
+A faluban ekkor nagy kiáltás hangzik:
+
+– Emberek! Emberek! Megjöttek!
+
+A pap figyel. Mi ez?
+
+A távolban mozgolódás. Összekeveredett kiáltozások. Néhány perc mulva
+veszett dörömbölés a nagy kapun:
+
+– Ereszszenek be! Nyissák ki! Megjöttek a gyerekek!
+
+A pap visszarohant.
+
+– Van Isten Péter! Kelj fel, mert van Isten!
+
+A két gyermek ott volt a kapu előtt. Ültek a szürkén. Vicuska a Gergő
+vállába kapaszkodva, Gergő meg büszkén és diadalmasan, mint valami
+generális.
+
+
+VII.
+
+Az udvarra betolakodott az egész falu: valami ötven ember és ugyanannyi
+asszony. Némelyik asszony csak éppen, hogy szoknyát vetett magára; a
+férfiak is sokan s üveg nélkül, amint a kiáltozásra kifutottak.
+Kapkodták a Gergő gyereket kézről kézre, meg Vicuskát, ahol érhették,
+ott csókolták.
+
+– A Gergő mától fogva az én fiam, – mondotta Cecey, a kezét a fiu fejére
+téve.
+
+A szegény özvegyasszony mezitláb, egy alsószoknyában, odaborult a Cecey
+lábához.
+
+– Bátyám, – szólt Dobó előlepve, – adja ide nekem ezt a gyereket. Hadd
+vigyem magammal a felföldre. Vitézt nevelek belőle.
+
+Azzal fölemelte a gyereket és azt mondta neki:
+
+– Akarsz-e katona lenni, Gergő fiam?
+
+– Akarok, – felelte felragyogó szemmel a gyerek.
+
+– Lovad már van, – mondotta Dobó, – kardot is szerzünk a töröktől.
+
+– Hát az enyim az a ló?
+
+A kis töröklovat ott futtatták, dicsérgették a Dobó katonái az udvar
+tisztásán.
+
+– Persze, hogy a tiéd, – felelte Dobó. – Hadban szerezted. Azt tehetsz
+vele, amit akarsz.
+
+– Akkor a pénz is a mienk, – szólt büszkén a gyerek.
+
+– Micsoda pénz te?
+
+– Aki a nyeregben van.
+
+Leoldják a szép bársony nyerget. Rázzák. Zörög. Megtalálják a csaptatót
+a kápán, hát csak úgy dől az aranyeső a fájából.
+
+– Tyhü, kuttyázom adtát, – kiált föl Cecey, – most már nem én fogadlak
+fiamnak, hanem te fogadj apádnak. Szedd össze asszony, – kiáltott a
+gyerek anyjára.
+
+A szegény asszony a nagy örömben szinte kővé válva nézte a földre pengő
+aranyakat.
+
+– Az enyim? – dadogta hol Ceceyre, hol Dobóra, hol a papra nézve.
+
+– A tiéd, – mondotta a pap. – Az Isten adta a fiad által.
+
+Az asszony a köténye után kapkod. Nincs rajta. Egy ember odaadja neki a
+süvegét. Szedi az asszony az aranyat örömtől reszketőn.
+
+A fia nézi. Egyszerre csak azt mondja:
+
+– Jól eltegye, mert holnap ide jönnek.
+
+– Kik jönnek ide?
+
+– A törökök.
+
+– A törökök?
+
+A fiu igent int a fejével:
+
+– Hallottam, mikor a török mondta a hóhérnak.
+
+– A hóhérnak?
+
+– Cigányhóhérnak. Egy csúnya ember.
+
+– Hogy ide jönnek?
+
+– Hogy ide jönnek és az úr kincsét elveszik.
+
+Ezt mondva, rámutatott Ceceyre.
+
+– Az én kincseimet? – szólt Cecey bámulva. – Megőrültél? Hát van énnekem
+kincsem?
+
+A gyerek vállat vont.
+
+– A himes ládákat is mondták, hogy hat van.
+
+– Ez komoly dolog, – szólalt meg Dobó. – Gyerünk be a szobába.
+
+Kézen fogta a gyereket és bevezette.
+
+Kivallatják, kiszednek belőle mindent, amit a gyermek elméje
+megjegyzett.
+
+– Sebhelyes arcu, barna ember. Milyen az a sebhely?
+
+– A szájától a füléig egy vörös barázda.
+
+– Bátyám, – mondja Dobó felpattanva a székről, – ez Móré!
+
+– Hát ki is volna más! Meg akar szökni a zsivány, azért vezeti rám a
+törököt.
+
+– De hát tudja az itt a járást?
+
+– Volt itt valami hat éve. Összeforgattak nálam mindent. Ötvennégy
+forintomat elvitték, meg a feleségem kis arany keresztjét, meg két
+tehenemet.
+
+Dobó haragosan toppogott fel és alá a szobában.
+
+– Hány embere van bátyám, fegyverfogható?
+
+– Talán negyven mindössze. Azok is többnyire vének.
+
+– Kevés, – feleli Dobó. – Mi van ide legközelebb? Pécs, ugy-e? De ott
+Szerecsen János az ur, Zápolyapárti; minekünk ellenségünk.
+
+– Futnunk kell, futnunk! – kiáltja elkeseredetten Cecey.
+
+– De hová fussunk?
+
+– Az egész falu csak nem futhat el tán. Hogy hagynánk itt a falut? Ej,
+mindegy. Mikor arról van szó, hogy a török ellen védekezzünk, csak
+magyar a magyar, akármilyen párti!
+
+Azzal kiment.
+
+– Lóra fiuk! – hangzott a kiáltása az udvarról.
+
+– Megyek, ugymond Szerecsenhez. Addig is dolgozzanak. Minden háztetőt
+meg kell locsolni csurgásig. A falu népe szedje össze, ami értéke van és
+gyüljenek ide az udvarra. A kerités mellé köveket kell rakni, meg
+hordókat. Kasza, csákány, vasvilla legyen az asszonyok kezében is.
+Legkésőbb délre visszatérek.
+
+Azzal felült a lovára és a katonáival együtt elrobogott.
+
+
+VIII.
+
+A Cecey háza kőfallal keritett nagy négyszögletü telken épült. De a
+kőfal alig embermagasságu, és bizony már romladozott.
+
+Az udvarra már délelőtt odahurcolkodott az egész falu. Az ágynemü és
+butorhalmok között tehenek, kecskék és disznók futkostak, ludak
+gágogtak, kacsák bukdácsoltak és tyukok szaladgáltak. Egy ember
+kardokat, késeket és kaszákat köszörült a fészer mellett. A pap rengeteg
+szélességü rozsdás kardot kötött fel és az udvar közepén nagyokat vágott
+a levegőbe. Próbálta az öreg, hogy érti-e még?
+
+Egynehány asszony meg üstökben ételt főzött az udvar sarkán.
+
+Ceceynek valami hat egérrágta nyilszerszáma volt a padláson.
+Szétosztotta ezeket az öregeknek, akik vele a Dózsaháboruban
+résztvettek.
+
+Déltájban visszaérkezett Dobó. Mindössze harminc zsoldost hozott
+magával, de a falubeliek igy is nagy örömriadással fogadták.
+
+Dobó körüljárta az udvart. Itt-ott felhágókat, állványokat rakatott,
+köveket szedetett. Majd rendbeállitotta a falu fegyvereseit, –
+számszerint ötvenegy embert és fölosztotta őket apró csoportokra, s a
+kerités különböző pontjaira küldte őket. Ő maga tiz jó puskással a
+kapunál levő emelvényen foglalt helyet.
+
+A falu két bejárójára két kürtöst küldött. Ezeknek kell jelezniök az
+ellenség megérkezését.
+
+Nem kellett estig várakozniok.
+
+Délután három óratájban megharsant a kürt a falu keleti bejárójánál, és
+nehány perc mulva vágtatást jött vissza mind a két katona.
+
+– Mind itt vagyunk? – kérdezte Cecey.
+
+Csak a Gergely anyja hiányzott. A szegény asszony meg volt zavarodva az
+aranyoktól. Egyre azt ásta, dugdosta. Ceceynél nem merte hagyni, mert
+attól tartott, hogy a török elveszi.
+
+– Már most mindegy, – szólt Cecey a sisakját föltéve. – Reteszeljétek be
+majd a kaput. Zsákot, követ mögé! Az asszony bizonyosan elbujt valami
+verembe.
+
+A katonák ezalatt odaérkeztek.
+
+– Jönnek! – kiáltotta az egyik messziről.
+
+– Sokan? – kérdezte Dobó.
+
+– A fáktól nem lehetett látni, csak az elejét.
+
+– Hát eredj vissza, – riadt rá Dobó haragosan, – aztán nézd meg, hogy
+hányan jönnek. Szaladni akkor is ráérsz, mikor kergetnek.
+
+A pécsi zsoldos elvörösödve fordult meg a lovával, és visszavágtatott az
+ellenség felé.
+
+– Hát ilyen katonák vagytok ti? – kérdezte Dobó az egyik közelében álló
+pécsi zsoldost.
+
+– Dehogyis, – felelte az röstelkedve. – Ez csak a minap állott közibénk.
+Szabólegény volt. Nem próbált ez még háborut.
+
+Néhány perc mulva megint robogott vissza a szabó, s a nyomában valami
+tizenöt piros sapkás akindsi.
+
+Most már csakugyan kergették.
+
+– Nyissátok ki a kaput, – mondotta Dobó.
+
+És a puskásainak is szólott:
+
+– Lőjjetek!
+
+A tiz puskás célzott. A lövések ropogva dördültek el. A törökök közül
+egy janicsár lefordult a lováról, és beleesett az árokba. A többi
+visszahőkölt. Megfordultak és visszavágtattak.
+
+A szabó benyargalt a nyitott kapun.
+
+– Hát hányan vannak? – kérdezte Dobó mosolyogva.
+
+– Sokan, – felelte a szabó verejtékesen és lihegve, – talán ezren is.
+
+– Az semmi, – felelte Dobó, – hacsak százan vannak, akkor ma táncolunk.
+
+– Ezret mondtam, uram.
+
+– Jól értettem – felelte Dobó. – Az ijedt ember tiznek látja az egyet.
+Nincsenek azok, öcsém, csak százan, vagy annyian se.
+
+A falu végén füst emelkedett föl.
+
+Az akindsik már gyujtogattak.
+
+– Jól meglocsolták a tetőket? – kérdezte Dobó.
+
+– Széna, szalma az, ami ég, – felelte Cecey.
+
+És hozzá pengette a kardját a kapu tetejéhez.
+
+Akkor előbukkant az úton a félszemü janicsár. A derekán páncél. Az öve
+körültüzködve tőrökkel és pisztolyokkal. Mellette szintén lovon az a
+magyar, akit Gergő cigányhóhérnak nevezett. Mögöttük egy csapat akindsi,
+s oldalt egynéhány gyalog futó azab, aki égő csóvát dob a házak
+tetejére.
+
+– Móre László: – harsan fel Dobó, a lábával is dobbantva. Te ország
+szégyene, te gazember!
+
+A janicsár meghökkenve nézett a mellette lovagló emberre.
+
+– Ne higyj neki, – feleli ez elsáppadva, – én nem vagyok Móré. Téged
+akar bolonddá tenni.
+
+A janicsár megállitotta a lovát, hogy a hátul jövőkkel csoportosuljon.
+
+– Ismerlek téged is Jumurdsák, – kiáltotta Dobó. Hát ez a török
+becsület, hogy azokat rablod, akikkel tegnap még harcoltál. Nem
+szégyenled tiszt létedre rablók közé állani!
+
+A janicsár fölpillantott rá, de nem felelt.
+
+– Gyere csak, gyere te bolond! – kiáltotta Dobó. Itt ugyan arany
+nincsen, hanem vasat, azt kaphatsz eleget.
+
+Ezt mondva, célzott és közibök durrantotta puskáját a törököknek.
+
+Jumurdsák meghanyatlott a lován és lefordult, lehuppant a porba.
+
+Móré hozzákapott a lehanyatló janicsárhoz, de csak a tőrt kapta el az
+övéből. A másik pillanatban a paripája vékonyába csapott a tőr lapjával.
+A paripa nagyot szökkenve indult futásnak. Móré ahogyan csak birta,
+ütötte, csépelte.
+
+– Ott megy az arany! – kiáltotta Dobó a törököknek.
+
+Azok földet rengető orditással és ropogással rohantak Móré után.
+
+És ahogy elrobogtak a ház előtt, Dobó olvasta őket:
+
+– Tiz… husz… negyven… ötven.
+
+Várt még egy percig, aztán leugrott az emelvényről.
+
+– Lóra fiuk! – kiáltotta, – nincsenek ezek hatvanan se!
+
+Lóra kaptak. Dobó a kapuból visszakiáltott Ceceynek:
+
+– Azt a páncélos törököt, ha még él, be kell zárni! A falubeliek verjék
+agyon a gyujtogatókat.
+
+És kiszáguldottak a kapun.
+
+A falubelieknek nem kellett sok biztatás. A faluban már valami öt helyen
+kigyózott a füst az ég felé. Kaszákat és fejszéket forgatva, rohantak ki
+a kapun valamennyien.
+
+Cecey a pappal meg két jobbágyával az útra sietett. Jumurdsák már ült.
+Csak ájult volt. A Dobó golyója éppen a szive fölött horpasztotta be a
+páncélját.
+
+– Kötözzétek meg, – mondotta Cecey, és vezessétek az udvarra.
+
+A török szótlanul engedte magát megkötözni.
+
+– Tudsz-e sakkozni, – harsant rá Cecey.
+
+A janicsár igent intett a fejével, és azt mondta:
+
+– Nem.
+
+Ahogy ott kötözik a kezét, a másik török is fölemeli vértől elboritott
+arcát az árokból.
+
+– Kötözd csak, mondja az egyik paraszt, mig amazt agyonütöm.
+
+– Megállj, – mondja Cecey.
+
+Odabaktat a vérbe borult janicsárhoz és a kardját a mellének szegezve
+kérdezi:
+
+– Tudsz-e sakkozni!
+
+– Kaplaman, – feleli a török bágyadozva.
+
+– Sakk?
+
+– Sakk, sakk, matt? – kérdezi nyögve a török.
+
+– Az, az, a bagoly rúgjon meg. Vigyétek ezt is az udvarra, ez az én
+rabom!
+
+
+IX.
+
+Dobóék csak este tértek vissza. Egy csomó köpenyeget, páncél-inget és
+mindenféle fegyvert hoztak magukkal. Még egy rabot is; Móré Lászlót
+lovon, összekötözve.
+
+– Ennek a rablónak valami jó helyet! – mondotta Dobó a lováról leugorva.
+
+– Hogy fogtátok el? – kérdezte Cecey szinte ugrálva örömében.
+
+– Az akindsik fogták el minekünk. Volt annyi eszük, hogy fiatal lovat
+nem adtak alája. Könnyen utólérték. Mikor aztán javában kötözték, mink
+meg ővelük bántunk el amúgy magyar módon.
+
+– Mind levágtátok?
+
+– Mind nem. Csak amennyit lehetett.
+
+– Hamar a legszebb tinómat! – kiáltotta Cecey vigan a szolgáinak. Két
+perc mulva nyárson legyen! De előbb bort ide! Azt a leghátulsót
+guritsátok fel a pincéből!
+
+– Még ne, – felelte Dobó utána tekintve a kamrába kisért Mórénak. Hol
+van a Gergő gyerek?
+
+– Mit akarsz vele? Amott játszik a tornácon a kislányommal.
+
+És halkan azt mondta még:
+
+– Ne szólj neki róla, hogy az anyját megölték.
+
+– Hát megölték?
+
+– Meg ám. Valamelyik gazember ráakadt a gyujtogatás közben, és leszúrta.
+
+– És az aranyak?
+
+– Az asszony a szoba sarkában fekszik, arccal a földre borulva,
+bizonyosan oda ásta el az aranyait.
+
+Dobó boszúsan hümmentett. Aztán kiáltott a gyereknek:
+
+– Gergő! Bornemissza Gergő! Gyere csak kis vitézem. Ülj hamar a jó kis
+paripádra lelkem.
+
+– Hova mentek még?
+
+– A rabokért bátyám, akikről ez a fiu beszélt.
+
+– Hát egy kis bort igyatok legalább. Bort hamar – kiáltott a cselédekre.
+Él ám a törököd! Bent van a kamarában.
+
+– Jumurdsák?
+
+– A manó tudja hogy hivják: akit lelőttél.
+
+– Az az. Hát nem halt meg?
+
+– Nem. Csak elájult. A másikat is behoztuk az árokból. Attól tartok,
+hogy az nem marad életben.
+
+– Attól tart? Fel kell akasztani a cudart!
+
+– Hohó, – mondotta Cecey – ez az én rabom.
+
+– Hát tegyen vele, amit akar. Hanem azt a Jumurdsákot vezettesse elő és
+adjon lovat alá.
+
+A vitézek nagyokat húztak a kupákból. Jumurdsákot elővezették.
+
+– No Jumurdsák, – mondotta Dobó, – hát kellett ez neked?
+
+– Ma nekem, holnap neked, – felelte mogorván a török.
+
+S hogy meglátta a lovát meg a rajta ülő Gergő gyereket, a szája is
+megnyillott bámulatában.
+
+Dobó maga mellé intette a gyereket, és kivágtatott a kapun. A törököt
+mögöttük a vitézek vették közre.
+
+– Tudod-e hova megyünk Gergő? – kérdezte Dobó.
+
+– Nem tudom, – felelte a gyerek.
+
+– Most megyünk kardért.
+
+– A törökökhöz?
+
+– Oda.
+
+– Nekem?
+
+– Neked. Félsz-e?
+
+– Nem.
+
+– Ez az első fiam, hogy ne féljen az ember. A többi aztán megjön magától
+is.
+
+Nem beszéltek többet. Dobó egyszer ránézett a kisfiura, és könnybe
+lábadt a szeme.
+
+– Az a fő fiam, – ismételte elérzékenyülten, – hogy ne féljen az ember!
+
+A lovak lába fehér felhőket kavart a Mecsek kocsiútján, s a lovasok
+robogása megkeményült a köveken.
+
+Gergő fülében mint az elhangzó harangszó utózengése ott csengett a Dobó
+szava:
+
+– Az a fő fiam, hogy ne féljen az ember!
+
+
+X.
+
+A rabokat ott találták az erdőben. Mindössze hat azab őrizte őket.
+
+Amint a magyar vitézek megjelentek az erdőben, a rabok felugráltak, és
+nagy éljenriadozással tördelték, szakgatták a bilincseiket.
+
+A hat azab persze hat felé szaladt. A kardjokat, dárdájokat eldobálva
+futottak be az erdőbe.
+
+A magyarok nem kergették őket. A rabokon volt az eszük. Azokat
+szabaditották fel a láncokból.
+
+Dobó legelőször is a papnak nyujtott kezet.
+
+– Dobó István vagyok, – mondotta.
+
+– Somogyi Gábor a nevem, – felelte a pap. Áldja meg az Isten
+kegyelmedet!
+
+A rabok is örömükben sirva borultak Dobó köré, és csókolták kezét lábát
+a szabaditójuknak.
+
+– Ne nekem hálálkodjatok, – mondotta Dobó. Ez a kis fiu mentett meg
+benneteket.
+
+És Gergőre mutatott.
+
+A Gergő gyerek persze egész életében nem kapott annyi csókot, meg annyi
+áldást, mint ezen az egy napon. No de majd nem kap ezután; nem kap sok
+ideig.
+
+Tizenöt szekér meg egy nagy rakás fegyver esett ott zsákmányul a
+magyaroknak.
+
+Dobó, mielőtt osztakoztak volna, megkérdezte a raboktól, hogy ki a
+legrégibb fogoly?
+
+A fiatal jobbágylegény fölállott a gyepről.
+
+– Mi a neved?
+
+– Kocsis Gáspár, szolgálatjára.
+
+– Hová való vagy?
+
+– Egerbe.
+
+– Hol estél rabul?
+
+– Fehérvár alatt.
+
+– Tudod-e, hogy ezeken a szekereken kiknek a a holmija van?
+
+– Egynehány hordóról, ágynemüről tudom. Szedték ezt uram mindenütt ezek
+a rablók.
+
+Dobó a törökhöz fordult:
+
+– Jumurdsák beszélj.
+
+A török vállat vont:
+
+– Szedtük, ahol Allah engedte szednünk. Ami a hitetleneké, az a miénk.
+Ahol találjuk, ott kapjuk.
+
+– Akkor, – mondotta Dobó a vitézeinek – rakjatok szét mindent. Fel fogom
+osztani közöttetek.
+
+Az egyik kocsiban egy öl mindenféle fegyver volt. Ez is szedett-vedett
+zsákmány, java része a Móré várából való. De volt közötte egy könnyü kis
+meggyszin bársony hüvelyü kard is. Dobó fölvette ezt a rakásból és igy
+szólt:
+
+– Bornemissza Gergely jer ide. Vedd ezt a kardot. A tiéd. Légy hű vitéze
+a hazának, jámbor szolgája az Istennek. Áldás és szerencse legyen a
+fegyvereden.
+
+Azzal felkötötte a kardot a gyerek derekára, és homlokon csókolta a kis
+vitézt.
+
+A kis fiu komolyan fogadta ezt a kitüntetést. Oh vannak olyan
+pillanatok, mikor a gyermeki lélek megérzi a reá jövendő idők fuvalmát,
+s az ilyen pillanatokban a gyermeknek férfilelke van.
+
+Dobó azután, ami a katonáknak nem kellett, a raboknak hagyta. Mindegyik
+rabnak jutott kocsi is, ló is. Mert a vitézeknek a kocsiba fogott sovány
+parasztlovak nem kellettek.
+
+Ki volt boldogabb, mint a cigány. Nagyokat ugorva táncolta körül a neki
+osztott lovat, szekeret.
+
+Azután rohant vissza a fegyver-rakáshoz. Ami rozsdás rossz fegyvert ott
+hagytak a katonák, azt kincsek gyanánt kapdosta magára. Török módon
+kendőt kötött a derekára, és úgy körültüzködte magát mindenféle
+késekkek, tőrökkel, hogy olyan volt, mint a sündisznó.
+
+Egy tengeri nádból font ócska török paizs is volt ottan. Azt a karjára
+öltötte. Meztelen lábaira két nagy rozsdás sarkantyut kötött, a fejére
+meg sisakot tett; de volt annyi esze, hogy alatta hagyta a kalapját is.
+Azután egy hosszu dárdát kapott fel a földről, és mintha tojáson járna,
+olyan ünnepi lépésekkel odalejtett a törökhöz:
+
+– Na Gyamarzsák, – mondta az orra alá piszkálva a dárdával, – hogy vagy
+te bibas terek?
+
+Hogy erre mind elnevették magukat, Dobó rászólt a cigányra:
+
+– Ne hetvenkedjél te! Hová való vagy?
+
+A cigánynak egyszerre alázatossá lettyent a dereka.
+
+– Mindenüvé csókolom kezsit, lábát, ahol muzsikáltatnak.
+
+– Értesz a puskaigazitáshoz?
+
+– Mint a madár a repiléshezs csókolom kezsit lábát.
+
+– Hát nézz el majd ezekben a napokban Szigetvárra, a Török Bálint úr
+udvarába. Ott most akad munkád bőven.
+
+A sovány kis cigányasszony könyörgött Dobónak, hogy hadd mondjon
+jövendőt.
+
+– A feleséged? – kérdezte Dobó a cigánytól.
+
+– Azs, – felelte a cigány, – de nem nagyon rígen: csak ma reggel óta.
+
+A cigányasszony odaült a tűzhöz, összekotorta a parazsat, és fekete apró
+magvakat szórt reá.
+
+– Datura stramonium, – szólt a pap, a magvakra tekintve.
+
+A parázsról kék füstoszlop szállt fel. A cigányasszony kőre ült, és
+beletartotta a füstbe az orcáját.
+
+A vitézek meg a volt rabok kiváncsian állották körül.
+
+– A kezét… – mondotta néhány perc mulva a cigányasszony Dobónak.
+
+Dobó odanyujtotta.
+
+A cigányasszony fölemelte az arcát az égnek. A szemefehérével nézett
+fölfelé. És remegő ajkakkal beszélt:
+
+– Vörös és fekete madarakat látok… Szállanak egymásután… Tiz… tizenöt…
+tizenhét… tizennyolc…
+
+– Ezek az éveim, – mondotta Dobó.
+
+– A tizennyolcadik madárral egy angyal repül. Leszáll hozzád és veled
+marad. Kendőt rak a homlokodra. A neve Sára.
+
+– Eszerint Sára lesz a feleségem.
+
+– A tizenkilencedik madár vörös. Sötét villámos felhőt hoz magával. A
+földön három nagy oszlop eldőlt.
+
+– Buda? Temesvár? Fehérvár? – kérdezi Dobó tünődve.
+
+– A negyedik is lángol már, te fenntartod azt, noha kezedre, fejedre
+záporként hull a tűz.
+
+– Szolnok? Eger?
+
+– A huszadik madár aranyszinü. A nap sugaraiba van öltözködve. A fején
+korona. A korona egy gyémántja öledbe hull.
+
+– Ez jót jelent.
+
+– Aztán megint vörös és fekete madarak szállanak egymás után. De
+sötétség áll be… Nem látok többé semmit… Lánc-csörgést hallok… A te
+sóhajtásodat…
+
+Összerázkódott és elbocsátotta Dobónak a kezét.
+
+– Eszerint börtönben halok meg, – szólt Dobó összeborzongva.
+
+– Nincs ennek semmi értelme, – szólt kedvetlenül a pap. Mire való az
+ilyen ostobaság?
+
+A cigányasszony már ekkor a Gergely kezét fogta. Az arcát a füstbe
+tartotta, hallgatott egy percig. Azután ismét az égre nézett.
+
+– Galamb kisér az egész életen… Fehér galamb, csak a szárnya rózsás. De
+tűz és tűz övez folyton. Kezedből is tüzes kerekek indulnak… A galamb
+aztán maga marad és búsan keres egész életén…
+
+Egy percre elhallgatott. Arcát a megirtózás kigyóvonalai vonaglották át.
+Elbocsátotta a fiu kezét, és tenyereit is az ég felé tartva, rebegte:
+
+– Két csillag száll fel az égre. Egyik a börtönből. Másik a
+tengerparton… Ragyognak örökké…
+
+S elirtózva nézett maga elé.
+
+– Bolondság, – szólt ekkor boszusan Dobó. Öntsetek erre az asszonyra
+vizet!
+
+S elrántotta a Gergő gyereket. Vitte magával a paripák felé.
+
+– Hát evvel a rablógyilkos haramiával mit csináljak? – kiáltott a cigány
+a törökre mutatva.
+
+– Akaszd fel! – válaszolta Dobó, anélkül, hogy hátratekintene.
+
+És a nyeregbe vetette magát.
+
+
+XI.
+
+– No kutya török, – harsant fel Kocsis Gáspár, – meghalsz!
+
+– Meghalsz! – kiáltották a volt rabok az öklüket rázva.
+
+– Megdegles! – szólt a cigány is. És az egyik hámfáról leoldotta a
+kötelet.
+
+– A lábamat töretted a vassal! – kiáltotta Gáspár.
+
+– Agyonvágtad az apámat! – szólt vérbenforgó szemekkel egy asszony.
+
+– Elhajtottad a tehenünket, feldúltad a házunkat!
+
+S a törököt haragos arcok és öklök viharozták körül.
+
+Néhányan mindjárt le is akarták szúrni, de a rabságot szolgált nagyfejü
+paraszt elébe állott a maga kardjával, és igy szólt:
+
+– Hogyisne! Hogy mindjárt vége legyen! Tüzet kell előbb rakni a talpa
+alá!
+
+– Helyes! – kiáltották a rabok, – égessük meg az átkozottat!
+
+A boszúállás gyönyöre mindenkit hóhérrá változtatott. Az asszonyok
+tördelték a rőzsét, és tüzet gerjesztettek a fa alatt.
+
+– Emberek, – mondotta ekkor a pap, – ha ti most itten akasztással
+mulatoztok, megint jöhet egy kóbor török csapat, és megint rabul
+eshettek valamennyien.
+
+A rabok ránéztek. A pap egy csontmarkolatu török lándsát tartott a
+kezében. Folytatta.
+
+– Tudjátok, hogy ez az ember mit tett velem, a testem tetőtől talpig
+olyan, mint a főtt ráké; senkinek sincs annyi joga benne, mint énnekem.
+
+A rabok nem szóltak ez ellen semmit. Egynehányan szemtanui voltak annak
+az esetnek, mikor a papot forró vizzel öntözgették a törökök.
+
+A pap folytatta:
+
+– Hát csak menjetek a vitézekkel, ameddig lehet az ő oltalmuk alatt,
+azután meg lehetőleg szanaszéjjel a járatlan, rossz utakon. Isten áldjon
+meg, és vezessen haza mindnyájatokat.
+
+Ez utóbbi szavaknál áldásra terjesztette ki a kezét és imádkozón nézett
+fel az égbe.
+
+Emezek szájában még ott volt a rabkenyér keserü ize. Nem kivántak
+másodszor beleharapni. Abbahagyták a tűzrakást és sietve ugráltak fel a
+szekerükre, kocsijokra.
+
+A cigánynak is elment a kedve az akasztástól. Felszökött a kocsijára, és
+hátraszólt az asszonyának!
+
+– Utánam Beske!
+
+Gáspár összekötötte a maga kocsiját a Margitéval. Egy ülésen foglaltak
+helyet. Ezek talán az egész életükön át igy mennek egy kocsin.
+
+– Jól meggyötörje! – kiáltotta vissza a papnak.
+
+– Ne sajnálja a tüzet tőle! – szólt vissza egy asszony is.
+
+És sorra elhajtottak.
+
+A kocsis maradt utolsónak, az a kocsis, akit szakácsul használtak a
+törökök.
+
+– Addig nem megyek el, mig vissza nem adom a pofont! – szólott.
+
+És aszerint cselekedett.
+
+Azután a pap maga maradt a törökkel.
+
+
+XII.
+
+Gergely azt hitte, álmodik. Ahogy ott ment Dobó mellett a kis fürge
+török lovon, azon tünődött, hogy hogyan került ő bele ebbe a nagy
+dicsőségbe?
+
+Hol a lovat nézte, hol a szép kardot. A lovat meg-megsimogatta, a kardot
+kihuzta. Ha véletlenül törökökre bukkannak és Dobó azt mondja neki:
+Vágjad Gergő! hát az bizonyos, hogy Gergő neki vág most akár egy
+hadseregnek.
+
+Immáron alkonyodott. Az eget pikkelyes felhők boritották, s ahogy a nap
+aranyozni kezdte az eget, olyanná vált az, mintha pikkelyes ércből volna
+az egész égboltozat.
+
+Ahogy lefelé mennek a kanyargós úton, a Dobó lova egyszercsak megáll. A
+fejét fölemeli. Fuj és nyugtalanul kapálja a földet.
+
+– A lovam törököt érez, – mondja Dobó visszafordulva, – álljunk meg.
+
+Az induláskor két katonát bocsátott előre. Azokat várták. Meg is jött
+egynéhány perc mulva mind a kettö vágtatva.
+
+– Lenn a völgyben egy törökcsapat jön az országúton, – jelentette az
+egyik Dobónak.
+
+– Katonai rendben jönnek, – mondotta a másik.
+
+– Messze? – kérdezte Dobó.
+
+– Jó messze. Mikorra ideérnek, beletelik két óra is.
+
+– Mennyien lehetnek?
+
+– Vannak azok kétszázan is.
+
+– Az országúton jönnek?
+
+– Az országúton.
+
+– Az a Kászon utócsapata, – felelte Dobó. – Mindegy: megtámadjuk őket.
+
+Az országút szélesen kigyózva megy fel a Mecsekre. Dobó kinézett a
+csapatának egy olyan helyet, ahol az út kanyarulatát egy kiálló szirt
+szegi meg. Ott jól elrejtőzködhetnek, s meglephetik a törököt.
+
+– Nem vagyunk kevesen? – kérdezte egy szeplős, szőke fiatal katona,
+akiről az első szempillantásra lehetett látni, hogy bársonyban
+nevelkedett.
+
+– Dehogyis Gyurka, – felelte Dobó nevetve. – Mikor ilyen hirtelen rájok
+esik az ember, nincs idejök olvasni, hogy hányan vagyunk. Sötét is van.
+Aztán ha mind le se vághatjuk őket, hát elég az, hogy széjjel futnak. A
+falukban aztán egyenkint majd elbánnak velök.
+
+A volt rabok akkor tüntek elő egy kanyarodásnál hosszu kocsisorban.
+
+Dobó hozzájuk futtatott egy katonát, és azt izente nekik, hogy
+forduljanak vissza Pécs felé; onnan menjenek keletre nyugatra, csak
+északra meg délre ne.
+
+Látni lehetett, hogyan ér hozzájuk a katona, hogyan áll meg a hosszu
+kocsisor, és hogyan fordulnak meg egyenkint, és hogyan megy az egész sor
+visszafelé.
+
+Dobó ekkor Gergelyre nézett.
+
+– Az ördögbe is, – mormogta kedvetlenül, – mit tegyek ezzel a gyerekkel?
+
+Aztán fenhangon szólott:
+
+– Gergő fiam, haza tudnál-e menni egymagadban?
+
+Gergőnek könnybe lábadtak a szemei.
+
+– Nem tudom, – felelte, az ingeujjába törölve a szemét, – talán
+hazatalálok.
+
+Mert arra gondolt, hogy le kell mondania a szép katonai mennyországról,
+amelybe ezen a napon belecsöppent.
+
+
+XIII.
+
+A pap meg a török magukra maradtak.
+
+A török állt a cserfánál. A pap a lándsára támaszkodva, előtte tiz
+lépésnyire. A kocsizörgés még egy darabig hallatszott, aztán az erdei
+csendesség vette őket körül.
+
+A török ekkor megszólalt:
+
+– Mielőtt megölnél, – mondotta sápadtan, hallgasd meg egy szavamat. A
+derekamon ez az öv tele van aranynyal. Az ilyen nagy zsákmányért
+megteheted azt, hogy el is temess.
+
+A pap a lándsára támaszkodva állott a török előtt. Nem szólt semmit.
+
+– Ha felakasztottál, – folytatta a török, áss nekem sirt itt a fa alatt,
+és tégy belé ülő helyzetben; fordits arcommal Mekka felé.
+
+Aztán nem beszélt többet. Várta a papot, meg a kötelet.
+
+– Jumurdsák, – szólt a pap, – hallottam tegnap, mikor azt mondtad, hogy
+az anyád magyar nő volt.
+
+– Az, felelte a török megelevenült nézéssel.
+
+– Eszerint te eredetileg magyar vagy?
+
+– Az, – felelte a török a földre forditva a tekintetét.
+
+– A törökök téged elraboltak gyermekkorodban?
+
+– Úgyvan, uram.
+
+– Honnan?
+
+– Már elfelejtettem.
+
+– Hány éves voltál?
+
+– Nagyon kicsi.
+
+– Anyádra, apádra nem emlékszel?
+
+– Nem.
+
+– Arra se, hogy mi volt a neved?
+
+– Arra se.
+
+– Semmiféle név nem jut eszedbe a gyermekkorodból?
+
+– Nem.
+
+– Különös, hogy a beszédet nem feledted el.
+
+– A jancsár-odában sok magyar fiu volt.
+
+– Nem ismertél egy laki gyereket, Imre nevüt, Somogyi Imrét.
+
+– Ugy rémlik, mintha ismertem volna ezt a nevet.
+
+– Kerekfejü, feketeszemü kis testes fiu volt, mikor elrabolták, s
+mindössze öt esztendős. A bal mellén egy lóhere alaku anyajegy, mint
+nekem.
+
+A pap széjjelvonta a mellén az inget: lóhere alakra csoportosult három
+lencsét mutatott a válla és a mellbimbó között.
+
+– Ismerem azt a fiut, mondotta a török. Láttam elégszer ezt a jegyet,
+mikor mozsdottunk. Csakhogy most más a neve: Achmed vagy Kubát, valami
+ilyenféle török név.
+
+– Hát nem jártok együtt?
+
+– Néha igen, néha nem. Ő most Perzsiában hadakozik.
+
+A pap föl és alá járt a török előtt. Egyszercsak igy kiáltott rá:
+
+– Hazudsz!
+
+És élesen a szemébe nézett.
+
+A török lesütötte előtte a szemét.
+
+– Mindegy, – szólt a pap ismét nyugodt hangon, – én nem akarlak téged
+megölni.
+
+– Oh uram! – kiáltott a török a térdére borulva, – lehetséges ez!
+
+– Lehetségesnek lehetséges, de hogy okosságnak nem-e ostobaság, az más
+kérdés.
+
+– Irgalmazz, kegyelmezz meg nekem! Vedd el mindenemet, és tégy raboddá!
+Az eb nem olyan hű, mint én leszek hozzád!
+
+– Az itt a kérdés, szólt a pap, hogy te ember vagy-e vagy fenevad. Ha én
+téged elszabaditalak, mi biztosit engem arról, hogy megint nem ölöd és
+fosztogatod az én szegény nemzetemet?
+
+– Allah verjen meg engem minden ostorával, ha valaha kardot fogok!
+
+A pap a fejét rázta.
+
+A török folytatta:
+
+– Megesküszöm neked a legrettenetesebb esküvel, amit csak török mondhat.
+
+– Jumurdsák, – szólt a pap összefonva a karjait, – te itt a halál
+küszöbén térdelve diskurálsz velem, és engemet bolondnak nézel. Avagy
+azt gondolod, nem tudom én, hogy a korán a gyaúrnak tett esküt nem
+tartja komolynak?
+
+A török homlokát kiverte a verejték.
+
+– Hát mondj uram te valamit. Mondj akármit, az meg van téve.
+
+A pap az állát a kezén nyugasztva gondolkozott. Aztán igy szólt:
+
+– Minden török hord magával valami amuletet, ami védelmezi őt a
+harcokban, és segiti a jószerencsében.
+
+A török elsápadt.
+
+– A pénzed nem kell, – mondotta a pap, – azt az amuletet kivánom tőled.
+
+– Nyúlj a mellesem alá, – rebegte a török, – a nyakamon lóg.
+
+Fölemelte a fejét. A pap csakugyan ott találta a kis kék selyemzacskóba
+varrt amuletet. Leszakitotta az aranyláncról, és zsebre tette.
+
+Azután a török háta mögé lépett és elvágta a lábán, kezén és karján
+általcsomózott kötelet.
+
+A török lerázta a két kezéről a köteleket és hirtelen megfordult. Szeme
+a tigris sárgán égő tekintetével villant rá Gábor papra.
+
+Azonban a pap már akkor neki tartotta hegygyel a lándsát, és mosolygott.
+
+– Nono Jumurdsák! Vigyázz, bele ne szúrd az orrodat!
+
+Jumurdsák dühében szinte lángot fújva hátrált a pap előtt. Aztán mikor
+már valami húsz lépésnyire elment, megfordult és igy kiáltott vissza:
+
+– Tudd meg ki volt a markodban ostoba gyaur. Én ama hires
+Jahja-pasa-oglu Mohamed fia vagyok. Kaphattál volna értem zsákkal az
+aranyból!
+
+A pap nem felelt. Megvető pillantást vetett rája, s a lándsát a
+kocsijára dobta.
+
+
+XIV.
+
+A nap épen elsülyedt az éghatáron, mikor Gábor pap kocsira ült, és
+rátért az országútra.
+
+A rabtársak kocsisorának a végét még látta, amint lefelé mentek Pécsnek,
+de azt gondolta, hogy ez csak az egyik rész, a többi északnak ment.
+
+Az utat jól tudta hazafelé. Nincs is más országút erre, mint ez az egy:
+Pécstől Kaposváron át Székesfehérvárra, onnan meg Budára viszen. De ő
+csak Lakig megyen rajta, a Bakics Pál kastélyáig. Itt egy kis keskeny
+kocsiúton nyugotnak fordul majd a Balaton felé. Ott az ő faluja egy
+nyirfaliget alatt. Mennyire örülnek és csudálkoznak majd a hivei, ha
+meglátják, hogy megmenekült.
+
+Leszállt és kereket kötött. Jókedvüen megveregette mind a két lónak a
+pofáját, aztán ujra felült, s neki ereszkedett a kocsival a lejtőnek.
+
+Hanem az országutat a Dobó csapata állta el.
+
+– Mért fordultál vissza? – kérdezte az egyik katona, miután megismerte,
+hogy a rabok közül való.
+
+A pap nem értette a kérdést.
+
+– Jön a török, – magyarázta a katona, – arra lesünk itt. Hát csak
+fordulj meg és siess Pécsnek, mint a többi.
+
+– Megállj édes papom, – szólt ekkor Dobó odalovagolva. – Melyik a te
+falud?
+
+– Kishida, – felelte a pap kedvetlenül.
+
+– A Balaton mellett?
+
+– Ott.
+
+– Arra kérnélek, vidd el magaddal ezt a kis fiut és mihelyest lehet,
+küldd át nekem Török Bálinthoz Szigetvárába.
+
+– Szivesen, felelte a pap.
+
+– Félek, hogy valami baja esik, – magyarázta Dobó. Mink itt
+szétriasztunk egy jókora törökcsapatot, aztán látod, valamelyik
+megütheti.
+
+A pap megforditotta a kocsiját.
+
+– Felülsz? kérdezte Gergőtől, vagy a lovon maradsz?
+
+– Majd a kocsi előtt megyek, – felelte búsan Gergő.
+
+Dobó lehajolt a lován, és megcsókolta a gyereket.
+
+– Isten áldjon meg kis katonám, – szólott, – tudom, hogy szeretnél részt
+venni a harcban, de még csizmád sincsen. Hát csak eredj a tisztelendő
+úrral, aztán egynéhány nap mulva találkozunk.
+
+A pap eloldotta a kerékkötőt, aztán közibe vágott a lovaknak.
+
+Gergő búsan poroszkálva ment hol a lovak előtt, hol a kocsi után.
+
+
+XV.
+
+Már jól beesteledett, mikor a kocsi elhaladt a pécsi vár mellett.
+
+Nem szállottak meg. A pap azt akarta, hogy másnap délelőtt otthon
+legyenek.
+
+Az egész Mecseket meg kellett kerülniök.
+
+Éjfél felé kisütött a hold, és világitott nekik a keskeny agyagos
+kocsiúton.
+
+Gergő most már mindenütt elől lovagolt, és mikor hidat vagy zökkenőt
+értek, megkiáltotta a papnak.
+
+Éjféltájon egy csárdaféle épület fehérlett előttük.
+
+– Nézz be, fiam, – mondotta a pap, – csárda-e vagy másféle ház? A
+lovakat itt megetetjük.
+
+Gergő belovagolt az udvarra, és egy perc mulva visszatért.
+
+– Üres ház, – mondotta, – az ajtaja is nyitva van.
+
+– Mindegy, – felelte a pap, – itt egyet pihenünk.
+
+Azzal befordult a kocsival az udvarra.
+
+Egy fehér kis lompos kutya csahitolt eléjük. Ez már az előbb is fogadta
+Gergelyt, de ezenkivül senki se jelentkezett.
+
+A pap leugrott a kocsiról, és bejárta a házat.
+
+– Hé, ki van itthon? – kiáltozta be ajtón ablakon.
+
+A ház sötét volt. Senkise felelt. Az ajtók tárva nyitva. A küszöbön egy
+széttört szekrény. Itt bizony a törökök garázdálkodtak.
+
+– Hát biz itt magunk vagyunk, – szólt a pap visszatérve. – Legelsőbben
+is a kutat nézzük meg, mert nekem még ég a bőröm.
+
+Lebocsátotta a vödröt és vizet húzott fel, azután keresgélésbe fogott a
+kocsiján.
+
+Volt itt mindenféle: ágynemü, gabona, butor, egy egy hordó bor meg
+zsákok. Az egyik zsák puha volt. Azt kibontotta. Az volt benne, amit
+keresett: fehérnemü.
+
+Egy kendőt meglocsolt a vödörből, és derékig levetkezve körülborogatta
+magát.
+
+Gergő is leszállt. Odavezette lovát a vályuhoz, és megitatta.
+
+A pap azután enni adott a lovaknak, s hogy az egyik zsákban kenyeret
+tapintott, azt maguknak bontotta fel.
+
+– Éhes vagy-e kedves? – kérdezte Gergőtől.
+
+– Éhes vagyok, – felelte a gyermek.
+
+A pap kihúzta a kardját, de mielőtt megszegte volna a kenyeret,
+fölemelte az arcát az égre.
+
+– Áldott a te neved Uram, – kiáltotta meleg és hálás hangon, – hálát
+adok neked Istenem, hogy kiszabaditottál a láncokból, és megadtad a mi
+mai kenyerünket.
+
+Az ég tiszta volt és csillagos. A hold fénynyel telt fehér lámpagolyó
+gyanánt függött az égboltozat közepén, és világitott a vacsorához.
+
+A kut kávájára ültek és ott falatoztak. A pap olykor a kutyának is
+vetett. Gergő meg a maga lovának törte és adta a kenyere felét.
+
+A távolból ekkor halk dobogás hallatszott. A két evő felfigyelt. Szájuk
+megállott a mozgásban.
+
+– Lovas jön, – szólt a pap.
+
+– Egy, – felelte rá Gergely.
+
+Azzal tovább ettek.
+
+A dobogás lassankint ropogássá erősödött a száraz kocsiúton. Egynéhány
+perc mulva odaérkezett maga a lovas is.
+
+Meglassitotta a lovát a csárda előtt, és beléptetett az udvarra.
+
+– Mubarek olszun! – kiáltotta a papnak rekedt hollóhangon.
+
+Töröknek nézte, hogy a fején ott volt a vizes kendő.
+
+– Magyar vagyok – felelte a pap fölemelkedve.
+
+Megismerte Mórét.
+
+Gergő is megismerte. Összeborzongott.
+
+– Ki van itt? – kérdezte Móré lefordulva a gőzölgő paripáról. Hol a
+gazda?
+
+– Nincs itt más, mint én meg ez a kis fiu, – felelte a pap. A ház
+gazdátlan.
+
+– Nekem ló kell, – szólt nyersen Móré. Pihent ló.
+
+– Itt bizony alig akad, – felelte a pap vállat vonva.
+
+– Nekem sietős az utam. Pénzem nincs. Ide kell adnod a te lovadat.
+
+Egy pillantással végig mustrálta a két lovat, – a harmadik a Gergelyé az
+árnyékban legelt és kicsi lévén, hitványnak látszott, – aztán feleletet
+se várva, eloldotta a rudast a kocsitól.
+
+– Hohó, – szólalt fel a pap, – legalább azt mondd meg: mért futsz?
+
+Móré szemei dülyedtek voltak az izgalomtól. Nem felelt. Rávetette magát
+a paraszt lóra, és a maga még rosszabb lovát ott hagyva, tovaszáguldott.
+
+– No, – mondotta a pap, – ez ugyan rövidesen csinál lóvásárt.
+
+Ahogy megmozdult, észrevette, hogy valami kicsuszott a zsebéből.
+Fölvette és megbámulta. Aztán hogy rátapintott, eszébe jutott, hogy a
+török talizmánja az.
+
+A kis zöld-selyem zacskóban valami keménykedett. Fölhasitotta a
+kardjával, hát egy gyűrű esett ki belőle.
+
+A gyűrű köve szokatlanul nagy négyszögletes fekete kő, vagy sötét gránát
+vagy obszidián, nem lehetett meghatározni a holdvilágnál, de azt tisztán
+lehetett látni, hogy halványsárga topázból egy hold van rajta meg
+körülötte öt apró gyémánt-csillag.
+
+A zacskó belsejében is tündöklött valami: ezüstfonalakból varrt török
+irás.
+
+A pap tudott törökül, de a török irásjegyeket nem értette.
+
+Ránézett Gergőre. A kis fiu a fehér ruhás zsákra dőlten aludt édesen.
+
+
+XVI.
+
+Milyen tisztán, milyen pompásan süt a nap az égből. Pedig a Balaton
+körül nem láthat egyebet, mint szenes háztetőket, szanaszét heverő
+holtakat, letiport vetéseket.
+
+Oh ha a nap az Isten arca volna, sugarak helyett könny hullana a földre.
+
+A pap előre tudta, hogy az ő faluja is meg van dúlva, mégis ahogy
+fölértek a dombra, s a kerti fák lombjain túl előmeredt a kormos
+tetőtlen torony, kicsordult a könny a szeméből.
+
+Korom és düledék volt az egész falu. Sehol egy ép tető, sehol egy ép
+kapu. Az udvarokon bútortöredékek, hordódongák, liszthulladék, holt
+emberek és holt állatok.
+
+És sehol egy élő ember, csak egy pár gazdátlan kutya, és egynéhány
+baromfi, amely el tudott menekülni a rablók keze elől.
+
+A pap leszállt a kocsijáról, és levette a kalapját.
+
+– Vedd le te is a kalapodat fiam, – mondotta Gergelynek. A halottak
+faluja ez, nem az elevenekké.
+
+Leszállt a kocsiról, és a lovakat vezetve mentek tovább.
+
+Egy nagy haju ősz paraszt égbe néző arccal keresztben feküdt az úton.
+Holt kezében még mindig tartotta a vasvillát.
+
+– A biró, – mondotta a pap. Szegény András bácsi!
+
+Megfogta a halott karját és elvonszolta az útból, hogy a lovak
+elmehessenek mellette.
+
+Egy másik fiatal paraszt derékban megtörve lógatta holt fejét a
+keritésen le az utcára. Mintha nézné a vért, amely a fejéből a földre
+csurgott.
+
+A disznója ott legelt mögötte az ágytollal ellepett udvaron. Azt nem
+bántja a török, mert nem eszik disznóhust.
+
+És egy kis meztelen csecsemő gyerek is ott hevert a közelében a kapu
+mellett. A mellecskéjén iszonyu seb.
+
+A pap fogta a lova kantárát és vezette. Nem nézett már se jobbra, se
+balra, csak az utat nézte, amelynek a pora sárgállott a napfényben.
+
+*
+
+Végre a paplakhoz értek.
+
+Ennek sincs teteje. A megszenesedett fekete ollófák nagy _A_-betüket
+alkotva meredeztek a tető araszos hamuján, s az utcai ablak fölött
+fekete volt a fal a láng nyomaitól.
+
+Akkor gyujtották fel ezt a házat, mikor őt forró vizzel öntözték, hogy
+adja elő a templom kincseit.
+
+A pad még ott van az udvar közepén. Körülötte a nagy diófaláda
+töredékei, könyvek, lisztöntelék, üvegek, elgázolt szobai virágok,
+széklábak, edénycserepek. S a lábatörött asztal mellett egy feketeruhás
+öregasszony, aki hanyatt fekszik a két kezét hosszan szét nyujtva. S
+fekete vértócsa van alatta s körülötte.
+
+Az a papnak az édesanyja.
+
+– Itthon vagyunk, – mondotta a pap, Gergelyre forditva könnyekben ázó
+orcáját.
+
+
+XVII.
+
+Temettek két napon át szünet nélkül. A pap levette a kocsija oldalát, és
+három négy halottat vitt egy-egy fordulóval ki a temetőbe.
+
+Gergő mindig a kocsi előtt ment. Az oldalán a kard, amit Dobótól kapott,
+kezében a temetői kereszt. A pap hol énekelve hol imádkozva vezette a
+lovakat. Neki is ott volt a kard az oldalán.
+
+Odakünn betakarta a halottakat gyékénynyel, hogy a ragadozó madarak ne
+férhessenek hozzájok, s meg-meg visszatért.
+
+Harmadnap délelőtt aztán egy asszony meg egy gyermek jelent meg a
+faluban. Ezek a Balaton nádasában bujdostak. Este meg két férfi jött
+haza.
+
+Ezek ásták aztán meg a sirokat, és velök ásott a pap is.
+
+Csak mikor a halottakat eltakaritották, akkor kezdett a pap ahhoz, hogy
+a hajlékát ahogyan lehet rendezze.
+
+A házban három szoba volt, de mind beszakadt az égésben.
+
+Az utcai szobát tetőzte be először a pap deszkával, hogy az eső ellen
+védve legyenek. Aztán egy szekrényt igazitott össze, és Gergelylyel
+hordatta bele az udvaron heverő könyveket.
+
+Gergelynek a sok szomoru munka után tetszett ez a foglalkozás.
+Egyik-másik könyvet meg is forgatta, hogy képesek-e? Valami öt képes
+volt közte. Az egyikben mindenféle bogár volt, a másik meg tele volt
+virágrajzzal. Mindössze tán harminc pergamenkötésü könyv volt az egész.
+
+Az asszony ezalatt a konyhát is rendbe szedte, és főzött. Cukorborsót
+főzött hús nélkül meg tojásos rántott levest.
+
+Két tál étel egy egész falunak.
+
+Ebéd után a pap kissé fölépült az ő bágyadt szomoruságából.
+
+Kivezette Gergelyt a kertbe, ahol egy kis kápolnaszerü méhes állott.
+Ennek az ajtaját is felszakitották a törökök, de mert nem láttak benne
+egyebet, mint egy lócát meg egy bakasztalt s holmi üvegeket, nem is
+romboltak benne semmit.
+
+– Fogj egy legyet, – mondotta a pap Gergelynek.
+
+Leült a lócára és a szögletfelé fordulva kiáltott:
+
+– Lucifer!
+
+Egy ökölnyi nagyságu kecske-béka ugrált elő a szögletből. Meg-megállt és
+nézett hol a papra, hol a gyerekre.
+
+A pap letette a tenyerét a földre. A béka beleugrott, és nézett a papra,
+mintha szólani akarna.
+
+– Kedves kis békám, – mondotta a pap, – megéheztél ugy-e mióta nem
+láttál?
+
+Azzal elvette a legyet Gergőtől, és a béka elé tartotta. A béka bekapta
+jóizüen.
+
+Gergely idegenül nézte ezt a barátkozást. Ő bizony a békákat nem vette a
+tenyerére soha, inkább agyonverte, ha talált.
+
+Mikor a pap jóllakatta a békát, egy rézcsövet vett elő az ablakfülkéből.
+Alul-felül megtörülte gondosan, s a béka lábait egy kis tükör fölé
+kötve, vizet csöppentett az uszóhártyájára. Aztán nézte sokáig,
+figyelmesen.
+
+– Gergely fiam, – szólt hátra egyszer – gyere nézd te is.
+
+Gergely bele nézett a csőbe.
+
+– No mit látsz? – kérdezte a pap.
+
+– Vörös folyóvizet. Folyik egyre folyik.
+
+– Tudod-e mi az?
+
+– Nem.
+
+– Az az élet folyója fiam. A vér. Bennünk is igy folyik, igy csörgedez.
+A béka meg az ember. Mi a különbség? A vér csak vér, akár emberben van
+akár békában. De a béka boldogabb, mint az ember. Nincs országa,
+nincsenek kincsei. Minden közös a természetben. Az ember is boldogan
+élhetne, ha nem volna semmije se.
+
+Gergely csak nézte a békát. A beszédet nem értette.
+
+Ekkor egy asszony lépett be az ajtón. A kötényében hozott egy holt
+gyermeket, – olyan egy éves formát. Az arca vörös volt a sirástól.
+
+– A Jánoskám, – mondotta sirásnak eredve.
+
+– Eltemetjük, – felelte a pap, és fogta a kalapját.
+
+Gergely is fölvette a keresztet, és megindult előttük.
+
+– Elrejtettem őt, – beszélte sirva az asszony, – elrejtettem ijedtemben
+a gabonaverembe. Aztán én is elfutottam. Éjjel vissza akartam jönni, de
+akkor egy másik pogánycsapattal találkoztunk. Az egész nádast felverték.
+Isten tudja, kiket vittek el, kiket öltek meg. Mikorra visszajöhettem,
+az én Jánoskámat igy találtam. Oh Isten, Isten! Mért vetted el tőlem?
+
+– Ne kérdezd az Istent, – felelte a pap a földet ásva. Az isten tudja
+mit csinál, te pedig nem tudod.
+
+– De hát mért született, ha igy kellett meghalnia!
+
+– Nem tudjuk: mért születünk; és nem tudjuk: mért halunk meg, – szólt a
+pap tovább ásva. Ne szólj többet az Istenről.
+
+Az anya leoldotta a kötényét, és azzal együtt tette a gyermeket a
+földbe.
+
+– Még ne! – szólt fuldokolva a papnak.
+
+Füvet és virágot szaggatott. Ezt szórta a gyermeke fölé, miközben
+folyton jajgatott:
+
+– Oh, hogy a földnek kell tégedet adnom! Nem ölelsz meg többet kicsi kis
+kezeddel! Nem mondod nekem többet ezt a szót: anyákám? Oh hogy azok a
+piros rózsák elhervadtak gyönge kis arcodon! Oh hogy azt a szép szöszke
+hajadat meg nem simogathatom többé!
+
+És a paphoz fordulva mondotta:
+
+– Milyen szép szeme volt! Úgy-e milyen szép barna szeme volt! Hogy
+tudott vele nézni, milyen kedvesen! Oh drága lelkem, nem nézel rám
+többé, sohasem!
+
+A pap eközben behányta a földet a sirba, és meghalmozta, körülveregette
+az ásóval. Aztán egy ágat tört a temető szélén levő bokorból, egy
+keresztalaku ágat. Letüzte fejtől a halmocskára.
+
+– Oh hogy az Isten elvett téged tőlem! – sirta az asszony a halmocskát
+átölelve.
+
+És az arcát rányomta a puha földre.
+
+– Az Isten elvette, az Isten vissza fogja adni, – felelte a pap az ásót
+és kapát a vállára vetve.
+
+És folytatta:
+
+– Némelyek előre mennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a
+földön. Néha a gyermek megy előre, néha a szülő, de a Teremtő ugy
+osztotta be, hogy aki a csillagok fölé kerül, legyen aki várja őt ottan.
+
+Az asszony csöndesen sirdogálva ment a pap után, s hogy a pap
+elhallgatott, újra felzokogott:
+
+– Milyen szép szeme volt! Úgy-e tisztelendő úr, milyen szép szeme volt!
+
+
+XVIII.
+
+Másnap lóra ültek és megindultak le délnek, Szigetvárába.
+
+Felhőtlen meleg nap volt. A feldúlt falukban mindenütt temettek és
+tetőztek. Némelyik faluban csak egy-két ember lézengett, mint az
+övékben. Az ilyen faluk népét részint elhajtották a törökök, részint
+megölték.
+
+Mikor elérték a szigetvári nádast, a pap azt mondta Gergelynek:
+
+– Az úr itthon van.
+
+– Itthon? kérdezte csodálkozva a gyerek. Honnan tudja?
+
+– Nem látod a zászlót?
+
+– Ott a tornyon?
+
+– Ott.
+
+– Vörös és kék.
+
+– Az úr szinei. Ez mutatja, hogy az úr itthon van.
+
+A náderdőbe értek, és egymás mellett lovagoltak.
+
+A pap ismét megszólalt:
+
+– Te fiú, nem gondolod-e, hogy Dobó meghalt?
+
+– A harcban?
+
+– Ott.
+
+Gergely nem gondolta. Dobó őszerinte legyőzhetetlen volt. Ha egymaga vág
+is neki a török hadnak, Gergely ezt természetesnek találja.
+
+[Illustration: Szigetvár.
+
+(Körülbelől Török Bálint idejéből való kép.)]
+
+– Ebben az esetben, – szólt a pap, – én szivesen fogadlak fiamnak.
+
+Azzal ráugratott az első fahidra, amely a vizen át a várba nyúlik.
+Átmentek az újvároson, aztán megint egy rövid fahidat értek. A fahid az
+óvárosba nyúlott, amelyben csak imitt-amott látszott egy ember. A kettős
+tornyú templom előtt három gyümölcsös kofa üldögélt, s mind a három
+cseresnyét árult. A templom ajtaját vasalták.
+
+Itt mindjárt megint egy hid következett, de már ez hosszú és széles hid
+volt, s a viz is alatta mély.
+
+– Most érünk a várba, – mondotta a pap. De ideje is.
+
+És gondosan körültörölte az arcát a zsebkendőjével.
+
+A vár nyitva volt. A tágas udvaron egy veszettül nyargaló páncélos
+embert pillantottak meg, azután egy másodikat, amint emezzel szembe
+vágtatott.
+
+A két páncél egyforma alkotásu, a két ló szügyén is egyforma vért. Csak
+a két sisak különbözött: az egyik sima volt és gömbölyü, a másik tetején
+egy medvefej csillogott.
+
+– Az az úr, – mondotta a pap, – az a medvefejes.
+
+A két lovas karddal ment egymásnak, s hogy összeroppantak, a két ló
+egymásnak ágaskodott, a két páncélos meg úgy rácsattogott egymásra, hogy
+a kard szikrát hányt.
+
+– Buzogányt! – kiáltotta a medvefejes, amint a lovak eltágultak
+egymástól.
+
+Az arcát nem lehetett látni sem az egyiknek, sem a másiknak.
+
+Az ajtóból a kiáltásra egy apród futott elő, és két egyforma rézfejü
+buzogányt és két durva vaspajzsot nyujtott fel a hadakozóknak.
+
+Azok újra egyet kanyarodtak a lovukkal, és az udvar közepén egymásnak
+rontottak.
+
+A sima sisakos sújtott először.
+
+A medvefejes a feje fölé kapta a pajzsot. Akkorát kondult az, mint a
+repedt harang.
+
+Ugyanebben a pillanatban úgy vágta halántékon a medvefejes az
+ellenfelét, hogy a sisak behorpadt.
+
+Erre a simasisakos visszarántotta a lovát, és eldobta fegyvereit.
+
+A medvefejes ledobta a sisakját és nevetett.
+
+Telt arcu barna férfi volt. Hosszu tömött fekete bajusza mind a két
+arcához hozzá volt lapulva a sisak nyomásától, s a bajusz egyik szárnya
+felért a szemöldökéig, a másik lelógott a nyakáig.
+
+– Bálint úr, – mondotta a pap a fiúnak tisztelettel, – ha idenéz, vedd
+le a kalapodat.
+
+Azonban Török Bálint nem vette őket észre.
+
+Az ellenfelét nézte, akinek a fejéről a szolgák levonszolták a sisakot.
+
+A lovas amint nagynehezen leráncigálták a fejéről a sisakot, legelőször
+is három fogát pökte ki az udvar kavicsos porondjára, aztán törökül
+káromkodott.
+
+A kapu alól valami nyolc török rab jött elő és segitett neki a páncélból
+való kibontakozásban.
+
+Hát az is csak olyan török rab volt, mint emezek.
+
+– No melyiteknek van még kedve a mérkőzésre, – szólt a lovát ugratva
+Török Bálint. – Aki legyőz, az szabadságot kap.
+
+– Én, – szólt egy izmos ritkaszakállu török. – Ma talán szerencsésebb
+leszek.
+
+A többiek segitségével magára öltötte a nehéz vasruhát. Egy másik
+sisakot adtak a fejére, és másik lábvértet a lábára; mert a lába nagy
+volt ennek a töröknek.
+
+Azután emelőrudakkal segitették fel a lóra, és nehéz nagy pallost adtak
+a kezébe.
+
+– Bolond vagy te Ahmed, – kiáltott Török Bálint, – a pallos nem
+páncélhoz való szerszám.
+
+– Már én csak igy szoktam, – felelte a török. – Harcban is ez az én
+fegyverem.
+
+Törökül beszéltek.
+
+Bálint úr visszacsatolta a sisakot a fejére, s a pallossal malmozva
+nyargalt az udvar körül.
+
+– Rajta! – kiáltotta aztán a középnek rohanva.
+
+A török felágaskodott a nyeregben, és a pallost két kézre fogva,
+nyargalt Bálint úr ellenében.
+
+Azonban ez is értette ezt a mesterséget. Amint összeértek, ő is
+fölegyenesedett, és a pajzsával fogta fel a török iszonyú vágását.
+
+Ugyanabban a pillanatban megkapta a török karját, és lerántotta a
+lováról.
+
+A török féloldalt zuhant a porondra, aztán arcra csuklott.
+
+– Elég volt, – szólt Török Bálint a sisakrostélyt felcsapva. Holnap ha
+itthon leszek, megint mérkőzhettek velem.
+
+– Ez nem igazság! – kiáltott a török, amint kimarjult kézzel
+fölemelkedett.
+
+– Mért ne volna igazság? – kérdezte Bálint úr.
+
+– Nem illő lovagtól, hogy kézzel rántsa le az ellenfelét.
+
+– Hiszen te nem vagy lovag, ebatta pogánya. Majd bizony tőletek tanulok
+én lovagságot! Közönséges rablók.
+
+A török duzzogva hallgatott.
+
+– Csak nem tartjátok tán lovagi mérkőzésnek, hogy én veletek kiállok, –
+folytatta kiabálva Török Bálint. – Nézze meg az ember a sok rongyosát!
+
+– Uram! – kiáltott egy keszegsovány szürkeszakállu rab. – Ma megint
+mérkőznék veled!
+
+Az udvaron állók fölkacagtak.
+
+Török Bálint is nevetett:
+
+– Persze, most azt hiszed, elfáradtam. No de mindegy.
+
+Azzal újra a fejébe nyomta a sisakot, amelyet az imént már az ölébe
+szedett volt.
+
+– Hányadszor verekszel velem, Papagáj?
+
+– Tizenhetedszer, – felelte siralmasan a papagájorru török rab.
+
+Török Bálint leemelte a sisakját és eldobta.
+
+– No, azt mondja, ennyit leteszek az erőmből. Ha összetöröd az orromat,
+legalább örülhetsz.
