diff options
Diffstat (limited to '76064-0.txt')
| -rw-r--r-- | 76064-0.txt | 11127 |
1 files changed, 11127 insertions, 0 deletions
diff --git a/76064-0.txt b/76064-0.txt new file mode 100644 index 0000000..ce7d1cc --- /dev/null +++ b/76064-0.txt @@ -0,0 +1,11127 @@ + +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76064 *** + + + + + + + +A PÁRIZSI REGÉNY + +SZERZŐ EGYÉB MUNKÁI + +NOVELLÁK: + + +ELBUKOTTAK. Singer és Wolfner, 1892. (Elfogyott.) + +MESEKÖNYV. Grill Károly, 1898. (Elfogyott.) + +AZ ISTENI KERT. III. kiadás. Athenaeum, 1918. (Elfogyott.) + +ÜNNEP A DÜHÖNGŐN ÉS EGYÉB SZERELMEK. Nyugat, 1911. + +LŐRINC EMLÉKE. Nyugat Könyvtár, 1911. + +A PÉKNÉ. II. kiadás. Athenaeum, 1917. + +AZ ÉLET DIADALA. Nyugat, 1917. + +HARRY RUSSEL-DORSAN A FRANCIA HADSZÍNTÉRRŐL. Pallas, 1918. (Elfogyott.) + +A SELYEMZSINÓR. Génius-kiadás, 1921. + +A MENNYEI KÜLDÖNC. Athenaeum, 1926. + +LEVELEK EGY BARÁTNŐMHÖZ. Athenaeum, 1927. + +TÉRJETEK MEG VÉGRE HOZZÁM. Athenaeum, 1928. + +A PÁRIZSI REGÉNY. Athenaeum, 1929. + +SZÍNMŰVEK: + + +A RAJONGÓ BOLZAY-LEÁNY. Nyugat, 1911. + +GYÖRGYIKE DRÁGA GYERMEK. Nyugat, 1912. + +BELLA. Singer és Wolfner, 1913. + +HERMELIN. Singer és Wolfner, 1916. (Elfogyott.) + +MATUSKA. Pallas, 1919. + +GLORIA. Athenaeum, 1923. + +SZABÓKY ZSIGMOND RAFAEL. Athenaeum, 1924. + +KIRÁLYDRÁMÁK: + + +MÁRIA-ANTÓNIA. II. kiadás. Singer és Wolfner, 1913. + +II. JÓZSEF CSÁSZÁR. II. kiadás. Pallas, 1918. (Elfogyott.) + +II. LAJOS KIRÁLY. Athenaeum, 1922. + +A NAGYASSZONY. II. kiad. Athenaeum, 1927. + +SZOMORY DEZSŐ + +A PÁRIZSI REGÉNY + +ATHENAEUM + +IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA + +BUDAPEST + +13955. – Athenaeum r.-t. könyvnyomdája, Budapest + + + + +I. + +Az angyali az volt, hogy vettem Pórfinál egy cilindert, mielőtt +elindultam. + +– Nagyon szép legyen, – mondtam, – mert Párizsba utazom. + +Párizsban lehetett kapni cilindert, olyan magasat, mint egy kéménycső, 2 +frank 50 centime-ért minden utcasarkon. Mit tudtam én akkor! Mikszáth +adott egy levelet Türr Istvánhoz. Azt is megmutattam a segédnek, – +tizennyolc éves voltam! + +– Nézze! – mondtam. + +Az igazság az, hogy a segéd nem tudta elolvasni. + +– Rossz írás, – mondta. + +De talán csak Buckinghamnek volt ilyen cilindere peer korában, a +parlament megnyítása napján. (Az angol parlamentben tudvalevőleg, +bizonyos történelmi tradicióból, kalapban ülnek az urak.) Azóta azt is +megtudtam többek között, hogy Buckinghamnek mértékre csinálják a +cilindereit, kiválasztott Daumier-rajzok után. Én rohantam a magaméval, +egy fehér kartondobozban, késő éjjel a svájci határon, ahol szakadt az +eső olyan őskori patakzással, amilyet csak a svájci egek tudnak +szeptemberi éjszakákon. Bőrig ázva, ismeretlen perrónokon, rettenetes +hegyek alján, bús lámpások alatt, melyeket az eső még homályosabbra +fátyoloz, csak szaladtam a többi utasokkal ez éjjeli vegyesvonat mentén, +a hosszú vagónsor mentén, mely maga is elázva, dús vizeket folyatott a +tetőzete csöveiből, – csak szaladtam a kalapskatulyámmal! Betorlódva +végre a fináncok hivatalába, megálltam tisztelettel, s mind úgy +állottunk tisztelettel, éjjeli utasok, _third class_-emberek, ahogy az +angolok mondják, csurom vizesen, a testünkhöz tapadt ruhában, kéklő +gázlámpák alatt s ráztuk a vizet magunkról panasz nélkül, mint a +vizslák, ha kijönnek a szárazra s én még tetejibe a skatulyámat is +ráztam! Aztán vallottam, ahogy az törvény a vám előtt, vallottam a +fürdőző ember fázós, de üde hangján, amint kijön a Balatonból. + +– J’ai un _cilindre!_ – mondtam franciásan, aminthogy így mondtam: +_szileinder!_ + +Óh istenem, megfogadtam, hogy nem térek ki apró képcsoportokra ezekben +az elbeszéléseimben, hogy nem részletezek, nem színezek, nem fodrozok s +nem fokozok, ahogy azt szoktam, s nem szállok le lelki viharzások +mélységeibe. Mégis, micsoda reveláció volt számomra, micsoda inzultus a +lelkiekben, micsoda álomból való ébredés már rögtön itt ezen a kis +állomáson, mikor e lágycsengésű _szileinder_-re mind csak bámultak, +fináncok! azzal a nyelvtani elfogultsággal, ami oly jellemző svájciakra +s franciákra s ami eleve kizár minden magyarázatot. + +Rögtön, keserűn, Jászai Marira gondoltam, akivel olykor, a Váci-utcán, +napfényes délelőttök tavaszában, ha nagyon előkelőek akartunk lenni, +franciául csevegtünk. A legszebb dolgok emlékét lerontja olykor s +ironizálja bizonyos profán valóság felismerése. A mi franciaságunk, +ellenőrzés nélkül, csakugyan az volt, ami a Váci-utcán lehetett, de már +nem többé a svájci határon. A való s költészet asztrális távolsága +egymástól, az járta át a szívemet s mi minden még, ami átjárta, mennyi +minden, mikor egy ilyen őszi eső, egy ilyen éjjel, egy ilyen idegen +határon, zuhanyoz le illúziókat! + +Meg kell vallanom, hogy e köcsög-kalap ügyében is, mint számos irodalmi +és művészeti kérdésben, mint általában az élet minden kérdésében s +problémáiban, e tragikai művésznő hatása alatt álltam. Oly elbűvölt +csodálattal s imádattal voltam görög-római tüneményessége iránt, hogy +minden legapróbb megnyilatkozásait szentírásnak vettem. A cilinder +eszméje is tőle eredt, egy amúgy odavetett, könnyedén odavetett +királynői tanácsban, amikor elbúcsúztam. Választékos szimpátiája az úri +divatokban is a ritkaságok felé hajlott s abban az időben, valóban, csak +mágnások viseltek cilindert Pesten hétköznapokon, s az egy Ábrányi +Kornél! Az előző nyáron Balatonfüredre invitálva engem is egy +szűkebbkörű társasággal, csak úgy az ajka széléről mondta, csak úgy +_félre_, ahogy a színpadon szokta, nagy Jászai, ahogy szokta: +»_Cilinderbe jöjjön!_» Cilinderbe nyáron, júliusban, Balatonfüredre! Meg +kell jegyeznem kortörténetileg s a könnyebb megértés kedvéért, hogy +viszont szalmakalapot például, inkább csak izraeliták viseltek. Az úton, +a vonaton, Siófokon, nagyon inkomodált a kalap a nagy hőségben, de +viszont kereszténynek tüntem. Valami időelőtti vőlegénynek tüntem, mert +egy bukétát is hoztam s a Balatonon, a hajón, paralel álltam a +kéménnyel, az én kéményemmel a fejemen. + +Mindennek hirtelen vége lett, e szimbolikus határon, vége a nyárnak, +vége a szép nyárnak, ahogy Schöpflin mondja, vége a hajónak, balatoni +kirándulásnak s vége a kalapnak is, a presztízs s a költészet +értelmében. Már csak egy rossz női tanácsot s egy rossz francia szót +jelentett, ha ugyan jelentett valamit, egy csomó más szó rajzásával az +emlékemben, s amelyeket mind gyanúsnak találtam, mikor egy félórával +később megint a fülkém sarkában ültem és utaztam, magányosan az +éjszakában. + +Az ilyen primitív tájékozatlanság nyelvtanban és gramatikában, főleg +utazások idején, még talán közelebb hozza az embert önmagához s +gyöngéihez, mint nagyobbszerű tévedései magasabbrendű filológiákban. A +szavakkal csak művészileg lehet játszani. Viszont egy deplaszírt szó +fényvetésében olyan nevetséges az ember, mint egy görbe tükörben, mert +mégis csak a helyes beszéd az ismérve valamelyes józan állapotnak, +idegen emberek ítéletében. Fiatalos könnyelműségem ellenére, aggódva +gondoltam, ez első tapasztalataim alapján, jóval súlyosabb +komplikációkra a jövőben, holott akkor még csak sejtelmem sem volt, hova +visz utam s gyanútlanul csak abba a szőke városba készültem a Szajna +partján, amelyről Jászai oly finoman beszélt, oly kecsesen és +ritmikusan, mintha versekben beszélne! A vonat kocogott, _train +omnibus_, az órák lassan múltak, az eső zuhogott, kis svájci falvak +látszottak bús tüzeik pislogásával homályos mélyekben s apró állomások +követték egymást a kalauz kopogó lépteivel a szerelvény mellett, bús +baritónjával, amelyen az állomás nevét hirdette az éjben az esőnek s +kísértetszerű utasoknak, akik csoszogtak az esőben, s valami kis csengő +csilingelt a ház falán szünetlen, mint a lelkiismeret. + +Aztán, lassan, későn, sokára, valami távoli tragédiával a láthatáron, az +őszi hajnal ébredt olyan felmosott egekre, mint egy üvegtetőzet s +úgyszólván fokonként bontogatta színeit, a skarlát s a kénsárga +változatoknak olyan legszűzibb kezdetében és árnyalatában, hogy mind e +fény e dőlt egeken végig, a világ legelső hajnalának tünt s a sok sudár +fenyőfa, mint barbár ifjak csoportja, a sok bokor, repkény s őszi virág +a réten s a sok tarka tehén mozdulatlanra kifaragva habos patakok +mellett, ez mind úgy tünt, első modellnek, a teremtés idejéből! +Leeresztettem az ablakokat s valahogy úgy éreztem, nincs elég tüdőm +ezekhez a mélységekhez, hogy nincs elég tüdőm ezekhez a magasságokhoz s +elég lelkem ezekhez a mélységekhez, hogy mindezt fölfogjam és megértsem +s csodáltam, hogy ilyen törpén, ilyen nyomorultan ebben a fülkében s +ebben a _train omnibus_-ban, még ülni tudok magammal. Holott éreztem, +amit még soha idáig, hogy van valami, valami rejtély, köztem és önmagam +között. + +Már reggel volt, egyedül utaztam s csak úgy voltak útitársaim időnként, +egyik állomástól a másikig, mint a villamoson otthon, jó svájciak +kialudva s csinosra fésülve s akik nagyrészt a mi fűszereseinkhez +hasonlítottak. Amint könnyedén felhajították tarisznyáikat a hálóba, a +fejem fölött, kellő tisztelettel voltak elázott kalapskatulyám iránt és +bocsánatot is kértek, ha helyéből kimozdították. A francia határon +megint vittem a skatulyát, már kevesebb lelkesedéssel s inkább csak +kötelességből, mert a vámon be kellett mutatnom. De ezt már, ezúttal +zavarok nélkül, nyelvmesteri verzátussággal, mint aki csak az imént volt +a szomszédban egy kis filológiáért. + +– J’ai un chapeau _de haute forme!_ – mondtam. + +Istenem, de hiszen igaz, hogy bizonyos hangulatainkat a szavak varázsa +kelti a szívünkben, mégha ezek a szavak nem is sokat jelentenek. Egy-egy +szó olykor csak a határa annak, amit kifejezne s inkább a maga +megbékéltető hatását érezteti, mint a tartalma erejét. Ez a korrekt, +_haute forme_-os franciaság e második esetben, puszta polifóniájával s +bölcsességével éppúgy megnyugtatott, sőt felüdített s kibékített +magammal, mint ahogy az első esetben feldúlt a _szileinder_ szamársága. +Megenyhülten egy immár francia vagónban, ahol a lécekre tüzdelten az +ülések fölött, sok mindenféle intő szózatokat és rendszabályokat +tanulmányoztam s analizáltam nyelv- és mondattanilag, lassanként +reménykedő bizakodásom is visszatért szívembe és megviselt +cilinderskatulyámat, ébredő képzettársulásokkal, már több rokonszenvvel +néztem. Le is vettem a magasból, ki is nyitottam, a kalapot kiemeltem, +először francia földön s először jómagamnak! és szakértelemmel +vizsgáltam sérüléseit, szőrmenti szűzveszteségeit érzékeny felületein. +Belülről is megnéztem szeretettel s a bélése fehér selymén egy egész +medaillon-szöveghez tapadtam, a kalapos nevéhez, a Váci-utcához, a +házszámhoz és Pesthez egy szívalakú rajzban s mindezt a szívet annál +közelebb éreztem a szívemhez, minél inkább úgy volt, hogy messze +elszakadok tőle! Minden emlékem sajgott, minden múlt napom, órákra s +percekre osztva visszahangzott azokkal az átható sugalatokkal a maguk +javára, egy idegen világban s magam körül, idegen tájakban, ahol a +vonatom gurult. Ez már a honvágy titkos mérge volt, ami indult bennem, +keserű hazavágyódásom finom gyökérképzése, ami indult s azzá a +rettenetes betegséggé lett tizenhét esztendőn át, amit a franciák úgy +mondanak helyesen, hogy azt mondják: _mal du pays_, mert hasonlóképpen +ezt is megtanultam és soha semmit jobban! + +Mit tudtam akkor! Mi sejtelmem volt e határállomáson, egy-egy lámpással +az őrházak frontján, mi sejtelmem ama tragikus Mühlhausennél, ahová még +nem álmodtam akkor szegény kis szomorú katonatisztemet! De amikor az +estében végre, ugyancsak ismeretlen rádióhullámokon, már Párizs zúgott +elém az éjben s távoli máglyasorai felé az égen, a _train omnibus_ mint +egy ünnep felé gurult: már megint hittem, már megint szerettem, már +megint az voltam teljes lelki épségemben, halálos fiatalon s a +kalapskatulyámmal, aki a Váci-utcán Jászaival franciául beszélgettem! +Nem mult egy perc s ezer izzó lila gömbbe érkeztünk, egy zajos +végtelenben. Nem mult egy perc s a cilinder a fejemen volt, gavallérosan +féloldalra csapva! Igy léptem ki a perrónra, ábrándok hercege s mint +főúri inasa önönmagamnak, kis bőröndömmel a kezemben. + + + + +II. + +Ha nem is volt valami nagy kedvem hozzá, mégis illőnek találtam, hogy +kitünő hazánkfiát, Türr István tábornokot felkeressem a Mikszáth +levelével. + +Meg kell vallanom, hogy leszámítva báró Fejérváry Gézát, akihez a +legmélyebb hála és kegyelet érzése fűz és Szurmay Sándort, aki családom +barátja, sohasem vonzódtam tábornokokhoz. A napoleoni hadjáratokkal +lezajlottnak véltem a nagy kapitányok korát, s mivel e kort Hugo Viktor +egyrészt megénekelte, másrészt jó magam szakítottam az osztrák +hadsereggel: az egész _epopoia_, ahogy a régi görögök mondták, lezárult +számomra. + +Nem kérkedem e szakítással, mert nagy ára volt mint minden szakításnak s +tört szerelemnek az életben. De aki úgy bírálna szabadságvágyakat s +lobogó fantáziákat egy tizennyolcéves koponyában, valami szatócsmorál +szempontjából, az csak maradjon boldog a maga tudatlanságában. Aki +tájékozottan s barátsággal ítél, még az is legföllebb ha azt a relatív +igazságot pillanthatja meg, amiben részünk van e földön. Bizonyos lelki +dolgokat csak úgy szabad vizsgálni alázattal s főként irgalommal, mint +ahogy az egyháziak vizsgálják, megilletődve s tisztelettel a +legsúlyosabb vétkeket is, mert ezek a vétkek, sajnos, az ember szívét +teszik. Renan inkább szökevény vagy öngyilkos lesz, amint írja, semhogy +katona legyen. Ha nem is vagyok Renan, holott igyekszem, viszont nem is +voltam az a dezentor sem soha, aki a Szigligeti Ede népszínművének hőse. +De már nem magyarázok s nem boncolgatok e ponton, hisz mindezt más +helyeken bőven kifejtettem meglehetős regényesen is, holott lelki +búvárlatokkal, ahogy főleg önmagamnak tartoztam mindezzel. Amit +erkölcsiekben cselekszik az ember, végérvényesen a maga útján s a maga +világában, azért súlyosan megfizet, sajnos, s ha csakugyan úgy fordul, +látszólag önszántából, törvény s szabály ellen, azt már a sorsa +határozta az emberrel s itt nincs joga senkinek semmihez, csak éppen a +szánalomhoz, ami viszont lelki emelkedettség dolga. Szakítottam! Ha ma +lehet erről, évtizedek multán, ilyen könnyedén beszélni, ez nem azt +jelenti, hogy mindig lehetett. A dolgok mulandók, hála isten! Boldog az, +akinek még futja az időből, hogy egy nap csak amúgy elfütyöréssze, amit +szenvedett. + +Szóval, hogy Türr Istvánhoz menjek, szegény fejem, ama vitéz _ezer +marsalai_ legvitézebbjéhez, egyenest a Világtörténelemnek menjek! Az +igazság az, hogy a magam szerény privát történetét se bírtam, amint +önmagamnál viziteltem. + +Érzékeny tavaszában, húszéves korával, rendszerint már egész öreg az +ember s igazi ifjúsága csak úgy jön meg az idővel. Az élet során, a +hosszú évek, az ideiglenes évek, ahogy a teológusok mondják, észrevétlen +lesiklanak hónapokra, hetekre, napokra, órákra s percekre osztva s +mindezt egy szép napon, úgy látja az ember, távoli virágzással, mult +nyarak hervadtságában, mint egy mesteri tájképet finom másolatban. +Finom, igaz, s épp amiért ilyen finom, már nem az többé, ami az eredeti +volt, s mégis vonzó, sőt! talán még vonzóbb, mert valahogy enyhültebb s +valahogy emberibb, ahogy elmulott rajta, így másodkézből minden, ami az +első hatások nyers közvetetlensége volt. Ezzel szemben az ifjúság még +nem lát transzponálva semmit, amint csak önmagát bámulja önnönmagába +zárva, s beleüti az orrát a legtávolabbi csillagokba is. + +Rögtön, az első percekben, első párizsi napjaim, mint a malomkövek +szakadtak rám s amint így ültem, idevarázsolva első szállásomra, egy kis +hotelszobába, a rue Mazagran-on, amint így ültem négy fal között a +köztársasági elnök arcképével a falon, önmagamba omlottam össze ez első +rohamommal Párizs ellen, hogy mégis csak katonailag szóljak. Nincs annál +keserűbb dolog a világon, mint amikor az ember boldogtalanságát, +húszéves korában, egy köztársasági elnök szemléli a falról. Még megjárja +egy király, egy monarcha, egy XIV. Lajos például, aki egy feudális +világban isteni jogánál fogva néz el fönségesen, a havasok +cukorsüvegéről, nyomorult emberi tömegek fölött. De hogy egy +tetszésszerinti alak, a beérkezése pretenziójával meredjen az emberre, +mint a demokrata uralom első parvenüje, mikor valamivel kevesebb +szerencsével éppúgy itt ülhetne ő is, négy fal között, csak épp egy +másik arcképpel a falon: ez valami borzasztó, akárhogy tiszteljük is a +tekintélyeket. Soha kínosabb tanum nem volt a magam keservéhez. Egy kis +kutyát nem adtam volna a világért, vagy egy kis madarat egy kalitkában, +aki dalol. Csak a kereszténység zsenije találta ki azt az egyetlen +portrét, ami méltó könnyekhez s fájdalomhoz, mikor az igazi szenvedőknek +Krisztust mutatja a kereszten. + +Hogy Türr Istvánhoz menjek! A magam körébe zárva, önönhősiességemmel, +valami olyan sajátságos rémületet éreztem, amilyet a _marsalai ezer_ +sohasem érzett, ezt merem mondani, s amint itt láttam magamat s magam +körül a vágyaimat beteljesedve s az álmomat megvalósulva, amint szóval +itt láttam magamat Párizsban, s nem a trénnél, ahová beválasztottak, +majdnem elájultam a kínos gyönyörűségtől! Úti élményeim füzérén, amint +átfonta a szívemet apró képsorozatával, riadtan követtem bizonyos friss +újoncok sugárzó figuráit az innsbrucki hegyek alján, ahol e zengő +fiatalokat mint egy panorámában láttam utoljára a vasúti kocsim +ablakából, völgyeken és réteken át, ahogy mind mentek és bevonultak, +gázolva a füvet s maguk is virágosan, őszi virágok között! Valami +hűtlenség érzésére, amit sohasem éreztem idáig, homályos felelősségem +még homályosabb ösztönökbe keverten, hanyatt-homlok rohant bennem s +keresett mit!? egy kis rejtekhelyet a lelkiismeretemben. Odalenn az utca +végén, a Bonnes-Nouvelles nyilt felhasadva, rohanó embermasszáinak +hangyatömegére s az őszi alkony egei alatt, narancstavak sugárzásába +ázva, százával tértek be Párizsba ötös- és hatosfogatok dübörgőn s +ostorpattogással, távoli lóversenyekről! S e társaskocsik mentén, +megrakva néppel a zsivajban s a fényben, félmeztelen rohantak zord +rikkancsok, mint a távfutók, színes papírjaik hírnökségével s zajokon s +dübörgéseken túl, ijesztő szájakkal és fogsorokkal a fényben, üvöltötték +a _Résultat_-ákat, kótára szedett dallamosságokkal. Ez mind zúgott és +harsogott, az egész úttest napesti forgatagja a porban, s ez mind +kivetett magából, mind kivetett magasra, messze, a magam idegen +bánatával s gurult tova a Bonnes-Nouvelles-en s a boulevardokon végig, a +faburkolat visszhangosságán, ez mind gurult a maga másik életével, +tulajdon életével, egész Párizs, ami zúgott és élt! Elsodorva, valahogy +a szék karfáján ültem, ahogy nyugtalan helyzetében rendszerint ül az +ember, még kínosabb bizonytalanba. Fogom-e bírni, kérdezgettem mint egy +hajóroncson, lehet ezt bírni, éveken át? – és megriadtam a hangomra. +Csakugyan szóltam? Kihez is szóltam? Rendíthetetlen, az elnök csak +nézett a falról, az arcképnek ezzel a sivár közönyével, amelynek nincs +egy szemrebbenése. Azt hiszem, hozzá szólhattam, hogy ilyen szívtelenül +nézett. + +Mégis, ha mennék Türrhöz, gondoltam, s már indultam is, hogy reagáljak, +s már keresgéltem egy jobb nyakkendőt s kivettem a szekrényből +_Buckingham-like_ cilinderemet! Már fontolgattam sok képzeteim során, +sok puskapor és harci zaj visszhangján, miről fogok beszélni s mit +kérdezni a sok csatákból! De már az első dobpergésre, ami felhangzott +fantáziámban, úgy visszaroskadtam magamba s már az első marsalai +vitézségére a többi ezer közül, oly rettenetes zokogásba fúltam, hogy +keserű fölzendülésem, csak intonálva, már messze túltett minden olasz +trombitán! Ha meg is fogadtam, hogy nem analizálok, mégis apróra +szedném, a rezgése rezgésével a további hanghullámok és megcsuklások +rejtélyes keservét, oly kifürkészhetetlen sugallatokkal s kótafejekkel +keverten majdnem húsz esztendő nyomoráról s a sorsomról ami önmagára +ismert, hogy ezer marsalai, ha ez mind összefogna, nem tudott volna +sírni így! S így dőltem az este elé, az ablakom üvegéhez. + +Odahaza, ebben az órában, gondoltam, már mennek a színházba… Az utca +világos s a Pannonia mellett, a Nemzeti Színház két villanygömbje ég. +Vajjon mit játszanak? Nyilván az _Ember tragédiájá_-t, állapítottam meg, +magányosan, az ablakomban. S elnéztem a magasból egy távoli világba, +mely elé az estéli egekből mind sötétebb függöny szállt. Az ember nem +hinné, hogy hat az _Ember tragédiája_ Párizsban, a rue Mazagran-on, egy +kis hotelszobában, Jászai Marival az Éva szerepében s akiért odavan az +ember. Sokáig nem fogom látni. Talán soha többé nem fogom látni. És csak +álltam az ablakban és csak álltam. S ezen az este már nem mentem el +Türrhöz, a csatákba. + + + + +III. + +Két rokonom lakott ebben a Hotel Mazagran-ban, két fiatalember +szakállal, _á la parisien_, – unokatestvéreim, ha merem bevallani. + +Míg otthon éltek, mint obskúrus bankfiúk, alig láttam őket. +Magasabbrendű szellemi munkásságom Pesten, az átlagos foglalkozástól +eltérő kalandosságom a költészetben s a zsurnalisztikában, nagy életem a +parlamentben, mint riporter s a színházban, mint cherubin, rég +eltereltek egy más világba, nagyon messze e profán rokonságomtól. +Leszámítva a szalkaiakat, akik földmíves emberek s mesebeli gyermekkorom +múlhatatlan emlékei voltak, nem is frekventáltam soha távolabbi +atyafiakat. + +De e két párizsi fiatal e percben, magányosságomban s +viszontagságaimban, két vezéregyéniség presztizsével hatott. E kettő +közül, e Hotel Mazagran-ban, főként a Miska nevezetű érdekelt, – a +Schlésinger Miska, ha meg merem mondani. Dúsgazdag szülők gyermeke, már +egy éve lakott Párizsban s az A. de Goldschmidt-cég hivatalnoka volt. +Nagy cég, híres cég a gabonabizományban, sándorpáli tekintéllyel, holott +_Adego_-ra rövidítve üzleti tájszólással a párizsi piacon s egy olyan +gavallér cégfőnökkel az irodákban, aki a Rotschild veje volt! + +A másik mazagrani fiatalember, a Gyuluska nevezetű, szerényebb +származással s anyagiakkal, még csak bontogatta szárnyait, Gyuluska! s +egyelőre eredménytelenül indult, noha kecskeszakállasan, a Miska +karrierje nyomán. Reggeltől estig, mint a boulevardok mártírja loholt +szegény s szaladt állás után s miután lejárta a két lábát a Bourse de +Commerce körül az összes tereken s utcákon, végül is beleroskadt az +ágyába s ott feküdt leterítve, végérvényesen és gazdaságosan is, egy +kétes paplan s egy lábzsák alatt szakállig betakarózva s várta a +jószerencsét. Gazdaságosan azért, mert végtelen álmai abban az egy órai +álomban, ami az élet, túlringatták napi szükségletein s amit ébren +költhetett volna, azt az alvással mind megtakarította. Az álom is, mint +nagyrészt minden boldogság a földön, csak egészség és gyakorlat dolga. +_Qui dort, dine!_ mondják a franciák, s aki tud aludni tizennyolc órát +huszonnégyből, annak az élet minden kínja s szenvedése csak napi hat +óráig tart. + +De Miskám iránt érdeklődvén a hotelbeli kisasszonynál, még hazai +elfogultságokkal ugyan, de különben elég bátran intonáltam a nevét, +készen arra, hogy e név csengése s származásos zeneisége, a magam +eredetét is revellálja. + +– Monsieur Schlésinger? – kérdeztem hősiesen, mert csak azt szégyeltem +volna életemben, amit nem mertem volna. + +A hölgy csak rázta a fejét és nézett. + +– Itt lakik, – erősítgettem, – egész biztosan tudom, itt lakik, kérem, – +s végül minden vitákat kerülendő, egy szál papírra leírtam e +konzonanciákat, az egész nevet leírtam dicstelenül, de kaligrafikusan! +Ez volt az első szó, amit zenés életemben leírtam Párizsban, – +_Schlésinger!_ – a jó Isten legyen irgalmas nekem. + +Holott varázslatos szó! Soha ilyen sikerem nem volt írott szóval, holott +volt! Rögtön, a hölgy, derűsen felkiáltott: + +– _Monsieur Szklezanzsé! Mais certainement!_ + +Boldog nép gyermeke, aki _Szklezanzsé_-nak olvasta _Schlézingert!_ S oly +spontán örömet jelzett e felismerésben s polifóniákban, hogy egész +szívét megmutatta, odatapadva, e történelmi név viselőjéhez. + +Harmincéves lehetett a kisasszony, ami a bakfisok kora Párizsban, +jócskán párnázott testalkattal, nagy kócos fejjel s pattanásos arccal, +rózsaszínűre behintve. Mindebből amolyan durva egészség áradt, valami +vad rózsatő életfolyamata áradt, töméntelen apró bimbókkal s egyetlenegy +vastag rózsával, ami a szája volt a kisasszonynak, fogakkal felhasítva. +Rögtön szaladt velem, a szoknyái lobogásával a lépcsőn s amint +kopogtatott s kitárta elém az ajtót, úgy láttam, hogy csak annál jobban +ismeri a kilincs gombját s a kulcs forgását a zárban, hogy most mindezt +nem magának nyitja s nem lép át a küszöbön. + +Amint a szoba mélyéről, egy kis toilette-asztal mellől e Szklezanzsé +fölmerült, nyulánkan, mint egy hattyú: minden vonzalmat igazolt. Még nem +láttam embert, akit klíma s környezet szellője, balzsama s varázsa oly +tökéletesen átformált volna a maga hajlékony fajiságából, egy idegen +törzs izzó típusába! Nem franciává lett Miska, mert franciává nem lesz +senki, még egy Schlésinger sem, még az is csak ritkán, aki annak +születik. De sárgás arcbőrével, ami lappangó szívbajának első fényvetése +volt, gyér fekete szakállával, mely szállanként volt ápolt, magasra +ívelt bivalyszemével, mely sugárzó bogarát önkívületekben áztatta a +szemgolyó mandulafehérjén, azzá a Velasquèz-szerű izzó spanyollá +változott, aki a Pradóban lóghatott volna egy szögön, ha nem az +_Adego_-cég formálta volna ki, tengerentúli szállítmányok +kalandosságával, rio de janeirói gabonabárkák regényességében! + +Semmi úgy el nem szédíti a nőket, mint bizonyos fajtabeli jellegzetesség +az ember külső formáiban. Bizonyos fizionómiák már puszta vonalaikban s +hangsúlyozottságukban egy egész renesszánsz-kosztűm festőiségét s +szuggesztióját adják. Azonfelül vannak férfiak, akik úgy hatnak női +fantáziára s ínyre, mint délszaki gyümölcsök. Ezt tudták a mult század +80-as éveiben, bizonyos francia regényírók, egy D’Ennery s egy +Cherbuliez például a selejtesek közül, de sőt a legkitünőbbek közül egy +Balzac is tudta ezt egy távolabbi időszakban, mikor szívfacsaró s +kalandor hőseit megtette lengyeleknek, olaszoknak, sőt portugálnak is, +ha jól emlékszem. + +De mindezt tudta Miska is! A maga doncarlosi külsejéhez, +összhangzatosan, valami benső borulatot is kiművelt magában s ezzel még +valódibbnak tűnt, mert a látszatok ereje, mint minden ami művészet, +jobban hat a valóságnál. Dúsan aratta sikereit, boldogan sodródott az +árral s lehatárolván élményeit s lelki vágyódását az érzékei körére, +nagyobbszerű kultúrák híjján, csak a nőkben látta Párizst, s önönéletét +is csak a nők szívében, a maga hibás szívével, ahogy e szívekhez tapadt +pátétikus éjszakákon, trubadurosan, a szerencsétlen! Fülemülék zengenek +így, aránytalan hangszeren a begyükből, nagy nyári éjjelekhez. Mikor +esténként megjelent, ájult baromszemével, a Café Madrid csillárjai +alatt, ahol százával torlódtak estélyi selymekben s egyéni +félmeztelenségben tündéri teremtések, s elvonult, mint egy castiliai, +frakkban s fekete szakállasan, hidalgo a tükrök sugárzásában! caballeros +az asztalok virágfűzére közt! az a töméntelen szemrebbenés és árnyalatos +mozdulat fogadta, amelyekkel bizonyos nők, ösztönösen, azok felé a +férfiak felé repesnek, akikben meggyötrött szívük, lelkük, testük, +mindenük, még hinni tud és magasabbra lendül! Abban az úgyszólván +görög-római szabadságban, melyben az efajta rabszolgavásárok Párizsban, +a külső formák ragyogásával, valami barbár piac szépségévé válnak, a nő +eleped, mint egy bús madár, aki röpülni akarna! Foglalkozásos szerelme, +művésziesen, azzá a leplezetlen világnézletté fordul, amelybe mindent +beleforraszt, tragikus szolidarítással, testvéri tényezőnek, ami +érzésben s gondolatban egyféle vele. + +Minden szív Miska felé olvadt, mint egy testvér felé, mint egy nagy +megértő felé, mint egy ünnepi társ felé a gyönyör mártiromságában. Ha +nem is szólt, ha nem is intett, ha csak leült csöndben, +infáns-merengéssel egy kis asztalhoz a sarokba, egy félüveg Pommery elé, +mégis tudva volt, hogy hová száll gondolata és biztos volt, hogyha +senkire sem, de reá lehet számítani, mikor ütni fog az óra! Már ekkor, e +nők ajkáról, vonzódva s ötletesen, új neve szállt népszerűsége +szárnyain. Miska, Muscat lett, _Muscat l’Espagnol_, – spanyol muskotály! +egy Schlesinger! + +– _C’est trop!_ – mondta _Adego_ egy nap, mert az ő neve csak olasznak +hangzott, ami bosszantotta. S már búcsut is intett az Espagnolnak! Miska +ment, megváltva, a sors kegyében boldogan, és meg se állott a rue +Chambige-ig a Marbeuf kerületben, ahol a Champs-Elysées vadgesztenyéin +túl, pályája zenitjére ért. Itt bírta, a legritkább Louis XV-ben, amit +egy sörfőző radikális fizetett, a Boudorevska Anna kegyét, mint a hölgy +szívszerelme! + +Sudárfák nem nőnek olyan magasra s keményre, mint e Boudorevska, +robusztus karokkal s kezekkel, melyek száz férfit felaprítottak volna, s +két olyan mellel, a fűzőjébe dagasztva, hogy falakat döntöttek volna +fel. Szőke volt, olyan ismeretlenül szőke, amilyen csak Éva lehetett, +friss sütetben a jó Isten kezéből, a világ hatodik napján, olyan szőke, +amilyet soha sehol nem láttam s nem olvastam, olyan tatárian, olyan +kaukázusian, olyan lappföldien szőke, amilyen csak egy orosz nő lehet, +oly masszív s tömeges szőkeséggel, hogy sűrű hajfonata a fején, +hajóköteleknek tünt. Hajlékony testformái e monumentalitásban, azt az +őskori erőt sejttették acélos izomzattal, melyre, félistenek, +egyetlenegy lépésökkel a térben, az egyik hegycsúcsról a másikra léptek. + +Isteni tökélye, majdnem felülmult volna emberi arányokat, ha meg nem +törik, mint minden szépség, sajnos, siralmas hiúságokon. E kolosszus, +ősgránitból faragva, a színpadra vágyott, boldogtalan teremtés! s mint +rendszerint az olyan nők, akiknek nincs annyi hangjuk emeletnyi +keblükben, mint egy haldokló tücsöknek egy szőlőlevél alatt, e királynő +is énekelt! + +Naphosszat szaggatta hangszálai füzérét ájult skálázásokon át oly +hangsötétítésekre a mélyben s oly sivításokra a szédítő magasban, hogy +isteni száján, harminckét gyöngy közül, valami agoniás kínszenvedésnek +minden sikolya szólt. + +De micsoda rejtélyes s tündöklő barátság volt ez köztünk, attól az első +perctől fogva, mikor spanyol Miska, mint Liszt Ferenc tanítványát, a +művésznőnek bemutatott. Nagyszerű lelke e nőnek, egész nagy spontán +egyénisége, nagy szőkesége, mint egy lámpa, ami nappal égne, úgy fordult +s világított felém ősemberi jóindulatokkal s szláv kedvességekkel, hogy +mintegy elringatott nem tudom micsoda távoli kezdet s eredet reggelébe, +ahol az ember még vad volt és csak jó. Azontúl, velem gyakorolta halálos +énekét és én kísértem a zongorán vészsziréna gyötrelmeit, amikor mint +brabanti Elza, önkívületekben, Lohengrinhez esedezett. De e pokoli +zengései is, szépség s művészet híján, mégis úgy szóltak, nem tudom, +olyan emberi magaslatokról, hogy valami nősténytitán zord lelkét +sodorták a gyökereit tépdelve, mint egy praxitelesi szobor, ha szólani +akarna, kövé dermedve a lelkével! Már úgy imádtam, hogy csak reszkettem +és féltem. + +Egy őszi este még javába tanultunk, izzó légkörökben a zongorának dőlve, +mikor valami kis hangcsuszamlásra, hirtelen abbahagyta s azt mondta, +hogy fáradt. + +– Egy kicsit várjunk, – mondta s egy kis selyemkendővel a homlokát +törölgetve kék szemei fölött, csöndesen leült és pihegett, mint egy +rózsaszínű gém, aki átrepült az összes mennyeken. Odakünn, az ablakokon +túl, a Champs Elysées felől az égen, oly fájdalmas magányossággal dőlt +hanyatt a nap vérző matériákkal, hogy az egész égbolt szinte beleroskadt +rubinttavakba s narancs-szüretekbe, ami mind fel volt kenve rá, egy +távoli végtelenségben. Akkor, alig egy kis kopogtatásra, bejelentés +nélkül, csak az újjak lágy suhanásával az ajtófélfán és függönyön, öreg +orosz honfitársak jöttek látogatóba, három csöndesek és szomorúak, +megilletődve s alázattal, mintha templomba jönnének, hogy nem tudták, +miformán lehetnének még alázatosabbak s még csöndesebbek s hová üljenek +le az alkonyi fények máglyatüzében, mely megperzselte az ablakokat. + +Mind a három egyformán szikár, kopasz, öregember volt, kettő fekete +kabátban egy-egy gombmaradékkal, lekonyultan a gomblyukban s a harmadik +bársonyruhában s olyan lakkcsizmában, mely a lábfejben papírvékonyságura +taposva, a szárait petyhüdten rezegtette, ezer kis apró kockára repedve. +Alig szóltak egy-egy szót, régi ismerősök, régi szegények, akik nem +tudnak semmi újat s csak nézték a tea színét a kristálypoharakban, a +kristálypoharakat ezüst foglalatban s egysorjában egy ezüsttálcán s ami +közeledett az inas karján, három kristálypohár, amint ők voltak hárman. + +Egyszerre csak, a lakkcsizmás öreg feleszmélt a pohár széléhez tapadtan, +de megmaradt szürcsölő gyönyörében, mellyel a teája fölé úgy borult +eltikkadva, mintha egy virágos partról a Volga fölé borulna. S egy szót +rebegett áhítatosan, imádságosan, egy végzetes szót nedves bajusszal +orosz nyelven, de amit rögtön megértettem, mert a nő felpattant a +Beauvais fotöljről, ragyogva! Rögtön, egész tündöklő arca, ihlettől s +kéjtől mámorosan még mielőtt énekelne, már felém fordult s úgy várt s +intett a zongorához, oly ideges fölkészültséggel, hogy alsó fogsorával, +feltűzdelve az ajkára, az egész száját bekapta! Még nem csendült első +hangja, első siráma, első hajókürtje krimi hajósnép dalának, hogy a +három orosz, egyszerre mind a három, mintegy gutaütéses +megrándulásokban, úgy sírt, mint három gyermek! Főként a bársonyruhás +robbant a honvágya sebével s a dal végén, lehajlott fejjel a +csizmaszárak fölött, már úgy vonaglott könnyben ázva a két társával +hármasban, mint igaz zsidók, ha imádkoznak. + +– Óh! – mondta a hölgy felémfordulva ahogy befejezte, – gyermek! de +hiszen maga is sír! – és nézte a könnyet a szemembe s még mondta, +gyermek! mert ezt szerette mondani, s mert ez olyan üde franciául, olyan +kedves: – _enfant!_ + +– Én is szenvedek a honvágytól, – feleltem. – Még szerencse, hogy nem +magyarul énekel. + +– Fogok! – mondta, – azzal az igérettel, amelyre mérget lehetett venni. + +S akkor, a három orosz, ahogy jött csendben, úgy ment. Még átvett +búcsúzáskor, diszkréten a szomszéd szoba mélyén, mindegyik külön-külön +mindenféle jó falatokat kis finom csomagokban s jócskán fehérneműt is, +amit a serfőző köztársasági ládaszám küldött fel e célra. + +S mikor este lett, késő este már, úgy álltunk ketten egyedül s +tanácstalan, egy lámpa mellett a szobában. + +– Nem jön a spanyol? – kérdeztem s kerestem a kalapomat. + +– Úgy látszik, nem, – felelte s hallgatott. + +Már indultam is volna s vártam, hogy a kezét nyujtsa. De csak elémbe +állott, olyan magasan s szőkén, istenem, mint a szűzi nap korongja kora +reggel egy hegycsúcson. + +– Szeretnék az este magával kettesben, – mondta, – a Maison Dorée-ban +vacsorálni, kis külön teremben. Olyan jó napom volt! Odaadom az +erszényem, hogy maga fizethessen. + +Megvallom, átvettem az erszényt. Naívitás lett volna szabadkozni, +bárgyuság elrontani a nő örömét s erkölcsieket magyarázni, nagyképűen, +mint egy tanár. Óh istenem, ha nem is jó magamért mondom, aki +rendszerint súlyosan ráfizettem, de mit adhat vissza nő véres könnyekből +és szenvedésből, ha már nyujtja is az erszényét az embernek? Azonfelül, +ez esetben, még mindig módomban volt, valami igen szerény fogyasztásomat +a sajátomból fedezni, ahogy azt terveztem is magamban, viszont súlyos +inferioritásommal, zenéim leszámítva, oly mélyen voltam e márványszobor +alatt, hogy meghívni vacsorára egy osztrák főhercegnőt, egyszerűbb s +logikusabb lehetett számomra, mint vendégül látni e csúcsíves nőt a +Maison Dorée-ban, ahol nem voltak árak föltüntetve az étlapon! Én, jó +isten, aki kis zúgutcák kocsmáiban is, csak a jobbfelől való szegélyén +tanulmányoztam az étlapokat s böngésztem a sok kis szám között, a +legeslegkisebbet! + +De rögtön, a kis különszobában, a zárt falak és függönyök között, oly +ziháló feszültség támadt köztünk az asztal fénykörében, oly fura zavar s +forróság éppen azzal, hogy a nő dúsan evett-ivott s én csak a kis +kávéscsészémhez nyultam, aranyszegélyes porcellánban. Óh, hogy nézett +rám, hogy nézett hangtalan, hangtalan! végre! s ahogy az arca torz lett, +amint visszanéztem, tündöklő arca ahogy megnyúlt fölívelt homlokkal a +szőke haja irányában, a szemek sarki csillagával fenn! + +– _Enfant!_ – mondta, – _enfant!_ – mondta a fogával s már ittas volt és +már aligha tudta, ha van-e még egy Schlésinger a világon. + +_Muscat l’Espagnol!_ Mintha csak érezte volna ezt a percet, amelyben +elfelejtik! Ezt a patétikus nagy percet. Mert hirtelen föltünt az +ajtóban, frakkban s sötéten mint egy Torquemada! + + + + +IV. + +A szobám ára, az Elnökkel együtt, havi ötven frank volt, de már az első +lejáratkor, szeptember végén, olyan válságokkal küzdöttem az anyagiak s +erkölcsiek tekintetében, melyekhez képest a Petőfi _Szeptember végén_-je +a legderűsebb dolgok melankóliája. Az igazi valóságot ezidőtájt nem +költészetben és fikciókban láttam s még nem volt meg az a magasabbrendű +esztétikám, mely a reális életet és reprezentatív figuráit a képzeletem +világából formálja ki tulajdon atyámfiai és komasszonyaim turbulens +tömegével. Még akkor, művészietlenül, a magam számlájára jártam a +bolondját annak a létért való harcnak, melyet azóta, ünnepi +magaslatomról, színes népségemnek szántam, dúsan kiemelve e népséget, +százféle változatban, százféle élettel, abból az egy életből, amit +éltem. Bús magányosságom, szinte percenként való adagolással csöpögtette +keservét a szívembe _s egy hölggyel állván szemben_, egy úri hölggyel, +akinek a szobám árát fizetnem kellett, egy úri hölggyel idegenben: +anyagi inferioritásomat a legkínzóbb szégyenérzet komplikálta. Otthon, +hasonló helyzetben, magyar gavallérságom szigorú világnézletébe +dermedve, nyilván agyonlövöm magam. Itt, a boulevardok atmoszférájában, +egyszerűen elszenvedtem a helyzetet azzal a hajlékony engedékenységgel +erkölcsiek tekintetében, amire az ember oly hajlamos az idegenben. De +mind kétségbeesettebben láttam, micsoda rossz csere volt a trénnél való +szolgálataim helyett inkább szabadnak maradnom, mert a szabadság, +bizonyos viszonylatok között, a legkínosabb börtön érzésével hat. Míg +Szklezanzsé torreroi szenvedelmessége kellőkép viszonozta, a szó +legvétkesebb értelmében, a házihölgy gyöngédségeit, addig számomra is +csak megjárta, mert a Spanyollal való rokoni kötelékem révén némi +elnézést élveztem. De mikor Boudorevska Anna, mint a Vörösmarty hősnője, +úgy fűzte «inda karjait» Miska nyakába, hogy ebből egész ciklusok és +sorozatos éjszakák lettek: helyzetem, a kisasszony kegyében, egyenesen +válságosra fordult. + +– Mi lesz a számlával?! – kérdezte kereken egy nap, holott olyan +rézsutos arccal, melyen a pattanások rózsabimbói Miska után epedtek +élettanilag, sőt botanikailag, hogy elviruljanak. + +A nők hangja olykor, bizonyos akcentusaikkal, a lelkiek egész nagy +hátterét vetíti. Minden izzik e hangban, permanens tüzekkel, még azokban +a köznapias percekben is, mikor fájdalmaknak és kríziseknek semmi közük +a helyzethez. Ahogy ez csengett: _Mi lesz a számlával?!_ ahogy ez +csengett! a nő minden rosszkedve, haragja s kegyetlensége benne volt, +amit szerelemféltés és csalódás okoz. + +Már a harmadik éjszaka volt, hogy Miska elmaradt. Mikor a serfőző +radikális, viharosan elfoglalt s családos ember létére, lemondta azt az +egy-egy órát, amit hölgye bűvkörében tölthetett, ez a kis röpke óra +legott, a Miska egész nagy éjszakája lett! Ez volt a Boudorevska +szívében a hév és időbeli arány, jutalmazásos és kedvteléses szerelme +között. A _petit bleu_-k negyedóránként röpködtek a helyzetek +hadijelentésével s a vége rendszerint egy nagy hang volt, egy nagy +szólam, egy Izolde-i sikoly: «Jöjj!» Ilyenkor Miska, inspiráltan, egy +kis kézibőrönddel indult. + +– Utazom, – szólott be a kisasszonynak egy üvegkalitkába, ami az irodája +volt. + +– Óh! – felelte a hölgy a bőrönd láttára, – úgy látom hosszú útra megy! +– s az ajkába harapott. Alázatos nőstény, a maga _second class_ +öntudatával, hősiesen koncedálta Miskának a különb szerelmeket s csak +reám nézett mint egy farkasnőstény néz egy áldozatra. + +Már akkor ötvenfrankos lakosztályomból felköltöztem a legfelsőbb +emeleten egy szerény _cabinet_-ba, szabályos padlásablakkal a világra. +Ez a világ a háztetők végtelensége volt, nagy síkjaik cserép- és +palavariációiban, falakkal torlaszoltan s kitüzdelve tornyokkal s +kupolákkal s egy kéménynépség legendájával, amelyből kék és sárga füstök +szálltak egy másik végtelenség felé a szürke egek távlatában, ahol az +őszi felhők torlódtak ködös tükrökké az égben. De már e kis szobában nem +volt az Elnök képe a falon, csak a házirend volt odaszögelve az ágy +fölé, szigorú klauzulákkal s egy szigonyos őrséggel a papír szélén, kis +társaság! de aki egyetért a renddel. + +Nem kell túlozni a párizsi padlásszobák poézisét, mert az nem mind +tündérmese, amit magasan Párizs fölött ez emberi galambducok rejtenek. +De lapos ablaküvegükről, vagy kiépített kalitkáik szögleteiről, mint egy +hangszerről tanulhatja meg az ember a szél és az eső minden melódiáit s +főként azokat a fülledt _adagio_-kat, melyekben a júliusi nap fekszi meg +s tüzesíti át e lucarne-ok bádogköpenyét. Általában nem is mondhatnám, +hogy az ilyen padlásszobák s a belőlük nyíló nagy kilátás valahogy +alkalmasak volnának valamelyes lelki terápiára s például benső bánatok s +főként a honvágy csillapítására, mert éppen azokkal a nagy +horizontokkal, amelyekre nyílnak, csak még távolabbról sejtetik az +emberrel, végtelen egeknek legvégén valahol, a zeniten túl, a hazája +tájékát! Sűrűn laktam, de milyen sűrűn! az ilyen legfelsőbb lyukakban, s +ha húsz év alatt úgy megszoktam e magasságokat, hogy ma is egy padláson +lakom s a kupolám ágaskodó gőgjével szinte a mennyekben van a +dolgozószobám, mégis, ez első magaslatomon, inkább valami mélységekben +éreztem magam. Mit szólnának jó szüleim, a testvérem és Vajda János, aki +szeretett engem, ha itt látnának így fel- és lezüllötten?! Mit a +barátaim s hírlapírótársaim abban az elite-ben, melynek finom köréhez +tartoztam, mint riporter az összes tereken! Mit szólna Csemegi Károly, +akinek gyöngéje voltam, mit Kaas Ivor, akinek szemefénye voltam, mit a +házelnök a parlamentben s az egész mentelmi bizottság, mit a két +Ábrányi, külön-külön, Kornél és Emil, aki a verseimet felolvasta a +Petőfi-Társaságban, mit Günther Antal, aki kollégám volt a _Pesti Napló_ +szerkesztőségében s párbajsegédem egy szerelmi ügyből támadt +lövöldözésben, mit Acsády Ignác, sőt Fraknói Vilmos, hogy e jó +atyuskákat, de gyönge történészeket is idézzem, de mit főleg az a +brilliáns Fenyvessy Ferenc, akire már csak én emlékszem ezen az +égvilágon s talán még az egy Apponyi Albert, amilyen finom ember! Csak +éppen Jókaira nem gondoltam, hogy mit szólana ehhez, mert ismervén +fantáziáját, valószínűnek tartottam, hogy ő amúgy is lát itt engem! De +már azt aligha látta Móric bácsi, mert így volt szabad szólítanunk, azt +már aligha látta, amint az ablakban, a rácsnak dőlve, egy olyan +rongyokba tépett vértömlővel álltam, amilyenről nyilván nem álmodta, +hogy még az is lehet egy emberi szív, Párizsban, egy házetőn! + +Sehol annyira nem érzi önmagát az ember, mint éppen ott, ahol elveszett. +Arra a gondolatra, hogy sokáig nem fogom láthatni az _Ember +tragédiájá_-t a Nemzeti Színházban, Jászai Marival Éva szerepében, olyan +kínzó fájdalmakat éreztem, amelyekhez, az emberi szenvedés tárházában, +csak a legszaggatóbb fogfájást hasonlíthatom. De kesergő szerelmem +honvágyammal komplikálva, vagy honvágyam kesergő szerelmemmel, +fölzaklatott szívem azokhoz a határokhoz ért, ahol a szenvedésnek már +nincs neve semmiféle nyelvben. A két kezemmel a torkomat szorongattam, +vagy a tíz körmömet vájtam az arcomba, hogy valami nevét adjam e +névtelen kínoknak s megtudjam, mitől szenvedek? Oly egyszerű lett volna +megfordulni a hosszú út legelején, azt mondani magamnak franciásan: _Il +en est temps encore!_ Nem kérkedem azzal a keserű hősiességgel, hogy +csak álltam a harcot mindenek ellenére s nem adtam meg magam. Mert ez +nem energiákon mult, melyeket restelnék is talán, mint inkább azon a +reménytelen puhaságomon, mely finomabb s művészibb is szívemben, de +amellyel végzetem visszaélve, könyörtelen sodort tovább! + +A vége az volt, hogy jól kisírván magamat, vettem a kalapom, lejöttem az +utcára, elvesztem a tömegben, bámultam és csak mentem, céltalan, az +utamat keresve, nem tudom hová! A Saint-Martin körül, hirtelen, nem +tudom micsoda emlékre, suggallatokra vagy sejtelmekre, az a kitünő _S. +Ö._ jutott eszembe, aki még régebben, ujságíró kollégám volt Pesten. +Mióta Párizsba költözött, nem jött hír felőle, s nyilván innen támadt +regényes presztízse, mellyel a sok szóbeszéd, mint az ilyen távoli +fiatalembert, akiről nem tudni semmit, lassanként felkoszorúzta. +Mondaine körökben éli világát, rég arrivált, fütyül ránk, nagy sora van, +egy hercegnő szeretője, egy éltesebb hercegnőé, igaz, de aki korához +méltóan, dúsan ontja adományait, – ilyesmi járta róla. Magam is sokáig +hittem az efajta hercegnők valódiságában, mert nincs semmi olyan tartós, +mint a tévhit az emberben. Mikor a rue Blondel mélyén egy kis +zughotelben végigbotorkáltam azon a sötét folyosón, ahol az ajtósorban a +barátom szobáját kerestem a gyufáim pazarlásával, szent hitem e +hercegnői generozitásban megingott egy percre. De még nyugtalanabbá +lettem, mikor belépve a szobába, sűrű szólítgatásomra a homályban, S. +kibújt az ágyból, leragadt bajusszal, egy úszónadrágban! Nem szólt +nyomorról, bajokról, finom ember létére, de ahogy ébredt s ahogy alig +ismert rám és csak nézett, nyilvánvalóan abból a nirvánából ébredt, ami +olykor, napokon át, a nagy éhezők jutalma, a jó Isten kegyéből. S +rágyujtott egy szivarvégre, amit alig láttam a szájában. + +– Hát a hercegnő? – kérdeztem, – hát hol van? az édes hercegnő! – s csak +ezt kérdeztem. + +– Be foglak mutatni! – mondta nagyon kedvesen, azzal a lappangó +imádattal, ahogy az ember főleg azt imádja, amije nincs. + +S még sokáig beszéltünk a hercegnőről, s mind melegebben, mind +boldogabban s mind ismerősebben, s mulhatatlan emléke ez eszményi nőnek +megmaradt a szívemben átmintázva arra a fantómszerű Lady Backham-re, +akit mindenki megtalálhat _Az isteni kert_ című kötetemben, ha meg tudja +szerezni ezt a ritka könyvet. + +Késő este volt már, mikor a barátom végre elszánta magát, hogy az +úszónadrágra felhúzzon egy nadrágot, a meztelen mellére egy +ingplasztront tegyen, nyakkendőt kössön, egy redingot-ba bujjon s +felrakjon a fejére egy avult kéménycsövet, ami a cilindere volt. Egy pár +kesztyűje is volt s egy botja. Igy felkészülvén, odajött hozzám az +ablakba, ahol álltam s néztem. + +– Párizs! – mondta elragadtatással. + +Óh istenem, ugyanaz a látkép nyílott innen, e mansard ablakából, mint az +én tetőmről a Mazagran utcában. Estéli egek, zord máglya tüzeikkel, +ezernyi lámpák, transzparens, fényszórók s lángbetűk visszasugárzásával, +mint a cézári Róma égboltja világítottak valami sápadt s gaz skarláttal +s az a távoli zúgás és zsongás, ami szólott, a nérói hőstenor lehetett +volna, ezernyi lant- és hárfakísérettel. + +Holott nem! Ez egészen más volt, ez a hang, ez az ég, Párizs igaz ege az +éjben! Csillag nem volt, de a boltozat közepén, a teli hold egy zömök +torony fölött, csakugyan az a pont volt egy _I_ betűn, ahogy Musset +látta ezt. + + + + +V. + +Egy este, _S. Ö._ barátommal elmentem a magyar egyletbe. Ha az ember +odáig jut Párizsban, hogy elmegy a magyar egyletbe, akkor már minden +kötél szakadt. Akkor a franciáktól már semmit sem remélhet, egy millió +franciától semmit! és önmagától sem remélhet semmit, akkor már csak az +van, hogy elmehet a magyar egyletbe! + +Le kellett jönni a Szajnához, átmenni Saint-Louis en Ile-be, ahol az +egylet székelt, – micsoda szomorú út volt ez néptelen szűk utcákon át, +abban a sivár és magányos városrészben, mely ódon házsorai árnyékával +lebeg egy sárga víz tükrén, gázlámpák mentén, a Morgue szomszédságában, +mint egy álomország! Amellett, még a túlsó parton a Notre-Dame előtt +kellett eljönni s amint az üres térségen, a székesegyház két tornya +alatt, két cilinderünk egymás mellett áthaladt az estében, mint egy +Doré-rajz, ami élne: szinte szimbólikusan éreztünk lesujtó arányokat, a +magunk két testvértornyának alacsony nyomorúságát a fejünkön, a tornyok +magassága mellett! A katedrális történelmi fönsége annál keserűbben +nyomta a szívünket, hogy Napoleont itt megkoronázták, viszont nekünk, +kettőnknek, nincs két frankunk, amit összeadhatnánk, hogy szerényen +megvacsorázzunk! Mert főként az olyan analógiák sorvasztják az embert, +amelyeket az ember érzése ragaszt össze, rendszerint összefüggéstelen +elemekből. A Bonaparte sikere mellett, mi ketten, két magyarok, oly +koronázatlan koromsötétben voltunk a Történelem legmélyén egyéni +történetünkkel, hogy még azt a pár gázlámpát is csak csodálhattuk, ami +halványan ránkvilágított, bús útunkban, két magyarok! Emberi sorsunk +fonalán, elborulva gondoltunk a többi sorsok, a boldogabb sorsok nagy +gombolyagára s a magunk szűk világa, siralmasan, abban a gödörben +kulminált, aminek a gyomrunkat éreztük. Igy mennek gyakran magányos +emberek a párizsi estében keserű bensőkkel, így mennek, s így mentünk mi +ketten, nagyon szótlan, kis szűk utcákon, rossz kövezeten fájós lábbal, +mert a nyomor rendszerint a lábán kezdi ki az embert, aminthogy az ember +sorsa igazában nem is felülről szövődik. Élni! Enni! Falni! Holott nem +is igaz! Koplalva, csak éppen az volt, hogy koplaltam, de mindig +függetlenül attól, ami az életem lehetne, fizikai s erkölcsi értelemben. +Soha, egy percre nem éreztem, hogy élni is szeretnék, mikor húsz éves +voltam! Csak azt éreztem, hogy az éhségem valami tompa fájdalommá +változik bennem, de attól, igen gyakran, még nagyon boldog is lehettem. + +– Itt vagyunk! – mondta a barátom egy régi ház előtt, a küszöbön, ahol +megálltunk. + +A kapu megnyilt egy sötét kapualjra, egy gázlámpa virrasztásával, mint +egy alagútban, töredezett boltívek alatt. Feljöttünk a lépcsőn. Rögtön +egy világos küszöb volt előttünk, mert az ajtó tárva-nyitva volt. Az +egész egylet, az egész helyiség úgy nyilt reánk, azzal a kispolgári +siralmassággal, azzal a menhelyszerű magányossággal, azzal az +ellen-bordély otthonossággal, ami az ember minden igényét lefokozván, az +embert is lefokozza önmaga előtt. + +– Jó estét! – mondta a barátom, magyarul! s egy női hang felelt a +konyhából: «Jó estét!» – s ez valahogy úgy hangzott, nem tudom, mint a +bűn, úgy hangzott, olyan izgatóan, olyan tiltottan, olyan imádandóan ez +a szegény «Jó estét!» a nagy franciasságban, olyan kábítóan, amiért +magyarul hangzott egy ilyen százéves párizsi bérházban, ami megúszta a +forradalmat s még ismerhette Robespierret! S még úgy hangzott, hogy az +az egész távlat benne volt, amit két világ között csak a nyelv zsenije +tud kifejezni, néhány betű hangzatával. + +Alig egy pár drága honfitársunk ült a nagyszobában, amikor beléptünk és +olvasta az _Intrasigeant_-t és cigarettázott, nagyrészt fiatalok, komoly +munkásifjak s iparoslegények, ahogy a kezükről láttam, kis +bársonyszegéllyel a körmük alatt. + +A barátom mind üdvözölte őket, egy árnyalat fölényességgel, igen +elegánsan, de nagyon barátságosan is. S engem is bemutatott, mint +ujságíró kollégáját. Hazai elfogultságaimmal, megvallom, kissé +idegenkedve vegyültem e társaságba, mert semmi sem hat idegenebbül az +emberre a külföldön, mint tulajdon honfitársa egy másik rangosztályból. +Ostoba érzés ez, a legostobább, de hát nem tehetek róla. Nem is igen +tudtam, mit kezdjek ezekkel az urakkal s mit beszéljek? Egész Pest, +egész nagy életem hazai zenebonákkal, még mindig zúgott s zajlott +bennem, s éppen itt zajlott a leghevesebben, ezek között az egyletbeliek +között, akik már-már elszakadva hazulról s homályos haragokkal a +szívükben, a Rochefort lapját bujták rokonérzésekkel. Próbáltam +olthatatlan rögeszmémben, mint egy hittérítő, egy kis tirádát Jászairól +s a Nemzeti Színházról, mert csak ez járt a fejemben. De rögtön éreztem +is e matériák silányságát e bérmunkások világnézletében s hogy micsoda +más élet az és más világ az, ahonnan én beszélek, mintha egy pacsirta +szólana az égből, emberekhez! Ugy néztek mind, meglehetős savanyúan. S +úgy hallgattak is, azzal a fanyar nyugtalansággal, mely eleve elhárítja +a hazai emléket. Kitérvén idegen hatások elől, mindenkinek megvolt a +szívében a maga intim érzése s véleménye egy távoli hazáról, amelyről +inkább hallgatni szerettek. Azóta is, gyakran megfigyeltem, idegenbe +szakadt véreink között ezt a sajátságos tartózkodást, mely hallgatagon a +multak tekintetében, inkább arra a jelenre tárja fel szívét, amelyben +úgy él, egy idegen világban… E szívnek minden szála, líraiság nélkül +ugyan, de szülőföldjükhoz fűzte e magyarokat, viszont szellemi +elvágyódásuk, főleg politikai tekintetben, az idegenben találta hazáját. +Ez akkor így volt az Egyletben s azóta is így van nyilván, azokkal az +árnyalati elhajlásokkal, amelyekkel az idő fokozza a dolgokat. Drága +proli-testvéreink, keményre franciásodva, nem XIV. Lajosért csodálták, +nagyon helyesen, ezt a latin világot maguk körül, ezt a lázas Párizst, +mámoros élete zsivajával. De nem is a Monna Lisáért csodálták, ami már +kevésbé helyes, nem is a sok szobrokért és többi képekért a Louvre-ban, +a sok könyvekért a Szajna partján, a sok zenékért az Operában s a sok +halottért a Pantheonban, márványba temetve, nagy álmaik örökéletével. +Nyilván voltak e magyarjaink között amolyan sápadt intellektuelek is, +ami a munkásban talán a legrosszabb fajta, de számomra nagyon becses, +mert az ilyen tépelődő, ha túl van konvencionális forradalmiságon, +rendszerint magányos és finom ember, aki úgy várja, hogy virradni fog +egyszer, hogy a hajnalokban sincs többé bizalma. De nagy többsége ez +egyletbelieknek nem adott volna egy Jules Guesde-t, vagy egy Jaurés-t, +nemhogy száz osztrák-magyar főhercegért, de a legragyogóbb költőért sem +ezen az égvilágon. Óh istenem, ezek mind szűcsök, szabók s takácsok +voltak, ezek az egyleti fiatalok, sőt fúrók, faragók s csiszolók is +voltak ékkő- és ékszerindusztriákban s kitünően kerestek. Mind kitünő +emberek is voltak. Csak éppen valamelyes szépség iránt nem volt érzékük +a művészetek értelmében s éppen Párizsban nem, milyen furcsa! Nem +vizsgálom az okokat, ezeket mindenki tudja. A szépség nem hasznos. A +hasznos ott kezdődik, ahol a rút. Itt minden fel volt aprózva +kilátástalan demokráciákra. Itt minden olyan józan volt, hogy +kétségbeestem. És szeretvén királyomat, holott törvényét megszegtem, nem +igen értettem, mi gyönyöre lehet egy ilyen egyleti magyarnak abban, hogy +Franciaország köztársaság?! Mert csak ebben volt gyönyöre és semmi +másban, a radikális köztársaságban! Itt mindenki élvezte, milyen édes! +amihez semmi köze nem volt! + +E perctől fogva, húszéves koromban, ébrednek sejtelmeim emberi +korlátoltságokról. Azóta volt időm s alkalmam kibővíteni ismereteimet e +téren s magamat is beleértve kivételes életemmel s minden +jóindulataimmal, egy általános javíthatatlanságba, rájöttem, hogy az +ember, igazában, valami egészen reménytelen dolog. + +De a falon feltünt, pirosba dermedve, Karlovszky festménye a királyról, +tábornoki díszegyenruhában. Ferenc József lehetett volna a legnagyobb +uralkodó ezen a világon, ha nincsenek barátai. Nemkülönben tönkretették +a festők is, akik festették. A Karlovszky portréja kitünő volt, csak +erősen be volt ütve, ahogy piktori nyelven mondják, s az elmosódott +kontúrok alatt egy skarlát kísértet ült egy széken s egy halotti koponya +derengett a szürkés hátterekből, két oldalszakál furcsaságával. De +mindez, nem tudom, valahogy ideillett azzal a tragikus vizavíval, ami a +Kossuth Lajos arcképe volt a szemközti falon. + +Közben a konyhából, mind barátságosabb hagymaillat szállott s mind +többen jöttek lágyabb magyarok is, kevésbé elfranciásodva, igazi +arrivált magyarok, főleg szűcsmesterek és nőszabók magyar nejeikkel s +ekkor úgy fordult a dolog _S. Ö._ rendezésére s bekonferálására, hogy én +itt most _felolvasni fogok!_ Egy kis asztalra, a fal mentén, Ferenc +József alatt, két gyertyát helyeztek s noha sok gyertya égett az +életemben sűrű virrasztásaim során, de olyan nyugtalan lángja, amilyen +ennek a kettőnek, soha egyetlen egy gyertyámnak nem volt. És soha +felolvasó, két égő gyertya közt s egy király árnyékában olyan éhes nem +volt, mint én, de dacoltam a sorssal nagy küldetésem tudatában, mert +ekkor még semmi iróniám nem volt. Viszont volt egy kéziratom a +zsebemben, egy _Vihar_ című novellám, amit fiatalos búskomorságom oly +tragikusra koncipiált, hogy a hangom is remegett bele, amint olvastam, +miközben a gyertyák lobogásán, a királyi árny, foszladozva a székén, +távozni látszott a felolvasásról. + +De szerencsésen befejezvén szereplésemet, egy utolsó szó tremolójával +hatásosan felállottam s meghajtottam magam. Az érzésem az volt, hogy +legalább is a Petőfi-Társasághoz tartozom, mert mindig csak hazafelé +gondoltam. A hölgyek tapsoltak s csodálták maguk között illusztris +fiatalságomat, az urak távolodtak s csak egy Schwartz nevű kárpitos +közeledett azzal a spontán barátsággal és lelki biztonsággal, ahogy +izraeliták minden híres emberben az izraelitát üdvözlik. + +– Legyen szerencsém vacsorára! – mondta ez a finom ember, mert közben +már hordták a borjupörköltet galuskával, a helyiség minden irányában. + +– Nagyon köszönöm, nem vagyok éhes, – feleltem. + +Nem hazudtam. Benső hevületeim, húszéves hitem önnönbadarságaimban, +melyek e _Vihar_ című történetben, amint az az _Elbukottak_ című +könyvemben olvasható, az eszményi butaság legtündöklőbb magaslatáig +emelkedtek, oly kábító önelégültséggel s oly beteljesedett kéjekkel +öntöttek el, hogy szinte túl voltam minden érzéki kívánságon. Megkezdvén +mártíromságomat Isten akaratából, szent gyönyöröm nem tudta még micsoda +útnak indul, micsoda vágyak s gyötrelmek felé a szavak párzásával, +micsoda poklok s egek elé halálra sápadtan, mikor egyszerűen egy éjen +át, ezeregy éjen át, csak egy tollszárat mártogat tintába! A két gyertya +még lobogott a szobában. De már csak én maradtam itt, a skarlát +királlyal s az ősz Kossuth-tal harmadiknak, halálos álmaimhoz tapadva. +Mert mindenki az ebédlőbe vonult és _S. Ö._ is eltünt egy társasággal, +aki invitálta. Gondoltam, elviszem a gyertyákat magamnak, ezt gondoltam, +vétkes hajlamosságokkal. El is fújtam mind a kettőt, csendesen kiemeltem +a tartóból s zsebretettem, tiszteletdíjamnak. + +Boldogan tértem haza a Mazagran-utcába. Micsoda jó estém volt, micsoda +drága finom Egylet! Micsoda éjszakám is lesz, micsoda világos éjszakám +ezzel a két jó darab fáklyával, amit hoztam! Már otthon is voltam, már +be is csengettem. A kapu megnyilt magától, egy zsineghúzásra belülről s +megint bezárult mögöttem. Kerestem a kulcsomat abban a kis +faliszekrényben, ami az irodában volt. A háziszolga aludt, ájultan egy +vaságyon, a kapuzsineggel az orrán, ahogy ez lelógott a falról az +arcába. + +– Nincs kulcs! – szólott félálmában, amint kérdeztem. + +– Hol van? – dadogtam. + +– Elvették! – felelte s egy nagyot fordult az ágyában, rettenetes +bűzökkel, amit felkavart s megint rántott egyet a zsinegen, a feje +fölött. + +A kapu megnyilt, mehettem! Mentem is. Ez volt első hajléktalan éjszakám +Párizsban, – az első! Mert itt is csak az első számít, mint a +szerelemben. Kijöttem a boulevardra, a Bonnes-Nouvelles-boulevardra, ez +volt a neve: _Jó Hírnökség boulevardja!_ Az ívlámpák tündököltek, a +színházfrontok tüzei égtek, a sok transzparens a levegőben, a sok +fényszóró a tetőkön, az mind sugárzott és égett s az égen volt a hold! +Leültem egy padra a novemberi ég alatt. Néztem a sok népet, aki jött a +színházból. Minden ragyogott és fénylett. Világosabb volt, mint nappal. + +– Kár volt elvinni a gyertyákat, – gondoltam. + + + + +VI. + +A másik unokafivérem, gőzös paplanai alól feleszmélt időnként s +szembenézett sorsával. Megint nyakába vette Párizst s kétségbeesett +szaladgálások után, végre állásba jutván, alig akart emlékezni, sajnos, +ama szent fogadalmára, hogy hivatalbalépése napján, ha a jó isten idáig +juttatja, megvendégel az _Etablissement Duval_-ban, 3 frank erejéig! +Hosszas vitáink során e ponton, rokoni kötelékünk, a végsőkig feszülten, +csak azért nem szakadt meg végérvényesen, mert a fiatalember, ha +rosszkedvűen is, de végre mégis csak állott szavának s bejött velem az +_établissement_-ba s leült mellém az asztalhoz, szorosan mellém, valami +pénzügyőri ellenőrzéssel… Én már az étlapban gyönyörködtem, mint a +halak, vadak, pástétomok, szárnyasok és gyümölcsfélék édenkerti +leltárában, 3 franknyi latitűdömmel, mikor hirtelen megszólalt: + +– _Csak két frankig mehetsz_, – mondta, – mert úgy érzem, nem leszek +hosszú életű az állásomban. + +– Gyerünk két frankig, – gondoltam – az is jó. Csak valameddig gyerünk, +az a fontos. + +De aztán megkérdeztem: + +– Miért nem leszel hosszú életű? – szólottam a költő fölényességével, +aki, mivel csak Istent szolgálja s nem az embereket, soha el nem +csapható. + +Régi megfigyelésem, hogy az ember, keserves helyzetében, ha hangsúlyozni +kívánja bánatát, rendszerint megismétli azt a kérdő formát, amit +intéztek hozzá. + +– Hogy mért nem leszek hosszú életű az állásomban? – kérdezte +unokafivérem. – Azért nem, mert nem fogok megfelelni, – vallotta be +azzal a megalvadt rezignációval, ahogy bizonyos emberek tisztában vannak +a maguk képességeivel. Az egész olyan őszintén és keserűen hangzott, +mintha ezzel az egyetlen mondatával a Schubert _Geständnis_-ét énekelte +volna el valami igen egyéni hangnemben. Amellett még óvatosan körül is +nézett, ha nem hallotta-e meg valaki, amit dalolt. + +Háromfrankos lehetőségekből áttérvén, ellenmondás nélkül, kétfrankos +kombinációra, megvallom, nem sok érdeklődést mutattam e _diminuendo_ +erkölcsi okai iránt. De unokafivérem, csordultig a szívével, mindent +megmagyarázott, szépítés nélkül, azon egyszerűen, amilyen tisztességes +fiú volt. + +– Mint német levelező nyertem alkalmazást _H._ bankbizományi cégnél, – +így kezdte ama biografikus modorban, mely német olvasmányainak hatása +volt. – Egy bloc-note-tal a kezemben, – folytatta, – állok, mint egy +hülye a cégfőnök előtt, s jegyezném néhány _schlagwort_-tal azt a +húsz-huszonöt levelet, amit úgy diktál egy szuszra, egyiket a másik után +s olyan gyors franciasággal s olyan szédületes tempóban, hogy egy kukkot +nem értek az egészből! Nem is diktál, de szaval. Nem is szaval, de +szónokol. Nem is szónokol, de valósággal színházat játszik e leveleken +át, német ügyfelei előtt a térben, olyan fölénnyel, olyan indulatokkal, +olyan röpkeségekkel, hogy világosan látom, amint e sarlatán modorával, +sok blöffel s ravaszsággal, a víz alá nyomná őket, az összes német +ügyfeleit, mind. Olykor nem is mond semmit, csak egy rövid gesztusa van, +vagy két ujjával csattog egyet, vagy lecsapja a plajbászát az asztalra, +– ezt én mind értsem meg, hogy ez mit jelent! Végül azt mondja: _Voilá!_ +s mehetek. Ez egy zseniális ember, lehet, nem tagadom. Ez egy briliáns +ember, az is lehet. De mikor én leülök, szegény fejem, hogy németül +megírjam, amit ő franciául odabűvészkedett s odagesztikulált nekem, +olyan káoszban vagyok, olyan lelki nyomorban és kínban vagyok, hogy +elátkozom az életemet. Elrémülve gondolok a következményekre, végzetes +bajokra, zűr-zavarra és marhaságokra, amit csinálhatok, micsoda súlyos +kárt okozhatok az üzletnek, mikor e húsz-huszonöt levél tartalmából, +direktiváiból, utasításokból, tíz szó az sok, de annyit sem értettem +meg! Amellett még alig ülök egy percig s már vissza is hivat az +irodájába: «_Ajoutez à Charles Widder à Mayence!_» – kiáltja s még jön +egy rövid tiráda. «_Ajoutez à Mayer et Comp. à Cologne!_» s megint +néhány energikus szó, amit lehadar egy pillanat alatt s végül: «_C’est à +laisser ou à prendre!_» ami a tendenciák összességét jelzi s legvégül: +«_Et puis m–de!_» Kíváncsian erre az utolsó szóra, amit a legcsengőbben +mondott, valami olyan gusztussal és tisztán, hogy fel is tudtam +jegyezni, megkérdem egyik kollégámat az irodában, ez vajjon mit jelent? +Még jó szerencse! Már majdnem beleírtam volna a levelembe, Mayer és +Compnak Kölnbe, külön utóiratnak! + +– Ez se lett volna baj, – magyarázom filozófikusan féligsült +_chateaubriand_-om mellől, melyről nem veszem le a szemem. – Ez egy +történelmi szó. Ez egy nemzeti szó. Ez egy úgyszólván szent szó. +Cambronne tábornok avatta szentté Waterloonál, mikor arra a +felszólításra, hogy adja meg magát, ezzel az egyetlen kis rövid szóval +felelt. Ez egy varázserejű szó. Ez egy konstruktív szó. Ez mindent +megold ez a szó, mindent elvág, mindenütt rendet teremt, a legnehezebb +szituációkat, a legsúlyosabb komplikációkat felbontja és megoldja, mert +mint érv is a legelsőbbrangú az egész francia szókincsben, tudományban, +logikában s irodalomban! Tulajdon hangzásával hat, függetlenül az +értelmétől. Több mint Wagner, holott ez zenész. Több mint Plátó, holott +ez bölcs. Mit mondjak? Több mint Anatole France! Több mindennél ezen a +világon, mert mindent egyesít magában, ami csak van ezen a világon! Erő, +hév, szív és szenvedelem, minden tudás, minden bölcsesség benne van, +minden könnyedség, kellem, szellem, gyöngédség és szerelem! Amellett +könnyen használható, szinte ösztönszerűleg, minden rendű s rangú ember +részéről, felekezeti különbség nélkül! + +– Ez mind lehet, – felelte a barátom, – s biztosan úgy is van, ha te +mondod, de ezzel az én helyzetem nem kevésbé reménytelen. Valami hiba +mégis csak van e szóban, bármilyen szent szó, – tette hozzá meglepő +okosan, – ha én nem vághatom oda a főnökömnek, amikor olyan gyorsan +diktál nekem, hát nem igaz? Csak vágnám oda, hogy vágnának ki engem +rögtön! Ez lehet egy kemény, katonás kiszólás a Cambronne ajkán, egy +olyan halálos szituációban, ami durvaságát heroizálja. De üzleti +levelekben, egy _Mayer et Comp_-pal szemben Kölnben, nem alkalmazható. + +– Ez igaz, – feleltem, – _Mayer et Comp_-pal szemben, nem. De a te +részedről, e pillanatban, kitünően alkalmazható, – mondtam s folytattam +ebédemet két frank erejéig, mert még nem tartottam ott. + +– Még sem mondom, – felelte finoman, mert valóban finom ember volt. De +rágyujtott egy cigarettára, mert imhol két óra volt, amikor már szabad +dohányozni az _Etablissement Duval_-ban. A számlám sem tett ki többet 1 +fr. 95 centimnál. A hangulat ilymódon, leszámítva a bánatokat, kitünő +volt. + +– Köszönöm, – mondtam, mikor elváltunk a vendéglő küszöbén. + +– Isten veled! – felelte, mint aki eleget tett kötelezettségének. + +S eltünt a boulevard tömegében, _ce cher cousin!_ + +Mikor évekkel később, rokonaim iránt érdeklődvén, elmondtam Daudetnek +ezt a történetet, úgy meg volt hatva, drága nagy ember, hogy rögtön +látni akarta a barátomat. + +– Hozza el! – mondta sugárzón, amint az egészből kiérezte az emberi +dokumentumot. + +– Már rég nincs Párizsban, – feleltem, – sőt már rég jó dolga van +másutt. + +– Jó dolga van? _Az nem lehet!_ – kiáltott fel hallatlan +emberismeretével, amint meg akart maradni, igaz művész létére, a dolog +bús szépsége mellett. Az ő számára, unokafivérem élettörténetében, a +figura egysége, nem volt szabad, hogy megváltozzon. Akármit mondtam, +akárhogy magyaráztam s bizonyítottam a fiatal ember sorsfordulatját, +csak azt mondta: _Oh le malheureux! le malheureux!_ s majdnem sírt, +amilyen költő volt! + +Aztán, végre, alig két-három nappal a fogadalmi ebéd után, azt mondja +Gyuluska: Kiléptem! Úgy mondta ezt, túllévén lelkiismeretbeli kínjain, +mintha ötven évi szolgálat után történt volna nyugalombavonulása, +világnézletének megfelelően. Másrészt tiszteletreméltó egyénisége, +szemérmetessége s emberi méltósága nem tűrte volna, legkevésbé önmagával +szemben, hogy azt mondja: Elcsaptak! + +– Már az este utazom is haza, – jelentette. + +Csak egy kis bőröndje volt, egy kis kézi bőröndje, de az úgy tele volt +gyömöszölve s olyan súlyosnak tünt, mintha a szívét is belenyomta volna. +Felültünk egy omnibusz imperiáljára s kihajtattunk a _Gare de l’Est_-re, +mint egy kivégzésre. A szerelvény ott állott a perron szélén, s egy +végtelen hosszú sínpár nyúlt ki elébe a végtelenbe, ahol a pálya mentén, +törpe lámpák virrasztottak kék és piros tüzeikkel. Nem volt itt, a vonat +mentén, sem izgalom, sem futkosás, sem kiabálás, egyetlenegy vasúti +tisztviselő se látszott, mint általában a párizsi pályaudvarokon s az +egész szerelvény, magára hagyva, néhány bús lámpával megvilágítva s egy +csengővel megzenésítve a szemközti falon, valahogy olybá tünt, hogy soha +el nem indul. De a gépből, oldalvást, kihajolt a mozdonyvezető, kék +zubbonyban s cigarettázva s valamit nézett, nem tudni mit, a nagy +útakhoz szokott szemével abban az elementáris duruzsolásban, amit a +mozdony hallatott. + +Fel és alá jártunk a perronon. A kocsisorban, a hosszú s alacsony +francia vagónok fonalán, egy kis rövid kocsi állott befogva, s egy +réztáblával a középső ablaka alatt ezzel a felírással piros betűkben: +_Paris–Vienne–Budapest_. Csak néztem ezt a táblát s aki oly kacskaringós +útakon, többszörös átszállásokkal érkeztem Párizsba, alig tudtam +elképzelni, hogy ez a kocsi, így beékelve a többi közé, egyenest Pestig +szalad s a Keletin fog megérkezni! Istenem, _Paris–Vienne–Budapest!_ Az +egész tábla, az egész vagón, mintha a szívemen lógott volna. + +– Csak Bécsbe megyek, a nővéremhez, – mondta unokafivérem, miután vett +magának egy üveg ásványvízet s egy libamájas sandwichet, rábeszélésemre. +– Bécsben meg fogok tanulni tökéletesen franciául, – folytatta, – +Bécsben lehet a legjobban megtanulni franciául. Párizsban is lehet, de +itt tovább tart, mert az emberek nagyon gyorsan beszélnek. + +Akkor, hirtelen, sietség nélkül, mint akinek csak eszébe jutott valami, +kijött a perronra az irodából egy fehér vászonsapkás fiatalember, azt +mondta: _En voiture!_ s belefütyült egy kis rézfütyülőbe. S már ment is +vissza az irodába. De Gyuluska, tisztelvén a tekintélyt, rögtön beszállt +a kis nehéz bőrönddel s akkor, hirtelen, a kocsi lépcsőjén, mint egy +vesztőhelyen, elfakadt sírva. + +– Egy hajótörött vagyok! – mondta a vonatról. + +– _Pas de chance!_ – szólott Szklezanzsé meghatva, de párizsiasan, mert +ő is kijött, fehér kesztyűsen e búcsúzásra, _ce beau cousin!_ + +Már rég gurult a vonat, már rég künn volt a pályaudvarból, mikor még +mindig utána néztem! Tizenhét év alatt, hány ilyen vonat után néztem, +mikor apám, anyám, testvérem, számtalan barátaim utaztak haza s én ott +álltam magányosan és csak néztem azt az utolsó piros lámpát a vonat +végében, ameddig csak látni lehetett s ameddig csak el nem tünt az +éjszakában! + +– Neked is jobb volna, ha hazamennél, – mondta Szklezanzsé, a könnyes +szemem láttára. – Nem nektek való ez a Párizs, – magyarázta. – Ide +energia kell! – tette hozzá a Boudorevska szívszerelme. + +De aztán megsajnált, mert alapjában jó szíve volt. + +– Hová mégy? – kérdezte, amint leértünk a Boulevard Strassbourgra és +sejtette, hogy nincs egy vasam. + +– Mennék írni egy cikket, egy kávéházba, – feleltem könnyedén, – ha +adnál egy frankot. + +Mert azt resteltem bevallani, hogy hajléktalan vagyok. + + + + +VII. + +Nem lehet itt részleteznem, kifogyhatatlan erkölcsi tartalmával s +szuggesztiv erejével azt a patétikus érzést, mikor egy jó családból való +fiatalember, aki odahaza a legkitünőbb napilapok munkatársa, Csemegi +Károly barátja s a legmagasabb színházi körök kegyeltje és kedvence, de +sőt Jászai Mari kegyence volt, hirtelen azon veszi észre magát, hogy +egyszerűen kitették az utcára, Brumaire 18-án (hogy történelmileg +szóljak), mert a manzardja havi bérét nem tudta megfizetni! Hazai +erkölcseink az albérletek világában jóval enyhébbek, sőt romantikusabbak +lévén, ez a szertartás nélkül való kilakoltatás, mely úgyszólván +rajtaütésszerűleg, sőt meglepetésszerűleg éppen akkor konfiskálja az +ember szobája kulcsát, mikor az ember éjnek idején, békésen hazatérne a +szobájába: a legkeserűbb ötletesség ingerével hatott, amellett, hogy +valami _párizsi különlegesség_-nek is tünt. Mit tehettem volna, +egymagam, védtelen, e barbár joggal szemben? Az utca foglya voltam. De +elszántan arra, hogy az élet méhéből újra megszülessem, ezúttal mint +igazi költő végérvényesen, keserű gyönyörrel és borús örvendezéssel +üdvözöltem úgyszólván önéletrajzomat e szégyenteljes hajléktalanságban, +s mint egy regényben olvastam magamat, egy gázlámpa mellett, az utcán. +Megadtam magam, gyermek! a két lábammal dicsőségül, egy dicstelen +kövezetnek, s kidolgozván magamban, időtöltésül, egy vándorlási tervet a +Madeleine-től a Bastille-ig: e lealázó gyaloglásokban, lelki fejlődésem +legtermékenyebb elemeit láttam! + +Az ember már _a priori_ ostoba, amikor húsz éves. De amikor húsz éves +badarságai úgyszólván élettani feszültségekkel lihegnek egy Balzac vagy +egy Verlaine nyomán, e nagy példák nyomorának dőlve reménykedő +önönszámítgatással, akkor éppen az a haszna van az embernek e nagy +példákból, ami nélkülük is lehetne. Az élet egyformán osztja a maga +banális porcióit költőknek s csavargóknak. Ha olykor sikerült az +embernek, nagy szenvedések árán, költőnek is lenni, viszont attól, +bizonyos nagy szenvedőknek még csak egy korrekt mondatot sem sikerült +leírni életükben. Egyáltalán, ki tudja azt, hogyan lesz az ember költő? +Hogyan születnek a költők? A nagy költők, mondja Rousseau, mind +meztelenül születnek, de ez még semmit sem jelent. Egy Montaigne, egy +Goethe sohasem ismert nyomort s Renan is volt olyan szerencsés, hogy a +nővére jóvoltából mindig volt valami kis pénze. Szegénység és nyomor, +mint minden társadalmi gyalázatosság, inkább lefokozza, mint emeli az +embert, főleg, ha művész akarna lenni. A régi görögök, a legnagyobbak, +nem ismertek szegénységet. Egy Parrhasios csak úgy tudott dolgozni, hogy +százával vásárolta Cos piacán a rabszolgamodelleket, a legdrágábbakat és +a legformásabbakat. Balzac egész művében nincs egy hangja az igazi +nyomornak. Valaki lehet igen nagy író, amellett, hogy lakása van. No de +mit tudtam akkor! A vége az volt, hogy lerogytam egy padra a Madeleine +környékén, s azt hittem, a legjobb úton vagyok a dicsőség s a jó Isten +felé. + +Holott csak a lábaim fájtak, de ezek aztán olyan kegyetlenül, hogy e +görög templom árnyékában, _andanto e stando_, kénytelen voltam lehúzni a +cipőmet, két sor doriai oszloppal mögöttem, lehúzni a cipőmet! De sőt +meg is néztem e lábbelieket, amit sohasem tettem idáig, hogy +megvizsgáljam a cipőimet, miután levetettem őket! Ez már a nyomor +mozdulata volt. De sőt a nyomor ösztöne volt, ami úgy látszik megvan az +emberben a többi ösztönei tárházában, csak rá kell, hogy találjon. Nem +kivánom kutatni itt az efajta korrespondenciákat, de az bizonyos, hogy +az emberi lélek első útja a nyomorban, mint egy sóhajok hídján hajlik +át, az ember lábához egyenest. Nincs ember a világon, akinek, hacsak +pillanatnyilag is, de ne fájt volna a lába. Az ember lába hordja az +ember sorsát, fizikai értelemben. De azonfelül bizonyos izraelita lábak, +leszámítva ápoltságukat, még mindig emlékeznek, sajogva, évezredes +vándorlásokra, keserű agyagföldeken. Minden zsidó lábában mindmáig benne +van, a szövetekbe temetkezve, a hajdani pántlikás aggastyánok fáradt +lábikrája, hacsak egy-egy porcikában is, egy-egy pillanatnyi kínban is, +egy-egy sóhajban olykor, mely nem tudni honnan száll, hány esztendőn át, +micsoda faluvégről, fapadlókról, megriadt kocogásokból, kuvaszok elől… +Másrészt bizonyos emberek, épp abban mennek tönkre legelsőbben, ami +előkelőségük volt. Még pesti lakkcipőimet viseltem, két báltermi remek +dolog volt, meglehetősen bocskorrá silányítva a Madeleine s a Bastille +között, ahol soha nem álmodták sorsukat. Széttaposott oldalaikkal +fogadták vissza két fájós lábamat félcipői jóindulataikkal, s csoszogtak +velem, két báltermi remek, a hajnal elé, amint ez kidugta elém az égen, +messze elém az égen, a rózsaszínű orrát! + +A Szajna irányában mentem, mert a víz vonzza a magányos embert s IV. +Henrik szobra alatt, a talapzat lépcsőzetén, e dicső királynak néhány +udvaroncát láttam, _courtisans des rois de bronze!_ ahogy a költő mondja +s akik itt jóízűen aludtak négy gázlámpa derengésében s olyan cipőkben, +melyeket már nem lehetett levetni. Az igazság az, hogy oda kellett volna +telepednem közéjük, a rózsaszínű kőre gázlámpás derengéssel, közéjük s +ama jó király alá kecskeszakállal, aki minden hívének egy tyúkot kívánt +a fazékjába. Berlioz megtette ezt hajdan, Berlioz! egy karéj kenyérrel, +ahogy írja. Nyilván én is megteszem, ha véletlenül magyar király az, +akinek kőárnyához rogyhatok alattvalói hűségem siralmával, de IV. +Henrik, megvallom, minden kiválósága mellett csak annál idegenebbnek +tünt szívemnek, hogy udvaroncainak e csoportja, halálos leomlással a +talapzathoz ragadtan, keserű bűzöket is terjesztett. Oh Istenem, +mennyivel erősebb az ember szaga még annak az éjszakai szellőnek a friss +illatánál is, ami a Szajna felől száll IV. Henrik felé, kővé dermedve az +éjben! Mennyivel erősebb az ember mindennél ezen a világon, még a +tulajdon nyomoránál is! + +Továbbmentem a parton, a kőkorlát mentén, ahol a bouquinisták ládáinak +végtelen sorozata, lezárva és lepántolva, ezer és ezer könyvet rejtett, +minden emberi tudományt és bölcsességet rejtett, látszólag oly kevés +haszonnal, hatással és eredménnyel, hogy a súlyos lakatok és vaspántok a +ládákon, inkább szimbolikusaknak tüntek, mint éjszakai óvintézkedésnek. +Ez volt az a perc, mikor jó Renan öregapámmal szerettem volna +találkozni! Nem is szólva igazi apámról, odahaza, jó Istenem! De csak +mentem tovább a parton, Voltaire irányában s ekkor, hirtelen, a folyó +fölött, elbűvölő egekben jégtöréses opállal, a reggel, legszűzibb +kezdetében megjelent Párizs fölött s kihámozta a szürkületből, az összes +szobrok, hídfők s kőodvak mellől s az összes padokról is a parton, mint +tölgyek alól a szarvasgombákat, az összes alvó szilhouetteket! Valami +ébredt, nem tudom, látszólag az ébredt, ami aludt idáig, a nyomor! Már +nem bírtam a két lábamat s predesztináltságom gondolata magasabbrendű +költészetek irányában, annál inkább engedett a szívemben, hogy ifjonti +mámoromból, testi elgyötröttségem, mindinkább kijózanított. Körülöttem, +a reggelre nyílva, minden megmozdult, s a nyers élet oly brutálisan +sodort tova két fájós lábamon, hogy immár több éjszakai +hajléktalanságommal, a legragyogóbb jövőmet is túlfizetve láttam. Már +többet adtam az életnek, így rongyokra szakadva kívülről s belülről, +mint amit az élet valaha visszaadhatott. A vízet néztem, a Szajnát, mint +annyi szerencsétlen előttem és utánam! Levetni magam a partról, valami +tündöklő megoldásnak tünt, amit a víz sodródó árja, nem tudom micsoda +örök mozgás csábításává fokozott. + +Mi tartott vissza? Nyilván a húsz évem. Szaladtam egy omnibusz után, +amelyik a Bonnes-Nouvelles-re ment. Gondoltam, megvallom spanyol +rokonomnak, fölényesség nélkül, siralmas helyzetem. Senkim nem volt e +Szklezanzsén kívül, aki e nyomorban segíthetett rajtam. A rue +Mazagran-ba érve, beosontam a kapun, feljöttem a lépcsőn, – vajjon +itthon lesz-e ez a castiliai, kérdezgettem rémüldözve. A folyosó mélyén +megálltam, szívszorongva, az ajtó előtt, s végre elszántan benyitottam. + +A félhomályban rögtön föltünt Miska az ágy drapériáiban, mint egy Szép +Fülöp a hegyes szakállával. Két nő között pihent, amint az nem szokatlan +Párizsban s mindazonáltal elég jókedvűnek tünt. De sőt úgy láttam, nincs +kedve ellenére, hogy tanuja vagyok e bigámiának. Néhány szóval, +magyarul, kihallgatásért esedeztem. Néhány olyan magyar szóval, hogy +meglepődve ült fel az ágyában s úgy meredt rám két gyönyörű szemének +délszaki sugárzásával, ahogy csak Velasquez álmodhatott egy férfiarcban +két szemet. S rögtön, az efajta helyzetek gyakorlatosságával, már +szabadságolta is hölgyeit, akik kellőleg megjutalmaztatván, vígan mentek +sűrű _Au revoir!