path: root/76064-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76064 ***







A PÁRIZSI REGÉNY

SZERZŐ EGYÉB MUNKÁI

NOVELLÁK:


ELBUKOTTAK. Singer és Wolfner, 1892. (Elfogyott.)

MESEKÖNYV. Grill Károly, 1898. (Elfogyott.)

AZ ISTENI KERT. III. kiadás. Athenaeum, 1918. (Elfogyott.)

ÜNNEP A DÜHÖNGŐN ÉS EGYÉB SZERELMEK. Nyugat, 1911.

LŐRINC EMLÉKE. Nyugat Könyvtár, 1911.

A PÉKNÉ. II. kiadás. Athenaeum, 1917.

AZ ÉLET DIADALA. Nyugat, 1917.

HARRY RUSSEL-DORSAN A FRANCIA HADSZÍNTÉRRŐL. Pallas, 1918. (Elfogyott.)

A SELYEMZSINÓR. Génius-kiadás, 1921.

A MENNYEI KÜLDÖNC. Athenaeum, 1926.

LEVELEK EGY BARÁTNŐMHÖZ. Athenaeum, 1927.

TÉRJETEK MEG VÉGRE HOZZÁM. Athenaeum, 1928.

A PÁRIZSI REGÉNY. Athenaeum, 1929.

SZÍNMŰVEK:


A RAJONGÓ BOLZAY-LEÁNY. Nyugat, 1911.

GYÖRGYIKE DRÁGA GYERMEK. Nyugat, 1912.

BELLA. Singer és Wolfner, 1913.

HERMELIN. Singer és Wolfner, 1916. (Elfogyott.)

MATUSKA. Pallas, 1919.

GLORIA. Athenaeum, 1923.

SZABÓKY ZSIGMOND RAFAEL. Athenaeum, 1924.

KIRÁLYDRÁMÁK:


MÁRIA-ANTÓNIA. II. kiadás. Singer és Wolfner, 1913.

II. JÓZSEF CSÁSZÁR. II. kiadás. Pallas, 1918. (Elfogyott.)

II. LAJOS KIRÁLY. Athenaeum, 1922.

A NAGYASSZONY. II. kiad. Athenaeum, 1927.

SZOMORY DEZSŐ

A PÁRIZSI REGÉNY

ATHENAEUM

IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

BUDAPEST

13955. – Athenaeum r.-t. könyvnyomdája, Budapest




I.

Az angyali az volt, hogy vettem Pórfinál egy cilindert, mielőtt
elindultam.

– Nagyon szép legyen, – mondtam, – mert Párizsba utazom.

Párizsban lehetett kapni cilindert, olyan magasat, mint egy kéménycső, 2
frank 50 centime-ért minden utcasarkon. Mit tudtam én akkor! Mikszáth
adott egy levelet Türr Istvánhoz. Azt is megmutattam a segédnek, –
tizennyolc éves voltam!

– Nézze! – mondtam.

Az igazság az, hogy a segéd nem tudta elolvasni.

– Rossz írás, – mondta.

De talán csak Buckinghamnek volt ilyen cilindere peer korában, a
parlament megnyítása napján. (Az angol parlamentben tudvalevőleg,
bizonyos történelmi tradicióból, kalapban ülnek az urak.) Azóta azt is
megtudtam többek között, hogy Buckinghamnek mértékre csinálják a
cilindereit, kiválasztott Daumier-rajzok után. Én rohantam a magaméval,
egy fehér kartondobozban, késő éjjel a svájci határon, ahol szakadt az
eső olyan őskori patakzással, amilyet csak a svájci egek tudnak
szeptemberi éjszakákon. Bőrig ázva, ismeretlen perrónokon, rettenetes
hegyek alján, bús lámpások alatt, melyeket az eső még homályosabbra
fátyoloz, csak szaladtam a többi utasokkal ez éjjeli vegyesvonat mentén,
a hosszú vagónsor mentén, mely maga is elázva, dús vizeket folyatott a
tetőzete csöveiből, – csak szaladtam a kalapskatulyámmal! Betorlódva
végre a fináncok hivatalába, megálltam tisztelettel, s mind úgy
állottunk tisztelettel, éjjeli utasok, _third class_-emberek, ahogy az
angolok mondják, csurom vizesen, a testünkhöz tapadt ruhában, kéklő
gázlámpák alatt s ráztuk a vizet magunkról panasz nélkül, mint a
vizslák, ha kijönnek a szárazra s én még tetejibe a skatulyámat is
ráztam! Aztán vallottam, ahogy az törvény a vám előtt, vallottam a
fürdőző ember fázós, de üde hangján, amint kijön a Balatonból.

– J’ai un _cilindre!_ – mondtam franciásan, aminthogy így mondtam:
_szileinder!_

Óh istenem, megfogadtam, hogy nem térek ki apró képcsoportokra ezekben
az elbeszéléseimben, hogy nem részletezek, nem színezek, nem fodrozok s
nem fokozok, ahogy azt szoktam, s nem szállok le lelki viharzások
mélységeibe. Mégis, micsoda reveláció volt számomra, micsoda inzultus a
lelkiekben, micsoda álomból való ébredés már rögtön itt ezen a kis
állomáson, mikor e lágycsengésű _szileinder_-re mind csak bámultak,
fináncok! azzal a nyelvtani elfogultsággal, ami oly jellemző svájciakra
s franciákra s ami eleve kizár minden magyarázatot.

Rögtön, keserűn, Jászai Marira gondoltam, akivel olykor, a Váci-utcán,
napfényes délelőttök tavaszában, ha nagyon előkelőek akartunk lenni,
franciául csevegtünk. A legszebb dolgok emlékét lerontja olykor s
ironizálja bizonyos profán valóság felismerése. A mi franciaságunk,
ellenőrzés nélkül, csakugyan az volt, ami a Váci-utcán lehetett, de már
nem többé a svájci határon. A való s költészet asztrális távolsága
egymástól, az járta át a szívemet s mi minden még, ami átjárta, mennyi
minden, mikor egy ilyen őszi eső, egy ilyen éjjel, egy ilyen idegen
határon, zuhanyoz le illúziókat!

Meg kell vallanom, hogy e köcsög-kalap ügyében is, mint számos irodalmi
és művészeti kérdésben, mint általában az élet minden kérdésében s
problémáiban, e tragikai művésznő hatása alatt álltam. Oly elbűvölt
csodálattal s imádattal voltam görög-római tüneményessége iránt, hogy
minden legapróbb megnyilatkozásait szentírásnak vettem. A cilinder
eszméje is tőle eredt, egy amúgy odavetett, könnyedén odavetett
királynői tanácsban, amikor elbúcsúztam. Választékos szimpátiája az úri
divatokban is a ritkaságok felé hajlott s abban az időben, valóban, csak
mágnások viseltek cilindert Pesten hétköznapokon, s az egy Ábrányi
Kornél! Az előző nyáron Balatonfüredre invitálva engem is egy
szűkebbkörű társasággal, csak úgy az ajka széléről mondta, csak úgy
_félre_, ahogy a színpadon szokta, nagy Jászai, ahogy szokta:
»_Cilinderbe jöjjön!_» Cilinderbe nyáron, júliusban, Balatonfüredre! Meg
kell jegyeznem kortörténetileg s a könnyebb megértés kedvéért, hogy
viszont szalmakalapot például, inkább csak izraeliták viseltek. Az úton,
a vonaton, Siófokon, nagyon inkomodált a kalap a nagy hőségben, de
viszont kereszténynek tüntem. Valami időelőtti vőlegénynek tüntem, mert
egy bukétát is hoztam s a Balatonon, a hajón, paralel álltam a
kéménnyel, az én kéményemmel a fejemen.

Mindennek hirtelen vége lett, e szimbolikus határon, vége a nyárnak,
vége a szép nyárnak, ahogy Schöpflin mondja, vége a hajónak, balatoni
kirándulásnak s vége a kalapnak is, a presztízs s a költészet
értelmében. Már csak egy rossz női tanácsot s egy rossz francia szót
jelentett, ha ugyan jelentett valamit, egy csomó más szó rajzásával az
emlékemben, s amelyeket mind gyanúsnak találtam, mikor egy félórával
később megint a fülkém sarkában ültem és utaztam, magányosan az
éjszakában.

Az ilyen primitív tájékozatlanság nyelvtanban és gramatikában, főleg
utazások idején, még talán közelebb hozza az embert önmagához s
gyöngéihez, mint nagyobbszerű tévedései magasabbrendű filológiákban. A
szavakkal csak művészileg lehet játszani. Viszont egy deplaszírt szó
fényvetésében olyan nevetséges az ember, mint egy görbe tükörben, mert
mégis csak a helyes beszéd az ismérve valamelyes józan állapotnak,
idegen emberek ítéletében. Fiatalos könnyelműségem ellenére, aggódva
gondoltam, ez első tapasztalataim alapján, jóval súlyosabb
komplikációkra a jövőben, holott akkor még csak sejtelmem sem volt, hova
visz utam s gyanútlanul csak abba a szőke városba készültem a Szajna
partján, amelyről Jászai oly finoman beszélt, oly kecsesen és
ritmikusan, mintha versekben beszélne! A vonat kocogott, _train
omnibus_, az órák lassan múltak, az eső zuhogott, kis svájci falvak
látszottak bús tüzeik pislogásával homályos mélyekben s apró állomások
követték egymást a kalauz kopogó lépteivel a szerelvény mellett, bús
baritónjával, amelyen az állomás nevét hirdette az éjben az esőnek s
kísértetszerű utasoknak, akik csoszogtak az esőben, s valami kis csengő
csilingelt a ház falán szünetlen, mint a lelkiismeret.

Aztán, lassan, későn, sokára, valami távoli tragédiával a láthatáron, az
őszi hajnal ébredt olyan felmosott egekre, mint egy üvegtetőzet s
úgyszólván fokonként bontogatta színeit, a skarlát s a kénsárga
változatoknak olyan legszűzibb kezdetében és árnyalatában, hogy mind e
fény e dőlt egeken végig, a világ legelső hajnalának tünt s a sok sudár
fenyőfa, mint barbár ifjak csoportja, a sok bokor, repkény s őszi virág
a réten s a sok tarka tehén mozdulatlanra kifaragva habos patakok
mellett, ez mind úgy tünt, első modellnek, a teremtés idejéből!
Leeresztettem az ablakokat s valahogy úgy éreztem, nincs elég tüdőm
ezekhez a mélységekhez, hogy nincs elég tüdőm ezekhez a magasságokhoz s
elég lelkem ezekhez a mélységekhez, hogy mindezt fölfogjam és megértsem
s csodáltam, hogy ilyen törpén, ilyen nyomorultan ebben a fülkében s
ebben a _train omnibus_-ban, még ülni tudok magammal. Holott éreztem,
amit még soha idáig, hogy van valami, valami rejtély, köztem és önmagam
között.

Már reggel volt, egyedül utaztam s csak úgy voltak útitársaim időnként,
egyik állomástól a másikig, mint a villamoson otthon, jó svájciak
kialudva s csinosra fésülve s akik nagyrészt a mi fűszereseinkhez
hasonlítottak. Amint könnyedén felhajították tarisznyáikat a hálóba, a
fejem fölött, kellő tisztelettel voltak elázott kalapskatulyám iránt és
bocsánatot is kértek, ha helyéből kimozdították. A francia határon
megint vittem a skatulyát, már kevesebb lelkesedéssel s inkább csak
kötelességből, mert a vámon be kellett mutatnom. De ezt már, ezúttal
zavarok nélkül, nyelvmesteri verzátussággal, mint aki csak az imént volt
a szomszédban egy kis filológiáért.

– J’ai un chapeau _de haute forme!_ – mondtam.

Istenem, de hiszen igaz, hogy bizonyos hangulatainkat a szavak varázsa
kelti a szívünkben, mégha ezek a szavak nem is sokat jelentenek. Egy-egy
szó olykor csak a határa annak, amit kifejezne s inkább a maga
megbékéltető hatását érezteti, mint a tartalma erejét. Ez a korrekt,
_haute forme_-os franciaság e második esetben, puszta polifóniájával s
bölcsességével éppúgy megnyugtatott, sőt felüdített s kibékített
magammal, mint ahogy az első esetben feldúlt a _szileinder_ szamársága.
Megenyhülten egy immár francia vagónban, ahol a lécekre tüzdelten az
ülések fölött, sok mindenféle intő szózatokat és rendszabályokat
tanulmányoztam s analizáltam nyelv- és mondattanilag, lassanként
reménykedő bizakodásom is visszatért szívembe és megviselt
cilinderskatulyámat, ébredő képzettársulásokkal, már több rokonszenvvel
néztem. Le is vettem a magasból, ki is nyitottam, a kalapot kiemeltem,
először francia földön s először jómagamnak! és szakértelemmel
vizsgáltam sérüléseit, szőrmenti szűzveszteségeit érzékeny felületein.
Belülről is megnéztem szeretettel s a bélése fehér selymén egy egész
medaillon-szöveghez tapadtam, a kalapos nevéhez, a Váci-utcához, a
házszámhoz és Pesthez egy szívalakú rajzban s mindezt a szívet annál
közelebb éreztem a szívemhez, minél inkább úgy volt, hogy messze
elszakadok tőle! Minden emlékem sajgott, minden múlt napom, órákra s
percekre osztva visszahangzott azokkal az átható sugalatokkal a maguk
javára, egy idegen világban s magam körül, idegen tájakban, ahol a
vonatom gurult. Ez már a honvágy titkos mérge volt, ami indult bennem,
keserű hazavágyódásom finom gyökérképzése, ami indult s azzá a
rettenetes betegséggé lett tizenhét esztendőn át, amit a franciák úgy
mondanak helyesen, hogy azt mondják: _mal du pays_, mert hasonlóképpen
ezt is megtanultam és soha semmit jobban!

Mit tudtam akkor! Mi sejtelmem volt e határállomáson, egy-egy lámpással
az őrházak frontján, mi sejtelmem ama tragikus Mühlhausennél, ahová még
nem álmodtam akkor szegény kis szomorú katonatisztemet! De amikor az
estében végre, ugyancsak ismeretlen rádióhullámokon, már Párizs zúgott
elém az éjben s távoli máglyasorai felé az égen, a _train omnibus_ mint
egy ünnep felé gurult: már megint hittem, már megint szerettem, már
megint az voltam teljes lelki épségemben, halálos fiatalon s a
kalapskatulyámmal, aki a Váci-utcán Jászaival franciául beszélgettem!
Nem mult egy perc s ezer izzó lila gömbbe érkeztünk, egy zajos
végtelenben. Nem mult egy perc s a cilinder a fejemen volt, gavallérosan
féloldalra csapva! Igy léptem ki a perrónra, ábrándok hercege s mint
főúri inasa önönmagamnak, kis bőröndömmel a kezemben.




II.

Ha nem is volt valami nagy kedvem hozzá, mégis illőnek találtam, hogy
kitünő hazánkfiát, Türr István tábornokot felkeressem a Mikszáth
levelével.

Meg kell vallanom, hogy leszámítva báró Fejérváry Gézát, akihez a
legmélyebb hála és kegyelet érzése fűz és Szurmay Sándort, aki családom
barátja, sohasem vonzódtam tábornokokhoz. A napoleoni hadjáratokkal
lezajlottnak véltem a nagy kapitányok korát, s mivel e kort Hugo Viktor
egyrészt megénekelte, másrészt jó magam szakítottam az osztrák
hadsereggel: az egész _epopoia_, ahogy a régi görögök mondták, lezárult
számomra.

Nem kérkedem e szakítással, mert nagy ára volt mint minden szakításnak s
tört szerelemnek az életben. De aki úgy bírálna szabadságvágyakat s
lobogó fantáziákat egy tizennyolcéves koponyában, valami szatócsmorál
szempontjából, az csak maradjon boldog a maga tudatlanságában. Aki
tájékozottan s barátsággal ítél, még az is legföllebb ha azt a relatív
igazságot pillanthatja meg, amiben részünk van e földön. Bizonyos lelki
dolgokat csak úgy szabad vizsgálni alázattal s főként irgalommal, mint
ahogy az egyháziak vizsgálják, megilletődve s tisztelettel a
legsúlyosabb vétkeket is, mert ezek a vétkek, sajnos, az ember szívét
teszik. Renan inkább szökevény vagy öngyilkos lesz, amint írja, semhogy
katona legyen. Ha nem is vagyok Renan, holott igyekszem, viszont nem is
voltam az a dezentor sem soha, aki a Szigligeti Ede népszínművének hőse.
De már nem magyarázok s nem boncolgatok e ponton, hisz mindezt más
helyeken bőven kifejtettem meglehetős regényesen is, holott lelki
búvárlatokkal, ahogy főleg önmagamnak tartoztam mindezzel. Amit
erkölcsiekben cselekszik az ember, végérvényesen a maga útján s a maga
világában, azért súlyosan megfizet, sajnos, s ha csakugyan úgy fordul,
látszólag önszántából, törvény s szabály ellen, azt már a sorsa
határozta az emberrel s itt nincs joga senkinek semmihez, csak éppen a
szánalomhoz, ami viszont lelki emelkedettség dolga. Szakítottam! Ha ma
lehet erről, évtizedek multán, ilyen könnyedén beszélni, ez nem azt
jelenti, hogy mindig lehetett. A dolgok mulandók, hála isten! Boldog az,
akinek még futja az időből, hogy egy nap csak amúgy elfütyöréssze, amit
szenvedett.

Szóval, hogy Türr Istvánhoz menjek, szegény fejem, ama vitéz _ezer
marsalai_ legvitézebbjéhez, egyenest a Világtörténelemnek menjek! Az
igazság az, hogy a magam szerény privát történetét se bírtam, amint
önmagamnál viziteltem.

Érzékeny tavaszában, húszéves korával, rendszerint már egész öreg az
ember s igazi ifjúsága csak úgy jön meg az idővel. Az élet során, a
hosszú évek, az ideiglenes évek, ahogy a teológusok mondják, észrevétlen
lesiklanak hónapokra, hetekre, napokra, órákra s percekre osztva s
mindezt egy szép napon, úgy látja az ember, távoli virágzással, mult
nyarak hervadtságában, mint egy mesteri tájképet finom másolatban.
Finom, igaz, s épp amiért ilyen finom, már nem az többé, ami az eredeti
volt, s mégis vonzó, sőt! talán még vonzóbb, mert valahogy enyhültebb s
valahogy emberibb, ahogy elmulott rajta, így másodkézből minden, ami az
első hatások nyers közvetetlensége volt. Ezzel szemben az ifjúság még
nem lát transzponálva semmit, amint csak önmagát bámulja önnönmagába
zárva, s beleüti az orrát a legtávolabbi csillagokba is.

Rögtön, az első percekben, első párizsi napjaim, mint a malomkövek
szakadtak rám s amint így ültem, idevarázsolva első szállásomra, egy kis
hotelszobába, a rue Mazagran-on, amint így ültem négy fal között a
köztársasági elnök arcképével a falon, önmagamba omlottam össze ez első
rohamommal Párizs ellen, hogy mégis csak katonailag szóljak. Nincs annál
keserűbb dolog a világon, mint amikor az ember boldogtalanságát,
húszéves korában, egy köztársasági elnök szemléli a falról. Még megjárja
egy király, egy monarcha, egy XIV. Lajos például, aki egy feudális
világban isteni jogánál fogva néz el fönségesen, a havasok
cukorsüvegéről, nyomorult emberi tömegek fölött. De hogy egy
tetszésszerinti alak, a beérkezése pretenziójával meredjen az emberre,
mint a demokrata uralom első parvenüje, mikor valamivel kevesebb
szerencsével éppúgy itt ülhetne ő is, négy fal között, csak épp egy
másik arcképpel a falon: ez valami borzasztó, akárhogy tiszteljük is a
tekintélyeket. Soha kínosabb tanum nem volt a magam keservéhez. Egy kis
kutyát nem adtam volna a világért, vagy egy kis madarat egy kalitkában,
aki dalol. Csak a kereszténység zsenije találta ki azt az egyetlen
portrét, ami méltó könnyekhez s fájdalomhoz, mikor az igazi szenvedőknek
Krisztust mutatja a kereszten.

Hogy Türr Istvánhoz menjek! A magam körébe zárva, önönhősiességemmel,
valami olyan sajátságos rémületet éreztem, amilyet a _marsalai ezer_
sohasem érzett, ezt merem mondani, s amint itt láttam magamat s magam
körül a vágyaimat beteljesedve s az álmomat megvalósulva, amint szóval
itt láttam magamat Párizsban, s nem a trénnél, ahová beválasztottak,
majdnem elájultam a kínos gyönyörűségtől! Úti élményeim füzérén, amint
átfonta a szívemet apró képsorozatával, riadtan követtem bizonyos friss
újoncok sugárzó figuráit az innsbrucki hegyek alján, ahol e zengő
fiatalokat mint egy panorámában láttam utoljára a vasúti kocsim
ablakából, völgyeken és réteken át, ahogy mind mentek és bevonultak,
gázolva a füvet s maguk is virágosan, őszi virágok között! Valami
hűtlenség érzésére, amit sohasem éreztem idáig, homályos felelősségem
még homályosabb ösztönökbe keverten, hanyatt-homlok rohant bennem s
keresett mit!? egy kis rejtekhelyet a lelkiismeretemben. Odalenn az utca
végén, a Bonnes-Nouvelles nyilt felhasadva, rohanó embermasszáinak
hangyatömegére s az őszi alkony egei alatt, narancstavak sugárzásába
ázva, százával tértek be Párizsba ötös- és hatosfogatok dübörgőn s
ostorpattogással, távoli lóversenyekről! S e társaskocsik mentén,
megrakva néppel a zsivajban s a fényben, félmeztelen rohantak zord
rikkancsok, mint a távfutók, színes papírjaik hírnökségével s zajokon s
dübörgéseken túl, ijesztő szájakkal és fogsorokkal a fényben, üvöltötték
a _Résultat_-ákat, kótára szedett dallamosságokkal. Ez mind zúgott és
harsogott, az egész úttest napesti forgatagja a porban, s ez mind
kivetett magából, mind kivetett magasra, messze, a magam idegen
bánatával s gurult tova a Bonnes-Nouvelles-en s a boulevardokon végig, a
faburkolat visszhangosságán, ez mind gurult a maga másik életével,
tulajdon életével, egész Párizs, ami zúgott és élt! Elsodorva, valahogy
a szék karfáján ültem, ahogy nyugtalan helyzetében rendszerint ül az
ember, még kínosabb bizonytalanba. Fogom-e bírni, kérdezgettem mint egy
hajóroncson, lehet ezt bírni, éveken át? – és megriadtam a hangomra.
Csakugyan szóltam? Kihez is szóltam? Rendíthetetlen, az elnök csak
nézett a falról, az arcképnek ezzel a sivár közönyével, amelynek nincs
egy szemrebbenése. Azt hiszem, hozzá szólhattam, hogy ilyen szívtelenül
nézett.

Mégis, ha mennék Türrhöz, gondoltam, s már indultam is, hogy reagáljak,
s már keresgéltem egy jobb nyakkendőt s kivettem a szekrényből
_Buckingham-like_ cilinderemet! Már fontolgattam sok képzeteim során,
sok puskapor és harci zaj visszhangján, miről fogok beszélni s mit
kérdezni a sok csatákból! De már az első dobpergésre, ami felhangzott
fantáziámban, úgy visszaroskadtam magamba s már az első marsalai
vitézségére a többi ezer közül, oly rettenetes zokogásba fúltam, hogy
keserű fölzendülésem, csak intonálva, már messze túltett minden olasz
trombitán! Ha meg is fogadtam, hogy nem analizálok, mégis apróra
szedném, a rezgése rezgésével a további hanghullámok és megcsuklások
rejtélyes keservét, oly kifürkészhetetlen sugallatokkal s kótafejekkel
keverten majdnem húsz esztendő nyomoráról s a sorsomról ami önmagára
ismert, hogy ezer marsalai, ha ez mind összefogna, nem tudott volna
sírni így! S így dőltem az este elé, az ablakom üvegéhez.

Odahaza, ebben az órában, gondoltam, már mennek a színházba… Az utca
világos s a Pannonia mellett, a Nemzeti Színház két villanygömbje ég.
Vajjon mit játszanak? Nyilván az _Ember tragédiájá_-t, állapítottam meg,
magányosan, az ablakomban. S elnéztem a magasból egy távoli világba,
mely elé az estéli egekből mind sötétebb függöny szállt. Az ember nem
hinné, hogy hat az _Ember tragédiája_ Párizsban, a rue Mazagran-on, egy
kis hotelszobában, Jászai Marival az Éva szerepében s akiért odavan az
ember. Sokáig nem fogom látni. Talán soha többé nem fogom látni. És csak
álltam az ablakban és csak álltam. S ezen az este már nem mentem el
Türrhöz, a csatákba.




III.

Két rokonom lakott ebben a Hotel Mazagran-ban, két fiatalember
szakállal, _á la parisien_, – unokatestvéreim, ha merem bevallani.

Míg otthon éltek, mint obskúrus bankfiúk, alig láttam őket.
Magasabbrendű szellemi munkásságom Pesten, az átlagos foglalkozástól
eltérő kalandosságom a költészetben s a zsurnalisztikában, nagy életem a
parlamentben, mint riporter s a színházban, mint cherubin, rég
eltereltek egy más világba, nagyon messze e profán rokonságomtól.
Leszámítva a szalkaiakat, akik földmíves emberek s mesebeli gyermekkorom
múlhatatlan emlékei voltak, nem is frekventáltam soha távolabbi
atyafiakat.

De e két párizsi fiatal e percben, magányosságomban s
viszontagságaimban, két vezéregyéniség presztizsével hatott. E kettő
közül, e Hotel Mazagran-ban, főként a Miska nevezetű érdekelt, – a
Schlésinger Miska, ha meg merem mondani. Dúsgazdag szülők gyermeke, már
egy éve lakott Párizsban s az A. de Goldschmidt-cég hivatalnoka volt.
Nagy cég, híres cég a gabonabizományban, sándorpáli tekintéllyel, holott
_Adego_-ra rövidítve üzleti tájszólással a párizsi piacon s egy olyan
gavallér cégfőnökkel az irodákban, aki a Rotschild veje volt!

A másik mazagrani fiatalember, a Gyuluska nevezetű, szerényebb
származással s anyagiakkal, még csak bontogatta szárnyait, Gyuluska! s
egyelőre eredménytelenül indult, noha kecskeszakállasan, a Miska
karrierje nyomán. Reggeltől estig, mint a boulevardok mártírja loholt
szegény s szaladt állás után s miután lejárta a két lábát a Bourse de
Commerce körül az összes tereken s utcákon, végül is beleroskadt az
ágyába s ott feküdt leterítve, végérvényesen és gazdaságosan is, egy
kétes paplan s egy lábzsák alatt szakállig betakarózva s várta a
jószerencsét. Gazdaságosan azért, mert végtelen álmai abban az egy órai
álomban, ami az élet, túlringatták napi szükségletein s amit ébren
költhetett volna, azt az alvással mind megtakarította. Az álom is, mint
nagyrészt minden boldogság a földön, csak egészség és gyakorlat dolga.
_Qui dort, dine!_ mondják a franciák, s aki tud aludni tizennyolc órát
huszonnégyből, annak az élet minden kínja s szenvedése csak napi hat
óráig tart.

De Miskám iránt érdeklődvén a hotelbeli kisasszonynál, még hazai
elfogultságokkal ugyan, de különben elég bátran intonáltam a nevét,
készen arra, hogy e név csengése s származásos zeneisége, a magam
eredetét is revellálja.

– Monsieur Schlésinger? – kérdeztem hősiesen, mert csak azt szégyeltem
volna életemben, amit nem mertem volna.

A hölgy csak rázta a fejét és nézett.

– Itt lakik, – erősítgettem, – egész biztosan tudom, itt lakik, kérem, –
s végül minden vitákat kerülendő, egy szál papírra leírtam e
konzonanciákat, az egész nevet leírtam dicstelenül, de kaligrafikusan!
Ez volt az első szó, amit zenés életemben leírtam Párizsban, –
_Schlésinger!_ – a jó Isten legyen irgalmas nekem.

Holott varázslatos szó! Soha ilyen sikerem nem volt írott szóval, holott
volt! Rögtön, a hölgy, derűsen felkiáltott:

– _Monsieur Szklezanzsé! Mais certainement!_

Boldog nép gyermeke, aki _Szklezanzsé_-nak olvasta _Schlézingert!_ S oly
spontán örömet jelzett e felismerésben s polifóniákban, hogy egész
szívét megmutatta, odatapadva, e történelmi név viselőjéhez.

Harmincéves lehetett a kisasszony, ami a bakfisok kora Párizsban,
jócskán párnázott testalkattal, nagy kócos fejjel s pattanásos arccal,
rózsaszínűre behintve. Mindebből amolyan durva egészség áradt, valami
vad rózsatő életfolyamata áradt, töméntelen apró bimbókkal s egyetlenegy
vastag rózsával, ami a szája volt a kisasszonynak, fogakkal felhasítva.
Rögtön szaladt velem, a szoknyái lobogásával a lépcsőn s amint
kopogtatott s kitárta elém az ajtót, úgy láttam, hogy csak annál jobban
ismeri a kilincs gombját s a kulcs forgását a zárban, hogy most mindezt
nem magának nyitja s nem lép át a küszöbön.

Amint a szoba mélyéről, egy kis toilette-asztal mellől e Szklezanzsé
fölmerült, nyulánkan, mint egy hattyú: minden vonzalmat igazolt. Még nem
láttam embert, akit klíma s környezet szellője, balzsama s varázsa oly
tökéletesen átformált volna a maga hajlékony fajiságából, egy idegen
törzs izzó típusába! Nem franciává lett Miska, mert franciává nem lesz
senki, még egy Schlésinger sem, még az is csak ritkán, aki annak
születik. De sárgás arcbőrével, ami lappangó szívbajának első fényvetése
volt, gyér fekete szakállával, mely szállanként volt ápolt, magasra
ívelt bivalyszemével, mely sugárzó bogarát önkívületekben áztatta a
szemgolyó mandulafehérjén, azzá a Velasquèz-szerű izzó spanyollá
változott, aki a Pradóban lóghatott volna egy szögön, ha nem az
_Adego_-cég formálta volna ki, tengerentúli szállítmányok
kalandosságával, rio de janeirói gabonabárkák regényességében!

Semmi úgy el nem szédíti a nőket, mint bizonyos fajtabeli jellegzetesség
az ember külső formáiban. Bizonyos fizionómiák már puszta vonalaikban s
hangsúlyozottságukban egy egész renesszánsz-kosztűm festőiségét s
szuggesztióját adják. Azonfelül vannak férfiak, akik úgy hatnak női
fantáziára s ínyre, mint délszaki gyümölcsök. Ezt tudták a mult század
80-as éveiben, bizonyos francia regényírók, egy D’Ennery s egy
Cherbuliez például a selejtesek közül, de sőt a legkitünőbbek közül egy
Balzac is tudta ezt egy távolabbi időszakban, mikor szívfacsaró s
kalandor hőseit megtette lengyeleknek, olaszoknak, sőt portugálnak is,
ha jól emlékszem.

De mindezt tudta Miska is! A maga doncarlosi külsejéhez,
összhangzatosan, valami benső borulatot is kiművelt magában s ezzel még
valódibbnak tűnt, mert a látszatok ereje, mint minden ami művészet,
jobban hat a valóságnál. Dúsan aratta sikereit, boldogan sodródott az
árral s lehatárolván élményeit s lelki vágyódását az érzékei körére,
nagyobbszerű kultúrák híjján, csak a nőkben látta Párizst, s önönéletét
is csak a nők szívében, a maga hibás szívével, ahogy e szívekhez tapadt
pátétikus éjszakákon, trubadurosan, a szerencsétlen! Fülemülék zengenek
így, aránytalan hangszeren a begyükből, nagy nyári éjjelekhez. Mikor
esténként megjelent, ájult baromszemével, a Café Madrid csillárjai
alatt, ahol százával torlódtak estélyi selymekben s egyéni
félmeztelenségben tündéri teremtések, s elvonult, mint egy castiliai,
frakkban s fekete szakállasan, hidalgo a tükrök sugárzásában! caballeros
az asztalok virágfűzére közt! az a töméntelen szemrebbenés és árnyalatos
mozdulat fogadta, amelyekkel bizonyos nők, ösztönösen, azok felé a
férfiak felé repesnek, akikben meggyötrött szívük, lelkük, testük,
mindenük, még hinni tud és magasabbra lendül! Abban az úgyszólván
görög-római szabadságban, melyben az efajta rabszolgavásárok Párizsban,
a külső formák ragyogásával, valami barbár piac szépségévé válnak, a nő
eleped, mint egy bús madár, aki röpülni akarna! Foglalkozásos szerelme,
művésziesen, azzá a leplezetlen világnézletté fordul, amelybe mindent
beleforraszt, tragikus szolidarítással, testvéri tényezőnek, ami
érzésben s gondolatban egyféle vele.

Minden szív Miska felé olvadt, mint egy testvér felé, mint egy nagy
megértő felé, mint egy ünnepi társ felé a gyönyör mártiromságában. Ha
nem is szólt, ha nem is intett, ha csak leült csöndben,
infáns-merengéssel egy kis asztalhoz a sarokba, egy félüveg Pommery elé,
mégis tudva volt, hogy hová száll gondolata és biztos volt, hogyha
senkire sem, de reá lehet számítani, mikor ütni fog az óra! Már ekkor, e
nők ajkáról, vonzódva s ötletesen, új neve szállt népszerűsége
szárnyain. Miska, Muscat lett, _Muscat l’Espagnol_, – spanyol muskotály!
egy Schlesinger!

– _C’est trop!_ – mondta _Adego_ egy nap, mert az ő neve csak olasznak
hangzott, ami bosszantotta. S már búcsut is intett az Espagnolnak! Miska
ment, megváltva, a sors kegyében boldogan, és meg se állott a rue
Chambige-ig a Marbeuf kerületben, ahol a Champs-Elysées vadgesztenyéin
túl, pályája zenitjére ért. Itt bírta, a legritkább Louis XV-ben, amit
egy sörfőző radikális fizetett, a Boudorevska Anna kegyét, mint a hölgy
szívszerelme!

Sudárfák nem nőnek olyan magasra s keményre, mint e Boudorevska,
robusztus karokkal s kezekkel, melyek száz férfit felaprítottak volna, s
két olyan mellel, a fűzőjébe dagasztva, hogy falakat döntöttek volna
fel. Szőke volt, olyan ismeretlenül szőke, amilyen csak Éva lehetett,
friss sütetben a jó Isten kezéből, a világ hatodik napján, olyan szőke,
amilyet soha sehol nem láttam s nem olvastam, olyan tatárian, olyan
kaukázusian, olyan lappföldien szőke, amilyen csak egy orosz nő lehet,
oly masszív s tömeges szőkeséggel, hogy sűrű hajfonata a fején,
hajóköteleknek tünt. Hajlékony testformái e monumentalitásban, azt az
őskori erőt sejttették acélos izomzattal, melyre, félistenek,
egyetlenegy lépésökkel a térben, az egyik hegycsúcsról a másikra léptek.

Isteni tökélye, majdnem felülmult volna emberi arányokat, ha meg nem
törik, mint minden szépség, sajnos, siralmas hiúságokon. E kolosszus,
ősgránitból faragva, a színpadra vágyott, boldogtalan teremtés! s mint
rendszerint az olyan nők, akiknek nincs annyi hangjuk emeletnyi
keblükben, mint egy haldokló tücsöknek egy szőlőlevél alatt, e királynő
is énekelt!

Naphosszat szaggatta hangszálai füzérét ájult skálázásokon át oly
hangsötétítésekre a mélyben s oly sivításokra a szédítő magasban, hogy
isteni száján, harminckét gyöngy közül, valami agoniás kínszenvedésnek
minden sikolya szólt.

De micsoda rejtélyes s tündöklő barátság volt ez köztünk, attól az első
perctől fogva, mikor spanyol Miska, mint Liszt Ferenc tanítványát, a
művésznőnek bemutatott. Nagyszerű lelke e nőnek, egész nagy spontán
egyénisége, nagy szőkesége, mint egy lámpa, ami nappal égne, úgy fordult
s világított felém ősemberi jóindulatokkal s szláv kedvességekkel, hogy
mintegy elringatott nem tudom micsoda távoli kezdet s eredet reggelébe,
ahol az ember még vad volt és csak jó. Azontúl, velem gyakorolta halálos
énekét és én kísértem a zongorán vészsziréna gyötrelmeit, amikor mint
brabanti Elza, önkívületekben, Lohengrinhez esedezett. De e pokoli
zengései is, szépség s művészet híján, mégis úgy szóltak, nem tudom,
olyan emberi magaslatokról, hogy valami nősténytitán zord lelkét
sodorták a gyökereit tépdelve, mint egy praxitelesi szobor, ha szólani
akarna, kövé dermedve a lelkével! Már úgy imádtam, hogy csak reszkettem
és féltem.

Egy őszi este még javába tanultunk, izzó légkörökben a zongorának dőlve,
mikor valami kis hangcsuszamlásra, hirtelen abbahagyta s azt mondta,
hogy fáradt.

– Egy kicsit várjunk, – mondta s egy kis selyemkendővel a homlokát
törölgetve kék szemei fölött, csöndesen leült és pihegett, mint egy
rózsaszínű gém, aki átrepült az összes mennyeken. Odakünn, az ablakokon
túl, a Champs Elysées felől az égen, oly fájdalmas magányossággal dőlt
hanyatt a nap vérző matériákkal, hogy az egész égbolt szinte beleroskadt
rubinttavakba s narancs-szüretekbe, ami mind fel volt kenve rá, egy
távoli végtelenségben. Akkor, alig egy kis kopogtatásra, bejelentés
nélkül, csak az újjak lágy suhanásával az ajtófélfán és függönyön, öreg
orosz honfitársak jöttek látogatóba, három csöndesek és szomorúak,
megilletődve s alázattal, mintha templomba jönnének, hogy nem tudták,
miformán lehetnének még alázatosabbak s még csöndesebbek s hová üljenek
le az alkonyi fények máglyatüzében, mely megperzselte az ablakokat.

Mind a három egyformán szikár, kopasz, öregember volt, kettő fekete
kabátban egy-egy gombmaradékkal, lekonyultan a gomblyukban s a harmadik
bársonyruhában s olyan lakkcsizmában, mely a lábfejben papírvékonyságura
taposva, a szárait petyhüdten rezegtette, ezer kis apró kockára repedve.
Alig szóltak egy-egy szót, régi ismerősök, régi szegények, akik nem
tudnak semmi újat s csak nézték a tea színét a kristálypoharakban, a
kristálypoharakat ezüst foglalatban s egysorjában egy ezüsttálcán s ami
közeledett az inas karján, három kristálypohár, amint ők voltak hárman.

Egyszerre csak, a lakkcsizmás öreg feleszmélt a pohár széléhez tapadtan,
de megmaradt szürcsölő gyönyörében, mellyel a teája fölé úgy borult
eltikkadva, mintha egy virágos partról a Volga fölé borulna. S egy szót
rebegett áhítatosan, imádságosan, egy végzetes szót nedves bajusszal
orosz nyelven, de amit rögtön megértettem, mert a nő felpattant a
Beauvais fotöljről, ragyogva! Rögtön, egész tündöklő arca, ihlettől s
kéjtől mámorosan még mielőtt énekelne, már felém fordult s úgy várt s
intett a zongorához, oly ideges fölkészültséggel, hogy alsó fogsorával,
feltűzdelve az ajkára, az egész száját bekapta! Még nem csendült első
hangja, első siráma, első hajókürtje krimi hajósnép dalának, hogy a
három orosz, egyszerre mind a három, mintegy gutaütéses
megrándulásokban, úgy sírt, mint három gyermek! Főként a bársonyruhás
robbant a honvágya sebével s a dal végén, lehajlott fejjel a
csizmaszárak fölött, már úgy vonaglott könnyben ázva a két társával
hármasban, mint igaz zsidók, ha imádkoznak.

– Óh! – mondta a hölgy felémfordulva ahogy befejezte, – gyermek! de
hiszen maga is sír! – és nézte a könnyet a szemembe s még mondta,
gyermek! mert ezt szerette mondani, s mert ez olyan üde franciául, olyan
kedves: – _enfant!_

– Én is szenvedek a honvágytól, – feleltem. – Még szerencse, hogy nem
magyarul énekel.

– Fogok! – mondta, – azzal az igérettel, amelyre mérget lehetett venni.

S akkor, a három orosz, ahogy jött csendben, úgy ment. Még átvett
búcsúzáskor, diszkréten a szomszéd szoba mélyén, mindegyik külön-külön
mindenféle jó falatokat kis finom csomagokban s jócskán fehérneműt is,
amit a serfőző köztársasági ládaszám küldött fel e célra.

S mikor este lett, késő este már, úgy álltunk ketten egyedül s
tanácstalan, egy lámpa mellett a szobában.

– Nem jön a spanyol? – kérdeztem s kerestem a kalapomat.

– Úgy látszik, nem, – felelte s hallgatott.

Már indultam is volna s vártam, hogy a kezét nyujtsa. De csak elémbe
állott, olyan magasan s szőkén, istenem, mint a szűzi nap korongja kora
reggel egy hegycsúcson.

– Szeretnék az este magával kettesben, – mondta, – a Maison Dorée-ban
vacsorálni, kis külön teremben. Olyan jó napom volt! Odaadom az
erszényem, hogy maga fizethessen.

Megvallom, átvettem az erszényt. Naívitás lett volna szabadkozni,
bárgyuság elrontani a nő örömét s erkölcsieket magyarázni, nagyképűen,
mint egy tanár. Óh istenem, ha nem is jó magamért mondom, aki
rendszerint súlyosan ráfizettem, de mit adhat vissza nő véres könnyekből
és szenvedésből, ha már nyujtja is az erszényét az embernek? Azonfelül,
ez esetben, még mindig módomban volt, valami igen szerény fogyasztásomat
a sajátomból fedezni, ahogy azt terveztem is magamban, viszont súlyos
inferioritásommal, zenéim leszámítva, oly mélyen voltam e márványszobor
alatt, hogy meghívni vacsorára egy osztrák főhercegnőt, egyszerűbb s
logikusabb lehetett számomra, mint vendégül látni e csúcsíves nőt a
Maison Dorée-ban, ahol nem voltak árak föltüntetve az étlapon! Én, jó
isten, aki kis zúgutcák kocsmáiban is, csak a jobbfelől való szegélyén
tanulmányoztam az étlapokat s böngésztem a sok kis szám között, a
legeslegkisebbet!

De rögtön, a kis különszobában, a zárt falak és függönyök között, oly
ziháló feszültség támadt köztünk az asztal fénykörében, oly fura zavar s
forróság éppen azzal, hogy a nő dúsan evett-ivott s én csak a kis
kávéscsészémhez nyultam, aranyszegélyes porcellánban. Óh, hogy nézett
rám, hogy nézett hangtalan, hangtalan! végre! s ahogy az arca torz lett,
amint visszanéztem, tündöklő arca ahogy megnyúlt fölívelt homlokkal a
szőke haja irányában, a szemek sarki csillagával fenn!

– _Enfant!_ – mondta, – _enfant!_ – mondta a fogával s már ittas volt és
már aligha tudta, ha van-e még egy Schlésinger a világon.

_Muscat l’Espagnol!_ Mintha csak érezte volna ezt a percet, amelyben
elfelejtik! Ezt a patétikus nagy percet. Mert hirtelen föltünt az
ajtóban, frakkban s sötéten mint egy Torquemada!




IV.

A szobám ára, az Elnökkel együtt, havi ötven frank volt, de már az első
lejáratkor, szeptember végén, olyan válságokkal küzdöttem az anyagiak s
erkölcsiek tekintetében, melyekhez képest a Petőfi _Szeptember végén_-je
a legderűsebb dolgok melankóliája. Az igazi valóságot ezidőtájt nem
költészetben és fikciókban láttam s még nem volt meg az a magasabbrendű
esztétikám, mely a reális életet és reprezentatív figuráit a képzeletem
világából formálja ki tulajdon atyámfiai és komasszonyaim turbulens
tömegével. Még akkor, művészietlenül, a magam számlájára jártam a
bolondját annak a létért való harcnak, melyet azóta, ünnepi
magaslatomról, színes népségemnek szántam, dúsan kiemelve e népséget,
százféle változatban, százféle élettel, abból az egy életből, amit
éltem. Bús magányosságom, szinte percenként való adagolással csöpögtette
keservét a szívembe _s egy hölggyel állván szemben_, egy úri hölggyel,
akinek a szobám árát fizetnem kellett, egy úri hölggyel idegenben:
anyagi inferioritásomat a legkínzóbb szégyenérzet komplikálta. Otthon,
hasonló helyzetben, magyar gavallérságom szigorú világnézletébe
dermedve, nyilván agyonlövöm magam. Itt, a boulevardok atmoszférájában,
egyszerűen elszenvedtem a helyzetet azzal a hajlékony engedékenységgel
erkölcsiek tekintetében, amire az ember oly hajlamos az idegenben. De
mind kétségbeesettebben láttam, micsoda rossz csere volt a trénnél való
szolgálataim helyett inkább szabadnak maradnom, mert a szabadság,
bizonyos viszonylatok között, a legkínosabb börtön érzésével hat. Míg
Szklezanzsé torreroi szenvedelmessége kellőkép viszonozta, a szó
legvétkesebb értelmében, a házihölgy gyöngédségeit, addig számomra is
csak megjárta, mert a Spanyollal való rokoni kötelékem révén némi
elnézést élveztem. De mikor Boudorevska Anna, mint a Vörösmarty hősnője,
úgy fűzte «inda karjait» Miska nyakába, hogy ebből egész ciklusok és
sorozatos éjszakák lettek: helyzetem, a kisasszony kegyében, egyenesen
válságosra fordult.

– Mi lesz a számlával?! – kérdezte kereken egy nap, holott olyan
rézsutos arccal, melyen a pattanások rózsabimbói Miska után epedtek
élettanilag, sőt botanikailag, hogy elviruljanak.

A nők hangja olykor, bizonyos akcentusaikkal, a lelkiek egész nagy
hátterét vetíti. Minden izzik e hangban, permanens tüzekkel, még azokban
a köznapias percekben is, mikor fájdalmaknak és kríziseknek semmi közük
a helyzethez. Ahogy ez csengett: _Mi lesz a számlával?!_ ahogy ez
csengett! a nő minden rosszkedve, haragja s kegyetlensége benne volt,
amit szerelemféltés és csalódás okoz.

Már a harmadik éjszaka volt, hogy Miska elmaradt. Mikor a serfőző
radikális, viharosan elfoglalt s családos ember létére, lemondta azt az
egy-egy órát, amit hölgye bűvkörében tölthetett, ez a kis röpke óra
legott, a Miska egész nagy éjszakája lett! Ez volt a Boudorevska
szívében a hév és időbeli arány, jutalmazásos és kedvteléses szerelme
között. A _petit bleu_-k negyedóránként röpködtek a helyzetek
hadijelentésével s a vége rendszerint egy nagy hang volt, egy nagy
szólam, egy Izolde-i sikoly: «Jöjj!» Ilyenkor Miska, inspiráltan, egy
kis kézibőrönddel indult.

– Utazom, – szólott be a kisasszonynak egy üvegkalitkába, ami az irodája
volt.

– Óh! – felelte a hölgy a bőrönd láttára, – úgy látom hosszú útra megy!
– s az ajkába harapott. Alázatos nőstény, a maga _second class_
öntudatával, hősiesen koncedálta Miskának a különb szerelmeket s csak
reám nézett mint egy farkasnőstény néz egy áldozatra.

Már akkor ötvenfrankos lakosztályomból felköltöztem a legfelsőbb
emeleten egy szerény _cabinet_-ba, szabályos padlásablakkal a világra.
Ez a világ a háztetők végtelensége volt, nagy síkjaik cserép- és
palavariációiban, falakkal torlaszoltan s kitüzdelve tornyokkal s
kupolákkal s egy kéménynépség legendájával, amelyből kék és sárga füstök
szálltak egy másik végtelenség felé a szürke egek távlatában, ahol az
őszi felhők torlódtak ködös tükrökké az égben. De már e kis szobában nem
volt az Elnök képe a falon, csak a házirend volt odaszögelve az ágy
fölé, szigorú klauzulákkal s egy szigonyos őrséggel a papír szélén, kis
társaság! de aki egyetért a renddel.

Nem kell túlozni a párizsi padlásszobák poézisét, mert az nem mind
tündérmese, amit magasan Párizs fölött ez emberi galambducok rejtenek.
De lapos ablaküvegükről, vagy kiépített kalitkáik szögleteiről, mint egy
hangszerről tanulhatja meg az ember a szél és az eső minden melódiáit s
főként azokat a fülledt _adagio_-kat, melyekben a júliusi nap fekszi meg
s tüzesíti át e lucarne-ok bádogköpenyét. Általában nem is mondhatnám,
hogy az ilyen padlásszobák s a belőlük nyíló nagy kilátás valahogy
alkalmasak volnának valamelyes lelki terápiára s például benső bánatok s
főként a honvágy csillapítására, mert éppen azokkal a nagy
horizontokkal, amelyekre nyílnak, csak még távolabbról sejtetik az
emberrel, végtelen egeknek legvégén valahol, a zeniten túl, a hazája
tájékát! Sűrűn laktam, de milyen sűrűn! az ilyen legfelsőbb lyukakban, s
ha húsz év alatt úgy megszoktam e magasságokat, hogy ma is egy padláson
lakom s a kupolám ágaskodó gőgjével szinte a mennyekben van a
dolgozószobám, mégis, ez első magaslatomon, inkább valami mélységekben
éreztem magam. Mit szólnának jó szüleim, a testvérem és Vajda János, aki
szeretett engem, ha itt látnának így fel- és lezüllötten?! Mit a
barátaim s hírlapírótársaim abban az elite-ben, melynek finom köréhez
tartoztam, mint riporter az összes tereken! Mit szólna Csemegi Károly,
akinek gyöngéje voltam, mit Kaas Ivor, akinek szemefénye voltam, mit a
házelnök a parlamentben s az egész mentelmi bizottság, mit a két
Ábrányi, külön-külön, Kornél és Emil, aki a verseimet felolvasta a
Petőfi-Társaságban, mit Günther Antal, aki kollégám volt a _Pesti Napló_
szerkesztőségében s párbajsegédem egy szerelmi ügyből támadt
lövöldözésben, mit Acsády Ignác, sőt Fraknói Vilmos, hogy e jó
atyuskákat, de gyönge történészeket is idézzem, de mit főleg az a
brilliáns Fenyvessy Ferenc, akire már csak én emlékszem ezen az
égvilágon s talán még az egy Apponyi Albert, amilyen finom ember! Csak
éppen Jókaira nem gondoltam, hogy mit szólana ehhez, mert ismervén
fantáziáját, valószínűnek tartottam, hogy ő amúgy is lát itt engem! De
már azt aligha látta Móric bácsi, mert így volt szabad szólítanunk, azt
már aligha látta, amint az ablakban, a rácsnak dőlve, egy olyan
rongyokba tépett vértömlővel álltam, amilyenről nyilván nem álmodta,
hogy még az is lehet egy emberi szív, Párizsban, egy házetőn!

Sehol annyira nem érzi önmagát az ember, mint éppen ott, ahol elveszett.
Arra a gondolatra, hogy sokáig nem fogom láthatni az _Ember
tragédiájá_-t a Nemzeti Színházban, Jászai Marival Éva szerepében, olyan
kínzó fájdalmakat éreztem, amelyekhez, az emberi szenvedés tárházában,
csak a legszaggatóbb fogfájást hasonlíthatom. De kesergő szerelmem
honvágyammal komplikálva, vagy honvágyam kesergő szerelmemmel,
fölzaklatott szívem azokhoz a határokhoz ért, ahol a szenvedésnek már
nincs neve semmiféle nyelvben. A két kezemmel a torkomat szorongattam,
vagy a tíz körmömet vájtam az arcomba, hogy valami nevét adjam e
névtelen kínoknak s megtudjam, mitől szenvedek? Oly egyszerű lett volna
megfordulni a hosszú út legelején, azt mondani magamnak franciásan: _Il
en est temps encore!_ Nem kérkedem azzal a keserű hősiességgel, hogy
csak álltam a harcot mindenek ellenére s nem adtam meg magam. Mert ez
nem energiákon mult, melyeket restelnék is talán, mint inkább azon a
reménytelen puhaságomon, mely finomabb s művészibb is szívemben, de
amellyel végzetem visszaélve, könyörtelen sodort tovább!

A vége az volt, hogy jól kisírván magamat, vettem a kalapom, lejöttem az
utcára, elvesztem a tömegben, bámultam és csak mentem, céltalan, az
utamat keresve, nem tudom hová! A Saint-Martin körül, hirtelen, nem
tudom micsoda emlékre, suggallatokra vagy sejtelmekre, az a kitünő _S.
Ö._ jutott eszembe, aki még régebben, ujságíró kollégám volt Pesten.
Mióta Párizsba költözött, nem jött hír felőle, s nyilván innen támadt
regényes presztízse, mellyel a sok szóbeszéd, mint az ilyen távoli
fiatalembert, akiről nem tudni semmit, lassanként felkoszorúzta.
Mondaine körökben éli világát, rég arrivált, fütyül ránk, nagy sora van,
egy hercegnő szeretője, egy éltesebb hercegnőé, igaz, de aki korához
méltóan, dúsan ontja adományait, – ilyesmi járta róla. Magam is sokáig
hittem az efajta hercegnők valódiságában, mert nincs semmi olyan tartós,
mint a tévhit az emberben. Mikor a rue Blondel mélyén egy kis
zughotelben végigbotorkáltam azon a sötét folyosón, ahol az ajtósorban a
barátom szobáját kerestem a gyufáim pazarlásával, szent hitem e
hercegnői generozitásban megingott egy percre. De még nyugtalanabbá
lettem, mikor belépve a szobába, sűrű szólítgatásomra a homályban, S.
kibújt az ágyból, leragadt bajusszal, egy úszónadrágban! Nem szólt
nyomorról, bajokról, finom ember létére, de ahogy ébredt s ahogy alig
ismert rám és csak nézett, nyilvánvalóan abból a nirvánából ébredt, ami
olykor, napokon át, a nagy éhezők jutalma, a jó Isten kegyéből. S
rágyujtott egy szivarvégre, amit alig láttam a szájában.

– Hát a hercegnő? – kérdeztem, – hát hol van? az édes hercegnő! – s csak
ezt kérdeztem.

– Be foglak mutatni! – mondta nagyon kedvesen, azzal a lappangó
imádattal, ahogy az ember főleg azt imádja, amije nincs.

S még sokáig beszéltünk a hercegnőről, s mind melegebben, mind
boldogabban s mind ismerősebben, s mulhatatlan emléke ez eszményi nőnek
megmaradt a szívemben átmintázva arra a fantómszerű Lady Backham-re,
akit mindenki megtalálhat _Az isteni kert_ című kötetemben, ha meg tudja
szerezni ezt a ritka könyvet.

Késő este volt már, mikor a barátom végre elszánta magát, hogy az
úszónadrágra felhúzzon egy nadrágot, a meztelen mellére egy
ingplasztront tegyen, nyakkendőt kössön, egy redingot-ba bujjon s
felrakjon a fejére egy avult kéménycsövet, ami a cilindere volt. Egy pár
kesztyűje is volt s egy botja. Igy felkészülvén, odajött hozzám az
ablakba, ahol álltam s néztem.

– Párizs! – mondta elragadtatással.

Óh istenem, ugyanaz a látkép nyílott innen, e mansard ablakából, mint az
én tetőmről a Mazagran utcában. Estéli egek, zord máglya tüzeikkel,
ezernyi lámpák, transzparens, fényszórók s lángbetűk visszasugárzásával,
mint a cézári Róma égboltja világítottak valami sápadt s gaz skarláttal
s az a távoli zúgás és zsongás, ami szólott, a nérói hőstenor lehetett
volna, ezernyi lant- és hárfakísérettel.

Holott nem! Ez egészen más volt, ez a hang, ez az ég, Párizs igaz ege az
éjben! Csillag nem volt, de a boltozat közepén, a teli hold egy zömök
torony fölött, csakugyan az a pont volt egy _I_ betűn, ahogy Musset
látta ezt.




V.

Egy este, _S. Ö._ barátommal elmentem a magyar egyletbe. Ha az ember
odáig jut Párizsban, hogy elmegy a magyar egyletbe, akkor már minden
kötél szakadt. Akkor a franciáktól már semmit sem remélhet, egy millió
franciától semmit! és önmagától sem remélhet semmit, akkor már csak az
van, hogy elmehet a magyar egyletbe!

Le kellett jönni a Szajnához, átmenni Saint-Louis en Ile-be, ahol az
egylet székelt, – micsoda szomorú út volt ez néptelen szűk utcákon át,
abban a sivár és magányos városrészben, mely ódon házsorai árnyékával
lebeg egy sárga víz tükrén, gázlámpák mentén, a Morgue szomszédságában,
mint egy álomország! Amellett, még a túlsó parton a Notre-Dame előtt
kellett eljönni s amint az üres térségen, a székesegyház két tornya
alatt, két cilinderünk egymás mellett áthaladt az estében, mint egy
Doré-rajz, ami élne: szinte szimbólikusan éreztünk lesujtó arányokat, a
magunk két testvértornyának alacsony nyomorúságát a fejünkön, a tornyok
magassága mellett! A katedrális történelmi fönsége annál keserűbben
nyomta a szívünket, hogy Napoleont itt megkoronázták, viszont nekünk,
kettőnknek, nincs két frankunk, amit összeadhatnánk, hogy szerényen
megvacsorázzunk! Mert főként az olyan analógiák sorvasztják az embert,
amelyeket az ember érzése ragaszt össze, rendszerint összefüggéstelen
elemekből. A Bonaparte sikere mellett, mi ketten, két magyarok, oly
koronázatlan koromsötétben voltunk a Történelem legmélyén egyéni
történetünkkel, hogy még azt a pár gázlámpát is csak csodálhattuk, ami
halványan ránkvilágított, bús útunkban, két magyarok! Emberi sorsunk
fonalán, elborulva gondoltunk a többi sorsok, a boldogabb sorsok nagy
gombolyagára s a magunk szűk világa, siralmasan, abban a gödörben
kulminált, aminek a gyomrunkat éreztük. Igy mennek gyakran magányos
emberek a párizsi estében keserű bensőkkel, így mennek, s így mentünk mi
ketten, nagyon szótlan, kis szűk utcákon, rossz kövezeten fájós lábbal,
mert a nyomor rendszerint a lábán kezdi ki az embert, aminthogy az ember
sorsa igazában nem is felülről szövődik. Élni! Enni! Falni! Holott nem
is igaz! Koplalva, csak éppen az volt, hogy koplaltam, de mindig
függetlenül attól, ami az életem lehetne, fizikai s erkölcsi értelemben.
Soha, egy percre nem éreztem, hogy élni is szeretnék, mikor húsz éves
voltam! Csak azt éreztem, hogy az éhségem valami tompa fájdalommá
változik bennem, de attól, igen gyakran, még nagyon boldog is lehettem.

– Itt vagyunk! – mondta a barátom egy régi ház előtt, a küszöbön, ahol
megálltunk.

A kapu megnyilt egy sötét kapualjra, egy gázlámpa virrasztásával, mint
egy alagútban, töredezett boltívek alatt. Feljöttünk a lépcsőn. Rögtön
egy világos küszöb volt előttünk, mert az ajtó tárva-nyitva volt. Az
egész egylet, az egész helyiség úgy nyilt reánk, azzal a kispolgári
siralmassággal, azzal a menhelyszerű magányossággal, azzal az
ellen-bordély otthonossággal, ami az ember minden igényét lefokozván, az
embert is lefokozza önmaga előtt.

– Jó estét! – mondta a barátom, magyarul! s egy női hang felelt a
konyhából: «Jó estét!» – s ez valahogy úgy hangzott, nem tudom, mint a
bűn, úgy hangzott, olyan izgatóan, olyan tiltottan, olyan imádandóan ez
a szegény «Jó estét!» a nagy franciasságban, olyan kábítóan, amiért
magyarul hangzott egy ilyen százéves párizsi bérházban, ami megúszta a
forradalmat s még ismerhette Robespierret! S még úgy hangzott, hogy az
az egész távlat benne volt, amit két világ között csak a nyelv zsenije
tud kifejezni, néhány betű hangzatával.

Alig egy pár drága honfitársunk ült a nagyszobában, amikor beléptünk és
olvasta az _Intrasigeant_-t és cigarettázott, nagyrészt fiatalok, komoly
munkásifjak s iparoslegények, ahogy a kezükről láttam, kis
bársonyszegéllyel a körmük alatt.

A barátom mind üdvözölte őket, egy árnyalat fölényességgel, igen
elegánsan, de nagyon barátságosan is. S engem is bemutatott, mint
ujságíró kollégáját. Hazai elfogultságaimmal, megvallom, kissé
idegenkedve vegyültem e társaságba, mert semmi sem hat idegenebbül az
emberre a külföldön, mint tulajdon honfitársa egy másik rangosztályból.
Ostoba érzés ez, a legostobább, de hát nem tehetek róla. Nem is igen
tudtam, mit kezdjek ezekkel az urakkal s mit beszéljek? Egész Pest,
egész nagy életem hazai zenebonákkal, még mindig zúgott s zajlott
bennem, s éppen itt zajlott a leghevesebben, ezek között az egyletbeliek
között, akik már-már elszakadva hazulról s homályos haragokkal a
szívükben, a Rochefort lapját bujták rokonérzésekkel. Próbáltam
olthatatlan rögeszmémben, mint egy hittérítő, egy kis tirádát Jászairól
s a Nemzeti Színházról, mert csak ez járt a fejemben. De rögtön éreztem
is e matériák silányságát e bérmunkások világnézletében s hogy micsoda
más élet az és más világ az, ahonnan én beszélek, mintha egy pacsirta
szólana az égből, emberekhez! Ugy néztek mind, meglehetős savanyúan. S
úgy hallgattak is, azzal a fanyar nyugtalansággal, mely eleve elhárítja
a hazai emléket. Kitérvén idegen hatások elől, mindenkinek megvolt a
szívében a maga intim érzése s véleménye egy távoli hazáról, amelyről
inkább hallgatni szerettek. Azóta is, gyakran megfigyeltem, idegenbe
szakadt véreink között ezt a sajátságos tartózkodást, mely hallgatagon a
multak tekintetében, inkább arra a jelenre tárja fel szívét, amelyben
úgy él, egy idegen világban… E szívnek minden szála, líraiság nélkül
ugyan, de szülőföldjükhoz fűzte e magyarokat, viszont szellemi
elvágyódásuk, főleg politikai tekintetben, az idegenben találta hazáját.
Ez akkor így volt az Egyletben s azóta is így van nyilván, azokkal az
árnyalati elhajlásokkal, amelyekkel az idő fokozza a dolgokat. Drága
proli-testvéreink, keményre franciásodva, nem XIV. Lajosért csodálták,
nagyon helyesen, ezt a latin világot maguk körül, ezt a lázas Párizst,
mámoros élete zsivajával. De nem is a Monna Lisáért csodálták, ami már
kevésbé helyes, nem is a sok szobrokért és többi képekért a Louvre-ban,
a sok könyvekért a Szajna partján, a sok zenékért az Operában s a sok
halottért a Pantheonban, márványba temetve, nagy álmaik örökéletével.
Nyilván voltak e magyarjaink között amolyan sápadt intellektuelek is,
ami a munkásban talán a legrosszabb fajta, de számomra nagyon becses,
mert az ilyen tépelődő, ha túl van konvencionális forradalmiságon,
rendszerint magányos és finom ember, aki úgy várja, hogy virradni fog
egyszer, hogy a hajnalokban sincs többé bizalma. De nagy többsége ez
egyletbelieknek nem adott volna egy Jules Guesde-t, vagy egy Jaurés-t,
nemhogy száz osztrák-magyar főhercegért, de a legragyogóbb költőért sem
ezen az égvilágon. Óh istenem, ezek mind szűcsök, szabók s takácsok
voltak, ezek az egyleti fiatalok, sőt fúrók, faragók s csiszolók is
voltak ékkő- és ékszerindusztriákban s kitünően kerestek. Mind kitünő
emberek is voltak. Csak éppen valamelyes szépség iránt nem volt érzékük
a művészetek értelmében s éppen Párizsban nem, milyen furcsa! Nem
vizsgálom az okokat, ezeket mindenki tudja. A szépség nem hasznos. A
hasznos ott kezdődik, ahol a rút. Itt minden fel volt aprózva
kilátástalan demokráciákra. Itt minden olyan józan volt, hogy
kétségbeestem. És szeretvén királyomat, holott törvényét megszegtem, nem
igen értettem, mi gyönyöre lehet egy ilyen egyleti magyarnak abban, hogy
Franciaország köztársaság?! Mert csak ebben volt gyönyöre és semmi
másban, a radikális köztársaságban! Itt mindenki élvezte, milyen édes!
amihez semmi köze nem volt!

E perctől fogva, húszéves koromban, ébrednek sejtelmeim emberi
korlátoltságokról. Azóta volt időm s alkalmam kibővíteni ismereteimet e
téren s magamat is beleértve kivételes életemmel s minden
jóindulataimmal, egy általános javíthatatlanságba, rájöttem, hogy az
ember, igazában, valami egészen reménytelen dolog.

De a falon feltünt, pirosba dermedve, Karlovszky festménye a királyról,
tábornoki díszegyenruhában. Ferenc József lehetett volna a legnagyobb
uralkodó ezen a világon, ha nincsenek barátai. Nemkülönben tönkretették
a festők is, akik festették. A Karlovszky portréja kitünő volt, csak
erősen be volt ütve, ahogy piktori nyelven mondják, s az elmosódott
kontúrok alatt egy skarlát kísértet ült egy széken s egy halotti koponya
derengett a szürkés hátterekből, két oldalszakál furcsaságával. De
mindez, nem tudom, valahogy ideillett azzal a tragikus vizavíval, ami a
Kossuth Lajos arcképe volt a szemközti falon.

Közben a konyhából, mind barátságosabb hagymaillat szállott s mind
többen jöttek lágyabb magyarok is, kevésbé elfranciásodva, igazi
arrivált magyarok, főleg szűcsmesterek és nőszabók magyar nejeikkel s
ekkor úgy fordult a dolog _S. Ö._ rendezésére s bekonferálására, hogy én
itt most _felolvasni fogok!_ Egy kis asztalra, a fal mentén, Ferenc
József alatt, két gyertyát helyeztek s noha sok gyertya égett az
életemben sűrű virrasztásaim során, de olyan nyugtalan lángja, amilyen
ennek a kettőnek, soha egyetlen egy gyertyámnak nem volt. És soha
felolvasó, két égő gyertya közt s egy király árnyékában olyan éhes nem
volt, mint én, de dacoltam a sorssal nagy küldetésem tudatában, mert
ekkor még semmi iróniám nem volt. Viszont volt egy kéziratom a
zsebemben, egy _Vihar_ című novellám, amit fiatalos búskomorságom oly
tragikusra koncipiált, hogy a hangom is remegett bele, amint olvastam,
miközben a gyertyák lobogásán, a királyi árny, foszladozva a székén,
távozni látszott a felolvasásról.

De szerencsésen befejezvén szereplésemet, egy utolsó szó tremolójával
hatásosan felállottam s meghajtottam magam. Az érzésem az volt, hogy
legalább is a Petőfi-Társasághoz tartozom, mert mindig csak hazafelé
gondoltam. A hölgyek tapsoltak s csodálták maguk között illusztris
fiatalságomat, az urak távolodtak s csak egy Schwartz nevű kárpitos
közeledett azzal a spontán barátsággal és lelki biztonsággal, ahogy
izraeliták minden híres emberben az izraelitát üdvözlik.

– Legyen szerencsém vacsorára! – mondta ez a finom ember, mert közben
már hordták a borjupörköltet galuskával, a helyiség minden irányában.

– Nagyon köszönöm, nem vagyok éhes, – feleltem.

Nem hazudtam. Benső hevületeim, húszéves hitem önnönbadarságaimban,
melyek e _Vihar_ című történetben, amint az az _Elbukottak_ című
könyvemben olvasható, az eszményi butaság legtündöklőbb magaslatáig
emelkedtek, oly kábító önelégültséggel s oly beteljesedett kéjekkel
öntöttek el, hogy szinte túl voltam minden érzéki kívánságon. Megkezdvén
mártíromságomat Isten akaratából, szent gyönyöröm nem tudta még micsoda
útnak indul, micsoda vágyak s gyötrelmek felé a szavak párzásával,
micsoda poklok s egek elé halálra sápadtan, mikor egyszerűen egy éjen
át, ezeregy éjen át, csak egy tollszárat mártogat tintába! A két gyertya
még lobogott a szobában. De már csak én maradtam itt, a skarlát
királlyal s az ősz Kossuth-tal harmadiknak, halálos álmaimhoz tapadva.
Mert mindenki az ebédlőbe vonult és _S. Ö._ is eltünt egy társasággal,
aki invitálta. Gondoltam, elviszem a gyertyákat magamnak, ezt gondoltam,
vétkes hajlamosságokkal. El is fújtam mind a kettőt, csendesen kiemeltem
a tartóból s zsebretettem, tiszteletdíjamnak.

Boldogan tértem haza a Mazagran-utcába. Micsoda jó estém volt, micsoda
drága finom Egylet! Micsoda éjszakám is lesz, micsoda világos éjszakám
ezzel a két jó darab fáklyával, amit hoztam! Már otthon is voltam, már
be is csengettem. A kapu megnyilt magától, egy zsineghúzásra belülről s
megint bezárult mögöttem. Kerestem a kulcsomat abban a kis
faliszekrényben, ami az irodában volt. A háziszolga aludt, ájultan egy
vaságyon, a kapuzsineggel az orrán, ahogy ez lelógott a falról az
arcába.

– Nincs kulcs! – szólott félálmában, amint kérdeztem.

– Hol van? – dadogtam.

– Elvették! – felelte s egy nagyot fordult az ágyában, rettenetes
bűzökkel, amit felkavart s megint rántott egyet a zsinegen, a feje
fölött.

A kapu megnyilt, mehettem! Mentem is. Ez volt első hajléktalan éjszakám
Párizsban, – az első! Mert itt is csak az első számít, mint a
szerelemben. Kijöttem a boulevardra, a Bonnes-Nouvelles-boulevardra, ez
volt a neve: _Jó Hírnökség boulevardja!_ Az ívlámpák tündököltek, a
színházfrontok tüzei égtek, a sok transzparens a levegőben, a sok
fényszóró a tetőkön, az mind sugárzott és égett s az égen volt a hold!
Leültem egy padra a novemberi ég alatt. Néztem a sok népet, aki jött a
színházból. Minden ragyogott és fénylett. Világosabb volt, mint nappal.

– Kár volt elvinni a gyertyákat, – gondoltam.




VI.

A másik unokafivérem, gőzös paplanai alól feleszmélt időnként s
szembenézett sorsával. Megint nyakába vette Párizst s kétségbeesett
szaladgálások után, végre állásba jutván, alig akart emlékezni, sajnos,
ama szent fogadalmára, hogy hivatalbalépése napján, ha a jó isten idáig
juttatja, megvendégel az _Etablissement Duval_-ban, 3 frank erejéig!
Hosszas vitáink során e ponton, rokoni kötelékünk, a végsőkig feszülten,
csak azért nem szakadt meg végérvényesen, mert a fiatalember, ha
rosszkedvűen is, de végre mégis csak állott szavának s bejött velem az
_établissement_-ba s leült mellém az asztalhoz, szorosan mellém, valami
pénzügyőri ellenőrzéssel… Én már az étlapban gyönyörködtem, mint a
halak, vadak, pástétomok, szárnyasok és gyümölcsfélék édenkerti
leltárában, 3 franknyi latitűdömmel, mikor hirtelen megszólalt:

– _Csak két frankig mehetsz_, – mondta, – mert úgy érzem, nem leszek
hosszú életű az állásomban.

– Gyerünk két frankig, – gondoltam – az is jó. Csak valameddig gyerünk,
az a fontos.

De aztán megkérdeztem:

– Miért nem leszel hosszú életű? – szólottam a költő fölényességével,
aki, mivel csak Istent szolgálja s nem az embereket, soha el nem
csapható.

Régi megfigyelésem, hogy az ember, keserves helyzetében, ha hangsúlyozni
kívánja bánatát, rendszerint megismétli azt a kérdő formát, amit
intéztek hozzá.

– Hogy mért nem leszek hosszú életű az állásomban? – kérdezte
unokafivérem. – Azért nem, mert nem fogok megfelelni, – vallotta be
azzal a megalvadt rezignációval, ahogy bizonyos emberek tisztában vannak
a maguk képességeivel. Az egész olyan őszintén és keserűen hangzott,
mintha ezzel az egyetlen mondatával a Schubert _Geständnis_-ét énekelte
volna el valami igen egyéni hangnemben. Amellett még óvatosan körül is
nézett, ha nem hallotta-e meg valaki, amit dalolt.

Háromfrankos lehetőségekből áttérvén, ellenmondás nélkül, kétfrankos
kombinációra, megvallom, nem sok érdeklődést mutattam e _diminuendo_
erkölcsi okai iránt. De unokafivérem, csordultig a szívével, mindent
megmagyarázott, szépítés nélkül, azon egyszerűen, amilyen tisztességes
fiú volt.

– Mint német levelező nyertem alkalmazást _H._ bankbizományi cégnél, –
így kezdte ama biografikus modorban, mely német olvasmányainak hatása
volt. – Egy bloc-note-tal a kezemben, – folytatta, – állok, mint egy
hülye a cégfőnök előtt, s jegyezném néhány _schlagwort_-tal azt a
húsz-huszonöt levelet, amit úgy diktál egy szuszra, egyiket a másik után
s olyan gyors franciasággal s olyan szédületes tempóban, hogy egy kukkot
nem értek az egészből! Nem is diktál, de szaval. Nem is szaval, de
szónokol. Nem is szónokol, de valósággal színházat játszik e leveleken
át, német ügyfelei előtt a térben, olyan fölénnyel, olyan indulatokkal,
olyan röpkeségekkel, hogy világosan látom, amint e sarlatán modorával,
sok blöffel s ravaszsággal, a víz alá nyomná őket, az összes német
ügyfeleit, mind. Olykor nem is mond semmit, csak egy rövid gesztusa van,
vagy két ujjával csattog egyet, vagy lecsapja a plajbászát az asztalra,
– ezt én mind értsem meg, hogy ez mit jelent! Végül azt mondja: _Voilá!_
s mehetek. Ez egy zseniális ember, lehet, nem tagadom. Ez egy briliáns
ember, az is lehet. De mikor én leülök, szegény fejem, hogy németül
megírjam, amit ő franciául odabűvészkedett s odagesztikulált nekem,
olyan káoszban vagyok, olyan lelki nyomorban és kínban vagyok, hogy
elátkozom az életemet. Elrémülve gondolok a következményekre, végzetes
bajokra, zűr-zavarra és marhaságokra, amit csinálhatok, micsoda súlyos
kárt okozhatok az üzletnek, mikor e húsz-huszonöt levél tartalmából,
direktiváiból, utasításokból, tíz szó az sok, de annyit sem értettem
meg! Amellett még alig ülök egy percig s már vissza is hivat az
irodájába: «_Ajoutez à Charles Widder à Mayence!_» – kiáltja s még jön
egy rövid tiráda. «_Ajoutez à Mayer et Comp. à Cologne!_» s megint
néhány energikus szó, amit lehadar egy pillanat alatt s végül: «_C’est à
laisser ou à prendre!_» ami a tendenciák összességét jelzi s legvégül:
«_Et puis m–de!_» Kíváncsian erre az utolsó szóra, amit a legcsengőbben
mondott, valami olyan gusztussal és tisztán, hogy fel is tudtam
jegyezni, megkérdem egyik kollégámat az irodában, ez vajjon mit jelent?
Még jó szerencse! Már majdnem beleírtam volna a levelembe, Mayer és
Compnak Kölnbe, külön utóiratnak!

– Ez se lett volna baj, – magyarázom filozófikusan féligsült
_chateaubriand_-om mellől, melyről nem veszem le a szemem. – Ez egy
történelmi szó. Ez egy nemzeti szó. Ez egy úgyszólván szent szó.
Cambronne tábornok avatta szentté Waterloonál, mikor arra a
felszólításra, hogy adja meg magát, ezzel az egyetlen kis rövid szóval
felelt. Ez egy varázserejű szó. Ez egy konstruktív szó. Ez mindent
megold ez a szó, mindent elvág, mindenütt rendet teremt, a legnehezebb
szituációkat, a legsúlyosabb komplikációkat felbontja és megoldja, mert
mint érv is a legelsőbbrangú az egész francia szókincsben, tudományban,
logikában s irodalomban! Tulajdon hangzásával hat, függetlenül az
értelmétől. Több mint Wagner, holott ez zenész. Több mint Plátó, holott
ez bölcs. Mit mondjak? Több mint Anatole France! Több mindennél ezen a
világon, mert mindent egyesít magában, ami csak van ezen a világon! Erő,
hév, szív és szenvedelem, minden tudás, minden bölcsesség benne van,
minden könnyedség, kellem, szellem, gyöngédség és szerelem! Amellett
könnyen használható, szinte ösztönszerűleg, minden rendű s rangú ember
részéről, felekezeti különbség nélkül!

– Ez mind lehet, – felelte a barátom, – s biztosan úgy is van, ha te
mondod, de ezzel az én helyzetem nem kevésbé reménytelen. Valami hiba
mégis csak van e szóban, bármilyen szent szó, – tette hozzá meglepő
okosan, – ha én nem vághatom oda a főnökömnek, amikor olyan gyorsan
diktál nekem, hát nem igaz? Csak vágnám oda, hogy vágnának ki engem
rögtön! Ez lehet egy kemény, katonás kiszólás a Cambronne ajkán, egy
olyan halálos szituációban, ami durvaságát heroizálja. De üzleti
levelekben, egy _Mayer et Comp_-pal szemben Kölnben, nem alkalmazható.

– Ez igaz, – feleltem, – _Mayer et Comp_-pal szemben, nem. De a te
részedről, e pillanatban, kitünően alkalmazható, – mondtam s folytattam
ebédemet két frank erejéig, mert még nem tartottam ott.

– Még sem mondom, – felelte finoman, mert valóban finom ember volt. De
rágyujtott egy cigarettára, mert imhol két óra volt, amikor már szabad
dohányozni az _Etablissement Duval_-ban. A számlám sem tett ki többet 1
fr. 95 centimnál. A hangulat ilymódon, leszámítva a bánatokat, kitünő
volt.

– Köszönöm, – mondtam, mikor elváltunk a vendéglő küszöbén.

– Isten veled! – felelte, mint aki eleget tett kötelezettségének.

S eltünt a boulevard tömegében, _ce cher cousin!_

Mikor évekkel később, rokonaim iránt érdeklődvén, elmondtam Daudetnek
ezt a történetet, úgy meg volt hatva, drága nagy ember, hogy rögtön
látni akarta a barátomat.

– Hozza el! – mondta sugárzón, amint az egészből kiérezte az emberi
dokumentumot.

– Már rég nincs Párizsban, – feleltem, – sőt már rég jó dolga van
másutt.

– Jó dolga van? _Az nem lehet!_ – kiáltott fel hallatlan
emberismeretével, amint meg akart maradni, igaz művész létére, a dolog
bús szépsége mellett. Az ő számára, unokafivérem élettörténetében, a
figura egysége, nem volt szabad, hogy megváltozzon. Akármit mondtam,
akárhogy magyaráztam s bizonyítottam a fiatal ember sorsfordulatját,
csak azt mondta: _Oh le malheureux! le malheureux!_ s majdnem sírt,
amilyen költő volt!

Aztán, végre, alig két-három nappal a fogadalmi ebéd után, azt mondja
Gyuluska: Kiléptem! Úgy mondta ezt, túllévén lelkiismeretbeli kínjain,
mintha ötven évi szolgálat után történt volna nyugalombavonulása,
világnézletének megfelelően. Másrészt tiszteletreméltó egyénisége,
szemérmetessége s emberi méltósága nem tűrte volna, legkevésbé önmagával
szemben, hogy azt mondja: Elcsaptak!

– Már az este utazom is haza, – jelentette.

Csak egy kis bőröndje volt, egy kis kézi bőröndje, de az úgy tele volt
gyömöszölve s olyan súlyosnak tünt, mintha a szívét is belenyomta volna.
Felültünk egy omnibusz imperiáljára s kihajtattunk a _Gare de l’Est_-re,
mint egy kivégzésre. A szerelvény ott állott a perron szélén, s egy
végtelen hosszú sínpár nyúlt ki elébe a végtelenbe, ahol a pálya mentén,
törpe lámpák virrasztottak kék és piros tüzeikkel. Nem volt itt, a vonat
mentén, sem izgalom, sem futkosás, sem kiabálás, egyetlenegy vasúti
tisztviselő se látszott, mint általában a párizsi pályaudvarokon s az
egész szerelvény, magára hagyva, néhány bús lámpával megvilágítva s egy
csengővel megzenésítve a szemközti falon, valahogy olybá tünt, hogy soha
el nem indul. De a gépből, oldalvást, kihajolt a mozdonyvezető, kék
zubbonyban s cigarettázva s valamit nézett, nem tudni mit, a nagy
útakhoz szokott szemével abban az elementáris duruzsolásban, amit a
mozdony hallatott.

Fel és alá jártunk a perronon. A kocsisorban, a hosszú s alacsony
francia vagónok fonalán, egy kis rövid kocsi állott befogva, s egy
réztáblával a középső ablaka alatt ezzel a felírással piros betűkben:
_Paris–Vienne–Budapest_. Csak néztem ezt a táblát s aki oly kacskaringós
útakon, többszörös átszállásokkal érkeztem Párizsba, alig tudtam
elképzelni, hogy ez a kocsi, így beékelve a többi közé, egyenest Pestig
szalad s a Keletin fog megérkezni! Istenem, _Paris–Vienne–Budapest!_ Az
egész tábla, az egész vagón, mintha a szívemen lógott volna.

– Csak Bécsbe megyek, a nővéremhez, – mondta unokafivérem, miután vett
magának egy üveg ásványvízet s egy libamájas sandwichet, rábeszélésemre.
– Bécsben meg fogok tanulni tökéletesen franciául, – folytatta, –
Bécsben lehet a legjobban megtanulni franciául. Párizsban is lehet, de
itt tovább tart, mert az emberek nagyon gyorsan beszélnek.

Akkor, hirtelen, sietség nélkül, mint akinek csak eszébe jutott valami,
kijött a perronra az irodából egy fehér vászonsapkás fiatalember, azt
mondta: _En voiture!_ s belefütyült egy kis rézfütyülőbe. S már ment is
vissza az irodába. De Gyuluska, tisztelvén a tekintélyt, rögtön beszállt
a kis nehéz bőrönddel s akkor, hirtelen, a kocsi lépcsőjén, mint egy
vesztőhelyen, elfakadt sírva.

– Egy hajótörött vagyok! – mondta a vonatról.

– _Pas de chance!_ – szólott Szklezanzsé meghatva, de párizsiasan, mert
ő is kijött, fehér kesztyűsen e búcsúzásra, _ce beau cousin!_

Már rég gurult a vonat, már rég künn volt a pályaudvarból, mikor még
mindig utána néztem! Tizenhét év alatt, hány ilyen vonat után néztem,
mikor apám, anyám, testvérem, számtalan barátaim utaztak haza s én ott
álltam magányosan és csak néztem azt az utolsó piros lámpát a vonat
végében, ameddig csak látni lehetett s ameddig csak el nem tünt az
éjszakában!

– Neked is jobb volna, ha hazamennél, – mondta Szklezanzsé, a könnyes
szemem láttára. – Nem nektek való ez a Párizs, – magyarázta. – Ide
energia kell! – tette hozzá a Boudorevska szívszerelme.

De aztán megsajnált, mert alapjában jó szíve volt.

– Hová mégy? – kérdezte, amint leértünk a Boulevard Strassbourgra és
sejtette, hogy nincs egy vasam.

– Mennék írni egy cikket, egy kávéházba, – feleltem könnyedén, – ha
adnál egy frankot.

Mert azt resteltem bevallani, hogy hajléktalan vagyok.




VII.

Nem lehet itt részleteznem, kifogyhatatlan erkölcsi tartalmával s
szuggesztiv erejével azt a patétikus érzést, mikor egy jó családból való
fiatalember, aki odahaza a legkitünőbb napilapok munkatársa, Csemegi
Károly barátja s a legmagasabb színházi körök kegyeltje és kedvence, de
sőt Jászai Mari kegyence volt, hirtelen azon veszi észre magát, hogy
egyszerűen kitették az utcára, Brumaire 18-án (hogy történelmileg
szóljak), mert a manzardja havi bérét nem tudta megfizetni! Hazai
erkölcseink az albérletek világában jóval enyhébbek, sőt romantikusabbak
lévén, ez a szertartás nélkül való kilakoltatás, mely úgyszólván
rajtaütésszerűleg, sőt meglepetésszerűleg éppen akkor konfiskálja az
ember szobája kulcsát, mikor az ember éjnek idején, békésen hazatérne a
szobájába: a legkeserűbb ötletesség ingerével hatott, amellett, hogy
valami _párizsi különlegesség_-nek is tünt. Mit tehettem volna,
egymagam, védtelen, e barbár joggal szemben? Az utca foglya voltam. De
elszántan arra, hogy az élet méhéből újra megszülessem, ezúttal mint
igazi költő végérvényesen, keserű gyönyörrel és borús örvendezéssel
üdvözöltem úgyszólván önéletrajzomat e szégyenteljes hajléktalanságban,
s mint egy regényben olvastam magamat, egy gázlámpa mellett, az utcán.
Megadtam magam, gyermek! a két lábammal dicsőségül, egy dicstelen
kövezetnek, s kidolgozván magamban, időtöltésül, egy vándorlási tervet a
Madeleine-től a Bastille-ig: e lealázó gyaloglásokban, lelki fejlődésem
legtermékenyebb elemeit láttam!

Az ember már _a priori_ ostoba, amikor húsz éves. De amikor húsz éves
badarságai úgyszólván élettani feszültségekkel lihegnek egy Balzac vagy
egy Verlaine nyomán, e nagy példák nyomorának dőlve reménykedő
önönszámítgatással, akkor éppen az a haszna van az embernek e nagy
példákból, ami nélkülük is lehetne. Az élet egyformán osztja a maga
banális porcióit költőknek s csavargóknak. Ha olykor sikerült az
embernek, nagy szenvedések árán, költőnek is lenni, viszont attól,
bizonyos nagy szenvedőknek még csak egy korrekt mondatot sem sikerült
leírni életükben. Egyáltalán, ki tudja azt, hogyan lesz az ember költő?
Hogyan születnek a költők? A nagy költők, mondja Rousseau, mind
meztelenül születnek, de ez még semmit sem jelent. Egy Montaigne, egy
Goethe sohasem ismert nyomort s Renan is volt olyan szerencsés, hogy a
nővére jóvoltából mindig volt valami kis pénze. Szegénység és nyomor,
mint minden társadalmi gyalázatosság, inkább lefokozza, mint emeli az
embert, főleg, ha művész akarna lenni. A régi görögök, a legnagyobbak,
nem ismertek szegénységet. Egy Parrhasios csak úgy tudott dolgozni, hogy
százával vásárolta Cos piacán a rabszolgamodelleket, a legdrágábbakat és
a legformásabbakat. Balzac egész művében nincs egy hangja az igazi
nyomornak. Valaki lehet igen nagy író, amellett, hogy lakása van. No de
mit tudtam akkor! A vége az volt, hogy lerogytam egy padra a Madeleine
környékén, s azt hittem, a legjobb úton vagyok a dicsőség s a jó Isten
felé.

Holott csak a lábaim fájtak, de ezek aztán olyan kegyetlenül, hogy e
görög templom árnyékában, _andanto e stando_, kénytelen voltam lehúzni a
cipőmet, két sor doriai oszloppal mögöttem, lehúzni a cipőmet! De sőt
meg is néztem e lábbelieket, amit sohasem tettem idáig, hogy
megvizsgáljam a cipőimet, miután levetettem őket! Ez már a nyomor
mozdulata volt. De sőt a nyomor ösztöne volt, ami úgy látszik megvan az
emberben a többi ösztönei tárházában, csak rá kell, hogy találjon. Nem
kivánom kutatni itt az efajta korrespondenciákat, de az bizonyos, hogy
az emberi lélek első útja a nyomorban, mint egy sóhajok hídján hajlik
át, az ember lábához egyenest. Nincs ember a világon, akinek, hacsak
pillanatnyilag is, de ne fájt volna a lába. Az ember lába hordja az
ember sorsát, fizikai értelemben. De azonfelül bizonyos izraelita lábak,
leszámítva ápoltságukat, még mindig emlékeznek, sajogva, évezredes
vándorlásokra, keserű agyagföldeken. Minden zsidó lábában mindmáig benne
van, a szövetekbe temetkezve, a hajdani pántlikás aggastyánok fáradt
lábikrája, hacsak egy-egy porcikában is, egy-egy pillanatnyi kínban is,
egy-egy sóhajban olykor, mely nem tudni honnan száll, hány esztendőn át,
micsoda faluvégről, fapadlókról, megriadt kocogásokból, kuvaszok elől…
Másrészt bizonyos emberek, épp abban mennek tönkre legelsőbben, ami
előkelőségük volt. Még pesti lakkcipőimet viseltem, két báltermi remek
dolog volt, meglehetősen bocskorrá silányítva a Madeleine s a Bastille
között, ahol soha nem álmodták sorsukat. Széttaposott oldalaikkal
fogadták vissza két fájós lábamat félcipői jóindulataikkal, s csoszogtak
velem, két báltermi remek, a hajnal elé, amint ez kidugta elém az égen,
messze elém az égen, a rózsaszínű orrát!

A Szajna irányában mentem, mert a víz vonzza a magányos embert s IV.
Henrik szobra alatt, a talapzat lépcsőzetén, e dicső királynak néhány
udvaroncát láttam, _courtisans des rois de bronze!_ ahogy a költő mondja
s akik itt jóízűen aludtak négy gázlámpa derengésében s olyan cipőkben,
melyeket már nem lehetett levetni. Az igazság az, hogy oda kellett volna
telepednem közéjük, a rózsaszínű kőre gázlámpás derengéssel, közéjük s
ama jó király alá kecskeszakállal, aki minden hívének egy tyúkot kívánt
a fazékjába. Berlioz megtette ezt hajdan, Berlioz! egy karéj kenyérrel,
ahogy írja. Nyilván én is megteszem, ha véletlenül magyar király az,
akinek kőárnyához rogyhatok alattvalói hűségem siralmával, de IV.
Henrik, megvallom, minden kiválósága mellett csak annál idegenebbnek
tünt szívemnek, hogy udvaroncainak e csoportja, halálos leomlással a
talapzathoz ragadtan, keserű bűzöket is terjesztett. Oh Istenem,
mennyivel erősebb az ember szaga még annak az éjszakai szellőnek a friss
illatánál is, ami a Szajna felől száll IV. Henrik felé, kővé dermedve az
éjben! Mennyivel erősebb az ember mindennél ezen a világon, még a
tulajdon nyomoránál is!

Továbbmentem a parton, a kőkorlát mentén, ahol a bouquinisták ládáinak
végtelen sorozata, lezárva és lepántolva, ezer és ezer könyvet rejtett,
minden emberi tudományt és bölcsességet rejtett, látszólag oly kevés
haszonnal, hatással és eredménnyel, hogy a súlyos lakatok és vaspántok a
ládákon, inkább szimbolikusaknak tüntek, mint éjszakai óvintézkedésnek.
Ez volt az a perc, mikor jó Renan öregapámmal szerettem volna
találkozni! Nem is szólva igazi apámról, odahaza, jó Istenem! De csak
mentem tovább a parton, Voltaire irányában s ekkor, hirtelen, a folyó
fölött, elbűvölő egekben jégtöréses opállal, a reggel, legszűzibb
kezdetében megjelent Párizs fölött s kihámozta a szürkületből, az összes
szobrok, hídfők s kőodvak mellől s az összes padokról is a parton, mint
tölgyek alól a szarvasgombákat, az összes alvó szilhouetteket! Valami
ébredt, nem tudom, látszólag az ébredt, ami aludt idáig, a nyomor! Már
nem bírtam a két lábamat s predesztináltságom gondolata magasabbrendű
költészetek irányában, annál inkább engedett a szívemben, hogy ifjonti
mámoromból, testi elgyötröttségem, mindinkább kijózanított. Körülöttem,
a reggelre nyílva, minden megmozdult, s a nyers élet oly brutálisan
sodort tova két fájós lábamon, hogy immár több éjszakai
hajléktalanságommal, a legragyogóbb jövőmet is túlfizetve láttam. Már
többet adtam az életnek, így rongyokra szakadva kívülről s belülről,
mint amit az élet valaha visszaadhatott. A vízet néztem, a Szajnát, mint
annyi szerencsétlen előttem és utánam! Levetni magam a partról, valami
tündöklő megoldásnak tünt, amit a víz sodródó árja, nem tudom micsoda
örök mozgás csábításává fokozott.