+
+Szembetünő volt köztük az erőkülönbség: Bálint úr jól megtermett
+javakorában levő ember; csupa izom és mozgékonyság. A török körülbelül
+ötven éves, izomtalan, görbe hátú ember.
+
+Kópjával csaptak össze. Bálint úr mindjárt az első összecsapásnál úgy
+kivetette a nyeregből, hogy a török bukfencet vetett a levegőben.
+
+Ahogy lezuhant, a por fellegként csapódott szét körülötte.
+
+A szolgák, apródok és rabok egyaránt kacagtak.
+
+Bálint úr lehajigálta magáról a pajzsot és keztyüt, s leugrott a lóról,
+hogy az apródok a többi vastól is megszabaditsák.
+
+Papagáj ezalatt feltápászkodott.
+
+– Uram! – sirta Török Bálint felé forditva véres orcáját, – bocsáss
+engem haza! Özvegyem árvám két éve vár otthon!
+
+– Mért nem maradtál otthon magad is pogány! – felelt haraggal Török
+Bálint.
+
+Mindig felbőszült, ha a rabok kegyelemért könyörögtek.
+
+– Uram, kiáltott a rab a kezét tördelve, essék meg rajtam a szived! Szép
+kis feketeszemü fiam van! Nem láttam két esztendeje!
+
+És térden csuszott Bálint úr elé. Leborult a lábánál a porba.
+
+Bálint úr az orcáját egy kendőben törülgetve felelte:
+
+– Bár minden gaz török itt volna láncon, a császártokkal együtt,
+rablógyilkos zsiványok!
+
+Azzal odább lépett.
+
+A török port markolt föl a földről és azt utána dobva, üvöltötte:
+
+– Hát verjen meg Alláh, te rothadt szivü gyaur! Bilincsben őszülj meg!
+Özvegyed árvád legyen mielőtt meghalnál! Tanitson meg Alláh háromszor
+úgy sirni, mint én sirok, mielőtt a pokolra löknék a lelkedet!
+
+S hogy igy átkozódott, a könny ömlött a szeméből, és vérré válva
+csurgott le zuzódott orcáján.
+
+A szolgák elhurcolták a dühtől tajtékzó pogányt, és a kúthoz vitték,
+ahol irgalmatlanul megmosták.
+
+Török Bálint hozzá volt szokva az ilyen jelenetekhez. Boszantotta; de
+sem a szép szó, sem az átkozódás nem oldott az ő várában láncot.
+
+Elvégre is minden rab, minden időben és minden helyen szabadságért sir,
+csakhogy az egyik hangosabban, mint a másik. Gyerekkora óta élt ilyen
+rabkönyörgések közt Török Bálint, és hát abban az időben a rabokat a
+belső gazdaság értékei közé számitották. Kit pénzen váltottak ki, kit
+cserébe magyar foglyokért. Hát hogyan is lehessen azt gondolni, hogy egy
+ellenséges rabot csak úgy Isten nevében elereszszenek.
+
+Tartotta a hátát karját, hogy az apródok lekeféljék, aztán a bajszát
+boszús pirossággal sodorgatva, a paphoz lépegetett.
+
+– Kedves papom, az Isten hozott! – mondotta a kezét nyujtva. –
+Hallottam, micsoda forrázáson estél keresztül. Sebaj páterkám, legalább
+új bőröd lesz!
+
+– Nagyságos uram, – felelte a pap a kezében tartva a süvegét, – az én
+bőröm az a legkisebb baj. Nagyobb baj az, hogy elvitték, megölték az
+egész eklézsiámat. Szegény anyámat is megölték.
+
+– Hogy a kutya egye meg! – duhogta Török Bálint visszafordulva. Az egyik
+átkoz, hogy nem eresztem el, a másik meg oktat, hogy mi a lovagiasság.
+
+A pap hallgatott.
+
+– Kiállok vele pallossal, – folytatta a paphoz fordulva, – nekem jön,
+mint valami hóhér. Ez neki lovagi játék. Hanem mikor én lerántom, akkor
+még neki áll feljebb.
+
+Boszúsan húzott egyet a nadrágja szíjján, s vörös volt, mint az a medve,
+amely cimerként ágaskodott a bejárat fölött.
+
+Aztán a fiura nézett.
+
+– Hát ez az? – kérdezte csodálkozva.
+
+– Szállj le hamar, – mondotta a pap, – és vedd le a süvegedet.
+
+A kis mezitlábos kardos gyerek áttette a nyergen a lábát, és lecsúszott
+a lóról: megállott Török Bálint előtt.
+
+– Ezt a lovat te szerezted? – kérdezte Török Bálint.
+
+– Én, – felelte büszkén a gyerek.
+
+Török Bálint kézen fogta a gyereket, és olyan sebesen vitte a
+feleségéhez, hogy Gábor pap alig birta őket követni.
+
+Az asszony a belső vár kertjében volt.
+
+Befőtteket kötözött a cselédeivel egy malomkőasztalon. Egy szőke pap is
+dolgozott velök, a várnak a plébánosa. Közelükben meg egy öt éves és egy
+három éves fiucska játszadozott.
+
+– Kata lelkem, nézzed csak! – kiáltott Török Bálint nevetve, – a Dobó
+apródja!
+
+Gergő itt már tudta, hogy kezet kell csókolnia.
+
+A kékszemü kis svábasszony eléje guggolt, úgy nézte mosolygó
+csodálkozással, aztán megcsókolta az orcáját.
+
+– Ez? – kérdezte a plébános felfúva az orcáját, – hiszen ez még szopik!
+
+– Szopik ám, törökvért, – felelte a vár ura.
+
+– Éhes vagy-e kis katonám? – kérdezte az asszony.
+
+– Éhes vagyok, – felelte Gergő, – de előbb Dobó úrhoz szeretnék menni.
+
+– Tyhü fiam, az nem lehet, – szólt Bálint elkomolyodva. Az urad sebben
+fekszik…
+
+S Gábor paphoz fordulva magyarázta:
+
+– Még nem tudod? Neki ment ötvened magával kétszáz töröknek, aztán ahogy
+harcoltak, egy török úgy belevágta a dárdáját a combjába, hogy a
+nyeregfájában állott meg
+
+– A dárda?
+
+– Az. Bele is törött.
+
+– Én húztam ki! – jegyezte meg a plébános méltóságosan.
+
+– Te hát, – szólt Török Bálint, – hanem úgy húztad, mint a répát szokás.
+
+– Furcsa, – felelte a pap egy zsineget bogozva, – a húzás csak húzás,
+akármicsoda húzás.
+
+– És nem esett le? – kérdezte Gábor pap.
+
+– Fenét esett, – folytatta Bálint ur. Levágta a törököt, és
+hazavágtatott azonmód, amint a nyereghez volt szegezve a lába.
+
+Gergő sápadtan hallgatta ezt. Bánta, hogy ő ott nem volt Dobó mellett. Ő
+levágta volna azt a törököt.
+
+– Eredj – mondta a plébános, – játszszál az urfiakkal.
+
+A két kis feketehaju gyerek, már akkor ott bámulta Gergőt, a Kata
+asszony szoknyája mellé huzódva.
+
+– No mit féltek, mondotta az anyjuk. Magyar gyerek ez. Szeret
+benneteket.
+
+Aztán Gergelynek szólott:
+
+– Ez a nagyobbik a Jancsi, a kisebbik meg a Feri.
+
+– Jőjjenek, – szólt Gergő, – megmutatom a kardomat.
+
+És ezzel a három fiu tüstént összebarátkozott.
+
+– Hát te papom, – szólt Török Bálint a padra leülve, – mi az istennyilát
+csinálsz most már eklézsia nélkül?
+
+– Hát, – felelte Gábor pap búsan, – azért csak megélek ottan, ha
+egyébképen nem, mint a remeték szoktak.
+
+Török Bálint gondolkozva pödörgette a bajuszát, aztán igy szólt:
+
+– Tudsz te törökül?
+
+– Tudok.
+
+– Németül is?
+
+– Két évig diákoskodtam a német földön.
+
+– Szóval te értesz mindenhez. Hát tudod mit papom: Szedd össze a
+sátorfádat és gyere ide Szigetre. Azaz ne Szigetre, hanem Somogyvárra,
+mert egynehány nap mulva oda költözünk. Hát ott légy. A feleségemnek van
+pápista papja, mért ne legyen nekem kálomista papom. Aztán hát egy-két
+év mulva megnőnek a gyerekek, rád biznám, hogy tanitsad őket.
+
+– Nagyságos uram, – szólt a plébános a befőtteket hirtelen otthagyva, –
+hát én?
+
+– Hát te is tanitod: te tanitod őket latinul, ez meg tanitja őket
+törökül. Elhidd jó pásztorom, hogy a török nyelv épp olyan szükséges az
+üdvösségre, mint a latin.
+
+Aztán a fiaira nézett, akik Gergelylyel az almafa körül kergetőztek.
+Pirosak voltak mind a hárman, és nevettek.
+
+– Elveszem ezt a gyereket Dobótól, – szólt Török Bálint, Gergelyre
+tekintve. – Meglehet, hogy ez beválik harmadik nevelőnek.
+
+– Dehiszen ez gyerek, – szólt a plébános.
+
+– Elhigyjétek, hogy a gyereket a gyerekpajtások nevelik – felelte
+elgondolkozva Török Bálint, – és nem a szülők, sem a profeszorok.
+
+Vége az első résznek.
+
+
+
+
+MÁSODIK RÉSZ.  ODA BUDA!
+
+János király meghalt. A fia csecsemő. A nemzetnek nincsen vezére. Az
+ország hasonlitott most azokhoz a cimerekhez, amelyekben egymásra
+mérgesen ágaskodó griffek nyulnak a köztük lebegő koronáért.
+
+A nemzet gondolkozása meg volt zavarodva. Senki se tudta, hogy a pogány
+török uralmától féljen-e jobban, vagy pedig a keresztény osztrák
+uralmától.
+
+Az osztrák császár ráküldte Budára az ő vén totya generálisát:
+Roggendorfot. A török császár maga indult meg, hogy feltűzze a félholdas
+zászlót a magyar királyi palotára.
+
+Vala pedig akkor az idő az 1541-ik esztendőben.
+
+
+I.
+
+A Mecsek országútján egy augusztusi holdfényes éjjelen két lovas
+vágtatott fel a hegynek. Az egyik egy beretvált arcu fekete köpenyeges
+sovány ember, bizonyosan pap. A másik egy alig tizenhat éves hosszuhaju
+úri fiu.
+
+Mögöttük egy lovas szolga kocogott az úton. Ez nyereg helyett két tömött
+zsákon ült. Mind a két zsák olyan volt a holdvilágnál, mintha lisztet
+vinne. Ezeken kivül a hátán is volt egy nagy bőrturba, vagy amint ma
+mondjuk: tarisznya. A turba meg volt tömve s három nyélszerü valami
+állott ki belőle. Az egyik, hogy megvillant olykor, láthatóképen puska
+volt.
+
+Egy vén odvas vadkörtefa sötétlett az út mellett. Ott ugrottak be az
+útról a lovukkal.
+
+– Hát ez az? – kérdezte a pap a fát végignézve.
+
+– Ez, – felelte a fiatal ember. Gyerekkoromban bagoly fészkelt benne,
+azóta az odunak is meg kellet tágulnia: ha több nem, egy ember elfér
+benne.
+
+A ló hátáról mindjárt felcsimbeszkedett a vadkörtefára és egy ugrással
+ott volt a vastag, vén törzsökön.
+
+Beleturkált a kardjával a pudvás faderékba, de hogy nem röpült ki belőle
+semmi, beleereszkedett.
+
+– Ketten is beleférünk! – kiáltotta vigan.
+
+Azzal ujra kimászott és leugrott a gyepre.
+
+– Hát akkor dolgozzunk – szólt a pap.
+
+És ledobta magáról köpönyegét.
+
+Gábor pap volt, a diák meg Bornemissza Gergely. Azóta, hogy nem láttuk
+őket, nyolc esztendő telt el. A pap nem sokat változott. Mindössze a
+szemöldöke nőtt ki. A szakálát, bajuszát bizonyosan a forróviz nyomai
+miatt beretválta. Éshát egy kicsit megsoványodott.
+
+Annál erősebben változott a fiu. A nyolc év csaknem férfivá tette. De
+csak a termetben. Az arca az a határozatlan se szép se csunya valami,
+amilyen a tizenöt esztendős fiuké szokott lenni. Csak az arca szine
+maradt meg, az a pirosas barna gyönge szin. A vállig érő hullámos haj az
+akkori idők gyermekdivatja volt.
+
+A szolga két ásót vett elő a tarisznyából. Az egyik ásót a pap ragadta
+fel, a másikat a fiatal ember.
+
+Lementek az országutra, és az ut közepén a fa irányában gödörásásba
+fogtak.
+
+A szolga letette a gödör mellé a két zsákot, s viszszatért a lovakhoz.
+Levette róluk a kantárt, és békót vetett a lábukra. Hadd legeljenek a jó
+harmatos erdei fűben.
+
+Azzal ő is az országutra ment. Az öblös bőr tarisznyából kirakott
+mindent; kenyeret, kulacsot, fegyvereket, s ezek helyett azt a köves
+földet kotorta bele, a mit a két ásó kiforditott. Széjjelszórta az
+árkokba. Visszatértében meg erős nagy köveket hordott a gödör mellé.
+
+Nem telt belé egy óra, derékig volt már a két ember a gödörben.
+
+– Elég, – mondotta a pap. – János most már a zsákot ide.
+
+A szolga odavitte a két zsákot.
+
+– A puskát is, – szólt a pap.
+
+János odavitte a puskát is.
+
+– Most fogd ezt az ásót és áss árkot a gödörtől addig a vadkörtefáig. Az
+árok itt az úton egy rőf mély legyen, a gyepen aztán fele mély is elég.
+A gyepet úgy szedd fel, hogy visszarakhassuk. Semminek se szabad a
+munkánkból meglátszania.
+
+Mig a szolga az árkot ásta, a két úriember beleüritette a két zsák
+tartalmát a gödörbe.
+
+A zsákokban puskapor volt.
+
+A puskát a pap felhúzta. Megmozgatta a kakasban a kovát, hogy erősen
+áll-e, azután egy hosszu összekarikázott zsineget vett elő; rákötötte az
+egyik végét a puska ravaszára.
+
+Most aztán úgy rakták körül a port meg a puskát kővel, hogy a zsineg
+szabadon mozoghatott. Óvatosan rakták tovább és tovább a követ a
+puskaporra, mig végré a gödörből nem látszótt semmi.
+
+A szolga ezalatt megásta az árkot a fáig s megfalazta kővel. A zsineg
+ebben az árokban huzódott tovább. Lapos kövekkel fedték be mindvégig
+úgy, hogy sehol ne szoruljon.
+
+– No, – mondja a szolga, – most már tudom, mi készül itten.
+
+– Hát micsoda János?
+
+– Valaki itt az égbe röpül.
+
+– És mit gondolsz kicsoda?
+
+– Kicsoda? Hát biz azt könnyü kitalálni. Holnap jön erre a török
+császár.
+
+– Ma, – felelte a pap a pirkadó egekre tekintve.
+
+Mikor a kelő nap megvilágitotta az országutat, nem volt már semmi nyoma
+sem a gödörnek, sem az ároknak.
+
+A pap megtörülte a homlokát és igy szólt:
+
+– Most, János fiam, ülj lóra és menj föl a Mecsek tetejére. Menj
+mindaddig, mig csak oda nem érsz, ahol az utat végig lehet látni Pécsig.
+
+– Értem uram.
+
+– Mink a diákkal itt lefekszünk a fa mögött husz harminc lépésnyire. Te
+pedig vigyázol, mikor jön a török. Mihelyt az első lovast meglátod,
+nyargalj vissza és költs fel bennünket.
+
+A pap ezzel bement az erdőbe. Jó gyepes helyet kerestek a diákkal.
+Leteritették a köpönyegüket és egy perc mulva elaludtak mind a ketten.
+
+
+II
+
+Dél felé sebes vágtatással tért vissza a szolga a hegytetőről.
+
+– Jönnek! – kiáltotta. Rémitő nagy had jön!
+
+Aztán mikor odaért, folytatta:
+
+– De mind szekéren ül az ebadta, mintha beteg volna.
+
+A pap a diákhoz fordult:
+
+– No azt mondja a ruháját rendbeszedve, akkor elmehetünk ebédre ahhoz a
+te másik apádhoz.
+
+– Ceceyhez?
+
+– Oda.
+
+A diák kérdőn nézett a papra. A szolga is.
+
+A pap elnevette magát.
+
+– Egy nappal korábban jöttünk. Hát nem érted? Ezek a táborverők. Ezek
+elől járnak és leverik a sátorkarókat, felvonják a sátrakat, hogy
+mikorra a sereg Mohácsra érkezik, készen találja a fekvőhelyeket meg a
+vacsorát.
+
+– Hát akkor gyerünk Ceceyhez, – szólt vigan a diák.
+
+A pataknál leszállottak, és megmosakodtak derekasan. A diák egy szép
+csokor virágot is szedett.
+
+– Kinek lesz az Gergő?
+
+– A feleségemnek, – felelte Gergő mosolyogva.
+
+– Feleségednek?
+
+– Már mi csak ugy mondjuk. A kis Cecey Éva, az lesz az én feleségem.
+Együtt gyerekeskedtünk, aztán, hogy az apja fiának fogadott,
+valahányszor meglátogattam őket, mindig meg kellett csókolnom.
+
+– Reménylem szivesen tetted.
+
+– Meghiszem azt. Olyan az orcája mint a fehér szegfű.
+
+– De még ebből nem következik, hogy feleségednek tekintsd.
+
+– Az öreg pap megmondta, hogy nekem szánták a lányt. Ceceynek a
+testamentoma szerint enyim lesz a lánynyal a birtok is.
+
+– Eszerint az öreg pap titkot árult el.
+
+– Nem. Cak figyelmeztetett, hogy méltó igyekezzek lenni erre a
+szerencsére.
+
+– Dehát boldog leszel te avval a leánynyal?
+
+– Nézze meg őt, – szólt ragyogó arccal a fiu. Ha meglátja, nem kérdezi
+többet, hogy boldog leszek-e vele.
+
+A ló megszökemlett a diák alatt, s néhány lépést előre futott.
+
+A diák megállitotta a lovat és igy folytatta:
+
+– Olyan az a lány, mint valami kis fehér macska.
+
+A pap mosolygott és a fejét csóválta.
+
+Sűrűbe értek. Le kellett szállaniok a lóról. Gergely ment elől. Ő tudta,
+hogy ez a sűrűség takarja a falut.
+
+Mikor alárobogtak a völgybe, minden házból kifutottak az asszonyok.
+
+– Gergő! Ni a Gergő! – kiáltozták örvendezve.
+
+Gergely a kalapját lengetve kiáltott jobbra balra:
+
+– Jó napot Juci néni! Jó napot Panni asszony!
+
+– Az úrék nincsenek ám itthon! – kiáltotta az egyik asszony.
+
+Gergely meghökkent. Megállitotta a lovát.
+
+– Mit mond nénémasszony?
+
+– Elmentek. Elköltöztek.
+
+– Hova?
+
+– Budára.
+
+Gergely elámult.
+
+– Mind?
+
+Balga gyermekremény! Azt gondolta igy felelnek vissza:
+
+– Nem, a kisasszony itthon maradt.
+
+Pedighát mi természetesebb, mint az, hogy igy feleltek:
+
+– Mind bizony, még a papunk is velök ment.
+
+– Mikor?
+
+– Szent György nap után.
+
+– De valaki csak van a háznál?
+
+– A török.
+
+Gergely kedvetlenül fordult a paphoz:
+
+– Budára mentek. György barát már régen adott nekik ott egy házat. De
+nem értem, hogy nekem nem beszéltek erről, hiszen a farsangon itt
+voltam.
+
+– Hát akkor nem kapunk ebédet.
+
+– Dehogynem, hiszen itt a török.
+
+– Micsoda török?
+
+A Cecey törökje: Tulipán. Az itt a mindenes. Hanem itt vagyunk a
+temetőnél. Engedje meg, hogy egy percre betérjek. Az anyám itt lakik.
+
+Egy kis liceummal keritett kerek temető, nem nagyobb egy házhelynél, ez
+volt, ahova Gergely mindig előre benézett.
+
+Átadta a lovát a szolgának s ő maga besietett. Megállott egy immáron
+besülyedt barna fakeresztnél. Rátette a sírra a magával hozott virágot.
+És letérdelt.
+
+A pap is leszállott. Odatérdelt a fiu mellé, és arcát az ég felé emelve
+hangosan imádkozott.
+
+– Élőknek és holtaknak ura, égben lakó Isten, adj csendes álmot az itt
+porladozó jó édesanyának, adj boldog életet az itt térdelő árva fiunak.
+Amen.
+
+Azzal a mellére vonta a fiu fejét és megcsókolta.
+
+Az úriház csaknem szemben volt a temetővel. A kapu már akkor fel volt
+tárva, s egy tömzsi piros asszony barátságos mosolygással nézett a
+jövevényekre.
+
+– Jónapot Tulipánné, – szólt a diák, – hát hol az ura?
+
+Mert Tulipánnak a dolga, hogy felnyissa a kaput.
+
+– Részeg, – felelte boszusan az asszony. – Mindennap ellopja a
+pincekulcsot a cudar, pedig mindennap máshova dugom. Ma már a mángorló
+alá tettem. Ott is ráakadt.
+
+– Hát ne dugdossa. Ha rendesen ihatik, nem iszik annyit.
+
+– Jaj dehogynem. Ugy iszik ez, mint a gődény! Csak iszik, meg danol; nem
+akar dolgozni az átkozott.
+
+A szederfa hüvösén csakugyan ott ült egy barna parasztember. Alatta
+gyékény, előtte zöldmázos kancsó. Még nem volt annyira részeg, hogy a
+kancsót el lehetett volna venni. A fiával ivott, egy hatéves kis
+mezitlábas gyerekkel, akinek a szeme szintén olyan fekete volt, mint az
+apjáé.
+
+Ez a török kapott kegyelmet azért Ceceytől, mert azt mondta, hogy tud
+sakkozni. Később kiviláglott, hogy sakkozni nem érdemes vele, hanem a
+ház körül minden munkára használható. Különösen főzni tudott jól. Az
+asszonyok megkedvelték, hogy megmutatta, hogyan kell piláfot, böreket,
+malebit meg szorbeteket főzni és sokat bolondoztak vele. Cecey meg azért
+szeretett belé, mert a török fakezet faragott neki, olyan fakezet, hogy
+ujjai is voltak. Ha keztyüt huzott rá, senkise mondta volna, hogy fából
+van a keze. Az öreg legelőször is nyilazni próbált. Lehozatott a
+padlásról egy akkora ijjat, mint ő maga. A fakézzel ki tudta fesziteni.
+S akkor az öreg sirt örömében. Megtette a törököt mindenesnek.
+
+Az egyik magyar menyecskének elesett abban az időben az ura, hát a török
+összemelegedett vele, aztán elvette feleségül. Persze előbb
+kikeresztelkedett. Olyan jó magyarrá vált, mintha itt született volna.
+
+Mikor megpillantotta a diákot meg a papot, felállott és török módon
+keresztbe tette a mellén a kezét. Meg is akart hajolni, de mert a
+meghajlás orrabukással végződött volna, mindössze egy előretántorodással
+fejezte ki a tiszteletét.
+
+– No Tulipán, – szólt hozzá Gergely, – hát mindég iszunk?
+
+– Kell inni, – felelte Tulipán komolyan. – Huszonöt évig török lenni,
+nem inni, ezt helyre kell inni.
+
+– De ha maga részeg, akkor nem tud nekünk ebédet főzni.
+
+– Főz a feleségem, – felelte Tulipán a hüvelykujjával az asszony felé
+bökve. Főz turós csuszát is. Az ám a jó!
+
+– De mink piláfot szeretnénk.
+
+– Főz azt is.
+
+– Hát az úr hol van?
+
+– Budán. Jött levél. Ment uraság. Kapta ház. Szép kisasszony ül házban,
+mint rózsa kiskertben.
+
+A diák aggódó arccal fordult a paphoz:
+
+– Mi lesz velök, ha a török el találja foglalni a várat?
+
+– Hohó! – felelte a pap. – Előbb elvész az egész ország, hogysem
+Budavára.
+
+S hogy Gergely még mindig aggodalommal nézett reá, folytatta:
+
+– Az országot a nemzet őrzi, Budavárát maga az Isten.
+
+Tulipán kinyitotta az ajtókat. A szobákból erős levendula illat dőlt
+kifelé. Aztán kitárta az ablakokat is.
+
+A pap belépett. Tekintete a falon függő arcképeken állt meg.
+
+– Tán ez itt Cecey? – mondta a sisakos arcképre mutatva.
+
+– Ez, felelte Gergely. – Csakhogy most már nem ilyen barna. Tiszta ősz.
+
+– Hát ez a kancsal asszony.
+
+– Ez a felesége. Nem tudom, kancsal volt-e akkor, amikor festették, most
+nem kancsal.
+
+– Keserü asszony lehet.
+
+– Nem. Inkább édes. Én úgy hivom őt, hogy: anyám.
+
+A fiu, hogy itthon érezte magát, széket tett a pap elé, és boldog arccal
+mutogatta az ódon-butorokat:
+
+– Nézze mester: itt szokott ülni a Vicuska, mikor varr. A lábát erre a
+zsámolyra teszi. Itt szokta nézni ebben az ablakban a napnyugovást, és
+ilyenkor a feje árnyékot vet a falra. Ezt a képet ő rajzolta.
+Szomorúfűzfa meg egy sír. A pillangókat én festettem bele. Aztán lássa,
+ahogy itt ül a széken, igy szokott ülni. Igy felkönyököl, a fejét
+féloldalt fordítja, és olyan pajkosan mosolyog, de olyan pajkosan, hogy
+olyat ember még nem látott!
+
+– Jójó, – felelte a pap fáradtan, – de sürgesd fiam az ebédet.
+
+
+III.
+
+Este későn feküdtek le.
+
+A pap azt mondta, hogy egynehány levelet akar irni, hát nem hált
+egyszobában a diákkal. A diák nem bánta ezt. Maga is levelet irt.
+Megirta az ő kismacskájának, hogy mennyire meglepte az üres ház;
+kérdezi, hogy nem értesitették-e az elköltözésről? Ha értesitették,
+akkor bizony az a levél eltévedt.
+
+Mert abban az időben nem volt a magyar földön pósta. Csak nagyurak
+levelezhettek egymással. Aki Budáról levelet akart küldeni Öreglakra,
+hát annak arról is kellett gondoskodnia, aki elvigye.
+
+A diákot aztán megnehezitette az álom. Végigdőlt a farkasbőrös lócán, és
+elaludt.
+
+És talán aludt volna napos reggelig, ha virradatkor el nem bődül egy
+tehén az ablaka alatt.
+
+Ez a hang immáron szokatlan volt neki. Sem Somogyvárott, sem
+Szigetvárott, sem a Török Bálint egyéb kastélyaiban nem bőgött tehén az
+ablaka alatt. Inasok keltették föl mindig a Bálint úr gyermekeivel
+együtt, s a pap már a kertben várta őket a könyvvel.
+
+A diák felült, és megdörzsölte a szemét. Eszébe jutott, hogy ma más lesz
+a dolga: a török császárt kell az égbe röpiteni.
+
+Fölkelt és benyitott a másik szobába.
+
+– Mester! – kiáltotta. – Hajnal van! Menjünk!
+
+Semmi felelet. A szoba sötét.
+
+A diák kinyitja az egyik ablakdeszkát, meg a Mária-üvegből készült
+ablakot.
+
+A pap ágya üres.
+
+Az asztalon egynehány levél fehérlik.
+
+– Mi az ördög, – mormogja a diák. – Az ágy azonmód van, amint
+megvetették.
+
+Kisietett a szobából. Az udvaron Tulipánné egy alsó szoknyában, mezitláb
+hajtotta kifelé a disznaját.
+
+– Tulipánné! Hol az én mesterem?
+
+– Elment még éjfélkor, a holdvilágnál. Azt mondta, hogy az úrfit ne
+költsük fel.
+
+– János is vele ment?
+
+– Nem. Az is itt van. A pap gyalog ment el, egymaga.
+
+
+IV.
+
+A diák zavarodott fejjel tért vissza a szobába. Sejtette már, hogy a pap
+mit akar. Egyenesen az asztalhoz sietett.
+
+A levelek közül egy nyitottan feküdt ott. Erős vastag betükkel volt a
+megszólitása irva:
+
+_Kedves fiam Gergely!_
+
+Ez neki szólt. Az ablakhoz lépett vele. A tinta szinte nedves volt még a
+papiroson.
+
+Gergely olvasta:
+
+_A te gondolatod és érdemed, ha az a koronás fenevad ma a pokolba repül.
+De a te gondolatodnak veszedelme is van. Ezt már engedd át nekem fiam._
+
+_Te szeretetben élsz és fiatal vagy. Találékonyságod, tudásod és
+bátorságod nagy hasznára válhatik a nemzetnek._
+
+_Levelem mellett egy zacskót találsz s abban egy török gyűrűt. Ez az
+egyetlen kincsem. Annak szántam, akit legjobban szeretek. A tiéd fiam._
+
+_Ezenkivül legyen tiéd az én könyvesházam is. Olvasgasd, ha egykor
+elvonulnak a felhők a haza egéről. Egyelőre kard kell a magyarnak, nem
+könyv._
+
+_Török Bálintnak add át a fegyvereimet, Jánosnak a kőgyüjteményemet,
+Ferinek a virággyüjteményt. A könyvekből válaszszanak egy-egy kötetet
+emlékül s mondd meg nekik, hogy legyenek olyan vitéz hazafiak, mint
+apjok, de ne legyenek soha a pogány hivei, hanem veled együtt a nemzeti_
+_királyság visszaállitásán törekedjenek. Különben nekik is irok s amit
+irok, mindhármatoknak az én három felé osztott lelkem maradjon._
+
+_Mikor elmentem, aludtál fiam. Megcsókoltalak._
+
+_Gábor pap._
+
+Gergely szinte kővé meredten bámult a levélre.
+
+A halál? Tizenöt éves fiu nem érti még ezt a szót; ő csak arra a
+látványosságra gondol, hogy egy török császár füst és lángok között az
+égbe száll a szeme előtt.
+
+És most ő ettől a látványtól meg legyen fosztva?
+
+Zsebredugta a gyűrűs zacskót meg a levelet és kisietett. Átment az
+udvaron Tulipánékhoz.
+
+– Tulipán, – szólt törökül az eresz alatt nyujtózkodó embernek, –
+megvan-e még a török ruhája?
+
+– Nincs, – felelte Tulipán, – mellest varrt belőle az asszony magának
+meg a gyerekeknek.
+
+– A turbánja sincs meg?
+
+– Abból meg kisinget varrt az asszony. Finom patyolat volt.
+
+A diák boszusan járt föl és alá a ház előtt.
+
+– Hát mit tegyek? Adjon tanácsot! A török had ma vonul el itt az
+országuton. A császár is velük jön. Én látni akarom a császárt.
+
+– A császárt?
+
+– Azt.
+
+– Hát azt megláthatja az úrfi.
+
+– Igazán? – kiáltott örömmel a diák. – Hogyan?
+
+– Van az országut mellett egy szikla. Nem is egy, hanem kettő egymással
+szemben. Annak a tetejére fölmászik. A fejét befödi falombbal és
+végignézheti az egész hadat.
+
+– Hát akkor öltözzön hamar Tulipán, és jőjjön velem. Az asszony rakjon
+meg egy turbát ennivalóval. Kulacsot is hozhat.
+
+– A kulacs szóra Tulipán egyszerre megelevenedett. Magára kapkodta a
+ruháit, és átkiáltott a baromfiakat etető asszonynak.
+
+– Juliskám, tubicám, gyere csak ide hamar, kedves holdvilágom.
+
+Az asszony odavetette az ocsut mind a baromfiaknak és sarkon fordult.
+
+– Mi tetszik?
+
+– A kulacsot gyöngyöm, – szólt Tulipán, – a kulacs kell.
+
+– Mennydörgős istennyilát kendnek, – felelte boszúsan. – Eddig csak
+délután szopta le magát, most már hajnalban kezdi?
+
+– Nono kis báránykám, sztambuli cukorkám, – szólt Tulipán az asszony
+arcát megveregetve, – az urfi akarja.
+
+– Nem igaz. Az urfi nem iszik bort.
+
+– Én nem iszok, – szólt Gergely, – de el kell mennünk és oda leszünk
+egésznap, hát nem akarom, hogy Tulipán szomjazzék.
+
+– Elmennek? Hova mennek urfi?
+
+– Megnézzük a török hadat, Juli néném. Ma jönnek át a Mecseken.
+
+– Török hadat, – szólt az asszony megdöbbenve. – Édes urfikám ne
+menjenek oda.
+
+– Debizony odamegyünk. Nekem azt látnom kell.
+
+– Jaj édes urfikám, micsoda veszedelembe készül. Hova gondol? Szegény
+édesanyja még a sirjában is megmozdul.
+
+– Egy szó, mint száz, – szólt Gergely türelmetlenül, – nekünk mennünk
+kell.
+
+S hogy erre toppantott is egyet, az asszony befutott a házba. Azonban
+csakhamar visszatért és a kezét csipőre téve szólott.
+
+– Én nem bánom, menjen az urfi ahova akar. Én az urfinak nem
+parancsolok. Hanem Tulipán nem megyen vele. Annak parancsolok.
+
+– Olyan nincs, – felelte Tulipán.
+
+– Itthon marad kend, érti?
+
+– Tulipánnak velem kell jönnie, – szólt Gergely röviden.
+
+– Az elemózsiát elviszi az urfi szolgája is. Hát mire való a szolga, ha
+nem arra, hogy szolgáljon.
+
+János szolga maga is igy gondolkozott. Mert immáron fel volt
+tarisznyázódva és a lovakat itatta.
+
+Tulipán, hogy észrevette az asszony nyugtalanságát, igy szólt:
+
+– Én pedig elmegyek, lelkem. Vakuljak meg, ha el nem megyek! Bort úgyis
+csak nagy imádkozásra adsz mindennap. Nem vagy jó szivvel hozzám.
+
+Az asszony akkor sirva fakadt.
+
+– Elviszik kendet a törökök, ha meglátják. Aztán itt hagyná ezt a szép
+két gyereket, meg engem is?
+
+– De ha nem adsz bort. Meg aztán meg is vertél a múlt héten.
+
+– Adok édes jó uram amennyi kell, csak ne hagyjon itt engem…
+
+– Hát jól van, el ne felejtsd, hogy az úrfi előtt mit fogadtál. Én
+elkisérem az úrfit és estére visszajövök. Hát azt hiszed, – szólt
+megölelgetve az asszonyt, – hogy van akkora gyémántja a szultánnak,
+amelyikért én téged odaadnálak? Csak innom engedj egy kicsit. Látod, ha
+békén engedsz innom, be se rugok. Én mindig csak azért rugok be, mert
+azt gondolom, hogy másnap már nem adsz innom.
+
+A menyecske igy valamiképpen megnyugtatva előkészitette az élelmet.
+Könnyezve kisérte mégis urát a kapuig s még onnan is úgy nézett utánok,
+hogy Tulipán hízott az örömtől.
+
+
+V.
+
+János velök ment a sűrűig. Itt leszálltak a lóról. János visszavezette a
+három lovat a faluba, ők pedig gyalog mentek tovább a szikláig.
+
+Ez a szikla az országút mellett állott. Körülbelül öt ember magasságú
+volt s a tetejéről végig lehetett látni az országutat egészen a
+vadkörtefáig, ahol a pap immáron elrejtőzött.
+
+A török egy nyaláb lombos ágat tört le a fákról és a sziklát úgy
+bástyázta körül a lombokkal, hogy ők ketten mindent láthassanak onnan,
+de alulról senkise gyanithassa, hogy ott emberek rejtőznek.
+
+– Amoda is rakjunk lombot, – mondotta Gergely a szikla északi oldalára
+mutatva.
+
+– Minek?
+
+– Hát ha a szultán erre elment, akkor megfordulunk és utána nézünk.
+
+A nap akkor kelt. Az erdőt harmat boritotta. A távolban felporzottak az
+első lovasok.
+
+
+VI.
+
+Egy vörös zászló jelent meg az országúton, aztán kettő, aztán még öt és
+mindig több; a zászló alatt és utána arab paripákon tornyos turbánu
+katonák. A paripák olyan aprók, hogy némelyik katonának a lába majdnem a
+földet éri.
+
+– Ezek a gurebák, – magyarázza Tulipán, – mindig ezek jönnek elől. Ezek
+nem tiszta törökök.
+
+– Hát?
+
+– Arabok, perzsák, egyiptomiak, mindenféle kevert nép.
+
+Az látszott is rajtok. A ruhájok se volt egyforma. Az egyiknek óriási
+rézforgó volt a fején, s hiányzott az orra. Ez már volt Magyarországon.
+
+A másik ezred, mely ezeket követte, zöld csikos zászlót lobogtatott.
+Naptól barna kék bugyogós had. Látszott az arcukon, hogy az éjjel jól
+ettek-ittak.
+
+– Ezek az _ulufedsik_ – szólt Tulipán. – Zsoldos katonák, tábori
+rendőrök. A hadipénztár mellett is ezek vannak. Látja azt a nagyhasu
+szétütött homloku embert. Nagy rézgombok vannak a mellén.
+
+– Látom.
+
+– Turna a neve. Magyarul daru. De inkább disznónak neveznék.
+
+– Miért?
+
+– Láttam egyszer, mikor sündisznót evett.
+
+Sárga-zászlós ezred robogott ezek nyomában. Itt már csillogóbb volt a
+fegyverzet. Egy agának a lova is ezüst pikkelyes melldiszszel volt
+boritva.
+
+– Ezek a _szilidárok_, – mondta Tulipán. Hej zsivány akasztófáravalók!
+Szolgáltam köztetek két esztendeig!
+
+– Zsoldosok ezek is?
+
+– Zsoldosok.
+
+Azután jöttek a piros zászlós, ijas, tegzes szpáhik, tisztjeik
+páncélban; oldalukon széles, görbe kard. Azután a csúcsos süvegü
+tatárok. Ezeket kissé unalmas is volt nézni.
+
+– Ezer… kétezer… ötezer… tizezer, – számlálta Gergely.
+
+– Sohse számlálja őket, – mondotta Tulipán, vannak ezek tán huszezren
+is.
+
+– No csunya, csontos pofáju nép.
+
+– A török is utálja őket, mert lófejet esznek.
+
+– Lófejet?
+
+– Hát ha mindnek nem is jut, de egyet bizonyosan tesznek az asztal
+közepére.
+
+– Főve vagy sülve?
+
+– Hiszen, ha sülve vagy főve volna, még haggyán, de nyersen. Aztán ezek
+a kutyák a ma született gyereknek se kegyelmeznek, mert lássa, ezek az
+ember epéjét kiveszik.
+
+– Ne beszéljen ilyen irtózatosságokat.
+
+– De ha igy van. Mert lássa azt tartják, hogy ha ilyen epével
+megdörzsölik a lovuk inyét, akármilyen fáradt a ló, uj erőre kap.
+
+Gergely eliszonyodva vonta vissza a fejét a lombok közül.
+
+– Nem nézem őket, – mondotta, – hiszen ezek nem emberek, hanem
+vadállatok.
+
+Tulipán azonban csak nézte őket tovább is.
+
+– Már a nisandsi bég jön, – szólt egy negyed óra mulva. Ez szokta
+felrajzolni a padisah nevét az okmányokra.
+
+Gergely fölnézett. Egy csukafejü, hosszúbajuszu méltóságos törököt
+látott, amint a kurta paripán begyesen ülve ment a katonák között.
+
+Aztán a _deftérdár_ következett, egy ősz meggörnyedt arab, a törökök
+pénzügyi minisztere. Utána másik katonacsoportban a _kázi aszker_ hosszu
+sárga köntösben, magas, tornyos fehér süvegben. Ez a főhadbiró. A
+_csaznegirek_, vagyis főtálalók és egyéb ételfogók. Követte ezeket az
+udvari testőrség egy kis csapata. Ezeken már csillogott a sok arany.
+
+Itt már a török zenekarok veszett harsogása és csattogása között tüntek
+elő és haladtak tova a tarka-barka hadtestek: az _udvari vadászok_,
+akiknek a lova sörénye pirosra volt festve s ők maguk a karjukon
+sólymokat tartottak.
+
+A vadászok után a császári ménes következett. Táncoló, tüzes paripák;
+egyrésze meg is van nyergelve. Szolakok és janicsárok vezették ezeket a
+lovakat.
+
+A lovászok után magas lófarku zászlók lengettek föl az uton. Háromszáz
+_kapudsi_ jött, valamennyi egyforma aranyhimzéses fehér sapkában. Ezek
+otthon a szultán házőrzői.
+
+Most a _janicsárok_ hosszú sora fehérlik fel az uton. Fehér süvegük
+csakhamar összetarkállik a piros tisztisüvegekkel s a kék posztó
+ruhával, amelyet viselnek.
+
+– Messze van-e még a szultán? – kérdezte Gergely.
+
+– Bizony még jó messze lehet, – felelte Tulipán. – A janicsárok legalább
+is tizezren vannak. Azok után jönnek a _csauszok_, meg mindenféle udvari
+méltóságok.
+
+[Illustration: Janicsár.
+
+(XVII. századi festmény a grillensteini várban. Ez a kép békeidőből
+való, amikor a janicsárok lándsa helyett bambuszbotot hordtak.)]
+
+– Hát akkor huzódjunk hátra, – szólt Gergely, – és falatozzunk.
+
+A szikla eltakarta őket délfelől a seregtől. Az észak felé lejtő uton
+láthatták, mint ereszkedik le a völgynek a tömérdek katonaság.
+
+– Akár alhatunk is egyet, – szólt Tulipán.
+
+És kibontotta a tarisznyát.
+
+A tarisznyából egy lánc csörrent elő.
+
+– Hát ez mi? – kérdezte Gergely.
+
+– Ez nekem jó pajtásom, – felelte Tulipán. – E nélkül én soha nem lépek
+ki a faluból.
+
+S hogy a diák értetlenül bámult rá, folytatta:
+
+– Ez az én bilincsem. Mikor ki kell mennem a faluból, rácsatolom a
+lábamra. Lássa, igy nem félek a töröktől. Mert a török ahelyett, hogy
+elfogna, megszabadit. Éjjel meg én szabaditom meg tőle magamat. De jó
+lesz most már, ha felcsatolom. Itt a kulcsa. Tegye a zsebébe. Ha valami
+baj esik, azt fogjuk mondani, hogy a Török Bálint udvarából valók
+vagyunk. Én rab, maga diák. Bálint ur török párti, hát nem fognak
+szigoruan. Éjjel aztán én megszabaditom magát és hazaszökünk.
+
+– No maga eszes ember! – szólt őszinte elismeréssel a diák.
+
+– Meghiszem azt! – felelte Tulipán. – Tuljárok én még a feleségem eszén
+is.
+
+S jónak látta utána tenni:
+
+– Mikor józan vagyok.
+
+Egy frissen sült barna cipó, sonka és szalonna került elő a tarisznya
+belsejéből, meg egynéhány zöld paprika. A diák a sonkába fogott, a
+szalonnát Tulipán vette a markába s meghintette sóval, paprikával
+vastagon.
+
+– Ha ezt látná ez a sereg, – szólt Tulipán a fejével oldalt intve.
+
+– Hát aztán?
+
+– A török megissza a bort – felelte Tulipán, – hanem a szalonnát úgy
+útálja, mint mink magyarok a patkányhust.
+
+Gergely nevetett.
+
+– Pedig ha tudnák, – folytatta Tulipán, – hogy a paprikás szalonna
+micsoda mennyei eledel! De azt hiszem Mohamed sohase kóstolt paprikás
+szalonnát.
+
+– Eszerint jobb magyarnak lenni, mint töröknek.
+
+– Mind bolond, aki nem magyar, – felelte kezével legyintve Tulipán.
+
+Szétsimitotta fekete selymes bajuszát és ivott a kulacsból, aztán
+átnyujtotta a diáknak.
+
+– Nem kell, – felelte a diák. Talán később.
+
+Benyult a zsebébe és kivette a zacskót.
+
+– Ismeri ezt a gyűrűt Tulipán?
+
+– Nem, – felelte az ember, – de azt látom, hogy lovat ér. Mi ez az apró?
+Gyémánt?
+
+– Az.
+
+– Akkor ezt jó nézni. Sokszor hallottam, hogy a gyémánt nézése tisztitja
+a szemet.
+
+– Hát ezt az irást el tudja-e olvasni?
+
+– Hogyne. Jancsár voltam én. Végigtanultam a jancsár iskolát.
+
+És olvasta:
+
+– _Ila massallah la hakk ve la kuvvet il a billah el áli el ázim._
+Magyarul: Amit az Isten akar: nincs igazság és erő a fenséges és
+magasztos Istenen kivül.
+
+– Igy van.
+
+Egy percre elgondolgozva hallgattak. Azután Tulipán igy szólt:
+
+– Majd meglátja a szultánt, micsoda derék, egyszerü ember! A népe cifra,
+de ő maga csak akkor öltözködik pompába, mikor ünnep van, vagy mikor
+vendéget fogad. A szultán után egy aranyos zászló-erdő következik,
+főképen lófarkok. Ezek után száz trombitás. Mindegyiknek a trombitája
+aranylánccal van a vállára akasztva. A trombitások után kétszáz üst
+dobos, száz nagydobos, kétszáz csörgős, száz réztányéros és sipos jön.
+
+– Jó füle lehet a szultánnak, ha ezt a zenebonát folyton hallgatja.
+
+– Hát biz az pokoli harsogás. Mikor pihennek, akkor hallgatnak csak el.
+De kell ez a töröknek, kivált a csatában. Ha nincs muzsika, a török nem
+csatázik.
+
+– És igaz, hogy a janicsárokat keresztény fiukból nevelik?
+
+– Felét se. De annyi bizonyos, hogy a rablott fiukból válnak a legjobb
+janicsárok. Azoknak sem apjok, sem anyjok nincsen. Dicsőségüknek
+tartják, ha a harcban esnek el.
+
+– A banda után mi következik?
+
+– Kötéltáncosok, szemfényvesztők, kuruzslók, kereskedők, akik a tábori
+zsákmányra lesnek, és apróságokat árulnak. Vizhordót is sokat fog látni.
+Legalább is ötszáz teve jön hátul. Tömlő van rajtok. De a viz rendesen
+langyos.
+
+– Aztán már nem jön semmi?
+
+– Egy rakás rongyos cigány, meg kutyák. Ezek a hulladékból élnek.
+
+– És aztán?
+
+Tulipán vállat vont.
+
+– Keselyük.
+
+– Saskeselyük?
+
+Azok. Minden sereg után vonul az égen egy fekete hadsereg. Ezek az
+embert eszik.
+
+A déli nap melegen sütött. A diák levetette a zekéjét. Ujra
+felkönyököltek a sziklapárkányra, és nézték az alant elvonuló
+fehérsüvegü janicsárokat.
+
+Tulipán sokat megnevezett közülök. Ez a barna itt vele járt iskolába is.
+A mellén egy szúrás van; akkora gödör, hogy egy gyermek ökle belefér.
+Amaz a verejtékező, aki levette egy percre a turbánját, legalább is száz
+embert ölt meg a perzsa háboruban, de ő rajta nincs egy vágás se, hacsak
+azóta nem kapott. Egy sovány nyápic ember: ügyes tőrdobó. Huszonöt
+lépésről bele sujtja a tőrét az ellenség mellébe. Tyapken a neve. Ilyen
+különben van több is. A jancsár-iskolában van egy begyepezett
+földhányás. Ott tanulják a tőrsújtást. Van olyan, amelyik kétezerszer is
+eldobja a tőrét mindennap.
+
+– Hát ez a szerecsen?
+
+– Nini te is megvagy még, vén Keskin! Ez ám a fene úszó! Szájába veszi a
+kardját, és úgy úszsza át a folyót, akármilyen széles is.
+
+– No ezt a magyarok is megcselekszik.
+
+– Lehet. Csakhogy ez nem fárad el. Ez a viz alól is felhozza a pénzt. A
+szultán is mulatott egyszer vele a Duna partján. Aranyakat dobált a
+vizbe és sokan ugráltak utána, de ez hozta fel a legtöbbet. – Nini a vén
+Kalen! Az a tülökorru nagytagu ember. Akkora a szája, mint a vizilóé. Ez
+ám az erős ember! Látja azt a széles barna pallost az oldalán? Ötven
+fontos! A belgrádi csatában olyant vágott avval egy magyarra, hogy
+nemcsak a magyar fejét szelte le, hanem a lováét is. A ló még valami
+száz lépésnyire rohant a gazdájával együtt.
+
+– Persze akkor vissza kellett fordulniok, hogy a fejöket fölvegyék.
+
+– No én nem láttam, csak hallottam, – mentegetődzött Tulipán.
+
+Egyszercsak visszahőkölt.
+
+– Álmodom-e? – szólt összeborzadva; – Jumurdsák!
+
+Valóban a feszült képü, félszemü arab jancsár jött velük szemben egy
+alacsony erősszügyü paripán. Az öltözete ékesebb, mint a többié. Hosszu
+fehér süvegén egy óriás strucctoll lengedezett.
+
+– Istenucscse az, – szólt Gergely is elbámulva.
+
+– Dehiszen azt mondták, hogy a pap felakasztotta!
+
+– Én is ugy tudom.
+
+– Nem szólt róla a pap soha?
+
+– Nem.
+
+– No ez érthetetlen, – szólt Tulipán, utána bámulva a janicsárnak.
+
+Aztán a két csodálkozónak a szeme egymásra fordult, mintha egyik a
+másiktól várna magyarázatot. Hallgattak.
+
+Mintegy öt perc mulva megszólalt a diák:
+
+– Mondja meg őszintén Tulipán, nem kivánkozik vissza közibök?
+
+– Nem én, – felelte Tulipán határozottan. – Ha feleségem, gyermekem nem
+volna, még akkor se. De az én feleségem jó asszony; a két gyerekemet meg
+nem adnám Konstantinápoly minden kincseért se. A kisebbik nagyon szép
+gyerek. A nagyobbik meg olyan okos, hogy a főmuftinak sincs több esze. A
+minap is azt kérdezte tőlem, hogy aszongya mért nincs a lónak szarva?
+
+– Tudja a tatár, – felelte nevetve Gergely diák.
+
+Aztán nem beszéltek többet. A diák mindig komolyabb arccal nézte a
+jancsároknak a hegyi-úton való végtelen özönlését.
+
+A levegőt folyton por szürkésitette. Fegyverzörgés, lórobogás moraja
+töltötte be a csendet, mikor egy-egy zenekar elmerült a völgyi
+kanyarulatban.
+
+A diák egyszercsak felkapta a fejét, és igy szólt:
+
+– Tulipán. Ez a sok ember nem jön hiába!
+
+– Hát hiába nem jár soha.
+
+– Ezek Budát akarják elfoglalni!
+
+– Lehet, – felelte Tulipán.
+
+A diák szintelen arccal nézett Tulipánra.
+
+– És ha a szultán véletlenül útközben meghal?
+
+– Nem hal az meg.
+
+– De ha mégis…
+
+Tulipán vállat vont:
+
+– Mindig magával hordja a fiait.
+
+– Eszerint hétfejü sárkány.
+
+– Mit mond?
+
+A diák felelet helyett kérdezett:
+
+– Mit gondol, mennyi idő alatt érkeznek Budára?
+
+– Azt nem lehet tudni.
+
+– Mégis mit gondol?
+
+– Ha eső lesz, pihennek két három napig, lehet, hogy egy hétig is.
+
+– De hátha nem lesz eső?
+
+– A forróság miatt is pihennek.
+
+A diák nyugtalanul mozgott a helyén.
+
+– Akkor én megelőzhetem őket, – mondotta, – ha azt látom, hogy nem
+fordulnak vissza.
+
+– Mit tetszik mondani?
+
+– Azt, hogy ha ezek Buda alá mennek, akkor nekem vagy vissza kell hoznom
+Ceceyéket vagy ott kell lennem mellettök.
+
+A banda harsogása elnyomta a beszédüket. A janicsárok hosszú menete
+valahára véget ért, és egy sárgazászlós strucctollas pompás menet
+következett, amely egy méltóságos ősz óriás körül lépkedett.
+
+Az ősz úr előtt két irgalmatlan hosszú piros lófarkat vittek, s a
+lófarku zászlók rudja ragyogott az aranytól.
+
+– Ez a szultán! – kiáltott megrendülve a diák.
+
+– Dehogy az, – felelte Tulipán. Ez csak a jancsár aga, s a sok cifra úr
+körülötte mind _jaja-basi_.
+
+– Mi a pokol csudája az a jaja-basi?
+
+– Janicsártisztek.
+
+Aranyos alabárdok között egy ragyogó csoport következett.
+
+Ez két fiatal embert rajzott körül.
+
+– A szultán fiai, – magyarázta Tulipán tiszteletes hangon, – Mohamed és
+Szelim.
+
+Azonban összeszedte magát, és hozzátette:
+
+– Vigye el őket az ördög.
+
+Két vidám barna fiatal ember volt ez a két szultánfi. Nem hasonlitottak
+egymáshoz, de látszott rajtok, hogy szeretik egymást.
+
+– Ni ott megy Jaja-oglu Mohamed?
+
+– Az a hires pasa?
+
+– Az.
+
+Egy méltóságos tekintetü szürke szakállu pasa jött a szultánfiak után.
+Előtte hét lófarkas zászlót vittek. A fején rengeteg fehér turbán.
+
+– Ez, mondotta Tulipán, a Jumurdsák apja.
+
+– Lehetetlen.
+
+– De bizony. Az imént ment el a másik fia is. Arszlán bég.
+
+– Dehát micsoda név ez a Jumurdsák?
+
+– Csufnév, – felelte Tulipán.
+
+S egy fűszálat szakitott le. Azt rágogatta unalmában.
+
+Egy csapat ezüst és aranybuzogányos ijesztően magas turbánu csapat
+következett. A diákot egész testében remegés fogta el. Érezte, hogy most
+jön a szultán.
+
+– Mindenható Istene a magyarnak! – igy fohászkodott, – légy velünk!
+
+A sok arany és ezüst fegyver, a csillogó köntösök összehullámzottak a
+szeme előtt. Rá is tapasztotta a két kezét a szemére, és egy percre
+befogta, hogy jobban lásson.
+
+Tulipán oldalba lökte.
+
+– Nézzen hát! – szólt remegő hangon. Amott jön a szultán.
+
+– Melyik?
+
+– Aki előtt a dervis kereng.
+
+Egy magánosan menő egyszerü szürke köntösü lovas. Előtte egy dervis
+kereng gépiesen egyforma sebességgel. A dervis fején másfél-könyök magas
+teveszőr süveg. A két keze széjjel. Egyik tenyere az ég felé, a másik a
+föld felé. A szoknyája harangként terüldözik a forgástól.
+
+– Kerengő dervis, – magyarázza Tulipán.
+
+– Hogy bele nem szédül vagy ő, vagy az a ló.
+
+– Megszokta mind a kettő.
+
+A lónak csakugyan mindig szabad a menése. Másik hat fehérszoknyás dervis
+ott megy kétoldalt s várja, hogy fölválthassa a kerengőt.
+
+– Ez a hét dervis igy kering Konstantinápolytól Budáig, – jegyezte meg
+kiáltva Tulipán.
+
+Mert a trombiták, sipok, dobok, réztányérok zajától nem lehetett
+másképpen érteniök egymást.
+
+A szultán egy kis fürge pejlovon ült. Mögötte két félmeztelen szerecsen
+öles hosszu pávatoll árnyékvetővel igyekezett a felséges urat a nap
+szúró tüzétől védeni. A levegő különben is átfült volt itt a
+völgykanyarulatban, s őfelsége épp ugy szivta a port, mint a
+legrongyosabb katonája.
+
+Ahogy a szikla alá ért, lehetett látni, hogy veres atlaszdolmány és
+ugyanilyen bugyogó van rajta. A turbánja zöld. Az arca sovány és
+beesett. Hosszu vékony, szintén lecsüggő orra alatt keskeny ősz bajusz.
+Az állán rövidre nyirt göndör ősz szakál. A szemei kiülő gurgulaszemek.
+
+Amint Gergely még jobban szemügyre akarja venni, eget földet rázó
+dördülés hangzik a közelben, ugy hogy a szikla meginog alattok.
+
+[Illustration: Szulejmán szultán arcképe.
+
+(Az Eszterházy képtárból.)]
+
+A lovak visszatorpannak. A szultán a visszaugrott ló nyakába zökken. A
+zene eláll. Őrült kavargás. Por és kődarabok, testtagok, fegyverek és
+vércseppek esőként hullnak az égből. Zavarodás és orditás a völgy felé a
+seregben.
+
+– Végünk van! – kiáltja a kezét összecsapva Gergely diák.
+
+És a völgy felé mereszti rémült szemeit.
+
+A völgyben sötét füstoszlop magaslik a fellegek közé. A levegőt
+elneheziti a puskaporbüdösség.
+
+– Mi történt? – kérdi ijedten Tulipán.
+
+– Az, – feleli félájultan a diák, hogy nem a janicsár-aga a szultán!
+
+
+VII.
+
+– A robbanást egy percnyi kábult csönd követte, azután mindenki
+kiáltozott és káromkodott. A megzavart rendek összekeveredetten
+hullámoztak arrafelé, ahonnan a lángoszlop fölcsapott.
+
+Az a hely holtakkal és sebesültekkel volt tele.
+
+A távolabb levők is megzavarodtak. Nem tudták, hogy valami elrejtett
+hadsereg öregágyuja szólalt-e meg, vagy hogy puskaporos szekér robbant
+fel az uton.
+
+A janicsárság azonban tudta már, hogy aknarobbantást intéztek ellene.
+Szétzúdult az erdőbe, mint a fölvert darázsraj.
+
+Keresték az ellenséget.
+
+De nem találtak mást az erdőben, mint a papot, a diákot, meg Tulipánt.
+
+A pap félholt volt. Az ajkán véres hab. A ruhája mintha korpával
+hintették volna be. A fa-rétől volt olyan. A robbanás eldöntötte a fát s
+őt kivetette az üregből.
+
+A szultán maga elé hozatta a három elfogottat.
+
+Leszállt a lováról. A katonák egy nagy rezes dobot tettek székül a
+földre. Egy főtiszt ráteritette szőnyegül a saját kék selyem kaftányát.
+
+A szultán azonban nem ült le.
+
+– Kik vagytok? – kérdezte Tulipánhoz intézve a szavát.
+
+Megismerte az arcáról, meg a láncról, hogy török rab.
+
+– Én rab vagyok, – felelte térdenállva Tulipán, – láthatod minden
+igazhivő atyja: itt a lánc a lábamon. Janicsár volnék különben. A nevem
+Tulipán.
+
+– Hát ez a kölyök?
+
+A diák csak állt, és a helyzetbe belezavarodottan nézett a diószemü,
+kifestett arcu, birkaorru emberre, akinek fel kellett volna az imént
+repülnie a török mennyországba.
+
+Azonban egy erős kéz úgy lenyomta, hogy Tulipán mellé esett a térdére.
+
+– Fogadott fia Török Bálintnak, – felelte Tulipán.
+
+– Az enyingi ebnek?
+
+– Annak felség.
+
+– És ez az ember? – kérdezte a szultán a papra mutatva.
+
+A papot két janicsár tartotta. A feje lelógott. A vér végigcsurgott a
+szájából a mellén. Nem lehetett tudni, hogy ájult-e, vagy meg van halva.
+
+Tulipán ránézett a papra.
+
+Egy főtiszt belemarkolt hátulról a pap hajába, és felvonta a fejét, hogy
+Tulipán jobban láthassa.
+
+A vér csepegett a félholtnak az álláról. Melle zihált.
+
+– Nem ismerem, – felelte Tulipán.
+
+– A diák se ismeri?
+
+Gergely a fejét rázta.
+
+A szultán a fiura pillantott, aztán ismét Tulipánhoz fordult:
+
+– Micsoda robbanás volt ez? – kérdezte tovább Engem akartak megölni?
+
+– Felséges uram, – felelte Tulipán. Mink a diákkal gombát szedtünk erre.
+Meghallottuk a zenét. Ide futottunk. Én a te lábad méltatlan pora, csak
+azt vártam, hogy elhaladj, azután kiáltottam volna, hogy szabaditsanak
+meg.
+
+– Eszerint nem tudsz semmit.
+
+– Ugy üdvözüljek az igazak paradicsomában.
+
+– Oldjátok el, – felelte a szultán, egy vércseppet utálattal törülve le
+a kabátja ujjáról. Láncát kössétek a diák lábára.
+
+Aztán a papra tekintve, folytatta:
+
+– Ezt az ebet vegyék az orvosok gondozás alá. Akarom, hogy vallomást
+kapjunk tőle.
+
+A szultán azután ujra lóra ült. A fiai melléje csatlakoztak, s a
+bosztandsik és basák kiséretében a robbanás helyére lovagolt.
+
+Mig a diák lábára a láncot verték, látta, hogy a papot, lefektetik
+hanyatt a földre, és egy bőrtömlőből vizet csúrgatnak az arcára és a
+mellére.
+
+Mosták róla a vért.
+
+Egy hamuszin kaftánba öltözött komoly török időnkint felvonta a pap
+szemehéját, és figyelemmel nézte.
+
+A diák lábára e közben föllakatolták a bilincset, s elkisérték a foglyok
+közé.
+
+Sápadt volt a fiu és reszketett, mint a nyárfalevél.
+
+Negyedóra mulva ott termett Tulipán is. Kékbe volt öltözve, mint a
+janicsárok. A fején fehér süveg; a lábán vörös bakancs.
+
+Az öklét rázva, dühösen orditott a diákra:
+
+– Markomba kerültél, hitetlen kutya!
+
+S hogy erre a diák halottian sáppadt arccal fordult feléje, intett a
+szemével, hogy ne féljen.
+
+
+VIII.
+
+Gergely gyalog ment egy csoport fáradt és poros gyerek között. Oldalt
+egy sor janicsár kisérte őket. Mögöttük az ágyus szekerek jöttek. Az
+egyik ágyu rengeteg nagy volt; ötven pár ökör húzta. A rövid-köntösü
+vörösruhás topcsik serege kisérte.
+
+A nap égető meleggel kínozta az egész sereget. Az út fehér pora is forró
+volt. Egy nyolc éves gyermek minden tizedik lépésnél felnyöszörgött:
+
+– Vizet adjanak! Szeretnék vizet inni!
+
+Gergely odaszólt Tulipánnak:
+
+– Adjon neki.
+
+– Nincs, – felelte magyarul Tulipán. – A kulacs ottmaradt.
+
+– Hallod fiam, hogy nincs, – szólt hátra Gergely a gyermeknek. – Adnánk
+szivesen, ha volna, hát csak türj estig, ahogy lehet.
+
+A lábán levő láncot hol az egyik, hol a másik kezével kellett vinnie,
+hogy léphessen, de a láncnak egyre nőtt a sulya. Alkonyatkor már úgy
+érezte, mintha mázsányi terhet cipelne magával.
+
+A gyermekhad ekkor már az ágyukon és tevéken ült. Fölszedték a topcsik
+őket, mert elbukdostak a fáradtságtól.
+
+– Messze vagyunk-e még? – kérdezte Gergely a jobbján menő rongyos
+katonát.
+
+– Nem, – felelte ez nagyot nézve, hogy Gergelyt törökül hallja szólani.
+
+Egy kerekarcu fiatal óriás volt ez a török. Szakadozott bőrmelles volt
+rajta s abból meztelenen nyultak ki a karjai. Micsoda karok! Combokul is
+szivesen látná más ember az ilyen tagokat. Fegyvere: két hosszú handsár
+az övébe szúrva; az egyik szarvascsont nyelü, a másik sárga
+marhalábszárcsont, még a kettős bütyök is azonmód a csont végén, amint a
+természet megformálta; de a fő fegyvere, az a hosszú rozsdáshegyü dárda,
+amelyet a vállára fektetve hordoz magával. Ez az ugynevezett
+szabadkatonák közül való, akik csupán a zsákmányért járnak. Parancsolni
+parancsol nekik mindenki, de már engedelmeskedni csak addig
+engedelmeskednek, mig a tarisznyájokat meg nem tömik. No ennek jó nagy
+volt a tarisznyája, s ugyancsak lapos. A hátán lötyögött pedig ez a
+tarisznya, s ez is afféle maga-készitette jószág. Rajta volt az ökörnek
+a szőre és bélyege is. A bélyeg egy négyfelé osztott tenyérnyi kört
+ábrázolt.
+
+– Török vagy? – kérdezte a katona.
+
+– Nem, – felelte büszkén a diák, – nem tartozom semmiféle olyan
+nemzethez, amelyik rabolni jár.
+
+Az óriás vagy nem értette a sértő megjegyzést, vagy nem vette
+érzékenységre. Ment egyforma nagy lépésekkel.
+
+A diák hogy ekkor végignézett rajta, tekintete az óriás bocskorain
+ragadt meg. A bocskor elől meg volt nyilva a kopástól. Ahogy itt az
+országút fehér pora bement, hátul a lyukon mindig kilövődött.
+
+– Tudsz-e olvasni? – kérdezte a török mintegy negyedóra mulva.
+
+– Tudok. – felelte Gergely.
+
+– Irni is tudsz?
+
+– Irni is.
+
+– És nem akarsz török lenni?
+
+– Nem.