_-okkal. + +Elmondva mindent, letörten és presztízs nélkül, már nem voltam sem +költő, se zsurnaliszta, se Csemegi barátja stb., csak egy szegény, +hazátlan fiatalember, aki egy sarokban ültem egy széken és keservesen +sírtam. Megvallom, kora ifjúságom óta, valami különös hajlamosságom volt +arra, hogy időnként sírva fakadjak. Ok nélkül olykor, vagy nem tudom +micsoda rejtélyes okokból és ösztönökből, úgyszólván merő élvezetből +sírtam. Azóta is, mindig szerettem sírni, még az örömnek, sőt gyönyörnek +ama rövid perceiben is, melyekről Saint-Beuve beszél. Mindmáig imádok +sírni s igazi ünnepem az, mikor megvonulva a szobámban, szinte elázok a +könnyeimben, mintha valami langyos felhőbe borítanám az arcomat, hosszú +félórákra. + +– Nézd csak, – mondta Miska, – itt van a szobám, az ágyam, feküdj le +szépen, aludj és pihend ki magadat. Én most nem leszek itt egy hétig. +Küldetek neked egy csomagot Potintól, hogy éhen ne halj. Aztán itt van +Anna, aki számít rád, hogy átveszed vele azt a pár cserkesz dalt, amit +Párizsban be akar mutatni. Mert fel fog lépni az _Alcazar_-ban. Amíg +tanulsz vele, ez két frank lesz óránként, ha ez neked megfelel. Attól +még írhatsz a lapoknak is, szóval nem vagy elveszett ember. + +Ezt mondta ez a kitünő fiú, olyan kedvesen s annyira mindenrendű +meghatottság s érzelmesség nélkül, hogy soha életemben így meg nem +voltam vigasztalva. Közben fel is öltözött, s elkészülve _à quatre +épingles_, csak nézte magát a tükörben azzal a fizikai biztonsággal, +mely az összes boulevardokat a kis ujjában érzi. + +– Zárd magadra az ajtót! – mondta még és ment. + +Istenem, bedőltem abba a mennyezetes ágyba, abba a mennyei ágyba, abba a +feldúlt, abba a felejthetetlen ágyba, mely még gőzölgött két párizsi nő +s egy hidalgó teste melegétől. Egyetlenegy utolsó sóhajom, egyetlenegy +utolsó gondolatom kötött még össze ezzel a világgal, mielőtt elaludtam +egy almakukac kéjével, aki odavan az édességtől. Istenem, gondoltam, +micsoda gyönyör, egyedül feküdni egy ágyban! + + + + +VIII. + +Ezek lágy orosz dalok voltak, melyeket Boudorevska asszony úgy énekelt, +szájtátva a szájpadlása piros boltozatáig, mintha minden gyönyörűsége +ami tellett bennök, valami görögkeleti szentanyának kínszenvedése volna. +Úgy énekelt halálos odaadással s rézsútra fordult állkapoccsal, mint egy +nősténytigris párzása éjjelén. A fogai tömegével monumentális pianói +fölött, a benső érzelmességnek, megrezdülésnek, elepedettségnek, főleg +lélekzetvétel közben, olyan böffentyűit hallatta, hogy ez túltett minden +gyomorfájáson. Szőke hajkoronája is engedett a benső nyomásnak s +lassanként lefordult a félarcára a szemhéja fölé, mely már nem tudott +mozogni. + +– Odavagyok! – mondta. + +– Látom, – feleltem megsemmisülten e rettenetes női szervezetnek +kontaktusában. + +S hátradőltem a székemben, mint akit elsöpörtek ebből a világból. + +Két frankot kaptam egy ilyen leckéért, de sokkal többet megért. Mindig +kevesebbet kaptam életemben minden munkámért, mint amit megérdemeltem, +amellett, hogy már _a priori_ az anyagi eredmény ellen mentem. De valami +rejtélyes kötelék fejlődött ki e nagy női személy között s köztem e +Volga-parti melódiák füzérén. Mindaz, amit a hölgy, úgyszólván junói +méretekben érzett ezekben a szent percekben s ezekben a dalokban, a +legtisztább dolog volt, amit nő csak érezhet a szívében s ezt annál +nyersebben s hevesebben éreztette velem is, hogy külső eszközeiben oly +művészietlen és fenevad kesergésű volt. Amit itt harapdált vágyakat s +álmokat szinte anyagi mivoltukban, amit itt fölraktározott bánatot és +honvágyat a szájpadlására, amit itt habzsolt és visszakavart magához egy +távoli világból, azt mind követtem magam is, szemlesütve, a magam +hontalanságán. S úgy hozzá voltam kötve testestől-lelkestől ennek a +tatár szörnyetegnek robbanásos masszivitásához, mint egy kis csónak, ami +oda van kötözve egy nagy gőzhajó farához s csak úszik utána s hánykódik +a hullámokon, egy egész nagy keserű tengeren, amit felkavartak előtte. +Az egész dolognak, minden leckénknek valami olyasféle poézise volt, +amilyen egy oroszlánbarlangnak lehet, amellett, hogy csak két ember +munkálkodott itt, a maga emberi nyomorúságával. Sem Oroszország nem jött +közelebb Annához, sem Magyarország hozzám. A világ nem mozdult +körülöttünk. Csak mi mozogtunk egy világ körül. Csak a borzasztó nagy +hajó ment s a kis csónak utána egy reménytelen végtelenségen. + +– _Smorzandó!_ – mondtam a hölgynek az ilyen pillanatokban, miközben +kísértem a zongorán. Meg se hallotta. – _Smorzandó!_ – ismételtem, de a +hangomat vitte a szél. Nem volt rá mód, hogy valamit enyhítsek óceánjáró +riadalmán s a magam hánykódtatásán is, amint sodort magával. Olykor, +igaz, rámnézett viharosan, két angyalian könnyes szemmel olykor, az +irgalomnak azzal a furcsa tekintetével, amit csak nők tudnak bizonyos +viharokban, melyekben összetörik az embert. + +Az ember szívének megvan az a sajátos hajlamossága, hogy odatapad +mindahhoz, amivel magát, főként az eszményiek terén, maradék nélkül ki +tudja fejezni. Innen a sok vers őszről és tavaszról, a sok +ál-érzelmesség s a sok rossz színész is a világon. A tiszta líraiság, s +az igazi nagy érzés független minden hangulatoktól, nem is szorul külső +eszközökre és az evangélisták például, önönmaguk hangszerei voltak s egy +Michelet is, modernebb időkben, önmagában látta azt a történelmet, amit +írt, aminthogy a fülemüle is, valószínűleg önmagában érzi kóta nélkül +azt a nyári éjjelt, amelyből kicsattog a hangja. Nem is kellene ilyen +messzire mennem annak illusztrálásához, hogy sem evangélista, sem +Michelet nem lévén: a zord téli időszak, mely ezidőtájt, télikabát +nélkül rámborult Párizsban, csak még fokozta szívemben ez orosz melódiák +poláris hatását. Úgyszólván a sarki csillag alatt éltem, ami magasan az +égről egyenest a szívemnek tűzött, fagyos magányosságával. Volt egy kis +finom, könnyű, galambszürke felöltőm gyöngyházgombokkal, ami Pesten +úridivat s elegancia szempontjából _non plus ultra_ számba ment, de amit +Párizsban, köznevetség veszélye nélkül, nem igen lehetett viselni. Ezt +rögtön eladtam, már az első héten, ahogy Párizsba megérkeztem. Azóta, +kabát nélkül, egy szál nyári ruhámban, úgy rándultam ki naponta zenei +leckéimre a rue Mazagran-ból a rue Chambige-be, mintha meztelenül +szaladgálnék az utcán s csak valahonnan a szomszédból futnék át, +valahová a szomszédba. A feltünést kerülendő, egy olyan hosszú útat, +mint az Apponyi-térről kétszer a Víztoronyig a Városligetben, be kellett +osztanom zónákra s állomásokra s az egyik utcasaroktól a másikig +rohanva, az egyik kapualjból a másikba, mint látszólagos végcélok felé, +végre kiértem a Champs-Elysées-re, ahol a méretek már nem engedtek +szomszédságokat, ellenben a csípős hideg még fürgébb tempót követelt. +Bátran nekivágtam mint a nyíl, a vadgesztenyék végtelen sorának, s a +kopár törzsek között s holt levelek szőnyegén, kihevülve a futástól, egy +iramszarvas boldogságát éreztem a húsz évemben. S itt már alig volt +ember, e végtelen úton, aki látott volna. Csak a jó Isten látott a +szürke mennyekből. S csak az omnibusz tetejéről bámultak rám, mint egy +távfutóra. Valaki kiáltott is az imperiálon: + +– _Il n’a pas de numero!_ + +A feltünő az volt, hogy cilinderben futottam. E nélkül talán észre se +vettek volna. Egy fiatalember külső stílusában mindig van valami, ami +egy nő tanácsa rajta. A cilinder még Jászai Mari volt a fejemen, egy +téli Champs-Elysées-n! De mivel emléke szent és imádott volt, egy +pillanatig sem nehezteltem. + +Megérkezvén a rue Chambige-be, a küszöbön, egy percre, kifujtam magam. +Egy kis szobaleány nyitott ajtót, egy kis gyűrött, tüdővészes leány, +finoman köhécselő a maga _albino_ szőkeségében, még félig gyermek a maga +fejletlenségében, amellett vonzó, mint minden törpe, mint minden fitos +orrú, mint minden szláv kisasszony, mert konokul szláv volt s izzóan +moszkvai a pisze orrával s elbúsult tájszólásokkal, mióta Boudorevska +Anna maga mellé hozatta Párizsba. Valahogy szokásunkká vált, hogy szép +csendesen és testvériesen az egymás kezét szorongattuk az ilyen +viszontlátásokkor s aztán, még mielőtt az úrnőhöz bekopogtattam volna, +már szaladt ez a kis szőke s hozott egy pohár teát, megváltó angyal s +megállva előttem, azon törpén, azon piszén, azon _albino_-san, csak +bámulta a szomjúságom azzal az érdeklődő eltünődéssel, ahogy egy kis +cselédleány a konyhában megitatna egy agarat. + +Oh a szép élet! – mondta volna főtisztelendő Miska bácsi, akiről +ezidőtájt még nem is álmodtam, holott őt neveztem ki azóta kőszegi +püspöknek a _Gloriá_-ban. De napok óta ezidőtájt, e másik Miskám, +spanyol Miskám szobájában laktam s okulva tapasztalataimon, a +szobakulcsot magamnál tartottam. Egy reggel, éppen zenei útamra +készülvén, zenei útamra, te jó Isten! egyszerre csak benyít hozzám a +házikisasszony mazagrani ridegséggel s kereken megmagyarázza egy +szóáradat _vivacissamento_-jában, hogy ő Szklezanzsénak adta ki a +szobát, viszont Szklezanzsénak nincs joga albérlőket tartani, +következésképp nekem innen végérvényesen távoznom kell. + +– Nem vitatkozom, – feleltem finoman és meglehetős gyakorlatlanul, mert +idáig, fiatal pályámon sohasem láttam valakit, nő létére, aki +ellenségem. + +Védtelenül ez újabb sorscsapással szemben, büszkén útnak indultam, de +valami sírásfélét mégis csak éreztem a torkomban, mikor megint a +szokásos zigzak-ban szaladgáltam az utcákon s vágtattam a +Champs-Elysées-n! Lakás nélkül, télikabát nélkül, pénz nélkül, megint +kezet szorítottam a kis komornával, megint hozott egy pohár teát, megint +nézte, amint iszom, megint leültem a zongorához s vártam a kéjes +hölgyet, aki jött lobogva a szomszédszobából s már intonálta az első +hangokat őserdei visszhangokkal, már intonálta! Megint mondtam: +_Smorzandó! Smorzandó!_ s megint meghaltam ebben az életben, oh a szép +élet! + +– Mégegyszer átvesszük az egészet, – mondta a hölgy, – s holnap aláírom +szerződésemet az _Alcazar_-ral. + +Azontúl nagyon jókedvű volt, angyalian jóindulatú, szokása szerint. +Ragyogó kék szemével rám meredt időnként, azzal a félig mosolygó +tekintettel, ahogy bizonyos nők kutatni tudják, az ajkuk széléről s a +szemük szögletéből, az ember titkait a szíve mélyén. Mint egy kötélen +egy hernyót, ott tartott ebéden, ott tartott teára, délután, orosz +barátaival, ott tartott vacsorára, mikor Miska is beköszöntött egy +pezsgőskosárral és _K. O._ barátjával, aki festőművész-honfitársunk +volt, Munkácsy kitünő tanítványa. Nagy szál férfi, mint egy Wotan, +szakállas és csillogó szemű, amellett gourmet, mint egy kínai alkirály +és eskóros, mint egy római, csak ez, nem több, a szerencsétlen! + +A dessertnél végre, amint a nő szeme olvasztóan dolgozott a lelkemen, be +kellett vallanom újabb keletű száműzöttségemet a Mazagran-utcából. Soha +nagyobb kő nem esett le a szívemről, mint ezzel a vallomással. + +– Itt fog aludni nálunk, – mondta ez az angyali teremtés egyszerűen. + +– Oh ezt nem! – feleltem elrémülve, ismerve ez orosz-spanyol együttes +zajos szerelmetességét. + +– Fönn a manzardban, gondoltam, – szólott a nő még egyszerűbben. + +– Ott a leány alszik, – jegyezte meg Miska. + +– Nem fog hozzányúlni, – felelte Anna azzal a szent meggyőződéssel, +amelyre esküt tett volna. + +Csak az ilyen szabad erkölcsű nők tudnak hinni ilyen grandiózusan a más +ember erényességében. Igaz, hogy ehhez orosz nőnek kellett lenni s +amellett még micsoda nőnek! + +Éjfél felé, _K. O._ tiszteletére, mégegyszer elénekeltük a dalokat. +Aztán, a magam részéről elbúcsúzva ez illusztris társaságtól, kaptam egy +szál gyertyát s egy köteg papírt, hogy odafönn a manzardban +dolgozhassam, mint ez óhajom volt. + +Amikor benyitottam abba a padláslyukba a hatodik emeleten, a kis szőke +cseléd már mélyen aludt, olyan szorosan a falnak fordulva, hogy kis +fitos orra, amint a gyertyafénynél néztem, még fitosabbra nyomódott +elfúlt cimpáival, a falon. Úgyszólván az álmát szívta a falból, +odatapadva mint egy legvégső határra, ahonnan már nincs tovább. Nincs-e? +Ki tudja, ha a falon nem álmodja-e át magát, gondoltam. S leültem az +asztalhoz, a gyertyám elé s elkezdtem ama kétségbeejtő novelláim +sorozatát, amelyből _Elbukottak_ című első könyvem lett. Reggelig +dolgozom, így terveztem s aztán a kis szőke szolgálatba lépvén odalenn, +lefekszem az ágyába, utána, s alszom délig, magam is a falnak tapadva, +ha kevésbbé pittoreszken is, mert nem lévén moszkvai származású, nekem +nem volt fitos orrom. Amint írtam, tünődtem, cigarettáztam, mögöttem a +fal tövéből, időnként, egy-egy kis rövid köhécselés kísért. Gondoltam, +kinyitom a fejem fölött a padlásablakot, csak az első szögre, így +gondoltam, egy kis friss levegőért. De az ablakvas, berozsdásodva, nem +engedett. Akkor, csöndesen, az ajtóhoz jöttem, hogy kinyissam egy +keveset. + +A küszöb sötét volt. De néhány lépésnyire a küszöbtől, a lépcsőház +örvényében, még égett egy-egy lámpa egy távolodó árny körül, aki _K. O._ +volt, elmenőben, atléta-formáinak árnyékvetésével, amint haladt lefelé a +lépcsőn, a kapualj felé. Még hallottam a hangját, amint beszólott a +portásnak: _Cordon s’il vous plaît!_ S rögtön egy másik hangja, egy +pokoli hangja üvöltött alantról s a teste zuhant, mint egy titán teste, +tompán és súlyosan a mélyben. + +Gyorsan becsuktam az ajtót. + + + + +IX. + +Egy nap, délfelé, még pihentem a kis komorna ágyában, azon kábultan, +mint mikor az ember az egész éjjel novellákat ír s reggelre még tele van +a feje hieroglifákkal. Néztem az eget a fejem fölött, a padlásablakon +át. Nem sok jót igért ez a novemberi égbolt, _nom d’un chien!_ ahogy +akkor mondtam, s noha csak egy darabkáját láttam, egész szürke +végtelensége elterült a szívemen. Ebédem nem lévén, de még kilátásom is +inkább az égre lévén, mint ebédre, gondoltam alszom estig, – _qui dort, +dine!_ mert a franciák ilyen három szóra redukálják, optimisztikusan, az +élet legsúlyosabb problémáit. Az ember nem él pusztán kenyérből s a +lelke elkábul szavakra. Alszom estig! Olyan furcsa ez! Az est mindig +ígért valamit, nem tudom mit? nem tudom miért? de valamit ígért, az est! +_la soirée!_ Holott éppoly reménytelen volt, mint a reggel, mint a dél, +mint minden perce a napnak. Csak éppen, hogy olyan ünnepélyes volt a sok +fénnyel, a sok csillaggal, a sok szoknyasuhogással, ami megzendült, mint +egy ének, _unisono_, s amit mindenki megértett. + +S a falnak fordultam végérvényesen. + +De ekkor megnyilt az ajtó s belépett _K. O._ festőművész-honfitársam, +Munkácsy kitűnő tanítványa, amint mondtam. Alig fért el itt ebben a +padláslyukban, eskóros monumentalitásával. Csak most láttam, micsoda +hatalmas szál ember, micsoda óriás s micsoda télikabátja van, mint a vaj +olyan sárga, tenyérnyi gombokkal s egy _malmaison_ szegfűvel odacsapva a +hajtókájára. Bécsi ízlés, gondoltam, «_Es gibt nur ein Wien!_» +jelszavával, aminthogy csakugyan, nosztalgiás ember! hű maradt Párizsban +is, osztrákosan ködös származásához s úgy öltözködött, mint egy hajdani +fiakkeres, aki a Ringen egy hajdani trónörököst vár. Híven e +tradíciókhoz, egy huncut szót nem tudott franciául, de néhány magyar +szót megtanult Párizsban részben Munkácsytól, aki hasonlóképpen nem +tudott franciául s részben ama számos magyaroktól, akiket a Grand +Café-ban látott. Egyébként úgy is beszélt, mint sváb kirándulók, a +hegyekben, vasárnap. + +Most bátran közeledett s miután körülnézett, ami nem tartott soká, +valami finnyás vizsgálódásba kezdett, mint aki mindenre kíváncsi, de +semmihez sem mer hozzányúlni. A botjával felpiszkálta alsóruháimat, s +egyetlen pár harisnyámat hosszú utak gyászában, meglengette mint egy +dicstelen zászlót, a botja végén, feudálisan. Mindezt elképedve néztem a +takaró alól, mert nem lévén berendezve ezen a padláson, ezzel a +«stafirung»-gal az effajta háztűznézésre, menyasszonyi szégyenérzésem a +föld alá kívánkozott. + +– Kétszáz frankért, – mondta, – megfestem a portrédat! + +– Ez ajándék! – feleltem felvidulva, s majdnem kiugrottam az ágyból s a +bőrömből is, olyan mulatságosnak tűnt ez a kétszáz frank, amit fizessek +a két sápadt harisnyámmal, szimbolikus zászlósuraságommal, s főleg, hogy +weanerisch volt mondva! + +A Boudorevska szerződése késvén, sajnos, még e hölggyel kellett zenélnem +összevissza, de azért meg tudtam jelenni időnként, amilyen fürge voltam, +meg tudtam jelenni a _K. O._ műtermében. Felborzolva a hajamat, költő! +keresztbe font karokkal a mellemen, Napoleon! megálltam egy magas szék +támlájának dőlve, elborulva lelki sebeimben. Nagyképű líraiságom, amit a +póz még túlzott, mindent ki akart fejezni, hogy a festő ezt visszaadja +vásznán, minden nyomort, bánatot, honvágyat, de mindebből _K._ egy +kukkot nem értett, s csak leszólt, korholt, szidalmazott bécsi +kedélyesen, miközben föstött, fütyörészve. Olykor, déltájt, Munkácsy +Mihály, hazatérőben, bejött a műterembe, ami tőszomszédságában volt az +Avenue de Villiers-en. Lépcsőt sem kellett másznia, mert udvari műterem +volt, a kapualj tövében. Cilinderrel a fején, fekete kabátban a +rozettával, egy esernyővel a karján a legszebb időben is, megállott egy +lépésnyire a festőállvány előtt, köhögött kettőt, reszelte a torkát, s +vizsgálódó tekintete a képről hozzám s tőlem a képhez szállt. + +– Hol látja ezt? – kérdezte _K._-hoz fordulva s egyszerre kémlelve a +színeket s az arcomat, egy-egy röpke tekintettel. – Hol látja ezt? és +ezt? és ezt? – s mindig csak ezt kérdezte. Néha, csöndesen, egy ecset +után nyúlt, egy kicsit kevert a palettán, amit _K._ mint egy tálcát +tartott elébe, s amúgy cilinderben, a balkarjával az esernyőre +támaszkodva, egy kicsit pingált a képen, miközben kéklő tekintete, +összevont pillái alól, úgy éreztem a szívembe tűz egyenest. Aztán, +végül, azt mondta, egy sóhajjal: «Inkább gyerünk ebédelni!» s már indult +is s már rohantunk utána, csak éppen, hogy _K._ lecsapta a palettát és +eláztatta az ecseteit egy cserépbögrébe. + +Munkácsy elől, mint egy vezér, _K._ mögötte, egy fejjel magasabban, s a +harmadiknak jó magam a kettő mögött, elragadtatva, – így jöttünk fel a +palota lépcsőjén egyenest az ebédlőbe! Itt rögtön, láttunkra, egy női +árny suhant, a művész hitvese… Nyilvánvalóan nem nagyon lelkesedett az +ilyen magunkfajta vendégekért, hogy így eltűnt hirtelen. Oh Istenem, hát +igaz! _Pitié Madame, pitié!_ ahogy Latude írta hajdan. Ez a _pitié_ +átszármazott azóta a pesti argot szókincsébe, az _áner_ ragasztékkal. +Hát bizony azok voltunk mi, hogy valahogy körülírjam. + +De békén helyet foglaltunk az asztalnál, a magam részéről sértődés +nélkül, hogy a ház úrnője nincs jelen, s ha jól láttam, _K._ se nagyon +bánja ezt, de sőt Munkácsy se búsul, hogy az igazat megvalljam. Leült +velünk hármasban és várt. Egy inas hozott egy ezüst tálban, magasan a +karján, valami borjúpörkölt-félét, amiért nyilvánvalóan meghivattunk, s +ami nem volt csak _veau sauté marengo_ és egy maitre d’hotel állott +mereven a házigazda mögött egy conquistador előkelőségével, s figyelni +látszott az ezüst kanalakat. Mi csak ettünk. + +– Jó? – kérdezte Munkácsy kurtán. + +– Kitűnő! – feleltem. + +– _Christi’s Himmlfahrt!_ – szólott _K._ teologico-szellemesen, s +megette volna a tányért, amint franciásan kiseperte, a két ujja közt egy +falat kenyérrel. + +Egy perccel később, a sajt után, már a kávét öntötte az inas három ezüst +gyűszűbe egy olyan terebélyes ezüst kannából, _à la Louis XVI._, hogy +azt hittük, tele van. _K._ rögtön felhörpintette a magáét, s még kért +egy gyűszűnyit, máriahilfi tájszólással. + +Munkácsy hátrafordult az élő szoborhoz. + +– _Encore du café!_ – mondta, ingatag franciasággal, de nagyon +barátságosan. + +– _Il n’y en a plus Monsieur!_ – felelte a szobor, már kevésbbé +ingatagon, de sőt államügyészi szigorral s valószínűleg felsőbb +utasításra. + +– Nem baj! – szólt Munkácsy a vállát vonogatva. – Majd átmegyünk a +kávéházba, – fordult hozzánk két kék szeme vigaszával. + +S már indultunk is. + +– Köszönöm az ebédet, – fordultam nagy hazánkfiához. S azt hittem nagyon +előkelő vagyok, mikor még jónak láttam hozzátenni: + +– De engem ne tessék többé ebédre hívni, mert engemet itt éhenkórásznak +tekintenek. + +– Az lehet, de engem is, – felelte Munkácsy olyan sebtiben, mint aki nem +is tudja mit mond. + +A kávéház a _Faisan d’or_ volt, a szomszéd sarkon, néhány lépésnyire +ide. Egész kis helyiség, üvegcsillárokkal s tükrös falakkal +aranykeretben. Néhány asztal állott szép sorjában egy keskeny +vörösbársony pamlag előtt, mely egész hosszában a fal mentén húzódott. +Az egyik asztalnál, a kis terem végén, egy ötvenév körüli, délceg +tartású, katonás formájú úriember, sűrűn emelgette szalvétáját lombos +bajúszához, miközben áhítattal, de szakértelemmel is, osztrigákat +szürcsölt. Munkácsy köszöntötte, a másik biccentett a fejével, s miután +nyelt egyet s megtörölte a bajúszát, messziről kiáltott, tipikus +párizsian: + +– _Comment va?_ + +– Das ist _Dümász físz!_ – súgta a fülembe _K._ + +S csak álltunk s vártunk, miután mélyen meghajoltunk Dumas fils +irányában, _Dümász físz!_ aki észre se vett bennünket, s úgy látszott, +hogy az osztrigáin s a bajúszán kívül nem sokat törődik a világgal. De +Munkácsy odaszólott hozzá: + +– Mért nem jön soha hozzánk? az estélyekre? – kérdezte, az asztalokon +át. + +– Nekem az nem mulatságos maguknál, – felelte Dumas, egy fél citrommal a +kezében. + +– Hát nekem talán mulatságos, gondolja? – szólott vissza Munkácsy, s +leült velünk egy asztalhoz. + +Megittunk, mindegyik, egy _mazagran_-t, Munkácsy fizetett, elköszönt, +Dumasnak is intett az esernyőjével s aztán elment, igen valószínűleg a +barátnőjéhez, mert nagyon sietett. Egyedül maradván ketten, gondoltam +írok egy cikket, ha már ilyen kényelemben vagyok, s e végből újságokat +kértem, de ez olyan előkelő hely volt, hogy itt nem tartottak lapokat. + +– _Der da lesn will_, – magyarázta _K._ – _der bringt si’e Zeitung!_ + +S hirtelen felém fordult. + +– Mikor kapok a kétszáz frank? – kérdezte magyarul, de kereken. + +– Mikor? – feleltem elámulva, s azt hittem, hogy tréfál. – Majd egyszer, +– mondtam, – a nagy egyszer! – mondtam, ahogy évekkel később a +_Szabóky_-ban. + +– Ha engem becsapsz, – felelte feldühödve, – nem tudom mit teszek! _I +bring di um!_ – tette hozzá olyan fenyegetőn, hogy jobbnak láttam +hallgatni. + +Mindenféle honfitársi beavatkozás, s főleg a Szklezanzsé befolyása +kellett hozzá, hogy _K._ megértse végre, micsoda fantasztikum kétszáz +frankot követelni rajtam egy portréért, amit sohase kívántam. Hasonló +befolyások érvényesültek abban az irányban is, hogy elálljon a testi +fenyítéstől. E naptól fogva nem is ültem többet a portréhoz, s ha +véletlenül Munkácsyhoz vezetett utam, úgy jöttem, óvatosan, az Avenue +túlsó végéről, hogy elkerüljem barátomat. Mégis, egy nap, mikor ideje +letelvén, elhagyta Párizst s hazament meghalni, bátran kimentem a +vonathoz! Mindig kimentem bátran a vonathoz, ha barátaim közül valaki +hazautazott! Ezzel úgy tűnt, egy kicsit magam is utazom haza, holott +csak annál kínosabban éreztem, hogy itt maradtam, mikor elment a vonat. +A szerelvény előtt, megragadtam a kezét: + +– Haragszol? – kérdeztem. + +– Tartozol kétszáz frank, – mondta annyi szeretettel s annyi +ragaszkodással ez összeghez, hogy a szívem vérzett, amiért nem adhattam +oda, egy vasam nem lévén. + +Vajszínű kabátjában, egy friss szegfűvel díszítve, felszállt az Orient +Express-re, az indulás utolsó percében. Mert amilyen nagy szál ember +volt, úgy csempészte a vonatra s úgy szállította haza díjtalanul, egy +bécsi ellenőr barátja. A portrémat egy nap, félig készen ahogy volt s +ahogy hazavitte magával, megmutatta az anyámnak, csaléteknek, ismervén +az anyai szívet. + +– Munkácsy is festett bele, – mondta, hogy még nagyobb gusztust +csináljon a képhez, holott ez egész fölösleges volt, mert anyám csak +engem látott rajta. + +Ma is ott lóg a falon, a szobájában ez a kép, s olykor, családi estéken, +én is elmerengek rajta, s nem értem, hogy került ide, mikor azt hittem, +sohse látom többet. Soha senkit és semmit nem gyűlöltem életemben. Csak +ezt a fiatal embert gyűlölöm, aki rámmered a falról, egy magas szék +támlájának dőlve, összefont karokkal, felborzolt hajjal, _les yeux dans +le vague_, költő! Csak ezt gyűlölöm. Ezt is csak azért, mert annyit +szenvedett! + + + + +X. + +Az _Alcazar_ a Champs-Elysées-n volt, a szabadban, egy kert volt! A +háttérben állott a színpad, néhány sor rózsatő mögött. A rózsák mind +virultak s vékony száraikon behajlottak a zenekarba. A zenészek úgy +zenéltek, mintha rózsákat rezegtetnének, főleg a hegedűsök, lengő +karmozdulataikkal, melyekkel a rózsákhoz értek. Vadgesztenyék s nyírfák +alatt kis asztalok sorakoztak finoman megterítve, s villamos lámpák +füzére, izzó pirosban és kékben, keretelte be az egészet. E fények és +nyírfalombok fölött, ha az ember megemelte a fejét, a nyári ég ragyogott +egy olyan tündöklő csillagnépséggel, hogy minden csillag e gyülekezetben +szinte _extra_ csillagnak tűnt, kizárólag a párizsi ég számára +kiválogatva s kicsiszolva. Minden halk, finom, kedves volt itt, s a +pincérek is, fehér köténnyel s _ever lasting_ sarúkban, mint az árnyak +suhantak az asztalok között. Éjféltájt Yvette Guilbert, fekete +kesztyűsen, de oly fiatalon és fehéren, mint egy beteg liliom, a _Petit +Cochon_-t dalolta itt egy olyan közönségnek, melyet Bossuet nyilván +csupa vétkes embernek nézett volna, amilyen finom szent ember volt ő +maga. + +E tündéri hely, e színpad, lomb, rózsaszüret s a terített asztalsor a +lámpafüzér s a csillagok alatt, volt a Boudorevska Anna álma, az +ambíciók értelmében. Meduzai ösztöne, hajkötegeinek kígyópárzásával a +fején, kitűnően megérezte, hogy csak idevaló e rómavégi _plein-air_-be, +ha arról van szó, hogy kinyissa a száját párduc fogsorával, tatár +énekekben! A nők mindig érzik, hová valók, ha olykor tévednek is e +tekintetben. Másrészt e _café-concert_, a szavak játéka nélkül, de +csakugyan ama serfőző _concern_-be tartozván, melyet a hölgy +sörgyáros-barátja dirigált, a hölgy _komoly_ barátja, hogy párizsiasan +szóljak, ez orientáció iránya magától adódott. E komoly barát, igazi +_brasseur d’affaires_, amilyet csak Balzac és jó magam ismertünk, nem +ért rá, lázas elfoglaltsága közben, ezer ügye és vállalkozásai közben, +bizonyos árnyalatok mérlegelésére vagy éppen árnyalatok túlzására, ami +kevésbbé elfoglalt embereket rendszerint megállít a cselekvésben. Abban +a pillanatban, hogy csak rajta mult a hölgy debütje az _Alcazar_-ban: ez +a kitűnő ember nem habozott s nem analizált, de hozzászokván, +világszemléletben, a dolgok adottságához, amelyből kiindult, nem is +vesztegetett időt művészi vitákra. + +– _Elle chante merveilleusement!_ – mondta azon energikusan, ahogy +bizonyos emberek tájékozatlanságának senki sem mer ellentmondani. – +_Elle chante russe!_ – tette hozzá, politikai érzékével egy olyan +időszakban, mikor a francia-orosz szövetség virágzásnak indult. – _Et +puis elle est belle!_ – végezte művészeten és politikán túl, a francia +ember könnyű konkludálásával, ha a szépséghez fűzheti az összes érveket. +– _Oui! Oui! Oui!_ – mondta s száz más dolga közt, amikor egy percre +ráért, az _Alcazar_-ra rádiktálta orosz hölgyét, összes dalaival. + +Mit mondjak? Mit mondjak erről az első estéről a Boudorevska +felléptével? Talán csak egy Manet tudná visszaadni színekbe mártott +tragikumát, kietlen szellemességét, jégeső bájait, a hölgyet a +színpaddal, a rózsákkal, a zenekarral, a kis lámpákkal s a kis +asztalokkal, s ez összesség fölött azzal a csillagos kendővel, mellyel a +júniusi éj kiterítette magát, mint egy ravatalra, az égen. Csak egy +Manet a külsőségeket, de egy Michel-Angelo a mélységeket, s fölívelt +végtelenségeket. Nagy plakátok hirdették: _La Boudorevska à l’Alcazar!_ + +Vörösbársony ruhában, mélyen kivágva a keblén, olyan keményen, olyan +méretekben, olyan tüdővel a mellében jelent meg, hogy egy görögkeleti +templom szökött bálványának tűnt, valami zord életre varázsolva. +Ismeretlen szőkesége, még sápadtabbra válva a villanyfényen, oly +robusztus hajfonatokkal koszorúzta a fejét, hogy azt lehetett volna +hinni, egy egész hajólegénység dolgozott rajtuk s kötötte át velük a +homlokát, mint egy kötélmunka remekével. Két elefántcsont ágyúgolyó, +lepréselve a mellén, tündöklő felületeit mutatta oly ruganyos, oly dús, +oly lázadó domborulatokban, hogy minden pillanatban robbanni akart. A +hölgy énekelt! mit, mondjak? – énekelt! De riadalmas szopránja a +csillagok alatt, vészsziréna fuvalmai a nyírfák lombja közt, +szerencsésen megenyhült s elveszett a térben, s csak a melle két gömbje +vonaglott a cár és a jó Isten felé, miközben kesergő érzése s +melankolizálása, úgyszólván leferdítette egész sudárfa egyéniségét. Két +kék szeme fölött, a homlok régióiban, a szemöldökök elkanyarítva, már +nem voltak egy vonalban felborult kérdőjeleikkel, görög hieroglifákban. +Az orrát szinte elfújta a cimpák vibrálása. És szemek, szemöldök s +cimpák alatt, két felfakadt ajka rézsút üvöltött, oly hazafias +szájtátásba dermedten, hogy nem is a szája nyilt meg, de a torka tárult +fel, mint egy kürt! + +Az igazság az, hogy a közönség el volt bűvölve. Az első asztaloknál, +kötelességtudóan, de külön meghívásra is, Sarcey ült és élvezett. + +– _Bravo!_ – kiáltott egy hang, nyilvánvalóan díjtalanul. + +– _Vive la Russie!_ – kiáltotta egy másik. + +– _C’est l’infini!_ – szólt valaki mellettünk s megragadta a sörgyáros +kezét, aki velünk ült egy asztalnál a háttérben, jó Szklezanzséval és +velem. + +A _komoly_ barát hallgatott, elborulva, amint a «komoly barátok» +szoktak, akiknek minden pénzükbe van. Egy üveg pezsgő s a három poharunk +között vonta meg magát szerényen, inkognitó tartózkodással. De +fölhevülten az izgalmakban s az ajkát harapdálva, világosan látszott +rajta, hogy profán életében s kamarai képviselő létére, ez az első lelki +élmény, ami végigborzong a bőrén s elsöpri a föld színéről az eszményiek +terére! Kuszán a szívében, egy új nőre s egy új életre eszmélt, egyenest +a szépségre, zenékre s költészetre eszmélt abban a hullámzó +márványkolosszusban, aki vörösbársonyba dagasztva, szájtátva s +megvilágítva, félisteni tökélyét lefokozta a hangszálai silányságára. +Hányan vannak így, mondaná Balzac, hányan homályos lelkek és bámész +ostobák, akik ép abban csodálják a nőt, ami a nőnek leggyászosabb +gyöngéje, s hány nő lehetne csakugyan isteni teremtés, ha megmaradna +magának önmagában! + +De e percekben volt, hogy magam is elborulva, noha más irányokban, egy +jobb jövőmön merengtem el az _Alcazar_ lámpái alatt. Elbűvölve gondoltam +levelezői tisztségemre, mely e naptól fogva a Horváth Gyula _Magyar +Hirlap_-jához fűzött, az alapító olyan gavallériájával, hogy első havi +fizetésemet, kétszáz frankot, uram Isten! már meg is kaptam hajnalban! +Az időm letelt Annával s a komornája ágyával gondoltam, s csak úgy +láttam viszont _in the mind’s eye_ rue Chambige-beli manzárdomat, ahol a +kis orosz cseléd lakótársa voltam, mint Robespierre a magáét, a +költészet kedvéért. Még e reggel már ki is váltottam volt úgynevezett +garderobomat s inggallérjaimat a mazagrani fogságból, már egy jó kis +szobám is volt a rue l’Echiquier-ben, a _Conservatoire_ szomszédságában, +ahová ösztönösen mentem, halálosan zenei ember! S micsoda +_performance_-ra s bravúrokra, micsoda munkásságra s szenzációkra, +micsoda újságírói _non plus ultrá_-kra készültem fiatal fejemmel a +Horváth Gyula tiszteletére, mint egy Blovitz a _Times_-től ahogy +mondják, vagy egy Harry Russel Dorsan, akinek kollégája lettem! párizsi +levelező, fix fizetéssel! Nem cseréltem volna Hoyos gróffal, aki párizsi +nagykövetünk volt Ferenc József jóindulatából! + +S akkor, még ez éjjel, e nevezetes debüt után, még egyszer összegyűlvén +a serfőző vezérletével s Szklezanzsé hadsegédletével Annánál, a rue +Chambige-ben, csöndesen, vacsora után, a hölgytől elbúcsúztam. +Bevallottam, szerénység nélkül, gazdasági viszonyaim jobbrafordulását, s +bőven magyaráztam kirendeltségem jelentőségét ifjonti túlzásokkal. Csak +hallgatott s nem szólott semmit. A szoba sarkában, a zongora mögött, egy +pálma alatt, azon szőkén a hajkoronájával, csak a kezemet szorongatta. + +– _Enfant!_ – mondta végre, mert ezt szerette mondani, – _enfant, c’est +donc fini!_ + +És csak nézett és megint olyan gyönyörű volt, és csak világított két kék +szemének ősemberi jóindulatával, olyan messziről, mint egy hegycsúcs, +ami lenéz az emberre, s olyan közelről, ahogy két női szem csak nézhet, +két női szem a legtávolibb kezdet kezdetéből, ahol az ember még vad volt +és csak jó. Nem tudom, de milyen kábító volt így állani előtte, csak +hallgatni, csak nézni, csak szívni magamba, ami szállt belőle, ami +ébredt… a lélek! + +Holott, sajnos, folytatnom kellett. + +– Harminc frankkal tartozom, – mondtam, – engedje meg, hogy megadjam. + +S büszkén kivettem az összes pénzemet, inkább, hogy megmutassam mennyi +van, semmint, hogy fizessek. + +– _Enfant!_ – mondta utoljára s ment vissza a vezérhez s a segédhez a +kis szalónba. + +Azóta sem láttam soha többé. Mámoros levelező, interjúver és grafomán, +az élet s a riport sodort, – _des Meeres und der Liebe Wellen!_ Az idők +porából, ha sok minden fel is támad, de mennyi ottmarad! Vajjon hova +lett ez a Boudorevska? mivé lett? nem is merem kérdeni. Szklezanzsé is +levetette conquistadori előkelőségét, s hazatérvén Pestre, annyi csaták +után, egyszerűen megnősült s egyszerűen _Serényi_ lett egy cégtáblán, a +körúton, egy kis ékszerbolt fölött, amíg csak meg nem halt izzó szívével +kimerülten, aki ez volt! spanyol Miska! _Musquat l’Espagnol!_ De egy +nap, évtizedek multán, egy fiatal nő jött felém a Margitszigeten, a +legszebb annyi szép között, aki jön felém. + +– A Szklezanzsé leánya vagyok, – mondta. + +Két régi szem fénylett, egy egész távoli arc merült fel az arcán azzal a +megejtő emlékeztetéssel, amelyben olykor a dolgok visszatérnek, ha el is +vesztek örökre. + +No de akkor éjjel, rohantam, egymagam, megváltva végre! Kiérve a Champs +Elysées-re, egy ablaksor fénylett utánam a kis utcából, – még egyszer +visszanéztem! Az _albino_-nak nem is szóltam, el se búcsúztam tőle, kis +szőke cselédlány, hát baj? Ott alszik fönn, magasan a hold alatt, az +orrával a falra kúszva, úgy alszik a hold alatt, amint a padlásablak +nyitva van fölötte. No lám, minden csillog s fénylik a Concorde-tér +irányában, s a lombos fákat még mind ismertem, kopáran még zord +télidőben, mikor rohantam köztük, énekmester! – _il n’a pas de numero!_ +Oh lombok! lombok! vadgesztenyék süvegje! én is kivirultam! +_Correspondant parisien!_ mondtam, önönmagam udvarlásában. S ott jöttem +el megint az _Alcazar_ előtt. + +Már itt nem égett, későn éjfél után, a színes lámpák füzére. Minden üres +volt s kietlen a homályban. Csak a sok csillag ragyogott még, szikrázón +s magasan, mint poláris egekben. _La Boudorevska à l’Alcazar!_ Hová lett +ez a nagy este? kérdeztem. Hová az emléke e nagy éjben? Holott egy hang +kísértett e végtelenben s elhangzott messze, – micsoda hang! Egy +farkasnőstényt láttam képzeletben, egy lappföldi erdőszélen, egyedül a +csillagok alatt! + + + + +XI. + +Már többször mondtam, nem akarok itt nagy színekben szólani és +karmazsínba fösteni. Nagy zenekarom pihen, szabadságolva s csak házi +gitárom pengetem, a lehető legszerényebben, ha tudom. + +Horváth Gyula igazi úr volt Erdélyországból. Szenvedelmes lénye +sugárzott attól a maximális energiától, ami e távoli kor naivitásaihoz, +álmaihoz, egész derűs világához szabta szárnyait. Még így is több égett +és zúgott a lelkében, mint ami szükséges volt e tündéri Magyarországon. +Tisza Kálmán mint egy elaggott Jézus-Krisztus, közös trónon az +Atyaúristennel, úgy ült bársonyában tizenöt évig, igazi _metatronos_, +Ferenc József mellett. A többi mind mellékes volt. Ezt akkor kevesen +tudták, mert csak az idő beszél az ember igazságához. + +Horváth küzdött, szenvedelmesen. Már pusztára a szakálla revellálta +benne a harcost, a gavallért s a romantikus szívet. Igazi liberális +abban az értelemben, ahogy ezt mindmáig gondolják Magyarországon, +egyszerűen Apponyi Albert tiszteletére alapította a _Magyar Hirlap_-ot, +Tisza Kálmán ellen. Megfordítva talán több sikere lett volna. Apponyinak +nem sokat használt, Tisza Kálmánnak semmit sem ártott. Hasznom csak +nekem volt az egészből, sietek hozzátenni, főként erkölcsi hasznom, mert +noha _párizsi levelező_ lettem fix havi fizetéssel, a bizonyos csak az +volt, hogy egy gyönyörű levelet is kaptam ebből az alkalomból Apponyi +tollából, gyönyörű kezeírásával! Már a boríték is elbűvölt, ahogy így +címezte, előkelő lelkével szegény fejemnek: «Monsieur Desiré _de_ +Szomory». Legyen csak kormányelnök! gondoltam (mert mindig vártuk, hogy +az lesz), s kérni fogom ehhez az előlegezett _particule_-höz igazi +magyar nemességemet! Ezidőtájt még nem igen tudtam, amire rájöttem +azóta, hogy az ilyen rangot és díszeket művésznek, csak a tulajdon +lelkiismerete adományozhat. Aki híven dolgozik érzésben és fantáziákban +és elmerül líraian olyasféle történetekben, amilyen például egy hulló +csillag története lehet egy augusztusi égen, az rendszerint fejlődik is +s megnemesül lelkében. Csak a közönség nem nemesül s nem fejlődik soha. +De belül is olyan finoman írt Apponyi, hogy mindmáig őrzöm e sorokat: + +«_… örülök, hogy nemcsak a P. N.-nál töltött elmult idők, hanem +jelenlegi működése a «Magyar Hirlap»-nál is politikai köteléket tart +fenn közöttünk._» + +Óh Istenem, politikai kötelék! Ez csak annyi volt, hogy ellenzéki +létemre nem sok jutott nekem földi javakból, mint általában azoknak a +puritánoknak, akik ellenzéken vannak. De rajongtam Apponyiért s igen +bölcsen azzal vigasztalódtam, hogy mint kormánypárti is csak éppúgy +szenvednék, mert az csak anyagiakon mult, hogy ne szenvedjek politikai +tekintetben. Azonfelül, valahányszor Párizsba jött az ellenzék e nagy +vezére, rögtön felkerestem fiatal szívem minden vonzalmával s azon +kötelességtudóan, ahogy Blowitz, a _Times_ levelezője, kereste fel +Gladstone-t, ha ez Párizsba érkezett. Ilyenkor hasábos tudósításokat +küldtem úgynevezett lapomnak Apponyi Alberttel való történelmi +beszélgetéseimről s írói ösztöneim végzetes sarjadásával bőven leírtam +azt a szerény manzárdot a Grand-Hotelben, ahol emberfölötti alakjával ki +sem tudott egyenesedni az alacsony plafón alatt, mint egy sudárfa egy +padláson, vagy mint egy ó-görög titán egy Hugó-i versben s akinek a +vállán van az ég! Ami irodalmi tervem, álmom, vágyam és honvágyam volt, +mind közöltem s fejtegettem, egész keserű útamat elmondtam kellő +tapintattal és minden finomsággal, «_tristis usque ad mortem!_» Olykor, +nyilván, egy-egy könnyemet is látta a szememben és elmerenghetett +magában, magasan Párizs fölött, az emberi illuzió minden bánatos +hívságán, mikor megváltásom reményszálait, kantilénaszerű vallomásokban, +az ő kormányához fűztem, mint egy jobb világhoz, mint a mennyek +országához, ami elérkezik egy nap! Aztán, ha lejöttünk a boulevardra s +tiszteletteljesen kísérhettem egy pár lépésnyire, büszke szívemmel a +Café de la Paix előtt, szinte ámultam, hogy az a sok ember a kávéház +terraszán nem pattan fel és nem hajlik meg előtte! Igy rajong az ember, +mikor húszéves, a lobogó szívével, mint egy zászló. Istent se ismernék +fel, ha itt jönne köztük, ezt gondoltam s azt hittem, hogy ezzel valami +zseniálisat gondolok. De amikor búcsúzásul, nyujtotta a kezét! Megválni +Apponyitól, kilépni abból az atmoszférából, amit szuggesztív egyénisége +vont köréje varázslatosan, a hangja dallamosságával, – a lelkem hasadt +belé! Megválni fájdalmasabb volt, mint amilyen örömteljes találkozni +vele. Ez annyi volt, mint megválni a boulevard sarkán Magyarországtól, +megválni a hazától, minden jótól, minden multaktól, Jászai Mari +tragikánktól s meghalni mindannyiszor! Amint még néztem utána, mintegy +koldusbotra jutva, a szívem sajgott, hogy még sokáig láttam az emberek +feje felett az utcán, mint egy tűnő hajó árbocát a tengeren, mert +mindenkinél magasabb volt. Politikai kötelék? Nem! Ez egyszerűen a költő +szíve volt. + +Mit tudtam akkor, amit sajnos, mind megláttam azóta! Apponyi Albert +küzdelmes fiatalsága azzal a saskeselyű aggastyánnal, aki mint egy +rajnamenti burgrave leszállt naponta a Taunus hegycsúcsáról, hogy a +Sándor-utcai parlamentbe jöjjön, – ez Magyarország legszebb kora. Ha +megírnám egy nap, Isten engedelmével, azt a Michelet-i könyvemet +«_Magyarország nagysága és hanyatlása_» címmel, ahogy azt jeleztem +«_Levelek egy barátnőmhöz_» című kötetemben, itt volna, e két +államférfiúban, az a két főprincipium, amelyből kiindulnom kellene. +Apponyi éppúgy nagy, mint Tisza, egy másik, egy talán tragikusabb +értelemben, mert kettőjük közül, örök álma múlhatatlanságával, Tisza +Kálmán a boldogabb. A történelem nyilvánvalóan úgy szövi szálait az idők +éjszakáján, hogy az emberre, akit a dolgok központjába sodor, nincs +gondja lelki értelemben. Hogy ez mit szenved, vagy minek örvend, azt már +a rideg életre bízza, az ember sorsára egyenest… + +De ami mind e matériákban, már csak mint sápadt mult dereng a +«_Levelek_»-ben s Apponyit, mint egy Julius Classicianust idézi s Tisza +Kálmánt, mint egy fehér Ibiszt a szent madarak fajából, aki csak ült +bársonyban, odafagyva, mozdulatlanul, szegett szárnyával, mint kettős +tojásokon a kettős monarchián, – ez mind, ez mind még lázas emlék, még +az élő kor volt akkor a szívemben. Sajgó hazavágyásommal e képekhez +voltam fűzve s új impresszióim egy idegen világban nemhogy elmosták +volna a régi színeket és körvonalakat, de még élesebbre fokozták +előttem. + +Azt a harcot, azt a forrongást a szívekben, azokat a hosszú, zajos +közjogi vitákat, olykor csak egy kötszó körül, azt a nagy svungot és +páthoszt a sokféle vitatkozásokban, olykor csak egy árnyalat körül, azt +a nagy zenebonát olykor, hogy az ember nem tudta miért van és miért +harsog minden ember, – azt nem lehetett elfelejteni! Azt az ízzó +légkört, azt a _Hegy_-et, azt a sok dúlt, haragos arcot sem a baloldal +viharában, mely fokozatos dörgedelmeiben annál zengőbbé és zajosabbá +vált, hogy mind e harcosoknak e csatákban, a magyar nyelv szókincsén +kívül aligha volt más fegyverük ama bibliai aggastyán ellen, aki sínai +Mózes bárónál is tehetségesebb volt s csak ült s csak ült a fotöljében s +csak hunyorgatott és hallgatott. A természet ritkán ilyen művész, öreg +emberek megmintázásában, mint ahogy Tisza Kálmánt formálta ki, +egymagában, valami zord téli fagy legendájává! Csak a legtávolibb +hegycsúcsokon, havas kunyhókban látni ilyen véneket, akik félistenek +volnának, ha nem mint pásztorok élnének. Volt benne valami nagyon ősi, +valami dermedten hagyományos, valami azokból a legrégibb +mágnás-héberekből ezelőtt ötezer évvel, akik Rómában César barátjai +voltak s Szent Pálnak esküdt ellenségei. Hogy elmenjen, hogy +kimozduljon, hogy otthagyja bársonyát: ez a világ végének tünt! Ez maga +volt az Apokalypsia. Ez valami olyasféle volt, mint mikor Salamon +királynak lett vége és ötezer sas állott meg egy szirten a Kaf-hegység +fölött és öt évig búsult, ötezer sas! mozdulatlanul. + +Holott elment egy történelmi napon és mások is elmentek utána, kevésbbé +történelmi napokon, de az sohasem jött, akit szívszorongva vártam: +Apponyi! Olykor az ilyen nagy emberi sorsokhoz kis életek vannak fűzve, +mint nagy hajókhoz az óceánon a kis csónak a végükben… Egy évtizeden át +Párizsban, egymagam, nyomorból ki, nyomorba be, padlásszobákról fel és +le, mint egy ismeretlen bolygó kerengtem, térben és időben, egy olyan +naprendszerbe kapcsolódva, mely soha fel nem ragyogott! Elepedve, +kimerülve, megint fellelkesedve, romantikus eshetőségekhez, álmokhoz s +illúziókhoz kötve változó kormányokon át, megint csalódva s megint újra +kezdve: az a tragikus ember voltam, aki meghal a reményétől. Mert a +remény gyönyörű dolog, de mennyi idő szükséges ahhoz, hogy soha be ne +teljesedjen! Leapadva benső tüzeimben, a lelkemet leőröltem tulajdon +kincsein s felhagyva a reménnyel végre, lassanként felismertem közös +líraiságomat ifjúkorom eszményképével… A hitem, igaz, nem változott s +nem lettem hűtlen Apponyihoz, csak az élet az, ami hűtlen s az ifjúság, +ami elmúlik egy nap. Rájöttem, hívságokon túl, örök szépségek +eszményiségére s elnézek egy Démosthenes fölött, alázatosan egy +Beethoven felé… Az élet minden varázsa, hogy az ember egymással +ellentétes dolgokat akarhat s nincs kötve, ha bírja szárnya, sem a +valósághoz, sem a lehetségeshez. Viszont a politikában, sajnos, nincs +álom, nincs ábránd s még az igazságom is csak akkor válik eleven valóvá, +ha meg tudom olvasztani vele, mint az ércet, az összes szíveket. + +Óh Istenem, utóljára, hogy fellobogtam Párizsban, még egyszer! mikor +Apponyi Albert a Ház elnöke lett! Micsoda nagy napom volt ez, micsoda +hajnalhasadásom! A kávéházban, magyar ujságjaim fölött, az izgalomtól +remegve olvasván a jó híreket, a pincér rögtön tisztában volt vele, hogy +itt most mindjárt szülni fogok legalább tíz cikket és már hozta a +műszereket, az ingyenes _quoi-écrire_-t! Holott csak egyetlenegy cikket +írtam, francia nyelven, a _Figaro_-nak, hogy az egész világ megtudja, mi +történt! Elkészülvén, késő estefelé, már rohantam is a _Figaro_-hoz s +átnyujtottam művemet egy Glaser Fülöp-Emmanuel nevű fiatalembernek, aki +a főszerkesztő titkára volt, magyar születésű fiú! Az apja ama jó Glaser +Manó, szélcsapott szakállal, igazi Ahasvérus, aki elvándorolt hajdan a +hazából s rég Párizsban élt mindenféle rejtélyes írásokból. Az ifjú +Fülöp-Emmánuel átvette a cikket, bevitte a főszerkesztőnek s amint +megálltam mögötte az ajtó küszöbén és vártam, hallottam is, hogy +felolvassa! Aztán, néhány percig még tanácskoztak rajta. Nyilvánvalóan +meg is lepte őket költői franciaságom. Jobban is írtam franciául, mint +ahogy ők magyarul írtak volna, ez kétségtelen. De ami ezidőtájt magyar +dolog volt ezen a világon, az talán csak engem érdekelt, egyedül csak +engem, millió párizsiak között! Az ilyen cikkért, az ilyen líraiságért, +fiatal hitem ízzásával benne, fizetnem kellett volna, hogy +megjelenhessen… Fizettem is volna, de olyan szegény voltam! + +Most itt van megint előttem, évtizedek multán, régi papirjaim között, ez +a hajdani cikk, mint egy préselt virág egy emlékkönyvben. + +Még illatos a régi illatoktól, letünt időknek ez a bús ákáclombja… + +S ez így kezdődött: + +Le comte Albert Apponyi. + +L’élection unanime et joyeuse du comte Albert Apponyi à la présidence de +la Chambre hongroise, inaugure une nouvelle époque dans l’histoire de la +Hongrie. + +Ce noble magnat au front lumineux et à l’âme ardente, offensa longtemps +les regards comme une insupportable injure à la laideur commune. Par sa +voix étrangement sonore et par ses idées qui jaillissaient dans un +souffle melodieux, il aviva la haine implacable. L’outrage et la +calomnie se jettèrent sur ses traces. L’homme fut rejeté, renié… +cependant il resta invincible. + +Il semble que son heure arrive enfin, et c’est maintenant comme un coup +d’horloge formidable, qui sonne trente ans de vie, d’effort et de +bataille sur le bouclier triomphal. Désormais le comte Albert Apponyi +conduira la nation hongroise. Et déjà, les grands chemins de l’avenir +s’ouvrent fleuris devant son règne; on y voit un peuple au seuil de la +clarté. + +* * * + +L’heure de l’avènement et de la justice… mais c’est aussi l’heure +tragique où l’ame meurtrie par la lutte, regarde ses blessures sous le +pâle soleil de la victoire et se trouve soudain douloureuse de sa joie. + +Le cas du comte Albert Apponyi offre, dans l’ensemble de sa vie +dépensée, un rare exemple de beauté grave. Le voici sur l’estrade +présidentielle! Comment en monta-t-il les marches? Se pencha-t-il, le +cœur étreint de regrets sur sa propre image, que lui réflète le clair +métal de la cloche? Il sonne… + +De meg kell állnom, minden kísértés ellenére, hogy az egész cikket itt +lemásoljam. Már idáig is kellőkép kiérzik benne egy fiatal hang +romantikája. A politika nem költészet, de a bánat mindenütt csak bánat s +ezen a bánaton foszlik el e régi írás minden sora, rejtélyesen, szegény +emberi létünk hívságai felé. + +Azonfelül, nem is tud mindenki franciául. Erre is gondolnom kell, ha nem +akarok senkit megbántani. + + + + +XII. + +A _Hôtel Conservatoire_, a rue de l’Echiquier-ben, egy szomorú kis garni +volt. Mind a három emeletén három ablak nyílott az utcára, összesen +kilenc ablak, egymás fölött, egy keskeny szürke falban. Ez volt a garni +külső képe. Belül, a félhomályban s a bizonytalanban, nem mondom éppen, +hogy az orgyilkosság kísértett, de az emberi vétek hangulata terjedt +bűnös kéjek és szerelmek lappangásával, ami a párizsi élet egy kis +szöglete és élő része az ilyen kis hotelokban. A lépcsőn, naphosszat, +gázlángok égtek, olyan sötét volt. Csak éjfélfelé oltottak el mindent az +utcai lámpáson kívül a kapu fölött s akik ilyenkor hazatértek, vagy +betértek ide, egy-egy órára, női kísérettel, úgy jöttek föl a lépcsőn, +egy szál gyertyával, mint akik egy holtat látogatnak. Amint ültem az +asztalomnál és dolgoztam hajnalig, mind hallottam ezeket a vándor +árnyakat, halk suttogással, szoknyasuhogással, kulcszörgéssel s +ajtócsapkodással, ahogy jöttek s mentek. De időnként ez éjjeli +_piano_-kba egy-egy drámaibb hang is vegyült s egy-egy női sikoly +sivított _fortissimo_ a csendben, zárt ajtók mögül, kétségbeesetten: +«_Au secours!_» Senki sem mozdult s éppen ez volt a tragikus. Ki +mozdulna egy női sikolyra, egy kis párizsi garniban? Magam is nyugodtan +dolgoztam tovább. Mindenkinek beteljesedik sorsa. + +A főnöknő, naponta többször, föltünt a lépcsőn, figyelő állásban. +Helyenként, a fal mentén, egy-egy gázcsapot csavargatott apróbb lángra, +gazdaságosan. Ez egy szikártermetű öreg asszony volt, művész számára +vonzó és förtelmes, gyászosan szőkére festve, feltünően hamis fogsorral +a szájában, mely skarlátra kenve virult az arcában egy fürkésző orr +alatt. Ez az orr, oldalt görbülve a végében, valami kis kék pettyet +viselt, mint egy apró szafirkövet a húsba ékelve. De nem lévén e +hölgynek lelki nyugtalansága azon a legfőbb gondján kívül, utógondolatok +nélkül, hogy vénségében is fiatalnak tünjön, jóval kedvezőbb személyiség +volt számomra, mint az az élveteg mazagrani boszorka, aki szívtelenül +kizárt a lakásomból. Türelmes a számlák tekintetében, elnéző, megértő, +sőt ironizáló is egy-egy lejáratkor, mint aki tudja, hogy a pénz nem +könnyen jön az emberhez: annak az elkallódott dámának tünt, aki még XV. +Lajos kedvese lehetett s itt maradt egy botrányos korból. Főleg az volt +az elriasztó benne, hogy túlélte a forradalmat. Mert ami a multból +megmarad csak úgy szép, ha nincs többé. + +A szobám ablakából, a harmadik emeleten, a Konzervatórium épületét +láthattam, a Faubourg Poissoniére sarkán. Egyemeletes régi ház, de +micsoda élettel benne s körülötte! A kapu félszárnya szüntelenül nyílott +és csukódott s derűs fiatalok torlódtak a küszöbön, tündéri +kisasszonyok, leendő énekesnők, a jövő csillagjai, lobogóhajú ifjakkal, +akik a jövő zenéje voltak! Ezek közül egy-egy fiatal pár észrevétlenül +elsodródott az utcán s kivárva az időt, amíg a többiek mind elvonulnak, +ide tartott a garni irányában. Beosonva a kapun, mint a tolvajok, ifjú s +hölgye néhány szót váltottak barátságosan a naplementi főnöknővel s már +siettek fel a lépcsőn, fiatalok! szeretők! s eltüntek egy ajtó mögött, +rendszerint az én szomszédságomban, sajnos! Ilyenkor éreztem, papirjaim +fölé borulva, az erény nagy becsét ezen a világon. De csodáltam e +növendékek ó-görög szabadságát s mámoros elszántságát is a pályájuk +virágos kertjében, ahol, úgy látszott, csak a vérmérséklet kötelezi őket +és azontúl sajnos, semmi erkölcsük nem volt. Ezt lehetett _hallani_, +hogy semmi erkölcsük nem volt. Az is eszembe jutott, elmélyedő ember +létemre, hogy annak a szegény ördögnek, aki azelőtt húsz évvel lakhatott +az én szobámban itt, talán éppen Massenet vagy Delibes lehetett egy órai +szomszédja, hasonló viszonylatok között, mert azok is itt voltak hajdan +zenei tanítványok, zenés nőpajtásokkal. Viszont ki tudja, ha az én +számomra nem Charpentier vagy éppen Debussy éltek-e itt vagy haltak meg +egy órát, mint kortársaim s konzervatoristák, szívük választottjával! +Ilyenkor, ha visszaélem, hosszú évek multán, e távoli szomszédságokat, +rögtön kitárom a zongorámon a _Louise_-t és a _Pelléas és Melisande_-ot +s magam is meghalok egy órát… + +De finomabb percekben, a régi ház láttára, arra a szerencsétlen +Berliozra gondoltam kegyelettel, akit itt, e szürke falak között egy +Cherubini üldözött! S még távolabb fordulva az időkben, Beethoven merült +fel bús emlékezetemben, _ce fier enfant, Beethoven_, ahogy Michelet +mondja s akit itt kinevettek a Konzervatóriumban! Gyakran gondoltam azt, +számos estén, magányos ablakomban a rue l’Echiquier fölött, hogy talán +soha senki nem tudta a való igazságot, értem az egyedül valót, mert +akkor ez minden más igazságot legyőzött volna s még ma is élne az +emberek szívében. Akik idáig azt hitték, hogy igazuk van, rendszerint +tévedtek, ezt látjuk. A jövő is úgy fog megítélni minket, ahogy mi +ítéljük meg a multakat. Látni kellene mind a hómezőket a föld két sarkán +és a legtávolabbi egeket, hogy az ember ítélni tudjon, – ezt talán mind +Renan után mondom. A párizsi Opera gyönyörű, de a zsidó templom téglái +is hatásosak, – ezt már magam találom ki. De amikor annyi kétségbeesés +közt virrasztottam, majdnem húsz évig, kis hotel-szobákban, egyben el is +határoztam, hogy nem úgy fogok gondolkodni, mint a többi emberek ezen a +világon. + +Egy nap úgy találtam, hogy illő volna, párizsi levelező létemre, +bemutatkoznom leghíresebb kollégámnak, a _Times_ Blowitz-ának! Mint +tekintélytisztelő fiatalember a régi zsurnaliszták világából, lelkesen +nyomoztam utána abban a viharos helyiségben, ami a francia kamarában az +úgynevezett _Salle des Pas Perdus_ volt. Kissé feltünő fiatalságommal +lépten-nyomon megállíttattam s már nem győztem a szolgáknak felelni. +Megpillantván egy közelebbi kollégámat a kettős monarchiából, hozzá +fordultam tanácsért. Ez egy Herzl Tivadar nevű úriember volt, a _Neue +Freie Presse_ levelezője. + +– Mit akar maga Blowitztól? – kérdezte elképedve. + +– Hódolatom kívánom bemutatni neki. + +– Ezt elengedi magának. + +– Az meglehet, – feleltem sértődötten, – de azért mégis szükséges, hogy +megismerjem. Mint a _Magyar Hirlap_ párizsi levelezője, kitünő híreket +kaphatok tőle, – magyaráztam önérzetesen, angyali butasággal. + +Herzl a falnak dőlt. + +– Kitünő híreket?! Blowitztól!? – kiáltotta s úgy kacagott s úgy verte a +falat a tenyerével, hogy egészen magánkívül volt. – De hát honnan jön +maga?! De hát mit gondol maga?! De hát tudja maga, ki az a Blowitz, aki +egy minisztert früstököl reggelire! Aki dönt háború és béke fölött! Jaj! +jaj! jaj! – kiáltotta, s még jobban odavolt s már harmadik személyben +beszélt, úgy odavolt s úgy kacagott: Blowitztól akar híreket! A maga kis +zuglapjának Pesten! + +– Bocsánat, nem zuglap! – tiltakoztam. + +– Hát nem zuglap! Hát világlap! Hát a szent Thora, ha akarja! No de nem +áll szóba, érti? még velem se! a _Pressé_-vel! Goldmannal sem áll szóba, +aki a _Frankfurter Zeitung!_ naponta három kiadásban! – kiáltotta. – No +de mit gondol maga? – végezte hirtelen nagyon magasról. + +– Nem gondolok semmit, – feleltem zavartan, naivitásom felismerésével. A +verejték hullt rólam. De a szegényes lelkét is éreztem ennek a bécsi +szerkesztőnek. – Ajánlom magam, – dadogtam s mentem. + +A _Palais Bourbon_ előtt felkaptam egy omnibuszra s hazaérve, megírtam +az első interjúmat Blowitz-cal! Olyan angolszász modorban s londoni +észjárással írtam, hogy csakugyan olyan valódinak tűnt, mint ami apokrif +volt írva. + +De nyílt ez az ablak, kis hotelemből, még egy másik horizontra. Minden +hónap harmadik napjától fogva, mint egy toronyőr lestem ebből az +ablakból a levélhordót, kora reggeltől késő estig! Ha elsején feladták a +fizetésemet Pesten, így számítgattam optimisztikusan, harmadikára meg +kellett, hogy érkezzen Párizsba! Sajnos, sohasem adták fel elsején s +általában csak nagy ritkán érkezett meg. Aki ezt a pénzügyet kezelte a +szerkesztőségben, nem mondhatnám, hogy valami lelkiismeretes ember volt. +Nem mintha nem készítette volna el, a többi utalványokkal, az én +utalványomat is, de sőt be is váltotta. Csak éppen megtartotta magának +szerény járandóságomat. Hányszor kellett megreklamálnom, írnom érte, +micsoda leveleket! micsoda michelangeloi modorban! micsoda színekkel! +micsoda méretekben! tíz-tizenöt oldalon át, a legsűrűbb írással! Máskor, +már-már elmerülvén, zálogba kellett adnom utolsó értékemet, megválnom +legbecsesebb könyvemtől egy antikvárius polcán, hogy válságos helyzetem +végórájában néhány tébolyodott szót küldjek egy expresszsürgönyben +hazafelé… Oh Istenem, így tanultam írni zord napjaim éjszakáján, ebben +az iskolában, kétségbeeséseim analizálásával, szenvedések +leltározásával, éhségek és könnyek stilizálásával, – kitünő iskola! +Mégsem nagyon ajánlom senkinek. + +Mikor megláttam az ablakomból a levélhordót, amint az utca végén +hirtelen fölmerült: minden idegem megfeszült. Őrködő tekintetem +házról-házra követte utcahosszat, s minden lépésével ahogy közeledett, +egyenest a szívemen járt. Megint befordult egy kapun, megint kifordult +egy másikon, megint jött s már itt volt a szomszédban, milyen furcsa! +minél inkább közeledett, annál messzebb éreztem magamtól. Majdnem +kiestem az ablakon, ahogy néztem, ha befordul-e a kapun? Befordult, már +jött a lépcsőn, már rohantam elébe, már kérdeztem, már felelt is, már +rázta a fejét: + +– _Il n’y a rien pour vous, Monsieur!_ + + + + +XIII. + +Valaki a nevemen szólított, egy félig nyitott ajtó mögül a félemeleten, +amikor lejöttem a lépcsőn. _S. Ö._ kollégám volt. Példámat követve, +hasonlóképpen ideköltözött a _Hôtel Conservatoire_-ba. + +– Nagyon jó itten, – mondta, mikor beléptem. + +Olyan szűk kis szobája volt, hogy az ágy, a mosdó, az asztal alig fért +el benne s a széket ide-oda kellett tologatni, hogy az ajtót be lehessen +csukni. Az ablakon, mely a tűzfalra nyílt, nem hatolt be fény. Amellett +a függönyök össze voltak tüzdelve rajta néhány gombostűvel, +végérvényesen. A rossz illatok és szivarfüst után ítélve, soha nem is +nyílt meg ez az ablak. Egy gyertyacsonk égett az asztalon s küzdött a +homállyal viaszos könnyeit hullajtván, melyekből egy egész kis gótika +támadt a láng körül, vékony toronyzattal. A fiatalember, gyér ágyneműk +között, még az ágyban feküdt. Vígan szivarozván, látszólag igen büszke +volt arra a női hálóingre, amit viselt dús csipkék díszében, mert +utóljára, éjjeli toilettjeképpen csak egy úszónadrágja volt. + +– Jobban megy! – mondta olyan angyalian, azzal a gavalléros +szerénységgel, mely minden földi kincsek közül, egy kis feslett +csipkeszegéllyel is beéri, valami kis batiszton. – _La guigne ne dure +pas toujours!_ – tette hozzá párizsiasan, mint akinek már az is siker, +ha a legsötétebb nyomorból egy fokkal enyhébb nyomorba hajózott. S +jelezvén elfogyasztott reggelijét néhány kis cserépedény tanuságával: + +– A csokoládém! – mondta. – Minden délben behozza a garçon a +csokoládémat! Vaj, két zsemlye – _chocolat complet!_ Utána egy szivar, +egy _londrès_, – ezt is a garçon hozza. Mikor rágyujtok, az az érzésem, +hogy a jó Isten valóban elkényeztet engem. Nem cserélek Montpensier +herceggel! – fejezte be s lobogtatta a csipkéit s messzefujta a füstöt. + +– Boldog ember! – mondtam az ágy végéből, ahol leültem. + +– Boldog! az! _c’est le mot!_ – felelte. – A helyzet az, hogy irányt +változtattam s rájöttem az útamra, – folytatta. – A magyar lapokból nem +lehet megélni, ez régi sor s e ponton le is mondtam. Most minden +energiámmal a franciára adom magamat: francia ujságíró leszek. Nem látok +s hallok csak francia dolgokat. Eljárok a Collége de France-ba, ahol +meglengetem a kalapom minden reggel, egy kövér ember előtt: _Bonjour, +Monsieur Renan!_ – mondom neki vígan. Este, színház! Napközben olvasok s +kizárólag franciát. + +– Imhol dél is elmúlt s még fekszel az ágyban, – szólottam +filozófikusan. – Gondolom, a kalaplengetést ma már elmulasztottad. +Olvasni sem sokat olvashattál még ma, ahogy a helyzetet ítélem. Nem +látok itt egy fia könyvet, amit olvashatnál, – tettem hozzá igazság +szerint, miután körülnéztem. + +– Először is, ma nincs előadás a Collége-ben, – felelte azzal a +könnyedséggel, mellyel nem volt nehéz tisztában lennem. – Másodszor a +Cabinet de Lecture-ben olvasok, ahol abonálva vagyok, a Boulevard des +Italiens-en! Húsz centimért az összes lapok rendelkezésemre állanak. +Mert a lényeg az, a magam szempontjából, hogy a lapokat olvassam. Csak +ez a módja, hogy az ő írályukat s formáikat megtanuljam, azt az egész +sablónt megtanuljam, amelyen a francia zsurnalisztika épül. Már írtam is +egy cikket a _L’Epoque_-nak s egy másikat a _Le Constitutionnel_-nek, ha +éppen tudni akarod! Most arra várok, hogy megjelenjenek ezek a cikkek s +_meglássák otthon_, hogy francia lapokba írok! + +Oh Istenem, – hogy _meglássák otthon!_ Ez volt mindennek mélye, ez volt +minden gondolat, minden cselekvésben! Bármerre fordult az ember +Párizsban, a vágya csak az volt, hogy hazafelé mutassa magát. Sötét +nyomorából a _Hôtel Conservatoire_-ban, egy csésze csokoládéval a +gyomrában egész napi eledelnek, csak odacélzott francia munkássága két +kis obskurus párizsi ujságban, az _Epoque_-ban s a +_Constitutionnel_-ben, hogy ezeken, mint két papírszárnyon, hazafelé +szálljon. Francia ujságírónak készülvén, az álma az volt, hogy Pesten +olvashassák! Micsoda rejtélyes kötelék volt ez, mely az embert még a +naivságával, még az illúzióival is a hazájához fűzte, mikor valamelyes +józanság dolgában már nem volt mit remélnie! + +Még akkor nem láttam kellőképpen erkölcsi furcsaságait ennek a kitűnő +kollégámnak. A legfinomabb eszközökkel élt a legdurvább sors ellen s egy +szalmaszállal védett ki viharokat. Amint az élet úgyszólván napról-napra +sujtotta s leteperte, megivott rá egy csésze csokoládét egy _londrès_ +füstje mellett s ha ehhez még volt egy frankja is, amivel a jövő elé +nézhetett, a legboldogabb ember volt! Zord nélkülözéseit, lelki +fájdalmak híján, valahogy átformálta, nem tudom micsoda eleganciákra, +mint egy letört mágnás, aki fütyül, vagy egy rigómadár, aki a jégeső +elől, könnyedén az ágra száll. + +– Hát neked, hogy megy sorod? – kérdezte fölényesen, mint aki zárt +függönyei mögött, női hálóingjében s a szivarral a szájában, Párizs ura +e percben. + +– Oh, elég jól, – feleltem azzal a kínos igyekezettel, amellyel leplezni +kívántam szegénységemet. + +A szegénység, sajnos, nem dísz, ez nyilvánvaló. Erény formájában is, +inkább csak teológiai érték. Viszont a gyakorlati életben emeli az ember +méltóságát, ha nem kérkedik vele. De másrészt, hogy még finomabban +analizáljak, abban van valami sértő, nyomorúságra, boldogtalanságra s +általában szolidaritásra, ha az egyik szegény a másiknak a maga jólétét +hazudja. + +_S. Ö._ a vállát vonogatta. Még mélyebb örvényben látott engem, mint +amilyben éreztem magam. A magyar ujságok fizetési teljesítménye s ezzel +kapcsolatosan a _párizsi levelező_ gazdasági helyzete, oly rég megoldott +probléma volt előtte, hogy semmi fejtörést nem kívánván, már csak a +fantáziájára utalta. Ha azt mondom neki, hogy például tegnap is +ebédeltem, nem volt rá mód, hogy ezt elhigyje nekem. + +– Ajánlom a csokoládét, – mondta. – Vaj, két zsemlye, – _chocolat +complet_, ez elég egy napra. A garçon nagyon kedves ember, _aki tudja, +mi az élet_. A főnökné is igazi finom úriasszony, vallásos és érzelmes +lelkületű, segít is az emberen, ha éppen arról van szó, igazi szent +Genovéva, mert őt is úgy hívják, Genovéva! – _c’est Madame Geneviève +s’il vous plait!_ – fejezte be patétikusan. + +S fújta a füstöt s a szőrös karja kinyúlt a csipkéből, magasra. + +– Láttam a portréját a Pantheonban! – mondtam ártatlanul, a Puvis de +Chavannes freskóira célozva. + +De nem felelt s csak nézett, olyan áthatóan, olyan furcsán, olyan +füstökbe borultan, hogy nem tudtam mit gondoljak. + +Még ma sem tudom, mit gondoljak, hosszú évek multán, ha kutatnám e +tekintet rejtélyét. Ott volna nyitja abban a fojtó vágyban, amellyel az +ember olykor megjavítaná a valót? Ha költő ez az _S. Ö.,_ ha művész, +alkalmasint könnyebben megértem. Ki tudja, ha e gyászos kis szobában, +elbűvölt szeme előtt, a két karjában, nem olvasztotta-e át ezt a +fonnyadt Madame Geneviéve-t a Puvis szentjének nagy gondolatára? + +De nem volt művész, csak egy finom ember, ami nem egészen ugyanaz. S így +telt egy perc, a gyertya lángjával, a szobában. Kívülről, tompán, Párizs +zaja hangzott. Valaki az időt tudakolta, hangos kiáltozással a lépcsőn. +Valaki felelt is. Délután négy óra volt. + +– Nem jönnél el velem? – kérdeztem az ágy végéből, ahol még mindig +ültem. + +– Szívesen, de csak később, – felelte. – Majd estefelé, mikor kigyúlnak +a lámpák! – tette hozzá kedvesen. – Nincs más ruhám, csak a frakkom, – +vallotta be. – Csak este tudok felöltözködni. + +S hirtelen előre hajolva: + +– Erről jut eszembe, hogy rajta ülsz a frakkomon, – mondta +vendégszeretettel. + +Csakugyan, az ágy végében, a vékony paplan fölött, a frakkja volt +leterítve lábmelegítőnek. Próbáltam kijavítani, ami gyűrődést okoztam +rajta és simítgattam s szépen össze is hajtottam. A félszárnyában, a +zseb mélyén, valami kemény tárgyhoz értem. Benyúltam érte. Egy darab +száraz kenyér volt. + +Mikor lejöttünk a boulevardra és elvegyültünk a tömegben és elindultunk +a fényben és a zenebonákban lilaszín ívlámpák alatt, az úttest +végtelenjén, melyre az estéli égbolt csillagnépsége borult a +legtávolabbi horizontokig: két bús magyarok szinte megfürödtünk a +tündöklő atmoszférákban. Legott felüdülten, megújult szívünkkel, az élet +terhe leoldódott rólunk fiatalos ruganyosságunkban. Valami kéjes zuhany +ért az ívlámpák sugárzásából, a fényekből, az egekből, egyenest a +holdból! Sodródva a tömegben, sodródva! elveszve! e tömeg lelkének +eleven részévé váltunk s valahogy megéreztük a magunk sorsával vegyesen, +egy egész emberiség történelmi sorsát, nagy útját, nagy harcát, ragyogó +céltalanságunkban! Mindenesetre oly megnyugtató volt, olyan vigasztaló, +olyan különlegesen kitüntető dolog, hogy sok ezrek e tömegben, minden +látszatok szerint, éppúgy élnek, mint mi, úgyszólván kivetve biztos +egzisztenciákból, kivetve a boulevardra, az éjjelbe, a fénybe, mint egy +óceánra s ahol annál vígabban vannak, mert a hullámok összecsapván a +fejük fölött, nincs is miért, hogy búsuljanak! Nem búsulni s főként nem +szenvedni: ez volt számomra, aki már oly korán hajlamos voltam +szenvedésre, a földi boldogság sarki csillaga. Nem is értettem soha, +minden tanulmányaim ellenére, mért kell még szenvedni is, ha már muszáj +élni! Isten nem szenved, ez nyilvánvaló. Csak az ember és az állat olyan +alantas, hogy ki van jelölve a szerencsétlenségre. Olykor, az ilyen bús +dolgokban, van némi költészet. S ez minden, amivel be lehet érni. +Nyilvánvaló, hogy küzdelmes ifjúkorom odáig juttatott, hogy úgy +gondolkodtam, mint egy finom öregember. + +De _S. Ö._ megszólalt mellettem: + +– Két párizsi! – mondta önmagunk dícséretéül, s e dícséret, büszkeséggel +töltötte el szívem. – Csak tennéd egyenesen a fejedre a cilinderedet s +nem félrecsapva, mint Pesten! – mondta még a barátom, s rögtön +engedelmeskedtem, hogy eleget tegyek a párizsi követelményeknek. Egy +pillanatra el is temettem magamban azt a női tekintetet, mely a Jászai +két szeméből sugárzott, még csak nem is olyan régen, mennyei tekintet! +elbűvölt szemek! mikor e minden tragédiák hősnője éppen úgy látta a +fejemen a cilindert magyar-gavallérosan, ahogy azt Párizsban nem +lehetett! Oh Istenem, megvallom, minden szó, minden hang, minden fény és +mozdulat, minden ívlámpa lilaszínben, minden tündöklés a végtelenségben, +a Jászai emlékét idézte, marcangoló honvágyamba ázva! Magyarországról, a +Nemzeti Színház udvaráról, színpadáról, a Vas-utcából, a _Borgia +Lukrécia_ drámai magaslatáról úgy kísértett, mint fagyos hegycsúcsokról, +a hold alatt, az égben! Földrajzi érzékem, amint rágondoltam, legott +megszünt bennem tudományellenesen, s valahogy feloldódott nem tudom +micsoda transzcendentáliákban! Csak azt éreztem minden erőmön túl, +emberi nyomorúságomban, ami mélységekből nézek fel elérhetetlen +csillagzatokba! + +S így értünk két bús magyarok, két szegény fuvolások a _Grand Café_ elé. + +Előbb megálltunk, szerényen, a rue Scribe-beli üvegajtók előtt, az +ablakok mentén is és néztünk. Ez volt itt, néhány gyér asztallal +virágdíszben, álmatag csillárok alatt, mint a bárányfelhő, az igazi úri +rész, az étterem! női árnyak legendás messzesége volt ez, hajlékonysága, +haloványsága a tompa világításban, az ablakfüggöny résein át, ékszerek +tüzével, ami fénylett, egy-egy rubintkővel, ami vérzőn égett, mint egy +seb egy fehér kéz ízületében, egy kristálypohár fölött. Patikárus Ferkó +játszott itt, mellbeteg törpe s még törpébb a bandája élén, csupa nagy, +erős cigányok hátterével s hozzájárulásával s akik csak gyúrták, fújták +és húzták utána, ahogy csak tudták, ahogy csak érték, mert el is lógott +előlük messze, elröpült magának, másnak, önkívületeknek s kanyargott a +hegedűjével s az álla alól magasra emelte s még magasabbra, majdnem +függőlegesen emelte s ráragadt a félarcával, az egész arcával, az egész +fejével, az egész lelkével, egész tüdővészes zeneiségével úgy ragadt rá +a hegedűjére s valami élet-halál harcot vívott a tenger és a hangok +hullámaival! Egy fiatal hölgynek húzta így diferenciáltan, nyilvánvaló +intenciókkal s akit meg is hódított magának. Kissé fonnyadt szépség volt +ez, színtelen szőkeségű, aki hallgatta megnyúlt arccal, mint egy gótikus +_O_ betű soványan s lassan-lassan, amint szállt felé a méreg, már-már +elveszve érezte megkísértett lelkét, alkalmasint bűnös szerelemben. + +Távolabb, a terem mélyén, az ablakfüggöny rései között, Justh Zsigmond +derengett igen elegánsan, a szőke szakállával, a két gyönyörű kezével, +ami két műtárgy volt, két külön híres dolog, a két karja végében. E +kezek mellett, e szőke szakáll szomszédságában, a költő Szabolcska +Mihály, lehajtott fejjel ült, igazi költő! névtelen bánatokba borultan, +amint hallgatta a magyar nótákat és hazafelé búsult, néhány szál szekfű +színfoltjával tarkítva, opálos ködökben. + +– Gyerünk be hozzájuk, – mondta _S. Ö._ vállalkozón, – nagyon fognak +örülni. + +S már ki is húzta magát abban az ócska frakkban, mely petyhüdt +szárnyaival csüngött ki halottkémszerűen, rövid felöltője alól. + +– Én nem megyek, – feleltem estéli melankóliámmal, ami visszacsöppent a +szívembe. – Én nem tolakszom. Ezek ketten egyedül akarnak lenni, a maguk +külön hangulatában, – magyaráztam szociológikusan. – Hagyjuk őket. +Gyerünk. + +Ilyen finom ember voltam. Holott jól ismertem Justhot még honi +életemből, legfinomabb körökből, ahol ellengett vékony silhouette-je, +trónpretendensi szakállával, két fehér keze stilizáltságával, Velasquèz +modorában. Imádta az életet, ami lágyan tünedezett benne. Imádta Maurice +Rollinat zenéjét, mért éppen ezt imádta, nem tudom. De ezeket a hervatag +kis műveket, mint beteg rózsákat elalélt szirmokkal, mind hazahozta +Jászai Marinak becses ajándékba, – s ezeket én játsztam először. «Oh +Istenem, be szép zene!» mondta Jászai ilyenkor s szinte rávetette magát +a zongorára. Holott alig volt egy igazi hangjuk e zenéknek álmatag +keservükben, csak egy-egy sóhajuk volt, vagy inkább úgy rezegtek +könnyedén és búsan, mint a levelek a fán. Azóta Justh, e zenék +visszhangjaképpen, egy szép könyvet is írt, egy igazi magyar könyvet, +noha francia nyelven, _Le livre de La Pousta_, – ez volt a könyv! Adott +egy példányt, milyen kedvesen, ahogy nyujtotta, amikor meglátogattam rue +Duphot-beli kis hoteljében egy este. Magyar legénye éppen öltöztette s +húzgálta főúri lábára a fekete selyemharisnyát, mert az Operába készült. +Szerette az operát, a párizsi estéket, a boulognei erdő akácfasorát. +Szerette, ha beteg létére inkább Párizsban ápolják egy kis +hotelszobában, – csak meghalni akart otthon. Szerette a virágokat, az +álmokat, a költőket, főként Szabolcska Mihályt, akinek engem is +bemutatott, – oh Szabolcska Mihály! Milyen mélytüzű, érzelmes, drága +ember, micsoda isteni testvérem a hazavágyódásban, ha szabad így +mondanom, micsoda elveszett gyermek a boulevardon s a _Grand Café_-ban s +ahonnan hirtelen eltünt egy szép napon, mint ahogy Petőfi tünt volna el +s meg sem állt hazáig, oh a boldog ember! + +– Gyerünk, – ismételtem. + +S akkor tovasodródtunk, a fal mentén, szegényesen, egy távolabbi küszöb +felé, mely a Boulevard des Capucines-ról nyilt, egyenest a kávéházba. Ez +volt az igazi _Grand Café_, kedves honfitársaink tanyája. A zene ide is +áthallatszott azokon a benső üvegajtókon át, melyek e másodrangú +helyiséget az étteremmel összekötötték. De a bandából, néhány lépcsőfok +fölött, pálmalevelek árnyában, csak éppen a nagybőgőst láttuk, mert ez +állt. A többi minden az étteremben, mint egy messzi álom elmerült. + +De úgy léptünk be a kávéházba, otthonosan s mégis méltósággal, mint a +francia halhatatlanok, egy értekezletre, az Akadémiába. Elnézve a tömeg +fölött, célirányos tekintetünk egy hosszú sarokasztal felé vezérelte +lépteinket, ahol sűrű népesedéssel úgynevezett magyarjaink ültek a +vörösbársony lócákon a fal mentén és hangosan vitatkoztak, mindegyik a +maga _mazagran_-ja előtt. Helyet foglalván, előbb hallgattuk a vitát, de +minden percben készen, hogy belekapcsolódjunk. Olykor, egy-egy +szenvedélyesebb kézmozdulatra, feldőlt egy pohár s amint a fekete lé, +festékszerűen, szétfolyt az asztal márványfelületén, egy-egy fiatal +festőhonfitársunk legott megrajzolta benne, az ujja hegyével s +művészösztönével, hazai térképünk halhatatlanságát. Olykor, az asztal +két végéből, néhány méternyi távolságból vitáztak ketten, a közbeeső +összes fejek és poharak fölött, a hang és mozdulat oly dinamikájával, +oly felfokozott lendületével két távoli harcos, hogy az egész asztal +rengett bele s már mindenki beszélt s mindenki harsogott, s az egész +kávéház figyelt. Az ideák torlódtak s egymásba csaptak, kétségkívül +ellentétes ideák, de harag nélkül, toleránsan s ha zajosan is, de mégis +abban a modorban, mely készen volt az igazság koncedálására, ha az +ellenfélnek igaza volt. Csend csak akkor volt, nagy ritkán igaz, mikor +néha napján, nagy ünnepekkor, Munkácsy Mihály jelent meg a társaságban. +De csak épp jött s már ment is gyorsan, nem sértőn, oh a világért sem, +inkább barátsággal, kedves nyugtalanságával, mint akit hajt az élet +szürke cilinderben s egy esernyővel a kezében. + +Kik voltak ezek a magyarok itten, az életük ez első, igazi +atmoszférájában, Párizsban, ahol minden zúgott, zajlott, ragyogott +körülöttük!? Fiatal festők s másfajta ifjak, mind szerencsésebbek nálam +s kevésbbé kiszemeltek is s akik nem úgy kezdték, mint én, nem +exaltáltak lelki fájdalmakat permanens bánatok adagolásával s nem is +magasztosultak föl önmaguk előtt, irónikusan, az olyan evangéliumi +vigaszokban, hogy mindenkinél szegényebb lévén, mindenkinél többet is +szenvedek. Egy húszéves Fényes Adolf, a pályája elején, sugárzott a +_Grand Café_-ban az élet örömétől! De sugárzott attól a szigortól is, +amit fiatalsága igazolt s amellyel könyörtelen lekritizált mindent s +mindenkit, élőt és holtat, festőt és írót, amint önnönszívében +elragadtatva, mindenkinél magasabbra tört, miközben szürcsölte a +_mazagran_-ját. Keserű lírizálásaimban, terveimben és álmaimban engem +sem vett komolyan s írói jövőm tekintetében, s általában a többi jövők +tekintetében is, nem hitt csak önmagában. Mellette Rippl-Rónai, +spekulatív elmerengésekben, világosan látta az élet anyagi gyönyörét a +művészi pálya nagy kínjai mellett s azt a lágyabb utat látszott +választani a Champs de Mars festő-truppja nyomán, mely Puvis de +Chavannes-hoz vezetett. Koroknyai Ottó szegény, ha nem tört ki +idegrohamokban szőke sátánfeje lehanyatlásával, bécsi dialektusával +mulattatta a társaságot, főként Knopp Imrét, aki szerette ezt, míg +Katona Nándor, gyökerét vesztett teológiájával, nem tudom, micsoda +rögeszmékre gondolt. Még voltak festők itt, Julian-beliek, akik +lemaradtak, híresség nélkül az életben s még voltak szobrásznövendékek, +másfajta művészifjak, rézkarcolók s álhirlapírók, még voltak kedves +fiatalok, vitatkozók, magyarázók, kommentálók és harsogók s akik +elvesztek azóta, jellegzetesség s egyéniség híján, térben és időben. + +Éjfél után megszünt a zene az étteremben. Mind láttuk most a banda +tagjait távozóban a pálmák alól s azt a komor nagybőgőst a nyomukban, +aki ment, titán! a hangszerét cipelve, mint egy merev halottat, +egybeolvadón. A terem kiürült. De a legmélyén még derengett tündéri +tompán, a csillárok holdfénye egy asztal fölött, ahol egy frakkos férfi +s egy fiatal nő hattyúi selymekben, az utolsó párnak tünt, akik még +beszélnek, egy szerelmi regény utolsó oldalán. + +A kávéházban is alig volt már ember, csak a füst szállt ködökben s a +magyarok is mentek. S az oszlopok alatt, a hosszú asztal magányában már +csak én maradtam s még két honfitársam, Korda és Barta, két élénk +magyar, még mindig élénk, az asztal legvégében, – oly messze tőlem Korda +és Barta, oly messze minden gondolataimtól, amint így magamban, az +asztal fölé hajolva, Magyarország térképét néztem a márványra száradtan, +utolsó cigarettám mellett, amint néztem a térképet, a füstben s a +nyomorban. + +– Cézár talán nem is volt nagy ember, mert nem volt erényes! – mondta +Barta Kordának éjfél utáni egy órakor, miután az egész este ilyen +tudományos vitatkozásban voltak. + +A másik nem felelt s csak a körmét rágta elgondolkodva, ellenérvek után +kutatván. S már csak egy-egy utolsó tulipán égett a kávéházban, a falon. + +Akkor a csendben, hirtelen, az ablakfüggöny félszárnya megrezdült, +hullámos bársonyában. Egy patkány kúszott föl a magasba, zavartalan, +borzongtató ritmusával. Egy másik már várta fönn, a mennyezet alatt, a +függöny legtetején, a vörösbársony drapériákban, mint vörösbársony +egekben. Egy másik patkány. Rögtön egymásnak kaptak, két lábon, +marakodón, szaglászva is, mindenféle huncutságokkal, játékkal és +kacérságokkal a függönytartó rúdon a magasban, míg végül az egyik +megadta magát, a nősténypatkány, a másikkal a hátán. + +– Hát Hrabanus Maurusról mit tud? – kérdezte Barta Kordától, aki még +mindig hallgatott. + + + + +XIV. + +Olykor, magányosságomban, már kora délután betértem a _Grand Café_-ba. +Kedves honfitársaink csak estefelé gyülekezvén a kávéházba: magyar +törzsasztalunk körül, ritkásan, egy-egy francia ült búskomorságban, +egy-egy sárga arc derengett a szögletben, egy ujsághoz ragadt bajusszal, +egy kis csésze kávé mellett. A szemek meredeztek s kopasz fejek fölött +gyér füst szállt a csendben. Az egész asztal, jellegét vesztetten, egy +más világban volt a kis bajuszos pofákkal sárgaságban, a francia +ujsággal mozdulatlanságban, idegen lelkek távlatával. Minden oly +messzinek tünt, ami mind közel volt. Minden elveszett, úgy tünt. Minden +olyan kietlen és reménytelen volt. A függönyök az ablakok körül, +fáradtan lógtak a magasból. Az egész kávéház egy más világba süppedt a +nappali világításban. + +Leültem egy sarokba, egy kis asztalhoz, elborult szívvel, de a nemes +munka ingerével, igaz. Néhány ujsággal magam körül, melyekért bejártam a +termet, hajlongván az asztalok között e gyüjteményes munkámban, valóban +írni készültem, átszellemülten, úgynevezett lapomnak! Egy pincér lebbent +elém, a borotvált ajkának kenetességével egy sűrűn szakállas arcban. + +– _Une demie tasse?