Mi tartott vissza? Nyilván a húsz évem. Szaladtam egy omnibusz után,
amelyik a Bonnes-Nouvelles-re ment. Gondoltam, megvallom spanyol
rokonomnak, fölényesség nélkül, siralmas helyzetem. Senkim nem volt e
Szklezanzsén kívül, aki e nyomorban segíthetett rajtam. A rue
Mazagran-ba érve, beosontam a kapun, feljöttem a lépcsőn, – vajjon
itthon lesz-e ez a castiliai, kérdezgettem rémüldözve. A folyosó mélyén
megálltam, szívszorongva, az ajtó előtt, s végre elszántan benyitottam.

A félhomályban rögtön föltünt Miska az ágy drapériáiban, mint egy Szép
Fülöp a hegyes szakállával. Két nő között pihent, amint az nem szokatlan
Párizsban s mindazonáltal elég jókedvűnek tünt. De sőt úgy láttam, nincs
kedve ellenére, hogy tanuja vagyok e bigámiának. Néhány szóval,
magyarul, kihallgatásért esedeztem. Néhány olyan magyar szóval, hogy
meglepődve ült fel az ágyában s úgy meredt rám két gyönyörű szemének
délszaki sugárzásával, ahogy csak Velasquez álmodhatott egy férfiarcban
két szemet. S rögtön, az efajta helyzetek gyakorlatosságával, már
szabadságolta is hölgyeit, akik kellőleg megjutalmaztatván, vígan mentek
sűrű _Au revoir!_-okkal.

Elmondva mindent, letörten és presztízs nélkül, már nem voltam sem
költő, se zsurnaliszta, se Csemegi barátja stb., csak egy szegény,
hazátlan fiatalember, aki egy sarokban ültem egy széken és keservesen
sírtam. Megvallom, kora ifjúságom óta, valami különös hajlamosságom volt
arra, hogy időnként sírva fakadjak. Ok nélkül olykor, vagy nem tudom
micsoda rejtélyes okokból és ösztönökből, úgyszólván merő élvezetből
sírtam. Azóta is, mindig szerettem sírni, még az örömnek, sőt gyönyörnek
ama rövid perceiben is, melyekről Saint-Beuve beszél. Mindmáig imádok
sírni s igazi ünnepem az, mikor megvonulva a szobámban, szinte elázok a
könnyeimben, mintha valami langyos felhőbe borítanám az arcomat, hosszú
félórákra.

– Nézd csak, – mondta Miska, – itt van a szobám, az ágyam, feküdj le
szépen, aludj és pihend ki magadat. Én most nem leszek itt egy hétig.
Küldetek neked egy csomagot Potintól, hogy éhen ne halj. Aztán itt van
Anna, aki számít rád, hogy átveszed vele azt a pár cserkesz dalt, amit
Párizsban be akar mutatni. Mert fel fog lépni az _Alcazar_-ban. Amíg
tanulsz vele, ez két frank lesz óránként, ha ez neked megfelel. Attól
még írhatsz a lapoknak is, szóval nem vagy elveszett ember.

Ezt mondta ez a kitünő fiú, olyan kedvesen s annyira mindenrendű
meghatottság s érzelmesség nélkül, hogy soha életemben így meg nem
voltam vigasztalva. Közben fel is öltözött, s elkészülve _à quatre
épingles_, csak nézte magát a tükörben azzal a fizikai biztonsággal,
mely az összes boulevardokat a kis ujjában érzi.

– Zárd magadra az ajtót! – mondta még és ment.

Istenem, bedőltem abba a mennyezetes ágyba, abba a mennyei ágyba, abba a
feldúlt, abba a felejthetetlen ágyba, mely még gőzölgött két párizsi nő
s egy hidalgó teste melegétől. Egyetlenegy utolsó sóhajom, egyetlenegy
utolsó gondolatom kötött még össze ezzel a világgal, mielőtt elaludtam
egy almakukac kéjével, aki odavan az édességtől. Istenem, gondoltam,
micsoda gyönyör, egyedül feküdni egy ágyban!




VIII.

Ezek lágy orosz dalok voltak, melyeket Boudorevska asszony úgy énekelt,
szájtátva a szájpadlása piros boltozatáig, mintha minden gyönyörűsége
ami tellett bennök, valami görögkeleti szentanyának kínszenvedése volna.
Úgy énekelt halálos odaadással s rézsútra fordult állkapoccsal, mint egy
nősténytigris párzása éjjelén. A fogai tömegével monumentális pianói
fölött, a benső érzelmességnek, megrezdülésnek, elepedettségnek, főleg
lélekzetvétel közben, olyan böffentyűit hallatta, hogy ez túltett minden
gyomorfájáson. Szőke hajkoronája is engedett a benső nyomásnak s
lassanként lefordult a félarcára a szemhéja fölé, mely már nem tudott
mozogni.

– Odavagyok! – mondta.

– Látom, – feleltem megsemmisülten e rettenetes női szervezetnek
kontaktusában.

S hátradőltem a székemben, mint akit elsöpörtek ebből a világból.

Két frankot kaptam egy ilyen leckéért, de sokkal többet megért. Mindig
kevesebbet kaptam életemben minden munkámért, mint amit megérdemeltem,
amellett, hogy már _a priori_ az anyagi eredmény ellen mentem. De valami
rejtélyes kötelék fejlődött ki e nagy női személy között s köztem e
Volga-parti melódiák füzérén. Mindaz, amit a hölgy, úgyszólván junói
méretekben érzett ezekben a szent percekben s ezekben a dalokban, a
legtisztább dolog volt, amit nő csak érezhet a szívében s ezt annál
nyersebben s hevesebben éreztette velem is, hogy külső eszközeiben oly
művészietlen és fenevad kesergésű volt. Amit itt harapdált vágyakat s
álmokat szinte anyagi mivoltukban, amit itt fölraktározott bánatot és
honvágyat a szájpadlására, amit itt habzsolt és visszakavart magához egy
távoli világból, azt mind követtem magam is, szemlesütve, a magam
hontalanságán. S úgy hozzá voltam kötve testestől-lelkestől ennek a
tatár szörnyetegnek robbanásos masszivitásához, mint egy kis csónak, ami
oda van kötözve egy nagy gőzhajó farához s csak úszik utána s hánykódik
a hullámokon, egy egész nagy keserű tengeren, amit felkavartak előtte.
Az egész dolognak, minden leckénknek valami olyasféle poézise volt,
amilyen egy oroszlánbarlangnak lehet, amellett, hogy csak két ember
munkálkodott itt, a maga emberi nyomorúságával. Sem Oroszország nem jött
közelebb Annához, sem Magyarország hozzám. A világ nem mozdult
körülöttünk. Csak mi mozogtunk egy világ körül. Csak a borzasztó nagy
hajó ment s a kis csónak utána egy reménytelen végtelenségen.

– _Smorzandó!_ – mondtam a hölgynek az ilyen pillanatokban, miközben
kísértem a zongorán. Meg se hallotta. – _Smorzandó!_ – ismételtem, de a
hangomat vitte a szél. Nem volt rá mód, hogy valamit enyhítsek óceánjáró
riadalmán s a magam hánykódtatásán is, amint sodort magával. Olykor,
igaz, rámnézett viharosan, két angyalian könnyes szemmel olykor, az
irgalomnak azzal a furcsa tekintetével, amit csak nők tudnak bizonyos
viharokban, melyekben összetörik az embert.

Az ember szívének megvan az a sajátos hajlamossága, hogy odatapad
mindahhoz, amivel magát, főként az eszményiek terén, maradék nélkül ki
tudja fejezni. Innen a sok vers őszről és tavaszról, a sok
ál-érzelmesség s a sok rossz színész is a világon. A tiszta líraiság, s
az igazi nagy érzés független minden hangulatoktól, nem is szorul külső
eszközökre és az evangélisták például, önönmaguk hangszerei voltak s egy
Michelet is, modernebb időkben, önmagában látta azt a történelmet, amit
írt, aminthogy a fülemüle is, valószínűleg önmagában érzi kóta nélkül
azt a nyári éjjelt, amelyből kicsattog a hangja. Nem is kellene ilyen
messzire mennem annak illusztrálásához, hogy sem evangélista, sem
Michelet nem lévén: a zord téli időszak, mely ezidőtájt, télikabát
nélkül rámborult Párizsban, csak még fokozta szívemben ez orosz melódiák
poláris hatását. Úgyszólván a sarki csillag alatt éltem, ami magasan az
égről egyenest a szívemnek tűzött, fagyos magányosságával. Volt egy kis
finom, könnyű, galambszürke felöltőm gyöngyházgombokkal, ami Pesten
úridivat s elegancia szempontjából _non plus ultra_ számba ment, de amit
Párizsban, köznevetség veszélye nélkül, nem igen lehetett viselni. Ezt
rögtön eladtam, már az első héten, ahogy Párizsba megérkeztem. Azóta,
kabát nélkül, egy szál nyári ruhámban, úgy rándultam ki naponta zenei
leckéimre a rue Mazagran-ból a rue Chambige-be, mintha meztelenül
szaladgálnék az utcán s csak valahonnan a szomszédból futnék át,
valahová a szomszédba. A feltünést kerülendő, egy olyan hosszú útat,
mint az Apponyi-térről kétszer a Víztoronyig a Városligetben, be kellett
osztanom zónákra s állomásokra s az egyik utcasaroktól a másikig
rohanva, az egyik kapualjból a másikba, mint látszólagos végcélok felé,
végre kiértem a Champs-Elysées-re, ahol a méretek már nem engedtek
szomszédságokat, ellenben a csípős hideg még fürgébb tempót követelt.
Bátran nekivágtam mint a nyíl, a vadgesztenyék végtelen sorának, s a
kopár törzsek között s holt levelek szőnyegén, kihevülve a futástól, egy
iramszarvas boldogságát éreztem a húsz évemben. S itt már alig volt
ember, e végtelen úton, aki látott volna. Csak a jó Isten látott a
szürke mennyekből. S csak az omnibusz tetejéről bámultak rám, mint egy
távfutóra. Valaki kiáltott is az imperiálon:

– _Il n’a pas de numero!_

A feltünő az volt, hogy cilinderben futottam. E nélkül talán észre se
vettek volna. Egy fiatalember külső stílusában mindig van valami, ami
egy nő tanácsa rajta. A cilinder még Jászai Mari volt a fejemen, egy
téli Champs-Elysées-n! De mivel emléke szent és imádott volt, egy
pillanatig sem nehezteltem.

Megérkezvén a rue Chambige-be, a küszöbön, egy percre, kifujtam magam.
Egy kis szobaleány nyitott ajtót, egy kis gyűrött, tüdővészes leány,
finoman köhécselő a maga _albino_ szőkeségében, még félig gyermek a maga
fejletlenségében, amellett vonzó, mint minden törpe, mint minden fitos
orrú, mint minden szláv kisasszony, mert konokul szláv volt s izzóan
moszkvai a pisze orrával s elbúsult tájszólásokkal, mióta Boudorevska
Anna maga mellé hozatta Párizsba. Valahogy szokásunkká vált, hogy szép
csendesen és testvériesen az egymás kezét szorongattuk az ilyen
viszontlátásokkor s aztán, még mielőtt az úrnőhöz bekopogtattam volna,
már szaladt ez a kis szőke s hozott egy pohár teát, megváltó angyal s
megállva előttem, azon törpén, azon piszén, azon _albino_-san, csak
bámulta a szomjúságom azzal az érdeklődő eltünődéssel, ahogy egy kis
cselédleány a konyhában megitatna egy agarat.

Oh a szép élet! – mondta volna főtisztelendő Miska bácsi, akiről
ezidőtájt még nem is álmodtam, holott őt neveztem ki azóta kőszegi
püspöknek a _Gloriá_-ban. De napok óta ezidőtájt, e másik Miskám,
spanyol Miskám szobájában laktam s okulva tapasztalataimon, a
szobakulcsot magamnál tartottam. Egy reggel, éppen zenei útamra
készülvén, zenei útamra, te jó Isten! egyszerre csak benyít hozzám a
házikisasszony mazagrani ridegséggel s kereken megmagyarázza egy
szóáradat _vivacissamento_-jában, hogy ő Szklezanzsénak adta ki a
szobát, viszont Szklezanzsénak nincs joga albérlőket tartani,
következésképp nekem innen végérvényesen távoznom kell.

– Nem vitatkozom, – feleltem finoman és meglehetős gyakorlatlanul, mert
idáig, fiatal pályámon sohasem láttam valakit, nő létére, aki
ellenségem.

Védtelenül ez újabb sorscsapással szemben, büszkén útnak indultam, de
valami sírásfélét mégis csak éreztem a torkomban, mikor megint a
szokásos zigzak-ban szaladgáltam az utcákon s vágtattam a
Champs-Elysées-n! Lakás nélkül, télikabát nélkül, pénz nélkül, megint
kezet szorítottam a kis komornával, megint hozott egy pohár teát, megint
nézte, amint iszom, megint leültem a zongorához s vártam a kéjes
hölgyet, aki jött lobogva a szomszédszobából s már intonálta az első
hangokat őserdei visszhangokkal, már intonálta! Megint mondtam:
_Smorzandó! Smorzandó!_ s megint meghaltam ebben az életben, oh a szép
élet!

– Mégegyszer átvesszük az egészet, – mondta a hölgy, – s holnap aláírom
szerződésemet az _Alcazar_-ral.

Azontúl nagyon jókedvű volt, angyalian jóindulatú, szokása szerint.
Ragyogó kék szemével rám meredt időnként, azzal a félig mosolygó
tekintettel, ahogy bizonyos nők kutatni tudják, az ajkuk széléről s a
szemük szögletéből, az ember titkait a szíve mélyén. Mint egy kötélen
egy hernyót, ott tartott ebéden, ott tartott teára, délután, orosz
barátaival, ott tartott vacsorára, mikor Miska is beköszöntött egy
pezsgőskosárral és _K. O._ barátjával, aki festőművész-honfitársunk
volt, Munkácsy kitünő tanítványa. Nagy szál férfi, mint egy Wotan,
szakállas és csillogó szemű, amellett gourmet, mint egy kínai alkirály
és eskóros, mint egy római, csak ez, nem több, a szerencsétlen!

A dessertnél végre, amint a nő szeme olvasztóan dolgozott a lelkemen, be
kellett vallanom újabb keletű száműzöttségemet a Mazagran-utcából. Soha
nagyobb kő nem esett le a szívemről, mint ezzel a vallomással.

– Itt fog aludni nálunk, – mondta ez az angyali teremtés egyszerűen.

– Oh ezt nem! – feleltem elrémülve, ismerve ez orosz-spanyol együttes
zajos szerelmetességét.

– Fönn a manzardban, gondoltam, – szólott a nő még egyszerűbben.

– Ott a leány alszik, – jegyezte meg Miska.

– Nem fog hozzányúlni, – felelte Anna azzal a szent meggyőződéssel,
amelyre esküt tett volna.

Csak az ilyen szabad erkölcsű nők tudnak hinni ilyen grandiózusan a más
ember erényességében. Igaz, hogy ehhez orosz nőnek kellett lenni s
amellett még micsoda nőnek!

Éjfél felé, _K. O._ tiszteletére, mégegyszer elénekeltük a dalokat.
Aztán, a magam részéről elbúcsúzva ez illusztris társaságtól, kaptam egy
szál gyertyát s egy köteg papírt, hogy odafönn a manzardban
dolgozhassam, mint ez óhajom volt.

Amikor benyitottam abba a padláslyukba a hatodik emeleten, a kis szőke
cseléd már mélyen aludt, olyan szorosan a falnak fordulva, hogy kis
fitos orra, amint a gyertyafénynél néztem, még fitosabbra nyomódott
elfúlt cimpáival, a falon. Úgyszólván az álmát szívta a falból,
odatapadva mint egy legvégső határra, ahonnan már nincs tovább. Nincs-e?
Ki tudja, ha a falon nem álmodja-e át magát, gondoltam. S leültem az
asztalhoz, a gyertyám elé s elkezdtem ama kétségbeejtő novelláim
sorozatát, amelyből _Elbukottak_ című első könyvem lett. Reggelig
dolgozom, így terveztem s aztán a kis szőke szolgálatba lépvén odalenn,
lefekszem az ágyába, utána, s alszom délig, magam is a falnak tapadva,
ha kevésbbé pittoreszken is, mert nem lévén moszkvai származású, nekem
nem volt fitos orrom. Amint írtam, tünődtem, cigarettáztam, mögöttem a
fal tövéből, időnként, egy-egy kis rövid köhécselés kísért. Gondoltam,
kinyitom a fejem fölött a padlásablakot, csak az első szögre, így
gondoltam, egy kis friss levegőért. De az ablakvas, berozsdásodva, nem
engedett. Akkor, csöndesen, az ajtóhoz jöttem, hogy kinyissam egy
keveset.

A küszöb sötét volt. De néhány lépésnyire a küszöbtől, a lépcsőház
örvényében, még égett egy-egy lámpa egy távolodó árny körül, aki _K. O._
volt, elmenőben, atléta-formáinak árnyékvetésével, amint haladt lefelé a
lépcsőn, a kapualj felé. Még hallottam a hangját, amint beszólott a
portásnak: _Cordon s’il vous plaît!_ S rögtön egy másik hangja, egy
pokoli hangja üvöltött alantról s a teste zuhant, mint egy titán teste,
tompán és súlyosan a mélyben.

Gyorsan becsuktam az ajtót.




IX.

Egy nap, délfelé, még pihentem a kis komorna ágyában, azon kábultan,
mint mikor az ember az egész éjjel novellákat ír s reggelre még tele van
a feje hieroglifákkal. Néztem az eget a fejem fölött, a padlásablakon
át. Nem sok jót igért ez a novemberi égbolt, _nom d’un chien!_ ahogy
akkor mondtam, s noha csak egy darabkáját láttam, egész szürke
végtelensége elterült a szívemen. Ebédem nem lévén, de még kilátásom is
inkább az égre lévén, mint ebédre, gondoltam alszom estig, – _qui dort,
dine!_ mert a franciák ilyen három szóra redukálják, optimisztikusan, az
élet legsúlyosabb problémáit. Az ember nem él pusztán kenyérből s a
lelke elkábul szavakra. Alszom estig! Olyan furcsa ez! Az est mindig
ígért valamit, nem tudom mit? nem tudom miért? de valamit ígért, az est!
_la soirée!_ Holott éppoly reménytelen volt, mint a reggel, mint a dél,
mint minden perce a napnak. Csak éppen, hogy olyan ünnepélyes volt a sok
fénnyel, a sok csillaggal, a sok szoknyasuhogással, ami megzendült, mint
egy ének, _unisono_, s amit mindenki megértett.

S a falnak fordultam végérvényesen.

De ekkor megnyilt az ajtó s belépett _K. O._ festőművész-honfitársam,
Munkácsy kitűnő tanítványa, amint mondtam. Alig fért el itt ebben a
padláslyukban, eskóros monumentalitásával. Csak most láttam, micsoda
hatalmas szál ember, micsoda óriás s micsoda télikabátja van, mint a vaj
olyan sárga, tenyérnyi gombokkal s egy _malmaison_ szegfűvel odacsapva a
hajtókájára. Bécsi ízlés, gondoltam, «_Es gibt nur ein Wien!_»
jelszavával, aminthogy csakugyan, nosztalgiás ember! hű maradt Párizsban
is, osztrákosan ködös származásához s úgy öltözködött, mint egy hajdani
fiakkeres, aki a Ringen egy hajdani trónörököst vár. Híven e
tradíciókhoz, egy huncut szót nem tudott franciául, de néhány magyar
szót megtanult Párizsban részben Munkácsytól, aki hasonlóképpen nem
tudott franciául s részben ama számos magyaroktól, akiket a Grand
Café-ban látott. Egyébként úgy is beszélt, mint sváb kirándulók, a
hegyekben, vasárnap.

Most bátran közeledett s miután körülnézett, ami nem tartott soká,
valami finnyás vizsgálódásba kezdett, mint aki mindenre kíváncsi, de
semmihez sem mer hozzányúlni. A botjával felpiszkálta alsóruháimat, s
egyetlen pár harisnyámat hosszú utak gyászában, meglengette mint egy
dicstelen zászlót, a botja végén, feudálisan. Mindezt elképedve néztem a
takaró alól, mert nem lévén berendezve ezen a padláson, ezzel a
«stafirung»-gal az effajta háztűznézésre, menyasszonyi szégyenérzésem a
föld alá kívánkozott.

– Kétszáz frankért, – mondta, – megfestem a portrédat!

– Ez ajándék! – feleltem felvidulva, s majdnem kiugrottam az ágyból s a
bőrömből is, olyan mulatságosnak tűnt ez a kétszáz frank, amit fizessek
a két sápadt harisnyámmal, szimbolikus zászlósuraságommal, s főleg, hogy
weanerisch volt mondva!

A Boudorevska szerződése késvén, sajnos, még e hölggyel kellett zenélnem
összevissza, de azért meg tudtam jelenni időnként, amilyen fürge voltam,
meg tudtam jelenni a _K. O._ műtermében. Felborzolva a hajamat, költő!
keresztbe font karokkal a mellemen, Napoleon! megálltam egy magas szék
támlájának dőlve, elborulva lelki sebeimben. Nagyképű líraiságom, amit a
póz még túlzott, mindent ki akart fejezni, hogy a festő ezt visszaadja
vásznán, minden nyomort, bánatot, honvágyat, de mindebből _K._ egy
kukkot nem értett, s csak leszólt, korholt, szidalmazott bécsi
kedélyesen, miközben föstött, fütyörészve. Olykor, déltájt, Munkácsy
Mihály, hazatérőben, bejött a műterembe, ami tőszomszédságában volt az
Avenue de Villiers-en. Lépcsőt sem kellett másznia, mert udvari műterem
volt, a kapualj tövében. Cilinderrel a fején, fekete kabátban a
rozettával, egy esernyővel a karján a legszebb időben is, megállott egy
lépésnyire a festőállvány előtt, köhögött kettőt, reszelte a torkát, s
vizsgálódó tekintete a képről hozzám s tőlem a képhez szállt.

– Hol látja ezt? – kérdezte _K._-hoz fordulva s egyszerre kémlelve a
színeket s az arcomat, egy-egy röpke tekintettel. – Hol látja ezt? és
ezt? és ezt? – s mindig csak ezt kérdezte. Néha, csöndesen, egy ecset
után nyúlt, egy kicsit kevert a palettán, amit _K._ mint egy tálcát
tartott elébe, s amúgy cilinderben, a balkarjával az esernyőre
támaszkodva, egy kicsit pingált a képen, miközben kéklő tekintete,
összevont pillái alól, úgy éreztem a szívembe tűz egyenest. Aztán,
végül, azt mondta, egy sóhajjal: «Inkább gyerünk ebédelni!» s már indult
is s már rohantunk utána, csak éppen, hogy _K._ lecsapta a palettát és
eláztatta az ecseteit egy cserépbögrébe.

Munkácsy elől, mint egy vezér, _K._ mögötte, egy fejjel magasabban, s a
harmadiknak jó magam a kettő mögött, elragadtatva, – így jöttünk fel a
palota lépcsőjén egyenest az ebédlőbe! Itt rögtön, láttunkra, egy női
árny suhant, a művész hitvese… Nyilvánvalóan nem nagyon lelkesedett az
ilyen magunkfajta vendégekért, hogy így eltűnt hirtelen. Oh Istenem, hát
igaz! _Pitié Madame, pitié!_ ahogy Latude írta hajdan. Ez a _pitié_
átszármazott azóta a pesti argot szókincsébe, az _áner_ ragasztékkal.
Hát bizony azok voltunk mi, hogy valahogy körülírjam.

De békén helyet foglaltunk az asztalnál, a magam részéről sértődés
nélkül, hogy a ház úrnője nincs jelen, s ha jól láttam, _K._ se nagyon
bánja ezt, de sőt Munkácsy se búsul, hogy az igazat megvalljam. Leült
velünk hármasban és várt. Egy inas hozott egy ezüst tálban, magasan a
karján, valami borjúpörkölt-félét, amiért nyilvánvalóan meghivattunk, s
ami nem volt csak _veau sauté marengo_ és egy maitre d’hotel állott
mereven a házigazda mögött egy conquistador előkelőségével, s figyelni
látszott az ezüst kanalakat. Mi csak ettünk.

– Jó? – kérdezte Munkácsy kurtán.

– Kitűnő! – feleltem.

– _Christi’s Himmlfahrt!_ – szólott _K._ teologico-szellemesen, s
megette volna a tányért, amint franciásan kiseperte, a két ujja közt egy
falat kenyérrel.

Egy perccel később, a sajt után, már a kávét öntötte az inas három ezüst
gyűszűbe egy olyan terebélyes ezüst kannából, _à la Louis XVI._, hogy
azt hittük, tele van. _K._ rögtön felhörpintette a magáét, s még kért
egy gyűszűnyit, máriahilfi tájszólással.

Munkácsy hátrafordult az élő szoborhoz.

– _Encore du café!_ – mondta, ingatag franciasággal, de nagyon
barátságosan.

– _Il n’y en a plus Monsieur!_ – felelte a szobor, már kevésbbé
ingatagon, de sőt államügyészi szigorral s valószínűleg felsőbb
utasításra.

– Nem baj! – szólt Munkácsy a vállát vonogatva. – Majd átmegyünk a
kávéházba, – fordult hozzánk két kék szeme vigaszával.

S már indultunk is.

– Köszönöm az ebédet, – fordultam nagy hazánkfiához. S azt hittem nagyon
előkelő vagyok, mikor még jónak láttam hozzátenni:

– De engem ne tessék többé ebédre hívni, mert engemet itt éhenkórásznak
tekintenek.

– Az lehet, de engem is, – felelte Munkácsy olyan sebtiben, mint aki nem
is tudja mit mond.

A kávéház a _Faisan d’or_ volt, a szomszéd sarkon, néhány lépésnyire
ide. Egész kis helyiség, üvegcsillárokkal s tükrös falakkal
aranykeretben. Néhány asztal állott szép sorjában egy keskeny
vörösbársony pamlag előtt, mely egész hosszában a fal mentén húzódott.
Az egyik asztalnál, a kis terem végén, egy ötvenév körüli, délceg
tartású, katonás formájú úriember, sűrűn emelgette szalvétáját lombos
bajúszához, miközben áhítattal, de szakértelemmel is, osztrigákat
szürcsölt. Munkácsy köszöntötte, a másik biccentett a fejével, s miután
nyelt egyet s megtörölte a bajúszát, messziről kiáltott, tipikus
párizsian:

– _Comment va?_

– Das ist _Dümász físz!_ – súgta a fülembe _K._

S csak álltunk s vártunk, miután mélyen meghajoltunk Dumas fils
irányában, _Dümász físz!_ aki észre se vett bennünket, s úgy látszott,
hogy az osztrigáin s a bajúszán kívül nem sokat törődik a világgal. De
Munkácsy odaszólott hozzá:

– Mért nem jön soha hozzánk? az estélyekre? – kérdezte, az asztalokon
át.

– Nekem az nem mulatságos maguknál, – felelte Dumas, egy fél citrommal a
kezében.

– Hát nekem talán mulatságos, gondolja? – szólott vissza Munkácsy, s
leült velünk egy asztalhoz.

Megittunk, mindegyik, egy _mazagran_-t, Munkácsy fizetett, elköszönt,
Dumasnak is intett az esernyőjével s aztán elment, igen valószínűleg a
barátnőjéhez, mert nagyon sietett. Egyedül maradván ketten, gondoltam
írok egy cikket, ha már ilyen kényelemben vagyok, s e végből újságokat
kértem, de ez olyan előkelő hely volt, hogy itt nem tartottak lapokat.

– _Der da lesn will_, – magyarázta _K._ – _der bringt si’e Zeitung!_

S hirtelen felém fordult.

– Mikor kapok a kétszáz frank? – kérdezte magyarul, de kereken.

– Mikor? – feleltem elámulva, s azt hittem, hogy tréfál. – Majd egyszer,
– mondtam, – a nagy egyszer! – mondtam, ahogy évekkel később a
_Szabóky_-ban.

– Ha engem becsapsz, – felelte feldühödve, – nem tudom mit teszek! _I
bring di um!_ – tette hozzá olyan fenyegetőn, hogy jobbnak láttam
hallgatni.

Mindenféle honfitársi beavatkozás, s főleg a Szklezanzsé befolyása
kellett hozzá, hogy _K._ megértse végre, micsoda fantasztikum kétszáz
frankot követelni rajtam egy portréért, amit sohase kívántam. Hasonló
befolyások érvényesültek abban az irányban is, hogy elálljon a testi
fenyítéstől. E naptól fogva nem is ültem többet a portréhoz, s ha
véletlenül Munkácsyhoz vezetett utam, úgy jöttem, óvatosan, az Avenue
túlsó végéről, hogy elkerüljem barátomat. Mégis, egy nap, mikor ideje
letelvén, elhagyta Párizst s hazament meghalni, bátran kimentem a
vonathoz! Mindig kimentem bátran a vonathoz, ha barátaim közül valaki
hazautazott! Ezzel úgy tűnt, egy kicsit magam is utazom haza, holott
csak annál kínosabban éreztem, hogy itt maradtam, mikor elment a vonat.
A szerelvény előtt, megragadtam a kezét:

– Haragszol? – kérdeztem.

– Tartozol kétszáz frank, – mondta annyi szeretettel s annyi
ragaszkodással ez összeghez, hogy a szívem vérzett, amiért nem adhattam
oda, egy vasam nem lévén.

Vajszínű kabátjában, egy friss szegfűvel díszítve, felszállt az Orient
Express-re, az indulás utolsó percében. Mert amilyen nagy szál ember
volt, úgy csempészte a vonatra s úgy szállította haza díjtalanul, egy
bécsi ellenőr barátja. A portrémat egy nap, félig készen ahogy volt s
ahogy hazavitte magával, megmutatta az anyámnak, csaléteknek, ismervén
az anyai szívet.

– Munkácsy is festett bele, – mondta, hogy még nagyobb gusztust
csináljon a képhez, holott ez egész fölösleges volt, mert anyám csak
engem látott rajta.

Ma is ott lóg a falon, a szobájában ez a kép, s olykor, családi estéken,
én is elmerengek rajta, s nem értem, hogy került ide, mikor azt hittem,
sohse látom többet. Soha senkit és semmit nem gyűlöltem életemben. Csak
ezt a fiatal embert gyűlölöm, aki rámmered a falról, egy magas szék
támlájának dőlve, összefont karokkal, felborzolt hajjal, _les yeux dans
le vague_, költő! Csak ezt gyűlölöm. Ezt is csak azért, mert annyit
szenvedett!




X.

Az _Alcazar_ a Champs-Elysées-n volt, a szabadban, egy kert volt! A
háttérben állott a színpad, néhány sor rózsatő mögött. A rózsák mind
virultak s vékony száraikon behajlottak a zenekarba. A zenészek úgy
zenéltek, mintha rózsákat rezegtetnének, főleg a hegedűsök, lengő
karmozdulataikkal, melyekkel a rózsákhoz értek. Vadgesztenyék s nyírfák
alatt kis asztalok sorakoztak finoman megterítve, s villamos lámpák
füzére, izzó pirosban és kékben, keretelte be az egészet. E fények és
nyírfalombok fölött, ha az ember megemelte a fejét, a nyári ég ragyogott
egy olyan tündöklő csillagnépséggel, hogy minden csillag e gyülekezetben
szinte _extra_ csillagnak tűnt, kizárólag a párizsi ég számára
kiválogatva s kicsiszolva. Minden halk, finom, kedves volt itt, s a
pincérek is, fehér köténnyel s _ever lasting_ sarúkban, mint az árnyak
suhantak az asztalok között. Éjféltájt Yvette Guilbert, fekete
kesztyűsen, de oly fiatalon és fehéren, mint egy beteg liliom, a _Petit
Cochon_-t dalolta itt egy olyan közönségnek, melyet Bossuet nyilván
csupa vétkes embernek nézett volna, amilyen finom szent ember volt ő
maga.

E tündéri hely, e színpad, lomb, rózsaszüret s a terített asztalsor a
lámpafüzér s a csillagok alatt, volt a Boudorevska Anna álma, az
ambíciók értelmében. Meduzai ösztöne, hajkötegeinek kígyópárzásával a
fején, kitűnően megérezte, hogy csak idevaló e rómavégi _plein-air_-be,
ha arról van szó, hogy kinyissa a száját párduc fogsorával, tatár
énekekben! A nők mindig érzik, hová valók, ha olykor tévednek is e
tekintetben. Másrészt e _café-concert_, a szavak játéka nélkül, de
csakugyan ama serfőző _concern_-be tartozván, melyet a hölgy
sörgyáros-barátja dirigált, a hölgy _komoly_ barátja, hogy párizsiasan
szóljak, ez orientáció iránya magától adódott. E komoly barát, igazi
_brasseur d’affaires_, amilyet csak Balzac és jó magam ismertünk, nem
ért rá, lázas elfoglaltsága közben, ezer ügye és vállalkozásai közben,
bizonyos árnyalatok mérlegelésére vagy éppen árnyalatok túlzására, ami
kevésbbé elfoglalt embereket rendszerint megállít a cselekvésben. Abban
a pillanatban, hogy csak rajta mult a hölgy debütje az _Alcazar_-ban: ez
a kitűnő ember nem habozott s nem analizált, de hozzászokván,
világszemléletben, a dolgok adottságához, amelyből kiindult, nem is
vesztegetett időt művészi vitákra.

– _Elle chante merveilleusement!_ – mondta azon energikusan, ahogy
bizonyos emberek tájékozatlanságának senki sem mer ellentmondani. –
_Elle chante russe!_ – tette hozzá, politikai érzékével egy olyan
időszakban, mikor a francia-orosz szövetség virágzásnak indult. – _Et
puis elle est belle!_ – végezte művészeten és politikán túl, a francia
ember könnyű konkludálásával, ha a szépséghez fűzheti az összes érveket.
– _Oui! Oui! Oui!_ – mondta s száz más dolga közt, amikor egy percre
ráért, az _Alcazar_-ra rádiktálta orosz hölgyét, összes dalaival.

Mit mondjak? Mit mondjak erről az első estéről a Boudorevska
felléptével? Talán csak egy Manet tudná visszaadni színekbe mártott
tragikumát, kietlen szellemességét, jégeső bájait, a hölgyet a
színpaddal, a rózsákkal, a zenekarral, a kis lámpákkal s a kis
asztalokkal, s ez összesség fölött azzal a csillagos kendővel, mellyel a
júniusi éj kiterítette magát, mint egy ravatalra, az égen. Csak egy
Manet a külsőségeket, de egy Michel-Angelo a mélységeket, s fölívelt
végtelenségeket. Nagy plakátok hirdették: _La Boudorevska à l’Alcazar!_

Vörösbársony ruhában, mélyen kivágva a keblén, olyan keményen, olyan
méretekben, olyan tüdővel a mellében jelent meg, hogy egy görögkeleti
templom szökött bálványának tűnt, valami zord életre varázsolva.
Ismeretlen szőkesége, még sápadtabbra válva a villanyfényen, oly
robusztus hajfonatokkal koszorúzta a fejét, hogy azt lehetett volna
hinni, egy egész hajólegénység dolgozott rajtuk s kötötte át velük a
homlokát, mint egy kötélmunka remekével. Két elefántcsont ágyúgolyó,
lepréselve a mellén, tündöklő felületeit mutatta oly ruganyos, oly dús,
oly lázadó domborulatokban, hogy minden pillanatban robbanni akart. A
hölgy énekelt! mit, mondjak? – énekelt! De riadalmas szopránja a
csillagok alatt, vészsziréna fuvalmai a nyírfák lombja közt,
szerencsésen megenyhült s elveszett a térben, s csak a melle két gömbje
vonaglott a cár és a jó Isten felé, miközben kesergő érzése s
melankolizálása, úgyszólván leferdítette egész sudárfa egyéniségét. Két
kék szeme fölött, a homlok régióiban, a szemöldökök elkanyarítva, már
nem voltak egy vonalban felborult kérdőjeleikkel, görög hieroglifákban.
Az orrát szinte elfújta a cimpák vibrálása. És szemek, szemöldök s
cimpák alatt, két felfakadt ajka rézsút üvöltött, oly hazafias
szájtátásba dermedten, hogy nem is a szája nyilt meg, de a torka tárult
fel, mint egy kürt!

Az igazság az, hogy a közönség el volt bűvölve. Az első asztaloknál,
kötelességtudóan, de külön meghívásra is, Sarcey ült és élvezett.

– _Bravo!_ – kiáltott egy hang, nyilvánvalóan díjtalanul.

– _Vive la Russie!_ – kiáltotta egy másik.

– _C’est l’infini!_ – szólt valaki mellettünk s megragadta a sörgyáros
kezét, aki velünk ült egy asztalnál a háttérben, jó Szklezanzséval és
velem.

A _komoly_ barát hallgatott, elborulva, amint a «komoly barátok»
szoktak, akiknek minden pénzükbe van. Egy üveg pezsgő s a három poharunk
között vonta meg magát szerényen, inkognitó tartózkodással. De
fölhevülten az izgalmakban s az ajkát harapdálva, világosan látszott
rajta, hogy profán életében s kamarai képviselő létére, ez az első lelki
élmény, ami végigborzong a bőrén s elsöpri a föld színéről az eszményiek
terére! Kuszán a szívében, egy új nőre s egy új életre eszmélt, egyenest
a szépségre, zenékre s költészetre eszmélt abban a hullámzó
márványkolosszusban, aki vörösbársonyba dagasztva, szájtátva s
megvilágítva, félisteni tökélyét lefokozta a hangszálai silányságára.
Hányan vannak így, mondaná Balzac, hányan homályos lelkek és bámész
ostobák, akik ép abban csodálják a nőt, ami a nőnek leggyászosabb
gyöngéje, s hány nő lehetne csakugyan isteni teremtés, ha megmaradna
magának önmagában!

De e percekben volt, hogy magam is elborulva, noha más irányokban, egy
jobb jövőmön merengtem el az _Alcazar_ lámpái alatt. Elbűvölve gondoltam
levelezői tisztségemre, mely e naptól fogva a Horváth Gyula _Magyar
Hirlap_-jához fűzött, az alapító olyan gavallériájával, hogy első havi
fizetésemet, kétszáz frankot, uram Isten! már meg is kaptam hajnalban!
Az időm letelt Annával s a komornája ágyával gondoltam, s csak úgy
láttam viszont _in the mind’s eye_ rue Chambige-beli manzárdomat, ahol a
kis orosz cseléd lakótársa voltam, mint Robespierre a magáét, a
költészet kedvéért. Még e reggel már ki is váltottam volt úgynevezett
garderobomat s inggallérjaimat a mazagrani fogságból, már egy jó kis
szobám is volt a rue l’Echiquier-ben, a _Conservatoire_ szomszédságában,
ahová ösztönösen mentem, halálosan zenei ember! S micsoda
_performance_-ra s bravúrokra, micsoda munkásságra s szenzációkra,
micsoda újságírói _non plus ultrá_-kra készültem fiatal fejemmel a
Horváth Gyula tiszteletére, mint egy Blovitz a _Times_-től ahogy
mondják, vagy egy Harry Russel Dorsan, akinek kollégája lettem! párizsi
levelező, fix fizetéssel! Nem cseréltem volna Hoyos gróffal, aki párizsi
nagykövetünk volt Ferenc József jóindulatából!

S akkor, még ez éjjel, e nevezetes debüt után, még egyszer összegyűlvén
a serfőző vezérletével s Szklezanzsé hadsegédletével Annánál, a rue
Chambige-ben, csöndesen, vacsora után, a hölgytől elbúcsúztam.
Bevallottam, szerénység nélkül, gazdasági viszonyaim jobbrafordulását, s
bőven magyaráztam kirendeltségem jelentőségét ifjonti túlzásokkal. Csak
hallgatott s nem szólott semmit. A szoba sarkában, a zongora mögött, egy
pálma alatt, azon szőkén a hajkoronájával, csak a kezemet szorongatta.

– _Enfant!_ – mondta végre, mert ezt szerette mondani, – _enfant, c’est
donc fini!_

És csak nézett és megint olyan gyönyörű volt, és csak világított két kék
szemének ősemberi jóindulatával, olyan messziről, mint egy hegycsúcs,
ami lenéz az emberre, s olyan közelről, ahogy két női szem csak nézhet,
két női szem a legtávolibb kezdet kezdetéből, ahol az ember még vad volt
és csak jó. Nem tudom, de milyen kábító volt így állani előtte, csak
hallgatni, csak nézni, csak szívni magamba, ami szállt belőle, ami
ébredt… a lélek!

Holott, sajnos, folytatnom kellett.

– Harminc frankkal tartozom, – mondtam, – engedje meg, hogy megadjam.

S büszkén kivettem az összes pénzemet, inkább, hogy megmutassam mennyi
van, semmint, hogy fizessek.

– _Enfant!_ – mondta utoljára s ment vissza a vezérhez s a segédhez a
kis szalónba.

Azóta sem láttam soha többé. Mámoros levelező, interjúver és grafomán,
az élet s a riport sodort, – _des Meeres und der Liebe Wellen!_ Az idők
porából, ha sok minden fel is támad, de mennyi ottmarad! Vajjon hova
lett ez a Boudorevska? mivé lett? nem is merem kérdeni. Szklezanzsé is
levetette conquistadori előkelőségét, s hazatérvén Pestre, annyi csaták
után, egyszerűen megnősült s egyszerűen _Serényi_ lett egy cégtáblán, a
körúton, egy kis ékszerbolt fölött, amíg csak meg nem halt izzó szívével
kimerülten, aki ez volt! spanyol Miska! _Musquat l’Espagnol!_ De egy
nap, évtizedek multán, egy fiatal nő jött felém a Margitszigeten, a
legszebb annyi szép között, aki jön felém.

– A Szklezanzsé leánya vagyok, – mondta.

Két régi szem fénylett, egy egész távoli arc merült fel az arcán azzal a
megejtő emlékeztetéssel, amelyben olykor a dolgok visszatérnek, ha el is
vesztek örökre.

No de akkor éjjel, rohantam, egymagam, megváltva végre! Kiérve a Champs
Elysées-re, egy ablaksor fénylett utánam a kis utcából, – még egyszer
visszanéztem! Az _albino_-nak nem is szóltam, el se búcsúztam tőle, kis
szőke cselédlány, hát baj? Ott alszik fönn, magasan a hold alatt, az
orrával a falra kúszva, úgy alszik a hold alatt, amint a padlásablak
nyitva van fölötte. No lám, minden csillog s fénylik a Concorde-tér
irányában, s a lombos fákat még mind ismertem, kopáran még zord
télidőben, mikor rohantam köztük, énekmester! – _il n’a pas de numero!_
Oh lombok! lombok! vadgesztenyék süvegje! én is kivirultam!
_Correspondant parisien!_ mondtam, önönmagam udvarlásában. S ott jöttem
el megint az _Alcazar_ előtt.

Már itt nem égett, későn éjfél után, a színes lámpák füzére. Minden üres
volt s kietlen a homályban. Csak a sok csillag ragyogott még, szikrázón
s magasan, mint poláris egekben. _La Boudorevska à l’Alcazar!_ Hová lett
ez a nagy este? kérdeztem. Hová az emléke e nagy éjben? Holott egy hang
kísértett e végtelenben s elhangzott messze, – micsoda hang! Egy
farkasnőstényt láttam képzeletben, egy lappföldi erdőszélen, egyedül a
csillagok alatt!




XI.

Már többször mondtam, nem akarok itt nagy színekben szólani és
karmazsínba fösteni. Nagy zenekarom pihen, szabadságolva s csak házi
gitárom pengetem, a lehető legszerényebben, ha tudom.

Horváth Gyula igazi úr volt Erdélyországból. Szenvedelmes lénye
sugárzott attól a maximális energiától, ami e távoli kor naivitásaihoz,
álmaihoz, egész derűs világához szabta szárnyait. Még így is több égett
és zúgott a lelkében, mint ami szükséges volt e tündéri Magyarországon.
Tisza Kálmán mint egy elaggott Jézus-Krisztus, közös trónon az
Atyaúristennel, úgy ült bársonyában tizenöt évig, igazi _metatronos_,
Ferenc József mellett. A többi mind mellékes volt. Ezt akkor kevesen
tudták, mert csak az idő beszél az ember igazságához.

Horváth küzdött, szenvedelmesen. Már pusztára a szakálla revellálta
benne a harcost, a gavallért s a romantikus szívet. Igazi liberális
abban az értelemben, ahogy ezt mindmáig gondolják Magyarországon,
egyszerűen Apponyi Albert tiszteletére alapította a _Magyar Hirlap_-ot,
Tisza Kálmán ellen. Megfordítva talán több sikere lett volna. Apponyinak
nem sokat használt, Tisza Kálmánnak semmit sem ártott. Hasznom csak
nekem volt az egészből, sietek hozzátenni, főként erkölcsi hasznom, mert
noha _párizsi levelező_ lettem fix havi fizetéssel, a bizonyos csak az
volt, hogy egy gyönyörű levelet is kaptam ebből az alkalomból Apponyi
tollából, gyönyörű kezeírásával! Már a boríték is elbűvölt, ahogy így
címezte, előkelő lelkével szegény fejemnek: «Monsieur Desiré _de_
Szomory». Legyen csak kormányelnök! gondoltam (mert mindig vártuk, hogy
az lesz), s kérni fogom ehhez az előlegezett _particule_-höz igazi
magyar nemességemet! Ezidőtájt még nem igen tudtam, amire rájöttem
azóta, hogy az ilyen rangot és díszeket művésznek, csak a tulajdon
lelkiismerete adományozhat. Aki híven dolgozik érzésben és fantáziákban
és elmerül líraian olyasféle történetekben, amilyen például egy hulló
csillag története lehet egy augusztusi égen, az rendszerint fejlődik is
s megnemesül lelkében. Csak a közönség nem nemesül s nem fejlődik soha.
De belül is olyan finoman írt Apponyi, hogy mindmáig őrzöm e sorokat:

«_… örülök, hogy nemcsak a P. N.-nál töltött elmult idők, hanem
jelenlegi működése a «Magyar Hirlap»-nál is politikai köteléket tart
fenn közöttünk._»

Óh Istenem, politikai kötelék! Ez csak annyi volt, hogy ellenzéki
létemre nem sok jutott nekem földi javakból, mint általában azoknak a
puritánoknak, akik ellenzéken vannak. De rajongtam Apponyiért s igen
bölcsen azzal vigasztalódtam, hogy mint kormánypárti is csak éppúgy
szenvednék, mert az csak anyagiakon mult, hogy ne szenvedjek politikai
tekintetben. Azonfelül, valahányszor Párizsba jött az ellenzék e nagy
vezére, rögtön felkerestem fiatal szívem minden vonzalmával s azon
kötelességtudóan, ahogy Blowitz, a _Times_ levelezője, kereste fel
Gladstone-t, ha ez Párizsba érkezett. Ilyenkor hasábos tudósításokat
küldtem úgynevezett lapomnak Apponyi Alberttel való történelmi
beszélgetéseimről s írói ösztöneim végzetes sarjadásával bőven leírtam
azt a szerény manzárdot a Grand-Hotelben, ahol emberfölötti alakjával ki
sem tudott egyenesedni az alacsony plafón alatt, mint egy sudárfa egy
padláson, vagy mint egy ó-görög titán egy Hugó-i versben s akinek a
vállán van az ég! Ami irodalmi tervem, álmom, vágyam és honvágyam volt,
mind közöltem s fejtegettem, egész keserű útamat elmondtam kellő
tapintattal és minden finomsággal, «_tristis usque ad mortem!_» Olykor,
nyilván, egy-egy könnyemet is látta a szememben és elmerenghetett
magában, magasan Párizs fölött, az emberi illuzió minden bánatos
hívságán, mikor megváltásom reményszálait, kantilénaszerű vallomásokban,
az ő kormányához fűztem, mint egy jobb világhoz, mint a mennyek
országához, ami elérkezik egy nap! Aztán, ha lejöttünk a boulevardra s
tiszteletteljesen kísérhettem egy pár lépésnyire, büszke szívemmel a
Café de la Paix előtt, szinte ámultam, hogy az a sok ember a kávéház
terraszán nem pattan fel és nem hajlik meg előtte! Igy rajong az ember,
mikor húszéves, a lobogó szívével, mint egy zászló. Istent se ismernék
fel, ha itt jönne köztük, ezt gondoltam s azt hittem, hogy ezzel valami
zseniálisat gondolok. De amikor búcsúzásul, nyujtotta a kezét! Megválni
Apponyitól, kilépni abból az atmoszférából, amit szuggesztív egyénisége
vont köréje varázslatosan, a hangja dallamosságával, – a lelkem hasadt
belé! Megválni fájdalmasabb volt, mint amilyen örömteljes találkozni
vele. Ez annyi volt, mint megválni a boulevard sarkán Magyarországtól,
megválni a hazától, minden jótól, minden multaktól, Jászai Mari
tragikánktól s meghalni mindannyiszor! Amint még néztem utána, mintegy
koldusbotra jutva, a szívem sajgott, hogy még sokáig láttam az emberek
feje felett az utcán, mint egy tűnő hajó árbocát a tengeren, mert
mindenkinél magasabb volt. Politikai kötelék? Nem! Ez egyszerűen a költő
szíve volt.

Mit tudtam akkor, amit sajnos, mind megláttam azóta! Apponyi Albert
küzdelmes fiatalsága azzal a saskeselyű aggastyánnal, aki mint egy
rajnamenti burgrave leszállt naponta a Taunus hegycsúcsáról, hogy a
Sándor-utcai parlamentbe jöjjön, – ez Magyarország legszebb kora. Ha
megírnám egy nap, Isten engedelmével, azt a Michelet-i könyvemet
«_Magyarország nagysága és hanyatlása_» címmel, ahogy azt jeleztem
«_Levelek egy barátnőmhöz_» című kötetemben, itt volna, e két
államférfiúban, az a két főprincipium, amelyből kiindulnom kellene.
Apponyi éppúgy nagy, mint Tisza, egy másik, egy talán tragikusabb
értelemben, mert kettőjük közül, örök álma múlhatatlanságával, Tisza
Kálmán a boldogabb. A történelem nyilvánvalóan úgy szövi szálait az idők
éjszakáján, hogy az emberre, akit a dolgok központjába sodor, nincs
gondja lelki értelemben. Hogy ez mit szenved, vagy minek örvend, azt már
a rideg életre bízza, az ember sorsára egyenest…

De ami mind e matériákban, már csak mint sápadt mult dereng a
«_Levelek_»-ben s Apponyit, mint egy Julius Classicianust idézi s Tisza
Kálmánt, mint egy fehér Ibiszt a szent madarak fajából, aki csak ült
bársonyban, odafagyva, mozdulatlanul, szegett szárnyával, mint kettős
tojásokon a kettős monarchián, – ez mind, ez mind még lázas emlék, még
az élő kor volt akkor a szívemben. Sajgó hazavágyásommal e képekhez
voltam fűzve s új impresszióim egy idegen világban nemhogy elmosták
volna a régi színeket és körvonalakat, de még élesebbre fokozták
előttem.

Azt a harcot, azt a forrongást a szívekben, azokat a hosszú, zajos
közjogi vitákat, olykor csak egy kötszó körül, azt a nagy svungot és
páthoszt a sokféle vitatkozásokban, olykor csak egy árnyalat körül, azt
a nagy zenebonát olykor, hogy az ember nem tudta miért van és miért
harsog minden ember, – azt nem lehetett elfelejteni! Azt az ízzó
légkört, azt a _Hegy_-et, azt a sok dúlt, haragos arcot sem a baloldal
viharában, mely fokozatos dörgedelmeiben annál zengőbbé és zajosabbá
vált, hogy mind e harcosoknak e csatákban, a magyar nyelv szókincsén
kívül aligha volt más fegyverük ama bibliai aggastyán ellen, aki sínai
Mózes bárónál is tehetségesebb volt s csak ült s csak ült a fotöljében s
csak hunyorgatott és hallgatott. A természet ritkán ilyen művész, öreg
emberek megmintázásában, mint ahogy Tisza Kálmánt formálta ki,
egymagában, valami zord téli fagy legendájává! Csak a legtávolibb
hegycsúcsokon, havas kunyhókban látni ilyen véneket, akik félistenek
volnának, ha nem mint pásztorok élnének. Volt benne valami nagyon ősi,
valami dermedten hagyományos, valami azokból a legrégibb
mágnás-héberekből ezelőtt ötezer évvel, akik Rómában César barátjai
voltak s Szent Pálnak esküdt ellenségei. Hogy elmenjen, hogy
kimozduljon, hogy otthagyja bársonyát: ez a világ végének tünt! Ez maga
volt az Apokalypsia. Ez valami olyasféle volt, mint mikor Salamon
királynak lett vége és ötezer sas állott meg egy szirten a Kaf-hegység
fölött és öt évig búsult, ötezer sas! mozdulatlanul.

Holott elment egy történelmi napon és mások is elmentek utána, kevésbbé
történelmi napokon, de az sohasem jött, akit szívszorongva vártam:
Apponyi! Olykor az ilyen nagy emberi sorsokhoz kis életek vannak fűzve,
mint nagy hajókhoz az óceánon a kis csónak a végükben… Egy évtizeden át
Párizsban, egymagam, nyomorból ki, nyomorba be, padlásszobákról fel és
le, mint egy ismeretlen bolygó kerengtem, térben és időben, egy olyan
naprendszerbe kapcsolódva, mely soha fel nem ragyogott! Elepedve,
kimerülve, megint fellelkesedve, romantikus eshetőségekhez, álmokhoz s
illúziókhoz kötve változó kormányokon át, megint csalódva s megint újra
kezdve: az a tragikus ember voltam, aki meghal a reményétől. Mert a
remény gyönyörű dolog, de mennyi idő szükséges ahhoz, hogy soha be ne
teljesedjen! Leapadva benső tüzeimben, a lelkemet leőröltem tulajdon
kincsein s felhagyva a reménnyel végre, lassanként felismertem közös
líraiságomat ifjúkorom eszményképével… A hitem, igaz, nem változott s
nem lettem hűtlen Apponyihoz, csak az élet az, ami hűtlen s az ifjúság,
ami elmúlik egy nap. Rájöttem, hívságokon túl, örök szépségek
eszményiségére s elnézek egy Démosthenes fölött, alázatosan egy
Beethoven felé… Az élet minden varázsa, hogy az ember egymással
ellentétes dolgokat akarhat s nincs kötve, ha bírja szárnya, sem a
valósághoz, sem a lehetségeshez. Viszont a politikában, sajnos, nincs
álom, nincs ábránd s még az igazságom is csak akkor válik eleven valóvá,
ha meg tudom olvasztani vele, mint az ércet, az összes szíveket.

Óh Istenem, utóljára, hogy fellobogtam Párizsban, még egyszer! mikor
Apponyi Albert a Ház elnöke lett! Micsoda nagy napom volt ez, micsoda
hajnalhasadásom! A kávéházban, magyar ujságjaim fölött, az izgalomtól
remegve olvasván a jó híreket, a pincér rögtön tisztában volt vele, hogy
itt most mindjárt szülni fogok legalább tíz cikket és már hozta a
műszereket, az ingyenes _quoi-écrire_-t! Holott csak egyetlenegy cikket
írtam, francia nyelven, a _Figaro_-nak, hogy az egész világ megtudja, mi
történt! Elkészülvén, késő estefelé, már rohantam is a _Figaro_-hoz s
átnyujtottam művemet egy Glaser Fülöp-Emmanuel nevű fiatalembernek, aki
a főszerkesztő titkára volt, magyar születésű fiú! Az apja ama jó Glaser
Manó, szélcsapott szakállal, igazi Ahasvérus, aki elvándorolt hajdan a
hazából s rég Párizsban élt mindenféle rejtélyes írásokból. Az ifjú
Fülöp-Emmánuel átvette a cikket, bevitte a főszerkesztőnek s amint
megálltam mögötte az ajtó küszöbén és vártam, hallottam is, hogy
felolvassa! Aztán, néhány percig még tanácskoztak rajta. Nyilvánvalóan
meg is lepte őket költői franciaságom. Jobban is írtam franciául, mint
ahogy ők magyarul írtak volna, ez kétségtelen. De ami ezidőtájt magyar
dolog volt ezen a világon, az talán csak engem érdekelt, egyedül csak
engem, millió párizsiak között! Az ilyen cikkért, az ilyen líraiságért,
fiatal hitem ízzásával benne, fizetnem kellett volna, hogy
megjelenhessen… Fizettem is volna, de olyan szegény voltam!

Most itt van megint előttem, évtizedek multán, régi papirjaim között, ez
a hajdani cikk, mint egy préselt virág egy emlékkönyvben.

Még illatos a régi illatoktól, letünt időknek ez a bús ákáclombja…

S ez így kezdődött:

Le comte Albert Apponyi.

L’élection unanime et joyeuse du comte Albert Apponyi à la présidence de
la Chambre hongroise, inaugure une nouvelle époque dans l’histoire de la
Hongrie.

Ce noble magnat au front lumineux et à l’âme ardente, offensa longtemps
les regards comme une insupportable injure à la laideur commune. Par sa
voix étrangement sonore et par ses idées qui jaillissaient dans un
souffle melodieux, il aviva la haine implacable. L’outrage et la
calomnie se jettèrent sur ses traces. L’homme fut rejeté, renié…
cependant il resta invincible.

Il semble que son heure arrive enfin, et c’est maintenant comme un coup
d’horloge formidable, qui sonne trente ans de vie, d’effort et de
bataille sur le bouclier triomphal. Désormais le comte Albert Apponyi
conduira la nation hongroise. Et déjà, les grands chemins de l’avenir
s’ouvrent fleuris devant son règne; on y voit un peuple au seuil de la
clarté.

* * *

L’heure de l’avènement et de la justice… mais c’est aussi l’heure
tragique où l’ame meurtrie par la lutte, regarde ses blessures sous le
pâle soleil de la victoire et se trouve soudain douloureuse de sa joie.

Le cas du comte Albert Apponyi offre, dans l’ensemble de sa vie
dépensée, un rare exemple de beauté grave. Le voici sur l’estrade
présidentielle! Comment en monta-t-il les marches? Se pencha-t-il, le
cœur étreint de regrets sur sa propre image, que lui réflète le clair
métal de la cloche? Il sonne…

De meg kell állnom, minden kísértés ellenére, hogy az egész cikket itt
lemásoljam. Már idáig is kellőkép kiérzik benne egy fiatal hang
romantikája. A politika nem költészet, de a bánat mindenütt csak bánat s
ezen a bánaton foszlik el e régi írás minden sora, rejtélyesen, szegény
emberi létünk hívságai felé.

Azonfelül, nem is tud mindenki franciául. Erre is gondolnom kell, ha nem
akarok senkit megbántani.




XII.

A _Hôtel Conservatoire_, a rue de l’Echiquier-ben, egy szomorú kis garni
volt. Mind a három emeletén három ablak nyílott az utcára, összesen
kilenc ablak, egymás fölött, egy keskeny szürke falban. Ez volt a garni
külső képe. Belül, a félhomályban s a bizonytalanban, nem mondom éppen,
hogy az orgyilkosság kísértett, de az emberi vétek hangulata terjedt
bűnös kéjek és szerelmek lappangásával, ami a párizsi élet egy kis
szöglete és élő része az ilyen kis hotelokban. A lépcsőn, naphosszat,
gázlángok égtek, olyan sötét volt. Csak éjfélfelé oltottak el mindent az
utcai lámpáson kívül a kapu fölött s akik ilyenkor hazatértek, vagy
betértek ide, egy-egy órára, női kísérettel, úgy jöttek föl a lépcsőn,
egy szál gyertyával, mint akik egy holtat látogatnak. Amint ültem az
asztalomnál és dolgoztam hajnalig, mind hallottam ezeket a vándor
árnyakat, halk suttogással, szoknyasuhogással, kulcszörgéssel s
ajtócsapkodással, ahogy jöttek s mentek. De időnként ez éjjeli
_piano_-kba egy-egy drámaibb hang is vegyült s egy-egy női sikoly
sivított _fortissimo_ a csendben, zárt ajtók mögül, kétségbeesetten:
«_Au secours!_» Senki sem mozdult s éppen ez volt a tragikus. Ki
mozdulna egy női sikolyra, egy kis párizsi garniban? Magam is nyugodtan
dolgoztam tovább. Mindenkinek beteljesedik sorsa.

A főnöknő, naponta többször, föltünt a lépcsőn, figyelő állásban.
Helyenként, a fal mentén, egy-egy gázcsapot csavargatott apróbb lángra,
gazdaságosan. Ez egy szikártermetű öreg asszony volt, művész számára
vonzó és förtelmes, gyászosan szőkére festve, feltünően hamis fogsorral
a szájában, mely skarlátra kenve virult az arcában egy fürkésző orr
alatt. Ez az orr, oldalt görbülve a végében, valami kis kék pettyet
viselt, mint egy apró szafirkövet a húsba ékelve. De nem lévén e
hölgynek lelki nyugtalansága azon a legfőbb gondján kívül, utógondolatok
nélkül, hogy vénségében is fiatalnak tünjön, jóval kedvezőbb személyiség
volt számomra, mint az az élveteg mazagrani boszorka, aki szívtelenül
kizárt a lakásomból. Türelmes a számlák tekintetében, elnéző, megértő,
sőt ironizáló is egy-egy lejáratkor, mint aki tudja, hogy a pénz nem
könnyen jön az emberhez: annak az elkallódott dámának tünt, aki még XV.
Lajos kedvese lehetett s itt maradt egy botrányos korból. Főleg az volt
az elriasztó benne, hogy túlélte a forradalmat. Mert ami a multból
megmarad csak úgy szép, ha nincs többé.

A szobám ablakából, a harmadik emeleten, a Konzervatórium épületét
láthattam, a Faubourg Poissoniére sarkán. Egyemeletes régi ház, de
micsoda élettel benne s körülötte! A kapu félszárnya szüntelenül nyílott
és csukódott s derűs fiatalok torlódtak a küszöbön, tündéri
kisasszonyok, leendő énekesnők, a jövő csillagjai, lobogóhajú ifjakkal,
akik a jövő zenéje voltak! Ezek közül egy-egy fiatal pár észrevétlenül
elsodródott az utcán s kivárva az időt, amíg a többiek mind elvonulnak,
ide tartott a garni irányában. Beosonva a kapun, mint a tolvajok, ifjú s
hölgye néhány szót váltottak barátságosan a naplementi főnöknővel s már
siettek fel a lépcsőn, fiatalok! szeretők! s eltüntek egy ajtó mögött,
rendszerint az én szomszédságomban, sajnos! Ilyenkor éreztem, papirjaim
fölé borulva, az erény nagy becsét ezen a világon. De csodáltam e
növendékek ó-görög szabadságát s mámoros elszántságát is a pályájuk
virágos kertjében, ahol, úgy látszott, csak a vérmérséklet kötelezi őket
és azontúl sajnos, semmi erkölcsük nem volt. Ezt lehetett _hallani_,
hogy semmi erkölcsük nem volt. Az is eszembe jutott, elmélyedő ember
létemre, hogy annak a szegény ördögnek, aki azelőtt húsz évvel lakhatott
az én szobámban itt, talán éppen Massenet vagy Delibes lehetett egy órai
szomszédja, hasonló viszonylatok között, mert azok is itt voltak hajdan
zenei tanítványok, zenés nőpajtásokkal. Viszont ki tudja, ha az én
számomra nem Charpentier vagy éppen Debussy éltek-e itt vagy haltak meg
egy órát, mint kortársaim s konzervatoristák, szívük választottjával!
Ilyenkor, ha visszaélem, hosszú évek multán, e távoli szomszédságokat,
rögtön kitárom a zongorámon a _Louise_-t és a _Pelléas és Melisande_-ot
s magam is meghalok egy órát…

De finomabb percekben, a régi ház láttára, arra a szerencsétlen
Berliozra gondoltam kegyelettel, akit itt, e szürke falak között egy
Cherubini üldözött! S még távolabb fordulva az időkben, Beethoven merült
fel bús emlékezetemben, _ce fier enfant, Beethoven_, ahogy Michelet
mondja s akit itt kinevettek a Konzervatóriumban! Gyakran gondoltam azt,
számos estén, magányos ablakomban a rue l’Echiquier fölött, hogy talán
soha senki nem tudta a való igazságot, értem az egyedül valót, mert
akkor ez minden más igazságot legyőzött volna s még ma is élne az
emberek szívében. Akik idáig azt hitték, hogy igazuk van, rendszerint
tévedtek, ezt látjuk. A jövő is úgy fog megítélni minket, ahogy mi
ítéljük meg a multakat. Látni kellene mind a hómezőket a föld két sarkán
és a legtávolabbi egeket, hogy az ember ítélni tudjon, – ezt talán mind
Renan után mondom. A párizsi Opera gyönyörű, de a zsidó templom téglái
is hatásosak, – ezt már magam találom ki. De amikor annyi kétségbeesés
közt virrasztottam, majdnem húsz évig, kis hotel-szobákban, egyben el is
határoztam, hogy nem úgy fogok gondolkodni, mint a többi emberek ezen a
világon.

Egy nap úgy találtam, hogy illő volna, párizsi levelező létemre,
bemutatkoznom leghíresebb kollégámnak, a _Times_ Blowitz-ának! Mint
tekintélytisztelő fiatalember a régi zsurnaliszták világából, lelkesen
nyomoztam utána abban a viharos helyiségben, ami a francia kamarában az
úgynevezett _Salle des Pas Perdus_ volt. Kissé feltünő fiatalságommal
lépten-nyomon megállíttattam s már nem győztem a szolgáknak felelni.
Megpillantván egy közelebbi kollégámat a kettős monarchiából, hozzá
fordultam tanácsért. Ez egy Herzl Tivadar nevű úriember volt, a _Neue
Freie Presse_ levelezője.

– Mit akar maga Blowitztól? – kérdezte elképedve.

– Hódolatom kívánom bemutatni neki.

– Ezt elengedi magának.

– Az meglehet, – feleltem sértődötten, – de azért mégis szükséges, hogy
megismerjem. Mint a _Magyar Hirlap_ párizsi levelezője, kitünő híreket
kaphatok tőle, – magyaráztam önérzetesen, angyali butasággal.

Herzl a falnak dőlt.

– Kitünő híreket?! Blowitztól!? – kiáltotta s úgy kacagott s úgy verte a
falat a tenyerével, hogy egészen magánkívül volt. – De hát honnan jön
maga?! De hát mit gondol maga?! De hát tudja maga, ki az a Blowitz, aki
egy minisztert früstököl reggelire! Aki dönt háború és béke fölött! Jaj!
jaj! jaj! – kiáltotta, s még jobban odavolt s már harmadik személyben
beszélt, úgy odavolt s úgy kacagott: Blowitztól akar híreket! A maga kis
zuglapjának Pesten!

– Bocsánat, nem zuglap! – tiltakoztam.

– Hát nem zuglap! Hát világlap! Hát a szent Thora, ha akarja! No de nem
áll szóba, érti? még velem se! a _Pressé_-vel! Goldmannal sem áll szóba,
aki a _Frankfurter Zeitung!_ naponta három kiadásban! – kiáltotta. – No
de mit gondol maga? – végezte hirtelen nagyon magasról.

– Nem gondolok semmit, – feleltem zavartan, naivitásom felismerésével. A
verejték hullt rólam. De a szegényes lelkét is éreztem ennek a bécsi
szerkesztőnek. – Ajánlom magam, – dadogtam s mentem.

A _Palais Bourbon_ előtt felkaptam egy omnibuszra s hazaérve, megírtam
az első interjúmat Blowitz-cal! Olyan angolszász modorban s londoni
észjárással írtam, hogy csakugyan olyan valódinak tűnt, mint ami apokrif
volt írva.

De nyílt ez az ablak, kis hotelemből, még egy másik horizontra. Minden
hónap harmadik napjától fogva, mint egy toronyőr lestem ebből az
ablakból a levélhordót, kora reggeltől késő estig! Ha elsején feladták a
fizetésemet Pesten, így számítgattam optimisztikusan, harmadikára meg
kellett, hogy érkezzen Párizsba! Sajnos, sohasem adták fel elsején s
általában csak nagy ritkán érkezett meg. Aki ezt a pénzügyet kezelte a
szerkesztőségben, nem mondhatnám, hogy valami lelkiismeretes ember volt.
Nem mintha nem készítette volna el, a többi utalványokkal, az én
utalványomat is, de sőt be is váltotta. Csak éppen megtartotta magának
szerény járandóságomat. Hányszor kellett megreklamálnom, írnom érte,
micsoda leveleket! micsoda michelangeloi modorban! micsoda színekkel!
micsoda méretekben! tíz-tizenöt oldalon át, a legsűrűbb írással! Máskor,
már-már elmerülvén, zálogba kellett adnom utolsó értékemet, megválnom
legbecsesebb könyvemtől egy antikvárius polcán, hogy válságos helyzetem
végórájában néhány tébolyodott szót küldjek egy expresszsürgönyben
hazafelé… Oh Istenem, így tanultam írni zord napjaim éjszakáján, ebben
az iskolában, kétségbeeséseim analizálásával, szenvedések
leltározásával, éhségek és könnyek stilizálásával, – kitünő iskola!
Mégsem nagyon ajánlom senkinek.

Mikor megláttam az ablakomból a levélhordót, amint az utca végén
hirtelen fölmerült: minden idegem megfeszült. Őrködő tekintetem
házról-házra követte utcahosszat, s minden lépésével ahogy közeledett,
egyenest a szívemen járt. Megint befordult egy kapun, megint kifordult
egy másikon, megint jött s már itt volt a szomszédban, milyen furcsa!
minél inkább közeledett, annál messzebb éreztem magamtól. Majdnem
kiestem az ablakon, ahogy néztem, ha befordul-e a kapun? Befordult, már
jött a lépcsőn, már rohantam elébe, már kérdeztem, már felelt is, már
rázta a fejét:

– _Il n’y a rien pour vous, Monsieur!_




XIII.

Valaki a nevemen szólított, egy félig nyitott ajtó mögül a félemeleten,
amikor lejöttem a lépcsőn. _S. Ö._ kollégám volt. Példámat követve,
hasonlóképpen ideköltözött a _Hôtel Conservatoire_-ba.

– Nagyon jó itten, – mondta, mikor beléptem.

Olyan szűk kis szobája volt, hogy az ágy, a mosdó, az asztal alig fért
el benne s a széket ide-oda kellett tologatni, hogy az ajtót be lehessen
csukni. Az ablakon, mely a tűzfalra nyílt, nem hatolt be fény. Amellett
a függönyök össze voltak tüzdelve rajta néhány gombostűvel,
végérvényesen. A rossz illatok és szivarfüst után ítélve, soha nem is
nyílt meg ez az ablak. Egy gyertyacsonk égett az asztalon s küzdött a
homállyal viaszos könnyeit hullajtván, melyekből egy egész kis gótika
támadt a láng körül, vékony toronyzattal. A fiatalember, gyér ágyneműk
között, még az ágyban feküdt. Vígan szivarozván, látszólag igen büszke
volt arra a női hálóingre, amit viselt dús csipkék díszében, mert
utóljára, éjjeli toilettjeképpen csak egy úszónadrágja volt.

– Jobban megy! – mondta olyan angyalian, azzal a gavalléros
szerénységgel, mely minden földi kincsek közül, egy kis feslett
csipkeszegéllyel is beéri, valami kis batiszton. – _La guigne ne dure
pas toujours!_ – tette hozzá párizsiasan, mint akinek már az is siker,
ha a legsötétebb nyomorból egy fokkal enyhébb nyomorba hajózott. S
jelezvén elfogyasztott reggelijét néhány kis cserépedény tanuságával:

– A csokoládém! – mondta. – Minden délben behozza a garçon a
csokoládémat! Vaj, két zsemlye – _chocolat complet!_ Utána egy szivar,
egy _londrès_, – ezt is a garçon hozza. Mikor rágyujtok, az az érzésem,
hogy a jó Isten valóban elkényeztet engem. Nem cserélek Montpensier
herceggel! – fejezte be s lobogtatta a csipkéit s messzefujta a füstöt.

– Boldog ember! – mondtam az ágy végéből, ahol leültem.

– Boldog! az! _c’est le mot!_ – felelte. – A helyzet az, hogy irányt
változtattam s rájöttem az útamra, – folytatta. – A magyar lapokból nem
lehet megélni, ez régi sor s e ponton le is mondtam. Most minden
energiámmal a franciára adom magamat: francia ujságíró leszek. Nem látok
s hallok csak francia dolgokat. Eljárok a Collége de France-ba, ahol
meglengetem a kalapom minden reggel, egy kövér ember előtt: _Bonjour,
Monsieur Renan!_ – mondom neki vígan. Este, színház! Napközben olvasok s
kizárólag franciát.

– Imhol dél is elmúlt s még fekszel az ágyban, – szólottam
filozófikusan. – Gondolom, a kalaplengetést ma már elmulasztottad.
Olvasni sem sokat olvashattál még ma, ahogy a helyzetet ítélem. Nem
látok itt egy fia könyvet, amit olvashatnál, – tettem hozzá igazság
szerint, miután körülnéztem.

– Először is, ma nincs előadás a Collége-ben, – felelte azzal a
könnyedséggel, mellyel nem volt nehéz tisztában lennem. – Másodszor a
Cabinet de Lecture-ben olvasok, ahol abonálva vagyok, a Boulevard des
Italiens-en! Húsz centimért az összes lapok rendelkezésemre állanak.
Mert a lényeg az, a magam szempontjából, hogy a lapokat olvassam. Csak
ez a módja, hogy az ő írályukat s formáikat megtanuljam, azt az egész
sablónt megtanuljam, amelyen a francia zsurnalisztika épül. Már írtam is
egy cikket a _L’Epoque_-nak s egy másikat a _Le Constitutionnel_-nek, ha
éppen tudni akarod! Most arra várok, hogy megjelenjenek ezek a cikkek s
_meglássák otthon_, hogy francia lapokba írok!

Oh Istenem, – hogy _meglássák otthon!_ Ez volt mindennek mélye, ez volt
minden gondolat, minden cselekvésben! Bármerre fordult az ember
Párizsban, a vágya csak az volt, hogy hazafelé mutassa magát. Sötét
nyomorából a _Hôtel Conservatoire_-ban, egy csésze csokoládéval a
gyomrában egész napi eledelnek, csak odacélzott francia munkássága két
kis obskurus párizsi ujságban, az _Epoque_-ban s a
_Constitutionnel_-ben, hogy ezeken, mint két papírszárnyon, hazafelé
szálljon. Francia ujságírónak készülvén, az álma az volt, hogy Pesten
olvashassák! Micsoda rejtélyes kötelék volt ez, mely az embert még a
naivságával, még az illúzióival is a hazájához fűzte, mikor valamelyes
józanság dolgában már nem volt mit remélnie!

Még akkor nem láttam kellőképpen erkölcsi furcsaságait ennek a kitűnő
kollégámnak. A legfinomabb eszközökkel élt a legdurvább sors ellen s egy
szalmaszállal védett ki viharokat. Amint az élet úgyszólván napról-napra
sujtotta s leteperte, megivott rá egy csésze csokoládét egy _londrès_
füstje mellett s ha ehhez még volt egy frankja is, amivel a jövő elé
nézhetett, a legboldogabb ember volt! Zord nélkülözéseit, lelki
fájdalmak híján, valahogy átformálta, nem tudom micsoda eleganciákra,
mint egy letört mágnás, aki fütyül, vagy egy rigómadár, aki a jégeső
elől, könnyedén az ágra száll.

– Hát neked, hogy megy sorod? – kérdezte fölényesen, mint aki zárt
függönyei mögött, női hálóingjében s a szivarral a szájában, Párizs ura
e percben.

– Oh, elég jól, – feleltem azzal a kínos igyekezettel, amellyel leplezni
kívántam szegénységemet.

A szegénység, sajnos, nem dísz, ez nyilvánvaló. Erény formájában is,
inkább csak teológiai érték. Viszont a gyakorlati életben emeli az ember
méltóságát, ha nem kérkedik vele. De másrészt, hogy még finomabban
analizáljak, abban van valami sértő, nyomorúságra, boldogtalanságra s
általában szolidaritásra, ha az egyik szegény a másiknak a maga jólétét
hazudja.

_S. Ö._ a vállát vonogatta. Még mélyebb örvényben látott engem, mint
amilyben éreztem magam. A magyar ujságok fizetési teljesítménye s ezzel
kapcsolatosan a _párizsi levelező_ gazdasági helyzete, oly rég megoldott
probléma volt előtte, hogy semmi fejtörést nem kívánván, már csak a
fantáziájára utalta. Ha azt mondom neki, hogy például tegnap is
ebédeltem, nem volt rá mód, hogy ezt elhigyje nekem.

– Ajánlom a csokoládét, – mondta. – Vaj, két zsemlye, – _chocolat
complet_, ez elég egy napra. A garçon nagyon kedves ember, _aki tudja,
mi az élet_. A főnökné is igazi finom úriasszony, vallásos és érzelmes
lelkületű, segít is az emberen, ha éppen arról van szó, igazi szent
Genovéva, mert őt is úgy hívják, Genovéva! – _c’est Madame Geneviève
s’il vous plait!_ – fejezte be patétikusan.

S fújta a füstöt s a szőrös karja kinyúlt a csipkéből, magasra.

– Láttam a portréját a Pantheonban! – mondtam ártatlanul, a Puvis de
Chavannes freskóira célozva.

De nem felelt s csak nézett, olyan áthatóan, olyan furcsán, olyan
füstökbe borultan, hogy nem tudtam mit gondoljak.

Még ma sem tudom, mit gondoljak, hosszú évek multán, ha kutatnám e
tekintet rejtélyét. Ott volna nyitja abban a fojtó vágyban, amellyel az
ember olykor megjavítaná a valót? Ha költő ez az _S. Ö.,_ ha művész,
alkalmasint könnyebben megértem. Ki tudja, ha e gyászos kis szobában,
elbűvölt szeme előtt, a két karjában, nem olvasztotta-e át ezt a
fonnyadt Madame Geneviéve-t a Puvis szentjének nagy gondolatára?

De nem volt művész, csak egy finom ember, ami nem egészen ugyanaz. S így
telt egy perc, a gyertya lángjával, a szobában. Kívülről, tompán, Párizs
zaja hangzott. Valaki az időt tudakolta, hangos kiáltozással a lépcsőn.
Valaki felelt is. Délután négy óra volt.

– Nem jönnél el velem? – kérdeztem az ágy végéből, ahol még mindig
ültem.

– Szívesen, de csak később, – felelte. – Majd estefelé, mikor kigyúlnak
a lámpák! – tette hozzá kedvesen. – Nincs más ruhám, csak a frakkom, –
vallotta be. – Csak este tudok felöltözködni.

S hirtelen előre hajolva:

– Erről jut eszembe, hogy rajta ülsz a frakkomon, – mondta
vendégszeretettel.

Csakugyan, az ágy végében, a vékony paplan fölött, a frakkja volt
leterítve lábmelegítőnek. Próbáltam kijavítani, ami gyűrődést okoztam
rajta és simítgattam s szépen össze is hajtottam. A félszárnyában, a
zseb mélyén, valami kemény tárgyhoz értem. Benyúltam érte. Egy darab
száraz kenyér volt.

Mikor lejöttünk a boulevardra és elvegyültünk a tömegben és elindultunk
a fényben és a zenebonákban lilaszín ívlámpák alatt, az úttest
végtelenjén, melyre az estéli égbolt csillagnépsége borult a
legtávolabbi horizontokig: két bús magyarok szinte megfürödtünk a
tündöklő atmoszférákban. Legott felüdülten, megújult szívünkkel, az élet
terhe leoldódott rólunk fiatalos ruganyosságunkban. Valami kéjes zuhany
ért az ívlámpák sugárzásából, a fényekből, az egekből, egyenest a
holdból! Sodródva a tömegben, sodródva! elveszve! e tömeg lelkének
eleven részévé váltunk s valahogy megéreztük a magunk sorsával vegyesen,
egy egész emberiség történelmi sorsát, nagy útját, nagy harcát, ragyogó
céltalanságunkban! Mindenesetre oly megnyugtató volt, olyan vigasztaló,
olyan különlegesen kitüntető dolog, hogy sok ezrek e tömegben, minden
látszatok szerint, éppúgy élnek, mint mi, úgyszólván kivetve biztos
egzisztenciákból, kivetve a boulevardra, az éjjelbe, a fénybe, mint egy
óceánra s ahol annál vígabban vannak, mert a hullámok összecsapván a
fejük fölött, nincs is miért, hogy búsuljanak! Nem búsulni s főként nem
szenvedni: ez volt számomra, aki már oly korán hajlamos voltam
szenvedésre, a földi boldogság sarki csillaga. Nem is értettem soha,
minden tanulmányaim ellenére, mért kell még szenvedni is, ha már muszáj
élni! Isten nem szenved, ez nyilvánvaló. Csak az ember és az állat olyan
alantas, hogy ki van jelölve a szerencsétlenségre. Olykor, az ilyen bús
dolgokban, van némi költészet. S ez minden, amivel be lehet érni.
Nyilvánvaló, hogy küzdelmes ifjúkorom odáig juttatott, hogy úgy
gondolkodtam, mint egy finom öregember.

De _S. Ö._ megszólalt mellettem:

– Két párizsi! – mondta önmagunk dícséretéül, s e dícséret, büszkeséggel
töltötte el szívem. – Csak tennéd egyenesen a fejedre a cilinderedet s
nem félrecsapva, mint Pesten! – mondta még a barátom, s rögtön
engedelmeskedtem, hogy eleget tegyek a párizsi követelményeknek. Egy
pillanatra el is temettem magamban azt a női tekintetet, mely a Jászai
két szeméből sugárzott, még csak nem is olyan régen, mennyei tekintet!
elbűvölt szemek! mikor e minden tragédiák hősnője éppen úgy látta a
fejemen a cilindert magyar-gavallérosan, ahogy azt Párizsban nem
lehetett! Oh Istenem, megvallom, minden szó, minden hang, minden fény és
mozdulat, minden ívlámpa lilaszínben, minden tündöklés a végtelenségben,
a Jászai emlékét idézte, marcangoló honvágyamba ázva! Magyarországról, a
Nemzeti Színház udvaráról, színpadáról, a Vas-utcából, a _Borgia
Lukrécia_ drámai magaslatáról úgy kísértett, mint fagyos hegycsúcsokról,
a hold alatt, az égben! Földrajzi érzékem, amint rágondoltam, legott
megszünt bennem tudományellenesen, s valahogy feloldódott nem tudom
micsoda transzcendentáliákban! Csak azt éreztem minden erőmön túl,
emberi nyomorúságomban, ami mélységekből nézek fel elérhetetlen
csillagzatokba!

S így értünk két bús magyarok, két szegény fuvolások a _Grand Café_ elé.

Előbb megálltunk, szerényen, a rue Scribe-beli üvegajtók előtt, az
ablakok mentén is és néztünk. Ez volt itt, néhány gyér asztallal
virágdíszben, álmatag csillárok alatt, mint a bárányfelhő, az igazi úri
rész, az étterem! női árnyak legendás messzesége volt ez, hajlékonysága,
haloványsága a tompa világításban, az ablakfüggöny résein át, ékszerek
tüzével, ami fénylett, egy-egy rubintkővel, ami vérzőn égett, mint egy
seb egy fehér kéz ízületében, egy kristálypohár fölött. Patikárus Ferkó
játszott itt, mellbeteg törpe s még törpébb a bandája élén, csupa nagy,
erős cigányok hátterével s hozzájárulásával s akik csak gyúrták, fújták
és húzták utána, ahogy csak tudták, ahogy csak érték, mert el is lógott
előlük messze, elröpült magának, másnak, önkívületeknek s kanyargott a
hegedűjével s az álla alól magasra emelte s még magasabbra, majdnem
függőlegesen emelte s ráragadt a félarcával, az egész arcával, az egész
fejével, az egész lelkével, egész tüdővészes zeneiségével úgy ragadt rá
a hegedűjére s valami élet-halál harcot vívott a tenger és a hangok
hullámaival! Egy fiatal hölgynek húzta így diferenciáltan, nyilvánvaló
intenciókkal s akit meg is hódított magának. Kissé fonnyadt szépség volt
ez, színtelen szőkeségű, aki hallgatta megnyúlt arccal, mint egy gótikus
_O_ betű soványan s lassan-lassan, amint szállt felé a méreg, már-már
elveszve érezte megkísértett lelkét, alkalmasint bűnös szerelemben.

Távolabb, a terem mélyén, az ablakfüggöny rései között, Justh Zsigmond
derengett igen elegánsan, a szőke szakállával, a két gyönyörű kezével,
ami két műtárgy volt, két külön híres dolog, a két karja végében. E
kezek mellett, e szőke szakáll szomszédságában, a költő Szabolcska
Mihály, lehajtott fejjel ült, igazi költő! névtelen bánatokba borultan,
amint hallgatta a magyar nótákat és hazafelé búsult, néhány szál szekfű
színfoltjával tarkítva, opálos ködökben.

– Gyerünk be hozzájuk, – mondta _S. Ö._ vállalkozón, – nagyon fognak
örülni.

S már ki is húzta magát abban az ócska frakkban, mely petyhüdt
szárnyaival csüngött ki halottkémszerűen, rövid felöltője alól.

– Én nem megyek, – feleltem estéli melankóliámmal, ami visszacsöppent a
szívembe. – Én nem tolakszom. Ezek ketten egyedül akarnak lenni, a maguk
külön hangulatában, – magyaráztam szociológikusan. – Hagyjuk őket.
Gyerünk.

Ilyen finom ember voltam. Holott jól ismertem Justhot még honi
életemből, legfinomabb körökből, ahol ellengett vékony silhouette-je,
trónpretendensi szakállával, két fehér keze stilizáltságával, Velasquèz
modorában. Imádta az életet, ami lágyan tünedezett benne. Imádta Maurice
Rollinat zenéjét, mért éppen ezt imádta, nem tudom. De ezeket a hervatag
kis műveket, mint beteg rózsákat elalélt szirmokkal, mind hazahozta
Jászai Marinak becses ajándékba, – s ezeket én játsztam először. «Oh
Istenem, be szép zene!» mondta Jászai ilyenkor s szinte rávetette magát
a zongorára. Holott alig volt egy igazi hangjuk e zenéknek álmatag
keservükben, csak egy-egy sóhajuk volt, vagy inkább úgy rezegtek
könnyedén és búsan, mint a levelek a fán. Azóta Justh, e zenék
visszhangjaképpen, egy szép könyvet is írt, egy igazi magyar könyvet,
noha francia nyelven, _Le livre de La Pousta_, – ez volt a könyv! Adott
egy példányt, milyen kedvesen, ahogy nyujtotta, amikor meglátogattam rue
Duphot-beli kis hoteljében egy este. Magyar legénye éppen öltöztette s
húzgálta főúri lábára a fekete selyemharisnyát, mert az Operába készült.
Szerette az operát, a párizsi estéket, a boulognei erdő akácfasorát.
Szerette, ha beteg létére inkább Párizsban ápolják egy kis
hotelszobában, – csak meghalni akart otthon. Szerette a virágokat, az
álmokat, a költőket, főként Szabolcska Mihályt, akinek engem is
bemutatott, – oh Szabolcska Mihály! Milyen mélytüzű, érzelmes, drága
ember, micsoda isteni testvérem a hazavágyódásban, ha szabad így
mondanom, micsoda elveszett gyermek a boulevardon s a _Grand Café_-ban s
ahonnan hirtelen eltünt egy szép napon, mint ahogy Petőfi tünt volna el
s meg sem állt hazáig, oh a boldog ember!

– Gyerünk, – ismételtem.

S akkor tovasodródtunk, a fal mentén, szegényesen, egy távolabbi küszöb
felé, mely a Boulevard des Capucines-ról nyilt, egyenest a kávéházba. Ez
volt az igazi _Grand Café_, kedves honfitársaink tanyája. A zene ide is
áthallatszott azokon a benső üvegajtókon át, melyek e másodrangú
helyiséget az étteremmel összekötötték. De a bandából, néhány lépcsőfok
fölött, pálmalevelek árnyában, csak éppen a nagybőgőst láttuk, mert ez
állt. A többi minden az étteremben, mint egy messzi álom elmerült.

De úgy léptünk be a kávéházba, otthonosan s mégis méltósággal, mint a
francia halhatatlanok, egy értekezletre, az Akadémiába. Elnézve a tömeg
fölött, célirányos tekintetünk egy hosszú sarokasztal felé vezérelte
lépteinket, ahol sűrű népesedéssel úgynevezett magyarjaink ültek a
vörösbársony lócákon a fal mentén és hangosan vitatkoztak, mindegyik a
maga _mazagran_-ja előtt. Helyet foglalván, előbb hallgattuk a vitát, de
minden percben készen, hogy belekapcsolódjunk. Olykor, egy-egy
szenvedélyesebb kézmozdulatra, feldőlt egy pohár s amint a fekete lé,
festékszerűen, szétfolyt az asztal márványfelületén, egy-egy fiatal
festőhonfitársunk legott megrajzolta benne, az ujja hegyével s
művészösztönével, hazai térképünk halhatatlanságát. Olykor, az asztal
két végéből, néhány méternyi távolságból vitáztak ketten, a közbeeső
összes fejek és poharak fölött, a hang és mozdulat oly dinamikájával,
oly felfokozott lendületével két távoli harcos, hogy az egész asztal
rengett bele s már mindenki beszélt s mindenki harsogott, s az egész
kávéház figyelt. Az ideák torlódtak s egymásba csaptak, kétségkívül
ellentétes ideák, de harag nélkül, toleránsan s ha zajosan is, de mégis
abban a modorban, mely készen volt az igazság koncedálására, ha az
ellenfélnek igaza volt. Csend csak akkor volt, nagy ritkán igaz, mikor
néha napján, nagy ünnepekkor, Munkácsy Mihály jelent meg a társaságban.
De csak épp jött s már ment is gyorsan, nem sértőn, oh a világért sem,
inkább barátsággal, kedves nyugtalanságával, mint akit hajt az élet
szürke cilinderben s egy esernyővel a kezében.

Kik voltak ezek a magyarok itten, az életük ez első, igazi
atmoszférájában, Párizsban, ahol minden zúgott, zajlott, ragyogott
körülöttük!? Fiatal festők s másfajta ifjak, mind szerencsésebbek nálam
s kevésbbé kiszemeltek is s akik nem úgy kezdték, mint én, nem
exaltáltak lelki fájdalmakat permanens bánatok adagolásával s nem is
magasztosultak föl önmaguk előtt, irónikusan, az olyan evangéliumi
vigaszokban, hogy mindenkinél szegényebb lévén, mindenkinél többet is
szenvedek. Egy húszéves Fényes Adolf, a pályája elején, sugárzott a
_Grand Café_-ban az élet örömétől! De sugárzott attól a szigortól is,
amit fiatalsága igazolt s amellyel könyörtelen lekritizált mindent s
mindenkit, élőt és holtat, festőt és írót, amint önnönszívében
elragadtatva, mindenkinél magasabbra tört, miközben szürcsölte a
_mazagran_-ját. Keserű lírizálásaimban, terveimben és álmaimban engem
sem vett komolyan s írói jövőm tekintetében, s általában a többi jövők
tekintetében is, nem hitt csak önmagában. Mellette Rippl-Rónai,
spekulatív elmerengésekben, világosan látta az élet anyagi gyönyörét a
művészi pálya nagy kínjai mellett s azt a lágyabb utat látszott
választani a Champs de Mars festő-truppja nyomán, mely Puvis de
Chavannes-hoz vezetett. Koroknyai Ottó szegény, ha nem tört ki
idegrohamokban szőke sátánfeje lehanyatlásával, bécsi dialektusával
mulattatta a társaságot, főként Knopp Imrét, aki szerette ezt, míg
Katona Nándor, gyökerét vesztett teológiájával, nem tudom, micsoda
rögeszmékre gondolt. Még voltak festők itt, Julian-beliek, akik
lemaradtak, híresség nélkül az életben s még voltak szobrásznövendékek,
másfajta művészifjak, rézkarcolók s álhirlapírók, még voltak kedves
fiatalok, vitatkozók, magyarázók, kommentálók és harsogók s akik
elvesztek azóta, jellegzetesség s egyéniség híján, térben és időben.

Éjfél után megszünt a zene az étteremben. Mind láttuk most a banda
tagjait távozóban a pálmák alól s azt a komor nagybőgőst a nyomukban,
aki ment, titán! a hangszerét cipelve, mint egy merev halottat,
egybeolvadón. A terem kiürült. De a legmélyén még derengett tündéri
tompán, a csillárok holdfénye egy asztal fölött, ahol egy frakkos férfi
s egy fiatal nő hattyúi selymekben, az utolsó párnak tünt, akik még
beszélnek, egy szerelmi regény utolsó oldalán.