+
+A török egyet emelt a szemöldökén:
+
+– Kár.
+
+– Miért?
+
+– Szolimán pasa is magyar volt. Tudott irni, olvasni. Most pasa.
+
+– És harcol a hazája ellen.
+
+– Harcol az igaz hitért.
+
+– Ha neki az az igaz hit, amit a ti prófétátok hirdetett, hát harcoljon
+másutt.
+
+– Ott harcol, ahol Allah akarja.
+
+Aztán nem beszéltek többet. Tulipán intett a szemével Gergelynek, hogy
+hallgasson. Az óriás elgondolkozva ment tovább a poros országúton.
+
+
+IX.
+
+Beesteledett. Az égen feltünedeztek a csillagok. Ahogy az út egy dombra
+kanyarodott, a mezőség sötéte is mintha egy darab ég volna: vörös
+csillagokkal behintett ég, amelyből a keleti szélen öt nagy csillag
+ragyog ki a többi közül.
+
+– Megérkeztünk, – szólt az óriás.
+
+De még egy negyedórát mentek kiszáradt legelőkön, dombokon, tarlókon át.
+
+Minden csapat megtalálta keresés nélkül a maga helyét és minden ember a
+maga sátorát. A vörös csillagok, tábori tüzek, amelyek mellett
+hagymaillatú birkahús gőzölög. Az öt nagy vörös csillag a szultán
+tornyos sátora előtt égő négy viaszfáklya; az ötödik a nagy holdas
+aranygolyó a sátor tetején, amint a fáklyák fényében tündöklik.
+
+Egy kukoricás domb alján a topcsi basi kétszer belefujt a sipjába.
+Megállottak.
+
+A sátorok a kukoricás alján _U_ alakban voltak fölállitva. A rabokat
+ennek az u-nak az öblébe kisérték be. Az óriás a kukoricás felé szagolt,
+és bement böngészni. A diák a fűre rogyott.
+
+A katonák jöttek-mentek, zsivajogtak körülöttük. Némelyek a málháikat
+bontogatták, mások az üst körül tolongtak. Csupa kevergés, nyüzsgés volt
+ebben az órában a tábor.
+
+Gergely Tulipánt kereste, de csak egy pillanatra láthatta, amint egy
+janicsár beszélt hozzá. Tulipán a vállát vonogatta, azután elment a
+janicsárral egy vörös sátor mellett. Bizonyosan helyet jelöltek neki a
+janicsárok között valamelyik sátorban.
+
+De mi lesz, ha Tulipánnak csupán azért kellett elmennie, mert ott akart
+őrködni a rabok mellett! Hiszen akkor nem térhet vissza; akkor mind a
+ketten rabok maradnak!
+
+Ez a gondolat malomként zúgott az agyában.
+
+Az összes eddigi őröket felváltották. A táborverő katonák váltották fel
+őket. Csupa ismeretlen ember, akik ővele semmitse törődnek.
+
+A táborban már ekkor a vizhordó tevék is megjelentek.
+
+– Szúdsi! Szúdsi! – hangzott mindenfelől a vizhordók kiáltozása.
+
+És a katonák cserépedényekből, kürtökből, sapkákból, ónpoharakból itták
+a dunavizet.
+
+Gergely is szomjas volt. Behorpasztotta a posztósüvege tetejét, és
+odatartotta a tevés-török tömlője alá.
+
+A viz langyos volt és nem is tiszta, de azért mohón ivott. Aztán a
+gyerekre gondolt, aki az egész úton vizért sirt. Körülnézett. Látta az
+ágyuk egy részét a sötétben; a mellettök legelésző bivalyokat is látta.
+Az ágyuk mellett topcsik ültek és hevertek. A gyerekeket nem látta.
+
+Megitta hát a maradék vizet is, és a süvegét kisuhintotta. Visszatette a
+fejére.
+
+– Ennél jobbat iszunk otthon, igaz-e? – szólt az uj őrhöz, egy
+hosszúnyaku csupaszképü azabhoz.
+
+Jóakaratra akarta talán hangolni maga iránt.
+
+– Hallgass és dögölj le! – ordított az rá feleletül.
+
+Azzal egyet rántott a dsidáján, és tovább járta a maga utját a rabok
+mellett.
+
+Gergely csak most kezdte magát rútul érezni a bilincsekben.
+
+Szinte megörült, mikor Jumurdsákot pillantotta meg. A váltakozó őröket
+rendezte, s kivont kard volt a kezében.
+
+– Jumurdsák! – kiáltott rája, mint ahogy az ember a régi ismerőseit
+üdvözli.
+
+Mert az elhagyottság kinos érzésétől akart szabadulni.
+
+A török visszapillantott: honnan szólitják? A rabok csoportjából? A
+szemét csodálkozón pillogtatva jött a diákhoz.
+
+– Ki vagy te? – kérdezte a fiúra bámulva.
+
+A fiú felállt.
+
+– Rab vagyok, – felelte most már kényelmetlenül. – Csak azt akarom
+kérdezni, hogy izé… hogyan van, hogy maga él?
+
+– Mért ne élnék? – felelte vállat vonva a török, – hát miért ne élnék?
+
+Ahogy a kardját hüvelybe tette, látni lehetett, hogy a bal keze el van
+nyomorodva. Úgy álltak az ujjai, mintha egy csipet sót vett volna fel
+valamikor, s az ujjait nem tudta volna többé megmozditani.
+
+– Azt hallottam, hogy magát felakasztották.
+
+– Engem?
+
+– Magát bizony. Ezelőtt kilenc esztendővel, egy pap a Mecsek erdejében.
+
+A török a _pap_ szóra még kerekebbre nyitotta a szemét.
+
+– Hol van az a pap? Mit tudsz róla? Hol lakik? – kérdezte mellen ragadva
+a diákot.
+
+– Tán rosszat akar vele? – hebegte a diák.
+
+– Dehogy akarok, – felelte a török enyhültebb hangon, – inkább meg
+akarom köszönni, hogy nem bántott.
+
+És a diáknak a vállára tette a kezét, mintha azt az előbbi mozdulatot is
+a barátság jelének akarná értetni.
+
+– Hát akkor nem köszönte meg? – kérdezte a diák.
+
+– A dolog olyan hirtelen történt, – felelte Jumurdsák a kezét
+terjegetve, – nem is gondoltam rá, hogy megköszönjem. Azt hittem tréfál.
+
+– Hát ő ahelyett, hogy felakasztotta volna magát, elbocsátotta?
+
+– El, keresztényileg. Én ezt akkor nem értettem. Azóta hallottam, hogy a
+keresztény hit szerint meg lehet az ellenségnek bocsátani.
+
+– Hát jót akar vele tenni?
+
+– Azt. Nem szeretek tartozni se pénzzel, se jósággal.
+
+– Hát a pap is itt van, – szólt most már bizalommal a diák.
+
+– Itt? A táborban?
+
+– Itt ám. Ő a szultán foglya. Azzal vádolják, hogy azt a robbantást a
+Mecseken ő követte el.
+
+Jumurdsák visszatántorodott.
+
+– Honnan ismered te a papot? – kérdezte egy percnyi szünet után.
+
+– Ott lakunk egymás közelében, – felelte óvatosan a diák.
+
+– Nem mutatott neked a pap egy gyürüt?
+
+– Lehet, hogy mutatott.
+
+– Egy török gyürüt. Hold van rajta meg csillagok.
+
+A diák a fejét rázta.
+
+– Lehet, hogy másnak mutatott efféléket, nekem nem.
+
+És a zsebébe dugta a kezét.
+
+Jumurdsák megvakarta a tarkóját. A nagy strucctoll ide-oda lengett a
+süvegén. Megfordult, és anélkül, hogy több szóra méltatta volna a
+diákot, ellépett.
+
+Az őrök sorjában köszöntek neki. Később már csak az őrök dárdájának a
+mozgása jelezte, merre megy.
+
+
+X.
+
+Gergely ismét magára maradt. Visszaült a gyepre. A raboknak egy üstben
+levest hoztak, és hozzá otromba fakanalakat. A török, aki hozta, ott
+állt, mig ettek, s hogy egy rab susogva hozzászólt egy másikhoz, azt a
+török felrugta.
+
+A levesbe Gergely is belekóstolt. Lisztes leves volt, sótalan,
+zsirtalan. Reggel és este ez a tábori rabok eledele. Hallott erről
+Gergely eleget beszélni.
+
+Letette a kanalat, és elhuzódott az evőktől. Lefeküdt a fübe. A rabok is
+lassankint abbahagyták az evést és elfeküdtek, el is aludtak.
+
+Csak Gergely nem aludt. A szeme olykor könynyel telt meg s a könny
+lecsordult az orcáján.
+
+A hold egy kópjányira volt már az ég alján és megvilágitotta a sátorok
+aranyos és lófarkas gombjait, a dsidák hegyét, az ágyukat.
+
+A hosszúnyaku őr valahányszor elsétált mellette, mindig egy pillantást
+vetett reá.
+
+Gergelyt bántották ezek a pillantások. Szinte megkönnyebbülten érezte
+magát, mikor az óriás török nagy vállas alakját látta újból közeledni.
+
+Egy cső kukoricát rágott azon nyersen, amint találta. Őt úgy látszik nem
+tekintették sem őrnek, sem rendes katonának: hagyták lődörögni, ahol
+neki tetszett.
+
+– Mind letördelték a táborverők előlünk, – szólt panaszosan a
+hosszúnyakunak. – Alig, hogy ezt az egy csövet találtam.
+
+– Vagy a hitetlenek takaritották el, – felelte az mogorván. – Mert olyan
+ez a nép, hogy ha neszét veszi a töröknek, mindent betakarit éretlenül
+is.
+
+Azzal tovább sétált a rabok körül.
+
+Az óriás leette a szemet a kukoricáról, aztán a csutkájába harapott.
+
+– Te nem kapsz enni? – kérdezte Gergely.
+
+– Kapok, felelte a török, de előbb a janicsároknak adnak. Én most vagyok
+hadban először.
+
+– Azelőtt mi voltál?
+
+– Csordás, – felelte a török. – Elefántcsordás. Teheránban.
+
+– Mi a neved?
+
+– Hasszán.
+
+Egy másik janicsár ült mellettök a fűben. A markában főtt gerincdarabot
+tartott. Bicskával faragta róla a húst. Ez ekkor megszólalt:
+
+– Mi csak úgy hivjuk, hogy _Hajván_, mert marha.
+
+– Miért volna marha? – kérdezte a diák.
+
+– Azért, – felelte a janicsár, a csontot a háta mögé dobva, – mert
+mindig azt álmodja, hogy ő a janicsár-basa.
+
+
+XI.
+
+A diák is végig hevert a gyepen, és a feje alá tette a karját.
+
+Fáradt volt, de csak a szeme aludt. Az elméje, mint a kerék a tengelyen,
+a szabadulás gondolatán forgott szüntelen.
+
+Kedvetlenül látta, hogy Hajván ismét viszszatért, és melléje kuporodva
+csamcsog. Kapott valamelyik üstből egy cobákot.
+
+– Hitetlen, – szólott Hajván a diák térdét meglökve, – ha enni akarsz,
+hozok neked is.
+
+– Köszönöm, felelte a diák, nem vagyok éhes.
+
+– Mióta elfogtunk, nem ettél.
+
+– Mondom nem vagyok éhes.
+
+Az óriásnak bizonyára szokatlan volt ezt hallani, hogy valaki nem éhes,
+mert igy szólt:
+
+– Én mindig éhes vagyok.
+
+Azzal tovább csamcsogott.
+
+A diák visszahajolt a karjára, és a holdra bámult, amely narancsszinü
+fénynyel emelkedett föl keleten a sátorok mögött. Egy őr feje valami
+harminc lépésnyire tőlök félig elfödte a holdat. Olyan volt, mint valami
+nagysüvegü püspök-árnyék, s mintha a kezében levő dárda a holdnak a
+nyele volna.
+
+– Ne aludj, mondotta halkan Hajván, valamit akarok veled beszélni.
+
+– Ráérünk holnap is.
+
+– Nem. Még ma szeretném.
+
+– Hát csak hamar.
+
+– Várjunk egy kissé. Majd ha a hold jobban világit.
+
+A téren, ahova eddig be voltak keritve, egyfelől mozgolódás támadt, s az
+őrök fegyveres árnyékából öt másik árnyék vált elő.
+
+Uj rabok voltak. Öt férfi meg egy nő.
+
+– Ereszszenek engem a szultán elé! – kiabált magyarul vastag medvehangon
+az egyik. Én nem vagyok német! Német a kutya! Engem nem szabad bántani!
+A török most nem ellensége a magyarnak. Hogy mertek engem bántani!
+
+Azonban a katonák nem értették a szavát. Ha megállt, tovább taszitották.
+
+Gergelyék mellett akkora tisztás volt, amekkora helyen egy szekér
+megfordulhat. Ide telepitették a rabokat.
+
+A magyar látva, hogy senki se hallgat a szavára, csak magának
+káromkodott:
+
+– Istene ne legyen a disznó pogányának, még azt mondja, hogy a magyarok
+barátja. Barátja ám a fészkes fenének, de nem a magyarnak!
+
+Egy kis szünet után folytatta:
+
+– Az is bolond volt, aki először hitt nekik, az is, aki behivta őket!
+Hogy sülyedjenek el avval a zsivány császárukkal együtt!
+
+A nőt ezalatt elvitték közülök az ágyuvontató ökrök és bivalyok felé. A
+többi négy férfi szótlanul ült a gyepen. Német katonák voltak. Az
+egyiknek bádogpáncél fénylett a mellén. A fején nem volt semmi, csak az
+összekuszált nagy haj.
+
+Gergely odafordult a magyarhoz.
+
+– Ugy-e, – kérdezte, – ezek a németek Buda alól szöktek?
+
+– Bizonyosan, – felelte a magyar. – Én csak itt kerültem velök össze a
+szőlőben.
+
+Ekkor látta Gergely, hogy a vastaghangu magyar egy sovány kis
+körszakálas ember, s hogy ingujjban ül a többi között.
+
+– Mért estek rabságba?
+
+– Én azért, mert egy pincébe rejtőztem. Lehet, hogy kémnek tartanak a
+bolondok. Kém az ördög! Becsületes varga vagyok én. Örülök, ha nem látok
+törököt, nem hogy utánok járnék.
+
+– Budáról jött talán?
+
+– Onnan hát. De bár ott maradtam volna.
+
+– Ismeri ott az öreg Ceceyt?
+
+– A falábut? Hogyne ösmerném.
+
+– Mit csinál az öreg?
+
+– Mit csinál? Verekszik.
+
+– Verekszik?
+
+– De az ám. Lóra tetette magát, aztán kirohant Bálint urral a németekre.
+
+– Dehiszen annak csak félkeze van!
+
+– Mégis ráment az a németre. Mikor visszajöttek, láttam őket. Bálint úr
+maga mellé vette, úgy vitte el a királynéhoz.
+
+– Török Bálint?
+
+– Az. Hej fene sárkánytejen nőtt ember az is. Mindennap vállig véresen
+jött vissza a csatából.
+
+– Aztán nem esett baja az öregnek?
+
+– Dehogynem, – felelte a varga nevetve – levágták a fából való kezét a
+csatában.
+
+– A lányát nem ismeri? – kérdezte félénken a diák.
+
+– Dehogynem. Én csináltam neki egy pár cipellőt ezelőtt két héttel.
+
+– Milyet?
+
+– Csinosat. Sárga karmazsinból valót, aranynyal cafrangolt szép alacsony
+szárut. Ilyet viselnek most az úri kisasszonyok; már aki teheti.
+
+– Ugy-e szép leány?
+
+A varga vállat vont.
+
+– Takaros.
+
+Egy percre elhallgatott és meghúzta a bajuszát.
+
+– Istene ne legyen a pogányának, – mondotta egyszerre hangot
+változtatva, – csak visszaadják tán a mentémet!
+
+– Mikor jött el Budáról? kérdezte tovább a diák.
+
+– Ezelőtt három nappal szöktem. De bár ne szöktem volna. Ennél rosszabb
+sorom nem lett volna. Ámbátor kutya a török. Nándorfehérvárnál is azt
+fogadta, hogy nem lesz bántódása senkinek, mégis felkoncolták az egész
+vár népét, igaz-e?
+
+– Csak nem gondolja tán, hogy Buda török kézbe kerül?
+
+– Bizonyos.
+
+– Már hogy volna bizonyos?
+
+– A templomban minden éjjel miséznek a törökök, már több mint egy hete.
+
+– Micsoda? Mit beszél?
+
+– Minden éjfélkor kigyulladt a világosság a Boldogasszony templomában,
+aztán kihallatszik a sok _illallá_, ahogy a törökök üvöltik-éneklik az ő
+istenüket.
+
+– Nem lehet ez bátyám.
+
+– De isten szentucsse igaz. Hát Nándorfehérvárott nem igy volt? Ott is
+igy hallatszott a török-ének a templomból minden éjszaka, aztán egy hét
+mulva a töröké lett a vár.
+
+– Ez csak aféle babona, – szólt Gergely összeborzongva.
+
+– Már akármi, de én magam is láttam, hallottam. Különben nem mentem
+volna ki a várból.
+
+– Hát ezért szökött meg!
+
+– Persze, hogy ezért. A családomat még a német viaskodás előtt elküldtem
+Sopronba, az öreganyjukhoz. Én magam nem mehettem velök, mert jó
+keresetem volt. A nemes urak, tudthatja az urfi, mikor Budára jönnek, az
+az első dolguk, hogy új csizmát szabatnak maguknak. Török Bálint urnak
+is csináltam, a Verbőczi nagyságos urnak is én varrtam. Hát még a
+Perényi nagyságos úr!
+
+A csizmadia nem végezhette be, amit mondani akart, mert Hajván megfogta
+a mellénye gallérjánál és fölemelte mint a macskát. Eldobta a diáktól
+valami tiz lépésnyire.
+
+A csizmadia nagyot nyekkenve esett a gyöpre. A helyére Hajván ült le, és
+igy szólt:
+
+– Azt mondtad, hogy tudsz irni olvasni, hát mutatok neked valamit.
+
+Beletörülte mind a tiz ujját a bugyogójába, és előre vonta a hátáról a
+fehér ökörbőr-turbát.
+
+Itt megint megtörülte az ujját az ökörszőrbe, és a turbából egy csomó
+összehajtogatott pergamen-papirost vett elő.
+
+– Nézd, – azt mondja, – ezt én egy holt dervisnek a csuhája alatt
+találtam. A dervist valami seb ölte meg. A combján volt a seb. Vagy
+átszúrták, vagy átlőtték. De az mindegy. Pénz is volt nála: harminchat
+arany. Az is itt van a tarsolyomban. Hát ha te megmondod, hogy mik ezek
+az irások, akkor két arany a tiéd. Ha pedig nem mondod meg, akkor úgy
+ütlek kupán, hogy megdöglesz.
+
+A hold erősen világitott. Körülöttük mindenki aludt. A csizmadia is
+összehúzódott a gyepen, és iparkodott vigasztalást találni az álomban.
+
+A diák kibontotta a papiros-csomót. Tenyérni nagyságu lapok voltak, s
+mindenféle négy-, öt- és hatszögletes rajzok a lapokon.
+
+– Nem látok jól, – szólott a diák. A hold nem elég világosság az ilyen
+apró irás elolvasásához.
+
+A török fölkelt, és karvastag lángoló ágat hozott a tüztől. Tartotta.
+
+A diák nézte az irást meg a rajzokat figyelmesen és komoran. A tüz
+meleget langalt az arcára, de ő alig érezte.
+
+Egyszer aztán fölemelte a fejét, és igy szólt:
+
+– Mutattad már valakinek ezeket az irásokat?
+
+– Mutatni mutattam, de olvasni nem tudták.
+
+A fa lángja ellobbant. A török letette.
+
+– Nekem a te pénzed nem kell, – folytatta a diák. – Az öklödtől sem
+félek. Hanem ha te azt kivánod, hogy én megfejtsem neked ezt az irást,
+én is kivánhatok tőled valamit.
+
+– Mit?
+
+– Ez az irás neked sokat ér, mert egy szent dervistől való. Ezer
+szerencséd, hogy nekem mutattad meg, mert minden török elvenné tőled.
+Hanem én csak azzal a feltétellel magyarázom meg, ha te elmégy ahhoz a
+paphoz, aki ma délben a robbanást csinálta, vagy ha nem ő csinálta, ott
+találták.
+
+– Bizonyosan ő csinálta.
+
+– Hát mindegy. Megnézed, hogy él-e vagy meghalt?
+
+A török az állahegyét fogva nézett rá.
+
+– Én addig mig odajársz átvizsgálom az egészet, – szólt tovább a diák.
+Most már nem kell láng se. A hold elég erősen süt.
+
+Ezt mondva, ujra belemélyedt a rajzok nézésébe.
+
+A rajzok magyarországi várak rajzai voltak. Ónnal készültek. Itt-ott
+törlés. Egy X-alaku és egy o alaku jegy az egyik rajzon szembetünő. A
+lap alján magyarázatul latin nyelven: x _a vár leggyöngébb pontja_, o
+_az aknaásásra_ _alkalmas hely._ Néhol ez a o pont nyil alaku vonallal
+volt megtoldva, néhol hiányzott is.
+
+A diák elkeseredetten rázta a fejét. Valami kém rajzai voltak a kezében.
+Több mint harminc magyarországi vár alaprajza
+
+Mit tegyen?
+
+Ellopja?
+
+Az lehetetlen.
+
+Elégesse?
+
+A török megfojtja érte.
+
+Az izgalomtól sápadtan tartotta a kezében a papirost. Aztán a mellénye
+zsebébe nyúlt és egy darabka ónt vett elő. Kitörülte minden rajzon a
+x-et meg a o-ot is, és ugyanolyan vonással más helyre jegyezte.
+
+Ez volt minden amit tehetett.
+
+Hogy a török még odavolt, az utolsó rajzot sokáig tartotta a kezében.
+Eger várát ábrázolta az, egy minden lábán csonka béka alakjában. Ez
+főképen azért ragadta meg a figyelmét, mert négy földalatti utat látott
+jelezve rajta, s az utak között termeket és egy négyszögletes
+vizmedencét. Milyen különös épitmény! Mintha akik épitették, arra is
+számitottak volna, hogy a föld alatt folytatják a harcot, s ha itt nem
+sikerül, négy uton négy felé menekülnek a várból, mig az üldözők bele
+pusztulnak a medencébe.
+
+Felpillantott, hogy jön-e a török?
+
+Jött. Magas óriás árnyék gyanánt közeledett az ágyuk mellett.
+
+Gergely gyorsan golyóvá morzsolta ezt az egy rajzot, és a mellénye
+zsebébe dugta. A zseben lyukat szakitott az ujjával s oda bocsátotta le.
+Azután ujra a térdére kiterjesztett rajzok fölé hajolt.
+
+– A pap él még, – szólt lekuporodva a török, – de azt mondják, nem éri
+meg a reggelt.
+
+– Láttad?
+
+– Láttam. Minden orvos ott ül a sátor körül. A pap meg felpárnázott
+ágyon fekszik, és úgy hörög mint a… szóval hörög.
+
+Bizonyosan azt akarta mondani: mint a kutya.
+
+Gergely a szemére tette a kezét.
+
+– Te cinkosa vagy! – szólt a török megrándulva.
+
+– És ha az vagyok? A szerencséd a kezemben van.
+
+A török megjuhodva kérdezte:
+
+– Szerencsét hoz az a papiros?
+
+– Nem a papiros, hanem a titka. De csak töröknek.
+
+Azzal visszanyujtotta a papirost.
+
+– Hát beszélj, – szólt mélyhangu suttogással az óriás. Megtettem, amit
+kivántál.
+
+– De ki is kell engem szabaditanod.
+
+– Hohó! – mordult fel a török.
+
+– Ez a titok neked többét ér.
+
+– Megtudom mástól.
+
+– Török elveszi tőled. Keresztény? Mikor akadsz megint olyan
+keresztényre, aki latinul tud irni meg olvasni, meg akinek te olyan
+szivességet tehetsz, hogy neked viszonzásul megnyitja a szerencséd
+lakatját.
+
+A török nyakon ragadta a diákot.
+
+– Megfojtalak, ha meg nem mondod!
+
+– Kikiáltom, hogy nálad egy szent áldása van.
+
+Többet nem mondhatott, mert a török ujjai vaskapcsokként szorultak a
+nyakára, s a lélekzete elfulladt.
+
+Azonban a török nem akarta őt megfojtani. Mi haszna lenne abból?
+
+Ha megfojtja a diákot? – megfojtja vele talán a maga szerencséjét is. És
+Hajván nem azért indult a hadba, hogy beveresse a fejét. Úr akart lenni,
+mint minden közkatona.
+
+Újjai feltágultak a diák nyakán.
+
+– Hát jól van, – szólt komoran, agyonüthetlek akkor is, ha bajba
+keversz. Hogyan gondolod, hogy kiszabaditsalak?
+
+A diák nem tudott azonnal felelni. Levegőznie kellet a szoritás után.
+
+– Legelőször is, – szólott, – lefürészeled a lábamról a bilincset.
+
+Az óriás megvetően mosolygott. Nagy vörös kezét lenyújtotta a
+bilincsért. Kettőt roppantott rajta, s a bilincs halk csörrenéssel
+omlott a fű közé.
+
+– Azután?
+
+– Szerzel nekem egy szpáhi süveget, szpáhi köpönyeget.
+
+– Ez már bajos.
+
+– Valamelyik alvóról leveszed.
+
+A török a nyakát vakarta.
+
+– Ez még nem minden; – folytatta a diák. Egy lovat is kell szerezned;
+meg valami fegyvert. Akármi fegyvert, nem bánom.
+
+– Ha egyéb nem lesz, megkapod az egyik handsáromat.
+
+– Elfogadom.
+
+A török körülnézett. Mindenfelé alvók, csak az őrök tüntek fel
+imitt-amott, amint nesztelen árnyékok gyanánt jártak föl és alá.
+
+A hosszúnyaku valami husz lépésnyire állott. A lándsája le volt szúrva a
+földbe. Arra támaszkodott.
+
+– Várj, – szólt az óriás.
+
+Fölkelt és elcammogott kelet felé. Eltünt a sátorok között.
+
+
+XII.
+
+Gergely leborult a fűbe, mintha ő is aludna. De nem akart aludni,
+bármilyen fáradt volt is. Félszemmel föl-fölvizsgálódott az égre, hogy
+összeérkezik-e a hold azzal a hosszú tutajforma szürke felhővel, amely
+mozdulatlanul látszik állani az ég közepén. (Ha összeérkezik, kedvező
+sötétség lesz idelent.) Másik szemével meg a vékonynyaku goromba
+janicsárt vizsgálta, aki olyanformán állott mint a csupasznyaku sas a
+fogságban. Bizonyosan állva aludt, mint a kimerült katonák szoktak.
+
+Az éj enyhe volt, s a levegőt százezer ember halk horkolása tartotta
+állandó remegésben. Mintha maga a föld mormolt volna mély, egyhangu
+horkolással. Csak olykor hangzott egy-egy kutyaugatás, egy-egy őrszó, s
+a lovak legelésének csöndes ropogása.
+
+Gergely is elálmosodott lassankint. A fáradtság elcsigázta a testét. Az
+aggodalom elbágyasztotta a lelkét. (Ez az oka, hogy az elitéltek is
+mindig alszanak a kivégzésük előtt való éjszakán.)
+
+Maga se vette észre, mikor becsukódtak a szemei, csak egyszer ott
+találta magát, ahonnan elindult: az ódon somogyvári kastély tanuló
+szobájában, a Török Bálint két gyermeke mellett.
+
+Az asztalnál ültek, a nagy festetlen tölgyfa asztalnál. Szemben velök
+Gábor pap egy nagy pergamenkötéses könyvre hajolva; balra az ablak,
+amelynek kerek ónkarikás üvegein besüt a nap, és ráteríti sugarait az
+asztal sarkára. A falon két nagy földkép. Az egyik ábrázolja
+Magyarországot, a másik a három világrészt. Mert akkor még nem rajzolták
+meg a tudósok a Columbus földjét, csak éppen hire szállongott, hogy egy
+eddig ismeretlen világrészt találtak a portugálok, de hogy mi igaz benne
+mi nem, senki se tudta. Ausztráliáról meg nem is álmodtak.
+
+A magyarországi mappán ki voltak rajzolva a várak, egy-egy sátoralaku
+képben, az erdőkben meg ki voltak rajzolva a fák Jó mappák voltak ezek.
+Könnyen megértette az is, aki olvasni nem tudott. És abban az időben a
+cimeres nagyurak között is volt elég, aki nem tudott sem irni sem
+olvasni. Dehát minek is; arra való az iródiák, hogy irjon, ha irni kell;
+hameg levél jön, olvassa el az urának.
+
+A pap fölemelte a fejét, és igy szólt:
+
+– Mától kezdve nem tanulunk se szintakszist, se georgrafiát, se
+históriát, se botanikát, csak éppen a török meg a német nyelvet, meg a
+kémiából annyit, hogy hogyan kell puskaport csinálni.
+
+Amire Török János beletaszitotta a ludtollat a kalamárisba, és igy
+felelt:
+
+– Nem kellene már ezt se tanulnunk mester, hiszen akármelyik török
+rabbal tudunk már beszélni. A németnek meg már hátat forditott az én
+apám. Elég a kémia.
+
+A kis tíz éves Feri a fejének egy könnyü rántásával hátra vetette vállig
+érő mogyorószin haját, és azt mondta:
+
+– Nem kell a kémia se. Van az én apámnak puskapora annyi, hogy soha el
+nem fogy, míg a világ.
+
+– Hohó urfi, – felelte nevetve a pap, – te még olvasni se tudsz
+becsületesen. Tegnap is Kikerónak olvastad Cicerót.
+
+Erre benyilt a szoba ajtaja, és a küszöbön Török Bálint szép daliás
+alakja jelent meg. Az a kék bársony dolmány volt rajta, amit János
+király hagyott rá a halálakor; derekán meg az a görbe könnyű kard,
+amelyet csak ünnepi alkalommal szokott viselni.
+
+– Vendégeink vannak, – szólt a papnak, – öltözzenek át a fiuk, és
+jőjjenek le az udvarra.
+
+Azzal megsimogatta a Feri haját, és ujra eltünt.
+
+Az udvaron egy nagy bécsi vasas szekér. A mellett egy német a
+szolgájával. Ragyogó vérteket szedtek ki a kocsiból, és átadták a török
+raboknak. A rabok az udvaron levő cölöpökre aggatták a vérteket.
+
+A kocsi mellett négy előkelő úri ember állott a Bálint úr társaságában.
+Bemutatták nekik a fiukat. Az egyik egy rövidorru tüzes szemű, alacsony
+barna ifjú, fölemelte a kis Török Ferencet, és úgy csókolta meg.
+
+– Tudod-e még ki vagyok én? – kérdezte a gyerektől.
+
+– Miklós bácsi, – felelte a gyerek.
+
+– És a másik nevem?
+
+Ferkó gondolkozva nézett a Miklós bácsi puha fekete szakállára.
+
+Helyette János szólt:
+
+– Zirinyi.
+
+– Nem Zirinyi te, – szólt korholón az apja: Zrinyi.
+
+Mindez megtörtént egyszer. Az ember gyakran ujraálmodja, ami megtörtént,
+és az álom nem tesz hozzá semmit, nem is vesz el belőle semmit, csak
+éppen feltárja az emlékezetet.
+
+És amint tovább történt ennek a napnak a lefolyása, úgy álmodta Gergely
+is tovább.
+
+Mikor már a hat mellvért fel volt állitva a cölöpökre, az urak puskát
+vettek elő, és rálőttek. Az egyik vérten átment a golyó. Azt visszaadták
+a bécsi kereskedőnek. A többit, amelyik csak behorpadt a lövésektől,
+megvették, és megosztották maguk között.
+
+[Illustration: Zrinyi Miklós sajátkorabeli képe.]
+
+Eközben beesteledett. Vacsorához ültek. Az asztalfőt Törökné foglalta
+el, az asztalvéget meg Bálint úr. A vendégek vacsora alatt kifaggatták a
+gyerekeket, hogy miből mit tudnak? Különösen a bibliát meg a katekizmust
+kérdezgették.
+
+Török Bálint egydarabig csöndes mosolygással hallgatta ezeket a jámbor
+kérdéseket, aztán igy szólt a vendégeinek:
+
+– Hát azt gondoljátok, hogy az én fiaim csak katekizmust tanulnak? Mondd
+el Jancsi, hogyan kell ágyut önteni?
+
+– Hány mázsásat édes apám?
+
+– Száz mázsásat aki arkangyalát!
+
+– Száz mázsás ágyura, – kezdte fölállva a fiú, – kell kilencven mázsa
+réz meg tiz mázsa ólom, de szükség esetén harangokból is lehet ágyut
+önteni, és akkor nem kell bele ólom. Mikor a matéria megvan, olyan mély
+gödröt ásunk, amekkorára az ágyut akarjuk csinálni. Legelőször is
+ragadós és tiszta agyagból rudat gyuratunk. Az agyagba csepüt keverünk,
+a közepébe meg vaspálcát szúrunk.
+
+– Minek az a vaspálca? – kérdezte Bálint úr.
+
+– Hogy az agyag megálljon, különben eldűlne, vagy elgörbülne.
+
+Aztán okos szemeit apjára függesztve folytatta:
+
+– Az agyagot keményre kell gyúrni, és össze kell keverni csepüvel. Néha
+két napig is gyúrják szakadatlanul. Mikor ez megvan, leállitják a gödör
+közepébe, és megméregetik, hogy egyenesen álljon. Most az ágyuöntő egy
+külső boritékot csinál hasonlóképpen tisztitott és meggyúrt agyagból, s
+felépiti ezt az agyagból való rud körül gondosan. Öt ujjnyi hézagnak
+kell köröskörül maradni, de ha bővében vagyunk a réznek, vastagabb is
+lehet az ágyu. Mikor ez is megvan, körül rakják az egészet kővel és
+vastámasztókkal, oldalt meg két katlant megraknak tiz öl fával, és a
+fölé rakják a rezet. Azután…
+
+– Valamit kifelejtettél.
+
+– Az ólmot, – szólt közbe a kis Feri.
+
+– Hiszen most akarom mondani, – vágott vissza a fiu. – A ólmot is
+beleteszik; aztán éjjel nappal tüzelnek, migcsak a réz olvadásnak nem
+indul.
+
+– Azt se mondtad, hogy mekkora legyen a kemence, – szólt ismét
+azöcscsike.
+
+– Hát nagy meg vastag. Tudhassa, akinek esze van.
+
+A vendégek nevettek. János pedig durcásan leült.
+
+– Megállj csak, morogta az öccsére villantva a szemeit, – majd meghúzom
+a hajadat.
+
+– Jól van, – felelte az apa, – ha te nem akarod elmondani, majd elmondja
+az öcséd. Mondd el Ferike ami még hiányzik.
+
+– Mi hiányzik? – felelte vállat vonva a kis fiú. Az ágyut, mikor kihült,
+kiveszik a földből.
+
+– Az ám, – szólt diadalmasan János, – hát a reszelés? hát a simitás? hát
+a három próba-lövés?
+
+– Ütlek, csak locsogj!
+
+És a két gyerek menten összeverekedik ott az asztalnál, ha a vendégek el
+nem kapják őket, hogy összecsókolgassák.
+
+– Nagyobb dolog az, – szólt nevetve Török Bálint, – hogy gyujtó-lyukat
+egyik se csinál az ágyura.
+
+Aztán mindenféle hadi dolgokról, a törökről, a németről beszélgettek az
+asztalnál. Egyszer Gergelyhez is szóltak.
+
+– Ebből jeles ember lesz, – jegyezte meg Török Bálint a Gergely fejét
+megsimogatva. Olyan az esze, mint a tűz. Csak a karja gyönge még.
+
+– Ej, – felelte Zrinyi, – nem a kar ereje a fő, hanem a szív ereje: a
+bátorság. Egy agár megkerget száz nyulat is.
+
+A vacsora véget ért, és csak az ezüstkupák maradtak az asztalon.
+
+– No most bucsúzzatok el a vendégektől, és menjetek az anyátok szárnya
+alá, – szólt a gyerekeknek Török Bálint.
+
+– Hát Sebők bácsi nem énekel?
+
+Egy szelid kis szőrösképü ember megmozdult erre az asztalnál, és Bálint
+urra nézett.
+
+– Az ám, jó Tinódy Sebestyén, – szólt meleg tekintettel Zrinyi, –
+énekelj nekünk valami szépet
+
+Tinódy Sebestyén fölkelt, és a terem szögletéből kobozt emelt elő.
+
+– Hát jól van, – szólt az apa, – egy éneket végighallgathattok, de aztán
+takarodót fujunk.
+
+Tinódy valamivel hátrább tolta a székét, és végigfuttatta az ujjait a
+koboz öt húrján.
+
+– Miről énekeljek? – kérdezte a gazdától.
+
+– Hát a legujabbat, amit a mult héten csináltál.
+
+– A mohácsit?
+
+– Azt, ha ugyan a vendégeim mást nem kivánnak.
+
+– Nem, nem, – szóltak a vendégek. – Halljuk a legujabbat.
+
+A terem elcsöndesült. A szolgák a gazda egy intésére kitakarodtak.
+Tinódy mégegyszer végigpöngette a hurjait. Egy kortyot ivott az előtte
+álló ezüst kupából, és mély, lágy férfi hangon kezdte az énekét:
+
+  Siralmát éneklem most Magyarországnak:
+  Vérrel ázott földjét mohácsi csatának:
+  Mint hullt el sok ezre nemzet virágának
+  S lőn gyászos elveszte az ifju királynak.
+
+Valami különös módja volt az éneklésének. Inkább elbeszélés volt az
+éneke, mint dalolás. Néha végigénekelt egy sort, a másikat csak szóval
+mondta el, a kobozra hagyván a dallamot. Néha csak az utolsó sor végét
+énekelte.
+
+A szeme az éneklés alatt maga elé merült, s olybá tünt fel az egész
+előadása, mintha csak magát tudná a teremben, s magának énekelne.
+
+De az ő együgyü versei, mint Gábor pap egyszer megjegyezte, ha olvasva
+darabos és minden művészet nélkül valók is, az ő ajkán szívet inditóan
+szépnek hangzottak. A szavaknak más értelme kelt az ő ajkán. Ha ő azt
+mondta: _gyász_, akkor elsötétült minden az ember szeme előtt; ha azt
+mondta: _harc_, az ember látta az öldöklő dulakodást; ha azt mondta:
+_Isten_, az ember a fején érezte az Isten leheletét.
+
+A vendégek már az első versszaknál a szemökre tették a kezöket, amint az
+asztalnál könyököltek, s Török Bálint szeme is könybe borult.
+
+Igaz, hogy még akkor négyezer szemtanuja élt a csatának, és az egész
+Magyarország erőtlennek, elveszettnek érezte magát. Mintha gyászfátyol
+lebegett volna az egész országon!
+
+Tinódy elénekelte a csata lefolyását, s az egész idő alatt mély és bús
+figyelemmel hallgatták. A hősi jeleneteknél felragyogott a szemök; az
+ismerős neveket megkönnyezték.
+
+Végül Tinódy a befejező vershez ért, és az éneke inkább sóhajtás volt
+itt, mint éneklés:
+
+  Mohács mellett van egy kaszálatlan mező,
+  Az a világon a legnagyobb temető:
+  Egy egész nemzeten van ott a szemfedő…
+  Föl se támasztja tán az örök Teremtő!
+
+– Föltámasztja! – kiáltott Zrinyi a kardjára csapva.
+
+És a jobbját kinyújtva folytatta:
+
+– Tegyünk szent esküvést urak, hogy életünk minden gondolatát a haza
+föltámasztásának szenteljük, hogy addig nem alszunk puha párnán, mig a
+török egy lábnyomot mondhat magáénak a haza földéből!
+
+– Hát a német? – felelte keserüen Török Bálint. – Azért pusztuljon el
+megint huszonnégyezer magyar, hogy a német kerekedjen fölénk? Eb ura
+fakó! Százszor inkább a becsületes pogány, mint a hazugsággal bélelt
+német.
+
+– A te apósod is német, – csapta vissza Zrinyi fellobbanva. A német
+mégis csak keresztény.
+
+– Ott az igazság, – szólt csillapitóan a vendégek közül egy öreg úr, –
+hogy a magyarnak nem szabad harcolnia legalább ötven esztendeig.
+Szaporodnunk kell, mielőtt harcolnánk.
+
+– Köszönöm, – felelte Zrinyi az asztalra csapva. – Nem akarok ágyban
+feküdni ötven esztendeíg.
+
+És amint fölállt, a kardja megcsördült.
+
+A csörrenésre Gergely fölnyitotta a szemét, s bámulva látta, hogy nem a
+Török Bálint asztalánál ül, hanem a szabad ég alatt fekszik, s előtte
+nem Zrinyi áll, hanem egy széles vállú török.
+
+Hajván volt. Az rugta meg a lábát, hogy ébredjen föl.
+
+– Itt a ruha, – szólt egy köpenyeget és egy turbánt dobva a diák elé.
+Lovat majd útközben szerzünk.
+
+A diák magára kapta a szpáhi köpenyeget, és a fejére huzta a tornyos
+süveget. Egy kicsit bő volt mind a kettő, de jobban örült neki a diák,
+mintha hercegi ruhát kapott volna.
+
+Az óriás lehajolt, és egy-két roppantással letörte a diák lábáról a
+békót. Azután megindult előtte észak felé.
+
+A köpönyeg hosszu volt a diáknak. Fel kellett szoritania a derekához.
+Szapora lépésekkel ment az óriás oldala mellett tovább.
+
+A sátorokban és a sátorok előtt mindenütt aludtak. Egyik-másik rézgombos
+és lófarkas sátor előtt őr állott, de az is aludt.
+
+A tábor végtelen hosszúnak tetszett. Mintha az egész világ sátorokból
+volna.
+
+Egy helyen aztán a tevék sokaságába jutottak. Itt kevés volt a sátor. A
+nép a szabad ég alatt a gyepen aludt.
+
+Hajván megállt egy kék vászondarabokkal foltozott sátor előtt.
+
+– Öreg! – igy kiáltott be, – kelj föl!
+
+Egy alacsony öreg ember bujt ki a sátorból. A feje kopasz, a szakála
+hosszú és fehér. Térdig érő ingben jött ki, mezitláb.
+
+– No mi az? kérdezte ijedten. Te vagy Hajván?
+
+– Én vagyok, – felelte a török. Ezelőtt egy héttel erre a szürke lóra
+alkudtam nálad.
+
+És a tevék között legelő otromba nagy lóra mutatott.
+
+– Adod úgy amint kértem?
+
+– Nem, – felelte az öreg a talpát megvakarva. – Nem akarok vesziteni.
+Husz gurus, amint mondtam.
+
+A török előkaparta az ezüstpénzt az övéből. Először megolvasta az egyik
+markában, aztán a másikban, végül pedig beleolvasta a kereskedőnek a
+tenyerébe.
+
+– Sarkantyu is kell, – szólt a diák, mig a kereskedő a lovat oldozta.
+
+– Ráadásul egy pár sarkantyút adsz, – mondotta Hajván.
+
+– Majd holnap.
+
+Most azonnal.
+
+A kereskedő bement a sátorába. Ott csörgött, kotorászott bizonyosan
+valami zsákban. Aztán egynéhány rozsdás sarkantyút hozott elő.
+
+A diák kiválasztotta a lábához illőt, és fölcsatolta.
+
+A lovat vezetve mentek tovább.
+
+
+XIII.
+
+Ugyanabban az órában Jumurdsák a betegek sátorai között bolyongott.
+
+– Melyik az a rab, aki ma égbe akarta röpiteni a padisát? – kérdezte az
+egyik őrtől.
+
+Az őr egy négyszögletü fehér sátorra mutatott.
+
+A sátor előtt öt fehér-turbános fekete-kaftános öreg guggolt a tűz
+körül. A szultán orvosai voltak. Komoly és bús volt mind az öt.
+
+– Beszélhetek-e a fogolylyal? – kérdezte Jumurdsák az ajtó előtt járó
+őrtől.
+
+– Kérdezd az orvosokat, – felelte az tisztelettel.
+
+Jumurdsák az orvosok előtt meghajolt. Azok is ő előtte.
+
+– Efendik, ha lehet a beteggel szólanom, kedves dolgot cselekedhetnék a
+padisahnak.
+
+Az egyik vállat vont. A keze mozdulatát arra is lehetett érteni: Nem
+lehet. Arra is, hogy: Eredj a sátorba.
+
+Jumurdsák az utóbbi értelmét választotta.
+
+A sátor ajtaja nyitva volt. Benn egy nagy olajlámpa égett. A pap nyitott
+szemekkel, oldalt fordulva feküdt az ágyon.
+
+– Gyaur, – szólt a török elébe lépve, ismersz-e engem?
+
+A pap nem felelt.
+
+– Én az a Jumurdsák vagyok, akit rád biztak, hogy akaszd fel. Te
+megszabaditottál az amuletem árán.
+
+A pap nem szólt semmit. Nyitott szemei a török mellére voltak irányozva.
+
+– Most te vagy a rab, – folytatta a török, – és semmi se bizonyosabb,
+mint az, hogy lefejeznek.
+
+A pap nem szólott erre se.
+
+– Az amuletért jöttem, – szólt a török alázatosan. Neked az semmi. Nekem
+benne van minden erőm. Mióta nincs velem, szerencsétlen vagyok
+mindenben. Házam volt a Bosporus partján: gyönyörű kis palotám. Azért
+vettem, hogy öregségemre oda vonuljak vissza. A ház megégett. A benne
+levő kincseket ellopták. A karomat egy csatában átszurták. Nézd a
+balkezemet: talán örökre nyomorék.
+
+És mutatta a vörös forradást, amely körülbelül három hónapos lehetett.
+
+A pap hallgatott mozdulatlanul.
+
+– Gyaur, – szólt siróra lágyult hangon a török, – te jó ember vagy.
+Sokat gondolkoztam rólad: mindig az volt a vége, hogy példátlan a te
+szived jósága. Add vissza az amuletemet!
+
+A pap nem felelt. Csak a lámpa sercegett mellettük.
+
+– Megteszek mindent, amit kivánsz, – folytatta kis szünet mulva a török.
+– Azt is megkisérlem, hogy megmentselek a hóhér kezétől. Az én apám
+hatalmas pasa. A bátyám Arszlán bég. Mig él, az ember él a reménység is;
+csak azt mondd meg, hol van az amuletem?
+
+A pap hallgatott.
+
+– Az amuletem! – ismételte lázasan a török.
+
+És megragadta a pap vállát.
+
+– Az amuletem! – kiáltotta megrázva.
+
+S hogy a pap feje lógott, fölrántotta ülőre.
+
+A pap álla akkor leesett. Megüvegesedett szemmel, nyitott szájjal bámult
+a törökre.
+
+
+XIV.
+
+Mikor a legszélső őrt is elhagyták, Hajván megállt.
+
+– Ime, – mondotta, – megtettem, amit kivántál. Most már beszélj, mi az a
+titkos szerencse, amit magammal hordozok?
+
+– Kabbala, – felelte titokzatosan a diák.
+
+– Kabbala? – ismétlé mormogva a török, a szemöldökét összevonva, mint
+aki bele iparkodik hatolni az olyan szó értelmébe, amely őneki homályos.
+
+– Ha jobban megnézed, – szólt a diák vállal a nyereghez támaszkodva, –
+látni fogod, hogy egy-egy csillagnak a képe. A szent dervis imádsággal
+irt körül minden csillagot. Jatagánt is igértél.
+
+A török kihúzta mind a két jatagánját, és odanyujtotta a diáknak.
+
+– Válaszsz!
+
+A diák a kisebbiket vette el. Beletűzte az övébe.
+
+– Ezek a képek, – folytatta, – arra valók, hogy a tested körül hordozd.
+Hétfelé kell vágnod mindegyiket, s bele kell varrnod a ruhád bélésébe. A
+turbánod belsejébe is tégy. Ahol ilyen szent pergamen van, ott nem ér a
+golyó.
+
+– Nem ér a golyó? – szólt a török örvendezőn. Mert minden harcosnak erős
+vágya az, hogy ilyen amuletje legyen.
+
+– Nem, – ismételte a diák. – Hallottál bizonyosan már olyan hősökről,
+akiket nem fogott a golyó.
+
+– Hogyne, – felelte a török.
+
+– Hát se pénzért, se jó szóért ne adj belőle senkinek. Még csak ne is
+mutasd, mert elveszik tőled.
+
+– Hohó, – szólt a török. – Van nekem eszem!
+
+– De még ez nem minden, – beszélt tovább a diák. – Az egyik papiros azt
+mondja, hogy gyermeket és nőt ne illess addig se kezeddel, se
+fegyvereddel, mig nagy úr nem leszel. Minden gondod a vitézség legyen.
+
+– Az lesz.
+
+– Mert nagy úr leszel ám: belőled Magyarország beglerbégje lesz.
+
+– Beglerbég? – kiáltott ragyogó szemmel Hajván.
+
+– No, nem holnap reggel, az bizonyos, hanem idővel, amint kitünik a
+vitézséged. Aztán az is megvan irva, hogy a korán szavai szerint élj.
+Légy buzgó az imádságban és a szent mozsdásban; s aki jót cselekszik
+veled, te azzal rosszat ne cselekedjél.
+
+A nagy buta ember áhitattal nézte a diákot.
+
+– Álmodtam sokszor, – mondotta, – hogy úr leszek. Megálmodtam én azt.
+Hát hétfelé?
+
+– Hétfelé. Nem baj, ha nem is egyforma nagy. Attól függ, hogy melyik
+testrészedet akarod legjobban takarni.
+
+A török boldog elmerengéssel nézett maga elé.
+
+– No, – mondotta a fejét fölemelve, – ha úr leszek, megfogadlak téged
+iródeákomnak.
+
+Csak a helyzet komolysága tartotta vissza Gergelyt a nevetéstől. Ha ez a
+nagy állat észreveszi, hogy lóvá tette, egyszerre vége van.
+
+Azonban okosabb emberek is hisznek a szép igéreteknek, hát Hajván hogyne
+hitt volna.
+
+Tartotta a lovat, mig a diák felült, és szerencsés utat kivánt.
+
+A diák azonban nem ment még. Belenyult a zsebébe és igy szólt:
+
+– Nézd Hajván, itt van egy gyürű. Tudod, a magyarnak az a szokása, hogy
+nem fogad el ingyen semmit.
+
+Hajván elvette a gyürűt, és bámulva nézte a kövek pompáját.
+
+A diák folytatta:
+
+– Te nekem szabadságot és lovat adtál, én ezért ezzel a gyürűvel fizetek
+neked. Allah segitsen kopasz!
+
+Azzal rácsapott a lovára.
+
+– Megállj csak, – szólt Hajván a kantárt megkapva, – ez török gyürű,
+úgy-e?
+
+– Az.
+
+– Hol vetted?
+
+– Mi közöd hozzá? Ha éppen tudni akarod, egy janicsáré volt.
+
+Hajván egy percig bután nézett maga elé, aztán igy szólt:
+
+– Nem kell a gyürűd; te a lóért és a szabadságért eléggé megfizettél
+nekem.
+
+Azzal visszadugta a gyürűt a diák zsebébe, és hátat fordított.
+
+Öles lépésekkel, sietve ment vissza a táborba.
+
+
+XV.
+
+Gergely délnek fogta az irányát, hogy ha üldözni találják, háboritlanul
+haladhasson Buda felé.
+
+A hold már nyugotnak ereszkedett a felhők között. Keletről már derengett
+a hajnali világosság.
+
+A széles országutat egy helyen keskeny út szelte keresztbe. Gergely egy
+sebesen ügető lovast vett ezen az úton észre.
+
+Ha igy haladnak mind a ketten, éppen az út kereszteződésénél
+találkoznak.
+
+Gergely az első pillanatban lassubb ügetésre fogta a lovát, de aztán
+hogy amaz is meglassudott, megint nyargalásnak eredt. Hamarabb odaér igy
+száz lépéssel.
+
+Szeme folyton az idegen lovason. A növekvő reggeli világosságnál
+megdöbbenve látja, hogy egy hosszúsüvegű janicsár igyekszik feléje.
+
+Megrántja a lovát, és megáll.
+
+Áll amaz is.
+
+Ekkor harangkondulás gyanánt üt a szivébe a Dobó István szava: Az a fő,
+hogy ne féljünk!
+
+Gyermekkorától nem látta Dobót. Mióta Török Bálint elhagyta Ferdinándot,
+s a János király pártjára állt, azóta Dobó nem járt se Szigetvárott, se
+Somogyvárott, sem Ozorán. De azért Gergely hálás emlékezetében tartotta,
+s ez az egy mondása megmaradt a fülében: A fő az, hogy ne féljünk!
+
+A török kis alacsony lova ujra elindult. Ő is megsarkantyuzta a lovát.
+Hát mindegy: a keresztúton találkoznak. Lehet, hogy nem is őt üldözi a
+török; odakiált neki egy _jó reggelt_, aztán tovább vágtat.
+
+Csakhogy az az út, amelyiken a török jön, éppen alkalmas lenne arra,
+hogy felkanyarodjék észak felé. Találkozniok kell. És ha a török
+fegyvert ránt!
+
+Gergely sohasem küzdött még. A Török Bálint udvarában Gábor pap is,
+Török Bálint is tanitotta vivni s a török rabokkal mindennap verekedett.
+De ez csak játék volt. Talpig vasba voltak öltözködve, és még
+csákánynyal se árthattak egymásnak.
+
+Hiszen csak dsidája vagy kardja volna, mint a janicsároknak! De ez a
+hitvány jatagán, mi ez?
+
+Az a fő, hogy ne féljünk! – csendült meg ismét a fülében.
+
+Ment tovább, vágtatva, amerre megindult.
+
+A török azonban nem vágtat. Áll.
+
+Gergely neki tüzesedve kanyarodik be az útnak, amelyiken a török
+álldogál, s csaknem felkiált örömében, mikor látja, hogy a török
+megfordul, és ugyancsak fut ám előtte.
+
+Ez nem lehet más, mint Tulipán.
+
+– Tulipán! – kiáltja a diák.
+
+A török a kiáltásra még jobban száguld a keskeny kocsiúton.
+
+A kis ló jó futó, de az út göröngyös. Egy helyen elbotlik a ló, és a
+török végighömpölyödik a földön.
+
+Míkorra a diák odaér, már talpon áll a török, és a kezében tartja a
+lándsáját.
+
+– Tulipán! – kiáltja a diák kacagva. Ne bolondozzon!
+
+– Oh fene teremtette! – mondja röstelkedve Tulipán. Hát maga az urfi?
+
+– No maga ugyan vitéz katona, – kiáltja nevetve a diák.
+
+És leugrik a lováról.
+
+– Azt hittem, üldöznek, – feleli röstelkedve Tulipán. Hát hogyan
+menekült meg?
+
+– Észszel, Tulipán. Egy darabig vártam, hogy maga szabadit ki.
+
+– Lehetetlennek találtam, – mentegetőzött Tulipán. A rabok a tábor
+közepén voltak, és annyi őr állott mindenfelé, hogy magam is alig birtam
+kiszökni.
+
+Ezt mondva fölrángatta a lovát, és vakaródzott.
+
+– Hogy a kutyák egyék meg ezt a lovat! Hogyan jutok én ezen haza!
+
+– Hát úgy, hogy vezeti.
+
+– Az úrfi nem jön velem?
+
+– Nem. Én Budára megyek.
+
+– Akkor megint a török kezébe kerül.
+
+– Hamarabb ott leszek mint ők. Aztán ha éppen baj lenne, ott van az én
+uram: az hatalmas ember. Király is lehetne ha akarna.
+
+Tulipán újra felült a lovára. A diák is. Kezet nyujtott Tulipánnak.
+
+– Tisztelem az otthonvalókat.
+
+– Köszönöm, – felelte Tulipán. – Én is tisztelem az uramat. Ne mondja
+meg, hogy részegen talált. A szolgák borát iszom.
+
+– Jó jó Tulipán. Isten áldja meg!
+
+Tulipán még egyszer visszafordult:
+
+– Hát a pap?
+
+A diáknak könnybelábadt a szeme.
+
+– Az szegény nagyon beteg. Nem beszélhettem vele.
+
+Még valamit akart mondani, de vagy a könnyektől nem tudott, vagy hogy
+meggondolta. Egyet lebbentett a kantáron, és megindult kelet felé.
+
+
+XVI.
+
+A nappalt a diák az erdőben töltötte. Csak este mert tovább indulni nagy
+kerülővel Buda felé.
+
+A nap akkor kelt, mikor a Gellért-hegy előtt elterülő nagy sikra
+érkezett. Itt már ledobta magáról a turbánt; a köpenyeget meg hátra
+akasztotta a nyeregfára.
+
+A mező mindenfelé harmattól gyöngyözött. Gergely leszállt a lóról;
+levetkezett derékig, s harmatot szedett a két tenyerébe: úgy mosdott ki
+a kétnapi porból.
+
+A mosdás után megfrissültnek érezte magát. A ló is legelt ezalatt.
+
+A nap első sugaraiban melegedve siettek tovább az országuton.
+
+Itt már tele volt az ut környéke a budai csata nyomaival. Tört kopják,
+szétomlott ágyuszekerek, horpadt vállvasak, vértek, kardok, feketére
+festett üstszerü hitvány német sisakok hevertek mindenfelé.
+
+És temetetlenűl maradt holttestek.
+
+Egy kökénybokor körül öt német feküdt. Kettő hanyatt, egy
+összeguborodva, kettő szétroncsolt fejjel. Hármát talán a golyó érte;
+ketteje tán odavánszorgott halálosan megsebesülve, s ott adta ki a
+lelkét.
+
+Irtózatos bűz a levegőben.
+
+A lovas közeledésére hollók repültek fel a holttestekről, és egyet
+kanyarodtak néhány ölnyi magasságban, a mező felett. Távolabb ültek le
+megint, hogy lakomázzanak.
+
+Kürt rivallására emelte fel a bús látványról Gergely a fejét. Budáról
+egy pirosruhás csapat jött lassu lépésekben. Előttük valami öt diszbe
+öltözött főúr. Mögöttük valami sötét ruhába öltözött hosszú gyalogsereg.
+
+Gergely az előlhaladók között egy fehérruhás papi alakot látott.
+
+– Az a György barát, – gondolta.
+
+És a szive megdobbant. György barátról kisgyerek korától kezdve annyit
+hallott beszélni! Nagyobb alak volt neki, mint a király.
+
+A barát mellett egy vörös bársony-mentés, kövektől messzire tündöklő
+lovas haladt.
+
+Gergely megismerte Török Bálintot.
+
+Elfusson?
+
+Gyanut kelthet a futása. Török Bálint utána küld egy lovast, és akkor
+bűnösként hurcolják az ő szeretett urához.
+
+Megmondja, hogy a pappal mit csináltak?
+
+Akkor egyszeribe elkergeti a szine elől Török Bálint. Hiszen ő hítta be
+a törököt a német ellen. Azt hallgassa-e most, hogy az ő házanépe meg el
+akarta pusztitani a törököt?
+
+Főtt a feje Gergelynek. Hazudni nem szeretett. Becstelen valaminek
+tartotta, hogy éppen annak hazudjék, aki fölnevelte.
+
+Csak állt hát az országút mellett hajadon fővel, kivörösödött orcával.
+Aztán leszállt a lováról, és tartotta a kantárnál fogva.
+
+Jőjjön aminek jönnie kell!
+
+A ló éhes volt. Amint azt látta, hogy szünetel a dolga, beleharapott a
+fűbe.
+
+Hej az Isten áldja meg ezt a lovat, de főképen az éhségét! Micsoda jó
+munka most ide oda rángatni, mintha akaratos volna! Micsoda szerencse,
+hogy eközben hátat lehet forditani a beszélgetésbe hevült uraknak!
+
+Már itt dobognak, már itt beszélnek. A vén lónak hol ide hol oda kell
+fordulnia, s hol ő szalad egyet gazdája körül, hol a gazdája őkörülötte.
+
+Aztán az ördög gondolná, hogy a szél is tud az embernek segiteni. Egy
+keletről szálló gyenge fuvallat kárpitot emel az út sárga porából, s
+azon csak annyit lehet látni, hogy valami fiatal legényke vesződik a
+gyepen egy otromba szürke lóval. Bizonyosan a németek hagyták
+gazdátlanul. Legyen boldog vele!
+
+Gergely megkönnyebbülten lélekzett föl, mikor látta, hogy a főurak már
+háttal vannak feléje, és senkise kiáltja: Gergely fiam!
+
+Fölugrott ujra a lóra, először csak hassal, aztán átvetette a lábát is,
+és arccal a menet felé fordult.
+
+Akkor látta, hogy a sötét-kék ruhába öltözött gyalogsereg mind láncra
+van fűzve. A ruhájok rongyos, a hajuk sáros, az arcuk sápadt. Öreg ember
+nincs köztük egy se, de sebesült az van sok. Egy magas rongyos rabnak
+merő kékvörösre dagadt seb az arca, csak éppen az egyik szeme látszik ki
+az összeroncsolt arcból.
+
+Vajon nem éppen Török Bálint vágta-e ezt orrba?
+
+[Illustration: Mátyás idejéből való kép, de ugyanilyen lehetett Izabella
+királyné idejében is, mert hiszen Mátyás után Budán nem épitkeztek.]
+
+[Illustration: Más kép Budapestről 1502-ből.]
+
+
+XVII.
+
+Gergely most volt életében először Budán.
+
+A sok torony, a magas falak, a pesti oldalra hajló fás lombos királyi
+kert, mindez álomszerü ujdonság volt neki.
+
+Hát ez a Mátyás király volt lakóhelye? Itt lakott Lajos király? és itt
+lakik, ezt látja mindig, az ő kis Évája?
+
+A kapun alabárdos őr állott, de a fejét se mozditotta Gergely felé.
+
+Gergely pedig kérdezés nélkül haladt fel az úton. Fölbámult a királyi
+udvarba, az udvaron kereklő nagy márvány-vizmedencére. Aztán a
+Szent-György-téren állt meg. Figyelmét a nagy füstös összevisszahányt
+ágyugarmada kötötte le.
+
+– Jónapot vitéz úr, – szólt egy ott álló őrkatonának, – úgy-e ez a német
+zsákmány?
+
+– Az, – felelte büszkén a katona.
+
+– Gergely ujra a nagy ágyura bámult. Volt köztük három akkora, hogy húsz
+ökör nem tudta volna megmozdítani.
+
+És a sok ágyu bűzlött még a puskaportól.
+
+– Vitéz ur, – szólt ismét Gergely, – ismeri-e az öreg Ceceyt, a fakezüt?
+
+– Hogyne ismerném.
+
+– Hol lakik?
+
+– Amarra le, – szólt a katona a fejével északra intve. A Szent János
+utcában.
+
+– Nem tudom ám én itt az utcákat.
+
+– Hát csak menjen egyenesen, aztán kérdezősködjék. Egy kis zöld házban
+lakik. A kapu fölött egy ijj lóg. Ijjas lakik ottan.
+
+– Szagittarius?
+
+– Az.
+
+Gergely még egy pillantást vetett az ágyura, aztán az öreg szürkével
+elkocogott.
+
+
+XVIII.
+
+Sok kérdezősködés és mutogatás után rátalált végre a Szent János utcára,
+és abban egy kis zöldre festett egyemeletes házikóra.
+
+A házikón mindössze öt ablak látszott. Három az emeleten, és kettő a
+földszinten. Középett egy szobaajtónyi kapu volt a bejárat. A fölött
+lógott a nagy vörös bádog ijj. Mutatta, hogy ott ilyen mesterember
+lakik.
+
+Ceceyék az emeleten laktak, s Gergely ahogy benyitott, az öregurat
+reggeli köntösben, papucsban találta, amint egy hosszúnyelü légycsapóval
+az almárium oldalán csattogott.
+
+– Ne kutya! – mondotta akkorát csattintva mint a puskalövés.
+
+Aztán hogy lépéseket hallott, igy folytatta:
+
+– Nincs ennél bátrabb állat a világon. Itt ütöm verem őket egymás
+szemeláttára, aztán ahelyett, hogy menekülne, még ráül a szakálamra. Ne
+kutya!
+
+És a légycsapó a levegőben suhant egyet.
+
+– Édes apám, – szólt Gergely mosolyogva, – jóreggelt!
+
+Az öreg csak erre a hangra fordult meg.
+
+– Nini! Gergely fiam! – szólt tágra meresztve öreg szemeit. Te vagy az
+lelkem?
+
+S még az álla is leesett bámulatában.
+
+Gergely maga is csodálatosnak találta, hogy itt van, de mégis várta,
+hogy megöleljék, megcsókolják, mint otthon szokták Keresztesen.
+
+A szóra az asszony is kilépett a szomszéd szobából.
+
+Ez is épp úgy meghökkent, és éppúgy elbámult.
+
+– Hogyan jöttél? – kérdezte. Mi hozott ide fiam?
+
+S ő mégis megcsókolta, megsimogatta a haját.
+
+De máskor mintha melegebben csókolta volna meg.
+
+Gergelynek csak éppen árnyékként átröppenő gondolata volt ez; inkább
+érzés, mint gondolat.
+
+– Nem egyébért jöttem, – felelte Gergely, – csak hogy térnének vissza
+Keresztesre.
+
+– Ohó, – felelte az öreg.
+
+Mintha azt mondta volna: micsoda ostoba beszéd ez!
+
+– Láttam a török hadat, – beszélte tovább Gergely. Azok ám elfoglalják
+Budát.