_ – kérdezte optimisztikusan, mint aki úgy gondolja, +ebéd után vagyok. + +– _Un mazagran!_ – dementáltam az ujságom mögül s vártam a tündöklő +kristálypoharat, mely ebédem tölcsére leend, hogy líraian szóljak. + +Egy másik pincér lebbent, kávé- és tejontó méltóságához kiadósabb +borotváltsággal, csak két oldalszakáll integritásával s két +ezüstkannával, mint két ezüstöntöző, tömeges szomjazóknak. + +– _Voulez-vous de la crême?_ – kérdezte oldalszakállával államférfiasan. + +S a két kannával, a pohár fölött, csak két röpke mozdulata volt. +Tüneményes kézcsuklója, egy-egy mesteri mulinéval irányított, magasan az +öntözőkből egy kávé- és egy tejsugarat, s legott megtöltötte a poharat, +vegyészi pontossággal, művész! egy pillanat alatt. Isteni ital! +Tejeskávé! Füstölgő tejeskávé, egy egész nagy pohárban! Ebéd! _Saját +külön tudósítónk_ ebédje! + +Nagyon izlett, megvallom. Volt abban valami tudományos, ahogy ittam. +Volt abban valami balzaci gondolat, ahogy ittam, valami olyasféle, ahogy +a legöregebb aggastyánok isznak, nem tudom. Volt abban valami +ösztönszerű technikája nyelvnek, ínynek s nyeldeklőnek, úgy szürcsölni +egy pohár tejeskávét, úgy engedni le csöppenként garaton s nyelőcsövön, +hogy kéjeivel egy évszázadig tartson. Igazán élvezni csak azt lehet, ami +kevés s bizonyos étvágyak optikája előtt nincs kevesebb annál, mint ami +végtelen. Betelni is inkább azzal lehet, ami parányi, mint ami sok s egy +szem cseresznye gyakran több, mint egy egész fa, roskadva a gyümölcstől. +A pohárhoz tapadva s lélekben elmerülve a tej és kávé vegyületében, +figyelve is, kémlelő szemekkel, ha nem fogy-e túlságosan, olyasféle +nirvánákban hajóztam, mint azok a poláris hajósok, akik a sarki csillag +békessége alatt, a havas óceánon, egyetlenegy tejfröccsnek látják a +világot. Még tovább tudnék menni e képekben és analízisekben s még +színesebben, még kifejezőbben s még pazarabbul is, de amint már mondtam, +nem fokozok e jelen írásaimban s csak egy féltollszárral halmozok. + +Mégis, a jó Isten legyen irgalmas nekem, hogy titkos szövevényeit olyan +világosan látom s nagy munkáját is az ember szíve körül, a sokféle +szenvedéssel. De imhol az írómappa fölé borulva, a sok szép síma papír +fölé borulva, ami mind ingyenes a párizsi kávéházakban, már el is ragadt +gondolataim sodra, már elragadt! már róttam a sort! elbűvölve szent +mondanivalóim marhaságától, mert semmi nincs annyira boldogító egy +fiatal szív számára, mint tulajdon butaságai. + +Akkor, hirtelen, egy hang szólott a fejem fölött, egy gúnyoros hang, ami +lebecsülte, _a priori_, egész írói munkásságomat. + +– Mit fabrikál? – kérdezte a hang. + +Egy kis vékony fekete ember hangja volt, egy olyan szájból, mely egy kis +ronda bajusztól volt borzas. Két szúrós szem tűzött reám egy cvikker +mögül, melyről a hosszú zsinór úgy indult a fül irányában, hogy +többszörösen körülcsavarva ezt a fület, valósággal odakötötte csonthoz, +bőrhöz, fekete hajfürtök közé. Pataky Bernát volt ez a kis fekete ember, +a _Pester Lloyd_ tudósítója, magasabbrendű _levelező_, kitünő régi +zsurnaliszta. Jó lélek is alapjában, ha olykor keserű, sőt ellenséges, s +akit nem tudom micsoda balsors kergetett a boulevardokon. + +– Irok egy cikket a _vernissage_-ról, – feleltem angyalian, felvetve a +fejem. + +A hirlapíró rám meredt a cvikker mögül, a félfüle zsinórszegélyével. +Sohasem láttam sötétebbnek, dúlt lénye nyugtalanságaival, ami mind +kicsapkodott belőle, mint egy sor kótafej, zenélőn. + +– Maga nem tudja, hol lakik Isten! – kiáltotta, azzal a könnyű +technikával, mely régi szólamokból él. – _Wo Gott wohnt!_ – ismételte, +mert ehhez a némethez még közelebb volt a szíve. + +S akkor megtudtam, abban a kis sarokban ott a kávéházban, hogy híres +magyar közjogászunk Grünvald Béla, holtan fekszik a Morgue-ban… + +– Egyszer van az száz évben, hogy egy híres magyar közjogászunk holtan +fekszik a párizsi Morgue-ban s maga akkor a _vernissage_-ról ír! – +konstatálta kitünő kollégám nem minden keserűség nélkül, de azzal a +differenciált lenézéssel is, ahogy csak külföldön élő honfitársak tudják +lenézni egymást a szívük mélyéből. + +S leült egy szomszédos asztalhoz, nem is mellém, csak egy szomszédes +asztalhoz s rágyujtott egy szivarra. S egy _demie tasse_-t is rendelt, +mert ő ebéd után volt. + +– Küldtem egy százszavas sürgönyt a _Lloyd_-nak! – szólott azzal a +tudósítói könnyedséggel, amelynek meg se kottyan, se költség, se munka. +Mégis a pénzét számlálta az asztal alatt. + +Keserű inferioritásommal, az is nyilvánvaló volt, hogy lemaradtam, +_saját külön tudósítónk!_ evvel a szenzációval. + +Lemaradtam? Megvallom, ez eszembe se jutott. Nem az volt az első +gondolatom, sem az érzésem, ami hasonló esetben a zsurnaliszta első +érzése s gondolata, hogy tudniillik súlyos csapás érte riporteri +presztizsemet. Ujságírói ösztönöm, soha el nem nyomta, még legifjabb +koromban sem, emberi érzésemet. Azonfelül a magam nyomorával, bánatával, +hontalanságával, még érzékenyebben reagáltam minden szerencsétlenségre s +egy-egy honfitársam tragédiája az idegenben, a tulajdon sorsom +éjszakáját vetítette elém. Az első érzésem az volt, hogy félig ájultan, +gyermek, nem is tudtam mit tegyek. Az efajta hírektől úgy megszédül az +ember, mintha valami fekete nektárt nyelt volna hirtelen. Grünvald Béla! +Közjogász, képviselő! nagy harcos odahaza! vezér! szónok! igazi úr! +híres könyvek szerzője! Apponyi barátja! – minden emlékem fölmerült! +Olykor, éjjel, a _Pesti Napló_ szerkesztőségében, ahol mind dolgoztunk a +lámpák alatt, micsoda ünnepünk volt, mikor megjelent, gyönyörű, drága, +szerencsétlen ember! + +– Holtan?! A Morgue-ban?! Hogyan lehet ez? – kérdeztem kollégámtól, aki +fújta a füstöt, százszavas sürgönye felsőbbrendűségével. + +– Ez úgy lehet, ahogy minden lehet a világban, – felelte, +professzionátus bölcsességgel. – Eltünt Pestről, nyoma veszett, ezt maga +is olvashatta, minden magyar ujságban benne volt. Tegnap, hajnaltájt, +Asnières-ben, találnak egy ismeretlen úriembert, átlőtt fejjel, a Szajna +partján. Se írás, se névjegy, semmi a zsebekben. _G. B._ a fehérneműkön… +Ezt viszont a párizsi ujságokban olvashatta. + +– Ezt nyilván csak maga olvasta, – hebegtem. + +– Ugy látszik, – hagyta helyben. – Az a zsurnaliszta, aki mindent olvas, +– mondta. – _Aki tud olvasni._ Nem is írni kell tudni, de olvasni. Ez +egy háromsoros rendőri hír volt, _petit_-ből, a párizsi lapokban. Egy +hulla a Szajna partján. Ez semmi, ez csak egy hulla. De _G. B._ a +fehérneműkön! _G. B._ tünődök. _G. B._ lehet ez? _G. B._! s már rohanok +s már agnoszkálok, – s ez már egy egész nagy dráma, egy magyar dráma, +amit megfejtek két betűvel egy alsónadrágon. _Ez_ a zsurnaliszta, lássa. +– S fújta a füstöt. – _G. B.!_ – mondta mégegyszer s még jobban fújta a +füstöt. + +De ekkor már felálltam. + +– A Morgue-ban? – kérdeztem és mentem. + +Nem tudom hányszor szálltam át, hány omnibuszra, amíg kiértem abba a +távoli kerületbe, ahol a Morgue, a maga kőfrontján és hídjain túl, +egyenest a Szajnára van építve, magasan a víz sodra fölé, mint egy +csónakház, mint egy _Ponte Vecchio_, nyilvánvalóan, hogy friss levegő +járja át, szünet nélkül, szellős deszkafalait. Mindjárt a küszöb mögött, +néhány lépésnyire, egy kősikátoron, egy sor üvegkalitka világlott s +ezekben a kalitkákban mint kirakatokban, magasra ültetve, s azon +ruhástul, ahogy végzetük lezajlott, borzalmas hullák fogadták az embert +keserű szájtátottsággal és feladták kilétök rejtvényét a tömegnek, aki +bámult. Mind fagyasztva, mereven, északsarki atmoszférákban a kalitka +üveglapjai között, a regényes utasoknak azzal a borzalmas pátoszával +ültek, mint akik végleg lehajóztak s megalvadt szemük, olykor csak egy +félszem, egy negyedszem, vagy csak egy szemüreg, azt a dúlt sugarat +ontotta, ami egy öröklétre kizártnak tekinti, térben és időben, minden +lehetőségekkel egyetemben, az összes további utazásokat. Volt bennök, +mindannyijukban, Isten bocsássa vétkemet, valami heroi-komikus! Ez már +rég nem volt élet s még nem volt halál, s éppen ez az ideiglenesség, ami +e boldogtalanokat megállította félúton két határ között, éppen ez volt, +ami rettenetes volt s ami nem tudom, micsoda hontalansággal, micsoda +tanácstalansággal, micsoda gyámoltalansággal borította be őket, micsoda +mondhatatlan gyalázatossággal! Nem rajzolom a különböző halálnemek +változatját a kalitkákban, a sötét portrékat üveg alatt, mint a +paszteleket, az egyszerű öngyilkosokat kútágas melankóliában, a +borzasfejű leszúrtakat, a vastag vízbefúltakat, s akik mind névtelenül e +kirakatokban, úgy tüntek tova s úgy haltak meg, hogy senkinek nem +hiányzanak, ami ha egyrészt, talán nem hízelgő rájuk, másrészt +kellőképpen jelzi tragikus magányosságukat s azt a magasságot is, amit +elfoglaltak a társadalomban. + +Imhol fel lévén ismerve, Grünvald a mélyben volt már, a folyosó +legmélyén, egyedül a födött híd sarkában, a Szajna fölött, ahonnan fújt +a szél. Egy deszkalapon pihent magányosan, egy fehér vászonlepel alatt s +kopasz feje, cézári kontúrjaival, a nyugalomnak azt a lágy formáit +mutatta, ami a halál egyetlen szépsége. A Szajna partján lett öngyilkos, +közvetlenül a víz mentén, úgy gondolván egy utolsó gondolatján, a víz +sodra el fogja vinni messze… De a víz sodra nem bántotta, csak a sebét +mosta el a halántékán. + +Megvallom, nem sokáig néztem, könnyes szemmel s mentem. S amíg néztem, +megvallom, nem is sokat értettem e tragédiából. Mért jött Párizsba +meghalni? Asnières-be! – megvallom, nem kérdeztem. Ez pont túlsó világa +volt a magam világának, aki azért haltam volna meg, mert haza nem +mehettem. Kiérve a partra, elborult fiatalságommal már csak arra +gondoltam, hogy imhol részletesen leírjam bús élményeimet, egy hosszú +riportban, úgynevezett lapomnak! S e célból, betértem a sarkon, egy +nyilt küszöbön át, mivel kávéházat nem találtam, egy füstös kis +kocsmába. Mind néztek itt, zavaros italuk mellől, ingujjas +törzsvendégek, mind környékbeli komák, mind idetartozók a Morgue +indusztriáihoz, halottkémek, halottvívők, kalitkások, halott-törők, +ropogtatók s hasonló foglalkozásúak s mind abszintivók a nap szálltában +a Szajna fölött, abban a tikkadt órában, ami a Verlaine _l’heure +exquise_-je, te jó Isten! + +De inkább kijöttem a terraszra s egy pléhasztalon írtam. Odajött a gazda +s kérdezte: + +– _Un aperitif?_ + +– _Un café_, – feleltem, hogy vacsorázzam is. + +Míg írtam, már-már este lett. A parton, a terrasz mentén, sétáló párok +vonultak el, omlatag kettesben. Túlonnan a Notre-Dame két tornya +látszott, kéklő homályban a hold alatt s távolabb a folyó fölött a +mélyben, mint egy messzi móló, sötét vízeken, a Morgue lebegett, +megtűzve egy-egy méccsel. De a fejem fölött, a part fölött, túlonnan s +mindenütt, a csillagok tündöklő békéje volt az égen s ezüst szopránjuk +végtelenje zengte távoli harmóniájukat! + + + + +XV. + +Még szomorúbb volt a Grünvald temetése a Montmartre temetőben. Olyan +volt ez ezen az őszi napon, mint egy angol tájkép, egy igazi angol +tájkép sok szürke levegővel, néhány fával, néhány cserjével és sok +folyondárral a ritkás atmoszférában s egyetlenegy koporsóval, amit +visznek egy keskeny úton, zord felhők borulatával az égen, ahol fekete +kettesben, két varjú száll egymás után magányos röpködésben. Nem +tagadom: az emberi létnek valami borzasztó nyomorúsága terjedt itt, a +hangulat egységében. Ehhez a koporsóhoz is odalovagolhatott volna a +lordmajor balladaszerűen, de vadászván is e dúlt környéken s kérdezhette +volna, a halott iránt érdeklődvén: «Mi baja volt, hogy meghalt?» + +Meghalni idegenben, ha az ember nem tehet másképp, – ez kétségkívül +szomorú sors s nem alkalmas vitára. Az ember, távol a hazájától, +közelebb érzi magához Isten akaratát, ami nem igazságos. De a Montmartre +temetőben temetkezni, egy távoli halom rögjének legmélyére szállani egy +magyar embernek, – ennél nincs semmi siralmasabb, még ha az ember le is +tud festeni, még színesebben az eszközei pazarságával, másfajta +nyomorúságokat. Egy csengő csilingelt sokáig. Egy kis rekedt csengő +csilingelt, amelyik rég kiadta a hangját a sok halottnak, akiknek mind +csilingelt. Már nem tudom, kik voltunk itt a sír körül, a kapás +embereken kívül. Oly régen volt! Csak Pataky Bernátra emlékszem, aki +mellettem állott és figyelt a cvikkere mögül, ami az orrán ült, de a +fülére volt kötve. Nem is tartott soká, amit a kapások csináltak. Meddig +tart az, amíg egy hant alá temetnek egy finom úriembert, aki nem +kívánja, hogy megállítsák énekkel s beszédekkel! Mit lehet énekelni egy +embernek, aki öngyilkossá lett? Már arra se számított, hogy polgárian +eltemessék, mikor véres fejével, szerencsétlen, a víz sodrára bízta +magát, hogy az el fogja vinni örökre. + +Eljöttünk a sír mellől s visszafelé haladtunk a kis úton. + +– _Das ist die Geschichte von der Nichte!_ – mondta Pataky +filozófikusan. + +De a kis csengő még mindig csilingelt, nem lehetett tudni, honnan. Mikor +a kapu felé közeledtünk, akkor láttam, hogy egy kis mezitlábas nyurga +fiú rángatja a kötelet. Az mulattatta nyilván, hogy így csilingelhet. A +mélyből, messziről, mint egy más világból, a külvárosi boulevardok zaja +hangzott, dörgedelmes hangszerekkel, ami az utcák hangja volt. A +montmartre-i Notre-Dame a tornyait meresztette a láthatáron, fehérkő +csiszoltságukban, mint a cukorsüvegeket. S még távolabb a mélyben, +nyugati irányban, ahol már-már leáldozott a nap, a Moulin-Rouge +malomkereke nyujtotta föl a vörhenyes atmoszférákba két feslett +vászonszárnyát, egy óriási _X_ betű formájában. Háztetők is látszottak, +magas atelier-ablakokkal a Montmartre-en, muskátlis manzardok +kalitkáival s a kéménycsövek ijesztő sokaságával, tolongásával, +torlódásával, fekete rajvonalával, mint egy perzsa hadsereg ókori +időkben s aki mind pihegett vékony füstfoszlányokkal, vagy vastagon +fújta a füstöt az ég felé, mely bámult. + +Nem tudom hogyan, de elmaradtam kollégámtól. Két ember, elevenen, nem +igen válik el egymástól egy messzi temetőben, hacsak nem költő az egyik. +A sikátoron, amint bolyongtam magamban, egy útjelző táblát láttam, ezzel +a felírással: _Au Nord_ – Észak irányában! Mért ne indulnék el észak +irányában? gondoltam a magányos vándor tanácstalanságával, akinek fel is +út, le is út, akinek minden mindegy. Akinek egy-egy regényes szó egy +keresztfán, már egy jobb sors vagy egy jobb irány, ami megnyílik előtte. +Párizsban is mindig szerettem a szépnevű utcákat, a _rue Murillo_-t, a +Parc Monceau körül, ahol Flaubert lakott hajdan s azt a zeg-zúgos _rue +de l’Ancienne Comedie_-t, ahol sokat jártam, mikor átjöttem a Szajnán. + +Észak irányában! Azonfelül, ha már itt vagyok a montmartre-i temetőben, +gondoltam, ha már kirándultam ide, szegény nagy honfitársam +búcsúztatására, legalább gyüjtök valami kis anyagot riporteri +háztartásomhoz ebből a halotti világból. Másból amúgy sem volt érdemes, +tekintettel silány javadalmazásomra _elvben_, mert gyakorlatban, amint +azt már mondtam, még ezeket a csekély díjaimat sem kaptam meg, vagy csak +nagy ritkán ha kaptam egy pár frankot, _saját külön tudósítónk_, aki +voltam, szerencsétlen! + +Bolyongván észak irányában, hirtelen az út végén, egy egész domboldal +meredt elém sírkereszt-népségével, de oly lágy és tűnő hajlatokkal mind +magasabbra a szemhatárig, hogy ott fönn, messze, az egész lankás, mint +egy szőlőföld nyúlt el az ég felé s feltüzdelte a karói kietlenségét +skarlát fátylakba borultan, ami az alkony visszfénye volt rajtuk. + +– _L’tombeau d’Hein, – c’est deux sous que je vous y conduis!_ – mondta +a nyurga kisfiú mögöttem, aki otthagyta a kötelet és csöndesen jött +utánam… észak irányában. + +Igy mondta: _Hein_, ködösen, drága gyermek, s kis sápadt ajkán Heine +akart lenni ez a _Hein_, a Heine sírja, amit felajánlott, hogy elvezet +oda, két szomorú krajcárért. A cikkíró szempontjából minden pénzt megért +e sír! Nyilván nem is habozok, ha jobb helyzetben vagyok. Egy Blowitz az +én helyemben egy pillanatig nem gondolkodott volna. + +– Köszönöm, tudom az útat, – feleltem a kisfiúnak, aki ilyenformán +elhárítva érezvén magát, rögtön befúrta az orrába a mutatóujját, egy +sírkeresztnek dőlve. S csak állott s csak nézett utánam a sok hant +közül, a homokbuckákban, s még intett is, mikor visszanéztem, még intett +is, díjtalanul, az irányt jelezve, mert ilyen jó kisfiú volt az ujjával +az orrában egy sírkeresztnek dőlve. + +Oh Istenem, a költő sírja is csak olyan sír, mint a többi ebben a +halotti köztársaságban és minden hant és minden kereszt, úgy tűnik, +testvére egymásnak ebben a nyilvánvaló jogegyenlőségben, amelyben több +az egyenlőség, mint a jog. Ezek a régi sírok a Montmartre temetőben, még +külön meghaltak holt bérlőik fölött s hajdani formáik, púpokra s +buckákra válva s besüppedve, maguk is eltemetkeztek s köveik is és +keresztjeik is, féloldalt fordulva, mint akik nem győznek várni +ítéletnapjáig, mind mélyebbre szálltak s csak a föld szintjén látszanak +már, meddig még? mert mind búcsúznak attól az utolsó emléktől is, ami +rég elmult fölöttük s mind elmerülnek holtjaik után, akiket nincs miért, +hogy őrizzenek többé. Sok sápadt fű tengeti itt nekrofil életét +örömtelen szárazságban s csak a költő sírja jelzi, elázott +papírköpenyével, hogy olykor a temetőben is, mint másutt a világon, +dúsan esik az eső. Ezer és ezer kis kartonlap, fesletten és elsárgulva, +borítja a hantot, ezer és ezer névjegy, amit leadtak itt s ami mind +mutatja, egymás hegyén-hátán, tömegestől, érintetlen, évtizedes +rétegeivel, hogy a költő senkit sem fogad. Mindazonáltal én is letettem +a névjegyemet, amelyen a nevem alá oda volt nyomtatva: «_Correspondant +parisien_ _du Magyar Hirlap_», amiből Heine mindent megérthetett. Ha az +ember nem vésheti bele a nevét egy fa törzsébe, akkor lenyomatja egy +kartonlapra, csakhogy valahogy megörökítse szerencsétlenségét. + +Még körülnéztem, még figyeltem mint egy tájképfestő, mint egy Turner +Angliából, mint egy szegény ifjú Magyarországból s eltűnődtem s +elmerengtem s hazafelé repestem szívem gondolatján a Jászai Mari +tájékára, ahogy azt minden nevezetesebb alkalmakkor, minden ritka +élményeimben szoktam. Nem találván a Heine sírjánál, a sok giz-gaz s +lim-lom fölött, semmiféle gondolatbeli kincseket a szívemben, +kétségbeesve gondoltam arra a sok fenkölt eszmére és gondolatra, azokra +a búbánatos axiómákra s finom _aperçu_-kre, ahogy otthon mondtuk, +melyekkel nagy tragikánk kétségkívül elárasztotta volna szédült lelkemet +e percben, ha a sors kegye úgy hozta volna, hogy együtt nézze velem ezt +a sok papírrongyot itten. + +De csak a kisfiú jött megint. + +– _Vous ne m’donnez rien?_ – kérdezte angyalian. + +Kikotortam a pénzemet a zsebemből, nem volt nehéz, nem volt sok, +összesen öt sou-m volt, ebből adtam könnyelműen egyet. Átvette, ment, de +valami olyan meleg tekintettel utóljára, hogy a lelkemig hatolt. Egy +egész ezüst frankért hogyan nézett volna? – el se tudtam képzelni ezt. +Soha temetőben még nem élt egy ilyen kisfiú, ilyen mennyei szemekkel. + +De magam is indultam hazafelé, már-már este volt. Amint leértem az +utcára s elvesztem a tömegben: a sokféle zaj, sokféle utca, a sok ház és +ívlámpa arányában mind magasabban szárnyalt reménytelenségem. Azt kell +mondanom, csakugyan, hogy szárnyalt, mert úgy sodródtam, szinte a járda +fölött, a tömegek fölött, anyagi kapcsolatok nélkül, érzelmi közösségek +nélkül egy céltalan világban, mint a madár, aki száll s nem köthet ki a +levegőben. Hova menjek? Kutattam, mikor százfele volt út, százfele +gurult fenn is, lenn is vasút s az úttesten minden kocsis a bakján tudta +hova hajt s a járdákon minden ember tudta, hova menjen! A Place +Pigalle-on megálltam tanácstalan s bámultam a járda széléről, az +orrommal a levegőben, egy nagy régi házat odaát, a tér tulsó sarkában. +Egy festő-honfitársam lakott itt, az egyik atelier-ablak mögött, mert ez +mind atelierablak volt a házon. Ha felmennék hozzá? Ha ott tartana +magánál vacsorán? számítgattam, de rögtön el is szégyelve magam hajdani +előkelőségemben, Csemegi barátja! s szinte megkönnyebbülve láttam, hogy +nincs világ az ablakában s mentem. A kísértés, ha így magától omlik +össze, csak annyi, mintha csalódik az ember. Nincs otthon, mondtam. A +régi ház falában, magasan fönn, csak a Puvis de Chavannes műterme volt +világos, ízzó ablaküvegével, mint egy szent fény a tér fölött, Puvis de +Chavannes! Ha ő volna a barátom, hozzá mehetnék, könnyű szívvel, +szegénységem vallomásával! – ilyesfélére gondoltam és csak mentem. S +amint mentem az utcákon, mindig azt mondtam magamban, hogy lekössem a +gondolatom: Puvis de Chavannes! Puvis de Chavannes! Mint ahogy Szent Pál +ismételhette a Jézus nevét a nagy útakon, ahol magányosan ment. Az +embernek olyan furcsa vigasz az szívében, hogy valaki volna, aki +megértené, aki fölemelné, a könnyeit letörölné, de akihez soha el nem +juthat. Ez Isten költészete az ember szívében. + +És csak mentem és csak mentem, Puvis de Chavannes! s amint így mentem s +így motyogtam magamban, azt mondja egy nő mellettem: «_Qu’est ce que tu +dis coco?_» Egy olyan gyönyörű nő, mint a Pasiphae leánya s szakasztott +úgy kifestve, mint az. S még sokáig jött mellettem, omlatag, kecsesen, +titkos ritmusokkal, mint egy túlsó part tündére s alig vált le a +karomról s már jött egy másik, egy még lengébb, még színesebb s +hajlékonyabb, mint Phryné az aeropág előtt egy olyan lány s rajongásig +készen arra, hogy leoldja lábamról fáradt vándorsaruimat. Az egész utca +a rue Blanche-on végig, a levegő rezgése az utcákon s az estében, kéjes +szavaktól izzott s úgy szállt tova a hangok füzérén egy egyetemes +harmóniába, mint egy-egy síp, ami szól, egy-egy szólam, ami csendül egy +végtelen kórusban s zenekarban, amelyben egész Párizs zenéli a szívét! + +Beérve a _Grand Café_-ba, annál bátrabban foglaltam helyet magyar +törzsasztalunknál, hogy négy sou-mmal a zsebemben amúgy sem rendelhetek +semmit. De már ültek itt honfitársaim, vitákra készen s mindegyik a maga +_mazagran_-ja előtt s az ilyen kollektivitásból az egyénnek is van +haszna, erkölcsileg szólván, hogy mindig leülhet egy asztalhoz _gratis_, +ahol a többiek mind fogyasztanak. + +Ilyenformán már készültem is a munkámra s a pincér hozta a sok gyönyörű +levélpapírt az írómappában s azt mondja, itt van egy fiatalember, aki +beszélni óhajt velem. + +Csakugyan, néhány asztallal távolabb, egy fiatalember köszönget és +bólingat felém egy borzas fejet, egy nagyon magas inggalléron. Odamegyek +hozzá, feláll hajlékonyan s romantikusan egy kopott redingot-ban s +nagyon boldogan beszél. + +– Nevem Adorján Jenő, hegedűművész, – mutatkozik be. – Igen nagy +tisztelője vagyok. + +S leülünk egymás mellé. + +– Idáig Berlinben tanultam Joachimnál, – folytatta, – s most két hét +óta, Párizsban próbálok szerencsét. Van néhány tanítványom, mert +levelekkel jöttem. Önnek hogy megy sora? – kérdi, de olyan szordinásan, +igazi hegedűművész, annyi meleg fogékonysággal a hangjában balsorsok és +bánatok iránt, hogy szívesen felelek s elmondok nagyjából mindent, az +egész életemet dióhéjban, keserű eleganciákkal s még ezt a mai utolsó +napomat is minden részletével a Montmartre temetőben. + +– Oh, Heine sírja! – mondja, – már én is leadtam a névjegyemet, kérem. +Ismerem azt a kisfiút is, oh hogyne! a kígyóbűvölő tekintetével. Az +megállít egy gyíkot az útjában, pusztán ahogy ránéz s a gyík úgy bámul a +porból, hogy nem tudja, mit szóljon. De nem mennénk vacsorálni? – +kérdezte. + +Egy szót nem feleltem. + +A fiatalember is hallgatott egy percig. Jelentős, súlyos csend volt, +mint a történelemben. + +– Nekem van tíz frankom, – szólott végre, nyilvánvalóan lelki tusák +után, olyan agóniás hangon, mint ahogy halálos ágyán gyónja meg az +ember, élete legrejtettebb titkát. – Ebből adok kölcsön ötöt, – +folytatta, – a felit, ha vissza tetszik adni. + +… Mégegyszer írtam Grünvald Béláról, hónapok multán, mikor sírkövet +állítottak neki. A felírást, ha jól tudom, maga gróf Apponyi fogalmazta, +a következő szöveggel: «_Itt nyugszik Grünvald Béla, a magyar állameszme +törhetetlen apostola._» + +A francia vésnök, aki ezt a mondatot faragta a kőbe, elhibázott egy +betűt. Azt írta: állomeszme. Mintha tudta volna, kinek készíti a követ, +kinek a sírjára! Úgy kellett átfaragni a betűt a hant fölött. + + + + +XVI. + +Ha abból nem lesz örök harag, ha egy hazai fiatalember Párizsban, nem +adja meg egy másik hazai fiatalembernek Párizsban, azt a pár frankot, +amit olykor nélkülözések árán, kölcsön adott neki: akkor abból örök +barátság lesz. Ez volt az én esetem Adorján Jenővel. Az igazság az, hogy +együttérző hajlamosságokkal, egyforma értelmi és érzelmi +fogékonyságokkal mindenfajtájú nyomorok iránt, éppen akkor voltunk a +legelnézőbbek s a legbánatosabbak egymás irányában, mikor mások +rendszerint a legszigorúbbak s elvetik az összes érveket, melyeket egy +szegény adós ember csak fel tud hozni ezen a világon. Kölcsönös +irgalmasságokkal, még mentegetődznünk sem kellett az egymás szíve előtt +bizonyos lejáratok idején s még attól az árnyalatbeli megaláztatástól is +megkíméltük egymást, ami barátok között is lehetséges. Olykor Adorján +koplalt, hogy nem fizethettem. Egy szót nem szólott, nem is akart +szólani, de azzal a gondolattalansággal, mely túl van hiú beszéden, +mélyen meghajtotta magát előttem s a fájdalmas az volt ebben a +mozdulatában, hogy még csak ironikus sem volt! Rendszerint fogta a +hegedűjét s eljátszta búfelejtésül, amit nagyon szerettem, a Wienavszki +_Legendá_-ját! Máskor én koplaltam, igaz, amiért ő nem adta meg, amivel +tartozott nekem. A legtöbbször mind a ketten koplaltunk. + +De ezek alacsonyrendű dolgok, ha népszerűek is. Minden embernek megvan a +maga tulajdon élete, gazdasági értelemben, intimus keservekkel. De ami +két fiatalember viszonylatában, anyagi kapcsolat lehet, csakugyan nem +éri meg azt a nyomort, amit küzdelmekben, hajszákban, meddő idők +múlásában jelent. + +Inkább azt a lelki tüneményt jegyezném fel, melynél ritkábbat nem láttam +soha s nem is olvastam ezen a világon s ami csak annyi volt, ahogy a +barátom, hegedűművész létére, egész erkölcsi lényét áthangolta a magam +lelki zeneiségére. Ösztönökben, könyelműségekben, úgynevezett +világnézletekben s lelkiismeretbeli kérdésekben, egyforma korunk +ellenére, nemcsak hogy merőben ellentétem volt, mert abban még mindig +van valami közösség, ami merőben ellentétes. De itt nem volt hozzám +hasonló egy mákszem e legjobb pajtásomban, itt egyáltalán nem volt semmi +azon a keserű s lázongó lelken kívül, amit úgyszólván nyersen hordozott +ember és Isten ellen, amiért körülhatároltan, vak hittel kéjekben s +gyönyörökben, az élet nem azt nyujtotta neki, amit várt. Soha effajta +lelki borulatot, effajta meghasonlottságot nem láttam egy áprilisi +fiatalságban, de azt az áhítatot sem soha, mellyel ez a húszéves fiú, +benső útjai s kavarodásai sötétjén, utánam vetette magát a rajongásig +felexaltáltan, hogy mint egy Szent Pál megjavuljon s megkönnyebbüljön +abban a siralmas, sőt elegáns szenvedőben, aki voltam! Az első perctől +fogva, hogy találkoztunk s azontúl is az idők során, éveken át, ha nem +is tudta átfacsarni keserű lelki kvintesszenciáit egy gránátalma +nedveire, mert hiszen azt nem is lehet átgyúrni, egy ilyen lelket, de +viszont, látszat szerint, megadással, csakhogy el ne veszítsen engem, +mindig az én ízlésemben s stílusomban volt, valósággal beidomítva, oly +kínos ösztönök ellenére olykor, önmagát győzve le, mint mikor egy +medvebocs egy üveggolyón gurul. Ha megállott, nem is megriadva, csak +pusztán akaratból rettenetes cselekvésekben, erkölcsileg szólván, ha +kitért kísértések és gyalázatok elől, melyek gyakran, mint egy +bőségszaruból omlanak Párizsban az ilyen fiatalok útja elé, ez nem azért +volt, hogy megálljon, hogy kitérjen s lemondjon, mint inkább azért, hogy +erkölcsi sémáim szerint úgy tegyen, mint én, vagy ahogy én tennék egy +hasonló esetben. Nem ízlett, igaz, s minden keserve megmaradt, de +lassan-lassan elvesztette mérgét s azontúl, egész fiatalsága, ha +emberileg nem is fejlődhetett erkölcsi egyénisége értelmében, mert ez +végzetes is lett volna, viszont mint művész, a hegedűjével, azokra a +boldog magaslatokra jutott, ahonnan visszasírhatta, lendületes +arpeggiákkal s egy vonóval öt ujja közt, ami mind meg van tiltva az +embernek. + +De ez egy egész külön regény volna, ha el akarnék mélyedni, holott ez +nem célom s már csak azt a bajtársamat rajzolom, aki lecsiszolt +ösztönökkel, elirodalmiasodva, sajnos, halálra olvasva s marcangolva +magát, soha ki nem fejleszthette mérgekkel terhes benső tulipánját s már +csak egész halkan pengette, mint _pizzicato_-kat, utolsó kis lelki +sikolyait. + +– Mind női tanítványom van, – mondta, mikor ez irányban érdeklődtem, – +mind magas nép, Boulevard Haussmann, _et l’alentour!_ magasabbrendű +zeneiségben, mert nem hegedűt tanítok kezdőknek, ne képzelje, ezt soha +nem is tudnék. Voltaképpen semmit sem tanítok, – ezt ők úgy hívják itt: +_leçon d’accompagnement_, s ez annyi, hogy egy-egy Beethoven vagy Mozart +hegedű-szonátát játszom s a hölgyek zongorán kísérnek. S ez annyi, hogy +öt frankot kapok egy óráért. + +– Mind fiatal nő ez, – kérdeztem, – mind kitünő zongorista? + +– Van köztük, aki művész, több mint művész, azt mindig lehet érezni egy +nőben s ezt alig bírom, ami itt száll felém, a zongoráról, kezekből, +szívekből, érzésből, fel a hegedűmre, ezt nem lehet kibírni! Van köztük, +akit megfojtanék, nem tudom miért, pusztára csak fokozásból, a hangokhoz +való rokonságból, a szonátához ananásznak! agóniának, de megfojtanék, +mint egy részeg matróz egy Maupassant-novellában, hogy a mellére +rátérdelnék. Van olyan, akiért meghalok, úgy kívánom. Van egy, aki +egyszerűen megőrjít, aki a lecke végeztével, amíg elrakom a hegedűmet a +tokjába s készülök, hogy menjek, csak folytatja magának s a Grieg +_Erotik_-ját játssza! Képzeljen ehhez egy ablakot bevont függönyökkel, +egy zongorát az ablakban egy lámpával, mely alig világít, egy szőke +kontyot ebben az álmatag lámpában s két olyan szemet, hogy szinte +eltünteti az arcot s még két kezet is képzeljen ehhez, két olyan kezet a +billentyűkön, hogy azt nem is tudom, micsoda kezek ezek, ha friss habból +vannak-e vagy _ivoire_ ez, ahogy a franciák mondják, két olyan kéz, mint +két nagy fehér lepke, aki száll és párzik a Grieg _Erotik_-jában! + +– Szerencsétlen! – mondtam, – de hát lehet ennél boldogabb az ember!? + +Már ekkor sírt és hallgatott és a kezemet csókolta. S mindebben volt +valami s a könnyeiben is, amiket éreztem, valami, amit tőlem tanult, +szegény. A lélek is csak úgy szól némán, mint ahogy a szemek szólnak, ha +folyik a könny belőlük. De gyakran próbáltam azt gondolatban, valahogy +átszállítani egy-egy emberpéldányt a maga idejéből, messzi multak +idejébe, ha érdemes volt az ilyen konjunktúrára. Én sejtem, a magam +számlájára is, mi lettem volna például a Hellespontuson, vagy szőke +hímoroszlánok közt Rómában, Caracalla idején. De az is biztos, hogy a +tizenharmadik században ezt az Adorján Jenőt, mint eretneket égetik el. +A tizenkilencedikben csak az történt, hogy halálos elepedettsége +beethoveni forróságokkal, odáig juttatta e _leçon d’accompagnement_-ok +során, hogy finom női partnerei a zongoránál, a szőke konty s a többiek, +az is, akinek a mellére térdelt volna s az is, akiért meghalt volna, +már-már nem állták a tekintetét, a két szemét, a borzas fejét, a lobogó +fájdalmasságát elérhetetlen távolokon, mindazt a forró vágyat s +nosztalgiát, amit minden fiatal zenetanár ismer, női tanítványok +kontaktusában. Magas nép! ahogy mondta, mind úrileányok, – a vége az +volt, hogy panaszkodtak a szülőknek s a művészt lágyan menesztették, a +művészt! egy-egy kis aranypénzzel, amit egy borítékban talált. + +De addig is, félig őrülten e zenei passiókban, amint lerohant az utcára, +leckéi végeztével, már nők után rohant. Szonátabeli fantomjait kutatta a +tömegben, úrileány tanítványait utcai leányokban, homályos +visszaidézésekkel, árnyalatbeli hasonlatosságokban, a tündéreit és szőke +kontyokat szinte vallásosan, szektárius rafinériákkal, mint édes +testvéreit Beethovenben s Mozartban! Csak e ponton volt, hogy +hajlíthatatlanúl, sorvadó élete sugallatával, úgyszólván nap-nap után +elhajlott tőlem s nem tudta követni, nem is akarta, papnövendék +tartózkodásomat. A lélek még csak hajlik valahogy, de a vér az egy külön +dolog, azzal nem lehet beszélni. Szégyenteljes szegénysége olykor, csak +onnan volt, hogy egy egész hét leckéit és zenéit, azt a két aranyat, +amije volt, habozás nélkül, egy éjszakáért, odaadta egy leánynak! Nem +egyszer inkább nélkülözte a legszükségesebbet s jobb szeretett inkább +éhen maradni, semhogy lemondjon arról a női hálótársról, akit napok óta +kiszemelt magának a boulevardon, vagy egy kávéházban. + +Egy nap, karácsony táján, te jó Isten, egy fillérünk nem lévén ilyen +szent ünnepek előtt, csak törte a fejét, honnan lehetne néhány frankot +kikotorni. Közben pengette a hegedűjét, függőleges állásban a térdén, +mint egy másik _Penseur_, Rodin mintája szerint. + +– Az nem lehet, hogy itt üljünk, mint két varjú az ágon, mikor +Jézus-Krisztus megszületett és durrog a pezsgő utcahosszat, hát nem +igaz? + +– Igaz! – mondtam. + +S akkor, egyszerre csak azt proponálja, hogy a főrabbitól kérjünk pénzt! + +– Karácsonyra?! Pont a főrabbitól? + +– Éppen karácsonyra! ez a vicc! + +De amint látta, hogy undorodom, már nem is folytatta, úgy vigyázott, +hogy soha a kedvem ellen ne tegyen s csak pengette a hegedűjét a térdén, +mint egy lantos. + +– Nem baj! – mondta, – s pengetett. – Azt fogom tenni, hogy becsapom a +hegedűmet. + +– Azt lehet! – feleltem, boldogan, hogy már nincs szó a főrabbiról. + +De aztán rögtön, kijavítottam magam: + +– Azt sem lehet! Ki van zárva! Hát a leckék? – mondtam. + +– Már nincs leckém, – felelte egyszerűen s csak pengette a húrokat olyan +utolsó kis pengetésekkel, mint egy zenélő óra, ami lejár. + +Aztán abbahagyta. + +– Ha nem tart el engem ez a hegedű, mért tartsam én? – ezt mondta és +felállott. – Engedje meg! – könyörgött, – engedje! Olyan szomorú lesz ez +nekünk, karácsony! óh Isten! – és majdnem sírt megint. + +– Mit lehet kapni ezért a hegedűért? – kérdeztem, mint akinek nincs +kőből a szíve. + +– Ez egy Amati! – felelte, – száz frankot is megad érte a _nagynénike_, +– mondta, – az édes _nagynénike!_ – mert így átforgatta filologikusan +azt a párizsi tájszólást, mely a zálogházzal valami titkos rokonságot +tart s úgy hívja: _ma tante_… + +– Száz frankot! No kiváncsi vagyok? – mondtam a legborzasztóbb benső +izgalmakkal. + +S akkor rögtön el is indultunk, a hegedűvel a tokban, mint egy +gyerekkoporsóval és nem néztünk se jobbra, se balra és csak mentünk. + +– Én is viszem egy kicsit! – ajánlkoztam, hogy valami kis érdemem +legyen. + +– Oh köszönöm, – mondta, – ne fáradjon! – s azt hiszem, soha annyira nem +ragaszkodott a hegedűjéhez, mint mikor becsapta. + +És csak mentünk s annál vígabban mentünk, hogy régtől fogva ismertük az +utat és csak mentünk olyan boldogan s olyan benső pezsgésekkel, mint +mikor egy májusi reggelen, tündöklő egek alatt kirándul az ember a budai +hegyekbe! Hegy! csakugyan, – már láttuk is az utca végén, messziről, ezt +a szimbolikus hegyet, a francia zászlót egy kis kapu fölött egy pajzson, +amelyre ráborult ez a zászló, s már be is jöttünk a kis kapun, ahonnan, +közvetlenül a küszöbről, egy szűk lépcső indult, oly meredeken a +magasba, hogy az ember szívszorongva jött fel, mély ájtatosságokkal, – +Szenthegy! _Mont de Piété!_ + +Egy kis terem volt ez, négy fal s egy kis törpe ablak, egy kis +üvegrekesz inkább, homályos üveggel. A falak mentén s mind a négy fal +hosszában, négy falóca, összekalapálva, egy keskeny négyszöget alkotott, +olyan mélyre koptatott és legyalult felülettel, hogy egy pillanatig sem +lehetett kétséges, mivel koptatták le s gyalulták le e lócákat az utolsó +farétegig s hogy vitték el magukkal e rétegeket mindazok a +boldogtalanok, akik itt ültek, évtizedek óta. Mert itt ülni kellett, +órákhosszat is olykor, türelmesen, mint a régi keresztények, akik az +ítéletre vártak, nem sok reménnyel igaz, de Istenbe vetett bizakodással +most is, mert az a sok cókmók, amit hoztak, ágyneműk és dunyhák, nem +érték meg az Államnak azt a nyomort, amit jelentettek. De ülni kellett, +amíg sor került az emberre, amíg a becsűs a kis ablak mögött vizsgált, +szagolt, tapintott, mért és mérlegelt, hogy ne mondjak többet, amíg +iktatva s lajstromozva, kiszólt végül az üvegrekeszen s egy-egy számot +adott a rekeszhez repesőknek, akik átadván tárgyaikat s begyömöszölvén +párnáikat a keskeny nyíláson, megint visszaültek a lócákra és vártak, +egy fokkal magasabban a Hegyen! vagyis még keserűbb szívszorongással. + +Most is ültek itt, a lócák hosszában, sűrűn egymás mellett, főleg +asszonyok zord arcéllel, mint egy hajdani Róma külvárosi népe s a két +combjuk közt, a végsőkig szétterpesztve, a sokféle batyukat, zsákokat s +matrácokat őrizték latin tarkasággal, mint egy régi parton az Adrián, +ahol várnak. De köztük, dús soraikba szűken beékelve, egy kis öreg +ember, egy kézi bőrönddel, már annak a modernebb, de álmatag utasnak +tűnt, aki egy falusi állomáson valami távoli vicinálist vár, amely +nagyon sokat késik valahol a tájban. + +Mi is vártunk, de bölcsebben, a fal mentén, a kis rekeszablak mellett. +Alig nyilt meg, az első alkalomkor, rögtön betoltuk a hegedűt s mindjárt +kaptunk egy számot. Még eltelt tíz perc abban a sajátos dermedtségben, +amit csak élő emberek tudnak produkálni a maguk ájtatosságával +templomhajók mélyén vagy egy zálogházban. S aztán, hirtelen, már ki is +szólt a becsűs s hívta a számunkat. + +– 47-es! – kiáltott, – _húsz frank!_ + +Megvallom, a magam részéről, dús tapasztalataimmal e téren, semmiféle +csalódást nem éreztem. De a barátom, e silány összeg hallatára, a lelke +mélyéig vérzett. + +Abban az úgyszólván etikai kapcsolatában, mely a hegedűjéhez fűzte, +egész művészetéhez! úgy meg volt gyalázva, hogy alig tudott szólani. +Nyilván azt is érezhette, amit annyian éreztek már ezen a világon, hogy +tudniillik mennyire nincs becse annak egy becsűs előtt, aminek az ember +szívében oly rettenetes az ára! + +– Húsz frank? – rebegte, – de hiszen ez abszurdum kérem! ez adszurdum! – +s magyarázni akart! magyarázni! hétrét görnyedve a rekesz előtt, hogy be +tudjon szólani. + +– Szóval nem fogadja el? – mondta a becsűs kurtán, mint aki nem ér rá s +már tolta ki a tokjában a hegedűt. + +– De kérem, – mondta a művész kétségbeesetten, s nem hagyta magát. – Ez +egy Amati kérem, ez a hegedű, egy Amati! Ezt még Hubay adta, Hubay Jenő! +– már így érvelt, tekintélyekkel! amit sohse szokott, Hubayval! egy +becsűsnek! egy zálogházban! annyira odavolt. + +Csak a legzordabb lelkek tudnak effajta naivitásokat, bizonyos válságos +percekben, mikor beleszédülten bajaikba s önmagukba, olyan mélyre +szállnak, hogy már csak a gyermeket találják meg szívükben, akit +segítségül hívhatnak. De magyarázni egy becsűsnek egy üvegrekesz előtt, +ahol mind tolongnak már s gyúrják befelé a matráct s a dunyhákat: ez +mintha annak a bírónak kezdene magyarázni az ember, aki rásózott tíz +évet az emberre. Mégis! az olyan furcsa, olyan furcsa az, egy francia! +még hivatásos fásultságában is, még abban a ridegségében is, amelyről, +mint a márványról a vízcsepp, lepereg minden szó. Mi fogta meg, mit +érzett vajjon abban a dúlt hangban, mely visszacsengett az üvegen? +Micsoda homályos lélekhez szólt ez a borzas fej a rekesz nyílásában, +micsoda kíváncsiságokhoz az a két csontos kéz, mely nem engedte, hogy ez +a rekesz lezáruljon?! Csakugyan, ezt a két kezet nézte ez a becsűs, +valami hivatalontúli értékeléssel nézte s nem tudta, hogy fújja ki a +nyílásból. Nem tudta, mit érhet ez a két finom csontos kéz, noha sejtett +valamit, zálogházi becsűs! + +– Egy Amati! – mondta, – _et puis après!?_ A hangját kellene hogy +halljam. Hogy meg tudjam becsülni, – ezt mondta. + +– A hangját! – felelte a borzas, – hogyne! igaza van! a hangját! – +hebegte s már kikapta a hegedűt, már az álla alá csapta, már a rekesznek +dőlt, már indult a vonóval egy nagy ívben, szerenád! egy becsűsnek, a +kis ablakban, aki bámult! És mind bámultak s mind hallgattak s az összes +batyuk, dunyhák és matrácok megálltak s a bús asszonyok, római arcéllel, +nem is az Adrián, de az Óceán szellős partjain voltak s mind néztek +valami szent bárgyúságban valami szent végtelenséget s mind boldog volt +s mind hagyta a gondot s a nyomort, ami szállott, s a kis öreg a kis +bőrönddel, úgy ébredt s izgult hirtelen, hogy azt lehetett volna hinni, +a vonata megérkezett! S akik mind jöttek, új utasok a Hegyre, új +batyusok s matrácosok, új rakományosok, megálltak az ajtóban, félúton, +roskadozva, mint a tevék a domboldalban, mint az ökrök a lankásban, akik +csak néznek s nem értenek semmit. Csak egyetlenegy hang mondta, mert egy +ilyen hang mindig van Párizsban, a legsötétebb örvények legmélyén is, +egy ilyen hang, ami vicces: + +– _C’est un concert! Il fallait l’dire!_ + +Igaz, nem hagyta abba azt a _Chaconne_-ét, amit játszott, s a becsűs már +a féltestével künn volt az ablakon s kiáltott: «_C’est bien! Assez! +Assez!_» hogy nem hagyta abba és csak játszott és semmi a világon meg +nem állíthatta, hogy ne játszon, amint nyilván már nem is tudta, hol van +s miért s kiért játszik, behúnyt szemekkel, amint élt és meghalt s meg +nem állott s fel nem ébredt, amíg be nem fejezte! + +Száz frankot kaptunk az Amatiért, csakugyan százat, – a _nagynénikétől_, +ahogy mondta! + +Mikor leértünk az utcára, még azon mámorosan, a homlokát törülgetve, a +kezem után nyúlt: + +– Bocsássa meg, ha nem a _Legendá_-t játszottam, – mondta. – Az első +percben gondoltam is erre, de a _Chaconne_ jobban kiadja a hangot. + +Oh Istenem, idáig! Lehet ez? Vajjon még mindig _én_ voltam ez, az _én_ +szívem, ez az angyal? – már nem mertem kérdeni. Egy nap eltünt, búcsúzás +nélkül s elköltözött Düsszeldorfba, ahol meghalt. Még nem volt +harmincéves. Nyilvánvalóan csalódott is bennem, többet remélt, többnek +is látott, mint ami voltam, talán gondolta is, nem járt jól velem, talán +kérdezte is magától, ha vajjon az erénnyel is nem úgy van az ember, mint +annyi mással, amivel áltatja magát. + + + + +XVII. + +Mindinkább egyedül maradtam. Az ilyen magány, sokféle sugallatával, +hatásával s pátoszával, főleg azt érezteti az emberrel, hogy nem lehet +elférni benne s minél tágasabb minden az ember körül, annál kevésbbé +tudja, hova tegye magát. Ilyenkor, egy kis párizsi hotelszobában, úgy +szédül az ember, mint egy ősrengetegben. Először abszolválja sorjában +azt a kevés bútort, ami itt van a szobában, leül a kis pamlagra az +ember, a székre, az ágyra s így lézeng a végtelenben, aztán odamegy az +ablakhoz, kitárja s elrémül a sok háztető s kéményerdő láttára, a sok +szomszéd-élet fuvalmára, ami itt van körülötte s akkor még inkább lézeng +egy borús horizont előtt az ember, s még keserűbben körül van határolva, +hogy már az egek is határolják s még keserűbben bele van zárva a +magányosságába, mint egy kalitkába! Főleg az kínozza az embert, hogy +sejtelme nincs róla, mi célja lehet a jó Istennek vele? Olykor +gondoltam, elmegyek Renanhoz a Collège de France-ba s megkérdem ez +irányban. Mert hogy ő olyan tudós-teológus, olyan okos rabbi, olyan +fürkésző és verzátus ember! De mire indultam volna, már este lett. +Meggyujtottam a gyertyámat az asztalon, az írásaim fölött, kiraktam két +_sou_ ára _caporal_ dohányomat a sok cigarettapapírokkal, s leültem a +munkámhoz. Sohasem hittem volna hajdani dús napjaimban Pesten, micsoda +munkára s borús ábrándokra hangolja az embert két _sou_ ára francia +dohány egy szál gyertya világában, igazi csendélet! Van itt egy láng, +mint egy intő jel, ami ég s sugárzik egy kis gloriolával négy fal +között, ami tünedezik a félhomályban. Nincs annál semmi népesebb a +világon, mint mikor az ember olyan elhagyatott, egy szál gyertyával egy +kis szobában. Mi támad itt, mi ébred, micsoda éjjel, mint egy hajnal! +Mégis! Renan! gondoltam alázattal s elepedt gondolatom bő szaporodással, +eloszlással, tovaomlással, még messzebb sodort, Renanon túl, mindenen +túl, még messzebb azon a fájdalmas fonálon, amelyen lepergettem a húsz +évemet percenként, az összes sebeket és könnyeket a percekben, mint az +összes szemeket egy olvasón, hogy teológiailag szóljak. Micsoda +távolokba szálltam, hova? meddig szálltam? nem is tudom. De egyszer +este, hajdan, Székesfehérvárott, egy kis hotelszobában, Jászai Marit +láttam egy selyem _tálesz_-be burkoltan, egy szál gyertya mellett, – ez +jutott eszembe. Rövidre nyírt hajával, egy görög-római fej volt ez +Székesfehérvárban s egy gyertya világában, a legritkább női fej egy +könyv fölé borulva, mint Octávia, nem is igaz! mint Berenisz a fehér +fátylában, a testi vonal plasztikájával s aki olvas, Berenisz! szigorú +arcéllel, _in ambiguo_, aki olvas, mit? nem is tudom, valami titkos +könyvet a pergami könyvtárból. Alig mertem szólani. «Mit olvas?» – +kérdeztem szeretettel. De valami olyan hallatlan dolog volt az, hogy nem +felelt, minden válasznál több és súlyosabb és jelentősebb, hogy nem +felelt s csak rámemelte a tekintetét, zord némaságban a tekintetét, a +két fekete szemét a gyertyafényben s nézett. Ez azt akarta mondani ez a +tekintet: «Mit érti azt maga gyermek, amit én olvasok!» – bizony ez azt +akarta mondani. S a két fekete szem még magasabbról nézett, a fölívelt +szemöldökök alatt. Oh Istenem, hogy mit értem én azt!? – imhol későn +lett volna megüzenni ebben a percben, ebből a kis párizsi szobámból, +Székesfehérvárra! Inkább csak hallgattam, magam is, szegény fejem, ha +nem is görög-római s csak néztem a gyertyámat, ami lassan fogyott, mint +az élet. Sajátos dolog s amin eltünődik az ember! «Mit érti azt maga +gyermek!» Csak annak mondják az ilyet, akinek sok mindent meg kell +értenie egy nap s még azt is, amit nem lehet. + +Éjfél felé már mind hallottam a vándor árnyakat, női kísérettel, akik +jöttek fel a lépcsőn kis szobáik s nagy céljaik felé, egy-egy órára az +éjszakában. Mind hallottam a sok suttogást egy-egy ajtó mentén, a sok +suttogást contralto s bariton vegyülékben, a szoknyasuhogást, +kulcszörgést s azt a jellegzetes zajt, amellyel megnyílt s becsapódott +ez az ajtó abban a modorban, ahogy az ilyen vándorpárok, az ilyen +garni-kban, elzárják magukat sürgősen a világ elől, hogy egy jobb létre +térjenek át s egy jobb sorsukat éljék. Rögtön, forró szavak is +hangzottak, önfeledt szférákból, a vékony falakon át s körülöttem a kis +szobák, fölöttem, alattam, mindenütt, beleharsogták Párizs éjjelébe, +mint kis éles hangok egy egyetemes zűrzavarba, a maguk szerelmi +fuvoláját. Kábultan ekkor, kis asztalom mellől, ahol leragadtam, mégis +csak éreztem, filozófikusan, azt a nagy fohászt, amelyen Párizs lelke +szól az éjjel! Ahogy a közelben, a mélyben és messze, önönmagát szövi és +fonja ez az éjjel százezrek szívének szálaival s oly keserűn, oly +patétikusan, oly végsőkig feszülten, hogy egy-egy női hangban, egy-egy +sikolyban, ami a szomszédból hangzott, már-már úgy tűnt, hogy meg is +szakadt egy szál! _Au secours!_ hangzott, percenként, újra! Megnézzem, +mi történt? kérdeztem nem egyszer, mert igen gyakran a rettegés teszi a +legbátrabbá az embert. Holott minden hang a közelben és messze, csak úgy +röpködött fölöttem a csendben, tulajdon hangzatára s visszhangjára +bízva, mint ahogy egy-egy madár rikkant egy őszi égboltban, oly közel és +messze. A gyertyám fényén, dús papírjaim fölött, időn és téren kívül, de +szent ihletekben, csak töprengtem és írtam, mint P. Weiszhammer Pál, +drága figurám, viharos füstfellegekben. S hagytam menni minden hangot, +az egész éjjelt tompa énekében. + +De elvégezvén legbánatosabb levelemet, amit az apámnak szoktam írni a +tintám és könnyeim patakzásával, végül áttértem, felüdülve, másfajta +gyakorlatokra s elmerültem, dús kézírataim tömegében, ezer és ezer +olvashatatlan apró betű közé, mint egy ember, aki elmerül halálra, ezer +és ezer bolha tündéri gyülekezetébe. Volt egy-egy perc, mikor elképesztő +novelláimat szerkesztve, szent hitem s szerelmem, egész ifjúságom, oly +csúcsokig emelt, hogy aki itt látott volna ezekben a percekben, nyilván +azt hiszi, hogy megőrültem. + +De alig nyílt az ajtó egy arasznyira. S egy női hang szólott a +küszöbről: + +– Jó estét! Bejöhetek? – kérdezte a hang s egy hosszú orr látszott az +ajtónyílásban. + +– Oh hogyne! angyal! – feleltem s már fogadtam is éjféli vendégemet, +fiatalos lelkesedéssel. + +Egy dúlt arcú leány volt ez a vendég, feltűnően vékony orrú, de +kellőképpen búbánatos leány, egy csöppet gyulladásos szemű, aki itt a +szomszédban dolgozott éjfélig, egy művirágüzletben. Csendesen bejött s +leült egy székre még csendesebben, mint egy kísértet, a hosszú orrával, +ami kinyúlt. + +– Marcelle! – mondtam, mert így hívták, egyszerűen Marcellenek hívták, – +épp befejeztem a művemet! – ezt mondtam. – Hallgassa csak! – s felkaptam +a papírjaimat, hogy mindent felolvassak. – Ha nem is fogja érteni, de +megérzi a polifoniákat! + +Azzal az elborult tekintettel nézett rám, ahogy bizonyos nők, minden +áldozatra készen, főképp akkor csodálják az embert, amikor fogalmuk +sincs róla, hogy ez mit akarhat. + +– Megértem, – mondta, s rögtön elaludt a székben. + +S csak aludt, s mind mélyebben aludt, fonnyadtan és félholtan a székben, +fuvallatos sóhajokkal, a félarcával, a vékony orrával a szék támlájába +fúrva. Alig derengett, már csengettem a reggelimért, jóval idő előtt, +amúgy kísérletképpen, nem is sok reménnyel ilyen korán, no de mégis, +talán, drága _chocolat complet!_ mivelhogy csak néhány sült gesztenyét +vacsoráltam. Akkor hallom a lépcsőn, amint lenézek a mélybe s lesem a +háziszolgát, aki hozná a csokoládét, bár hozná! akkor hallom, hogy _S. +Ö._ utazik! + +Lerohanok, ott áll útra készen, már a küszöbön, a félhomályban, egy kis +vékony kabátban, egy sapkával a fején. Nem is merem kérdeni, remegve a +lelkemben. + +– Megyek haza! – mondja. + +– Oh haza! igaz? – és csak hebegek s nem tudom mit mondjak. – Igy +poggyász nélkül? – mondom, hogy éppen mondjak valamit. + +– Úrnak nincs poggyásza! minek bajlódjam? – mondja s meglobogtat egy +újságot előttem. – Itt van a cikkem, nézzed, az _Estafette_-ben! – s +csakugyan ott van egy egész tárcája, a neve aláírásával, nem is az +_Epoque_-ben, az _Estafette_-ben, a legszomorúbb kis párizsi újságban, +mindegy, de ott van, megjelent! – Három évig vártam, hogy megjelenjen, – +mondja olyan könnyed hangon, mintha azt mondaná, nem vártam három +percet! A célom el van érve, megyek haza! francia újságíró! _Adieu +Paris!_ + +A célja! S már indulna is, azon üdén, azon büszkén abban a vékony +kabátban, azzal a kis kockás sapkával a fején, azon fájdalmasan, ahogy a +lelkemet szaggatja el magával, hazafelé, Magyarországba! + +– Add nekem a jegyedet a Collège de France-ba, add nekem emlékül, – +dadogtam. + +– Hát érdemes? – feleli. – Nem érdemes! + +– Renant hallgatni? – kérdem elámulva. + +– Azt mondja Renan: _Naphtoulé élohim niphtalti_, – ezt mondja! Istenek +küzdelmét küzdöttem! ezt mondja minden órája után. Ő sem tud többet, +mint más. Adieu Renan! No Isten veled! + +– Isten veled, – mondtam. + +Már szaladt le a lépcsőn. + +– Ne felejts el engem! – kiáltottam utána azon a csöpp hangomon, ami még +volt. + +– Te se engem! – kiáltotta vissza. + +Azóta se láttam soha többé. + + + + +XVIII. + +Olykor, az éjféli órákban, Marcelle mögött, aki betolta az orrát, egy +másik női árny is besiklott a szobámba: Henriette! + +Csak ültem az asztalomnál s írtam megdermedve. A gyertyám csöpögött s +kis viasztornyokat emelt a láng körül. Azzal, hogy nem is viszonoztam e +hölgyek köszönését, de kábultan a papírjaim fölött, csak fújtam a füstöt +s mártogattam a tollat önkívületekben, kellőképpen jeleztem is, micsoda +szent mámorokban vagyok, költő! micsoda végtelenségekben, hevületekben, +hegycsúcsokon és tengereken vagyok, tinták mártírja! s akit nem szabad +zavarni. Elveszve térben és időben, csak a füstöt éreztem ami szállt, a +_caporal_ vastag füstjét, ami megakadt dús hajamban, igazi őszi köd, ami +a bozótba száll. Néhány szem sült gesztenye a tintásüveg mellett, még +biztatott csendéletiesen, még meg is nyugtatott, mint egy majmot, aki +tartalékait őrzi a ketrecben. De emberiebben szólva, olyasféle +megnyugvást is jelentett, mint a vándornak egy gyümölcsfa az útszélen, +ahol pihenni fog. Néhány szem gesztenye. + +Marcelle leült megszokott helyére a székre, azzal a rezignált +otthonossággal, ahogy a tyúkok szorulnak be az ólba szürkületkor s +behajtják a fejüket a begyükbe. Rögtön elaludt, fáradt leány, féloldalt +fordult arccal, úgy aludt. De az orra kiszögelt horogszerűen s egy végső +kapcsot tartott a világgal, amelyből felváltva szívta a levegőt s +felváltva vissza is bocsátotta a világra, zajos cimpákon át. Két kis +mell, a vékony selyemblúz alatt, mint két szent alma, apró masszáit +emelgette a körvonalak kiválásával s abban a boldog ájulatban ringatta +ütemét, ahogy fiatal leányok, úgyszólván a mellükkel alszanak. + +A másik leány, Henriette, nyilvánvalóan nem aludni jött. Kevésbbé +otthonosan ez éjfélen s e cellámban, szerény tartózkodásával jelezte a +velem való bensőbb kötelékek hiányát, s egyszerűen annak a relatív +lénynek tűnt, aki egymagában nem sokat jelent, mert csak kettesben tud +élni, mint általában minden nő. Igy tünt fel fátyolos bánatával, így +hozta el hozzám magányosságát, így éjféltájt, mint egy kísértet, szegény +kis szőke, mikor a műhelyből szabadult, ahol Marcelle-lel együtt +dolgozott művirágok füzérén, szomorúfűz lombokon. Röviden, hogy e nagy +bánatról szóljak: az Adorján elhagyott kedvese volt. E jogcímen jött, +gyászütemesen, mint legjobb pajtásom özvegye, tanácstalan s vigaszra +szorultan, szétszaggatott szívével, tizenhétéves özvegy! + +Henriette! Marcelle! Milyen furcsa! Az ilyen homályos fiataloknak, az +ilyen félig névtelen leányoknak, az ilyen ifjonti szerelmekben, valóban +csak a keresztnevét tudta az ember mint őskori időkben, mikor a +legizzóbb szenvedély is, csak a hölgynek kurta nevét tudta. A szív nem +is kérdez sokat, amíg magának tud felelni s nem egyszer az ilyen kis +leányok, az ilyen párizsi kis munkásleányok úgy lesznek szeretőkké, +olyan spontán s olyan lendülettel, az ilyen kis leányok, hogy nem érnek +rá bemutatkozni. De micsoda rejtélyes vonzalom is az, micsoda keserű +elepedettség olykor, ami odafűzi őket egy másik tájék fiaihoz, egy-egy +magyarhoz, vagy portugálhoz, vagy hasonló szegény ördögökhöz, +flótásokhoz s magányosokhoz, mint bizarr virágokhoz a méhet, aki száll. + +Henriette leült, sivár pamlagom végébe. Önmagába zárva, +önönsajnálkozással, minden bánatát magára hullatta, mintha hamut +hullatna, már mindjárt a kalapjára. Egy olyan kalap volt a fején, +amelynél nem volt búsabb semmi ezen a világon. Két feslett rózsabimbó +csüngött le a karimán, keresztben egymáson s a művirág álmával tavaszról +és nyárról éppen abban a napsütésben halt el, amelyben mind virulnak a +rózsák. Igy ült szőkén, ifjan és hervadtan, így ült őszinte keservével +némán, így ült merev arccal, rózsabimbókkal, mint aki nem is akar máskép +ülni, nem is akar többet mutatni, mint ami mind hervad rajta és szenved, +mert ennél már nincs is több és nincs is más, amit megmutathat. Aztán +mégis, csendesen, levette a kalapját, azzal a keserű mozdulattal, +amellyel nők hozzá tudják fűzni a tárgyakhoz, egy kalaphoz, vagy egy +kesztyűhöz, amit levetnek, a maguk nehéz fájdalmát és gondját. És csak +ült szótlan és csak nézett és várt, mint a tulajdon sírjánál, úgy várt. + +Ami a nőben leginkább a nő, vagyis a legösztönösebb, az főleg annyi, +ahogy búsulni tud, leginkább önmagáért. A szánalom, a férfi szívében, +nem tartozik a leghevesebb érzések közé, se _pro_, se _contra_, se +másért, se önmagáért, senkiért. Ez itt nem impulzió, sőt a férfias az, +aki mást is, önmagát is, keményen a sorsára hagy. De a nő szívében, +minden sajnálat és részvét igen erős, igen aktív, igen szilaj érzés, +gyakran másokkal szemben is, ha van alkalom erre, de legfőképpen akkor, +ha a nő tulajdon magát kell, hogy megsajnálja. Ezért van, hogy olyan +könnyen omlik össze, s mindjárt úgy kétségbe van esve, mintha a +bánatával bedőlne egy ház. + +Mikor végre felpillantottam s felüdültem egy szem gesztenyével, a régi +kép tárult elém a hajnal legszűzibb pontján, ahogy ez betűz négy fal +közé sápadt fényeivel. Kis szobám, füstfellegekkel, két idegen lét +súlyát őrizte leragadva a silány bútorzatra s a magam sorsával vegyesen, +zsúfoltan hármunkkal, szűken körülhatárolva, valami fiók-menhely +idilljének tűnt, sok bánattal és nehéz levegővel. Marcelle mélyen aludt, +félholtra sujtva a székben. Henriette a pamlag sarkában mozdulatlanul, +két élő szemével úgy nézett, mint a szobrok néznek a maguk isteni +vakságával. + +– Mi lelte? – kérdeztem, – nem aludna inkább? Már itt ül két órahosszat, +ennek nem lesz jó vége! – mondtam. + +– _Tant pis!_ – felelte s csak ült. + +S akkor, egyszerre, a szeme két sarkából, úgy megeredt a könnye, olyan +símán, olyan finoman, olyan csuszamlósan, olyan olajosan, olyan könnyed +utánpótlással, mintha idáig, órákhosszat, csak mind gyüjtögette volna, +ezerszámra, a könnyeket. Egy szomjas embernek egy sivatagban, elég lett +volna, hogy égő szomját oltsa velük s legott felüdüljön. Megvallom, +számtalan nőket láttam sírni, fel is jegyeztem sokféle mintákat, sokféle +változatban, mert azonfelül, hogy a nők, jóban-rosszban, de mindig +készek a sírásra, még nem volt ember, akinek nő, valami végső esetben, +ha már mást nem tudott, legalább a könnyeit be nem mutatta volna. Mert +sírni lehet a lélek minden legrejtettebb zugából, minden tetszés szerint +s mert főleg itt van az a veszélyes pont, ahol a nőt nemcsak, hogy nem +feszélyezi szemérem, de sőt, olykor, a szemérme is, mindössze néhány +könny. Nem rajzolom itt, nem óhajtván elmélyedni, azt a viharos +skáláját, celestáját, orgonáját, orrfuvásos harsogását annak a női +zuhogásnak s zokogásnak minden árnyalatokban, ami évezredek óta, a +legrégibb koroktól fogva átzengi az emberek történetét s ami nyilván ott +kezdődik, ahol Ádám meztelen vállára az első gyöngy hull angyali kék +szemekből. + +De soha olyan egyenletes, olyan tiszta munkáját nem láttam +könnyontásnak, mint ahogy ez a fiatal leány csöpögtette nedveit a szeme +két sarkából, a legcsillogóbb gyöngyökbe formálva. Egy arcizma nem +rándult, egyetlenegy vonása nem változott az arcnak, egy árnyalatnyi +elborulás nem kísérte a termelésnek ezt a _l’art pour l’art_ pazarságát, +ezt a parnaszusi fenségét s legmagasabb klasszicitását, mely a fájdalom +külső képéhez nem adta csak a könnyet, mint ahogy a hegycsúcsok +magaslatára Isten nem ád csak havat. Az egész arc megmaradt lágyan, +finoman, fiatalon, érintetlen kontúrjaiban s csak a könnyek dolgoztak. +Alig jelent meg két csöpp a szemek szögletében, hogy már gurult, fiatal +könny! ami nem omlik össze. S alig gurult, már ott volt megint kettő, +hirtelen, egyszerre, mint két friss gyöngy, mint két testvércsillag s +jelezte, hogy megjelent, hogy itt van, hogy él s jelezte ezt annál +jelentősebben, annál súlyosabban, annál üdébben s annál tündériesebben, +hogy egész tartalma csak egy kevés víz volt, ami tündököl egy pillanatra +s megy. De megint jött új kettő s megint kettő s megint kettő, s mindig +egyszerre s olyan egyforma, olyan parányi időközökben, hogy úgyszólván a +pillanatot osztotta föl, hogy jöjjön és hogy menjen és olyan +szabályosan, olyan egyforma ütemben, hogy valami kis hajszálnyi csengése +is lehetett, amit nem lehetett hallani, valami kis hajszálnyi csengése +ezüstben. Igy jött ez mind, és mind gurult, hangtalan, ikrek végtelenje, +pontosan, fokozás nélkül tempóban s anyagban, hogy érezni lehetett az +egyenletességet, a beosztást, a számítást, a verslábakat, a formákat és +a technikát csakugyan, mint egy versben, ami felold egy egész női lelket +ezer jambusok könnyeiben. + +Csak néztem, mint egy tüneményt s a cigarettám elakadt kezemben. S nem +is hallottam azt a másikat, aki ájultan a székben, egy más világ +mélyéről, csak szuszogott és fújt. Holott igazában ez adta meg, ez a +félholt Marcelle a nagy orrával s fujdogálásával, egész egységét a +képnek, a bánatnak, a falaknak, a hajnalnak, ami ébredt, azt a halálos +egységét ellentéteknek s összevisszaságnak, amit az élet valami művészi +ostobasággá kavar össze egy kis hotelszobában, három emberrel, aki +egymáshoz van ragasztva s nem is igen tudja mért. + +– Nézd csak, Henriette, – mondtam, mert most már tegeztem annál a +rejtélyes vonzalomnál fogva, amit e dús könnyezés ébresztett a +szívemben. + +Nem tudom, de talán nem is lehet magázni azt, aki szenved. Istent és a +fájdalmat, ami ugyanaz, s a szépséget is, csak tegezni lehet. Boldog az, +aki régi időkben tegezhette a királyokat. Aki ezt mondhatta: «_Nem úgy +király, az égre nem! A pártütő te vagy!_» + +– Nézd csak, Henriette, – mondtam, – egyél egy szem sült gesztenyét. Még +langyos, finom, porhanyós. Továbbá sodrok neked, külön neked, egy +cigarettát. Ilyen jó fiú vagyok. + +– No add! – mondta elázva, kimerülten szegény s még gurított néhány +tucattal s aztán elapadt a könnye s úgy nézett, olyan kéken, ahogy egy +áprilisi reggel néz le az égről s olyan szőkén a síma fejével, hogy nem +volt több, mint ami a legtöbb, egy gyermek! S így kérdezte, mint egy +nagy, mint egy özvegy, nagyon egyszerűen, de nagyon elepedten is azért a +hegedűs Adorjánért, aki itthagyta és elment: + +– Hova tűnt el? Hova lett? _Où est-il ce coco?_ – végezte olyan +angyalian, olyan fájdalmasan, olyan sóhajtozón, olyan, nem tudom, olyan +levegősen, mint aki az óceán partjáról kutatná szerelmét, tört szerelmét +a végtelenben. S megint sírni akart s most már torz arccal, amint rágta +a gesztenyét. + +– Hát nem! – mondtam, – _je te le défends!_ – s leültem mellé. – Ne +búsulj, – mondtam, – nem szabad! Vissza fog jönni! + +S nem is vettem észre, hogy a kalapjára ültem, szegény hervatag +kalapjára, a két bús rózsabimbóval. + +– Vissza fog jönni? – kérdezte és nyelt. + +– Vissza! Egy nap! + +Oh ez a nap! Jön ez valaha, amíg múlnak a hetek, a hónapok, az évek, az +egész élet!? Holott virradt. A gyertyám kiégett a tartóban s kis tornyai +mind bedőltek. Olykor, egy-egy pillanatra, még fellobogott a láng, +sárgán, sercegőn, amint még falta a kanócot. A nő már a karomban volt, a +karomban az egész bánatával, özvegyi bánatával. Az ember olyan +nyomorult! + + + + +XIX. + +Mikor kis hotelemben, ezen az este, lejöttem a lépcsőn, ott állott a +főnöknő egy gázlámpa világában, az irodája küszöbén, kissé megroggyanva +ugyan, hetvenéves öreg dáma, de olyan díszes estélyi ruhában s olyan +borzasztóan kiföstve, _in extremis_, valami igen színes túlvilág +számára, mint egy hulla Indiában. + +– _Bonsoir Madame Geneviève!_ – mondtam s majdnem reszkettem a +csodálattól. + +Máskor is voltak ilyen dekoratív kiöltözködései. Máskor is voltak ilyen +kimeszelési napjai, ilyen nagy munkái s tatarozásai, ilyen almatadémai +vállalkozásai önmagával, mint ahogy az ember időnként fölborít mindent a +lakásában s átfösteti az egészet. De ilyen még sohasem volt, ilyen nagy +munkája, restaurálása s nagytakarítása. + +Lehetett érezni rajta, hogy az árnyalatok árnyalatait soignírozta mind s +nem érte be a szép ruhával. Lehetett érezni rajta, hogy górcsövi +vizsgálódásokkal, lupákkal és nagyítókkal, mint ahogy a szakértők +vizsgálják a rembrandti portrékat, nemcsak a ráncok és redők ellen ment +vakmerő elkenésekkel, rizsporral, festékkel, hennével és egyebekkel, de +olyan hajszálnyira, olyan borotvaélre tollazta és fente át magát tetőtől +talpig, hogy minden lábujján is, minden egyes köröm, tudományosan +kipallérozva, egy-egy kis tükör lehetett, rózsaszínű csillogással. Az +egész mű, remekmű! az egész harc, _naphtoulé élohim niphtalti!_ ahogy +Renan mondja, Istenek harca! abban a szilaj lendületben, abban az +együltében való elszántságban fogant és zajlott le, abban a dühben +zajlott le, amit a festők csakugyan _rage_-nak neveznek, ha inspirálva +vannak, s amit különösen László Fülöp ismer, a boldog ember, ha igaz! Az +egész harc önmaga ellen, Genovéva! ideje, kora és zuzmarája ellen, a +látszatok oly halmozásával, oly túlzásával, oly virágos kertjével dúlt +és izzott rajta, hogy nyári színekbe, hajnalokba, szűz reggelekbe s +rózsapírba mártott hetvenéve, néhány száz évnyi távolságban tűnt éppen +azoktól a nyaraktól s hajnaloktól, amelyekhez a legközelebb akarta volna +odaküzdeni magát. Ez nem hogy több volt, mint a természet, mert nem is +hazug volt, nem is bohókás, nem is regényes, nem is túlvilági. Ez valami +olyasféle volt, mintha egy korhadt szekrényt akarna átfösteni az ember +arra a lombos tölgyfára, amelyből hajdan kigyalulták. Ez olyasféle volt, +mintha az egész élet a visszájára menne s egy csecsemő járna ősz +szakállal e mellett a fiatalság mellett. Egy Manet vagy egy Monet már +itt ugattak volna, mint nagy juhászkutyák a holdra. + +Ami csak van kendőzőszer, ezen az égvilágon, _rouge_ és _khol_ a bazárok +tégelyeiben, ami csak van pír, pitymallat, pirkadás és csalás a +kozmetikában, ami csak van _crème céleste_ földön és az égen, _pâte +d’amande_ a mandulafák lombjaiban, _neige des cimes_ a hegycsúcsok +fellegeiben s brillantin az olajbogyókban s ami csak van azonfelül avult +csipke, selyem és bársony, gyöngy és ékkő, strass és csillám és villám, +kristályüveg és porcellán, azt mind felkente s felrakta magára, olyan +tudósan s olyan pazarsággal, a hamis kincsek, karkötők, nyakláncok és +medaillonok olyan idejétmult súlyával s bilincsével, hogy valami +rabnőnek tűnt, száz évre elítélve! De ami mindenek tetejébe, úgyszólván +fölemelte önmagán s az életén túl, a sorsán túl, a legfiatalosabb +divatoknak legmagasabb csúcsára: hogy tudniillik fűzője is volt, de +micsoda kemény, fullasztó, páncélos fűzője, ami egész alakját, két +darabra törve, a felső testet, az egész mellet és kebleket, nyilvánvaló +pótlékokkal, előre dagasztotta s mind a többit, pótlékok nélkül, hátra. +Még hozzá kell adni azt a rizsporral behintett iránytűt, ami messzire +kinyúlt az arcából s ami az orra volt, hangyászi orra, féloldalt +görbülve a végében, hervadtan és mozgékonyan, azzal az elkenhetetlen kék +bibirccsel rajta, külön szafir! a húsba foglalva! + +– Jaj, milyen szép! – mondtam udvariasan, – vajjon hova készül? Jó +mulatást! – mondtam még s már mentem is az üvegajtó felé, az utca +irányában. + +– Várjon csak! – szólott utánam és nézett. – Van egy gondolatom, – +mondta olyan barátságosan, hogy nem tudom miért, de elrémültem. + +_Egy_ gondolata! Ezermillió gondolata lehetett, ez volt a benyomásom, +amint külső képe, így feldolgozva, felgazdagodva, megdicsőülve, élő +kincsesláda! aranybánya! aranybanya! egy egész végtelent nyitott meg +lelkivilágára. Micsoda gondolata lehet egy oroszlánnak, micsoda _egy_ +gondolata, mikor az útfélen, egy kukoricás széléről morog a vándorra, +aki menne? _Egy_ gondolata! Holott ezermillió gondolat hemzsegett s +nyüzsgött látszólag az orra előtt, amellyel mind felturkálta, +felpiszkálta, mint millió hangyákat, ezt az egyetlenegy gondolatát. S +csak álltam az üvegajtóban, a kezemmel a kilincsen és vártam. + +– Két jegyem van a nagy Operába, – _je vous invite!_ – ezt mondta még +barátságosabban. Ezt mondta egy olyan szájból, amelyre egy vastag +cseresznye volt ráragasztva, véresen kettészelve, két borzasztó darabra. + +Hogy egyáltalán van nagy Opera Párizsban, hogy általában van ilyesféle, +nagy vagy kicsi, de hogy ez van, _Opera_, általában a világon, az ebből +a szögletből itten, e gázlámpa alól, e szörnyeteg mellől, valami olyan +távoli, olyan tündöklő, olyan magas, olyan hegycsúcsokra emelt, olyan +fellegekbe ívelt, olyan messzi aranyméhkasnak tűnt az égben, a jó +Istennel, mint portással mellette s aki esetleg beereszti az embert, +hogy szinte szédültem bele s nem hittem, hogy ez lehet! Nem is tudtam +mit szólani. Hogy én belépjek márványcsarnokokba, Párizs fényébe, +tündöklésébe, mennydörgésébe s zenéjébe ezzel a cseresznyével, – a vér +fagyott meg bennem. Azt mondta volna, hogy most itt rögtön, egy +luftballonba szálljak vele, elhajózván az egeknek tengerébe késő éjnek +idején, hogy könnyebb szívvel tettem volna. Feldúlva a lelkemben, annak +a néhány percnyi időköznek a végtelenségét éreztem, ami olykor, két szó +között, egy évszázadnak tűnik. Még ezelőtt egy perccel milyen boldog +voltam! Ezt éreztem, elepedve, amint visszagondoltam e percre. Mióta ezt +mondtam: _Jaj milyen szép! Hova_ készül? micsoda útat tettem a +szerencsétlenségben! + +– Nincs frakkom, – hebegtem. + +– Annyi baj legyen, – felelte. – _Úgy sem magát fogják nézni!_ + +Merem állítani, hogy azóta a tízmillió év óta, mióta emberek vannak a +világon, soha nem tűnt olyan igaznak, amit egy nő mondhat. Hogy nem +_engem_ fognak nézni, – már megengedtem ezt. De éppen ebben láttam a +végzetem kegyetlenségét, hogy senki mást nem fognak nézni, csak éppen +őtet az egész teremben! Aki itt lesz ember, tömeg, a sok mondaine és +demi-monde, excellence és nagykövet, külföldi herceg, exkirály és Türr +István és Munkácsy Mihály s aki itt lesz százötven ember a zenekarban, s +még százötven a színpadon a karban s a jegyszedőtől az Elnökig az udvari +páholyban, s az egész földszint, az egész karzat, az egész nagy nép, +közönség és végtelenség, az mind őt fogja nézni, fenn és lenn s jobbról +és balról s alulról és hátulról, az egész _République Française!_ + +Mit mondhattam? Gyakran voltak percek életemben, mikor a legkínosabb +helyzetekkel, felzaklatott szívemben, a leggyönyörűbb dolgok +korrespondáltak, úgyszólván a visszájukra fordítva. Igy hangzott el +bennem, mint egy nagy benső zongorán e percben, az üvegajtóban, ahol +álltam, így hangzott el bennem távoli zúgással, a Schubert +_Abschied_-jének melankóliája! Mert keserű dilettantizmusom a legrútabb +dolgokban is a művészit pengette abban a sok titkokban, amik élnek +bennem. S mert Isten is folyton azt jelzi az embernek, hogy milyen szép +lehetne minden, ha nem volna minden olyan rút. Boldogok, akik búcsúznak, +gondoltam, akik mehetnek a maguk útján, külön-külön, akik mehetnek! + +Mit mondhattam? Arra számítani, hogy eltünök mellőle a színházban, egy +adott pillanatban, olyan sértőnek, olyan pestiesen anti-franciának tünt, +hogy erre nem is gondolhattam. Elhárítani a meghívását, nem tudom +micsoda ürüggyel s hazugsággal, ehhez egyrészt nem voltam elég ügyes, +másrészt tudta is, finom búvár-szellem, hogy semmi dolgom ezen a nagy +világon! Azonfelül dédanyói makacssága, megkérgesedvén házfőnöknői +gyakorlatában, oly pókszerű energiákat árasztott magából, hogy eleve ki +is zárt, hálója szövésében, minden mentséget s szabadkozást. E mellett +sokféle türelme s készsége, sok jósága is, megvallom, öreg +vércsefilozófiája, amellyel még elég magasról is nézte a dolgokat, mikor +a számláimat kellett megfizetnem, egész zordon angyaliassága szóval, még +csak fokozta inferioritásomat s arra a kínos hálára kötelezett, amelyben +vége minden szabadságnak. + +– Mit játszanak? – kérdeztem. + +Csak éppen, hogy kérdezzek valamit, csak éppen, hogy leplezzem +kétségbeesésemet. Mint ahogy egy fuldokló kérdezné, az óceán közepén, +hány méter mély ez a tenger? Vagy ahogy egy másik kérdezné, egy elítélt, +a hurokkal a nyakán: hogy a méterje ennek a zsinegnek? Csak éppen +kérdeztem, úgyszólván kapcsolatok nélkül a lét minden lehetőségével, +térrel és idővel, mint ahogy az ember bizonyos szituációkat még +súlyosbít a kérdésével. Még mélyebben analizálva: talán az a reményem +volt, hogy egyáltalán nem játszanak semmit! Sajátos dolog! Minél +közelebbről sújtja az embert a dolgok valószínűsége, annál inkább áhítja +azt, ami lehetetlen. A szolga már szaladt egy konflisért. A hölgy azt +mondta, felém fordulva: + +– _Veinard, va!_ + +Soha senki, ennél különbet, nem mondott nekem életemben. Nem is tudom +lefordítani magyarra. Azt hiszem, nem is lehet. Még vállon is legyintett +hozzá, könnyedén, a legyezőjével! _Szerencsefi!_ ez valami ilyesfélét +jelentett. + +Még meglehetős korán volt, amikor megérkeztünk az Operába. A _Faust_-ot +játszották. De az első hang, amit hallottam, alighogy beléptünk az +előcsarnokba, egy erőteljes _Ah! m… de alors!_ volt. A mellett, hogy +erőteljes volt, még olyan lelkes is volt, hogy semmi kétségem nem +lehetett az iránt, hogy ez csak nekünk szólhat, nekünk, nekem, _neki_, +főleg neki, Madame Genevièvenek, mint egy ünnepi üdvözlet! + +Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, mit tehettem mást? Ennek a +nemzeti indulatszónak, amint azt már kifejtettem, olyan történelmi ereje +van, olyan kulmináló határozottsága, főleg az _alors_-al párosítva, +szóbölcseleti magassága és bevehetetlensége olyan fennen szárnyal a +magasban, hogy itt nincs ellenérv, nincs riposzt, nincs semmi ezen a +világon, itt nem használ semmi ezen az égvilágon s itt csak megadhatja +magát az ember, mint a sorsnak, ami szól. + +Tehát megadván magamat a sorsnak s a történelemnek, elsőbben is, +felzaklatott képzeletemben, emelkedetten s romantikusan is, azokra az +indián hajósokra gondoltam, akikről éppen a mult éjjel azt olvastam egy +francia könyvben, hogy az ár elsodorván őket, kis csónakukban a +Niagarán, már nem is küzdenek többé, már nem küzdenek, s csak úgy +gurulnak a víz sodrán s lezuhannak az örvénybe. Ezekre gondoltam. Aztán, +csöndesen, megadással, áldottam a Gondviselést magamban, hogy ilyen +korán lévén, még csak ilyen kevesen vannak s ez csak egy szórványos hang +volt, amit hallottam, csak egy kisebbségi hang, politikailag szólván. +Mert mi lett volna ez, gondoltam, húsz perccel később, egy népesebb +előcsarnokban, ha már az ilyen gyér közönség előtt is, ilyen nagy +sikerünk volt! Suttyomban, azzal a szerénységgel, de azzal az +érdeklődéssel is, amit idegen voltom sugallt e márvány atriumban, e +latin világban, ha merem mondani, oda is pislantgattam riporteri +megfigyelésekkel s kíváncsiságokkal, ama fehér nyakkendős s klakkos +úriember irányában, akitől ez a hang származott, aki ilyen szépen +szólott, mint a darumadár s ilyen spontán fogadta, ilyen lendületesen! +ilyen melódikusan! szegény, elaggott hölgyemet. A külseje után ítélve, +egész formája után, valami borús ruganyosságba öntve, egyike lehetett, +úgy éreztem, a szellemi arisztokrácia ama legmagasabb tagjainak, akiket +szívemben ünnepeltem s ráfogtam, _ex professo_, hogy ez csak Maeterlinck +lehet! De rögtön e történelmi kiszólása után, két barna szeme ez +úriembernek, két barna szeme tüzes csillogással, vörhenyes fényekkel, +úgy sugárzott felém, egy röpke pillanatra, hogy úgyszólván elkívánta +tőlem ezt a drága öreg Ninont, aki karomba fűzve karját, lépdegélt +mellettem, aranyos! Nem is Maeterlinck ez, gondoltam, tévedés! Ez +bizonyosan Mirbeau! + +Megbékülve a szívemben, nagyjában meg is semmisülve, elragadva az élet +sodrán, mint az indián hajósok a vízen, csak sajgó érzékenységem +gyötört. Oh Istenem, gondoltam, ha meghallotta volna, így kiöltözve, +aranyláncosan, színekbe fröcskölten, ezt a waterlooi üdvözlést, szegény +pettyhüdt öregasszony! Olyan büszkén hordozta, olyan harciasan, olyan +hódítón, hetvenesztendős szűzleányosságát, hogy ez a könnyekig meghatott +volna, ha józanabbul láthatok e percben s ha megértem, mint feszül ki, +erőlködve, szerencsétlen! elepedt kínokban, mint egy keresztfára, a +fiatalságra! Mégis, ködös mámorosságom, e percek zsibongásában itten, +ahol mind többen jöttek s mindjobban fénylett minden, mind közelebb +bomlasztott hozzá, mert így kell, hogy ezt mondjam. Micsoda +testvériesülés volt ez, ami eggyé olvasztott vele, micsoda vak szél +hajlította oda szomorú vénségéhez, még szomorúbb húsz évemet? Mi volt +ez, micsoda két sors, a _Faust_ estéjén, az Operában, márvány- és +onix-falak várbástyájában, kristálycsillárok tündérvilágában, micsoda +két élet, két véglet egy-egy pontján, micsoda közel és távol, ami +összeakaszt két élő lényt egy nagy úton az éjben, mint egy forgalmas +utcán, este, népek tömegében, villamosok és autók tömkelegében, egy +konfliskocsist a maga vak lovával! + +_Waterloo! Waterloo! morne plaine!