A kávéházban is alig volt már ember, csak a füst szállt ködökben s a
magyarok is mentek. S az oszlopok alatt, a hosszú asztal magányában már
csak én maradtam s még két honfitársam, Korda és Barta, két élénk
magyar, még mindig élénk, az asztal legvégében, – oly messze tőlem Korda
és Barta, oly messze minden gondolataimtól, amint így magamban, az
asztal fölé hajolva, Magyarország térképét néztem a márványra száradtan,
utolsó cigarettám mellett, amint néztem a térképet, a füstben s a
nyomorban.

– Cézár talán nem is volt nagy ember, mert nem volt erényes! – mondta
Barta Kordának éjfél utáni egy órakor, miután az egész este ilyen
tudományos vitatkozásban voltak.

A másik nem felelt s csak a körmét rágta elgondolkodva, ellenérvek után
kutatván. S már csak egy-egy utolsó tulipán égett a kávéházban, a falon.

Akkor a csendben, hirtelen, az ablakfüggöny félszárnya megrezdült,
hullámos bársonyában. Egy patkány kúszott föl a magasba, zavartalan,
borzongtató ritmusával. Egy másik már várta fönn, a mennyezet alatt, a
függöny legtetején, a vörösbársony drapériákban, mint vörösbársony
egekben. Egy másik patkány. Rögtön egymásnak kaptak, két lábon,
marakodón, szaglászva is, mindenféle huncutságokkal, játékkal és
kacérságokkal a függönytartó rúdon a magasban, míg végül az egyik
megadta magát, a nősténypatkány, a másikkal a hátán.

– Hát Hrabanus Maurusról mit tud? – kérdezte Barta Kordától, aki még
mindig hallgatott.




XIV.

Olykor, magányosságomban, már kora délután betértem a _Grand Café_-ba.
Kedves honfitársaink csak estefelé gyülekezvén a kávéházba: magyar
törzsasztalunk körül, ritkásan, egy-egy francia ült búskomorságban,
egy-egy sárga arc derengett a szögletben, egy ujsághoz ragadt bajusszal,
egy kis csésze kávé mellett. A szemek meredeztek s kopasz fejek fölött
gyér füst szállt a csendben. Az egész asztal, jellegét vesztetten, egy
más világban volt a kis bajuszos pofákkal sárgaságban, a francia
ujsággal mozdulatlanságban, idegen lelkek távlatával. Minden oly
messzinek tünt, ami mind közel volt. Minden elveszett, úgy tünt. Minden
olyan kietlen és reménytelen volt. A függönyök az ablakok körül,
fáradtan lógtak a magasból. Az egész kávéház egy más világba süppedt a
nappali világításban.

Leültem egy sarokba, egy kis asztalhoz, elborult szívvel, de a nemes
munka ingerével, igaz. Néhány ujsággal magam körül, melyekért bejártam a
termet, hajlongván az asztalok között e gyüjteményes munkámban, valóban
írni készültem, átszellemülten, úgynevezett lapomnak! Egy pincér lebbent
elém, a borotvált ajkának kenetességével egy sűrűn szakállas arcban.

– _Une demie tasse?_ – kérdezte optimisztikusan, mint aki úgy gondolja,
ebéd után vagyok.

– _Un mazagran!_ – dementáltam az ujságom mögül s vártam a tündöklő
kristálypoharat, mely ebédem tölcsére leend, hogy líraian szóljak.

Egy másik pincér lebbent, kávé- és tejontó méltóságához kiadósabb
borotváltsággal, csak két oldalszakáll integritásával s két
ezüstkannával, mint két ezüstöntöző, tömeges szomjazóknak.

– _Voulez-vous de la crême?_ – kérdezte oldalszakállával államférfiasan.

S a két kannával, a pohár fölött, csak két röpke mozdulata volt.
Tüneményes kézcsuklója, egy-egy mesteri mulinéval irányított, magasan az
öntözőkből egy kávé- és egy tejsugarat, s legott megtöltötte a poharat,
vegyészi pontossággal, művész! egy pillanat alatt. Isteni ital!
Tejeskávé! Füstölgő tejeskávé, egy egész nagy pohárban! Ebéd! _Saját
külön tudósítónk_ ebédje!

Nagyon izlett, megvallom. Volt abban valami tudományos, ahogy ittam.
Volt abban valami balzaci gondolat, ahogy ittam, valami olyasféle, ahogy
a legöregebb aggastyánok isznak, nem tudom. Volt abban valami
ösztönszerű technikája nyelvnek, ínynek s nyeldeklőnek, úgy szürcsölni
egy pohár tejeskávét, úgy engedni le csöppenként garaton s nyelőcsövön,
hogy kéjeivel egy évszázadig tartson. Igazán élvezni csak azt lehet, ami
kevés s bizonyos étvágyak optikája előtt nincs kevesebb annál, mint ami
végtelen. Betelni is inkább azzal lehet, ami parányi, mint ami sok s egy
szem cseresznye gyakran több, mint egy egész fa, roskadva a gyümölcstől.
A pohárhoz tapadva s lélekben elmerülve a tej és kávé vegyületében,
figyelve is, kémlelő szemekkel, ha nem fogy-e túlságosan, olyasféle
nirvánákban hajóztam, mint azok a poláris hajósok, akik a sarki csillag
békessége alatt, a havas óceánon, egyetlenegy tejfröccsnek látják a
világot. Még tovább tudnék menni e képekben és analízisekben s még
színesebben, még kifejezőbben s még pazarabbul is, de amint már mondtam,
nem fokozok e jelen írásaimban s csak egy féltollszárral halmozok.

Mégis, a jó Isten legyen irgalmas nekem, hogy titkos szövevényeit olyan
világosan látom s nagy munkáját is az ember szíve körül, a sokféle
szenvedéssel. De imhol az írómappa fölé borulva, a sok szép síma papír
fölé borulva, ami mind ingyenes a párizsi kávéházakban, már el is ragadt
gondolataim sodra, már elragadt! már róttam a sort! elbűvölve szent
mondanivalóim marhaságától, mert semmi nincs annyira boldogító egy
fiatal szív számára, mint tulajdon butaságai.

Akkor, hirtelen, egy hang szólott a fejem fölött, egy gúnyoros hang, ami
lebecsülte, _a priori_, egész írói munkásságomat.

– Mit fabrikál? – kérdezte a hang.

Egy kis vékony fekete ember hangja volt, egy olyan szájból, mely egy kis
ronda bajusztól volt borzas. Két szúrós szem tűzött reám egy cvikker
mögül, melyről a hosszú zsinór úgy indult a fül irányában, hogy
többszörösen körülcsavarva ezt a fület, valósággal odakötötte csonthoz,
bőrhöz, fekete hajfürtök közé. Pataky Bernát volt ez a kis fekete ember,
a _Pester Lloyd_ tudósítója, magasabbrendű _levelező_, kitünő régi
zsurnaliszta. Jó lélek is alapjában, ha olykor keserű, sőt ellenséges, s
akit nem tudom micsoda balsors kergetett a boulevardokon.

– Irok egy cikket a _vernissage_-ról, – feleltem angyalian, felvetve a
fejem.

A hirlapíró rám meredt a cvikker mögül, a félfüle zsinórszegélyével.
Sohasem láttam sötétebbnek, dúlt lénye nyugtalanságaival, ami mind
kicsapkodott belőle, mint egy sor kótafej, zenélőn.

– Maga nem tudja, hol lakik Isten! – kiáltotta, azzal a könnyű
technikával, mely régi szólamokból él. – _Wo Gott wohnt!_ – ismételte,
mert ehhez a némethez még közelebb volt a szíve.

S akkor megtudtam, abban a kis sarokban ott a kávéházban, hogy híres
magyar közjogászunk Grünvald Béla, holtan fekszik a Morgue-ban…

– Egyszer van az száz évben, hogy egy híres magyar közjogászunk holtan
fekszik a párizsi Morgue-ban s maga akkor a _vernissage_-ról ír! –
konstatálta kitünő kollégám nem minden keserűség nélkül, de azzal a
differenciált lenézéssel is, ahogy csak külföldön élő honfitársak tudják
lenézni egymást a szívük mélyéből.

S leült egy szomszédos asztalhoz, nem is mellém, csak egy szomszédes
asztalhoz s rágyujtott egy szivarra. S egy _demie tasse_-t is rendelt,
mert ő ebéd után volt.

– Küldtem egy százszavas sürgönyt a _Lloyd_-nak! – szólott azzal a
tudósítói könnyedséggel, amelynek meg se kottyan, se költség, se munka.
Mégis a pénzét számlálta az asztal alatt.

Keserű inferioritásommal, az is nyilvánvaló volt, hogy lemaradtam,
_saját külön tudósítónk!_ evvel a szenzációval.

Lemaradtam? Megvallom, ez eszembe se jutott. Nem az volt az első
gondolatom, sem az érzésem, ami hasonló esetben a zsurnaliszta első
érzése s gondolata, hogy tudniillik súlyos csapás érte riporteri
presztizsemet. Ujságírói ösztönöm, soha el nem nyomta, még legifjabb
koromban sem, emberi érzésemet. Azonfelül a magam nyomorával, bánatával,
hontalanságával, még érzékenyebben reagáltam minden szerencsétlenségre s
egy-egy honfitársam tragédiája az idegenben, a tulajdon sorsom
éjszakáját vetítette elém. Az első érzésem az volt, hogy félig ájultan,
gyermek, nem is tudtam mit tegyek. Az efajta hírektől úgy megszédül az
ember, mintha valami fekete nektárt nyelt volna hirtelen. Grünvald Béla!
Közjogász, képviselő! nagy harcos odahaza! vezér! szónok! igazi úr!
híres könyvek szerzője! Apponyi barátja! – minden emlékem fölmerült!
Olykor, éjjel, a _Pesti Napló_ szerkesztőségében, ahol mind dolgoztunk a
lámpák alatt, micsoda ünnepünk volt, mikor megjelent, gyönyörű, drága,
szerencsétlen ember!

– Holtan?! A Morgue-ban?! Hogyan lehet ez? – kérdeztem kollégámtól, aki
fújta a füstöt, százszavas sürgönye felsőbbrendűségével.

– Ez úgy lehet, ahogy minden lehet a világban, – felelte,
professzionátus bölcsességgel. – Eltünt Pestről, nyoma veszett, ezt maga
is olvashatta, minden magyar ujságban benne volt. Tegnap, hajnaltájt,
Asnières-ben, találnak egy ismeretlen úriembert, átlőtt fejjel, a Szajna
partján. Se írás, se névjegy, semmi a zsebekben. _G. B._ a fehérneműkön…
Ezt viszont a párizsi ujságokban olvashatta.

– Ezt nyilván csak maga olvasta, – hebegtem.

– Ugy látszik, – hagyta helyben. – Az a zsurnaliszta, aki mindent olvas,
– mondta. – _Aki tud olvasni._ Nem is írni kell tudni, de olvasni. Ez
egy háromsoros rendőri hír volt, _petit_-ből, a párizsi lapokban. Egy
hulla a Szajna partján. Ez semmi, ez csak egy hulla. De _G. B._ a
fehérneműkön! _G. B._ tünődök. _G. B._ lehet ez? _G. B._! s már rohanok
s már agnoszkálok, – s ez már egy egész nagy dráma, egy magyar dráma,
amit megfejtek két betűvel egy alsónadrágon. _Ez_ a zsurnaliszta, lássa.
– S fújta a füstöt. – _G. B.!_ – mondta mégegyszer s még jobban fújta a
füstöt.

De ekkor már felálltam.

– A Morgue-ban? – kérdeztem és mentem.

Nem tudom hányszor szálltam át, hány omnibuszra, amíg kiértem abba a
távoli kerületbe, ahol a Morgue, a maga kőfrontján és hídjain túl,
egyenest a Szajnára van építve, magasan a víz sodra fölé, mint egy
csónakház, mint egy _Ponte Vecchio_, nyilvánvalóan, hogy friss levegő
járja át, szünet nélkül, szellős deszkafalait. Mindjárt a küszöb mögött,
néhány lépésnyire, egy kősikátoron, egy sor üvegkalitka világlott s
ezekben a kalitkákban mint kirakatokban, magasra ültetve, s azon
ruhástul, ahogy végzetük lezajlott, borzalmas hullák fogadták az embert
keserű szájtátottsággal és feladták kilétök rejtvényét a tömegnek, aki
bámult. Mind fagyasztva, mereven, északsarki atmoszférákban a kalitka
üveglapjai között, a regényes utasoknak azzal a borzalmas pátoszával
ültek, mint akik végleg lehajóztak s megalvadt szemük, olykor csak egy
félszem, egy negyedszem, vagy csak egy szemüreg, azt a dúlt sugarat
ontotta, ami egy öröklétre kizártnak tekinti, térben és időben, minden
lehetőségekkel egyetemben, az összes további utazásokat. Volt bennök,
mindannyijukban, Isten bocsássa vétkemet, valami heroi-komikus! Ez már
rég nem volt élet s még nem volt halál, s éppen ez az ideiglenesség, ami
e boldogtalanokat megállította félúton két határ között, éppen ez volt,
ami rettenetes volt s ami nem tudom, micsoda hontalansággal, micsoda
tanácstalansággal, micsoda gyámoltalansággal borította be őket, micsoda
mondhatatlan gyalázatossággal! Nem rajzolom a különböző halálnemek
változatját a kalitkákban, a sötét portrékat üveg alatt, mint a
paszteleket, az egyszerű öngyilkosokat kútágas melankóliában, a
borzasfejű leszúrtakat, a vastag vízbefúltakat, s akik mind névtelenül e
kirakatokban, úgy tüntek tova s úgy haltak meg, hogy senkinek nem
hiányzanak, ami ha egyrészt, talán nem hízelgő rájuk, másrészt
kellőképpen jelzi tragikus magányosságukat s azt a magasságot is, amit
elfoglaltak a társadalomban.

Imhol fel lévén ismerve, Grünvald a mélyben volt már, a folyosó
legmélyén, egyedül a födött híd sarkában, a Szajna fölött, ahonnan fújt
a szél. Egy deszkalapon pihent magányosan, egy fehér vászonlepel alatt s
kopasz feje, cézári kontúrjaival, a nyugalomnak azt a lágy formáit
mutatta, ami a halál egyetlen szépsége. A Szajna partján lett öngyilkos,
közvetlenül a víz mentén, úgy gondolván egy utolsó gondolatján, a víz
sodra el fogja vinni messze… De a víz sodra nem bántotta, csak a sebét
mosta el a halántékán.

Megvallom, nem sokáig néztem, könnyes szemmel s mentem. S amíg néztem,
megvallom, nem is sokat értettem e tragédiából. Mért jött Párizsba
meghalni? Asnières-be! – megvallom, nem kérdeztem. Ez pont túlsó világa
volt a magam világának, aki azért haltam volna meg, mert haza nem
mehettem. Kiérve a partra, elborult fiatalságommal már csak arra
gondoltam, hogy imhol részletesen leírjam bús élményeimet, egy hosszú
riportban, úgynevezett lapomnak! S e célból, betértem a sarkon, egy
nyilt küszöbön át, mivel kávéházat nem találtam, egy füstös kis
kocsmába. Mind néztek itt, zavaros italuk mellől, ingujjas
törzsvendégek, mind környékbeli komák, mind idetartozók a Morgue
indusztriáihoz, halottkémek, halottvívők, kalitkások, halott-törők,
ropogtatók s hasonló foglalkozásúak s mind abszintivók a nap szálltában
a Szajna fölött, abban a tikkadt órában, ami a Verlaine _l’heure
exquise_-je, te jó Isten!

De inkább kijöttem a terraszra s egy pléhasztalon írtam. Odajött a gazda
s kérdezte:

– _Un aperitif?_

– _Un café_, – feleltem, hogy vacsorázzam is.

Míg írtam, már-már este lett. A parton, a terrasz mentén, sétáló párok
vonultak el, omlatag kettesben. Túlonnan a Notre-Dame két tornya
látszott, kéklő homályban a hold alatt s távolabb a folyó fölött a
mélyben, mint egy messzi móló, sötét vízeken, a Morgue lebegett,
megtűzve egy-egy méccsel. De a fejem fölött, a part fölött, túlonnan s
mindenütt, a csillagok tündöklő békéje volt az égen s ezüst szopránjuk
végtelenje zengte távoli harmóniájukat!




XV.

Még szomorúbb volt a Grünvald temetése a Montmartre temetőben. Olyan
volt ez ezen az őszi napon, mint egy angol tájkép, egy igazi angol
tájkép sok szürke levegővel, néhány fával, néhány cserjével és sok
folyondárral a ritkás atmoszférában s egyetlenegy koporsóval, amit
visznek egy keskeny úton, zord felhők borulatával az égen, ahol fekete
kettesben, két varjú száll egymás után magányos röpködésben. Nem
tagadom: az emberi létnek valami borzasztó nyomorúsága terjedt itt, a
hangulat egységében. Ehhez a koporsóhoz is odalovagolhatott volna a
lordmajor balladaszerűen, de vadászván is e dúlt környéken s kérdezhette
volna, a halott iránt érdeklődvén: «Mi baja volt, hogy meghalt?»

Meghalni idegenben, ha az ember nem tehet másképp, – ez kétségkívül
szomorú sors s nem alkalmas vitára. Az ember, távol a hazájától,
közelebb érzi magához Isten akaratát, ami nem igazságos. De a Montmartre
temetőben temetkezni, egy távoli halom rögjének legmélyére szállani egy
magyar embernek, – ennél nincs semmi siralmasabb, még ha az ember le is
tud festeni, még színesebben az eszközei pazarságával, másfajta
nyomorúságokat. Egy csengő csilingelt sokáig. Egy kis rekedt csengő
csilingelt, amelyik rég kiadta a hangját a sok halottnak, akiknek mind
csilingelt. Már nem tudom, kik voltunk itt a sír körül, a kapás
embereken kívül. Oly régen volt! Csak Pataky Bernátra emlékszem, aki
mellettem állott és figyelt a cvikkere mögül, ami az orrán ült, de a
fülére volt kötve. Nem is tartott soká, amit a kapások csináltak. Meddig
tart az, amíg egy hant alá temetnek egy finom úriembert, aki nem
kívánja, hogy megállítsák énekkel s beszédekkel! Mit lehet énekelni egy
embernek, aki öngyilkossá lett? Már arra se számított, hogy polgárian
eltemessék, mikor véres fejével, szerencsétlen, a víz sodrára bízta
magát, hogy az el fogja vinni örökre.

Eljöttünk a sír mellől s visszafelé haladtunk a kis úton.

– _Das ist die Geschichte von der Nichte!_ – mondta Pataky
filozófikusan.

De a kis csengő még mindig csilingelt, nem lehetett tudni, honnan. Mikor
a kapu felé közeledtünk, akkor láttam, hogy egy kis mezitlábas nyurga
fiú rángatja a kötelet. Az mulattatta nyilván, hogy így csilingelhet. A
mélyből, messziről, mint egy más világból, a külvárosi boulevardok zaja
hangzott, dörgedelmes hangszerekkel, ami az utcák hangja volt. A
montmartre-i Notre-Dame a tornyait meresztette a láthatáron, fehérkő
csiszoltságukban, mint a cukorsüvegeket. S még távolabb a mélyben,
nyugati irányban, ahol már-már leáldozott a nap, a Moulin-Rouge
malomkereke nyujtotta föl a vörhenyes atmoszférákba két feslett
vászonszárnyát, egy óriási _X_ betű formájában. Háztetők is látszottak,
magas atelier-ablakokkal a Montmartre-en, muskátlis manzardok
kalitkáival s a kéménycsövek ijesztő sokaságával, tolongásával,
torlódásával, fekete rajvonalával, mint egy perzsa hadsereg ókori
időkben s aki mind pihegett vékony füstfoszlányokkal, vagy vastagon
fújta a füstöt az ég felé, mely bámult.

Nem tudom hogyan, de elmaradtam kollégámtól. Két ember, elevenen, nem
igen válik el egymástól egy messzi temetőben, hacsak nem költő az egyik.
A sikátoron, amint bolyongtam magamban, egy útjelző táblát láttam, ezzel
a felírással: _Au Nord_ – Észak irányában! Mért ne indulnék el észak
irányában? gondoltam a magányos vándor tanácstalanságával, akinek fel is
út, le is út, akinek minden mindegy. Akinek egy-egy regényes szó egy
keresztfán, már egy jobb sors vagy egy jobb irány, ami megnyílik előtte.
Párizsban is mindig szerettem a szépnevű utcákat, a _rue Murillo_-t, a
Parc Monceau körül, ahol Flaubert lakott hajdan s azt a zeg-zúgos _rue
de l’Ancienne Comedie_-t, ahol sokat jártam, mikor átjöttem a Szajnán.

Észak irányában! Azonfelül, ha már itt vagyok a montmartre-i temetőben,
gondoltam, ha már kirándultam ide, szegény nagy honfitársam
búcsúztatására, legalább gyüjtök valami kis anyagot riporteri
háztartásomhoz ebből a halotti világból. Másból amúgy sem volt érdemes,
tekintettel silány javadalmazásomra _elvben_, mert gyakorlatban, amint
azt már mondtam, még ezeket a csekély díjaimat sem kaptam meg, vagy csak
nagy ritkán ha kaptam egy pár frankot, _saját külön tudósítónk_, aki
voltam, szerencsétlen!

Bolyongván észak irányában, hirtelen az út végén, egy egész domboldal
meredt elém sírkereszt-népségével, de oly lágy és tűnő hajlatokkal mind
magasabbra a szemhatárig, hogy ott fönn, messze, az egész lankás, mint
egy szőlőföld nyúlt el az ég felé s feltüzdelte a karói kietlenségét
skarlát fátylakba borultan, ami az alkony visszfénye volt rajtuk.

– _L’tombeau d’Hein, – c’est deux sous que je vous y conduis!_ – mondta
a nyurga kisfiú mögöttem, aki otthagyta a kötelet és csöndesen jött
utánam… észak irányában.

Igy mondta: _Hein_, ködösen, drága gyermek, s kis sápadt ajkán Heine
akart lenni ez a _Hein_, a Heine sírja, amit felajánlott, hogy elvezet
oda, két szomorú krajcárért. A cikkíró szempontjából minden pénzt megért
e sír! Nyilván nem is habozok, ha jobb helyzetben vagyok. Egy Blowitz az
én helyemben egy pillanatig nem gondolkodott volna.

– Köszönöm, tudom az útat, – feleltem a kisfiúnak, aki ilyenformán
elhárítva érezvén magát, rögtön befúrta az orrába a mutatóujját, egy
sírkeresztnek dőlve. S csak állott s csak nézett utánam a sok hant
közül, a homokbuckákban, s még intett is, mikor visszanéztem, még intett
is, díjtalanul, az irányt jelezve, mert ilyen jó kisfiú volt az ujjával
az orrában egy sírkeresztnek dőlve.

Oh Istenem, a költő sírja is csak olyan sír, mint a többi ebben a
halotti köztársaságban és minden hant és minden kereszt, úgy tűnik,
testvére egymásnak ebben a nyilvánvaló jogegyenlőségben, amelyben több
az egyenlőség, mint a jog. Ezek a régi sírok a Montmartre temetőben, még
külön meghaltak holt bérlőik fölött s hajdani formáik, púpokra s
buckákra válva s besüppedve, maguk is eltemetkeztek s köveik is és
keresztjeik is, féloldalt fordulva, mint akik nem győznek várni
ítéletnapjáig, mind mélyebbre szálltak s csak a föld szintjén látszanak
már, meddig még? mert mind búcsúznak attól az utolsó emléktől is, ami
rég elmult fölöttük s mind elmerülnek holtjaik után, akiket nincs miért,
hogy őrizzenek többé. Sok sápadt fű tengeti itt nekrofil életét
örömtelen szárazságban s csak a költő sírja jelzi, elázott
papírköpenyével, hogy olykor a temetőben is, mint másutt a világon,
dúsan esik az eső. Ezer és ezer kis kartonlap, fesletten és elsárgulva,
borítja a hantot, ezer és ezer névjegy, amit leadtak itt s ami mind
mutatja, egymás hegyén-hátán, tömegestől, érintetlen, évtizedes
rétegeivel, hogy a költő senkit sem fogad. Mindazonáltal én is letettem
a névjegyemet, amelyen a nevem alá oda volt nyomtatva: «_Correspondant
parisien_ _du Magyar Hirlap_», amiből Heine mindent megérthetett. Ha az
ember nem vésheti bele a nevét egy fa törzsébe, akkor lenyomatja egy
kartonlapra, csakhogy valahogy megörökítse szerencsétlenségét.

Még körülnéztem, még figyeltem mint egy tájképfestő, mint egy Turner
Angliából, mint egy szegény ifjú Magyarországból s eltűnődtem s
elmerengtem s hazafelé repestem szívem gondolatján a Jászai Mari
tájékára, ahogy azt minden nevezetesebb alkalmakkor, minden ritka
élményeimben szoktam. Nem találván a Heine sírjánál, a sok giz-gaz s
lim-lom fölött, semmiféle gondolatbeli kincseket a szívemben,
kétségbeesve gondoltam arra a sok fenkölt eszmére és gondolatra, azokra
a búbánatos axiómákra s finom _aperçu_-kre, ahogy otthon mondtuk,
melyekkel nagy tragikánk kétségkívül elárasztotta volna szédült lelkemet
e percben, ha a sors kegye úgy hozta volna, hogy együtt nézze velem ezt
a sok papírrongyot itten.

De csak a kisfiú jött megint.

– _Vous ne m’donnez rien?_ – kérdezte angyalian.

Kikotortam a pénzemet a zsebemből, nem volt nehéz, nem volt sok,
összesen öt sou-m volt, ebből adtam könnyelműen egyet. Átvette, ment, de
valami olyan meleg tekintettel utóljára, hogy a lelkemig hatolt. Egy
egész ezüst frankért hogyan nézett volna? – el se tudtam képzelni ezt.
Soha temetőben még nem élt egy ilyen kisfiú, ilyen mennyei szemekkel.

De magam is indultam hazafelé, már-már este volt. Amint leértem az
utcára s elvesztem a tömegben: a sokféle zaj, sokféle utca, a sok ház és
ívlámpa arányában mind magasabban szárnyalt reménytelenségem. Azt kell
mondanom, csakugyan, hogy szárnyalt, mert úgy sodródtam, szinte a járda
fölött, a tömegek fölött, anyagi kapcsolatok nélkül, érzelmi közösségek
nélkül egy céltalan világban, mint a madár, aki száll s nem köthet ki a
levegőben. Hova menjek? Kutattam, mikor százfele volt út, százfele
gurult fenn is, lenn is vasút s az úttesten minden kocsis a bakján tudta
hova hajt s a járdákon minden ember tudta, hova menjen! A Place
Pigalle-on megálltam tanácstalan s bámultam a járda széléről, az
orrommal a levegőben, egy nagy régi házat odaát, a tér tulsó sarkában.
Egy festő-honfitársam lakott itt, az egyik atelier-ablak mögött, mert ez
mind atelierablak volt a házon. Ha felmennék hozzá? Ha ott tartana
magánál vacsorán? számítgattam, de rögtön el is szégyelve magam hajdani
előkelőségemben, Csemegi barátja! s szinte megkönnyebbülve láttam, hogy
nincs világ az ablakában s mentem. A kísértés, ha így magától omlik
össze, csak annyi, mintha csalódik az ember. Nincs otthon, mondtam. A
régi ház falában, magasan fönn, csak a Puvis de Chavannes műterme volt
világos, ízzó ablaküvegével, mint egy szent fény a tér fölött, Puvis de
Chavannes! Ha ő volna a barátom, hozzá mehetnék, könnyű szívvel,
szegénységem vallomásával! – ilyesfélére gondoltam és csak mentem. S
amint mentem az utcákon, mindig azt mondtam magamban, hogy lekössem a
gondolatom: Puvis de Chavannes! Puvis de Chavannes! Mint ahogy Szent Pál
ismételhette a Jézus nevét a nagy útakon, ahol magányosan ment. Az
embernek olyan furcsa vigasz az szívében, hogy valaki volna, aki
megértené, aki fölemelné, a könnyeit letörölné, de akihez soha el nem
juthat. Ez Isten költészete az ember szívében.

És csak mentem és csak mentem, Puvis de Chavannes! s amint így mentem s
így motyogtam magamban, azt mondja egy nő mellettem: «_Qu’est ce que tu
dis coco?_» Egy olyan gyönyörű nő, mint a Pasiphae leánya s szakasztott
úgy kifestve, mint az. S még sokáig jött mellettem, omlatag, kecsesen,
titkos ritmusokkal, mint egy túlsó part tündére s alig vált le a
karomról s már jött egy másik, egy még lengébb, még színesebb s
hajlékonyabb, mint Phryné az aeropág előtt egy olyan lány s rajongásig
készen arra, hogy leoldja lábamról fáradt vándorsaruimat. Az egész utca
a rue Blanche-on végig, a levegő rezgése az utcákon s az estében, kéjes
szavaktól izzott s úgy szállt tova a hangok füzérén egy egyetemes
harmóniába, mint egy-egy síp, ami szól, egy-egy szólam, ami csendül egy
végtelen kórusban s zenekarban, amelyben egész Párizs zenéli a szívét!

Beérve a _Grand Café_-ba, annál bátrabban foglaltam helyet magyar
törzsasztalunknál, hogy négy sou-mmal a zsebemben amúgy sem rendelhetek
semmit. De már ültek itt honfitársaim, vitákra készen s mindegyik a maga
_mazagran_-ja előtt s az ilyen kollektivitásból az egyénnek is van
haszna, erkölcsileg szólván, hogy mindig leülhet egy asztalhoz _gratis_,
ahol a többiek mind fogyasztanak.

Ilyenformán már készültem is a munkámra s a pincér hozta a sok gyönyörű
levélpapírt az írómappában s azt mondja, itt van egy fiatalember, aki
beszélni óhajt velem.

Csakugyan, néhány asztallal távolabb, egy fiatalember köszönget és
bólingat felém egy borzas fejet, egy nagyon magas inggalléron. Odamegyek
hozzá, feláll hajlékonyan s romantikusan egy kopott redingot-ban s
nagyon boldogan beszél.

– Nevem Adorján Jenő, hegedűművész, – mutatkozik be. – Igen nagy
tisztelője vagyok.

S leülünk egymás mellé.

– Idáig Berlinben tanultam Joachimnál, – folytatta, – s most két hét
óta, Párizsban próbálok szerencsét. Van néhány tanítványom, mert
levelekkel jöttem. Önnek hogy megy sora? – kérdi, de olyan szordinásan,
igazi hegedűművész, annyi meleg fogékonysággal a hangjában balsorsok és
bánatok iránt, hogy szívesen felelek s elmondok nagyjából mindent, az
egész életemet dióhéjban, keserű eleganciákkal s még ezt a mai utolsó
napomat is minden részletével a Montmartre temetőben.

– Oh, Heine sírja! – mondja, – már én is leadtam a névjegyemet, kérem.
Ismerem azt a kisfiút is, oh hogyne! a kígyóbűvölő tekintetével. Az
megállít egy gyíkot az útjában, pusztán ahogy ránéz s a gyík úgy bámul a
porból, hogy nem tudja, mit szóljon. De nem mennénk vacsorálni? –
kérdezte.

Egy szót nem feleltem.

A fiatalember is hallgatott egy percig. Jelentős, súlyos csend volt,
mint a történelemben.

– Nekem van tíz frankom, – szólott végre, nyilvánvalóan lelki tusák
után, olyan agóniás hangon, mint ahogy halálos ágyán gyónja meg az
ember, élete legrejtettebb titkát. – Ebből adok kölcsön ötöt, –
folytatta, – a felit, ha vissza tetszik adni.

… Mégegyszer írtam Grünvald Béláról, hónapok multán, mikor sírkövet
állítottak neki. A felírást, ha jól tudom, maga gróf Apponyi fogalmazta,
a következő szöveggel: «_Itt nyugszik Grünvald Béla, a magyar állameszme
törhetetlen apostola._»

A francia vésnök, aki ezt a mondatot faragta a kőbe, elhibázott egy
betűt. Azt írta: állomeszme. Mintha tudta volna, kinek készíti a követ,
kinek a sírjára! Úgy kellett átfaragni a betűt a hant fölött.




XVI.

Ha abból nem lesz örök harag, ha egy hazai fiatalember Párizsban, nem
adja meg egy másik hazai fiatalembernek Párizsban, azt a pár frankot,
amit olykor nélkülözések árán, kölcsön adott neki: akkor abból örök
barátság lesz. Ez volt az én esetem Adorján Jenővel. Az igazság az, hogy
együttérző hajlamosságokkal, egyforma értelmi és érzelmi
fogékonyságokkal mindenfajtájú nyomorok iránt, éppen akkor voltunk a
legelnézőbbek s a legbánatosabbak egymás irányában, mikor mások
rendszerint a legszigorúbbak s elvetik az összes érveket, melyeket egy
szegény adós ember csak fel tud hozni ezen a világon. Kölcsönös
irgalmasságokkal, még mentegetődznünk sem kellett az egymás szíve előtt
bizonyos lejáratok idején s még attól az árnyalatbeli megaláztatástól is
megkíméltük egymást, ami barátok között is lehetséges. Olykor Adorján
koplalt, hogy nem fizethettem. Egy szót nem szólott, nem is akart
szólani, de azzal a gondolattalansággal, mely túl van hiú beszéden,
mélyen meghajtotta magát előttem s a fájdalmas az volt ebben a
mozdulatában, hogy még csak ironikus sem volt! Rendszerint fogta a
hegedűjét s eljátszta búfelejtésül, amit nagyon szerettem, a Wienavszki
_Legendá_-ját! Máskor én koplaltam, igaz, amiért ő nem adta meg, amivel
tartozott nekem. A legtöbbször mind a ketten koplaltunk.

De ezek alacsonyrendű dolgok, ha népszerűek is. Minden embernek megvan a
maga tulajdon élete, gazdasági értelemben, intimus keservekkel. De ami
két fiatalember viszonylatában, anyagi kapcsolat lehet, csakugyan nem
éri meg azt a nyomort, amit küzdelmekben, hajszákban, meddő idők
múlásában jelent.

Inkább azt a lelki tüneményt jegyezném fel, melynél ritkábbat nem láttam
soha s nem is olvastam ezen a világon s ami csak annyi volt, ahogy a
barátom, hegedűművész létére, egész erkölcsi lényét áthangolta a magam
lelki zeneiségére. Ösztönökben, könyelműségekben, úgynevezett
világnézletekben s lelkiismeretbeli kérdésekben, egyforma korunk
ellenére, nemcsak hogy merőben ellentétem volt, mert abban még mindig
van valami közösség, ami merőben ellentétes. De itt nem volt hozzám
hasonló egy mákszem e legjobb pajtásomban, itt egyáltalán nem volt semmi
azon a keserű s lázongó lelken kívül, amit úgyszólván nyersen hordozott
ember és Isten ellen, amiért körülhatároltan, vak hittel kéjekben s
gyönyörökben, az élet nem azt nyujtotta neki, amit várt. Soha effajta
lelki borulatot, effajta meghasonlottságot nem láttam egy áprilisi
fiatalságban, de azt az áhítatot sem soha, mellyel ez a húszéves fiú,
benső útjai s kavarodásai sötétjén, utánam vetette magát a rajongásig
felexaltáltan, hogy mint egy Szent Pál megjavuljon s megkönnyebbüljön
abban a siralmas, sőt elegáns szenvedőben, aki voltam! Az első perctől
fogva, hogy találkoztunk s azontúl is az idők során, éveken át, ha nem
is tudta átfacsarni keserű lelki kvintesszenciáit egy gránátalma
nedveire, mert hiszen azt nem is lehet átgyúrni, egy ilyen lelket, de
viszont, látszat szerint, megadással, csakhogy el ne veszítsen engem,
mindig az én ízlésemben s stílusomban volt, valósággal beidomítva, oly
kínos ösztönök ellenére olykor, önmagát győzve le, mint mikor egy
medvebocs egy üveggolyón gurul. Ha megállott, nem is megriadva, csak
pusztán akaratból rettenetes cselekvésekben, erkölcsileg szólván, ha
kitért kísértések és gyalázatok elől, melyek gyakran, mint egy
bőségszaruból omlanak Párizsban az ilyen fiatalok útja elé, ez nem azért
volt, hogy megálljon, hogy kitérjen s lemondjon, mint inkább azért, hogy
erkölcsi sémáim szerint úgy tegyen, mint én, vagy ahogy én tennék egy
hasonló esetben. Nem ízlett, igaz, s minden keserve megmaradt, de
lassan-lassan elvesztette mérgét s azontúl, egész fiatalsága, ha
emberileg nem is fejlődhetett erkölcsi egyénisége értelmében, mert ez
végzetes is lett volna, viszont mint művész, a hegedűjével, azokra a
boldog magaslatokra jutott, ahonnan visszasírhatta, lendületes
arpeggiákkal s egy vonóval öt ujja közt, ami mind meg van tiltva az
embernek.

De ez egy egész külön regény volna, ha el akarnék mélyedni, holott ez
nem célom s már csak azt a bajtársamat rajzolom, aki lecsiszolt
ösztönökkel, elirodalmiasodva, sajnos, halálra olvasva s marcangolva
magát, soha ki nem fejleszthette mérgekkel terhes benső tulipánját s már
csak egész halkan pengette, mint _pizzicato_-kat, utolsó kis lelki
sikolyait.

– Mind női tanítványom van, – mondta, mikor ez irányban érdeklődtem, –
mind magas nép, Boulevard Haussmann, _et l’alentour!_ magasabbrendű
zeneiségben, mert nem hegedűt tanítok kezdőknek, ne képzelje, ezt soha
nem is tudnék. Voltaképpen semmit sem tanítok, – ezt ők úgy hívják itt:
_leçon d’accompagnement_, s ez annyi, hogy egy-egy Beethoven vagy Mozart
hegedű-szonátát játszom s a hölgyek zongorán kísérnek. S ez annyi, hogy
öt frankot kapok egy óráért.

– Mind fiatal nő ez, – kérdeztem, – mind kitünő zongorista?

– Van köztük, aki művész, több mint művész, azt mindig lehet érezni egy
nőben s ezt alig bírom, ami itt száll felém, a zongoráról, kezekből,
szívekből, érzésből, fel a hegedűmre, ezt nem lehet kibírni! Van köztük,
akit megfojtanék, nem tudom miért, pusztára csak fokozásból, a hangokhoz
való rokonságból, a szonátához ananásznak! agóniának, de megfojtanék,
mint egy részeg matróz egy Maupassant-novellában, hogy a mellére
rátérdelnék. Van olyan, akiért meghalok, úgy kívánom. Van egy, aki
egyszerűen megőrjít, aki a lecke végeztével, amíg elrakom a hegedűmet a
tokjába s készülök, hogy menjek, csak folytatja magának s a Grieg
_Erotik_-ját játssza! Képzeljen ehhez egy ablakot bevont függönyökkel,
egy zongorát az ablakban egy lámpával, mely alig világít, egy szőke
kontyot ebben az álmatag lámpában s két olyan szemet, hogy szinte
eltünteti az arcot s még két kezet is képzeljen ehhez, két olyan kezet a
billentyűkön, hogy azt nem is tudom, micsoda kezek ezek, ha friss habból
vannak-e vagy _ivoire_ ez, ahogy a franciák mondják, két olyan kéz, mint
két nagy fehér lepke, aki száll és párzik a Grieg _Erotik_-jában!

– Szerencsétlen! – mondtam, – de hát lehet ennél boldogabb az ember!?

Már ekkor sírt és hallgatott és a kezemet csókolta. S mindebben volt
valami s a könnyeiben is, amiket éreztem, valami, amit tőlem tanult,
szegény. A lélek is csak úgy szól némán, mint ahogy a szemek szólnak, ha
folyik a könny belőlük. De gyakran próbáltam azt gondolatban, valahogy
átszállítani egy-egy emberpéldányt a maga idejéből, messzi multak
idejébe, ha érdemes volt az ilyen konjunktúrára. Én sejtem, a magam
számlájára is, mi lettem volna például a Hellespontuson, vagy szőke
hímoroszlánok közt Rómában, Caracalla idején. De az is biztos, hogy a
tizenharmadik században ezt az Adorján Jenőt, mint eretneket égetik el.
A tizenkilencedikben csak az történt, hogy halálos elepedettsége
beethoveni forróságokkal, odáig juttatta e _leçon d’accompagnement_-ok
során, hogy finom női partnerei a zongoránál, a szőke konty s a többiek,
az is, akinek a mellére térdelt volna s az is, akiért meghalt volna,
már-már nem állták a tekintetét, a két szemét, a borzas fejét, a lobogó
fájdalmasságát elérhetetlen távolokon, mindazt a forró vágyat s
nosztalgiát, amit minden fiatal zenetanár ismer, női tanítványok
kontaktusában. Magas nép! ahogy mondta, mind úrileányok, – a vége az
volt, hogy panaszkodtak a szülőknek s a művészt lágyan menesztették, a
művészt! egy-egy kis aranypénzzel, amit egy borítékban talált.

De addig is, félig őrülten e zenei passiókban, amint lerohant az utcára,
leckéi végeztével, már nők után rohant. Szonátabeli fantomjait kutatta a
tömegben, úrileány tanítványait utcai leányokban, homályos
visszaidézésekkel, árnyalatbeli hasonlatosságokban, a tündéreit és szőke
kontyokat szinte vallásosan, szektárius rafinériákkal, mint édes
testvéreit Beethovenben s Mozartban! Csak e ponton volt, hogy
hajlíthatatlanúl, sorvadó élete sugallatával, úgyszólván nap-nap után
elhajlott tőlem s nem tudta követni, nem is akarta, papnövendék
tartózkodásomat. A lélek még csak hajlik valahogy, de a vér az egy külön
dolog, azzal nem lehet beszélni. Szégyenteljes szegénysége olykor, csak
onnan volt, hogy egy egész hét leckéit és zenéit, azt a két aranyat,
amije volt, habozás nélkül, egy éjszakáért, odaadta egy leánynak! Nem
egyszer inkább nélkülözte a legszükségesebbet s jobb szeretett inkább
éhen maradni, semhogy lemondjon arról a női hálótársról, akit napok óta
kiszemelt magának a boulevardon, vagy egy kávéházban.

Egy nap, karácsony táján, te jó Isten, egy fillérünk nem lévén ilyen
szent ünnepek előtt, csak törte a fejét, honnan lehetne néhány frankot
kikotorni. Közben pengette a hegedűjét, függőleges állásban a térdén,
mint egy másik _Penseur_, Rodin mintája szerint.

– Az nem lehet, hogy itt üljünk, mint két varjú az ágon, mikor
Jézus-Krisztus megszületett és durrog a pezsgő utcahosszat, hát nem
igaz?

– Igaz! – mondtam.

S akkor, egyszerre csak azt proponálja, hogy a főrabbitól kérjünk pénzt!

– Karácsonyra?! Pont a főrabbitól?

– Éppen karácsonyra! ez a vicc!

De amint látta, hogy undorodom, már nem is folytatta, úgy vigyázott,
hogy soha a kedvem ellen ne tegyen s csak pengette a hegedűjét a térdén,
mint egy lantos.

– Nem baj! – mondta, – s pengetett. – Azt fogom tenni, hogy becsapom a
hegedűmet.

– Azt lehet! – feleltem, boldogan, hogy már nincs szó a főrabbiról.

De aztán rögtön, kijavítottam magam:

– Azt sem lehet! Ki van zárva! Hát a leckék? – mondtam.

– Már nincs leckém, – felelte egyszerűen s csak pengette a húrokat olyan
utolsó kis pengetésekkel, mint egy zenélő óra, ami lejár.

Aztán abbahagyta.

– Ha nem tart el engem ez a hegedű, mért tartsam én? – ezt mondta és
felállott. – Engedje meg! – könyörgött, – engedje! Olyan szomorú lesz ez
nekünk, karácsony! óh Isten! – és majdnem sírt megint.

– Mit lehet kapni ezért a hegedűért? – kérdeztem, mint akinek nincs
kőből a szíve.

– Ez egy Amati! – felelte, – száz frankot is megad érte a _nagynénike_,
– mondta, – az édes _nagynénike!_ – mert így átforgatta filologikusan
azt a párizsi tájszólást, mely a zálogházzal valami titkos rokonságot
tart s úgy hívja: _ma tante_…

– Száz frankot! No kiváncsi vagyok? – mondtam a legborzasztóbb benső
izgalmakkal.

S akkor rögtön el is indultunk, a hegedűvel a tokban, mint egy
gyerekkoporsóval és nem néztünk se jobbra, se balra és csak mentünk.

– Én is viszem egy kicsit! – ajánlkoztam, hogy valami kis érdemem
legyen.

– Oh köszönöm, – mondta, – ne fáradjon! – s azt hiszem, soha annyira nem
ragaszkodott a hegedűjéhez, mint mikor becsapta.

És csak mentünk s annál vígabban mentünk, hogy régtől fogva ismertük az
utat és csak mentünk olyan boldogan s olyan benső pezsgésekkel, mint
mikor egy májusi reggelen, tündöklő egek alatt kirándul az ember a budai
hegyekbe! Hegy! csakugyan, – már láttuk is az utca végén, messziről, ezt
a szimbolikus hegyet, a francia zászlót egy kis kapu fölött egy pajzson,
amelyre ráborult ez a zászló, s már be is jöttünk a kis kapun, ahonnan,
közvetlenül a küszöbről, egy szűk lépcső indult, oly meredeken a
magasba, hogy az ember szívszorongva jött fel, mély ájtatosságokkal, –
Szenthegy! _Mont de Piété!_

Egy kis terem volt ez, négy fal s egy kis törpe ablak, egy kis
üvegrekesz inkább, homályos üveggel. A falak mentén s mind a négy fal
hosszában, négy falóca, összekalapálva, egy keskeny négyszöget alkotott,
olyan mélyre koptatott és legyalult felülettel, hogy egy pillanatig sem
lehetett kétséges, mivel koptatták le s gyalulták le e lócákat az utolsó
farétegig s hogy vitték el magukkal e rétegeket mindazok a
boldogtalanok, akik itt ültek, évtizedek óta. Mert itt ülni kellett,
órákhosszat is olykor, türelmesen, mint a régi keresztények, akik az
ítéletre vártak, nem sok reménnyel igaz, de Istenbe vetett bizakodással
most is, mert az a sok cókmók, amit hoztak, ágyneműk és dunyhák, nem
érték meg az Államnak azt a nyomort, amit jelentettek. De ülni kellett,
amíg sor került az emberre, amíg a becsűs a kis ablak mögött vizsgált,
szagolt, tapintott, mért és mérlegelt, hogy ne mondjak többet, amíg
iktatva s lajstromozva, kiszólt végül az üvegrekeszen s egy-egy számot
adott a rekeszhez repesőknek, akik átadván tárgyaikat s begyömöszölvén
párnáikat a keskeny nyíláson, megint visszaültek a lócákra és vártak,
egy fokkal magasabban a Hegyen! vagyis még keserűbb szívszorongással.

Most is ültek itt, a lócák hosszában, sűrűn egymás mellett, főleg
asszonyok zord arcéllel, mint egy hajdani Róma külvárosi népe s a két
combjuk közt, a végsőkig szétterpesztve, a sokféle batyukat, zsákokat s
matrácokat őrizték latin tarkasággal, mint egy régi parton az Adrián,
ahol várnak. De köztük, dús soraikba szűken beékelve, egy kis öreg
ember, egy kézi bőrönddel, már annak a modernebb, de álmatag utasnak
tűnt, aki egy falusi állomáson valami távoli vicinálist vár, amely
nagyon sokat késik valahol a tájban.

Mi is vártunk, de bölcsebben, a fal mentén, a kis rekeszablak mellett.
Alig nyilt meg, az első alkalomkor, rögtön betoltuk a hegedűt s mindjárt
kaptunk egy számot. Még eltelt tíz perc abban a sajátos dermedtségben,
amit csak élő emberek tudnak produkálni a maguk ájtatosságával
templomhajók mélyén vagy egy zálogházban. S aztán, hirtelen, már ki is
szólt a becsűs s hívta a számunkat.

– 47-es! – kiáltott, – _húsz frank!_

Megvallom, a magam részéről, dús tapasztalataimmal e téren, semmiféle
csalódást nem éreztem. De a barátom, e silány összeg hallatára, a lelke
mélyéig vérzett.

Abban az úgyszólván etikai kapcsolatában, mely a hegedűjéhez fűzte,
egész művészetéhez! úgy meg volt gyalázva, hogy alig tudott szólani.
Nyilván azt is érezhette, amit annyian éreztek már ezen a világon, hogy
tudniillik mennyire nincs becse annak egy becsűs előtt, aminek az ember
szívében oly rettenetes az ára!

– Húsz frank? – rebegte, – de hiszen ez abszurdum kérem! ez adszurdum! –
s magyarázni akart! magyarázni! hétrét görnyedve a rekesz előtt, hogy be
tudjon szólani.

– Szóval nem fogadja el? – mondta a becsűs kurtán, mint aki nem ér rá s
már tolta ki a tokjában a hegedűt.

– De kérem, – mondta a művész kétségbeesetten, s nem hagyta magát. – Ez
egy Amati kérem, ez a hegedű, egy Amati! Ezt még Hubay adta, Hubay Jenő!
– már így érvelt, tekintélyekkel! amit sohse szokott, Hubayval! egy
becsűsnek! egy zálogházban! annyira odavolt.

Csak a legzordabb lelkek tudnak effajta naivitásokat, bizonyos válságos
percekben, mikor beleszédülten bajaikba s önmagukba, olyan mélyre
szállnak, hogy már csak a gyermeket találják meg szívükben, akit
segítségül hívhatnak. De magyarázni egy becsűsnek egy üvegrekesz előtt,
ahol mind tolongnak már s gyúrják befelé a matráct s a dunyhákat: ez
mintha annak a bírónak kezdene magyarázni az ember, aki rásózott tíz
évet az emberre. Mégis! az olyan furcsa, olyan furcsa az, egy francia!
még hivatásos fásultságában is, még abban a ridegségében is, amelyről,
mint a márványról a vízcsepp, lepereg minden szó. Mi fogta meg, mit
érzett vajjon abban a dúlt hangban, mely visszacsengett az üvegen?
Micsoda homályos lélekhez szólt ez a borzas fej a rekesz nyílásában,
micsoda kíváncsiságokhoz az a két csontos kéz, mely nem engedte, hogy ez
a rekesz lezáruljon?! Csakugyan, ezt a két kezet nézte ez a becsűs,
valami hivatalontúli értékeléssel nézte s nem tudta, hogy fújja ki a
nyílásból. Nem tudta, mit érhet ez a két finom csontos kéz, noha sejtett
valamit, zálogházi becsűs!

– Egy Amati! – mondta, – _et puis après!?_ A hangját kellene hogy
halljam. Hogy meg tudjam becsülni, – ezt mondta.

– A hangját! – felelte a borzas, – hogyne! igaza van! a hangját! –
hebegte s már kikapta a hegedűt, már az álla alá csapta, már a rekesznek
dőlt, már indult a vonóval egy nagy ívben, szerenád! egy becsűsnek, a
kis ablakban, aki bámult! És mind bámultak s mind hallgattak s az összes
batyuk, dunyhák és matrácok megálltak s a bús asszonyok, római arcéllel,
nem is az Adrián, de az Óceán szellős partjain voltak s mind néztek
valami szent bárgyúságban valami szent végtelenséget s mind boldog volt
s mind hagyta a gondot s a nyomort, ami szállott, s a kis öreg a kis
bőrönddel, úgy ébredt s izgult hirtelen, hogy azt lehetett volna hinni,
a vonata megérkezett! S akik mind jöttek, új utasok a Hegyre, új
batyusok s matrácosok, új rakományosok, megálltak az ajtóban, félúton,
roskadozva, mint a tevék a domboldalban, mint az ökrök a lankásban, akik
csak néznek s nem értenek semmit. Csak egyetlenegy hang mondta, mert egy
ilyen hang mindig van Párizsban, a legsötétebb örvények legmélyén is,
egy ilyen hang, ami vicces:

– _C’est un concert! Il fallait l’dire!_

Igaz, nem hagyta abba azt a _Chaconne_-ét, amit játszott, s a becsűs már
a féltestével künn volt az ablakon s kiáltott: «_C’est bien! Assez!
Assez!_» hogy nem hagyta abba és csak játszott és semmi a világon meg
nem állíthatta, hogy ne játszon, amint nyilván már nem is tudta, hol van
s miért s kiért játszik, behúnyt szemekkel, amint élt és meghalt s meg
nem állott s fel nem ébredt, amíg be nem fejezte!

Száz frankot kaptunk az Amatiért, csakugyan százat, – a _nagynénikétől_,
ahogy mondta!

Mikor leértünk az utcára, még azon mámorosan, a homlokát törülgetve, a
kezem után nyúlt:

– Bocsássa meg, ha nem a _Legendá_-t játszottam, – mondta. – Az első
percben gondoltam is erre, de a _Chaconne_ jobban kiadja a hangot.

Oh Istenem, idáig! Lehet ez? Vajjon még mindig _én_ voltam ez, az _én_
szívem, ez az angyal? – már nem mertem kérdeni. Egy nap eltünt, búcsúzás
nélkül s elköltözött Düsszeldorfba, ahol meghalt. Még nem volt
harmincéves. Nyilvánvalóan csalódott is bennem, többet remélt, többnek
is látott, mint ami voltam, talán gondolta is, nem járt jól velem, talán
kérdezte is magától, ha vajjon az erénnyel is nem úgy van az ember, mint
annyi mással, amivel áltatja magát.




XVII.

Mindinkább egyedül maradtam. Az ilyen magány, sokféle sugallatával,
hatásával s pátoszával, főleg azt érezteti az emberrel, hogy nem lehet
elférni benne s minél tágasabb minden az ember körül, annál kevésbbé
tudja, hova tegye magát. Ilyenkor, egy kis párizsi hotelszobában, úgy
szédül az ember, mint egy ősrengetegben. Először abszolválja sorjában
azt a kevés bútort, ami itt van a szobában, leül a kis pamlagra az
ember, a székre, az ágyra s így lézeng a végtelenben, aztán odamegy az
ablakhoz, kitárja s elrémül a sok háztető s kéményerdő láttára, a sok
szomszéd-élet fuvalmára, ami itt van körülötte s akkor még inkább lézeng
egy borús horizont előtt az ember, s még keserűbben körül van határolva,
hogy már az egek is határolják s még keserűbben bele van zárva a
magányosságába, mint egy kalitkába! Főleg az kínozza az embert, hogy
sejtelme nincs róla, mi célja lehet a jó Istennek vele? Olykor
gondoltam, elmegyek Renanhoz a Collège de France-ba s megkérdem ez
irányban. Mert hogy ő olyan tudós-teológus, olyan okos rabbi, olyan
fürkésző és verzátus ember! De mire indultam volna, már este lett.
Meggyujtottam a gyertyámat az asztalon, az írásaim fölött, kiraktam két
_sou_ ára _caporal_ dohányomat a sok cigarettapapírokkal, s leültem a
munkámhoz. Sohasem hittem volna hajdani dús napjaimban Pesten, micsoda
munkára s borús ábrándokra hangolja az embert két _sou_ ára francia
dohány egy szál gyertya világában, igazi csendélet! Van itt egy láng,
mint egy intő jel, ami ég s sugárzik egy kis gloriolával négy fal
között, ami tünedezik a félhomályban. Nincs annál semmi népesebb a
világon, mint mikor az ember olyan elhagyatott, egy szál gyertyával egy
kis szobában. Mi támad itt, mi ébred, micsoda éjjel, mint egy hajnal!
Mégis! Renan! gondoltam alázattal s elepedt gondolatom bő szaporodással,
eloszlással, tovaomlással, még messzebb sodort, Renanon túl, mindenen
túl, még messzebb azon a fájdalmas fonálon, amelyen lepergettem a húsz
évemet percenként, az összes sebeket és könnyeket a percekben, mint az
összes szemeket egy olvasón, hogy teológiailag szóljak. Micsoda
távolokba szálltam, hova? meddig szálltam? nem is tudom. De egyszer
este, hajdan, Székesfehérvárott, egy kis hotelszobában, Jászai Marit
láttam egy selyem _tálesz_-be burkoltan, egy szál gyertya mellett, – ez
jutott eszembe. Rövidre nyírt hajával, egy görög-római fej volt ez
Székesfehérvárban s egy gyertya világában, a legritkább női fej egy
könyv fölé borulva, mint Octávia, nem is igaz! mint Berenisz a fehér
fátylában, a testi vonal plasztikájával s aki olvas, Berenisz! szigorú
arcéllel, _in ambiguo_, aki olvas, mit? nem is tudom, valami titkos
könyvet a pergami könyvtárból. Alig mertem szólani. «Mit olvas?» –
kérdeztem szeretettel. De valami olyan hallatlan dolog volt az, hogy nem
felelt, minden válasznál több és súlyosabb és jelentősebb, hogy nem
felelt s csak rámemelte a tekintetét, zord némaságban a tekintetét, a
két fekete szemét a gyertyafényben s nézett. Ez azt akarta mondani ez a
tekintet: «Mit érti azt maga gyermek, amit én olvasok!» – bizony ez azt
akarta mondani. S a két fekete szem még magasabbról nézett, a fölívelt
szemöldökök alatt. Oh Istenem, hogy mit értem én azt!? – imhol későn
lett volna megüzenni ebben a percben, ebből a kis párizsi szobámból,
Székesfehérvárra! Inkább csak hallgattam, magam is, szegény fejem, ha
nem is görög-római s csak néztem a gyertyámat, ami lassan fogyott, mint
az élet. Sajátos dolog s amin eltünődik az ember! «Mit érti azt maga
gyermek!» Csak annak mondják az ilyet, akinek sok mindent meg kell
értenie egy nap s még azt is, amit nem lehet.

Éjfél felé már mind hallottam a vándor árnyakat, női kísérettel, akik
jöttek fel a lépcsőn kis szobáik s nagy céljaik felé, egy-egy órára az
éjszakában. Mind hallottam a sok suttogást egy-egy ajtó mentén, a sok
suttogást contralto s bariton vegyülékben, a szoknyasuhogást,
kulcszörgést s azt a jellegzetes zajt, amellyel megnyílt s becsapódott
ez az ajtó abban a modorban, ahogy az ilyen vándorpárok, az ilyen
garni-kban, elzárják magukat sürgősen a világ elől, hogy egy jobb létre
térjenek át s egy jobb sorsukat éljék. Rögtön, forró szavak is
hangzottak, önfeledt szférákból, a vékony falakon át s körülöttem a kis
szobák, fölöttem, alattam, mindenütt, beleharsogták Párizs éjjelébe,
mint kis éles hangok egy egyetemes zűrzavarba, a maguk szerelmi
fuvoláját. Kábultan ekkor, kis asztalom mellől, ahol leragadtam, mégis
csak éreztem, filozófikusan, azt a nagy fohászt, amelyen Párizs lelke
szól az éjjel! Ahogy a közelben, a mélyben és messze, önönmagát szövi és
fonja ez az éjjel százezrek szívének szálaival s oly keserűn, oly
patétikusan, oly végsőkig feszülten, hogy egy-egy női hangban, egy-egy
sikolyban, ami a szomszédból hangzott, már-már úgy tűnt, hogy meg is
szakadt egy szál! _Au secours!_ hangzott, percenként, újra! Megnézzem,
mi történt? kérdeztem nem egyszer, mert igen gyakran a rettegés teszi a
legbátrabbá az embert. Holott minden hang a közelben és messze, csak úgy
röpködött fölöttem a csendben, tulajdon hangzatára s visszhangjára
bízva, mint ahogy egy-egy madár rikkant egy őszi égboltban, oly közel és
messze. A gyertyám fényén, dús papírjaim fölött, időn és téren kívül, de
szent ihletekben, csak töprengtem és írtam, mint P. Weiszhammer Pál,
drága figurám, viharos füstfellegekben. S hagytam menni minden hangot,
az egész éjjelt tompa énekében.

De elvégezvén legbánatosabb levelemet, amit az apámnak szoktam írni a
tintám és könnyeim patakzásával, végül áttértem, felüdülve, másfajta
gyakorlatokra s elmerültem, dús kézírataim tömegében, ezer és ezer
olvashatatlan apró betű közé, mint egy ember, aki elmerül halálra, ezer
és ezer bolha tündéri gyülekezetébe. Volt egy-egy perc, mikor elképesztő
novelláimat szerkesztve, szent hitem s szerelmem, egész ifjúságom, oly
csúcsokig emelt, hogy aki itt látott volna ezekben a percekben, nyilván
azt hiszi, hogy megőrültem.

De alig nyílt az ajtó egy arasznyira. S egy női hang szólott a
küszöbről:

– Jó estét! Bejöhetek? – kérdezte a hang s egy hosszú orr látszott az
ajtónyílásban.

– Oh hogyne! angyal! – feleltem s már fogadtam is éjféli vendégemet,
fiatalos lelkesedéssel.

Egy dúlt arcú leány volt ez a vendég, feltűnően vékony orrú, de
kellőképpen búbánatos leány, egy csöppet gyulladásos szemű, aki itt a
szomszédban dolgozott éjfélig, egy művirágüzletben. Csendesen bejött s
leült egy székre még csendesebben, mint egy kísértet, a hosszú orrával,
ami kinyúlt.

– Marcelle! – mondtam, mert így hívták, egyszerűen Marcellenek hívták, –
épp befejeztem a művemet! – ezt mondtam. – Hallgassa csak! – s felkaptam
a papírjaimat, hogy mindent felolvassak. – Ha nem is fogja érteni, de
megérzi a polifoniákat!

Azzal az elborult tekintettel nézett rám, ahogy bizonyos nők, minden
áldozatra készen, főképp akkor csodálják az embert, amikor fogalmuk
sincs róla, hogy ez mit akarhat.

– Megértem, – mondta, s rögtön elaludt a székben.

S csak aludt, s mind mélyebben aludt, fonnyadtan és félholtan a székben,
fuvallatos sóhajokkal, a félarcával, a vékony orrával a szék támlájába
fúrva. Alig derengett, már csengettem a reggelimért, jóval idő előtt,
amúgy kísérletképpen, nem is sok reménnyel ilyen korán, no de mégis,
talán, drága _chocolat complet!_ mivelhogy csak néhány sült gesztenyét
vacsoráltam. Akkor hallom a lépcsőn, amint lenézek a mélybe s lesem a
háziszolgát, aki hozná a csokoládét, bár hozná! akkor hallom, hogy _S.
Ö._ utazik!

Lerohanok, ott áll útra készen, már a küszöbön, a félhomályban, egy kis
vékony kabátban, egy sapkával a fején. Nem is merem kérdeni, remegve a
lelkemben.

– Megyek haza! – mondja.

– Oh haza! igaz? – és csak hebegek s nem tudom mit mondjak. – Igy
poggyász nélkül? – mondom, hogy éppen mondjak valamit.

– Úrnak nincs poggyásza! minek bajlódjam? – mondja s meglobogtat egy
újságot előttem. – Itt van a cikkem, nézzed, az _Estafette_-ben! – s
csakugyan ott van egy egész tárcája, a neve aláírásával, nem is az
_Epoque_-ben, az _Estafette_-ben, a legszomorúbb kis párizsi újságban,
mindegy, de ott van, megjelent! – Három évig vártam, hogy megjelenjen, –
mondja olyan könnyed hangon, mintha azt mondaná, nem vártam három
percet! A célom el van érve, megyek haza! francia újságíró! _Adieu
Paris!_

A célja! S már indulna is, azon üdén, azon büszkén abban a vékony
kabátban, azzal a kis kockás sapkával a fején, azon fájdalmasan, ahogy a
lelkemet szaggatja el magával, hazafelé, Magyarországba!

– Add nekem a jegyedet a Collège de France-ba, add nekem emlékül, –
dadogtam.

– Hát érdemes? – feleli. – Nem érdemes!

– Renant hallgatni? – kérdem elámulva.

– Azt mondja Renan: _Naphtoulé élohim niphtalti_, – ezt mondja! Istenek
küzdelmét küzdöttem! ezt mondja minden órája után. Ő sem tud többet,
mint más. Adieu Renan! No Isten veled!

– Isten veled, – mondtam.

Már szaladt le a lépcsőn.

– Ne felejts el engem! – kiáltottam utána azon a csöpp hangomon, ami még
volt.

– Te se engem! – kiáltotta vissza.

Azóta se láttam soha többé.




XVIII.

Olykor, az éjféli órákban, Marcelle mögött, aki betolta az orrát, egy
másik női árny is besiklott a szobámba: Henriette!

Csak ültem az asztalomnál s írtam megdermedve. A gyertyám csöpögött s
kis viasztornyokat emelt a láng körül. Azzal, hogy nem is viszonoztam e
hölgyek köszönését, de kábultan a papírjaim fölött, csak fújtam a füstöt
s mártogattam a tollat önkívületekben, kellőképpen jeleztem is, micsoda
szent mámorokban vagyok, költő! micsoda végtelenségekben, hevületekben,
hegycsúcsokon és tengereken vagyok, tinták mártírja! s akit nem szabad
zavarni. Elveszve térben és időben, csak a füstöt éreztem ami szállt, a
_caporal_ vastag füstjét, ami megakadt dús hajamban, igazi őszi köd, ami
a bozótba száll. Néhány szem sült gesztenye a tintásüveg mellett, még
biztatott csendéletiesen, még meg is nyugtatott, mint egy majmot, aki
tartalékait őrzi a ketrecben. De emberiebben szólva, olyasféle
megnyugvást is jelentett, mint a vándornak egy gyümölcsfa az útszélen,
ahol pihenni fog. Néhány szem gesztenye.

Marcelle leült megszokott helyére a székre, azzal a rezignált
otthonossággal, ahogy a tyúkok szorulnak be az ólba szürkületkor s
behajtják a fejüket a begyükbe. Rögtön elaludt, fáradt leány, féloldalt
fordult arccal, úgy aludt. De az orra kiszögelt horogszerűen s egy végső
kapcsot tartott a világgal, amelyből felváltva szívta a levegőt s
felváltva vissza is bocsátotta a világra, zajos cimpákon át. Két kis
mell, a vékony selyemblúz alatt, mint két szent alma, apró masszáit
emelgette a körvonalak kiválásával s abban a boldog ájulatban ringatta
ütemét, ahogy fiatal leányok, úgyszólván a mellükkel alszanak.

A másik leány, Henriette, nyilvánvalóan nem aludni jött. Kevésbbé
otthonosan ez éjfélen s e cellámban, szerény tartózkodásával jelezte a
velem való bensőbb kötelékek hiányát, s egyszerűen annak a relatív
lénynek tűnt, aki egymagában nem sokat jelent, mert csak kettesben tud
élni, mint általában minden nő. Igy tünt fel fátyolos bánatával, így
hozta el hozzám magányosságát, így éjféltájt, mint egy kísértet, szegény
kis szőke, mikor a műhelyből szabadult, ahol Marcelle-lel együtt
dolgozott művirágok füzérén, szomorúfűz lombokon. Röviden, hogy e nagy
bánatról szóljak: az Adorján elhagyott kedvese volt. E jogcímen jött,
gyászütemesen, mint legjobb pajtásom özvegye, tanácstalan s vigaszra
szorultan, szétszaggatott szívével, tizenhétéves özvegy!

Henriette! Marcelle! Milyen furcsa! Az ilyen homályos fiataloknak, az
ilyen félig névtelen leányoknak, az ilyen ifjonti szerelmekben, valóban
csak a keresztnevét tudta az ember mint őskori időkben, mikor a
legizzóbb szenvedély is, csak a hölgynek kurta nevét tudta. A szív nem
is kérdez sokat, amíg magának tud felelni s nem egyszer az ilyen kis
leányok, az ilyen párizsi kis munkásleányok úgy lesznek szeretőkké,
olyan spontán s olyan lendülettel, az ilyen kis leányok, hogy nem érnek
rá bemutatkozni. De micsoda rejtélyes vonzalom is az, micsoda keserű
elepedettség olykor, ami odafűzi őket egy másik tájék fiaihoz, egy-egy
magyarhoz, vagy portugálhoz, vagy hasonló szegény ördögökhöz,
flótásokhoz s magányosokhoz, mint bizarr virágokhoz a méhet, aki száll.

Henriette leült, sivár pamlagom végébe. Önmagába zárva,
önönsajnálkozással, minden bánatát magára hullatta, mintha hamut
hullatna, már mindjárt a kalapjára. Egy olyan kalap volt a fején,
amelynél nem volt búsabb semmi ezen a világon. Két feslett rózsabimbó
csüngött le a karimán, keresztben egymáson s a művirág álmával tavaszról
és nyárról éppen abban a napsütésben halt el, amelyben mind virulnak a
rózsák. Igy ült szőkén, ifjan és hervadtan, így ült őszinte keservével
némán, így ült merev arccal, rózsabimbókkal, mint aki nem is akar máskép
ülni, nem is akar többet mutatni, mint ami mind hervad rajta és szenved,
mert ennél már nincs is több és nincs is más, amit megmutathat. Aztán
mégis, csendesen, levette a kalapját, azzal a keserű mozdulattal,
amellyel nők hozzá tudják fűzni a tárgyakhoz, egy kalaphoz, vagy egy
kesztyűhöz, amit levetnek, a maguk nehéz fájdalmát és gondját. És csak
ült szótlan és csak nézett és várt, mint a tulajdon sírjánál, úgy várt.

Ami a nőben leginkább a nő, vagyis a legösztönösebb, az főleg annyi,
ahogy búsulni tud, leginkább önmagáért. A szánalom, a férfi szívében,
nem tartozik a leghevesebb érzések közé, se _pro_, se _contra_, se
másért, se önmagáért, senkiért. Ez itt nem impulzió, sőt a férfias az,
aki mást is, önmagát is, keményen a sorsára hagy. De a nő szívében,
minden sajnálat és részvét igen erős, igen aktív, igen szilaj érzés,
gyakran másokkal szemben is, ha van alkalom erre, de legfőképpen akkor,
ha a nő tulajdon magát kell, hogy megsajnálja. Ezért van, hogy olyan
könnyen omlik össze, s mindjárt úgy kétségbe van esve, mintha a
bánatával bedőlne egy ház.

Mikor végre felpillantottam s felüdültem egy szem gesztenyével, a régi
kép tárult elém a hajnal legszűzibb pontján, ahogy ez betűz négy fal
közé sápadt fényeivel. Kis szobám, füstfellegekkel, két idegen lét
súlyát őrizte leragadva a silány bútorzatra s a magam sorsával vegyesen,
zsúfoltan hármunkkal, szűken körülhatárolva, valami fiók-menhely
idilljének tűnt, sok bánattal és nehéz levegővel. Marcelle mélyen aludt,
félholtra sujtva a székben. Henriette a pamlag sarkában mozdulatlanul,
két élő szemével úgy nézett, mint a szobrok néznek a maguk isteni
vakságával.

– Mi lelte? – kérdeztem, – nem aludna inkább? Már itt ül két órahosszat,
ennek nem lesz jó vége! – mondtam.

– _Tant pis!_ – felelte s csak ült.

S akkor, egyszerre, a szeme két sarkából, úgy megeredt a könnye, olyan
símán, olyan finoman, olyan csuszamlósan, olyan olajosan, olyan könnyed
utánpótlással, mintha idáig, órákhosszat, csak mind gyüjtögette volna,
ezerszámra, a könnyeket. Egy szomjas embernek egy sivatagban, elég lett
volna, hogy égő szomját oltsa velük s legott felüdüljön. Megvallom,
számtalan nőket láttam sírni, fel is jegyeztem sokféle mintákat, sokféle
változatban, mert azonfelül, hogy a nők, jóban-rosszban, de mindig
készek a sírásra, még nem volt ember, akinek nő, valami végső esetben,
ha már mást nem tudott, legalább a könnyeit be nem mutatta volna. Mert
sírni lehet a lélek minden legrejtettebb zugából, minden tetszés szerint
s mert főleg itt van az a veszélyes pont, ahol a nőt nemcsak, hogy nem
feszélyezi szemérem, de sőt, olykor, a szemérme is, mindössze néhány
könny. Nem rajzolom itt, nem óhajtván elmélyedni, azt a viharos
skáláját, celestáját, orgonáját, orrfuvásos harsogását annak a női
zuhogásnak s zokogásnak minden árnyalatokban, ami évezredek óta, a
legrégibb koroktól fogva átzengi az emberek történetét s ami nyilván ott
kezdődik, ahol Ádám meztelen vállára az első gyöngy hull angyali kék
szemekből.

De soha olyan egyenletes, olyan tiszta munkáját nem láttam
könnyontásnak, mint ahogy ez a fiatal leány csöpögtette nedveit a szeme
két sarkából, a legcsillogóbb gyöngyökbe formálva. Egy arcizma nem
rándult, egyetlenegy vonása nem változott az arcnak, egy árnyalatnyi
elborulás nem kísérte a termelésnek ezt a _l’art pour l’art_ pazarságát,
ezt a parnaszusi fenségét s legmagasabb klasszicitását, mely a fájdalom
külső képéhez nem adta csak a könnyet, mint ahogy a hegycsúcsok
magaslatára Isten nem ád csak havat. Az egész arc megmaradt lágyan,
finoman, fiatalon, érintetlen kontúrjaiban s csak a könnyek dolgoztak.
Alig jelent meg két csöpp a szemek szögletében, hogy már gurult, fiatal
könny! ami nem omlik össze. S alig gurult, már ott volt megint kettő,
hirtelen, egyszerre, mint két friss gyöngy, mint két testvércsillag s
jelezte, hogy megjelent, hogy itt van, hogy él s jelezte ezt annál
jelentősebben, annál súlyosabban, annál üdébben s annál tündériesebben,
hogy egész tartalma csak egy kevés víz volt, ami tündököl egy pillanatra
s megy. De megint jött új kettő s megint kettő s megint kettő, s mindig
egyszerre s olyan egyforma, olyan parányi időközökben, hogy úgyszólván a
pillanatot osztotta föl, hogy jöjjön és hogy menjen és olyan
szabályosan, olyan egyforma ütemben, hogy valami kis hajszálnyi csengése
is lehetett, amit nem lehetett hallani, valami kis hajszálnyi csengése
ezüstben. Igy jött ez mind, és mind gurult, hangtalan, ikrek végtelenje,
pontosan, fokozás nélkül tempóban s anyagban, hogy érezni lehetett az
egyenletességet, a beosztást, a számítást, a verslábakat, a formákat és
a technikát csakugyan, mint egy versben, ami felold egy egész női lelket
ezer jambusok könnyeiben.

Csak néztem, mint egy tüneményt s a cigarettám elakadt kezemben. S nem
is hallottam azt a másikat, aki ájultan a székben, egy más világ
mélyéről, csak szuszogott és fújt. Holott igazában ez adta meg, ez a
félholt Marcelle a nagy orrával s fujdogálásával, egész egységét a
képnek, a bánatnak, a falaknak, a hajnalnak, ami ébredt, azt a halálos
egységét ellentéteknek s összevisszaságnak, amit az élet valami művészi
ostobasággá kavar össze egy kis hotelszobában, három emberrel, aki
egymáshoz van ragasztva s nem is igen tudja mért.

– Nézd csak, Henriette, – mondtam, mert most már tegeztem annál a
rejtélyes vonzalomnál fogva, amit e dús könnyezés ébresztett a
szívemben.

Nem tudom, de talán nem is lehet magázni azt, aki szenved. Istent és a
fájdalmat, ami ugyanaz, s a szépséget is, csak tegezni lehet. Boldog az,
aki régi időkben tegezhette a királyokat. Aki ezt mondhatta: «_Nem úgy
király, az égre nem! A pártütő te vagy!_»

– Nézd csak, Henriette, – mondtam, – egyél egy szem sült gesztenyét. Még
langyos, finom, porhanyós. Továbbá sodrok neked, külön neked, egy
cigarettát. Ilyen jó fiú vagyok.

– No add! – mondta elázva, kimerülten szegény s még gurított néhány
tucattal s aztán elapadt a könnye s úgy nézett, olyan kéken, ahogy egy
áprilisi reggel néz le az égről s olyan szőkén a síma fejével, hogy nem
volt több, mint ami a legtöbb, egy gyermek! S így kérdezte, mint egy
nagy, mint egy özvegy, nagyon egyszerűen, de nagyon elepedten is azért a
hegedűs Adorjánért, aki itthagyta és elment:

– Hova tűnt el? Hova lett? _Où est-il ce coco?_ – végezte olyan
angyalian, olyan fájdalmasan, olyan sóhajtozón, olyan, nem tudom, olyan
levegősen, mint aki az óceán partjáról kutatná szerelmét, tört szerelmét
a végtelenben. S megint sírni akart s most már torz arccal, amint rágta
a gesztenyét.

– Hát nem! – mondtam, – _je te le défends!_ – s leültem mellé. – Ne
búsulj, – mondtam, – nem szabad! Vissza fog jönni!

S nem is vettem észre, hogy a kalapjára ültem, szegény hervatag
kalapjára, a két bús rózsabimbóval.

– Vissza fog jönni? – kérdezte és nyelt.

– Vissza! Egy nap!

Oh ez a nap! Jön ez valaha, amíg múlnak a hetek, a hónapok, az évek, az
egész élet!? Holott virradt. A gyertyám kiégett a tartóban s kis tornyai
mind bedőltek. Olykor, egy-egy pillanatra, még fellobogott a láng,
sárgán, sercegőn, amint még falta a kanócot. A nő már a karomban volt, a
karomban az egész bánatával, özvegyi bánatával. Az ember olyan
nyomorult!




XIX.

Mikor kis hotelemben, ezen az este, lejöttem a lépcsőn, ott állott a
főnöknő egy gázlámpa világában, az irodája küszöbén, kissé megroggyanva
ugyan, hetvenéves öreg dáma, de olyan díszes estélyi ruhában s olyan
borzasztóan kiföstve, _in extremis_, valami igen színes túlvilág
számára, mint egy hulla Indiában.

– _Bonsoir Madame Geneviève!_ – mondtam s majdnem reszkettem a
csodálattól.

Máskor is voltak ilyen dekoratív kiöltözködései. Máskor is voltak ilyen
kimeszelési napjai, ilyen nagy munkái s tatarozásai, ilyen almatadémai
vállalkozásai önmagával, mint ahogy az ember időnként fölborít mindent a
lakásában s átfösteti az egészet. De ilyen még sohasem volt, ilyen nagy
munkája, restaurálása s nagytakarítása.

Lehetett érezni rajta, hogy az árnyalatok árnyalatait soignírozta mind s
nem érte be a szép ruhával. Lehetett érezni rajta, hogy górcsövi
vizsgálódásokkal, lupákkal és nagyítókkal, mint ahogy a szakértők
vizsgálják a rembrandti portrékat, nemcsak a ráncok és redők ellen ment
vakmerő elkenésekkel, rizsporral, festékkel, hennével és egyebekkel, de
olyan hajszálnyira, olyan borotvaélre tollazta és fente át magát tetőtől
talpig, hogy minden lábujján is, minden egyes köröm, tudományosan
kipallérozva, egy-egy kis tükör lehetett, rózsaszínű csillogással. Az
egész mű, remekmű! az egész harc, _naphtoulé élohim niphtalti!_ ahogy
Renan mondja, Istenek harca! abban a szilaj lendületben, abban az
együltében való elszántságban fogant és zajlott le, abban a dühben
zajlott le, amit a festők csakugyan _rage_-nak neveznek, ha inspirálva
vannak, s amit különösen László Fülöp ismer, a boldog ember, ha igaz! Az
egész harc önmaga ellen, Genovéva! ideje, kora és zuzmarája ellen, a
látszatok oly halmozásával, oly túlzásával, oly virágos kertjével dúlt
és izzott rajta, hogy nyári színekbe, hajnalokba, szűz reggelekbe s
rózsapírba mártott hetvenéve, néhány száz évnyi távolságban tűnt éppen
azoktól a nyaraktól s hajnaloktól, amelyekhez a legközelebb akarta volna
odaküzdeni magát. Ez nem hogy több volt, mint a természet, mert nem is
hazug volt, nem is bohókás, nem is regényes, nem is túlvilági. Ez valami
olyasféle volt, mintha egy korhadt szekrényt akarna átfösteni az ember
arra a lombos tölgyfára, amelyből hajdan kigyalulták. Ez olyasféle volt,
mintha az egész élet a visszájára menne s egy csecsemő járna ősz
szakállal e mellett a fiatalság mellett. Egy Manet vagy egy Monet már
itt ugattak volna, mint nagy juhászkutyák a holdra.

Ami csak van kendőzőszer, ezen az égvilágon, _rouge_ és _khol_ a bazárok
tégelyeiben, ami csak van pír, pitymallat, pirkadás és csalás a
kozmetikában, ami csak van _crème céleste_ földön és az égen, _pâte
d’amande_ a mandulafák lombjaiban, _neige des cimes_ a hegycsúcsok
fellegeiben s brillantin az olajbogyókban s ami csak van azonfelül avult
csipke, selyem és bársony, gyöngy és ékkő, strass és csillám és villám,
kristályüveg és porcellán, azt mind felkente s felrakta magára, olyan
tudósan s olyan pazarsággal, a hamis kincsek, karkötők, nyakláncok és
medaillonok olyan idejétmult súlyával s bilincsével, hogy valami
rabnőnek tűnt, száz évre elítélve! De ami mindenek tetejébe, úgyszólván
fölemelte önmagán s az életén túl, a sorsán túl, a legfiatalosabb
divatoknak legmagasabb csúcsára: hogy tudniillik fűzője is volt, de
micsoda kemény, fullasztó, páncélos fűzője, ami egész alakját, két
darabra törve, a felső testet, az egész mellet és kebleket, nyilvánvaló
pótlékokkal, előre dagasztotta s mind a többit, pótlékok nélkül, hátra.
Még hozzá kell adni azt a rizsporral behintett iránytűt, ami messzire
kinyúlt az arcából s ami az orra volt, hangyászi orra, féloldalt
görbülve a végében, hervadtan és mozgékonyan, azzal az elkenhetetlen kék
bibirccsel rajta, külön szafir! a húsba foglalva!

– Jaj, milyen szép! – mondtam udvariasan, – vajjon hova készül? Jó
mulatást! – mondtam még s már mentem is az üvegajtó felé, az utca
irányában.

– Várjon csak! – szólott utánam és nézett. – Van egy gondolatom, –
mondta olyan barátságosan, hogy nem tudom miért, de elrémültem.

_Egy_ gondolata! Ezermillió gondolata lehetett, ez volt a benyomásom,
amint külső képe, így feldolgozva, felgazdagodva, megdicsőülve, élő
kincsesláda! aranybánya! aranybanya! egy egész végtelent nyitott meg
lelkivilágára. Micsoda gondolata lehet egy oroszlánnak, micsoda _egy_
gondolata, mikor az útfélen, egy kukoricás széléről morog a vándorra,
aki menne? _Egy_ gondolata! Holott ezermillió gondolat hemzsegett s
nyüzsgött látszólag az orra előtt, amellyel mind felturkálta,
felpiszkálta, mint millió hangyákat, ezt az egyetlenegy gondolatát. S
csak álltam az üvegajtóban, a kezemmel a kilincsen és vártam.

– Két jegyem van a nagy Operába, – _je vous invite!_ – ezt mondta még
barátságosabban. Ezt mondta egy olyan szájból, amelyre egy vastag
cseresznye volt ráragasztva, véresen kettészelve, két borzasztó darabra.

Hogy egyáltalán van nagy Opera Párizsban, hogy általában van ilyesféle,
nagy vagy kicsi, de hogy ez van, _Opera_, általában a világon, az ebből
a szögletből itten, e gázlámpa alól, e szörnyeteg mellől, valami olyan
távoli, olyan tündöklő, olyan magas, olyan hegycsúcsokra emelt, olyan
fellegekbe ívelt, olyan messzi aranyméhkasnak tűnt az égben, a jó
Istennel, mint portással mellette s aki esetleg beereszti az embert,
hogy szinte szédültem bele s nem hittem, hogy ez lehet! Nem is tudtam
mit szólani. Hogy én belépjek márványcsarnokokba, Párizs fényébe,
tündöklésébe, mennydörgésébe s zenéjébe ezzel a cseresznyével, – a vér
fagyott meg bennem. Azt mondta volna, hogy most itt rögtön, egy
luftballonba szálljak vele, elhajózván az egeknek tengerébe késő éjnek
idején, hogy könnyebb szívvel tettem volna. Feldúlva a lelkemben, annak
a néhány percnyi időköznek a végtelenségét éreztem, ami olykor, két szó
között, egy évszázadnak tűnik. Még ezelőtt egy perccel milyen boldog
voltam! Ezt éreztem, elepedve, amint visszagondoltam e percre. Mióta ezt
mondtam: _Jaj milyen szép! Hova_ készül? micsoda útat tettem a
szerencsétlenségben!

– Nincs frakkom, – hebegtem.

– Annyi baj legyen, – felelte. – _Úgy sem magát fogják nézni!_

Merem állítani, hogy azóta a tízmillió év óta, mióta emberek vannak a
világon, soha nem tűnt olyan igaznak, amit egy nő mondhat. Hogy nem
_engem_ fognak nézni, – már megengedtem ezt. De éppen ebben láttam a
végzetem kegyetlenségét, hogy senki mást nem fognak nézni, csak éppen
őtet az egész teremben! Aki itt lesz ember, tömeg, a sok mondaine és
demi-monde, excellence és nagykövet, külföldi herceg, exkirály és Türr
István és Munkácsy Mihály s aki itt lesz százötven ember a zenekarban, s
még százötven a színpadon a karban s a jegyszedőtől az Elnökig az udvari
páholyban, s az egész földszint, az egész karzat, az egész nagy nép,
közönség és végtelenség, az mind őt fogja nézni, fenn és lenn s jobbról
és balról s alulról és hátulról, az egész _République Française!_

Mit mondhattam? Gyakran voltak percek életemben, mikor a legkínosabb
helyzetekkel, felzaklatott szívemben, a leggyönyörűbb dolgok
korrespondáltak, úgyszólván a visszájukra fordítva. Igy hangzott el
bennem, mint egy nagy benső zongorán e percben, az üvegajtóban, ahol
álltam, így hangzott el bennem távoli zúgással, a Schubert
_Abschied_-jének melankóliája! Mert keserű dilettantizmusom a legrútabb
dolgokban is a művészit pengette abban a sok titkokban, amik élnek
bennem. S mert Isten is folyton azt jelzi az embernek, hogy milyen szép
lehetne minden, ha nem volna minden olyan rút. Boldogok, akik búcsúznak,
gondoltam, akik mehetnek a maguk útján, külön-külön, akik mehetnek!

Mit mondhattam? Arra számítani, hogy eltünök mellőle a színházban, egy
adott pillanatban, olyan sértőnek, olyan pestiesen anti-franciának tünt,
hogy erre nem is gondolhattam. Elhárítani a meghívását, nem tudom
micsoda ürüggyel s hazugsággal, ehhez egyrészt nem voltam elég ügyes,
másrészt tudta is, finom búvár-szellem, hogy semmi dolgom ezen a nagy
világon! Azonfelül dédanyói makacssága, megkérgesedvén házfőnöknői
gyakorlatában, oly pókszerű energiákat árasztott magából, hogy eleve ki
is zárt, hálója szövésében, minden mentséget s szabadkozást. E mellett
sokféle türelme s készsége, sok jósága is, megvallom, öreg
vércsefilozófiája, amellyel még elég magasról is nézte a dolgokat, mikor
a számláimat kellett megfizetnem, egész zordon angyaliassága szóval, még
csak fokozta inferioritásomat s arra a kínos hálára kötelezett, amelyben
vége minden szabadságnak.

– Mit játszanak? – kérdeztem.

Csak éppen, hogy kérdezzek valamit, csak éppen, hogy leplezzem
kétségbeesésemet. Mint ahogy egy fuldokló kérdezné, az óceán közepén,
hány méter mély ez a tenger? Vagy ahogy egy másik kérdezné, egy elítélt,
a hurokkal a nyakán: hogy a méterje ennek a zsinegnek? Csak éppen
kérdeztem, úgyszólván kapcsolatok nélkül a lét minden lehetőségével,
térrel és idővel, mint ahogy az ember bizonyos szituációkat még
súlyosbít a kérdésével. Még mélyebben analizálva: talán az a reményem
volt, hogy egyáltalán nem játszanak semmit! Sajátos dolog! Minél
közelebbről sújtja az embert a dolgok valószínűsége, annál inkább áhítja
azt, ami lehetetlen. A szolga már szaladt egy konflisért. A hölgy azt
mondta, felém fordulva:

– _Veinard, va!_

Soha senki, ennél különbet, nem mondott nekem életemben. Nem is tudom
lefordítani magyarra. Azt hiszem, nem is lehet. Még vállon is legyintett
hozzá, könnyedén, a legyezőjével! _Szerencsefi!_ ez valami ilyesfélét
jelentett.

Még meglehetős korán volt, amikor megérkeztünk az Operába. A _Faust_-ot
játszották. De az első hang, amit hallottam, alighogy beléptünk az
előcsarnokba, egy erőteljes _Ah! m… de alors!_ volt. A mellett, hogy
erőteljes volt, még olyan lelkes is volt, hogy semmi kétségem nem
lehetett az iránt, hogy ez csak nekünk szólhat, nekünk, nekem, _neki_,
főleg neki, Madame Genevièvenek, mint egy ünnepi üdvözlet!

Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, mit tehettem mást? Ennek a
nemzeti indulatszónak, amint azt már kifejtettem, olyan történelmi ereje
van, olyan kulmináló határozottsága, főleg az _alors_-al párosítva,
szóbölcseleti magassága és bevehetetlensége olyan fennen szárnyal a
magasban, hogy itt nincs ellenérv, nincs riposzt, nincs semmi ezen a
világon, itt nem használ semmi ezen az égvilágon s itt csak megadhatja
magát az ember, mint a sorsnak, ami szól.

Tehát megadván magamat a sorsnak s a történelemnek, elsőbben is,
felzaklatott képzeletemben, emelkedetten s romantikusan is, azokra az
indián hajósokra gondoltam, akikről éppen a mult éjjel azt olvastam egy
francia könyvben, hogy az ár elsodorván őket, kis csónakukban a
Niagarán, már nem is küzdenek többé, már nem küzdenek, s csak úgy
gurulnak a víz sodrán s lezuhannak az örvénybe. Ezekre gondoltam. Aztán,
csöndesen, megadással, áldottam a Gondviselést magamban, hogy ilyen
korán lévén, még csak ilyen kevesen vannak s ez csak egy szórványos hang
volt, amit hallottam, csak egy kisebbségi hang, politikailag szólván.
Mert mi lett volna ez, gondoltam, húsz perccel később, egy népesebb
előcsarnokban, ha már az ilyen gyér közönség előtt is, ilyen nagy
sikerünk volt! Suttyomban, azzal a szerénységgel, de azzal az
érdeklődéssel is, amit idegen voltom sugallt e márvány atriumban, e
latin világban, ha merem mondani, oda is pislantgattam riporteri
megfigyelésekkel s kíváncsiságokkal, ama fehér nyakkendős s klakkos
úriember irányában, akitől ez a hang származott, aki ilyen szépen
szólott, mint a darumadár s ilyen spontán fogadta, ilyen lendületesen!
ilyen melódikusan! szegény, elaggott hölgyemet. A külseje után ítélve,
egész formája után, valami borús ruganyosságba öntve, egyike lehetett,
úgy éreztem, a szellemi arisztokrácia ama legmagasabb tagjainak, akiket
szívemben ünnepeltem s ráfogtam, _ex professo_, hogy ez csak Maeterlinck
lehet! De rögtön e történelmi kiszólása után, két barna szeme ez
úriembernek, két barna szeme tüzes csillogással, vörhenyes fényekkel,
úgy sugárzott felém, egy röpke pillanatra, hogy úgyszólván elkívánta
tőlem ezt a drága öreg Ninont, aki karomba fűzve karját, lépdegélt
mellettem, aranyos! Nem is Maeterlinck ez, gondoltam, tévedés! Ez
bizonyosan Mirbeau!