+
+– Ohó, – szólt még erősebben Cecey.
+
+Mintha azt mondta volna: ez még nagyobb ostobaság.
+
+Az asszony is úgy nézett a fiura, olyan szánakozó arccal, mint ahogy az
+együgyüekre szokás nézni, akik a maguk kis eszével bolondságot
+gondolnak.
+
+– Éhes vagy-e lelkem? – kérdezte a fiu vállára téve a kezét. Talán nem
+is aludtál?
+
+Gergely igent is nemet is bólintott. Fél szemmel a nyitott ajtóra
+pillantgatott, s közben az asztalon levő sakktáblára bámult.
+
+– Vicuskát várod úgy-e – szólt az asszony az urára pillantva. Nincs
+itthon fiam. Nem is jár haza. Bent van a királynénál, csak néha
+szökhetik meg. Akkor is hintón jön, udvari fullajtárral, azám!
+
+S hogy a szobán át élénk sustorgás hallatszott, összecsapta a kezét:
+
+– Jézus Mária! Fut a tejem!
+
+Gergely arra várt, hogy Cecey folytatja a Vicáról való beszédet, azonban
+az öreg csak ült, pislogott és hallgatott.
+
+– Hol van a tisztelendő úr? – kérdezte nyomott szívvel Gergely.
+
+– Temet, – felelte Cecey. Összeállt egynehány baráttal temetni.
+
+– Németet?
+
+– Persze hogy németet. Mióta háboru van, mindennap kijár temetni.
+Érdemes is a németet temetni!
+
+– És nem lőttek rá?
+
+– Fehér ingben vannak. Az ilyent nem lövik.
+
+– Én még sok temetetlent láttam.
+
+– Elhiszem öcsém. Vágtunk eleget.
+
+Az öcsém szó megint kellemetlenül érintette Gergelyt, de már nem
+állhatta tovább: Vicára forditotta a beszédet:
+
+– Most is a királynénál van?
+
+– Ott, – felelte az öreg.
+
+Fölkelt és végigsétált a szobában. Az arca eközben valami komoly és
+méltóságos kifejezést öltött. Aztán neki fogott és elmagyarázta, hogy a
+kis Vicát György barát elvitte a minap a királynéhoz, s bemutatta a
+várkertben. A csecsemő királyfi egyszerre rámosolyodott a Vicára s
+feléje nyujtogatta a kezét. Vica se volt rest, az ölébe kapta, mint
+otthon a paraszt gyereket szokás, és meghintázta a levegőben minden
+tisztelet nélkül. Még azt is mondta neki: Te kis muja! – Ettől a naptól
+kezdve maga mellé szerette a királyné, és most már hálni se ereszti
+haza.
+
+Gergely eleinte búsan, de aztán ragyogó szemekkel hallgatta az öreget.
+Kissé furcsának találta, hogy az itt-ott méltóságos arcot ölt, és
+hüvösen pillant őrá. Végül megint elkomolyodott.
+
+– No mi lelt, szólt az öreg. Mitől csinálsz olyan ostoba pofát?
+
+– Álmos vagyok, – felelte Gergely, alig bírván visszatartani a könnyeit.
+
+Mert most már átértette, hogy a kis Éva nem lesz az ő felesége soha.
+
+
+XIX
+
+Az osztrák el akarta foglalni Budavárát. A királyné oda is engedte
+volna, de a magyar urak nem tudtak megbarátkozni azzal a gondolattal,
+hogy a Mátyás palotájában osztrák üljön.
+
+Segitségül hivták a törököt és védekeztek. Mikorra a török segitség
+előhada megérkezett, már akkor rogyadozott a német, s mikorra a szultán
+is eljött az ő roppant táborával, Roggendorfnak a hada szét volt verve.
+
+A barát (csak igy nevezték a hires Martinuzzi Györgyöt) négyszáz német
+rabot vitt üdvözletül a szultán elé.
+
+Vele ment Török Bálint és a galambősz Petrovich Péter.
+
+A szultán Cserepesen volt, egy állomásnyira Budától. Az urakat az ő
+tornyos és tornácos selyemsátorában kegyesen fogadta. Mind a hármat
+ismerte már a nevéről. A barátról tudta, hogy annak a fejével
+gondolkozik az egész magyar nemzet. Török Bálintot meg abból az időből
+ismerte, mikor Bécs városára akarta kitüzni a félholdas lobogót. Bálint
+úr akkor lekaszabolta Kászon basát a seregével együtt, és úgy emlegették
+a törökök, mint a tüzes ördögöt.
+
+Az öreg Petrovichról itt magyarázta meg a tolmács, hogy rokona a
+csecsemőkirálynak, és hogy ez volt, aki 1514-ben Dózsa Györgyöt a
+lováról letaszitotta és rabul ejtette.
+
+A három urat bevezették a sátorba. Mind a hárman meghajoltak. Azután
+hogy a szultán eléjök lépett és a kezét nyujtotta, a barát is lépett
+egyet és megcsókolta a szultán kezét. Az öreg Petrovích is kezet
+csókolt.
+
+Török Bálint kézcsók helyett ismét meghajolt és elhalaványodott arccal,
+de azért büszkén nézett a szultánra.
+
+No ez nagy gorombaság volt. A barátban fázott még a csont is. Ha ezt
+tudta volna, egy szóval sem erőltette volna Bálint urat, hogy eljőjjön.
+
+A szultán látva azt, hogy Török Bálint nem csókol kezet, mint a többiek,
+szépen feltette a kezét Bálintnak a vállára és megölelte.
+
+Mindez olyan természetes egyszerüséggel történt, mintha igy rendezték
+volna.
+
+A sátorban ott volt a két fiatal szultánfi is. Ezek nyájasan szoritottak
+kezet a magyar urakkal. Bizonyosan előre megoktatták őket, hogy igy
+tegyenek. Aztán megint az apjok mögé állottak, s Török Bálintra
+függesztették a tekintetöket.
+
+Hát lehetett is azt nézni. Micsoda hatalmas alak! Ahogy ott áll az ő
+vágott-ujju vörös selyematlasz öltözetében, minden más méltóság
+elhitványodik mellette.
+
+A szultán vén birkaszemei is gyakrabban fordultak Török Bálintra, mint
+az előtte hajlongó barátra, aki körmönfont latin orációban jelentette,
+hogy a német veszedelem el van háritva, és hogy a magyar nemzet boldog,
+mikor ilyen pártfogó szárnya alatt tudhatja magát, mint a szultán.
+
+A tolmács Szulejman pasa volt, egy beteges sovány öreg úr, aki surján
+legény korában került a magyar földről a törökök közé, és mind a két
+nyelvet hibátlanul beszélte.
+
+Mondatról mondatra forditotta a barát beszédét.
+
+A szultán bólogatott. Aztán hogy a beszéd egy mély meghajlással véget
+ért, a szultán egyszerüen igy felelt:
+
+– Jól van. Azért is jöttem, mert János király barátom volt s az ő népét
+a magaménak tekintem. Az országba vissza kell térnie a békességnek. A
+magyar nemzet ezután nyugodtan alhatik: az én kardom fog felette
+őrködni.
+
+A barát a boldogság kifejezésével hajolt meg. Az öreg Petrovich egy
+könycseppet törült el a szemében. Csupán Török Bálint nézett komoran
+maga elé.
+
+– Hát most megnézzük a rabokat, – mondotta a szultán.
+
+Lóra ült, és a magyar urak kiséretében lassu lépést végiglovagolt a
+rabok során. Ott álltak és térdeltek azok két hosszu sorban a homokon,
+közel a Dunához.
+
+A szultán jobbján a barát lovagolt, balfelől Szulejman pasa. Néha
+azonban a szultán hátra is fordult, és hol Petrovichhoz, hol Török
+Bálinthoz, hol a fiaihoz szólott.
+
+A rabok mindnyájan leborultak a szultán előtt. Egyik másik imádkozón
+emelte feléje megláncolt két kezét.
+
+– Rongy, zsoldos nép, – mondotta a szultán, – de vannak köztük erősek
+is.
+
+– Voltak erősebbek is, – jegyezte meg Török Bálint, hogy a szultán
+hozzája fordult. – Volt egynehány száz, de azok nincsenek itt.
+
+S hogy erre a szultán kérdő tekintettel nézett rája, Bálint úr nyugodtan
+igy felelt:
+
+– Azokat én levágtam.
+
+Visszatértek a sátorhoz. A szultán nem ment be, hát tábori széket hoztak
+elő, de a küldöttségnek nem hoztak széket, sem a szultánfiaknak.
+
+– Mi történjék a rabokkal? – kérdezte Amhát pasa.
+
+– Le kell őket fejezni, – felelte a szultán olyan hangon, mintha ezt
+mondta volna: keféljétek meg a kaftánomat.
+
+Azután leült a sátora elé egy aranyos hímzésü párnára. Melléje állott
+két pávatoll legyezős szolga, s ezuttal nem a pompa kedvéért, hanem
+valóban a legyek miatt. Mert augusztus végén volt az idő, és a táborral
+a legyek miriárdja utazott.
+
+A szultán mellett ott állott a két fia is. Előtte levett kalappal a
+magyar urak.
+
+A szultán egy percig maga elé nézett, azután Török Bálinthoz fordult, és
+igy szólt:
+
+– Valami pap esett rabul az úton. A te vármegyédből való. Talán ismered.
+
+Török Bálint megértette a szultánt, de azért meghallgatta a tolmácsot
+is.
+
+És magyarul felelte:
+
+– Az én vármegyéimből való papokat mind nem ismerem. Van a birtokaimon
+egynehány száz mindenféle hitű. De lehet, hogy a rabot ismerem.
+
+– Hozzátok ide, – parancsolá a szultán.
+
+És a szemöldökét felholdazva unalommal nézett maga elé.
+
+A dunapartról felhallatszott a fejezés zaja. Kiáltások, könyörgések. És
+ez összevegyült a tábor zajgásával.
+
+Két ember hozott aztán futva egy lepedőbe burkolt alakot.
+
+Lefektették a földre a szultán előtt, és levonták a fejéről a lepedőt.
+
+– Ismered? – kérdezte a szultán féloldalt nézve Török Bálintra.
+
+– Hogyne ismerném, – felelte megrendülve Török Bálint, hiszen ez az én
+papom!
+
+És körülnézett a jelenlevőkön, mintha magyarázatot várna.
+
+De a török méltóságok arca hideg volt. Csak fagyosan rámeredő fekete
+szemekkel találkozott.
+
+– Valami baleset történt vele, – szólt aztán a szultán. Már akkor is
+beteg volt, mikor a táboromba hozták. Temessétek el tisztességesen, –
+szólt a szolgákhoz fordulva, – a keresztény vallás szertartásai szerint.
+
+Azután ezüst tálcán frissitőket hordtak körül. Valami narancsléből és
+rózsavizből készült ital volt az, jeges és illatos.
+
+A szultán nyájas mosolylyal kinálta meg vele elsőnek Török Bálintot.
+
+
+XX.
+
+Gergelynek egy kis udvari szobában ágyat vetett Ceceyné.
+
+A fiúnak nem annyira az ágy esett jól, mint inkább az, hogy egyedül
+maradhatott a bánatával.
+
+Hogy a királyné megszerette az ő kis Éváját, ezen ő nem csodálkozott. Az
+ő véleménye szerint nincs a világon szeretetre méltóbb teremtés Évánál.
+Neki ez az állapot akkor kezdett fájni, mikor látta, hogy Ceceyék a
+Vicuska helyzetét valami méltóságosnak találják. Vicuska a királyi
+udvarba emelkedett, ahol csak hercegek, meg az ország nagyjai forognak.
+Hogyan lépjen fel hozzá most már egy ilyen semmi kis ember, akinek se
+vagyona, se neve, sem érdeme nincsen.
+
+Ledőlt a fal mellett álló kopott medvebőr lócára, és a karjára fektette
+könytől esőző orcáját.
+
+Jó tulajdonsága az a szomorúságnak, hogy el is altatja az embert, meg is
+vigasztalja mindenféle kedvező álommal.
+
+Gergely jó fél napot aludt a medvebőrön, és mosolyogva ébredt fel utána.
+
+Csodálkozva nézett a kis szoba falára, a falon függő ferdelábu Szent
+Imre képre, aztán elkomorodott. Arcát a két tenyerébe fektetve
+rákönyökölt a térdére. A fejében sötét örvénylés forgatta egymásba a két
+nap történetét. A nagy török tábor, az elfogás, a pap halála, a
+menekülés, a budai vár, az ő kis feleségének elröppenése, a mostoha
+szülők szineváltozása, – mindez egymásba kavarogva örvénylett az
+elméjében. Aztán a lóra gondolt, a vén szürkére, hogy adtak-e neki
+enni-inni, és hogy hogyan fog ő azon megint hazaballagni Somogyvárra?
+mit felel, ha kérdik, hogy hol a mester? s ki fogja őket tanitani
+ezután? Bizonyosan Tinódy Sebestyén, a rokkant kezű jó lantos.
+
+Fölkelt és megrázkódott, mint aki rossz álomnak a nyügeiből akar
+kibontakozni. Aztán átment Ceceyékhez.
+
+– Édes anyám, – mondotta az asszonynak, – én csak azért jöttem, hogy
+hirt adjak a török veszedelemről. Most már visszamegyek.
+
+Az asszony az ablaknál ült, és aranycérnával gyolcsdarabot szegett. A
+nők akkoriban ilyen aranyozott inggallért hordtak. A leányának varrta.
+
+– Hova sietnél? – felelte, hiszen még nem is beszélgettünk. Az uram
+sincs itthon. Az is akar talán szólani veled. Hát Bálint urnál voltál-e
+már?
+
+– Nem, – felelte a diák, – nem is megyek hozzá. Csak úgy ugrottam el
+hazulról, hogy nem is mondtam, hová megyek.
+
+– Hát az öreg papunknál?
+
+– Hol lakik?
+
+– Itt velünk, hát hol lakna másutt? De most ő sincs itthon. Temet.
+
+– Még mindig civakodnak?
+
+– Most még többet, mint azelőtt. Most ő a Ferdinánd-párti, az uram meg a
+János-párti.
+
+– Mondja meg neki _kegyelmed_, hogy tisztelem.
+
+Szándékosan nem szólitotta _anyámnak_.
+
+Az asszony egyet forditott a varráson, és egy kis hallgatás után igy
+szólt:
+
+– Hát akkor nem tartóztatlak Gergely fiam, csak éppen egy kis ebéddel
+kinállak meg. Félretettem neked. Nem akartalak zavarni a nyugvásodban.
+
+Gergely lehajtotta a fejét. Bizonyosan azon gondolkozott, hogy
+elfogadja-e az ebédet? Végre is arra gondolt, hogy hátha megbántja őket:
+elfogadta.
+
+Az asszony egy sárga bőrabroszt vetett az asztalra, és hidegsültet
+hozott be, meg bort is tett melléje.
+
+Eközben Bálint pap is hazaérkezett. Eddig csak az est vetette haza az
+irgalmasság munkájából, ma korábban jött, mert a hőség és a munka
+elfárasztotta.
+
+A sarkában lépett be Cecey.
+
+Gergely kezet csókolt a papnak, aztán hogy az viszszatolta az asztalhoz,
+evés közben felelgetett a kérdéseire.
+
+– Hogy megnőttél! – mondotta a pap. Embernyi ember vagy. Pedig mintha
+csak tegnap szakadtál volna el tőlünk!
+
+És a szobában körülpillantva kérdezte:
+
+– Hol a Vica?
+
+– A palotában, – felelte Cecey.
+
+A pap tekintete magyarázatot kért. Cecey mentegetőzve felelte:
+
+– A királyné nagyon megszerette. Nem ereszti.
+
+– Mióta?
+
+– Egynehány napja.
+
+– Csak nem a _gyerek_ mellett van? – hörkent fel a pap.
+
+– Mellette van, – felelte Cecey. Csak nem gondolod, hogy pesztonka. Van
+ott pesztonka elég. A Vica csak épp hogy ott van, no.
+
+– A te leányod, a Szapolyay fia mellett? – kiáltotta a pap a szinéből
+kikelve.
+
+Cecey nyugtalanul baktatott végig a szobán.
+
+– Hát mi van abban? – felelte megfordulva. Nem te mondtad-e, hogy inkább
+a magyar, ha kutya is, mint a német, ha angyal is.
+
+– De hogy a te leányod ringatja a Szapolyay fiát, – szólt a pap a
+haragtól kivörösödve. S hirtelen felcsattanva éktelen dühhel orditott
+Ceceyre:
+
+– Hát igy meglágyul az ember esze, ha megvénül! Hát elfelejtetted-e,
+hogy annak a gyereknek az apja hóhér volt! Elfelejtetted-e, hogy velem
+együtt ettél a Dózsa György husából!
+
+S ugy vágta a széket a földhöz, hogy darabokra törött.
+
+Gergely szájából kiesett a falat. Lefutott a lépcsőn, és elővezette a
+lovát. Elment anélkül, hogy búcsuzott volna.
+
+
+XXI.
+
+A királyi palota előtt leszállt a lováról, és a kantárnál fogva
+tartotta.
+
+A palota falán egy helyen óriás napórát pillantott meg. A nap a fellegek
+mögött járt, és az aranyozott órarúd csak halvány árnyékkal mutatta a
+római IV-et.
+
+Gergely az ablakokra vizsgálódott. Sorra nézte valamennyit: a
+földszintieket, az emeletieket, aztán a torony-ablakokat.
+
+A palota kapuján katonák jártak ki és be. Egy galambősz szakállu,
+hajlott hátu agg magyar úr két iródiákkal ment be a kapun. Nagy úr
+lehetett, mert mindenki köszönt neki, ő azonban nem köszönt vissza
+senkinek. A diákok tekercscsé göngyölt papirosokat vittek. A
+posztósüvegük szélébe ludtoll volt tűzve; az övükön rézkalamáris lógott.
+A nap ahogy rájok tűzött, az árnyékuk is méltóságosan mozgott előre a
+palota falán.
+
+Azután egy vékonylábu szőke katonát pillantott meg Gergely. Csak a lábát
+látta, a piros csizmába, piros nadrágba foglalt vékony két lábat, de
+arról is megismerte, hogy a szigetvári őrségből való. Nagy Bálint a
+neve.
+
+Megfordult és a Szentgyörgytér felé sietett a lovával. Nem akarta, hogy
+a Török Bálint emberei közül valaki észrevegye.
+
+Hanem erreféle megint egy ismerős alakkal találkozott. Egy mozgékony kis
+kerekszakállu ember volt ez: Martonfalvai Imre, Török Bálintnak a
+deákja, sáfárja, hadnagya, szóval egy mindenféleképpen hasznos belső
+embere.
+
+Gergely átugrott a lova tulsó oldalára, hogy az arcát eltakarja ez elől
+az ember elől, azonban Imre deák, az örökké fürkésző, szemes ember
+észrevette.
+
+– Nini! kiáltotta, Gergely öcsém!
+
+Gergely fülig elvörösödötten emelte föl a fejét.
+
+– Hogy kerülsz te ide? Az urhoz jöttél? Hát ezt a lófejü ökröt hol
+szedted fel? Hiszen ez nem a mi lovainkból való!
+
+Gergely szeretett volna elsülyedni a kövezet alá, az ökörnek nevezett
+érdemes állattal együtt.
+
+Hanem hamar összeszedte magát.
+
+– Az úrhoz jöttem, – mondotta. Hol van?
+
+– Nem tudom megjött-e már. A német rabokat kisérte a szultán elé. Haj de
+vitéz ember ez a mi urunk! Láttad volna, hogyan verte a németet! Ma egy
+hete is úgy jött vissza a csatából, hogy egy csuron vér volt a
+jobb-karja. A királyné az ablakban ült. Ahogy ellovagolt előtte,
+felmutatta neki a jobbját, a karddal együtt. Nincs otthon
+marhaveszedelem?
+
+– Nincs, – felelte Gergely.
+
+– Hát az öreg-kutat kitisztitották-e a rabok?
+
+– Ki.
+
+– A cséplők nem lopnak?
+
+– Nem.
+
+– Az urfiak egészségesek?
+
+– Egészségesek.
+
+– És az asszonyunk?
+
+– Az is.
+
+– Remeteudvaron nem voltál?
+
+– Nem.
+
+– Nem tudod, hogy a szénát betakaritották-e?
+
+– Nem.
+
+– No, – azt mondja a deák a süvegével legyezve magát, hát most hova
+szállsz? Vagy van szállásod?
+
+– Nincs.
+
+– Hát gyere énhozzám. Valami nagy hírrel jöttél? Vagy levelet hoztál az
+urnak?
+
+– Nem. Csakugy véletlen formán jöttem el.
+
+– Hát várj itt. Befordulok a palotába. Vagy gyere te is velem ide az
+udvarra. Aztán haza megyünk, és átöltözöl. Vagy nincs ruhád? No majd
+lesz. Aztán beszélhetsz az urral.
+
+Bevezette a diákot az udvarra, és elhelyezte az árnyékon.
+
+Gergely utána nézett a bőbeszédű eleven embernek. Látta mint szalad fel
+a széles vörös márványlépcsőn, aztán azon gondolkozott, hogy ne
+szökjék-e meg a Bálint úr szidása elől?
+
+Hej nem lehet az elől megszökni! Hatalmas tekintetével még igy messziről
+is magához horgozza az embert. Aztán igazat kell mondani. Meg kell
+vallani, hogy ők bizony a pappal a levegőbe akarták vetni a török
+császárt.
+
+Hát megnyugodott abban, hogy ma az ő szegény kicsisége nagymosásba
+kerül, és ujra bámulni kezdte az ablakokat.
+
+Amint igy tekintget, látja, hogy az udvar egy nyilásán a kert fái
+zöldelnek át. Mi lenne, ha ő oda besurranna? Csak úgy messziről megnézné
+az ő kis Éváját. Csak úgy messziről, mert a királynéhoz nem szabad közel
+menni.
+
+Bizonyos, hogy ők a tulsó árnyékos részen vannak vagy a kertben, vagy
+valamelyik ablakban. Megismerné Évát messziről is. Megismerné az ő
+gyönge fehér arcát, édesmosolyu macskaszemét. Intene neki egyet a
+kalapjával. Aztán Éva találgathatná akár egy hétig is, hogy Gergely
+járt-e ott, vagy egy hozzá hasonló fiu, vagy hogy éppen Gergelynek a
+lelke.
+
+A fal az udvaron tele volt nagy nehéz vasgyűrűkkel, amelyek arra valók,
+hogy a lovat hozzájok kössék, akik itt leszállanak.
+
+Gergely is odakötötte a maga lovát, aztán csöndes andalgással átment a
+katonák között, és beosont abba a sikátorba, amelyikből a fák
+kandikáltak kifelé.
+
+
+XXII.
+
+Gergely azt gondolta, hogy ez a kert bejárata. Nem az volt, csak egy
+keskeny sikátor. Egyik oldala magas vasrácsozat, a másik oldala épület.
+A Mátyás király tudósai és művészei laktak valamikor ezen a részen,
+azután lengyel papok és szolgák Ulászló idejében, később meg
+asszonycselédek.
+
+Gergely azonban minderről nem tudott semmit. Ő csak a rácsot nézte. A
+rács zöld volt, s a vasrudak vége aranyozott. A lombok néhol áthajoltak
+a rácson.
+
+Gergely be-benézett. Néhol kavicsos utat látott, meg egy-egy zöldmázas
+cseréptetővel fedett kis kerti épületet. A rácsokon is itt-ott egy-egy
+vasholló ült; de némelyiknek már csak a lába volt meg. Gergely a
+lombokon át egynehány rózsaszinü foltot látott. Ezek női ruhák.
+Gergelynek a szive lázasan dobogott.
+
+Izgatott kukucskálással ment lejebb és lejebb a kerités mellett, s egy
+vén hársfa alatt női csoportot pillantott meg.
+
+Bölcső körül ültek. Világos rózsaszin ruhába voltak öltözve. Csak egy
+volt közöttük feketében, egy hosszukás arcu, vékonykezü nő. Ennek az
+arca halavány volt és szomoru. Csak akkor mosolyodott el, mikor
+lehajolt, és a bölcsőbe nézett, de a mosolygása is szomoru volt annak.
+
+Gergely nem látott a bölcsőbe. Egy fehérruhás kövér asszonynak a háta
+takarta a bölcsőt. A kövér asszony hársfa lombocskát lengetett a bölcső
+fölött.
+
+Gergely ide-oda keresgélt a rácson, hogy jobban beláthasson. Látta most
+már, hogy négy nő van összesen a bölcső körül, s egy ötödik ott
+hajladozik egy kehelyalaku nagy márványváza mellett.
+
+A rácsozat mentén ahhoz futott le. Csakugyan az ő kis Évája volt. De
+hogy megnőtt! Vadgesztenyét szedett a földről egy kosárba:
+
+– Vicuska! Cicuska! – szólt be halkan a rácson.
+
+A leányka húsz lépésnyire lehetett. Valami nótát dúdolgatott. Az volt az
+oka, hogy nem hallotta a Gergely szavát.
+
+– Vicuska! Cicuska! – szólt be ismét Gergely.
+
+A leány fölemelte a fejét. Komoly csodálkozással nézett a rács felé.
+
+– Cicuska! – ismételte Gergely csaknem kacagva, Cicus – Vicus, gyere hát
+ide!
+
+A leány nem láthatta a tamariszklomboktól Gergelyt, de megösmerte a
+hangját.
+
+Jött mint az őzike. Meg-megállva, meg-megiramodva, nagy bámuló szemeivel
+még csak nem is pillantva csodálkozásában.
+
+– Én vagyok itt Vicuska, – szólt Gergely ujból.
+
+Akkor a leány ott volt egy ugrással.
+
+– Gergő, – mondotta a kezét összecsapva, – hogyan kerülsz ide?
+
+Az öröm ragyogása áradt el rajta. És a rács nyilásához tette az arcát,
+hogy Gergely megcsókolja.
+
+Azután mind a ketten fogták a rácsot, egymás keze mellett. A rács hideg
+volt. A kezök meleg. Az arca is mind a kettőnek kipirult.
+
+A fiu elmondta röviden az idekerülése történetét, s eközben a leány
+arcát, kezét és ruháját vizsgálta.
+
+Hogy megnőtt, hogy megszépült!
+
+Más talán nem találta volna szépnek a leányt; hiszen abban a korban
+volt, amelyben csak a kezek meg a lábak fejlődnek, s az arc valami
+éretlen, a mell még fiús, és a haj még ritka, de Gergelynek mindez mégis
+szép volt. A leány nagy kezei tetszettek neki, fehéreknek és puháknak
+találta, s hogy a lábán formás cipők voltak, oda is vetett egy
+gyönyörködő pillantást.
+
+– Egy gyürüt hoztam, mondotta Gergely elővonva a zsebéből a nagy török
+gyürüt. Az én jó mesterem hagyta ezt nekem. Én meg odaadom neked
+Vicuska.
+
+Vica a kezébe vette a gyürüt, és tetszéssel nézte rajta a
+topáz-félholdat, gyémántcsillagokat. Azután beledugta az ujját és
+nevetett.
+
+– Mekkora gyürü! – mondotta. De szép!
+
+És hogy egy ujjon csak lotyogott a gyürü, két ujját dugta bele.
+
+– Jó lesz, ha megnövök, mondotta. Addig csak legyen nálad.
+
+Aztán gyermekes őszinteséggel mondta hozzá:
+
+– Tudod, majd ha a feleséged leszek.
+
+Gergelynek az arca elborult, és a szeme megnedvesedett.
+
+– Nem leszel te az én feleségem Vica.
+
+– Nem-e? – kérdezte a leány megütődve.
+
+– Te már csupa királyok meg hercegek között élsz, nem adnak ilyen kurta
+embernek, mint én vagyok.
+
+– Oh hogyisne, felelte a leány. Azt hiszed, hogy én valami nagyra tartom
+őket. A királyné is mondta egyszer, hogy csak szeressem a kis királyt,
+ha megnövök, majd szerez ő nekem egy szép vőlegényt. Van már nekem, azt
+feleltem vissza. Megmondtam a nevedet is, meg hogy Török Bálint a nevelő
+atyád.
+
+– Megmondtad? Aztán mit szólt rá?
+
+– Annyira nevetett, hogy majd leesett a székéről.
+
+– Itt van ő is a kertben?
+
+[Illustration: Izabella özvegy királyné.
+
+(Abból az időből való festmény.)]
+
+– Itt. Az a feketeruhás.
+
+– Az? – Az ám. Ugye milyen szép?
+
+– Szép, de én még szebbnek gondoltam.
+
+– Szebbnek-e? Hát nem elég szép?
+
+– Nem láttam a fején semmi koronát.
+
+– Ha akarod beszélhetsz vele. Igen jó asszony. Magyarul nem tud.
+
+– Hát?
+
+– Lengyelül, németül, diákul, olaszul, franciául, szóval mindenféle
+nyelven, csak magyarul nem. A te nevedet is úgy mondja ki, hogy:
+_Kerkő_.
+
+– Nem akarok vele beszélni, mondotta huzodózva Gergely, ámbátor egypár
+szót én is tudok németül. Hanem azt mondd meg Vicuska, hogy ha máskor is
+eljövök Budára, hogyan beszélhetek veled?
+
+– Hogyan? Hát majd én megmondom a királynénak, hogy eresztessen be.
+
+– És beeresztet?
+
+– Hogyne. Engem úgy szeret, hogy mindent megenged. A szagos vizből is
+ád. Szagold meg csak a ruhám ujját. Ugy-e jószagu? A királynéknak mind
+ilyen jó szaguk van; aztán az imádságos könyvét is megmutatta. De szép
+képek vannak benne! Van benne egy Mária kékselyemruhában, rózsák között.
+Azt látnád!
+
+A hárs alól valami olyanféle nyekergés hallatszott, mint mikor a
+macskának rálépnek a farkára.
+
+– Jaj! – mondotta összerezzenve Éva, – a királyka felébredt. Várj itt
+Gergő.
+
+– Vicus, – szólt Gergely, – nem várhatlak, hanem holnap eljövök.
+
+– Jó, – felelte a leány. Mindennap itt légy ebben az órában.
+
+És elfutott a királykához.
+
+
+XXIII.
+
+Semmisem úgy történik, amint az ember elgondolja.
+
+Mikor Török Bálint haza érkezett, órákig nem lehetett vele beszélni.
+Bezárkózott a szobájába, és fel alá járt. Az alsó szobákban hallották az
+ő nehéz egyforma járását.
+
+– Az úr haragszik, – mondotta Martonfalvay aggodalmasan. Talán csak nem
+énrám!
+
+– Hátha még engem meglát, – gondolta Gergely.
+
+Martonfalvay háromszor is fölmászott a lépcsőn, mig végre be mert
+nyitni.
+
+Török Bálint a Dunára néző ablaknál állott. Azonmód volt öltözve, amint
+a török császárnál járt. Még a bársonyos diszkardot sem oldta le a
+derekáról.
+
+– Mi az? – kérdezte visszafordulva. Mit akarsz Imre? Most nem akarok
+beszélni semmiről.
+
+Martonfalvay alázatos meghajlással vonult vissza.
+
+Megállt a tornácon, és zavartan vakarta a fületövét. Mert az is baj, ha
+szól. Bálint úr olyan, mikor haragszik, mint a zivatar-felleg: könnyen
+kilobban belőle a menykő. De hátha az is baj, hogyha nem szól? Akárki
+jön hazulról, az úr mindig örömest látja.
+
+Török Bálintnak a háza a fejérvári kaput támasztotta. Egyfelől nyugatra
+nyiltak az ablakai, másfelől a Gellérthegyre. Martonfalvayt végre az
+segitette ki a zavarából, hogy amint lenézett az ablakon, Verbőcyt látta
+a ház ajtaján belépni.
+
+Visszasietett hát, és megintcsak benyitott az ajtón.
+
+– Nagyságos uram, mondotta, Verbőcy úr jön.
+
+– Itthon vagyok, felelte Török Bálint.
+
+– Gergely is itt van, – mondotta most nagy lélekzettel a deák, – a kis
+Bornemissza fiu.
+
+– Gergely? Egyedül?
+
+– Egyedül.
+
+– Hát hogy kerül az ide? Jőjjön be.
+
+Gergely egyszerre érkezett az ajtóhoz a galambősz szakállu hajlott hátu
+Verbőcyvel.
+
+Hogy Martonfalvay mélyen meghajolt, Gergely is meghajtotta magát.
+
+Ezzel az öreg úrral találkozott ő a királyi palotán. Ez előtt vitték a
+ludtollas deákok a papirtekercset. (Hej nagy hirü ember! Legénykorában
+ez még látta Mátyás királyt.)
+
+– Isten hozott bátyám, – hangzott ki a szobából Török Bálint mély,
+férfias hangja.
+
+S hogy az ajtónál észrevette Gergelyt, igy folytatta:
+
+– Engedd meg bátyám, hogy a fogadott fiammal szóljak előbb. Gyere be
+Gergely!
+
+Gergely azt se tudta élő-e vagy holt: állt cövekként a két úr előtt.
+
+– Valami baj van talán otthon? – Ez volt Bálint úrnak az első kérdése.
+
+– Nincs, – felelte a diák.
+
+– Te a pappal jöttél? – kérdezte hirtelen Török Bálint.
+
+– Avval, – felelte sápadtan a fiu.
+
+– És hogy estetek rabul? Hiszen a pap meghalt. A fiaim is veletek
+voltak?
+
+– Nem.
+
+– Hát hogy kerültetek a törökök közé?
+
+Az agg Verbőcy ekkor megszólalt:
+
+– No-no Bálint öcsém, – mondotta jóságos mélyrezgésü hangon, – ne
+kiabálj úgy arra a szegény gyerekre, hiszen féltében se tud felelni.
+
+És megsimogatta a fiu arcát, aztán leült a szoba közepén levő feketebőr
+karosszékbe.
+
+A fiu a _féltében_ szóra úgy magához tért, mintha vizet loccsantottak
+volna az arcára.
+
+„Csak az a fő, hogy ne féljen az ember!“
+
+– Ugy, – felelte egyszerre bátran, – hogy égbe akartuk röpiteni a török
+császárt.
+
+– Per amorem, – szólt elszörnyedve Verbőcy.
+
+Török Bálint maga is meghökkent.
+
+A fiu, – jőjjön, aminek jönnie kell: – elmondta minden szorongás nélkül:
+hogyan vitték a puskaport az országútra, és a pap hogyan tévesztette
+össze a császárt a basával.
+
+– Micsoda meggondolatlanság, – szólt a kezét összecsapva Verbőcy, –
+micsoda szamárságot eszeltetek ki édes fiam!
+
+– Nem ott a szamárság, – felelte a kardját a padlóhoz ütve Török Bálint,
+– hanem ott, hogy a pap nem ismerte meg a szultánt.
+
+És ekkor a két úr egymásnak fordult.
+
+– A szultán a mi barátunk! – szólt Verbőcy.
+
+– A mi elvesztőnk! – felelte Török Bálint.
+
+– Nemes gondolkozású úr!
+
+– Koronás gazember!
+
+– Én ismerem, de te nem ismered! Én jártam nála Konstantinápolyban is.
+
+– Töröknek a szava nem szentirás. És, ha szentirás volna is, az ő
+szentirásuk nem a miénk, a miénk nem az övék. Az ő szentirásuk az, hogy
+a keresztényt le kell tiporni.
+
+– Csalatkozol!
+
+– Adja az Isten bátyám, de én annyira érzem a farkasszagot, hogy haza
+megyek innen. Fiam, – szólt Gergelyhez fordulva, – megmenthettétek volna
+Magyarországot!
+
+És hogy ezt mondta, a hangja fájdalmas volt. Szavai nehéz ólom-rögökként
+estek a fiu szivére.
+
+
+XXIV.
+
+Másnap reggel azzal ébresztette fel Gergelyt Martonfalvay, hogy a
+ruhatárból egy szép sárgaselyem apródöltözetet tett az asztalára. És igy
+szólt:
+
+– Az úr parancsolja, hogy öltözzél fel. Tiz órakor állj készen az
+udvaron. Bemégy vele a királyi palotába.
+
+Azzal előfogta Gergelyt, mint valami gondos anya. Megmosdatta,
+felöltöztette; a haját középen kétfelé fésülte; az aranygombjait
+megtörülgette szarvasbőrrel; még a kénsárga dali-cipőket is ő akarta
+felhúzni a lábára.
+
+– De már ezt nem engedem, – mondotta Gergely. Nem vagyok én olyan
+gyámoltalan fráter, hogy még a cipőt se tudnám felhúzni.
+
+– Hát nem félsz?
+
+– Mitől félnék deák uram? Hogy a királyné elé megyek? Nagyobb asszony az
+én asszonyom annál, ha nincs is korona a fején!
+
+– Abban is igazad van, – felelte a deák tetszéssel nézve végig a fiun.
+De tudod mégiscsak királyné.
+
+Török Bálintot szemben találta az udvar egy szolgája:
+
+– Nagyságos uram, – mondotta lihegve, – a királyné ő felsége küldött,
+hogy azonnal jőjjön. Valami basa érkezik. Annyi kincset hoznak, hogy az
+szörnyűség.
+
+– Megyek, – felelte röviden Török Bálint.
+
+És a kisérő vitézeihez fordult:
+
+– Nem ingyen hozzák, meglássátok!
+
+A katonák az udvaron maradtak. Bálint úr Gergelylyel felment a széles
+márvány-lépcsőn.
+
+Az alabárdos ajtónálló tisztelgőre emelte a bárdot, s azt mondta Bálint
+úrnak:
+
+– Ő felsége a trónteremben van.
+
+Ezt mondva jobbra mutatott.
+
+– Akkor velem jöhetsz, – szólt Bálint úr Gergelyhez. Mindig a hátam
+mögött légy négy-öt lépésnyire, és katonásan állj; senkivel ne beszélj;
+ne krákogj, ne köpdöss, ne ásits, illedelmes légy!
+
+Magas ivű csarnokok; szines és faragott falak; mindenütt arannyal
+tündöklő és koronás cimerek; magas széles ajtók; ezüst csillagokkal
+ékesitett kék mennyezetek; lépések zaját elnyelő vastag vörös szőnyegek.
+Gergely kábuldozott a pompától.
+
+Ugy érezte magát, mintha minden sarokban egy koronás szellem állana, és
+azt suttogná:
+
+– Királyok lábanyomán jártok. Ezt a levegőt királyok lehelték be itten.
+Ezek a falak királyok szavát hangoztatták vissza!
+
+A trónteremben már öt fényes öltözetü ur volt jelen, mögöttük apródok és
+tisztek. A trón mellett két alabárdos testőr, de a trónon nem ült még
+senki.
+
+Ez a terem is boltozatos volt, mint a többi, s a szilvakék selyem
+boltozat csillagai az égnek azt az óráját mutatták, amelyikben a nemzet
+Mátyást királyává választotta.
+
+– Ő felsége hivja, nagyságos úr, – szólt egy díszruhás testőrtiszt Török
+Bálintnak.
+
+Gergely magára maradt az apródok és a deákok között.
+
+A mellette beszélgető két ifjúhoz fordult, és igy szólt:
+
+– Bornemissza Gergely a nevem. A Török Bálint apródja vagyok.
+
+Az egyik ifjú, – (vidám tekintetü napégetett szőke arc), – kezet
+nyujtott neki, és igy felelt:
+
+– Zoltay István vagyok, a Batthyány úr hadából.
+
+A másik egy rövidnyaku köpcös legény, csak összefonva tartotta karjait,
+és elnézett a Gergely válla fölött, mintha nem is venné észre.
+
+Gergely megütődve bámult rá. Ez a bikafejü urfi bizony még megveti.
+
+– Bornemissza Gergely vagyok, ismételte a mellét kifeszitve.
+
+A bikafejü ránézett ugy félvállról, és azt felelte:
+
+– Mi közöm veled öcsém. Apródnak _hallgass_ a neve.
+
+Gergely elpirult. A szeme rávillant a gőgös ifjúra. Csaknem kiáltva
+felelte:
+
+– Nem a te apródod vagyok! Akié pedig vagyok, az nem úgy hí engem, hogy
+_hallgass_, hanem úgy, hogy _ne türj bántást_!
+
+A bikafejű végignézett rajta.
+
+– No majd, ha kint leszünk az udvaron, megmondom neked a nevemet.
+
+S a tenyerét érthető módon fölemelte.
+
+– Nono Mekcsey, – szólt Zoltay közéjök állva, – csak nem izéled ezt a
+gyereket!
+
+– Nem vagyok gyerek, ha bántanak, – felelte Gergely. – Engem Dobó István
+már hét éves koromban karddal övezett fel, és vitéznek nevezett.
+
+A Dobó névre Zoltay megfordult és a Gergely vállára tette a kezét.
+
+– Nini, mondotta, – te vagy tán az a gyerek, aki egy janicsárnak a lovát
+elvitted?
+
+– Én, felelte Gergely büszke örömmel.
+
+– Pécs mellett valahol?
+
+– A Mecseken.
+
+– No pajtáskám, akkor add ide mégegyszer a kezedet.
+
+Megrázta, megszoritotta a Gergely kezét, aztán magához ölelte.
+
+Mekcsey ezalatt háttal volt fordulva hozzájok.
+
+– Ki ez a goromba ember? – kérdezte Gergely a széles hátu Mekcseyre
+intve.
+
+– Igen jó fiu, – felelte Zoltay, csak egy kicsit tüskés.
+
+– De én nem hagyom annyiba, tüzeskedett Gergely.
+
+Rácsapott Mekcseynek a vállára.
+
+– Hallja az úr…
+
+Mekcsey megfordult.
+
+– Éjfélkor a Szent György téren megösmerkedhetünk.
+
+És a kardjára csapott.
+
+– Ott leszek, – felelte röviden Mekcsey.
+
+Zoltay a fejét csóválta.
+
+A termen mintha szellő fuvalt volna át. Mozgolódás támadt. Két alabárdos
+testőr jött be az ajtón, aztán négy kis apród, aztán a királyné; utána a
+barát, Török Bálint, Verbőcy, Batthyány Orbán, meg az öreg Petrovich.
+
+Gergely elpirosodva nézett az ajtóra. Még valakit várt, hogy jön.
+Természetesnek tartotta, hogy amint a férfiaknak fiu-apródjaik vannak,
+az ilyen nagyasszony is tart leány-apródokat. De nem jött leányapród egy
+se.
+
+A királyné gyászruhában volt, csak a fején ragyogott egy vékony hold
+alaku gyémántos korona. A trónba ült. A két testőr mögéje állott; a
+főurak melléje.
+
+A királyné körülnézett a teremben, még valamit kérdezett halkan a
+baráttól, aztán visszahelyezkedett a trónusába.
+
+A barát ekkor intett a szemben levő ajtónállóknak.
+
+
+XXV.
+
+A török szultán küldötte jött: egy arany-sallangos fehér selyembe
+öltözött termetes ember. Amint az ajtón belépett, földig meghajolt,
+aztán futó sietéssel ment a trón szőnyegéig. Itt szépen előrevetette a
+két kezét, és hasra feküdt.
+
+Vele együtt tiz apródféle citromszin-ruhás cirkászi fiu. Ezek is úgy
+siettek be, mint az agájok. Ketten-ketten egy-egy violaszinű bársonynyal
+boritott ládát emeltek, és letették kétfelől az aga mellé, ők maguk
+arccal szintén a szőnyegre borulván.
+
+– Isten hozott Ali aga, – szólalt meg ekkor a királyné latin nyelven.
+
+Gyönge rebegés volt a hangja. Nem lehetett tudni, hogy a melle
+erőtlen-e, vagy hogy mint afféle asszony el van fogulva.
+
+A török fölemelkedett. Csak ekkor látszott micsoda széparcu arab ember.
+Lehetett negyvenéves.
+
+– Felséges királynő, – szólalt meg latinul, s dercés reggeli hangon, – a
+hatalmas padisah üdvözletét hoztam trónusod elé. Kér, hogy fogadd olyan
+szivesen, mint ahogy ő adja.
+
+Intésére az apródok fölemelték a ládák tetejét, s az aga egyenkint
+szedte elő a ragyogó aranyláncokat, karpereceket, selyem és bársony
+kelméket, egy szép drágaköves kardot, és buzogányt.
+
+Odarakta a szőnyegre a királyné lába elé.
+
+A királyné halvány arcán az öröm gyönge rozsája jelent meg, hogy e
+tündöklő kincseket szemlélte.
+
+Az aga még egy kis csipkés ezüsttel boritott kristályszelencét nyitott
+fel és nyujtott át. Gyűrűk voltak benne, a mesés kelet legszebb
+kincseiből valók. A királyné leplezetlen gyönyörűséggel nézett ezekre a
+gyűrűkre.
+
+– A kardot és buzogányt felség, a kis király őfelségének küldi az én
+uram, – beszélt tovább Ali aga, – s ezenkivül lent az udvaron áll három
+telivér arabsló; ezek ketteje a két szultánfitól való, akik ide
+eljöttek, és testvéri csókjukat küldik János Zsigmond őfelségének.
+
+A királyné a főuraktól kisérve az udvari ablakhoz vonult. Egy testőr
+félrevonta az ablak vastag kárpitját. A terembe napfény szállt be. A
+királyné a tenyerét a szemére árnyékozva nézett le az udvarra.
+
+Ott állt a három gyönyörü hófehér paripa aranynyal kivert drága keleti
+szerszámban, s körülötte a bámuló udvari nép.
+
+A királyné halkan egynehány szót váltott a baráttal, aki a követhez
+fordulva ezeket mondotta:
+
+– Őfelsége mély meghatottsággal és hálával köszöni a kegyelmes szultán
+ajándékait, valamint a két főherceg ajándékát. Mondd meg uradnak, a
+kegyelmes szultánnak, hogy jelöljön meg egy órát a király és királyné
+őfelségük küldöttjeinek elfogadására, akik e köszönetet tolmácsolni
+fogják a kegyelmes padisahnak.
+
+A királyné bólintott, és vissza akart vonulni a termeibe, azonban az aga
+még nem végzett.
+
+– Mindezeket az ajándékokat, – mondotta finom mosolylyal, – csupán annak
+jeleképpen küldi a hatalmas padisah, hogy ő János Zsigmond király
+őfelségét fiának tekinti, a felséges királyasszonyt pedig leányának. És
+semmisem okozna neki nagyobb örömet, mint az, ha elhunyt királyi
+barátjának fiát a kis király őfelségét láthatná, és atyai csókjával
+illethetné.
+
+A királyné elhalaványodott.
+
+– Ez okból, – folytatta a követ, – kéreti felségedet a hatalmas padisah,
+méltóztassék a kis király őfelségét a dajkával együtt kocsiba ültetni,
+és a kellő kisérettel hozzá bocsátani.
+
+Ezen a _kellő kisérettel_ szón hangsúly volt. Senki nem értette most.
+Mindenki megértette másnap.
+
+A királyné fehér volt, mint a fal. Hátradőlt a trónusán, nehogy
+elájuljon.
+
+A teremben az elszörnyűködés halk moraja futott át. Gergely fázott.
+
+– Mi az? – kérdezte suttogva Mekcsey.
+
+– Nem értettem tisztán, – felelte Zoltay.
+
+És Gergelyhez fordult:
+
+– Te értetted? Te bizonyosan jobban tudsz latinul mint mink.
+
+– Én értettem, felelte Gergely és _neked_ megmondom.
+
+Azonban mielőtt szólhatott volna, a török hangja hallatszott megint:
+
+– Nincs ok az aggodalomra, – folytatta a török körülpillantva. A
+hatalmas padisah csak az ő ellenségeinek félelmes, a jó barátokkal
+szemben ő is jóbarát. Egyébiránt ő személyesen jött volna el, hogy
+tiszteletének és jóindulatának kifejezést adjon, de a mi vallási
+törvényeink tiltják ezt, felséges királyné.
+
+Itt megállt a beszédben. Várta, hogy vagy a baráttól, vagy a
+királynétól, feleletet kap. Azonban senkise felelt. Kinos csönd ült a
+teremben.
+
+– Továbbá, – folytatta ekkor a török, – az én uram és császárom azt
+óhajtja, hogy János Zsigmond őfelségét mindazok az urak kisérjék el,
+akik Buda védelmében kitüntették magukat. Ismerni kivánja a magyar
+hősöket; valamennyit a maga hőseinek tekinti.
+
+Hogy erre se feleltek, meghajtotta magát, és igy szólt:
+
+– Ezzel elvégeztem a hatalmas padisah megbizását, s várom a kegyelmes
+választ.
+
+– Délután három órakor megadjuk, felelte György barát a királyné
+helyett. Őfelsége a császár meg lesz a mi válaszunkkal elégedve.
+
+A királyné felállt. Intett Török Bálintnak, s hogy az erre a trónhoz
+lépett, belefűzte a karját a karjába. Látszott rajta, mennyire uralkodik
+az idegein, hogy össze ne essék.
+
+
+XXVI.
+
+Ali aga délben a főurakat járta sorba: Fráter Györgyöt, Török Bálintot,
+Petrovich Pétert, aki nemcsak rokona, de gyámja is volt a kis királynak,
+továbbá Verbőcyt, Battyány Orbánt és Podmaniczky Jánost. Mindenüve
+egy-egy értékes kaftánt vitt, és mindenütt mézes szavakkal biztositotta
+az urakat a szultán jóindulatáról és bőkezüségéről.
+
+A kaftánok között Török Bálintnak jutott a legértékesebb. Bokáig érő
+nehéz sárgaselyem volt ez. A többi kaftán mind egyforma ibolyakék volt,
+és narancs-sárga selyemmel kibélelt. Ez az egy kénsárga selyem volt, és
+habos fehér selyem a bélése. Maga az aranyfonalakból szőtt öv olyan
+szálazott aprólék munka, hogy egy emberéletbe kerülhetett, mig
+elkészült. A gombok rajta a nyaktól az övig gyémánttal körözött
+aranygombok.
+
+Hogy a házbeliek összefutottak az ajándék csodájára, nevetve mondta
+nekik:
+
+– Jó lesz paplannak.
+
+Azután elkomolyodva szólott:
+
+– Szedelőzködjetek: délután hazamegyünk!
+
+Három órakor átment megint a palotába. Itt a főurak a könyvtár-teremben
+vártak már reá.
+
+– A királyné nem enged, – mondotta György barát, – kérlek szólj vele.
+
+– Én búcsúzni jöttem, – felelte hidegen Török Bálint.
+
+A főurak elképedve néztek rája.
+
+– Érzem a szelet, – szólt Török Bálint, – nem akarom, hogy kivül
+találjon az odumon.
+
+– Az ország sorsával játszol! – szólt Verbőcy.
+
+– Rajtam fordulna meg?
+
+– A szultánt nem szabad elkedvetlenitenünk, – szólt közbe György barát.
+
+– A fejemmel nem akarok neki kedveskedni.
+
+– Ez meg van keveredve, – szólt a vállát vonogatva Verbőcy. Hát nem
+neked küldte-e a legszebb kaftánt? Nem téged ölelgetett-e köztünk
+legjobban?
+
+Török Bálint rákönyökölt a nagy kéklő földgömbre, és maga elé
+gondolkozva felelte:
+
+– Az okos madarász annak a madárnak sipol legszebben, amelyiket
+leghamarabb akarja tőrbe ejteni.
+
+Az ajtónálló feltárta az ajtót annak jeléül, hogy a királyné elfogadja
+az urakat.
+
+Hosszas és kinos vita keletkezett odabenn. A királyné féltette a
+gyermekét. A főurak az ország és a nemzet sorsát vetették fel a kérés
+megtagadása ellenében.
+
+– És te nem szólsz semmit? – szólt a királyné Török Bálinthoz, aki a
+falnak támaszkodva szótlanul állott.
+
+– Én búcsúzni jöttem felség, – felelt a királyné szavára előlépve.
+
+– Búcsúzni? – kérdezte elámult szemmel a királyné.
+
+– Még ma haza kell mennem. Olyan ügyek fordultak elő, hogy nem
+maradhatok egy percig se tovább. Beteges is vagyok…
+
+A királyné ideges kéztördeléssel felelte:
+
+– Várj. Ülj le ha beteg vagy. Mondd meg mitévő legyek?
+
+– A kivánságnak engedni kell. Ha felséged nem teljesiti a szultán
+kivánságát, ki a kezes arról, hogy ellenünk nem bőszül? Akkor aztán nem
+fiának nevezi őfelségét, hanem rabjának.
+
+A királyné a fejét rázva hanyatlott hátra a székén; és a zsebkendőjét az
+arcára takarva jajgatott:
+
+– Oh jaj nekem nyomorúlt asszonynak!… Azt mondják királyné vagyok, de a
+földön csúszó koldusnak is több az ereje!… A fának nem fáj, ha letörik a
+virágát, oh, de az anyai szivet fájdalomból gyúrta a Teremtő!
+
+
+XXVII.
+
+Mig ezek a teremben történtek, Gergely az előszobában ácsorgott.
+
+Ahogy ott áll az öles magas cserépkályha mellett, ugy érzi, mintha
+valami pók futna végig az arcán. Odakap. Hát egy pávatoll akad a kezébe.
+
+A kályha két terem között volt, s mellette át lehetett látni a másik
+terembe.
+
+– Gergely! – hangzott halkan.
+
+Gergely édes megrezzenéssel fordult vissza.
+
+A Vica arcát látta, az ő pajkos szemeit, ahogy az utolsó teremből hozzá
+átpillantott.
+
+– Gyere ki a folyosóra, – susogta a leány.
+
+Gergely kisurrant. A leány már ott várta az ablakfülkében. Megragadta a
+kezét.
+
+– Gyerünk le a kertbe!
+
+S vezette. Négy vagy öt szobán mentek át. Valamennyi vastagon be volt
+teritve szőnyeggel, s valamennyinek le volt eresztve a nap felől való
+oldalon a kárpitja. A falakon király-képek és szent-képek. Egyhelyen
+lovas csatakép is. A butorokon és falakon aranyozások. Egyik szoba
+veres, a másik fehér, a harmadik kék. Mind más és más szinü. Butor
+valamennyiben kevés.
+
+Egy ajtón végre a kertbe jutottak. Gergely föllélegzett.
+
+– Magunk vagyunk, – mondotta Vica.
+
+Fehér ruhába volt öltözve. A ruha valami fátyolszerű szövet. A haja
+egy-ágba fonva. A lábán sárga szattyáncipők. Állt az árnyékos homokuton,
+egy bokorcsoportozat mellett. Állt mosolyogva, hogy Gergely bámulta.
+
+– Szép vagyok? – kérdezte azzal az őszinteséggel, amely még a gyermekkor
+ártatlanságából való.
+
+– Szép, – felelte Gergely. Te mindig szép vagy. Olyan szép vagy mint a
+fehér galamb.
+
+– A királyné varratta ezt a ruhát nekem, – folytatta Vica beleöltve
+karját a Gergely karjába. Jer, üljünk amoda a hársfák alá. Sokat akarok
+neked mondani, és te is bizonyára. Mindjárt megismertem a hangodat,
+mikor a vasrácson beszóltál, de nem hittem, hogy te vagy. Sokszor
+gondoltam rád. Az éjjel is felőled álmodtam. A királynénak is mondtam
+már, hogy itt vagy. Azt mondta, hogy ha a török elmegy, látni akar.
+
+Leültek a hársfa alá egy márvány padra, amelynek a karja két ülő
+oroszlán. Innen le lehetett látni a Dunára, s a Duna túlsó partján
+Pestre. Kicsi kis piszkos város az a Pest. Magas kőfal keriti körül. A
+kőfalon belől apró házak. A kőfalon kivül sárga homokos mező. De Gergely
+nem nézte sem a Dunát sem Pestet, ő csak Vicát nézte. Bámulta a leány
+arcának liliomhoz hasonló üdeségét, gyönyörű fogait, gömbölyű állát,
+vidám, ártatlan szemeit.
+
+– No most beszélj te, – mondotta a leány. Hogy élsz Törökéknél?
+Tanulsz-e még sokat? Tudod-e, hogy én most festeni is tanulok. No mit
+bámulsz úgy? Még egyet se szóltál!
+
+– Téged bámullak, hogy milyen nagy vagy, és milyen szép vagy!
+
+– Azt a királyné is mondta. Azt mondta, hogy most vagyok fejlődésben. A
+kezem, lábam most már akkora, hogy nagyobb nem lesz. Mert a kéz és a láb
+csak tizenhárom éves korig nő a lányoknál. Te is szép vagy Gergely.
+
+Pirosság futott végig az arcán, és eltakarta a szemét a tenyerébe.
+
+– Jaj milyen bolondokat beszélek! Ne nézz rám. Szégyellem magamat.
+
+De a fiu is zavart volt. Elvörösödött a füle hegyéig.
+
+Egy percig hallgattak. A hársfán egy madár csicsergett. Talán azt
+hallgatták. Dehogy azt hallgatták. Más zenét hallgattak ők. Ebben a
+korban szólal meg először az a zene. Magasztos mint az orgonaszó; halk,
+mint virágok közt járó szellő susogása.
+
+– Add ide a kezedet, – mondotta a fiu.
+
+A leány készséggel odanyujtotta.
+
+A fiu fogta a leány kezét. Azt várta, hogy mit akar Gergely? Gergely
+csak hallgatott és nézett. Egyszercsak fölemelte szép lassan a leány
+kezét és megcsókolta.
+
+Akkor a leány elpirult.
+
+– Szép ez a kert, – mondotta Gergely a leány kezét elbocsátva.
+
+Megint hallgattak. Egy hársfalevél leesett az ágról és eléjök hullott.
+Arra néztek mind a ketten, aztán a fiu megszólalt:
+
+– Mindennek vége van.
+
+Ezt oly búsan mondotta, hogy a leány szinte ijedten nézett reá.
+
+Gergely fölkelt.
+
+– Gyerünk Vica, mert hátha jön az atyám.
+
+Vica is fölkelt.
+
+Ujra karonfogta Gergelyt. Hozzá is simult. Igy mentek némán tiz lépést.
+Akkor azt kérdezte a leány:
+
+– Mért mondtad, hogy mindennek vége van?
+
+– Mert vége van, – felelte Gergely.
+
+És még egynéhány lépést mentek hallgatva, mikor folytatta:
+
+– Én érzem, hogy te nem leszel az én feleségem.
+
+És felsóhajtott.
+
+– Én meg érzem, hogy az leszek, – felelte vigasztalón a leány.
+
+A fiu ránézett. A szemébe nézett.
+
+– Igéred nekem?
+
+– Igérem.
+
+– Lelkedre?.
+
+– Lelkemre.
+
+– És ha a szülőid mást akarnak és ha a királyné mást akar?
+
+– Megmondom nekik, hogy mink már megegyeztünk.
+
+Végigmentek ujra a szobákon. Mikor a folyosóra nyiló ajtóhoz értek, Vica
+azt mondta:
+
+– Mig itt a török, nem találkozhatunk, csak ha Bálint urral jösz. Akkor
+csak állj ide a kályha mellé. Azután kiizenek majd érted.
+
+Gergely fogta a lány kezét. A leány érezte, hogy a Gergely keze remeg.
+
+– Megcsókolhatlak? – kérdezte Gergely.
+
+Eddig mindig megcsókolták egymást kérdés nélkül is. Gergely érezte, hogy
+ez a leány nem az a leány többé, akit otthon Keresztesen testvére
+gyanánt szeretett. Több.
+
+A leány is érzett valami effélét, mert Gergely kérdésére mosolygó arca
+elpirosodott.
+
+– Hát csókolj meg, – mondotta.
+
+S nem az arcát nyujtotta, mint szokta, hanem az ajakát.
+
+
+XXVIII.
+
+Délután négy órakor fel volt öltöztetve a kis királyfi, s az udvaron egy
+aranyozott hintó várta, hogy leszálljon vele az óbudai völgybe, ahol a
+lesátorozott török tábor tulipánmező gyanánt tarkállott.
+
+A királyné azonban még az utolsó órákban sem akarta bocsátani a
+gyermekét. A kezét tördelte; a fejéhez kapkodott és sirt.
+
+– Nektek nincs gyermeketek! – mondotta. Neked nincs György barát,
+Podmanickynak sincs, Petrovichnak sincsen. Nem tudjátok mi az:
+elszakitani a gyermeket az anyai szivtől! Ki tudja mit akar vele a
+gonosz pogány! Nem szabad elhagynod engem Török Bálint! Reád bizom a
+gyermeket! Te magad is apa vagy: tudod, hogy mi az, mikor az anya a
+gyermekét a halálhoz bocsátja látogatóba. Úgy őrizd őt, mintha a magadé
+volna.
+
+És mikor ezt mondta: _Nem szabad elhagynod engem_, megfeledkezve minden
+méltóságáról, térdre omlott a szőnyegen Török Bálint előtt, és a kezét
+könyörgőn nyujtotta feléje.
+
+Ez a jelenet mindenkit megrenditett.
+
+– Az Isten szerelmére, felség, – szólt György barát fölemelve az
+asszonyt a földről.
+
+– Felséges királyné, – mondotta mély megindulással Török Bálint, –
+elkisérem a kisdedet; és esküszöm, hogy ha csak egy hajaszála is
+meggörbül, akkor én a szultánt leszúrom!
+
+[Illustration: György barát.
+
+(Olajfestmény a trakostyani várban.)]
+
+
+XXIX.
+
+A szultán Óbuda alatt táborozott. Pompás, hármas sátora ott volt
+fölépitve a mai császár-fürdő helyén. Csak a neve sátor, valójában egy
+palotaszerü fa- és kelmealkotmány, amely belől termekre és fülkékre van
+osztva, kivülről meg ragyog az aranytól.
+
+Délután öt óra tájban megindult a magyar hódoló menet a királyi palota
+udvaráról. Elől egy huszárszázad, utána a főurak katonasága, ezek után a
+kincsvivő apródok. (Az áruló Bornemissza Tamás kincseit vitték el a
+szultánnak ajándékul.) Ismét egy csapat királyi katona, majd a főurak
+válogatott daliái. Azután maguk a főurak s köztük a fehér-kámzsás György
+barát. Szép volt most ez a kámzsa, ahogy ott fehérlett Török Bálint
+virágos kék nyári atlaszmentéje mellett. Mint a kék ég meg a fehér
+felhő. A főurak között a kis királyfi hatlovas, aranyos hintója. Két
+udvarhölgy ül benne, meg a dajka. A dajka ölében a fehér selyembe
+öltözött kis piros-pozsgás, térden táncoló királyka.
+
+A lovakat oldalt egy-egy hosszuhaju, selyem sipkás apród vezeti. A hintó
+mögött a testőrség. Ezek mögött a budai ostromban vitézkedett tisztek
+hosszu sora lovagol.
+
+Gergely egy rézderes kis lovon Török Bálintot követte. Hogy az ura
+kedvetlen volt, maga is csöndes kedvvel lovagolt utána. Csak akkor
+derült föl, mikor hátrapillantott és meglátta az öreg Ceceyt. Milyen
+furcsán ül az öreg a lovon: az egyik lábát, a melyik fából van, meredten
+kinyujtva tartja, a másikat meg, amelyik csak térdig van fából,
+összehuzza. Aztán a jobb kezével tartja a kantárt s a kardja is
+jobbfelől van felkötve.
+
+Gergely sohase látta őt se lovon, se fegyverben, hát csak elnevette
+magát.
+
+No furcsa is volt az öreg, hogy igy ki volt nyalva. A nagy sastollas
+posztósüveg félre volt ütve a fején, a bajusza meg, – kicsi fehér
+bajusz, – olyan hegyesre volt viaszkolva, mint a legényeknek; s hogy
+immáron foga nem volt elől, meg a szemei is mélyen ültek az öregségtől,
+a vén Ceceyt inkább valami disz madárijesztőnek lehetett nevezni, mint
+diszmagyarnak.
+
+Gergely hát fölnevetett, de mindjárt le is szólta érte magát, s
+vezeklésképpen megvárta, hogy köszöntse.
+
+– Jónapot apám! – mondotta vigan, – hogyan nem láttam előbb?
+
+– Csak itt csatlakoztam a menethez, – felelte az öreg bámulva. Hát te
+micsoda angyalbőrben vagy?
+
+Gergely gyönyörü égszinkék atlaszból való apródruháját, és drága
+gyöngyházas kardját értette evvel a szóval.
+
+– Az uram apróddá tett, felelte Gergely. Mindenüvé járok, ahova ő jár. A
+királyi palotában is forgok. Most meg a szultán sátorába megyek vele.
+
+Dicsekedett. Mutatni akarta, hogy ő nem olyan semmi ember, mint
+amilyennek őt eddig tartották. Abban a körben forog ő, ahol Éva
+kisasszony.
+
+A szent-Györgytér ember-emberháton telve volt. Az utcákon ki voltak
+nyitva az ablakok. A tetőkön és fákon gyerekek ültek és csimpeszkedtek.
+De mindenki csak a királykát nézte. Milyen csepp és máris választott
+király!
+
+– Szakasztott olyan a fejetartása mint az apjáé volt, – mondotta egy
+asszony.
+
+A kapúban ott piroslott egy tömegben Török Bálintnak háromszáz főnyi
+tiszta szép serege. Csupa somogyi fiu, s van közte egy, akinek a feje
+mindig kiáll a csapatból.
+
+Hogy ezekhez értek, Török Bálint megforditotta a lovát. A kardja az
+égnek villant: állót intett a menetnek.
+
+– Vitezeim! Fiaim! – szólt mélyrezgésü hangon a katonái előtt.
+Emlékeztek rá, hogy alig egy hónapja itt ennél a kapunál fogadta meg a
+szavamra minden főúr és minden katona, hogy Buda várát sem a németnek
+sem a töröknek nem adjuk?