_ – annyi baj legyen! gondoltam s +boldogan éreztem, boldogan! hogy a magyar szó rímel a franciával. A rím +összhang, zene, gyönyör s Hugo-t idézve, verseket! lelki borulataim még +epikusabb ködökbe borultak, s nem is éreztem, amint Geneviève asszony, +leválva a karomról, imhol egyedül indul, a stílus kedvéért nyilván, +minthogy nem voltam frakkban, egyedül a nagy lépcsőn, mint egy külön +vers, egy külön rím, – _Waterloo morne plaine!_ Jobbról s balról tükrök +reflektálták s előtte, magasan, szinte szárnyalt fel a lépcső, mint +zenei mennyekbe, a szőnyeg bíborával. Csak néhány ember szállingózott +itt, egy-egy magányos márkinő vagy herceg szállingózott itt, s mind +finoman szállingózott, személyiségük öntudatában, jelentőségük +ragyogásában, főmagasságuk izzásában egy márkinő! egy herceg! egy La +Rochefoucauld! ahogy gondoltam azt, egy De la Tour D’Auvergne! ha igaz! +És mások is szállingóztak s jöttek, lebegőn, mint az árnyak, könnyed +sziluettek, amint elvesztek a térben, a szőnyegen, a falak mentén s a +mennyezet alatt, mind kecses árnyak, habitüék s olyan kéjleányok, mint +egy jaguár vörös prémben, s más ifjú leányok rózsaszínben s izzó +ezüstben mások, mint egy medvebocs, ha fehér medve, s ezek mind mentek s +szálltak, áhítattal s magukba szállva, mint egy szebb lét felé, a +magasságba, harmóniákba, egyenest a kürtökbe s trombitákba! És lehetett +látni egy-egy igazi rajongót, hangimádót, kvintbolondot és disszonánsot, +egy-egy búskomort a hangzatok patkánymérgével a fejében s a gyomrában, +amint már eleve zsongott benne a sok szép ária, _bel canto_, a sok +ánszámbel, finálé és minden, az egész gounodi rezesbanda, ami zsongott +benne már előre, ami mind felajzott, felhangzott és zajlott benne s a +falnak döntötte, ahogy ment! + +Igy értünk fel, így ért fel a dáma, incidens nélkül, az első emeletre. +Selymeit s csipkéit félkézre fogván a szoknyáján s féloldalt emelvén +majdnem a térdéig, úgy ment szegény mosolyogva, ahogy a tükörben láttam, +mosolyogva, ahogy mutatta, milyen könnyű neki a lépcső, milyen kacér +játék, milyen könnyű! milyen kanárimandi szökdécselés az egyik fokról a +másikra s még följebb és megint följebb s mindig följebb, milyen könnyű! +holott a lelke szakadt meg belé! A két szomorú lábszárát láttam, amint +jöttem mögötte, két keserű lábszárát kékselyem harisnyában, egy sodrott +szalag derengésével, csokorba kötve a térd alatt. Két szomorú lábszárát +_à la Gavarni_, azokat a különleges, azokat az örömtelen, azokat a +bokában vékony, az ikrában egy-egy gombóccal bélelt lábszárakat, amilyen +csak öreg uraknak szokott lenni, ha már öreg asszonyokhoz hasonlítanak. +Mint egy hajdani távfutó lábszárai, porcogós izomzatukat mutatták, +elhalva, néhány százezer kilométer strapájával bennük, ami lezajlott egy +harisnyában. + +Jegyeink, sivár szabadjegyeink a második emeleti páholyokba szólván, – +_2-ièmes loges_, ami a leggyászosabb hely az Operában, még megpihentünk, +mielőtt továbbmentünk volna a még magasabb fellegekbe, még megpihentünk +egy percre az első emeleti foyer katedrálisában, tündértavában, salamoni +kristály-kolosszeumában s egymásra néztünk azzal a rokonszenvvel s +szolidaritással, mint a svájci turisták, mikor felérnek a Jungfrau első +jegestengeréhez. + +– _Ah! que c’est beau!_ – mondta a hölgy s nézte az egész kilátást a +tükrök végtelenére, a csillárokra, melyek ezüst fényükkel áztak le, mint +egy gyémántzápor, a fehér márványra. + +– _C’est bien beau!_ – helyeseltem s boldogan gondoltam, hogy nem +hallotta a Waterloot. + +Gyűrött ruhámban, feldúltan, amint voltam, bozontos fejemmel, +zongoraművészi hajhullámokkal az orromig a félszemem fölött, annak a +revolúciós zeneköltőnek tűnhettem, aki néhány nonáns-akkord terrorja +alatt tartaná a világot s oly gyakran látható, fenyegető +magányosságában, hangversenytermekben s minden operaházban. Egy-egy +tekintet szállt el rajtam, könnyedén s indifferensen, ami lefitymálta +értékemet, két női szem sepergette rajtam, pillanatnyi fényével, zenei +szemeteimet, mint egy reflektor, messziről. Előttem, Geneviève asszony, +valósággal feloszlásnak indult sokféle színeiben. Az izgalom, a meleg +is, a sok lépcső s minden, az egész bálványt megbomlasztotta, s tavaszi +olvadása annál rettenetesebb volt, hogy a természet visszájára, a telet +hozta vissza! Tavasz, nyár, pír, pitymallat, pirkadás és hajnal s mi +minden még, szűz reggelek s üde kenőcs hófehérségek, amit kendőző +palettájáról felszedett magára, a sok _crème céleste_ és _neige des +cimes_, ezt mind lassanként lehullatta s a festék engedvén rajta, meg is +enyhülvén, még förtelmesebbé vált, hogy elvesztette körvonalait. A +szempillákról s a szemek aljáról tovaterjedt a khol s a szemhéját is +bemaszatolván, az egész szemet abba a homályosságba vonta, a szemfehér +kivillanásával, amit kéményseprőknél látni. A szájára kent szimbolikus +cseresznye, engedvén vakmerő rajzából, dús máza skarlátját tovakente, +fel és le, egészen az állára, s úgy mutatta a nőt, két vad fogsor +vörhenyességével, mintha vért ivott volna! Csak az orra tartotta meg +keményen, a vastag rizsporrétegeket, s olybá tűnt kinyúlt vonalával, +mintha papírba volna csavarva egy tintafolttal a végén, ami a petty volt +rajta. + +– _Ah! que c’est beau!_ – ismételte. + +– _C’est bien beau!_ – ismételtem, mert tíz szó nem volt a fejemben s a +szótáramban. + +Már akkor többen jöttek, mind többen, tömegestől és minden zúgott s a +sok csillárok zengtek. + +– Menjünk! – mondtam, – még van egy emelet… + +Soha ilyen száraz torkom nem volt, mióta élek. Holott föl se tűnt már +fonnyadt Sibylla, így szétmálva, amint volt. Az élet olykor, minden +valószínűségek ellenére, éppen ott zárja le határait, ahol az ember, +művészi értelemben, még nagyobb hatást remél, vagy megfordítva, még +jobban fél a rossz hatástól. A fényben és a márványrengetegben itten, +abban a sajátos atmoszférában, ami az ilyen Walhallákban, az ilyen +istenek tornyában, egy Prinzregenten-ben, vagy a párizsi nagy Operában, +a vesztőhelyek vagy a műtők atmoszférájához hasonlít, abban az egész +feszültségben s magasságban, amit az imminens élmény kontaktusa ad, +szegény anyó már kívül volt formákon s minden lehetőségeken, úgyszólván +már nem is volt a világon. Ami egy-egy szó vagy megjegyzés hangzott, az +is inkább rám vonatkozott, sajnos. + +– _A roghrider!_ – mondta egy angol egy másiknak s ez bizony nekem +szólt. + +Igy értünk fel a második emeletre s benyitottunk a páholyba ünnepélyesen +s leültünk egy-egy székre, egymás mögé, ahogy ez szokás az ilyen +tömeg-páholyokban s az úrhölgy egy nagyot sóhajtott, hogy már ül végre, +s elővette a keszkenőjét s a kis tükröt is s elállítgatván az olvadását, +kellőképpen belefészkelte magát karosszékébe és sűrű mozgolódásokkal, +testi formáihoz szabta ezt a széket. Ekképpen elhelyezkedvén egy örök +életre, a páholy pereméről, ahová legyezőjét helyezte, elnézett, amerre +csak lehetett, nézett szemközt, nézett jobbra, nézett balra, nézett a +mennyezetre s a legmagasabb padlásra s a karzatra s arról a nyolcemeleti +magasságról, ami a második emelet a párizsi Operában, lenézett a +földszintre s a földszint fölött az _amphitheâtre_-re s még nézett s +mindig csak nézett, ahogy csak egy nő tud nézni a sír széléről a +legszebb világra s színházra s milyen boldog volt szegény, milyen +boldog, mikor látta a sok népet és szépséget és sugárzást és +regényességet, a nagy függönyt masszív redőkben valami isteni titkok és +rejtélyek előtt, s a zöld lámpaernyők derengését a mélyben, mint egy +zöld erdő s a zenekari népséget benne, mint a törpéket, amikor ezt mind +látta, mind habzsolta, mind felszítta magába, mint egy öreg pók a +magasban minden legyet a hálójába, milyen boldog volt, milyen boldog! És +még nézett és még sokáig nézett és csak nézett s mikor hirtelen nagy +csend lett s a karmester intett s a zenekar megrázkódott, ültében a sok +hangszerrel a sok ember, s mind a többi, megdermedt, a nézőtéren +háromezer ember, még csak jobban nézett, figyelt és maga is megdermedt! + +A _Faust!_ Mit tudtam akkor, de ha tudtam is! Ez mind ropogott, +durrogott és zengett a messzeségből és a sok _bel canto_, anszámbel és +finálé ez mind dörgött és rengett és csak azt éreztem, hogy mindenki +énekel a színpadon, torkaszakadtából, főleg azt éreztem, hogy _mindenki +énekel_ és a fejem forgott! És a sok húrokon, rezeken, dobokon s +hanghullámokon, a sok Gounodon és gongon, még közelebb bomlasztott +sorsom Madame Genevièvehez s egész közel a többiekhez is, akikkel itt +ültem, akik itt ültünk, nyolcan ebben a páholyban s mind gőzölögtünk s +fújtunk, szinte fütyültünk, úgy fújtunk, mint egy forró fürdőben, úgy +fújtunk, két öreg dáma, aki fújt egy katonára, egy aggastyán, aki rám +fújt, s egy fiatal pár, aki egymásra, egy barna legény egy sápadt +leánnyal, aki fújt egymásra, mindenféle kézszorongatásokkal s +fokozásokkal, amit a nyakszirtemben éreztem, mert ezek mögöttem fújtak. + +Meddig tartott ez, ez a gőz, ez a meleg, ez a mámor, ez a zene, nem +tudom. De mikor vége lett s minden mozdult s minden nyüzsgött s mind +mentek, a két öreg dáma, a katona, az ifjú pár s már az aggastyán is +ment, csak álltam, vártam s néztem, – Madame Geneviève aludt! Egész feje +úgy konyult le, szinte elválva a törzstől, mint ahogy egy kappan feje +lóg az elmetszett nyak maradékjain. Hangyászó orra az ürben, az iránytű +merevségével azt a fix pontot mutatta, ahol minden magasztosságokból, +fényekből, márványokból, dicsőségekből s koronázásokból önmagába omlik +össze az ember, holtrafáradva s kimerülve! S az a rettenetes arca volt, +féloldalt borulva, amellyel az ilyen vénasszonyok álmukban, hulláknak +tűnnek ideiglenesen. + +Nem bántottam. Egy szendvics maradt itt egy papírtálcán, a páholy +mélyében, egy széken. Ezt valaki itthagyta. Ezt megettem, csendben. Csak +hadd menjenek, gondoltam, a sok nép, közönség, az egész színház, ez csak +hadd menjen mind, ez így jobb nekem és nyeltem. Akkor felriadt hirtelen. +Egy percig nézett és megértett mindent s nem szólt egy szót, csak +indult, kissé kábultan aranyos s a karomat kérte. Igy értünk le, ketten, +egyedül, kar-karban, majdnem az utolsók, így értünk le a nagy lépcsőn a +Place de l’Operára. Intettem egy konflisnak a hölgy kívánságára. A hölgy +is intett a legyezőjével. Egy rikkancs állt a járda szélén, a sokféle +estilappal a hóna alatt, cigarettával a szájában és bámult. Ahogy a +hölgy után magam is beszálltam, még jött egy lépést s odasúgta a fülem +mögé, mint egy jó tanácsot: + +– Kérje előre a pénzt! + + + + +XX. + +Mikor végre elkészültem novelláskötetemmel, melyet annyi nélkülözések +árán, annyi éjjel, annyi reggel, délben, este, annyi búbánatokban írtam, +bátran azt mondhattam volna, ha éppen mondani akartam volna valamit, +bátran azt mondhattam volna, hogy ez egy szűz-könyv! Soha semmi, ennyire +szűz nem volt egész életemben. Ebből a kötetből senki nem ismert semmit. +Egyetlenegy darabja ennek a kötetnek, egyetlenegy hangja, szózata, +fohásza, siralma még nem jelent meg e percig, egyetlenegy betűje soha, +se magyarul, se más nyelveken, sem kézírásban, sem nyomtatásban. +Miközben írtam, se igen látta senki amit írtam, s mikor elmentem +hazulról, gondosan bezártam az egészet egy fiókba, mint egy +menyasszonyt, mint egy szűz szerelmet, mint titkos okmányokat, mint egy +végrendeletet, mint egy kincset, egyetlen kincsemet! Nem igen volt +bencés-barát a középkorban a Monte Cassino tetején, aki így őrizte, így +ápolta s féltette volna kalligrafiáját. Ezt mind úgy írtam, ezt a sok +sötét novellát, bőséggel és dühvel, ahogy az ember húszéves korában ír s +azóta se tudja ezt többé, mint sok egyebet, soha többé életében! Ezt +mind úgy írtam, mintha a kölykeimet szoptatnám, kizárólag a kötet +ünnepélyére, hogy duzzadjanak az erőtől s a tejtől. Ezt mind így +neveltem, becéztem, simítgattam, keféltem, csiszoltam és kényeztettem, +ezt mind így őriztem s tartottam fenn érintetlen és friss sütetben, +egyenest a kemencéből, – a kiadó számára! + +Még így se kellett neki, hát nem szomorú? Még így is visszaadta. Nem +mondom azt, hogy olvasatlanul adta vissza. Mert az ember talán nem is +volna olyan ostoba, mint amilyen, ha nem olyan bölcsen kívánna +cselekedni. Amit egy kiadó már _a priori_ nem akar kiadni, azt +rendszerint elolvassa. Csak azt nem olvassa el, amit kiad. + +Óh istenem, nálunk, odahaza! Az még nem volt nálunk, nem is lehetett +soha, hogy az ember, mint egy Anatole France leüljön s egy egész +tanulmányt írhasson, hálásan a szívében, egy Lévy nevű kiadóról! Az sem +volt soha, hogy egy még régibb Lévy, egy hajtincses Lévy felszaladjon az +ötödik emeletre, egy húszéves keresztényhez s ott aláírasson vele, te jó +isten, egy egész nagy szerződést, egy egész nagy életre s könyvekre, egy +manzard-ablak világánál! Ilyet idáig csak Rembrandtnál lehetett látni, +egy álmodott életben, lefestve! + +Ifjú Renan, öreg Lévy, öreg Lévy Miska, Michel Lévy! csakugyan, hol +voltam én ezektől! hozzám nem jött fel senki az ötödik emeletre, hogy +kiadja a művemet! Inkább én szaladgáltam, legalább tízszer egy nap, fel +és le öt emeletet s rohantam a postára levelekkel s rohantam ki a +vasútra levelekkel, mikor lekéstem a postát s mindig csak rohantam +levelekkel a könyvem érdekében, hogy kiadót szerezzek! Nem hiszem, hogy +volt valaha magyar író Párizsban, s általában az emberiség történetében, +aki annyit rohant volna levelekkel a könyve érdekében! Már többet írtam +levelek formájában, mint amennyi az egész novelláskönyvemnek az egész +kézirata volt. Már egy egész függeléket írtam, egy egész féregnyulványt +írtam százféle levelekben. Talán többet írtam levelekben ez első könyvem +érdekében, mint amit azóta írtam, harminc év óta, drámákban és +királydrámákban s másféle fantáziákban, talán húsz-huszonöt kötetekben! +Ahol csak lehetett, ahol csak volt papír, a szobámban és egyéb helyen, a +Grand Caféban s a Napolitainben, a Terminusban s az olvasótermekben, +mindenütt írtam egy levelet a könyvem érdekében! Még ott is írtam egy +levelet a könyvem érdekében, ahol valaki rám szólott: _On n’écrit pas +ici!_ Több levelet írtam, mint Rousseau Voltairenek, mint Schiller +Goethének, mint Mirabeau a grófnőnek, mint Sevigné asszony a leányának s +a többieknek. A fivéremnek annyi levelet írtam a könyvem érdekében, +két-háromszor egy nap, mint József császár a fivérének Toszkána +érdekében, – még szerencse, hogy csak ez az egy fivérem volt! Aki csak +volt barátom és pártfogóm Pesten, holott volt! annak mind írtam egy +levelet a könyvem érdekében. Irtam egy püspöknek, aki szeretett, egy +katolikusnak! Irtam Szemere Attilának, Atillának! az semmi. Irtam +Szilágyi Dezsőnek! + +S még mindig írtam, hetekig írtam, írtam a _Magyar Hirlap_-hoz +kollégáimnak, írtam a főszerkesztőnek, írtam a nyomdának, írtam Beöthy +Zsoltnak, s még mindig írtam, s még mindig csak írtam, amikor csak +egyszerre megjelent a könyv, nem is tudom hogyan jelent meg, úgyszólván +magától jelent meg, mintha nem tehetett volna máskép, hogy olyan sok +levelet írtam! Nem láttam se levonatot, se íveket, semmit, nem +korrigáltam, nem imprimáltam, nem csináltam semmit, csak ahogy lejöttem +egy este, ott találtam a könyvemet, annak a kis fali szekrénynek +rekeszében, ahová a kulcsomat kellett aggatnom, csak ott találtam a +könyvemet a rekeszben, ahogy az esti postán megérkezett! + +Mit mondjak? Soha ilyen édes kis rekeszem nem volt életemben! No de van +arra szó, sóhaj, sikoly, van arra egyáltalán hang valami nyelven ezen a +világon! Aki valaha írt egy könyvet életében, húszéves korában, egy első +könyvet, az megérti a szívemet! Nem hittem a szememnek, nem hittem +semmiféle érzékemnek, nem hittem azt, hogy álmodok, mert az igazi +gyönyör, mint a fájdalom is, épp azzal szédít el vagy sujt, hogy tüzes +fullánkja alatt az ember ébren érzi a szívét, mégha álmodja is ezt. +Egyáltalán nem hittem semmit ezen a nagy világon, csak a könyvemnek +hittem, hogy ez itt van készen, fűzve, kötve, kinyomtatva, az egész +könyv! Valami olyasfélét hittem, mintha most jöttem volna a világra, +valami tündéri világra, s ezt látnám egy tükörben. + +Sajátos dolog! Micsoda gyöngéje az embernek, hogy társat keres a maga +gyönyöréhez? Jézus a maga gondolatába belekapcsol egy világot. Ehhez a +magam kötetéhez, mámorához, halálos magaslatához, megállítottam volna +Párizst, az egész forgalmat az utcákon! Nem bántam volna, ha lezárnak +érte! Valahogy megkettőzve ezzel a könyvvel, úgy éreztem egy másik +részem szabad marad a világon. Úgy éreztem, nem vagyok egyedül többé. Ez +volt a legnagyobb élményem életemben, hogy azt éreztem, nem vagyok +egyedül! + +S berohantam Madame Genevièvehez. + +– Nézze! – mondtam, – nézze! nézze! + +S minden «nézzé»-t úgy fokoztam, mint Berlioz fokoz a _Tuba Mirum_-ban. + +Átvette a könyvet, a hosszú orra érzékenységével, mert itt érzett +elsőbben az orra végén, itt fogott fel mindent. Két vékony keze, +felgyűrűzött csontokkal, ami a tíz ujja volt, lágyan kinyúlt, mint a +pók, ha indul s nem siet. Fellapozta a könyvet, zárt ívein az egész +könyvet és belenézett, mint egy zárt világba, mint hieroglifákba s +elepedt lelke, elaggottan, valamit keresett itt magának az oldalakban s +a sorok között, mint ahogy mindenütt keresett magának valamit s ahogy +általában a nő mindig keres valamit, még egy könyvben is, magának. +Egy-egy szót olvasott is, franciásan, finoman, hogy rokonszenvét +kimutassa s végül azt mondta: + +– _C’est du baragouin!_ + +De adott kölcsön, aranyos! tíz frankot, ahogy máskor ötöt adott, de most +ez tíz volt, _un petit louis_, hogy ilyen nagy napom volt! + +Mentem a könyvemmel, mentem, hogy mentem?! micsoda égi paripákon az +éjben s a mennyekben, micsoda boulevardokon és tejutakon, ezernyi lámpa +s fényszóró alatt, ami mind rámsugárzott, a húsz évemre! az első +könyvemre Párizsban! A tíz frankot is éreztem a zsebemben, a _petit +louis_-t, de ez nem volt fontos. A könyvemmel mentem, vagy a könyvem +ment velem, már nem is tudom, de úgy mentünk ketten, mint ahogy egy +ember megy s egy zászló, s ha nem is lobogtattam, de úgy vittem magasan +a légben, hogy aki jön mellettem vagy aki jön mögöttem, az mind +megláthassa! + +– _C’est un fou!_ – mondta valaki. + +Hát bántam?! A Flammarion könyvesboltja előtt, a Boulevard des +Italiens-en, ahol mind ki volt rakva a sok Hugo Viktor s a többi sok +könyv a járdára, megálltam a könyvemmel s kacérkodtam. A küszöbről +bámult a segéd, aki őrizte az asztalokat és a polcot a sok aranyos +fedelű könnyvvel. + +– _Qu’est ce que c’est?_ – kérdezte. + +– _C’est mon livre qui est paru!_ – mondtam. + +Ez is megnézte, fellapozta. + +– _C’est du baragouin!_ – ez is azt mondta. + +Marha! – gondoltam s mentem a könyvemmel, a fényben, a tömegben, +lobogva! Itt nem lehetett egy szó, egy hang, itt nem eshetett egy olyan +tégla a fejemre, itt nem lehetett a jó Isten villáma az égből, ami +lefokozhatta volna boldogságomat! Annyi rossz nap után, annyi +kétségbeesés után, úgy fel voltam üdülve lelkiekben s úgy megváltva is +anyagiakban, tíz frankkal a zsebemben, hogy valami hűs csillagon lógtam +a lázas homlokommal, magasan a végtelenben lógtam, ama végső határok +fölött, ameddig az ember csak el tud menni, el tud szállni a gyönyörben! + +Mindössze annyi volt csak, hogy rezerváltabb lettem. Hogy a lelkem +mélyén még mélyebbre szállva, imhol elzártam magam bántó profánságok +elől s a könyvemmel a hónom alatt, beértem azzal az intimus örömmel, +amit az ember nem mutat senkinek. Féltékenyen kincsemre, kapkodó mámorom +írói méltóságommá vált s művészi öntudatom ébredésével csak azoknak +kívántam megmutatni a könyvemet, akik, ha nem is értik édes magyar +nyelvemet, de megérzik e zárt világon át annyi munkámat s szent +éjszakámat egy manzard-ablak alatt, ahol egy gyertya ég. Gondoltam, meg +fogom mutatni holnap Jules Lemaitre-nek! + +Aztán csak mentem, céltalan, csak mentem s minden zúgott s minden +zajlott körülöttem a fényben. De régi megfigyelés, hogy bizonyos +sorsdöntő események, amint lezajlottak, az ember lelkét tovasodorják, az +ember lelkét megviselve, megriadva, megörvendeztetve, más világok más +partjai felé. Mindenki ismeri azt a rejtélyes utat, ami, sajnos, a +lematurált ifjú s a sápadt gyilkos útja is a hold alatt az éjben, a nagy +élmény s a gonosztett után… Kábultan a fejemben, a könyvemmel s tíz +frankos aranyommal, betértem a rue Montmartre táján, a _Café Globe_ +tükörtermébe. A sok leány, aki itt tolongott, mind a Renoir s a Manet +álma lehetett azokkal a rózsabokrétás s strucctollas kalapokkal magasan +a frizuráik csúcsán s azzal az egyben karcsú, egyben duzzadt +testalkatukkal, melyet derékban kettétört a fűző. S ezt mind, ezt a sok +leányt a csillárok alatt, a sűrű kis márványasztalok körül, mind ezt a +sok leányt rózsakalaposan s strucctollasan, mint egy-egy +szomorúfűzfa-ág, a tükrös falak úgy reflektálták a legtávolibb +végtelenbe, hogy százan és százan nyüzsögtek itt, mint egy ó-görög +vásáron kifestve, dús mellekkel s még dúsabb egyebekkel, egész közel és +messze! + +Amint leültem egy sarokba s azzal a cézári tekintettel néztem, mely +egyszerre választ egy rabszolganőt s egy kölyökpárducot, egy fiatal nő, +mit mondjak? egy bódító nő! egy tündéri nő! egy brabanti Elza! rögtön +mellém szegődött. Az első mozdulata, hogy a hónom alól, kíváncsian, +kivette a könyvet, ezért mondom, hogy Elza… S alighogy rápillantott a +címlapjára: + +– Jaj, te magyar vagy! – kiáltott fel s a nyakamba borult. + + + + +XXI. + +Már korán reggel készültem Jules Lemaitre-hez a könyvemmel. + +A háziszolgának hanyagul odavetettem, amint behozta a reggelimet a +szobámba: + +– Jules Lemaitre-hez megyek! – mondtam mint egy komornyiknak. + +– _Ah!_ – szólott, – _vous faites bien! Il est de l’Académie Française!_ +S letette a _chocolat-complet_-t az asztalra. + +Odalenn a kis ajtóban, napsütésben, Madame Geneviève állott, két sor +műfogával kanibálisztikusan. + +Megemeltem a cilinderemet, ahogy elvonultam előtte. + +– Jules Lemaitre-hez megyek! – mondtam. + +– _Vous faites bien!_ – felelte. – _C’est un homme charmant!_ + +Hát csak látta is valaha életében, aranyos! hogy így eltalálta, – _homme +charmant!_ No de ki látta igazában, ki ismerte ezt a jó Lemaitre-t abban +az arisztokratikus rue des Ecuries d’Artoisban, ahol száz Chevrét plakát +között a falakon, egy földszinti műteremben lakott s egy magas polc +előtt írt színes ablaküvegei tövében, egy magas polc előtt, a két lábán +állva úgy írt és soha le nem ült, nyilvánvalóan higiéniai okokból, – +_homme charmant!_ Ez nem is az első vizitem volt nála, e napfényes +délelőtt. Nem is én fedeztem fel ezt a Jules Lemaitre-t, meg kell +vallanom. Még Pesten, boldogságos életemben a _Pesti Napló_ falai +között, úgy telezúgták vele a fejemet verzátusabb kollégáim, hogy +elsőbben őt kerestem fel regényes viziteim során s úgy jöttem ide olyan +bódultan, olyan mámorosan, olyan szédülten ebbe a földszinti műterembe s +a polc irányában, ahol írt, olyan kábultan mondom s annyi +illúziófélékkel, hogy csak csalódnom lehetett. + +Nincs is annál csalárdabb valami a világon, mint meglátni egy embert +azok után az írásai után, amiket hetenként lenyomat egy ujságba. Nincs +annál naivabb dolog sem, mint megítélni valakit nagy távolságokon át, +egy szerkesztőségi szobából, ahol az ember mindent máskép képzel, mint +ahogy az van a világon. Mindenki viseli, egyszerűen szólva, a maga igazi +sorsát, életét és kínját és mindenkinek megvan a maga polca is +mindenféle értelemben, ahol állva kell, hogy írjon a belei szeszélyéért. +_Type à constipation_, mondja Balzac. Ez nem túlságosan magasrendű, az +ilyen meghatározás, de jobban megrajzol egy embert, mint egy egész +tanulmány. No de az a sok beszéd Pesten, hajdan, az a sok bámész +dícséret s magyarázat, talán a végzetem szálait szőtte. Ha ugyan tudná +az ember, hogyan lesz a végzete! De ezek nélkül a lidércfényű s +nagyrészt tájékozatlan conference-ok nélkül, amiket olyan ifjan, olyan +tátott szájjal hallgattam annyi éjjel sápadt lámpafénynél, talán soha +nem is kívánkoztam volna a Lemaitre bűvkörébe. + +Óh istenem, hogyan is mondjam? – _homme charmant!_ Ez időtájt, kipróbált +barátságunkban, az volt a helyzet köztünk, hogy kölcsönös +udvariaskodással, olykor túlzott sőt ironikus udvariaskodással, +úgyszólván a holdban éltünk ketten. Mit akarhatott tőlem, illusztris +író! _normalien!_ tanár! _homme charmant!_ tőlem, aki húszéves voltam! S +magam is mit akarhattam tőle, azonfelül, hogy a húsz évemnek csakugyan +ájultja voltam! Úgy gondolom, ha egyáltalán nem kockázatos dolog +gondolni valamit, úgy gondolom, hogy soha semmit nem vett komolyan a +dolgok erkölcsi értelmében s következéskép engem sem, hogy őszintén +bevalljam. Másrészt én mindent komolyam vettem, azt az elbűvölő +sugárzását s harmóniáit is komolyan, melyekkel «_mon cher confrère_»-nek +szólított engemet… De amint vonzódtam hozzá, amint próbáltam szeretni, +mert mindig az volt bennem, hogy elsőbben is szeretni próbáltam +mindenkit, szóval amint próbáltam, szerencsétlen, szinte magamba +omlottam össze, olyan varázslatosan udvarias, az egész ember olyan +légiesen lehetetlen volt! Soha, sehol, nem volt egy pont, még tulajdon +érdekeiben s hiúságaiban sem, ahol meg lehetett fogni s ha olykor +sejtettem is, egy-egy hangban, egy-egy szóban olykor, ha sejtettem is, +hogy van szíve, ez valahogy úgy tűnt igen messze ez a szív, mint egy +madár, aki a kalitkájából kirepült egy háztetőre. + +Olyan furcsa, derűs, halványan piros arcú, alacsony termetű ember volt, +cvikkerrel az orrán igen hosszú zsinórral s mindig valami kopottas sárga +kabátot viselt, ha ugyan nem frakkban volt, nagy estéken, a színházban, +valami tanáriasan rossz frakkban, két felgombolt manzsetta +vászoncsövével, amelyből csak az ujjai látszottak s egy kis fehér +nyakkendővel, ami kész csokorba kötve s a szárában egy rézgombhoz +kapcsolva, féloldalt fordult az inggallérján. Olyan furcsa kis szakálla +is volt, olyan kis gyér szakálla, olyan kis hervadt, olyan kis szőke s +olyan jellegzetesen az állán, mint amilyet egy színész ragasztott volna, +hogy Lemaitre-t játssza. Egyáltalán az a furcsa érzésem volt, mintha nem +is ő lett volna sem a frakkban, a nagy manzsettákkal, sem a kis kabátban +sárgán. Mintha más valaki volna Jules Lemaitre s ő meg ezt csak adná! De +mégis, mindig, mint enyhe napfény, valami derű szűrte át, valami zord +derű olykor, nem tudom, amilyet viharok előtt lehet látni egy kertben, +viharok előtt, melyek elmaradnak, olyan furcsa zord derű. S az is +látszott a két szemében, hogy valami nagyon finom tekintete van, a +legrondább dolgokra. S az is látszott rajta, hogy mindent úgy fogad azon +kedvesen s annyi rokonszenvvel, amennyire nem is igen törődik semmivel. + +_Homme charmant!_ Az igazság az, hogy szívem szerint, mindig melléje +álltam az élete nagy perceiben, holott magamnak annyi bajom volt az +életem nagy perceivel! Mintha csakugyan rámszorult volna, mindig melléje +szegődtem, gyermekes készséggel, ösztönös buzgalommal s mikor a +_Français_ egyszerűen refüzálta, refüzálta! _Le Pardon_ című darabját, +ez ellen hevesen kikeltem, tiltakoztam, az egész színházat lehordtam, – +a _Magyar Hirlap_-ban! A vicces az, hogy nagyon megköszönte. + +– _Vous êtez un vrai ami!_ – mondta. + +– _Le suis-je?_ – kérdeztem s nagyon boldog voltam. Majdnem sírtam, +olyan boldog voltam. Nem hagyom el soha, gondoltam, s még jobban +pártoltam, mint egy magányos finom hölgyet, úgy pártoltam. Akkor +elkészült _Les Rois_ című regényével. + +– Adja ide! – mondtam. + +– Itt van! – mondta, nagyon derűsen. + +Egy fillért nem kért, semmit, csak nagyon örült s nagyon derűs volt. Két +hét multán, már megindult a regénye, a _Magyar Hirlap_-ban, – _gratis!_ +Alig vártam, hogy meglássa, hogy megint legyen egy jó perce! Rögtön írt +is, mikor találhatom s már szaladtam is a sok újságokkal. + +Még jobban örült, még derűsebb lett, hirtelen le is ült, úgy örült, de +rögtön fel is állt s úgy nézte a sok folytatást a sok ujságokban. + +– _C’est du hongrois?_ – kérdezte, – _du_ _vrai hongrois?_ – és csak +nézte a betűket s nem akarta hinni. + +– _C’est du vrai hongrois!_ – mondtam. + +– Most színdarabot írok ebből a regényből, – mondta és nézett. + +– Odaadjuk Budapesten, a Nemzeti Színháznak! – mondtam. + +Még derűsebb lett. + +Csupa főherceg szereplője volt a színdarabjának, sőt jó öreg királyunk +is játszott benne valami bús szerepet valahogy travesztálva, aminthogy +az egész dráma, haloványan, franciásan, a mayerlingi történet volt. + +De Sarah Bernhardt, aki a női főszerepet játszotta, nem engedte, hogy +odaadjuk a Nemzeti Színháznak! Lemaitre rögtön közölte ezt velem, +finoman, kímélettel. Igért egy jegyet az utolsó próbára, +vigasztalásképpen. + +Sajnos, a darab nem sikerült, nem rajtam mult, – én összes magyar +lapjaimat, napilapjaimat, hetilapjaimat, egész konszernemet teleírtam +vele s az egekig magasztaltam. Maga Lemaitre is mellém állott s egy +egész nagy tárcát írt a darabjáról a _Journal des Débats_-ba, ahogy ezt +szokta, de ez se sokat használt. Gyorsan írt egy másik darabot, csak ez +használt. Különben is, ha nem csalódom, nagyon szeretett darabokat írni. +Azt hiszem, mikor elutazott Beaugency-be, a falujába, csak azért volt, +hogy darabokat írjon. + +Ez a _L’Age difficile_ volt ez a másik darab, a Gymnase-színházban, +Suzanne Després-vel s Antoine-nal a főszerepekben s velem a legfőbben. +Mert itt még jobban belefeküdtem, soha még így bele nem feküdtem. Irtam +tíz gyönyörű cikket, ahogy ez csak tellett tőlem, olyan gyönyörű tíz +cikket, ezt mind lefordítottam franciára hány éjszakán át! szegény +gyermek, s elküldtem Lemaitre-nek. «Ez mind semmi, – írtam neki, – de az +arcképét is kiadom az – _Ország-Világ_-ban! Ennek örült csak aztán +igazán, drága kedves ember, _homme charmant!_ Rögtön jelzett vagy egy +féltucat fotografust, akiknél az arcképét megkaphatom s még a pontos +címüket is megírta, a házszámot is, hogy valahogy el ne tévedhessek! + +Óh istenem, így mentem, így mentem a könyvemmel, e jó barátom háza +irányában. A nap sütött, tavasz volt, igazi párizsi tavasz, már-már +lombos fákkal az Avenue Friedland-on, ahol befordultam végre az Ecuries +D’Artois-ba! Már láttam a nagy ablakot a földszinten, az utca sorján, a +nagy ablakot napsütésben a sok színes virággal, ami föstve volt rája. +Már csengettem is, már jött is a kövér szakácsné, akit ismertem, már +csattogott belülről két olyan papucsban, melynek sarka volt. + +– Jaj! – mondta, amint meglátott az ajtóban, – nincs itt az úr! falura +ment, Beaugency-ba, nagyon fogja sajnálni! + +– Irhatnék egy sort? – kérdeztem csalódottan, a könyvemmel a hónom +alatt. + +– Óh hogyne! Tessék! Akár kettőt! + +S már indult előttem s csattogott a papucsban s csak úgy rengett és +rezgett királynői kövérsége, s olyan csípője volt, hogy rá lehetett +ülni. Csak Lemaitre-nek lehet ilyen nagypréposti szakácsnéja, gondoltam, +amint jöttem mögötte. S adott tintát, tollat, papírt, a magáéból a +konyhában. + +– Milyen jó szag van! – mondtam, miközben írtam egy kredencen. + +– Épp sütök egy szeletet, – felelte. – Ha itt akarna maradni, ha volna +kedve, így kettesben, velem ebédelni! Nézze csak, elég kettőnknek! – +mondta s felém fordította a serpenyőt, az egész szeletet, sistergőn s +illatokban, ahogy csak egy kövér szakácsné tudja meghívni ebédre az +embert. + +S már megterített egy kis asztalon s tologatott két széket. + +– Mondja csak kérem, – kérdeztem mikor már a feketét ittuk, – mondja +csak kérem, olvasta azt a szép cikket, amit Anatole France írt a +_Temps_-ben Jules Lemaitre úrról? + +A kövér szakácsné úgy ült szemközt velem egy konyhaszéken, hogy +legdúsabb testrészei jobbról s balról messze túl voltak a széken. Az +arca ragyogott a maga kis csészéje fölött. A két ajka közt, játszadozva, +egy fogpiszkálót tartott. + +– Bizony nem olvastam, – felelte. – Nem is nagyon érek rá olvasni. + +– Én nem tudom, miért képzeltem azt, – mondtam, – hogy maga mindent +elolvas, amit a gazdájáról írnak a lapokban s általában a világon. Még +azt is, amit én írok róla, – tettem hozzá önmérséklettel. – Egy ilyen +intelligens nő, mint maga! Egy ilyen aranyos szakácsné! + +– Pőh! – mondta, – különösen France az… _c’est spécialement France_, – +így mondta, – aki nem érdekel engem. _C’est un vieux maquerau!_ – mondta +s kifujta a fogpiszkálót a szájából. + +Nagyon ámultam, megvallom. Arról a magaslatról, ahová legájultabb +csodálatom úgyszólván a mennyekig követte Anatole-t, úgy el voltam +söpörve időben és térben, mint egy sirály pelyhe az óceán fölött. Ez +időtájt, a húsz évemmel az életben, még az illúziók illúzióin csüngtem s +még nem ismertem azt a játszi könnyedséget, azt a vakmerőségig menő +természetességet, amellyel Párizsban, az ilyen szabad szellem, mint ez a +szakácsné is, ilyen frappánsan megjelöli a dolgokat s embereket. Együgyü +csodálatom egyenesen kifordult négy sarkából s magam is majdnem +lefordultam a székről. Naiv hitemben összetörve s lefokozva a +legsúlyosabb inferioritásig: mint egy sibyllát néztem a szakácsnét, +_Teste David cum Sibylla_. Nyilvánvalóan nincs semmi pedantéria e nőben, +gondoltam, a mellett, hogy ilyen kitünően érti művészetét, mert annál a +vajban sült szeletnél, amit megosztott velem, még nem igen ettem +ízletesebbet, – igaz, hogy elég ritkán ettem. Szakavatottsága és +tájékozottsága azzal a furcsa súllyal nehezedett szívemre, ami +különöskép a kövér nők varázsa, mikor véleményt nyilvánítanak, s +látszólag lenyomják egész testi formájukkal azt a szerencsétlent, akiről +valami rosszat mondanak. Azonfelül a gazdája presztízse is, valósággal +sugárzott róla annak a meleg jólétnek, derűnek s jóindulatnak a +hozzáadásával, amellyel az ilyen háztartási menyétasszonyok, otthonosan +a konyhában s hálószobákban, rendszerint a gazdáik szellemét s erkölcsét +reflektálják. Derengő megértésem apránként bontogatta szálait s a +szakácsné életében, keserű kijelentése kapcsán, valami regényességet +éreztem, ami érzékeny szívét, csalódott szívét, úgy erkölcsiekben, mint +valószínűleg anyagiakban is csalódott szívét, a France szívéhez kötötte. +De e ponton, a dolog homályosságánál és szövevényességénél fogva, nem +kutattam tovább. Ösztönszerű szemérmetességem, de mély tiszteletem is +egyrészt France, másrészt a Lemaitre szakácsnéja iránt, nem engedték, +hogy itt messzebb szárnyaljak a képzeletek világában. Az is lehet, +gondoltam, hogy társadalomtudományi szakkifejezése csak egyszerűen arra +a közismert, de áldozatkész barátságra célzott, amelyet a költő Madame +Caillavet részéről élvezett, – ezt gondoltam s lezártam szívemben az +ügyet. De folytattam azon az esztétikailag fontosabb ponton, hogy +tudniillik a szakácsné kritikai fegyelmezettsége, éleslátása s +spontaneitása valószínűleg annak az erkölcsi filozófiának a rendszerébe +kapcsolódik, ami a Lemaitre rendszere is volt, hogy ugyanis boldognak +kívánva látni minden embert, senkitől nem vesz rossz néven semmit s +mivel semmiben sem hisz ezen a világon, nem is kénytelen semmit +letagadni, a mellett, hogy mindent lehetségesnek tart. Aranyos +szakácsné! S csak néztem, mint egy javasasszonyt, mint egy +menyétasszonyt, mint egy démont, mint egy angyalt, mint egy Sába +királynéját! + +– Pedig! pedig! – mondtam, – édes szakácsné, lássa, – és sodortam egy +cigarettát, hogy időt nyerjek a szellemi fordulatokra. + +– Látom, fiacskám, – mondta fölényesen s szürcsölte a kávét. + +– A helyzet az, – folytattam, ahogy rágyújtottam, – a helyzet az, hogy +jó magam is ismerem Lemaitre-t, hiszen bőven írtam róla. De azzal, amit +France ír róla, még jobban meg van világítva előttem. Én nem vitatom, +amit maga mond, édes szakácsné, de ami igaz, az igaz: France nagyszerűen +tud gondolkodni. Minden gondolatával valósággal felolvasztja a dolgokat, +csak azt lehet rá mondani. Ha minden ember úgy tudna gondolkodni, mint +ő, az egész világnak rögtön vége volna s megszünne létezni. Ezért nem is +kell csodálkozni azon, hogy az emberek félnek gondolkodni. + +– Ebben van valami, – mondta a szakácsné. – Nem is jó dolog az, +gondolkodni. Hagyni kell a dolgokat, amint vannak. Vagy úgy beszélni +róluk, mintha az ember nem is mondana semmit. A dolgok nem szeretik, ha +az ember beszél róluk. + +– Jaj, Istenem! aranyos szakácsné! – kiáltottam fel lelkesedve és +boldogan is, hogy belemegy a vitába, – aranyos szakácsné! Szakasztott +ezt mondja France! – magyaráztam. – Azt mondja például, hogy Lemaitre úr +úgy mond meg mindent, mintha nem is akart volna semmit sem mondani. Azt +mondja, hogy nincs Lemaitre úrban semmi elfogultság és doktrinája sincs +neki. De minden gondolatnak a másik oldalát is látja, s ami mind úgy +tűnik, hogy összeegyezhetetlen, azt mind össze tudja egyeztetni! Ha két +olyan eszmére talál, amelyik ellensége egymásnak, ezeket rögtön kibékíti +egymással, olyanformán, hogy az ellenséges és nem ellenséges eszméket +mind egybefoglalja s összeboronálja. S amikor ez mind megvan, akkor ezt +mind elküldi sétálni! S ha mégis, egy adott pillanatban, megpillantja +azt a nagy semmit, ami az élet, rögtön odahajít egy szál virágot, ami az +ürt eltakarja! + +– _Ta, ta, ta, ta!_ – mondta a szakácsné fitymálón s franciásan. – +Odahajít egy szál virágot! – _avec ça!_ ezt én már jobban tudom, hogy +mit hajít oda! Az élet mindenkinek az élet, – mondta ez a nagyszerű +szakácsné. – Ha akarja tudni, megmondom magának, – s odahajolt az asztal +fölé s megint felvette a fogpiszkálót. – Ennyi, lássa, csak ennyi! – +mondta, amint felmutatta ezt a fogpiszkálót s apró darabokra törte s +elhajította. – Az egész élet csak ennyi! – s azon kövéren egy nagyot +sóhajtott, mint aki megfejtette e földön való összes titkokat. + +Azzal felállott még kövérebben, még dúsabban, még terebélyesebben a +derekával s azzal a két csípővel, mint két párnával, amit jobbról-balról +hordott. Jelképes demonstrálása egy fogpiszkáló tört darabjaival, annál +mélyebb hatással volt reám, hogy testi monumentálitása egész létünket +ilyen véknyan magyarázta. + +– Most egy kicsit le fogok pihenni, – mondta. – Isten vele, fiatalember! + +S nyújtotta a kezét, azt a vastag, meleg, barátságos kezet, amelyben, +mint általában bizonyos nők kezében amint nyújtják, valami vibrál a +húsban, a vérben, az izomban… a lélek. Nem ismerek királynőt a +világtörténelemben, nem apátnőt az egyháztörténelemben, holott verzátus +vagyok e matériákban, akinek ilyen keze lett volna. Egy hajszálon múlt, +hogy nem borultam lágy dudorai fölé és meg nem csókoltam hódolattal. +Minden ösztönöm e mozdulatnak hajtott s nem is tudom, miért állottam meg +félúton. Talán, hogy még ekkor nem értettem a dolgok visszájának +művészetét s az alázatnak azt a tiszta fenségét, amit csak a vallás +sugall az embernek. + +Kiérve az utcára, a tavaszba, a fák közé, az Avenue Friedlandra, a +tömegbe, – megint csak mentem, szegény fejem, megint csak mentem a +könyvemmel és csak mentem s már-már úgy volt, hogy e néhány jó percem +után, ami elmúlt, megint magamba roskadok vissza, árván, hontalan, +reménytelenül, holott a könyvemmel! Egy-egy lépésemmel a járdán, egy-egy +mozdulatommal, megint magamra ismertem s tulajdon életem úgyszólván +önnönmagamnak szállított vissza abból a távoli világból és egekből, ahol +egy vajas szelet, mint egy leáldozó nap tűnt el a horizonton, +beláthatatlan időkre. Ha elbúsult merengéseim során, a szakácsnéval való +barátságom meg is erősítette bennem jobb sorsomba s jövőmbe vetett +hitemet, lehetetlen volt nem éreznem bizonyos iróniákat, melyekkel jó +csillagzatom, inkább csak mosolyog rám egy sivár végtelenből, semmint +őrködik a fejem fölött. Oh Istenem, megvallom büszkén, mert ez valóban +érdemem, soha nem is küzdöttem a dolgok s az élet ellen. +Lefegyverzetten, valami belső remegésekkel, inkább csak lágyan átadtam +magam, a legprózaibb esetekben is, lírai bánatoknak s magamba szállva, +csüggedt szárnyakon, valóban az a _chérubin_ lehettem, akiről Jászai +álmodott s akit Renan _serúbim_-nak nevez tiszta héber nyelven. Igy +mentem a könyvemmel, így mentem, a sok bús gondolatokkal, ami mind +zúgott a fejemben s amit mind összegyüjtöttem s összeboronáltam, hogy +amikor mind megvan együtt, akkor szélnek bocsássam, – _à la_ Lemaitre, +elküldjem sétálni az összes gondolatokat! Megvallom, nem sikerült. A +gondolatok, alighogy elmentek sétálni, már rögtön mind vissza is jöttek, +de sőt még többen jöttek vissza, mint amennyien elmentek, mintha azokat +is elhoznák magukkal, melyekkel útközben találkoztak. A gondolatok, úgy +éreztem, inkább a fejemben szeretnek sétálni, mint házon kívül, a +boulevardon. Már nagyon fáradt voltam s alig vártam, hogy hazaérjek. De +amint befordultam az Avenue Messine-en, a sarkon, mégis csak megálltam. +Megálltam egy szobor előtt. + +_William Shakespeare_. Csak álltam és néztem. Csak álltam a könyvemmel, +nagyon félénken és néztem. Ő is állott, magasan a két görbe lábán, +karcsún, véknyan a feszes ruhában s olyan bizonytalanul nézett a +világba! A tramway-ket nézte, úgy látszott, az utasokat az imperiálon. +De mivel a talapzat alján, a lépcsőkön, mások is ültek és pihentek a +napsütésben, magam is leültem ide. Leültem, szerényen, _serúbim!_ a +könyvemmel a térdemen. + + + + +XXII. + +Nem lévén ez időtájt semmi filozófiám, minden reggel azzal a szent +áhítattal ébredtem, ami fiatal szívemet, _a priori_, a nagy emberek felé +fordította s boldogan számítgattam, hogy még mennyien vannak ilyen nagy +franciák, ilyen nagy emberek, akiket meg kell, hogy látogassak! Volt +olyan reggel, amikor már felkészülve, indulófélben, percekig haboztam, +kihez menjek, melyiknél tisztelegjek, olyan nagy választékom volt ilyen +illusztris emberekben, s kénytelen voltam, a sok közül, kisorsolni egyet +apró cédulák segélyével, amelyekre felírtam a nevüket s amelyekből, +csukott szemmel, kihúztam egyet, mint a lotérián az árva gyermek… Nem +tudom, hol hallottam, hogy hasonló lutrizásból lesznek a történelmi +események. Csakugyan ámul az ember, ha olvassa a történelmet s +elgondolja az időket, hogy micsoda kezek húzgálják ki olykor a sokféle +lehetőségekből, a legsúlyosabb dolgokat és számokat, egész nagy +népeknek. + +Az én lotériám, szerencsére, nem volt ilyen tragikus fontosságú az +emberiségre s csak a magam szűk körére szorított. Csak a tulajdon +sorsomat s ostobaságaimat húzgáltam ki a cédulákból, azt a bús életemet +két fáradt lábamon, hogy már korán délelőtt szaladgáljak Párizsban, a +fejemen olyan dús hajzattal, hogy alig tudtam rányomni a cilinderemet, s +két olyan lakkcipőben, mely már régen tönkrement. + +A cédulán, mely döntött e napra, a _Türr István_ neve volt. Nem mondom, +hogy fiatalos rajongásommal, izgalmaimmal s nyereségvágyammal, nem +valami nagyobbat s még illusztrisabbat kívántam volna, valami még +gyönyörűbb nyereménytárgyat! A lutri nyelvén szólva, ez csak _ambó_ volt +a sok többi kombinációhoz arányítva, s nem _ternó!_ De a sors, a sors, a +lutri, lutri s beértem a tábornokkal. Tábornokokhoz fantázia kell s +ahogy ez csak tellett tőlem, fölkészültem ez irányban. Gondoltam, +beszélni fogunk nagy harcokról s csatákról. Nagy harcokról s csatákról +művészi értelemben, Alphonse de Neuville-i értelemben, mert egyébként, +megvallom, nem igen voltam barátja, stratégiai értelemben, a nagy +harcoknak s csatáknak. Ezekből, úgy éreztem, nyilvánvalóan elfogultan s +irodalmiasan, hogy semmi jó nem származik. Arra is gondoltam, hogy +megmutatom a tábornoknak a könyvemet. Nem vártam e ponton sem valami +rendkívüli eredményeket s csak éppen az lehetett célom, hogy polgári +jelentőségemet jelezzem a hős katonának, – _ambó!_ A Mikszáth levelét +már el se hoztam magammal, olyan bizakodó voltam. S útnak indultam elég +lelkesen, igaz, dús hajzatomon a cilinderemmel, de azzal az árnyalatnyi +elborulással s egy csöppet csalódottan, ahogy az élet a legédesebb érzés +aljára valami keserűt csepegtet. + +A Boulevard Haussman-on, a korinthusi vállalkozás irodáiban, találtam a +tábornokot. + +Le kellene festenem, mielőtt elbeszélném, de ehhez, sajnos, nincs terem. +Mindenki tudja, milyen gyönyörű ember volt, milyen magas szál, ritka +ember. Meg lehet figyelni a történelemben, hogy a kiváló személyiségek +testformája, csekély kivétellel, két szélsőség között váltakozott. Az +idők évezredes éjjelében, még kizárólag titánok játszák a nagy +tragédiákat. Görögországban a kinevezett félistenek mind magasnövésű +úrak. Az antik Róma is, úgy tűnik, az ember testi formájához köti +politikai drámaiságát. De már a középkor óta s főként a modernebb +időkben, a hősök átlag vagy nagyon magas, vagy nagyon kicsi termetűek. +Ilyen kicsik sűrűbben is vannak. A másik fajta, a nagyon magas, vállas, +izmos ember a történelemben, az óriás a történelemben, látszólag +kihalófélben van, mint ahogy bizonyos igen nemes s nagyméretű állatfajok +múlnak el a természetben. + +Türr István, rendkívüli formákra szabva, egyenesen ki volt jelölve +dekoratív szépségek számára. Vitézségein s erényein túl, születéses +főhadsegéd volt, ezt bátran lehet mondani. Mert a királyok a mult +évtizedekben, mérlegelvén az érdemeket, az emberi test alkatát is +figyelembe vették s különösképpen főhadsegédeiket úgy választották a +leggyönyörűbb termetű férfiak közül, mint harci méneiket a középkori +királyok, a legszebb csődörök hierarkiájából. A demokrácia, sajnos, +kiölte a harci méneket s a királyok megszüntével azok a gyönyörű +embertípusok is megszüntek, akikből főhadsegédek lettek. Talán gróf Paar +volt, biológiailag szólván, az utolsó igazi főhadsegéd a világon, +szeretett Ferenc Józsefünk mellett. + +Mikor beléptem a korinthusi vállalat irodáiba, már rég lezajlott a +szabadságharc, már rég meghalt Viktor Emánuel király, már rég elhangzott +harci dobja a marsalai vitézeknek. Türr István egy nagy asztal előtt +ült, ezer tervrajz, részletrajz, számadat s papírtekercs előtt. Egy kis +selyemsapkával a fején ült rengeteg hártyapapír előtt, de mégis, nem +tudom, micsoda derűs poézisben s álombeli napfényben az én számomra, +amit egy görögországi tengerszoros vetített erről az asztalról s ezekből +a hártyákból, rajzokból s geométriákból, ifjonti képzeletem elé. A kék +tenger hulláma, szellője s végtelenje, a partmenti cédrusfák az +alkonyban a teli holddal a lombjuk közt, a sok hajó kémény-népsége, +árboc-gótikája, vitorla-drapériája, bolygó-kalandossága, nagy útja az +éjszakába s az öböl mélyén az első lámpás, ami kigyúl az estében, +pirosló fényével a vízen, ott egészen messze a vízen, – ez mind, ez mind +körüllebegte, amint ült az asztalnál, a kis selyemsapkával a fején. Már +nem volt fiatal ember, de pazar természete, férfiasan, valami dús +szőrzetben ütött ki rajta s nagyszerű bajusza fölött, az orrán is volt +egy kis szőrcsokor. A szemüvege alól nézett rám kémlelőn, ahogy +számokhoz szokott ember vizsgálja a jövevényt s két szürkéskék szeme +rámtűzött azzal az acélos fényléssel, amit megtartott a múltakból, mint +egy régi kard a régi fényt. De nem mult egy perc, hogy bevezető +szavaimra s imhol szemüveg nélkül az orrán, egész számfejtő tekintete +valami ábrándos szelídségbe olvadt s tábornoki keménységét csak a testi +formákra redukálta. Amint felállott s nyújtotta a kezét s amint megint +leült az asztalhoz a kis selyemsapkával a fején: egész katonai sugárzása +oly lágy és finom emberiességbe omlott s oly érdekessé vált, hogy már +örültem is, hogy ő jött ki a lutrin! + +Felbátorodva, elsimítva a hajamat, _à la_ Alfréd Musset, lázas +homlokomról, megmutattam a könyvemet, lappangó öndícséretekkel. + +– Oh Istenem, – mondtam, – az egy életem: írni. Azontúl? írni, éjjel, +nappal írni! Igy lett ez a könyv, – mondtam. + +– Szép könyv, – mondta Türr, amint átvette és nézte. – Bizonyosan jó +dolgok vannak benne. + +– Jó dolgok, Istenem! – sóhajtottam, – keserű emberi dolgok vannak +benne, – mondtam, egy bús ránccal a homlokomon. + +S mint rendszerint az olyan ember, aki rettenetesen meg van győződve +arról, amit mond, nagyon ostobának tünhettem. De Türr csak nézte a +könyvet. + +– Keserű emberi dolgok, – mondta tájékozatlanul, de jóval kevesebb +meggyőződéssel. + +– Itt hagynám a tábornok úrnak, hogy kegyesen elolvassa, – feleltem, – +de csak ez az egy példányom van. + +– Lehet rá előfizetni? – kérdezte Türr, anélkül, hogy felpillantott +volna. + +– Előfizetni? – ámultam e váratlan konjunktúrára, – oh hogyne, kérem! +lehet! – dadogtam. + +S elképedve a gyönyörtől figyeltem egy mozdulatát, amellyel az asztal +sarkában, néhány aranypénz közül, felém tolt egy napoleont! Istenem! +gondoltam, milyen jó cédulát húztam! _ternó! quaternó!_ nem is tudom, +_tombola!_ de rögtön el is szégyeltem magam. + +– Nem kerül ennyibe, – hebegtem, – nem is fogadom el, kérem, – mondtam, +– a világért sem, tábornokom, _mon général_, – mondtam összevissza, +magyarúl és franciásan, de főként kétségbeesetten abban a borzasztó +lemondásban, amelyre elszántam magam. Nem hiszem, hogy a marsalai ezer +között lett volna egy ilyen hős, amilyen én voltam e percben. De mindig +úgy mondtam le életemben, ahogy ez egyedül lehetséges: mikor már csak +nyújtani kellett volna a kezemet, – míg a vágyam tartott, a reményem! +soha nem engedtem semmit. Türr rámemelte két szürke szemét s nézett. +Mint szakértő mindenfajta vitézségben, könnyűszerrel olvasott a +lelkemben. + +– Azért írja a könyvet, hogy el is adja! – mondta egyszerűen s bátorítón +a napoleonra. + +– Ez igaz, – feleltem, – _mon général_, valóban azért írom, de nem én +adom el, ez nem lehet, – s felálltam, mint egy herceg. + +Vannak percek az életben, olykor igen nagy, feszült percek, végtelen +percek, melyeket úgy vág el a sors, mintha jelezné, mennyire nem fontos +neki semmi, ami történhet az emberrel! Valaki kopogtatott az ajtón. Ez +elég volt ahhoz, hogy megmaradjak hősnek, konok büszkeséggel s Türr +elfelejtse az előfizetést. + +Bejött egy ember, egy nagyon szikár, nagyon egyenes, nagyon öreg úri +ember, mint egy ősz ciprusfa, olyan egyenes finom öreg úri ember, olyan +szakállal, ami a legnagyobb jólétről tanuskodott. Soha ezt a szakállt +nem érte olló semmiféle irányban, a mellett nem volt dús növésű és gyér +szálaival egészen csipkeszerűnek tűnt. Olyan szakáll volt ez, amelyben a +szél megérzi költészetét. Olyan szakáll volt ez, amilyet csak szenteknél +látni. Olyan szakáll volt ez, amilyet jótékonysági vásárokon, egy-egy +ezerfrankos túlfizetés ellenében, meg szabad símogatni fiatal +mágnásasszonyoknak. Olyan szakáll volt ez, amilyen nincs több a világon. +De az egész ember, micsoda ember! ugyszólván, láthatatlan ember, – főleg +azt lehetett érezni, micsoda láthatatlan profán szemek számára a +világban, ahová soha be nem téved, micsoda szakállas láthatatlan zárt +termei mélyén, egy gránitkőkandalló előtt, ahol bámulja a tüzet az idők +végtelenjén, mint egy saskeselyű a vérző horizontot, téli este, egyedül +egy hegyen. A jó Istent képzeltem ilyennek gyermekkoromban, a jó Istent +a mennyekben, karácsonykor, egy égi szalamander mellett, amilyen ez az +öreg ember volt, a bárányfelhő szakállával. Holott csak Arsène Houssaye +volt, amint megismertem egynémely arcképe után. Ez a tündéri öreg ember, +kis malackönyveket írt. + +Illőnek éreztem elköszönni, aminthogy nem is tartóztattak. Még haboztam +egy percig, könnyedén elborulva, mert szerettem volna, megvallom, nagyon +szerettem volna megmutatni Houssaye-nek a könyvemet! De átnyújtani az +óceán partjáról a túlsó partra ezt a könyvet, valóban könnyebbnek tűnt, +mint odajutni vele ehhez az aggastyánliliomhoz. Leszédülve a lépcsőn, +még láttam a kapu előtt a fogatát és mentem. Oh Istenem, gondoltam, – és +nem gondoltam semmit. Oh Istenem, gondoltam, ha lehetne a húszfrankosért +visszamenni! Az életben mindent lehet, gondoltam, csak nem lehet +visszamenni! + +De Türr adott egy névjegyet Madame Adamhoz, egy névjegyet egy sor +írással. Ezt most elővettem s néztem ezt a névjegyet. Az volt +rányomtatva: _Lt Général Turr_, s ezt néztem, _Turr!_ milyen furcsa! +Átgondolván élményemet, Korinthust és a cédruslombokat, a napoleont s az +előfizetést, csak álltam ott a sarkon s csak néztem: _Turr!_ Mikor +kihúztam a lutrin, az én cédulámon, mégis csak nyertem, szegény fejem, +egy _u_ betűn két pontot! + + + + +XXIII. + +Egy őszi napon elbúcsúzván Madame Geneviève-től, sokáig álltunk az +irodája küszöbén, kéz-kézben egymással, szótlanul, amint az illik az +ilyen őszi napokon s az ilyen nagy pillanatokban, és csak néztük +egymást. + +– _Adieu Madame!_ – mondtam végre azzal a melegséggel, ahogy már égtem a +vágytól, hogy menjek. + +– _Adieu jeune homme!_ – felelte aggdajka jóindulatával, igen derűsen és +fiatalosan. – _Je vous souhaite bonne chance!_ – ezt mondta. + +Látszott rajta, hogy Balzacot olvasván, regényesre fogja a dolgot s +nagyon el van telve önnönjóságaitól s nagylelkűségeitől, melyekkel +irányomban volt. Látszott rajta, ahogy kérdezi magától, ha vajjon +tisztában vagyok-e az ő nagyságával? S valami kis fölénye azt jelezte a +sorok között, hogy el fogom felejteni. + +– Nem hiszem, ha akad még egy ilyen _patronne_-ra, amilyen én voltam! – +mondta szomorúan. + +– Én sem hiszem! – feleltem udvariasan. + +– Ah! ha ismerné az én szívemet! Ha tudná ki vagyok én! – sóhajtotta, +ahogy csak öreg asszonyok tudnak sóhajtani, mert ezek ismerik a hangok +értékét. + +Ellentétben azzal a sivár tiszteletlenséggel, ahogy fiatalok rendszerint +lefokozzák s lefütyülik az öregek érzelmeit, a szívem mélyéig meg voltam +hatva. Különben sem tagadom irgalmas gyöngéimet bizonyos alkonyati anyók +iránt, akiknek szeretem feladni, a sír szélén, teológikusan, az utolsó +illúziót. Azonfelül ebben az esetben, albérlői inferioritásomban, +csakugyan le voltam kötelezve. Még tartoztam is valami csekélységgel, +amelyről finoman hallgatott a nő. + +– Óh asszonyom, – feleltem, – ki ismerné az ön szívét, ha nem én?! – +forgattam a mondatomat franciás eleganciákkal. – Az ön szíve, _votre +coeur!_ ahogy Maupassant mondja, az egy angyali szív! – mondtam. + +– Ez nem _votre coeur_, ez _Notre coeur_, – javította ki irodalmiasan. + +– Annál jobb! – feleltem könnyedén. + +Rámnézett, mosolygott, nagyon messziről mosolygott, mint egy túlsó +partról mosolygott azok fölött a távolok fölött, ami az én húsz évem +volt az ő hetvenöt évétől. S hirtelen befordult a küszöbön s bezárta +maga mögött az ajtót. + +Átjöttem lakni a Quartier Latin-be, ahová rég kívánkoztam. Az Odeon +környékét szemeltem ki magamnak a Luxemburg-kert szomszédságával, ahol +gyakran láttam volt Verlaine-t, kalap nélkül a kopasz fejével, a +platánok alatt. Megvonulván egy kis garniban, a Casimir Delavigne +utcában, egészen magányos voltam itten s egy lelket nem ismertem ezen a +környéken. De amint kinéztem az ablakomon, szemben velem az utcán, egy +gipszöntő kirakatában, egy egész népség meztelen nőt láttam szobrok +alakjában, nagyrészt görög és római istennőket, a testi formák oly +pazarságával, oly márványszerű símaságával s ragyogásával, hogy azt ki +sem mondhatom. Alkonyatkor ez az egész fehér massza bevilágított hozzám, +abba a félemeletnyi magasságba, ahol ültem az asztalomnál, kétségbeesett +grafomániákban. Mikor bejött a háziszolga, egyetlen vendégem, de akivel +összebarátkoztam, mert igazi úriember volt, mikor behozta a lámpát, +rendszerint panaszkodtam. + +– _Vous avèz un tas de femmes derrière vous!_ – mondta ez a szellemes +ember, miközben letette a lámpát az asztalra. – _Et puis vous avez aussi +Monsieur Emile Augier!_ – folytatta, kinyúlt karjával az ablak +irányában, ahonnan a téren, az Augier szobra látszott. + +Óh istenem, _un tas de femmes!_ s az Augier szobra a színház előtt! – +szívesen odaadtam volna Tinódi Sebestyénért! A honvágy marcangolt. Ez +ellen nem lehetett tenni. Ez ellen nem volt se ír, se balzsam, se +gondolat, egy mentő gondolat! megenyhülés! ez ellen nem volt semmi ezen +a világon. Ez ellen nem volt semmiféle cselekvés, amelyben kiélte volna +magát ez a kín. A lámpám égett füstösen és ferdén. Valaki zongorázott a +fejem fölött, egy rossz zongorán, mániákusan! S ez mind be volt zárva, +rikítón és tompán ez a sok hang a fejem fölé, a lámpám fölé, négy fal +közé, mint egy ketrecbe ez a sok hang. Künn esteledett s az égen olyan +felhőket láttam, amilyeneket soha idáig: lilaszínű felhőket egy végtelen +nyúlványban, mint egy távoli hegylánc merő ibolyában! S a hold is jött, +nem is a hold! egy üvegszilánk csak annyi! egy darab tört üveg jelent +meg, egy tört sisak darabja, ezüst-kormosan az ibolyák fölött! A honvágy +marcangolt. A zongora szólt. Az égen az ibolyák, a hold. A tíz körmömet +kellett az arcomba vájnom, hogy valami nevét tudjam adni ennek a +névtelen fájdalomnak. Az egész estéből, az ég végtelenségéből, az +ibolyákból s a hold butaságából csak azt éreztem, milyen messze vagyok, +milyen idegenben! + +De befejezvén első társasági színművemet három felvonásban, +szívszorongva vártam ebben a Casimir Delavigne-ben, a bírálók +jelentését! A háziszolga is ezt várta, mert a dologban érdekelve volt. +Egy téli este felhozott egy ajánlott levelet, ami épp érkezett a postán. + +– _C’est du Nemzeti Színház!_ – mondta, meglehetős helyes kiejtéssel, +mert ezt annyit hallotta! s ez az ő ügye is volt. + +A kandalló előtt ültem, egy kevés tűz előtt és fáztam. Hirtelen nagyon +melegem lett, valami benső ájulatban. Feltéptem a borítékot: három ív +papír volt, sűrű kézírással! Nem tudtam hol kezdjem el, csak a szemem +meredt a sok írásra s a torkom kiszáradt. De egy-egy mondat kitört a sok +közül s a szívembe hatolt. Egy-egy mondat, micsoda mondat! Nem telt egy +perc s megéreztem balsorsomat! Már akkor! Már akkor üldözött, egyszerre +három ember! Három magyar ember, három boldog! egy boldogtalant! + +– _Eh bien?!_ – kérdezte a háziszolga. + +– _Reçu!_ – hebegtem, mert szégyeltem megmondani az igazat. S meg is +kellett nyugtatnom. Akkor kiment, boldogan! Valahol csengettek az +emeleten. + +«_A becsületes emberek_», – ez volt a darab címe. Már a cím jó volt. +Maga a darab, istenem, nem mondom, hogy remekmű volt. Az ember sohasem +ül le azzal, hogy no most írok egy remekművet! Aki ilyet ír, az azt +sohasem tudja, mert azt soha nem is lehet tudni, hogy készül egy +remekmű, hogy lesz azzá, azt nem is lehet tudni, hát lehet? De valami +olyasféle látnoki szemmel volt írva távoli jövőkre s konjunktúrákra, +hogy akár ma megírhattam volna! Valami olyan látnoki szemmel tőzsdei +üzelmekre s csalafinta adás-vételekre, hogy ez ma már szinte _abc_ a +világban, szinte régi nóta, kopott szólam: szegény emberek elveszett +pénze zord bankárok kezén… Ezek mondják azt, ezek a csaló bankárok: «Ne +tessék minket gyanúsítani! _Mi becsületes emberek vagyunk!_» Innen a +darab címe. S mindez be volt olvasztva, drámai formában, egy kis érzelmi +történetbe, hogy úgy beszéljek, ahogy Lemaitre szokott a tulajdon +darabjáról. + +Egyedül a kandalló előtt, a lámpámmal a márványon, megint fáztam, +mindjobban fáztam az estében, s csak olvastam a jelentést, töviről +hegyire, mind a három ívet, megvallom, elolvastam, mert akkor még +olvastam. Sajátságos dolog! Minél többször olvastam, minél jobban +csepültek és szidtak bírálóim, annál inkább úgy éreztem, hogy valahogy +megdicsőülök! Ha fiatalos önteltségeimmel el is voltam ragadtatva a +darabomtól, viszont még nagyobbnak, még jelentősebbnek, még súlyosabbnak +éreztem éppen azzal, hogy így egyszerre hárman, vállvetve, feldöntik! És +nem tudom. Ha elfogadják, talán büszke lettem volna, büszke! kevély! +_non plus ultra!_ de nem omlottam volna vissza így önmagamba, – így +önmagamhoz, annyi keserűséggel, bánattal, szánalommal, annyi +kereszténységgel! Ha elfogadják, nyilván boldog lettem volna. De +leszólva, lerontva, letiporva s lefejezve, olyan emelkedett voltam a +boldogtalanságban, hogy úgy éreztem, szinte felkenték a homlokom valami +mártíromsággal. Majdnem XVI. Lajosnak éreztem magamat. + +És aztán, hogy így lezúztak, gondoltam, mindegy, én megmaradok. Az író +meglehet bírálók nélkül, de bírálók nem lehetnek meg író nélkül. Azontúl +nem is kutattam e triumvir után, mert nem akartam leszállani s mivel +mindég csak arról írtam, ami szép volt életemben, nem is tudom, kik +voltak s nem is akarom tudni. + +De obligóban lévén a háziszolgával szemben, itt egészen más volt a +helyzet. Nagyon jól tudtam, hogy kénytelen leszek beavatni, mint +érdekelt felet a drámabírálók jelentésébe, lefordítani a jelentésből +egynémely részleteket s végül is csak megmondani a valót, ami amúgysem +volt leplezhető sokáig. De elmerülvén a három ív sivárságában, nem +találtam kritikai mélyeikben egyetlenegy alkalmas mondatot, amit +idézhettem volna, az egész hármas bokrétában egy szál virágot nem +találtam, akár mezei virágot, amit a háziszolgának felnyujthattam volna, +hogy bizalmát visszanyerjem! Ha azt mondom az I. számú bírálóval: «_A +darab szerzője egy cseppet sem ért börzeüzletekhez_», – rögtön +lesüllyedek francia világnézletében. Ha azt mondom: «_A bankár nagyon +szeretné elcsaklizni a grófi vagyonnak a maradékát_», – ezzel jelzem +ugyan a finom analizist, amellyel a bíráló megtisztel, de viszont erre +az _elcsaklizni_-ra, aligha találok a francia szókincsben, hasonló +disztingváltságot. Ha azt mondom: «_És mondjon a szerző akármit, ezt a +gseftet lehetetlen elképzelni_», – hasonló nehézség a _gseft_-tel, a +fordítás tekintetében. Ha azt mondom: «_E képtelen történet szereplői +mindannyian a Petőfi «Őrült»-jének bombasztikus hangján beszélnek_», – +ez sértő Petőfire, hát nem? Ha azt mondom: «_Részemről a szerzőben a +drámaírói hivatottságnak semmiféle jelét nem tudom felfedezni_», – óh, +ha ezt mondom! Soha többé ez a háziszolga egy fillért nem ad darabokra. + +Mit mondjak, uram isten! Néztem a II. számú barbárt. «_A színmű +kifejlése s befejezése is egészen váratlan, azaz nem elégít ki, mert +nem_ _logikus, nem természetszerű, hanem önkényes és meg nem oldja a +problémát_». – Nem oldom meg a problémát! Ez nem tetszhet a +háziszolgának, aki minden problémámat megoldja egy ötfrankossal! «_A +dialóg átlag véve dícséretes, színszerűség is van pár jelenetében_», – +ez megjárná, ha előzőleg megoldtam volna a problémát. S ha +hozzáfordíthatnám, ellentétnek, az I. számú halottkémet. Néztem a +III-at! Már jött a háziszolga, mecenásom, már jött a folyosón, már +hallottam, hogy jön! «_Tehetséges fiatal író munkája, aki Phaetonként, +nem bírt a roppant feladat súlyával, de a nagy fát mozgatva esett el!_» +Megvan! Éljen! Megtaláltam! Ezt meg fogja érteni! + +– Ide figyeljen! – mondtam amint belépett. S ezt a finom mondatot, +lelkesen lefordítottam. + +Majdnem sírt, úgy tetszett neki. + +– _C’est juste!_ – mondta, – _c’est juste!_ + +Mert a roppant feladat súlyát, szegény ember, olykor ő sem bírta. Ő is +csak megmozgatott egy nagy ládát olykor s megroggyant s nem bírta el! + +E perctől fogva, felbuzdulva balsikereimen, még jobban nekiduráltam +magamat, s minden időmet a drámaírásnak szenteltem. Bezárkózva a +szobámba, törhetetlen ifjúságom messze elrepült a térben, a három +farizeus fölött, s mint egy szent a hitelvekbe, úgy merültem el a drámai +témákba s paralel írtam különböző darabokat, különböző színészeknek! +Mert sűrűn tartoztam különböző darabokkal különböző színészeknek, így +Ujházy Edének is, akinek kötelező igéretet tettem, mikor útra keltem. De +legfőképpen Jászai Marinak, akinek búcsúzáskor, vigasztalásképpen, a +legszebb darabomat ígértem. + +– Fogok írni magának egy apácát! – mondtam a nagy tragikának a +Kristóf-téren, ahol utoljára láttam. + +– No kíváncsi vagyok! – felelte, mert ő hitt, drága lélek! drámaírói +hivatottságomban. + +– Be fogok iratkozni egyenest Sardouhoz és Dumas fils-hez iskolába! – +jelentettem ki ostobán. + +– Tegye azt! – felelte a fátylai lobogásával s a szemöldökét felvonta +magasra a homlokán, ahogy azt szokta, amikor az ember ígért neki valamit +s így nézett még egy percig. Aztán megindult s ment a két lábán olyan +sajátságosan, olyan csodálatosan, olyan ritmikusan, hogy az még jobban +fájjon a szívemnek, ahogy ő megy ritmikusan! Mintha verseken járna, +melyek elébe vannak szórva a járdára, úgy ment, isteni nő! olyan +csodálatosan, olyan ritmikusan, görög-római tündöklésével, +anakronisztikusan! + +Óh ezek a kis képek, kis hangok, ritmusok s tündöklések és a Kristóf-tér +őszi napsütésben és utolsó vallomások s kézszorítások, s mi minden még, +amit soha el nem lehet mondani s ami mint a por belepi az ember lelkét, +két női szem, amit utolsónak lát az ember, mint két kis lámpát az +életében, – ez mind kínzott visszatérő fényével s kísértésével, ez mind +szaggatta az órákat s a perceket abban a kis hotelszobában, ahol, mint +egy sötét operát éltem az életemet egy láthatatlan zenekarral és sűrű +leit-motívumokkal! A becsvágy is kínzott, hívságosan, no mondja csak, a +becsvágy! S már alig láttam a sok hajamtól, ami a homlokomra borult +tébolyodott ihleteimben, drámaíró! egy lámpával, ezer papír fölött, a +láthatatlan zenekarban! Gondolom, naponta írtam egy tragédiát. S a +zongora hangzott a fejem fölött s rámhullatta az emeletről, kis kopott +hangjai zuhatagját, mint tücsköket, akik hullanának. S az ablakom elé a +magasba, olyan égboltok ájultak egy zord hold-csonk bezúzott tükreivel, +hogy valami távoli óceánnak néztem ezt az eget, borzasztó +hajótörésekkel. + +Mindehhez a luxushoz, színekhez és kéjekhez, előbb el kellett végeznem +napi teendőimet, leráznom magamról hű lapjaim gondját dinamikus +cikkírásokkal. Nem kívánván profanizálni drámaírói asztalomat, elmentem +a munkámmal egy kávéházba a szomszédban. Gyakorlottan az +újságolvasásban, hamar kész voltam az anyaggal s információkkal s +megkenve nyomdafestékkel köznapi vonómat, lekaptam a Café Soufflet-ben +egy féltucat cikket egy ültömben, olyan fürgén, olyan könnyen, olyan +vígan, hogy Jean Moreas a szomszéd asztalnál dühösen nézett, abban a +tévhiedelmében, hogy kínok nélkül írom a sok verseket! Egy pohár kávé +mellett, ami az ebédem volt, szemben a kasszírnővel, aki semmim nem +volt, de csodálta a kezemet, lágyan fölmerült elém, költésközben, mint +egy kotlós elé, aki ül a tojásokon, fölmerült elém hű lapjaim vezéreinek +képe! Fölmerült _in the mind’s eye_, egy Porzsolt Kálmán, egy Mikes +Lajos, egy Márkus Miksa képe, istenem, csak ez! De fölmerült +nosztalgiásan s a kötelességeim érzetével, mert valóban híven kívántam +szolgálni e ritka szerkesztőket Magyarországban, akik híven küldték ki +utánam szerény díjaimat, különösképpen Mikes Lajos, aki e ponton olyan +magasságokra szállt, hogy ez több mint irodalomtörténet, mert ez már +evangélium. + +Olykor az élet szólt bele drámai költészetembe, kis mellék-drámák +sugarával. + +Egy este, a _Grand Hôtel_ előtt, megint csak jön, mint egy filmen, +Pataky Bernát, kitünő kollégám, a cvikker-zsinórja rezgésével, az utcai +tumultusban. + +– No hogy van? hogy van? – kérdi _staccató_ s azon ironikusan, ahogy nem +várt tőlem semmi örvendeteset. – _Mit jelent lapjainak?_ – folytatta, +azzal a judeo-zsurnalisztikai fölényességgel, amellyel, hű lapjaimmal +szemben, ő maga a _Pester Lloyd_ volt! + +S végignézett rajtam zeneileg, _vivacissamente_, amint álltam s fáztam, +viruló fiatalon e téli estében, kabát nélkül, egy szál vékony ruhában. + +– Itt van egy magyar főúr a hotelben, – mondta, – aki várja. Stilisztát +akar, _einen Stilisten!_ – így mondta. – Szaladjon! + +Stiliszta! rohantam. A magyar főúr báró Atzél Béla volt, elbűvölően +férfias báró, két ragyogó fekete szemmel s fekete bajússzal. Amint +elémbe jött az előszobába, rögtön látta, hogy nincs télikabátom. + +– Edzett ember! – mondta nyilvánvalóan őszinte érzéssel, mert a +szegénységet ilyen sportszerűen látta. – A helyzet az, – folytatta s +rágyujtott egy cigarettára. Egy halom cigaretta közül az asztalon, +felkapott egyet, a gyufa lángjának tartotta, szippantott egyet és még +egyet s aztán odahajította a sok többi közé a hamutartóba, s megint +rágyujtott egy másikra, egy frissre, egy szűzre, szippantott egyet s +odahajította. – A helyzet az, – folytatta a harmadik cigarettánál, a +negyediknél, az ötödiknél, mert mindig csak egyet szippantott s aztán +már hajította, – a helyzet az, hogy most alapítok egy klubot Budapesten, +a _Park-klub_-ot, amint ezt tudja, – s rágyujtott s elhajította. – Már +vettem is Brüsszelben gyönyörű vázákat és bútorokat és kinyomattam egy +ilyen propagandafüzetet, amit szeretném, ha átnézne s kicsit megfésülne, +ha van kedve! – s megint rágyujtott s szippantott egyet s odadobta a +cigarettát a hamutartóba, talán a huszadikat, ahogy számoltam, mert ez +így tartott amíg csak itt voltam. Egy onyx hamutartó volt ez, olyan +nagy, mint egy medence. + +Már ezidőtájt, levelezői tisztemben, beszéltem királyokkal, mint például +Milán királlyal személyesen. Beszéltem olyan fejedelmi uraságokkal, mint +a párizsi bíbornok vagy a flandriai gróf. De soha nem éreztem magam, +erkölcsi inferioritásomban olyan mélyre sujtottnak, olyan nyomorultnak, +olyan semminél is semmibbnek, mint e könnyed szippantó előtt, ezzel a +szimbólikus eleganciájával, mely a dolgokat lefölözte, az életnek csak a +javát szedte, a kezdet kezdetét szűzen szerette, megragadta s rögtön el +is hajította! Irodalmilag szólva: egy drámaíró boldog lehetett volna, +csak ezzel a hamutartóval is. Metafizikailag szólva: ami másnak, enyhe +merengésekkel, elég lett volna egy félévre, az a bárónak nem volt több, +egy perc! + +– Szóval ezt szeretném, – mondta s elvonult a szobájába, ahol +átöltözött. Ismét megjelenvén még ragyogóbban, s elszippantván, ami még +maradt cigarettája, könnyedén elbúcsúzott s az Operába ment. + +Nekidőltem a propagandafüzetnek, ott rögtön a kis szalónban. Egyedül egy +aranyasztal előtt, egy selyemszéken, egyedül, három magas ablak +transzparensében, melyen a párizsi este a boulevardról áttűzte +lilafényét, egyedül a munkámmal, a klubalapítással, nyomtatvánnyal, +propagandával, főúri ábrándossággal, a sok tervekkel, kéjekkel és +dicsőséggel, amit a füzet hirdetett, egyedül az egész appartement-ban, +egyedül a Park-klubbal a Stefánia-úton! – óh istenem, be mélyen voltam +nyomorban s szegénységben! Oly könnyű s hálás volna itten, leírván szent +magányosságom, tovább fűzni, regényes meseszövéssel, _languissamente_, +mindazt a kéjes kísértéseket, melyek főleg a hamutartó mélységeiből +szálltak, ahol a finom egyiptomiak, tömegestül, az egymás hegyin-hátán +hevertek, csak éppen megpörkölve egy kicsit! De már a puszta gondolat +oly megszégyenítő volt s oly mélyre sujtva inkább fölszárnyalni vágytam, +semmint hogy még megalázzam magam, négy fal között, tanuk nélkül, valami +_second hand_ bagózással, stiliszta aki voltam, _ein Stilist!_ Sodortam +a magam caporal-jából s úgy szíttam végig, hogy a körmömre égett. S +elmerültem s nekilendültem s elvesztem a füzetben, és átírtam és +fésültem, pokoli munka! s megint átírtam, és csak írtam, mert ezt mind +nem lehetett! A sajtóhibáknak, álszedéseknek, eltördelésnek s +képtelenségeknek olyan párzása és halmozása volt ez, olyan petékből való +szaporodása, hangyaboly jazz-bandje és poloska orgiája, amilyen csak egy +magyar szöveg, egy magyar kézirat lehetett, belga szedők szedésében, +akik ebből egy kukkot nem értettek. S maga a szöveg, te jó Isten, holott +nem vagyok szigorú ember. Nem tudom micsoda istenek hangján, micsoda +gőggel, micsoda torokhangon s flazseolákon, pattogatott kukoricákon +szólott ez a szöveg és hang, micsoda könnyed konstrukciókkal, ahol +egy-egy mondatból röpkén, csak egy-egy szó adott hangot, imperikus, +főúri szó egy-egy kurta szusszanással, igazi főúr! igazi báró! aki úgy +írt, ahogy cigarettázott, csak egy-egy szippantással! Úgy álltak a +szavak, kicsapva a pályára magányosságban, mint ahogy vagónok állnak, +külön-külön elhagyatottságban, vasúti állomásokon s kicsit gurulnak +valami lökésre s megint megállnak s valami bekapcsolásra várnak valami +vonatba, ami egy álom! Volt itt különösképpen egy fejezet «_A +courtisane_» címmel, mely egyenesen döbbenetes volt azzal a sötét +látképével, amit a báró föstött itten mágnásifjak elkárhozásáról démoni +nők karjaiban s e poklokkal szemben a Park-klub-ot emelte mint egy +fellegvárat, mint egy mennyországot a Stefánia-útra! + +Óh, a kitünő drága ember, igazi költő! Már hajnal volt, amikor hazajött, +amikor belépett, azon üdén s frissen, ahogy elment, gyűretlenül a +frakkjában s az ingvértjében s mámor nélkül két gyönyörű szemében, a +pezsgő ellenére, amit ihatott. + +– Hideg van! – mondta. + +Éppen elkészültem, – odalenn a téli reggelben már a szekerek mentek a +Halles-ok irányában. Átvette a sok írásomat, a sok íveket, amiket mind +megnézett, meg is lepődött, hogy ilyen sok lett, nagyon megköszönte, +folyton köszönte s aztán ment egy lépést s háttal fordulva felém, a +pénztárcája után nyult a frakkja zsebében, ahogy ezt láttam, anélkül, +hogy látnám. S mindig háttal felém, hogy meg ne sértődjem, igazi mágnás! +valami borítékot keresett, nyilván hogy így nyujtsa át, ilyen finoman, +egy kuvertában, a jutalmamat, amit amúgy is átvettem volna, sértődés +nélkül, a magam világában. Végre is, boríték híján, egy darab papírt +tépett egy újságról, s belesodorván az összeget, a kezembe nyomta, +boldogan, hogy túl van rajta! S még nagyon köszönte s kikísért az +előszobába; ahol a kalapom után nyúltam. + +– Kabátja nincs? – kérdezte, – hideg van! + +– Edzett vagyok! – feleltem. + +– _Ja igaz!