Megbékülve a szívemben, nagyjában meg is semmisülve, elragadva az élet
sodrán, mint az indián hajósok a vízen, csak sajgó érzékenységem
gyötört. Oh Istenem, gondoltam, ha meghallotta volna, így kiöltözve,
aranyláncosan, színekbe fröcskölten, ezt a waterlooi üdvözlést, szegény
pettyhüdt öregasszony! Olyan büszkén hordozta, olyan harciasan, olyan
hódítón, hetvenesztendős szűzleányosságát, hogy ez a könnyekig meghatott
volna, ha józanabbul láthatok e percben s ha megértem, mint feszül ki,
erőlködve, szerencsétlen! elepedt kínokban, mint egy keresztfára, a
fiatalságra! Mégis, ködös mámorosságom, e percek zsibongásában itten,
ahol mind többen jöttek s mindjobban fénylett minden, mind közelebb
bomlasztott hozzá, mert így kell, hogy ezt mondjam. Micsoda
testvériesülés volt ez, ami eggyé olvasztott vele, micsoda vak szél
hajlította oda szomorú vénségéhez, még szomorúbb húsz évemet? Mi volt
ez, micsoda két sors, a _Faust_ estéjén, az Operában, márvány- és
onix-falak várbástyájában, kristálycsillárok tündérvilágában, micsoda
két élet, két véglet egy-egy pontján, micsoda közel és távol, ami
összeakaszt két élő lényt egy nagy úton az éjben, mint egy forgalmas
utcán, este, népek tömegében, villamosok és autók tömkelegében, egy
konfliskocsist a maga vak lovával!

_Waterloo! Waterloo! morne plaine!_ – annyi baj legyen! gondoltam s
boldogan éreztem, boldogan! hogy a magyar szó rímel a franciával. A rím
összhang, zene, gyönyör s Hugo-t idézve, verseket! lelki borulataim még
epikusabb ködökbe borultak, s nem is éreztem, amint Geneviève asszony,
leválva a karomról, imhol egyedül indul, a stílus kedvéért nyilván,
minthogy nem voltam frakkban, egyedül a nagy lépcsőn, mint egy külön
vers, egy külön rím, – _Waterloo morne plaine!_ Jobbról s balról tükrök
reflektálták s előtte, magasan, szinte szárnyalt fel a lépcső, mint
zenei mennyekbe, a szőnyeg bíborával. Csak néhány ember szállingózott
itt, egy-egy magányos márkinő vagy herceg szállingózott itt, s mind
finoman szállingózott, személyiségük öntudatában, jelentőségük
ragyogásában, főmagasságuk izzásában egy márkinő! egy herceg! egy La
Rochefoucauld! ahogy gondoltam azt, egy De la Tour D’Auvergne! ha igaz!
És mások is szállingóztak s jöttek, lebegőn, mint az árnyak, könnyed
sziluettek, amint elvesztek a térben, a szőnyegen, a falak mentén s a
mennyezet alatt, mind kecses árnyak, habitüék s olyan kéjleányok, mint
egy jaguár vörös prémben, s más ifjú leányok rózsaszínben s izzó
ezüstben mások, mint egy medvebocs, ha fehér medve, s ezek mind mentek s
szálltak, áhítattal s magukba szállva, mint egy szebb lét felé, a
magasságba, harmóniákba, egyenest a kürtökbe s trombitákba! És lehetett
látni egy-egy igazi rajongót, hangimádót, kvintbolondot és disszonánsot,
egy-egy búskomort a hangzatok patkánymérgével a fejében s a gyomrában,
amint már eleve zsongott benne a sok szép ária, _bel canto_, a sok
ánszámbel, finálé és minden, az egész gounodi rezesbanda, ami zsongott
benne már előre, ami mind felajzott, felhangzott és zajlott benne s a
falnak döntötte, ahogy ment!

Igy értünk fel, így ért fel a dáma, incidens nélkül, az első emeletre.
Selymeit s csipkéit félkézre fogván a szoknyáján s féloldalt emelvén
majdnem a térdéig, úgy ment szegény mosolyogva, ahogy a tükörben láttam,
mosolyogva, ahogy mutatta, milyen könnyű neki a lépcső, milyen kacér
játék, milyen könnyű! milyen kanárimandi szökdécselés az egyik fokról a
másikra s még följebb és megint följebb s mindig följebb, milyen könnyű!
holott a lelke szakadt meg belé! A két szomorú lábszárát láttam, amint
jöttem mögötte, két keserű lábszárát kékselyem harisnyában, egy sodrott
szalag derengésével, csokorba kötve a térd alatt. Két szomorú lábszárát
_à la Gavarni_, azokat a különleges, azokat az örömtelen, azokat a
bokában vékony, az ikrában egy-egy gombóccal bélelt lábszárakat, amilyen
csak öreg uraknak szokott lenni, ha már öreg asszonyokhoz hasonlítanak.
Mint egy hajdani távfutó lábszárai, porcogós izomzatukat mutatták,
elhalva, néhány százezer kilométer strapájával bennük, ami lezajlott egy
harisnyában.

Jegyeink, sivár szabadjegyeink a második emeleti páholyokba szólván, –
_2-ièmes loges_, ami a leggyászosabb hely az Operában, még megpihentünk,
mielőtt továbbmentünk volna a még magasabb fellegekbe, még megpihentünk
egy percre az első emeleti foyer katedrálisában, tündértavában, salamoni
kristály-kolosszeumában s egymásra néztünk azzal a rokonszenvvel s
szolidaritással, mint a svájci turisták, mikor felérnek a Jungfrau első
jegestengeréhez.

– _Ah! que c’est beau!_ – mondta a hölgy s nézte az egész kilátást a
tükrök végtelenére, a csillárokra, melyek ezüst fényükkel áztak le, mint
egy gyémántzápor, a fehér márványra.

– _C’est bien beau!_ – helyeseltem s boldogan gondoltam, hogy nem
hallotta a Waterloot.

Gyűrött ruhámban, feldúltan, amint voltam, bozontos fejemmel,
zongoraművészi hajhullámokkal az orromig a félszemem fölött, annak a
revolúciós zeneköltőnek tűnhettem, aki néhány nonáns-akkord terrorja
alatt tartaná a világot s oly gyakran látható, fenyegető
magányosságában, hangversenytermekben s minden operaházban. Egy-egy
tekintet szállt el rajtam, könnyedén s indifferensen, ami lefitymálta
értékemet, két női szem sepergette rajtam, pillanatnyi fényével, zenei
szemeteimet, mint egy reflektor, messziről. Előttem, Geneviève asszony,
valósággal feloszlásnak indult sokféle színeiben. Az izgalom, a meleg
is, a sok lépcső s minden, az egész bálványt megbomlasztotta, s tavaszi
olvadása annál rettenetesebb volt, hogy a természet visszájára, a telet
hozta vissza! Tavasz, nyár, pír, pitymallat, pirkadás és hajnal s mi
minden még, szűz reggelek s üde kenőcs hófehérségek, amit kendőző
palettájáról felszedett magára, a sok _crème céleste_ és _neige des
cimes_, ezt mind lassanként lehullatta s a festék engedvén rajta, meg is
enyhülvén, még förtelmesebbé vált, hogy elvesztette körvonalait. A
szempillákról s a szemek aljáról tovaterjedt a khol s a szemhéját is
bemaszatolván, az egész szemet abba a homályosságba vonta, a szemfehér
kivillanásával, amit kéményseprőknél látni. A szájára kent szimbolikus
cseresznye, engedvén vakmerő rajzából, dús máza skarlátját tovakente,
fel és le, egészen az állára, s úgy mutatta a nőt, két vad fogsor
vörhenyességével, mintha vért ivott volna! Csak az orra tartotta meg
keményen, a vastag rizsporrétegeket, s olybá tűnt kinyúlt vonalával,
mintha papírba volna csavarva egy tintafolttal a végén, ami a petty volt
rajta.

– _Ah! que c’est beau!_ – ismételte.

– _C’est bien beau!_ – ismételtem, mert tíz szó nem volt a fejemben s a
szótáramban.

Már akkor többen jöttek, mind többen, tömegestől és minden zúgott s a
sok csillárok zengtek.

– Menjünk! – mondtam, – még van egy emelet…

Soha ilyen száraz torkom nem volt, mióta élek. Holott föl se tűnt már
fonnyadt Sibylla, így szétmálva, amint volt. Az élet olykor, minden
valószínűségek ellenére, éppen ott zárja le határait, ahol az ember,
művészi értelemben, még nagyobb hatást remél, vagy megfordítva, még
jobban fél a rossz hatástól. A fényben és a márványrengetegben itten,
abban a sajátos atmoszférában, ami az ilyen Walhallákban, az ilyen
istenek tornyában, egy Prinzregenten-ben, vagy a párizsi nagy Operában,
a vesztőhelyek vagy a műtők atmoszférájához hasonlít, abban az egész
feszültségben s magasságban, amit az imminens élmény kontaktusa ad,
szegény anyó már kívül volt formákon s minden lehetőségeken, úgyszólván
már nem is volt a világon. Ami egy-egy szó vagy megjegyzés hangzott, az
is inkább rám vonatkozott, sajnos.

– _A roghrider!_ – mondta egy angol egy másiknak s ez bizony nekem
szólt.

Igy értünk fel a második emeletre s benyitottunk a páholyba ünnepélyesen
s leültünk egy-egy székre, egymás mögé, ahogy ez szokás az ilyen
tömeg-páholyokban s az úrhölgy egy nagyot sóhajtott, hogy már ül végre,
s elővette a keszkenőjét s a kis tükröt is s elállítgatván az olvadását,
kellőképpen belefészkelte magát karosszékébe és sűrű mozgolódásokkal,
testi formáihoz szabta ezt a széket. Ekképpen elhelyezkedvén egy örök
életre, a páholy pereméről, ahová legyezőjét helyezte, elnézett, amerre
csak lehetett, nézett szemközt, nézett jobbra, nézett balra, nézett a
mennyezetre s a legmagasabb padlásra s a karzatra s arról a nyolcemeleti
magasságról, ami a második emelet a párizsi Operában, lenézett a
földszintre s a földszint fölött az _amphitheâtre_-re s még nézett s
mindig csak nézett, ahogy csak egy nő tud nézni a sír széléről a
legszebb világra s színházra s milyen boldog volt szegény, milyen
boldog, mikor látta a sok népet és szépséget és sugárzást és
regényességet, a nagy függönyt masszív redőkben valami isteni titkok és
rejtélyek előtt, s a zöld lámpaernyők derengését a mélyben, mint egy
zöld erdő s a zenekari népséget benne, mint a törpéket, amikor ezt mind
látta, mind habzsolta, mind felszítta magába, mint egy öreg pók a
magasban minden legyet a hálójába, milyen boldog volt, milyen boldog! És
még nézett és még sokáig nézett és csak nézett s mikor hirtelen nagy
csend lett s a karmester intett s a zenekar megrázkódott, ültében a sok
hangszerrel a sok ember, s mind a többi, megdermedt, a nézőtéren
háromezer ember, még csak jobban nézett, figyelt és maga is megdermedt!

A _Faust!_ Mit tudtam akkor, de ha tudtam is! Ez mind ropogott,
durrogott és zengett a messzeségből és a sok _bel canto_, anszámbel és
finálé ez mind dörgött és rengett és csak azt éreztem, hogy mindenki
énekel a színpadon, torkaszakadtából, főleg azt éreztem, hogy _mindenki
énekel_ és a fejem forgott! És a sok húrokon, rezeken, dobokon s
hanghullámokon, a sok Gounodon és gongon, még közelebb bomlasztott
sorsom Madame Genevièvehez s egész közel a többiekhez is, akikkel itt
ültem, akik itt ültünk, nyolcan ebben a páholyban s mind gőzölögtünk s
fújtunk, szinte fütyültünk, úgy fújtunk, mint egy forró fürdőben, úgy
fújtunk, két öreg dáma, aki fújt egy katonára, egy aggastyán, aki rám
fújt, s egy fiatal pár, aki egymásra, egy barna legény egy sápadt
leánnyal, aki fújt egymásra, mindenféle kézszorongatásokkal s
fokozásokkal, amit a nyakszirtemben éreztem, mert ezek mögöttem fújtak.

Meddig tartott ez, ez a gőz, ez a meleg, ez a mámor, ez a zene, nem
tudom. De mikor vége lett s minden mozdult s minden nyüzsgött s mind
mentek, a két öreg dáma, a katona, az ifjú pár s már az aggastyán is
ment, csak álltam, vártam s néztem, – Madame Geneviève aludt! Egész feje
úgy konyult le, szinte elválva a törzstől, mint ahogy egy kappan feje
lóg az elmetszett nyak maradékjain. Hangyászó orra az ürben, az iránytű
merevségével azt a fix pontot mutatta, ahol minden magasztosságokból,
fényekből, márványokból, dicsőségekből s koronázásokból önmagába omlik
össze az ember, holtrafáradva s kimerülve! S az a rettenetes arca volt,
féloldalt borulva, amellyel az ilyen vénasszonyok álmukban, hulláknak
tűnnek ideiglenesen.

Nem bántottam. Egy szendvics maradt itt egy papírtálcán, a páholy
mélyében, egy széken. Ezt valaki itthagyta. Ezt megettem, csendben. Csak
hadd menjenek, gondoltam, a sok nép, közönség, az egész színház, ez csak
hadd menjen mind, ez így jobb nekem és nyeltem. Akkor felriadt hirtelen.
Egy percig nézett és megértett mindent s nem szólt egy szót, csak
indult, kissé kábultan aranyos s a karomat kérte. Igy értünk le, ketten,
egyedül, kar-karban, majdnem az utolsók, így értünk le a nagy lépcsőn a
Place de l’Operára. Intettem egy konflisnak a hölgy kívánságára. A hölgy
is intett a legyezőjével. Egy rikkancs állt a járda szélén, a sokféle
estilappal a hóna alatt, cigarettával a szájában és bámult. Ahogy a
hölgy után magam is beszálltam, még jött egy lépést s odasúgta a fülem
mögé, mint egy jó tanácsot:

– Kérje előre a pénzt!




XX.

Mikor végre elkészültem novelláskötetemmel, melyet annyi nélkülözések
árán, annyi éjjel, annyi reggel, délben, este, annyi búbánatokban írtam,
bátran azt mondhattam volna, ha éppen mondani akartam volna valamit,
bátran azt mondhattam volna, hogy ez egy szűz-könyv! Soha semmi, ennyire
szűz nem volt egész életemben. Ebből a kötetből senki nem ismert semmit.
Egyetlenegy darabja ennek a kötetnek, egyetlenegy hangja, szózata,
fohásza, siralma még nem jelent meg e percig, egyetlenegy betűje soha,
se magyarul, se más nyelveken, sem kézírásban, sem nyomtatásban.
Miközben írtam, se igen látta senki amit írtam, s mikor elmentem
hazulról, gondosan bezártam az egészet egy fiókba, mint egy
menyasszonyt, mint egy szűz szerelmet, mint titkos okmányokat, mint egy
végrendeletet, mint egy kincset, egyetlen kincsemet! Nem igen volt
bencés-barát a középkorban a Monte Cassino tetején, aki így őrizte, így
ápolta s féltette volna kalligrafiáját. Ezt mind úgy írtam, ezt a sok
sötét novellát, bőséggel és dühvel, ahogy az ember húszéves korában ír s
azóta se tudja ezt többé, mint sok egyebet, soha többé életében! Ezt
mind úgy írtam, mintha a kölykeimet szoptatnám, kizárólag a kötet
ünnepélyére, hogy duzzadjanak az erőtől s a tejtől. Ezt mind így
neveltem, becéztem, simítgattam, keféltem, csiszoltam és kényeztettem,
ezt mind így őriztem s tartottam fenn érintetlen és friss sütetben,
egyenest a kemencéből, – a kiadó számára!

Még így se kellett neki, hát nem szomorú? Még így is visszaadta. Nem
mondom azt, hogy olvasatlanul adta vissza. Mert az ember talán nem is
volna olyan ostoba, mint amilyen, ha nem olyan bölcsen kívánna
cselekedni. Amit egy kiadó már _a priori_ nem akar kiadni, azt
rendszerint elolvassa. Csak azt nem olvassa el, amit kiad.

Óh istenem, nálunk, odahaza! Az még nem volt nálunk, nem is lehetett
soha, hogy az ember, mint egy Anatole France leüljön s egy egész
tanulmányt írhasson, hálásan a szívében, egy Lévy nevű kiadóról! Az sem
volt soha, hogy egy még régibb Lévy, egy hajtincses Lévy felszaladjon az
ötödik emeletre, egy húszéves keresztényhez s ott aláírasson vele, te jó
isten, egy egész nagy szerződést, egy egész nagy életre s könyvekre, egy
manzard-ablak világánál! Ilyet idáig csak Rembrandtnál lehetett látni,
egy álmodott életben, lefestve!

Ifjú Renan, öreg Lévy, öreg Lévy Miska, Michel Lévy! csakugyan, hol
voltam én ezektől! hozzám nem jött fel senki az ötödik emeletre, hogy
kiadja a művemet! Inkább én szaladgáltam, legalább tízszer egy nap, fel
és le öt emeletet s rohantam a postára levelekkel s rohantam ki a
vasútra levelekkel, mikor lekéstem a postát s mindig csak rohantam
levelekkel a könyvem érdekében, hogy kiadót szerezzek! Nem hiszem, hogy
volt valaha magyar író Párizsban, s általában az emberiség történetében,
aki annyit rohant volna levelekkel a könyve érdekében! Már többet írtam
levelek formájában, mint amennyi az egész novelláskönyvemnek az egész
kézirata volt. Már egy egész függeléket írtam, egy egész féregnyulványt
írtam százféle levelekben. Talán többet írtam levelekben ez első könyvem
érdekében, mint amit azóta írtam, harminc év óta, drámákban és
királydrámákban s másféle fantáziákban, talán húsz-huszonöt kötetekben!
Ahol csak lehetett, ahol csak volt papír, a szobámban és egyéb helyen, a
Grand Caféban s a Napolitainben, a Terminusban s az olvasótermekben,
mindenütt írtam egy levelet a könyvem érdekében! Még ott is írtam egy
levelet a könyvem érdekében, ahol valaki rám szólott: _On n’écrit pas
ici!_ Több levelet írtam, mint Rousseau Voltairenek, mint Schiller
Goethének, mint Mirabeau a grófnőnek, mint Sevigné asszony a leányának s
a többieknek. A fivéremnek annyi levelet írtam a könyvem érdekében,
két-háromszor egy nap, mint József császár a fivérének Toszkána
érdekében, – még szerencse, hogy csak ez az egy fivérem volt! Aki csak
volt barátom és pártfogóm Pesten, holott volt! annak mind írtam egy
levelet a könyvem érdekében. Irtam egy püspöknek, aki szeretett, egy
katolikusnak! Irtam Szemere Attilának, Atillának! az semmi. Irtam
Szilágyi Dezsőnek!

S még mindig írtam, hetekig írtam, írtam a _Magyar Hirlap_-hoz
kollégáimnak, írtam a főszerkesztőnek, írtam a nyomdának, írtam Beöthy
Zsoltnak, s még mindig írtam, s még mindig csak írtam, amikor csak
egyszerre megjelent a könyv, nem is tudom hogyan jelent meg, úgyszólván
magától jelent meg, mintha nem tehetett volna máskép, hogy olyan sok
levelet írtam! Nem láttam se levonatot, se íveket, semmit, nem
korrigáltam, nem imprimáltam, nem csináltam semmit, csak ahogy lejöttem
egy este, ott találtam a könyvemet, annak a kis fali szekrénynek
rekeszében, ahová a kulcsomat kellett aggatnom, csak ott találtam a
könyvemet a rekeszben, ahogy az esti postán megérkezett!

Mit mondjak? Soha ilyen édes kis rekeszem nem volt életemben! No de van
arra szó, sóhaj, sikoly, van arra egyáltalán hang valami nyelven ezen a
világon! Aki valaha írt egy könyvet életében, húszéves korában, egy első
könyvet, az megérti a szívemet! Nem hittem a szememnek, nem hittem
semmiféle érzékemnek, nem hittem azt, hogy álmodok, mert az igazi
gyönyör, mint a fájdalom is, épp azzal szédít el vagy sujt, hogy tüzes
fullánkja alatt az ember ébren érzi a szívét, mégha álmodja is ezt.
Egyáltalán nem hittem semmit ezen a nagy világon, csak a könyvemnek
hittem, hogy ez itt van készen, fűzve, kötve, kinyomtatva, az egész
könyv! Valami olyasfélét hittem, mintha most jöttem volna a világra,
valami tündéri világra, s ezt látnám egy tükörben.

Sajátos dolog! Micsoda gyöngéje az embernek, hogy társat keres a maga
gyönyöréhez? Jézus a maga gondolatába belekapcsol egy világot. Ehhez a
magam kötetéhez, mámorához, halálos magaslatához, megállítottam volna
Párizst, az egész forgalmat az utcákon! Nem bántam volna, ha lezárnak
érte! Valahogy megkettőzve ezzel a könyvvel, úgy éreztem egy másik
részem szabad marad a világon. Úgy éreztem, nem vagyok egyedül többé. Ez
volt a legnagyobb élményem életemben, hogy azt éreztem, nem vagyok
egyedül!

S berohantam Madame Genevièvehez.

– Nézze! – mondtam, – nézze! nézze!

S minden «nézzé»-t úgy fokoztam, mint Berlioz fokoz a _Tuba Mirum_-ban.

Átvette a könyvet, a hosszú orra érzékenységével, mert itt érzett
elsőbben az orra végén, itt fogott fel mindent. Két vékony keze,
felgyűrűzött csontokkal, ami a tíz ujja volt, lágyan kinyúlt, mint a
pók, ha indul s nem siet. Fellapozta a könyvet, zárt ívein az egész
könyvet és belenézett, mint egy zárt világba, mint hieroglifákba s
elepedt lelke, elaggottan, valamit keresett itt magának az oldalakban s
a sorok között, mint ahogy mindenütt keresett magának valamit s ahogy
általában a nő mindig keres valamit, még egy könyvben is, magának.
Egy-egy szót olvasott is, franciásan, finoman, hogy rokonszenvét
kimutassa s végül azt mondta:

– _C’est du baragouin!_

De adott kölcsön, aranyos! tíz frankot, ahogy máskor ötöt adott, de most
ez tíz volt, _un petit louis_, hogy ilyen nagy napom volt!

Mentem a könyvemmel, mentem, hogy mentem?! micsoda égi paripákon az
éjben s a mennyekben, micsoda boulevardokon és tejutakon, ezernyi lámpa
s fényszóró alatt, ami mind rámsugárzott, a húsz évemre! az első
könyvemre Párizsban! A tíz frankot is éreztem a zsebemben, a _petit
louis_-t, de ez nem volt fontos. A könyvemmel mentem, vagy a könyvem
ment velem, már nem is tudom, de úgy mentünk ketten, mint ahogy egy
ember megy s egy zászló, s ha nem is lobogtattam, de úgy vittem magasan
a légben, hogy aki jön mellettem vagy aki jön mögöttem, az mind
megláthassa!

– _C’est un fou!_ – mondta valaki.

Hát bántam?! A Flammarion könyvesboltja előtt, a Boulevard des
Italiens-en, ahol mind ki volt rakva a sok Hugo Viktor s a többi sok
könyv a járdára, megálltam a könyvemmel s kacérkodtam. A küszöbről
bámult a segéd, aki őrizte az asztalokat és a polcot a sok aranyos
fedelű könnyvvel.

– _Qu’est ce que c’est?_ – kérdezte.

– _C’est mon livre qui est paru!_ – mondtam.

Ez is megnézte, fellapozta.

– _C’est du baragouin!_ – ez is azt mondta.

Marha! – gondoltam s mentem a könyvemmel, a fényben, a tömegben,
lobogva! Itt nem lehetett egy szó, egy hang, itt nem eshetett egy olyan
tégla a fejemre, itt nem lehetett a jó Isten villáma az égből, ami
lefokozhatta volna boldogságomat! Annyi rossz nap után, annyi
kétségbeesés után, úgy fel voltam üdülve lelkiekben s úgy megváltva is
anyagiakban, tíz frankkal a zsebemben, hogy valami hűs csillagon lógtam
a lázas homlokommal, magasan a végtelenben lógtam, ama végső határok
fölött, ameddig az ember csak el tud menni, el tud szállni a gyönyörben!

Mindössze annyi volt csak, hogy rezerváltabb lettem. Hogy a lelkem
mélyén még mélyebbre szállva, imhol elzártam magam bántó profánságok
elől s a könyvemmel a hónom alatt, beértem azzal az intimus örömmel,
amit az ember nem mutat senkinek. Féltékenyen kincsemre, kapkodó mámorom
írói méltóságommá vált s művészi öntudatom ébredésével csak azoknak
kívántam megmutatni a könyvemet, akik, ha nem is értik édes magyar
nyelvemet, de megérzik e zárt világon át annyi munkámat s szent
éjszakámat egy manzard-ablak alatt, ahol egy gyertya ég. Gondoltam, meg
fogom mutatni holnap Jules Lemaitre-nek!

Aztán csak mentem, céltalan, csak mentem s minden zúgott s minden
zajlott körülöttem a fényben. De régi megfigyelés, hogy bizonyos
sorsdöntő események, amint lezajlottak, az ember lelkét tovasodorják, az
ember lelkét megviselve, megriadva, megörvendeztetve, más világok más
partjai felé. Mindenki ismeri azt a rejtélyes utat, ami, sajnos, a
lematurált ifjú s a sápadt gyilkos útja is a hold alatt az éjben, a nagy
élmény s a gonosztett után… Kábultan a fejemben, a könyvemmel s tíz
frankos aranyommal, betértem a rue Montmartre táján, a _Café Globe_
tükörtermébe. A sok leány, aki itt tolongott, mind a Renoir s a Manet
álma lehetett azokkal a rózsabokrétás s strucctollas kalapokkal magasan
a frizuráik csúcsán s azzal az egyben karcsú, egyben duzzadt
testalkatukkal, melyet derékban kettétört a fűző. S ezt mind, ezt a sok
leányt a csillárok alatt, a sűrű kis márványasztalok körül, mind ezt a
sok leányt rózsakalaposan s strucctollasan, mint egy-egy
szomorúfűzfa-ág, a tükrös falak úgy reflektálták a legtávolibb
végtelenbe, hogy százan és százan nyüzsögtek itt, mint egy ó-görög
vásáron kifestve, dús mellekkel s még dúsabb egyebekkel, egész közel és
messze!

Amint leültem egy sarokba s azzal a cézári tekintettel néztem, mely
egyszerre választ egy rabszolganőt s egy kölyökpárducot, egy fiatal nő,
mit mondjak? egy bódító nő! egy tündéri nő! egy brabanti Elza! rögtön
mellém szegődött. Az első mozdulata, hogy a hónom alól, kíváncsian,
kivette a könyvet, ezért mondom, hogy Elza… S alighogy rápillantott a
címlapjára:

– Jaj, te magyar vagy! – kiáltott fel s a nyakamba borult.




XXI.

Már korán reggel készültem Jules Lemaitre-hez a könyvemmel.

A háziszolgának hanyagul odavetettem, amint behozta a reggelimet a
szobámba:

– Jules Lemaitre-hez megyek! – mondtam mint egy komornyiknak.

– _Ah!_ – szólott, – _vous faites bien! Il est de l’Académie Française!_
S letette a _chocolat-complet_-t az asztalra.

Odalenn a kis ajtóban, napsütésben, Madame Geneviève állott, két sor
műfogával kanibálisztikusan.

Megemeltem a cilinderemet, ahogy elvonultam előtte.

– Jules Lemaitre-hez megyek! – mondtam.

– _Vous faites bien!_ – felelte. – _C’est un homme charmant!_

Hát csak látta is valaha életében, aranyos! hogy így eltalálta, – _homme
charmant!_ No de ki látta igazában, ki ismerte ezt a jó Lemaitre-t abban
az arisztokratikus rue des Ecuries d’Artoisban, ahol száz Chevrét plakát
között a falakon, egy földszinti műteremben lakott s egy magas polc
előtt írt színes ablaküvegei tövében, egy magas polc előtt, a két lábán
állva úgy írt és soha le nem ült, nyilvánvalóan higiéniai okokból, –
_homme charmant!_ Ez nem is az első vizitem volt nála, e napfényes
délelőtt. Nem is én fedeztem fel ezt a Jules Lemaitre-t, meg kell
vallanom. Még Pesten, boldogságos életemben a _Pesti Napló_ falai
között, úgy telezúgták vele a fejemet verzátusabb kollégáim, hogy
elsőbben őt kerestem fel regényes viziteim során s úgy jöttem ide olyan
bódultan, olyan mámorosan, olyan szédülten ebbe a földszinti műterembe s
a polc irányában, ahol írt, olyan kábultan mondom s annyi
illúziófélékkel, hogy csak csalódnom lehetett.

Nincs is annál csalárdabb valami a világon, mint meglátni egy embert
azok után az írásai után, amiket hetenként lenyomat egy ujságba. Nincs
annál naivabb dolog sem, mint megítélni valakit nagy távolságokon át,
egy szerkesztőségi szobából, ahol az ember mindent máskép képzel, mint
ahogy az van a világon. Mindenki viseli, egyszerűen szólva, a maga igazi
sorsát, életét és kínját és mindenkinek megvan a maga polca is
mindenféle értelemben, ahol állva kell, hogy írjon a belei szeszélyéért.
_Type à constipation_, mondja Balzac. Ez nem túlságosan magasrendű, az
ilyen meghatározás, de jobban megrajzol egy embert, mint egy egész
tanulmány. No de az a sok beszéd Pesten, hajdan, az a sok bámész
dícséret s magyarázat, talán a végzetem szálait szőtte. Ha ugyan tudná
az ember, hogyan lesz a végzete! De ezek nélkül a lidércfényű s
nagyrészt tájékozatlan conference-ok nélkül, amiket olyan ifjan, olyan
tátott szájjal hallgattam annyi éjjel sápadt lámpafénynél, talán soha
nem is kívánkoztam volna a Lemaitre bűvkörébe.

Óh istenem, hogyan is mondjam? – _homme charmant!_ Ez időtájt, kipróbált
barátságunkban, az volt a helyzet köztünk, hogy kölcsönös
udvariaskodással, olykor túlzott sőt ironikus udvariaskodással,
úgyszólván a holdban éltünk ketten. Mit akarhatott tőlem, illusztris
író! _normalien!_ tanár! _homme charmant!_ tőlem, aki húszéves voltam! S
magam is mit akarhattam tőle, azonfelül, hogy a húsz évemnek csakugyan
ájultja voltam! Úgy gondolom, ha egyáltalán nem kockázatos dolog
gondolni valamit, úgy gondolom, hogy soha semmit nem vett komolyan a
dolgok erkölcsi értelmében s következéskép engem sem, hogy őszintén
bevalljam. Másrészt én mindent komolyam vettem, azt az elbűvölő
sugárzását s harmóniáit is komolyan, melyekkel «_mon cher confrère_»-nek
szólított engemet… De amint vonzódtam hozzá, amint próbáltam szeretni,
mert mindig az volt bennem, hogy elsőbben is szeretni próbáltam
mindenkit, szóval amint próbáltam, szerencsétlen, szinte magamba
omlottam össze, olyan varázslatosan udvarias, az egész ember olyan
légiesen lehetetlen volt! Soha, sehol, nem volt egy pont, még tulajdon
érdekeiben s hiúságaiban sem, ahol meg lehetett fogni s ha olykor
sejtettem is, egy-egy hangban, egy-egy szóban olykor, ha sejtettem is,
hogy van szíve, ez valahogy úgy tűnt igen messze ez a szív, mint egy
madár, aki a kalitkájából kirepült egy háztetőre.

Olyan furcsa, derűs, halványan piros arcú, alacsony termetű ember volt,
cvikkerrel az orrán igen hosszú zsinórral s mindig valami kopottas sárga
kabátot viselt, ha ugyan nem frakkban volt, nagy estéken, a színházban,
valami tanáriasan rossz frakkban, két felgombolt manzsetta
vászoncsövével, amelyből csak az ujjai látszottak s egy kis fehér
nyakkendővel, ami kész csokorba kötve s a szárában egy rézgombhoz
kapcsolva, féloldalt fordult az inggallérján. Olyan furcsa kis szakálla
is volt, olyan kis gyér szakálla, olyan kis hervadt, olyan kis szőke s
olyan jellegzetesen az állán, mint amilyet egy színész ragasztott volna,
hogy Lemaitre-t játssza. Egyáltalán az a furcsa érzésem volt, mintha nem
is ő lett volna sem a frakkban, a nagy manzsettákkal, sem a kis kabátban
sárgán. Mintha más valaki volna Jules Lemaitre s ő meg ezt csak adná! De
mégis, mindig, mint enyhe napfény, valami derű szűrte át, valami zord
derű olykor, nem tudom, amilyet viharok előtt lehet látni egy kertben,
viharok előtt, melyek elmaradnak, olyan furcsa zord derű. S az is
látszott a két szemében, hogy valami nagyon finom tekintete van, a
legrondább dolgokra. S az is látszott rajta, hogy mindent úgy fogad azon
kedvesen s annyi rokonszenvvel, amennyire nem is igen törődik semmivel.

_Homme charmant!_ Az igazság az, hogy szívem szerint, mindig melléje
álltam az élete nagy perceiben, holott magamnak annyi bajom volt az
életem nagy perceivel! Mintha csakugyan rámszorult volna, mindig melléje
szegődtem, gyermekes készséggel, ösztönös buzgalommal s mikor a
_Français_ egyszerűen refüzálta, refüzálta! _Le Pardon_ című darabját,
ez ellen hevesen kikeltem, tiltakoztam, az egész színházat lehordtam, –
a _Magyar Hirlap_-ban! A vicces az, hogy nagyon megköszönte.

– _Vous êtez un vrai ami!_ – mondta.

– _Le suis-je?_ – kérdeztem s nagyon boldog voltam. Majdnem sírtam,
olyan boldog voltam. Nem hagyom el soha, gondoltam, s még jobban
pártoltam, mint egy magányos finom hölgyet, úgy pártoltam. Akkor
elkészült _Les Rois_ című regényével.

– Adja ide! – mondtam.

– Itt van! – mondta, nagyon derűsen.

Egy fillért nem kért, semmit, csak nagyon örült s nagyon derűs volt. Két
hét multán, már megindult a regénye, a _Magyar Hirlap_-ban, – _gratis!_
Alig vártam, hogy meglássa, hogy megint legyen egy jó perce! Rögtön írt
is, mikor találhatom s már szaladtam is a sok újságokkal.

Még jobban örült, még derűsebb lett, hirtelen le is ült, úgy örült, de
rögtön fel is állt s úgy nézte a sok folytatást a sok ujságokban.

– _C’est du hongrois?_ – kérdezte, – _du_ _vrai hongrois?_ – és csak
nézte a betűket s nem akarta hinni.

– _C’est du vrai hongrois!_ – mondtam.

– Most színdarabot írok ebből a regényből, – mondta és nézett.

– Odaadjuk Budapesten, a Nemzeti Színháznak! – mondtam.

Még derűsebb lett.

Csupa főherceg szereplője volt a színdarabjának, sőt jó öreg királyunk
is játszott benne valami bús szerepet valahogy travesztálva, aminthogy
az egész dráma, haloványan, franciásan, a mayerlingi történet volt.

De Sarah Bernhardt, aki a női főszerepet játszotta, nem engedte, hogy
odaadjuk a Nemzeti Színháznak! Lemaitre rögtön közölte ezt velem,
finoman, kímélettel. Igért egy jegyet az utolsó próbára,
vigasztalásképpen.

Sajnos, a darab nem sikerült, nem rajtam mult, – én összes magyar
lapjaimat, napilapjaimat, hetilapjaimat, egész konszernemet teleírtam
vele s az egekig magasztaltam. Maga Lemaitre is mellém állott s egy
egész nagy tárcát írt a darabjáról a _Journal des Débats_-ba, ahogy ezt
szokta, de ez se sokat használt. Gyorsan írt egy másik darabot, csak ez
használt. Különben is, ha nem csalódom, nagyon szeretett darabokat írni.
Azt hiszem, mikor elutazott Beaugency-be, a falujába, csak azért volt,
hogy darabokat írjon.

Ez a _L’Age difficile_ volt ez a másik darab, a Gymnase-színházban,
Suzanne Després-vel s Antoine-nal a főszerepekben s velem a legfőbben.
Mert itt még jobban belefeküdtem, soha még így bele nem feküdtem. Irtam
tíz gyönyörű cikket, ahogy ez csak tellett tőlem, olyan gyönyörű tíz
cikket, ezt mind lefordítottam franciára hány éjszakán át! szegény
gyermek, s elküldtem Lemaitre-nek. «Ez mind semmi, – írtam neki, – de az
arcképét is kiadom az – _Ország-Világ_-ban! Ennek örült csak aztán
igazán, drága kedves ember, _homme charmant!_ Rögtön jelzett vagy egy
féltucat fotografust, akiknél az arcképét megkaphatom s még a pontos
címüket is megírta, a házszámot is, hogy valahogy el ne tévedhessek!

Óh istenem, így mentem, így mentem a könyvemmel, e jó barátom háza
irányában. A nap sütött, tavasz volt, igazi párizsi tavasz, már-már
lombos fákkal az Avenue Friedland-on, ahol befordultam végre az Ecuries
D’Artois-ba! Már láttam a nagy ablakot a földszinten, az utca sorján, a
nagy ablakot napsütésben a sok színes virággal, ami föstve volt rája.
Már csengettem is, már jött is a kövér szakácsné, akit ismertem, már
csattogott belülről két olyan papucsban, melynek sarka volt.

– Jaj! – mondta, amint meglátott az ajtóban, – nincs itt az úr! falura
ment, Beaugency-ba, nagyon fogja sajnálni!

– Irhatnék egy sort? – kérdeztem csalódottan, a könyvemmel a hónom
alatt.

– Óh hogyne! Tessék! Akár kettőt!

S már indult előttem s csattogott a papucsban s csak úgy rengett és
rezgett királynői kövérsége, s olyan csípője volt, hogy rá lehetett
ülni. Csak Lemaitre-nek lehet ilyen nagypréposti szakácsnéja, gondoltam,
amint jöttem mögötte. S adott tintát, tollat, papírt, a magáéból a
konyhában.

– Milyen jó szag van! – mondtam, miközben írtam egy kredencen.

– Épp sütök egy szeletet, – felelte. – Ha itt akarna maradni, ha volna
kedve, így kettesben, velem ebédelni! Nézze csak, elég kettőnknek! –
mondta s felém fordította a serpenyőt, az egész szeletet, sistergőn s
illatokban, ahogy csak egy kövér szakácsné tudja meghívni ebédre az
embert.

S már megterített egy kis asztalon s tologatott két széket.

– Mondja csak kérem, – kérdeztem mikor már a feketét ittuk, – mondja
csak kérem, olvasta azt a szép cikket, amit Anatole France írt a
_Temps_-ben Jules Lemaitre úrról?

A kövér szakácsné úgy ült szemközt velem egy konyhaszéken, hogy
legdúsabb testrészei jobbról s balról messze túl voltak a széken. Az
arca ragyogott a maga kis csészéje fölött. A két ajka közt, játszadozva,
egy fogpiszkálót tartott.

– Bizony nem olvastam, – felelte. – Nem is nagyon érek rá olvasni.

– Én nem tudom, miért képzeltem azt, – mondtam, – hogy maga mindent
elolvas, amit a gazdájáról írnak a lapokban s általában a világon. Még
azt is, amit én írok róla, – tettem hozzá önmérséklettel. – Egy ilyen
intelligens nő, mint maga! Egy ilyen aranyos szakácsné!

– Pőh! – mondta, – különösen France az… _c’est spécialement France_, –
így mondta, – aki nem érdekel engem. _C’est un vieux maquerau!_ – mondta
s kifujta a fogpiszkálót a szájából.

Nagyon ámultam, megvallom. Arról a magaslatról, ahová legájultabb
csodálatom úgyszólván a mennyekig követte Anatole-t, úgy el voltam
söpörve időben és térben, mint egy sirály pelyhe az óceán fölött. Ez
időtájt, a húsz évemmel az életben, még az illúziók illúzióin csüngtem s
még nem ismertem azt a játszi könnyedséget, azt a vakmerőségig menő
természetességet, amellyel Párizsban, az ilyen szabad szellem, mint ez a
szakácsné is, ilyen frappánsan megjelöli a dolgokat s embereket. Együgyü
csodálatom egyenesen kifordult négy sarkából s magam is majdnem
lefordultam a székről. Naiv hitemben összetörve s lefokozva a
legsúlyosabb inferioritásig: mint egy sibyllát néztem a szakácsnét,
_Teste David cum Sibylla_. Nyilvánvalóan nincs semmi pedantéria e nőben,
gondoltam, a mellett, hogy ilyen kitünően érti művészetét, mert annál a
vajban sült szeletnél, amit megosztott velem, még nem igen ettem
ízletesebbet, – igaz, hogy elég ritkán ettem. Szakavatottsága és
tájékozottsága azzal a furcsa súllyal nehezedett szívemre, ami
különöskép a kövér nők varázsa, mikor véleményt nyilvánítanak, s
látszólag lenyomják egész testi formájukkal azt a szerencsétlent, akiről
valami rosszat mondanak. Azonfelül a gazdája presztízse is, valósággal
sugárzott róla annak a meleg jólétnek, derűnek s jóindulatnak a
hozzáadásával, amellyel az ilyen háztartási menyétasszonyok, otthonosan
a konyhában s hálószobákban, rendszerint a gazdáik szellemét s erkölcsét
reflektálják. Derengő megértésem apránként bontogatta szálait s a
szakácsné életében, keserű kijelentése kapcsán, valami regényességet
éreztem, ami érzékeny szívét, csalódott szívét, úgy erkölcsiekben, mint
valószínűleg anyagiakban is csalódott szívét, a France szívéhez kötötte.
De e ponton, a dolog homályosságánál és szövevényességénél fogva, nem
kutattam tovább. Ösztönszerű szemérmetességem, de mély tiszteletem is
egyrészt France, másrészt a Lemaitre szakácsnéja iránt, nem engedték,
hogy itt messzebb szárnyaljak a képzeletek világában. Az is lehet,
gondoltam, hogy társadalomtudományi szakkifejezése csak egyszerűen arra
a közismert, de áldozatkész barátságra célzott, amelyet a költő Madame
Caillavet részéről élvezett, – ezt gondoltam s lezártam szívemben az
ügyet. De folytattam azon az esztétikailag fontosabb ponton, hogy
tudniillik a szakácsné kritikai fegyelmezettsége, éleslátása s
spontaneitása valószínűleg annak az erkölcsi filozófiának a rendszerébe
kapcsolódik, ami a Lemaitre rendszere is volt, hogy ugyanis boldognak
kívánva látni minden embert, senkitől nem vesz rossz néven semmit s
mivel semmiben sem hisz ezen a világon, nem is kénytelen semmit
letagadni, a mellett, hogy mindent lehetségesnek tart. Aranyos
szakácsné! S csak néztem, mint egy javasasszonyt, mint egy
menyétasszonyt, mint egy démont, mint egy angyalt, mint egy Sába
királynéját!

– Pedig! pedig! – mondtam, – édes szakácsné, lássa, – és sodortam egy
cigarettát, hogy időt nyerjek a szellemi fordulatokra.

– Látom, fiacskám, – mondta fölényesen s szürcsölte a kávét.

– A helyzet az, – folytattam, ahogy rágyújtottam, – a helyzet az, hogy
jó magam is ismerem Lemaitre-t, hiszen bőven írtam róla. De azzal, amit
France ír róla, még jobban meg van világítva előttem. Én nem vitatom,
amit maga mond, édes szakácsné, de ami igaz, az igaz: France nagyszerűen
tud gondolkodni. Minden gondolatával valósággal felolvasztja a dolgokat,
csak azt lehet rá mondani. Ha minden ember úgy tudna gondolkodni, mint
ő, az egész világnak rögtön vége volna s megszünne létezni. Ezért nem is
kell csodálkozni azon, hogy az emberek félnek gondolkodni.

– Ebben van valami, – mondta a szakácsné. – Nem is jó dolog az,
gondolkodni. Hagyni kell a dolgokat, amint vannak. Vagy úgy beszélni
róluk, mintha az ember nem is mondana semmit. A dolgok nem szeretik, ha
az ember beszél róluk.

– Jaj, Istenem! aranyos szakácsné! – kiáltottam fel lelkesedve és
boldogan is, hogy belemegy a vitába, – aranyos szakácsné! Szakasztott
ezt mondja France! – magyaráztam. – Azt mondja például, hogy Lemaitre úr
úgy mond meg mindent, mintha nem is akart volna semmit sem mondani. Azt
mondja, hogy nincs Lemaitre úrban semmi elfogultság és doktrinája sincs
neki. De minden gondolatnak a másik oldalát is látja, s ami mind úgy
tűnik, hogy összeegyezhetetlen, azt mind össze tudja egyeztetni! Ha két
olyan eszmére talál, amelyik ellensége egymásnak, ezeket rögtön kibékíti
egymással, olyanformán, hogy az ellenséges és nem ellenséges eszméket
mind egybefoglalja s összeboronálja. S amikor ez mind megvan, akkor ezt
mind elküldi sétálni! S ha mégis, egy adott pillanatban, megpillantja
azt a nagy semmit, ami az élet, rögtön odahajít egy szál virágot, ami az
ürt eltakarja!

– _Ta, ta, ta, ta!_ – mondta a szakácsné fitymálón s franciásan. –
Odahajít egy szál virágot! – _avec ça!_ ezt én már jobban tudom, hogy
mit hajít oda! Az élet mindenkinek az élet, – mondta ez a nagyszerű
szakácsné. – Ha akarja tudni, megmondom magának, – s odahajolt az asztal
fölé s megint felvette a fogpiszkálót. – Ennyi, lássa, csak ennyi! –
mondta, amint felmutatta ezt a fogpiszkálót s apró darabokra törte s
elhajította. – Az egész élet csak ennyi! – s azon kövéren egy nagyot
sóhajtott, mint aki megfejtette e földön való összes titkokat.

Azzal felállott még kövérebben, még dúsabban, még terebélyesebben a
derekával s azzal a két csípővel, mint két párnával, amit jobbról-balról
hordott. Jelképes demonstrálása egy fogpiszkáló tört darabjaival, annál
mélyebb hatással volt reám, hogy testi monumentálitása egész létünket
ilyen véknyan magyarázta.

– Most egy kicsit le fogok pihenni, – mondta. – Isten vele, fiatalember!

S nyújtotta a kezét, azt a vastag, meleg, barátságos kezet, amelyben,
mint általában bizonyos nők kezében amint nyújtják, valami vibrál a
húsban, a vérben, az izomban… a lélek. Nem ismerek királynőt a
világtörténelemben, nem apátnőt az egyháztörténelemben, holott verzátus
vagyok e matériákban, akinek ilyen keze lett volna. Egy hajszálon múlt,
hogy nem borultam lágy dudorai fölé és meg nem csókoltam hódolattal.
Minden ösztönöm e mozdulatnak hajtott s nem is tudom, miért állottam meg
félúton. Talán, hogy még ekkor nem értettem a dolgok visszájának
művészetét s az alázatnak azt a tiszta fenségét, amit csak a vallás
sugall az embernek.

Kiérve az utcára, a tavaszba, a fák közé, az Avenue Friedlandra, a
tömegbe, – megint csak mentem, szegény fejem, megint csak mentem a
könyvemmel és csak mentem s már-már úgy volt, hogy e néhány jó percem
után, ami elmúlt, megint magamba roskadok vissza, árván, hontalan,
reménytelenül, holott a könyvemmel! Egy-egy lépésemmel a járdán, egy-egy
mozdulatommal, megint magamra ismertem s tulajdon életem úgyszólván
önnönmagamnak szállított vissza abból a távoli világból és egekből, ahol
egy vajas szelet, mint egy leáldozó nap tűnt el a horizonton,
beláthatatlan időkre. Ha elbúsult merengéseim során, a szakácsnéval való
barátságom meg is erősítette bennem jobb sorsomba s jövőmbe vetett
hitemet, lehetetlen volt nem éreznem bizonyos iróniákat, melyekkel jó
csillagzatom, inkább csak mosolyog rám egy sivár végtelenből, semmint
őrködik a fejem fölött. Oh Istenem, megvallom büszkén, mert ez valóban
érdemem, soha nem is küzdöttem a dolgok s az élet ellen.
Lefegyverzetten, valami belső remegésekkel, inkább csak lágyan átadtam
magam, a legprózaibb esetekben is, lírai bánatoknak s magamba szállva,
csüggedt szárnyakon, valóban az a _chérubin_ lehettem, akiről Jászai
álmodott s akit Renan _serúbim_-nak nevez tiszta héber nyelven. Igy
mentem a könyvemmel, így mentem, a sok bús gondolatokkal, ami mind
zúgott a fejemben s amit mind összegyüjtöttem s összeboronáltam, hogy
amikor mind megvan együtt, akkor szélnek bocsássam, – _à la_ Lemaitre,
elküldjem sétálni az összes gondolatokat! Megvallom, nem sikerült. A
gondolatok, alighogy elmentek sétálni, már rögtön mind vissza is jöttek,
de sőt még többen jöttek vissza, mint amennyien elmentek, mintha azokat
is elhoznák magukkal, melyekkel útközben találkoztak. A gondolatok, úgy
éreztem, inkább a fejemben szeretnek sétálni, mint házon kívül, a
boulevardon. Már nagyon fáradt voltam s alig vártam, hogy hazaérjek. De
amint befordultam az Avenue Messine-en, a sarkon, mégis csak megálltam.
Megálltam egy szobor előtt.

_William Shakespeare_. Csak álltam és néztem. Csak álltam a könyvemmel,
nagyon félénken és néztem. Ő is állott, magasan a két görbe lábán,
karcsún, véknyan a feszes ruhában s olyan bizonytalanul nézett a
világba! A tramway-ket nézte, úgy látszott, az utasokat az imperiálon.
De mivel a talapzat alján, a lépcsőkön, mások is ültek és pihentek a
napsütésben, magam is leültem ide. Leültem, szerényen, _serúbim!_ a
könyvemmel a térdemen.




XXII.

Nem lévén ez időtájt semmi filozófiám, minden reggel azzal a szent
áhítattal ébredtem, ami fiatal szívemet, _a priori_, a nagy emberek felé
fordította s boldogan számítgattam, hogy még mennyien vannak ilyen nagy
franciák, ilyen nagy emberek, akiket meg kell, hogy látogassak! Volt
olyan reggel, amikor már felkészülve, indulófélben, percekig haboztam,
kihez menjek, melyiknél tisztelegjek, olyan nagy választékom volt ilyen
illusztris emberekben, s kénytelen voltam, a sok közül, kisorsolni egyet
apró cédulák segélyével, amelyekre felírtam a nevüket s amelyekből,
csukott szemmel, kihúztam egyet, mint a lotérián az árva gyermek… Nem
tudom, hol hallottam, hogy hasonló lutrizásból lesznek a történelmi
események. Csakugyan ámul az ember, ha olvassa a történelmet s
elgondolja az időket, hogy micsoda kezek húzgálják ki olykor a sokféle
lehetőségekből, a legsúlyosabb dolgokat és számokat, egész nagy
népeknek.

Az én lotériám, szerencsére, nem volt ilyen tragikus fontosságú az
emberiségre s csak a magam szűk körére szorított. Csak a tulajdon
sorsomat s ostobaságaimat húzgáltam ki a cédulákból, azt a bús életemet
két fáradt lábamon, hogy már korán délelőtt szaladgáljak Párizsban, a
fejemen olyan dús hajzattal, hogy alig tudtam rányomni a cilinderemet, s
két olyan lakkcipőben, mely már régen tönkrement.

A cédulán, mely döntött e napra, a _Türr István_ neve volt. Nem mondom,
hogy fiatalos rajongásommal, izgalmaimmal s nyereségvágyammal, nem
valami nagyobbat s még illusztrisabbat kívántam volna, valami még
gyönyörűbb nyereménytárgyat! A lutri nyelvén szólva, ez csak _ambó_ volt
a sok többi kombinációhoz arányítva, s nem _ternó!_ De a sors, a sors, a
lutri, lutri s beértem a tábornokkal. Tábornokokhoz fantázia kell s
ahogy ez csak tellett tőlem, fölkészültem ez irányban. Gondoltam,
beszélni fogunk nagy harcokról s csatákról. Nagy harcokról s csatákról
művészi értelemben, Alphonse de Neuville-i értelemben, mert egyébként,
megvallom, nem igen voltam barátja, stratégiai értelemben, a nagy
harcoknak s csatáknak. Ezekből, úgy éreztem, nyilvánvalóan elfogultan s
irodalmiasan, hogy semmi jó nem származik. Arra is gondoltam, hogy
megmutatom a tábornoknak a könyvemet. Nem vártam e ponton sem valami
rendkívüli eredményeket s csak éppen az lehetett célom, hogy polgári
jelentőségemet jelezzem a hős katonának, – _ambó!_ A Mikszáth levelét
már el se hoztam magammal, olyan bizakodó voltam. S útnak indultam elég
lelkesen, igaz, dús hajzatomon a cilinderemmel, de azzal az árnyalatnyi
elborulással s egy csöppet csalódottan, ahogy az élet a legédesebb érzés
aljára valami keserűt csepegtet.

A Boulevard Haussman-on, a korinthusi vállalkozás irodáiban, találtam a
tábornokot.

Le kellene festenem, mielőtt elbeszélném, de ehhez, sajnos, nincs terem.
Mindenki tudja, milyen gyönyörű ember volt, milyen magas szál, ritka
ember. Meg lehet figyelni a történelemben, hogy a kiváló személyiségek
testformája, csekély kivétellel, két szélsőség között váltakozott. Az
idők évezredes éjjelében, még kizárólag titánok játszák a nagy
tragédiákat. Görögországban a kinevezett félistenek mind magasnövésű
úrak. Az antik Róma is, úgy tűnik, az ember testi formájához köti
politikai drámaiságát. De már a középkor óta s főként a modernebb
időkben, a hősök átlag vagy nagyon magas, vagy nagyon kicsi termetűek.
Ilyen kicsik sűrűbben is vannak. A másik fajta, a nagyon magas, vállas,
izmos ember a történelemben, az óriás a történelemben, látszólag
kihalófélben van, mint ahogy bizonyos igen nemes s nagyméretű állatfajok
múlnak el a természetben.

Türr István, rendkívüli formákra szabva, egyenesen ki volt jelölve
dekoratív szépségek számára. Vitézségein s erényein túl, születéses
főhadsegéd volt, ezt bátran lehet mondani. Mert a királyok a mult
évtizedekben, mérlegelvén az érdemeket, az emberi test alkatát is
figyelembe vették s különösképpen főhadsegédeiket úgy választották a
leggyönyörűbb termetű férfiak közül, mint harci méneiket a középkori
királyok, a legszebb csődörök hierarkiájából. A demokrácia, sajnos,
kiölte a harci méneket s a királyok megszüntével azok a gyönyörű
embertípusok is megszüntek, akikből főhadsegédek lettek. Talán gróf Paar
volt, biológiailag szólván, az utolsó igazi főhadsegéd a világon,
szeretett Ferenc Józsefünk mellett.

Mikor beléptem a korinthusi vállalat irodáiba, már rég lezajlott a
szabadságharc, már rég meghalt Viktor Emánuel király, már rég elhangzott
harci dobja a marsalai vitézeknek. Türr István egy nagy asztal előtt
ült, ezer tervrajz, részletrajz, számadat s papírtekercs előtt. Egy kis
selyemsapkával a fején ült rengeteg hártyapapír előtt, de mégis, nem
tudom, micsoda derűs poézisben s álombeli napfényben az én számomra,
amit egy görögországi tengerszoros vetített erről az asztalról s ezekből
a hártyákból, rajzokból s geométriákból, ifjonti képzeletem elé. A kék
tenger hulláma, szellője s végtelenje, a partmenti cédrusfák az
alkonyban a teli holddal a lombjuk közt, a sok hajó kémény-népsége,
árboc-gótikája, vitorla-drapériája, bolygó-kalandossága, nagy útja az
éjszakába s az öböl mélyén az első lámpás, ami kigyúl az estében,
pirosló fényével a vízen, ott egészen messze a vízen, – ez mind, ez mind
körüllebegte, amint ült az asztalnál, a kis selyemsapkával a fején. Már
nem volt fiatal ember, de pazar természete, férfiasan, valami dús
szőrzetben ütött ki rajta s nagyszerű bajusza fölött, az orrán is volt
egy kis szőrcsokor. A szemüvege alól nézett rám kémlelőn, ahogy
számokhoz szokott ember vizsgálja a jövevényt s két szürkéskék szeme
rámtűzött azzal az acélos fényléssel, amit megtartott a múltakból, mint
egy régi kard a régi fényt. De nem mult egy perc, hogy bevezető
szavaimra s imhol szemüveg nélkül az orrán, egész számfejtő tekintete
valami ábrándos szelídségbe olvadt s tábornoki keménységét csak a testi
formákra redukálta. Amint felállott s nyújtotta a kezét s amint megint
leült az asztalhoz a kis selyemsapkával a fején: egész katonai sugárzása
oly lágy és finom emberiességbe omlott s oly érdekessé vált, hogy már
örültem is, hogy ő jött ki a lutrin!

Felbátorodva, elsimítva a hajamat, _à la_ Alfréd Musset, lázas
homlokomról, megmutattam a könyvemet, lappangó öndícséretekkel.

– Oh Istenem, – mondtam, – az egy életem: írni. Azontúl? írni, éjjel,
nappal írni! Igy lett ez a könyv, – mondtam.

– Szép könyv, – mondta Türr, amint átvette és nézte. – Bizonyosan jó
dolgok vannak benne.

– Jó dolgok, Istenem! – sóhajtottam, – keserű emberi dolgok vannak
benne, – mondtam, egy bús ránccal a homlokomon.

S mint rendszerint az olyan ember, aki rettenetesen meg van győződve
arról, amit mond, nagyon ostobának tünhettem. De Türr csak nézte a
könyvet.

– Keserű emberi dolgok, – mondta tájékozatlanul, de jóval kevesebb
meggyőződéssel.

– Itt hagynám a tábornok úrnak, hogy kegyesen elolvassa, – feleltem, –
de csak ez az egy példányom van.

– Lehet rá előfizetni? – kérdezte Türr, anélkül, hogy felpillantott
volna.

– Előfizetni? – ámultam e váratlan konjunktúrára, – oh hogyne, kérem!
lehet! – dadogtam.

S elképedve a gyönyörtől figyeltem egy mozdulatát, amellyel az asztal
sarkában, néhány aranypénz közül, felém tolt egy napoleont! Istenem!
gondoltam, milyen jó cédulát húztam! _ternó! quaternó!_ nem is tudom,
_tombola!_ de rögtön el is szégyeltem magam.

– Nem kerül ennyibe, – hebegtem, – nem is fogadom el, kérem, – mondtam,
– a világért sem, tábornokom, _mon général_, – mondtam összevissza,
magyarúl és franciásan, de főként kétségbeesetten abban a borzasztó
lemondásban, amelyre elszántam magam. Nem hiszem, hogy a marsalai ezer
között lett volna egy ilyen hős, amilyen én voltam e percben. De mindig
úgy mondtam le életemben, ahogy ez egyedül lehetséges: mikor már csak
nyújtani kellett volna a kezemet, – míg a vágyam tartott, a reményem!
soha nem engedtem semmit. Türr rámemelte két szürke szemét s nézett.
Mint szakértő mindenfajta vitézségben, könnyűszerrel olvasott a
lelkemben.

– Azért írja a könyvet, hogy el is adja! – mondta egyszerűen s bátorítón
a napoleonra.

– Ez igaz, – feleltem, – _mon général_, valóban azért írom, de nem én
adom el, ez nem lehet, – s felálltam, mint egy herceg.

Vannak percek az életben, olykor igen nagy, feszült percek, végtelen
percek, melyeket úgy vág el a sors, mintha jelezné, mennyire nem fontos
neki semmi, ami történhet az emberrel! Valaki kopogtatott az ajtón. Ez
elég volt ahhoz, hogy megmaradjak hősnek, konok büszkeséggel s Türr
elfelejtse az előfizetést.

Bejött egy ember, egy nagyon szikár, nagyon egyenes, nagyon öreg úri
ember, mint egy ősz ciprusfa, olyan egyenes finom öreg úri ember, olyan
szakállal, ami a legnagyobb jólétről tanuskodott. Soha ezt a szakállt
nem érte olló semmiféle irányban, a mellett nem volt dús növésű és gyér
szálaival egészen csipkeszerűnek tűnt. Olyan szakáll volt ez, amelyben a
szél megérzi költészetét. Olyan szakáll volt ez, amilyet csak szenteknél
látni. Olyan szakáll volt ez, amilyet jótékonysági vásárokon, egy-egy
ezerfrankos túlfizetés ellenében, meg szabad símogatni fiatal
mágnásasszonyoknak. Olyan szakáll volt ez, amilyen nincs több a világon.
De az egész ember, micsoda ember! ugyszólván, láthatatlan ember, – főleg
azt lehetett érezni, micsoda láthatatlan profán szemek számára a
világban, ahová soha be nem téved, micsoda szakállas láthatatlan zárt
termei mélyén, egy gránitkőkandalló előtt, ahol bámulja a tüzet az idők
végtelenjén, mint egy saskeselyű a vérző horizontot, téli este, egyedül
egy hegyen. A jó Istent képzeltem ilyennek gyermekkoromban, a jó Istent
a mennyekben, karácsonykor, egy égi szalamander mellett, amilyen ez az
öreg ember volt, a bárányfelhő szakállával. Holott csak Arsène Houssaye
volt, amint megismertem egynémely arcképe után. Ez a tündéri öreg ember,
kis malackönyveket írt.

Illőnek éreztem elköszönni, aminthogy nem is tartóztattak. Még haboztam
egy percig, könnyedén elborulva, mert szerettem volna, megvallom, nagyon
szerettem volna megmutatni Houssaye-nek a könyvemet! De átnyújtani az
óceán partjáról a túlsó partra ezt a könyvet, valóban könnyebbnek tűnt,
mint odajutni vele ehhez az aggastyánliliomhoz. Leszédülve a lépcsőn,
még láttam a kapu előtt a fogatát és mentem. Oh Istenem, gondoltam, – és
nem gondoltam semmit. Oh Istenem, gondoltam, ha lehetne a húszfrankosért
visszamenni! Az életben mindent lehet, gondoltam, csak nem lehet
visszamenni!

De Türr adott egy névjegyet Madame Adamhoz, egy névjegyet egy sor
írással. Ezt most elővettem s néztem ezt a névjegyet. Az volt
rányomtatva: _Lt Général Turr_, s ezt néztem, _Turr!_ milyen furcsa!
Átgondolván élményemet, Korinthust és a cédruslombokat, a napoleont s az
előfizetést, csak álltam ott a sarkon s csak néztem: _Turr!_ Mikor
kihúztam a lutrin, az én cédulámon, mégis csak nyertem, szegény fejem,
egy _u_ betűn két pontot!




XXIII.

Egy őszi napon elbúcsúzván Madame Geneviève-től, sokáig álltunk az
irodája küszöbén, kéz-kézben egymással, szótlanul, amint az illik az
ilyen őszi napokon s az ilyen nagy pillanatokban, és csak néztük
egymást.

– _Adieu Madame!_ – mondtam végre azzal a melegséggel, ahogy már égtem a
vágytól, hogy menjek.

– _Adieu jeune homme!_ – felelte aggdajka jóindulatával, igen derűsen és
fiatalosan. – _Je vous souhaite bonne chance!_ – ezt mondta.

Látszott rajta, hogy Balzacot olvasván, regényesre fogja a dolgot s
nagyon el van telve önnönjóságaitól s nagylelkűségeitől, melyekkel
irányomban volt. Látszott rajta, ahogy kérdezi magától, ha vajjon
tisztában vagyok-e az ő nagyságával? S valami kis fölénye azt jelezte a
sorok között, hogy el fogom felejteni.

– Nem hiszem, ha akad még egy ilyen _patronne_-ra, amilyen én voltam! –
mondta szomorúan.

– Én sem hiszem! – feleltem udvariasan.

– Ah! ha ismerné az én szívemet! Ha tudná ki vagyok én! – sóhajtotta,
ahogy csak öreg asszonyok tudnak sóhajtani, mert ezek ismerik a hangok
értékét.

Ellentétben azzal a sivár tiszteletlenséggel, ahogy fiatalok rendszerint
lefokozzák s lefütyülik az öregek érzelmeit, a szívem mélyéig meg voltam
hatva. Különben sem tagadom irgalmas gyöngéimet bizonyos alkonyati anyók
iránt, akiknek szeretem feladni, a sír szélén, teológikusan, az utolsó
illúziót. Azonfelül ebben az esetben, albérlői inferioritásomban,
csakugyan le voltam kötelezve. Még tartoztam is valami csekélységgel,
amelyről finoman hallgatott a nő.

– Óh asszonyom, – feleltem, – ki ismerné az ön szívét, ha nem én?! –
forgattam a mondatomat franciás eleganciákkal. – Az ön szíve, _votre
coeur!_ ahogy Maupassant mondja, az egy angyali szív! – mondtam.

– Ez nem _votre coeur_, ez _Notre coeur_, – javította ki irodalmiasan.

– Annál jobb! – feleltem könnyedén.

Rámnézett, mosolygott, nagyon messziről mosolygott, mint egy túlsó
partról mosolygott azok fölött a távolok fölött, ami az én húsz évem
volt az ő hetvenöt évétől. S hirtelen befordult a küszöbön s bezárta
maga mögött az ajtót.

Átjöttem lakni a Quartier Latin-be, ahová rég kívánkoztam. Az Odeon
környékét szemeltem ki magamnak a Luxemburg-kert szomszédságával, ahol
gyakran láttam volt Verlaine-t, kalap nélkül a kopasz fejével, a
platánok alatt. Megvonulván egy kis garniban, a Casimir Delavigne
utcában, egészen magányos voltam itten s egy lelket nem ismertem ezen a
környéken. De amint kinéztem az ablakomon, szemben velem az utcán, egy
gipszöntő kirakatában, egy egész népség meztelen nőt láttam szobrok
alakjában, nagyrészt görög és római istennőket, a testi formák oly
pazarságával, oly márványszerű símaságával s ragyogásával, hogy azt ki
sem mondhatom. Alkonyatkor ez az egész fehér massza bevilágított hozzám,
abba a félemeletnyi magasságba, ahol ültem az asztalomnál, kétségbeesett
grafomániákban. Mikor bejött a háziszolga, egyetlen vendégem, de akivel
összebarátkoztam, mert igazi úriember volt, mikor behozta a lámpát,
rendszerint panaszkodtam.

– _Vous avèz un tas de femmes derrière vous!_ – mondta ez a szellemes
ember, miközben letette a lámpát az asztalra. – _Et puis vous avez aussi
Monsieur Emile Augier!_ – folytatta, kinyúlt karjával az ablak
irányában, ahonnan a téren, az Augier szobra látszott.

Óh istenem, _un tas de femmes!_ s az Augier szobra a színház előtt! –
szívesen odaadtam volna Tinódi Sebestyénért! A honvágy marcangolt. Ez
ellen nem lehetett tenni. Ez ellen nem volt se ír, se balzsam, se
gondolat, egy mentő gondolat! megenyhülés! ez ellen nem volt semmi ezen
a világon. Ez ellen nem volt semmiféle cselekvés, amelyben kiélte volna
magát ez a kín. A lámpám égett füstösen és ferdén. Valaki zongorázott a
fejem fölött, egy rossz zongorán, mániákusan! S ez mind be volt zárva,
rikítón és tompán ez a sok hang a fejem fölé, a lámpám fölé, négy fal
közé, mint egy ketrecbe ez a sok hang. Künn esteledett s az égen olyan
felhőket láttam, amilyeneket soha idáig: lilaszínű felhőket egy végtelen
nyúlványban, mint egy távoli hegylánc merő ibolyában! S a hold is jött,
nem is a hold! egy üvegszilánk csak annyi! egy darab tört üveg jelent
meg, egy tört sisak darabja, ezüst-kormosan az ibolyák fölött! A honvágy
marcangolt. A zongora szólt. Az égen az ibolyák, a hold. A tíz körmömet
kellett az arcomba vájnom, hogy valami nevét tudjam adni ennek a
névtelen fájdalomnak. Az egész estéből, az ég végtelenségéből, az
ibolyákból s a hold butaságából csak azt éreztem, milyen messze vagyok,
milyen idegenben!

De befejezvén első társasági színművemet három felvonásban,
szívszorongva vártam ebben a Casimir Delavigne-ben, a bírálók
jelentését! A háziszolga is ezt várta, mert a dologban érdekelve volt.
Egy téli este felhozott egy ajánlott levelet, ami épp érkezett a postán.

– _C’est du Nemzeti Színház!_ – mondta, meglehetős helyes kiejtéssel,
mert ezt annyit hallotta! s ez az ő ügye is volt.

A kandalló előtt ültem, egy kevés tűz előtt és fáztam. Hirtelen nagyon
melegem lett, valami benső ájulatban. Feltéptem a borítékot: három ív
papír volt, sűrű kézírással! Nem tudtam hol kezdjem el, csak a szemem
meredt a sok írásra s a torkom kiszáradt. De egy-egy mondat kitört a sok
közül s a szívembe hatolt. Egy-egy mondat, micsoda mondat! Nem telt egy
perc s megéreztem balsorsomat! Már akkor! Már akkor üldözött, egyszerre
három ember! Három magyar ember, három boldog! egy boldogtalant!

– _Eh bien?!_ – kérdezte a háziszolga.

– _Reçu!_ – hebegtem, mert szégyeltem megmondani az igazat. S meg is
kellett nyugtatnom. Akkor kiment, boldogan! Valahol csengettek az
emeleten.

«_A becsületes emberek_», – ez volt a darab címe. Már a cím jó volt.
Maga a darab, istenem, nem mondom, hogy remekmű volt. Az ember sohasem
ül le azzal, hogy no most írok egy remekművet! Aki ilyet ír, az azt
sohasem tudja, mert azt soha nem is lehet tudni, hogy készül egy
remekmű, hogy lesz azzá, azt nem is lehet tudni, hát lehet? De valami
olyasféle látnoki szemmel volt írva távoli jövőkre s konjunktúrákra,
hogy akár ma megírhattam volna! Valami olyan látnoki szemmel tőzsdei
üzelmekre s csalafinta adás-vételekre, hogy ez ma már szinte _abc_ a
világban, szinte régi nóta, kopott szólam: szegény emberek elveszett
pénze zord bankárok kezén… Ezek mondják azt, ezek a csaló bankárok: «Ne
tessék minket gyanúsítani! _Mi becsületes emberek vagyunk!_» Innen a
darab címe. S mindez be volt olvasztva, drámai formában, egy kis érzelmi
történetbe, hogy úgy beszéljek, ahogy Lemaitre szokott a tulajdon
darabjáról.

Egyedül a kandalló előtt, a lámpámmal a márványon, megint fáztam,
mindjobban fáztam az estében, s csak olvastam a jelentést, töviről
hegyire, mind a három ívet, megvallom, elolvastam, mert akkor még
olvastam. Sajátságos dolog! Minél többször olvastam, minél jobban
csepültek és szidtak bírálóim, annál inkább úgy éreztem, hogy valahogy
megdicsőülök! Ha fiatalos önteltségeimmel el is voltam ragadtatva a
darabomtól, viszont még nagyobbnak, még jelentősebbnek, még súlyosabbnak
éreztem éppen azzal, hogy így egyszerre hárman, vállvetve, feldöntik! És
nem tudom. Ha elfogadják, talán büszke lettem volna, büszke! kevély!
_non plus ultra!_ de nem omlottam volna vissza így önmagamba, – így
önmagamhoz, annyi keserűséggel, bánattal, szánalommal, annyi
kereszténységgel! Ha elfogadják, nyilván boldog lettem volna. De
leszólva, lerontva, letiporva s lefejezve, olyan emelkedett voltam a
boldogtalanságban, hogy úgy éreztem, szinte felkenték a homlokom valami
mártíromsággal. Majdnem XVI. Lajosnak éreztem magamat.

És aztán, hogy így lezúztak, gondoltam, mindegy, én megmaradok. Az író
meglehet bírálók nélkül, de bírálók nem lehetnek meg író nélkül. Azontúl
nem is kutattam e triumvir után, mert nem akartam leszállani s mivel
mindég csak arról írtam, ami szép volt életemben, nem is tudom, kik
voltak s nem is akarom tudni.

De obligóban lévén a háziszolgával szemben, itt egészen más volt a
helyzet. Nagyon jól tudtam, hogy kénytelen leszek beavatni, mint
érdekelt felet a drámabírálók jelentésébe, lefordítani a jelentésből
egynémely részleteket s végül is csak megmondani a valót, ami amúgysem
volt leplezhető sokáig. De elmerülvén a három ív sivárságában, nem
találtam kritikai mélyeikben egyetlenegy alkalmas mondatot, amit
idézhettem volna, az egész hármas bokrétában egy szál virágot nem
találtam, akár mezei virágot, amit a háziszolgának felnyujthattam volna,
hogy bizalmát visszanyerjem! Ha azt mondom az I. számú bírálóval: «_A
darab szerzője egy cseppet sem ért börzeüzletekhez_», – rögtön
lesüllyedek francia világnézletében. Ha azt mondom: «_A bankár nagyon
szeretné elcsaklizni a grófi vagyonnak a maradékát_», – ezzel jelzem
ugyan a finom analizist, amellyel a bíráló megtisztel, de viszont erre
az _elcsaklizni_-ra, aligha találok a francia szókincsben, hasonló
disztingváltságot. Ha azt mondom: «_És mondjon a szerző akármit, ezt a
gseftet lehetetlen elképzelni_», – hasonló nehézség a _gseft_-tel, a
fordítás tekintetében. Ha azt mondom: «_E képtelen történet szereplői
mindannyian a Petőfi «Őrült»-jének bombasztikus hangján beszélnek_», –
ez sértő Petőfire, hát nem? Ha azt mondom: «_Részemről a szerzőben a
drámaírói hivatottságnak semmiféle jelét nem tudom felfedezni_», – óh,
ha ezt mondom! Soha többé ez a háziszolga egy fillért nem ad darabokra.

Mit mondjak, uram isten! Néztem a II. számú barbárt. «_A színmű
kifejlése s befejezése is egészen váratlan, azaz nem elégít ki, mert
nem_ _logikus, nem természetszerű, hanem önkényes és meg nem oldja a
problémát_». – Nem oldom meg a problémát! Ez nem tetszhet a
háziszolgának, aki minden problémámat megoldja egy ötfrankossal! «_A
dialóg átlag véve dícséretes, színszerűség is van pár jelenetében_», –
ez megjárná, ha előzőleg megoldtam volna a problémát. S ha
hozzáfordíthatnám, ellentétnek, az I. számú halottkémet. Néztem a
III-at! Már jött a háziszolga, mecenásom, már jött a folyosón, már
hallottam, hogy jön! «_Tehetséges fiatal író munkája, aki Phaetonként,
nem bírt a roppant feladat súlyával, de a nagy fát mozgatva esett el!_»
Megvan! Éljen! Megtaláltam! Ezt meg fogja érteni!

– Ide figyeljen! – mondtam amint belépett. S ezt a finom mondatot,
lelkesen lefordítottam.

Majdnem sírt, úgy tetszett neki.

– _C’est juste!_ – mondta, – _c’est juste!_

Mert a roppant feladat súlyát, szegény ember, olykor ő sem bírta. Ő is
csak megmozgatott egy nagy ládát olykor s megroggyant s nem bírta el!

E perctől fogva, felbuzdulva balsikereimen, még jobban nekiduráltam
magamat, s minden időmet a drámaírásnak szenteltem. Bezárkózva a
szobámba, törhetetlen ifjúságom messze elrepült a térben, a három
farizeus fölött, s mint egy szent a hitelvekbe, úgy merültem el a drámai
témákba s paralel írtam különböző darabokat, különböző színészeknek!
Mert sűrűn tartoztam különböző darabokkal különböző színészeknek, így
Ujházy Edének is, akinek kötelező igéretet tettem, mikor útra keltem. De
legfőképpen Jászai Marinak, akinek búcsúzáskor, vigasztalásképpen, a
legszebb darabomat ígértem.

– Fogok írni magának egy apácát! – mondtam a nagy tragikának a
Kristóf-téren, ahol utoljára láttam.

– No kíváncsi vagyok! – felelte, mert ő hitt, drága lélek! drámaírói
hivatottságomban.

– Be fogok iratkozni egyenest Sardouhoz és Dumas fils-hez iskolába! –
jelentettem ki ostobán.

– Tegye azt! – felelte a fátylai lobogásával s a szemöldökét felvonta
magasra a homlokán, ahogy azt szokta, amikor az ember ígért neki valamit
s így nézett még egy percig. Aztán megindult s ment a két lábán olyan
sajátságosan, olyan csodálatosan, olyan ritmikusan, hogy az még jobban
fájjon a szívemnek, ahogy ő megy ritmikusan! Mintha verseken járna,
melyek elébe vannak szórva a járdára, úgy ment, isteni nő! olyan
csodálatosan, olyan ritmikusan, görög-római tündöklésével,
anakronisztikusan!

Óh ezek a kis képek, kis hangok, ritmusok s tündöklések és a Kristóf-tér
őszi napsütésben és utolsó vallomások s kézszorítások, s mi minden még,
amit soha el nem lehet mondani s ami mint a por belepi az ember lelkét,
két női szem, amit utolsónak lát az ember, mint két kis lámpát az
életében, – ez mind kínzott visszatérő fényével s kísértésével, ez mind
szaggatta az órákat s a perceket abban a kis hotelszobában, ahol, mint
egy sötét operát éltem az életemet egy láthatatlan zenekarral és sűrű
leit-motívumokkal! A becsvágy is kínzott, hívságosan, no mondja csak, a
becsvágy! S már alig láttam a sok hajamtól, ami a homlokomra borult
tébolyodott ihleteimben, drámaíró! egy lámpával, ezer papír fölött, a
láthatatlan zenekarban! Gondolom, naponta írtam egy tragédiát. S a
zongora hangzott a fejem fölött s rámhullatta az emeletről, kis kopott
hangjai zuhatagját, mint tücsköket, akik hullanának. S az ablakom elé a
magasba, olyan égboltok ájultak egy zord hold-csonk bezúzott tükreivel,
hogy valami távoli óceánnak néztem ezt az eget, borzasztó
hajótörésekkel.

Mindehhez a luxushoz, színekhez és kéjekhez, előbb el kellett végeznem
napi teendőimet, leráznom magamról hű lapjaim gondját dinamikus
cikkírásokkal. Nem kívánván profanizálni drámaírói asztalomat, elmentem
a munkámmal egy kávéházba a szomszédban. Gyakorlottan az
újságolvasásban, hamar kész voltam az anyaggal s információkkal s
megkenve nyomdafestékkel köznapi vonómat, lekaptam a Café Soufflet-ben
egy féltucat cikket egy ültömben, olyan fürgén, olyan könnyen, olyan
vígan, hogy Jean Moreas a szomszéd asztalnál dühösen nézett, abban a
tévhiedelmében, hogy kínok nélkül írom a sok verseket! Egy pohár kávé
mellett, ami az ebédem volt, szemben a kasszírnővel, aki semmim nem
volt, de csodálta a kezemet, lágyan fölmerült elém, költésközben, mint
egy kotlós elé, aki ül a tojásokon, fölmerült elém hű lapjaim vezéreinek
képe! Fölmerült _in the mind’s eye_, egy Porzsolt Kálmán, egy Mikes
Lajos, egy Márkus Miksa képe, istenem, csak ez! De fölmerült
nosztalgiásan s a kötelességeim érzetével, mert valóban híven kívántam
szolgálni e ritka szerkesztőket Magyarországban, akik híven küldték ki
utánam szerény díjaimat, különösképpen Mikes Lajos, aki e ponton olyan
magasságokra szállt, hogy ez több mint irodalomtörténet, mert ez már
evangélium.

Olykor az élet szólt bele drámai költészetembe, kis mellék-drámák
sugarával.

Egy este, a _Grand Hôtel_ előtt, megint csak jön, mint egy filmen,
Pataky Bernát, kitünő kollégám, a cvikker-zsinórja rezgésével, az utcai
tumultusban.

– No hogy van? hogy van? – kérdi _staccató_ s azon ironikusan, ahogy nem
várt tőlem semmi örvendeteset. – _Mit jelent lapjainak?_ – folytatta,
azzal a judeo-zsurnalisztikai fölényességgel, amellyel, hű lapjaimmal
szemben, ő maga a _Pester Lloyd_ volt!

S végignézett rajtam zeneileg, _vivacissamente_, amint álltam s fáztam,
viruló fiatalon e téli estében, kabát nélkül, egy szál vékony ruhában.

– Itt van egy magyar főúr a hotelben, – mondta, – aki várja. Stilisztát
akar, _einen Stilisten!_ – így mondta. – Szaladjon!

Stiliszta! rohantam. A magyar főúr báró Atzél Béla volt, elbűvölően
férfias báró, két ragyogó fekete szemmel s fekete bajússzal. Amint
elémbe jött az előszobába, rögtön látta, hogy nincs télikabátom.

– Edzett ember! – mondta nyilvánvalóan őszinte érzéssel, mert a
szegénységet ilyen sportszerűen látta. – A helyzet az, – folytatta s
rágyujtott egy cigarettára. Egy halom cigaretta közül az asztalon,
felkapott egyet, a gyufa lángjának tartotta, szippantott egyet és még
egyet s aztán odahajította a sok többi közé a hamutartóba, s megint
rágyujtott egy másikra, egy frissre, egy szűzre, szippantott egyet s
odahajította. – A helyzet az, – folytatta a harmadik cigarettánál, a
negyediknél, az ötödiknél, mert mindig csak egyet szippantott s aztán
már hajította, – a helyzet az, hogy most alapítok egy klubot Budapesten,
a _Park-klub_-ot, amint ezt tudja, – s rágyujtott s elhajította. – Már
vettem is Brüsszelben gyönyörű vázákat és bútorokat és kinyomattam egy
ilyen propagandafüzetet, amit szeretném, ha átnézne s kicsit megfésülne,
ha van kedve! – s megint rágyujtott s szippantott egyet s odadobta a
cigarettát a hamutartóba, talán a huszadikat, ahogy számoltam, mert ez
így tartott amíg csak itt voltam. Egy onyx hamutartó volt ez, olyan
nagy, mint egy medence.

Már ezidőtájt, levelezői tisztemben, beszéltem királyokkal, mint például
Milán királlyal személyesen. Beszéltem olyan fejedelmi uraságokkal, mint
a párizsi bíbornok vagy a flandriai gróf. De soha nem éreztem magam,
erkölcsi inferioritásomban olyan mélyre sujtottnak, olyan nyomorultnak,
olyan semminél is semmibbnek, mint e könnyed szippantó előtt, ezzel a
szimbólikus eleganciájával, mely a dolgokat lefölözte, az életnek csak a
javát szedte, a kezdet kezdetét szűzen szerette, megragadta s rögtön el
is hajította! Irodalmilag szólva: egy drámaíró boldog lehetett volna,
csak ezzel a hamutartóval is. Metafizikailag szólva: ami másnak, enyhe
merengésekkel, elég lett volna egy félévre, az a bárónak nem volt több,
egy perc!

– Szóval ezt szeretném, – mondta s elvonult a szobájába, ahol
átöltözött. Ismét megjelenvén még ragyogóbban, s elszippantván, ami még
maradt cigarettája, könnyedén elbúcsúzott s az Operába ment.

Nekidőltem a propagandafüzetnek, ott rögtön a kis szalónban. Egyedül egy
aranyasztal előtt, egy selyemszéken, egyedül, három magas ablak
transzparensében, melyen a párizsi este a boulevardról áttűzte
lilafényét, egyedül a munkámmal, a klubalapítással, nyomtatvánnyal,
propagandával, főúri ábrándossággal, a sok tervekkel, kéjekkel és
dicsőséggel, amit a füzet hirdetett, egyedül az egész appartement-ban,
egyedül a Park-klubbal a Stefánia-úton! – óh istenem, be mélyen voltam
nyomorban s szegénységben! Oly könnyű s hálás volna itten, leírván szent
magányosságom, tovább fűzni, regényes meseszövéssel, _languissamente_,
mindazt a kéjes kísértéseket, melyek főleg a hamutartó mélységeiből
szálltak, ahol a finom egyiptomiak, tömegestül, az egymás hegyin-hátán
hevertek, csak éppen megpörkölve egy kicsit! De már a puszta gondolat
oly megszégyenítő volt s oly mélyre sujtva inkább fölszárnyalni vágytam,
semmint hogy még megalázzam magam, négy fal között, tanuk nélkül, valami
_second hand_ bagózással, stiliszta aki voltam, _ein Stilist!_ Sodortam
a magam caporal-jából s úgy szíttam végig, hogy a körmömre égett. S
elmerültem s nekilendültem s elvesztem a füzetben, és átírtam és
fésültem, pokoli munka! s megint átírtam, és csak írtam, mert ezt mind
nem lehetett! A sajtóhibáknak, álszedéseknek, eltördelésnek s
képtelenségeknek olyan párzása és halmozása volt ez, olyan petékből való
szaporodása, hangyaboly jazz-bandje és poloska orgiája, amilyen csak egy
magyar szöveg, egy magyar kézirat lehetett, belga szedők szedésében,
akik ebből egy kukkot nem értettek. S maga a szöveg, te jó Isten, holott
nem vagyok szigorú ember. Nem tudom micsoda istenek hangján, micsoda
gőggel, micsoda torokhangon s flazseolákon, pattogatott kukoricákon
szólott ez a szöveg és hang, micsoda könnyed konstrukciókkal, ahol
egy-egy mondatból röpkén, csak egy-egy szó adott hangot, imperikus,
főúri szó egy-egy kurta szusszanással, igazi főúr! igazi báró! aki úgy
írt, ahogy cigarettázott, csak egy-egy szippantással! Úgy álltak a
szavak, kicsapva a pályára magányosságban, mint ahogy vagónok állnak,
külön-külön elhagyatottságban, vasúti állomásokon s kicsit gurulnak
valami lökésre s megint megállnak s valami bekapcsolásra várnak valami
vonatba, ami egy álom! Volt itt különösképpen egy fejezet «_A
courtisane_» címmel, mely egyenesen döbbenetes volt azzal a sötét
látképével, amit a báró föstött itten mágnásifjak elkárhozásáról démoni
nők karjaiban s e poklokkal szemben a Park-klub-ot emelte mint egy
fellegvárat, mint egy mennyországot a Stefánia-útra!

Óh, a kitünő drága ember, igazi költő! Már hajnal volt, amikor hazajött,
amikor belépett, azon üdén s frissen, ahogy elment, gyűretlenül a
frakkjában s az ingvértjében s mámor nélkül két gyönyörű szemében, a
pezsgő ellenére, amit ihatott.

– Hideg van! – mondta.

Éppen elkészültem, – odalenn a téli reggelben már a szekerek mentek a
Halles-ok irányában. Átvette a sok írásomat, a sok íveket, amiket mind
megnézett, meg is lepődött, hogy ilyen sok lett, nagyon megköszönte,
folyton köszönte s aztán ment egy lépést s háttal fordulva felém, a
pénztárcája után nyult a frakkja zsebében, ahogy ezt láttam, anélkül,
hogy látnám. S mindig háttal felém, hogy meg ne sértődjem, igazi mágnás!
valami borítékot keresett, nyilván hogy így nyujtsa át, ilyen finoman,
egy kuvertában, a jutalmamat, amit amúgy is átvettem volna, sértődés
nélkül, a magam világában. Végre is, boríték híján, egy darab papírt
tépett egy újságról, s belesodorván az összeget, a kezembe nyomta,
boldogan, hogy túl van rajta! S még nagyon köszönte s kikísért az
előszobába; ahol a kalapom után nyúltam.

– Kabátja nincs? – kérdezte, – hideg van!

– Edzett vagyok! – feleltem.

– _Ja igaz!_ – kiáltott föl, ahogy eszébe jutott a sport.

Lerohantam a lépcsőn. Egy egész vagyont éreztem a tenyeremben s csak
szorongattam a tenyeremet s meg sem mertem nézni mi van benne s mennyi,
nem is mertem! Az ilyen élményhez, ilyen kéjhez, feszültséghez s
végtelenséghez valami nyugalmas helyet kerestem magamnak s evégből
bementem, az utcára érve, bementem, mért ne valljam meg? bementem egy
toilettébe, élvhajhászó rafináltsággal.

Két százfrankos volt, két kék! kettő! óh istenem, – leültem. Kétszáz
frank! és csak ültem, így hirtelen dúsgazdagon és csak ültem. Fölmerült
elém, – nem, nem merült fel semmi, de egész havi munkámmal nem kerestem
ennyit és csak ültem. Mit fogok kezdeni? ezer tervem volt! az egész élet
ott volt előttem azon a szűk kis helyen, ahol ültem. Utazni fogok!
gondoltam. Veszek egy gyönyörű bőröndöt, gondoltam. Veszek egy kis
műtermes lakást a magasban, erre is gondoltam. Mindenre gondoltam, csak
arra nem, hogy miért is ülök itten?

Ködös reggel volt, mikor szaladtam hazafelé, a Szajna irányában. Mind
néztem a sok omnibuszt a gőzölgő percheron-okkal, – _Gare St,
Lazare–Place St. Michel_, – ez mind gurult az Avenue de l’Operán, de
csak fenn volt hely az imperiálon, magasan a fagyos ködben, mint egy
háztetőn. Beszaladtam a Newyork Herald olvasótermébe, olyan kegyetlenül
fáztam. Egy öreg asszony ült itten, egy öreg asszony a hosszú asztal
előtt, első vendég a reggelben, s nézegette a sok amerikai újságokat,
melyekkel sűrűn tele volt az asztal. A magam magyar újságjai is a
szemébe ötlöttek, ahogy kitártam őket magam elé, levelezői
fontoskodásomban.

– Ön magyar? – kérdezte szelíden. – Én Reményi Edéné vagyok.

– Óh kezét csókolom! – mondtam, – boldog vagyok! A mester hol van? –
kérdeztem érdeklődve.

– Hogy hol van!? – sóhajtotta, – ha én azt tudnám! – mondta. – Három éve
nem ad életjelt magáról, nem is tudom, ha a világon van-e még vagy
meghalt, nem is tudom, nem is merem kérdeni! Csak így kutatok utána
lássa, az amerikai újságokban, az összes amerikai újságokban, a
hangversenyrovatokban, zenében és anonszokban, ha talán megtalálom!

S megint egy másik újság után nyúlt.

– Ha talán megtalálom! – ismételte s nézte az újságot. Mindig a zenét
nézte szegény, a zenét! micsoda zenét! az ilyen nyomozásban. – Sehol,
semmi! – mondta, miután átnézte az újságot s megint nyúlt egy másik
után. – Csak azt tudom, hogy megtanultam angolul, mióta ezt csinálom,
mert egy szót sem tudtam mikor kezdtem, – s most már én nyujtottam oda
neki egy másik újságot, miután az előbbit letette. – Talán olyan kis
helyeken játszik, – mondta, – ahonnan nem jön hír, ahol nincs újság,
semmi! – sóhajtotta, miközben átvette az újságot, amit nyujtottam. –
Talán olyan kis helyeken, egész kis helyeken, ebben reménykedem! –
mondta.

S már az asztal végéről hordtam oda neki az újságokat. Mind átnézte
sorjába s elmerült a zenékbe, az anonszokba, az egész papírtömegbe.

– Igy tetszik nézni az Avenue de l’Operáról, a tengertúlra, a
legtávolabbi Amerikába!? – mondtam. – Igy tetszik keresni innen, az
óceánon át, ilyen messzire! ilyen messze!

– Igy! igen! – mondta, – ilyen messzire egy hegedűt!

S rámnézett és sírt.

Úgy sírt, hogy ezt sohse láttam, olyan furcsán! Egy könnye nem folyt úgy
sírt, nem is tudom. Úgy sírt, száraz szemmel, mint aki talán resteli a
könnyeit az óceán előtt, amint áthajlik fölötte. Úgy sírt, hogy nem is
tudtam, hogy sír, inkább azt hittem nevet.




XXIV.

Reményi Edénével, talán mondanom sem kell, de nagyon összebarátkoztunk.
A nyomor finoman közlékeny, szívesen társalog, ha van módja rá,
könnyűszerrel barátkozik is s nem lévén felelőssége, rendszerint titka
sincsen s csak úgy érzi kötelékeit a társadalommal, hogy már nem is érez
semmit a társadalomból. Az igazi ember, az igazi kozőr, a szegény ember.
Ezért a többi rendszerint elkerüli s megy. A többi a tömeg, mellyel
Istennek semmi célja. Egyszer fogok írni egy könyvet külön a nyomorról
és a kozőrökről, egy nagy külön könyvet, a jó Isten sugallatos
segítségével. Mert az ilyen művekhez olyan magas szerzőtárs kell, aki a
hűvös tintákat felforralja a lelke izzásával.