+
+– Emlékszünk, – felelt halk morajban a csapat.
+
+Bálint úr folytatta:
+
+– A németet elvertük. Most a török táborba megyünk a szultán elé. Isten
+a tanum és legyetek ti is tanuk rá, hogy én a tanácsban ezt a kimenetelt
+elleneztem.
+
+Ezt dörgő hangon mondta. Aztán a hangja zengéstelenné vált, mikor
+ekképpen folytatta:
+
+– Én édes fiaim érzem, hogy nem látlak többé bennetek. Isten a tanum,
+hogy csak a haza iránt való tekinteteknek engedelmeskedem. Az ég áldjon
+meg édes fiaim!
+
+Nem tudott többet mondani: a hangja elcsuklott. Ahogy a kezét
+kinyujtotta, a katonák egyenkint szoritották meg. Ez a jelenet fojtó
+volt. A szemek megteltek könnyekkel. Török Bálint lehajolt, és egy
+katonáját arcon csókolva mondotta:
+
+– Ez az én búcsucsókom mindnyájatoké!
+
+Azzal megsarkantyuzta a lovát, és kilovagolt a várkapun.
+
+– Ugyan-ugyan Bálint öcsém, – mondotta az agg Verbőcy, – mire való az
+ilyen ellágyulás?
+
+Török Bálint megrántotta a lova kantárját, és boszusan felelte:
+
+– Ne gondolja ezt ellágyulásnak bátyám. Megmutattam én elégszer, hogy
+nem vagyok ólomból.
+
+– Hát aki nem fázik, ne reszkessen.
+
+– No-no bátyám majd meglássuk, ki érzi meg jobban az időjárást.
+
+– Ha nem mondta volna is a császár, – szólt közbe György barát, – el
+kellett volna hozzá éppen igy mennünk. Nem szabad ellenségnek néznünk,
+aki császár létére maga elhozza nekünk a hatalmát.
+
+– György fráter, – szólt Török Bálint komor pillantással, – te okos
+ember vagy, de isten te se vagy. Ha az ember kivül a ruháján hordaná a
+szivét, a császár akkor is betakarná azt mielőttünk.
+
+A barát nyugodtan felelte:
+
+– Ha itt volna még a német a nyakunkon, te is másképpen beszélnél.
+
+A kaputól a táborig a janicsárság állott sorfalat. Oly viharosan
+csokjasázták a magyar főurakat meg a kis királyt, hogy nem lehetett
+miattuk tovább beszélgetni.
+
+A katonák és sátorok tarkaságában haladtak tovább, és egy pár perc mulva
+a bégek és pasák pompázó csoportját látták, amint eléjök jönnek a
+királyfi fogadására.
+
+Ha valaki a magasból nézte volna ezt a két menetet, bizonyára olyannak
+látja vala, mint ha egy nagy virágos mezőn két sor mindenféle szinű
+tulipán halad egymással szembe. Mikor összeérnek, megállanak és
+bókolnak, aztán összevegyülve haladnak tovább a Duna partján észak felé,
+ahol egy palotaszerü hármas sátor zöldellik ki a többi közül.
+
+
+XXX.
+
+A szultán a sátora előtt állt. Az arca ki volt pirositva, mint rendesen.
+Mosolyogva bólintott, mikor György barát kiemelte a kocsiból a kékszemű
+kövér kis gyermeket.
+
+Bementek a sátorba. Az ura mögött Gergely is belépett. Kellemes hüvösség
+és rózsaillat csapta meg. Az ajtónálló a többit visszatartotta.
+
+A szultán sarkig érő cseresnyeszinű selyemkaftánba volt öltözve. A
+kaftánt a derekán fehér zsinór tartotta össze, de a kaftán olyan lenge
+patyolatselyemből volt, hogy a karja idomait látni lehetett. És ezektől
+a sovány karoktól reszket úgy Europa!
+
+A szultán odabent a kezébe vette a gyermeket, és tetszéssel nézte. A
+gyermek rámosolygott és belemarkolt a szakálába. A szultán erre
+megcsókolta a gyermeket.
+
+A jelenlevők mindnyájan megkönnyebbülten lélekzettek. Hiszen ez nem a
+vérengző Szolimán! Ez egy jólelkű családapa! A tekintete tiszta, a
+mosolygása őszinte. Ime a gyerek a turbánon levő gyémántcsillaghoz nyul.
+Odaadja neki játéknak. Aztán fiaihoz szól; – Bálint is érti, Gergely is
+érti:
+
+– Csókoljátok meg a kis magyar királyt!
+
+És a két szultánfi megcsókolja. Nevet rá mind a kettő. A gyerek is
+visszanevet.
+
+– Elfogadjátok-e testvéreteknek? – kérdi a szultán.
+
+– Hogyne, – feleli Szelim, – hiszen ez a gyerek olyan csinos, mintha
+Stambulban szülték volna.
+
+Gergely egy pillantást vet körül a sátorban. Micsoda kéklő pompája ez a
+selyemnek! A földön is vastag virágos kékszőnyegek. A sátor falán kerek
+üvegetlen ablakok. Az egyiken át lehet látni a Margitszigetet. Lent a
+sátor fala mellett meg vastag ülővánkosok hevernek.
+
+A sátorban nem volt más, mint a három főur: György frater, Verbőczi meg
+Török Bálint, azután a dajka meg Gergely, akit diszes ruhája miatt talán
+a kis király apródjának vélt az ajtónálló. Aztán ott volt a két
+szultánfi, két pasa meg a tolmács.
+
+A szultán visszaadta a királyfit a dajkának, és tovább is gyönyörködve
+nézte, orcáját veregette, kenderszőke haját simogatta.
+
+– Milyen szép, milyen egészséges, – mondotta a tolmácsra pillantva.
+
+Mire a tolmács latinul szólott:
+
+– A kegyelmes szultán azt mondja, hogy a gyermek bájos, mint az
+angyalok, és egészséges, mint a legüdébb keleti rózsa.
+
+– Örülök, hogy láttam őt, – folytatta a szultán, – vigyétek vissza az
+anyjának, és mondjátok meg, hogy atyja leszek apja helyett, és hogy az
+én kardom őrködni fog rajta és országán.
+
+A tolmács forditotta:
+
+– Őfelsége úgy örül, mintha a saját gyermekét látná. Fiául fogadja őt,
+és világot uralgó hatalmának szárnyát kiterjeszti fölötte. Ezt mondjátok
+meg a királyné őfelségének, s adjátok át az ő legkegyelmesebb
+üdvözletét.
+
+A szultán egy megyszinvörös selyemerszényt vett elő a zsebéből, és
+kegyes mozdulattal a dajka kezébe csusztatta.
+
+Aztán mégegyszer megcsókolta a gyermeket, és a kezével búcsut integetve,
+a sátora belső részébe vonult.
+
+Ez jel volt arra, hogy a szultán teljesitettnek tartja a kivánságát, és
+hogy mehetnek.
+
+Mindnyájan fellélekzettek. Arcuk kipirult az örömtől. A dajka szinte
+futva vitte kifelé a gyermeket.
+
+Kiléptek a sátorból. Itt a pasák karonfogták a főurakat, és nagynyájasan
+kijelentették, hogy a szultán meg fogja őket vendégelni. A kiséret többi
+része is, amelyik visszaviszi a királyfit, forduljon meg, és jőjjön
+vissza.
+
+– Kisérd vissza a királyfit, – szólt hátra Gergelynek Török Bálint.
+
+Azzal egy pasa karján eltünt a sátorban.
+
+A nap már akkor leáldozott a budai hegyek mögött, és az égről a felhők
+tűze világitott alá.
+
+A kis királyfi megint a hintóba került. Jobb kezével pát intett a
+pasáknak és a magyar főuraknak, aztán az aranyos hintó újra megindult a
+katonák csokjasázó két során fel a budai várba.
+
+
+XXXI.
+
+Gergely a hintó mögött lovagolt.
+
+A fakezü Cecey elől ment az öregekkel, a fiatalok hátul.
+
+Gergely ott lovagolt Zoltay és Mekcsey mögött egy hízásnak indult
+vöröses szőke ifjuval, akinek még az induláskor bemutatta magát.
+
+– Fürjes bátyám, – szólt egyszer az ifjunak. Én csak most kerültem
+Budára, hát nem ismerek úgyszólván senkit.
+
+– Mire van szükséged öcsém? Szivesen adok, ha tudok.
+
+Azt hitte pénz kell a fiúnak.
+
+– Egy kis dolgom akad éjfélkor a Szent-György-téren.
+
+– Miféle? – kérdezte amaz elnevetve magát.
+
+Mert most meg azt hitte, hogy a fiúnak szerelmi találkozója lesz.
+
+Megrázta nagy vöröses szőke haját, és szinte kiáltva mondta:
+
+– No lám!
+
+– A dolog nem éppen nevetséges, felelte Gergely, de nem is valami
+komoly.
+
+– Szóval: szív.
+
+– Nem a: kard.
+
+– Csak nem verekszel tán?
+
+– Debizony.
+
+– Kivel?
+
+Gergely az előtte lovagló zöld selyematlaszba öltözött Mekcseyre
+mutatott.
+
+Erre Fürjes nagyot nézett, és elkomolyodott.
+
+– Mekcseyvel?
+
+– Vele.
+
+– Hallod ez fenegyerek ám!
+
+– Én se vagyok libapásztor!
+
+– Ez már németet is vágott!
+
+– Hát én meg majd őt vágom!
+
+– Tudsz vivni?
+
+– Hét éves koromban kezdtem.
+
+– Az már más.
+
+Azzal kinyujtotta a kezét, és megtapogatta Gergely karján az izmokat.
+
+– Nem vastag, mondotta, jobb ha megkérleled.
+
+– Én? Már hogy kérlelném meg!
+
+– Megver, – mondotta Fürjes aggodalmasan.
+
+– Hogy lehet ilyet előre tudni! – felelt hetykén Gergely.
+
+A mellét kifeszitve pillantott az előtte lovagló Mekcseyre, aztán azt
+mondta Fürjesnek:
+
+– Hát lesz tanum ugy-e bátyám?
+
+Fürjes a vállát vonogatva felelte:
+
+– Hiszen ha csak tanu kell, hát szivesen, de ha valami baj lesz…
+
+– Mi lenne?
+
+– Már akármi, de én aztán helyetted, miattad nem verekszem.
+
+A menetben mozgolódás és zúgás támadt.
+
+Értelmetlen kiáltások, paripák hánykolódása. A nyakak mintha
+megmerevedtek volna: mindenki a várra nézett.
+
+Akkor nézett fel Gergely is.
+
+Hát lám ott lengett a budai kapun három nagy lófarkas zászló. A
+templomokon, tornyokon is. A kapunál pedig alabárdos török őrség
+turbánozik a magyar helyén.
+
+– Elveszett Buda! – üvölti egy kisérteti hang.
+
+S tőle mint az átszálló széltől megborzong az egész tömeg.
+
+A fakezü Cecey az.
+
+Senkise felel. Az arcok sápadtak. És a némaságot még dermesztőbbé teszi
+egy müezzin éneke, aki a Boldogasszony temploma tornyáról messze-búgó
+hangon illalláhozza az esti imát.
+
+
+XXXII.
+
+Gergely a sereg egy részével vágtatást rohant vissza a táborba.
+
+Fel kell verni az urakat! Égbekiáltó gazság történt!
+
+A sátornál azonban a vörös sapkás bosztandsik állták utjokat.
+
+– Be kell mennünk! – kiáltotta szinte lángot okádva Mekcsey, – vagy
+küldjétek ki az urakat!
+
+A bosztandsik nem feleltek, csak tartották a dárdájokat.
+
+Gergely törökül szólott:
+
+– Török Bálint urat küldjék ki egy szóra!
+
+– Nem lehet! – felelték a bosztandsik.
+
+Gergely egyet került a lovával. Fölment a dombra a szpáhik közé, hogy
+talán innen lekanyarodva hozzájuthat a lakomázó magyar urakhoz.
+
+Egy sátor előtt magyar hang kiáltott rája:
+
+– Te vagy Gergely?
+
+Gergely megismerte Mártonfalvyt.
+
+Ott ült egy szpáhi-sátor előtt, és két törökkel sárgadinnyét evett.
+
+– Én vagyok, felelte Gergely.
+
+– Mit keresel erre?
+
+– Az uramhoz akarok jutni.
+
+– Nem férhetsz ahoz mostan! Gyere tarts velünk!
+
+Ezt mondván lekanyaritott egy szép falatot, és a bicskája hegyére tűzve,
+Gergelynek nyujtotta.
+
+Gergely a fejét rázta.
+
+– Nem kell.
+
+– No csak gyere, – szólt Martonfalvay, – ez a két török jóbarátom nekem;
+aztán majd ha meggyujtják a fáklyákat, lemegyünk mink is, és
+hozzácsatlakozunk az urunkhoz.
+
+– Dsere madsar testver! – szólt jókedvüen az egyik szpáhi, egy testes
+vállas barna ember.
+
+És husos kezével hivólag intett Gergelynek.
+
+– Nem lehet, – felelte mogorván a fiu.
+
+És tovább ment.
+
+Lekerült a sátorutcán a pattantyusok, vadászok és janicsárok közé, mig
+végre ismét a szultán sátorához jutott.
+
+A bosztandsik itt is kört áltak; innenfelől se juthatott Török
+Bálinthoz.
+
+A magyar ifjak még mindig ott vártak és kiabáltak, ahol előbb. A
+lakoma-sátorból kihangzott a török zene; pengett az érchúru kánun,
+dörgött a sok koboz, és sivalkodtak a sipok.
+
+– Gazemberek! kiáltotta Mekcsey a fogát csikorgatva.
+
+Fürjes csaknem sirt dühében:
+
+– Ha az én uram a várban marad, nem esik ez rajtunk.
+
+A barát apródja volt ő. Mindenhatónak tartotta a barátot.
+
+S hogy a zene elhallgatott, mindnyájan kiáltoztak:
+
+– Urak odabent! Gyertek ki uraink! A török megszállta a várat.
+
+Azonban senkise jött elő. Az ég felhős volt. Egyszer csak megindult az
+eső, és esett körűlbelöl félóráig. Akkor elállott. Az égen úgy siettek a
+fekete felhők kelet felé, mint a menekülő hadak. De a hűs tiszta levegő
+jólesett a forró poros nap után.
+
+Végre az urak éjfél felé előjöttek. Csoportosan tolongtak ki a sátor
+kapuján. A táborban hosszú fáklyás-sor kanyarodott fel Buda kapujáig, s
+a levegőt a keleti fáklyák füstje tette illatossá.
+
+Már akkor Martonfalvay is ott volt, s a bosztandsik összebocsátották a
+külső urakat a belsőkkel.
+
+Martonfalvay a lován ülve kiáltotta elő a lovászokat, s az urak
+egyenkint ültek fel a lovakra.
+
+A fáklyák fényénél lehetett látni, mint válnak a piros arcok halaványnyá
+a rettenetes hir hallatára.
+
+A barát úgy kiválott a fehérségével közülök, mint valami kisértet.
+
+– Ne sirj! – mondotta a mellette lovagló Fürjesnek. Nem illik a könny
+férfi szemébe!
+
+Egyenkint páronkint hármankint robogtak el a fáklyások utcáján az urak
+fel Budavárnak.
+
+Gergely még mindig nem látta Bálint urat.
+
+Martonfalvay ott állt mellette, és szintén aggodalmas arccal nézett a
+sátor kapujára, amelyből vöröses fény omlott ki az éjszakába.
+
+Az utolsó úr, aki előjött, Podmaniczky volt. Ez tántorogva jött ki két
+török tiszt karján. Ugy kellett fölemelni a lovára.
+
+Azután még egynehány tarkabarka szerecsen jött elő: a szolgák.
+
+Azután senki.
+
+A sátor kárpitja lehullt, és eltakarta a sátor világosságát is.
+
+– Hát ti ketten mit vártok? – kérdezte egy strucctollas nagyhasu török.
+
+– Az urunkat, Török Bálintot.
+
+– Hát nem ment még el?
+
+– Nem.
+
+– Akkor ő az, akivel a kegyelmes padisah beszél.
+
+– Megvárjuk, – szólott Martonfalvay.
+
+A török vállat vont és elment.
+
+– Én nem várhatom meg, – szólt Gergely nyugtalanul, – nekem éjfélkor
+fent kell lennem.
+
+– Hát csak eredj öcsém, – felelte Martonfalvay, – aztán ha valami
+törököt találsz az ágyamban, hát csak vesd ki belőle.
+
+Tréfának mondta, de Gergely nem nevetett. Kezet nyujtott
+Martonfalvaynak, és vágtatást ment fel Buda várába.
+
+
+XXXIII.
+
+A hold már akkor ujra kisütött, és megvilágitotta a budai utat.
+
+A kapun álló lándsás törökök rá se néztek. Még most jöhetett, mehetett
+az egyes ember szabadon. Ki tudja holnap nem rekesztik-e ki a magyart
+végképpen a várból?
+
+A ló menése csattogásra vált a kövezeten. Gergely a házak előtt is
+lándsás janicsárokat látott. Minden ház előtt egy janicsár. Minden
+tornyon egy félholdas lófark. Csak a Boldogasszony templomán áll még az
+aranyos kereszt.
+
+Gergely a Szent-György-térre ért. Nagy bámulatára nem látott ott senkit.
+
+Körüllovagolta a kútmedencét, az ágyukat. Senki, senki.
+
+Ekkor leszállt, és hozzákötötte a lovát egy ágyunak a kerekéhez.
+
+– Mit csinálsz itt? – kiáltott rája egy török.
+
+– Várok, felelte Gergely törökül. Csak nem félsz tán, hogy elviszem az
+ágyut?
+
+– Nono, – szólt a topcsi barátságosan. Hát török vagy te?
+
+– Nem én.
+
+– Hát akkor menj haza.
+
+– De nekem itt ma becsületbeli ügyem van. Légy kérlek türelemmel.
+
+A török ekkor a fiunak szegezte a dárdáját:
+
+– Menj!
+
+Gergely eloldozta a lovát és ráült.
+
+A fehérvári kapu felől gyalog és futva jött valaki.
+
+Gergely megismerte Fürjest, akinek szőkesége szinte világitott az
+éjszakában.
+
+Eléje ment.
+
+– Mekcsey a Bálint úr házában van, – szólott Fürjes lelkendezve. Jer,
+mert az utcán nem engednek beszélni a janicsárok.
+
+Gergely leszállott a lováról, és gyalog ment tovább Fürjessel.
+
+– Hogyan történt ez a gazság? – kérdezte Gergely.
+
+Fürjes vállat vont:
+
+– A lehető legegyszerübben. Mig a kiskirálylyal lent voltunk a táborban,
+a janicsárság bejött a kapun, mintha az épületeket akarná megnézni.
+Jöttek mentek, bámultak. De mindig többen. Mikor már minden utca tele
+volt, egy kürtszóra előrántották a fegyverüket, és mindenkit bekergettek
+a házakba.
+
+– Gyalázatos módja a várfoglalásnak, – szólt Gergely keserűn.
+
+A palota ablakai nyitva voltak. Az egyik emeleti ablakban két fej
+látszott.
+
+A kapu előtt épp akkor váltakoztak az őrök, s a kapu alját egy
+nagytermetű janicsár állotta el.
+
+– Mit akartok? – kérdezte félvállról.
+
+– Idevalók vagyunk, – felelte Gergely szárazon.
+
+– Most kaptam a parancsot, szólt a török, hogy: ki akárki, be senki!
+
+– Én a Török Bálint házanépe vagyok, – szólt Gergely hevesen.
+
+– Menj haza fiam, – szólt lenézően a török, – Szigetvárra.
+
+– Ereszsz be! – kiáltott Gergely dühösen, a kardjára csapva.
+
+A török kihúzta a kardját.
+
+– Takarodsz!
+
+Gergely elbocsátotta a ló kantárát, és szintén kardot rántott. Talán
+abban bizott, hogy nincs egyedűl. Az óriás török egyet mozdult, és a
+kardját felvillantva, Gergely fejének csapott.
+
+Gergely felfogta a vágást, s a kardja szikrát vetett a félhomályban.
+Ugyanebben a pillanatban macskaügyesen előre szökkent s visszacsapott. A
+vágás a töröknek a nyakát találta.
+
+– Allah! – bődült fel a török.
+
+A falnak tántorodott, de úgy hogy ropogva hullt a háta alól a vakolat.
+
+Az emeletről kiáltás hangzott alá:
+
+– Szurd!
+
+Gergely markolatig döfte a kardját a török mellébe.
+
+Bámulva nézett az óriásra, mikor látta, hogy az elejti a kardját, és
+zsákként dől el a fal mellett.
+
+Gergely körülnézett. Fürjest kereste. Az sebesen futott a királyi palota
+felé.
+
+Helyette három nagysüvegü janicsár közelitett dühös rohanással és
+szitkozódva. A fiu látta, hogy nincs veszteni való ideje. A kapura
+ugrott és benyitotta. Azután gyorsan elreteszelte belőlről.
+
+Az esettől felizgatva remegő lábakkal tett egynehány lépést, azután hogy
+valaki dübörögve jött belülről a falépcsőn, leült a kapuboltozat alatt
+levő tölgyfapadra, és a homlokát törölgette.
+
+Zoltay jött. Kivont kard volt a kezében. Nyomában Mekcsey. Az is kardot
+tartott. A kapualjban levő lámpás mind a kettőnek megdöbbent arcát
+világitotta meg, mikor őt meglátták.
+
+– Itt vagy már? – kiáltott Zoltay. Nem esett bajod?
+
+Gergely a fejével intett, hogy nem.
+
+– Leszurtad a törököt?
+
+Gergely a fejével intett, hogy igen.
+
+– Gyere a szivemre, te kis hős! – kiáltotta Zoltay lelkesen.
+
+És összeölelgette a tizenöt-esztendős fiut, aki az imént tette le a
+vitézség próbáját.
+
+A kapun dörömböztek.
+
+– Menekülnünk kell, – szólt Mekcsey, – a janicsárok összefutottak. Hanem
+előbb kezet fiú! Ne haragudj rám, hogy megbántottalak.
+
+Gergely kezet nyujtott. Kábult volt. Azt se tudta mi történik vele.
+Szótlanul engedte magát tova hurcolni, csak akkor ocsudott fel, mikor a
+két ifjú lepedőkből kötelet csavart össze. Mekcsey felszólitotta, hogy
+ereszkedjék le elsőnek az ablakon.
+
+Gergely lenézett.
+
+Lent egy emeletnyi mélységben a királyi konyhakertet látta maga alatt.
+
+
+XXXIV.
+
+Másnap ismét megjelent Ali aga a királynénál, és igy szólt:
+
+– A kegyelmes padisah jónak látja, hogy török katonaságot tegyen Buda
+várába, amíg fiad föl nem nevekedik. A gyermek nem képes Buda várát
+fentartani, a kegyelmes padisah meg nem járhat minduntalan ide két-három
+hónapi távolságból. Addig az ideig elég lesz nektek felség Erdélyország,
+meg az ezüst és aranybányák, meg a sóbányák, amelyek ott és ahoz közel
+vannak.
+
+A királyné már akkor minden roszra el volt készülve. Megvető nyugalommal
+hallgatta a követet. Ez folytatta:
+
+– A kegyelmes padisah tehát oltalma alá veszi Buda várát és
+Magyarországot; s néhány nap mulva irásban adja át császári igéretét,
+hogy téged és fiadat meg fog védeni; s mihelyt a gyermek nagykoru lesz,
+Budát és az országot visszaadja.
+
+Az urak mind jelenvoltak Török Bálint és Podmaniczky kivételével. A
+barát a szokottnál is szintelenebb volt. A fehér kámzsával szinte
+egybefolyt az arca.
+
+A követ folytatta:
+
+– Budavár a Duna és Tisza vidékével együtt tehát a felséges padisah
+oltalma alá kerül, felségtek pedig Lippára költöznek, és onnan
+kormányozzák Erdélyt és a Tiszán tuli országrészt. Budán két kormányzó
+lészen: egy török és egy magyar. Ez utóbbi méltóságra a kegyelmes úr
+Verbőcy István őnagyságát fogja kinevezni, s birája és kormányzója lesz
+ő a tartomány magyar lakosainak.
+
+Az urak a trón körül mind csüggedt arccal, leírhatatlan szomorúságban
+állottak.
+
+Mikor a követ elment, egy percnyi csend maradt utána a teremben.
+
+Akkor a királyné fölemelte a fejét és rájok nézett.
+
+Verbőcy sirva fakadt.
+
+A királyné arcán is könycsepp gördült végig. Letörölte és rekedten
+szólott:
+
+– Hol van Podmanicky?
+
+– Elment, – felelte Petrovich.
+
+– Bucsúzás nélkül?
+
+– Sváb kapásnak öltözve szökött meg ma hajnalban.
+
+– Bálint még mindig nem jött haza?
+
+– Nem.
+
+
+XXXV.
+
+A következő napon a törökök kidobálták a Boldogasszony templomából a
+harangokat. Az oltárképet leszaggatták; Szent István király állószobrát
+összedöntötték; az aranyozott és képekkel ékesitett oltárokat kiszórták
+a templom elé, s kiszórták a márványból és fából faragott
+angyal-szobrokat és a misekönyveket is. Az orgona is elpusztult. A
+cinsípokat két szekér vitte le a tábori golyóöntőknek; az ezüst sípokat
+és remek művű arany és ezüst gyertyatartókat, oltárszőnyegeket és
+oltárteritőket, miseruhákat három másik szekér vitte le a szultán
+kincstartójának. A templom gyönyörű falfestményeit bemeszelték. A
+toronyról leütötték a keresztet, s egy nagy aranyozott réz félholdat
+vontak és tűztek a helyére.
+
+Szeptember 2-án fellovagolt a szultán a pasák kiséretében a várba. A két
+fia is vele volt.
+
+A Szombati-kapuban díszbeöltözve várták az összes agák és
+trombita-harsogás között kisérték a templomba.
+
+A szultán leborulva adott itt hálát a törökök istenének.
+
+
+XXXVI.
+
+September 4-én negyven ökrös szekér kanyarodott le a királyi várból a
+dunai hajóhidra.
+
+A királyné hurcolkodott.
+
+A palota udvarán ott álltak már a hintók is, s körülötte
+összesereglettek a főurak. Mindnyájan elkisérték, csak Verbőcy maradt
+itt s vele az ő kedves katonája: Mekcsey.
+
+Gergely is ott állt az urak mögött, s egyszer csak megpillantotta
+Fürjest.
+
+– No Gergely, – mondotta az leereszkedőn, – hát te nem jössz velünk?
+
+– Semmi _te_, – felelte Gergely megvetőn, – nyulaknak öcscse nem vagyok.
+
+A szőke legény megrándult, de aztán hogy Mekcseynek a szúró tekintetével
+is találkozott, hallatlanná tette a sérelmet.
+
+Az öreg Cecey is ott volt lóháton az urak sorában.
+
+Gergely rátette a kezét a nyeregkápára:
+
+– Apám.
+
+– Jónapot, fiam.
+
+– Kegyelmed is elmegy?
+
+– Csak Hatvanig.
+
+– Éva is?
+
+– Őt is magával viszi a királyné. Menj föl ma ebédre az asszonyhoz és
+vigasztald.
+
+– Mért eresztik el Évát?
+
+– Verbőcy mondta, hogy ereszszük el. A jövő évben, ne félj,
+visszajönnek!
+
+Nem beszéltek többet. A testőrök megjelenése jelezte, hogy jön a
+királyné.
+
+Jött. Gyászruhába volt öltözve. Asszonyai között ott volt a kis Éva is.
+
+Könnyü, diószinü csuklyás selyem utiköpönyeg borult a vállára, de a
+csuklyát még nem vonta föl. Körülnézegetett, mintha keresne valakit.
+
+Gergely átfurakodott az urak lovai között, és mellette termett.
+
+– Te nem jösz velünk?
+
+– Mennék, – felelte búsan Gergely, – de az uram még nem jött haza.
+
+– Utánunk jöttök?
+
+– Nem tudom.
+
+Erre a válaszra a leányka arca is elborult.
+
+– Ha nem jöttök utánunk, mikor látlak?
+
+– Nem tudom.
+
+Ekkor a fiu szeme megtelt egy könnycseppel.
+
+A királyné már beült a nagy-terjedelmü födeles, ablakos bőrhintóba.
+
+Vica a kezét nyujtotta Gergelynek:
+
+– Ugye, nem felejtesz el engem?
+
+Gergely azt akarta mondani: Nem, Vica, nem, még a másvilágon se!
+
+De hogy nem tudott szólani, csak a fejét rázta.
+
+
+XXXVII.
+
+Tiz nap mulva a szultán is útrakelt.
+
+Török Bálintot magával vitte rabláncon.
+
+Vége a második résznek.
+
+
+
+
+HARMADIK RÉSZ.  A RAB-OROSZLÁN.
+
+
+I.
+
+Egy lovas állt a Berettyó partján, kék-köpönyeges, vörös-süveges,
+király-katonája.
+
+Egyet intett a partról a süvegével, s átkiáltott a füzfabokrokon:
+
+– Hahó! itt a viz!
+
+Azzal leléptetett a napfénytől meleg, süppedékes parton a buján sárgálló
+gólyavirág közé.
+
+A ló térdig ment a vizbe, s lenyujtotta a nyakát, hogy igyék.
+
+Azonban nem ivott.
+
+Ahogy visszaemelte a fejét, orrából szájából csurgott a viz. Visszafujta
+és a fejét rázta.
+
+– Mi lelte ezt a lovat? – dünnyögött a vitéz. Hát mért nem iszol ebadta
+Tatárja?
+
+A ló megint lenyujtotta a fejét, megint kirázta a vizet orrából,
+szájából.
+
+A mezőn át ekkor még tizennyolc különféle öltözetü magyar lovas érkezett
+oda s köztük egy szálas, sovány ember, akinek sastoll volt a süvegébe
+tűzve s köpönyeg helyett meggyszinű posztómente takarta a vállát.
+
+– Hadnagy uram, – szólt föl a vitéz a vizből, – nem értem, mi a baja
+ennek a lónak: nem iszik!
+
+A sastollas ember beugratott a vizbe, és figyelmesen nézett a
+hullámokra.
+
+– Véres a viz, – mondta a fejét fölemelve.
+
+A part köröskörül fűzfabokorral volt besűrűzve. A bokrok barkától
+sárgállottak; a föld kék az ibolyától. A tavasz édes illatát köténynyel
+hordta innen a délutáni szellő.
+
+A hadnagy egynehány lépést ment fölfelé a vizben.
+
+A parton egy ingre vetkőzött embert találtak, amint egy fűzfatörzsökön
+ült, és a fejét mosta a patakban.
+
+A dolmánya, két sárga csizmája, süvege, kardja mellette hevert a gyepen.
+
+Hát ettől a mosdástól vált véressé a Berettyó vize.
+
+– Ki vagy te öcsém? – kérdezte a hadnagy.
+
+Az ember fölemelte az arcát. Husz huszonkét éves barna ifju volt. A vér
+a félarcán sűrűn gyöngyözött.
+
+– Ki vagy öcsém? – ismételte a hadnagy.
+
+Az ifju kedvetlenül felelte:
+
+– Mekcsey István vagyok.
+
+– Én meg Dobó István, – mondotta a hadnagy. Hát mi bajod öcsém?
+
+– Megvágott egy török, – felelte az, a tenyerét a fejére tapasztva.
+
+– Török, – szólt Dobó megvillanó szemmel. A pogány mindenit annak a
+töröknek, nem lehet még messze. Hányan vannak? Hé fiuk! Kardra!
+
+Azzal kiugratott a vizből.
+
+– Ne fáradjanak, – szólt Mekcsey, – azt már nem ütik agyon.
+
+– Dehogynem a pogány tagadóját! Nem lehet még messze!
+
+– Itt van mögöttem – mondotta Mekcsey; – én már agyonvágtam.
+
+– Hol?
+
+– Itt van a füzesben mintegy ötven lépésnyire.
+
+Dobó leszólitotta a lóról a fegyverhordozóját:
+
+– Vedd elő a tarisznyát, – mondotta neki, – és lásd el az urfit
+tépéssel, kötéssel.
+
+– Amoda feljebb vannak még, – szólt Mekcsey a tenyerét a fejére
+tapasztva.
+
+– Törökök?
+
+– Nem: egy öregúr meg a felesége.
+
+Aztán megint lehajolt, hogy a fejét mossa.
+
+Dobó a vizparton felszöktette a paripáját, s nehány lépésre egy másik
+embert talált.
+
+Ez is ingre vetkezve ült a patak partján. Ősz öreg ember volt. Egy kövér
+öreg asszony mosta sirva a fejét.
+
+– Adjon isten! – kiáltotta Dobó. Nagy-e a seb?
+
+Az öreg fölnézett, és vigan felelte:
+
+– Nem tud a török nagy sebet adni!
+
+Akkor látta Dobó, hogy az öregnek csak fél keze van.
+
+– Ejnye de ismerős! – mondotta a lováról leszállva.
+
+Az öreg ujból fölnézett:
+
+– Lehet, – mondotta, – hogy ismersz, én ugyan soh’se láttalak.
+
+– Dobó István vagyok.
+
+– Dobó? – szólt az öreg egy percig tünődve.
+
+Azután fölemelkedett és fölkiáltott:
+
+– Nini! Te vagy az Pista öcsém! Hát hogyne ismernél! Voltál is nálam, az
+öreg Ceceynél.
+
+S itt a két ember melegen kezet fogott.
+
+– Hát mi volt itt bátyám? Hogy kerülnek ide a pusztába?
+
+– Ej, szól az öreg újból átadva a fejét a feleségének, a kutya pogány
+megtámadta a kocsimat. Még az volt a szerencsém, hogy az az ifju éppen
+akkor ért utól bennünket, mikor a pogány nekünk esett. No derék legény!
+Úgy vágta a törököt, csakúgy dőltek tőle. De magam is közibök csapkodtam
+ám a kocsiról.
+
+– Hányan voltak?
+
+– Tizen a kutyák, hogy a gyehenna emészsze meg őket! Még szerencse, hogy
+meg nem birtak. Van vagy négyszáz arany nálam, ha nem több.
+
+S rácsörditett egyet az oldalára.
+
+– Nem halt meg az ifju? – kérdezte az asszony.
+
+– Nem egy cseppet se, – felelte Dobó. – Amoda alább mosakodik az is.
+
+Ezt mondva, a közelben pirosló török halottra pillantott.
+
+– Megnézem már, – mondotta – miféle néppel volt dolguk?
+
+És benyargalászta a patak és út mellékét.
+
+A füzesben hét holttestet talált: két magyart és öt törököt, az úton meg
+egy háromlovas hintószekeret, amely bele volt dőlve az árokba. Egy
+fiatal kocsisgyerek a ládák összerakásán fáradozott.
+
+– Ne vesződj öcsém, – mondotta neki, – mindjárt kapsz segitséget.
+
+Azzal visszatért Mekcseyhez.
+
+– Nem egy török van itt öcsém, – mondotta neki – hanem öt. Szép vágások!
+Becsületedre válik!
+
+– Még egynek kell lenni, – felelte Mekcsey. – Az talán a vizben van. Az
+én katonáimat megtalálta-e?
+
+– Meg szegényeket, – felelte Dobó. – Az egyiknek kétfelé esett a feje.
+
+– Csak hárman voltunk.
+
+– És a török?
+
+– Tizen voltak.
+
+– Négy elfutott?
+
+– El.
+
+– Igy szokott a török, – felelte Dobó nevetve.
+
+Azzal leszállott a lováról, és megnézte az ifjú fejsebét.
+
+– A vágás hosszú, de nem mély, – szólt a sebet összenyomva.
+
+Maga rakott rá tépést, és maga kötötte be szorosan egy
+gyolcsfoszlánynyal.
+
+És eközben beszélgettek:
+
+– Hát hova mégy öcsém?
+
+– Debrecenbe.
+
+– Csak nem Törökékhez tán?
+
+– De éppen oda.
+
+– Ejnye öcsém, van ott nekem egy kedves emberem: Bornemissza Gergely.
+Gyerek lehet még. Ismered?
+
+– Éppen azért megyek. Levelet irt, hogy szeretne hozzám jönni a hadba.
+
+– Már akkora a fiu?
+
+– Tizennyolc éves.
+
+– Persze a Bálint úr népe elszéledt.
+
+– Biz azokat szétfújta a szél, mióta az úr nincs idehaza.
+
+– Tinódy is elment?
+
+– Ide-oda csavarog. De lehet, hogy most az is Debrecenben van.
+
+– Hát tisztelem, csókolom azt is, meg a két Török fiut.
+
+Mig igy beszélgettek, Dobó feltürte a zekéje ujját, és rongyot vett a
+kezébe. Az arcát, kezét mosta meg Mekcseynek, mig egy katona a ruháiról
+tisztogatta le a vérfoltokat.
+
+– Az öreg ott van? – kérdezte Mekcsey, Ceceyék felé intve.
+
+– Ott. Nincs nagy baja. Nem vagy éhes, öcsém? – Nem, csak szomjazom.
+
+Dobó a kulacsért intett, a többi katonát meg elküldte a hintó
+rendbeszedésére.
+
+Aztán Ceceyékhez mentek, akiket már a hintó mellett a gyepen találtak.
+
+Az öreg is ivott, és egy pulykacombot tartott a kezében.
+
+– Tartsatok velünk! – kiáltotta vigan. – Csakhogy nem esett bajod,
+öcsém!
+
+A katonák összeszedték a zsákmányt: öt török lovat, ugyanannyi
+köpönyeget és mindenféle török fegyvert.
+
+Mekcsey egy pillantást vetett a lovakra, azután a földön heverő
+fegyverekre mutatott.
+
+– Válaszszon bátyám, – szólt Ceceynek. – A zsákmány közös.
+
+– Kell is nekem, – felelte az öreg nevetve. – Van énnekem elég lovam,
+elég fegyverem.
+
+– Hát akkor Dobó bátyámat kinálom meg egy fegyverrel.
+
+– Köszönöm, – felelte Dobó. – Már hogy választanék. Nem harcoltam érte,
+nincsen jussom hozzá.
+
+– De csak válaszszon.
+
+Dobó a fejét rázta.
+
+– A zsákmány a tied az utolsó gombig. Ajándékot meg hogy fogadnék el
+tőled?
+
+– Nem adom ingyen.
+
+– Az már más, – szólt Dobó vágyó pillantást vetve egy remek művü kardra.
+– Hát mi az ára?
+
+– Az, hogy ha várkapitány lesz kegyelmed, hát engem szólit magához, ha
+szorul a csizma.
+
+Dobó elnevette magát.
+
+– Igy nem veszünk.
+
+– Hát más árt szabok: jőjjön el velem Debrecenbe.
+
+– Az se lehet öcsém. Én királyi biztos vagyok most. Bitang birtokokon
+szedem a tizedet.
+
+– Hát válaszszon úgy, hogy ajándékozzon meg cserébe a barátságával.
+
+– Az már úgyis a tiéd. Hanem hogy meg ne haragudjál rám, elfogadok
+egyet, a jövendő ismeretségünk fejében.
+
+És a kardokat vizsgálva folytatta:
+
+– Ezek úri törökök voltak. Az egyik bég. Vajjon hova valók?
+
+– Azt hiszem, fejérváriak.
+
+Dobó fölvette a kardokat. Az egyik bársonytokos türkiszes volt; a
+markolata aranyozott kigyófej; a kigyófej két szeme két gyémánt.
+
+– No ez a tied öcsém, ezt nem választom, mert ez vagyont ér.
+
+Két kevésbé diszes, török pengéjü kard volt még ottan. Dobó fölvette az
+egyiket, s karikába hajtotta a pengéjét.
+
+– Ez aztán acél! – mondotta jókedvvel. – Hát ezt, ha nekem adod,
+megköszönöm.
+
+– Szivesen, – felelte Mekcsey.
+
+– De mármost, ha ezt nekem adod, tedd meg azt a szivességet, hogy vidd
+el magaddal Debrecenbe, és ha ott van Tinódy, mondd meg neki, hogy irjon
+rá valami igét. Amit akar. Van ott aranyműves, aki beleégeti a pengébe.
+
+– Szivesen, – felelte Mekcsey. – Magam is iratok vele erre a kigyós
+kardra.
+
+Egyet suhintott a görbe karddal, és felkötötte a másik mellé a jobb
+oldalára.
+
+– Találtatok-e pénzt a török tisztnél? – kérdezte a Dobó katonáit.
+
+– Még nem motoztuk meg.
+
+– Hát motozzátok meg.
+
+A legény néhány perc mulva magával hozta az egész törököt. Csak úgy a
+gallérjánál fogva húzta oda a gyepen.
+
+Ott motozta meg.
+
+A vörös-bársony bugyogón nem volt zseb, hanem az övében találtak egy
+zacskó aranyat, meg mindenféle ezüstpénzt.
+
+– Ez jó lesz költségre, – szólt derülten Mekcsey. – Katona embernél
+mindig elkél.
+
+Még egy rubintos turbánforgó volt ott, meg egy aranylánc. Ezt a bég az
+ingen belül viselte, s kókuszforgácsra csavart pergamen talizmánt
+hordott rajta.
+
+Mekcsey a tenyerére tette a két aranymarhát és odakinálta Ceceynek:
+
+– Ebből már kell választania bátyám uram.
+
+– Tedd el öcsém azt is, – szólt az öreg a kezével legyintve. – Csak nem
+tüzök forgót vén létemre!
+
+– Vigyük el a lányunknak azt a láncot, – szólalt meg az asszony. – Van
+egy szép kisasszony-lányunk, – mondotta magyarázón, – a királyné
+udvarában.
+
+– Gyertek el öcsém a lakodalomba! – rikoltotta Cecey a lábát rázva. –
+Még egyszer kitáncolom magamat, mielőtt meghalnék.
+
+– Ki veszi el? – kérdezte Mekcsey a láncot az asszony tenyerébe
+eresztve.
+
+– A királyné hadnagya. Fürjes Ádám. Ismerik talán?
+
+Mekcsey nemet intett.
+
+– Derék ifjú, – mondotta az asszony. – A királyné házasitja ki a
+leányomat.
+
+– Isten éltesse őket, – mondotta Dobó.
+
+Mekcsey[1] a katonákhoz fordult és a ruhákat meg a disztelen fegyvereket
+nekik ajándékozta.
+
+– Hát Dobó bátyám, – mondotta most már víg arccal, – csakugyan nem jöhet
+Debrecenbe?
+
+– Ha egy kis érkezésem szakadna, bizony örömest elmennék. Majd meglátom
+egy hét mulva. Ez a tizedszedés, – szólt a fejét rázva, – minden napomat
+gonddá teszi.
+
+– Nehéz munka.
+
+– Bizony nehéz ebben a fölfordult világban, mikor mindenki a máséban
+akar szüretelni.
+
+Dobó szolgája odahozta a Mekcsey köpönyegét és süvegét. Biz az mind a
+kettő kiment a formájából.
+
+Mekcsey boszankodva forgatta a kezében a süvegét. Végig volt hasitva.
+
+– Sohse boszankodjál, – szólt Cecey. – Ha nem volna meghasítva, nem
+férne most a fejedre.
+
+A ruhák még vizesek voltak, no de estig majd megszáritja a nap, meg a
+szellő.
+
+– Hát én most nem megyek el – mondotta Dobó, – hanem a katonáimból
+válaszsz egypárt, hogy elkisérjenek.
+
+– Nem tudom, együtt megyünk-e, – kérdezte Mekcsey Ceceyékhez fordulva. –
+Együtt megyünk tán?
+
+– Hova? – szólt az öreg.
+
+– Debrecenbe.
+
+– Együtt.
+
+– No Akkor három katonát elfogadunk a hadnagy urtól.
+
+– Amennyit akarsz, – felelte Dobó szivesen.
+
+Mig az öreg házaspár uzsonnázott, ők ketten bejárták a holtakat. A
+holtak közt egy harminc éves forma nagytestü török kezét-lábát szétvetve
+hanyatt feküdt. Kék posztó-bugyogó volt rajta. A szemén érte a vágás.
+
+– Ezt ismertem, – mondotta Dobó. Azt hiszem, egyszer verekedtem is vele.
+
+A két magyar katona csunyán össze volt szabdalva; az egyiknek letakarták
+a fejét kendővel.
+
+A törököket gyomron szúrták, és belevetették a Dobó katonái a
+Berettyóba, a magyaroknak meg sirt ástak a parton egy vén fűzfa tövében,
+és kardostól belefektették őket.
+
+Szemfödőül rájuk teritették a köpönyegüket.
+
+
+II.
+
+Konstantinápoly déli sarkán egy régi vár áll. Falai magasak. Belül két
+köpcös torony, ilyenforma rendben:
+
+[Illustration]
+
+A vár falát felében a Márványtenger mossa, felében faházak környezik.
+
+Ez a hires Jedikula, magyarul Héttorony. A hét toronyba van betömve a
+szultánnak minden kincse.
+
+A középső kettőben az arany és gyöngyös ékszerek. A tenger felől
+levőkben az ostromszerek, kézi fegyverek és ezüst kincsek. A másik
+kettőben a régi fegyverek és a régi okmányok, iratok, könyvek.
+
+Itt e hét torony között őrzik a fejedelmi rabokat is. Mindeniket
+másképpen. Némelyiket láncon és sötét kőlyukban, másikat olyan
+kényelemben, mintha otthon volna: járni engedik egész nap a várkertben,
+a zöldséges kertben, a tornyok erkélyén, a fürdőben; szolgát tarthat
+hármat is; leveleket irhat, látogatókat fogadhat, muzsikálhat, ehetik,
+ihatik, csak éppen ki nem mehet.
+
+*
+
+Egy tavaszi napon két ősz ember ült a Jedikula kertjében egy padon. Mind
+a kettőnek könnyűfajta bilincs kigyózta körül a lábát.
+
+Az egyik előrehajolva a térdén könyökölt; a másik a pad karján
+széjjelvetett kézzel hátratámaszkodott, s a felhőket nézte.
+
+Ez, aki az eget nézte, őszebb volt, mint a másik. Szakálla a melle
+közepéig ért, a haja meg fehér sörényként lengte körül a fejét.
+
+Mind a kettőn magyar ruha. Haj, a magyar ruha sok rabon kopott itten.
+
+Ültek szótlanul.
+
+A tavaszi nap langyos melegséggel öntötte el a kertet. A ciprusok és a
+babérfák között virágzott már a liliom, tulipán, a pünkösdi rózsa. Fejük
+fölött egy vén pizáng öles levelei itták a napsugarat.
+
+A felhőket néző ember leemelte izmos karját a padról, és keresztbe
+fonta. Eközben a társára tekintett és igy szólt:
+
+– Min gondolkozol Majlád barátom?
+
+– Egy diófámon, – felelt az előrehajló. Fogarason van egy vén diófám.
+
+A két ember megint hallgatott, aztán egynehány perc mulva Majlád szólalt
+meg:
+
+– A külső ágai elfagytak. Kihajtott-e? Ezen tünődöm.
+
+– Kihajtott bizonyosan.
+
+Megint hallgattak egyet, aztán Majlád szólalt meg ismét:
+
+– Hát te Bálint, min gondolkozol?
+
+– Azon, – feleli búsan Török Bálint, hogy a kapi aga épp olyan gazember,
+mint a többi.
+
+– Ezen én sohse kételkedtem.
+
+– Azt mondták, hogy ravasz. Harmincezer aranyat küldött neki a
+feleségem, hogy ravaszkodja le ezt a láncot a lábamról. Ennek már három
+hónapja.
+
+Megint hallgattak egyet. Majlád lenyult egy pitypangért, amely
+kisárgállott a fű közül. Leszakitotta. Egy darabig morzsolgatta a
+kezében, aztán lehullatta a földre. És megint megszólalt:
+
+– Az éjjel arra gondoltam, hogy én még mindig nem tudom, miért ejtettek
+téged rabul?
+
+– Azt jóformán magam se tudom.
+
+– Te elvégre is megvoltál a magad fészkén: rólad nem mondhatták, hogy
+királyságra vagy fejedelemségre áhitozol.
+
+– Magam is sokszor tépelődtem ezen. A töröknek nem kell ugyan valami
+nagy ok, hanem hogy mégis a sok közül mi ártott nekem leginkább, azt
+magam is szeretném tudni.
+
+Az udvaron egy csapat kapudsi ment át dobszóval, azután ismét magukra
+maradtak.
+
+Bálint folytatta:
+
+– Azt gondolom mégis az az éjjeli beszélgetés volt a fő ok. A szultán
+azt kérdezte tőlem, hogy miért jelentettem meg a németnek az ő
+jövetelét. A németnek? – kérdeztem csodálkozva. Nem a németnek
+jelentettem én meg, hanem Perényinek. Az egy-kutya, – felelte a szultán;
+– Perényi a némettel tartott. És akkor a szultán dühösen szólt rám: Ha
+nem értesitetted volna őket, itt leptük volna a német tábort: minden
+urat elfogtunk volna és összetörtem volna Ferdinánd minden erejét. Hogy
+igy kiabált rám a ronda török, bennem is megmozdult a vér. Én tudod
+mindig úr voltam egész életemben és igy nem szoktam ahoz, hogy egyik
+gondolatomat a másikkal takargassam.
+
+– Neki ágaskodtál?
+
+– Nem voltam goromba, csak megmondtam neki, hogy éppen azért
+értesitettem őket a szultán jöveteléről, mert kimélni akartam a német
+táborban levő magyarokat.
+
+– Ez nagy hiba volt.
+
+– Még akkor szabad voltam.
+
+– Hát aztán mit szólt?
+
+– Semmit. Fel és alá járt előttem, aztán a basának azt mondta, hogy
+adjanak nekem egy jó sátort, ahol meghálhassak, mert holnap is beszélni
+akar velem.
+
+– És beszélt veled?
+
+– Soha többé. Egy nagy sátort adtak, de ki nem eresztettek. Ahányszor ki
+akartam lépni, tiz dárda állt a mellemnek.
+
+– És mikor vertek rád láncot?
+
+– Csak akkor, mikor visszafelé indult a szultán.
+
+– Nekem azonnal láncot tettek a lábamra, mikor elfogtak, és dühömben ugy
+sirtam, mint a gyermek.
+
+– Én nem tudok sirni. Nincsenek könnyeim. Nem sirtam soha, még az apám
+halálán se.
+
+– A gyermekeidet se sirattad?
+
+– Nem, – felelte elsápadva Török Bálint, – de valahányszor eszembe
+jutnak, ugy érzem, mintha kardot szurnának a mellembe.
+
+És fájdalmas sóhajtással tette a tenyerébe a homlokát.
+
+– Egy rab jut sokszor az eszembe, szólt bús elmélázással. Egy sovány
+rossz török, akit a Duna partján ejtettem fogságba. Évekig ott tartottam
+a várban. Az egyszer engem szemtől szembe megátkozott.
+
+Nem beszéltek többet.
+
+A távolból trombita-zene hangzott föl.
+
+Néha arra figyeltek, aztán megint elmélyedtek a gondolataikba.
+
+Mikor a nap már megvörösitette a felhőket, a várnagy végigment a kerten,
+és a rabok elé érve odaszólt nekik ugy oldalvást:
+
+– Uraim, kaput zárunk.
+
+Napnyugta előtt fél órával szokták a kaput bezárni, s akkor minden
+rabnak a maga szobájában volt a helye.
+
+Majlád utána szólt:
+
+– Kapudsi efendi, mi van ma, hogy úgy trombitálnak?
+
+– Tulipán ünnep, – felelte a várnagy. A szerájban az éjjel nem alszanak.
+
+Azzal odább lépett.
+
+A rabok tudták már mi az. Tavaly tavaszszal is volt ilyen ünnnep.
+Ilyenkor a szultán minden asszonya ott van a kertben.
+
+A szultán női sátorokat állíttat fel a tulipán-ágyak körül, és ezekben
+az alsó rangú háremi nőkkel mindenféle csecsebecsét, gyöngyöket,
+selyemszöveteket, keztyűt, harisnyát, cipőt, fátyolt és más efféléket
+árultat.
+
+Az ő egynehány száz asszonya sohase mehet ki a bazárba, hát esztendőben
+egyszer itt örülnek annak, hogy pénzt szórhatnak.
+
+A kert ilyenkor zsibong a jókedvtől. A palotából kihozott papagájok,
+rigók, fülemilék és kanári madarak kalitkástól fel vannak függesztve a
+fákra és bokrokra, s versenyt énekelnek a muzsikával.
+
+Este aztán kigyulladnak a Boszporus egy hajóján az illatos fáklyák és
+tarka papirlámpások, s az egész hárem zeneszóval hajókáz le a
+Márványtengerig.
+
+A két rab kezet fogott a Vértorony alján:
+
+– Jó éjszakát Majlád István.
+
+– Jó éjszakát Török Bálint.
+
+
+III.
+
+– Mert nincs itt egyéb öröm, mint a jó éjszaka. Az alvó rab hazaálmodja
+magát.
+
+Azonban Török Bálint nem tudott aludni. Ebéd után szokása ellenére
+lefeküdt, és aludt egyet, hát most nem volt álmos. Kitárta az ablakát és
+odaült.
+
+Nézte a csillagos eget.
+
+A Márványtenger sarkán a Jedikula alatt állt a hajó. Az ég csillagos
+volt és holdvilágtalan. Ilyenkor a csillagok szinte lobogva ragyognak, s
+a tenger tükre második éggé változik. A lámpionokkal világló hajó itt
+állt a magasság és mélység csillagai között. Két magas kőfal takarta el
+a rab szemei elől. És szólt a zene. Pengett a török cimbalom: a kánun,
+és csattogott a réztányér. De ő bármennyire is akarta hallgatni,
+gondolatai másfelé barangoltak.
+
+Éjfél felé elcsöndesült a lármás zene. A nők maguk énekeltek. Mindig más
+és más hang, és más zeneszerszám.
+
+De Török Bálint ezekből se hallott sokat. Az eget nézte, amely most már
+el volt boritva lassan vándorló sötét és rongyos felhőkkel. A rongyokon
+áttünedeztek a csillagok.
+
+– Milyen más itt az ég is, gondolta. Török ég, török sötétség.
+
+Aztán, hogy egy hosszú szünet állt be a hajón, igy folytatta a
+gondolatait:
+
+– Még a csöndesség is más itten: török csöndesség.
+
+Arra gondolt, hogy lefekszik, de olyan jól esett neki az az álmos
+zsibbadtság, hogy időt várt, mig a tagjai megmozdulnak. Azt várta, hogy
+az ő akarata nélkül mozduljon meg a teste, s igy menjen pihenni.
+
+Ekkor az éji csendben hárfa szólalt meg ujból, s a lombokon át ezek az
+akkordok szállottak szét a sötétlő török éjszakába:
+
+[Illustration]
+
+Török Bálinton valami fájdalmas-édes borzongás ömlött végig a szivétől
+le a sarkáig.
+
+De nem mozdult.
+
+A hárfa elnémult egy percre, aztán ujra felszálltak a remegő akkordok,
+és halk zokogásként emelkedtek föl az éjszaka sötétségében:
+
+[Illustration]
+
+Most már fölemelte a fejét. Igy emel fejet olykor a ketrecben őrzött rab
+oroszlán a szél susogására, és néz elmeredő szemmel maga elé.
+
+A hárfa akkordjai sóhajjá lágyultan enyésztek bele az éjjeli
+csöndességbe, aztán ujra összependültek a húrok, és egy vékony fájdalmas
+női hang dala hangzott föl tiszta magyar nyelven:
+
+  _Ki a Tisza vizét itta…_
+  _Vágyik annak szive vissza…_
+  _Hej! Én is ittam… belőle…_
+  _Megfájdult a szivem tőle…_
+
+Török Bálint még a lélekzetét is visszatartva, emelt fővel, merő
+szemekkel nézett e hangok felé.
+
+Ősz fürtei szinte szerte borzolódtak, arca szinte megmárványosodott.
+
+És amint a vén oroszlán igy megkövülve hallgatta a dalt, szeméből
+kigyöngyözött két könnycsepp, és lecsordult orcáján, szakállán.
+
+Sirt már Török Bálint, sirt. De még nem vette észre. Lelke úgy itta a
+régen nem hallott hazai dalt, mint a Hortobágy aszott mezeje az esőt, s
+mikor a dal megszünt, Török Bálint ráborult az ablak deszkájára.
+Ráborult és zokogott hosszan, keservesen.
+
+
+IV.
+
+Éjjel tizenkét óra tájban egy inas zörgetett a Török urfiak ajtaján.
+
+– Gergely úrfi!
+
+– No mi kell, – szólt Gergely felülve az ágyában. Bejöhetsz.
+
+Nem aludt még. Gyertyánál olvasta Horáciust.
+
+A másik két ágyban is fölébredtek a Török fiuk.
+
+– A virrasztó küldött, – mondotta az inas. – Egy úrféle áll a kapun.
+
+– Hogy hivják?
+
+– Valami Kecske vagy micsoda.
+
+– Kecske? Ki a kutya lehet az a Kecske?
+
+– Győrből jött, és ide akar szállani.
+
+Gergely a Győr szót hallva, egyszerre kiugrott az ágyából.
+
+– Ki az te Gergely? – kérdezte Török Jancsi a paplan alól.
+
+– Mekcsey! – kiáltotta vigan Gergely. – Ereszszétek be tüstént a vitéz
+urat!
+
+Az inas elrobogott.
+
+Gergely bakancsot rántott, és köpönyeget kapott a vállára. A két fiu is
+kiszállt az ágyból. (Jancsi tizenhat éves, Feri tizennégy most már.)
+Kiváncsiak voltak a vendégre, akit csak névből ismertek.
+
+– Rendeljetek bort, meg ennivalót, – szólt vissza Gergely az ajtóból.
+
+Azzal lerohant.
+
+Mikorra leért, már ott állt Mekcsey az udvaron; mellette lámpással a
+virrasztó meg a várnagy.
+
+Az emeletről is levillant egy lámpásnak a fénye; egy darabig ide-oda
+lengett az udvaron, aztán a jövevényen állt meg, aki éppen egy-egy
+tallérral bucsúzott a Dobó katonáitól.
+
+– Csakhogy megérkeztem, – mondotta Gergelyt megölelve, – már majd
+elaludtam a lovamon.
+
+– De Pista bátyám, mi van a fejeden?
+
+– Turbán az irgalmát! Nem látod, hogy törökké lettem.
+
+– Ne tréfálj bátyám! Véres az a kendő!
+
+– No hát csak adj öcsém szobát, meg mosdótálat, aztán majd elmondom,
+hogy milyen az út Győrtől Debrecenig.
+
+A lépcsőn egy asszonycseléd jelent meg, és kérdőn nézett a jövevényre.
+
+Gergely egyet legyintett a levegőbe, mire a cseléd eltünt.
+
+Gergely magyarázón fordult Mekcseyhez:
+
+– Az asszonyunk nem alszik éjjel soha. Mindig az urát várja, vagy
+levelet az urától.
+
+
+V.
+
+Egy heti seblázat hevert végig Mekcsey a kastélyban. Ez idő alatt mindig
+ott voltak mellette a Törökfiuk meg Gergely. Itatták a vitézt veres
+borral, és nem győzték hallgatni az elbeszéléseit.
+
+Az asszony is minden nap meglátogatta. Mekcsey még azon betegen
+elmondta, hogy Gergelyért jött: viszi magával a király seregébe.
+
+A fiuk megdöbbenve néztek Gergelyre, az asszony szemrehányó bús arccal.
+
+– Hát el tudnál minket hagyni? Nem voltam én anyád helyett anyád? és a
+fiaim nem voltak-e testvéreid?
+
+Gergely lecsüggedt fővel felelte:
+
+– Már tizennyolc éves vagyok. Itt élősködjek-e, itt haszontalankodjak-e,
+mikor az országnak katona kell!
+
+– Te kellesz éppen? – szólt Törökné. – Nem várhatod-e meg az én fiaimat?
+Mindenki elfordul tőlünk, – szólt az asszony előtolongó könnyeit
+letörölve. – Ahonnan az Isten elfordult, elfordulnak az emberek is.
+
+Gergely letérdelt az asszony elé, és megcsókolta a kezét:
+
+– Édes jó anyám, ha igy érti az én elmenetelemet, akkor nem lesz belőle
+semmi.
+
+Tinódy is ott volt a szobában. Aznap érkezett meg Érsekujvárról. Hirt
+hallani jött az uráról, de persze kérdést se mert tenni, mikor a
+kastélyt zászló nélkül, az asszonyt félgyászban találta.
+
+Az ablaknál ült egy zöldre festett ládán, és kardpengére rajzolt.
+
+Gergely szavára abbahagyta a munkát, és igy szólt:
+
+Nagyságos asszonyom engedje meg, hogy beleszóljak ebbe a beszédbe.
+
+– Hát csak szóljon Sebők.
+
+– A madár mindig visszatér a fészkére, akárhova megyen is. Gergely is
+röpdösni akar egyet. Én azt mondom, hogy jó lenne, ha forogna a
+világban. Mert tetszik látni, a János urfi maholnap fölemberkedik, aztán
+neki is jobb, ha tanult katona lesz mellette.
+
+Nem volt semmi nevetni való ezeken a szavakon, de mégis mindnyájan
+nevettek. Ez a Sebők diák mindig tréfás, mikor nem énekel, s ha komolyan
+beszél, akkor is azt sejtik már, hogy vidámság lappang a szava alatt.
+
+– Hát majd meggondoljuk, – szólt mosolyogva az asszony.
+
+És hogy a diák munkájára fordult a figyelme, azt kérdezte tőle:
+
+– Hát megvan-e a vers?
+
+– Meg bizony. Nem tudom tetszik-e nagyságodnak?
+
+Azzal fölvette a kigyós kardot, és leolvasta róla:
+
+  _Aki bátor, az az erős._
+  _Aki erős, könnyen is győz._
+  _S aki győzve megy előre,_
+  _A Halál is megfut tőle!_
+
+– Ezt irja az én kardomra is, – szólt Török János.
+
+– Nem, – felelte a fejét rázva Tinódy, – arra mást fogunk irni.
+
+Mekcsey megszólalt az ágyban:
+
+– A Dobó kardjára a király nevét is rá kellene irni. Valami olyanfélét,
+hogy: Istenért, hazáért, királyért.
+
+– Az már sűrűn forgó mondás, – felelte Tinódy. Ha ő ezt akarta volna
+iratni a kardra, magával vitte volna és ráiratta volna ő maga.
+
+– Van eszemben valami, – szólt Gergely a homlokára téve az ujját. Mikor
+gyerek voltam, hallottam egy mondását. Azt kellene rámetszeni.
+
+– Mi az?
+
+– „Az a fő, hogy ne féljen az ember sohase.“
+
+– Ez jó, szólott Tinódy, de igy bizony mezitláb megy a gondolat.
+Megálljatok csak.
+
+Az állát a kezére támasztva nézett maga elé. A többiek hallgattak. Egy
+perc mulva felragyogott a szeme, és igy szólt: _Ha félsz, nem élsz!_
+
+– Ez jó! – kiáltotta Gergely.
+
+Tinódy beleütötte a ludtollat az ablak szélén álló fakalamárisba, és
+felrajzolta a kardigét.
+
+Még egy kard volt ottan meztelen. A Dobóénak a párja. Azt Gergelynek
+adta Mekcsey.
+
+– Hát erre mit irjunk? kérdezte Tinódy. Jó lesz-e ez, hogy: „Bornemissza
+Gergely, szaporábban nyergelj!“
+
+– Nem, felelte Gergely a fejét rázva. Nekem nem kell vers, csak egy szó.
+Abban az egy szóban benne van minden vers és minden gondolat. Ezt irja
+rá Sebők bátyám: _A hazáért!_
+
+
+VI.
+
+Az ötödik napon betoppant Dobó. Nagy örömmel fogadták, s mióta a ház ura
+rabul esett, évek óta ez volt az első eset, hogy felrakták az asztalra
+az arany és ezüst edényeket. A házat valami szokatlan derültség
+sugározta be.
+
+Az asszony mindamellett félgyászban és ékszer nélkül jelent meg az
+asztalnál, és érdeklődéssel hallgatta a hireket, amiket Dobó Bécsből és
+az országban levő urakról tudott.
+
+Mert, hogy abban az időben nem voltak hirlapok, csak levelek utján meg
+egy-egy ilyen vendégtől lehetett megtudni, mi történik a politikai
+világban s az úri családok fáján melyik ág törött le, melyik hajtott
+bimbót.
+
+Csak egy ember neve nem fordult elő sokáig a beszélgetésben: a ház uráé.
+Nem lehetett az örökké vérző sebhez nyulni, mig maga az asszony nem
+kezdte meg.
+
+– Hát az én szerelmes uramról hallott-e valamit kegyelmed? – szólt végre
+az asszony, mikor a cselédség eltakarodott az ebédlőből.
+
+Oh hogy elnedvesedett a szeme! Oh milyen felleg ereszkedett ettől a
+kérdéstől a szobára!
+
+Dobó a fejét rázta:
+
+– Mig ez a szultán meg nem hal, azt hiszem nem szabadul ő haza.
+
+Nyers őszinteséggel volt ez kimondva, de abban az időben úgy mondták ki
+az emberek a gondolatukat, amint a fejökben megszületett.
+
+Hogy erre az asszony arca elborult, Dobó boszusan szólott:
+
+– Dehát meddig akar élni? Az ilyen zsarnokok nem szoktak tisztes
+vénségben kimulni!
+
+És vigasztalón tette hozzá:
+
+– Ha valami basát rabul lehetne ejteni, kicserélnék érte.