_ – kiáltott föl, ahogy eszébe jutott a sport. + +Lerohantam a lépcsőn. Egy egész vagyont éreztem a tenyeremben s csak +szorongattam a tenyeremet s meg sem mertem nézni mi van benne s mennyi, +nem is mertem! Az ilyen élményhez, ilyen kéjhez, feszültséghez s +végtelenséghez valami nyugalmas helyet kerestem magamnak s evégből +bementem, az utcára érve, bementem, mért ne valljam meg? bementem egy +toilettébe, élvhajhászó rafináltsággal. + +Két százfrankos volt, két kék! kettő! óh istenem, – leültem. Kétszáz +frank! és csak ültem, így hirtelen dúsgazdagon és csak ültem. Fölmerült +elém, – nem, nem merült fel semmi, de egész havi munkámmal nem kerestem +ennyit és csak ültem. Mit fogok kezdeni? ezer tervem volt! az egész élet +ott volt előttem azon a szűk kis helyen, ahol ültem. Utazni fogok! +gondoltam. Veszek egy gyönyörű bőröndöt, gondoltam. Veszek egy kis +műtermes lakást a magasban, erre is gondoltam. Mindenre gondoltam, csak +arra nem, hogy miért is ülök itten? + +Ködös reggel volt, mikor szaladtam hazafelé, a Szajna irányában. Mind +néztem a sok omnibuszt a gőzölgő percheron-okkal, – _Gare St, +Lazare–Place St. Michel_, – ez mind gurult az Avenue de l’Operán, de +csak fenn volt hely az imperiálon, magasan a fagyos ködben, mint egy +háztetőn. Beszaladtam a Newyork Herald olvasótermébe, olyan kegyetlenül +fáztam. Egy öreg asszony ült itten, egy öreg asszony a hosszú asztal +előtt, első vendég a reggelben, s nézegette a sok amerikai újságokat, +melyekkel sűrűn tele volt az asztal. A magam magyar újságjai is a +szemébe ötlöttek, ahogy kitártam őket magam elé, levelezői +fontoskodásomban. + +– Ön magyar? – kérdezte szelíden. – Én Reményi Edéné vagyok. + +– Óh kezét csókolom! – mondtam, – boldog vagyok! A mester hol van? – +kérdeztem érdeklődve. + +– Hogy hol van!? – sóhajtotta, – ha én azt tudnám! – mondta. – Három éve +nem ad életjelt magáról, nem is tudom, ha a világon van-e még vagy +meghalt, nem is tudom, nem is merem kérdeni! Csak így kutatok utána +lássa, az amerikai újságokban, az összes amerikai újságokban, a +hangversenyrovatokban, zenében és anonszokban, ha talán megtalálom! + +S megint egy másik újság után nyúlt. + +– Ha talán megtalálom! – ismételte s nézte az újságot. Mindig a zenét +nézte szegény, a zenét! micsoda zenét! az ilyen nyomozásban. – Sehol, +semmi! – mondta, miután átnézte az újságot s megint nyúlt egy másik +után. – Csak azt tudom, hogy megtanultam angolul, mióta ezt csinálom, +mert egy szót sem tudtam mikor kezdtem, – s most már én nyujtottam oda +neki egy másik újságot, miután az előbbit letette. – Talán olyan kis +helyeken játszik, – mondta, – ahonnan nem jön hír, ahol nincs újság, +semmi! – sóhajtotta, miközben átvette az újságot, amit nyujtottam. – +Talán olyan kis helyeken, egész kis helyeken, ebben reménykedem! – +mondta. + +S már az asztal végéről hordtam oda neki az újságokat. Mind átnézte +sorjába s elmerült a zenékbe, az anonszokba, az egész papírtömegbe. + +– Igy tetszik nézni az Avenue de l’Operáról, a tengertúlra, a +legtávolabbi Amerikába!? – mondtam. – Igy tetszik keresni innen, az +óceánon át, ilyen messzire! ilyen messze! + +– Igy! igen! – mondta, – ilyen messzire egy hegedűt! + +S rámnézett és sírt. + +Úgy sírt, hogy ezt sohse láttam, olyan furcsán! Egy könnye nem folyt úgy +sírt, nem is tudom. Úgy sírt, száraz szemmel, mint aki talán resteli a +könnyeit az óceán előtt, amint áthajlik fölötte. Úgy sírt, hogy nem is +tudtam, hogy sír, inkább azt hittem nevet. + + + + +XXIV. + +Reményi Edénével, talán mondanom sem kell, de nagyon összebarátkoztunk. +A nyomor finoman közlékeny, szívesen társalog, ha van módja rá, +könnyűszerrel barátkozik is s nem lévén felelőssége, rendszerint titka +sincsen s csak úgy érzi kötelékeit a társadalommal, hogy már nem is érez +semmit a társadalomból. Az igazi ember, az igazi kozőr, a szegény ember. +Ezért a többi rendszerint elkerüli s megy. A többi a tömeg, mellyel +Istennek semmi célja. Egyszer fogok írni egy könyvet külön a nyomorról +és a kozőrökről, egy nagy külön könyvet, a jó Isten sugallatos +segítségével. Mert az ilyen művekhez olyan magas szerzőtárs kell, aki a +hűvös tintákat felforralja a lelke izzásával. + +Reményinében volt valami egy magányos madár szomorúságából, jobban +mondva, egy öreg madár elkárhozottságából. Valami olyasféle öreg madár, +aki nemzetségével kihalvófélben van, mint például bizonyos gázlók, mint +a nemes kócsag nevezetesen. Valami olyasféle madár, aki ifjúkorában, míg +repülni tanult, többször lezuhant az égből. A madár, az emberrel +ellentétben, aligha tudna megélni, felnőni, megtollasodni, ha nem +szeretnék őtet. Ha nem szállnának hozzá, a fészkébe, az apja és az +anyja, akik ellátják minden jóval s repülni tanítják. Később van a párja +és mindig van valaki, akinek gondja van rája. Azért olyan megkapó az s +olyan rettenetes, mikor a madár el van hagyva. Azért olyan szomorú madár +a gém is és a kócsag. Ilyen madár volt Reményiné és Petőfi írt volna egy +verset hozzája. + +Holott ez a nyomor, évről-évre dúsan gyarapodván s kamatozván, végül már +olyan fellegekben volt, olyan szellősen a magasban, vagy olyan +fullasztóan a mélyben, hogy alig volt költészete többé, a fellegeket +leszámítva. Már filozófiája sem volt, amint mereven egy végtelenség +előtt, nemhogy elszállott volna benne és úszott volna a fényben, de +egyszerűen lerogyott benne, a maga gravitációs súlyával, igazi nyomor! +és csak bámult. Csak bámult és nézett ez a nyomor és nem látott semmit +és nem hallott semmit. A dolgok millió változatából, millió rejtélyeiből +s csodáiból nem látta a részleteket, csak egy rettenetes egységet +látott, melynek fagyos személytelensége összetöri az embert. Mert a +nyomort magát, nem töri össze semmi. Az Avenue de l’Operá-ról, Reményi +Edéné csak az Óceánt látta két sóhaj között, mint két part között s nem +kérdezte a sirályokat, akik a kék távolokból szálltak fehér vitorláikon, +ha vajjon látták-e az urát? Képzelet híján, nem fordult se Balzachoz, se +Michelethez segítségért s nem olvasta e vigasztaló költőket nagy +búbánatosságában. Csak az újságokat bújta, melyekben rendszerint mindent +megtalál az ember, csak azt nem, amit keres. + +Ötletesen ez a nyomor, meglehetős kegyetlenül is, felfújta Reményinét +olyan vérmesen potrohossá, amilyenre csak a szász királyi családban volt +példa, hogy valami előkelő hasonlatot mondjak. Szétdúlva, valami ősi +eredetet rejtett, mint a rab-királynők a tömlöcben s valami nagyasszonyi +borulat lebegte körül, szárnyaszegetten. Állandó idegfeszültsége, +megbénult elképedtsége, fájdalmasan ingerlékennyé tették, amit +kontaktusa a térrel, a tér végtelenségével, csak még fokozott, mint a +légvonat. Testi formája, gyászosan elhízva, úgy engedett időnként benső +megrezdüléseinek, az egész lelke vibrálásával, mint ahogy egy hegy jönne +mozgásba, beszorítva egy faállványba. Nem is volt annyira öreg szegény, +mint amennyire az élet degradálta. Egy zord macskával a lábainál, +hatalmas állat, vastag prémben s aki valami benső álmok gyönyöreit +követhette szenvedélyes mozdulatlanságban, ezzel a zord macskával a +lábainál, a lábainál papucsban, csak ült egy régi székben, egy üres +szobában, nem is az ablaknál ült, de a szoba közepében az ürességben, +ezzel a macskával az ürességben és nézett, hova? meddig? egy +gyertyacsonk lángja fölött nézett. Csakugyan úgy nézett, ahogy messzi +vízek partján a gém szokott nézni nagy magányosságában, féllábon, ahogy +szokott nézni anélkül, hogy látna s mégis csak néz, vajjon mit? valamit +azon a távoli faágon, ami soha nem is volt rajta. Erkölcsi beomlása, +kifelé áradván, lassanként úgy összetörte végig, hogy egyetlenegy +csontja, egy vonala, egy vonása nem maradt épségben, s letarolva a +szenvedésben, megkoppasztva, nem volt se bája, se varázsa, se semmije +ezen a világon, még az a kopár virágzása sem, ami gyakran romokon is +látszik. Nem volt egy könnye, egy hangja nem volt, olykor napokig. +Kötelék nélkül, a nyomorán is túl, úgyszólván nem volt valósága és csak +nézett és csak nézett a gyertyalángjához tapadva, névtelenül, +megjelölhetetlenül, a macskája hieroglifájával. + +Mit érzett? mit gondolt? hova veszett el így letörve önmagában? ez mind +olyan ködös, olyan világos is, olyan árnyalatokban tovarezgő, hogy ezt +szavakkal meg sem lehet tűzni. Morális becse e szenvedésnek nem is azzal +kapta meg az embert, ami e nő szívében megnevezhető volt, mert e szív +rég elapadva s eloltván tüzeit, rég túl is volt alacsony végzetén, +hitvesi sors banalitásain, túl szerelmen, szerelmen! túl minden +vonzalmon és hiten. De attól szenvedett, ami a nő számára, a szenvedések +kincsestárában, a lelki gyötrelmek nirvánájában a legnagyobb kín: a +bizonytalanság. Mindenre fogékonyan, mindenre fellobbanó, nem tudta mit +érezzen, hol kezdje? hol végezze? Nem tudta reméljen, csalódjon, bízzon, +vagy megadja magát? nem tudta, hogyan éljen, a léte értelmében? a léte +visszájára? nem tudta, holott már pusztán élnie is nehéz volt, ha már +tudta is volna, hogyan éljen? Három év óta Reményi egy szót nem írt, egy +szót nem üzent, egy fillért nem küldött. Három év óta néma csend. +Egy-egy levél, ami ment utána, egy-egy sürgöny olykor, micsoda sürgöny! +micsoda áron! úgy jött vissza, hogy nem találta meg. Más ilyen esetben +segít a véletlen, egy-egy vándor, egy-egy művész, aki a másik hírét +hozza, aki jön! De ki jött volna onnan, még a madár se, Carolinából! +Caracas tájáról! ahol Reményi elcsavargott, zsidó! ahol zenélt, cigány! +messze tengereken túl! a Sacramento partján, a falvakban, nádkunyhók +előtt! ki jött volna? egy félmeztelen, egy néger, egy hóva, egy indián! +S ez is honnan tudja e tragédiát, hogy itt van egy nő, aki megőrül, aki +vár! honnan tudja? Én megírtam, igaz, a – _Fővárosi Lapok_-ban! + +És csak várt és várt és várt. És lement a nap és várt s megint reggel +lett és várt és elment az olvasóterembe, a Newyork Heraldhoz és várt s +megint jött vissza a lóvonaton, ahol ült és várt s megint otthon volt +Neuillyben egy törpe kis házban, az üres szobában és megint leült a régi +székbe és várt és meggyújtotta a gyertyát és hívta a macskát és várt. + +– _Viens içi Youssouf!_ – mondta a macskának, mert Juszufnak hívták a +macskát. S ez volt minden, amit aznap mondott. + +Olykor a macska nem ment s megállott a nyilt ajtóban, a küszöbön s úgy +felfújta magát, olyan magasra a prémjében, hogy a feje egészen lenn +volt, egyszinten a padlóval, ahonnan mint két apró zöld lámpa tűzött a +szeme a félhomályban. + +– _Je te dis de venir içi!_ – mondta Reményiné ingerülten, azon a +határozott és családias hangon, ahogy bizonyos emberek, kedvenc +állatukhoz beszélvén, meg vannak győződve róla, hogy ez minden szavukat +érti. A macska közeledvén, Reményiné elmerült a székben, egy percig még +nézte a gyertyát, a gyertya lángját, ami kinyúlt hegyesre, mint egy +fullánk, a csendben. Aztán még mindig nézett, de már nem látott semmit, +várt. S aztán már csakugyan, egy szót se szólott többet. + +Két gyermeke volt, ikrek, Tibor és Adrienne. Ezek, eleinte, künn +játsztak az utcán, végig az utcán játsztak, késő estig, a többi +gyerekekkel az utcán s mikor végre bejöttek egy nap, már +tizennyolcévesek voltak s egy szót sem tudtak magyarul többé s csak +látták az anyjukat, ahogy az ül a székben a macskával a lábainál, a +lábainál papucsban, csak ül a gyertyánál és vár. Ezt nem igen találták +mulatságosnak, két tizennyolcéves! holott ők se tehettek mást, ők is +csak várhattak, ha kevesebb merengéssel is s végtelenséggel, de talán +több nélkülözésekkel, több lármával s zokogással, két tizennyolcéves! +Nem is jegyzem fel, nem akarom feljegyezni, amit szenvedtek, bús +sorsukat és kínjukat e fiataloknak, egész siralmas életüket Neuillyben +az anyjuk körül a macskával, Juszuf! aki a legfontosabb lény volt a +házban, Juszuf! a ház büszkesége, holott az Reményi is lehetett volna! + +S most már öten voltunk, Juszuffal együtt, akik vártunk, mert én is a +családhoz s a macskához csatlakoztam és vártam. Azon ösztönösen és +szolidárisan vártam, ahogy magamnak is volt mit kivárnom az életemben és +vártam. És csak vártam Reményinével s így vártunk ketten. + +Már ezidőtájt, kozőrök! rég kibeszéltük magunkat, nem is volt mit +mondanunk újat, a kezdet ingere s a vallomások zamatja elmult és csak +vártunk. A nyomorunkat letársalogván, elmondván összes titkainkat, +bemutatván rongyainkat, learatván penészvirágainkat, már barátok +voltunk, már testvérek voltunk, már olyan összeszokott koldustársak +voltunk, akik a maguk kis szögletéből az utcán, csak úgy integetnek +egymásnak és várnak. Nem mondom, ha jött volna egy új ilyen kozőr, egy +hasonló társalgó hasonló sorsban, talán megint csevegtünk volna, s +kezdtük volna előlről az egész koncertet _appassionato_ s megkontráztuk +volna az új szólót azzal a harmonikus együttdalolással, amit csak +koldusok tudnak. De ilyenformán, egymagunkban, már csak hallgattunk és +vártunk. + +Mégis, olykor, Reményiné felvette a fonalat. + +– Mit gondol, meghalt? – kérdezte. + +– Ki van zárva! – feleltem. + +– Oh Istenem! – sóhajtotta, – miért mondja azt, ki van zárva? + +Azt hitte csalok. S már remegett, már vibrált benne, már-már áttörte +testi masszáját felzaklatott vére. + +– Nagyságos asszonyom! – mondtam, az izgalma elé sietve, – engedje meg, +megmagyarázom! + +S nekilendülve, nagy magyarázó! borzasztó okos akartam lenni, ahogy +bizonyos fiatalok szoktak. + +– Az ember nem hal meg, mint a pacsirta, – mondtam rabbinisztikusan, – +mint a pacsirta a Coppée versében, amúgy látatlanba! Hogy tudnillik +sohasem lehet a pacsirta finom csontvázát megtalálni. Az ember, sajnos, +mindig ott marad _sur place_. Ez az a furcsa lény, az ember, akit Isten +akaratából, holtában majdnem mindig megtalálnak. Reményi haláláról, ha +senki sem, de a magyar lapok tudtak volna! – jelentettem ki +sovinisztikusan. – Kolumnás riportok, glosszák, vezércikkek lettek +volna! – mondtam, hirlapírói szakértelmem megcsillogtatásával. + +– No jól van! – mondta és csak ült és várt. – Mindjárt megyek a +Heraldhoz, – mondta. + +Sajátos dolog! Egy nap szegény, ahogy száz gondja közt nem tudott +elmenni s nem bújhatta a sok ujságokat, már másnap se ment és soha +többé, vége volt! Évekig kutatott, ezer amerikai ujságban, napról-napra, +eredménytelenül s már bele is törődött, hogy soha nem is fogja +megtalálni bennük ezt az elveszett hegedűt. De elmulasztván, +egyetlenegyszer, egyetlenegy nap, átnézni az ujságokat, azt hitte, hogy +pont ezekben a nyomára akadt volna! + +Elvesztvén egy láncszemét a hosszú füzérnek, nem ment tovább e +kálvárián. + +– Úgyis hiába! – mondta, – elég volt, fáradt vagyok, – és várt. + +S most már csak magyar lapot olvasott, hű lapjaimat, amit hoztam. Egész +estéken át olvasott. Lámpa nem volt a szobában. A gyertyacsonkot +tartotta az egyik kezében, a másikban az ujságot s olyan közel a gyertya +lángjához, hogy nem egyszer belékapott, – így világított magának, így +látott. Egy rézkeretű pápaszem lógott le az orráról s megmozdult, amint +szippantgatott. Igy ült a székben, az üres szobában, a sok árnyékkal a +falakon s a macskával a lábainál, így ült, így olvasott és várt. + +S egy este megint, egy tavaszi este, ahogy ült a székben és várt, hívta +a macskát: + +– _Viens içi Youssouf!_ + +De a macska nem jött, nem mozdult semmi, – Juszuf a kertben feküdt, +holtan. No lám, gondoltam, ahogy felfedeztük, elnyúlva a kerítés alján, +nem is ember s mégis megtaláltuk! Csak ketten kerestük Tiborral s Isten +őrizz, hogy szólottunk volna s csak néztük a homokban, meg is +piszkáltuk, felemeltük! Még meleg volt tigrishermelinje. De két zöld +szeme, összetörve, nem követte többé a lelkében azt a gyönyörű álmot, +amit élt. + +– _C’est maintenant que papa va revenir!_ – mondta a fiú jóslatosan. + +Magam is ezt éreztem, milyen furcsa! pont ezt! most fog Reményi +visszajönni! Ezt éreztem, nem tudom mért?! + + + + +XXV. + +Reményi úgy jött vissza, mintha csak tegnap ment volna el. Egyszerűen +megszállt a _Grand Hotel_-ben, kivette a Stradivariust a tokból, leült +az ablakba, a boulevardok fölött, a combjára nyomta a hegedűt, úgy +függőleges állásban a hegedűt, ahogy ezt szokta és elkezdett gyakorolni, +ahogy szokta, vonó nélkül, csak a négy ujja iramával, futamával, +skálájával a hegedű nyakán, mint egy seprűnyélen, mint egy +végtelenségben s közben nézte az ablakon át a tömeget az utcán s a +hegedűje zengett. + +De véletlenül a zsebkendőjét is elővette s egy csomót látott rajta. + +– Vajjon mit akartam? – kérdezte magában, ahogy a csomóra nézett. + +De azért csak mozgott a sok ujja, négyezer ujja négy ujja helyében, s +így skálázott összevissza, harmonikus iramokban s így pengetett néhány +órahosszat, függőleges állásban a hegedűjével, miközben gondolkodott is, +vajjon mit is akart ezzel a csomóval? S amint így pengetett, így +zengedezett, így szélnek kerekedett és gondolkodott, hirtelen +felkiáltott: + +– Megvan! – mondta, – tudom már! Üzenni akarok a feleségemnek. + +Mert az ikrekre csak azután gondolt, csak a feleségével való +eszmetársulással. + +Az ikrek rohantak, de Reményiné nem mozdult. A centrifugális mozgás +visszájára, még akkor is csak ült és várt, mikor már indulhatott volna. +Úgy benne volt a mozdulatlanságban, úgy benne volt a várásban, hogy nem +tudta hirtelen abbahagyni, mint ahogy, megfordítva, a kerék nem hagyja +abba, mikor az egész vonat már meg akarna állni! Csak ült a székben, az +üres szobában és várt. Már nem volt macskája. De két öreg fáradt lábán, +rétegekre bomolva mállott szét két papucsa. Nem lehetett tudni, ha +vajjon a bélés fordult ki rajtuk, vagy a harisnya színe látszik. Nem +lehetett tudni, ha vajjon a harisnya színe látszik, vagy a meztelen láb +sárgállik ki belőlük. Nem lehetett tudni semmit, olyan komplikált dolog +volt ez a két láb ezzel a két papuccsal, ez a két bomlott bocskor, ez a +két feslett rétes ezen a két lábon. + +Az igazság az, hogy az ikrek is kerestek valamit, amit a lábukra +húzhatnának, mielőtt rohannának. + +– Ha maguknak volnék, – mondta a házmester e fiataloknak, a házmester, +aki megjelent, a házmester! a nagy esemény hírére. – Ha maguknak volnék, +– mondta, – így mennék mezítláb! Ezt megérdemelné, – _le papa!_ + +Keserű szó! haragos szív! destruktív világnézlet! – a párizsi házmester, +olthatatlanul, a francia forradalom gyermeke! Azonfelül, hitvesi +kettesben, nejével egybeforrva, a legmagasabb tekintély a házban, a +háziúrnál is magasabb tekintély, mindenhatóbb hatalom, mert közvetlen +hatalom, legfőbb tanácsadó! segélyező! bíró! ügyész! – zsarnoki és +elviselhetetlen burzsuj, ha egyszer rászorult az ember s a karjába +vetette magát. + +– Én odaadom nekik a papucsomat, – mondta Reményiné azzal a fagyos +iróniával, ahogy fogadta a dolgokat. + +Már olyan mélyen volt a székben, hogy ilyen magasról beszélhetett. És +csak ült és várt a két darab almarétessel a lábán, ahogy csak hosszú +évek óta várt. + +– Maga fel fog öltözni! – mondta a házmesterné szuverénül, mert ez is +jött az ura mögött, szolidárisan, e másik forradalmi gyermek, a +házmesterné! de bizony jött! Sebbel-lobbal jött, mint egy +fejedelemasszony, mint egy apátasszony, mint egy nemzetes asszony, +ösztönös haraggal Reményi iránt, egy ilyen férj, egy ilyen apa, egy +ilyen _Remini_ iránt, úgy jött, mint egy menyétasszony! + +S hozott ruhát, fehérneműt, mindent, a magáéból. + +S ezt mind kiteregette az öreg asszony köré, mind felaggatta a szék +támlájára, a szék karfájára, mindenüvé, mint egy koronázásra. + +– Maga fel fog öltözni! – ismételte. + +Volt itt egy perc, ami felejthetetlen. Volt itt egy perc női +harisnyákkal, női alsókkal, bugyogóval, dimenzióval! a sok dús színekkel +s ordenárésággal, ami ezt az ünnepet, ezt az alacsony kiöltözést még +mélyebbre nyomta, vagy inkább olyan magasra emelte, olyan hegycsúcsokra +fel, hogy nem is egy nő készült volna itten levetni ruháit, mint inkább +egy sas a tollait. Egész fönsége ez a nyomor volt, ez a sok régi rongy +rajta, a két papucs, a hosszú évek, amit szenvedett és várt. Testi +lényét, elhízva, kiapadva, összetörve, ahogy itt ült a székben, semmi +nem kötötte többé, változhatatlanságában, valami megújhodáshoz, +hívságokhoz, eleganciákhoz, de főleg nem a házmesterné +_kimondhatatlan_-ához, cikkcakkos szélekkel, – egy Fáy-leányt, az igazi +Fáy-családból! + +El kellett válni egy életnek egy élettől, a fájdalomnak önmagától, a +nyomornak királyi palástjától, lejönni a keresztről, elevenen! Át +kellett menni a szenvedés másik oldalára, mért? hogy túlonnan még jobban +lássa, perspektívában, amit kínlódott és élt! De sőt még nem is ment, +még nem is látta, hogy már meglátta hirtelen! Egész testi masszája a +székben, alighogy mozdult volna, már meg is rázkódott, robbant! Egy +hangja volt, ami úgy szólott, olyan megsebzetten, olyan rettenetesen, +olyan kettétört akcentusokkal, hogy egyszerre szólott kifelé, befelé is, +a gyomorfalak visszhangosságával. Sírt, de úgy sírt, de úgy sírt +hirtelen, olyan záporesővel, hogy a nyakáig elázott. Úgy sírt, mint aki +kimulatja magát, mégegyszer, utoljára. Úgy sírt, – nem is tudom. Nem az +volt, hogy megváltva e percben, lesírja magáról a nyomort. Hogy +megdermedve a székben nem fog várni többé a bizonytalanságban s +hallgatni naphosszat és csak kinlódni és várni. De valahogy úgy volt, +hogy befejezett életével, most már az se lesz, hogy várhat! Valahogy úgy +volt, ahogy az gyakran van az életben, szabályok ellenére! Hogy +tudniillik akkor van az ember végképpen leterítve, mikor a kínjai +elmultak. + +És csak sírt és minden rengett körülötte, a sok fehérnemű s ruha, a két +szál harisnya a szék támláján, a cikkcakk a támlán, a vászon +alsószoknya, ami lehullott, szárnyaszegetten. + +– _Oh ce sacré Remini!_ – mondta a házmesterné, s ráborult a hölgyre, +együttérző nőiességgel. + +És csak beszélt neki, s addig beszélt neki, addig búgott neki francia +pazarsággal, francia maszlagossággal, hogy talpra is állította s rögtön +vetkeztette, öltöztette, mint egy menyasszonyt, szegény öreg asszonyt! +Még mindig sírt, menyasszony! de a leplei lehulltak, Phryné! micsoda +leplei! három év verejtékével, borulatával, sugárzásával, három évszázad +sötétjével, történelmi leplek! + +Mikor bejöttem a szobába a napfényben, ez már nem volt se tragikus, se +komikus, se alacsony, se heorikus, se prózai, se patétikus, ez már nem +volt megjelölhető, lefesthető, márványba véshető, zenébe lehelhető, ez +nem volt, tudományosan szólva: _tézis, antitézis, szintézis,_ ez már nem +volt vegyelemezhető, vizsgálható, felbontható, ahogy Reményiné ült a +székben, kiöltözve, megdicsőülve, fodrosan, bodrosan és rojtosan, ahogy +ült az ablakban és várt. Mert már az ablakban ült, a neuilly-i égbolt +derűjében, ami sugárzott, mint egy távoli szent ég szent földek fölött +úgy sugárzott, mint egy érctető, mint egy nagy messzeség, mint millió s +millió lámpa és láng, ami mind úgy ég s lobog, hogy magasan van és kék! +Benne a fényben, a fény közepében, a neuilly-i égbolt derűjében, benne a +kékben és a székben, – nem volt sehol, se a kékben, se a székben, úgy +tünt! Különválva a maga világától, a többi világoktól, a földi világtól, +az asztrális világtól, már nem tartozott se magához, se máshoz, se +emberhez, se macskához, se tárgyhoz, talán csak a jó Istenhez magához, +egyenesen, közvetlenül, valami automata kapcsolással. És a két keze, a +hasán, össze volt kulcsolva. És az ujján a jegygyűrűje látszott. + +– E szerint, – mondtam konkludálva, – e szerint nagyságos asszonyom, +isten vele s legyen boldog. Ott, ahol a sors haragja megenyhül s egy +jobb világba vezet az út, – folytattam regényesen, – ott számomra nincs +megállás, sajnos és mennem kell tovább. Társa a nyomorban, sőt talán +olykor vigasza is, ha szabad mondanom, a hivatásom betelt. Most meg fog +szólalni a füle mellett, mint egy csalogány, egy hegedű! Legföllebb még +arra kérném, ha volna szíves egy interjú erejéig pártolni engem +Reményinél, – végeztem zsurnalisztikailag. + +De általában, ha ilyen líraian szóltam, ha ilyen drámaian búcsúztam +szcenikailag, megvallom, abban a reményben volt, hogy az érzelmek +egyensúlyánál fogva, tartóztatni fog. Igy is volt. + +– Maga jó volt hozzánk, – mondta, – és semmi értelme, hogy menjen. Az én +számomra nincs semmi, ami új és nincs semmi, ami régi, nem is tudom. Az +én számomra itt van az élet, jó vagy rossz, mindegy! én rég megadtam +magamat. Most szépen várja meg Reményit, – mindjárt jönni fog! S ezentúl +is legyen itt, mint régen. + +És csak ült a székben, az ablakban és várt. Én is vártam s néztem az +udvart, a fal mellől, ahol álltam, az ablak tövében. És így néztünk +sokáig és vártunk. Már-már este lett. Valaki szólott az udvaron. + +– Még nem jött? – kérdezte egy hang. + +– Még nem! – feleltem, kihajolva az ablakon. + +A házmesterné volt. S csak álltam s néztem, megint az ablakfának dőlve +és csak néztem. Milyen furcsa, gondoltam, nem jön! A gyerekek se, senki, +milyen furcsa! milyen szívtelenek! A lóvonat gurult az úton. Valaki +rángatta a kút karját odalenn. A víz csobogott. Egy denevér szállt. Este +lett. + +– Meggyujtsam a gyertyát? – kérdeztem. + +Nem felelt. Mélyen aludt a székben. + + + + +XXVI. + +Soha Reményi nem látta azt a kis szomorú házat Neuilly-ben, azt a két +üres, sivár, gyászos szobát az udvar fölött, ahol a felesége s a +gyermekei olyan sokáig éltek a nyomorban. Soha nem látta azt a poros +utcát, azzal a szürke horizonttal! a kis kertet a fabódéval! Volt esze +nem kimenni Neuilly-be s ahogy ő maga nem mozdult, azonképpen nem +mozdult benne semmi, semmi a szivében. Soha nem látta a gyertyacsonkot, +az ablakot, ahol várták! Az ilyenfajta emléket, tárgyakat, szegénységet +és fabódékat fantáziával kell nézni, mint a múzeumok régiségtárait, úgy +kell nézni, hogy mindent meglásson s megérezzen belőlük az ember. Ezt +nyilván tudta ez a kitűnő Reményi s éppen ettől kívánta megkímélni +magát, a fantáziájától! Egyáltalán mindentől meg kívánta kímélni magát, +ami idegszálait érinthette volna. Amit a gyermekei beszéltek neki hosszú +évek keserveiről, azt is csak úgy hallgatta, hogy pengette hozzá a +hegedűjét. + +De bérelt sebtiben egy nagy lakást a rue Nouvelle-ben, öt szobát egy +frontban az ötödik emeleten s ide telepítette a családját. Az ikrek már +itt is laktak az apjukkal s még csak Reményiné hiányzott. Végre ő is +jött szegény, megjelent! Reményiné! a hitves! rettenetes súlyával öt +emelet alján s felnézett a magasba, egy kis barackvirágos kalappal a +fején s egy fekete kendővel a vállán, úgy nézett fel a magasba, a +hitves! Kis kézi bőröndjét én hoztam utána, amint kiszálltunk a +konflisból ketten. + +S csak nézett fel a magasba barackvirágosan. S meg is indult, mint aki +nem tehet másképpen. Mint akit tovább hajt a sors. Megindult azon +illuzóriusan, mint aki csakugyan menne valahová. Mint aki csakugyan +hinné, hogy annak még van valami értelme, hogy felvonszolja magát ebbe a +magasságba. + +– _Oh ma bonne Vierge!_ – sóhajtott franciásan, e mennybemenetel előtt. + +S minden lépcsőfokon megállott, nagyokat fújt, barackvirágok rezgésével +a fején s csak kanyarodott a szűk falak között, ahol alig fért el, csak +kanyarodott a csigalépcsőn s még mindig a magasba nézett. Olykor, +egy-egy fordulónál, még súlyosabbnak tünt. Minden lépcsőfokkal, amit +lépett, mindég súlyosabbnak tünt. Már mind a két kezével fogódzott a +karfába s így lépett egy fokkal feljebb s megint feljebb a lépcsőn. +Felülről, a magasból, egy ajtó mögül a magasból, a hegedű zengett! + +S mindjobban zengett, ahogy közelebb értünk s mindig jobban zengett! S +nem is szünt meg sem a csengetésre, sem az ajtónyílásra, sem semmire +ezen a világon, csak zengett! Még akkor sem szünt meg, mikor Reményiné +belépett a szobába barackvirágosan. + +– No hazajöttél! – mondta az urának a nagy zengésben panasz nélkül, egy +egyszerű fejbólintással. + +S csak épp hogy meglátta s már leroskadt egy székbe s elgondolta, milyen +soká várta! + +Mert nyilván ezt gondolta. Mert nem is gondolhatott mást. Mert mit is +gondolhatott volna? Ha két ember nem úgy találkozik összhangzatos +szívvel, az érzések egységében, akkor úgyis minden hiába, akkor úgyis +csak az egyiknek van szíve. Meddő dolog jajgatni ott, ahol a másik nem +érez ebből semmit. Meddő dolog kitörni nagy szavakban, ha a másik csak +zeng. De nem is volt mit tenni. Reményivel nem lehetett kezet szorítani, +se úgy egészben, ahogy volt, megölelni sem lehetett, mert vagy pengette +a hegedűjét, mint egy gitárt, ahogy azt szokta, vagy nekidűlt a vonóval +s akkor mindennek vége volt. Olyan önkívületekben, olyan viharzással +zengett, fel és alá járva a szobában, hogy feldöntötte a bútorokat s +nekiment a falnak! + +– Hallgasd csak! – mondta, – sokat haladtam! – ezt mondta. + +S elveszett a hangokban, a kopasz fejével, a borotvált arcával, a nagy +orrával s azzal a két rettenetes fülével, mely jobbról és balról, az arc +felé hajlítva, mint egy-egy szemvédő védett két lezárt szemet a húrok +fölött. + +– Hallgasd csak! – mondta s még jobban zengett, s még jobban elveszett a +hangokban, erdőzúgásban s polifoniákban, elveszett a tercekben, +kvartokban s oktávákban, elveszett abban a szarvasbőgésben s +darumadár-rikkantásban, amit a g-húron dorombolt le, a vonója +rátámadásával. + +Úgy együtt voltak ketten, ketten? Reményi a hegedűjével, úgy együtt volt +a hegedűjével, mint egy rögeszmével. Mint egy halálos vétekkel, mint egy +ellenséggel, mint a gyűlölettel, mint a szerelemmel, mint a poklokkal s +a mennyekkel! Úgy együtt volt a hegedűjével, mint egy halálos csapással, +mint egy szerencsétlenséggel. Úgy együtt voltak ketten, úgy össze voltak +ragadva ketten s megátkozva egymással ketten, mintha az egymás sorsát +nyögnék s egymást marcangolnák kétségbeesésekben, az ember a hegedűt s a +hegedű az embert! S már nem lehetett tudni ki szól itten, a hegedű az +ember hangján, vagy az ember a hegedűén! + +– Hallgasd csak! – mondta s még jobban dorombolt és zengett s már úgy +jött-ment az öt szoba frontján, a nyitott ajtókon át, öt szobán át, mint +a végtelenben, mint Virginián és Carolinán át, mint az Arkanzas partján, +mint tengerentúli világokon át! S már belekeverte Bachot a +Rákóczi-indulóba, ahogy csak dorombolt és zengett! + +Hallgasd csak! Vajjon hallgatta-e? Nem hinném. Ha Reményi túl volt +röghözkötöttségen, családon s vitákon, felelősségérzésen s minden +polgáriasságon, viszont Reményiné túl volt Bachon és zenéken s a +Rákócziéval együtt az összes indulókon. Amint ült a székben, a kendővel +a vállán, a kis kalappal a fején barackvirágosan, egészen más világokba +mélyedt, úgy tünt. Testi masszája, megviselten, még az öt emelet kínját +is reflektálta ráadásképpen s úgy ült a székben, fujdogálva, elakadt +szívvel, nyugtalanságban, mintha még mindig a lépcsőkön mászna. Elborult +szeme, könnyes széleivel maga elé meredt s reszketeg ujjain számlálni +látszott nem tudom hány lépcsőfok fölött, micsoda stációkat! + +Más világokba mélyedt? Hova? Ha tudnám ennek a léleknek az egész +történetét, a titkokat és sóhajokat, a gyónásokat és vallomásokat +melyeket még önnönmagának sem mer bevallani az ember, a redők redőit ha +tudnám e léleknek, még akkor sem tudnám, micsoda más világokba mélyedt. +De ami gyötörte, amin eltöprengett, ami látszólag nyomta ezt a fájdalmas +szivet, csak az a pár kérdés volt, amit a nők mind egyformán kérdeznek, +ha otthagyták szegényeket. Amit tudni akart, csak az volt, amit a nő +mindig tudni akar: a tulajdon szerencsétlenségét az összes adatokkal, +részletekkel s magyarázatokkal. Mért maradt el ilyen sokáig ez az ember +s ha már elmaradt, mért nem szólt magáról évekig? Hol veszett el, mért +veszett el, mi kötötte le olyan mámorosan, olyan hatásosan egy távoli +világban, hogy három évig nem volt egy perce, mikor hazagondolt volna, +az asszonyára, gyerekekre! S amint itt töprengett, amint ezt kutatta, +amint fujt és számlálta az ujjain a sok stációt, már-már nem bírta, +robbant! Ki fog felelni neki? Hogy tudja meg? A sok kérdése között az +óceán volt. S akkor azt tette, amit soha idáig, semmi körülmények +között, ha egyszer ült egy székben. Azt tette, hogy felállott! + +– Hallgasd csak! – mondta Reményi s rázendített a «_Repülj fecském_»-re! + +Felállott, ment, elvonszolta magát barackvirágosan s a nagy kendőt is +vonszolta maga után a padlón. Eltünt a konyhában s megnézte mit főznek. +Reményi csak zengett. A «_Repülj fecském!_» Este lett. A gyerekek nagy +garral jöttek, csomagokkal, barátokkal, különböző jó magyarokkal s +egyetlenegy franciával, aki leült az asztalhoz, az ebédlőbe, még mielőtt +terítettek. Két fiatal cselédleány, takarosan, ki-be szaladgált az +ajtón, terített régi ezüstökkel s beszegte virággal az asztalt. Az +ürücomb illata szállt. Egy kétméteres aranyrúd jelent meg, ami a kenyér +volt. Adrienne, festőien, elrendezte a dessert-eket. Egy torta tünt fel, +keresztelőien ünnepi és nagy, habos tornyaival, mint egy székesegyház +hóban. Tibor, bravúrral, kihúzta a dugókat a borosüvegekből. Bíborban +egy óriási langouste, a csápjaival nyúlt ki kék porcellánból. A francia +már törte a kenyeret, már készült! Ki volt ez? Senki sem tudta, Tibor +barátja! Vollard! Minden este itt ült, minden vacsoránál, még mielőtt +terítettek. Reményiné bejött a konyhából s helyet foglalt az asztalnál. +Már nem volt barackvirágja. Ősz haja volt. Mind ültünk körülötte, mint +egy szerzet. + +– A langouste-tal kezdjük, – mondta pontifikálva. + +Az öt szobán át, Reményi csak zengett! Útjában eljött az asztal mellett, +mint egy vándor, egy falat kenyeret kért, egy narancsszeletet a tátott +szájába, mint egy állat, mert nem is evett mást, mert nem is tette le a +hegedűjét, s már ment tovább és zengett! S keresztül-kasul, ahogy az öt +szobán át, a zenéknek öt világrészén át járt, öt világrészén tercekben s +oktávokban, kéjekben s haragokban, a mennyekből a poklokba, a poklokból +a mennyekbe, Tartiniből a Szózatba, a Szózatból Mendelssohnba, a +vágyakból a kétségbeesésekbe, a kétségbeesésből még keserűbb tüzekbe, +csak zengett és csak zengett és mindent összekevert s mindent +összezengett és a hegedűjét marcangolta s a hegedű visszamarcangolta s +így tépték egymást, így szaggatták ketten, az ember a hegedűt, a hegedű +az embert, és soha nem szüntek meg, soha egy pillanatra és csak zengtek! +S mikor végül, késő este, már nem bírta tovább s egyszerre csak kijött a +szobájából, holtra fáradtan, a hegedűje nélkül, – olyan furcsa benyomást +tett, nem is tudom, de olyan furcsa volt ez, hogy már nincs munkában, +hogy elhagyta a hegedűjét, hogy bennhagyta a szobájában az ágyon! Ahogy +ott állott, felerész ember a másik fele nélkül, hegedű nélkül, ahogy ott +állott a fal mentén, – olyan furcsa volt az, olyan szokatlan, szinte +bántó, olyan furcsa, mint aki kiszökött volna a nászéjszakából pihenni +egy percre. + + + + +XXVII. + +A mellett, hogy Reményiné órákhosszat eltöprengett lelki rejtélyek +előtt, másrészt, leszállván a valóságba, drága lélek, gondja volt a maga +nagyasszonyi méltóságára s amit három éven át elmulasztott, azt most +bőven kipótolta s helyrehozta olyan pazar vacsorákkal minden este, +kivétel nélkül, hogy rue Nouvelle-beli háztartása, permanens +díszlakomákkal, étel-ital ünnepi luxusával, halmozásával, fokozásával, +kifogyhatatlanságával, valami vendéglői üzem méreteit öltötte. Magyar +vérmérséklete a hölgynek, évekig nyomorba fojtva, újra felgyujtotta a +konyhában! hagyományos tüzeit. + +Mit mondjak? Keserves bőjtjeimben az esti csillagot vártam. Soha esti +csillag, költőnek, ilyen áldást nem jelentett, még eschenbachi +Wolframnak sem, – _oh du mein holder Abendstern!_ Egész nap nem ettem +egy falatot s úgy indultam sápadtan ez intézményes bankettekre, mindenre +készen, mint egy harcos, mint egy ét-művész, mint egy ember, aki nem a +szónok lesz! A többiek is így jöttek mind, szédülten az éhségtől, mint +az izraeliták a sivatagban, de azzal a szent reménnyel s kéjes +előreképzeléssel, amit a bizonyosság érzete ad a keresztényeknek is. A +francia Vollard, latin szellem! már hatkor leült az asztalhoz, egy +órával vacsora előtt s ott kezdte az élvezetet, hogy nézte, hogyan +terítenek! Ott kezdte, hogy azt a két takaros cselédleányt, aki +terített, felfalta a szemével, de a gyomrára is gondolván, kikérdezgette +őket, igen élénk érdeklődéssel, a menű irányában. A menű szellemében ült +aztán és várt és készült, mint aki egy koncerten kívülről tudja a +programmot. Törzsfőnöki fogsorában úgy benne volt az ábránd és a kéj, +hogy az egész jelenség valósága, az egész ember kecskeszakállasan, +szinte ijesztővé vált. Tibor barátja! Ez volt az az ember, rejtélyes, +hallgatag, _commis voyageur_ külsejű ember, aki később, nem tudom +hogyan, Cézanne-t felfedezte! + +Az asztal roskadt. Szünet nélkül, Reményi vándorolt és zengett az öt +szobán át a hegedűjével, a nyitott ablakok mellett. Az alkony emelte e +percet és mindazt, amit érezni lehetett hozzá, ami mind virult, mind +fény volt az ablakokon túl: egy gyönyörű Párizs, nagy, zajos, vidám, +fülledt, elbűvölőn köztársasági, szellemes, finom, művészi, Renan a +_Collége de France_-on, nők a boulevardokon, az Opera zöld teteje a +fényben, platánok, Sadi-Carnot az Elyséeben, végtelen kocsisor, virágok +s a nap a Madeleine oszlopai fölött, ahogy leszáll az égen. Egy ragyogó +nyár. + +Az asztal roskadt, Veronese! Virágos szélei között, mint virágos partok +mentén, a tálak mint a bárkák siklottak tova a damasz asztalkendőn, mint +fehér tavon, amelyre a lámpa fénye tűzött. Reményiné ismerte, árnyalati +titkaiban, titokzatos zamatjaiban, keverő-kavaró fogásaiban, +mélységeiben, örvényeiben s magaslataiban, tökélyében és rejtélyeiben, +vérében és ízében és lelkében a francia konyha minden művészetét, a +magyart is, mindent, a _turbot sauçe mousseline_-t csak épp úgy, mint a +szegedi halászlét, a _tournedos Rossini_-t csak épp úgy, mint a +malacpörköltet, a _Soufflé à la Brillat-Savarin_-t épp úgy, mint a +túróscsusza töpörtyűset s ezt mind felváltva tálaltatta, illatoztatta s +lobogtatta, vegyesen és együttesen, egyszerre és átmenetesen és +meglepetésszerűen, minden gusztusnak kedvezően s minden hazafiságnak! + +Reményi jött-ment az öt szobán át és zengett. Két szúrós szeme, egy +pillanatra, zordonan villant az asztal fölött, s rosszalóan nézte, +egyrészt mint vegetáriánus, másrészt mint megrögzött fukar, a +bélszíntömböt dúsan felszeletelve egy fulmináns fatányéros mellett +bicskával a tetejében s még rosszalóbban, néhány perccel később, amint +jött vissza, zengőn a hegedűjével, még rosszalóbban egy hegyoldal +paprikáscsirkét egy mans-i poularde mellett piros aranyra sülve s +megszúrva egy ezüstnyárssal, mint egy tőrrel a mellében! És látta az +argenteuili spárgákat, mint egy halom szűz gyertyát, olyan vastagon egy +tálban s a töltött-paprikákat üdezölden és gúlában egymáson. És látta a +tortákat, a grillageokat s üvegszerűeket, mint a kristálypalotákat és +látta a sajtokat, azaz hogy érezte inkább, a roquefortot, a chestert, a +folyós camembertet, hármas illatukkal, amint az orrába dolgozták a maguk +koncertjét s a maguk szonátáját, hogy zeneileg szóljak. S látta a +sokféle gyümölcsöt, a calville almákat és a fontainebleaui szőlőt, +halovány fürtökben, mint egy-egy szűzleány keble a bibliai hasonlatokban +s látta a szamócát nyers fűzfakosárban, ahogy egyenest az erdőből hozták +s az őszibarackokat valami álombeli fákról, hamvas-szürkében, kárminnal +megkenve, mint legfinomabb vérrel, mint tündérek vérével valami +gyilkosságból s mikor mindezt látta, a pommard-t kristályban, a +sorbet-kat s a likőröket glédában, mikor mindezt látta, valósággal +felágaskodott a hegedűjével, a hegedűjére, mint a legmagasabb faágra, a +legszárazabb ágra, lelki kínjának legmagasabb fokára, harmóniájára s +agóniájára, a hangjának legkeserűbb csúcsára és tragédiájára, ahol +szinte felkötötte magát, dühösen, a melódiára! + +A vendégek mind ettek. A vendégek mind nagyon sokat ettek. A vendégek +mind éhomra gyűrték a gyomrukba a sokféle kalóriákat s robbanó anyagokat +s inkább csak nyeltek, mint rágtak s ettek és mindent megettek s nem +hagytak ki semmit s a mans-i poulardra töltöttpaprikát ettek s a +tournedos-knak sem kegyelmeztek, valamint a paprikáscsirkének sem s a +Brillat-Savarin-re túrós-töpörtyűset ettek annyi szeretettel, honvággyal +és nemzeti érzéssel, hogy mikor vége volt a vacsorának, ha ugyan vége +volt, majdnem mind rosszul lettek, rabelaisi értelemben! Az előszobában +volt egy ablak, mely az udvarra nyílt. Mind idejöttek ehhez az ablakhoz +a vendégek s búsan az ablakfának dőlve s könnyedén lehajtva a fejüket, +öt emelet magasságából könnyítettek magukon, mint a tűzhányók, +füstölögve, az udvarra zajló gravitációval. A nyári éj csöndjében a +csillagok alatt, rejtélyes hangok és zajok hangzottak, melyeket könnyű +volt megfejteni. A házmester ordított és tiltakozott. Nem használt. Van +egy bizonyos neme az emberi rosszullétnek, a lelki agóniának, mikor nem +használ semmi, mikor a civilizációnak el kell hallgatnia. Más vendégek, +más elborultak, más tragikusak, más agóniások, tengeri utasok s +hajótöröttek jöttek, más magyarok és édes honfitársak, akik nem sokat +bánták a házmestert öt emelet mélységében s egykedvűen a fejére +zuhantották, mint egy sárkányra egy hegyszakadékban, a gyomruk egész +revolúcióját. Igazi rubensi kép volt ez, igazi flamand éjjel búcsú után, +mert a teli hold sem hiányzott belőle mosolyra ferdült ábrázatával, az +ég tulsó sarkában, ahol nézett. + +Egy este, ebben az ünnepi hangulatban már csak Vollard ült az asztalnál, +aki bírta, egy francia! s jó magam is, aki itt ültem, az asztal tulsó +végében immár megkönnyebbülten, mint egy római, túl a válságon s aki +elülről kezdheti. A többi vendégek és rómaiak, nagyrészt az ablaknál +tartózkodtak, az előszobában. Csak ültem csendesen a hallgatag +Vollard-dal az asztal sarkában s Reményinével tőszomszédságban, csak így +ültem és cigarettáztam. A cigarettám füstjét, amint szállott, bámulta +Reményiné. + +A nők számára, minden a szív. Legyen ez a szív tele bánattal vagy +örömmel s akkor a nőt nem is érdekli más ezen a világon s nem is kell +külön mulattatni. Reményiné nézte a füstöt ahogy szállott s +összegyüjtvén gondolatait a füstszálak irányában, már-már beszélni +készült, ahogy azt szokta, valami sűrűbb lélekzetvétel kíséretében, a +maga szűk körébe fojtva. Csakugyan így volt ez minden este, így készült, +így kezdte minden este, valami kis lelkendezéssel, a szomorúságok kis +dallamait nagy általánosságban, a banális bánatok és csalódások kis +pengetését egy egész emberiség hangján s ebből átvariált, a +legszemélyesebben, a legegyéniebben, a legegyénibb hangokra s privát +dallamokra, a tulajdon keservére s bánatára, szenvedésére és elmulására +a legszürkébb monotoniákban, – ez volt _az ő_ hegedűje, ami zengett! +Alighogy beszélni kezdett, már tudtam, hogy ez jönni fog, ez a kis +részlet, már előre vártam ezt a finom kis passzust s készítettem a +zsebkendőmet. + +– A rejtély meg van fejtve, – mondta. – Tudja mért maradt el Reményi +évekig? mért hagyott bennünket a nyomorban? Egy barátnője volt +Amerikában! Egy barátnője! Akiért bennünket elfelejtett, a gyermekeit, +engem, mindent! Egy barátnője! + +S előkotort a szoknyája redőiből egy levelet. + +– Hercegnőnek szólítja! szerelmes hercegnőjének! _az ő Azrá-jába +szerelmes hercegnőjének!_ Mert ez ő, az Azra! ez Reményi! Hatvanéves +korában Azra! Ezzel a kopasz fejjel, ezzel az orral, ezzel a két füllel, +– Azra! + +Ezzel a hegedűvel! gondoltam, de nem mondtam s csak átvettem a levelet s +olvastam: + +«_Még küldöm a muskegoni lapokat. Most olyan egész kis helyekre megyek, +ahol már nem lesznek ujságok!_» + +Óh Istenem! gondoltam, egész kis helyek! Amerikában! ahol nincsenek +ujságok! Vajjon hol lehetett ez? micsoda világ végén? micsoda +naplementékben, micsoda vadonban, orkideák őserdejében, ahol nincsenek +ujságok! + +– No lám, – mondtam, – csakugyan, a rejtély meg van fejtve! Hogyan is +találtuk volna meg, ilyen messze! ilyen messze! + +S eszembe jutott a téli reggel! a Newyork Herald terme! Szegény öreg +asszony, aki ült ottan a téli reggelben, ezer ujsággal körülötte! és +remélt és várt! + +S csak néztem a levelet s csak néztem a levél szélén, azt a sokszáz +millió csókot, amit végezetül küldött a hercegnőnek! + +– Ehhez is idő kellett, ennyi csókhoz! – mondtam. – Hogy ezt mind +leadja, ennyi csókot, egy hatvanéves ember. + +– Azra! – felelte és fújt, – Azra! + +– _Welche sterben wenn sie lieben!_ – idéztem a költőt. + +– Ezért kellett nekünk szenvednünk, – mondta Reményiné. – Három évig! – +tette hozzá, egészen halkan, – három évig. Ezért kellett nekem félig +megvakulnom, – mondta és hallgatott. + +De akkor látta a sápadt vendégeket, hogy egymás után megint +beszállingóznak. + +A szobalányhoz fordult. + +– _Apportez la bombe pralinée!_ – mondta. + + + + +XXVIII. + +Ez este Munkácsyhoz ment Reményi Ede, – felejthetetlen este! A +hegedűjével ment. Ez volt Párizsban egyetlen koncertje, ebben a híres +szalónban, Munkácsyné védő szárnyaival. Gondolom, ambicionálta ezt a +szalónt, ezt a koncertet, ezt a _lady patronesse_-t. Hajdan Liszt Ferenc +is játszott itt, Munkácsyné védő szárnyaival, ebben a híres szalónban. +Talán ezért ambicionálta. + +Szóval ment a hegedűjével, – felejthetetlen este! Én is mentem. Én is +közreműködtem, – a jó Isten legyen irgalmas nekem! Egy gyönyörű +mondaine-énekesnőt kísértem zongorán. Scotti bárónőt kísértem zongorán. +A hölgy magyar dalokat énekelt. A hölgyet én tanítottam ezekre a magyar +dalokra, a _Hullámzó Balaton_-ra, a _Maros vizé_-re s még számos ilyen +nótákra. Köztük a _Csak egy kis lány van a világon!_ kezdetű exkluzív +melódiára, s ezt külön Munkácsy tiszteletére, mert ez a Munkácsy kedvenc +nótája volt. Függetlenül a nótától, a hölgy nagyon tetszett Munkácsynak. +Innen van, hogy olyan szívesen fogadta a hölgyet ezen a +Reményi-estélyen, noha vegyesen velem, ha szabad magam így kifejezni. De +sőt, igazság szerint, a hölgy jobban érdekelte, a hölgy a dalos ajkával, +mint Reményi a vonójával, ezen a Reményi-estélyen. + +A hölggyel, megvallom, sok bajom volt. Pataky Bernát kollégám ajánlott +be hozzá énekmesternek egy nap, egy keserű nap, egy reménytelen nap, +mikor, miképpen annyiszor! egy fillérem se volt. A hölgy, mint általában +a mondaine-énekesnők, inkább testi formáival s kéjes arcával hatott. +Hangja kevés volt. Valami kis üde, sipongó, kitermelt hangja volt, amit +két gömbölyű melle emelni látszott két sor fehér fog és két piros ajk +közé, ahonnan kicsengett vagy kicsordult olyan finoman s olyan +csodálatosan érzéktelenül ez a hang, mintha jégbe volna hűtve. Mint +általában a mondaine-énekesnők, főként azt a sugallatos »_Versez moi +l’ivresse_…« kezdetű csábdalt énekelte a _Sámson és Delilá_-ból, +jótékonyan transzponálva s annál fagyosabban, hogy az egész lelke benne +volt. A magyar dalok s magyar ritmus iránt semmiféle érzéke nem lévén, +mint a szögeket kellett a fejébe vernem, hosszú heteken s órákon át, +ezeket az egyszerű s lágy melódiákat, a hangzatokat és formákat, melyek +elgörbültek a dobhártyáján. Nem is szólva a szövegekről, melyeknek egész +lénye, atavisztikusan, előítéletesen, ellenségesen, mint egy mártír, +ellenszegült. Istenem, mit szenvedtem! mit szenvedtem ettől a nőtől! Mit +szenvedett ez a nő is tőlem! Micsoda munkám volt ez! micsoda +tanítványom! micsoda kínlódásom, hogy olykor már a hajamat téptem, félig +őrülten, szegény fejem, aki a szőke Boudorevszkát is türelemmel győztem! +Olykor ezt a töretlen nyelvét, mely nem hajlott egy magyar szóra, egy +magyar szótagra, egy magyar hangsúlyra s árnyalatra, egy magyar +hangsúlynak még a visszhangjára, még az árnyékára sem, ezt a töretlen +piros nyelvét kitéptem volna a szájából, ahogy nem bírtam vele! Százszor +megismételtem egy szót s százszor nem tudta utánam mondani, elferdült +szájjal, mely ragyogott a gőgtől. Megöltem volna, úgy gyűlöltem a magam +tündéri Balatonáról s Maros vízéről, ami a sötét éjjel volt neki. Az +embernek a maga anyanyelve s az ezernyi kép, amit sodor, olyan világos, +mint a fény. Nem is más ez a nyelv, mint a lélek tündöklő ege. Minden +szó olyan magától értetődő, oly szervesen élő, zengő, isteni, oly vérből +sarjadó, hogy az ember ámul s föl se tudja fogni, hogyan lehet ez másnak +idegen? Nem hogy idegen volt a hölgynek, de valami lehetetlen dolog, +valami fullasztó kín volt, ami nem fért a szájába. A mellett mindez +díjtalanul volt, hogy el ne felejtsem. Egyrészt resteltem jutalmamról +szólni, másrészt a hölgy se beszélt jutalomról. Úgy el voltunk gyötörve, +holtra fáradtan ettől a _Csak egy kis lány_-tól mind a ketten, hogy nem +is gondoltunk anyagiakra. + +Nem kívánom felnagyítani báltermi ízzásokig, karthagói ünnepségek +charivarijáig ezt a nagy estét Munkácsynál. Egy magasztos ember, +pofaszakállal, állott a szalón küszöbén és hirdette az érkezőket, +neveiket harsogván, mint egy végítéletben, mint egy tündöklő tengeren, +ahol mindenki úgy jön, hogy besiklik egy aranygályán! Az egész +mozgásnak, a mozgás ritmusának valami néma pompája volt, az a hangtalan +és ájult fönsége volt, az a dermedt, fagyos és izzó felívelése, amit +nagymiséken, királyi esküvőkön s koronázáson lehet érezni, mikor úgy +tűnik, hogy a tömeg magával hozta a székesegyházat. Ki volt itt? Mit +mondjak? Itt volt a párizsi bíborosérsek, mint egy szent gázló, mint egy +ibiszmadár olyan magas és olyan sovány, ősz fejjel, skarlátban. Itt +voltak, aranyba dermedve, napokkal, holdakkal és csillagokkal beszögelve +az összes nagykövetek, köztük a szultán követe, nyájas török, _Son +Excellence l’Ambassadeur de l’Empire Ottomane!_ ahogy a pofaszakállas +hirdette, félreállván, hogy a nagykövetné, a nagykövet karján, beférjen +a küszöbön, napkeleti duzzadtságaival. S itt voltak a feudális +szellemiek s az oligarcha pénzkaszások, a sokféle gazdagok és +gyomorbajosok, álmatag arccal valami bizonytalanban, s itt voltak a nők, +mindegyik mint egy-egy királynő, s itt voltak mind a celebritások, +félistenek és uraságok olyan magas rangban, hogy mellettük Tirard +miniszterelnök, mint egy díjnok, alázatosan, már csak a küszöbön +állhatott. + +S itt voltam én, – tessék megbocsátani. Itt voltam én a bárónővel, a +Balatonnal s a Maros vízével, mint a koncert első száma. Volt egy fekete +nadrágom, amit nyolc napon át, széltében összehajtva, gondosan a matrác +alatt őriztem az ágyamban, hogy a súly élesre vasalja. Ehhez a +nadrághoz, amelyen nyolc éjjel aludtam, volt egy árnyalattal sötétebb +frakkom s egy szál gyöngyvirágom a gomblyukában, s így lebegtem be a +nagykövetek tanácsa elé, a bíborosérsek s a többi burgrav, herceg és +hercegnő elé, Scotti bárónővel a karomon, így lebegtem be kissé feszes +fejtartással, mert az inggallérom az államig ért s így ültem le a +zongorához, a fehér nyakkendőm lepkeszárnyaival. De alig intonáltam a +_Hullámzó Balaton_-t azon az Erard-zongorán, melyen még Liszt Ferenc +játszott, hogy rögtön befúltam a habokba, képletesen szólván, – a bárónő +olyan görbén kezdte! Valahogy jöttem utána _recto_, ahogy tudtam s +szinte olvadva az ingemben, így jöttem utána s így érkeztünk el, benső +meghasonlásokkal mind a ketten, egymás iránt érzett forró gyülölettel, +művészetünk végére, miután a _Csak egy kis lány van a világon!_ kezdetű +nótát is előadtuk, korlátolt világszemléletével. Mégis tetszett, kissé +hűvösen tetszett, ahogy általában földi dolgok tetszenek nagyköveteknek +s bíborosérsekeknek, – a hölgy olyan szép volt! olyan szép azzal a két +hólabdával a keblén, mely szűzies ritmusával, kigömbölyödve a +decolletage-ból, valami téli reggel üdeségébe szállítgatta a hangját. +Munkácsy, egészen a háttérben, a falnak dőlve egy csillár alatt, el volt +ragadtatva, amint láttam. Azt is inkább láttam, mint hallottam, hogy ott +csöndesen, amint áll, fütyörészget magában. Nyilván ezt a kedvenc +nótáját fütyörészgette tovább. Nagyon szeretett így fütyörészni s mindig +fütyörészett, ha festett is, mindig. Egészen lágy, finom, melódikus +füttye volt, mint a fuvolának. Úgy tudott fütyülni, visszafelé a +szájába, hogy egészen halkan hangzott, mint a kanári roulade-ja. Mint +egy rigó, úgy tudott fütyülni. + +De már morajlott: + +– _Remini…_ + +Reményit senki sem ismerte, soha nem is hallotta. Munkácsyné, heteken +át, valami excentrikus hírét költötte őserdőkkel, wigwamokkal, majmokkal +s főnixmadarakkal, – ezért morajlott: _Remini…_ + +Bejött egy kis ember, a hegedűjével a hóna alatt s két nagy füllel +jobbról-balról, – _Remini!_ Egy kis törpe, zömök ember, +filiszteus-ábrázattal, hontalan, mint szent Pál s úgy sántítva is, +féllábra, mint Pál, abban az új lakkcipőjében, mely először volt a +lábán. Megállt a fényben, a zongora mellett, a féllábát sarkra +állította, lehúnyta a szemét, a fejét ráhajtotta a hegedűjére, +féloldalt, mint egy párnára. Igy állott egy percig és várt, mintha el +akarna aludni. Kissé soká várt erre a kéjes álomra, erre az ataraxiára, +túlvilágra s nirvánára, mert itt-ott már suttogtak s valami kis kacaj is +hangzott. A bíborosérsek meglepődve nézett, pirosló merevségével, mint +egy hegy a naplementében. S a nagykövetek sorában az osztrák gróf Hoyos, +igen magasról köhögött kettőt, mint akit nem lehet váratni. Csak a +nyájas török volt türelmes s csak ült, olyan boldogan és mohamedánan a +felesége hájtömege mellett, mintha tejben s vajban fürödne. A többi +tömeg, ízzón, csak feszengett és várt. A sok gyémánt nyugtalanul +szikrázott. Munkácsyné idegesen, védőszárnyait rezegtette a legyezője +strucctollaival. + +Ilyenformán e földkörüli hegedűs nem kezdte kedvező hangulatban. De sőt +ez a hangulat fokozatosan romlott, mikor elveszve Bach formuláiban, +olyan egyéni érzéssel hangsúlyozta ezeket a szent hangokat, kissé +magyarosan, hogy valami hieroglifáknak tüntek. S mikor végül befejezvén +a _Chaconné_-t, megint kinyitotta a szemét s felhajtotta a fejét a +párnáról, csak arra a sivár világra ébredt, arra a lélektelen és gonosz +világra, melyre minden művész ébred s amely elhárította, mint egy +Ahasvért! + +Nem bánta, örült, hogy vége van, a cipő nagyon szorította a lábát. A +büffé sarkában, ahol megvonult, le is húzta a fájósat olyanformán, hogy +a lábfejét benne hagyta a szárában, mert így nem fájt, cuggos cipő +lévén. Igy ült magában, elhagyva, a féllábával ortopédiásan, s pengette +a hegedűjét, ahogy azt szokta, függőleges állásban a térdén, amíg nem +jöttem s hoztam egy fürt szőlőt, amit kért. Aztán egy második fürtöt, +egy harmadikat, egy tizediket, mert megint kért s megint egy fürtöt s ez +mind frankenthali szőlő volt, festeni való gyönyörű szőlő, amit jóízűen +nyelt zsugori létére, koncentráltan, hogy másnál van, ahol pusztít. + +– No, megyünk haza? – kérdezte, miután megevett egy üvegházat s megint +belenyomta a lábát a cipőbe. + +Nagyon szomorú dolog volt, ahogy mi innen távoztunk ketten, ahogy +Reményi kivonult e Babylonból, negligálva, öreg ember, egy búcsúszó +nélkül, lefitymálva, lefitymálva? még csak észre sem vette senki, amint +ment a hegedűjével, a két nagy fülével, _Remini!_ amint mentünk, +magyarok, mi ketten. Főként a földszinten, a ruhatárban érezhette, hogy +bizony megbukott szegény, mert az ilyet csak a ruhatárban lehet igazán +érezni. Ahogy ezek a merev lakájok, ostobák! az ujjuk végéről +átnyujtották a felöltőjét, már nem is volt számukra a világon. + +Elsántikálva az Avenue de Villiers sarkáig, végül egy konflisba szállt, +egy vadgesztenyefa alatt s amint nyujtotta a kezét: + +– Hazavinném a konflison, – mondta, – ha nem fájna úgy a lábam! Alig +várom, hogy otthon legyek. No, Isten vele, jó éjt! + +De még kiszólott az ablakon: + +– A jövő héten utazom Magyarországba. Viszem haza a feleségem, a +gyermekem. Hadd haljanak meg otthon. + +Talán nem is ilyen zordan gondolta, mint ahogy ez hangzott. Talán csak +úgy gondolta, hogy megint megy a nagy világba, tengeren túl s ne legyen +több gondja! No de mégis! A gyermekei! a két tizennyolcéves! Nagyon +megbotránkoztam. + +– Hát a mester, hol szándékszik meghalni? – kérdeztem kereken, az +ablakba hajolva. + +– Én? – hebegte elképedve, hogy rá is kerül a sor. – Én? nem tudom! +valahol! – s az ülésnek dőlt. + +S már döcögött az éjben. + +És végül elmentem búcsúzni… Ez volt a vége, – búcsúzni! Megvallom, +könnyes szemmel jöttem fel a lépcsőn. Minden búcsúban megszakad az élet. +Mindig fájt búcsúznom, holott annyit gyakoroltam! Valaki csak átkelt a +Szajnán, a kis hajón, az egyik partról a másikra, hogy már fájt a +szívem! Mit mondjak arról, aki elment messze, a hazámba! Arra a +gondolatra, hogy Reményiék hazautaznak Magyarországba, kimondhatatlan +kínokat éreztem. Micsoda boldogság az, hazautazni Magyarországba! – ezt +éreztem. Annál kínosabban éreztem ezt, hogy én nem utazhattam +Magyarországba! Milyen furcsa is az, a mások utazása Magyarországba! Nem +is az, hogy ezek utaznak, de hogy én mindig itt maradtam magamban! +Milyen furcsa is az, – a mások boldogsága! Hogy csak ebben hisz az +ember! Hazautaznak! Micsoda gyönyör ez! Hogy lehet ezt érezni! Milyen +furcsa! Mikor az embernek semmi része benne! Akkor lehet ezt legjobban +érezni. + +Könnyes szemmel jöttem fel a lépcsőn. Minél magasabbra jöttem öt emelet +lépcsőn, annál mélyebbre szálltam. Annál mélyebbre szálltam a kínokban, +a honvágyban. Mikor felértem a küszöbre, az ötödik emeleten, úgy tünt, +valami pincébe szálltam. + +De csak álltam a küszöbön és vártam. Csengessek? Nem is tudtam, ha +csengessek-e? Ha csengessek-e, mint ahogy ezt máskor szoktam. Ha +csengessek-e a mások boldogságán? Mint ahogy a más fájáról ráznám a +gyümölcsöt, egy idegen kertben. Inkább elmenjek? nem is tudtam. Soha +vándor nem állott így egy idegen kertben. Soha Ádám nem állott így az +almafánál a paradicsomkertben. Soha koldus nem állott így egy küszöbön, +ilyen nyomorúságban! + +Van egy fajtája a koldulásnak, amelynél nincs silányabb. Mikor az ember +a más boldogságából koldulna, mit? egy gondolatot! a más gyönyöréből egy +illúziót, egy pillanatot, egy képzetet! a valóságból egy hazugságot. +Mikor az ember, elgyötörten a honvágytól, még egy kuffertől is kéregetne +s hozzádörgölné a szívét, egy öreg kufferhez! amit föladnak +Magyarországba! Mikor az ember a maga honvágyát hozzádörgölné azokhoz, +akik hazautaznak! Mikor az ember utazik azokkal, akik hazautaznak, a +nélkül, hogy utazna! Mikor az ember mindig ott marad magába. + +Alighogy beléptem az előszobába, már is ráborultam arra a fekete +málhára, ami állott ottan, már is ráborultam, mint a boldogság +ravatalára! A súlyát, amit éreztem, a szijjakat, amit éreztem, a bőr +szagát, amit éreztem, oh Istenem! ez mind az én utam volt, gyönyörteljes +utam! ezek mind a tulajdon szijjaim voltak, ez mind a magam nyomora +volt. Az egész honvágyam, úgy éreztem, ebbe a nagy málhába van begyűrve +s betemetve, az egész szívem bepakkolva a sok rongy közé, amit ide +benyomtak. Még mindig nyomtak, még mindig csomagoltak, a tetejébe, az +aljára, mindenfelé a málhába, még mindig csomagoltak! Micsoda izgalom +volt, micsoda láz és sietség, mennyi kérdés, kiabálás, mennyi mozgás, +szaladgálás, micsoda friss élet, ami csapkodta az ajtót, ami itthagyta e +falakat, az egész lakást, ezt az egész régi sorsot, ezt a Párizst, – +hazautaznak! Minden mozdulat a célt jelezte s megjelölte a helyet, ahová +mindez torlódott: Pest! Csak álltam és néztem. Olykor útban voltam, meg +is löktek. A falhoz álltam, oh Istenem, Pest! Odáig nem is mertem +gondolni, hogy talán Reményit irígyeljem, az ikreket, az asszonyt, a +cselédet, akik utaznak. Csak az a kis kézi bőrönd lehettem volna, amit +láttam, nyitva még, egy széken a sok toilette-dolgokkal s ezüst +szelencékkel benne. Soha egy kis bőröndnek ennyire lelkét nem éreztem, +ilyen jó dolgát, pályafutását, világjárását! És soha magamat ennyire +nyomorultnak. Hazautaznak! Csak mikor fecskéket láttam elszállani +magasan az égben, volt ilyen érzésem. Soha én így nem fogok szállhatni +az égben! + +Mivel sírtam, Reményiné is sírt. Az a régi, száraz sírása volt, könnyek +nélkül, az a borzasztó sírása, amit a Newyork Herald termében láttam. Az +a borzasztó sírása a legnagyobb alkalmakra, az a torz sírása! Aki +sohasem mozdult és csak várt és várt, asztrális tengerek előtt, aki csak +várt, mint egy pingvin a parton, aki vár, most maga is mozdult, utazott, +utazott! végre. Egész testi masszája, a lelki nyomorok súlyával, +esztendők mázsáival, még rettenetesebbnek tünt. Mint egy tört hajó, +olyannak tünt, egy tenger előtt, amelyre rábocsátják. Szinte +szemlátomást sodorta a sors. Utazott! Hogyan? Mért volt ez szinte +őskori, tragikus? Mint a népvándorlásban, a Kaukázus felől, hegycsúcsok +és völgyek felől, úgy tünt föl súlyos árnya valami pokoli mosolygással a +széles arcában, szörnyű mosoly! amivel vándorolt és sírt. + +– Magától nem búcsúzom, – mondta fogvacogva, néhány utolsó fogával. + +– Én sem a nagyságos asszonytól, – feleltem olyan ájult hangon, hogy +majd belehaltam ebbe a búcsúzásba. + +Az öt szobán át, mind az öt szobán át, mind szilajabb tempóban, mind +izzóbban, mind tébolyodottabban, a málhák és bőröndök között, Reményi +jött-ment őrjöngve a hegedűjével és zengett! Soha így nem dühöngött és +zengett, ilyen magaslatokban, ilyen forgatagokban, melyekben már útra +kelt, már rég elszállott, röpült, gurult, mielőtt a családjával a +vasútra hajtatott! Olyan furcsa volt az, hogy tőle nem is kellett +búcsúzni, nem is lehetett. Amint zúgott s zengett a szobákon át, közel +és messze, már rég nem is volt itt! Nagy utazó! mi volt ez neki, ez a +kis rövid út Magyarországba? aki a föld végéről a tulsó végre olyan +könnyűszerrel szállott, mint ahogy egy más ember lép egyet a +boulevardon. Már rég nem volt itt. Hol volt? Sehol. Az öt szobán át, a +málhák között, málhák nélkül, poggyász nélkül, valami kék tavaknál, +Bengáliában, a hegedűjével! Úgy kellett visszahívni, hogy indulni +lehessen. + +– _Il est temps papa!_ – ordított Tibor. + +Ebben a pillanatban, egy revolverlövés dördült, odakünn a lépcsőn. Mi +történt? Mi volt ez? Micsoda szörnyű dráma? Micsoda búcsú! Hazautaznak! + +A falnak lapulva künn, Adrienne állott, fátyolos kalapjával a fején. +Mellette, revolverrel a kezében, fiatal udvarlója düllesztette a szemét +azzal a wertheri melankóliával, amellyel az ilyen merénylők stilizálják +magukat szerelmi drámák hőseivé. Rálőtt a leányra? lehet, nem tudom, +mindenesetre nem találta, s csak állt sápadtan, halálra szántan, +tragédiásan, s nem tudta, ha lőjjön-e mégegyszer, igazi francia, igazi +fiatal, – alig volt húszéves! De Tibor rögtön rávetette magát s adott +neki egy pofont. Egy rendőr is vitte már a hivatalba s ott is kapott egy +pofont. De ki is oktatták ott, igen bölcsen s hazafiasan, abban az +értelemben, hogy nem kívánván bántani a kisasszonyt, csak maga ellen +használta a fegyvert. Erre oktatták ki, hogy így valljon. Igy is +vallott. Mire rögtön el is engedték s már rohant is ki a vasútra, azon +feldúltan s felképelve, ahogy volt, igazi fiatal! + +Épp indult a vonat, amint kiért szegény, még látta ezt az +Orient-Express-t, amint gurult hosszú kocsisorával, kivilágítva, még +látta! s utána vetette magát. Rohant, amíg bírta, a perrón végéig, a +legvégéig, a fal tövéig s még rohant volna, de ott az alagút volt s ott +minden eltünt a sötétben, az utolsó vörös lámpa. + +– _Je suis bien malheureux!_ – mondta, mikor jött vissza lihegve. + +Nem is feleltem, hagytam, mentem. Hazautaztak, – mondtam magamban, mikor +kiértem a boulevard Magentára. + + + + +XXIX. + +El fogom kérni díjaimat Scotti bárónőtől, – ezt határoztam. Ezt +határoztam azzal az elborult jogérzéssel, ami a kizsákmányolt embert +olykor bizonyos szélsőségekbe kergeti. Végre is, dolgoztam ezért a +nőért, kínlódtam evvel a nővel. Hat hétig tanítottam, mindenap +tanítottam! Zongorán kísértem hűvös dalait a Munkácsy-estélyen, sikere +volt! ünnepelték! Munkácsy, nyilván külön is megünnepelte, – lehet az, +szabad az, ennyire megfeledkezni egy szegény fiatalemberről, kérdem? +Kótákat is másoltam érte hosszú éjjeleken át, szegény fiatalember! + +Idáig nem igen történt, hogy nők megfeledkeztek rólam, mégha nem is +tanítottam őket s nem is másoltam kótákat értük. Ez volt az első, igen +bántó eset, amikor magamra hagyva s lefitymálva, teljes zamatjában +ízleltem meg szívemben a női szív hálátlanságát. Ennél nincs keserűbb +dolog a világon. Nem tudom, mit kíván az ember a nőtől, micsoda abszolút +dolgot. Azt sem tudom, miért érzi az ember olyan felfokozottan +brutálisnak a nő hálátlanságát. Az igazság az, hogy fellázadva a +szívemben, valóságos lelki válságaim voltak. + +Keserű haragjaim voltak, amint e nőre gondoltam. Csak keserű haraggal +lehetett gondolni e nőre, mint általában a legtöbb nőre, de erre +különösen keserű haraggal. Rettenetes munkám emlékeit idézve, zenei +kínszenvedésem emlékeit evvel a nővel, olyan dühökbe gurultam, négy fal +között, a szobámban, olyan kétségbeesett dühökbe, hogy lázongó +szívemben, robbanásra készen, a legzordabb gondolatok ébredtek, valami +halálos kísértés legködösebb füzérén. Nem analizálom s nem hordom össze +apránként e gondolatok elemeit annak a nagy egységnek a masszivitásáig, +amelyben indulatbeli matériák, a mérges atomok nyüzsgésével, +kavarodásával s megtermékenyülésével a tragikus cselekvés felé sodorták, +mint leghőbb vágyak felé, szegény elkábult fejemet. Ölni szerettem +volna. Minden különösebb magyarázat nélkül, egyszerűen megölni szerettem +volna ezt a nőt! Nem látván módját, hogy jogos díjaimhoz jussak, csak +arra gondoltam, hogy megöljem. Hosszú percekig, gondolatban, gyilkos +voltam. Ez volt az egyetlen nő életemben, akit meggyilkoltam. + +Hogyan lehet ezt prózaiabban magyarázni? Mi volt itt a lélek titka, nagy +harca, tusája? Magyar világnézletemben s úri gavallériámban nem +kérhetvén anyagi jutalmat egy nőtől, másrészt a nő sem jelentkezvén +önként a jutalommal, azonfelül, marcangoló szegénységemben, nem is +mondhatván le e jutalomról, ilyen drámaian véltem elvágni a csomót +egyszerre a nő nyakával s a _Hullámzó Balaton_-nal benne! Ez a +szegénység romantikája, a büszke szegénységé. Szerencsére nagyobbszerű +energiák és terheltségek nélkül lévén, zord lelki viharjaim meddőn +lezajlottak bennem s legyőzve a kísértést s a romantikákat, inkább csak +magamat gyilkoltam. S megint csak azt határoztam, békés +nyárspolgáriassággal s meglehetősen franciásan, akarom mondani francia +hatások alatt, hogy egyszerűen el fogom kérni jogos díjaimat. Ezt +határoztam, miután hazulról is, lapjaimtól, hasztalan vártam jogos +díjaimat. Ezt határoztam, miután harmadik napja nem ettem. Az éhségnek +vannak ilyen tragédiái, az összes tragédiák fölött. Mikor az ember +egyszerűen elkéri egy nőtől, ami jár az embernek. + +Mivel resteltem személyesen jelentkezni, a levélírás silány módjához +folyamodtam. Régi emberi gyöngeség és gyászos szemérme az emberi +léleknek, hogy amit két élőszóval el tudna intézni, azt bőven kidolgozva +hozza levelekben. Az ember úgy áll ösztönszerűleg, tulajdon szívével +szemben, mint egy adóhivatallal, ahol mindenhez egy akta kell. Vágyakhoz +és fájdalmakhoz levelek kellenek. Az ember sohasem írna leveleket, ha +nem gondolná, hogy ez könnyebb, mint beszélni bizonyos esetekben. +Könnyebb? Alig hiszem. Ha valami fölényes levélben, szuverénül, azt kéri +az ember, amihez nincs jussa, ami csak képzelődés, föllépés és +követelődzés: az még lehet eredeti, bátor, vakmerő, ebben még lehet +valami elszánt dolog. De azért írni, ami jogosan megilleti az embert, +ez, valljuk meg, szánalmas. Az ilyet legnehezebb is írni. + +Több levelet próbáltam, olyan stiláris nehézségek, olyan izgalmak s +konfúziók, olyan lelki viharzások közben, hogy e benső zajoktól s +lármától nem hallottam a mondatom ritmusát, nem hallottam önmagamat. +Déltől estig, tíz órán át, tíz olyan sort írtam, hogy nem tudtam aludni +ettől a tíz sortól. Az egész éjjel ezt a tíz sort forgattam a fejemben s +belemondtam a párnába s magamnak recitáltam százszor és százszor +egymásután, a sötétben, ezt a tíz sort, a hatásokat kutatván. Minden +szónak a mélyére szálltam, az értéke rezgésére, a tűze fényére, az +értelme zengésére, hangmértani rebbenésére s a vége az volt, hogy +elkoptatván az egészet, másnap megint elszálltam új levelek szárnyán. +Megint írtam egy levelet. Ezt megint átírtam s megint átírtam s jogos +díjaimért annyit koncipiáltam s annyi levelet írtam, hogy már +jogtalannak tüntek e különböző variációkban. A szavak, ahogy válogattam +őket, a mondatok, ahogy konstruáltam őket, az értelmi arányok, ahogy +keresgéltem őket, már-már elmosták bennem elborult jogérzésemet. Már +rátévedtem az irodalomra. Már kiestem a profán életből és beleestem egy +lírai-tengerbe. Beleestem a Vörös-tengerbe, holott az izraeliták itt +szárazon jöttek át. A sorsom rejtélyében már úgy írtam, mint húsz évvel +később, a »_Levelek egy barátnőmhöz_« című kötetemben. Már csak írtam. +Már nem is tudtam, mit csinálok, csak írtam. Jogos díjaimat kívánván +elnyerni, rájöttem az egész szerencsétlenségre, önmagamra, költő! Végre +mégis írtam egy levelet. Egy egyszerű kis levelet. Egy olyan egyszerű +kis levelet, mint egy egyszerű kis ibolyacsokor. + +Ezzel a levéllel a zsebemben elmentem a bárónő lakása környékére. Csak a +környékre. A leghosszabb úton mentem, azokkal a szándékos szünetekkel s +kerülőkkel, melyekkel az ember megprolongálja a terveit, a végzetét. +Hátha valami csodába botlom útközben s a levelem tárgytalanná válik. A +Place Vendôme-on egy csomó ember állt egy szálloda kapuja előtt és +bámult. + +– Mit várnak itt? – kérdeztem egy rendőrtől, aki maga sem volt +tájékozva. + +– Valami királyt! – felelte, – _quelque roi!_ – S ment tovább. + +A görög királyt várták, mert ilyet még nem láttak Párizsban, görög +királyt. Renan elhitette a franciákkal, hogy csak az athéni köztársaság +számított a világban. A görög király! gondoltam, ez segíthetne rajtam. +Ez nyilván megőrizte a tradiciókat az írók irányában. Magam is beálltam +a sorba és vártam. Gondoltam, ha nem megy máskép, csinálok egy riportot. +Már fel is tünt a kapuban, görög király, civilben, de olyan farsangi +hadsegéddel katonaruhában, hogy egy egész hattyúmadár volt a sisakján, +két tündöklő szárnnyal. Mind kiáltottak: «_Vive le roi!_» Én is +kiáltottam, olyan kétségbeesetten kiáltottam, olyan üdén és zengőn a +legszebb hangomon, amennyire csak magamra kívántam terelni a figyelmet. +Az egész szívem tele volt ragaszkodással a görög király iránt. A nyomora +legmélyén az ember, mikor már mindenki elhagyta, csak egy királyban +bízik. Ez Isten sugallata az emberben. Mert az ember leginkább abban +bízik, ami a legmesszibbre van tőle. Az igazság az, hogy a görög király, +mint általában a királyok, valahogy úgy nézte a tömeget, hogy senkit sem +látott. Beszállt egy kocsiba. A hattyú is beszállt utána. Vége volt. +_Quelque roi!_ Gondoltam, a rendőrnek van igaza, hogy ilyen fitymálva +szólott. Ez ismeri a királyokat. Gondoltam, felküldöm a levelemet Scotti +bárónőnek. + +Néhány lépést jöttem a rue Mont-Thabor irányában. A sarkon megint +megálltam egy sor madárkalitka előtt, egy bolthajtásban, ahol egy öreg +ember, a kalitkák között, énekes madarait kínálta. Mindenféle apró +madárkák ugráltak sipongva a kalitkákban és egy rab fülemülét is láttam, +aki csak búsan gubbasztott s nem adott egy hangot s nyilván csak a maga +fülemületragédiájára gondolhatott, a szülőlombjára, valami távoli +erdőben. Egy másik madár, egy gyönyörű pintyőke, kiszúrt szemmel állott +a kalitkában, egy lécen és valahogy félvállról fütyült, igen keservesen +az elferdült nyakával s a fejét magasra tartva, ahogy nyilván a fényt +kereste, amelyre még emlékezett. + +– Vak? – kérdeztem. + +– Csak így fütyül szépen, – felelte az öreg ember, mint egy barbár a +bolthajtásban. + +Oh Istenem, fel lehet-e ismerni egy pintyőke két holt szemében az élet +egész silányságát? Már nem haboztam, mentem. Nem is tudom, hogyan +bátorodtam föl, micsoda szolidaritásban, ezzel a szegény +művész-madárral. Világtalan fütyörészése, valahogy kitárta elém, micsoda +hangokon! a magam vak líraiságát s úgy sejtettem meg benne testvéri +magányát emberi bűnnek s fájdalomnak, testvéri magányát, ami a kis +lécről s a kalitkából szólott s messze elhangzott az utcán. Felküldtem a +levelemet a házmesterrel és vártam. + +Nem telt bele öt perc s már jött vissza a válasszal. + +– Nem jár semmi! – mondta. – Ezt üzeni a bárónő. + +Csak néztem. + +– Nem jár semmi? – kérdeztem azon elbárgyultan, ahogy olykor a +legvilágosabb dolgokat nem érti meg az ember. + +Mikor kiértem a rue Castiglione-ba, a Tuilériák elé, már kitöröltem a +szívemből Scotti bárónő emlékét. Ennek örökre vége, gondoltam, lemondok +díjaimról, nem is fogom kérni többé, soha többé ezeket a díjakat, se +szóban, se irásban, soha többé, egyszerűen megadom magam, vallásosan, +Isten akaratának s annak a sivár lelketlenségnek, ami ezt a világot +alapjaiban összetartja. A különös az, hogy vallásos érzelmeim voltak. +Soha többé nem foglalkozom evvel a nővel, fűztem tovább, nem érdekel +többé, haljon meg. Nagyon közelről érezvén a sorsomat, mert már két +napja nem ettem, a bárónőt a Gondviselésre bíztam s bizonyos francia +hatások alatt, melyeknek ezidőtájt már áldozatja voltam, azt a bizonyos +történelmi szót adresszáltam fagyos lénye irányában, mely minden +helyzetre alkalmazható lévén, az örök búcsú számára sem volt hatástalan. +Azt a bizonyos történelmi szót, mely Cambronne-tól származik Waterloo +síkságán s amelynek zord fonétikájában minden lelki válság megkönnyül s +feloldódik. Azonfelül azt is tapasztaltam, mennyire üdítő e szó, e +történelmi szó, főleg nőkkel szemben való alkalmazásában, üdítő? több! +egyenesen megváltó, páratlan, boldogító! Bejöttem a Tuilériák kertjébe, +mint egy hajótörött, mint egy sorsüldözött, mint egy igazi árva, mint +egy költő, aki az egész világból, érzésből és tudományosságból beéri +egyetlenegy szóval. Egyetlenegy történelmi szóval. De mivel a jó Isten +kitüntetett a könnyek adományával, lágyan el is sírtam magam, magyar +érzelmességemben, amint ültem egy fa alatt egy széken. Most már csak meg +kell köszönnöm Pataky Bernátnak, ha találkozom vele, ezt a sibylla +tanítványomat, gondoltam és csak ültem a széken. + +Körülöttem karcsú fiúgyermekek játszottak a kertben. A nagy medencén +vitorlás gályáikat irányították a szélnek, hosszú nádpálcák segélyével. +Még csak nem is olyan régen, gondoltam, én is ilyen karcsú fiúgyerek +voltam, ha nem is volt vitorlás gályám, mert én inkább csak álmodoztam, +valami gonosz könyvvel a kezemben, a Kraszna partján, Szalkán. Még csak +nem is olyan régen! Vannak szavak, amelyek, ha nem is történelmiek, ha +egyszerűen csak magyar szavak, az ember lelkét véresre sebzik. Melyekkel +egész világok gurulnak, olyan szavak. Olyan szavak, hogy nem is lehet +kifejezni, amit kifejeznek. A honvágy marcangolt. A Jászai tündéri képe +tünt föl a horizontban, kelet felől, a nap sugártörésében, mint valahol +Antiochiában. Rózsák illata szállt valami rejtélyes mulandóság szárnyán, +ami észrevétlenül sodorta az életet, a történelmet, a dolgok minden +hívságát a földön s az árnyakat is mind sodorta, lovagolvást a +Tuilériákban s Mária Antóniát a kert végében, hajdani rózsákkal, sápadt +női fantóm! Gondoltam, fogok írni egy drámát Antóniáról Jászai Marinak, +hogy kimutassam ragaszkodásomat. Miért, hogy mindig arra gondoltam, +rendszerint legnagyobb szegénységemben, hogy valami súlyos dolgot írjak. +Ha nem voltam boldog ötéves koromban, nyilván azért volt, mert akkor még +nem gondoltam arra, hogy egyáltalán írjak valamit. + +S csak ültem a széken a Tuilériákban, mert itt a világ végéig ülhet, egy +szalmafonatú széken, díjtalanul, a magányos ember. S csak válogattam a +lelkemben, keserveim füzérén, a legfinomabb hangulatokat, mert a magyar +honvágy, mindennél erősebb lévén, legfinomabb hangulataival, már +elfojtotta a szívemben a francia hatások varázsát. _Még csak nem is +olyan régen!_ Csak ezt variáltam abban az egyhangú vonatkozásban, ami a +mult életemnek tűzte a lelkemet, mint egy bús növényt a fénynek. Minden +olyan közel volt, alig történt meg, alig zajlott le, tegnap! Tegnap, +hogy eljöttem hazulról, hogy a Nemzeti Színházban az _Ember +tragédiájá_-t láttam! Vajjon csakugyan _ez_, az ember tragédiája? +kérdeztem aggódással, Madách iránt való mély tiszteletemmel. Az a +legsötétebb perce az emberi léleknek, mikor remekművek irodalmiasságához +méri a maga egyéni keservét. Shakespeareből ki lehet ábrándulni +ilyenkor. Ki tudott ezen a világon, az én tragédiámról? Minden olyan +közel volt, alig történt meg, alig zajlott le, tegnap! Minden olyan +közel volt! Csak az volt olyan régen, hogy utoljára ettem. + +Talán semmi annyira nem izgatja s nem kísérti meg az ember lelkét, mint +ami hiábavaló s lehetetlen. Innen a mindenféle újítók s forradalmárok +vállalkozása, a sarki utazók zord nosztalgiája is, hosszú évszázadok óta +a sarki világok felé. Én nem vágytam ilyen messzire, a föld végére, +kísértetéseimben, én csak valami tűzijátékban kigyujtottam magamnak, a +képzeletem lobogásán, a hazatérésem szceneriáit, minden részleteivel, +mint ahogy külön magamnak egy drámai jelenetet írnék. Mert mindig úgy +szerettem volna élni, ahogy ezt magamnak megírnám. Ahogy ültem a széken +a Tuilériákban, úgy magamba szálltam, koncentrálva magamat, hogy +álmaimat szőve, a valóság gyönyörébe estem. Mert a valóság csak akkor +gyönyör, ha azt az álmok szövik. Mindent elhittem magamnak, mindenüvé +követtem magamat azzal a stiláris készséggel s engedelmes hűséggel, +ahogy az ember a vágyait tudja követni, a vágyait a nyomorban, a +gondolatok szárnyán. Amennyire szenvedtem a valóságban, épp annyira +boldog is voltam túlonnan a képzeletem világában, mert a szenvedés csak +addig számít, amíg fel nem váltja egy illúzió. Apránként kidolgoztam, +pedantériával, egy egész tervet, egy egész programmot azzal a könnyed +építkezéssel, ahogy légvárakat épít az ember, ahogy utazna az olyan +ember, aki egyáltalán nem utazhat, ahogy mindent megenged magának az +ember, ha semmit meg nem engedhet magának s ha két napja koplal és csak +hallgat. Kidolgoztam egy egész rendszert, egy egész álmot, egy egész új +világot arra a napra, mikor haza fogok utazni! Korán fogok kijönni a +vasútra, gondoltam, legalább is egy órával indulás előtt s gyalog fogok +kijönni a vasútra, hosszú utcákon át, százféle kerülőkkel, hogy élvezzem +térben és időben, még mielőtt utaznám, az utazás gondolatát. Mindent +apróra kidolgoztam. A szerelvény előtt, a perronon, egy óráig fogok +sétálni s külön megszemlélem a gépet, imádattal, imádattal a gyönyörű +gépet a fehér gőzöktől robbanón, ahogy vár a jelre, hogy nekirohanjon az +éjjelnek s a végtelennek. S ahogy be fogok szállani a kocsiba, végre, +mikor szólni fog a jel, ahogy be fogok szállani, micsoda mozdulattal, +micsoda érzéssel, micsoda gondolattal, micsoda magányosan mint az igazi +boldog ember, – ezt mind kidolgoztam, ezt mind láttam, ezt mind írtam, +ezt mind elképzeltem, s már ültem a fülkémben s már utaztam +Strassburgig, egy fél éjjel, annyi kéjjel, hogy nem bírtam tovább s +megrázkódtam a széken. A képzelet is csak úgy viszi az embert, mint +minden egyéb az életben, hogy tudniillik van egy perc, mikor elakad az +ember. Van egy perc, ami legyőzi az embert éppen akkor, mikor elérne +elébe. Fecskék nem szállnak olyan sebtiben az égen, mint ahogy én +szálltam vissza, én roskadtam vissza magamhoz, az estében. A lelkiekben +is, úgy tűnik, valami kérlelhetetlen egyensúly uralkodik a világban. Aki +megengedi magának a fantáziákat, az össze van törve, minden csontjában, +mikor legurul az ábrándjai hegyláncolatáról. Soha így nem ébredtem, mint +a Tuilériákban e nap! Milyen régen is volt minden! Milyen régen ez a +Scotti bárónő is, aki elúszott az emlékezetemben, mint egy jégszirt +fantómja, a sarki tengeren. S milyen régen, hogy nem ettem! Mert ez +egyformán régen volt, közelségekben s távolokban. Mert ez egyformán +pozitív volt, akármit képzeltem. + +Azonfelül, az abszolút bizonyosság súlyával nehezedett agyamra, hogy egy +árva _sou_-m van, egyetlenegy _sou_ van a zsebemben, egy franknak +huszadrésze, vagyis öt centime a vagyonom! Soha a biztos tudatnak ilyen +lesujtó hatását nem éreztem. Az unikumnak, a ritkaságnak, az +egyedülvalóságnak ilyen keserű fenségét sem, soha. _Egy sou!_ Ez annyi a +pénz világában, az ezüstfrankok, tallérok s arany húszfrankosok +birodalmában, mint egy főúri birtok produktivitásában egy csipetnyi +törek, ami ott maradt a földön. Ez annyi, mint egy erdőszélen egy kis +fonnyadt nyírfalevél, ami lehullott. Ez annyi, mint a csillagok +végtelenségében egy utolsó kis szikra a tejúton. A honvágy marcangolt. +Mert az olyan sajátságos, a honvágy, hogy mindenhez van kapcsolata, +valami delejes kapcsolata minden árnyalathoz, minden pénznemekhez, a +milliókhoz éppúgy, mint egy ilyen utolsó kis rézpénzhez, amit +koldusoknak adnak. Mert a honvágy az ember lelkében, az egyetlen igazi +kívánság valami jobbra, szebbre, valami boldogabbra. Már esteledett. A +honvágy marcangolt. Mert a honvágynak az estével is van kapcsolata, +azokkal a távoli fényekkel is, melyek a Champs Elysées-n túl, az Arc de +Triomph fölött hullatták véres tüzeiket mintegy történelmi egekből. +Fényekkel átszűrt felhőknek azokkal a tömör masszáival, melyek a +palotasoroknak egész lángoló fantazmagóriáit ívelik fel az alkonyati +égre, azokkal a fényekből való havakkal s havasokkal, amelyek mint egy +tükörből vetítik a csúcsaik skarlátját s patakjaik zuhatagját omló +aranyban ontják, azokkal a szakadékokkal, szirtekkel és +hegyláncolatokkal, azokkal a magas csapásokban tündöklő fensíkokkal, +azzal az egész borzalmas kivilágítással, fényből való máglyákkal s +teológiákkal, melyekkel az alkony borul Párizs fölé a mennyek +végtelenségében, a honvágynak olyan rettenetes kapcsolata van, hogy +valami torz kínomban, elfúlva, szédültem ki a kertből. + +Hova menjek? Mert az is sajátságos a honvágyban, hogy az ember sohasem +tudja, hova menjen. A szív, mint egy delejtű, változatlanul csak azt az +irányt mutatja az embernek, hová nem lehet, hogy menjen. Ahol megy az +ember, az mind olyan, minden valóság ellenére, mintha sehol se menne. A +honvágy ellebegteti az embert, valahogy kitaszítva, valami vak +végtelenbe. Valami dupla világba, amelyből az egyik zárva van. Az estéli +egekkel mögöttem, a fénykertekkel s tűzhányókkal, nem is éreztem az +estét, ami leszállt. Két világ között csak azt éreztem, hogy az egyik +elmúlik, de a másik nem jön. Az este, ha leszáll, csak éppen annyi, hogy +soha nem lesz reggel. Megálltam egy fal tövében, céltalan, a sarkon. A +madárkalitkás öreg ember, néhány lépésnyire tőlem, behordta mind a +kalitkáit s zárt. A vak pintyőke még bele sipongott, félvállról abba a +változatlan sötétbe, ami a kiszúrt szeme világa volt. A kalitkák mind +eltüntek, a bolt mélyén, az egymás tetejében. Az egymás tetejében mind +gubbasztott a sok madár, a sok madár! Az öreg zárt s míg megforgatta a +kulcsot, a fél térdével benyomta az ajtót. A honvágy marcangolt. A +honvágynak nem tudom micsoda kapcsolata van zárt boltajtókkal s +madárkalitkákkal. + +Egymásután eszembe jutott, külön-külön, az a három magyar dal, melyekre +Scotti bárónőt annyi kínnal tanítottam. Az is eszembe jutott, hogy +énekmesteri sikereimmel öt centime magaslatáig vittem. Öt centime +magaslatán olyan magasan van az ember, olyan magasan vagy mélyen, hogy +már nem is mehet tovább. Bementem egy péküzletbe a szomszédban, öt +centime-om magaslatán. + +Sehol a világon nem árulják a kenyeret olyan báltermi díszletekben, +olyan szimbolikus fönséggel, mint ezekben a párizsi péküzletekben, +tükrös falakkal s márványasztalokkal. Sehol a világon nem is tudnak +ilyen kenyeret sütni, magyar lisztből, aranyrudakban. Sehol a világon +nem is mérik a kenyeret, gyönyörű fiatal hölgyek, ilyen alkimista +pontossággal. Vehettem volna, igaz, egy kis cipót a _sou_-mért. De +inkább abból a _pain de ménage_-ból kértem, ami jóval kiadósabb. + +A fiatal hölgy, égi angyal, a tükrök, a márvány, a sok kenyerek között, +a bárd alá nyomott az asztal végében egy egész nagy kenyeret és vágott. +Jókora darab volt, amit vágott s rátette a mérlegre és nézett, – én is +néztem. Mennyivel lehetett több e karéj kenyér, mint a súly, az ilyen +gyakorlott kezekből? Mert csakugyan több volt. Egy fél dekával, annyival +sem, egy hajszállal, egy gondolattal, egy árnyalattal, egy sóhajjal te +jó Isten, mert a kenyér mindig súlyosabb egy sóhajjal! Elegánsan, nem +tudom, valahogy leplezni kívántam ezt a többletet, mint ami nem számít, +amit meglátni sem érdemes s fölényesen, egy pillanat alatt, a magam +generozitását szuggeráltam a hölgynek, egy egész világnézletet! Mégis, +fehér keze már kinyúlt a serpenyő irányában. Már kivette volna azt a jó +darabot, hogy levágjon belőle. De gyorsabban e mozdulatánál, oly +rémülten nézhettem, olyan halálos ijedelemmel a keze fölött, amint +kinyúlt, hogy úgy amint volt, a félúton, a félmozgásával, a levegőben +elakadt e kéz. A harc harc, erősebb voltam, de micsoda áron! Mikor +leadtam a sou-mat s ott láttam magam, szemtől-szembe magammal a +tükörben, alig ismertem magamra. Alig volt hangom, ahogy elköszöntem, +mikor mentem csendesen, a karéj kenyeremmel selyempapírban, mikor +mentem. + +– _Bonsoir_, – mondtam. + +– _Bonsoir!