Reményinében volt valami egy magányos madár szomorúságából, jobban
mondva, egy öreg madár elkárhozottságából. Valami olyasféle öreg madár,
aki nemzetségével kihalvófélben van, mint például bizonyos gázlók, mint
a nemes kócsag nevezetesen. Valami olyasféle madár, aki ifjúkorában, míg
repülni tanult, többször lezuhant az égből. A madár, az emberrel
ellentétben, aligha tudna megélni, felnőni, megtollasodni, ha nem
szeretnék őtet. Ha nem szállnának hozzá, a fészkébe, az apja és az
anyja, akik ellátják minden jóval s repülni tanítják. Később van a párja
és mindig van valaki, akinek gondja van rája. Azért olyan megkapó az s
olyan rettenetes, mikor a madár el van hagyva. Azért olyan szomorú madár
a gém is és a kócsag. Ilyen madár volt Reményiné és Petőfi írt volna egy
verset hozzája.

Holott ez a nyomor, évről-évre dúsan gyarapodván s kamatozván, végül már
olyan fellegekben volt, olyan szellősen a magasban, vagy olyan
fullasztóan a mélyben, hogy alig volt költészete többé, a fellegeket
leszámítva. Már filozófiája sem volt, amint mereven egy végtelenség
előtt, nemhogy elszállott volna benne és úszott volna a fényben, de
egyszerűen lerogyott benne, a maga gravitációs súlyával, igazi nyomor!
és csak bámult. Csak bámult és nézett ez a nyomor és nem látott semmit
és nem hallott semmit. A dolgok millió változatából, millió rejtélyeiből
s csodáiból nem látta a részleteket, csak egy rettenetes egységet
látott, melynek fagyos személytelensége összetöri az embert. Mert a
nyomort magát, nem töri össze semmi. Az Avenue de l’Operá-ról, Reményi
Edéné csak az Óceánt látta két sóhaj között, mint két part között s nem
kérdezte a sirályokat, akik a kék távolokból szálltak fehér vitorláikon,
ha vajjon látták-e az urát? Képzelet híján, nem fordult se Balzachoz, se
Michelethez segítségért s nem olvasta e vigasztaló költőket nagy
búbánatosságában. Csak az újságokat bújta, melyekben rendszerint mindent
megtalál az ember, csak azt nem, amit keres.

Ötletesen ez a nyomor, meglehetős kegyetlenül is, felfújta Reményinét
olyan vérmesen potrohossá, amilyenre csak a szász királyi családban volt
példa, hogy valami előkelő hasonlatot mondjak. Szétdúlva, valami ősi
eredetet rejtett, mint a rab-királynők a tömlöcben s valami nagyasszonyi
borulat lebegte körül, szárnyaszegetten. Állandó idegfeszültsége,
megbénult elképedtsége, fájdalmasan ingerlékennyé tették, amit
kontaktusa a térrel, a tér végtelenségével, csak még fokozott, mint a
légvonat. Testi formája, gyászosan elhízva, úgy engedett időnként benső
megrezdüléseinek, az egész lelke vibrálásával, mint ahogy egy hegy jönne
mozgásba, beszorítva egy faállványba. Nem is volt annyira öreg szegény,
mint amennyire az élet degradálta. Egy zord macskával a lábainál,
hatalmas állat, vastag prémben s aki valami benső álmok gyönyöreit
követhette szenvedélyes mozdulatlanságban, ezzel a zord macskával a
lábainál, a lábainál papucsban, csak ült egy régi székben, egy üres
szobában, nem is az ablaknál ült, de a szoba közepében az ürességben,
ezzel a macskával az ürességben és nézett, hova? meddig? egy
gyertyacsonk lángja fölött nézett. Csakugyan úgy nézett, ahogy messzi
vízek partján a gém szokott nézni nagy magányosságában, féllábon, ahogy
szokott nézni anélkül, hogy látna s mégis csak néz, vajjon mit? valamit
azon a távoli faágon, ami soha nem is volt rajta. Erkölcsi beomlása,
kifelé áradván, lassanként úgy összetörte végig, hogy egyetlenegy
csontja, egy vonala, egy vonása nem maradt épségben, s letarolva a
szenvedésben, megkoppasztva, nem volt se bája, se varázsa, se semmije
ezen a világon, még az a kopár virágzása sem, ami gyakran romokon is
látszik. Nem volt egy könnye, egy hangja nem volt, olykor napokig.
Kötelék nélkül, a nyomorán is túl, úgyszólván nem volt valósága és csak
nézett és csak nézett a gyertyalángjához tapadva, névtelenül,
megjelölhetetlenül, a macskája hieroglifájával.

Mit érzett? mit gondolt? hova veszett el így letörve önmagában? ez mind
olyan ködös, olyan világos is, olyan árnyalatokban tovarezgő, hogy ezt
szavakkal meg sem lehet tűzni. Morális becse e szenvedésnek nem is azzal
kapta meg az embert, ami e nő szívében megnevezhető volt, mert e szív
rég elapadva s eloltván tüzeit, rég túl is volt alacsony végzetén,
hitvesi sors banalitásain, túl szerelmen, szerelmen! túl minden
vonzalmon és hiten. De attól szenvedett, ami a nő számára, a szenvedések
kincsestárában, a lelki gyötrelmek nirvánájában a legnagyobb kín: a
bizonytalanság. Mindenre fogékonyan, mindenre fellobbanó, nem tudta mit
érezzen, hol kezdje? hol végezze? Nem tudta reméljen, csalódjon, bízzon,
vagy megadja magát? nem tudta, hogyan éljen, a léte értelmében? a léte
visszájára? nem tudta, holott már pusztán élnie is nehéz volt, ha már
tudta is volna, hogyan éljen? Három év óta Reményi egy szót nem írt, egy
szót nem üzent, egy fillért nem küldött. Három év óta néma csend.
Egy-egy levél, ami ment utána, egy-egy sürgöny olykor, micsoda sürgöny!
micsoda áron! úgy jött vissza, hogy nem találta meg. Más ilyen esetben
segít a véletlen, egy-egy vándor, egy-egy művész, aki a másik hírét
hozza, aki jön! De ki jött volna onnan, még a madár se, Carolinából!
Caracas tájáról! ahol Reményi elcsavargott, zsidó! ahol zenélt, cigány!
messze tengereken túl! a Sacramento partján, a falvakban, nádkunyhók
előtt! ki jött volna? egy félmeztelen, egy néger, egy hóva, egy indián!
S ez is honnan tudja e tragédiát, hogy itt van egy nő, aki megőrül, aki
vár! honnan tudja? Én megírtam, igaz, a – _Fővárosi Lapok_-ban!

És csak várt és várt és várt. És lement a nap és várt s megint reggel
lett és várt és elment az olvasóterembe, a Newyork Heraldhoz és várt s
megint jött vissza a lóvonaton, ahol ült és várt s megint otthon volt
Neuillyben egy törpe kis házban, az üres szobában és megint leült a régi
székbe és várt és meggyújtotta a gyertyát és hívta a macskát és várt.

– _Viens içi Youssouf!_ – mondta a macskának, mert Juszufnak hívták a
macskát. S ez volt minden, amit aznap mondott.

Olykor a macska nem ment s megállott a nyilt ajtóban, a küszöbön s úgy
felfújta magát, olyan magasra a prémjében, hogy a feje egészen lenn
volt, egyszinten a padlóval, ahonnan mint két apró zöld lámpa tűzött a
szeme a félhomályban.

– _Je te dis de venir içi!_ – mondta Reményiné ingerülten, azon a
határozott és családias hangon, ahogy bizonyos emberek, kedvenc
állatukhoz beszélvén, meg vannak győződve róla, hogy ez minden szavukat
érti. A macska közeledvén, Reményiné elmerült a székben, egy percig még
nézte a gyertyát, a gyertya lángját, ami kinyúlt hegyesre, mint egy
fullánk, a csendben. Aztán még mindig nézett, de már nem látott semmit,
várt. S aztán már csakugyan, egy szót se szólott többet.

Két gyermeke volt, ikrek, Tibor és Adrienne. Ezek, eleinte, künn
játsztak az utcán, végig az utcán játsztak, késő estig, a többi
gyerekekkel az utcán s mikor végre bejöttek egy nap, már
tizennyolcévesek voltak s egy szót sem tudtak magyarul többé s csak
látták az anyjukat, ahogy az ül a székben a macskával a lábainál, a
lábainál papucsban, csak ül a gyertyánál és vár. Ezt nem igen találták
mulatságosnak, két tizennyolcéves! holott ők se tehettek mást, ők is
csak várhattak, ha kevesebb merengéssel is s végtelenséggel, de talán
több nélkülözésekkel, több lármával s zokogással, két tizennyolcéves!
Nem is jegyzem fel, nem akarom feljegyezni, amit szenvedtek, bús
sorsukat és kínjukat e fiataloknak, egész siralmas életüket Neuillyben
az anyjuk körül a macskával, Juszuf! aki a legfontosabb lény volt a
házban, Juszuf! a ház büszkesége, holott az Reményi is lehetett volna!

S most már öten voltunk, Juszuffal együtt, akik vártunk, mert én is a
családhoz s a macskához csatlakoztam és vártam. Azon ösztönösen és
szolidárisan vártam, ahogy magamnak is volt mit kivárnom az életemben és
vártam. És csak vártam Reményinével s így vártunk ketten.

Már ezidőtájt, kozőrök! rég kibeszéltük magunkat, nem is volt mit
mondanunk újat, a kezdet ingere s a vallomások zamatja elmult és csak
vártunk. A nyomorunkat letársalogván, elmondván összes titkainkat,
bemutatván rongyainkat, learatván penészvirágainkat, már barátok
voltunk, már testvérek voltunk, már olyan összeszokott koldustársak
voltunk, akik a maguk kis szögletéből az utcán, csak úgy integetnek
egymásnak és várnak. Nem mondom, ha jött volna egy új ilyen kozőr, egy
hasonló társalgó hasonló sorsban, talán megint csevegtünk volna, s
kezdtük volna előlről az egész koncertet _appassionato_ s megkontráztuk
volna az új szólót azzal a harmonikus együttdalolással, amit csak
koldusok tudnak. De ilyenformán, egymagunkban, már csak hallgattunk és
vártunk.

Mégis, olykor, Reményiné felvette a fonalat.

– Mit gondol, meghalt? – kérdezte.

– Ki van zárva! – feleltem.

– Oh Istenem! – sóhajtotta, – miért mondja azt, ki van zárva?

Azt hitte csalok. S már remegett, már vibrált benne, már-már áttörte
testi masszáját felzaklatott vére.

– Nagyságos asszonyom! – mondtam, az izgalma elé sietve, – engedje meg,
megmagyarázom!

S nekilendülve, nagy magyarázó! borzasztó okos akartam lenni, ahogy
bizonyos fiatalok szoktak.

– Az ember nem hal meg, mint a pacsirta, – mondtam rabbinisztikusan, –
mint a pacsirta a Coppée versében, amúgy látatlanba! Hogy tudnillik
sohasem lehet a pacsirta finom csontvázát megtalálni. Az ember, sajnos,
mindig ott marad _sur place_. Ez az a furcsa lény, az ember, akit Isten
akaratából, holtában majdnem mindig megtalálnak. Reményi haláláról, ha
senki sem, de a magyar lapok tudtak volna! – jelentettem ki
sovinisztikusan. – Kolumnás riportok, glosszák, vezércikkek lettek
volna! – mondtam, hirlapírói szakértelmem megcsillogtatásával.

– No jól van! – mondta és csak ült és várt. – Mindjárt megyek a
Heraldhoz, – mondta.

Sajátos dolog! Egy nap szegény, ahogy száz gondja közt nem tudott
elmenni s nem bújhatta a sok ujságokat, már másnap se ment és soha
többé, vége volt! Évekig kutatott, ezer amerikai ujságban, napról-napra,
eredménytelenül s már bele is törődött, hogy soha nem is fogja
megtalálni bennük ezt az elveszett hegedűt. De elmulasztván,
egyetlenegyszer, egyetlenegy nap, átnézni az ujságokat, azt hitte, hogy
pont ezekben a nyomára akadt volna!

Elvesztvén egy láncszemét a hosszú füzérnek, nem ment tovább e
kálvárián.

– Úgyis hiába! – mondta, – elég volt, fáradt vagyok, – és várt.

S most már csak magyar lapot olvasott, hű lapjaimat, amit hoztam. Egész
estéken át olvasott. Lámpa nem volt a szobában. A gyertyacsonkot
tartotta az egyik kezében, a másikban az ujságot s olyan közel a gyertya
lángjához, hogy nem egyszer belékapott, – így világított magának, így
látott. Egy rézkeretű pápaszem lógott le az orráról s megmozdult, amint
szippantgatott. Igy ült a székben, az üres szobában, a sok árnyékkal a
falakon s a macskával a lábainál, így ült, így olvasott és várt.

S egy este megint, egy tavaszi este, ahogy ült a székben és várt, hívta
a macskát:

– _Viens içi Youssouf!_

De a macska nem jött, nem mozdult semmi, – Juszuf a kertben feküdt,
holtan. No lám, gondoltam, ahogy felfedeztük, elnyúlva a kerítés alján,
nem is ember s mégis megtaláltuk! Csak ketten kerestük Tiborral s Isten
őrizz, hogy szólottunk volna s csak néztük a homokban, meg is
piszkáltuk, felemeltük! Még meleg volt tigrishermelinje. De két zöld
szeme, összetörve, nem követte többé a lelkében azt a gyönyörű álmot,
amit élt.

– _C’est maintenant que papa va revenir!_ – mondta a fiú jóslatosan.

Magam is ezt éreztem, milyen furcsa! pont ezt! most fog Reményi
visszajönni! Ezt éreztem, nem tudom mért?!




XXV.

Reményi úgy jött vissza, mintha csak tegnap ment volna el. Egyszerűen
megszállt a _Grand Hotel_-ben, kivette a Stradivariust a tokból, leült
az ablakba, a boulevardok fölött, a combjára nyomta a hegedűt, úgy
függőleges állásban a hegedűt, ahogy ezt szokta és elkezdett gyakorolni,
ahogy szokta, vonó nélkül, csak a négy ujja iramával, futamával,
skálájával a hegedű nyakán, mint egy seprűnyélen, mint egy
végtelenségben s közben nézte az ablakon át a tömeget az utcán s a
hegedűje zengett.

De véletlenül a zsebkendőjét is elővette s egy csomót látott rajta.

– Vajjon mit akartam? – kérdezte magában, ahogy a csomóra nézett.

De azért csak mozgott a sok ujja, négyezer ujja négy ujja helyében, s
így skálázott összevissza, harmonikus iramokban s így pengetett néhány
órahosszat, függőleges állásban a hegedűjével, miközben gondolkodott is,
vajjon mit is akart ezzel a csomóval? S amint így pengetett, így
zengedezett, így szélnek kerekedett és gondolkodott, hirtelen
felkiáltott:

– Megvan! – mondta, – tudom már! Üzenni akarok a feleségemnek.

Mert az ikrekre csak azután gondolt, csak a feleségével való
eszmetársulással.

Az ikrek rohantak, de Reményiné nem mozdult. A centrifugális mozgás
visszájára, még akkor is csak ült és várt, mikor már indulhatott volna.
Úgy benne volt a mozdulatlanságban, úgy benne volt a várásban, hogy nem
tudta hirtelen abbahagyni, mint ahogy, megfordítva, a kerék nem hagyja
abba, mikor az egész vonat már meg akarna állni! Csak ült a székben, az
üres szobában és várt. Már nem volt macskája. De két öreg fáradt lábán,
rétegekre bomolva mállott szét két papucsa. Nem lehetett tudni, ha
vajjon a bélés fordult ki rajtuk, vagy a harisnya színe látszik. Nem
lehetett tudni, ha vajjon a harisnya színe látszik, vagy a meztelen láb
sárgállik ki belőlük. Nem lehetett tudni semmit, olyan komplikált dolog
volt ez a két láb ezzel a két papuccsal, ez a két bomlott bocskor, ez a
két feslett rétes ezen a két lábon.

Az igazság az, hogy az ikrek is kerestek valamit, amit a lábukra
húzhatnának, mielőtt rohannának.

– Ha maguknak volnék, – mondta a házmester e fiataloknak, a házmester,
aki megjelent, a házmester! a nagy esemény hírére. – Ha maguknak volnék,
– mondta, – így mennék mezítláb! Ezt megérdemelné, – _le papa!_

Keserű szó! haragos szív! destruktív világnézlet! – a párizsi házmester,
olthatatlanul, a francia forradalom gyermeke! Azonfelül, hitvesi
kettesben, nejével egybeforrva, a legmagasabb tekintély a házban, a
háziúrnál is magasabb tekintély, mindenhatóbb hatalom, mert közvetlen
hatalom, legfőbb tanácsadó! segélyező! bíró! ügyész! – zsarnoki és
elviselhetetlen burzsuj, ha egyszer rászorult az ember s a karjába
vetette magát.

– Én odaadom nekik a papucsomat, – mondta Reményiné azzal a fagyos
iróniával, ahogy fogadta a dolgokat.

Már olyan mélyen volt a székben, hogy ilyen magasról beszélhetett. És
csak ült és várt a két darab almarétessel a lábán, ahogy csak hosszú
évek óta várt.

– Maga fel fog öltözni! – mondta a házmesterné szuverénül, mert ez is
jött az ura mögött, szolidárisan, e másik forradalmi gyermek, a
házmesterné! de bizony jött! Sebbel-lobbal jött, mint egy
fejedelemasszony, mint egy apátasszony, mint egy nemzetes asszony,
ösztönös haraggal Reményi iránt, egy ilyen férj, egy ilyen apa, egy
ilyen _Remini_ iránt, úgy jött, mint egy menyétasszony!

S hozott ruhát, fehérneműt, mindent, a magáéból.

S ezt mind kiteregette az öreg asszony köré, mind felaggatta a szék
támlájára, a szék karfájára, mindenüvé, mint egy koronázásra.

– Maga fel fog öltözni! – ismételte.

Volt itt egy perc, ami felejthetetlen. Volt itt egy perc női
harisnyákkal, női alsókkal, bugyogóval, dimenzióval! a sok dús színekkel
s ordenárésággal, ami ezt az ünnepet, ezt az alacsony kiöltözést még
mélyebbre nyomta, vagy inkább olyan magasra emelte, olyan hegycsúcsokra
fel, hogy nem is egy nő készült volna itten levetni ruháit, mint inkább
egy sas a tollait. Egész fönsége ez a nyomor volt, ez a sok régi rongy
rajta, a két papucs, a hosszú évek, amit szenvedett és várt. Testi
lényét, elhízva, kiapadva, összetörve, ahogy itt ült a székben, semmi
nem kötötte többé, változhatatlanságában, valami megújhodáshoz,
hívságokhoz, eleganciákhoz, de főleg nem a házmesterné
_kimondhatatlan_-ához, cikkcakkos szélekkel, – egy Fáy-leányt, az igazi
Fáy-családból!

El kellett válni egy életnek egy élettől, a fájdalomnak önmagától, a
nyomornak királyi palástjától, lejönni a keresztről, elevenen! Át
kellett menni a szenvedés másik oldalára, mért? hogy túlonnan még jobban
lássa, perspektívában, amit kínlódott és élt! De sőt még nem is ment,
még nem is látta, hogy már meglátta hirtelen! Egész testi masszája a
székben, alighogy mozdult volna, már meg is rázkódott, robbant! Egy
hangja volt, ami úgy szólott, olyan megsebzetten, olyan rettenetesen,
olyan kettétört akcentusokkal, hogy egyszerre szólott kifelé, befelé is,
a gyomorfalak visszhangosságával. Sírt, de úgy sírt, de úgy sírt
hirtelen, olyan záporesővel, hogy a nyakáig elázott. Úgy sírt, mint aki
kimulatja magát, mégegyszer, utoljára. Úgy sírt, – nem is tudom. Nem az
volt, hogy megváltva e percben, lesírja magáról a nyomort. Hogy
megdermedve a székben nem fog várni többé a bizonytalanságban s
hallgatni naphosszat és csak kinlódni és várni. De valahogy úgy volt,
hogy befejezett életével, most már az se lesz, hogy várhat! Valahogy úgy
volt, ahogy az gyakran van az életben, szabályok ellenére! Hogy
tudniillik akkor van az ember végképpen leterítve, mikor a kínjai
elmultak.

És csak sírt és minden rengett körülötte, a sok fehérnemű s ruha, a két
szál harisnya a szék támláján, a cikkcakk a támlán, a vászon
alsószoknya, ami lehullott, szárnyaszegetten.

– _Oh ce sacré Remini!_ – mondta a házmesterné, s ráborult a hölgyre,
együttérző nőiességgel.

És csak beszélt neki, s addig beszélt neki, addig búgott neki francia
pazarsággal, francia maszlagossággal, hogy talpra is állította s rögtön
vetkeztette, öltöztette, mint egy menyasszonyt, szegény öreg asszonyt!
Még mindig sírt, menyasszony! de a leplei lehulltak, Phryné! micsoda
leplei! három év verejtékével, borulatával, sugárzásával, három évszázad
sötétjével, történelmi leplek!

Mikor bejöttem a szobába a napfényben, ez már nem volt se tragikus, se
komikus, se alacsony, se heorikus, se prózai, se patétikus, ez már nem
volt megjelölhető, lefesthető, márványba véshető, zenébe lehelhető, ez
nem volt, tudományosan szólva: _tézis, antitézis, szintézis,_ ez már nem
volt vegyelemezhető, vizsgálható, felbontható, ahogy Reményiné ült a
székben, kiöltözve, megdicsőülve, fodrosan, bodrosan és rojtosan, ahogy
ült az ablakban és várt. Mert már az ablakban ült, a neuilly-i égbolt
derűjében, ami sugárzott, mint egy távoli szent ég szent földek fölött
úgy sugárzott, mint egy érctető, mint egy nagy messzeség, mint millió s
millió lámpa és láng, ami mind úgy ég s lobog, hogy magasan van és kék!
Benne a fényben, a fény közepében, a neuilly-i égbolt derűjében, benne a
kékben és a székben, – nem volt sehol, se a kékben, se a székben, úgy
tünt! Különválva a maga világától, a többi világoktól, a földi világtól,
az asztrális világtól, már nem tartozott se magához, se máshoz, se
emberhez, se macskához, se tárgyhoz, talán csak a jó Istenhez magához,
egyenesen, közvetlenül, valami automata kapcsolással. És a két keze, a
hasán, össze volt kulcsolva. És az ujján a jegygyűrűje látszott.

– E szerint, – mondtam konkludálva, – e szerint nagyságos asszonyom,
isten vele s legyen boldog. Ott, ahol a sors haragja megenyhül s egy
jobb világba vezet az út, – folytattam regényesen, – ott számomra nincs
megállás, sajnos és mennem kell tovább. Társa a nyomorban, sőt talán
olykor vigasza is, ha szabad mondanom, a hivatásom betelt. Most meg fog
szólalni a füle mellett, mint egy csalogány, egy hegedű! Legföllebb még
arra kérném, ha volna szíves egy interjú erejéig pártolni engem
Reményinél, – végeztem zsurnalisztikailag.

De általában, ha ilyen líraian szóltam, ha ilyen drámaian búcsúztam
szcenikailag, megvallom, abban a reményben volt, hogy az érzelmek
egyensúlyánál fogva, tartóztatni fog. Igy is volt.

– Maga jó volt hozzánk, – mondta, – és semmi értelme, hogy menjen. Az én
számomra nincs semmi, ami új és nincs semmi, ami régi, nem is tudom. Az
én számomra itt van az élet, jó vagy rossz, mindegy! én rég megadtam
magamat. Most szépen várja meg Reményit, – mindjárt jönni fog! S ezentúl
is legyen itt, mint régen.

És csak ült a székben, az ablakban és várt. Én is vártam s néztem az
udvart, a fal mellől, ahol álltam, az ablak tövében. És így néztünk
sokáig és vártunk. Már-már este lett. Valaki szólott az udvaron.

– Még nem jött? – kérdezte egy hang.

– Még nem! – feleltem, kihajolva az ablakon.

A házmesterné volt. S csak álltam s néztem, megint az ablakfának dőlve
és csak néztem. Milyen furcsa, gondoltam, nem jön! A gyerekek se, senki,
milyen furcsa! milyen szívtelenek! A lóvonat gurult az úton. Valaki
rángatta a kút karját odalenn. A víz csobogott. Egy denevér szállt. Este
lett.

– Meggyujtsam a gyertyát? – kérdeztem.

Nem felelt. Mélyen aludt a székben.




XXVI.

Soha Reményi nem látta azt a kis szomorú házat Neuilly-ben, azt a két
üres, sivár, gyászos szobát az udvar fölött, ahol a felesége s a
gyermekei olyan sokáig éltek a nyomorban. Soha nem látta azt a poros
utcát, azzal a szürke horizonttal! a kis kertet a fabódéval! Volt esze
nem kimenni Neuilly-be s ahogy ő maga nem mozdult, azonképpen nem
mozdult benne semmi, semmi a szivében. Soha nem látta a gyertyacsonkot,
az ablakot, ahol várták! Az ilyenfajta emléket, tárgyakat, szegénységet
és fabódékat fantáziával kell nézni, mint a múzeumok régiségtárait, úgy
kell nézni, hogy mindent meglásson s megérezzen belőlük az ember. Ezt
nyilván tudta ez a kitűnő Reményi s éppen ettől kívánta megkímélni
magát, a fantáziájától! Egyáltalán mindentől meg kívánta kímélni magát,
ami idegszálait érinthette volna. Amit a gyermekei beszéltek neki hosszú
évek keserveiről, azt is csak úgy hallgatta, hogy pengette hozzá a
hegedűjét.

De bérelt sebtiben egy nagy lakást a rue Nouvelle-ben, öt szobát egy
frontban az ötödik emeleten s ide telepítette a családját. Az ikrek már
itt is laktak az apjukkal s még csak Reményiné hiányzott. Végre ő is
jött szegény, megjelent! Reményiné! a hitves! rettenetes súlyával öt
emelet alján s felnézett a magasba, egy kis barackvirágos kalappal a
fején s egy fekete kendővel a vállán, úgy nézett fel a magasba, a
hitves! Kis kézi bőröndjét én hoztam utána, amint kiszálltunk a
konflisból ketten.

S csak nézett fel a magasba barackvirágosan. S meg is indult, mint aki
nem tehet másképpen. Mint akit tovább hajt a sors. Megindult azon
illuzóriusan, mint aki csakugyan menne valahová. Mint aki csakugyan
hinné, hogy annak még van valami értelme, hogy felvonszolja magát ebbe a
magasságba.

– _Oh ma bonne Vierge!_ – sóhajtott franciásan, e mennybemenetel előtt.

S minden lépcsőfokon megállott, nagyokat fújt, barackvirágok rezgésével
a fején s csak kanyarodott a szűk falak között, ahol alig fért el, csak
kanyarodott a csigalépcsőn s még mindig a magasba nézett. Olykor,
egy-egy fordulónál, még súlyosabbnak tünt. Minden lépcsőfokkal, amit
lépett, mindég súlyosabbnak tünt. Már mind a két kezével fogódzott a
karfába s így lépett egy fokkal feljebb s megint feljebb a lépcsőn.
Felülről, a magasból, egy ajtó mögül a magasból, a hegedű zengett!

S mindjobban zengett, ahogy közelebb értünk s mindig jobban zengett! S
nem is szünt meg sem a csengetésre, sem az ajtónyílásra, sem semmire
ezen a világon, csak zengett! Még akkor sem szünt meg, mikor Reményiné
belépett a szobába barackvirágosan.

– No hazajöttél! – mondta az urának a nagy zengésben panasz nélkül, egy
egyszerű fejbólintással.

S csak épp hogy meglátta s már leroskadt egy székbe s elgondolta, milyen
soká várta!

Mert nyilván ezt gondolta. Mert nem is gondolhatott mást. Mert mit is
gondolhatott volna? Ha két ember nem úgy találkozik összhangzatos
szívvel, az érzések egységében, akkor úgyis minden hiába, akkor úgyis
csak az egyiknek van szíve. Meddő dolog jajgatni ott, ahol a másik nem
érez ebből semmit. Meddő dolog kitörni nagy szavakban, ha a másik csak
zeng. De nem is volt mit tenni. Reményivel nem lehetett kezet szorítani,
se úgy egészben, ahogy volt, megölelni sem lehetett, mert vagy pengette
a hegedűjét, mint egy gitárt, ahogy azt szokta, vagy nekidűlt a vonóval
s akkor mindennek vége volt. Olyan önkívületekben, olyan viharzással
zengett, fel és alá járva a szobában, hogy feldöntötte a bútorokat s
nekiment a falnak!

– Hallgasd csak! – mondta, – sokat haladtam! – ezt mondta.

S elveszett a hangokban, a kopasz fejével, a borotvált arcával, a nagy
orrával s azzal a két rettenetes fülével, mely jobbról és balról, az arc
felé hajlítva, mint egy-egy szemvédő védett két lezárt szemet a húrok
fölött.

– Hallgasd csak! – mondta s még jobban zengett, s még jobban elveszett a
hangokban, erdőzúgásban s polifoniákban, elveszett a tercekben,
kvartokban s oktávákban, elveszett abban a szarvasbőgésben s
darumadár-rikkantásban, amit a g-húron dorombolt le, a vonója
rátámadásával.

Úgy együtt voltak ketten, ketten? Reményi a hegedűjével, úgy együtt volt
a hegedűjével, mint egy rögeszmével. Mint egy halálos vétekkel, mint egy
ellenséggel, mint a gyűlölettel, mint a szerelemmel, mint a poklokkal s
a mennyekkel! Úgy együtt volt a hegedűjével, mint egy halálos csapással,
mint egy szerencsétlenséggel. Úgy együtt voltak ketten, úgy össze voltak
ragadva ketten s megátkozva egymással ketten, mintha az egymás sorsát
nyögnék s egymást marcangolnák kétségbeesésekben, az ember a hegedűt s a
hegedű az embert! S már nem lehetett tudni ki szól itten, a hegedű az
ember hangján, vagy az ember a hegedűén!

– Hallgasd csak! – mondta s még jobban dorombolt és zengett s már úgy
jött-ment az öt szoba frontján, a nyitott ajtókon át, öt szobán át, mint
a végtelenben, mint Virginián és Carolinán át, mint az Arkanzas partján,
mint tengerentúli világokon át! S már belekeverte Bachot a
Rákóczi-indulóba, ahogy csak dorombolt és zengett!

Hallgasd csak! Vajjon hallgatta-e? Nem hinném. Ha Reményi túl volt
röghözkötöttségen, családon s vitákon, felelősségérzésen s minden
polgáriasságon, viszont Reményiné túl volt Bachon és zenéken s a
Rákócziéval együtt az összes indulókon. Amint ült a székben, a kendővel
a vállán, a kis kalappal a fején barackvirágosan, egészen más világokba
mélyedt, úgy tünt. Testi masszája, megviselten, még az öt emelet kínját
is reflektálta ráadásképpen s úgy ült a székben, fujdogálva, elakadt
szívvel, nyugtalanságban, mintha még mindig a lépcsőkön mászna. Elborult
szeme, könnyes széleivel maga elé meredt s reszketeg ujjain számlálni
látszott nem tudom hány lépcsőfok fölött, micsoda stációkat!

Más világokba mélyedt? Hova? Ha tudnám ennek a léleknek az egész
történetét, a titkokat és sóhajokat, a gyónásokat és vallomásokat
melyeket még önnönmagának sem mer bevallani az ember, a redők redőit ha
tudnám e léleknek, még akkor sem tudnám, micsoda más világokba mélyedt.
De ami gyötörte, amin eltöprengett, ami látszólag nyomta ezt a fájdalmas
szivet, csak az a pár kérdés volt, amit a nők mind egyformán kérdeznek,
ha otthagyták szegényeket. Amit tudni akart, csak az volt, amit a nő
mindig tudni akar: a tulajdon szerencsétlenségét az összes adatokkal,
részletekkel s magyarázatokkal. Mért maradt el ilyen sokáig ez az ember
s ha már elmaradt, mért nem szólt magáról évekig? Hol veszett el, mért
veszett el, mi kötötte le olyan mámorosan, olyan hatásosan egy távoli
világban, hogy három évig nem volt egy perce, mikor hazagondolt volna,
az asszonyára, gyerekekre! S amint itt töprengett, amint ezt kutatta,
amint fujt és számlálta az ujjain a sok stációt, már-már nem bírta,
robbant! Ki fog felelni neki? Hogy tudja meg? A sok kérdése között az
óceán volt. S akkor azt tette, amit soha idáig, semmi körülmények
között, ha egyszer ült egy székben. Azt tette, hogy felállott!

– Hallgasd csak! – mondta Reményi s rázendített a «_Repülj fecském_»-re!

Felállott, ment, elvonszolta magát barackvirágosan s a nagy kendőt is
vonszolta maga után a padlón. Eltünt a konyhában s megnézte mit főznek.
Reményi csak zengett. A «_Repülj fecském!_» Este lett. A gyerekek nagy
garral jöttek, csomagokkal, barátokkal, különböző jó magyarokkal s
egyetlenegy franciával, aki leült az asztalhoz, az ebédlőbe, még mielőtt
terítettek. Két fiatal cselédleány, takarosan, ki-be szaladgált az
ajtón, terített régi ezüstökkel s beszegte virággal az asztalt. Az
ürücomb illata szállt. Egy kétméteres aranyrúd jelent meg, ami a kenyér
volt. Adrienne, festőien, elrendezte a dessert-eket. Egy torta tünt fel,
keresztelőien ünnepi és nagy, habos tornyaival, mint egy székesegyház
hóban. Tibor, bravúrral, kihúzta a dugókat a borosüvegekből. Bíborban
egy óriási langouste, a csápjaival nyúlt ki kék porcellánból. A francia
már törte a kenyeret, már készült! Ki volt ez? Senki sem tudta, Tibor
barátja! Vollard! Minden este itt ült, minden vacsoránál, még mielőtt
terítettek. Reményiné bejött a konyhából s helyet foglalt az asztalnál.
Már nem volt barackvirágja. Ősz haja volt. Mind ültünk körülötte, mint
egy szerzet.

– A langouste-tal kezdjük, – mondta pontifikálva.

Az öt szobán át, Reményi csak zengett! Útjában eljött az asztal mellett,
mint egy vándor, egy falat kenyeret kért, egy narancsszeletet a tátott
szájába, mint egy állat, mert nem is evett mást, mert nem is tette le a
hegedűjét, s már ment tovább és zengett! S keresztül-kasul, ahogy az öt
szobán át, a zenéknek öt világrészén át járt, öt világrészén tercekben s
oktávokban, kéjekben s haragokban, a mennyekből a poklokba, a poklokból
a mennyekbe, Tartiniből a Szózatba, a Szózatból Mendelssohnba, a
vágyakból a kétségbeesésekbe, a kétségbeesésből még keserűbb tüzekbe,
csak zengett és csak zengett és mindent összekevert s mindent
összezengett és a hegedűjét marcangolta s a hegedű visszamarcangolta s
így tépték egymást, így szaggatták ketten, az ember a hegedűt, a hegedű
az embert, és soha nem szüntek meg, soha egy pillanatra és csak zengtek!
S mikor végül, késő este, már nem bírta tovább s egyszerre csak kijött a
szobájából, holtra fáradtan, a hegedűje nélkül, – olyan furcsa benyomást
tett, nem is tudom, de olyan furcsa volt ez, hogy már nincs munkában,
hogy elhagyta a hegedűjét, hogy bennhagyta a szobájában az ágyon! Ahogy
ott állott, felerész ember a másik fele nélkül, hegedű nélkül, ahogy ott
állott a fal mentén, – olyan furcsa volt az, olyan szokatlan, szinte
bántó, olyan furcsa, mint aki kiszökött volna a nászéjszakából pihenni
egy percre.




XXVII.

A mellett, hogy Reményiné órákhosszat eltöprengett lelki rejtélyek
előtt, másrészt, leszállván a valóságba, drága lélek, gondja volt a maga
nagyasszonyi méltóságára s amit három éven át elmulasztott, azt most
bőven kipótolta s helyrehozta olyan pazar vacsorákkal minden este,
kivétel nélkül, hogy rue Nouvelle-beli háztartása, permanens
díszlakomákkal, étel-ital ünnepi luxusával, halmozásával, fokozásával,
kifogyhatatlanságával, valami vendéglői üzem méreteit öltötte. Magyar
vérmérséklete a hölgynek, évekig nyomorba fojtva, újra felgyujtotta a
konyhában! hagyományos tüzeit.

Mit mondjak? Keserves bőjtjeimben az esti csillagot vártam. Soha esti
csillag, költőnek, ilyen áldást nem jelentett, még eschenbachi
Wolframnak sem, – _oh du mein holder Abendstern!_ Egész nap nem ettem
egy falatot s úgy indultam sápadtan ez intézményes bankettekre, mindenre
készen, mint egy harcos, mint egy ét-művész, mint egy ember, aki nem a
szónok lesz! A többiek is így jöttek mind, szédülten az éhségtől, mint
az izraeliták a sivatagban, de azzal a szent reménnyel s kéjes
előreképzeléssel, amit a bizonyosság érzete ad a keresztényeknek is. A
francia Vollard, latin szellem! már hatkor leült az asztalhoz, egy
órával vacsora előtt s ott kezdte az élvezetet, hogy nézte, hogyan
terítenek! Ott kezdte, hogy azt a két takaros cselédleányt, aki
terített, felfalta a szemével, de a gyomrára is gondolván, kikérdezgette
őket, igen élénk érdeklődéssel, a menű irányában. A menű szellemében ült
aztán és várt és készült, mint aki egy koncerten kívülről tudja a
programmot. Törzsfőnöki fogsorában úgy benne volt az ábránd és a kéj,
hogy az egész jelenség valósága, az egész ember kecskeszakállasan,
szinte ijesztővé vált. Tibor barátja! Ez volt az az ember, rejtélyes,
hallgatag, _commis voyageur_ külsejű ember, aki később, nem tudom
hogyan, Cézanne-t felfedezte!

Az asztal roskadt. Szünet nélkül, Reményi vándorolt és zengett az öt
szobán át a hegedűjével, a nyitott ablakok mellett. Az alkony emelte e
percet és mindazt, amit érezni lehetett hozzá, ami mind virult, mind
fény volt az ablakokon túl: egy gyönyörű Párizs, nagy, zajos, vidám,
fülledt, elbűvölőn köztársasági, szellemes, finom, művészi, Renan a
_Collége de France_-on, nők a boulevardokon, az Opera zöld teteje a
fényben, platánok, Sadi-Carnot az Elyséeben, végtelen kocsisor, virágok
s a nap a Madeleine oszlopai fölött, ahogy leszáll az égen. Egy ragyogó
nyár.

Az asztal roskadt, Veronese! Virágos szélei között, mint virágos partok
mentén, a tálak mint a bárkák siklottak tova a damasz asztalkendőn, mint
fehér tavon, amelyre a lámpa fénye tűzött. Reményiné ismerte, árnyalati
titkaiban, titokzatos zamatjaiban, keverő-kavaró fogásaiban,
mélységeiben, örvényeiben s magaslataiban, tökélyében és rejtélyeiben,
vérében és ízében és lelkében a francia konyha minden művészetét, a
magyart is, mindent, a _turbot sauçe mousseline_-t csak épp úgy, mint a
szegedi halászlét, a _tournedos Rossini_-t csak épp úgy, mint a
malacpörköltet, a _Soufflé à la Brillat-Savarin_-t épp úgy, mint a
túróscsusza töpörtyűset s ezt mind felváltva tálaltatta, illatoztatta s
lobogtatta, vegyesen és együttesen, egyszerre és átmenetesen és
meglepetésszerűen, minden gusztusnak kedvezően s minden hazafiságnak!

Reményi jött-ment az öt szobán át és zengett. Két szúrós szeme, egy
pillanatra, zordonan villant az asztal fölött, s rosszalóan nézte,
egyrészt mint vegetáriánus, másrészt mint megrögzött fukar, a
bélszíntömböt dúsan felszeletelve egy fulmináns fatányéros mellett
bicskával a tetejében s még rosszalóbban, néhány perccel később, amint
jött vissza, zengőn a hegedűjével, még rosszalóbban egy hegyoldal
paprikáscsirkét egy mans-i poularde mellett piros aranyra sülve s
megszúrva egy ezüstnyárssal, mint egy tőrrel a mellében! És látta az
argenteuili spárgákat, mint egy halom szűz gyertyát, olyan vastagon egy
tálban s a töltött-paprikákat üdezölden és gúlában egymáson. És látta a
tortákat, a grillageokat s üvegszerűeket, mint a kristálypalotákat és
látta a sajtokat, azaz hogy érezte inkább, a roquefortot, a chestert, a
folyós camembertet, hármas illatukkal, amint az orrába dolgozták a maguk
koncertjét s a maguk szonátáját, hogy zeneileg szóljak. S látta a
sokféle gyümölcsöt, a calville almákat és a fontainebleaui szőlőt,
halovány fürtökben, mint egy-egy szűzleány keble a bibliai hasonlatokban
s látta a szamócát nyers fűzfakosárban, ahogy egyenest az erdőből hozták
s az őszibarackokat valami álombeli fákról, hamvas-szürkében, kárminnal
megkenve, mint legfinomabb vérrel, mint tündérek vérével valami
gyilkosságból s mikor mindezt látta, a pommard-t kristályban, a
sorbet-kat s a likőröket glédában, mikor mindezt látta, valósággal
felágaskodott a hegedűjével, a hegedűjére, mint a legmagasabb faágra, a
legszárazabb ágra, lelki kínjának legmagasabb fokára, harmóniájára s
agóniájára, a hangjának legkeserűbb csúcsára és tragédiájára, ahol
szinte felkötötte magát, dühösen, a melódiára!

A vendégek mind ettek. A vendégek mind nagyon sokat ettek. A vendégek
mind éhomra gyűrték a gyomrukba a sokféle kalóriákat s robbanó anyagokat
s inkább csak nyeltek, mint rágtak s ettek és mindent megettek s nem
hagytak ki semmit s a mans-i poulardra töltöttpaprikát ettek s a
tournedos-knak sem kegyelmeztek, valamint a paprikáscsirkének sem s a
Brillat-Savarin-re túrós-töpörtyűset ettek annyi szeretettel, honvággyal
és nemzeti érzéssel, hogy mikor vége volt a vacsorának, ha ugyan vége
volt, majdnem mind rosszul lettek, rabelaisi értelemben! Az előszobában
volt egy ablak, mely az udvarra nyílt. Mind idejöttek ehhez az ablakhoz
a vendégek s búsan az ablakfának dőlve s könnyedén lehajtva a fejüket,
öt emelet magasságából könnyítettek magukon, mint a tűzhányók,
füstölögve, az udvarra zajló gravitációval. A nyári éj csöndjében a
csillagok alatt, rejtélyes hangok és zajok hangzottak, melyeket könnyű
volt megfejteni. A házmester ordított és tiltakozott. Nem használt. Van
egy bizonyos neme az emberi rosszullétnek, a lelki agóniának, mikor nem
használ semmi, mikor a civilizációnak el kell hallgatnia. Más vendégek,
más elborultak, más tragikusak, más agóniások, tengeri utasok s
hajótöröttek jöttek, más magyarok és édes honfitársak, akik nem sokat
bánták a házmestert öt emelet mélységében s egykedvűen a fejére
zuhantották, mint egy sárkányra egy hegyszakadékban, a gyomruk egész
revolúcióját. Igazi rubensi kép volt ez, igazi flamand éjjel búcsú után,
mert a teli hold sem hiányzott belőle mosolyra ferdült ábrázatával, az
ég tulsó sarkában, ahol nézett.

Egy este, ebben az ünnepi hangulatban már csak Vollard ült az asztalnál,
aki bírta, egy francia! s jó magam is, aki itt ültem, az asztal tulsó
végében immár megkönnyebbülten, mint egy római, túl a válságon s aki
elülről kezdheti. A többi vendégek és rómaiak, nagyrészt az ablaknál
tartózkodtak, az előszobában. Csak ültem csendesen a hallgatag
Vollard-dal az asztal sarkában s Reményinével tőszomszédságban, csak így
ültem és cigarettáztam. A cigarettám füstjét, amint szállott, bámulta
Reményiné.

A nők számára, minden a szív. Legyen ez a szív tele bánattal vagy
örömmel s akkor a nőt nem is érdekli más ezen a világon s nem is kell
külön mulattatni. Reményiné nézte a füstöt ahogy szállott s
összegyüjtvén gondolatait a füstszálak irányában, már-már beszélni
készült, ahogy azt szokta, valami sűrűbb lélekzetvétel kíséretében, a
maga szűk körébe fojtva. Csakugyan így volt ez minden este, így készült,
így kezdte minden este, valami kis lelkendezéssel, a szomorúságok kis
dallamait nagy általánosságban, a banális bánatok és csalódások kis
pengetését egy egész emberiség hangján s ebből átvariált, a
legszemélyesebben, a legegyéniebben, a legegyénibb hangokra s privát
dallamokra, a tulajdon keservére s bánatára, szenvedésére és elmulására
a legszürkébb monotoniákban, – ez volt _az ő_ hegedűje, ami zengett!
Alighogy beszélni kezdett, már tudtam, hogy ez jönni fog, ez a kis
részlet, már előre vártam ezt a finom kis passzust s készítettem a
zsebkendőmet.

– A rejtély meg van fejtve, – mondta. – Tudja mért maradt el Reményi
évekig? mért hagyott bennünket a nyomorban? Egy barátnője volt
Amerikában! Egy barátnője! Akiért bennünket elfelejtett, a gyermekeit,
engem, mindent! Egy barátnője!

S előkotort a szoknyája redőiből egy levelet.

– Hercegnőnek szólítja! szerelmes hercegnőjének! _az ő Azrá-jába
szerelmes hercegnőjének!_ Mert ez ő, az Azra! ez Reményi! Hatvanéves
korában Azra! Ezzel a kopasz fejjel, ezzel az orral, ezzel a két füllel,
– Azra!

Ezzel a hegedűvel! gondoltam, de nem mondtam s csak átvettem a levelet s
olvastam:

«_Még küldöm a muskegoni lapokat. Most olyan egész kis helyekre megyek,
ahol már nem lesznek ujságok!_»

Óh Istenem! gondoltam, egész kis helyek! Amerikában! ahol nincsenek
ujságok! Vajjon hol lehetett ez? micsoda világ végén? micsoda
naplementékben, micsoda vadonban, orkideák őserdejében, ahol nincsenek
ujságok!

– No lám, – mondtam, – csakugyan, a rejtély meg van fejtve! Hogyan is
találtuk volna meg, ilyen messze! ilyen messze!

S eszembe jutott a téli reggel! a Newyork Herald terme! Szegény öreg
asszony, aki ült ottan a téli reggelben, ezer ujsággal körülötte! és
remélt és várt!

S csak néztem a levelet s csak néztem a levél szélén, azt a sokszáz
millió csókot, amit végezetül küldött a hercegnőnek!

– Ehhez is idő kellett, ennyi csókhoz! – mondtam. – Hogy ezt mind
leadja, ennyi csókot, egy hatvanéves ember.

– Azra! – felelte és fújt, – Azra!

– _Welche sterben wenn sie lieben!_ – idéztem a költőt.

– Ezért kellett nekünk szenvednünk, – mondta Reményiné. – Három évig! –
tette hozzá, egészen halkan, – három évig. Ezért kellett nekem félig
megvakulnom, – mondta és hallgatott.

De akkor látta a sápadt vendégeket, hogy egymás után megint
beszállingóznak.

A szobalányhoz fordult.

– _Apportez la bombe pralinée!_ – mondta.




XXVIII.

Ez este Munkácsyhoz ment Reményi Ede, – felejthetetlen este! A
hegedűjével ment. Ez volt Párizsban egyetlen koncertje, ebben a híres
szalónban, Munkácsyné védő szárnyaival. Gondolom, ambicionálta ezt a
szalónt, ezt a koncertet, ezt a _lady patronesse_-t. Hajdan Liszt Ferenc
is játszott itt, Munkácsyné védő szárnyaival, ebben a híres szalónban.
Talán ezért ambicionálta.

Szóval ment a hegedűjével, – felejthetetlen este! Én is mentem. Én is
közreműködtem, – a jó Isten legyen irgalmas nekem! Egy gyönyörű
mondaine-énekesnőt kísértem zongorán. Scotti bárónőt kísértem zongorán.
A hölgy magyar dalokat énekelt. A hölgyet én tanítottam ezekre a magyar
dalokra, a _Hullámzó Balaton_-ra, a _Maros vizé_-re s még számos ilyen
nótákra. Köztük a _Csak egy kis lány van a világon!_ kezdetű exkluzív
melódiára, s ezt külön Munkácsy tiszteletére, mert ez a Munkácsy kedvenc
nótája volt. Függetlenül a nótától, a hölgy nagyon tetszett Munkácsynak.
Innen van, hogy olyan szívesen fogadta a hölgyet ezen a
Reményi-estélyen, noha vegyesen velem, ha szabad magam így kifejezni. De
sőt, igazság szerint, a hölgy jobban érdekelte, a hölgy a dalos ajkával,
mint Reményi a vonójával, ezen a Reményi-estélyen.

A hölggyel, megvallom, sok bajom volt. Pataky Bernát kollégám ajánlott
be hozzá énekmesternek egy nap, egy keserű nap, egy reménytelen nap,
mikor, miképpen annyiszor! egy fillérem se volt. A hölgy, mint általában
a mondaine-énekesnők, inkább testi formáival s kéjes arcával hatott.
Hangja kevés volt. Valami kis üde, sipongó, kitermelt hangja volt, amit
két gömbölyű melle emelni látszott két sor fehér fog és két piros ajk
közé, ahonnan kicsengett vagy kicsordult olyan finoman s olyan
csodálatosan érzéktelenül ez a hang, mintha jégbe volna hűtve. Mint
általában a mondaine-énekesnők, főként azt a sugallatos »_Versez moi
l’ivresse_…« kezdetű csábdalt énekelte a _Sámson és Delilá_-ból,
jótékonyan transzponálva s annál fagyosabban, hogy az egész lelke benne
volt. A magyar dalok s magyar ritmus iránt semmiféle érzéke nem lévén,
mint a szögeket kellett a fejébe vernem, hosszú heteken s órákon át,
ezeket az egyszerű s lágy melódiákat, a hangzatokat és formákat, melyek
elgörbültek a dobhártyáján. Nem is szólva a szövegekről, melyeknek egész
lénye, atavisztikusan, előítéletesen, ellenségesen, mint egy mártír,
ellenszegült. Istenem, mit szenvedtem! mit szenvedtem ettől a nőtől! Mit
szenvedett ez a nő is tőlem! Micsoda munkám volt ez! micsoda
tanítványom! micsoda kínlódásom, hogy olykor már a hajamat téptem, félig
őrülten, szegény fejem, aki a szőke Boudorevszkát is türelemmel győztem!
Olykor ezt a töretlen nyelvét, mely nem hajlott egy magyar szóra, egy
magyar szótagra, egy magyar hangsúlyra s árnyalatra, egy magyar
hangsúlynak még a visszhangjára, még az árnyékára sem, ezt a töretlen
piros nyelvét kitéptem volna a szájából, ahogy nem bírtam vele! Százszor
megismételtem egy szót s százszor nem tudta utánam mondani, elferdült
szájjal, mely ragyogott a gőgtől. Megöltem volna, úgy gyűlöltem a magam
tündéri Balatonáról s Maros vízéről, ami a sötét éjjel volt neki. Az
embernek a maga anyanyelve s az ezernyi kép, amit sodor, olyan világos,
mint a fény. Nem is más ez a nyelv, mint a lélek tündöklő ege. Minden
szó olyan magától értetődő, oly szervesen élő, zengő, isteni, oly vérből
sarjadó, hogy az ember ámul s föl se tudja fogni, hogyan lehet ez másnak
idegen? Nem hogy idegen volt a hölgynek, de valami lehetetlen dolog,
valami fullasztó kín volt, ami nem fért a szájába. A mellett mindez
díjtalanul volt, hogy el ne felejtsem. Egyrészt resteltem jutalmamról
szólni, másrészt a hölgy se beszélt jutalomról. Úgy el voltunk gyötörve,
holtra fáradtan ettől a _Csak egy kis lány_-tól mind a ketten, hogy nem
is gondoltunk anyagiakra.

Nem kívánom felnagyítani báltermi ízzásokig, karthagói ünnepségek
charivarijáig ezt a nagy estét Munkácsynál. Egy magasztos ember,
pofaszakállal, állott a szalón küszöbén és hirdette az érkezőket,
neveiket harsogván, mint egy végítéletben, mint egy tündöklő tengeren,
ahol mindenki úgy jön, hogy besiklik egy aranygályán! Az egész
mozgásnak, a mozgás ritmusának valami néma pompája volt, az a hangtalan
és ájult fönsége volt, az a dermedt, fagyos és izzó felívelése, amit
nagymiséken, királyi esküvőkön s koronázáson lehet érezni, mikor úgy
tűnik, hogy a tömeg magával hozta a székesegyházat. Ki volt itt? Mit
mondjak? Itt volt a párizsi bíborosérsek, mint egy szent gázló, mint egy
ibiszmadár olyan magas és olyan sovány, ősz fejjel, skarlátban. Itt
voltak, aranyba dermedve, napokkal, holdakkal és csillagokkal beszögelve
az összes nagykövetek, köztük a szultán követe, nyájas török, _Son
Excellence l’Ambassadeur de l’Empire Ottomane!_ ahogy a pofaszakállas
hirdette, félreállván, hogy a nagykövetné, a nagykövet karján, beférjen
a küszöbön, napkeleti duzzadtságaival. S itt voltak a feudális
szellemiek s az oligarcha pénzkaszások, a sokféle gazdagok és
gyomorbajosok, álmatag arccal valami bizonytalanban, s itt voltak a nők,
mindegyik mint egy-egy királynő, s itt voltak mind a celebritások,
félistenek és uraságok olyan magas rangban, hogy mellettük Tirard
miniszterelnök, mint egy díjnok, alázatosan, már csak a küszöbön
állhatott.

S itt voltam én, – tessék megbocsátani. Itt voltam én a bárónővel, a
Balatonnal s a Maros vízével, mint a koncert első száma. Volt egy fekete
nadrágom, amit nyolc napon át, széltében összehajtva, gondosan a matrác
alatt őriztem az ágyamban, hogy a súly élesre vasalja. Ehhez a
nadrághoz, amelyen nyolc éjjel aludtam, volt egy árnyalattal sötétebb
frakkom s egy szál gyöngyvirágom a gomblyukában, s így lebegtem be a
nagykövetek tanácsa elé, a bíborosérsek s a többi burgrav, herceg és
hercegnő elé, Scotti bárónővel a karomon, így lebegtem be kissé feszes
fejtartással, mert az inggallérom az államig ért s így ültem le a
zongorához, a fehér nyakkendőm lepkeszárnyaival. De alig intonáltam a
_Hullámzó Balaton_-t azon az Erard-zongorán, melyen még Liszt Ferenc
játszott, hogy rögtön befúltam a habokba, képletesen szólván, – a bárónő
olyan görbén kezdte! Valahogy jöttem utána _recto_, ahogy tudtam s
szinte olvadva az ingemben, így jöttem utána s így érkeztünk el, benső
meghasonlásokkal mind a ketten, egymás iránt érzett forró gyülölettel,
művészetünk végére, miután a _Csak egy kis lány van a világon!_ kezdetű
nótát is előadtuk, korlátolt világszemléletével. Mégis tetszett, kissé
hűvösen tetszett, ahogy általában földi dolgok tetszenek nagyköveteknek
s bíborosérsekeknek, – a hölgy olyan szép volt! olyan szép azzal a két
hólabdával a keblén, mely szűzies ritmusával, kigömbölyödve a
decolletage-ból, valami téli reggel üdeségébe szállítgatta a hangját.
Munkácsy, egészen a háttérben, a falnak dőlve egy csillár alatt, el volt
ragadtatva, amint láttam. Azt is inkább láttam, mint hallottam, hogy ott
csöndesen, amint áll, fütyörészget magában. Nyilván ezt a kedvenc
nótáját fütyörészgette tovább. Nagyon szeretett így fütyörészni s mindig
fütyörészett, ha festett is, mindig. Egészen lágy, finom, melódikus
füttye volt, mint a fuvolának. Úgy tudott fütyülni, visszafelé a
szájába, hogy egészen halkan hangzott, mint a kanári roulade-ja. Mint
egy rigó, úgy tudott fütyülni.

De már morajlott:

– _Remini…_

Reményit senki sem ismerte, soha nem is hallotta. Munkácsyné, heteken
át, valami excentrikus hírét költötte őserdőkkel, wigwamokkal, majmokkal
s főnixmadarakkal, – ezért morajlott: _Remini…_

Bejött egy kis ember, a hegedűjével a hóna alatt s két nagy füllel
jobbról-balról, – _Remini!_ Egy kis törpe, zömök ember,
filiszteus-ábrázattal, hontalan, mint szent Pál s úgy sántítva is,
féllábra, mint Pál, abban az új lakkcipőjében, mely először volt a
lábán. Megállt a fényben, a zongora mellett, a féllábát sarkra
állította, lehúnyta a szemét, a fejét ráhajtotta a hegedűjére,
féloldalt, mint egy párnára. Igy állott egy percig és várt, mintha el
akarna aludni. Kissé soká várt erre a kéjes álomra, erre az ataraxiára,
túlvilágra s nirvánára, mert itt-ott már suttogtak s valami kis kacaj is
hangzott. A bíborosérsek meglepődve nézett, pirosló merevségével, mint
egy hegy a naplementében. S a nagykövetek sorában az osztrák gróf Hoyos,
igen magasról köhögött kettőt, mint akit nem lehet váratni. Csak a
nyájas török volt türelmes s csak ült, olyan boldogan és mohamedánan a
felesége hájtömege mellett, mintha tejben s vajban fürödne. A többi
tömeg, ízzón, csak feszengett és várt. A sok gyémánt nyugtalanul
szikrázott. Munkácsyné idegesen, védőszárnyait rezegtette a legyezője
strucctollaival.

Ilyenformán e földkörüli hegedűs nem kezdte kedvező hangulatban. De sőt
ez a hangulat fokozatosan romlott, mikor elveszve Bach formuláiban,
olyan egyéni érzéssel hangsúlyozta ezeket a szent hangokat, kissé
magyarosan, hogy valami hieroglifáknak tüntek. S mikor végül befejezvén
a _Chaconné_-t, megint kinyitotta a szemét s felhajtotta a fejét a
párnáról, csak arra a sivár világra ébredt, arra a lélektelen és gonosz
világra, melyre minden művész ébred s amely elhárította, mint egy
Ahasvért!

Nem bánta, örült, hogy vége van, a cipő nagyon szorította a lábát. A
büffé sarkában, ahol megvonult, le is húzta a fájósat olyanformán, hogy
a lábfejét benne hagyta a szárában, mert így nem fájt, cuggos cipő
lévén. Igy ült magában, elhagyva, a féllábával ortopédiásan, s pengette
a hegedűjét, ahogy azt szokta, függőleges állásban a térdén, amíg nem
jöttem s hoztam egy fürt szőlőt, amit kért. Aztán egy második fürtöt,
egy harmadikat, egy tizediket, mert megint kért s megint egy fürtöt s ez
mind frankenthali szőlő volt, festeni való gyönyörű szőlő, amit jóízűen
nyelt zsugori létére, koncentráltan, hogy másnál van, ahol pusztít.

– No, megyünk haza? – kérdezte, miután megevett egy üvegházat s megint
belenyomta a lábát a cipőbe.

Nagyon szomorú dolog volt, ahogy mi innen távoztunk ketten, ahogy
Reményi kivonult e Babylonból, negligálva, öreg ember, egy búcsúszó
nélkül, lefitymálva, lefitymálva? még csak észre sem vette senki, amint
ment a hegedűjével, a két nagy fülével, _Remini!_ amint mentünk,
magyarok, mi ketten. Főként a földszinten, a ruhatárban érezhette, hogy
bizony megbukott szegény, mert az ilyet csak a ruhatárban lehet igazán
érezni. Ahogy ezek a merev lakájok, ostobák! az ujjuk végéről
átnyujtották a felöltőjét, már nem is volt számukra a világon.

Elsántikálva az Avenue de Villiers sarkáig, végül egy konflisba szállt,
egy vadgesztenyefa alatt s amint nyujtotta a kezét:

– Hazavinném a konflison, – mondta, – ha nem fájna úgy a lábam! Alig
várom, hogy otthon legyek. No, Isten vele, jó éjt!

De még kiszólott az ablakon:

– A jövő héten utazom Magyarországba. Viszem haza a feleségem, a
gyermekem. Hadd haljanak meg otthon.

Talán nem is ilyen zordan gondolta, mint ahogy ez hangzott. Talán csak
úgy gondolta, hogy megint megy a nagy világba, tengeren túl s ne legyen
több gondja! No de mégis! A gyermekei! a két tizennyolcéves! Nagyon
megbotránkoztam.

– Hát a mester, hol szándékszik meghalni? – kérdeztem kereken, az
ablakba hajolva.

– Én? – hebegte elképedve, hogy rá is kerül a sor. – Én? nem tudom!
valahol! – s az ülésnek dőlt.

S már döcögött az éjben.

És végül elmentem búcsúzni… Ez volt a vége, – búcsúzni! Megvallom,
könnyes szemmel jöttem fel a lépcsőn. Minden búcsúban megszakad az élet.
Mindig fájt búcsúznom, holott annyit gyakoroltam! Valaki csak átkelt a
Szajnán, a kis hajón, az egyik partról a másikra, hogy már fájt a
szívem! Mit mondjak arról, aki elment messze, a hazámba! Arra a
gondolatra, hogy Reményiék hazautaznak Magyarországba, kimondhatatlan
kínokat éreztem. Micsoda boldogság az, hazautazni Magyarországba! – ezt
éreztem. Annál kínosabban éreztem ezt, hogy én nem utazhattam
Magyarországba! Milyen furcsa is az, a mások utazása Magyarországba! Nem
is az, hogy ezek utaznak, de hogy én mindig itt maradtam magamban!
Milyen furcsa is az, – a mások boldogsága! Hogy csak ebben hisz az
ember! Hazautaznak! Micsoda gyönyör ez! Hogy lehet ezt érezni! Milyen
furcsa! Mikor az embernek semmi része benne! Akkor lehet ezt legjobban
érezni.

Könnyes szemmel jöttem fel a lépcsőn. Minél magasabbra jöttem öt emelet
lépcsőn, annál mélyebbre szálltam. Annál mélyebbre szálltam a kínokban,
a honvágyban. Mikor felértem a küszöbre, az ötödik emeleten, úgy tünt,
valami pincébe szálltam.

De csak álltam a küszöbön és vártam. Csengessek? Nem is tudtam, ha
csengessek-e? Ha csengessek-e, mint ahogy ezt máskor szoktam. Ha
csengessek-e a mások boldogságán? Mint ahogy a más fájáról ráznám a
gyümölcsöt, egy idegen kertben. Inkább elmenjek? nem is tudtam. Soha
vándor nem állott így egy idegen kertben. Soha Ádám nem állott így az
almafánál a paradicsomkertben. Soha koldus nem állott így egy küszöbön,
ilyen nyomorúságban!

Van egy fajtája a koldulásnak, amelynél nincs silányabb. Mikor az ember
a más boldogságából koldulna, mit? egy gondolatot! a más gyönyöréből egy
illúziót, egy pillanatot, egy képzetet! a valóságból egy hazugságot.
Mikor az ember, elgyötörten a honvágytól, még egy kuffertől is kéregetne
s hozzádörgölné a szívét, egy öreg kufferhez! amit föladnak
Magyarországba! Mikor az ember a maga honvágyát hozzádörgölné azokhoz,
akik hazautaznak! Mikor az ember utazik azokkal, akik hazautaznak, a
nélkül, hogy utazna! Mikor az ember mindig ott marad magába.

Alighogy beléptem az előszobába, már is ráborultam arra a fekete
málhára, ami állott ottan, már is ráborultam, mint a boldogság
ravatalára! A súlyát, amit éreztem, a szijjakat, amit éreztem, a bőr
szagát, amit éreztem, oh Istenem! ez mind az én utam volt, gyönyörteljes
utam! ezek mind a tulajdon szijjaim voltak, ez mind a magam nyomora
volt. Az egész honvágyam, úgy éreztem, ebbe a nagy málhába van begyűrve
s betemetve, az egész szívem bepakkolva a sok rongy közé, amit ide
benyomtak. Még mindig nyomtak, még mindig csomagoltak, a tetejébe, az
aljára, mindenfelé a málhába, még mindig csomagoltak! Micsoda izgalom
volt, micsoda láz és sietség, mennyi kérdés, kiabálás, mennyi mozgás,
szaladgálás, micsoda friss élet, ami csapkodta az ajtót, ami itthagyta e
falakat, az egész lakást, ezt az egész régi sorsot, ezt a Párizst, –
hazautaznak! Minden mozdulat a célt jelezte s megjelölte a helyet, ahová
mindez torlódott: Pest! Csak álltam és néztem. Olykor útban voltam, meg
is löktek. A falhoz álltam, oh Istenem, Pest! Odáig nem is mertem
gondolni, hogy talán Reményit irígyeljem, az ikreket, az asszonyt, a
cselédet, akik utaznak. Csak az a kis kézi bőrönd lehettem volna, amit
láttam, nyitva még, egy széken a sok toilette-dolgokkal s ezüst
szelencékkel benne. Soha egy kis bőröndnek ennyire lelkét nem éreztem,
ilyen jó dolgát, pályafutását, világjárását! És soha magamat ennyire
nyomorultnak. Hazautaznak! Csak mikor fecskéket láttam elszállani
magasan az égben, volt ilyen érzésem. Soha én így nem fogok szállhatni
az égben!

Mivel sírtam, Reményiné is sírt. Az a régi, száraz sírása volt, könnyek
nélkül, az a borzasztó sírása, amit a Newyork Herald termében láttam. Az
a borzasztó sírása a legnagyobb alkalmakra, az a torz sírása! Aki
sohasem mozdult és csak várt és várt, asztrális tengerek előtt, aki csak
várt, mint egy pingvin a parton, aki vár, most maga is mozdult, utazott,
utazott! végre. Egész testi masszája, a lelki nyomorok súlyával,
esztendők mázsáival, még rettenetesebbnek tünt. Mint egy tört hajó,
olyannak tünt, egy tenger előtt, amelyre rábocsátják. Szinte
szemlátomást sodorta a sors. Utazott! Hogyan? Mért volt ez szinte
őskori, tragikus? Mint a népvándorlásban, a Kaukázus felől, hegycsúcsok
és völgyek felől, úgy tünt föl súlyos árnya valami pokoli mosolygással a
széles arcában, szörnyű mosoly! amivel vándorolt és sírt.

– Magától nem búcsúzom, – mondta fogvacogva, néhány utolsó fogával.

– Én sem a nagyságos asszonytól, – feleltem olyan ájult hangon, hogy
majd belehaltam ebbe a búcsúzásba.

Az öt szobán át, mind az öt szobán át, mind szilajabb tempóban, mind
izzóbban, mind tébolyodottabban, a málhák és bőröndök között, Reményi
jött-ment őrjöngve a hegedűjével és zengett! Soha így nem dühöngött és
zengett, ilyen magaslatokban, ilyen forgatagokban, melyekben már útra
kelt, már rég elszállott, röpült, gurult, mielőtt a családjával a
vasútra hajtatott! Olyan furcsa volt az, hogy tőle nem is kellett
búcsúzni, nem is lehetett. Amint zúgott s zengett a szobákon át, közel
és messze, már rég nem is volt itt! Nagy utazó! mi volt ez neki, ez a
kis rövid út Magyarországba? aki a föld végéről a tulsó végre olyan
könnyűszerrel szállott, mint ahogy egy más ember lép egyet a
boulevardon. Már rég nem volt itt. Hol volt? Sehol. Az öt szobán át, a
málhák között, málhák nélkül, poggyász nélkül, valami kék tavaknál,
Bengáliában, a hegedűjével! Úgy kellett visszahívni, hogy indulni
lehessen.

– _Il est temps papa!_ – ordított Tibor.

Ebben a pillanatban, egy revolverlövés dördült, odakünn a lépcsőn. Mi
történt? Mi volt ez? Micsoda szörnyű dráma? Micsoda búcsú! Hazautaznak!

A falnak lapulva künn, Adrienne állott, fátyolos kalapjával a fején.
Mellette, revolverrel a kezében, fiatal udvarlója düllesztette a szemét
azzal a wertheri melankóliával, amellyel az ilyen merénylők stilizálják
magukat szerelmi drámák hőseivé. Rálőtt a leányra? lehet, nem tudom,
mindenesetre nem találta, s csak állt sápadtan, halálra szántan,
tragédiásan, s nem tudta, ha lőjjön-e mégegyszer, igazi francia, igazi
fiatal, – alig volt húszéves! De Tibor rögtön rávetette magát s adott
neki egy pofont. Egy rendőr is vitte már a hivatalba s ott is kapott egy
pofont. De ki is oktatták ott, igen bölcsen s hazafiasan, abban az
értelemben, hogy nem kívánván bántani a kisasszonyt, csak maga ellen
használta a fegyvert. Erre oktatták ki, hogy így valljon. Igy is
vallott. Mire rögtön el is engedték s már rohant is ki a vasútra, azon
feldúltan s felképelve, ahogy volt, igazi fiatal!

Épp indult a vonat, amint kiért szegény, még látta ezt az
Orient-Express-t, amint gurult hosszú kocsisorával, kivilágítva, még
látta! s utána vetette magát. Rohant, amíg bírta, a perrón végéig, a
legvégéig, a fal tövéig s még rohant volna, de ott az alagút volt s ott
minden eltünt a sötétben, az utolsó vörös lámpa.

– _Je suis bien malheureux!_ – mondta, mikor jött vissza lihegve.

Nem is feleltem, hagytam, mentem. Hazautaztak, – mondtam magamban, mikor
kiértem a boulevard Magentára.




XXIX.

El fogom kérni díjaimat Scotti bárónőtől, – ezt határoztam. Ezt
határoztam azzal az elborult jogérzéssel, ami a kizsákmányolt embert
olykor bizonyos szélsőségekbe kergeti. Végre is, dolgoztam ezért a
nőért, kínlódtam evvel a nővel. Hat hétig tanítottam, mindenap
tanítottam! Zongorán kísértem hűvös dalait a Munkácsy-estélyen, sikere
volt! ünnepelték! Munkácsy, nyilván külön is megünnepelte, – lehet az,
szabad az, ennyire megfeledkezni egy szegény fiatalemberről, kérdem?
Kótákat is másoltam érte hosszú éjjeleken át, szegény fiatalember!

Idáig nem igen történt, hogy nők megfeledkeztek rólam, mégha nem is
tanítottam őket s nem is másoltam kótákat értük. Ez volt az első, igen
bántó eset, amikor magamra hagyva s lefitymálva, teljes zamatjában
ízleltem meg szívemben a női szív hálátlanságát. Ennél nincs keserűbb
dolog a világon. Nem tudom, mit kíván az ember a nőtől, micsoda abszolút
dolgot. Azt sem tudom, miért érzi az ember olyan felfokozottan
brutálisnak a nő hálátlanságát. Az igazság az, hogy fellázadva a
szívemben, valóságos lelki válságaim voltak.

Keserű haragjaim voltak, amint e nőre gondoltam. Csak keserű haraggal
lehetett gondolni e nőre, mint általában a legtöbb nőre, de erre
különösen keserű haraggal. Rettenetes munkám emlékeit idézve, zenei
kínszenvedésem emlékeit evvel a nővel, olyan dühökbe gurultam, négy fal
között, a szobámban, olyan kétségbeesett dühökbe, hogy lázongó
szívemben, robbanásra készen, a legzordabb gondolatok ébredtek, valami
halálos kísértés legködösebb füzérén. Nem analizálom s nem hordom össze
apránként e gondolatok elemeit annak a nagy egységnek a masszivitásáig,
amelyben indulatbeli matériák, a mérges atomok nyüzsgésével,
kavarodásával s megtermékenyülésével a tragikus cselekvés felé sodorták,
mint leghőbb vágyak felé, szegény elkábult fejemet. Ölni szerettem
volna. Minden különösebb magyarázat nélkül, egyszerűen megölni szerettem
volna ezt a nőt! Nem látván módját, hogy jogos díjaimhoz jussak, csak
arra gondoltam, hogy megöljem. Hosszú percekig, gondolatban, gyilkos
voltam. Ez volt az egyetlen nő életemben, akit meggyilkoltam.

Hogyan lehet ezt prózaiabban magyarázni? Mi volt itt a lélek titka, nagy
harca, tusája? Magyar világnézletemben s úri gavallériámban nem
kérhetvén anyagi jutalmat egy nőtől, másrészt a nő sem jelentkezvén
önként a jutalommal, azonfelül, marcangoló szegénységemben, nem is
mondhatván le e jutalomról, ilyen drámaian véltem elvágni a csomót
egyszerre a nő nyakával s a _Hullámzó Balaton_-nal benne! Ez a
szegénység romantikája, a büszke szegénységé. Szerencsére nagyobbszerű
energiák és terheltségek nélkül lévén, zord lelki viharjaim meddőn
lezajlottak bennem s legyőzve a kísértést s a romantikákat, inkább csak
magamat gyilkoltam. S megint csak azt határoztam, békés
nyárspolgáriassággal s meglehetősen franciásan, akarom mondani francia
hatások alatt, hogy egyszerűen el fogom kérni jogos díjaimat. Ezt
határoztam, miután hazulról is, lapjaimtól, hasztalan vártam jogos
díjaimat. Ezt határoztam, miután harmadik napja nem ettem. Az éhségnek
vannak ilyen tragédiái, az összes tragédiák fölött. Mikor az ember
egyszerűen elkéri egy nőtől, ami jár az embernek.

Mivel resteltem személyesen jelentkezni, a levélírás silány módjához
folyamodtam. Régi emberi gyöngeség és gyászos szemérme az emberi
léleknek, hogy amit két élőszóval el tudna intézni, azt bőven kidolgozva
hozza levelekben. Az ember úgy áll ösztönszerűleg, tulajdon szívével
szemben, mint egy adóhivatallal, ahol mindenhez egy akta kell. Vágyakhoz
és fájdalmakhoz levelek kellenek. Az ember sohasem írna leveleket, ha
nem gondolná, hogy ez könnyebb, mint beszélni bizonyos esetekben.
Könnyebb? Alig hiszem. Ha valami fölényes levélben, szuverénül, azt kéri
az ember, amihez nincs jussa, ami csak képzelődés, föllépés és
követelődzés: az még lehet eredeti, bátor, vakmerő, ebben még lehet
valami elszánt dolog. De azért írni, ami jogosan megilleti az embert,
ez, valljuk meg, szánalmas. Az ilyet legnehezebb is írni.

Több levelet próbáltam, olyan stiláris nehézségek, olyan izgalmak s
konfúziók, olyan lelki viharzások közben, hogy e benső zajoktól s
lármától nem hallottam a mondatom ritmusát, nem hallottam önmagamat.
Déltől estig, tíz órán át, tíz olyan sort írtam, hogy nem tudtam aludni
ettől a tíz sortól. Az egész éjjel ezt a tíz sort forgattam a fejemben s
belemondtam a párnába s magamnak recitáltam százszor és százszor
egymásután, a sötétben, ezt a tíz sort, a hatásokat kutatván. Minden
szónak a mélyére szálltam, az értéke rezgésére, a tűze fényére, az
értelme zengésére, hangmértani rebbenésére s a vége az volt, hogy
elkoptatván az egészet, másnap megint elszálltam új levelek szárnyán.
Megint írtam egy levelet. Ezt megint átírtam s megint átírtam s jogos
díjaimért annyit koncipiáltam s annyi levelet írtam, hogy már
jogtalannak tüntek e különböző variációkban. A szavak, ahogy válogattam
őket, a mondatok, ahogy konstruáltam őket, az értelmi arányok, ahogy
keresgéltem őket, már-már elmosták bennem elborult jogérzésemet. Már
rátévedtem az irodalomra. Már kiestem a profán életből és beleestem egy
lírai-tengerbe. Beleestem a Vörös-tengerbe, holott az izraeliták itt
szárazon jöttek át. A sorsom rejtélyében már úgy írtam, mint húsz évvel
később, a »_Levelek egy barátnőmhöz_« című kötetemben. Már csak írtam.
Már nem is tudtam, mit csinálok, csak írtam. Jogos díjaimat kívánván
elnyerni, rájöttem az egész szerencsétlenségre, önmagamra, költő! Végre
mégis írtam egy levelet. Egy egyszerű kis levelet. Egy olyan egyszerű
kis levelet, mint egy egyszerű kis ibolyacsokor.

Ezzel a levéllel a zsebemben elmentem a bárónő lakása környékére. Csak a
környékre. A leghosszabb úton mentem, azokkal a szándékos szünetekkel s
kerülőkkel, melyekkel az ember megprolongálja a terveit, a végzetét.
Hátha valami csodába botlom útközben s a levelem tárgytalanná válik. A
Place Vendôme-on egy csomó ember állt egy szálloda kapuja előtt és
bámult.

– Mit várnak itt? – kérdeztem egy rendőrtől, aki maga sem volt
tájékozva.

– Valami királyt! – felelte, – _quelque roi!_ – S ment tovább.

A görög királyt várták, mert ilyet még nem láttak Párizsban, görög
királyt. Renan elhitette a franciákkal, hogy csak az athéni köztársaság
számított a világban. A görög király! gondoltam, ez segíthetne rajtam.
Ez nyilván megőrizte a tradiciókat az írók irányában. Magam is beálltam
a sorba és vártam. Gondoltam, ha nem megy máskép, csinálok egy riportot.
Már fel is tünt a kapuban, görög király, civilben, de olyan farsangi
hadsegéddel katonaruhában, hogy egy egész hattyúmadár volt a sisakján,
két tündöklő szárnnyal. Mind kiáltottak: «_Vive le roi!_» Én is
kiáltottam, olyan kétségbeesetten kiáltottam, olyan üdén és zengőn a
legszebb hangomon, amennyire csak magamra kívántam terelni a figyelmet.
Az egész szívem tele volt ragaszkodással a görög király iránt. A nyomora
legmélyén az ember, mikor már mindenki elhagyta, csak egy királyban
bízik. Ez Isten sugallata az emberben. Mert az ember leginkább abban
bízik, ami a legmesszibbre van tőle. Az igazság az, hogy a görög király,
mint általában a királyok, valahogy úgy nézte a tömeget, hogy senkit sem
látott. Beszállt egy kocsiba. A hattyú is beszállt utána. Vége volt.
_Quelque roi!_ Gondoltam, a rendőrnek van igaza, hogy ilyen fitymálva
szólott. Ez ismeri a királyokat. Gondoltam, felküldöm a levelemet Scotti
bárónőnek.

Néhány lépést jöttem a rue Mont-Thabor irányában. A sarkon megint
megálltam egy sor madárkalitka előtt, egy bolthajtásban, ahol egy öreg
ember, a kalitkák között, énekes madarait kínálta. Mindenféle apró
madárkák ugráltak sipongva a kalitkákban és egy rab fülemülét is láttam,
aki csak búsan gubbasztott s nem adott egy hangot s nyilván csak a maga
fülemületragédiájára gondolhatott, a szülőlombjára, valami távoli
erdőben. Egy másik madár, egy gyönyörű pintyőke, kiszúrt szemmel állott
a kalitkában, egy lécen és valahogy félvállról fütyült, igen keservesen
az elferdült nyakával s a fejét magasra tartva, ahogy nyilván a fényt
kereste, amelyre még emlékezett.

– Vak? – kérdeztem.

– Csak így fütyül szépen, – felelte az öreg ember, mint egy barbár a
bolthajtásban.

Oh Istenem, fel lehet-e ismerni egy pintyőke két holt szemében az élet
egész silányságát? Már nem haboztam, mentem. Nem is tudom, hogyan
bátorodtam föl, micsoda szolidaritásban, ezzel a szegény
művész-madárral. Világtalan fütyörészése, valahogy kitárta elém, micsoda
hangokon! a magam vak líraiságát s úgy sejtettem meg benne testvéri
magányát emberi bűnnek s fájdalomnak, testvéri magányát, ami a kis
lécről s a kalitkából szólott s messze elhangzott az utcán. Felküldtem a
levelemet a házmesterrel és vártam.

Nem telt bele öt perc s már jött vissza a válasszal.

– Nem jár semmi! – mondta. – Ezt üzeni a bárónő.

Csak néztem.

– Nem jár semmi? – kérdeztem azon elbárgyultan, ahogy olykor a
legvilágosabb dolgokat nem érti meg az ember.

Mikor kiértem a rue Castiglione-ba, a Tuilériák elé, már kitöröltem a
szívemből Scotti bárónő emlékét. Ennek örökre vége, gondoltam, lemondok
díjaimról, nem is fogom kérni többé, soha többé ezeket a díjakat, se
szóban, se irásban, soha többé, egyszerűen megadom magam, vallásosan,
Isten akaratának s annak a sivár lelketlenségnek, ami ezt a világot
alapjaiban összetartja. A különös az, hogy vallásos érzelmeim voltak.
Soha többé nem foglalkozom evvel a nővel, fűztem tovább, nem érdekel
többé, haljon meg. Nagyon közelről érezvén a sorsomat, mert már két
napja nem ettem, a bárónőt a Gondviselésre bíztam s bizonyos francia
hatások alatt, melyeknek ezidőtájt már áldozatja voltam, azt a bizonyos
történelmi szót adresszáltam fagyos lénye irányában, mely minden
helyzetre alkalmazható lévén, az örök búcsú számára sem volt hatástalan.
Azt a bizonyos történelmi szót, mely Cambronne-tól származik Waterloo
síkságán s amelynek zord fonétikájában minden lelki válság megkönnyül s
feloldódik. Azonfelül azt is tapasztaltam, mennyire üdítő e szó, e
történelmi szó, főleg nőkkel szemben való alkalmazásában, üdítő? több!
egyenesen megváltó, páratlan, boldogító! Bejöttem a Tuilériák kertjébe,
mint egy hajótörött, mint egy sorsüldözött, mint egy igazi árva, mint
egy költő, aki az egész világból, érzésből és tudományosságból beéri
egyetlenegy szóval. Egyetlenegy történelmi szóval. De mivel a jó Isten
kitüntetett a könnyek adományával, lágyan el is sírtam magam, magyar
érzelmességemben, amint ültem egy fa alatt egy széken. Most már csak meg
kell köszönnöm Pataky Bernátnak, ha találkozom vele, ezt a sibylla
tanítványomat, gondoltam és csak ültem a széken.

Körülöttem karcsú fiúgyermekek játszottak a kertben. A nagy medencén
vitorlás gályáikat irányították a szélnek, hosszú nádpálcák segélyével.
Még csak nem is olyan régen, gondoltam, én is ilyen karcsú fiúgyerek
voltam, ha nem is volt vitorlás gályám, mert én inkább csak álmodoztam,
valami gonosz könyvvel a kezemben, a Kraszna partján, Szalkán. Még csak
nem is olyan régen! Vannak szavak, amelyek, ha nem is történelmiek, ha
egyszerűen csak magyar szavak, az ember lelkét véresre sebzik. Melyekkel
egész világok gurulnak, olyan szavak. Olyan szavak, hogy nem is lehet
kifejezni, amit kifejeznek. A honvágy marcangolt. A Jászai tündéri képe
tünt föl a horizontban, kelet felől, a nap sugártörésében, mint valahol
Antiochiában. Rózsák illata szállt valami rejtélyes mulandóság szárnyán,
ami észrevétlenül sodorta az életet, a történelmet, a dolgok minden
hívságát a földön s az árnyakat is mind sodorta, lovagolvást a
Tuilériákban s Mária Antóniát a kert végében, hajdani rózsákkal, sápadt
női fantóm! Gondoltam, fogok írni egy drámát Antóniáról Jászai Marinak,
hogy kimutassam ragaszkodásomat. Miért, hogy mindig arra gondoltam,
rendszerint legnagyobb szegénységemben, hogy valami súlyos dolgot írjak.
Ha nem voltam boldog ötéves koromban, nyilván azért volt, mert akkor még
nem gondoltam arra, hogy egyáltalán írjak valamit.

S csak ültem a széken a Tuilériákban, mert itt a világ végéig ülhet, egy
szalmafonatú széken, díjtalanul, a magányos ember. S csak válogattam a
lelkemben, keserveim füzérén, a legfinomabb hangulatokat, mert a magyar
honvágy, mindennél erősebb lévén, legfinomabb hangulataival, már
elfojtotta a szívemben a francia hatások varázsát. _Még csak nem is
olyan régen!_ Csak ezt variáltam abban az egyhangú vonatkozásban, ami a
mult életemnek tűzte a lelkemet, mint egy bús növényt a fénynek. Minden
olyan közel volt, alig történt meg, alig zajlott le, tegnap! Tegnap,
hogy eljöttem hazulról, hogy a Nemzeti Színházban az _Ember
tragédiájá_-t láttam! Vajjon csakugyan _ez_, az ember tragédiája?
kérdeztem aggódással, Madách iránt való mély tiszteletemmel. Az a
legsötétebb perce az emberi léleknek, mikor remekművek irodalmiasságához
méri a maga egyéni keservét. Shakespeareből ki lehet ábrándulni
ilyenkor. Ki tudott ezen a világon, az én tragédiámról? Minden olyan
közel volt, alig történt meg, alig zajlott le, tegnap! Minden olyan
közel volt! Csak az volt olyan régen, hogy utoljára ettem.

Talán semmi annyira nem izgatja s nem kísérti meg az ember lelkét, mint
ami hiábavaló s lehetetlen. Innen a mindenféle újítók s forradalmárok
vállalkozása, a sarki utazók zord nosztalgiája is, hosszú évszázadok óta
a sarki világok felé. Én nem vágytam ilyen messzire, a föld végére,
kísértetéseimben, én csak valami tűzijátékban kigyujtottam magamnak, a
képzeletem lobogásán, a hazatérésem szceneriáit, minden részleteivel,
mint ahogy külön magamnak egy drámai jelenetet írnék. Mert mindig úgy
szerettem volna élni, ahogy ezt magamnak megírnám. Ahogy ültem a széken
a Tuilériákban, úgy magamba szálltam, koncentrálva magamat, hogy
álmaimat szőve, a valóság gyönyörébe estem. Mert a valóság csak akkor
gyönyör, ha azt az álmok szövik. Mindent elhittem magamnak, mindenüvé
követtem magamat azzal a stiláris készséggel s engedelmes hűséggel,
ahogy az ember a vágyait tudja követni, a vágyait a nyomorban, a
gondolatok szárnyán. Amennyire szenvedtem a valóságban, épp annyira
boldog is voltam túlonnan a képzeletem világában, mert a szenvedés csak
addig számít, amíg fel nem váltja egy illúzió. Apránként kidolgoztam,
pedantériával, egy egész tervet, egy egész programmot azzal a könnyed
építkezéssel, ahogy légvárakat épít az ember, ahogy utazna az olyan
ember, aki egyáltalán nem utazhat, ahogy mindent megenged magának az
ember, ha semmit meg nem engedhet magának s ha két napja koplal és csak
hallgat. Kidolgoztam egy egész rendszert, egy egész álmot, egy egész új
világot arra a napra, mikor haza fogok utazni! Korán fogok kijönni a
vasútra, gondoltam, legalább is egy órával indulás előtt s gyalog fogok
kijönni a vasútra, hosszú utcákon át, százféle kerülőkkel, hogy élvezzem
térben és időben, még mielőtt utaznám, az utazás gondolatát. Mindent
apróra kidolgoztam. A szerelvény előtt, a perronon, egy óráig fogok
sétálni s külön megszemlélem a gépet, imádattal, imádattal a gyönyörű
gépet a fehér gőzöktől robbanón, ahogy vár a jelre, hogy nekirohanjon az
éjjelnek s a végtelennek. S ahogy be fogok szállani a kocsiba, végre,
mikor szólni fog a jel, ahogy be fogok szállani, micsoda mozdulattal,
micsoda érzéssel, micsoda gondolattal, micsoda magányosan mint az igazi
boldog ember, – ezt mind kidolgoztam, ezt mind láttam, ezt mind írtam,
ezt mind elképzeltem, s már ültem a fülkémben s már utaztam
Strassburgig, egy fél éjjel, annyi kéjjel, hogy nem bírtam tovább s
megrázkódtam a széken. A képzelet is csak úgy viszi az embert, mint
minden egyéb az életben, hogy tudniillik van egy perc, mikor elakad az
ember. Van egy perc, ami legyőzi az embert éppen akkor, mikor elérne
elébe. Fecskék nem szállnak olyan sebtiben az égen, mint ahogy én
szálltam vissza, én roskadtam vissza magamhoz, az estében. A lelkiekben
is, úgy tűnik, valami kérlelhetetlen egyensúly uralkodik a világban. Aki
megengedi magának a fantáziákat, az össze van törve, minden csontjában,
mikor legurul az ábrándjai hegyláncolatáról. Soha így nem ébredtem, mint
a Tuilériákban e nap! Milyen régen is volt minden! Milyen régen ez a
Scotti bárónő is, aki elúszott az emlékezetemben, mint egy jégszirt
fantómja, a sarki tengeren. S milyen régen, hogy nem ettem! Mert ez
egyformán régen volt, közelségekben s távolokban. Mert ez egyformán
pozitív volt, akármit képzeltem.

Azonfelül, az abszolút bizonyosság súlyával nehezedett agyamra, hogy egy
árva _sou_-m van, egyetlenegy _sou_ van a zsebemben, egy franknak
huszadrésze, vagyis öt centime a vagyonom! Soha a biztos tudatnak ilyen
lesujtó hatását nem éreztem. Az unikumnak, a ritkaságnak, az
egyedülvalóságnak ilyen keserű fenségét sem, soha. _Egy sou!_ Ez annyi a
pénz világában, az ezüstfrankok, tallérok s arany húszfrankosok
birodalmában, mint egy főúri birtok produktivitásában egy csipetnyi
törek, ami ott maradt a földön. Ez annyi, mint egy erdőszélen egy kis
fonnyadt nyírfalevél, ami lehullott. Ez annyi, mint a csillagok
végtelenségében egy utolsó kis szikra a tejúton. A honvágy marcangolt.
Mert az olyan sajátságos, a honvágy, hogy mindenhez van kapcsolata,
valami delejes kapcsolata minden árnyalathoz, minden pénznemekhez, a
milliókhoz éppúgy, mint egy ilyen utolsó kis rézpénzhez, amit
koldusoknak adnak. Mert a honvágy az ember lelkében, az egyetlen igazi
kívánság valami jobbra, szebbre, valami boldogabbra. Már esteledett. A
honvágy marcangolt. Mert a honvágynak az estével is van kapcsolata,
azokkal a távoli fényekkel is, melyek a Champs Elysées-n túl, az Arc de
Triomph fölött hullatták véres tüzeiket mintegy történelmi egekből.
Fényekkel átszűrt felhőknek azokkal a tömör masszáival, melyek a
palotasoroknak egész lángoló fantazmagóriáit ívelik fel az alkonyati
égre, azokkal a fényekből való havakkal s havasokkal, amelyek mint egy
tükörből vetítik a csúcsaik skarlátját s patakjaik zuhatagját omló
aranyban ontják, azokkal a szakadékokkal, szirtekkel és
hegyláncolatokkal, azokkal a magas csapásokban tündöklő fensíkokkal,
azzal az egész borzalmas kivilágítással, fényből való máglyákkal s
teológiákkal, melyekkel az alkony borul Párizs fölé a mennyek
végtelenségében, a honvágynak olyan rettenetes kapcsolata van, hogy
valami torz kínomban, elfúlva, szédültem ki a kertből.

Hova menjek? Mert az is sajátságos a honvágyban, hogy az ember sohasem
tudja, hova menjen. A szív, mint egy delejtű, változatlanul csak azt az
irányt mutatja az embernek, hová nem lehet, hogy menjen. Ahol megy az
ember, az mind olyan, minden valóság ellenére, mintha sehol se menne. A
honvágy ellebegteti az embert, valahogy kitaszítva, valami vak
végtelenbe. Valami dupla világba, amelyből az egyik zárva van. Az estéli
egekkel mögöttem, a fénykertekkel s tűzhányókkal, nem is éreztem az
estét, ami leszállt. Két világ között csak azt éreztem, hogy az egyik
elmúlik, de a másik nem jön. Az este, ha leszáll, csak éppen annyi, hogy
soha nem lesz reggel. Megálltam egy fal tövében, céltalan, a sarkon. A
madárkalitkás öreg ember, néhány lépésnyire tőlem, behordta mind a
kalitkáit s zárt. A vak pintyőke még bele sipongott, félvállról abba a
változatlan sötétbe, ami a kiszúrt szeme világa volt. A kalitkák mind
eltüntek, a bolt mélyén, az egymás tetejében. Az egymás tetejében mind
gubbasztott a sok madár, a sok madár! Az öreg zárt s míg megforgatta a
kulcsot, a fél térdével benyomta az ajtót. A honvágy marcangolt. A
honvágynak nem tudom micsoda kapcsolata van zárt boltajtókkal s
madárkalitkákkal.