+
+Az asszony tagadón ingatta a fejét.
+
+– Nem hiszem Dobó uram. Az én uramat nem kincstári szerzemény-képen
+tartják fogva, hanem mint az oroszlánt szokták: mert félnek tőle.
+Igértem én már érte mindent, – folytatta búsan, – azt mondtam: vegyék el
+minden birtokunkat, ami a Dunán tul van; vegyék el minden arany és ezüst
+marhánkat, s még ezen kivül odafizetjük minden évben adóul minden
+jövedelmünket. A basák zsebreteszik, ami pénzt küldök, a szultán meg nem
+is felel nekik.
+
+– Vagy hogy elő se mernek vele hozakodni
+
+– Nem lehet onnan másképen kiszabadulni? – kérdezte Mekcsey.
+
+Dobó felelt rá:
+
+– A Héttoronyból? Sohse hallottál a Héttoronyról öcsém?
+
+– Hallottam biz én, de azt is hallottam, hogy semmi se lehetetlen, ha az
+ember nagyon akarja.
+
+– Édes Mekcsey uram, – szólt az asszony, – gondolhatja-e, hogy az én
+uram, meg az ő árván maradt családja nem akarja nagyon? Nem jártam-e
+érte a királyasszonynál, a barátnál, a budai basánál? Nem csusztam-e föl
+térden még Ferdinánd királyhoz is? Meg se mertem irni ezt az én
+boldogtalan uramnak.
+
+S hogy erre az asszony sirva fakadt, kinos szünet állt be a teremben.
+
+Azonban az asszony letörülte a könnyeit és Tinódyra nézett:
+
+– Sebők deák, – mondotta mosolyt erőltetve az arcára, könnyekkel
+vendégeljük-e a mi házunk barátait? Nosza vegye elő a lantot, és amiket
+az uram szeretett hallani, – szólt új könnyeket törülve le a szeméről,
+csak azokat Sebők deák. Behunyjuk a szemünket, mig kegyelmed énekel, és
+azt képzeljük: ő is közöttünk ül.
+
+Három év óta nem pendült meg itt ebben a házban a Sebők deák lantja. A
+fiuk már előre fölvidámultak az engedelemtől.
+
+Sebők deák kiment a szobájába, és elővette a gitárszerü hangszert.
+
+A Judit asszony históriáját mondta el csöndes elbeszélő hangon, miközben
+ujjaival a dallamot verte hozzá.
+
+Ez jó vigasztalás volt. Holofernesben mindenki a szultánt értette, de
+haj hol van Judit asszony, aki elpusztitaná őt a földszinéről.
+
+Azonban mikor az ének közepére ért, egyszercsak megváltozott a dallam az
+ujjai alatt, s ő mélyen búgó lágy hangon ilyen énekbe fogott:
+
+  _Sirva veszékel most szegény Magyarország_
+  _Mert tőle távozék hangosság, vigasság_
+  _Belőle kikele sok fényes gazdaság_
+  _És fogságba esék sok fényes uraság._
+
+Az asztalnál ülőkön fájdalmas borzongás futott végig.
+
+Dobónak is kicsordult a könny a szeméből.
+
+– Folytathatom-e, kérdezte esdő hangon Tinódy.
+
+Az asszony a fejével beleegyezőn intett.
+
+Tinódy aztán elénekelte hogyan ejtette hálóba Bálint urat a török,
+hogyan vitte rabláncon magával először Nándorfehérvárra, azután
+Konstantinápolyba.
+
+A hangja fájdalmas suttogássá változott, mikor az ének végére ért:
+
+  _Fohászkodik mostan sok gyakor sirással_
+  _Asszony-feleségöd az két szép fiaddal._
+  _Mert ők élnek mostan az nagy árvasággal,_
+  _Sok szomorúsággal, gyámoltalansággal._
+  _Örömök sehol sincs te jó szolgáidnak,_
+  _Kik szivvel szeretnek, gyakran fohászkodnak,_
+  _Egynehány közülök tétova bujdosnak,_
+  _Ha megszabadulnál, mégis sokan várnak._
+
+Itt már maga a lantos is elfulladt a sirásban. Merthiszen ő volt az a
+tétova bujdosó szolga, aki legjobban siratta az ő urát.
+
+A két gyermek az anyjára borulva zokogott, s az anya mind a kettőt
+átölelve kiáltotta:
+
+– Nincs árvább, elhagyottabb nálunknál a földön!
+
+Egynéhány perc telt igy el a szomoru házban, aztán Dobó szólalt meg
+tompa keserű hangon:
+
+– Mért nem vagyok én szabad ember! Ha egy esztendőmbe kerülne is,
+lemennék oda abba a városba, legalább megnézném, hogy csakugyan olyan
+erős-e az a börtön?
+
+– Én szabad ember vagyok, szólt Mekcsey fölállva, és esküszöm a
+Mindenhatóra, hogy lemegyek! Le én! És, ha lehet az életem árán is
+kiszabaditom Török Bálintot!
+
+– Veled megyek! – szólt Gergely fölállva, – veled tartok minden
+veszedelmen át az én uramért, atyámért!
+
+– Anyám, – szólt megrázkódva az ifjú Török János. Itthon maradjak-e,
+mikor van ember, aki az apám szabaditására indul?
+
+– Őrültség! – szólt sápadtan az özvegy.
+
+– Ha őrültség, ha nem őrültség! – felelt Mekcsey kitüzesedve, én amit
+mondtam, megteszem.
+
+– Én is veled megyek, – szólt röviden Tinódy. A karom béna, de talán az
+eszemmel használhatok.
+
+– Mit akartok, – beszélt újból az özvegy. Amit két király meg egy
+királyi vagyon nem tudott megtenni, ti megtehetitek-e?
+
+– Igaza van, asszonyunk őnagyságának, – szólt Dobó a nyugodtságát
+viszanyerve. Itt se pénz se mesterkedés nem használ, csak egyedül a
+szultán jóakarata oldhatja meg a bilincset.
+
+– De ha az a jóakarat sohase jön meg? – pattant vissza Mekcsey.
+
+Erre szomorú csend telepedett be a szobába.
+
+
+VII
+
+Másnap Dobó tovább ment. Nem marasztották, mert tudták, hogy számba van
+véve minden ideje. Mekcsey még ott maradt.
+
+Behivta a szobájába Gergelyt és igy szólt:
+
+– Megvártam, hogy alszunk egyet erre a tegnapi beszélgetésünkre. Nem
+magamért, mert én akármennyit alszom is arra, amit gondoltam, én
+lemegyek a török földre.
+
+– Én meg veled tartok, – felelte Gergely határozottan.
+
+– Elvégre is itthon most nincs háboru, aztán ki tudja, nem találunk-e
+valami egérlyukat?
+
+– Ha felsülünk is a vállalattal, nem lesz okunk szégyelleni.
+
+– Tinódyt elvigyük?
+
+– Amint gondolod.
+
+– Hát a Jancsit?
+
+– Nem ereszti azt el az asszonyunk.
+
+– Hát akkor ketten megyünk. Tinódyt hagyjuk itthon. Az öreg nem birja a
+kardot, sem a lovaglást.
+
+– Amint gondolod.
+
+– Meg aztán mink a fejünkkel játszunk. Az öreget kár lenne a halál
+utjára vinni. Ő a legtöbbet érő emberek közül való most az országban. Az
+Isten is azt akarja, hogy ide-oda kóboroljon, és éleszsze a szivek
+kialvó tüzét. Ez az ember a nemzet lelkéből kizengő fájdalom.
+
+Az ajtót Török Jancsi nyitotta rájok. Lovagló ostor volt a kezében, és
+szarvasbőr salavári sárgállott rajta. A fején széles karimáju debreceni
+posztósüveg. A lábán sárga csizma.
+
+Mekcsey mintha egy elbeszélést folytatna, csak éppen egy pilantást
+vetett Jancsira, aztán nevetve szólott:
+
+– Az ám: a vörös nyul házasodik!
+
+És Jancsira tekintve, magyarázón mondta:
+
+– Nem ismered akiről beszélünk, de talán Gergely már emlegette.
+
+– Kit? – kérdezte Jancsi érdeklődés nélkül való hangon.
+
+– Fürjes Ádámot.
+
+– És kit vesz el? – kérdezte Gergely mosolyogva.
+
+Egy fakezü vén embernek a leányát.
+
+Gergely arcából egyszerre elszállott minden pirosság.
+
+– Cecey Évát? – kérdezte csaknem kiáltva.
+
+– Azt azt. Ismered talán?
+
+Gergely elkövült arccal nézett Mekcseyre.
+
+– Ne komédiázzatok tovább, – szólalt meg Jancsi a lábaszárára csapva az
+ostorral. Nem erről beszéltetek ti mostan. Azt gondoljátok gyerek
+vagyok? Nem vagyok gyerek többé. Ezen az éjszakán nem aludtam. Van olyan
+gyümölcs, amelyik egy éjjel érik meg. Én az éjjel férfiúvá érlelődtem.
+
+– Hát elbocsát édesanyád? – kérdezte Mekcsey.
+
+– Nem szóltam neki, de az mindegy. Hunyadon igazitani valók vannak a
+várban. Azt mondom, hogy bizza énrám.
+
+– Ez jó gondolat! – szólt Mekcsey. Eszerint indulunk.
+
+– Akár még ma. Én arra öltöztem.
+
+– Megálljatok, – szólt Gergely még mindig halaványan, – te valamit
+emlitettél az imént Pista. Igaz-e az, vagy csak úgy hirtelen koholtad?
+
+– Amit Fürjesről mondtam?
+
+– Az.
+
+– Igaz. Maga az anyja dicsekedett vele, hogy a királyné hadnagyához adja
+feleségül.
+
+Gergely most már vörös volt mint a cékla. Az erek duzzadoztak a
+homlokán.
+
+– Mi lelt? – kérdezte Jancsi. Ismered talán?
+
+Gergely a szinéből kikelten járt föl és alá a szobában.
+
+– Hogyne ismerném, hiszen ő az én Évám!
+
+– A te Évádat veszik el? – kérdezte bámulva Jancsi.
+
+– Azt. De én nem hiszem.
+
+És Gergely dühösen szinte toporzékolva kiáltotta:
+
+– Megölöm a bitangot!
+
+Mekcsey a saját nyugalmával akarta csillapitani.
+
+– Megölöd. De hátha az a leány szereti?
+
+– Nem szereti!
+
+– Gondolod, hogy kényszeritik?
+
+– Bizonyosan!
+
+– És te szereted?
+
+– Kisgyerek-korom óta.
+
+– Akkor, mondotta Mekcsey, valamit kell tennünk.
+
+És az ablak párkányára könyökölve folytatta:
+
+– De ha teszünk is valamit, te nem veheted el. És hátha mégis
+összebarátkoztak?
+
+– Hogy gondolsz ilyet, – felelte Gergely.
+
+Mekcsey vállat vont.
+
+– Leveleztetek?
+
+– Hogy leveleztünk volna! Van énnekem szolgám, hogy ide-oda járassam?
+
+Mekcsey megint vállat vont.
+
+A tornácon szapora kopogás hallatszott.
+
+Török Jancsi az ajtóhoz ugrott, és megforditotta benne halkan a kulcsot.
+
+A következő percben lecsattant a kilincs.
+
+Jancsi csendet intett.
+
+Mert az öcscse volt a kopogó, s nem akarta, hogy az tudjon valamit az ő
+elhatározásáról.
+
+
+VIII.
+
+Izabella királyné Gyaluban telelt, s még a tavasz is itt érte.
+
+A két ifju: Gergely és Mekcsey harmadnapra Gyaluban volt. Török Jancsi
+nem kisérte el őket, nehogy az anyja megsejtse az összebeszélést.
+
+Törökné mindössze annyit tudott, hogy Gergely elment Mekcseyvel a
+Ferdinánd hadába, és hogy ezt a nyarat a katonák közt tölti, Demeterkor
+pedig visszatér.
+
+Azonban az ifjak terve akkor már meg volt szőve. Abban állapodtak meg,
+hogy Gergely megtudja: szereti-e a leány vagy nem? Ha nem szereti,
+Gergely nem tehet egyebet mint hogy búcsut mond az álmainak; hapedig
+szereti, akkor Gergely, mintha ott se járt volna, eltünik, Mekcsey pedig
+csúffá teszi Fürjest, úgy hogy ne legyen Erdélyben leány, aki kedvet
+kapjon hozzámenni.
+
+Ha aztán Gyaluban végeztek, a három ifju Hunyadon találkozik, s indulnak
+Konstantinápolyba.
+
+A határig lóháton mennek. Jancsi magához veszi azt a pénzt, amit a vár
+tatarozására szántak, s még azonkivül is amennyit lehet, hogy ha kell,
+pénzzel is dolgozhassanak. Azután a határról vagy derviseknek, vagy
+kereskedőknek, vagy koldusoknak öltözve gyalog utaznak tovább, hogy a
+rablók és a kóbor török katonai csapatok ereje mellett elcsuszhassanak.
+Akár sikerül a Bálint úr kiszabaditása, akár nem, két hónap alatt
+megfordulnak, de talán előbb is, és Törökné nem fog nyugtalankodni a fia
+miatt.
+
+*
+
+A két ifju este érkezett Gyaluba. Mindöszsze egy szolga kisérte őket,
+akit Mekcsey Debrecenben fogadott fel. Mátyásnak hívták ezt a legényt, s
+csikós volt azelőtt a Hortobágyon.
+
+Hát ez ment utánok egy kis deres török lovon, amelyet Mekcsey az utjában
+szerzett, s megtartott az öt közül.
+
+Mindjárt az első háznál megszólitottak egy parasztot, hogy nem adna-e
+szállást?
+
+A paraszt egy nagysüvegü oláh volt, de valami keveset tudott magyarul.
+Csodálkozva rázta a fejét, és a fejével együtt a nagy fekete süvegét:
+
+– Nem a lakadalomra jöttetek-e, hogy hozzám akartok szállni?
+
+– De éppen arra jöttünk, – felelték egyszerre mind a ketten.
+
+– Hát ha arra jöttetek, mondotta a paraszt, mért nem szálltok a
+kastélyba?
+
+A két ifju összenézett.
+
+– Én, mondotta Gergely, – nem szállok oda, mert megbetegedtem az uton.
+
+S valóban halavány volt, mint aki beteg.
+
+– Csak a társam száll oda, – folytatta – és ha az első szobád üres,
+megfizetem.
+
+A fizetés szóra megszünt az oláhban a csodálkozás: készséggel nyitott
+kaput a lovaknak.
+
+– Hát nem késtünk el a lakadalomból? – kérdezte Mekcsey.
+
+– Hogy késtetek volna el szép úrfiak, – felelte a paraszt, – avagy nem
+tudjátok-e, hogy holnapután lesz az esküvő?
+
+Mikor a két ifju magára maradt a szobában, Gergely elcsüggedten mondta:
+
+– Azt hiszem késön jöttünk.
+
+– Magam is azt gondolom. De talán mégis lesz egynapi időnk. Mit tegyünk?
+
+Gergely leült egy rossz szalmaszékre, és lecsüggesztette a fejét.
+
+Mekcsey az ablakhoz állott, és a földből kibuvó liliomlevelekre bámult.
+
+– Azt tartom, legjobb lesz, ha visszamegyünk, – szólt végre megfordulva.
+Egy álommal kevesebb, egy tapasztalással több.
+
+Gergely fölkelt.
+
+– Nem, – mondotta komoran. Az én üdvösségemet nem vetem ilyen könnyen a
+hátam mögé. Egy nap nagy idő. Arra gondoltam, hogy én itt maradok, te
+pedig fölmégy a kastélyba és ott leszel a vendégek között.
+
+– És ha kérdeznek?
+
+– Nem hivott-e meg Cecey? A fő az, hogy a leánynyal találkozzál, és
+megtudd, hogy a szive szerint választotta-e Fürjest? De ez lehetetlen, –
+szólt Gergely az izgalomtól kimerülten.
+
+– Hát jó, – felelte Mekcsey, én fölmegyek a kastélyba, és beszállok a
+Matyival együtt, ha ugyan elfogadnak.
+
+– Megmondod, hogy Cecey hítt. Az öregnek elvégre az életét mentetted
+meg.
+
+– Az bizonyos. Magam is azt gondolom, hogy akármilyen orcával fogad is,
+a vége az lesz, hogy beszállok a kastélyba, és szólok a leánynyal. Ha
+lehet még ma, ha nem lehet akkor holnap. De nem jöhetnél-e velem, mintha
+inasom vólnál?
+
+– Nem. Ha a leány azt mondja, hogy erőltették, akkor jobb, ha nem
+tudják, hogy itt vagyok.
+
+– Akkor én Fürjest felpofozom!
+
+– Addig ne tégy semmit, mig a leánynyal nem beszéltél. Akkor jer vissza
+azonnal, és majd meglátjuk mitévők legyünk.
+
+Az oláh asszony puha ágyat vetett Gergelynek, és orvossággal, vizes
+kendővel kinálta. Hanem biz a beteg se le nem feküdt, se virágfőzetet
+nem ivott, se kendőt nem tett a fejére, csak föl és alá toppogott a
+szobában, és nagyokat ütött az öklével a levegőbe.
+
+*
+
+Mekcsey reggel visszatért. Gergelyt az asztalnál ta lálta. A mécses
+égett előtte, s ő maga a karjaira borulva szendergett.
+
+– Mért nem feküdtél le? – kérdezte Mekcsey.
+
+– Azt hittem nem fogok aludni.
+
+– Hát a leánynyal beszéltem. Jól sejtetted, hogy nem szerelemből megy
+Fürjeshez.
+
+Gergely megrázkódott, mintha vizzel öntötték volna végig.
+
+– Mondtad, hogy itt vagyok?
+
+– Mondtam. Hozzád akart rohanni, de én tartottam vissza.
+
+– Minek tartottad vissza? – pattant fel Gergely.
+
+– Nono. Bizony még nekem ugrasz szép köszönetképpen.
+
+Gergely kérlelőn ölelte meg:
+
+– Ne haragudj. Nekem parázs van a lábam alatt.
+
+– Hát azért nem eresztettem hozzád, mert utána zúdult volna az egész
+udvar. Őneki szégyene kelt volna, nekünk meg bajunk.
+
+– Hát mit mondtál neki?
+
+– Azt hogy én megcsúfolom Fürjest, ő meg adja vissza a gyürüt.
+
+– Mit felelt? – kérdezte égő szemmel Gergely.
+
+– Azt, hogy őt a királyné kivánsága tette menyasszonynyá, és hogy nem
+tud szabadulni, mert a szülői is erőltetik. Szóval ez a vén királyné itt
+az ő nagy téli unalmában házasitásokkal mulatozik. Fürjes persze kap a
+lányon. A lány meg, hogy kedvében járjon a királynénak, tányérra teszi a
+szívét, és szép szüzi alázatossággal odanyujtja neki.
+
+– Hát a lány nem szereti, ez bizonyos.
+
+– Bizonyos.
+
+– És velem akar beszélni.
+
+– Azt mondtam neki, hogy ma este elviszlek.
+
+Gergely sebesen járt föl-alá a szobában, aztán megint csüggedten ült le
+a rossz szalmaszékre.
+
+– Mi haszna ha ki is vetjük a nyeregből Fürjest, akkor sem adnák nekem,
+ha elvehetném.
+
+És keserün folytatta:
+
+– Ki vagyok én? Senki. Mim van nekem? Semmim. Sem apám, sem anyám, sem
+egy kis házikóm. Törökék igaz, hogy úgy neveltek, mintha saját fiok
+volnék, de annyira sohase voltam fiok, hogy kérésre mertem volna nyitni
+a számat.
+
+Mekcsey összefont karokkal állt az ablaknál, és nyugodtan felelte:
+
+– Nem tudom mit beszélsz, de látom, hogy meg vagy zavarodva. Elvégre, ha
+a leányt el akarod venni, nem kell ahoz sem apa, sem anya, csak egy kis
+hajlék. Ha éppen akarod, van nekem egy kis viskóm Zemplénben. Üresen
+áll. Lakhatod akár tiz esztendeig.
+
+– A házba kemence is kell, a kemencébe kenyér.
+
+– Nem vagy-e tudós? Többet tudsz, mint akármelyik pap. Manapság keresve
+keresik a jó iródeákot.
+
+– Igazad van! – kiáltotta Gergely életre gyulladva.
+
+– A fő most az, – szólt Mekcsey, – hogy Éva ne menjen férjhez. Te a
+táborba jösz velem, és nem telik bele egy év, lesz annyi fizetésed, hogy
+eltarthatod őt.
+
+Gergely kapkodta magára a köpönyegét, kardját, süvegét.
+
+– Megyek, – mondotta, az apjához, anyjához, és megmondom nekik, hogy
+várjanak.
+
+Mekcsey lenyomta őt a szalmaszékre.
+
+– Mégy ám a tüzes pokolba, dehogy mégy. Szépen bezárnának valami
+dutyiba, mig az esküvő el nem mulik. Még az orrod hegyét se lássák, azt
+mondom!
+
+A ház előtt lovasok robogtak el. Jöttek már a vendégek Kolozsvárról.
+
+
+IX.
+
+Mikor a völgyre leszállt az esti sötétség, Gergely is fölment Mekcseyvel
+a kastélyba.
+
+Nem kérdezte senki, hogy kicsoda. A kastély rajzott a vendégtől. Az
+összes ablakok világosak voltak. Az udvaron fáklyák égtek, a folyosókon
+viaszgyertyák. Sötétnek csak az éj volt sötét.
+
+A folyosón is jöttek, mentek, nyüzsögtek az emberek. Gergely kétségbe
+volt esve, hogy ennyi ember között hogyan beszélhet Évával?
+
+– Menjünk a konyhaudvarra, – szólt halkan Mekcsey.
+
+Az épület hátulsó részére kerültek. Itt még nagyobb volt a világosság:
+öles vasnyárson ökröt forgattak a bőrkötényes konyhaszolgák, s bent a
+konyhán sürgött-forgott a sok fehér-ruhás szakácsnép.
+
+– Várj itt, – mondotta Mekcsey, – én be fogok tévedni az asszonyok
+folyosójára, és megtudom Évától, hogy hol találkozhattok.
+
+Gergely abba a csoportba vegyült, amelyik az ökörsütést nézte. Többnyire
+kocsisnép volt biz az, de volt közte egynehány apród is.
+
+Ezeket a kiváncsiság vitte oda. A királyi konyháról nagyokat álmodik a
+nép, de a vidéki urak maguk is szivesen hallgatják, hogy mi hogyan
+készül az ország legnagyobb konyháján.
+
+Itt a kastély és a kert hátulja között állt a konyhaépület, s az ősz
+konyhamester rendeleteire tizenegy szakács, és husz szakácsinas
+forgolódott. Csak asszony, nem volt ott egyse.
+
+A konyha udvarán egy nagy hizott ökör forgott a nyárson, s jóizü
+illattal árasztotta el a levegőt.
+
+A sütő-mester csupán a botja intésével jelezte, hogy hol kell igazitani
+a tüzön, hogy egyenletes maradjon a melegség.
+
+E pokoli tüzben és hőségben mozsarak csengettek, apritó kések kattogtak,
+húsverő buzogányok duhogtak, s a szüneteket a kásarotyogás és
+pecsenyesistergés töltötte be.
+
+Egy nyulánk apród kiabálva magyarázott a többinek:
+
+– Én itt voltam elejétől, de még az ökröt sem úgy sütik itten mint
+máshol.
+
+A tűz forró lehelete elárasztotta a kis udvart és pirossá tette az
+arcokat. Gergely is csakhamar kipirulva állt a többi között, és más
+mulatság hiján hallgatta az apród elbeszélését:
+
+– Itt ám, – folytatta a fiu, – egy egész borjut varrtak az ökörbe, a
+borjuba egy hizott kanpulykát, a pulykába egy fogolymadarat tettek.
+
+– Hát a fogolyba? – kérdezte egy sárgaruhás bamba kis apród.
+
+– Abba, – felelte komolyan az előadó, – bagoly tojást. A legfiatalabb
+apródnak kell azt megenni.
+
+Félóra mulva csakugyan neki állt a sütőmester: kibontotta az ökröt, és
+kivett belőle egy félig sült pulykát.
+
+A majorannának illattengere áradt ettől a nézők közé, s étvágyra
+gerjesztette a nem éheseket is.
+
+Még nem sült meg. Visszatolták a parazsat az ökör alá, és tovább
+forgatták.
+
+A konyhákról hangzó mozsárcsengés, csattogás-kattogás, reszelés,
+húsdögönyözés lehetetlenné tette a beszélgetés folytatását.
+
+De Gergely nem is volt rá kiváncsi. Az urának nagyobb konyhája volt
+valamikor, s az ilyen ökörsütések gyakrabban estek Bálint úr váraiban,
+mint az erdélyi királyasszonynál.
+
+A konyhából egy hajdu friss meleg cipót emelt ki. Az apródok elkapták
+tőle, és darabokra tépték. A nyulánk ifju, aki az imént magyarázott,
+Gergelynek is nyujtott egy darabot. Gergely elfogadta. Éhes volt.
+
+A sütőmester látván az apródok falatozását, megállitotta a nyársat, és
+végighuzta az acélt az övén lógó láncos késen. Lekanyaritotta nekik az
+ökörnek a két fülét.
+
+Az apródok nagy vivátozással köszönték meg.
+
+Gergely jó étvággyal evett. Az oláhéknál bizony nem kapott délre
+egyebet, mint puliszkát.
+
+Egy kupa bort is keritettek az apródok. Gergely is ivott. Aztán kezet
+nyujtott az apródnak, aki ismeretlenül megvendégelte.
+
+– Bornemissza Gergely vagyok, – mondotta a bajuszkáját megtörülve.
+
+A másik is mondott valami nevet, de egyik sem értette a másikét. Eközben
+a kupa visszatért. Gergely szomjas volt még. Jót huzott belőle.
+
+Mikor leveszi a kupát a szájáról, Mekcseyt látja maga előtt.
+
+– Jer velem, – mondotta a fejének egy intésével.
+
+Lementek a kertbe. Itt sötétség volt. Az udvari zaj elhalkulva
+terjengett ide.
+
+– Hát beszéltem a lánynyal, mondotta Mekcsey egy bodzafa alatt megállva.
+A szeme ki van sirva. Könyörgött anyjának, apjának, hogy ne adják
+férjhez, hanem majd tehozzád. Azok persze el vannak vakulva a fénytől, a
+királyné jóságától meg a barát bőkezűségétől. Azzal vigasztalták a
+leányukat, hogy ők se szerelemből kerültek együvé, hanem megszokták
+egymást.
+
+Gergely elszorult lélekzettel hallgatott.
+
+– Hát ezért sirt a leány, – folytatta Mekcsey. Hogy csak téged szeret,
+az már bizonyos.
+
+– És Fürjeshez megy férjhez, – fakadt ki keserüen Gergely.
+
+– De nem megyen bizony. Azt mondja, hogy szólni akar veled, és szól majd
+a királynénak is.
+
+– Mért nem szólt neki előbb!
+
+– Nem kérdezték. Az ilyen királynéféle szokva van ahhoz, hogy amit ő
+jónak tart, arra senki nemet nem mond. Meg aztán te a füledet se
+billegetted feléje. Azt se tudta élsz-e, vagy meghaltál?
+
+– És ha a királyné nem enged?
+
+– Akkor holnap az oltárnál mond nemet. Mindenre nemet mond. Szép
+zavarodás lesz. De mindegy: akkor legalább megharagszik rá a királyné,
+és haza kerül Budára. Te pedig idővel elveszed.
+
+– Csakkogy akkor meg éppen nem adják hozzám.
+
+– Dehogynem. De most ne erről beszéljünk, ami négy esztendő mulva lesz.
+A leány, ha előbb nem, éjfélkor ide jön. Valami ház van itten, üvegház.
+Azt mondta, hogy abban várd meg. Addig nem fekszik le, mig veled nem
+beszélt.
+
+A homályos kertben csakugyan rátaláltak az üvegházra. Lámpás égett
+benne. Három kertész saláták és póré hagymák szedésével volt elfoglalva.
+
+Köszöntek nekik, de azok annyira siettek, hogy nem lehetett velök szóba
+állani.
+
+– Hát mindegy, mondotta Mekcsey, én itt hagylak. Mondd, hogy
+megbetegedtél, vagy tedd magad részegnek, aztán feküdj be valahová, és
+várd be a menyasszonyt. Azt hiszem én is vele jövök.
+
+Ezzel elment.
+
+Gergely valóban ugy érezte magát, mint aki részeg. A bor szállott-e a
+fejébe vagy az indulat: forróságot érzett a szivében, fejében egyaránt;
+valami dühös forróságot, amely a kezet ökölbe szoritja.
+
+Végigment az üvegházban a citromfák, muzák, kaktuszok és fügefák között.
+Nyugtalanul és mindig sebesebben járt föl és alá. Egyszercsak kilódult
+az üvegházból. A kalapját a szemére húzta, kezét a kardjára szoritotta,
+és ment, rohant fel a kastélyba.
+
+– Az örömszülék szobája melyik? kérdezte a folyosókon.
+
+Az inasok eligazitották.
+
+Egy fehérajtós szoba volt az. Rajta mint minden ajtón fekete táblácska
+és azon a vendég neve krétairással.
+
+Gergely bekopogtatott.
+
+A fakezü öreg az asztal előtt ült ingújjban. A felesége éppen rozmarin
+olajat dörzsölt az ura ősz hajára.
+
+Gergely nem csókolt nekik kezet, csak éppen meghajolt, és kiállta a két
+öreg villámos tekintetét.
+
+– Uram-apám, – kezdte Gergely.
+
+Aztán, hogy az _apám_ szót nem találta alkalomszerünek, ujra kezdte:
+
+– Tisztelt uram. Ne bosszankodjék, hogy itt vagyok. Nem a lakodalomra
+jöttem, és nem is fog belém botlani senki. Még csak azért se jöttem,
+hogy emlékeztessem kegyelmeteket egy régi igéretükre, mikor a kis Évát a
+törököktől kiszabaditottam.
+
+– Mit akarsz! – hörkent fel az öreg Cecey.
+
+– Csak azt akarom megkérdezni, – felelte Gergely rendületlenül, –
+tudják-e, hogy Vica nem szereti a vőlegényét?
+
+– Mi közöd benne! – fortyant rá az öreg. Mit beszélsz itt nekem!
+Takarodj innen!
+
+Gergely a karjait összefonva tartotta:
+
+– Boldogtalanná akarják-e tenni tulajdon édes leányukat?
+
+– Hogy mersz bennünket kérdőre vonni te, cenk, jobbágy kutya! – kiáltott
+az öreg szinéből kikelve.
+
+És az asztalon heverő fakezet ragadta fel, hogy Gergelyhez vágja.
+
+Az asszony azonban lefogta az öreget, és Gergelyhez fordulva szólott:
+
+– Menj fiam innen! Ne rontsd meg a lányunk szerencséjét. Ti gyerekésszel
+azt gondoljátok, hogy szeretitek egymást, de látod az a fiatal ember már
+hadnagy.
+
+– Én is az leszek, – szólt közbe Gergely.
+
+– Az már nem _lesz_, hanem most az. A királyné akarja ezt a házasságot.
+Menj innen az isten szerelmére kérlek!
+
+– Fürjes csak gyáva tányérnyaló, – mondotta elkeseredve Gergely, – és
+Vica engem szeret. Vica csak velem lehet boldog, – folytatta csaknem
+kiáltva. – Ne törjék össze a szivét! Várjanak rám, mig elvehetem.
+Esküszöm, hogy érdemes ember lesz belőlem!
+
+És könnyek csillogtak a szemében. Letérdelt a szülők elé.
+
+Az öreg dühében magánkivül orditott rá:
+
+– Takarodj, mig ki nem rúglak!
+
+Gergely fölállt. Megrázta a fejét, mint aki rossz álomból ébred.
+
+– Cecey uram, – szólott komoran. E pillanattól fogva nem ismerem
+kegyelmedet. Csak annyit fogok tudni, hogy azok az aranyok, amiken az
+anyám vére van, kegyelmednél vannak.
+
+– Háromzáz tizenöt, rikácsolta az öreg. Fizesd ki neki asszony. Ha
+semmise marad is, fizesd ki!
+
+Ezt mondva a derekához kapott. Előrántott onnan egy keskeny bőrövet, és
+kiöntötte az aranyokat Gergely elé.
+
+Az asszony kiolvasta belőlük a Gergely örökségét, jobban mondva: hadi
+szerzeményét. Gergely berakta a zsebeibe.
+
+Egy pillanatig még állt. Azon gondolkozott tán, hogy van-e valami
+köszönni valója? Hogy a pénzét őrizték? Nem neki őrizték, hanem a saját
+lányuknak.
+
+Meghajtotta magát és ott hagyta őket.
+
+
+X.
+
+Sápadtan tántorgott végig a folyosón. Imitt-amott egy diszes öltözetü
+urba ütközött, majd a falhoz állott, hogy egy másodmagával jövő kövér
+úrnak utat adjon.
+
+Szeme eközben az átellenes ajtóra esett, s azon Mekcsey nevét olvasta.
+
+Benyitott. A szobában nem volt senki. Az asztalon gyertya égett.
+
+Gergely rávetette magát az ágyra és sirt. Miért sirt? Maga se tudta. A
+zsebe tele volt pénzzel. Urrá és független emberré tette ez az óra. És ő
+mégis árvának és elhagyottnak érezte magát. Mennyi sértést, mennyi
+megvetést kellett eltűrnie! Te pogány vén ember, fából van neked a
+szived is!
+
+Néhány perc mulva kürthang rázta meg a kastély falait. Jeladás volt ez
+arra, hogy gyülekezzenek a vacsorára.
+
+A folyosón mindenfelé nyiladoztak az ajtók, s egyik másik be is
+csapódott. A folyosó szőnyegén sok csizma kopogott végig.
+
+Aztán szünet lett, s ebben a szünetben benyillott a Mekcsey-szoba
+ajtaja.
+
+– Mekcsey, – szólt egy női hang.
+
+Gergely fölugrott.
+
+Éva állt előtte rózsaszinü selyemruhában.
+
+Egy kis megdöbbenés, egy halk sikoltás, aztán a két fiatal egymás
+karjaiba omlott.
+
+– Évicám! Évicám!
+
+– Gergely!
+
+– Eljössz velem Éva?
+
+– Veled megyek Gergely!
+
+[Illustration: György barát.
+
+(A barátnak ez a bajuszos képe az Eszterházy képtárból való.)]
+
+
+XI.
+
+Körülbelől hetvenen ültek a vacsoraasztalnál. Ennek több mint fele
+udvari nép, a másik rész meghivott rokonai a vőlegénynek.
+
+A királyné a fiával együtt az asztalfőn. Mind a ketten zöld bársonyban.
+Mögöttük egy komor méltóságos szakálú fegyvertartó, akinek a karján a
+fejedelmi buzogány pihent. A királyné balján Fráter György, a kis király
+mellett a menyasszony s e mellett az örömanya.
+
+A menyasszonynyal szemben ült a vőlegény.
+
+A vacsora csöndesen kezdődött. Az emberek csak itt-ott suttogva
+beszéltek. A harmadik fogás után felállott György barát, és köszöntőt
+mondott az új házaspárra. A köszöntőben a királynét szerencsecsillagnak
+nevezte, a menyasszonyt liliomnak, a vőlegényt a szerencse kedveltjének.
+Ide is, oda is vetett egy virágot, egy cukrocskát a szavában, s még akik
+ellenségei voltak is, szivesen hallgatták.
+
+Ekkor már, hogy a java borok kerültek az asztalra, megindult a
+beszélgetés. Persze csak halkan beszélgettek, és kiki a maga
+szomszédjával.
+
+– Mért nevezik ezt sirató estének? – kérdezi az egyik.
+
+– A menyasszony siratja a leányságát.
+
+– De hiszen nem sír. Olyan jókedve van, mintha örülne, hogy vége a
+leányságának.
+
+– Akkor csodálom, hogy elereszti a királyné.
+
+– Nem ereszti el. Csakhogy eddig palotás leány volt, ezután meg palotás
+asszony lesz.
+
+Vacsora után egy uj énekest mutattak be a társaságnak. Valahonnan
+Olaszországból jött, s a királynénak már bemutatta művészetét.
+
+Mig ez énekelt, a menyasszony odaszólt halkan az édesanyjának:
+
+– Anyám, mi lenne, ha én ma meghalnék!
+
+Az asszony megdöbbenve pillantott a leányára, de hogy ennek az arca
+mosolygott, csak feddéssel válaszolt:
+
+– Hogy beszélhetsz ilyent leányom!
+
+– De mégis.
+
+– Ugyan, ugyan.
+
+– Megsiratna?
+
+– Utánad halnék apáddal együtt.
+
+– De ha én egy hónap mulva feltámadnék, vagy talán kettő mulva, és
+betoppannék a budai házunkba?
+
+Az asszony bámulva nézett a leányára.
+
+Ez mosolyogva folytatta:
+
+– Hát lássa, akkor megbánnák a földben, hogy én meghaltam.
+
+Ezzel fölkelt és a királyné mögé került. A füléhez hajolt és valamit
+sugdosott belé.
+
+A királyné elmosolyodott, és bólintott a leány szavaira.
+
+Ekkor a leány kiment a szobából.
+
+Mindnyájan az énekesre figyeltek, csak az anya vette észre a leánya
+távozását, és mindig sápadtabban és nyugtalanabban forgatta elméjében a
+leánya szavait.
+
+
+XII.
+
+Mikor az énekes végzett, az ajtónálló elkiáltotta magát.
+
+– Új énekes. Névtelen.
+
+Minden szem az ajtóra fordult, de csak egy karcsú, tizenöt éves forma
+fiut láttak. Cseresznyeszinű atlasz ruhába volt öltözve, s a fejét
+lehajtva jött. Hosszú haja elfedte az arcát. A királyné előtt mélyen
+meghajolt.
+
+Azután fölemelkedett s megrázta a haját, hogy az arca kitessék.
+
+A vendégek fölkiáltottak meglepetésökben, mert az énekes maga a
+menyasszony volt.
+
+A királyné egy apródja hárfát nyujtott neki, s ő gyakorlott kézzel
+pengette végig.
+
+Aztán énekelt.
+
+A királyné iránt való figyelemből egy lengyel dalon kezdte, amit magától
+a királynétól tanult. Csodaszép ezüsthang! Még a lélekzet is elállt a
+hallgatókban.
+
+Felváltva énekelt azután magyar dalt, török nótát, oláh kesergőt, olasz,
+francia, horvát és szerb dalokat.
+
+A vendégek odavoltak álmélkodásukban, s nem győztek tapsolni.
+
+– Nagy ördög ez, – szólalt meg a Mekcsey szomszédja, egy udvari
+méltóság, – meglásd öcsém még táncolni is fog.
+
+– És mindig ilyen víg? – kérdezte Mekcsey.
+
+– Csak akkor, ha jó kedve van. De rendesen jókedvű. A királyné régen
+halálra búsulta magát, ha ez nincs.
+
+– Jól jár vele az a… Fürjes.
+
+Azt akarta mondani: veres.
+
+A beszélő vállat vont:
+
+– Anyámasszony ember. Meglásd, hogy ez megy helyette még a hadba is.
+Mert ez még hadakozni is jobban tud.
+
+– Fegyverhez is ért?
+
+– Ért? Olasz vivókat győzött le a nyáron. Aztán hogy lő, hogy lovagol!
+Hét férfi kitelnék ebből, s még mindig maradna benne egy tüzes ördög.
+
+Az igy megdicsért menyasszony ismét magyar nótába kezdett, amelynek az
+volt mindig a végződése:
+
+  _Erigy legény szaporán_
+  _Daruszőrü paripán_
+  _Kedvesedhez._
+
+A vendégek ismerték ezt a dalt, de a várt végződést igy hallották:
+
+  _Erigy legény szaporán_
+  _Daruszőrü paripán_
+  _A Gergelyhez._
+
+S mikor a menyasszony ezt énekelte, a tekintete végigsiklott a
+vendégsoron, és Mekcseyn állapodott meg.
+
+A vendégek fölkacagtak. Azt gondolták, hogy a _Gergelyhez_ tréfás
+változtatás.
+
+Mekcseyn azonban meleg szél suhant végig. Mikor a menyasszony a második
+szakasz végén határozottan őrá pillantott, kihörpentette a borát, és
+elosont.
+
+Lefutott a lépcsőn, és bekiáltott az istállóba:
+
+– Matyi! Balogh Matyi!
+
+Egy lélek se felelt. Föl kellett keresnie a szolganép között a
+kocsisokat. Ittak azok fakupából, cserépkantából, de még kalapból is a
+konyha előtt való térségen.
+
+Valahogy ki tudta közülök választani a szolgáját, de haj! milyen
+állapotban! Matyi csak ember volt mig az asztalnál ült, de amint
+felállott, nem volt ember.
+
+Valami tizen hevertek már az asztal alatt s a fal mellett. Aki az asztal
+alatt hevert, azt csak hagyták, de aki kivül bukott a padon, azt
+keresztül kasul egy halomra fektették a fal mellé.
+
+Matyi felállt, azaz csak fel akart állni, amikor megismerte a gazdáját,
+de csakhamar vissza leült, mert érezte, hogy ő is átbukik a padon s
+odakerül a fal mellé.
+
+– Matyi, – orditott reá Mekcsey, – az apád rézcsákányát, hol a lovam?
+
+Matyi ujból felállott, és az asztalba kapaszkodva felelte:
+
+– Ott van.
+
+– De hol?
+
+– A lovak közt.
+
+És a szemehéját emelgetve folytatta:
+
+– Lónak lovak közt a helye.
+
+Mekcsey mellen ragadta az embert és megrázta:
+
+– Beszélj okosan, mert mindjárt kirázom a lelkedet!
+
+Rázhatta azt. Részeg volt annak a lelke is.
+
+Mekcsey odalökte őt a többi közé, azután az istállóba ment, hogy maga
+keresse meg a lovát.
+
+Az istállómester is részeg volt, Mekcsey akár valamennyi lovat
+elhozhatta volna tőle.
+
+Végigment hát a sötét istállón, és elkiáltotta magát:
+
+– Muszta!
+
+Az egyik sarokból nyerités felelt a szavára. Ott zabozott a sárga, s
+mellette a Matyi lova. Mekcsey egy félrészeg szolga segitségével
+felnyergelte mind a kettőt, s eltávozott anélkül, hogy valaki kérdezte
+volna, miért megy el ilyen korán, a vacsora vége előtt.
+
+Gergely már az oláh-házban az udvaron várta. A lova fölnyergelten kapált
+a keritésnél.
+
+Az éj hűvös volt. A felhők állani látszottak. A hold azonban mint egy
+ketté vágott ezüst kenyér lassan szállt fellegről-fellegre, és halvány
+világossággal árasztotta el a fenyves tájékot.
+
+– Eljöttem, – mondotta Mekcsey, – mert úgy értettem, hogy ide rendelt a
+menyasszony.
+
+– Jól értetted, – felelte Gergely. Az éjjel megszökünk.
+
+Alig félóra mulva egy köpönyeges nyulánk alak jelent meg a ház előtt.
+Gyorsan feltárta az ajtót, és beugrott.
+
+Vica volt.
+
+Abban a cseresznye szinü atlaszruhában szökött el, amelyikben énekelt.
+
+
+XIII.
+
+A drinápolyi országut csakolyan poros, kerékvágásos országut, mint akár
+a gyöngyösi, akár a debreceni. Hanem, ha az a sok könny, amely erre az
+utra lecseppent, egy újfajta gyöngygyé változnék, de sok volna a világon
+ebből a gyöngyből! S neveznék talán magyar gyöngynek!
+
+A városok végén levő vendégfogadó egy-egy kis Bábel. A világ mindenféle
+nyelvén lehet benne beszélni, de hogy meg is értsék egymást, az már más
+kérdés. S főképpen azt nem értik meg, mikor egy-egy úri módhoz szokott
+ember kényelmet kiván.
+
+A fogadó, vagyis amint itt mondják: karaván-szeráj, egyforma a kelet
+összes helységeiben. Nagy ólmos tetejü épület; az udvarát magas kőfal
+keriti körül. A kőfal mellett belől egy másik kis alacsony és széles
+hátú falféle kőépitmény huzódik hosszúra.
+
+Azt mondanám róla, hogy ágy, de nem ágy, mert csak egy széles lapos fal;
+de ha meg azt mondom, hogy fal, akkor mégiscsak inkább ágy, mert az
+emberek erre huzódnak fel, hogy a béka bele ne ugráljon éjjel a
+zsebökbe.
+
+A töröknek azonban ilyen nyugvóhely kell. Ezen főzi meg a vacsoráját,
+ehhez köti a lovát, s ezen alszik. Ha éppen megesik, hogy a ló hozzáüti
+éjjel a fejét a gazdájához, hát az legfeljebb pofon vágja, aztán a másik
+oldalára fordul és alszik tovább.
+
+Egy májusi estén két fiatal lovas török érkezett a drinápolyi
+karaván-szerájba. Magyaros ruha: szük kék nadrág, kék attila, sárga
+kendőöv, s ebben handsárok; bő rozsdaszinü teveszőr-köpenyeg, amelynek
+csuklyája a fejükre van húzva. Első szempillantásra is látszik, hogy
+_delik_, akik csak háboruban szolgálják az igaz hit zászlóját, azontúl
+pedig rablásból élnek.
+
+De nem törődik itt velök senki. Legfeljebb a kocsijok érdemes a
+megnézésre, mert két szép fiatal rab ül benne, s két szép vezeték ló van
+hozzákötve.
+
+A kocsis is rab, és ez is fiatal. A rabok vagy magyarok, vagy horvátok,
+de hogy ketteje úr, az látszik az arcukon. No akárhol zsákmányolt az a
+két deli, jól fölpénzelheti magát a rabokból!
+
+A karavánszeráj udvara mindenféle néppel van tele. Török, bolgár, görög
+és oláh; asszonyok, gyerekek kereskedők és katonák, mind zajos
+kevergésben. Ez az egy országút olyan, mint a Duna: minden ebbe ömlik.
+Nem csoda hát, hogy az ilyen szállóhelyek minden este és minden reggel a
+bábeli nyüzsgés és nyelvkavarodás képét mutatják.
+
+A nap már leszállóban. Az emberek itatnak. Ki lovat, ki tevét itat. A
+kőfalon is mindenki siet biztositani a maga helyét. Akinek van, gyékényt
+vagy szőnyeget terit rá, akinek meg nincs ilyen holmija, szénát szalmát
+nyalábol oda, hogy a kő fel ne törje a derekát.
+
+Ahogy a két deli megállapodik az udvaron, az egyik – egy alig tizennyolc
+éves bátortekintetü ifju, – a vendéglősért kiált:
+
+– Mejhanedsi!
+
+Egy köpcös turbános ember lépett ki a szóra a tornác alól, s kérdezte,
+hogy mivel szolgálhat?
+
+– Van-e szobád mejhanedsi? Megfizetem.
+
+– Ezelőtt egy órával foglalták el, – felelt a vendéglős.
+
+– Ki foglalta el? Megfizetem azt is, ha lemond róla.
+
+– Azt bajos lesz megfizetni, – felelte a korcsmáros. – A jeles Altin aga
+szállt belé!
+
+És tisztelettel intett a tornác padja felé, amelyen egy hollóképü
+koromfekete török guggolt.
+
+Az öltözetéről látszott, hogy csakugyan úr. A turbánján két fehér
+structoll, mellette egy szolga, aki legyezi, egy másik szolga meg, aki
+italt kever neki. Az udvaron forgott még valami húsz ilyen fél-vörös
+fél-kék szolga. Ittak, főztek. Egyik az aga fehérnemüjét mosta a kutnál,
+másik az ágynak való szőnyeget bontotta le a teve hátáról. Vastag és
+drága gyapjuszőnyeg.
+
+No ettől csakugyan nem lehet a szobát megkapni.
+
+A két deli kedvetlenül fordult a kocsi felé. A kocsis csakhamar
+leszerszámozott. A rabok kezéről leoldta a kötelet. A lovakat megitatta.
+Azután ő is mint a többi, tüzet rakott a kőfal tetején, és kondért vett
+elő, hogy vacsorát főzzön.
+
+A két ifju rabon nem látszik semmi szomoruság. Az igaz, hogy a két török
+meg is becsüli. Ott esznek együtt a bográcsból, s egy kobakból is
+isznak. No ezek előkelő rabok lehetnek.
+
+Az aga is vacsorázik már. A rizskásás ürüt ezüsttálban tette eléje a
+szőnyegre a szakácsa. Csak az ujjával eszik, mert hát késsel és villával
+enni fölösleges is, illetlen is; csak a tisztátalan kutyahitü gyaurok
+esznek szerszámmal és asztalról.
+
+A két deli mellé egy félszemü mezitlábas kócos dervis telepedik. Semmi
+más ruha nincs rajta, mint egy bokáig érő rozsdaszinü szőr-köpönyeg. Az
+madzaggal van körülkötve a derekán, s a madzagon egy olvasó és egy
+kopott kókuszdiócsésze lóg. A fején nincs süveg. Hosszu kócos haján egy
+csomót kötött. Az a süveg. A kezében rézholdas hosszú bot. A ruhája
+szürke az útiportól.
+
+A dervis odakutyorodik a falra, s végignéz a mellette vacsorázó
+társaságon.
+
+– Nem vagytok-e a próféta hivei? – kérdi komoran a deliktől.
+
+Azok bosszúsan pillantanak reá.
+
+– Talán jobban, mint te, – feleli a fiatalabbik. – Mert elég sok az
+olyan csavargó dervis, amelyik csak a hasával tiszteli a prófétát.
+
+– Azért kérdem, – feleli a dervis az apadt szemét dörzsölgetve, – mert
+együtt esztek a tisztátalanokkal.
+
+– Már ezek is igazhitüek, janicsár, – válaszolja félvállról a deli.
+
+A dervis rábámul a delire és hosszúra nőtt tizenháromszál szakállát
+végiggereblyézi az öt ujjával.
+
+– Honnan ismersz engem?
+
+– Honnan ismerlek, – feleli nevetve az ifju. Vitéz korodból ismerlek,
+mikor még a padisah fegyverét viselted.
+
+– Hát olyan régen forogsz te a táborban?
+
+– Öt év óta.
+
+– Nem emlékszem rád.
+
+– Dehát mért hagytad ott a dicsőség zászlóját?
+
+Mielőtt a dervis felelhetett volna, éktelen nagy rikoltás hangzott a
+tornác felől, de olyan, hogy a lovak bokrot ugrottak tőle, s majd
+elszakitották a kötőféket.
+
+Az aga volt a rikoltó. Az ifjak odanéztek, hogy mi lelte, de nem láttak
+egyebet, mint azt, hogy az aga a rikoltástól ki van veresedve és iszik.
+
+– Mi lelte ezt az embert? – kérdezi a deli a dervist.
+
+A dervis megvetőn int a kezével:
+
+– Nem tudod-e, – mondja, – hogy bort iszik.
+
+– Honnan tudnám, – feleli a kérdező, – hiszen csutorából iszsza.
+
+– Te talán nem vagy született muzulmán?
+
+– Bizony barátom én dalmátnak születtem és csak ezelőtt öt évvel
+ismertem meg az igazhitet.
+
+– Igy már értem, – feleli nyugodtan a dervis. – Hát tudd meg, hogy az
+aga azért rikolt, hogy a lélek lezavarodjék a fejéből a lábába, amig
+iszik. Mert a lélek a fejben lakik és a másvilágra megy, mikor
+meghalunk. Ott pedig tudod, hogy a borivásért megbüntetik az igazhitü
+ember lelkét.
+
+– De ha nem bünös a lélek.
+
+– Hát ez is azt gondolja, hogy a lelkének nem lesz része a bünben, ha
+elriasztja egy percre, de már én csak azt gondolom, hogy nem jó ilyen
+fogásokkal élni.
+
+Azután egyet sóhajtva, folytatta:
+
+– Az imént azt kérdezted tőlem, hogy miért hagytam oda a szent zászlót?
+
+– Azt ám, merthiszen te vitéz katona voltál, és hát fiatal is vagy még,
+harmincöt éves legfeljebb.
+
+A dervisnek láthatólag jólesett ez a dicséret, mert a szeme egyet
+lobbant, de aztán még búsabb lett tőle.
+
+– A vitézség, – mondotta, – nem ér a szerencse nélkül semmit. Én
+mindaddig vitéz voltam, mig megvolt az amuletem. Egy haldokló öreg
+bégtől kaptam én azt, csatatéren. Egy hős lelke van benne. Az a hős a
+próféta mellett harcolt, de a lelke most is harcol azzal, akinél a
+gyürüje van. Azután rabul estem és egy pap elvette tőlem. Mig az velem
+volt, nem fogott engem se golyó, se kard. Amint az nem volt velem, egyik
+seb a másik után ért; a tisztjeim utáltak; az apám a hires Jaja-Oglu
+Mohamed budai pasa elkergetett, a bátyám, a hires Arszlán bég
+összeveszett velem; a társaim megloptak; rabságba is kerültem
+egypárszor, szóval: elhagyott engem minden szerencse.
+
+A deli a dervis balkezére nézett, amelyen nagy sebforradás volt látható.
+
+– A kezeden is van forradás.
+
+– Van, – mondotta a dervis. – Egy évig nem tudtam mozgatni, mig végre
+egy szent dervis azt ajánlotta, hogy forduljak meg Mekkában háromszor.
+Hát lásd, már az első fordulásnál meggyógyult.
+
+– Eszerint dervis maradsz.
+
+– Nem tudom. Azt hiszem, visszatérőben van a szerencsém, s ha még
+kétszer megjárom a szent utat, ismét beállhatok a seregbe. De haj, –
+szólt sóhajtva, – mig az amuletemet meg nem találom, nem vesz engem
+tenyerére a földi szerencse.
+
+– Hát reményled, hogy megtalálod?
+
+– Ha kitöltöttem az ezer-egy napot, minden lehetséges.
+
+– Hát ezer-egy napig vezekelsz?
+
+– Addig.
+
+– És a mecseteket járod.
+
+– Nem, csak az utat Pécstől Mekkáig, s mindennap elmondom az olvasót, s
+ezeregyszer az Allah nevét.
+
+– Bámulatos, hogy ilyen okos ember, mint te vagy…
+
+– Alláhval szemben senki sem okos. Férgek vagyunk.
+
+A dervisnek már ekkor a kezében volt a hosszú, kilencvenkilenc szemü
+olvasó. Imádkozásba fogott. A kocsis eltakaritotta a vacsorát, és
+szőnyegeket szedett elő. Kettőt a falra teritett. A harmadikkal a
+kocsiboritót takarta be. A legfiatalabb rab foglalta el ágynak a kocsit.
+A kocsi rudját felvonták a falra. Az egyik deli odafeküdt a rud mellé, s
+vánkosul nyerget tett a feje alá.
+
+Ez úgylátszik őrködni fog, mig a többi aluszik.
+
+A hold szinte nappali világossággal árasztotta el a karavánszerájt.
+Látni lehetett, mint fekszenek az emberek keresztül-kasul a falon, s
+mint készülnek az éjjeli nyugováshoz.
+
+Ekkor egy vöröshajtókás szolga lépett a nyugodni készülő delihez, és igy
+szólt:
+
+– Az aga hivat. Szólni akar veled.
+
+A másik deli nyugtalanul emelkedett fel az ágyáról, s hogy emez
+szótlanul engedett az aga hivásának, utána nézett, és felkötötte a
+kardját, amely eddig leoldottan hevert mellette.
+
+Az aga még mindig ott ült a tornácon. De már nem rikoltozott. Vörös
+orcával bámult a holdvilágba.
+
+A deli meghajtotta előtte magát.
+
+– Honnan jösz fiam? – kérdezte az aga.
+
+– Budáról uram, – felelte a deli. A pasának ezidőszerint nincs reám
+szüksége.
+
+– Olyan gyönyörü lovakat hoztál, hogy nem győztem nézni. Eladod?
+
+– Nem uram.
+
+Az aga dühös pillantást vetett az ifjura.
+
+– Láttad az én lovaimat?
+
+– Nem néztem uram.
+
+– Hát holnap nézd meg. Ha valamelyik megtetszenék, talán cserélhetünk.
+
+– Lehet uram. Parancsolsz még valamit?
+
+– Nem.
+
+És az aga összevont szemöldökkel nézett a deli után.
+
+
+XIV.
+
+Már mindenki aludt. Az aga is a szobájába tért, és lefeküdt a
+fehérfátyolos ablakok mögé. A fogadó udvarát emberhorkolás és lovak
+zabropogtatása töltötte be. Minden percben hallatszott egy lódobbanás,
+de mindez nem zavarta az alvókat. Az emberek fáradtan térnek be ide és
+úgy alszanak, mintha csendben és selyem ágyban aludnának.
+
+Az idősebbik deli ekkor fölemelte a fejét, és körülnézett. A rab ifju is
+fölmozdult.
+
+És összedugták mind a hárman a fejöket.
+
+– Mit akart az aga? – kérdezte magyarul az idősebbik deli.
+
+– A lovaink tetszettek meg neki. Megakarja venni.
+
+– És te mit mondtál?
+
+– Azt, hogy nem eladó.
+
+– Persze, hogy nem eladó, – szólt boszusan az idősebbik.
+
+– Aztán abban maradtunk, hogy holnap cserélünk valamelyik lóval.
+
+A kocsi szőnyege szétvált, és a legfiatalabb rab szépmetszetü arca
+hajolt ki belőle:
+
+– Gergely, – suttogta, az ujját az ajkára téve.
+
+– Pszt, – felelt a harmadik deli. Mit akarsz Vicuskám? Nincs semmi baj.
+Aludjál.
+
+– Mit akart az aga?
+
+– Csak a lovunkat kérdezte. Aludjál kedves.
+
+És ahogy közel volt a két arc, halk csókban érintkezett.
+
+Azután a három ifju még egypár szót váltott.
+
+– Nincs mit félnünk, – mondotta Gergely. Mihelyt virrad, tovább
+indulunk, és itt hagyjuk az agát a lovaival együtt.
+
+– Hanem én holnap nem leszek rab, – szólt Török Jancsi. Legyen Mekcsey
+holnap a rab. Unalmas igy összekötött kézzel kocsikázni egész nap. Aztán
+ez a sok arany rettenetesen nyom. Mégis okosabb volna a kocsiba rejteni.
+
+– Jó, jó, – felelte Gergely, – hát leszek én holnap rab szivesen, de
+mikor öltözzünk át? Az éjjel nem lehet, mert hátha az aga mégis korábban
+ébred.
+
+– Hát akkor holnap Gergely, majd az úton, valami alkalmas helyen. Ördög
+vigye el ezt az agát!
+
+– Nekem se tetszik, – szólt Mekcsey. Az ilyen urak nincsenek ahoz
+szokva, hogy holmi rongyos deli megtagadja a kivánságukat.
+
+– Csak arra vigyázzatok – mondotta Gergely, – hogy ha valaki közelünkben
+van, magyarul ne beszéljetek. Ez a dervis is tud magyarul.
+
+A dervis mellettük feküdt.
+
+Össze volt guborodva, mint a sündisznó.
+
+
+XV.
+
+Reggel, mikor a nap éppen kelőben volt, az aga kilépett az ajtón, és egy
+óriási ásitásban eresztette ki a maradék álmot a fejéből.
+
+– Bandsal, – szólt az előtte hajlongó szolgának, – hol az a két deli?
+
+A szolga kereső pillantással fordult az udvar felé.
+
+Az ajtó mellett ott guggolt a dervis. Az aga szavára fölállott a
+helyről, és igy szólt:
+
+– Elmentek uram.
+
+– Elmentek? – hördült fel az aga. Elmentek? – ismételte csodálkozva.
+
+– El.
+
+– Hogy mertek elmenni?
+
+– Éppen azért várlak uram, – szólt a dervis, mert ez a két deli nem
+rendes járatu ember.
+
+– Honnan tudod?
+
+– Az éjjel kihallgattam őket.
+
+– Mit beszéltek?
+
+– Mindent össze-vissza, de főképen azt, hogy a magadfajta emberrel nem
+jó találkozni.
+
+– Akkor el kell venni tőlük a lovakat, a rabokat, a kocsit, mindent.
+
+És ahogy ezt mondta, hangja minden szónál emelkedett. Az utolsó szót már
+orditotta.
+
+– Azt hiszem pénzök is van, folytatta a dervis. Az egyik rab azt mondta,
+hogy az aranyat nem birja cipelni.
+
+– Arany? Hé szipáhik! Lóra valamennyien! Utána a két delinek! Ide
+hozzátok akár holtan, akár elevenen! De főképpen a kocsijokat.
+
+A következő öt percben huszonkét lovas szipáhi vágtatott ki a szeráj
+kapuján.
+
+Az aga utánuk nézett, és igy szólt a dervisnek:
+
+– Mit beszélt még?
+
+– Nem értettem mindent, mert halkan beszéltek. Annyi bizonyos, hogy
+magyarul beszéltek, és hogy az egyik rab nő.
+
+– Nő? Azt nem is láttam.
+
+– Férfi ruhába öltöztették, hogy fel ne tünjön.
+
+– És szép!
+
+– Bübájos.
+
+Az aga szeme forgásnak indult.
+
+– A zsákmányból megkapod a magad részét, – mondotta.
+
+S befelé indult.
+
+– Uram, kiáltotta utána a dervis, én janicsár voltam. Nem engednéd-e
+meg, hogy lóra üljek?
+
+– De magam is megyek, – szólt a feltüzesedett aga. Hát csak nyergelj
+nekem is.
+
+S azzal befutott a kardjáért, és lóra pattant.
+
+A konstantinápolyi országúton csakhamar utolérték a huszonkét fegyveres
+szolgát. Azok észrevették, hogy az urok utánok vágtat.
+Visszatekintgettek. Az aga intett nekik, hogy csak menjenek tovább.
+
+És porzott az országút a lovak patkója alatt.
+
+Két óra nem telt belé, a csapat ujjongó orditása jelezte az agának, hogy
+a szolgái látják már a kocsit.
+
+A szolgák ekkor magaslaton voltak, s hogy az országút lejtőre hajlott,
+eltüntek az aga szeme elől.
+
+Az aga alig várta, hogy ő is felérjen az országút púpjára.
+
+Megsarkantyuzta a lovát, és a dús zsákmány érzetétől lobogva vágtatott.
+Mögötte a dervis, mint valami szőrös ördög ült a lovon. Szoritotta és
+verte. A haja kibomlott a csomóból és kócos pemetté változtatta a fejét.
+Az agától a hirtelenében kapott kardot nem is volt még ideje felkötni,
+csak a kezében tartotta, s azzal ütötte a lovat hol elől, hol hátul.
+
+A magaslaton aztán látta az aga, hogy az üldözöttek még jó távol vannak,
+de már észrevették a veszedelmet.
+
+Ime a két rab is lóra pattan, s fegyvert kap elő a saroglyából. A kocsis
+holmi apróságot kapkod ki a kocsiból: szétosztja a lovasok között. Azok
+a nyeregkápába és elejébe rakodnak. Azután lekutyorodik a kocsis a kocsi
+alá. A kocsi alól fehér füst száll fel. Akkor a kocsis is lóra kap, és
+elvágtat a négy lovas után.
+
+Az aga nem tud hova lenni ámulatában.
+
+– Micsoda rabok ezek? – kiáltja hátra a dervisnek, – hogy nem akarnak
+kiszabadulni!
+
+– Mondtam, hogy kutyák! – üvölti a dervis.
+
+A tüz már belekap a kocsiba. A katonák zavartan állnak körülötte.
+
+– Oltsátok! – kiáltja az aga. Verjétek szét a kocsit!
+
+Aztán ismét kiált:
+
+– Csak három maradjon. A többi menjen az ebek után.
+
+Ebben a pillanatban lánghegygyé válik a kocsi, és irtózatos dördüléssel
+lobban fel.
+
+Nem marad a téren se kocsi se ember, csak az egy borzas dervis, aki a
+levegő rugásától és robbanástól megsiketülve áll, mint a
+boszorkánymacska a kémény tetején.
+
+
+XVI.
+
+– Mi volt ez? – bődült fel az aga az országút porában, ahova a lova
+levetette.
+
+A dervis le akart szállni a lováról, azonban az ő lova is meg volt
+zavarodva. Hátrafelé táncolt, s két lábra állt.
+
+Majd őrült iramodással vágtatott neki a mezőnek, s a dervist a levegőbe
+dobálva ugrott árkon bokron át, miközben fehér tajtékot szórt a
+szájából.
+
+Az aga feltápászkodott. Kiköpte a port, és pogány káromkodásban adott
+szárnyat a mérgének.
+
+Körülnézett. Az országút mint a csatatér: vonagló lovak és heverő
+szipáhik; a kocsi helyén egy nagy semmi; az égen egy nagy trágya szinü
+felhő, amely az imént a kocsi volt.
+
+Az aga lova is elszaladt. A hollóképü úr azt se tudta mihez kapjon.
+
+Végre is megindult sántikálva a katonáihoz.
+
+Hát biz azokat szétvetette a robbanás. Kinek a feje, kinek a lába hevert
+a porban; aki meg egészben maradt, arra se volt jó ránézni.
+
+Az aga látta, hogy egyik se mozdul, hát leült az árokpartra, és nézett
+bután maga elé. Talán azt hallgatta, hogy hol és miért harangoznak olyan
+nagy zúgással; pedighát nem harangoztak sehol, csak a füle zúgott.
+
+Ebben az állapotban találta őt egy óra mulva is a dervis, aki a maga vad
+paripáját csurgó vizesre nyargalva visszatért.