_ – felelte. + +Soha nőnek ilyen hangját nem hallottam. + + + + +XXX. + +Már ezidőtájt mindenkinek bemutattam magyar novellás könyvemet, még csak +Mirbeau hiányzott, aki nem ismerte. Nem is tudom, mi célja volt annak az +elképesztő butaságnak, hogy minden francia írónak bemutassam a +könyvemet. Valószínűleg jelezni kívántam, hogy én is megírtam egy kötet +novellát, noha magyar nyelven. Még csak Mirbeaunak kellett ezt jeleznem. +Legott vittem neki egy példányt a kies Poissy-ba, ahol ez a kitünő író a +tulajdon kastélyában lakott, egy tündéri kert közepén. + +Megérkezve Poissy-ba egy nyári délután, eltikkadva szállottam ki a 3-ik +osztályú kocsiból s egy kis ivóvíz után néztem az állomáson. Azonközben, +hogy így szaladgáltam a könyvemmel, az a kínzó szomjúság gyötört, ami +minden ügynököt, mártírt és rikkancsot gyötör, de amelynek az én +esetemben nyilvánvalóan lelki okai is voltak. Ha nem tiltanám meg +magamnak ezekben az írásokban, amint ezt már többször jeleztem, a +nagyobbarányú vállalkozásokat egy írótoll ecsetjével s búvárszondáival, +bőven leírnám e ponton ezt a drámai szomjúságomat s ennek a drámai +szomjúságomnak azokat az egyiptomi napjait és éjeit, melyekben valami +történelmi átok perzselte a gégémet, atavisztikusan. Egész +fiatalságomban olthatatlan szomjakat éreztem. Olthatatlan szomjakat +éreztem magányos nyári délutánokon át a Luxembourg kertjében s kis +szobám ablakából, amint az alkonyat óráiban az első csillagokat néztem. +Az erkölcsieken kívül, amelyekről alig szólok, talán klimatikus hatások +is magyarázhatják ezt a szünet nélkül való elepedettséget. Nem egyszer, +egyenesen a vízcsapnak dőltem s úgy ittam hosszú perceken át, félig +ájultan, félig elázva, mint egy állat. + +Az állomás végében, egy platán alatt, rögtön megláttam egy kis +bronzkutat, amelyen, egy kagylóformából, vastagon dőlt a víz, csillogón +a napfényben. _Eau potable_, olvastam a kúton s rögtön, a félarcommal, a +vízsugár alá hajoltam a tátott szájam gyönyörűségével. Akkor, amint így +ittam, fölfelé meredezve, egy másik felírás is a szemembe ötlött, egy +másik felírás, apró gót betűkkel: »_Don de M. Octave Mirbeau_«. Nem +emlékszem, hogy volt valaha életemben ilyen kettős örömöm, mint amilyet +ez az üdítő víz s ez a finom szöveg okozott így együttesen a lelkemnek e +nyári délutánban. Úgy ittam hálásan és vallásosan, mintegy az adakozó +tiszteletére. Úgy ittam, mint azok a legrégibb elődök a pusztában, mikor +Mózes báró forrást fakasztott a sziklán. Úgy ittam, olyan önfeledten, +olyan búfelejtőn, olyan extátikusan, hogy a brüsszeli gyorsvonat, +kitörvén a látatlanból s elrobogván a hátam mögött, majd elsodort a +légnyomásával. + +Azokat a szálakat sem vizsgálom, melyek ösztönös vonzalommal Mirbeauhoz +kötöttek. Tájékozatlan ifjúságom elbűvölve követte azokat az írásbeli +szilajságait, melyekkel kíméletlenül mindenkit főbeütött maga körül, aki +nem volt tetszése szerint. Évszázados tekintélyeket, hagyományos +nagyságokat egyszerűen kitörölt a világból s az összes belső részeit +kivette áldozatainak, a modor és hang olyan szabadságával olykor, olyan +ötletességekkel, olyan viccekkel és szellemességgel, a leplezetlen +gyűlölségnek olyan trágárságaival olykor, határok és mérték nélkül, hogy +ez már fenségesnek tünt. Az ember érezte, hogy ez a harcias író a +szegények barátja. Gyönyörű kútját is a poissy-i állomáson, valami külön +figyelemnek tekintettem a magam irányában. Nem tudom, micsoda jóságokat +éreztem, a magam javára, ennek a szenvedélyes embernek a szívében. Nem +tudom, micsoda kapcsolatokat éreztem. Azokat a kapcsolatokat és +kötelékeket éreztem, melyekre az ember oly hajlamos, oly hajlamos! +húszéves korának sötét nyomorában. + +Egy harmadik fölírás, amit a kapun láttam, már kevésbbé volt üdítő +hatású. _Gare aux chiens!_ ezt olvastam a kapun. Megvallom, többször +elolvastam. Megvallom, haboztam is. Megvallom néhány percbe telt, amíg +kivontam magam abból az eszmekörből és gondolatvilágból, melyek ezt a +figyelmeztetést a magam számára is megfontolandónak sugalmazták. +Meggyőzvén magamat, hogy mindez nem reám vonatkozik, óvatosan beléptem a +kapun s izraelita modorban körülnéztem, a könyvemmel a hónom alatt, mint +egy imakönyvvel, mint egy pálládiummal, ami meg fog védeni, akár vérebek +ellen is. Az igazság az, hogy nyoma se volt itten se vérebnek, se +kuvasznak, se komondornak, se semmiféle kutyafajtának. Soha nem is +profanizálhatták házőrző kutyákkal ezt a tündéri világot, mely mint egy +látomás, rögtön a kapun túl, az első kis ösvénytől fogva, a szemem elé +tárult. A melegházak végtelen nyúlványai szántották át a teret s tetőzet +nélkül, oldalfalak nélkül, amelyekből csak egy-egy üvegkocka maradt, +olyan színekre, olyan harmoniákra, oly mélységekre s magasságokra +nyiltak a legritkább virágfajoknak árnyalatok szerint való +csoportosításával, tűzhányó-lavinájával, gyémántmezeivel, poláris +havával és sárgaréz virulásával, hogy csak bámultam és álltam, hivatlan! +ágrólszakadt! sápadt költő, magyar ember, micsoda más világból! Nem +láttam semmit s úgy láttam mindent elborult öntudatommal, amellyel alig +tudtam számot adni magamnak, amint szédítő egységében, fényeiben és +végtelenségében belém omlott ez a babyloni virágözön, rejtélyes életek +ezrei, annyi szépség, amit nem ismertem. Kényes és légies virágok, olyan +kelyhekkel, mint a fátyol, ezerszámra állottak opálszáraikon s más +virágrengetegek, más mezők és terítők, más csillagos egek egyesültek +velök s követték őket virulón a térben s abban a csöndes +testvériességben, ahogy virágok állanak egymással, mint a szűz nővérek. +De megismertem a gardéniát, egy egész rét gardéniát, elborítván mohos +lejtőket, valami halvány fagy tompaságával, mint egy távoli tó ködösen a +télben, matt fénytelensége derengésével. És megismertem a tubarózsákat, +sűrű sorokban, föltüzdelve, mint a templomi gyertyák, egy másik +végtelenségben s megint egy másikban, egész lejtőkön, egész +lépcsőzeteken, egész folyosókon, csíkokban s kendőkben a rózsaszín +begoniát, a jácintot s a violákat, a hortenzia-gömböket, mint a kék +lampionok sokaságát s a karmin kanéákat egy egész domboldalban, micsoda +domboldalban! ami körülzárta az udvart, az egész térséget a kastélyig, a +kastély körül s a kastélyon túl, piros szuronyokkal s bronzlevelekkel, +valami zord mozdulatlanságban, úgy zárta körül! + +És csak elbűvölve álltam, s alig mertem lépni. És mindig több volt ez s +mindig más és nemcsak az volt, hogy virágok voltak itten, végtelen +teóriákban, füzérekben, fonalakban, minden színekben s árnyalatokban, a +fokozásoknak olyan skálájában, olyan forgatagában, hogy a leghalványabb +fehérből, sárgából, kékből és pirosból a legizzóbb fehérbe, a legzordabb +kékbe, titáni kékbe s vérző skarlátba mentek, nemcsak az, hogy virágok +voltak itten, végtelen szőnyegekben, ágyakban, terítőkben, +csillagkendőkben, az egyazon szín legalacsonyabb mélyétől a legmagasabb +fokáig, ahonnan már nem lehet tovább, ahol már megszűnik természet, +kertészet, művészet, ahol már nincs többé se virág, se szín. De ami +megragadta az embert, nem is az illat, nem is a harmoniák álombeli +szépsége, de az a furcsa csend, ami terjedt, az élet és virágok csendje, +annyi élet s annyi virág halálos csendje, amibe nem szólott egy +lehellet, egy sóhaj, egy hang! Majdnem sírtam és csak néztem s csak +néztem s nem tudtam, hogy menjek? Mint egy templomban, mint egy más +világban, mint egy álomban, mint egy mesében, mint ezer és ezer élő szív +között, nem tudtam, hogy menjek szegény fiatalember, magyar ember! Nem +is tudom, hogy mentem, hogy értem fel a kastélyig, félig ájultan a +novellás könyvemmel. + +Idáig, senkit nem is láttam. Itt nem volt senki és semmi, csak virág. +Itt nem volt semmi, csak ez az isteni processzió valami heroikus +örömben, gyönyörben és kéjben, olyan szakaszokra, táblákra és masszív +tömbökre osztva, olyan felvonulásokra osztva, ahol ezer és ezer virág, +mint ezer és ezer apró szűz, a maga kis templomi zászlóját hozta, ahol a +fehér virágok halotti leple, a halovány selymek fénytelenségéből a +legtündöklőbb jégmezőkbe dermedt, ahol a pirosak brokátja, a rózsaszín +derengésből vérző rétekké változott s a sárgák és kékek rövid száraikon, +mint az ékkövek csillogtak végtelen tartályokban. S ez mind, ez mind, +ezernyi szirom, kehely és szár, ezernyi szín, százféle árnyalatokban, ez +mind betűzött a nyári fénybe azzal a tündéri kivilágítással, amit a +levegő prizmája, apró tükrökre s kristályokra osztva, ezer felől +vetített vissza délibábos tüneményességgel. Semmi nem mozdult ezekben a +tükrökben s kristályokban. De a legparányibb rezgésre a levegőben, ha +csak egy percre fújt a szél, már úgy tünt, rögtön, hogy meghajlanak a +tükrök s az egész virágtömeg fölborul bennök, széthajlik, oszlik, +elszóródik, megy, miközben egy újabb tömeg, egy másik csoport, egy másik +tömb, egy másik virágözön merül fel és jön az előbbi tetejébe, egy +harmadik, még izzóbb, még lángolóbb s ez is elmarad s eltűnik s +újjászületik egy tükörben! + +Hogy értem fel a kastélyhoz, nem is tudom. Egy ember ült a tornác +végében, akácindák mögött, melyeken alig tűzött át a nap. Egy kis asztal +előtt ült, s cigarettát töltött, sokféle török dohányból, amit +összekevergetett. Alig ismertem meg a sűrűben, az ákácfürtökben, +Mirbeau! ahogy gyűrte a dohányt a hüvelybe s dolgozott, lilaszín +derengésben. Már egy egész halom cigaretta volt előtte, most ebből +kiszedett egyet, levágta a végét egy ollóval s éppen rágyujtott, amint +fölmerültem a küszöbön, az indák alatt, előtte… Úgy nézett a gyufa +lángja mögül, amíg csak tartott ez a láng, úgy nézett meglepetve, mint +aki csak virágokhoz szokott. Egy szót nem szólt, de egy nagyot +szippantott a cigarettájából, olyan mélyen a mellére, hogy egy szál füst +nem jött ki a szájából percekig. Én sem szóltam, nem tudtam szólani. +Valami fojtogató némaságban szinte összeomlottam, mint nők előtt, +akikhez nem mer szólani az ember. Csak egyszerűen kinyujtottam a karomat +s így tartottam a könyvemet, mint egy áldást, mint egy virágot egy más +kertből feléje, szegény magyar novellás könyvemet! + +Átvette, megnézte, fellapozta, belenézett s olyan szomorú lett, amilyen +csak egy könyvvel lehet az ember. + +– _Vous m’apportez un livre, que je ne comprends pas!_ – ezt mondta. – +_C’est un bon livre!_ – mondta még s szépen visszaadta. + +Miért mondta ezt: _C’est un bon livre!_ nem tudom. De olyan szomorúan +mondta! Olyan szomorúan, mint mikor az ember nagyon örül valaminek. +Talán csak azért mondta, mert csakugyan nem érthette, nem tudom. Talán +azt gondolta, csak az a jó könyv, amit soha nem olvas az ember. + +Borzasztó gêne-ben voltam. Borzasztó szerencsétlen voltam. A lilaszín +derengésben, a küszöbön amint álltam, nem tudom, micsoda +gondolattársulással azokat a vándor teológusokat láttam, azokat a sápadt +fiatalokat távoli visszasugárzásban, akik hajdan, a hazámban, Szalkán, +egy tányér levesre vártak a küszöbön s akiket bámultam. Ez az egész nagy +perc itten, egy perc! évszázadokra osztva! mint a katasztrófa nehezedett +reám. Nem jelzek itt semmit mélyebben, ebből a hajótörésből. De főleg ez +tört össze a lelkemben, darabokra, ez a _C’est un bon livre!_ ahogy +mondta! Valahogy menni akartam volna ólomlábakon. Valahogy szárnyakat +reméltem, hogy kinőnek a vállamon s elrepülhetek. A nyelvem beragadt a +számban, olyan szomjas voltam. Alig hogy kiérek, inni fogok, ezt +gondoltam, inni a kútjából és mentem. + +Megint mentem a sok virág között, mentem a könyvemmel, talán nem is +siettem, csak mentem, mint aki utoljára megy egy ilyen tündéri kertben, +ennyi virág között és soha többé, mint ahogy koldusok mennek, akik +ráérnek, mint ahogy bizonyos lepkék szállnak, lassan és utoljára, mikor +vége van a nyárnak, úgy mentem a könyvemmel. A kapuhoz érve, még egyszer +megfordultam s néztem. Ott állott, fönn a tornácon, messze, a sok virág +fölött, ott állott és nézte, ha vajjon kimegyek-e a kapun? + + + + +XXXI. + +Mégsem nyugodtam a könyvemmel és csak szaladgáltam. A két lábamat +lejártam. Mindenfelé szaladgáltam a könyvemmel Párizsban, ahol csak +valami reményem lehetett. Nem is tudom, micsoda reményem, mert soha meg +nem határoztam. Olyan szegény voltam s annyit szenvedtem, hogy soha nem +is kellett semmit meghatározni reményeim tekintetében. Nem kellett +közelebbről meghatározni, nem kellett külön sem meghatározni miben +reménykedem, nem kellett választani a reményben. Akármiben +reménykedhettem, a legparányibb dolgokban is reménykedhettem, mert ha +csak a legparányibb reményem is megvalósul, már rögtön jobbra fordul +dolgom. Nem arról volt szó, hogy csatákat nyerjek, hogy nagy dolgokat +bonyolítsak le, hogy feldúljak tömegeket. Olykor csak a legparányibb +dolgokról volt szó. Csak egy percig tartó jobb életről volt szó az +életemben. Olykor csak arról volt szó, hogy találkozván valamelyik +ismerősömmel az utcán, a könyvem szellemi értéke felemeljen anyagi +mélységeim éjjeléből s mint költő, mint igazi költő, megaláztatás nélkül +fogadhassak el egy szerény kis meghívást valami étvágygerjesztő +_aperitif_-re, miután napokig nem ettem. Valami kis _aperitif_-re, +valami kávéházban. Reménytjáró utaimban a boulevardokon, mindig +étvágygerjesztő _aperitif_-eket ittam, a dolgok visszájára abban az +élettani értelemben, hogy éppen attól kellett jóllaknom, ami másnak csak +étvágyat csinált. De ez mind remény volt, mind remény, amit csak láttam, +éreztem, gondoltam, amit láttam főleg, a nagy tömeg a Café de la Paix +előtt, ahol, a teraszon, az _aperitif_-et ittam, a dörgő kocsisor az +úttesten, a sok nő a járdán, az Opera fénye, ami kigyúlt a szomszédban, +ez mind remény volt, mert ezt mind sodorta az élet, a lehetőségek, a +beteljesedések valami szüreti igéretével. Ez mind hatott és harsogott és +visszahatott rám mámoros hangulatokban, valami furcsa szaporodással, +párzással és népesedéssel, mint liliputiakkal, ha szabad így mondanom. +Fogékonyan a fantáziákra, minden készséggel a magam javára, hogy egy +jobbik percre fordítsam a rosszat, az egész szívemmel nekidőltem minden +lehetetlenségnek s a párizsi boulevardot a Váci-utcával tarkítva ájult +idézetekben, igen boldog is lehettem. A tömeg kivetette elém azt a +rejtélyes matériát, amelyben ezer és ezer ember lelke remeg, egy közös +érzés végtelenségében. Minél több idegen embert láttam, minél több +franciákat láttam, annál inkább magamra ismertem. A remény sodort. A +remény sodort a honvágyban. Maga a honvágy is remény volt. Az _aperitif_ +hatása, hatástalanul az olyan gyomorfalak közt, melyek izgatás nélkül is +reszkettek az étvágytól, vagy szilárdan álltak az éhségben, mint a +bástyák, az _aperitif_ hatása inkább a fejemben mutatkozott. Egy pohár +vermut összekeverve, tudományosan, cseresznyepálinkával, vagy egy +abszintes gránátalma-szörp rózsaszín-opálosan, azokba a tündéri +világokba emelt, ahol korlátok nélkül, a képzelet szabadságában már nem +volt megállás többé és minden valóság a visszájára fordítva, egyazon +rózsaszínben derengett az itallal, amelyből származott. Nem egyszer azt +vártam, meglátom Jászait a tömegben, lobogó fátylakkal, görög-római +arcélével, Agrippina! aki fölmerül és megy. Meglátom Beöthy Zsoltot, aki +szeretett, Weisz Juliánt, akit szerettem, Apponyit, akiben kulmináltam! +Ember, tömeg, kocsisor és a nők, ezt mind benépesítettem, elepedt +képzelettel, félig ittasan, félig boldogan és még boldogtalanabban, ezt +mind benépesítettem a magam javára, a magam reménységében, ezt mind +szántották ifjonti vágyódások olyan barázdákra, melyekből álmok +hajtottak ki, virágok virultak ki, virágok egy-egy emberfejjel, – +barátok, szeretők, magyarok, akiket mind vártam, hogy jönnek, hogy +feltünnek, hogy kilépnek a sorból s mosolygón közelednek, akiket mind +reméltem, hogy itt vannak, hogy megjönnek, mint Pál remélte Jézust, hogy +megjön, hogy meglátja, tündöklőn egy fal alatt! + +Reméltem! Úgy reméltem, ahogy lélekzetet vettem. A reményem a levegőben +volt, mert minden remény volt körülöttem, az utca, az út, a házak, a +telefondrót, a kábelsodrony, a madár, aki szállt a kábelsodrony fölött a +füstben fenn az égen, az első rikkancs, aki kiáltott és rohant és nem is +tudom, ez mind reményem volt! És amit nem hittem s amit nem is vártam, +akit sohse láttam és sohasem ismertem s amit soha nem is képzeltem s +amit nem is kívántam s amire nem vágytam és soha nem is reméltem, ez +mind reményem volt, amint szaladgáltam Párizsban a könyvemmel, mint egy +sivatagban. Szaladgáltam a reményben, sőt! Már nem is arról volt szó, +hogy mi a reményem, hogy miért szaladgálok, hogy mi a célja annak az +Ahasvérus-útnak az utcán s a boulevardokon, az egész életemnek! Most már +csak arról volt szó, hogy abban a csodában reméljek, aminek történnie +kell, hogy tovább mehessek a reménytelenségben! + +És csak szaladgáltam a könyvemmel és mindenfelé szaladgáltam s +mindenfelé néztem s nem tudtam, mit nézek s nem tudtam, mit érzek, csak +a könyvemet éreztem a hónom alatt, s a két lábamban egy végtelenséget. +Reméltem, nem reméltem, bizakodtam, nem bizakodtam? már nem is tudom, +olyan ájult voltam. Nagyon fáradt voltam. Nagyon fiatal voltam. Ezt +főleg onnan éreztem, hogy nagyon éhes voltam. Úgy voltam éhes, hogy ezt +nem vallottam be magamnak, mert nagyon büszke voltam önmagam előtt is, +de azért nagyon éhes voltam. A boulevardok népvándorlásán, az estében és +fényben, nem jött egy lélek, akit ismertem. Egy leány köszönt egy +utcasarkon. Tisztelettel visszaköszöntem, megemelvén a cilinderemet, +mert Maupassantra gondoltam, aki mindig ilyen illedelmesen köszönt +vissza utcai kisasszonyoknak. Mindig irodalmi dolgokra gondoltam s +analógiákra gondoltam, mert maga az út, az utca, egész Párizs a +boulevardokon harsogva és zúgva az estében és fényben, valami nagy +regény volt, ami élt. Itt voltam benne a könyvemmel, nem tudom micsoda +dupla regényességben, hogy a könyvemmel voltam, a húsz évemmel voltam, a +gyomrommal s kevélységemmel, írói magányosságommal s a két fáradt +lábammal ahogy mentem a könyvemmel. Ehhez az egész képhez estéli +lilafényben, az egész tömeghez és néphez, zúgáshoz és harsogáshoz, nem +tudom hogy mondjam, de felkentem magamat, mint egy nagy vászonra +mellékfuvolásnak, zsurnalisztának, fiatal írónak és hontalan katonának, +az egész sorsomat felkentem, az egész életemet valami nagyon +nyomorultnak ebbe az egyetemes képbe. S fokozván a lelkemet, mint igazi +fuvolás, a legbensőbb hangokra, megint csak a könyvemhez omlottam le, +amint leültem egy padra és csak ültem, hogy mondjam? megtermékenyülve. +Valami finom meseszövésben voltam, ahogy ültem, valami mély +konstrukciókban önmagammal s önmagamban. Úgyszólván magamat írtam a +lelkemben s magamat komponáltam, amint ültem a padon, ebben a finom +meseszövésben, ebben a finom megtermékenyülésben s közben néztem az +omnibuszokat, a három vastag percheron-lovat egymás mellé fogva s aki +rohant a sörényét lobogtatva, mint három oroszlán, járomba fogva. Mit +vártam? miért ültem itt? reméltem? mit reméltem? Már valahogy úgy +reméltem, olyan eszményi magaslatokon, hogy a könyvemet kikapcsoltam a +reményből! Mint mikor az ember oly forrón szeret egy nőt, hogy megfagy a +vágyában iránta. + +Mégegyszer visszaéltem, apránként és részletekben azt a nagy szakaszát +az időknek, a könyvem határkövéig, ahol rezümáltam. Az ember nem hinné, +mennyire rezümálnak emberek, akik ülnek esténként, egy padon, a +boulevardon. Annyi munkám volt ezzel a könyvvel, annyi nélkülözésem, +miközben írtam, mindig csak írtam, micsoda téli éjjelekben írtam, +micsoda tragikus világítás mellett, micsoda fáklya mellett, amit +ujságpapírból sodortam magamnak, mikor nem volt gyertyám s így írtam a +fáklya lángja mellett… Annyi munkám volt, hogy kiadjam ezt a könyvet, +annyi száz levél, amit írtam s vittem a postára, a vasútra, egyenest a +vonathoz, az ambuláns kocsira! csakhogy biztosan elmenjen, – annyi +szenvedésem szóval, hogy valósággal megüdvözülve, mint egy szent ültem a +padon. Éreztem, hogy e könyv sorsdöntő jelentősége odáig visz, hogy +lassanként megsemmisülök benne. Hogy az élmény mellett, ami ez volt +számomra, az első könyv! szinte megszűnök egyénileg, megszűnök, mint +privát ember s felszállok valami távoli eszményiségbe. Hogy a gyönyörrel +s a kínokkal, amiket mind magába zárt, megszűnök szenvedni, remélni, +megszűnök ülni is a boulevardon egy padon. Hogy eltünök a világból éppen +azzal, hogy ez a könyv megjelent! Még szerettem, mit szerettem! imádtam, +de már-már megváltam tőle, mint egy roskadozó hídon, ahonnan számomra +másfelé vezet az út. Elmerülve a sorsomban, ami nem tudom micsoda +foszlányokban tünt tova előttem, a könyvemet a maga sorsára bíztam, +amint kihullott a hónom alól s lesiklott mellém a padra, mint a levél, +ha lesiklik a fa törzsén az ágról, mint nagy hitem, ami hullott a +fájáról, ifjonti szerelmem, szegény első könyvem! S valósággal éreztem a +gloriolámat, a cilinderem karimája körül, ahogy fáradt fejem a pad +támlájának dőlt. Az egész arcom, átszellemülten, az égnek fordult abban +a beteljesedett reménységben, amit minden ember ismer, amikor nem lát, +nem hall, nem tud semmit a világból. + +De akkor, valaki kopogtatott a vállamon, egy rendőr, pelerinában. +Először nem is hallottam, nyilván csak másodszor hallottam, mert már +erősebben kopogtatott. + +– _On ne dort pas ici!_ – mondta egyszerűen, barátsággal, mindazonáltal +egy árnyalat megrovással s ment tovább az útján. + +Én is mentem. Úgy mentem, ahogy álmából ébredve megy az ember, a +mellett, hogy még tovább tart az álma. Úgy mentem, ahogy csak én +mehettem, kissé megróva magam benső szemléleteimben, hogy magyar író +létemre, mint egy csavargó aludtam a boulevardon, egy padon. Úgy mentem +azzal a sajgó passzivitással, mely ehhez a nyomorhoz hozzáfűzte pesti +jólétem és dicsőségem emlék-medaljonjait egy egész gyüjteménysorozatban +s valósággal véreztem a szívemben. Nyilvánvalóan igen magasról estem. +Körülbelül olyan magasról estem, mint amilyen Pest és Párizs volt egymás +mellett, a méretek arányában. Az összes méretek arányában, az +erkölcsiekben és fizikaikban. Gyorsröptű lezüllöttségem annál meglepőbb +volt számomra, hogy fiatal létemre, igazság szerint, még alig lett volna +időm, hogy így tönkremenjek, ilyen végérvényesen, mint egy régi bankár, +akinek ehhez hosszú évek állnak rendelkezésre. Még nem is voltam semmi +és már semmi sem voltam. + +És csak mentem. Borzasztó egyedül mentem, holott megint a könyvemmel a +hónom alatt, úgy mentem rabbinisztikusan. Ugy mentem évezredek átkában, +ahogy egy bizonyos emberfaj oly sokat megy a történelemben. Megvallom, +mindig szerettem a történelmet. Úgyszólván a magam javára szerettem. Úgy +szerettem, mint ahogy egy Perényi, a multaknak hősi emlékeit. A sorsomat +kutatván, szükségképpen hozzákapcsoltam magam a történelemhez, +meglehetős szerényen, igaz, csak úgy, mintha egy vékony kis fonalat +kapcsolnék, egy kis selyemszálat egy nagy gombolyaghoz, olyan nagy +gombolyaghoz, mint a föld. Igy kapcsoltam hozzá magamat, májusi +virágzásomban, mártíri gurmandériával. Igy kutattam azzal az egyéni +szenzualitással, azzal a tudori kéjjel, azzal a jezsuita ájultsággal, +hogy azt hittem, meg is fejtettem valamit. Vajjon mit? te jó Isten! +Megsemmisülve húsban s vérben, de megnőve a szívemben, gyarapodván +érzésben is és gondolatokban, büszkén eljutottam atomszerűségem, +parányiságom és jelentéktelenségem felismeréséig. Az éjjelben és a +boulevardokon, elveszve térben és időben, elveszve és sodorva, silány +egzisztenciámnak olyan mélyeire szálltam, hogy az mélyebb volt, mint +maga az élet, mindennél mélyebb, úgy találtam. Minél mélyebbre szálltam, +annál mélyebb volt az éjjel, annál tágasabb a boulevard, annál sötétebb +minden egy lilaszínű világításban és csak szálltam. Már nem is voltam +éhes. Már csak valami tompa fájdalmat éreztem a gyomromban és csak +szálltam. Valami tompa fájdalmat, hála Istennek! Mindig boldogan +felsóhajtottam erre a tompa fájdalomra. Mindig ezt a tompa fájdalmat +vártam. Mikor ez megérkezett, szinte fordultam a pályán, meg voltam +váltva! Mert ez volt a végső pontja, ez a tompa, annak az élettani +állapotnak, ameddig éhes tudtam lenni. Ameddig fel tudtam menni az +éhségre, mint egy hegyre. Aztán már nem volt tovább, aztán már csak +szédültem. Már csak szédültem abban a széles horizontban, amelyben oly +szűkre voltam szabva. Az egész létem a gyomromra volt szabva, ami az +önérzetes embert megalázta bennem. Ezért vártam ezt a tompát. Az idők +során, ahogy multak az évek, mind korábban jelentkezett. Ez volt a +szerencsém. És csak mentem. + +És csak mentem és csak szálltam és töprengtem és népek és tömegek és +távoli vándorlók egyetemes végzetében, ami vándorlásukat illeti, a magam +kis privát sorsára ismertem. Megismertem tradiciókat, megismertem +örökségképpen, egy évezredes tréninget magamban. Lehet ez? Nem tudom. +Valószínű. De talán felesleges itten ilyen tudományosan, ilyen +renanszerűen magyarázni és fitogtatni, egy demokráciában! történelmi +erényeket. Mindenesetre hihetetlen, micsoda távgyalogló voltam. Micsoda +utakat tudtam járni, a két lábamon, micsoda utakat, tériszony nélkül, +ahogy menni tudtam, egész éjjeleket menni és csak menni! + +És csak mentem. A Madeleine-től a Bastille-ig mentem, s a Bastille-tól +megint vissza a Madeleine-ig mentem s megint megfordultam s megint +mentem s már mindent láttam, mindent felismertem, mindent megjegyeztem, +az összes lámpákat az ablakokban, ahogy sorjában kialudtak, amíg mentem +s jöttem, az összes párokat a kapuk alól, akik betértek a házba, amíg +visszajöttem, s már ismertem az összes lányokat csoportban s az összes +lovakat hármasával a nagy omnibuszokban s akik rohantak, lobogva, elémbe +s utánam, pattogva az úttesten, amint így jöttem-mentem, a Madeleine-től +a Bastille-ig s a Bastille-tól a Madeleine-ig vissza, amint így +jöttem-mentem! Végül megálltam a Concorde-téren, egymagam, késő éjjel, +ezer lámpa közt a Concorde-téren, mint egy erdőben, ahol minden fa ég. +Megálltam azon a szent helyen, ahol annyi embert lefejeztek a +forradalomban. Egy király feje is hullott itten, gondoltam, mert nagyon +fiatal voltam. Borzasztó merész dolognak is éreztem, hogy egy királyt +lefejeztek. Nem is értettem, hogyan történhetett! Eszembe jutott az a +conventi képviselő, aki felkiáltott a gyűlésben: »Egy király, a dolgok +erkölcsi rendjében annyi, mint a dolgok fizikai rendjében egy +szörnyeteg!« Csak így történhetett, az ilyen forradalmi ortodoxiának +kilengéseivel. Nem osztottam ezt az elvet, Isten őrizz! Rendkívüli +tisztelettel gondoltam Ferenc Józsefre, noha törvényét megsértettem, +mégis rendkívüli tisztelettel, mint egy üdvözlettel. S felmentem a +Concorde-térről az Etoile-kapujáig. Már ott reggel volt akkor. + +Az egész nagy massza, az egész monumentum, megkönnyült körvonalaival, az +egész nagy kő-ív a magasba kalapálva, a reggel kapuja volt, úgy tünt. A +bolthajtásban, magasan fenn s a bolthajtás fölött a végtelenben, egy +olyan őskori égbolt nyílott és sodorta hajnali mezőit felmosva arannyal +és ezüsttel, a fáklyafénynek s viaszgyertyáknak olyan anyaszentegyházi +tündöklésével, hogy az ember, stílusosan, hozzá kívánt volna ezekhez a +fényekhez és kivilágításhoz valami egyiptomi sivatagot néhány szent +emberrel s egy gyermekkel, akik ballagnak szamárháton. De csak annyi +volt, hogy hirtelen, egy zord kis utcából a szomszédban, a kapun túl s a +fényben, egy zászlóalj katonaság dült elő mintegy az emberiség +bőségszarujából, egy selyemzászlóval s a zenekarral az élén, mely a +Marseillaise-t játszta! Önkénytelen, bús lépteimet e szent himnusz +ütemére fogtam s úgy meneteltem a csapattal, szerényen a fal mellett a +járdán, mint egy széljegyzet a szöveg mellett egy könyvben, úgy +meneteltem, micsoda jegyzet! ismeretlen katona e nyilvánvaló +vörösnadrágosok mellett s aki boldog, boldog? nem is tudom, de hogy +egyszer egy másfajtának lépteiben járhat, zenekísérettel! Igy értem ki +Neuilly-be, – no de hova menjek? Körülöttem akit láttam, akik hordták a +tejet s szaladtak a friss kenyérrel, fiatal cselédleányok, mind ki +voltak aludva rózsaszínre. Az ég tüzelt. Már ez nem volt asszír-babyloni +ég, már ez Párizs ege volt a reggelben, ásványolaj és benzinláng +titánkékjével, sárgáival, láváival, ahogy a nap lángolt! Hova menjek? +Hova menjek a könyvemmel? Az igazság az, hogy már egy órája haboztam, ha +benyissak-e Rippl-Rónaihoz, aki itt lakott a szomszédban. Rippl! micsoda +reményem?! Már jöttem is vissza, zene nélkül, micsoda zenékkel! + +Akkor eszembe jutott egy kitünő ember, aki ujságírótársam volt Pesten, +akivel hajdan nagy riportokra mentem, aki szeretett is engem, Siklóssy +József. Ez is itt lakott ezen a környéken, itt élt szerényen gyönyörű +hitvesével, aki párizsi nő volt, itt dolgozott német lapoknak, drága, +kitünő ember! + +Istenem, egy percet késtem, ezt láttam rögtön, amint beléptem. Épp +vitték ki a tejeskannát, a csészéket, a süteményt, épp vége volt! és már +szedték le az asztalt. + +– Reggelizett? – kérdezte Siklóssy, aki zsurnaliszta létére, látott +valamit a szememben. + +– Köszönöm, – ingadoztam. – _Merci_, – folytattam Siklóssyné felé, aki +megfordult a tálcával a karján és állt és várt, a tálcával a karján. + +– _Merci oui, ou merci non?_ – kérdezte határozottan, mert únta, hogy +így álljon s várjon a tálcával a karján. + +Rögtön, ez a hang ledöntött, ez a franciás szövevény e _merci_ körül, +amelyben elvesztem, mint egy labirintusban. Úgy össze voltam törve +éhségtől, gyaloglástól, nyomortól s gondolatoktól, hogy primitív +őszinteségem, amellyel itt, a magam javára, felelnem kellett volna, +szinte megcsúfolta a szívemben szemérmes dicsőségemet. Nagyon mélyen +lévén, nagyon megsebezve is lelki magaslataimban, a mellett, hogy olyan +mélyen voltam, talán egy egyszerűbb s gyöngédebb szónak, társulások +nélkül, inkább engedtem volna, mint ennek a francia fordulatnak, ami oly +idegen volt. Azonfelül, bizonyos megvalósulások előtt, majdnem mindig +elvesztettem magamat. Csak éppen, hogy kinyujtsam a kezem, hogy +kimondjak egy szót s már megbénított, hogy megszűnik egy álmom. Úgy oda +voltam tapadva nyomorhoz s fájdalmakhoz, hogy inkább az fájt, hogy +levágjanak róluk. + +– _Merci, oui_, – mondtam jóvátehetetlenül s a hölgy ment a tálcával. +Ritkán éreztem életemben, hogy valaki messzebb útra megy. + +De akkor jött egy másik vendég, egy fiatalember. Egy egész más külsejű +fiatalember, mint én. Néptanító külsejű fiatalember, tömzsi, durva, +holott szép meleg szemekkel. Nagyon furcsa fiatalember, ahogy bejött, +ahogy fordult, ahogy néztem, nem is tudom miért olyan furcsa! Nem is +tudom, mit éreztem benne, a két szemében különösen, mit láttam rajta, mi +volt olyan furcsa! Egy kis kopott barna felöltőben volt, ami majdnem +szétrepedt rajta, úgy megfeszült az öltés fehér cérnájával, a mellett +láthatólag, mellényt s kabátot pótolt s egy olyan kis bizonytalan szürke +nadrágra ereszkedett, mely két egyenlőtlen szárával, két feltünően +egyenlőtlen szárával, majdnem a bokáig hagyott födetlenül két +tisztességes cuggos-cipőt, két súlyos masszájú lábon. Nem lehetett +kétséges, hogy ezzel a nadrággal s felöltővel egész garderóbját felvette +ez a fiatalember, aminthogy két duzzadt zseb, kétoldalt ezen a felöltőn, +arról is tanuskodni látszott, hogy mindene itt van ezekben a zsebekben, +amije csak van ezen a világon ennek a fiatalembernek. Csak néztem, nem +tudom, egy évig néztem percek alatt s a nyakkendőjén, ahogy +félrecsúszott az ingén a gyári forma merevségével, mint egy pléhdarab, a +nyakkendőjén, micsoda nyakkendőjén! egy legyet láttam, egy legyet! +recézett szárnyakkal, egy igazi kis szürke legyet, mozdulatlanul! Csak +néztem, mit mondjak? Ez a nyakkendőtűje volt ennek a fiatalembernek, ez +a légy ezen a nyakkendőn, igen szellemesen. De ez volt minden, nem +tudom, ez a légy volt minden! Ez volt az ékszer, a kincs, a ritkaság, +minden! Minden szegénység, szerénység s igénytelenség ezen a világon. Az +egész tömzsi fiatalember. + +De ami egyenesen megdöbbentő volt számomra, amivel minden külsőség +ellenére, valami benső mélyekben hasonlítottunk egymásra: hogy +tudniillik ő is hozta a könyvét, mint én, a tulajdon +szerzeménye-könyvét, ő is hozta! De ő már német fordításban, »_Der +Hunger_« címmel. Knut Hamsun volt ez a fiatalember. + +Igy ültünk hárman akkor, Neuilly-ben, micsoda hármak! Siklóssyval, aki +felém fordult: + +– Csak azt tudom tanácsolni, – mondta, – hogy maga is fordíttassa le a +könyvét, – ezt mondta barátsággal s nézte, milyen sápadt vagyok. + +Hasonlóképpen nyilatkozott Hamsun, hasonló barátsággal, amint csak ültem +s néztem. + +– Franciára! – mondta, – franciára! franciára! – így mondta többször, +franciára! de ő nem nézte, milyen sápadt vagyok, s felállott mint egy +jelre. Odakünn harangoztak. + +Mi célja volt mindennek? mit reméltem? mit nem reméltem? franciára! de +ahogy indult a fiatalember, csöndesen hozzája csatlakoztam. Már olyan +fáradt voltam, hogy nem is volt akaratom. Hogy ő is ment, hát én is +mentem. Már a legyet is elfelejtettem a nyakkendőjében s csak követtem s +csak mentem, mint egy néptanítóval, mint egy idegennel, úgy mentem vele, +mint egy szegénnyel, mint egy testvérrel, csak mentem. Hogy soha többé +nem fogunk találkozni, gondoltam, hát megyek vele és csak mentem. + +Mikor végigjöttünk az avenue de Neuilly-n, azt kérdezte, miről szól a +könyvem? Egyszerűen azt feleltem: talán arról, amiről az öné. Tudniillik +a cím után ítéltem. + +– Egyébként, – mondtam, – én sokat beszélhetnék magának az éhségről. + +– Ismeri ön a _petit beurre_-t? – kérdezte. – Finom vajas kéksz, nagyon +kiadós, tápláló, 20 centimes-ért kap egy negyed kilót… + +Rögtön, a felöltője zsebéből, kinyomkodott egy csomagot, papírzacskó +formájában. Alig tudta kihozni a zsebéből, olyan nagy zacskó volt. + +– Ez van egy kiló is! – mondtam felderülve. + +– Van! – mondta s leült egy padra, az út szélén egy fa alatt és intett, +mint egy házigazda. + +Kettőnk között volt a zacskó, a padon. Ahogy megkezdte s kivett egy +kékszet, én is, finoman, kivettem utána egyet. Igy, vártam mindig, +hieratikusan, hogy előbb ő vegyen ki egyet s csak aztán nyúltam a +csomagba, utána, s magam is vettem egyet s csak egyszer csaltam, mikor +kettőt vettem egyszerre, két olyan vékony kis négyszögleteset, mint két +kis kockát egymáson, édes kis _petit beurre_ szerelmem! + +– Ismeri ön azt a bizonyos tompát? – kérdeztem, – ami megszállja az +ember gyomrát s szinte elvágja az éhségét, mint egy kés? Ismeri ezt a +tompa fájdalmat, Hamsun? + +Nem felelt, csak nézett, mint aki nem érti, amit kérdeznek. De a +zacskóba is nézett, ha maradt-e még benne és látván, hogy üres, egy +másik mozdulata volt. A vastag kezével, lágyan, a másik zsebébe nyúlt. + + + + +XXXII. + +Valóban az volt az általános vélemény, hogy a könyvemet le kell +fordítani franciára. Mindenki ezt tanácsolta, az egész boulevardon +mindenki ezt tanácsolta. Azzal a mély bölcsességgel s azzal az üde +könnyedséggel tanácsolta ezt mindenki, ahogy az emberek általában +ellátják egymást tanácsokkal. Legszegényebb honfitársaim is ezt +tanácsolták, olyan üde könnyedséggel, olyan optimisztikusan, olyan +tájékozottan, olyan bravúros technikájával a tanácsosztásnak, oly pazar +kikalkulálásával a leggyönyörűbb eredményeknek, hogy csak ámultam, miért +nem tudnak ezek magukon segíteni, amikor olyan jól tudnak mindent a +mások számára! Az igazság az, hogy ezekben a tanácsadókban még izzón ég, +lidérctüzekben, egy jobb sors és boldogság eszménye! Letörve, sajnos, +csak éppen az az energiájuk hiányzik, ami a dolgok megvalósulásához +szükséges, s amit másban még feltételeznek. Ezért ilyen kitünő +tanácsadók. Ilyen makacs tanácsadók. Ilyen aranyosak. Nem tehetvén +semmit többé, mást buzdítanak, lódítanak s indítanak a küzdelembe. + +A küzdelembe! Szaladtam a könyvemmel. Mindig csak szaladtam a +könyvemmel. Közben Justh Zsigmond is visszatért Párizsba s hozzá is +szaladtam a könyvemmel. Abba a kis szállodába szaladtam a rue Duphot-ba, +ahol lakott s ahol kirakta összes selyemharisnyáit egy gyüjteményes +csoportozatban. + +– Beöthy Zsolt nagyon dícséri a könyvemet, – mondtam. – Apponyinak is +küldtem egy példányt. + +– Le kell fordítani franciára! – mondta Justh hasonlóképpen könnyedén, +de a finom szőke szakálla rezgésével. – Én is lefordíttattam _A puszta_ +című könyvemet, – mondta. – _Le livre de la Pousta!_ – így mondta finom +franciásan s nagyon boldognak látszott a finom szőke szakállával, ahogy +ezt így mondta, a könyve címét lendülettel, franciásan. – De +Ollendorfhoz ne menjen, az nagyon drága, – mondta még, de már ezt +kevésbbé lendületesen. + +Drága? gondoltam, hogyan? Én nem így gondoltam ezt, a saját költségemre, +mint egy magyar főúr, gavallérosan! Ez egy más világ itt, gondoltam, _Le +livre de la Pousta!_ Neki van pusztája, Justhnak! Magyarországon, nekem +is van, a zsebemben! nekem! pusztám! s megint szaladtam Türr Istvánhoz, +hogy vele is megtárgyaljam az esetet. + +– Nagyon fontos dolog ez, – mondta Türr barátsággal, holott sejtelme nem +volt róla, miről van szó. Annyira nem volt sejtelme, hogy Massenethez +adott egy levelet. + +– Itt lakik a szomszédban! – mondta, mintha csak azon múlna az egész, +hogy Massenet hol lakik. + +– Mit tehet Massenet ebben az ügyben? – kérdeztem ámulva. – Hiszen az +zenész. + +– Magyarország barátja! Ez már valami, – felelte Türr katonásan. + +De végül Bertha Sándorhoz is adott egy levelet, azzal az atyai +készséggel, tájékozatlanul, mint aki minden problémát megold s elsöpör +minden bajt és nehézséget ebből a világból. + +Megint mentem a könyvemmel, megint mentem. Bertha Sándor! Ez már olyan +reménytelen volt, hogy már semmi sem volt reménytelenebb s akkor megint +nekivágtam a térnek, a nagy utaknak, a végtelennek, hogy lejárjam benne +a két lábamat s valahogy összetörjek minden idegemben, ahogy ezt +szoktam, a végső reménytelenségben. Megint mentem, megint mentem! Nem +egyszer, a háromlovas omnibuszok előtt, melyeket szerettem, egy-egy +olyan spontán félmozdulatom volt, hogy elébük vessem magamat. Energiák +nélkül az öngyilkosságra, csak éppen ez az egy mozdulatom volt hozzá, +csak egy lelki omladásom, csak egy benső hangom az elhatározáshoz, mint +egy költőnek egy érzése egy vershez! S megint mentem a könyvemmel +Neuilly-be, Rippl-Rónaihoz, mert itt már nem lehetett csalódnom. + +Az első az volt, hogy elkérte a könyvemet. + +– Nincs mit olvasnom! – mondta. + +Mikor elhárítottam, bevallván nagy céljaimat a könyvemmel, egy képet +ajánlott cserébe. Néztem a falakat, ahol ezek a képek lógtak, a falak +alját, ahol sorakoztak abban a sivár szobában, mely pedig egy kertre +nyílt, de micsoda kertre búbánatosságban, egyetlenegy fával, egy keserű +fűzfával, mely villámsujtottnak látszott. És micsoda képek ehez a sivár +szobához, ehez a kerthez, ehez az egyetlenegy fához, ehez a keserű +fűzfához, micsoda borzasztó képek! Mind szürke és fekete képek, egymásra +rakott s egymásra kent szürkeségek és feketeségek s még szürkébb +szürkeségek s még feketébb feketeségek, mintha egy pince mélyén, +koromsötétben festették volna őket, amúgy látatlanba! + +– Akarod ezt? – kérdezte s levett a falról egy ilyen képet s levett egy +másikat, egy harmadikat, egy még szürkébbet és feketébbet s mindig +kérdezte: »Akarod ezt?«, »Vagy talán ezt?« s egy almárium árnyékából +mutogatta, szakszerű állásban, félig elbújva az almáriumban, amivel +annyit nyertek ezek a képek, hogy kevésbbé látszottak. A mellett mind, +tagadhatatlanul, az igaz valót kívánták ábrázolni, szép, egyszerű +tárgyakat kívántak ábrázolni, egy asztalt virággal, két széket búsan +egymás mellett valami tragikus magányban, egy tálcát egy könyvvel, két +narancsot egy tálban, egy egész kertet egy almafával kívül a kerítésen, +de mindezt szürkében és feketében, mindezt olyan formatitkokban s +lehetetlenségben, olyan álmokba és ájultságokba vetítve, olyan síkokra +feszítve és kenve, hogy megszűnvén anyagszerűségük, térbeliségük, minden +néven nevezhető megtapinthatóságuk, az élettel is megszünt közösségük s +korrespondenciájuk, az élettel? nem! még illúziókkal s kimérákkal is +megszünt kötelékük s valami kiszámított gyermekesség benyomását tették. +Ez az omlatag modor, ha ennek mondhatom, ez a festészeti ákombákom és +kígyóbűvölés, ez a szent naivitása a zseninek, aki felmegy aludni a +legmagasabb magaslatokra, annál meglepőbb volt, hogy Rippl, egyénileg, +nem igen adta oda magát a tulajdon regényének s nem igen kedvelte, az +élet útján, azokat a kis fekete lángokat és villanásokat a messzeségben, +melyek a képein oly közelről lobogtak. Soha ember, legalább e neuilly-i +időkben, nem volt reálisabb és izzóbban és áhítozóbban a földhöz kötve, +javakhoz és örömökhöz! Soha senkit nem éreztem ennyire tudatában az igaz +valóságnak, plaszticitásnak, reliefnek, megtapinthatóságnak. Az álma az +élet volt, az egész élet, szinte kontúrok nélkül, az egész élet a maga +számára. Nem is tanácsolt, az egyetlen! aki nem tanácsolt semmit. +Egyszerűen elkérte a könyvemet. Majd bolond leszek! gondoltam, egy +képért, egy ilyen képért, jut eszembe! Holott egy nap, amint energikus +fejlődésével, kivágta magát ezekből a ködökből és káoszokból az életbe s +a szépségbe, már egyik leghíresebb képét nekem adta volna, – »_azt a +hosszú fekete női alakot (virágvázával a kezében)_«, ahogy írta. Ez sem +kellett, nem is tudom, miért? Nem kutatom, mi zárta el a szívemet e +művész szíve elől, mi vette el a kedvemet, holott máskülönben oly +könnyen tudtam fölengedni, szeretni! oly könnyen! + +Inkább kimentem a kertbe, csalódás nélkül a kertbe, s nem hagytam el a +könyvemet egy percre sem s csak vittem a hónom alatt a kertbe. +Körülnéztem a kertben, megint csalódás nélkül, mint az olyan kertben, +ahol nincs egy szál virág s azon az egyetlenegy fán is, ami van a +kertben, fehérneműt szárítanak. Amerre csak néztem a távolban +köröskörül, a fortifikációk kőmasszái álltak kietlen házfalak alatt, +amelyek tetejében a megszámlálhatatlan kéménycső, mint egy fekete népség +füstölgött az égnek, felhőknek és kéknek, halovány és elborult kéknek, +amelyben fecskék szálltak, rézsútosan, hanyatthomlok, mintha hullanának. + +De a fa alatt, az egyetlen fa alatt a kertben, tele aggatva ingekkel és +gatyákkal, egy fiatalember állott e vásznak árnyában, mint +levegő-szufiták alatt egy színpadon. Egy gyönyörű fiatalember, Knowles +skót festő, felejthetetlen Knowles! aki Ripplnek lakótársa volt. A fa +alatt állott magányosan, mintha őrizné a ruhákat, a vásznakat, a +szufitákat, holott imádkozott! Igen elegáns fiatalember volt, igazi skót +fiatalember walterscott-i messzeségekből, kék messzeségekből, ibolyaszín +szemekkel, mint egy nő, hullámos szőke hajjal, mint egy másik nő, +karcsú, nyulánk, finom, mint egy zerge a hegyekből s aki csak állott a +fa alatt és csak imádkozott. Nemrég tért át héberségéből a római +apostoli vallásra s el volt bűvölve szentségtől, szimbolumtól, dogmától +s skolasztikától s a fa törzsén is volt egy kis oltára, egy kis Szűz +Máriája, kék porcellánból! Elragadtatva, a mennyekbe szárnyalva, főleg a +Szent Szűzhöz ájult el neophita lelkének miszticizmusában s úgy imádott +egy álmot, annyi szent gyönyörrel, annyi valósággal, annyi reménységgel +a rögtönös megvalósulásban, hogy a könnye folyt, amint hebegte: »_Oh ma +sainte Vierge! Oh ma bonne Vierge!_«, amint ezt hebegte százszor. Az +ajka, amint néztem, véresre volt harapva. + +Nem mertem szólni és csak álltam és hallgattam s egy kicsit elkerültem +messzebb, ahol vártam. Időnként a ruhákról az ágon, egy-egy vízcsöpp +pötyögött a fejére, egy-egy lassú vízcsöpp, ami meggyűlt és hullott a +hullámos fejére, amint azt láttam a távolból, ahol vártam. Nem is érezte +nyilván. Végül jött felém elázott arccal, két olyan szemmel, hogy ilyet +sohase láttam, két ilyen szemet és csak bámultam és álltam és nem +értettem, micsoda kék ez, micsoda kéj ez, micsoda fény, micsoda imádat, +micsoda sugárzás ez ezekben a szemekben, mint egy ködkép felé a +jegestengeren. + +– Oh drága Knowles, – mondtam, miután üdvözöltük egymást, – mindenki nem +olyan boldog, hogy miként Ádám a paradicsomban, egy fa alatt imádkozhat. +Lássa, – folytattam, – itt van a könyvem, az én fájdalmas könyvem, +amivel szaladgálok, az én egész kínos életem! Nézze csak, mondja, nem +tudom, mit csináljak, hogy egy kicsit segítsek magamon… + +S azzal sebtiben és lágyan és melódikusan, elmondtam nagyjában minden +keservem, a sok nélkülözésem, lírai szegénységem, a sok tervemet is a +könyvemmel, hogy lefordítsam, az általános vélemény szerint… + +– A könyv, – felelte, mint egy hegedű, olyan hangon, a legfinomabb +ondulációkkal s választékossággal, hogy minden szavával s hangjával, +minden árnyalatával és sóhajával művészi legyen, – a könyv, – mondotta, +– csak egy ember s igen gyakran még annyi sem. _Ez nem az út_, – tette +hozzá s leült egy padra s nézett olyan tündéri kékségben, mint egész +nagy ibolyarétek. + +– Az út? – kérdeztem aggódás nélkül, mint akinél nem számít még egy pár +kilométer. – Az út? – kérdeztem, mert nem felelt mindjárt. + +– A lelkét fordítsa át, az egész lelkét egy másik lapra, egy másik +partra, – mondta végre, mert így gondolta az utat. – Térjen meg a +valláshoz, – mondta, – imádja Máriát! _It’s the only way to happiness!_ +– így mondta. + +S összekulcsolt két fehér kezet a térdén, két fehér kezet, mint két +műremek, olyan hosszú, vékony, hegyes ujjakkal, mint egy-egy csáp. + +Imádja Máriát! Még ez volt idáig, a könyvemmel kapcsolatban, a +legfinomabb tanács, ami e kék szemek tekintetével, mint az ibolyák +hullottak le rám. Csalódás nélkül, én is összekulcsoltam a kezemet a +térdemen, a könyvem fölött. S így ültünk szótlanul, egymás mellett, +sokáig. + +Már késő este volt, mikor hazafelé tartottam, már éjjel is, mikor még +bandukoltam gyászos utcákon a banlieuben, holtra fáradtan, ahogy +bandukoltam s abban a csöndes rémületben, mi lesz holnap és megint +holnap és azután is, éveken át? Gyér lámpák világában, a könyvemmel a +hónom alatt, csak mentem és csak mentem, más gyászos utcákon s rossz +köveken csak mentem s beértem Párizsba végre, jobb vidékre s nagyobb +fényekbe, s átjöttem a Szajnán s a hídról bekanyarodtam, a rue des +Saints Péres-be kanyarodtam s fordultam itt és csak bandukoltam, +magányos árny az éjben, a falak mentén, a rue Jacob-ba kanyarodtam és +vándoroltam s bandukoltam és néztem is, az orrommal a levegőben, mit +néztem? egy régi házat ebben a rue Jacob-ban, egy régi házat, _Hotel +Jacob_-ot! Jakabházá-t! ahogy magamnak mondtam s ahol Jászai lakott +hajdan, mikor még nem ismertem, – s a szívem elszorult a kíntól, +honvágytól, minden rossztól s fantáziától s már nem is néztem s csak +mentem és szenvedtem s a lépteim kopogtak a kövön utcahosszat, a nagy +visszhangban s a nagy ürességben. S amint így mentem, kiértem a +Saint-Germain boulevardra s megint fordultam és csak mentem, s amint így +mentem, a rue Saint-Jacques magaslatán, elértem a kis templomhoz, +melynek érctetőzetére, mint egy régi nagy zöld esernyőre, rásütött a +hold. A járdán itt, arccal a templomnak, mint egy másik vándor, egy +másik utas az éjben, Verlaine állt és bámult, nem tudom mit, csak állott +ott és bámult, a holdfényt a tetőn, az ereszen, az íveken, a holdfényt a +nagy semmiben, nem tudom, de csak bámult, két szétvetett lábával, +ittasan, ahogy állott, kőből faragva, ahogy csak állott és bámult. +Mellette valami munkásasszony, nyilvánvalóan élettársa, kendővel a +vállán, hajadonfőn s egy kosárral a karján, hívta, hogy jöjjön s +húzgálta a kabátja szélét, amint csak állott ott, makacs koma s nem +mozdult s csak bámult. + +– _Viens donc Paul! Viens donc!_ + + + + +XXXIII. + +Elmentem Massenethez. Már az olyan mindegy volt, kihez megyek, +Massenethez, vagy máshoz. E nagy férfiak életében, őszintén szólva, nem +sokat jelenthetett az, hogy én meglátogatom őket. Sem erkölcsileg, sem +anyagilag nem sokat jelentett, anyagilag! Egy percnyi fiatalos rajongás +volt, amit kitártam elébük a szívemben. Ők ritkán tártak ki valamit. Az +én sorsom sem változott azzal, hogy sorra meglátogattam a nagy +férfiakat. A legtisztább reménytelenségben közeledtem feléjük, mintegy +az élet túlsó partjára, ahol minden fagyos, fönséges és nagy. Annyit nem +remélhettem, hogy meghívnak ebédre. Általában azt éreztem, valahányszor +a déli harangszó belekongott a nagy férfiakkal való beszélgetéseimbe, +hogy ezek a nagy férfiak csak állanak talapzataikon, csak állanak a +Helikon kettős ormán, egy-egy lábukkal egy-egy csúcson, úgy állanak a +Helikonon, s egyáltalán nem ebédelnek. Vagy csak akkor, ha én elmentem. +Általában mint szobrokhoz közeledtem a nagy férfiakhoz. Mint ahogy +például, napjainkban, Deák Ferenchez közelednék a legtisztább +reménytelenségben, a Ferenc József-téren. + +Mégis, szokásom szerint, ezúttal is sorshúzás útján döntöttem Massenet +javára, Bertha Sándorral szemben. A sors itten véletlenül azt a jobbik +kívánságomat segítette, amellyel inkább Massenethez vonzódtam. A sors +egyébként, ezt meg kell vallanom, mindig segített az ilyen apró +dolgokban, melyek éppen csak annyit lendítettek rajtam, hogy nem voltak +se káromra, se hasznomra s csak tovasodortak egyhangú életemben. Amint +figyeltem a sorsomat, már gyakran mosolyogtam, olykor durva iróniáin. +Egészen világosan éreztem, hogy semmi befolyásom a sorsomra s ez mint +valami idegen hatalom, úgyszólván rajtam kívül dolgozik a sötétben, +függetlenül és felelőtlenül, a sorsom! Amit próbáltam ellene, +energiákban s cselekvésben, olyan szomorú tapasztalatokhoz vezetett, +hogy már inkább nem próbáltam semmit s megadtam magam azzal a +keresztényi alázattal, amelyre csak egy izraelita képes. De ösztönösen +is vonzódtam Massenethez, szívem szerint, napkeletiesen, mint hajdani +aranyhárfákhoz egy történelmi rengetegben. Ez a francia zenész +gyermekkorom álma volt azokban a dús s színes zenékben, amelyekre magam +is készültem. Zenékkel készülni az életre, az egész nagy életre, nyilván +itt volt a dolog elhibázva. Még az apám játszott nekem, téli estéken, +gyertyafénynél, ősi zongoránkon, mint egy ravatalon, kesergő részleteket +a _Lahor királyá_-ból… Erről bőven írtam máshelyütt, e zengő multak +imádatával s kellő maszlagokkal. Most csak felsóhajtok. + +Még akkor nem tudtam, gyermekkoromban, téli estéken, gyertyafénynél, +szepulkrális zongoránk tövében, kicsoda ez a Massenet a szívében, +micsoda dalos madár aki száll. Még akkor nem tudtam, milyen +könnyűszerrel komponál, hogy vet oda mindent sebtiben a papírra s nem +válogat s nem símogat s csak csinálja melódikusan, finoman s +felületesen, mint ezer és ezer falevél a fákon egy erdőben, úgy csinálja +s ami mind rezeg és cseng a szélfuvásban, a sok ezer és ezer falevél a +fákon. Akkor csak szerettem. Akkor csak az apám ujjait figyeltem a +billentyűkön. Minden hangra egy-egy pálmát láttam a lahori sivatagban, +az egek azúrjában úszva, súlyos levelekkel. Akkor csak szerettem. + +Most is szerettem még, de már, sajnos, azzal a megfogyatkozással, azzal +a leapadt mámorossággal, ami a nagyobbszerű tájékozottság s verzátusság +hatása az ember szívében, mikor már úgy látja a dolgokat, egy kevés +kritikával, sajnos, az álmok hátrányára. Csodáltam a vastag szőnyeget a +lépcsőkön, ahol a lépteim nem hallatszottak, ahol halálos csend volt, +mint egy örvényben, halálos csend az egész lépcső csigakanyarulatában +egy magányos tölgyfaajtóig a falban, a magasban! Itt megálltam +szívszorongva, kifújtam magamat s az orromat s megnyomtam a csengőt. +Rögtön éreztem belülről azt a barátságtalan indulatot minden jövevény +iránt, mindenki iránt, aki megnyomja ezt a csengőt. Azt a barátságtalan +indulatot, amit különösen koldusok éreznek olyan kitünően, mikor +csengetnek egy ajtón. Semmi nem mozdult. Lehetett érezni belülről, hogy +még nagyobb csendben vannak, amiért megszólalt a csengő. Lehetett érezni +azt a lélektani tudást, mely az akarat s a cselekvés ingadozására épít, +az egész emberi lemondásra épít, mikor egy zárt ajtó nem nyílik meg +rögtön. Lehetett érezni azt az emberismeretet, mely a félénkségemre s a +diszkréciómra számít, hogy nem fogok csengetni mégegyszer. Mindezt +főképpen azért, mert személyzet híján, maga Massenet nyitott ajtót. + +Csakugyan ő volt, Massenet, aki megjelent az ajtó nyílásában, nem tudom +hányadik csengetésemre, de csakugyan ő volt, egész kicsi ember, egy kis +selyemsapkával a fején, aki megjelent a küszöbön, olyan automatikusan, +olyan pontosan és rejtélyesen, mint ahogy bizonyos faliórákon, a félórák +csengésére, kibukkan a kis remete. Ez annál furcsább volt, hogy oly soká +vártam. Meghajtottam magam s átnyujtottam a Türr István levelét, mint +egy mennyei üdvözletet. Egész véremben fölpezsdültem abban a tudatban, +hogy egy tábornok áll mögöttem, erkölcsileg szólván. Átnyujtottam a +levelet mint egy levélhordó. + +– _Entrez Monsieur!_ – mondta nagyobbszerű meghatottság nélkül, miután +átfutotta a levelet. + +S megindult előttem azon tájékozottan, ahogy egy múzeumi őr vezeti az +embert. + +Bejöttünk egy nagy, világos, pontosan négyszögletű szobába. Főleg a +kilátás volt gyönyörű, micsoda kilátás, három ablakon át, a +Luxembourg-kertjére, a magasból! Zöld rétek látszottak, egy-egy +orgonabokorral a közelben s a távolban s amelyek mind virultak a +legdúsabb virágfürtök lila és fehér masszáival a lombok tetejében. Még +távolabb, egészen a mélyben, egy görög istennő szobra fehérlett szent +meztelenségben, duzzadó idomokkal, amint háttal volt fordulva felénk. + +– Ez csak szép? – kérdezte Massenet, az istennő formáit jelezve az +orgonabokrok távlatában. + +– Nagyon szép! – feleltem azzal a meggyőződéssel, mely teljesen +megegyezett egyéni ízlésemmel s csak a távolokat fájlalja. + +Leültem egy székre s vártam. Nem is tudom, mit vártam. Csak ültem és +néztem. Az istennő szobra felett, a végtelenségben, az égbolt látszott +angyali kékségben. Ebben a nagy égboltban, egészen messze, már a kerten +túl, egészen fönn és messze, egy madár repült, mint egy fekete pont az +angyali kékségben. Azt hittem, Magyarországba repül az a madár. Massenet +a Türr levelét olvasta. + +– Szeretem a tábornokot, – mondta, – általában szeretem az ilyen hősi +katonákat! Két nagybátyám is tábornok volt. Van egy Massenet, Soult +barátja, aki elesett Moszkvánál. Ez is tábornok volt. Az apám is +tábornok volt, két testvérem is tábornok s két unokabátyám közül az +egyik tábornok, a másik tengernagy! + +Ennyi tábornok! sőt egy tengernagy is! mi reményem lehetett itt nekem? +Hogy beszéljek itt a könyvemről, magamról, az életemről, és ültem +csendesen és vártam. + +– Csak én nem voltam katona soha, – mondta Massenet. + +– Én sem! – feleltem felderülve. + +– Kilencéves koromban már a konzervatóriumba jártam. + +– Kérem, én a Zeneakadémiába jártam Budapesten, – feleltem párhuzamosan. +– Sőt Liszt Ferenc előtt is zongoráztam. + +– Oh, ha ön zenész! – szólott, nyilvánvaló félreismerésével egész +szomorú helyzetemnek, – ha ön zenész, csak azt mondhatom önnek, amit +tanítványaimnak, Charpentiernek és Debussynek mondok: »A tulajdon +szívedre hallgass, ne utánozz, légy önmagad!« Akik Wagnert utánozzák, +duplán hibásak, lássa. Először mert utánozzák, másodszor mert rosszul +utánozzák. Én is csak azt próbálom, hogy a szívemre hallgassak mindig… + +Oh Istenem, gondoltam, emberi szó hivsága! A szív! a szív! az érző szív! +tünődtem, milyen messze van ennek az embernek az érző szíve én tőlem! +Micsoda kis furcsa gépezet ez az érző szív az emberben, micsoda kis +tökéletes, hogy csak éppen oda ne hajtsa abba az irányba, ahol egy másik +ember várja ezt a szívet! Micsoda finom kis apparátus, hogy mindent +félreismerjen, semmit meg ne lásson, meg ne tudjon, meg ne érezzen, +emberi szív! Hát lehet az, fűztem tovább merengésemben, hát lehet az, +hogy meg se sejtse szegénységemet, keserveimet, amint itt ülök előtte! +Hogy ne halljon egy hangot kétségbeeséseimből, keserű zenéimből, zenész! +aki csak azt próbálja, hogy a szívére hallgasson… Hogy egy jó szót ne +mondjon, ne kérdezzen, ifjúságom álma, Massenet! S csak néztem az +orgonabokrokat a kertben s az istennő hátsó testének kettős kövérségeit +messze. + +– A művész mindig a szívére hallgasson! – ismételte. – Ez nem csal. + +– Oh ez nem, soha! – feleltem. + +S akkor a bútorokat mutatta a szobában. + +– Ezek mind családi bútorok ebben a szalónban, – mondta. – Még öregapáim +s öreganyáim ültek ezekben a fotöjökben és beszélgettek és álmodoztak… +Mind régi bútor, – ismételte. + +Hát mind régi bútor, gondoltam, legyen! S inkább felálltam, hogy annyit +dícsérte. Akkor egy kis üvegszekrényhez ment. A selyemsapkáját +megigazítva a fején, kitárta a szekrényt, mint egy törpe, aki a +kincseket mutatja. + +– Itt vannak kézirataim, – mondta. – Itt van a _Werther_ és a _Manon_ s +itt van egy kis egyiptomi szobrocska, egy múmia, aki fekszik mellettük. +Ez azért fekszik mellettük, mert ezeket a műveket nem játsszák +mostanság. Mindig azok mellé a műveim mellé fektetem, amelyeket nem +játszanak. Ha megint színrekerülnek, elveszem a múmiát. + +Csak álltam és hallgattam, a könyvemmel a hónom alatt, meg se mertem +mutatni… Nem is kérdezte, micsoda könyv az, meg se látta, holott +húzgáltam is a hónom alól, el is ejtettem egyszer, hiába! Már indultam +is. + +Az ajtóban megálltam mégegyszer, kéz-kézben a művésszel, magam is mint +egy öreg, úgy állottam meg és néztem. Gondoltam, jól megnézem, mint akit +nyilván sohasem fogok látni többet. Mintha a gyermekkoromat nézném, ami +itt van és eltünt. + +– Engedje meg, hogy tanácsa szerint, – mondtam, – csak a szívemre +hallgassak s valamit mondjak. Még egész kis fiú voltam, mikor az apám az +ön _Lahor királyá_-ból játszott nekem, téli estéken, gyertyafénynél, egy +régi zongorán… + +Megvallom, éreztem, hogy valami nagyon szépet mondok. Meg sem érdemli, +olyan szépet. Talán soha szebbet nem is mondtam senkinek életemben, ha +nem számítom, amit nőknek mondtam. + +– Oh! – felelte, – csakugyan! a _Lahor királya!_ jó, hogy mondja! +majdnem elfelejtettem! Oda is kell hogy tegyek egy múmiát! – mondta s +befordult az ajtón. + + + + +XXXIV. + +Istenem, micsoda kis sápadt szobaleány ez, gondoltam, mikor megláttam az +ajtóban, a kis földszinti ajtóban, Bertha Sándornál, a square du +Roule-ban, ezt a kis sápadt szobaleányt. Soha ilyen kis sápadt kis +szobaleányt nem láttam, fehér főkötővel a fején, ami egyszínű volt az +arcával. Mindjárt nyitotta az ajtót, az első csengetésre s azzal a +nyájas barátsággal fogadott két kék szem derűjében, amellyel az ilyen +kis szobaleányok olykor, valami váratlan vendégtől remélik a gazdájuk +sorsának jobbrafordulását. Micsoda reményem lehetett itt, ahol ilyen +barátságosan fogadtak? Ahol még én is segíthettem, valami váratlan jót +jelenthettem? Egy percig álltam s néztem, a könyvemmel a hónom alatt s +csak néztem. Soha ennyire nem éreztem a szívemben a mások csalódását. +Már haboztam, ha valami ürüggyel ne forduljak-e vissza?… + +– Tessék bejönni! – mondta a kis sápadt, a túlzott vendégszeretetnek +olyan gyanús melegségével, hogy már nem tudtam mit gondoljak. Ez egy jó +ház, gondoltam. – Bertha úr itthon van, – folytatta bátorítólag, a +nélkül, hogy kérdeztem volna. + +S a folyosó végében, egy kis függönyös ajtó felé irányított, ahol +félrehúztam a függönyt, kopogtam az ajtón és beléptem. + +Beléptem egy kis sötét földszinti szobába, ami a square bokraira nyilt, +egy sötét kis szobába, ahol az íróasztalnál egy ember ült, háttal +fordulva felém. Az első érzésem az volt, hogy csakugyan a földszinten +ül. Soha ennyire nem éreztem, a kép és érzés teljes egységében, egy +földszinti szoba hangulatát. A háttérben, az ablak előtt, ahogy ült, +csak a dús haját láttam, ami az inggallérjára omlott s a korpái fehér +pettyeit hullatta. Ez a szőr- és korpatömeg egy papírlapra volt borulva, +áhítattal, mint egy szent szövegre. Amint közeledtem, láttam, hogy +kitünő hazánkfia, fejével a papírlapon, az aláírást csókolja, olyan +odaadással, boldogsággal s főleg olyan gurmandériával, olyan +teológikusan, mondhatnám liturgikusan, hogy valósággal körülnyaldosta, +mint valami vadzamatú, remek dolgot, hogy azt ki sem lehet mondani. + +– Nézze csak! – mondta, elbűvölt szemekkel, úszva a kéjben s megmutatta +az aláírást. A Wekerle Sándor névaláírása volt, a papír végében, _manu +propria!_ + +– Ezt tetszik így csókolni? – kérdeztem ámulva. + +– Ezt! igen! – felelte határozottan, – vagy talán van valami kifogása? – +kérdezte irritálva, emberfölötti szerelmében. + +Csak néztem ezt a kitünő hazánkfiát s már nem is csodálkoztam. Bizonyos +helyzetek szinte átmenet nélkül sodorják az embert az egyik érzésből a +másikba, főként ha az ilyen helyzetekhez van némi korrespondenciája az +embernek, a tulajdon számlájára. Reményeimen át, melyekkel, +szükségképpen, jó magam is azokhoz a földi hatalmasságokhoz fűződtem, +akik Magyarországon miniszterelnökök voltak, könnyen megérthettem azt az +izzó gyönyört, amelyben Bertha grafológikusan, szimbolikusan s _in +effigie_, Wekerlével egyesült. Emberi létünk fájdalmasságához tartozik, +hogy az érdekből való szerelmet jobban meg lehet érteni, mint ami tiszta +szerelem. Ez a magányos ember is a hosszú hajával, ez a boldogtalan +ember (mert csekély kivétellel minden boldogtalan embernek hosszú haja +van), ez a magányos ember is hazafelé kívánkozott Magyarországba s +egy-egy biztató jelre, egy-egy homályos igéretre, egy-egy kilátásos +mondatra egy szál levélpapíron, már nyalta a tintát ezen a levélpapíron, +– mert az ember nem tudja, csak akinek része volt benne, micsoda +szomjúság az, micsoda vágy, hazamehetni Magyarországba! + +Amint szemtül-szembe kerültünk egymással s hirtelen megfigyelhette +vibrációimban, tetőtől-talpig, egész bozontos ifjúságomat, úgy láttam, +ez nem tetszik neki, az ifjúság! Egyike volt azoknak az öreg embereknek, +akik természetüknél s irányzatuknál fogva is öregek. Nyilvánvaló volt, +hogy már első szempillantásra csalódott bennem s tisztában volt +társadalmi s politikai jelentéktelenségemmel, amelyekről, igaz, nekem +sem voltak illúzióim. Szinte jólesett, hogy a dolgok rendjeképpen én +kerülök kettőnk közül arra a serpenyőre a mérlegen, amelyhez még jócskán +hozzá kell adni, hogy valami kis súlya legyen. Már jól is éreztem magam +attól a perctől fogva, hogy itt nem várnak tőlem semmit s még annyit +sem, hogy csalódhassanak bennem. + +Viszont, hogy ne nagyon mélyedjek el, intencióim ellenére, e lélektani +hangfestésben, csak arra a torz látásomra utalnék, amit e lelkiek +összevisszasága kiváltott a szívemben, reakcióképpen. Azon a tükrön át +ahogy nézett engem, őt magát is láttam, mert én is belenéztem ebbe a +tükörbe, a sugarak visszájára, talán túlzott fogékonysággal. Az egész +embernek, nem tudom hogyan, de valami sárga alapszínét láttam, valami +ingatag talapzatát, amelyen földúltan a bizonytalanban, egész formája +reszketegnek tünt. Nagy feje, nagy mongol feje, merő homlok volt viaszos +árnyalatban, egy tágas sárga homlok a fülek tájékáig, ahol a magasban, +véget ért. Dús haja, eleinte gyéren, csak a feje búbján kezdődött, mint +a szálas bozót egy sziklán s onnan termelte ki magát, áthajolva a +koponyaalapra, azzá az egyenlőtlen s ápolatlan vegetációvá, ami bizonyos +tudósok vagy koldusok fejét oly jellegzetessé teszi. Két sárga szeme a +csíptető mögül, elfoghatatlan sugarával, rövidlátón és céltalanul, úgy +nézett, sűrűn, hogy nem nézett semmit s míg maga az orr, omlatagon, alig +szelte ketté az arcot, a száj, a száj! mely Wekerlét elhalmozta +csókjaival, ez a száj sem látszott. Egy vastag bajusz, e száj körül, +egy-egy félkörben jobbról s balról, eltemette e szájat, mint egy-egy +zárjel közé, sárga szőrből. A cvikkerzsinór lazán lógott, kettős vonala +hieroglifáival s a két üvegkör világához látszott kötni Berthát, az orra +körül, a bizonytalanba. Időnként, elég gyakran, egy-egy nyugtalan +kézmozdulata beleakadt a zsinórba s az üveget lerántotta, a véletlenség +olyan tragikumával, zörejével s robbanásával, hogy az egész ember +megrázkódott bele, mint egy katasztrófába. + +– Nem! nem! nem! – mondta szapora triólákban, miután beavattam +titkaimba. – Nem! nem! nem! – ismételte s még sokáig ezt mondta, mindig +csak ezt, termékenyen és terméketlenül: nem! – Ne is álmodjon róla, – +mondta, – hogy a könyvét kiadja franciául, mert ezt nem lehet. Ez itt +egy óceán, Párizs! ahol minden elmerül, ami idegen elem úszkálna ebben +az óceánban, egy könyv, egy kép, a legszebb zene! + +Oh! a legszebb zene! – gondoltam, ezt nyilván tulajdon termékeire érti s +remegtem, hogy vitatkozzam. + +– Pardon! – mondtam azzal a kazuisztikus finomsággal, ahogy hajdan a +_Pesti Napló_-nál szoktam volt Acsády Ignáccal, – pardon! Hát Munkácsy!? +az nem merült el lássa, kedves mester! – szólottam fiatalos +bölcsességgel. + +Egy kést, egy éles kést döftem volna a szívébe, hogy ez nem hatott volna +ilyen szörnyen. Vér folyt volna igaz, de ezzel vége is lett volna. De +így szárazon e néhány szóval, csak agonizált s nem halt bele. Ha tudtam +volna! Ha ismertem volna ezt a keserű lelket, ezt az elkábult lelket, +mely elveszve, lemaradva s lealkonyodva körforgásán, a Munkácsy fényes +csillagától szenvedett a legtöbbet. Együtt kezdték Párizsban, két +fiatalok hajdan! Az egyik szállt mind magasabbra, a másik lenn maradt a +földön s bámulta fulladozva. Az egyik zseni volt, a másik… a másik egy +szerencsétlen, ami csak a fele a zseninek. Munkácsy minden sikerében, +dicsőségében s rendkívüliségében, Bertha vérzett, mint egy áldozat. + +– Munkácsy, az egy egész külön dolog, – mondta, mikor magához tért, – +Munkácsy benne van a kerékforgásban! – magyarázta s egy reszketeg +kézmozdulatával megint lerántotta az üveget az orráról. – Én nem vagyok +benne a kerékforgásban, – vallotta be, mert ezt nagyon szerette, ezt a +bölcseleti szisztémát a kerékforgással. – Én nem vagyok benne, – +ismételte s látszott rajta, hogy szenved. Úgy szenved, aprólékosan, +ezernyi tűszúrástól, minden nap, este, reggel, ezernyi tűszúrástól, +ahogy az ember csak szenvedhet egy bölcseleti szisztémában, amit a maga +kárára, bolond ember! felállít magának. A nyilvánvaló okok helyett, +melyek mindent világosan megmagyaráztak, inkább az ilyen magyarázatokba +szállott, melyek nem magyaráztak meg semmit. Az analógiákat figyelve +Munkácsyval, nem értette a differenciákat. Az analógiákat! Neki is volt +egy olyan öreg felesége, mint Munkácsynak. + +De akkor valaki, kívülről, csak éppen hogy megnyomta a kilincset az +ajtón s az arasznyi nyíláson át a csendben, szertartásszerűen, +beeresztett egy állatot. Egy kis rövidszőrű, sárga korcs kutyácska +csúszott a hasán Bertha felé, mert olyan kövér volt, hogy nem tudott +járni. Tüneményesen fölhízlalva, a sok zsír és háj mind kinyomta +helyéből a csontját s csuszkálva a szőnyegen s farkcsóválva, valami +furcsa kis malacnak tünt két bánatos kutyaszemmel, mint egy asztmatikus +ember. Bertha lehajolt hozzá, üdvözölte, megsímogatta, sűrűn a nevén +szólítgatta, azzal az atyai ragaszkodással, intimitással s +egyenrangúsággal, amellyel az ilyen gyermektelen öreg emberek szoktak +lenni, az ilyen kis kövér kutyácskákkal. + +– Hogy hívják? – kérdeztem, mert nem jól hallottam a nevét, ahogy olyan +sűrűn mondta, becézgetve, triolákkal, ahogy szokta. + +– Duna! – felelte. + +Dunának hívták a kis kutyát! + +– Oh Istenem! – rebegtem. + +S magam is lehajoltam hozzá. + +Hármasban a kis kutyával, Bertha nyilván közelebb érzett magához s +ifjúságom ellenére meghítt vacsorára. + +– Egész egyszerű vacsora, de szívesen látom, – mondta. + +Beléptünk az ebédlőbe. Egy hosszú asztal fölött, fogyatékosan +megterítve, egy sárga lámpa lógott le a mennyezetről s valahogy úgy +világított, mint egy sivatagban. Mint egy lappföldi sivatagban a nap, +amelynek nincsen fénye, úgy világított. Valami sercegett a levegőben s +megtöltötte a szobát annak a furcsa duruzsolásnak a zajával, ami +tulajdonképpen fokozza a csendet, mint egy tücsök ciripelése éjszaka, +egy kertben. A legkülönösebb az a sárga színegység volt, ami a Bertha +bajuszát, egész mongol fejét, az egész emberi jelenséget magához +látszott kötni valami vajaskenyér árnyalatban, a sárga lámpa alatt. +Kívülről lehetett hallani az omnibuszok dübörgését a kövön. S távolodó +lámpásaik is látszottak, homályosan az ablak csipkefüggönyein át, mint a +bárkák mécsei rejtélyes utcákon, melyek tengereknek tüntek, egyszinten a +földszinti szobával. + +De akkor bejött a kis sápadt szobaleány ebbe a sárga szimfóniába s merő +topázzá változott az általános sárgaságban. Az első dolga az volt, hogy +felemelte a kis sárga kutyát, aki csuszkált a szőnyegen s nyilvánvalóan +várta ezt a segítséget, mert összekuporodva, egy sárga hájtömeggé vált, +élettelen odaadásban. + +– _Viens Duna, viens mon chéri!_ – mondta a kis szobaleány s elhelyezte +egy széken a kis sárga kutyát, egy másik szék mellett, az asztalfőn. + +Úgy tünt, hogy túlvagyunk a legfontosabb szertartáson és teológiákon. +Most már csak a háziasszony hiányzott s lehetett vacsorázni. + +– _Va-t-elle venir, Madame?_ – kérdezte Bertha a szobaleánytól azzal a +párizsias franciasággal, amelybe az egész feje belerezgett a +cvikkerzsinórral, anakronisztikusan. + +– _La voilà_, – felelte a kis sápadt. + +Csakugyan, a küszöbön feltünt Bertháné, maga is sárgán, holott ősz +frizurával a fején süvegformában, de mégis sárgán, masszívan sárgán, +mint egy régi bálvány, egy régi bronz, mint egy öreg barackfa, olyan +sárgán. És jött az asztal irányában. + +Beleolvadván, tekintélyesen, a sárga színegységbe, a vaj- és +viaszközösségbe, a lámpafénybe, a bajuszba s a kis kutya szőrébe, leült +a a székbe, az asztalfőn, a kis kutya szomszédságában, mintegy +pontifikálva a kis kutyával, aki dús farának s dús hasának egész +súlyával ágaskodott szegény, két elülsőlábával a levegőben s a szék +támlájának dőlve. Két gyönyörű, alázatos szemén, szűzleányos +tekintettel, áttüzelt a lámpa sárga fénye. És sűrű emlői látszottak a +hasán, egy-egy zsírzacskó formájában, sűrű apró bimbókkal sárgán, mint +az árpaszemek. + +Senki egy szót nem szólott s csak ültünk mind sárgán. Valami feszültség +volt a levegőben, a sercegés monotoniájával. Künn minden dübörgött az +utcán, a sokféle fények tovasiklásával. Nagyon éhes voltam s csak vártam +azzal a kimért magatartással, úriasan, ahogy lepleztem a gyomromat, mint +egy hegyszakadékot, mint egy örvényt a hasamban. De már láttam, +derengőn, sárga szeleteket egy sárga tálban, a kis szobaleány karján. +Láttam a sárga mártást, amelyben a szeletek úsztak a kis szobaleány +hüvelykujjával, mert az is benn úszott a mártásban, ahogy hozta a tálat. +De még le se tette az asztalra, mikor a kis kutya a maga őrhelyéről +sárgán, belenyalt a sárga mártásba. Oly röpkén nyalt bele, oly +villámgyorsan s olyan technikával s gyakorlottsággal, a nyelvnek olyan +virgoncságával és célirányosságával ösztönben s kívánságban, hogy szinte +Isten parancsolatjának tünt, hogy belenyaljon s nem lehetett semmit +mondani. Aminthogy senki nem is mondott semmit, abba a hallgatag +flegmába s megadásba zárkózva, ami a tradíciókat s bevett szokásokat +kíséri az emberiség történetében. Egész egyszerű vacsora, gondoltam s a +lelkem mélyén, filozófikusan, valami közös sorsban éreztem magam a kis +kutyával, aki csak éppen hogy megelőzött. + +Kaptam egy jókora szeletet, jócskán mártással s a többi hozzávalókkal, +sok krumplival, zsírba pároltan s pirított hagyma vezérszólamával, s +mindennek rögtön azt a különleges illatát s zamatját éreztem, ami +kellőképpen megmagyarázza az embernek, miért nem tud egy kis kutya +ellentállni. Ez mind szabályosan elhelyezve s elrendezve a tányéromban, +a tulajdonjognak, birtoklásnak és szabad rendelkezésnek azzal a szédítő +érzésével töltött el, ami minden emberi vágyban a kéj imminens +beteljesedése. Sajátságos dolog! Soha ennyire nem ízlett étel, mint +egy-egy honfitársam asztalánál. Ez nyilván valami fizikai eleme lehetett +annak a marcangoló honvágynak, mely sajgó csápjait kinyujtotta minden +felé s minden irányokban, ahol az érzékek s fantázia a hazai hangot +vélték megtalálni. + +Oh ifjúság! gyomor a te neved! Majdnem szégyeltem, olyan boldog voltam +ebben az idegen családi körben, e sárga lámpa alatt azzal az egyhangú +sercegéssel, mely nem szünt meg egy pillanatra. Ettem, még kaptam egy +szeletet, megettem, elszántan és hősiesen azon a hegycsúcsszerű +állomáson, ahonnan multbeli és leendő böjtjeimre láttam, mint egy +csillagvizsgálóból közeli s távoli csillagokra, a végtelenségben. +Fölpillantva olykor, derűsen és barátsággal néztem Berthát, aki szembe +ült velem s gondterhes konfúzióval piszkált fel apró falatokat a +tányérjáról s dugta őket ama két zárjel közé, ami a szája körül a +bajusza volt. Közte és Bertháné között ült őrhelyén a kis sárga kutya +alaktalan zsírtömegével, emlőivel s bimbóival, a hája dús redőivel +szalonnás élettelenségben s ellankadt törzsén csak a feje élt, kis rövid +feje mint egy búb, két tündéri szemmel. Mereven, koncentrálva, egész +élete hevületével, egész lelke feszültségével figyelte Bertháné minden +mozdulatát, minden mozdulatának rezgését s árnyékát egyetlenegy +összefoglaló tekintettel, a pilláknak egy-egy ritka rebbenésével +időnként. Semmi ezt a tekintetet el nem téríthette útjáról, +rögeszméjéről, odaszegezettségéről valami olthatatlan hithez s +boldogsághoz. Mindent megértett, az árnyalatokig mindent, minden kis +részletet és hangot, meghatva és alázattal valami felsőbbrendűség előtt, +mely az ő javára dolgozik. Azokból az apró húskockákból, melyeket +Bertháné csakugyan az ő javára vágott a tulajdon tányérjában, valami +delejes áram áradt az orra csücskéje felé s kipattantotta a virgonc +nyelvet a szájából egy-egy villámgyors körforgásra egészen a szeméig. +Soha érzéknek s gondolatnak ilyen fantáziáját nem láttam, mely így előre +tudná, még távolokon s időn át, a jó ízeket és zamatokat. + +– _C’est pour Duna!_ – mondta Bertháné gyöngéden, mikor elkészült a sok +kockákkal. + +Csak embernek hallottam ilyen hangját, ahogy ez a kis sárga kutya +felelt, egyetlenegy, rettentő nyögéssel! Csak embernek, mikor künn van a +foga végre! Megváltva idegfeszültségében, egész testi masszájával +rávetette magát arra a kéjre, ami percekkel előbb még kínszenvedése +volt. Vastag törzse fölött, mellyel az asztal szélének dőlt, parányi +feje mohón dolgozott a tányérban azzal a létfentartó izgalommal, ami az +ilyen kis kövér kutyáknak egész lelkét adja. Fogak híjával, már nem +rágott, csak nyelt, sűrűn nyelt, nyomva a falatot a torkán, félig +ájultan s kidülledt szemekkel abban a nyers ösztönben, mely csak arra +látszik törekedni, hogy a test súlyából, zsírjából s hájából ne +veszítsen el semmit. Nem telt bele egy perc s már csak nyalta a tányért, +a kockáknak hűlt helyét a tányérban, a széleken, kívül, belül, +mindenütt. S megint visszadőlt a szék támlájának, kis rövid fejével még +kurtábban, vastag hasával még duzzadtabban, két elülső lábával a +levegőben és nézett. Valamit várt nyilvánvalóan, egy szót, egy hangot az +asztalnál és csak nézett. + +– _Y a-t-il un entremets?_ – kérdezte Bertha. + +– _Il y a un gâteau de riz_, – felelte Bertháné. + +Mindketten a kis kutyára néztek. A kis kutya visszanézett s megint +nagyon feszülten nézett. Odakünn dübörgött az utca s tűnő fények +szálltak az ablak alatt az estében. Gondoltam, illenék valamit +beszélnem, vendég létemre, e kedves társaságban. A lámpa szünetlenül +sercegett. Már Bertháné felé fordultam azzal a mondain +oldalkanyarulással, ahogy az ember valami szépet készül mondani a +háziasszonynak… De Bertháné nem kívánta, hogy beszéljek. Láthatólag +Bertha sem kívánta, hogy beszéljek. Ők maguk sem beszéltek. Csak ültek +sárgán a kis sárga kutyával közöttük és nézték. Úgy nézték, mint egy új +szituációban. Mint egy újabb élmény előtt, úgy nézték a rizstortával +kapcsolatban. + +Magamban e hármak között, a lámpa alatt, a sercegésben, csakugyan nem +volt mit mondanom. Fiatalos ékesszólásommal merőben feleslegesen, már +csak a rizstortát vártam. + +Szép sárga építmény volt, igazi barokk forma! igazi _gâteau de riz!_ +ahogy azt a franciák készítik. Elbűvölve néztem azt a jókora darabot, +amit Bertháné gyorsan a tányéromra rakott, hogy túllegyen rajtam. Mert +rögtön egy másik darabhoz fogott, amit nyomkodott egy kis ezüstkanállal. + +– _C’est pour Duna!