Egymásután eszembe jutott, külön-külön, az a három magyar dal, melyekre
Scotti bárónőt annyi kínnal tanítottam. Az is eszembe jutott, hogy
énekmesteri sikereimmel öt centime magaslatáig vittem. Öt centime
magaslatán olyan magasan van az ember, olyan magasan vagy mélyen, hogy
már nem is mehet tovább. Bementem egy péküzletbe a szomszédban, öt
centime-om magaslatán.

Sehol a világon nem árulják a kenyeret olyan báltermi díszletekben,
olyan szimbolikus fönséggel, mint ezekben a párizsi péküzletekben,
tükrös falakkal s márványasztalokkal. Sehol a világon nem is tudnak
ilyen kenyeret sütni, magyar lisztből, aranyrudakban. Sehol a világon
nem is mérik a kenyeret, gyönyörű fiatal hölgyek, ilyen alkimista
pontossággal. Vehettem volna, igaz, egy kis cipót a _sou_-mért. De
inkább abból a _pain de ménage_-ból kértem, ami jóval kiadósabb.

A fiatal hölgy, égi angyal, a tükrök, a márvány, a sok kenyerek között,
a bárd alá nyomott az asztal végében egy egész nagy kenyeret és vágott.
Jókora darab volt, amit vágott s rátette a mérlegre és nézett, – én is
néztem. Mennyivel lehetett több e karéj kenyér, mint a súly, az ilyen
gyakorlott kezekből? Mert csakugyan több volt. Egy fél dekával, annyival
sem, egy hajszállal, egy gondolattal, egy árnyalattal, egy sóhajjal te
jó Isten, mert a kenyér mindig súlyosabb egy sóhajjal! Elegánsan, nem
tudom, valahogy leplezni kívántam ezt a többletet, mint ami nem számít,
amit meglátni sem érdemes s fölényesen, egy pillanat alatt, a magam
generozitását szuggeráltam a hölgynek, egy egész világnézletet! Mégis,
fehér keze már kinyúlt a serpenyő irányában. Már kivette volna azt a jó
darabot, hogy levágjon belőle. De gyorsabban e mozdulatánál, oly
rémülten nézhettem, olyan halálos ijedelemmel a keze fölött, amint
kinyúlt, hogy úgy amint volt, a félúton, a félmozgásával, a levegőben
elakadt e kéz. A harc harc, erősebb voltam, de micsoda áron! Mikor
leadtam a sou-mat s ott láttam magam, szemtől-szembe magammal a
tükörben, alig ismertem magamra. Alig volt hangom, ahogy elköszöntem,
mikor mentem csendesen, a karéj kenyeremmel selyempapírban, mikor
mentem.

– _Bonsoir_, – mondtam.

– _Bonsoir!_ – felelte.

Soha nőnek ilyen hangját nem hallottam.




XXX.

Már ezidőtájt mindenkinek bemutattam magyar novellás könyvemet, még csak
Mirbeau hiányzott, aki nem ismerte. Nem is tudom, mi célja volt annak az
elképesztő butaságnak, hogy minden francia írónak bemutassam a
könyvemet. Valószínűleg jelezni kívántam, hogy én is megírtam egy kötet
novellát, noha magyar nyelven. Még csak Mirbeaunak kellett ezt jeleznem.
Legott vittem neki egy példányt a kies Poissy-ba, ahol ez a kitünő író a
tulajdon kastélyában lakott, egy tündéri kert közepén.

Megérkezve Poissy-ba egy nyári délután, eltikkadva szállottam ki a 3-ik
osztályú kocsiból s egy kis ivóvíz után néztem az állomáson. Azonközben,
hogy így szaladgáltam a könyvemmel, az a kínzó szomjúság gyötört, ami
minden ügynököt, mártírt és rikkancsot gyötör, de amelynek az én
esetemben nyilvánvalóan lelki okai is voltak. Ha nem tiltanám meg
magamnak ezekben az írásokban, amint ezt már többször jeleztem, a
nagyobbarányú vállalkozásokat egy írótoll ecsetjével s búvárszondáival,
bőven leírnám e ponton ezt a drámai szomjúságomat s ennek a drámai
szomjúságomnak azokat az egyiptomi napjait és éjeit, melyekben valami
történelmi átok perzselte a gégémet, atavisztikusan. Egész
fiatalságomban olthatatlan szomjakat éreztem. Olthatatlan szomjakat
éreztem magányos nyári délutánokon át a Luxembourg kertjében s kis
szobám ablakából, amint az alkonyat óráiban az első csillagokat néztem.
Az erkölcsieken kívül, amelyekről alig szólok, talán klimatikus hatások
is magyarázhatják ezt a szünet nélkül való elepedettséget. Nem egyszer,
egyenesen a vízcsapnak dőltem s úgy ittam hosszú perceken át, félig
ájultan, félig elázva, mint egy állat.

Az állomás végében, egy platán alatt, rögtön megláttam egy kis
bronzkutat, amelyen, egy kagylóformából, vastagon dőlt a víz, csillogón
a napfényben. _Eau potable_, olvastam a kúton s rögtön, a félarcommal, a
vízsugár alá hajoltam a tátott szájam gyönyörűségével. Akkor, amint így
ittam, fölfelé meredezve, egy másik felírás is a szemembe ötlött, egy
másik felírás, apró gót betűkkel: »_Don de M. Octave Mirbeau_«. Nem
emlékszem, hogy volt valaha életemben ilyen kettős örömöm, mint amilyet
ez az üdítő víz s ez a finom szöveg okozott így együttesen a lelkemnek e
nyári délutánban. Úgy ittam hálásan és vallásosan, mintegy az adakozó
tiszteletére. Úgy ittam, mint azok a legrégibb elődök a pusztában, mikor
Mózes báró forrást fakasztott a sziklán. Úgy ittam, olyan önfeledten,
olyan búfelejtőn, olyan extátikusan, hogy a brüsszeli gyorsvonat,
kitörvén a látatlanból s elrobogván a hátam mögött, majd elsodort a
légnyomásával.

Azokat a szálakat sem vizsgálom, melyek ösztönös vonzalommal Mirbeauhoz
kötöttek. Tájékozatlan ifjúságom elbűvölve követte azokat az írásbeli
szilajságait, melyekkel kíméletlenül mindenkit főbeütött maga körül, aki
nem volt tetszése szerint. Évszázados tekintélyeket, hagyományos
nagyságokat egyszerűen kitörölt a világból s az összes belső részeit
kivette áldozatainak, a modor és hang olyan szabadságával olykor, olyan
ötletességekkel, olyan viccekkel és szellemességgel, a leplezetlen
gyűlölségnek olyan trágárságaival olykor, határok és mérték nélkül, hogy
ez már fenségesnek tünt. Az ember érezte, hogy ez a harcias író a
szegények barátja. Gyönyörű kútját is a poissy-i állomáson, valami külön
figyelemnek tekintettem a magam irányában. Nem tudom, micsoda jóságokat
éreztem, a magam javára, ennek a szenvedélyes embernek a szívében. Nem
tudom, micsoda kapcsolatokat éreztem. Azokat a kapcsolatokat és
kötelékeket éreztem, melyekre az ember oly hajlamos, oly hajlamos!
húszéves korának sötét nyomorában.

Egy harmadik fölírás, amit a kapun láttam, már kevésbbé volt üdítő
hatású. _Gare aux chiens!_ ezt olvastam a kapun. Megvallom, többször
elolvastam. Megvallom, haboztam is. Megvallom néhány percbe telt, amíg
kivontam magam abból az eszmekörből és gondolatvilágból, melyek ezt a
figyelmeztetést a magam számára is megfontolandónak sugalmazták.
Meggyőzvén magamat, hogy mindez nem reám vonatkozik, óvatosan beléptem a
kapun s izraelita modorban körülnéztem, a könyvemmel a hónom alatt, mint
egy imakönyvvel, mint egy pálládiummal, ami meg fog védeni, akár vérebek
ellen is. Az igazság az, hogy nyoma se volt itten se vérebnek, se
kuvasznak, se komondornak, se semmiféle kutyafajtának. Soha nem is
profanizálhatták házőrző kutyákkal ezt a tündéri világot, mely mint egy
látomás, rögtön a kapun túl, az első kis ösvénytől fogva, a szemem elé
tárult. A melegházak végtelen nyúlványai szántották át a teret s tetőzet
nélkül, oldalfalak nélkül, amelyekből csak egy-egy üvegkocka maradt,
olyan színekre, olyan harmoniákra, oly mélységekre s magasságokra
nyiltak a legritkább virágfajoknak árnyalatok szerint való
csoportosításával, tűzhányó-lavinájával, gyémántmezeivel, poláris
havával és sárgaréz virulásával, hogy csak bámultam és álltam, hivatlan!
ágrólszakadt! sápadt költő, magyar ember, micsoda más világból! Nem
láttam semmit s úgy láttam mindent elborult öntudatommal, amellyel alig
tudtam számot adni magamnak, amint szédítő egységében, fényeiben és
végtelenségében belém omlott ez a babyloni virágözön, rejtélyes életek
ezrei, annyi szépség, amit nem ismertem. Kényes és légies virágok, olyan
kelyhekkel, mint a fátyol, ezerszámra állottak opálszáraikon s más
virágrengetegek, más mezők és terítők, más csillagos egek egyesültek
velök s követték őket virulón a térben s abban a csöndes
testvériességben, ahogy virágok állanak egymással, mint a szűz nővérek.
De megismertem a gardéniát, egy egész rét gardéniát, elborítván mohos
lejtőket, valami halvány fagy tompaságával, mint egy távoli tó ködösen a
télben, matt fénytelensége derengésével. És megismertem a tubarózsákat,
sűrű sorokban, föltüzdelve, mint a templomi gyertyák, egy másik
végtelenségben s megint egy másikban, egész lejtőkön, egész
lépcsőzeteken, egész folyosókon, csíkokban s kendőkben a rózsaszín
begoniát, a jácintot s a violákat, a hortenzia-gömböket, mint a kék
lampionok sokaságát s a karmin kanéákat egy egész domboldalban, micsoda
domboldalban! ami körülzárta az udvart, az egész térséget a kastélyig, a
kastély körül s a kastélyon túl, piros szuronyokkal s bronzlevelekkel,
valami zord mozdulatlanságban, úgy zárta körül!

És csak elbűvölve álltam, s alig mertem lépni. És mindig több volt ez s
mindig más és nemcsak az volt, hogy virágok voltak itten, végtelen
teóriákban, füzérekben, fonalakban, minden színekben s árnyalatokban, a
fokozásoknak olyan skálájában, olyan forgatagában, hogy a leghalványabb
fehérből, sárgából, kékből és pirosból a legizzóbb fehérbe, a legzordabb
kékbe, titáni kékbe s vérző skarlátba mentek, nemcsak az, hogy virágok
voltak itten, végtelen szőnyegekben, ágyakban, terítőkben,
csillagkendőkben, az egyazon szín legalacsonyabb mélyétől a legmagasabb
fokáig, ahonnan már nem lehet tovább, ahol már megszűnik természet,
kertészet, művészet, ahol már nincs többé se virág, se szín. De ami
megragadta az embert, nem is az illat, nem is a harmoniák álombeli
szépsége, de az a furcsa csend, ami terjedt, az élet és virágok csendje,
annyi élet s annyi virág halálos csendje, amibe nem szólott egy
lehellet, egy sóhaj, egy hang! Majdnem sírtam és csak néztem s csak
néztem s nem tudtam, hogy menjek? Mint egy templomban, mint egy más
világban, mint egy álomban, mint egy mesében, mint ezer és ezer élő szív
között, nem tudtam, hogy menjek szegény fiatalember, magyar ember! Nem
is tudom, hogy mentem, hogy értem fel a kastélyig, félig ájultan a
novellás könyvemmel.

Idáig, senkit nem is láttam. Itt nem volt senki és semmi, csak virág.
Itt nem volt semmi, csak ez az isteni processzió valami heroikus
örömben, gyönyörben és kéjben, olyan szakaszokra, táblákra és masszív
tömbökre osztva, olyan felvonulásokra osztva, ahol ezer és ezer virág,
mint ezer és ezer apró szűz, a maga kis templomi zászlóját hozta, ahol a
fehér virágok halotti leple, a halovány selymek fénytelenségéből a
legtündöklőbb jégmezőkbe dermedt, ahol a pirosak brokátja, a rózsaszín
derengésből vérző rétekké változott s a sárgák és kékek rövid száraikon,
mint az ékkövek csillogtak végtelen tartályokban. S ez mind, ez mind,
ezernyi szirom, kehely és szár, ezernyi szín, százféle árnyalatokban, ez
mind betűzött a nyári fénybe azzal a tündéri kivilágítással, amit a
levegő prizmája, apró tükrökre s kristályokra osztva, ezer felől
vetített vissza délibábos tüneményességgel. Semmi nem mozdult ezekben a
tükrökben s kristályokban. De a legparányibb rezgésre a levegőben, ha
csak egy percre fújt a szél, már úgy tünt, rögtön, hogy meghajlanak a
tükrök s az egész virágtömeg fölborul bennök, széthajlik, oszlik,
elszóródik, megy, miközben egy újabb tömeg, egy másik csoport, egy másik
tömb, egy másik virágözön merül fel és jön az előbbi tetejébe, egy
harmadik, még izzóbb, még lángolóbb s ez is elmarad s eltűnik s
újjászületik egy tükörben!

Hogy értem fel a kastélyhoz, nem is tudom. Egy ember ült a tornác
végében, akácindák mögött, melyeken alig tűzött át a nap. Egy kis asztal
előtt ült, s cigarettát töltött, sokféle török dohányból, amit
összekevergetett. Alig ismertem meg a sűrűben, az ákácfürtökben,
Mirbeau! ahogy gyűrte a dohányt a hüvelybe s dolgozott, lilaszín
derengésben. Már egy egész halom cigaretta volt előtte, most ebből
kiszedett egyet, levágta a végét egy ollóval s éppen rágyujtott, amint
fölmerültem a küszöbön, az indák alatt, előtte… Úgy nézett a gyufa
lángja mögül, amíg csak tartott ez a láng, úgy nézett meglepetve, mint
aki csak virágokhoz szokott. Egy szót nem szólt, de egy nagyot
szippantott a cigarettájából, olyan mélyen a mellére, hogy egy szál füst
nem jött ki a szájából percekig. Én sem szóltam, nem tudtam szólani.
Valami fojtogató némaságban szinte összeomlottam, mint nők előtt,
akikhez nem mer szólani az ember. Csak egyszerűen kinyujtottam a karomat
s így tartottam a könyvemet, mint egy áldást, mint egy virágot egy más
kertből feléje, szegény magyar novellás könyvemet!

Átvette, megnézte, fellapozta, belenézett s olyan szomorú lett, amilyen
csak egy könyvvel lehet az ember.

– _Vous m’apportez un livre, que je ne comprends pas!_ – ezt mondta. –
_C’est un bon livre!_ – mondta még s szépen visszaadta.

Miért mondta ezt: _C’est un bon livre!_ nem tudom. De olyan szomorúan
mondta! Olyan szomorúan, mint mikor az ember nagyon örül valaminek.
Talán csak azért mondta, mert csakugyan nem érthette, nem tudom. Talán
azt gondolta, csak az a jó könyv, amit soha nem olvas az ember.

Borzasztó gêne-ben voltam. Borzasztó szerencsétlen voltam. A lilaszín
derengésben, a küszöbön amint álltam, nem tudom, micsoda
gondolattársulással azokat a vándor teológusokat láttam, azokat a sápadt
fiatalokat távoli visszasugárzásban, akik hajdan, a hazámban, Szalkán,
egy tányér levesre vártak a küszöbön s akiket bámultam. Ez az egész nagy
perc itten, egy perc! évszázadokra osztva! mint a katasztrófa nehezedett
reám. Nem jelzek itt semmit mélyebben, ebből a hajótörésből. De főleg ez
tört össze a lelkemben, darabokra, ez a _C’est un bon livre!_ ahogy
mondta! Valahogy menni akartam volna ólomlábakon. Valahogy szárnyakat
reméltem, hogy kinőnek a vállamon s elrepülhetek. A nyelvem beragadt a
számban, olyan szomjas voltam. Alig hogy kiérek, inni fogok, ezt
gondoltam, inni a kútjából és mentem.

Megint mentem a sok virág között, mentem a könyvemmel, talán nem is
siettem, csak mentem, mint aki utoljára megy egy ilyen tündéri kertben,
ennyi virág között és soha többé, mint ahogy koldusok mennek, akik
ráérnek, mint ahogy bizonyos lepkék szállnak, lassan és utoljára, mikor
vége van a nyárnak, úgy mentem a könyvemmel. A kapuhoz érve, még egyszer
megfordultam s néztem. Ott állott, fönn a tornácon, messze, a sok virág
fölött, ott állott és nézte, ha vajjon kimegyek-e a kapun?




XXXI.

Mégsem nyugodtam a könyvemmel és csak szaladgáltam. A két lábamat
lejártam. Mindenfelé szaladgáltam a könyvemmel Párizsban, ahol csak
valami reményem lehetett. Nem is tudom, micsoda reményem, mert soha meg
nem határoztam. Olyan szegény voltam s annyit szenvedtem, hogy soha nem
is kellett semmit meghatározni reményeim tekintetében. Nem kellett
közelebbről meghatározni, nem kellett külön sem meghatározni miben
reménykedem, nem kellett választani a reményben. Akármiben
reménykedhettem, a legparányibb dolgokban is reménykedhettem, mert ha
csak a legparányibb reményem is megvalósul, már rögtön jobbra fordul
dolgom. Nem arról volt szó, hogy csatákat nyerjek, hogy nagy dolgokat
bonyolítsak le, hogy feldúljak tömegeket. Olykor csak a legparányibb
dolgokról volt szó. Csak egy percig tartó jobb életről volt szó az
életemben. Olykor csak arról volt szó, hogy találkozván valamelyik
ismerősömmel az utcán, a könyvem szellemi értéke felemeljen anyagi
mélységeim éjjeléből s mint költő, mint igazi költő, megaláztatás nélkül
fogadhassak el egy szerény kis meghívást valami étvágygerjesztő
_aperitif_-re, miután napokig nem ettem. Valami kis _aperitif_-re,
valami kávéházban. Reménytjáró utaimban a boulevardokon, mindig
étvágygerjesztő _aperitif_-eket ittam, a dolgok visszájára abban az
élettani értelemben, hogy éppen attól kellett jóllaknom, ami másnak csak
étvágyat csinált. De ez mind remény volt, mind remény, amit csak láttam,
éreztem, gondoltam, amit láttam főleg, a nagy tömeg a Café de la Paix
előtt, ahol, a teraszon, az _aperitif_-et ittam, a dörgő kocsisor az
úttesten, a sok nő a járdán, az Opera fénye, ami kigyúlt a szomszédban,
ez mind remény volt, mert ezt mind sodorta az élet, a lehetőségek, a
beteljesedések valami szüreti igéretével. Ez mind hatott és harsogott és
visszahatott rám mámoros hangulatokban, valami furcsa szaporodással,
párzással és népesedéssel, mint liliputiakkal, ha szabad így mondanom.
Fogékonyan a fantáziákra, minden készséggel a magam javára, hogy egy
jobbik percre fordítsam a rosszat, az egész szívemmel nekidőltem minden
lehetetlenségnek s a párizsi boulevardot a Váci-utcával tarkítva ájult
idézetekben, igen boldog is lehettem. A tömeg kivetette elém azt a
rejtélyes matériát, amelyben ezer és ezer ember lelke remeg, egy közös
érzés végtelenségében. Minél több idegen embert láttam, minél több
franciákat láttam, annál inkább magamra ismertem. A remény sodort. A
remény sodort a honvágyban. Maga a honvágy is remény volt. Az _aperitif_
hatása, hatástalanul az olyan gyomorfalak közt, melyek izgatás nélkül is
reszkettek az étvágytól, vagy szilárdan álltak az éhségben, mint a
bástyák, az _aperitif_ hatása inkább a fejemben mutatkozott. Egy pohár
vermut összekeverve, tudományosan, cseresznyepálinkával, vagy egy
abszintes gránátalma-szörp rózsaszín-opálosan, azokba a tündéri
világokba emelt, ahol korlátok nélkül, a képzelet szabadságában már nem
volt megállás többé és minden valóság a visszájára fordítva, egyazon
rózsaszínben derengett az itallal, amelyből származott. Nem egyszer azt
vártam, meglátom Jászait a tömegben, lobogó fátylakkal, görög-római
arcélével, Agrippina! aki fölmerül és megy. Meglátom Beöthy Zsoltot, aki
szeretett, Weisz Juliánt, akit szerettem, Apponyit, akiben kulmináltam!
Ember, tömeg, kocsisor és a nők, ezt mind benépesítettem, elepedt
képzelettel, félig ittasan, félig boldogan és még boldogtalanabban, ezt
mind benépesítettem a magam javára, a magam reménységében, ezt mind
szántották ifjonti vágyódások olyan barázdákra, melyekből álmok
hajtottak ki, virágok virultak ki, virágok egy-egy emberfejjel, –
barátok, szeretők, magyarok, akiket mind vártam, hogy jönnek, hogy
feltünnek, hogy kilépnek a sorból s mosolygón közelednek, akiket mind
reméltem, hogy itt vannak, hogy megjönnek, mint Pál remélte Jézust, hogy
megjön, hogy meglátja, tündöklőn egy fal alatt!

Reméltem! Úgy reméltem, ahogy lélekzetet vettem. A reményem a levegőben
volt, mert minden remény volt körülöttem, az utca, az út, a házak, a
telefondrót, a kábelsodrony, a madár, aki szállt a kábelsodrony fölött a
füstben fenn az égen, az első rikkancs, aki kiáltott és rohant és nem is
tudom, ez mind reményem volt! És amit nem hittem s amit nem is vártam,
akit sohse láttam és sohasem ismertem s amit soha nem is képzeltem s
amit nem is kívántam s amire nem vágytam és soha nem is reméltem, ez
mind reményem volt, amint szaladgáltam Párizsban a könyvemmel, mint egy
sivatagban. Szaladgáltam a reményben, sőt! Már nem is arról volt szó,
hogy mi a reményem, hogy miért szaladgálok, hogy mi a célja annak az
Ahasvérus-útnak az utcán s a boulevardokon, az egész életemnek! Most már
csak arról volt szó, hogy abban a csodában reméljek, aminek történnie
kell, hogy tovább mehessek a reménytelenségben!

És csak szaladgáltam a könyvemmel és mindenfelé szaladgáltam s
mindenfelé néztem s nem tudtam, mit nézek s nem tudtam, mit érzek, csak
a könyvemet éreztem a hónom alatt, s a két lábamban egy végtelenséget.
Reméltem, nem reméltem, bizakodtam, nem bizakodtam? már nem is tudom,
olyan ájult voltam. Nagyon fáradt voltam. Nagyon fiatal voltam. Ezt
főleg onnan éreztem, hogy nagyon éhes voltam. Úgy voltam éhes, hogy ezt
nem vallottam be magamnak, mert nagyon büszke voltam önmagam előtt is,
de azért nagyon éhes voltam. A boulevardok népvándorlásán, az estében és
fényben, nem jött egy lélek, akit ismertem. Egy leány köszönt egy
utcasarkon. Tisztelettel visszaköszöntem, megemelvén a cilinderemet,
mert Maupassantra gondoltam, aki mindig ilyen illedelmesen köszönt
vissza utcai kisasszonyoknak. Mindig irodalmi dolgokra gondoltam s
analógiákra gondoltam, mert maga az út, az utca, egész Párizs a
boulevardokon harsogva és zúgva az estében és fényben, valami nagy
regény volt, ami élt. Itt voltam benne a könyvemmel, nem tudom micsoda
dupla regényességben, hogy a könyvemmel voltam, a húsz évemmel voltam, a
gyomrommal s kevélységemmel, írói magányosságommal s a két fáradt
lábammal ahogy mentem a könyvemmel. Ehhez az egész képhez estéli
lilafényben, az egész tömeghez és néphez, zúgáshoz és harsogáshoz, nem
tudom hogy mondjam, de felkentem magamat, mint egy nagy vászonra
mellékfuvolásnak, zsurnalisztának, fiatal írónak és hontalan katonának,
az egész sorsomat felkentem, az egész életemet valami nagyon
nyomorultnak ebbe az egyetemes képbe. S fokozván a lelkemet, mint igazi
fuvolás, a legbensőbb hangokra, megint csak a könyvemhez omlottam le,
amint leültem egy padra és csak ültem, hogy mondjam? megtermékenyülve.
Valami finom meseszövésben voltam, ahogy ültem, valami mély
konstrukciókban önmagammal s önmagamban. Úgyszólván magamat írtam a
lelkemben s magamat komponáltam, amint ültem a padon, ebben a finom
meseszövésben, ebben a finom megtermékenyülésben s közben néztem az
omnibuszokat, a három vastag percheron-lovat egymás mellé fogva s aki
rohant a sörényét lobogtatva, mint három oroszlán, járomba fogva. Mit
vártam? miért ültem itt? reméltem? mit reméltem? Már valahogy úgy
reméltem, olyan eszményi magaslatokon, hogy a könyvemet kikapcsoltam a
reményből! Mint mikor az ember oly forrón szeret egy nőt, hogy megfagy a
vágyában iránta.

Mégegyszer visszaéltem, apránként és részletekben azt a nagy szakaszát
az időknek, a könyvem határkövéig, ahol rezümáltam. Az ember nem hinné,
mennyire rezümálnak emberek, akik ülnek esténként, egy padon, a
boulevardon. Annyi munkám volt ezzel a könyvvel, annyi nélkülözésem,
miközben írtam, mindig csak írtam, micsoda téli éjjelekben írtam,
micsoda tragikus világítás mellett, micsoda fáklya mellett, amit
ujságpapírból sodortam magamnak, mikor nem volt gyertyám s így írtam a
fáklya lángja mellett… Annyi munkám volt, hogy kiadjam ezt a könyvet,
annyi száz levél, amit írtam s vittem a postára, a vasútra, egyenest a
vonathoz, az ambuláns kocsira! csakhogy biztosan elmenjen, – annyi
szenvedésem szóval, hogy valósággal megüdvözülve, mint egy szent ültem a
padon. Éreztem, hogy e könyv sorsdöntő jelentősége odáig visz, hogy
lassanként megsemmisülök benne. Hogy az élmény mellett, ami ez volt
számomra, az első könyv! szinte megszűnök egyénileg, megszűnök, mint
privát ember s felszállok valami távoli eszményiségbe. Hogy a gyönyörrel
s a kínokkal, amiket mind magába zárt, megszűnök szenvedni, remélni,
megszűnök ülni is a boulevardon egy padon. Hogy eltünök a világból éppen
azzal, hogy ez a könyv megjelent! Még szerettem, mit szerettem! imádtam,
de már-már megváltam tőle, mint egy roskadozó hídon, ahonnan számomra
másfelé vezet az út. Elmerülve a sorsomban, ami nem tudom micsoda
foszlányokban tünt tova előttem, a könyvemet a maga sorsára bíztam,
amint kihullott a hónom alól s lesiklott mellém a padra, mint a levél,
ha lesiklik a fa törzsén az ágról, mint nagy hitem, ami hullott a
fájáról, ifjonti szerelmem, szegény első könyvem! S valósággal éreztem a
gloriolámat, a cilinderem karimája körül, ahogy fáradt fejem a pad
támlájának dőlt. Az egész arcom, átszellemülten, az égnek fordult abban
a beteljesedett reménységben, amit minden ember ismer, amikor nem lát,
nem hall, nem tud semmit a világból.

De akkor, valaki kopogtatott a vállamon, egy rendőr, pelerinában.
Először nem is hallottam, nyilván csak másodszor hallottam, mert már
erősebben kopogtatott.

– _On ne dort pas ici!_ – mondta egyszerűen, barátsággal, mindazonáltal
egy árnyalat megrovással s ment tovább az útján.

Én is mentem. Úgy mentem, ahogy álmából ébredve megy az ember, a
mellett, hogy még tovább tart az álma. Úgy mentem, ahogy csak én
mehettem, kissé megróva magam benső szemléleteimben, hogy magyar író
létemre, mint egy csavargó aludtam a boulevardon, egy padon. Úgy mentem
azzal a sajgó passzivitással, mely ehhez a nyomorhoz hozzáfűzte pesti
jólétem és dicsőségem emlék-medaljonjait egy egész gyüjteménysorozatban
s valósággal véreztem a szívemben. Nyilvánvalóan igen magasról estem.
Körülbelül olyan magasról estem, mint amilyen Pest és Párizs volt egymás
mellett, a méretek arányában. Az összes méretek arányában, az
erkölcsiekben és fizikaikban. Gyorsröptű lezüllöttségem annál meglepőbb
volt számomra, hogy fiatal létemre, igazság szerint, még alig lett volna
időm, hogy így tönkremenjek, ilyen végérvényesen, mint egy régi bankár,
akinek ehhez hosszú évek állnak rendelkezésre. Még nem is voltam semmi
és már semmi sem voltam.

És csak mentem. Borzasztó egyedül mentem, holott megint a könyvemmel a
hónom alatt, úgy mentem rabbinisztikusan. Ugy mentem évezredek átkában,
ahogy egy bizonyos emberfaj oly sokat megy a történelemben. Megvallom,
mindig szerettem a történelmet. Úgyszólván a magam javára szerettem. Úgy
szerettem, mint ahogy egy Perényi, a multaknak hősi emlékeit. A sorsomat
kutatván, szükségképpen hozzákapcsoltam magam a történelemhez,
meglehetős szerényen, igaz, csak úgy, mintha egy vékony kis fonalat
kapcsolnék, egy kis selyemszálat egy nagy gombolyaghoz, olyan nagy
gombolyaghoz, mint a föld. Igy kapcsoltam hozzá magamat, májusi
virágzásomban, mártíri gurmandériával. Igy kutattam azzal az egyéni
szenzualitással, azzal a tudori kéjjel, azzal a jezsuita ájultsággal,
hogy azt hittem, meg is fejtettem valamit. Vajjon mit? te jó Isten!
Megsemmisülve húsban s vérben, de megnőve a szívemben, gyarapodván
érzésben is és gondolatokban, büszkén eljutottam atomszerűségem,
parányiságom és jelentéktelenségem felismeréséig. Az éjjelben és a
boulevardokon, elveszve térben és időben, elveszve és sodorva, silány
egzisztenciámnak olyan mélyeire szálltam, hogy az mélyebb volt, mint
maga az élet, mindennél mélyebb, úgy találtam. Minél mélyebbre szálltam,
annál mélyebb volt az éjjel, annál tágasabb a boulevard, annál sötétebb
minden egy lilaszínű világításban és csak szálltam. Már nem is voltam
éhes. Már csak valami tompa fájdalmat éreztem a gyomromban és csak
szálltam. Valami tompa fájdalmat, hála Istennek! Mindig boldogan
felsóhajtottam erre a tompa fájdalomra. Mindig ezt a tompa fájdalmat
vártam. Mikor ez megérkezett, szinte fordultam a pályán, meg voltam
váltva! Mert ez volt a végső pontja, ez a tompa, annak az élettani
állapotnak, ameddig éhes tudtam lenni. Ameddig fel tudtam menni az
éhségre, mint egy hegyre. Aztán már nem volt tovább, aztán már csak
szédültem. Már csak szédültem abban a széles horizontban, amelyben oly
szűkre voltam szabva. Az egész létem a gyomromra volt szabva, ami az
önérzetes embert megalázta bennem. Ezért vártam ezt a tompát. Az idők
során, ahogy multak az évek, mind korábban jelentkezett. Ez volt a
szerencsém. És csak mentem.

És csak mentem és csak szálltam és töprengtem és népek és tömegek és
távoli vándorlók egyetemes végzetében, ami vándorlásukat illeti, a magam
kis privát sorsára ismertem. Megismertem tradiciókat, megismertem
örökségképpen, egy évezredes tréninget magamban. Lehet ez? Nem tudom.
Valószínű. De talán felesleges itten ilyen tudományosan, ilyen
renanszerűen magyarázni és fitogtatni, egy demokráciában! történelmi
erényeket. Mindenesetre hihetetlen, micsoda távgyalogló voltam. Micsoda
utakat tudtam járni, a két lábamon, micsoda utakat, tériszony nélkül,
ahogy menni tudtam, egész éjjeleket menni és csak menni!

És csak mentem. A Madeleine-től a Bastille-ig mentem, s a Bastille-tól
megint vissza a Madeleine-ig mentem s megint megfordultam s megint
mentem s már mindent láttam, mindent felismertem, mindent megjegyeztem,
az összes lámpákat az ablakokban, ahogy sorjában kialudtak, amíg mentem
s jöttem, az összes párokat a kapuk alól, akik betértek a házba, amíg
visszajöttem, s már ismertem az összes lányokat csoportban s az összes
lovakat hármasával a nagy omnibuszokban s akik rohantak, lobogva, elémbe
s utánam, pattogva az úttesten, amint így jöttem-mentem, a Madeleine-től
a Bastille-ig s a Bastille-tól a Madeleine-ig vissza, amint így
jöttem-mentem! Végül megálltam a Concorde-téren, egymagam, késő éjjel,
ezer lámpa közt a Concorde-téren, mint egy erdőben, ahol minden fa ég.
Megálltam azon a szent helyen, ahol annyi embert lefejeztek a
forradalomban. Egy király feje is hullott itten, gondoltam, mert nagyon
fiatal voltam. Borzasztó merész dolognak is éreztem, hogy egy királyt
lefejeztek. Nem is értettem, hogyan történhetett! Eszembe jutott az a
conventi képviselő, aki felkiáltott a gyűlésben: »Egy király, a dolgok
erkölcsi rendjében annyi, mint a dolgok fizikai rendjében egy
szörnyeteg!« Csak így történhetett, az ilyen forradalmi ortodoxiának
kilengéseivel. Nem osztottam ezt az elvet, Isten őrizz! Rendkívüli
tisztelettel gondoltam Ferenc Józsefre, noha törvényét megsértettem,
mégis rendkívüli tisztelettel, mint egy üdvözlettel. S felmentem a
Concorde-térről az Etoile-kapujáig. Már ott reggel volt akkor.

Az egész nagy massza, az egész monumentum, megkönnyült körvonalaival, az
egész nagy kő-ív a magasba kalapálva, a reggel kapuja volt, úgy tünt. A
bolthajtásban, magasan fenn s a bolthajtás fölött a végtelenben, egy
olyan őskori égbolt nyílott és sodorta hajnali mezőit felmosva arannyal
és ezüsttel, a fáklyafénynek s viaszgyertyáknak olyan anyaszentegyházi
tündöklésével, hogy az ember, stílusosan, hozzá kívánt volna ezekhez a
fényekhez és kivilágításhoz valami egyiptomi sivatagot néhány szent
emberrel s egy gyermekkel, akik ballagnak szamárháton. De csak annyi
volt, hogy hirtelen, egy zord kis utcából a szomszédban, a kapun túl s a
fényben, egy zászlóalj katonaság dült elő mintegy az emberiség
bőségszarujából, egy selyemzászlóval s a zenekarral az élén, mely a
Marseillaise-t játszta! Önkénytelen, bús lépteimet e szent himnusz
ütemére fogtam s úgy meneteltem a csapattal, szerényen a fal mellett a
járdán, mint egy széljegyzet a szöveg mellett egy könyvben, úgy
meneteltem, micsoda jegyzet! ismeretlen katona e nyilvánvaló
vörösnadrágosok mellett s aki boldog, boldog? nem is tudom, de hogy
egyszer egy másfajtának lépteiben járhat, zenekísérettel! Igy értem ki
Neuilly-be, – no de hova menjek? Körülöttem akit láttam, akik hordták a
tejet s szaladtak a friss kenyérrel, fiatal cselédleányok, mind ki
voltak aludva rózsaszínre. Az ég tüzelt. Már ez nem volt asszír-babyloni
ég, már ez Párizs ege volt a reggelben, ásványolaj és benzinláng
titánkékjével, sárgáival, láváival, ahogy a nap lángolt! Hova menjek?
Hova menjek a könyvemmel? Az igazság az, hogy már egy órája haboztam, ha
benyissak-e Rippl-Rónaihoz, aki itt lakott a szomszédban. Rippl! micsoda
reményem?! Már jöttem is vissza, zene nélkül, micsoda zenékkel!

Akkor eszembe jutott egy kitünő ember, aki ujságírótársam volt Pesten,
akivel hajdan nagy riportokra mentem, aki szeretett is engem, Siklóssy
József. Ez is itt lakott ezen a környéken, itt élt szerényen gyönyörű
hitvesével, aki párizsi nő volt, itt dolgozott német lapoknak, drága,
kitünő ember!

Istenem, egy percet késtem, ezt láttam rögtön, amint beléptem. Épp
vitték ki a tejeskannát, a csészéket, a süteményt, épp vége volt! és már
szedték le az asztalt.

– Reggelizett? – kérdezte Siklóssy, aki zsurnaliszta létére, látott
valamit a szememben.

– Köszönöm, – ingadoztam. – _Merci_, – folytattam Siklóssyné felé, aki
megfordult a tálcával a karján és állt és várt, a tálcával a karján.

– _Merci oui, ou merci non?_ – kérdezte határozottan, mert únta, hogy
így álljon s várjon a tálcával a karján.

Rögtön, ez a hang ledöntött, ez a franciás szövevény e _merci_ körül,
amelyben elvesztem, mint egy labirintusban. Úgy össze voltam törve
éhségtől, gyaloglástól, nyomortól s gondolatoktól, hogy primitív
őszinteségem, amellyel itt, a magam javára, felelnem kellett volna,
szinte megcsúfolta a szívemben szemérmes dicsőségemet. Nagyon mélyen
lévén, nagyon megsebezve is lelki magaslataimban, a mellett, hogy olyan
mélyen voltam, talán egy egyszerűbb s gyöngédebb szónak, társulások
nélkül, inkább engedtem volna, mint ennek a francia fordulatnak, ami oly
idegen volt. Azonfelül, bizonyos megvalósulások előtt, majdnem mindig
elvesztettem magamat. Csak éppen, hogy kinyujtsam a kezem, hogy
kimondjak egy szót s már megbénított, hogy megszűnik egy álmom. Úgy oda
voltam tapadva nyomorhoz s fájdalmakhoz, hogy inkább az fájt, hogy
levágjanak róluk.

– _Merci, oui_, – mondtam jóvátehetetlenül s a hölgy ment a tálcával.
Ritkán éreztem életemben, hogy valaki messzebb útra megy.

De akkor jött egy másik vendég, egy fiatalember. Egy egész más külsejű
fiatalember, mint én. Néptanító külsejű fiatalember, tömzsi, durva,
holott szép meleg szemekkel. Nagyon furcsa fiatalember, ahogy bejött,
ahogy fordult, ahogy néztem, nem is tudom miért olyan furcsa! Nem is
tudom, mit éreztem benne, a két szemében különösen, mit láttam rajta, mi
volt olyan furcsa! Egy kis kopott barna felöltőben volt, ami majdnem
szétrepedt rajta, úgy megfeszült az öltés fehér cérnájával, a mellett
láthatólag, mellényt s kabátot pótolt s egy olyan kis bizonytalan szürke
nadrágra ereszkedett, mely két egyenlőtlen szárával, két feltünően
egyenlőtlen szárával, majdnem a bokáig hagyott födetlenül két
tisztességes cuggos-cipőt, két súlyos masszájú lábon. Nem lehetett
kétséges, hogy ezzel a nadrággal s felöltővel egész garderóbját felvette
ez a fiatalember, aminthogy két duzzadt zseb, kétoldalt ezen a felöltőn,
arról is tanuskodni látszott, hogy mindene itt van ezekben a zsebekben,
amije csak van ezen a világon ennek a fiatalembernek. Csak néztem, nem
tudom, egy évig néztem percek alatt s a nyakkendőjén, ahogy
félrecsúszott az ingén a gyári forma merevségével, mint egy pléhdarab, a
nyakkendőjén, micsoda nyakkendőjén! egy legyet láttam, egy legyet!
recézett szárnyakkal, egy igazi kis szürke legyet, mozdulatlanul! Csak
néztem, mit mondjak? Ez a nyakkendőtűje volt ennek a fiatalembernek, ez
a légy ezen a nyakkendőn, igen szellemesen. De ez volt minden, nem
tudom, ez a légy volt minden! Ez volt az ékszer, a kincs, a ritkaság,
minden! Minden szegénység, szerénység s igénytelenség ezen a világon. Az
egész tömzsi fiatalember.

De ami egyenesen megdöbbentő volt számomra, amivel minden külsőség
ellenére, valami benső mélyekben hasonlítottunk egymásra: hogy
tudniillik ő is hozta a könyvét, mint én, a tulajdon
szerzeménye-könyvét, ő is hozta! De ő már német fordításban, »_Der
Hunger_« címmel. Knut Hamsun volt ez a fiatalember.

Igy ültünk hárman akkor, Neuilly-ben, micsoda hármak! Siklóssyval, aki
felém fordult:

– Csak azt tudom tanácsolni, – mondta, – hogy maga is fordíttassa le a
könyvét, – ezt mondta barátsággal s nézte, milyen sápadt vagyok.

Hasonlóképpen nyilatkozott Hamsun, hasonló barátsággal, amint csak ültem
s néztem.

– Franciára! – mondta, – franciára! franciára! – így mondta többször,
franciára! de ő nem nézte, milyen sápadt vagyok, s felállott mint egy
jelre. Odakünn harangoztak.

Mi célja volt mindennek? mit reméltem? mit nem reméltem? franciára! de
ahogy indult a fiatalember, csöndesen hozzája csatlakoztam. Már olyan
fáradt voltam, hogy nem is volt akaratom. Hogy ő is ment, hát én is
mentem. Már a legyet is elfelejtettem a nyakkendőjében s csak követtem s
csak mentem, mint egy néptanítóval, mint egy idegennel, úgy mentem vele,
mint egy szegénnyel, mint egy testvérrel, csak mentem. Hogy soha többé
nem fogunk találkozni, gondoltam, hát megyek vele és csak mentem.

Mikor végigjöttünk az avenue de Neuilly-n, azt kérdezte, miről szól a
könyvem? Egyszerűen azt feleltem: talán arról, amiről az öné. Tudniillik
a cím után ítéltem.

– Egyébként, – mondtam, – én sokat beszélhetnék magának az éhségről.

– Ismeri ön a _petit beurre_-t? – kérdezte. – Finom vajas kéksz, nagyon
kiadós, tápláló, 20 centimes-ért kap egy negyed kilót…

Rögtön, a felöltője zsebéből, kinyomkodott egy csomagot, papírzacskó
formájában. Alig tudta kihozni a zsebéből, olyan nagy zacskó volt.

– Ez van egy kiló is! – mondtam felderülve.

– Van! – mondta s leült egy padra, az út szélén egy fa alatt és intett,
mint egy házigazda.

Kettőnk között volt a zacskó, a padon. Ahogy megkezdte s kivett egy
kékszet, én is, finoman, kivettem utána egyet. Igy, vártam mindig,
hieratikusan, hogy előbb ő vegyen ki egyet s csak aztán nyúltam a
csomagba, utána, s magam is vettem egyet s csak egyszer csaltam, mikor
kettőt vettem egyszerre, két olyan vékony kis négyszögleteset, mint két
kis kockát egymáson, édes kis _petit beurre_ szerelmem!

– Ismeri ön azt a bizonyos tompát? – kérdeztem, – ami megszállja az
ember gyomrát s szinte elvágja az éhségét, mint egy kés? Ismeri ezt a
tompa fájdalmat, Hamsun?

Nem felelt, csak nézett, mint aki nem érti, amit kérdeznek. De a
zacskóba is nézett, ha maradt-e még benne és látván, hogy üres, egy
másik mozdulata volt. A vastag kezével, lágyan, a másik zsebébe nyúlt.




XXXII.

Valóban az volt az általános vélemény, hogy a könyvemet le kell
fordítani franciára. Mindenki ezt tanácsolta, az egész boulevardon
mindenki ezt tanácsolta. Azzal a mély bölcsességgel s azzal az üde
könnyedséggel tanácsolta ezt mindenki, ahogy az emberek általában
ellátják egymást tanácsokkal. Legszegényebb honfitársaim is ezt
tanácsolták, olyan üde könnyedséggel, olyan optimisztikusan, olyan
tájékozottan, olyan bravúros technikájával a tanácsosztásnak, oly pazar
kikalkulálásával a leggyönyörűbb eredményeknek, hogy csak ámultam, miért
nem tudnak ezek magukon segíteni, amikor olyan jól tudnak mindent a
mások számára! Az igazság az, hogy ezekben a tanácsadókban még izzón ég,
lidérctüzekben, egy jobb sors és boldogság eszménye! Letörve, sajnos,
csak éppen az az energiájuk hiányzik, ami a dolgok megvalósulásához
szükséges, s amit másban még feltételeznek. Ezért ilyen kitünő
tanácsadók. Ilyen makacs tanácsadók. Ilyen aranyosak. Nem tehetvén
semmit többé, mást buzdítanak, lódítanak s indítanak a küzdelembe.

A küzdelembe! Szaladtam a könyvemmel. Mindig csak szaladtam a
könyvemmel. Közben Justh Zsigmond is visszatért Párizsba s hozzá is
szaladtam a könyvemmel. Abba a kis szállodába szaladtam a rue Duphot-ba,
ahol lakott s ahol kirakta összes selyemharisnyáit egy gyüjteményes
csoportozatban.

– Beöthy Zsolt nagyon dícséri a könyvemet, – mondtam. – Apponyinak is
küldtem egy példányt.

– Le kell fordítani franciára! – mondta Justh hasonlóképpen könnyedén,
de a finom szőke szakálla rezgésével. – Én is lefordíttattam _A puszta_
című könyvemet, – mondta. – _Le livre de la Pousta!_ – így mondta finom
franciásan s nagyon boldognak látszott a finom szőke szakállával, ahogy
ezt így mondta, a könyve címét lendülettel, franciásan. – De
Ollendorfhoz ne menjen, az nagyon drága, – mondta még, de már ezt
kevésbbé lendületesen.

Drága? gondoltam, hogyan? Én nem így gondoltam ezt, a saját költségemre,
mint egy magyar főúr, gavallérosan! Ez egy más világ itt, gondoltam, _Le
livre de la Pousta!_ Neki van pusztája, Justhnak! Magyarországon, nekem
is van, a zsebemben! nekem! pusztám! s megint szaladtam Türr Istvánhoz,
hogy vele is megtárgyaljam az esetet.

– Nagyon fontos dolog ez, – mondta Türr barátsággal, holott sejtelme nem
volt róla, miről van szó. Annyira nem volt sejtelme, hogy Massenethez
adott egy levelet.

– Itt lakik a szomszédban! – mondta, mintha csak azon múlna az egész,
hogy Massenet hol lakik.

– Mit tehet Massenet ebben az ügyben? – kérdeztem ámulva. – Hiszen az
zenész.

– Magyarország barátja! Ez már valami, – felelte Türr katonásan.

De végül Bertha Sándorhoz is adott egy levelet, azzal az atyai
készséggel, tájékozatlanul, mint aki minden problémát megold s elsöpör
minden bajt és nehézséget ebből a világból.

Megint mentem a könyvemmel, megint mentem. Bertha Sándor! Ez már olyan
reménytelen volt, hogy már semmi sem volt reménytelenebb s akkor megint
nekivágtam a térnek, a nagy utaknak, a végtelennek, hogy lejárjam benne
a két lábamat s valahogy összetörjek minden idegemben, ahogy ezt
szoktam, a végső reménytelenségben. Megint mentem, megint mentem! Nem
egyszer, a háromlovas omnibuszok előtt, melyeket szerettem, egy-egy
olyan spontán félmozdulatom volt, hogy elébük vessem magamat. Energiák
nélkül az öngyilkosságra, csak éppen ez az egy mozdulatom volt hozzá,
csak egy lelki omladásom, csak egy benső hangom az elhatározáshoz, mint
egy költőnek egy érzése egy vershez! S megint mentem a könyvemmel
Neuilly-be, Rippl-Rónaihoz, mert itt már nem lehetett csalódnom.

Az első az volt, hogy elkérte a könyvemet.

– Nincs mit olvasnom! – mondta.

Mikor elhárítottam, bevallván nagy céljaimat a könyvemmel, egy képet
ajánlott cserébe. Néztem a falakat, ahol ezek a képek lógtak, a falak
alját, ahol sorakoztak abban a sivár szobában, mely pedig egy kertre
nyílt, de micsoda kertre búbánatosságban, egyetlenegy fával, egy keserű
fűzfával, mely villámsujtottnak látszott. És micsoda képek ehez a sivár
szobához, ehez a kerthez, ehez az egyetlenegy fához, ehez a keserű
fűzfához, micsoda borzasztó képek! Mind szürke és fekete képek, egymásra
rakott s egymásra kent szürkeségek és feketeségek s még szürkébb
szürkeségek s még feketébb feketeségek, mintha egy pince mélyén,
koromsötétben festették volna őket, amúgy látatlanba!

– Akarod ezt? – kérdezte s levett a falról egy ilyen képet s levett egy
másikat, egy harmadikat, egy még szürkébbet és feketébbet s mindig
kérdezte: »Akarod ezt?«, »Vagy talán ezt?« s egy almárium árnyékából
mutogatta, szakszerű állásban, félig elbújva az almáriumban, amivel
annyit nyertek ezek a képek, hogy kevésbbé látszottak. A mellett mind,
tagadhatatlanul, az igaz valót kívánták ábrázolni, szép, egyszerű
tárgyakat kívántak ábrázolni, egy asztalt virággal, két széket búsan
egymás mellett valami tragikus magányban, egy tálcát egy könyvvel, két
narancsot egy tálban, egy egész kertet egy almafával kívül a kerítésen,
de mindezt szürkében és feketében, mindezt olyan formatitkokban s
lehetetlenségben, olyan álmokba és ájultságokba vetítve, olyan síkokra
feszítve és kenve, hogy megszűnvén anyagszerűségük, térbeliségük, minden
néven nevezhető megtapinthatóságuk, az élettel is megszünt közösségük s
korrespondenciájuk, az élettel? nem! még illúziókkal s kimérákkal is
megszünt kötelékük s valami kiszámított gyermekesség benyomását tették.
Ez az omlatag modor, ha ennek mondhatom, ez a festészeti ákombákom és
kígyóbűvölés, ez a szent naivitása a zseninek, aki felmegy aludni a
legmagasabb magaslatokra, annál meglepőbb volt, hogy Rippl, egyénileg,
nem igen adta oda magát a tulajdon regényének s nem igen kedvelte, az
élet útján, azokat a kis fekete lángokat és villanásokat a messzeségben,
melyek a képein oly közelről lobogtak. Soha ember, legalább e neuilly-i
időkben, nem volt reálisabb és izzóbban és áhítozóbban a földhöz kötve,
javakhoz és örömökhöz! Soha senkit nem éreztem ennyire tudatában az igaz
valóságnak, plaszticitásnak, reliefnek, megtapinthatóságnak. Az álma az
élet volt, az egész élet, szinte kontúrok nélkül, az egész élet a maga
számára. Nem is tanácsolt, az egyetlen! aki nem tanácsolt semmit.
Egyszerűen elkérte a könyvemet. Majd bolond leszek! gondoltam, egy
képért, egy ilyen képért, jut eszembe! Holott egy nap, amint energikus
fejlődésével, kivágta magát ezekből a ködökből és káoszokból az életbe s
a szépségbe, már egyik leghíresebb képét nekem adta volna, – »_azt a
hosszú fekete női alakot (virágvázával a kezében)_«, ahogy írta. Ez sem
kellett, nem is tudom, miért? Nem kutatom, mi zárta el a szívemet e
művész szíve elől, mi vette el a kedvemet, holott máskülönben oly
könnyen tudtam fölengedni, szeretni! oly könnyen!

Inkább kimentem a kertbe, csalódás nélkül a kertbe, s nem hagytam el a
könyvemet egy percre sem s csak vittem a hónom alatt a kertbe.
Körülnéztem a kertben, megint csalódás nélkül, mint az olyan kertben,
ahol nincs egy szál virág s azon az egyetlenegy fán is, ami van a
kertben, fehérneműt szárítanak. Amerre csak néztem a távolban
köröskörül, a fortifikációk kőmasszái álltak kietlen házfalak alatt,
amelyek tetejében a megszámlálhatatlan kéménycső, mint egy fekete népség
füstölgött az égnek, felhőknek és kéknek, halovány és elborult kéknek,
amelyben fecskék szálltak, rézsútosan, hanyatthomlok, mintha hullanának.

De a fa alatt, az egyetlen fa alatt a kertben, tele aggatva ingekkel és
gatyákkal, egy fiatalember állott e vásznak árnyában, mint
levegő-szufiták alatt egy színpadon. Egy gyönyörű fiatalember, Knowles
skót festő, felejthetetlen Knowles! aki Ripplnek lakótársa volt. A fa
alatt állott magányosan, mintha őrizné a ruhákat, a vásznakat, a
szufitákat, holott imádkozott! Igen elegáns fiatalember volt, igazi skót
fiatalember walterscott-i messzeségekből, kék messzeségekből, ibolyaszín
szemekkel, mint egy nő, hullámos szőke hajjal, mint egy másik nő,
karcsú, nyulánk, finom, mint egy zerge a hegyekből s aki csak állott a
fa alatt és csak imádkozott. Nemrég tért át héberségéből a római
apostoli vallásra s el volt bűvölve szentségtől, szimbolumtól, dogmától
s skolasztikától s a fa törzsén is volt egy kis oltára, egy kis Szűz
Máriája, kék porcellánból! Elragadtatva, a mennyekbe szárnyalva, főleg a
Szent Szűzhöz ájult el neophita lelkének miszticizmusában s úgy imádott
egy álmot, annyi szent gyönyörrel, annyi valósággal, annyi reménységgel
a rögtönös megvalósulásban, hogy a könnye folyt, amint hebegte: »_Oh ma
sainte Vierge! Oh ma bonne Vierge!_«, amint ezt hebegte százszor. Az
ajka, amint néztem, véresre volt harapva.

Nem mertem szólni és csak álltam és hallgattam s egy kicsit elkerültem
messzebb, ahol vártam. Időnként a ruhákról az ágon, egy-egy vízcsöpp
pötyögött a fejére, egy-egy lassú vízcsöpp, ami meggyűlt és hullott a
hullámos fejére, amint azt láttam a távolból, ahol vártam. Nem is érezte
nyilván. Végül jött felém elázott arccal, két olyan szemmel, hogy ilyet
sohase láttam, két ilyen szemet és csak bámultam és álltam és nem
értettem, micsoda kék ez, micsoda kéj ez, micsoda fény, micsoda imádat,
micsoda sugárzás ez ezekben a szemekben, mint egy ködkép felé a
jegestengeren.

– Oh drága Knowles, – mondtam, miután üdvözöltük egymást, – mindenki nem
olyan boldog, hogy miként Ádám a paradicsomban, egy fa alatt imádkozhat.
Lássa, – folytattam, – itt van a könyvem, az én fájdalmas könyvem,
amivel szaladgálok, az én egész kínos életem! Nézze csak, mondja, nem
tudom, mit csináljak, hogy egy kicsit segítsek magamon…

S azzal sebtiben és lágyan és melódikusan, elmondtam nagyjában minden
keservem, a sok nélkülözésem, lírai szegénységem, a sok tervemet is a
könyvemmel, hogy lefordítsam, az általános vélemény szerint…

– A könyv, – felelte, mint egy hegedű, olyan hangon, a legfinomabb
ondulációkkal s választékossággal, hogy minden szavával s hangjával,
minden árnyalatával és sóhajával művészi legyen, – a könyv, – mondotta,
– csak egy ember s igen gyakran még annyi sem. _Ez nem az út_, – tette
hozzá s leült egy padra s nézett olyan tündéri kékségben, mint egész
nagy ibolyarétek.

– Az út? – kérdeztem aggódás nélkül, mint akinél nem számít még egy pár
kilométer. – Az út? – kérdeztem, mert nem felelt mindjárt.

– A lelkét fordítsa át, az egész lelkét egy másik lapra, egy másik
partra, – mondta végre, mert így gondolta az utat. – Térjen meg a
valláshoz, – mondta, – imádja Máriát! _It’s the only way to happiness!_
– így mondta.

S összekulcsolt két fehér kezet a térdén, két fehér kezet, mint két
műremek, olyan hosszú, vékony, hegyes ujjakkal, mint egy-egy csáp.

Imádja Máriát! Még ez volt idáig, a könyvemmel kapcsolatban, a
legfinomabb tanács, ami e kék szemek tekintetével, mint az ibolyák
hullottak le rám. Csalódás nélkül, én is összekulcsoltam a kezemet a
térdemen, a könyvem fölött. S így ültünk szótlanul, egymás mellett,
sokáig.

Már késő este volt, mikor hazafelé tartottam, már éjjel is, mikor még
bandukoltam gyászos utcákon a banlieuben, holtra fáradtan, ahogy
bandukoltam s abban a csöndes rémületben, mi lesz holnap és megint
holnap és azután is, éveken át? Gyér lámpák világában, a könyvemmel a
hónom alatt, csak mentem és csak mentem, más gyászos utcákon s rossz
köveken csak mentem s beértem Párizsba végre, jobb vidékre s nagyobb
fényekbe, s átjöttem a Szajnán s a hídról bekanyarodtam, a rue des
Saints Péres-be kanyarodtam s fordultam itt és csak bandukoltam,
magányos árny az éjben, a falak mentén, a rue Jacob-ba kanyarodtam és
vándoroltam s bandukoltam és néztem is, az orrommal a levegőben, mit
néztem? egy régi házat ebben a rue Jacob-ban, egy régi házat, _Hotel
Jacob_-ot! Jakabházá-t! ahogy magamnak mondtam s ahol Jászai lakott
hajdan, mikor még nem ismertem, – s a szívem elszorult a kíntól,
honvágytól, minden rossztól s fantáziától s már nem is néztem s csak
mentem és szenvedtem s a lépteim kopogtak a kövön utcahosszat, a nagy
visszhangban s a nagy ürességben. S amint így mentem, kiértem a
Saint-Germain boulevardra s megint fordultam és csak mentem, s amint így
mentem, a rue Saint-Jacques magaslatán, elértem a kis templomhoz,
melynek érctetőzetére, mint egy régi nagy zöld esernyőre, rásütött a
hold. A járdán itt, arccal a templomnak, mint egy másik vándor, egy
másik utas az éjben, Verlaine állt és bámult, nem tudom mit, csak állott
ott és bámult, a holdfényt a tetőn, az ereszen, az íveken, a holdfényt a
nagy semmiben, nem tudom, de csak bámult, két szétvetett lábával,
ittasan, ahogy állott, kőből faragva, ahogy csak állott és bámult.
Mellette valami munkásasszony, nyilvánvalóan élettársa, kendővel a
vállán, hajadonfőn s egy kosárral a karján, hívta, hogy jöjjön s
húzgálta a kabátja szélét, amint csak állott ott, makacs koma s nem
mozdult s csak bámult.

– _Viens donc Paul! Viens donc!_




XXXIII.

Elmentem Massenethez. Már az olyan mindegy volt, kihez megyek,
Massenethez, vagy máshoz. E nagy férfiak életében, őszintén szólva, nem
sokat jelenthetett az, hogy én meglátogatom őket. Sem erkölcsileg, sem
anyagilag nem sokat jelentett, anyagilag! Egy percnyi fiatalos rajongás
volt, amit kitártam elébük a szívemben. Ők ritkán tártak ki valamit. Az
én sorsom sem változott azzal, hogy sorra meglátogattam a nagy
férfiakat. A legtisztább reménytelenségben közeledtem feléjük, mintegy
az élet túlsó partjára, ahol minden fagyos, fönséges és nagy. Annyit nem
remélhettem, hogy meghívnak ebédre. Általában azt éreztem, valahányszor
a déli harangszó belekongott a nagy férfiakkal való beszélgetéseimbe,
hogy ezek a nagy férfiak csak állanak talapzataikon, csak állanak a
Helikon kettős ormán, egy-egy lábukkal egy-egy csúcson, úgy állanak a
Helikonon, s egyáltalán nem ebédelnek. Vagy csak akkor, ha én elmentem.
Általában mint szobrokhoz közeledtem a nagy férfiakhoz. Mint ahogy
például, napjainkban, Deák Ferenchez közelednék a legtisztább
reménytelenségben, a Ferenc József-téren.

Mégis, szokásom szerint, ezúttal is sorshúzás útján döntöttem Massenet
javára, Bertha Sándorral szemben. A sors itten véletlenül azt a jobbik
kívánságomat segítette, amellyel inkább Massenethez vonzódtam. A sors
egyébként, ezt meg kell vallanom, mindig segített az ilyen apró
dolgokban, melyek éppen csak annyit lendítettek rajtam, hogy nem voltak
se káromra, se hasznomra s csak tovasodortak egyhangú életemben. Amint
figyeltem a sorsomat, már gyakran mosolyogtam, olykor durva iróniáin.
Egészen világosan éreztem, hogy semmi befolyásom a sorsomra s ez mint
valami idegen hatalom, úgyszólván rajtam kívül dolgozik a sötétben,
függetlenül és felelőtlenül, a sorsom! Amit próbáltam ellene,
energiákban s cselekvésben, olyan szomorú tapasztalatokhoz vezetett,
hogy már inkább nem próbáltam semmit s megadtam magam azzal a
keresztényi alázattal, amelyre csak egy izraelita képes. De ösztönösen
is vonzódtam Massenethez, szívem szerint, napkeletiesen, mint hajdani
aranyhárfákhoz egy történelmi rengetegben. Ez a francia zenész
gyermekkorom álma volt azokban a dús s színes zenékben, amelyekre magam
is készültem. Zenékkel készülni az életre, az egész nagy életre, nyilván
itt volt a dolog elhibázva. Még az apám játszott nekem, téli estéken,
gyertyafénynél, ősi zongoránkon, mint egy ravatalon, kesergő részleteket
a _Lahor királyá_-ból… Erről bőven írtam máshelyütt, e zengő multak
imádatával s kellő maszlagokkal. Most csak felsóhajtok.

Még akkor nem tudtam, gyermekkoromban, téli estéken, gyertyafénynél,
szepulkrális zongoránk tövében, kicsoda ez a Massenet a szívében,
micsoda dalos madár aki száll. Még akkor nem tudtam, milyen
könnyűszerrel komponál, hogy vet oda mindent sebtiben a papírra s nem
válogat s nem símogat s csak csinálja melódikusan, finoman s
felületesen, mint ezer és ezer falevél a fákon egy erdőben, úgy csinálja
s ami mind rezeg és cseng a szélfuvásban, a sok ezer és ezer falevél a
fákon. Akkor csak szerettem. Akkor csak az apám ujjait figyeltem a
billentyűkön. Minden hangra egy-egy pálmát láttam a lahori sivatagban,
az egek azúrjában úszva, súlyos levelekkel. Akkor csak szerettem.

Most is szerettem még, de már, sajnos, azzal a megfogyatkozással, azzal
a leapadt mámorossággal, ami a nagyobbszerű tájékozottság s verzátusság
hatása az ember szívében, mikor már úgy látja a dolgokat, egy kevés
kritikával, sajnos, az álmok hátrányára. Csodáltam a vastag szőnyeget a
lépcsőkön, ahol a lépteim nem hallatszottak, ahol halálos csend volt,
mint egy örvényben, halálos csend az egész lépcső csigakanyarulatában
egy magányos tölgyfaajtóig a falban, a magasban! Itt megálltam
szívszorongva, kifújtam magamat s az orromat s megnyomtam a csengőt.
Rögtön éreztem belülről azt a barátságtalan indulatot minden jövevény
iránt, mindenki iránt, aki megnyomja ezt a csengőt. Azt a barátságtalan
indulatot, amit különösen koldusok éreznek olyan kitünően, mikor
csengetnek egy ajtón. Semmi nem mozdult. Lehetett érezni belülről, hogy
még nagyobb csendben vannak, amiért megszólalt a csengő. Lehetett érezni
azt a lélektani tudást, mely az akarat s a cselekvés ingadozására épít,
az egész emberi lemondásra épít, mikor egy zárt ajtó nem nyílik meg
rögtön. Lehetett érezni azt az emberismeretet, mely a félénkségemre s a
diszkréciómra számít, hogy nem fogok csengetni mégegyszer. Mindezt
főképpen azért, mert személyzet híján, maga Massenet nyitott ajtót.

Csakugyan ő volt, Massenet, aki megjelent az ajtó nyílásában, nem tudom
hányadik csengetésemre, de csakugyan ő volt, egész kicsi ember, egy kis
selyemsapkával a fején, aki megjelent a küszöbön, olyan automatikusan,
olyan pontosan és rejtélyesen, mint ahogy bizonyos faliórákon, a félórák
csengésére, kibukkan a kis remete. Ez annál furcsább volt, hogy oly soká
vártam. Meghajtottam magam s átnyujtottam a Türr István levelét, mint
egy mennyei üdvözletet. Egész véremben fölpezsdültem abban a tudatban,
hogy egy tábornok áll mögöttem, erkölcsileg szólván. Átnyujtottam a
levelet mint egy levélhordó.

– _Entrez Monsieur!_ – mondta nagyobbszerű meghatottság nélkül, miután
átfutotta a levelet.

S megindult előttem azon tájékozottan, ahogy egy múzeumi őr vezeti az
embert.

Bejöttünk egy nagy, világos, pontosan négyszögletű szobába. Főleg a
kilátás volt gyönyörű, micsoda kilátás, három ablakon át, a
Luxembourg-kertjére, a magasból! Zöld rétek látszottak, egy-egy
orgonabokorral a közelben s a távolban s amelyek mind virultak a
legdúsabb virágfürtök lila és fehér masszáival a lombok tetejében. Még
távolabb, egészen a mélyben, egy görög istennő szobra fehérlett szent
meztelenségben, duzzadó idomokkal, amint háttal volt fordulva felénk.

– Ez csak szép? – kérdezte Massenet, az istennő formáit jelezve az
orgonabokrok távlatában.

– Nagyon szép! – feleltem azzal a meggyőződéssel, mely teljesen
megegyezett egyéni ízlésemmel s csak a távolokat fájlalja.

Leültem egy székre s vártam. Nem is tudom, mit vártam. Csak ültem és
néztem. Az istennő szobra felett, a végtelenségben, az égbolt látszott
angyali kékségben. Ebben a nagy égboltban, egészen messze, már a kerten
túl, egészen fönn és messze, egy madár repült, mint egy fekete pont az
angyali kékségben. Azt hittem, Magyarországba repül az a madár. Massenet
a Türr levelét olvasta.

– Szeretem a tábornokot, – mondta, – általában szeretem az ilyen hősi
katonákat! Két nagybátyám is tábornok volt. Van egy Massenet, Soult
barátja, aki elesett Moszkvánál. Ez is tábornok volt. Az apám is
tábornok volt, két testvérem is tábornok s két unokabátyám közül az
egyik tábornok, a másik tengernagy!

Ennyi tábornok! sőt egy tengernagy is! mi reményem lehetett itt nekem?
Hogy beszéljek itt a könyvemről, magamról, az életemről, és ültem
csendesen és vártam.

– Csak én nem voltam katona soha, – mondta Massenet.

– Én sem! – feleltem felderülve.

– Kilencéves koromban már a konzervatóriumba jártam.

– Kérem, én a Zeneakadémiába jártam Budapesten, – feleltem párhuzamosan.
– Sőt Liszt Ferenc előtt is zongoráztam.

– Oh, ha ön zenész! – szólott, nyilvánvaló félreismerésével egész
szomorú helyzetemnek, – ha ön zenész, csak azt mondhatom önnek, amit
tanítványaimnak, Charpentiernek és Debussynek mondok: »A tulajdon
szívedre hallgass, ne utánozz, légy önmagad!« Akik Wagnert utánozzák,
duplán hibásak, lássa. Először mert utánozzák, másodszor mert rosszul
utánozzák. Én is csak azt próbálom, hogy a szívemre hallgassak mindig…

Oh Istenem, gondoltam, emberi szó hivsága! A szív! a szív! az érző szív!
tünődtem, milyen messze van ennek az embernek az érző szíve én tőlem!
Micsoda kis furcsa gépezet ez az érző szív az emberben, micsoda kis
tökéletes, hogy csak éppen oda ne hajtsa abba az irányba, ahol egy másik
ember várja ezt a szívet! Micsoda finom kis apparátus, hogy mindent
félreismerjen, semmit meg ne lásson, meg ne tudjon, meg ne érezzen,
emberi szív! Hát lehet az, fűztem tovább merengésemben, hát lehet az,
hogy meg se sejtse szegénységemet, keserveimet, amint itt ülök előtte!
Hogy ne halljon egy hangot kétségbeeséseimből, keserű zenéimből, zenész!
aki csak azt próbálja, hogy a szívére hallgasson… Hogy egy jó szót ne
mondjon, ne kérdezzen, ifjúságom álma, Massenet! S csak néztem az
orgonabokrokat a kertben s az istennő hátsó testének kettős kövérségeit
messze.

– A művész mindig a szívére hallgasson! – ismételte. – Ez nem csal.

– Oh ez nem, soha! – feleltem.

S akkor a bútorokat mutatta a szobában.

– Ezek mind családi bútorok ebben a szalónban, – mondta. – Még öregapáim
s öreganyáim ültek ezekben a fotöjökben és beszélgettek és álmodoztak…
Mind régi bútor, – ismételte.

Hát mind régi bútor, gondoltam, legyen! S inkább felálltam, hogy annyit
dícsérte. Akkor egy kis üvegszekrényhez ment. A selyemsapkáját
megigazítva a fején, kitárta a szekrényt, mint egy törpe, aki a
kincseket mutatja.

– Itt vannak kézirataim, – mondta. – Itt van a _Werther_ és a _Manon_ s
itt van egy kis egyiptomi szobrocska, egy múmia, aki fekszik mellettük.
Ez azért fekszik mellettük, mert ezeket a műveket nem játsszák
mostanság. Mindig azok mellé a műveim mellé fektetem, amelyeket nem
játszanak. Ha megint színrekerülnek, elveszem a múmiát.

Csak álltam és hallgattam, a könyvemmel a hónom alatt, meg se mertem
mutatni… Nem is kérdezte, micsoda könyv az, meg se látta, holott
húzgáltam is a hónom alól, el is ejtettem egyszer, hiába! Már indultam
is.

Az ajtóban megálltam mégegyszer, kéz-kézben a művésszel, magam is mint
egy öreg, úgy állottam meg és néztem. Gondoltam, jól megnézem, mint akit
nyilván sohasem fogok látni többet. Mintha a gyermekkoromat nézném, ami
itt van és eltünt.

– Engedje meg, hogy tanácsa szerint, – mondtam, – csak a szívemre
hallgassak s valamit mondjak. Még egész kis fiú voltam, mikor az apám az
ön _Lahor királyá_-ból játszott nekem, téli estéken, gyertyafénynél, egy
régi zongorán…

Megvallom, éreztem, hogy valami nagyon szépet mondok. Meg sem érdemli,
olyan szépet. Talán soha szebbet nem is mondtam senkinek életemben, ha
nem számítom, amit nőknek mondtam.

– Oh! – felelte, – csakugyan! a _Lahor királya!_ jó, hogy mondja!
majdnem elfelejtettem! Oda is kell hogy tegyek egy múmiát! – mondta s
befordult az ajtón.




XXXIV.

Istenem, micsoda kis sápadt szobaleány ez, gondoltam, mikor megláttam az
ajtóban, a kis földszinti ajtóban, Bertha Sándornál, a square du
Roule-ban, ezt a kis sápadt szobaleányt. Soha ilyen kis sápadt kis
szobaleányt nem láttam, fehér főkötővel a fején, ami egyszínű volt az
arcával. Mindjárt nyitotta az ajtót, az első csengetésre s azzal a
nyájas barátsággal fogadott két kék szem derűjében, amellyel az ilyen
kis szobaleányok olykor, valami váratlan vendégtől remélik a gazdájuk
sorsának jobbrafordulását. Micsoda reményem lehetett itt, ahol ilyen
barátságosan fogadtak? Ahol még én is segíthettem, valami váratlan jót
jelenthettem? Egy percig álltam s néztem, a könyvemmel a hónom alatt s
csak néztem. Soha ennyire nem éreztem a szívemben a mások csalódását.
Már haboztam, ha valami ürüggyel ne forduljak-e vissza?…

– Tessék bejönni! – mondta a kis sápadt, a túlzott vendégszeretetnek
olyan gyanús melegségével, hogy már nem tudtam mit gondoljak. Ez egy jó
ház, gondoltam. – Bertha úr itthon van, – folytatta bátorítólag, a
nélkül, hogy kérdeztem volna.

S a folyosó végében, egy kis függönyös ajtó felé irányított, ahol
félrehúztam a függönyt, kopogtam az ajtón és beléptem.

Beléptem egy kis sötét földszinti szobába, ami a square bokraira nyilt,
egy sötét kis szobába, ahol az íróasztalnál egy ember ült, háttal
fordulva felém. Az első érzésem az volt, hogy csakugyan a földszinten
ül. Soha ennyire nem éreztem, a kép és érzés teljes egységében, egy
földszinti szoba hangulatát. A háttérben, az ablak előtt, ahogy ült,
csak a dús haját láttam, ami az inggallérjára omlott s a korpái fehér
pettyeit hullatta. Ez a szőr- és korpatömeg egy papírlapra volt borulva,
áhítattal, mint egy szent szövegre. Amint közeledtem, láttam, hogy
kitünő hazánkfia, fejével a papírlapon, az aláírást csókolja, olyan
odaadással, boldogsággal s főleg olyan gurmandériával, olyan
teológikusan, mondhatnám liturgikusan, hogy valósággal körülnyaldosta,
mint valami vadzamatú, remek dolgot, hogy azt ki sem lehet mondani.

– Nézze csak! – mondta, elbűvölt szemekkel, úszva a kéjben s megmutatta
az aláírást. A Wekerle Sándor névaláírása volt, a papír végében, _manu
propria!_

– Ezt tetszik így csókolni? – kérdeztem ámulva.

– Ezt! igen! – felelte határozottan, – vagy talán van valami kifogása? –
kérdezte irritálva, emberfölötti szerelmében.

Csak néztem ezt a kitünő hazánkfiát s már nem is csodálkoztam. Bizonyos
helyzetek szinte átmenet nélkül sodorják az embert az egyik érzésből a
másikba, főként ha az ilyen helyzetekhez van némi korrespondenciája az
embernek, a tulajdon számlájára. Reményeimen át, melyekkel,
szükségképpen, jó magam is azokhoz a földi hatalmasságokhoz fűződtem,
akik Magyarországon miniszterelnökök voltak, könnyen megérthettem azt az
izzó gyönyört, amelyben Bertha grafológikusan, szimbolikusan s _in
effigie_, Wekerlével egyesült. Emberi létünk fájdalmasságához tartozik,
hogy az érdekből való szerelmet jobban meg lehet érteni, mint ami tiszta
szerelem. Ez a magányos ember is a hosszú hajával, ez a boldogtalan
ember (mert csekély kivétellel minden boldogtalan embernek hosszú haja
van), ez a magányos ember is hazafelé kívánkozott Magyarországba s
egy-egy biztató jelre, egy-egy homályos igéretre, egy-egy kilátásos
mondatra egy szál levélpapíron, már nyalta a tintát ezen a levélpapíron,
– mert az ember nem tudja, csak akinek része volt benne, micsoda
szomjúság az, micsoda vágy, hazamehetni Magyarországba!

Amint szemtül-szembe kerültünk egymással s hirtelen megfigyelhette
vibrációimban, tetőtől-talpig, egész bozontos ifjúságomat, úgy láttam,
ez nem tetszik neki, az ifjúság! Egyike volt azoknak az öreg embereknek,
akik természetüknél s irányzatuknál fogva is öregek. Nyilvánvaló volt,
hogy már első szempillantásra csalódott bennem s tisztában volt
társadalmi s politikai jelentéktelenségemmel, amelyekről, igaz, nekem
sem voltak illúzióim. Szinte jólesett, hogy a dolgok rendjeképpen én
kerülök kettőnk közül arra a serpenyőre a mérlegen, amelyhez még jócskán
hozzá kell adni, hogy valami kis súlya legyen. Már jól is éreztem magam
attól a perctől fogva, hogy itt nem várnak tőlem semmit s még annyit
sem, hogy csalódhassanak bennem.

Viszont, hogy ne nagyon mélyedjek el, intencióim ellenére, e lélektani
hangfestésben, csak arra a torz látásomra utalnék, amit e lelkiek
összevisszasága kiváltott a szívemben, reakcióképpen. Azon a tükrön át
ahogy nézett engem, őt magát is láttam, mert én is belenéztem ebbe a
tükörbe, a sugarak visszájára, talán túlzott fogékonysággal. Az egész
embernek, nem tudom hogyan, de valami sárga alapszínét láttam, valami
ingatag talapzatát, amelyen földúltan a bizonytalanban, egész formája
reszketegnek tünt. Nagy feje, nagy mongol feje, merő homlok volt viaszos
árnyalatban, egy tágas sárga homlok a fülek tájékáig, ahol a magasban,
véget ért. Dús haja, eleinte gyéren, csak a feje búbján kezdődött, mint
a szálas bozót egy sziklán s onnan termelte ki magát, áthajolva a
koponyaalapra, azzá az egyenlőtlen s ápolatlan vegetációvá, ami bizonyos
tudósok vagy koldusok fejét oly jellegzetessé teszi. Két sárga szeme a
csíptető mögül, elfoghatatlan sugarával, rövidlátón és céltalanul, úgy
nézett, sűrűn, hogy nem nézett semmit s míg maga az orr, omlatagon, alig
szelte ketté az arcot, a száj, a száj! mely Wekerlét elhalmozta
csókjaival, ez a száj sem látszott. Egy vastag bajusz, e száj körül,
egy-egy félkörben jobbról s balról, eltemette e szájat, mint egy-egy
zárjel közé, sárga szőrből. A cvikkerzsinór lazán lógott, kettős vonala
hieroglifáival s a két üvegkör világához látszott kötni Berthát, az orra
körül, a bizonytalanba. Időnként, elég gyakran, egy-egy nyugtalan
kézmozdulata beleakadt a zsinórba s az üveget lerántotta, a véletlenség
olyan tragikumával, zörejével s robbanásával, hogy az egész ember
megrázkódott bele, mint egy katasztrófába.

– Nem! nem! nem! – mondta szapora triólákban, miután beavattam
titkaimba. – Nem! nem! nem! – ismételte s még sokáig ezt mondta, mindig
csak ezt, termékenyen és terméketlenül: nem! – Ne is álmodjon róla, –
mondta, – hogy a könyvét kiadja franciául, mert ezt nem lehet. Ez itt
egy óceán, Párizs! ahol minden elmerül, ami idegen elem úszkálna ebben
az óceánban, egy könyv, egy kép, a legszebb zene!

Oh! a legszebb zene! – gondoltam, ezt nyilván tulajdon termékeire érti s
remegtem, hogy vitatkozzam.

– Pardon! – mondtam azzal a kazuisztikus finomsággal, ahogy hajdan a
_Pesti Napló_-nál szoktam volt Acsády Ignáccal, – pardon! Hát Munkácsy!?
az nem merült el lássa, kedves mester! – szólottam fiatalos
bölcsességgel.

Egy kést, egy éles kést döftem volna a szívébe, hogy ez nem hatott volna
ilyen szörnyen. Vér folyt volna igaz, de ezzel vége is lett volna. De
így szárazon e néhány szóval, csak agonizált s nem halt bele. Ha tudtam
volna! Ha ismertem volna ezt a keserű lelket, ezt az elkábult lelket,
mely elveszve, lemaradva s lealkonyodva körforgásán, a Munkácsy fényes
csillagától szenvedett a legtöbbet. Együtt kezdték Párizsban, két
fiatalok hajdan! Az egyik szállt mind magasabbra, a másik lenn maradt a
földön s bámulta fulladozva. Az egyik zseni volt, a másik… a másik egy
szerencsétlen, ami csak a fele a zseninek. Munkácsy minden sikerében,
dicsőségében s rendkívüliségében, Bertha vérzett, mint egy áldozat.

– Munkácsy, az egy egész külön dolog, – mondta, mikor magához tért, –
Munkácsy benne van a kerékforgásban! – magyarázta s egy reszketeg
kézmozdulatával megint lerántotta az üveget az orráról. – Én nem vagyok
benne a kerékforgásban, – vallotta be, mert ezt nagyon szerette, ezt a
bölcseleti szisztémát a kerékforgással. – Én nem vagyok benne, –
ismételte s látszott rajta, hogy szenved. Úgy szenved, aprólékosan,
ezernyi tűszúrástól, minden nap, este, reggel, ezernyi tűszúrástól,
ahogy az ember csak szenvedhet egy bölcseleti szisztémában, amit a maga
kárára, bolond ember! felállít magának. A nyilvánvaló okok helyett,
melyek mindent világosan megmagyaráztak, inkább az ilyen magyarázatokba
szállott, melyek nem magyaráztak meg semmit. Az analógiákat figyelve
Munkácsyval, nem értette a differenciákat. Az analógiákat! Neki is volt
egy olyan öreg felesége, mint Munkácsynak.

De akkor valaki, kívülről, csak éppen hogy megnyomta a kilincset az
ajtón s az arasznyi nyíláson át a csendben, szertartásszerűen,
beeresztett egy állatot. Egy kis rövidszőrű, sárga korcs kutyácska
csúszott a hasán Bertha felé, mert olyan kövér volt, hogy nem tudott
járni. Tüneményesen fölhízlalva, a sok zsír és háj mind kinyomta
helyéből a csontját s csuszkálva a szőnyegen s farkcsóválva, valami
furcsa kis malacnak tünt két bánatos kutyaszemmel, mint egy asztmatikus
ember. Bertha lehajolt hozzá, üdvözölte, megsímogatta, sűrűn a nevén
szólítgatta, azzal az atyai ragaszkodással, intimitással s
egyenrangúsággal, amellyel az ilyen gyermektelen öreg emberek szoktak
lenni, az ilyen kis kövér kutyácskákkal.

– Hogy hívják? – kérdeztem, mert nem jól hallottam a nevét, ahogy olyan
sűrűn mondta, becézgetve, triolákkal, ahogy szokta.

– Duna! – felelte.

Dunának hívták a kis kutyát!

– Oh Istenem! – rebegtem.

S magam is lehajoltam hozzá.

Hármasban a kis kutyával, Bertha nyilván közelebb érzett magához s
ifjúságom ellenére meghítt vacsorára.

– Egész egyszerű vacsora, de szívesen látom, – mondta.

Beléptünk az ebédlőbe. Egy hosszú asztal fölött, fogyatékosan
megterítve, egy sárga lámpa lógott le a mennyezetről s valahogy úgy
világított, mint egy sivatagban. Mint egy lappföldi sivatagban a nap,
amelynek nincsen fénye, úgy világított. Valami sercegett a levegőben s
megtöltötte a szobát annak a furcsa duruzsolásnak a zajával, ami
tulajdonképpen fokozza a csendet, mint egy tücsök ciripelése éjszaka,
egy kertben. A legkülönösebb az a sárga színegység volt, ami a Bertha
bajuszát, egész mongol fejét, az egész emberi jelenséget magához
látszott kötni valami vajaskenyér árnyalatban, a sárga lámpa alatt.
Kívülről lehetett hallani az omnibuszok dübörgését a kövön. S távolodó
lámpásaik is látszottak, homályosan az ablak csipkefüggönyein át, mint a
bárkák mécsei rejtélyes utcákon, melyek tengereknek tüntek, egyszinten a
földszinti szobával.

De akkor bejött a kis sápadt szobaleány ebbe a sárga szimfóniába s merő
topázzá változott az általános sárgaságban. Az első dolga az volt, hogy
felemelte a kis sárga kutyát, aki csuszkált a szőnyegen s nyilvánvalóan
várta ezt a segítséget, mert összekuporodva, egy sárga hájtömeggé vált,
élettelen odaadásban.

– _Viens Duna, viens mon chéri!_ – mondta a kis szobaleány s elhelyezte
egy széken a kis sárga kutyát, egy másik szék mellett, az asztalfőn.

Úgy tünt, hogy túlvagyunk a legfontosabb szertartáson és teológiákon.
Most már csak a háziasszony hiányzott s lehetett vacsorázni.

– _Va-t-elle venir, Madame?_ – kérdezte Bertha a szobaleánytól azzal a
párizsias franciasággal, amelybe az egész feje belerezgett a
cvikkerzsinórral, anakronisztikusan.

– _La voilà_, – felelte a kis sápadt.

Csakugyan, a küszöbön feltünt Bertháné, maga is sárgán, holott ősz
frizurával a fején süvegformában, de mégis sárgán, masszívan sárgán,
mint egy régi bálvány, egy régi bronz, mint egy öreg barackfa, olyan
sárgán. És jött az asztal irányában.

Beleolvadván, tekintélyesen, a sárga színegységbe, a vaj- és
viaszközösségbe, a lámpafénybe, a bajuszba s a kis kutya szőrébe, leült
a a székbe, az asztalfőn, a kis kutya szomszédságában, mintegy
pontifikálva a kis kutyával, aki dús farának s dús hasának egész
súlyával ágaskodott szegény, két elülsőlábával a levegőben s a szék
támlájának dőlve. Két gyönyörű, alázatos szemén, szűzleányos
tekintettel, áttüzelt a lámpa sárga fénye. És sűrű emlői látszottak a
hasán, egy-egy zsírzacskó formájában, sűrű apró bimbókkal sárgán, mint
az árpaszemek.

Senki egy szót nem szólott s csak ültünk mind sárgán. Valami feszültség
volt a levegőben, a sercegés monotoniájával. Künn minden dübörgött az
utcán, a sokféle fények tovasiklásával. Nagyon éhes voltam s csak vártam
azzal a kimért magatartással, úriasan, ahogy lepleztem a gyomromat, mint
egy hegyszakadékot, mint egy örvényt a hasamban. De már láttam,
derengőn, sárga szeleteket egy sárga tálban, a kis szobaleány karján.
Láttam a sárga mártást, amelyben a szeletek úsztak a kis szobaleány
hüvelykujjával, mert az is benn úszott a mártásban, ahogy hozta a tálat.
De még le se tette az asztalra, mikor a kis kutya a maga őrhelyéről
sárgán, belenyalt a sárga mártásba. Oly röpkén nyalt bele, oly
villámgyorsan s olyan technikával s gyakorlottsággal, a nyelvnek olyan
virgoncságával és célirányosságával ösztönben s kívánságban, hogy szinte
Isten parancsolatjának tünt, hogy belenyaljon s nem lehetett semmit
mondani. Aminthogy senki nem is mondott semmit, abba a hallgatag
flegmába s megadásba zárkózva, ami a tradíciókat s bevett szokásokat
kíséri az emberiség történetében. Egész egyszerű vacsora, gondoltam s a
lelkem mélyén, filozófikusan, valami közös sorsban éreztem magam a kis
kutyával, aki csak éppen hogy megelőzött.

Kaptam egy jókora szeletet, jócskán mártással s a többi hozzávalókkal,
sok krumplival, zsírba pároltan s pirított hagyma vezérszólamával, s
mindennek rögtön azt a különleges illatát s zamatját éreztem, ami
kellőképpen megmagyarázza az embernek, miért nem tud egy kis kutya
ellentállni. Ez mind szabályosan elhelyezve s elrendezve a tányéromban,
a tulajdonjognak, birtoklásnak és szabad rendelkezésnek azzal a szédítő
érzésével töltött el, ami minden emberi vágyban a kéj imminens
beteljesedése. Sajátságos dolog! Soha ennyire nem ízlett étel, mint
egy-egy honfitársam asztalánál. Ez nyilván valami fizikai eleme lehetett
annak a marcangoló honvágynak, mely sajgó csápjait kinyujtotta minden
felé s minden irányokban, ahol az érzékek s fantázia a hazai hangot
vélték megtalálni.

Oh ifjúság! gyomor a te neved! Majdnem szégyeltem, olyan boldog voltam
ebben az idegen családi körben, e sárga lámpa alatt azzal az egyhangú
sercegéssel, mely nem szünt meg egy pillanatra. Ettem, még kaptam egy
szeletet, megettem, elszántan és hősiesen azon a hegycsúcsszerű
állomáson, ahonnan multbeli és leendő böjtjeimre láttam, mint egy
csillagvizsgálóból közeli s távoli csillagokra, a végtelenségben.
Fölpillantva olykor, derűsen és barátsággal néztem Berthát, aki szembe
ült velem s gondterhes konfúzióval piszkált fel apró falatokat a
tányérjáról s dugta őket ama két zárjel közé, ami a szája körül a
bajusza volt. Közte és Bertháné között ült őrhelyén a kis sárga kutya
alaktalan zsírtömegével, emlőivel s bimbóival, a hája dús redőivel
szalonnás élettelenségben s ellankadt törzsén csak a feje élt, kis rövid
feje mint egy búb, két tündéri szemmel. Mereven, koncentrálva, egész
élete hevületével, egész lelke feszültségével figyelte Bertháné minden
mozdulatát, minden mozdulatának rezgését s árnyékát egyetlenegy
összefoglaló tekintettel, a pilláknak egy-egy ritka rebbenésével
időnként. Semmi ezt a tekintetet el nem téríthette útjáról,
rögeszméjéről, odaszegezettségéről valami olthatatlan hithez s
boldogsághoz. Mindent megértett, az árnyalatokig mindent, minden kis
részletet és hangot, meghatva és alázattal valami felsőbbrendűség előtt,
mely az ő javára dolgozik. Azokból az apró húskockákból, melyeket
Bertháné csakugyan az ő javára vágott a tulajdon tányérjában, valami
delejes áram áradt az orra csücskéje felé s kipattantotta a virgonc
nyelvet a szájából egy-egy villámgyors körforgásra egészen a szeméig.
Soha érzéknek s gondolatnak ilyen fantáziáját nem láttam, mely így előre
tudná, még távolokon s időn át, a jó ízeket és zamatokat.

– _C’est pour Duna!_ – mondta Bertháné gyöngéden, mikor elkészült a sok
kockákkal.

Csak embernek hallottam ilyen hangját, ahogy ez a kis sárga kutya
felelt, egyetlenegy, rettentő nyögéssel! Csak embernek, mikor künn van a
foga végre! Megváltva idegfeszültségében, egész testi masszájával
rávetette magát arra a kéjre, ami percekkel előbb még kínszenvedése
volt. Vastag törzse fölött, mellyel az asztal szélének dőlt, parányi
feje mohón dolgozott a tányérban azzal a létfentartó izgalommal, ami az
ilyen kis kövér kutyáknak egész lelkét adja. Fogak híjával, már nem
rágott, csak nyelt, sűrűn nyelt, nyomva a falatot a torkán, félig
ájultan s kidülledt szemekkel abban a nyers ösztönben, mely csak arra
látszik törekedni, hogy a test súlyából, zsírjából s hájából ne
veszítsen el semmit. Nem telt bele egy perc s már csak nyalta a tányért,
a kockáknak hűlt helyét a tányérban, a széleken, kívül, belül,
mindenütt. S megint visszadőlt a szék támlájának, kis rövid fejével még
kurtábban, vastag hasával még duzzadtabban, két elülső lábával a
levegőben és nézett. Valamit várt nyilvánvalóan, egy szót, egy hangot az
asztalnál és csak nézett.

– _Y a-t-il un entremets?_ – kérdezte Bertha.

– _Il y a un gâteau de riz_, – felelte Bertháné.

Mindketten a kis kutyára néztek. A kis kutya visszanézett s megint
nagyon feszülten nézett. Odakünn dübörgött az utca s tűnő fények
szálltak az ablak alatt az estében. Gondoltam, illenék valamit
beszélnem, vendég létemre, e kedves társaságban. A lámpa szünetlenül
sercegett. Már Bertháné felé fordultam azzal a mondain
oldalkanyarulással, ahogy az ember valami szépet készül mondani a
háziasszonynak… De Bertháné nem kívánta, hogy beszéljek. Láthatólag
Bertha sem kívánta, hogy beszéljek. Ők maguk sem beszéltek. Csak ültek
sárgán a kis sárga kutyával közöttük és nézték. Úgy nézték, mint egy új
szituációban. Mint egy újabb élmény előtt, úgy nézték a rizstortával
kapcsolatban.

Magamban e hármak között, a lámpa alatt, a sercegésben, csakugyan nem
volt mit mondanom. Fiatalos ékesszólásommal merőben feleslegesen, már
csak a rizstortát vártam.

Szép sárga építmény volt, igazi barokk forma! igazi _gâteau de riz!_
ahogy azt a franciák készítik. Elbűvölve néztem azt a jókora darabot,
amit Bertháné gyorsan a tányéromra rakott, hogy túllegyen rajtam. Mert
rögtön egy másik darabhoz fogott, amit nyomkodott egy kis ezüstkanállal.

– _C’est pour Duna!_ – mondta.