+
+Odakötötte a reszkető paripát egy bükkfához; és az agához sietett.
+
+– Nem esett bajod uram?
+
+Az aga a fejét rázta:
+
+– Nem.
+
+– De valamidet csak megütötted!
+
+– A tomporomat.
+
+– Áldott legyen Allah, aki megszabaditott ebből a veszedelemből.
+
+– Legyen áldott, – ismételte az aga.
+
+A dervis sorra járta az úton és út mellett heverő lovakat, hogy nem
+lehetne-e még valamelyiket lábra állitani? No nem. Amelyik élt is, úgy
+meg volt nyomorodva, hogy csak a hollók becsülhették még valamire.
+
+Visszatért az agához.
+
+– Uram, mondotta. Vissza tudsz-e jönni a magad lábán, vagy feltegyelek
+erre a lóra!
+
+– Ezt meg kell boszulni, – felelte az aga a lábaszárát dörzsölve. De
+honnan vegyek lovat és katonát?
+
+És bután nézett a dervisre, mint az ázott tyuk.
+
+– Azok az átkozottak bizonyosan Sztambulba mentek. Ott megtalálhatjuk
+őket – felelte a dervis.
+
+– Hát jer, – szólt nyögve az aga, – segits föl a lóra, és vezess vissza
+a fogadóba. Szegődj mellém szolgának, mert te kitünő lovas is vagy.
+
+– Szolgának? – kérdezte megütődve a dervis.
+
+De aztán alázatosan lehajtotta a fejét és igy szólt:
+
+– Amint parancsolod.
+
+– Mi a neved?
+
+– Jumurdsák, – felelte a dervis.
+
+
+XVII.
+
+Az öt magyar lovas ezalatt nagy szárnyasan szállt tovább a
+konstantinápolyi országúton.
+
+A robbanás az ő lovaikat is megvaditotta, de biz ők nem nagyon bánták.
+Annál jobban repültek. Egyik a másikat előzgetve száguldott, s az
+utonjárók már messziről kitértek nekik: el nem tudták gondolni, hogy
+ezek a fiatal katonák versenyt futnak-e, vagy hogy üldözik őket?
+
+De hogyan került közéjük Cecey Éva?
+
+Azon az ünnepi estén, amint Gergelylyel találkozott, fölébredt benne az
+első szerelem hatalma. Gergelyt mindig szerette ő, de hogy innen is
+onnan is kényszeritették, nem tudott szabadulni. Gergelynek se birtoka,
+se önállósága, ő maga is a Török család gyámsága alatt. Levelezniök
+lehetetlen. Kezdte magát megadni a sorsának.
+
+De a Gergely megjelenése minden más erőt lerontott. A nő csodálatos
+alkotása az Istennek. Az érzésével gondolkozik. Évának azt mondta az
+érzése: Ez a te párod! Ha az egész világ ellene beszél is, neki vagy
+teremtve!
+
+És ő kitépte magát az okosk odásokból, és követte azt a belső szót,
+amely hatalmasabb volt, mint a királyné szava, és hatalmasabb, mint az
+anya szava.
+
+A gyalui havasokon mentek át, s a reggeli napfény már az Aranyos vize
+mellett találta őket.
+
+Az erdő új lombok halvány zöldjében pompázott. Mindenfelé az ibolya
+nyilt, s a völgyben a gólyavirág, a pitypang és kikirics virága sárgált
+mindenfelé. A levegő telt az erdő balzsamával.
+
+– Most értem, miért nevezik ezt a patakot Aranyosnak, – mondotta
+Gergely. Nézd Éva, mintha aranynyal volna behintve a partja mindenfelé.
+De te gondolkozol: nem bántad meg úgy-e, hogy velem jöttél?
+
+– Nem, – felelte Éva, – de valami bánt.
+
+S fiatal üde arca bús volt. Szemei komolyak.
+
+– Az, – folytatta, – hogy én mégis csak leány vagyok, és azt gondolom,
+erkölcstelen az én cselekedetem. Te ma örülsz annak, hogy szivem
+sugallatát követtem, de talán évek mulva, talán öregségünkben eszedbe
+jut, hogy nem a templomból vezettél ki engem, hanem egy vacsorázó
+szobából.
+
+Mekcsey elől ment az oláh paraszttal, aki kalauzolta őket a hegyi úton.
+Ők ketten egymás mellett lovagoltak.
+
+– Te fiatal vagy, – folytatta Éva, – s nincs pap a világon, aki
+bennünket összeesketne.
+
+– Éva, – mondotta Gergely szemrehányó hangon. – Nem tartottál-e engem
+mindig testvérednek? Nem úgy érzed-e magad most is mellettem? Idegen
+vagyok én neked? És ha téged a pap hiányzása bánt, nem bízol-e bennem,
+hogy addig, mig megesküdhetünk, úgy oltalmazlak, hogy édes anyád se
+jobban. Ha te akarod, én a kezedet se fogom meg, én az arcodat se
+csókolom meg, amig a pap el nem mondja ránk a szent áldást.
+
+– Fogd meg a kezemet; a tiéd. Csókold meg az arcomat; a tiéd! – felelte
+a leány. És ahogy ott lovagoltak egymás mellett, odanyujtotta a kezét,
+és odanyujtotta az arcát.
+
+– A katekizmus beszélt belőled az imént, – mondta Gergely
+megkönnyebbülten. Látod én is pápista vagyok, de az én tanitómesterem
+nem a katekizmusból tanitott engem az Istenre, hanem az ég csillagaiból.
+
+– Gábor pap?
+
+– Az. Lutheránus volt, de sohasem akart senkit lutheránussá tenni. Ő azt
+mondta nekem: Nem az az igazi Isten, akiről a képek és irások beszélnek.
+Nem az a szakállas, mindenkit fenyegető hiszterikus vén zsidó. Az igazi
+Isten alakjáról nekünk gondolatunk nem lehet, csak az értelmét és a
+szeretetét láthatjuk. Az igazi Isten velünk van, Éva. Az igazi Isten nem
+haragszik senkire. Nincs haragja. Ha te fölemeled a tekintetedet az
+égre, s azt mondod: Istenem Atyám, én ezt a Gergelyt élettársamnak
+választom; és ha én is ezt mondom a te neveddel, akkor édes Évám, mi már
+házastársak vagyunk.
+
+Éva boldogan nézett Gergelyre, mig az halkan, félig magába merülten
+beszélt. Oh az árvaságban nőtt gyermek korán érik komolylyá!
+
+A fiu folytatta:
+
+– A papi cerimonia Éva, az már csak a világ számára való. Dokumentálni
+kell a világnak, hogy lelkünk és szivünk szándéka szerint keltünk egybe,
+s nem ötletszerüen és nem időre, alkalomra, mint az állatok. A házasság
+édes lelkem miköztünk már meg van kötve, azt hiszem.
+
+Mekcsey egy gyepes dombra ért. Megállt és visszafordult. Megvárta őket.
+
+– Egy kis pihenés nem ártana, – mondotta.
+
+– Jól van, – felelte Gergely. Szálljunk le. Látom, amoda lent viz is
+van. Az oláh itassa meg a lovakat.
+
+Leugrott a lóról, és lesegitette Évát.
+
+Leteritette a köpönyegét a fűre, s leheveredtek.
+
+Mekcsey kibontotta az iszákot. Kenyeret és sót vett elő. Levágta a
+kenyér szárazát, és odakinálta a kenyeret elsőben Évának.
+
+– Várjunk egy kicsit, – mondotta Gergely.
+
+És Évához fordult.
+
+– Mielőtt egy kenyéren lennénk, – mondotta, – ne kössük-e meg Éva a mi
+szövetségünket szóval is az Isten szine előtt?
+
+Éva felállt.
+
+Arca áhitatosan komoly volt, és üde és angyali. Odanyujtotta a kezét
+Gergelynek.
+
+És amint ott álltak egymás mellett, egymás kezét fogva, Gergely levette
+a süvegét, és az égre nézve, szólt áhitattól remegő hangon:
+
+– Istenünk, Atyánk. A te templomodban vagyunk; nem kőből rakott emberi
+épületben, hanem a te eged alatt, a te fáid között. Az erdőből a te
+leheleted árad felénk, a hegyekről a te napod süt reánk, és a magasból a
+te szemed néz bennünket. Ez a leány kicsi koromtól fogva kedves volt
+nekem, legkedvesebb a föld minden leányai között. Csak őt szerettem,
+csak őt fogom szeretni, siromig, siromon túl is. Az emberek akarata nem
+engedte, hogy a szokott módon keljünk össze, engedd, hogy legyen a
+feleségem a te akaratoddal.
+
+És a leányra forditva nedves szemeit, folytatta:
+
+– Leány, én ezennel az Isten színe előtt feleségemnek nyilvánitalak!
+
+Éva könnyes szemmel rebegte:
+
+– A tied vagyok.
+
+Gergely fölemelte az ujját:
+
+– Esküszöm, hogy szeretlek! Esküszöm, hogy soha el nem hagylak, semmi
+bajodban, semmi nyomorúságodban! Holtodig. Holtomig. Isten engem úgy
+segéljen!
+
+Éva is föltartotta a kezét:
+
+– Esküszöm, amire te esküdtél. Holtodig. Holtomig. Isten úgy segéljen!
+
+S azzal összeölelkeztek, és megcsókolták egymást olyan áhitattal, mintha
+Isten áldó kezét éreznék a fejükön.
+
+Mekcsey visszaült a kenyér mellé, és a szemeit törölgette.
+
+– No, azt mondja, én ilyen házasságot még soh’se láttam; de azt érzem,
+hogy ez szentebb és erősebb házasságkötés, mint az lett volna, amit
+Gyaluban kötött volna kilenc pap előtt a tekintetes asszony.
+
+Erre mindnyájan elmosolyodtak. Leültek, és hozzáláttak a falatozáshoz.
+
+Este Hunyad várába érkeztek. Jancsi vacsorával várta őket. (Mindennap
+várta őket, hol ebéddel, hol vacsorával.)
+
+Az utasok átöltözködtek. Évának női ruhát szedtek össze. Azután
+vacsorához ültek.
+
+A vacsorán ott volt a vár papja is, egy beteges öreg úr, aki itt
+vénhedett meg a vár csöndességében, mint a hársfák.
+
+– A tisztelendő urat azért hivattam be, – mondotta Török Jancsi, – hogy
+összeeskessen benneteket.
+
+– Mi már azon túl vagyunk, – felelte Gergely. – Fölvettük a házasság
+szentségét az Isten szine előtt.
+
+– Micsoda szertartás szerint? – kérdezte a pap.
+
+– Ugy, ahogy Ádám és Éva. Talán biz az nem volt törvényes házasság?
+
+A pap a fejét rázta.
+
+– Micsoda? – szólt Mekcsey felhörkenve. Az Istennek nincs szüksége
+papra, ha valakit meg akar áldani!
+
+A pap erre gúnyosan vállat vont.
+
+– Lehet, – mondotta, – de az Isten nem ad ám házassági bizonyitványt.
+
+– Tudjuk mi bizonyitvány nélkül is, hogy házasok vagyunk, – felelte
+Gergely.
+
+– Az is igaz, – dünnyögte a pap, – de majd az _unokáitok_ nem tudják.
+
+Erre mindnyájan elhallgattak. Éva elpirult.
+
+Egy kis csend támadt a teremben. Gergely Évára nézett, aztán a paphoz
+fordult:
+
+– Hát összeeskethet bennünket tisztelendő úr?
+
+– Össze.
+
+– Szülői engedelem nélkül?
+
+– Anélkül is. Elvégre a bibliában nincs benne, hogy szülői engedelem
+kell a házasságra.
+
+– Hát akkor, – mondotta Gergely, – tegyük meg Éva a _bizonyitványért_.
+
+– Amint akarod, – felelte Éva egyszerüen.
+
+Átmentek a kápolnába, s egynehány perc alatt meg volt az esküvő. A pap
+beirta a nevüket az egyházi könyvbe. Tanuknak odairatta a Török János
+meg a Mekcsey nevét.
+
+– A szülőknek megküldöm az irást, – mondotta aztán a pap, mikor
+visszaültek az asztalhoz. – Ki kell békülni velök.
+
+– Azt akarjuk is, – felelte Éva, – de kell egy-két hónap, hogy a
+haragjuk megcsillapodjék.
+
+És Gergelyhez fordult:
+
+– Hol töltjük azt a két hónapot?
+
+– Hát édes angyalom te itt Hunyadon, én meg valahol másutt.
+
+Ezt mondva a társaira nézett.
+
+– Megmondhatjuk neki, – szólott Török János, – elvégre is egyek vagytok
+s nincs titok ezentúl köztetek. A papunk is jobb ha tudja, legalább ha
+valami baj ér bennünket, hát hirül adja két hónap mulva édesanyám
+asszonynak is.
+
+– Hát akkor tudd meg édes ifjú párom, – szólott Gergely, – hogy mink már
+indulóban voltunk Konstantinápolyba, mikor meghallottam, hogy te
+menyasszony vagy. Mink hárman fogadást tettünk, hogy kiszabaditjuk
+Bálint urat, ami nagyságos apánkat.
+
+– Ha lehet, – tette hozzá Török Jancsi.
+
+A menyasszony komolyan és figyelemmel hallgatta az urát, aztán igy
+szólt:
+
+– Bezzeg megjárta velem kegyelmed, édes uram. (Hol tegezte, hol magázta
+Gergelyt, mióta megesküdtek.) Mert én ugyan szivesen elhűselnék itt két
+hónapig is ebben a gyönyörü várban, de nem azt fogadtam-e ma két helyen
+is, hogy soha kegyelmedet el nem hagyom?
+
+– Csak nem akarsz tán velünk jönni?
+
+– Nem tudok-e úgy lovagolni, mint akármelyikök?
+
+– De ez nemcsak lovaglás lesz angyalom, hanem veszedelmek útja is.
+
+– Vívni tudok. Olasz mestertől tanultam. Nyillal lelövöm a nyulat.
+Puskával akár a fecskét is.
+
+– Isteni asszony! – kiáltott Mekcsey a poharát felkapva. – Irigyed
+vagyok Gergely.
+
+– Jó jó, – szólt Gergely aggodalmasan, – dehát az ilyen asszonyféle
+csipkés ágyban szokott ám aludni.
+
+– Az úton nem leszek asszony, – felelte Éva. – Ide is férfiruhában
+jöttem, oda is férfiruhában megyek. De hamar megbánta kegyelmed, hogy
+elvett! Tisztelendő atyánk, válaszszon széjjel bennünket üstöllést, mert
+bizony csúffá tesz ez az ember: elhagy mindjárt az első napon!
+
+A pap azonban inkább a kappan-mellet iparkodott a csontról leválasztani.
+
+– Dehát te törökül se tudsz, – szólt utolsó ellenvetésképpen Gergely.
+
+– Majd megtanulok az úton.
+
+– Igaza van, – szólt Jancsi. – Én is tanítom, meg aztán nem is olyan
+nehéz az.
+
+– Mondjon egy pár szót, – szólt az ujdonsült menyecske.
+
+– Hát például: _elma_ annyit tesz, hogy _alma_; _benim, eynim; baba,
+papa; pabucs, papucs; sarampo, sorompó; daduk, duda; csagana…_
+
+– Csákány! – kiáltotta Éva tapsolva. – Nem is gondoltam, hogy én tudok
+törökül is!
+
+Az inas, aki felszolgált nekik, azt mondja halkan Mekcseynek, hogy egy
+ember akar mindenáron bejönni.
+
+– Micsoda ember?
+
+– Azt mondja: Mátyás.
+
+– Mátyás? Micsoda Mátyás?
+
+– Más nevet nem mondott.
+
+– Úr, vagy paraszt?
+
+– Olyan szolgaféle.
+
+Erre mindnyájan elnevették magukat.
+
+– Matyi az, hogy az ördög vigye el, – szólt Mekcsey. – Hát csak ereszd
+be: mit akar.
+
+A megmátyásodott Matyi rákvörös képpel állitott be és Mekcseyre
+pillantva szólott.
+
+– Csak azt akarom mondani, hogy itt vagyok hadnagy uram.
+
+– Azt látom; de hol voltál az este?
+
+– Az este is rendben voltam én mindjárt, de olyan hamar el tetszett
+jönni, hogy nem értem utól.
+
+– De hiszen részeg voltál, mint a csap!
+
+– Nem voltam nagyon, instálom.
+
+– És hát hogyan jöttél el? Hiszen én elhoztam a lovadat.
+
+Matyi egy kicsit megemelgette a vállát, szemöldökét, aztán dünnyögve
+felelte:
+
+– Volt ott ló elég.
+
+– Eszerint loptál.
+
+– Nem én. Csak ahogy az úrfi elment, feltétettem magamat egy lóra. A
+lovásztársaim tettek fel, mert magam nem bírtam felülni. Hát tehetek én
+arról, ha nem a magam lovára tettek.
+
+Hogy a társaság ezen felvidámodott, Matyi teljes bocsánatban részesült,
+s ez a részegen történt elszökése, éppen ez tetszett meg Gergelynek.
+
+– Hova való vagy te Matyi? – kérdezte nevetve.
+
+– Keresztesre, – felelte a legény.
+
+– Hol a pokolban van az a Keresztes?
+
+Milyen furcsa volna, ha most a kocsis igy felelne a kérdésre: Hej
+szegény Gergely úrfi, majd megtudja egyszer te-kegyelmed, hogy hol van
+az a Keresztes. Majd mikor szép szakállas ember lesz kegyelmed, majd
+mikor nagyságos úr lesz te-kegyelmed, ott ejti tőrbe a gonosz török, ott
+verik majd a vasat kezére lábára!
+
+*
+
+Három nap mulva útban voltak. Matyi volt a kocsis. Ők négyen felváltva
+rabok és delik. A kocsi egyúttal Évának szolgált éjjeli alvóhelyül.
+
+
+XVIII.
+
+Mi az ott az erdőn? Tábor-e, vagy falu? Rablótanya-e, vagy bélpoklosok
+községe? Temetés van-e benne vagy lakodalom?
+
+Hát biz az se nem tábor, se nem falu, se nem rablótanya, sem bélpoklosok
+községe, hanem egy nagy cigánykaraván.
+
+A sziklák árnyékán, a fák között rongyos sátorok barnállanak. Egyikből
+másikból füst kigyózik az égnek. Egy tisztáson meg szól a hegedü és
+döbög a dob: táncolnak a leányok.
+
+Egy cigányasszony tanitja őket. Ismeretlen nyelven rikácsol egyikre,
+másikra. Kikapja a kezéből a tamburint és vén tagjait a tizenöt éves
+leány bájos lejtéseivel mozgatva mutatja, hogyan kell kéznek és lábnak
+lengő könnyüvé változnia a tánc művészetében.
+
+A cigánylányok már a természettől megkapják ezt a művészetet, de köztük
+is akad azért szögletes, aki vagy nagyobb lábat vagy lustább vért kapott
+a születésében és hát az ilyenre senki se néz szivesen.
+
+A táncosok különben mind fátyolos ruhába vannak öltözve. A fátyol kell a
+tánchoz. Lengései meghosszabbítják a tagok kerek mozdulatait; s a
+táncban az a fő, hogy a testnek semmi nehézsége ne lássék.
+
+A cigányok egyrésze a táncolók körül ült. A gyerekek meg azon meztelenen
+utánozták a forgásokat. Még a két-három esztendős kis purdék is füstös
+angyalkákként forogtak és lejtettek a fűben; tamburin helyett
+kókuszhéjat vertek és fátyol helyett pókhálót lengettek a karjukon.
+
+Egyszerre mint a bokorról felburranó verébsereg, úgy riadt fel
+valamennyi gyerek és rohant az erdő egy nyilása felé.
+
+A mi öt lovasunk jött ott fáradtan, a lovat kantáron vezetve. A
+purdésereg éktelen nagy csicsergéssel rajozta őket körül, s baksisért
+nyujtotta apró tenyerét.
+
+– Hol a vajda? – kérdezte Gergely törökül. Kaptok baksist mindnyájan, de
+csak a vajdának adom oda.
+
+Azok bizony nem szaladtak a vajdáért, hanem tovább is ott tolakodtak és
+visitoztak a lovagok körül.
+
+Éva már benyult a zsebébe, hogy egy marok rézpénzt vessen nekik, azonban
+Gergely intett neki, hogy ne tegye.
+
+– Hájde! – kiáltott rájok a kardját fölemelve, mire a verebek ijedten
+röppentek széjjel.
+
+De az idős cigányok is megrémültek. Ki a sátorba futott, ki a bokrok
+közé. Csak a nők maradtak ott várakozón bámulva az idegenekre.
+
+– Ne féljetek, mondotta Gergely törökül, nem bántunk benneteket, csak
+épp a gyerekeket riasztottam szét, hogy ne visitozzanak. Hol a vajda?
+
+Az egyik sátorból egy vén, de erős testalkatu cigány lépett elő. Török
+kaftán volt rajta és magas persa süveg. A dolmányán nagy ezüst gombok. A
+nyakában aranylánc. A kezében a vajdai nagybot.
+
+– Mi nyelven beszélsz? – kérdezte Gergely törökül.
+
+– Hát, felelt a vajda, törökül főképpen, de ha szolgálatotokra lehetek,
+tudok oláhul, persául, görögül, bosnyákul, rácul, horvátul, olaszul,
+magyarul, németül, csehül, franciául és spanyolul. Muszkául is beszélek
+egy keveset.
+
+– Hát egyelőre csak beszéljünk törökül. Mitől rémült meg annyira a
+néped?
+
+– Egy görög rablóbanda garázdálkodik erre. Azt mondják ötvenen vannak. A
+mult héten ebben az erdőben öltek meg egy kereskedőt.
+
+– Mi nem vagyunk rablók, – felelte Gergely, csak eltévedt utasok.
+Turkesztánból jövünk. Mi is hallottuk azt a rabló történetet, s éppen
+azért tértünk le az országútról. Hát csak azt akarjuk, hogy adj nekünk
+egy vezetőt, aki elkisérjen bennünket Stambulba, és néhány napig velünk
+maradjon.
+
+– Akár tizet is, – felelte a vajda. Hiszen nincs messze.
+
+– Nekünk csak egy kell. Egy olyanféle embert, aki ismeri a járást a
+fővárosban; fegyvert igazitani és lovat gyógyitani tud.
+
+A vajda gondolkozva nézett maga elé, aztán egy füstös sátor felé
+fordult, és kiáltott:
+
+– Sárközi!
+
+Az öt lovag szinte megrezzent e magyar szó hallatára.
+
+A sátorból egy körülbelül negyvenöt esztendős szurtos cigány bujt elő.
+Oláh nadrág volt rajta és kék ing. Az oláh nadrág térde vörös posztóval
+volt foltozva. A hóna alatt magyar dolmány. Jöttében öltötte magára.
+Mikorra a vajdához ért, már be is gonbolta, a port is leverte a
+nadrágjáról, meg meg is fésülködött a tiz ujjával. Ragyás volt.
+
+– Elkiséred a vitéz urakat a városba, és szolgálsz ott nekik.
+
+Gergely egy ezüstpénzt nyujtott a vajdának.
+
+– Oszd szét a purdék között, – mondotta. – Köszönöm a szivességedet.
+
+– Mit hozzak magammal? – kérdezte Sárközi törökül s alázatosan.
+
+– Csak egy pár szerszámot puska, vagy ijj-igazitásra, meg ha van valami
+sebre való jó íred embernek és lónak való.
+
+– Igenis, uraim.
+
+Azzal visszafutott a sátorába.
+
+– Nem vagytok-e fáradtak ifjú uraim? – kérdezte a vajda. Jertek beljebb
+és pihenjetek le. Ettetek-e ma?
+
+– Mit tudsz adni? Ha adhatsz valamit, megfizetjük.
+
+– Hát akad valami, – felelte a vajda.
+
+És megindult az idegenek előtt a saját sátora felé, amely egy terebélyes
+bükkfa alatt vöröslött ki a többi közül.
+
+A vajdáné három kis sárga szőnyeget teritett a fűre. A leánya azon
+fátyolosan, amint táncolt, segitségül szegődött az anyjához.
+
+– Hát van túrónk, tojásunk, rizsünk, vajunk, kenyerünk, – szólt az
+asszony. Csirkét is süthetek, ha megvárjátok szép ifjú vitézek.
+
+– Megvárjuk, – felelte Gergely. – Őszintén szólva mindnyájan éhesek
+vagyunk, és az útunk nem éppen sietős.
+
+A cigánynép körülsokadozta őket. Minden asszony jövendőt akart mondani.
+Némelyik már oda is guggolt, és rázta a tarka babot a rostában.
+
+– Nincs időnk, – szólt Gergely a vajdának. – Kérlek rezzentsd szét őket.
+
+A vajda fölemelte a botját, s rákurjantott a népére.
+
+A botot tisztelték-e jobban vagy a vajdát, nincs kideritve a
+történelemben, de az bizonyos, hogy elég gyorsan szétoszlottak, s az öt
+vándor nyugodtan üdithette föl magát a sokféle ennivalóból, amit a
+vajdáné eléjök rakott.
+
+– Ti hát vigan éltek, szólt Gergely a vajdának, miközben nagyot húzott a
+vizes kancsóból. Ünnep van ma, vagy mindig igy táncolnak a leányok?
+
+– Holnap péntek van, felelte a vajda. Valamennyi leány ott van az
+Édesvizeknél.
+
+Gergely hasznára igyekezett forditani minden szót.
+
+– Mi még sohasem jártunk Konstantinápolyban, – mondotta. Most azért
+megyünk, hogy beálljunk a hadseregbe. Mi az az Édesviz?
+
+– A törökök mulatóhelye, az Aranyszarv-öböl végén. Pénteken ott hűsel
+minden török család. A gyepen meg a fák alatt van az egész Stambul.
+Ilyenkor cseppen a cigánynak is egynéhány piaszter.
+
+– Hát a leányaitok táncolnak?
+
+– A lányok táncolnak. A vénasszonyok jövendőt mondanak.
+
+– És nem féltitek a szép leányokat?
+
+– Mitől? Ha rabul ejtenék is őket, csak visszaszöknének a szabad életbe.
+Annyira nem félnek, hogy bejárnak olykor a háremek udvarába is. Most is
+azért táncolnak együttesen, mert be akarnak kéredzeni a szerájba.
+
+Mig ezek beszélgettek, Éva odaszólt Gergelynek:
+
+– Hogy van törökül _viz_?
+
+– _Szú_, lelkem.
+
+Éva bement a sátorba és ezzel az egy szóval vizet kért, hogy az arcát és
+kezeit megmoshassa.
+
+A cigányleány félrevonta a sátor hátulsó lepedőjét. Tágas és mély
+barlang volt ottan. A falból viz szivárgott és cseppekben hullt alá.
+Ezek a cseppek régen hullhatnak itt, mert medencét vájtak a sziklában.
+
+– Fürödj meg, ha akarsz, jelezte a cigányleány.
+
+És egy négyszögletes kis agyagdarabot nyujtott át Évának szappan
+gyanánt.
+
+Éva ránézett. A cigányleány félig lehunyt szemmel nézte vissza. A nézése
+ezt mondta:
+
+– Te fiu, de szép vagy!
+
+Éva elmosolyodott és megsimogatta a leány arcát. Az arc sima volt és
+forró. A cigányleány elkapta a kezét, és megcsókolta. Aztán kifutott.
+
+
+XIX.
+
+Mikor már jól behaladtak az erdőbe, Gergely megszólitotta a
+cigánykovácsot.
+
+– Sárközi barátom, volt-e már valaha tiz aranyad?
+
+A cigány meglepődve nézett föl a magyar szóra.
+
+– Volt már tebb is, de csak álmomban.
+
+– Hát valóságban?
+
+– Valóságban kettő volt egyszer. Azs egyiket két estendeig tartogattam.
+Egy kisgyereknek akartam adni. Azstán lovat vettem rajta. A ló
+megdeglett. Most se ló, se arany.
+
+– Hát ha nekünk hiven szolgálsz, egynéhány nap alatt tiz aranyat
+kereshetsz.
+
+A cigány csaknem egész testében ragyogott.
+
+Gergely tovább kérdezte:
+
+– Mért jöttél Törökországba?
+
+– Hogy olyan erős voltam, mindenáron katonát akartak belőlem csinálni.
+
+– Sohse voltál te erős.
+
+– Hát nem is a termetemre mondom, csókolom kezsit-lábát, hanem a
+pikulázsásra volt nagy erőm. Mert pikulás voltam én, meg lakatos
+csókolom kezsit-lábát, astán minduntalan megfogott a terek. Lehozstak
+ide és műhelybe állitottak De biz én megsektem.
+
+– Van-e feleséged?
+
+– Lehetne, ha éppen akarnám.
+
+– Eszerint nincsen.
+
+– Most nincs. Ebben a karavánban nincsen.
+
+– Hát aztán, ha akarsz, haza is jöhetsz velünk.
+
+– Minek menjek én haza instálom? Azs én jó gazsdámat ugy se találom meg
+tebbet. Otthon meg megint csak elfog a terek.
+
+– Hát szolgáltál valakinél?
+
+– Bizsony salgáltam. Nagy úrnál salgáltam én. Minden nap pecsenyével
+tartott, aztán csak úgy barátságosan besélt velem, hogy ast mondja:
+Csináld meg est a puskát te fistes!
+
+– És ki volt az az úr?
+
+– Ki volt volna más, mint a nagyságos Bálint úr.
+
+– Melyik Bálint? – Kérdezte Török Jancsi.
+
+– Melyik Bálint? Hát a Terek Bálint nagyságos ur.
+
+Gergely sietett megelőzni Jancsit a kérdésekben.
+
+– Mit tudsz róla?
+
+S intett Jancsinak, hogy óvatos legyen.
+
+A cigány vállat vont.
+
+– Nem levelezsek senkivel.
+
+– Valamit csak tudsz róla?
+
+– Csak ast, hogy rabul esett. Él-e vagy meghalt, nem tudom. Bizsonyosan
+meghalt, mert hallottam volna hírit.
+
+– Melyik házánál dolgoztál?
+
+– Sigetváron.
+
+A két fiu összenézett. Egyik sem emlékezett a cigányra. Az igaz, hogy ők
+nem is sokat tartózkodtak Szigetvárott, hanem hol itt, hol ott a Bálint
+úr birtokain, s a tömérdek cselédei közül ha sokat ismertek is,
+valamennyit nem is ismerhették.
+
+Gergely figyelemmel nézett a cigány arcára, aztán elmosolyodott:
+
+– Emlékszem ám reád Most már emlékszem Jumurdsáknak voltál te egyszer a
+rabja és Dobó szabaditott meg tőle.
+
+A cigány nagyot nézett, aztán a fejét rázva felelte:
+
+– Nem Dobó. Egy kis hét éves gyerek. Valami Gergely.
+
+És egyet sóhajtva, mély érzékenyüléssel folytatta:
+
+– Áldja meg az Isten, ahol van, azt a gyereket. Annak tartogattam az
+aranyamat.
+
+– Hátha én vagyok az a kisgyerek?
+
+A cigány hitetlenül nézett Gergelyre.
+
+– Én vagyok pedig, – mondotta Gergely. Még arra is emlékszem, hogy
+megházasodtál aznap, és hogy kocsit lovat kaptál Dobótól.
+
+A cigány felszökött örömében, és összecsapta a levegőben a bokáját,
+azután Gergely elé vetette magát; átfogta a lábát és megcsókolta,
+miközben minden cigányáldást elmondott, ami csak eszébe jutott.
+
+– Az isten hozott össze bennünket, – mondotta Gergely. Most már bízom
+benne, hogy nem jöttünk hiába.
+
+Átadta a lova kantárát Matyinak és a fűbe heveredett. A többiek követték
+a példáját.
+
+Gergely itt elmondta a cigánynak, hogy mért jöttek, s megkérdezte tőle,
+hogy mit gondol, hogyan juthatnának Bálint urhoz?
+
+A cigány hol ragyogó szemmel, hol elcsüggedten hallgatta Gergelyt.
+Jancsinak kezet csókolt. Aztán igy szólt:
+
+– Bejutni csak be lehet Stambulba is, talán a Héttoronyba is, de a
+nagyságos urat nem vizsipuskával őrzsík, mint a magamfajta csigányt.
+
+És a fejét a kezében ringatva jajongott:
+
+– Hogy itt van a segény Bálint nagyságos úr! Jaj, ha tudtam volna,
+bekiáltottam volna azs ablakon is, hogy jónapot kivánok, csókolom
+kezsit-lábát.
+
+Gergelyék megvárták, mig a cigány képzelete elhányta a maga
+cigánykerekeit, aztán komoly gondolkozásra fogták őkegyelmét.
+
+– Hát a városba csak be lehet menni, mondotta a cigány, máma különösen.
+Mert ma van a perzsa gyászünnep és ilyenkor annyi itt a búcsújáró, mint
+otthon aratás után. Hanem a Héttoronyba, oda még a madár se mer
+berepülni.
+
+– Mindegy, – tüzeskedett Jancsi, – csak egyszer a városba bejussunk. Ott
+aztán majd meglátjuk.
+
+
+XX.
+
+Az aranyszarv olyanforma széles viz, mint a Duna. Öble ez a tengernek, s
+kürt alakjában nyulik fel Konstantinápoly közepén, meg túl is rajta az
+erdőkig.
+
+Utasainkat egy rozzant halászcsónak hozta végig ezen az öblön. A csónak
+orrán Gergely ült, akinek legtörökebb volt a ruhája, közepén Mekcsey,
+akiről szintén piroslott a törökség; a többi a csónak belsejében foglalt
+helyet.
+
+A lenyugvó napfényben aranyoszlopokként tüntek fel a minarék tornyai, s
+aranygolyókként a templomok kupolái. A tengerben mindez
+vísszatükröződött, s a bámulat kiáltásaira fakasztotta a mi ifjainkat.
+
+– Alomvilág ez! – szólt Éva, amint ott ült a Gergely lábánál.
+
+– Álomnál is szebb, – felelte Gergely, – de olyan ez lelkem, mint a
+mesebeli kastély: kivül pompás, belül szörnyetegek és elátkozottak
+lakják.
+
+– Tündérváros! – szólalt meg Mekcsey is
+
+Csak Jancsi ült csendesbúsan a csónakban. Szinte jól esett a szemének,
+hogy az épületek e rengeteg pompája között valami feketeséget is láthat.
+
+– Micsoda erdő az ott? – kérdezte a cigányt, balfelé mutatva. Ugynézem
+csupajegenyefa. De milyen feketék erre a jegenyefák! No jól megnőttek.
+
+– Nem jegenyefák azok, – felelte a cigány, – hanem csiprusok. Nem erdő
+azs ott, hanem temető. A pérai törökök feksenek benne.
+
+[Illustration: Konstantinápoly.
+
+(Török Bálint idejéből. Ma is ugyanilyenek a főépületek, de a tornyok
+száma sokkal kevesebb.)]
+
+Jancsi összerázkódott. Arra gondolt, hogy hátha az ő apja is ott fekszik
+már valamelyik ciprus alatt.
+
+Gergely észrevette ezt, és hogy másfelé terelje a Jancsi gondolatait,
+igy szólt:
+
+– Olyan város ez, mint Buda a Duna partján, csakhogy itt két Buda van,
+vagy inkább három.
+
+– Én se gondoltam, hogy ilyen dombos város ez, – felelte rá Mekcsey. Azt
+gondoltam olyan sík mint Szeged, vagy Debrecen.
+
+– Könnyü volt ezeknek ilyen szép várost épiteni, – szólt Éva is.
+Rablóváros Összerabolták ezt a várost a világ minden részéből. Vajon a
+mi királynénk butorai melyik házban vannak?
+
+– A Mátyás királyét akartad mondani lelkem, – felelt rá Gergely.
+
+Mert nem szerette ezt a királynét; s igaza is volt, hogy azok a butorok,
+amelyek Buda várában voltak, nem Lengyelországból kerültek oda.
+
+A nap már leszállt, mikor a hidhoz érkeztek. A hidon lehetett látni,
+hogy nagy a tolongás.
+
+– Ma sokan lesznek a gyászünnepen, – szólt a kaikos.
+
+Amire Gergely azt mondta:
+
+– Mi is arra jöttünk.
+
+Jancsi erre újra megborzongott, és sápadtan nézte a kavargó
+embertömeget, amely a hidon át Stambulba nyomakodott.
+
+
+XXI.
+
+Ez a tolongás segitette be őket is.
+
+A hidon álló őrök nem néztek senkit se és a stambuli utcákba belesodorta
+őket a nép.
+
+Maguk se tudták hova mennek, csak úsztak az áradattal. Az áradat pedig
+fölfelé menőleg nyomult valami három utcán át. Akkor megállt. A tömeget
+katonák nyomták széjjel. Utat csináltak a persa bucsújáróknak.
+
+Gergely magához szoritotta Évát. A többiek egy másik épület falához
+szorultak. Csupán szemmel vigyázták egymást.
+
+Egyszercsak kivilágosodott az utca vége, s előtünt egy óriás nagy
+fáklya, aminőt a mieink sohasem láttak.
+
+Mert nem aféle viaszfáklya volt az, aminővel Magyarországon kisérik a
+halottakat, hanem egy nagy vaskosár. Rúd végén tartotta a kosarat egy
+erős perzsa, s a kosárban kar nagyságu fahasábok lángoltak.
+
+Ez az egy fáklya bevilágitotta az egész utcát.
+
+Elől jött valami tiz gyászruhás barna ember. Rövidre nyirt bodros
+szakálluk és hátramaradt kis álluk mutatta, hogy perzsák.
+
+Mögöttük egy fehér ló; a hátán fehér lepedő, a lepedőn nyereg; a lepedőn
+két x alakban keresztbe tett kard, s két fehér eleven galamb.
+
+A két galamb lába oda volt kötve a nyereghez.
+
+És a ló, galamb, kard, lepedő mind be volt hintve vérrel.
+
+A ló után megint egy csomó gyászruhás ember. Valami keserves litániát
+énekeltek, amelynek minden sora ez a két szó:
+
+_Husszein! Hasszan!_ és egy _hu!_ kiáltás, amely sajátságos dübörgő
+ropogással elegyedett.
+
+A menet haladtával nyilvánossá vált, hogy ez a ropogás honnan ered.
+
+Kétsorjában meztelen mellü perzsák következtek. Fekete ing volt rajtok
+sarkig érő; a fejük bekötve fekete kendővel, amelynek a sarka hátul a
+nyakukon lebegett. Csak mondom: a mellök volt meztelen.
+
+És amint oldalt lépkedve jöttek, a Husszein-Hasszan szóra meglóbálják a
+jobb kezüket, a _hu!_ kiáltásra pedig a mellökre csaptak ököllel, a
+szivök tájékán.
+
+Ez volt az a dübörgő ropogás.
+
+A kék-veres folt a mellükön mutatta, hogy nem pápista módon veregetik a
+mellöket.
+
+A mellverő perzsák lehettek körülbelől háromszázan. Oldalt állottak és
+csak a mellütés után tettek két három lépést.
+
+Közöttük különféle szinü háromszögletes zászlók, többnyire zöldek, de
+van köztük fekete, sárga és vörös is.
+
+A zászlók nyelén és itt-ott a perzsa gyermekek süvegén egy-egy ezüstkéz.
+Az Abbas martir kezét jelzi ez. Levágták ezt a kezet, mert inni nyujtott
+Husszeinnak, mikor a kerbelai csata után elfogták.
+
+S mindig növekvő erővel hangzott az ének:
+
+[Illustration]
+
+Hasz-szán! Hu-szein! Hasszán! Hu![2]
+
+A fáklyák új fekete csoportot világitanak meg, amely egy zöld lepedővel
+leboritott tevét környez. A teve hátán egy kis zöld sátor, s abban egy
+gyermek, akinek csak az arca látható, meg olykor a keze, amint a sátor
+nyilásán egy-egy marok fürészporfélét vet ki a gyászruhás emberekre.
+
+De e csoport után valami különös zörgés és csörömpölés hallatszik
+időnkint.
+
+Egy-két perc mulva feltünik a menet folytatása. Ezek is oldalt lépkedve
+jönnek, s gyászingbe vannak öltözve. De ezeknél az ing a hátukon van
+nyitva. A kezökben ujjnyi vastag láncokból való korbács. Oly nehéz, hogy
+két kézre fogják. Az éneksorok végződésénél hol a jobb vállukon át, hol
+a bal vállukon át a meztelen hátukra csapnak vele.
+
+– Elájulok! – szólt Éva, mikor meglátta, hogy az emberek háta véres és
+hólyagos.
+
+– Pedig még ennél rettenetesebb is következik, – felelte Gergely. Egy
+török rab beszélt nekem erről a gyászünnepről, de én nem hittem el, hogy
+az emberek véresre verjék magukat, mikor nem szükséges.
+
+– Azt a gyermeket csak nem ölik meg tán?
+
+– Dehogy ölik. Az a két galamb meg az a gyermek az mind csak jelkép.
+Éjfélkor a két galamb lábáról levágják a zsineget. A két galamb Hasszan
+és Husszein lelke. Nagy orditás kiséri az égbeszállásukat.
+
+– És a gyermek?
+
+– Az az árván maradt perzsa népet jelképezi.
+
+– Mi következik még?
+
+– Kardos emberek, akik a fejöket vagdalják.
+
+És csakugyan egy véres menet következett, egy kép, aminőt csak a
+pokol-rémes álom fordithat az ember szeme elé.
+
+Ezek már fehérbe voltak öltözve. A feje valamennyinek leborotvált. A
+jobb kezökben handsár. Balkézzel mindegyik a másiknak az övébe
+ragaszkodik, hogy részint magát tartsa, részint a mellette levő társát.
+
+És ezek is oldalt lépkedve jönnek. A litánia-szerü ének itt már
+üvöltéssé erősödik, és az éneksorok végén minden handsár megvillan a
+fáklyafénynél, és megérinti mindenki a saját kopasz fejét.
+
+Ezek már fürdenek a vérben.
+
+Némelyiknek az orra és füle mellett patakban csurog a vér, és pirosra
+festi a rajta lévő lepedőt. A fáklyák sercegve égnek a szellő fuvásától,
+s olykor esőnkint hull a szikra a véres fejekre.
+
+És a levegőt a vér párája neheziti meg.
+
+Éva behúnyta a szemét, és Gergely mellére borult.
+
+– Bajod van? – kérdezte Gergely aggodalmasan.
+
+– Iszonyodom, – felelte Eva.
+
+– Mondtam úgy-e, hogy maradj otthon. Nem nőnek való az ilyen út. Húnyd
+be a szemedet báránykám!
+
+Éva megrázta a fejét, és kinyitotta a szemét:
+
+– Hát csak azért is nézem!
+
+És bár sápadtan, de keményen nézte végig az iszonyú menetet.
+
+*
+
+Gergely nyugodtabb volt. Ő még gyermek korában megszokta a vér látását.
+Nem fáj az valami nagyon. Inkább az itt a megdöbbentő, hogy ezek az
+emberek nem sajnálják a véröket. És ilyen emberek ellen küzd a magyar
+több mint száz esztendeje szakadatlanul!
+
+Eközben átpillant a véres tömegen az utca tulsó felére. Milyen különös
+az, hogy az ember észreveszi, ha valahonnan erősen nézik!
+
+És őt nézte valaki.
+
+A fáklyák fényénél látta, hogy két ember szeme mered reá.
+
+Az egyik egy örmény, a hollófekete aga volt az, akinek a katonáit a
+levegőbe röpitette.
+
+A másik Jumurdsák.
+
+
+XXII.
+
+A mult esztendő nyarán egy reggel azzal köszöntötte Maylád Török
+Bálintot, hogy az éjjel uj rabok érkeztek.
+
+– Magyarok? – kérdezte Bálint megrezzenve, mint akit vizzel öntenek
+végig.
+
+– Nem tudom még, – felelte Maylád. Csak annyit hallottam, hogy reggel,
+mikor kinyitották a kaput, végigcsörgött a lánca az udvaron. Ismerem
+minden rabnak a lánca hangját. Mikor az ágyamban fekszem, mindig tudom
+ki megy el az ajtóm előtt.
+
+– Én is.
+
+– Reggel új lánccsörgést hallottam. De nem egy ember jött. Kettő, három,
+talán négy is. Végigmentek az udvaron, de talán csak nem a Tas-csukuruba
+vezették őket!
+
+Ez a Tas-csukura barlangféle börtön volt a Héttoronyban. Ez volt a
+siralomház a vértorony alján. Aki idekerült, az hamar megismerkedett a
+földöntúli élet titkaival.
+
+Leballagtak a kertbe, ahol rendesen üldögélni szoktak. De ma nem
+vizsgálták sem a bokrok növését, sem az égen járó felhőket. Nyugtalanul
+várták, hogy az uj rabokat láthassák.
+
+Lánc már nem volt a lábukon. Az a tömérdek arany, amit Törökné a
+szultánnak és a basáknak küldött, nem nyitotta meg a kaput, de
+megoldotta legalább a láncot.
+
+A két ember különben is öreg volt már, s a várat kétszázötven családos
+katona őrizte. Nem szökött még onnan meg soha senki.
+
+A belső őrséget uj váltotta fel. Egy potrohos bég jelent meg az udvaron,
+hogy a távozóknak parancsot adjon.
+
+– Három a malomba menjen, – mondotta a homlokát törölgetve.
+
+Mert mindig melege volt ennek a kövér embernek.
+
+– Három a malomba menjen és követ vágjatok.
+
+Megnevezte ki legyen az a három.
+
+Aztán két alacsony emberkéhez fordult:
+
+– Ti egy óra mulva visszajöttök. A fegyvertárt fogjuk takaritani.
+
+Török Bálint alig várta, hogy a bég végezzen. Eléje sétált és
+megszólitotta:
+
+– Jó reggelt Veli bég! Hogy aludtál?
+
+– Elég rosszul, felelte a török. Ma reggel korán felzavartak, három uj
+rab jött Magyarországból.
+
+– Csak nem a _barátot_ hozták tán ide?
+
+– Nem a barát. Valami erőszakos ur ez. De nem is ur tán, hanem koldus.
+Inge sincs becsületes. Azt irják, hogy megrabolta a budai basát. Vele
+hozták a két fiát is.
+
+– Mi a neve?
+
+– Én bizony felirtam, de nem tudom. Nektek mind olyan különös nevetek
+van, hogy az ördög se tudja észben tartani.
+
+Azzal anélkül, hogy köszönt volna, megfordult és valószinüleg egyenesen
+az ágyába sétált vissza.
+
+Bálint ur megzavarodva ült le Maylád mellé.
+
+– Megrabolta a budai basát? – szólt eltünődve. Ki lehet ez?
+
+– Koldus? – folytatta a tünődést Maylád. Ha koldus volna, nem hozták
+volna ide.
+
+– Akárki, szólott Török Bálint, az első dolgom lesz, hogy ruhát adok
+neki.
+
+Az egész délelőtt tünődtek, töprenkedtek, elsorolván vagy ezer
+magyarországi és erdélyi nevet, de egyikben sem tudtak megállapodni.
+
+Végre délben megjelent az uj rab a közös asztalnál, amelyet a belső
+udvar árnyékos felén teritettek.
+
+Nézik mind a ketten. Nem ismerik. Látják rajta, hogy alacsony, kis ősz
+barna ember, s felében kopasz is. Magyar vászonruhába van öltözve, s
+rongyos. Mellette két ifju. Husz-huszonöt évesek. Látszik a vonásaikon,
+hogy testvérek, s hogy az öregnek a fiai.
+
+Az öreg lábaira ugyanazt a könnyü acél-láncot tették, amelyet Török
+Bálint viselt vagy két esztendeig. Fényes volt az a lánc a viseléstől
+mint az ezüst.
+
+Maylád eléje sietett a rabnak. Nem tudta kicsoda, csak azt látta, hogy
+magyar. Bálint is mély megindulással állt az asztalnál, s merően nézett
+az öregre.
+
+Maylád nem tudott szólni semmit, csak megölelte az öreget. Bálint
+azonban az izgalomtól szinte reszketve kiáltott rája:
+
+– Ki vagy?
+
+– Móré László – felelte az öreg a fejét lehajtva.
+
+Bálintot, mintha megütötték volna. Elfordult és leült.
+
+Mayládnak is leestek az öregről a kezei.
+
+A két ifju búsan állt az apja mögött.
+
+– Itt esztek urak, – szólt a kövér Veli bég az asztal azon sarkára
+mutatva, amelyik szemben volt a Török Bálint helyével.
+
+– No ha azok ott esznek, akkor én meg nem eszek itten – mordult fel
+Török Bálint.
+
+És a háta mögött álló szolgához fordult:
+
+– Hozd fel a tányéromat a szobámba.
+
+Maylád egy darabig habozva állott, azután ő is odaszólt a szolgájának:
+
+– Hozd az én tányéromat is.
+
+És megindult Bálint úr után.
+
+*
+
+Veli bég vállat vont, de aztán mégsem állhatta meg szó nélkül. Azt
+mondja Mórénak:
+
+– Miért utálnak ezek tégedet?
+
+Móré haragosan nézett a két úr után és igy felelt:
+
+– Mert magyarok.
+
+– Nem vagy-e te is magyar?
+
+– Épen azért. Két magyar csak megfér együtt, de három soha.
+
+*
+
+Török Bálint két hétig nem mozdult ki a szobájából, nem ment le az
+udvarra, s Maylád, aki árnyékává lett, szintén nem. Hallgatta a Bálint
+úr prédikációit az uj hitről, amelyet ama hires Calvinus János és Luther
+Márton terjesztett, s amely ugytetszik igazabban a régi Jézusi hit, mint
+a latin nyelvü római. Meg is irta levélben az ő Gábor fiának, hogy ő ezt
+a hitet vette fel a börtönben s hogy ő is ezt tartsa otthon.
+
+Végtére is megunták a szoba négy falát, s Bálint úr egy napon igy
+szólott:
+
+– Ne menjünk-e le a kertbe?
+
+– Ott van a haramia.
+
+– Hátha nincs is ottan?
+
+– De hátha ott van.
+
+– Ha ott van, ne szóljunk hozzá. Csakannyi a jogunk ott sétálni, mint
+neki.
+
+– Csakannyi.
+
+– Még több is. Mióta vagyunk mink rabok? Hiszen az csak két hete jött.
+
+És lementek a kertbe.
+
+Egy perzsa herceg volt ottan, az is régóta rab mint ők, meg egy másik
+ázsiai fejedelem, aki zöldre penészedett már itt a búbánatban meg az
+unalomban. Ezek sakkoztak. Reggeltől estig sakkoztak esztendők óta, és
+soha nem szóltak egymáshoz semmit.
+
+Bálinték úgy ismerték már ezt a két sakkozó alakot, mint akár a
+márványkaput, amely a vértorony és az aranytorony között fal gyanánt
+szolgál; vagy akár azt az óriás termetü vén kurd méltóságot, aki a
+császár szidásáért a mázsás bilincset viselte, s a vas terhétől
+lankadottan ült vagy feküdt egésznap a Vértorony rácsos tömlöcében. Csak
+a szeme fordult arra, amerre a rabok sétáltak a bokrok között.
+
+Hát a sakkozókra nem is néztek volna, hanem hogy egy uj alak ült
+mögöttük, és nézte a játékukat, ez feltünt nekik.
+
+Ki a manó lehet ez a sárgakaftános kis vénember?
+
+A lépéseikre megfordult.
+
+Móré volt.
+
+Fölkelt és ott hagyta a sakkozókat. Arcáról eltünt már az a bágyadtság,
+amely az első napon szinte betegnek mutatta. Apró fekete szemei élénkek
+voltak, s a járása is erős.
+
+Elébe ment a két főurnak, és kihivó hangon szóllott:
+
+– Miért gyülöltök engem? Mivel vagytok különbek mint én? Gazdagabbak
+vagytok? Itt nem gazdag senki. Nemesebbek vagytok? Van olyan régi a
+nemességem, mint akármelyiteké.
+
+– Rabló voltál, – mordult rá Török Bálint.
+
+– Hát ti nem voltatok rablók? Nem ott szereztétek-e a vagyonotokat,
+ahova a markotok elért? Nem harcoltatok-e egymás ellen is? Nem
+fordultatok-e hetvenhétszer hol a Zápolya arca felé, hol a Ferdinándé
+felé? Annak a nótáját fütyültétek, aki többet adott.
+
+– Menjünk innen, – szólt Maylád kipirosodva, – hagyjuk itt ezt az
+embert!
+
+– Dehogy megyek, – felelte Török Bálint. Soha életemben nem hátráltam.
+
+S leült a padra. Nyugalmat parancsolt a haragjára, mert látta, hogy a
+kapu felől Veli bég jön egy török pappal, meg a két Móré fiuval. A két
+fiu is török ruhába volt már öltözve, de a fejükön még nem volt turbán.
+Hajadon fővel voltak, mint az apjok.
+
+Maylád is leült Török Bálint mellé.
+
+Móré szétvetett lábbal, egyik kezét csipőre téve állott előttük, és
+tovább hetvenkedett:
+
+– Én ott voltam abban a harcban, a hol Dózsa Györgyöt levertük. Én
+voltam a mohácsi csatában, ahol huszonnégy ezer magyar vére ömlött ki a
+hazáért.
+
+– Én is ott voltam, – szólt Maylád a mellére csapva.
+
+– Hát ha ott voltál abban a vérkeresztségben, tudnod kellene, hogy akik
+onnan megmenekültek, testvéreknek nevezik egymást.
+
+– Már engem pedig, az ilyen országuti haramia, nem fog nevezni
+testvérének, – szólt a haragtól kivörösödve Maylád. Én tudom, hogy mért
+rontották le Palota várát
+
+– Azt lehet, hogy tudod, de azt nem tudod, hogy Nánát mért rontották le?
+Azt nem tudod, hogy a budai basa lába előtt hasal az egész magyar
+nemzet, és én Móré László, én voltam az egyedüli, aki azt kiáltottam
+neki: Eb ura kontyos! Évekig harcoltam az én kis csapatommal a török
+ellen. Nem Ferdinánd, se nem a magyar nemzet, hanem én Móré László, én
+vertem szét tavaly is az ő Belgrádba menő seregét; én Móré László, akit
+ti rablónak és haramiának neveztek.
+
+Egyet fujt, aztán az öklével hadonászva folytatta:
+
+– Lett volna annyi pénzem, mint Maylád Istvánnak valaha, lett volna
+annyi birtokom, váram és cselédem, mint Török Bálintnak, vagy annyi
+katonám, mint annak, aki a koronát csak ékességül hordja, akkor ma Móré
+László nevét a nemzet felszabaditójaként ünnepelnék. De mert nem volt,
+beszoritott a pogány Nánába, és földig lerontotta a váramat az átkozott.
+
+Veli bég oda érkezett az imámmal, és igy szólt:
+
+– Nem tudom miről vitatkoztok, de Szelimnek van igaza, mert ő közelebb
+áll az igazsághoz, mint ti hitetlenek.
+
+– Micsoda Szelimnek? – kérdezte Török Bálint.
+
+– Szelimnek, – felelte Veli bég, – akit ezelőtt egynehány nappal Móré
+Lászlónak neveztek a hitetlenek nyelvén.
+
+Török Bálint keserűn fölkacagott:
+
+– Szelim! És ez prédikál nekünk a hazafiságról! Coki pogány, az apád
+dicsőségét!
+
+Bizony megüti, ha Veli bég közibük nem veti magát.
+
+– Hitetlen disznó! – bődült a bég Bálint úrra. Mindjárt láncba veretlek!
+
+Bálint úr felkapta a fejét, mint az orron ütött paripa. A szeme lángot
+vetett. Isten tudja mi történik, ha Maylád el nem vonszolja onnan!
+
+A bég megvetően nézett utánok; bizonyára a zsebére is gondolt, hogy nem
+folytatta a Bálint úr szidását. E helyett Móréhoz fordult és olyan
+hangosan, hogy amazok is hallják, így szólott:
+
+– A kegyelmes szultán örömmel értesült arról, hogy az igazhivők seregébe
+lépsz. Elküldte ezt a tiszteletreméltó papot, hogy megismerd a
+világosságot a prófétában, kinek áldott a neve mindörökké.
+
+– Menjünk vissza a szobába, – mondotta Török Bálint. Menjünk vissza jó
+Maylád barátom. Azt hiszem a hideg lel engem.
+
+*
+
+Néhány nap mulva kiszabadult a két Móré fiú. Valami tisztséget kapott
+mind a kettő Konstantinápolyban.
+
+Csak az öreg Móré maradt a falak között.
+
+Törökék nem szóltak többé vele, de azt sokszor hallották, hogy ő is
+sürgette a szabadságot.
+
+Veli bég egyszer igy felelt neki:
+
+– Jártam az ügyedben megint a fényes portán. Megjött már Magyarországból
+a levél. A budai pasa szépen lepingált mondhatom. Azt irja többek
+között, hogy mikor Nánát ostromolták, pénzt szórtál a törökök közé,
+ezzel akartál elmenekülni.
+
+És a fejét csóválva, nevetve folytatta:
+
+– Öreg, öreg, te nagy róka vagy!
+
+*
+
+A töröké volt már Székesfejérvár és Esztergom is. A szultán maga járt
+ide, hogy a Dunántúlnak ezt a két bástyáját ledöntse. Csak mikor
+hazatért, télen értesült arról, hogy egy magyar úr a két fiával együtt
+áttért a Héttoronyban.
+
+Magához hivatta Török Bálintot.
+
+Bálint úr diszruhába öltözött. Ugyanabba a virágos kék atlaszba,
+amelyikben elfogták. Azóta se volt az a ruha rajta, de várta az
+Istentől, hogy még egyszer magára veheti. Csak a kard hiányzott az
+oldaláról.
+
+Hintóban vitték. Mellette Veli bég ült. Mögötte két lándzsás őr
+lovagolt. Bekanyarodtak a szeráj kapuján, s a janicsár-udvaron át gyalog
+mentek a palotába.
+
+Sok lépcső, de mind fehér márvány; sok délceg testőr, de mind szolga;
+nagy márvány oszlopok, puha szőnyegek, aranyozások, a keleti művészet
+minden filigran remeke lépten-nyomon. De Török Bálint mindebből nem
+látott mást, csak az előtte menő fehér kaftános szolga háta közepét, meg
+itt-ott egy vastag selyem-kárpittal beakasztott ajtót, amelyről azt
+gyanitotta, hogy a szultán ajtaja.
+
+Egy kis terembe vezették, ahol nem volt egyéb, mint egy szőnyeg, s azon
+egy vánkos. A vánkos mellett meg óriás vizmedence, hasonlatos a budai
+templom sárgarézből való keresztelő medencéjéhez, csakhogy nem volt
+alatta oszlop, hanem egy márványlap, s benne víz helyett égő parázs.
+
+Török Bálint ismerte már ezt a butort. Mangálnak hivják. Ez a kályha
+télen a török földön.
+
+A szobában nem volt senki, csak a három ajtón a három szerecsen
+ajtónálló. Szoborként tartották a nagy fényes alabárdot. Mellettök Veli
+bég.
+
+Bálint az ablakra nézett. Lelátott a zölden-hullámzó tengerre, s a
+tengeren túl Skutariba, mintha csak a budai palota ablakából nézne le
+Pest városára.
+
+Talán ötpercig állott igy, mikor az ajtó kárpitja föllebbent és belépett
+rajta a szultán.
+
+Kiséret sem előtte, sem utána, csak egy tizenhat éves, sovány, szerecsen
+fiú, aki megállt az őr mellett az ajtónál.
+
+A bég hasra borult a szőnyegen. Bálint összetette a bokáját és
+meghajolt. Mikor fölemelte a fejét, a szultán ott állt a mangál mellett,
+és föléje tartotta a két tenyerét. Egy percig igy álltak szótlanul. A
+szultán akkor ránézett a bégre, és igy szólt:
+
+– Menj!
+
+A bég kiment.
+
+– Régen nem láttalak, – kezdte a szultán. Nem változtál semmit.
+Mindössze egy kicsit megőszültél.
+
+Gondolta Bálint: Hiszen te se fiatalodtál Szolimán. Mert megsoványodott
+a szultán, mióta nem látta, s nagy birkaszemei beljebb húzódtak, meg az
+orra mintha meghosszabbodott volna. Az arca éktelenül ki volt pirositva.
+
+De nem szólt Bálint semmit, csak várta, hogy mi lesz.
+
+A szultán keresztbe fonta a karjait, és igy folytatta:
+
+– Tudod talán, hogy Magyarország nincs többé. Az az egynehány akol, ami
+még hátra van, csak időben van hátra. Ebben az évben az is meglesz. Hát
+nekem Budára egy jóravaló pasa kell. Olyan pasa, aki nem idegen a
+magyarnak, de nekem se. Te jeles ember vagy. A birtokaidat én
+visszaadnám. Mindent.
+
+Bálintnak megmozdult az ajka, de hogy még se mondott semmit, a szultán
+folytatta:
+
+– Érted mit beszélek? Hiszen te tudsz törökül.
+
+– Evet, – felelt Bálint. Ami annyit tesz: igen.
+
+– Hát én téged tennélek meg budai basának.
+
+Bálinton alig észrevehető rezzenés. Arca komoly és bús marad. Tekintete
+lesiklik a szultánról a mangálra, amelynek arabeszkjein átpiroslik a
+parázs.
+
+A szultán egy percre elhallgatott. Talán azt várta, hogy Bálint török
+módra a lábaihoz borul; talán azt, hogy magyar módon kezet csókol, vagy
+legalább is, hogy felel valamit.
+
+De Bálint csak állott. S mintha nem is szultán előtt állott volna,
+összefonta ő is a karjait.
+
+A szultán elkomorodott. Fel és alá ment vagy kétszer a szobában. Aztán
+megint megállt és türelmetlenül kérdezte:
+
+– Hát nem akarsz szabad lenni?
+
+Bálint fölocsudott.
+
+Mert hol volt az ő lelke e szünet alatt. Bejárta az összes várait,
+birtokait, erdőit, mezőit, ölelte az ő feleségét, gyermekeit, ült a
+kedves paripáin, szivta a szabadság levegőjét.
+
+Hát felocsudott a hangra, mint az álomból ébredő.
+
+– Kegyelmes császár, – szólt mély megindulással, – ha jól értem a
+szavadat, a Verbőczi helyére akarsz engem tenni.
+
+– Nem. Verbőczi meghalt, még abban az évben, és a helyét nem töltjük be
+többé. Én téged rendes pasának akarlak, a legnagyobb pasaságot adom
+neked, és a legteljesebb szabadságot.
+
+– És hogy törökké legyek?
+
+– Természetes.
+
+– És a nélkül nem lehet?
+
+– Nem.
+
+Török Bálint nagyot sóhajtott. Végig nézett a szultánon és igy felelt:
+
+– Felséges úr. Tudom, hogy nem vagy hozzászokva az őszinte szóhoz, de
+már én abban vénültem meg, hogy nem tudok mást mondani, mint amit
+gondolok.
+
+– Hát mit gondolsz? – szólt fagyosan a szultán.
+
+Bálint úr sápadtan, de nyugodt, határozott hangon felelte:
+
+– Azt, hogy ha az egész ország a tied is, meg ha minden magyarból török
+lesz is, hát akkor én maradok egyedül, az utolsónak.
+
+
+XXIII.
+
+Veli bég elszörnyüködve hallotta az úton visszatérőben, hogy mi volt a
+titkos párbeszéd.
+
+– Te meg vagy bolondulva! – mondotta Bálint úrnak. A nyakamat teszem rá,
+hogy az éjjel már bent hálsz a vértoronyban.
+
+S egész éjjel ott járt az udvaron, várta a szultán itéletét.
+
+Azonban az itélet sem azon éjjel, sem a következő napon nem érkezett
+meg. E helyett egy hét mulva az öreg sejk-ül-iszlam, a törökök
+hercegprimása jelent meg a Héttoronyban.
+
+– Valami nevezetes gyaur van itt, – mondotta a bégnek. Török Bálint a
+neve.
+
+– Igen, – felelt a bég hajladozva.
+
+– A padisahnak, (Allah nyújtsa hosszúra életét), kedves gondolata az,
+hogy ezt az embert Magyar tartományunk kormányzójává tegye, s nem akar
+áttérni a hitetlen eb.
+
+– Kutya.
+
+– Arra kértem őt (Allah nyújtsa hosszúra életét), hogy hadd nézzem meg a
+foglyot, talán tehetek valamit. Tudod fiam, öreg és tapasztalt ember
+vagyok.
+
+– Bölcsek bölcse vagy sejk, korunk Salamona.
+
+– Én is azt gondolom, hogy egy kis türelemmel minden csomónak meg lehet
+találni az oldóját. Hátha meghatja az, hogy én magam hozom el neki a
+próféta világosságát. Először csak figyelni fog rám, aztán maga se veszi
+észre, hogyan cseppenik szivébe az igaz hit első magvacskája.
+
+– Elég értelmes ember.
+
+– Aztán látod fiam, ha megforditjuk ezt a gonosz hitetlent, nagy örömet
+teszünk vele a padisahnak.
+
+S egyszerre mondották utána:
+
+– Allah nyujtsa hosszura életét!
+
+
+XXIV.
+
+Délutáni nyolc órakor, vagyis a mi időszámitásunk szerint: két órakor
+Bálint úr a szobájában aludt, mikor az ajtót rányitotta a bég és
+betessékelte a főmuftit.
+
+Bálint úr fölült az ágyában és zavarodottan dörzsölt egyet a szemén.
+
+Nézte a nagyszakállu papot, akit sohasem látott, de akinek papi mivoltát
+a fekete kaftánról és fehér turbánról egyszerre megösmerte.