_ – mondta. + +– _C’est pour Duna!_ – mondta Bertha is, gyöngéden, noha zárjel közt. + +– _C’est pour Duna!_ – mondtam magam is, hogy résztvegyek a +társalgásban. + +És csak ültünk sárgán és a rizstorta lassanként beomlott, mint egy ház, +szimbolikusan, s már csak egy utolsó kis rizsbucka maradt belőle a sárga +mártásban, a tálban. Mereven a kis sárga kutya, szűzleányos tekintetét +felváltva jártatta a buckáról Berthánéra s Berthánéról a buckára azzal a +szinte vallásos áhítattal s elfohászkodással, mely lelki mélységekből +fakad s annál hangosabb, hogy hangtalan. De ez a végső rizsrom, omladék +és mártás, nyilvánvalóan a szobaleánynak volt fenntartva. Meg is jelent +érte s vitte a tálat. Aztán már be sem jött többet. Homályok nélkül, +mint mikor már nem lehet tévedni, mint mikor már leszáll a függöny a +színházban, úgy éreztem, hogy vége van a vacsorának. Semmi dessert. Kávé +sem volt, cigaretta, semmi. Az a pedáns ház volt, rendre s szabályokra +épített, puritán! ahol senki nem dohányzott. + +Hármunkkal az asztal körül, mozdulatlanul, a kis kutyával negyediknek, +aki bámult alázattal, valami olyasféle furcsa hangulat volt, mintha le +volnánk tartóztatva. Olvasmányaim emlékében, nem tudom hogyan, de a +Temple képe kísértett XVI. Lajos királlyal, a királynéval s a kedves kis +kutyával, akik mind meg fognak halni. Magamról is ugyanezt éreztem, +holott olyan fiatal voltam! Éreztem, hogy meghalok ebben a társaságban. +A lámpa sercegett a fejem fölött. S amint kívülről dübörgött az utca az +estében, elgondoltam, milyen jó volna utazni, magasan, egy +omnibusztetőn! + +De akkor, hirtelen, a rizstorta után, ami eltünt, a kis kutya is +beomlott. Úgyszólván olvadásosan dőlt önmagába, a tulajdon hasába, +emlőibe és bimbó-miriádjába, hájas masszáinak olyan elaléltságával, +olyan ájultságával és elkívánkozásával, mint aki nem bírja tovább e +földi boldogságot. Kis búb feje eltünt, ahogy az ész tünik el a +világból. S rögtön emberfölötti hortyogása hallatszott egy túlonnan való +nirvánából. + +– _C’est bien. Elle dort!_ – mondta Bertháné, valami eszményi +magaslatról. + +– _C’est bien_, – mondta Bertha kevesebb klasszicitással, mert ő nem +tudott szegény, azokra a lelki csúcsokra emelkedni, amelyekre nők oly +könnyűszerrel lépnek, a nélkül, hogy szédülnének. Általában e matróna +mellett, aki masszív lényében sárgába borulva, a versaillesi alkonyatok +hősbánatát sugározta valami hervadásos történelemben, Bertha valóban +annak a másodrangú anyagnak tünt vízalatti inferioritásban, ami bizonyos +férjeket oly szembetünően megkülönböztet bizonyos feleségektől s úgy +állít oda melléjük, a dolgok visszájára, mintha ők lettek volna az +oldalbordából. Szenvedő, pislogó, fénytelen szemei az üveg mögött, +nyugtalan forogtak olyan közelségek körül, melyeket az orra is érinteni +látszott s követtek, nem tudom micsoda konfúziókat, álmokat s +bizonytalanságokat azzal a százrétre oszlott tekintettel, amit az ember +akarata ellenére is nézett és szenvedett, ha nézett. + +– Wekerle, az egy nagy ember! – szólott hirtelen. – Wekerle, az a +legnagyobb ember! Wekerle, az maga az Állam. Aki hozzányúl, az az +Államot ingatja meg. Még előbb van Wekerle s csak aztán van az Állam. +Még a törvények előtt van! + +Talán csak római estéken, a Palatinus borókái alatt sétálgatva az +örökzöldben, beszélhetett így Seneca a testvéreinek s más +fiatalembereknek, Jupiterről az Olympuson! Csöndesen az asztalnál, csak +hallgattam. Imádata hevében s alázatosságában, egy egész nagy furcsa +regényt csinált államtudományból, jövőből s politikából s kábult lelke, +mintegy a cvikkerzsinórján rezegve fel és le, messze elszállt az +abszurditásban. Soha nem éreztem, mennyire el tudja mosni a hatalom +presztízse, az igazi nagyság és szépség érzetét s fogalmát egy ember +szívében. Ez a szív, mint egy malomkő, Wekerle körül őrölt. S hogy végül +semmit nem őrölt ki belőle, önnönmagát őrölte agyon. + +Csak hallgattam, a kenyérmorzsákat szedegetve magam előtt az abroszról, +mintha a gondolataimat szedegetném csendben. Megedzve csalódásoktól, +bánattól s keservektől, elázva a honvágyban, már nekem megvolt akkor, +fiatalos forradalmiságomban, a magam államtudománya, egyéni +tapasztalatok alapján, készen a szívemben. Már én tudtam akkor, micsoda +álmok fűzik az embert többezer kilométernyi távolságból, mint egy erdő +közepéből, kormányhoz s hatalomhoz! Nem is Wekerléről beszélek itten, +aki valóban kitünő ember volt, mint inkább általában azokról az efemer +férfiakról, akik a napsütésben, ügyesen s szorgalommal, miniszteri +rangra emelkedvén, különfelé ágaznak egymástól a különböző reszortokban, +de abban mind összetalálkoznak, abban az egy reszortban, ami az ember +csalódása bennök. Azonfelül, Berthával kapcsolatban azt is tudtam s ezt +már történelmi olvasmányaim nyomán, hogy kormányok és miniszterek, ha el +is fogadnak olykor bizonyos szolgálatokat és csókokat, viszont meg is +van ezekről a maguk véleménye s rendszerint úgy is jutalmazzák e +szolgálatokat erkölcsi értékük szerint. És csak hallgattam és csak +szedegettem a morzsákat és éreztem a malomkövet, mint egy tragédiában. + +Kiérve az utcára végül, egy nagyot lélekzettem s csakugyan szaladtam egy +omnibusz után s felkapaszkodtam a tetőre. A Madeleinenél, amint +leszálltam, egy fiatalember jött felém, egy honfitársam az is, de egy +igazi kedves, finom, egy szűcsmunkás, akit az egyletből ismertem. + +– Hallotta a szomorú újságot? – kérdezte elborulva. + +– Nem én, – feleltem, – nem hallottam semmit. De micsoda szomorú újság +lehet még a világon? – tettem hozzá azzal a szolidaritással, ahogy az +ember munkásokkal beszél. + +Nem vágott a szavamba, csendesen kivárta, türelmesen, amíg befejeztem. S +még akkor is csak kisvártatva szólott: + +– Kossuth meghalt, – mondta. – Most jött a sürgöny Torinóból. + +Valamit dadogtam, egypár zavart szót s elköszöntem. + +– Holnap tessék feljönni az egyletbe, – mondta a fiatalember s ő is +köszönt és ment. + +Bekanyarodván a boulevardra, csak mentem a fényben, a tömegben. Olykor +megálltam, eltünődve, egymagam a járda szélén, különválva ettől az +idegen világtól, valami furcsa súllyal a lelkemben, ami megmozdult, hogy +kiszálljon a lelkemből ez a furcsa súly, hogy kiszálljon! erre a szomorú +hírre! Meghalt… Nem restellem bevallani, annyira emberi, annyira lelki +dokumentum: az első érzésem magamért volt, a magam életéért, Kossuth +halálában! A honvágy sajgó csápjai, e gyászeseten túl, távolibb +perspektívákba nyúltak s tologatván kínjaimat a szívemről, egy jobb élet +kapuján kúsztak fel magasan, mint a pók. Valami fordulatra gondoltam, +nem tudom hogyan, valami fordulatra a szívekben s dolgokban, valami +gyönyörű harangszóra, ami egyszerre kondul multak s jövő fölött, valami +amnesztiára minden vétkeseknek, minden szenvedőknek, erre gondoltam, +költő! Gondoltam, elhalálozván nagy ellensége, a király meg fog +bocsátani mindenkinek, ezt gondoltam. Gondoltam, Kossuth meghalt, mint +Jézus, egy keresztfán. Én meg vagyok váltva a keresztfa alatt, ezt is +gondoltam, ilyen szépeket gondoltam, eltünődve, különválva, egyedül a +járda szélén, egymagamban mint egy hajnalban, ami ébred, egymagamnak a +boulevardon egy hajnal! egymagamnak ezen a nagy világon! + +És megint mentem és sok mindent magyarázgattam magamnak és csak mentem. +A honvágy, az borzasztó, magyaráztam magamnak. A honvágy mindennél +borzasztóbb. A honvágy erősebb minden fájdalomnál. A honvágy erősebb a +halálnál. A honvágy, ha megsavanyodik, gyűlölet lesz belőle, olyan +borzasztó mérge van. Az enyém megmaradt mindenek ellenére, izzó tűzében, +tisztán! + +És csak mentem. És százszor annyi embert láttam, ezerszer annyit, mint +máskor ebben az estéli órában, a mellett, hogy nem láttam senkit. És +valami nagy hangokat hallottam, valami őserdők zúgását körülöttem, a +mellett, hogy nem hallottam semmit. Az omnibuszok dörögtek, hosszú +sorban egymás után, egymás mellett, párosával, a vastag lovak +sörénylobogásával, az ostorpattogással a magasból, ahová hármas száron a +három ló fölött felnyúltak a gyeplők, kifeszülten, rövidre fogva, mint +egy napszekér kocsisához, magasan a fényben. Száz más kocsi tolongott, +más kerék forgott s zord lovasok száguldtak a kocsirengetegben, ezer +kerék között, zord lovasok vértben és sisakban, mint valami bosszúállók, +hosszú lófarkokkal, ami a sisakjukról lógott s lobogott utánuk. Az +Opera, tárt kapui máglyafényét vetette ki a tér magas lépcsőzetére, ahol +a tömeg mint egy hegyre ment fel, nők! bálványok! mint egy hegyre +százféle fátylakban, selyemtiarákban, infulákban és brokátban s abban a +lilafényben, ami az erkélyek ablakaiból sugárzott tűznek s tündöklésnek +azzal a felfokozottságával, pátoszával s drámaiságával, ami egy +kigyulladt tető, egy égő torony pátosza s drámaisága a többi tetők s +tüzek fölött. Mindezt nem láttam, láttam? Kossuth meghalt, tünődtem és +csak mentem. S végig minden, a végtelenben, a platánok fölött súlyos +lombokkal, minden izzott a tetőkön s a kövön, minden ki volt világítva, +minden üveg, minden portál, minden kapu a boulevard két oldalán tündöklő +messzeségben, a sok ékszerész, péküzlet aranytükrökkel s csillárokkal, a +sok fodrász, cukrász, könyvesbolt, vendéglő és kávéház, ahol a teraszon, +a zsúfolt asztalsorok előtt, utcai erőművészek, félmeztelen s kidagadt +izmokkal lejátszták olympiádjaikat néhány perc lendületében, amíg csak +egy rendőr árnya nem közeledett a mélyben, amit egy távoli koma a +sarokról, ahol állott és őrködött, egy éles füttyel jelzett az +atlétáknak. S utánuk, amint elrohantak s a rendőr is elvonult, dolga +híján, kocogva a tömegben, már mások jöttek a fényben, méla aggastyánok +jöttek hosszú fekete kabátban, a tenyerükben egy-egy kölyökkutyával, +amit felajánltak, olyan áhítatos arccal s magyarázatokkal a legmélyebb +basszusban, mint ahogy Mózes szólott volna kis kutyákról a zsidóknak. S +madárjós-asszonykák, egy vak pintyőkével egy kalitkában, szonóran +kínálgatták a jövőt sibyllai cédulákon, zajos zenék kíséretével, ami +belülről hangzott a kávéházból, a tárt ajtókon át. És koldusok is +jöttek, félszemmel s olyan mankókon, mint egy árboc és gyönyörű hölgyek, +akiket Shakespeare _whore_-oknak nevez, az alkalmi szeretőket keresték +azokkal a komor szemekkel s drámai tekintettel, ami illik a szerelem +sötét szenvedélyéhez. És karcsú ifjak is jöttek, kifestve, hajlékonyan +mint a nád, valami nagyon enyhe tánclépésben, amelyen a csípőjük +rengett. S egy leány szaladt egy kosár ibolyával. És a Vendôme-oszlop +felé, mely császári fantómja magányosságával nyúlt fel sötéten, a +vörhenyes egekbe, rikkancsok rohantak újságkötegekkel, mint az agarak +olyan fürgén s elharapott szótagokat ugatva, míg csendesen a rue de la +Paix hármas lámpásai alatt az estében, egy öreg asszony haladt két +tizennégyéves leánykát vezetve a nagy szállók irányában, ahol árulta +őket méltósággal és szótlanul, mint ami magától értetődik s csak egy-egy +áhitatos szemforgatással hangsúlyozta ezt a vásárt, csak egy-egy +áhítatos szemforgatással a járdáról a magasba, a levegőbe, az oszlop +felé, Napoleon felé, mint a legmagasabb kulminációkba. És minden zúgott +és zajlott és harsogott a fényben. + +S csak mentem s tünődtem: meghalt! S míg haza nem értem, amíg le nem +feküdtem s amíg nem aludtam és másnap is és harmadnap is, mindig csak +tünődtem: meghalt! S így mentem el, harmadnap végre az egyletbe hírek +után, hogy írhassak hű lapjaimnak. + +Alighogy beléptem, már rohant elém a fiatal szűcs, igazi honfitársam, +igazi magyar, lobogó szemekkel! + +– Jöjjön, – kiáltotta, – nézze! Olvasta ön a Bertha cikkét Kossuthról, a +_Figaró_-ban? – kérdezte míg vonszolt magával befelé az egyleti +szobákba. – Elébb Madame Adamnak vitte ezt a cikket, de az nem közölte, +mert az a magyarok barátja! Akkor elvitte a _Figaró_-nak! Jöjjön, nézze! +– kiáltotta. + +Két sor ember között, aki őrjöngött, utat kellett törnöm, hogy meglássam +ez embergyűrű közt, a szoba közepén, a padlón, a Bertha portréját, +leszaggatva a falról! Százan rugdosták, taposták s táncoltak rajta, mint +a vadak s néhányan olyan műveletekbe kaptak dús öntözésekkel s +egyebekkel, hogy mindezeket az obszcenitásokat csak úgy írhatnám le +pokoli fönségükben, ha olyan szabadságom volna, mint Anatole France +atyánknak. + +Mikor a kedélyek egy kissé lecsillapodtak, az egész társaság átvonult a +nagyterembe. A fiatal szűcsmunkás, izzón és elborultan, nem igen tudta, +mit csináljon velem, aki itt, mint a nyilvánosság képviselője voltam +jelen, levelezői tisztemben. Meg kell vallanom: nem azzal látszott +törődni, hogy micsoda tudósítást fogok szerkeszteni erről a bús esetről +hű lapjaim számára. Inkább az etikai igazságot kívánta megérttetni velem +s azt a különleges lelkiállapotot, ami ez egyletbelieket megszállotta, +mióta Párizsban élnek. Barátsággal a terem sarkába vont magával s +egy-egy jelentős szempillantással magához invitálta társait. + +Ezek mind közeledtek, mérges képrombolók, és locsolók, s megálltak +önérzettel, mint katonák a csata után. Lehetetlen volt nem érezni bennök +a maguk törvényét és szuverénitását. Ezek mind becsületes emberek +voltak, kertelés nélkül becsületes emberek, ezt is érezni lehetett. +Szinte fizikailag sugározták ezt a becsületességet, olyan nyersek és +tagbaszakadtak voltak, erkölcsileg szólván. + +Volt köztük, különösképpen, egy nagyon sovány fiatalember, egy olyan +magas fiatalember, hogy alig fért el a mennyezet alatt. Csupa csont volt +s csupa magasság ez a fiatalember, sötét s kemény, mint egy ciprusfa. +Rettenetes ereje lehetett azzal a két abnormisan hosszú karjával, +melyeket az ember meg szeretett volna mérni. Nem is tudta hova rakni ezt +a két karját, mely csak úgy lógott s lebegett a válláról, fenyegetőn. +Nyilván valami feszítőmunka, valami zord műhelyben, nyujthatta meg e +karokat ilyen tüneményszerűen hosszúakra, hosszú évek alatt. Mindehhez +volt egy sápadt arca, egy merőben négyszögletes sápadt arca kurta +homlokkal, amelyből durva haja, vaskos csomókban s dús tömegekben +fölfelé ágaskodva, mint egy kaktusz nőtt elő egy kődarabból. S még volt +ehhez két lobogó szeme, szinte szemfehér nélkül, két mélytűzű szeme, +mint egy fiatal pápának a középkorban. Most a falnak támaszkodva állt és +várt, az óriásnak azzal a harci készségével, hogy itt van közel, ha +szükség volna rá… + +– Kérem, – mondta, a fiatal szűcsmunkás felém fordulva. – Kérem, – +mondta s egy cigarettát sodort vastag ujjaival. – Mi itt mindannyian +függetlenségi magyarok vagyunk. Ha az élet úgy hozta magával, hogy el +kellett szakadnunk hazánktól, csak annál hűbbek maradtunk ahhoz a +férfiúhoz, aki nekünk a haza fogalma, érzése, gondolatja, Kossuth! Nem +lévén helyünk a hazában, a szívünk áthajlott az eszméknek és +gondolatoknak abba a másik hazájába, amit számunkra Kossuth neve jelent. +Ezt nem engedjük bántani. + +Itt elhallgatott s várt, ha talán más valaki akarna szólani. De mivel +nem akadt szónok, ő maga folytatta mint egy második szakaszt a maga +evangéliumából, miután rágyujtott a cigarettájára. + +– Kérem, – mondta, – mi itt mindannyian, csekély kivétellel, +köztársaságiak vagyunk. Mi itt napról-napra élvezzük, gyakorlati +megvalósulásában azt az álmot, amit Kossuth álmodott. Mi itt szabadok +vagyunk egy szabad demokráciában. Mi itt látjuk azt, hogy minden ember +egyenlő egymással s csak a munka s a képességek számítanak. Mi itt +mindannyian dolgozunk, ahogy ez méltó az emberhez. + +– Nem mondjuk azért, hogy itt fenékig tejföl minden, – szólt közbe +mostan a hosszú sovány fiatalember, a két karjának olyan hullámos +belevetésével a vitába, mintha kígyókat hajítana. – Nem mondjuk, hogy a +teljes igazságot látjuk az egész vonalon, mert hiszen arra nem is lehet +számítani, az soha nem is lesz, teljes igazság! + +– Az nem e földről való! – mondták többen sűrű fejbólintással egy öreg +ember körül, aki tiltakozni látszott. – Az nem e földről való! – +ismételgették azzal az irónikus hangsúlyozással, mely nem értett egyet +az ilyen skolasztikával. + +Akkor a fiatal szűcsmunkás a harmadik szakaszba fogott: + +– Kérem, – mondta, – mi hálásak vagyunk Franciaországnak, mely nekünk +kenyeret ad. Mi hálásak vagyunk azért a szabadságért, amit élvezünk. Mi +itt mindannyian, francia munkástársainkkal egyetemben, a forradalom +gyermekei vagyunk. Annak a forradalomnak, – kapta föl a mondatot +magyaros kanyarintással, – mely megváltotta a világot! + +– A francia forradalom, – feleltem rojalista nyugtalanságomban, – nagyon +sok embert levágott! + +– Távolról sem annyit, mint a keresztény inkvizíció, – replikázott a +hosszú sovány, a két karjának olyan karmesteri dialektikájával s +mindenhatóságával, mintha egy százfőnyi zenekart vezényelne a +legdörgedelmesebb pillanatban. – Egyetlenegy kis spanyol városban többet +levágott az inkvizíció, mint amennyit az egész francia forradalom! – +magyarázta, kis kurta homlokát összeráncolván tüneményes aglává-ja +alatt. + +Meg kell vallanom, szinte szóról-szóra előre láttam ezt a választ. + +– Ön nagyon tudós ember, – mondtam ostoba fölényességgel s legyintettem +a kezemmel. + +Majdnem pórul jártam. + +Ez a hosszú sovány, a maga gorillakarjaival és sündisznó hajkoronájával, +amolyan gyermeki agyvelő volt, amelyet forradalmi eszmék s energiák, a +maguk díszeivel, az abszurditásig megtüzdeltek. A történelem néhány +szögletéből, amelyekbe elmélyedt, megalkotta magának a maga egész +világát s e földi dolgokból s emberek életéből csak azok a nyers +principiumok érdekelték, amelyeket harmonikusnak talált a maga életével. +Mint a fenyőillatot feloldva forró gőzben, úgy inhalálta magába a +forradalmi gondolatok és érzések zamatját a tiszta erő és energia +értelmében s azzal az elszánt kizárólagossággal, mely nem tartott sem +helyesnek, sem egyenesnek mást, csak amit ő maga érzett s mondott. Még +nem felelt s már előre éreztem, hogy el vagyok veszve. Mint ahogy a +szabadban, a vihar elől szaladván, érzi az ember, hogy meg fog ázni, +mert nagyon messze van a háztól. Éreztem, hogy egy egész más sarkán +vagyok az életnek s emberiségnek. + +– Kérem, – mondta, – én nem tartom magamat annyira tudósnak, hogy az ön +dícséretét megérdemelném. Mindössze van egy hitem, ami önnek nincs. De +amit ön nem ért meg, vagy nem helyesel, azt még nem szükséges, hogy le +is nézze. + +– Ezt ön teszi! – feleltem felfuvalkodva. + +– Ön nem tudhatja azt, hogy én mit teszek, – szólott vissza egy kettős +mulinéval a levegőben. – Ön engem látszatok s külsők után ítél meg, mert +hiszen sejtelme sem lehet arról, ami bennem él, – a szívemben! Ezt mi +ismerjük, mi munkások, ezt a zsánert s ezt a modort. Mi vagyunk belül a +falon, ez minden, amit önök látnak. Amíg csak magukra nem döntjük a +falat. + +Ezeket mondván, megfordult és ment olyan magasan, mint egy sudárfa ami +megindulna. + +A terem túlsó végében, a fal mentén, leült egy székre Ferenc József +portréja alatt, mint aki nem is tudja, soha nem is látta, hogy ez itt +lóg a falon ez a Ferenc József, tábornoki díszruhában… + +– Kérem, – mondta a fiatal szűcsmunkás, a negyedik szakaszba fogván, – +bennünket főként a jövő érdekel. Az a jövő, – hangsúlyozta, +visszakanyarodván a mondatába, – amelyet Kossuth, prófétai szemmel, +megmutatott nekünk. + +– Ez a helyes! – mondták a többiek. + +– Úgy van! – mondta az öreg ember dühösen. + +Megint éreztem, hogy valami baj lesz, ha nem vigyázok. De már +nevetségesnek is tartottam, hogy itt álljak munkások között s a magam +ezernyi bajával s bánatával még vitatkozzam velök, mint egy államtitkár, +akit sarokba szorítanak. Mit akarnak ezek tőlem, akik mind boldogabbak +is mint én? Mi célja ennek a vitának, bölcsességnek s szociológiának, +melyekben már amúgy is alul maradtam, megtépázott presztízsemmel, ahogy +az imént az a hosszú letorkolt? Sajátságos dolog! A konyhából a legjobb +szagok érkeztek a tárt ajtókon át, egész nagy fuvalatokkal s mindenféle +vezényszavakkal. Ez szögezett a falhoz. Már tologattak egy hosszú +asztalt, már terítettek is abban a gyors tempóban, ami az imminens +tálalást jelezte. Az a két-három frank, amit a zsebemben éreztem, +hirtelen visszavarázsolt megingott önérzetembe. + +– A jövő, – mondtam, – a jövő! – ismételtem líraian, – a jövő, uraim, az +ismeretlen! Ezt már Renan is megmondta. De sőt, nem tudom ki mondta azt, +hogy még azok előtt is ismeretlen, akik előkészítik. Mert ha ismernék, +egészen máskép készítenék elő. + +– A jövő, – kezdte a fiatal szűcsmunkás az ötödik szakaszt, – a multak +méhében szunnyad. A multak észleleteiből s tapasztalataiból kell +megállapítani a jövőt. A jövő nincs megtiltva senkinek! kiáltja Gambetta +felénk. Már ez is jelzi, hogy csak jobb lehet. Nem mondom, hogy nem +lesznek harcok, talán még véres harcok is ezért a jövőért, – minden +fejlődés törvénye a harc. De tessék csak emlékezni egy régi világra s +ezt összemérni a maival. Tessék csak emlékezni, mi utat tettek a +franciák a Bastille-tól a Jaurès-féle kollektivitásig. Ebből kell +kiindulni, ha a jövőt kívánjuk kutatni. Nem mondom, hogy a jövő az +igazság uralma lesz… + +– Jaj, kérem, még az sem? – szóltam közbe, mert már nagyon úntam ezeket +a naív dolgokat. + +– Nem, kérem, – felelte egy olyan tekintettel, hogy elszégyeltem +magamat. + +Minden szó, amit itt mondott, minden banalitás, a szíve mélyéből nyilt +elő, mint egy virág, amit ápolt. Ezt lehetett érezni ebben a +tekintetben. + +– De igenis, az igazság lesz! – mondta az öreg ember s dobbantott a +lábával. – Mégis azt mondom, hogy az igazság lesz! – kiáltott és +remegett, igazi öreg ember! + +– Az túlsok volna gyönyörnek! – felelte a fiatal szűcsmunkás egy divatos +operaszöveggel s azzal a rezignációval, ahogy az ember valami komoly +dologhoz, egy dal szövegét idézi. – Nem kérem, az igazságról csak +álmodni lehet, – sóhajtotta. – Mióta a világ fennáll, talán nem volt tíz +percig igazság a földön. Amit remélni szabad s remélni kell, az a jogok +kiterjesztése. Merem állítani, hogy a jövő a jog uralma lesz! + +– Ez lehet, – mondtam, – ez valóban nincs kizárva, – mondtam a +legnagyobb önmegtagadással, ahogy megláttam az egyleti szakácsnét, aki +behozta a tálat. + +Zajtalanul hozta, mert papucsban volt, de olyan gusztussal az ajkán, +olyan önmegelégedéssel, hogy az csak valami ritka finom dolog lehetett a +tálban, dús füstölgéssel s bódító hagymaillatokkal. Amint közeledtem, +kimeresztve a szemem, a hosszú sovány fiatal ember őskori üstökével, már +a tál fölé borult és bámult, elragadtatva! A legközelebb lévén, ő ült le +elsőnek az asztalhoz. + +– Borjúpörkölt! – mondta. + + + + +XXXV. + +Éjszaka, mikor eljöttem az egyletből s kiértem a Saint-Germain +boulevardra, már kihalt volt az utca, az egész tájék nagyon szomorú s +elhagyatott körülöttem. A házak kőmasszái elzárták az eget s az égen a +csillagokat, amelyekből csak egy-egy kis távoli fény látszott, egy-egy +távoli szikra halványan színezve, egy-egy fehér- vagy narancsszínű +mécses az ég ormán, egészen messze. A lépteim kopogtak a kövön és +Diderot ült a boulevard sarkán, két fa között egy kőtömbön, Diderot! +mint egy fehér szellem. Két rendőr is jött, feketén egymás mellett a +pelerinában és nézte a tájat, a házakat, a fákat valami egykedvű +tanulmányúton s az utcai leányokat is nézte már nem annyira flegmával, +mint inkább arról a hivatali magaslatról, ahová semmi föl nem ér. A +gázlámpák tüzei, sűrűn egymás mellett s egymáson túl az utcák +kereszteződésében, a messzi távolokig világítottak néptelen járdákra. A +Saint-Germain des Prés előtt egy fiatalember állott, a templom falának +dőlve. Egy gázlámpa alatt, egy almát evett, így magába. + +– Ivánfi! – kiáltottam fel örvendezőn, amint megálltam előtte, a +világosságban. + +– Jó estét! – mondta és csak nézett. – Itt van egy alma, – mondta még, +átmenet nélkül, mint ami magától értetődik. + +S már nyujtott is egy kis sárga, ráncos almát, egy olyan kis korcs sárga +almát, amilyet ritkán láttam. + +– Köszönöm, vacsoráztam, – mondtam. + +– Ne szégyelje! – felelte derűsen, kedves intelemmel. – Ne szégyelje! – +ismételte, ismerve tartózkodásomat. – Én már ettem hármat, – tette +hozzá, hogy megnyugtasson. + +És csak nézett szolidárisan, noha fölényesen. + +Magam is a templom falának dőltem azon ösztönösen, ahogy a közös sors az +ilyen egyforma állásokba tereli az embert. Igy állanak egyformán az +emberek a zálogházban, így állottak hajdan a sorozóbizottság előtt s így +állanak még ma is koldusok a templomok küszöbén, mintha egymástól +tanulnák. Talán nem is kell ezt tanulni. A nyomornak van egy olyan +mindenható törvénye, egy olyan gyönyörű egysége, hogy minden szegény +ember alapjában, egyformán áll a lábán. + +– Hogy megy dolga? – kérdeztem. – _Comment va?_ – toldottam meg +párizsiasan, ahogy már amúgy is minden mindegy volt, szó, hang, beszéd, +minden! + +Nem is felelt. Lehet ilyet kérdezni egy embertől, aki áll egy +templomfalnak dőlve éjjel, _comment va?_ Csak ette az almát s köpködte a +rohadt részeket messzire a szájából. Feltünően piros szája látszott, +fiatal szája egy gyér szakállban, mert szakálla volt, mint azoknak a +legjelesebb francia színészeknek akiket utánzott. + +– A _Français_-ban voltam, – mondta. – Most itt vacsoráltam. Itt szoktam +vacsorálni a templom tövében, – ezt mondta, elbűvölő kedvességgel. – A +_Français_-ba úgy járok be szabadon, mintha otthon volnék Szeghalmon. +Mint Szeghalmon a zsinagógába! A _Français_-ba! – és kacagott. + +S ez mind, valami vagabund-költészet volt benne. + +S még köpött egyet, egy utolsót, egy nagyon messzit s aztán levált a +falról s megindult lengén, a két kezével a nadrágzsebében. Szótlanul +jöttünk a gázlámpák alatt, egy-egy jóindulatú hölgy ideiglenes +társaságában, amint hozzánk csatlakozott néhány világnézleti szóval, ami +elhangzott az éjben. Szegények lévén a legjutányosabb szerelemhez is, +csak mentünk előkelően, a sorsunk magaslatán, mint akik még csak +kísértésbe se jöhetünk. Azonfelül, a magunk világába zárva, egy fokkal +feljebb is voltunk egy átlagos emberiségen kéjes óhajaival s szinte +kívül azon a testiségen, amit a nyomor megpárolván, csak a lelkét hagyja +meg, vibrálón az embernek. + +– Oh Istenem, egy Mounet-Sully! – mondta Ivánfi, e színházi estéje +hatásában nyilván, – egy Mounet-Sully! micsoda magaslat ez! – mondotta +és ment. + +De aztán megállott hirtelen, megállott! elborulva, megihletten egy +gázlámpa alatt, a félkarjával átölelve a vasrudat, a másikat kinyujtva +messze, mint egy örvény fölött, ahonnan ellendülne a végtelenségbe. És +ez az est emléke volt, a Mounet-Sully hangja, modora, szonoritása, a +végső szótagoknak franciás elnyujtása, ahogy szavalt, ahogy kiáltott az +üres utcába: + + «_Ce que vous avez fait, ne suffit point, je crois._ + _Il faut monter encor, monter jusqu’à la croix!_» + +Ezekre az alexandrinusokra, harmonikusan, a két rendőr felelt, aki jött +visszafelé a tanulmányúton, feketén egymás mellett a pelerinában, s nem +tudta, hogy ez színház, a Richepin új drámája, a _Par le glaive!_ + +– _Pas de bruit messieurs!_ – mondta az egyik inkább barátsággal, mint +szigorúan s ment tovább a másikkal. + +A lépésük kopogott a járdán s még messziről is hangzott. + +– Mounet-Sully! – mondta Ivánfi s megint megindultunk. + +– Még jobb, mint Mounet-Sully! – mondtam, nem is mondhattam mást, ahogy +e két francia verssor izzásán, e fiatal színész szent hitét és szerelmét +éreztem, mámoros búfelejtését, néhány rossz almával a gyomrában. Az +egész lelkét. + +Csak ment, csak ment, önfeledten, boldogan, olyan boldogan, hogy nem +hiszem ha ment-e valaha ember ilyen boldogan a világon, ilyen boldogan, +ilyen csekély boldogsággal, – Mounet-Sully! Csak ment a két kezével a +zsebében s a bő nadrágja büszkén lengett a két lábszárán, feslett +végeinek dús rojtjaival, melyek seperték a járdát. + +– Akar jönni a Soufflet-ba? – kérdezte, mikor kiértünk a Saint-Michelre. +– Ott van hitelem két fekete erejéig. + +– Nekem van egy frankom, – vallottam be, mint egy angyal, azzal az +őszinteséggel, amit kötelezőnek éreztem egy ilyen ritka egyéniséggel +szemben. + +A kávéházban aztán, a márványasztal előtt, két nagy pohár feketekávé +boldogságos füstölgésével, a magam jelentéktelenebb egyénisége is +kibonthatta szárnyait, szerény kis szárnyait, mint kezdő repülő egy +ilyen kész sólyommadár mellett! – jó pár évvel fiatalabb is voltam. De +összeszedvén minden líraiságomat, minden sebeimet a mélyről, legott +kiöntöttem az egészet, hangokban és pengetésekben, azzal a művészi +gonddal és gitáros finomsággal, ami a költőt revelálja legsivárabb +panaszaiban is. Úgy beszéltem, abban a zengő kétségbeesésben, ahogy egy +fülemüle mondaná el az ágról, hogy napok óta nem evett egy hernyót. +Hangról-hangra, fokról-fokra, árnyalatról árnyalatra olyan mélyre +hatoltam abban a tudatos kompozícióban, ami önnönregényemet szőtte +keserveim fonalával, hogy végül, szokásom szerint, sírva fakadtam, +feloldva valami vigasztalan gyönyörben, ahogy gurultak a szememből a +könnyek az ajkamra. Gyakran gondoltam arra, micsoda exaltált keresztény +lettem volna a szó dogmatikus értelmében, micsoda illuminált s izzó hitű +minden titokzatosságok irányában, micsoda falánk élvezője +önnönkínjaimnak, Krisztusnak s a szenteknek, ha véletlenül +ortodox-katolikus nevelésben van részem! Mindezt csak úgy adta a sors +merőben feleslegesen, ironikusan, díszek és előnyök nélkül, hogy nem +vetett rám egy bíbornoki köpenyt. A honvágy marcangolt. + +– Talán ma este is éppen az _Ember tragédiájá_-t játsszák, Jászaival Éva +szerepében! – mondtam és faltam a könnyeimet a feketémmel vegyesen. + +– Hagyja ezeket a szamárságokat, – felelte. – A bánat csak úgy számít, +ha megáll mellette az ember. Az mind elmúlik, ahogy megy az ember. + +– Magának könnyű, – mondtam, – maga mehet haza, amikor akar! + +– Nincs semmi, ami könnyű és semmi, ami nehéz, – felelte bölcselmi +magaslatáról. – Csak az élet van. Ezt meg kell vívni. Egy szegény +színész vagyok, Kolozsvárról, s akinek nincs szerződése… + +Kért egy szivart a pincértől, leharapta a végét, kipökte a nyelve +végével majdnem az arcomba, rágyujtott s eldőlt a piros plüss pamlagon, +mint egy római, a két lábát is felrakta a rojtosvégű nadrágszárakban, +fújta a füstöt s nagyon boldog volt. Jelentősebb sikerek nélkül mondván +el bajaimat, kissé letörve ültem nyilvánvaló másodrangúságomban az +asztal sarkában s néztem, fiatalon, a nagy pohár feketémet magam előtt, +olyan feldúltan a lelkemben, olyan elkínzott fantáziákkal, dimenziókkal +s nagyralátásokkal ezt a magas vékony poharat emelkedő feketeségében, +mintha egy ciprust néznék egy szikla tetejében. Már nem sírtam. Már nem +volt könnyem. Valahogy úgy éreztem, hogy már megszültem magamat összes +könnyeimben. + +– No mindegy! – sóhajtottam, csak éppen, hogy mondjak valamit. + +– Nézze csak, – fordult felém, magasra fújva a füstöt, – én minden +francia írót, minden színészt személyesen ismerek, mindenkit, aki +számít! – mondta azzal a felelőtlen dicsekvéssel, ami még a vidéki +színész hősi tónusa volt benne. – Ezekhez mind bevezethetem. Általában +jól teszi, ha hozzám fűzi a sorsát. Már rosszabb nem lehet magának, +Szomory! Holnap elviszem a _Français_-ba, az _Ödipusz király_-hoz! Meg +fogja látni Mounet-Sully-t, – s fújta a füstöt, ahogy csak bírta, olyan +magasra. + +– Mounet-Sully! – hebegtem, megint csak éppen, hogy mondjak valamit. + +– Meg fogja látni! + +– Meg fogom látni! – bólintottam s megittam a feketémet, csakugyan +mintha egy sudárfát nyelnék. + +– Maga nincs megelégedve! – mondta s egy második szivart is kért a +pincértől, egy második kávét is, ezt megitta, egy hajtásra. – Fordítom a +_Lengyel zsidó_-t a Nemzeti Színháznak, – mondta. – Erckmanntól kaptam +egy levelet. Az összes műveit megküldte. Ezeket már eladtam. Most már +csak a levél van, – s kihúzta a zsebéből. – No gyerünk, – mondta, – már +itten bezárnak. + +– Fizetek! – kiáltottam. + +– Jaj, dehogy fizet! – intett le s lefogta a karomat, ahogy kopogtam a +frankommal a márványon. – Tartsa meg a frankot, megyünk egy másik +kávéházba. + +Mikor kiértünk a boulevardra, már mindenütt oltogattak s zártak. Egy +perccel később minden sötét volt, utcahosszat minden sötét és zárva. +Csak a gázlámpák tüzei fénylettek az áttetsző levegőben. Egy-egy utolsó +diák tartott hazafelé, egy-egy női árnnyal a karján, aki a féllábszárára +emelte föl a szoknyáját, diadalmasan, szerelmi foglalkozásában. Az út +legmélyén, Montrouge felé, a láthatáron, derengett egy ablaküveg, +sápadtan a járda mentén, messze. + +– Még ott látok valami világosságot! – mondta a barátom s megindult +vidáman, a két rongyos végű nadrágszárban. + + + + +XXXVI. + +A rue de Seine-ben, az Institut épülete mögött, volt egy kis +miszteriózus bolt, egy töredezett faküszöbbel, egy régi ablakkal s egy +alacsony üvegajtóval az utcára. Már korán este egy függőlámpa égett a +szűk helyiségben, két könyvpolc s egy kis tölgyfaasztal fölött, dúsan +megrakva kartonfedelekkel. Időn és világon kívül égett ez a lámpa s az +egész kis bolt be volt nyomva a falba. + +Ide beléptünk ebbe a falba, ebbe a kis boltba, ahhoz a sötét kis +izraelitához, aki a falban ült, a lámpa alatt, a tölgyfaasztal előtt, a +sok kartonfedél között, a dohos homályban. Egy lupával ült a maga +fénykörében, gloriolásan és nézett, két apró szemmel egy cvikker mögül, +ami az orra hegyén lebegett elgörbült keretével, igazi kopott pillangó, +két görbe szárnnyal, üvegből. Valami furcsa szag terjedt a dohos +homályban, valami furcsa szag és pára a kis sötét izraelitából, mint a +legrégibb sötét izraelitákból, rabbikból s teológusokból Korinthusban +még szent Pál idejében, vagyis nagyon messze a szent történelemben és +hasonló szagok szálltak a falból, polcokból, lámpából s a sok +kartonokból, a sok régi papírokból, emberi emlék, emberi könnyek, lelki +lim-lom bánatosságából, feloszlásából, hervatagságából, sorvadásából s +rothadásából, ami itt fel volt halmozva s ami itt elakadt a polcokon s +az asztalon, mintegy az élet sodrán, ahogy a szemét akad el csomóstul +egy folyón s megáll a vízen. Ez a kis sötét izraelita, mint annyi társa +utcahosszat s a szomszédban, mint annyi bűntársa, elvtársa, mint annyi +testvére a héber vallásban, kéziratkereskedő volt. Ez a sok kézirat, ez +a rengeteg levél, ez a rengeteg emlék ebben a rengeteg levélben, ez +szaglott itten, mint egy erdő. + +– Jó napot! – mondtam s szerényen közeledtem, Ivánfival a sarkomban, aki +lengett. Mivel én jobban tudtam franciául, én vállaltam a beszédet, az +üzlet lebonyolítását. + +Már meg is kezdtem, könnyedén a mondókámat, párizsias kanyarulatokkal, +mikor még rám se nézett s csak bámult a lupába, meggörnyedve, egy szál +sárga papír fölött. Éreztem, hogy nem is vagyok a világon. Éreztem, +milyen nehéz lehet meghódítani ezt az embert. Éreztem, mint rendszerint +az ilyen pillanatban s franciákkal való kontaktusaimban, milyen mások +ezek a latin zsidók, mint azok a drága mieink! Hazai emlékeim s +paralleláim rögtön megint a szívemre szálltak abban a permanens +honvágyban, amit soha, egy percig, nem tudtam leküzdeni magamban. Ivánfi +is valami ilyesfélét érzett, amint összenéztünk. Egy Ruzicska, az valami +egészen más, gondoltuk mind a ketten. Annak van szíve! + +Nem kívánok definiálni s mélyen rajzolni itten, bármilyen csábító is +számomra e matéria, bármilyen ellenállhatatlan! mégsem kívánok itt, ezt +már többször mondtam. + +Egy antikvárius lelke, mint nagy általánosságban, minden ember lelke, +minden szakmában, inkább silány, mint magasságos. Mégis, odahaza, +gondoltam, egy ilyen kis intellektüel boltos, noha zsidó, még van más is +benne. Mindenesetre az van benne, igen gyakran, hogy másnak lássék, nem +tudom, jobbnak vagy tetszetősebbnek önnönmagánál s valahogy mentegesse, +finoman azt a szerencsétlenséget, amelyben a világra jött. Leszámítva a +professziót s a kis üzleti csalafintaságokat, amelyek az ősidőktől fogva +a kereskedelem lényegét teszik, sohasem hangsúlyozza, sohasem élezi ki +adás-vétel közben a maga egyéniségét a felekezetiség értelmében, jut +eszébe! sőt! Pont az ellenkezője ennek egy ilyen gall, egy ilyen ódon, +egy ilyen pergamen- és foliánsféreg, egy ilyen papírhandlé a rue de +Seine-ben, egy ilyen Magus apó vagy Gobseck, akiket báró Balzac éppen +ezért a pittoreszkért ápolt és szeretett. Ahogy ez nem mozdult, +elroskadva az asztal fölött, ahogy nézett, a selyemsipkás fejével +begörbülve, a lupán át, olthatatlanul, szinte megrajzolta itt a bolt +mélyére maga körül, annak a gyilkossági regénynek röpke szcenériáját, +amelyben leütik hátulról… Holott nem törődött. Úgy tünt, érez a hátával, +mindent tud, tisztában van velünk. Általában, az ilyen antikváriusok, a +kis utcákban, inkább fölényesek, mint gyávák. Sajátságos dolog! Az +izraeliták nem félnek! + +Akkor, mégis, végre, letette a nagyítót, nem állt fel, csak felém +fordult s nyujtotta a karját. Semmi nem volt a kezemben, semmit nem +látott a kezemben s mégis csak nyujtotta a karját. A legszűkebb keretre +fogva, leszorítva időtartamra s térbeli atomra, csak az érdekelte, ami +ezzel a mozdulatával a magam kapcsolatja. Ahogy rám se nézett, se +Ivánfira, aki lengett, ahogy szipákolt egyet az üvegje rezgésével az +orrán, ahogy hosszú, vékony keze, opálos színekben, öt ujj öt körmével +nyúlt elő feketéskék bársonnyal bélelve s billentyűzött a levegőben, ez +_csak_ zsidó volt, tőrülmetszetten, hangban, szagban, zsoltárban és +formában, mint egy fagally frissen, mint egy ősrégi tölgy lombja, +levágva a törzsről. Nemhogy más akart lenni, magába határolva, de még +szorította bele magát mintába, öntésbe, úgyszólván nyomtatásba, valami +algebrai egytagúságba az egyisten-imádásban. + +– _Motus!_ – mondta, ami annyit jelent, hogy _csitt!_ – Mit hozott? – +tette hozzá türelmetlenül s vibrálta az ujjait. + +Mert megvallom, talán egy kissé hosszabban beszéltem, hogy megnyerjem +szimpátiáit, még mielőtt az üzletre térnék. Nem volt más hátra, mint +gyorsan kivenni a zsebemből az árut s átnyujtani alázattal… + +Csak belepillantott a kézírásba s már mondta: + +– _C’est de l’Erckmann!_ + +Megremegtünk Ivánfival, aki lengett. + +Csalódásokhoz szokott szívünk elrémülve érezte e hangban a szakértőnek +azt a lekicsinylő akcentusát, azt a fitymáló borulatát, mely a lelkünk +elé, rögtön, egy egész nagy éjszakát vetett! Olyan biztosak voltunk a +levél ritka értékében, hogy szinte szédültünk valami sötétben s Ivánfi, +amennyire láthattam, már nem lengett. Most ő próbált beszélni. + +– Tetszik ismerni Erckmannt? – kérdezte azzal a gyors beavatkozással, +mely színészi képességeire számított e harcban. + +A helyzeten javítandó, küzdve a jövőért, a jövőért! az egész létért, +küzdve önmagáért s értem, a kettőnk vacsorájáért színház után, ő is +szegény, a rongyos végű nadrágban, cafrangosan, ő is a finom társalgás +fonalával próbálta behálózni ezt az embert, egy ilyen embert! egy ilyen +rókát, egy ilyen selyemsapkásat, egy ilyen szemüvegeset, egy ilyen +izraelitát a rue de Seine-ben, a fekete körmével egy falban! + +– Hogy ismerem-e?! – fújta, – Erckmann Emilt?! hogy ismerem-e!? – s +fújt. + +– _A lengyel zsidó_-t írta! – folytatta Ivánfi, szerencsét próbálva +ezzel az áttetsző irányzattal, minden chance-ot megjátszva: – _A lengyel +zsidó_-t! – mondta, mély tisztelettel. + +– _L’Ami Fritz_-et! – fokozta a boltos, ahogy ez a lengyel hitsorsos egy +cseppet sem hatott rája. – _Erckmann, c’est un bonhomme!_ – mondta. – +_Peu d’intêrét!_ – tette hozzá s már visszaadta a levelet. + +Nem vettük vissza, nem is nyúltunk utána, nem volt erőnk utána nyúlni s +csak álltunk, ágrólszakadtan egymás mellett s most biztosan tudom, hogy +Ivánfi nem lengett. + +– Mondjuk meg neki, hogy magunk is zsidók vagyunk! – súgta oda hozzám, +azzal a vidékiszínész könnyedségével, mely nem hagyja vízbe magát. + +– Én nem azért vagyok zsidó, hogy ezen keressek! – feleltem büszkén és +indultam. + +Holott még nem tudtam akkor, milyen igaz ez, az én esetemben. + +– Tessék adni akármilyen keveset, – fordult a barátom az antikváriushoz, +– de csak tessék megvenni! – könyörgött keserű franciasággal, amelyben +az egész szíve rezgett + +– _Peuh!_ – fújta, – tíz frank! ha ez tetszik… + +– Várjon! – hebegte Ivánfi utánam, majdnem önkívületben + +Tíz frank! Hallottam! Már meg is álltam s lehúnytam a szemem a +gyönyörtől. + +A lámpa fénykörében, csendesen kihúzta az asztal fiókját, kivett egy +tízfrankost, letette az asztal szélére, egy karton után is nyúlt s még +nézte egy percre a levelet, a címzést a borítékon, mielőtt becsúsztatta +volna a kartonba, a többi papírok közé. Ivánfi közeledett, lecsípte két +ujja végével a tízfrankost az asztal széléről, meghajtotta magát s ment. + +– No de mondja csak, – szólott utána a lámpa alól s még mindig a +borítékot szemlélve, – hogyan jutott ön ehhez a levélhez? Ki ez a +_monsieur Ivan fils?_ – kérdezte, ahogy ösztönös franciasággal _Ivan +fils_-nek olvasta _Ivánfi_-t a borítékon. + +– Az én vagyok, kérem, _monsieur Ivan fils!_ – felelte, mert ki se +javította, hogy semmit el ne rontson. + +– Hogyan?! – kiáltott s megfordult a székben. – Ezt önhöz írta Erckmann, +ezt a levelet s ezt ön eladja?! Nagyon jó! Nagyon jó! Ön egy filozóf! – +mondta s meg is nézte mostan ezt a filozófot, ezt az _Ivan fils_-t, +mélyen a szemüveg s a szemöldökök alól, valami különleges +nagyrabecsüléssel. + +Megvallom, szégyeltük volna magunkat, ha nem örültünk volna annyira a +tíz franknak, ha egyáltalán lett volna hely e tíz frank gyönyörén kívül +egy más érzés számára is a szívünkben. Rohantunk a _Français_-ba, +ragyogó esténk elé! Csak át kellett jönnünk a hídon, a Louvre udvarán s +már ott voltunk a színházban. + +– Még van időnk felmenni a színpadra, Mounet Sullyhez! – mondta Ivánfi s +egy ajtó elé vezényelt, benn mélyen egy bolthajtásban. + +Meglepődve láttam, mint nyílik meg az ajtó valami jelszavára, mint +fogadja hajlongva egy frakkos lakáj rövid selyemnadrágban s +selyemharisnyásan, egy hosszú acéllánccal a nyakában nagy karikákkal, +hogy fogadja barátsággal, mint régi ismerősét s még a kezét is nyujtja, +demokratikusan! + +– Maga itthon van itten! – mondottam elámulva s fölértem mögötte, egy +sor lépcsőn s egy mozaik-küszöbön túl, a _Foyer des Artistes_ +parnasszusi magaslatára! + +Azt hittem álmodok e márvány-atriumban, ahol a színészek már jelmezben s +kifestve jártak fel és alá, mint egy rég letünt világban s +fáklyafényben. A művészi magasságnak, eszménynek s titokzatosságnak +olyan kábító atmoszférája volt ez, olyan mélyreható varázsa álomnak s +illúziónak, mindenféle nehéz szagok párolgásával s fuvallatával a +fényben, hogy kétségbeesetten állottam meg a magam nyomorult életével s +már nem is láttam a barátomat, aki ellengett a messzeségben. + +De megláttam Jeanne Delvair kisasszonyt, azokban a transzcedentáliákban, +ahogy az ember megismer egy színésznőt ó-görög viseletben s +felismerhetetlenül kifestve! Egy oszlopnak dőlve, már Jocaste volt, +ahogy itt állt és várt révetegen, a két meztelen lábával egy szandálra +szíjazva. Valami kökörcsin-, mirrha- s gyantaszag szállt belőle, a piros +szájának szellőrózsa illatával és vérfertőzésével. + +Szédülten, mámoros fiatalságom kitárta a két karját elébe! Mint a villám +sujtott belém, kigyulladt szerelmem bárgyúsága. + +– Kicsoda ön? – kérdezte meglepődve s talán meglátva is a lángot a +szívemben, egyszerű női ösztönével, a királynői ruhában. – Kicsoda? – +ismételte, ahogy nem értette a nevemet s ahogy nyilván kíváncsi is volt, +vajjon ki lehetek én, aki csak úgy egyszerűen beléphetek ide, ebbe a +szent csarnokba, félistenek e márványtornácára, ebbe a tiltott +Protáneumba, a Király, a Szfinx, a Rejtély s a többi minden elé, az +egész tragédiába, végzetbe, zűrzavarba és Zeusz akaratába, egyszerű +halandó, kis fiatalember! + + + + +XXXVII. + +Ez a Jeanne Delvair gyönyörű leány volt. Sudárfák nem nőnek olyan +magasra s olyan nyúlánkra, mint amilyen növése volt. Egész fizikai +formája valami kivételes hajlékonyságba volt idomítva. Barna haja, +bronzszerű árnyalatokkal, súlyos kontyban tömörült, görög-latinosan a +nyakszirtjén s mint a zuhatag omlott alá majdnem a sarkáig, mikor +kibontotta. Mint a cédrusfa lombja, amelyen áttűz a nap, olyan volt ez a +haj. Érzékies vonásai, két barna szem s két szempilla kíséretével, egy +skarlát szájban kulmináltak, mely meghasadva, a legnagyobb vágyakra +nyílt s főként a vers gyönyörére! Még nem volt huszonnégy éves s már a +legzengőbb tragikai hősnőket játszotta a _Français_-ban, a Racine +_Phédrá_-ját játszotta, ami a francia színésznők számára a csúcspontja +álmoknak és boldogságnak! Nagyon szerettem ezt a tüneményes leányt, ha +nem is mertem bevallani brutális szavakkal, ahogy az ember általában +bevallja szerelmét. Ő is inkább hallgatott, holott olyan hangja volt, +mint a gordonkának. Egyike volt azoknak a különös nőknek, akiket egy +igazi nagy festő egy fenyveserdő szélére festett volna, esthajnali +világításban. Amint éppen kijön, egy fátyolkendővel a nyakán, a fenyőfák +gotikájából. Valami végzetszerűség volt benne. Az ember úgy érezte, hogy +talán nem is élte volna igazi életét, ha ezzel a nővel nem találkozik. +Általában azt a benyomást tette, mint egy finom úrileány, aki megszökött +hazulról. + +De a leggyönyörűbb az volt, hogy egy magyar családdal volt a legkitünőbb +barátságban, Adorjánékkal, a rue Miltonban! A családfő, Adorján Gyula, +Paulay Edéné testvérbátyja, ritka ügyes ember, mindenhez értő s +leleményes, _billiárdművész_ volt Párizsban! Úgy volt billiárdművész +Párizsban, mint például Dohnányi zongoraművész Pesten, híres, ünnepelt, +csodált! A _Grand Café_ szuterénjeiben billiárdozott, azokban a mély, +füstös és félhomályos helyiségekben, ahol zöldernyős lámpák, hatásosan, +csak az asztal zöld síkja fölött sugároztak, míg köröskörül a falak +mentén, a padokban amfiteátrikusan, a nézők ültek, vegyesen hölgyek és +urak, mindenféle likőrök és _cerises à l’eau de vie_-k előtt és +figyelték a játékot és bámultak halálos csendben és dobogtak a lábukkal +s dörömböltek botokkal és esernyőkkel egy-egy bravúros lökésre, mert +ugyanis megfogadván a művészeket, anyagilag is érdekelve voltak. Ez volt +itt az _Academie de Billiard_, ahogy a franciák oly szívesen és +toleránsan, rögtön akadémiának neveznek egy pincét, ha ott valamit +művésziesen csinálnak. + +Egy ember, egy nagy fekete tábla előtt, krétával jegyezte a karambolok +számát és kiáltott: + +– _102 pour Monsieur Adorján!_ + +– _95 pour Monsieur Vignon!_ + +Ez volt minden, ami hallatszott s csak a golyók csattogtak a csendben. + +Egy olyan billiárdasztal előtt, mely négyszer akkora mint a miénk, +állottak _monsieur Adorján_ és _monsieur Vignon_, ingujjra vetkőzve s +mérkőztek egy ötszázas pártiban. Átlag 100–150 karambolt csináltak +egyfolytában s ha kihagytak végül egyet, ez nyilvánvalóan szándékos +volt, mert mindent meg tudtak csinálni, amit csak akartak. Olykor, +egy-egy lökés előtt, a hatás kedvéért, percekig álltak elborulva, a +legsúlyosabb gondokban és töprengtek és kalkuláltak a zöld mező és a +három golyó fölött, halálos csendben, mint a legnagyobb tudósok vagy +szent pásztorok, három kis bárányka fölött. Az egész játszma folyamán +legföllebb ha négyszer-ötször váltották fel egymást az asztalnál s az +egyik rendszerint csak ült egy széken, a dákóval a két combja közt, mint +egy vándorbottal, mint egy pásztorbottal, mint egy árboccal, amelynek +nekidűlt s várta, hogy a másik kihagyván egyet, végre felállhasson, +jöhessen s folytathassa a maga javára és lökjön. Az asztal síkja, +krétával, szabályos négyszögekre volt felosztva s minden karambolt egy +ilyen négyszögben kellett megcsinálni. Egy-egy golyó, olykor kettő is, +messzire is elszaladhatott, de vissza kellett térnie az eredeti +négyszögbe, mert csak ott volt szabad találkoznia, csatlakoznia s +összekocognia, belül a kerítésen. Azt lehetett volna hinni, ahogy ezek a +golyók rohantak, kanyarodtak, találkoztak, pattogtak és borzongtak, hogy +szinte lelkük van és élnek, éreznek és gondolkodnak. Vagy legalább is +átveszik és végrehajtják, hajszálnyi pontossággal, az ember érzését és +gondolatát, egész művészi aritmétikáját, hűséges engedelmességgel. Az +emberi szellem, gondolat és spekuláció oly szemmelláthatólag impregnálta +őket, oly szuggeráló erővel rohant s gurult bennök, hogy tárgyi +élettelenségük valami vibráló öntudatossággá változott. Mindig sorshúzás +döntötte el természetesen, hogy a mesterek közül melyik kezdi a játékot. +S ha véletlenül Adorjánnak kedvezett a sors, fogta magát olykor s +lejátszta egy szuszra mind az ötszázat, úgyhogy ellenfele szóhoz sem +jutott. Ilyenkor tombolt az _Akadémia!_ Sokan pénzüket vesztették, +franciák, akik inkább Vignont fogadták s nem a magyart, úgy kell nekik! +Oh a tehetséges ember! magyar ember! Egy dákótalálmánya is volt, +azonfelül három gyönyörű leánya! Ezek közül a középső, Irma, +felejthetetlen Irma! igazi junói jelenség, olyan nagy és ünnepélyes, +forró, mint egy kemence, színinövendék volt. Innen eredt barátsága, az +egész család barátsága Jeanne Delvair kisasszonnyal. + +Ez a tüneményes Delvair, ez a huszonnégy éves tragika és Phédra, szerény +mint minden tünemény és tehetség, boldog órákat töltött Adorjánéknál a +rue Miltonban, ahová engem is a szívem vonzott. Olykor, vasárnaponként, +kitünő vacsorák készültek itt magyar zamatokkal. Kitünő vacsorák, mikor +hosszas keresés után megtaláltuk azokat a borjúszeleteket, melyeket +Adorjánné személyesen vásárolt, a legjobb mészárosnál a környéken, de +hazajövet letett valahová, s már nem tudta hová? Éppen sütni akarta +őket, már forrt is a zsír a serpenyőben, már finom hagymaillatok is +szálltak, amikor csak szaladt, drága nő, feldúltan a szobákon át s +kereste a szeleteket, mindenfelé az appartementban! + +– Hol vannak a sniclik!? – kiáltotta, – hova is tettem őket? – s csak +szaladt és keresett s minden fiókot kihúzott, minden szekrénybe +belenézett, még az ágyak alá is nézett. + +Mind indultunk keresni a «sniclik»-et, különböző irányokban, jómagam is, +buzgón kerestem minden zeg-zugban s titkos bútorokban, mert Adorjánné +nagyon buzdított s leginkább bennem bízott, hogy meg fogom találni a +«sniclik»-et, mint aki leginkább érdekelve vagyok ebben a kérdésben. + +– Kicsit rosszul voltam, amikor hazajöttem s valahová lecsaptam a +snicliket! – mondta. + +E nyomon kutatva, csakugyan meg is találtam őket, szépen becsomagolva, +egy kis faliszekrényke tetején, egy olyan helyen, ahová, ha szabad +mondanom, idő előtt kerültek, anakronisztikusan. + +Ez nem zavarta a hangulatot, sőt! mindenki boldog volt, s már be is +vonultunk az ebédlőbe s már meg is jelentek párolgón a tálban, az összes +szeletek becsületükben helyreállítva, köztiszteletben és szeretetben +megerősödve s finoman illatozva egy virágfüzér között, ami diszítette az +asztalt! Ez az élet! + +Vacsora után, junói Irma, ott rögtön az asztalnál, közkívánatra, +kinyitott az arcában egy tragikus szájat féloldalt görbülve és szavalt. +Utána, felszólítás nélkül, de hasonló tragikusan s még több tűzzel, +hévvel, gyönyörrel és énekléssel Delvair kisasszony zengte Musset-ből: + +_Lorsque le pelican après un long voyage…_ + +Igy állott és zengett skarlát szájával, a fogai fehér villanásával talán +egy félórán át, belemámorosodva a versbe, ütembe s rímekbe, fiatal lelke +hevületébe olyan szilaj imádkozással, olyan borzasztó viharzással a +keblében, hogy két gömbölyű emlője mint két hullám dagadt s torlódott +magasra s egész hajlékony lénye, mint egy ciprusfa a szélben, elhajlott +a térben s messzeségben. + +Végül érezte a kontyát, ahogy meglazul a fején, egy nagyot fújt és +befejezte. + +– No gyerünk haza! – mondta, a két karjával a nyakszirtjén, azzal a +gyönyörű női mozdulatával, mely a hajtűit tüzdelte vissza a hajába. + +Én kísértem. Csillagok voltak az égen, olyan finom, távoli, csöpp kis +csillagok, narancs, opál s ametiszt fényekkel… Az Opera fölött, a téren, +az egész mennybolt szédítő magassága, mélye és sötétje Párizs fölött, +tele volt rakva ilyen kis fénycsöppekkel, amelyek csillogtak és +világítottak, vajjon mire világítottak? ki tudja! önmagukat őrző +mécsesek. S még magasabban, egészen fenn, mint egy kék gyémánt, égett +magában egy csillag. + +– Ez a Vénusz, – mondtam. – Ez olyan, mint maga! – mondtam a +kisasszonynak. + +– Milyen kár, hogy az emberek nem tudják az igazi nevét a csillagoknak, +– felelte. + +Éppen jött a nép az Operából. Egy kis kövér ember gurult elénk, szinte +csont és izomzat nélkül, egy olyan kis kövér öreg ember, mint egy hordó +s aki megemelte a kalapját. + +– Oh Istenem! – hebegtem, – nem tudom, ha jól láttam-e? – s megfordultam +a kis kövér után. + +– Jól látta. Renan… + +S ő is megfordult s így néztünk utána ketten. + +– Ez egy nagy ember! – mondtam és bámultam. – Ez egy ritka ember, aki +megmentette a zsidókat örök életükre! + +– Azt nem tudom, – felelte a tragika egyszerűen. – Azt tudom, hogy ez +egy kitünő ember! Egy nagyon finom, drága ember, csak sajnos, egy +istentagadó ember! – mondta. + +S akkor megint megindultunk s mentünk. + +Mikor hazaértem és meggyujtottam a gyertyámat a szobámban és leültem egy +székre: gondolatban még mindig Renan után néztem. Nem tudom, de az a +magányos gyertyafény, ami az asztal közepéről csak maga körül világított +az asztalterítőre, az a tompa láng valami kis narancssárgára s ibolyára +osztva szivárványosan, az az egy szál gyertyám az asztalon egy +réztartóban, mint egy szemafór a pályán, szinte úgy irányította a +szívemet, hogy még mindig Renan után nézzek. Kis szobámban, az éj +csendjében és sugallatosságában, úgy láttam menni a gyertyám alatt, +térnek és formáknak abban az elvarázsolt arányosságában, hogy az egész +fény, az egész utca benne volt e gyertyafényben, az egész est az utcán, +ahol kis kövér alakja gurul hazafelé. + +Milyen különös dolog, milyen transzponált élet az én életem is, +gondoltam félig ájultan a gyertyafényben, milyen transzponált élet, hogy +Renant láthatom az utcán s nem Friedmann főkántort, mint otthon. Milyen +kivételes és tündöklő magányosság ez, mikor éjnek idején, négy fal +között egy gyertyával, odafűzhetem magam, távolodó silhouette-je mögött, +akár a Safed csúcsához fenn, ahol a Messiás megjelenvén egy nap, nekem +is világít szűzi magaslatáról a kökörcsin-mezőkben s a hajnalcsillag +alatt! Mikor azon magányosan és szegényen, ahogy itt ülök, odafűzhetem +magam annyi szépséghez s költészethez, s nem tudom, de valahogy magam is +meg vagyok világítva abban az egyórai álomban, ami az élet, abban a +mulandóságban, szenvedésben és szerencsétlenségben, ami a népek sorsa +ebben az egy órában, s az istenek sorsa is a népek fölött. Mikor +megértem, amint követem az útján, a gyertyafényben, a tulajdon sorsomat +egyenest az ő kezéből s megértek annyi mindent, mert minden olyan +világos, – földi végzetek, szépségek és művészet, egész nagy tömegek, +népek és nemzetek, maga Jehova, aki dörög s olyan mérges, hogy ez mind +megy s gurul micsoda vándorlásban! micsoda viharban! s az örvény fölött, +ahol örökre elmerül, jön valaki más, kicsoda? egy szegény fiatalember. +Oh ez, ha megmaradt nekünk, a szívünknek, az életünknek, csak a bús +emléke az, amit érezni lehet, fájdalmas emberi sorsa, mely istenné +emelte, mert szép volt és panasz nélkül szenvedett. Ez mind gyönyörű, de +hát csak ez volna minden? gondoltam, a szépségért minden, egy percre? +Beérjem ezzel, csak egy embert imádjak Istenben, csodák és rejtélyek +nélkül, mégha olyan szép is ez az ember, olyan mennyei és utolérhetetlen +az alázatban és tiszta szerelemben? Elég ez vajjon, a lélek gyönyöréhez, +csak az értelem s a művészet? Renan… mit tudtam akkor! Kis kövér öreg +ember, aki megy hazafelé, a Szajnán át, hazafelé, a maga tiszta +életével. Az összes emberek között, gondoltam, talán ő tudja leginkább +földi sorsunk és végzetünk ragyogó siralmasságát, amit megpenget egy +végtelenben. Az összes emberek közül talán csak ő ölelkezik a mennyekkel +a földről az emberek javára, egy kis vigasztalásért. Ha nem is hisz e +vigasztalásokban, mégis tanítja s nyujtja, mit nyujthat mást? költő! egy +szép mesét gyermekeknek. Ha ki is tépett a szívéből mindent, az utolsó +idegszálig mindent, ami nem értelem és művészet, mind élvezi is, amit +leront, mind élvezi is titokban s kibontogatva Istent sötét ködeiből, a +legnagyobb gusztust csinálja hozzá, ahogy megmutatja Embernek a fényben +és a szenvedésben! S csak néztem utána a gyertyám alatt. + +S már reggel lett és még mindig néztem. S már jöttek a szekerek és +talyigák Montrouge felől, a Szajnán át, a túlsó partra, a nagy csarnok +irányában, megrakodva, zöldséges karaván! S hirtelen a hajnalban, Ivánfi +állott a küszöbön lengén s mosolygott a szakállából, mint félig még az +éjjelből s félig a nappalból ami ébredt. + +– Mit ábrándozik itt? – mondta, – biztosan nincs pénze! + +Olyan magasról mondta ezt, olyan fölényesen, hogy legalább is öt frankja +kellett hogy legyen. + +– Oh Istenem, – feleltem, – lássa, az most nem is fontos. Nem is tudja, +milyen nagy perceket éltem, a mellett, hogy ilyen szegény vagyok, – +mondtam s azt hittem, valami rendkívülit mondok. + +– No, no! – felelte még magasabbról, ahogy csak ezt a képtelen +fiatalságomat látta, félsötétben a gyertya alatt, mely már csonkig +égett. – Az mind butaság a maga nagy perce! – mondta. – Láttam, hogy +világos az ablaka s feljöttem magáért. + +Az igazság az, hogy nem is várt tőlem semmi eredetiséget. Nem kívánt +nagy szavakat tőlem, nagy hangokat és dús színeket, melyeken szétkenjem +nyomorúságos életemet olyan csillogó foltokra, összevissza, mint ahogy +festők keverik dús színeiket, mind tündöklőbben a palettájukra. Nem +látott se nagynak, se kicsinek, se magányosnak, se hontalannak fiatal +életemmel annyi szenvedésben, nem látott még csak érdekesnek sem, +annyira koncentrálva volt magában, álmaiban s vágyaiban, annyira csak a +színpadnak szánt mindent, tudatosan s ösztönösen, ami egy fokkal +magasabban csengett s ami szín lehetett és szépség, emberi fájdalomban. +Színészi hite, naívsága is talán, lezárta határait annak a francia +színháznak kőmasszáival s annak a francia színésznek tüneményességével, +Mounet-Sully! aki olthatatlan víziója, eszménye s szerelme volt, igazi +rögeszméje, mint minden eszmény és szerelem. Mindezeken túl, a föld +rögéhez származva vissza, csak annyi voltam neki, mint akit fölszedett +társul a maga nyomorához, – vándorlegény, aki társul egy másikkal az +úton s otthagyja az első keresztfánál. + +– Tudok egy kávéházat a Montmartre-utcában, ami nyitva van ilyenkor – +mondta sugárzón a boldogságtól s elfújta a gyertyát, hogy ne is +beszéljünk tovább s már menjünk. Nem is beszéltünk, nem is tartottam +illőnek vitázni, ha már feljött értem, meg is voltam tisztelve, vettem a +kalapom s mentem. + +Lebotorkáltunk a csigalépcsőn, botorkáltunk egymás mögött, botorkáltunk, +micsoda lépcsőn! micsoda sötétbe! a karfa mentén lefelé a sötétbe, mint +búvárok az örvénybe, mint hajnali utazók, akik szöknek! Kiértünk az +utcára, már derengett olyan színtelen nagy felhőkkel az égen, +amilyeneket csak Párizs fölött lehet látni a szürkületi égben, amint a +tenger felől éppen megérkeztek s úsznak tovább, nem is felhők, inkább +valami nagy szennyes rongyok az égen! Utcákon végig, hidakon át a +Szajnán, szótlanul jöttünk egymás mellett, mint két ló, aki meg van +szokva egymás mellett, aki némán közvetíti közös érzelmeit egymásnak +annak a szekérnek a súlyával, amit vonszol maga után a kövön, két +szomorú állat! Oh, a mi életünk! S micsoda gyászos hajnal, azokkal a +kórházi lepedőkkel az égen! + +Igy értünk be a Montmartre-utcába, mint egy új világba hirtelen. + +Már reggel volt s még éjszaka volt itten. Magasan s kiszögelve, egy +ujságüzem palotája, mint egy fellegvár sugárzott, kivilágítva tejüveges +ablaksorával, a pincéi máglyatűzével, a tárt kapuk mögött az udvarokban +ibolyaszínű transzparenciákkal, három kis dühös ujság papírforgatagja és +illuminációja, az _Intransigeant, La Cocarde_ s a _La Lanterne_, ami itt +készült, jó kis három ujság, főkép a _La Lanterne_, igazi marat-i emlék, +kegyeletes, hagyományőrző, történelmi, aranyos, _La Lanterne!_ – ez +magyarul az volna: _Lámpavas!_ S túlonnan egy falban, árnyékban s +világban, egy kis kávéház sápadozott halottvirrasztó fényeivel, +alacsonyan a járda fölött. Igazi kis parazita kávéház, sárga kukac e +műhelyek és pincék körül, ahonnan a vért szítta. + +Mind ide szaladtak át munka közben, az üzemek munkásai egy pohár +feketekávéra s pálinkára, a szedők a nyomdából, a gépészek a pincéből s +a többi hirlapi népek mindenfelől a műhelyekből, de főképpen a szedők, +akik az _elite_ voltak itten, felgyűrt ingujjban, ahogy ültek, szőrös +karokkal, nyomdafestékesen, mind jóindulatú, művelt és halovány emberek, +ittasan az ólomtól, lobogó szemekkel, tüdővészesen. + +Csendesen leültünk egy sarokba. Ivánfi nyomban megivott két feketét +egymás után, – jól ítéltem, csakugyan öt frankja volt! + +– Nézze csak, – mondta nekilendülve, – nagy perc! az mind semmi! Az ma +nekem volt, egy nagy percem, nekem! ha éppen tudni akarja. + +– Akarom, – feleltem. + +– No hát szavaltam Coquelin-nek! A _Hamlet_ nagy tirádáját! + +– Az _Être ou ne pas être-t_?! – kérdeztem, mint egy gyermek. + +– Azt… az istenit! + +– Képzelem a hatást! a hatást! – hebegtem, s majd belefúltam a kávémba, +úgy el voltam ragadtatva! Hittem is, őszintén szólva, e fiatal színész +zsenijében! Huszonötéves volt, olyan szédült! olyan lázas! s úgy fújta a +francia verset, s főkép ezt az _Être ou ne pas être_-t! a kis szobámban +olykor, hogy zörögtek az ablakok! + +– Hatás! az nem szó! – felelte. – Elvisz magával a vidéki turnéjára! +Ezért is jelentkeztem, ezért szavaltam! Azt mondta: «Vére van, +fiatalember! Vére van!» + +– Ezt mondta? Óriás! + +De már nem felelt. Rágyujtott egy szivarra, fújta a füstöt s nézett a +magasba, a füst után, ami szállott. + +S hirtelen meglátott egy kis társaságot maga mellett a szomszéd +asztalnál, egy kis társaságot, aki kártyázott. Én csak ültem, elbűvölve. +Majdnem sírtam, úgy elragadt, nem tudom, valami gyönyörűség, valami +reményem, valami jobb jövő, ami ébredt az én számomra is ebben a +dicsőségben! Gépek döreje hangzott kívülről, kocsik dübörögtek. + +– Magára büszke lesz Magyarország! – mondtam fiatalosan, a könnyeimen +át, ahogy mindig hazámra gondoltam. Már nem is hallotta, mit mondok, +ahogy oldalt fordulva a székében s dühösen szivarozva, csak bámulta a +kártyásokat. + +Két fiatalember kártyázott egy harmadikkal, olyan szemlátomást hamisan, +hogy ez már nem is volt csalás, olyan primitív volt. Minden +második-harmadik kártyát ez a két fiatalember megjelölt a körme hegyével +a hátlapján s ezt jelezte egymásnak ezt a műveletet, valami kis +szemhunyorgatással, míg a harmadik, igazi áldozat, csak játszott +magábaszálltan, gondolkodott, elmerült, cigarettázott és semmit sem +látott. Az egészből valami olyan ocsmányság szállott, hogy már menni +akartam s hívtam a barátomat. + +– Jaj, dehogy megyek! – mondta a végsőkig felizgulva, – tanulok! +tanulok! ez kell nekem a színpadon! nem érti? – s majd beledőlt a +kártyásokba, az orrával s a szivarjával a két csaló mögött. + +De odaát megszűnvén a munka, a kis kávéház bezárt. Muszáj volt menni, jó +éjszakát! Már tódultak a kihordók a tárt kapukon át a három kis dühös +ujsággal vaskos kötegekben a félkarjuk alatt, az oldalbordáikba nyomva, +a combjukhoz, a hasukba s szaladtak görbén, ahogy igyekeztek, kihordók a +reggelben, ahogy igyekeztek! + +– No mikor? – kérdeztem, mert mi is elváltunk. + +– Délben még tárgyalok Coquelin-nel, – felelte. – Aztán elmegyek magáért +s fogunk ebédelni! + +– Ebédelni fogunk? – kérdeztem fogvacogva. + +– Már mint francia színész megyek magáért, – felelte valami elbűvölő +hetykeséggel, a kalapját félrecsapva a fején. – Mint francia! Nem érti? + +– Dehogy nem! A franciák ebédelnek. + +– No nem megmondtam, fűzze hozzám a sorsát?! – kiáltott fel büszkén. + +– Hát nem magához fűztem? – mondtam alázatosan. + +– No, isten vele! – s ellengett vidáman, ahogy szokta. + +Alig aludtam el, máris felriadtam. Szaladtam az ablakhoz, – vajjon hány +óra? Úgy láttam dél van, ahogy tódult a sok ember. Valami távoli harang +is szólott, nyilván Saint-Sulpice felől, a harang! hamar felöltöztem. +Mindjárt itt lesz! már itt is van! még nem! türelem! mindjárt itt lesz! +no de micsoda boldog sors! francia színész! Ivánfi! Szeghalomról! te jó +Isten! s leültem az ágyam szélére és vártam, bús magyar, a francia +színészt! Milyen furcsa az élet, gondoltam, milyen nagy! Milyen nagy +annak az egyórai álomnak is, milyen végtelen! milyen színes! + +És csak vártam. Már a folyosón, már a lépcsőn vártam, ahogy rohantam +minden hangra. Kinyítottam az ablakot s úgy vártam, a féltestemmel +kihajolva a korláton, hogy majdnem kiestem az utcára. Már az utcán +vártam, a kapu előtt. Már a sarkon vártam, már a téren vártam, az összes +utcák irányában, torkolatában, horizontjában, már az Augier szobrán +vártam, ahogy felmásztam a talapzatra! + +Végül este lett. Szaladtam a _Français_-hoz, itt bizton megtalálom. Nem +látta senki! Lehet ez?! mikor Mounet-Sully játszott! Szaladtam a +boulevardra, a sok kávéházba, nem látta senki, de hát mit jelent? +Szaladtam a szállására, egy kis garniba, a rue Jacob-ban. Kopogtam egy +kis ajtón, a földszinten és érdeklődtem. + +Mivelhogy hozzáfűztem a sorsomat, mindenre elkészültem. Mégis, ha azt +mondták volna, ebben a kis ajtóban, hogy hirtelen meghalt, hogy +kiterítve fekszik fenn a szobájában az ágyon, talán nem haltam volna +meg, ott rögtön, magam is utána… De azt mondták, mit is mondtak? azt +mondták… hazautazott! Kapott egy sürgönyt a Nemzeti Színháztól, hogy +rögtön jöjjön, szerződtetik, s rohant! Hagyta Coquelint, a turnét, +Mounet-Sully-t! s hagyott engem, – egy búcsúszó nélkül, egy kézszorítás +nélkül, egy üzenet nélkül, francia színész! s csak rohant hanyatthomlok! +Egy pohár vizet kértem. + + + + +XXXVIII. + +Lelki megrázkódtatásaim rendszerint úgy végződtek, hogy e földi dolgok +reménytelenségéből egyenesen Istenhez fordultam, filozófiák híján a +legmélyebb alázattal s azon érzelmesen is, ahogy a bánataimmal, egész +keserves életemmel főként önmagamra voltam a legnagyobb hatással. Mint +legforróbb magánügyemben, legbizalmasabb magánügyemben kerestem fel +mennyei Atyámat a kerületembeli plébániatemplomban, ami a _Saint Thomas +d’Aquin_ volt, finom kis mélabús templom, Delacroix-festményekkel a +falakon… A szenvedésem magasabbrendűsége, erkölcsi emelkedettsége, +megsebzett szívemnek valami furcsa elepedettsége, mondhatnám zenei +kétségbeesése, úgyszólván behajlított a kapun, mint egy tört ágat s +letérdeltem egy székre, a tenyerembe hajtottam a homlokomat s felváltva +sírtam és imádkoztam, igazi keresztény, felkuszált lelkiségemben. Egypár +magyar szóval imádkoztam úgyszólván exterritoriálisan, azzal a poláris +különválással és kiemelkedettséggel a francia környezetből, ahogy egy +vendégtenorista énekel a maga anyanyelvén egy idegen együttesben. Olyan +elbódultan imádkoztam, olyan elepedetten, olyan kétségbeesett +segélykiáltásokkal a magam csillagzatából, mint egy kis ablakból, +asztrális végtelenségek felé, hogy illetéktelenségem elmerülvén emberi +nyomorom mélyén, már egészen itthon voltam, összetörve, ebben a _Saint +Thomas d’Aquin_-ban, a lehajtott fejemmel s térdelve egy széken. Nem +volt ez tolakodás, se hűtlenség, se eretnekség. Olyan áhítattal +imádkoztam, bús sorsomnak és szerencsétlenségeimnek olyan izzó +bevallásával, feltárásával s felmutatásával, olyan mámorosan imádkoztam +keserű könnyekben ázva, olyan ösztönszerű rejtelmességekkel, +vonzalmakkal s gyönyörűséggel önmagamba szállva, hogy határokon és +teológiákon túl, egyszerűen Isten elé rogyva, csak az a nyomorult ember +voltam, aki meg akar enyhülni. Eszembe se jutott, hogy ezzel +megbánthatom azt a másik Atyámat a mennyekben, aki mint eleim szigorú +Istene egy ridegebb imaházban őrködik, sajnos, egyetlenegy jelkép +nélkül, Delacroix-festmények nélkül, valami kietlen láthatatlanságban. + +Mert nyomorúságos életemet, éppen a jelkép vonzotta, inspirálta s +fokozta valami lelki költészetté. A párizsi templom, az utcák +konstrukciójában, egy igazi menhely. Valósággal az ember léptei elé van +építve, egyenest az útjára, a szíve elé, mint hajósok elé egy kis zöld +sziget a legzordabb tengereken. Valahol egy kis templom egy kis téren, a +legtávolabbi kerületekben, kis utcákon és sikátorok mélyén egy ilyen kis +templom, szinte kiemeli az egész utcasort a szürke masszák profánságából +a maga halovány küszöbével, ahol dereng a fény, a tört kövön. De maga a +város, _Paris! Paris!_ ahogy Desmoulins tegezve szólítja, maga a város, +az arányok és magasságok, a magasságok és alantasságok, a szemetek és +gyönyörűségek, a történelmi forradalmiságok és történelmi vallásosságok, +úgy átjárták fiatal fogékonyságomat s úgy fel is exaltálták, hogy +úgyszólván valami gyakorlati művésziességgé vált bennem elmenni és +lerogyni a magam zaklatott életével, sebeivel s keservével a fájdalmak +szépsége s szimbolumai elé, egy katolikus templomban. Mikor egy nap +megmondtam ezt Renan-nak a Collège de France-ban, ahol felkerestem +levelezői tisztemben (ezt akkor bőven meg is írtam a régi _Magyar +Hirlap_-ban), csak kavargatott egy kis csésze feketekávét, amit a +tenyerében tartott, csak forgatta a kanalat, szaporán, a kis csészében s +rámnézett azon kedvesen és mosolygón, ahogy ezt szokta, az ilyen +lelkiismeretbeli kérdésekben. Nem tudom, mit gondolt, mit akart mondani, +hogyan is tudhatnám! Talán nem is fontos. A lényeg az, hogy nem mondott +semmit. + +De a csend, a homály, az a furcsa csend és homály emberi árnyak +behajlottságával, emberi lelkek borulatával, a délutáni fényeknek +bágyadt beszivárgása opálos ablakokon át, boltívek és oszlopsorok közé, +mint egy fenyveserdő sudárfái közé, a szentek aranyszobrai a sarkokban, +a feszület a mélyben, a virágok az oltáron, a tömjén, ami mindent +impregnált, a holt tárgyaknak ez az egész kimerült élete kis mécsesek +virrasztásával, ez az egész örvénye hitnek s rejtelmeknek úgy kiemelt +önmagamból, emberi kereteimen túl, hogy megfürödvén a könnyeimben, éppen +azzal vigasztalódtam, ami oly vigasztalan volt! Egész keresztényi hitem, +ha szabad mondanom, talán csak a szépség érzete volt a szívemben, +bánatra s magányra kiszögelve. + +Felüdülten, mégegyszer köszöntem és mentem, – micsoda lelki kincsekkel +terhelten ahogy mentem, kitünő fiatalember! A küszöbön három koldus, +mint három király dőlt elő a félhomályban, kinyujtott karokkal, +hieratikusan, három tökéletes koldus, szennyből és rongyokból +konstruálva, keserves világuk, országaik és birodalmuk legmagasabb +csúcsán, három igazi királyok! Egy negyedik, mint egy burgrave ült a +falnak támaszkodva, egy sarokkövön a templom előtt, mint tulajdon +kastélya előtt s nézte a vak szemével az esti csillagot. + +Belejtvén a szomszédban a Le Soudier-könyvkereskedésbe, rögtön kijött a +dohos mélyekből, egy pápaszemes kis öreg ember, Kont nevű honfitársam s +abban az ingatag modorban üdvözölt, ahogy rég elszakadván hazulról, már +nem kívánt ismerkedni többé hazájabeli vándorokkal. Oh Istenem, ez a kis +öreg Kont, szójátékon kívül, Auguste Comte híve volt! Szinte világított, +öregsége ellenére, kis üde lelke romlatlanságával! Türelmesen +meghallgatta szabad előadásomat, irodalmi terveimet, álmaimról s +rögeszméimről s mint igazi pozitivista, nem tudta mit csináljon velem. + +– Kérem, – mondta azon tisztán, ahogy egy kézmozdulat nélkül, egy +félresiklás nélkül, egy szemrebbenés nélkül a szemüvege mögött, egész +lénye csak a szavaiba volt koncentrálva, – kérem, én nem érek rá, hogy +az ön műveit franciára lefordítsam. Én túl vagyok az ilyen munkán! ez +már nem az én világom. Itt van önnek például Horn, az öreg Glázer, itt +van Csapó, – igaz, hogy ezek közepes franciák! – sóhajtott fel +becsületesen. + +– Úgy van! – feleltem bölcsen, – nagyon közepesek! + +– No nézze csak, – folytatta még koncentráltabban, – ön maga fordítson! +Az meg se kottyan az ilyen munka, egy ilyen fiatalnak! Napközben +olvasson kitünő franciákat, este fordítson, csak ez a módja! Vegyen egy +csomag gyertyát, zárkózzon be a szobájába s dolgozzon, mint egy +bencés-barát! + +– Oh Istenem! – hebegtem e perspektívák előtt, melyeket egy ilyen csomag +gyertya oly messze bevilágít! + +– Csak ez a módja, – mondta. – Aztán, ha meg van a munkával, adok +magának egy kitünő embert, egy franciát, aki ezt mind átolvassa és +esetleg javít az egészen. + +S rögtön intett a bolt mélye felé, ahonnan, százezer színes füzet, +nyomtatott ívek, könyvfedelek és brosürák közül, mint egy moly kiszállt +egy másik kis öreg ember és jött törékeny szárnyakon. + +Először csak finoman hallgatott, egy szó nélkül, azzal a feszült +figyelemmel, ahogy csak az ilyen kis öreg emberek tudnak hallgatni, +valami újat az életükben. Aztán minden lelki folyamat nélkül, simán +belement a dologba sűrű bólintgatásokkal, mint aki szeliden elintézte e +földön való sorsomat. A zsebébe nyúlva, kivett egy névjegyet. + +– Tessék, – mondta, – ha készen van, legyen szerencsém! + +Átvettem a névjegyet s elbúcsúztam a két kis öreg embertől. Kifordulva a +küszöbön, még láttam, hogy ott állnak egymás mellett, mint egy szent +ügyben, ami lezajlott s néznek utánam mind a ketten mozdulatlanul. + +Már este volt. Vettem egy egész csomag gyertyát! egy egész csomag szűz +gyertyát, olyan finoman vékonyat, hosszút és magasat s haloványat, mint +a tubarózsák! + + + + +XXXIX. + +Hány éjszaka volt ez, hány hajnal! hányszor volt ez már fényes nappal, +amikor a papírjaim és könyveim között, fiatal életem éjszakájában, mint +egy lateráni kárdinális ültem a sok hajammal barettává csúcsosodva a +fejemen, két szál gyertya előtt, ami égett. Két szál gyertya előtt, ami +észrevétlenül fogyott, mint az élet, azzal a kis tarajos dísszel a +tetejében, ami a lángja volt, skarlát lángja ennek a két gyertyának, +izzó és nyugtalan lángja, mint a fullánk, aggasztó s rejtélyes, mint egy +kettős felkiáltójel abban a nagy szövegben, ami az ifjúság! + +Szűz gyertyák, mikor lassan kigyúlnak egy kis szobában a csendben, úgy +tünik, a lelkük ébred s fellobog magában. Négy fal között, valami lágy +és hangtalan élet világít a tűzükben. A gyertyák mikor égnek szebbek, +mint a csillagok. Olyanok csakugyan, mint a tubarózsák, vagy a liliomok, +ha égnének a kelyhökkel. Nem tudom micsoda oltáriszentség, micsoda +félhomályos magányosság borulatát éreztem velök, mint szűzekkel, akik +sorvadnak. Minden mozdulatomra az asztalom előtt, velem éreztek s +halovány fényükkel megmozdultak utánam. Úgy tünt, hogy a magam kis +szomorú lángjának a szívemben, szerető testvérei voltak a maguk kis +őrködő lángjával fehér törzsük fölött. Minden fuvallatra, a cigarettám +füstjére, ahogy ez szállott feléjük, finoman megremegtek s a fénykörük +borulatával súlyos dolgokat vetítettek négy fal között a félhomályban, +halottvirrasztásokat, siralomházakat, egyházi tanácskozásokat s +orgyilkosságokat vetítettek különleges hangulatokban, füstökben s +fél-illuminációkban, egész történelmi multakat és bonyodalmakat +vetítettek s távoli templomzugokat is, messze a világban. A mellett úgy +tünt, amint így virrasztanak és égnek, ismerik is az ember sorsát, aki +virraszt és ég. + +Hány éjszaka volt ez, hány hajnal, ami rám virradt s a két gyertyámra, +így hármasban, amint égtünk! Hány szörnyű hajnal, ami odaomlott +borzongató derengésével, nyirkosan az ablakom elé s vonszolta a nappalt, +förtelmes nappalomat, ami ébredt. A szomszédos háztetőkön már +csiripeltek a verebek, még lefátyolozva, félhomályok fátylaival. Amint +kinyitottam az ablakot, mind ott voltak az ereszen egy sorban s +készültek át a Luxembourgba. A szárnyuk még gyűröttnek tünt a párnáktól, +amelyeken aludtak az éjjel, s ahogy a hangjuk oly véknyan szólott mint a +síp, ez nyilván még az ásításuk lehetett. De meglátták a napot a +Mediciek-kútja fölött s egyszerre mind röpültek! + +Ez volt az a perc, mikor a legfáradtabb voltam. Mikor az ilyen sivár +reggelekben a legfáradtabb voltam. Mikor néztem a verebek után a szürke +égben, ahogy röpültek! Mikor megláttam a két gyertyámat tövig égve, a +két kanócot eldőlve a tartóban, mint két fekete hernyót, aki cipelte az +éjjelt. Ez volt az a perc, mikor holtra szomjazva, megittam egy felhőt +az égen, egy csésze habos kávé helyett… A honvágy marcangolt alighogy +reggel lett. Alighogy reggel lett, éreztem milyen szegény vagyok. Milyen +magányos és elhagyatott vagyok. Most már nem gondoltam arra, hogy +visszaforduljak. Már nagyon messze voltam az úton, már nem is lehetett. +Már minden el volt késve a szívemben. Már itt nem volt más megoldás, +csak ami mindennek a megoldása: élni kellett. Már nem is éreztem, hogy +élek. Már nem is éreztem, hogy fiatal vagyok. Holott éppen azt éreztem, +milyen nehéz élni, éppen amiért fiatal vagyok. Már csak konfúziókat +éreztem. Már nem is tudtam beszámolni magamnak. Már nem is tudtam +magyarázni. Minden túlnőtt rajtam, amit éreztem s mint a hullám csapott +össze a fejem fölött. A szívem mélyéig megtörtem volna, ha nem törtem +volna össze. Már nem éreztem semmit. Már csak valami rettenetes +nehézségeket éreztem. S bámultam a reggelbe. S bámultam az Augier +szobrát a téren. Bámultam a verebeket, akik visszatértek a háztetőkre. +Valaki kiáltott az utcán, egy női hang, üdén a reggelben: _Du mouron +pour les petits oiseaux!