– _C’est pour Duna!_ – mondta Bertha is, gyöngéden, noha zárjel közt.

– _C’est pour Duna!_ – mondtam magam is, hogy résztvegyek a
társalgásban.

És csak ültünk sárgán és a rizstorta lassanként beomlott, mint egy ház,
szimbolikusan, s már csak egy utolsó kis rizsbucka maradt belőle a sárga
mártásban, a tálban. Mereven a kis sárga kutya, szűzleányos tekintetét
felváltva jártatta a buckáról Berthánéra s Berthánéról a buckára azzal a
szinte vallásos áhítattal s elfohászkodással, mely lelki mélységekből
fakad s annál hangosabb, hogy hangtalan. De ez a végső rizsrom, omladék
és mártás, nyilvánvalóan a szobaleánynak volt fenntartva. Meg is jelent
érte s vitte a tálat. Aztán már be sem jött többet. Homályok nélkül,
mint mikor már nem lehet tévedni, mint mikor már leszáll a függöny a
színházban, úgy éreztem, hogy vége van a vacsorának. Semmi dessert. Kávé
sem volt, cigaretta, semmi. Az a pedáns ház volt, rendre s szabályokra
épített, puritán! ahol senki nem dohányzott.

Hármunkkal az asztal körül, mozdulatlanul, a kis kutyával negyediknek,
aki bámult alázattal, valami olyasféle furcsa hangulat volt, mintha le
volnánk tartóztatva. Olvasmányaim emlékében, nem tudom hogyan, de a
Temple képe kísértett XVI. Lajos királlyal, a királynéval s a kedves kis
kutyával, akik mind meg fognak halni. Magamról is ugyanezt éreztem,
holott olyan fiatal voltam! Éreztem, hogy meghalok ebben a társaságban.
A lámpa sercegett a fejem fölött. S amint kívülről dübörgött az utca az
estében, elgondoltam, milyen jó volna utazni, magasan, egy
omnibusztetőn!

De akkor, hirtelen, a rizstorta után, ami eltünt, a kis kutya is
beomlott. Úgyszólván olvadásosan dőlt önmagába, a tulajdon hasába,
emlőibe és bimbó-miriádjába, hájas masszáinak olyan elaléltságával,
olyan ájultságával és elkívánkozásával, mint aki nem bírja tovább e
földi boldogságot. Kis búb feje eltünt, ahogy az ész tünik el a
világból. S rögtön emberfölötti hortyogása hallatszott egy túlonnan való
nirvánából.

– _C’est bien. Elle dort!_ – mondta Bertháné, valami eszményi
magaslatról.

– _C’est bien_, – mondta Bertha kevesebb klasszicitással, mert ő nem
tudott szegény, azokra a lelki csúcsokra emelkedni, amelyekre nők oly
könnyűszerrel lépnek, a nélkül, hogy szédülnének. Általában e matróna
mellett, aki masszív lényében sárgába borulva, a versaillesi alkonyatok
hősbánatát sugározta valami hervadásos történelemben, Bertha valóban
annak a másodrangú anyagnak tünt vízalatti inferioritásban, ami bizonyos
férjeket oly szembetünően megkülönböztet bizonyos feleségektől s úgy
állít oda melléjük, a dolgok visszájára, mintha ők lettek volna az
oldalbordából. Szenvedő, pislogó, fénytelen szemei az üveg mögött,
nyugtalan forogtak olyan közelségek körül, melyeket az orra is érinteni
látszott s követtek, nem tudom micsoda konfúziókat, álmokat s
bizonytalanságokat azzal a százrétre oszlott tekintettel, amit az ember
akarata ellenére is nézett és szenvedett, ha nézett.

– Wekerle, az egy nagy ember! – szólott hirtelen. – Wekerle, az a
legnagyobb ember! Wekerle, az maga az Állam. Aki hozzányúl, az az
Államot ingatja meg. Még előbb van Wekerle s csak aztán van az Állam.
Még a törvények előtt van!

Talán csak római estéken, a Palatinus borókái alatt sétálgatva az
örökzöldben, beszélhetett így Seneca a testvéreinek s más
fiatalembereknek, Jupiterről az Olympuson! Csöndesen az asztalnál, csak
hallgattam. Imádata hevében s alázatosságában, egy egész nagy furcsa
regényt csinált államtudományból, jövőből s politikából s kábult lelke,
mintegy a cvikkerzsinórján rezegve fel és le, messze elszállt az
abszurditásban. Soha nem éreztem, mennyire el tudja mosni a hatalom
presztízse, az igazi nagyság és szépség érzetét s fogalmát egy ember
szívében. Ez a szív, mint egy malomkő, Wekerle körül őrölt. S hogy végül
semmit nem őrölt ki belőle, önnönmagát őrölte agyon.

Csak hallgattam, a kenyérmorzsákat szedegetve magam előtt az abroszról,
mintha a gondolataimat szedegetném csendben. Megedzve csalódásoktól,
bánattól s keservektől, elázva a honvágyban, már nekem megvolt akkor,
fiatalos forradalmiságomban, a magam államtudománya, egyéni
tapasztalatok alapján, készen a szívemben. Már én tudtam akkor, micsoda
álmok fűzik az embert többezer kilométernyi távolságból, mint egy erdő
közepéből, kormányhoz s hatalomhoz! Nem is Wekerléről beszélek itten,
aki valóban kitünő ember volt, mint inkább általában azokról az efemer
férfiakról, akik a napsütésben, ügyesen s szorgalommal, miniszteri
rangra emelkedvén, különfelé ágaznak egymástól a különböző reszortokban,
de abban mind összetalálkoznak, abban az egy reszortban, ami az ember
csalódása bennök. Azonfelül, Berthával kapcsolatban azt is tudtam s ezt
már történelmi olvasmányaim nyomán, hogy kormányok és miniszterek, ha el
is fogadnak olykor bizonyos szolgálatokat és csókokat, viszont meg is
van ezekről a maguk véleménye s rendszerint úgy is jutalmazzák e
szolgálatokat erkölcsi értékük szerint. És csak hallgattam és csak
szedegettem a morzsákat és éreztem a malomkövet, mint egy tragédiában.

Kiérve az utcára végül, egy nagyot lélekzettem s csakugyan szaladtam egy
omnibusz után s felkapaszkodtam a tetőre. A Madeleinenél, amint
leszálltam, egy fiatalember jött felém, egy honfitársam az is, de egy
igazi kedves, finom, egy szűcsmunkás, akit az egyletből ismertem.

– Hallotta a szomorú újságot? – kérdezte elborulva.

– Nem én, – feleltem, – nem hallottam semmit. De micsoda szomorú újság
lehet még a világon? – tettem hozzá azzal a szolidaritással, ahogy az
ember munkásokkal beszél.

Nem vágott a szavamba, csendesen kivárta, türelmesen, amíg befejeztem. S
még akkor is csak kisvártatva szólott:

– Kossuth meghalt, – mondta. – Most jött a sürgöny Torinóból.

Valamit dadogtam, egypár zavart szót s elköszöntem.

– Holnap tessék feljönni az egyletbe, – mondta a fiatalember s ő is
köszönt és ment.

Bekanyarodván a boulevardra, csak mentem a fényben, a tömegben. Olykor
megálltam, eltünődve, egymagam a járda szélén, különválva ettől az
idegen világtól, valami furcsa súllyal a lelkemben, ami megmozdult, hogy
kiszálljon a lelkemből ez a furcsa súly, hogy kiszálljon! erre a szomorú
hírre! Meghalt… Nem restellem bevallani, annyira emberi, annyira lelki
dokumentum: az első érzésem magamért volt, a magam életéért, Kossuth
halálában! A honvágy sajgó csápjai, e gyászeseten túl, távolibb
perspektívákba nyúltak s tologatván kínjaimat a szívemről, egy jobb élet
kapuján kúsztak fel magasan, mint a pók. Valami fordulatra gondoltam,
nem tudom hogyan, valami fordulatra a szívekben s dolgokban, valami
gyönyörű harangszóra, ami egyszerre kondul multak s jövő fölött, valami
amnesztiára minden vétkeseknek, minden szenvedőknek, erre gondoltam,
költő! Gondoltam, elhalálozván nagy ellensége, a király meg fog
bocsátani mindenkinek, ezt gondoltam. Gondoltam, Kossuth meghalt, mint
Jézus, egy keresztfán. Én meg vagyok váltva a keresztfa alatt, ezt is
gondoltam, ilyen szépeket gondoltam, eltünődve, különválva, egyedül a
járda szélén, egymagamban mint egy hajnalban, ami ébred, egymagamnak a
boulevardon egy hajnal! egymagamnak ezen a nagy világon!

És megint mentem és sok mindent magyarázgattam magamnak és csak mentem.
A honvágy, az borzasztó, magyaráztam magamnak. A honvágy mindennél
borzasztóbb. A honvágy erősebb minden fájdalomnál. A honvágy erősebb a
halálnál. A honvágy, ha megsavanyodik, gyűlölet lesz belőle, olyan
borzasztó mérge van. Az enyém megmaradt mindenek ellenére, izzó tűzében,
tisztán!

És csak mentem. És százszor annyi embert láttam, ezerszer annyit, mint
máskor ebben az estéli órában, a mellett, hogy nem láttam senkit. És
valami nagy hangokat hallottam, valami őserdők zúgását körülöttem, a
mellett, hogy nem hallottam semmit. Az omnibuszok dörögtek, hosszú
sorban egymás után, egymás mellett, párosával, a vastag lovak
sörénylobogásával, az ostorpattogással a magasból, ahová hármas száron a
három ló fölött felnyúltak a gyeplők, kifeszülten, rövidre fogva, mint
egy napszekér kocsisához, magasan a fényben. Száz más kocsi tolongott,
más kerék forgott s zord lovasok száguldtak a kocsirengetegben, ezer
kerék között, zord lovasok vértben és sisakban, mint valami bosszúállók,
hosszú lófarkokkal, ami a sisakjukról lógott s lobogott utánuk. Az
Opera, tárt kapui máglyafényét vetette ki a tér magas lépcsőzetére, ahol
a tömeg mint egy hegyre ment fel, nők! bálványok! mint egy hegyre
százféle fátylakban, selyemtiarákban, infulákban és brokátban s abban a
lilafényben, ami az erkélyek ablakaiból sugárzott tűznek s tündöklésnek
azzal a felfokozottságával, pátoszával s drámaiságával, ami egy
kigyulladt tető, egy égő torony pátosza s drámaisága a többi tetők s
tüzek fölött. Mindezt nem láttam, láttam? Kossuth meghalt, tünődtem és
csak mentem. S végig minden, a végtelenben, a platánok fölött súlyos
lombokkal, minden izzott a tetőkön s a kövön, minden ki volt világítva,
minden üveg, minden portál, minden kapu a boulevard két oldalán tündöklő
messzeségben, a sok ékszerész, péküzlet aranytükrökkel s csillárokkal, a
sok fodrász, cukrász, könyvesbolt, vendéglő és kávéház, ahol a teraszon,
a zsúfolt asztalsorok előtt, utcai erőművészek, félmeztelen s kidagadt
izmokkal lejátszták olympiádjaikat néhány perc lendületében, amíg csak
egy rendőr árnya nem közeledett a mélyben, amit egy távoli koma a
sarokról, ahol állott és őrködött, egy éles füttyel jelzett az
atlétáknak. S utánuk, amint elrohantak s a rendőr is elvonult, dolga
híján, kocogva a tömegben, már mások jöttek a fényben, méla aggastyánok
jöttek hosszú fekete kabátban, a tenyerükben egy-egy kölyökkutyával,
amit felajánltak, olyan áhítatos arccal s magyarázatokkal a legmélyebb
basszusban, mint ahogy Mózes szólott volna kis kutyákról a zsidóknak. S
madárjós-asszonykák, egy vak pintyőkével egy kalitkában, szonóran
kínálgatták a jövőt sibyllai cédulákon, zajos zenék kíséretével, ami
belülről hangzott a kávéházból, a tárt ajtókon át. És koldusok is
jöttek, félszemmel s olyan mankókon, mint egy árboc és gyönyörű hölgyek,
akiket Shakespeare _whore_-oknak nevez, az alkalmi szeretőket keresték
azokkal a komor szemekkel s drámai tekintettel, ami illik a szerelem
sötét szenvedélyéhez. És karcsú ifjak is jöttek, kifestve, hajlékonyan
mint a nád, valami nagyon enyhe tánclépésben, amelyen a csípőjük
rengett. S egy leány szaladt egy kosár ibolyával. És a Vendôme-oszlop
felé, mely császári fantómja magányosságával nyúlt fel sötéten, a
vörhenyes egekbe, rikkancsok rohantak újságkötegekkel, mint az agarak
olyan fürgén s elharapott szótagokat ugatva, míg csendesen a rue de la
Paix hármas lámpásai alatt az estében, egy öreg asszony haladt két
tizennégyéves leánykát vezetve a nagy szállók irányában, ahol árulta
őket méltósággal és szótlanul, mint ami magától értetődik s csak egy-egy
áhitatos szemforgatással hangsúlyozta ezt a vásárt, csak egy-egy
áhítatos szemforgatással a járdáról a magasba, a levegőbe, az oszlop
felé, Napoleon felé, mint a legmagasabb kulminációkba. És minden zúgott
és zajlott és harsogott a fényben.

S csak mentem s tünődtem: meghalt! S míg haza nem értem, amíg le nem
feküdtem s amíg nem aludtam és másnap is és harmadnap is, mindig csak
tünődtem: meghalt! S így mentem el, harmadnap végre az egyletbe hírek
után, hogy írhassak hű lapjaimnak.

Alighogy beléptem, már rohant elém a fiatal szűcs, igazi honfitársam,
igazi magyar, lobogó szemekkel!

– Jöjjön, – kiáltotta, – nézze! Olvasta ön a Bertha cikkét Kossuthról, a
_Figaró_-ban? – kérdezte míg vonszolt magával befelé az egyleti
szobákba. – Elébb Madame Adamnak vitte ezt a cikket, de az nem közölte,
mert az a magyarok barátja! Akkor elvitte a _Figaró_-nak! Jöjjön, nézze!
– kiáltotta.

Két sor ember között, aki őrjöngött, utat kellett törnöm, hogy meglássam
ez embergyűrű közt, a szoba közepén, a padlón, a Bertha portréját,
leszaggatva a falról! Százan rugdosták, taposták s táncoltak rajta, mint
a vadak s néhányan olyan műveletekbe kaptak dús öntözésekkel s
egyebekkel, hogy mindezeket az obszcenitásokat csak úgy írhatnám le
pokoli fönségükben, ha olyan szabadságom volna, mint Anatole France
atyánknak.

Mikor a kedélyek egy kissé lecsillapodtak, az egész társaság átvonult a
nagyterembe. A fiatal szűcsmunkás, izzón és elborultan, nem igen tudta,
mit csináljon velem, aki itt, mint a nyilvánosság képviselője voltam
jelen, levelezői tisztemben. Meg kell vallanom: nem azzal látszott
törődni, hogy micsoda tudósítást fogok szerkeszteni erről a bús esetről
hű lapjaim számára. Inkább az etikai igazságot kívánta megérttetni velem
s azt a különleges lelkiállapotot, ami ez egyletbelieket megszállotta,
mióta Párizsban élnek. Barátsággal a terem sarkába vont magával s
egy-egy jelentős szempillantással magához invitálta társait.

Ezek mind közeledtek, mérges képrombolók, és locsolók, s megálltak
önérzettel, mint katonák a csata után. Lehetetlen volt nem érezni bennök
a maguk törvényét és szuverénitását. Ezek mind becsületes emberek
voltak, kertelés nélkül becsületes emberek, ezt is érezni lehetett.
Szinte fizikailag sugározták ezt a becsületességet, olyan nyersek és
tagbaszakadtak voltak, erkölcsileg szólván.

Volt köztük, különösképpen, egy nagyon sovány fiatalember, egy olyan
magas fiatalember, hogy alig fért el a mennyezet alatt. Csupa csont volt
s csupa magasság ez a fiatalember, sötét s kemény, mint egy ciprusfa.
Rettenetes ereje lehetett azzal a két abnormisan hosszú karjával,
melyeket az ember meg szeretett volna mérni. Nem is tudta hova rakni ezt
a két karját, mely csak úgy lógott s lebegett a válláról, fenyegetőn.
Nyilván valami feszítőmunka, valami zord műhelyben, nyujthatta meg e
karokat ilyen tüneményszerűen hosszúakra, hosszú évek alatt. Mindehhez
volt egy sápadt arca, egy merőben négyszögletes sápadt arca kurta
homlokkal, amelyből durva haja, vaskos csomókban s dús tömegekben
fölfelé ágaskodva, mint egy kaktusz nőtt elő egy kődarabból. S még volt
ehhez két lobogó szeme, szinte szemfehér nélkül, két mélytűzű szeme,
mint egy fiatal pápának a középkorban. Most a falnak támaszkodva állt és
várt, az óriásnak azzal a harci készségével, hogy itt van közel, ha
szükség volna rá…

– Kérem, – mondta, a fiatal szűcsmunkás felém fordulva. – Kérem, –
mondta s egy cigarettát sodort vastag ujjaival. – Mi itt mindannyian
függetlenségi magyarok vagyunk. Ha az élet úgy hozta magával, hogy el
kellett szakadnunk hazánktól, csak annál hűbbek maradtunk ahhoz a
férfiúhoz, aki nekünk a haza fogalma, érzése, gondolatja, Kossuth! Nem
lévén helyünk a hazában, a szívünk áthajlott az eszméknek és
gondolatoknak abba a másik hazájába, amit számunkra Kossuth neve jelent.
Ezt nem engedjük bántani.

Itt elhallgatott s várt, ha talán más valaki akarna szólani. De mivel
nem akadt szónok, ő maga folytatta mint egy második szakaszt a maga
evangéliumából, miután rágyujtott a cigarettájára.

– Kérem, – mondta, – mi itt mindannyian, csekély kivétellel,
köztársaságiak vagyunk. Mi itt napról-napra élvezzük, gyakorlati
megvalósulásában azt az álmot, amit Kossuth álmodott. Mi itt szabadok
vagyunk egy szabad demokráciában. Mi itt látjuk azt, hogy minden ember
egyenlő egymással s csak a munka s a képességek számítanak. Mi itt
mindannyian dolgozunk, ahogy ez méltó az emberhez.

– Nem mondjuk azért, hogy itt fenékig tejföl minden, – szólt közbe
mostan a hosszú sovány fiatalember, a két karjának olyan hullámos
belevetésével a vitába, mintha kígyókat hajítana. – Nem mondjuk, hogy a
teljes igazságot látjuk az egész vonalon, mert hiszen arra nem is lehet
számítani, az soha nem is lesz, teljes igazság!

– Az nem e földről való! – mondták többen sűrű fejbólintással egy öreg
ember körül, aki tiltakozni látszott. – Az nem e földről való! –
ismételgették azzal az irónikus hangsúlyozással, mely nem értett egyet
az ilyen skolasztikával.

Akkor a fiatal szűcsmunkás a harmadik szakaszba fogott:

– Kérem, – mondta, – mi hálásak vagyunk Franciaországnak, mely nekünk
kenyeret ad. Mi hálásak vagyunk azért a szabadságért, amit élvezünk. Mi
itt mindannyian, francia munkástársainkkal egyetemben, a forradalom
gyermekei vagyunk. Annak a forradalomnak, – kapta föl a mondatot
magyaros kanyarintással, – mely megváltotta a világot!

– A francia forradalom, – feleltem rojalista nyugtalanságomban, – nagyon
sok embert levágott!

– Távolról sem annyit, mint a keresztény inkvizíció, – replikázott a
hosszú sovány, a két karjának olyan karmesteri dialektikájával s
mindenhatóságával, mintha egy százfőnyi zenekart vezényelne a
legdörgedelmesebb pillanatban. – Egyetlenegy kis spanyol városban többet
levágott az inkvizíció, mint amennyit az egész francia forradalom! –
magyarázta, kis kurta homlokát összeráncolván tüneményes aglává-ja
alatt.

Meg kell vallanom, szinte szóról-szóra előre láttam ezt a választ.

– Ön nagyon tudós ember, – mondtam ostoba fölényességgel s legyintettem
a kezemmel.

Majdnem pórul jártam.

Ez a hosszú sovány, a maga gorillakarjaival és sündisznó hajkoronájával,
amolyan gyermeki agyvelő volt, amelyet forradalmi eszmék s energiák, a
maguk díszeivel, az abszurditásig megtüzdeltek. A történelem néhány
szögletéből, amelyekbe elmélyedt, megalkotta magának a maga egész
világát s e földi dolgokból s emberek életéből csak azok a nyers
principiumok érdekelték, amelyeket harmonikusnak talált a maga életével.
Mint a fenyőillatot feloldva forró gőzben, úgy inhalálta magába a
forradalmi gondolatok és érzések zamatját a tiszta erő és energia
értelmében s azzal az elszánt kizárólagossággal, mely nem tartott sem
helyesnek, sem egyenesnek mást, csak amit ő maga érzett s mondott. Még
nem felelt s már előre éreztem, hogy el vagyok veszve. Mint ahogy a
szabadban, a vihar elől szaladván, érzi az ember, hogy meg fog ázni,
mert nagyon messze van a háztól. Éreztem, hogy egy egész más sarkán
vagyok az életnek s emberiségnek.

– Kérem, – mondta, – én nem tartom magamat annyira tudósnak, hogy az ön
dícséretét megérdemelném. Mindössze van egy hitem, ami önnek nincs. De
amit ön nem ért meg, vagy nem helyesel, azt még nem szükséges, hogy le
is nézze.

– Ezt ön teszi! – feleltem felfuvalkodva.

– Ön nem tudhatja azt, hogy én mit teszek, – szólott vissza egy kettős
mulinéval a levegőben. – Ön engem látszatok s külsők után ítél meg, mert
hiszen sejtelme sem lehet arról, ami bennem él, – a szívemben! Ezt mi
ismerjük, mi munkások, ezt a zsánert s ezt a modort. Mi vagyunk belül a
falon, ez minden, amit önök látnak. Amíg csak magukra nem döntjük a
falat.

Ezeket mondván, megfordult és ment olyan magasan, mint egy sudárfa ami
megindulna.

A terem túlsó végében, a fal mentén, leült egy székre Ferenc József
portréja alatt, mint aki nem is tudja, soha nem is látta, hogy ez itt
lóg a falon ez a Ferenc József, tábornoki díszruhában…

– Kérem, – mondta a fiatal szűcsmunkás, a negyedik szakaszba fogván, –
bennünket főként a jövő érdekel. Az a jövő, – hangsúlyozta,
visszakanyarodván a mondatába, – amelyet Kossuth, prófétai szemmel,
megmutatott nekünk.

– Ez a helyes! – mondták a többiek.

– Úgy van! – mondta az öreg ember dühösen.

Megint éreztem, hogy valami baj lesz, ha nem vigyázok. De már
nevetségesnek is tartottam, hogy itt álljak munkások között s a magam
ezernyi bajával s bánatával még vitatkozzam velök, mint egy államtitkár,
akit sarokba szorítanak. Mit akarnak ezek tőlem, akik mind boldogabbak
is mint én? Mi célja ennek a vitának, bölcsességnek s szociológiának,
melyekben már amúgy is alul maradtam, megtépázott presztízsemmel, ahogy
az imént az a hosszú letorkolt? Sajátságos dolog! A konyhából a legjobb
szagok érkeztek a tárt ajtókon át, egész nagy fuvalatokkal s mindenféle
vezényszavakkal. Ez szögezett a falhoz. Már tologattak egy hosszú
asztalt, már terítettek is abban a gyors tempóban, ami az imminens
tálalást jelezte. Az a két-három frank, amit a zsebemben éreztem,
hirtelen visszavarázsolt megingott önérzetembe.

– A jövő, – mondtam, – a jövő! – ismételtem líraian, – a jövő, uraim, az
ismeretlen! Ezt már Renan is megmondta. De sőt, nem tudom ki mondta azt,
hogy még azok előtt is ismeretlen, akik előkészítik. Mert ha ismernék,
egészen máskép készítenék elő.

– A jövő, – kezdte a fiatal szűcsmunkás az ötödik szakaszt, – a multak
méhében szunnyad. A multak észleleteiből s tapasztalataiból kell
megállapítani a jövőt. A jövő nincs megtiltva senkinek! kiáltja Gambetta
felénk. Már ez is jelzi, hogy csak jobb lehet. Nem mondom, hogy nem
lesznek harcok, talán még véres harcok is ezért a jövőért, – minden
fejlődés törvénye a harc. De tessék csak emlékezni egy régi világra s
ezt összemérni a maival. Tessék csak emlékezni, mi utat tettek a
franciák a Bastille-tól a Jaurès-féle kollektivitásig. Ebből kell
kiindulni, ha a jövőt kívánjuk kutatni. Nem mondom, hogy a jövő az
igazság uralma lesz…

– Jaj, kérem, még az sem? – szóltam közbe, mert már nagyon úntam ezeket
a naív dolgokat.

– Nem, kérem, – felelte egy olyan tekintettel, hogy elszégyeltem
magamat.

Minden szó, amit itt mondott, minden banalitás, a szíve mélyéből nyilt
elő, mint egy virág, amit ápolt. Ezt lehetett érezni ebben a
tekintetben.

– De igenis, az igazság lesz! – mondta az öreg ember s dobbantott a
lábával. – Mégis azt mondom, hogy az igazság lesz! – kiáltott és
remegett, igazi öreg ember!

– Az túlsok volna gyönyörnek! – felelte a fiatal szűcsmunkás egy divatos
operaszöveggel s azzal a rezignációval, ahogy az ember valami komoly
dologhoz, egy dal szövegét idézi. – Nem kérem, az igazságról csak
álmodni lehet, – sóhajtotta. – Mióta a világ fennáll, talán nem volt tíz
percig igazság a földön. Amit remélni szabad s remélni kell, az a jogok
kiterjesztése. Merem állítani, hogy a jövő a jog uralma lesz!

– Ez lehet, – mondtam, – ez valóban nincs kizárva, – mondtam a
legnagyobb önmegtagadással, ahogy megláttam az egyleti szakácsnét, aki
behozta a tálat.

Zajtalanul hozta, mert papucsban volt, de olyan gusztussal az ajkán,
olyan önmegelégedéssel, hogy az csak valami ritka finom dolog lehetett a
tálban, dús füstölgéssel s bódító hagymaillatokkal. Amint közeledtem,
kimeresztve a szemem, a hosszú sovány fiatal ember őskori üstökével, már
a tál fölé borult és bámult, elragadtatva! A legközelebb lévén, ő ült le
elsőnek az asztalhoz.

– Borjúpörkölt! – mondta.




XXXV.

Éjszaka, mikor eljöttem az egyletből s kiértem a Saint-Germain
boulevardra, már kihalt volt az utca, az egész tájék nagyon szomorú s
elhagyatott körülöttem. A házak kőmasszái elzárták az eget s az égen a
csillagokat, amelyekből csak egy-egy kis távoli fény látszott, egy-egy
távoli szikra halványan színezve, egy-egy fehér- vagy narancsszínű
mécses az ég ormán, egészen messze. A lépteim kopogtak a kövön és
Diderot ült a boulevard sarkán, két fa között egy kőtömbön, Diderot!
mint egy fehér szellem. Két rendőr is jött, feketén egymás mellett a
pelerinában és nézte a tájat, a házakat, a fákat valami egykedvű
tanulmányúton s az utcai leányokat is nézte már nem annyira flegmával,
mint inkább arról a hivatali magaslatról, ahová semmi föl nem ér. A
gázlámpák tüzei, sűrűn egymás mellett s egymáson túl az utcák
kereszteződésében, a messzi távolokig világítottak néptelen járdákra. A
Saint-Germain des Prés előtt egy fiatalember állott, a templom falának
dőlve. Egy gázlámpa alatt, egy almát evett, így magába.

– Ivánfi! – kiáltottam fel örvendezőn, amint megálltam előtte, a
világosságban.

– Jó estét! – mondta és csak nézett. – Itt van egy alma, – mondta még,
átmenet nélkül, mint ami magától értetődik.

S már nyujtott is egy kis sárga, ráncos almát, egy olyan kis korcs sárga
almát, amilyet ritkán láttam.

– Köszönöm, vacsoráztam, – mondtam.

– Ne szégyelje! – felelte derűsen, kedves intelemmel. – Ne szégyelje! –
ismételte, ismerve tartózkodásomat. – Én már ettem hármat, – tette
hozzá, hogy megnyugtasson.

És csak nézett szolidárisan, noha fölényesen.

Magam is a templom falának dőltem azon ösztönösen, ahogy a közös sors az
ilyen egyforma állásokba tereli az embert. Igy állanak egyformán az
emberek a zálogházban, így állottak hajdan a sorozóbizottság előtt s így
állanak még ma is koldusok a templomok küszöbén, mintha egymástól
tanulnák. Talán nem is kell ezt tanulni. A nyomornak van egy olyan
mindenható törvénye, egy olyan gyönyörű egysége, hogy minden szegény
ember alapjában, egyformán áll a lábán.

– Hogy megy dolga? – kérdeztem. – _Comment va?_ – toldottam meg
párizsiasan, ahogy már amúgy is minden mindegy volt, szó, hang, beszéd,
minden!

Nem is felelt. Lehet ilyet kérdezni egy embertől, aki áll egy
templomfalnak dőlve éjjel, _comment va?_ Csak ette az almát s köpködte a
rohadt részeket messzire a szájából. Feltünően piros szája látszott,
fiatal szája egy gyér szakállban, mert szakálla volt, mint azoknak a
legjelesebb francia színészeknek akiket utánzott.

– A _Français_-ban voltam, – mondta. – Most itt vacsoráltam. Itt szoktam
vacsorálni a templom tövében, – ezt mondta, elbűvölő kedvességgel. – A
_Français_-ba úgy járok be szabadon, mintha otthon volnék Szeghalmon.
Mint Szeghalmon a zsinagógába! A _Français_-ba! – és kacagott.

S ez mind, valami vagabund-költészet volt benne.

S még köpött egyet, egy utolsót, egy nagyon messzit s aztán levált a
falról s megindult lengén, a két kezével a nadrágzsebében. Szótlanul
jöttünk a gázlámpák alatt, egy-egy jóindulatú hölgy ideiglenes
társaságában, amint hozzánk csatlakozott néhány világnézleti szóval, ami
elhangzott az éjben. Szegények lévén a legjutányosabb szerelemhez is,
csak mentünk előkelően, a sorsunk magaslatán, mint akik még csak
kísértésbe se jöhetünk. Azonfelül, a magunk világába zárva, egy fokkal
feljebb is voltunk egy átlagos emberiségen kéjes óhajaival s szinte
kívül azon a testiségen, amit a nyomor megpárolván, csak a lelkét hagyja
meg, vibrálón az embernek.

– Oh Istenem, egy Mounet-Sully! – mondta Ivánfi, e színházi estéje
hatásában nyilván, – egy Mounet-Sully! micsoda magaslat ez! – mondotta
és ment.

De aztán megállott hirtelen, megállott! elborulva, megihletten egy
gázlámpa alatt, a félkarjával átölelve a vasrudat, a másikat kinyujtva
messze, mint egy örvény fölött, ahonnan ellendülne a végtelenségbe. És
ez az est emléke volt, a Mounet-Sully hangja, modora, szonoritása, a
végső szótagoknak franciás elnyujtása, ahogy szavalt, ahogy kiáltott az
üres utcába:

  «_Ce que vous avez fait, ne suffit point, je crois._
  _Il faut monter encor, monter jusqu’à la croix!_»

Ezekre az alexandrinusokra, harmonikusan, a két rendőr felelt, aki jött
visszafelé a tanulmányúton, feketén egymás mellett a pelerinában, s nem
tudta, hogy ez színház, a Richepin új drámája, a _Par le glaive!_

– _Pas de bruit messieurs!_ – mondta az egyik inkább barátsággal, mint
szigorúan s ment tovább a másikkal.

A lépésük kopogott a járdán s még messziről is hangzott.

– Mounet-Sully! – mondta Ivánfi s megint megindultunk.

– Még jobb, mint Mounet-Sully! – mondtam, nem is mondhattam mást, ahogy
e két francia verssor izzásán, e fiatal színész szent hitét és szerelmét
éreztem, mámoros búfelejtését, néhány rossz almával a gyomrában. Az
egész lelkét.

Csak ment, csak ment, önfeledten, boldogan, olyan boldogan, hogy nem
hiszem ha ment-e valaha ember ilyen boldogan a világon, ilyen boldogan,
ilyen csekély boldogsággal, – Mounet-Sully! Csak ment a két kezével a
zsebében s a bő nadrágja büszkén lengett a két lábszárán, feslett
végeinek dús rojtjaival, melyek seperték a járdát.

– Akar jönni a Soufflet-ba? – kérdezte, mikor kiértünk a Saint-Michelre.
– Ott van hitelem két fekete erejéig.

– Nekem van egy frankom, – vallottam be, mint egy angyal, azzal az
őszinteséggel, amit kötelezőnek éreztem egy ilyen ritka egyéniséggel
szemben.

A kávéházban aztán, a márványasztal előtt, két nagy pohár feketekávé
boldogságos füstölgésével, a magam jelentéktelenebb egyénisége is
kibonthatta szárnyait, szerény kis szárnyait, mint kezdő repülő egy
ilyen kész sólyommadár mellett! – jó pár évvel fiatalabb is voltam. De
összeszedvén minden líraiságomat, minden sebeimet a mélyről, legott
kiöntöttem az egészet, hangokban és pengetésekben, azzal a művészi
gonddal és gitáros finomsággal, ami a költőt revelálja legsivárabb
panaszaiban is. Úgy beszéltem, abban a zengő kétségbeesésben, ahogy egy
fülemüle mondaná el az ágról, hogy napok óta nem evett egy hernyót.
Hangról-hangra, fokról-fokra, árnyalatról árnyalatra olyan mélyre
hatoltam abban a tudatos kompozícióban, ami önnönregényemet szőtte
keserveim fonalával, hogy végül, szokásom szerint, sírva fakadtam,
feloldva valami vigasztalan gyönyörben, ahogy gurultak a szememből a
könnyek az ajkamra. Gyakran gondoltam arra, micsoda exaltált keresztény
lettem volna a szó dogmatikus értelmében, micsoda illuminált s izzó hitű
minden titokzatosságok irányában, micsoda falánk élvezője
önnönkínjaimnak, Krisztusnak s a szenteknek, ha véletlenül
ortodox-katolikus nevelésben van részem! Mindezt csak úgy adta a sors
merőben feleslegesen, ironikusan, díszek és előnyök nélkül, hogy nem
vetett rám egy bíbornoki köpenyt. A honvágy marcangolt.

– Talán ma este is éppen az _Ember tragédiájá_-t játsszák, Jászaival Éva
szerepében! – mondtam és faltam a könnyeimet a feketémmel vegyesen.

– Hagyja ezeket a szamárságokat, – felelte. – A bánat csak úgy számít,
ha megáll mellette az ember. Az mind elmúlik, ahogy megy az ember.

– Magának könnyű, – mondtam, – maga mehet haza, amikor akar!

– Nincs semmi, ami könnyű és semmi, ami nehéz, – felelte bölcselmi
magaslatáról. – Csak az élet van. Ezt meg kell vívni. Egy szegény
színész vagyok, Kolozsvárról, s akinek nincs szerződése…

Kért egy szivart a pincértől, leharapta a végét, kipökte a nyelve
végével majdnem az arcomba, rágyujtott s eldőlt a piros plüss pamlagon,
mint egy római, a két lábát is felrakta a rojtosvégű nadrágszárakban,
fújta a füstöt s nagyon boldog volt. Jelentősebb sikerek nélkül mondván
el bajaimat, kissé letörve ültem nyilvánvaló másodrangúságomban az
asztal sarkában s néztem, fiatalon, a nagy pohár feketémet magam előtt,
olyan feldúltan a lelkemben, olyan elkínzott fantáziákkal, dimenziókkal
s nagyralátásokkal ezt a magas vékony poharat emelkedő feketeségében,
mintha egy ciprust néznék egy szikla tetejében. Már nem sírtam. Már nem
volt könnyem. Valahogy úgy éreztem, hogy már megszültem magamat összes
könnyeimben.

– No mindegy! – sóhajtottam, csak éppen, hogy mondjak valamit.

– Nézze csak, – fordult felém, magasra fújva a füstöt, – én minden
francia írót, minden színészt személyesen ismerek, mindenkit, aki
számít! – mondta azzal a felelőtlen dicsekvéssel, ami még a vidéki
színész hősi tónusa volt benne. – Ezekhez mind bevezethetem. Általában
jól teszi, ha hozzám fűzi a sorsát. Már rosszabb nem lehet magának,
Szomory! Holnap elviszem a _Français_-ba, az _Ödipusz király_-hoz! Meg
fogja látni Mounet-Sully-t, – s fújta a füstöt, ahogy csak bírta, olyan
magasra.

– Mounet-Sully! – hebegtem, megint csak éppen, hogy mondjak valamit.

– Meg fogja látni!

– Meg fogom látni! – bólintottam s megittam a feketémet, csakugyan
mintha egy sudárfát nyelnék.

– Maga nincs megelégedve! – mondta s egy második szivart is kért a
pincértől, egy második kávét is, ezt megitta, egy hajtásra. – Fordítom a
_Lengyel zsidó_-t a Nemzeti Színháznak, – mondta. – Erckmanntól kaptam
egy levelet. Az összes műveit megküldte. Ezeket már eladtam. Most már
csak a levél van, – s kihúzta a zsebéből. – No gyerünk, – mondta, – már
itten bezárnak.

– Fizetek! – kiáltottam.

– Jaj, dehogy fizet! – intett le s lefogta a karomat, ahogy kopogtam a
frankommal a márványon. – Tartsa meg a frankot, megyünk egy másik
kávéházba.

Mikor kiértünk a boulevardra, már mindenütt oltogattak s zártak. Egy
perccel később minden sötét volt, utcahosszat minden sötét és zárva.
Csak a gázlámpák tüzei fénylettek az áttetsző levegőben. Egy-egy utolsó
diák tartott hazafelé, egy-egy női árnnyal a karján, aki a féllábszárára
emelte föl a szoknyáját, diadalmasan, szerelmi foglalkozásában. Az út
legmélyén, Montrouge felé, a láthatáron, derengett egy ablaküveg,
sápadtan a járda mentén, messze.

– Még ott látok valami világosságot! – mondta a barátom s megindult
vidáman, a két rongyos végű nadrágszárban.




XXXVI.

A rue de Seine-ben, az Institut épülete mögött, volt egy kis
miszteriózus bolt, egy töredezett faküszöbbel, egy régi ablakkal s egy
alacsony üvegajtóval az utcára. Már korán este egy függőlámpa égett a
szűk helyiségben, két könyvpolc s egy kis tölgyfaasztal fölött, dúsan
megrakva kartonfedelekkel. Időn és világon kívül égett ez a lámpa s az
egész kis bolt be volt nyomva a falba.

Ide beléptünk ebbe a falba, ebbe a kis boltba, ahhoz a sötét kis
izraelitához, aki a falban ült, a lámpa alatt, a tölgyfaasztal előtt, a
sok kartonfedél között, a dohos homályban. Egy lupával ült a maga
fénykörében, gloriolásan és nézett, két apró szemmel egy cvikker mögül,
ami az orra hegyén lebegett elgörbült keretével, igazi kopott pillangó,
két görbe szárnnyal, üvegből. Valami furcsa szag terjedt a dohos
homályban, valami furcsa szag és pára a kis sötét izraelitából, mint a
legrégibb sötét izraelitákból, rabbikból s teológusokból Korinthusban
még szent Pál idejében, vagyis nagyon messze a szent történelemben és
hasonló szagok szálltak a falból, polcokból, lámpából s a sok
kartonokból, a sok régi papírokból, emberi emlék, emberi könnyek, lelki
lim-lom bánatosságából, feloszlásából, hervatagságából, sorvadásából s
rothadásából, ami itt fel volt halmozva s ami itt elakadt a polcokon s
az asztalon, mintegy az élet sodrán, ahogy a szemét akad el csomóstul
egy folyón s megáll a vízen. Ez a kis sötét izraelita, mint annyi társa
utcahosszat s a szomszédban, mint annyi bűntársa, elvtársa, mint annyi
testvére a héber vallásban, kéziratkereskedő volt. Ez a sok kézirat, ez
a rengeteg levél, ez a rengeteg emlék ebben a rengeteg levélben, ez
szaglott itten, mint egy erdő.

– Jó napot! – mondtam s szerényen közeledtem, Ivánfival a sarkomban, aki
lengett. Mivel én jobban tudtam franciául, én vállaltam a beszédet, az
üzlet lebonyolítását.

Már meg is kezdtem, könnyedén a mondókámat, párizsias kanyarulatokkal,
mikor még rám se nézett s csak bámult a lupába, meggörnyedve, egy szál
sárga papír fölött. Éreztem, hogy nem is vagyok a világon. Éreztem,
milyen nehéz lehet meghódítani ezt az embert. Éreztem, mint rendszerint
az ilyen pillanatban s franciákkal való kontaktusaimban, milyen mások
ezek a latin zsidók, mint azok a drága mieink! Hazai emlékeim s
paralleláim rögtön megint a szívemre szálltak abban a permanens
honvágyban, amit soha, egy percig, nem tudtam leküzdeni magamban. Ivánfi
is valami ilyesfélét érzett, amint összenéztünk. Egy Ruzicska, az valami
egészen más, gondoltuk mind a ketten. Annak van szíve!

Nem kívánok definiálni s mélyen rajzolni itten, bármilyen csábító is
számomra e matéria, bármilyen ellenállhatatlan! mégsem kívánok itt, ezt
már többször mondtam.

Egy antikvárius lelke, mint nagy általánosságban, minden ember lelke,
minden szakmában, inkább silány, mint magasságos. Mégis, odahaza,
gondoltam, egy ilyen kis intellektüel boltos, noha zsidó, még van más is
benne. Mindenesetre az van benne, igen gyakran, hogy másnak lássék, nem
tudom, jobbnak vagy tetszetősebbnek önnönmagánál s valahogy mentegesse,
finoman azt a szerencsétlenséget, amelyben a világra jött. Leszámítva a
professziót s a kis üzleti csalafintaságokat, amelyek az ősidőktől fogva
a kereskedelem lényegét teszik, sohasem hangsúlyozza, sohasem élezi ki
adás-vétel közben a maga egyéniségét a felekezetiség értelmében, jut
eszébe! sőt! Pont az ellenkezője ennek egy ilyen gall, egy ilyen ódon,
egy ilyen pergamen- és foliánsféreg, egy ilyen papírhandlé a rue de
Seine-ben, egy ilyen Magus apó vagy Gobseck, akiket báró Balzac éppen
ezért a pittoreszkért ápolt és szeretett. Ahogy ez nem mozdult,
elroskadva az asztal fölött, ahogy nézett, a selyemsipkás fejével
begörbülve, a lupán át, olthatatlanul, szinte megrajzolta itt a bolt
mélyére maga körül, annak a gyilkossági regénynek röpke szcenériáját,
amelyben leütik hátulról… Holott nem törődött. Úgy tünt, érez a hátával,
mindent tud, tisztában van velünk. Általában, az ilyen antikváriusok, a
kis utcákban, inkább fölényesek, mint gyávák. Sajátságos dolog! Az
izraeliták nem félnek!

Akkor, mégis, végre, letette a nagyítót, nem állt fel, csak felém
fordult s nyujtotta a karját. Semmi nem volt a kezemben, semmit nem
látott a kezemben s mégis csak nyujtotta a karját. A legszűkebb keretre
fogva, leszorítva időtartamra s térbeli atomra, csak az érdekelte, ami
ezzel a mozdulatával a magam kapcsolatja. Ahogy rám se nézett, se
Ivánfira, aki lengett, ahogy szipákolt egyet az üvegje rezgésével az
orrán, ahogy hosszú, vékony keze, opálos színekben, öt ujj öt körmével
nyúlt elő feketéskék bársonnyal bélelve s billentyűzött a levegőben, ez
_csak_ zsidó volt, tőrülmetszetten, hangban, szagban, zsoltárban és
formában, mint egy fagally frissen, mint egy ősrégi tölgy lombja,
levágva a törzsről. Nemhogy más akart lenni, magába határolva, de még
szorította bele magát mintába, öntésbe, úgyszólván nyomtatásba, valami
algebrai egytagúságba az egyisten-imádásban.

– _Motus!_ – mondta, ami annyit jelent, hogy _csitt!_ – Mit hozott? –
tette hozzá türelmetlenül s vibrálta az ujjait.

Mert megvallom, talán egy kissé hosszabban beszéltem, hogy megnyerjem
szimpátiáit, még mielőtt az üzletre térnék. Nem volt más hátra, mint
gyorsan kivenni a zsebemből az árut s átnyujtani alázattal…

Csak belepillantott a kézírásba s már mondta:

– _C’est de l’Erckmann!_

Megremegtünk Ivánfival, aki lengett.

Csalódásokhoz szokott szívünk elrémülve érezte e hangban a szakértőnek
azt a lekicsinylő akcentusát, azt a fitymáló borulatát, mely a lelkünk
elé, rögtön, egy egész nagy éjszakát vetett! Olyan biztosak voltunk a
levél ritka értékében, hogy szinte szédültünk valami sötétben s Ivánfi,
amennyire láthattam, már nem lengett. Most ő próbált beszélni.

– Tetszik ismerni Erckmannt? – kérdezte azzal a gyors beavatkozással,
mely színészi képességeire számított e harcban.

A helyzeten javítandó, küzdve a jövőért, a jövőért! az egész létért,
küzdve önmagáért s értem, a kettőnk vacsorájáért színház után, ő is
szegény, a rongyos végű nadrágban, cafrangosan, ő is a finom társalgás
fonalával próbálta behálózni ezt az embert, egy ilyen embert! egy ilyen
rókát, egy ilyen selyemsapkásat, egy ilyen szemüvegeset, egy ilyen
izraelitát a rue de Seine-ben, a fekete körmével egy falban!

– Hogy ismerem-e?! – fújta, – Erckmann Emilt?! hogy ismerem-e!? – s
fújt.

– _A lengyel zsidó_-t írta! – folytatta Ivánfi, szerencsét próbálva
ezzel az áttetsző irányzattal, minden chance-ot megjátszva: – _A lengyel
zsidó_-t! – mondta, mély tisztelettel.

– _L’Ami Fritz_-et! – fokozta a boltos, ahogy ez a lengyel hitsorsos egy
cseppet sem hatott rája. – _Erckmann, c’est un bonhomme!_ – mondta. –
_Peu d’intêrét!_ – tette hozzá s már visszaadta a levelet.

Nem vettük vissza, nem is nyúltunk utána, nem volt erőnk utána nyúlni s
csak álltunk, ágrólszakadtan egymás mellett s most biztosan tudom, hogy
Ivánfi nem lengett.

– Mondjuk meg neki, hogy magunk is zsidók vagyunk! – súgta oda hozzám,
azzal a vidékiszínész könnyedségével, mely nem hagyja vízbe magát.

– Én nem azért vagyok zsidó, hogy ezen keressek! – feleltem büszkén és
indultam.

Holott még nem tudtam akkor, milyen igaz ez, az én esetemben.

– Tessék adni akármilyen keveset, – fordult a barátom az antikváriushoz,
– de csak tessék megvenni! – könyörgött keserű franciasággal, amelyben
az egész szíve rezgett

– _Peuh!_ – fújta, – tíz frank! ha ez tetszik…

– Várjon! – hebegte Ivánfi utánam, majdnem önkívületben

Tíz frank! Hallottam! Már meg is álltam s lehúnytam a szemem a
gyönyörtől.

A lámpa fénykörében, csendesen kihúzta az asztal fiókját, kivett egy
tízfrankost, letette az asztal szélére, egy karton után is nyúlt s még
nézte egy percre a levelet, a címzést a borítékon, mielőtt becsúsztatta
volna a kartonba, a többi papírok közé. Ivánfi közeledett, lecsípte két
ujja végével a tízfrankost az asztal széléről, meghajtotta magát s ment.

– No de mondja csak, – szólott utána a lámpa alól s még mindig a
borítékot szemlélve, – hogyan jutott ön ehhez a levélhez? Ki ez a
_monsieur Ivan fils?_ – kérdezte, ahogy ösztönös franciasággal _Ivan
fils_-nek olvasta _Ivánfi_-t a borítékon.

– Az én vagyok, kérem, _monsieur Ivan fils!_ – felelte, mert ki se
javította, hogy semmit el ne rontson.

– Hogyan?! – kiáltott s megfordult a székben. – Ezt önhöz írta Erckmann,
ezt a levelet s ezt ön eladja?! Nagyon jó! Nagyon jó! Ön egy filozóf! –
mondta s meg is nézte mostan ezt a filozófot, ezt az _Ivan fils_-t,
mélyen a szemüveg s a szemöldökök alól, valami különleges
nagyrabecsüléssel.

Megvallom, szégyeltük volna magunkat, ha nem örültünk volna annyira a
tíz franknak, ha egyáltalán lett volna hely e tíz frank gyönyörén kívül
egy más érzés számára is a szívünkben. Rohantunk a _Français_-ba,
ragyogó esténk elé! Csak át kellett jönnünk a hídon, a Louvre udvarán s
már ott voltunk a színházban.

– Még van időnk felmenni a színpadra, Mounet Sullyhez! – mondta Ivánfi s
egy ajtó elé vezényelt, benn mélyen egy bolthajtásban.

Meglepődve láttam, mint nyílik meg az ajtó valami jelszavára, mint
fogadja hajlongva egy frakkos lakáj rövid selyemnadrágban s
selyemharisnyásan, egy hosszú acéllánccal a nyakában nagy karikákkal,
hogy fogadja barátsággal, mint régi ismerősét s még a kezét is nyujtja,
demokratikusan!

– Maga itthon van itten! – mondottam elámulva s fölértem mögötte, egy
sor lépcsőn s egy mozaik-küszöbön túl, a _Foyer des Artistes_
parnasszusi magaslatára!

Azt hittem álmodok e márvány-atriumban, ahol a színészek már jelmezben s
kifestve jártak fel és alá, mint egy rég letünt világban s
fáklyafényben. A művészi magasságnak, eszménynek s titokzatosságnak
olyan kábító atmoszférája volt ez, olyan mélyreható varázsa álomnak s
illúziónak, mindenféle nehéz szagok párolgásával s fuvallatával a
fényben, hogy kétségbeesetten állottam meg a magam nyomorult életével s
már nem is láttam a barátomat, aki ellengett a messzeségben.

De megláttam Jeanne Delvair kisasszonyt, azokban a transzcedentáliákban,
ahogy az ember megismer egy színésznőt ó-görög viseletben s
felismerhetetlenül kifestve! Egy oszlopnak dőlve, már Jocaste volt,
ahogy itt állt és várt révetegen, a két meztelen lábával egy szandálra
szíjazva. Valami kökörcsin-, mirrha- s gyantaszag szállt belőle, a piros
szájának szellőrózsa illatával és vérfertőzésével.

Szédülten, mámoros fiatalságom kitárta a két karját elébe! Mint a villám
sujtott belém, kigyulladt szerelmem bárgyúsága.

– Kicsoda ön? – kérdezte meglepődve s talán meglátva is a lángot a
szívemben, egyszerű női ösztönével, a királynői ruhában. – Kicsoda? –
ismételte, ahogy nem értette a nevemet s ahogy nyilván kíváncsi is volt,
vajjon ki lehetek én, aki csak úgy egyszerűen beléphetek ide, ebbe a
szent csarnokba, félistenek e márványtornácára, ebbe a tiltott
Protáneumba, a Király, a Szfinx, a Rejtély s a többi minden elé, az
egész tragédiába, végzetbe, zűrzavarba és Zeusz akaratába, egyszerű
halandó, kis fiatalember!




XXXVII.

Ez a Jeanne Delvair gyönyörű leány volt. Sudárfák nem nőnek olyan
magasra s olyan nyúlánkra, mint amilyen növése volt. Egész fizikai
formája valami kivételes hajlékonyságba volt idomítva. Barna haja,
bronzszerű árnyalatokkal, súlyos kontyban tömörült, görög-latinosan a
nyakszirtjén s mint a zuhatag omlott alá majdnem a sarkáig, mikor
kibontotta. Mint a cédrusfa lombja, amelyen áttűz a nap, olyan volt ez a
haj. Érzékies vonásai, két barna szem s két szempilla kíséretével, egy
skarlát szájban kulmináltak, mely meghasadva, a legnagyobb vágyakra
nyílt s főként a vers gyönyörére! Még nem volt huszonnégy éves s már a
legzengőbb tragikai hősnőket játszotta a _Français_-ban, a Racine
_Phédrá_-ját játszotta, ami a francia színésznők számára a csúcspontja
álmoknak és boldogságnak! Nagyon szerettem ezt a tüneményes leányt, ha
nem is mertem bevallani brutális szavakkal, ahogy az ember általában
bevallja szerelmét. Ő is inkább hallgatott, holott olyan hangja volt,
mint a gordonkának. Egyike volt azoknak a különös nőknek, akiket egy
igazi nagy festő egy fenyveserdő szélére festett volna, esthajnali
világításban. Amint éppen kijön, egy fátyolkendővel a nyakán, a fenyőfák
gotikájából. Valami végzetszerűség volt benne. Az ember úgy érezte, hogy
talán nem is élte volna igazi életét, ha ezzel a nővel nem találkozik.
Általában azt a benyomást tette, mint egy finom úrileány, aki megszökött
hazulról.

De a leggyönyörűbb az volt, hogy egy magyar családdal volt a legkitünőbb
barátságban, Adorjánékkal, a rue Miltonban! A családfő, Adorján Gyula,
Paulay Edéné testvérbátyja, ritka ügyes ember, mindenhez értő s
leleményes, _billiárdművész_ volt Párizsban! Úgy volt billiárdművész
Párizsban, mint például Dohnányi zongoraművész Pesten, híres, ünnepelt,
csodált! A _Grand Café_ szuterénjeiben billiárdozott, azokban a mély,
füstös és félhomályos helyiségekben, ahol zöldernyős lámpák, hatásosan,
csak az asztal zöld síkja fölött sugároztak, míg köröskörül a falak
mentén, a padokban amfiteátrikusan, a nézők ültek, vegyesen hölgyek és
urak, mindenféle likőrök és _cerises à l’eau de vie_-k előtt és
figyelték a játékot és bámultak halálos csendben és dobogtak a lábukkal
s dörömböltek botokkal és esernyőkkel egy-egy bravúros lökésre, mert
ugyanis megfogadván a művészeket, anyagilag is érdekelve voltak. Ez volt
itt az _Academie de Billiard_, ahogy a franciák oly szívesen és
toleránsan, rögtön akadémiának neveznek egy pincét, ha ott valamit
művésziesen csinálnak.

Egy ember, egy nagy fekete tábla előtt, krétával jegyezte a karambolok
számát és kiáltott:

– _102 pour Monsieur Adorján!_

– _95 pour Monsieur Vignon!_

Ez volt minden, ami hallatszott s csak a golyók csattogtak a csendben.

Egy olyan billiárdasztal előtt, mely négyszer akkora mint a miénk,
állottak _monsieur Adorján_ és _monsieur Vignon_, ingujjra vetkőzve s
mérkőztek egy ötszázas pártiban. Átlag 100–150 karambolt csináltak
egyfolytában s ha kihagytak végül egyet, ez nyilvánvalóan szándékos
volt, mert mindent meg tudtak csinálni, amit csak akartak. Olykor,
egy-egy lökés előtt, a hatás kedvéért, percekig álltak elborulva, a
legsúlyosabb gondokban és töprengtek és kalkuláltak a zöld mező és a
három golyó fölött, halálos csendben, mint a legnagyobb tudósok vagy
szent pásztorok, három kis bárányka fölött. Az egész játszma folyamán
legföllebb ha négyszer-ötször váltották fel egymást az asztalnál s az
egyik rendszerint csak ült egy széken, a dákóval a két combja közt, mint
egy vándorbottal, mint egy pásztorbottal, mint egy árboccal, amelynek
nekidűlt s várta, hogy a másik kihagyván egyet, végre felállhasson,
jöhessen s folytathassa a maga javára és lökjön. Az asztal síkja,
krétával, szabályos négyszögekre volt felosztva s minden karambolt egy
ilyen négyszögben kellett megcsinálni. Egy-egy golyó, olykor kettő is,
messzire is elszaladhatott, de vissza kellett térnie az eredeti
négyszögbe, mert csak ott volt szabad találkoznia, csatlakoznia s
összekocognia, belül a kerítésen. Azt lehetett volna hinni, ahogy ezek a
golyók rohantak, kanyarodtak, találkoztak, pattogtak és borzongtak, hogy
szinte lelkük van és élnek, éreznek és gondolkodnak. Vagy legalább is
átveszik és végrehajtják, hajszálnyi pontossággal, az ember érzését és
gondolatát, egész művészi aritmétikáját, hűséges engedelmességgel. Az
emberi szellem, gondolat és spekuláció oly szemmelláthatólag impregnálta
őket, oly szuggeráló erővel rohant s gurult bennök, hogy tárgyi
élettelenségük valami vibráló öntudatossággá változott. Mindig sorshúzás
döntötte el természetesen, hogy a mesterek közül melyik kezdi a játékot.
S ha véletlenül Adorjánnak kedvezett a sors, fogta magát olykor s
lejátszta egy szuszra mind az ötszázat, úgyhogy ellenfele szóhoz sem
jutott. Ilyenkor tombolt az _Akadémia!_ Sokan pénzüket vesztették,
franciák, akik inkább Vignont fogadták s nem a magyart, úgy kell nekik!
Oh a tehetséges ember! magyar ember! Egy dákótalálmánya is volt,
azonfelül három gyönyörű leánya! Ezek közül a középső, Irma,
felejthetetlen Irma! igazi junói jelenség, olyan nagy és ünnepélyes,
forró, mint egy kemence, színinövendék volt. Innen eredt barátsága, az
egész család barátsága Jeanne Delvair kisasszonnyal.

Ez a tüneményes Delvair, ez a huszonnégy éves tragika és Phédra, szerény
mint minden tünemény és tehetség, boldog órákat töltött Adorjánéknál a
rue Miltonban, ahová engem is a szívem vonzott. Olykor, vasárnaponként,
kitünő vacsorák készültek itt magyar zamatokkal. Kitünő vacsorák, mikor
hosszas keresés után megtaláltuk azokat a borjúszeleteket, melyeket
Adorjánné személyesen vásárolt, a legjobb mészárosnál a környéken, de
hazajövet letett valahová, s már nem tudta hová? Éppen sütni akarta
őket, már forrt is a zsír a serpenyőben, már finom hagymaillatok is
szálltak, amikor csak szaladt, drága nő, feldúltan a szobákon át s
kereste a szeleteket, mindenfelé az appartementban!

– Hol vannak a sniclik!? – kiáltotta, – hova is tettem őket? – s csak
szaladt és keresett s minden fiókot kihúzott, minden szekrénybe
belenézett, még az ágyak alá is nézett.

Mind indultunk keresni a «sniclik»-et, különböző irányokban, jómagam is,
buzgón kerestem minden zeg-zugban s titkos bútorokban, mert Adorjánné
nagyon buzdított s leginkább bennem bízott, hogy meg fogom találni a
«sniclik»-et, mint aki leginkább érdekelve vagyok ebben a kérdésben.

– Kicsit rosszul voltam, amikor hazajöttem s valahová lecsaptam a
snicliket! – mondta.

E nyomon kutatva, csakugyan meg is találtam őket, szépen becsomagolva,
egy kis faliszekrényke tetején, egy olyan helyen, ahová, ha szabad
mondanom, idő előtt kerültek, anakronisztikusan.

Ez nem zavarta a hangulatot, sőt! mindenki boldog volt, s már be is
vonultunk az ebédlőbe s már meg is jelentek párolgón a tálban, az összes
szeletek becsületükben helyreállítva, köztiszteletben és szeretetben
megerősödve s finoman illatozva egy virágfüzér között, ami diszítette az
asztalt! Ez az élet!

Vacsora után, junói Irma, ott rögtön az asztalnál, közkívánatra,
kinyitott az arcában egy tragikus szájat féloldalt görbülve és szavalt.
Utána, felszólítás nélkül, de hasonló tragikusan s még több tűzzel,
hévvel, gyönyörrel és énekléssel Delvair kisasszony zengte Musset-ből:

_Lorsque le pelican après un long voyage…_

Igy állott és zengett skarlát szájával, a fogai fehér villanásával talán
egy félórán át, belemámorosodva a versbe, ütembe s rímekbe, fiatal lelke
hevületébe olyan szilaj imádkozással, olyan borzasztó viharzással a
keblében, hogy két gömbölyű emlője mint két hullám dagadt s torlódott
magasra s egész hajlékony lénye, mint egy ciprusfa a szélben, elhajlott
a térben s messzeségben.

Végül érezte a kontyát, ahogy meglazul a fején, egy nagyot fújt és
befejezte.

– No gyerünk haza! – mondta, a két karjával a nyakszirtjén, azzal a
gyönyörű női mozdulatával, mely a hajtűit tüzdelte vissza a hajába.

Én kísértem. Csillagok voltak az égen, olyan finom, távoli, csöpp kis
csillagok, narancs, opál s ametiszt fényekkel… Az Opera fölött, a téren,
az egész mennybolt szédítő magassága, mélye és sötétje Párizs fölött,
tele volt rakva ilyen kis fénycsöppekkel, amelyek csillogtak és
világítottak, vajjon mire világítottak? ki tudja! önmagukat őrző
mécsesek. S még magasabban, egészen fenn, mint egy kék gyémánt, égett
magában egy csillag.

– Ez a Vénusz, – mondtam. – Ez olyan, mint maga! – mondtam a
kisasszonynak.

– Milyen kár, hogy az emberek nem tudják az igazi nevét a csillagoknak,
– felelte.

Éppen jött a nép az Operából. Egy kis kövér ember gurult elénk, szinte
csont és izomzat nélkül, egy olyan kis kövér öreg ember, mint egy hordó
s aki megemelte a kalapját.

– Oh Istenem! – hebegtem, – nem tudom, ha jól láttam-e? – s megfordultam
a kis kövér után.

– Jól látta. Renan…

S ő is megfordult s így néztünk utána ketten.

– Ez egy nagy ember! – mondtam és bámultam. – Ez egy ritka ember, aki
megmentette a zsidókat örök életükre!

– Azt nem tudom, – felelte a tragika egyszerűen. – Azt tudom, hogy ez
egy kitünő ember! Egy nagyon finom, drága ember, csak sajnos, egy
istentagadó ember! – mondta.

S akkor megint megindultunk s mentünk.

Mikor hazaértem és meggyujtottam a gyertyámat a szobámban és leültem egy
székre: gondolatban még mindig Renan után néztem. Nem tudom, de az a
magányos gyertyafény, ami az asztal közepéről csak maga körül világított
az asztalterítőre, az a tompa láng valami kis narancssárgára s ibolyára
osztva szivárványosan, az az egy szál gyertyám az asztalon egy
réztartóban, mint egy szemafór a pályán, szinte úgy irányította a
szívemet, hogy még mindig Renan után nézzek. Kis szobámban, az éj
csendjében és sugallatosságában, úgy láttam menni a gyertyám alatt,
térnek és formáknak abban az elvarázsolt arányosságában, hogy az egész
fény, az egész utca benne volt e gyertyafényben, az egész est az utcán,
ahol kis kövér alakja gurul hazafelé.

Milyen különös dolog, milyen transzponált élet az én életem is,
gondoltam félig ájultan a gyertyafényben, milyen transzponált élet, hogy
Renant láthatom az utcán s nem Friedmann főkántort, mint otthon. Milyen
kivételes és tündöklő magányosság ez, mikor éjnek idején, négy fal
között egy gyertyával, odafűzhetem magam, távolodó silhouette-je mögött,
akár a Safed csúcsához fenn, ahol a Messiás megjelenvén egy nap, nekem
is világít szűzi magaslatáról a kökörcsin-mezőkben s a hajnalcsillag
alatt! Mikor azon magányosan és szegényen, ahogy itt ülök, odafűzhetem
magam annyi szépséghez s költészethez, s nem tudom, de valahogy magam is
meg vagyok világítva abban az egyórai álomban, ami az élet, abban a
mulandóságban, szenvedésben és szerencsétlenségben, ami a népek sorsa
ebben az egy órában, s az istenek sorsa is a népek fölött. Mikor
megértem, amint követem az útján, a gyertyafényben, a tulajdon sorsomat
egyenest az ő kezéből s megértek annyi mindent, mert minden olyan
világos, – földi végzetek, szépségek és művészet, egész nagy tömegek,
népek és nemzetek, maga Jehova, aki dörög s olyan mérges, hogy ez mind
megy s gurul micsoda vándorlásban! micsoda viharban! s az örvény fölött,
ahol örökre elmerül, jön valaki más, kicsoda? egy szegény fiatalember.
Oh ez, ha megmaradt nekünk, a szívünknek, az életünknek, csak a bús
emléke az, amit érezni lehet, fájdalmas emberi sorsa, mely istenné
emelte, mert szép volt és panasz nélkül szenvedett. Ez mind gyönyörű, de
hát csak ez volna minden? gondoltam, a szépségért minden, egy percre?
Beérjem ezzel, csak egy embert imádjak Istenben, csodák és rejtélyek
nélkül, mégha olyan szép is ez az ember, olyan mennyei és utolérhetetlen
az alázatban és tiszta szerelemben? Elég ez vajjon, a lélek gyönyöréhez,
csak az értelem s a művészet? Renan… mit tudtam akkor! Kis kövér öreg
ember, aki megy hazafelé, a Szajnán át, hazafelé, a maga tiszta
életével. Az összes emberek között, gondoltam, talán ő tudja leginkább
földi sorsunk és végzetünk ragyogó siralmasságát, amit megpenget egy
végtelenben. Az összes emberek közül talán csak ő ölelkezik a mennyekkel
a földről az emberek javára, egy kis vigasztalásért. Ha nem is hisz e
vigasztalásokban, mégis tanítja s nyujtja, mit nyujthat mást? költő! egy
szép mesét gyermekeknek. Ha ki is tépett a szívéből mindent, az utolsó
idegszálig mindent, ami nem értelem és művészet, mind élvezi is, amit
leront, mind élvezi is titokban s kibontogatva Istent sötét ködeiből, a
legnagyobb gusztust csinálja hozzá, ahogy megmutatja Embernek a fényben
és a szenvedésben! S csak néztem utána a gyertyám alatt.

S már reggel lett és még mindig néztem. S már jöttek a szekerek és
talyigák Montrouge felől, a Szajnán át, a túlsó partra, a nagy csarnok
irányában, megrakodva, zöldséges karaván! S hirtelen a hajnalban, Ivánfi
állott a küszöbön lengén s mosolygott a szakállából, mint félig még az
éjjelből s félig a nappalból ami ébredt.

– Mit ábrándozik itt? – mondta, – biztosan nincs pénze!

Olyan magasról mondta ezt, olyan fölényesen, hogy legalább is öt frankja
kellett hogy legyen.

– Oh Istenem, – feleltem, – lássa, az most nem is fontos. Nem is tudja,
milyen nagy perceket éltem, a mellett, hogy ilyen szegény vagyok, –
mondtam s azt hittem, valami rendkívülit mondok.

– No, no! – felelte még magasabbról, ahogy csak ezt a képtelen
fiatalságomat látta, félsötétben a gyertya alatt, mely már csonkig
égett. – Az mind butaság a maga nagy perce! – mondta. – Láttam, hogy
világos az ablaka s feljöttem magáért.

Az igazság az, hogy nem is várt tőlem semmi eredetiséget. Nem kívánt
nagy szavakat tőlem, nagy hangokat és dús színeket, melyeken szétkenjem
nyomorúságos életemet olyan csillogó foltokra, összevissza, mint ahogy
festők keverik dús színeiket, mind tündöklőbben a palettájukra. Nem
látott se nagynak, se kicsinek, se magányosnak, se hontalannak fiatal
életemmel annyi szenvedésben, nem látott még csak érdekesnek sem,
annyira koncentrálva volt magában, álmaiban s vágyaiban, annyira csak a
színpadnak szánt mindent, tudatosan s ösztönösen, ami egy fokkal
magasabban csengett s ami szín lehetett és szépség, emberi fájdalomban.
Színészi hite, naívsága is talán, lezárta határait annak a francia
színháznak kőmasszáival s annak a francia színésznek tüneményességével,
Mounet-Sully! aki olthatatlan víziója, eszménye s szerelme volt, igazi
rögeszméje, mint minden eszmény és szerelem. Mindezeken túl, a föld
rögéhez származva vissza, csak annyi voltam neki, mint akit fölszedett
társul a maga nyomorához, – vándorlegény, aki társul egy másikkal az
úton s otthagyja az első keresztfánál.

– Tudok egy kávéházat a Montmartre-utcában, ami nyitva van ilyenkor –
mondta sugárzón a boldogságtól s elfújta a gyertyát, hogy ne is
beszéljünk tovább s már menjünk. Nem is beszéltünk, nem is tartottam
illőnek vitázni, ha már feljött értem, meg is voltam tisztelve, vettem a
kalapom s mentem.

Lebotorkáltunk a csigalépcsőn, botorkáltunk egymás mögött, botorkáltunk,
micsoda lépcsőn! micsoda sötétbe! a karfa mentén lefelé a sötétbe, mint
búvárok az örvénybe, mint hajnali utazók, akik szöknek! Kiértünk az
utcára, már derengett olyan színtelen nagy felhőkkel az égen,
amilyeneket csak Párizs fölött lehet látni a szürkületi égben, amint a
tenger felől éppen megérkeztek s úsznak tovább, nem is felhők, inkább
valami nagy szennyes rongyok az égen! Utcákon végig, hidakon át a
Szajnán, szótlanul jöttünk egymás mellett, mint két ló, aki meg van
szokva egymás mellett, aki némán közvetíti közös érzelmeit egymásnak
annak a szekérnek a súlyával, amit vonszol maga után a kövön, két
szomorú állat! Oh, a mi életünk! S micsoda gyászos hajnal, azokkal a
kórházi lepedőkkel az égen!

Igy értünk be a Montmartre-utcába, mint egy új világba hirtelen.

Már reggel volt s még éjszaka volt itten. Magasan s kiszögelve, egy
ujságüzem palotája, mint egy fellegvár sugárzott, kivilágítva tejüveges
ablaksorával, a pincéi máglyatűzével, a tárt kapuk mögött az udvarokban
ibolyaszínű transzparenciákkal, három kis dühös ujság papírforgatagja és
illuminációja, az _Intransigeant, La Cocarde_ s a _La Lanterne_, ami itt
készült, jó kis három ujság, főkép a _La Lanterne_, igazi marat-i emlék,
kegyeletes, hagyományőrző, történelmi, aranyos, _La Lanterne!_ – ez
magyarul az volna: _Lámpavas!_ S túlonnan egy falban, árnyékban s
világban, egy kis kávéház sápadozott halottvirrasztó fényeivel,
alacsonyan a járda fölött. Igazi kis parazita kávéház, sárga kukac e
műhelyek és pincék körül, ahonnan a vért szítta.

Mind ide szaladtak át munka közben, az üzemek munkásai egy pohár
feketekávéra s pálinkára, a szedők a nyomdából, a gépészek a pincéből s
a többi hirlapi népek mindenfelől a műhelyekből, de főképpen a szedők,
akik az _elite_ voltak itten, felgyűrt ingujjban, ahogy ültek, szőrös
karokkal, nyomdafestékesen, mind jóindulatú, művelt és halovány emberek,
ittasan az ólomtól, lobogó szemekkel, tüdővészesen.

Csendesen leültünk egy sarokba. Ivánfi nyomban megivott két feketét
egymás után, – jól ítéltem, csakugyan öt frankja volt!

– Nézze csak, – mondta nekilendülve, – nagy perc! az mind semmi! Az ma
nekem volt, egy nagy percem, nekem! ha éppen tudni akarja.

– Akarom, – feleltem.

– No hát szavaltam Coquelin-nek! A _Hamlet_ nagy tirádáját!

– Az _Être ou ne pas être-t_?! – kérdeztem, mint egy gyermek.

– Azt… az istenit!

– Képzelem a hatást! a hatást! – hebegtem, s majd belefúltam a kávémba,
úgy el voltam ragadtatva! Hittem is, őszintén szólva, e fiatal színész
zsenijében! Huszonötéves volt, olyan szédült! olyan lázas! s úgy fújta a
francia verset, s főkép ezt az _Être ou ne pas être_-t! a kis szobámban
olykor, hogy zörögtek az ablakok!

– Hatás! az nem szó! – felelte. – Elvisz magával a vidéki turnéjára!
Ezért is jelentkeztem, ezért szavaltam! Azt mondta: «Vére van,
fiatalember! Vére van!»

– Ezt mondta? Óriás!

De már nem felelt. Rágyujtott egy szivarra, fújta a füstöt s nézett a
magasba, a füst után, ami szállott.

S hirtelen meglátott egy kis társaságot maga mellett a szomszéd
asztalnál, egy kis társaságot, aki kártyázott. Én csak ültem, elbűvölve.
Majdnem sírtam, úgy elragadt, nem tudom, valami gyönyörűség, valami
reményem, valami jobb jövő, ami ébredt az én számomra is ebben a
dicsőségben! Gépek döreje hangzott kívülről, kocsik dübörögtek.

– Magára büszke lesz Magyarország! – mondtam fiatalosan, a könnyeimen
át, ahogy mindig hazámra gondoltam. Már nem is hallotta, mit mondok,
ahogy oldalt fordulva a székében s dühösen szivarozva, csak bámulta a
kártyásokat.

Két fiatalember kártyázott egy harmadikkal, olyan szemlátomást hamisan,
hogy ez már nem is volt csalás, olyan primitív volt. Minden
második-harmadik kártyát ez a két fiatalember megjelölt a körme hegyével
a hátlapján s ezt jelezte egymásnak ezt a műveletet, valami kis
szemhunyorgatással, míg a harmadik, igazi áldozat, csak játszott
magábaszálltan, gondolkodott, elmerült, cigarettázott és semmit sem
látott. Az egészből valami olyan ocsmányság szállott, hogy már menni
akartam s hívtam a barátomat.

– Jaj, dehogy megyek! – mondta a végsőkig felizgulva, – tanulok!
tanulok! ez kell nekem a színpadon! nem érti? – s majd beledőlt a
kártyásokba, az orrával s a szivarjával a két csaló mögött.

De odaát megszűnvén a munka, a kis kávéház bezárt. Muszáj volt menni, jó
éjszakát! Már tódultak a kihordók a tárt kapukon át a három kis dühös
ujsággal vaskos kötegekben a félkarjuk alatt, az oldalbordáikba nyomva,
a combjukhoz, a hasukba s szaladtak görbén, ahogy igyekeztek, kihordók a
reggelben, ahogy igyekeztek!

– No mikor? – kérdeztem, mert mi is elváltunk.

– Délben még tárgyalok Coquelin-nel, – felelte. – Aztán elmegyek magáért
s fogunk ebédelni!

– Ebédelni fogunk? – kérdeztem fogvacogva.

– Már mint francia színész megyek magáért, – felelte valami elbűvölő
hetykeséggel, a kalapját félrecsapva a fején. – Mint francia! Nem érti?

– Dehogy nem! A franciák ebédelnek.

– No nem megmondtam, fűzze hozzám a sorsát?! – kiáltott fel büszkén.

– Hát nem magához fűztem? – mondtam alázatosan.

– No, isten vele! – s ellengett vidáman, ahogy szokta.

Alig aludtam el, máris felriadtam. Szaladtam az ablakhoz, – vajjon hány
óra? Úgy láttam dél van, ahogy tódult a sok ember. Valami távoli harang
is szólott, nyilván Saint-Sulpice felől, a harang! hamar felöltöztem.
Mindjárt itt lesz! már itt is van! még nem! türelem! mindjárt itt lesz!
no de micsoda boldog sors! francia színész! Ivánfi! Szeghalomról! te jó
Isten! s leültem az ágyam szélére és vártam, bús magyar, a francia
színészt! Milyen furcsa az élet, gondoltam, milyen nagy! Milyen nagy
annak az egyórai álomnak is, milyen végtelen! milyen színes!

És csak vártam. Már a folyosón, már a lépcsőn vártam, ahogy rohantam
minden hangra. Kinyítottam az ablakot s úgy vártam, a féltestemmel
kihajolva a korláton, hogy majdnem kiestem az utcára. Már az utcán
vártam, a kapu előtt. Már a sarkon vártam, már a téren vártam, az összes
utcák irányában, torkolatában, horizontjában, már az Augier szobrán
vártam, ahogy felmásztam a talapzatra!

Végül este lett. Szaladtam a _Français_-hoz, itt bizton megtalálom. Nem
látta senki! Lehet ez?! mikor Mounet-Sully játszott! Szaladtam a
boulevardra, a sok kávéházba, nem látta senki, de hát mit jelent?
Szaladtam a szállására, egy kis garniba, a rue Jacob-ban. Kopogtam egy
kis ajtón, a földszinten és érdeklődtem.

Mivelhogy hozzáfűztem a sorsomat, mindenre elkészültem. Mégis, ha azt
mondták volna, ebben a kis ajtóban, hogy hirtelen meghalt, hogy
kiterítve fekszik fenn a szobájában az ágyon, talán nem haltam volna
meg, ott rögtön, magam is utána… De azt mondták, mit is mondtak? azt
mondták… hazautazott! Kapott egy sürgönyt a Nemzeti Színháztól, hogy
rögtön jöjjön, szerződtetik, s rohant! Hagyta Coquelint, a turnét,
Mounet-Sully-t! s hagyott engem, – egy búcsúszó nélkül, egy kézszorítás
nélkül, egy üzenet nélkül, francia színész! s csak rohant hanyatthomlok!
Egy pohár vizet kértem.




XXXVIII.

Lelki megrázkódtatásaim rendszerint úgy végződtek, hogy e földi dolgok
reménytelenségéből egyenesen Istenhez fordultam, filozófiák híján a
legmélyebb alázattal s azon érzelmesen is, ahogy a bánataimmal, egész
keserves életemmel főként önmagamra voltam a legnagyobb hatással. Mint
legforróbb magánügyemben, legbizalmasabb magánügyemben kerestem fel
mennyei Atyámat a kerületembeli plébániatemplomban, ami a _Saint Thomas
d’Aquin_ volt, finom kis mélabús templom, Delacroix-festményekkel a
falakon… A szenvedésem magasabbrendűsége, erkölcsi emelkedettsége,
megsebzett szívemnek valami furcsa elepedettsége, mondhatnám zenei
kétségbeesése, úgyszólván behajlított a kapun, mint egy tört ágat s
letérdeltem egy székre, a tenyerembe hajtottam a homlokomat s felváltva
sírtam és imádkoztam, igazi keresztény, felkuszált lelkiségemben. Egypár
magyar szóval imádkoztam úgyszólván exterritoriálisan, azzal a poláris
különválással és kiemelkedettséggel a francia környezetből, ahogy egy
vendégtenorista énekel a maga anyanyelvén egy idegen együttesben. Olyan
elbódultan imádkoztam, olyan elepedetten, olyan kétségbeesett
segélykiáltásokkal a magam csillagzatából, mint egy kis ablakból,
asztrális végtelenségek felé, hogy illetéktelenségem elmerülvén emberi
nyomorom mélyén, már egészen itthon voltam, összetörve, ebben a _Saint
Thomas d’Aquin_-ban, a lehajtott fejemmel s térdelve egy széken. Nem
volt ez tolakodás, se hűtlenség, se eretnekség. Olyan áhítattal
imádkoztam, bús sorsomnak és szerencsétlenségeimnek olyan izzó
bevallásával, feltárásával s felmutatásával, olyan mámorosan imádkoztam
keserű könnyekben ázva, olyan ösztönszerű rejtelmességekkel,
vonzalmakkal s gyönyörűséggel önmagamba szállva, hogy határokon és
teológiákon túl, egyszerűen Isten elé rogyva, csak az a nyomorult ember
voltam, aki meg akar enyhülni. Eszembe se jutott, hogy ezzel
megbánthatom azt a másik Atyámat a mennyekben, aki mint eleim szigorú
Istene egy ridegebb imaházban őrködik, sajnos, egyetlenegy jelkép
nélkül, Delacroix-festmények nélkül, valami kietlen láthatatlanságban.

Mert nyomorúságos életemet, éppen a jelkép vonzotta, inspirálta s
fokozta valami lelki költészetté. A párizsi templom, az utcák
konstrukciójában, egy igazi menhely. Valósággal az ember léptei elé van
építve, egyenest az útjára, a szíve elé, mint hajósok elé egy kis zöld
sziget a legzordabb tengereken. Valahol egy kis templom egy kis téren, a
legtávolabbi kerületekben, kis utcákon és sikátorok mélyén egy ilyen kis
templom, szinte kiemeli az egész utcasort a szürke masszák profánságából
a maga halovány küszöbével, ahol dereng a fény, a tört kövön. De maga a
város, _Paris! Paris!_ ahogy Desmoulins tegezve szólítja, maga a város,
az arányok és magasságok, a magasságok és alantasságok, a szemetek és
gyönyörűségek, a történelmi forradalmiságok és történelmi vallásosságok,
úgy átjárták fiatal fogékonyságomat s úgy fel is exaltálták, hogy
úgyszólván valami gyakorlati művésziességgé vált bennem elmenni és
lerogyni a magam zaklatott életével, sebeivel s keservével a fájdalmak
szépsége s szimbolumai elé, egy katolikus templomban. Mikor egy nap
megmondtam ezt Renan-nak a Collège de France-ban, ahol felkerestem
levelezői tisztemben (ezt akkor bőven meg is írtam a régi _Magyar
Hirlap_-ban), csak kavargatott egy kis csésze feketekávét, amit a
tenyerében tartott, csak forgatta a kanalat, szaporán, a kis csészében s
rámnézett azon kedvesen és mosolygón, ahogy ezt szokta, az ilyen
lelkiismeretbeli kérdésekben. Nem tudom, mit gondolt, mit akart mondani,
hogyan is tudhatnám! Talán nem is fontos. A lényeg az, hogy nem mondott
semmit.

De a csend, a homály, az a furcsa csend és homály emberi árnyak
behajlottságával, emberi lelkek borulatával, a délutáni fényeknek
bágyadt beszivárgása opálos ablakokon át, boltívek és oszlopsorok közé,
mint egy fenyveserdő sudárfái közé, a szentek aranyszobrai a sarkokban,
a feszület a mélyben, a virágok az oltáron, a tömjén, ami mindent
impregnált, a holt tárgyaknak ez az egész kimerült élete kis mécsesek
virrasztásával, ez az egész örvénye hitnek s rejtelmeknek úgy kiemelt
önmagamból, emberi kereteimen túl, hogy megfürödvén a könnyeimben, éppen
azzal vigasztalódtam, ami oly vigasztalan volt! Egész keresztényi hitem,
ha szabad mondanom, talán csak a szépség érzete volt a szívemben,
bánatra s magányra kiszögelve.

Felüdülten, mégegyszer köszöntem és mentem, – micsoda lelki kincsekkel
terhelten ahogy mentem, kitünő fiatalember! A küszöbön három koldus,
mint három király dőlt elő a félhomályban, kinyujtott karokkal,
hieratikusan, három tökéletes koldus, szennyből és rongyokból
konstruálva, keserves világuk, országaik és birodalmuk legmagasabb
csúcsán, három igazi királyok! Egy negyedik, mint egy burgrave ült a
falnak támaszkodva, egy sarokkövön a templom előtt, mint tulajdon
kastélya előtt s nézte a vak szemével az esti csillagot.

Belejtvén a szomszédban a Le Soudier-könyvkereskedésbe, rögtön kijött a
dohos mélyekből, egy pápaszemes kis öreg ember, Kont nevű honfitársam s
abban az ingatag modorban üdvözölt, ahogy rég elszakadván hazulról, már
nem kívánt ismerkedni többé hazájabeli vándorokkal. Oh Istenem, ez a kis
öreg Kont, szójátékon kívül, Auguste Comte híve volt! Szinte világított,
öregsége ellenére, kis üde lelke romlatlanságával! Türelmesen
meghallgatta szabad előadásomat, irodalmi terveimet, álmaimról s
rögeszméimről s mint igazi pozitivista, nem tudta mit csináljon velem.

– Kérem, – mondta azon tisztán, ahogy egy kézmozdulat nélkül, egy
félresiklás nélkül, egy szemrebbenés nélkül a szemüvege mögött, egész
lénye csak a szavaiba volt koncentrálva, – kérem, én nem érek rá, hogy
az ön műveit franciára lefordítsam. Én túl vagyok az ilyen munkán! ez
már nem az én világom. Itt van önnek például Horn, az öreg Glázer, itt
van Csapó, – igaz, hogy ezek közepes franciák! – sóhajtott fel
becsületesen.

– Úgy van! – feleltem bölcsen, – nagyon közepesek!

– No nézze csak, – folytatta még koncentráltabban, – ön maga fordítson!
Az meg se kottyan az ilyen munka, egy ilyen fiatalnak! Napközben
olvasson kitünő franciákat, este fordítson, csak ez a módja! Vegyen egy
csomag gyertyát, zárkózzon be a szobájába s dolgozzon, mint egy
bencés-barát!

– Oh Istenem! – hebegtem e perspektívák előtt, melyeket egy ilyen csomag
gyertya oly messze bevilágít!

– Csak ez a módja, – mondta. – Aztán, ha meg van a munkával, adok
magának egy kitünő embert, egy franciát, aki ezt mind átolvassa és
esetleg javít az egészen.

S rögtön intett a bolt mélye felé, ahonnan, százezer színes füzet,
nyomtatott ívek, könyvfedelek és brosürák közül, mint egy moly kiszállt
egy másik kis öreg ember és jött törékeny szárnyakon.

Először csak finoman hallgatott, egy szó nélkül, azzal a feszült
figyelemmel, ahogy csak az ilyen kis öreg emberek tudnak hallgatni,
valami újat az életükben. Aztán minden lelki folyamat nélkül, simán
belement a dologba sűrű bólintgatásokkal, mint aki szeliden elintézte e
földön való sorsomat. A zsebébe nyúlva, kivett egy névjegyet.

– Tessék, – mondta, – ha készen van, legyen szerencsém!

Átvettem a névjegyet s elbúcsúztam a két kis öreg embertől. Kifordulva a
küszöbön, még láttam, hogy ott állnak egymás mellett, mint egy szent
ügyben, ami lezajlott s néznek utánam mind a ketten mozdulatlanul.

Már este volt. Vettem egy egész csomag gyertyát! egy egész csomag szűz
gyertyát, olyan finoman vékonyat, hosszút és magasat s haloványat, mint
a tubarózsák!




XXXIX.

Hány éjszaka volt ez, hány hajnal! hányszor volt ez már fényes nappal,
amikor a papírjaim és könyveim között, fiatal életem éjszakájában, mint
egy lateráni kárdinális ültem a sok hajammal barettává csúcsosodva a
fejemen, két szál gyertya előtt, ami égett. Két szál gyertya előtt, ami
észrevétlenül fogyott, mint az élet, azzal a kis tarajos dísszel a
tetejében, ami a lángja volt, skarlát lángja ennek a két gyertyának,
izzó és nyugtalan lángja, mint a fullánk, aggasztó s rejtélyes, mint egy
kettős felkiáltójel abban a nagy szövegben, ami az ifjúság!

Szűz gyertyák, mikor lassan kigyúlnak egy kis szobában a csendben, úgy
tünik, a lelkük ébred s fellobog magában. Négy fal között, valami lágy
és hangtalan élet világít a tűzükben. A gyertyák mikor égnek szebbek,
mint a csillagok. Olyanok csakugyan, mint a tubarózsák, vagy a liliomok,
ha égnének a kelyhökkel. Nem tudom micsoda oltáriszentség, micsoda
félhomályos magányosság borulatát éreztem velök, mint szűzekkel, akik
sorvadnak. Minden mozdulatomra az asztalom előtt, velem éreztek s
halovány fényükkel megmozdultak utánam. Úgy tünt, hogy a magam kis
szomorú lángjának a szívemben, szerető testvérei voltak a maguk kis
őrködő lángjával fehér törzsük fölött. Minden fuvallatra, a cigarettám
füstjére, ahogy ez szállott feléjük, finoman megremegtek s a fénykörük
borulatával súlyos dolgokat vetítettek négy fal között a félhomályban,
halottvirrasztásokat, siralomházakat, egyházi tanácskozásokat s
orgyilkosságokat vetítettek különleges hangulatokban, füstökben s
fél-illuminációkban, egész történelmi multakat és bonyodalmakat
vetítettek s távoli templomzugokat is, messze a világban. A mellett úgy
tünt, amint így virrasztanak és égnek, ismerik is az ember sorsát, aki
virraszt és ég.

Hány éjszaka volt ez, hány hajnal, ami rám virradt s a két gyertyámra,
így hármasban, amint égtünk! Hány szörnyű hajnal, ami odaomlott
borzongató derengésével, nyirkosan az ablakom elé s vonszolta a nappalt,
förtelmes nappalomat, ami ébredt. A szomszédos háztetőkön már
csiripeltek a verebek, még lefátyolozva, félhomályok fátylaival. Amint
kinyitottam az ablakot, mind ott voltak az ereszen egy sorban s
készültek át a Luxembourgba. A szárnyuk még gyűröttnek tünt a párnáktól,
amelyeken aludtak az éjjel, s ahogy a hangjuk oly véknyan szólott mint a
síp, ez nyilván még az ásításuk lehetett. De meglátták a napot a
Mediciek-kútja fölött s egyszerre mind röpültek!

Ez volt az a perc, mikor a legfáradtabb voltam. Mikor az ilyen sivár
reggelekben a legfáradtabb voltam. Mikor néztem a verebek után a szürke
égben, ahogy röpültek! Mikor megláttam a két gyertyámat tövig égve, a
két kanócot eldőlve a tartóban, mint két fekete hernyót, aki cipelte az
éjjelt. Ez volt az a perc, mikor holtra szomjazva, megittam egy felhőt
az égen, egy csésze habos kávé helyett… A honvágy marcangolt alighogy
reggel lett. Alighogy reggel lett, éreztem milyen szegény vagyok. Milyen
magányos és elhagyatott vagyok. Most már nem gondoltam arra, hogy
visszaforduljak. Már nagyon messze voltam az úton, már nem is lehetett.
Már minden el volt késve a szívemben. Már itt nem volt más megoldás,
csak ami mindennek a megoldása: élni kellett. Már nem is éreztem, hogy
élek. Már nem is éreztem, hogy fiatal vagyok. Holott éppen azt éreztem,
milyen nehéz élni, éppen amiért fiatal vagyok. Már csak konfúziókat
éreztem. Már nem is tudtam beszámolni magamnak. Már nem is tudtam
magyarázni. Minden túlnőtt rajtam, amit éreztem s mint a hullám csapott
össze a fejem fölött. A szívem mélyéig megtörtem volna, ha nem törtem
volna össze. Már nem éreztem semmit. Már csak valami rettenetes
nehézségeket éreztem. S bámultam a reggelbe. S bámultam az Augier
szobrát a téren. Bámultam a verebeket, akik visszatértek a háztetőkre.
Valaki kiáltott az utcán, egy női hang, üdén a reggelben: _Du mouron
pour les petits oiseaux!_ – s csak bámultam a verebeket ha vajjon mit
szólanak ehhez? S megszámláltam az ablakomból az Odeon oszlopait. S
megint az asztalomhoz dőltem, a napfényben, a papírjaimra. Úgy dőltem a
papírjaimra, mint aki nem dőlhet máshova, ezen a nagy világon. Csak
néhány szál papírra, nyomorúságosan.

Nem kétséges, hogy keserű szorgalmam, virrasztásom, merengésem és
ábrándom többet értek magánál a munkánál, amit végeztem, annál a
hívságos törekvésnél, hogy fiatalos novelláimat lefordítsam franciára!
Még éjjel, gyertyafénynél, valami kis poézise is lehetett ennek a
magányosságnak, amennyire az éjjel olykor eltompítja a dolgokat s
átkölti őket a maga hangulatára, nyugalmára, csendjére és
titokzatosságára. A lélek teleissza magát azzal a hangtalan mámorral,
amit négy kis fal magába zár egy kis szoba kalitkájában s kivonja magát
a többi világból, két szál gyertya ravatalosságánál. A kis utcáról e
latin vidéken, sokáig nem hangzott egy szó, egy hang és az utcai
polcokon, deszkalapok mögé zárva, szinte érezni lehetett, hogy mind
alusznak a könyvek s a szobrok is mind alusznak odaát, a
gipszöntőműhelyben. A zongora sem szólott már a fejem fölött, mert az,
aki olyan sokat zongorázott és mindig zongorázott, nem jött többé haza
egy nap…

Mindezt a sok törékeny emléket és éjjelt, a reggel szétzilálta s
lefokozta durva fényei hatástalanságára. Már csak az a silány emberi
törekvés látszott reménytelen maszlagosságával, csak az a nyers és
küszködő munka látszott sűrűn teleírt papírokon át, ami egy idegen
világot ostromolt egy idegen világból, francia szavakat, hangokat,
formákat s konstrukciókat, hajlíthatatlan magyar mondatalkatokkal!
Mámoros magyarságom, még Pesthez ragadtan, hasztalan kutatta a francia
szinonimákat s kétségbeesetten omlott össze, százezer francia szó előtt,
mint egy nagy némaság előtt! Minél inkább búvárkodtam az idegen
szóvonzatokban s hangzatokban, szóképzetekben, füzérekben, rezgésekben
és zenékben, annál inkább éreztem, hogy ezekkel semmit sem tudok
kifejezni. Milyen furcsa! Mindez csak nappal látszott, mikor rámeredtem
a papírjaimra. Ami az éjjel még olyan szépen hangzott, már nem volt
annyi a reggelben, mint amit a verebek sípoltak odaát.