+
+– Ébredj Bálint úr, – szólt rá a bég. Nagy becsület ér téged. Maga a
+sejk-ül-izlam őméltósága jött el hogy téged oktasson. Hallgasd őt
+figyelemmel.
+
+Ezzel a bég lekapta a falról az ágymögi szőnyeget s a szoba közepére
+teritette, azután a saját kaftánját vetette le, hogy azt meg a szőnyegre
+teritse, de már ezt az öreg nem fogadta el. Leült és keresztbe tette a
+lábait. Szakálla épen a szőnyegig ért. Ravasz öreg szeme vizsgálódva
+járta végig Bálint urat, azután a koránban, – egy pergamenbe kötött
+tenyérnyi kis vaskos könyvben lapozott.
+
+– Nem tudom mit akartok velem, – szólt Bálint úr, a dolmányát magára
+öltve, – hiszen én megmondtam a császárnak, hogy nem akarok törökké
+lenni.
+
+A bég nem felelt. A főmuftira nézett. A főmufti felelet helyett
+szivéhez, homlokához és ajkához emelte a könyvet, aztán igy szólott:
+
+– Allahnak, az irgalmasnak és könyörületesnek nevében. Abul Kazem
+Mahamed, Abdallah fia, aki Abd el Motalleb fia: aki Hazem fia, aki Abd
+Menaf fia, aki Kaszi fia, aki Kelab fia, aki Morra fia, aki Kaab fia,
+aki Lova fia, aki Galeb fia.
+
+Bálint úr már kábulni érezte a fejét. Leült az öreggel szemben a székre,
+s várta, hogy mi lesz ebből?
+
+Az öreg nyugodtan folytatta:
+
+– Aki Fer fia, aki Malek fia, aki Madar fia, aki Kenana fia, aki Kazima
+fia…
+
+Bálint úr ásitott.
+
+Az öreg folytatta:
+
+– Aki Modreka fia, aki Eliás fia, aki Modar fia, aki Názár fia, aki Moád
+fia…
+
+S a nevek tengerét sorolta még el, mignem visszakerült Mahamedre és a
+születésére.
+
+A bég már ekkor nem volt a szobában. Észrevétlenül kiosont, hogy a
+dolgait folytassa. A folyosón Mayláddal találkozott, aki szintén aludt,
+s most Bálint úrhoz ment volna, hogy felköltse.
+
+– Ne zavard őt, – mondotta a bég. – Pap van nála. Az igaz vallásból nyer
+oktatást.
+
+– A török vallásból?
+
+– Abból, – felelte mosolyogva a bég.
+
+És tovább sietett.
+
+Maylád kővé változva bámult utána.
+
+
+XXV.
+
+Még a persa gyászmenet el se vonult, Gergely megfogta Évának a kezét, és
+megindult. Belefurakodott a tömegbe. Útközben szólt a cigánynak meg
+Mekcseynek:
+
+– Jertek! Baj van!
+
+Akkor aztán Mekcsey vette át a vezérletet. Széles vállaival utat tört
+magának a sürün álló népcsoporton. Amazok odaát nem nyomakodhattak a
+szent meneten keresztül. Egyrészt a rendtartó katonák nem engedték volna
+őket, másrészt az a sok handsár, amelyet ma a vallási düh villogtatott,
+mind ellenök fordult volna.
+
+A mahomedánusok meg a sziiták különben is gyülölik egymást. A sziiták
+azt tartják, hogy Mohamed csak bitorolja a prófétaságot. A törökök meg
+azt tartják, hogy a persa nép eretnek és becsület nélkül való.
+
+Végre sok nyomakodás és lökdösődés után kibontakoztak a néptömegből, s
+egy mellékutcába érkeztek, amely sötét volt.
+
+– Fussunk! – szólt Gergely. – Az agát láttam meg Jumurdsákot.
+
+És megindultak a sötétben. Futottak. Legelől a cigány futott, pedig azt
+se tudta, hogy miért kell futni. Végre is egy alvó kutyacsoportba
+szaladt bele, s felbukott. Egy kutya felsivalkodott, a többi ijedten
+robbant széjjel.
+
+Mert tudni kell, hogy Konstantinápoly a kutyák paradicsoma. Itt vagy
+nincsenek udvarok, vagy ha vannak a házak tetején vannak; hát a kutya
+nem fér el sehova. Ezek a vörös-szőrü rókaformáju ebek százával lepik
+néhol az utcákat. A török nem bántja őket, sőt mikor egyik-másik kutya
+kölykezőben van, a kapuja mellé vet egy rongyot vagy gyékény-darabot,
+hogy segitsen rajta. Ezek az ebek tartják tisztán Konstantinápolyt. Még
+a mi időnkben is, – magam láttam, – hogy a négyszöglete s bádog
+szeméttartókat minden török a kapuja mellé üriti. A szemetet a kutyák
+megeszik. Mindent megesznek, ami nem vas és nem üveg. És nem is rútak,
+nem is vadak ezek az ebek. Akármelyiknek pattint az ember, hálásan és
+örömmel csóv álja a farkát. Nincs olyan köztük, amelyiket meg ne lehetne
+simogatni.
+
+A cigány elesésére megállt az egész társaság, és Gergely elnevette
+magát.
+
+– Ördög vigye el magát Sárközi, – mondotta, – minek fut ilyen bolondul?
+
+– Ha kergetnek, – felelte a cigány feltápászkodva.
+
+– Nem kerget itt már senki. Hallgatózzunk.
+
+Az utca csendes volt. Csak a távolból hallatszott még a perzsák vad
+üvöltése.
+
+Egynehány percig csendesen voltak. Várták, hogy jönnek-e a nyomukban?
+
+– Én már nem futok tovább, – szólt Mekcsey elszántan. – Ha valaki
+rámtámad, beleszúrom a dákosomat.
+
+De nem jött senki.
+
+– Nyomunkat vesztették, – szólt Gergely. Hát cigány barátom, hol hálunk?
+
+– A hold mindjárt felkel, – szólt a cigány. Nekem van egy ismerősöm,
+akinél meghálhatunk. Hanem az egy kicsit messze van még: a Jedikula
+mögött.
+
+– A Jedikula mellett megyünk el? – kérdezte Jancsi.
+
+[Illustration: A Jedikula Konstantinápolyban.
+
+(Török Bálint idejében.)]
+
+[Illustration: A Jedikula ma ilyen.]
+
+– Ott, – felelte a cigány. Egy nyillövésnyire van az a kocsma.
+
+– És azt mondod: kisüt a holdvilág.
+
+– Kisüt. Sietnünk kell. Az a kocsmáros görög. Az a mi orgazdánk.
+Jópénzért ruhát is ad.
+
+– Nem lehetne-e körülnéznünk a Jedikulát? – kérdezte remegő hangon
+Jancsi.
+
+– Az éjjel?
+
+– Az éjjel.
+
+– Lehet, ha éppen olyan sietős, – felelte a cigány. – Csak le ne
+füleljenek bennünket.
+
+Azzal megindult a fiuk előtt. Ovatosan átlépte a heverő kutyákat, s hogy
+a hold kisütött, mindenütt azon az oldalon ment, amelyik árnyékban volt.
+
+
+XXVI.
+
+Alvó házak és alvó utcák. Csak a kutyák csaholnak időnkint. Séhol egy
+emberi lélek.
+
+A hold apró faházakat világit meg. Mind egyforma ház. Egyemeletes. Két
+rostélyos ablak az emeleten, de csak farostélyos. Ezek a hárem-ablakok.
+Aztán közben egy-egy kőház és megint a faházak végtelen sora.
+
+Egy háznál megáll a cigány, és int, hogy csendesen legyenek. A házban
+gyermek sir és férfi hang hallatszik. Aztán egy női hang. Persze az
+ablakon nincs sehol üveg. S kihallatszik, ahogy a nő kiáltja:
+
+– Csitt adta fattya! Hunyadi jön! (_Hunyadi gelijor_!)
+
+A gyerek abban a szempillantásban elhallgat. Utasaink sietve haladnak
+tovább.
+
+Még nincs éjfél, mikor a holdvilágos csillagos tenger ragyog fel egy
+kanyarulatnál a szemök előtt.
+
+A cigány ismét hallgatózik, azután igy szól:
+
+– Itt csónakba kell ülnünk, ha ugyan találunk csónakot, s megkerüljük a
+Jedikulát. Mert a Jedikula tulsó részén van az a kocsma.
+
+– Hát itt is iszik a török? – kérdezte Gergely.
+
+– Abban a kocsmában iszik, – felelte a cigány. – Van egy belső szoba,
+ahol csupa török iszik.
+
+Ide oda járkált a homokos parton, végre egy cölöp mellett csónakot
+talált.
+
+Ebben a pillanatban egy kis barnaruhás női alak denevérként suhant ki
+egy utcából, le a parton a cigányhoz.
+
+A cigány meglepetten néz rá.
+
+– Te vagy Cserhán?
+
+A vajda leánya volt.
+
+– Hol vannak a delik? – kérdezte lihegve.
+
+A cigány a házsor árnyékára mutatott, ahol Gergelyék hallgatózva
+állottak.
+
+A leány odafutott. Megragadta Éva kezét és igy szólt:
+
+– Veszedelemben vagytok! Egy hollóképű aga jár a nyomotokban húsz
+katonával.
+
+Éva Gergelyre nézett. Nem értette, amit a leány beszél.
+
+– Folytasd, mondotta Gergely a leánynak.
+
+– Nálunk volt az aga, – folytatta a leány, – alig hogy ti elmentetek.
+Összevissza kutatták az összes sátorokat, és karddal ütötték az apámat,
+hogy mondja meg hol vagytok? A barlangba is bementek.
+
+– És ti a nyomunkba vezettétek őket?
+
+A leány a fejét rázta:
+
+– Két okból nem. Az egyiket nem mondom meg. (És itt Évára nézett.) A
+másik ok az volt, hogy Sárközi veletek jött, s talán megölték volna.
+
+– Elég őszinte vagy, – szólt Gergely nevetve, – mink már találkoztunk
+velök.
+
+– De jönnek! A nyomotokban vannak! Jertek hamar! Fussatok!
+
+– Üljetek a csónakba, – mondotta Sárközi.
+
+– A tengert a hold süti, – felelte a leány.
+
+– Mindegy, – felelte Gergely. – Több csónak itt nincs. Ha meg is látnak,
+idő telik belé, mig csónakot keritenek.
+
+Ezt mondva, megindult a csónak felé.
+
+A hold megvilágitotta a tengert, s a magas bástyafalat, amelynek közepén
+négy torony négy hegyeskalapu csipkésgalléru vastag óriásként sötétlett
+bele az éjjeli világosságba.
+
+Mikor a csónakhoz értek, fegyvercsörgés hallatszott az utcából.
+
+– Jönnek! – szólt megriadva a leány.
+
+A békák nem ugrálnak gyorsabban a vizbe, mint a mi utasaink a csónakba,
+
+– A csónak szük! – kiáltja Gergely.
+
+De a szava beleveszett abba az üvöltésbe, amely a parton felhangzott.
+
+A leány is a csónakba ugrott. Mekcsey elkapta a cigánytól a két evezőt,
+s egyetlen roppantással leszakitotta róluk a szijjakat.
+
+– Üljetek le, – mondotta hátrafordulva.
+
+– Taszítsd el a csónakot! – kiáltotta Gergely.
+
+Mert a csónak mellel a parton feküdt.
+
+– Még nem, – felelte Mekcsey.
+
+S fölemelt lapáttal várta a törököt, aki a társait száz lépéssel is
+megelőzve nyargalt feléjök.
+
+– Gyere csak dervis! – mondotta dühösen Mekcsey, – gyere!
+
+Jumurdsák azonban látva a fölemelt lapátot, visszahökölt. Csak a
+leeresztett handsár villogott a kezében.
+
+– Gyere no! – kiáltott rá ujból Mekcsey.
+
+S nemhogy eltaszitotta volna a csónakot, hanem még kiugrott belőle, és
+neki szaladt a lapáttal Jumurdsáknak.
+
+A dervis visszafutott.
+
+– Siess! – kiáltotta Gergely.
+
+Mekcsey nyugodtan ballagva ment vissza a csónakhoz, s egyetlen lökéssel
+elválasztotta a parttól.
+
+Eközben odaérkezett még valami tiz török, s bősz üvöltésük kisérte a
+csónak lengedezését.
+
+De csakugyan nagy volt a teher. A csónak széle alig arasznyira állt ki a
+vizből. Mozdulatlanul kellett ülniök, hogy a csónak ne himbálódzék.
+
+Amazok a parton eszeveszetten futkostak, hogy csónakot keritsenek.
+
+– Hova menjünk? – kérdezte Mekcsey a cigányt.
+
+A cigány a csónak túlsó farán kuporgott, s annyira vacogott a foga, hogy
+alig birt felelni.
+
+– Kerüljük meg a várat, – mondotta.
+
+– Mi van a váron túl?
+
+– Semmi.
+
+– Erdő, mező?
+
+– Kertek. Bokros helyek.
+
+A cigányleány felsikoltott:
+
+– Csónakot találtak!
+
+Csakugyan csónak indult el a partról. A csónak tele volt katonával.
+Hatan ültek benne, de csak két evezőjük volt nekik is.
+
+A többi török ugylátszik szétfutott, hogy másik csónakot is keritsen.
+
+– Hányan vagyunk? – kérdezte Mekcsey.
+
+– Nyolcan, – felelte hamar a cigány.
+
+Ő már akkor számot vetett a mennyiséggel.
+
+– Csak hatan, – felelte Mekcsey, – mert te meg a leány nem vagytok
+harcosok.
+
+Jancsi kivonta a kardját; Éva is, Matyi is. Csak Gergely motozott a
+zsebében.
+
+– Elegen vagyunk, – felelte Mekcsey, – én majd az evezővel dolgozok.
+
+– Nem harcolhatunk, – szólott Gergely. – Ha utólérnek bennünket, mind a
+két csónak felfordul. Azt ajánlom, evezz Szkutari felé.
+
+– Hát ki nem tud úszni.?
+
+– Én nagyságos úr, – felelte reszketve a cigány.
+
+– Hát kapaszkodjál a csónak orrába, ha éppen felfordul.
+
+– Nem úgy lesz az Pista, – szólt Gergely nyugodtan. – Csak evezz te a
+túlsó part felé, hogy ahol már derékig érő viz van, megvethessük a
+lábunkat.
+
+– Hát aztán.
+
+– Nézd én összecsomóztam itt két font puskaport. Ezt megvizesitem, és
+meggyujtom. Mihelyest közel érnek, odavetem közéjök. Akkor aztán ugorj
+ki a csónakból. Utánad én, aztán a Jancsi, aztán a Matyi. A törökök
+olyan zavartak lesznek, hogy könnyen elbánhatunk velök.
+
+S odanyujtotta a cigánynak a taplót meg az acélt:
+
+– Csiholj cigány!
+
+Mekcsey szó nélkül kanyarodott az ázsiai part felé. De messze voltak
+még: egy óránál is tovább kellett evezniök. Csendesen ültek a csónakban.
+Mekcsey Matyival fölváltva evezett. Olykor-olykor lebocsátotta az evezőt
+és a vizet mérte, azonban itt még mély volt a viz, sehol sem érte el az
+evezőlapát.
+
+A törökök ezalatt folyton kiáltozva jöttek utánok.
+
+– Perzevenk dinini szikeim! – kiáltotta az egyik.
+
+– Perzevenk batakdsi! – kiáltotta a másik.
+
+Amire Gergely is visszakiáltott:
+
+– Perzevenk kenef óglu! Hersziz aga! Batakdsi aga!
+
+Belenyult a tengerbe, és a térdén ujjnyi vastagságú fekete tésztává
+gyúrta a puskaport.
+
+– No most Évám, a közepébe egy kis szárazat.
+
+Éva kicsavarta a portartó szaru dugóját, és száraz puskaport öntött a
+lepény közepébe.
+
+Gergely behajtotta a lepényt, s golyóvá formálta, belecsavarta a
+kendőjébe; csak egy nyilást hagyott, hogy a puskapornak tüzet adhasson.
+
+– Föld, – mondotta Mekcsey a tenger közepén, ahogy lebocsátotta az
+evezőjét.
+
+Jól dolgozott a fiu. Az a távolság, amely a törökök indulásakor közöttük
+volt, alig kisebbedett. S a törökök csónakja annyira lehetett, mint
+amennyire egy erőskaru ember el tudja dobni a lapos követ.
+
+– Ég-e a tapló? – kérdezte Gergely.
+
+– Ég, – felelte a cigány.
+
+– No csak tartsd. Te meg Mekcsey evezz most lassabban, s úgy forditsd a
+csónakot, hogy oldalt kerülj.
+
+Csak arra vigyázz, hogy belénk ne ütközzenek, hanem inkább mellettünk
+rohanjanak el, ha éppen nagyon nekünk jönnek.
+
+– Majd kitérek, ne félj.
+
+– Mikor már csak tiz lépésnyire leszünk, a cigány csuszszék le a csónak
+orráról a vizbe, a cigányleány is. Te is talán Éva, de csak abban a
+pillanatban, amint én a tüzet átdobtam. Nekik nem szabad észrevenniök,
+hogy itt csak derékig ér a viz. Hadd uszszanak!
+
+Egyet szoritott még a kendőn s a fogaival is huzott rajta. Aztán
+folytatta:
+
+– Ha a tűz kiveti őket a csónakból, te Mekcsey mégis maradj itt a
+csónakban az evező lapáttal. Mink ketten Jancsival a vizbe ugrunk, és az
+úszókat beretváljuk. Ha nagy lesz a zavar, akkor te Matyi a csónakjukat
+iparkodjál megragadni, s amelyik belekapaszkodik, azt vágd.
+
+– Hát én? – kérdezte a cigány.
+
+– Ti hárman a csónakunkat tartsátok, hogy Mekcsey föl ne düljön.
+
+Aztán Éva füléhez hajolt, és belesugta:
+
+– Te a csónak túlsó oldalán ereszkedj a vizbe, s bukj alá, nehogy a
+puskapor megüsse az arcodat. Azután kapd el a másik evezőt, és azzal üsd
+a törököt, amelyik közeledbe ér. Az evező mégis csak hosszabb, mint a
+kard.
+
+A törökök észrevették, hogy a két csónak köze fogy. Diadalüvöltésük
+jelezte, hogy bizonyosra fogják a győzelmet.
+
+Mikor már csak harminc lépésnyi volt köztük a távolság, Mekcsey ledugta
+a lapátot.
+
+– Derékig ér a viz, – mondotta.
+
+– Hát akkor álljunk meg, felelte Gergely.
+
+S fölállott.
+
+– Add ide a taplót, – mondotta a cigánynak.
+
+Azzal átkiáltott a törököknek:
+
+– Mit akartok?
+
+– Majd megtudod! – felelték ezek farkasnevetéssel.
+
+Gergely odaadta a taplót és kendőt Évának, s fölvette a csónak
+zsámolyát. Feléjök dobta.
+
+A zsámoly nagy loccsanással esett a csónak elé. Az evező török, hogy viz
+loccsant hátulról a nyakába, abba hagyta az evezést, és visszanézett,
+hogy mi loccsant?
+
+A csónak magától jött közelebb.
+
+Mikor már alig tizenöt lépésnyire volt, Gergely odaérintette a
+puskaporhoz a taplót. A por vörös izzással sistergett.
+
+Gergely csak egy pillanatig várt vele. Egy jól irányzott mozdulattal
+beledobta a török csónakba.
+
+– A törökök már kivont karddal állottak ekkor, de hogy ez a tüzes
+sárkány átrepült, szétmozdultak. A következő pillanatban mintha tüzi
+szökőkuttá változott volna a csónak, aztán meg háromöles láng csapott
+fel nagy puffanással közöttük.
+
+A török csónak felfordult.
+
+A hat török hatfelé kapva loccsant bele a tengerbe.
+
+– Rajta! kiáltotta Gergely.
+
+Azonban a szemük káprázott az elvillant fénytől.
+
+Egyik se látott semmit. Egy perc is bele telt, mig Gergely
+megpillantotta az első törököt, amelyik a csónakjukba kapott, s egy nagy
+rántással Mekcseyt kilóditotta.
+
+Gergely rácsapott a karddal, s érezte, hogy a kardja keményet ért.
+
+– Üssétek őket! – kiáltotta
+
+De azok is csak félvakon dolgoztak.
+
+Mikorra megjött a szemök ereje, Mekcseyt látták erős birkozásban egy
+vállas törökkel.
+
+Gergely erre is rávágott és fejen találta. A török erre neki fordult, és
+az öklével ugy vállon ütötte Gergelyt, hogy a fiu majd elesett. De ekkor
+meg Mekcsey kapaszkodott a törökbe. Megragadta hátulról a nyakát, és
+belenyomta a vizbe. Tartotta mig csak bugyborékolt.
+
+Ezalatt Jancsi is megtette a magáét: neki esett annak a töröknek, aki
+már egyet kapott Gergelytől. Addig vagdosta, döfködte, mignem a török a
+vizbe dőlt. Matyi meg egymaga két törököt szúrt agyon a vizben.
+
+A hatból kettőnek sikerült elusznia a veszedelemből. Az egyik Szkutari
+felé vitte az életét. Olyan volt a vizen, mint valami sárgadinnye. A
+másik a zsámolyt a hasa alá fogva úszott nagy igyekezettel vissza
+Stambul felé, s ez meg olyan volt, mint valami úszó kutya.
+
+
+XXVII.
+
+Egy májusi délután három sárgaruhás olasz ifju, s két rövidszoknyás
+olasz leány jelent meg a Héttorony kapujánál. Az egyik ifjunál koboz
+volt, az egyik leánynál is. A másik leány tamburint tartott a hóna
+alatt.
+
+Az őr az árnyékon félálmosan, pötyögősen állt, s talán el is aludt volna
+álltában, ha időnkint katonák nem járnak a kapu alatt.
+
+Hogy az idegeneket meglátta, eléjök tartotta a lándsáját.
+
+– Mit akartok?
+
+– Olasz énekesek vagyunk, – felelte az egyik. – A várnagygyal szeretnénk
+beszélni.
+
+– Nem lehet.
+
+– De nekünk kell.
+
+– Nem lehet!
+
+– Mért nem lehet?
+
+– Meghagyta, hogy idegent ne bocsássak hozzá mert sok a dolga.
+Hurcolkodik.
+
+Valami hat katona állt és guggolt a fal árnyékában. Egy öreg
+cigányasszony jósolt ott nekik rostán rázott tarka babból.
+
+Az egyik leány, a kisebbik, bátran odament a katonák közé, és
+megszólitotta a cigányasszonyt:
+
+– Láláká. Az őr nem akar beereszteni. Küldj be valakit Veli béghez, hogy
+ajándékot hoztunk.
+
+A cigányasszony éppen valami érdekes jóslatnál tartott. Öt csoportba
+osztotta a babot, és igy szólt a katonának:
+
+– Most pedig nem folytatom addig tovább, mig be nem mégy a béghez, és
+meg nem jelented neki, hogy olaszok vannak itt, akik ajándékot hoztak.
+
+A katonák felröhögtek. A megszólitottnak már vörös volt a képe az
+izgatottságtól. Egyet vakarintott a tarkóján, aztán fölkelt és
+besietett.
+
+Nem telt belé tiz perc, ujra megjelent a kapuban, és intett az
+olaszoknak:
+
+– Kövessetek.
+
+Azzal megindult az olaszok előtt. Átvezette őket egynehány folyosón,
+majd egy kerten a malom mellett, majd ujból egy másik kerten, amely
+óriáslevelü salátával volt tele.
+
+Ebből a katona leszakitott egy fejet, s azon nyersen levelezni kezdte.
+Megkinálta vele a leányokat is:
+
+– Egyetek maruját.
+
+A cigányleány elfogadott egy levelet, s odakinálta a társának.
+
+– Nem kell, köszönöm Cserhán.
+
+– De egyél mert ez jó.
+
+– Tudom, hogy jó, de mink nem igy szoktuk.
+
+– Hát hogyan? Sóval?
+
+– Sóval, de főképpen kirántott csirkével.
+
+Az egyik olasz tolmácsolta mindig a beszédüket, – s mivel hogy a két
+leány mindig beszélgetett, s néhányszor a tolmács elfordult, a leány
+mindig megszólitotta:
+
+– Gergely, mit mond a Cserhán?
+
+Két óriás fal között volt ez a kert.
+
+Kettős vár. A hét torony a közepén külön fallal van összekötve.
+
+– A tornyok is ilyen kettősek, – magyarázta Gergelynek a leány. – Egy
+katona beszélte egyszer a kocsmában, ahol az éjjel háltunk, hogy ezek a
+tornyok tömve vannak aranynyal, ezüsttel. Ő már söpört ottan, s benézett
+a kulcslyukon.
+
+– Azért őrzi ezt annyi katona, – felelte búsan Jancsi.
+
+Elérték a bég hajlékát. Nem is volt több ház belől a fal mentén, csak a
+sok vastag ágyú; minden ötven lépésre egy; mellette a rozsdás golyók
+gúlába rakottan.
+
+A bég udvara tele volt ládával, meg egy vörös vászonból való sátor
+részeivel. Fegyverek, tábori butorok és szőnyegek hevertek szanaszéjjel
+a kavicson meg a virágágyakon. Aki innen elmegy, úgylátszik, nem fog
+találkozni azzal aki utána jön.
+
+Tiz-tizenöt katona rakodott a ládákba.
+
+A bég ott állt közöttük, és szintén salátát evett.
+
+Félrehivta az olaszokat a bástyafal mentén, s egy kifelé néző vastag
+ágyú kerekére ülve, folytatta a salátázást.
+
+– No mit akartok? – kérdezte jókedvüen.
+
+Gergely előállt, és a kalapját a kezében tartva, szólott:
+
+– Uram, mink olasz énekesek vagyunk, s az éjjel itt halásztunk a vár
+alatt. Tudod uram, szegények vagyunk, hát esténkint halásznunk kell.
+Hanem az éjjel nemcsak halat fogtunk. Ahogy kihuzzuk a hálót, valami
+megcsillanik benne. Nézzük micsoda, hát egy gyönyörü aranytányér.
+
+– Mi a manó!
+
+– Az uram. Nézd itt van, láttál-e ennél szebbet?
+
+Ezt mondva a zsebébe nyult, és egy kis aranytányérat vett elő, amelynek
+a közepén remekül kivert görög istenalakok domborodtak.
+
+– Masallah! – kiáltott a bég a tányérat forgatva.
+
+S a szeme a gyönyörüségtől elmeredt.
+
+– Magunk se láttunk ehez hasonlót, – folytatta Gergely. – Azon
+gondolkoztunk, hogy mit tegyünk vele? Ha eladjuk, ránk fogják, hogy
+loptuk, s Isten tudja, micsoda bajba kerülünk. Ha nem adjuk el, mit ér
+annak a tányér, akinek nincs mit ennie?
+
+A bég ide-oda forgatta a tányért, s meg is emelgette.
+
+– No, és mért hoztátok éppen nekem?
+
+– Éppen azt akarom elmondani nagyságos uram. Ahogy ott tünődtünk,
+eszünkbe jut, hogy van itt a Héttoronyban egy jótevőnk, valami magyar
+úr. Kicsi koromban én az öcsémmel együtt rabja voltam ennek az úrnak.
+
+– És jól bánt veletek?
+
+– Tanittatott bennünket, és úgy szeretett mint saját fiait. Hát arra
+gondoltunk, hogy megkérünk téged engedd meg, hogy danolhassunk neki
+egyet.
+
+– Hát ezért hoztátok nekem a tányérat?
+
+– Ezért.
+
+– És jól tudtok danolni? Hát danoljatok egyet.
+
+Az öt olasz mindjárt körbe áll. Ketten megpenditik a kobozt, s
+egyszeriben rákezdik:
+
+  _Mamma_,
+  _Mamma_,
+  _Ora muoio,_
+  _Ora muoio!_
+  _Desio tal cosa,_
+  _Che all orto ci sta._
+
+A két leány dala mint két hegedühang. Gergelyé, Jancsié, mint két
+fuvola. Mekcseyé, mint egy kisbőgő.
+
+A bég abbahagyta a salátaevést is, tányérbámulást is, szinte lehetett
+látni, hogy nő a füle.
+
+– Angyalok vagytok tik, vagy dsinek! – kiáltotta bámulva.
+
+Az énekesek felelet helyett vig táncdalba kezdtek. A cigányleány
+kiperdült a középre, és a tamburint zörgetve irgett-forgott a bég előtt.
+
+A bég fölkelt.
+
+– Elnéznélek bennteket három nap, három éjjel, – mondotta, – de nekem
+holnap reggel Magyarországba kell mennem. Csatlakozzatok hozzám. Akár
+itt csatlakoztok hozzám, akár az úton, én amig velem lesztek, mindennap
+egy aranyat adok nektek.
+
+Az öt olasz kérdőn pillantott össze.
+
+– Uram, – szólt Gergely előlépve, – ha megengeded, amit kértünk…
+
+– Szivesen. De kihez is akartok ti menni.
+
+– Török Bálint urhoz.
+
+A bég kedvetlenül terjesztette az öt ujját maga elé.
+
+– Törökhöz? Ez egy kicsit bajos. Ő most a _mázsásban_ van.
+
+– Micsoda mázsásban? – kérdezte Gergely.
+
+– Hát, – felelte bosszusan a bég, – gorombán bánt a főmuftival.
+
+
+XXVIII.
+
+A bég mindazonáltal megtette az olaszok kedvét. Rábizta őket egy
+katonájára, s megparancsolta a katonának, hogy Bálint urat, – ha van
+kedve, ha nincs, – ki kell tenni az udvarra, mert az olaszok dalolni
+akarnak neki.
+
+A belső vár kapuja is megnyilt. Annak az udvara már alig nagyobb, mint a
+pesti Erzsébet-tér. A két sakkozó most is ott ült egy fügefa alatt. Móré
+most is ott nézte a játékosokat; sőt most Maylád is odaszegődött, és a
+herceg boszuságára bele-beleszólt a játékba.
+
+Csak éppen a mázsás bilincs cserélt gazdát.
+
+Az öt olaszt megállitották a kapuban, mig Bálint urat elővezetik.
+Kihozták a ketrecből. Két katona a bilincsét emelte, hogy járhasson.
+Kitettek egy kemény faszéket az udvar közepére, arra ültették Bálint
+urat. Még szép, hogy az árnyékba tették. Igy aztán megülhetett az öreg.
+De nem is tudott volna megmozdulni a karvastagságu vasláncban.
+
+Hát ült. Nem tudta mért ültették oda? A nyári kendervászon ruhája volt
+rajta. A fején nem volt süveg, csak sörénynyé nőtt fehér haja. Két kezét
+a bilincs lehuzta a szék két oldalára. Ötven fontot nyomott ez a két
+bilincs. Erőtlen öreg karjai nem birták emelni.
+
+– Jöhettek, – mondja a katona az énekeseknek.
+
+Azok elő is jönnek a kapuból. Megállnak sorjában egymás mellett, alig öt
+lépésnyire Bálint úr előtt.
+
+A sakkozók is abbahagyják a játékot. Mi lesz itt? Hiszen ez pompás
+mulatság: olasz énekesek a Héttoronyban! Oda sorakoznak Bálint úr mögé,
+és várják a dalt, s különösen a két leány táncát.
+
+– A fiatalabbik nem olasz, – jegyzi meg a herceg.
+
+– Száz közül is megismerni, hogy cigány, – feleli Maylád.
+
+– Hanem a többi, kitünő olasz tipus.
+
+Véletlenül csakugyan barnák voltak valamennyien. Mekcsey a legvállasabb,
+Gergely a legnyulánkabb, Jancsi a legfeketébb szemü. Éva dióolajjal volt
+megbarnitva. A haját frigiai piros sapka takarta, mint valamennyiét.
+
+Az öt olasz csak állt.
+
+– No énekeljetek hát, – mondotta a katona.
+
+Hanem biz azok csak álltak, merőn és halaványan.
+
+A legfiatalabb olasz arcán végigcsordult a könny. A másikén is.
+
+– Daloljatok hát ebatta komédiásai! – szólt rájok a török.
+
+A legfiatalabb erre hangosan felzokogott. Oda tántorgott a láncokban ülő
+rabhoz, és a lábához vetette magát.
+
+– Apám! Édes apám! –
+
+És a könyjeiben fuldokolva ölelte át az öreget.
+
+– Jancsi! Fiam! – rebegte elképedve az öreg.
+
+S a félmázsás bilincs megcsördült a kezén. Magához ölelte a fiát, mintha
+egészen a szivébe akarta volna szoritani.
+
+A fiu elfeledte, hogy énekes. Az apa elfeledte, hogy rab. Csak egymás
+arcát nem feledte el egyik se.
+
+*
+
+És Török Bálint ekkor sirt életében másodszor.
+
+
+XXIX.
+
+A Jedikulától egy nyillövésnyire az örmény kórház mögött egy kis
+napszámos-kocsma állt egymagában.
+
+Kerti lakás lehetett az valamikor, valami szép márvány nyaraló még abban
+az időben, mikor Konstantinápolyt Bizancznak hivták. De haj az idő meg a
+földrengés meglazitja a márványkockákat is, letördeli a terasszok
+alabástrom balüsztréit, az ablakok kővirágait; kimozditja a lépcsőket,
+és dudvát ültet az oszlopok hasadékába. Lett a nyaralóból kurta-kocsma.
+
+Járt ide mindenféle nép, s a gazda, akinek Milciades volt a keresztneve
+mellékesen, orgazdasággal is foglalkozott.
+
+Ehhez vezette a cigány a mi fiatalainkat, s ez adott nekik szállást,
+olasz ruhát, aranytányérat, persze jópénzért.
+
+Hogy im a Héttoronyban nem úgy sikerült az énekelőadás, amint szerették
+volna, a mi fiatalaink csaknem bajba kerültek.
+
+A katona rögtön jelentést tett a bégnek, hogy az olaszok, valami
+rokonfélék, mert nagyon sirnak a rab körül, azonban a bég nem sokat
+törődött már a Jedikulával. Egy szép kerület Magyarországon, ahol ő
+lehet az úr, kellemesebb kép volt neki, mint a Jedikula, ahol ő is csak
+rab volt, mert bent kellett laknia a falak között, s évenkint csupán
+egyszer léphetett ki rajta, hogy imádkozzék az Aja Sofia templomában.
+
+– Szamár vagy, – bődült a katonára. Azok az olaszok rabjai voltak annak
+az urnak, most pedig az én rabjaim.
+
+Éppen a kalamárisát akarta ládába tenni. Kivont az oldalából egy
+nádtollat, és a tintás spongyába nyomta. Egy tenyérni kis pergamen
+darabra egynéhány szót irt, s odaadta a hüledező katonának.
+
+– Nesze. Add oda az olaszoknak, és kisérd ki őket a kapun. Semmi
+bántódásuk ne legyen!
+
+Gergely tudott annyira törökül, hogy elolvasta az irást azonnal amint a
+markába nyomták.
+
+Ez volt benne:
+
+_Ez az öt olasz énekes az én seregemhez tartozik. Ezt a temesszüköt
+adtam nekik, hogy senki őket ne bántsa, mikor mellettem nincsenek. Veli
+Bég._
+
+Gergely eltette ezt gondosan.
+
+Ránéz a katonára. Visszaemlékezik, hogy ezt a bagoly arcot látta már
+valahol. De hol?
+
+Hát bizony ott ivott őkegyelme tegnap a görögnél, a mindenféle napszámos
+és hajós között. Látszik is az orra pirosságán, hogy bajban lesz, ha
+majdan Mohamed elé kerül.
+
+– Eljösz-e te is a béggel? – kérdezi amint kifelé mennek a kapun.
+
+S egy ezüst tallért nyom a markába.
+
+– Nem, – feleli a katona a tallértól felvidámultan. A bég csak
+aknafúrókat visz, meg deliket. Az én uram holnaptól fogva Izmail bég.
+
+– De ő még nem lakik itt.
+
+– Nem; amott lakik abban a vadszőlős házban.
+
+S egy vadszőlővel befuttatott házra mutatott, amely háttal nekiépült a
+régi Bizantz várfalának. Talán annak a köveiből is csinálták.
+
+Estére ott itta már a bagoly az ezüsttallért a görögnél.
+
+Ami ifjaink egy csinos kis márványszobában vacsoráztak. Riskásás ürühust
+ettek, s közben azon tanácskoztak, hogy a béggel térjenek-e vissza a
+hazájukba, vagy csak magukban.
+
+Mert hogy Török Bálintot ki nem lehet szabaditani, azzal már számot
+vetettek.
+
+– A béggel kell visszatérnünk, – mondotta Gergely. Ez a legkényelmesebb.
+
+– Én nem danolok neki, – felelte Mekcsey. Danoljon neki a tüzes
+istennyila!
+
+– Hát akkor rekedtnek teszed magadat, – felelte Gergely. Mért ne
+danoljak neki? Nem azt mondja-e a magyar közmondás is, hogy akinek a
+szekerén ülsz, annak a nótáját fujjad.
+
+– Ha ezt megtudják odahaza, hogy mink egy törököt mulattattunk…
+
+– Miért ne? Itten danolunk neki, otthon meg majd táncoltatjuk.
+
+Jancsi nem vett részt a beszélgetésben. Maga elé nézett s
+ki-kigyöngyöztek a könnyei.
+
+– Ne sirj Jancsikám, – mondotta Gergely, a Jancsi térdére téve kezét.
+Hiszen az a nagy lánc nem örökös. Meglehet holnap leveszik róla.
+
+– Nem is beszélhettem apámmal, – felelte Jancsi sirva, – csak épen hogy
+a Ferkót kérdezte, arra feleltem. Azt mondtam neki: Otthon maradt, hogy
+ha én elpusztulok az úton, maradjon egy gyermeke az anyámnak.
+
+Erre mindnyájan elhallgattak.
+
+A cigányleány fogta a tálat és kivitte. A szobába besütött a hold, és
+elhalaványitotta a mécses világát.
+
+– Még egy próbát kellene tenni, – szólalt meg Gergely. Még ugyszólván
+minden pénzünk megvan. Nálad van Jancsi ezer arany, énnálam háromszáz.
+Mekcseynél van annyi, amennyivel hazajuthatunk.
+
+A cigányleány visszatért, s azt mondja Gergelynek:
+
+– Nem nézitek-e meg a bagoly törököt? Olyan részeg már, hogy lefordult a
+székről. Sárközi a török költségén iszik, de ő még nem részeg. Matyival
+kockáznak.
+
+Azonban, hogy ezen csak maga nevetett, ő is abbahagyta. Leült a
+gyékényre a többi közé, és az állát a könyökére támasztva, Évát bámulta.
+
+– Az új bég, – mondotta Gergely, – kétségtelenül kap a pénzen. Csakúgy
+kap, mint a többi. Hátha ez tehetne valamit?
+
+– Én mindent odaadok, ami nálam van, – felelte Jancsi. Az életemet is
+odadnám.
+
+– Hát akkor tegyünk egy utolsó próbát.
+
+– Igen, de hogyan juthatsz be éjjel a béghez?
+
+– Felöltözöm török katonának.
+
+Jancsi megragadta a Gergely kezét:
+
+– Megtennéd Gergely? Megtennéd?
+
+– Már teszem is, – felelte Gergely.
+
+Azzal fölkelt, és beszólitotta Milciades gazdát.
+
+– Gazda, – mondotta, – nekem egy török katona ruha kellene. Olyan,
+amilyent a Héttorony katonái viselnek.
+
+A görög végigdörzsölte szénfekete bokros szakállát. Megszokta már, hogy
+ezek a vendégei álöltözeteket hordanak, de azt is megszokta, hogy
+mindennap két-három arany csendül tőlük. Ördög vigye őket, ha rablók, ha
+tolvajok, a fő az, hogy jól fizetnek. Ajánlotta is már nekik, hogy
+lakjanak a föld alatt levő teremben.
+
+– Hát ilyen ruhám nincsen, – mondotta elvillantva a szeme fehérét, – de
+itt van egy részeg török, arról le lehet venni a turbánt meg a
+köpönyeget.
+
+– Az is jó lesz, – felelte Gergely. De nekem szakál is kellene.
+
+– Van bőven, – felelte Milciades.
+
+– De nekem éppen olyan szakál kell, mint azé a katonáé.
+
+– Akad olyan is.
+
+Azzal egyet fordult, s alig öt perc mulva mindenféle kész szakállal,
+fekete szőrrel és ragasztóval tért vissza.
+
+– Felragasszam?
+
+– Ragaszd fel. Olyanféle képet csinálj nekem, mint azé a töröké.
+
+És eközben beszélgettek.
+
+– Ismered az uj béget, aki a Héttoronyba kerül?
+
+– Hogyne ismerném, – felelte a görög. Topcsi volt. Oly neveletlen, hogy
+irni se tud.
+
+– A többi tiszt se tud. Legfeljebb olvasni tudnak.
+
+– De ez úgy hányja-veti magát, mint a szultán lova, noha az is többet
+tud nálánál. Hanem bezzeg mikor egy magánál nagyobb fát lát, hajlong,
+mint a kender szélfuváskor.
+
+– Volt már hadban?
+
+– Tavaly vele volt a császárral. Esztergom alatt meg is botozták.
+
+– Eszerint gyáva?
+
+– Gyáva és ostoba.
+
+Gergely a ragasztótól jobbra és balra fintorgatta az orcáját.
+
+De ekkor már úgy el volt változva, hogy Mekcsey majd felfordult
+nevettében.
+
+A görög behozta a turbánt, a handsárt meg a köpönyeget.
+
+– Allaha emanet olun, – mondotta Gergely tréfásan hajlongva.
+
+Azzal kilépett.
+
+A többi el akarta kisérni, de ő csak Jancsit meg Mekcseyt engedte maga
+mellé. Ahogy Jancsi útközben átadta az aranyait, ezt is visszaküldte.
+Csak Mekcsey maradt vele. Ez körülbelül ötven lépésnyire kisérte
+csendesen.
+
+Félóra nem telt belé, ott állott a bég háza előtt.
+
+Megzörditette a kapu réztányérát, s hogy erre egy vén kappan arca jelent
+meg a kapu nézőjén, igy szólott hozzá:
+
+– Küld azonnal a béget a Héttoronyba. Baj van.
+
+A kappan eltünt. Gergely visszavonult. Tudta, hogy a kappan megint meg
+fog jelenni, de azt is tudta, hogy, ha senkit se talál az ajtóban,
+senkinek se adhatja át a bég kérdéseit. Kénytelen lesz visszatérni a
+béghez, s megmondani, hogy a katona már eltünt. A bég majd egydarabig
+forgolódik morgolódik, végre is ki fog jönni, s megy a Héttoronyba.
+
+Gergely ezt bölcsen kieszelvén, megindult szépen a Héttorony felé s a
+Drinápolyi kapunál – igy nevezték a Héttorony északi kapuját, –
+megállott.
+
+A kapu zárva volt. Az őr a kapukövön guggolva aludt. A feje fölött
+hitvány olajlámpás égett a falból kinyuló vasrudon.
+
+Köröskörül csöndesség.
+
+Mekcsey husz harminc lépésnyire követte Gergelyt s hogy ez megállott, ő
+is megállt. Talán azért is állott Gergely a lámpás világkörébe, hogy
+Mekcsey láthassa.
+
+A percek lassan multak, s Gergely magában szidta a török időt, hogy
+milyen lomhán jár.
+
+S mivelhogy ember és bogár mind csak a fényességet nézi a sötétben,
+Gergely is az olajlámpásra forditotta a szemét.
+
+– No megőszülök, mikorra kimászik az a bég, – mormogta magában.
+
+Szegény jó dalia, te kedves szép csillaga a magyar dicsőségnek, nem
+fogsz te megőszülni soha! Vajjon milyen arccal néznél a jövendő
+tükörébe, ha most előtted föllebbentené valami égi kéz, s te látnád
+magadat rabbilincsben, ugyanezen a helyen; s látnád a török hóhért,
+amint azon a rozsdás lámpavason neked bokrozza a kötelet!
+
+Az utca csöndjében kapudörrenés hallatszott.
+
+Gergely megrezzent. Elindult sebesen a dörrenés irányába.
+
+A bég jött.
+
+Egyedül jött. Köpönyegébe volt burkolózva, s a fején magasra kalácsozott
+turbán fehérlett.
+
+Gergely megállt egy percre, és hallgatózott, hogy jön-e valaki a béggel?
+
+Nem jött senki.
+
+Ekkor eléje lépett a bégnek.
+
+– Uram, – szólott török katonai szalutálással, – nem Veli bég hivat
+téged. Én csaltalak ki egy igen fontos ügyben.
+
+A bég visszahőkölt.
+
+– Ki vagy te? – szólt a kardjához kapva.
+
+Gergely is a kardjához nyult. Kivonta és markolattal nyujtotta oda a
+bégnek:
+
+– Vedd, ha azt gondolod, hogy tartanod kell tőlem.
+
+A bég visszataszitotta a kardját a hüvelybe.
+
+Gergely is.
+
+– Több jót hozok neked, mint gondolnád, – szólt Gergely egy pénzes
+zacskót emelve ki a köpönyeg belső zsebéből.
+
+S megcsörditette az aranyakat.
+
+– Fogadd bevezetésül.
+
+A bég a tenyerébe vette a súlyos zacskót, de aztán visszaadta.
+
+– Előbb tudnom kell: ki vagy, és mit akarsz?
+
+Ezzel ő is a ház árnyékába lépett. Kőpad volt ottan. Arra ült, és
+figyelmesen nézett a Gergely arcába.
+
+Gergely szintén a padra ült. Összefonta a karjait, és időnként a csipős
+álszakált vakargatva beszélt halkan és óvatosan:
+
+– Az én nevem _Százezer Arany_. Azt hiszem, elég jóhangzásunak találod a
+nevemet.
+
+– De nem álnév-e ez? – kérdezte a bég hunyoritva.
+
+– Hamar kipróbálhatod. A te neved azonban: _Szegény Ember_, bár az
+kétségtelen, hogy jeles vitéz vagy, és hogy Magyarországon is részt
+vettél a diadalmas hadjáratban, mindenki tudja.
+
+– Látom hogy ismersz.
+
+– Hát, hogy röviden végezzünk: te holnap reggeltől kezdve várnagy vagy a
+Jedikulában, másszóval tekintélyes rab leszel te is. Évenkint egyszer
+kimehetsz a városba, s ha Allah hosszúra nyujtja az életedet, hát
+életedben összesen huszszor-harminczszor láthatod még Konstantinápolyt.
+
+– Tovább.
+
+– Tőled függ, hogy nagyobb és függetlenebb útat válaszsz magadnak. A
+Jedikulában van egy rab, egy dúsgazdag magyar úr: Török Bálint.
+
+– Azt akarod kiszabaditani?
+
+– Te mondod. Hát tegyük fel, hogy azt akarom. Veled egynéhány új katona
+is jön; ha más nem: a szolgáid. Mi történnék, ha te holnap este kihoznád
+például Bálint urat, mintha a szultán hivatná.
+
+– Naplemente után nem jöhet ki a várnagy se.
+
+– A szultán parancsára kijöhet; dehát mondjuk nappal jön ki, veled és
+két katonával. Az utcák erre már néptelenek. Te a két katonát
+visszaküldöd, s ballagtok ketten Bálint úrral tovább. De talán ahelyett
+hogy a szerájba mennétek, a nevezett rabot egy hajóra vezeted; egy
+hajóra, mely a parton áll, és sárga zászlót lenget. Lehet az a hajó
+gabonaszállitó hajó is, egyszerü csónak is. Nincs olyan sok erre felé.
+Hát mondom: legfeljebb ruhát köpönyeget változtattok és lekanyarodtok
+ketten a hajóra.
+
+– Ilyen egyszerüen!
+
+– Nem éppen. A hajón, mihelyt elindul, háromszáz arany olvasódik a
+markodba, törökül szólva háromezer gurus, vagyis piaszter. Azután akár a
+vizen, akár a szárazon Tekirdagba megyünk. Ott egy emberünk jó lovakkal
+s ötszáz aranynyal vár téged. Az ismét ötezer gurus. Lemegyünk Athenbe,
+s onnan Olaszországba. Amint az olasz partra lépünk, ott ismét ötszáz
+arany hull a markodba.
+
+– Ezerháromszáz…
+
+– Eddig. Azt hiszem tiz évi fizetésed. Gondolhatod, hogy az az ember,
+aki Debrecent, Szigetvárt és Vajda-Hunyad várát mondja a magáénak, s aki
+ezeken kivül ura egy királyi birtoknak, csaknem az egész Dunántúlnak, az
+bizony könnyen kifizeti neked még azt a kilenczvenkilenc ezer aranyat
+is, ha mindjárt a fele vagyonától kell is megválnia.
+
+– És ha nem kapom meg az első ezret se?
+
+– Ha akarod már most is odaadom.
+
+A bég gondolkozva nézett maga elé.
+
+Gergely fölállt:
+
+– Ha azt látnád, hogy megcsalunk, – pedig olyan magyart még nem láttál,
+aki csalna, hát akkor mindig van időd ráfogni Török Bálintra, hogy
+megszökött, s hogy te utána mentél egymagad és a hajón fogtad el. Akár a
+hajóról hozod vissza, akár a szárazföldről, neked fognak hinni, mert
+visszahoztad.
+
+– Hát jól van, – szólt a bég is fölállva. – Holnap alkonyat előtt egy
+órával legyen az a sárga zászlós hajó egy nyillövésnyire a Héttoronytól.
+De már a parton várj. Miről ismerlek meg?
+
+– Ha az arcomról meg nem ismernél, a turbánom szintén sárga lesz,
+kénsárga. Erről megismerhetsz.
+
+– Egy órával naplemente előtt.
+
+– Pont tizenegy órakor, – felelte Gergely.
+
+Mert a török időszámitás szerint napnyugtakor van tizenkét óra.
+
+
+XXX.
+
+Éjfél volt, mikor Gergely visszatért.
+
+– Itt van e még a bagolyképü török? – kérdezte, amint a korcsmába
+belépett.
+
+– Alszik, – felelte Milciades.
+
+– Megteheted, hogy holnap tizenegy óráig aludjék?
+
+– Meg, – felelte a kocsmáros.
+
+Azzal poharat vett elő. Vizet töltött bele, és valami port kevert el
+benne. A por elolvadt, mint a só.
+
+Azután felrázta a törököt.
+
+– Hé Bajguk! nem akarsz-e haza menni?
+
+A török fölemelte a fejét, és zavaros szemekkel nézett maga elé.
+
+– No idd meg ezt az egy pohár vizet, aztán menj haza.
+
+A török rá se nézett a pohárra, csak kinyujtotta a kezét. Azután
+fölhajtotta. Ismét maga elé nézett. Egy mozdulatot tett, hogy
+föltápászkodjék, de megint csak visszahanyatlott.
+
+Gergely öt aranyat nyomott a korcsmáros markába.
+
+– Légy nyugodt, – szólt Milciades. – Ez innen el nem mozdul holnap estig
+egy tapottat se.
+
+
+XXXI.
+
+A hajót könnyü volt kibérelni. Egy négyevezős göröghajót kiválasztottak
+az Aranykürtben s megfogadták Tekirdagig, amely Konstantinápolytól egy
+napi út. Adtak neki sárga zászlót és két arany foglalót. Délután jókor
+ott állt már a hajó, ahova Gergely vezette s napenyészet előtt két
+órával felvonta a sárga zászlót.
+
+Gergely ezután sietve a korcsmába ment. Felzavarták az álmából a törököt
+s azt mondták neki, hogy az aga a sárga zászlós hajó elé rendelte.
+Álljon ott a parton.
+
+A török még mindig részeg volt Sárközinek kellett vezetnie. Ment a
+jámbor, ment a sárga turbánban. Azt se tudta, reggel van-e, este van-e,
+csak annyit jegyzett meg, hogy a bég odarendelte a partra valami hajó
+elé.
+
+Gergelyék szanaszét szóródva csöndesen lappangva mentek utána.
+
+Ha elfogadta a bég az ajánlatot, akkor amint a hajóra lép, ők is azonnal
+ott teremnek. Ha pedig a bég nem mer vagy nem tud cselekedni, akkor ám ő
+lássa, hogyan értik meg egymást a sárgaturbános atyafival.
+
+Az első kérdés az volt, hogy hozza-e a bég Török Bálintot?
+
+Ezt Cserhánra bizták. Nem közölték vele, hogy Bálint úr szökésre indul,
+csak azt, hogy a szultánhoz vezetődik, s mégegyszer látni akarják. A jel
+az volt, hogy ha megpillantja a béget, a két katonát és Bálint urat,
+fölnyullászkodik az utcasarkon a vadszőlőre, mintha egy levelet akarna
+szakitani. Ezt Mekcsey körülbelől ezer lépésnyiről megláthatja, s inthet
+a társainak.
+
+Ők megint ezer lépésnyire járkáltak a part felé. Gergely dervisnek volt
+öltözve, Éva cigányleánynak, Jancsi persa kereskedőnek, Matyi kurd
+perecárusnak. Mekcsey halárusnak.
+
+Éva ott guggolt Matyi mellett, és perecet evett.
+
+Pontosan a kitüzött időben fölemelte Mekcsey a halas fatálat a fejére,
+és megindult a part felé.
+
+Ez volt a jel.
+
+Jancsi elsápadt. Gergely kipirult. Talán mindnyájan reszkettek.
+
+S megindultak egymástól száz-kétszáz lépésnyire a part felé.
+
+A hajó ott állott A szél erősen lobogtatta a kénsárga zászlót. A hajó
+tulajdonosa egy fiatal görög hagymakereskedő a hajó kormányrudjánál
+olvasgatta a napi bevételét.
+
+És a hajó előtt ott állott bután a török, a bagoly képü. A fején sárga
+turbán. Mögötte ott ült a parton Sárközi és mosta a lábát a zöld
+tenger-vizben.
+
+– Jön, – mondotta Jancsi Gergely mellett elmenve. – Istenem segits.
+
+Gergely visszapillantott. Látta a béget, amint gyalog sétálva jött a
+fehérfejü magyar urral. Mögöttük két dárdás, fehérturbános katona.
+
+A bég visszafordult és valamit mondott a katonáknak, mire ezek
+megfordultak.
+
+Jancsi megindult sebes lépésekkel a hajó felé, de amint Gergely mellett
+el akart menni, ez megragadta a köpönyegét:
+
+– Várj!
+
+A bég meg Bálint úr ment lefelé békén.
+
+Elmentek a kurd pereces mellett anélkül, hogy akár erre, akár a mellette
+ülő cigányleányra egy pillantást vetettek volna.
+
+Bálint uron látszott, hogy ámul és bámul. A bég vidám volt. Egyre
+fecsegett.
+
+Amint leértek a parton, a sárgaturbános török haptákba vágta magát.
+
+A bég ebben a pillanatban visszafordult. A kardja elővillant. Visszafelé
+intett vele. Azután vércsemódon rohanta meg a sárgaturbános katonát.
+
+Az már attól lerogyott a jámbor, hogy a bég a vállára csapott. Nem is
+védekezett.
+
+Amint a bég leteperte a földre, körülbelül ötven katona rohant elő a
+bokrokból és házakból.
+
+Először is a turbános katonát kötözték meg, aztán a cigányt. Majd a
+hajóra ugráltak fel, s lekapták a lábáról a fiatal görögöt is.
+
+Mindenkit megkötöztek, aki csak a hajón volt.
+
+Cserhán a nagy dübörgés és lárma közepette ott termett és sikoltozva
+könyörgött Sárköziért. Őt is megfogták és kötelet vetettek a kezére.
+
+*
+
+A nap éppen leereszkedett a keresztény városrész mögött, mikor Gergely a
+Konstantinoszlop mellett visszafordult. A hivei mind ott jöttek a
+nyomában. Porosak voltak és lihegtek.
+
+Gergely megtörölte izzadó homlokát, és azt mondta Jancsinak:
+
+– No úgy-e, hogy nem jó sietni!
+
+Azzal elvegyültek az utcai néptömegben.
+
+
+XXXII.
+
+Junius közepe táján Veli bég Mohácsra ért az ő szilidárjaival és ötven
+aknászával.
+
+Valahányszor török sereg ment Budára vagy a Dunántúlra, Mohács mezeje
+mindig a főállomás volt. Maga Szulejman is itt pihent mindig
+legnagyobbat. Arra a dombra huzatta fel a sátorát, ahol azon az
+emlékezetes napon állott.
+
+Mekkán kivül nem volt a töröknek ennél kedvesebb helye.
+
+A bég sátora már készen állott, mikor a sereg estefelé nagy fáradtan ide
+érkezett.
+
+A bég először is megfürdött a Dunában, azután kappant vágatott, és mikor
+a nap leereszkedett, kiült a sátora elé.
+
+A mező még fehérlett a tömérdek lócsonttól. A katonák is egy-egy lófejre
+tették a fatálat, úgy ettek. S mindnyájan a török szerencse mezején
+érezték magukat.
+
+Az agák valami tizenöten körülállták a béget, és elmondták a napi
+jelentésüket. Azután amelyik elvégezte a mondókáját, leült a bég mellé a
+gyékény-szőnyegre. Együtt szokott vacsorázni Mohácson a tisztikar, s itt
+még a haragosok is kibékültek.
+
+A bég elé egy lovas posta jött ezen az estén. Hirül adta, hogy Visegrád
+immár a törököké. Nem is harc utján jutottak hozzá, hanem hogy a
+várbeliek vizvezetékét elrontották. Kiszomjaztatták a várat. A benlevők
+Ferdinándtól vártak segitséget, de bizony az olyan magyar király volt,
+hogy az Istenre bizta a várait. Amade tehát megadta magát. Csak azt
+kötötte ki, hogy békésen elvonulhasson. A budai pasa esküt adott rá,
+hogy nem lesz bántódásuk. De bezzeg a népe nem esküdött meg. Amint a
+magyarok lerakták a fegyvert a vár közepén, s megindultak fegyvertelenül
+kifelé, a törökök rájok rohantak és lekoncolták őket.
+
+– No akkor itt pihenünk két napig, mondotta Veli bég az agáknak. Máma
+alszunk, holnap mulatunk. Holnapután indulunk Nógrádba.
+
+Mert Visegrád után az volt kijelölve a foglalásra.
+
+A török posta folytatta az útját Konstantinápoly felé, Veli bég serege
+meg nagy alvásra dőlt.
+
+Másnap délben egyetlenegy parancsot adott a bég a tisztjeinek:
+
+– Estére mindenitek nálam lesz vacsorán. Van bor, de jó. Az olaszok
+fognak énekelni.
+
+Vig ember volt ez a bég. Szeretett enni, inni. S valahányszor a török
+magyar földre lépett, rögtön elfelejtette a Mohamed próféta bortilalmát.
+
+Azt mondja erre az egyik aga:
+
+– Egy közembernek valami titkos jelenteni valója van, meghallgatod-e?
+
+– Hát csak jőjjön, – felelte a bég jókedvüen.
+
+Egy alacsony rókaszemü szilidár lépett elő. A ruhája rongyos, mint
+valamennyié. A turbánja alig nagyobb, mint egy gyermekzsebkendő.
+
+– Az olaszokról van jelenteni valója a te szolgádnak, – mondotta.
+
+– Hallgatom, – felelte a bég.
+
+– Régóta gyanus a te lábad porának az az öt ember. Az első gyanum akkor
+ébredt, mikor láttam, hogy az egyik olasz papirosdarabokkal tisztitotta
+a többinek a kardját.
+
+– Szamár vagy, – felelte a bég. – Tudhatod, hogy azok gyaurok. Mink
+felszedjük a papirost, mert lehet, hogy Allah neve van valamelyik
+szeleten, de azok a disznók Allah nélkül élnek, sötét eszüek és
+alábbvalók az állatnál.
+
+A szilidár rendületlenül állt a helyén, és folytatta:
+
+– A második gyanum Szófia táján támadt. Emlékezhetel rá, nagyságos bég,
+hogy zsákmányhozó szekerekkel találkoztunk, s az egyik szekér ott feküdt
+feldőlve az út mellett.
+
+– Emlékezem.
+
+– A csirkés ketrec széttörött, és a csirkék szétfutottak. Egy vén
+asszony egyre hivta őket, hogy: _polátyi-polátyi_! nem hallgattak rá sem
+a csirkék, sem a tyukok. Ez görög asszony volt. Egy török segiteni akar
+és szintén kiabál: _gak-gak-gak_! A baromfi erre se fut össze. Akkor az
+egyik fiatal olasz, az a leányképü elveszi tőle a búzás kosarat, és azt
+kiáltja a baromfiaknak: _pi-pi-pi_! _pitye-pitye-pitye_ _pityikéim!
+pityikéim!_ Erre minden baromfi őhozzá futott. Még meg is fogott egy
+tyúkot és összecsókolta.
+
+– Hát mi van ebben?
+
+– Az uram, hogy a tyúk meg a csirke értett magyarul. De az is ám, aki
+hivta őket!
+
+A bég egyet hümmentett!
+
+– Hátha olaszul is _pipi_ a csirke? Tudsz te olaszul?
+
+– Olaszul? Nem.
+
+– Hát akkor ne beszélj te teve!
+
+A szilidár alázatos meghajlással fogadta a teve cimet, azután
+rendületlen kitartással folytatta:
+
+– Hát mikor Belgrád mellett egy csikót cserélt az egyik szilidár? –
+Kereledse a neve. Valami paraszt adta el neki és tiz aspert fizetett rá
+a te katonád. A csikó azonban olyan vad volt, hogy senki se tudta
+megülni. Akkor az a legvállasabb olasz ráugrott, mint a párduc és
+megnyargalta. A csikó majd összeesett. Hát honnan tud az ilyen olasz
+énekes lovagolni?
+
+A bég vállat vont:
+
+– Nem a torkával lovagol.
+
+– Engedd, hogy folytassam.
+
+– Hát csak folytasd.
+
+– Az este egy aga jött hozzánk, a legnagyobb termetü aga, akit életemben
+láttam.
+
+– Manda aga
+
+– Az. Ahogy elmegy az olaszok mellett, megáll a nyulánk előtt és azt
+mondja neki:
+
+– Nini, te Bornemissza vagy! Amaz összerendül és azt feleli rá: Nem
+vagyok az. De isten engem az vagy te, – mondja az aga; – Bornemissza
+Gergely. És tovább beszél hozzá: Hát nem ismersz engem? Megvan-e még a
+szép gyürüd? Használt ám a tanács, amit adtál. Látod már aga vagyok.
+Csakhogy nem Hajván a nevem, hanem Manda. Nem fog a golyó.
+
+– És mit felelt az olasz?
+
+– Azt felelte: Nem tudom mit beszélsz, de azt tudom, hogy van egy ember,
+aki hasonlit hozzám. Honnan ismered annak a magyarnak nevét? Budán
+tudtam meg, – felelte az aga, mikor Török Bálintot elfogták, az ő
+kiséretében volt. Ejnye, hogy nem te vagy az. Nagyon hasonlitasz rá. Tiz
+aranyat vesztettél vele, hogy nem te vagy.
+
+– No hát úgy-e, hogy nem magyar, te elefánt! – szólt megvetőn a bég.
+
+– És mégis az, – felelte a szilidár diadalmasan. Az este meggyőződtem
+arról, hogy nemcsak ő magyar, hanem valamennyi. Amint a vacsorához üstöt
+állitottak fel, az egyik belemarkolt a bürökbe, és kihúzta gyökerestől,
+hogy a tűznek helyet csináljon. A gyökerekkel egy koponya is kifordult a
+földből. Mind az öten azt nézték és tanakodtak rajta, hogy török-e, vagy
+magyar? A te szolgád ott feküdt mellettök és aludni látszott. A te
+szolgád tud magyarul.
+
+– Hát magyarul beszéltek? Mit beszéltek a kutyák? – szólt most már
+mérgesen a bég.
+
+– Azt mondja az a fiatal nyulánk: bizonyosan magyar volt ez, mert a
+török eltemette a maga halottait. Akkor a másik a kezébe vette a
+koponyát és igy szólt: Akárki voltál életedben, a hazáért haltál meg:
+szent vagy énnekem! És megcsókolta a koponyát. Igy ásták el ismét a
+földbe.
+
+– Jaramaz gyaur kutyák! – szólt a bég dühösen a kardjára csapva. Dehát
+mért nem jelentetted ezt azonnal, te vizi ökör!
+
+– Már aludtál uram.
+
+– Láncot rájok és hozzátok ide!
+
+A szilidár örömtől ragyogó arccal rohant el. A bég komoran nézte a
+dombról, hogyan futkosnak a szilidárok mindenfelé a sátorok között.
+
+Két óra is beletelt, mig a szilidár visszakerült. A homlokáról csurgott
+a verejték. Olyan volt, mint az ázott eb. A vállát vonogatva jelentette:
+
+– Uram az olaszok…
+
+– Nincsenek? – hördült fel a bég.
+
+– Az éjjel megszöktek!
+
+Vége a harmadik résznek.
+
+
+
+
+Lábjegyzetek.
+
+[Footnote 1: Nehogy valaki azt gondolja, hogy hibásan irom ezt a nevet.
+A történetirók irták hibásan Tinódytól Horváth Istvánig. Az országos
+levéltárban ott van az a levél, amelyet a királyhoz küldtek, mikor az
+egri vár fölszabadult. Az aláirások közt tisztán olvasható: _Mekcsey_.
+Tehát nem _Mecskey_.]
+
+[Footnote 2: Ezt a dallamot magam jegyeztem le Stambulban, ahol ennek a
+lehető leghívebben leirt szertartásnak szemtanuja voltam 1899. május
+19-én.]
+
+
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76235 ***