_ – s csak bámultam a verebeket ha vajjon mit +szólanak ehhez? S megszámláltam az ablakomból az Odeon oszlopait. S +megint az asztalomhoz dőltem, a napfényben, a papírjaimra. Úgy dőltem a +papírjaimra, mint aki nem dőlhet máshova, ezen a nagy világon. Csak +néhány szál papírra, nyomorúságosan. + +Nem kétséges, hogy keserű szorgalmam, virrasztásom, merengésem és +ábrándom többet értek magánál a munkánál, amit végeztem, annál a +hívságos törekvésnél, hogy fiatalos novelláimat lefordítsam franciára! +Még éjjel, gyertyafénynél, valami kis poézise is lehetett ennek a +magányosságnak, amennyire az éjjel olykor eltompítja a dolgokat s +átkölti őket a maga hangulatára, nyugalmára, csendjére és +titokzatosságára. A lélek teleissza magát azzal a hangtalan mámorral, +amit négy kis fal magába zár egy kis szoba kalitkájában s kivonja magát +a többi világból, két szál gyertya ravatalosságánál. A kis utcáról e +latin vidéken, sokáig nem hangzott egy szó, egy hang és az utcai +polcokon, deszkalapok mögé zárva, szinte érezni lehetett, hogy mind +alusznak a könyvek s a szobrok is mind alusznak odaát, a +gipszöntőműhelyben. A zongora sem szólott már a fejem fölött, mert az, +aki olyan sokat zongorázott és mindig zongorázott, nem jött többé haza +egy nap… + +Mindezt a sok törékeny emléket és éjjelt, a reggel szétzilálta s +lefokozta durva fényei hatástalanságára. Már csak az a silány emberi +törekvés látszott reménytelen maszlagosságával, csak az a nyers és +küszködő munka látszott sűrűn teleírt papírokon át, ami egy idegen +világot ostromolt egy idegen világból, francia szavakat, hangokat, +formákat s konstrukciókat, hajlíthatatlan magyar mondatalkatokkal! +Mámoros magyarságom, még Pesthez ragadtan, hasztalan kutatta a francia +szinonimákat s kétségbeesetten omlott össze, százezer francia szó előtt, +mint egy nagy némaság előtt! Minél inkább búvárkodtam az idegen +szóvonzatokban s hangzatokban, szóképzetekben, füzérekben, rezgésekben +és zenékben, annál inkább éreztem, hogy ezekkel semmit sem tudok +kifejezni. Milyen furcsa! Mindez csak nappal látszott, mikor rámeredtem +a papírjaimra. Ami az éjjel még olyan szépen hangzott, már nem volt +annyi a reggelben, mint amit a verebek sípoltak odaát. + +Ezekben a fájdalmas percekben, míg minden ébredt körülöttem, az egész +utca, a könyvek s a gipszszobrok a műhelyben, míg magam is ébredtem +azokból az álmokból, melyeket ébren álmodik az ember, rendszerint bejött +a háziszolga, aki barátom volt s üdvözölt, mint egy Fabre d’Eglantine, +bonhomiával s köztársaságiasan! Jóízűen kialudva, tagbaszakadtan, +fizikai erejének viruló teljességében, jóval keményebb munkára látszott +készen, mint amit én kívántam tőle, egy-egy francia mondatomat, hogy +meghallgassa és megsegítse, felüdítse! nem is tudom, hogy mondjam, mert +ezt kívántam tőle. Leült egy székre, sodort egy cigarettát magának, +rágyujtott és figyelt s rögtön segített is, ahogy a maga spontán +franciaságával átvariálta s újjászülte a mondatomat, egy-egy köznapias +improvizálásával. Nyilvánvaló volt, hogy élő szavajárása s mondatkötése +közelebbről fejezte ki, szinte az árnyalatok pezsgésével, minden +intencióimat, mint az az elméleti szerkezet, mondattan és alaktan, +melyekben oly messze kerestem magamat. Csak éppen rátalált, amúgy +egyszerűen, kifejezési módokra, melyeket én zordonan komplikáltam. Csak +éppen megfürösztötte őket tisztára, maszlag nélkül s visszaadta a kis +vékony bajusza alatt, valami kis derűs közvetetlenséggel. + +– _C’est bien!_ – mondta, – _c’est très bien!_ – mondta, azzal a +franciás könnyedséggel, mely semmiben nem lát nehézséget s mindennel meg +van elégedve, amit megért. – _C’est très bien!_ – mondta mégegyszer +távozóban, mert hívták a földszintről, hogy felhozzon egy ládát! + +Te jó Isten! De még volt egy másik segítségem, egy még finomabb, még +illetékesebb is, egy fiatal tanítónő, aki itt lakott mellettem, a +szomszédban, az emeleten. Abban a kietlen elhagyatottságban, +nosztalgiákban és magányosságban, melyben az ember lelke ösztönösen egy +női társ gyöngédségében kívánna üdvözülni, megvallom, vonzódtam is ehhez +a kis tanítónőhöz. Napok, hetek kellettek hozzá, amíg mindenféle +ravaszságokkal, ürügyekkel s teológiákkal meg tudtam állítani +tovasurranó silhoutte-jét az útján s kihámozni tartózkodó lelkét a +homályból, egy-egy derűsebb megnyilatkozással a magam javára. De alig +boldogultam, olyan kis szomorú vad madár volt, két bús szemmel kerekre +nyílva s ami csak nézett, ámult s nem akart mondani semmit. Egy-egy szó +a lépcsőn vagy a folyosón, ahol meglestem, egy-egy még halkabb szó abban +a gyönyörű Saint-Thomas d’Aquin-ben, ahol olykor találkoztunk, +vasárnaponként, nagyszerű zenés miséken, – egy-egy halk szó, egy +_Comment va?_ ez volt minden, drága kis finom lény, aki térdelt két +sovány térdén a kövön és sírt. Mint általában az olyan tisztességes nők, +akik jobb híján a quartierbeli garni-szállókban vonják meg magukat, ez +is, szegény, túlozta az erényességet és nem jött be volna hozzám, a +szobámba egy világért, aminthogy azt sem engedte, hogy én menjek be +hozzá az ő szobájába. Mégis, jó szive, hiúság nélkül, lassanként +felémhajlott, úgyszólván professzionátusan, mikor megismervén fordítói +kínjaimat, egy-egy szóért, egy mondatért hozzáfordultam, éjnek idején, +kopogtatva a falon… Ilyenkor kibujt az ágyból, az ablakhoz jött, kitárta +s átszólt a fal mentén hozzám, aki magam is az ablakomban álltam. Igy +tárgyaltunk és kollaboráltunk, két szomszéd ablakban egymás mellett, így +adtam át patétikusan, az utca fölött az éjben, sűrű kézmozdulatokkal s +magyarázatokkal, omlatag frazeológiámat s már olyan ízzó szavakat +mondtam s olyan szenvedélyes fordulatokat, melyek nem is voltak a +novellámban, de amelyeket mind visszaadott s átformált a keskeny ajkán a +legtisztább tökéletességbe, félig látatlanul a halovány arcával, s egy +szál ingben a csillagok alatt! Olykor jött egy rendőr az útján, nézett, +figyelt, megesküdött magában, hogy tudja miről van szó és ment. De egy +diákcsapat megállt nagy garral az utca szögletében s beleüvöltött ebbe a +shakespeari kettesbe, harsány aposztrofálással! Mind fölsorakoztak, +ostobák! egy hosszú sorban a járda szélén, mint egy kórus a gázlámpák +alatt s nem hagyták abba, nem hagyták abba s mindig jobban üvöltöttek! + +Akkor eltünt az ablakból, eltünt, szaladt, a tiszta lelkével olyan üdén +és finoman, hogy ezt mind éreztem a fal mögött, a könnyed lépteit mint +szárnyakon, egy szál papucsban, ami csattogott! Úgy maradtam ott +tanácstalan, a fél mondatommal a szívemben s a gondolatomban, +tanácstalan! s visszaültem az asztalhoz. A gyertyáim lángja fellobogott, +amint becsuktam az ablakot, de aztán megmeredt, fullánkra nyúlva, +háborítlan s őrködött négy fal között, a csendben, két gyertyaláng, +skarlát felkiáltójelben! + +Nem telt bele egy perc és behajlott a küszöbön, kis női árny soványan, +mint egy fehér virág olyan soványan és lágyan, úgy hajlott be a +küszöbön. Mint egy kísértet olyan haloványan, egy köpennyel a vállán, +amit az ingére vetett. + +– Tehát, hogy is van az? – kérdezte, ahogy felvette a fonalat ahol meg +lettünk zavarva. + +S rámmeredt két kerek szemmel nagyon figyelmesen, ahogy várta, hogy +beszéljek. + +Rose Michaut-nak hívták ezt a kis tanítónőt. Renan hazájában született, +Lannion vidékén, abban a zord Côtes du Nord départementban, ahol a +sziklás partvidék darabokra szaggatva, az óceánt visszhangozza s bámul, +elázva kőtörzseivel s szörnyeivel széttört hullámok gyémántporzásában, +egy ködös végtelenbe… Már nem tudom, micsoda kis városban élte +gyermekkorát szűk falak között, kis görbe utcákon, melyek közül, mint +kőszalagok közül, egy fekete katedrális emelkedett az égnek, mindent +leaprítva s lelapítva maga körül, a házakat, az utcákat, az emberi +formákat, mindennél magasabban, emelkedettebben és sötétebben a kettős +tornyával, ahol, a réseken át, a harangok látszottak, súlyosan és +hangtalanul, felaggatva az ürben. Az apjával, aki halász volt s +elhajózott a maga kelta csapatjával, egy régi bárkán, barna vitorlásan a +poláris tengerekig olykor, az anyjával, aki a vásárokra járt +fehérfőkötősen s egy kosárral a karján, sokat hallotta s mindig +áhítattal ezeket a szent harangokat borzalmas multak zengésével, +_Vendée!_ s főként husvét táján járták át a lelkét ünnepi hangjukkal ama +kivételes csütörtökön, mikor elszálltak csipkeköpenyben, Rómába, a +pápához… Rose Michaut! Ahogy kijött a templomból, kis szőke leány a két +szülője közt, ahogy így jöttek hárman a szentély felől, még kábultan +tömjéntől, imádságtól és gyönyörtől: az utolsó bolthajtásokban a kijárat +előtt, már elébük fújt a szél s szinte kivágta őket a kapun. A küszöbről +a nyilt tengert lehetett látni egy viharos horizontban. + +Mindezt így beszélte el apránként, darabokra tördelve, valami kis lágy +szemléltetéssel árnyalatokig menőleg, megfoghatatlan jelzésekkel, egy +félsóhajjal, egy-egy atommal olykor, amelyen átsüt a hold. S mindezt egy +olyan bús kis megriadt hangon, olyan kábultan emlékben s idézetekben, +szinte hangsúly nélkül olykor, ahogy gyermekek beszélnek álmukban. Hol +félbehagyott egy mondatot, hol kezdett egy másikat, hol visszatért +elakadt szárnyon s megállt egy szótagon, egy hangon, mint egy ágon s +megint indult valami távoli intonálással, ahogy egy nagyot lélekzett, +megint indult! S úgy jött mint egy szál virággal egy másik gondolattal, +egy másik képzettel, egy másik lélekzettel, olyan messziről, olyan +messzire s olyan homályos összefüggésekben, olyan tökéletlen +kapcsolatokban, amíg végül ez mind összetalált s egymásba fűzve térben +és időben, nem tudom micsoda festőművészetnek tünt, micsoda keserű +gyönyörnek az ajkán. Lehetett érezni a szívét, minden érzékét +kicsiszolva a legkéjesebb érzelmességig, egész forró szerkezetét +önnönvilága forgásában, a tulajdon tengelye körül. Lelki borulatai, +elmélyedése, fantáziája, szinte átitatták a teste vonalait s +megrajzolták a kontúrokat a legizzóbb kívánatokra. Ahogy ült mellettem, +egy kis vékony battiszt ruhában, a Luxembourg kertjében egy padon, ahogy +beszélt és hallgatott, ahogy elnyúlt a keskeny vállával két karja +szárnyán, mint egy madár aki röpülne, – soha nőnek ilyen +egyedülvalóságát, ilyen rejtélyét nem éreztem. Úgy tünt, hogy csak ő +maradt meg nő egy távoli törzsből, mely rég letünt a tenger partján, +mint hajdani népek a bibliában. Úgy tünt így egyedül, magában, mint azok +a kis pislogó tüzek az egek legmélyén az ürben, melyeket még nem +ismernek a csillagászok. Úgy tünt, mint egy Izolda, kis breton szőke, +mint egy Izolda, aki tanítónő… + +Már olyan kétségbeesetten szerettem, hogy nem mertem hozzányúlni, nem +mertem szólani, fiatalos fölényem ellenére, a porba sujtva, olyan +kábultan szerettem! Holott mindig próbáltam, ahogy így együtt voltunk, +mindig próbáltam felülmúlni magamat, kiválni valami eredetiséggel, +valami emelkedettséggel, valami előkelőséggel, valami érdekes +búbánatossággal s már nem tudtam mit csináljak, ahogy tetszeni akartam! +Próbáltam lelki s szellemi kincseimmel valami kis zenéket s mindenfelé +elkalandoztam mindenféle szolféggiákkal s jobb híján ebben a +Luxembourg-kertben, a fák és a madarak magányát hangszereltem szubjektiv +líraisággal, egy keserű szonátába, a Mediciek kútjával mögöttem, ahol a +mohos falak között a vízcseppek üde csengése a medencén, mint a gitár +pengése kísérte fiatalságomat. Máskor, amint megláttam a kertben a költő +Verlaine-t nagy kopasz fejével, céltalan ahogy jött, mint egy assziszi +szent Ferenc egy megriadt verébsereg felé, gyorsan felálltam, a +kalapomat lengetve feléje, jelezni kívánván a kisasszonynak, értékem +emelendő, e nagy férfiúval való barátságomat, – mindezt merőben +hatástalan! Nem volt egy szó, egy hang, egy mozdulat, ami különösképpen +megfogta volna s csak elsiklott a sápadt arcom fölött, bárhogy is +próbáltam fölborzolni a hajamat sorsüldözötten és beethovenszerűen, a +homlokom fölé. Egyszer, kiapadván az összes hangnemekben, már sírtam, +sírtam! olyan melódikusan, ahogy csak tudtam, olyan művésziesen, s akkor +is csak nézett, kerekre nyílt szemmel mint egy bálvány, akkor is csak +nézett, engem? nem! csak elvontan a fájdalmat, egy kertben. Olykor, +mégis, megsebzett lelkem jutalmául, a keze után nyúlhattam, mint ami +megillet keservemben s szorongattam, az egész kezét a kezemben, míg +lement a nap a fák fölött, mert ilyenkor bátrabb voltam. Az ujjait +egyenként szorongattam, mint szent dolgokat, mint kincseket s már csak a +kis ujját végül, mint olyan keveset, mikor annyi mindent akartam! De +ezzel a mozdulatommal is, amit ez sejttetett a szívemből, ezzel is, nem +tudom, csak elszégyeltem magam. Ahogy lelkendező öntudatommal tisztába +jöttem magammal, az életemmel s nyomorúságaimmal, csak szégyeltem +magamat. A magam pesti származásával, emlékeivel, barátaival, +Rákóczi-útjával és Mátészalkájával, egész színtelen etnografiámmal +szinte elvesztem e breton leány poézise mellett, feltüzdelten sziklákra +s szelekre egy halálos végtelenben, ahol a legmagasabb ponton a part +fölött, egy reménytelen Krisztus, a holt szemével, két széttépett karján +egy árbocra szögelve mered, a halászok után, akik indulnak az éjjelbe, +egy hosszú sorban a bárkákkal. + +– Mondja csak angyal, én úgy képzelem, – szóltam a kis ujját tördelve, – +hogy maga kiszállott egy fehér csigából, az Atlanti-óceán apálya idején, +egy este! + +– Oh én! – sóhajtott, s nem mondott semmit s csak nézett olyan messzire +a kertben, hogy a tekintete füzérén, amint próbáltam követni, nem tudom +micsoda távolokba értem. – Én nem láttam soha egy szál virágot +gyermekkoromban, – mondta később, egy mély lélekzéssel, ahogy szokta. – +A papnak volt egy cserép rezedája az ablakában, amit öntözött, – +folytatta. – A parton nincs virág sehol, mérföldekre, éjjel süt a hold +kis vézna füvekre s csigákra a fövenyben. Olykor kihajlik egy vízi +növény a fövenyre, széles levelekkel, mint egy pálma. Akkor erre is +ráborulnak a csigák s felülről a hold. A hold egy pálmára és csigákra. + +– Oh várjon csak, – mondtam, – ezt leírnám, ha mégegyszer elmondaná, – s +kotortam a zsebemben ceruza s papír után. De kivette a kezemből a +papíromat, már fel is állott s ment. + +– Késő van, – mondta. + +Most már minden este bejött hozzám a szobámba, ha dolgoztam. Úgy láttam, +a két gyertyám vonzza, két szép halovány gyertyám az asztalon, ami +égett. Ezt nézte és csak nézte. Olyan egyszerűen nézte, olyan +harmonikusan önmagával, hogy szinte beleolvadt kis finom lénye valami +természetes egységbe, ezzel a két gyertyával. Soha még nem láttam nőt, +aki így néz bele gyertyafénybe. Olykor látni színésznőket a színpadon, +akik állnak s néznek a rivalda fényébe. Úgy nézett bele a gyertyafénybe. +Úgy állott ott a két gyertyánál, a féltestével megvilágítva, mint egy +női szent az oltáron, akihez nem szabad hozzányúlni. Főként azt éreztem, +mennyire nem szabad hozzányúlni. A két gyertya úgy tünt, ő érte ég. Ő +érte volt csend a szobában, ő érte volt az éjjel. A sorsával olyan +beteljesedettnek tünt, a végzetével olyan végérvényesnek, hogy úgy +éreztem, nem lehet beavatkozni a szívébe s az életébe. Úgy éreztem, hogy +ez egy tanítónő. Hogy soha máskép nem tehetett volna, hogy akárhogy +tehetett volna, csak tanítónő lehetett. Hogy nem lehetett csak amire +született. Úgy éreztem, hogy mindenben boldogult volna, ami irgalom és +szépség kínálkozik ezen a világon. Hogy mindenben elveszett volna, ami +érdek és számítás az életben. Ezen a ponton éreztem magamat olyan +hasonlónak hozzá, hogy nagyon szerettem volna magamhoz ölelni. Az +asztalhoz szorítva magamhoz ölelni, a két gyertyával párhuzamban. +Éreztem, ahogy ebben a magányosságban halálos vétkek kísértenek annak a +két gyertyának az őrtállásával, ami várni látszik a történendőket. +Éreztem, amint a tárgyak is, négy fal között a csendben, bűntársai az +embernek. Éreztem, hogy a természet elhibázza a célját, mikor egy +örökkévalóság óta, keresztényietlenül, a vágyat sugallja az embernek! +Milyen büntetlenül téved, ez a természet, ezt is éreztem, milyen +felelőtlenül! S csak az ember az, aki bűnhődik, a szerencsétlen! + +Akkor megint csak a kezét szorongattam, megint külön-külön mindenik +ujját s végül olyan félénken, hogy már nem lehettem bátrabb, az ajkamhoz +emeltem az egészet. Ha csak szólani tudtam volna! Ha csak tudtam volna +logikusan, elmenni a sorsunkban! Ha azt tudtam volna kérdeni: mi lesz +kettőnkkel? olyan fiatalok vagyunk! Ha mertem volna kérdezni: leszünk mi +szeretők? milyen borzalmas lett volna, holott ilyet nem is kell kérdezni +Párizsban, annyira magától értetődő ez, két fiatal szomszéd közt, egy +kis garniszállóban. Ha azt mertem volna, mint egy Baudelaire: én el +tudom magát képzelni meztelenül, – hogy ez úgy tünt volna vele, mint egy +kettős öngyilkosság. Nem mertem semmit, csak majdnem megettem a kezét. +Egyszerre csak azt mondta: fáj! s ez úgy hangzott, ahogy egy más nő már +meg is hal egy ilyen hanggal. Nem mondtam semmit, csak hallgattam és úgy +néztem, hogy nem is akartam meglátni. Arra gondoltam, hogy a XII. +században egy máglyán végzett volna, olyan boszorkányos varázsa van. A +XIX-ben egy Habsburg vette volna el s lemondott volna rangról, címről, +mindenről miatta. S már nem gondoltam régi kínjaimra. Már nem gondoltam +az _Ember tragédiájá_-ra Jászaival Éva szerepében. Már nem gondoltam +Delvair kisasszonyra. Mindent el lehet felejteni. Csak a honvágyam nem +enyhült. Szerettem volna utazni ezzel a tanítónővel, Svájcon át, hegyek +között, egy éjjel. Szerettem volna egy vasúti fülkében, kéz-kézben +utazni vele, két éjjel. Szerettem volna utazni vele, hazautazni +Magyarországba! + +De csak leültem a munkámhoz, a két gyertyám elé. Ő is leült mellém és +nézett és várt. A két karját kinyujtva az asztalon, összekulcsolt +kezekkel a gyertyák alatt, úgy ült mellettem és várt. + +– Hát csak mondjon minden mondatot, minden szót! – mondta kedvesen és +várt. + +– Már nincs sok, – feleltem a papírjaim forgatva, – mindjárt megleszek! + +Oh mindjárt! Még hány éjjel! Még hány éjjel ült így mellettem, amíg csak +hirtelen, megriadva szürke derengésekre, kisiklott az ajtón s ment +aludni, alig egypár órát szegény… + +Igy történt, hogy egy éjjel, nagyon későn, egyszerre csak elkészültem, +így magamban, az egész könyvemmel francia nyelven, szerencsétlen! Félig +őrülten, hogy tudassam vele ezt a dicsőséget, kopogtattam a falon, +szokásom szerint. Nem hallotta, olyan mélyen aludt. Csak kopogtattam, +csak kopogtattam, mint egy sürgönyt lekopogtattam a falon ezt a jó +hírnökségemet. Nem mozdult, csak aludt. A falhoz tapadtan, ahogy +odaszorítottam a fülemet, hallottam tiszta álmát, olyan mély és +szabályos lélekzetvétellel, hogy öntudatlanul számláltam s el voltam +ragadtatva! Kijöttem a folyosóra, az ajtajához, hogy még jobban halljam, +a vékony deszkalécen át, ezt az álmába merült bájos lelket. Megnyomtam a +kilincset, amúgy kísérletképpen, hogy így tennék, ha mernék, ha nem +volna bezárva! A kilincs engedett. Egy vékony rés nyílt, szürkén, a +szobára. Egész közelről hallottam egy pillanatra, ahogy lélekzik és +alszik, ájultan a nyitott szájával. Mert rögtön be is tettem az ajtót, +nagyon óvatosan s visszaosontam a szobámba. + + + + +XL. + +Azzal a különös kis öreg emberrel, akivel Kont honfitársam ismertetett +meg a Le Soudier könyvesboltban, már alig akadt jelentősebb dolgom. +Megjelenvén a lakásán, az Avenue Parmentier legsötétebb tájékán, a +hetedik emeleten, elébe raktam kézirataimat felborzolt hajam +dicsőségével és vártam a hatást. Ingujjban az asztala előtt, két +rettenetes kézelővel felkapcsolva ezekre az ingujjakra mint a +vívókesztyűk, rögtön olvasni kezdett, azzal a reszketeg fogékonysággal, +ami az ilyen kis öreg emberek sajátossága, ha szellemileg fiatalok +maradtak. Mindjobban elmélyedt, ámult, bámult s dühbe gurult. Minden +második mondatnál csapkodta az asztalt a kézelői zörgésével s mérgesen +rázogatott két ujja közt, mint egy vegyész, egy kis vékony üvegcsövet, +ami az írótolla volt, nyilván tulajdon találmánya a töltőtoll előtt. + +Nem tudom, de ez az üvegtollszár, a maga hajlíthatatlan természetével, a +maga molière-i fonákságával, unalmával s szkolasztikájával, olyan keserű +hatással volt reám, hogy rögtön kikapcsolta ezt a munkát az irodalom +világából. Kiábrándulva, nem sok jót reméltem ettől a kis öregtől s az +üvegcsövétől. Mondhatnám, semmi jót nem reméltem tőle. Irói egyénisége, +valami kirurgiákhoz kötötten, annál kínosabban hatott, hogy egy ilyen +bizarr tollat forgatott a két kézelője fúvócsöveivel, melyekből csak az +ujjak tüntek elő, utolsó izületükben, körmök nélkül, kis húsos +párnákkal, mint egy urológus körme. Azonfelül ez az üvegtollszár, a maga +hegyes végével, nemcsak hogy javítani kívánt a kéziratomon, de +lépten-nyomon felszurkálta s felszaggatta a papíromat olyan apró +lyukakra és sebekre, melyekben a tinta volt a vér. A szívem vére! +Gondoltam, ha ez így tart még egy óráig, rongyokban viszem haza az egész +munkámat. + +– Jaj! – mondtam, – inkább egy ceruzával! – sóhajtottam. + +– Dehogy ceruzával! – felelte makacsul. – Ez egy szonda ez a toll, egy +igazi szonda! – mondta. – Ez behatol a dolgok mélyébe s velejébe! – ezt +mondta, metaforikusan. + +S csak szúrt, hasított, szaggatott s lyukasztott. + +– Most már, – mondtam finoman, – az én szívemet tessék keresztülszúrni! + +– Az is jön, – mondta, – de előbb ezt átírjuk franciára! + +Oh Istenem, franciára! ahogy ő gondolta ezt a franciát, szegény kis öreg +ember, Párizs fölött, a hetedik emeleten! A szomszédból a konyha szaga +áradt. Ez nem volt a zseni hetedik emeletje! Ez csak ennek a különc kis +öreg burzsujnak a stílusbeli ólomkamrája volt. Már innen nem lehetett +mélyebbre zuhanni, mondattan és gramatika kínszenvedéseibe. Alig vártam, +hogy elbúcsúzzam s rohanjak a széttépett szívemmel és papírjaimmal. A +konyhában csörömpölve mosogatták az edényt. Soha ilyen mélyről nem +jöttem valami kitisztult magasságba, mint amikor erről a hetedik +emeletről leértem az utcára. Rohantam, egy omnibusszal versenyt +rohantam, hazaértem, végre! Megint lemásoltam az egészet eredeti +szépségében s bús sorsom jobbravágyódásával, kopogtattam a falon. Már +megint éjjel volt s a két gyertyám égett. Rose Michaut belebegvén, +csendesen leült a pamlag sarkába és várt. A két szemét tágra nyitva +várt, ahogy szokta. Ahogy mindig valami rendkívülit várt s aztán +elsiklott minden fölött, amit várt, elsiklott könnyedén s közönnyel, +mint ahogy a madár száll rétek s erdők fölött. + +– No de minek ezt feldúlni, korrigálni? – kérdezte. – Ez mind úgy van, +ahogy ezt maga érzi, gondolja, ez mind a maga világa, _que sais-je!_ Ezt +meg kell hagyni, ahogy meg van írva. Ezt akár Ronsard javíthatja a +sírjában, hogy ez nem lesz soha francia. S végül is az író csak azzal +hat igazában, ami a hibája, – ezt mondta. + +No hát csak néztem! egy ilyen okos! egy ilyen tündér! a pamlagom +sarkában gyertyafénynél, egy ilyen tündér, késő éjjel a szobámban! Egy +ilyen megváltó tündér magányosságomban, azzal a kis barna köpennyel a +vállán, mint egy vitorlával, ahogy be van vonva a testén. Hát ez nem! +tévedtem! ez nem egy tanítónő ez az angyal! s rögtön át is revideáltam +minden érzésemet iránta. Az igazság az, hogy még izzóbban kívántam ebben +a revelációban, ebben a hozzáértésben és szolidaritásban. Már egészen az +enyém volt, szellemileg szólván. Milyen furcsa! Testi formáit még +üdébbeknek éreztem, ebben a spiritualitásban! Már-már térdre roskadtam +előtte azzal a néma áhítattal, abban a mámoros végzetszerűségben, +amellyel a költészet hajt össze, legfőbb kerítő! két emberi lelket. De +felállott és ment. + +– Késő van, – mondta olyan messziről, olyan kapcsolat nélkül a +szívemmel, mintha a világ túlsó részéről szólott volna. + +S ahogy összevonta a köpenyét magán, megint csak egy kis rövid ing volt +rajta, úgy láttam. Egy pillanatra, két meztelen térde villant, rózsaszín +szegéllyel, ahogy ültében összeszorítva, a vér nyoma látszott a +bőrfelület alatt. S már nem is volt itt. Nem is hallottam, ahogy +becsukta az ajtót. Egy lepke száll ki így egy ajtón. + +Ifjúság! Talán csak itt van az élet értelme ebben az egy órában, ami +száll! Ami mind gyönyör, feltüzdelve egy végtelenségre, holott nem több +egy illatos tavasznál s csak az élet az, ami tart, letaroltan, olyan +soká! Elment! Ezt nagyon megtanultam ezt az éneket, mikor egy nő elmegy +egy ajtón, elmegy! aki tudja, hogy ez mit jelent! A rejtélyes az, ahogy +éppen a logika csalja meg az embert, összes vágyai visszájára. Miért +megy el egy nő, egy szál ingben, rózsaszínű térddel, miért megy el egy +ajtón, mikor minden ezen a világon s a természetben, a mellett szólna, +hogy maradjon? + +Úgy ruhástul ledőltem az ágyra, hogy megmaradjak ezen a fonálon, hogy +semmi meg ne szűnjön, minden tovább tartson felkuszált fantáziámban. +Bámultam a gyertyákba, a fénybe s az árnyékba a négy fal szögletében, a +papírjaim céltalan keservébe a gyertyák alatt, egy elnyűtt asztal +letöröttségében, bámultam, hova? micsoda szemekkel? micsoda határokig? +micsoda álmokig? nem is tudom, ahogy el voltam ázva százféle kimérákban, +ahogy szálltam, ahogy szálltam! S még mindig volt, álmokból ki s +álmokból be, egy másik álom, egy másik kép, egy másik képzet, egy másik +véglet s még mindig mehettem az utak aranyporzásában, más szirtek s más +csúcsok felé azzal a légies biztonsággal, ahogy egy alvajáró jár a +háztetőkön. Holott zuhantam is közben, egyenest vissza az életembe, +micsoda magasról! s megint csak kezdtem, megint elvesztem, megint +zuhantam s megint kezdtem, micsoda elkívánkozással magamtól magamhoz, +erről a szomorú ágyamról messzi magasságokhoz! Hogyan lehetne azt +megmondani, hogy semmi nem sarjad, nem éled annyira, nem burjánzik olyan +regényesen, mint ami a nyomorba van elvetve? Hogyan lehetne azt +analizálni, micsoda üvegcsővel s kirurgiával azt a lelki +tüneményességet, mikor egy kis női árny mögött, mely kisiklik egy ajtón, +négy fal tövében, amit két gyertya világít meg egy kis hotelszobában, az +ember elsodródik, olthatatlanul, egy fiatalember! újabb +irodalmiasságokba?! Hát csakugyan nem lehet megmenteni a végzete elől, +egy szegény fiatalembert? Hát csakugyan olyan kérlelhetetlen az a sors, +mely belefullasztja egy tintásüvegbe? Alig tünt el Rose Michaut a +képzeletemből, alig halkult el kis megriadt hangja az ajkamon, ahogy ezt +megzenésítettem, máris egy másik álmomat szőttem, alvajáró! még magasabb +tetőkön. A sok papírom a két gyertya alatt, mind élni látszott, +franciául! S mikor a reggel bedugta piszkos orrát az ablakomon, olyan +fényeket láttam ebben a szürkületben, hogy ilyen nem volt soha a +világon! Már alig volt kötelékem azzal a fizikai életemmel, mely +például, egy ilyen éjjel után, egy csésze kávét kívánt meg volna ebben a +reggelben. Már nem gondoltam a tulajdon sorsomra abban az értelemben, +hogy küzdök-e ellene vagy sem? Szemtől-szembe ezzel a sorssal, +közvetlenül, úgy láttam magam benne, mint egy tükörben. Valami olyan +tiszta érzésem volt, olyan tökéletes, mint amit csak az abszolút érzése +nyujthat s a két fülem zúgott bele. Igy gyúlhat ki a csillag, születése +napján, a fénye csírájában, egyedül az egekben. Elmegyek Daudethez! ezt +terveztem. Már csak ő hiányzott a galériámban. + +Lejöttem az utcára, hogy már induljak, már menjek is, mint egy +majálisra! Hogy fenntartsam az álomnak ezt a fonalát, amelyen +tovasodródtam. Hogy ne legyen kapcsolatom semmi mással körülöttem, hogy +már ne lássak, ne halljak, ne tudjak semmit ebből a világból, csak azt, +hogy kirándulok egy hegyre. Ez már itt nem volt többé az az elúnott +reménytelenségem, az a gépies nekilendülésem, ahogy levelezői +tisztemben, a nagy írókat látogattam meg sorra. Daudet magamért volt, +magamnak, az életemnek, olyan rejtélyes ösztönökben a magamé, olyan +lelki titokzatosságokban, mintha csak értem volna a világon és én ő érte +a szívemmel. Megsebzetten, letörve a lelkem mélyéig, hontalanul, +szegényen, valami megváltó varázsát éreztem benne nem tudom micsoda +útszéli feszületnek, ahol a vándor megáll a sebes lábával s felnéz az +irgalomra. Oh és hajdan, gonosz gyermek! aki olvastam a _Sappho_-t, egy +zordemlékű iskolában, lehajtott fejemmel a padban! Oh és hajdan, Jászai! +aki az én számomra adaptálta a Fanny Legrand könnybe ázott melankóliáit, +nagy búcsúhangját pesti transzpozíciókkal, hogy azt hittem, meghalok! +Most itt volt mindez a sok régi hang, elvontan s meghatározhatatlanul, +mint kifürkészhetetlen elemei a léleknek, melyekből ez a lélek +kiformálja magát, melyeket vakon követ egy szép napon. Most itt volt ez +a Daudet mint egy ősapa, mint magvetője egész viharos életemnek, ami +visszahajlott feléje, – félig tört ág ami visszahajlik a lomb közé, a +fán… De még volt két órám reggeli tíz óráig s kijöttem a Szajna partjára +s leültem egy padra a sok szegény ember közé, akik mind szeretnek ülni a +víz partján a padon s csak ültem köztük a kéziratommal, olyan mámorosan, +olyan fiatalon, olyan alacsony sorsban, a padon. A nap sütött a folyóra. +Kis hajók szelték a vizet. A partmenti fákról, ide-oda, verebek +szálltak, sipongva. Szemben, a Caroussel kapuin át, omnibuszok torlódtak +fel a hídra, az imperiálok embertömegével s a három lóval aki rohant +kövéren, a sörényük lobogásával. Nem láttam semmit. De fölöttem egy +harang szólott s mentem. + +Végre csengettem egy ajtón a rue Belle-Chasse-ban. Belépve az +előszobába, rögtön megbotlottam a szőnyegbe. Nyilván amiért nagyon +igyekeztem, hogy kitűnő magatartásom legyen. + +– Legyen szíves bejelenteni engem, – mondtam az inasnak. + +– Csak tessék egyszerűen bemenni, – felelte s egy ajtóra mutatott. + +Kopogtattam, megnyomtam a kilincset, s ahogy meghajtottam magam, még be +se lépve, ahogy meghajtottam magam, ahogy megálltam az ajtóban: csak +éppen rámnézett az asztala mellől, ahol ült takarókba pólyázva, csak +éppen rámnézett rövidlátó tekintetével s tisztában volt velem. Tudta ki +vagyok, mit akarok, mit kell, hogy mondjon, hogy rögtön megőrüljek. + +– Vártam, – mondta. + +Ezelőtt egy fél perccel még nem is tudta, hogy a világon vagyok. +Ráborultam a kezére, ahogy nyujtotta s megcsókoltam. + +Ez épp olyan szokatlan volt, épp olyan bolond, épp olyan regényes, mint +az, hogy ő várt engem. + + + + +XLI. + +E perctől fogva, a kettőnk sorsa látszólag beteljesedvén, így +bolondítottuk egymást a legmagasabb árakban. Az életem nem sokat +változott gyakorlati értelmében, ha olykor ez a mámoros barátság a +nyomorom fölé is emelt. Olykor boldognak éreztem magam, ami csakugyan a +módja, hogy az legyen az ember. De igazi szerencsétlenségeimről nem +sokat mondhattam s a való titkot meg kellett őriznem magamnak. Mindig +marad egy hang, egy sóhaj két ember között, valami utolsó kis rezgése a +léleknek a fájdalomban, amit nem adhat oda. Mindig marad egy könnye az +embernek, amit nem sírhat el még annak sem, akit legjobban szeret. A +bánatnak megvan az a sajátsága, hogy kiöntve is megmarad magának, egy +kis moszattal a legalján. Mindig úgy indultam lendületesen, spontán, +rajongón, fiatalon! s mindig meg kellett állnom egy bizonyos ponton. Meg +kellett állanom azon a ponton, ahol a pittoreszk színeket az anyagi +valóság szétzilálta volna s vigyázni kellett magamra ebben a romantikus +viszonyban, százféle tartózkodással őrködni és vigyázni, mint egy +koldusnak egy ágyban egy királyasszonnyal. Nagyon őszinte voltam, a +szívem mélyéig őszinte azokig a határokig, ahol szükségképpen elakadtam, +ahol hiúságok s szemérmetességek meggátoltak tökéletes +bemutatkozásomban, mint rendszerint minden szerelmest. Soha nem éreztem, +mennyire igaza van Flaubertnek, mikor azt írta Daudetről: _Alphonse on +l’aime comme une maitresse._ Oh Istenem, fel is kellett hangolni +magamat, prózai keserveim fonalán, valami magasabbrendű bánat +irodalmiasságára. Mennyi munkám volt magammal! El kellett rejteni +magamban a szegénysorsú fiatalembert, a bús költő javára! Meg kellett +rajzolni magamat, sajnos, regényesre, e nagy regényíró előtt! Át kellett +írnom az életemet egy regényfejezetté, valami kis bús költészet minden +kincsével, kis rezgésekkel és kedvességekkel. Olykor éreztem, mennyire +gúny még a szépség is, felkenve dísznek bizonyos nélkülözésekre és +szegénységekre… Olykor már szenvedtem, olyan költői voltam! Olyan +művészi és festői, a magam kárára! Olyan magasztos a koplalásban, hogy +például megvacsorázni, valami gyalázatosságnak tünt! + +Viszont Daudetnek könnyebb volt. Egyszerre regényes és regényíró, +olthatatlanul átkapcsolva valami reszketeg művésziességre, korlátlanul +adhatta magát, csakugyan mint egy királyasszony. Emberi és írói +természetének elválaszthatatlan egységében, valóban úgy tünt, hogy mint +szemlélőnek s megzenésítőnek nincs is más köteléke az élettel, csak +éppen az, hogy megírja. Mindent tudva, mindent ismerve belülről, minden +lelket, minden sebeket és kínszenvedéseket, kifelé csak azt mutatta, +milyen gyönyörű az, egy toll! Soha emberben nem éreztem, szegény életünk +nyomorúságát így felívelten élményekbe! így felkeverve tintalével. Soha +emberben nem éreztem, az egyéni presztízsnek, különvalóságnak, a +felszántott léleknek azt a kisugárzását, ami testi formáját szinte +átitatta valami hervadt rózsák holt természetével, valami lelki +kuruzslás bűvészetével, a két nagy fehér keze kísértetiességében. Csak +halovány pápáknak, abban a tragikus Rómában hajdan, ahol császárok és +fejedelmek már pusztára a levegőtől megőrültek, csak halovány pápáknak a +középkorban, lehetett ilyen presztízse. Csak mártír-pápáknak, akik +elkábultan szegények, s elhárítván az utolsó szentségeket, már két +nyelven beszéltek: «_Allonta de Dio et de Sancta Maria, nolo, nolo_«, +csak mártír-pápáknak lehettek ilyen kezei. Daudet is olykor, két nyelven +beszélt, egy-egy provenszál szó feltüzdelésével a tört mondata végére, +mint ahogy festők festik a horizontot, egy idegen színnel a +végtelenségbe. Mindentől el volt ragadtatva amit mondott. Mindentől el +volt ragadtatva amit mondtam, mert mindig hozzákapcsolódtam, egyazon +modorban, egy-egy magyar szóval a tört mondatom végén, amit követett, +megértett! figyelt mint egy horizontot, ahogy ezt többnek is érezte, ezt +a magyar szót, egy szónál. Minden tetszett neki, iróniák nélkül, minden! +valami derűs szerelmetességgel. Csakugyan, ő is őrködött, nem tudom, +talán nem, talán neki nem is kellett, hogy őrködjön. De úgy tudott +mindent a szívemben s a szívemnek! Úgy tudott hatni a szívemre, művész! +ahogy ez, e veszélyes helyzetben, kizárólag lehetséges volt, ahogy egy +nő tud hatni ha akar: minden illúzióm megóvásával s azon módon, hogy az +álmom tovább tartson! Igy történt, hogy olyan közel kerültünk egymáshoz, +a mellett, hogy olyan messze maradtunk egymástól. Olykor, mikor eljöttem +tőle déltájban, egy-egy tavaszi vasárnap, csak úgy tértem magamhoz ebből +az álomból, hogy az éhségtől majdnem elájultam. + +Az éhségtől ebben a Belle-Chasse-utcában, mintha azt mondanám: +_Szép-Vadászat_-utcája! Olyan idegenben voltam ebben az utcában, olyan +idegenben, olyan magamban, ahogy visszaroskadva magamba, tovasodródtam +az emberek között, a harang zúgásával a déli napsütésben s elgondoltam, +hogy én sohasem vadásztam! Milyen messze voltam a történelmi +osztályoktól! Milyen messze voltam a szép vadászatoktól! Milyen messze a +királyi vadászatoktól a saint-cloud-i erdőben, vadkanra! Milyen messze a +_terítéktől_, egy leaprított értelemben! Az ember lelke nagyon magasról +esik, ha ábrándokból és költészetből zuhan a nyomorba. Miért nem +szóltam? hát lehetséges volt ez? kérdeztem magamban és csak mentem. Hát +kibujhattam félhomályos ködeimből olyasféle őszinteségekkel, +vallomásokkal s keservekkel, melyek e művész szívében lefokoztak volna? +E szív, csakugyan, mint egy női szív, mint egy szerető szíve, megkívánta +e barátság árán, hogy egy kis poézisem legyen. Szennyből s nyomorból a +szépség felé fordultan e szív, valahogy kihagyta, amennyire tudta, a +való élet gyalázatosságait. Ahogy látott, ahogy ismert, ahogy +fölmerültem előtte egy idegen világból, a fizikai formáimmal is +másképpen, mint egy francia: úgy látott megkomponálva stílszerűen s a +valóságban, hogy nem szállhatok egy másik területre. Úgy látott, mint +egy madarat s ahogy képzelte a világát! Nem mintha nem tudta volna, mit +szenvedek és amit nélkülözhetek! Nem mintha nem szívesen segített is +volna, olyan gazdag volt, olyan irgalmas, olyan jó! De ezt jobb szerette +ezt a matériát, – a madár aki száll színesen s nem szól. Ezt jobb +szerette, hogy ne süllyedjek egy siralmas színvonalra, holott el is +csalt ide, kísérletképpen, mint egy kis szögletbe egy regényben, néhány +bankjeggyel amit kínált, amit zörgetett halotti kezében s elhullajtott, +ahogy elhárítottam. Ezt jobb szerette ezt a tiszta formát, _ezt_ a mesét +és eredetiséget, egy ilyen finom fiatalemberrel, ezt a finom +eredetiséget! Ezt jobb szerette, a maga kompozíciója szerint, hogy így +legyek _megírva!_ + +Hát szólhattam? egy egész regény ellen a szívében! Hát lehetséges volt? +Hát csakugyan, kérhettem? egy ilyen húsvétvasárnap! csak azért, hogy +megebédelhessek? Meg kellett maradnom lemondással s hősiesen ebben a +művészetben, ebben a konstrukcióban, ebben a szűz fogantatásban! Olykor +nehéz volt, de meg kellett maradnom. Olykor nagyon keserű volt +hallgatni, nagyon keserű, de szép! Ez mindig így volt az életemben. +Mindig innen maradtam, vagy túl maradtam a költészet kedvéért. Senkit a +költészet úgy nem sujtott, mint engem. Senki úgy nem hallgatott, mint +én. Holott nagyon éhes voltam és csak mentem a harangzúgásban! A rue +Soufflot-ból, ahogy odaértem, elnéztem szent Genovéva dombja felé, az +utcák távlatában, messze! Úgy néztem el szent Genovéva dombja felé egy +kis olcsó kocsma távolába, félemeletnyi magasságban, mint ahogy egy +hajdani vándor nézte a szent halmokat a láthatárban, sóhajtva: _Monte di +giola!_ + +Akkor azt mondta Rose Michaut, szerelmem, akinek mindenről beszámoltam: + +– Nem is fontos, hogy maga ebédeljen húsvétvasárnap. Már akkor Jézus +feltámadott! – mondta. + +Soha semmi nem hangzott életemben ilyen titokzatosan magasságosnak. + +De beküldött a szobámba egy kis darab arlesi kolbászt, ami a bőjt óta az +ablakában száradt. Egy karéj kenyeret is. Ezt mind beküldte a +háziszolgával. + +– Boldog ember! – mondta a háziszolga, – nők táplálják! + +– Bizony, – mondtam, – maga adjon egy kevés dohányt, – folytattam, – s +dúsan papírt hozzá! + +S megint leültem az asztalomhoz. Megint elláttam hű lapjaimat minden +jókkal, ahogy csak lehetett. Megint ontottam a cikkeket. Megint +fordítottam Theuriet Andrást, egy egész vaskos _Paternité_-t nevetséges +koronákért s a Bourget Pál _Duchesse Bleue_-jét is, hasonló díjazásért. +Megint folytattam, agyonkuszált papírjaimon, keserű drámaírásaimat +különböző egyfelvonásosokban. Megint hazaálmodtam a Jászai koturnusához! +A honvágy marcangolt. Ahogy este lett, az apámat láttam otthon, az +anyámat, a testvéremet, magamat, ahogy hiányzom. A pesti alkonyt láttam +a Rákóczi-úton, a gázlámpákat, ahogy kigyúlnak, a kis Rókust, egy +öregasszonyt. S ahogy kitártam az ablakomat arra a bús térre az +Odeon-színházzal s egy omnibusszal, amelyik baktatott: a szívemre +szakadt a Nemzeti Színház s elgázolt a pesti villamos… Végül, a +Luxembourg fölött, az ég kigyúlt oly riadalmas lobogással, hogy azt +hittem, ez értem van, ez a tragikus fény, amiért így szenvedek. Már +sötét volt s még mindig az ablakban álltam. Már zárták a boltokat +odalenn. A gázlámpák alatt, rézgombjai csillogásával, jött egy +levélhordó. »Van valami?« kiáltottam le, készen hogy rohanjak. »Semmi!« +felelte és ment. Az utcai könyvárus bepántolta a polcait a könyvei +sorfalára s felszólott hozzám, ahogy indult: »_Bonne nuit!_« és ment. +Van-e még gyertyám? kérdeztem. Alig maradt egy kis darab a tartóban, egy +csonk! Gondoltam spórolok. Az Odeon ívlámpái, kigyúlván az előadásra, az +ablakomig világítottak. Csak oda kellett tolni az asztalt egészen az +ablakba, a fénybe és a kékbe. Oh Istenem, a kékbe! + +S megint rohantam, következő vasárnap, a _Szép-Vadászat_-ba! Már a +kapualjban, a lépcsőkön, a szőnyegen, a karfa mentén, ahogy felfelé +kapaszkodtam, nem bírtam magammal, olyan ájult voltam. Nem is tudtam, +hova kapaszkodtam, micsoda lépcsőkön, micsoda magasságokba! Olvasni +Daudet-t még szinte gyermekkorban, hallani Bródy Sándortól, kezdő +ujságíró koromban, tündéri messzeségét, a Jászai ajkáról sarkcsillagi +szépségét elérhetetlen távolokban, s most menni hozzá, egyenest hozzá, +lépcsőkön, a karfa mentén hozzá! húsból-vérből hozzá! csakugyan azt +hittem, álmodok! Mert az a furcsa bizonyos beteljesedésben, hogy akkor +is álomnak tűnik, mikor már valóság. Nem egyszer, ahogy beléptem mint +egy angyal, nem is hallotta, nem is látott! Ahogy beléptem az emlékeim +riadalmával, Pest láthatárával, Bródy Sándorral, kávéházzal, +éjszakákkal, Jászaival a szívemben, ezt csak én hallottam! egymagam, +szédülten, ahogy ideszálltam! Irt… Azt a gyönyörű kezét láttam, egész +súlyában egy kis negyedrét papíron, azt a gyönyörű kezét! Azt a +krisztusi fejét, a hosszú hajakkal, szorosan a papír fölé hajoltan, +rövidlátón, odaroskadva… Irt! S mikor felpillantott, mikor nézett, mikor +feltette a monokliját, mikor mosolygott s megint csak nézett: nem tudom, +de úgy tünt, hogy akkor is csak írt… + +– Valami bántja? – kérdezte, – olyan sápadt! No mi az? mondja! Mi híre +van hazulról, Budáról? – mert mindig csak Budát mondott. _Büd!_ így +mondta, ahogy a másik partot egyszerűen elhagyta, a rossz hangzása +miatt. + +– Nem is tudom mi bánt, – feleltem. – Olyan boldog vagyok, mikor látom, +hogy talán ettől vagyok oda… + +– No lám! – mondta, – ha ez igaz! – És sóhajtott. – Szeretnék segíteni +mindenkin aki jön hozzám. Szegény kis embereken, szűkölködőkön, +búsulókon, megbántott lelkeken. Tudnék is olykor! Nem vagyok ügyetlen! – +s összébb vonta magán a takarókat, melyekbe be volt pólyázva. – Az +életem első fele nyomor volt, – mondta, – a második fele testi +szenvedés. Oh Istenem! – és sóhajtott s még várt egy percig. + +Még formálta egy gondolatát, még nézte ébredni a szívében. + +– Szeretnék egy kis boltot az utcára, – mondta, – mint egy kis +cukrászbolt, egy olyan kis boltot, ahol állanék a pult mögött s +árulhatnék _boldogságot!_ A cégtáblán, a nevem alá, odaírnám: _Marchand +de bonheur!_ + +S a kis negyedrét papírján az asztal fölött, a két keze remegett, +ataxiásan. Két gyönyörű keze, amit egy keresztfáról vehettek le, úgy +tünt. Olyan két vértelen, boldogtalan kéz. – Mint egy kis cukrászbolt, +egy olyan kis boltot! – ismételte. + +– Nem is merem kérdezni, – szólottam, mint az első kundsaft ebben a kis +boltban, – nem is merem kérdezni, ha vajjon elolvasta a kéziratomat? Ha +csak egypár sort is olvasott belőle? + +– Mindent! Végig! Az egészet! El voltam ragadtatva! + +– Akkor ír nekem egy előszót! – hebegtem, megjátszva a sorsomat. + +– Felesleges! Kész író! Nem kell bemutatni! Induljon bátran! hagyja az +előszót! – mondta angyalian, hogy még örüljek is, amiért megtagadja. + +S már kihúzta a fiókot s már vissza is adta a kéziratomat. + +– Az lesz a címe: _A Verebek_, – mondtam csendesen, – az lesz a címe. Jó +az? + +– Nagyon! – felelte. + +– Elviszem a maga kiadójához, – kockáztattam meg. – Lehet az? Szabad? + +– Csakis az lehet! Nem is máshoz! – mondta. + +Már rohantam is, már az ajtóban voltam, már félig künn, hogy +megállított, hogy ott tartott az ajtóban, a küszöbön, a kezemmel a +kilincsen, hogy ott tartott mint egy pórázon! Az ajtóban, ahogy utánam +szólott, ahogy kezdte: + +– A verebek olyan szabadok! olyan szabadok! olyan eszményien szabadok! – +magyarázta. – Olyan türelmesen keresik meg a mindennapi kenyerüket. +Mindenütt csipegetnek, nem igaz? és mindent, amit csak lehet! Az ember +nem is tudja, hogy élnek meg, a fákon és a gáton, télen, nyáron, mindig, +szegény kis szürke verebek! + +– Oh Istenem, – rebegtem, – ha nem tehetnek máskép! + +– Igaz! + +S csak álltam az ajtóban. + +– No menjen! – mondta lágyan. + + + + +XLII. + +Lemerre könyvesboltja, egy bazárszerű udvarban volt, egy hosszú udvarban +üvegtetővel. Finom csendben és opálos homályban, a többi boltokkal egy +hosszú sorban. Alacsony frontjának üvegkonstrukciója inkább csak kifelé +világított az udvarra s híven őrizte a bensők mélyét azokkal a +cédrusfa-vitrinekkel, amelyekben, mint egy kolumbáriumban, nemes költők +pihentek életökkel s lelkökkel, aranyozott szattyánba s egyéb ritka +bőrökbe kötve, időn és téren kívül való fenségben és békességben. Bőr, +papír, festék s cédrusfa, ez mind együtt illatozott valami kriptai +atmoszférában a Heredia s a Leconte de Lisle lelkével, zenéjével s +álomvilágával s láthatólag bágyasztotta azt a két segédet, aki lézengett +itt, forgalom híján s nem tudta, mit csináljon. Maga Lemerre, nagy +költők temetőőre, sohasem volt található, valahányszor kerestem. +Lesujtva éreztem törpeségemben, történelmi elfoglaltságát a legmagasabb +irodalomban. Keserűn éreztem a szívemben, nyilvánvaló bizalmatlanságát +kisebb rendű költők iránt. Vagy éppen elment, mikor jöttem, vagy még nem +jött, nem is tudom. Leültem egy székre és vártam. Fel is álltam és +sétáltam a vitrinek között, a félhomályban. Néztem a sok gyönyörű +könyvet marokénben és szattyánban. Néztem mint egy álomban a sok +gyönyörű könyvet. Mint ahogy könyveket néz az ember, mikor maga is +elkövetett egyet. Soha nincs az ember olyan messze a mások könyvétől, +mint mikor maga is elkövetett egyet. Gépies érzékem fölszítta magába az +összes címeket. Ezeket már mind kívülről tudtam, az összes címeket, +aranynyomtatásban. Már kívülről tudtam az összes vitrineket. Már +kívülről az egész boltot. Csak éppen Lemerre-t nem láttam. + +S ahogy ültem és vártam és sétáltam a boltban s néztem a könyveket s +csak a magaméra gondoltam, az a siralmas fiatalember voltam, akit a +mások számára is megjelöl a sors. A két segéd alacsony komplicitásban, +mosolygott rajtam a félhomályban. Olykor lejöttek egy kis falépcsőn a +bolt hátterében, a bürokrata emberek az irodából egy tollszárral a fülük +mögött s ezek már a lépcsőn mosolyogtak, a magasból, mint a +hajóskapitányok. Már mindenki mosolygott, aki meglátott. Már mindenki +tudta, hogy változatlanul itt vagyok. Egész nap itt voltam. Már egészen +idetartoztam, változatlanul, bánatokban és reményben. Egész életemmel +idetapadtam ehhez a könyvesbolthoz. Már nem is bántam a sorsomat, azt +hittem, szép sors itt várni és lesni és kétségbeesni, egy +könyvesboltban. Mint ahogy egy templomban szép sírni és szenvedni. Mások +is vártak életükben, gondoltam, akik meg akartak jelenni. Akik most a +vitrinekben vannak szattyánban és színaranyban, azok is mind vártak +hajdan. A cél érdekében türelmes és alázatos voltam. Már nem bántam a +segédeket s a bürokratákat. Egyszer bejött egy nő ragyogó fiatalon, +megkoszorúzva a kalapján egy virágos ággal, mint egy mandulafaág, két +lilaszín szemmel, amit egyenest nekem szegzett ahogy a segédnek nézett s +egy könyvet kért, egy kötet verset! Másszor bejött egy francia író, +olvasók kedvence, szerencsétlen! S elkérkedett a segédeknek sokféle +vétkes sikereivel, a szegény segédeknek! akik csak néztek tisztelettel. +Nem szerettem ezt az írót s gőgösen távolodtam s kihúztam magam a +felborzolt hajammal s a lobogó nyakkendőmmel, a bolt sarkában +magányosan. Ahogy beszélt, nagyon hetykén, nagyon magasról, a +sétapálcáját a bokájához verdesve, mintha lovon ülne, még üresebbnek +találtam. Magamba szállva s elmerülve lelki kincseimben, művészi +öntudatommal e kérkedő fölé emelkedtem s megnőttem a bánataimban, +keserveimben, egész bús sorsomban, már szinte könnyeztem, olyan magasra +nőttem! Kész voltam egy egész szónoklattal, egy egész regényes +beszéddel, telve önérzettel Lemerre számára, aki nem jött! Ahogy mult az +idő, nem is panaszkodtam, – a jövőt éreztem közelebb. Minden perc, ami +múlott, minden, ami a szívemben dúlt vagy kívül hangzott körülöttem, az +írói sorshoz tartozott. Mindent elfogadtam, mindennek megadtam magamat. +Távoli képzetekben követtem a kéziratom papírsuhogását Lemerre körül, a +látatlanban. Már rég beadtam a kéziratomat. Nyilván most olvassa. +Nyilván még nem olvasta, gondoltam vegyesen. S csak vártam ezt a kitünő +embert. Olykor már este lett s még mindig vártam. Egyszerre csak azt +mondta egy segéd: »_Zárunk!_« s mindenki rohant. + +Kijöttem az udvarra s néztem, ahogy bezárják a boltot, ahogy lepántolják +vasrudakkal, keresztbe minden reményemre. Már be is zártak, hogy még +mindig itt járkáltam a bolt előtt, mint egy éjjeli őr, mint egy +álomkóros. Az ívlámpák kigyúltak az udvarban, az üvegtető alatt. Sorra +néztem a többi boltokat, a kirakatokat, estéli világításban. Gyönyörű +dolgok voltak, a legszebb dolgok, pazar kravátlik, selyemsálak, női +kelengyék, nászpaplanok, tündérfátylak és távolabb selyembrokátok egy +olyan boltban, ahol egyházi díszeket árultak s ahol csak püspökök +vásároltak. S volt egy fegyverműves, remekművű pisztolyaival a +kirakatban, gyöngyházintarziásan. S volt egy bőröndös Lipót király +táskáival, amiket rendelt, a nemzeti színekkel ráfestve a bőrre, s a +flamand koronával. S volt egy aranyműves, egy ébenfa-ládikás, egy +sévresi porcellános, egy pecsétgyűrű-üzlet. Eszembe jutott a Daudet kis +boltja, ahol ő maga árul, ahogy mondta, – _Marchand de bonheur!_ Oh +Istenem! gondoltam, s mosolyogtam. Már magam is mosolyogtam. Mentem +haza. Az estéli fényben, az utcákon, még mindig mosolyogtam, olyan +boldogtalan voltam. S most már mindenütt, mindenfelől, az összes +boltokat néztem, torlódva, az egymás hegyén-hátán, az összes +cégtáblákat, aranybetűket s kaligrafiákat az ívlámpákban, ahogy +ragyogtak s rohantak, vetítve, a sok betű és üzlet, utcahosszat, a +házsorokban, a tetőkön s a tetők alatt, egész portálok vetítve, falakra +s háztetőkre, egész raktárak felgyujtva az égre! _Marchand de bonheur!_ +még egy kis mécse sem égett! Regény! mondtam magamnak. _Du roman!_ +mondtam franciásan, ahogy az így jobban ide illett, franciásan, ebbe az +atmoszférába. + +Holott nem! Kis távoli bolt, álmokban s fantáziában, örömárus! ha ez +lehetséges, idáig vetette el a fényét, mennyei reklámját s hírnökségét +idáig! hozzám! csak éppen, hogy hazaérjek. Abban a kis faliszekrényben, +ahol a szobám kulcsa lógott, egy kis fehér borítékot láttam a rekeszben, +mint egy lepkeszárnyat ami odahullott. Már nem is tudom, hogyan szálltam +az életből az álomba, a Daudet kis boltjába, ezen a lepkeszárnyon! Csak +ámultam és bámultam az írását, lilaszín tintában. + +»_Tudja, hogy írtam Lemerrenek a maga »Verebeiről!« Jöjjön el vasárnap, +nagyon fogok örülni, mert jóság van a mosolyában s én már nem szeretem +csak a jóságot!_« + +Ha vak hitemben, fiatalon nem is kívánhattam elválasztani ezt a pár sort +a maga bolondító romantikájától, mégis egy fél éjjel álltam a tükör +előtt s figyeltem a jóságot a mosolygásomban. Nem is tudom, hogyan +lehetett az, hogy azokban a különböző mosolyokban, amiket próbáltam, +csak valami kimondhatatlan szánalmam ébredt, önmagam iránt. Nem is +tudom, hogyan éreztem, egy egész sor mosolyon át, az élet mély keservét +egyedül igaznak. _Marchand de bonheur!_ Ha ez is hamisan mér, mint az a +kis krájzleros a sarkon! hát lehet másképp? Meglepődve, nem is +emlékeztem arra, ha valaha csak mosolyogtam is e regényíró előtt… + + + + +XLIII. + +Már akkor elmondtam Daudetnek mindent, a lehető legfinomabban fiatal +életem történetét, majdnem úgy, ahogy kívánta, ahogy szerette, ahogy +képzelte ezt a történetet. Ahogy ő írta volna meg, reszketeg kezével kis +negyedrét papírokon. Magam is sokat tanultam ebből a munkából, mennyi +mindent tanultam! micsoda kínnal és fönséggel, micsoda transzponálásokat +kemény hangnemekből lágyabb hangnemekre, fordulatokra s borulatokra, az +éneknek és hangzásoknak, harmóniáknak s hangmértanoknak micsoda keserű +technikáját, mellyel odafordítottam volna, a szépség elé, a magam +nyomorúságos életét! Megtanultam, milyen nehéz kiválni gondokból s +bilincsekből, milyen nehéz éhségből s szomjúságból magasra szállni, +eljutni odáig, hogy mindennek lelke legyen, még annak is, aminek nincs, +hogy ez az egész rettenetes élet úgy tünjön, hogy szép! Mennyi mindent +kell kihagyni belőle, olykor az egészet! mennyit hozzáadni! Ezt mind +megtanultam. Ezt mind látta Daudet, ezt a lelki gyakorlatot, ezt a lelki +tornát, ezt mind látta a monoklijából mint egy ablakból, a világra. +Kimerülve a nyomorban, csak vonszoltam magam előtte az irodalmiasságban. +Egy egész más életem lett az ő kedvéért, egy egész külön kis szomorú +életem, egy sor balladában. Egészen át voltam hangolva az ő +gyakorlatára. Ahogy Liszt írta át a legsötétebb _Tannhäuser_-t két +kézre, egy hercegnőnek. + +– Én szenvedtem a maga könyvei miatt, nem is tudja, mit szenvedtem! – +mondtam. – Főleg a _Sappho_-ért szenvedtem, fiatalon és többször is +azóta és végig az életemen és nem tudom meddig fogok még szenvedni, +nyilván öregen is fogok szenvedni, mint aggastyán is egy nő miatt! Mikor +a papok kiűztek az iskolából, s hazajöttem, mint egy kis szőke csikó +búsan, aki elvágta a lábát a karámban, az anyám sírt s azt mondta, +elveszett gyermek vagyok. Ezt mondta, holott olyan szép volt, mint egy +angyal s olyan fiatal is, nem is mint egy anya, olyan fiatal, hogy nem +is értettem, hogyan mondhat ilyen szomorú dolgot. Mert igaz, az anyák +ismerik legkevésbbé a gyermekeiket. De az apám, aki melódikus ember volt +s minden este a Massenet _Lahor királyá_-t zongorázta, titkon +megcsókolt, drága apám s azt mondta: »nem baj, legyél zenész, ha a +keresztények nem akarnak téged«. Mert az nálunk úgy volt odahaza, hogy +Goldmarck óta erős hitünk volt zenei hivatottságunkban. A bánattól sincs +messze az énekhez s a jajveszékeléstől csak egy lépés van a zenéig. +Aztán később, még alig voltam zsurnaliszta a _Pesti Napló_-nál +lámpafényben, mikor egy színésznő kínzott a _Sappho_-val, mint egy +szereppel, ami a vérévé vált, egy ragyogó színésznő, aki a _Sappho_-ból +a legkeserűbb dolgokat mondta egyéni érzésére bontva, mintha a saját +szívéből komponálta volna s mindezt mikor még a legjobban szerettem és +ragaszkodtam hozzá! Nem tudja, mit szenvedtem, nem tudja! + +– Dehogy nem! – felelte kéjesen, két rövidlátó szem átható tekintetével, +mint egy avignoni inkvizitor a középkorban, aki szakértő is női +vétkekben. – Nők szeretnek regényekből idézni, – magyarázta. – Mintha ők +mondanák, úgy idézni, hogy nem is látszik, hogy ezt olvasták s +megtanulták a szívükben. A regény hangja olykor épp annyira fájdalmas az +életre alkalmazva, amennyire hatástalan olykor az élet hangja a +regényben. De ez mind nem baj, igaz? A csillagot kell nézni, mely +őrködik. + +– A csillagot, igen. Én tudom, mi az a csillag, – mondtam, bekapcsolva +magam ebbe a planetáris szakadékba. – A három királyok is nézték ezt a +csillagot. Ők milyen tündőklőnek látták! Azóta sok baj van ezzel a +csillaggal. Én mind tudom ezt és mind éreztem ezt. Ha lehetne primitíven +élni s mindenkinek a maga rendeltetése szerint! Sok embernek nem lett +volna szabad eljönnie Galileából. De aztán ott van a nagy szabad élet, +oh Istenem, én tudom azt, mi az a szabad élet! + +– Maga mindent tud! – vetette közbe finoman. + +– Az ember nem lehet független önmagától, – mondtam. – Az önmegtagadás +is felkuszálja az életet s a szegénység van olyan zűrzavar, mint +Karthagóban a legzajosabb nap. A regények is komplikálják az életet. +Olykor a regények jobban adják az emberi érzéseket s dolgokat, több +színnel, fénnyel s dicsőséggel, mint amennyit a természet nyujtana +hozzájuk. Az ellen kellene törvényt hozni, hogy egy nő ne írhasson olyan +búcsúlevelet nekem, mint Fanny Legrand a kedvesének. + +Oh Istenem, ilyen ritka matériában voltam, szerencsétlen! ilyen _inedit_ +dolgokban, mondhatnám princepsz kiadásban ezzel a reszketeg emberrel, a +két gyönyörű kezével sárgára világítva a napsütésben, ami csillogott az +ablakon. Meddig sodort a sors, micsoda távolokba, hogy már szinte +tetszettem magamnak? Ez nincs sehol, gondoltam, ez nem kapható még +Balzacban sem ez a szituáció, holott ott talán megvan írva minden, ami +csak lehetséges az emberek életében. Nemcsak a hang s az érzés emelt fel +keserveim mélyéről ilyen lírai magasságokba e regényíró kedvéért, de +átjátsztam egy remek regényét az életem valóságának! Kettőnk között ez a +_Sappho_, ezzel a két halotti kézzel, mely megírta ezt a könyvet, +megkenve könnyel, kínnal, vérben ázva ez a könyv, csakugyan valami _Unam +Sanctam_-nak tünt az avignoni időkben, csakugyan valami zord bullának +egy női árny eretnekségével s jó magammal, mint egy áldozattal. Itt +álltam, mint egy távoli században, mint a XIII. században, letörve az +életemmel, megsebezve, lélekszakadva, mint egy Bonifácius előtt! Azt +hittem, már a máglyát rakják az udvarban, ahogy a sokféle hangokat +hallottam odalenn. Itt álltam olyan közel magamhoz és olyan messze +magamtól, hogy már alig ismertem magamra. El voltam bűvölve álmoktól s +fantáziától, nem is tudom, mitől voltam elbűvölve. Valamitől, ami több +volt, mint az élet s kevesebb, mint az álom. Azt hiszem, nagyon +szerettem. + +Daudet csak nézett, mosolygott, csak _írt_, úgy tünt. A monokliján úgy +átláthatott rajtam, mintha egy ablakon át nézne a szívembe. Azon a magas +erkélyen is, halmozott bolthajtásokkal, amit emeltem magamnak, nyilván +belátott a két szomorú gyertyámhoz, egyenest a szobámba, a nyomorba, a +vetetlen ágyamig. Mindent tudván rólam, mindent! – azt szerette bennem, +amit elhallgattam, amivel az ő számára magamat feldíszítettem. Hát miért +ne, ha így akart? Olyan kevés kell a poézishez! Nem szükséges, hogy az +ember egy márványterraszon járjon mint Heliogabalus, s hintse a rózsákat +Rómára. Olykor elég néhány szál ibolya, ami fonnyad egy pohárban. Olyan +kevés kell ahhoz, hogy az ember készítsen egy verset, különösen +önmagáról, egy verset. Minél több a poézis, annál kevesebb kell hozzá. +Olykor elég egy hang, egy sóhaj, még ennél is kevesebb. + +– Éjszaka, mikor megyek haza a boulevard Saint-Germain-en, – mondtam, – +felnézek egy-egy világos ablakra. Utcahosszat olyan csend van s ez olyan +jelentős, nem tudom, az a világos ablak, ami dereng fenn a magasban. +Gondolom magamban, odafenn van egy nő, aki virraszt s akit nagyon tudnék +szeretni! És megint egy ablak s megint egy másik ablak s egy +selyemfüggönyös ablak s megint csak az, oh Istenem, hogy tudnám +szeretni! És minden ilyen világos ablakhoz szinte odaragad a szívem. + +Csak nézett. + +– Szegényes magányos, – mondta és csak nézett. Majdnem a könnyekig +meghatva nézett. Úgy láttam, nagyon megfeleltem. + +Másnap írt egypár sort egy névjegyen s mellékelt egy ujságcikket, +kivágva egy magyar ujságból. Egy hosszú ujságcikket, ami róla szólott. + +»_Mondja csak, ha ez jóindulattal van-e írva, amit itt nekem beküldenek +Budáról!_» + + + + +XLIV. + +Két héttel később, a könyvem megjelenvén, már rohantam is az első +szűz-példánnyal a _Szép Vadászat_-utcába! A portás átvette a könyvet. +Daudetnek dedikálva, az első szűz-könyvet! _Mon livre!_ mondtam a +portásnak. S rohantam vissza, haza! a többi szűz-példányhoz a szobámban, +mint a leggyönyörűbb szűzekhez. + +Reggelre már itt volt a _boldogító!_ már jelentkezett! Már el is olvasta +a könyvemet, ilyen hamar! már írt is róla, milyen gyönyörűen, milyen +hosszan! két egész oldalt egy kis levélben, igazi boldogító! Soha ilyen +hódító, ilyen bódító nem volt, ilyen varázslatos, ilyen boldogító! +Minden soránál, minden mondat után be kellett húnyni a szemem. + +Már ahogy kezdte: «_Mon petit Szomory_», így kezdte, ilyen tündöklőn, +mint a csillag, amelyik a magasból köszönti az embert. S ahogy +folytatta: »_Nagy örömmel olvastam el a könyvét_«, ahogy ezt így +jelentette! »_Gyakran meghatott és elragadt e történetek izzó +szenvedélyessége_«, – írta. Ezt írta! A _Sappho_ költője! – s csak +álltam behúnyt szemmel, teológikusan, szegény fejem. A két gyertyámra +emlékeztem, az egész munkámra a kis szobámban, az egész nyomorra, annyi +éjjel! A messzi távolokra emlékeztem, a szüleimre! Pestre! a többiekre, +az egész életemre! S megint megkentem a szívemet egy második mondattal, +megint! Megint nyeltem egy ilyen édes cseppet a magas mennyekből! + +»_Főképpen a Pásztor Endre történetét szeretem, noha az ön fiatalsága +áttűz rajta sok sötét színnel s naivitással A »Levél a halálból«, +tökéletes._« + +Tökéletes! A falnak dőltem, – hittem! Hittem, hogy egy remekművet írtam. +Az ember sohasem tudja, mikor ír egy remekművet, gondoltam. Én sem azzal +ültem le ehhez a kis novellámhoz, hogy no most írok egy remekművet! Az a +legnagyobb titok, hogyan születik egy remekmű, gondoltam, hogy az ember, +aki írja, soha nem is tudhatja! Oh Istenem, _Marchand de bonheur!_ a kis +boltjával az utcára! csakugyan volt egy perc, mint egy évszázad egy +olyan perc, ami itt rámszakadt a boldogsággal! Olyan súlya volt a +vállamon, hogy alig tudtam lélekzeni, olyan súlya a szívemben, a lehúnyt +szemem alatt. Jól megmérte, dúsan, bőven ezt az adagot, majdnem csalt! S +megint olvastam és néztem a sorokban ezt a sok gyönyörű dolgot, amit +idehintett, ezt az egész nagy porciót a két gyönyörű kezéből. No de +valamit kértem is, olyan szerényen! no de kértem, – ezt kerestem ebben a +levélben. Valami kis válaszát arra, amit kértem. Amit szívszorongva +kértem! Valami kis pártfogását Philippe Gille-nél, egy jó szavát a +könyvemért, hogy mondjam? a könyvem érdekében! + +»_Igen, fogok beszélni magáról Philippe Gille-nek, csak engedjen egy kis +időt. De már itt mindjárt hadd mondom meg magának kedves gyermekem, hogy +egy ilyen első könyv az ön korában, csak éppen annyi, mintha a vízbe +dobta volna. Ez volt az én esetem is, emlékszem, mikor a »Piroska +regénye« című első könyvem megjelent, – senki nem beszélt róla s nem +adtam el egy példányt. Ne búsuljon, dolgozzon, olvasson, tanuljon, – egy +nap meg fogja találni ezeket a »Verebek»-et._« + +Oh Istenem, no ez volt itt, amire kértem, így visszaformulázva kis +emlékekre, tanácsra, vigaszokra… milyen furcsa! Egy kicsit elmerengtem +ebben a fordulatban, figyeltem, kutattam, mint a fűben térdig, úgy +kutattam a fordulatban s a szavakban, el is akadtam, meg is álltam, mint +ahogy megáll az ember az effajta levelekben s fordulatokban, olykor +végzetes, olykor szerelmes levelekben, egy-egy szóhoz, egy-egy mondathoz +fűzve… Több volt ez a levél, mint amit kértem, amit vártam, kevesebb? – +vajjon már átderengett a boldogságomon, ami, sajnos, tökéletlen minden +boldogságban? Megint olvastam, megint kezdtem, előlről kezdtem, +visszatértem, következtettem, »_Igen, fogok beszélni magáról Philippe +Gille-nek_«, oh Istenem, hogy ezt olyan távolinak éreztem, olyan ködös +ígéretnek! Holott ez volt itt, annyi dús szavak között, az élet valósága +ebben az örömárusfikcióban, annyi sok szép hangzatok között az egész +porcióban, az egyedül fontos, sorsdöntő! s éppen ez kitolva az időkben! +_Marchand de bonheur!_ milyen furcsa! Hogy ilyen bőkezű, ilyen pazar, +ily hódító, ily bódító! s oly kimért, oly tartózkodó! ahol szavakon túl +is segíthetne… Hogy mindent ad s mégis lecsíp a súlyból, – hát csak így +lehet?! oh Istenem, nem mertem kérdeni s csak álltam behúnyt szemmel. +Csak hittem, szent ifjúság! minden hűséggel a szívemben. S szaladtam +Philippe Gille-hez egyenest! Betömtem azt a kis rést, ahol ez +mutatkozott a boldogságomon. Betömtem a léket a csolnakon. Átugrottam az +időt egy szent ígéretben. Nagyon kábult voltam, nagyon lobogtam. Száz +ember között a _Figaró_-nál, mint egy tébolyodott lobogtam s kerestem +ezt a könyvkritikus fejedelmet, ezt a Philippe Gille-t, mint egy Szép +Fülöpöt, ünnepélyesen! + +– Itt van egy levél, – törtem be ajtóstul, – egy drága kis levélke, egy +gyönyörű levél! Irta Daudet Alfonz! + +– Csak az? – kérdezte és nézett, ahogy csak egy könyvkritikus nézhet, +egy ilyen hatalmasság, valami elborult végtelenséggel. + +Másnap, mikor ez mind megjelent a _Figaró_-ban, az egész szöveg, az +egész levél hiánytalanul! nem is tudom, hogyan omlottam össze, micsoda +titkos kéjekben s izgalomban, rabbinisztikusan. Az a rejtélyes gyönyöröm +volt, átható, majdnem keserű gyönyör, amit vétkesnek érez az ember. A +fejem forgott. Valami nagy titkomat éreztem, lesujtva s elragadtatva +abban a revelációban, amellyel a sors olykor vállonragadja az embert. +Istenem, annyi bánathoz voltam szokva, annyi nyomorhoz, éhséghez, +könnyekhez! Itt meg voltam írva! csakugyan úgy tünt! Itt ki voltam +ragasztva! A honvágy marcangolt. Ha szaladhatnék haza, Pestre! ezzel a +papírlepedővel! S csak álltam suhogó tömegével, lobogva az utcán, mint +egy zászlóval a szélben, csak álltam az utcán. Párizs zúgott körülöttem, +rohant! A lovak dobogtak, a hármas percheronok oroszlánsörénnyel. A sok +nép, tömeg, torlódva, ezer és ezer ember, mind seperte s ragadta +magával, mint egy erdő sűrűjébe, mint egy óceán sivatagába ezt a nagy +percet amit éltem s ami elveszett itt örömtelen, érzéktelen, +jelentőségek nélkül, egy lelketlen emberiségben. Soha törpébb nem +voltam, soha nyomorultabb a világban, ahogy itt ellebegtem ebben a nagy +mozgásban, ahogy sodródtam ebben a végtelenben, ahogy végül megint +magamra találtam abban az ösztönös visszafordulásban, mellyel az ember +beszakad, zászlóstul, önmagába. Mit fog Daudet szólani ehhez? Talán nem +is a nyilvánosságnak szánta ezt a boldogításomat, ezt a finom kis +levelet, hogy ezt így mindenki meglássa! Talán illetlen is volt +közreadni, tapintatlan, talán kicsit mohó is voltam… mindenesetre furcsa +volt, hogy mindez csak most jutott eszembe, mikor ez a levél már ki volt +nyomtatva! Mégis nekivágtam, bátran, a _Szép Vadászat_-nak. + +Ahol csak mentem az utcán, mindenütt a könyvemet láttam, szűzisége +hajnalán s tavaszában, a borítékja kökörcsin árnyalatában, de +_incognito_ viselkedtem, igazi méltósággal. A boulevardokon egész +pillérekben láttam azokon az asztalokon, melyeket a könyvárusok kiraknak +a járdára, kétfelől a boltjuk mentén, a vásárlók csábítására, a hosszú +asztalokat roskadva a könyvektől. + +A küszöbön, egy tükör alatt, féloldalt fordítva s ami reflektálta az +asztalokat, egy segéd őrködött s nézett jobbra-balra s figyelte akik +válogatnak a sok könyv között az asztalokon és olvasnak. Magam is néztem +és figyeltem a járda széléről, ahol megálltam s lestem a járókelők +sorfalán át, aki odamegy az asztalhoz és odanyúl a pillérhez, +oszlopomhoz! a sok könyvemhez méternyi magasságban, tőrülmetszett +egyformaságában, szaporulatában, növendéklány sorozatában, ahogy éppen +kibukkant a világra! Mint a gondviselés a látatlanból, követtem a járda +széléről, ismeretlen nagyságomból azt az ismeretlent, azt a finom +embert, azt a vándort, azt a lebzselőt az utcán, azt a lézengő +magányost, aki egy percre, az életemhez volt fűzve az életével, egy +könyv előtt, ami az én könyvem volt! Akit láttam, hogy megáll és néz és +leemel egy példányt a pillérből, felüti, lapoz benne, olvas! – mit +mondjak? imádtam! Egy másik csak éppen hogy fogott egy példányt s már is +visszatette, – megfagytam a szívemben! Egy harmadik pénz után nyúlt a +mellényzsebébe, – _megveszi!_ mondtam magamnak, mint egy szent titkot, +amit ellestem, mint egy tüneményt a természetben, mint egy eseményt a +történelemben! És csak lestem és csak lestem s már letört a lábam. S már +egy kis kutya hozzám dőlt három lábon, ahogy csak álltam mozdulatlan, +ahogy csak lestem s vártam ismeretlen híveimet, vevőimet, a finom +franciákat! S vártam azt a mandulafaágat akit láttam, azt a két +ibolyaszín szemet akit láttam Lemerre-nél egy este, – ezt vártam, nem is +mint egy nőt, csak mint egy mandulafaágat! + +Mit fog Daudet szólani ehhez? kérdeztem s már jöttem fel a lépcsőn. A +küszöbön megálltam, szívdobogva. Még éltem ezt az álmot, – most lesz +vége! gondoltam. Gondoltam be fogom jelenteni magam, hogy el is +küldhessen mindjárt, ha nem akarna látni többet. Még álltam egy percig s +megnyomtam a csengőt. + +– Legyen szíves bejelenteni engem, – mondtam az inasnak. + +– Most egyszerre bejelenteni? – felelte s kitárta elém az ajtót. + +Már ott láttam, ahogy ült bepólyázva, ahogy várt és nézett, olyan +angyali nyugalommal, valami olyan magasan, leroskadva az asztalához, két +súlyos keze remegésével, valami olyan magasan az életében és a +szenvedésben. Talán nem is tudja, gondoltam. Talán nem is olvasta, +reménykedtem. Mégis csak indultam, botorkálva a szavakban: + +– Nem tudom, ha jól tettem-e? – mentegetődztem egy félmondattal, olyan +felesleges volt, hogy egészen befejezzem. + +– Hogy jól tette-e? mit? – kérdezte. + +– Hogy odaadtam a levelét közlésre, – hebegtem. + +– Oh Istenem, miért nem? – felelte. + +S a keze reszketett, ahogy követni látszott minden ízületében ezt a pár +szót, amit mondott. + +Éreztem, el vagyok veszve. Éreztem, hogy elakadt velem ebben a +meseszövésben, ezen a fonálon, hogy elírtam magamat, hibásan a tolla +alatt. Hogy nem az vagyok többé, aki voltam. Hogy a szívem mélyén, +inkább őriznem kellett volna, magamba zárva, mint egy titkot, mint egy +nő szerelmét, ezt a gyönyörű barátságot s nem elkérkedni vele, nem +rohanni anyagiasan! egy ujsághoz, szegény fejem. Valami hiba volt itt a +stílusban, több! valami zökkenő a kompozicióban, amit nem tűrhetett, +valami torz! művészietlen! elavult! valami kisiklás, amit fehér keze oly +idegesen követett kis nyolcadrét papírokon, mintha csakugyan írná ezt a +regényt. Regény! Hát igen! Amennyire írói munka volt, annyira vigyázni +is kellett, hogy meg ne szűnjön törékeny művésziességében. Úgy kellett +lenni ébren a formáihoz, illúzióihoz, az egész ködéhez, ébren álmodni +egy életet, vagy élni egy álmot, ebben a regényben. Már itt megtört egy +szögletében, félrement. Finom zengése megszakadt egy betört ablak +csörömpölésével. Már itt átderengett siralmas gyakorlatiasságom ezen a +poézison. Olyan sok kell a poézishez! ez az igaz. Nagyon szégyeltem +magamat. + +– Oh Istenem! ha ez magának hasznos! – sóhajtott kárvallottan, – miért +nem? + +Próbáltam javítani a helyzeten. Próbáltam javítani a legnagyobb +eszközzel, amivel lehet, – hallgattam. Lehetett volna elindulnom valami +kis újabb líraiságokkal, bánatokkal, félhangokkal, finoman egy új +balladával. Hallgattam. Ez egyszer elhallgattam a költészetet a valóság +javára. Hallgattam azzal a megadással, méltósággal, vértanúsággal, ahogy +mindent bevall az ember, ahogy többet hallgat egy perc alatt, mint amit +valaha mondott az életében. Azzal a töredelmes hallgatással. Itt álltam +egyszerűen, ahogy voltam, minden szegénységemmel, éhséggel és +keservekkel, minden titkos ambiciómmal, a könyvemért való minden naív +rajongásommal, atomokra bontva. Daudet átlátott minden intención, +felismert minden szépséget, minden alázatot, – ezt is felismerte. +Nagyszerű megérzése s lelki muzsikalitása úgy meghallott mindent, hogy +itt nem maradt egy rezgésnyi hang, egyetlenegy kótafej, ami nem szólott +a szívéhez. Itt nem maradt árnyéka a titoknak. Az egész nyomorult zene +szólott. Az voltam, aki voltam, fiatal, hontalan, kétségbeesett, +boldogtalan. Valami mély költészet aludt rajtam, ebben a néma +melódiában. Meg kellett, hogy bocsásson. + +– Szegény! – mondta, ahogy maga is vissza próbálta javítani a figurámat, +ahol elhibáztam. S nyujtotta a kezét, drága ember! olyan magasról, mint +egy keresztfáról. + +– Tudja, – mondta, – a napokban volt itt egy honfitársa s kérdeztem, ha +ismeri-e magát? »Oh az egy zsidó!« mondta, nyilvánvalóan azzal a +célzattal, hogy én már most forduljak el magától. Hát nem sértő ez? hát +_ez_ vagyok én? aki adom a szívemet, aki tele vagyok irgalommal! Hogy én +rögtön kihajítok a szívemből valakit, ha megtudom, hogy zsidó? _ez_ az +ember vagyok én? ilyen silány! – s majdnem sírt. – Nem fogadom többé ezt +a honfitársát, – mondta. + +S csak nézett a monoklijával, ha meg vagyok-e elégedve, megváltva ezen a +világon! + +– Igaz, nem szeretem a zsidókat, – vallotta be egy sóhajtással. – Azért +nem mondom, _Judaei… sine differentia combusti…_ nem is írnék egy olyan +könyvet, mint hajdan Agobert püspök, _De insolentia Judaeorum_, Isten +őrizz! A legjobb barátaim között vannak zsidók, mint Marcel Schwob és +Vandérem. De én annyit szenvedek! S engem nem érdekel csak aki jó. + +Alig mertem szólani. + +– Most sokáig nem fogok jöhetni, – mondtam végre konklúzióképpen erre az +evangéliumra. – Most jönnek a szüleim Párizsba. Az apám, az anyám, a +testvérem, képzelje! + +Oh, hogy nézett! hogy tudta, mit jelent ez számomra, az életemnek! A +szüleim! a testvérem! oh, hogy tudta! Rögtön bele is formálta a +kompozicióba, ahogy folytatta ezt a regényt. + +– El kell hozni őket hozzám! – kiáltott fel, remegőn a két gyönyörű +kezével. + +Hozzá! az apámat, az anyámat, hogy elhozzam! Ahogy ezt látta, megírva! +transzponálva! ahogy maga is el volt ragadtatva! Ahogy ezt tudta mondani +olyan őszintén a hangjában, hogy szinte láttam az egészet nyomtatásban! + +– Majd adok jegyeket a színházba! – mondta. + +… Reggel hatkor jött a vonatjuk, – már éjfélkor kimentem a vasútra. +Leültem a perronon a sínekhez egy padra, az üres vágányhoz, amelyen be +kellett jönni a vonatnak, ahhoz az üres vágányhoz a padra, egy +menetrenddel. Igy ültem és vártam és gondoltam, vajjon most hol +lehetnek, hol utaznak, micsoda vidéken, micsoda tájban s néztem az órát +s néztem a menetrendet, – még messze vannak, Svájcban! az éjszakában és +az alagutakban, még messze utaznak, így hárman a fülkében, a +bársonyülésen, a lámpa alatt opálos félhomályban, talán más utasokkal, +talán egyedül ők hárman, még messze az éjszakában! S gondolatban leültem +melléjük, az apám mellé a bársonyülésen, ahogy ültem a perronon, a padon +és vártam. Olyan furcsa csend volt körülöttem, pályaudvarok csendje, +éjjel, alig hallatszott egy hang. Nagy ritkán indult egy csonka vonat a +túlsó vágányokon messze, inkább tolattak s magányos kocsik gurultak egy +nyugtalan lámpással, ami elbolyongott egy másik kocsi felé, egy magányos +mozdonyhoz a pálya végében. Nagy ritkán jött egy vasutas egy táskával s +befordult egy világos küszöbön, ahonnan árnyak látszottak a fényben és +az éjben. Olykor, messziről, egy telefoncsengő szólott s egy bús hang +felelt, mint a szarvasbőgés és elhangzott. Megint néztem az órát, megint +néztem a menetrendet, mindig közelebb a szívemhez az órákat s a +perceket, mindig közelebb ezekhez az üres sínekhez a vonatot a +menetrendben, ahogy mult az idő. A pad száguldott alattam, úgy tünt. +Mindjárt a francia határon lesznek, még egy óra! Becsuktam a könyvet, +néztem a sínek mentén a lámpákat rubintban, a szemafort tilosban, a +váltók mentén a zöld tüzeket, mint a zöld salátát a földön, s néztem a +távolba, a tüzeken túl, szemafóron túl, üres vágányokon túl a messzi +végtelenbe egy fantomvonat tűz-csíkja felé az éjben, néztem a fülkébe, +ahol ülnek a bársonyülésen, az apám, az anyám, a testvérem! S megint +néztem az órát, megint kinyitottam a könyvet, épp a határra értek! +vámvizsgálat! talán éppen aludtak… S onnan a padról, velük, gondolatban, +kitártam a táskákat, beszéltem a finánccal, mint hajdan, _j’ai un +cilindre_… oh Istenem, megírtam, ilyet ne mondjanak, nem is mondanak, +drágák, olyan okosak, már készen is vannak, már indulnak is, utaznak! S +most már, a határtól fogva, követhettem az útjukat a francia +menetrendben szinte kerékforgásra, szinte nyomról-nyomra, +helységről-helységre, őrházról-őrházra, ahol meg se álltak, csak +átrobogtak, mindenütt, ahol jöttek nagy füttyekkel a messze tájban, +városról-városra ahol jöttek s ahol jöttem, ahol megálltak s megálltam, +kivártam az időt, néztem az órát, néztem a percet, indultak! indultam! s +így utaztam velük az éjszakában! Két állomás között nagyobb távolságban, +megint becsuktam a könyvet, hagytam robogni a vonatot, rohanni a +mozdonyt izzó füstjével aranybokrétásan, számláltam a negyedórákat, a +perceket, számoltam százat, ezret, százezret, megint néztem az órát, +megint a menetrendet az órával összhangzatosan, már itt voltak a +közelben! milyen messze a közelben! megint megálltak, megint indultak, +rohantam! megint robogtak azon a sínpáron, melynek itt van a vége, ahol +ültem a padon, a perronon és utaztam a menetrendben! Künn Párizs ébredt, +a tüzek halványultak, egy jelzőlámpa forgott mint egy gonosz szem, mint +egy gonosz szellem, egy vasrúd fordult mint egy árny aki suhan a +sötétben, egy-egy vonat indult túlonnan a szürkületben, utasok +szaladtak, gyűrötten álomtól s párnáktól, eltüntek. Még volt két óra, +egy óra! egy félóra! egy perc! s aztán nem volt semmi, csak valami nagy +mozgás hirtelen a csendben, valami feszültség a mélyben, ahol mint egy +szülésben, a sötétből, kibukkant a mozdony két izzó szemével. Még jött +magasan, súlyosan, a pontossága masszivitásával, kérlelhetetlen, s +mindig magasabban, súlyosabban, valami lezajlott haragjával úgy jött, +csak éppen szuszogva egy kicsit a nagy úttól, futástól, éjszakától, +viszontagságtól, gőzökbe burkoltan s dörögve a váltón, hajnali szörny! +Csak most éreztem, hogy nem utaztam, hogy itt vártam a perronon, mikor a +szüleim kiszálltak, a szüleim megöregedve! a testvérem is kis serkedő +bajuszos állapotban, annyi hosszú évek után! + +– Sok bánatot okoztál nekünk, fiam, – mondta az anyám. + +– Most hagyjuk ezt! – mondta a fiatalember, hajdani kis öcsém, igazi +bölcs, – most ne beszéljünk erről! – mondta jótékonyan. – Itt vagyunk +Párizsban! nagy az öröm! Ki fogunk menni a papával a lóversenyre! + +Istenem, meddig tartott ez, meddig? ez a másik élet az életemben, ami +itt felvirradt rám e reggel? Meddig tart ez az egyórai álom, ami az +egész élet? Mert megint kijöttem a vasútra egy este, de már nem az üres +vágányhoz, s nem a menetrenddel, mert ott állt a vonat készen a síneken, +a nagy mozdony lihegve, – hazautaztak! Már be is szálltak, már a kocsi +ablakában álltak, egymás mögött hárman, mint három egyetlen a világban, +akik elmennek, az apám, az anyám, a testvérem. Már indult a vonat s mind +sírtunk. Már nem volt mit mondani, csak álltam és sírtam és az ablakban +sírtak és már ment az ablak. Egypár lépést mentem a vonattal, alig +bírtam. Már el is mentek s még mindig ott álltam és sírtam. A lábam +gyökeret vert. Végre mégis csak menni kellett. Mégegyszer néztem a vonat +után. De már nem volt sehol. Mindenfelől lámpák világítottak, a +magasból, vasrudakról, hídakról, a sínek mellől, ahol a földön +világítottak reménytelen utakra, kéken és zölden a sok lámpa a földön +mint egy sivatagban. Más vonatok érkeztek és mentek sípolva, utasok +szaladtak, én is mentem az utamra. + +Az utcán, egy lámpa alatt, megálltam, hova menjek? A sok ember tolongott +körülöttem. A lovak dobogtak. Túlonnan, a Sebastopol-boulevard estéli +fényeit vetítette az égnek. Akkor, a tömegből, kivált egy fiatal nő, aki +jött felém s megnézett. + +– _T’es malheureux!_ – mondta azzal a lágy testvériességgel, amellyel az +ilyen utcai leányok Párizsban a maguk művészetét lelki dolgokra is +alkalmazzák. Olyan melegen szólott, annyi irgalmassággal, jósággal és +megértéssel, annyi tájékozottsággal emberi szenvedésben, +kétségbeesésben, szerencsétlenségben, olyan izzó sugallatával vigasznak +s felejtésnek, hogy megremegve, magam is csak néztem s csak álltam a +lámpa alatt, odaszögelve s csak néztem. No lám, gondoltam, ennek is van +egy kis boltja az utcára, ez is árul, mint az a másik, boldogságot! de +sőt! ez adja is, – _Marchande de bonheur!_ s ez az igazabb, ki tudja! + +– Menjek veled? – hebegtem. + +– Még kérdezed? Nem látod, hogy tetszel nekem? + +– Tetszem? Miért? + +– Mert sírsz. + + + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76064 *** |