Ezekben a fájdalmas percekben, míg minden ébredt körülöttem, az egész
utca, a könyvek s a gipszszobrok a műhelyben, míg magam is ébredtem
azokból az álmokból, melyeket ébren álmodik az ember, rendszerint bejött
a háziszolga, aki barátom volt s üdvözölt, mint egy Fabre d’Eglantine,
bonhomiával s köztársaságiasan! Jóízűen kialudva, tagbaszakadtan,
fizikai erejének viruló teljességében, jóval keményebb munkára látszott
készen, mint amit én kívántam tőle, egy-egy francia mondatomat, hogy
meghallgassa és megsegítse, felüdítse! nem is tudom, hogy mondjam, mert
ezt kívántam tőle. Leült egy székre, sodort egy cigarettát magának,
rágyujtott és figyelt s rögtön segített is, ahogy a maga spontán
franciaságával átvariálta s újjászülte a mondatomat, egy-egy köznapias
improvizálásával. Nyilvánvaló volt, hogy élő szavajárása s mondatkötése
közelebbről fejezte ki, szinte az árnyalatok pezsgésével, minden
intencióimat, mint az az elméleti szerkezet, mondattan és alaktan,
melyekben oly messze kerestem magamat. Csak éppen rátalált, amúgy
egyszerűen, kifejezési módokra, melyeket én zordonan komplikáltam. Csak
éppen megfürösztötte őket tisztára, maszlag nélkül s visszaadta a kis
vékony bajusza alatt, valami kis derűs közvetetlenséggel.

– _C’est bien!_ – mondta, – _c’est très bien!_ – mondta, azzal a
franciás könnyedséggel, mely semmiben nem lát nehézséget s mindennel meg
van elégedve, amit megért. – _C’est très bien!_ – mondta mégegyszer
távozóban, mert hívták a földszintről, hogy felhozzon egy ládát!

Te jó Isten! De még volt egy másik segítségem, egy még finomabb, még
illetékesebb is, egy fiatal tanítónő, aki itt lakott mellettem, a
szomszédban, az emeleten. Abban a kietlen elhagyatottságban,
nosztalgiákban és magányosságban, melyben az ember lelke ösztönösen egy
női társ gyöngédségében kívánna üdvözülni, megvallom, vonzódtam is ehhez
a kis tanítónőhöz. Napok, hetek kellettek hozzá, amíg mindenféle
ravaszságokkal, ürügyekkel s teológiákkal meg tudtam állítani
tovasurranó silhoutte-jét az útján s kihámozni tartózkodó lelkét a
homályból, egy-egy derűsebb megnyilatkozással a magam javára. De alig
boldogultam, olyan kis szomorú vad madár volt, két bús szemmel kerekre
nyílva s ami csak nézett, ámult s nem akart mondani semmit. Egy-egy szó
a lépcsőn vagy a folyosón, ahol meglestem, egy-egy még halkabb szó abban
a gyönyörű Saint-Thomas d’Aquin-ben, ahol olykor találkoztunk,
vasárnaponként, nagyszerű zenés miséken, – egy-egy halk szó, egy
_Comment va?_ ez volt minden, drága kis finom lény, aki térdelt két
sovány térdén a kövön és sírt. Mint általában az olyan tisztességes nők,
akik jobb híján a quartierbeli garni-szállókban vonják meg magukat, ez
is, szegény, túlozta az erényességet és nem jött be volna hozzám, a
szobámba egy világért, aminthogy azt sem engedte, hogy én menjek be
hozzá az ő szobájába. Mégis, jó szive, hiúság nélkül, lassanként
felémhajlott, úgyszólván professzionátusan, mikor megismervén fordítói
kínjaimat, egy-egy szóért, egy mondatért hozzáfordultam, éjnek idején,
kopogtatva a falon… Ilyenkor kibujt az ágyból, az ablakhoz jött, kitárta
s átszólt a fal mentén hozzám, aki magam is az ablakomban álltam. Igy
tárgyaltunk és kollaboráltunk, két szomszéd ablakban egymás mellett, így
adtam át patétikusan, az utca fölött az éjben, sűrű kézmozdulatokkal s
magyarázatokkal, omlatag frazeológiámat s már olyan ízzó szavakat
mondtam s olyan szenvedélyes fordulatokat, melyek nem is voltak a
novellámban, de amelyeket mind visszaadott s átformált a keskeny ajkán a
legtisztább tökéletességbe, félig látatlanul a halovány arcával, s egy
szál ingben a csillagok alatt! Olykor jött egy rendőr az útján, nézett,
figyelt, megesküdött magában, hogy tudja miről van szó és ment. De egy
diákcsapat megállt nagy garral az utca szögletében s beleüvöltött ebbe a
shakespeari kettesbe, harsány aposztrofálással! Mind fölsorakoztak,
ostobák! egy hosszú sorban a járda szélén, mint egy kórus a gázlámpák
alatt s nem hagyták abba, nem hagyták abba s mindig jobban üvöltöttek!

Akkor eltünt az ablakból, eltünt, szaladt, a tiszta lelkével olyan üdén
és finoman, hogy ezt mind éreztem a fal mögött, a könnyed lépteit mint
szárnyakon, egy szál papucsban, ami csattogott! Úgy maradtam ott
tanácstalan, a fél mondatommal a szívemben s a gondolatomban,
tanácstalan! s visszaültem az asztalhoz. A gyertyáim lángja fellobogott,
amint becsuktam az ablakot, de aztán megmeredt, fullánkra nyúlva,
háborítlan s őrködött négy fal között, a csendben, két gyertyaláng,
skarlát felkiáltójelben!

Nem telt bele egy perc és behajlott a küszöbön, kis női árny soványan,
mint egy fehér virág olyan soványan és lágyan, úgy hajlott be a
küszöbön. Mint egy kísértet olyan haloványan, egy köpennyel a vállán,
amit az ingére vetett.

– Tehát, hogy is van az? – kérdezte, ahogy felvette a fonalat ahol meg
lettünk zavarva.

S rámmeredt két kerek szemmel nagyon figyelmesen, ahogy várta, hogy
beszéljek.

Rose Michaut-nak hívták ezt a kis tanítónőt. Renan hazájában született,
Lannion vidékén, abban a zord Côtes du Nord départementban, ahol a
sziklás partvidék darabokra szaggatva, az óceánt visszhangozza s bámul,
elázva kőtörzseivel s szörnyeivel széttört hullámok gyémántporzásában,
egy ködös végtelenbe… Már nem tudom, micsoda kis városban élte
gyermekkorát szűk falak között, kis görbe utcákon, melyek közül, mint
kőszalagok közül, egy fekete katedrális emelkedett az égnek, mindent
leaprítva s lelapítva maga körül, a házakat, az utcákat, az emberi
formákat, mindennél magasabban, emelkedettebben és sötétebben a kettős
tornyával, ahol, a réseken át, a harangok látszottak, súlyosan és
hangtalanul, felaggatva az ürben. Az apjával, aki halász volt s
elhajózott a maga kelta csapatjával, egy régi bárkán, barna vitorlásan a
poláris tengerekig olykor, az anyjával, aki a vásárokra járt
fehérfőkötősen s egy kosárral a karján, sokat hallotta s mindig
áhítattal ezeket a szent harangokat borzalmas multak zengésével,
_Vendée!_ s főként husvét táján járták át a lelkét ünnepi hangjukkal ama
kivételes csütörtökön, mikor elszálltak csipkeköpenyben, Rómába, a
pápához… Rose Michaut! Ahogy kijött a templomból, kis szőke leány a két
szülője közt, ahogy így jöttek hárman a szentély felől, még kábultan
tömjéntől, imádságtól és gyönyörtől: az utolsó bolthajtásokban a kijárat
előtt, már elébük fújt a szél s szinte kivágta őket a kapun. A küszöbről
a nyilt tengert lehetett látni egy viharos horizontban.

Mindezt így beszélte el apránként, darabokra tördelve, valami kis lágy
szemléltetéssel árnyalatokig menőleg, megfoghatatlan jelzésekkel, egy
félsóhajjal, egy-egy atommal olykor, amelyen átsüt a hold. S mindezt egy
olyan bús kis megriadt hangon, olyan kábultan emlékben s idézetekben,
szinte hangsúly nélkül olykor, ahogy gyermekek beszélnek álmukban. Hol
félbehagyott egy mondatot, hol kezdett egy másikat, hol visszatért
elakadt szárnyon s megállt egy szótagon, egy hangon, mint egy ágon s
megint indult valami távoli intonálással, ahogy egy nagyot lélekzett,
megint indult! S úgy jött mint egy szál virággal egy másik gondolattal,
egy másik képzettel, egy másik lélekzettel, olyan messziről, olyan
messzire s olyan homályos összefüggésekben, olyan tökéletlen
kapcsolatokban, amíg végül ez mind összetalált s egymásba fűzve térben
és időben, nem tudom micsoda festőművészetnek tünt, micsoda keserű
gyönyörnek az ajkán. Lehetett érezni a szívét, minden érzékét
kicsiszolva a legkéjesebb érzelmességig, egész forró szerkezetét
önnönvilága forgásában, a tulajdon tengelye körül. Lelki borulatai,
elmélyedése, fantáziája, szinte átitatták a teste vonalait s
megrajzolták a kontúrokat a legizzóbb kívánatokra. Ahogy ült mellettem,
egy kis vékony battiszt ruhában, a Luxembourg kertjében egy padon, ahogy
beszélt és hallgatott, ahogy elnyúlt a keskeny vállával két karja
szárnyán, mint egy madár aki röpülne, – soha nőnek ilyen
egyedülvalóságát, ilyen rejtélyét nem éreztem. Úgy tünt, hogy csak ő
maradt meg nő egy távoli törzsből, mely rég letünt a tenger partján,
mint hajdani népek a bibliában. Úgy tünt így egyedül, magában, mint azok
a kis pislogó tüzek az egek legmélyén az ürben, melyeket még nem
ismernek a csillagászok. Úgy tünt, mint egy Izolda, kis breton szőke,
mint egy Izolda, aki tanítónő…

Már olyan kétségbeesetten szerettem, hogy nem mertem hozzányúlni, nem
mertem szólani, fiatalos fölényem ellenére, a porba sujtva, olyan
kábultan szerettem! Holott mindig próbáltam, ahogy így együtt voltunk,
mindig próbáltam felülmúlni magamat, kiválni valami eredetiséggel,
valami emelkedettséggel, valami előkelőséggel, valami érdekes
búbánatossággal s már nem tudtam mit csináljak, ahogy tetszeni akartam!
Próbáltam lelki s szellemi kincseimmel valami kis zenéket s mindenfelé
elkalandoztam mindenféle szolféggiákkal s jobb híján ebben a
Luxembourg-kertben, a fák és a madarak magányát hangszereltem szubjektiv
líraisággal, egy keserű szonátába, a Mediciek kútjával mögöttem, ahol a
mohos falak között a vízcseppek üde csengése a medencén, mint a gitár
pengése kísérte fiatalságomat. Máskor, amint megláttam a kertben a költő
Verlaine-t nagy kopasz fejével, céltalan ahogy jött, mint egy assziszi
szent Ferenc egy megriadt verébsereg felé, gyorsan felálltam, a
kalapomat lengetve feléje, jelezni kívánván a kisasszonynak, értékem
emelendő, e nagy férfiúval való barátságomat, – mindezt merőben
hatástalan! Nem volt egy szó, egy hang, egy mozdulat, ami különösképpen
megfogta volna s csak elsiklott a sápadt arcom fölött, bárhogy is
próbáltam fölborzolni a hajamat sorsüldözötten és beethovenszerűen, a
homlokom fölé. Egyszer, kiapadván az összes hangnemekben, már sírtam,
sírtam! olyan melódikusan, ahogy csak tudtam, olyan művésziesen, s akkor
is csak nézett, kerekre nyílt szemmel mint egy bálvány, akkor is csak
nézett, engem? nem! csak elvontan a fájdalmat, egy kertben. Olykor,
mégis, megsebzett lelkem jutalmául, a keze után nyúlhattam, mint ami
megillet keservemben s szorongattam, az egész kezét a kezemben, míg
lement a nap a fák fölött, mert ilyenkor bátrabb voltam. Az ujjait
egyenként szorongattam, mint szent dolgokat, mint kincseket s már csak a
kis ujját végül, mint olyan keveset, mikor annyi mindent akartam! De
ezzel a mozdulatommal is, amit ez sejttetett a szívemből, ezzel is, nem
tudom, csak elszégyeltem magam. Ahogy lelkendező öntudatommal tisztába
jöttem magammal, az életemmel s nyomorúságaimmal, csak szégyeltem
magamat. A magam pesti származásával, emlékeivel, barátaival,
Rákóczi-útjával és Mátészalkájával, egész színtelen etnografiámmal
szinte elvesztem e breton leány poézise mellett, feltüzdelten sziklákra
s szelekre egy halálos végtelenben, ahol a legmagasabb ponton a part
fölött, egy reménytelen Krisztus, a holt szemével, két széttépett karján
egy árbocra szögelve mered, a halászok után, akik indulnak az éjjelbe,
egy hosszú sorban a bárkákkal.

– Mondja csak angyal, én úgy képzelem, – szóltam a kis ujját tördelve, –
hogy maga kiszállott egy fehér csigából, az Atlanti-óceán apálya idején,
egy este!

– Oh én! – sóhajtott, s nem mondott semmit s csak nézett olyan messzire
a kertben, hogy a tekintete füzérén, amint próbáltam követni, nem tudom
micsoda távolokba értem. – Én nem láttam soha egy szál virágot
gyermekkoromban, – mondta később, egy mély lélekzéssel, ahogy szokta. –
A papnak volt egy cserép rezedája az ablakában, amit öntözött, –
folytatta. – A parton nincs virág sehol, mérföldekre, éjjel süt a hold
kis vézna füvekre s csigákra a fövenyben. Olykor kihajlik egy vízi
növény a fövenyre, széles levelekkel, mint egy pálma. Akkor erre is
ráborulnak a csigák s felülről a hold. A hold egy pálmára és csigákra.

– Oh várjon csak, – mondtam, – ezt leírnám, ha mégegyszer elmondaná, – s
kotortam a zsebemben ceruza s papír után. De kivette a kezemből a
papíromat, már fel is állott s ment.

– Késő van, – mondta.

Most már minden este bejött hozzám a szobámba, ha dolgoztam. Úgy láttam,
a két gyertyám vonzza, két szép halovány gyertyám az asztalon, ami
égett. Ezt nézte és csak nézte. Olyan egyszerűen nézte, olyan
harmonikusan önmagával, hogy szinte beleolvadt kis finom lénye valami
természetes egységbe, ezzel a két gyertyával. Soha még nem láttam nőt,
aki így néz bele gyertyafénybe. Olykor látni színésznőket a színpadon,
akik állnak s néznek a rivalda fényébe. Úgy nézett bele a gyertyafénybe.
Úgy állott ott a két gyertyánál, a féltestével megvilágítva, mint egy
női szent az oltáron, akihez nem szabad hozzányúlni. Főként azt éreztem,
mennyire nem szabad hozzányúlni. A két gyertya úgy tünt, ő érte ég. Ő
érte volt csend a szobában, ő érte volt az éjjel. A sorsával olyan
beteljesedettnek tünt, a végzetével olyan végérvényesnek, hogy úgy
éreztem, nem lehet beavatkozni a szívébe s az életébe. Úgy éreztem, hogy
ez egy tanítónő. Hogy soha máskép nem tehetett volna, hogy akárhogy
tehetett volna, csak tanítónő lehetett. Hogy nem lehetett csak amire
született. Úgy éreztem, hogy mindenben boldogult volna, ami irgalom és
szépség kínálkozik ezen a világon. Hogy mindenben elveszett volna, ami
érdek és számítás az életben. Ezen a ponton éreztem magamat olyan
hasonlónak hozzá, hogy nagyon szerettem volna magamhoz ölelni. Az
asztalhoz szorítva magamhoz ölelni, a két gyertyával párhuzamban.
Éreztem, ahogy ebben a magányosságban halálos vétkek kísértenek annak a
két gyertyának az őrtállásával, ami várni látszik a történendőket.
Éreztem, amint a tárgyak is, négy fal között a csendben, bűntársai az
embernek. Éreztem, hogy a természet elhibázza a célját, mikor egy
örökkévalóság óta, keresztényietlenül, a vágyat sugallja az embernek!
Milyen büntetlenül téved, ez a természet, ezt is éreztem, milyen
felelőtlenül! S csak az ember az, aki bűnhődik, a szerencsétlen!

Akkor megint csak a kezét szorongattam, megint külön-külön mindenik
ujját s végül olyan félénken, hogy már nem lehettem bátrabb, az ajkamhoz
emeltem az egészet. Ha csak szólani tudtam volna! Ha csak tudtam volna
logikusan, elmenni a sorsunkban! Ha azt tudtam volna kérdeni: mi lesz
kettőnkkel? olyan fiatalok vagyunk! Ha mertem volna kérdezni: leszünk mi
szeretők? milyen borzalmas lett volna, holott ilyet nem is kell kérdezni
Párizsban, annyira magától értetődő ez, két fiatal szomszéd közt, egy
kis garniszállóban. Ha azt mertem volna, mint egy Baudelaire: én el
tudom magát képzelni meztelenül, – hogy ez úgy tünt volna vele, mint egy
kettős öngyilkosság. Nem mertem semmit, csak majdnem megettem a kezét.
Egyszerre csak azt mondta: fáj! s ez úgy hangzott, ahogy egy más nő már
meg is hal egy ilyen hanggal. Nem mondtam semmit, csak hallgattam és úgy
néztem, hogy nem is akartam meglátni. Arra gondoltam, hogy a XII.
században egy máglyán végzett volna, olyan boszorkányos varázsa van. A
XIX-ben egy Habsburg vette volna el s lemondott volna rangról, címről,
mindenről miatta. S már nem gondoltam régi kínjaimra. Már nem gondoltam
az _Ember tragédiájá_-ra Jászaival Éva szerepében. Már nem gondoltam
Delvair kisasszonyra. Mindent el lehet felejteni. Csak a honvágyam nem
enyhült. Szerettem volna utazni ezzel a tanítónővel, Svájcon át, hegyek
között, egy éjjel. Szerettem volna egy vasúti fülkében, kéz-kézben
utazni vele, két éjjel. Szerettem volna utazni vele, hazautazni
Magyarországba!

De csak leültem a munkámhoz, a két gyertyám elé. Ő is leült mellém és
nézett és várt. A két karját kinyujtva az asztalon, összekulcsolt
kezekkel a gyertyák alatt, úgy ült mellettem és várt.

– Hát csak mondjon minden mondatot, minden szót! – mondta kedvesen és
várt.

– Már nincs sok, – feleltem a papírjaim forgatva, – mindjárt megleszek!

Oh mindjárt! Még hány éjjel! Még hány éjjel ült így mellettem, amíg csak
hirtelen, megriadva szürke derengésekre, kisiklott az ajtón s ment
aludni, alig egypár órát szegény…

Igy történt, hogy egy éjjel, nagyon későn, egyszerre csak elkészültem,
így magamban, az egész könyvemmel francia nyelven, szerencsétlen! Félig
őrülten, hogy tudassam vele ezt a dicsőséget, kopogtattam a falon,
szokásom szerint. Nem hallotta, olyan mélyen aludt. Csak kopogtattam,
csak kopogtattam, mint egy sürgönyt lekopogtattam a falon ezt a jó
hírnökségemet. Nem mozdult, csak aludt. A falhoz tapadtan, ahogy
odaszorítottam a fülemet, hallottam tiszta álmát, olyan mély és
szabályos lélekzetvétellel, hogy öntudatlanul számláltam s el voltam
ragadtatva! Kijöttem a folyosóra, az ajtajához, hogy még jobban halljam,
a vékony deszkalécen át, ezt az álmába merült bájos lelket. Megnyomtam a
kilincset, amúgy kísérletképpen, hogy így tennék, ha mernék, ha nem
volna bezárva! A kilincs engedett. Egy vékony rés nyílt, szürkén, a
szobára. Egész közelről hallottam egy pillanatra, ahogy lélekzik és
alszik, ájultan a nyitott szájával. Mert rögtön be is tettem az ajtót,
nagyon óvatosan s visszaosontam a szobámba.




XL.

Azzal a különös kis öreg emberrel, akivel Kont honfitársam ismertetett
meg a Le Soudier könyvesboltban, már alig akadt jelentősebb dolgom.
Megjelenvén a lakásán, az Avenue Parmentier legsötétebb tájékán, a
hetedik emeleten, elébe raktam kézirataimat felborzolt hajam
dicsőségével és vártam a hatást. Ingujjban az asztala előtt, két
rettenetes kézelővel felkapcsolva ezekre az ingujjakra mint a
vívókesztyűk, rögtön olvasni kezdett, azzal a reszketeg fogékonysággal,
ami az ilyen kis öreg emberek sajátossága, ha szellemileg fiatalok
maradtak. Mindjobban elmélyedt, ámult, bámult s dühbe gurult. Minden
második mondatnál csapkodta az asztalt a kézelői zörgésével s mérgesen
rázogatott két ujja közt, mint egy vegyész, egy kis vékony üvegcsövet,
ami az írótolla volt, nyilván tulajdon találmánya a töltőtoll előtt.

Nem tudom, de ez az üvegtollszár, a maga hajlíthatatlan természetével, a
maga molière-i fonákságával, unalmával s szkolasztikájával, olyan keserű
hatással volt reám, hogy rögtön kikapcsolta ezt a munkát az irodalom
világából. Kiábrándulva, nem sok jót reméltem ettől a kis öregtől s az
üvegcsövétől. Mondhatnám, semmi jót nem reméltem tőle. Irói egyénisége,
valami kirurgiákhoz kötötten, annál kínosabban hatott, hogy egy ilyen
bizarr tollat forgatott a két kézelője fúvócsöveivel, melyekből csak az
ujjak tüntek elő, utolsó izületükben, körmök nélkül, kis húsos
párnákkal, mint egy urológus körme. Azonfelül ez az üvegtollszár, a maga
hegyes végével, nemcsak hogy javítani kívánt a kéziratomon, de
lépten-nyomon felszurkálta s felszaggatta a papíromat olyan apró
lyukakra és sebekre, melyekben a tinta volt a vér. A szívem vére!
Gondoltam, ha ez így tart még egy óráig, rongyokban viszem haza az egész
munkámat.

– Jaj! – mondtam, – inkább egy ceruzával! – sóhajtottam.

– Dehogy ceruzával! – felelte makacsul. – Ez egy szonda ez a toll, egy
igazi szonda! – mondta. – Ez behatol a dolgok mélyébe s velejébe! – ezt
mondta, metaforikusan.

S csak szúrt, hasított, szaggatott s lyukasztott.

– Most már, – mondtam finoman, – az én szívemet tessék keresztülszúrni!

– Az is jön, – mondta, – de előbb ezt átírjuk franciára!

Oh Istenem, franciára! ahogy ő gondolta ezt a franciát, szegény kis öreg
ember, Párizs fölött, a hetedik emeleten! A szomszédból a konyha szaga
áradt. Ez nem volt a zseni hetedik emeletje! Ez csak ennek a különc kis
öreg burzsujnak a stílusbeli ólomkamrája volt. Már innen nem lehetett
mélyebbre zuhanni, mondattan és gramatika kínszenvedéseibe. Alig vártam,
hogy elbúcsúzzam s rohanjak a széttépett szívemmel és papírjaimmal. A
konyhában csörömpölve mosogatták az edényt. Soha ilyen mélyről nem
jöttem valami kitisztult magasságba, mint amikor erről a hetedik
emeletről leértem az utcára. Rohantam, egy omnibusszal versenyt
rohantam, hazaértem, végre! Megint lemásoltam az egészet eredeti
szépségében s bús sorsom jobbravágyódásával, kopogtattam a falon. Már
megint éjjel volt s a két gyertyám égett. Rose Michaut belebegvén,
csendesen leült a pamlag sarkába és várt. A két szemét tágra nyitva
várt, ahogy szokta. Ahogy mindig valami rendkívülit várt s aztán
elsiklott minden fölött, amit várt, elsiklott könnyedén s közönnyel,
mint ahogy a madár száll rétek s erdők fölött.

– No de minek ezt feldúlni, korrigálni? – kérdezte. – Ez mind úgy van,
ahogy ezt maga érzi, gondolja, ez mind a maga világa, _que sais-je!_ Ezt
meg kell hagyni, ahogy meg van írva. Ezt akár Ronsard javíthatja a
sírjában, hogy ez nem lesz soha francia. S végül is az író csak azzal
hat igazában, ami a hibája, – ezt mondta.

No hát csak néztem! egy ilyen okos! egy ilyen tündér! a pamlagom
sarkában gyertyafénynél, egy ilyen tündér, késő éjjel a szobámban! Egy
ilyen megváltó tündér magányosságomban, azzal a kis barna köpennyel a
vállán, mint egy vitorlával, ahogy be van vonva a testén. Hát ez nem!
tévedtem! ez nem egy tanítónő ez az angyal! s rögtön át is revideáltam
minden érzésemet iránta. Az igazság az, hogy még izzóbban kívántam ebben
a revelációban, ebben a hozzáértésben és szolidaritásban. Már egészen az
enyém volt, szellemileg szólván. Milyen furcsa! Testi formáit még
üdébbeknek éreztem, ebben a spiritualitásban! Már-már térdre roskadtam
előtte azzal a néma áhítattal, abban a mámoros végzetszerűségben,
amellyel a költészet hajt össze, legfőbb kerítő! két emberi lelket. De
felállott és ment.

– Késő van, – mondta olyan messziről, olyan kapcsolat nélkül a
szívemmel, mintha a világ túlsó részéről szólott volna.

S ahogy összevonta a köpenyét magán, megint csak egy kis rövid ing volt
rajta, úgy láttam. Egy pillanatra, két meztelen térde villant, rózsaszín
szegéllyel, ahogy ültében összeszorítva, a vér nyoma látszott a
bőrfelület alatt. S már nem is volt itt. Nem is hallottam, ahogy
becsukta az ajtót. Egy lepke száll ki így egy ajtón.

Ifjúság! Talán csak itt van az élet értelme ebben az egy órában, ami
száll! Ami mind gyönyör, feltüzdelve egy végtelenségre, holott nem több
egy illatos tavasznál s csak az élet az, ami tart, letaroltan, olyan
soká! Elment! Ezt nagyon megtanultam ezt az éneket, mikor egy nő elmegy
egy ajtón, elmegy! aki tudja, hogy ez mit jelent! A rejtélyes az, ahogy
éppen a logika csalja meg az embert, összes vágyai visszájára. Miért
megy el egy nő, egy szál ingben, rózsaszínű térddel, miért megy el egy
ajtón, mikor minden ezen a világon s a természetben, a mellett szólna,
hogy maradjon?

Úgy ruhástul ledőltem az ágyra, hogy megmaradjak ezen a fonálon, hogy
semmi meg ne szűnjön, minden tovább tartson felkuszált fantáziámban.
Bámultam a gyertyákba, a fénybe s az árnyékba a négy fal szögletében, a
papírjaim céltalan keservébe a gyertyák alatt, egy elnyűtt asztal
letöröttségében, bámultam, hova? micsoda szemekkel? micsoda határokig?
micsoda álmokig? nem is tudom, ahogy el voltam ázva százféle kimérákban,
ahogy szálltam, ahogy szálltam! S még mindig volt, álmokból ki s
álmokból be, egy másik álom, egy másik kép, egy másik képzet, egy másik
véglet s még mindig mehettem az utak aranyporzásában, más szirtek s más
csúcsok felé azzal a légies biztonsággal, ahogy egy alvajáró jár a
háztetőkön. Holott zuhantam is közben, egyenest vissza az életembe,
micsoda magasról! s megint csak kezdtem, megint elvesztem, megint
zuhantam s megint kezdtem, micsoda elkívánkozással magamtól magamhoz,
erről a szomorú ágyamról messzi magasságokhoz! Hogyan lehetne azt
megmondani, hogy semmi nem sarjad, nem éled annyira, nem burjánzik olyan
regényesen, mint ami a nyomorba van elvetve? Hogyan lehetne azt
analizálni, micsoda üvegcsővel s kirurgiával azt a lelki
tüneményességet, mikor egy kis női árny mögött, mely kisiklik egy ajtón,
négy fal tövében, amit két gyertya világít meg egy kis hotelszobában, az
ember elsodródik, olthatatlanul, egy fiatalember! újabb
irodalmiasságokba?! Hát csakugyan nem lehet megmenteni a végzete elől,
egy szegény fiatalembert? Hát csakugyan olyan kérlelhetetlen az a sors,
mely belefullasztja egy tintásüvegbe? Alig tünt el Rose Michaut a
képzeletemből, alig halkult el kis megriadt hangja az ajkamon, ahogy ezt
megzenésítettem, máris egy másik álmomat szőttem, alvajáró! még magasabb
tetőkön. A sok papírom a két gyertya alatt, mind élni látszott,
franciául! S mikor a reggel bedugta piszkos orrát az ablakomon, olyan
fényeket láttam ebben a szürkületben, hogy ilyen nem volt soha a
világon! Már alig volt kötelékem azzal a fizikai életemmel, mely
például, egy ilyen éjjel után, egy csésze kávét kívánt meg volna ebben a
reggelben. Már nem gondoltam a tulajdon sorsomra abban az értelemben,
hogy küzdök-e ellene vagy sem? Szemtől-szembe ezzel a sorssal,
közvetlenül, úgy láttam magam benne, mint egy tükörben. Valami olyan
tiszta érzésem volt, olyan tökéletes, mint amit csak az abszolút érzése
nyujthat s a két fülem zúgott bele. Igy gyúlhat ki a csillag, születése
napján, a fénye csírájában, egyedül az egekben. Elmegyek Daudethez! ezt
terveztem. Már csak ő hiányzott a galériámban.

Lejöttem az utcára, hogy már induljak, már menjek is, mint egy
majálisra! Hogy fenntartsam az álomnak ezt a fonalát, amelyen
tovasodródtam. Hogy ne legyen kapcsolatom semmi mással körülöttem, hogy
már ne lássak, ne halljak, ne tudjak semmit ebből a világból, csak azt,
hogy kirándulok egy hegyre. Ez már itt nem volt többé az az elúnott
reménytelenségem, az a gépies nekilendülésem, ahogy levelezői
tisztemben, a nagy írókat látogattam meg sorra. Daudet magamért volt,
magamnak, az életemnek, olyan rejtélyes ösztönökben a magamé, olyan
lelki titokzatosságokban, mintha csak értem volna a világon és én ő érte
a szívemmel. Megsebzetten, letörve a lelkem mélyéig, hontalanul,
szegényen, valami megváltó varázsát éreztem benne nem tudom micsoda
útszéli feszületnek, ahol a vándor megáll a sebes lábával s felnéz az
irgalomra. Oh és hajdan, gonosz gyermek! aki olvastam a _Sappho_-t, egy
zordemlékű iskolában, lehajtott fejemmel a padban! Oh és hajdan, Jászai!
aki az én számomra adaptálta a Fanny Legrand könnybe ázott melankóliáit,
nagy búcsúhangját pesti transzpozíciókkal, hogy azt hittem, meghalok!
Most itt volt mindez a sok régi hang, elvontan s meghatározhatatlanul,
mint kifürkészhetetlen elemei a léleknek, melyekből ez a lélek
kiformálja magát, melyeket vakon követ egy szép napon. Most itt volt ez
a Daudet mint egy ősapa, mint magvetője egész viharos életemnek, ami
visszahajlott feléje, – félig tört ág ami visszahajlik a lomb közé, a
fán… De még volt két órám reggeli tíz óráig s kijöttem a Szajna partjára
s leültem egy padra a sok szegény ember közé, akik mind szeretnek ülni a
víz partján a padon s csak ültem köztük a kéziratommal, olyan mámorosan,
olyan fiatalon, olyan alacsony sorsban, a padon. A nap sütött a folyóra.
Kis hajók szelték a vizet. A partmenti fákról, ide-oda, verebek
szálltak, sipongva. Szemben, a Caroussel kapuin át, omnibuszok torlódtak
fel a hídra, az imperiálok embertömegével s a három lóval aki rohant
kövéren, a sörényük lobogásával. Nem láttam semmit. De fölöttem egy
harang szólott s mentem.

Végre csengettem egy ajtón a rue Belle-Chasse-ban. Belépve az
előszobába, rögtön megbotlottam a szőnyegbe. Nyilván amiért nagyon
igyekeztem, hogy kitűnő magatartásom legyen.

– Legyen szíves bejelenteni engem, – mondtam az inasnak.

– Csak tessék egyszerűen bemenni, – felelte s egy ajtóra mutatott.

Kopogtattam, megnyomtam a kilincset, s ahogy meghajtottam magam, még be
se lépve, ahogy meghajtottam magam, ahogy megálltam az ajtóban: csak
éppen rámnézett az asztala mellől, ahol ült takarókba pólyázva, csak
éppen rámnézett rövidlátó tekintetével s tisztában volt velem. Tudta ki
vagyok, mit akarok, mit kell, hogy mondjon, hogy rögtön megőrüljek.

– Vártam, – mondta.

Ezelőtt egy fél perccel még nem is tudta, hogy a világon vagyok.
Ráborultam a kezére, ahogy nyujtotta s megcsókoltam.

Ez épp olyan szokatlan volt, épp olyan bolond, épp olyan regényes, mint
az, hogy ő várt engem.




XLI.

E perctől fogva, a kettőnk sorsa látszólag beteljesedvén, így
bolondítottuk egymást a legmagasabb árakban. Az életem nem sokat
változott gyakorlati értelmében, ha olykor ez a mámoros barátság a
nyomorom fölé is emelt. Olykor boldognak éreztem magam, ami csakugyan a
módja, hogy az legyen az ember. De igazi szerencsétlenségeimről nem
sokat mondhattam s a való titkot meg kellett őriznem magamnak. Mindig
marad egy hang, egy sóhaj két ember között, valami utolsó kis rezgése a
léleknek a fájdalomban, amit nem adhat oda. Mindig marad egy könnye az
embernek, amit nem sírhat el még annak sem, akit legjobban szeret. A
bánatnak megvan az a sajátsága, hogy kiöntve is megmarad magának, egy
kis moszattal a legalján. Mindig úgy indultam lendületesen, spontán,
rajongón, fiatalon! s mindig meg kellett állnom egy bizonyos ponton. Meg
kellett állanom azon a ponton, ahol a pittoreszk színeket az anyagi
valóság szétzilálta volna s vigyázni kellett magamra ebben a romantikus
viszonyban, százféle tartózkodással őrködni és vigyázni, mint egy
koldusnak egy ágyban egy királyasszonnyal. Nagyon őszinte voltam, a
szívem mélyéig őszinte azokig a határokig, ahol szükségképpen elakadtam,
ahol hiúságok s szemérmetességek meggátoltak tökéletes
bemutatkozásomban, mint rendszerint minden szerelmest. Soha nem éreztem,
mennyire igaza van Flaubertnek, mikor azt írta Daudetről: _Alphonse on
l’aime comme une maitresse._ Oh Istenem, fel is kellett hangolni
magamat, prózai keserveim fonalán, valami magasabbrendű bánat
irodalmiasságára. Mennyi munkám volt magammal! El kellett rejteni
magamban a szegénysorsú fiatalembert, a bús költő javára! Meg kellett
rajzolni magamat, sajnos, regényesre, e nagy regényíró előtt! Át kellett
írnom az életemet egy regényfejezetté, valami kis bús költészet minden
kincsével, kis rezgésekkel és kedvességekkel. Olykor éreztem, mennyire
gúny még a szépség is, felkenve dísznek bizonyos nélkülözésekre és
szegénységekre… Olykor már szenvedtem, olyan költői voltam! Olyan
művészi és festői, a magam kárára! Olyan magasztos a koplalásban, hogy
például megvacsorázni, valami gyalázatosságnak tünt!

Viszont Daudetnek könnyebb volt. Egyszerre regényes és regényíró,
olthatatlanul átkapcsolva valami reszketeg művésziességre, korlátlanul
adhatta magát, csakugyan mint egy királyasszony. Emberi és írói
természetének elválaszthatatlan egységében, valóban úgy tünt, hogy mint
szemlélőnek s megzenésítőnek nincs is más köteléke az élettel, csak
éppen az, hogy megírja. Mindent tudva, mindent ismerve belülről, minden
lelket, minden sebeket és kínszenvedéseket, kifelé csak azt mutatta,
milyen gyönyörű az, egy toll! Soha emberben nem éreztem, szegény életünk
nyomorúságát így felívelten élményekbe! így felkeverve tintalével. Soha
emberben nem éreztem, az egyéni presztízsnek, különvalóságnak, a
felszántott léleknek azt a kisugárzását, ami testi formáját szinte
átitatta valami hervadt rózsák holt természetével, valami lelki
kuruzslás bűvészetével, a két nagy fehér keze kísértetiességében. Csak
halovány pápáknak, abban a tragikus Rómában hajdan, ahol császárok és
fejedelmek már pusztára a levegőtől megőrültek, csak halovány pápáknak a
középkorban, lehetett ilyen presztízse. Csak mártír-pápáknak, akik
elkábultan szegények, s elhárítván az utolsó szentségeket, már két
nyelven beszéltek: «_Allonta de Dio et de Sancta Maria, nolo, nolo_«,
csak mártír-pápáknak lehettek ilyen kezei. Daudet is olykor, két nyelven
beszélt, egy-egy provenszál szó feltüzdelésével a tört mondata végére,
mint ahogy festők festik a horizontot, egy idegen színnel a
végtelenségbe. Mindentől el volt ragadtatva amit mondott. Mindentől el
volt ragadtatva amit mondtam, mert mindig hozzákapcsolódtam, egyazon
modorban, egy-egy magyar szóval a tört mondatom végén, amit követett,
megértett! figyelt mint egy horizontot, ahogy ezt többnek is érezte, ezt
a magyar szót, egy szónál. Minden tetszett neki, iróniák nélkül, minden!
valami derűs szerelmetességgel. Csakugyan, ő is őrködött, nem tudom,
talán nem, talán neki nem is kellett, hogy őrködjön. De úgy tudott
mindent a szívemben s a szívemnek! Úgy tudott hatni a szívemre, művész!
ahogy ez, e veszélyes helyzetben, kizárólag lehetséges volt, ahogy egy
nő tud hatni ha akar: minden illúzióm megóvásával s azon módon, hogy az
álmom tovább tartson! Igy történt, hogy olyan közel kerültünk egymáshoz,
a mellett, hogy olyan messze maradtunk egymástól. Olykor, mikor eljöttem
tőle déltájban, egy-egy tavaszi vasárnap, csak úgy tértem magamhoz ebből
az álomból, hogy az éhségtől majdnem elájultam.

Az éhségtől ebben a Belle-Chasse-utcában, mintha azt mondanám:
_Szép-Vadászat_-utcája! Olyan idegenben voltam ebben az utcában, olyan
idegenben, olyan magamban, ahogy visszaroskadva magamba, tovasodródtam
az emberek között, a harang zúgásával a déli napsütésben s elgondoltam,
hogy én sohasem vadásztam! Milyen messze voltam a történelmi
osztályoktól! Milyen messze voltam a szép vadászatoktól! Milyen messze a
királyi vadászatoktól a saint-cloud-i erdőben, vadkanra! Milyen messze a
_terítéktől_, egy leaprított értelemben! Az ember lelke nagyon magasról
esik, ha ábrándokból és költészetből zuhan a nyomorba. Miért nem
szóltam? hát lehetséges volt ez? kérdeztem magamban és csak mentem. Hát
kibujhattam félhomályos ködeimből olyasféle őszinteségekkel,
vallomásokkal s keservekkel, melyek e művész szívében lefokoztak volna?
E szív, csakugyan, mint egy női szív, mint egy szerető szíve, megkívánta
e barátság árán, hogy egy kis poézisem legyen. Szennyből s nyomorból a
szépség felé fordultan e szív, valahogy kihagyta, amennyire tudta, a
való élet gyalázatosságait. Ahogy látott, ahogy ismert, ahogy
fölmerültem előtte egy idegen világból, a fizikai formáimmal is
másképpen, mint egy francia: úgy látott megkomponálva stílszerűen s a
valóságban, hogy nem szállhatok egy másik területre. Úgy látott, mint
egy madarat s ahogy képzelte a világát! Nem mintha nem tudta volna, mit
szenvedek és amit nélkülözhetek! Nem mintha nem szívesen segített is
volna, olyan gazdag volt, olyan irgalmas, olyan jó! De ezt jobb szerette
ezt a matériát, – a madár aki száll színesen s nem szól. Ezt jobb
szerette, hogy ne süllyedjek egy siralmas színvonalra, holott el is
csalt ide, kísérletképpen, mint egy kis szögletbe egy regényben, néhány
bankjeggyel amit kínált, amit zörgetett halotti kezében s elhullajtott,
ahogy elhárítottam. Ezt jobb szerette ezt a tiszta formát, _ezt_ a mesét
és eredetiséget, egy ilyen finom fiatalemberrel, ezt a finom
eredetiséget! Ezt jobb szerette, a maga kompozíciója szerint, hogy így
legyek _megírva!_

Hát szólhattam? egy egész regény ellen a szívében! Hát lehetséges volt?
Hát csakugyan, kérhettem? egy ilyen húsvétvasárnap! csak azért, hogy
megebédelhessek? Meg kellett maradnom lemondással s hősiesen ebben a
művészetben, ebben a konstrukcióban, ebben a szűz fogantatásban! Olykor
nehéz volt, de meg kellett maradnom. Olykor nagyon keserű volt
hallgatni, nagyon keserű, de szép! Ez mindig így volt az életemben.
Mindig innen maradtam, vagy túl maradtam a költészet kedvéért. Senkit a
költészet úgy nem sujtott, mint engem. Senki úgy nem hallgatott, mint
én. Holott nagyon éhes voltam és csak mentem a harangzúgásban! A rue
Soufflot-ból, ahogy odaértem, elnéztem szent Genovéva dombja felé, az
utcák távlatában, messze! Úgy néztem el szent Genovéva dombja felé egy
kis olcsó kocsma távolába, félemeletnyi magasságban, mint ahogy egy
hajdani vándor nézte a szent halmokat a láthatárban, sóhajtva: _Monte di
giola!_

Akkor azt mondta Rose Michaut, szerelmem, akinek mindenről beszámoltam:

– Nem is fontos, hogy maga ebédeljen húsvétvasárnap. Már akkor Jézus
feltámadott! – mondta.

Soha semmi nem hangzott életemben ilyen titokzatosan magasságosnak.

De beküldött a szobámba egy kis darab arlesi kolbászt, ami a bőjt óta az
ablakában száradt. Egy karéj kenyeret is. Ezt mind beküldte a
háziszolgával.

– Boldog ember! – mondta a háziszolga, – nők táplálják!

– Bizony, – mondtam, – maga adjon egy kevés dohányt, – folytattam, – s
dúsan papírt hozzá!

S megint leültem az asztalomhoz. Megint elláttam hű lapjaimat minden
jókkal, ahogy csak lehetett. Megint ontottam a cikkeket. Megint
fordítottam Theuriet Andrást, egy egész vaskos _Paternité_-t nevetséges
koronákért s a Bourget Pál _Duchesse Bleue_-jét is, hasonló díjazásért.
Megint folytattam, agyonkuszált papírjaimon, keserű drámaírásaimat
különböző egyfelvonásosokban. Megint hazaálmodtam a Jászai koturnusához!
A honvágy marcangolt. Ahogy este lett, az apámat láttam otthon, az
anyámat, a testvéremet, magamat, ahogy hiányzom. A pesti alkonyt láttam
a Rákóczi-úton, a gázlámpákat, ahogy kigyúlnak, a kis Rókust, egy
öregasszonyt. S ahogy kitártam az ablakomat arra a bús térre az
Odeon-színházzal s egy omnibusszal, amelyik baktatott: a szívemre
szakadt a Nemzeti Színház s elgázolt a pesti villamos… Végül, a
Luxembourg fölött, az ég kigyúlt oly riadalmas lobogással, hogy azt
hittem, ez értem van, ez a tragikus fény, amiért így szenvedek. Már
sötét volt s még mindig az ablakban álltam. Már zárták a boltokat
odalenn. A gázlámpák alatt, rézgombjai csillogásával, jött egy
levélhordó. »Van valami?« kiáltottam le, készen hogy rohanjak. »Semmi!«
felelte és ment. Az utcai könyvárus bepántolta a polcait a könyvei
sorfalára s felszólott hozzám, ahogy indult: »_Bonne nuit!_« és ment.
Van-e még gyertyám? kérdeztem. Alig maradt egy kis darab a tartóban, egy
csonk! Gondoltam spórolok. Az Odeon ívlámpái, kigyúlván az előadásra, az
ablakomig világítottak. Csak oda kellett tolni az asztalt egészen az
ablakba, a fénybe és a kékbe. Oh Istenem, a kékbe!

S megint rohantam, következő vasárnap, a _Szép-Vadászat_-ba! Már a
kapualjban, a lépcsőkön, a szőnyegen, a karfa mentén, ahogy felfelé
kapaszkodtam, nem bírtam magammal, olyan ájult voltam. Nem is tudtam,
hova kapaszkodtam, micsoda lépcsőkön, micsoda magasságokba! Olvasni
Daudet-t még szinte gyermekkorban, hallani Bródy Sándortól, kezdő
ujságíró koromban, tündéri messzeségét, a Jászai ajkáról sarkcsillagi
szépségét elérhetetlen távolokban, s most menni hozzá, egyenest hozzá,
lépcsőkön, a karfa mentén hozzá! húsból-vérből hozzá! csakugyan azt
hittem, álmodok! Mert az a furcsa bizonyos beteljesedésben, hogy akkor
is álomnak tűnik, mikor már valóság. Nem egyszer, ahogy beléptem mint
egy angyal, nem is hallotta, nem is látott! Ahogy beléptem az emlékeim
riadalmával, Pest láthatárával, Bródy Sándorral, kávéházzal,
éjszakákkal, Jászaival a szívemben, ezt csak én hallottam! egymagam,
szédülten, ahogy ideszálltam! Irt… Azt a gyönyörű kezét láttam, egész
súlyában egy kis negyedrét papíron, azt a gyönyörű kezét! Azt a
krisztusi fejét, a hosszú hajakkal, szorosan a papír fölé hajoltan,
rövidlátón, odaroskadva… Irt! S mikor felpillantott, mikor nézett, mikor
feltette a monokliját, mikor mosolygott s megint csak nézett: nem tudom,
de úgy tünt, hogy akkor is csak írt…

– Valami bántja? – kérdezte, – olyan sápadt! No mi az? mondja! Mi híre
van hazulról, Budáról? – mert mindig csak Budát mondott. _Büd!_ így
mondta, ahogy a másik partot egyszerűen elhagyta, a rossz hangzása
miatt.

– Nem is tudom mi bánt, – feleltem. – Olyan boldog vagyok, mikor látom,
hogy talán ettől vagyok oda…

– No lám! – mondta, – ha ez igaz! – És sóhajtott. – Szeretnék segíteni
mindenkin aki jön hozzám. Szegény kis embereken, szűkölködőkön,
búsulókon, megbántott lelkeken. Tudnék is olykor! Nem vagyok ügyetlen! –
s összébb vonta magán a takarókat, melyekbe be volt pólyázva. – Az
életem első fele nyomor volt, – mondta, – a második fele testi
szenvedés. Oh Istenem! – és sóhajtott s még várt egy percig.

Még formálta egy gondolatát, még nézte ébredni a szívében.

– Szeretnék egy kis boltot az utcára, – mondta, – mint egy kis
cukrászbolt, egy olyan kis boltot, ahol állanék a pult mögött s
árulhatnék _boldogságot!_ A cégtáblán, a nevem alá, odaírnám: _Marchand
de bonheur!_

S a kis negyedrét papírján az asztal fölött, a két keze remegett,
ataxiásan. Két gyönyörű keze, amit egy keresztfáról vehettek le, úgy
tünt. Olyan két vértelen, boldogtalan kéz. – Mint egy kis cukrászbolt,
egy olyan kis boltot! – ismételte.

– Nem is merem kérdezni, – szólottam, mint az első kundsaft ebben a kis
boltban, – nem is merem kérdezni, ha vajjon elolvasta a kéziratomat? Ha
csak egypár sort is olvasott belőle?

– Mindent! Végig! Az egészet! El voltam ragadtatva!

– Akkor ír nekem egy előszót! – hebegtem, megjátszva a sorsomat.

– Felesleges! Kész író! Nem kell bemutatni! Induljon bátran! hagyja az
előszót! – mondta angyalian, hogy még örüljek is, amiért megtagadja.

S már kihúzta a fiókot s már vissza is adta a kéziratomat.

– Az lesz a címe: _A Verebek_, – mondtam csendesen, – az lesz a címe. Jó
az?

– Nagyon! – felelte.

– Elviszem a maga kiadójához, – kockáztattam meg. – Lehet az? Szabad?

– Csakis az lehet! Nem is máshoz! – mondta.

Már rohantam is, már az ajtóban voltam, már félig künn, hogy
megállított, hogy ott tartott az ajtóban, a küszöbön, a kezemmel a
kilincsen, hogy ott tartott mint egy pórázon! Az ajtóban, ahogy utánam
szólott, ahogy kezdte:

– A verebek olyan szabadok! olyan szabadok! olyan eszményien szabadok! –
magyarázta. – Olyan türelmesen keresik meg a mindennapi kenyerüket.
Mindenütt csipegetnek, nem igaz? és mindent, amit csak lehet! Az ember
nem is tudja, hogy élnek meg, a fákon és a gáton, télen, nyáron, mindig,
szegény kis szürke verebek!

– Oh Istenem, – rebegtem, – ha nem tehetnek máskép!

– Igaz!

S csak álltam az ajtóban.

– No menjen! – mondta lágyan.




XLII.

Lemerre könyvesboltja, egy bazárszerű udvarban volt, egy hosszú udvarban
üvegtetővel. Finom csendben és opálos homályban, a többi boltokkal egy
hosszú sorban. Alacsony frontjának üvegkonstrukciója inkább csak kifelé
világított az udvarra s híven őrizte a bensők mélyét azokkal a
cédrusfa-vitrinekkel, amelyekben, mint egy kolumbáriumban, nemes költők
pihentek életökkel s lelkökkel, aranyozott szattyánba s egyéb ritka
bőrökbe kötve, időn és téren kívül való fenségben és békességben. Bőr,
papír, festék s cédrusfa, ez mind együtt illatozott valami kriptai
atmoszférában a Heredia s a Leconte de Lisle lelkével, zenéjével s
álomvilágával s láthatólag bágyasztotta azt a két segédet, aki lézengett
itt, forgalom híján s nem tudta, mit csináljon. Maga Lemerre, nagy
költők temetőőre, sohasem volt található, valahányszor kerestem.
Lesujtva éreztem törpeségemben, történelmi elfoglaltságát a legmagasabb
irodalomban. Keserűn éreztem a szívemben, nyilvánvaló bizalmatlanságát
kisebb rendű költők iránt. Vagy éppen elment, mikor jöttem, vagy még nem
jött, nem is tudom. Leültem egy székre és vártam. Fel is álltam és
sétáltam a vitrinek között, a félhomályban. Néztem a sok gyönyörű
könyvet marokénben és szattyánban. Néztem mint egy álomban a sok
gyönyörű könyvet. Mint ahogy könyveket néz az ember, mikor maga is
elkövetett egyet. Soha nincs az ember olyan messze a mások könyvétől,
mint mikor maga is elkövetett egyet. Gépies érzékem fölszítta magába az
összes címeket. Ezeket már mind kívülről tudtam, az összes címeket,
aranynyomtatásban. Már kívülről tudtam az összes vitrineket. Már
kívülről az egész boltot. Csak éppen Lemerre-t nem láttam.

S ahogy ültem és vártam és sétáltam a boltban s néztem a könyveket s
csak a magaméra gondoltam, az a siralmas fiatalember voltam, akit a
mások számára is megjelöl a sors. A két segéd alacsony komplicitásban,
mosolygott rajtam a félhomályban. Olykor lejöttek egy kis falépcsőn a
bolt hátterében, a bürokrata emberek az irodából egy tollszárral a fülük
mögött s ezek már a lépcsőn mosolyogtak, a magasból, mint a
hajóskapitányok. Már mindenki mosolygott, aki meglátott. Már mindenki
tudta, hogy változatlanul itt vagyok. Egész nap itt voltam. Már egészen
idetartoztam, változatlanul, bánatokban és reményben. Egész életemmel
idetapadtam ehhez a könyvesbolthoz. Már nem is bántam a sorsomat, azt
hittem, szép sors itt várni és lesni és kétségbeesni, egy
könyvesboltban. Mint ahogy egy templomban szép sírni és szenvedni. Mások
is vártak életükben, gondoltam, akik meg akartak jelenni. Akik most a
vitrinekben vannak szattyánban és színaranyban, azok is mind vártak
hajdan. A cél érdekében türelmes és alázatos voltam. Már nem bántam a
segédeket s a bürokratákat. Egyszer bejött egy nő ragyogó fiatalon,
megkoszorúzva a kalapján egy virágos ággal, mint egy mandulafaág, két
lilaszín szemmel, amit egyenest nekem szegzett ahogy a segédnek nézett s
egy könyvet kért, egy kötet verset! Másszor bejött egy francia író,
olvasók kedvence, szerencsétlen! S elkérkedett a segédeknek sokféle
vétkes sikereivel, a szegény segédeknek! akik csak néztek tisztelettel.
Nem szerettem ezt az írót s gőgösen távolodtam s kihúztam magam a
felborzolt hajammal s a lobogó nyakkendőmmel, a bolt sarkában
magányosan. Ahogy beszélt, nagyon hetykén, nagyon magasról, a
sétapálcáját a bokájához verdesve, mintha lovon ülne, még üresebbnek
találtam. Magamba szállva s elmerülve lelki kincseimben, művészi
öntudatommal e kérkedő fölé emelkedtem s megnőttem a bánataimban,
keserveimben, egész bús sorsomban, már szinte könnyeztem, olyan magasra
nőttem! Kész voltam egy egész szónoklattal, egy egész regényes
beszéddel, telve önérzettel Lemerre számára, aki nem jött! Ahogy mult az
idő, nem is panaszkodtam, – a jövőt éreztem közelebb. Minden perc, ami
múlott, minden, ami a szívemben dúlt vagy kívül hangzott körülöttem, az
írói sorshoz tartozott. Mindent elfogadtam, mindennek megadtam magamat.
Távoli képzetekben követtem a kéziratom papírsuhogását Lemerre körül, a
látatlanban. Már rég beadtam a kéziratomat. Nyilván most olvassa.
Nyilván még nem olvasta, gondoltam vegyesen. S csak vártam ezt a kitünő
embert. Olykor már este lett s még mindig vártam. Egyszerre csak azt
mondta egy segéd: »_Zárunk!_« s mindenki rohant.

Kijöttem az udvarra s néztem, ahogy bezárják a boltot, ahogy lepántolják
vasrudakkal, keresztbe minden reményemre. Már be is zártak, hogy még
mindig itt járkáltam a bolt előtt, mint egy éjjeli őr, mint egy
álomkóros. Az ívlámpák kigyúltak az udvarban, az üvegtető alatt. Sorra
néztem a többi boltokat, a kirakatokat, estéli világításban. Gyönyörű
dolgok voltak, a legszebb dolgok, pazar kravátlik, selyemsálak, női
kelengyék, nászpaplanok, tündérfátylak és távolabb selyembrokátok egy
olyan boltban, ahol egyházi díszeket árultak s ahol csak püspökök
vásároltak. S volt egy fegyverműves, remekművű pisztolyaival a
kirakatban, gyöngyházintarziásan. S volt egy bőröndös Lipót király
táskáival, amiket rendelt, a nemzeti színekkel ráfestve a bőrre, s a
flamand koronával. S volt egy aranyműves, egy ébenfa-ládikás, egy
sévresi porcellános, egy pecsétgyűrű-üzlet. Eszembe jutott a Daudet kis
boltja, ahol ő maga árul, ahogy mondta, – _Marchand de bonheur!_ Oh
Istenem! gondoltam, s mosolyogtam. Már magam is mosolyogtam. Mentem
haza. Az estéli fényben, az utcákon, még mindig mosolyogtam, olyan
boldogtalan voltam. S most már mindenütt, mindenfelől, az összes
boltokat néztem, torlódva, az egymás hegyén-hátán, az összes
cégtáblákat, aranybetűket s kaligrafiákat az ívlámpákban, ahogy
ragyogtak s rohantak, vetítve, a sok betű és üzlet, utcahosszat, a
házsorokban, a tetőkön s a tetők alatt, egész portálok vetítve, falakra
s háztetőkre, egész raktárak felgyujtva az égre! _Marchand de bonheur!_
még egy kis mécse sem égett! Regény! mondtam magamnak. _Du roman!_
mondtam franciásan, ahogy az így jobban ide illett, franciásan, ebbe az
atmoszférába.

Holott nem! Kis távoli bolt, álmokban s fantáziában, örömárus! ha ez
lehetséges, idáig vetette el a fényét, mennyei reklámját s hírnökségét
idáig! hozzám! csak éppen, hogy hazaérjek. Abban a kis faliszekrényben,
ahol a szobám kulcsa lógott, egy kis fehér borítékot láttam a rekeszben,
mint egy lepkeszárnyat ami odahullott. Már nem is tudom, hogyan szálltam
az életből az álomba, a Daudet kis boltjába, ezen a lepkeszárnyon! Csak
ámultam és bámultam az írását, lilaszín tintában.

»_Tudja, hogy írtam Lemerrenek a maga »Verebeiről!« Jöjjön el vasárnap,
nagyon fogok örülni, mert jóság van a mosolyában s én már nem szeretem
csak a jóságot!_«

Ha vak hitemben, fiatalon nem is kívánhattam elválasztani ezt a pár sort
a maga bolondító romantikájától, mégis egy fél éjjel álltam a tükör
előtt s figyeltem a jóságot a mosolygásomban. Nem is tudom, hogyan
lehetett az, hogy azokban a különböző mosolyokban, amiket próbáltam,
csak valami kimondhatatlan szánalmam ébredt, önmagam iránt. Nem is
tudom, hogyan éreztem, egy egész sor mosolyon át, az élet mély keservét
egyedül igaznak. _Marchand de bonheur!_ Ha ez is hamisan mér, mint az a
kis krájzleros a sarkon! hát lehet másképp? Meglepődve, nem is
emlékeztem arra, ha valaha csak mosolyogtam is e regényíró előtt…




XLIII.

Már akkor elmondtam Daudetnek mindent, a lehető legfinomabban fiatal
életem történetét, majdnem úgy, ahogy kívánta, ahogy szerette, ahogy
képzelte ezt a történetet. Ahogy ő írta volna meg, reszketeg kezével kis
negyedrét papírokon. Magam is sokat tanultam ebből a munkából, mennyi
mindent tanultam! micsoda kínnal és fönséggel, micsoda transzponálásokat
kemény hangnemekből lágyabb hangnemekre, fordulatokra s borulatokra, az
éneknek és hangzásoknak, harmóniáknak s hangmértanoknak micsoda keserű
technikáját, mellyel odafordítottam volna, a szépség elé, a magam
nyomorúságos életét! Megtanultam, milyen nehéz kiválni gondokból s
bilincsekből, milyen nehéz éhségből s szomjúságból magasra szállni,
eljutni odáig, hogy mindennek lelke legyen, még annak is, aminek nincs,
hogy ez az egész rettenetes élet úgy tünjön, hogy szép! Mennyi mindent
kell kihagyni belőle, olykor az egészet! mennyit hozzáadni! Ezt mind
megtanultam. Ezt mind látta Daudet, ezt a lelki gyakorlatot, ezt a lelki
tornát, ezt mind látta a monoklijából mint egy ablakból, a világra.
Kimerülve a nyomorban, csak vonszoltam magam előtte az irodalmiasságban.
Egy egész más életem lett az ő kedvéért, egy egész külön kis szomorú
életem, egy sor balladában. Egészen át voltam hangolva az ő
gyakorlatára. Ahogy Liszt írta át a legsötétebb _Tannhäuser_-t két
kézre, egy hercegnőnek.

– Én szenvedtem a maga könyvei miatt, nem is tudja, mit szenvedtem! –
mondtam. – Főleg a _Sappho_-ért szenvedtem, fiatalon és többször is
azóta és végig az életemen és nem tudom meddig fogok még szenvedni,
nyilván öregen is fogok szenvedni, mint aggastyán is egy nő miatt! Mikor
a papok kiűztek az iskolából, s hazajöttem, mint egy kis szőke csikó
búsan, aki elvágta a lábát a karámban, az anyám sírt s azt mondta,
elveszett gyermek vagyok. Ezt mondta, holott olyan szép volt, mint egy
angyal s olyan fiatal is, nem is mint egy anya, olyan fiatal, hogy nem
is értettem, hogyan mondhat ilyen szomorú dolgot. Mert igaz, az anyák
ismerik legkevésbbé a gyermekeiket. De az apám, aki melódikus ember volt
s minden este a Massenet _Lahor királyá_-t zongorázta, titkon
megcsókolt, drága apám s azt mondta: »nem baj, legyél zenész, ha a
keresztények nem akarnak téged«. Mert az nálunk úgy volt odahaza, hogy
Goldmarck óta erős hitünk volt zenei hivatottságunkban. A bánattól sincs
messze az énekhez s a jajveszékeléstől csak egy lépés van a zenéig.
Aztán később, még alig voltam zsurnaliszta a _Pesti Napló_-nál
lámpafényben, mikor egy színésznő kínzott a _Sappho_-val, mint egy
szereppel, ami a vérévé vált, egy ragyogó színésznő, aki a _Sappho_-ból
a legkeserűbb dolgokat mondta egyéni érzésére bontva, mintha a saját
szívéből komponálta volna s mindezt mikor még a legjobban szerettem és
ragaszkodtam hozzá! Nem tudja, mit szenvedtem, nem tudja!

– Dehogy nem! – felelte kéjesen, két rövidlátó szem átható tekintetével,
mint egy avignoni inkvizitor a középkorban, aki szakértő is női
vétkekben. – Nők szeretnek regényekből idézni, – magyarázta. – Mintha ők
mondanák, úgy idézni, hogy nem is látszik, hogy ezt olvasták s
megtanulták a szívükben. A regény hangja olykor épp annyira fájdalmas az
életre alkalmazva, amennyire hatástalan olykor az élet hangja a
regényben. De ez mind nem baj, igaz? A csillagot kell nézni, mely
őrködik.

– A csillagot, igen. Én tudom, mi az a csillag, – mondtam, bekapcsolva
magam ebbe a planetáris szakadékba. – A három királyok is nézték ezt a
csillagot. Ők milyen tündőklőnek látták! Azóta sok baj van ezzel a
csillaggal. Én mind tudom ezt és mind éreztem ezt. Ha lehetne primitíven
élni s mindenkinek a maga rendeltetése szerint! Sok embernek nem lett
volna szabad eljönnie Galileából. De aztán ott van a nagy szabad élet,
oh Istenem, én tudom azt, mi az a szabad élet!

– Maga mindent tud! – vetette közbe finoman.

– Az ember nem lehet független önmagától, – mondtam. – Az önmegtagadás
is felkuszálja az életet s a szegénység van olyan zűrzavar, mint
Karthagóban a legzajosabb nap. A regények is komplikálják az életet.
Olykor a regények jobban adják az emberi érzéseket s dolgokat, több
színnel, fénnyel s dicsőséggel, mint amennyit a természet nyujtana
hozzájuk. Az ellen kellene törvényt hozni, hogy egy nő ne írhasson olyan
búcsúlevelet nekem, mint Fanny Legrand a kedvesének.

Oh Istenem, ilyen ritka matériában voltam, szerencsétlen! ilyen _inedit_
dolgokban, mondhatnám princepsz kiadásban ezzel a reszketeg emberrel, a
két gyönyörű kezével sárgára világítva a napsütésben, ami csillogott az
ablakon. Meddig sodort a sors, micsoda távolokba, hogy már szinte
tetszettem magamnak? Ez nincs sehol, gondoltam, ez nem kapható még
Balzacban sem ez a szituáció, holott ott talán megvan írva minden, ami
csak lehetséges az emberek életében. Nemcsak a hang s az érzés emelt fel
keserveim mélyéről ilyen lírai magasságokba e regényíró kedvéért, de
átjátsztam egy remek regényét az életem valóságának! Kettőnk között ez a
_Sappho_, ezzel a két halotti kézzel, mely megírta ezt a könyvet,
megkenve könnyel, kínnal, vérben ázva ez a könyv, csakugyan valami _Unam
Sanctam_-nak tünt az avignoni időkben, csakugyan valami zord bullának
egy női árny eretnekségével s jó magammal, mint egy áldozattal. Itt
álltam, mint egy távoli században, mint a XIII. században, letörve az
életemmel, megsebezve, lélekszakadva, mint egy Bonifácius előtt! Azt
hittem, már a máglyát rakják az udvarban, ahogy a sokféle hangokat
hallottam odalenn. Itt álltam olyan közel magamhoz és olyan messze
magamtól, hogy már alig ismertem magamra. El voltam bűvölve álmoktól s
fantáziától, nem is tudom, mitől voltam elbűvölve. Valamitől, ami több
volt, mint az élet s kevesebb, mint az álom. Azt hiszem, nagyon
szerettem.

Daudet csak nézett, mosolygott, csak _írt_, úgy tünt. A monokliján úgy
átláthatott rajtam, mintha egy ablakon át nézne a szívembe. Azon a magas
erkélyen is, halmozott bolthajtásokkal, amit emeltem magamnak, nyilván
belátott a két szomorú gyertyámhoz, egyenest a szobámba, a nyomorba, a
vetetlen ágyamig. Mindent tudván rólam, mindent! – azt szerette bennem,
amit elhallgattam, amivel az ő számára magamat feldíszítettem. Hát miért
ne, ha így akart? Olyan kevés kell a poézishez! Nem szükséges, hogy az
ember egy márványterraszon járjon mint Heliogabalus, s hintse a rózsákat
Rómára. Olykor elég néhány szál ibolya, ami fonnyad egy pohárban. Olyan
kevés kell ahhoz, hogy az ember készítsen egy verset, különösen
önmagáról, egy verset. Minél több a poézis, annál kevesebb kell hozzá.
Olykor elég egy hang, egy sóhaj, még ennél is kevesebb.

– Éjszaka, mikor megyek haza a boulevard Saint-Germain-en, – mondtam, –
felnézek egy-egy világos ablakra. Utcahosszat olyan csend van s ez olyan
jelentős, nem tudom, az a világos ablak, ami dereng fenn a magasban.
Gondolom magamban, odafenn van egy nő, aki virraszt s akit nagyon tudnék
szeretni! És megint egy ablak s megint egy másik ablak s egy
selyemfüggönyös ablak s megint csak az, oh Istenem, hogy tudnám
szeretni! És minden ilyen világos ablakhoz szinte odaragad a szívem.

Csak nézett.

– Szegényes magányos, – mondta és csak nézett. Majdnem a könnyekig
meghatva nézett. Úgy láttam, nagyon megfeleltem.

Másnap írt egypár sort egy névjegyen s mellékelt egy ujságcikket,
kivágva egy magyar ujságból. Egy hosszú ujságcikket, ami róla szólott.

»_Mondja csak, ha ez jóindulattal van-e írva, amit itt nekem beküldenek
Budáról!_»




XLIV.

Két héttel később, a könyvem megjelenvén, már rohantam is az első
szűz-példánnyal a _Szép Vadászat_-utcába! A portás átvette a könyvet.
Daudetnek dedikálva, az első szűz-könyvet! _Mon livre!_ mondtam a
portásnak. S rohantam vissza, haza! a többi szűz-példányhoz a szobámban,
mint a leggyönyörűbb szűzekhez.

Reggelre már itt volt a _boldogító!_ már jelentkezett! Már el is olvasta
a könyvemet, ilyen hamar! már írt is róla, milyen gyönyörűen, milyen
hosszan! két egész oldalt egy kis levélben, igazi boldogító! Soha ilyen
hódító, ilyen bódító nem volt, ilyen varázslatos, ilyen boldogító!
Minden soránál, minden mondat után be kellett húnyni a szemem.

Már ahogy kezdte: «_Mon petit Szomory_», így kezdte, ilyen tündöklőn,
mint a csillag, amelyik a magasból köszönti az embert. S ahogy
folytatta: »_Nagy örömmel olvastam el a könyvét_«, ahogy ezt így
jelentette! »_Gyakran meghatott és elragadt e történetek izzó
szenvedélyessége_«, – írta. Ezt írta! A _Sappho_ költője! – s csak
álltam behúnyt szemmel, teológikusan, szegény fejem. A két gyertyámra
emlékeztem, az egész munkámra a kis szobámban, az egész nyomorra, annyi
éjjel! A messzi távolokra emlékeztem, a szüleimre! Pestre! a többiekre,
az egész életemre! S megint megkentem a szívemet egy második mondattal,
megint! Megint nyeltem egy ilyen édes cseppet a magas mennyekből!

»_Főképpen a Pásztor Endre történetét szeretem, noha az ön fiatalsága
áttűz rajta sok sötét színnel s naivitással A »Levél a halálból«,
tökéletes._«

Tökéletes! A falnak dőltem, – hittem! Hittem, hogy egy remekművet írtam.
Az ember sohasem tudja, mikor ír egy remekművet, gondoltam. Én sem azzal
ültem le ehhez a kis novellámhoz, hogy no most írok egy remekművet! Az a
legnagyobb titok, hogyan születik egy remekmű, gondoltam, hogy az ember,
aki írja, soha nem is tudhatja! Oh Istenem, _Marchand de bonheur!_ a kis
boltjával az utcára! csakugyan volt egy perc, mint egy évszázad egy
olyan perc, ami itt rámszakadt a boldogsággal! Olyan súlya volt a
vállamon, hogy alig tudtam lélekzeni, olyan súlya a szívemben, a lehúnyt
szemem alatt. Jól megmérte, dúsan, bőven ezt az adagot, majdnem csalt! S
megint olvastam és néztem a sorokban ezt a sok gyönyörű dolgot, amit
idehintett, ezt az egész nagy porciót a két gyönyörű kezéből. No de
valamit kértem is, olyan szerényen! no de kértem, – ezt kerestem ebben a
levélben. Valami kis válaszát arra, amit kértem. Amit szívszorongva
kértem! Valami kis pártfogását Philippe Gille-nél, egy jó szavát a
könyvemért, hogy mondjam? a könyvem érdekében!

»_Igen, fogok beszélni magáról Philippe Gille-nek, csak engedjen egy kis
időt. De már itt mindjárt hadd mondom meg magának kedves gyermekem, hogy
egy ilyen első könyv az ön korában, csak éppen annyi, mintha a vízbe
dobta volna. Ez volt az én esetem is, emlékszem, mikor a »Piroska
regénye« című első könyvem megjelent, – senki nem beszélt róla s nem
adtam el egy példányt. Ne búsuljon, dolgozzon, olvasson, tanuljon, – egy
nap meg fogja találni ezeket a »Verebek»-et._«

Oh Istenem, no ez volt itt, amire kértem, így visszaformulázva kis
emlékekre, tanácsra, vigaszokra… milyen furcsa! Egy kicsit elmerengtem
ebben a fordulatban, figyeltem, kutattam, mint a fűben térdig, úgy
kutattam a fordulatban s a szavakban, el is akadtam, meg is álltam, mint
ahogy megáll az ember az effajta levelekben s fordulatokban, olykor
végzetes, olykor szerelmes levelekben, egy-egy szóhoz, egy-egy mondathoz
fűzve… Több volt ez a levél, mint amit kértem, amit vártam, kevesebb? –
vajjon már átderengett a boldogságomon, ami, sajnos, tökéletlen minden
boldogságban? Megint olvastam, megint kezdtem, előlről kezdtem,
visszatértem, következtettem, »_Igen, fogok beszélni magáról Philippe
Gille-nek_«, oh Istenem, hogy ezt olyan távolinak éreztem, olyan ködös
ígéretnek! Holott ez volt itt, annyi dús szavak között, az élet valósága
ebben az örömárusfikcióban, annyi sok szép hangzatok között az egész
porcióban, az egyedül fontos, sorsdöntő! s éppen ez kitolva az időkben!
_Marchand de bonheur!_ milyen furcsa! Hogy ilyen bőkezű, ilyen pazar,
ily hódító, ily bódító! s oly kimért, oly tartózkodó! ahol szavakon túl
is segíthetne… Hogy mindent ad s mégis lecsíp a súlyból, – hát csak így
lehet?! oh Istenem, nem mertem kérdeni s csak álltam behúnyt szemmel.
Csak hittem, szent ifjúság! minden hűséggel a szívemben. S szaladtam
Philippe Gille-hez egyenest! Betömtem azt a kis rést, ahol ez
mutatkozott a boldogságomon. Betömtem a léket a csolnakon. Átugrottam az
időt egy szent ígéretben. Nagyon kábult voltam, nagyon lobogtam. Száz
ember között a _Figaró_-nál, mint egy tébolyodott lobogtam s kerestem
ezt a könyvkritikus fejedelmet, ezt a Philippe Gille-t, mint egy Szép
Fülöpöt, ünnepélyesen!

– Itt van egy levél, – törtem be ajtóstul, – egy drága kis levélke, egy
gyönyörű levél! Irta Daudet Alfonz!

– Csak az? – kérdezte és nézett, ahogy csak egy könyvkritikus nézhet,
egy ilyen hatalmasság, valami elborult végtelenséggel.

Másnap, mikor ez mind megjelent a _Figaró_-ban, az egész szöveg, az
egész levél hiánytalanul! nem is tudom, hogyan omlottam össze, micsoda
titkos kéjekben s izgalomban, rabbinisztikusan. Az a rejtélyes gyönyöröm
volt, átható, majdnem keserű gyönyör, amit vétkesnek érez az ember. A
fejem forgott. Valami nagy titkomat éreztem, lesujtva s elragadtatva
abban a revelációban, amellyel a sors olykor vállonragadja az embert.
Istenem, annyi bánathoz voltam szokva, annyi nyomorhoz, éhséghez,
könnyekhez! Itt meg voltam írva! csakugyan úgy tünt! Itt ki voltam
ragasztva! A honvágy marcangolt. Ha szaladhatnék haza, Pestre! ezzel a
papírlepedővel! S csak álltam suhogó tömegével, lobogva az utcán, mint
egy zászlóval a szélben, csak álltam az utcán. Párizs zúgott körülöttem,
rohant! A lovak dobogtak, a hármas percheronok oroszlánsörénnyel. A sok
nép, tömeg, torlódva, ezer és ezer ember, mind seperte s ragadta
magával, mint egy erdő sűrűjébe, mint egy óceán sivatagába ezt a nagy
percet amit éltem s ami elveszett itt örömtelen, érzéktelen,
jelentőségek nélkül, egy lelketlen emberiségben. Soha törpébb nem
voltam, soha nyomorultabb a világban, ahogy itt ellebegtem ebben a nagy
mozgásban, ahogy sodródtam ebben a végtelenben, ahogy végül megint
magamra találtam abban az ösztönös visszafordulásban, mellyel az ember
beszakad, zászlóstul, önmagába. Mit fog Daudet szólani ehhez? Talán nem
is a nyilvánosságnak szánta ezt a boldogításomat, ezt a finom kis
levelet, hogy ezt így mindenki meglássa! Talán illetlen is volt
közreadni, tapintatlan, talán kicsit mohó is voltam… mindenesetre furcsa
volt, hogy mindez csak most jutott eszembe, mikor ez a levél már ki volt
nyomtatva! Mégis nekivágtam, bátran, a _Szép Vadászat_-nak.

Ahol csak mentem az utcán, mindenütt a könyvemet láttam, szűzisége
hajnalán s tavaszában, a borítékja kökörcsin árnyalatában, de
_incognito_ viselkedtem, igazi méltósággal. A boulevardokon egész
pillérekben láttam azokon az asztalokon, melyeket a könyvárusok kiraknak
a járdára, kétfelől a boltjuk mentén, a vásárlók csábítására, a hosszú
asztalokat roskadva a könyvektől.

A küszöbön, egy tükör alatt, féloldalt fordítva s ami reflektálta az
asztalokat, egy segéd őrködött s nézett jobbra-balra s figyelte akik
válogatnak a sok könyv között az asztalokon és olvasnak. Magam is néztem
és figyeltem a járda széléről, ahol megálltam s lestem a járókelők
sorfalán át, aki odamegy az asztalhoz és odanyúl a pillérhez,
oszlopomhoz! a sok könyvemhez méternyi magasságban, tőrülmetszett
egyformaságában, szaporulatában, növendéklány sorozatában, ahogy éppen
kibukkant a világra! Mint a gondviselés a látatlanból, követtem a járda
széléről, ismeretlen nagyságomból azt az ismeretlent, azt a finom
embert, azt a vándort, azt a lebzselőt az utcán, azt a lézengő
magányost, aki egy percre, az életemhez volt fűzve az életével, egy
könyv előtt, ami az én könyvem volt! Akit láttam, hogy megáll és néz és
leemel egy példányt a pillérből, felüti, lapoz benne, olvas! – mit
mondjak? imádtam! Egy másik csak éppen hogy fogott egy példányt s már is
visszatette, – megfagytam a szívemben! Egy harmadik pénz után nyúlt a
mellényzsebébe, – _megveszi!_ mondtam magamnak, mint egy szent titkot,
amit ellestem, mint egy tüneményt a természetben, mint egy eseményt a
történelemben! És csak lestem és csak lestem s már letört a lábam. S már
egy kis kutya hozzám dőlt három lábon, ahogy csak álltam mozdulatlan,
ahogy csak lestem s vártam ismeretlen híveimet, vevőimet, a finom
franciákat! S vártam azt a mandulafaágat akit láttam, azt a két
ibolyaszín szemet akit láttam Lemerre-nél egy este, – ezt vártam, nem is
mint egy nőt, csak mint egy mandulafaágat!

Mit fog Daudet szólani ehhez? kérdeztem s már jöttem fel a lépcsőn. A
küszöbön megálltam, szívdobogva. Még éltem ezt az álmot, – most lesz
vége! gondoltam. Gondoltam be fogom jelenteni magam, hogy el is
küldhessen mindjárt, ha nem akarna látni többet. Még álltam egy percig s
megnyomtam a csengőt.

– Legyen szíves bejelenteni engem, – mondtam az inasnak.

– Most egyszerre bejelenteni? – felelte s kitárta elém az ajtót.

Már ott láttam, ahogy ült bepólyázva, ahogy várt és nézett, olyan
angyali nyugalommal, valami olyan magasan, leroskadva az asztalához, két
súlyos keze remegésével, valami olyan magasan az életében és a
szenvedésben. Talán nem is tudja, gondoltam. Talán nem is olvasta,
reménykedtem. Mégis csak indultam, botorkálva a szavakban:

– Nem tudom, ha jól tettem-e? – mentegetődztem egy félmondattal, olyan
felesleges volt, hogy egészen befejezzem.

– Hogy jól tette-e? mit? – kérdezte.

– Hogy odaadtam a levelét közlésre, – hebegtem.

– Oh Istenem, miért nem? – felelte.

S a keze reszketett, ahogy követni látszott minden ízületében ezt a pár
szót, amit mondott.

Éreztem, el vagyok veszve. Éreztem, hogy elakadt velem ebben a
meseszövésben, ezen a fonálon, hogy elírtam magamat, hibásan a tolla
alatt. Hogy nem az vagyok többé, aki voltam. Hogy a szívem mélyén,
inkább őriznem kellett volna, magamba zárva, mint egy titkot, mint egy
nő szerelmét, ezt a gyönyörű barátságot s nem elkérkedni vele, nem
rohanni anyagiasan! egy ujsághoz, szegény fejem. Valami hiba volt itt a
stílusban, több! valami zökkenő a kompozicióban, amit nem tűrhetett,
valami torz! művészietlen! elavult! valami kisiklás, amit fehér keze oly
idegesen követett kis nyolcadrét papírokon, mintha csakugyan írná ezt a
regényt. Regény! Hát igen! Amennyire írói munka volt, annyira vigyázni
is kellett, hogy meg ne szűnjön törékeny művésziességében. Úgy kellett
lenni ébren a formáihoz, illúzióihoz, az egész ködéhez, ébren álmodni
egy életet, vagy élni egy álmot, ebben a regényben. Már itt megtört egy
szögletében, félrement. Finom zengése megszakadt egy betört ablak
csörömpölésével. Már itt átderengett siralmas gyakorlatiasságom ezen a
poézison. Olyan sok kell a poézishez! ez az igaz. Nagyon szégyeltem
magamat.

– Oh Istenem! ha ez magának hasznos! – sóhajtott kárvallottan, – miért
nem?

Próbáltam javítani a helyzeten. Próbáltam javítani a legnagyobb
eszközzel, amivel lehet, – hallgattam. Lehetett volna elindulnom valami
kis újabb líraiságokkal, bánatokkal, félhangokkal, finoman egy új
balladával. Hallgattam. Ez egyszer elhallgattam a költészetet a valóság
javára. Hallgattam azzal a megadással, méltósággal, vértanúsággal, ahogy
mindent bevall az ember, ahogy többet hallgat egy perc alatt, mint amit
valaha mondott az életében. Azzal a töredelmes hallgatással. Itt álltam
egyszerűen, ahogy voltam, minden szegénységemmel, éhséggel és
keservekkel, minden titkos ambiciómmal, a könyvemért való minden naív
rajongásommal, atomokra bontva. Daudet átlátott minden intención,
felismert minden szépséget, minden alázatot, – ezt is felismerte.
Nagyszerű megérzése s lelki muzsikalitása úgy meghallott mindent, hogy
itt nem maradt egy rezgésnyi hang, egyetlenegy kótafej, ami nem szólott
a szívéhez. Itt nem maradt árnyéka a titoknak. Az egész nyomorult zene
szólott. Az voltam, aki voltam, fiatal, hontalan, kétségbeesett,
boldogtalan. Valami mély költészet aludt rajtam, ebben a néma
melódiában. Meg kellett, hogy bocsásson.

– Szegény! – mondta, ahogy maga is vissza próbálta javítani a figurámat,
ahol elhibáztam. S nyujtotta a kezét, drága ember! olyan magasról, mint
egy keresztfáról.

– Tudja, – mondta, – a napokban volt itt egy honfitársa s kérdeztem, ha
ismeri-e magát? »Oh az egy zsidó!« mondta, nyilvánvalóan azzal a
célzattal, hogy én már most forduljak el magától. Hát nem sértő ez? hát
_ez_ vagyok én? aki adom a szívemet, aki tele vagyok irgalommal! Hogy én
rögtön kihajítok a szívemből valakit, ha megtudom, hogy zsidó? _ez_ az
ember vagyok én? ilyen silány! – s majdnem sírt. – Nem fogadom többé ezt
a honfitársát, – mondta.

S csak nézett a monoklijával, ha meg vagyok-e elégedve, megváltva ezen a
világon!

– Igaz, nem szeretem a zsidókat, – vallotta be egy sóhajtással. – Azért
nem mondom, _Judaei… sine differentia combusti…_ nem is írnék egy olyan
könyvet, mint hajdan Agobert püspök, _De insolentia Judaeorum_, Isten
őrizz! A legjobb barátaim között vannak zsidók, mint Marcel Schwob és
Vandérem. De én annyit szenvedek! S engem nem érdekel csak aki jó.

Alig mertem szólani.

– Most sokáig nem fogok jöhetni, – mondtam végre konklúzióképpen erre az
evangéliumra. – Most jönnek a szüleim Párizsba. Az apám, az anyám, a
testvérem, képzelje!

Oh, hogy nézett! hogy tudta, mit jelent ez számomra, az életemnek! A
szüleim! a testvérem! oh, hogy tudta! Rögtön bele is formálta a
kompozicióba, ahogy folytatta ezt a regényt.

– El kell hozni őket hozzám! – kiáltott fel, remegőn a két gyönyörű
kezével.

Hozzá! az apámat, az anyámat, hogy elhozzam! Ahogy ezt látta, megírva!
transzponálva! ahogy maga is el volt ragadtatva! Ahogy ezt tudta mondani
olyan őszintén a hangjában, hogy szinte láttam az egészet nyomtatásban!

– Majd adok jegyeket a színházba! – mondta.

… Reggel hatkor jött a vonatjuk, – már éjfélkor kimentem a vasútra.
Leültem a perronon a sínekhez egy padra, az üres vágányhoz, amelyen be
kellett jönni a vonatnak, ahhoz az üres vágányhoz a padra, egy
menetrenddel. Igy ültem és vártam és gondoltam, vajjon most hol
lehetnek, hol utaznak, micsoda vidéken, micsoda tájban s néztem az órát
s néztem a menetrendet, – még messze vannak, Svájcban! az éjszakában és
az alagutakban, még messze utaznak, így hárman a fülkében, a
bársonyülésen, a lámpa alatt opálos félhomályban, talán más utasokkal,
talán egyedül ők hárman, még messze az éjszakában! S gondolatban leültem
melléjük, az apám mellé a bársonyülésen, ahogy ültem a perronon, a padon
és vártam. Olyan furcsa csend volt körülöttem, pályaudvarok csendje,
éjjel, alig hallatszott egy hang. Nagy ritkán indult egy csonka vonat a
túlsó vágányokon messze, inkább tolattak s magányos kocsik gurultak egy
nyugtalan lámpással, ami elbolyongott egy másik kocsi felé, egy magányos
mozdonyhoz a pálya végében. Nagy ritkán jött egy vasutas egy táskával s
befordult egy világos küszöbön, ahonnan árnyak látszottak a fényben és
az éjben. Olykor, messziről, egy telefoncsengő szólott s egy bús hang
felelt, mint a szarvasbőgés és elhangzott. Megint néztem az órát, megint
néztem a menetrendet, mindig közelebb a szívemhez az órákat s a
perceket, mindig közelebb ezekhez az üres sínekhez a vonatot a
menetrendben, ahogy mult az idő. A pad száguldott alattam, úgy tünt.
Mindjárt a francia határon lesznek, még egy óra! Becsuktam a könyvet,
néztem a sínek mentén a lámpákat rubintban, a szemafort tilosban, a
váltók mentén a zöld tüzeket, mint a zöld salátát a földön, s néztem a
távolba, a tüzeken túl, szemafóron túl, üres vágányokon túl a messzi
végtelenbe egy fantomvonat tűz-csíkja felé az éjben, néztem a fülkébe,
ahol ülnek a bársonyülésen, az apám, az anyám, a testvérem! S megint
néztem az órát, megint kinyitottam a könyvet, épp a határra értek!
vámvizsgálat! talán éppen aludtak… S onnan a padról, velük, gondolatban,
kitártam a táskákat, beszéltem a finánccal, mint hajdan, _j’ai un
cilindre_… oh Istenem, megírtam, ilyet ne mondjanak, nem is mondanak,
drágák, olyan okosak, már készen is vannak, már indulnak is, utaznak! S
most már, a határtól fogva, követhettem az útjukat a francia
menetrendben szinte kerékforgásra, szinte nyomról-nyomra,
helységről-helységre, őrházról-őrházra, ahol meg se álltak, csak
átrobogtak, mindenütt, ahol jöttek nagy füttyekkel a messze tájban,
városról-városra ahol jöttek s ahol jöttem, ahol megálltak s megálltam,
kivártam az időt, néztem az órát, néztem a percet, indultak! indultam! s
így utaztam velük az éjszakában! Két állomás között nagyobb távolságban,
megint becsuktam a könyvet, hagytam robogni a vonatot, rohanni a
mozdonyt izzó füstjével aranybokrétásan, számláltam a negyedórákat, a
perceket, számoltam százat, ezret, százezret, megint néztem az órát,
megint a menetrendet az órával összhangzatosan, már itt voltak a
közelben! milyen messze a közelben! megint megálltak, megint indultak,
rohantam! megint robogtak azon a sínpáron, melynek itt van a vége, ahol
ültem a padon, a perronon és utaztam a menetrendben! Künn Párizs ébredt,
a tüzek halványultak, egy jelzőlámpa forgott mint egy gonosz szem, mint
egy gonosz szellem, egy vasrúd fordult mint egy árny aki suhan a
sötétben, egy-egy vonat indult túlonnan a szürkületben, utasok
szaladtak, gyűrötten álomtól s párnáktól, eltüntek. Még volt két óra,
egy óra! egy félóra! egy perc! s aztán nem volt semmi, csak valami nagy
mozgás hirtelen a csendben, valami feszültség a mélyben, ahol mint egy
szülésben, a sötétből, kibukkant a mozdony két izzó szemével. Még jött
magasan, súlyosan, a pontossága masszivitásával, kérlelhetetlen, s
mindig magasabban, súlyosabban, valami lezajlott haragjával úgy jött,
csak éppen szuszogva egy kicsit a nagy úttól, futástól, éjszakától,
viszontagságtól, gőzökbe burkoltan s dörögve a váltón, hajnali szörny!
Csak most éreztem, hogy nem utaztam, hogy itt vártam a perronon, mikor a
szüleim kiszálltak, a szüleim megöregedve! a testvérem is kis serkedő
bajuszos állapotban, annyi hosszú évek után!

– Sok bánatot okoztál nekünk, fiam, – mondta az anyám.

– Most hagyjuk ezt! – mondta a fiatalember, hajdani kis öcsém, igazi
bölcs, – most ne beszéljünk erről! – mondta jótékonyan. – Itt vagyunk
Párizsban! nagy az öröm! Ki fogunk menni a papával a lóversenyre!

Istenem, meddig tartott ez, meddig? ez a másik élet az életemben, ami
itt felvirradt rám e reggel? Meddig tart ez az egyórai álom, ami az
egész élet? Mert megint kijöttem a vasútra egy este, de már nem az üres
vágányhoz, s nem a menetrenddel, mert ott állt a vonat készen a síneken,
a nagy mozdony lihegve, – hazautaztak! Már be is szálltak, már a kocsi
ablakában álltak, egymás mögött hárman, mint három egyetlen a világban,
akik elmennek, az apám, az anyám, a testvérem. Már indult a vonat s mind
sírtunk. Már nem volt mit mondani, csak álltam és sírtam és az ablakban
sírtak és már ment az ablak. Egypár lépést mentem a vonattal, alig
bírtam. Már el is mentek s még mindig ott álltam és sírtam. A lábam
gyökeret vert. Végre mégis csak menni kellett. Mégegyszer néztem a vonat
után. De már nem volt sehol. Mindenfelől lámpák világítottak, a
magasból, vasrudakról, hídakról, a sínek mellől, ahol a földön
világítottak reménytelen utakra, kéken és zölden a sok lámpa a földön
mint egy sivatagban. Más vonatok érkeztek és mentek sípolva, utasok
szaladtak, én is mentem az utamra.

Az utcán, egy lámpa alatt, megálltam, hova menjek? A sok ember tolongott
körülöttem. A lovak dobogtak. Túlonnan, a Sebastopol-boulevard estéli
fényeit vetítette az égnek. Akkor, a tömegből, kivált egy fiatal nő, aki
jött felém s megnézett.

– _T’es malheureux!_ – mondta azzal a lágy testvériességgel, amellyel az
ilyen utcai leányok Párizsban a maguk művészetét lelki dolgokra is
alkalmazzák. Olyan melegen szólott, annyi irgalmassággal, jósággal és
megértéssel, annyi tájékozottsággal emberi szenvedésben,
kétségbeesésben, szerencsétlenségben, olyan izzó sugallatával vigasznak
s felejtésnek, hogy megremegve, magam is csak néztem s csak álltam a
lámpa alatt, odaszögelve s csak néztem. No lám, gondoltam, ennek is van
egy kis boltja az utcára, ez is árul, mint az a másik, boldogságot! de
sőt! ez adja is, – _Marchande de bonheur!_ s ez az igazabb, ki tudja!

– Menjek veled? – hebegtem.

– Még kérdezed? Nem látod, hogy tetszel nekem?

– Tetszem? Miért?

– Mert sírsz.




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76064 ***